Mats Strandberg

AMÍG ÉLÜNK

Copyright © Mats Strandberg, 2018

A mű eredeti címe: Slutet
Published by agreement with Grand Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2020
A jogtulajdonos engedélye nélkül
a műből részlet sem közölhető.
Fordította: dr. Dobosi Beáta
ISBN 978-963-324-740-2 (papír)
ISBN 978-963-324-741-9 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2020-ban
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Havadi Krisztina
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Furcsán zsibbadtnak érzem a lábam, ahogy követem a tömeget kifelé a
folyosóra. Mindenhol emberek, egyre több telefon csörög, és mindenki
egyre hangosabban beszél, hogy megértesse magát. Néhányan már
sírnak. Én semmit sem érzek. Minden olyan távoli. Nincs hatással rám.
Megállapítom magamban, hogy ez valami védelmi mechanizmus lehet,
és voltaképpen hálásnak kellene lennem érte.
Tilda az első csengésre felveszi.
– Az iskolában vagy? – kérdezem.
– Nem – válaszolja. – Éppen eljöttem az uszodából, amikor
hallottam. Mindjárt otthon vagyok.
– Én is indulok.
– Siess!
Megígérem neki. Mielőtt letenném, még hallom, hogy szipog egyet.
Valahol a folyosón felsikít valaki. Megpróbálok felmenni az
internetre, de a hálózat túlterhelt. Hampus mond valamit, de nem
hallom, mit. Ahogy elhaladok az egyik ablak mellett, érzem a meleget
a vékony ingemen át. Süt a nap, a fák valószínűtlenül zöldek. Még csak
kora reggel van.
Éppen elkezdődött az első óra, amikor bejött az igazgató a
termünkbe, és kihívta a matektanárunkat, Rolfot. A folyosón
sugdolóztak. Láttam őket, amikor előrehajoltam a padban. Kinyílt a
szomszédos tanterem ajtaja is. Lépteket és fojtott hangokat hallottam.
Rábámultam a félév utolsó dolgozatára, amelyet Rolf az imént osztott
ki. Megszólaltak a telefonok. A gondolataim egymást kergették.
Terrortámadás történt? Kitört a háború? De arra álmomban sem
gondoltam volna, amit Rolf a terembe visszatérve mondott. Remegett a
keze, ahogy megtörölgette a szemüvegét, hogy időt nyerjen.
Leérek az aulába. Johannest keresem, de nem látom. Mindenhol
emberek, akik hangosan, gátlástalanul sírnak. Ahogy elnézem őket,
csak erősödik bennem a valószerűtlenség érzése. De akadnak mások is,
akik úgy viselkednek, mint én. Bezárkóznak. Amikor egymásra talál a
pillantásunk, olyan, mintha egy álomban lennénk.
Valaki egyenesen belém rohan. Egy diáksapkát viselő lány. Minden
kiesik a kezéből: egy összecsukott laptop hangos csattanással ér földet,
hallom, hogy eltörik benne valami. Egy paksaméta papír szanaszét
szóródik, tollak gurulnak százfelé.
 – Basszus! Bocs! – mondom, és lehajolok, hogy segítsek neki
összeszedni a cuccait.
De csak szalad tovább. Csupán a parfümje édes illata maradt utána.
Felegyenesedem. A laptopra nézek. Elborít a pánik. A hangok
megtöltik körülöttem a levegőt, elérik a dobhártyámat, elszippantják az
oxigént előlem. Még sosem éreztem ilyen szűknek az aulát.
Kimegyek az iskolaudvarra. Itt is mindent betöltenek a hangok, de
legalább lehet lélegezni. Az égen egyetlen felhő sincs. Tiszta, kék
üresség a fejem felett.
Valahol ott van.
Nem sikerül elhessegetnem a gondolatot. Már most tudom, hogy
soha többé nem leszek képes úgy nézni az égre, mint régen.
A telefon rezeg a kezemben, a képernyőn megjelenik Judette anyu
fotója.
Az új lakása csak pár utcányira van az iskolától. Futásnak eredek, a
diákok csoportjai között szlalomozom. Talpam keményen csapódik az
aszfaltnak. A madarak harsányan csivitelnek. A levegő a nyári szünet
előtti illatokkal terhes. Orgona. Nedves fű. A reggeli árnyékokban
megbúvó út pora. Egy autó az egyik hátsó kerekével a járdán parkol.
Egy hírműsor hangjai szűrődnek ki belőle. Felismerem a
miniszterelnök hangját, de egyetlen szót sem tudok kivenni.
Továbbfutok. Egy apa a játszótérre tart a gyerekével. Figyelmesen
hallgatja, ahogy a kislány egy macskává alakítható robotról csacsog.
Nézem az apát, és azon gondolkodom, vajon tudja-e, hogy mi történt.
Remélem, nem. Remélem, néhány percig megmaradhat még a boldog
tudatlanság állapotában. Eltűnnek a látómezőmből, amikor befordulok
egy sarkon. Megpillantom a fáradt rózsaszín téglából épült
háromemeletes házat, és átvágok a parkolón, ahol Judette néhány hete
vásárolt, ütött-kopott Toyotája parkol.
A lépcsőház szagaihoz még nem tudtam hozzászokni. Kettesével
szedem a lépcsőfokokat, amíg fel nem érek a legfelső szintre. Kinyitom
a bejárati ajtót, belépek az előszobába, ahol még ott állnak az utolsó
költöztetődobozok. A nappaliban szól a tévé.
– Simon! – kiáltja Judette, és felkel a kanapéról, amikor belépek.
Még köntösben van. A tévére nézek. Sajtótájékoztató a
miniszterelnöki hivatalban, kattognak a fényképezőgépek, a
miniszterelnök úgy néz ki, mint aki szemhunyásnyit sem aludt.
 – Hallottad, mi történt? – kérdezi Judette óvatosan.
– Igen.
Megölel. A valószínűtlenség óvó érzése múlóban. Itt akarok maradni
a karjában. Szeretnék megint kicsi lenni. Szeretném, ha megígérné,
hogy minden rendben lesz, és tennék rá nagy ívben, hogy ez a világ
legnagyobb hazugsága.
Csak egyvalamit akarok ennél jobban.
– Stina úton van – mondja Judette.
– El kell mennem Tildához. – Kibontakozom az öleléséből. – Hol a
slusszkulcs?
– Nem vezethetsz egyedül – mondja gépiesen.
– Nem hinném, hogy a rendőrök ma igazoltatni fognak.
Csak akkor kezdem teljes valójában felfogni, hogy mi is történt,
amikor meghallom a saját szavaimat. Mintha egy szakadék nyílna meg
előttem. Azzal fenyeget, hogy elnyel.
Judette az arcomra teszi hűvös kezét.
– Megértem, kincsem. De meg kell beszélnünk a történteket, ha Stina
is itt lesz.
– Mindjárt visszajövök. Ígérem.
Tiltakozásra nyitja a száját, de én kiszaladok az előszobába, és
megkeresem a slusszkulcsot a kabátja zsebében. Judette utánam kiabál.
Hangját elnyeli a mögöttem bevágódó ajtó.
Zörögnek a kulcsok a kezemben, ahogy lefutok a lépcsőn, és újra
átvágok a parkolón. Judette most az erkélyről kiabál utánam, de nem
felelek. Beülök a Toyotába, bekapcsolom a biztonsági övet, és
elfordítom a slusszkulcsot. Kihajtok az útra.
A szívem vadul ver, lüktet tőle az ujjam és az arcom. Most vezetek
először egyedül. Pedig most egyáltalán nem kellene vezetnem.
Rezegni kezd a telefonom. Persze hogy Judette az. Az anyósülésre
dobom a készüléket, ahol tovább zümmög, akár egy dühös darázs.
Végighajtok a vasúti sínek mentén. Az állomás előtt nagy csoport
verődött össze a járdán. Az eget bámulják. Egypár huszonéves lány
hisztérikusan vihog.
Mozgást érzékelek a szemem sarkából. Csikorgó fékekkel állok meg,
kissé ferdén. A zebráról egy öregember mered rám haragosan.
Megint rezeg a telefonom. Ezúttal Stina anyu képe jelenik meg a
kijelzőn. Sebességbe teszem az autót, óvatosan felengedem a
kuplungot, és gázt adok. A kocsi ugrik egyet, és őszintén azt kívánom,
bárcsak Stina automataváltós autójával lennék.
Kényszerítem magam, hogy a vezetésre összpontosítsak. Amikor
elhagyom a központot, és megállok egy piros lámpánál, látom, hogy
egy nő a kormányra borul a kereszteződés túloldalán. Olyan, mintha
sírna. Mellette egy öltönyös férfi bámul üres tekintettel maga elé.
Közben a lámpa zöldre vált, de mintha észre sem vennék. A mögöttük
állók vadul dudálnak. Továbbhajtok a főúton, el a régi Norra porten
ipari park bekötőútja mellett, majd befordulok a családi házas
övezetbe, ahol Tildáék laknak.
A virágba borult kertekben mindenhol trambulinok és színes
hintaállványok. A járdára krétával ugróiskolát rajzoltak.
Az itt lakó gyerekek sosem fognak felnőni.
E gondolatra szorítani kezd a mellkasom.
Emma sosem…
Kiverem a fejemből a nővéremet. Végre megpillantom a fehér
faházat, amely az egyik legnagyobb a környéken. A KLASszis Építési
Rt. feliratú, piros kisteherautó a felhajtón áll. Ilyenkor Tilda apja már
órák óta munkában szokott lenni. Caroline kocsiját sehol sem látom.
Az utcán parkolok le. A telefont az anyósülésen hagyom, ha Stina
esetleg újra hívna.
Mielőtt becsengetnék, Klas már nyitja is az ajtót. A foltos,
fényvisszaverő csíkos munkásnadrágja van rajta. Vastag, izmos karja
kidagad a szűk pólóból, amelyen ugyanolyan logó virít, mint a
kocsiján: a rajta lévő figura csepegő vakolókanalat tart a kezében, és
vigyorog hetykén oldalra csapott baseballsapkája alatt. Ám az igazi
Klas nem vigyorog. Borostás arca sápadt. Szeme kidülled, mintha túl
nagy lenne a koponyájában a nyomás.
– Szevasz, öregem! – Esetlenül megölel, és hátba vereget. – Azt a
mindenit!
– Igen – felelem. – Azt a mindenit!
– Három és fél hónap, azt mondják.
– Igen.
Csak állunk ott. Érzem, ahogy telnek a másodpercek. Hány
másodperc lehet három és fél hónap?
– A szobájában van – böki ki végül Klas.
 Leveszem a cipőmet, és felszaladok a lépcsőn. Felérek a
közlekedőbe. Tilda szobájának ajtaja tárva-nyitva.
Az ablaknál áll. Sötét haja rézvörös színben játszik a napfényben.
Amikor belépek, megfordul, és rám néz azzal a világos szemével,
amely a fényviszonyok szerint váltja a színét, akár a víz.
– Minden olyan, mint máskor – mondja kásás hangon.
– Tudom – felelem.
– És nemsokára mindennek vége.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. A laptopja kinyitva az ágyán. Egy
hírműsor megy lenémítva. Az amerikai elnök egy pódiumon, kék
függöny előtt. White House confirms.[1] Rájövök, hogy ott még éjszaka
van. Pillanatképek hasonló oroszországi, angliai és iráni
sajtótájékoztatókról. Bevágnak egy interjút az ENSZ főtitkárával. Azon
gondolkodom, mi lehet Dominikán – vajon Judette családja is ezt a
műsort nézi-e.
– Te remegsz – mondja Tilda halkan, és megsimogatja frissen
borotvált fejemet.
Mintha transzból ébrednék. Magamhoz ölelem. Végre! A
mellkasomra hajtja a fejét. A haja még vizes, és én beszívom a klór
meg a sampon illatát. Tilda illatát.
– Még nem biztos, hogy bekövetkezik – mondja. – Lehet, hogy
elkerül minket. Van rá egy minimális esély.
Nem akarom kimondani, amit gondolok. Hogy nem hozták volna
nyilvánosságra, ha nem lenne biztos.
– Vagy megoldják valahogy – folytatja. – Lehet, hogy… építenek
egy nagy trambulint, vagy valami.
Felnevetek. Akárha sírnék. Lehet, hogy sírok is.
– Rohadtul félek – mondja.
– Én is.
Felnéz rám. Olyan szép, hogy az már fáj.
Nem halhat meg.
Csókolózni kezdünk. A külvilág megszűnik létezni, addig
zsugorodik, amíg nem marad más, csupán a szánk, csupán a testünk.
Tilda becsukja az ajtót, hogy Klas ne halljon meg minket a földszinten.
Mögé lépek, lehúzom kapucnis pulóvere cipzárját. Megcsókolom a
vállát, érzem rajta a klór szagát, amely sosem hagyja el teljesen a bőrét,
megsimogatom a hasát a fehér alsónemű alatt. Azt is leveszem róla.
Kikapcsolom a melltartóját. Éreznem kell a bőrét a bőrömön, minden
négyzetmilliméterét.
A padlóra teríti a takaróját, ahogy szoktuk, ha nem kettesben
vagyunk a házban. Tilda ágya túl hangos.
– Nem hoztam gumit – mondom vonakodva, miközben levetkőzöm.
– Szerinted még számít? – kérdezi Tilda.
Összenézünk. Megint betüremkedik a külvilág. Hogy elhessegessem,
végigcsókolgatom a testét. Úgy térképezem fel, mintha először tenném.
Végül elveszíti a türelmét, és magára húz. A derekamra fonja a lábát,
és segít behatolni.
Ha valamelyikünk túl hangos, csókkal némítjuk el egymást.
Utána Tilda a karomon fekszik, nekem háttal. Mélyen lélegzik. Úgy
hangzik, mintha elaludt volna. Pillantásom végigpásztázza a
serlegekkel és szobrocskákkal teli polcokat az ágy felett. A színes
szalagokon lógó medálokat. A helyi lapból kivágott újságcikket. A
képen Tilda úszósapkát visel, és nevet, a kép feletti szalagcím
„ígéretes”-nek nevezi.
Tilda „inspirációs fala” telis-tele van fotókkal: az ország minden
szegletében rendezett versenyekről; dániai, olaszországi, hollandiai
edzőtáborokról. Az ősz előtt készült képeken csaknem mindig ott
látható mellette a régi barátnője, Lucinda is. Tekintetem a tavalyi Luca-
napi felvételen állapodik meg. Az uszodában lekapcsolták a lámpákat.
Tilda fején koszorú gyertyákkal. A vízfelszín visszatükrözi a lángokat.
Tilda úgy mosolyog bele a lencsébe, mint egy őrült, hogy ne lehessen
észrevenni, milyen nehéz az ing, amely körülötte úszik a medencében.
Sosem mutatja ki, mekkora áldozatokat hoz ezért az életért, mennyi
munka van mögötte. Nem ismerek nála céltudatosabb embert. Pontosan
tudja, hogy hová tart. Nekem kitűnőek az osztályzataim, de még
mindig nem döntöttem el, hogy mi akarok lenni. Megbénít a sok
lehetőség. Honnan tudjam, hogy mit akarok csinálni tíz, húsz, ötven év
múlva?
De most már nem is kell döntenem.
Megint bizseregni kezd a bőröm.
Ne gondolj rá!
Az oldalamra fordulok, átölelem Tildát. Kicsit felemelem a fejemet,
hogy megpusziljam az arcát. Ekkor veszem észre, hogy nem alszik. Az
ágyon fekvő laptopot nézi. A képernyő sarkában üzenetek értesítései.
Mindenki azt akarja tudni, hogy hol van, és hallotta-e, mi történt. A
híradóban indiai tájakat mutatnak. Síró nők emelik karjukat az ég felé.
Behunyom a szemem.
– Szeretlek – mondom.
– Én is téged – feleli Tilda, anélkül hogy megfordulna.

[1] A Fehér Ház megerősíti.

NÉGY HÉTTEL ÉS ÖT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0001. számú bejegyzés

Semmit sem tudok rólad, rólad, aki ezt itt olvasod. Úgy értem, tényleg
semmit.
Lehet, hogy hozzám hasonló vagy, de az is lehet, hogy olyan, amilyet
én el sem tudok képzelni.
A filmekben és a sorozatokban a földönkívüliek mindig
emberszerűek. Csak kicsit mások, mint mi. A bőrük olyan, mint a
gyíkoké, van egy szemük a homlokukon, vagy kicsi a testük, de nagy a
fejük. Magadra ismersz valamelyik leírásban?
Amúgy még mindig „földönkívülieknek” hívnak benneteket – most,
hogy már nincs Föld?
A legvalószínűbb persze, hogy nem is létezel. És ha a
feltételezésekkel ellentétben mégis, hogyan érthetnél meg engem? Bár
a TellUs alkalmazásnak van automatikus fordítója, egy több száz
emberi nyelvet ismerő rosette-i kő. Ennek segítségével remélhetőleg
megérted majd az írásainkat és az űrbe való kilövés előtt írott szöveggé
átalakított hangfájljainkat. De hogyan érthetnéd azt, ami a szavakon túl
van? Például miközben ezt írom, egy másik ablakban élő közvetítés
megy. Az amerikai elnök beszédet tart. (A nevét leírni sem vagyok
hajlandó, annyira utálom. Másoktól majd biztos eleget hallasz róla.) A
Fehér Ház Ovális Irodájában ül, keze összekulcsolva az íróasztalon. A
háttérben az Egyesült Államok zászlója. Azzal a megszólítással kezdte:
My fellow Americans.[2] Leírhatom ezeket a dolgokat, de mit mond ez
neked? Hogyan magyarázzam el, hogy milyen nehéz még mindig
elhinni azt, ami történik? E jelenet láttán önkéntelenül is átvillannak
rajtam képek abból a sok-sok filmből és sorozatból. Igaz, azokban az
elnök mindig elegáns, méltóságteljes és nyugodt. Olyan, amilyen a
jelenlegi elnök nem. (A filmekben a földönkívüliek gyakran azért
jönnek, hogy ízzé-porrá zúzzák Manhattant, de mindig legyőzik őket.
Elnézést kérek! Azt feltételezzük, hogy gyarmatosítani akartok minket,
le akartok igázni, ki akartok irtani bennünket. Biztosan azért, mert az
emberiség egyik fele pontosan ezt tette az emberiség másik felével.
Nem tudom, foglalkoztok-e pszichológiával, de mifelénk ezt
projekciónak hívják.)
 Az elnök beszéde alátámasztja azt, amit már minden értelmes ember
tud. Elvégezték az utolsó számításokat, nem maradt semmi kétség. Bő
egy hónap múlva mindennek vége. Még az időpontot is tudjuk.
Szeptember tizenhatodikán, itteni idő szerint hajnali négy óra
tizenkettőkor a Foxworth üstökös belép a Föld légkörébe. A levegő
tízszer olyan forró lesz, mint a Nap felszíne. Az üstökös mindent
megsemmisít, ami az útjába kerül, mielőtt Afrika északnyugati partjai
előtt, a Kanári-szigetek közelében a tengerbe csapódik. Az atmoszféra
lángra kap, és az eget olyan erős fények ragyogják be, amilyeneket
még sosem láttunk. A lökéshullám némán ér el minket, mert
gyorsabban terjed a hangnál. A becsapódás után pár perccel a tengerek
elpárolognak, a sziklák megolvadnak. Négymilliárd évnyi evolúció
eredménye semmisül meg egyetlen pillanat alatt. És semmit sem
tehetünk ellene.
De az elnök nem így fogalmaz. Nem beszél a halálunk részleteiről,
és nem említi azt a szóbeszédet sem, amely szerint a földkéreg akkora
hullámokat vethet, hogy kirepít minket az űrbe. Ehelyett azt mondja:
stay at home, be with your loved ones,[3] én meg azon gondolkodom,
hogy milyen érzés lehet ez azoknak, akiknek nincs kivel otthon
maradniuk.
Néhány hónapja tudtuk meg, hogy az üstökös felénk tart. Május
huszonhetedikén. Azóta már nem olyan a világ, mint régen. Minden,
amit természetesnek vettünk, pár nap leforgása alatt semmivé lett. Az
emberek nem járnak dolgozni. Az iskolák bezártak. A tőzsdék
összeomlottak. Néhány nap után felfüggesztették a kereskedést. A pénz
elértéktelenedett. Akik úton voltak, ölre mentek az utolsó repjegyekért,
hogy hazajussanak. Az utakon áll a forgalom.
Az első napokban volt a legnagyobb a zűrzavar. Váratlanul új
háborúk törtek ki, és régi ellentétek simultak el egyik napról a másikra.
Senki sem értett semmit. A kevésbé egyenjogú társadalmakban egyre
súlyosbodott a helyzet. Az elnyomott tömegeknek már nem volt mit
veszíteniük, ezért fellázadtak. Bevették magukat a gazdagok palotáiba,
és kifosztották a boltokat. Azokban az országokban, ahol nagyobb az
egyenlőség, könnyebb lett a bevándorlók helyzete.
Mi itt, Svédországban gyorsan visszataláltunk a rendezett kis
életünkbe. Noha már semmi sem ugyanolyan, meglepően sok dolog
működik még.
 Természetesen nem mindenki hisz abban, hogy a Foxworth
becsapódik a Földbe. A híradóban éppen most interjúvolnak meg egy
üstököstagadót. Ő is pont olyan türelmetlen és cinikus, mint a többi.
Szentül meg vannak győződve az igazukról. És bizonyos fokig meg is
értem őket. Felfoghatatlan, hogy nem vettünk észre időben egy ekkora
üstököst. Óriási, több száz kilométer átmérőjű, ugyanakkor sötét, és
lopva közeledett felénk egy hosszú pályán, ezért senki sem tudott róla,
amíg a közelünkbe nem ért. Bebizonyosodott, hogy a műszereink és a
technológiai vívmányaink ellenére nem igazán tudjuk ellenőrzésünk
alatt tartani a világűrt. Sokat beszéltek erről nyáron. Ki a felelős? Miért
nem fizetik meg jobban a kutatókat? Ki a hibás? Mintha számítana!
Annak esélye, hogy egy üstökös semmisít meg minket, olyan
elképesztően kicsi volt, hogy senki sem vette komolyan. Másrészt
viszont annak esélye, hogy élet alakul ki ezen a bolygón, és mi leszünk
az uralkodó faj, még ennél is kisebb volt. Egy végtelen univerzumban,
ahol végtelen számú lehetőség van, minden esemény valószínűtlen.
Ha a Foxworthöt évekkel ezelőtt felfedezik, megcélozhattuk volna
egy lézersugárral. Ez talán elég lett volna ahhoz, hogy irányt
változtasson. (Ne kérdezd, hogyan, a belsejében lévő gázokkal függ
össze.) De már túl késő. Valaki úgy magyarázta, hogy olyan ez, mint
amikor az ember nagy, nyílt terepen autózik. Ha ötszáz méter távolból
egy másik kocsi száguld felé, elég egy icipici kormánymozdulat, hogy
elkerülje az ütközést. De ha csak akkor fedezi fel a másik járművet,
amikor már a közelében van, nincs esélye.
Már ahhoz is késő, hogy elhagyjuk a Földet. Ha minden csődöt
mond, a katasztrófafilmek végén ki szokták lőni az űrbe „Noé
bárkáját”, azaz egy nagy űrhajót ezernyi kivándorlóval a fedélzetén,
akik újrateremthetik az emberi fajt. A valóságban azonban nem ilyen
rózsás a helyzet. Egy ismert milliárdos megpróbált egy Mars-
expedíciót szervezni, habár a pénze már semmit sem ért. Még ha
sikerült volna is, csak tízen tarthattak volna vele, hogy aztán majd
lassan meghaljanak a barátságtalan bolygószomszédunkon. Nem sok
önkéntes vállalkozó akadt.
Az üstököstagadók valószínűleg a végsőkig ki fognak tartani. Úgy
gondolják, hogy mi, többiek naivak vagyunk. És ők tudják az
igazságot. Ez az egész csak egy PR-fogás, hogy az amerikaiak az
utolsó pillanatban „megmenthessék a világot”. Vagy egy orosz fake
news,[4] amely eltereli a figyelmet arról, hogy megszállásra készülnek.
Esetleg egy kommunista összeesküvés, hogy tönkretegyék a kapitalista
rendszert. Az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak. Ez már
sokszor bebizonyosodott. Láthatod, milyen ügyesen hunytunk szemet a
klímaváltozás felett is, példának okáért. A Föld már régóta haldoklik.
Az üstökösnek először egy számokból és betűkből álló kódnevet
adtak, de ez túl személytelen volt olyasvalaminek, ami véget vet a
létezésünknek. Most Foxworthnek hívják, az után a NASA-s nő után,
aki felfedezte. Azon tűnődöm, milyen érzés lehet, hogy valakinek a
nevét olyasmivel kapcsolják össze, ami elpusztít minket. Bevonulna a
történelembe – ha egyáltalán maradna valaki, aki történelmet ír.
Hát most én írok történelmet. Elméletileg. A TellUs egy kísérlet,
hogy elmeséljük más létformáknak, mi történt a Földdel, és milyen volt
itt élni. Kíváncsi volnék, hány felhasználó hiszi komolyan, hogy valaki
el fogja olvasni, amit ír, de legalább lefoglaljuk magunkat valamivel.
Valamivel, aminek van értelme. Szükségünk van a hitre, hogy van
odakint valaki, aki tudomást szerezhet a létezésünkről.
Az írásomat közvetítik a nagy műholdaknak, amelyek eltárolják, és
továbbítják az űrbe. A műholdak akkor is sugározni fognak, amikor mi
már nem leszünk. Legalábbis amíg el nem romlanak, vagy meg nem
rongálja őket az űrszemét. Lehet, hogy elolvasod ezt az üzenetet. Ha
létezel. És ha van hozzá megfelelő eszközöd. Talán sikerül meg is
értened, amit írok. Ha érdekel egyáltalán.
A műholdak tudományos tényeket is sugároznak a Földről, valamint
azoknak a helyeknek a koordinátáit, ahová a legértékesebb
műkincseinket, könyveinket és zenedarabjainkat rejtjük, meg ahol az
állatok és emberek DNS-ét tároljuk. A magbunkerét, ami korábban a
Spitzbergákon volt. (A „világvége-magbunkerét”, amely milyen
ironikus, nem fogja túlélni a világvégét). Mindent strapabíró
anyagokba csomagolnak, és bányákba eresztenek le, jó messze a
becsapódás helyétől. Senki sem tudja, hogy beválik-e, de úgy tűnik, ez
a legjobb, amit tehetünk.
Egy nap talán sikerül újrateremtened az emberi fajt egy földönkívüli
laboratóriumban. Vagy legalább elültetsz pár muskátlit. Ettől a
gondolattól a halálunk kicsit kevésbé tűnik értelmetlennek.
Láttam egy interjút pár emberrel azok közül, akik úgy döntöttek,
hogy lemennek a kirunai bányába, és ott várják a becsapódást.
Kilométer vastag olvadt kőzet fogja beborítani őket. Elképzelni sem
tudok ennél borzalmasabb halált.
Te tudod, hogy mikor fogsz meghalni?
Az ember tudja, hogy egy nap meghal, de azt nem, hogy mikor. Most
viszont tudjuk, csaknem másodpercre pontosan.
Talán meglep, hogy nem félek annyira. Pedig igenis félek. Sokkal
jobban, mint amennyire látszik. De azért szerintem nem annyira, mint
sokan mások. És az a legrosszabb az egészben, amit rajtad kívül
senkinek sem árulhatok el, hogy kicsit mintha meg is könnyebbültem
volna. Persze lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá. De nem is a
legrosszabb.

[2] Amerikai honfitársaim.

[3] Maradjanak otthon a szeretteikkel.
[4] Álhír.
 Simon

Iszonyú a hőség. Klór, füst, szesz és emberi testek szagát érzem. A

csempe, az ablaküveg és a magas plafon visszaveri a sikításokat,
nevetéseket és a víz csobogását. Elnyomja a hangszórókból áradó
zenét. Felismerem Tilda egyik lejátszási listáját. Az ő ötlete volt, hogy
itt bulizzunk. Még megvannak a kulcsai.
Ma kellett volna elkezdődnie a sulinak. Ezért bulizunk. Úgy teszünk,
mintha ez jó ok lenne az ünneplésre. Rendes körülmények között
másodikba mennék.
Az uszoda falán lógó nagy órára pillantok. Rájövök, hogy több mint
egy óráig voltam kiütve a vécében. Az egyre fogyatkozó idő nagy része
elveszett. A másodpercmutató kérlelhetetlenül száguld előre a
számlapon.
Négy hét és öt nap van hátra.
A napjaink meg vannak számlálva. Ma az utolsó halvány kis reményt
is elveszítettük. Viszlát, csodás világ!
Iszom egy korty házi pálinkát. Borzalmas íze van, akármivel keverik
is, de mostanában csak ehhez lehet hozzájutni.
Tildát keresem a türkiz vízben bukdácsoló fejek között. Ez az ő
világa, ezek az ő barátai. Én nem igazán találom a helyemet. Csak azt
tudom, hogy nem akarok itt maradni, de haza sem mehetek.
Körülöttem az emberek meg-megcsúsznak a vizes csempén. A végén
még valami baleset történik. Benne van a levegőben. Odalent Hampus
szaltót ugrik a vízbe, a tarkója súrolja a medence szélét. Az előbb,
amikor én ugrottam egyet, alig tudtam feljönni utána a felszínre.
Kezek, lábak mindenütt.
Kiiszom a flakont. Valaki hátba vereget. Ali az. Nevet, és mond
valamit, amit nem hallok.
– Mi?
– Azt kérdeztem, hol voltál.
– Nem láttad Tildát?
Hallom, hogy összeakad a nyelvem: nmltdtilát.
– Szarni rá – kiáltja Ali, és futásnak ered a medence felé.
Felszökken, a levegőben összegömbölyödik, hogy bombaként
csapódjon be.
 Továbbtántorgok. Bizonytalan léptekkel elhaladok a tribün mellett.
Hányszor ültem itt, és figyeltem Tildát verseny közben! Testek
tömkelege, amerre csak nézek. Néhányan elaludtak, egymagukban
vagy másokkal összebújva. Egyesek szexelnek. A legalsó sorban egy
lány egy fürdőtörülközőbe burkolózva lovagol egy fiún. Meglököm a
srác térdét, ahogy elmegyek mellette.
A medence végénél Johannes jön szembe, fázósan felhúzott vállal.
Göndör hajából csepeg a víz. Köszön valakinek, aki elhalad mellette,
de nem veszi le rólam a tekintetét. Ő a legjobb barátom. Látom rajta,
hogy aggódik értem. A barátnője, Amanda egy társasággal ül az
alacsony, csempézett falnál. Elin mond valamit, mire mindenki
felnevet, de Amanda rám sandít, miközben összefogja és kicsavarja a
haját.
Johannes a vállamra teszi hideg kezét. Az ujjbegyei ráncosak.
– Mizu? – kérdezi.
– Nem láttad Tildát?
Ezúttal nem akad össze a nyelvem. Johannes mosolyogni próbál.
– Szerintem hazament.
– Johannes – mondom –, bírlak, de rémesen hazudsz.
Hátrasimítja homlokába tapadt haját.
– Gyere! – mondja. – Túl részeg vagy. Beszélgessünk máshol!
Nagyon is jó ötlet. Tudom. De hirtelen Tilda nevetése üti meg a
fülemet. Az alacsony fal mögött a piros műanyag csúszdás
gyerekmedence van. Johannes követi a pillantásomat.
– Gyere, Simon! Leléphetünk, ha akarod.
Nem válaszolok. Már késő. Tudnom kell.
Johannes utánam kiált, amikor megkerülöm az alacsony falat.
A túloldalon nincsenek sokan. Azonnal észreveszem. Hason fekszik
a medence közepén lebegő matracon. Már messziről látni, hogy be van
állva. A pupillája sötét és nagy. Az egyik versenyeken használt
úszódressze van rajta. Mellén az úszóklub logója, a törzsén cikornyás
betűkkel a Tilda név.
Sait mellette térdel, a víz csak a kockás hasáig ér. Lerántja Tildát a
matracról. Tilda hangosan felnevet. A foguk világít a víz alatti lámpák
fényében.
Még mindig szeretlek, mondta Tilda június elején. Néhány nappal
azután, hogy először hallottunk az üstökösről.
 Szeret, de ez nem elég.
Ki akarom maxolni az életet, amíg lehet, mondta.
Én is. De én vele akarom. Nekem Tilda az életem. Vele akarok lenni,
amikor elfehéredik az ég.
Sait magához húzza a vízben. Alig ismerem, pár évvel idősebb
nálunk. A keze Tilda fürdőruhája alatt matat, a bütykei élesen
kirajzolódnak a vékony anyagon. Tilda behunyja a szemét, amikor Sait
belecsókol a nyakába.
El kellene tűnnöm, de úgy állok ott, mint aki gyökeret eresztett.
Nem akarok többet látni, de képtelen vagyok félrenézni.
Valaki hangosan felsikolt mögöttem. Tilda felnéz. Találkozik a
pillantásunk. Sait kitörli a szeméből a vizet, és ő is meglát.
Végre sikerül megmozdulnom. Olyan gyorsan lépkedek, amilyen
gyorsan csak tudok a csúszós csempén, miközben tudatában vagyok
annak, hogy a medence széléről figyelnek a lányok. Elkocogok a sötét
kávézó mellett, be az öltözőbe. Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, a
zene és a hangok hirtelen eltompulnak. Hallom a lélegzetvételemet.
Nehéz és kapkodó.
Büdös van. Valaki megpróbálta leöblíteni a hányását az egyik
zuhanyzóban, ám a félig emésztett ételmaradék fennakadt a lefolyó
rácsán. Továbbimbolygok a szekrények között. Alig állok a lábamon.
Mintha minden erőm elhagyott volna. Viszket a bőröm, zúg a fejem.
Leroskadok az egyik padra. Arra gondolok, hogy Johannesszel
kellett volna tartanom. Most képtelen vagyok visszamenni és
megkeresni őt, de el akarok tűnni innen. Csakhogy egyedül nem fog
menni.
Kinyílik és becsukódik az öltöző ajtaja. Nedves léptek a csempén,
aztán a linóleumon.
Amikor felpillantok, ott áll előttem. Maga köré fonja a karját. Sötét
haját hátrasimította, a víz a lába elé csepeg. A szeme üveges, mint egy
játék babáé. Néhány hónapja még simán a képébe röhögtem volna
annak, aki azt mondja, hogy Tilda drogozni fog. De azóta sok minden
megváltozott.
– Nem akartam, hogy lásd – mondja. – Azt hittem, már elmentél.
– És nem mehetnénk el? – kérdezem. – Nem léphetnénk le? Rohadtul
hiányzol.
 Tilda megrázza a fejét. Be kellene fognom a pofám, de mit
veszíthetek?
– Nem akarok egyedül lenni – mondom, és hallom, hogy megint
összeakad a nyelvem.
– Ez még nem elég jó ok arra, hogy együtt legyünk.
– Nem csak azért.
Meghúzom a gumit a csuklómon. A szekrénykulcs hozzákoccan a
számozott bilétához. Újra meg újra meghúzom és elengedem a gumit,
hogy a fájdalomtól kitisztuljon a fejem. De alig érzem a csípést.
– Szeretlek – mondom. – Te miért nem szeretsz?
– Senkivel sem akarok járni az utolsó időben. Te is tudod. Hogy azt
csinálhassam, amit akarok.
– Lehetne nyitott kapcsolat – próbálkozom.
Sanda mosoly. Nem hisz nekem. Én sem magamnak.
– Kipróbálhatnánk – mondom mégis. – Összetartozunk.
Tilda leül mellém. Szomorúnak tűnik, de nem tudom, miért. Talán én
is hiányzom neki. Vagy talán csak sajnál.
– Nem – mondja. – Már nincs olyan, hogy „mi”. Akivel jártál… már
nem létezik. Lehet, hogy sosem létezett.
– Ez mit jelent? – sziszegem.
– Hogy add fel!
Most már biztos vagyok benne, hogy szánalmat látok a tekintetében.
Forogni kezd velem a helyiség. A házi pálinka a torkomat marja.
– Meg kell értened – folytatja Tilda. – Tényleg ezt akarod csinálni az
utolsó hetekben?
Hirtelen másra sem vágyom, csak hogy elmenjen.
Fáj, hogy ilyen közel van, mégis távol.
– Még meg fogod bánni – mondom. – Tudod, miért? Mert később
már nem lehet visszaszívni. Mert nem lesz később!
A játékbaba-szem pislant egyet.
Valaki a nevét kiáltja, és egyszerre nézünk a hang irányába. Elin és
Amanda. Nem tudom, mióta állhatnak ott. Mennyit hallottak.
– Lépnünk kell – mondja Amanda.
Az öltöző ajtaja megint kivágódik. A zuhanyzóból hangok
hallatszanak. Valaki undorodva felnyög. Bakancsok koppanása a
padlón. Két rendőr jön a szekrények között. Egy szakállas férfi és egy
rövid hajú nő, aki halványan ismerős.
 – Na, gyerekek – mondja a szakállas –, ideje hazamenni!
Túl gyorsan állok fel. A padló szédítő sebességgel közeledik. Tilda
elkap, mielőtt elesnék.
– Megkértek minket, hogy szállítsunk haza – közli velem a rendőrnő.
Próbálok tiltakozni.
– Nem gyalogolhatsz egész hazáig – mondja Tilda.
– Nyugi.
A két rendőr két oldalról a hónom alá nyúl. Igyekszem kiszabadulni,
de erre csak még szorosabban fognak.
– Hol vannak a ruháid, Simon? – kérdezi a nő.
– Honnan tudja a nevemet?
– Ezt majd később megbeszéljük.
Megnézi a számot a gumin lógó bilétán, és elindulunk a szekrény
felé.
Amikor elkezdenek beözönleni az emberek, szem elől veszítem
Tildát. Egy másik rendőr tereli őket, és kiabál velük, hogy siessenek.
Nem igazán foglalkozik vele senki. Nem úgy, mint régen.
Ennek nem lesznek következményei. Ilyesmire már nincs idő. A
világ úton van a megsemmisülés felé. A rendőrök nem tehetnek mást,
mint hogy megpróbálják megakadályozni, hogy idő előtt végezzünk
magunkkal.

NÉGY HÉTTEL ÉS NÉGY NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Lihegésre ébredek. Egy nedves orr ér hozzám.

– Menj innen, aludni akarok! – mondom, és kinyújtom a kezem,
hogy ellökjem a meleg szőrcsomót.
Bombom a száját nyalogatja. Amikor kelletlenül felnézek, egy nagy,
barna szempár bámul rám. A busa fej csaknem a teljes látómezőmet
kitölti. Egy érdes nyelv fut végig a csuklómon.
Még négy hét és négy nap.
Kezd elborítani a pánik, a gondolataim egymást kergetik.
Teljesen éber vagyok. Fel kell kelnem, meg kell mozdulnom. Csak
így kerülhetem el, hogy bedilizzek.
Amikor felülök, majd szétrobban a fejem. Mintha az üstökös már a
koponyámba csapódott volna. Bombom izgatottan csahol, és egy
helyben forog. A farkával leveri a poharat az éjjeliszekrényemről, és
épphogy csak sikerül felkapnom a telefont a földről, mielőtt elárasztaná
a víz.
– Nyughass! – mondom, és feloldom a mobil kijelzőjét.
Elolvasom, mit írtam Tildának, miután hazaértem.
Elnézését kértem, amiért olyan szánalmasan viselkedtem, amitől
persze csak még szánalmasabb lettem. Nem gáz, válaszolta. De most
nagyon is gáznak érzem, és akaratlanul is azon töprengek, vajon Sait
ágyából küldte-e az üzenetet. Addig szorítom a tenyeremet a
szememre, amíg csillagokat nem látok.
– Judette-tel beszélni szeretnénk veled.
Leeresztem a kezemet. Stina áll az ajtóban, munkaruhában.
Vörösesszőke haját feltűzte, nyakán a papi gallér.
– Siess – mondja, és kimegy.
A nadrágomból füst- és klórszag száll fel, amikor kibújok a takaró
alól. Ruhában aludtam. Még mindig csillagok ugrálnak a szemem előtt,
amikor kikelek az ágyból, és a térdemmel arrébb lököm Bombomot.
A kanapén várnak a nappaliban. Rögtön látom, hogy Stina nagyon
rákészült erre. Nyilván komolyan el fogunk beszélgetni. Judette csak
hűvösen néz. Egyetlen pillantással többet tud mondani, mint Stina a
hosszas fejtegetéseivel.
Tegnap videóbeszélgetést kellett volna folytatnunk Judette dominikai
barátaival. Megértem anyáim csalódottságát. De nemcsak arról van
szó, hogy bulizni akartam – hanem arról is, hogy nem akartam itthon
lenni. Nem akarok itt kuksolni, és a pusztuláson meg a halálon agyalni
velük. Egyáltalán nem akarok semmin sem agyalni.
– Hogy vagy? – kérdezi Stina.
– Szarul – válaszolom.
– Megérdemled – mondja Stina, és Judette-re pillant megerősítésért.
Judette keresztbe veti a lábát.
– Van róla fogalmad, milyen kínos volt, hogy Mariának kellett
hazahoznia rendőrautóval? – kérdezi.
Stina bosszúsan néz.
– Van ennél nagyobb bajunk is.
Az agyam lomha, de már kezdi összerakni a képkockákat. A rövid
hajú rendőrnő. Ezért volt ismerős. Találkoztam vele párszor. Tagja volt
Judette floorballcsapatának.
– Kicsit berúgtam – mondom. – Bocsánat.
Stina hangosan fúj egyet, és beletörődő kézmozdulatot tesz Judette
felé. De látom rajta, örül, hogy most egységfrontként léphetnek fel
velem szemben. Szívességet teszek neki azzal, hogy problémás kamasz
vagyok.
Fél éve váltak el. Stina tavasszal végre levette a jegygyűrűjét, de
tudom, hogy még mindig a pénztárcájában hordja. Azt mondja,
engedjem el Tildát, közben meg ő is ugyanolyan szánalmasan
viselkedik, mint én.
– Ez így nem mehet tovább, nem bulizhatsz minden este – mondja
Judette.
– Mit számít?
– Rohadtul sokat számít! – fakad ki Stina, és rácsap a kanapé
karfájára.
A por felkavarodik, csillogva száll az ablakon beáradó napfényben.
– Miért? – kérdezem. – A jövőmet már nem tehetem tönkre.
– Te is tudod, hogy mennyi szarság történik mostanában a városban.
– Vigyázok magamra.
Stina egyre jobban elvörösödik.
– Igazán megpróbálhatnál megérteni minket – mondja. – Pontosan
tudod, hogy azért költöztünk össze újra, mert egyikünk sem akar
vasárnapi anya lenni ebben a hátralévő kis időben. De ritkábban látunk,
mint valaha.
 – Nem kértelek, hogy költözzetek össze a kedvemért.
Amint kimondom, meg is bánom. Mert persze megértem őket. Ők
nem értenek meg engem.
Nem értik, hogy igazából hiányoznak nekem. De nem bírok
megmaradni itthon, ebben a mesterkélt légkörben, amelyet teremtettek.
Már képtelenek vagyunk normálisan beszélgetni egymással, mert
mindennek olyan fene meghittnek kell lennie. Folyton emlékeket kell
felidéznünk, mély értelmű kérdéseket kell feltennünk, fontos dolgokat
kell mondanunk. Minden szónak jelentéssel kell bírnia. Mély
jelentéssel. Túl sokat várnak tőlem.
– Hát ennek most vége – mondja Stina váratlanul nyugodt hangon. –
Emma nemsokára hazajön.
Emma. A nővérem, aki teljesen bekattant az üstököstől.
– Micke meglátogatja a szüleit Överkalixban – folytatja Stina. –
Emmának segítségre van szüksége. Meg békére és nyugalomra.
Bólintok. Félrenézek. Pillantásom a sötétszürke konyhafalon
állapodik meg, amelyet segítettem lefesteni. Emlékszem a napra,
amikor ott álltam, és a falat bámultam. Nem sokkal azután történt, hogy
hallottunk az üstökösről. A falnak még mindig enyhe festékszaga volt,
és arra gondoltam, hogy értelmetlen volt lefesteni, ha úgyis elpusztul.
Akkor értettem meg igazán. És elsírtam magam, ahogy most is.
– Minden rendben lesz – mondja Stina gyengéden.
– Már hogy lenne rendben? – kérdezem, és letörlöm a könnyeimet.
Csalódottnak tűnik. Mostanában folyton csalódást okozok nekik.
– Úgy értem, jó, hogy Emma hazajön egy kicsit. Ki kell használnunk
az időt.
– Úgyhogy kérlek, ehhez tartsd magad – mondja Judette.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0002. számú bejegyzés

Az éjjel zavargások voltak Göteborgban. A fejadagrendszer elleni

spontán tüntetéssel kezdődött, mert néhányan úgy vélték, hogy az
„igazi svédeknek” több jár, mint „másoknak”. A miniszterelnök
nyilatkozatában újból emlékeztetett arra, hogy nekünk itt,
Svédországban szerencsénk van. Nyár van, terem zöldség meg
gyümölcs, és annyi jószágot vághatunk le, hogy a hús évekig elég
lenne. „Ez akkor is igazságtalanság – mondja az egyik tüntető a
tévéstúdióban. – Egész életemben itt fizettem adót. Nekem több jár,
mint nekik.” Azokra gondol, akik nem itt születtek. Szeretnék
ráüvölteni, hogy azoknak a „másoknak” köszönhetően nem omlott még
össze a társadalmunk. Túlnyomórészt azok a „mások” végeznek
önkéntes munkát, amióta nem használunk pénzt. Ők szállítják az
embereket a vonatokon, az élelmiszereket a teherautókon, és
gondoskodnak róla, hogy víz folyjon a csapból, és legyen áram a
vezetékekben. Nem azért, mert földre szállt angyalok, hanem azért,
mert messze élnek a szeretteiktől. Természetes, hogy emberi társaságra
vágynak, ahelyett hogy magányosan gubbasztanának otthon a
világvégét várva.
Ha láthatnád a bolygónkat, nem látnál országokat. A határok nem
igaziak, csak térképre húzott vonalak, de egyesek az egész énképüket
arra alapozzák, hogy a vonal melyik oldalán élnek. Azt hittem,
mostanra ez jelentőségét veszíti, de nem így történt. Legalábbis sokak
szemében. De nem mindenkiében. Csak véletlenül ők a hangosabbak.
(És ostobábbak. Ez a kettő gyakran együtt jár.)
Jó alkalom ez arra is, hogy megmutassuk, milyen csodálatos
teremtmény az ember. Biztosan el fogom felejteni elégszer
hangsúlyozni. Pedig gyakrabban emlékeztethetném magamat rá. A
katasztrófák a legjobbat vagy a legrosszabbat hozzák ki belőlünk. A
legtöbben csak próbálják élni az életüket, amennyire az lehetséges.
Lássuk, mit kezdtem az életemmel, amióta utoljára hallottál rólam.
Mit tettem a személyiségfejlődésem érdekében, mit tettem mások
megsegítésére? Többnyire aludtam. És a régi barátaim képeit
nézegettem.
 Múlt éjjel az uszodában buliztak. Sokkal fiatalabbnak tűnnek, mint
amilyennek én érzem magam. Izzadt, napbarnított arcukban világít a
szemük. Műanyag flakonokat adogatnak körbe, és a vízben oltják ki a
csikkeket. Olyan emberek, akikről elképzelni sem tudtam, hogy valaha
rágyújtanak, cigarettával a szájukban pózolnak. De miért is ne? Már
nem kaphatnak tőle rákot.
Tilda sok képen szerepel. Még mindig széles a válla és erős a karja.
A hátán jól láthatóan kirajzolódnak az izmok. Nehéz elhinni, hogy
valaha én is ilyen edzett voltam. De bár a teste ugyanolyan maradt,
Tilda megváltozott. Az a Tilda, akit én ismertem, alig ivott, és
határozottan nem cigarettázott. Nem jártunk bulizni, mert hétvégente is
korán keltünk, és edzésre mentünk. Apa mondta, hogy Tilda szülei
nyáron különköltöztek. Nem lep meg, már régóta rosszul éltek, de nem
tudom, hogy érez Tilda ezzel kapcsolatban. Semmit sem tudok az
életéről, csak amit a képeken látok.
A legjobb barátnőm volt. Minden fontos emlékemnek része. Nem
tudom elmondani, hogy ki vagyok én, ha nem mondom el, kicsoda
Tilda.
Annyi időt töltöttünk abban a medencében, hogy minden kis repedést
ismerek az alján, és minden foltot a plafonon. Égett a szemünk a
klórtól, felpuhult tőle az úszódresszünk és a bőrünk, a szaga
mindenünkbe beette magát. Heti hét, nyolc, kilenc edzés és legalább
egy verseny. Többnyire álmosítóan egyhangú és unalmas volt. Mégis
szerettem. Az örömmámor apró felvillanásaiért éltem. A versenyt
megelőző adrenalinlöketért. Az edzések azon rövid szakaszaiért,
amikor a mozgás és a lélegzés tökéletes összhangba került. Sokkal
inkább otthon éreztem magam a vízben, mint a szárazon. Befogadott.
Könnyű voltam. Szabad. Varázslatos volt.
Az uszoda volt a mi terepünk Tildával. Nélküle sosem kezdtem volna
el úszni, és biztosan nem felvételiztem volna sportgimnáziumba. Neki
köszönhettem, hogy javultam. Az edzőnk, Tommy azt mondogatta,
hogy az úszók mindig önmagukkal versenyeznek, de én Tildával
versenyeztem. Nem számított, hogy sosem lehetek olyan jó, mint ő.
Senki sem érhetett a nyomába. Elinnel és Amandával megküzdöttünk
az előkelő második helyért. Tilda mindig is „győztesként
gondolkodott”, ahogy Tommy mondta. Világosan látta maga előtt az
utat az ifjúsági bajnokságtól a válogatottig és az olimpiai szereplésig.
Irreális volt. A siker esélye minimális. Annak valószínűsége pedig,
hogy a megélhetéshez elegendő szponzort szerez, még annál is kisebb.
Mégsem kételkedtem benne soha, hogy megcsinálja.
De miért mondom el neked mindezt? Tudod, hogy mi az a verseny?
Mi az az uszoda? Gondolom, a vizet ismered.
Az ablakomból látom Tildáék házának tetejét. Amikor kicsik
voltunk, a kerteken keresztül jártunk át egymáshoz játszani.
Egy hete láttam utoljára. Kora reggel volt, és hosszú idő óta először
úgy döntöttem, hogy bemegyek a központba. Nem gondoltam, hogy
ismerőssel fogok találkozni abban a napszakban. De ahogy a térhez
közeledtem, basszusgitár hangja és kiabálás ütötte meg a fülemet. Tilda
egy nyitott ablakban állt, és egy sráccal csókolózott, akit még sosem
láttam. A haja, amelyet már akkor is irigyeltem, amikor az enyém még
megvolt, vörösen izzott a reggeli nap fényében. A sminkje tökéletes
volt, és azon tűnődtem, hol tanulhatta. Szinte sosem festettük
magunkat.
Elin és Amanda is ott volt. Leléptem, mielőtt még valaki
megláthatott volna.
Nálatok a tizenhét év sok vagy kevés? El tudod képzelni, hogy fiatal
vagy, de öregnek érzed magad? Lestrapáltnak? Érted, mit akarok
mondani azzal, hogy olyan sokáig éltem zárkózott életet, hogy már
nem találok vissza?
 Simon

A film azzal kezdődik, hogy egy aszteroida csapódik a Földbe, és

kihalnak a dinoszauruszok. A bolygót lángtenger borítja el. A narrátor
azt mondja, hogy ez újra meg fog történni. Csak idő kérdése.
Senki sem szól semmit. A hatásvadász zenén kívül csak a ropogást
hallani, ahogy Hampus nyitott szájjal rágja a chipset a földön fekve a
tévé előtt. Pólója felcsúszott egy kicsit a hasán, amely a nyár folyamán
egészen kikerekedett. Régen mindennap edzőterembe járt Saittal, és
megállás nélkül proteinporokról és szálkásításról beszéltek.
Saittal, akinek még mindig kockás a hasa. Saittal, aki Tilda nyakát
csókolgatta.
Saittal, aki hála istennek nincs itt. De Tilda sincs itt. Lehet, hogy
együtt vannak.
Hampuséknál vagyunk, és az Armageddont nézzük, az egyik olyan
filmet, amelyet le akartak szedni a netről.
Most New Yorkot mutatják, hatvanötmillió évvel később. Az első
kőtömbök bombák módjára hullanak az égből, és porig rombolják a
felhőkarcolókat. Hampus azt mondja, hogy ez csak az előjáték. Senki
sem nevet. Én úgy csinálok, ahogy kiskoromban, amikor Emma rávett,
hogy horrorfilmet nézzek, amíg vigyázott rám. Olyan erősen bámulom
a képernyőt, hogy a végén a képekből csak elmosódott színek és
formák maradnak. A hang a rosszabb. Nehezebb védekezni ellene.
De aztán elkezdődik a film, és nevetünk a főszereplőn, aki a lánya
barátjára lövöldöz a robbanékony anyagok között az olajfúrótornyon,
ahol dolgoznak.
– Ez a pasi gyanúsan gerjed a lányára – mondja Johannes.
– Ja, nagyon érdekli a nemi élete – teszi hozzá Amanda. – Pedig már
felnőtt, basszus!
Most kicsit könnyebb lélegezni. Még jobban belesüppedek a fotelba.
Ezt nem lehet komolyan venni.
Az olajfúrótorony munkásait rekordidő alatt űrhajóssá képzik át.
Aztán kilövik őket az űrbe, hogy lyukat fúrjanak az aszteroidába, és
felrobbantsák. Egyetlen esélyük van.
– Nem lenne egyszerűbb űrhajósokat megtanítani lyukat fúrni? –
kérdezem.
 A többiek nevetnek. Vajon ők is olyan megkönnyebbülést éreznek,
mint én? Szerintem igen.
Fel nem foghatom, miért mondták erre a filmre a nyár elején, hogy
egyfajta minta lehet. Nekünk is atomtöltetet kellene kilőnünk. De a
Foxworth túl nagy, és túl közel van. Ha a világ összes atomtöltetű
rakétáját összegyűjtjük, az sem elég.
– Egy kekszet dugott a bugyijába? – kérdezi Amanda.
– Jaja – feleli Johannes, és felnevet.
Közelebb húzza magához a lányt a kanapén. Belém hasít az irigység.
Johannesnek még mindig van barátnője. Magától értetődően
összetartoznak. Mi, akik itt vagyunk a szobában, Tildán és Amandán
keresztül ismerkedtünk össze. Amikor józanon találkozom velük,
folyton az jár a fejemben, vajon tényleg tartani akarják-e velem a
kapcsolatot most, hogy szakítottunk Tildával. Már Johannesszel sem
találkozom külön, pedig ő a legjobb barátom. Néha azt képzelem, hogy
szándékosan kerül.
Lehet, hogy olyan terhes a társaságom, hogy már senki sem bír
elviselni?
– Mindenki elfelejtette, hogy New Yorkot a földdel tették egyenlővé?
– kérdezi Ali, és hálás vagyok, hogy eltereli a gondolataimat.
– Tök jó, hogy leisszák magukat egy sztriptízbárban, mielőtt
megmentenék a világot – jegyzi meg Elin. – Ez aztán a fontossági
sorrend! Igazi hősök!
– Minek vittek géppuskát az űrbe? – kérdezi Johannes.
– Ez a csaj mást is csinál, mint hogy az apja és a pasija miatt bőg? –
tudakolja Amanda.
Most már mindenhez megjegyzéseket fűzünk. Röhögünk, amikor az
ellenszenves apa csöpögős hegyi beszédet tart a lányának, mielőtt
feláldozza magát. Amikor azonban felrobbantják az aszteroidát,
elnémulunk. A föld népei ujjonganak.
Hát ránk nem vár ilyen happy end.
– Tiszta szerencse, hogy férjhez ment, és van, aki vigyázzon rá –
mondja Amanda, amikor a stáblista közben esküvői képeket
mutogatnak.
– Nem is gáz, hogy minden nem fehér szereplő olyan kicseszettül
közhelyes volt.
 Elin rám néz, amikor ezt mondja. Nem felelek. Most képtelen
vagyok elismeréssel adózni, amiért ilyen liberális gondolkodású csaj.
Képtelen vagyok egy nálam öregebb film rasszista hülyeségeivel
foglalkozni. A jelenlegi események sokkal rosszabbak.
– Beszélt ma valaki Tildával? – kérdezi Elin.
A többiekre lesek.
– Az apjával meg a nagybátyjával vacsorázik – mondja Amanda. –
Nyugit akar.
– Minő meglepetés! – jegyzi meg Hampus, és lenyalja az ujjáról az
olajat.
Amanda befonja az egyik hajtincsét, aztán bandzsítva nézi.
– Nem vágom, mit művel mostanában.
– Honnan szedi azt a szart? – kérdezi Ali.
– Nem tudom.
– Kíváncsi vagyok, hogy fizet érte – jegyzi meg Hampus olyan
vigyorral, amelyet legszívesebben letörölnék a képéről.
Síri csend lesz a szobában. Ali meredten bámulja a telefonját,
Hampus meg újra két pofára tömni kezdi magába a chipset. Csak
Johannes néz a szemembe. Megrázza a fejét.
Hirtelen rádöbbenek, hogy teljesen más hangnemben beszélnek
Tildáról, ha nem vagyok itt.
– Csak az a kérdés, hogy meddig lesz nyugi Klas meg a tesója
mellett – mondja Elin.
Sokatmondó pillantást vet Amandára. Képtelen vagyok értelmezni,
hogy mi zajlik közöttük. De Johannesnek is feltűnik valami.
– Miért? – kérdezi, és én örülök, hogy nem nekem kellett feltenni a
kérdést.
– Tilda megkért, hogy ne mondjuk el – közli Amanda.
Megint összenéznek Elinnel. Szemlátomást mindketten égnek a
vágytól, hogy kikotyogják.
– Ne izéljetek már! – mondja Hampus.
Elin sóhajt egyet. Törökülésbe ül, és a fülbevalóján lógó négylevelű
lóherét babrálja.
– Klas belépett az Igazság Egyházába – jelenti be.
– Caroline ezért hajtotta el – fűzi hozzá Amanda gyorsan, mintha
attól félne, hogy neki nem marad már érdekes hír.
– De… hogyhogy? – Csak ennyit bírok kinyögni.
 Próbálom elképzelni Klast az Igazság Egyházában. Nem megy.
Tudtommal akkor járt legközelebb a vallásossághoz, amikor belezúgott
a Trónok harcába.
– A tesója szervezte be – feleli Elin.
Még mindig nem áll össze a kép. Tilda nagybátyja nyáron költözött
ide Örebróból a családjával. Csak párszor találkoztunk. Klas tesója
tutira idióta, de nem az a fajta, aki belép az Igazság Egyházába.
Másrészt viszont ki az a fajta?
A Svéd Egyházból kiszakadt csoport olyan gyorsan alakult át
egyházzá az üstökösről szóló hírek megjelenése után, hogy Stina
szerint már régóta létezhetett valamiféle csírája ennek a mozgalomnak.
Úgy kezdődött, hogy egy népszerű skånei pap az ókeresztényekről és a
büntető meg a híveit embertelen próbatételeknek alávető Istenről
prédikált. És mivel ez az Isten nem tartotta valami sokra a Svéd Egyház
„liberális, PC hablatyolását”, a skånei papot kirúgták. A követői erre
mártírnak kiáltották ki, és az, ami kezdetben csak egy kis csoport volt a
közösségi oldalakon, mára gyülekezetek országos hálózatává nőtte ki
magát.
Az Igazság Egyházának hívei elkövették azt a hibát, hogy
beállítottak hozzánk is, mert tagokat akartak toborozni, de aztán sosem
tértek vissza. Nem számítottak rá ugyanis, hogy a Svéd Egyház
leszbikus papja, akit nem rettent el egy kis vita, megkínálja őket
kávéval.
Vajon Klas is háztól házig jár, és idegenekhez kopogtat be?
Hirtelen tisztán érzem, mennyire eltávolodtunk egymástól Tildával.
Fogalmam sem volt erről az egészről.
– Szerintem ez az Igazság Egyháza elég para – mondja Amanda. –
Olyan…
Vadul hadonászik, mintha kézzel akarná elkapni a megfelelő
szavakat.
– Túl modern? – igyekszik a segítségére Johannes.
– Pontosan!
– Mi van, ha olyanok lesznek, mint az amerikai szekták, amik
embereket ölnek, meg véráldozatot mutatnak be? – kérdezi Hampus.
– Azok nem szekták, hanem magányos őrültek – válaszolja Amanda.
– Ja, ezt mondják, ha keresztényekről van szó – néz Elin Alira. – Ha
muszlimok lennének…
 Ali fáradt pillantást vet rám.
– Nincs abban semmi furcsa, ha sokan azt hiszik, hogy Isten
véráldozatot kíván – vélekedik Johannes. – Végül is bejön neki az
ilyesmi, nem? Még a fiának is meg kellett halnia a kereszten a
bűneinkért.
– Hogy te miket nem tudsz! – néz fel rá Amanda.
– Végtére is Simon anyukájánál konfirmáltam, vagy mi. – Johannes
rám vigyorog. – De most komolyan, szerintem bizonyos szekták
olyasmiket művelnek, amikről mi még csak nem is hallottunk.
– Hallottatok az Igazság Egyházának arról a karlshamni tagjáról? –
kérdezi Hampus. – Benne van a Bibliában, hogy nem szabad tetoválást
viselni, erre a csaj egy sniccerrel levágta magáról az összest.
– Fogd be! – nyögi Amanda.
– Lenyúzta a fél karját – folytatja Hampus.
Amanda úgy néz ki, mint aki menten elhányja magát.
– Ne már! – mondja Elin. – Ez csak kamu!
– Emlékeztek a dalarnai Ász-iten-hívőkre? – kérdezi Ali. – Akik
Szent Iván éjjelén feláldoztak minden állatot, ami…
– Nem beszélhetnénk valami másról? – szakítja félbe Amanda.
– Olvastam egy japán szektáról. – Hampus ülő testhelyzetbe tornázza
fel magát. – Ők a gyerekeiket áldozták fel. Eeekkora késekkel. Ettől
eddig felhasították őket…
– Légyszi ne! – sikoltja Amanda.
Hampus úgy röhög, hogy a pólója tiszta chipsmorzsa lesz.
– Csak azt akarom mondani, hogy az emberek igazán őrült dolgokra
képesek, de senki sem olyan őrült, mint a vallásosak. No offence,[5]
Simon.
Megvonom a vállamat.
– A keresztények a legrosszabbak – teszi hozzá Elin. – Nézzétek meg
az amerikai kongresszusi tagokat, pont olyanok, mint az Igazság
Egyházának tagjai, akik azt hiszik, hogy a Foxworth a büntetésünk az
abortuszért meg a homoszexualitásért.
– Isten kicsit túlzásba esett, ha azért akar kiirtani minket, mert
néhány fickó szeret szopni – állapítja meg Hampus.
– Vagy itt ez a film, amit láttunk – folytatja Elin. – A becsület
nevében elkövetett erőszak kultúrájáról papol, ahogy az apa meg a
munkatársai…
 Hampus hangosan felsóhajt, mire Amanda hozzávág egy párnát.
Elin rá se hederít, Alinak dől.
– Az iszlám mit mond arról, ami történik?
– Gőzöm sincs – válaszolja Ali, és rám sandít. – De a szüleim ma
reggel leléptek. Nem melegítünk be nálunk a meccs előtt?
Gondolkodás nélkül beleegyezünk.

[5] Ne vedd sértésnek.

NÉGY HÉTTEL ÉS HÁROM NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0003. számú bejegyzés

Ha lehet hinni a híradásoknak, a svédeket mostanság leginkább a foci

és a kajálás köti le.
A foci egész nyáron lázban tartotta az embereket. Mivel a nemzeti
bajnokságot nincs idő befejezni, ezért a csapatok egyenes kieséses
rendszerben döntik el, hogy ki lesz a győztes. Ma lesz az első elődöntő.
Mindenki azt akarja, hogy az ő csapata nyerje meg az emberiség utolsó
bajnokságát. Az ország minden városában óriáskivetítőkön lehet nézni
a meccset. A hírtévék „népünnepélyről” beszélnek.
Apát behívták a kórházba, pedig nem is lenne ügyeletes. Hieronymus
Bosch-jelenetekre számítanak, mert a téren emberek ezrei fognak
összegyűlni, hogy levezzessék a félelmüket, az idegességüket, a
haragjukat.
Mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, minden rendben lesz.
Már így is túl sokáig maradt távol a munkájától miattam.
De visszatérve a hírekhez: az emberek azért zúgolódnak, mert az
ételek „egyhangúak”, amióta leállt az import. Egy vicces
gasztroblogger „inspiráló ötletekkel” állt elő, például: fűszerezzük a
csirkehúst svéd citromfűvel, hogy a „thai konyhára hajazzon”.
Bevágtak egy harminc másodperces bejátszást, amelyben elmondták,
hogy emberek milliói gubbasztanak menekülttáborokban, és nincs hová
menniük. Éhen halnak, vagy a hasmenés végez velük.
Hogy maradjon életben az, akinek nincs citromfüve?
Nem kellene ilyen sok hírműsort néznem. Nem jó dolog távolról
figyelni a világ sorsának alakulását. Lassan elveszítem minden
reményem. De még sosem tűnt ilyen fontosnak tudni az eseményekről,
mint most, hogy a napjaink szó szerint meg vannak számlálva. Fontos,
hogy legyen elég bátorságom végignézni, és megpróbáljam megérteni a
véget.
 Simon

Aliék szűk konyhájában tolongunk. A nappaliban olyan hangosan

bömböl a zene, hogy beleremeg a padló. Bármelyik percben
beszakadhat alattunk, mi meg bezuhanunk a lenti lakásba. Igaz, már
senki sem lakik ott. A városnak ebben a részében sok lakás üresen áll.
Moa az asztalon táncol. Megtalálta Ali anyjának ékszereit, és a
nyakába meg a csuklójára aggatta őket. A fekete, strasszokkal kirakott
napszemüveg a fél arcát eltakarja. Hampus nekem jön, feltartja a
telefonját, látom, hogy fut az élő adás a TellUs alkalmazáson.
– Mondj valamit a földönkívülieknek! – üvölti.
Félrelököm a telefont, behunyom a szemem, és a zenét hallgatom.
Együtt ringatózom a hullámzó testekkel.
Tildán kívül mindenki itt van. Az egyetlen vigaszom, hogy Sait bent
ül a nappaliban, vagyis nem vele van. Nem kéne, hogy számítson.
Végtére is már nem járunk Tildával. Mégis vigaszt jelent.
Iszom egy nagy korty áfonyalével hígított házi pálinkát. Szénsavas
üdítőt nem sikerült szereznünk. Amikor kinyitom a szememet, Oscart
látom az asztal túloldalán. Belenyúl a műanyag poharába, és kihalászik
egy jégkockát. Bekapja, majd vigyorogva körülnéz.
A jégkockás játék. Nem tudom, hogy mikor kezdődött ez az őrület,
de már minden buliban ezt játsszuk. Oscar egy rövid, platinaszőke hajú
csajhoz fordul, akit még sosem láttam. Csókolóznak, a lány átveszi a
jégkockát, és a foga között tartja, miközben felnéz Moára, majd
megrángatja a kezét. Moa letérdel. A zenén keresztül is hallom, ahogy
a karkötők megcsörrennek a csuklóján. Nagy hűhót csapnak,
mindketten nevetnek, amikor a többiek ujjongani kezdenek. Amint
szétválnak ajkaik, Moa felém fordul. A száját csücsöríti az olvadó
jégkocka körül. Megfogja a tarkómat. Hideg az ajka. A nyelvünk ide-
oda lökdösi a jégkockát, amely már majdnem átlyukadt. És tele van
nyállal. Valaki megfogja a vállam, és amikor megfordulok, Johannest
látom.
Most az én ajkam hideg, míg Johannesé forrónak érződik. Nem
hagyjuk abba a csókolózást, miután átveszi a jégkockát. Megpróbálom
visszaszerezni. Johannes nevet, beszívja a nyelvemet a szájába, egy
másodpercig ott tartja, majd elhúzódik. Újra kacagni kezd, miközben
szétrágja a jégkockát.
 A nappaliban valaki másik zenét tesz be. Még jobban felhangosítja.
Johannes izzadt arca az enyémnek nyomódik, súg valamit, amit nem
értek. Már majdnem rákérdezek, de van valami a tekintetében, amitől
meggondolom magam.
Ideges valami miatt. Rájövök, hogy bármit akart is mondani, most
nem bírok ezzel foglalkozni.
Amanda a semmiből terem mellettünk. Megpróbálja kivonszolni
Johannest a konyhából.
– Mi bajod van? – kérdezem.
– Te vagy a bajom – feleli. – Velem jönnél, Johannes?
Válaszra sem várva kiviharzik a konyhából.
– Mit művelsz? – kiáltom utána.
– Beszélek vele – mondja Johannes. – Rám haragszik.
Nem értem, hogy mi folyik itt. Viszont ahhoz sincs erőm, hogy
megpróbáljam megérteni.
Rezeg a telefonom a farmerem zsebében. Üzenet Stinától.
Megígéred, hogy nem mész be a városba meccset nézni, ugye? Már
most megy a hajcihő.
Megígérem neki. Amikor felnézek, Johannes sehol.
Folytatom az ivást. Ez a pálinka legalább jobb, mint amit az
uszodában ittunk. Néha-néha újabb jégkockák haladnak át rajtam.
Baromi meleg van. És én baromi részeg vagyok. Valaki engem stíröl.
A platinaszőke csaj. A konyhapulton ül. Teleenged egy poharat vízzel,
és odaint magához. Odamegyek. Elfurakodom egy pár mellett, akik a
földön szexelnek. A platinaszőke lány átnyújtja a poharat, és én nagy
kortyokban iszom. A víz lecsorog az államon, mire a lány elneveti
magát. Amikor leteszem a poharat, mond valamit. Gondolom, a nevét.
A csípője mellett a pultra támaszkodom, és a fülébe üvöltöm a
nevemet.
– Tudom – mondja mosolyogva.
A basszus végigdübörög a lábamon. A testem a zene ritmusára
mozogni kezd.
Voltaképpen csak Tildát akarom. Azt akarom, hogy Tilda engem
akarjon.
De Tilda nincs itt. És szükségem van az emberi közelségre. Annyira
vágyom rá, hogy az már fáj.
El kellene engednem magam. Ahogy a többiek teszik.
 A szám az idegen lányéhoz ér. Az ajka vékonyabb, mint a Tildáé,
más érzés. Testhelyzetet változtat, hogy puha melle a karomhoz érjen.
Egyik lábát a lábam közé teszi. A testem azonnal reagál.
Kézen fog, és kifurakodunk az előszobába, majd kiosonunk a
lépcsőházba, anélkül hogy villanyt gyújtanánk. Az Aliék lakása fölötti
lépcsőfordulóban újra megcsókol. Egy villanykapcsoló vörösen világít
mellettünk, akár egy figyelő szem. Ügyetlenül próbálom felhúzni a
szoknyáját. Megérintem ott, ahol Tildát is szoktam. A fülembe liheg.
A sötétben úgy érzem, mintha Tildával lennék együtt. Mintha őbelé
hatolnék. Az Aliék lakásából kiáradó zenétől zeng a lépcsőház.
Elnyomja ütemesen egymásnak csapódó testünk zaját. Sietnünk
kellene, nehogy jöjjön valaki, de nem akarom, hogy vége legyen.
Tudom, hogy az utána következő pillanatban megint elborít a valóság.
A lány szaporábban szedi a levegőt.
Aliék ajtaja egy csattanással kivágódik, és hangosabb lesz a zene.
Valaki felkapcsolja a villanyt. Hirtelen fényárban úszunk. A varázslat
megtörik. A lány kuncog, miközben sietősen visszarángatjuk magunkra
a ruhát.
A lakásból hangzavar és nevetés hallatszik ki, eleső testek puffanása,
ahogy mindenki kutyafuttában igyekszik megtalálni a kabátját az
előszobában.
– Kész vagytok? – kérdezi Ali, és rám vigyorog az ajtóból. –
Mindjárt kezdődik a meccs.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0004. számú bejegyzés

A húgom, Miranda az ágyamban alszik. Tizenegy éves, de nyáron újra

elkezdte szopni az ujját. Gyerekesebben beszél. Fél a sötétben. Most
azonban az ágyneműkupac tetején alszik. Én nem tudok aludni.
Lélegezni is alig. Olyan, mintha szabadesésben zuhannék egy
feneketlen, fekete lyukon át.
Emlékeztetem magam, hogy a szorongás elmúlik. Nem tarthat
örökké. De ezt tulajdonképpen tudom.
Elkezdődött a meccs. Idáig hallani az üvöltözést a belvárosból.
Hullámokban érkezik, a házak között visszhangzik. A testemben
visszhangzik. Újra elborít a pánik. Legszívesebben felhívnám a
sürgősségit, és megkérném apát, hogy jöjjön haza. Ma este nem csak
Mirandának van szüksége vigasztalásra.
Megnéztünk egy dokumentumfilmet az esőerdőkről. (Miranda
választotta, minden állatos műsort szeret.) A kamera egy fényes, kék,
mérgező varangyot követett, én meg csak bámultam, és most először
fogtam fel, hogy ő is el fog pusztulni. Nemcsak mi, emberek, hanem az
összes állat is elpusztul. Még a baktériumok sem élik túl. A tudósok azt
mondják, hogy a bolygó „steril” lesz.
Az ablakon túl sötét az ég. Vastag felhőtakaró fedi a holdat és a
csillagokat. Valahol azonban ott lapul a Foxworth. Felfoghatatlanul
messze még, de felénk tart. Minden másodperccel közelebb ér.
Miranda nagyon sok kérdést tett fel ma este, és ebből rájöttem, hogy
mennyi minden jár a fejében. Megkérdezte, hogy mi történik az
üstökös becsapódása után, és én azt a gyáva, értelmetlen választ adtam,
hogy majd találkozunk az égben. Erre Miranda azt kérdezte, hogy
fogjuk megtalálni egymást, mert az ég biztosan nagyon nagy, ha
ennyien elférünk benne. Édes kis húgom, aki túl kevés figyelmet kapott
az utóbbi egy évben, mert minden körülöttem forgott. Mióta töprenghet
ezeken a dolgokon?
Nem akart egyedül aludni, és őszintén szólva én sem. Karomon
éreztem a szívverését, amikor hozzám bújt az ágyban. Arra gondoltam,
hogy az ő szíve, az én szívem meg közel nyolcmilliárd ember szíve
egyszerre fog megállni.
 De most olyan erősen ver, hogy fáj. Mintha előre le akarná tudni
mindazokat a dobbanásokat, amelyekre már nem marad idő.
 Simon

