2

Első rész
A király leánya

1536
Egy forró, csöndes júliusi reggelen Mária hercegnő, VIII.
Henrik leánya, megérkezett Hatfieldbe, a hatalmas vidéki pa-
lotába. Fehér lován ügetett be az udvarba, négy herceg, két
udvarhölgy és egy nőnemű udvari bohóc kíséretében.
Amint leszállt a lóról, lehajolt, hogy megcsókolja az üd-
vözlésére várakozó kislányt, akit dajkája épp figyelmeztetett,
illenék egy kezdetleges bókot rögtönöznie hónapok óta nem
látott nővérének. A gyermek arckifejezése ünnepélyes volt,
bőre világos színű és szeplős, hosszú és fényes, vörös haj-
fürtjei kikandikáltak az álla alatt megkötött hímzett fehér fő-
kötőből.
– Hogy megnőttél, édesem! – kiáltott fel Mária jellegzetes
rekedt hangján, végigsimítva Erzsébet haján és megigazgatva
ezüstmedálját. – Már majdnem hároméves vagy, nem igaz? –
Erzsébet hátrapillantott, némi bizalmatlanságot árulva el az
előkelően öltözött, szomorú arcú és vézna testű lady iránt.
Mária nem volt olyan szép, mint Erzsébet édesanyja: pisze
orra volt, lefelé biggyedő szája, és noha a haja éppúgy vörös-
lött, mint Erzsébeté és közös atyjuké, vékony szálú volt, és
göndör. És persze Mária jóval idősebb volt nála, húszéves,

3
mint erről előzetesen felvilágosították. – Hoztam neked
ajándékot, húgocskám – mosolyodott el Mária, biccentve
egy udvarhölgyének, aki fadobozt nyomott a kezébe. A do-
bozban, bársonyba csomagolva, borostyángyöngyből fűzött
rózsafüzér és drágakövekkel kirakott feszület rejlett. – A ká-
polnád számára – fűzte hozzá Mária, az utóbbira mutatva.
– Nagyon szép – válaszolta Erzsébet, ujjával finoman
megérintve a gyöngyöket.
– Hogyan viseli magát a húgom, Lady Bryan? – Mária
odalépett a nevelőnőhöz, és csókkal üdvözölte. – És kegyed?
Örülök, hogy viszontláthatom, bár jobb lenne vidámabb kö-
rülmények között.
– Én is így vélem, Mária hercegnő. Mindketten elég jól
vagyunk, köszönöm – válaszolta a nevelőnő.
Erzsébet, miközben nézte őket, kissé zavarba jött a szava-
iktól, s kíváncsian figyelte a Mária arcán végigsuhanó őszin-
te, fájdalmas kifejezést.
– Most rögtön szeretnék vele beszélni – mondta a nővére.
Lady Bryan bólintott.
– Nagyon hálás vagyok kegyelmednek. Azonban kérem,
előbb egyék, hisz már tizenegy óra, és az ebéd majdnem el-
készült. – Erzsébet ezután nem figyelt rájuk, érdeklődését
immár új gyöngysora kötötte le.
– Magammal hoztam az udvari bohócomat, hogy később
szórakozhassunk egy kicsit, ha úgy tartja kedvünk – mondta
Mária, amire Erzsébet ismét felfigyelt. Nagyon szerette az
udvari bohócokat, mókásnak tartotta őket.
Míg Máriához méltó ceremóniával felszolgállak a nagy-
csarnokban a libasültet és a meleg salátái, Erzsébetnek a daj-
kájához kellett mennie ebédelni.
– Remélem, megbocsát kegyelmed – szólt a dajka Mária
hercegnőhöz –, de Erzsébet hercegnő őkegyelme túl fiatal
ahhoz, hogy a felnőttek társaságában étkezzen. – Miután rá-

4
vette a gyermeket, hogy újra bókoljon nővére előtt, kézen
fogta és elvezette.
Amint a kislány elment, Mária letette a kését, és szomo-
rúan rázta meg a fejét.
– Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg neki, Marga-
ret – mondta bánatosan, segélykérő pillantást vetve hajdani
nevelőnőjére.
Lady Bryan vigasztalásképpen megsimogatta kezét.
– Ha kegyelmed helyében lennék, nem fogalmaznék túl-
ságosan szókimondón.
– Jaj, nem is erre gondoltam – helyeselt Mária gyorsan. –
Gyakran beszél az anyjáról? Vajon nagyon kényelmetlenül
fogja érezni magát? Végül is nem találkoztak sokszor…
– Attól tartok, téved. A hercegnő őkegyelme – a gyermek
édesanyjára gondolok – többet tartotta magánál a gyermeket,
mint az egy királynéhoz illő. Talán emlékszik rá, hogy még a
szoptatós dajkát is visszautasította – válaszolt Lady Bryan,
némi helytelenítéssel a hangjában.
Mária növekvő aggodalommal pillantott rá. Rettegett a
közelgő szembesítéstől.
– Gondolja, hogy a húgom érteni fogja?
– Nagyon sok mindent megért – felelte Lady Bryan. – Kis
hercegnőm több mint koravén. Nagyon éles az esze, és tudja,
mikor kell használnia.
– De mindennek ellenére csak gyermek – mondta Mária –
, így olyan tapintatosan igyekszem eljárni, amennyire csak
lehet. A Szűzanya és az összes szent segítsen ebben!
Lady Bryan, látván Mária aggodalmát, igyekezett másra
terelni a beszélgetést, de mialatt ő Sir Johnnal a háztartási
ügyekről és az időjárásról kezdett fecsegni, s valódi étvágy
híján mindannyian csak pepecseltek az étellel, Mária, akinek
szívét majd szétvetette a kis húga iránti szeretet és együttér-
zés, csakis az előtte álló fájdalmas kötelességre tudott gon-
dolni.
5
 De miért is kellene így éreznie? – tette fel magának a kér-
dést. Miért egyezett bele, hogy idejöjjön, és eleget tegyen
ennek a borzasztó küldetésnek? Elvégre Erzsébet léte okozta
kimondhatatlan fájdalmát és szenvedését, és Erzsébet anyja,
az a szajha Boleyn Anna tehetett arról, hogy Mária elvesztet-
te mindazt, ami kedves volt számára: tulajdon édesanyját, a
néhai áldott Aragóniai Katalint, rangját, trónnal és házasság-
gal kapcsolatos reményeit, valamint atyja, a király jóindula-
tát. Persze egy ártatlan gyermekre nem volt miért neheztel-
nie, így valójában minden szeretetét erre a megnyerő kis te-
remtésre áldozta, s most, hogy a sors, a maga életveszélyes
hajtűkanyarjaival, Erzsébet körülményeit is hirtelen rosszra
fordította, csakis mérhetetlen szánalmat tudott érezni a kisle-
ány iránt.
Amint az étkezés véget ért, Erzsébetet visszakísérték nő-
véréhez, hogy aztán, elhagyva a palotát, kettesben sétáljanak
a verőfényes parkban. Kísérőik kis távolságot tartva követték
őket. A nap irgalmatlanul tűzött, a levegő meg sem mozdult.
Mindketten nehezen viselték a forróságot hosszú ujjú se-
lyemruhájukban; Erzsébet még boldog lehetett széles kari-
májú szalmakalapjával, mely legalább az arcát védte a nap
hevétől és vakító fényétől, Mária viszont, áll alatt megkötött
elegáns francia főkötőjével, mérhetetlenül szenvedett. Össze-
szorította száját. Milyen boldogtalannak tűnik, gondolta Er-
zsébet.
– Oly sokat gondoltam rád, húgom – szólalt meg Mária. –
El kellett jönnöm, hogy lássalak, és meggyőződhessem arról,
minden rendben van veled, és… – Elcsuklott a hangja.
– Nagyon köszönöm, nővérem – felelt Erzsébet. – Mária
ismét megcirógatta a szalmakalap alól kikandikáló hosszú,
vörös fürtjeit, és ismét kimondhatatlan fájdalom suhant át az
arcán. A gyermek, zsenge kora ellenére, megérezte gyötrő-
dését.
– Mi a baj? – kérdezte. – Miért vagy boldogtalan?

6
 – Ó, húgom… – Mária elsírta magát. Letérdelt a gyermek
elé a fűre, és szorosan átölelte. Erzsébet azonban kiszabadí-
totta magát. Nem szerette, ha ilyen módon szorongatják; tar-
tózkodó kisgyermek volt. Mária ezt észre sem vette, nem
tudta abbahagyni a zokogást. Erzsébetnek feltűnt, hogy Lady
Bryan erősen bámulja kettejüket a távolból, Mária udvarhöl-
gyeivel és a dajkákkal álldogálva, s nem értette, nevelőnője
miért nem siet a segítségére.
– Gyere, húgom! – mondta Mária szipogva s szemét fehér
kendőjével törölgetve. – Üljünk le itt. – Egy tölgyfa árnyé-
kában elhelyezett kőpadhoz vezette, amely a megpihenőknek
pompás kilátást nyújtott a szabályszerű parkon túl elterülő
vörös téglás palotára. Felkapta a gyermeket, és ráültette a
padra. – Atyánk arra kötelezett, hogy közöljek veled valamit,
ami nagyon el fog szomorítani – fogott bele. – Nagyon bá-
tornak kell lenned… ahogy nekem is nagyon bátornak kellett
lennem, amikor rajtam volt a sor.
– Bátor vagyok – biztosította nővérét Erzsébet nem túlsá-
gosan magabiztosan. Aggodalmas szívvel azon tűnődött, va-
jon miről szólhat ez az egész.
Látszólag semmi sem változott az elmúlt néhány hétben –
napi rutinja ugyanolyan volt, a körülötte lévők továbbra is
hajbókoltak előtte, és tisztelettel viszonyultak hozzá. Ha nem
hallott volna valamit a háznagytól, nem is tudatosította vol-
na, hogy megváltozott valami. De éles eszű gyermek volt, és
címének megváltozása nem kerülte el a figyelmét.
– Háznagy uram! – fordult Sir John Sheltonhoz tisztán
csengő hangján. – Miért szólítottál tegnap még hercegnőnek,
ma pedig már csak Erzsébet úrhölgynek?
Sir John Shelton, miután így rajtakapták, nem tudta, mité-
vő legyen – jobb híján pompázatos gesztenyeszínű szakállát
húzogatta, és ráncolta a szemöldökét. Erzsébet előtte állt, és
acélos tekintettel, ellentmondást nem tűrőn követelte a vá-
laszt. A férfi nem először ütközött meg a kislány uralkodói

7
természetén, amelyről úgy vélte, nem illik a női nemhez, ez-
zel szemben csodálatra méltó lenne, ha egy herceg rendel-
kezne vele – egy herceg, akire már oly nagy szüksége lenne
Angliának.
– Atyád, a király, így rendelkezett – adta meg végül az
óvatos választ.
– De miért? – kérdezte a gyermek, miközben sötét szeme
összeszűkült.
– A király parancsait mindig tiszteletben kell tartani.
Az apró arc elborult, a kis száj lebiggyedt, a szemöldök
ráncolódott. Sir John kitérő választ adott, de Erzsébet eltö-
kélte, nem adja magát ilyen könnyen. Ebben a pillanatban, a
férfi szerencséjére, Lady Bryan lépett a szobába. Mindig
makulátlan bársonyruhában, mindig tökéletes frizurájával és
öltözetével, méltóságteljes nyugalmával ő vezényelt a daj-
kákból, szolgálókból és intézőkből álló kis hadseregnek, mi-
óta a királyi gyermeket – három hónapos korában – a fel-
ügyeletére bízták.
Lady Bryan egy halom frissen mosott, illatosított ágyne-
művel jelent meg, az Erzsébet ágyának lábánál álló faragott
faláda felé igyekezve. Sir Johnt megpillantva, aki az udvar-
tartás általános felügyeletével volt megbízva, a megalázko-
dás legkisebb jele nélkül illedelmesen meghajolt, majd leha-
jolt, hogy a feladatát végezze. De Erzsébet megrángatta
szoknyáját, gondolván, mindentudó nevelőnője bizonyára
meg tudja válaszolni a kérdését.
– Úrnőm – esedezett –, megkérdeztem Sir Johnt, miért
szólított tegnap még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsé-
bet úrhölgynek. Mi ennek az oka?
Erzsébet igencsak megdöbbent, amikor meglátta nevelő-
nője szemében a könnyeket. Lady Bryan, aki mindig oly
nyugodt, oly higgadt, oly fegyelmezett volt – most tényleg
elsírja magát? A nevelőnő, aki mindig arra okította Erzsébe-
tet, hogy egy lady soha ne árulja el az érzéseit, soha ne ne-

8
vessen túl hangosan, soha ne fakadjon sírva? Hihetetlen volt,
s ettől még megdöbbentőbb. De talán csak képzelődött, gon-
dolta, amikor ismét Lady Bryanre nézett, aki immár tökélete-
sen visszanyerte önuralmát.
– Új címed van, Erzsébet úrhölgy – mondta megnyugta-
tónak szánt hangon. – A király őfelsége így határozott.
– De miért? – erősködött. Úgy érezte, bizonyos dolgokat
eltitkolnak előle…
– Meggyőződésem, hogy a királynak jó oka van erre – vá-
laszolta Lady Bryan, hangszínével jelezve, hogy nem kíván
erről tovább beszélgetni. – Nos, hol is vannak azok a babáid,
amelyekkel korábban játszottál?
– Betettem őket az ágyamba – mondta Erzsébet közömbö-
sen.
– Reggel? Kitűnő ötlet! – kiáltott fel a nevelőnője. –
Nézd, milyen szép selymek és holland vászondarabkák van-
nak a kosaramban. Menj, hozd a kedvenc babádat, és segítek
sapkát készíteni a számára.
Erzsébet kelletlenül odatipegett az ágya melletti miniatűr
bölcsőhöz. Világossá vált, hogy a kérdéseire nem fogja egy-
hamar megkapni a választ.
Erzsébet gyakran üldögélt a nevelőnője mellett, tanulva
tőle mindazt, amit minden jó házból való kislánynak tudnia
kell. Egyszer a király által beszerzett, gyönyörűen illusztrált
könyvek színes képeit nézegették, másszor a hímzőfonalakat
rendezgették – Lady Bryan megengedte a gyermeknek, hogy
ő válogassa ki a színeket. Aztán megtanította a különböző
öltésekre is. Erzsébet, mint minden mást, ezt is gyorsan meg-
tanulta. Az ábécét már ismerte, és százig a számokat is. A
kápolnában mindig azzal próbálkozott, hogy megértse a mi-
sekönyv piros betűs latin szavait.
– Miről beszél Máté atya? – szokta kérdezni, mire Lady
Bryan lepisszegi, majd türelmesen, halkan duruzsolva ma-

9
gyarázni kezdi. Azután a káplánt zaklatja, megtaníttatva ma-
gának azokat az érdekes szavakat és kifejezéseket.
– Ki kell jelentenem, hogy a hercegnő született nyelvte-
hetség – mondta Sir John Sheltonnak és Lady Bryannek, és
láthatólag igaza volt, hisz Erzsébet minden újonnan hallott
szót azonnal megjegyzett.
Mikor a hímzés unalmassá vált – végtére is Erzsébet még
csak a harmadik életévében járt, és gyors, rugalmas elméje
már valami új felé röppent –, Lady Bryan gondoskodott ar-
ról, hogy napja csupa szórakozással teljen: séta a széles
hatfieldi parkban, tarka pónijának meglátogatása az istálló-
ban vagy egy kis konyhai időtöltés, elnézegetve, hogyan ké-
szíti a szakács a marcipánt, melybe szabad lesz belekóstol-
nia, miután kihűlt – a gyermek mértéktelenül édesszájú volt.
Aztán egy mese – semmi komor, hanem például Chaucer
mester régi története Chanticleer kakasról, mely Erzsébetet
mindig hangos nevetésre fakasztotta. Végül egy könnyű len-
cseleves kenyérrel, aztán ima és lefekvés.
Amikor Erzsébet már kényelmes ágyában feküdt – toll
ágybetét, nehéz, ropogós ágynemű, pompás bársony ágyta-
karó és függönyök, a baldachinra hímzett Anglia-címer –,
Lady Bryan ujjával keresztet rajzolt a homlokára, majd jó
éjszakát kívánt; jómaga pedig, egy könyv társaságában, el-
vackolódott a kályha mellett álló magas támlájú székében,
pislákoló gyertyafénynél. A szoba ilyenkor gyorsan fölmele-
gedett, s hamarosan ő is elszenderedett, könyvével az ölében.
Erzsébet viszont sokáig feküdt még ébren, élénk elméjét
röptetve életének rejtélyein és csodáin át…
*
Legkorábbi emlékei az apjáról szóltak. Nagyszerű, fensé-
ges apjáról, VIII. Henrikről, a világ legcsodálatosabb te-
remtményéről. Erzsébet legnagyobb bánatára, csak igen rit-
kán láthatta. Azon kivételes alkalmak, mikor apja megláto-
gatta Hatfieldben, az elképzelhető legizgalmasabb eseményt

10
jelentették számára. Pompás bársonyba és prémbe öltözve,
drágaköveivel és láncaival Istenhez hasonlított. Mindig
megpaskolta állát, fölemelte a levegőbe, és megpörgette, ő
pedig gyönyörűségében rikoltozott, pántlikás főkötője majd
leesett a fejéről, hosszú vörös fürtjei lobogtak.
– Hogy van az én kicsi Bessym? – kérdezte ilyenkor. –
Csak a könyveiddel és imádságaiddal foglalkozhatsz, vagy
megengedik, hogy játszhass kint a szabadban? – És összeka-
csintott vele, amiből Erzsébet tudta, hogy igennel kell felel-
nie, igen, valóban sok időt tölt játszással, és imádja azt a ba-
bát vagy játékot, amit atyja legutóbb küldött neki.
– De a betűvetést és a katekizmust is tanulom, Sire – tette
hozzá.
– Nagyon helyes, nagyon helyes – felelte, majd ölébe vet-
te, és izmos combjára ültette. A kislány kedvtelve nézegetet-
te apja ragyogó ruhájának hepehupás felületét, mely drága-
kövekkel és művészien megmunkált arannyal volt kirakva.
Belélegezte apja egészséges illatát, amely különféle füvek,
pézsma és a szabad levegő illatának egyvelege volt, és hoz-
zásimult. A szúrós vörös szakáll kellemesen csiklandozta a
homlokát.
– Elmondok neked valamit, Bessy – szólt egyszer. –
Amikor ifjú király voltam, nem volt kedvem imádkozni vagy
az államügyekkel foglalkozni – az életet akartam élvezni.
Tudod, mit tettem? Egy hátsó lépcsőn kislisszoltam a palotá-
ból, elmentem vadászni, és a tanácsnokaim soha nem tudták,
hova tűntem.
– Nem kerültél bajba? – kérdezte tágra nyílt szemmel Er-
zsébet.
– Hah! – kiáltott fel az apja. – Én vagyok a király. Soha
nem mertek volna szembeszállni velem.
– Ha király vagy, azt teszel, amit akarsz? – kérdezte, s
gondolatban a szabadság elképzelhetetlen távlatai nyíltak
meg előtte.

11
 – Persze – felelte. – Mindenki aláveti magát az akaratom-
nak. – Erzsébet, amilyen kicsi volt, nem figyelt föl a mondat
különös hangsúlyára.
– Akkor én is királynő akarok lenni, amikor nagy leszek.
Ekkor még nem értette, apját ez miért bosszantja. Szerető
apából egyik pillanatról a másikra acélkemény, jéghideg te-
kintetű, érthetetlenül mogorva férfivá vált. Szó nélkül fel-
emelte az öléből, nem éppen finom mozdulatokkal letette a
földre, majd egész toronymagasságával kiegyenesedett. Óri-
ási ember, mindenható és félelmetes.
– Soha nem lehetsz király – szólt hozzá egyszerre higgadt
és fenyegető hangon. – Míg csak nem lesz fiútestvéred, te
vagy a trónörökös, de Isten és a természet törvényei ellen va-
ló, hogy egy nőből uralkodó legyen. Úgyhogy elég ebből az
ostobaságból, mert lesz fiúörökösöm! – Ezzel távozott, óriási
alakja eltűnt a gyermekszoba tölgyfa ajtaja mögött. De azért
azóta is meglátogatta, olyan jó hangulatban és kitörő öröm-
mel, mintha mi sem történt volna. Ebből lánya megértette,
hogy apja dühkitörései csak múló viharok.
Apja látogatása minden alkalommal szétrobbantotta a
gyermek békés, rendezett életét – mely ilyenkor hirtelen szí-
nes lett, vidám és zajos. A királyt mindig ragyogó ruhákban
pompázó nemesurak és hölgyek vették körül – akik nagyon
kedvelték Erzsébetet –, miniszterekből, hivatalnokokból és
szolgálókból álló népes sereg kísérte, némelyikük, mint fel-
világosították, igencsak fontos ember. Figyelte őket, amint
egytől egyig hízelegtek és doromboltak az apjának, és le-
nyűgözte, milyen pontosan teljesítik minden parancsát. Cso-
dálatos dolog egy ilyen király lányának lenni!
Ő egy nemes lady, mint ahogy apja gyakran emlegette.
Mindenkinek hajlongania kell előtte, és senki nem takaré-
koskodhat az őt megillető tiszteletadással, mert ő is fontos
ember. Ezért él távol az udvartól, saját udvartartásban, saját
szolgálóival. Ő Anglia hercegnője, és – mint Lady Bryan fel-

12
tárta előtte – egy napon, ha Isten nem úgy látja jónak, hogy
megajándékozza egy kis öccsel, ő lesz Anglia királynője.
Függetlenül attól, apja mit mondott erről korábban. Valami,
amit úgy hívnak, parlament, így döntött, és ezt senki nem vi-
tathatja el.
Ezek persze újabb emlékek voltak. A legelső emlékképe,
hogy apja vitte a karjában végig a királyi udvaron, ebben a
csillogó világban, és dicsekedve mutogatta őt az összes úr-
nak és hölgynek. Mindketten sárga színű ruhát viseltek, és
tudta, hogy ez egy különleges alkalom, bár homályos volt
előtte, hogy pontosan miért. Apja végig arról beszélt, milyen
boldog attól, hogy az a vén banya meghalt, de Erzsébetnek
fogalma sem volt, kiről beszél, és csak egészen ködös elkép-
zelése arról, mit jelenthet a szó: „meghalt”.
Az anyja, hasonlóképp sárgában, szintén jelen volt ezen
az estén – erre is emlékezett. Az ő gyönyörűséges, karcsú
édesanyja, hollófekete hajával, vibráló, igéző szemével és
pajkos mosolyával. Anyja azonban másokkal beszélgetett,
mialatt a király végigparádézott a termen Erzsébettel, elvárva
udvaroncaitól a csodálatot. Furcsa módon Erzsébet nagyon
kevés olyan emlékképet őrzött, melyben apja és anyja együtt
szerepeltek volna. Általában külön-külön látogatták meg
Hatfieldben, és tudomásul vette, hogy apja csak igen ritkán
tud elszabadulni uralkodói teendői mellől. Anyja, Anna ki-
rályné jóval gyakrabban jött el hozzá, magával hozva imá-
dott kutyáit és az Erzsébetnek szánt ajándékokat, legtöbbször
pazar ruhákat – narancsszínű szaténruhát, vörös bársonytuni-
kát, karmazsinvörös tafotainget, gyöngyhímzett főkötőt vagy
éppen hasított bőr kantárszárakat. Az anyja nem hancúrozott
vele olyan lelkesen, mint az apja, de sokat üldögéltek együtt
a belső kertben, egyszer a színes képeket nézegetve a király-
né különleges imakönyvében, másszor lantot pengetve – Er-
zsébet már igen korán tanúságot tett zenei tehetségéről, me-
lyet mindkét szülőjétől örökölt. Anna jóval türelmesebb volt

13
vele, mint Henrik, és soha nem látszott unatkozni lánya tár-
saságában. Erzsébet számára anyja volt az ideális királyné:
gyönyörű, kiegyensúlyozott és nyájas. Iránta érzett szeretete
tisztelettel és félelemmel vegyült.