Alig látom, mi megy a nagy kivetítőkön, de ordítok, amikor a többiek

is felüvöltenek. Úgy ordítok, mint még soha. Szabadjára engedek
magamból minden sötétséget.
Több ezren gyűltünk össze a téren. A hangunk egybeolvad, a testünk
egyetlen élőlényt alkot. Olyan, mintha feloldódnék. Tetszik az érzés.
Együtt erősek vagyunk. Legyőzhetetlenek.
Aztán vége. Az Östersunds nyert hazai pályán, a kivetítők
elsötétülnek. Megint egyénekre szakadozunk, és mindenki másfelé
indul, egyszerre. Visszatérek a testembe. Csak most tudatosul bennem,
hogy hideg eső szitál a sötét égből. A cseppek olyan aprók, hogy
hullámzó ködnek tűnnek a reflektorok fényében. A tér egyik felére a
bengáli tüzek füstje borul súlyosan. Idáig érezni a szagot. Próbálok
Alival és Hampusszel maradni, de folyton más emberek keverednek
közénk. Valaki felüvölt – dühében vagy fájdalmában? –, és a pánik
gombafelhő módjára csap fel a mellkasomban, amikor rájövök, hogy
alig bírok moccanni. Csapdába estem.
Valaki nekem tántorodik. A jobb szemöldökömből hirtelen ömleni
kezd a vér. Lefejeltek, de alig érzem. Ali kiabál, de sehol sem látom.
Letörlöm a vért, amennyire tudom. Észreveszem, hogy a tér közepén
álló szökőkútnál verekedés tört ki. Kivörösödött arcok, gyűlölködő
pillantások. Mindenki próbál elmenekülni, félrelöki azokat, akik az
útjába kerülnek. Pár másodperccel később engem is elér a hullám.
Hátratántorodom, a könyökömmel eltalálom valakinek a mellkasát, de
sikerül megőriznem az egyensúlyomat. Ha elesek, nem lesz esélyem
felkelni.
Meglátom a H&M tábláját, arra összpontosítok, hogy odajussak, de
képtelenség egyenesen haladni. Minden irányból testek préselődnek
hozzám. Ki kell kerülnöm azokat, akik nem engedik el egymás kezét,
ki kell térnem a parázsló cigaretták elől, le kell buknom, hogy ne
szúrják ki a szememet az esernyők, amelyeket érthetetlen okból
kinyitottak a tömeg közepén. Már mindenfele sikítozás hallatszik a
téren. Fogalmam sincs, meddig vagyok képes arra, hogy ne kezdjek el
úgy rohanni, mint egy megvadult bika, nem törődve azzal, hogy kit
taposok el, és engem ki tapos el.
– Simon!
 Tilda hangja. Megpillantom őt, ott áll néhány méternyire. Megint be
van tépve. Zavartan néz körül.
– Tilda! – kiáltom, és elindulok felé. – Fogd meg a kezem!
Felém nyújtja a karját. Éppen megérintjük egymást, amikor
meglökik. De nem esik el. Megint felém nyújtózkodik, én pedig az
ujjaiba kulcsolom az ujjaimat. Erősen megszorítom a kezét.
– Te vérzel – mondja, és üveges szeme megigézve néz rám.
Átkarolom. Észreveszem, hogy véres a kabátom. Szorosan
összekapaszkodva tülekszünk át a tömegen. Tildának kioldódott a
cipőfűzője, és folyton rálép valaki. De végül sikerül kivergődnünk a tér
szélére.
Tilda leguggol egy kirakat előtt, és ügyetlenül próbálja bekötni a
cipőjét, miközben én igyekszem megakadályozni, hogy átessenek rajta.
A cipőfűzője fekete a kosztól. Összepiszkolja a kezét.
A kirakat üvege mögül csupasz próbababák bámulnak a térre, ahol
fokozódik a zűrzavar. A sérült szemöldököm lüktetéséből érzem, hogy
milyen hevesen ver a szívem. Óvatosan megérintem a sebet, és
megnézem az esővízzel elkeveredett vért az ujjbegyemen.
Tilda imbolyogva feláll, majd a kirakatnak támaszkodik.
– Találkoztam Amandával és Elinnel – mondja. – De nem tudom,
hová lettek.
– Én is elveszítettem Alit meg Hampust. Johannest nem is láttam,
amióta kijöttünk.
A hangom érdes és rekedt a sok ordítozástól. A kommandósok
mikrobusza felkapcsolt kék villogóval gördül be a térre, miközben az
emberek minden oldalról vadul püfölik. Izgatottan üvöltöznek.
Előveszem a telefonomat. Megkönnyebbülve látom, hogy Johannes
üzenetet küldött.
Hazajöttem. Nem bírtam hallgatni Amanda részeg rinyálását.
Holnap beszélünk.
Akkor legalább ő jól van. Tildára pillantok. Félrebillentett fejjel
figyeli a kommandósokat, akik kiugrálnak a járműből, és igyekeznek
véget vetni egy verekedésnek.
– Valami szörnyűség fog történni ma este – mondja szinte éneklő
hangon.
Kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam. A kommandósokat nézem.
Ijesztően kevesen vannak.
 Tildának igaza van.
Hirtelen teljesen józannak érzem magam.
– El kell tűnnünk innen – mondom.
Csak vigyorog, amikor kézen fogom. Furcsán lógatja a fejét.
– Tilda, mit vettél be?
Kuncog. Hátborzongatóan hangzik, akár egy távoli visszhang. Itt
van, és még sincs itt.
– Mi ilyen rohadt vicces? – kérdezem.
Azonnal elhallgat. Úgy tűnik, töri a fejét a válaszon.
– Nem tudom.
Feladom. Még erősebben szorítom a kezét.
– Fogj erősen, nehogy elveszítsük egymást!
Legalább nem tiltakozik. Az épületek közelében maradunk, amíg ki
nem jutunk a Storgatanra. Követjük a tömeget, üvegszilánkokon,
cigarettacsikkeken, tönkrement esernyőkön, nejlonzacskókon taposunk.
Valahol messze felsír egy gyerek. Megfordulok. A gyereket nem
látom, de a hátunk mögött újabb verekedés tört ki. Megszaporázom a
lépteimet, Tildát valósággal vonszolom magam után. Elhaladunk annak
a virágboltnak a betört kirakata előtt, ahol Judette dolgozott. Aztán a
kávézó előtt, ahol Tildával először randiztunk. Egy másik életben, egy
másik világban, ahol minden veszély távolinak tűnt.
Tilda is más volt akkor. Én is más voltam.
Akivel jártál… már nem létezik.
Lehet, hogy sosem létezett.
– Hogy vagy? – kérdezem.
Kábán vigyorog, miközben botladozva jön mögöttem.
– Totál.
– Totál mi?
Hátrahajtja a fejét, és félig lehunyt szemhéja alól néz rám.
– Totál kivagyok.
Aztán elneveti magát, és kiszabadítja a kezét a szorításomból.
– Egyedül is menni fog. Elhúzhatsz – mondja.
Egy részem azt kívánja, bárcsak képes lennék rá. De fáj így látni
Tildát.
– Menj! – mondja. – Nem bírom, hogy… így nézel rám, ilyen…
kiskutyaszemekkel.
Megrántom a karját, amitől majdnem elesik.
 – Mi van már? – sziszegi.
Még erősebben szorítom. Legszívesebben addig ráznám, amíg az a
hártya el nem tűnik a szeméről.
– Nem foglak magadra hagyni. A francba, hát alig állsz a lábadon!
– Engedj el!
Futó lépteket hallok, és amikor odanézek, látom, hogy néhány
harmincas férfi tart felénk. Jól fésültek. Józanok. Mindannyian
egyforma fekete dzsekit viselnek.
– Minden rendben? – kérdezi az egyik.
A félelem úgy árad szét bennem, mint valami méreg.
– Igen – mondja Tilda. – Csak beszélgetünk.
– Biztos? Hazaviszünk, ha akarod.
A többiek közelebb lépnek. Gyűlölködve néznek rám. Tudom, hogy
mit látnak. Egy sötét bőrű srácot vérző szemöldökkel, és egy lányt, aki
próbál megszabadulni tőle.
– Semmi baj – mondja Tilda.
– Nekünk elmondhatod. Mi megvédünk.
– Nem kell megvédeni senkitől. Csak hagyjanak minket békén,
idióták!
A férfiak tapodtat sem mozdulnak. Valahol betörik egy kirakat, de
oda sem néznek. A hangadó csalódottnak tűnik. Szeretne tenni valamit.
Ő akar Tilda megmentője lenni. De ahhoz kellene valami, amitől
megmentheti – akár akarja a lány, akár nem.
Tesz felém egy lépést. A lüktetés a szemöldökömben gyorsabb
tempóra vált. Gyerekkorom óta nem verekedtem. És most hárman
vannak egy ellen.
– Gyere! – mondja Tilda, és most ő húz magával engem.
Csak bámulok magam elé, megmukkanni sem tudok. A félelem
csupán akkor hagy alább, amikor meggyőződöm róla, hogy nem
követnek. A helyét a düh veszi át. Aztán jön a szégyen.
– Kösz – mondom.
De Tilda nem válaszol. Abban sem vagyok biztos, hogy hallotta.
Az üvegcserepek ropognak a talpunk alatt, amikor elmegyünk egy
betört kirakat mellett. Az a bolt az, ahol az anyukáimmal minden
szombaton édességet vettünk kiskoromban. A polcokat felborogatták,
az üres műanyag dobozok szanaszét szórva hevernek a földön.
 Újra futó lépteket hallok a hátunk mögül. Megfordulok. Biztos
vagyok benne, hogy a fekete dzsekis férfiakkal fogom szembetalálni
magam, ám egy meztelen felsőtestű srác közeledik, aki egy összegyűrt
pólót szorít a vérző orrára. A szemembe néz, mielőtt továbbrohanna.
Behúzom Tildát egy mellékutcába. Itt kevesebben vannak. A többség
csendes. Úgy tűnik, ugyanolyan ijedtek, mint én.
– Rá kell gyújtanom – jelenti ki Tilda, és megáll.
Egy elektromos szekrénynek dől, és előveszi a cigarettát, amin orosz
nyelvű figyelmeztető szöveg áll. Piszkos keze annyira remeg, hogy
segítek neki rágyújtani. A cigarettára egykettőre pöttyöket rajzolnak a
szemerkélő esőcseppek. Tilda beleszív, olyan erősen, hogy a parázs
sisteregni kezd, majd mélyen letüdőzi a füstöt. Tilda, aki egykor
megszállottan figyelt teste oxigénfelvételére.
Az emberek ránk sandítanak, amikor elmennek mellettünk. Tilda
nem vesz tudomást róluk. Előre-hátra dülöngél álltában.
– Mit vettél be? – kérdezem újra.
– Ki nem szarja le?
– Abba kell hagynod.
– Pofa be, Simon! Te sem vagy egy földre szállt angyal.
– Az más. Tudod egyáltalán, hogy mit vettél be?
Tilda kajánul rám vigyorog.
– Aggódsz miattam, Simon?
– Persze hogy aggódom!
– Mindenki aggódik miattam. Mindenki meg akarja mondani, mit
csináljak. Tildácska nagyon tud, ha akar. – Undorodva néz rám. –
Mindenki olyan rohadt álszent!
– Jót akarunk neked.
– Hát persze.
Meginog. Az elektromos szekrénybe kapaszkodik. Beleszív a
cigarettába, és a füstöt bámulja.
– Mennem kell – közli.
– Hová?
– Nem mindegy?
– Saithoz?
– Fejezd már be! Sait semmit sem jelent nekem.
– Tilda… Ha tovább szeded ezeket a szarokat… Ne csináld ezt!
Kérlek!
 Eldobja a cigarettát, amely sisteregve kialszik a vizes járdán. De nem
mozdul. Felnéz az égre, és az esőbe pislog. A hajában apró cseppek
csillognak.
– Tudod, mire jöttem rá? – kérdezi. – Azok, akik jót akarnak
nekem… és olyan kurvára jobbnak hiszik magukat nálam… ők a
legrosszabbak. Rohadtul nem csinálom ezt tovább.
– Tilda – mondom –, én nem gondolom, hogy jobb vagyok nálad.
Sírva fakad, és a fejét rázza. Megpróbálom átölelni, de elhúzódik.
– Te ezt nem érted. Csak egyvalaki lenne képes megérteni, de ő…
Elhallgat. Dühösen megtörli az arcát.
– Talán én is megérteném, ha elmondanád – felelem. – Régen
mindent megbeszéltünk.
– Dehogy, sosem beszéltünk meg mindent.
Tisztában van vele, hogy mit mondott? Szándékosan meg akar
bántani? Nem értem ezt az új Tildát. Nem tudom, hogy ki ő.
– Haza kellene menned – mondom. – Elkísérlek. Megígérem, hogy
nem maradok ott, csak tudni szeretném, hogy…
– Nem bírom már otthon. Nem bírom tovább.
Megint letörli a könnyeit. Szeretném elmondani neki, hogy tudom,
hogy Klas beállt az Igazság Egyházába. Meg azt is, hogy én sem bírom
tovább otthon. Hogy sehol sem érzem otthon magam azóta, amióta
elhagyott.
De ekkor meglát valamit a hátam mögött. Megváltozik az
arckifejezése, mintha maszkot öltött volna. Szélesen elmosolyodik.
Hamisan. A régi énje gyenge másolata. Pont akkor fordulok meg,
amikor Amanda és Elin a nyakunkba ugrik. Hampus és Ali is velük
van.
– Basszus, de jó látni téged! Kurvára ránk ijesztettél – mondja
Amanda, és megpuszilja Tildát, majd vet rám egy pillantást.
– Mi történt a szemöldököddel? – kérdezi Elin.
Felemelem a kezemet, és megérintem a sebet.
– Valaki véletlenül lefejelt.
– Afterpartyyy! – ordítja Hampus, és megpördül a tengelye körül,
amitől leesik az útpadkáról. – Gyertek! Aliékhoz megyünk.
– Mindjárt megyünk – mondom.
– Simon mindjárt megy – vágja rá Tilda. – Nekem beszélnem kell
valakivel.
 Elin és Amanda összenéz.
– Gyere inkább velünk! – kérleli Amanda.
De Tilda megrázza a fejét.
Hampus kezdi elveszíteni a türelmét, és a lányok végül feladják.
Utánuk nézünk Tildával, ahogy eltűnnek a vasút túloldalán lévő
lakónegyed irányába. Tilda újabb cigarettát vesz elő, és ezúttal sikerül
egyedül rágyújtania. Már nem remeg a keze.
– Veled megyek, bárhová mész – mondom. – Nem mászkálhatsz
egyedül a városban, most, hogy…
– Hagyj békén, Simon! Megvan a saját életem. És neked semmi
közöd hozzá.
Elindul. Követem. Megfordul.
– Ha nem hagysz békén, sikítok.
A Storgatan felé nézek. Azon tűnődöm, hogy a fekete dzsekis férfiak
még ott lehetnek-e, és még mindig olyan buzgón igyekeznek-e segíteni
másoknak.
Egy szót sem szólok. Csak állok ott, és nézem, ahogy Tilda elmegy.

NÉGY HÉTTEL ÉS KÉT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Bombom azonnal vonyítani kezd, amint bedugom a kulcsot a zárba. Az

egész lépcsőház zeng tőle, amikor kinyitom az ajtót. Gyorsan
becsukom, és addig pisszegek, amíg el nem hallgat, de már az is elég
hangos, ahogy a hetvenkilós kutya a kis előszobában körbeugrál.
– Nyugi már, öregem! – mondom rekedten, és elesek, amikor
megpróbálom levenni a cipőmet.
Nagy, nyálas nyelvével végignyal, mielőtt sikerülne felállnom.
Bebotorkálok a fürdőbe, és megnézem magam a tükörben. A ragtapasz,
amelyet Alitól kaptam az afterpartyn, útközben lejött. Az arcomon
vérfoltok. A szemöldököm bedagadt, és érzékeny.
Fogat mosok, és amikor a fogkefe a szájpadlásomra csúszik,
elhányom magam. Kiöblítem a számat vízzel közvetlenül a csapból.
Ráborulok a mosdókagylóra.
Aliéknál fura hangulat uralkodott. Azt hiszem, a háborús jelenetek a
városban mindnyájunkat megijesztettek. Reménykedtem, hogy Tilda is
felbukkan végül, és túl sokat ittam, amíg vártam.
A volt csajod egy ribanc! – visította a platinaszőke lány. Még mindig
nem tudom, hogy hívják. Az afterpartyn tovább tapiztuk egymást, de
részegségemben nem tudtam palástolni, hogy közben Tildának
írogatok. Próbáltam elmagyarázni, hogy csak aggódom érte, és tudni
szeretném, hogy rendben odaért-e, ahová ment. Erre a csaj leöntött
pálinkával. Mindenki minket bámult. És Tilda még mindig nem
válaszolt az üzenetemre.
Annyira fáradt vagyok! Még sosem voltam ennyire fáradt. Ha
lekapcsolnám a villanyt, és lefeküdnék a fürdőszobaszőnyegre, képes
lennék addig aludni, amíg az üstökös be nem csapódik, és véget nem ér
minden. Ehelyett minden erőmet megfeszítve kihúzom magam.
Megtörlöm a számat.
Amikor kimegyek a fürdőből, Judette vár a sötétben. Köntösben van,
a szeme véreres.
– Bocs, hogy felkeltettelek – mondom.
– Szerinted tudtam aludni? Azt ígérted, hogy korán hazajössz.
Szó szerint betaszigál a konyhába. Erőtlenül leroskadok egy székre.
Az ablak résnyire nyitva, kint eszelősen csivitelnek a madarak. Elállt az
eső. Tiszta az ég.
 – Mi történt az arcoddal? – kérdezi Judette, és egy pohár vizet tesz
elém. – Mégis a városban voltál?
– Nem így akartuk. Csak így alakult.
Judette szeme villámokat szór. Félrenézek. A drága, szép
orchideákra, amelyek az ablakpárkányon sorakoznak. Vénuszpapucs és
rószaszín-sárga Pinocchio papucsorchidea. Judette hozta el őket a
virágboltból, amikor az bezárt. Kiskoromban minden virág nevét
tudtam. Az üzlet most elhagyatottan és betört kirakattal áll a
Storgatanon.
– Ne haragudj – mondom.
– Verekedtél?
– Csak belém jött valaki.
– És?
– Mi és?
– Mit csináltatok a meccs után?
– Aliéknál dumáltunk.
Judette némán néz rám. Tudom, hogy ez valami trükk. Azt várja,
hogy megeredjen a nyelvem. Megásatja velem a saját sírom. De
képtelen vagyok nem felvenni az ásót és nekilátni.
– Azt hittem, már úgyis lefeküdtetek, szóval tök mindegy, hogy…
– Marhaság – vág a szavamba. – Eszedbe sem jutottunk.
Téved. Eszembe jutottak. Csak úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek.
Észrevétlenül megfájdul a fejem. Izzó lüktetés a koponyámban.
– Nem fogod fel, hogy mennyire aggódtam? – kérdezi Judette. –
Szerinted nem hallottam, mi megy a városban?
– Csak a barátaimmal akartam lenni. Ők is fontosak nekem.
– Simon – sóhajt Judette –, nem élhetsz ilyen önpusztító életet.
– Miért? Mit számít? Hiszen nemsokára úgyis vége mindennek.
– Tudom, hogy milyen érzés. De te élvezed ezt? Mert nem úgy tűnik.
A fejfájás a szemem mögé kúszik. Óvatosan belekortyolok a vízbe,
amelyet Judette tett elém. Amint leér a gyomromba, már vissza is akar
jönni.
– Igenis rohadtul élvezem! – mondom. – The time of my life![6]
– És holnap hogy fogod érezni magad? – kérdezi, de nem hagyja,
hogy válaszoljak. – És nehogy azt mondd nekem, hogy nem számít.
Becsukom a számat.
– A legjobbat kell kihoznunk a hátralévő időből – mondja Judette.
 Sötét szemét és a mennyezeti lámpa fényében ragyogó bőrét nézem.
Annyira hiányzik! Hiányzik a régi életem. Az a veszély fenyeget, hogy
utolér mindaz, amire nem akarok gondolni.
– Nem tudom, azt hogy kell csinálni – mondom csendesen.
Judette az asztal fölé hajol.
– Senki sem tudja. De így nem is fogsz rájönni.
A hangja olyan meleg, hogy képes lenne felolvasztani, és akkor
elborítanának az érzések. De most nem akarok sírni. Túl fáradt vagyok
hozzá.
Megköszörülöm a torkom, hogy megszabaduljak a gombóctól.
– Hol van Stina?
– Családlátogatáson.
Tudom, hogy miért úgy mondja, ahogy. Újabb öngyilkosság. Stina
gondozza azoknak a hozzátartozóit, akik nem győzték kivárni az
üstököst. Egyesek a saját kezükbe veszik a sorsukat. Bevégzik a
sorsukat. Eleinte nehezemre esett megérteni. Olyan ellentmondásosnak
tűnt, hogy azért dobják el az életet, mert nem akarnak félni a haláltól.
Néha mégis úgy érzem, hogy megértem őket. De ez mindig hamar
elmúlik. Én nem igazán lennék képes ártani magamnak. Sőt, igazából
biztos vagyok benne.
– Mikor ment el?
– Fél tizenegykor. Nem szóltam neki, hogy nem jöttél haza, ha erre
vagy kíváncsi.
– Kösz.
– Nem miattad. Miatta. Nem akarom, hogy aggódjon. De holnap
elmondom neki.
– Szuper.
Judette szeme összeszűkül.
– Összeszedem magam – mondom. – Ígérem.
A szavaim a levegőben lógnak. Üresen és hamisan csengenek.
– Lezuhanyozom, mielőtt elindulok dolgozni – mondja végül Judette,
és nyújtózik egyet.
– Miért előtte zuhanyozol?
Judette a virágboltból az önkéntes szemétszállítókhoz ment át. Az
üstökös a szagskála másik oldalára lökte.
– Valahogy fel kell ébrednem – feleli. – Istenem, legyen már
csütörtök, amikor új kávéfejadagot kapunk!
 Megdörzsöli az arcát, és feláll a székről. Bombom reménykedve
felemeli a fejét, de Judette csak szórakozottan megpaskolja, majd
kimegy a konyhából.
– Állítsd be az ébresztőt! – kiáltja vissza. – Ki kell vinned sétálni.

[6] Életem legjobb időszaka.

 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0005. számú bejegyzés

Tíz körül ébredtem a kukásautóra. Miranda térde a hátamba fúródott. A

húgom olyan hangosan horkolt, hogy azt senki ki sem nézné ebből a
csöpp testből. Amikor apa hazajött, feladtam a kísérletezést, hogy
visszaaludjak. Felkeltem, és együtt megreggeliztünk.
Apa olyan fáradt volt, hogy hirtelen megláttam a vonásai mögött,
hogyan fog majd kinézni öregkorában. Még sosem hasonlított ennyire
nagyapára.
Megkérdezte, hogy vagyok. Azt feleltem, jól, úgy tűnik, a rák csak
egy karcolás volt. Erre megjegyezte, hogy biztos csak fel akartam hívni
magamra a figyelmet. Nem normális dolog, hogy így beszélünk róla,
de mindig ezt csináljuk, amióta megkaptam a diagnózist. Csak így lehet
elviselni.
Elmeséltem neki, hogy miket kérdezett Miranda az üstökösről, de a
saját félelmeimről nem szóltam. Nem volt rá alkalom. Meg amúgy is,
mire lett volna jó? Csak aggódna értem, és már így is épp eleget
aggódott. Csináltam magunknak kását. Láttam, mennyire örül, amikor
szedtem még egy fél adagot.
Megnéztük a reggeli híreket. Az egész országban elszabadult a
pokol, minden téren és parkban, ahol vetítették a meccset. Apa mesélt a
sürgősségin töltött éjszakájáról. Sebeket varrt össze, koponyákat
röntgenezett, és gyomrokat mosott ki.
Verekedés. Nemi erőszak. Túladagolás. Emberölés. Vandalizmus.
Majdnem ugyanolyan rossz volt a helyzet, mint amikor értesültünk az
üstökös közeledéséről, és az emberek megbolondultak. Ha nekem
nehezemre esik észben tartanom, hogy van még jó is a világban,
apának minden bizonnyal még inkább nehezére esik. Ő nap mint nap
szembesül az ember legsötétebb ösztöneinek és késztetéseinek
következményeivel. (Ugyanakkor mégis azt hiszem, hogy apa jobb
ember nálam. Mindenkiről jót gondol, amíg be nem bizonyosodik az
ellenkezője. Néha attól félek, hogy én pont nem ilyen vagyok.)
Akinek titkos vágyai vannak, most megragadja az alkalmat, hogy
kiélje őket. Kiélvez minden pillanatot. Annak esélye, hogy elfogják, és
felelősségre vonják, minimális. Már nincs elég rendőr szolgálatban.
Nincs idő nyomozásra és bírósági eljárásra, hogy a börtönbüntetésről
már ne is beszéljünk.
A kórházakban sem dolgoznak elegen. Hosszú kezelésekre nincs idő.
De apa még bejár. Azt mondja, muszáj, mert sokaknak van szükségük
orvosi ellátásra. De szerintem saját magáért is csinálja. Ő így menekül.
Próbál önmaga maradni, miközben az egész világ megváltozik
körülötte. Én is ezt tenném, ha lehetne.
Ki kell szabadulnom a házból. Talán lesétálok a tóhoz. Ha átvágok az
erdőn, nem futok össze senkivel.
Majd még írok.
 Simon

A levegő meleg és párás. Teljes a szélcsend, amikor leszaladok a lankás

dombról a tóhoz. Szakad rólam a víz. Bombom hatalmas
kutyamosollyal néz rám, örül, hogy nincs rajta póráz. Meg-megáll,
szaglászik kicsit a bokrok között és a fűben. A farka a levegőben, akár
egy fehér tollforgó.
Amikor az erdő sűrűbbé válik az ösvény két oldalán, előveszem a
telefonomat a zsebemből. Tilda még mindig nem válaszolt az éjszakai
üzenetemre. Megfogadom, hogy legközelebb csak otthon nézem meg.
Nem mintha haza akarnék menni. Stina sírt dühében, amikor
megtudta, hogy a városban voltam éjszaka.
Megszaporázom a lépteimet, noha a másnaposság elnehezíti a
testemet, és a szívem mintha fel akarna robbanni a mellkasomban. A
fejhallgatóban hangosan szól a zene. Karomat szorosan a testem mellett
tartom. Nézem, ahogy lépkedek, ahogy keményen taposok a letört
gallyakon és kéregdarabokon.
Nemsokára mindennek vége, mondta Tilda aznap, amikor megtudtuk
a hírt.
Vége. A földnek a lábam alatt. A tónak. A nyírfáknak. És
Bombomnak.
Megszédülök, és kis híján elbotlok, de erőt veszek magamon, és
megyek tovább. Meglátom a régi vízi csúszdát a fák között: egykor
türkizkék volt, de már színtelenre fakult. A medencére ponyvát
feszítettek. A fagyizót bezárták. A minigolfpályát már rég nem
használja senki. Az utolsó szakaszon még jobban felgyorsítok. Kiérek a
partra, megállok, a térdemre támaszkodom. Nehezen lélegzem,
számban vér íze. Bőrömet elborítja a veríték.
Bombom csobogva futkározik a vízben, és elkap egy régi, italboltos
nejlonszatyrot.
– Hagyd azt! – kiáltom, és letépem a fejhallgatót.
Felnéz rám. Lefetyel egy kis vizet. Prüszköl. Ügyetlenül ugrabugrál.
Kijön a partra, és megrázza magát.
A stég végén ül valaki. A fején fekete sapka, és bár amikor
odanézek, elfordul, felismerem.
Lucinda az. Tilda legjobb barátnője volt. Rajta van a képeken Tilda
„inspirációs falán”. Alszanak egy buszban, összekapaszkodnak egy
medence szélén. Néha az úszóklub más tagjaival együtt, de őket akkor
is valami láthatatlan burok veszi körül. Összetartoznak.
Én csak párszor találkoztam vele, amikor kórházban feküdt.
Akkoriban már kerülte a társaságot. Még Tildát is. Hányszor és
hányszor vigasztaltam Tildát, amikor Lucinda nem vette fel a telefont,
vagy nem válaszolt az üzeneteire!
Én is félrenézek; megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Lucinda úgy tesz,
mintha nem vett volna észre. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék
neki.
A fejemről a homokba csepeg a veríték, ahogy a combomat nyújtom.
Amikor múlt ősszel összejöttünk Tildával, mindenki Lucindáról
beszélt. A „rákos lányról”. Akkor kapta meg a diagnózist. Az egész
úszóklub meglátogatta őt a kórházban. Amanda és Elin képeket
posztolt az ágya széléről. Világgá kürtölték, hogy milyen erős és bátor
Lucinda. Tilda gyűlölte ezt. Azt mondta, hogy olyan, mintha Lucinda
nem is igazi ember lenne, hanem csak az életük mellékszereplője. A
kedves, csodálatos barát, akinek tragikus sors adatott. Lucinda, akinek
az anyja is rákban halt meg. Lucinda, akinek az apja orvos, de sem a
feleségét, sem a lányát nem tudta megmenteni. Teltek a hónapok, és a
jóslatok zavarosak, ellentmondásosak voltak. Minden bonyolult volt.
Nem olyan, mint a filmeken.
Már rég nem beszél senki Lucindáról.
Lassan felegyenesedem, lerázom a lábizmaimat. Bombom vakkant
egyet. Amikor arra nézek, már félúton jár a stégen.
– Gyere ide, Bombom!
Úgy tesz, mintha nem hallaná. A farka a levegőt csapdossa,
miközben busa fejét Lucinda hóna alá fúrja. Végigfut a hátamon a
hideg, amikor eszembe jut, hogy a kórházi látogatáskor szájmaszkot
kellett viselnünk. A legkisebb megfázás vagy fertőzés megölhette
volna.
A stég felé futok. Megint odakiáltok Bombomnak. Vidáman rám néz,
majd megnyalja Lucinda arcát. A lány igyekszik elhessegetni. Azt
hittem, a kutyáknak van valamiféle hatodik érzékük, amellyel kiszúrják
a beteg embert, de úgy fest, Bombomnak nincs.
A stég hintázik a talpam alatt. Elhúzom onnan Bombomot, aki
játékosan a kezem után kap.
– Gyere innen! – mondom neki szigorúan.
 Lucinda a karjába törli az arcát, és kénytelen-kelletlen felnéz rám.
Van valami furcsa benne. Eltart egy darabig, mire rájövök, hogy
nincs szemöldöke. Az arca beesett a fehér, erős nappali világosságban.
Mégis egészségesebbnek tűnik. Elevenebbnek.
– Bocs – mondom. – Nem láttam, hogy ide jön.
– Semmi baj.
A lapockája élesen kirajzolódik kapucnis pulóvere alatt. Most már
azt is látom, hogy a vékony sapka alól kilógó haja rövid és pelyhes.
Szeretnék elmenni innen. Tisztában vagyok vele, hogy ő is ezt
szeretné. Mégis leülök mellé. Tudnom kell, hogy nem csinált-e valami
bajt Bombom.
A kutya még mindig izgatottan forgolódik a hátunk mögött.
Ráripakodom, hogy feküdjön le, és hihetetlen módon engedelmeskedik.
Sértődötten néz rám, miközben úgy liheg, hogy belerázkódik a stég.
Kihajolok a víz fölé, és megmosom az arcomat meg a nyakamat,
mielőtt Lucindára nézek.
– Biztos minden rendben? – kérdezem.
– Rosszabb lenne, ha egy ember nyalt volna arcon.
– Majd visszafogom magam.
Béna poén, Lucinda mégis halványan elmosolyodik.
– Hogy vagy? – kérdezem, aztán habozva teszem hozzá. – Már
jobban nézel ki.
– Már nem kapok citosztatikus kezelést.
– Az mi?
– Sejtméreg.
Ösztönösen megriadok a szótól, és csak remélni tudom, hogy
Lucinda nem vette észre.
– De már nem így hívják – teszi hozzá.
– És már meggyógyultál?
Rám sandít.
– Nem. De az üstökös végez velem, mielőtt a rák megtenné, úgyhogy
akár abba is hagyhatom a kezeléseket. Hurrá!
– Bocs – mondom, és tiszta idiótának érzem magam. –
Gondolkodhattam volna.
– Semmi baj – vágja rá, és a vízre néz. – Én tartozom
bocsánatkéréssel. Elfelejtettem, hogy kell beszélgetni.
 Azon töprengek, vajon ezt szó szerint értette-e. Mennyire lehetett
magányos az utóbbi időben? Lehet, hogy azt sem tudja, hogy
szakítottunk Tildával.
Tilda elhagyott engem. Lucinda meg elhagyta Tildát.
Ő az egyetlen közös ismerősünk, és szerintem egyikünk sem akar
róla beszélni.
Egy madár húz el a tó felett, olyan alacsonyan, hogy szárnya kis
híján a vizet súrolja.
– És te? – kérdezi Lucinda. – Hogy vagy? Mi történt a
szemöldököddel?
– Megnéztem tegnap a meccset.
– Akkor még szerencséd is volt. Éjjel apa bent volt a sürgősségin,
és…
Elhallgat, amikor rezegni kezd a telefonom a zsebemben. Előveszem.
Látom, hogy Tilda végre válaszolt az üzenetemre. A rövidnadrágomba
törlöm az ujjamat, hogy fel tudjam oldani a képernyőt.
Minden OK. Ne aggódj.
Próbálok kisütni valami választ, de nem vagyok biztos benne, hogy a
tegnapi nap után van még mit mondani. Végül egy koalát küldök.
Akkor szoktuk ezt csinálni, amikor tudatni akartuk a másikkal, hogy
rá gondolunk. Tilda egyszer azt mondta, úgy ölelem álmomban, mint
egy koala. Aztán megtudtuk, hogy a koalák gyakran klamídiások.
Szegények. De ettől csak még viccesebb lett a dolog.
Lucinda tapintatosan félrenéz. Visszadugom a telefont a zsebembe.
Szeretnék még mondani valamit, mielőtt elmegyek. Valami egyszerű
dolgot, amitől kevésbé lesz feszült a helyzet.
– Hogy vannak az anyukáid? – kérdezi hirtelen. – Hogy is hívják
őket?
– Stina és Judette – válaszolom meglepetten. – Ismered őket?
– Nem emlékszel, hogy elsőben egy osztályba jártunk? Csak pár
hónapig, mert aztán elköltöztünk.
Elgondolkodom. Hirtelen rémleni kezd, hogy valaki elment az
osztályból. Halványan emlékszem egy hosszú, szőke hajú, éber
pillantású lányra.
– Elmentünk hozzátok, hogy Dominikáról tanuljunk – folytatja
Lucinda.
Hangosan felnyögök, mert nagyon is jól emlékszem arra a napra.
 Persze Stina ötlete volt, hogy meghívja az egész osztályt. Hogy
lássák, teljesen átlagos család vagyunk, még ha furcsának tűnünk is.
Judette dominikai ételt készített. Jamgyökeret és maniókát, mindenféle
egytálételeket meg házi kenyeret. Semmi kedvem sem volt az
egészhez. Nem tudtam mit kezdeni más gyerekekkel, nem tudtam
beszélgetni velük, és határozottan nem akartam, hogy megszállják az
otthonunkat.
Még annál is rosszabb volt, mint ahogy képzeltem.
Lucinda minden bizonnyal látja rajtam, hogy mire gondolok, mert
kuncogni kezd.
– Ne már! – mondja. – Tök jó volt!
– Nekem nem. Nagyon gáz volt, amikor azt kérdezgettétek, hogy
lehet két anyukának gyereke. És Stina persze túl sokat mondott. Senki
sem értett belőle semmit.
– Utána bejelentettem apámnak, hogy leszbikus akarok lenni – közli
Lucinda. – Olyan jó volt nálatok.
– Nem fogod elhinni, de már nem olyan jó. Szétmentek. De most
megint összeköltöztek.
– Sssz! És milyen?
– Igazából elviselhető. A legtöbb dologban egyetértenek. Például
abban, hogy többet kellene otthon lennem.
– Akkor miért nem vagy ott? – Elhallgat. – Bocs. Nem tartozik rám.
– Semmi baj. Csak nem tudom, hogyan magyarázzam el.
A vízfelszín alatt halak elmosódott árnyát látom. Szaggatott, ideges
mozdulatokkal úsznak.
– Azt kívánom, bárcsak ne költöztek volna össze az én kedvemért –
folytatom. – Éppen csak belerázódtunk az új életünkbe.
Mindkettőjüknél jól éreztem magam. És most nekem kell értelmet
adnom az összeköltözésüknek, és… és ez talán még rendben is lenne,
ha… Olyan, mintha csupa értelmes dolgot kellene csinálnunk. Érted?
Minden természetellenes lett.
– Ugyanez volt apámmal, amikor beteg lettem. Folyton ki kellett
élveznünk minden pillanatot, szünet nélkül.
Elnevetem magam, amikor forgatni kezdi a szemét.
– Pontosan – helyeslek. – De most talán jobb lesz. A nővérem,
Emma egy darabig nálunk lesz, úgyhogy másra koncentrálhatnak.
 Bombom nagyot sóhajt. Fejét a mellső mancsán pihentetve néz ránk.
A vízi csúszda felé pillantok. Amikor kicsi voltam, Emma azt mondta,
azért zárták le, mert valaki borotvapengéket tett rá, amik
összevagdosták a csúszdázókat.
A szülők a medencében várták a gyerekeiket… De először a vér jött…
aztán a gyerekek cafatokban.
A csúszdán lezubogó vörös víz képe olyan élénken él a
képzeletemben, hogy már-már valódi emléknek tűnik. Kiskorom óta
eszembe sem jutott. Azon tűnődöm, vajon közszájon forgó mese volt-e,
vagy Emma saját kútfőből merítette. Imádott rémisztgetni. És furcsa
módon én is szerettem. A nővérem jelentett számomra mindent, ami
izgalmas. Lopva dohányoztunk az erkélyen, amikor az anyáink nem
voltak otthon. Éjszaka titkos telefonhívásokat bonyolítottunk.
Olyasmiken nevettünk, amiket én nem értettem.
Lucindára nézek, hogy megkérdezzem tőle, ő is hallotta-e a
borotvapengék történetét.
– Emma terhes – hallom a hangomat.
– Hányadik hónapban van?
– Hatodik – felelem, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül sírva
fakadok.
Lucinda megdermed mellettem, de képtelen vagyok gátat szabni a
könnyeimnek.
– Bocs – mondom. – Csak…
– Ne, ne, értem. Tiszta sor.
De látom rajta, hogy elkomorodik. Szerencsére Bombom odaszalad,
hogy megvigasztaljon. Nyugtalanul nyüszít, mancsát a vállamra teszi.
Elvonja a figyelmünket a kínos helyzetről.
– Milyen fajta? – kérdezi Lucinda, miközben összeborzolom a kutya
szőrét.
– Landseer. Az újfundlandi rokona.
– És biztos, hogy nem póni?
Felnevetek.
– Miért hívják Bombomnak?
Megszívom az orromat, olyan észrevétlenül, ahogy csak tudom.
Elmesélem, hogy én kezdtem Bombomnak hívni kiskoromban, amikor
elhoztuk a tenyésztőtől. Felborította a székeket, elbotlott a saját nagy
mancsában, nekiment az ajtófélfáknak.
 Sikerül megnevettetnem Lucindát, és a feszültség végre oldódik.
Egy idő után elmeséli, hogy írni kezdett a TellUsra.
– Nem hiszem, hogy bárki el fogja olvasni – mondja, és az ég felé
biccent. – Kicsit olyan, mint egy terápia.
Azon morfondírozok, vajon azt akarja-e ezzel kérni, hogy olvassam
el. Valószínűleg ezt kellene tennem.
– Én próbálok nem arra gondolni, ami történni fog – mondom. –
Úgy-ahogy megy.
Elmosolyodik, és hirtelen meglátom benne a gyerekkori énjét. A
kiesett tejfogak helyét. A rózsaszín pólót. Egészen elöl áll az
osztályban.
– Már emlékszem! – mondom. – Mindenkinek azt mondtad, hogy író
leszel.
– Tényleg?
– A szaró óriás nagy hatással volt rám.
Lucinda felnevet.
– Milyen szaró óriás?
– Írtál egy mesét, amit felolvastál a szünetben. Az óriás a falusiak
összes kajáját felzabálja, aztán beleszarik a folyóba, így az emberek
nem ihatnak többet belőle.
Lucinda elpirul.
– Nagyon elégedett voltál vele, mert végső soron a
környezetvédelemről szólt – folytatom. – Azt magyaráztad, hogy ez
egy metafora.
Mindketten nevetünk.
– Elviselhetetlen lehettem – mondja, és hirtelen felugrik. – Mennem
kell. Örülök, hogy találkoztunk.
Azon kapom magam, hogy én is örülök. Mégis ülve maradok,
ahelyett hogy felajánlanám, hogy hazakísérem. Nem akarom
megkockáztatni, hogy a beszélgetésünk megint feszült és akadozó
legyen.
– Majd találkozunk – mondom.
Régen teljesen természetes volt ilyeneket mondani, de most már nem
az. Ki tudja, hogy találkozunk-e még?
– Lehet – feleli, mintha ő is erre gondolna.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0006. számú bejegyzés

Nehezebb volt lemenni a tóhoz, mint hittem. Már félúton kifáradtam,

és remegtem. Igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy a tikkasztó
meleg miatt szakad rólam a víz, de tudtam, hogy nem ez a helyzet. Ha
bölcs lettem volna, megfordulok, és hazajövök. De csak mentem
tovább.
Leültem a mólóra, hogy erőt gyűjtsek, aztán azt kezdtem mérlegelni,
hogy felhívom apát, és megkérem, jöjjön értem. Ennél rosszabb
pillanatban nem is futhattam volna össze egy régi ismerőssel, úgyhogy
nyilván ez történt. Ráadásul nem is akárki volt az, hanem Simon. Tilda
volt pasija.
Éppen futott, friss levegő- és izzadságszaga volt, egészségszaga, és
én azon töprengtem, hogy nekem vajon milyen szagom lehet. Abban a
pólóban aludtam, amit a kapucnis pulcsim alatt viseltem, és néha úgy
gondolom, vegyszerszagot árasztok, de lehet, hogy csak beképzelem
magamnak. Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha elmegy. Láttam,
hogy próbál nem bámulni. Viccelődni akartam, de folyton rosszul sült
el. Csak arra tudtam gondolni, hogy miket mondhatott Tilda neki
rólam. Tilda biztosan utál. Én utálnám magam.
Minden kérdést feltettem Simonnak, amit csak ki tudtam találni,
hogy ne kelljen magamról beszélnem. Még arra is rákérdeztem, hogy
mi van az anyukáival. Amikor kicsi voltam, egyszer meghívtak
magukhoz. Csak arra emlékszem, hogy irigyeltem. Neki két anyukája
volt, nekem meg egy sem. Stina elmesélte, hogy úgy döntöttek, Judette
hordja ki a gyereket, mert Stina már szült egyszer. Fehér spermadonort
választottak, hogy Simon úgy nézzen ki, mintha kettejük fia lenne.
Tetszett, hogy dönthettek erről. És látni lehetett rajtuk, hogy boldogok
együtt. Én is jobban szerettem lányokkal játszani, mint fiúkkal. Akkor
és ott elhatároztam, hogy leszbikus leszek, ha nagy leszek. Aztán nem
így lett. Sajnos ez nem ilyen egyszerű.
Akkoriban Simon félénk kisfiú volt, aki szeretett rajzolni, és sokszor
játszott egyedül. Amikor Tildával elkezdtük a sportgimnáziumot, már
nem is emlékeztem rá. De egyszer csak megpillantottuk a folyosón.
Mindenki arról beszélt, hogy milyen helyes: a markáns járomcsontjával
és a vastag szemöldökével, a résekkel a fogai között, a csókos szájával.
Azon gondolkodtunk, vajon tudatában van-e, mennyire jóképű.
Amanda azt mondta, szerinte olyan íze lehet a szájának, mint egy
esőcseppnek, Tilda meg röhögött rajta. De én láttam valamit a
szemében, amit még soha azelőtt. Amikor beugrott, hogy elsőben pár
hónapig egy osztályba jártunk Simonnal, a lányok azt akarták, hogy
meséljem el nekik, milyen volt. Azt mondták, olyan cuki, hogy félénk
volt. Elin szerint szuper, hogy két anyukája van. Az egyik osztálytársa
meg azt mondta, hogy még mindig félénk, órákig nem szól semmit,
szemlátomást sokat szokott agyalni, és ez olyan király. Hát így van ez:
ha valaki jóképű, akkor minden tulajdonsága elbűvölőnek,
titokzatosnak és izgalmasnak tűnik.
Vissza a stéghez! Megríkattam Simont. Elmondta, hogy a nővére
terhes, én pedig megkérdeztem, hogy hányadik hónapban van.
Mentségemre legyen mondva, az ember gépiesen teszi fel ezt a kérdést,
de igazán gondolkodhattam volna előtte. Mostanában minden válasz
szomorú. Mert ki akar gyereket szülni erre a világra? És ki szeretne – a
nővéréhez hasonlóan – olyan gyereket várni, aki sosem fog
megszületni?
Láttam Simonon, hogy abba akarja hagyni a sírást, de nem hiszem,
hogy ő észrevette, hogy én is a könnyeimmel küzdök. Borzasztóan
szomorú ez az egész, de nem az én dolgom megsiratni. Nagyon is jól
tudom, hogy milyen szomorúnak lenni és félni, miközben tekintettel
kell lenni másokra. Nem akartam ilyen helyzetbe hozni. Tennem kellett
volna valamit. De olyan rohadt béna vagyok az ilyen helyzetekben,
annyit agyalok azon, hogy mit csináljak, hogy késő lesz.
Utána teljesen kivoltam. Apa ideges volt, amiért sétálni mentem, de
nem az fárasztott ki. Egyébként is hosszú ideje nem beszéltem mással
csak a kórházi ápolókkal, apával és Mirandával. A végén olyan volt,
mintha megnyomtak volna egy villanykapcsolót. Kénytelen voltam
olyan gyorsan véget vetni a beszélgetésünknek, hogy úgy tűnhetett,
menekülök. Amint hazaértem, lefeküdtem aludni.

Ui.: Simonnak azt mondtam, hogy szerintem senki sem fogja elolvasni,
amit írok. De ez nem egészen igaz. Egyre inkább kezdek úgy gondolni
rád, mint valami létező lényre. Mintha tényleg léteznél. És te vagy az
egyetlen, akihez igazán őszinte lehetek.
 Hinnem kell benned. Még akkor is, ha a többi TellUs-felhasználóhoz
hasonlóan csak áltatom magam. Akadnak olyanok, akik furcsább
dolgokba vetett hitre építik fel az egész életüket.

NÉGY HÉTTEL ÉS EGY NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0007. számú bejegyzés

Az a nagy hír, hogy a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó hat ember

visszatér a Földre. Nem teljesen biztonságos az űrállomás pályája sem
négyszáz kilométerrel a felszín felett, és inkább itthon halnak meg.
Bejátszanak egy videót egy nőről, akit leütöttek a linköpingi
„népünnepélyen”. Bedagadt szemmel ül a konyhaasztalnál, és azt
mondja, hogy nem mer kimenni az utcára. „Azt hiszem, életem végéig
itt bent maradok.” A legtöbb városban (a miénkben is) nem mutatják az
utolsó két meccset a kivetítőkön. Az emberek otthon nézhetik meg
őket. A szakértők a stúdióban arról beszélgetnek, hogy a focit teljes
egészében be kellene tiltani, de ez valószínűleg még súlyosabb
következményekkel járna.
Hírül adják, hogy egy csomó világsztár fellép egy jótékonysági
gálán, amelyet élőben sugároznak Buenos Airesből, Johannesburgból,
New Yorkból, Párizsból, Tel-Avivból és Tokióból. A Vöröskereszt
élelmiszert és alapvető szükségleti cikkeket fog gyűjteni. Sokaknak
nagy szükségük van rá. De a cinikus énem akaratlanul is azon tűnődik,
vajon nem arról van-e szó, hogy a sztárok szeretnének még egyszer
utoljára rivaldafényben sütkérezni. A felvételek megmaradnak. Lehet,
hogy pár millió év múlva megnézheted őket. Kíváncsi vagyok, hogy
fognak hangzani a dalok a te fülednek.
Én meg ugyanolyan fáradtnak érzem magam, mint tegnap. Rettegek,
mert ez volt akkor is, amikor megbetegedtem. Amúgy jól vagyok. Jól
kell lennem.
 Simon

Hangos zenére ébredek. Stina egyik dala szól.

Felveszem a telefonomat a padlóról. Látom, hogy mindjárt tizenegy.
Holnaphoz négy hétre.
Felülök az ágyban. Igyekszem felidézni, hogy mit álmodtam. Az
emlékek olyanok, akár a pókháló, lehetetlenség úgy megragadni őket,
hogy ne szakadjanak szét. Az egyik álmomban Johannes is benne volt.
A jégkockás játékot játszottuk, de a szája üvegszilánkokkal volt tele. És
valahogy én tehettem róla.
Felkelek. Kis híján összeütközöm Stinával az előszobában. Tele a
keze ruhákkal.
– Jó reggelt, kincsem! – mondja. – Mit ijedezel?
– Mit csinálsz?
– Kipakolom Judette ruháit, hogy Emma a régi szobájába
költözhessen be holnap.
– Judette meg a te szobádban fog aludni?
Stina elvörösödik.
– Igen – feleli. – Jó lesz.
Utánanézek, amikor eltűnik a hálószobában.
Egyszer, amikor Judette túl sok bort ivott, azt mondta, hogy Stinával
a legjobbat és a legrosszabbat hozzák ki egymásból. A válás előtti
évben egyértelműen a legrosszabbat. Stinát követelőzővé tette a
remény. Ő nem vette észre, de mindenki más számára kínosan
nyilvánvaló volt. Judette meghúzta magát. Stina könyörgött neki,
ráakaszkodott, foggal-körömmel ragaszkodott hozzá. Erre Judette még
jobban elhúzódott tőle. És ez így ment.
De voltak szép idők is. Tegnap sokat gondolkodtam azon, amit
Lucinda mondott. Hogy milyen jó volt nálunk annak idején.
Bemegyek Emma szobájába. Letekerem az egyik aranygömböt az
ágyvégről, és belenézek a kis lyukba. Üres. A nővérem cigarettát és
óvszert szokott itt rejtegetni. Azzal zsaroltam, hogy beárulom, ha nem
vesz nekem édességet.
Az éjjeliszekrényen Szűz Mária élénk színű, viharvert gipszszobra
áll. Felveszem, megnézem közelebbről a szelíd mosolyát. A fejéből
aranysugarak állnak ki, akár a karók. A mellkasán virágokkal körülvett
szív. Judette régen mindig katolikus holmikat tartott mindenhol.
Kíváncsi vagyok, hogy ezt a kis szobrot vajon Dominikáról hozta-e. És
hol rejtegethette eddig?
Az anyáim személyes kapcsolatban állnak Istennel. Együtt. Az ő
istenük mindenkit szeret, és mindenkinek jót akar. Nem sok mindenbe
szól bele, de ott van, ha az embernek szüksége van rá. Mindent
megbocsát, és senkit sem ítél el. Tökéletes atya.
Sokáig keresték, mire megtalálták. A szüleik más istenben hittek.
Stina apja régi vágású lelkipásztor volt. Elítélte a homoszexualitást, a
női papokat és Stinát. Ha élne, biztosan alapított volna egy Igazság
Egyháza-gyülekezetet. Stina mégis szeretett volna „félúton találkozni
vele”. A nagyapám kárörömmel vette tudomásul, hogy elválnak
Judette-tel, mire Stina megszakította vele a kapcsolatot. Aztán nagyapa
meghalt. Judette apja és testvére Dominikán él, sosem találkoztam
velük. Az ő istenük a megsemmisülő Földről egyenesen a pokol tüzére
küldené Judette-et, mert egy nővel házasodott össze.
Én örülök, hogy az anyáim megtalálták Istent. És én ezzel az Istennel
nőhettem fel. Szerettem a Bibliából vett történeteiket hallgatni, és
együtt imádkozni lefekvés előtt. Kiskoromban ugyanúgy hittem
Istenben, ahogy a manókban. De most már nem is tudom. Amikor
megpróbálok imádkozni, mindig az az érzésem, hogy senki sem hall.
Tilda apjára gondolok. Kíváncsi vagyok, Klas is azok közé az
álszentek közé tartozik-e, akikről Tilda beszélt.
Stina lehalkítja a zenét a nappaliban. Fontolóra veszem, hogy
kimegyek, és megkérdezem tőle, mit gondol az Igazság Egyházáról;
hogyan csatlakozhat hozzá olyasvalaki, mint Klas. De képtelen vagyok
rá. Tudom, hogy nagy feneket kerítene a dolognak. Túlságosan örülne,
hogy végre valami fontos kérdésről akarok beszélgetni. Az örömétől
csak rossz lenne a lelkiismeretem, mert túl ritkán adom meg neki azt,
amire vágyik.
Inkább a könyvespolchoz lépek. Borzongás fut végig rajtam, amikor
átböngészem a címeket. Állattemető. A bárányok hallgatnak. Amerikai
psycho. Kiváló holttestek. Dark Matter. Uzumaki. Kulcs a zárját. Már a
hátlapszövegektől félni kezdtem a sötétben. Aztán a gyerekkönyveken
akad meg a szemem. Az egyiknek az a címe, hogy: Jön az üstökös.
Leveszem a polcról, és látom, hogy az egyik Mumin-könyv az.
Olyan régi, hogy biztosan Stináé volt, esetleg Emma apjáé lehetett. A
borítón néhány gólyalábas alak halad hegycsúcsok között. Az égből
tüzes golyó száguld a Föld felé.
Amikor belelapozok a könyvbe, megcsap a poros papír szaga.

Nem hiszem, hogy annyira bátrak lennénk – tűnődött Mumintroll. –

Egyszerűen csak megszoktuk ezt az üstököst. Szinte olyan, mintha az
ismerősünk lenne. Mi voltunk az elsők, akik értesülést szereztünk róla,
később láttuk, amint növekszik, és egyre hatalmasabb lesz…
Képzeljétek csak el, milyen magányos lehet…
– Bizony – helyeselt Snusmumrik. – Nem is olyan nehéz
belegondolni, milyen magányos volna bármelyikünk, ha mindenki más
félne tőlünk.

Összecsapom a könyvet, és visszateszem a polcra.

– De ha még egyszer az életben táncolni szeretnénk, mikor máskor
tennénk, ha nem most – szólal meg Stina az ajtóban.
Megfordulok, és kérdőn pillantok rá.
– Snork kisasszony mondja a könyvben. El kellene olvasnod.
– Ez egy gyerekkönyv.
– Sok okos dolog van benne felnőtteknek is – feleli, és leül az ágyra.
– Egy üstökös tart Mumin-völgy felé, és persze mindenki nagyon fél.
De megragadják az alkalmat, és megtesznek mindent, amihez kedvük
van, amíg még lehet.
Várakozva néz rám. Szeme ragyog a sóvárgástól. Nem bírom
elviselni. Olyan, mintha össze akarnának nyomni a falak.
– Ma este bulizni megyek – mondom. – Ha lehet.
– Szeretném, ha itthon maradnál – feleli Stina.
– De ahhoz nincs kedvem.
Miért vagyok ilyen rohadék vele? Stina összeszorítja a száját.
Leporolom a kezemet, és azt motyogom, hogy megyek zuhanyozni.
Kiviharzok a szobából. Magamra zárom a fürdő ajtaját, és próbálom
leöblíteni magamról a pánik érzését. Olyan forró vizet engedek,
amilyet csak el bírok viselni; érezni akarom a testemet, érezni akarom,
hol kezdődik, és hol ér véget.
Amikor visszamegyek a szobámba, megnézem a képet, amelyet
Tilda utoljára posztolt. A focimeccs alatt készült. Elinnel a tömeg
közepén állnak. Fekete-fehér szűrőt tettek rá, Tilda a lencsébe nevet.
Boldognak tűnik.
Totál kivagyok.
Megnézem, milyen képeken jelölték meg. Négyen, mind a meccs
alatt készült. Aznap estéről nincsenek korábbi fotók. És későbbiek
sincsenek.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0008. számú bejegyzés

Múltkor azt írtam, hogy te vagy az egyetlen, akihez igazán őszinte

lehetek, de ez nem egészen igaz – nem vagyok teljesen őszinte. Egy
csomó dologról nem írok, mert jelentéktelennek és szánalmasnak
érzem őket. Például hogy még mindig zavar, hogy alig van hajam. Mit
számít ez, ha egyszer nemsokára mind halálra égünk egyetlen
szempillantás alatt?
A hírfolyamomat szabályozó algoritmus azt javasolja, hogy lépjek be
egy csoportba, amely az Akik nem akarnak szűzen meghalni névre
hallgat. Nem tehetek róla, de úgy érzem, elevenembe talál. Az első és
egyetlen alkalom, amikor szexeltem, nem igazán számít. Egy
dögunalmas német sráccal volt egy rimini edzőtáborban. Nem annyira
fájt, inkább csak kellemetlen volt, és igazából csak azért tettem, mert
túl akartam esni rajta. (Meg hogy elmesélhessem Tildának. A srácnak
hegyes kis nyelve volt, amely bejárta a számat, én meg azon
gondolkodtam, hogyan fogom ezt Tildának leírni, ezért aztán
elröhögtem magam. A srác nagyon begurult. De ez nem akadályozta
meg abban, hogy több mint fél év múlva átküldje a lejátszási listáit,
elvárja tőlem, hogy csodáljam a zenei ízlését, és a dalszövegekből arra
következtessek, hogy ő milyen szuper pasi.)
Egy másik csoport A szüzesség csak társadalmi konstrukció néven
fut, és úgy sejtem, egyetértek velük, ami persze nem változtat azon a
tényen, hogy szexelni akarok. Szexelni akarok, és élvezni akarom.
Tudni akarom, hogy milyen érzés. Rohadt kínos, hogy ezen
nyavalygok, amikor annyi más miatt nyavalyoghatnék. Élnek emberek
ezen a bolygón, akik sosem lakhatnak jól, én meg magamat sajnálom.
Ma este megint Mirandára vigyázok. Szinte mindent megengedtem
neki, amit csak akart. Nehéz olyasvalakit rávenni a fogmosásra, akinek
már úgysem lesz lyukas a foga. Végre elaludt, én meg az őszinteségen
agyalok. Elolvastam a régi naplóimat.
Szinte csak az úszásról írok bennük. Még mindig nem egészen
fogtam fel, mennyi áldozatot hoztunk Tildával. Szinte sosem
nyaraltunk, mert minden szünetben edzőtáborba mentünk, ahol
gumimatracon aludtunk a tornateremben. A rimini táborban napi négy
órát úsztunk a jéghideg medencében, strandra nem is mentünk.
Folyton fáztunk. Reggel fél hatkor keltünk februárban, egész úton az
uszodáig vacogtunk, és akkor is, amikor belementünk a vízbe. Azokat a
versenyeket is megnéztük, amiken mi nem indultunk. A klubtársakon
kívül alig találkoztunk valakivel.
Sokat írok a testemről is. Edzettem az izmaimat, mindig krémeztem a
bőrömet, mert állandóan kiszáradt, megszállottan odafigyeltem arra,
hogy mit tömök magamba. Szüntelenül a kajára gondoltam. Olyan sok
kalóriát égettünk el, hogy folyton éhesek voltunk. A klubtársaink
egészségtelen kajákat és édességet vettek az uszoda büféjében, de én
olyan akartam lenni, mint Tilda. A mi táskánk állandóan banánnal,
proteinszeletekkel és nyers ételekkel volt tele, hogy ne essünk
kísértésbe. Sokat foglalkoztam azzal is, hogy milyennek látják mások a
testemet. Szerettem a vízben, de utáltam a medence szélén állni
fürdőruhában, amely mindent látni engedett, miközben Tommy hosszú
eszmefuttatásait hallgattuk. Bár tökéletes gépezetté alakítottam a
testemet, nem voltam vele elégedett.
Ezt lehet kiolvasni a naplóimból a sorok közül. De csak én értem.
Meghamisítottam a dolgokat. Nem hazudtam, de úgy állítottam be
magamat, mintha bátrabb lennék, és kevésbé érdekelne, hogy mit
gondolnak rólam mások. Mindig be voltam zárva a fejembe. Sosem
tudtam úgy ellazulni, ahogy mások teszik. De a naplókban folyton
szépítettem a dolgokat. Feltupíroztam őket. Nem hiszem, hogy
tudatában voltam ennek.
A betegségemet sem akartam beismerni.
De most igazán le akarok írni mindent. Máskülönben nincs értelme.
Mindent megteszek azért, hogy teljesen őszinte legyek, és az igazat
mondjam. És tudom is, hol kezdjem. De majd legközelebb.

Ui.: Simon mesélte, hogy kiskoromban mindenkinek azt mondtam, író

akarok lenni. De a naplókban, amelyeket pár évvel később kezdtem
írni, ezt még magamnak sem mertem bevallani. Csak mellékesen
említettem meg az írást. Rövid fanfiction novellákat írtam, amelyeket
név nélkül feltettem a netre. Még Tildának sem mondtam el. Ha
lehetőségem lenne rá, hogy leéljem az életemet, vajon írnék könyvet?
Meg merném kockáztatni a kudarcot? Nem tudom. Nagyobb vereség
lenne, mint bármelyik versenyen utolsóként érni a célba.

NÉGY HÉTTEL A VILÁGVÉGE ELŐTT

 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0009. számú bejegyzés

Néhány kék folttal kezdődött. Nem nagyon foglalkoztam velük.

De voltak más jelek is. Fáradtabb voltam a szokásosnál. Könnyen
kifulladtam. Néha teljesen átizzadt ágyneműben ébredtem.
Belázasodtam, és a láz nem ment le, de azt hittem, csak lappangó
megfázás. Nem beszéltem róla senkinek. Nem volt vészes. Nem
akartam kihagyni egyetlen edzést sem.
Csak akkor szóltam apának, amikor elkezdett fájni a hátam. Azt
hitte, túlerőltettem magam az úszással. Hihetőnek tűnt. Egyszerűen túl
keményen edzettem. Elkezdtem masszázsra járni. Rosszabb lett.
Kaptam időpontot egy gyógytornásznál. Ő látta meg a kék foltokat.
Amikor apa megtudta, észrevettem, hogy ideges lett.
Próbálta leplezni. Ezért kezdtem halálosan rettegni.
Aztán jött a vér- és csontvelővizsgálat. Majd a diagnózis. Innentől
minden gyorsan történt.
Nem nyerő szelvényt kaptam a genetikai sorsjátékban. AML. Akut
mieloid leukémia. Vérrák. Anyám is ebben halt meg, amikor Miranda
még csak egyéves volt.
Vénakatétert ültettek a nyakamba. Telenyomtak kemoterápiás
szerekkel, és azt mondták, hogy valószínűleg sosem lehet gyerekem a
kezelések miatt. Megkérdezték, hogy nem akarom-e lefagyasztatni a
petesejtjeimet. Még mindig egy fagyasztóban vannak a kórházban. Újra
meg újra vérátömlesztést kaptam, míg az összes véremet ki nem
cserélték, kihullott a hajam, a szemöldököm, a szempillám, és a
testszőrzetem is, amelyet olyan gonddal borotváltam és vaxoltam az
úszás miatt. Minden tele volt hajjal: a párnám, a ruháim és a zuhanyzó
lefolyója. Végül semmi sem maradt. Mind eltűnt. Az
immunrendszerem leállt. Nem jártam iskolába, nehogy elkapjak
valamit, tonnaszámra nyomták belém az antibiotikumot, de a
fertőzések és gyulladások mégis az egész testemben elburjánzottak.
Egyszer vérmérgezést kaptam, és majdnem meghaltam. Minden,
amivel a testem érintkezésbe került, veszélyt jelentett számomra. A
kemoterápiás kezelések után addig hánytam, amíg úgy nem éreztem,
mintha kifordítottak volna. Olyan rosszul voltam, hogy legszívesebben
meghaltam volna. Ráadásul alig bírtam enni, annyira fájt a szám, ezért
infúziót kötöttek be.
De a legrosszabb a bizonytalanság volt. Folyton újabb vizsgálatok
következtek, állandóan az eredményekre vártunk. Meg őssejtdonorra.
Senki sem akart arról beszélgetni velem, hogy mi lesz, mert nem értek
rá. Senki sem akarta elmondani, hogy fogok meghalni. Hogy fájni fog-
e, hogy sokáig fog-e tartani. Én pedig nem tudtam, hogyan
kérdezhetnék rá. Állandóan féltem, de senkinek sem mutathattam ki.
Legkevésbé apámnak. Tudtam, hogy az összeomlás szélén áll. Anyát
már látta meghalni. Kérdésekkel bombázta az orvosokat, megnézett
minden eredményt, követett minden görbét. Egy projekt lettem. Egy
kudarcra ítélt projekt.
Amióta megkaptam a diagnózist, nem sírtam apa előtt. Nem volt
ebben semmi nemes érzés vagy bátorság. Egyszerűen csak képtelen
voltam rá. Úgy érzem, én vagyok a hibás, amiért szomorúnak és
reményvesztettnek érzi magát. Vagy talán nem hibás, de felelős.
Emlékszel, írtam, hogy valamelyik nap kását ettünk? És én szedtem
még egy fél adagot, pedig nem voltam éhes. Csak azért, mert tudtam,
hogy mennyire örül, ha eszem. Folyton ilyeneket csinálok, egyfajta
bűntudatból.
És Miranda. Az aranyos kis húgom. A kórházban többnyire az
iPadjét bámulta. Szégyellősen viselkedett velem, mintha idegenné
váltam volna számára. Volt egy csomó kérdése, amit nem tudott
feltenni, én meg nem tudtam megválaszolni.
Semmi sem maradt belőlem. Én voltam a rák maga. A világom egyre
zsugorodott. Hagytam. Csak el akartam tűnni. Elfordultam a
barátaimtól. Alvást színleltem, amikor meglátogattak. Csukott szemmel
hallgattam az ideges sugdolózásukat. Megkönnyebbültem, amikor
elmentek. Virágot hoztak, amit nem tarthattam a szobámban, meg
csokit, amit nem tudtam megenni. Szelfiket lőttek velem, pedig már a
tükörbe sem bírtam nézni.
Azt mondtam, szeretném, ha mindenki normálisan viselkedne, de
képtelen voltam végighallgatni, ahogy bulikról és a jövőbeli terveikről
meséltek. Nem akartam hallani, hogy bal lábbal keltek fel, amikor én
felkelni sem bírtam az ágyból. Egyáltalán nem akartam, hogy olyanok
legyenek, mint máskor. Azt akartam, hogy én legyek olyan, mint
máskor. Azok a hetek, amikor elkülönítve feküdtem,
megkönnyebbülést jelentettek, és amikor kikerültem onnan, mindenféle
kifogásokat találtam ki, hogy ne kelljen látogatókat fogadnom. Tudtam,
hogy a barátaim csak jót akarnak, tudtam, hogy próbálkoznak, de azt is
tudtam, hogy fogalmuk sincs, min megyek keresztül. Nem akartam
hallani, hogy milyen „bátor” és „erős” vagyok. Egyik sem voltam.
Csak nem volt választásom. Bárcsak tudták volna, hogy mennyire
félek! Milyen elkeseredett vagyok, milyen igazságtalannak érzem az
életet! Sose gondoltam arra, hogy „miért velem történik ez?”, mert az
azt jelentette volna, hogy valaki más érdemelte ezt helyettem. De ha
esélyem lett volna rá, minden további nélkül átadom a rákot valaki
másnak. Ez az igazság.
Az edzőnk, Tommy sosem ült le, amikor bejött a kórházba
meglátogatni. Az ágyam mellett állt, fölém tornyosult, azt mondta,
hogy „tekintsd ezt az egészet egy versenynek”, és „tartsd a szemed a
célon”. Évekig félisten volt a szememben. Ahhoz, hogy minden reggel
a medencében gyötörjük magunkat, hogy ennyi mindent feláldozzunk,
szükségünk volt olyasvalakire, mint Tommy, aki elhitette velünk, hogy
az úszásnál nincs fontosabb. Mindent megér. Rávett minket, hogy
mindig kicsit többre legyünk képesek, mindig kicsit jobban odategyük
magunkat, mindig tovább küzdjünk. Az edzések után néha hánytunk,
de felülkerekedtünk a fáradtságon, és betonkeménységűre edzettük a
testünket, miközben ő tized másodpercekben mérte a teljesítményünket
(és az értékünket). És azokban a pillanatokban, amikor elértük az úszók
szintjét, megrészegültünk az adrenalintól meg az endorfintól, és olyan
érzés volt, mintha ez legalább annyira lenne a Tommy érdeme, mint a
miénk. A kedvére akartunk tenni. Az úszástól halhatatlannak éreztük
magunkat – vagy legalábbis legyőzhetetlennek. Az uszodán kívül
viszont teljesen más ember volt. A kórházban hirtelen egészen
átlagosnak tűnt: egy edzőruhás, középkorú férfinak. Ha az én életemről
volt szó, már egyáltalán nem volt meggyőző. Zavarban volt.
Nem jártam el otthonról, mert utáltam mások szemébe nézni, és
utáltam, hogy elnémultak körülöttem a beszélgetések. Az emberek azt
hitték, hogy tapintatosak, de nem így volt. Már a közösségi oldalakat
sem látogattam, ahol csupa kórházi képen taggeltek be. Nem bírtam azt
a sok erőt adó ölelést és sírós hangulatjelet, képtelen voltam már
olvasni az ígéreteket, hogy imádkoznak értem, elegem lett a biztató
hashtagekből és közhelyekből, mint például a „harc a rák ellen”. (Nem
én harcoltam a rák ellen, hanem a sejtméreg. Én a harctér voltam, és
szart sem tehettem.) Képtelen voltam mások gondtalannak tűnő életét
nézegetni, nem akartam, hogy folyton emlékeztessenek rá, hogy miről
maradok le. Csak nemrég kezdtem újra benézegetni ezekre az
oldalakra, de nem hagyok nyomot magam után.
Utolsóként Tilda tűnt el az életemből.
Akkor lettem beteg, amikor elkezdtük a sportgimnáziumot. Imádtuk.
Az órarendünk igazodott az edzésekhez. Korábban senki sem
foglalkozott az úszóklubbal. Kicsit a flúgosak sportjának számított. De
az új iskolában hirtelen státuszunk lett. Életünkben először lettünk
népszerűek. Amanda összejött egy Johannes nevű sráccal. Amikor
kórházba kerültem, Tilda éppen találkozgatni kezdett Johannes legjobb
barátjával, Simonnal. Szerelmes lett. Boldog volt. Tartott valahová.
Úgy döntött, hogy az úszókarrier után sportorvos lesz, és apám imádta,
hogy folyton kérdezgeti. Amikor bejött a kórházba, mindig volt nála
egy táska tele nedves törülközővel meg fürdőruhával, és az egész teste
klórszagot árasztott. Rohadtul irigyeltem. Az emberek azt hiszik, a
keserűség egy érzés, de valójában fizikai jelenség; a keserűség addig
mérgezett, mígnem már lehetetlen volt megkülönböztetni attól a sok
szartól, amit belém tömtek. Ennél csak egyvalami volt rosszabb: látni
Tilda lelkiismeret-furdalását, amiért az ő élete a tervek szerint alakul,
míg az enyém zsákutcába került.
Ezért elüldöztem őt magam mellől. Jó volt, amikor végre feladta.
Rémesen éreztem magam tőle, de bebeszéltem magamnak, hogy
szívességet tettem neki.
Hiányzik. Talán most, hogy mind meghalunk, könnyebb lenne
találkozni vele. Játszom a gondolattal, hogy jelentkezem nála, de
egyelőre nem merek. Nem tudom, hogy meg tudna-e bocsátani nekem.
Most abbahagytam a kemót. Senki sem tudja, milyen gyorsan újul ki
a rák. Nem az a legnagyobb félelmem, hogy az üstökös becsapódása
előtt meghalok, hanem hogy az utolsó heteket kórházban kell töltenem.
De úgy döntöttem, vállalom a kockázatot.
Nem volt könnyű rábeszélni apát, de tudtam, hogy megért. Hiszen
közelről látta, mivé tettek a kezelések. És tisztában van azzal, hogyan
működik mostanában az egészségügy, jobban mondva, hogyan nem
működik. Amióta felfedezték a Foxworthöt, a kórházak túlterheltek, és
létszámhiánnyal küzdenek.
 Eddig minden rendben. Tegnap és tegnapelőtt fáradt voltam, de
közben végre újra önmagam lehetek.
Ezért kaptam pánikrohamot valamelyik éjjel.
Mert megint van veszítenivalóm.
 Simon

Ránézésre a nővérem olyan, mint máskor, csak kicsit kikerekedett az

arca. Folyton nevet. A haja még mindig vörös, a száját pirosra festi.
Igyekszem nem bámulni a pocakját. Tisztán látni a fekete
bársonypulóver alatt. Azon gondolkodom, hogy nézhet ki a magzat.
Van-e már haja és körme. Hogy kinyitja-e a szemét odabent.
Pukkan valami a konyhapulton, mire összerezzenek. Amikor
odanézek, látom, hogy Judette pezsgőt bontott.
– Őrizgetem már egy ideje – mondja, és négy poharat tesz az
asztalra.
Az ital bugyog és pezseg, amikor Judette mindenkinek tölt. Emma
inkább nem kér, és almalét önt magának. Rásandítok. Aztán gyorsan
félrenézek, amikor viszonozza a pillantásom, és kissé bűntudatom
támad.
– Nem tudom, helyes-e még bátorítani is… – mondja Stina, amikor
Judette elém tolja a poharat.
– Azt hiszitek, Simon még sosem ivott? – vigyorog Emma, és rám
néz. – Még másnapos voltál, amikor megjöttem.
Stina visszamosolyog rá. Judette mögé lép, a vállára teszi a kezét, és
felemeli a poharát.
– Köszöntőt szeretnék mondani. Annyira örülök, hogy itt vagy,
Emma!
– Én is. És természetesen Micke mindenkit üdvözöl.
Stina megpaskolja Judette kezét, és felnéz rá. Aztán rám és Emmára
pillant. És én tudom, mennyire szeretné, hogy ez így igaz legyen. Hogy
megint egy család legyünk.
A pezsgőspoharak csilingelve összekoccannak.
– Együnk! – mondja Stina, miután mindenki ivott egy kortyot.
Fogjuk az evőeszközöket, megfújjuk a villára szúrt falatokat. A
rakott burgonya megégeti a szájpadlásomat. Bekapok egy
uborkaszeletet, ami segít. Judette megdicséri az ételt, mire Stina
megkérdezi, nem sótlan-e.
– Bár még mindig az a jobbik eset, sózni utólag is lehet, ha valakinek
kell – teszi hozzá, ahogy arra számítottam is. – De kivenni belőle már
nem lehet.
 – Igazad van – feleli Emma. – Magamtól sosem jutott volna
eszembe.
Összenézünk. Amikor kicsik voltunk, olyan jól tudta utánozni Stinát,
hogy fulladoztam a nevetéstől.
Stinát, aki most nagymama lehetne. Aki sírt örömében a konyhában,
amikor Emma telefonált, és elmondta, hogy terhes. Aki már másnap
elment gyerekruhákat és játékokat venni. Nem tudtam otthagyni őket,
olyan cukik! Nézd meg ezt a kis cipőt!
– Arra gondoltam, hogy valamelyik nap ehetnénk szarvassültet –
mondja. – A gyülekezet egyik tagja vadász, és szívesen elcseréli a húst
halfejadagra. Nem lenne jó vasárnap sült húst enni?
Kiiszom a poharamat, és újratöltök. Stina rám mereszti a szemét, de
nem szól semmit. Judette szemétszállítói munkájáról kezdenek
beszélgetni. Emma Micke szüleiről mesél, akik házi gondozói munkát
végeznek Överkalixban. Régen mindketten munkanélküliek voltak.
– Évek óta nem láttam őket ilyen elevennek. Szerintem így
Mickének is könnyebb lesz eljönni.
Mickére gondolok, aki nemsokára egy állomás peronján fog állni, és
örökre búcsút int a szüleinek. Mit mond az ember ilyen helyzetben?
Alig ismerem Mickét, azt sem tudom, hogy meg lehet-e ismerni.
Mintha teflonnal lenne bevonva: egyenletesen barna, kék ingeket hord,
és folyton felületesen locsog munkáról, sportról. El nem tudom
képzelni, hogy mit eszik rajta a nővérem. De most gombóc nő a
torkomban. Iszom egy korty pezsgőt. Stina rám sandít, majd Emmához
fordul.
– Mikor jön?
– Jövő héten. Ha még járnak vonatok Luleåból.
– Nem fogják előzetes figyelmeztetés nélkül leállítani őket –
vélekedik Judette.
Emma a pohár talpát piszkálja.
– Igen – mondja. – Biztos igazad van.
– Ugye tudod, hogy mindketten ideköltözhettek? – kérdezi Stina.
– Tudom. Majd meglátjuk, hogy mit mond, ha megjön.
– Persze csak ha Micke is akarja – teszi hozzá Stina gyorsan. – Jó
lenne, ha itt lennétek.
Fejezd be, anya! Pont ezzel riasztod el az embereket. Hát nem látod?
– Egyébként hogy vagy? – kérdezi Judette.
 – Ma egész nap egyszer sem hánytam – feleli Emma, és a győzelem
V betűjét mutatja.
– Én is így voltam vele, amikor téged vártalak – mondja Stina. – A
reggeli rosszullét csak vágyálom volt, mert egész nap rosszul voltam.
Emma elneveti magát.
– Mindenesetre nem az a kismama vagyok, aki valósággal ragyog.
– Te is rosszul voltál, amikor engem vártál? – kérdezem Judette-től,
aki elvigyorodik.
– Egyetlenegyszer sem.
– Eléggé ki is akadtam – mondja Stina.
A pezsgőtől rózsás lett az arca.
– A te esetedben akkor voltunk rosszul, amikor megszülettél – jegyzi
meg Emma.
Nevetünk. Majdnem olyan minden, mint máskor.
– Szerintem Csutka éppen rugdos – jelenti be Emma. – Vagy csak a
gázok.
Stina a pocakjára teszi a kezét, és rögtön elfutják a szemét a
könnyek.
– Igen, rugdos – helyesel, és elmosolyodik.
– Istenem, de jó lenne látni a kislegényt! – sóhajt Emma. – Vagy
kiscsajt. Bár szerintem fiú.
Lenyelem a rakott burgonyát. Judette figyelmeztetően pillant rám.
Egy szót se!
– Micke meg akarta tudni, hogy fiú-e, vagy lány – folytatja Emma. –
Tudjátok, milyen gyakorlatias tud lenni. Mert attól függ, hogy milyen
színű cuccokat kell vennünk. De szerintem jobb, ha meglepetés. És
amúgy sem akarom, hogy minden rózsaszín vagy világoskék legyen.
– Persze, persze – ért egyet Stina, és gyorsan megtörli az arcát.
– Micke ebben elég régimódi. De szerintem hiába tudjuk a nemét, azt
nem tudhatjuk, milyen gyerek lesz. Mármint ha ezt lehetne előre tudni,
csupa közhelyes elvárásokkal állna hozzá az ember.
Képtelen vagyok tovább hallgatni ezt. Felállok, és elkezdem leszedni
az asztalt. Zubog a víz, ahogy leöblítem a tányérokat. Túl hangosan
csörömpölök, miközben bepakolom az edényeket a mosogatógépbe, és
felteszem a kávét. A vérem a fülemben zúg, a seb a szemöldökömön
tompán lüktet.
 Amikor végzek, Stina az egyházról beszél, és én visszaülök az
asztalhoz. A hangja most határozottabb és nyugodtabb.
Megnyugtatóbb. Ez a lelkészhangja. Azon tűnődöm, vajon a beszéde az
érzelmeit tükrözi-e. Mert akkor értem, hogy miért dolgozik ilyen sokat.
– Tulajdonképpen nem sokban különbözik azoktól a
beszélgetésektől, amelyeket halálos betegekkel folytatok. Vagy
olyanokkal, akik elveszítették egy szerettüket – mondja. – Ugyanazok
az érzések és kérdések merülnek fel. Mi az élet értelme? Milyen lesz,
amikor véget ér? Mi történik utána?
A poharában felszálló buborékokat nézi.
– De egy fontos különbség azért van. Senkinek sem kell egyedül
szembenéznie ezzel a csapással. Mindenki megszenvedi. Szerintem ez
vigaszt jelent, még ha sokaknak nehezére esik is beismerni.
Látom magam előtt Lucinda pelyhes haját a sapka alatt. Azon
tűnődöm, milyen érzés lehet neki a „rákos lánynak” lenni most, hogy
hirtelenjében egy lett a sok közül. Mert most már mindenki halálra van
ítélve.
Ő is fél a haláltól, vagy megszokta már a gondolatot? Hozzá lehet
ehhez szokni egyáltalán?
– Könnyebb úgy éhezni, ha közben nem kell azt nézned, ahogy
mások degeszre tömik magukat – folytatja Stina. – Ez így legalább…
igazságos.
Az utolsó éjszakáról kezd beszélni. Szeptember tizenhatodikán
istentiszteletet fog tartani éjféltől egészen a Foxworth hajnali négy órai
becsapódásáig. Megpróbálja megtalálni azokat a szavakat, amelyeket
az emberek hallani akarnak, miközben leperegnek az utolsó percek.
– Egész jó kis motiváció, mi? – kérdezi Emma.
Azon merengek, hogy jár a nővérem agya. Hogy tud egyszerre
mindnyájunk haláláról és a gyerekéről beszélgetni – a gyerekéről, aki
sosem fog megszületni?
Az ablakpárkányon heverő telefonomért nyúlok. Megnézem az új
képeket, amelyeket Tilda ma tett fel. Egy közeli felvétel az arcáról.
Fáradtan mosolyog a lencsébe.
Sziasztok, kedveskéim! Egy kicsit off leszek, ne aggódjatok, ha nem
jelentkezem. Sok mindent át kell gondolnom. Nemsokára talizunk!
– Simon! – szólal meg Judette. – Tedd azt most le!
– Mindjárt.
 De pár másodpercig még nem tudok elszakadni a fényképétől. A
remény makacsul verdes bennem. Tilda tegnap este nem jött bulizni.
Johannes sem. Amanda alig állt szóba velem. Nem tudom, mi folyik itt.
De nem is számít.
Lehet, hogy Tildának a velem való kapcsolatát is át kell gondolnia.
Lehet, hogy rájön, mennyire hiányzom neki.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0010. számú bejegyzés

Még egy dolog az őszinteséghez. A legelső bejegyzésemben azt írtam,

hogy megkönnyebbültem, vagy valami hasonlót éreztem, amikor
tudomást szereztem a Foxworthről. Akkor komolyan is gondoltam, de
most utálom magam miatta. Szeretném törölni, de már bekerült a
TellUs rendszerébe, és kiküldték a világűrbe. Remélem, nem leszel túl
rossz véleménnyel rólam.
A betegségben nem a halálfélelem volt a legrosszabb. Hanem a tudat,
hogy mennyi mindenről lemaradok. A Föld tovább fog forogni, az
évszakok tovább fognak váltakozni. Nélkülem. Nem fogom tudni, mi
lesz Mirandából, amikor felnő, nem leszek ott, amikor valamit együtt
csinálnak apával, nem leszek szerelmes, nem hallom az új zenéket,
nem fogom megtudni, hogy érnek véget a kedvenc sorozataim. És egy
kis részem, egy kis, ellenszenves részem most azt gondolja: „Így már
nem veszítek semmit. Látni fogom, hogy ér véget.”
Na, igen. Ez egyfajta megkönnyebbülés.
És ha már itt tartunk, beismerek még valamit: nem tudom, mitévő
legyek most. Amikor beteg voltam, minden arról szólt, hogy
megpróbáljak életben maradni. Most meg hirtelen el kell döntenem,
hogy mihez kezdjek a hátralévő idővel, és nekem ötletem sincs.
Mindenki folyton arról beszél, hogy élvezzük ki a pillanatot. Milyen
idiótaság már ez? Nagyobb halálfélelmem már nem lehet. Amikor
beteg lettem, nem a kalandok, utazások és hasonlók hiányoztak. Hanem
az úszás, meg az, hogy egész nap az ágyban filmezhessek. Még az
unalom is hiányzott. Örülj neki, hogy te még unatkozhatsz. Biztosan
azt hiszed, még sok-sok unalmas nap áll előtted.
Ez az egész „élvezzük ki a pillanatot”-dolog persze nyáron robbant
be. Van egy bakancslista-app, amelyet az emberek összekapcsolnak a
profiljukkal a közösségi oldalakon. Már nem lehet messzire utazni,
drága cuccokat venni vagy tanfolyamra járni – korábban mindenkinek
ilyesmik szerepeltek a bakancslistáján. De a hírfolyamom tele van ilyen
bejegyzésekkel: Elin Bergmark ma két dolgot pipált ki a
bakancslistáján: Írt egy szerelmes verset, és felolvasta szíve
választottjának! Szerelmet vallott valakinek! Az emberek meztelenül
táncolnak az esőben. Folyton mindenre igent mondanak. Szétvernek
egy elektromos gitárt, mint a rocksztárok. Megkérnek valakit, hogy
pofozza fel őket, csak mert tudni szeretnék, hogy milyen érzés.
Van egy Fuckit-lista is. Ez nem kapcsolódik a közösségi oldalakhoz,
így szerencsére nem kell tudnom, hogy a rokonaim vagy a régi
tanáraim egy szvingerpartiról jelentkeznek be.

HÁROM HÉTTEL ÉS HAT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0011. számú bejegyzés

Összevesztem apával. Olyan dühös vagyok, hogy remegek. Az egész a

virághagymákkal kezdődött.
Reggel átjött Gill néni a szomszédból szalmakalapban meg földes
ruhában, és megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e virághagymát. Aztán
a virágokról mesélt, amelyeket ültetett. Hogy milyen szép ágyásai
lesznek tavasszal.
Gill néni gyakran vigyázott rám és Mirandára, miután anya meghalt,
és apa újra dolgozni kezdett. Kedves volt, de olyan kiszámíthatatlan,
hogy sosem tudtam, hányadán állok vele. Egyszer édességgel
kényeztetett, és autós kirándulásra vitt minket, máskor meg egy
országúti kávézóban zokogott, és azon sopánkodott, hogy mi lesz
velünk anya nélkül. Gill néni üstököstagadó. Amikor a Foxworth szóba
kerül, elnézően kuncog, és azt mondja: „Hát igen, majd meglátjátok,
hogy szeptember tizenhatodikán is felkel a nap, és nem történik
semmi.”
Apa elfogadta a virághagymákat, és türelmesen végighallgatta Gill
néni utasításait, hogy mennyi fényre meg árnyékra van szükségük a
növényeknek, és milyen helyre kell ültetni őket. Amikor elment, apa
azt mondta, irigyli.
Szerinte jó, hogy Gill néni nem vesz tudomást a tényekről. Úgy
beszélt az üstököstagadókról, mintha holmi ártalmatlan, struccpolitikát
folytató emberek lennének, és nekünk hagynunk kellene, hogy a
homokba dugják a fejüket. De engem annyira lefárasztanak. Idióták,
akik túl sok teret kapnak, mert a médiában „mindkét félnek joga van
hallatnia a hangját”. De itt nincs két fél. Meg fogunk halni. Az
üstököstagadók azon keseregnek a közösségi oldalak hírfolyamait
elárasztó kioktató, megvető és dühös hangú kommentjeikben, hogy
milyen zavaros lett a világ, amióta bedobták ezt a „kamut”. Ma láttam,
hogy néhányan le akarják állítani a TellUst, mert az adások ellenséges
földönkívülieket vonzhatnak ide.
És most még azt is elérték, hogy veszekedjünk apával. Apa azt
mondta, hogy az nem baj, ha egyesek belekapaszkodnak a reménybe.
De az üstököstagadók nem pusztán reménykednek. Rohadt idegesítőek
meg arrogánsak, és nem lehet figyelmen kívül hagyni őket. És
egyáltalán nem ártalmatlanok. Nem lehet segíteni rajtuk, mert áltatják
magukat: azt hiszik, hogy minden rendben lesz.
Ezért kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi volt nyár elején. Annyi
embernek volt szüksége segítségre. Csak ebben a városban rengeteg
kéregető volt, akik nem tudtak hazajutni a családjukhoz, nekünk pedig
sokkal több mindenünk volt, mint sok más embernek. Ha apa
kihasználta volna az első napokat, amikor a pénznek még volt értéke,
segíthettünk volna. „Eleinte még nem tudtuk, hogy eltalál-e minket az
üstökös – mondta apa. – Mihez kezdtünk volna pénz nélkül, ha elhalad
a Föld mellett?” Eddig bírtam cérnával. Nem úgy értettem, hogy
mindenünket oda kellett volna adnunk, és ezt ő is tudja. Rájöttem, hogy
egész nyáron haragudtam rá ezért, csak nem mutattam ki.
Azóta nem vesztünk össze, hogy megbetegedtem. De ma az egész a
felszínre tört hirtelen. Az ezernyi apró dolog miatt érzett dühöm. És a
fejéhez vágtam valamit, amit nem lett volna szabad: „Szerinted mit
szólna anya, ha tudná, hogy milyen önző vagy?”
Elég manipulatív dolog volt részemről. Igazából fogalmam sincs,
hogy mit szólna anya. Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt.
Apa elrohant itthonról, és én még sosem éreztem magam olyan
elégedettnek, mint amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását.
Nagyjából öt másodpercig tartott. Aztán éreztem, hogy remeg a
kezem, és hallottam, hogy Miranda sír a szobájában. Még mindig
lelkiismeret-furdalásom van. Miranda miatt, és nem apa miatt.
 Simon

Reggel kaptam egy koalát Tildától. Igyekszem nem fűzni hozzá túl
nagy reményeket, mert lehet, hogy a koala már nem jelent neki semmit,
de nem bírtam megállni, és megkérdeztem Johannestől, hogy nem
mondott-e valamit Amandának. Azt felelte, hogy fogalma sincs. Ebből
a kurta válaszból is éreztem, hogy mennyire elege van belőlem. És meg
is értem. Nekem is rohadtul elegem van magamból.
A bevásárlókocsira könyökölök, és tolom a Coop foltos járólapján. A
svéd almát, sárgarépát, zellercsokrot, hagymát, szilvát és spenótot
nézem. Még mindig furcsa, hogy a táblákon nincsenek árak.
A bolygónk rég nem érezte ilyen jól magát. Már nem szállítunk
élelmiszert, árucikkeket és nyersanyagokat ide-oda. Az energiát zabáló
és káros anyagokat okádó gyárak, Lucinda meséjének százezer szaró
óriása leállt. Már nem repülünk, és csak ritkán ülünk autóba, a
korábbihoz képest csak a töredékét használjuk az elektromos áramnak.
Talán megkímélhettük volna a környezetet, ha régen is így élünk.
Csak egy üstökös kellett hozzá.
Tilda mindig azt mondta, hogy túl sokat agyalok olyan dolgokon,
amiken nem tudok változtatni. Minden reggel azzal kezdtem, hogy
megnéztem a hírfolyamomat. Minden reggel utáltam magam ezért.
Olyan volt, mint a fuldoklás. Úgy tűnt, minden mindennel összefügg.
Az egyik rossz hír vezetett a másikhoz. Pusztulás in slow motion.[7]
Judette kovászos uborkát és áfonyalekvárt tesz a kocsiba. Az egyik
üveg tetejét bámulom: olyan szavatossági dátumot nyomtak rá, amely
sosem jön el.
– A paradicsom majdnem teljesen elfogyott – mondom.
– Csak krumpli kell. Stina sült húst akar csinálni hétvégén.
– Mármint igazi vasárnapi sült húst?
Judette felvonja a szemöldökét.
– Igen. Mi bajod vele?
– Semmi, csak úgy hangzik, mintha… Nem is tudom. Régen sosem
ettünk sült húst vasárnap.
Judette sóhajt egyet. Hirtelen észreveszem, hogy milyen fáradt.
Éjszaka hallottam, hogy sírt a fürdőszobában.
– Lehetnél egy kicsit jobb fej Stinával – mondja. – Nagyon
próbálkozik.
 – Tudom.
Megint a kocsira hajolok, és továbbtolom. Miért nem vagyok jobb fej
Stinával? Miért zaklatnak fel annyira a próbálkozásai? A válasz
nyilvánvaló. Azt mondják, hogy azok az emberek idegesítenek minket
legjobban, akik olyan tulajdonságokkal bírnak, amelyeket nem
szeretünk magunkban.
Megvárom Judette-et, aki egy zacskó krumplival jön utánam,
amelyet úgy tart az ölében, mint egy kisbabát. Elhaladunk a húspult
előtt, ahol minden a régi. Azon morfondírozom, vajon kik dolgoznak
önként a mészárszékeken életük utolsó heteiben. A tejhűtő is dugig, bár
a csomagolások most mások, és nincs nagy választék.
Lisztet és olajat veszünk. Alig van olyan márka, amelyet ismerek. Az
állami csomagolás csak azt közli, hogy milyen termék van benne.
Sötétzöld szöveg fehér háttéren. Sehol egy hullámzó repcemező, sehol
egy ég felé nyújtózó búzakalász.
– Mi baja van Emmának? – kérdezem, és továbbtolom a kocsit. – Azt
hittem, el fog múlni.
Judette megfogja a kocsit.
– Majd én tolom.
– Komolyan kérdezem. Mintha még mindig elhinné, hogy a gyerek
meg fog születni.
– És akkor mi van? – kérdezi Judette, és magával húzza a kocsit.
– Ez beteg!
– Vagy egészségesebb, mint bármelyikünk.
– De hát áltatja magát! Hogy bírja ezt Micke? Az ő gyereke is.
Megállunk a konzervespolcok között, és Judette felém fordul. Úgy
tűnik, mérlegel valamit.
– Nem biztos, hogy bírja – mondja.
– Mi?
– Úgy fest, Överkalixban marad.
Biztosan lerí rólam, hogy mennyire megdöbbentem, mert Judette
arckifejezése ellágyul.
– Honnan tudod? – kérdezem.
– Beszéltünk vele reggel. Emma még nem tudja.
– De akkor… Lehet, hogy Micke eljönne, ha Emma nem viselkedne
ilyen… idiótán.
Judette a vállamra teszi a kezét.
 – Szerintünk akkor teszünk jót Emmával, ha meghagyjuk a hitében.
Menni fog?
Némán bólintok. Ha Micke nem jön, Emma végig nálunk marad,
hogy ne legyen egyedül.
Csendben a pénztárhoz megyünk, és beállunk a sorba az
önkiszolgáló kasszánál. Amikor odaérünk, lehúzom a vonalkódokat,
belepakolom az árut a zacskókba, míg Judette fizet a fejadag-
alkalmazással.
– Láttam a Szűz Mária-szobrodat – mondom, amikor kimegyünk a
boltból. – Dominikáról hoztad?
Judette meglepetten néz rám.
– Igen. Az egyik költöztetődobozban találtam meg, és nem is
tudom… Valamiféle jelnek éreztem, hogy pont most került elő.
Felnyitja a Toyota csomagtartóját. Bepakolom a zacskókat. A lakásra
gondolok, ahol Judette csak pár hónapig lakott, mielőtt újra
hazaköltözött. Szép volt, de személytelen. A dolgok többségét
rohanvást vásárolta az IKEA-ban. A bútorok zöme még ott van, meg a
tévé is, amelyen a miniszterelnököt láttam, aki igyekezett túlharsogni a
fényképezőgépek kattogását a sajtótájékoztatón.
Akkor még három és fél hónapunk volt hátra. Most már kevesebb
mint négy hét.
Judette-re nézek. Elhatározom, hogy kerek perec nekiszegezem a
kérdést.
– Félsz?
– Legalább gyorsan túl leszünk rajta – mondja, és egy csattanással
lecsukja a csomagtartót.
– Király.
Judette szomorúan elmosolyodik. Gyorsan megölel, és nyom egy
puszit az arcomra.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezi.
– Nem.
– Én sem.
Beülünk a kocsiba, és én arra gondolok, hogy az emberek elkezdtek
ebbe kapaszkodni: legalább gyorsan túl leszünk rajta. Nyakra-főre
megosztják az AJ129-es aszteroidáról szóló régi cikkek linkjeit. Az
nagyobb volt, mint egy felhőkarcoló, de kisebb, mint a Foxworth.
Kozmikus mércével mérve elég közel száguldott el mellettünk 2018
februárjában. Alig néhány lap írt róla. De nyáron pár nap leforgása alatt
közkedvelt téma lett. Ha eltalál minket, pár milliárd ember azonnal
meghal, a többiekre pedig lassú, hosszú kínhalál vár. A Földet beborítja
a hamu, amely eltakarja a Napot. Ebből a szempontból a Foxworth
jobb. Legalább gyorsan túl leszünk rajta.
Bekapcsoljuk a biztonsági öveket, Judette a fénybe hunyorog, majd
lehajtja a napellenzőt.
Kihajtunk a parkolóból, és Judette az ősrégi autórádió gombját
tekergeti. Valamilyen hírműsort keres. Én csak bámulok ki az
oldalablakon. A focimeccs óta nyugalom honol a városban, de az
utcákat még mindig elborítja a szemét. A hangszórókból hangok
szűrődnek ki, majd elnémulnak. Judette feladja, és kikapcsolja a rádiót,
amikor elérjük az országutat. A szemem sarkából látom, hogy engem
néz.
– Tildáért aggódik az anyukája – mondja. – Nem tudod, hol lehet?
– Találkoztál Caroline-nal? – kérdezem, és felé fordulok.
– Nem, Maria mondta.
– Milyen Maria?
– A rendőr, aki hazahozott az uszodából – feleli Judette rezzenéstelen
arccal.
Megint kinézek az útra.
– Aha.
– Megkért, hogy kérdezzelek meg. Tilda a meccs óta nem ment haza.
– Caroline-nak nem kell aggódnia – nyugtatom meg. – Tilda üzent
nekem.
– De nem tudod, hogy hol van?
Igyekszem felidézni, hogy mit mondott Tilda. Aztán megrázom a
fejemet.
– Nem, gőzöm sincs.
– Ígérd meg, hogy szólsz, ha hallasz valamit – kéri Judette. – Tudom,
hogy védeni akarod, de a szüleire is gondolnunk kell. Én tisztára
begőzölnék, ha te tűnnél el.
– De én nem tűntem el – mondom.
– Szerencséd.
Dúdolni kezd, és a kormányon dobol hozzá. Megnézem Tilda
szelfijét. Próbálom lerázni magamról az érzést, hogy valami baj van, de
nem járok sikerrel. Még mindig ez a szelfi az utolsó feltöltött kép. A
fény jobbról világítja meg az arcát. A hátteret alig látni, csak
elmosódott foltokat. Kinagyítom a képet, de ettől csak még
homályosabb lesz. Vagy mégsem. Ez akár Tilda tapétájának mintája is
lehet. A fény pedig az ablakából jön. De ha járt volna otthon, arról
Caroline csak tudna, nem?
Elég, mondom magamnak. Nincs semmi baj. Egy régi képet tett fel.
Átfutom a hozzászólásokat. Meglátom Caroline-ét: Miért nem veszed
fel a telefont, szívem? Klas is hozzászólt: Hívj fel engem vagy anyádat!
Aggódunk. Tovább olvasok. Amanda hozzászólása: Hol vagy?
Felhívom Tildát, de pár kicsengés után bekapcsol a hangpostája.
Tudod, kit hívtál, és mi a dolgod.
Nem hagyok üzenetet.
– Mi van? – kérdezi Judette, amikor befordulunk az utcánkba.
– Csak gondolkodom.
Ha nem hagysz békén, sikítok.
Nem lett volna szabad elengednem.
Nem érted. Csak egyvalaki lenne képes rá.
Hirtelen ráeszmélek, hogy kiről beszélt Tilda. Lehet, hogy hozzá
ment?

[7] Lassított felvételen.

 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0012. számú bejegyzés

Nemrég hívott Simon, és megkérdezte, hogy nem találkoztam-e

Tildával.
Láttam Tilda posztját, amelyben azt írta, hogy „egy kicsit off lesz”,
de senki sem tudja, merre jár. Nem értem, hogy Simon miért engem
hívott.
Azt mondta, hogy utoljára a meccs után látta. Beszélni akart
valakivel. Azt állította, csak egyvalaki értheti meg, hogy min megy
keresztül.
Simon szerint rám gondolt. Azt mesélte, hogy amíg együtt jártak,
nagyon hiányoztam Tildának.
Olyan boldog lettem!
Most írtam neki egy üzenetet – először, amióta megszakítottam vele
minden kapcsolatot. Már kevesebb mint négy hét van hátra. Nem
töprenghetek tovább azon, hogy meg tud-e bocsátani nekem.
Egyszerűen ki kell derítenem.
Majdnem egy óráig tartott megírni azt a két mondatot. Ennyi idő alatt
egy komplett bejegyzést megírok egy ismeretlen földönkívülinek, de a
legjobb barátnőmnek szóló üzenetben nehéz volt megtalálni a szavakat.
Kíváncsi vagy, milyen szuper szöveget hoztam össze? Hát elmondom.
Hiányzol. Nem talizunk?
Most meg a telefont bámulom.

Ui.: Egyébként még mindig össze vagyunk veszve apával.

HÁROM HÉTTEL ÉS ÖT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

A szakadó eső az ablakot veri. A konyhában ülünk, és egy régi

fotóalbumot nézegetünk, amelyet Emma hozott. Stina repes az örömtől.
Egész nyáron arról álmodozott, hogy valami ilyesmit csináljunk. Én
hálás vagyok, amiért elterelik a gondolataimat arról, hogy nem csak
Tilda tűnt el. Egyik ismerősöm sem válaszol az üzeneteimre.
Az album spirálja recseg, ahogy Emma lapoz. A képek többségét
még sosem láttam. Stina fiatalkorából származnak, amikor Emma
apjának felesége volt. Judette akkor még nem Svédországban élt. Ez
sokkal az én születésem előtt volt. Stinának hosszú, kócos lobonca van,
borvörös rúzst visel, helyes kis blúzokat és blézereket. Alig lehet
ráismerni.
– Hogy lehet, hogy huszonöt évesen idősebbnek néztél ki, mint ma?
– kérdezem, és elnevetem magam egy képen, amely Emma
keresztelőjén készült.
– Ez volt a divat – feleli Stina vigyorogva.
– Mindenki úgy nézett ki, mint egy öregasszony?
– Várd ki, amíg régi képeket látsz magadról. Egy nap te is…
Nem fejezi be a mondatot. Tekintete idegesen csapong.
Rámosolygok, hogy jelezzem: semmi baj.
A következő fotókon Stina egy eszelősen ordító, vörös fejű kis lényt
tart a karjában. A keresztelőruha majdnem a földig leér. Emma apjának
öltönye szemlátomást több számmal nagyobb a kelleténél. Sosem
találkoztam vele. A keresztelő után pár évvel már új családot alapított.
Elköltözött egy másik városba, eltűnt a színről. Emma mindig azt
mondogatta, hogy nem érdekli. Nem tudom, hogy higgyek-e neki. Csak
azt tudom, hogy ha nekem gyerekem lenne, nem tenném ezt vele.
Emma megint lapoz. A fényképeket fekete lapra ragasztották fel.
Stina ide-oda vicces kis versikéket írt ezüstszínű tollal. Sok
felkiáltójelet használt.
Hát íme a keresztelő meg a torkaszakadtából bömbölő!
Esszük a sült halat, jólesik minden falat!
– Elég rusnya voltam – jegyzi meg Emma.
– Nincs csúnya gyerek – vágja rá gépiesen Stina.
Ránézünk, mire elvigyorodik. Egy képre mutat, amelyen Emma a
konyhaasztalon hasal, és úgy néz ki, mint egy kancsal öregember.
 – Néhány hétig talán aggódtam érted – folytatja Stina –, de aztán
olyan szép lettél. Olyan karakteres.
Emma a szemét forgatja.
– Pont ezt szokták mondani a csúnya gyerekekre.
Tovább lapozzuk az albumot. Az egyik fotón Emma a nagypapa
ölében ül. A nagypapa nagyon kedvesnek tűnik. Magas és kövér,
szélesen mosolyog a bozontos szakállában, amitől a fogai úgy néznek
ki, mint apró, sárgásfehér tojások egy fészekben. De nem volt kedves
ember. Utáltam, amiért úgy bánt az anyukáimmal.
Íme a nagypapa, ez a kép is pipa!
– Jó ez a rugdalózó – állapítja meg Emma. – Szerinted megvan még?
– Nem tudom. Talán fent van a padláson.
– Átnézhetnénk a régi gyerekruháimat, ha már itt vagyok. Most
úgysem lehet semmit se venni.
Stinára nézek. Egy pillanatra olyan csend lesz, hogy tisztán hallani
Bombom halk horkolását a nappaliból.
– Persze – feleli Stina. – Jó, hogy újra használja majd őket valaki.
A csengő éles hangon felvisít. Hallom, ahogy Bombom mancsa
csúszkál a sima parkettán, miközben felkászálódik. Dübörögve
kiszalad az előszobába. Olyan fülsértő és éneklő hangon nyüszít, ahogy
akkor szokott, amikor izgatott.
– Vártok valakit? – kérdezi Stina, és felkel.
Emmával nemleges választ adunk. A konyhában maradunk, és
hallgatjuk, ahogy kint kinyílik a bejárati ajtó. Nem tudom hová tenni a
hangot. Egy nő az, de nem értem, hogy mit mond, mert Bombom
nyüszítése és a kutyát elzavarni igyekvő Stina hangja elnyomja.
– Szerinted a gyülekezetből jött valaki? – kérdezi suttogva Emma. –
Remélem, nemet mond, ha a templomba akarják hívni.
Halljuk, ahogy a vállfa megcsikordul az acélon, amikor valaki
felakaszt egy kabátot a fogasra. Az albumot nézem, amikor Stina
visszajön a konyhába.
Ilyen finom, omlós sütit még nem ettek a Teletubbyk!
De rossz rím!
– Simon!
Stina hangja kemény és furcsa. Eltart egy darabig, mire felismerem a
nőt, aki bejött vele a konyhába. Most nem egyenruhát visel, hanem
farmert és vékony blézert a pólója felett.
 Maria, a floorballozó rendőr az.
– Szia, Simon! – köszön. – Minden rendben?
– A múltkorihoz képest.
Maria elmosolyodik, de a tekintete komoly marad.
– Maria azért jött, hogy feltegyen néhány kérdést Tildáról – mondja
Stina. – Üljetek le a nappaliban, én főzök egy kávét.
– Jól van – mondom, és felállok.
Próbálom figyelmen kívül hagyni a heves szívdobogást. Hiszen
tudom, hogy Caroline beszélt Mariával, mert aggódik Tildáért. Maria
ezért jött ide. Nincs miért idegeskedni. Tudom, hogy Tilda jól van.
De vajon tényleg tudom?
Emma elindul velünk együtt a nappali felé, de Stina a szobájába
küldi.
Bizsergést érzek az ujjbegyemben, mintha elzsibbadt volna.
Mariával egymással szemben ülünk le a kanapékra. A nő körülnéz.
– Judette egy barátjánál van – mondom.
Maria bólint.
– Szép lakás – jegyzi meg.
– Köszönjük.
– Képzeld, ez régen munkásnegyed volt! Most meg az egyik legjobb
környék.
Van valami mellékzönge a hangjában. Irigykedik? Ítélkezik?
– Stinának már régóta megvan ez a lakás – mondom.
Odakint a konyhában szörcsögni kezd a kávéfőző.
– Hagyományos kávé jó lesz? – kiált be Stina.
– Persze. Én a jól bevált zsarukávét iszom – kiabál vissza Maria.
Stina kötelességtudóan nevet. Egymáshoz dörzsölöm az ujjaimat,
hogy visszatérjen beléjük az élet.
Újra látom magam előtt, ahogy Tilda sarkon fordul, és elindul.
– Rám vártok? – kiált be megint Stina.
– Igen, igen.
Maria megint rám néz. A térdére könyököl, és összekulcsolja a kezét.
Ápolt körme rövidre vágva. Az idő mintha megnyúlna, amíg engem
méreget. Mintha csak a vesémbe akarna látni. Nem tudom, hogy
félrenézzek-e, vagy álljam a tekintetét. Hirtelen fontosnak érzem, hogy
helyesen cselekedjem.
 Csakhogy nem tudom, hogy mi a helyes. Előnyben van hozzám
képest. Ő tudja, hogy milyen helyzetbe kerültünk.
Végre meghallom a szekrényajtó nyikorgását és a csészék
csörömpölését a konyhából.
– Megsérült a szemöldököd? – kérdezi Maria.
Gépiesen az arcomhoz nyúlok, és megtapintom az érdes heget.
– Valaki lefejelt a meccsen.
Mariának szeme sem rebben.
– Mármint nem direkt – teszem hozzá.
– Értem. Elég zűrös este volt.
Elővesz egy kis jegyzettömböt és egy golyóstollat blézere belső
zsebéből. Keres egy üres oldalt.
– Maga is ott volt? – kérdezem.
– Begyűjtöttem néhány alakot a kommandósokkal.
Felír valamit a tömbbe, én meg a mikrobuszból kiözönlő rendőrökre
gondolok, akik véget vetettek a verekedéseknek.
Bombom cammog be a nappaliba, és megáll Maria előtt. A nő
előrehajol, megvakargatja a kutya hátát egészen a farkáig. Amikor
abbahagyja, Bombom felemeli a fejét, és követelőzően néz rá. Még
többet akar.
– Szereti, ha így vakarásszák – mondom. – Jól bánik a kutyákkal.
– Imádom őket.
Ezúttal Maria őszintén mosolyog. Bombom feladja, és egy sóhajjal
lefekszik Maria lába elé.
Stina bejön, és egy tálcát tesz az asztalra. Kiosztja a csészéket, kávét
tölt a kiöntőből, majd leroskad a kanapéra mellém.
– Finom kávé – állapítja meg Maria egy sietős korty után.
– Köszönöm – feleli Stina, és vet egy pillantást Bombomra, aki
lustán csóválja a farkát. – Szóval Tildáról van szó.
– Így van – válaszolja Maria, felém fordul, és megkocogtatja a
tömböt a tollal. – Mikor láttad utoljára?
– A meccs után. A városban.
– És azóta? Tartjátok a kapcsolatot?
Bólintok. Maria iszik még egy korty kávét, mi Stinával még hozzá
sem értünk a csészénkhez.
– Milyen fórumon? – kérdezi Maria.
Nem igazán értem a kérdést. Az agyam valahogy furcsán lomha.
 – Hogyhogy?
– Telefonon? Vagy sms-eztetek?
– Ja, hogy úgy! Nem, nem telefonáltunk.
Maria tolla a jegyzettömböt rója. Zizeg a papír, amikor lapoz.
– Megnézhetem az üzeneteket? – kérdezi, anélkül hogy felpillantana.
Stina testhelyzetet változtat mellettem.
– Tényleg szükség van erre? – kérdezi. – Te sem szívesen mutatnád
meg, hogy miket írogattál az exednek.
A hangja nyugodt és barátságos. Lelkészhang.
– Nem, tényleg nem – mosolyog Maria. – De nagy segítség lenne.
Stinára sandítok, aki kurtán biccent. Hátradőlök a kanapén, hogy ki
tudjam halászni a telefont a farmerem zsebéből. Meleg a kezemben,
amikor feloldom a képernyőt.
– Tessék! – mondom, és futó pillantást vetek a két koalára, mielőtt
átadom a készüléket.
A kijelző alulról világítja meg Maria arcát, kékes fénybe és árnyakba
vonja. A mutatóujja gyorsan mozog, és rájövök, hogy egészen sokáig
visszalépkedett az üzenetváltásban. Látja a szánalmas, részeg
nyavalygásomat és könyörgésemet.
– Kölcsönadnád egy kicsit? – kérdezi Maria, anélkül hogy felnézne.
– Inkább nem.
– Értem – mondja, és megint mosolyog. – Én sem lennék meg
telefon nélkül. Amikor Stinával fiatalok voltunk, bunkofonnak hívták,
tudtad?
– Mire kell Simon telefonja? – kérdezi Stina.
– Inkább csinálok néhány képernyőfotót. Rendben?
Nem kérdésnek hangzik. Vonakodva bólintok. Ha nem megyek bele,
lehet, hogy elviszi a mobilomat.
– Csak nem értem, hogy miért – mondom.
Kattanás. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Szünet. Négyszer. Aztán
hallom, hogy elküld egy üzenetet a telefonomról, majd visszaadja a
készüléket.
– Köszönöm – mondja. – Így legalább megvan a számom is, hátha
jól jön.
Megint a jegyzettömbre koppint a tollal. Úgy tűnik, elgondolkodik.
Az az érzésem támad, hogy játszik velünk. És hogy pontosan tudja, mi
lesz a következő kérdése.
 – Tudod, hogy hol van Tilda, Simon? – kérdezi meg végül.
– Nem.
– Biztos?
– Maria! – szól rá Stina már-már jókedvűen. – Igazán megbízhatnál
kicsit benne.
Maria bocsánatkérőn néz.
– Csak hangsúlyozni szeretném, hogy komoly dologról van szó. Ha
tudsz valamit, el kell mondanod.
– De nem tudom, hogy hol van – válaszolom, és igyekszem nyugodt
hangon beszélni. – Ha valaki tudja, akkor az Amanda vagy Elin.
Maria némán néz rám. Nem írja fel a neveket a jegyzettömbjébe.
Ismeri őket? Már beszélt is velük?
– Szóval utoljára a meccs után láttad – mondja. – Mit gondolsz, hogy
érezte magát?
Megakadok, amikor a megfelelő szavakat keresem.
– Mérges volt, és szomorú… Sokat bulizott – nyögöm ki végül. –
Mind buliztunk.
– Együtt?
– Nem. Ott találkoztunk. Mármint a városban. Nem tudom, hogy hol
volt előtte.
– Vagyis a meccsen futottatok össze, ugye?
– Rögtön a meccs után.
– Ezt is ott szerezted? – kérdezi Maria, és a szemöldökömre mutat a
golyóstollal.
– Igen.
– Mit mondtál, ki fejelt le?
– Nem mondtam semmit. Mert nem tudom. Nem is láttam. Nagy volt
a tülekedés.
Maria egyetértően bólint. A toll hangosan kaparássza a
jegyzettömböt.
– Aztán mi történt?
– Együtt menekültünk el a térről.
– Azt mondtad, mérges és szomorú volt. Történt valami különös?
– Nem tudom. Azt mondta, hogy az emberek álszentek.
Maria felnéz a jegyzettömbjéből.
– És szerinted mire gondolt?
Stinára sandítok.
 – Tilda… Tényleg sokat bulizott, és… Pletykáltak.
– Miről? – kérdezi Maria. – Drogokról? Szexről?
Megvonom a vállam.
– És volt igazságalapjuk azoknak a pletykáknak?
Látom magam előtt Tilda üveges szemét.
Totál kivagyok.
Nem akarom, hogy bajba kerüljön, amikor hazajön. Megmondjam az
igazat? Akkor talán segítenek neki.
– Simon! – szól rám Maria.
Tilda sosem fog megbocsátani nekem.
– Nem tudom – felelem újfent.
– Téged is álszentnek tartott?
Annak tartott? Az vagyok?
Pofa be, Simon! Te sem vagy egy földre szállt angyal.
– Nem tudom – ismétlem.
– Miért kérdezed? – szól közbe Stina. – Ez magánügy, nem?
– Úgy értesültünk, hogy Simon és Tilda összeveszett valamin a
városban. Néhányan megpróbáltak közbeavatkozni.
Stina felém fordul a kanapén. Most először látom rajta, hogy ideges.
A bizsergés az ujjamból a karom felé terjed.
– Odajött hozzánk pár srác – mondom.
Minden rendben.
Nekünk elmondhatod. Megvédünk.
– Nem ismertem őket – folytatom. – Egyforma fekete dzsekit
viseltek.
Stina szeme dühösen villámlik, amikor Mariához fordul.
– Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy miket művelnek ezek a
szánalmas kis igazságosztók!
– Persze – vágja rá Maria. – És nem vagyok nagy rajongójuk. De
ellenőriznem kell az állításaikat.
Rám néz. Leseper egy kis kutyaszőrt a blézeréről.
– Azt mondták, hogy a karjánál fogva rángattad.
– Nem akartam, hogy egyedül menjen. Nagy volt a zűrzavar a
városban, és Tilda… elég részeg volt.
– Értem – mondja Maria. – Aztán mit csináltatok?
– Bementünk egy mellékutcába. Hogy is hívják… Ami az állomás
felé vezet.
 – A Gamla kvarngatanba?
– Igen. Ott összefutottunk a barátainkkal. Elinnel és Amandával,
akikről már beszéltem. Meg Alival és Hampusszel. Azt akarták, hogy
menjünk velük afterpartyzni Aliékhoz.
– És elmentetek?
– Csak én.
– Miután Tildával elváltatok egymástól?
Bólintok.
– És ő hová ment?
– Nem tudom. Beszélni akart valakivel, de nem mondta meg, hogy
kivel.
– És ötleted sincs?
– Nincs.
Maria végigmér, és hirtelen rájövök, hogy nem hisz nekem.
Tud valamit, amit én nem.
Most már félek. Komolyan félek.
– Mikor értél oda a buliba?
– Nem tudom pontosan. Mászkáltam egy darabig, gondolkodtam.
– Találkoztál valakivel útközben?
Megrázom a fejemet.
El kell érnem Tildát. Hogy tudjam, jól van-e. Hogy jól volt-e, amikor
elváltunk.
– Min veszekedtetek az uszodai buliban? – kérdezi Maria.
– Veszekedtünk?
– Igen. Azt mondtad neki, hogy még meg fogja bánni. Az öltözőben.
Nem emlékszel?
– Igen, de nem úgy értettem. Mármint nem úgy, hogy megkeserüli…
Úgy értettem, hogy…
Elveszítem a fonalat.
Megborzongok, amikor rájövök, hogy Maria és a kollégája akkor
még nem is volt az öltözőben, amikor ezt mondtam.
De Elin és Amanda ott volt.
Beszéltek Mariával?
Ezért nem válaszol senki az üzeneteimre?
Egymást kergetik a gondolataim, nem találok kapaszkodót.
Stina átkarol. A keze túl nehéznek érződik. Alig kapok tőle levegőt.
Elhúzódom.
 – Az üstökösről beszéltem – nyögöm ki. – Úgy értettem, hogy meg
fogja bánni, ha nem ad esélyt kettőnknek, mielőtt… túl késő lesz. Senki
sem akarja magányosan tölteni az utolsó napjait, nem?
Úgy tűnik, csak rontok a helyzeten. Valami megváltozik.
A tenyerem ragad az izzadságtól, hirtelen másra sem vágyom, csak
hogy kezet moshassak.
– Részeg voltam – folytatom. – Fogalmam sincs, miket hordtam
össze.
– Haragudtál rá, amiért szakított veled?
– Nem. Szomorú voltam. Hiányzott.
– Hiányzott? És most már nem hiányzik?
Egyre kavarognak a fejemben a gondolatok.
– Simon arról beszél, hogy akkor mit érzett – jegyzi meg Stina
hűvösen. – Hiszen ezt kérdezted tőle.
– Találkozgatott más fiúkkal is – folytatja Maria, anélkül hogy
levenné rólam a szemét. – Ez nem dühített?
Gépiesen megrázom a fejemet.
– Az sem, hogy az uszodában rajtakaptad valakivel?
– Ezt meg honnan tudja? – csúszik ki a számon, mielőtt
gondolkodhatnék.
Maria nem válaszol. Most már biztosra veszem, hogy beszélt a
barátaimmal. De kikkel? És mit mondtak neki?
Mit gondolnak?
Mit gondolnak rólam az emberek?
– Ha jól értettem, nehezen tudtad elfogadni a szakítást – mondja
Maria.
– Ebben nincs semmi különös – szól közbe megint Stina. –
Mindnyájan voltunk már reménytelenül szerelmesek.
– Persze.
– Szerintem jobb lenne, ha most elmennél – áll fel Stina. – Inkább
Tildát kellene keresned.
Mariának az arcára fagy az udvarias mosoly. Látom rajta, hogy
eltökélte magát.
És egyszeriben tudom. Csakhogy lehetetlen! Ez így nem áll össze.
Szeretnék elfutni, mielőtt kimondja. Amíg nem hallom a szavakat,
nem kell tudomásul vennem a tényeket.
Utána már túl késő lesz.
 Maria kinyitja a száját. Az egész testem megfeszül, felkészülve a
menekülésre. De ülve maradok.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0013. számú bejegyzés

Apa mondta, amikor hazajött a kórházból.

Meghalt.
Tilda meghalt.
Csak bámulom a szavakat, de képtelen vagyok felfogni őket.
 Simon

– Ma reggel megtaláltuk Tilda holttestét – mondja Maria.

– Úristen! – szakad ki Stinából, és visszarogyik mellém. –
Atyaúristen!
Semmit sem szólok. Bénult vagyok. Még a mellkasom sem
emelkedik és süllyed. Telnek a másodpercek. Nem működik a
légzőreflexem.
– Hol találtátok meg? – kérdezi Stina.
Próbálok levegőt erőltetni a tüdőmbe. Minden lélegzetvételre
koncentrálnom kell. De meg kell tennem, hogy ne haljak meg.
– Valaki a régi, norrai üveggyár mögé vitte – feleli Maria. – Nem
tudjuk, hogy ott halt-e meg.
A Norra porten. A régi ipari park az országút másik oldalán. Az
üveggyár egy türkiz színűre festett hullámlemezből épült hatalmas
hodály, amelyet csempeboltok és autószalonok vesznek körül. Van ott
egy nyomda meg egy benzinkút is, amelyet már rég bezártak.
Lakóházak nincsenek. Ezen a környéken már rég nem jár senki.
Tökéletes rejtekhely egy holttestnek.
Hallom Stina szavait, amint azt kérdezi Mariától, hogy miért nem
ezzel kezdte. A rendőr azt válaszolja, hogy előbb tudni akarta, mi
mondanivalóm van. Mintha mindketten nagyon távol lennének tőlem.
A gondolataim túlharsogják a szavaikat.
Valaki a régi, norrai üveggyár mögé vitte.
Valaki odavitte.
Nyitva volt a szeme, vagy csukva?
Ne gondolj erre! Ne gondolkodj!
– Szeretnél módosítani azon, amit mondtál, Simon?
– Nem – felelem, de csak suttogás lesz belőle.
Stina megfogja a kezem. Erősen megszorítja.
– Gondolom, megértitek, hogy mostanság nehéz igazságügyi
orvosszakértőt találni – folytatja Maria. – De egy általános orvos
megnézte, és amennyire meg tudta ítélni, Tilda a meccs éjszakáján halt
meg. A ruha is ugyanaz volt rajta, mint akkor.
Hirtelen elborít a megkönnyebbülés. A bénultság oldódik.
– Akkor az nem lehet ő – mondom.
– Miért? – kérdezi Maria, és egyszeriben nevethetnékem támad.
 – Maga is látta. Utoljára tegnap este írt nekem.
A koalák. A mi koaláink.
– Látta az üzenetváltásunkat – folytatom buzgón. – És a többiekkel is
beszélt. Ez nem lehet ő.
Milyen csapnivaló egy rendőr, ha erre nem jött rá? Miért nekem kell
elmagyaráznom? Hogy tehetett ki minket ennek az egésznek teljesen
szükségtelenül, amikor…
– Biztos, hogy Tilda az – mondja lassan és érthetően. – Nem volt
nála a telefonja. Valaki más írt róla neked és a barátaitoknak.
– Biztos, hogy ő írt. Ezeket a koalákat mi találtuk ki – mondom, és
érzem, hogy milyen szánalmasan és nevetségesen hangzik az egész.
Honnan tudhatná Maria, hogy mennyi minden van emögött?
– Tudom, hogy nehéz megemészteni – mondja. – De nem
különösebben nagy ügy végigmenni a régi üzenetein, és megnézni,
hogy miket szokott írni.
A fejemet rázom. Egyre elkeseredettebb vagyok.
– Tilda mindig lezárja a telefonját – érvelek. – Erre mindig nagyon
odafigyel.
– Ha jól tudom, ujjlenyomattal lehet feloldani.
– Igen.
Maria vár. Nekem pedig lassan derengeni kezd valami.
Valaki a gombra nyomta a halott Tilda hüvelykujját, aztán
megváltoztatta a kijelző feloldásának módját. Ennyire egyszerű.
A gondolataim megint körbe-körbeforognak. Túlontúl gyorsan. Az
agyam túlpörög.
Végül, amikor elképzelem a halott Tilda kezét, megértem a dolgot.
Elment.
A fülemben hol erősödik, hol halkul a zúgás.
A szívverésem. Nekem még ver a szívem. Tildának már nem.
– Akkor azt már tudjátok, hogy nem Simon követte el – mondja
Stina. – Hiszen üzenetet kapott Tilda telefonjáról.
Maria rám néz. Mintha arra lenne kíváncsi, vajon tudom-e, hogy ez
semmit sem bizonyít. Tudom.
– Ha én öltem volna meg, küldtem volna üzenetet magamnak, hogy
később megmutathassam. Nem?
Mariának arcizma sem rándul.
– Ezt gondolod? – kérdezi tőle Stina.
 – Először is nem biztos, hogy gyilkosság történt. Tilda a tarkóját ért
ütésbe halt bele.
Tarkó.
Látom magam előtt Tilda tarkóját. A dús haját. Biztosan csurom vér
volt.
Felfordul a gyomrom. A szám hideg, fémes ízű nyállal telik meg.
Nagyot nyelek.
– Lehetett baleset is – folytatja Maria. – Vagy gondatlanságból
elkövetett emberölés. Semmi sem utal arra, hogy előre megfontolt
szándékkal tették.
Várakozón néz rám. Rájövök, hogy szeretné megkönnyíteni
számomra a beismerést.
Gyilkosság vagy emberölés, számít ez? És ha baleset volt is, valaki
akkor is odavitte a holttestét. Valaki nem akarta, hogy megtalálják.
– Nem lett volna szabad elengednem.
Elbicsaklik a hangom, mintha megint mutálnék.
– Ez most kihallgatás? – kérdezi Stina.
– Hivatalosan nem – válaszolja Maria.
– Akkor mi?
Stinára nézek. Ráébredek, hogy ha egy amerikai sorozatban lennénk,
ezen a ponton kellene kérnünk egy ügyvédet. De ez itt a valóság. És a
valóságban nincs ügyvéd, akit felhívhatnánk.
Maria felsóhajt.
– Ismeritek a körülményeket. Nem lesz időnk rendesen kinyomozni
az ügyet. Csak abban bíztam, hogy többet tudhatok meg. A család
érdekében. És Simont látták utoljára Tildával, amikor a lány még élt.
Stina rám sandít. Csak nem bizonytalanság csillog a szemében?
Anya! Nem hiheted, hogy én tettem! Nem én voltam!
– Simon – mondja Maria –, körülnézhetnék a szobádban?
Fásultan bólintok. Csak azt akarom, hogy legyen már vége ennek az
egésznek.
– Nem, Maria – szól közbe Stina. – Most már elég! Szeretném, ha
elmennél.
– Nem baj, anya.
– De igenis baj – feleli határozottan.
Maria felkel a kanapéról. Bombom felemeli a fejét, és ránéz.
– Nagyon sajnálom – mondja a rendőr.
 Inkább Stinának címzi, mint nekem. De Stina nem válaszol. Csak
újra átkarol, és ezúttal hagyom.
Bombom nehézkesen feltápászkodik. Kibaktat Maria után az
előszobába.
Hallom, ahogy a rendőr leveszi a kabátját a vállfáról. Az ajtó
kinyílik, majd becsukódik. Léptek a lépcsőházban. Bombom az
előszobában marad, és liheg.
Hirtelen eszembe jut Tilda ijesztő, éneklő hangja, ahogy azt mondja,
valami szörnyűség fog történni ma este, és tiszta libabőr lesz a karom.

HÁROM HÉTTEL ÉS NÉGY NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0014. számú bejegyzés

Csak most jövök rá, hogy mennyire hiányzott, amikor már túl késő.
Végig hiányzott. És a szívem mélyén mindvégig azt hittem, hogy újra
egymásra fogunk találni.
Róla álmodtam az éjjel. Az uszoda tribünjén várt. Csak mi ketten
voltunk ott. Csupán a medencében égtek a víz alatti a lámpák, az
ablakon túl éjszakai sötét. Az arcán még látszott az úszószemüveg
nyoma. Álmomban tudtam, hogy meghalt, de nem számított. Annyira
örültem, hogy látom.
Minden csendes volt, csak a víz verdeste a medence szélét. Még a
stopperóra is állt a falon. Tilda megölelt. Hideg, vizes teste az
enyémhez simult, úgy megszorított, hogy kiszaladt belőlem a szusz.
Ő is kifújta a levegőt. Bólintott egyet, aztán a vízbe estünk. Körém
fonta a lábát, amikor a csempén landoltunk, megtartott. Nem féltem.
Csak miután felébredtem.
Az egész nap valószerűtlennek tűnt. Minden mozdulat lassú volt,
mintha még mindig víz alatt lennék.
Hozzám tartott, amikor meghalt? És mit akart?
Ha még barátnők lettünk volna, talán nem mászkált volna odakint
egyedül azon az éjszakán. És most még élne. Képtelen vagyok kiverni
a fejemből a gondolatot.
Apa ma nem ment be dolgozni. Ismeri az orvost, aki megvizsgálta
Tildát. Tilda a tarkójára mért ütésbe halt bele. Úgy tűnik, nem
erőszakolták meg. Lehet, hogy ennek örülnöm kellene – hogy legalább
ezt megúszta.
Próbáltam többet is kideríteni, de végül apa megkért, hogy fejezzem
be a faggatózást. Csak ekkor vettem észre, hogy sírt.
Én még nem sírtam. Még fel sem fogtam, hogy amikor üzenetet
küldtem Tildának, ő már nem élt.
 Simon

Mozdulatlanul fekszem az ágyban. Csak egyszer keltem fel, hogy

vécére menjek. Ha éhes vagy szomjas vagyok is, már nem érzem.
Álom és ébrenlét között lebegek.
Nem akarok olyan világban élni, ahol Tilda nincs. Szeretnék ebben
az egyre valószerűtlenebb állapotban maradni.
Néha-néha felveszem a telefonomat, és elolvasom, miket írnak
Tildáról.
Gondolok rád és a családodra.
A legszebb angyal visszatért az égbe.
Nemsokára találkozunk, bébi.
Versek és dalszövegek. Összetört szívek és képek. Sok-sok kép.
Délután aztán másfajta bejegyzések is kezdenek feltünedezni.
Természetesen nagyon szomorú, ami történt, de azért számítani
lehetett rá.
Tilda nem volt jól, már rég kisiklott az élete.
Mintha Tilda hibája lenne, hogy meghalt. Ítélkeznek felette,
méghozzá a törődés örve alatt.
Írok a barátainknak, de csak Johannes válaszol. Megígéri, hogy
holnap átjön. A többiek nem jelentkeznek. Látom, hogy fenn vannak a
közösségi oldalakon, és kommentelnek.
Biztosan látták az üzeneteimet.
Elnyom az álom. Arra ébredek, hogy Judette szendvicset meg teát
hoz be, és leteszi az éjjeliszekrényre. Hűvös kezével megsimogatja az
arcomat.
– Mintha lázad lenne – mondja.
Legközelebb üvöltésre ébredek. A szoba sötét, beesteledett.
Végigtapogatom az éjjeli lámpa vezetékét, míg meg nem találom a
kapcsolót. Újabb üvöltés harsan, pokoli kórus, és hirtelen beugrik,
miért ordibálnak. Ma este is meccs van. A második elődöntő. A hangok
az alattunk lévő lakásból jönnek. Lekapcsolom a lámpát. Felteszem a
fejhallgatót, kiválasztok egy lejátszási listát a telefonomon, és annyira
felhangosítom, hogy belesajdul a fülem. Nem segít. Még mindig
hallom a hangokat: a valósakat és a képzeletbelieket egyaránt.
A kijelző fénye bántja a szememet, amikor elolvasom a Tilda utolsó
szelfijéhez érkezett hozzászólásokat.
 Biztos a volt pasija tette. Teljesen rá volt kattanva.
Meghűl az ereimben a vér. Rákattintok az ismeretlen felhasználóra,
de a profilja nem nyilvános. Visszatérek a képhez. Megnézem a
válaszokat.
Szerintem mindig is furcsa volt.
Ezt egy lány írta, aki most kilencedikes lenne. Ő is ott volt az
uszodában.
Simon sosem tenne ilyet.
Johannes kelt a védelmemre. Az első hozzászóló válaszol neki:
A te szavad nem sokat ér, mivel a legjobb barátja vagy.
A szívem olyan hevesen ver, hogy biztosra veszem, nem fogok tudni
visszaaludni, de hirtelen arra eszmélek, hogy elhallgatott a zene. A
telefonra nézek. Lemerült az akkumulátor. A lámpa ég az ablakban, és
az ágyban túl meleg van. Leveszem a fejhallgatót, és megfordulok.
Összerezzenek ijedtemben, amikor meglátom, hogy Stina mellettem
fekszik a takarón.
Mélyen alszik. Az arca egyik fele a párnához nyomódik, a
szemüvege elferdült.
Fullasztónak érzem a meleget. Lerúgom a takarót, mire Stina
felébred. Zavartan néz körül a szobában.
– Elaludtam – mondja, és megdörzsöli a szemét.
– Nem dolgoznod kéne ma este?
– Szabadságot vettem ki. Abban bíztam, hogy tudunk beszélgetni a
történtekről.
Megigazítja a szemüvegét.
Mihez kezdtem volna, ha nem lett volna itthon, amikor Maria jött?
Hirtelen úgy érzem, én is szeretnék beszélgetni vele. Szükségem van
rá.
– Te is azt hiszed, hogy én tettem? – hallom magamat.
Stina pislog, és felkönyököl.
– Dehogy hiszem – mondja nyomatékosan, és megkönnyebbülés
hallani a határozottságát. – Sok minden történt azon az éjszakán. Lehet,
hogy Tilda csak rosszkor volt rossz helyen.
– Lehet – mondom.
De közben tudom, hogy ment valahová. Beszélni akart valakivel.
Kivel? Fogalmam sincs. Túl keveset tudok arról, hogy mit csinált
Tilda nyáron, és kikkel lógott együtt. És a közös barátaink már mind ott
voltak az afterpartyn Aliéknál, amikor én megérkeztem.
– Simon, ugye tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz?
– Persze.
Kiül az ágy szélére, és megfogja a kezem. Látom, hogy habozik,
mielőtt megszólalna, mégis úgy érzi, hogy muszáj kimondania.
Ne mondj semmit, gondolom magamban. Hiszen én akarok beszélni
Tildáról, csak fogalmam sincs, hogy hol kezdjem, úgyhogy adj egy kis
időt. Kérlek.
Stina megköszörüli a torkát, és rájövök, hogy túl késő.
– Tudod, hogy feltételek nélkül szeretünk – mondja. – Még akkor is,
ha esetleg te tetted. Együtt megoldjuk.
Elhúzom a kezemet.
– Persze tudom, hogy nem te voltál – teszi hozzá gyorsan. – Csak azt
szeretném, ha tudnád, hogy ha esetleg mégis…
– Menj innen! – Befordulok a fal felé.
…mindig is furcsa volt.
…rá volt kattanva.
– Menj!
– De erről muszáj beszélnünk – rimánkodik.
– Tilda meghalt. És azzal nem hozzuk vissza, ha beszélünk róla.
Csak a lélegzetvételünket hallani.
– Annyira belefáradtam már ebbe – mondja Stina. – A fél város a
templomba jár, hogy a segítségemet kérje, de a saját fiam…
Elcsuklik a hangja. Sírva fakad. Hirtelen rossz lesz a lelkiismeretem.
Ugyanakkor utálom érte, hogy itt ül, és magát sajnálja. Most nem ő a
lényeg! De egy dolog biztos: nem bírom ezt a jelenetet. Itt akarok
feküdni, amíg vége nem lesz ennek az egésznek. Mármint tényleg az
egésznek!
Jöjjön már az a kicseszett üstökös!
– Kimennél, anya? – kérdezem. – Légy szíves.
Pityeregve motyog valamit, és feláll az ágyról. Aztán ott marad.
Menj! Menj! Menj!
Végül csak elhagyja a szobát, az ajtó csendesen csukódik be
mögötte. Végre magam vagyok.
HÁROM HÉTTEL ÉS HÁROM NAPPAL
A VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0015. számú bejegyzés

Olvasom a bejegyzéseket meg a hozzászólásokat, és nem ismerek rá

arra a Tildára, akit itt leírnak. Kisiklott az élete, kicsúszott a kezéből az
irányítás, teljesen elveszett lett. Úgy tűnik, mindenki tudta, hogy
drogozik, bár erről csak a sorok között lehet olvasni.
Hogy lehetséges ez? Tisztában vagyok vele, hogy mindenki úgy
küzd meg a Foxworth érkezésével, ahogy tud. De Tilda?
Visszamegyek az idővonalára, és átböngészem a nyári képeit. Csak
képzelem, vagy tényleg látni a tekintetén? Szemügyre veszem az
embereket körülötte, és azon tűnődöm, vajon az egyikük ölte-e meg.
Egyre több hozzászólásban írnak Simonról. „Rá volt kattanva.”
Látták, hogy veszekedtek a meccs után az utcán, és a bulin az
uszodában. Megint megnézem az ott készült fotókat. Nincsenek
válaszok.
Újra és újra visszatérek a profilképéhez. Abban a pillanatban készült,
amikor a fényképezőgép felé fordult. A haja a fél arcát eltakarja, de a
szemén látni, hogy nevet.
Tilda halála jellemzően olyan eset, amelyről régen sokat írtak volna a
lapok. Egy szép, fiatal lány. Jó tanuló. Céltudatos sportoló. Mindenki
szerette. De főleg szép és fiatal. Hosszú hajú. Kedves-rendes, jó
családból származik. És egy koszos, kihalt ipari parkban találtak rá.
Aztán kiteregetnék a szennyest. Drogok. Bulik. Gyengének
ábrázolnák, úgy állítanák be, mint aki már életében is áldozat volt. Az
emberek zabálnák a sztorit. Szeretjük a szép, halott lányokat. Élvezettel
tobzódunk a mocskos részletekben. Filmeket és sorozatokat csinálunk
belőle, könyveket és cikkeket írunk róla. Szeretjük látni, hogy
megerőszakolják és brutálisan meggyilkolják őket. Csupaszon, kecses
testhelyzetben találnak rájuk, akár egy parfümreklámban. Kötelező
kellék az igazságügyi orvosszakértő is, aki közönyösen majszol egy
szendvicset, miközben a holttest fölé görnyed, amely most már csupán
egy darab hideg hús a hullaházban. Aztán bevágnak egy jelenetet,
amelyben az áldozat még él, szexin néz ki, és sejtelme sincs róla, hogy
milyen sors vár rá.
 De egy ilyen eset, mint a Tildáé, ma már nem tarthat számot
érdeklődésre a közösségi oldalakon kívül. Sokkal több mindenben
vájkálhatunk. Az emberek vagy ártatlan angyalnak, vagy rossz
kislánynak állítják be, aki kihívta maga ellen a sorsot.
Remélem, hogy nem Simon tette. Nem akarom azt hinni, hogy Tilda
élete utolsó pillanatában tudta, hogy olyasvalaki fogja megölni, akit
szeretett, legalábbis régebben.
Nehezemre esik elhinni, hogy ő tette, ha arra gondolok, hogy milyen
volt a stégen, vagy a kórházban, amikor meglátogattak. Szerette Tildát.
Tudom. Ami persze semmit sem jelent. Tisztában vagyok vele, hogy
mit mondanak a statisztikák. Az elkövető ritkán idegen, aki egy
bokorból ugrik elő, hiába szeretnénk ezt hinni. Folyton-folyvást ezt
szajkózzuk, mert nem akarunk arra gondolni, hogy az otthonunk nem a
világ legbiztonságosabb helye. De Tilda a meccs után halt meg, és az
utcák tele voltak gátlástalan, magukból kivetkőzött emberekkel,
akiknek semmi veszítenivalójuk nem maradt. Puszta véletlen is
lehetett, hogy éppen Tilda esett áldozatul valamelyiknek. És ha Simon
ölte meg, tényleg felhívott volna a minap, hogy megkérdezze, nem
hallottam-e róla?
Hirtelen bevillan, hogy volt egy seb a szemöldökén, amikor a stégen
találkoztunk.
Lehet, hogy Tilda karmolta meg, amikor védekezni próbált?
Nem tudom. És talán nem is fogom megtudni soha. Fogalmam sincs,
hogy viseljem el ezt a tudatot.
 Simon

Egész nyáron próbáltam elhessegetni a halál gondolatát. De már nem

menekülhetek előle. Még az álom sem hoz enyhülést, mert folyton
Tildát látom, a holttestét, a csukott vagy nyitott szemét. A lángokban
álló égről álmodom. Amikor felébredek, úgy kalapál a szívem, hogy
képtelen vagyok hason feküdni.
Egyre többen tesznek ki képeket Tildáról. Egyre többen említenek
meg engem a hozzászólásokban. Elin azt írta, hogy tízből kilenc
esetben a barát a bűnös. Moa azt, hogy: „hááát, utoljára ért oda az
afterpartyra”, majd egy állát vakaró hangulatjelet tett. Amanda
mindkettőt lájkolta.
Anyáim hordják nekem az ételt, amit én nem eszek meg.
Emma megáll az ajtóban a számítógépével, és megkérdezi, nem
nézünk-e valami filmet. Nemet mondok. Johannes az egyetlen, akit
megtűrök magam mellett. Hétre jön. Már csak pár óra.
Bombom elnyomakodik Emma mellett, és odajön az ágyhoz. A
farkát csóválja, és halkan nyüszít.
– Kivinnéd? – kérdezi Emma.
– Hagyjál! Becsuknád magad után az ajtót?
Közelebb húzódom a falhoz. Felhívom Bombomot magam mellé az
ágyra. Oldalra billenti a fejét. Lehet, hogy azon gondolkodik, vajon
nem akarom-e rászedni. Tilos felmennie az ágyakra. Megpaskolom a
matracot.
– Gyere már! Gyere!
Bombom elrugaszkodik, de aztán inkább felmászik, mint ugrik. Még
mindig mozgékony, de néha már látni rajta, hogy megöregedett. Körbe-
körbeforog a matracon, nagy mancsával a gyomromba lép, farka
megcirógatja az arcomat, de végül befúrja magát az ágynemű közé.
Valaki üvöltözik lent az utcán. Hirtelen teljes pánikba esem, aztán az
üvöltés nevetésbe csap át. Hallom, ahogy egy üveg összetörik az
aszfalton. Azon gondolkodom, vajon Tilda kiabált-e segítségért.
Bombomot kicsit sem nyugtalanítja, hogy mi zajlik a nagyvilágban.
Nemsokára a horkolásától vibrál a testem. Gyerekkoromban reggel
korán keltem, és visszaaludtam mellette a padlón. Megpróbálok vele
egy ritmusra lélegezni.
 A szobán átlebbenő hűvös szellőre ébredek. Bombom már nincs az
ágyban. Az ablak sarkig kitárva. Az utcai lámpák fényében halványan
kirajzolódik egy sziluett. Zavaromban azon gondolkodom, hogy az
utcáról mászott-e be.
– Hogy vagy? – kérdezi az alak.
Johannes.
– Hány óra? – kérdezek vissza.
Olyan száraz a szám, hogy nyelvem a szájpadlásomhoz tapad.
– Mindjárt éjfél. Bocs a késésért.
Leül az ágy végébe. Az éjjeli lámpa kapcsolója után tapogatózom.
– Ne kapcsold fel! – kéri.
– Jó.
Nehézkesen ülő testhelyzetbe tornászom magam. A hideg levegő a
karomat simogatja. Augusztus vége van, de elveszítettem a fonalat,
hogy pontosan hány napunk van még hátra.
– Becsuknád az ablakot? – kérdezem.
– Szerintem nem árt, ha beengedünk egy kis friss levegőt.
Hallom a hangján, hogy mosolyog. A takarót tapogatja. Az ujja
futólag a kezemhez ér, amikor elveszi a telefonomat.
– Nem kellene ezt nézegetned. Ez önkínzás.
– Rosszabb, ha nem tudom, hogy miket írnak.
Johannes átnyújtja a poharat, amelyet valaki az éjjeliszekrényemen
hagyott. A víz meglepően hideg, és minden korttyal jobban kitisztulnak
a gondolataim.
– Nem tudom, hogy mit mondjak, azonkívül, hogy borzasztóan
sajnálom. Szörnyű, hogy meghalt – folytatja Johannes, amikor
leteszem az üres poharat.
Meghalt. Most, hogy Johannes itt van, valóságosabbnak érzem a
tényt. Ő valahogy életem legjobb részéhez kötődik, amelyet Tildával
töltöttem. Tilda és én, Johannes és Amanda. Szinte mindent együtt
csináltunk. Én, aki sosem tudtam igazán beilleszkedni, hirtelen azon
kaptam magam, hogy tartozom valahová.
Nemcsak Tildába voltam őrülten szerelmes, hanem az életembe is.
Fel nem foghattam, hogy mit látott bennem. Fel nem foghattam, hogy
lehetett ekkora szerencsém.
– Mindenki azt hiszi, hogy én tettem? – kérdezem.
– Nem. Én például nem hiszem azt.
 Johannes a térdemre teszi a kezét. A takarón át is érzem érintése
melegét. Ettől valamiért elerednek a könnyeim.
– Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyedül menjen el –
mondom.
– Nem a te hibád.
– Nem tudtam… Nem akart velem maradni – folytatom, és már nem
is tudom, hogy az utolsó éjszakáról vagy az egész nyárról beszélek-e. –
Ha nem rinyáltam volna annyit, és nem lettem volna olyan szánalmas
idióta, akkor talán…
– Még jó, hogy szánalmas voltál – szakít félbe Johannes. – Szeretted.
Ráadásul nemsokára elpusztul a világ. Már nem volt idő játszmázni.
Elnevetem magam. Folyik az orrom. Örülök, hogy sötét van.
– De hát ismernek – mondom. – Hogy a fenébe gondolhatják, hogy
képes lettem volna megölni Tildát?
Johannes sokáig nem válaszol.
– Ennek semmi köze hozzád – mondja végül. – Csak könnyebb azt
hinni, hogy te voltál.
– Mi az, hogy könnyebb?
– Könnyebb továbblépni, ha nem maradnak kérdőjelek.
Továbblépni. Szar poén.
Gyűlölöm őket. Közben meg tudom, hogy én is így reagálnék. Nem
bírom ki, ha nem tudom meg, hogy mi történt Tildával. Olyan jó lenne,
ha nem kellene ezen agyalni. Még akkor is, ha valamelyik
ismerősömről kiderülne, hogy gyilkos.
Ismeritek a körülményeket, mondta Maria. Nem lesz időnk rendesen
kinyomozni az ügyet.
Ha nem találják meg Tilda gyilkosát, továbbra is mindenki engem
fog gyanúsítani. És akkor valószínűleg soha többé nem lóghatok együtt
a barátaimmal.
– Nem beszélnél Amanda fejével? – kérdezem. – Nem bírnád jobb
belátásra?
– Már próbáltam. De megpróbálom megint.
Csendben ülünk a sötétben. Johannes keze mozdulatlanul pihen a
térdemen.
– Szakítottunk.
– Mi?
 Egy részem szégyentelen megkönnyebbülést érez. Johannesnek több
ideje lesz rám. És még sosem volt ekkora szükségem rá.
– Mi történt? – kérdezem.
Johannes habozik.
– Nem lett volna fair tovább vele járni. Valaki más érdekel. –
Megköszörüli a torkát. – Már egy ideje.
A szemem kezd hozzászokni a sötéthez. Látom, hogy a plafon felé
néz, mintha ott keresné a szavakat a folytatáshoz.
– Ismerem? – kérdezem. – Csak nem Elin?
Johannes felnevet.
– Nem. Nem Elin.
Testhelyzetet változtat, de a kezét a térdemen hagyja. Ujja finoman
dobol a takarón.
– El kell mondanom valamit – folytatja.
Hallom a hangján, hogy rossz hír. Úgy érzem, nem bírok ki több
rossz hírt.
De ezt nem mondom ki, csak várok.
– Holnap lelépek a városból – közli Johannes. – Van egy banda
Stockholmban, akiknél lakhatok.
Teljesen mozdulatlanul ülök, amíg megemésztem a hallottakat. Egy
lövedék, amely mindent szétzúz.
– És mihez kezdesz ott?
– Meg akarok tudni valamit, mielőtt túl késő lesz.
– De mit?
– Sajnálom. Tudom, hogy szar időzítés, de muszáj megtennem.
– Miért?
Felcsillan a szeme a sötétben, amikor újra felém fordul.
– Simon – mondja. – Te tényleg nem érted?
Már nyitom a számat, hogy nemet mondjak. De aztán becsukom.
Hirtelen minden a helyére kerül.
A csók, amikor a jégkockás játékot játszottuk. Az érzés, hogy
mondani akar valamit. Amanda kifakadása. És ez a mostani hang.
De. Értem.
Nem szólok semmit. Bármit mondanék, túl önző lenne.
Ne menj! Maradj itt a kedvemért!
– És visszajössz még? – kérdezem inkább.
– Nem tudom. De nem hiszem.
 – Mit szólnak a szüleid? És a testvéreid?
– Még nem tudják. Írtam nekik egy levelet.
A sötétben nem nehéz megfogni a kezét. Sokkal nagyobb, mint azok
a kezek, amelyeket fogni szoktam. Az anyáimé, Emmáé, Tildáé.
Johannes megdermed, de nem húzódik el.
– Sosem fogsz úgy érezni irántam, mint én – mondja halkan. –
Ugye?
Megszorítom a kezét, majd elengedem.
Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha igennel tudnék válaszolni.
– Nem – felelem.
– Tudom. De meg kellett kérdeznem. – Megpróbálkozik egy
nevetéssel. – Már nincs idő játszmákra.
– Ha képes lennék rá…
– Tudom.
Töröm a fejem, hogy mit mondhatnék. Vajon mióta érez így? Hogy
nem vettem észre?
– Megyek – mondja.
Ne! Szükségem van valakire, aki hisz nekem. Kell egy barát. Ne
hagyj el te is! Soha többé nem fogunk találkozni. Tildával ti voltatok a
legfontosabbak az életemben, és ha most elmész, mindkettőtöket
elveszítelek örökre.
– Vigyázz magadra – mondom.
– Te is.
– Jelentkezz, ha odaértél!
Megöleljük egymást. Meleg a teste. És egy pillanatra arra gondolok:
Miért ne? Lehet, hogy nem is olyan nehéz, mint hiszem. Aztán
szétválunk. Amikor Johannes feláll az ágyamról, megint megcsap az
ablakon beáramló hideg.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0016. számú bejegyzés

Miranda megtudta, hogy Tilda meghalt. Én meg újfent megígértem

neki, hogy a mennyországba jutunk.
Nem tudom, nálatok vannak-e vallások. Röviden arról van szó, hogy
egyesek meg vannak győződve arról, hogy mindent tudnak azokról a
dolgokról, amelyekről lehetetlenség bármit is tudni. A mi világunkban
sokan egy dajkamesében hisznek, amely tele van lyukakkal meg
ellentmondásokkal, és amelyet évezredekkel ezelőtt írtak. A főhőse,
Isten gyakran úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett hároméves, aki
bosszút áll, amikor az emberek nem az akarata szerint cselekszenek,
vagy nem szeretik eléggé.
Mondtam már, hogy Simon egyik anyukája pap? A pap olyan ember,
aki megtanulja, hogy mi áll ebben a dajkamesében. Kíváncsi vagyok,
hogy mi a véleménye a Foxworthről. Vállat von, és azt mondja: „Isten
útjai kifürkészhetetlenek”? A keresztények ezt szokták mondani, ha az
istenük idiótán viselkedik. És most egyéni rekordot döntött. (A
keresztények azt is mondják, hogy Isten nem ró rád nehezebb terhet,
mint amekkorát elbírsz. Ezt mindig is utáltam, a világ tele van
példákkal az ellenkezőjére. Főleg most.)
Mégis azt ígértem Mirandának, hogy Tildával is találkozni fogunk a
mennyben, Isten örök birodalmában. Először úgy éreztem, hogy
magam is szeretnék hinni ebben. De valójában azt gondolom, hogy
semmi sem fog történni. Egyszerűen csak véget ér minden. És aztán
rájöttem: ez kevésbé rémít meg, mint valamiféle örökkévalóság.
A kishúgom imádta Tildát, aki mindig türelmesen végighallgatta az
érdekfeszítő alsós történeteit. Rajzoltak, fogócskáztak, és videókat
vettek fel Miranda telefonjával, meg cuki állatokat néztek a YouTube-
on. Szóval mindenfélét, amire én sosem értem rá.
„Miért ölte meg valaki Tildát, ha úgyis meghalt volna?” – kérdezte
Miranda.
Mit lehet erre válaszolni? Folyton ez jár a fejemben.
Tildának ugyanúgy járt volna az esély, mint mindenki másnak, hogy
a lehető legjobbat hozza ki a hátralévő kis időből. És valaki
megfosztotta ettől.
HÁROM HÉTTEL ÉS KÉT NAPPAL A
VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0017. számú bejegyzés

A hírekben az amerikai börtönökről beszélnek. A fél ország szabadon

akarja bocsátani a rabokat, leszámítva a legveszélyesebb bűnözőket. A
másik fele futószalagon ki akarja végeztetni őket, hogy ne lehessen
részük abban a kegyben, hogy a többiekkel együtt halnak meg, és
megússzák a társadalom büntetését. Mutattak egy mobillal titokban
készített filmet egy börtönről. Olyan volt, mint maga a pokol. A
személyzet már nem jár be dolgozni. A foglyok éhen halnak az
elkülönítő zárkákban.
Bevágtak egy stúdióvitát is a filmbe. A sztárügyvéd és a sztárrendőr
a svéd megoldásról beszélt: mindenkit ki kell engedni, akit két évnél
rövidebb időre ítéltek el. De mit kezdjünk azokkal, akik most követnek
el súlyos bűncselekményeket? Ki kutatja fel, ki ítéli el és ki bünteti
meg őket? Erről Tilda jut az eszembe. Milyen büntetést kapna a
gyilkosa, ha tudnánk, hogy ki volt az? Az internetet elárasztják az
önbíráskodásról szóló videók. Mindenhol olyan embereket látni, akiket
bosszúállók és igazságosztók üldöznek. Lelövik, megkéselik,
megkövezik, élve eltemetik őket. A legtöbb videó Oroszországból
származik. Nem vagyok hajlandó megnézni őket.
Reggel Amanda rám írt. Hosszú ideje először válaszoltam valakinek,
aki keresett. És megtudtam néhány részletet Tildáról. Bemásolom ide a
beszélgetést.

Amanda
szia Lucinda! rég beszéltünk. bárcsak kellemesebb körülmények között
dumálhatnánk, de csak azt szeretném kérdezni hallottad mi történt tildával.
nemtom benézel e még ide. már nincs meg a számod

Lucinda
Szia.
Hallottam. Kösz, h gondoltál rám.

Amanda
szia <3
olyan gáz. folyton bőgök.
féltünk h ez lesz, most meg totál hihetetlennek tűnik az egész

Lucinda
Amúgy mi volt Tildával? Csomó mindent olvastam, de nem tudom, mi igaz.

Amanda
gondolom. a legtöbb igaz , a drogos sztori tutira. a vége felé már eléggé kész
volt, nem tudtuk, micsináljunk.

Lucinda
Ez annyira nem ő, nem fér a fejembe.

Amanda
először én is azt hittem. de mostmár vágom miér
tudod h az úszásban se adta fel soha. mindenből csak a max! rohadt makacs volt.
sztem ezt a rosszkislány cuccot is ki akarta maxolni.
nyáron mindenki csapatta, de sztem tilda a legvadabbul mert neki csak 1 életcélja
volt. s azt elvesztette az uccsó hetekben már totálkész volt, nem lehetett beszélni
vele.

Lucinda
Bocs, hogy ilyen lassan válaszolok, de ezt fel kell dolgoznom.

Amanda
biztos sokkol

Lucinda
Mit szedett?

Amanda
sztem főleg amfetamint. és füvezett ha el akart lazulni.
tudom h próbálta az ekit meg a gombát is, jah, mindent, ami beszerezhető.
elinnel dumáltuk, h ne szóljunk e a szüleinek, de be voltunk szarva. elég gáz
most.
de amúgy se ért volna semmit
sztem simon tette, ő nem drogozik.

Lucinda
Láttam a kommenteket. Szerinted tényleg ő volt?

Amanda
nem biztos. de amikor utoljára láttam tildát simonnal volt és veszekedtek. aznap
halt meg
 Lucinda
Simon nem volt az afteren? Láttam a képeket.

Amanda
később jött. volt ideje rá.

Lucinda
Tilda tényleg félt tőle?

Amanda
am nem hiszem, de simon tapadt rá. tilda meg ráparázott.
kíváncsi vagyok mi van tilda anyjával

Lucinda
Én is.

Amanda
az apja meg beszállt valami jézusos cuccba

Lucinda
Bocs, de ezt nem értem.

Amanda
belépett az igazság egyházába

Lucinda
Mi???

Amanda
én is ezt mondtam
klas tesója kezdte. ideköltöztek a városba.
ez az igazság egyháza ROHADT PARA!
tökre sajnáltam tildát. az apja legalább normális volt

Lucinda
Bocs, de ezt se vágom. Az anyja nem normális?

Amanda
ok hát ő is normális csak fárasztó. utáltam, mikor eljött edzésre.
te nem?

Lucinda
Nem.

Amanda
állandóan csesztette tommy edzéstervét
azt mondta jobban oda kéne figyelnie tildára
mindig kva stresszes lettem, ha ott volt.
de lehet, h csak én
hiányoztál az edzéseken, csak mondom.

Lucinda
Kösz.