Ahogy feküdt az ágyában, és elnézte a lámpás pislákoló

fényét a falon, Erzsébetnek az jutott eszébe, hogy anyja utol-
só hatfieldi látogatása óta már igen sok idő telt el. Utoljára
akkor találkoztak, amikor, hetekkel ezelőtt, az egész udvar
Greenwichben tartózkodott, de ez az alkalom Erzsébetet za-
varodottsággal és félelemmel töltötte el. Eddigi rövid életé-
ben először érezte meg a boldogtalanság és a veszély ízét,
amikor látta, hogy anyja és apja nagyon dühösek egymásra,
nagyon dühösek, és aztán az anyja sírni kezd, és háborogni,
ami őt nagyon megrémisztette. Fel nem foghatta, miért van-
nak rosszban a szülei, mint ahogy azt sem, anyja később mi-
ért kapta a karjába sietősen, és miért rohant még egyszer az
apja színe elé. A király egy nyitott ablak mögött állt, az ud-
vart bámulta, amikor a királyné felé közeledett. Apja haragja
szinte tapintható volt. A kislány a lehető legkisebbre próbált
zsugorodni anyja karjában. Kemény szavak röpködtek, olyan
szavak, melyekre Erzsébet nem szívesen emlékezett. Irtózott
attól, hogy hallania kell, amint apja – más gyalázatos címek
mellett – boszorkánynak nevezi az anyját. A boszorkányok
csúnya dolgokkal foglalkoznak, olyasmikkel, amiket soha
nem tudna elképzelni anyjáról. Továbbá, tűnődött, mit je-
lenthet az, hogy szajha? És anyja miért jött ki annyira a sod-
rából, amikor meglátta, hogy a királynak egy Seymour nevű
fiatal lány üldögélt a térdén? Ebben semmi rossz nem lehe-
tett, vagy mégis? De hát ő maga is sokat üldögélt apja tér-
dén…
Nem tudta felidézni, mi lett a vége az egésznek. A talál-
kozásról őrzött utolsó emléke az volt, hogy anyja fölemeli,
hogy átadja apja karjaiba:

14
 – Ő a valódi lányod! – mondta sírva. – Az örökösödnek
nevezted ki, és a parlament tudomásul vette. A tiéd: csak rá
kell nézned! – Apja sötéten, felbőszült tekintettel pillantott
rájuk. Nem akarta a karjába venni. Erzsébet nyugtalanul
fészkelődött, és arcát anyja selymes vállába rejtette. Nagyon
félt. Aztán a királyné szinte szaladt vele, sorban hagyva ma-
ga mögött a cifrán díszített termeket, míg el nem jutott egy
apró, faburkolatú, világoskék kárpitozású szobácskáig. A
szobában egy fiatal férfi tartózkodott, ruhája alapján ítélve
pap, s mikor Erzsébetet anyja letette a padlóra, s térdre ha-
nyatlott a kis oltár előtti imazsámolyon, a férfi, megnyugtató
szándékkal, vállára tette a kezét:
– Mondd, lányom!
– Azt hiszem, nincs sok időm – suttogott az anyja titokza-
tosan és nyugtalanítón. – Parker atya, szeretném, ha meg-
ígérne nekem valamit. Tegyen esküt, hogy így lesz.
– Bármit megteszek, ami hatalmamban áll, Madam – fe-
lelte. Valami mérhetetlen jóindulat áradt szét nyers vonásain.
Ekkor Anna királyné felállt, és valamit a fülébe mormolt,
egy lélegzetvételnyi szünet nélkül. Annyira halkan beszélt,
hogy Erzsébet egyetlen szót sem hallott az egészből. Parker
atya arca elkomorult.
– Ha valami netán történne velem – zárta le a királyné,
immár hangosan –, szegény kisgyermekem jólétét az ön ke-
zébe kell helyeznem. Ígérje meg, gondoskodni fog róla.
A jóindulatú férfiú nem késlekedett az ígérettel, Erzsébet
pedig abban reménykedett, hogy ez tán azt jelenti, beszél
majd a királlyal, és megkéri arra, többé ne komiszkodjon a
királynéval. Borzalmas volt látnia, hogy istenített édesapja
ilyen nyersen viselkedik imádott anyjával, és döbbenten fi-
gyelte Anna szenvedését. Mindez jócskán meghaladta gyer-
meki felfogását, és minden vágya arra irányult, visszatérhes-
sen végre abba a biztonságos kis világba, amelyben minded-

15
dig élt, s amelyben nyugodt lehetett afelől, hogy szülei teljes
egyetértésben élnek, és szeretik egymást.

Erzsébetet nem sokkal ezután visszaküldték Hatfieldbe,

gyűjteménye egyszersmind új babával gyarapodott – búcsú-
ajándék édesanyjától. Amikor, Lady Bryan kezét szorongat-
va, apja elé járult elbúcsúzni, a király ismét szokásos derűs
énjét vette elő, megsimogatta leánya fejét, és cuppanós pu-
szit nyomott az arcára. Leánya újra az ő kis Bessyje volt. Ez
nagymértékben megnyugtatta a kislány érzelmeit, aki szép
lassan, ahogy gyermeki életének napi rutinja visszatért a régi
kerékvágásba, megfeledkezett Greenwichben átélt rossz él-
ményeiről. Hinni kezdett abban, hogy saját kis világában
minden újra tökéletesen rendben van.
Egészen addig, míg Sir John Shelton korábbi hercegnői
címe helyett Erzsébet úrhölgynek nem szólította.
Aprócska féltestvérére tekintve, aki túlságosan kicsi volt
mondandójának teljes megértéséhez, Mária eltelt az ellenté-
tes érzelmek klasszikus konfliktusával. Imádta ezt a tökélete-
sen ártatlan gyermeket, tudván tudva, hogy nem lenne tisz-
tességes olyasmiért felelőssé tenni, amit az anyja követett el,
vagy éppen tulajdon édesanyja, Katalin királyné. Ugyanak-
kor nem tudott megfeledkezni arról, hogy Erzsébet mégis-
csak
Boleyn Anna lánya, márpedig Boleyn Annát jobban gyű-
lölte, mint bárki mást a világon.
Meg kellene bocsátania, gondolta. A hite ezt követelte.
De ez nehéz volt, sőt lehetetlen, túlságosan mély sebei miatt.
Ha Boleyn Anna nem lett volna, akkor az apja nem szakított
volna ilyen gonosz módon a római pápával, az anyjának nem
kellett volna teljes elhagyatottságban és magányban meghal-
nia, őt magát pedig nem nyilvánították volna törvénytelen
gyermeknek – őt, akire azelőtt mint a király valódi örökösére
és a trón várományosára tekintettek! –, s nem kellett volna a

16
csecsemő Erzsébet mellett szolgálólányként dolgoznia. De az
apja – és íme, újra itt volt az érzelmek, valamint a különböző
irányú lojalitások konfliktusa, hiszen az apját is szereti,
bármennyire is retteg tőle – szerelembe esett, megigézve en-
nek a boszorkány Boleyn Annának a fekete szemétől és alat-
tomos vonzerejétől. Henrik és Katalin húsz házasévének hű-
sége és szerelme immár mit sem számít. Mária élete romok-
ban hevert.
Áldott anyja az elutasítást, a zaklatást, a száműzetést, a
halálos betegséget óriási türelemmel és bátorsággal viselte.
Végig kitartott amellett, hogy ő a király valódi felesége, és a
kimerítő, keserű évek nem ölték ki belőle a hitet, hogy férje
egyszer még észhez tér – még azok után sem, hogy őt félre-
állította, és Annát feleségül vette. Sőt még azok után sem,
hogy Anna azzal fenyegetőzött, kieszközli Katalin és Mária
kivégeztetését, ha nem ismerik el házasságát, amely, Mária
tudta, nem volt érvényes.
Mária azért imádkozott térdre borulva, hogy neki is le-
gyen meg ugyanez a türelme és bátorsága. Ám fiatal volt,
végtelenül szerencsétlen, ráadásul vérig volt sértve, és rette-
netesen hiányzott az anyja. Bárcsak vele lehetne! Állandó
sóvárgása Katalin vigasztaló szavai iránt az idő múltával
egyáltalán nem csökkent, hiába voltak immár öt éve erősza-
kosan elválasztva egymástól. És úgy találta, a halál sem tud-
ja csökkenteni, hisz Katalin már hat hónapja meghalt – Má-
ria meggyőződése szerint azért, mert megmérgezték, annak a
nőnek a parancsára. Anyja egy ideig betegeskedett, és ami-
kor halála után testét fölboncolták, elfeketedett, rothadt álla-
potban találták szívét. Mi másra vallhatna ez, mint mérgezés-
re? És aztán az apja és az a szajha, állítólag a gyász kedvéért
sárga ruhában, parádét rendeztek az udvarnál a kis Erzsébet
tiszteletére, diadalittasan ünnepelve győzelmüket.

17
 Anna nem sokáig ünnepelt. Éppen Katalin temetésének
napján vetélt el. Egy fiúgyermeket vesztett el, kinek megszü-
letését a király oly kétségbeesetten várta. Ezzel ugyanazt a
vétséget követte el, mint korábban Katalin. Henrik huszonhét
éve volt Anglia királya, és még mindig nem volt fiú trónörö-
köse. Csak két leánya, akik most mindketten törvénytelen
gyermeknek voltak nyilvánítva.
Ez a gondolat visszaterelte Máriát mostani feladatához,
melytől rettegett. Erzsébet szeplős arcocskájával, kíváncsi
fekete szemével nézett rá. Színeitől eltekintve mindenben
Boleyn Annára hasonlított – még hosszú ujjú keze is Annáé
volt. Annának, mint Mária visszaemlékezett, volt egy hato-
dik ujja – az ördög jele, mondták sokan, annak ellenére,
hogy tudták, a legkevésbé sem biztonságos nyilvánosan
becsmérelni őt. De gyalázói mostanság nem voltak sokan. A
friss esemény nyomán – megdöbbentő módon – egyre töb-
ben fejezték ki együttérzésüket…
Igen, Erzsébet az anyja lánya volt, megjelenésében és für-
ge észjárásában, szeszélyes természetében és hiúságában:
már most elegáns tartása volt, gyönyörűségét lelte a szép ru-
hákban, s csodálattal nézegette magát a tükörben. De Henrik
király gyermeke volt? Ez a kérdés azóta gyötörte Máriát, mi-
óta csak meghallotta a lantjátékos Mark Smeatonnel szem-
ben felhozott vádakat. Mária személyesen sosem látta ezt a
férfit, évek óta nem járt az udvarnál, de egyes barátai azon a
véleményen voltak, hogy Erzsébet az ő szemét örökölte, jól-
lehet ebben biztosak aligha lehettek, hiszen korábban eszük-
be sem jutott azt a figyelmet szentelni ennek az embernek,
melyben ismertsége óta részesítették. Ez komolyan aggasz-
totta Máriát, hiszen úgy tűnt, maga a király táplálja a gyanút,
hogy Erzsébetnek Mark az apja. Ennek pedig a gyermek zak-
latása lehet az egyenes következménye. Így Erzsébetre vetett
minden pillantásával – hol tudatosan, hol öntudatlanul – a

18
gyermek arcát kutatta, remélve, hogy felfedezi rajta a királyi
vér nyomát.
Erőt vett magán, és elhessegette kavargó gondolatait.
Bárki is az apja, bárki volt is maga Boleyn Anna, Erzsébet
mégiscsak egy kisgyermek, akinek meg kell mondani, hogy
az édesanyja – meghalt. Mária elhatározta, hogy nagyon kí-
méletes lesz. Veleszületett jósága visszanyerte lelkében a
teljhatalmat.
Erzsébet idegesen himbálta a lábát, azon tűnődve, Mária
mikor fog végre előhozakodni a mondandójával. Az az egy-
szerre gyászos és kutató tekintet, amellyel a nővére nézett rá,
igencsak nyugtalanította. Aztán Mária megfogta a kezét.
– Erzsébet, édesem, tudod te, mi az a felségárulás? – Má-
ria napok óta azon gyötrődött, hogyan is kezdjen bele ebbe a
szomorú történetbe. Még az is felmerült benne, hogy esetleg
úgy kezdi: Anna már a mennyországban, az Úr oldalán ül.
Mária azonban maga sem hitt ebben – hisz az a boszorkány
nyilvánvalóan a pokolba került-, márpedig szüleien becsüle-
tessége azt kívánta, hogy igazat beszéljen.
– Nem tudom – szólt Erzsébet bizonytalanul, tágra nyílt,
zavarodott szemmel.
– Az, ha valaki valami rosszat tesz a király ellen. Megsérti
valamilyen módon, vagy egy csínytevést ötöl ki ellene. Ér-
ted?
Erzsébet bólintott. Csínytevést kiötölni, ez bőségesen sze-
repelt a Lady Bryan által mesélt történetekben. Például a ra-
koncátlan róka. Ezen a terepen jól kiismerte magát.
– Aki felségárulást követ el, azt megbüntetik. Meg kell
halnia – folytatta Mária.
Meghalni. Erzsébet már tudta, ez mit jelent. A káplán el-
magyarázta neki. Azt jelenti, hogy a test távozik örök álmot
aludni, míg a lélek – bár abban nem volt egészen biztos,
hogy az micsoda – a mennybe megy, hogy az Úrral, minden
szentekkel és az angyalokkal legyen – már ha az ember jó

19
volt. Ha rossz, akkor egy borzalmas helyre kerül, melynek
pokol a neve, ahol az ördögök örökké szörnyen bánnak vele,
megsebesítik a vasvillájukkal. Amikor Erzsébet egyszer egy
festményt látott a pokolról az egyik templomban, el kellett
takarnia a szemét, annyira ijesztő volt. Azóta másra sem tö-
rekedett, mint hogy jó legyen – igaz, ez nehezére esett, hisz
annyi kelepce van, amelybe egy hozzá hasonló makacs kis-
lány belesétálhat.
– Érted, Erzsébet? Azoknak, akik felségárulást követnek
el, meg kell halniuk. A felségárulás minden bűnök legna-
gyobbika, nagyobb, mint a gyilkosság vagy a lopás, hiszen
ezt a király őfelsége ellen követik el, aki az Úr fölkentje ezen
a földön.
Erzsébet bólintott.
– Kedvesem, ezt nem könnyű kimondani – Mária szapo-
rábban kezdett beszélni –, de édesanyád felségárulást köve-
tett el atyánk, a király ellen, és meg is büntették. Meg kellett
halnia.
Erzsébet mintha meg sem hallotta volna. Mereven bámult
a nap fényében sütkérező palota irányába. Semmit sem lehe-
tett leolvasni az arcáról.
– Érted? – kérdezte Mária megint, húga apró ujjait szo-
rongatva. Erzsébet elhúzta a kezét. Megbüntették… meg kel-
lett halnia… megbüntették… meg kellett halnia… Mária
szavai újra meg újra visszaverődtek a fejében. Megpróbált
értelmet adni nekik. Hogy értette Mária? Meg kellett hal-
nia… meg kellett halnia…
Lady Bryan tartott feléjük.
– Hölgyem, megmondta neki? – érdeklődött tapintatosan.
Erzsébet hirtelen lecsúszott a padról, odarohant a nevelőnő-
jéhez, a szoknyájába fúrta az arcát, és heves zokogásban tört
ki.

20
 – Anyám! Anyám! Anyám! Hol van? Őt akarom? – jajga-
tott szívszaggatóan, és kis teste csak úgy reszketett a féle-
lemtől. – Anyámat akarom! Hozzátok ide!
Lady Bryan és Lady Mary, azaz Mária úrhölgy mindket-
ten letérdeltek hozzá, hogy amennyire csak lehetséges, meg-
nyugtassák a rémült gyermeket. De ő nem tudott megvigasz-
talódni.
– Hol van anyám? – jajgatott.
– Meghalt, báránykám – zokogott Lady Bryan. – Istennel
van.
Erre Erzsébet sikítani kezdett:
– Anyámat akarom! Anyámat akarom!
– Imádkoznod kell érte – szólalt meg elcsukló hangon
Mária.
De Erzsébet nem tudott beszélni. Üvöltött a szívfájdalom-
tól.
Az elkövetkező napokban mindannyian nagyon nyájasak
voltak vele. Lady Bryan különleges időtöltéseket ötölt ki
számára, a szakács a kedvenc ételeit készítette el, nővére női
udvari bohóca vidám mókákat adott elő, és étkezésekkor
csengettyűivel csilingelve ugrándozott előtte. De valójában
Máriára volt szüksége, aki a legkedvesebb volt vele, aki órá-
kat töltött azzal, hogy együtt játsszanak, s aki megszabadítot-
ta Sir John épületesnek szánt ostoba, unalmas történeteitől.
– Mit parancsol ma estére, hölgyem? A türelmes Griseldát
vagy a Thészeusz és a Minótauroszt?
– Tegnap a Thészeusz volt soron, már megint – jelentette
ki Erzsébet, nagyot sóhajtva. – Legyen akkor A türelmes
Griselda!
– Hallgasd figyelmesen! – nyitotta ki a könyvel Sir John.
– Ez a mese tökéletes egy hozzád hasonló kislány számára,
aki megtanulhatja belőle, hogyan kell engedelmes asszonnyá
válni.

21
 – Mária úrhölgy sokkal jobban olvas fel – hangzott az
izgő-mozgó hallgatóság válasza, még mielőtt eljutott volna
az első oldal végéig.
– Engedje meg – mosolygott Mária, és átvette a könyvet.
Sir John hálásan visszavonult, bár egy kicsit neheztelt a kri-
tika miatt.
Később Mária csatlakozott a férfihoz és Lady Bryanhez
egy lefekvés előtti pohár borra.
– Hasznát vette Erzsébet a mesének? – kérdezte a férfi.
– Nem – mosolygott Mária. – Az egészből kifejezetten az
érdekelte, miképpen bánna ő a férjével Griselda helyében.
– Ó, kedvesem – kezdte Sir John csalódott, helytelenítő
hangon. De tudta a dolgát. – Remélem, legalább elszórakoz-
tatta.
– Azt hiszem, igen. Egy kis időre elterelte a gondolatait.
Nem voltak további sírási rohamok. Erzsébet, gyermeki
rugalmasságával, engedte elszórakoztatni magát, és megadó-
an tűrte, hogy megvigasztalják. „Hála legyen az Úrnak, je-
gyezte meg magában Lady Bryan, a legnehezebb időszakon
túl vagyunk.”
– Valamit mondanom kell neked – szólt Mária, kendőjé-
vel legyezgetve magát. A virágoskert egy árnyékos helyén
ültek, ám így is meleg volt, ráadásul a rózsák és a lonc illata
elnehezítette a levegőt. Erzsébet gyanakodva nézett rá.
– Semmi baj, valóban jó hír. Lett egy új mostohaanyánk.
– Nem akarok semmiféle mostohaanyát – felelt Erzsébet
összeszorított szájjal. – Téged akarlak!
Mária elmosolyodott. Ez jólesett neki. Megveregette a
gyermek arcát.
– Húgom, örülnöd kellene inkább. Egy kedves asszonyról
van szó. Nagyon jó volt hozzám, és kész arra, hogy anyád
legyen számodra is.
Erzsébet ezen elgondolkodott.

22
 – Hogy hívják?
– Jane királyné. Jane Seymournak hívták azelőtt.
Seymour… Miért ennyire ismerős ez a név?
– A királyné kieszközölte, hogy szívesen lássanak engem
az udvarnál, és szeretné, ha te is meglátogatnád – folytatta
Mária, majd hirtelen elhallgatott. Nem bírta elviselni a gon-
dolatot, milyen ára volt az udvarba és atyja kegyeibe való
visszafogadásának.
– Írja alá! – sürgette Cromwell kancellár. – Engedelmes-
kedjék atyjának, amint az kötelessége. Ismerje el, hogy any-
jának házassága vérfertőző és törvénytelen volt, s hogy az ön
részéről helytelen cselekedet volt a királlyal szembeszegülni.
Ebben az esetben helyzete rendeződik.
Amennyiben, engedve a kényszernek, aláírja, semmi sem
fog rendeződni: ebben teljesen biztos volt. Hogy is tehetné
meg, hogy gyáván meghátráljon, ha egyszer az édesanyja,
éppen ezekben a kérdésekben, oly sok éven át, oly nagy el-
lenszélben is állhatatosan kitartott a saját igaza mellett?
Mária ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha enged,
visszanyerheti apja szeretetét. Írt is neki, könyörögve, hogy
meglátogathassa, s még azt is felajánlva, hogy lábai elé veti
magát, és esedezik ellene elkövetett bűneinek bocsánatáért –
de az apja nem válaszolt. Kizárólag az írásbeli behódoló nyi-
latkozat érdekelte: saját szemével akarta látni, hogy lánya
hiánytalan egyetértését fejezi ki az anyja mellőzésére vonat-
kozó döntésének helyességével.
Mária nem tudta rávenni magát erre. Nem volt egészséges
– migrén és havi fájdalmak gyötörték, amitől hosszú évek
óta szenvedett. Újabb fájdalmat nem viselt volna el.
– Írja alá! – unszolta Chapuys, a császári követ, akit ural-
kodója azért küldött, hogy harcoljon néhai Katalin királyné
és lánya ügyéért. A császár Katalin unokaöccse és Mária
unokatestvére volt. Chapuys biztosította Máriát afelől, hogy
kizárólag az ő érdekeit tartja szem előtt. – írja alá! – ismétel-

23
te. – Őszentsége a pápa fel fogja menteni minden erkölcsi
felelősség alól, hiszen a kényszer nyomása alatt tett eskü ér-
vénytelen.
Így aztán Mária aláírta. Nemcsak azt hagyta jóvá ezzel,
hogy anyja házassága vérfertőző és törvénytelen volt, s hogy
ő ennélfogva törvénytelen gyermek, hanem egyszersmind
elismerte atyját, a királyt az angol államegyház fejének.
Egyetlen vonással hitvány születésűnek nyilvánította magát,
elutasította a pápa fennhatóságát, és megtagadott minden el-
vet és kötődést, amit anyjával együtt a legnagyobb tisztelet-
ben tartott. Habár a beígért feloldozásra kellő időben sor ke-
rülhet, tudta, hogy ezt soha nem fogja megbocsátani magá-
nak.
Erzsébet a nővérét figyelte. Mária elmerült a gondolatai-
ban, és úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna húga jelenlé-
téről.
– Ez a Jane királyné gyönyörű? – szólalt meg, hogy ki-
zökkentse Máriát gondolataiból.
– Nem éppen, bár egyesek csinosnak mondják. És csinos
is, habár annyira sápatag, hogy a bőre már-már hófehérnek
tűnik.
– Az én anyám gyönyörű volt – szólt Erzsébet halk han-
gon.
Mária nem felelt. Nem tekintette azt a szajhát gyönyörű-
nek, közönséges fekete hajával és sárgás bőrével, de ezt nem
mondhatta Erzsébetnek, különösen nem a jelen körülmények
között. Ám levegő után kapkodott – ez volt az első alkalom,
hogy Erzsébet Boleyn Annát emlegette a borzasztó parkbeli
jelenet óta.
A gyermek fölpillantott rá. Tekintete öregesnek tűnt, erős
ellentétben gyermeki arcával.
– Mi rosszat tett anyám? – adott hangot a kérdésnek,
amely immár jó ideje járt a fejében. Minden éjjel ezen tűnő-

24
dött, égve a vágytól, hogy megtudja az igazságot. Úgy dön-
tött, Mária az egyetlen, aki ezt elmondhatja neki.
– Hűtlen volt a királyhoz – szólt Mária, gondosan megvá-
logatva a szavait. – És az volt a terve, hogy meggyilkolja. –
Aggodalommal pillantott a húgára, és várta a könnyáradat
kitörését. De ez nem következett be. Erzsébet immár tudott
önmagán uralkodni. Keserű leckéből tanulta meg, hogy a
könnyek semmin sem változtatnak, és különben is, a cse-
csemők dolga a sírás. De belül tombolt. Hogy törhetett szere-
tetre méltó, kedves anyja a király életére? Ezt képtelen volt
elhinni. Persze ha Mária mondja, nyilván igaz, de ezt lehetet-
lenség lenyelni. Rosszullét környékezte. Erejét megfeszítve
próbált magán uralkodni.
– Hogyan végezték ki? – kérdezte, lesütött szemét régi-
módi gyermekcipőjére szegezve.
– Pallossal – válaszolt Mária keresetlenül, mintha ezzel le
lehetne zárni a kérdést. Ez egészen bizonyosan túllépett egy
kisgyermek tűrőképességén. A részletek túlságosan borzasz-
tóak voltak még olyasvalaki gyomrának is, aki Máriával egy-
idős, és éppen ezért nem is tudott örülni főellensége halálá-
nak. Anna többszörösen fizette meg bűnei árát. És különben
sem Mária feladata volt, hogy ítélkezzék: Annát annál maga-
sabb törvényszék elé idézték.
– Pallossal? – Erzsébet szeme tágra nyílt. Mária nyelt
egyet.
– Nagyon gyorsan történt az egész, nem kellett szenved-
nie. Azt mondják, hihetetlenül bátran viselkedett. – A bo-
szorkánynak volt hozzá elég bátorsága, lehette volna hozzá.
– Imádkoznod kell érte, húgom, imádkozz lelke nyugalmá-
ért!
Mária felállt, és kezét nyújtotta Erzsébetnek. A gyermek
holtsápadt arccal kapaszkodott belé. Elképzelte, amint lesújt
a pallos, és kettévágja, mint kés az almát. ..