Amanda
elkezdtem írogatni a tellusra. ez kicsit olyan mintha az ember összefoglalná az
életét. nem voltunk bff ek, de mindig bírtalak, remélem, te is. annyi mindent
csináltunk 1ütt éveken át

Lucinda
Köszi. Én is írok a TellUsra, úgyhogy értem, amit mondasz. Szerintem már
függő is lettem.

Amanda
am hogy vagy?

Lucinda
Már nem kapok kezelést, úgyhogy jobban. És te?

Amanda
komoly?

Lucinda
Aha

Amanda
én szarul.
johannes szakított velem. és úgy érzem végig hazudott nekem. kurvajó időzítés
most h elveszítettem a legjobb barátnőmet meg vége a világnak.
lehet h nekem is drogoznom kéne mint tildának…
csak viccelek. szar poén volt bocs.

Lucinda
Mostanában bejönnek a szar poénok.

Amanda
holnap reggel tartunk egy kis megemlékezést tilda tiszteletére aliéknál. nem jössz
át?
 Lucinda
Sajnos nem tudok.

Amanda
és a temetésre jössz?

Lucinda
Lehet. Nem tudom. Nem jó emberek közé menni mert lehet h vki pl meg van
fázva vagy valami. Biztos tudod milyen ez.

Amanda
jaja, vágom.
de néha összefuthatnánk. dumálhatnánk tildáról vagy vmi.

Lucinda
Okés.

Amanda
ok, jó, h dumáltunk.

Lucinda
Szerintem is.

Amanda
akkor majd beszélünk, puszi.

Lucinda
<3

Látod, milyen egyszerű kijátszani a rákos kártyát? Senki sem

kérdőjelez meg semmit, ha a betegségemre fogom.
És ez nem is hazugság. Rossz az immunrendszerem. De nem ezért
nem akarok elmenni sem a temetésre, sem a megemlékezésre.
Egyszerűen félek találkozni azokkal az emberekkel, akiket ilyen sokáig
direkt kerültem. És nem is tudom, van-e jogom hozzá. Tildával a végén
már nem voltunk barátnők, és a szülei nem hívtak meg.
Kirázott a hideg, amikor Amanda azt írta, hogy Tilda mindent „ki
akart maxolni”. Látom magam előtt az elkeseredett arcát és a szemét,
amely csak a célt látta. A testét, amelyből mindent kifacsart, hosszról
hosszra.
Hirtelen teljesen logikusnak tűnik az egész. Ha Tilda valamit a fejébe
vett, meg is valósította. Ez volt az erőssége, de nyáron inkább a
gyengesége.
Elájult, amikor rekordot akart dönteni víz alatti úszásban. Én húztam
ki, amikor láttam, hogy süllyedni kezd. Tisztára pánikba estem, de ő
nem félt. Inkább dühös lett, hogy nem sikerült.
Kikérdeztük egymástól a spanyol szavakat meg a Római Birodalom
bukását, miközben a medence szélébe kapaszkodtunk a szünetekben.
Az agya ugyanolyan gyors volt, mint a teste. Nem érhettem a nyomába.
Ő vigasztalt, amikor kijutott az ifjúsági bajnokságra, én pedig
képtelen voltam palástolni az irigységemet. „Legközelebb majd
sikerül” – mondta. De mindketten tudtuk, hogy ha kettőnk között kell
eldőlnie a dolognak, nem nyerhetek. Az úszásban mindig tudod, hogy
milyen messze vagy az álmodtól, mennyivel jobb nálad a másik, mert
tized másodpercekben mérhető. Ez akár meg is törhet egy embert. És
én sosem voltam olyan lelkes, mint ő.
Amandának igaza van. Tildának az úszás mindennél fontosabb volt.
Függő lett. A versenyzés volt az élete. És akkor hirtelen véget ért. Már
nem volt miért élnie. Hol máshol vezethette volna le az energiáit?
Szüksége volt valami másra.
A Foxworth olyan dolgokat hoz ki az emberekből, amilyenekre pár
hónapja még senki sem gondolt volna.
Ledöbbentem, amikor megtudtam, hogy Tilda apja, Klas csatlakozott
az Igazság Egyházához. Tegnap meséltem a vallásról, és ez egy
szélsőséges változata annak. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy ajtót
nyitottam, amikor becsengettek. Majd összepisilték magukat az
izgalomtól, amikor látták, hogy beteg vagyok. Azt mondták, a
Foxworth Jézus visszatérésének jele. Meg azt, hogy ki kell bírni a
vajúdást, mert utána egy új, ragyogó világ vár ránk. A szenvedésem
nem lesz hiábavaló. Csak álljak be közéjük. Mert csak ők értik ezt.
Isten csak őket szereti igazán.
Sosem hittem volna, hogy Klast érdekli az ilyesmi. Mindig az volt az
érzésem, hogy nem igazán érdekli semmi, csak a cége, meg hogy minél
több kütyüt vegyen. Mindent Caroline-ra hagyott. Szerintem sosem
hallottam véleményt nyilvánítani. Addig minden rendben volt, amíg a
kanapén heverészhetett, és nézhette a sorozatokat napestig. Nem
győztem csodálkozni rajta, hogy bírja ezt Caroline. Nehéz elhinni,
hogy Tilda génjeinek felét tőle örökölte. De szerette az apját. Vajon mit
érzett, amikor Klas csatlakozott az Igazság Egyházához?
 Az kevésbé lep meg, hogy Tilda nagybátyja beállt közéjük. Nem
szerettem, amikor Anders és a családja látogatóban volt Tildáéknál.
Kiskoromban féltem tőle, amikor pedig nagyobb lettem, dühített.
Sosem hallottam, hogy „alfahímnek” nevezte volna magát, de az a fajta
volt, aki így gondolja. (Az úgynevezett „alfahímek” azt hiszik, hogy
jobbak, okosabbak, erősebbek a többieknél, főleg a nőknél. De
valójában csak önhittek, és rohadt hangosak. Nem tudom, ki beszélte
be nekik, hogy ők a teremtés koronái. Biztos érzed a szavaimból, hogy
nem kedvelem őket. Tény, hogy a történelemben ők hozták a legtöbb
bajt az emberiségre.) Egy Anders-féle sosem ismerné be, hogy fél, még
a világvégétől sem. De tiszta sor, hogy szüksége van valamire, amiben
hihet. És tiszta sor, hogy erre a vallás a legalkalmasabb, mert egyszerű
válaszokat ad, és nem vesződik feleslegesen egyéni értelmezésekkel
meg kétségekkel. A többi alfahímhez hasonlóan Anders is egy erős
vezetőt akar követni. Ami – ironikus módon – ellentmond az
alfahímségnek. A felesége, Erika meg folyton nagy hangon nevet a
hülye viccein. Karácsonykor egyforma ruhát visel a lányukkal,
Mollyval, és mindig „Anders nejeként” mutatkozik be. Szerintem Erika
gondolkodás nélkül csatlakozott az Igazság Egyházához. De nem az ő
istenüket követi, hanem a saját külön bejáratú istenét: Anderst.
Megnéztem a profiljukat a közösségi oldalakon. Azon az éjszakán,
amikor Tilda meghalt, az Igazság Egyházában voltak. Klas arcán olyan
ájtatos mosoly ült, amilyet még sosem láttam. Lehet, hogy neki is bejön
az Igazság Egyháza. Itt nem kell döntéseket hoznia. Csak hagynia,
hogy mások irányítsanak.
De mit tudhatom én? Lehet, hogy boldogok.
Sajnálom Mollyt. Tilda unokatestvére annyi idős, mint a húgom, és
kisebb korukban néha együtt játszottak. Most nehéz elhinni ezt.
Miranda még gyerek. Vékonyka. Hosszú a karja, hosszú a lába, sovány
és csontos a teste. Titokban még barbizik. Mostanában már egyáltalán
nem alszik a saját szobájában. Molly meg mintha épp ellentétes irányba
fejlődött volna. A képeken úgy tűnik, hogy már kamaszodik. Mindig is
kicsit koravén volt, de most úgy néz ki, mint az anyja kicsinyített mása.
Egy gyerekméretre zsugorított felnőtt. Hosszú, jól fésült haj, vasalt
ruha, gondosan púderezett pattanások az orra körül és a homlokán.
Idegesen néz a lencsébe, a mosolya mesterkélt.
 Ha Amandának az Igazság Egyháza „para”, mit érezhet Molly? Bár
érettnek tűnik, mégiscsak gyerek, akinek a feje tetejére állították az
életét. Csak most költözött ide, egy olyan városba, ahol persze gyakran
megfordult, de sosem lakott huzamosabb ideig. A szülei és a
nagybátyja megváltoztak. Az unokatestvérét holtan találták. És
nemsokára elpusztul a világ. Tudja, hogy hamarosan ő is meghal.
Nem akarok erre gondolni. Megyek, megölelem Mirandát.

Ui.: Írnom kellene Caroline-nak. De fogalmam sincs, mit mondhatnék

neki.
 Simon

Végül Judette rángat vissza a valóságba. Ráparancsol Bombomra, hogy

ugorjon fel az ágyamra, és a kutya ezúttal nem habozik.
– Nem akarsz sétálni egyet, Bombom? – kérdezi lelkesen, mire az eb
még izgatottabb lesz.
Boldogan csahol, ide-oda mászkál az ágyon, mígnem kénytelen
vagyok felkelni, hogy ne taposson össze. Judette odadobja a pórázt, és
felszólít, hogy vigyem ki a kutyát, aztán fuvarozzam el Stinát dolgozni,
mert Emmának délután szüksége van a kocsijára.
Sétálok kicsit Bombommal a parkban. A testem merev, olyan sokat
feküdtem mozdulatlanul. Amikor hazaérünk, napok óta először
lezuhanyozom. A meleg vízsugár ellazítja a vállamat, de a
valószerűtlenség-érzést nem sikerül lemosnom magamról. Amikor
elindulok Stinával, olyan, mintha a külvilág az autó ablakain túl csak
színpadi díszlet lenne. Baseballsapkámat mélyen a homlokomba
húzom, nem keresem senkinek a tekintetét, de olykor-olykor az
elhaladó kocsik mintha lassítanának. Vajon látnak engem?
Felismernek? Azt gondolják, hogy ez az a srác, aki megölte a volt
barátnőjét?
Elhaladunk a Norra porten bejárata előtt. Mereven előrenézek, de
szemem sarkából megpillantom az üveggyár türkiz homlokzatát.
– Mondj valamit, Simon – szólal meg Stina.
– Mit?
– Amit akarsz.
Megigazítja a szemüvegét. Kicsit még mindig ferdén áll, amióta
elaludt az ágyamban.
Áthajtok a régi hídon a vasúti sínek felett, és elhaladunk egy családi
házas környék mellett. Az épületek másik oldalán terül el az erdő. A
fák csúcsán túl látni a régi templomtornyot.
– A templomba vagy a Lindgårdenbe mész? – kérdezem.
– A Lindgårdenbe.
A beálló csendben ott van mindaz, amit Stina mondani szeretne, és
amiről én nem akarok beszélni. Elhajtok a kis erdei kápolna bejárata
előtt, ahol Tilda temetését fogják tartani. Nem hívtak meg rá. Írtam
Klasnak és Caroline-nak is, de nem válaszoltak. Lehet, hogy ők is azt
hiszik, én öltem meg Tildát.
 De nem számít. Nemsokára úgyis mindannyian meghalunk.
Erősen markolom a kormányt. Ha sírva fakadok, Stina nem fog
leszállni rólam. Az autó mintha zsugorodna körülöttünk.
Vákuumcsomagolásba zár minket, akár egy konzervdoboz.
Hirtelen véget ér az erdő, és megpillantom a fehérre meszelt
templomot, amely a tizenkilencedik század óta áll ott. A sírkövek
között magasra nőtt a fű, de a templom lépcsőjéhez vezető kavicsos
utat szemlátomást nemrég gereblyézték fel. Továbbmegyek a
Lindgårdenig. Már majdnem ott vagyunk. Aztán hazamehetek, és
lefeküdhetek.
Egyre több kocsi parkol az út szélén, ahogy közeledünk a
gyülekezeti teremnek otthont adó alacsony épülethez. A parkolóban
nincs szabad hely – ami elég meglepő.
– Sosem láttam még itt ennyi embert – mondom, és lelassítok.
– Ugye? – vigyorog Stina gúnyosan. – Erről álmodtam, amikor
papnak tanultam.
Előttünk egy farmeringes férfi száll ki az autójából, és vadul
hadonászik. Néhány nyugdíjas hangosan nevetve visszainteget neki.
Látok gyerekes családokat is, és középkorú nőket, akik láthatólag
kifejezetten erre az alkalomra öltöztek ki. Rolf, a matektanárunk, akitől
az üstökösről értesültünk, a bejáratnál dohányzik.
– És hisznek Istenben? – kérdezem.
– Sokan akarnak a biztonság kedvéért megkeresztelkedni – mondja
Stina, és megint elmosolyodik. – De ahhoz, hogy idejöjjenek, nem kell
feltétlenül hinniük. A templom mindenki előtt nyitva áll.
– De ha nem hisznek, mit csinálnak itt?
– Az embereknek szükségük van az összetartozás érzésére.
Szerintem a beszélgetős csoportok segítenek nekik a legtöbbet. Sokan
magányosak voltak, amikor idejöttek, aztán láttam, ahogy idegenek
csodálatos módon összebarátkoztak.
– Úgy hangzik, mintha jó dolognak tartanád ezt az üstököst.
– Dehogy. Természetesen nem tartom annak. Csak… Azt kívánom,
bárcsak gyakrabban mertünk volna így viselkedni egymással régen.
A visszapillantó tükörben látom, ahogy egy csapat babakocsis anya
elmegy az autó mögött. Azon tűnődöm, ismerték-e egymást, mielőtt
idejöttek.
 – Az emberek most mernek nyitni egymás felé, ami korábban nem
volt jellemző – folytatja Stina. – És sokan elássák a csatabárdot.
Megbocsátanak, és megbocsátást remélnek. Könnyíteni akarnak a
lelkiismeretükön.
Eltűnődöm, vajon Tilda gyilkosa nem akarna-e könnyíteni a
lelkiismeretén.
Rá tudnám-e venni, hogy valljon, ha tisztában lennék a kilétével?
– Nem idegesít, hogy folyton a halálról kell beszélned? – kérdezem.
– Igazából nem beszélünk olyan sokat a halálról, mint hinnéd. Az
életről több szó esik. Meg arról, hogyan találjuk meg az élet értelmét
ebben az utolsó időszakban.
Könnyek égetik a szememet, ezért pislantok néhányat.
– És mit mondasz nekik? Mi az élet értelme?
Stina halványan elmosolyodik.
– Inkább meghallgatom őket. Erre van szükségük.
– De valamit csak válaszolsz. Végül is ez a munkád.
– Nem mondhatom meg másoknak, hogy mi az életük értelme. Csak
megpróbálok segíteni nekik, hogy maguktól rájöjjenek. És a válasz
többnyire az, hogy a szeretteik. Gondolj csak azokra, akik
megpróbálják felhívni a szeretteiket egy zuhanó repülőgépről, vagy
akik a New York-i ikertornyokból igyekeztek hazatelefonálni.
Azon merengek, hogy most rólunk beszél-e. A mi családunkról.
Arról, hogy össze kell tartanunk. Én csak Tildára bírok gondolni. A
bolygónk egy zuhanó repülőgép, és én nem voltam olyan fontos
számára, mint ő nekem.
– Jól van. Majd csörgess meg, hogy mikor jöjjek érted – mondom.
Stina kikapcsolja a biztonsági övet, vállára akasztja kézitáskája
pántját, de ülve marad. Felém nyújtja a kezét. Elővigyázatosan, mintha
attól félne, hogy elhúzódom. Erőt kell vennem magamon, hogy ne
tegyem.
Gyorsan megsimogatja az arcomat.
– Nekem is hiányzik Tilda. Nagyon kedveltem. Szeretett téged.
– De nem eléggé – préselem ki magamból. – Akkor nem szakított
volna velem.
– Fontos voltál neki. Tudom.
– Elég. Fogalmad sincs, hogy mit érzett Tilda. Nem tudod, milyen
lett.
 Stina félrenéz. Megint megigazítja a szemüvegét.
– Persze, igazad van. – Kinyitja az ajtót. – Megpróbálhatnál beszélni
vele. Talán hall téged.
Kiszáll a kocsiból, én pedig megrázom a fejemet. Tilda már akkor
sem akart beszélni velem, amikor még élt. Miért akarna most, még ha
képes is lenne rá?
– Nem akarsz bejönni? – hajol be Stina az autóba.
Megint megrázom a fejemet, ő pedig sóhajt egyet, mielőtt bevágja az
ajtót. De amikor elindul, már mosoly ül az arcán, és vidáman integet
valakinek, aki ráköszönt.

HÁROM HÉTTEL ÉS EGY NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Emma ágyában fekszünk, és filmet nézünk, de nehezemre esik

azonosulni az akcióhőssel, akit egy nyüzsgő pályaudvaron át üldöznek.
Csak arra tudok gondolni, hogy a színészek és a háttérben felbukkanó
statiszták nemsokára meghalnak. A vasútállomás, a sivatag, a
nagyvárosi utcák, ahol az autós üldözés zajlik, mind elpusztulnak.
Judette elment Stinával a templomba. Bombomot leszámítva magunk
vagyunk. Csináltunk pattogatott kukoricát, Emma vajat, borsot és
reszelt parmezánt tett a saját adagjára. A keze a pörgős zene ütemére
jár a tál és a szája között.
– Azta, hogy rugdos! – mondja rágás közben. – Szerintem bejön neki
a pattogatott kukorica.
– Nem fáj?
– Nem. – Nevet. – Gondolj bele: kis lábak vannak a hasamban. Hát
nem agyrém?
– Tiszta agyrém.
– Nem akarod megfogni?
Megrázom a fejemet. Emma visszafordul a képernyő felé, pont
amikor egy újabb robbanás színezi narancssárgára a szobát.
– Bárcsak itt lenne Micke! – mondja.
Habozok.
– Mikor beszéltél vele utoljára?
– Ma. Látnod kell a képeket, amiket küldött.
Megtörli a kezét a konyhai papírtörlővel, fogja a telefonját,
megkeresi a fotókat, és elém tartja őket. Micke szúnyoghálóra
hasonlító anyagból készült anorákot visel. Az arcát is apró szemű háló
takarja, de amikor kinagyítom, látom, hogy mosolyog.
– A tesója egy szúnyogtanyán lakik Överkalix mellett.
– Az jó. Már értem, miért szeret ott lenni.
– Ugye? Ezt nézd!
A következő kép a házban készült: Micke és a családja a
konyhaablaknál ül. Sötét árnyaknak látszanak az ellenfényben. Az
ablak előtt ki tudok venni egy grillsütőt, amely a pázsiton füstöl.
– A szúnyogok miatt nem lehet kint megmaradni – magyarázza
Emma. – Ezért bent ülnek, és csak kiszaladnak megfordítani a húst,
amikor kell.
 – Azt a rohadt!
Mintha apró rovarok másznának a lábamon és az arcomon, még az
orrom és a fülem is viszketni kezd.
– Hát nem bánom, hogy nem ott vagyok – mondja Emma. – De
bírom a szüleit, tényleg. A tesója viszont… pfuj!
Leteszi a telefont. Látom, hogy a képeket ma küldték. Akkor
legalább Micke jelentkezik még, nem csak képzeli Emma.
Megvakarom a lábamat, ahol a képzeletbeli szúnyogok másznak.
– Büdös a pattogatott kukoricád. Hogy a fenébe bírod ezt megenni?
– Nem én akarom ezt enni, hanem Csutka.
– Ja, persze.
Emma kiszedi a tálból és a szájába tömi az utolsó kukoricákat.
Ropognak a foga alatt, ahogy rág.
– Remélem, Micke nemsokára jön – mondja. – Sokaktól kell
elbúcsúznia odafent. Az egész rokonsága ott lakik. És tudod, mennyire
imádja a természetet.
A géppuskatűz úgy villog a szobában, mint valami stroboszkóp.
Emma megtörli a száját a konyhai papírtörlővel.
– De sokáig már nem húzhatja – mondja, és a hasára teszi a kezét. –
Még gyerekbiztossá kell tennünk a lakást.
A képernyő felé fordul, én pedig megint azon töprengek, hogy áll
össze ez a kép a fejében. Az az érzésem, hogy én is megőrülök, ha
megpróbálom megérteni.
És nem kérdezhetek. Megígértem Judette-nek.
Előveszem a telefonomat, hogy megnézzem, nem üzent-e Johannes.
Még mindig nem jelentkezett.
– Ez meg ki? – mutat Emma a kijelzőre.
– Gőzöm sincs.
A hírfolyamom első képére bámulok. Aliék lakása. Hampus és
Amanda a nappaliban ül a kanapén két csaj között, akiket sosem láttam
még. A dohányzóasztalon gyertyák égnek rózsaszín és lila dáliák
mellett, amelyeket valami kertben szedhettek. Kinyomtatták Tilda
profilképét, és vékony aranykeretbe tették.
Én csináltam azt a fotót. Bombommal sétáltunk az erdőben, Tilda
előrement egy széles ösvényen, én rákiáltottam, és pont akkor fotóztam
le, amikor megfordult.
 Lejjebb görgetek. Még több képet látok. Hampus megemlékezésnek
nevezi. Amikor meg akarom nézni Amanda és Elin profilját, rájövök,
hogy letiltottak.
Emma az én pattogatott kukoricámért nyúl, de megáll mozdulat
közben. A szemem sarkából látom, hogy ő is a mobilomat nézi.
Amikor felkelek az ágyról, nem tudatos elhatározásból teszem. A
testem magától megy ki az előszobába. Előveszem a szekrényből a régi
Adidas cipőmet, amibe csak bele kell ugranom.
– Hová mész? – kérdezi Emma, amikor utánam jön.
– Dolgom van.
Bombom kiviharzik a nappaliból, és reménykedve csóválja a farkát.
– Te itt maradsz – mondom neki.
Ásít és nyújtózkodik. Rám néz, majd újra csóválni kezdi a farkát.
– Ne menj oda – kérlel Emma.
Nem válaszolok. Leveszem a piros melegítőfelsőmet a fogasról.
– Simon, már úgyis késő.
– Hazaérek az anyáink előtt.
– Nem erről van szó. Csak félek, hogy…
Elhallgat.
– Mitől? – kérdezem.
– Az embereknek bűnbakra van szükségük. És rohadtul te lehetsz az.
Csak… aggódom.
Megrázom a fejemet.
– Belefáradtam a bujkálásba – mondom.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0018. számú bejegyzés

Nézem a „megemlékezésen” készült fotókat, ahová Amanda

meghívott. Simont nem látom. Néhány osztálytársa viszont ott van. És
páran az úszóklubból is. De a többséget nem ismerem.
Feltettek egy videót, amiben Tildára koccintanak. Lefényképezték
egymást, ahogy sírnak és ölelkeznek. Azt mondják, Tilda volt a
legjobb. A legkedvesebb. Ugyanazok az üres szavak, amiket rám is
mondtak. Látom őket lelki szemeimmel, ahogy az elkenődött smink
lemosása előtt még gyorsan lőnek egy szelfit.
Nem érdemlik meg, hogy sírhassanak. Fogalmuk sincs semmiről.
Az emberek gyakran hitték, hogy jobban ismerik Tildát, mint
amennyire valójában ismerték. Tilda sokat beszélt magáról,
személyesnek tűnő dolgokat mondott, de az érzéseiről sosem ejtett
szót. Mindig a felszínen mozgott, és lenyűgözött, hogy ezt milyen
kevesen vették észre.
De Tilda nem hazug volt, vagy sekélyes. Tudom, hogy így hangzik.
De inkább arról volt szó, hogy folyton figyelt. Ha szomorú voltál,
megvigasztalt, ha mérges, azonnal a pártodat fogta, ha nevetésre volt
szükséged, megnevettetett. Mindig az volt, amit akartál, egészen addig,
amíg nem kellett kimutatnia a gyengeségeit.
Nekem is alig mutatta ki őket. Hétéves korom óta ismertem, mégis
rejtély volt számomra.
Annyira hiányzik!
 Simon

– Simon! – mondja Ali, amikor ajtót nyit. – A francba!

Hátrapillant a válla felett. Odabent halkan szól a zene. Sírás és
suttogás hallatszik ki.
– Bemehetek?
A hangom visszhangzik a lépcsőházban. A cipőket nézem Ali háta
mögött az előszoba padlóján.
– Meg akartalak hívni, öregem – mondja Ali. – Csak nem tudtam,
hogy jó ötlet-e.
Rábámulok. Johannes mellett őt bírtam a legjobban. Fogalmam sem
volt, hogy ilyen gyáva.
– Vagyis nem engedsz be?
Elin kinéz az előszobába, majd ahogy megpillant, gyorsan eltűnik.
– Szia, Elin! – kiáltok oda neki. – Jó, hogy látlak.
– Teljesen spontán találtuk ki – magyarázkodik Ali.
A fogasról leesik néhány kabát, ahogy befurakszom mellette.
Mindenki ott ül a nappaliban. Mindenki, akit az anyáim elé
helyeztem egész nyáron.
Kisírták a szemüket, és a bőgéstől kivörösödött az arcuk. Szinte
érzem a könnyek szagát. Szabályosan hisztérikus a hangulat.
Hirtelen rájövök, hogy mennyire megvisel minket ez a helyzet.
Mekkora nyomás alatt állunk. Nemrég még előttünk állt az egész élet,
most meg mind meghalunk, és a mi tiszteletünkre senki sem fog
megemlékezést tartani. Ez az egész nem csak Tildáról szól. Magukat és
az elveszett jövőjüket is gyászolják.
Elin elkezd hangosan szipogni. Sait idegesen nevet valamin, amit
Moa súg neki. A lány gyűlölködve néz rám.
Senki sem akarja, hogy itt legyek. Johannesnek igaza volt. Könnyebb
nekik, ha azt hihetik, hogy bűnös vagyok.
Az erkélyajtó nyitva áll. Odakint Amanda dohányzik, nekünk háttal.
– Szia, haver! – motyogja Hampus. – Basszus, folyik rólad a víz!
Egész úton futottál?
Ránézek. Az ólmos szemhéjára. A puha szájára.
– Mit keresel itt? – kérdezi Moa.
– Te mit keresel itt? – vágok vissza villámgyorsan. – Alig ismerted!
 Moa szeme összeszűkül, de nem szól semmit. Sait a térdére teszi a
kezét.
A szobában támadt síri csendet csak Elin pityergése és a
hangfalakból szóló nyálas zene zavarja meg. Nem ismerem ezt a
számot, de tudom, hogy Tilda utálná.
A dohányzóasztalhoz megyek, és felveszem Tilda fotóját.
Miért tűntél el? Miért hagytál itt, és miért engeded, hogy mindenki
azt higgye, én öltelek meg?
Kivel akartál beszélni? Mi az isten volt olyan kicseszett fontos?
Magamon érzem a többiek pillantását. A szobában túl meleg van. A
lélegzetvételem túl hangos. Minél inkább a tudatára ébredek ennek,
annál nehezebb lesz levegőt venni.
Amikor végre felnézek, fekete pontok táncolnak a szemem előtt.
Hogy viselkedik az az ember, aki nem gyilkos – és hogyan utánozzam
tökéletesen? Annyira félek, hogy bűnösnek látszom, hogy bűnösnek
látnak.
– Jobb, ha most elmész.
Amanda bejött az erkélyről.
– Nem én tettem – mondom.
– Mi lenne, ha mindenki lenyugodna? – javasolja Hampus.
Amanda egyetlen pillantással beléfojtja a szót. Hampus lesüti a
szemét.
– Láttunk benneteket – mondja Amanda, és közelebb lép hozzám;
hűvös éjszakai levegőt és füstszagot hoz magával.
Így közelről látom, hogy a könnyeivel küzd. A sírás szélén áll.
Hát nem vágod, Amanda? Nekem is hiányzik. És Johannes is
hiányzik. Szükségünk van egymásra.
– Miért tettem volna? – kérdezem.
– Mert nem akart veled járni – feleli Elin a kanapéról. – Nem
akartad, hogy másé legyen.
Nevetni próbálok, de csak szánalmas zihálásra futja. Végiggördül
egy verítékcsepp a hátamon, be az alsónadrágomba.
– Jó sok szar sorozatot nézhettél.
– Te is tudod, hogy a valóságban is történik ilyen – mondja Amanda.
– Főleg mostanában.
– Szerettem őt.
– Pont ezért tetted – vágja rá Elin.
 Rá volt kattanva.
Amikor megpillantom Alit, megint dühbe gurulok. Ez új erőt ad.
Nem úszhatja meg ilyen könnyen.
– És te mit mondasz? Szerinted is én voltam?
Csapong a tekintete.
– Nem tudom. Komolyan.
– Valamit csak gondolsz!
Ali Hampusre sandít, aki még mindig a padlóra szegezi a pillantását.
Visszateszem az asztalra Tilda fényképét. Eldől.
Most már elegem van.
– Ha én öltem meg, akkor veletek együtt tettem – mondom.
– Húzz innen, Simon! – sziszegi Amanda.
– Tudtuk, hogy mit művel. Ti is tudtátok, hogy segítségre van
szüksége. De mind túl gyávák voltunk.
Elin a fejét rázza.
– Mi próbáltunk segíteni neki.
– De nem eléggé. Se te, se én, se senki!
– Takarodj! – kiáltja Moa.
– Kibeszéltétek a háta mögött, ahelyett, hogy tettetek volna valamit.
Pletykákat terjesztettetek róla. Rohadt álszentek vagytok!
Tilda is így mondta. Látom, hogy ez hat. Érzem a szoba levegőjében.
És most már nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Olyan
elképesztően jó érzés dühösnek lenni.
– Honnan tudhatod biztosan, hogy én voltam? – kérdezem
Amandától. – Honnan? Nem csak Johannes miatt akarsz bosszút állni
rajtam?
Amanda undorral bámul rám.
– Most Tildáról van szó. És ő sem akarná, hogy itt legyél.
Keres valamit a telefonján, aztán elém tartja.
– Nézd, mit írt rólad! – mondja. – Így érzett!
Nem akarom látni, de Tilda üzenete ott világít a szemem előtt.
Én is chillezni akarok, de nem bírok odamenni, ha Simon is ott lesz.
Parázok tőle. Nem vágja, hogy vége. Elmegyek inkább apámhoz.
Azon az estén küldte, amikor az Armageddont néztük. Minden
mondata olyan, mintha gyomorszájon vágnának. Azon tűnődöm, vajon
másoknak is írt-e ilyen üzeneteket. Egyesek biztosan meg is mutatták
őket a rendőrségnek.
 – Szerintem jobb, ha mész – mondja Ali.
– Igen – felelem. – Jobb.
Majd én megmutatom nekik. Még nem tudom, hogyan, de rá fogok
jönni, hogy ki ölte meg Tildát.

HÁROM HÉTTEL A VILÁGVÉGE

ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0019. számú bejegyzés

Ma meglátogattam Tilda anyukáját, Caroline-t. Az utcán mentem,

ahelyett hogy átvágtam volna a kerteken. Régen kopogás nélkül léptem
be a házukba, de most azt sem tudtam, hogy szívesen látnak-e
egyáltalán.
Becsengettem, és abban reménykedtem, hogy senki sem fog ajtót
nyitni. Akkor azzal nyugtatgathattam volna magamat (és téged), hogy
legalább megpróbáltam. De gyors, könnyű lépteket hallottam bentről,
olyanokat, mint Tildáéi. Caroline nyitott ajtót. Nem is tudom,
melyikünk döbbent le jobban.
Olyan volt, mintha kísértetet láttam volna. Mintha Tilda gyilkosa
Caroline-t is megölte volna.
Az a Caroline, akit én ismertem, meghalt. A tiszta tekintetű, fényes
hajú Caroline, aki ragyogóan nézett ki a napi edzésektől és a reggelire
elfogyasztott chiapudingoktól meg frissen facsart zöldséglevektől,
akinek krétafehér volt a mosolya – ami nagyszerű reklám volt a
fogorvosi rendelőnek, ahol szájhigiénikusként dolgozott –, akinek
egyenes volt a tartása, és ruganyos a mozgása, mivel egy rövid ideig
műkorcsolyázott, amikor annyi idős volt, mint mi. Az a Caroline,
akinek több energiája volt, mint bármelyik ismerősömnek. Ennek a
Caroline-nak halott volt a tekintete, a szájáról hámlott a bőr, és a
homlokán lüktetett egy ér, mintha ki akarna törni a bőrén át.
Amikor bementem az előszobába, klór és nedves törülköző szagát
véltem érezni. A Tildával közös régi életünk szagát. Minden olyan volt,
mint régen, mégis teljesen más. Hogyan magyarázzam el, hogy
megértsd, milyen hátborzongató érzés volt? Úgy tűnt, mintha maga a
ház is gyászolna, mintha a napfény nem tudott volna behatolni.
Halottnak érződött. A nappaliban ültünk le, a kanapéra, ahol Tildával
sorozatokat néztünk suli után, kikérdeztük egymástól a leckét, és a
jövőről álmodoztunk. Akkoriban egy család élt itt. De most Caroline
egyedül lakik a házban.
Megkérdezte, hogy vagyok, én pedig olyan röviden foglaltam össze,
amilyen röviden csak tudtam. Észrevettem, hogy úgy néz rám, mintha
nem igazán tudná elhinni, hogy ott vagyok. Lehet, hogy ő is azt hitte,
kísértetet lát. Parókát vettem, szemceruzával szemöldököt rajzoltam
magamnak, amit sosem tettem még, és pontosan tudom, hogy néztem
ki. A ruháim lógnak rajtam. Úgy tűnt, Caroline szégyenkezik.
Szerintem ilyesmit gondolhatott magában: neked kellett volna
meghalnod, nem Tildának. A gondolat csak úgy felbukkanhatott a
tudattalanjából, mielőtt megakadályozhatta volna.
Megkérdezte, hogy szerintem Simon tette-e, mire én azt feleltem,
hogy nem tudom.
Elmondta, hogy milyen virágokat fog szedni a kertben, hogy
feldíszítse a koporsót. Megnéztük Tilda képét, amelyet kiválasztott. Pár
éve jelent meg a helyi újságban. Az uszodában készült. Tildán még
rajta volt az úszósapkája. Az az alkalom volt, amiről már meséltem:
amikor kijutott az ifjúsági bajnokságra, és utána engem vigasztalt.
– Olyan büszke voltam rá! – mondta Caroline. – De most azon
töprengek, vajon nem helyeztem-e túl nagy nyomás alá.
Megnyugtattam, hogy nem. Hogy senki sem helyezte Tildát nyomás
alá, csak ő saját magát.
– De én tettem ilyenné – folytatta Caroline. – Lehet, hogy azt hitte,
az én kedvemért kell jól teljesítenie.
Sokat gondolkodtam azon, amit Amanda írt a cseten. Meg hogy
mikor kezdett Tilda „győztesként gondolkodni”.
– Csak a legjobbat akartam neki – mondta Caroline.
Jogosak az aggodalmai? Egyik szülő sem járt olyan gyakran
edzésekre és versenyekre, mint ő. Rekedtre üvöltözte magát a lelátón.
Bejött az öltözőbe, és a stratégiáról beszélt. Mindenki füle hallatára
megkérdőjelezte Tommy tervét, amikor ilyeneket mondott: „tudod,
hogy Amanda nem bírja a nyomást az utolsó hosszon”. Egyszer Tildát
kizárták, mert elrontott egy fordulót. Caroline addig szidta a
versenybírót, amíg Tommy ki nem zavarta. A többi szülő is
panaszkodott rá egyszer-kétszer.
Nagyon durvának tűnik, ahogy most leírom. De akkoriban alig
gondoltam erre. Egyszerűen ez volt. Caroline odafigyelt a dolgokra. Jó
és rossz értelemben egyaránt. Biztatta Tildát, segített neki, mindent
megszervezett, fuvarozta, lefoglalta, amit le kellett foglalni, gyűjtéseket
rendezett. Irigyelhettem volna, hogy Tilda ennyi támogatást kap
otthonról. Persze engem is támogatott apa. Ha tudott, eljött a
versenyekre. De ő közel sem volt olyan lelkes, mint Caroline.
 Tilda néha úgy gondolta, hogy az anyja nehéz eset. De azért büszke
volt rá. Szerette.
Mondtam mindenfélét, hogy megvigasztaljam Caroline-t, de nem
voltak szavak, amelyek segíthettek volna. Ha több ideje lenne, talán
megtanulna együtt élni a fájdalommal, de már csak három hét van
hátra. És Klas nem valami nagy segítség. Ellenkezőleg. Semmiben sem
értenek egyet a temetést illetően. Klas azt akarja, hogy az Igazság
Egyházának papja tartsa a szertartást. És nem akarja, hogy
elhamvasszák Tildát. De a hullaházak zsúfolásig megteltek. Nincs rá
biztosíték, hogy el tudják temetni szeptember tizenhatodika előtt.
– Nem akarom, hogy egy hűtőkamrában feküdjön – mondta
Caroline.
Végül is keresztülvitte az akaratát. A testet, amelyet Tilda olyan
keményen edzett, el fogják hamvasztani.
Már indulni készültem, amikor Caroline megfogta a kezemet. Azt
mondta, nem tudja, hogy mi történt Tilda és köztem, de már nem is
számít, mert különleges kapcsolatban voltunk.
Aztán hozzátette:
– Ugye, eljössz a temetésre? Tilda is ezt akarná.
Nem mondhattam nemet.
Amióta hazaértem, egyetlen dolog jár a fejemben. Természetesen
lehetséges, hogy Tildát egy idegen ölte meg. De ha olyasvalaki volt,
aki ismerte, feltehetőleg ott lesz a temetésen.
Megnéztem a híreket. Egy isztambuli földrengésben csaknem százan
meghaltak, és ezrek váltak földönfutóvá. Egy rádzsasztáni
atomerőműben, amelyben már alig maradtak dolgozók, felrobbant az
egyik reaktor. Szíriában, ahol az emberek már régóta egyfajta
apokalipszisben élnek, megint összecsapások voltak.
A világ a legvégsőkig folytatja. Semmire sincs befolyásom. Még a
saját testemre sem. De talán megtalálhatom Tilda gyilkosát.
Szeretném megírni neked, hogy valamiben sikert értem el. Hogy
tettem valami jót, valami fontosat az életemben, mielőtt véget ért.
Lehet, hogy most azon gondolkozol, ez tényleg fontos-e. Mit számít,
hogy egy tizenhét éves lány pár héttel korábban halt meg, mint
mindenki más?
A világnak nem is számít. De nekem igen.
 Nem álltam mellette, amikor még élt. Most azonban mellette akarok
állni.
Meg kell tudnom, hogy ki ölte meg.
 Simon

Egy fekete ruhát és fehér textilkesztyűt viselő nő selyembe csomagolja

a Mona Lisát. A világ legismertebb képe – bár sosem értettem, miért az
– sokkal kisebb, mint gondoltam. A nő elmondja, hogyan fogják
rozsdamentes acélkapszulába zárni, amelyet sugárzással és argongázzal
sterilizáltak, hogy ne penészesedjen be. A Louvre műalkotásait
mutogatja, amelyeket megpróbálnak megmenteni. Szeretettel nézi a kar
nélküli milói Vénuszt. Egyetlen márványtömbből faragták ki: mintha
mindig is ott élt volna benne, és a művész csak segített volna neki
napvilágra jönni. Görögországban, több mint kétezer évvel ezelőtt.
Most megint kőbe rejtik, egy kelet-szibériai gyémántbányába. A
narrátor az ottani embertelen körülményekről mesél, amelyek között az
1950-es években megkezdték a fejtést. Télen olyan hideg volt, hogy a
fém elrepedt, az olaj jéggé fagyott.
– Mi mindent meg nem tesz az ember az aranyért és a gyémántért –
mondja Judette. – Csak mert valamikor úgy döntöttünk, hogy értékes,
pedig semmire sem lehet használni. Most meg teljesen értéktelen lett.
Felnevet, és kiissza a poharát. Nem most kezdte. Kicsit összeakad a
nyelve. De igaza van. Sosem gondoltam bele, de nem természeti
törvény, hogy az arany és a drágakő értékes.
A tévében lézersugarakkal lemezekbe égetik az emberiség történetét.
Szakszövegeket, verseket, a legnagyobb irodalmi műveket. Bach és
Beethoven, a Beatles és Beyoncé zenéjét. Kétszázötven
nagyjátékfilmet szintén meg fognak menteni. Egy filmkritikus büszkén
meséli, hogy Bergman két alkotása is közöttük van.
– Észrevetted, hogy csak a nyugati világ műalkotásairól beszélnek? –
kérdezi Judette.
– Aha – mondom. – De az egész világról…
– Tudom – vág a szavamba. – De arról nem beszélnek.
Felkel, és kimegy a konyhába. Dúdolgatva vizet enged a
locsolókannába.
Egy animáción megmutatják, hogyan működnek a műholdak,
amelyek kiküldik a koordinátákat az űrbe. Bejátszanak egy interjút az
egyik projektvezetővel. Annyira lelkes, mintha karácsonyi ajándékokat
rejtenénk a föld alá. Judette hébe-hóba odanéz. Magában motyog,
miközben körbejár, és meglocsolja a virágokat.
 A csípőm alatt rezgést érzek, és a telefonom után tapogatózom,
amely kiesett a sortom zsebéből. Végül felülök, felemelem a kanapé
párnáját, és megtalálom a készüléket a kenyérmorzsák, a kutyaszőr és a
poros cukorkák, valamint nem kevesebb, mint három golyóstoll között.
Üzenet Johannestől. Méghozzá hosszú üzenet.
Visszateszem a párnát, majd szólok Judette-nek, hogy mindjárt
jövök. Bemegyek a szobámba, és magamra csukom az ajtót.

Bocs, hogy csak most írok. Az első stockholmi éjszakámat a

Centralenben töltöttem, mert lekéstem az utolsó metrót. A másodikat
már a bandával. Fura, de otthon érzem magam itt. Több százan laknak
a közösségben. Olyan, mint egy kisváros.
Sokat gondolok arra, ami a nyáron történt. Jó volt úgy elutazni, hogy
nem maradtak kérdőjelek, bár te nem tudsz úgy érezni irántam, ahogy
én érzek irántad. Így messziről mindent kicsit máshogy látok. Bíznom
kellett volna benned. Te vagy a legjobb barátom, de most már vágom,
hogy nehéz olyasvalakit kiismerni, aki folyton rejtőzködik.
Nyilvánvalóan egy igazi armageddon kellett hozzá, hogy őszinte merjek
lenni. Önmagammal is. Nem is tudom, mitől féltem annyira, mert
igazából tudtam, hogy nem lesz gond sem neked, sem a többieknek.
(Kivéve talán Hampust, de ő nem nagy veszteség.) Nem akartam
megbántani Amandát, mégis sikerült. (Sajnos azzal bántottam meg a
legjobban, hogy ilyen sokáig vártam.) De könnyebb volt mindig
halogatni. Csakhogy most már nem lehet. Jobb, ha gyorsan
megtalálom önmagamat, vagy mi a fene. Küldtem egy csoportos
üzenetet az összes barátunknak, úgyhogy már nincsenek titkok. Minden
oldalamat megszüntetem, de a számom megmarad. Majd ugorj be, ha
van kedved és időd, bár ebből aligha lesz valami. Egyedül te hiányzol.
Láttam, hogy még mindig rólad meg Tildáról írogatnak. Szard le. Te
tudod, hogy nem te tetted, és csak ez számít. Jó ember vagy, Simon. És
ezzel Tilda is tisztában volt, függetlenül attól, hogy viselkedett a végén.
Ezt ne felejtsd el.

Olvasás közben többször meg kell törölnöm a szememet.

Elképzelem, ahogy elküldi az üzenetet, de nem tudom sehol elhelyezni,
fogalmam sincs, milyen környezetben van.
Johannes tudta, hová akar menni. Volt egy célja, és most elérte.
 Örülök neki. De még soha nem voltam ilyen magányos.
Éppen azon gondolkodom, hogy mit válaszoljak, amikor a telefon
rezegni kezd a kezemben. Új üzenet. Lényegesen rövidebb.
Tudjuk, hogy te tetted.
Felkelek az ágyról, miközben majd kiugrik a szívem. Felhívom az
ismeretlen számot. Kicseng, de senki sem veszi fel. Válaszolok az
üzenetre, megkérdezem, hogy ki az. Fel-alá mászkálok a szobámban. A
telefon néma marad. Rákeresek a számra, de nincs találat.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0020. számú bejegyzés

Történt még valami Caroline-éknál, amikor a temetésről beszélgettünk.

Csak nem akartam elmondani.
Egy puffanást hallottunk az emeletről. Valami leesett, talán egy
könyv.
Olyan ideges voltam, hogy pisztolylövésnek hallottam. Láttam, hogy
Caroline is összerezzen, de úgy tett, mintha mi sem történt volna.
A nappali felett a közlekedő és Tilda szobája van.
Nem hiszek a kísértetekben, de ezt most így, röviddel éjfél előtt
könnyű elfelejteni.
Az ablakomból látom, hogy Caroline-ék házának emeletén világos
van.
Tilda ott van a házban? Mondani akart nekünk valamit?

Ui.: Szeretném még egyszer leszögezni, hogy nem hiszek a

kísértetekben. De mi van, ha léteznek? Akkor mi lesz szeptember
tizenhatodika után? Képtelen vagyok kiverni a fejemből a gondolatot,
hogy nyolcmilliárd lélek esik fogságba egy halott bolygón, és egyetlen
élő sem marad, akit kísérthetne.

KÉT HÉTTEL ÉS HAT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0021. számú bejegyzés

A legfontosabb: kicsit szégyellem magam az előző bejegyzésem miatt.

Az éjszaka fura dolgokat művel velünk. Felejtsd el, amit írtam.
Alig aludtam azóta. Végignéztem Tilda képeit, azokat is, amiket ő
tett fel, meg azokat is, amiken mások megjelölték. Visszamentem az
időben augusztusig, júliusig, júniusig. Május végéig Simon mindig vele
volt. Minél messzebb mentem vissza a múltba, annál szerelmesebbnek
tűntek. Együtt vacsoráztak Valentin-napon, együtt szilvesztereztek, a
karácsonyt Caroline-nal és Klasszal ünnepelték, szánkóztak az első
hóban Amandával és a barátjával. Halloweenkor az egész csapat Harry
Potter-szereplőnek öltözött. Egy szeptemberi fényképnél elidőztem.
Akkor jöttek össze. Tilda egyenesen a lencsébe nézett, ő tartotta a
telefont. Simon oldalról látszik, a bőre sötét Tilda sápadtsága mellett,
az ajkaik összeérnek. Simon szeme csukva. Láttam már ezt a képet.
Tilda az egyik utolsó kórházi látogatásakor megmutatta.
Úgy tűnik, boldogok voltak együtt. De az ember csak azokat a
képeket osztja meg, amelyek azt mutatják, amit mutatni akar.
Elolvastam minden gyászoló bejegyezést, megnéztem a bejegyzést
írók profilját, kerestem olyan pletykákat, amelyek nem Simonról
szólnak. A névtelen kommentároknak is utánajártam az internet
bugyraiban. Nem találtam sok mindent, de amit igen, az elég undorító
volt. Páran azt állítják, hogy Simon muszlim, és „haza” akarják küldeni
a „saját országába”. Valaki, aki tud róla, hogy két anya nevelte fel, azt
írta, hogy ettől nőgyűlölő lett. Szokás szerint a hülyék a
legmagabiztosabbak. De attól, hogy undorító pletykákat terjesztenek
róla, Simon még lehet gyilkos.
Ha ki akarom deríteni, hogy ki ölte meg Tildát, vele kell kezdenem.
Írtam neki, hogy találkozzunk, és beszélgessünk Tildáról. A szemébe
kell néznem. Persze naiv dolog azt hinni, hogy megtudom az igazságot,
ha egyszerűen csak a szemébe nézek. Nem is ismerem. De meg kell
próbálnom.
Nincs valami jó trükköd, amivel le lehet leplezni a hazugságot?
Lehet, hogy gondolatolvasó vagy. Vagy be tudsz hatolni a csápoddal
mások agyába. Nekem sajnos nincsenek ilyen képességeim.
 Simon szinte azonnal válaszolt. Azt javasolta, hogy találkozzunk
ugyanott, a stégen a tónál.
Fel fogom venni a beszélgetést. Csak a biztonság kedvéért.
 Simon

Futottam egy kört a tó körül, és jól beleizzadtam a hosszú ujjú, vastag

pulóverembe. A szúnyogok éhesen zümmögnek körülöttem, amikor
leülök a stégre. Már elkezdett alkonyodni. Miközben a tavat nézem,
felgyúlnak a futópályát szegélyező lámpák. Olyanok, mint a fák között
lebegő gömbök, fényük ragyogó, sárga gyöngysorként övezi a vizet.
De ma este senki sem kocog. Egy szál magamban vagyok idekint. A
csobogást leszámítva minden csendes és békés.
Rákerestem az idővonalán, hogy mivel töltötte Tilda az utolsó
estéjét, de nem találtam semmit.
Holnap lesz a temetése, és én nem leszek ott.
Meghalt. Örökre elment. Azt mondják, mások emlékezetében tovább
élünk, de kevesebb mint három hét múlva már senki sem lesz, aki
emlékezhetne rá. A halál még sosem volt ilyen végleges.
Rám sem fog emlékezni senki. Ahogy az anyáimra és Emmára sem.
Kiiszom a vizespalackomat. Még két névtelen üzenet érkezett
különböző számokról. Otthon hagytam a telefonomat; nem akarok több
ilyet látni. De Lucinda késik, és ha valamiért nem tud jönni, nem ér el.
Azt mondta, szeretne Tildáról beszélgetni. Nekem is szükségem van
rá, hogy valakivel együtt emlékezzek. Már nem bírok egyedül lenni a
gondolataimmal.
Megfordulok. Valaki a füves lejtőn a part felé ereszkedik. A sötétben
csak egy árnyalakot tudok kivenni.
Elfog a paranoia.
Mi van, ha valaki követett, és bosszút akar állni Tildáért?
Én javasoltam Lucindának, hogy itt találkozzunk, mert biztos
akartam lenni benne, hogy zavartalanul beszélhetünk. De most
rádöbbenek, hogy egyedül vagyok, nincsenek tanúk, és nincs nálam a
telefonom.
Minden idegszálam megfeszül. Ekkor azonban az árnyalak az egyik
parti lámpa fénykörébe ér, és látom, hogy Lucinda az.
– Elfelejtettem, hogy ilyen korán sötétedik. – Ez az első mondata,
amikor a stégre lép.
Ideges a hangja? Nem ismerem elég jól ahhoz, hogy el tudjam
dönteni.
 Vajon tudja, miket pletykálnak rólam? Ha tudná, biztos nem
találkozna velem.
Azon gondolkodom, felálljak-e, hogy megöleljük egymást, de nem
hiszem, hogy Lucinda az az ölelkezős típus lenne. És valóban: olyan
messze ül le tőlem, hogy legalább két ember elférne közöttünk.
– Köszi, hogy eljöttél – mondja, és megigazítja a sapkáját.
– Örülök, hogy írtál. Végül is mi ismertük Tildát legjobban.
– A végén már egyáltalán nem ismertem.
– De sokkal régebb óta ismerted, mint én.
Olyan sok mindent szeretnék megtudni Tildáról, olyan sok mindent
szeretnék megkérdezni, de nem tudom, hogy kezdjek neki.
– Fura, hogy alig találkoztunk – mondom.
Rögtön meg is bánom, mert egyáltalán nem fura. Mindketten tudjuk,
hogy miért alakult így. Merevnek és ügyetlennek érzem magam. Ilyen
voltam felsőben is, amikor alig tudtam beszélgetni az emberekkel.
Mintha mindig a testemen kívül lettem volna, és mindent kielemeztem.
És most megint ezt csinálom.
– Az éjjel róla álmodtam – mondom. – A szobámban állt, és azt
mondta… Mi a fene van veletek? Tényleg azt hiszitek, hogy
meghaltam? Ti megőrültetek! Mondtam, hogy csak off leszek kicsit.
Lucinda bólint.
– Én is folyton vele álmodom. Már amikor sikerül elaludnom.
Egy szúnyog száll a nyakamra, és odacsapok. Lucinda összerezzen.
Megpróbálkozik egy mosollyal, de most már tudom, hogy fél.
Fél tőlem.
– Egyesek azt hiszik, hogy én öltem meg – mondom. – Hallottad?
Nem válaszol. És többre nincs is szükségem.
– Te is ezt hiszed? – kérdezem.
– Nem tudom, hogy mit higgyek.
Olyan csalódott vagyok, hogy zúgni kezd a fejemben a vér.
– Nem én voltam. De hiába is mondogatom, mi? Egy gyilkos pont
ezt bizonygatná.
Lucinda félrenéz. Szögletes arca csupa árnyék.
Hirtelen eszembe jut az első alkalom, amikor Caroline és Klas
megengedte, hogy náluk aludjak. Tilda szobájában sötét volt.
Leterítettük a takarót a földre. A karomban feküdt, és olyan halkan
beszélt, hogy alig hallottam. Rohadtul félek, hogy meghal, de nem akar
róla beszélni. Már semmiről sem tudunk beszélgetni. Nem mondhatom
el a rossz dolgokat, mert az én problémáim eltörpülnek az övéi mellett.
És nem mondhatom el a jó dolgokat, mert az meg… olyan, mintha arra
emlékeztetném, amit ő… amit ő sosem kaphat meg. Tilda ekkor sírt
először előttem. De velem beszélgethetsz, mondtam. Megsimogatta az
alkaromat. Tudom. De ő a legjobb barátnőm. És például rólad is
szeretnék vele beszélgetni.
– Ne haragudj – mondja Lucinda, és feláll. – Nem kellett volna…
Kicsúszik a zsebéből a telefonja, és gépiesen utánakapok, nehogy
beessen a vízbe.
A képernyőn egy mikrofon. Nagy számok jelzik a másodpercek
múlását.
Felvételt készít.
Rá sem bírok nézni, amikor visszaadom neki a készüléket.
– Most örülsz? – kérdezem. – Vagy mondjak még valamit?
Nem válaszol.
– Ha azt hiszed, hogy én öltem meg, akkor jó nagy hülyeség volt
egyedül találkoznod velem.
– Apám nemsokára értem jön – vágja rá.
Remeg a hangja. Kiszáradt a szája. Biztosra veszem, hogy hazudik,
és eszembe jut a Mumin-könyv, amelyet Emma szobájában találtam.
…milyen magányos volna bármelyikünk, ha mindenki más félne
tőlünk.
– Akkor jobb, ha sietsz – mondom, de még mindig nem nézek rá.
A lépteitől hintázni kezd a stég, és hangosabban loccsan a víz a
deszkák alatt. Aztán megtorpan.
– Tulajdonképpen hogy érezte magát Tilda?
Megfordulok. Lucinda a kapucnis pulóvere zsebébe süllyesztette a
kezét. A stég túlsó feléről néz rám.
– Hogyhogy hogy érezte magát? – kérdezek vissza.
– Hogy volt?
Mindenki olyan rohadt álszent.
– Talán akkor kellett volna érdeklődést tanúsítanod iránta, amikor
még élt – felelem.
Megelégedéssel tölt el, amikor látom, hogy megdermed.
Megérdemelte. Attól, hogy ő a „rákos lány”, még nem lett szent.
 – Nem tudod, hogy milyen volt – mondja csendesen. – Beteg voltam.
Nem voltam képes rá.
– Tildának sem volt könnyű. A legjobb barátnője rákban haldoklott,
és nem akarta látni.
Egymásra bámulunk. A távoli országúton elhúz egy autó.
– Miből gondolod, hogy azon az éjszakán hozzám indult? – kérdezi
Lucinda. – Mit mondott?
– Ki nem szarja le? Tévedtem. Biztos csak folytatni akarta azt a sok
baromságot, amit csinált.
Lucinda a cipőjére mered.
– Senki sem próbált beszélni a fejével? – kérdezi.
– Dehogynem próbáltam!
Gombóc nő a torkomban. De nem akarom elbőgni magam. Ezt az
örömet nem adom meg neki.
– Nem kért a segítségemből – folytatom. – Próbálkoztam, de jobban
kellett volna. Beszélnem kellett volna Klasszal és Caroline-nal, de
féltem, hogy Tilda ezt sosem fogja megbocsátani nekem. Azt hittem,
hogy ha visszaszerzem, rá tudom venni, hogy abbahagyja ezt az
egészet. Megint olyan lesz, mint régen. A szerelmemmel
meggyógyítom, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Ebben a
rövid időben, ami még hátravan.
Lucinda mozdulatlanul hallgatja végig, ahogy mindazt, amit még
magamnak sem akartam megfogalmazni, rázúdítom. Valósággal
kiszakadnak belőlem a szavak.
– Én akartam a kicseszett lovagja lenni – mondom. – De önző
voltam.
Felkelek, és Lucinda felé indulok. Arra számítok, hogy hátrálni fog,
de nem teszi. Amikor közelebb érek, látom, hogy sír.
– Azt hiszel, amit akarsz. Nem számít – mondom, amikor szemben
állunk egymással. – Cserben hagytam. Ahogy te és a többiek is.
– Szerinted én nem tudom? – suttogja. – Szerinted nem ez jár folyton
az eszemben?
Megrázom a fejemet. Végigfutok a parton, a füves domboldalon
gyorsítok. A fülemben zúgó vér ütemére lépek.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0022. számú bejegyzés

Simon azonnal rájött, hogy miben mesterkedem. Ha ártatlan, most

biztos utál.
Nehezemre esik elhinni, hogy ő tette. De ha igen, akkor tuti
pszichopata, és a pszichopaták ügyesen hazudnak. Csak egyvalamiben
vagyok biztos: igaza van. Hülyeség volt egyedül találkoznom vele a
tónál.
Apa már várt, amikor hazaértem. Később érkeztem meg, mint ahogy
terveztem, és dühös volt. „Hát nem érted, hogy aggódom, ha nem
jelentkezel?” – kérdezte. Belém hasított a gondolat, hogy most először
viselkedik tipikus kamaszszülőként. Nem azért, mert amúgy olyan
eredeti, hanem azért, mert én most először viselkedtem tipikus
kamaszként, és maradtam ki a megengedettnél tovább.
Holnap lesz Tilda temetése. Megint találkozni fogok a többiekkel.
Előkerestem egy fekete farmert és egy sötétszürke, hosszú ujjú
kardigánt; nincs más a helyzethez illő ruhám. Mondanom sem kell,
hogy halálosan rettegek. Apa teljes komolysággal azt javasolta, hogy
csináljam meg azokat a mindfulnessgyakorlatokat, amelyeket az állam
feltett a YouTube-ra. Néha mintha egyáltalán nem ismerne.
Miközben ezt írom, Miranda az ajtókat csapkodja, és azt ordítja,
hogy utálja apát. El akar jönni a temetésre, és van egy olyan érzésem,
hogy el is fog. Lehet, hogy most ízelítőt kapunk belőle, milyen kamasz
lett volna.

Ui.: Egy mindfulnessgyakorlat, amelyre a kórházban próbáltak rávenni:

képzeld el, hogy az összes nyugtalanító gondolatod egy kis falevélen
hever, majd bocsásd a falevelet vízre egy csörgedező patakban, és
figyeld, ahogy elhajózik.
KÉT HÉTTEL ÉS ÖT NAPPAL A
VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0023. számú bejegyzés

Az autóban, úton az erdei kápolna felé csak ez zakatolt a fejemben:

tényleg ez történik, tényleg ez történik. Találkozni fogok velük. Apa
többször is megkérdezte, hogy bírni fogom-e, amitől én még idegesebb
lettem. Kösz, apa! Közel jártam hozzá, hogy megkérjem, forduljon
vissza, és talán meg is tettem volna, ha Miranda nincs velünk. De előtte
nem omolhattam össze, nem futamodhattam meg. (Egyébként igazam
lett. Miranda megnyerte a tegnapi vitát.)
Amikor megérkeztünk a kápolnához, láttam, hogy mindenki jobban
kiöltözött nálam: fekete ruhák és elegáns cipők, gondosan fésült
frizurák. Az emberek a parkolóban mászkáltak és beszélgettek, mintha
valami baráti összejövetelen lennének. Rájöttem, hogy nemcsak
Tildától készülnek elbúcsúzni, hanem egymástól is.
Megvártuk a kocsiban, hogy ritkuljon a tömeg. Pontban egykor
harangoztak, és nem húzhattuk tovább az időt.
Tilda egész családja az előtérben állt, és fogadta az érkezőket. A pap
is ott volt. Kirázott a hideg, amikor rájöttem, hogy miért tűnik olyan
ismerősnek: ő tartotta anya temetését is.
Caroline megölelt minket, és megköszönte, hogy eljöttünk. Tilda
nagyszülei is ott voltak, szorosan Caroline mellett álltak, készen arra,
hogy gondjaikba vegyék, ha összeroppanna. Klas kissé távolabb állt a
testvérével és annak családjával. Klast is megöleltem. Láttam, hogy
egy ezüstkereszt lóg a nyakában láncon. Egyébként olyan volt, mint
máskor. Legalábbis ekkor még.
Tilda unokatestvére, Molly természetesen ugyanolyan fekete, fehér
galléros ruhát viselt, mint az anyukája, Erika. (Megkérdeztem, hogyan
sikerült egyforma ruhát szerezniük a temetésre, és Molly büszkén
mesélte, hogy Erika varrta.) Már írtam, hogy láttam képeket Mollyról,
amelyeken nagyon érettnek tűnt, de most észrevettem, hogy még
mindig olyan kis koravén, mint régen. Borzalmasnak érzem ezt a
beismerést, főleg a későbbi események fényében, de kénytelen vagyok
bevallani, hogy a hideg futkos a hátamon ettől a Mollytól. Igazából
sajnálom, de olyan izgága, buzgó és behízelgő. Meg túl sokat
kacarászik. Istenítette Tildát. Valahányszor meglátogatták őket, mindig
úgy követte, mint egy kiskutya. Mi meg mindent megtettünk, hogy
lerázzuk.
Apával és Mirandával bementünk a kápolnába. A nap átsütött a
lombokon, és árnyakat rajzolt az ablakkal szemben lévő falra. Az
orgonán egy idős hölgy játszott. Tilda koporsóján ugyanaz a lepel volt,
amelyre anya temetéséről emlékeztem. Rajta virágok Caroline
kertjéből. Rózsák és őszirózsák, meg még egy csomó, amelynek nem
tudom a nevét. Tilda képe előtte állt, arcán az időbe belefagyott
győzelmi mosoly.
Kihallottam Tommy hangját a nyüzsgésből. A testem még mindig rá
van állva, hogy rá figyeljek, annyiszor hallottam, hogy utasításokat
kiabál nekünk a medence széléről. Elegáns volt az öltönyében, de
szemlátomást feszengett. Amanda, Elin és a többi klubtag is ott volt.
Más úszókkal együtt, akikkel csak a versenyeken találkoztam. Alig
ismertem meg őket, főleg a fiúkat, akiket eddig csak úszónadrágban és
úszósapkában láttam. Nyikorogtak a székek, amikor az emberek
megfordultak, és rám néztek. Hallottam, hogy egymás között
sugdolóznak. Egészen hátul ültünk le, és én Mirandára figyeltem, hogy
ne kelljen a szemekbe néznem. Úgy tettem, mintha neki lenne szüksége
segítségre, pedig valójában nekem volt.
Megkönnyebbültem, amikor a pap végre kiállt az egybegyűltek elé,
és mindenki odafordult felé.
Én Tilda képére összpontosítottam. Próbáltam felfogni, hogy a
koporsóban fekszik. Azon gondolkodtam, vajon hogy nézhet ki.
Összekulcsolja a kezét a mellkasán? És milyen állapotban van a teste?
Napokig feküdt a szabad ég alatt. Felváltva esett, és sütött a nap.
Esetleg evett belőle valami állat? Van szaga?
Gyűlöltem magamat, amiért ilyenekre gondolok.
A pap úgy beszélt Tildáról, mintha közelről ismerte volna. Az
imádott gyermekről, a népszerű lányról, aki előtt fényes jövő állt, aki
jól tanult, és céltudatos sportoló volt. Biztosan Caroline mesélt neki
róla. Tilda anyjának a szipogása visszhangzott a kápolnában.
Lehorgasztott fejét néztem, az ablakon beáradó fényben a nyakában
aranyként csillogott pelyhes haja, és azt kívántam, bárcsak én is tudnék
sírni. Felszabadító lett volna. De a gondolataim elnyomták az
érzéseimet.
 A pap arról mesélt, amikor a szülei kiskorában elvitték Tildát
úszásoktatásra. „Nem volt istenadta tehetség, de már akkor is
makacsnak bizonyult. Mindent akart.” Hallottam Molly erőltetett
nevetését. Olyan volt, mint a galambturbékolás. A pap befejezésként
elmondta: Tilda tudta, hogy az életben az a legfontosabb, hogy az
ember mindent kihozzon magából. „És ezt a példát kell követnünk
most, az utolsó időben.”
Egy tökéletes Tildát írt le.
Eszembe jutott, mit mondott Tilda egyszer egy verseny után. Olyan
időt úszott, amellyel bármelyikünk megelégedett volna. De ő nem. Az
őrületbe kergette magát (és őszintén szólva engem is), annyit agyalt
rajta, hogy hol hibázott. Órákkal később, amikor már azt hittem,
befejezte, rám nézett, és azt mondta: „Az emberek mindig azt
hajtogatják, hogy mindent ki kell hoznunk magunkból. És amíg minden
tőlünk telhetőt megteszünk, elégedettek lehetünk. De honnan tudja
valaki, hogy ez volt minden?” Nem tudtam válaszolni. De nagyon
megsajnáltam.
Évek óta nem jutott ez eszembe.
A zsoltárok alatt kihasználtam az alkalmat, és körülnéztem. Az
arcokat fürkésztem. Miben reménykedtem? Hogy látok valakit, aki
bűntudatosnak tűnik? Akit bánt a lelkiismeret? Mintha ilyen egyszerű
lenne.
Az egyik zsoltár kifejezetten az elhunythoz szólt, és ilyen sorok
voltak benne: „Ő vár rád”, „öröktől tervezte a találkozást”, meg „a
sötét kikötő felragyog, most még nem látod, de odaérsz”. Csak arra
tudtam gondolni, hogy valaki a sötétben várt Tildára. Kivel akart
találkozni?
A temetés után kávét szolgáltak fel a Lindgårdenben. Apa
megkérdezte, hogy nem akarnék-e inkább hazamenni. „Mindenki
megértené” – mondta. Úgy hangzott, mintha inkább ő akarna
hazamenni.
Csak a magam elé kitűzött feladat vett rá, hogy bemenjek a
gyülekezeti terembe. Tilda kedvéért tettem.
Egyébként nem volt annyira rémes. Sőt. Találkoztam Amandával és
Elinnel. Tildáról beszélgettünk. Arról a Tildáról, aki nyár előtt volt.
Meglepően jó érzés volt visszagondolni rá. És arra is, hogy kik voltunk
mi akkor. Titokban kinevettük az osztálytársainkat, ahogy ügyetlen,
darabos mozdulatokkal úsztak, amikor tornaórán átmentünk az
uszodába. Mi nem olyanok voltunk, mint ők. Mi a vízi élethez
tökéletesen alkalmazkodott élőlények voltunk.
Futólag találkoztam néhány barátjukkal is. A többségüket
megismertem a közösségi oldalakról. Egész jók voltak a megérzéseim
velük kapcsolatban. Elin nyilvánvalóan szerelmes az Ali nevű srácba,
de Ali csak Moát látja. A haverja, Hampus meg pont olyan idegesítő,
amilyennek gondoltam. Kényszeresen poénkodott. Kékre festette a
haját, a körmét meg feketére, és üvöltött róla, hogy lázadónak akar
tűnni: „Nézd, mit meg nem merek csinálni, most, hogy elpusztul a
világ?”
Tommy meglepő módon többnyire a háttérbe húzódott. Észrevettem,
hogy Caroline alig néz rá, és eltűnődtem rajta, miért. Úgy terveztem,
hogy később beszélek Tommyval, de nem lett belőle semmi. Nem volt
rá lehetőség.
Amikor kifárasztott a sok benyomás, leültem apa mellé, de nem volt
nyugtunk. Mindenki egészségügyi tanácsokat akart kérni tőle. Úgy
tettem, mintha nem venném észre, hogy közben mindegyre kíváncsian
rám sandítanak. Miranda kiment Mollyval hátra, ezért vele nem
foglalkozhattam. Hálás voltam, amikor a pap elkezdte felolvasni a
rokonok és barátok üzeneteit, akik nem tudtak eljönni a temetésre.
Sokáig tartott. A városon kívül lakók közül alig tudott megjelenni
valaki. (Naponta csak néhány vonat jár, és ha az embernek át is kell
szállnia, napokig eltarthat az utazás. Ráadásul kevesen tudnak annyi
benzinfejadagot összespórolni, hogy hosszú útra vállalkozhassanak.)
Miután az utolsó üzenet is elhangzott, Klas felemelkedett, és
megkocogtatta a kanalával a csészéjét, hogy felhívja magára a
figyelmet. Hála istennek Miranda nem volt ott.
Szünetet kell tartanom. Általában jó érzés kiírni magamból a
dolgokat, de most újra átélem a történteket.
 Simon

Anyáim a hálóban veszekszenek. A szavak nem hatolnak át a szobám

falán, csak Stina zaklatott hangja és a csend, amely alatt Judette halkan
mond valamit, vagy nem szól semmit. Teljesen mozdulatlanul fekszem,
miközben úgy borít el a félelem, mint az árhullám. Nem tudom
pontosan, hogy mi a veszekedés tárgya, de az világos, hogy rólam van
szó. A lakás egész nap olyan volt, mint egy sípoló kukta. Maria
hajnalban felhívta Judette-et, és azt mondta, hogy maradjak itthon, mert
ma van Tilda temetése. Ha valaki azt hiszi, hogy én öltem meg, lehet,
hogy meg akar majd büntetni.
Stina hangja egyre élesebb lesz a fal túloldalán. Felkelek az ágyról,
de nem kapcsolom fel a villanyt. Az ablakhoz megyek. Az ég
koromfekete a város fényei felett. Még a holdat sem látni. Az ablakot
szemerkélő eső veri. A cseppek olyan aprók, hogy megmaradnak az
üvegen, és csillognak az utcai lámpák fényében. Ugyanígy esett azon
az éjszakán is, amikor Tilda eltűnt.
A sötétben az országúton túl ott van az üveggyár, ahol megtalálták a
holttestét. Egy hete tudtam meg, hogy meghalt. Egyszerre érzem
nagyon távolinak és nagyon közelinek. Furcsán viselkedik az idő.
Tudom, hogy a sokk miatt van, de olyan érzés, mintha az üstökös az
időre is hatással volna.
Azután is létezni fog az idő, hogy mi már nem leszünk, és nem
tudjuk mérni?
A szám előtt pára csapódik az ablaküvegre. Letörlöm a pulóverem
ujjával. Lenézek az utca csillogó aszfaltjára. A másik oldalon az egyik
kapu előtt fehér autó parkol. A vezetőülésben egy nő ül, és a telefonját
nyomogatja.
Ma reggel Klas kitett egy képet rólam és Tildáról. Sosem láttam, de
emlékszem, hogy mikor készítette. Szenteste. Boldogok voltunk. Úgy
tűnt, a képaláírás a Bibliából származik. Stina gyakran idézi a
prédikációiban. Hosszútűrő az Úr és nagyhatalmú, és nem hagy
büntetlenül. Klas testvére, Anders megosztotta a bejegyzést. Egyre
több hozzászólás érkezett. Ömlöttek az üzenetek. Végül kikapcsoltam a
telefonomat, és megkértem Emmát, hogy dugja el. Nem bírtam
megtartóztatni magam, egyedül nem ment. De a gondolataimat nem
kapcsolhatom ki, és nem kérhetek meg valakit, hogy rejtse el őket.
 Hogy jutottunk idáig? Emlékszem, ahogy Klasszal esetlenül
megöleltük egymást az ajtóban azon a reggelen, amikor értesültünk az
üstökösről. Emlékszem, amikor a „vejének” nevezett szenteste.
Álszent.
Klast jobban bírtam, mint Caroline-t. Már-már azt kívánom, hogy
Klasnak és a testvérének legyen valami köze Tilda halálához, de az
idővonalukon láttam, hogy azon az éjszakán az Igazság Egyházában
voltak.
A fehér autó ajtaja kinyílik. Valaki felnyit egy piros, fehér pöttyös
esernyőt. Fekete harisnyás lábat látok.
Megint letörlöm az ablakról a párát. A kezem megáll az üvegen,
amikor egy arc néz fel rám az esernyő alól.
Erika. Anders felesége.
Az ablak hidege a karomon át a testembe kúszik.
Erika végigpásztázza tekintetével az ablakokat a mi emeletünkön. A
telefonja még mindig világít a kezében. Elhátrálok, bár nem hiszem,
hogy meglátna a sötét szobában.
A bezártáságérzéstől olyan, mintha össze akarnának nyomni a falak.
A kocsiban nem ül más, legalábbis nem láttam.
Lehet, hogy Andersre és Klasra vár, lehet, hogy embereket
toboroztak, és betörnek a lakásba, mit fognak tenni velem, mit fognak
tenni az anyáimmal, az Igazság Egyháza gyűlöli a homoszexuálisokat,
Emmának és a babának is bántódása eshet…
A gondolataim vadul száguldoznak, az agyam izzik a koponyámban.
Nem jöhetnek fel. Ha tőlem akarnak valamit, egyedül kell
találkoznom velük.
Kimegyek az előszobába. A csukott hálószobaajtón át kihallatszik
Stina sírása. Kinyitom az egyik szekrényt, és a legalsó polcon találok
egy sniccert a szerszámos ládában. A farmerem zsebébe dugom.
Szükség esetére.
Önvédelemből.
Leveszem a pórázt a fogasról, és hallom, ahogy Bombom karma a
nappali parkettáján kopog. Farka kikandikál a kanapé mögül, akár egy
periszkóp. Lelkesen nyüszítve kitrappol az előszobába; orrával böködi
a pórázt, miközben megpróbálom ráügyeskedni a nyakörvére.
A háló elcsendesült.
– Nyugi! – sziszegem Bombomnak.
 Egy helyben forog. Fontolóra veszem, hogy nélküle megyek, de rá
akarom fogni, ha az anyáim észreveszik, hogy kilógtam. Úgy tűnt,
pisilnie kell. Ráadásul arra is van némi esély, hogy Bombom megvéd,
ha megtámadnak. Vajon munkálnak benne ilyen ösztönök, vagy csak
abban reménykedhetek, hogy szeretetből halálra nyalogatja a
támadóimat?
Nagy nehezen leültetem, és végre sikerül ráraknom a pórázt.
Óvatosan nyitom ki a bejárati ajtót, és ugyanolyan óvatosan csukom be
magunk után. Feszülten fülelek, miközben leszaladunk a lépcsőn, de
csak Bombom lihegését hallom. Úgy fest, senki sem vette észre, hogy
eljöttünk.
A kapu üvegén keresztül látom, hogy Erika még mindig az
emeletünket fürkészi. Amikor kilököm az ajtót, ijedtében majdnem
elejti az esernyőjét. Átkelek az úton a szitáló esőben, Bombom pedig
vidáman szökdécsel a sarkamban.
Erika idegesen pillant rám. A kabátja zsebébe dugja a telefonját.
– Szia! – mondja, és hátrasimítja a haját a homlokából.
Fáradtnak és nyúzottnak tűnik, mintha egész nyáron nem aludt volna.
A homlokán két mély ránc húzódik, a szeme táskás.
Bombom a pórázt rángatja, hogy megszagolhassa a nő cipőjét.
Csóválja a farkát.
– Mit keres itt? – kérdezem.
– Beszélni szeretnék veled, de nem veszed fel a telefonodat, ezért…
– Kikapcsoltam. Üdvözlöm Klast és Anderst. És kösz a posztot!
Erika szomorúnak tűnik. Bombom megnyalja a kezét, mire a nő
megpaskolja a kutya fejét.
– Úgy látom, emlékszik rám – mondja. – Jó volt, hogy karácsonykor
áthoztad Klasékhoz.
Némán várok, ahogy Judette szokott. Hallgatom az eső halk, szinte
hallhatatlan kopogását az esernyőn. Erika futólag rám pillant, aztán
megint elfordítja a fejét.
– A családom nem tudja, hogy itt vagyok – folytatja. – Hazavittem a
barátainkat, és úgy döntöttem, erre jövök hazafelé.
– Miért?
– Én nem hiszem, hogy te… tetted. Csak ezt akartam mondani.
Rámeredek. Ha igazat beszél, óriási lépést tett. Tilda mindig azt
mondta, hogy Erikának még soha az életben nem volt egyetlen önálló
gondolata.
Bombom a járdán szaglászik, és a pórázt rángatja. Már most
ázottkutya-szaga van.
– Ha rajtam múlt volna, természetesen meghívunk a temetésre –
mondja Erika. – De meg kell értened, hogy nem akarnak rosszat. Csak
mindenki olyan feszült mostanában. Biztos hallottad, mi történt a
Lindgårdenben.
– Nem.
Erika körülnéz, mintha támogatást szeretne kérni valakitől, aki nincs
ott. Lehet, hogy már a vérévé vált ez a szokás. Sosem találkoztunk
kettesben. Folyton Molly után szaladgált, rászólt, hogy ne piszkolja
össze magát, és mosson kezet. Vagy minden idegszálával Andersre
koncentrált, magától semmit sem szólt, csak a férje eszmefuttatásaira
reagált. Nem is tudom, kicsoda Erika nélkülük. És úgy tűnik, ezt ő
maga sem tudja.
– Klas nincs jól – mondja. – Mármint nyilván nincs a történtek után.
Bombom már mindent megszaglászott a póráz hatókörén belül.
Követelőzően néz rám.
– És miért nem hiszi, hogy én voltam? – kérdezem.
– Mert semmit sem tudunk. Olyasvalaki is lehetett, akit nem is
ismert. – Habozik. – És köztetek különleges kapcsolat volt. Láttam
rajtad, hogy szereted.
Próbálom leolvasni a beesett arcáról, hogy komolyan beszél-e. Van
benne valami gyermeki naivitás.
Okosabb is lehetne. A szerelmem még nem bizonyítja, hogy nem
öltem meg Tildát. Mindenesetre jó érzés olyasvalakivel beszélgetni, aki
nem hiszi el ezt az őrültséget. Beérem azzal, ami van, még ha ez csak
Erika véleménye is.
– Elkísér minket a parkba? – kérdezem.
– Szívesen.
Felajánlja, hogy bújjak be az esernyője alá, de nem fogadom el.
Cipősarka hangosan kopog az aszfalton, ahogy sétálunk. Belesek a
könyvtárba, amikor elhaladunk előtte. Mielőtt bezárták, elajándékoztak
minden könyvet, amit csak lehetett. A többi elhagyatott halmokban áll
a földön és a polcokon.
– Ahogy már mondtam, Klas nem érzi jól magát – folytatja Erika. –
Tudtad, hogy most nálunk lakik?
 – Igen.
– A férjemmel egyik napról a másikra igaz hívők lettek.
– És maga?
Elérjük a parkot. Nedves fű, fakéreg és aszfalt szaga terjeng. Egy
nyúl riadtan elrohan, amikor meglátja Bombomot.
– Én képtelen vagyok – feleli Erika. – Próbáltam, de inkább csak
azért járok az Igazság Egyházába, hogy a férjemmel lehessek, meg…
mert nem tudom, mi mást tehetnék.
Tilda a szemét forgatná a háta mögött, ha hallaná.
– Remélem, olyan hamar el fog múlni, ahogy jött – folytatja Erika. –
Őszintén szólva sosem érdekeltek ezek a nagy kérdések. Úgysincs
rájuk válasz, akkor meg mi értelme? Pár hét múlva megtudjuk. Addig
leköt, hogy működésben tartsam az életünket.
Olyan gyorsan beszél, hogy kis híján összeakad a nyelve. Biztosan
nagyon szerette volna elmondani valakinek az igazat. És értem, hogy
mire gondol.
– Tudják, hogy maga nem hisz? – kérdezem.
Erika rám sandít, majd némán megrázza a fejét.
Megállunk, amikor Bombom talál egy helyet a pázsiton, amely a
teljes figyelmét leköti. Erika arcát pirosra színezi az esernyőn
átszűrődő lámpafény.
– Azt mondják, te láttad utoljára Tildát – folytatja.
– Nem legutoljára.
Erika kérdőn pillant rám.
– Akkor ki látta legutoljára?
– Aki megölte.
Amikor összerezzen, megbánom, amit mondtam.
– De találkoztam vele aznap este – mondom. – A városban.
Elindulunk. Keményen megrántom a pórázt, és Bombom kelletlenül
követ minket.
– Miről beszélgettetek? – kérdezi Erika.
– Találkozni akart valakivel.
– Tudod, kivel?
– Nem.
– Biztos?
– Persze hogy biztos – válaszolom. – Máson sem töröm a fejem.
– Persze… Világos.
 A levegőben a rothadás bűze. Közeledünk a park közepén álló
szökőkúthoz, amelyben már nincs víz. A szemetesek körül halomban
áll a hulladék: nejlonzacskók, amelyeket elfújt a szél, meg
ételmaradékok, amelyeket megdézsmáltak a madarak. Bombom a
pórázt rángatja, mert oda akar menni megszagolni. Visszatartom.
– Kíváncsi vagyok, hogy ki lehetett az – folytatja Erika. – Ahogy
már mondtam, akárkivel összefuthatott útközben. Rémes egy éjszaka
volt. Mi az Igazság Egyházában voltunk, de ott is hallani lehetett a
szirénákat. Elfelejtettem, hogy a városban kivetítőkön mutatják a
meccset.
– Hogy felejthette el? A hírekben csak erről beszéltek.
Erika mereven elmosolyodik.
– Már nem nézem a híreket.
Közben majdnem teljesen megkerültük a parkot. Az utcánk felé
nézek. Az anyáimat nem látni az ablakban.
– Azon gondolkodtam, hogy az edzőjének nem lehet-e köze a
dologhoz – mondja Erika. – Amikor utoljára találkoztunk, Tilda
nagyon haragudott rá.
– Tommyra? Miért?
Megrázza a fejét.
– Nem tudom. Nem akarta elárulni.
Még egy dolog, amit sosem fogok megtudni.
– De persze a drogokhoz is lehetett köze – folytatja. – Eltartott egy
darabig, mire Klas hajlandó volt hinni a pletykáknak; de én néha láttam
Tildán, hogy be van lőve.
Nem tudom, hogy mit mondjak erre. Megint az ablakainkra nézek.
Észreveszem Judette-et. Integet, hogy menjek fel.
– Rettenetesen szomorú, ami Tildával történt – mondja Erika.
Újból az ablakra pillantok. Még ilyen távolságból is látom, hogy
Judette mérges.
– Mennem kell.
– Persze – vágja rá a nő, és ő is felnéz az ablakra. – Nekem is ideje
indulnom, mielőtt valakinek szemet szúr, hogy eltűntem.
A kocsijánál elköszönünk. Bár már mindkét anyám az ablakban áll,
addig nézek a piros hátsó lámpák után, amíg el nem tűnnek a sarkon.
Sajnálom Erikát. Annyi áldozatot hoz, hogy megőrizze a családi
békét.
 És ki vagyok én, hogy bíráljam? Én is bármire kész lettem volna,
hogy együtt maradjunk Tildával.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0024. számú bejegyzés

Gyakran mondjuk, hogy valaki „megőrült”, pedig csak dühös vagy

összezavarodott. Olyan embert is nevezhetünk „kicsit őrültnek”, aki
csupán spontán vagy eleven, és ezalatt valami pozitív dolgot értünk
(már ha valaki kedveli az ilyet).
De az valami teljesen más, ha az ember tényleg megőrül. Annál
ijesztőbb nincs is. Arra emlékeztet, hogy van bennünk valami, ami
bármelyik percben eltörhet.
Szóval Klas megkocogtatta csészéjét a kanalával, és megköszönte,
hogy elmentünk a temetésre. Aztán felszólított minket, hogy
imádkozzunk Tilda lelkéért, még ha ő maga nem is fordult Istenhez
időben. Dicsőítsük Istent, mert közeleg a megváltás órája.
– Az Úr kiveti halászhálóját – mondta –, és csak az igaz hívők lelke
akad fenn rajta, csak azokat húzza fel a mennyekbe.
A romlottak és rosszak kárhozatra vannak ítélve. De Tildától
eltérően, minket még meg lehet menteni.
Látni az ember szemén, ha valami eltörik benne. A mosolyában,
amely egyre szélesebb lesz, míg végül nem marad benne semmi
emberi.
Caroline úgy ugrott fel, hogy a szék feldőlt a háta mögött. Megkérte
Klast, hogy fejezze be, mert ez nem a megfelelő alkalom a térítésre.
Klas bibliai idézetekkel válaszolt. Néhányat megtaláltam az interneten.
…és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei
megrendülnek. És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És
akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát
eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.
Amikor Caroline megpróbálta átkarolni és leültetni, Klas ellökte
magától. Láttam a riadtságát a mániákus mosoly mögött. Azt kiáltotta,
hogy Caroline épp most bizonyította be, hogy ami írva van, igaz.
…az utolsó időben csúfolódók támadnak, a kik saját kívánságaik
szerint járnak, és azt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete?
Azt mondta, Caroline hibája, hogy Tilda nem tért meg Istenhez.
Tilda nagypapája néhány vendéggel együtt megpróbálta kivinni. Klas
átesett egy asztalon. Kávéscsészék és tálak törtek össze a kövezeten.
Caroline azt sikoltozta, hogy tönkretett mindent.
Az az érzésem támadt, hogy elkezdődött valami, amit talán már nem
lehet megállítani. Az egész terem vibrált. Klas emlékeztette az
embereket, hogy nemsokára mind meghalunk. Mindenki nagyon fél. És
a félelemből könnyen gyűlölet lesz.
Talán az üstökös mindenkit megőrjít. Csak Klason jobban látni.
Végül a testvére, Anders vitte ki. Erika természetesen követte őket.
Mi, akik bent maradtunk, végig hallottuk Klas üvöltését, pedig
becsukták az ajtót.
Caroline-t a szülei és a pap vigasztalta. Én pedig kiszaladtam, hogy
megkeressem Mirandát.
Egy padon ült Mollyval a Lindgården mögött. Olyan büszke voltam
a húgomra, amikor megláttam. Úgy vigasztalta Mollyt, ahogy Tilda
szokott engem, amikor kicsik voltunk. Olyan természetességgel
simogatta a hátát, amilyenre én sosem voltam képes.
Hallották a kiabálást és az edények csörömpölését.
– Haza kell mennem? – kérdezte Molly.
– Gondolom – feleltem, pedig majd megszakadt a szívem, ha
belegondoltam, hogy milyen élete lehet.
Molly rám nézett, felhúzta a vállát, és azt mondta: gyűlöli az Igazság
Egyházát, és gyűlöli Klast.
– Majdnem minden este istentiszteletre mennek, és minden reggel
órákig olvassák a Bibliát. Csak anyu normális, de csinálja, amit ők,
hogy ne legyen veszekedés.
Megkérdeztem Mollytól, hogy neki is meg kell-e játszania magát.
Erre dacosan nézett rám, és ettől feltámadt bennem a remény.
– Megkereszteltek az Igazság Egyházában – mondta –, de tudják,
hogy nem hiszek Istenben, ezért nem kell odajárnom. Azt mondják,
Isten észrevenné, hogy csaló vagyok, úgyhogy inkább imádkoznak
értem.
Ebben a pillanatban Anders futott oda hozzánk paprikavörös arccal.
– Gyere, Molly! – mondta. – Haza kell mennünk. Klas nincs jól.
Molly még jobban felhúzta a vállát, mielőtt felállt volna a padról.
Aztán Miranda elmesélte, hogy megkérdezte Mollytól, nem jönne-e
át hozzánk. De a kislánynak senkivel sem szabad találkoznia, aki nem
az Igazság Egyházának tagja. Ezért telefonszámot cseréltek, és én
nagyon remélem, hogy legalább titokban tudnak majd beszélgetni.
Mollynak olyan barátnőre van szüksége, mint a húgom.
Apa értünk jött. Mirandának rengeteg kérdése volt, és apa annál
mérgesebb lett, minél többet beszéltünk a témáról. Klasszikus
természettudós, aki mindentől irtózik, aminek köze van a valláshoz.
Hirtelen úgy éreztem, hogy meg kell védenem a vallást, és el kell
magyaráznom a húgomnak, hogy nem minden keresztény olyan, mint
az Igazság Egyházának tagjai.
Elmentünk a kis liget mellett, ahol anya hamvai nyugszanak, és ahol
hamarosan Tilda hamvai is nyugodni fognak. Kevesebb mint három hét
múlva mi is hamuvá leszünk apával és Mirandával. Poraink
elkeverednek az ő poraikkal.
– Jó, hogy jön az üstökös, mert így nem kell megszerveznem a te
temetésedet is – mondta apa, amikor Miranda nem figyelt.
Ez is egyike volt a „túl durva poénjainknak”, és én nevettem rajta.
De szerintem több igazság van benne, mint amennyit bevallunk.
Szerintem apa rettegett attól, hogy egy napon át kell majd élnie azt,
amit Caroline él át most: el kell temetnie a gyerekét.

KÉT HÉTTEL ÉS NÉGY NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Nem tudtam, hogy dogát írunk, mondom, és a papírra bámulok, amely

tele van számokkal és olyan jelekkel, amilyeneket még életemben nem
láttam. Körülnézek az osztályban. A nap besüt az ablakon, a nyírfák
ágai halkan susognak a szélben. Nemrég hoztak leveleket. Tavasz van.
Johannes felnéz, részvétteljes pillantást küld felém, majd újra írni kezd.
Az egész teremben golyóstollak kaparásszák a papírlapokat. Hampus
már készen van. Rám vigyorog, majd a padra dől, és a szemébe húzza
baseballsapkáját, hogy aludjon egy kicsit. Mellette Ali ül, és vadul
nyomogatja a számológépét. Összerezzenek, amikor valaki a padomra
vág. Megfordulok a széken. A matektanárunk, Rolf néz rám kérdőn.
Segíthetek? – kérdezi. Nem tanultam, vallom be. Azt hittem, már nem
járunk iskolába. Valaki felröhög. Rolf odahajol hozzám. Ugye tudod,
hogy megbuktatlak, ha nem írod meg a dogát? Ekkor rájövök, hogy
csak álmodtam az egészet. Nincs semmiféle üstökös. A világ ment
tovább nélkülem, én pedig eldobtam magamtól a jövőt. A kudarc
érzése nyomasztó, hideg kő a testemben, amikor újra a papírra nézek.
A lapok most üresek. De ha nincs üstökös… és minden olyan, mint
régen… akkor Tilda él! Felkelek a székről. Kiszaladok az osztályból, és
bemegyek az ő termükbe. Tilda az ablaknál áll. Sötét haja rézvörös
színben játszik a napfényben. Szia, mondom. Tilda nem felel, csak
felém fordul. Az egyik szemén egy légy mászik. Pislog, de a légy
marad. Nem kellene itt lennünk, mondja. Valami szörnyűség fog
történni ma este. A következő pillanatban már az üveggyár mögött
vagyunk. Tilda szájából legyek másznak ki. Elkéstem.
Felébredek, és olyan hevesen ver a szívem, hogy majd kiugrik a
mellkasomból.
Judette az ajtóban áll a laptopjával a kezében. Kopogott? A
telefonomat keresem a padlón. Eszembe jut, hogy tegnap odaadtam
Emmának.
– Hány óra? – kérdezem.
– Mindjárt fél kettő.
Átaludtam a fél napot. Fél nappal közelebb kerültem a világvégéhez.
– Simon – mondja Judette, és csak most veszem észre, hogy furán
néz rám. – Maria most hívott. Van egy videó rólad a YouTube-on.
Az egész testem bizseregni kezd.
 – Milyen videó? – kérdezem.
Judette bejön a szobámba, és leül az ágyam szélére. Úgy tűnik,
hezitál.
– Egy lány azt állítja, hogy szexelt veled. Azon az estén, amikor
Tilda meghalt.
A platinaszőke csaj. Akinek még a nevét sem tudom. A laptopra
meredek.
– Mutasd – mondom.
Judette felnyitja a laptopot. Meg van nyitva a YouTube. Nagy
szempár bámul a kamerába. Az arc nincs kisminkelve, a megvilágítás
egyenletes, mintha egy ablak előtt ülne. Szexeltem egy gyilkossal – ez a
videó címe. Kétszázharmincnyolc megtekintés.
A fejemet rázom. Judette lecsukja a laptopot.
– Mit mond? – kérdezem.
– Nem állítja, hogy ő nem akarta – feleli Judette gyorsan. –
Ilyesmiről szó sincs. Arról locsog, hogy ő is lehetett volna, és hogy az
volt az érzése, hogy máshol járnak a gondolataid… hogy már biztosan
a gyilkosságot tervezted.
Felnevetek.
– Jelentettük – folytatja Judette. – De te is tudod, hogy…
Nem kell befejeznie a mondatot. Egyikünk sem hiszi, hogy leveszik
a videót, és bárki elolvassa még a bejelentéseket.
– Ha úgy döntesz, hogy megnézed, a kommenteket ne olvasd el –
teszi hozzá Judette.
Bólintok. Elborít a harag. Gyűlölöm Tildát, tiszta szívemből és
irracionálisan, amiért ilyen helyzetbe hozott.
Hát köszi, Tilda, bazmeg! Kösz, hogy pokollá tetted az életemet!
– Annyira sajnálom, hogy ilyen vacakul alakultak a dolgok – mondja
Judette.
– Én is – válaszolom, és kikelek az ágyból.
Emma a konyhaasztalon hagyta a telefonomat. Judette bekapcsolja a
tévét, azt hallgatom, miközben teavizet melegítek. Több európai ország
is öngyilkosklinikákat nyitott. A sűrűn lakott vidékeken a holttestek –
gyakran egész családokról van szó – egészségügyi vészhelyzetet
jelentenek.
Beleöntöm a vizet a csészébe. Készítek magamnak egy szendvicset.
 Stinát éjszaka elhívták. Valaki holtan találta a feleségét a
fürdőkádban. Gyógyszert vett be? Borotvapengével vágta fel az ereit?
Én képes lennék rá?
Belegondolok, mire a szívem hevesebben kezd verni. Képes lennék
rá?
Nem. De mi van, ha egy nap más választ fogok adni erre a kérdésre?
Mi van, ha nem bírom ki?
Hirtelen a két és fél hét túl hosszú időnek tűnik ahhoz, hogy
kibírjam. Leülök az asztalhoz. Homlokomba és halántékomba jeges tűk
fúródnak. A telefonra nézek. Magamhoz húzom. Bekapcsolom.
Csatlakozik a hálózathoz, és özönleni kezdenek az üzenetek.
Összesen tizenkettő. Majdnem mind ismeretlen számról.
Felkelek az asztaltól. El akarok tűnni innen, de nincs hová mennem.
A telefon rezeg az asztallapon. A képernyőn Lucinda neve jelenik meg.
Felveszem a készüléket. Megrezegteti az egész testemet. Csak azért
fogadom a hívást, hogy abbamaradjon a vibrálás.
– Mit akarsz? – kérdezem.
– Bocsánatot kérek. Komolyan. Ne haragudj. – Ki van fulladva, vagy
talán ideges. – Találkozhatnánk?
– És mégis miért találkoznék veled?
Emma rám néz, amikor belép a konyhába.
– Megértem, hogy így érzel – mondja Lucinda. – De beszélnünk kell.
Kinézek az ablakon. Kövér felhők rohannak a fehér égen. Mint egy
gyorsítva lejátszott filmen.
– Tildáról van szó – folytatja Lucinda. – Írt nekem egy levelet.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0025. számú bejegyzés

Reggel Caroline hívására ébredtem. Azt mondta, hogy menjek át, mert
mutatni akar valamit.
Most nem éreztem azt a kísérteties klórszagot a házban. Nem
hallottam hangokat az emeletről. Ám még jobban érezni lehetett Tilda
jelenlétét.
A rendőrök visszaadták a számítógépét, és Caroline talált rajta egy
nekem szóló levelet. Magamra hagyott a nappaliban, hogy nyugodtan
elolvashassam. Kedves volt tőle, hogy megbízott bennem – én pedig
becsaptam.
Megnyitottam a dokumentumot. Néhány nappal Tilda halála előtt
hozták létre. Miközben olvastam, újra meg újra emlékeztetnem kellett
magam rá, hogy nem búcsúlevélnek szánta. Ellenkezőleg. Nem
tudhatta, hogy már nem fog élni, amikor elolvasom.
Elküldtem magamnak a levelet e-mailben. Bemásolom ide. Hiszen
annyit írok itt, a TellUson Tildáról, hogy úgy érzem, joga van
elmondania a saját verzióját, a saját szavaival.
Bárcsak hallanád a hangját, miközben a sorait olvasod! Én hallom,
olyan tisztán, mintha itt ülne mellettem.
Szétszórt és összefüggéstelen, és a szokásosnál gyorsabban beszél,
de ő az!

Lucinda! Nem is tudom, hogy kezdjem. Olyan sok mindent el akarok

mondani, és olyan sok mindent meg akarok osztani veled, hogy teljesen
üresnek érzem a fejemet. Rohadtul hiányzol, de túl gyáva vagyok, hogy
máshogy próbáljam felvenni veled a kapcsolatot. Nagyon félek, hogy
csalódott leszel, ha meglátsz, mégis meg akarom próbálni. Már régóta
gondolkodom rajta. (Te gondolsz rám? Remélem.) Anya találkozott a
városban az apukáddal, aki mondta, hogy már nem kapsz kezeléseket,
és a régi Lucinda visszatért. Anya vacsora közben mesélte, én meg
elhatároztam, hogy megírom ezt a levelet. Nem tudom, el fogom-e
küldeni. Nehezemre esik tisztán gondolkodni, de nem akarom alvásra
fecsérelni az éjszakákat (vagy nappalokat), most, hogy ilyen kevés van
belőlük, és egyre fogynak. Szeretnék annyi élményt szerezni, amennyit
csak lehet, sok mindent ki kell próbálnom, mert mi mindig mindent
halogattunk, olyan jó kislányok voltunk, hogy mindig megfeleltünk az
elvárásoknak, edzettünk és tanultunk, kihoztuk magunkból a
maximumot, és mindig időben értünk haza. Felfogod, hogy az egész
életünk a jövőnkbe való befektetés volt? Csakhogy most már nincs jövő,
hát nem szopás? Haha. Olyan csúnya ez a szó, de hát az embernek
tudnia kell röhögni a saját nyomorán. Hiányoznak a közös nevetéseink.
Ha újra találkozunk, bevallom neked, hogy sosem voltam olyan jó
kislány, mint amilyennek hittek. Mint amilyennek te és Simon hittél,
pedig ti ismertetek a világon a legjobban. Csaltam és színészkedtem, és
oka van annak, hogy ide jutottam. Tudom, hogy mit mondanak az
emberek a hátam mögött, és biztosan neked is a füledbe jut majd, ha
eddig még nem jutott, ezért szeretném elmondani az én verziómat. Nem
azért, hogy kimagyarázzam magam, hanem mert azt akarom, hogy
megértsd. Egyedül az fontos, hogy TE megértsd. Valamelyik este az
uszodában buliztunk. Az én ötletem volt, fel akartam húzni Tommyt,
amiért annyi mindent tönkretett, és már sosem fogok megszabadulni
tőle, de erről most írni sem bírok, majd elmondom, amikor találkozunk.
Azt hittem, jó kis bosszú lesz, ha hagyom, hogy az emberek ott
vedeljenek, dugjanak, szemeteljenek, de már keserűen megbántam,
mert az uszoda nem Tommyé, hanem a tiéd és az enyém, az egyetlen
hely, ahol mindig tudtam, hogy ki vagyok, és most tönkretettem ezt.
Szopás.
Simon is ott volt. Azt hiszi, még mindig szeret, és nekem
kényszerítenem kellett magamat, hogy gonosz legyek vele, hogy végre
feladja. Nem kellene több időt pazarolnia rám. Előbb-utóbb úgyis vége
lett volna, de ő csak a jóra emlékszik, mert fél, hogy egyedül marad, és
azt hiszi, hogy én vagyok számára a megoldás. Olyasvalakit érdemel,
aki meg tudja adni neki, amit szeretne, és ez nem én vagyok. Nem
akarok valaki másé lenni, a saját magamé akarok lenni. De fáj, mert
még mindig kedvelem, és ő az egyik legjobb ember, akit ismerek, de
most el kell szakadnom tőle, hogy megértse: minimális esély sincs arra,
hogy mi ketten megint együtt legyünk. Mindkettőnknek jobb lesz, ha ezt
felfogja.
Már egyikőtök sincs mellettem. Nem ismerek rá saját magamra. Az a
baj, hogy nem tudsz válaszolni, pedig szükségem lenne a segítségedre,
azt hiszem.
 Annyira félek, ezért nem tudok egyetlen másodpercre sem nyugton
maradni. Beszéltem Stinával, Simon anyukájával. Pap, tudtad? Tudnom
kellett, hogy mit gondol, mi lesz, ha mind meghalunk. Apa beállt az
Igazság Egyházába, és meg van győződve róla, hogy pokolra jutok, ha
nem keresztelnek meg. Érted te ezt? Az én kedves, félénk, egyszerű
apukám olyan lett, mint egy őrült pap egy horrorfilmben. De Stinával
jó volt beszélgetni. Kedvelem. Valamelyest sikerült megnyugtatnia. Azt
mondta, szeretné, ha hinnék Istenben. Amikor megkérdeztem, hogy
azért szeretné-e, hogy a mennybe jussak, csak nevetett, és azt mondta,
hogy úgyis a mennybe jutok, de itt és most könnyebb lenne, ha az Úrhoz
fordulhatnék. Szerintem szép gondolat. Szeretnék valakihez fordulni,
akiben hinni tudok. De őszintén szólva a mennyország legalább
annyira ijesztő, mint a pokol, mert képtelen vagyok az örökkévalóságra
gondolni anélkül, hogy hányingerem ne támadna a félelemtől.
Remélem, minden csak úgy véget ér, ránk borul a sötét, és soha többé
nem kell gondolkodnunk.
Azt hiszem, most már értem, hogy miért nem akartál találkozni
velem, miután beteg lettél. Akkor nem értettem, szomorú voltam,
megsértődtem, és megpróbáltalak utálni, de most már tudom, milyen
az, ha az ember halálra van ítélve, és nem akarja, hogy lássák, vagy
hogy megmentsék.
De igazából azt hiszem, én megmentésre szorulok. Azt hiszem, olyan
sokáig menekültem önmagam elől, hogy már nem találok vissza,
mielőtt túl késő lenne. Csak azt nem tudom, hogy mi történne, ha nem
menekülnék tovább. Ez az egész már sokkal régebb óta tart, mint bárki
hinné.
Ha nem gondolkodom, nem olyan vészes, és igyekszem, hogy senkit
se engedjek közel magamhoz. Úgy teszek, mintha barátnők lennénk
Elinnel és Amandával meg a többiekkel, de ez nem igaz, és nem az
igazi. Nem olyan, mint veled.
Csak egyetlen ember mellett lehetek igazán önmagam. Megnevettet,
néha akaratán kívül. Mások azt mondanák, hogy nem való hozzám, de
mindig ítélkezés nélkül meghallgat, és tudom, hogy sosem adna tovább
semmit. Ezt nála írom, és ha véletlenül meglátná a levelemet, azt
mondaná, hagyjam abba az írást. Eléggé (oké, nagyon) érdekli a
világűr, már jóval azelőtt is érdekelte, hogy tudtunk volna az
üstökösről, és van egy távcsöve, és azt mondja, nemsokára már látni is
lehet. Azt mesélte, hogy pár éve találtak egy bolygórendszert a
Trappist–1 nevű törpecsillag körül, és több bolygó is lakhatónak tűnik.
Negyven fényévre van innen, ami persze felfoghatatlanul sok, de
mégsem annyira a világűr végtelenségéhez képest (mindjárt elhányom
magam, ez pont olyan rémes, mint az örökkévalóság). A NASA
megpróbálta kideríteni, hogy milyenek az ottani viszonyok. Én meg
arra gondoltam: mi van, ha valaki visszanéz onnan? Azt látja, amilyen
a Föld negyven éve volt. Ennyi idő alatt ér oda hozzájuk a fény innen.
Lehet, hogy látják a szüleinket gyerekként, amikor mi még meg sem
születtünk. Mi a jövő vagyunk. Annyira beteg ez a gondolat, mégis jó
szerintem. Mintha lenne még egy esélyünk.
Most be kell fejeznem. Lehet, hogy mégis alszom kicsit. Még egyszer
elolvasom ezt a levelet, mielőtt elküldöm, mert most totál kivagyok.
Biztos teljesen zavartnak tűnök. De te sosem cseszegettél, amikor
bekattantam, egyébként meg a te esetedben: takes one to know one.[8]
Haha.
Puszi! Ölelés! Ennyi.
Tilda

Nem sírtam, amikor Caroline-éknál elolvastam a levelet. Az eszem

győzedelmeskedett. Tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy többet
tudjak meg, és nem volt időm azon töprengeni, helyes-e, vagy sem.
Ezért addig vártam, amíg Caroline-nak dolga nem akadt a konyhában.
Tilda nem jelentkezett ki a közösségi oldalakról, és a számítógépe
szinkronizált a mobiljával, ezért meg tudtam nézni az üzeneteit.
Feltehetően ezt a rendőrség is megtette, mert ugyanarra voltak
kíváncsiak, amire én: nem kapott-e nyílt fenyegetéseket, és kivel
beszélt meg találkozót a Norrán. De semmi ilyesmi nem volt. Volt
viszont valami más. A halála előtt és után is. Valaki elvette a telefonját,
és úgy tett, mintha Tilda lenne, hogy senki se kezdje keresni. Láttam a
saját üzenetemet. Amire sosem kaptam választ. Tilda holttestét másnap
megtalálták, ezért az illető biztosan belátta, hogy nincs értelme tovább
játszani.
Lefényképeztem azokat a dolgokat, amiken még gondolkodni
akarok. Vagy amiknek utána akarok járni. Aztán elbúcsúztam Caroline-
tól, és megköszöntem neki, hogy elolvashattam a levelet. Megöleltem,
amikor sírva fakadt, de még mindig nem éreztem semmit. Még
vigasztalni is képes voltam, amikor arról beszélgettünk, ami tegnap a
Lindgårdenben történt. Csak itthon sírtam.
Nem is emlékszem, mikor zokogtam így utoljára. Nem is tudtam,
hogy képes vagyok rá. Utána annyira kivoltam, mintha lefutottam
volna egy maratont.
Te tudsz sírni, vagy te máshogy vezeted le a felgyülemlett
feszültséget?
Beszéltem Simonnal. Nemsokára átjön. Joga van tudni, hogy mit írt
róla Tilda, hogy milyen sokat jelentett neki.
Lehet, hogy segíthetünk egymásnak. Szükségem van rá. És neki is
rám.
Nem ő ölte meg Tildát. Most már tudom.
Csengetnek. Majd még írok.

[8] Bagoly mondja verébnek.

 Simon

Egy általános iskolás kislány nyit ajtót. Pont úgy néz ki, mint Lucinda
Tilda régi képein.
– Szia! Lucindát keresem – mondom, és igyekszem nem azt a hamis
felnőtthangot megütni, amelyet ennyi idősen én is annyira utáltam.
– Ki vagy? – Kétkedve néz rám. – Az Igazság Egyházától jöttél?
– Nem. Lucinda ismerőse vagyok.
Úgy tűnik, nincs meggyőzve. Belém hasít a gondolat, hogy az utóbbi
évben Lucindának nem lehetett túl sok látogatója.
– Simon vagyok – teszem hozzá, és látom, hogy felébred a
kíváncsisága.
– Te jártál Tildával?
Fogytán a türelmem.
– Lucinda hívott át – mondom. – Nem szólnál neki?
– Várj.
Az ajtó becsapódik, majd hallom, hogy a lány Lucinda nevét kiabálja
odabent. Kinézek a kertre, ahol az almafák roskadoznak az éretlen
gyümölcsök alatt. A naplemente még a levegőt is bearanyozza. A vörös
és sárga sarkantyúkák túlcsordulnak az ágyás peremén, mintha tudnák,
hogy ez az utolsó virágzásuk, és a legtöbbet akarnák kihozni a
helyzetből.
Tildáék háza felé nézek, de nem látszik a lomboktól.
Nemsokára mindennek vége.
Tilda hamarabb felfogta, mint én. Nem dugta homokba a fejét. Mire
gondolt, amikor a szobájában feküdtünk a földön? Olyan csendben
volt, hogy azt hittem, alszik, de a hírműsort nézte. Nem tudta levenni
róla a pillantását. Vajon már akkor elhatározta, hogy szakít velem,
amikor a karomban tartottam? Amikor azt mondtam neki, hogy
szeretem?
A hátam mögött lenyomják a kilincset.
– Gyere be – mondja Lucinda.
Kardigánt visel, és sapkát, még idebent is. Fáradtnak tűnik, és úgy
néz ki, mint aki sírt. Követem az előszobába, és leveszem a cipőmet. Jó
illat van itt bent. Tisztaságszag. Hűvös. Szellőztettek nemrégiben. A
kalaptartóval szembeni falon a különböző generációba tartozó
családtagok bekeretezett fotója lóg, olyan sűrűn, hogy a keretek
összeérnek. Középen egy házaspár képe egy parton. A férfi szőke, és
kissé leégett. Szemüvegének fémkerete olyan vékony, hogy alig látszik.
A nő magasabb nála, egyszerű, fehér ruhát visel, és mindenórás terhes.
A háttérben maroknyi kiöltözött vendéget látok, meg még valakit, aki
az anyakönyvvezetőnek tűnik.
Lucinda szülei boldognak látszanak az esküvői képükön. Azon a
napon biztosan elteltek a jövőbe vetett hittel. Sejtelmük sem volt arról,
hogy mi vár rájuk. És hogy a part, akárhol van is, nemsokára
megsemmisül.
Elhessegetem ezt a gondolatot. Lucinda megkérdezi, kérek-e valamit
inni, de köszönettel nemet mondok. Egyetlen másodpercet sem akarok
várni. Meg kell tudnom, hogy mi áll a levélben.
Bemegyünk a konyhába, ahol nyikorognak, és csaknem észrevétlenül
meghajlanak a padlódeszkák a talpunk alatt. A falakat fehérre festett
lambéria takarja félig. Osztott táblás ablakok. Lucinda előremegy a
folyosón, és elhaladunk egy étkező meg egy beépített tálalószekrény
mellett. A ház múltjának emlékei. Régen talán takaros egyenruhába
öltözött cselédek szaladgáltak itt. A szolgálólányok pukedliztek, és el
kellett tűrniük, hogy a fenekükre csapjanak. A város előkelő részében
vagyunk, ahol azok éltek, akiknek sok erdejük és földjük volt. Belém
hasít a gondolat, hogy akkoriban a ház lakói sosem érintkeztek senkivel
abból a városrészből, ahol én lakom.
– Arra gondoltam, hogy felmehetnénk a szobámba – mondja
Lucinda.
Felmegyünk a lépcsőn, és az emeleten egy nagy szobába jutunk. A
bútorok és lámpaernyők mintázata valamiért drágának hat, és csak
olyasvalaki meri keverni őket, aki nagyon érti a dolgát. Lucinda
továbbmegy a lépcsőn, és két fehérre festett ajtó elé érünk. Kinyitja az
egyiket. Kicsit kifulladt.
Körülnézek a szobájában. Az egyik falnál papírokkal, tollakkal és
régi naplóknak tűnő könyvekkel telepakolt íróasztal áll. Középre egy
kis kanapét és két kis fotelt állítottak. Az ágy hanyagul van bevetve. A
takarón egy összecsukott laptop hever, és hallom a ventilátor halk
zümmögését. Azon tűnődöm, hogy a TellUsra írt-e éppen, amikor
megjöttem.
Tilda biztosan rengetegszer járt itt. Itt aludt. Odamegyek az egyik kis
ablakhoz. Az ágak között látni vélem a házuk tetejét. Azon töprengek,
hogy lehet Caroline. És hogy vajon otthon van-e most.
Megfordulok. Az ajtó körül könyvespolcok borítják a falat. A
könyvek szorosan egymás mellett vagy feltornyozva állnak. Vajon
Lucinda mindet olvasta?
Fogja a laptopját, és leül az egyik fotelba. Én a kanapéra roskadok
szemben vele. Meglepően puha.
– Remélem, Tilda nem bánná, hogy megmutatom neked a levelét –
mondja Lucinda, és a közöttünk álló kerek asztalra teszi a laptopot.
Szeretném magamhoz húzni, de mozdulatlanul ülök, amíg Lucinda
felém nem fordítja.
Gépiesen a nevemet keresem a szövegben.
Simon is ott volt. Azt hiszi, még mindig szeret…
Beszéltem Stinával, Simon anyukájával.
Nagy levegőt veszek, aztán elkezdem az elejétől olvasni. Újra meg
újra végigmegyek rajta, amíg össze nem folynak a sorok.
…el kell szakadnom tőle…
…ő az egyik legjobb ember, akit ismerek…
Amikor hátradőlök a kanapén, Lucinda fürkészőn néz rám.
– Jól vagy?
– Nem tudom – felelem.
Hogy lehetnék jól? Hogy lehetnék még egyszer jól az életben, még
ha hosszú évtizedek állnának is előttem?
Fújok egyet. Úgy hangzik, mintha szipognék, majd rájövök, hogy
tulajdonképpen nevetek. Olyan, mint amikor az ember beledugja a
kezét a jéghideg vízbe, és úgy érzi, mintha égetné. Fogalmam sincs,
mit érzek.
Örülök annak, amit Tilda írt rólam? Vagy ez csak rontott a
helyzeten?
Még mindig nevetek, annyira, hogy potyognak a könnyeim, és
képtelen vagyok abbahagyni. Lucinda idegesen néz rám. Félni kezdek.
Ez nem az én nevetésem. Azé a lényé, aki belém kúszott, és átvette a
hatalmat felettem.
Aztán hirtelen elmúlik, és nem marad más a helyén, csak a kongó
üresség.
– Be fogok dilizni – mondom.
– Nem csak te.
Ég a szemem, amikor megtörlöm, mintha só marná.
 – Tilda azt mondta, hogy valami szörnyűség fog történni. Mintha
előre látta volna.
Lucinda határozott arccal néz rám.
– Nem gondolkodhatunk így. Nem tudta. Te sem tudhattad.
– Azt tudtam, hogy segítségre van szüksége.
Lucinda előveszi a telefonját a kardigánja zsebéből.
– Hát én most segítek neki – mondja. – Tudni akarom, hogy mi
történt. És szükségem van rád.
Lassan ingatom a fejemet.
– Múltkor még azt hitted, hogy én öltem meg. Miért gondoltad meg
magad?
– Mert olvastam Tilda üzeneteit a számítógépén.
Választ vár. Én meg arra várok, hogy folytassa.
– Szinkronizált a telefonjával – mondja.
Az ablak felé sandítok. Megint eszembe jut, ahogy a karomban
tartottam a földön. A számítógép képernyőjét elárasztották az
értesítések. Üzenetek, amelyekben afelől érdeklődtek, hogy hallotta-e,
mi van.
– Emlékszel, amikor először találkoztunk a stégen? – kérdezi
Lucinda. – Üzenetet kaptál Tilda telefonjáról. Megvan?
– Igen.
Minden OK. Ne aggódj.
– De akkor már halott volt – folytatja Lucinda. – És biztosan az ölte
meg, akinél a telefonja volt. És mivel együtt voltunk, amikor az
üzenetet kaptad… Innen tudom, hogy nem lehettél te.
Eltart egy darabig, mire felfogom a szavak jelentését. Amíg értelmet
nyernek. Elönt a megkönnyebbülés. A szemem megint könnybe lábad.
Már majdnem feladtam a reményt, de most van valamim, ami
bizonyítja az ártatlanságomat.
– Kösz – suttogom.
Lucinda még mindig a mobilját nyomogatja.
– Lefotóztam néhány üzenetet – mondja. – Ha összefogunk,
találhatunk valamit, amit a rendőrség nem vett észre.
Ránézek. Semmit sem szeretnék annyira, mint igent mondani neki.
De van még valami, amit tudnom kell előbb.
– Miért csinálod?
– Hogyhogy?
 – Mind meghalunk. Akkor meg mit számít?
– Igenis számít. Meg kell tennem. – Félrenéz. – Ha semmi sem
számít, akkor minden értelmét veszti.
Megköszörüli a torkát. Próbálja visszanyelni a könnyeit.
– Igazad volt – folytatja. – A levél ismeretében már látom. Tildának
szüksége lett volna rám, amikor még élt. Tartozom neki ennyivel.
– És aztán? Mi lesz, ha kiderítjük, hogy mi történt?
Lucinda megint rám néz. Eltart egy darabig, mire sikerül
értelmeznem az arckifejezését. Azért szorítja össze a száját, hogy úrrá
legyen a dühén.
– A szemébe akarok nézni annak, aki ezt tette, és azt akarom
mondani neki: Tudom, hogy te voltál. És mindenki meg fogja tudni, aki
számít neked. Már csak ez a büntetés maradt, nem? Senki sem akar
magányos és kiközösített lenni az utolsó időben.
Ha valaki, én biztosan tudom, hogy így igaz. Azon tűnődöm, hogy
Lucinda ezzel nem csak befolyásolni akar-e. Mert semmi szükség rá.
– Amúgy meg mi máshoz kezdhetnék? – kérdezi. – Agyaljak a világ
pusztulásán?
Ránézek. Aztán a telefonjára.
Ha elkezdjük keresni Tilda gyilkosát, legalább az utolsó két hetünk
és négy napunk értelmet nyer.
– Muti – mondom.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0026. számú bejegyzés

Apa egy órája jött haza a munkából, és Miranda boldogan elújságolta

neki, hogy itt járt Simon. Elfelejtettem szólni a húgomnak, hogy ez
titok.
Persze apa is hallotta a pletykákat Simonról. Megint veszekedtünk.
Amikor elmondtam neki az elméletemet Tilda üzenetéről, ráébredtem,
milyen zavaros ez az egész. Ez a magyarázat kétélű. Apa azt mondta,
Simonnak lehetett egy cinkosa is, aki írt neki Tilda telefonjáról. Azt
feleltem, hogy Simon nem tudhatta, hogy találkozunk. Ez az egész meg
sem történt volna, ha a kutyája nem akar agyonnyalogatni. De apa
megesketett, hogy nem találkozom vele többé.
Nincs nagy gyakorlatom benne, hogy hazudjak neki. De nem ártana
javulnom ezen a téren. Holnap reggel ugyanis találkozni fogok
Simonnal a Norrán, hogy megnézzük a helyet, ahol megtalálták Tildát.
Láttam az interneten, hogy az emberek virágokat és kártyákat vittek ki.
Azt mondják, a gyilkos vissza szokott térni a tetthelyre. Lehet, hogy
találunk ott valamit.
Átnéztük Tilda üzeneteit. Majd mesélek róluk, ha összeszedtem a
gondolataimat. De most megpróbálom meggyőzni az embereket, hogy
Simon ártatlan. Az anyukája, Judette megkéri a rendőr barátnőjét, hogy
hívjon fel ma este. A megbetegedésem óta most először posztoltam, és
írtam egy üzenetet Caroline-nak és Klasnak. Remélem, segít.
Tudom: Tilda nem akarná, hogy az emberek azt higgyék, Simon ölte
meg.

Ui.: Kíváncsi vagyok, apát az idegesíti-e, hogy már elég erős vagyok
önállóan csinálni valamit. Nem mintha örülne, ha beteg vagyok, de
akkor legalább mindig tudta, hogy hányadán áll velem.
Ezt persze sosem ismerné be, még magának sem. De szerintem van
ebben valami.
 Simon

A konyhaasztalnál ülök, és Lucinda posztját olvasom. Nyilvánosra

állította, és egyre többen osztják meg. Ömlenek a hozzászólások.
Sokakat nem sikerült meggyőznie. Nem zörög a haraszt, írja Tilda
egyik régi tanára. Tudom, hogy minden hétköznap bejár az iskolába, és
előkészíti az órákat, amelyeken senki sem fog részt venni. De a
legjobban azok dühítenek, akik köszönetet mondanak Lucindának, és
azt hangoztatják, hogy mindig is tudták, hogy ártatlan vagyok. Hol
voltak, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk? Ali írt, és
bocsánatot kért, de amikor megkérdeztem tőle, találkozunk-e, azt
felelte, hogy nem jó ötlet. Gyáva kutya.
Abba kapaszkodom, hogy már nem vagyok egyedül. Lucinda az én
oldalamon áll. És van egy tervünk.
Judette Mariával beszél telefonon a hálószobában. Emma már
lefeküdt. Kettesben vagyunk Stinával a konyhában. Üres
konzervdobozokat gyömöszöl egy szemeteszsákba. Elmosolyodik,
amikor összenézünk.
– Hú! – mondja. – Még mindig rossz érzés nem szelektálni a
szemetet.
Bólintok. Néhány hete életemben először kidobtam az elemeket.
Régen mindig nagyon odafigyeltem az ilyesmire. Azt hittem, hogy
minden tőlem telhetőt el kell követnem a világ megmentéséért.
Stinára nézek. Látom rajta, hogy mennyire megkönnyebbült az új
fejleményektől. Vajon a lelke mélyén attól félt, hogy én tettem?
Pap, tudtad?
Sok minden van Tilda levelében, amit még nem sikerült
megemésztenem.
– Miért nem mondtad, hogy beszéltél Tildával? – kérdezem.
Stina felemeli a szemeteszsákot, és körülményesen beköti a száját.
– Mire gondolsz?
– Tudod, hogy mire gondolok. Nyáron beszéltél vele.
Stina megáll a zsákkal a kezében. Csepeg belőle valami, de nem
veszi észre.
– Tilda mint pappal akart velem beszélni, nem pedig mint az
anyáddal – figyelmeztet. – Tudod, hogy nem…
– Mit számít még a titoktartási kötelezettség? – szakítom félbe.
 – Tildának számított – feleli Stina, és van valami szigorúság a
hangjában. – Honnan tudod, hogy találkoztunk?
– Nem mondott semmit, ami megmagyarázná a történteket?
– Nem.
– Nem gondolkodnál legalább, mielőtt válaszolsz?
Stina arcán piros foltok jelennek meg. A zsákból továbbra is csorog a
lé.
– Beszéltetek rólam? – kérdezem.
Stina szeme összeszűkül, az arca már majdnem vörös.
– A világ el fog pusztulni, Simon. Tildának más dolgok jártak a
fejében. És talán ideje lenne neked is más dolgokra is gondolnod.
– Talán könnyebb lenne más dolgokra is gondolnom, ha nem hinné
mindenki, hogy én öltem meg! De téged jobban érdekel a titoktartási
kötelezettséged, mint én.
– Szerinted nem segítenék, ha tudnék? – kiáltja Stina. – Szerinted én
szeretek aggódni miattad?
Bombom caplat be a konyhába. Elkerekedett szemmel néz ránk,
majd a levegőbe szimatol.
– Szerinted miért vagyok itthon ma? – folytatja Stina remegő
hangon.
– Azt mondtad, hogy szabadnapod van.
– Igen, az van! Mert az egyik beszélgetős csoport másik papot kért!
Azt mondták, hogy nem akarnak olyan lelkipásztort, aki egy gyilkost
nevelt!
Szó szerint eláll a lélegzetem. Bombom egyikünkről a másikunkra
néz, és idegesen morog.
– Értsd meg, ez nem csak téged érint! – folytatja Stina. – De
boldogan itthon maradnék, ha egyetlenegyszer is hajlandó lennél
beszélni velem, anélkül hogy világfájdalmasan sóhajtoznál, vagy
hülyének néznél! De úgy fest, ez túl nagy kérés!
Úgy hadonászik, hogy az egész padlót beborítja a szemétből csorgó
lé.
– Mit csináltok itt? – kérdezi Judette, amikor kijön a hálószobából.
Stina a fejét rázza.
– Elérted Mariát? – kérdezi erőltetett nyugalommal.
– Most rögtön felhívja Lucindát.
 – És aztán? Mit fog csinálni, hogy elhiggyék az emberek ebben a
kicseszett városban, hogy a fiunk ártatlan?
– Nem tudom – válaszolja Judette. – Egyszerre csak egy dolgot.
– De én nem akarok egyszerre csak egy dolgot! Tudni akarom, hogy
mi a terv!
Bombom óvatosan megszaglássza a tócsákat a padlón. Stina csak
akkor veszi észre, mi történt, amikor a kutya elkezdi felnyalogatni őket.
Megint kiabálni kezd, ezúttal teljesen értelmetlen dolgokat.
Felkelek. Kiveszem a kezéből a szemeteszsákot, és leteszem. Stina
nagy levegőt vesz, majd a száján át kifújja.
– Ne haragudj! – mondja. – Csak olyan rohadt tehetetlennek érzem
magam.
– Tudom – felelem, és megölelem.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0027. számú bejegyzés

A rendőrnő barátságos és figyelmes volt. Hallottam a hangján, hogy

hisz nekem. Biztosan ő is megkönnyebbült, hiszen ismeri Judette-et.
Megígérte, hogy elgondolkodik rajta, hogyan tudná felhasználni ezt az
értesülést, hogy tisztára mossa Simont a nyilvánosság szemében. Azt
mondta, nehéz eldönteni, hogy mi lenne a legjobb. A legszűkebb kört
leszámítva sokan már meg is feledkeztek Tildáról. Lehet, hogy Simon
szempontjából rosszabb lenne emlékeztetni az embereket az esetre.
Szerintem a rendőrségnek már fogalma sincs arról, hogy mitévő
legyen. A régi szabályok már nem érvényesek, és túl sok minden
történik. Éjszaka néhány Mirandával egykorú lány kiengedte a lovakat
a lovardából, hogy szabadon futhassanak, mielőtt elpusztul a világ.
Most rémült lovak galoppoznak a belváros utcáin, és több közlekedési
baleset is történt az országúton.
Simonon és rajtam múlik, hogy megtaláljuk-e Tilda gyilkosát. És
amikor elolvasom a posztomhoz érkezett hozzászólásokat, csak azt
látom, hogy ez az egyetlen módja Simon tisztára mosásának.

Most nem bírok többet írni. Teljesen kivagyok.

KÉT HÉTTEL ÉS HÁROM NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Már az ébresztő megszólalása előtt felébredek, és rögtön érzem, hogy

valami megváltozott a testemben. Megkönnyebbültem – olyan érzés,
amelyet már el is felejtettem. Felveszem a telefonom a padlóról. Bő
egy óra múlva találkozom Lucindával az üveggyárnál. Éjjel küldött egy
üzenetet.
Caroline válaszolt. Már nem hiszi, hogy te voltál.
Mosolygok. Megírom neki, hogy nemsokára találkozunk, és újra
megköszönöm, amit tett.
Johannes is válaszolt a tegnapi üzenetemre.
Atyaég, de örülök! Gyere el, bulizzunk!!!
Megírom neki, hogy szeretnék. Felkelek, felveszem az
íróasztalszékre dobott farmeremet és pólómat.
Több energiám van, mint egész nyáron. És nem az az ideges energia,
amely csak kóvályog a testemben. Ezt az energiát használni lehet
valamire.
Úgy érzem, van egy célom. Hála Lucindának.
Amikor kimegyek a konyhába, látom, hogy Emma az asztalnál ül, és
egy csésze teát keverget.
– Húúú, de jót szunyáltam! – mondom. – Már tizenegykor
bealudtam.
– Szükséged is volt rá.
– Szerintem is.
A nővérem felemeli a kanalat. Tele van a meleg teától megolvadt
sajttal. A szájába dugja. Le sem nyeli, máris fogja a következő szeletet,
négyzet alakúra hajtogatja, és a kanállal a teába mártja. Áthajolok az
asztal felett. A tejszerű teának édes virágillata van, a felszínén
zsírfoltok úsznak.
– Ez undorító – állapítom meg.
– Kóstold meg!
– Kösz, nem.
– Olvadt sajt – mondja Emma, mintha ez lenne a döntő érv.
Csinálok egy csésze teát meg két szendvicset, és leülök az asztalhoz.
– Hallottam, hogy Stinával este tiszta vizet öntöttetek a pohárba –
mondja Emma.
– Itthon vannak? – kérdezem, és a hálószoba felé biccentek.
 – Anya most ment el dolgozni, Judette meg visszaaludt szerintem. –
Emma előredől a széken. – Reggel kihagytad a harmadik világháborút.
Megfújom a teámat.
– Most min vesztek össze?
Emma a szájába veszi a kanalat, és megkocogtatja vele a
metszőfogát.
– Láttad, hogy mit tett ki rólad Maria a rendőrség Facebook-
oldalára?
– Nem – válaszolom, és előveszem a telefonomat.
– Stina szerint jobban is megerőltethette volna magát – folytatja
Emma halkan, miközben megkeresem a bejegyzést.

A rendőrség felhívja a lakosság figyelmét, hogy a meggyilkolt,

tizenhét éves lány ügyében, akit a Norra portenen találtak holtan, nincs
gyanúsított, és egyetlen bűnjelet sem támasztanak alá bizonyítékok. Az
alaptalan híresztelések sok kárt okozhatnak mind az áldozat
családjának, mind az ártatlanul megvádoltaknak, valamint
hátráltathatják a nyomozást.

Nézem a személytelen szavakat. A bejegyzéshez több mint negyven

kommentár érkezett.
– Jól vagy, Simon? Tudsz beszélgetni valakivel erről az egészről?
A tea megégeti a nyelvemet, amikor beleiszom. Káromkodom egyet.
– Ugye tudod, hogy hozzám mindig fordulhatsz? – folytatja Emma.
– Persze.
– Be fogsz kattanni, ha nem beszélsz senkivel.
Megint megfújom a teát. A nővérem, akinek sikerült kizárnia a
tudatából a tényt, hogy a Föld pusztulása a szíve alatt hordott gyerek
vesztét is jelenti, attól fél, hogy én bekattanok.
Iszom egy kortyot, aztán elkezdem olvasni a hozzászólásokat. Úgy
látom, néhányan az én pártomat fogják.
– Anya rosszul viseli, hogy Mariától függ – suttogja Emma. –
Szerintem még mindig becsapva érzi magát.
Már a nyelvemen van, hogy megkérdezzem, miért, amikor megakad
a tekintetem az egyik utolsó hozzászóláson.
Persze hogy ezt mondja a rendőrség. Ha egyszer az a leszbikus zsaru
az anyukák barátnője.
 Érkezett rá egy válasz.
Nekem nem lenne ellene kifogásom, ha azok ketten
megbilincselnének.
Felnézek a telefonról.
– Mármint szerintem Judette nem csinált semmi rosszat – folytatja
Emma fojtott hangon, és a hálószoba felé les. – Hiszen elváltak. De…
– Judette és Maria együtt jártak? – kérdezem.
Emma a tenyerébe temeti az arcát, és erősen megdörzsöli a szemét.
– A fenébe! Azt hittem, tudod.
– Most már az egész város tudja – felelem, és elé teszem a
telefonomat az asztalra.
Emma leengedi a kezét, a szeme vörös és ráncos.
Miközben elolvassa a hozzászólásokat, végigveszem magamban
azokat az apróságokat, amelyek tavasz végén szemet szúrtak. A hetek,
amikor Judette-nél laktam, tele voltak jelekkel.
Fehér ember hajára való sampon. Túl világos színű korrektor.
Ismeretlen parfüm illata a szobában, amikor visszamentem a Stinával
töltött egy hét után. Amikor rákérdeztem, Judette azt felelte, egy
barátja ott aludt. De voltak más jelek is. Mintha Judette folyton-
folyvást a telefonját leste volna. Amikor filmet néztünk, teljesen rossz
helyeken nevetett. És megint elkezdett zenét hallgatni.
Annyira nyilvánvaló volt, hogy most már nem is értem, miért nem
szúrta ki a szemem annak idején.
Emma undorodó arckifejezéssel tolja el maga elől a telefonomat.
– Mikor szakítottak? – kérdezem, és Judette titkos kis mosolyaira
gondolok.
Biztosan érzett valamit Maria iránt. Biztosan jó volt nekik együtt.
– Júniusban – válaszolja Emma halkan. – Ez volt anya feltétele, ha
Judette vissza akar költözni.
Vagyis Judette az én kedvemért szakított. Visszaköltözött, hogy több
időt tölthessen velem. Én pedig mindent elkövettem, hogy ne kelljen
itthon lennem.
A lelkiismeret-furdalástól elszorul a torkom.
– Hogy tehette ezt Stina? – kérdezem.
– Tényleg nem érted? – kérdez vissza Emma.
Egymásra bámulunk. Néha elfelejtem, hogy Judette csak a
mostohaanyja a nővéremnek. Együtt nevetni Stinán, egy dolog, de ha
az anyák összevesznek, Emma mindig Stina pártját fogja. Én meg
kénytelen vagyok Judette-et védeni.
– Anya azt szeretné, ha ez az egész működne – mondja Emma.
– A zsarolás rohadt romantikus.
– Ez nem zsarolás! Nem élhetett úgy együtt Judette-tel, hogy közben
neki van valakije! Mi furcsa van ebben?
Korábban ezen összevesztünk volna. Ha Stinának és Judette-nek
gondjai támadtak, nemcsak egymásból hozták ki a legrosszabbat,
hanem belőlünk is.
De most nem akarok veszekedni. A végén még mondani találnék
valamit. Ezért inkább felállok, a mosogatóba teszem a csészémet, és
otthagyom az asztalon az érintetlen szendvicseket.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0028. számú bejegyzés

Nem volt időm minden üzenetet megnézni Tilda számítógépén. Azokra

az emberekre koncentráltam, akik az utolsó időben keresték.
Elin és Amanda, természetesen, meg a távolabbi bandatagok. Nem
volt jó érzés elolvasni, hogy miket írtak. Sok-sok apró dráma játszódott
le a szemem előtt, de semmi olyasmi nem volt közöttük, aminek köze
lehet Tilda halálához. És mindenki ott volt az afterpartyn. Ők nem
tehették.
Láttam egy beszélgetést Mollyval, aki jobbára hangulatjeleket
küldött. Tilda nagymamájának ősrégi telefonja lehet, mert csupa
nagybetűvel írt. Az üstökös érkezésére való tekintettel voltak
búcsúzkodó üzenetek is, amelyeket az ország különböző részein lakó
rokonok írtak.
Caroline kommentárjait alig bírtam végigolvasni, főleg az utolsó
napokból származókat, amikor kétségbeesetten könyörgött Tildának,
hogy hívja vissza, és mondja meg, hová tűnt. És az, aki Tildának adta
ki magát, aki tudta, hogy Tilda a bezárt gyár mögött fekszik holtan,
mindig azt válaszolta, hogy hamarosan hazamegy. Én is szeretlek. Te
vagy a világ legjobb anyukája.
Tilda nem túlzott, amikor azt írta, hogy Klas meg akarja téríteni.
Napi szinten küldözgetett neki cikkeket Jézus eljövetelének jeleiről.
Ezekben felsorolták azokat az eseményeket, amelyeket a Biblia
megjövendölt. (Zsinórban három szuperhold, Zika-vírus, második
világháború.) Kirázott a hideg, miközben olvastam őket. Kis híján úgy
éreztem, hogy a pusztulásunk eleve el volt rendelve. Klas bibliai igéket
is küldött. Néhányat akkor is mondott, amikor kiborult (vagy beborult)
a Lindgårdenben. Meg még ezeket:
És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön
pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog.
Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt,
a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei
megrendülnek.
És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal
és nagy dicsőséggel.
 Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti
fejeteket; mert elközelgett a ti váltságotok.
Klas újra meg újra megkérte, hogy menjen el vele az Igazság
Egyházába. Térjen meg, mielőtt túl késő lenne. Talán nem is olyan
különös, ami a temetésen történt. Ami őrültségnek tűnt, talán csak egy
teljesen természetes reakció volt, hiszen Klas azt hiszi, hogy a lánya a
pokolban fog égni? Örökké, miközben ő maga tisztes távolságban
trónol a mennyekben. Örökre elszakadnak egymástól. Borzalmas lehet
ilyesmit elképzelni.
De Tilda ellenállt Klas „megmentési” kísérleteinek. Szinte sosem
válaszolt az üzeneteire. Klas pedig addig küldözgette őket, amíg meg
nem találták Tilda holttestét. Vagyis ő sem tehette, hiába hasonlította
Tilda egy horrorfilm őrült papjához. Készültek fényképek róla,
Andersről és Erikáról a gyülekezetben Tilda halálának éjszakáján.
Aztán voltak üzenetek olyan srácoktól is, akikkel Tilda nyáron
szexelt. Ezeket nem mutattam meg Simonnak. Nekem is elég vacak
volt látni őket. Olyan jól ismerem Tilda testét. Ezerszer láttuk egymást
az öltözőkben, és masszíroztuk ki a görcsöket egymásból a szaunában.
Amikor egymásnál aludtunk, sosem bújtunk törülköző mögé
zuhanyzáskor. Nem csináltunk nagy ügyet a meztelenségből. De
teljesen más volt Tildát azokon a képeken látni, amelyeket a srácoknak
küldött. Megnéztem a profiljukat, ha nyilvános volt. Néhányan a
meccset nézték társaságban odahaza, mások nem is tartózkodtak a
városban azon az éjszakán. Páran kint voltak a téren. Lehet, hogy nekik
érdemes lenne a körmükre nézni. Mégsem hiszem, hogy valamelyik
közülük tette. Amikor Simon elmondta, hogy miről beszélgettek
Tildával, világossá vált számomra, hogy olyasvalakihez tartott, akit jól
ismert. Vagy hozzám, hogy beszélgessünk, vagy valamelyik
„álszenthez”, hogy beolvasson neki. De az illető mindenképpen fontos
volt neki. A srácoknak írt üzeneteiben azonban nyoma sincs
érzelmeknek. Úgy tűnik, alig ismerték egymást.

Valójában két, esetleg három ember van, akiről biztosan tudjuk, hogy
beszélnünk kell vele.

Tommy: Tilda utoljára az eltűnése előtt pár nappal küldött neki

üzenetet. Hozzá akart tenni valamit egy olyan témához, amiről
korábban beszéltek: Ha hiba volt, amit tettem, akkor a te hibád. Ezt
megelőzően semmi sem volt május végéig. Ott pedig csak a szokásos
edzésidőkről és versenyekről volt szó. Mi történhetett nyáron? Tilda azt
írta a levelében, hogy fel akarja húzni Tommyt, amiért annyi mindent
tönkretett. Erika mondta, hogy történt valami közöttük, de nem tudta,
mi. Megkérdeztem Amandát, aki azt válaszolta, hogy Tilda kiakadt
Tommyra, de ő sem tudta, miért. A fenébe is, Tilda, miért voltál ilyen
titokzatos?
Caroline tudhat valamit? A temetésen észrevettem, hogy kerüli
Tommyt.
Tommy egész nyáron nem posztolt a közösségi oldalakon. Azt sem
tudjuk, mit csinált a meccs alatt.

Az új barát: Simonnal nem tudjuk, hogy kinél írta a levelet. Amanda

senkit sem ismer, aki rajong a világűrért. Nem találtam új barátnak
szóló üzeneteket sem, hacsak nem ugyanaz az ember, akitől Tilda a
drogot szerezte.

Tilda dílere: Szintén nem tudjuk, hogy kicsoda, de most már legalább
van egy telefonszámunk. Találtam egy beszélgetést valakivel, aki nem
szerepel Tilda névjegyzékében. Június elején kezdődött. Az üzenetek
szűkszavúak. Többnyire Tilda javasolt egy időpontot, amire egy OK-t
vagy egy nem OK-t kapott válaszul. Helyet sosem beszéltek meg, ami
azt jelenti, hogy mindig ugyanott találkoztak.
Csak néhány hosszabb üzenet volt. Az ismeretlen aggódott, hogy
Tilda lebuktatja őket. Tilda megígérte, hogy vigyázni fog. Nem
kockáztatom meg, hogy többet ne akarj találkozni velem.
Tilda halálának délutánjára is megbeszéltek egy találkozót. Ennél
gyanúsabb már nem is lehetne.
Meg fogjuk keresni. De mit mond az ember egy bűnözőnek, egy
nyilvánvalóan paranoiás alaknak? Bocs, de nem te ölted meg véletlenül
a legjobb barátnőmet, amikor drogot adtál el neki?

Elismerem, nincs túl sok nyomunk, amin elindulhatunk. Tegnap este

könnyű volt a nagy küldetésről fantáziálni. Most mennem kell, ha oda
akarok érni az üveggyárba a Simonnal való találkozóra, bár
legszívesebben felhívnám, és megmondanám neki, hogy inkább
szarjunk az egészre. Mit tudunk mi a gyilkosok elfogásáról?
 Simon

Most látom először közelről az üveggyárat. Leparkolom Judette autóját

a türkiz hullámlemezből épült hodály előtt. Négy táblán egy-egy betű
áll, amelyek az ÜVEG szót adják ki – se több, se kevesebb.
Lucindának még híre-hamva sincs, de korán jöttem.
Kihúzom a slusszkulcsot. Előrehajolok a vezetőülésben, és nézem a
műanyag mécsestartókat, a többé-kevésbé elhervadt virágokat, a
papírlapokat és a szemetet, ahogy a szél fújja az aszfalton, és fennakad
a gyár mögötti drótkerítésen. Egyik kezemmel a kormányt szorítom. A
saját lélegzetemet és a rozoga ablakokon besüvítő szelet hallgatom.
Előbb-utóbb úgyis vége lett volna, de ő csak a jóra emlékszik, írta
Tilda a levelében.
Igaz ez?
Amikor Tildával jártunk, néha olyan érzésem volt, mintha bizonyos
dolgokat nem mondana el nekem. Volt valami a tekintetében. Nem
fejezett be egy-egy mondatot.
A világon senki sem ismert nála jobban. De azt írta, hogy már a
Foxworth előtt is titkolt Lucinda elől és előlem dolgokat.
Félek, hogy mit fogunk találni, ha kutatni kezdünk. Olyasmit, ami
miatt kénytelen leszek átértékelni az egész kapcsolatunkat, ami a szép
emlékeket is tönkreteszi?
Akivel jártál… már nem létezik. Lehet, hogy sosem létezett.
Miért nem vettem ezt komolyan? Bármire kész voltam, hogy
visszaszerezzem Tildát. Kivéve, hogy odafigyeljek arra, amit mond.
Olyan, mintha a Foxworth egy fényszóró lenne, amely élesen
megvilágítja, mi mindent meg nem teszünk azért, hogy túléljük a
szerelmet. Nincs jogom haragudni Stinára, amiért választás elé állította
Judette-et. Kénytelen volt, ha nem akart belepusztulni.
Besüvít a szél az ablakon. A papírlapok az aszfalt felett repkednek.
A közelben nincs utcalámpa. Azért jött ide Tilda, hogy találkozzon
valakivel? Vagy már halott volt, amikor idekerült?
Ha itt segítségért kiabált, senki sem hallhatta. Az éjszaka tele volt
sikolyokkal.
Most meghallanám? Ha tényleg figyelnék?
Amikor elvittem Stinát a munkahelyére, azt mondta, hogy
megpróbálhatnék beszélni Tildával.
 A gondolatra hevesebben kezd dobogni a szívem.
– Tilda – mondom.
Furcsa érzés kiejteni a nevét. Mintha a halála ezt is megváltoztatta
volna.
Megborzongok. Lehunyom a szemem.
– Tilda, ha hallasz, szeretném, hogy tudd: gondolok rád. És hiányzol.
Nagyon.
Nincs válasz. Hülyén érzem magam, de folytatom.
– Lucindával megpróbáljuk kideríteni, hogy ki tette ezt veled. Neki is
hiányzol. Ha valahogy tudnál segíteni nekünk, kérlek, próbáld meg.
Ugrok egyet, amikor kopognak az oldalablakon. Lucinda áll a kocsi
mellett, és azt tátogja felém, hogy „bocs”. Szőke haja és frufruja van,
pont, mint a képen Tilda szobájában. Eltart pár másodpercig, mire
rájövök, hogy paróka.
Vajon észrevette, hogy magamban beszélek?
Kiszállok az autóból, és felteszem a kapucnimat, hogy védjen a
széltől.
– Bocs, hogy megijesztettelek – mondja Lucinda.
A napszemüvegében a saját körvonalaimat látom az ég háttere előtt.
Szeretném megölelni, de inkább neki kellene kezdeményeznie. Nem
teszi.
– Kösz, hogy beszéltél Mariával – mondom.
– Nincs mit. Magától értetődik.
– Nem, egyáltalán nem.
Mosolyog. De látom rajta, hogy valami baj van.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Nem tudom. Nem nevetséges elképzelés, hogy meg tudjuk
csinálni? Mármint ha megtaláljuk is, aki ezt tette, miért vallaná be?
Ellenállok a késztetésnek, hogy elkeseredetten győzködni kezdjem.
Nem szeretném, hogy ezt csinálja, ha nem akarja.
Azt szeretném, ha akarná.
– Nem tudom, hogy nevetséges-e – felelem. – Csak azt tudom, hogy
meg kell próbálnom. És az is lehet, hogy vallani fog.
Lucinda kisimítja a paróka egyik tincsét az arcából. Úgy tűnik,
kétségei vannak. De nem szól semmit.
– Stina szerint a templomba járók mostanában sokat beszélnek
magukról – folytatom. – Az emberek, akik tudják, hogy meg fognak
halni, szeretik elmondani a titkaikat.
– Én nem szeretném. Senkivel sem akarnék beszélni.
Nem tudom, hogy erre mit válaszoljak. Lucinda is hallgat egy
darabig.
– Reméljük, hogy akit keresünk, nem olyan, mint én – mondja végül,
és a virágok meg kártyák halma felé néz. – Hoztál valamit?
– Eszembe sem jutott. Kellett volna?
Határozottan megrázza a fejét.
– Tilda napokig feküdt itt holtan. Ez az utolsó hely, ahová virágot
akarok tenni.
Követem a pillantását. Arra gondolok, hogy milyen hideg és vizes
lehetett az aszfalt azon az éjszakán. Lucindának igaza van.
– Jól van – sóhajtom. – Akkor gyerünk!
Egymás mellett vágunk át a parkolón. Felveszek egy papírlapot. Már
nem lehet elolvasni, mi állt rajta. Az eső hamuszürke felhővé mosta a
tintát, amely aztán újra megszáradt. Elengedem a papírt, amelyet
megint felkap a szél. A napfény megcsillan az üvegszilánkokon és az
üres palackokon. Mindenhol csikkek hevernek, mintha bulit tartottak
volna itt. A virágcsokrok száraz szirmai halkan zizegnek a szélben.
Lucinda leveszi a napszemüvegét. A szeme alatt véraláfutás-szerű
sötét karikák. Szemügyre vesszük a plüssmacikat és a kabalaállatokat.
Néhány feldőlt, mintha be lenne rúgva. Szemük üresen mered ránk. Két
bolyhos kis mackó egy-egy szív alakú párnát tart gyárilag készített
kézírással: Hiányzol!, valamint: Te vagy a legjobb! Leguggolok.
Megnézem őket közelebbről.
– A kórházban árultak ilyeneket – mondja Lucinda rezzenéstelen
arccal. – Ötöt kaptam, amikor bent feküdtem.
Lefényképezem a macikat a telefonommal. Lucinda felemel egy
csokrot. A szirmok olyan szárazak, hogy szétmorzsolódnak, amikor
elolvassa az egyik szárra rögzített kártyát.
– Elintől és Amandától – mondja. – Szeretünk. Nyugodj békében!
Leteszi a csokrot, anélkül hogy levenné róla a kártyát. Felvesz egy
fehér plüssnyulat, amelyen szürke koszfoltok éktelenkednek, és
alaposan elázott. Kattint a telefonjával. Én felemelek egy mécsest,
amely alatt egy kockás lap van. A kézírás egy idős emberé, aki reszkető
kezével igyekezett a lehető legszebben formálni a betűket.
 Boríthatja hant a pillangó testét,
De őrizzük szédült libbenését!

A vers alatt a „Gill néni” aláírás áll. Lucindára nézek, aki a vállam
felett elolvassa a szöveget. Megint rajta van a napszemüveg. Feltolja az
orrán.
– Ezt a marhaságot! – mondja, és készít egy fotót.
Sok-sok vers van. Dalszövegek. Tilda képeiből készített kollázsok.
– Ezt nézd! – szólal meg Lucinda, felemelve egy nejlonba burkolt
papírt.
Rögtön felismerem a szöveget, amelyet kalligrafikus betűtípussal
nyomtattak. Annak a versnek az eleje, amely nyáron terjedt. A költő,
Lord Byron Emma egyik kedvence volt, amikor annyi idős lehetett,
mint mi.

Álmot láttam, s nem álom volt csupán.

Kihúnyt a fényes nap, s a csillagok
az örök térben vaksin tébolyogtak,
Út-vesztve, fénytelen, s a megfagyott föld
feketén ingott a holdtalan űrben.

– Aki ezt hozta, azt sem tudta, hogy ki volt Tilda – mondja Lucinda.
Kötelességtudóan lefényképezem a szöveget, de úgy gondolom,
Lucindának igaza van. A versnek semmi köze Tildához. Rólunk szól,
mindnyájunkról. Megkísérli a halálunkat valami sötéten romantikus és
szép dologgá nemesíteni.
Megtaláljuk pár régi osztálytárs kártyáját, akikkel sosem találkoztam,
meg azét a tanárét, aki azt kommentelte, hogy „nem zörög a haraszt”.
Egy egyenetlen szárhosszúságú virágokból készült csokor alatt
fémesen megcsillan valami. Valaki ligeti zsályát és sarkantyúvirágot
szedett. A lila és rózsaszín virágok megfakultak, megbarnultak. Alattuk
egy halom medál különböző színű szalagokon.
– Ezeket a váltócsapat nyerte, amikor Tilda is benne volt – mondja
Lucinda, és átnyújtja az érmeket.
A fém hideg az ujjaim között. Megnézem a neveket, igyekszem
felidézni, hogy ott voltam-e a versenyeken, de utólag nehéz
beazonosítani az uszodákat.
 Az úszók csak a váltóban dolgoztak együtt, akkor voltak igazi csapat.
Látom magam előtt Tildát, ahogy a vizet szeli. Nyitott száját, amely
beszívja a levegőt, mielőtt arca újra a felszín alá bukik.
– Nincs hozzá üzenet – mondom.
– Nem is kell. Tommynál voltak. De jól tette, hogy elhozta őket
Tildának. Az ő érdeme volt, hogy nyertünk.
Az érmek egymáshoz koccannak, amikor visszateszem őket az
aszfaltra.
– Szeretted? – kérdezem.
– Mit?
– Az úszást?
Pár pillanatig csend van.
– Igen. Mindennél jobban.
Feláll.
– Kérdezhetek valamit a betegségedről? – szólalok meg.
– Persze.
Követem a drótkerítéshez. Most látom, hogy amit szemétnek néztem,
az egy csomó papírvirág pipatisztítóból készült szárakon. A vékony
selyempapírt megtépázta az eső és a szél.
– Megbékéltél a gondolattal, hogy meg fogsz halni? – kérdezem.
– Igen.
Lucinda levesz egy világossárga papírvirágot. Lefényképezi, majd
visszahelyezi a kerítésre.
– Szóval hozzá lehet szokni – mondom.
– Attól függ. Én annyira beteg voltam, hogy már nem érdekelt.
– De szerinted előnyben vagy hozzánk képest?
Lucinda felém fordul.
– Annyi mindenről lemaradtam, hogy már nem is tudom, ki van
előnyben kihez képest.
– Bocs, nem akartam…
– Tudom. Úgy volt, ahogy Tilda írta. Jó kislányok voltunk, és mindig
megtettük, amit kellett. Azt hittük, ráérünk később is élni. És nézz
ránk!
Lucinda letörli a könnyeit a napszemüvege alatt. Nehezen veszi a
levegőt.
– Bocs – ismétlem.
 – Nem kell bocsánatot kérned. De nem tudok rákos
életbölcsességekkel szolgálni, amelyektől neked könnyebb lesz.
A plüssállatok között matat. Felemelek egy leégett mécsest. Egy
szívet ábrázoló papírlapot ragasztottak rá. Sait szálkás betűkkel írta rá a
nevét. De ő is ott volt az afterpartyn, amikor megérkeztem.
– Ezt felismerem – mondja Lucinda.
Egy nagy mancsú, dús sörényű, túlméretezett kék üvegszemű
tigriskölyköt tart elém. Én még sosem láttam. Amikor Lucinda
lefényképezi, olyan, mintha az állat a lencsébe mosolyogna félig nyitott
szájával.
Lassan végzünk. Megborzongok, amikor a szél befúj a kapucnis
pulcsim alá. Lucinda feláll. Rám néz.
– Basszus! – mondja, és a fejéhez kap.
Még pont odaérek, mielőtt összeesik.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0029. számú bejegyzés

Elájultam a Norrán. Lehet, hogy egyszerűen csak leesett a

vérnyomásom. Túl gyorsan álltam fel. És túl keveset aludtam.
Simon hazahozott. Néhány utcányira tett ki, hogy apa ne lásson
minket együtt. Addigra már jól voltam, csak nagyon ciki volt az egész.
Amikor beléptem a házba, karácsonyi zene ütötte meg a fülemet. Az
a fajta, amit minden üzletben játszanak egész decemberben, és amitől
azon kezd gondolkodni az ember, hogy bírják elviselni az ott dolgozók.
A komódon az előszobában pár rusnya télapó állt, amelyeket
kiskoromban a suliban csináltam. Beléptem a konyhába, ahol apa és
Miranda épp alkoholmentes forralt bort szürcsölgetett. Mindenhol
télapók. Égtek az adventi gyertyák. Nem tudom, hogyan érzékeltessem
veled, milyen bizarr látvány volt a karácsonyi csillag az ablakban,
miközben a kert burjánzott odakint.
Miranda lement a pincébe, és felhozta a karácsonyi holmival teli
papírdobozokat. A forralt bort a spájzban találta. Kíváncsi vagyok,
mióta tervezi ezt.
– Szeretnék még egyszer utoljára karácsonyozni – mondta, én meg
nem mertem apára nézni, mert tudtam, hogy akkor valamelyikünk
elbőgi magát, és ez valószínűleg én leszek.
A kishúgom imádja a karácsonyt. A legtöbb gyerek imádja, de ő
nagyon. Nemcsak az ajándékozást, hanem az ételeket, a giccses
díszeket és a vidám karácsonyi dalokat is.
Apa talált egy doboz ajókát a hűtőben, és halas rakott krumplit
készített, amíg mi Mirandával feldíszítettük a műfenyőt. És tényleg
karácsonyi hangulatba kerültem, főleg amikor besötétedett. Vacsora
közben megnéztük a Donald kacsa karácsonyát a YouTube-on, és apa
szokás szerint elmondta, hogy gyerekkorában ez volt a legfontosabb
karácsonyi program, mert akkoriban „alig volt rajzfilm a tévében, és
egyébként is csak két csatorna volt, és nem volt még internet, ti egy
napig sem bírtátok volna”. Már az, hogy mindig elmondja ezt,
valóságos karácsonyi hagyománnyá vált nálunk. És most utoljára
hallhattuk. Ezután megnéztük a Reszkessetek, betörők! című filmet,
amelyet én csak Miranda kedvéért szenvedtem végig. Fuldoklott a
nevetéstől, amikor a betörők pórul jártak.
Túl keveset írok a húgomról. Ne hidd, hogy nem fontos nekem.
Nagyon szeretném, ha ő is írna a TellUsra, hogy megismerhesd.
Egyébként lehet, hogy ír is. Rá vallana, hogy nem szól róla nekem és
apának. Nézd meg, hátha megtalálod a történetét.
Nagyon mások vagyunk. Miranda mindig töprengő típus volt, de ez
nem akadályozta meg abban, hogy sok barátja legyen. Kíváncsi
vagyok, hogy milyen lett volna felsősként. Abban az életkorban
minden elképesztően gyorsan történik. Az ember új osztályba kerül, új
szerepekbe, amiket nem látott előre. A szövetségek napról napra
változnak, a barátokból egykettőre ellenségek lesznek. Semmiben sem
bízhat az ember. Még a teste sem olyan, mint volt. Gyakran örültem
annak, hogy nekem ott van az úszás, így volt mire koncentrálnom. Nem
keveredtünk bele a folyosókon zajló láthatatlan háborúkba. Egy
buborékban éltünk, amibe csak kevesek akartak bepillantani. De
Mirandának nincs ilyen menekülőútja.
Simonnal semmit sem találtunk a Norrán, de folytatjuk a kutatást. A
kétkedés azonnal elmúlt, amint találkoztunk. Furcsa, mennyi bátorságot
merít az ember abból, hogy nincs egyedül.
Azon gondolkodom, hogy mit tett velem ez a hosszú magány. Gyáva
lettem? Aligha tudsz válaszolni erre. Nem ismersz még túl régóta, és
csupán egy kis részemet látod itt, a szövegekben. És soha senkit sem
lehet teljesen kiismerni. Akkor sem, ha minden gondolatomat pontosan
leírom. Akkor sem, ha találkozunk. Akkor sem, ha te is ember lennél.
Simon holnap délelőtt találkozik Caroline-nal. Talán sikerül
kiderítenie, hogy miért haragudott Tilda Tommyra.
Délután, amikor már tudni fogjuk, hogy mit mondott Caroline,
találkozom Tommyval a városban. Megígértem Simonnak, hogy
valamilyen nyilvános helyet javaslok. A biztonság kedvéért. Ironikus,
nem? Sokáig kerültem a belvárost, hogy ne lássanak, most meg pont
azért kell odamennem, hogy lássanak.
Ha mindez nem vezet sehová, megkeressük Tilda dílerét. Már tudom,
hogy mit fogok mondani neki. De remélem, nem lesz rá szükség.
Most megpróbálok aludni. A film után szundítottam kicsit, csak egy
fél órát, vagy ilyesmi, és amikor felébredtem, a lepedőm csuromvíz
volt az izzadságtól. Ez bárkivel megeshet. Biztosan nem jelent semmit.
Tényleg. De akkor is ezt beszéltem be magamnak, amikor először
lettem beteg, és nem voltam hajlandó elhinni, hogy komoly baj van.