25
 – Menjünk, és töltessük újra ezeket a kancsókat! – szólalt
meg Mária, a konyha felé terelgetve húgát.
– Nagyon meleg napunk van.
*
Nem sokkal később a hűvös tanulószobában ültek, élvez-
ve a nyitott ablakokon beáramló szellőt.
– Szeretnéd fölkeresni az udvart, látni atyánkat és új mos-
tohaanyánkat? – kockáztatta meg Mária, látva, hogy Erzsébet
nagyon hallgatag. Reménykedett abban, hogy el tudja terelni
a gondolatait.
– Az anyámat akarom – felelte Erzsébet keresetlenül, el-
csukló hangon. – Nem lett volna szabad megölniük egy pal-
lossal. – Ismét elvesztette önuralmát: csak úgy ömlöttek a
könnyei végig az arcán, de fájdalmának kitörését nem kísérte
szavakkal. Mária karjai közé vette, és szorosan átölelte.
– Ne haragudj, drágám. Ne haragudj… Hidd el, mindent
értek. Én is elvesztettem az anyámat, mindketten ugyanab-
ban a helyzetben vagyunk. Mindketten törvénytelen gyer-
meknek számítunk, mert atyánk így akarja.
Erzsébet abbahagyta a sírást.
– Mi az, hogy törvénytelen gyermek? – kérdezte. Már hal-
lotta ezt a szót. Nemrég megjelenésével félbeszakított egy
bizalmas beszélgetést Sir John Shelton és Lady Bryan kö-
zött, s ekkor csípte el a szót Sir John szájából. Amikor hirte-
len feltűnt az ajtóban, mindketten riadtan néztek fel a beszél-
getésből, és hebegve üdvözölték a kislányt. Ám akkor még
ez a szó természetesen semmit sem jelentett a számára.
Mária láthatólag szintén a sírás határán volt.
– A törvénytelen gyermek egy olyan szerencséden sze-
mély, aki nem érvényes házasságból születik – magyarázta. –
Ha egy férfi és egy nő házasságot kötnek, születendő gyer-
mekeik törvényesek lesznek. De ha nem törvényes a házas-
ságuk, akkor a gyermekek törvénytelenek. Nem várom tőled,
húgom, hogy megértsd ezt – túlságosan kicsi vagy még ah-
26
hoz, hogy ilyesmivel gyötörd magad. Elég annyi, hogy
atyánk, a király arra a meggyőződésre jutott, hogy egyikünk
anyjával sem volt törvényes a házassága, így mindkettejüket
félreállította az útból, először az egyiket, aztán a másikat, és
kijelentette, ebben a sorrendben, hogy te meg én törvényte-
len gyermekek vagyunk. Ami azt jelenti, hogy nem örököl-
hetjük meg a trónt, nem uralkodhatunk Anglia fölött őutána.
– Úgy érted, nem vagyok többé valódi hercegnő? –
kérdezte Erzsébet elkeseredetten.
– Így értem, húgom. Egyikünk sem az már – felelt Mária
keserűen. – Mindenkinek mint a király leányaira kell ránk
tekintenie, de jogi értelemben törvénytelen gyermekek va-
gyunk. S mivel lányoknak születtünk, ez nem is fog zavarni
különösebben senkit, hisz a nőkről úgy tartják, nem az ural-
kodásra termettek. Amire atyánknak szüksége van mostan-
ság, méghozzá nagyon sürgősen, az egy fiúgyermek, aki kö-
vetheti a trónon. Imádkoznunk kell, hogy Jane királyné meg-
ajándékozza egy fiúval. Megteszed, hogy imádkozol ezért?
– Igen – egyezett bele kétkedve. – De valójában azt kívá-
nom, bárcsak újra hercegnő lehetnék!
– Légy jó, édes húgom! – mondta Mária úrhölgy, lehajol-
va, hogy megcsókolja Erzsébetet, mielőtt lóra szállna. –
Megmondom atyánknak, hogy jó egészségnek örvendesz, és
hogy képességeid feljogosítják arra, hogy igen büszke legyen
rád az elkövetkezőkben. Hamarosan viszontlátjuk egymást
az udvarban, mikor meghívást kapsz, hogy tedd üdvözletedet
új mostohánknál.
Erzsébetnek nem kellett hosszan várnia a meghívásra,
amely egy héttel később megérkezett Hatfieldbe egy, a Tu-
dorok zöld-fehér libériáját viselő hírnök nyeregtáskájában.
– Erzsébet, a király őfelsége Hampton Courtba rendelt té-
ged – közölte vele Lady Bryan derűs tekintettel. – Tüstént el
kell kezdenünk csomagolni. – Egyszerre óriási nyüzsgés tá-
madt. Egy rakás kisebb ruhadarabot – ingeket, ruhákat, tuni-

27
kákat, ingujjakat, főkötőket, harisnyákat – szedtek elő a lá-
dákból vagy a falifogasokról, és pakoltak egy óriási utazólá-
dába. A halom tetejére Erzsébet lantja került, valamint sza-
rukönyve, amelynek segítségével az ábécét tanulta. Babája
vele utazott a hintóban.
Hosszú út következett, végig a hepehupás északi ország-
úton egészen Londonig, és nem is túl kényelmes, hisz az Er-
zsébetet és Lady Bryant szállító lovas hintó rugózása – a pu-
ha párnák ellenére, melyekkel ki volt bélelve – nem volt
megoldva. Csak úgy billegett és döcögött az egyenetlen uta-
kon, kisebb rosszullétet okozva a kislánynak, aki mégis bol-
dogan fészkelődött el hátul a párnák között, s rosszullétével
sem sokat törődött. Hisz útban van az udvar felé, és látni
fogja új mostoháját! Mikor a Whitehall palota közelébe ér-
tek, azért már könnyebben lehetett haladni, mivel itt rátérhet-
tek a királyi magán útra, melyet a király nemrégiben építte-
tett, hogy Londont, Chelsea érintésével, összekösse Hampton
Courttal.
Erzsébet, ahogy kinézett a hintó ablakán, látta a west-
minsteri apátság körüli düledező lakóházakat, melyekben
szegényebb emberek laktak, a gazdag kereskedők masszív
faházait, a templomokat kongó harangjaikkal és a mindenütt
nyüzsgő városi sokadalmat. Fintorogva húzta vissza a fejét,
mikor megérezte a város bűzét, mely szennyvíz, rothadó étel
és mosdatlan testek szagából állt össze, vagy mikor megpil-
lantott egy toprongyos koldust, gennyedző kézcsonkkal, de
aztán ismét kilesett, felbátorítva egy pirospozsgás arcú házi-
asszony széles mosolyától, aki – merészségről téve tanúbi-
zonyságot – megkínálta egy almával a kosarából. Hirtelen
puffanást éreztek: egy jól célzott tojás csapódott a hintó fes-
tett oldalának, mire a magából kikelt Lady Bryan az öklét
rázta a szemtelen iparostanonc felé, aki pimasz módon mu-
togatott a hintó irányába, majd eltűnt egy mellékutcában.

28
 Útjukat végigkísérték az emberek, hogy megcsodálják Er-
zsébet elegáns járművét, s integethessenek piciny utasának.
A gyermeknek jólesett, hogy ilyen fontosnak számít, s a
köznép egyszerű, házilag készített ruháinak láttán bizonyos
elégtételt érzett, hogy neki nem kell az ő szerény kunyhóik-
ban laknia. Boldog volt, hogy óriási palotában lakhat, s hogy
pazar ruhákban jár.
Ha Erzsébet Hatfieldet nagynak érezte, akkor mondhat-
juk, hogy elállt a szava a meglepetéstől, amikor megpillan-
totta az óriási vörös téglás palotát Hamptonnál. Tiszteletet
parancsolón terpeszkedett el a Temze partján, milliónyi ab-
laka visszatükrözte a nap csillogó fényét, magas kéményei az
eget karcolták. Úgy néz ki, vélte Erzsébet, mint egy mesebeli
várpalota. Amint a kapunál a testőrök fölemelték lándzsáju-
kat, hogy beengedjék a hintót, tágra nyílt szemmel figyelte
az udvaroncok szállásának az egész alsó udvaron végighúzó-
dó sorát, a minden irányba sürgölődő emberek tolongását.
Nagy részük különféle megbízásokat lebonyolító szolgáló
vagy udvari hivatalnok volt, de itt-ott feltűnt egy elegánsan
öltözött nemesúr vagy -hölgy vagy éppen egy fekete csuhás
klerikus. Ám mikor a hintó begördült a helyére már a belső
udvar területén, figyelmét, minden eddigit felülmúlva, a
nagycsarnok feje fölé tornyosuló, szinte az eget súroló óriási
épülete vonta magára. Ha járt is itt már korábban, semmilyen
emléket nem őrzött róla. De nem, ez lehetetlen: ha járt volna
itt, lenne róla emléke, olyan lenyűgöző ez a palota! És most
még bent nem is járt.
Az üdvözlésükre siető udvari kamarás kíséretében Lady
Bryan kézen fogva vezette át Erzsébetet a belső kapubejára-
ton s föl az impozáns lépcsősoron, mely a nagycsarnokba
vezetett. Erzsébetnek elakadt a lélegzete, mikor belépett.
Szeme csak úgy itta magába a falakon sorakozó színpompás
kárpitokat, a magas ablakok díszes üvegét, fejük felett a ma-
gasban pedig a tekintélyes legyezőboltozatot. A faasztalokat

29
már terítették is a vacsorához, és a kislányt lenyűgözte a sok
száz fatányér és boroskupa látványa. Aztán Lady Bryan
nyomában végighaladt a zöld-fehér burkolatú folyosón egy
ajtóig, balra a baldachinos emelvénytől. Itt, ebben a szűk át-
járóban hajtogatták a szolgák az asztalneműt, s tisztogatták a
vizeskancsókat. A kamarás egy közeli kis szobába vezette a
vendégeket, ahol egy asztalról frissítőkkel szolgálhatták ki
magukat.
– Itt nyugodtan elkészülhetnek, Lady Bryan – szólt nyája-
san. A nevelőnő megfogta az előkészített ruhakefék egyikét,
s elkezdte lekefélni az út porát a maga és Erzsébet ruhájáról.
Megigazgatta mindkettejük haját és főkötőjét is. Aztán meg-
pörgette a kislányt maga előtt. Igazán csinosan nézett ki na-
rancsszínű szaténruhájában: a szoros, szögletes kivágású
pruszlik és a bő szoknya igencsak illett karcsú alakjához.
Anna királynétól utoljára kapott ruhadarabjainak egyike volt.
– Hadd fésüljem meg a hajadat, aztán bemehetünk – szólt
sürgetően a nevelőnő. Erzsébet nyugtalanul fészkelődött.
Még egy ajtó, újabb lándzsák a magasba, és már bent is
voltak egy óriási helyiségben, ahol mind a négy fal mellett
királyi testőrök álltak vigyázzban, rajta tartva a szemüket
minden érkezőn és távozón. Rengetegen voltak a teremben,
kinézetük alapján nagyrészt udvaroncok. Minden szem vára-
kozón az átellenben lévő masszív ajtóra szegeződött, ame-
lyen hamarosan belép Erzsébet és Lady Bryan.
– Utat Erzsébet úrhölgy őkegyelmének! – kiáltott a főka-
marás, s a mohó, irigy tekintetű emberek sorfalat képezve,
engedelmesen hátraléptek, hogy átengedjék az előkelő ven-
déget. Amint eljutottak a hatalmas ajtóig, az nyomban kitá-
rult, s a kamarás fontoskodó hangon jelentette be: – Őke-
gyelmessége Erzsébet úrhölgy közeledik!
Ennek hallatán a belső teremben álló, fényűzően öltözött
hölgyek és urak meghajoltak, vagy főhajtással tisztelegtek,

30
miközben Erzsébet a terembe lépett. Csodálatos érzés volt,
hogy ezek a fontos felnőttek ezt az ő tiszteletére tették!
– Bókolj! – suttogta Lady Bryan. Erzsébet kecsesen meg-
hajolt, aztán megkockáztatta, hogy fölnézzen a terem túlsó
része fölött magasodó baldachinra. Alatta, a szőnyeggel borí-
tott emelvényen álló bársonytrónján ült atyja, a király, fensé-
gesen és méltóságteljesen, s mellette, egy kisebb széken, egy
aranyruhás nő, hosszú szőke hajjal. Erzsébet rögtön felismer-
te benne Jane királynét. Márványszerű bőre éppolyan fehér
volt, amilyennek Mária leírta.
Három lépés előre, és még egy bókolás. Még három lépés,
és térdre borulás Lady Bryan társaságában, lehajtott fejjel. A
király fölegyenesedett jói tudva, hogy minden kíváncsi szem
rászegeződik, és figyeli, őfelsége milyen fogadtatásban ré-
szesíti Boleyn Anna leányát.
– Álljon fel, Lady Bryan! – parancsolta magas, ellent-
mondást nem tűrő hangján, miközben lelépett az emelvény-
ről, és fölkapta Erzsébetet a karjába. – Isten hozott, kicsi
Bessym – szólt mosolyogva, és cuppanós csókot nyomott a
nyakára.
– Jó napot, Sire – kezdte, némiképp kábultan. Csupa kí-
váncsi és töprengő tekintetet látott maga körül – ám néme-
lyik már mosolygott.
– Remélem, kellemes utatok volt – szólt a király.
– Igenis, Sire, de nagyon hosszú. És nagyon unalmas.
A király nem tudta elfojtani mosolyát.
– Ismerd meg új mostohaanyádat, Bessy. Hadd mutassam
be neked Jane királynét. – És leültette a gyermeket.
Ahogy a királyné ott ült az emelvényen, inkább kövérkés-
nek látszott, legalábbis Erzsébet szerint. Orra hosszú volt,
kék szeme kissé gyanakvó, kis szája erősen összeszorítva.
De ha mosolygott – és most már mosolygott –, az arca telje-
sen megváltozott. Erzsébet hozzáfogott a bókoláshoz, de
meglátva a királyné felé nyújtott karját, felhagyott a próbál-
31
kozással, és engedte magát átölelni Jobban mondva arany
brokátba és puha bőrbe csomagolni. Mostohája ugyanis mé-
lyen kivágott ruhát viselt.
– Isten hozott az udvarnál, Erzsébet úrhölgy – szólt
együttérzéssel a hangjában. Néhány udvaronc megkockáztat-
ta, hogy megtapsolja az ölelkezési jelenetet, míg mások csak
bámultak tovább, mosolyogva vagy éppen tolakodó kíván-
csisággal. Erzsébet egyszerűen csak boldog volt, hogy újra
az apjával lehet. Ezenkívül már csak azt szerette volna, ha az
anyja is mellette lehetne. Istenem, mennyivel szebb volt Jane
királynénál! Ó, bárcsak itt lehetne!
*
Az ebédet a szokottnál később tálalták fel, hogy a király
méltóképpen fogadhassa leányát, de most már tizenegy óra
múlt, a nap magasan járt az égen, és mindenki nagyon éhes
volt. Henrik úgy döntött, ezen a napon nyilvánosan étkezik,
hogy mindenki tanúja lehessen a családegyesítés örömteli
eseményének. Az emelvényre haladéktalanul egy asztal ke-
rült, virágmintás damasztterítővel, a lehető leggondosabban
megterítve. Erzsébetet mélységesen lenyűgözte a királyi asz-
tal megtérítésének szertartása, amely messze bonyodalma-
sabb volt annál, mint amit Hatfieldben valaha is tapasztalt. A
terítőre szalvétákat raktak, jó szagú füvekkel illatosítva, az-
tán következtek az aranytányérok és arany evőeszközök,
kelyhek velencei üvegből, kézöblítő csészék, fehér kenyérci-
pók, cizellált boroskupák. És ami ezt az egészet megkoro-
názta: egy óriási, hajó formájú arany sótartó, amelyet közvet-
lenül a király terítéke elé helyeztek.
A többi asztalt az emelvény sarkainál helyezték el. A
nemesurak és -hölgyek lassan elfoglalták helyüket, ám addig
állva maradtak, míg a király és a királyné készen nem állt az
ebéd megkezdésére. Erzsébet és Lady Bryan az asztalfőnél
kaptak helyet, a lehető legközelebb a királyhoz. A kisgyer-
mek számára hatalmas megtiszteltetés volt, hogy a felnőttek

32
megengedték, részvételét a szertartásos étkezésen, az urak és
hölgyek, valamint királyi atyja társaságában. Nem is feled-
kezett meg az asztali viselkedés szabályairól. Szalvétáját bal
vállára kell helyeznie – Lady Bryan segített ebben –, s kezét
meg kell mosnia a rendelkezésére álló kézöblítő csészében.
Semmi esetre sem volt szabad könyökét vagy öklét az asztal-
ra tennie. Egyik kezében a kést kellett tartania, a másikkal
pedig az étket a szájához emelnie. A vele szemben ülő úri-
ember éles késével kedvesen felvágta a húsadagját – ugyanis
neki nem volt sajátja. Bort töltöttek, méghozzá tisztán – nem
vízzel hígítva, mint Hatfieldben –, mely egyenesen a fejébe
szállt. Az álmosságon túl kissé be is csípett. Amint véget ért
az étkezés, a király biccentett, mire Lady Bryan magával vit-
te Erzsébetet a számára előkészített lakosztályba, és hagyta,
hogy átaludja a délutánt.
A következő három napjavarészt ünnepléssel és mulato-
zással telt. A király továbbra is nagy hűhót csapott Erzsébet
körül, Jane királyné pedig tapintatosan hátrébb húzódott,
hogy ezzel is kifejezze szeretetét a gyermek iránt, kinek
édesanyja helyébe lépett. Azután Mária is megérkezett az
udvarba, ami még nagyobb öröm forrása lett, és Erzsébet egy
szerető, egyesített család teljes jogú tagjának érezte magát.
Ha még az anyja is részese lehetne…
Nemsokára, túlságosan is hamar, ismét úton volt hazafelé
Lady Bryan társaságában, miután a király és a királyné kenti
útjukra készülődtek. Erzsébet csalódott volt, hogy el kellett
búcsúznia atyjától, de hálásan fogadta az érzelmes búcsút.
Mikor bevitték a fogadóterembe, mely tele volt az udvaron-
cok szokásos nyüzsgő tömegével, Henrik fölemelte, meg-
csiklandozta az állát, és szeretettel megcsókolta.
– Elbűvölő gyermek, felség – jegyezte meg hízelegve a
francia követ. A király ragyogott.
– Igen, és nagy fájdalmat okoz, hogy búcsút kell vennünk
tőle – felelte, Erzsébet gyönyörűségére. – Igazi Tudor, kétség

33
sem fér hozzá, mi? Ragyog, mint a rózsabimbó, és vág az
esze, mint a borotva.
Lerakta a gyermeket.
– Menj csak, leányom, isten veled. Hamarosan újra el kell
jönnöd, hogy láthassuk egymást!
Ismét zötykölődött hát a hintóban, szomorúan, hogy ott
kellett hagynia az udvar izgalmait és örömeit a hatfieldi
gyermekszoba csöndes egyhangúsága kedvéért, s ami még
elkeserítőbb, hogy apjától és Mária nővérétől is el kellett kö-
szönnie. Új mostohájára gondolt, aki bármilyen kedves volt
is vele, Erzsébet tudta, ő aztán nem fog hiányozni. Szívében
még túlságosan elevenen élt anyja emléke, melyet az új ki-
rálynénak halovány esélye sem volt kitörölni onnét.
Eltelt néhány hónap, és mindig volt valami indok arra,
miért nem mehet Erzsébet az udvarhoz, vagy miért nem lá-
togathatja meg az apja.
– Őfelsége vadászaton vesz részt – mondta Sir John
Shelton.
– Őfelsége túlságosan el van foglalva a királyné koroná-
zásának előkészületeivel.
– Járvány pusztít az országban. A koronázást elhalasztot-
ták, és a járványveszély miatt árva emberfiát sem engednek
az udvarhoz.
Aztán Sir Johnnak mind riasztóbb hírei voltak, habár Er-
zsébet nem egészen értette, miről is beszél.
– Hatalmas felkelés tört ki északon. Úgy emlegetik: „a
kegyelem zarándoklata”. A katolikusok elhatározták, hogy
megállítják a király vallási reformjait.
Lady Bryan elkomorult, de Erzsébetet sokkal jobban ér-
dekelte a falovacska, melyet a királyné küldött szeptember-
ben, harmadik születésnapja alkalmából. Föl-alá lovagolt ve-
le a teraszon, nagy fejlődést mutatva a lépésben hajtástól az
ügetésen és a rövid vágtán át egészen a galoppig. Ily módon
fel-alá vágtázva csak nagyon keveset csípett el az idősebbek
34
beszélgetéseiből, így azt sem tudta meg, hogy apja vészesen
közel került a trón elvesztéséhez. A felkelés valójában sem-
mit sem jelentett a számára, míg abban a megtiszteltetésben
nem részesült, hogy részt vehetett a felkelés leverésének al-
kalmából rendezett decemberi ünnepségeken.
– Most pedig el kell mennünk a Whitehallba, aztán pedig
karácsonyra Greenwichbe – ragyogott Lady Bryan, Erzsébet-
tel kéz a kézben szemlélve az alkalom tiszteletére gyújtott
örömtüzet. Hatfield lakossága összefogódzkodva táncolt a
tűz körül, és mindenhonnan folyt a sör. A gyermek arca ra-
gyogott, és boldog izgatottságában ugrándozott. Anyja halá-
lának iszonyata már halványulóban volt. Lady Bryan nem
először csodálkozott a nagyon fiatal korból fakadó képessé-
gen, mely lehetővé tette, hogy a kislány a pillanatnak éljen.
Így tehát elindultak az északi országúton a délre eső Lon-
don felé. Kegyetlenül hideg volt, és a nevelőnő úgy látta jó-
nak, hogy Erzsébet szőrmebundába öltözzék. A gyermek
szemében nem volt csodálatosabb dolog a hónál, így Lady
Bryan vacogva és kötelességtudóan hógolyózott, mikor rövid
időre megszakították útjukat egy-egy fogadónál.
Londonban további csodák vártak rájuk, hiszen a Temze
be volt fagyva. A folyóra néző Whitehall palotában másról
sem folyt a beszélgetés – az ilyesmi, vélték, nem tart hosszú
ideig. Erzsébet nem is tudta, mi okozza a nagyobb izgalmat:
a jéggé fagyott folyó csodája vagy az öröm, hogy ismét
együtt lehet az édesapjával? Aztán ott volt Mária is a trón
mellett. Erzsébet, apja boldog üdvözlése után, rögtön a nővé-
rét akarta volna megölelni, aki azonban rákiáltott:
– Miért feledkezel meg a királyné iránti kötelességedről,
húgom?
De Jane Seymour csak nevetett.
– Isten hozott, Erzsébet úrhölgy! – szólt. – Örülünk, hogy
a társaságodban lehetünk. Habár attól tarlók, a befagyott fo-
lyó miatt nem fogunk tudni elmenni Greenwichbe.

35
 – Sose félj, kedvesem – szólalt meg a király. – Oda fo-
gunk lovagolni. Várjál, és meglátod!

Másnap reggel Lady Bryan korán keltette Erzsébetet, me-

leg ruhába öltöztette, cobolyprém bélésű bundát és prémsap-
kát adott rá.
– Gyorsan imádkozz és reggelizz meg! – adta ki az utasí-
tást, és az asztalra tett egy tányért meleg cipóval és néhány
szelet marhahússal, egy bögre sör kíséretében.
– Miért? – kérdezte Erzsébet izgatottan.
– A király parancsa – felelte titokzatosan a nevelőnő.
Erzsébet sosem felejtette el ezt a napot. A király és a ki-
rályné, néhány udvaroncból álló kis csoport kíséretében, me-
lyet Henrik „lovagló udvartartásnak” nevezett, elkísérte Er-
zsébetet és Lady Bryant Whitehall királyi lakosztályainak
kapujáig, ahol kitűnő lovak várakoztak rájuk fölnyergelve.
Mindannyian nyeregbe szálltak, Erzsébetet pedig a király
vette maga elé. Jobban mondva szorosan összesimultak, hi-
szen a király jókora darab ember volt, ráadásul mindketten
szőrmébe voltak bugyolálva, Erzsébet nagy élvezetére. Innen
fentről, a ló hátáról, ebből a szokatlanul magas megfigyelőál-
lásból kiválóan rálátott az alant elterülő világra, s ami még
izgalmasabb, atyja szoros közelségében lehetett, kinek terje-
delmes pocakjához támaszkodni végtelenül megnyugtató ér-
zés volt. Szenzációs kaland! Soha még ilyesmiben nem volt
része. Úgy érezte, a mennyekben jár, mikor kiügettek a palo-
tából, át a palota közvetlen környékén, el a Charing Crossig
és a Strandig. Erzsébet soha nem nézett még körül London-
ban, így aztán csak bámulta az utcákon sorjázó hatalmas há-
zakat, a gyönyörű templomokat csengő-bongó harangjaikkal,
és az uralkodójuk üdvözlésére összegyülekező emberek zsi-
bongását.
– Isten óvja Henrik királyt! – zúgott a tömeg. – Isten tart-
sa meg felségedet!