Ui.: Simon anyukája, Stina azt mondta, hogy az emberek előszeretettel

mesélnek magukról a haláluk előtt. Azt hiszem, én nem ilyen vagyok.
De lehet, hogy én meg így próbálom elmondani a titkaimat, mielőtt
meghalok. Olyasvalakinek írok, aki talán nem is létezik.

Ui. 2.: A karácsonyozás miatt hiányozni kezdett a tél. Pedig utálom a

sötétet és a hideget. Mégis hó után vágyakozom, amely betemet,
megszépít és ragyogóvá tesz mindent. Hallani vágyom a hó ropogását a
talpam alatt.

KÉT HÉTTEL ÉS KÉT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0030. számú bejegyzés

Tehát az volt a terv, hogy a) olyan helyen találkozom Tommyval, ahol

nem leszünk egyedül, b) azután találkozom vele, hogy Simon beszélt
Caroline-nal. De Tommy ma reggel felhívott, és azt mondta, hogy
délutánra közbejött valami, viszont úgy alakult, hogy most éppen a
környéken van. Értem akart jönni kocsival.
Úgy képzelem, hogy itt, a TellUson okosan és választékosan írok, de
ha zavarba jövök, az agyam kissé fáziskésésbe kerül. És még ez a
jobbik eset. Máskor teljesen leáll. Mint például amikor Tommy
felvetette, hogy értem jön. Egyetlen kifogás sem jutott az eszembe.
Ezért igent mondtam. Persze. Nem gond. Nagyszerű. Légyszi, ne ölj
meg.
Elhatároztam, hogy felveszem a Tommyval folytatott beszélgetést,
bár ez akkor sem ment túl jól, amikor Simonnal találkoztam a stégen.
(Neked nem is meséltem, de az volt, hogy elejtettem a telefont. Ha ő
lett volna a gyilkos, erre akár meg is ölhetett volna.)
Mivel továbbra is írok neked, nyilván rájöttél, hogy nem öltek meg.
De halálosan rettegtem, amikor Tommy autója megállt az utcán.
Részletes rémálomjelenetek peregtek le a szemem előtt. Rossz kérdést
teszek fel. Tommy pánikba esik, és úgy fejbe ver, hogy kinyúlok. Elhajt
a Norrára, és megáll az üveggyár előtt.
A valóságban az történt, hogy beültem az anyósülésre, Tommy meg
kikapcsolta a biztonsági övét, hogy rendesen megölelhessen. Azt
mondta:
– Úgy örülök, hogy jelentkeztél.
Meg ezt:
– A temetésen szerettem volna többet beszélni veled, de elég nagy
volt ott a felfordulás.
Miközben a város felé hajtott, elmondta: nyáron csoportterápiára járt,
hogy fel tudja dolgozni az üstökösfélelmét (ezt a szót használta), és
találkozott valakivel, aki fontos neki. Még sosem érzett ilyet.
Még soha nem mesélt magáról ilyen sokat, főleg nem olyan
dolgokat, amelyeket gyengeségnek lehet tekinteni. Az biztosan aláásta
volna a tekintélyét, vagy ilyenek. Hálás vagyok, hogy a Foxworth nyílt
és közlékeny emberré tette, mert így nem kellett különösebben
megerőltetnem magam. Olykor-olykor rajtakaptam, hogy néz, mintha
csak titokban merne szemügyre venni. Mintha tilos lenne észrevenni,
hogy mennyire lesoványodtam, és hogy parókát viselek. Elképesztően
fárasztó tudni, hogy a puszta létezésemmel kellemetlen helyzetbe
hozok másokat, de akkor valahogy védve éreztem magam ettől.
Tommy nem mer majd olyan alaposan szemügyre venni, hogy
feltűnjön neki, milyen mereven viselkedem, és ha mégis, azt fogja
hinni, hogy a betegség miatt van.
Amikor leparkolt a központban, sírva fakadt.
– Annyira sajnálom, Lucinda, annyira sajnálom, ami történt –
mondta.
Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy nem a gyilkosságot ismerte
be, hanem a rákra, Tilda halálára és a világvégére gondol.
A város a meccs óta tele van szeméttel. A buszállomás reklámjait és
az elhagyatott boltok kirakatait néztem. Volt bennük valami
hátborzongató. Arra a jövőre emlékeztettek, amely sosem jön el.
Semmi értelme a vezetésóráknak, a fogyókúrás szereknek, az éves
előfizetéseknek, a ránctalanítókrémeknek, a magánnyugdíj-
pénztáraknak. Senki sem utazik el karácsonykor. A plakátokon hirdetett
filmeket sosem vetítik le a mozikban.
Átsétáltunk a téren, és leültünk a parkban. A pázsit tele volt
emberekkel. Kihangosítva hallgatták a zenét a telefonjukról, és
próbálták elnyomni a másik számait. Egy magányos öregember
valószínűleg a teljes kenyérfejadagját a galamboknak és sirályoknak
adta. A madarak vadul verdestek a szárnyukkal, és buzgón csipegettek.
Egy idős nő szórólapokat osztogatott „Foxworth-blöff” címmel.
– A kommunisták találták ki – mondta. – Azóta készülnek rá, hogy
ledőlt a fal.
Minél többet beszélgettünk Tommyval, annál inkább beláttam, hogy
kedvelem. Olyan volt, mintha most először találkoznék a Tommy nevű
emberrel, pedig éveken át az életem fontos része volt.
Azt mondta, hogy mindennap úszik, gyakrabban, mint edző korában.
Aztán megemlítette az uszodai bulit. Úgy éreztem, itt az idő, hogy
megpendítsem a Tilda-témát. De elcsesztem.
A beszélgetés utolsó részét a TellUs alkalmazással vettem fel. A
következő bejegyzésben elolvashatod. Én újra meg újra megteszem
(mert a hangfelvételt nem akarom meghallgatni), de nem találok
választ a kérdésekre.
A fenébe is! Könnyebb lett volna, ha nem kedvelném Tommyt.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0031. számú bejegyzés

Tommy: Napokig tartott eltakarítani a mocskot, amit hagytak.

Lucinda: Hát igen.
(Szünet.)
Lucinda: Nagyon hiányzik az úszás.
Tommy: Te voltál az egyik legjobb.
Lucinda: Aha. De nem voltam olyan jó, mint Tilda.
Tommy: Nem. Senki sem volt olyan jó. (Nevet.)
Lucinda: Nem.
Tommy: Szerintem ő szervezte a bulit.
(Szünet.)
Tommy: Nem tudom felfogni, hogy meghalt. Egyszerűen nem megy.
Lucinda: Tudom.
(Szünet.)
Lucinda: Hogy tudtad meg?
Tommy: Másnap reggel, miután megtalálták. Gyorsan terjedt a hír.
Te?
Lucinda: Apa mondta el. Bent volt a kórházban, amikor bevitték.
Tommy: Jóságos ég! Látta?
Lucinda: Igen. De nem ő vizsgálta meg.
Tommy: Istenem! Persze hogy nem. Hiszen kiskora óta ismerte.
Lucinda: Aha.
Tommy: Szóval apukád mondta. De jobb is így, mint ha a neten
láttad volna, vagy ilyenek.
Lucinda: Ja. Jobb.
Tommy: Remélem, megtalálják azt, aki ezt tette. Bár nem tudom,
hogy van-e még egyáltalán lehetőségük nyomozni.
(Szünet.)
Tommy: És mi az ábra? Jól vagy?
Lucinda: Mi? Ja, igen.
Tommy: Fáradtnak tűnsz. Arra gondoltam, hogy ha…
Lucinda: Nem. Én tényleg… Csak nehéz erről beszélni.
Tommy: Megértem. Jobb, ha témát váltunk.
 Lucinda: Ne. Szívesen beszélek Tildáról. Láttam, hogy kivitted az
érmeket a Norrára.
Tommy: Igen. Úgy éreztem, őt illetik meg.
Lucinda: Aha.
(Szünet.)
Lucinda: Mikor láttad utoljára?
Tommy: Nem emlékszem.
Lucinda: Tényleg?
(Szünet.)
Tommy: Tényleg.
Lucinda: De találkoztál vele a klub bezárása után?
Tommy: Igen. Párszor.
Lucinda: Hallottam, hogy összekaptatok valamin.
Tommy: (Nem lehet érteni.)
Lucinda: Mérges volt rád.
Tommy: Ki mondta?
Lucinda: Az mindegy.
Tommy: Nekem nem.
Lucinda: Erikától hallottam. Tilda nagynénjétől.
(Szünet.)
Lucinda: Igaz? Összevesztetek?
Tommy: Nem akarok erről beszélni. Komolyan.
Lucinda: De…
Tommy: Ez kettőnk magánügye. Te szeretnéd, hogy arról vallassalak,
hogy ti ketten miért nem barátkoztatok a végén?
Lucinda: Válaszolnék, ha megkérdeznéd.
(Szünet.)
Tommy: Tudom, hogy néha kemény voltam. Főleg veletek, a
legjobbakkal.
Lucinda: És Tilda volt a legeslegjobb. Ezért vele voltál a
legeslegkeményebb.
Tommy: Mondhatjuk.
Lucinda: Aha.
Tommy: Tilda olyan elveszett volt, amikor… amikor már az úszás
sem maradt meg neki. Szerintem… (Nem lehet érteni.)
Lucinda: Tessék?
 Tommy: Szerintem dühös volt, amiért olyan sok mindent feláldozott
az úszásért. És könnyű volt engem hibáztatnia. Én lettem… mindannak
a jelképe, amit elszalasztott.
(Szünet.)
Lucinda: Ennyi?
(Szünet.)
Lucinda: Caroline is így gondolja?
Tommy: Caroline?
Lucinda: A temetésen kerültétek egymást. Vele is összerúgtad a port?
(Szünet.)
Tommy: Nem. Caroline-nal nem.
(Szünet.)
Lucinda: Mennyi szemét van még mindig a téren, látod?
(Szünet.)
Lucinda: Te is itt nézted a meccset?
Tommy: Nem, én… De miért?
Lucinda: Én otthon voltam. Mint mindig.
Tommy: Hová akarsz kilyukadni?
(Szünet.)
Tommy: Miért vagy ilyen fura?
Lucinda: Fura?
Tommy: Idegesnek tűnsz.
Lucinda: Csak elszoktam tőle, hogy társaságban legyek.
(Szünet.)
Tommy: Azt hiszed, hogy én tettem?
(Szünet.)
Tommy: Hogy gondolhatod…
Lucinda: Akkor mondd meg, hogy mit csináltál azon az éjszakán,
amikor a meccs volt.
Tommy: Sajnálom, de semmi közöd hozzá.
(Szünet.)
Tommy: Ezért akartál találkozni velem? Ezért vagyunk itt?
Lucinda: Nem csak.
Tommy: Nem csak?
(Szünet.)
Tommy: Lucinda, megértem, hogy megvisel, ami történt.
Mindnyájunkat megvisel. De nem gyanúsítgathatsz csak úgy
embereket.
Lucinda: Csak tudni akarom, hogy mi történt.
Tommy: Veszélyes vizekre eveztél.
Lucinda: Tudom.
Tommy: Arról már nem is beszélve, hogy ezzel megbánthatsz
másokat.
Lucinda: Tudom!
Tommy: Tényleg tudod?
(Szünet.)
Tommy: Ideje mennünk. Hazavigyelek?
Lucinda: Inkább gyalog megyek.
(Szünet.)
Tommy: Az istenit, Lucinda! Lehet, hogy most látjuk egymást
utoljára. Lehet, hogy ennyi volt.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0032. számú bejegyzés

Lehet, hogy eltompultam, miután ennyiszer elolvastam a Tommyval

folytatott beszélgetésemet, mert most már kevésbé szégyellem magam.
Nem úgy tűnik, mintha rejtegetne valamit? Történhetett valami Tilda és
közte. Az volt az érzésem, mintha bemagolt szöveget adott volna elő.
És nagyon is résen volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor látta
utoljára Tildát.
Tommy majdnem ötvenéves. Jelentéktelen, de jól néz ki, mint egy
idősebb reklámmodell, és persze nagyon sportos. Amanda egyszer
„öreg szépfiúnak” nevezte.
Lehet, hogy Tilda belezúgott? Mi van, ha viszonyuk volt?
Vagy csinált Tildával valamit az akarata ellenére?
Már tudod, hogy hajlamos vagyok a legrosszabbat feltételezni az
emberekről. És most befészkelte magát a fejembe ez a gondolat.
Képtelen vagyok megszabadulni tőle.
Simon Caroline-éknál van. Utána idejön (apa dolgozik, Miranda meg
átment az egyik barátnőjéhez). Tildáék házát nézem, miközben írok.
Olyan közel van, de természetesen fogalmam sincs róla, hogy miről
beszélgetnek. Várnom kell. Vajon Caroline elmondja Simonnak, hogy
miért kerülte Tommyt a temetésen? És ha nem, mihez kezdjek?
Megosszam Simonnal az aggodalmaimat? Hogy az ő fejébe is
befészkelje magát a gondolat?
 Simon

– Olyan mérges voltam rá, amiért nem jött haza – mondja Caroline. –
Folyton hívogattam, de csak az sms-ekre válaszolt.
A hátsó teraszon ülünk. Caroline rám néz, de nem lát. Gondolatban
máshol jár. A homlokán lüktet egy ér. A keze finoman remeg, amikor
megigazítja a fehér-kék csíkos blúzának gallérját. Arcán némán
peregnek a könnyek.
– Aggódtam érte – mondja. – De sosem kételkedtem benne, hogy
Tilda írta az üzeneteket. – Pislog egyet, és most rám fókuszál. – Hogy
nem jöttem rá, hogy nem a tulajdon lányom az? Érted te ezt?
– Nem – válaszolom. – Nem tudom.
Egy késő nyári darázs mászik az asztalra. Fényes testét és lassú,
nehézkes mozgását figyelem.
– Folyton azt várom, hogy hazajöjjön – mondja Caroline. – Néha
hallani vélem a házban.
Megborzongok, pedig a nap melegíti a hátamat.
A darázs talál egy kis foltot, kilötyögtetett vörösbor lehet. Potroha
fel-le mozog, és eszembe jut, tanultuk biológiából, hogy ott a szíve.
Caroline elhessegeti a darazsat az asztalról.
– Úgy örültem, amikor Lucinda elmondta – folytatja Caroline. –
Nem akartam elhinni, hogy te tetted.
Elmosódik a szemem előtt a világ, de aztán kipislogom a könnyeket.
Össze kell kapnom magam. Arra kell összpontosítanom, amiért
idejöttem.
– Tilda azt mondta, hogy találkozni akar valakivel – vágok bele.
Caroline bólint. Nem tűnik meglepettnek, már biztosan hallotta a
rendőröktől.
– Nem tudja, hogy kivel? – kérdezem.
Caroline felnevet, de inkább keserű fújtatásnak hangzik.
– Nem. Nyilván semmiről sem tudtam, amit Tilda csinált.
A darázs kedvtelenül köröz a fejem körül. Elhessegetem, mire a kert
felé veszi az irányt.
– Tudtad, hogy drogozott? – kérdezi Caroline.
Kénytelen leszek vallani.
– Szólnom kellett volna róla.
 – Igen, szólnod kellett volna. – Előrehajol, és megfogja a kezemet. –
Mindnyájunknak máshogy kellett volna csinálnunk dolgokat.
A házban megszólal a telefon. Túl vidám dallammal a jelenlegi
témához képest. De Caroline nem reagál.
– Néha azon gondolkodom, nem az én hibám-e az egész.
Elengedi a kezemet, és összefonja a karját a mellkasán. A telefon
végre elhallgat.
– Túlságosan nagy nyomás alá helyeztem, ahogy engem is az anyám,
amikor műkorcsolyáztam. Arra tanított, hogy ha valakinek tehetsége
van, nem szabad elpazarolnia.
Végignéz a kerten. A legtöbb virág már elnyílt, de az ágyások még
mindig színesek a szamárkenyértől, a varjúhájtól, ami úgy néz ki, mint
sok apró papi gallér, és a sarkantyúvirágok rózsaszín fürtjeitől.
– De azt hittem, hogy Tilda ezt akarja – folytatja Caroline. – Hat
ökörrel sem lehetett volna visszatartani az uszodától. Mindig edzeni
akart, nem?
– De – mondom, ám úgy tűnik, észre sem veszi, hogy ott vagyok.
– Élvezte.
A sarkantyúvirágokat nézem. A letépett szárakat. Valaki virágot
szedett.
– Az én hibám, ami történt? Mit gondolsz? – kérdezi Caroline.
Megint rám néz, elkerekedett szemmel, kiéhezetten.
– Nem – felelem. – Nem a maga hibája.
Mindent elkövetek, hogy úgy hangozzon, mintha meg lennék
győződve róla. Hogy meggyőző legyek. De nem tudom, hogy mit
gondolok. Csak el akarok menni innen.
– Biztos? Jó anyának tartott?
– Igen, annak.
Caroline halványan elmosolyodik, és megrázza a fejét.
– Ne haragudj! Nem lenne szabad ezzel terhelnem téged. Csak annyi
minden jár a fejemben most, hogy meghalt.
Elővesz egy összegyűrt zsebkendőt, megtörli az arcát és az orrát.
Lucindáék házának teteje felé nézek, amely kikandikál a fák felett. A
fenti ablak Lucinda szobájáé lehet. Ott vár rám. Tommytól semmit sem
tudott meg. Minden rajtam áll vagy bukik.
– Ha valaki túl nagy nyomás alá helyezte, akkor az Tommy volt –
mondom. – Mármint edzőként ez volt a dolga, de…
 Caroline szipog, és visszagyömöszöli a zsebkendőt a zsebébe.
– Ezt nem értem – mondja.
– Néha túlzásokba esett. Maga szerint nem? Mindig elégedetlen volt.
Némán néz rám, a tekintete most tisztább. Valami megváltozott, de
nem tudom, hogy mi.
– Nem tudja, hogy min kaptak össze Tommyval? – kérdezem.
– Ki mondta, hogy összekaptak?
Rájövök, hogy résen van. Csak azt nem tudom, hogy miért.
– Mindenki.
Caroline elneveti magát. Egyre kellemetlenebbül érzem magam.
– Azt hiszed, Tommy tette? Ezért kérdezed?
Egy szó sem jön ki a számon. Caroline le sem veszi rólam a szemét.
– Ezt pletykálják?
Megrázom a fejemet, és megpróbálok mosolyogni.
– Tudtommal nem. Mindenki úgy gondolja, hogy én voltam.
Nem viszonozza a mosolyomat. Megint a sarkantyúvirágokra nézek,
és eszembe jut a csokor, amely az érmeken hevert. Tekintetemmel a
ligeti zsályát keresem, és meg is találom a kerítés mellett.
Mozgást érzékelek a szemem sarkából. Amikor odanézek, látom,
hogy a teraszajtó bezárul. Biztos a huzat, hiszen a bejárati ajtó nyitva
áll. Caroline felpattan a székéről.
– Maradj itt – mondja.
Szaporán átvág a teraszon. Már majdnem odaér, amikor a teraszajtó
megint kinyílik.
– Itt vagy, szívem?
Felismerem a hangot. Csak nem áll össze a kép.
– Várj! – kiáltja Caroline.
De a férfi már kilépett a teraszra, a pillantásunk már találkozott.
Tommy az edzőruháját viseli. A haja még vizes. Érzem a táskájából
áradó klórszagot. Tilda szagát. Még a friss levegőn is olyan erős, hogy
úgy érzem, Tilda itt van.
– Simon – mondja, és rendezi arcvonásait. – Örülök, hogy látlak.
Remélem, nem zavarok, csak meg kell beszélnem valamit Caroline-
nal…
De Caroline nem adja jelét, hogy részt akarna venni a színjátékban,
amellyel Tommy próbálkozik. Megáll kettőnk között.
– Éppen indulni akartam – mondom, és felállok.
– Ne, maradj csak – mondja Caroline.
Odamegy Tommyhoz, és alig észrevehetően biccent neki.
– Már mindegy. Nincs mit takargatnunk.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0033. számú bejegyzés

Most már tudom, miért nem árulta el Tommy, hogy mit csinált Tilda
halálának éjszakáján. És azt is, hogy miért volt klórszag Caroline-
éknál, és miért hallottam lépteket az emeletről, amikor meglátogattam
őket. És hogy miért járt Tommy a környéken ma reggel.
Caroline-nál volt. Ahogy akkor is, amikor Tilda meghalt.
Vagyis ő nem tehette.
Most már azt is tudom, hogy miért kerülték egymást a temetésen.
Annyira féltek, hogy gyanakvásra adnak okot, hogy túlzásba estek.
Egész nyáron titokban tartották a viszonyukat, mert féltek Klas
reakciójától.
Tommy Caroline-ról beszélt az autóban, amikor azt mondta, még
sosem érzett ilyet.
Furcsa elképzelni őket együtt, de igazából az még furcsább, hogy
csak most jöttek össze. Az edzőtáborokra gondolok, ahová Caroline
elkísért minket, a szállodák éttermeire, ahol a versenyek után
ünnepeltünk, a hosszú buszozásokra, amikor Caroline Tommyval ült
elöl.
Közös az érdeklődési körük: Tilda sikerei, Tilda teste, Tilda tized
másodpercei.
Azt mondták Simonnak, hogy Tilda tudomást szerzett a
kapcsolatukról, és nem örült neki. Ezért volt mérges Tommyra.
Logikusan hangzik. De nem vall Tildára. Tényleg ennyire érdekelte
volna a dolog? Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy
valami másról van itt szó. Olyasmiről, amiről Caroline talán nem is tud.
Miközben ezt írom, Tommy küldött egy üzenetet.
Hagyjátok abba ezt a detektívesdit Simonnal! Ez nem játék. Aggódom
érted. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elmondom apádnak, mit
művelsz.
Lehet, hogy jogosan aggódik. Ma egy öngyilkosszekta tagjai kéz a
kézben levetették magukat a Grand Canyonba. Ausztráliában
felfegyverzett üstököstagadók elfoglaltak egy területet, és saját
köztársaságot kiáltottak ki. De alig nézem a híreket. Folyton Tilda jár
az eszemben.
KÉT HÉTTEL ÉS EGY NAPPAL A
VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0034. számú bejegyzés

Apa rég ébresztett már minket ilyen kapkodva. Már nincs miért sietni.
Nincs iskola, nincs orvosi vizsgálat. De ma reggel bejött a szobámba,
és felrázott.
– El kell mennünk a nagypapához – mondta.
A húgom lenyúlta a takarómat, és beleburkolózott. Nekinyomott a
falnak, és rám rakta a lábát. Mire végre sikerült kiszabadulnom a
szorításából, és őt is kirángattam az ágyból, apa már elkészült a
reggelivel. Az álkarácsonyi adventi csillag a konyhaablakban
ragyogott. A világ odakint szürke és esős volt, lehetetlenség volt
kitalálni, hány óra.
A nagypapa telefonált, és elmondta, hogy hazavitte a nagymamát az
öregek otthonából. Csaknem tizenöt éve élt ott. Egyáltalán nem
emlékszem arra az emberre, akit a régi fényképalbumokban láttam.
Tudom, hogy a képeknek nem szabad hinni (a régi idők közösségi
médiája, és már akkoriban is úgy akartak tenni, mintha minden csilivili
lenne, és folyton sütne a nap), de a nagymama szinte mindegyiken
vidámnak tűnt. Nemcsak azért, mert a lencsébe mosolygott, hanem a
ráncain is látszik, hogy sokat nevetett. De ma már nem. Nem is sír.
Nem tudom, hogy milyen a hangja. Mert nem képes beszélni. Vécére
sem tud kimenni önállóan.
Apa azt mondta, ne is zuhanyozzunk le, ha nem muszáj. Sietnünk
kellett, mert vissza akart érni a városba az éjszakai műszakjára. Az
egész heti benzinfejadagot felhasználta, hogy teletankolja a kocsit. A
nagypapáék bő kétszáz kilométerre laknak.
Az autópálya szinte teljesen üres volt, csak néhány magányos
teherautót láttunk. Elhúzott mellettünk egy mentő, de nem szirénázott.
Amikor lehajtottunk a kisebb utakra, kilométereken át csak egy-egy
autóval és távolsági busszal találkoztunk. Láttunk pár lovas kocsit is.
Vettünk kaját, főleg konzervet és mirelitárut egy szupermarketben.
Az emberek csendben és céltudatosan haladtak a sorok között. Senki
sem kóválygott. Nem sok látnivaló akadt. Már-már ijesztő volt egy
ilyen nagy üzletben sétálni, ahol ennyi az üres polc. Régen tömve
voltak árukkal, amelyek többségére senkinek sem volt szüksége.
 Kora délután értünk oda. A nagypapa a szokásosnál erősebben ölelt
magához minket. A nagymama a kerekesszékében ült a konyaasztalnál,
és némán nézett ránk. Apa csinált ebédet. Én elmosogattam a halomban
álló edényeket, és titokban azokat is, amik a szárítón voltak. A
nagypapa már alig lát, ezért a csészéken rászáradt kávékarikák, a
poharakon zsírfoltok voltak.
Miranda valami hangos játékot játszott a telefonján, de láttam, hogy
olykor-olykor a nagymamára sandít.
– Nem is tudja, hogy jön az üstökös? – kérdezte.
A nagypapa megpaskolta a fejét, és azt felelte:
– Nem, kislányom. Jó neki.
Ekkor a nagymama felől rotyogó hang hallatszott, amitől rezegni
kezdett alatta a párna, mi pedig nem tudtuk megállni, és vigyorogtunk
Mirandával.
Mondtuk, hogy útközben láttunk lovakat, mire a nagypapa elmesélte,
hogy milyen volt a világ kiskorában. Az idős emberek előszeretettel
beszélnek róla, mi volt régen, és ez általában nem valami érdekes. De
ezúttal szívesen meghallgattam. Hihetetlen, mennyit változott a világ
nagypapa életében! Már elmúlt nyolcvan. Nem tanult meg netbankolni
vagy vonatjegyet venni online, de még a helyes gombot sem találja el,
hogy a telefonközponthoz kapcsolják.
A nagypapa egy másik világban nőtt fel. Mindig azt mondogatja,
hogy mostanában olyan dolgok vesznek körül minket, amelyek az ő
korában még sci-fi-számba mentek. Például a telefon, a GPS, a 3D-s
nyomtató vagy a Google Fordító. Kíváncsi vagyok, hogy nézne ki a
világ Miranda öregkorára – már ha nem pusztulna el. Milyen sci-fibe
illő dolgok válnának valóra. Lehet, hogy benépesítenénk a Marsot,
miután lakhatatlanná tettük a Földet. És chipeket operálnának belénk.
Ebéd közben apa megpróbálta rábeszélni a nagypapát, hogy
költözzenek hozzánk, de ő nem akart kötélnek állni. Amikor apa
megkérdezte, hogy képes lesz-e ellátni a nagymamát, azt felelte: „de
hát csak pár hétről van szó”. Az otthonban már szinte egyáltalán nem
maradtak gondozók. Az öregek egész nap szaros pelenkában ültek, és
senki sem figyelt oda rájuk, hogy esznek és isznak-e.
– Sokkal jobban van, amióta hazahoztam – mondta a nagypapa.
Aztán a nagymamára nézett, és látni lehetett rajta, hogy még mindig
szereti. Szerintem képes az üres pillantás és a magatehetetlen test mögé
nézni, és meglátni azt a nőt, akivel több mint hatvan éve ismerkedett
meg.
Amikor a kertben kávéztunk, észrevettem, ahogy a nagymama a nap
felé fordítja az arcát. Teljesen nyugodtnak tűnt. Arra gondoltam, hogy a
nagypapának igaza van. Itt a helye.
Apa hozott egy régi telefont, és megpróbálta megtanítani a nagypapát
videótelefonálni. Nem tudom, sikerrel járt-e.
A kocsinál elköszöntünk. Megöleltem a nagypapát, de nem elég
hosszan. Hogyan kell örökre elbúcsúzni? Túl nagy idő. Most így utólag
már bánom azért. Meg kellett volna mondanom neki, hogy szeretem.
Nem vagyok biztos benne, nem ismerem őt elég jól, de akkor is ezt
kellett volna mondanom.
Apa egész úton hazafelé hallgatott. Miranda nyugtalan lett, és úgy
viselkedett, mint a rosszcsont gyerekek valami tévéműsorban. Jókedvre
akarta deríteni apát. Akkor is ezt csinálta, amikor megbetegedtem.
 Simon

Mindjárt éjfél, és már feladtam, hogy elaludjak. Olyan forró fürdővizet

engedek, hogy alig bírok beleülni. Úgy volt, hogy ma találkozom
Lucindával, de reggel kaptam tőle egy üzenetet. Csak holnap ér rá. Az
az érzésem, hogy az egész nap veszendőbe ment. Pedig már alig van
időnk.
Holnaptól számítva két hét.
Lemerülök a víz alá, csak az arcom marad a felszín felett. A
forróságtól lüktet a bőröm, lelassulnak a gondolataim. Megnyugszom.
A nappaliból kiabálás hallatszik. Emma egy huszonnégy órás koncert
élő közvetítését nézi. Párizsban tartják. Stina elkezdte megírni a
prédikációját az utolsó istentiszteletre. Judette elment Hortense
fodrászszalonjába, hogy még egyszer, utoljára megcsináltassa a haját.
Órákig szokott tartani. Én még a hajnyíró gépet sem bírom
bekapcsolni, pedig pár perc az egész.
Amikor a víz kezd kihűlni, leengedem. Addig fekszem ott, amíg meg
nem szűnik az izzadás. Mégis szédülök, amikor felállok, hogy
lezuhanyozzak. De végre elég fáradtnak érzem magam.
Emma még mindig a tévé előtt heverészik, amikor bemegyek a
nappaliba. Megállok a kanapé mellett. A kamera végigpásztázza a
tömeget: emberek, ameddig a szem ellát. Most egy közeli képet
mutatnak az énekesről, aki leginkább egy kiöregedett filmsztárra
hasonlít. A közönség felé tartja a mikrofont. Ráközelítenek az arcokra,
amelyek azt üvöltik: „loving angels instead”.[9]
– Ez meg ki? – kérdezem.
– Nem tudom – feleli Emma, és ásít egyet. – Mindent megtesznek,
hogy kitöltsék a napot.
– Amikor kicsi voltam, hozzá akartam menni feleségül – kiabálja be
Stina a konyhából.
Az énekes két kézre fogja a mikrofont, és erősen megmarkolja, a dal
vélhetően utolsó sora előtt. Hosszan elnyújtja a legutolsó szótagokat.
Elsírja magát, amikor végignéz a közönségen. Az emberek követik a
példáját.
– Kíváncsi vagyok, milyen érzés tudni, hogy utoljára áll színpadon –
mondja Emma.
 A dobverők egymáshoz koccannak Párizsban. Lángsugarak lövellnek
fel a színpadon. Újabb üdvrivalgás. Egy közelkép Stinával egykorú
nőkről, akik átölelik egymást. Majd egy nőimitátorról, aki felüvölt.
Légi felvételek a tömegről. A színpadot pásztázó fényekben jól
kivehető a filmező drón árnyéka. Az énekes újra meg újra elénekli,
hogy szórakoztatni akarja az embereket.
– Gondolj bele, éppen most ott vannak – mondom. – És mind
ugyanazt csinálják, egyszerre, de teljesen máshogy élik meg, mert
különbözőek.
– Jól vagy, Simon? – kérdezi Emma, és elvigyorodik.
Visszavigyorgok rá. Tilda ettől a szemét forgatná. De én csak nézem
a közönséget. Az énekest. A dobost. Mindenkinek megvannak a maga
tapasztalatai, emlékei, reményei, félelmei, képzettársításai. Stina azt
mondaná: lelke. Én meg azt, hogy mindenkiben egy külön kis világ
van.
Amikor az üstökös becsapódik, nem csak egy világ pusztul el.
Hanem közel nyolcmilliárd.
Tilda is egy külön kis világ volt.
És nemsokára mindennek vége.
Elszakítom a pillantásom a képernyőről, és kimegyek a konyhába.
– Vigyázz, ott van Bombom! – kiáltja Stina, és még épp időben
sikerül megállnom, mielőtt átesnék a kutyán.
A konyha közepén alszik. Halkan morog, és mozgatja a mancsát.
Azon tűnődöm, vajon mi játszódhat le a busa fejében. Kergetik, vagy ő
kerget valakit? Álmodik néha rólam?
Leülök a földre, és megvakargatom a füle tövét. Vörös szemmel néz
fel rám, és nagyot ásít. Irigylem, amiért nem tudja, hogy mi vár ránk.
– Hogy haladsz? – kérdezem, és felpillantok Stinára.
– Olyan zsoltárokat keresek, amelyeket mindenki ismer – mondja,
anélkül hogy elfordítaná a tekintetét a laptopjáról. – Mit gondolsz a
Senki sem lehet nagyobb biztonságban-hoz?
– Túl jó – felelem. – Szerintem ironikusan is lehet érteni.
– Azt hiszem, igazad van.
Stina fáradtan mosolyog, és lecsukja a laptopot. Bemegy a spájzba,
és kihoz egy üveg vörösbort. A fény felé tartja a palackot, hogy
megnézze, mennyi van még benne, majd kihúzza a dugót, és
beleszagol.
 – Kérsz egy pohárral? Már ha nem ecetesedett meg.
Meglepetten nézek rá.
– Kérhetek.
Stina tölt mindkettőnknek. Újra megszagolja az italt, mélyen a
pohárba dugva az orrát, majd óvatosan megkóstolja. Forgatja a
szájában.
– Egész jó – állapítja meg, és átadja a másik poharat.
Leül velem szemben, és a konyhaszekrény ajtajának dől.
Szórakozottan megpaskolja Bombom hátsó combját.
– Anya – szólalok meg –, miről beszélgettetek Tildával nyáron?
A keze megáll mozdulat közben.
– Képtelen vagyok újrakezdeni ezt a vitát, Simon. Kérlek.
– Én sem akarok vitatkozni. De tényleg semmit sem mondott, ami
vezérfonál lehet? Olyasmit, amiről nem is gondoltad, hogy az.
Stina iszik egy kortyot, és hátradönti a fejét.
– Főleg a hitről beszélgettünk. Kíváncsi volt, hogy mit gondolok az
Igazság Egyházáról. Listába szedte a kérdéseit.
Ez nagyon is jellemző Tildára. Látom magam előtt, ahogy az ágyán
hasal, előtte a jegyzetfüzete. A toll közepét szokta rágni, amikor
gondolkodott.
– És mit gondolsz róla? – kérdezem.
– Azt – kezdi Stina lassan, és a laptopjára sandít –, hogy ügyesen
használja ki, hogy sokaknak egyszerű válaszokra van szükségük. Már-
már irigy vagyok rájuk, amikor a megfelelő szavakat keresem. De az
egyszerű válaszok ellentmondanak a hit lényegének. Nem érthetünk
mindent.
Megint kortyol egyet.
– Sosem bíznék olyasvalakiben, aki teljesen biztos a dolgában –
folytatja. – Ezt gondolom az Igazság Egyházáról.
– De a Biblia is teljesen biztos dolgokat állít.
– A Bibliát emberek írták.
Kiissza a borát, és masszírozni kezdi a tarkóját.
Tilda levelére gondolok. Habozok.
– Tildának sokat jelentett a beszélgetésetek – mondom. – Úgy érezte,
hogy segít neki.
Stina arca felragyog.
– Tényleg ezt mondta?
 Bólintok. Belém hasít a gondolat, hogy Tildának köszönhetően
beszélgetünk most Istenről és a hitről. Pedig Stina egész nyáron próbált
rávenni valami ilyesmire.
Talán már régebben is. Kiskorom óta alig kerültek szóba ezek a
témák.
– Szerinted mi fog történni? – kérdezem. – Az üstökös után.
Az első kortytól savanykás ízzel telik meg a szám. Képtelen vagyok
megszeretni a vörösbort.
– Szerintem a jó megmarad – válaszolja Stina. – Valamilyen
formában. És mi is. Lesz folytatás.
– A mennyben? Tényleg ezt hiszed?
Stina az üres poharát forgatja. Odalököm neki az enyémet, ő pedig
hálás mosollyal kapja el.
– Ma talán másik dimenziónak hívnánk, de szerintem ez
olyasvalami, amit el sem tudunk képzelni. De nekem nem is kell.
Bízom Istenben, mert tudom, hogy szeret minket.
Bombom vakkant egyet, és a padlót csapdossa a farkával. Aztán
meghallom a kulcs zörgését a bejárati ajtó túloldalán.
Stinával felnézünk, amikor Judette belép a konyhába az új
afrofonatával. Enyhe kókuszillatot áraszt, amitől gyerekkori emlékek
jutnak eszembe: képregényt olvasok, és titokban kihallgatom Judette
meg Hortense csevegését; körülöttem hozzám hasonló emberek.
– Szia! – üdvözli Stina. – Jó lett.
– Kösz – mondja Judette, és káromkodik egyet, amikor kis híján
átesik Bombomon. – Folyton útban van!
– Igen, de olyan cuki – mondom, és néhány lusta farkcsóválást kapok
válaszul.
– Ennyi erővel egy medveszőrt is leteríthetnénk.
Most veszem észre, hogy Judette ivott.
– Nem úgy érti – mondom, és nyomok egy puszit Bombom
homlokára.
– Mi újság? – kérdezi Stina.
– Semmi különös – feleli Judette, és kinyitja a hűtő ajtaját, mire a
palackok és befőttesüvegek csörömpölni kezdenek a polcokon.
Stina sóvárogva nézi.
– Jót beszélgettetek Hortense-zel? Hihetetlen, hogy még mindig
dolgozik.
 – Mi mást csinálhatna? – vág vissza nyersen Judette.
– Persze, persze – mondja gyorsan Stina.
Egy kicsit összetörik a szívem.
Judette becsukja a hűtő ajtaját, és felénk fordul. Üres a tekintete.
– Bocs, nem akartam bunkó lenni. Csak nehéz volt elbúcsúzni.
– Megértem – feleli Stina.
– Azt hiszem, most megyek és lefekszem.
Judette ezúttal óvatosan átlépi Bombomot, és megsimogatja a fejét.
Hallom, hogy szipog egyet, amikor kimegy a konyhából. A nappalit
újra betölti a párizsi közönség ujjongása.

[9] Inkább angyalokat szeretek (Robbie Williams: Angels).

KÉT HÉTTEL A VILÁGVÉGE ELŐTT

 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0035. számú bejegyzés

Mit gondolsz a tükörképedről? Érdekel egyáltalán? Engem igen.

Mindannak ellenére, ami történt, és ami történni fog, még mindig
érdekel, hogy nézek ki.
A betegségem előtt utáltam a külsőmet. A világ erre tanít minket, és
én jó tanuló voltam. Mindenben hibát találtam. Így utólag belátom,
hogy összességében azért teljesen rendben voltam. Csak borzasztóan
átlagos. Bankrablónak kellett volna mennem, mert senki sem
emlékezett volna a külsőmre, hogy személyleírást adjon rólam.
Tilda szép volt, őt nem felejtették el egyhamar. A halála arra
kényszerített, hogy újra bekapcsolódjak az online életbe, amelyben már
több mint egy éve nem vettem részt.
Egy távcsöves világűrőrült után nyomozok. Olyan embereket jelölök
ismerősnek, akikkel sosem találkoztam. Tilda barátainak barátait.
Amikor visszaigazolnak, átnézem a profiljukat. Tilda felbukkan itt-ott.
Pontosan tudom, hogy mely képeket utálta, még mielőtt látnám, hogy
eltávolította a taggelést. Képes vagyok az ő szemével látni a vállát,
amelyet túl szélesnek tartott, a haját, amelyet túl dúsnak, az orrát,
amelyet bizonyos szögből és fényben ferdének.
Már csak két hét van hátra. Az emberek elkeseredetten igyekeznek
terveket kovácsolni szeptember tizenhatodika éjjelére. Olyan ez, mint a
szenteste, szilveszter és a Szent Iván-éj előtti izgalom a négyzeten.
Mindenki a szerettei körében akar lenni, de azok szeretteit nem akarja
maga mellett tudni. Lehetetlen helyzet. Sokan írják, hogy templomba
készülnek. Simon anyukája fogja tartani az utolsó istentiszteletet.
Látom az állapotfrissítéseket, az újonnan létrehozott csoportokat és
az embereket, akik minden eseménymeghívást elfogadnak, hogy az
utolsó pillanatban választhassanak. De azt is látom, hogy egyeseket
sehová sem hívnak. Bejegyzéseik megjátszott könnyedsége a
legszomorúbb. Sziasztok! Beférek még az utolsó estére? Nincsenek
különleges igényeim, a csendes otthon ücsörgés és a vad buli is bejön.
Mindenkinek társaságra van szüksége, de nem mindig könnyű
megtalálni. Olvastam, hogy a pornófogyasztás több ezer százalékkal
nőtt, amióta robbant a hír az üstökösről. A pornó az, amikor idegen
embereket nézünk szex közben, és ez pont olyan fura, mint ahogy
hangzik.
Ti hogy szaporodtok? Mennyire forog ekörül az életetek? Néha olyan
érzésem van, hogy bármit csinálunk, végső soron minden a szexről
szól.
Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy nálatok mi felel meg a pornónak.
Úgy gondolom, sokat elárulna rólatok.
Szerencsére most abba kell hagynom, mielőtt te hagynád abba a
bejegyzéseim követését.
Megyek Simonhoz. Felvesszük a kapcsolatot azzal, akitől Tilda
drogot vett. A dílerével, aki talán azonos a világűrimádó barátjával.
Simon szerzett egy telefont, amiről névtelen üzenetet küldhetünk neki.
 Simon

A konyhai órára pillantok. Mindjárt negyed egy. Lucinda bármelyik

percben megérkezhet.
– Gondolj bele, ez valamikor jó volt rád – mondja Judette, és felemel
egy apró bőrdzsekit.
– Úristen, ezt már el is felejtettem! – kiált fel Emma, és kitépi a
kezéből a ruhát.
Amikor felébredtem, parancsba adták, hogy hozzam le a padlásról a
babaruhákat tartalmazó kartondobozt. Persze leghátul állt. Majdnem
egy óráig tartott elpakolni az útban lévő lomokat. Most tele a
konyhaasztal kis pulóverekkel, sapkákkal és rugdalózókkal.
A bőrdzseki nyikorog Emma kezében, amikor ide-oda forgatja. A kis
fémdíszek a vállán csillognak a fényben.
– Hány éves volt Simon, amikor ezt hordta?
– Épphogy csak megtanult járni, úgyhogy nagyjából egy – mosolyog
rám Judette. – Iszonyú cuki voltál. És karikalábú.
Emma nevet, miközben kipróbálja a cipzárt.
– Tényleg az voltál – mondja, és összehajtogatja a dzsekit. – Az egy
év tökéletes, jövő ősszel Csutkára is jó lesz.
Miért veszünk részt ebben a színjátékban? Tényleg segít ez Emmán?
Judette-re sandítok. Kitalálhatta, hogy mire gondolok, mert csaknem
észrevétlenül megrázza a fejét.
– Úgy örülök, hogy eltettétek ezeket! – kiált fel Emma.
– A legtöbbet odaadtuk jótékony célokra. De vannak dolgok, amiktől
nem válik meg az ember.
Judette felnevet, és egy kis hawaii inget halászik elő a dobozból.
Rájövök, hogy legalább annyira élvezi ezt az egészet, mint Emma.
Éjszaka arra ébredtem, hogy sírást hallok a hálószobából, de Judette
arcán most nyoma sincs szomorúságnak.
Végre csengetnek, és Bombom vonítva kitrappol az előszobába.
Az útját állom, mielőtt kinyitom az ajtót. Lucinda ma is parókát
visel. Bombomra néz, aki a fejével lökdösi a térdhajlatomat, és
megpróbál elnyomakodni mellettem.
– Viselkedj! – mondom, és elráncigálom a kutyát, hogy Lucinda be
tudjon jönni. – Bocs, néha nem bír magával.
 – Nem gáz – feleli Lucinda, és leveszi a cipőjét. – De itt bent
valahogy nagyobbnak tűnik.
Bemegy a konyhába, mielőtt megakadályozhatnám. Látom, ahogy a
gyerekruhákra bámul. Aztán Emma pocakjára.
– Ő Lucinda – mondom.
– Gondolom, nem emlékszik rám – fordul Judette-hez, és kezet
nyújt. – Jártam itt egyszer az osztállyal, amikor Simonnal kicsik
voltunk.
Judette ügyet sem vet a felé nyújtott kézre. Forrón megöleli
Lucindát.
– Lucinda! Úgy örülök, hogy találkozunk!
Lucinda nem viszonozza az ölelést, de nem is tiltakozik.
– Köszönöm, hogy szóltál a rendőrségnek az üzenetről – mondja
Judette.
– Bár nem tudom, mennyi értelme volt.
– Legalább megpróbáltad. Szeretném, ha tudnád, hogy milyen sokat
jelent ez nekünk. És Simonnak.
– Elég, anya! – lépek közbe.
Amikor Judette végre elengedi, Lucinda a homlokához kap.
Megbizonyosodik róla, hogy a parókája nem csúszott félre.
Úgy tűnik, kínosan érzi magát. Emmához fordul, aki megfogja a
kezét, és bemutatkozik. Aztán felemel egy vidáman ugrándozó
barikákkal díszített rugdalózót.
– Hogy tetszik?
Úgy fest, Lucinda nem tudja mire vélni a dolgot.
– Cuki – mondja, miközben én átkozom magam, amiért nem
figyelmeztettem.
– És mit fogtok csinálni? – kérdezi Emma mosolyogva.
– Semmit – felelem.
Emma mosolya szélesebb lesz.
Amikor megkérem Lucindát, hogy jöjjön a szobámba,
megkönnyebbültnek tűnik. Bombom lihegve szegődik a nyomunkba.
Végtelenül csalódottan néz rám, amikor becsukom az ajtót az orra előtt.
Lucinda leül az ágyamra. Hirtelen ráébredek, hogy izzadságszagom
van, a pólóm pedig tiszta por a padláson való pakolástól. Az íróasztalra
ülök, felteszem a lábamat a székre. Azon tűnődöm, mondjak-e valamit
Emmáról. De mit lehet mondani?
 – Ismerősnek tűnik minden – néz körül Lucinda. – De nem volt egy
csomó Star Wars-os legód?
– De.
Nem akarok arról a napról beszélni. Idétlen hétévesnek érzem
magam tőle. Mintha csak az akkori énem végig itt várakozott volna,
hogy végre előbújhasson.
– Stina üdvözöl – mondom, hogy témát váltsak. – Szeretett volna
találkozni veled, de dolgoznia kell.
Lucinda bólint.
– Templomba mentek? Az utolsó estén.
– Igen. Ti mit csináltok?
– Nem tudom. Biztos otthon maradunk.
Hirtelen elmosolyodik. Azt hiszem, ugyanarra gondolunk. Úgy
beszélünk erről az egészről, mintha sima hétvégi program lenne, nem
pedig a bolygó történetének, az emberiség létezésének és életünknek az
utolsó éjszakája.
– Ezek szerint ti nem jöttök templomba? – kérdezem.
– Nem hiszem. Apa meggyőződéses ateista. Orvos, tudod.
– És te?
Lucinda maga alá húzza a lábát. Úgy fest, elgondolkodik.
– Nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy mindenre tudja a
választ – közli.
– Én sem. De Stina nem ilyen.
– Apa igen. Azt hiszi, hogy a tudomány mindent meg tud
magyarázni. Szerintem hiba megingathatatlanul biztosnak lenni minden
téren. – Végighúzza a kezét a parókáján. – Nem érzem magaménak ezt
a felfogást. De elég nehéz egy olyan istent szeretni, aki üstököst küld,
amikor ránk unt.
Felnevetek.
– Hallottál már a teodiceaproblémáról? A gonoszság problémájáról?
Lucinda megrázza a fejét. Úgy tűnik, érdekli a kérdés.
– Nem biztos, hogy emlékszem rá – mondom. – Ha Isten jóságos és
mindenható, hogyan engedheti meg a gonoszságot? Ez vagy azt jelenti,
hogy nem jóságos, vagy azt, hogy nem mindenható.
Lucinda hallgat. Rájövök, hogy a folytatásra vár.
– Nincs válasz a kérdésre – mondom. – Több ezer éve gondolkodnak
rajta.
 – Klassz.
Összemosolygunk. Olyan, mintha ismernénk egymást, pedig
igazából nem. Talán azért, mert Tilda annyit mesélt róla.
Ha Lucinda nem lett volna beteg, találkozgattunk volna hármasban?
Mi mindent csináltunk volna? Olyan keveset tudok róla. Milyen zenét
hallgat? Hova szeretne elutazni? Mi érdekli az úszáson kívül? Még
mindig író akar lenni? Ezért ír a TellUsra?
Azon kapom magam, hogy még mindig őt nézem. Lehajolok,
kihúzom az íróasztalom fiókját, és előveszem Judette régi céges
telefonját.
– Kártyás – mondom.
– És biztos vagy benne, hogy nem regisztrálták a számot?
– Igen, megnéztem.
Lucinda a telefonért nyúl.
– Mit írjunk? – kérdezem, és odaadom neki a készüléket.
Elkezdi nyomogatni, majd felnéz rám.
– Gondolkodtam valamin. A fickó elég paranoiásnak tűnik, úgyhogy
jobb, ha egyedül csinálom.
– Nem – mondom. – Ha csak az egyikünk csinálhatja, akkor az én
leszek.
– Miért? Mert te fiú vagy?
– Nem, természetesen nem azért.
Hanem azért, mert te beteg vagy. De ezt nem mondom ki hangosan.
Ahogy itt ül az ágyamon, könnyű megfeledkezni erről a tényről, de
az üveggyárban rosszul lett. Könnyen elfárad és kifullad.
Egyébként igaza van. A kérdéses alak paranoiásnak tűnik. És a
paranoiás emberek veszélyesek lehetnek. Nem tudom, hogy mennyire
leszek képes megvédeni magamat, ha történik valami, de az biztos,
hogy gyorsan futok.
– Most rajtam a sor a kockáztatásban – mondom. – Te egyedül
találkoztál Tommyval.
Lucinda makacsul rázza a fejét.
– Jobb, ha én csinálom. Aki droggal kereskedik, már rég nem a
pénzért csinálja, nem? Okot kell adnunk neki, hogy segíteni akarjon. És
én kijátszhatom a „rákos lány” kártyát.
– A „rákos lány” kártyát?
 – Majd azt mondom, hogy azért kell a cucc, mert nem jutok
fájdalomcsillapítóhoz.
Összezavarodom.
– Ez igaz? – kérdezem.
– Nem. Apa mindent tud hozni a kórházból, ami kell.
– Jó. Remek. – Próbálok visszazökkenni a rendes kerékvágásba. –
Szóval hogy gondolod? Szerinted ennek a dílernek aranyból van a
szíve?
Lucinda türelmetlen pillantást vet rám.
– Van jobb ötleted? – kérdezi.
– Igen. Együtt csináljuk. Akkor legalább ketten leszünk. Majd úgy
teszek, mintha az aggódó pasid lennék, vagy valami.
Már nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolja
magát. Lenéz Judette telefonjára, és elkezd beírni egy üzenetet.

EGY HÉTTEL ÉS HAT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0036. számú bejegyzés

Tegnap megtaláltam Miranda bakancslistáját. Nem az alkalmazásba

írta, hanem papírra, szép nagybetűkkel.
Nem akartam kémkedni utána, csak össze akartam szedni a koszos
ruhákat a szobájában, és a papír az íróasztalán feküdt. A Még egyszer
utoljára karácsonyozni is szerepelt rajta. Egy helyes kis pipát rajzolt
mellé a margóra egy más színű tollal. Egyéb pontok: Egész éjjel
fennmaradni, Egy kuckóban aludni itthon (a házban), Lovagolni, A
fürdőkádban aludni, Kirakni a Rubik-kockát, Írni egy dalt,
Szerelmesnek lenni, Csinálni egy posztert, Látni egy sünit, Önkéntes
munkát végezni (kutyamegőrzés?), Új frizurát vágatni, Háromfogásos
vacsorát főzni. Elszomorító volt látni ezeket az apró, egyszerű, teljesen
hétköznapi kívánságokat, és tudni, hogy nem fog különösebben sokat
megvalósítani közülük. Egyetlen további pont volt még kipipálva:
Táncolni Mollyval.
Fogalmam sem volt róla, hogy Miranda találkozott Tilda
unokatestvérével a temetés óta. Amikor rákérdeztem (a lista említése
nélkül), kiderült, hogy a barátnő, akihez múltkor átment, Molly volt. A
városban futottak össze, amikor a család az Igazság Egyházának
templomában volt. De Erika megtudta, és még a telefont is elvették
Mollytól.
Miranda szomorú volt. Megígértem, hogy valamelyik nap átugrom,
és megnézem, hogy van Molly. De Miranda azt felelte, hagyjam. Csak
ártanék vele Mollynak.
Mi a fenéért szigeteli el a lányát ennyire Erika? Nem is hisz az
Igazság Egyházában. Vagy már igen?
(Az emberek annyi mindenben hisznek mostanában. A legutóbbi
nagy mozgalmat Ancient aliensnek[10] hívják. Szerintük réges-régen
földönkívüliek látogattak a Földre, segítettek megépíteni a piramisokat,
és éjszakánként azóta is elrabolnak minket, hogy génmódosításokkal
jobb élőlényt faragjanak belőlünk. De most belátták, hogy reménytelen
kísérleti alanyok vagyunk, és ideje véget vetni ennek. A Foxworth az ő
álcázott fegyverük. Amikor meghallottam ezt az elméletet, nem tudtam
hibáztatni őket.)
 Tegnap felvettük a kapcsolatot Tilda dílerével. Írtam neki egy rövid
üzenetet. Egy közös barátunktól kaptam meg a számodat. Szükségem
van a segítségedre. Miután elküldtük, hazahoztam a telefont, és
elrejtettem az ablakpárkány alá. És most választ várok egy esetleges
gyilkostól. Tök normális.
Simon el akarja játszani az „aggódó pasimat”. Legszívesebben tettem
volna egy keserű megjegyzést, hogy milyen jó lenne, ha korábban lett
volna egy ilyenem, még ha csak kamuból is. Lehet, hogy azért, mert a
találkozónk előtt pont a szexről írtam neked, de amikor ott ültem az
ágyán, az a kínos gondolat járt a fejemben, hogy biztosan sokszor
szexeltek itt Tildával. És tudom, hogy jó volt. Tilda sokat mesélt róla,
és persze akkor és ott minden részlet az eszembe jutott. Alig bírtam
Simon szemébe nézni.
Judette és Simon nővére, Emma gyerekruhákat válogatott a
konyhában. Emma mutatott egy rugdalózót, és kikérte róla a
véleményemet. Nem biztos, de mintha valami csillogást láttam volna a
szemében, ami dacra hasonlított. Ne merd azt mondani, hogy nem
leszek anya! Az az érzésem támadt, hogy próbára akar tenni. Nem
ellenkeztem vele. Teljesen lekötött, hogy ne bőgjem el magam.
Ma reggel megnéztem a hírfolyamomat. Semmi újdonság Tildáról.
És Simonról sem. A rendőrség posztja talán mégis megtette a hatását.
Esetleg az embereknek jobb dolguk is van, mint Tildával foglalkozni.
Csak mi nem tudjuk elengedni Simonnal.

[10] Ősi idegenek.

 Simon

Egy riporter végigmegy a Las Vegast átszelő híres sugárúton. A

neonfények nem égnek, a kaszinók zárva, de az amerikaiak
idezarándokolnak, hogy futószalagon kössenek házasságot. Főleg fiatal
párok, akik bűnbeesés nélkül akarnak szexelni.
Leállítom a videót. Belefutok egy hírbe, amely arról szól, hogy az
emberek még sosem néztek ennyi pornót. Egy szavazás szerint ennek
általában az az oka, hogy „el akarnak menekülni a valóságtól”. Én csak
egyszer próbáltam Tilda halála óta. De nem tudtam elmenekülni a
valóságtól. Ellenkezőleg. Hirtelen mindenhol lányokat láttam, akik
fájdalmak között könyörögnek még többért. Csupa közelkép arcokról,
amelyeken elkenődött a szemfesték, eltúlzott nyögések meg sikolyok
és nyakakra fonódó ujjak. Erről meg az üveggyárnál heverő Tilda jutott
az eszembe.
Továbbgörgetek az oldalon. A Hampuséknál tartott házibuli képei
következnek. Amanda a fűben fekve nevet, Moa és Ali táncol, Sait meg
egyenesen a lencsébe néz, a szájában jégkocka.
Nem akarom megnézni a fotókat, de képtelen vagyok elszakítani
róluk a pillantásomat. Mindenki ott van. És nekem senki sem szólt.
Hiányoznak. De nem tudom, hogy képes leszek-e megbocsátani
nekik.
Még mindig azt hiszik, hogy én öltem meg Tildát? Vagy csak kínos
emlékké váltam? Amit legszívesebben elfelejtenének?
Csendes a lakás. Az anyáim már lefeküdtek. Sokáig kacarásztak a
konyhában. Nem tehetek róla, irigyeltem őket. Annyival többet
élhettek, mint én. Annyival több élményben lehetett részük.
Emma egy régi barátnőjénél alszik. Próbáltam elérni Johannest.
Csaknem ötszáz kilométerre van, de ha csak hallhatnám a hangját,
minden sokkal jobb lenne.
A világom erre a lakásra szűkült. Már nem akarom elhagyni. Hogy
bírta ki Lucinda a bezártságot? Hogy nem őrült bele? Mert én úgy
érzem, menten megbolondulok. Csak annyit tehetek, hogy várom a
hívását, ha választ kapunk az üzenetünkre. Nem is vagyok biztos
benne, hogy választ fogunk kapni.
Továbbgörgetek, egyre gyorsabban. Egy szőke lányt látok a
függőágyban, amint Amandával beszélget. Megtorpanok, amikor
felismerem.
Lucinda.
Parókát visel. Úgy tűnik, Amanda éppen nevet valamin, amit
mondott. Nem veszik észre, hogy fényképezik őket. Ali töltötte fel a
fotókat.
Mit keres ott?
A képet nézem. Röhejes módon csalódottságot érzek. Mintha a
többieket választotta volna helyettem. Mintha tartozna nekem azzal,
hogy olyan magányos legyen, mint én.
Aztán rájövök, hogy igazából félek. Félek, hogy kétségeket
ébresztenek benne irántam.
A telefon rezegni kezd a kezemben, és Lucinda neve jelenik meg a
kijelzőn.
Megköszörülöm a torkomat, mielőtt felveszem.
A távolban zene és nevetés hallatszik. A régi életem hangjai. Hallom
Lucinda lélegzését.
– Tudtad, hogy Hampus haverod egy idióta? – Ezzel nyit.
Hallom, ahogy felnevetek. Vajon észreveszi, hogy mennyire
megkönnyebbültem?
– Igen – felelem.
– Akkor jó.
A zene egyre távolodik. Cipőtalpak kopognak az aszfalton. Lucinda
eljött a buliból.
– Hívott – mondja. – Tilda dílere.
Felülök a kanapén. A szívem vadul dörömböl a mellkasomban.
– Holnap találkozunk – folytatja Lucinda. – De, Simon… azt
mondta, hogy egyedül menjek. Különben nincs semmi találka.
Körülnézek, hogy meggyőződjek róla, senki sincs a közelemben.
– Nem éri meg a kockázatot – suttogom. – Tényleg nem.
Akármennyire meg akarjuk is találni a tettest.
Lucinda nem válaszol. A lélegzését hallgatom, míg már nem bírom
tovább a várakozást.
– Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy.
Sóhajt egyet.
– Jó. Hívlak holnap délben, és kitalálunk egy tervet.
Az egész gerincem bizsereg.
 Lucinda elköszön, mielőtt válaszolhatnék. Ülök a sötétben a
telefonnal a kezemben.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0037. számú bejegyzés

Éppen befejeztem a délelőttről szóló bejegyzésemet, amikor Amanda

megkérdezte, hogy nem megyek-e el a buliba. Persze majdnem
csípőből nemet mondtam. De akkor még nem tudtam, hogy hívni fog-e
a díler, és már feladtam, hogy ráleljek a neten Tilda új barátjára, a
világűrőrültre. Az egyetlen lehetőségem, hogy kiderítsek valamit, ha
belevetem magam a valóságba.
Apa elvitt Amandáékhoz. Örült, hogy találkozom „egy régi
barátnőmmel az úszóklubból”. Azt hitte, teázni és csacsogni fogunk,
vagy valami ilyesmi. Szerencsére nem jött be köszönni, mert Amanda
már részeg volt, és bőgött, amikor odaértem. Az anyukája az új
pasijánál aludt, ezért Amanda lenyúlta a nyugtatóit, és házi pálinkával
meg almalével öblítette le őket.
Tilda azt írta a levelében, hogy a barátsága Amandával és Elinnel
nem volt az igazi. De Amanda számára az volt. Éreztem az
üzenetekből, amelyeket Tildának küldött. Hallottam a hangján, amikor
róla beszélt.
Sokkal magányosabb, mint hittem. A volt pasija elköltözött, és
Amanda próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Elin is lelépett a
városból. Az anyukájához költözött, ahol régen laktak. Moa összejött
Alival. („Mást sem csinálnak egész nap, csak buliznak, meg Skyrimet
játszanak. Nem hajlandók kilépni a való világba.”) Tudom, hogy egy
szereplőválogatásba csöppentem. Amanda próbára tett, vajon jó leszek-
e új legjobb barátnőnek. Az utolsó bff-nek. De nem leszek az. Minél
többet ivott, annál inkább kezdett úgy beszélni, mint azokban a nyálas
posztokban, amiket a kórházi kezelésem alatt írt. Megint én voltam az
erős és bátor. Nem ember, hanem valami díszlet. De azért sajnáltam.
Nem akarta elmondani, hogy miért szakítottak Johannesszel.
Csakhogy tudom. A meccs napján azt írta Tildának, hogy Johannes
beismerte, érez valamit Simon iránt. Nem beszélhetnénk? Kérlek!!!
Mint egy érzelmi dominó: Amanda Johannest akarta, aki Simont
akarta, aki Tildát akarta, aki valaki mást akart.
Bár ideges voltam a buli miatt, megkönnyebbülés volt eljönni
Amandáéktól.
 Hampusékhoz mentünk, akik csak pár utcányira laknak. Elárulom,
hogy a második benyomásom róla semmivel sem volt jobb, mint az
első a temetésen. Mintha még mindig nem fogná fel, hogy mi történik.
Egy gazdag család gyereke, aki egész életében azt hallgatta, hogy a
világ a magukfajtáknak áll. A Foxworth rohadt nagy szopás lehet neki
(Tilda szavaival élve).
Régóta magányos vagyok. De még sosem voltam annyira magányos,
mint ma este, az emberek között. Mintha nem is lettem volna ott
igazából. Mintha még mindig egy képernyőn néznék mindent.
Most, hogy már nem lehet ruhákat vásárolni, egyre többen hordják a
szüleik cuccait. Minél régebbiek és csúnyábbak, annál menőbb.
Valami jégkockás játékot játszanak. Csókolózás közben egy
jégkockát adnak szájból szájba. Folyik róla a nyál és a víz. Még sosem
örültem ennyire, hogy a „rákos lány” lehetek. „De a rák nem fertőző”,
mondta Moa. Azt hittem, csak hülyül, mert természettudományos
tagozatra járt, de kiderült, hogy csupán buta. Kénytelen voltam
megmagyarázni neki: „Nem én fertőzlek meg benneteket, hanem ti
fertőzhettek meg engem.”
Találkoztam Saittal, és rögtön eszembe jutottak a fotók, amelyeket
Tildának küldött nyáron. Képtelen voltam dadogás nélkül beszélni
vele. Minden szinten helytelennek tűnt, hogy láttam a képeket.
Furcsa érzés volt ott lenni a buliban. Mielőtt elindultam, eljátszottam
a gondolattal, hogy én is lazítani fogok. Először és utoljára. Olyan
leszek, mint Tilda. De amikor odaértem, nem éreztem rá késztetést.
Volt valami fáradtság a levegőben. Üresség. Mintha túlórában buliztak
volna. Szerintem senki másnak nem tűnt fel. Mindenki azt hihette,
hogy csak neki nem sikerül ráhangolódnia. Ezért egyre többet ittak.
Egyre hangosabbak lettek. A holnaputáni nap miatt izgultak,
megbeszélték, hogy ki kinek a bulijába megy megnézni a döntőt.
Amanda megjegyezte: jellemző, hogy a női fociról egy szó sem esett
egész nyáron, mire Hampus megvetően azt válaszolta, hogy kezd olyan
lenni, mint Elin.
Én próbáltam Tildáról beszélgetni, de senki sem tudott semmi
újdonságot. Végül Hampus félrevont, és azt kérdezte: „Mit számít,
hogy ki ölte meg Tildát? Úgyis meghalna nemsokára!” Mire
megkérdeztem tőle, hogy akkor régen hagynunk kellett volna
meggyilkolni a hozzám hasonló betegeket, hiszen úgyis meghalnak
előbb-utóbb? Hampus azt mondta, fogjam be, mert ez egy buli, és senki
sem akar Tildáról meg a rákosokról beszélgetni, és „már egyáltalán
nem vagy olyan különleges”.
Amikor eljöttem, csörgött Judette telefonja (amit a biztonság
kedvéért magammal vittem). Rejtett számról hívtak, de persze tudtam,
hogy ki az.
Beszéltem a pasival, akitől Tilda a drogot vette. Azt mondtam,
Sarának hívnak. Ez a középső nevem. Az anyukám neve. Azt
mondtam, beteg vagyok, és segítségre van szükségem.
Ő nem mutatkozott be. Pont olyan paranoiás, mint gondoltam.
Amikor megkérdezte, hogy kitől kaptam meg a számát, azt feleltem,
Tildától.
Csak szerencsét próbáltam. Tilda említése akár el is riaszthatta volna,
de tudtam, hogy nem fog találkozni velem, ha idegen vagyok.
Azt mondta, egyedül menjek. Megígértem neki, hogy holnap
találkozunk.
Olyan ideges vagyok, hogy az egész testem bizsereg. Nem fogok
tudni aludni.
De amit Hampus mondott, csak még elszántabbá tett. Ki fogom
deríteni, hogy mi történt Tildával.

EGY HÉTTEL ÉS ÖT NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Bizalmatlanul nézem Lucinda üzenetét.

Ringvägen 4. Az ajtón a Magnusson név áll.
Valami gáz van. Nagy-nagy gáz.
Majdnem dél van, és én egész délelőtt Lucinda hívását vártam. Aztán
rezegni kezdett a telefon a kezemben, és magamra csuktam a szobám
ajtaját.
– Ne legyél mérges – mondja. – Vagy az lehetsz, ha akarsz, de előbb
hallgass meg. A háza előtt állok.
Az ablakhoz lépek. A Ringvägen csak pár kilométerre van, a régi
munkásnegyed szélén.
– Miért? – kérdezem.
– Te is tudod. Nem találkozna velem, ha nem egyedül lennék.
Kiszalad az arcomból a vér. Lucinda már akkor eldöntötte, amikor
tegnap este beszéltünk. Csak nem akart veszekedni velem.
– Nem csinálhatod egyedül – mondom, és hallom, hogy egy oktávval
magasabb lesz a hangom.
– Így mindkettőnknek biztonságosabb. De végighallgathatod. Most
nem fogom elejteni a telefonomat. – Nevetni próbál, mintha valami
istenverte vicc lenne. – Hallani fogod, ha történik valami. Tudod a
címet. Ismersz egy rendőrt.
– És mire megyek vele, ha pisztolyt ránt?
– És mit csinálnál, ha itt lennél?
Erre nincs jó válaszom. De nem ülhetek itt, és hallgathatom, ahogy
bemegy annak az embernek a házába, aki talán megölte Tildát.
– Várj meg! – mondom.
– Nem.
– Azonnal odamegyek.
Kiszaladok az előszobába, és beledugom a lábamat a régi Adidas
cipőmbe. Hallom, hogy az anyáim a konyhában beszélgetnek. Valami
sistereg a serpenyőben.
– Gyere, ha akarsz – feleli Lucinda. – De ne hívj. Az mindkettőnkre
veszélyes lehet.
Utálom, hogy igaza van. Ezt jól kifundálta, még ha idióta terv is.
– Lucinda – suttogom, miközben Stina slusszkulcsát keresem a
táskájában. – Te magad mondtad, hogy paranoiás. Szerinted nem fogja
észrevenni, hogy miben sántikálsz? Mi van, ha meg akarja nézni a
telefonodat?
– Nem akarja.
– Honnan tudod?
Bombom odaszalad hozzám. Bőszen liheg, és reménykedve a
pórázra pillant.
– Most be kell mennem – mondja Lucinda. – Nem akarom, hogy
meglásson telefonálni.
Egy kapu becsapódik. Recseg a vonal, amikor Lucinda zsebre teszi a
telefont. Becipzározza a zsebét. Léptek visszhangoznak egy
lépcsőházban.
Pont akkor találom meg Stina slusszkulcsát, amikor Emma átvág az
előszobán. Kíváncsian néz rám.
– Mész valahová?
– El kell intéznem valamit.
A kulcsra pillant. Könyörgő pillantást vetek rá. Egyetlen szó nélkül
bemegy a konyhába.
Félrelököm Bombomot. Forog egyet az előszobában, és a kezem
után kap.
A telefonban hallom, hogy Lucinda Saraként mutatkozik be.
– Mange – mondja egy mély férfihang.
Bombom félrebillenti a fejét. Úgy néz fel rám, hogy látom a szeme
fehérjét a pupillája alatt.
– Simon! – kiált ki Judette a konyhából. – Készülsz valahová?
– Ez meg mi volt? – kérdezi a férfi a telefonban.
A rohadt életbe! Izzadt ujjaim a telefon kijelzőjére csúsznak.
– Ja! – hallom Lucinda hangját. – Csak egy podcastet hallgattam
idefelé.
– Simon! – kiabál megint Judette.
Megnyomom a mikrofonikont, hogy kikapcsoljam a hangot.
– Mindjárt jövök – mondom, és igyekszem normálisan beszélni. –
Csak segítenem kell valakinek.
– Kinek? – kiáltja Stina.
– Lucindának. Nem maradok sokáig.
Kirohanok a lakásból. Lépteim dobogásától alig hallom, hogy mi
történik a Ringvägen 4.-ben. Olyan erővel szorítom a telefont a
fülemre, mintha bele akarnám nyomni a koponyámba. A Mange nevű
férfi mond valamit, amit nem hallok, amikor kilököm a kaput.
Aztán rájövök, hogy valamit mégis hallottam. A pasas Lucindának
szólította Lucindát.
Tudja, hogy kicsoda.
Lucinda hallgat. Visszafojtom a lélegzetemet futás közben.
Felemelem a slusszkulcsot, és megnyomom a gombot. Stina kocsijának
lámpája felvillan.
– Azt hittem, már nem voltatok barátnők – mondja Mange.
Behuppanok a vezetőülésre. Hallom, hogy Lucinda válaszol valamit,
de nem értem, mit.
– …ami történt – mondja Mange.
Beindítom a kocsit, csatlakoztatom a telefont a hangszóróhoz.
– De megint azok lehettünk volna – feleli Lucinda.
Miközben kihajtok az útra, Mange mond valamit. Feltekerem a
hangerőt. A ringvägeni ismeretlen lakás hangjai betöltik az autót.
– De abban nem hazudtam, hogy miért van szükségem a segítségedre
– mondja Lucinda. – Nézz rám.
– Azt hittem, az apád a kórházban dolgozik.
A szívem bukfencezik a mellkasomban. Mi az istent csináltál,
Lucinda? Hogy lehettél ilyen hülye, hogy egyedül mentél oda?
– Honnan tudod? – kérdezi Lucinda.
– Tilda sokat mesélt rólad – válaszolja Mange.
– Tényleg?
– Mit gondolsz, honnan tudtam azonnal, hogy te vagy az?
Hangosan káromkodom, amikor egy lámpa pirosra vált előttem. A
kocsi előtt egy férfi kel át az úton a lányával. Felismerem görnyedt
testtartásáról. Molly felém fordul, és én levegő után kapok.
Nem hasonlítanak. Egyáltalán nem. Egy pillanatra mégis olyan,
mintha Tilda fiatalabb kiadását látnám.
– A kórházban mindent szigorúan ellenőriznek – mondja Lucinda.
Molly gyorsan félrenéz, de látom rajta, mennyire fél. Még mindig azt
hiszi, hogy én öltem meg az unokatestvérét.
Anders a napba hunyorog. Még nem vett észre. A lámpa zöldre vált,
és amint fellépnek a járdára, tövig nyomom a gázpedált. Molly a kocsi
után fordul, amikor elhúzok.
 – Persze – mondja a férfi a Ringvägenen, és rájövök, hogy megint
elmulasztottam valamit. – Mennyit akarsz?
Ezt kérdezte Tildától is?
Nem volt lelkifurdalása, amikor látta, hogy milyen rémes állapotba
került?
Vajon bűnösnek érezte magát, amikor meghalt?
Bűnösnek érzi magát, amiért megölte?
Amíg Lucinda vacillál, csend van. Ismét visszatartom a lélegzetem.
– Nem tudom – ismeri be Lucinda végül. – Nem ismerem a cuccot.
Mennyit kaphatok?
Valaki feláll. Léptek. Kinyílik egy ajtó.
– Tudod, hogy kell csinálni? – kérdezi Mange.
– Majd megnézem a YouTube-on.
– Nem kell, segítek.
Megint pirosat kapok. Úgy döntök, leszarom. Alig van autó az úton.
Nyáron láttam Tildát füves cigit sodorni. Most azt a férfit hallgatom,
aki megtanította rá. Miközben még egy kereszteződésen áttépek,
hallom a papír zizegését, ahogy Mange megnyalja.
– Elszívjuk együtt? Csak hogy megmutassuk, haverok vagyunk.
– Rendben – feleli Lucinda.
Mange felnevet. Újabb zizegés.
– Csak hülyülök, szivi – mondja. – Látom rajtad, hogy nem üzletelni
jöttél. Azt akarod tudni, hogy én tettem-e, vagy sem.
Összeszoruló gyomorral fordulok be a Ringvägenre.
A hangszórókban teljes a csend.
Mondj valamit, Lucinda! Bármit, csak hogy tudjam, jól vagy.
– Volt itt egy rendőr csaj pár napja – folytatja Mange, miközben a
kapuk feletti számokat ellenőrzöm. – Látta Tilda üzeneteit.
A téglaépület árnyékot vet az aszfaltra. A járdán gyerekek
ugróköteleznek.
Elhajtok a 20. szám előtt. Egy öngyújtó kattanását hallom.
18. 16.
Egy mély lélegzet.
12. 10. 8.
– Mit mondtál? – kérdezi Lucinda, és meglepően határozott a hangja.
– Mit csináltál azon az éjszakán?
 Megérkezem a 4. számú kapuhoz. Hallom a motor berregését a
hangszóróból. Megállok az útpadka mellett. Felnézek a homlokzatra, és
megpillantok egy nyitott ablakot.
– Rohadt nagy mázlim volt – mondja Mange. – Enyém a világ
legjobb alibije.
– És mi az?
Az arctalan hang hatásszünetet tart.
– A rendőr csaj maga szedett össze a meccs után. Verekedésbe
keveredtem a téren, és egész éjszaka a fogdában kuksoltam.
Megint beleszív a cigibe, és felnevet. És a napsütés ellenére én
visszareppenek a szitáló esőbe és sötétségbe a térre. Látom a
kommandósokat, ahogy odahajtanak. Az autót püfölő és izgatottan
ordítozó embereket. Tildát, ahogy üveges szemmel nézi őket. Valami
szörnyűség fog történni ma este. A rendőrök kirontanak a kocsiból, és
eltűnnek. Maria közöttük volt. Őt nevezi Mange „rendőr csaj”-nak?
De Mange akkor is veszélyes lehet, ha nem ő ölte meg Tildát. Nem
veszem le a szemem a nyitott ablakról.
Gyere ki, Lucinda! Most már elég. Kiderítettél mindent, amit tudnunk
kell.
– Tilda találkozni akart valakivel – mondja Lucinda. – Nem tudod,
hogy kivel?
– Nem. De teljesen be volt pörögve, amikor este idejött. Tudtam,
hogy be van rágva valamiért.
A férfi hangja elcsuklik. Rájövök, hogy sír.
– Buliztunk egy kicsit itt, aztán együtt mentünk be a városba –
folytatja. – Akkor voltunk először együtt a lakáson kívül. De ő elment
találkozni a saját barátaival, én meg az enyémekkel.
Beleszív a cigibe.
– Mindig azon poénkodtunk, hogy a miénk a világ
legvalószínűtlenebb barátsága.
Szóval erről van szó. Tildának a dílere volt az új barátja. Mások azt
mondanák, nem való hozzám, de mindig ítélkezés nélkül meghallgat…
Tilda a mögött az ablak mögött írta a levelet.
– Nem volt bennünk túl sok közös – mondja Mange.
– Bennünk volt – feleli Lucinda. – Mindent együtt csináltunk. Közel
álltunk egymáshoz. Aztán egyszer csak már nem, az én hibámból. És
úgy volt, hogy én halok meg, mégis ő halt meg, és én… én…
 Szipogás. Ezúttal Lucindáé.
– Nem tudom, hogy fogom ezt kibírni – suttogja. – Segítened kell.
Csend.
– Nem tudom, hogy ki ölte meg – szólal meg Mange.
– De azt tudod, kivé lett nyáron. Nekem fogalmam sincs. El kell
mondanod.
Most már én is sírok. Együtt siratjuk Tildát.
– Mit akarsz tudni? – kérdezi Mange kásás hangon.
Lucinda gondolkodik egy darabig.
A két ugrókötelező gyerek elszalad az autó mellett.
– Hogy ismerkedtetek meg? – kérdezi Lucinda.
Mange elneveti magát, ezúttal szelídebben.
– Véletlenül. Elcsavarta az egyik haverom fejét a városban, de végül
mi ketten beszélgettük át az éjszakát. A haverom meg persze jó zabos
lett.
Kikapcsolom a biztonsági övet. Túl szoros. Nem kapok tőle levegőt.
– És hogy vetted rá erre? – kérdezi Lucinda.
– Mire?
– A drogozásra.
Egy ideig csend van.
– Már rég drogozott, amikor először eljött hozzám.
Nagyot nyelek. Tudom, hogy nemsokára már nem lesz visszaút.
Ha újra találkozunk, bevallom neked, hogy sosem voltam olyan jó
kislány, mint amilyennek hittek. Mint amilyennek te és Simon hittél…
– Nem én tehetek róla – mondja Mange.
Csend.
– Akkor ki? – kérdezi Lucinda.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0038. számú bejegyzés

Ezt a telefonomról írom. Remeg a kezem, minden ízemben reszketek.

Most megy ki belőlem az adrenalin. Elmentem Tilda díleréhez.
Egyedül.
Amint beléptem az ajtón, tudtam, hogy ő volt Tilda új barátja. A
nappali ablakában egy távcső állt, a kanapé felett meg a Hold térképe
lógott.
Mielőtt odamentem, féltem tőle. Utáltam, amiért drogot adott
Tildának. De most már vágom, hogy miért bírta Tilda. Azt is, hogy
miért avatta a bizalmába. Ki lehetne megbízhatóbb egy paranoiásnál?
Az a hír járta, hogy Tilda szexszel fizetett a drogért, de szerintem csak
barátok voltak. És ő is gyászolja Tildát.
Amikor nyár elején megismerkedtek, Tilda már függő volt. A
világvége elől nem lehet elmenekülni, de a drog segített neki
megszabadulni a félelemtől.
Kilencedikben tavasszal Tilda attól tartott, hogy az úszás a jegyei
rovására megy. Már inkább arról álmodott, hogy orvos lesz, és nem
arról, hogy klasszis úszó.
Nekem nem szólt erről. Halványan emlékszem, hogy panaszkodott,
nehezen tudja tartani a lépést a suliban, én meg arra gondoltam, hogy
csak nincs hozzászokva a magoláshoz, mert sosem kellett neki, de
kilencedikben már nem lehet abból megélni, hogy csak bejár órákra.
Tommynak viszont elárulta, hogy azt tervezi, innentől kezdve nem öl
akkora energiákat az úszásba. Erre Tommy nyilván bepánikolt. Tilda
volt a sztár. Az ő teremtménye. Ha híres úszó lesz belőle, Tommy híres
edző lesz. Tilda volt a belépőjegye a hírnévbe. De úgy tűnt, kicsúszik a
kezéből.
Ezért felajánlotta neki a „segítségét”.
Tudom, milyen könnyen meg lehetett győzni Tildát arról, hogy
mindent megkaphat. Hogy elérheti minden célját, ha megbízik
Tommyban. Majd ő segít neki koncentrálni és jobban teljesíteni.
Azt mondják, a függőség nem más hibája, mint a szenvedélybetegé.
De Tommy vette rá, hogy használjon amfetamint, még ha csak ADHD-
gyógyszer formájában is. Ismert egy orvost, aki felállított egy ADHD-
diagnózist, és receptet írt fel Tildának. A gond csak az volt, hogy az
amfetamint ki lehet mutatni a doppingteszten. Viszont lehet kérni
felmentést az úszószövetségnél. Mivel Tilda még kiskorú volt, Tommy
rávette Caroline-t, hogy írja alá a kérvényt.
Caroline tudta.
Caroline, aki mindig azt mondta, hogy az embernek nem szabad
elfecsérelnie a tehetségét. Hogy mindig a legtöbbet kell kihoznia
magából. Biztosan azt hitte, jót tesz Tildával. Megeskette, hogy csak a
fontos vizsgák előtt és „vészhelyzetben” veszi be a tablettákat.
De Tildának bejött a cucc. Főleg, amikor gimiben tovább nőttek az
elvárások. A tablettáktól sokkal egyszerűbb lett minden, segítettek
neki, hogy a tökéletes diák, tökéletes barátnő, tökéletes lány
maradhasson. De mindeközben egyre jobban tönkre is tették.
Tommy pontosan tudta, hogy mennyi gyógyszert szed Tilda, hiszen ő
gondoskodott az újabb receptekről. De vajon Caroline tisztában volt
vele? Ezért akarta, hogy Simon megnyugtassa, hogy jó anya, akit szeret
a lánya?
Tényleg nem fogta fel, hogy Tilda függővé vált a tablettáktól,
amelyeket az ő segítségével írtak fel neki? Nem kapcsolta össze a
dolgot azzal az infóval, hogy Tilda egész nyáron drogozott? Mi,
emberek elképesztően tehetségesen hunyunk szemet azok felett a
dolgok felett, amelyekről nem akarunk tudomást venni. Tudnék
mesélni róla. Én is figyelmen kívül hagytam, hogy hajszolja Caroline
Tildát, mert ragaszkodtam a tökéletes anyukáról szóló fantáziámhoz.
Aki mindig ott van, akire mindig lehet számítani.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy Tilda nem örült, amikor Tommy és
az anyja összejött. Nincs mit csodálkozni azon, amit Tommynak írt: Ha
hiba volt, amit tettem, akkor a te hibád.
Egy részem szeretne mindent elmesélni Caroline-nak, hogy ne éljen
tovább tagadásban. Szeretném elmondani neki, milyen messzire volt
kész elmenni az az ember, akivel jár, hogy kihasználja a lányát.
Sokat beszélgettünk erről Simonnal. És arra jutottunk, hogy nem
szólunk neki. Caroline már így is csak árnyéka egykori önmagának.
Még tizenkét nap van hátra, és akkor teljesen magára maradna.
Vagy nem lesz képes szakítani Tommyval, és utálni fogja magát érte.
Caroline élete már így is épp elég szar. Úgyhogy nem mondunk neki
semmit.
 De ez nem azt jelenti, hogy megbocsátunk nekik. Őszintén szólva
nem tudtam, hogy ennyi gyűlölet lakozik bennem.
Tildát nem ölhette meg a dílere. Állítólag a rendőrök bevitték azon
az éjszakán verekedés miatt. Simon bement az őrsre, hogy ellenőrizze,
igaz-e a meséje, de én tudom, hogy nem hazudott. Talán túlzás lenne
azt állítani, hogy „ennek a dílernek aranyból van a szíve”, de ironikus
módon ő volt az egyetlen ebben a történetben, aki nem használta ki
Tildát a saját céljai érdekében.

Nem tudom, fogok-e még írni erről. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.
 Simon

Kettesben vagyunk Mariával az őrsön. Az ablakok mögött, ahol az

emberek ügyet szoktak intézni, nincs senki, és nem égnek a lámpák. A
sorszámkiadó automata ki van kapcsolva. Senki sem kérvényez
útlevelet. Senki sem olvasgatja a bűnözés elleni összefogásról szóló
szórólapokat.
Egy padon ülünk, közvetlenül a bejárat mellett. Maria egyenruhát
visel, és fekete kávét iszik. Jól bevált zsarukávét. Ilyen közelről érzem
a parfümje gyenge illatát – ugyanazt, amelyet Judette lakásában is
éreztem.
– Nem akarom tudni, hogy miért kérdezed – mondja. – De igen, őt is
behoztuk.
– És egész éjjel itt volt?
Csak arra van szükségem, hogy megerősítse.
– Igen – mondja Maria. – Megvártuk, amíg kialusszák a részegséget,
és másnap kiengedtük őket.
Előrehajol, a térdére könyököl, és finoman megrázza a fejét.
– Mostanában csak ezt csinálom. Bébiszitterkedem.
Pont olyan elkeseredettnek tűnik, mint ahogy én érzem magam.
Nincs több nyomunk, amelyet követhetnénk. Sosem fogom
megtudni, hogyan és miért halt meg Tilda. De még ennél is rosszabb
érzés, hogy mindent félreértettem, amíg élt. Azt hittem, akkor kezdett
el drogozni, amikor értesültünk a Foxworthről. Hogy azért csinálta,
hogy „kimaxolja az életet az utolsó időszakban”. Valójában a Foxworth
csak ahhoz járult hozzá, hogy ne titkolózzon többé.
Tilda azóta drogozott, hogy megismertem. És én semmit sem vettem
észre.
Azok az éjszakák, amikor nem tudott aludni. Azok az alkalmak,
amikor olyan hevesen vert a szíve. Azt hittem, csak stresszes.
Ászent.
Talán Caroline-ról és Tommyról beszélt. De ők együtt voltak azon az
éjszakán. És igen, álszentek. De akkor sem ők ölték meg.
Nem bírom már otthon. Nem bírom tovább.
Most már tudom, hogy miért mondta.
…szükségem lenne a segítségedre, azt hiszem, írta a levelében
Lucindának.
 Csak Lucinda érthette meg. Ő tudta, hogy milyen mindent feláldozni
az úszásért, ismerte Tommyt, és gyakorlatilag ő is Caroline mellett nőtt
fel.
Vajon segített volna, ha beszélgetnek? Máshogy alakultak volna a
dolgok?
Fölösleges most ezen agyalni.
Tilda egyedül vágott neki az éjszakai zűrzavarnak, benne is teljes
volt a káosz, betépett, dühös és szomorú volt. Lehet, hogy találkozott
valakivel, akivel nem kellett volna, rosszat szólt valakinek, ferde
szemmel nézett valakire. Bárki megölhette. És sosem fogjuk megtudni,
hogy ki volt az. Már az is nevetséges, hogy egyáltalán megpróbáltuk
kideríteni.
– És hogy vagy? – kérdezi Maria.
Felnézek. Szinte kábának érzem magam.
– Nem tudom – felelem őszintén.
Tömzsi nyakára, rövidre nyírt körmére, fényesre pucolt bakancsára
pillantok. Az egyenruháján egyetlen gyűrődés sincs.
– Miért csinálja? – kérdezem. – Mármint miért bébiszitterkedik?
Miért jár be egyáltalán?
Elmosolyodik.
– Jó kérdés.
Azon tűnődöm, akkor is bejárna-e dolgozni, ha Judette őt választja.
Vajon nehéz döntés volt Judette-nek?
– Köszönöm, hogy megpróbált segíteni – mondom.
– Köszönd a barátnődnek. Ő győzött meg.
– Tényleg elhitte, hogy én tettem?
Maria iszik egy korty kávét.
– Reméltem, hogy nem.
– Judette kedvéért?
Rám sandít.
– Igen – mondja. – Többek között.
Szűkszavúsága Judette-re emlékeztet. Jobban hasonlítanak egymásra,
mint az anyáim.
– Nincs más nyom, amit követhetne? – kérdezem.
– Nincs. És remélem, neked sincs.
Megrázom a fejem.
– Jól van – mondja Maria, én meg rájövök, hogy kedvelem.
 – Mi lett volna, ha megtalálja az elkövetőt? – kérdezem.
Gondolkodik egy ideig, mielőtt válaszolna.
– Nem tudom. Már kevesebb mint két hét van hátra. Akárki tette is…
neki is vannak rokonai. Az ő életüknek is vége. – Mélyet sóhajt. –
Reméljük, hogy a tettes most kutyául érzi magát. Valószínűleg már
nincs más büntetés.
Egyszerre állunk fel a padról. Felém nyújtja a kezét, és én
megrázom. Furcsán hivatalosnak tűnik, ahhoz képest, hogy milyen sok
közünk van egymáshoz.
Ha nem lenne a Foxworth, Maria talán már az életem része lenne.
Egy nevelőanya, akivel együtt vacsorázunk, nyaralunk, sétáltatjuk
Bombomot.
– Vigyázz magadra, Simon! – mondja.
– Maga is.
– Üdvözlöm Judette-et.
Megígérem neki, hogy átadom.
Amikor kimegyek a kocsihoz, látom, hogy Lucindát elnyomta az
álom az anyósülésen. Halkan csukom be magam után az ajtót.
Beindítom a motort. Lucinda a homlokát ráncolja, de nem ébred fel.
Kezében ott a telefonja. Azon merengek, a TellUsra írt-e éppen.
Sokkal fiatalabbnak tűnik, amikor nem látom a szemét. Az esti nap
meleg fénye ellágyítja a vonásait.
A lehető leglassabban vezetek a negyedük irányába. Elkanyarodom
Tildáék felé; Tommy kocsija a felhajtón parkol. Befordulok Lucindáék
utcájába. A háztól kicsit távolabb állok meg, nehogy az apja meglásson
minket együtt, ha otthon van. Megérintem Lucinda vállát. Zavarodottan
pillant fel. Körülnéz.
– Jaj, elaludtam – mondja.
Összenézünk.
– Mit mondott? Bevitték Mangét?
– Igen.
A fejtámlának dönti a fejét.
– És most mihez kezdünk? – kérdezi.
De nem vár választ. Mindketten tudjuk, hogy nincs tovább.
Vajon eltűnik az életemből, amint kiszáll az autóból?
Lehet, hogy csak Tilda tartott minket össze. És most vége. Már csak
az maradt, hogy kivárjuk a világvégét.
Lucinda kinyitja a kocsi ajtaját.
– Figyelj… – kezdem.
– Bocs – szakít félbe. – De most képtelen vagyok beszélgetni.

EGY HÉTTEL ÉS NÉGY NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

A svéd bajnokság döntője. A stockholmi Friends Arénában ötvenezer

ember zsúfolódott össze. A miniszterelnök beszédet tartott. A közönség
soraiban sok az ismert arc. Az egyik lelátóról a királynő integet. A
kommentátoroknak időnként elakad a szavuk. Eddig három pucér
ember szaladt be a pályára.
Judette mellett ülök, mert Emma elhevert a másik kanapén – mégis
mintha teljesen egyedül lennék. A gondolataimba zárva. Zsibbadt
vagyok, pont, mint azon a májusi reggelen. A családom látta rajtam,
hogy történt valami, de nem mondhattam el nekik, hogy Tilda gyilkosa
után nyomoztunk, és most feladtuk.
Gólt rúgnak, és üvöltés harsan a tévében, a környező lakásokban, az
utca másik oldalán a nyitott ablakokon túl. Bombom felkapja a fejét, és
idegesen morog.
– Olyan ez a népnek, mint az ópium – mondja Stina a konyhaajtóban.
– Mi? – kérdezem.
– Semmi.
Visszaül a számítógépéhez. Ingerült sóhajt hallok, mielőtt kopogni
kezd a billentyűzeten.
Az ablak alatt felharsan egy sziréna. Azon gondolkodom, hogy
Lucinda is hallja-e. Vajon az ő teste is ilyen feszült-e? Bár nem
mutatják a meccset kivetítőkön, ma este megint randalírozásra lehet
számítani a városban. Hányan járnak majd szerencsétlenül? Hány új
Tilda lehet odakint?
Felkelek a kanapéról. Bombom felnéz a padlóról, és követ a
tekintetével, ahogy bemegyek a szobámba. Leülök az ágyamra, és
behunyom a szemem.
– Tilda? – mondom, és feszülten hallgatózom.
Meg kellett volna kérdeznem Stinát, hogyan beszélhetek Tildához.
És hogyan hallhatom meg, ha válaszol.
– Tilda? – ismétlem. – Megpróbáltuk megtalálni, aki ezt tette. De
kudarcot vallottunk.
Részeg nevetés hallatszik fel az alsó lakásból.
Igyekszem Tildára összpontosítani. Magam elé képzelni őt. Az első
randinkon a kávézóban a Storgatanon. Ébredés után az ágyamban. A
pikniken a parkban Johanesszel és Amandával.
 Ám a vonásai elmosódottak és homályosak. Mintha máris
elfelejtettem volna, hogy néz ki.
– Azt hitték, én öltelek meg. Azt akartam, hogy mindenki megtudja
az igazságot… hogy megint velük lóghassak. Annyira féltem a
magánytól. Erről te is tudnál mesélni, mi? De már nem érdekel. Nincs
szükségem rájuk.
Ahogy kimondom a szavakat, lassan felfogom az értelmüket. Ez az
első alkalom, hogy ezt így végiggondolom.
Nincs szükségem rájuk.
Régen nem így volt.
– Azt mondtad, hogy akivel jártam, talán soha nem is létezett. De ez
nem igaz, Tilda. Tévedtél. Néhány dolgot nem tudtam rólad, de azt
igen, hogy ki voltál. És szerettelek. Őszintén.
Odakint újabb üvöltés harsan. Egyenesen belém hatol. Azzal
fenyeget, hogy teljesen felold. Veszek egy nagy levegőt.
– De valami másban igazad volt. Akármennyire szerettelek is…
Képtelen voltam másra gondolni, csak arra, hogy visszaszerezzelek.
Azt hiszem, könnyebb volt erre gondolni, mint a világvégére. Ez
legalább reményt adott… Ahogy az is, hogy megtalálom a gyilkosodat.
Egy pillanatra tisztán látom magam előtt. A szobájában áll az
ablaknál. Sötét haja rézvörös színben játszik a napfényben..
– Már csak másfél hét van hátra – mondom. – És még mindig
fogalmam sincs, hogy kezeljem ezt az egészet.
Megfordul, és rám néz azzal a világos szemével, amely a
fényviszonyok szerint váltja a színét. Akár a víz.
– Nem is különböztünk olyan nagyon egymástól nyáron – mondom.
– Csak az én drogom te voltál, Tilda.

EGY HÉTTEL ÉS HÁROM NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Emmával lesétálunk a füves lejtőn. A tó felett sűrű köd gomolyog. A

túlpart dombjait elnyeli a fehér semmi. A vízi csúszdák csápokra
hasonlítanak a fehér ég háttere előtt, amiről földönkívüli lények jutnak
az eszembe.
Amikor felébredtem, alig kaptam levegőt. A bőröm forró volt, és
feszült, mintha összement volna. Összepréselte a húsomat. Elfogott a
klausztrofóbia a saját testemben. Emma ötlete volt, hogy sétáljunk
egyet. Az én ötletem volt, hogy itt.
Lucinda nem ül a stégen. Azon töprengek, hogy érezheti magát.
Vajon mit csinál?
Nem válaszolt az üzeneteimre.
Bombom türelmetlenül rángatja a pórázt, ezért elengedem, amikor
leérünk a partra.
– Jobb már? – kérdezi Emma.
– Asszem – felelem.
– Az jó.
Felvesz egy botot, és eldobja. Bombom utánavágtázik, széles fara
jobbra-balra hullámzik. Emma nevet.
Nem tudom, igazam van-e, de mintha nőtt volna a pocakja az utóbbi
napokban.
Bombom hirtelen lefékez a homokban, amikor eléri a botot. A
szájába veszi, és felénk fordul dicséretért.
– Hozzám! – kiáltja Emma.
Bombom kiköpi a botot, és végigszimatolja. Aztán felfedez valami új
szagot a homokban, és követni kezdi. A bot ott marad, elfeledve.
– Legalább megtalálta – mondja Emma.
Elindulunk lassan a futópályán. Emma néha megáll, és megtámasztja
a derekát a kezével.
– Hogy vagy? – kérdezem.
– Mintha nyolcvanéves lennék.
Emma szeméremcsontjának ízülete fellazult, erről a jelenségről ma
hallottam először. A teste tágul a gyerek miatt, a porcok fellazulnak, a
medence szélesedik.
– De ez semmi ahhoz képest, hogy egy egész ember fog kijönni
belőlem – mondja.
 A fák között varjak kárognak. Az utcák tele voltak szeméttel, ahogy
jöttünk: összetört üvegek, bezúzott ablakok. Az utakat nagy bandák
járták, akik még mindig részegek voltak a tegnapi meccs után. De
idelent a tónál minden olyan, mint máskor.
Azon gondolkodom, vajon Lucinda apja tegnap éjszaka is ügyeletben
volt-e a sürgősségin. A hírekben alkoholmérgezésről, súlyos
sérülésekről, gyilkosságról, nemi erőszakról és verekedésekről
számoltak be. A stockholmi utcákról készült képsorok úgy néztek ki,
mintha egy zombiapokalipszisről szóló filmből vették volna őket. De
most örökre vége a focinak.
– Iszonyú fura elképzelni, hogy anya leszek – mondja Emma. – Mire
tanítsak egy másik embert?
Újabb pánikroham fog el, és úgy érzem, mintha megnyílna alattam a
föld. Megbotlom. Emma észre sem veszi.
– Megkérdeztem anyát, hogy ő felkészültnek érezte-e magát, amikor
engem várt – folytatja. – Mert én kicsit sem érzem magam annak.
A lábam elé nézek. Teljesen leköt, hogy ne veszítsem el az
egyensúlyomat.
– Azt mondta, hogy még ma sem érzi magát elég felnőttnek. Néha
úgy képzeli, hogy csak megjátssza.
Lehúzom a melegítőfelsőm cipzárját. A tóra nézek. Próbálok a víz
felett gomolygó ködfátyolra fókuszálni.
– Valahogy jó volt hallani – mondja Emma.
A tó körül természetellenesen meleg és nyirkos a levegő.
Oxigénszegénynek érzem. Ez már az üstökös hatása volna?
Nem. A Foxworth még mindig messze van. A levegő csak akkor fog
felforrósodni, amikor belép az atmoszférába. És akkor már csak
perceink lesznek hátra. De még nem ez a helyzet. Még több mint egy
hetünk van.
Lélegezz.
– Nagyon félek a fájdalomtól. De Micke nem akarja megérteni,
amikor mondom neki. Azt mondja, hogy minden rendben lesz. De hát
neki könnyű! Nem ő fog szülni.
Úgy érzem megfulladok: mintha újra meg újra ugyanazt a levegőt
szívnám be. Elhasználódott levegőt.
– Tudom, hogy olyan, mintha nyavalyognék. Nagyon várom már,
hogy anya legyek. Csak annyival jobb lenne, ha hazajönne, és ketten
néznénk szembe a problémákkal.
– Értem – motyogom.
Megint megbotlom. Koncentrálnom kell, hogy ne essem el.
Emma megáll, és felém fordul. Én is megállok.
El kell tűnnöm innen. Ki kell szakadnom magamból. De nincs hová
mennem.
Bombom odarohan hozzánk, és megáll mellettem. A lábamnak dől.
Azt akarja, hogy simogassam. Meleg a bundája.
– Tudom, hogy te mindig ott leszel Csutkának, Simon. Szuper
nagybácsi leszel. Ezért kérdezem, hogy… – Emma rám néz, én meg
nem értem, miért nem veszi észre, hogy haldoklom. A látómezőm
szélén fekete pontok ugrálnak. – Lennél a keresztapja? – böki ki.
Támolygok. Elhúzódom Bombomtól. Levegő után kapkodok, hogy a
fekete pontok eltűnjenek.
– Jól vagy? – kérdezi Emma.
Nem bírom tovább. Leszarom, hogy mit mondanak az anyáim!
– Hogy jól vagyok-e? – kérdezek vissza. – Tudsz róla, hogy az
üstökös tíz nap múlva becsapódik, ugye?
Emma kérdőn néz rám.
– Persze.
– Nem leszel anya. Fogd már fel! Én meg nem leszek keresztapa.
Micke nem lesz apa.
Emma csak bámul rám. Mintha én lennék az őrült.
– Nem kell a szülés miatt aggódnod – folytatom. – Nem fog
megtörténni, akármit mond is a tested. És ha abbahagynád ezt a játékot,
lehet, hogy Micke is hazajönne. Én sem bírnám ezt a helyében.
Így már könnyebb lélegezni.
A nővéremnek kellett megfizetnie érte, de valami elszabadult
bennem.
– Ne haragudj – mondom. – Ne haragudj, nem úgy értettem.
Bombom megnyalja a kezem.
Emma hozzám lép, és a karomra teszi a kezét.
– Képtelen vagyok feladni a terveimet csak azért, mert jön az üstökös
– mondja. – Nem érted?
– Nem, nem értem.
– Élnünk kell – feleli Emma. – Még nem haltunk meg.
Csak állunk ott. A varjak megint károgni kezdenek.
EGY HÉTTEL ÉS KÉT NAPPAL A
VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

A fénycsövek zizegve gyulladnak fel, amikor belépek az öblítőszagú

mosókonyhába. Ledobom a kék, zörgős IKEA-szatyrokat az egyik
padra. Elkezdem szétválogatni a ruhákat a steril fényben. Azon
gondolkodom, mit mondjak a telefonba. Ha felhívom.
A plafon alacsony, érzem magam fölött a ház súlyát. Az emeleteket,
amelyek hamarosan lángoló törmelékké lesznek.
Elhatározásra jutottam. Rálátást kell nyernem a történtekre. El kell
mennem innen. Nem csak itthonról, a városból is. És még egyszer
találkoznom kell Johanesszel. Nem lehet, hogy aznap este láttam
utoljára a legjobb barátomat, amikor az ágyam szélén ült.
Holnapután megy egy vonat Stockholmba, és másnap hazajövök.
Csak egy nap szabadság kell. Eszemben sincs engedélyt kérni az
anyáimtól. Sosem mennének bele. És nem akarom, hogy feleslegesen
aggódjanak. Már azért is épp eléggé furdal a lelkiismeret, amit tegnap
tettem Emmával.
Két gépbe pakolok be, mosóport öntök a tartókba. Arra gondolok,
hogy valószínűleg most mosok utoljára. Lesz annyi tiszta alsóneműm,
amennyi a világvégéig kitart.
Miután beindítom a gépeket, leülök a padra, és előveszem a
telefonomat. Nem akarom, hogy a nővérem olyan magányos legyen,
mint én. De van-e jogom ehhez a híváshoz?
Megkeresem a számot, és felhívom. Első kicsöngésre felveszik.
– Halló! Történt valami Emmával? – kérdezi Micke.
– Nem, nincs semmi baj. De miatta hívlak. – A hangom visszhangzik
a kopár mosókonyhában. – Haza kell jönnöd. Megnéztem. Van egy
vonat Luleåból.
Csend lesz a telefonban. Leengedem a készüléket, nézem a kijelzőn,
ahogy telnek a másodpercek.
– Halló! – szólok bele.
Ebben a pillanatban felzúgnak a mosógépek.
– Szerintem nem érted – mondja Micke.
– Mit nem értek?
– Túl fiatal vagy, Simon. Fogalmad sincs, hogy mennek a dolgok.
Az egyik mosógép hangos zubogással vizet szív be. Felhangosítom a
telefont.
 – Persze – mondom –, fiatalabb vagyok nálad. De ugyanannyi ideig
fogunk élni.
– Nem így értettem. A te korodban én is azt hittem, hogy minden
pofonegyszerű. De a dolgok nem feketék és fehérek.
– Néha azok.
– Ez bonyolult. Fogalmad sincs, hogy mennyit küzdöttem azért,
amink van. Mindenünk megvolt… Volt tervünk az életre. És most
minden semmivé lesz.
– Ezzel mindenki így van.
– De Emma… úgy beszél, mintha minden olyan lenne, amilyennek
lennie kell… Nem bírom. Rohadtul nem bírom. – A nyelvjárása
erősödött az északon töltött hetek alatt. – Nem vagyok képes rá, Simon.
Megértem, ha haragudni fogsz rám, de nem megy. Szeretem Emmát, de
ez túl nehéz.
– Túl nehéz? Tildát megölték, és az emberek azt hitték, én voltam.
Ez is elég nehéz volt.
Micke megköszörüli a torkát.
– A világ totál készen van – folytatom. – És én bármire hajlandó
lennék, hogy valaki szeressen az utolsó időben. Hogy valakinek
szüksége legyen rám, hogy valaki…
– Nem megy, érted?
A hangja sírósan és mérgesen cseng, mintha igazságtalanságot
követnék el vele, amiért nem hagyom önsajnálatban fetrengeni.
Undorodom tőle.
A mosógépek ajtajára meredek. Nézem, ahogy a ruháink forognak a
habban az üveg mögött.
– Emma jobbat érdemel. Azt hittem, összeilletek. Tévedtem –
mondom, és megszakítom a hívást.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0039. számú bejegyzés

A szervezetem összeomlott. Belázasodtam, és fájt minden csontom.

Annyira féltem, hogy befektetnek a kórházba. Hogy egy orvoshiánnyal
küzdő kórházban kell töltenem az utolsó napjaimat. Nem csak
magamat féltettem. Nem akartam, hogy apának és Mirandának oda
kelljen járnia.
De elmúlt. Már jobban vagyok. És a szervezetemnek már csak bő
egy hetet kell kibírnia.
Képtelen voltam írni, még Simon üzeneteire sem válaszoltam. Miről
beszélhetnénk még? A közös kudarcunkról? Azt írta, holnapután
Stockholmba utazik, hogy találkozzon a legjobb barátjával,
Johanesszel. Legalább csinál valamit az utolsó napokban.
Tudom, bele kellene törődnöm, hogy sosem tudhatjuk meg, ki ölte
meg Tildát, és minden teljesen hiába volt. De azt hiszem, nem vagyok
képes elfogadni, még ha akarom sem. Az agyam nem áll le. Körbe-
körbeforognak a gondolataim. Kétségbeesetten keresek új
nézőpontokat és ötleteket.

EGY HÉTTEL ÉS EGY NAPPAL A

VILÁGVÉGE ELŐTT
 Simon

Elsétálok a vasútállomás mellett, fel a Gamla kvarngatanon.

Megpillantom az elektromos szekrényt, amelynek Tilda támaszkodott,
amikor utoljára beszéltünk.
Megállok, és megérintem a hideg fémet.
Mindenki meg akarja mondani, mit csináljak. Tildácska nagyon tud,
ha akar.
Itt álltunk, amikor a többiek elhívtak minket Aliékhoz az afterre.
Pont most voltam náluk. Moával leengedett redőnyök mögött a
Skyrim nevű akció-szerepjátékkal játszottak. A lakás egy szeméttel és
mosatlan tányérokkal teli gubóra hasonlított. Az arcuk sápadt volt, a
szemük beesett, mint valami föld alatti élőlényeké, akik
alkalmazkodtak a sötétséghez. Ali apja nyitott ajtót. Megkért, hogy
próbáljam meg rábeszélni őket, hogy menjenek egy kicsit ki. Nem
sikerült. De nem is ezért mentem.
Elbúcsúztam Alitól. Elmondtam neki, hogy megértem, amiért nem
állt ki mellettem. Nem akarta megkockáztatni, hogy elveszítse a közös
barátainkat ilyen röviddel a világvége előtt. Gyáva volt, de talán én is
az lettem volna a helyében.
És kértem tőle egy utolsó szívességet.
Azt fogom mondani az anyáimnak, hogy nála leszek holnap. Tartunk
egy utolsó bulit, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Nem hiszem, hogy lesz
ellenvetésük. És miután hazamegyek, otthon is maradok. Velük együtt
várom a világvégét.
Átkelek a Storgatanon. Egyetlen ép kirakat sincs már. A járdára
valaki lángoló betűkkel a Goodbye, cruel world![11] feliratot fújta spray-
vel. A központ hátborzongatóan kihalt. Egyetlen teremtett lélekkel sem
találkoztam, amióta eljöttem Aliéktól. Azt mondják, az egész ország
ilyen. Miután az emberek levezették az indulataikat a meccsen,
visszahúzódtak.
Miközben hazafelé tartok az alkonyatban, egyre több ablak mögött
gyújtanak lámpát.
A telefonom rezegni kezd, amikor beérek a házunk közelében fekvő
parkba. Lucinda hív. Bizseregni kezd a gyomrom. Teljesen elborít az
érzés. Azt eddig is tudtam, hogy hiányzik, de csak most jöttem rá, hogy
mennyire.
 – Bocs, hogy nem válaszoltam az üzeneteidre – mondja.
– Hogy vagy?
– Szarul. De már javulok.
– Biztos?
– Biztos.
Körülnézek a parkban, ahol alig két hete Erikával sétáltam. Akkor
szabályosan fellélegeztem, hogy valaki hisz nekem, még ha az csak
Tilda nagynénje is. Johannes akkor utazott el Stockholmba, és azt
hittem, soha többé nem látjuk egymást. Lucindával összevesztünk a
tónál. Nem mehettem el Tilda temetésére. Magányosnak éreztem
magam. És bár azóta közelebb került a világvége, az életem sokkal
jobb lett.
Most még több a szemét, megnőtt a fű, és valaki beledobott egy
biciklit a szökőkútba. Leülök a betonperemre, és egy összegyűrt
cigarettásdobozt kezdek rugdosni.
– Tudod, mire gondoltam? – kérdezi Lucinda.
– Gőzöm sincs.
– Látod a holdat?
Felnézek. Végigpásztázom a rózsaszín és lila eget a házak között.
– Igen – válaszolom.
Telihold van. Sápadt és áttetsző. Mintha csak önmaga kísértete lenne.
Nézem a fehér korongot. A sötét foltokat, amelyekről régen azt
hitték, hogy tengerek. A Nyugalom tengere. A Viharok óceánja. A
Hold telis-tele van meteoritoktól származó kráterekkel. Néma tanúja a
világűr kegyetlenségének. Azt is mondják, hogy akkor keletkezett,
amikor a Föld összeütközött egy másik, nagyobb bolygóval.
– Ha a Hold megússza, megmaradnak rajta az emberi lábnyomok –
mondja Lucinda.
Libabőrös lesz a tarkóm.
– Igen – felelem. – Az egyetlen lábnyomok a világegyetemben.
– Ilyeneken gondolkodom.
– A Foxworth előtt az ég nekem csak ég volt – mondom. – De most a
világűrt látom odafent. Az űrben vagyunk.
Lucinda felnevet.
– Beleszédültem – feleli.
– Én is.
Elhallgatunk.
 A lehullott, sárga leveleket nézem. Egy soha el nem jövő ősz jelei.
– Figyu – mondja Lucinda.
– Igen?
– Kérdezni akarok valamit, de ígérd meg, hogy nemet mondasz, ha
nem oké. Nem gáz. Eskü.
– Megígérem.
Nagy levegőt vesz, mintha víz alá készülne bukni.
– Veled mehetek Stockholmba?
Megint bizsereg a gyomrom.
– Fogod bírni?
– Különben nem kérdezném.
– Igen – válaszolom. – Persze hogy velem jöhetsz.
– Biztos? Szerinted Johannes nem bánná? Nem is ismer.
– Bírni fogjátok egymást – mondom.
– Tényleg el kell mennem innen egy kicsit.
Úgy hangzik, mintha magát győzködné.
– Gyere velem! – vágom rá, és nem törődöm vele, hogy túlbuzgónak
tűnök.
– Megnéztem. Van még hely a vonaton.
– Akkor foglalj egyet. Mit mondasz az apukádnak?
– Megkérem Amandát, hogy biztosítson alibit. Kicsit gázos, mert azt
nem mondhatom meg neki, hogy találkozni fogok Johanesszel. Mást
viszont nem kérhetek meg.
– Vágom.
– Ne mondd el senkinek, hogy veled megyek. Nem akarom, hogy
megtudja.
Mosolygok.
– Kinek mondanám?
Lucinda megint felnevet.
– Ja, mindketten annyira népszerűek vagyunk.

[11] Viszlát, kegyetlen világ! (Pink Floyd-dal címe.)

 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0040. számú bejegyzés

Elintéztem, hogy elmehessek Simonnal Stockholmba holnap. Apa

semmit sem sejt.
Fogalmam sincs, mit művelek. Miért nem maradok itthon vele és
Mirandával? Holnaphoz már csak egy hét van hátra.
De rájöttem valamire, ami nem hagy nyugodni. Ha csak egy parányi
esély is van rá, hogy megtalálom a választ, ki kell használnom.
Annyi hazugság vesz körül. Még Simonnak is hazudtam. (Főleg
neki.)
Kicsit jobban érzem magam. Minden rendben lesz.

EGY HÉTTEL A VILÁGVÉGE ELŐTT

 Simon

Szokatlanul meleg szeptember van. A nap beragyogja a vonatablak

előtt elhúzó tájat. Erdők, családi házas negyedek, a távolban egy
csillogó tó. A kertek talán kissé elhanyagoltak, de ha így van is, nincs
időm hosszasan szemlélgetni őket. A mozdonyvezető olykor megáll,
kiszáll, és átállít egy váltót, de most már több mint egy órája
megszakítás nélkül robogunk.
A vonaton bűz van: a szemetesek dugig, és minden vécé eldugult. A
cipőm talpa ragad a kiöntött üdítőtől, amikor testhelyzetet változtatok
az ülésen. Nemrég valaki dohányzott itt.
Egész úton egyetlen vonattal sem találkoztunk. A kocsiban is
meglepően kevesen vannak. A másik végében egy csecsemő bömböl
folyamatosan, úgy tűnik, levegőt sem vesz. Amikor odanézek,
összeakad a pillantásom a szülőkével. Fáradtan és bocsánatkérőn
mosolyognak.
Lucinda velem szemben ül, és éppen a TellUsra ír a telefonjáról.
Megígértem neki, hogy szólok, ha az igazi haja kilóg a parókája alól,
de azért néha-néha a homlokához nyúl. Az ablakban felsejlik áttetsző
tükörképe.
A gyerek csak üvölt és üvölt.
– Ha kinéz az ember, minden olyan, mint máskor – állapítom meg.
Látom az ablakban, hogy Lucinda felpillant.
– Ettől be lehet kattanni – mondja. – Az ember nem fogja fel, hogy
mi fog történni, ha minden ennyire normális.
Mindketten kinézünk. A lucfenyők olyan sűrűn sorakoznak a sínek
mellett, hogy csak elmosódott vonalnak látszanak. Egy idő után azon
kapom Lucindát, hogy lopva engem néz az ablaküvegben. Végighúzza
kezét a parókáján, a válla mögé dobja a haját.
– Ez volt régen is – mondom, és felé fordulok.
– Régen?
– A környezetszennyezéssel. Nem látszott. Legalábbis itt. Mármint
olvastunk róla, hogy egyes helyek elsivatagosodnak, és láttunk képeket
apró jégtáblákon álló jegesmedvékről. De felfoghatatlan volt.
– Mert az emberek nem akarták felfogni – mondja Lucinda. – Túl
megterhelő volt erre gondolni.
Egy darabig csendben üldögélünk.
 – Nagyon mérges voltam – folytatja.
– Én is.
– Nem értettem, hogy lehetnek az emberek ilyen átkozottul okosak,
ugyanakkor meg ilyen átkozottul ostobák és szűklátókörűek. Hiszen
tudtuk, hogy mit művelünk.
– Tudom. Néha arra gondolok, hogy az idősebbek… most
megússzák. Sosem kell felelősséget vállalniuk azért, hogy így
elcseszték.
– Ugye? Szerintem a legrosszabb az volt, hogy annyian
kényszerültek volna menekülni a környezeti változások miatt. Hová
mehettek volna? Hiszen ugyanazok az emberek, akik tönkretették a
környezetet, magas falakat építettek.
– Sokat gondoltam az örök fagy birodalmára – mondom. – Hogy fel
fog olvadni, és egy csomó üvegházhatású gáz felszabadul.
– De lehet, hogy az atomháború végzett volna velünk előtte –
vigyorog Lucinda.
– Az legalább a túlnépesedés problémáját megoldotta volna.
– Tudtad, hogy négynaponta egymillióval több lakosa van a
Földnek?
– Basszus! – felelem. – Akkor… még további kétmillióval többen
leszünk, mielőtt minden elpusztul.
Összenézünk, és elnevetjük magunkat. Nem tudom, miért.
– Kíváncsi vagyok, hogy mi lett volna – mondja Lucinda. – Mármint
ha most nem jönne el a világvége.
– Stephen Hawking szerint száz éven belül eltűntünk volna.
– Mesterséges intelligencia? – kérdezi Lucinda. – A gépek
visszavágnak? Aligha bánnának jobban a bolygóval, mint mi.
– Vagy valami szupervírus – válaszolom. –
Antibiotikumrezisztenciával karöltve.
– Szupervulkán.
– Eltűnnek a tengerek.
– Nem lehet belélegezni a levegőt.
– Szélsőjobbosok.
– Menekültválság, ami hatalomra juttatja a szélsőjobbosokat.
– Elfogy az ivóvíz.
– Megszűnik a Golf-áramlat.
– Az ételek tele lesznek nehézfémekkel.
 – Kipusztulnak a méhek.
Lucinda szeme csillog, miközben igyekszem kitalálni a következő
katasztrófát, amely végezhet velünk.
– Geomérnökség – mondom végül.
– Az mi?
Beismerem, hogy fogalmam sincs.
– Nem az, hogy megpróbálnak létrehozni egy fekete lyukat? –
kérdezi Lucinda. – Erre emlékszel? Hirtelen király ötletnek tűnik.
Megint elnevetem magam. Miközben beszélgetünk, a természeti táj
eltűnik. Bevásárlóközpontokat látok reklámtáblákkal, amelyeket sosem
fognak újra kivilágítani. Lakóházak kis csoportjait, amelyeket mintha
véletlenszerűen szórtak volna ide. Egy autót, amint épp átvág az
autópálya elválasztósávján.
Megpróbálom elképzelni, hogy nézhetett ki a táj, amikor az első
emberek letelepedtek itt. Mielőtt felrobbantottuk a hegyeket, utakat
építettünk, kivágtuk az erdőket. Nem sikerül.
– Így utólag nem is értem, miért nem tettünk meg mindent, hogy
megmentsük a Földet – mondja Lucinda. – Miért vacakoltunk minden
mással? Lehet, hogy sikerült volna, ha elhatározzuk. Fel kellett volna
lázadnunk azok ellen, akik tönkretették a bolygót, hogy még több pénzt
keressenek.
Tudatosul bennem, hogy a gyerek abbahagyta a bömbölést.
– Mondjak valami hülyeséget? – kérdezem.
– Válaszolt már valaha valaki nemmel erre a kérdésre?
A szeme várakozástelien csillog. De én valami olyasmire gondolok,
amit még magamnak sem akartam beismerni.
– Szerintem van valami jó abban, hogy így ér véget – felelem. – Nem
mintha örülnék neki, de legalább nem a mi hibánk lesz, hogy minden
elcsesződik. Nem tudunk változtatni rajta.
Lucinda elgondolkodva néz rám.
– Tudod, mit gondoltam, amikor először hallottam a Foxworthről? –
kérdezi. – Hogy így legalább nem maradok le semmiről, ha meghalok.
Látni fogom, hogy ér véget. Már-már… örültem neki. Vagyis hát nem
örültem. De… nem voltam annyira szomorú. Egy ideig. Néha.
– Megértem – válaszolom.
A vonat oldalra billen, amikor berobog egy kanyarba. Lucinda
vizespalackja végigszánkázik az asztalon, és mindketten utánakapunk.
Összeér az ujjunk. Lucinda félrenéz. Meghúzza a palackon a kupakot,
és beleteszi a szövettáskájába, amelyet maga mellé tett az ülésre.
Szeretném újra megérinteni.
A gondolat csak úgy belém hasít, de nem lepődöm meg. Olyan érzés,
mintha már régóta ott bujkált volna bennem, de csak most bukkant a
felszínre. Talán azért, mert kiszakadtunk a megszokott
környezetünkből, és a senki földjén járunk két város között.
Vagy talán azért, mert baromi szexi a pusztulásról beszélgetni.
Lucinda tovább ír a TellUsra. Az ablakon túl roppant teherdaruk
várakoznak, régóta elhagyatottan. Elhaladunk egy elővárosi
vasútállomás, aztán még egy mellett. Városközpontok és autópályák.
Végül pedig a gyönyörű, régi, fakó épülethomlokzatok.
Rozsdavörösek. Mohazöldek. Mustársárgák.
– Hölgyeim és uraim! Hamarosan elérjük Stockholm központi
pályaudvarát. Stockholm központi pályaudvar. Végállomás.
A hang a hangosbemondóban természetellenesen vidám. A gyerek
megint bőgni kezd, amikor a szülei felállnak, és leszedik a táskákat a
csomagtartóról.
Lucinda kiküldi a TellUs-szöveget az űrbe, és zsebre vágja a
telefonját.
A vonat fülsiketítő csikorgással lassít. Kinézek a peronra. Felfelé
forduló arcok bámulnak vissza. Mindenki keres valakit a tekintetével.
A szerelvény hatalmas rándulással megáll, amitől a csecsemő szülei
egymásnak esnek. A csikorgás hirtelen abbamarad, és én meglátom őt.
Johannes őrülten integet az ablak előtt.
Olyan, mint máskor. Csak sokkal boldogabbnak tűnik, mint az utóbbi
időben bármikor.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0041. számú bejegyzés

Amit tudok:
Johannes szerelmes volt Simonba.
Simon viszont Tildába volt szerelmes, és folyton róla beszélt. Nem
lehetett könnyű Johannesnek.
Johannes a városban nézte a meccset, de korán lelépett, és ő volt az
egyetlen a társaságban, aki nem ment el az afterpartyra.
Azon az éjszakán Tilda meghalt.
Pár nappal később Johannes elköltözött a városból, és megszüntette a
profilját a közösségi oldalakon.

A fentiek tények. És most jön a találgatás:

Mi van, ha Johannes ölte meg Tildát?
Tilda tudta, hogy mit érez Johannes Simon iránt. Lehet, hogy
beszélni akart vele erről?
Vagy épp Johannes akart beszélni Tildával?
Esetleg teljesen véletlenül futottak össze abban a zűrzavarban?
Összevesztek, és elfajultak a dolgok?
Vagy eleve ez volt a terv. Lehet, hogy Johannes abban reménykedett,
hogy Simon elfelejti Tildát, ha eltűnik a képből. Lehet, hogy ő akarta
utána vigasztalni.
De Simon nem felejtette el Tildát. Épp ellenkezőleg. És Johannest a
lelepleződés veszélye fenyegette, ezért Stockholmba menekült.

Látod, mennyi „lehet” van ebben?

Nem tudom, mit higgyek. Nem tudom, mit csináljak.
Johannes Simon legjobb barátja. Csak ő tartott ki mellette, amikor
megtalálták Tilda holttestét.
Mi van, ha tévedek?
És mi van, ha nem?

Megérkeztünk.
 Simon

A központi pályaudvar boltíves teteje alatt galambok repkednek. A

boltok és kávézók zárva. Csak kevesen vannak mozgásban. A többség
a padokon alszik, vagy a telefonját bámulja.
Lemegyünk a mozgólépcsőn a metróhoz vezető aluljáróba. Újabb
bezárt üzletek és kávézók. A falak tövében halmokban áll a szemét és a
régi újságok. Egy reklám, amely szerint új lakónegyedet építenek
Mälardalenben, még mindig kint lóg. Nevető emberek vacsoráznak egy
stégen a lemenő nap fényében. A háttérben csillogó víz.
Pár nő a Jehova tanúitól megpróbál brosúrákat ránk tukmálni,
amelyek Máriát és Jézust, a bárányt simogató Jézust, valamint a
gyerekekkel körülvett Jézust ábrázolják élénk színekkel. Köszönettel
visszautasítjuk. Arra gondolok, hányszor és hányszor tévedtek már a
világvége időpontját illetően. Ezúttal biztosra tudják.
A kapuk nyitva állnak a metróban. Elhaladunk az üres fülke mellett,
ahol a kapuőr szokott ülni. Még mélyebbre ereszkedünk a föld alá a
mozgólépcsőn. Leérünk a délre tartó piros metró peronjára.
– Máshogy fest, amikor rendesen járnak a vonatok – mondja
Johannes, és a sötét információs táblák felé biccent. – Most már csak
óránként fut be egy.
– Milyen kevesen vannak! – jegyzi meg Lucinda körülnézve.
– Az emberek többsége nem jár be a városba, hacsak nem muszáj.
Nem lehet túl sok mindent csinálni itt.
Alattunk sisteregnek és énekelnek a sínek. Látni a közeledő fényt az
alagútban.
– Basszus, mekkora mázli! – mondja Johannes, és a peron széléhez
vezet minket.
A sínek között is szemét és újságpapír repked. Az érkező szerelvény
régi típusú. A vezetőre nézek, hasonlít Judette-re. Azon tűnődöm, hogy
képes vakondként egy sötét alagútban tölteni az utolsó napjait.
Vagy éppen a munkája miatt képes minden reggel kikelni az ágyból?
Ha Tilda nem halt volna meg, mihez kezdtem volna? Tovább
buliztam volna, és mindent megtettem volna, hogy ne kelljen
gondolkodnom?
Kinyílnak az ajtók. A leszállók között felismerek egy öltönyös
politikust. Arca fénylik az izzadságtól. Lehet, hogy a parlamentbe tart.
 A kocsi közepén ülünk le egy nyitott ablak mellé. Amikor elhagyjuk
a megállót, Johannes megkérdezi, tudjuk-e, hogy van Amanda, mire
Lucinda elmeséli neki, hogy találkozott vele párszor.
– Átadnád neki az üdvözletemet? – kérdezi Johannes. – Nem áll
szóba velem.
– Nem tehetem – feleli Lucinda. – Nem tudja, hogy itt vagyok.
– Ja, persze.
Kiérünk az alagútból. Elhaladunk az óvárosi megálló mellett, majd
felmegyünk a hídra. A nyitott ablakon friss levegő áramlik be.
– Itt már nem állnak meg a metrók – mondja Johannes. – A föld
alatti várócsarnokot elöntötte a víz. A szivattyúk annyiszor
tönkrementek, hogy végül lezárták az egész állomást.
A vizet szegélyező szép, régi épülethomlokzatokat nézem. Mintha
izzanának a naplementében. Az emberek kis csoportokban ücsörögnek
a rakpartokon.
– Milyen szerencse, hogy pont Simonnal voltál, amikor azt az
üzenetet kapta – mondja Johannes Lucindának.
Némán ülök ott, és nézem őket, de nem figyelek rájuk. Örülök, hogy
ez a két ember, akit annyira szeretek, megismeri egymást.
A Slussennél emberek szállnak le és fel, aztán megyünk tovább.
Senki sem méltat pillantásra. Itt nem kell azon gondolkodnom, ki hiszi,
hogy megöltem a volt barátnőmet.
– Remélem, nem valamelyik ismerősünk tette – mondja most
Johannes.
– Én is remélem – feleli Lucinda. – Főleg, mivel olyasvalaki lehetett,
aki ismeri Simont, hiszen elhitette az emberekkel, hogy ő volt.
Rásandítok. Én erre még nem is gondoltam. Most is elhessegetem a
gondolatot. Azért jöttem ide, hogy lazítsak.
Hornstullnél Johannes elmeséli, hogy a lakóközösség számos tagja
buddhista lett. Szerinte sok okos dolgot mondanak. Lucinda
megkérdezi, hogy fogunk újjászületni, ha egyszer nem maradnak meg a
testek a Foxworth becsapódása után. Johannes rám néz, és látom rajta,
hogy bírja Lucindát. Azt feleli, hogy az ismerősei hisznek a más
dimenziók és idősíkok létezésében, sőt más naprendszerben élő más
civilizációkban is.
A vezető bemondja, hogy megérkeztünk Liljeholmenbe, ami a
végállomás. Felállunk. Ugyanabba az oszlopba kapaszkodunk, hogy ne
essünk el.
A kezem megint megérinti Lucindáét. Nem húzom el.
Amikor leszállunk, indulásunk óta először vagyunk a szabad ég alatt.
A levegő meleg és száraz. A régóta teli szemetesekből a rothadás
édeskés szaga árad. Felmegyünk a mozgólépcsőn egy néptelen térre,
amelyen van egy nagy bevásárlóközpont. Az épület hatalmas
ablakaiból csak szilánkok maradtak. A padok körül csoportokba
verődtek az alkeszek.
A másik irányba indulunk, elhaladunk egy villamosmegálló mellett,
és az aszfaltba ágyazott sínek mentén megyünk tovább. Üvegből és
fémből épített házak előtt sétálunk el. A felsővezetékeket tartó
oszlopokon néhol az Opera balettelőadásának reklámtáblái lógnak. Egy
kirakatban diáksapkákat ábrázoló kifakult plakát. Az út széles ívben
kanyarodik. Az egyik kereszteződésben balra fordulunk, és egy régi
ipari parkba jutunk.
– Itt is vagyunk – mondja Johannes, és egy lepusztult téglaépületre
mutat.
Elmeséli, hogy Festőirodának hívják, mert a lebontásra váró házban
alacsony bérleti díj ellenében művészek, írók, dizájnerek, kis
könyvkiadók, képregényrajzolók, slammerek és IT-milliomosok
bérelhettek irodát, akik már jóval azelőtt kivonultak a világból, hogy
tudomást szereztünk volna az üstökösről. Most még többen
csatlakoztak hozzájuk. És meghívtak másokat is.
A homlokzaton hatalmas szivárványszínű zászló lobog. Az utcán
íróasztalok és irodaszékek sorakoznak. Egy régi számítógép-monitor
képernyővel lefelé hever az aszfalton. Mintha kihajították volna az
ablakon.
A kapuban két szép, régi lámpa, amely nem illik az épülethez. Az
ajtó felett a Wilh Becker Rt. nevet vésték a kőbe, amelyet firkák és
kiragasztott lapok borítanak.
– Isten hozott benneteket nálam! – mondja Johannes, és beüti a
kapukódot.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0042. számú bejegyzés

Megérkeztünk. Ezt a bejegyzést Johannes miniatűr szobájában írom.

Két sráccal osztozik rajta, akik ma estére kölcsönadják nekem meg
Simonnak a padlóra dobott matracaikat. Az ablak előtt egy gyár
kéménye magasodik, az ipari parkon túl víz csillan meg. A plafonon
magányos izzó világít.
Szerintem kétszáz ember lakik csak ezen a szinten. Úgy tűnik,
mintha régen mind egy másik világban éltek volna. Semmihez sem
merek megjegyzést fűzni, mert fogalmam sincs, mi számít művészeti
installációnak, és mi szemétnek. Az egyik szoba plafonján szivacsok
vannak. De láttam egy kék óriásokat, robotokat, valamint egy
szkafanderes lányt ábrázoló nagyon menő falfestményt is,
képregényrajzolók műve. Bárcsak küldhetnék neked képeket is!
Tetszik az itteni hangulat, bár úgy érzem magam, mint a
világtörténelem legkevésbé figyelemre méltó teremtménye. És ebben
van valami jó. Senki sem bámul meg. Mások is hordanak parókát,
pedig nem is rákosak.
Miközben ezt írom, pitypangbort iszom egyenesen egy PET-
palackból. Olyan édes, hogy marja a torkomat. Nem is tudtam, milyen
erős, míg egy lány rá nem vett, hogy hagyjam kisminkelni magam, és
amikor becsuktam a szemem, hogy kifesthesse, forogni kezdett velem a
világ. Amúgy a barátnőjével feminista queer színházat csinálnak, és
holnap sztrímelnek egy előadást Berlinbe. Nem értettem, miről fog
szólni, de roppant ünnepélyesen meséltek róla.
Talán nem a világ legjobb ötlete inni, de olyan jól érzem magam,
hogy biztosan nem teljesen egészségtelen. A testem puha és kellemes,
és valahogy olyan érzés, mintha minden rendbe jönne.
Megragadom az alkalmat, hogy bevalljak valamit, mert különben
sosem fogom megtenni (és megígértem, hogy őszinte leszek hozzád).
Azt hiszem, érzek valamit Simon iránt. Már egy ideje így van, de nem
ismertem be sem magamnak, sem neked. Olyan kínos. Azt hiszem, már
akkor éreztem, amikor először találkoztunk a stégen. Vagy már akkor,
amikor az első héten a gimiben Tildával megláttuk őt az iskola
folyosóján.
 Furcsa érzés szerelmesnek lenni, miközben a világvégét várom.
Annyi ellentmondásos érzés van bennem, amelyeket képtelen vagyok
helyre tenni. Mintha menten felrobbannék. Néha azt képzelem, hogy ő
is érez valamit irántam, de biztos csak bebeszélem magamnak. Még
mindig Tildát szereti. Én is bekerültem az érzelmi dominók közé,
emlékszel?
Gáz, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért Tilda barátja volt?
De ha egyszer Tilda azt akarta, hogy Simon találjon valakit, aki
megadja neki, amire szüksége van?
Mindegy is. Úgysem fog történni közöttünk semmi.
El kell tűnnöm innen, mielőtt rájönnek, hogy miben sántikálok.
Ráadásul elég fárasztó, hogy a fél szememet csukva tartsam, mert
különben nem látom, mit írok.
Bírom Johannest. És úgy tűnik, ő is engem. Ez a legrosszabb.
A legjobb az lenne, ha ki tudnám deríteni, hogy mit csinált azon az
éjszakán, anélkül hogy rá kellene kérdeznem. Simon utálni fog, ha
rájön, miben mesterkedem.

Ui.: A buddhisták tényleg hisznek a földönkívüliekben. Lehet, hogy a

fiadként fogok újjászületni, esetleg a háziállatodként. Tartsd nyitva a
szemed!
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0043. számú bejegyzés

Lucinda: Szia! Most végre megismerheted Simont.

Simon: Szia!
Lucinda: És Johannest.
Johannes: Helló!
Lucinda: Mondd el, hol vagyunk.
Johannes: A Vintervikennél.
Lucinda: És én életemben először berúgtam.
Johannes: Most először?
Lucinda: Igen!
Simon: Egészségedre!
Lucinda: Egészségedre!
Johannes: Egészségetekre!
(Szünet.)
Johannes: Mit mondjunk?
Lucinda: Bármit.
Johannes: Szerinted meghallgatja valaki?
Lucinda: Nem tudom.
Simon: Majd mi meghallgatjuk.
Johannes: Oké. Akkor tök komolyan. Örülök, hogy itt vagytok.
Simon: Én is. Szükségem volt erre.
Lucinda: Nekem is. Annyira király itt lenni, Johannes!
(Szünet.)
Lucinda: Szerinted akkor is elköltöztél volna Stockholmba, ha nem
jönne a Foxworth?
Johannes: Megvártam volna a gimi végét. Ez volt a terv.
(Szünet.)
Johannes: És persze nem így csináltam volna. Albérletben laktam
volna egy östermalmi banyánál, vagy egyedül béreltem volna valamit a
külvárosban. És más lettem volna, mert mindenki más lett volna
körülöttem. Megváltozunk ettől, nem? Hogy tudunk róla.
Simon: Aha.
Johannes: Nem idegeskedünk olyan dolgok miatt, amik talán meg
sem fognak történni.
 Simon: De én még mindig idegeskedem dolgok miatt.
Lucinda: Én is.
Johannes: Én nem. Ha tudtam volna, hogy minden így fog véget érni,
leszartam volna, mit gondolnak az emberek.
Lucinda: De hát mindig is tudtuk. Hogy egyszer minden véget ér.
(Szünet.)
Lucinda: Azt mondják, csak egyszer élünk, de meghalni is csak
egyszer halunk meg.
Johannes: Igen. (Nevetés.) Vagyis az üstökös nem jelent nagy
különbséget.
(Szünet.)
Johannes: Bár én azért szívesen éltem volna kicsit tovább.
Lucinda: Itt maradsz tizenhatodikáig?
Johannes: Igen. Azt hiszem. Ők lettek a családom.
Lucinda: Jársz valakivel?
Johannes: Nem is tudom, hogy mondjam. Mi… Mi mind…
Lucinda: Egy vérfertőző nagy család vagytok? (Nevetés.)
Johannes: Valami olyasmi. (Nevetés.)
Simon: Egyszer azt mondtam Tildának, hogy nyitott kapcsolatban
kellene élnünk. De szerintem én nem lennék rá képes.
Johannes: Azt én sem tudom, hogy egy párkapcsolatban meg
tudnám-e csinálni. De ez itt más. Nem tudom. Most máshogy állnak a
dolgok. Így élünk, és kész.
(Szünet.)
Johannes: Furcsa, hogy alig pár hete költöztem ide. Sosem hittem
volna, hogy lesz időm megtenni bizonyos dolgokat. De most valahogy
másképp telik az idő, nem? Az érzések is mások. Minden
összetorlódik, aztán hipp-hopp vége.
Simon: Azt hiszem, értem, amit mondasz.
Johannes: Az jó. (Nevetés.) Mert egyébként marha lassú felfogású
tudsz lenni.
(Szünet.)
Lucinda: Azt hiszem, én fürdök egyet.
 Simon

– Gyertek be! – kiabál Lucinda. – Kurva jó!

Teljesen más ember a vízben, pont, mint Tilda. Párszor hangosan
felnevet. Lemerül a víz alá. Feljön.
Én is vele nevetek.
Johannesszel a pléden ülünk, amelyet a földnyelv végében terítettünk
le. Cigarettázik, és amikor beleszív, az arca kirajzolódik a sötétben. A
Festőirodától csak egy rövid séta volt a Vinterviken, de útközben annyi
oldalát láttuk a hamarosan elpusztuló világnak. Az öböl túlsó partján
emelkedő erdős dombokon emeletes házak nyújtóznak az ég felé. A
magas oszlopokon álló autópályák alatt kis faházak bújnak meg. Egy
régi dinamitgyárat helyes kávézóvá alakítottak át, amely most
elhagyatottan áll, de még épségben van. A veteményeskertek mellett
teniszpályák terülnek el.
A fejünk felett az utolsó telihold világít, a fénye megcsillan a vízen.
A többieket az első strandon hagytuk, ide magunk jöttünk. Hallani a
zenét a távolból.
Annyira örülök, hogy itt vagyok, Johannesszel és Lucindával.
– Gondoltál már rá, hogy a Holdon megmaradnak az emberi
lábnyomok, miután meghalunk? – kérdezem.
Johannes felnéz az égre.
– Nem. De mostantól mindig erre fogok gondolni, ha meglátom.
– Nekem is Lucinda mondta.
Johannes bólint, és a fűbe hamuzik.
– Tudod – mondja –, bírom a csajt. De kicsit fura, hogy eljött.
– Miért?
Beleszív a cigarettába, és rám sandít.
– Felejtsd el.
– Nem – mondom. – Mire gondoltál?
– Tudom, hogy azt mondtam, nem baj, ha jön. Csak nem tudtam,
hogy szerelmes vagy belé.
Döbbenten nézek rá.
– Mi?
– Semmi baj – mondja Johannes gyorsan. – Csak… Tudod, hogy mit
éreztem irántad. De komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy
már túl vagyok rajta. Mégis furcsa együtt látni benneteket.
 – Nem vagyunk együtt – tiltakozom. – Mármint nem vagyok
szerelmes belé.
Johannes felnevet.
– Láttam, hogy néztek egymásra.
Megrázom a fejemet, és lenyelem a kérdést: miért, ő is úgy néz rám?
– Csak barátok vagyunk – teszem hozzá.
– Mi is csak barátok voltunk – vigyorog Johannes. – Fogalmad sem
volt arról, mit érzek, mi?
– Nem. Azt hittem, azért kerülsz, mert eleged van belőlem.
– Én meg azt hittem, totál egyértelmű vagyok.
Johannes mosolya még szélesebb lesz. Szív egy utolsót a cigiből,
majd elnyomja. Lucindát nézem, aki a tükörsima vízben úszik.
Miért jött velem igazából?
Mit érez?
Mit érzek én?
Valamit érzek, az biztos. Vagy csak az űrt akarom betölteni, amit
Tilda hagyott? Megint a régi nóta, hogy félek a magánytól?
– Lucinda sokat segített nekem – mondom. – Rajtad kívül egyedül ő
hitt nekem. Nem akarom ezt tönkretenni.
– Már csak egy hét van hátra. – Johannes rágyújt egy újabb
cigarettára. – Lehet, hogy azzal teszel tönkre mindent, ha nem csinálsz
semmit.
Az emberek a másik strandon üvöltve éneklik a Till the World
Endset, egy régi Britney Spears-számot. Iszom egy korty pitypangbort,
majd átadom a flakont Johannesnek.
– Beszéltem Tildával a téren azon az éjszakán – mondja. – Meccs
közben. Miután mi elveszítettük egymást.
Lenyelem a bort. Mintha folyékony cukrot innék.
– Amanda elmondta neki, hogy mit érzek irántad – folytatja. – De
Tilda már magától is rájött. Sokkal előbb, mint én magam.
Amikor megint beleszív a cigarettába, látom, hogy könnyes a szeme.
– Azt hittem, hogy haragudni fog rám Amanda miatt. De azt mondta,
hogy ha valaki, ő megérti, miért szeret beléd az ember. Aztán azt
mondta… – Megköszörüli a torkát. – Azt mondta, tudja, hogy milyen
érzés, ha valaki nem lehet önmaga. Mindig próbált tökéletes lenni, és
mindenki kedvére tenni… És ha az ember túl jól csinálja, a végére már
nem fogja tudni, kicsoda is ő igazából.
 Tisztán látom magam előtt Tildát a sötétben. Hallom a hangját.
Johannes rám néz. Hosszú sóhaj kíséretében fújja ki a füstöt.
Kibugyog a száján, az ég felé száll, és eltűnik.
– Ezért hagytam ott a meccset, és mentem egyenesen haza. Azon az
éjszakán határoztam el, hogy ideköltözöm. Már elkezdtem csetelni
néhány emberrel, aki itt lakik. – Felnevet. Felveszi a telefonját a
plédről. – Ezt nézd!
Újra meg újra végighúzza az ujját a kijelzőn. Egymás után pörögnek
az üzenetek. Egész éjszaka beszélgettek.
– Összecsomagoltam – folytatja. – Maradtam volna, ha arra kérsz, de
most örülök, hogy itt vagyok. És ezt Tildának köszönhetem. Bárcsak
elmondhatnám neki!
– Nem jöttök be? – kiabál Lucinda a vízből.
Johannes mosolyog. Átkarol, nyom egy puszit az arcomra.
– Átmegyek a többiekhez – mondja. – Majd gyertek!
Megfogom a kezét. Megszorítom, mielőtt elengedjük egymást. Aztán
hallgatom, ahogy a lépteit elnyeli az éjszaka. Próbálom megemészteni,
amit mondott. Rólam, magáról, Tildáról és Lucindáról.
Nem megy.
Felkelek. Leveszem a cipőmet és a zoknimat. A fű olyan hideg a
talpam alatt, hogy kis híján megbánom, de aztán az alsónadrágot
kivéve minden ruhámból kibújok.
– Jössz? – kiabál Lucinda.
– Legalábbis megpróbálok.
Lemászom a csúszós köveken. Óvatosan a vízbe dugom a lábam.
Jéghideg. De beleteszem a másik lábam is. Bátorságot gyűjtök.
Beleugrom.
A hidegtől kiszalad belőlem a szusz. Hirtelen kijózanodom. Úszom
néhány ütemet. Fújtatok.
Lucinda a vizet tapossa. Rám vár. Boldognak tűnik. Megpillantok
egy másik Lucindát – abból az időből, amikor még nem volt sem rák,
sem üstökös.
Odaúszom hozzá, és összeér a térdünk. A víz olyan fekete, akár az
olaj, és lágyan mozog körülöttünk, mint a selyem.
– Köszi – mondom.
– Mit?
– Mindent.
 Kitörli a szeméből a vizet.
– Még mindig nem tudjuk, hogy ki tette – mondja.
– Nem, de megpróbáltuk.
– Igen – feleli Lucinda. – Megpróbáltuk. Csak nem jutottunk
semmire.
– Valamire azért igen.
Ha megkérdezi, hogy mire gondolok, őszintén válaszolok.
Ragyog a szeme a sötétben. Rövid, puha haja a koponyájára tapad.
Egymáshoz ér a testünk. Síkos és láthatatlan a víz alatt.
– Örülök, hogy eljöttél – mondom.
– Én is.
Olyan közel van a szája. Nem tudom levenni róla a szememet.
– Mondanom kell valamit – közli.
Megváltozik az arckifejezése. Arra gondolok, hogy túl messzire
mentem. Túl gyorsan. Johannes tévedett, Lucinda nem viszonozza az
érzéseimet.
Megborzongok a vízben.
– Ne legyél mérges – folytatja.
Összeszorul a gyomrom. Erősebben taposom a vizet, hogy a
felszínen maradjak.
– Miről van szó? – kérdezem, bár nem akarom tudni.
– Bírom Johannest.
– Ő is téged.
Lucinda szomorúan néz rám, és én hirtelen rádöbbenek, hogy mi ez
az egész.
– Nem volt az afterpartyn – mondja. – És szerelmes volt beléd.
Tudtad?
Teszek néhány karcsapást hátrafelé. A közelében sem akarok lenni.
– Ezért jöttél el velem? – kérdezem.
– Nem. Nem csak ezért.
Megfordulok, és a part felé kezdek tempózni. De nehezemre esik a
mozgás. Mintha a testem kövekkel lenne tele.
Persze hamar utolér. Olyan ügyetlennek érzem magam, mint amilyen
Bombom szokott lenni a vízben.
– Ez sem elrugaszkodottabb ötlet, mint a Tommy-féle volt. Vagy a
Mange-féle. Johannesnek volt indítéka.
 Nem kérdezem meg, hogy mire gondol. A lábam a talajhoz ér, teszek
még pár karcsapást, majd elkezdek kievickélni a kövekre.
– Lehet, hogy abban reménykedett, összejöhet veled, ha Tilda nem
lesz képben – folytatja Lucinda. – De amikor rájött, hogy nem
viszonzod az érzelmeit…
– Honnan tudod, hogy nem viszonoztam? – kérdezem, és
megfordulok.
Lucindának elkerekedik a szeme.
– Csak… Csak gondoltam, mert…
– Semmit sem tudsz rólam! – szakítom félbe. – Nem is ismerjük
egymást.
A hangom meglehetősen hideg. Megkapaszkodom egy, az öböl fölé
belógó ágban, és kimászom a fűre.
– Ne haragudj! – kérlel Lucinda. – Azért nem szóltam, mert féltem,
hogy akkor nem hozol magaddal.
Odamegyek a plédhez. Felhúzom a farmeromat a vizes
alsónadrágomra.
– Csak, hogy tudd, Johannes épp az előbb mesélte, hogy mit csinált
azon az éjszakán – közlöm kimérten. – Láttam a bizonyítékot. Az
alibijét.
Áthúzom a pólót a fejemen. Hallom, hogy összekoccannak a fogai,
amikor kilép a vízből.
– Csak arra gondoltam…
– Tudom, hogy mire gondoltál – vágok a szavába. – Nem kellett
volna velem jönnöd.
Egymásra nézünk. Én nézek félre először.
– Igazad van – mondja. – Nem ismerjük egymást.

HAT NAPPAL A VILÁGVÉGE ELŐTT

 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0044. számú bejegyzés

A vonaton ülünk hazafelé, és Simon nem áll szóba velem. Rám se néz.
Most már tudod, hogy mit érzek iránta. Köszi, alkohol! Köszi, hogy
annyira fáj a fejem, mintha szét akarna robbanni. Majdnem lekéstük a
vonatot, mert nem tudtam futni. Fogalmam sincs, mihez kezdtünk
volna, ha nem érjük el.
Majd bepisilek, miközben ezt írom, de képtelen vagyok kimenni a
vécére, olyan undorító, és már attól elhányom magam, ha a közelébe
megyek. Túlságosan zötyög a vonat.
Éjszaka minden tökéletes volt. Úsztam. Megint önmagam lehettem,
miközben végre megszabadultam önmagamtól. Egy másik Lucinda
voltam. Egy átlagos csaj. És Simon bejött hozzám a vízbe.
Csókolózhattunk volna a holdfényben. Tökéletes volt. Már majdnem
túl tökéletes. Tudtam, hogy ő is akarja. Aztán azt mondta, örül, hogy
eljöttem, én meg bevallottam neki, hogy miért.
Elfogott valami idióta gyónási kényszer. Nem akartam úgy
megcsókolni, hogy nem vagyok vele őszinte. Utálom, hogy ilyen
rendes vagyok.
Johannes nem ölhette meg Tildát. A lakóközösségben élő srácokkal
csetelt egész éjjel. Ha egy kicsit vártam volna, biztosan megtudom.
Hála istennek Simon nem mondta el Johannesnek, hogy min
veszekedtünk.
Meg akarok halni. Szerencsémre ez a kívánságom hat nap múlva
teljesül. (Ha nem leszek rosszul előtte, mivel pitypangborral és
jéghideg vízben való fürdéssel terheltem a szervezetemet. Ha az este
nem úgy ért volna véget, ahogy, talán megérte volna. De így most
félek.)

Ui.: Apa kétszer hívott. Nem mertem felvenni. Hátha meghallja, hogy
vonaton vagyok.

Ui. 2.: Apa tudja. Most küldött egy üzenetet. Az állomáson vár.
 Simon

Bombom azonnal ugatni kezd, ahogy bedugom a kulcsot a zárba.