36
 Apja levette kalapját, és szélesen mosolyogva hajolt meg
a szélrózsa minden irányába. Milyen csodálatos! A köznép-
pel való érintkezés nem esett nehezére – imádta, ha körülhí-
zelgik. Ezt Erzsébet sem vetette meg, így heves integetésbe
fogott mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Ezen a napon
született meg benne a sóvárgás aziránt, hogy lelkesedjenek
érte, hogy olyan ember legyen, mint az apja, hogy az embe-
rek szeretetében és rajongásában sütkérezzék. Mit számít az,
hogy a tömegben voltak disszonáns hangok is, melyek nagy
merészen a király visszaéléseiről szóltak! Kisebbségben vol-
tak, és senki ügyet sem vetett rájuk, már amennyire Erzsébet
odafigyelt. Henrik ugyanis tudomást sem vett róluk, így Er-
zsébet sem, hisz annyi más ember volt, aki – legnagyobb
megdöbbenésére – őt, a király kisleányát éljenezte. Soha eh-
hez fogható izgalmat még nem élt át!
Mellettük lovagolt a királyné, méltóságteljesen ülve női
nyergén, s néha kimérten biccentve a tömegnek. Mint egy-
szerű lovag lánya, mindig sokat adott királynéi rangjára,
ugyanakkor természetes visszafogottsága némi hátrányt je-
lentett az ehhez hasonló nyilvános alkalmakon. Ám ezúttal
még rá is halott az ünnepi hangulat, és vette a bátorságot,
hogy időről időre félénken rámosolyogjon a tömegre.
A király másik oldalán Mária úrhölgy lovagolt, gyakorlott
lovarnőhöz illően férfinyeregben, örömét lelve kis húga vi-
dámságában, bámulva, milyen ösztönösen reagál Erzsébet a
tömegre. Hálát érzett azért, hogy az emberek elragadtatott
tetszésnyilvánításukkal veszik tudomásul az ő jelenlétét is,
miután oly sok ideig volt kényszerűen távol az udvartól.
Bármilyen rossz volt is a lelkiismerete emiatt, el kellett is-
mernie, behódolása máris számos előnyt jelentett számára.
Aztán, hűen önmagához, az a saját magát is megdöbbentő
álnok gondolat fordult meg a fejében, hogy ha az anyja an-
nak idején nem állt volna ki oly dacosan a király ellen, akkor
az ő élete is jóval boldogabban alakulhatott volna. Nem sok-

37
kal később már rémülten vetette el ezt a gondolatot – áldott
anyjának igaza volt, teljes mértékben igaza, hogy szilárdan
kitartott az elvei mellett.
Erzsébet lelkesen engedett a mindkét oldalán zsivajgó nép
nyomásának, mely folyamatos integetést követelt tőle.
Majdhogynem táncot lejtett a királyi nyeregben. Közben egy
pillanatra feltűnt neki, hogy nővére ábrázata elkomorult, de
aztán nem foglalkozott ezzel. Átlovagoltak a Temple Baron,
s megérkeztek a londoni City területére. Itt a polgármester
köszöntötte őket, mélyen meghajolva uralkodója előtt, át-
nyújtva neki a város kardját és kulcsait. A király kesztyűs
kezével megérintette őket, udvariasan biccentett a lordma-
jornak és társainak, majd a kis menet végiglovagolt a Fleet
utcán, föl a Ludgate hegyre, melynek tetején, éppen előttük,
ott magasodott a Szent Pál-székesegyház pompázatos góti-
kus épülete, melynek csúcsos tornya, úgy tűnt, a mennybol-
tot súrolja. Erzsébet annyira le volt nyűgözve az előtte álló
gigantikus templomtól, hogy egyszerre felhagyott a szerte-
lenkedéssel, némán és illedelmesen vonult át a templomka-
pun, Mária kezét fogva, a király és a királyné mögött a fen-
séges menetben.
A katedrális belső terében sötét volt és hideg, a minden-
nek enyhítésére gyújtott sok gyertya ellenére. A félhomály-
ban kőboltozatok, impozáns síremlékek és szobrok körvona-
lai rajzolódtak ki. Erzsébet reszketett, részben a karácsonyi
misétől, részben a hidegtől, de leginkább a félhomály keltette
nyugtalanító érzéstől. Boldog volt, mikor a szertartás véget
ért, a királyi társaság pedig kitódult a bágyadt déli napfényre,
integetett a népnek, és lóra szállt.
Aztán kezdődött a móka. Nem tértek vissza White-hallba,
hanem a király elvezette őket a Bridewell palota mellett, ki a
jégtakaró borította Temzéig. Erzsébet felsikított, mikor tuda-
tosította, hogy valójában magán a befagyott folyón ügetnek.
Kezdetben komolyan félt attól, hogy a jég beszakadhat alat-

38
tuk, de látva atyja, nővére és a királyné nevetését, hamarosan
megnyugodott. Hihetetlen újdonságban volt része!
– Azt mondtam, hogy a folyón leereszkedünk
Greenwichig – kiáltotta a király –, még az időjárás sem me-
részelhet ellentmondani nekem!
A folyóparti havon csillogott a téli nap fénye, a levegő
tiszta volt, és nagyon hideg. Ujjbegyük és orrlyukuk sebes
lett a fagytól, mire végiglovagoltak a befagyott Temzén, de
árva panaszszó sem hallatszott. A lovak egyszer-kétszer
megcsúsztak vagy szánkáztak a jégen, de aztán mikor erősen
lépésre fogták őket, visszanyerték az egyensúlyukat. Ilyen-
kor Erzsébet élesen felsikoltott, mire az apja még szorosab-
ban fogta, ami csodás érzés volt.
– Ülj egyenesen, Bessy! – rendelkezett. – Mindig húzd ki
magad, ha lovon ülsz. Fel a fejjel, jó kislány!
Erzsébet büszke fejtartással kiegyenesedett.
– Ide süssön, Sir! – kiáltott. A király boldogan nevetgélt,
látva kislánya vidám elevenségét.
Hébe-hóba a Temze jegén felállított bódék mellett halad-
tak el, melyeknél a bátor korcsolyázók forró gesztenyét vagy
forralt sört vehettek, hogy kicsit fölmelegedjenek. A király
szívélyesen integetett a korcsolyázóknak, akik nem hittek a
szemüknek, mikor megpillantották a libériás kíséretet, és rá-
jöttek, kivel van dolguk. Egyikük megkísérelt egy meghaj-
lást, mire elhasalt a jégen. Erzsébet kuncogni kezdett, és
Henrik szája is nevetésre rándult.
– Az udvari bolondom sem csinálhatta volna jobban –
súgta lánya fülébe.
A csodálatos út véget ért, túlságosan is hamar. Megérkez-
tek Greenwichbe, a király kedvenc palotájába, a folyóparti
palotába, ahol született. Óriási felfordulás volt, készülődés a
karácsony most következő tizenkét napjára. A nagycsarnok
kandallójában már vidáman ropogott a karácsonyi fahasáb, a
palotát mindenütt borostyán- és babérágakkal díszítették. Er-

39
zsébetnek tágra nyílt a szeme, mikor Lady Bryan elküldte a
gyermeklakosztályba azzal, hogy öltözzön át az esti mulat-
sághoz. Kételyei támadtak, hogy ebben az óriási izgatottság-
ban nevelőnőjének egyáltalán eszébe jut-e lefektetni őt ma
este.
– Ó, ez egy csodás nap volt! – kiáltott Erzsébet, és tapsol-
va körbetáncolta a termet. – Alig várom a mulatságot!
Lady Bryan mosolygott, de azért egy kicsit rázta a fejét,
hogy leplezze a vidámságát. Közben egy tányér halat, kis
kenyeret és egy szem almát helyezett az asztalra.
– Túlságosan felizgattad magad, gyermekem. Nyugodj
meg, és edd meg a vacsorádat! Ma csak hétköznapi étkezés
van. Karácsony előestéjén böjtölünk, s a lakmározást csak
holnap kezdjük.

Ám maguk az ünnepségek már ezen a napon kezdetüket

vették. Végül Erzsébetet, ismét jól bebugyolálva, a belső ud-
varba vezették, ahol a királyi pár és az egész udvar össze-
gyűlt. Itt közösen megtekintettek egy némajátékot, fáklya-
fénynél, a sárkányölő Szent Györgyről, Anglia védőszentjé-
ről. Szent György magas, ragyogó és jóvágású ifjú volt, fe-
hér paripán, a sárkány kellőképpen élethű, a szájából okádott
tüzet egy serpenyőben izzó széndarabokkal imitálták. Üvöl-
tése rémisztő volt, így Erzsébet nevelőnője szoknyájába fúrta
az arcát, abban a hitben, hogy a sárkány őérte jött, de aztán
hallotta a nézősereg megnyugtató nevetését, így ismét fölné-
zett, hogy megfigyelhesse, amint Szent György a szörnyeteg
mellkasába fúrja a lándzsáját, mire a sárkány felbukott, négy
lába égnek illt, komikusan zokogott, majd melodramatikusan
kilehelte a lelkét. A legjobb pillanat az volt, legalábbis Er-
zsébet szerint, mikor a szent megmentette a hercegnő életét,
és térdre borulva előtte, megcsókolta kezét. A hercegnő – a
gyermek nem tudatosította, hogy egy fiatal fiú játszotta a
szerepét – nagyon szép volt, piros ajkakkal és aranyszínű

40
hajjal, és a ruha, amelyet viselt, arany flitterekkel volt díszít-
ve. Vad tetszésnyilvánítás kísérte a darab befejezését, aztán
mindenki a konyha bejárata felé tódult, hogy frissítőt vegyen
magához. Erzsébetnek megengedték, hogy egy kis időre
csatlakozzék a királyhoz és szűk társaságához a magánszo-
bában, ahol, legnagyobb örömére, kandírozott gyümölcsöt és
ízesített bort kapott. Az édességekkel eltelve el is szendere-
dett, mire Lady Bryan végül az ágyába cipelte.
A karácsony tizenkét napja a vallási élet, a lakmározás és
a mulatozás vad kavargásával telt. Bármilyen kicsi volt is,
Erzsébetre borzongató hatást gyakoroltak a királyi kápolna
kórusának fennen szárnyaló harmóniái, elállt a lélegzete, mi-
kor meglátta a teljes tollazatában pompázó pávasültet a kirá-
lyi asztalon, sikítozva kacagott az udvari tréfamester csinta-
lan mókáin, és féktelen vágyat érzett, hogy csatlakozzék a
fényűző ruhákba öltözött nemesurakhoz és – hölgyekhez,
akik vidáman táncoltak az ősi öröménekek dallamára. És a
tizenkettedik estén majd szétpattant az izgalomtól, mikor ki-
osztották a király és a királyné ajándékait: Erzsébet egy mű-
vészien kidolgozott, zárható ezüstserleget kapott, valamint
gyöngysort, vörös selyempántlikával. A gyöngyök oly gyö-
nyörűségesek, oly tökéletesek voltak, hogy bármily későn
keveredett ágyba – minthogy engedélyt kapott az álarcosbál
megtekintésére a fogadóteremben –, ragaszkodott hozzá,
hogy Lady Bryan felrakja rá az ékszert. Boldogan illegette
magát a tükör előtt, elégedetten azzal, amit látott.
– Lefekvés, hiú kisleány! – figyelmeztette a nevelőnő, mi-
re Erzsébet kuncogva elillant. Nem emlékezett rá, hogy va-
laha is ennyire boldog lett volna, és azt kívánta, bárcsak
örökké tartana, örökkön-örökké, hogy itt lehet, ebben a csil-
logó, varázslatos palotában. Bárcsak ne kellene soha haza-
mennie az unalmas Hatfieldbe! Ha az élet mindig ilyen len-
ne, lehet, hogy még édesanyjáról is megfeledkezne, és a tra-
gédiáról, mely az életébe került.

41
 – Kelj föl, Erzsébet úrhölgy, épp most kaptuk a létező
legcsodálatosabb hírt! – kiáltott Lady Bryan, erősen rázva
növendéke vállát. Erzsébet megdörzsölte szemét, aztán ki-
nyitotta, és látta, hogy nevelőnője csak úgy úszik a boldog-
ságban. – Angliának hercege született! Jane királyné szült
egy fiút a királynak! Egy kis öcsikét neked, drága gyermek!
Ó, nagy nap ez a mai a király őfelségének és nekünk mind-
nyájunknak!
– Kis öcs – visszhangozta Erzsébet, immár teljesen magá-
hoz térve. Végül is, lesz kivel játszania! Idejöhetne, és élhet-
ne itt Hatfieldben ez az új testvér, és…
– Edward a neve – közölte Lady Bryan –, két napja szüle-
tett, október tizenkettedikén, Hitvalló Szent Edward napjá-
nak előestéjén, egy ígéretes napon. Most pedig sietnünk kell,
kis hölgyem, mert késedelem nélkül az udvarhoz kell ér-
nünk. A király úgy kívánja, hogy légy jelen a keresztelőn.
– Ó! – Erzsébet kipattant az ágyból, lobogva a lelkesült-
ségtől. – Mi lesz a feladatom?
– Részt veszel az ünnepi menetben.
– Ez egy fontos szerep?
– Nagyon fontos, úgy hiszem – mondta Lady Bryan hatá-
rozottan, visszafojtva a kikívánkozó mosolyt. – No, most pe-
dig gyorsan készülj el!
És megint ültek a hintóban, gurulva lefelé az északi or-
szágúton. Már tíz hónap telt el Erzsébet legutóbbi londoni
útja, a varázslatos karácsony óta, amely mostanra már valami
bűvös álomnak tűnt. Az élet ugyanis gyorsan visszazökkent
a leckék, étkezések, séták, lovaglások és imádságok régi ke-
rékvágásába, amelybe olykor egy-egy apjától vagy nővérétől
érkező levél vagy ajándék csempészett egy kis izgalmat.
Mikor London közelébe értek, arra lettek figyelmesek,
hogy a város összes harangja egyetlen óriási és boldog ha-
rangzúgásban egyesül. A távolból a Tower ágyúinak díszlö-
vései dörögtek, emberek ezrei mentek ki az utcára, táncoltak

42
az örömtüzek körül, ünnepelték az új herceget, és ittak az
egészségére. Erzsébetnek úgy tűnt, egész Anglia felderült a
herceg születésének hírére, hisz a Hampton Courtba vezető
út mentén minden apró falu örömünnepet tartott, virágfüzé-
rekkel, ablakból kilógatott tarka kendőkkel és nagy-nagy vi-
dámsággal.
– Dicsértessék az Úr, megszabadultunk a háború fenyege-
tő veszélyétől! – figyelt fel egy férfi kiáltására.
– Miért mondja ezt? – tudakolta.
– Mert a királynak most már van trónörököse, akinek sen-
ki nem vonhatja kétségbe jogát a trónhoz – magyarázta Lady
Bryan.
– Úgy érti, hogy a herceg egy napon király lesz? –
kérdezte Erzsébet. Kezdett neki derengeni, hogy új testvérké-
je több puszta játszótársnál.
– Igen, mikor az Úr magához szólítja királyi atyádat, ami
csak nagy sokára fog bekövetkezni, ha imádkozunk érte.
– Én tényleg imádkozom érte – szólt Erzsébet áhítatosan.

43
 2

1537
– És azért is imádkoznunk kell, hogy az Úr épségben
megtartsa nekünk a herceget – tette hozzá Lady Bryan.
– Ha nem tartja meg – fontolgatta Erzsébet –, akkor lehet
belőlem királynő?
– Ó, nem, édesem, az nem lehetséges – felelte gyorsan a
nevelőnő. – Te és a nővéred nem léphettek trónra, és egyálta-
lán, nők nem uralkodhatnak országok vagy emberek felett.
Ez természetellenes volna.
– Pedig beletanulnék ám – makacskodott Erzsébet. – Szí-
vesen ülnék a trónon, és parancsolgatnék az embereknek.
– Még ilyet! – nevetett Lady Bryan, mert nagyon is el tud-
ta képzelni Erzsébetet éppen ebben a szerepben. – Most van
egy hercegünk, sőt trónörökösünk, ha Isten is úgy akarja.
Nem kételkedem abban, hogy a király időben gondoskodni
fog számodra egy kitűnő férjről, te pedig hűséges feleség és
anya leszel, és nem kell majd uralkodói gondokkal vesződ-
nöd.
Erzsébet elfintorodott. Úgy érezte, sokkal jobb móka len-
ne királynőnek lenni.
Hampton Courtban le kellett rónia tiszteletét atyja előtt. A
fogadóterem tele volt udvaroncokkal és követekkel, akik
egytől egyig alig várták, hogy kifejezhessék jókívánságaikat.
A terem közepén a király osztogatta kegyeit. Szélesen mo-
solygott, és szívélyesen hátba veregette a gratulálókat.
– Erzsébet úrhölgy! – kiáltott, észrevéve négyéves kislá-
nyát, aki szemmel láthatóan boldog volt, hogy apja meghin-
táztatja a levegőben. – Isten áldjon, gyermekem!

44
 – Láthatom a herceget, Sir?
– Láthatod, de nagyon halknak kell lenned. Bocsássanak
meg nekünk, hölgyeim és uraim! Tüstént visszajövünk. Be
kell mutatnom az ifjú hölgyet a kis testvérének.
Ez a széltében-hosszában terjedelmes ember, tiszteletet
parancsoló bársony- és prémöltözetében, kedélyesen moso-
lyogva vezette végig Erzsébetet magánlakosztályán, egészen
egy titkos ajtóig, mely a királyné hálószobájára nyílt. Mikor
férje megjelent, az asszony körül szolgáló nők felhagytak
foglalatosságukkal, és mélyen meghajoltak az uralkodó előtt,
majd eltűntek a homályban.
A szobában nagyon sötét volt az ablakokra aggatott sző-
nyegek miatt. A levegő áporodott és kellemetlenül forró, há-
la a kályhában hangosan pattogó tűznek. A gyertya fényénél
Erzsébet meglátta Jane királynét puha fehér párnákra tá-
maszkodva, a baldachinra hímzett angol címer alatt. A ki-
rályné holmi kandírozott gyümölcsöt eszegetett, amit látoga-
tói láttán félretett. Ujjait megtörölte egy kendővel, és elmo-
solyodott. Fáradtnak tűnik, vélte Erzsébet. Még fehérebb,
mint karácsonykor volt!
– Igazán kellemes meglepetés, Sire – szólt. – És Erzsébet
úrhölgy, szintúgy.
– Oly boldog vagyok, hogy kegyelmed herceget szült –
szavalta Erzsébet a Lady Bryantől tanult mondatot. A király-
né ismét elmosolyodott. Véraláfutásos szeme körül szürke
karikák húzódtak.
– Erzsébet látni szeretné új fivérét – szólalt meg a király,
majd megfogta és megcsókolta a királyné kezét. Szemében
ott csillogtak a hála könnycseppjei.
Erzsébet apjáról és mostohájáról az ágy mellett álló jóko-
ra aranybölcsőre vetette pillantását, amelyből mókás szuszo-
gó hangocskák hallatszottak.
– Edward – sugárzott az apja. – Edward herceg.

45
 Erzsébet gondosan megvizsgálta a bölcsőben fekvő apró
emberkezdeményt, aki olyan alaposan be volt pólyálva egy
pazar bíbortakaróba, hogy csak a kis gyűrött arca látszott ki,
rózsabimbó szájával és hegyes állával. A kis öccse. Olyan
édes, olyan aranyos volt, hogy azt kívánta, bárcsak minél
hamarabb felnőne, hogy a játszótársa lehessen.
– Föl szabad vennem? – kérdezte apját.
– Ne most, hagyd csak aludni! – jött a válasz. Erzsébet
megkockáztatta, hogy nagyon finoman megsimogassa az új-
szülött arcát. Olyan puha volt, mintha bársonyt simogatna.
– Gyönyörű kisfiú – sóhajtott.
– Valóban – fejezte ki egyetértését büszkén a király, sze-
mét törölgetve. – Ő a legszebb kisfiú a világon. – A királyné
továbbra is önelégülten mosolygott. Kötelesség teljesítve.
Nagyon elégedett volt magával, és borzasztóan megköny-
nyebbült. Soha többé nem lesznek amiatt álmatlan éjszakái,
hogy netán őt is mellőzni fogják, vagy valami ennél is rosz-
szabbat tesznek vele. Tudta, hogy most már legyőzhetetlen.
0 a leendő király anyja! A királyné, aki diadalmaskodott
azon a területen, ahol elődei csatát vesztettek! Alig várta a
neki járó nyilvános ünneplést, melyre, mihelyt már nem lesz
ágyhoz kötve, egészen biztosan sor kerül.
*
Mária is megnézte a kis herceget, és megfelelő módon ki-
fejezte gratulációját. Ám azután, mikor egyedül maradt a
szobájában, hallgatva a kintről beszivárgó izgatott kiáltozást,
ami a keresztelő előkészületeinek sietős megkezdéséről árul-
kodott, úgy érezte, menten elsírja magát. Féltestvérének szü-
letése végleg megfosztotta hosszú időn át titkon dédelgetett
reményétől, hogy ő követheti atyját a trónon.
„Életem hátralévő részében – gondolta – egyszerűen csak
Mária úrhölgy leszek. Én, aki hercegnő voltam! Most pedig
törvénytelen gyermek vagyok, és semmi derűlátásra nincs
okom. Mit várhatnék a jövőtől?”

46
 Fölkelt, és szórakozottan odasétált az ablakhoz, kitekintve
a kint folyó vidám sürgölődésre. Van-e olyan magas rangú
férfi, aki elvenné így feleségül, örökségéből kitagadva és po-
rig alázva? Úgy érezte, egy életre el kell felejtenie, amit pe-
dig annyira áhított, hogy férje és gyermekei legyenek. Per-
sze, a király mindenfélét összehordott arról, hogy ehhez vagy
ahhoz a herceghez hozzáadja, de ebből sosem lett semmi, és
minden bizonnyal eztán sem lesz.
De aztán megálljt parancsolt magának. Hálásnak kell len-
nie mindazért a vigaszért, amit az Úr kétségtelenül ajándéko-
zott neki, mondta magának szigorúan. Visszakapta atyja sze-
retetét, jó barátra tett szert mostohaanyja személyében, és itt
van a gondjaira bízott kis húga, aki a legértelmesebb és leg-
elbűvölőbb gyermek a világon. És most megszületett ez az új
kisbaba is, akit szerethet. Meg kell elégednie mindezzel, hi-
szen az Úrtól kapta, s nem szabad ennél többet kívánnia.
*
Késő este volt, méghozzá elég hűvös. A palotát sok ezer,
falikarokban elhelyezett fáklya fénye világította be. Az em-
berek csapatostul gyülekeztek az alsó udvaron, mindenkinek
volt valami szerepe a herceg keresztelőjén, vagy az ünnepi
menetben, vagy magán a szertartáson. Lovagok, birtokosok,
szertartásmesterek és a királyi udvartartás tagjai; püspökök,
apátok, papok, a királyi kápolna kóristái; királyi tanácsno-
kok, idegen országok követei, végül az előkelő urak és höl-
gyek fecserésző, pompás ruháikban páváskodó társasága.
Lady Bryan erősen fogta Erzsébet kezét, és úgy indult ve-
le a királyné testvére, Hertford grófja, Edward Seymour ke-
resésére a tömegben. Az ő feladata volt, hogy Erzsébet kísé-
rője legyen az ünnepi menetben.
Erzsébet tágra nyílt szemmel vette tudomásul, hogy ekko-
ra felhajtást csapnak körülötte, és tudatában volt annak, hogy
legjobb ruháját, a narancsszínű szaténruhát viseli. Most már
egy kicsit szűk volt a pruszlik és az ingujj körül – habár La-

47
dy Bryan korábban leengedett valamennyit a szegélyéből –,
de az élénkzöld alsószoknyával és a hozzáillő francia főkö-
tővel, vélte Erzsébet, nagyon jól mutat ebben a ruhában,
amely előnyére emeli ki vörös haját. Hercegnői tartásával,
fenn hordott orral, egyenes háttal követte nevelőnőjét, balra-
jobbra biccentgetve az udvaroncoknak, ahogy az apjánál lát-
ta. Sokuk viszonzásképp rámosolygott, és meghajolt előtte.
Hertford őméltósága nagyon adta az előkelőt, mint az az
újdonsült főuraknál nem ritka, és egy cifra meghajlást kanya-
rított Erzsébet előtt, megemelve tollakkal bőségesen ellátott
kalpagját. Mellette állt a királyné egyik udvarhölgye, kezé-
ben tiszteletteljesen tartott egy apró, gazdagon hímzett, taka-
rosan összehajtogatott öltözetet és egy aranyfiolát.
– Erzsébet úrhölgy, a kegyed dolga lenne, hogy ezeket el-
vigye a királyi kápolnába – magyarázta a gróf. – Ez a herceg
keresztelői ruhája, valamint a szent olaj a kereszteléshez.
Meg tudja oldani, hogy magával vigye?
– Igen, uram – felelte Erzsébet ünnepélyesen, tudatában
küldetése jelentőségének.
Az udvarhölgy gondosan ráfektette a ruhát Erzsébet két
kinyújtott karjára, s a tetejébe rakta a fiolát.
– Nem maradt szabad keze, hogy az uszályát igazgassa –
mutatott rá Lady Bryan.
– Akkor én viszem Erzsébetet – szólalt meg Edward
Seymour, lehajolva, hogy karjába vegye a boldog kislányt. O
vitte a gyermeket, a gyermek meg az értékes terhet, így jutot-
tak el a méltóságok sorához, és elfoglalták helyüket hátul, a
főrendek mögött.
– Őfensége, a herceg közeledik! – mondta valaki, s a hír
gyorsan körbejárt. Erzsébet hátrafordult, hogy lássa, amint
Exeter márkinő a karjában viszi feléjük a királyi csecsemőt.
Fejük fölött aranyszínű vászontető, melyet négy uraság tar-
tott, a herceg bársonykabátjának hosszú uszályát dajkája,
Penn kisasszony fogta hátulról. Utána következett Mária úr-

48
hölgy, egy nagyobbacska hölgycsapat élén. Ahogy a kis me-
net közeledett, minden jelenlévő térdre borult, majd felállt,
és elfoglalta helyét a menetben, amelynek immáron be kellett
vonulnia a palotába.
Erzsébet nagyon fontosnak érezte magát, mikor Lord
Hertford előrevitte, közvetlenül a herceg elé, és kiválóan ját-
szotta szerepét a kápolnában, átadva a kissé gyűrődött ruhát
Penn kisasszonynak, a fiolát pedig átnyújtotta a ragyogó ru-
hában pompázó canterburyi érseknek. Mire a hosszú cere-
mónia véget ért, és Isten dicsőségére elénekelték a Te
Deumot is, már jócskán elmúlt éjfél, és a gyermek reményte-
len küzdelmet folytatott a minduntalan rátörő álmossággal.
Mikor a menet eljutott a királyné szobájához, ahol a királyi
pár várakozott frissen keresztelt fiuk fogadására, Mária úr-
hölgy megragadta szundikáló húgocskája kezét, és talpra ál-
lította, majd ahogy tudta, Lady Bryan gondjaira bízta. Erzsé-
bet utolsó emlékképe erről a csodálatos éjszakáról az apja
volt, amint örömkönnyek kíséretében ringatja el kis testvérét.
Azután már nem tudta tovább nyitva tartani a szemét.
Jane királyné sugárzott a boldogságtól, mikor díszes
ágyán ülve fogadta vendégeit, úgyhogy két nappal később
Erzsébetet igencsak megdöbbentette a hír, hogy a királyné
beteg.
– Őfensége lázas – közölte Lady Bryan. – Azt mondják,
túl sok zsíros ételt evett.
Nevelőnője aggodalmas tekintete megijesztette Erzsébe-
tet. Észrevette, hogy a vész előérzete lebeg az udvar felett: az
emberek fojtott hangon beszélgettek, és többé senkinek nem
jutott eszébe, hogy mulatozzék. Ez megrémítette a kislányt.
Kedvelte Jane királynét, aki igen kedves volt vele, és tudta,
hogy az apja nagyon szereti. Imádkozott az Úrhoz, hogy
mostohája mihamarabb gyógyuljon meg.
Ám néhány nappal később, egy este, Mária nővére odajött
hozzá.

49
 – Jó anyánk, a királyné igen rosszul érzi magát – mondta
szomorúan. – Ott van vele a gyóntatója és atyánk, a király. –
Erzsébetnek elakadt a lélegzete. Aggódott a királynéért, az
apjáért, önmagáért és a szegény kisbabáért, aki abban a mé-
retes bölcsőben fekszik. Íme a következő királyi gyermek,
aki anya nélkül marad?
– Meg fog halni? – kérdezte nagyot sóhajtva.
– Imádkoznunk kell, hogy ne haljon meg – felelt Mária,
és átkarolta húgát. – Arra kell kérnünk az Urat, hogy tartsa
életben.
Erzsébet nyomban imazsámolyához sietett, és térdre bo-
rult.
– Most pedig könyörögni fogok Őhozzá – szólt, majd
csukott szemmel és összetett kézzel lázasan imádkozni kez-
dett.
Mögötte Mária hirtelen az arcához kapott.
– Jaj, megőrülök ettől a fogfájástól – nyögdécselt.
– Szegfűszeg, hölgyem. Segíteni fog! – szólt Lady Bryan.
– Már próbáltam – mondta Mária, láthatóan szenvedve. –
Semmi sem segít. Igyekeznem kell kibírni, amennyire csak
tudom. Mint áldott anyám mondogatta, a mennyországba ve-
zető út szenvedéssel van kikövezve.
– Ha egy felforrósított téglaszilánkot pamutba csavar, és
odatartja a gócponthoz, enyhíteni fogja a fájdalmat – ma-
kacskodott Lady Bryan, miközben fölállt. – Neked pedig,
Erzsébet úrhölgy, ideje lefeküdnöd. Ha befejezted az imád-
ságot, rögtön a hálószobádba is kísérlek.
Erzsébet halk zokogás hangjaira ébredt. Éppen csak haj-
nalodott, mikor kipattant az ágyból, és magára öltötte háló-
köntösét. Lélegzet-visszafojtva nyitotta ki az ajtót, és kilépett
az előszobába. Senki sem volt ott. A sírás hangja minden bi-
zonnyal a túlsó ajtó mögül jött. Erzsébet lenyomta a kilin-
cset.