Amikor kinyitom az ajtót, nekem ront, mintha évek óta nem látott
volna. Leguggolok, összeborzolom a szőrét. A vállamra teszi a
mancsát, és megnyalja az arcomat.
– Jól van, öregfiú! Most már minden rendben.
Ezek a stressz és a szorongás jellemző tünetei, és mostanában sokan
stresszesek, mondja valaki a tévében a nappaliban.
Rögtön tudom, hogy lebuktam. Lucinda apja beszélt az anyáimmal.
Fogalmam sincs, hogy jött rá a stockholmi útra.
Ez pont olyan, mint az elektromágneses túlérzékenység, szólal meg
egy másik hang a tévében. Az, hogy nincs rá magyarázatunk, nem azt
jelenti, hogy csak beképzeljük.
Leteszem a hátizsákomat. Emma kijön az előszobába, és megölel.
Előrehajol, hogy a pocakja ne szoruljon be közénk.
– Halál fia vagy – suttogja, amikor elenged. – Sok szerencsét!
Bólintok. Lerúgom a cipőmet. A hátam mögött becsukódik Emma
szobájának ajtaja. A másnaposság elektromos áram módjára bizsergeti
a bőrömet. Stina kikiabál a nappaliból. Jobb most letudni a dolgot, és
aztán nyugtom lesz.
Amikor belépek a helyiségbe, Judette fogja a távirányítót, és
lenémítja a tévét.
Üstökösbetegség: valóság vagy mítosz? – a felirat felett két pasas
beszélget a hírműsor stúdiójában. A képernyő alján a tünetek listája fut:
viszketés, tenziós fejfájás, szédülés, reszketés, hirtelen vérnyomás-
emelkedés, zsibbadás.
– Ülj le – utasít Stina.
Engedelmeskedem. Valósággal rázuhanok a kanapéra az anyáimmal
szemben. Stina színpadiasan rázza a fejét.
– Kocsmaszagod van.
– Légyszi. Most nem bírom.
– Nincs más választásod – horkant fel Judette. – Mit csináltál
Stockholmban?
– Meglátogattam Johannest.
– De mégis hogy gondoltad? – kérdezi Stina. – Nem fogod fel, hogy
milyen veszélyeknek tetted ki magad? Mi lett volna, ha történik veled
valami? Vagy ha nem jön visszafelé vonat? Hogy hoztunk volna haza?
Azon gondolkodom, mikor vesz levegőt. Egyre jobban kivörösödik
az arca.
A szemem sarkából látom, hogy a pasasok a képernyőn tovább
vitatkoznak.
– Már csak hat nap van hátra, Simon. – Judette-nek remeg a szája
széle. – Hat nap!
– Találkozni akartam vele még egyszer utoljára. Egyedül ő hitt
nekem. És Lucinda.
– Apropó, Lucinda! Hogy vihetted magaddal Stockholmba? Hisz
beteg!
Ezt Lucinda apja is mondta az állomáson. De éjszaka nem gondoltam
rá, hogy Lucinda rákos. Egyszerűen csak Lucinda volt.
Most azonban nem akarok ezen agyalni. Nem akarok reménytelenül
szerelmes lenni életem utolsó hetében. Már annyit voltam
reménytelenül szerelmes, hogy erre a nyárra pont elég.
És fáradt is vagyok. Borzasztóan fáradt.
– Igazatok van. Most lefeküdhetek?
– Nem – mondja Stina. – Amíg ezt meg nem beszéltük, nem.
– Mit kell ezen még megbeszélni?
Sóhajt egyet, és Judette-re néz. De Judette nem veszi le rólam a
szemét.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen hangot üss meg.
– Ne beszélj úgy velem, mintha gyerek lennék.
– Akkor ne viselkedj úgy, mint egy taknyos gyerek!
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – szól közbe Stina. – Azt hittem,
mindent helyre tettünk. Erre megint ezt műveled. Tiszteletlen vagy!
– De nem kuksolhatok mindig itthon a világvégén tűnődve!
– Akkor mit akarsz csinálni? Homokba dugni a fejedet? – kérdezi
Judette.
– Nem! – Elhallgatok. – Vagyis de. Pont ezt akarom. Nem akarok…
haldokolni. Úgy akarom érezni, hogy vannak barátaim, hogy fiatal
vagyok, hogy élek!
– Sajnálom, hogy mi nem vagyunk elegendőek neked, Simon! –
mondja Stina. – Pedig próbálkozunk. Minden tőlünk telhetőt
megteszünk.
 Elegem van. Elvárják, hogy meghallgassam őket, de ők nem
figyelnek rám.
– Lehet, hogy pont ez a baj – mondom. – Talán nem kellene olyan
rohadtul próbálkozni.
Felkelek a kanapéról, és Judette-re nézek.
– Te meg ne maradj itt csak az én kedvemért! Tudom, hogy Stina
megzsarolt, ezért játszol mamás-mamást, de azelőtt mindenkinek jobb
volt. Gondolom, egyetértesz.
Az előszoba felé indulok. Véletlenül rálépek Bombom farkára, mire
a kutya hangosan felnyüszít, és szemrehányón pillant rám, mintha az én
hibám lenne, hogy folyton útban van. Rühes dög!
– Tényleg így gondolod? – kiáltja utánam Judette.
Megfordulok. Ő is felállt közben.
– Ez itt a családom – mondja. – Szükségem van rá. Szükségem van
rád, Simon. És Stinára. És Emmára. Hát nem érted? Azt akarod, hogy
felnőttként kezeljünk. Oké. Úgy kezellek.
Stina még mindig a kanapén ül. Amikor Judette sírva fakad,
megfogja a kezét.
– Én is félek – folytatja Judette. – Minden éjjel felébredek, és
kiszámolom, hány óra van még hátra. Nem akarok meghalni. És azt
sem akarom, hogy te meghalj. Egyáltalán nem akarom ezt az egészet,
ami van.
Stina olyan szeretettel néz rá, hogy az elviselhetetlen.
– Látni akarom még egyszer Dominikát, találkozni akarok a
családommal és a barátaimmal. Stinával akarok megöregedni, és látni
akarom Emma gyerekét felnőni.
Judette egész testében reszket. Mintha csak Stina keze tartaná meg.
– És legjobban azt akarom, hogy Emmával hosszú, boldog életet
éljetek – folytatja. – A fiam vagy, Simon. Az anyád vagyok. A
legfontosabb feladatom megvédeni a gyerekeimet, és… nem vagyok
képes rá. És fogalmam sincs, hogy bírom ezt ki.
– Én sem tudom – felelem.
Ez túlságosan fáj. Hirtelen megértem, hogy miért tartottam három
lépés távolságot az anyáimtól. Nem csak azért, mert többet követeltek,
mint amennyit adni tudtam. Azért is, mert szeretem őket. És minél
közelebb engedem őket magamhoz, annál világosabban érzem, hogy
nemsokára elveszítem őket. Hogy nemsokára mindent elveszítek. Hogy
már semmi sem számít.
Ha semmi sem számít, akkor minden értelmét veszti.
Ezt Lucinda mondta.
Megölelem Judette-et. Belezokog a nyakamba, én pedig addig
szorítom magamhoz, amíg el nem lazul a karomban.
Stina mindkettőnket magához ölel.
– De most már együtt vagyunk – suttogja. – Csak ez számít.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0045. számú bejegyzés

Azon tűnődöm, hogy mi lehet Simonnal. Vajon gondol-e rám? És ha

igen, mit gondolhat rólam? Lehet, hogy nem is akarom tudni. Ha
viszonozta is az érzéseimet, mostanra biztosan elmúlt.
A szomszédunk, Gill néni látott minket felszállni a vonatra. Apa ma
reggel tudta meg. Még mindig ideges. De majd megnyugszik.
Olyan érzés, mintha egy furcsa álomból ébredtem volna. Most tisztán
látom az elmúlt heteket.
Teljesen rápörögtem Tilda halálára. Annyira rossz volt a
lelkiismeretem, hogy nem álltam mellette, amikor élt, hogy azzal
próbáltam jóvátenni, hogy a nyomába eredtem, és meg akartam oldani
a rejtélyt, amely utána maradt. Ám egyetlen válasz sem hozhatja vissza
Tildát. Ráadásul megszállottságomban elkövettem ugyanazt a hibát.
Megint megfeledkeztem az élőkről. Azokról, akik még élnek. Oda kell
figyelnem rájuk, amíg még megtehetem. Holnaptól számítva öt napig.
Ez egy tanítási hétnek felel meg a régi világban.
Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy haditudósítóról. Azt
mondta, sosem félt a harctéren – amíg a fényképezőgépe objektívjén
keresztül nézte, olyan volt, mintha igazából nem is lenne ott. Most már
értem, mire gondolt. Egyrészt úgy próbálom megérteni a valóságot,
hogy neked írok róla. Másrészt annyira valószínűtlenné teszem, hogy
nem érint meg igazán. Amikor írok, én vagyok a történetem istene. De
az a különbség egy kitalált történet és ezen történet között, hogy itt a
vég elkerülhetetlen. Akármennyit írok is, nem tudok változtatni rajta.
Nem számít, hogy megtaláljuk-e a bűnöst. A rendőrnek, akivel
Simon beszélt, igaza van. Tilda gyilkosának is vannak rokonai. És
tönkremenne az életük, ha megtudnák, hogy az egyik szerettük megölt
egy kamasz lányt, majd elrejtette a holttestét, és ellopta a telefonját,
hogy elhitesse, még életben van.
Feladom.
Az egész estét Mirandával töltöttem. Csak ettől érzem jobban
magam. Építettünk egy kuckót a nappaliban, ott fog aludni.
Beszélgettünk Tildáról, és megnézegettük a képeit. Apa nem engedi,
hogy Miranda regisztráljon a közösségi oldalakra, telefont is csak
akkor kapott, amikor értesültünk a Foxworthről, úgyhogy a legtöbb
fotót még nem látta. Sokat sírtunk és nevettünk. Csak így kaphatjuk
vissza Tildát, legalább egy kis időre – azzal támaszthatjuk fel, ha
emlékszünk rá, amíg megtehetjük.

ÖT NAPPAL A VILÁGVÉGE ELŐTT

 Simon

Mire felkelek, Judette már hazaért az utolsó műszakjából a kukásoktól.

A cserepes virágokat locsolja a nappaliban, amikor kilépek a
szobámból. Megállok az ajtóban. Nézem, ahogy gyakorlott
mozdulatokkal lecsipkedi a hervadt virágokat a hibiszkuszról,
miközben a víz csobog a locsolókannában.
– Miért csinálod? – kérdezem. – Már csak öt nap van hátra.
– Mert hervadt virágok nélkül is elég lehangoló ez az egész.
– Jogos.
Judette rám mosolyog, majd átmegy a másik ablakhoz.
Valami megváltozott. Könnyebb belélegezni a levegőt.
– A többiek nincsenek itthon?
Judette megrázza a fejét, és azt mondja, Emma elkísérte Stinát a
templomba.
Átlépem Bombomot, és bemegyek a fürdőbe. Végighúzom a
hajnyírót a fejemen még egyszer, utoljára. Kiszedegetem az egycentis
szálakat a mosdókagylóból, és lehúzom őket a vécén. Aztán
lezuhanyozom. Leöblítem az arcomra tapadt hajat. Nézem, ahogy
eltűnik a lefolyóban.
Amikor visszamegyek a nappaliba, Judette az egyik kanapén fekszik
a tévé előtt. Közvetlenül a konzervdobozból eszegeti a
mandaringerezdeket.
– Kérsz? – kérdezi.
Kihalászok egy gerezdet. Síkos a létől, és szétesik a számban. A
szirup édes ízétől hiányozni kezd az igazi mandarin. Nem is
emlékszem, mikor ettem utoljára. Meg kellett volna jegyeznem.
De arra emlékszem, amikor Judette megvette a konzervet. Aznap
történt, amikor tudomást szereztünk a Foxworthről. Miután hazajöttem
Tildáéktól, elmentünk a boltba, és egy egész bevásárlókocsit
teletömtünk konzervekkel meg különféle egyéb tartós élelmiszerekkel.
A bolt csaknem üres volt, a vásárlók úgy mozogtak, mint az alvajárók.
Bankkártyával fizettünk. Akkor még volt értéke a pénznek. Amikor
visszaértünk Judette lakásába, vödröket töltött meg vízzel, amelyet
háromnaponta cserélt. Csináltam már ilyet, mondta. Dominikán
gyakoriak az orkánok, vulkánkitörések, földrengések.
 Ez a konzerv volt az utolsó a spájzban. És az elkövetkező napokban
egyre sűrűbben fog előfordulni, hogy utoljára csinálunk, mondunk,
eszünk valamit.
Leülök Judette mellé, és a karfának dőlök. A tévében emberek
tartanak a kirunai bánya felé, hogy a föld alatti járatokban rejtőzzenek
el. Meg fognak főni odalent.
– Kikapcsolnád? – kérdezem. – Nézni sem bírom.
Judette felveszi a távirányítót az asztalról, és a képernyő elsötétedik.
– Beszéltél ma Lucindával? – kérdezi.
– Nem.
– És fogsz?
– Nem tudom.
– Történt valami?
Elgondolkodom. Mit is válaszoljak? Kiveszek még egy gerezd
mandarint, hogy időt nyerjek.
Lucinda a vízben. A ragyogó szeme. A visszatükröződő holdfény.
– Félreértettem, hogy miért akart velem jönni – mondom.
– Csak barátkozni akar?
– Azt sem tudom, hogy barátkozni akar-e.
Judette elgondolkodva hümmög. Nem feszegeti tovább a kérdést. És
pontosan ezért szeretném elmondani. Csak nem tudom, hogyan.
– Mindenesetre nem azt akarja, amit én – mondom. – Tiszta hülye
voltam tegnap.
– Ennyire gáz volt?
– Aha.
Eddig meg sem próbáltam megérteni. Lucinda hazudott arról, miért
akar velem jönni, de azt nem tudhatta, hogy én mit remélek. Én magam
sem tudtam, amíg le nem mentünk a Vintervikenhez.
Vagy igen? Nem tudtam már régebben is?
– Bonyolult – mondom.
– Muszáj annak lennie?
– Először is ő volt Tilda legjobb barátnője.
Judette felvonja az egyik szemöldökét.
– Mi van, ha csak pótléknak akarom használni? – kérdezem.
– Mi van, ha adsz magadnak egy esélyt?
– Az is lehet, hogy csak a magánytól félek.
Judette megvonja a vállát.
 – És? Te magad mondtad. Már csak öt nap van hátra.
Judette szájából olyan egyszerűnek hangzik. Tényleg ilyen egyszerű
volna?
– Szerelmes voltál Mariába? – hallom a saját kérdésemet.
Judette megdermed a kanapé végében.
– Azt hittem, rólad beszélgetünk – feleli.
– Szerelmes voltál?
Kivesz egy újabb mandaringerezdet. Lassan rágcsálja. Mosolyognom
kell, amikor rájövök, hogy mennyire hasonlítunk. Ő is időt akar nyerni.
– Igen – válaszolja.
– Együtt maradtatok volna, ha nem lenne az üstökös?
– Szerintem nem jó ötlet ezen rágódni.
– Csak nem akarom, hogy lemondj valamiről az én kedvemért.
Judette komolyan néz rám. Foglyul ejti a pillantásomat.
– Semmiről sem mondtam le. Döntést hoztam. És nem is volt nehéz.
Felém nyújtja a konzervet. Egy magányos gerezd hever az alján.
Megrázom a fejemet.
– Mindig olyan magabiztosnak tűnsz – mondom. – Sosem
kételkedsz?
Judette olyan hirtelen kezd hahotázni, hogy Bombom felkapja a fejét
az előszobában.
– Dehogynem! – feleli.
– De honnan tudja az ember, hogy mi a helyes?
– Érzi. Ti Stinával folyton ki akarjátok gondolni, hogy mit éreztek,
de nem lehet… Legalábbis felesleges kitérő.
Vidáman vigyorog. Én meg rájövök, hogy már tudom a választ.
Felkelek a kanapéról.
Nem hagyhatom úgy elpusztulni a világot, hogy nem mondom el, mit
érzek.
Nincs vesztegetni való idő. Egyetlen másodperc sem.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0046. számú bejegyzés

Nemrég hívott Simon, és azt mondta, hogy beszélnie kell velem. Azt
hiszem, tudom, mit akar, de nem merek remélni. Mihez kezdek, ha
félreértettem? És mihez kezdek, ha nem?
Akik azt állítják, hogy szerelmesnek lenni nagyszerű, tuti nem
normálisak. Ez sokkal stresszesebb, mint egy gyilkos után nyomozni.
Bárcsak ismert volna, mielőtt beteg lettem! Akkor talán látná a régi
énemet a mostani mögött, ahogy szerintem a nagypapa is látja a
nagymamáét.
Apa dolgozik. Most legalább eszembe jutott szólni Mirandának,
hogy Simon látogatása hétpecsétes titok. Láttam rajta, hogy
izgalmasnak találja a dolgot.
Úristen! Már itt is van!
 Simon

Egy régimódi padon üldögélünk a ház mögött. A közelben egy

szőnyegporoló ritmikus puffanásai hallatszanak. Lucinda észreveszi,
hogy arra nézek.
– Ő látott meg minket az állomáson – mondja. – Üstököstagadó.
– Még mindig?
– Gondolom. Hacsak nem tiszta lakásban akarja várni a világvégét.
A kertnek ez a része szélárnyékos. A nap melegít, pedig hűvös az
idő. Az almafák ágain érett gyümölcsök.
Mit is mondott Stina, amikor a Mumin-könyvet lapozgattam?
De ha még egyszer az életben táncolni szeretnénk, mikor máskor
tennénk, ha nem most.
– Bocs, hogy úgy túlreagáltam – mondom.
– Bocs, hogy hazudtam, hogy miért akarok veled menni. Igazából
nem hittem, hogy Johannes tette. Legalábbis akkor már nem, amikor
megismertem.
A fákon madarak csivitelnek. Kezünk a padon pihen. Szorosan
egymás mellett.
– Csak olyan… – kezdem.
De belezavarodom. Annyira siettem, hogy át sem gondoltam, mit
fogok mondani.
– Azt hittem, azért akarsz eljönni, mert velem akarsz lenni –
folytatom. – Ezért viselkedtem olyan rohadt gyerekesen. Mert az a
helyzet, hogy… szeretek veled lenni.
– Én is – mondja. – Mármint én is szeretek veled lenni.
A kisujjam megérinti az övét.
Lucinda rám mosolyog. És tudom, hogy Johannesnek igaza volt.
Hirtelen minden érzés összetorlódik bennem. Nem fecsérelhetjük az
időt, de az érzéseket igen, amelyeket amúgy élethosszig nyújtanánk.
A kisujjunk összekulcsolódik.
– Azt utálom, amiért elkezdtünk találkozgatni – mondom. – De
annak örülök, hogy itt vagyunk egymásnak.
Közelebb húzódik hozzám a padon, és nekem dől. A szánk olyan
közel van, hogy a leheletét lélegzem be. A madarak őrülten csivitelnek
a fákon.
Ajka az enyémhez ér.
 Kelletlenül elhúzódom.
– Mi az? – kérdezi.
– Biztos, hogy nem lesz baj? Mi van, ha meg vagyok fázva, csak
nem tudok róla, vagy ilyenek?
– Vállalom a kockázatot – mondja. – És most fogd be!
Megcsókoljuk egymást. Óvatosan. Gyengéden. Egymáshoz ér a
nyelvünk, és én behunyom a szemem.
A nap melegíti a tarkómat. A szél cirógatja a karomat. Lucinda keze
megsimogatja a lábamat.
– Felmegyünk a szobámba? – kérdezi, és én csak bólintani tudok.
A számnak máris hiányzik a szája, amikor felállunk. Kéz a kézben
sétálunk végig a kikövezett járdán. Sötét felhők gyülekeznek a fák
felett. Bármelyik percben eleredhet az eső.
Miranda a lépcsőn ül a bejárati ajtó előtt. Farmerdzsekit visel a
vékony nyári ruháján. Hosszú, vékony ujjaival egy Rubik-kockát
forgat. Kíváncsian les ránk.
– Szia! – köszönök.
– Szia!
Lucinda kinyitja az ajtót, és bemegy. Követni akarom, amikor
észreveszem, hogy Miranda engem néz.
Visszanézek rá. Az az érzésem támad, hogy bátorságot gyűjt.
– Minden rendben? – kérdezem.
Megvonja a vállát.
– Ismered Mollyt? – kérdezi. – Tilda unokatestvérét.
Nem tudom, mire számítottam, de az biztos, hogy nem erre.
– Igen – válaszolom. – Egy kicsit.
– Nem olyan, mint ők.
– Ezt hogy érted?
Miranda félrenéz. Kövér esőcseppek hullanak a pázsitra. Kopognak a
lépcső fölé kinyúló kis tetőn.
– Tudja, hogy nem te tetted. Nem te bántottad Tildát.
– Biztos? – kérdezem gondolkodás nélkül.
Látom magam előtt Mollyt. Riadt pillantását a zebrán. Ahogy a kocsi
után fordult, amikor elhajtottam.
– Beszéltél vele? – kérdezi Lucinda, aki visszajött hozzánk a
lépcsőre.
Miranda lenéz a Rubik-kockára. Úgy tesz, mintha teljesen lekötné.
 – Karácsony óta nem.
Karácsony? Lucindára pillantok, aki megrázza a fejét. Majd
megbeszéljük.
– Már nem szereti az anyukáját – mondja Miranda, és rám sandít. –
Azt mondja, álszentek.
Álszentek. Tilda szavai Molly szájából. És most Mirandáéból.
Lucindával összenézünk.
– Történt valami Mollyéknál? – kérdezi Lucinda, és leguggol a húga
elé.
– Nem mondhatom el. Megígértem.
Most már szakad az eső. Eláztatja Lucinda hátát. A talajból vizes fű
és föld szaga száll.
– De ez fontos dolog – mondja Lucinda. – Mondd el, kérlek!
Miranda összeszorítja a száját, de látom rajta, hogy beszélni akar.
Sokat gondolkodhatott már ezen az egészen.
– Molly szülei álszentek? – kérdezem.
Miranda felnéz rám.
– Nem. Az anyukája és Klas. Együtt vannak.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0047. számú bejegyzés

Tudtam, hogy láttam már azt a plüssállatot, amelyet az üveggyárnál

találtunk. A túl nagy szemű tigriskölyköt. És most emlékszem is egy
esetre, amikor Molly és Miranda kicsi volt. A kertben hintáztak, mi
meg Tildával a konyhában csináltunk valamit, aztán sikolyt hallottunk.
Azon versenyeztek, ki tud messzebbre kiugrani a hintából, és Molly
kificamította a lábát. Nem akarta, hogy megvigasztaljuk. Csak a
tigriskölyköt akarta.
És pont ezt hagyta ott, ahol Tilda holttestét megtalálták. Azon
tűnődöm, jelent-e ez valamit.

Össze kell szednem a gondolataimat.

Molly tudja, hogy Simon ártatlan.

Azt mondta, Erika és Klas álszent. És együtt vannak.
Tilda apja félrelép a testvére feleségével. Ez természetesen az
Igazság Egyházának szabályaiba ütközik. Klas mégis szentnek tüntette
fel magát a Tildának küldött üzeneteiben.
Tildának meg elege volt az összes álszentből.
Nem lehet véletlen, hogy Molly ugyanezt a szót használta.
Bálványozta Tildát. Mindenben utánozta őt.
Vajon Tilda hozzájuk ment a meccs után? Klas és Erika voltak azok
az álszentek, akiknek be akart olvasni?
Nem találhatta őket otthon. Anderssel voltak az Igazság Egyházának
templomában. Molly viszont otthon volt. Mondta, hogy nem kell
templomba járnia. A temetés utáni bejegyzésemben idézem is: „Azt
mondják, Isten észrevenné, hogy csaló vagyok, úgyhogy inkább
imádkoznak értem.”
Találkozott Tildával?
Molly nem vihette a holttestet az üveggyár mögé. De azt talán tudja,
hogy hogy került oda.
Úgy érzem, nagyon közel vagyunk a megoldáshoz, de éreztem már
így ezelőtt is. Lehet, hogy ez csak egy újabb zsákutca.
 Megnéztem az Igazság Egyházának honlapját. Holnap este tartanak
egy nagy istentiszteletet. Akkor remélhetőleg Molly egyedül lesz
otthon.

Most abba kell hagynom. Simon még itt van. Van még pár óránk,
mielőtt apa hazajön.

NÉGY NAPPAL A VILÁGVÉGE

ELŐTT
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0048. számú bejegyzés

Tegnap este Simonnal elbújtunk a világ elől a szobámban.

Csókolóztunk. A szája épp olyan puha volt, mint amilyennek
elképzeltem. Most, hogy már csak négy nap van hátra, könnyű
mondani, de azt hiszem, sosem tudnám megunni a csókjait.
Nem fogok részletes beszámolót írni a történtekről. Csak annyit
mondok, hogy ideges voltam. Azon filóztam, vajon mit gondolhat
Simon a testemről. Ha összehasonlítja Tildáéval. De sikerült elérnie,
hogy abbahagyjam az agyalást. És a testem, amely olyan hosszú ideje
az ellenségem volt, végre átállt az én oldalamra.
Nemsokára megint találkozunk. Megpróbálunk beszélni Mollyval.
 Simon

Az eső veri az autó tetejét, az ablaktörlők alig győzik eltüntetni a nagy

cseppeket. Lekanyarodom az országútról, behajtok a
mészhomoktéglából épült egyforma sorházak közé. Az utcákat a város
régi gyárairól nevezték el. A Cylindervägen 9.-et keressük, ahová Tilda
nagybátyja költözött a családjával nyáron.
– Itt lesz valahol a legközelebbi parkoló – mondja Lucinda.
Felnéz a telefon térképéről, és egy sor garázskapura mutat. Előttük az
út szélén a KLASszis Építési Rt. feliratú kisteherautó áll.
Leparkolok egy buszmegállóban, ahol már nem áll meg busz.
Elfordítom a slusszkulcsot, és amikor a motor berregése elhallgat, még
hangosabb lesz az eső kopogása. Mintha lyukat akarna ütni a tetőbe.
A kisteherautót nézzük. Az Igazság Egyházának istentisztelete fél
óra múlva kezdődik, és legalább ennyi idő eljutni a templomba.
Ha nem mennek el, nem lesz esélyünk beszélni Mollyval ma este.
– Már el kellett volna indulniuk – mondja Lucinda.
– Lehet, hogy Andersék kocsijával mentek. Várunk egy kicsit, aztán
majd meglátjuk, megjelennek-e.
Lucinda bólint. A hideg fény éles árnyakat rajzol az arcára.
Látom, ahogy a nagy cseppek szétfröccsennek a szélvédőn,
összefolynak, aztán végigcsorognak az üvegen. A kinti világ
fokozatosan eltűnik, mintha valaki szürke fátylat vonna körénk.
– Romantikus randi – jegyzi meg Lucinda.
Nevetek. Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam.
– Várj! – mondja, és kinéz a szélvédőn. – Ott vannak!
Erikánál ugyanaz a fehér pöttyös, piros esernyő van, mint azon az
estén, amikor a parkban sétáltunk. Maga és Anders fölé tartja. Klas
előttük kocog. Beugrik a kisteherautó vezetőülésére.
Az esőfüggönyön át látom, ahogy Tilda nagynénje összecsukja az
esernyőt, és beül a hátsó ülésre. Azon tűnődöm, vajon miért akart
találkozni velem azon az estén. Mi járhatott a fejében, amikor
kérdezgetett.
Tudja, hogy ki a tettes? Ki akarta deríteni, hogy én mennyit tudok?
El akart terelni arról a nyomról, amely a családjához vezet?
Azon gondolkodtam, hogy az edzőjének nem lehet-e köze a dologhoz.
Tilda nagyon haragudott rá.
 Akárkivel összefuthatott útközben.
De persze a drogokhoz is lehetett köze.
Felgyullad a kisteherautó fényszórója, és Klas kihajt a parkolóból.
– Megyünk? – kérdezi Lucinda, amikor eltűnnek a szemünk elől.
– Várjunk még egy kicsit! Hátha eszükbe jut, hogy itthon felejtettek
valamit, vagy ilyenek.
Csendben hallgatjuk az eső kopogását.
– Még mindig akarod ezt? – kérdezi Lucinda.
Ránézek. Egy pillanatig azt mérlegelem, hogy nemet mondok. Hisz
Molly mégiscsak egy gyerek. Mindegy, hogy mit tud, meg fogjuk
ijeszteni.
– Igen – válaszolom. – Muszáj.
Lucinda bólint. Bekapcsolja a hangfelvevőt a telefonján, és zsebre
vágja a készüléket. Aztán felém hajol, és megcsókol.
Kiszállunk a kocsiból, én a fejembe húzom esőkabátom kapucniját.
Körülvesz a kopogás. A szél erősebben fúj, mint hittem. Kifordítja
Lucinda esernyőjét, parabolaantennát csinál belőle.
Átkocogunk az úton, eliramodunk a parkoló mellett, tovább egy
járdán, be egy rövid alagútba. A farmerom már most csuromvíz.
Kiérünk a Cylindervägenre. Végigsietünk a bokrok egyenes sora
mellett, az egyforma gyepszőnyegek és ajtók előtt, amíg oda nem érünk
a kilences számhoz.
Az ajtó melletti ablakon át egy megvilágított konyhapultra látok rá.
Az asztalon ott hagyták a kávéscsészéket és tányérokat. Felmegyünk a
lépcsőn. A csengő felé nyúlok. Lucindára nézek. Kurtán biccent, mire
megnyomom a gombot.
Miközben várunk, az eső még jobban rákezd. Csontunkig hatol a
szél. Lucinda megborzong, miközben könnyű léptek hallatszanak ki
bentről.
Az ajtó kinyílik, és Molly bámul ránk riadtan.
– Nem szabad beszélnem veletek – mondja.
– De hát ismersz minket, Molly – mondja Lucinda.
– Senkivel sem szabad beszélnem.
Be akarja csukni az ajtót előttünk, de odateszem a lábam. Rögtön
úrrá lesz rajtam a lelkiismeret-furdalás.
– Csak pár szót – mondom. – Csak meg akartuk kérdezni, hogy vagy.
– Miranda aggódik érted – szólal meg Lucinda.
 Molly habozik. Lopva rám pillant.
– Légyszi – kérlelem.
Elengedi a kilincset, és behátrál az előszobába. Lucinda a verandán
hagyja az esernyőt, és bemegyünk. Édes illat csap meg minket.
– Sütsz valamit? – kérdezi Lucinda, és sikerül teljesen normális
hangot megütnie.
Molly idegesen mosolyog, de büszkeséget látok megcsillanni a
szemében.
– Kértek fahéjas tekercset? Üljetek le a nappaliban.
Lucinda mindkettőnk nevében igent mond ugyan, de nekem
fogalmam sincs, hogyan leszek képes bármit is magamba diktálni.
Felakasztjuk a fogasra a kabátunkat, és levesszük a cipőnket. Az
esőkabátomról a bézs járólapokra csepeg a víz. Elmegyünk egy
farácsos meredek lépcső mellett, és belépünk a nappaliba, ahol minden
hatalmasnak tűnik. Hatalmas sarokkanapé. Hatalmas étkezőasztal.
Hatalmas tévé. Leülök a kanapéra, nedves farmerom a combomra
tapad. Vetek egy pillantást a dohányzóasztal alatti polcra, és három
Bibliát fedezek fel az újságkupac tetején.
– Tessék! – kínál Molly, aki egy kerek tálcával lép be.
A tejjel csordultig töltött három nagy pohár összekoccan. Mellettük
egy tál sütemény. A poharak elcsúsznak a tálcán, amikor leteszi.
Majdnem kiborulnak, de Mollynak az utolsó pillanatban sikerül
megakadályoznia.
– Vegyetek! – mondja furcsa, vékony felnőtthangon.
Leül, és Lucindára néz. Engem alig méltat pillantásra. Erőt veszek
magamon, és beleharapok egy fahéjas tekercsbe. Még meleg, csepeg
belőle az olvadt vaj és a cukor.
– Isteni! – mondja Lucinda.
– Az – értek vele egyet.
Molly elpirul, és torokhangon kuncog.
– Régen szakács akartam lenni. Szeretek sütni-főzni.
Lucinda mereven elmosolyodik. Úgy tűnik, azon töpreng, hogyan
folytassa. Óvatosnak kell lennünk, de egyikünk sem akar a feltétlenül
szükségesnél több időt itt tölteni.
– Nem vagy magányos, így, hogy nem találkozhatsz senkivel? –
kérdezi Lucinda.
 – Nem. A családommal találkozom, és próbálok segíteni a
házimunkában, amíg templomban vannak. Fahéjas tekercset sütök,
például.
Megint kuncogni kezd.
– De nem hiányoznak a barátaid? – kérdezem.
Molly futó pillantást vet rám.
– Sosem volt túl sok barátom – feleli.
Próbálok nem szánakozónak tűnni. Tudom, hogy milyen
megalázónak érződik ez ebben az életkorban.
Amikor a kocsiból láttam Mollyt, arra gondoltam, hogy Tildára
emlékeztet, de most nyomát sem látom hasonlóságnak. Inkább saját
magamra ismerek rá. De míg engem hallgataggá meg visszahúzódóvá
tett a szégyenlősség és bizonytalanság, Molly igyekszik mindenkit
megnyerni magának. És annyira átlátszóak a próbálkozásai!
– A te korodban nekem sem voltak barátaim.
– Tényleg?
Ezúttal egészen sokáig rám mer nézni.
– Nem. És nem volt olyan vészes. Legszívesebben olvastam vagy
filmeztem, és szerettem békében és nyugalomban gondolkodni
dolgokon.
– Én is így vagyok vele – válaszolja Molly, és mesterkélten felnevet.
– A korombeliek olyan gyerekesek.
Még sosem láttam ennyire gyereknek.
– Mirandának azért hiányzol – mondja Lucinda.
– Üdvözlöm.
– Átadom.
Összenézünk Lucindával.
– De néha azért biztosan rossz itthon egyedül – folytatja Lucinda. –
Például azon az estén, amikor kivetítőkön mutatták a meccset a
városban.
Molly teste azonnal megfeszül, és a füléig húzza a vállát. De Lucinda
úgy tesz, mintha nem venné észre.
– Mi is egyedül voltunk otthon Mirandával, mert apa dolgozott –
mondja. – Elég ijesztő volt az a sok üvöltöző ember az utcákon.
– Igen – feleli Molly, és megint megpróbál kuncogni. – Először nem
is értettem, hogy mi van. Olyan volt, mintha kitört volna a háború.
– De aztán jött Tilda – mondja Lucinda.
 Molly szeme elkerekedik. Megrázza a fejét.
– Nem – válaszolja.
– De – jelenti ki Lucinda nyugodtan.
Molly rám sandít. Egy széllökés hevesen nekicsapja az ablaknak az
esőcseppeket.
– Vagyis igen – helyesbít Molly. – Itt volt egy ideig. Összekevertem
valamit.
– Miért jött? – kérdezem óvatosan.
Molly pillantása egyikünkről a másikunkra vándorol. Arckifejezése
gyorsan változik, ahogy kavarognak a fejében a gondolatok. Látom,
hogy igyekszik megragadni valamit, ami túl nehezen megragadható
számára.
– Én írtam neki, hogy jöjjön ide – válaszolja. – Féltem.
– Molly – mondja Lucinda gyengéden –, nem írtál Tildának azon az
estén.
– De. Igenis írtam! – fakad sírva Molly.
– Nem. Láttam Tilda üzeneteit. Aznap este nem írtál neki.
Molly a fejét rázza.
– Át akarsz verni – szipogja. – Nem olvashattad az üzeneteit.
– Mert nálad van a telefonja?
– Nem – feleli Molly. – Anyánál van.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0049. számú bejegyzés

Lucinda: Nem tudtad, hogy Tilda idejön, ugye?

Molly: Nem.
Lucinda: Mit akart?
Molly: Nem tudom.
Lucinda: De, Molly. Látom rajtad, hogy tudod. És szerintem el is
akarod mondani.
Simon: Minden rendben, Molly. Nem fogunk megharagudni.
(Szünet.)
Molly: Klasszal akart találkozni.
Simon: De ő a templomban volt.
Molly: Igen. Meg akarta várni, amíg hazajön.
Simon: És miért akart találkozni vele?
(Szünet.)
Simon: Álszentnek tartotta, ugye?
(Szünet.)
Molly: Igen. Sokat veszekedtek, amikor Tilda előző nap itt
vacsorázott.
Lucinda: Min veszekedtek?
Molly: Tilda drogozott. És Klas hallotta, hogy fűvel-fával lefekszik.
Azt mondta neki, pokolra fog kerülni, ha nem keresztelkedik meg.
(Szünet.)
Molly: Régebben Klas nem hitte el a pletykákat, hogy Tilda
drogozik. Azt mondta, hogy Tilda sokkal okosabb ennél, de szerintem
ennek semmi köze az okossághoz. Szerintetek?
Lucinda: Az égvilágon semmi.
Molly: De amikor vacsoráztunk, nagyon látni lehetett rajta. És a
meccs után a szemem láttára vette be a drogot, és egyáltalán nem
érdekelte, hogy látom.
Simon: Miért tartotta Klast álszentnek?
(Szünet.)
Lucinda: Azért, mert együtt van az anyukáddal?
Molly: Honnan tudjátok?
(Szünet.)
 Molly: Miranda mondta?
(Szünet.)
Molly: Nem szabad elárulnotok senkinek!
Lucinda: Megígérjük, hogy nem fogjuk.
Molly: Én mondtam el Tildának. Senki más nem tudott róla.
(Szünet.)
Molly: Igazságtalanság volt, hogy Klas azzal fenyegette, hogy
pokolra fog kerülni, mert az is benne van a tízparancsolatban, hogy az
ember nem lehet együtt más feleségével. És ezt ő is tudja.
(Szünet.)
Molly: Amikor elmondtam Tildának, megsajnált engem. Azt felelte,
hogy a gyerekeknek nem kellene belekeveredniük a felnőttek dolgába.
Lucinda: Ebben igaza volt.
Molly: Olyan kedves volt!
Lucinda: Tudom.
Molly: De a meccs estéjén megváltozott.
(Szünet.)
Molly: Mérges volt. Beszélni akart Klasszal, pedig megígérte, hogy
nem árulja el.
(Szünet.)
Molly: Csak azt akartam, hogy menjen el, és az apukám ne tudja
meg. Mindent tönkre akart tenni, pedig már csak egy hónapunk volt.
Lucinda: Megértem.
(Szünet.)
Molly: Nem direkt volt.
Simon: Persze hogy nem.
(Szünet.)
Molly: Veszekedtünk, mert azt akartam, hogy menjen el. Aztán
leesett. Onnan.
(Szünet.)
Molly: Nem szabad senkinek elmondanotok. Nem direkt volt.
(Szünet.)
Molly: Szerintetek pokolra kerülök?
Simon: Nem. Nem kerülsz pokolra. Mert nincs pokol.
Molly: Tilda is mindig ezt mondta. Hogy minden rendben lesz.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0050. számú bejegyzés

Hazaértem. És most már tudjuk.

Tilda halála baleset volt. De ez nem azt jelenti, hogy senki sem
felelős érte.
Tilda az apjának akart beolvasni. Ezzel szétszakította volna Molly
családját egy hónappal a világvége előtt. Molly gyermeki szemében ez
volt a legrosszabb, ami történhetett. Világvége a világvégében.
Mollynak nincs egyebe, csak a családja, akármennyire eltorzult is ez
a család a nyár folyamán.
Molly és Tilda veszekedett. Aztán Tilda leesett a meredek lépcsőn, és
beverte a fejét a kőpadlóba a földszinten.
Molly felhívta az anyukáját, és elmondta neki, hogy mi történt. Erika
nyilván pánikba esett. Próbálom megérteni, hogyan gondolkodott. De
lehet, hogy nem is gondolkodott. Minden nagyon gyorsan zajlott. Azt
mondta Andersnek és Klasnak, hogy haza kell mennie ránézni Mollyra,
mert sokat veszekedtek a meccs után.
Nehéz erről írni. Minden egy egyszerű megcsalás miatt volt. Folyton
az jár a fejemben, hogy milyen szánalmas ez az egész.
Ha Erika felhívta volna a rendőrséget, valószínűleg nem kérdőjelezik
meg, hogy baleset történt.
De Erika félt, hogy mi lesz, ha a rendőrök kikérdezik Mollyt az
eseményekről. Félt, hogy mi lesz, ha Molly elárulja, miért haragudott
Tilda az apjára.
Molly ideges kislány, aki minden igyekezete ellenére sem képes
beilleszkedni. Hogyan tudott egy hónapja ezzel együtt élni?
Az Igazság Egyházának templomától legalább fél óra az út a
sorházukig. Rendes körülmények között. Azon az éjszakán az utcák
tele voltak randalírozó részeg emberekkel. Azon tűnődöm, vajon
mennyi ideig volt Molly egyedül Tilda holttestével, miközben odakint
valósággal megbolondult a világ.
Erika pont annyira félt a kis család széthullásától, mint Molly.
Feltakarította a vért. A ház mögé ment az autóval, és Molly
segítségével kivitte Tilda holttestét. Aztán úton az Igazság Egyházának
templomába, elkanyarodott a Norra felé. Kitette Tildát a bezárt
üveggyárnál.
– Anyu azt mondta, hogy ezt soha senkinek sem szabad elmesélnem
– mondta Molly. – Még vele sem beszélhetek róla.
Sokáig ott maradtunk, és hallgattunk. Miután megeredt a nyelve,
csak úgy ömlött belőle a szó. Szüksége volt rá, hogy kibeszélje
magából az igazságot, és megbocsátást nyerjen. Most már értem, miért
tiltotta meg neki Erika, hogy találkozzon a húgommal.
Ha valaki hibás ebben az egészben, akkor az Erika. Eltitkolta Klas
elől, hogy mi történt a lányával. Hagyta, hogy Caroline napokig
aggódjon, mielőtt Tilda holttestét megtalálták. Mollyt arra kötelezte,
hogy egyedül cipelje a titok, a félelem és a bűntudat súlyát. Hagyta,
hogy Simont ártatlanul megvádolják, miközben úgy tett, mintha
érdekelné a sorsa. Igazi álszent volt.
Molly még mindig a családját védi. Az életüket. Már csak pár nap
van hátra. Nem tehetjük tönkre az életét.

Egyetlen kívülállónak sem fogom elárulni az igazságot rajtad kívül.

Simon ártatlan. Ha valaki mást állít, nem tudja, mit beszél.

HÁROM NAPPAL A VILÁGVÉGE

ELŐTT
 Simon

– Most már tudjuk, hová mentél – mondom. – Tudjuk, mi történt.

Az ablak előtt állok, és megint Tildával beszélgetek. A reggeli nap a
park felett ragyog, ahol Erikával sétáltam az esőben.
És köztetek különleges kapcsolat volt. Láttam rajtad, hogy szereted.
Akkor olyan naivan hangzott. De ennél többel nem szolgálhatott.
Vajon rossz volt a lelkiismerete? Szerintem igen.
De ettől még nem bocsátok meg neki. Nem így kellett volna
döntenie. Amíg hazafelé hajtott, volt ideje elgondolkodni rajta, hogy
mit művel. Órákig, napokig volt nála Tilda telefonja, és csapott be
mindenkit, aki aggódott érte.
Erika küldte nekem a koalát.
– Kívülállóknak nem fogjuk elárulni, hogy Molly tette – folytatom.
Az ablakom alatt a járdán néhány gyerek szalad el. Kergetőznek.
Hangosan és vidáman kiabálnak.
– Remélem, megérted. Ha láttad volna Mollyt tegnap… Nem bírná
ki.
Még nem hallottam embert úgy sírni, ahogy Molly sírt Lucinda
karjában. Állati hangon.
A kanapén ültünk, egészen közel ahhoz a lépcsőhöz, ahol Tilda az
életét vesztette.
Vajon voltak fájdalmai? Félt?
Az utca másik oldalán egy nő lép ki a kapun. Odakiabál a
gyerekeknek, hogy menjenek be enni.
– Hagyjuk, hogy tovább éljenek a hazugságukban ezen a három
napon – mondom. – És reméljük, hogy Erika kutyául érzi magát.
Azok, akik jót akarnak nekem… és olyan kurvára jobbnak hiszik
magukat nálam… ők a legrosszabbak.
– Elmondtam az anyáimnak – folytatom. – Stina elment, hogy
beszéljen Caroline-nal és Klasszal. Azt fogja mondani, hogy valaki a
templomban mesélte el neki, hogyan haltál meg. És hogy baleset volt.
Az illető pánikba esett, és elrejtette a holttestedet a Norrán. Remélem,
ettől kicsit könnyebb lesz nekik.
Nagy levegőt veszek, mielőtt tovább beszélek.
– Nem tudom, hogy helyesen cselekszünk-e. Csak azt tudom, hogy
Lucinda nélkül sosem sikerült volna. – Patakzani kezdenek a
könnyeim, amikor kimondom a nevet. – Azt hiszem, szeretem.
És egy futó pillanatra, egy lélegzetvételnyi ideig olyan, mintha Tilda
tényleg itt lenne. Nem érintést érzek, inkább olyan, mintha valaki
óvatosan legyezgetné a hátamat. Mint amikor az ember úgy érzi, figyeli
valaki.
Tilda az. Úgy döntök, ebben hiszek. Aztán el is tűnik. Várok,
próbálom újra érezni, de már tudom, hogy nem jön vissza.
Megfordulok, és nincs ott senki. Elbúcsúzott.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0051. számú bejegyzés

Egész éjjel Tildáról álmodtam. Az utolsó álmom egy megtörtént eset

volt. Annyi idősek voltunk, mint Molly és Miranda most. Láttunk egy
filmet két gyerekről, akik összeboronálták a szüleiket, és arról
beszélgettünk, hogy nekünk is ezt kellene tennünk. Ha az ő anyukája és
az én apukám összeházasodnának, igazi testvérek lehetnénk.
Már akkor is tudtuk, hogy Klas és Caroline nem szerelmes
egymásba.
Amikor felébredtem, azon tűnődtem, mi lett volna, ha már régen
elválnak. Mi lenne, ha a felnőtteknek nem lennének titkaik.
Böki a csőröm, hogy nem mondhatjuk el mindenkinek, hogyan és
miért halt meg Tilda. Az orruk alá akarom dörgölni mindazoknak, akik
azt mondták, hogy megérdemelte, mert egy drogos, kisiklott életű lány
volt. Ezt senki sem érdemli meg. Erre senki sem szolgál rá. És Tilda
nem egy rossz lány volt, aki elnyerte a büntetését. Becsületes volt, a
titkai ellenére is.
Lejátszottam a Mollyval folytatott beszélgetést apának. Szerinte is a
legjobb hallgatni. De most már legalább száz százalékra biztos lehet
benne, hogy nem Simon a bűnös. Meséltem neki az ADHD-
gyógyszerekről is. Azt mondta, sejti, hogy melyik orvos volt ilyen
„segítőkész”.

Másra nem nagyon emlékszem a Tildáról szóló álmaimból.

Mindössze foszlányokra.
Tilda, amint versenyre készül. Bevizezi magát a startkő mögött, a
testét és az úszódresszét, hogy csökkentse a súrlódást. Nyállal dörzsöli
be az úszószemüvegét. Lerázza az izmait. Nagy levegőt vesz.
Tilda, amint bemelegítés alatt iszik egy kortyot a medencéből,
amikor azt hiszi, hogy senki sem látja. Minden verseny előtt így tett.
Versenyek előtt mindenki babonás. Én például sosem léptem fel a
startkőre jobbról.
Tilda, aki mindig tökéletes akart lenni.
Nem volt az. Jobb volt annál. Emberi volt.
 De ha mindig tökéletesnek akarsz látszani, hogyan szerethetnének
azért, aki vagy? Ez nem áll össze.

Ma felhívott Tilda utolsó barátja. Meg akarta kérdezni, hogy vagyok.

Sokáig beszélgettünk. Azt mondta, már látja a Foxworthöt a
távcsövével. A világűrről beszéltünk, meg arról, hogy mennyi az esélye
annak, hogy valaki odakint tudomást szerez a létezésünkről. Azt
mondta, hogy ha senki nem olvassa a TellUst, akkor is biztos, hogy
értesülnek rólunk. Elég zajos faj voltunk. A telefonbeszélgetéseink és
tévéadásaink több mint száz éve úton vannak már a világűrben. Legelöl
az első rádióadások. Ha valaki fogja őket, megismerheti a
történelmünket az elhaladó hullámokból. Hallhatja az első
világháborúról szóló tudósításokat, aztán a másodikról szólókat. A
vitákat és beszélgetéseket. A komédiákat és tragédiákat. A fontos és
kevésbé jelentős eseményeket. Egészen a mai napig.
– Olyan ez a bolygó, mint egy busz, amelyen egy visongó
óvodáscsoport utazik – mondta.
És igaza van. A hangok zűrzavara elmeséli, hogy nézett ki ez a világ,
és milyenek voltak az emberek. Ellentmondásokkal teli kép lesz. De
talán pont ez a lényeg. Talán ez a zűrzavar mutatja meg leghívebben az
emberiség igazi arcát. Nehéz esetek vagyunk mindannyian.

Itt van Simon. Arra kért, hogy ne írjak tovább.

Nem írok.
 Simon

Lucinda rám mosolyog, miközben könnyek csorognak az arcán. Leülök

mellé az ágy szélére, és adok neki egy puszit.
Fáradtnak tűnik. Én sem aludtam valami sokat éjszaka. Amikor
végre elnyomott az álom, felébredtem a hálószobából átszűrődő
zajokra. Az anyáim megitták az utolsó üveg bort, és… először azt
hittem, sírnak. Aztán rájöttem.
Igyekszem megszabadulni a gondolattól. Nem akarok arra gondolni,
hogy Stina és Judette szexelt. Még a létezésem sem bizonyíték rá, hogy
ez valaha megtörtént.
Reggel megint felvették a jegygyűrűjüket.
– Mindent elmeséltél a földönkívülieknek? – kérdezem a laptopja
felé biccentve.
Lucinda elneveti magát, és lecsukja a laptopot.
– Mindent nem lehet. De megteszem, ami tőlem telik.
Megsimogatja az ujjával a gép tetejét. Végighúzza a körmét egy
matricán, amely már kezd leválni.
– Beszélt már Stina Caroline-nal és Klasszal? – kérdezi.
Bólintok, és az ablak felé nézek. A nap elvakít.
– Jól ment. De nem tudom, hogy mit mondtak. Stina
körömszakadtáig ragaszkodik a titoktartási kötelezettségéhez.
Megint Lucinda felé fordulok.
– Tulajdonképpen elég annyit tudnunk, hogy jól ment – mondja.
– Igen.
Lassan felfogom az egésznek a súlyát. Nincs több titok. Nincs több
nyom. Már nincs mit kideríteni.
Azt hiszem, Lucinda ugyanerre gondol. Mindjárt délután. Két és fél
nap van hátra. Még két naplemente.
Lefekszem mellé. A párna enyhe mosóporszagot áraszt.
– Reggel láttam az időjárás-jelentést – mondja. – Holnapután
reggelig jelezték előre. Aztán… semmi.
Közelebb húzódom hozzá. Érzem a teste melegét. Arra koncentrálok,
hogy ne borítson el a pánik.
– Meg kellett volna mutatniuk, hogy milyen lenne az idő csütörtökön
– folytatja.
– Csak hogy tudjuk, miről maradunk le?
 – Igen. Tényleg tudni szeretném. Sosem érdekelt az időjárás, de ez
azt jelentené, hogy tudunk valamit arról a napról, amelyik sosem jön el.
– Elhallgat. – Fura vagyok?
– Nem tudom.
A nap, amelyik sosem jön el. Az élet nem megy tovább.
– De legalább a világvégéig jó idő lesz. Ha érdekel – mondja
Lucinda, és megcsókol.

KÉT NAPPAL A VILÁGVÉGE ELŐTT

 Simon

– Még mindig nincs kész a prédikáció? – kérdezem a konyhába lépve.

Aztán hozzáteszek egy „bocsi”-t, amikor a számítógép billentyűzete
fölé hajoló Stina fáradtan, kivörösödött szemmel néz fel.
– Már csak a csinosítás van hátra. De legszívesebben kitörölném az
egészet. – Megdörzsöli a szemét. – Ki vagyok én, hogy kiálljak az
emberek elé ebben az órában? Kinek van joga ehhez egyáltalán?
Nem ismerek rá Stinára. Még sosem láttam ilyen elkeseredettnek.
– Minden rendben lesz – nyugtatnám, de olyan laposnak hangzik,
hogy rögtön meg is bánom.
– Nem tudom. Már semmit sem tudok.
Mögé lépek, és megölelem. Szipog egyet. Az arcomhoz nyomja az
arcát, és a karomra teszi a kezét. Olyan érzés, mintha szerepet
cseréltünk volna. Mintha ő lenne az én gyerekem, akit meg kell
vigasztalnom.
Addig állok ott, amíg abba nem hagyja a sírást. Aztán leülök vele
szemben az asztalhoz.
– Gyakorolj rajtam – mondom. – Tegyünk úgy, mintha egy idegen
lennék. Belépek a templomba. Mit mondasz?
Stina mosolyog, és megtörli a szemét ruhája ujjával.
– Nem megy.
– Dehogynem.
Akadozva kifújja a levegőt.
– Azt a legnehezebb elérni, hogy senki se érezze magát feszélyezve –
mondja. – Azok sem, akik hisznek, és azok sem, akik nem.
– Ne foglalkozz velük! Nekem mit kell tudnom? Mármint nekem, aki
nem én vagyok most.
Stina feszeng. A képernyőre sandít.
– Azt akarom, hogy legyen benned remény.
– Jó, én is azt akarom. De hogy csináljam?
– Úgy, hogy nem félsz. Semmit sem tehetünk az ellen, ami történni
fog, de abban bízhatunk, hogy Isten vár ránk. Azt hiszem, ezt akarom
elmondani. Hogy a vég voltaképpen nem a vég.
– És ha nem tudok ebben hinni? Akkor mit tegyek?
– Akkor legalább ne érezd magányosnak magad. Nem kerülhetjük el
ezt a pillanatot, végig kell csinálnunk. De legalább most együtt
vagyunk.
– Na látod! – mondom. – Nem is volt olyan nehéz!
Stina rám mosolyog, és megint megtörli a szemét.
– Kösz.
– Nem miattad csináltam, hanem magam miatt. Lucinda eljön a
templomba a családjával, és nem akarom, hogy lejárass.
– Ígérem, nem foglak.
Judette lép be a konyhába. Az időzítés olyan tökéletes, hogy az az
érzésem támad, a nappaliban hallgatózott. Leül mellém.
– Emma játszani akar ma este – mondja. – Van kedvetek?
– Én Lucindával akartam találkozni – felelem.
Stina már nyitja a száját, hogy tiltakozzon, de aztán becsukja.
– Ígérem, hogy holnap egész nap itthon leszek – teszem hozzá
gyorsan. – De szeretnék kettesben lenni vele még egyszer utoljára.
Judette gyorsan odabiccent Stinának. Átkarol. Erősen magához
szorít.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0052. számú bejegyzés

Apa tegnap este későn ért haza az utolsó kórházi ügyeletéről. Már
aligha van szükség orvosokra. Csak az önkéntesek tartanak ki a
végsőkig, kiosztják a gyógyszereket és az ételt, vigyáznak a betegekre.
Látod? Az emberek jók is tudnak lenni.
Sokáig fennmaradtunk és beszélgettünk. Minden lámpát
lekapcsoltunk, csak a még mindig a konyhaablakban lógó karácsonyi
csillagot nem.
Történt valami. Olyan volt, mintha most először láttuk volna
embernek egymást, a szerepek nélkül, amelyeket egész életünkben
játszottunk. Jens és Lucinda voltunk, nem apa és lánya. Nem tudom,
érted-e a különbséget, de óriási. Fényévnyi.
Megkérdeztem, volt-e valakije, amióta anya meghalt. Azt felelte,
hogy volt néhány rövid kapcsolata, de egyik sem volt annyira fontos,
hogy bemutassa az illetőt nekem és Mirandának. Nem vágom, hogy
nem vettem észre semmit. De nyilván napközben találkozgattak,
amikor mi suliban voltunk Mirandával.
Anyáról beszélgettünk. Azt már tudtam, hogyan találkoztak – az
ezredfordulón, szilveszterkor egy közös ismerősnél –, de most mesélt
arról is, hogyan táncoltak, mit viselt anya, és hogy ő már az első
percben tudta, hogy bele fog szeretni.
Mesélt róla, hogy milyen volt. Anya képes volt magára vonni minden
figyelmet egy helyiségben, anélkül hogy megerőltette volna magát,
ugyanakkor láthatatlanná is tudott válni, ha senkivel sem akart
beszélgetni. Utálta a telet és a medvecukrot, pont, mint én.
Elmesélte, hogy milyen volt megszervezni a temetését, miközben
halálosan rettegett attól, hogy nem fog tudni helytállni a két gyerek
mellett.
Mondtam, hogy nagyon is helytállt.
Felolvastam, amit neked írtam a kilencedik bejegyzésemben itt, a
TellUson. Apa csak most tudta meg, hogy éltem meg, amikor beteg
lettem.
A diagnózis óta most először sírtam előtte.
 És meséltem neki Simonról is. Elmondtam, hogy boldog vagyok.
Lehet, hogy furcsán hangzik, mert már csak harminchat óra van hátra
az életemből. De igaz.
Szeretem.
Apát is szeretem, jobban, mint bármikor. És Mirandát is.
És Tildát is szeretem. Most, hogy már tudjuk, hogy mi történt, és már
nem köt le, hogy megoldjam a rejtélyt, az agyam lecsendesült kissé, és
maradt hely az érzelmeknek is.
Nemsokára találkozom Simonnal. Ott, ahol minden kezdődött.
Ma éjjel már szabad szemmel is látni lehet a Foxworthöt.

Ui.: Apával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az istentiszteletre. Akkor

egyszerre lehetek a családommal és Simonnal.
Szerintem jó érzés lesz emberek között lenni.
Fura, hogy ezt pont én mondom.
 Simon

Ezúttal pokrócot és párnát is vittünk. Lucinda feje a karomon pihen.

Egymás mellett fekszünk a stégen, és az eget nézzük.
Ha felhős lenne, nem látnánk. De ott ragyog a tó túlsó partján álló
fák csúcsa felett.
A Foxworth. A halálunk.
Szorosabban ölelem magamhoz Lucindát, és behunyom a szemem.
Hallgatom a víz csobogását a stég alatt. A szél halk zúgását a fák ágai
között. Lucinda lélegzését.
– Kíváncsi vagyok, melyik csillagról írt Tilda a levelében – mondja.
– Ami negyven fényévre van.
Kinyitom a szemem. A pillantásom gépiesen a Foxworthöt keresi.
Csak képzelem, vagy tényleg fényesebb lett, mint amilyen az előbb
volt?
– Negyven év múlva lehet, hogy látni fogják, ahogy itt fekszünk –
mondja Lucinda.
Felemelem a kezem, és integetek a másik naprendszerbeli
közönségünknek. Lucinda felnevet, és ő is integet.
– Lehet, hogy látni fogják az első találkozásunkat is – mondom.
Lucinda felkönyököl, és rám néz. Csillog a szeme a sötétben.
– Ha nem lett volna Bombom, úgy tettél volna, mintha nem vennél
észre, ugye?
– Igen – ismerem be. – Nem tudtam, mit mondhatnék.
– Én is azt akartam, hogy elmenj. – A mellkasomra hajtja a fejét. –
Azt hittem, úgy érzed majd, hogy kötelességed csevegni velem.
Megsimogatom az arcát. Álláig felhúzza a pokrócot.
– Vagyis ha Bombom nem lenne, most nem lennénk itt – mondja.
– És ha nem jöttem volna el futni aznap, annak ellenére, hogy
másnapos voltam.
– És ha én nem jöttem volna ide, pedig alig álltam a lábamon.
Egy hal ugrik ki a tó vizéből. Egyébként minden csendes. Vajon
érzik a madarak? Az egész földgolyón repkednek, a csillagokat, a napot
és a mágneses mezőt követve, hogy hazataláljanak. Látniuk kell az új
csillagot, amely minden másnál erősebben ragyog. Tudniuk kell, hogy
valami nincs rendben.
– Mi lett volna, ha elkerüljük egymást? – kérdezi Lucinda.
 – Legalább most együtt vagyunk – veszem kölcsön Stina szavait. –
Csak ez számít.
Felemeli a fejét, és finoman szájon csókol.
– Ha nem lett volna Tilda, még mindig otthon kuksolnék – mondja. –
Ő kényszerített rá, hogy újra kilépjek az életbe.
Bólintok. Lucinda visszahajtja a fejét a mellkasomra.
Egy szúnyog zümmög a szemem körül, a meleg testünk vonzza,
elhessegetem. Még nem is láttam ma este szúnyogot. Tényleg ősz van.
– Szerintem holnapután esne – mondom. – Tökéletes idő lenne, hogy
az ember otthon maradjon, és megnézzen egy filmet.
Érzem, hogy megfeszül az arca, ahogy elmosolyodik.
– Ez a te külön bejáratú időjárás-előrejelzésed?
– Igen.
– És milyen filmet néznénk?
Elgondolkodom.
– Valami középszart. Nem olyan rosszat, hogy ne bírjuk végignézni,
de nem is olyan jót, hogy nagyon lekössön minket. Egy olyat, amilyet
akkor néz az ember, amikor övé a világ minden ideje.
– És nem veszítünk sokat, ha egyes részeket nem látunk, mert éppen
csókolózunk.
– Pontosan.
– És aztán?
– Szexelnénk.
– És aztán?
– Mindig el akartam menni Dél-Amerikába.
– Én is.
– Jó. Kihagyunk egy évet, és teszünk egy körutazást Brazíliában,
Chilében, Peruban…
– Vágod, milyen király kajákat ennénk?
– Igen. És mennyit fürdenénk! Egész nap a strandon heverésznénk.
– Esténként meg berúgnánk. Minden este megünnepelnénk, hogy
meggyógyultam.
Megsimogatja a mellkasomat.
– Dominikára is el szeretnék menni – mondom. – Elkanyarodunk
arra hazafelé?
Lucinda bólint.
 – Persze. De aztán gatyába kell ráznunk az életünket. Még a gimit is
alig kezdtem el.
– Folytatod az úszást?
– Igen, de nem a klubban. És másik tagozatot választok. Talán
esztétikát. Csak akkor fogok úszni, ha kedvem van. És megpróbálok
írni egy könyvet.
Megfogom a kezét; megcsókolom a kézfejét, aztán sorra az
ujjbegyeit, majd a csuklóját.
– És te? – kérdezi. – Mit fogsz csinálni, miután hazajövünk?
– Először is meglátogatom Emmát és a keresztgyerekemet. Aztán
folytatom a sulit.
– Egy évvel előttem fogsz végezni.
– Igen. De gőzöm sincs, mi akarok lenni.
– Még van időd eldönteni. Lehet, hogy akkor jön az isteni sugallat,
amikor részegen fürdőzünk éjszaka egy chilei strandon.
– Lehet.
– Tetszik ez a jövő – mondja Lucinda.
– Nekem is.
Megtaláljuk egymás száját a sötétben. Megfogom a tarkóját. Rövid
tincseivel játszadozom. Rám fekszik. Magára húzza a takarót,
miközben a Foxworth ott ragyog az égen felettünk.

AZ UTOLSÓ NAP
 Simon

Még félhomály van odakint, amikor vinnyogásra ébredek. Felnézek.

Bombom az ágyam mellett ül, és a száját nyalogatja.
– Szevasz, öregem! – mondom neki.
Néhányszor finoman megütögeti a farkával a padlót, de még mindig
nyüszít. Nagy, barna szemével engem méreget. És hirtelen eszembe jut.
Felkapom a telefonomat a földről.
Reggel hat van. Csak pár órát aludtam. Már kevesebb mint
huszonnégy óra van hátra.
Elborít a pánik. Összehúzódnak az izmaim, bizseregni kezd a bőröm.
– Mi van? Sétálni akarsz? Pisilni kell?
Bombom alig reagál a varázsszavakra.
A padlóra teszem a lábam. Megpaskolom a kutya fejét. Igyekszem
nyugodtnak tűnni. Bombom megint megnyalja a száját.
– Gyere! – mondom.
Kicammog a szobából a sarkamban. Emma és az anyáim a tévé előtt
ülnek. Judette köntösben, Emma és Stina abban a pólóban, amiben
aludt.
A tévében katolikus mise megy. A bazilika dugig emberekkel,
minden arany, fehér és vörös színben pompázik. Egy több száz
gyerekből álló kórus olyan szépen énekel, hogy belesajdul a szívem.
– Hatvanezren vannak ott – mondja Judette. – És legalább
ugyanennyien odakint a Szent Péter téren.
Az eget mutatják a Szent Péter-bazilika felett. Sápadt és felhőtlen, a
horizont halványsárga.
Tisztán látni a Foxworthöt. Sokkal nagyobb, mint tegnap. Végigfut a
hátamon a hideg, és szúrni kezd az ujjhegyem.
– Kivitte már valaki Bombomot? – kérdezem.
– Nemrég sétáltunk – mondja Stina.
– Nyugtalan.
– Már éjszaka is az volt – feleli Judette. – Három körül elkezdte az
ajtónkat kaparni.
Bombom félrebillenti a fejét. A homlokát ráncolja, ahogy próbálja
megérteni, hogy miről beszélünk.
Leülök a földre, és magamhoz húzom. Nagyot sóhajt, mellém
fekszik, a térdemre hajtja a fejét. Olyan nagy szemekkel bámul rám,
hogy az egész szemfehérje látszik a pupillája körül.
A kórus tovább énekel. Igyekszem lélegezni.
Bárcsak a Foxworth más pályán keringene! Vagy pár perccel később
érne ide, amikor a Föld már tovaszáguldott az űrben!
Inog alattam a talaj. Hasogat a fejem. Forrónak érzem, mintha az
agysejtjeim izzanának.
– Mi az ábra? – kérdezi Emma.
Felnézek rá. Nem vagyok képes megjátszani magam. Teljesen leköt,
hogy lélegezni tudjak.
– Azt hiszem, pánikrohamom van.
Emma lemászik a kanapéról, és mellém ül.
– Ne küzdj ellene – mondja. – Attól csak rosszabb lesz. Nincs semmi
baj.
– Mindjárt rosszul leszek.
– Nem leszel. Megígérem.
– Honnan tudod?
– Csak tudom. Lélegezz.
Határozottan néz rám. Már maga a tény, hogy ő nem ideges,
megnyugtat kissé. A pillantásába kapaszkodom. Levegőt préselek a
tüdőmbe. Emma bátorítóan bólint, és én újra levegőt veszek.
Átölel. Alig veszem észre, hogy Judette és Stina is a padlóra
telepszik. Hogy ők is átölelnek.
Azt mondom nekik, hogy szeretem őket. Örülök, hogy ők a
családom. Sajnálom, hogy mostanában annyit veszekedtünk, mire
Judette azt feleli, hogy ez csak azért volt, mert fontosak vagyunk
egymásnak.
 Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0053. számú bejegyzés

Van egy szófordulat, amelyet mindig is utáltam: Ma van a hátralévő

életed első napja.
Azt jelenti, hogy az ember mindig határozhat másképp,
megváltoztathatja a szokásait, hozhat jobb döntéseket. Egészségesebb
és boldogabb lehet. Mintha mindent ki lehetne törölni, ami eddig
történt, pusztán egy elhatározással. Gyakran hallottam ezt, amikor
beteg voltam. Főleg olyanok mondták, akiknek fogalmuk sem volt
semmiről.
De ma bebizonyosodik, hogy nekem van igazam.
Ez az utolsó nap. Punktum.
És ez az utolsó bejegyzésem.
Az egész napot apával és Mirandával töltöttem.
Apának sikerült rávennie a nagypapát, hogy próbálja ki a
videóhívást, úgyhogy láthattuk is egymást, amikor beszéltünk vele és a
nagymamával. (Nem mintha a nagymama sokat szólt volna. Inkább
csak bóbiskolt.)
Néhány óra, aztán még egyszer utoljára lezuhanyozom.
Elfogyasztjuk az utolsó vacsoránkat (háromfogásos lesz – újabb pipa
Miranda bakancslistáján, bár apával segítettünk neki), és elmegyünk a
templomba. De előbb megnézzük az utolsó naplementét a kertből. És
elbúcsúzunk a háztól.
Kíváncsi vagyok, mi jár Gill néni fejében, amikor az élő
közvetítéseket nézi a nagyvilágból. A Kanári-szigeteken pucér hippik
várják az üstököst. Egyiptomban egy csoport elfoglalta az egyik kairói
piramist, hogy eltérítsék a Foxworthöt a pozitív gondolataikkal.
Nem fél, hogy a többi üstököstagadóval együtt tévednek?
Bő kilenc óra múlva mindennek vége.
Nekem szerencsém van. A templomban leszek a családommal és a
barátommal. Anya és Tilda ott fekszik a temetőben. Amikor a
Foxworth becsapódik, a poraik elkeverednek a mi porainkkal.
Ezt ne mondd el senkinek, de most olyan érzés, mintha nem is lenne
vége mindennek. Nem akarom Istennek vagy ilyesminek nevezni, és
talán a rádióhullámok miatt van, amelyek haladnak tovább az űrben.
Abszurdnak tűnik, hogy néhány másodperc alatt csaknem nyolcmilliárd
élet huny ki, anélkül hogy nyomot hagyna maga után. Valahogy csak
meg fogunk maradni.
De nekünk most búcsút kell vennünk egymástól. Szerettem írni
neked. Most, hogy jobban belegondolok, talán nem is vagyunk annyira
különbözőek. Akárhol vagy is, és akárki vagy is, mindkettőnket
ugyanaz az ősrobbanás hozott létre. Amely magát az univerzumot.
Együtt voltunk abban, ami még nem létezett, aztán egyszer csak létezni
kezdett.
Él bennem egy kis remény, hogy valamelyest megértesz. Talán egy
kicsit megérted, ki voltam.
És talán egy nap újra egy helyen leszünk.
Addig is köszönök mindent!
L.

AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
 Simon

A padsorokban összezsúfolódnak az emberek, de ülnek összecsukható

székeken és a földön is a padok között. A nagy orgona előtti karzat tele.
Stina elöl áll. A háta egyenes, és magabiztosan énekli a zsoltárt. A szép
földi birodalmon át dallal megyünk a paradicsomba. Mindjárt be is
következik. Már alig pár óránk van hátra.
Lucinda kezét szorítom. Ő ül az egyik oldalamon, Judette a másikon.
Látom, hogy Lucinda csak mímeli az éneklést. Nem ő az egyetlen, aki
nem ismeri a dallamot. Főleg az idősebbek énekelnek. De én
zsoltárokkal nőttem fel. Felidézik a gyerekkori emlékeimet. Korszakok
jönnek, korszakok mennek.
Odakint csaknem nappali világosság van. Egy színek nélküli világ. A
fekete égen fényszóróként világít a Foxworth, holdfény a századik
hatványon.
A zsoltár véget ér, és Stina végignéz rajtunk. A csendben
kutyaugatást hallani kintről. Próbálom kihallani Bombom hangját.
Mindjárt megyünk, gondolom.
Stina sokat törte a fejét, hogy mi legyen a háziállatokkal, mert
nyilvánvaló volt, hogy a tömegével érkező emberek között nem lesz
hely minden kutyának, macskának, nyúlnak, tengerimalacnak. És az
allergiásokkal szemben sem lenne túl rendes dolog.
Stina az örök reményről és az örök életről beszél. Isten
örökkévalóságáról.
Emma a pocakját simogatja.
Lucinda apja rászól Mirandára, hogy ne rugdossa az előttünk lévő
padsort.
A templomban nyugalom honol. Sírásra és hisztériázásra
számítottam. Kíváncsi vagyok, vajon mások is így éreznek-e. Hogy van
valami nálam nagyobb. Nem tudom, Isten-e az. Talán csak azok az
emberek, akik itt vannak, és akikkel osztozom ebben a pillanatban.
Egyek vagyunk. Senki sincs egyedül.
Azon gondolkodom, mit csinálhat most Johannes. Hosszan
beszéltünk ma. Bulizni fognak. Remélem, a Vintervikennél. Ott akarom
magam elé képzelni.
Caroline és Tommy vajon együtt van? Ali és Moa a sötét gubójában
játszik? És mi történhet az Igazság Egyházában? Erika és Molly ott
van? Valószínűleg. Mit csinál a dominikai családom? Ottani idő szerint
tíz óra tizenkét perckor fog becsapódni a Foxworth. Mickére gondolok.
Üdvözletét küldte, amikor délután utoljára beszélt Emmával. Most már
kicsit jobban megértem. Nem csak arról van szó, hogy nem Emmát
választotta. Arról is, hogy a családja mellett döntött.
Örülök, hogy nekem nem kellett Lucinda és a családom között
választanom.
– Mert biztos vagyok benne, hogy sem élet, sem halál; sem az
angyalok, sem a gonosz hatalmak; sem a létezők, sem az eljövendők;
sem a felsőbb erők, sem az alvilági hatalmak; semmi a teremtésben
nem választhat el minket Isten szeretetétől az Urunk Jézus Krisztusban.
Stina arra kér minket, hogy lapozzunk a 256. zsoltárhoz. Nem jutott
mindenkinek énekeskönyv. Úgy tartom az enyémet, hogy Lucindáék
lássák. Úgyis kívülről tudom a zsoltárt. Kiskoromban ez volt a
kedvencem.
Van egy titkos jel, ami megvéd, ha menned kell, ne félj.
Lucinda levegő után kapkod, a szeme megtelik könnyel.
A homokban ott a nyom, magányod partján ott a fény.
– Mi van? – suttogom.
– Ez a zsoltár – feleli. – Ez volt Tilda temetésén is.
Ó, ne félj, Ő szeret téged, Ő vár rád.
– De most jobban tetszik – suttogja.
Megszorítom a kezét. Mindketten sírunk.
Öröktől tervezte a találkozást.
A sírás feloldja bennem az ellenállás utolsó maradékát is. Nyitottá
tesz.
Úton vagy. Egy nap fehér lesz az éj.
Egy nap, s kezéből kinőnek a csillagok.
Ó, ne félj, a sötét kikötő felragyog.
Most még nem látod, de odaérsz.
Véget ér a zsoltár, itt az úrvacsora ideje. Stina felolvassa Jézus utolsó
vacsorán mondott szavait. Elmondjuk együtt a Miatyánkot, és Stina
fogja az ostyát. Amikor azt mondja, hogy menjenek előre, akik vesznek
úrvacsorát, Lucindáék ülve maradnak.
Beleütközöm valakinek a térdébe, amikor kimegyek. Egy fogatlan
kisgyerek néz fel rám nagy szemekkel. A nővéremmel és az anyámmal
odasétálunk a másik anyámhoz. Félkört alkotunk a többiekkel a félkör
alakú oltár előtt, amely azokat szimbolizálja, akik előttünk járnak. A
túloldalon várakozók teszik teljessé a kört.
Eltart egy darabig, mire Stina kiosztja a bort és az ostyát. Mélyen a
szemünkbe néz, amikor mi kerülünk sorra. Alig észrevehetően
mosolyog. Azt hiszem, tudja, hogy büszke vagyok rá.
Már csak húsz perc van hátra. Sietni kell, ezért Stina rögtönöz.
Elmondja a hálaimát, és megáld mindenkit.
A kórus megint énekelni kezd. Minden oldalról körülveszel, és fogod
a kezemet. Újra meg újra. Stina végigvezeti őket a padok között.
Felszólít minket, hogy kövessük őket. Itt az ideje, hogy kimenjünk.
Lucindáék már kijöttek a padok közül. Ránk várnak. Az apja guggol,
és Miranda kezét fogja. Újra és újra megpuszilja. Én megfogom
Lucinda kezét, és megyünk az áradattal.
Megpillantom Amandát és az anyukáját. Biccentünk egymásnak. Azt
hiszem, ezzel többet mondunk, mint amennyit szavakkal valaha is
tudtunk volna. Minden megbocsátva.
Judette és Emma közvetlenül mögöttünk jön. Stina kinyitja a magas
fakapukat.
Olyan világos van odakint! A kivonulás a tanévzárókra emlékeztet,
amikor az osztállyal kijöttünk a templomból. A ránk váró vakáció
végtelen hosszúnak tűnt.
– Semmi baj, Miranda – hallom Lucinda hangját.
Már érzem a friss, hűvös levegőt. Mélyen belélegzem, miközben
továbbvonulunk.

KÖSZÖNET

Minden könyvnek megvan a maga nehézsége, de én még sosem írtam

ennél nehezebbet. Egészen biztosan nem is boldogultam volna Ylva
Blomqvist, a kiadó csillaga nélkül, aki minden üstökösnél fényesebben
ragyogja be az égboltot felettem. Hálás köszönetem Sofia Hannar
szerkesztőnek is, aki felszámolta a nyelvi következetlenségeket, és a
végsőkig elviselte az átírásokat.
Köszönöm Lena Stjernströmnek és a többieknek a Grand Agencynél,
akik fogták a kezemet, amikor azt hittem, hogy ez a könyv lesz a
vesztem.
Köszönöm Anders Timrénnek, akinek sikerült pontosan azt
közvetítenie a borítóval, amit szerettem volna.
Nem tudtam volna magabiztosan megírni ezt a könyvet a
tesztolvasók nélkül, akik különféle okos véleményekkel segítették a
munkámat: Anna Andersson, Åsa Avdic, Sara Bergmark Elfgren,
Helena Dahlgren, Daniel Di Grado, Moe Duke Bergman, Petra Flaum,
Karl Johnsson, Jenny Jägerfeld, Judith Kiros, Sara Linderholm, Elin
Lucassi, Hampus Nessvold, Mattias Skoglund, Erika Stark, Marcus
Stenberg, Matilda Tudor, Rebecka Tudor, Carolina Wallin és Pär
Åhlander.
Köszönet a barátaimnak, kollégáimnak, idegeneknek és az ismerősök
ismerőseinek, akik segítettek a megfelelő kérdéseket feltenni és a
megfelelő válaszokat megtalálni. Minden tudatos és nem tudatos
félreértés az enyém. Köszönöm, hogy olyan nagyvonalúan rám
áldoztátok az időtöket, tudásotokat, kapcsolataitokat és ihleteteket:
Astrid Avdic, Karin Bojs, Alexis Brandeker, Evan Matthew Cobb,
Torsten Dahlén, Johanna Gustafsson, Stefan Hultgren, Torun Jämtsved
Millberg, Sam Lang, Jens Lapidus, Christina Larsson, Åsa Larsson,
Patrik Lundberg, Jerry Määttä, Elisabeth Nordlander, Patrik Olsson,
Vicktor Olsson, Hans Rickman, Amanda Ringqvist, Sara Rörbecker,
Alexander Rönnberg, Johanna Strandberg, Lone Theils, Anna
Thunman Sköld, Maria Wahlberg, Katarina Wennstam és Misse Wester.
Külön köszönet Emma Hanfotnak, aki az orvosi kérdésekben segített,
valamint Gitte Ekdahlnak és Måns Eleniusnak, akik a műholdaktól
kezdve a vasúti váltókig meg a penészspórákig mindenben segítettek,
és elolvasták a szöveg különböző változatait.
Johannak ajánlom ezt a könyvet. Veled akarok lenni, amikor
elfehéredik az ég.
 IRODALOMJEGYZÉK

Tove Jansson: Jön az üstökös. Fordította: Péteri Vanda. Geopen, Budapest, 2018. 83.,
116. o.
Bo Setterlind: Till fjärilens minne. In: Samlade dikter. Albert Bonniers Förlag,
Stockholm, 2007.
Byron: Sötétség. Fordította: Tótfalusi István. In: Byron válogatott művei. Első kötet.
Európa, Budapest, 1975. 71. o.

Bibliai idézetek:
Szent Biblia. Fordította: Károli Gáspár. Budapest, 2010.
Náh 1:3
Mt 24:29,30
2Pt 3:3,4
Lk 21:25–28

Zsoltárok:
Lina Sandell: Tryggare kan ingen vara
Bernhard Severin Ingemann: Härlig är jorden
Ylva Eggehorn: Var inte rädd
Du omsluter mig på alla sidor