50
 Mária úrhölgy és Lady Bryan, mindketten talpig felöltöz-
ve, egyszerre szökkentek fel. Erzsébet csak bámulta az egyik
könnyáztatta arcot a másik után, és tudta, hogy valami borza-
lom történt. Mária gyorsan odament hozzá.
– Húgom, ha a jó dolgokat elfogadjuk Istentől, akkor az
általa küldött megpróbáltatásokat is el kell viselnünk – szólt,
szorosan átölelve Erzsébetet. – Sajnos a kegyes királyné el-
távozott közülünk.
– Bizonyosan a mennyországba került, gyermekem, szám-
talan jó cselekedete folytán – vigasztalta Lady Bryan, szemét
törölgetve.
Erzsébet egy szót sem szólt. Anyja halálakor elvesztette
az önuralmát, és nem gondolta, hogy lesz még bármi az élet-
ben, ami ahhoz mérhető lelki fájdalmat okoz majd neki. Így
most próbált nem sírni. Ő már nagylány, és bármily nehéz is,
de el kell fogadnia Isten akaratát.
– A királynénak szép halála volt. Álmában halt meg, miu-
tán magához vette az utolsó kenetet – közölte Mária. – Leg-
alább ennyi vigaszunk lehet.
– Sajnálom, hogy meghalt – sóhajtott Erzsébet. – Nagyon
kedves volt hozzám. Hiányozni fog nekem. – A könnyei ki-
kívánkoztak, de idejében megálljt tudott nekik parancsolni.
– Mindnyájunknak hiányozni fog, különösen szegény
atyánknak.
– Hol van? – kérdezte Erzsébet. Hirtelen elfogta a vágy,
hogy apja erős karjaiban, erőt sugárzó fellépésében, bátorító
magabiztosságában keressen támaszt.
– Távozott – felelte Mária. – Napkelte előtt elutazott
Windsorba. Senkit nem kíván látni, és egyedül akar megküz-
deni a fájdalmával.
Erzsébet kétszeres árvának érezte magát. Két anyát vesz-
tett el, mindkettőt igen fiatalon, ráadásul az apja ellovagolt
anélkül, hogy akár csak megpróbálta volna megvigasztalni.

51
 Erzsébet nővére kezét szorongatva lépett be a királyi ká-
polnába. A szemük előtt egy fekete drapériával borított rava-
talon ott feküdt Jane királyné holtteste, díszruhába öltöztet-
ve, koronájával a fején, ékszerekkel a nyakán és a keblén.
Keze összekulcsolva nyugodott a szívén. Szeme örökre be-
csukódott.
A két nővér komor fekete gyászruhát viselt, és fehér főkö-
tőt.
– A fehér főkötő a gyermekágyi halálra utal – magyarázta
Mária.
Együtt térdepeltek a gyászmise alatt, aztán, mikor a pap
és a kóristák távoztak, odaléptek a ravatalhoz. Fűszerek bá-
gyasztó illata áradt a királyné napok óta itt fekvő testéből,
hogy elfedjék a kevésbé kellemes szagot. Mikor Erzsébetet
fölemelte a nővére, hogy megcsókolhassa a halott nő fehér
homlokát, úgy érezte, olyan hideg, mint a márvány, melyre
színben is hasonlított. Jane Seymour még mindig úgy nézett
ki, mintha pusztán csak édes álmát aludna. Bárcsak, gondolta
Erzsébet elkeseredetten, bárcsak fölébredne, és akkor min-
denki újra boldog lenne, és a király is visszatérne. De tudta,
hogy a királyné soha többé nem fog fölébredni, s hogy a lel-
ke távozott, s hogy titokzatos módon a herceg megszületése
okozta halálát.
Miután elborzadt a halál illatától, és rémülten ébredt tuda-
tára annak, hogy a világ jóval több veszélyt tartogat, mint va-
laha is gondolta volna, Erzsébet kezébe temette az arcát,
hogy ne kelljen látnia ezt a fehér, viaszszínű arcot. Minden
erejét megfeszítve imádkozni próbált.
– Hogy van a király? – nézett föl Lady Bryan, mikor Sir
John Shelton csatlakozott hozzá, letelepedve ő is a lobogó
tűz mellé. November volt. Sir John most tért vissza
Hatfieldbe, miután a királyné végső nyughelyére került
Windsorban. Erzsébet a hasán feküdt a kandalló közelében,
és úgy tett, mintha a szarukönyvére írt szavakat biflázná.

52
 – Attól félek, nagyon lehangolt – mondta a háznagy –, de
minden híradás szerint elhatározta, hogy türelmesen viseli az
őt ért veszteséget. Azt mondják, azt is elhatározta, hogy… –
előrehajolt, és a nevelőnő fülébe suttogta a folytatást. Erzsé-
bet feszülten figyelt, de csak annyit sikerült elkapnia: „ne-
gyedszer”.
– És a királyné teste még ki sem hűlt a sírban? – kiáltotta
Lady Bryan. Ki sem hűlt? Eleve hideg volt, nagyon hideg,
már azelőtt, hogy egyáltalán sírba tették volna. Erzsébet be-
leborzongott, ahogy a márványszerű testre visszagondolt.
– Cromwell kancellár úgy véli, alattvalói iránti felelős-
ségérzete kerekedett felül szomorú lelkiállapotán – fejtegette
Sir John. – A trónutódlás kérdéséről van szó. Jelenleg kizá-
rólag a herceg életben maradásán múlik, hogy országunk a
szilárdság vagy a káosz útján indul-e el, és kegyed is jól tud-
ja, mekkora a gyermekhalandóság. A királynak, mindnyá-
junk jövője érdekében, további fiú utódokra van szüksége –
ő maga is tisztán fölmérte ennek jelentőségét. És egy új há-
zasság természetesen további politikai előnyökkel is szolgál.
Erzsébetet nem érdekelték a házasság révén szerezhető
politikai előnyök. Sokkal jobban foglalkoztatta drága kis
öccsének, annak az édes kisbabának a sorsa, aki – hozzá ha-
sonlóan – elvesztette szerető anyját. Talán arra utalt Sir John,
lehetséges, hogy meghal? Ne tedd ezt velünk, Istenem! Ezt
már nem tudná elviselni.
Aggodalma azonban a következő pillanatban jelentősen
enyhült.
– Legalább a herceg jó egészségnek örvend, az Úrnak le-
gyen hála! Életerős gyermek, mint hallom – folytatta Sir
John. – És így is kell hogy maradjon, hisz a király szigorúan
ügyel az egészségére.
– Szegény kis báránykám – suttogta Lady Bryan.
– Őfelsége parancsának értelmében a herceg szobájának
falait, padlóját és mennyezetét naponta háromszor le kell

53
mosni, és senki, aki bármilyen fertőzéssel érintkezett, nem
közelítheti meg a herceg őfenségét – mesélte tovább. – Ilyen
körülmények között nehéz szemrehányással illetni a királyt.
– No és kit akar elvenni őfelsége? – kérdezte szelíden La-
dy Bryan, hogy visszatérjen a tárgyra, és odapillantott Erzsé-
betre, vajon figyeli-e a beszélgetést. A gyermek látszólag tel-
jesen el volt merülve az ábécéskönyvében.
– Nos, úgy hallottam, egy francia hercegnőről lett volna
szó, de a franciák nem voltak különösebben lelkesek az ötlet-
től. Őfelsége kétségkívül azt mondta a francia követnek,
hogy túlságosan közelről érinti a dolog, ezért látnia kell a
hölgyet, mielőtt bármilyen szerződést aláír. – Sir John ismét
közelebb hajolt a nevelőnőhöz, így Erzsébetnek lélegzet-
visszafojtva kellett figyelnie, ha hallani akarta a folytatást. –
Az volt a kérése, szemrevaló francia hölgyeket hozzanak Ca-
lais-ba, hogy találkozhasson velük, és némiképp megismer-
hesse őket, mielőtt kiválasztja a legjobbat. Nos, a követ ezen
felbőszült. Azt mondta, Franciaország előkelő hölgyei nem
tenyészállatok, akiket csak úgy fel lehet vonultatni a piacon.
Aztán azzal a vakmerő javaslattal állt elő – Sir John most
már majdnem suttogott –, hogy őfelsége talán inkább próbál-
ja ki egyiket a másik után, és tartsa meg azt, amelyiket a leg-
kellemesebbnek találja.
Lady Bryan levegő után kapkodott, és eltakarta rózsaszín-
ben játszó arcát.
– Igen, hölgyem, ez valóban arcpirító – szólt Sir John –, a
király maga is elpirult. Soha nem láttam korábban így zavar-
ba jönni. Képzelheti, hogy kissé elment a kedve a francia há-
zasságtól. Most Cléves felé tájékozódik…
Erzsébetet untatta ez a házasságról folyó beszélgetés.
Ugyanakkor meg volt zavarodva. Min döbbent meg ennyire
Lady Bryan? És miért akarná apja „kipróbálni” a francia
hölgyeket? Ez olyasmi, amit az ember lovakkal tesz – kipró-
bálja őket. Mindez nagyon furcsa volt, és meghaladta a fel-

54
fogóképességét. Mereven nézte a szarukönyvét. A fába fi-
noman vésett dőlt betűk összefolytak a szeme előtt. Nem volt
képes az olvasásra. Túlságosan élénken próbálta elképzelni,
miképpen lovagolhatja körbe apja Calais-t a francia hölgye-
ken… ahogy ő lovagol a falovacskáján? Annak hatására,
amit elképzelt, magában kuncogni kezdett. Istenem, a felnőt-
tek csinálják a legostobább dolgokat.

55
 3

1538
Erzsébet leszaladt a lépcsőn a hatfieldi palota nagycsar-
nokába, azon tűnődve, vajon miért hívatta Lady Bryan. Mi-
kor leért, nevelőnőjét az ajtó mellett találta, amint épp egy
divatosan öltözött, középkorú, fekete hajú és őzikeszemű nőt
üdvözöl.
– Nem tudtam, hogy ilyen hamar érkezik – mondta neki
Lady Bryan –, úgyhogy kérem, bocsásson meg. – Némiképp
zavarodottan odaszédelgett növendéke elé.
– Erzsébet úrhölgy, engedd meg, hogy bemutassam
Katherine Champernowne kisasszonyt. – A látogató könnye-
den bókolt, amit Erzsébet hasonlóképp viszonzott.
– Isten hozta, Champernowne kisasszony – tette hozzá
udvariasan.
– Részemről a megtiszteltetés – felelte a fekete hajú nő.
Előkelő devoni akcentusa volt, kerek arca, kissé felálló orra,
és némi csintalanság a tekintetében, miközben a kifinomult-
ság levegője vette körül. Talán Lady Bryan egyik barátnője?
– tűnődött Erzsébet, várva, hogy elbocsássak, miután túles-
tek a kölcsönös üdvözlésen. De éppenséggel nem ez történt.
– Hamarosan frissítőkkel szolgálják ki – biztosította Lady
Bryan a látogatót, némiképp még mindig zavarodottan. – Ké-
rem, foglaljon helyet, és helyezze kényelembe magát. Erzsé-
bet úrhölgy, kérlek, tarts velem! Hamarosan visszatérünk. –
Gyorsan fölmentek Erzsébet szobájába. A gyermek finoman
szólva kíváncsi volt. Tökéletesen felkészületlenül érték a
most következő események.

56
 – Tudomásodra kell hoznom, hogy Champernowne kis-
asszony az új nevelőnőd – jelentette be Lady Bryan.
– Az új nevelőnőm? – Erzsébet meg volt döbbenve. – De
hát nekem van már nevelőnőm. Lady Bryan.
Lady Bryan mély lélegzetet vett.
– Attól tartok, már nem, drága gyermekem. Azt a megbí-
zatást kaptam, hogy átvegyem a herceg nevelését és új ud-
vartartásának irányítását. Ennek okán küldték ide
Champernowne kisasszonyt.
Erzsébet nem egészen fogta fel, amit hallott. Amióta csak
az eszét tudta, Lady Bryan gondoskodott róla. Ha nem is vér
szerint, de anyja helyett anyja volt, vigyázott rá, enni adott
neki, vigasztalta és nevelte. Lady Bryan élete minden pilla-
natában jelen volt, és most – úgy látszik – hirtelen eltűnik az
életéből. Ez felfoghatatlan!
– Az apám parancsára? – kérdezte.
– Igen, gyermekem – felelte Lady Bryan óvatosan.
– Ez csak félreértés lehet – jelentette ki Erzsébet. – Küldje
el ezt a hölgyet! Legyen ő a herceg nevelőnője! Kérem, ma-
radjon velem!
Egy darabig hallgattak.
– A hercegnek egy tapasztalt és előkelő nevelőnőre van
szüksége – szólt Lady Bryan. – Jóval a születésed előtt nővé-
red, Mária úrhölgy nevelőnője voltam. Aztán a tiéd. Most
pedig Hampton Courtba rendeltek, hogy a herceget vegyem
gondjaimba.
Büszkeség volt a hangjában, ahogy ezt mondta, és Erzsé-
bet hirtelen ráébredt, hogy ez az egész nemcsak a király mű-
ve, hanem Lady Bryan maga is így kívánta. A fivére most
jóval fontosabb személy, mint ő – már elég nagy volt ahhoz,
hogy felfogja –, Lady Bryan számára pedig ez előléptetést,
sőt óriási megtiszteltetést jelent. Erzsébet, bármilyen fiatal
volt is, pontosan tudta, hogy hiábavaló lenne a további tilta-
kozás, s hogy el kell fogadnia ezt a helyzetet. De hát fájt, na-
57
gyon fájt, hiszen nemcsak azzal volt tisztában, hogy az ő kis
világa soha, de soha többé nem lesz olyan, mint eddig volt,
hanem egyszerre azt is tudatosítania kellett, és ez megdöb-
bentette, hogy Lady Bryan iránta való elkötelezettsége nem
kizárólag az önzetlenségen alapult. Világa megint kifordult a
sarkaiból, éppolyan hirtelenséggel, mint amikor anyja ször-
nyű sorsáról értesült, vagy mikor Jane királyné meghalt. Bár
az kevésbé rázta meg.
Nagylány volt már, négyéves, és nem akart jelenetet ren-
dezni. Beleegyezett, hogy Lady Bryan kézen fogva levigye a
lépcsőn Katherine Champernowne ismételt üdvözlésére; haj-
landó volt királylányosan meghajolni, mikor új nevelőnője
újfent bókolt előtte, és még a mosolya is visszatért.
– Isten hozta, Champernowne kisasszony – szólalt meg.
– Részemről a megtiszteltetés, hogy kegyedet szolgálha-
tom, Erzsébet úrhölgy – felelte a nevelőnő.
Lady Bryan ragyogott. Fogalma sem volt az Erzsébet lel-
kében dúló fájdalomról és a sértettségről, sem pedig kitörés-
sel fenyegető könnyeiről, mikor két nappal később ott álltak
a nagycsarnokból nyíló bejáratnál, és növendéke búcsút in-
tett neki.
„Egyedül maradtam – gondolta Erzsébet. – Nincs senki,
aki törődjön velem, egyetlen idegent leszámítva.” Össze-
szedte minden erejét, és eltökélte, hogy igyekszik a lehető
legjobban kijönni az újonnan érkezettel.
Ahogy a Lady Bryant szállító hintó eltűnt a sűrű porfel-
hőben a London felé vezető úton, Champernowne kisasszony
barátságos mosollyal Erzsébethez fordult:
– Sétáljunk egyet a kertben! – mondta élénken. – Szép
napunk van. Hozhatnál egy labdát is. Játszhatnánk valamit,
ha ez örömödre szolgál, kis hölgyem.
Erzsébet csodálkozva tekintett rá. Lady Bryan soha nem
élt ilyen javaslattal – hát persze, jóval idősebb
Champernowne kisasszonynál. Megpróbálta elképzelni a

58
tiszteletre méltó hölgyet, amint lobogó szoknyával és inguj-
jal dobja vagy rúgja a labdát, és ez olyan mókás gondolat
volt, hogy nem tudta visszafojtani a kacagását, miközben
szaladt fel a szobájába a labdáért. És a játék olyan szórakoz-
tató volt, ahogy kettesben nevetve és zihálva futkároztak a
gyepen, dobálva a labdát egymásnak, hol elkapva, ami keve-
sebbszer fordult elő, hol elvétve, ami többször… És az új
nevelőnőnek oly sok energiája volt egy négyéves gyermek-
hez! Nem érezte rangon alulinak, hogy játék közben akár ró-
zsabokrokon is átkússzon a győzelem érdekében, Erzsébet
legnagyobb ámulatára és csodálatára.
*
Kimerülve, de kitűnő hangulatban telepedtek le egy padra
a napfényes lugasban.
– Erzsébet úrhölgy – szólt Champernowne kisasszony –,
megtisztelnél, hogy inkább Katnek szólítasz? Sokkal rövi-
debb és barátságosabb, mint a „Champernowne kisasszony”,
és Katnek szólítanak a családomban is.
– Kat – ismételte Erzsébet –, igen, szívesen szólítalak
Katnek! Kat! – Ismét elnevette magát. – Igen mókás név ez a
Champernowne.
– Ősi devoni név, egy régi család neve. Tudtad, hogy há-
zassági kapcsolat révén unokatestvérek vagyunk, Erzsébet
úrhölgy?
– Igen? – kérdezte Erzsébet boldogan. – Hogyhogy?
– Édesanyád családja révén – felelte Kat óvatosan. Ez kel-
lemes meglepetés volt, de Erzsébet egy szót sem szólt. Most
már hosszú ideje jobbnak látta nem említeni Boleyn Anna
nevét. Könnyebb volt elfelejteni, hogy volt valaha egy édes-
anyja is, és ennélfogva nem töprengeni azon, miképpen érhe-
tett ilyen borzasztó véget, és nem gondolni a hajmeresztő
részletekre sem. Az óta a szörnyű nap óta, amikor megtudta,
hogy az anyját kivégezték, Lady Bryan és az udvartartás más
tagjai sem beszéltek Annáról.

59
 De Kat mit sem tudott erről, jóllehet azzal természetesen
tisztában volt, hogy ez a téma itt a legérzékenyebbek egyike.
Mindazonáltal nagyon határozott véleménye volt nőrokoná-
ról, Boleyn Annáról, és a férfiról is, aki a halálba küldte.
Nem mintha ennek a véleménynek hangot adhatna Anna lá-
nya vagy ami azt illeti, akárki előtt, de eltökélt volt abban,
hogy Erzsébetnek egyszer meg kell tudnia az igazságot. S ha
ennek így kell lennie, Boleyn Anna neve semmiképp sem le-
het tabu.
De pillanatnyilag, ez még várhat.
– Gyere – mondta Kat –, mindjárt itt az ebédidő. Ha leül-
tünk, elmesélem, miképpen is vagyunk mi rokonok.
Erzsébet el volt bűvölve. Úgy érezte, van valami közös
bennük új nevelőnőjével, és hogy komoly érzelmeket kezd
táplálni iránta – ezen ő lepődött meg a legjobban. Volt vala-
mi meleg és megbízható Kat Champernowne-ban. Vajon re-
ménykedhet-e abban, hogy ez a nőrokon olyasvalaki, aki ki-
tartóan szeretni fogja, és soha nem hagyja magára?
Szinte közvetlenül ezután Erzsébet meghívást kapott a jó
tizenkét mérföld távolságra lévő Hundsonba, hogy látogassa
meg Mária nővérét.
– Mikor Lady Bryan távozott, úgy éreztem, Erzsébet úr-
hölgynek nyilván szüksége van arra, hogy ellökhessen egy
kis időt olyasvalakivel, akit ismer és akiben bízik – magya-
rázta Mária, röviddel érkezésük mán, Kat Champernowne-
nak, nem tudva arról az összhangról, amely rövid idő alatt
kialakult Erzsébet es új nevelőnője között.
– Ez nagyon kedves, kegyelmed részéről – szólt Kat, azon
tűnődve, milyen nagylelkű Mária, hogy ilyen figyelmet tanú-
sít valaki iránt, aki Boleyn Anna leánya. Nem lehet könnyű
neki, vélte.
Azonban Erzsébet a hundsoni tartózkodást nevetségesen
unalmasnak találta. Habár imádta a nővérét, nem sok szóra-
kozás akadt itt egy négyéves kislánynak.

60
 Mária persze játszott vele, de azt is megkívánta tőle, hogy
részt vegyen a gyakori és végtelen hosszúra nyúló szertartá-
sokon a kápolnában, s elvárta, hogy hosszú órákat töltsön
magánáhítattal. Minden alkalommal, mikor Mária csöndes
elragadtatással térdre borult, Erzsébet nyugtalanul fészke-
lődni kezdett, Kat pedig kétségbeesetten igyekezett nyuga-
lomra bírni a gyermeket.
Egyik nap, mikor mise után kivonultak a kápolnából, Er-
zsébet megkérdezte:
– Miért kondulnak meg a harangok? Mária döbbenten né-
zett rá.
– Hát nem tanultad, húgom? – kérdezte rosszallóan. – A
harangok az Úrfelmutatást hirdetik.
– Parker atya úgy tanította, hogy nem jó dolog, ha a mise
ideje alatt szólnak a harangok – mondta Erzsébet, minden
hátsó szándék nélkül.
Mária mérgesen nézett rá. Hírből már valamelyest ismerte
Parker atyát, hisz ő volt Boleyn Anna káplánja, és gyanította,
egyike azoknak a szörnyűséges reformpártiaknak.
– Nem szép tőle, hogy ilyeneket beszél – mondta határo-
zottan. – A harangok a mise legszentebb pillanatát jelzik.
Gyere csak velem!
Megfogva a gyermek kezét, visszavitte az immár üres ká-
polnába, az oltár elé.
– Mikor a pap fölmutatja a kenyeret és a bort a gyüleke-
zetnek – fejtegette –, azért teszi, hogy megmutassa, csoda
történt, mivel a mise folyamán, mint Urunk az utolsó vacso-
rán világossá tette, a kenyér és a bor adománya az Ő valódi
testévé és vérévé változik, amit bűneink bocsánatáért ve-
szünk magunkhoz.
Erzsébet kétkedve nézett az oltárra, amely most teljesen
csupasz volt, eltekintve a fehér damasztterítőtől, a díszes ol-
tárfüggönytől és az aranyfeszülettől.
61
 – De hogy lehet ez? – kérdezte. – Az attól még kenyér és
bor marad. Megkóstoltam.
Mária meghökkent. Mire tanították ezek ezt a kislányt?
– De hát éppen ez a csoda! – kiáltott. – Miután megszen-
telik a kenyeret és a bort, még mindig kenyérnek és bornak
tűnnek, noha addigra Jézus Krisztus valódi testévé és vérévé
váltak. Meg vagyok lepve, hogy Parker atya ezt nem magya-
rázta el neked. Pedig ez a hitünk.
Erzsébet inkább nem mesélte el, hogy Parker atya valami
egészen mást mondott neki. Úgy vélte, Mária nagyon hara-
gos lenne, ha elmesélné. Erzsébetet sokkal inkább az aggasz-
totta, hogy olyan bort iszik, ami valójában vér, és olyan ke-
nyeret, ami állítólag hús. Ez nem hangzik valami kelleme-
sen, és nincs is túlságosan sok értelme, gondolta. De van
még számos értelmetlen dolog a világon, mint például a csúf
boszorkányok varázsigéi, Perceforest király medvévé válto-
zása vagy éppen Zellandine hercegnő száz évig tartó álma.
Erzsébet arra kezdett gyanakodni, hogy ezek kitalált történe-
tek. De a misével más a helyzet, hiszen ha Mária, sőt csak-
nem mindenki, akit csak ismer – nála jóval idősebb emberek,
tudniuk kell –, azt mondja, a mise folyamán csoda történik,
akkor nyilván igazuk van, és neki, Erzsébetnek, ebben kell
hinnie.
Mária egyenesen Kat Champernowne-hoz ment. – Meg
vagyok döbbenve, hogy a gyermek ennyire tudatlan – dor-
gálta meg. – Ennek kegyed nem volt tudatában? Ami Parker
atyát illeti, úgy tűnik, teljes mértékben elmulasztotta a köte-
lességét. Könyörgök, biztosítson afelől, hogy Erzsébet leg-
alább a katekizmust és a miatyánkot ismeri.
– Ismeri, hölgyem. És nagyon sajnálom, ha gondatlan vol-
tam, őszintén sajnálom. Valóban, úgy hittem, a káplán min-
denre megtanította.
– Hát nem éppen mindenre, attól tartok – vágott vissza
Mária. – Sürgősen beszélnie kell Parker atyával, amint haza-

62
értek. Addig is saját káplánom szigorúan belediktálja mind-
azt, amit tudnia kellene. A gyermeknek nincs anyja, és fele-
lősnek érzem magam érte. Nagyon szeretném azt látni, hogy
megfelelő nevelésben részesül. Most pedig azt javaslom,
hagyja egy darabig imádkozni, lelki üdve érdekében.
– Igenis, hölgyem – felelte Kat alázatosan, és meghajolt.
De amikor Mária elhagyta Erzsébet szobáját, Kat, úgy
vélve, hogy Istenhez nem csak egyetlen út vezet, és mivel
valami nagyon fontos járt a fejében ezen a reggelen, csak na-
gyon rövid ideig hagyta Erzsébetet imádkozni, s egy szűk
negyedóra múltán magához hívta a nyughatatlan gyermeket
az imazsámolyáról.
– Azt hiszem, jó lenne mesével foglalkoznunk – szólt –,
egy szentről szóló történettel, minthogy vasárnap van. Elme-
sélem neked Szent Orsolya történetét, mivel ez különöskép-
pen neked szól. Hiszen Greenwichben a Szüzek Szobájában
születtél, melyet
Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz történetét elbeszélő
faliszőnyegek díszítenek.
Erzsébet letelepedett Kat lábához. Rajongott a mesékért.
– Szent Orsolya brit hercegnő volt, és az apja már szerzett
neki férjet is – fogott bele –, de a lány szűz szeretett volna
maradni, így megegyezett a jövendőbelijével, hogy kap tőle
három év kegyelmi időt, amíg élvezheti szüzességét.
– Mi az, hogy szűz?
– Egy hölgy, aki hajadon, tiszta életű és erényes, így hát
Szent Orsolya ezt az időt a hét tengeren való vitorlázással
töltötte tíz másik nemes szűz társaságában, és mindnek volt
ezer-ezer komornája.
– Ez aztán jó zsúfolt egy hajó lehetett! – jegyezte meg Er-
zsébet.
Kat mosolygott.
– Igen, az volt. De miután elzarándokoltak Rómába, és
számtalan kalandot éltek át, a hajójuk megrongálódott a vi-
63
haros szelektől, mikor a Rajnán hajóztak föl Köln felé,
Germániában, ahol ez idő tájt gonosz pogányok éltek, akik
nem hittek Istenben. Ezek, látva, hogy Szent Orsolya és ti-
zenegyezer szűz útitársa keresztény, megpróbálták kitéríteni
őket a hitükből. De mikor ez nem sikerült, mindannyiukat
megölték.
Erzsébet egy pillanatra elcsöndesedett, próbálva meg-
emészteni, amit utoljára hallott.
– Mindannyiukat? – kérdezte. Néhány pillanatig máshol
jártak a gondolatai.
– Mindannyiukat. – Kat szünetet tartott. – Évszázadokkal
később megtalálták a csontjaikat, és mindannyian az anya-
szentegyház szentjei lettek.
– Hogyan… – kérdezte Erzsébet elcsukló hangon – ho-
gyan ölték meg őket?
Kat készült erre a pillanatra. Sokkal jobb, okoskodott, ha
Erzsébet tőle tudja meg, mint ha valaki mástól, aki hisz Bo-
leyn Anna bűnösségében.
– Sorban letérdepeltették őket, és egy pallossal egyiknek a
másik után levágták a fejét.
– Ez borzalmas – szólt a gyermek.
– Ó, azt hiszem, alig éreztek valamit. Egy szempillantás
alatt történt – nyugtatta meg Kat.
Erzsébet gyászos tekintettel pillantott fel nevelőnőjére.
Kat megsimogatta a fejét, és belenézett a kislány fekete sze-
mébe.
– Ez az… ez az, amit az anyámmal csináltak? – kérdezte
Erzsébet.
– Igen, gyermekem – felelte Kat, tovább simogatva. –
Szegény pára, nagyon bátran halt meg. De minden bizonnyal
nem szenvedett, mivel az egész egy szempillantás alatt lezaj-
lott.
Erzsébet ismét elcsendesedett.

64
 – Rossz dolgokat tett – motyogta.
– Nem, nem tett – mondta Kat határozottan. – Azt mond-
ták, hűtlen volt a királyhoz, és hogy az életére tört. De biztos
vagyok abban, hogy ezek koholt vádak voltak, melyeket az
ellenségei találtak ki azért, hogy megszabaduljanak tőle.
Olyan fondorlatosan folytatták le ellene az eljárást, hogy
atyád, a király is elhitte a vádakat.
– Kik voltak ezek? – kérdezte Erzsébet. Bölcs, mint a ba-
goly, gondolta Kat.
– Néhányan, akik abban az időben a királyhoz közel áll-
tak. – Kat nem akarta megemlíteni Cromwell kancellár ne-
vét, hisz Cromwell még mindig a király legfontosabb tanács-
adója. Attól félt, hogy már így is túl sokat mondott.
– És igazat beszéltek? – Erzsébetnek már sokszorosan a
fejébe verték, főként Lady Bryan és Mária úrhölgy, az igaz-
mondás jelentőségét.
Kat tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie: amit most
mondani fog, döntő hatással lehet Erzsébet jövőbeli sorsára
és lelki nyugalmára, de úgy kellett megfogalmaznia, hogy
akkor se érhesse kritika, ha netán a gyermek valamikor meg-
ismételné.
– A vádesküdtszék úgy vélte, és az ország főrendjei bű-
nösnek találták Anna királynét. De sokan azt mondták, ez
csak ürügy volt arra, hogy megszabaduljanak tőle. – Ez igaz
volt, és vitathatatlan.
Erzsébet mindenesetre nem érte be ennyivel.
– Tehát te nem gondolod, hogy az anyám elkövette azokat
a dolgokat? – makacskodott.
– Isten engem úgy segéljen, nem gondolom – sóhajtott
Kat. – De ezzel iszonyatos bajt hozhatok a fejemre, úgyhogy
kérlek, soha ne ismételd el a szavaimat. Ladym, az anyád ár-
tatlan volt, ez szent meggyőződésem. Soha ne feledd!

65
 – Soha nem felejtem el – jelentette ki Erzsébet ünnepélye-
sen. – De nagy gonoszság, hogy kivégezték, ha egyszer ártat-
lan volt.
– Időnként, gyermekem, ártatlanul kell meghalniuk embe-
reknek. És a királyoknak, akik élet és halál dolgában dönte-
nek, időnként kíméletlen döntéseket kell hozniuk. Bizonyos
vagyok abban, hogy a király őfelsége úgy érezte, azt cselek-
szi, méghozzá helyesen, amit a pillanat követel tőle. Nem
szabad hibáztatnod.
– Bárcsak megmondhatnám neki, hogy rosszul tette, amit
tett! – mondta Erzsébet szenvedélyesen, de aztán, meglátva
Kat rettegő tekintetét, sietett biztosítani: – ígérem, soha nem
fogom megmondani neki. Őszintén ígérem.
– Az ég áldjon, gyermekem – sóhajtott Kat. – Most pedig
gyere, menjünk és labdázzunk! Úgy vélem, elegendő időt
hagytunk neked az imádkozásra.

– Felség – jelentette ki Chapuys, a fekete szemöldökű és

hegyes szakállú császári követ behízelgően –, Erzsébet úr-
hölgy leírhatatlanul bájos. Nagy kincs felséged számára.
– Hmm – morgott a király, aki csak a lábfájására tudott
figyelni. A kelés egyre csúnyább lett, és tudta, hogy hamaro-
san elkerülhetetlen lesz a felszúrása. Igencsak zavaró egy
bajvívásban jeleskedő, minden sportban kiválóan helytálló
férfi számára, ha súlyosbodó betegsége a négy fal közé zárja.
Ez igen rossz hatással volt a király kedélyállapotára. Ráadá-
sul gyors hízásnak is indult, amitől egyre lomhább lett. Mió-
ta az a boszorka felszarvazta, kétségbe vonva férfiasságát,
rákapott a mértéktelen evésre – és ugyanilyen mértéktelen
lett volna a hálószobában is, ha győzte volna erővel.
Még mindig nagyon bántotta, hogy az ifjú milánói her-
cegnő visszautasította mint kérőt, a hercegnő, akinek csábító
portréja arra ösztökélte, hogy levesse gyászruháját, és meg-
kérje a kezét.

66
 „Közöljék őfelségével – mondta a szemérmeden teremtés
–, hogy ha két fejem lenne, az egyiket szívesen a rendelkezé-
sére bocsátanám.” Hogy merészeli! Talán nem ő a legjobb
parti egész Európában? De nem érdekes. Vannak más her-
cegnők is. Talán meg kellene fontolnia ezt a Cléves-it. Hogy
is hívják…?
– Életemben nem láttam még ilyen koraérett gyermeket –
szólalt meg Chapuys. Henrik elnézett a fogadóterem irányá-
ba, ahol kisebbik leánya kecsesen piruettezett, vagy épp be-
lemerült egy ronde-ba, és ráébredt a követ szavaiban rejlő
igazságra. Erzsébet valóban nagyon csinos és talpraesett ifjú
hölggyé fog cseperedni – nemhiába az ő leánya, és Annáé,
ismerte el kelletlenül. Megörökölte anyjától hiúságát, kacér-
ságát és elbűvölő természetét, s mindez már most is látható.
És azok a fekete szemek… Soha nem tudná elfelejteni azokat
a megigéző fekete szemeket, a végzete, hogy soha ne feledje
őket…
Egy napon, gondolta aztán eltökélten, Erzsébetnek férjet
kell találnia. Törvénytelen státusa ellenére bővelkedni fog az
apja szövetségére áhítozó kérőkben. Addig is kiválóan hasz-
nálható mézesmadzagként – nagyon édes mézesmadzagként,
aki a megfelelő időben aztán, vélte, kész veszedelem lesz
bármely férfi számára.
Az ügy, ezzel együtt, le volt zárva, hiszen Henrik túlságo-
san el volt foglalva saját házassági terveivel és egy újabb se-
reg áruló leleplezésével. Miután a húsvéti ünnepeknek vége
lett, Erzsébet Máriával együtt visszament Hundsonba, és nő-
vére ezúttal még keményebben kényszerítette arra, hogy il-
lendően viselkedjék, és adja át magát a hitbuzgalomnak. Er-
zsébetet bosszantotta a rákényszerített szigorú életmód. Úgy
érezte, folyamatosan térdepelnie kell, vagy éppen a tűjével
szorgoskodnia. Hogy mennyire utál varrni! Hogy az milyen
végtelenül unalmas foglalatosság!

67
 Kat igyekezett zabolázni lázongó természetét, ugyanakkor
a maga részéről elkényeztette: édességet csempészett a tanu-
lószobába, a lehető legizgalmasabb történeteket olvasta fel
neki, együtt kuncogott vele holmi csacska tréfákon és a
fennhéjázó hivatalnokokon – s mindeközben a maga kifino-
mult módján nevelte.
Kat órái magával ragadták Erzsébetet. Hamarosan rájött,
hogy tanulni nagyszerű dolog. Szorgalmas diáknak bizo-
nyult. Mindennap korán és derűsen ébredt, és igyekezett mi-
hamarabb túl lenni az imádságon, majd a reggelin, hogy a
tanulószobába siethessen, és megint megtudhasson valami
újat a lenyűgöző nagyvilágról, amely fokról fokra tárult ki
előtte.
Kat egy abakusz segítségével tanította meg a számokra és
kisebb számtanpéldák megoldására.
– Ha van öt cseresznyém, és ebből megeszek kettőt, hány
marad?
Erzsébet az ujjain számolt.
– Három! – felelt rövidesen.
– Jól van – mosolygott Kat, lenyűgözve a gyermek tehet-
ségétől.
Kat megtanította a betűvetésre, újabb és újabb betűsorokat
íratva vele egy füzetbe. Erzsébet hamarosan képessé vált a
neve leírására, s már csak idő kérdése volt, mikor fog egy-
szerű mondatokkal is kísérletezni.
Kat királyokról és királynékról mesélt neki, akik az ősei
voltak. Különösen szerette hallgatni azt a történetet, melyben
Hódító Vilmos megnyeri a hastingsi csatát, vagy azt, mely-
ben Philippa királyné sikeresen emel szót Calais polgáraiért,
de a kedvenc története tulajdon nagyapjáról, VII. Henrikről
szólt, aki legyőzte a gonosz Púpos Richárd királyt a
bosworthi csatában, s ezzel ő lett az első Tudor király. Er-
zsébet borzongással hallgatta, Richárd hogyan ölette meg sa-
ját hercegi unokaöccseit a Towerben. Azon a véleményen

68
volt, hogy tökéletesen megérdemelte a sorsát. Hogy mennyi-
re csodálta győzedelmes nagyapját! Egy napon Kat kiterített
előtte egy térképet.
– Itt láthatod a Brit-szigeteket – kezdte. – Ez itt Anglia, ez
Wales, ez pedig Írország. Atyád, a király mindhárom felett
uralkodik.
– És ez itt micsoda? – kérdezte Erzsébet, a térkép tetejére
bökve. Szeretett előreszaladni a következő leckéhez.
– Ez Skócia, és unokafivéred, V. Jakab a királya. Nos, a
tenger túlpartján – látod, itt a Csatorna – terül el Franciaor-
szág, és atyád Franciaország királya is, a vér jogán.
– Atyám hatalmas uralkodó! – lelkesedett Erzsébet.
A következő térkép, amelyet Kat előhúzott, a mennybol-
tot ábrázolta, a Föld körül keringő bolygókkal. Volt egy má-
sik is, az állatövi jegyek tarka színeivel.
– Nézd, itt van a te csillagképed, Erzsébet úrhölgy. A
Szűz. Okos, de szerény, és persze erényes.
– A Szűz – ismételte Erzsébet. – Ez azt jelenti, hogy szűz
vagyok, mint Szent Orsolya?
– Drága gyermekem, azt jelenti, míg meg nem házasodsz
– válaszolt Kat mosolyogva.
– Tehát házasságom után már nem a Szűz lesz a csillag-
képem? – értetlenkedett a kislány.
– Mindig az lesz, hiszen ebben a jegyben születtél. De egy
lány, mikor férjhez megy, többé már nem szűz.
– Miért?
– Mert a szüzesség olyasvalami, amiről le kell mondania
férje kedvéért – válaszolta Kat, nem kívánva túlságosan be-
lemenni a részletekbe.
Erzsébet, ahogy visszaemlékezett A türelmes Griselda
borzasztó történetére, nem igazán rokonszenvezett azzal a
gondolattal, hogy bármiről is le kellene mondani egy férj
kedvéért. Már rég eldöntötte, hogy ha felnő, bármit megtesz,

69
amire megkérik, de ha valaki parancsolgat neki, annak nem
engedelmeskedik.
Erzsébet legjobban a táncóráit szerette. Könnyedén tanul-
ta meg a ronde, a salterello, az allemagne és a basse elegáns
tánclépéseit, akárcsak az előkelő, lassú és méltóságteljes
pavane-t, és minden lendületét beleadta a szilaj brawlba és
dzsiggbe, a megfelelő kopogós lépésekkel, ugrásokkal és
perdülésekkel.
– Bravó! – kiáltotta ilyenkor a tánctanár, Kat pedig tap-
solt, csodálva Erzsébet kecsességét, eközben arra emlékez-
tetve magát, hogy meg kellene zaboláznia a gyermek hiúsá-
gát, hisz Erzsébet egyszerűen imádta csillogtatni a képessé-
geit. De Kat nem ért el ebben komoly eredményeket, mert
mostanra maga is a kislány elbűvölő bájának hatása alá ke-
rült. Különben is – gondolta, mikor Erzsébet elengedte a füle
mellett egy újabb halovány felszólítását, hogy talán ne néze-
gesse magát annyit a tükörben –, egy király leányának kell,
hogy legyen bizonyos önbizalma, különösen egy olyannak,
akit törvénytelen gyermekké nyilvánítottak, s aki kénytelen
viselni ennek minden hátrányos következményét.
Erzsébet a lovaglásban is egészen kiemelkedő képessé-
gekről tett tanúbizonyságot. Első pónijának hamar kiismerte
minden csínját-bínját, s hamarosan áttért egy engedelmes po-
roszkára. Lovászok kíséretében, Kattel az oldalán mindennap
kilovagolt a Hundson, Hatfíeld, Hertford, Enfield, Elsynge
és Ashridge környéki parkokba, ahol tágas gyermekkorának
palotái álltak. Felváltva lakott bennük, s hagyta el őket, hogy
sor kerülhessen az esedékes felújításra. Szívesen szegődött
Kat mellé hosszú kora reggeli sétáin a friss levegőn, tekintet
nélkül az időjárásra. Ha hideg volt, próbálta tartani nevelő-
nőjével a lépést: szaporán kellett járniuk, hogy ne fázzanak.
A délutánt rendszerint nyelvtanulással töltötte.
– Egy király leányának sok nyelvet kell ismernie, hogy
társaloghasson a külföldi uralkodókkal és követekkel –

70
mondta neki Kat, és áldotta haladó szellemű apját, aki meg-
taníttatta franciául, olaszul, spanyolul és hollandul, így be-
avathatta fogékony tanítványát mindezen nyelvek rejtelmei-
be. Erzsébet gyorsan tanult – megvolt hozzá a tehetsége –, s
hamarosan már képes volt arra, hogy egyszerű beszélgetése-
ket folytasson nevelőnőjével mindeme nyelveken.
Egy napon Erzsébet belebotlott személyzetének egyik tag-
jába, amint az a tanulószoba takarítása közben danolászott,
méghozzá egy igen különös és dallamos nyelven.
– Mi az, amit énekelsz? – kérdezte a szalmaszín hajú, bú-
zavirágszemű nőt, aki sietősen lejtett egy bókot előtte.
– Ez egy régi walesi ballada, hölgyem – válaszolt mulat-
ságos, éneklő hangján. – Az a címe, hogy Carol Llygoden yn
y Felin – vagyis Egérke a malomban.
– Vidám dalocska. Megtanítanád nekem?
– Ó, nem tudom, hölgyem – hebegett a nő. – Végeznem
kell a dolgom.
– Engedelmeskedned kell nekem! – szólt Erzsébet ellent-
mondást nem tűrő hangon. – A király leánya vagyok.
– Igen, hölgyem, hogyne, hölgyem – motyogott. –Ezt
szabad, egészen biztos.
– Hogyne lenne szabad! Te vagy Blanche, nem igaz?
– Blanche Parry, engedelmével, hölgyem.
– Üljünk csak le ide. – Erzsébet egy ablakmélyedéshez
vezette Blanche-t, aki kezdetben tétovázva, aztán növekvő
önbizalommal tanítgatta Erzsébetet a dalra, sorról sorra, míg
szó szerint meg nem tanulta az egészet.
– Megyek, és eléneklem Katnek! – kiáltotta Erzsébet, és
sietett, hogy eldicsekedjen tökéletes walesi kiejtésével neve-
lőnője előtt.
– Tanultam egy új dalt – jelentette be. – Eléneklem neked.
Kat letelepedett a karosszékére, felfüggesztve a szegest,
amivel éppen foglalatoskodott.

71
 – Hallgass csak ide! – utasította a gyermek. És elénekelte
a walesi éneket, a legkisebb döccenés nélkül, tiszta hangon,
hamisítatlan walesi nyelven. Kat csodálattal hallgatta, és
megtapsolta a végén.
– Hol tanultad ezt? – kérdezte döbbenten.
– Blanche Parrytől. Azt szeretném, hogy ezentúl is tanít-
son walesiül.
– Nagyon helyes – jelentette ki Kat. – Nagyapád, VII.
Henrik félig walesi volt, és Wales hajdani fejedelmeitől
származott. Walesben született, Pembroke-ban, és a Tudor
név, családod neve, szintén walesi név. Gondoskodom arról,
hogy Blanche-nak legyen hetente egy vagy két órája, hogy
megtaníthasson téged a walesi nyelvre.
Így is történt. Blanche nem rendelkezett éppen kimagasló
tanári képességekkel, de arra azért alkalmas volt, hogy dalo-
kat és verseket tanítson Erzsébetnek, s lefordítsa őket a szá-
mára. Az együtt töltött órák alatt Blanche-ban elragadtatott
tisztelet alakult ki eleven kis növendéke iránt, akit olyannyi-
ra érdekelt egy leigázott nép története és hagyományai, s aki
oly barátságos és kedves volt vele.
Egy napon Erzsébet egy piros szalaggal ajándékozta meg,
mondván, szerinte nagyon csinosan mutatna Blanche hajá-
ban. A nő alig jutott szóhoz az elérzékenyüléstől. Mikor
visszanyerte az önuralmát, térdre borult.
– Örökké kegyednek fogok szolgálni, hölgyem, Isten en-
gem úgy segéljen – jelentette ki odaadóan. Erzsébet elmoso-
lyodott. Igazán jólesett neki, ahogyan Blanche megköszönte
az ajándékot.
– Szeretném is, ha így lenne! Velem kell maradnod.
– Kegyeddel maradok, ígérem! – kiáltott a walesi nő.

72
 4

1539
A Whitehall palota zsúfolásig megtelt emberekkel, mikor
a hatéves Erzsébet kisszámú kíséretével megérkezett a kará-
csonyi idényre. Boldog várakozás volt a levegőben, s erre
nem csak a közelgő ünnepségsorozat adott okot.
– Alig várom, hogy találkozhassam új mostohaanyámmal
– jelentette ki Erzsébet, mikor a főkamarást követve felkeres-
te a számára előkészített lakosztályt, melynek ablakai a Lon-
donon kanyarogva hömpölygő Temzére néztek.
– Nos, ladym, türelmesnek kell lenned, mivel amennyire
tudom, ő még mindig Calais-ban vesztegel, várja a megfelelő
szelet – mondta Kat, kinyitva egy utazóládát.
– Oly sok előkelő hölgy van az udvarnál! – Erzsébet
ámulva nézte fényűző ruháikat, ékszerekkel ékesített főkötő-
iket s a kifinomultságot, ami áradt belőlük.
– Atyád, a király nyilván az új királyné tiszteletére hívta
ide őket – fejtegette Kat, és ingeket, hálóköntösöket pakolt
elő. – Le merném fogadni, hogy a király néhányukat már ki
is jelölte a királyné udvarhölgyének.
– Azt mondják, nagyon szép. Remélem, hogy kedves is.
– Biztosan az – mosolygott Kat.
A király óriási lelkesedéssel fogadta kisebbik lányát a fo-
gadóteremben.
– Üdvözöllek, Lady Bessym! Mária nővéred már itt van, s
öcséd, a herceg holnap érkezik.
– Nagyon boldog vagyok, Sire – mondta Erzsébet elra-
gadtatva, hogy ismét apjával lehet. – Úgy várom, hogy lás-
sam az öcsémet. Nem gyakran találkozom vele, de igen sokat

73
gondolok rá. És varrtam neki egy újabb inget. – Savanyú ké-
pet vágott.
Henrik király mosolygott.
– Biztosan csodásan fog mutatni ebben az ingben, bármi-
lyen kelletlenül készítetted is el.
– Ó, Sir, de hát… – tiltakozott Erzsébet.
– Nem érdekes. Emlékszem, mikor kisfiú voltam, bosz-
szankodtam, miért kell bent ülnöm a házban, és irkálnom,
miközben odakint gyakorolhatnám a bajvívást vagy a célba
lövést. Ugyanezt éreztem, amikor király lettem, és azt vettem
észre, hogy minden időmet lefoglalják az államügyek, mi-
közben minden vágyam az volt, hogy vadászni mehessek…
Hirtelen abbahagyta a régi szép időkre való visszaemlé-
kezést: mikor még a nyeregben és a hálószobában egyaránt
olyan volt, mint egy ifjú isten, mikor a világ még hihetetlen
ígéreteket tartogatott számára, mikor Katalinnal lobogtak az
egymás iránti szerelemben. Ez még azelőtt volt, hogy a Nagy
Ügy megmételyezte volna az életét. Katalin immár négy éve
halott, Anna is, az az átkozott, aztán Jane… ő pedig pocakos,
korosodó férfi, aki éppen negyedszeri nősülését tervezgeti,
hogy minél több trónörökössel lássa el országát, és abban
reménykedik, hátha még egyszer utoljára megtalálja a sze-
relmet, mielőtt az örökkévalóság magához szólítja.
– Mi ketten igen egyformák vagyunk, Bessy – szólt szo-
morúan. – Tesszük, ami a kötelességünk, de vágyaink elle-
nében. – Erzsébet megborzongott, hogy ezt hallja az apjától.
– Igyekszem hozzád hasonló lenni, Sire – mondta lelke-
sen.
Henrik ránézett erre az izzó vörös hajú kisleányra, aki
Anna iránti eszeveszett vágyából született, s megfogant már
a házasságuk előtt.
– Olyan vagy, mint én – szólt az apja. Valóban annyira
hasonlít rá, hogy kétség sem férhet hozzá, hogy az ő leánya.
Habár voltak egyesek, akik ezt az Anna ellen felhozott vádak
74
fényében kétségbe vonták. De Erzsébetben nagyon sok van
őbelőle – és az anyjából is, ismerte el a király, vagyis inkább
ami jó volt az anyjában, az megvan benne, s ez minden talál-
kozásukkor egyre nyilvánvalóbb. Örökölte Anna szellemes-
ségét, humorérzékét, erős egyéniségét, igéző szemeit…
Hogy ezek a szemek mennyire elbűvölték! Valóban megcsal-
ta őt mindazokkal a férfiakkal? Hinnie kellett ebben. És most
mégis kétségek gyötrik. Hát soha nem szabadul meg Boleyn
Annától?
De Anna nincs többé. Ez itt, aki előtte áll, Anna leánya,
egy kislány, akit ő fosztott meg az anyjától. Jogosan, persze.
Helyesen tette, amit tett, maradéktalanul helyesen. És most
ez az űr is be lesz töltve.
– Szívesen találkoznál új mostoháddal? – kérdezte.
– Ó, hogyne, Sire. Úgy hallom, nagyon szép.
– Így is van, azt mondják. Cromwell kancellár azt állítja,
ragyogóbb a napnál és a holdnál. Holbein mester megfestette
nekem a hasonmását. – A kebléből elővett egy parányi ele-
fántcsont dobozt, mely rózsabimbó alakúra volt kifaragva, s
leemelte róla a fedelét, hogy megmutassa a gyermeknek, ami
benne rejlett. Egy hölgy képe volt, finoman lehunyt szem-
mel, halovány pírral bársonyos arcán s egy mosoly ígéretével
vörös ajkain.
– Valóban gyönyörű! – kiáltott Erzsébet, s arra gondolt,
milyen nemes és kedves vonásai vannak a hercegnőnek.
Henrik csak bámulta a miniatúrát.
– Anna! – sóhajtott. – Cléves-i Anna. Adja az Úr, hogy
mielőbb itt legyen!
*
Másnap Mária úrhölgy elkísérte Erzsébetet közös öccsük,
Edward herceg meglátogatására. A kisfiú kétéves volt, és
igen komoly. Pazar gyermekszobájának padlóján ülve talál-
ták, körülötte építőkockák, fából készült miniatűr tőr és
pajzs, aranycsörgő, búgócsiga, falovacska, valamint egy csi-
75
nos fehér pudli, amely, mint Erzsébet visszaemlékezett, va-
laha a kisfiú anyjáé, Jane királynéé volt. A dajka, Penn kis-
asszony, ez az egyszerű nő, fehér köténnyel galambszürke
ruhája felett, felállt, mikor a király leányai beléptek, és haj-
bókolt előttük.
Erzsébet mélyen meghajolt a herceg előtt, aki fölnézett, és
rászegezte jégkék tekintetét. Széles karimájú tollas kalapja és
főkötője alól kikandikáló egyenes szálú haja igen szép volt,
gömbölyű orcája rózsás, szája cseresznyepiros, álla csúcsos.
Penn kisasszony fölvette az ölébe.
– Üdvözöld nővéreidet, Mária úrhölgyet és Erzsébet úr-
hölgyet!
– Isten hozott, Mária úrhölgy, Lady Lisbeth – selypített a
kisgyermek. Nem mosolygott.
– Ajándékot hoztam neked, fivérem – szólt Erzsébet, oda-
adva a remekbe szabott gyolcsinget. Edward kinyújtotta pu-
fók kezét, hogy átvegye az ajándékot, egy röpke pillanatig
elmerült a tanulmányozásában, majd érdeklődését veszítve,
továbbadta a dajkájának.
– Meggyőződésem, hogy nagyon csinosan fog mutatni
benne, hölgyem – mosolygott Penn kisasszony.
– Fölvehetem? – kérdezte Erzsébet, letelepedve a dajka
mellé, és helyet csinált az ölében. A dajka óvatosan fölemel-
te a gyermeket, és elégedett mosollyal Erzsébet ölébe ültette.
– Herceg uram igen forró – mondta a kislány, megérezve
a szorosan magához ölelt parányi testből áradó hőt. – Nem
igaz, kis öcsém?
A kisgyermek ráemelte jéghideg tekintetét. Mintha az ap-
ja nézett volna rá.
– Nem akarsz rám mosolyogni? – sürgette Erzsébet gri-
maszolva. A herceg alig reagált.
– Hamarosan meg is szólal, hölgyem – jósolta a dajka.
Erzsébet finoman megcsiklandozta. A herceg ugrott egyet
a karjaiban, majd kuncogni kezdett.
76
 – Igen ügyesen bánt vele, hölgyem – jegyezte meg Penn
kisasszony. – Komoly gyermek, és ritkán mosolyog.
Ekkor Edward már javában vigyorgott Erzsébetre.
A kislány visszamosolygott, és összedörgölte vele az or-
rát.
– Most fölvehetem én? – kérdezte Mária. A dajka átadta
Edwardot, és Mária a térdére ültette, dudorászott neki, ba-
busgatta, s szorosan magához ölelte. A fiúcska néhány pilla-
natig tűrte, majd igyekezett kiszabadulni az öleléséből, látha-
tó csalódást okozva ezzel Máriának. Odatotyogott a játékai-
hoz, fölszállt a falovacskájára, s máris száguldozott körbe-
körbe a szobán, egy képzeletbeli vadat üldözve.
– A királyné érkezésétől kezdve – szólt nővéréhez Erzsé-
bet – azt remélem, mindannyian együtt élhetünk az udvarnál.
Mária kétkedve pillantott rá.
– Meg kell várnunk atyánk és új mostohaanyánk döntését.
Ebben a pillanatban Edward állt meg előttük.
– Hajoljatok meg! – sipította dölyfösen. A nővérei megle-
petten néztek rá, és tétováztak. – Hajoljatok meg! – ismétel-
te. – Király leszek, mint az apám!
Mindketten fölegyenesedtek, visszafojtották a kikívánko-
zó mosolyt, és mélyen meghajoltak előtte.
– Fölállhattok – utasította őket, tökéletesen utánozva Hen-
rik királyt. Nővérei engedelmeskedtek. –Most pedig távoz-
hattok – mondta Edward. Penn kisasszony csak rázta a fejét
ilyen pimaszság hallatán.
Távoztában Erzsébet elővett a zsebéből egy ragadós mar-
cipándarabkát, és a dajka kezébe nyomta.
– Adja ezt a hercegnek – suttogta.

A karácsony ünnepségek forgatagában telt, miközben

mindenki türelmetlenül várta az új királyné érkezését. Most
már javában folyt az újévköszöntő ünnep, Whitehall nagy-

77
terme emberekkel volt telezsúfolva, gyertyák ragyogtak, tűz
ropogott a nagy kandallóban, a kutyák ételmaradékok után
kutattak a földön, a szolgák vizeskancsókkal járták kereszt-
be-kasul a termet, hogy teletöltsék a poharakat. Erzsébet ha-
tártalanul jól érezte magát. Az udvari tréfamester azt a bünte-
tést rótta rá, hogy meg kell csókolnia a teremben tartózkodó
tíz legcsinosabb úriembert. Mindenki, apját is beleértve, vi-
dáman harsogott, mikor először emezt a férfiút választotta ki,
azután amazt, majd csukott szemmel és összecsücsörített
szájjal csókot nyomott mindegyikük arcára. Végül majd
szétpukkant ő is a nevetéstől, olyannyira, hogy egy kis időre,
sajgó oldalát fogva, abba kellett hagynia a játékot, míg újra
levegőhöz nem jutott.
– És mi lesz velem? – kiáltotta a király színlelt méltatlan-
kodással. – Hát nem én vagyok a legcsinosabb férfiú a te-
remben? – Erzsébet, levegő után kapkodva, odaszaladt hoz-
zá, és nagy csókot nyomott a szájára. Az udvaroncok tapsol-
tak és éljeneztek.
– Hát persze hogy te vagy, Sire – mondta zihálva.
Ebben a pillanatban libériás hírnök lépett be a terembe, és
valamit súgott a király fülébe. Henrik szélesen elmosolyo-
dott, kihúzta magát, hogy érvényesüljön uralkodói termete,
és csöndre intette a társaságot.
– Nagyszerű hírek, uraim és hölgyeim! Cléves-i Anna
hercegnő épségben megérkezett országunkba, pillanatnyilag
Rochesterben tartózkodik. Mit gondolnak? Egyetlen pillan-
tást se vessek rá az ünnepélyes fogadtatásig, avagy lovagol-
jak azonnal Rochesterbe mint epekedő kérője, hogy táplál-
jam a szerelmét?
A társaság, az elfogyasztott bor hatásától sem egészen
függetlenül, hangos tetszésnyilvánítással hagyta jóvá az
utóbbi tervet. Erzsébet hamarosan ott állt szemben a palota-
udvar előtt összegyülekezett tömeggel, amely éppen búcsút

78
intett a királynak és a kíséretéül kiválasztott nyolc
nemesúrnak.
– A szőrmebunda, Sir Anthony! Az ajándékom a herceg-
nőnek! Emlékszel rá? – kiáltotta a coboly-prémbe bugyolált
Henrik, amint fölugrott a nyeregbe.
– Itt van nálam, Sire – mosolygott Sir Anthony Browne.
A király boldogan somolygott, kalapját erősen a fejébe
nyomta, és búcsút intett bámuló udvaroncainak.
– Hamarosan mindannyian viszontlátjuk egymást, azután
irány Greenwich, ahol az esküvőt tartjuk! Isten veletek!
– Isten gyorsítsa meg kegyelmetek útját! – kiáltották az
urak és hölgyek. – Csak rajta, vén kecske? –mormogta vala-
ki, és Erzsébet meghallotta.
– Én is mehetek? – kiáltotta izgatottan, mikor a király
megfordult a lovával.
– Ma este nem, Bessy! Azért megyek, hogy szerelmet éb-
resszek a hercegnő szívében. Kisleányok ilyenkor útban le-
hetnek – válaszolt az apja kedélyesen, aztán elindult kísérete
élén, és kilovagolt a palota kapuján.

79
 5

1540-41
Senki nem tudta, hogy mikor tér vissza a király, így a fő-
kamarás bejelentette: az újévi ünnepséget a terv szerint meg-
rendezik a király távollétében. Erzsébet a nap nagy részét a
szobájában töltötte Kat társaságában. A tűz előtt térdelve
kártyákat tűztek az aznap este kiosztandó ajándékokra.
Késő délutánra járt, s odakint már sötét volt, mikor Erzsé-
bet a szája elé kapta a kezét:
– Jaj, elfelejtettem! Megígértem Mária úrhölgynek, hogy
vele együtt részt veszek az esti istentiszteleten a kápolnában
– kiáltotta.
– Ne aggódj – mondta Kat a homokórára pillantva. – Ha
sietünk, nem fogunk elkésni.
Elővette Erzsébet köpenyét és kesztyűjét, segített az öl-
tözködésben, majd a csigalépcsőn lekísérte az udvarra. A ká-
polna az udvar túloldalán állt, s színes üvegablakain átszűrő-
dött a gyertyák pislákoló fénye. Mária már nyilván odabent
imádkozik.
Erzsébet hirtelen mind hangosabb patakopogásra lett fi-
gyelmes. Kattel együtt hátralépett, hogy ne állja el az útját a
közelgő lovasoknak. Mikor átügettek a kapun, Erzsébet egy-
szeriben nagyon izgatott lett. Végre láthatja atyját, a királyt,
aki igazán hamar visszatért ahhoz képest, hogy előző este
milyen csintalan tervei voltak. Izgatott volt, aztán meg za-
varba jött, mert apja nem különösebben emlékeztetett boldog
vőlegényre. Sőt, kifejezetten dühösnek tűnt. Ráadásul úgy
látszott, észre sem veszi kislányát. Rosszkedvűen lepattant a
lóról, aztán elsietett a lakosztálya felé. A kíséretében álló

80
nemesurak megnyúlt arccal, biztonságos távolságból követ-
ték. Istállófiúk siettek eléjük, hogy átvegyék a lovaikat.
Erzsébet és Kat döbbenten nézett egymásra.
– Miért ilyen ingerült az apám? – kérdezte Erzsébet.
– El sem tudom képzelni – felelt Kat. – Siessünk, höl-
gyem, még elkésünk a kápolnából.
Mikor sietősen beléptek a kápolnába, Mária rosszallón
pillantott fel, majd szó nélkül visszatért imádságához. Erzsé-
betnek igen nehezére esett odafigyelni, így csak gépiesen
mondta a responzóriumot. Miért tűnt az apja olyan rémisztő-
en dühödtnek?
Beleborzongott a balsejtelmébe. Mostanra már jól tudta,
hogy mikor az apja dühöng, rossz dolgok szoktak történni.
Dühe sokkal riasztóbb, mint bármely más férfié, hiszen ha-
talma van élet és halál fölött. Volt már, akinek a halálát
okozta… Közelebb húzódott Kathez, és megfogta a kezét.
Henrik haragos tekintettel foglalta el helyét az emelvé-
nyen, mikor a lakoma elkezdődött. Ott tornyosodott éksze-
rekkel díszített ruhájában, kopaszodó, őszülő fején tollas ka-
lapjával, és látványosan füstölgött. Helytelenítő pillantásokat
vetett az udvaroncokra. A fogadóterem csöndes volt, a szo-
kásos duruzsolás helyett elnyomott köhögéseket, szipákolá-
sokat és visszafojtott sóhajokat hallhatott. Észrevette leánya-
it, amint aggodalmas tekintettel néznek rá az emelvényen ál-
ló asztal túlsó végéről. Őket is becsapták, akárcsak az apju-
kat. Azt várták, hogy lesz egy mostohaanyjuk, ő pedig azt,
hogy egy felesége, akit szerethet. Majd felrobbant a dühtől.
Hol van az a mihaszna Cromwell? Itt kellene lennie! És
íme, itt is van, csupa nyájasság és mosoly, holott uralkodója
után lép a terembe, ami késésnek számít. Bár, gondolta Hen-
rik, az udvariatlan viselkedés most a legkevesebb.
Cromwell tekintete találkozott a királyéval. Lefagyott a
mosoly az arcáról. Az udvar egy emberként, lélegzet-
visszafojtva figyelte őket. Erzsébet, aki egy kicsit le volt ma-

81
radva, egyszerre megértette, hogy Cromwell kancellár vala-
milyen módon megsértette az atyját. Szóval ezért van ilyen
rossz hangulatban a király! A dolgok kezdtek összeállni.
– Hiányoltuk visszatérésünkkor, kancellár úr – szólt Hen-
rik vészjósló, feszült hangon.
– Esedezem felséged bocsánatáért – felelte Cromwell be-
hízelgőn. – A lakomához öltöztem át. Csak egy órája jutott
tudomásomra, hogy felséged egyáltalán visszatért.
– Visszatértünk, kancellár úr, mivel nem volt miért
Rochesterben maradni. – A király hangja jéghidegen szólt.
– Azt állítja felséged, hogy Anna hercegnő nem volt ott?
– kérdezte Cromwell. Az udvaroncok mohón itták a szavai-
kat.
– Ó, dehogynem, kancellár úr. Ott volt.
– Megnyugtató ezt hallani – locsogta Cromwell. – És el-
nyerte felséged tetszését a királyné?
A király fenyegetőn hajolt előre.
– Nem tetszik nekem. Nem tetszik nekem! – A király sza-
vai szaggatottan kopogtak. – Egyáltalán nem megfelelő,
szemben azzal, amit kancellár úr és cimborái mondtak. S ha
tudtam volna, amit most tudok, soha nem engedtem volna az
ország területére lépni.
Visszahanyatlott a székébe. Úgy nézett ki, mint áldozatára
lecsapni készülő oroszlán.
– Hogyan orvosolja, Cromwell kancellár úr? Hogyan or-
vosolja?
Cromwell mérhetetlenül le volt sújtva.
– Sire, a szerződés a felek kölcsönös egyetértése mellett
aláíratott. Nehézségek adódhatnának, ha… – Mikor a király
arcára pillantott, gyorsan hozzátette: – De természetesen
gondosan meg fogom vizsgálni, lehetséges-e valamilyen
módon visszalépni.

82
 – Találhatott volna egy jobbat is – szólt a király. –Ha már
bevitt engem ebbe a zsákutcába, ki is kell juttatnia innét!
Miután Cromwell elkotródott, mint valami kóbor kutya,
amelynek alaposan ellátták a baját, Henrik biccentett a zené-
szeknek. Elkezdtek játszani, az udvaroncok pedig hálásan
fecsegtek tovább, ezúttal fojtott hangon. Erzsébet kellemet-
lenül érezte magát. Ez nem az a boldog újévi ünnepség volt,
amelyet elképzelt magának, és attól félt, mégsem lesz új
mostohája. Azt nem értette, miért, hisz Anna hercegnő olyan
imádnivaló volt azon a képen. Mi nem tetszett rajta az apjá-
nak?
Észrevette, hogy apja éppen a balján ülő Norfolk herce-
gével zsörtölődik.
– Az utolsó földönfutó is azt veheti feleségül, akit szeret –
panaszkodott Henrik –, de a fejedelmeknek olyat kell elven-
niük, akit mások szemelnek ki számukra. Mások? Hát lehet
ilyen téren mások ízlésében bízni?
– Csúnyán elbántak felségeddel – jegyezte meg a herceg,
együtt érzőn rázva a fejét. – Semmi kétség.
– Valóban – felelt Henrik szomorúan. – De vajon feltétle-
nül igába kell hajtanom a fejem? Hogyan lehetne ezt még
orvosolni?
– Bíznunk kell abban, hogy Cromwell kancellár megtalál-
ja a megoldást, Sire – nyugtatta meg a herceg. Erzsébet meg-
lepetéssel vette észre, hogy a szája huncut mosolyra húzódik.
Az udvar másnap átköltözött Greenwichbe, függetlenül
attól, hogy senki nem tudta, sor kerül-e vagy sem a királyi
esküvőre. Előző este a király igen korán otthagyta az ünnepi
lakomát, s azóta senki sem látta, Cromwell kancellár pedig
valamerre elbujdosott.

Indulás előtt Erzsébet búcsúlátogatást tett Edward kis öcs-

csénél, aki hamarosan Hertford kastélyába indul. Többször is

83
találkozott fivérével az elmúlt napok során, aki most már jól
ismerte, és lelkesen üdvözölte.
– Lisbeth! – sikoltott, mikor nővére belépett a szobába, és
kitárt karral rohant felé, hogy átölelje. Időnként igen dölyfö-
sen viselkedett, de mégiscsak imádni való kisgyermek volt,
és Erzsébet szíve túlcsordult az iránta érzett szeretettől.
A nő, aki Edwardra vigyázott, bókolt Erzsébet előtt. A
kislány megtorpant. Lady Bryan volt az.
– Erzsébet úrhölgy, isten hozott – mondta kimérten.
– Köszönöm. – Erzsébet hűvösen biccentett. Még mindig
fájdalmat érzett korábbi nevelőnője átpártolása miatt. – A
herceghez jöttem.
Lady Bryan észrevette a kislány távolságtartását.
– Mindjárt beküldőm Penn kisasszonyt – mondta és visz-
szavonult.
– Greenwichbe kell mennem – közölte Erzsébet Edward-
dal, az ölében ringatva. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam
tőled. Sietnem kell. Az Úr adja, hogy mihamarabb viszont-
lássuk egymást, kedves kis testvérem. És az Úr vigyázzon
rád addig is.
Egy csók, egy bók, és máris kint volt a szobából. Nem lát-
ta a kisfiú arcán végigguruló könnycseppet, mikor az ajtó
becsukódott a háta mögött.
– A király esküvőjét megtartják, mégpedig holnap –
mondta izgatottan Kat, belépve Erzsébet szobájába. –Most
hallgattam ki néhány udvaronc beszélgetését.
– Vajon én is ott leszek? – kérdezte Erzsébet, fölnézve a
könyvéből. – Fölvehetnem az új kék ruhámat.
– Nem vagyok biztos benne, ladym – felelt Kat tétován. –
Várd meg, hogy meghívjanak.
– Remélem, így lesz – szólt a gyermek. – Holnap van víz-
kereszt. Ünnepség lesz, és mulatozás. Annyira szeretnék ott
lenni!

84
 Nyugtalanul várakozott. Órák teltek el. Nem történt sem-
mi. A király nem küldött érte.
Erzsébet másnap késő reggel keserű csalódottsággal vette
tudomásul, hogy az esküvő már le is zajlott a kápolnában,
magánszertartás keretei között.
– Ne törődj vele – mondta Kat –, az a jó hírem van szá-
modra, hogy ma este csatlakoznod kell őfelségéhez a fogadó-
termében. Álarcos előadás lesz, és tánc. Szokásos vízkereszti
ünnepség.
Erzsébet tapsikolt örömében. Ezt szerette a világon a leg-
jobban…
– A kék ruha, azt hiszem – szólt Kat mosolyogva.
A király, a jóféle bortól némileg ittasan, mogorva hangu-
latban nézte a komédiásokat, akik nyugtalankodva vitték
színre az előadást, melyben Hymen, a házasság istene meg-
áldja Orpheusz és Eurüdiké nászát, továbbá gyermeknemzés-
re biztatja őket. Jó családból való fiatal lányok bő fehér ru-
hában énekelve dicsőítették a házasság szépségét, s ide-oda
kanyarogva kígyózó táncot jártak.
Erzsébet úgy vélte, az előadás elbűvölő, az ének pedig
gyönyörűen szól, de legalább ilyen érdeklődést tanúsított az
új királyné iránt, aki mereven ült a király oldalán, szögletes
arca mosolyra dermedt. A mosoly érintetlenül hagyta vastag
szemöldök alatt meghúzódó szemét. Nem igazán hasonlít az
őt ábrázoló képre, vélte Erzsébet, és furcsa német ruhája nem
valami bizalomgerjesztő, különös tekintettel a hosszú uszály
bántó hiányára, mely pedig kötelező viselet az udvarnál.
Mély torokhangjánál, mellyel Anna előző nap üdvözölte őt
bemutatása alkalmával, még sokkal rosszabb volt az a szeny-
nyes ruha és állott hal szagára emlékeztető kellemetlen bűz,
amit a hercegnő mindenütt árasztott magából. Mindazonáltal
igen szívélyesnek és mostohaleányai iránt elég jóindulatúnak
mutatkozott, úgyhogy Erzsébet elhatározta, ezzel nem kíván

85
foglalkozni. Már csak azon töprengett, hogy az apja, férfiak
e legdölyfösebbike, vajon mit szól hozzá.
Az biztos, hogy nem tűnt nagyon elégedettnek ifjú felesé-
gével, a szerencsétlen asszony pedig most már szemmel lát-
hatólag halálra volt rémülve, amire minden oka meg is volt,
hiszen Henriket – az elmúlt néhány nap erőlködése után –
végképp cserbenhagyta a jó modora. Mindenki előtt világos-
sá vált őfelsége pocsék kedélyállapota. Szokásával ellentét-
ben ezúttal egyetlenegyszer sem tapsolta meg az álarcosokat,
akik ebből fakadóan némaságba merült közönség előtt voltak
kénytelenek játszani.
Hymen épp most szólította meg őfelségét, emlékeztetve a
rá váró hálószobai örömökre. Erzsébet nem sokat értett a
monológjából, de azt látta, hogy az apja nincs igazán elra-
gadtatva attól, amit hall. Nem tűnt kimondottan vidámnak.
Mikor az előadás véget ért, és a komédiások megköny-
nyebbülten elhagyták a termet, a király udvari bolondja, Will
Somers, néhány vicc segítségével mosolyt próbált varázsolni
az emberek arcára, Henrik azonban továbbra is villámló te-
kintettel, összeszűkült szemmel ült a helyén. Somers hirtelen
úgy döntött, hogy a bohóci sérthetetlenségét kihasználva, fe-
jest ugrik a mély vízbe.
– Talán mi gátolunk meg abban, hogy kedvenc sportodat
űzhesd? Ne húzd az időt, ember! Fektesd le az édes kicsi fe-
leségedet, és keféld meg vitézül!
A király öklével rácsapott az asztalra. Mindenki összerez-
zent.
– Elég legyen! – vicsorgott. – Tartsd a szádat, bolond! Ne
feledd, a királyné és udvarhölgyei is jelen vannak.
Elzavarta Somerst, és ismét jelt adott a zenészeknek.
– Játsszatok! – parancsolta.
A zene megszólalt, dallamos melódia szapora dob-
pergéssel. Henrik kaján pillantást vetett az udvaroncaira.

86
 – Mi a bajotok? – szólt rájuk nyersen. – Hajrá, hajrá, tán-
coljatok!
Néhány úriember sietősen felállt, bókolt hölgye előtt, s a
parkettre vezette. Erzsébet a zene ütemére kopogott a lábá-
val, imádkozva, hogy valaki kérje föl táncolni, mikor egy-
szeriben meglátta a királyt, amint kaján pillantással a király-
néhoz fordul.
– Megtisztelne, Madam? – kérdezte.
Anna királyné zavartan pislogott, és tolmácsához fordult
felvilágosításért, egy tekintélyes méretű német matrónához,
aki végig ott állt mellette.
– Madam, a király felkéri táncolni – vonta össze a matró-
na a szemöldökét rosszallón, mintha ez a világ legfurcsább
és legerkölcstelenebb kívánsága lenne. Henrik ellenséges pil-
lantást vetett rá.
Anna arca elborult, és valamit súgott a tolmácsnak.
– Felség, a királyné nem táncol – jelentette be az erényes
tolmács. – Cléves-ben nem szoktunk táncolni.
– De még mennyire hogy táncolni fog – hallotta Erzsébet
atyja haragos hangját. – Vigyék innen ezt a sárkányt! –
Amint a tiltakozni próbáló matrónát arrébb kísérték, a király
Annához fordult.
– Fölállni! – parancsolta, és kihúzta magát. Ezen aztán
nem volt mit félreérteni. A királyné fölállt, és engedte, hogy
vezessék. Igaznak bizonyult, hogy nem tud táncolni, és az
udvaroncok lélegzet-visszafojtva figyeltek, hogyan botlado-
zik, találja vagy véti el a lépést, s lép teljes erőből a király
lábujjára. A király megvonaglott, de zokszó nélkül sántikált
végig a parketten. Aztán a kínos tánc nagy sokára véget ért, s
a király visszavezette a helyére szégyenében elvörösödő fe-
leségét.
– Most pedig visszavonulunk – jelentette be, mire az ud-
var egy emberként szökkent talpra. Anna udvarhölgyei kikí-
sérték a királynét, a király és kísérői követték őket. Erzsébet
87
hallotta, amint az apja távoztában odasúgja Norfolk hercegé-
nek: „Őszintén megmondom, ha nem állna a világ és orszá-
gom érdekében, a föld minden kincséért sem tenném meg,
amit ma éjjel meg kell tennem!” És kibotorkált a teremből.

Ezután Kat gyorsan lefektette az álmos Erzsébetet. Attól

félt, a kislány túl sok erkölcstelen beszélgetést és találgatást
hallhatott az udvaroncok között.
Erzsébet már számtalan, felnőttek által írt levelet látott
életében. Tudta, hogy mit kell írnia. Tintába mártotta lúdtol-
lat, és elkezdte róni, lassan és körülményesen, tisztán olvas-
ható, gyermekes betűivel:
Engedd meg, hogy a levél által hozzam tudomásodra
odaadó tiszteletemet irántad mint királyné iránt, s feltétlen
engedelmességemet, melyet neked mint anyámnak fogadtam.
Túlságosan fiatal és gyenge vagyok ahhoz, hogy hatalmam-
ban álljon többet is tenni, mint jelen jókívánságaimat küldeni
házasságod kezdete alkalmából. Remélem, hogy felséged is
fog annyi jóindulatot tanúsítani énirántam, mint amekkora
odaadással állok én a szolgálatára.
Ez jól hangzik, gondolta, és talán ráveszi Annát arra, hogy
visszahívja őt az udvarhoz. Jól érezte magát Hertfordban,
ebben a kellemes, vörös téglás, a Lea folyó partján húzódó
kastélyban, mint ahogy örült kis testvére társaságának is,
hisz ritkaságszámba ment, hogy hosszabb időn át egy helyen
lakjanak, de miután már alaposan belekóstolt az udvari élet-
be, alig várta, hogy visszatérhessen.
Kat lépett a tanulószobába.
– Mi az, amit írsz, hölgyem? – érdeklődött.
– Levelet, a királynénak – válaszolt Erzsébet dölyfösen.
– A királynénak? – Kat meg volt döbbenve. – Hadd lás-
sam! – Gondosan elolvasta a levelet, kétszer egymás után. –
Nem vagyok biztos benne, hogy el szabad küldened ezt a le-
velet.
88
 Erzsébet elszontyolodott.
– De ha egyszer annyira vissza szeretnék menni az udvar-
ba! – mondta siránkozó hangon. – Kérlek szépen, Kat!
Kat elgondolkodott egy pillanatra.
– Rendben van – mondta engedékenyen. – Úgy hiszem,
nincs semmi ebben a levélben, ami sértő lehetne. Pecsételd
le, és elküldöm.
Erzsébet a következő néhány napot izgatott várakozásban
töltötte. Bízott benne, hogy visszatérhet az udvarhoz. Előre
örült a lakomáknak, az ünnepségeknek, annak, hogy viselheti
majd szép ruháit, s az uraknak és hölgyeknek, akik mind őt
fogják dicsérni, és neki fognak bókolni. Eltökélte, hogy
megszerzi magának Anna királyné szeretetét, kellemetlen
szagok ide vagy oda – és ő biztosan kieszközli majd a ki-
rálynál, hogy Erzsébet állandó lakosztályt kaphasson az ud-
varnál. Olyan csodálatos lenne!
Ami ezek után történt, komoly megrázkódtatást jelentett
számára.
– Leveled érkezett Cromwell kancellár úrtól – közölte
Kat, belépve a szobájába. Erzsébet izgalmában ugrott egyet,
de közben észrevette Kat komor arckifejezését.
– Mi áll benne? – kiáltott.
– Nem tudom, hogyan mondjam meg neked, gyermekem
– szólt Kat szokatlanul felindult hangon. –Azt írja: A király
parancsa értelmében közölnöm kell, nem szeretne hallani ar-
ról, hogy az udvarhoz jöjjön, a királyné szolgálatára. Azt is
át kell adnom, hogy kegyelmes édesanyja oly mértékben más,
mint ez a nő, hogy nem kellene a vele való találkozást kíván-
nia.
Erzsébet minden előzetes figyelmeztetés nélkül könnyek-
ben tört ki, és bömbölni kezdett. Kat megrémült, hisz a kis-
leány általában olyan nyugodt volt, olyannyira uralkodott
magán.
– És ez mit jelent? – kérdezte zokogva.
89
 – Nem venném én ezt túlságosan komolyan – nyugtatgatta
Kat. – Őfelségének ez egy igen nehéz időszak. A hírek sze-
rint nem boldog a királynéval.
– De az mit jelent, hogy az anyám annyira más, mint ez a
nő, hogy nem kellene kívánnom találkozni vele? – Erzsébet
mostanra abbahagyta a sírást, de ábrázata gyászos volt, és
zavarodottságot tükrözött.
Kat leült mellé, és arrébb tolta a füzetet az asztalon. A
gyermek kezét a maga kezébe csúsztatta, és erősen megszorí-
totta.
– Erzsébet, az édesanyád elbűvölő nő volt. Nem volt gyö-
nyörű, de a férfiak hihetetlenül vonzónak találták. Atyád, a
király hét évig küzdött érte, amiből leszűrheted, anyád meny-
nyire elbűvölő volt. És milyen ügyesen forgolódott a társa-
ságban! Bármit tett, kecsesen tette – táncolt, énekelt, hímzett,
verseket írt, lanton és virginálon játszott. Ami meg az eszes-
séget és szellemességet illeti, csillogott mindkettőben. Kar-
csú volt, tartása csodálatos, mindig elegánsan öltözött, hisz
érzéke volt a ruhákhoz, és igen kevésből is csodát tudott mű-
velni. Sok tekintetben nagyon hasonlítasz rá. Ez már most is
látható.
Erzsébet erőtlenül mosolygott. Mohón itta magába az
anyjáról szóló értesüléseket. Mindeddig nem ismert ilyen
részleteket, és most, furcsa módon, mindez hirtelen tudomá-
sára jutott. Csak egy fényűzően öltözött hölgyre emlékezett,
aki rózsavíztől illatozik, és éppen egy folyosón szalad vele
végig, vagy gyöngydíszes főkötőjét köti meg az álla alatt.
Voltak más, ködös, kevésbé kellemes emlékei is, de ezeket
most nem tudta előhívni, bármennyire igyekezett is. Ez volt
minden, amit az anyjából megőrzött, ezek az emlékek, de
most kiegészítheti őket a Kattől szerzett ismeretekkel.
– A királynak igaza van – folytatta Kat –, Anna királyné
valóban nagyon különbözik édesanyádtól. Nincs esélye arra,
hogy hozzáidomuljon apád nőideáljához, az Úr segítsen ne-

90
ki. Úgyhogy az a benyomásom, a király nagyon megbánta,
hogy egy ilyen nőt vett feleségül. Soha nem ismerné el, de
talán az jár a fejében, mennyire lenyűgözte az anyád annak
idején, és ki tudja, talán most már sajnálja, hogy kivégeztet-
te. Azt hiszem, soha senkit nem fog annyira szeretni, mint
amennyire őt szerette. Megsimogatta Erzsébet kezét.
– Majdnem biztos hát, hogy ezért mondja azt, jobb lenne,
ha nem kívánnál a királynéval találkozni. Nem udvarias,
hogy úgy hívja, „ez a nő”, s úgy tűnik, azt szeretné, ha sem-
miféle kapcsolat nem lenne közte és közted.
– De az is lehet, úgy érti, hogy Anna királyné jó, anyám
pedig rossz volt, s hogy azért nem szeretné, ha találkoznék
vele, mert nem tart erre méltónak.
– Nem nagyon hinném, miután ezt elolvastam. Édesem,
tudom, hogy ez a levél bánt téged, de úgy vélem, csakis
atyád boldogtalanságát tükrözi. Ne tulajdoníts neki túl nagy
jelentőséget. Gyere, mutatni akarok neked valamit.
Kat felállt, és a kíváncsi Erzsébetet a szobájából induló
lépcsőn fölvezette a padlásra. Itt poros, használaton kívüli,
egymásba nyíló szobák voltak. Az első kettő, amelybe belép-
tek, üresen állt, de a harmadik tele volt a Hertford kastély ko-
rábbi lakóinak holmijával. Egy ócska padon két rojtos párna
pihent, majmokat és pillangókat ábrázoló hímzéssel. Színü-
ket megkoptatta az idő. A padlón viseltes falikárpit és meg-
perzselődött szőnyeg hevert összegöngyölve. Voltak ott ócs-
ka ládák, összetört zsámolyok, horpadt páncélok, valamint
egy érdekes, szarvakkal ellátott fejdísz, szegre akasztva. Alig
látszott ki a pókhálók alól. Erzsébet kinyújtotta a kezét, hogy
megérintse. Látta, hogy nagyon finom anyagból készült.
– Ne érj hozzá! – figyelmeztette Kat. – Nagyon-nagyon
régi. Templomokban, képeken láttam effélét. Sok ősöd élt itt
a múltban, valószínűleg valamelyiküké volt. Valójában a
legtöbb holmi, amit itt találsz, föltehetőleg királyi tulajdon-
ban volt valamikor az idők során.

91
 Erzsébetre nézett.
– El sem tudom képzelni, miért nem takarítja ezt itt ki va-
laki. Ezelőtt mindössze egyszer jártam itt, mikor Sir John va-
lamit félre akart tenni. Azt hiszem, nem lett volna szabad, de
alaposan körülnéztem, és akkor történt, hogy találtam itt va-
lami nagyon érdekeset. – Utat tört magának abba az irányba,
ahol egy rakás bekeretezett kép hevert a falnak támasztva.
Erzsébet lázas kíváncsisággal követte. Kat elkezdte végig-
nézni a festményeket. Az első egy felfegyverzett férfi kopott
hasonmása volt. A második egy csinos ifjú hölgy arcképe,
barna bársonyruhában és ugyanilyen főkötőben, pazar nyak-
lánccal, aranyszínű hajjal, kerek orcával, tartózkodó arckife-
jezéssel.
– Ki ez? – kérdezte Erzsébet.
– Ez a néhai Katalin királyné, Mária úrhölgy édesanyja.
Nyilvánvalóan leány korában készült, amikor még nem fá-
sult el a tekintete, és nem volt elhízva sem.
Erzsébet nem tudott nem szánalmat érezni e csinos lány
iránt. Tudta, apja miképpen állította félre s üldözte el az ud-
varból első feleségét, annak csökönyös természete miatt.
Természetesen teljes joggal cselekedett így, de mégis szívbe
markoló volt látni ennek az ifjú hölgynek az arcképét, aki
nyilván kitörő örömmel ment hozzá feleségül s vált király-
névá, s akinek az élete aztán oly szomorú fordulatot vett.
– De nem ez az, amit mutatni akarok – szólt Kat, kerete-
zetlen fatáblát emelve ki a halomból. – Ez az. Ez az édes-
anyád. Anna királyné.
Sötét hajú nő mellképét tartotta Erzsébet elé. Vidám, igé-
ző szem, hosszúkás arc, mosolygó száj. A nő mélyen kivá-
gott fekete ruhát viselt, gyöngyökkel és paszománnyal dí-
szítve, prémmel bélelve. Francia főkötőjét is gyöngyök díszí-
tették. Gyöngysor vette körül sudár nyakát is, melyen B be-
tűt formázó medál lógott. A sérült sötétzöld háttéren arany

92
betűkkel az alábbi latin szavak voltak olvashatók: ANNA
BOLINA UXOR HENRI OCTA.
Erzsébet ámulva nézte. Ilyen volt hát az édesanyja! Ko-
rábban sosem látott képet róla, csak a halvány emlékeire tá-
maszkodhatott. Gyakran tűnődött azon, milyen is lehetett a
külseje.
– Élethű ábrázolás – szólt Kat. – Többször is láttam őt.
Erzsébet meg volt döbbenve, mennyire hasonlít rá a ké-
pen ábrázolt asszony. A fekete szeme, a hosszúkás arca, a
szeplős bőre, a szája. Most ébredt rá, hogy a megtévesztésig
hasonlít Boleyn Annára. Csak vörös haja jelzi, hogy mégis
Tudor-vér csordogál az ereiben. És Kat azt már elmondta,
hogy egyébként is mennyi a hasonlatosság kettejük között. O
is szépen táncol, akárcsak Anna. Már majdnem mesterfokon
játszik lanton és virginálon – a zenetanára azt mondta, tehet-
sége van hozzá. Anna is jeleskedett a hímzésben, ő is szeret-
te a szép ruhákat, és gyönyörű tartása volt. Okos volt, és Er-
zsébet okosnak tartotta önmagát is. A portrét bámulva egy-
szeriben úgy érezte, végre tudja, ki is ő valójában.
– Magamhoz vehetem ezt a képet? – kérdezte.
– Ó, nem tudom – mondta Kat, aki épp azon kezdett tű-
nődni, vajon nem fecsegett-e megint túl sokat.
– Miért ne? Senki másnak nem kell. Kat egy percig aggo-
dalmasan mérlegelt.
– No, ha gondosan elrejted, akkor úgy hiszem, magaddal
viheted. De senki másnak nem szabad látnia.
Erzsébet fogott egy piszkos, ócska festett kelmét, és bele-
csomagolta a képet. Aztán gyorsan Kat után szaladt, le a lép-
csőn, a hálószobájába, ahol a portrét az ágya mögé rejtette.
– Itt senki nem találja meg – mondta.
– Valóban – helyeselt Kat. – Az ágyat évek óta nem moz-
dították el a helyéről. Lehet, hogy eleve a szobába építették.
*

93
 Eztán egy ideig Erzsébet minden este elővette anyja képét
az ágya mögül, és megnézte. Hamarosan minden vonása a
szívébe égett.
– Az anyám a képen azt a B betűs medált viseli – szólt
Kathez egy napon. – Nem lehet tudni, mi történt vele?
– Nem tudom. Minden holmijának nyoma veszett. Miután
bűnösnek találták felségárulás vétkében, teljes vagyonelkob-
zásra is ítélték, és mindene a királyhoz került. Nem tudom, a
király mit csinált a holmijával.
Erzsébet elszomorodott. Nagyon szeretette volna, ha van
valamije, ami az anyjáé volt. Csak egy emléket Annától,
amit bármikor megérinthetne.
*
Tanórái végeztével Erzsébet föltette szalmakalapját, és
rohant, hogy élvezze az augusztusi napsütést. A nagy
hertfordi park tárult a szeme elé, mely zöld és aranyszínek-
ben játszott a forróságban. Csak szaladt előre céltudatosan.
Apró kis alak, krémszínű nyári köntösében. Kat a tanulószo-
ba ablakából figyelte, bámulva gyors növésnek indult ifjú
növendékét.
– Majdnem hétéves – merengett –, de milyen lesz húsz-
évesen?
Mikor visszatért az asztalhoz, és elkezdte halomba rakni a
könyveket, Sir John Shelton lépett be. Láthatólag sietett.
– Egy királyi hírnök érkezett, ott vár lent az udvaron. Épp
most veszik át a lovát. Le kell mennünk. –Kat sietősen be-
rakta a tollakat a tartóba, kisimította a ruháját, és követte a
háznagyot.
Erzsébet éppen csak elhelyezkedett kedvenc tölgyfája ár-
nyékában, és beleharapott az almájába, mikor észrevette,
hogy Kat hevesen integetve rohan felé.
– Gyere, ifjú hölgyem! Fontos hírek érkeztek az udvarból!
Erzsébet talpra szökkent. Rohant a ház felé, s kis híján
megfulladt a szájában tartott almától.
94
 – Mi az? – kiáltott.
– Sok minden – mondta Kat, karját a vállára téve, s így
lökdösve át a nagyterem nyitott ajtaján. Ott állt Sir John, aki
épp egy kupa sört nyújtott át a hírnöknek.
Sir John meghajolt. A gyermek zihálva nézett rá.
– Erzsébet úrhölgy, fontos dolgokról értesültünk. Először
is, a király házassága Cléves-i Anna hercegnővel felbomlott,
miután kiderült, hogy a hercegnőt előzőleg másnak ígérték
feleségül, ennélfogva nem állt jogában házasodni.
– Ó, szegény nő! – kiáltott Erzsébet riadtan, de Sir John
megrázta a fejét.
– Nincs miért szánakoznod rajta, efelől biztosíthatlak.
Őfelsége igen nagylelkűen járt el a hercegnővel. Megfelelő
járandóságot biztosított a számára, valamint a Richmond pa-
lotát, a Hever kastélyt és a Bletchingly majort. Mostantól a
király legkedvesebb nővérének kell tekinteni.
– Ahogy halljuk, igen elégedett a járandóságával – vetette
közbe Kat –, úgyhogy nincs ok az aggodalomra.
A hírnök mosolygott.
– A hírek szerint a király nem volt annyira boldog attól a
készségességtől, mellyel a hercegnő mindent elfogadott, amit
csak fölajánlottak neki – szólt vigyorogva.
– Elég legyen! – mondta Sir John élesen. – Elmehet. To-
vábbi frissítőket kaphat a konyhában. Én fogom a fennmara-
dó híreket közölni Erzsébet úrhölggyel.
A férfi kalapot emelt és távozott. Erzsébet láthatólag meg
volt könnyebbülve, de alig várta, hogy hallja Sir Johntól a
folytatást.
– Melyek a további hírek, háznagy uram? – kérdezte.
Sir John fejével intett Katnek.
– Közölnünk kell veled – szólt Kat –, hogy atyád, a király
újra megházasodott. Van egy új mostohaanyád.

95
 – Még egy? – kérdezte Erzsébet, gyors fejszámolást vé-
gezve. – Ez tehát atyám ötödik felesége.
– Khm, attól tartok, őfelsége nem értene egyet ezzel –
szólt feddőleg Sir John. – Az új Katalin királyné a második
törvényes felesége Jane királyné után. Jól teszed, ha ezt nem
felejted el.
– Nem örülsz, hogy lett egy új mostohaanyád? Egy saját
mostohaanyád? – vetette közbe Kat, látva Erzsébet meg-
szeppent arcát.
– Ki az új mostohám? – kérdezte a kislány.
– Howard Katalin – felelte Kat. – Norfolk hercegének
unokahúga, ennélfogva az unokatestvéred, hiszen az apja
testvére volt anyai öreganyádnak. Azt mondják, nagyon csi-
nos. Bizonyosan nagyon fiatal.
– Mikor találkozhatok vele? – kíváncsiskodott Erzsébet. –
Irány az udvar?
– Most még nem – közölte Sir John. – De ehhez kapcso-
lódik az utolsó hír. Anna hercegnő komoly érdeklődést tanú-
sít irántad. Engedélyt kért a királytól, hogy meglátogathasd,
és atyád beleegyezett. Elindult, hogy megtekintse új birtoka-
it, és most éppen a kenti Hever kastélyban tartózkodik. Hol-
nap odautazol néhány napra. Kat is veled tart.
– Milyen kedves a hercegnőtől! – kiáltott fel Erzsébet.
Meglepődött, és nagyon boldog volt. Persze, a Hever kastély
nem az udvar, de legalább valami környezetváltozást jelent,
ami már nagyon hiányzott neki. Talán lesz tánc meg mulat-
ság…
Sir John rámosolygott Erzsébetre.
– Menj és készülődj!
Erzsébet elszaladt, hogy összekészítse a ruháit a heveri lá-
togatásra. Még soha nem járt ott, s még csak nem is hallott a
helyről, de biztos volt benne, hogy Anna hercegnő elegáns
udvartartást visz a kastélyban.

96
 Sir John nem vette észre, hogy a kislány még hallótávol-
ságban van, amikor Kathez fordult:
– Vajon okos dolog elengednünk oda?
– Semmit nem tud arról a helyről, Sir John – hallotta Kat
válaszát. – És miért ne mehetne oda? Egyszer úgyis meg kell
ismernie anyja életét.
Sir John felmordult, és többet nem szólt. Erzsébet bele-
borzongott, hogy egy olyan helyre utazik, amely ezek szerint
valamilyen módon összefüggésben áll édesanyjával. Ez még
sokkal izgalmasabbá teszi a látogatást.
Mikor a kis lovascsapat felért a dombra, zöldben úszó
völgy tárult eléjük, közepén egy kedélyes kőépülettel, a kas-
téllyal. Erzsébet megsarkantyúzta a lovát, alig várva, hogy
kiélvezhesse az itt-tartózkodás örömeit. Tudatában volt an-
nak, hogy megbecsült vendég, aki szívességet tesz vendéglá-
tójának a jelenlétével.
– Hogyan szólítsam Anna hercegnőt, miután már nem ki-
rályné? – kérdezte Kattől.
– Fenség, gondolom – mondta Kat, elgondolkodva, hogy
lassan újfajta játék lesz ebből: címeket kitalálni exkirálynék
számára. Az első, Katalin, „özvegy hercegnő” lett, Erzsébet
édesanyját viszont megfosztották királyi rangjától, és a vesz-
tőhelyre már mint egyszerű Boleyn Anna úrhölgy került.
Két fegyveres mögöttük, három udvarhölgy az oldalukon
– Erzsébet és nevelőnője így dübörögtek át a felvonóhídon,
mely a kastélyudvarba vezetett. A nyitott kapu előtt ott állt a
cléves-i hercegnő, háta mögött teljes udvartartásával. Mélyen
bókolt a kisleány előtt. Erzsébet fölfigyelt rá, hogy angol
szabású zöld ruhát visel. Mikor leszállt a lóról, hogy üdvö-
zölje előző mostohaanyját, megkönnyebbülten tapasztalta,
hogy kizárólag finom rózsa- és szegfűszegillatot áraszt. Ta-
lán kapott némi célzást…
– Isten hozott, Erzsébet úrhölgy – mosolygott Anna. –
Nagyon kedves őfelségétől, hogy megengedte, idelátogass

97
hozzám. – Akadozva, de érthetően beszélt. Ideje nagy részét
angoltanulással töltötte.
Erzsébet fejedelmi főhajtással adott engedélyt a herceg-
nőnek, hogy bevezesse a kastélyba. A teremben felállított kis
asztalokon hideg sültek, kelt és vajas tésztából készült süte-
mények, valamint mindenféle kandírozott gyümölcsök csábí-
tottak, amitől rögtön megjött a kisleány étvágya.
– Van egy cléves-i fogás is! – jelentette be később Anna
ünnepélyesen, mikor leültek a főasztalhoz, Erzsébettel a
díszhelyen. Anna intésére két szolga lépett elő. Az egyik bort
töltött, a másik pedig egy tálat hozott, alaposan megrakva
valami zöldesfehér étellel.
– Mi ez? – kérdezte Erzsébet kíváncsian.
– Savanyú káposzta – felelte Anna. – Káposzta sóval, bor-
ral és borókabogyóval. – Még egy intés, és a szolga jókora
adagot kanalazott belőle Erzsébet tányérjára. Megkóstolta.
– Nagyon finom! – jelentette ki, élvezve a savanyú ízt.
A hercegnő ragyogott. Kat ránézett, és boldog volt, hogy
a látogatás ilyen ígéretesen indul.
Mikor beléptek a hosszú galériába, Erzsébet meglátta a
portrét.
– Ez az anyám! – kiáltott fel ösztönösen. Már hosszú ideje
tudta, hogy anyja nevét nem szabad nyilvánosan kimondani.
De most itt volt előtte ez a portré, nagyon hasonló ahhoz,
amelyet ő maga rejtegetett, csak éppen ezen Anna királyné
kezében rózsaszál volt, és a haját aranypánt takarta. Még fia-
talabb és szebb volt, mint a másik képen.
A hercegnő kétségbeesett.
– Jaj, nem lett volna szabad itt felejtenem – kiáltotta. –
Pedig gondoltam rá, hogy elrakjam. Annyira sok teendőm
volt a készülődéssel…
Kat megmentette.

98
 – Nem számít, fenség. Erzsébet úrhölgy már látott képe-
ket az édesanyjáról. Úgy hiszem, fontos, hogy ismerje va-
lamennyire.
– O, igen – szólt felindultan a hercegnő. – Szegény gyer-
mek. És az a szegény nő! – Megborzongott. –Ezért igyek-
szem Erzsébet úrhölgy kedvében járni. Anyja helyett anyja
nem lehetek – de barátnője talán igen.
– Fenséged kedvessége felbecsülhetetlen – felelte Kat. A
két nő rokonszenvező pillantásokat váltott.
Erzsébet csak bámulta a képet, alig hallva a beszélgetést.
Az a kívánság fogalmazódott meg benne, bár övé lehetne a
festmény.
– Olyan gyönyörű – mondta.
– Élethű képmás – szólt Kat.
– Úgy örültem, mikor itt találtam – szólt hozzá Anna. –
Az udvarnál senki nem beszél róla.
– Igen, túlságosan tartanak a királytól – jegyezte meg Kat
higgadtan.
A hercegnő gyengéden megfogta Erzsébet kezét.
– Gyere velem! Mutatni szeretnék neked valamit – szólt
mosolyogva. A galéria túlsó végéből nyíló hálószobába ve-
zette a gyermeket. Előkelő tölgyfa ágy állt a szobában, te-
kervényes faragványaiban az angol címerrel.
– Azt mondják, ez volt édesanyád ágya.
Erzsébet szíve nagyot dobbant.
– De miért tartják itt? – kérdezte.
– Ez volt az otthona – mondta ki végül Kat. – Itt töltötte a
gyermekkorát, és atyád idejött, hogy udvaroljon neki. Nem
mintha ezt anyád elfogadta volna… Évekig bizonytalanság-
ban tartotta apádat.
– De hát ő volt a király! – Erzsébet meg volt döbbenve,
egyszersmind le is volt nyűgözve.

99
 – Igen. De mikor azért küzdött, hogy eljegyezhesse anyá-
dat, megalázkodott előtte, és úgyszólván olyan tiszteletben
részesítette, mint valami piedesztálra állított szentképet.
Szívszerelme volt, tőle függött minden boldogsága. Ilyen a
szerelmi játszma, mióta világ a világ… – magyarázta Kat
mosolyogva.
– Cléves-ben ez soha nem volt így – vetette közbe a her-
cegnő élesen. – Ott az ifjú hölgyeknek mindig ahhoz a férfi-
hoz kellett hozzámenniük, akit az apjuk választott számukra.
– Itt is ez a szokás – felelte Kat. – De a király már házas
volt. Nem kérhette feleségül a kiszemelt hölgyet. Úgyhogy
azt kérte tőle, legyen a szeretője.
– A szeretője? – kérdezte Erzsébet, a faragványokat si-
mogatva. Tudta, hogy édesanyja erre támasztotta a fejét an-
nak idején.
– Akit a legjobban szeret – mondta Kat, az igazságnak
csak az egyik felét tárva fel. – Ahogyan például én téged sze-
retlek a legjobban.
– És ő visszautasította? Bátor nő volt, nem mondom? – je-
lentette ki Anna.
Erzsébet csak bámult. Az anyja aztán nem volt minden-
napi nő! Milyen erős volt! Milyen vakmerő!
– Az apám ugye ebben az időben nagyon szerelmes volt
belé? – kérdezte.
Kat nem rögtön válaszolt. Megfontolta, hogy mit mond-
jon.
– Igen. Minden gondolatát lefoglalta. Kinevezte magát az
angol egyház fejének, csak hogy feleségül vehesse. És végül
legyőzte az ellenállását.
Aztán, mint tudjuk, minden nagyon rosszra fordult, úgy-
hogy Kat elhatározta, másra tereli Erzsébet figyelmét, ne-
hogy újabb kérdéseket tegyen föl.
– Ne keressük meg a hálószobádat?

100
 – Á, igen. Fáradjanak erre, hölgyeim! – szólt Anna, rög-
tön megértve Kat szándékát.
– Nem alhatnék ebben a szobában? – kérdezte Erzsébet.
Úgy érezte, közelebb kerülhet édesanyjához, ha az ő ágyában
alszik.
– Azt hiszem, ez Anna hercegnő szobája – szólt Kat bi-
zonytalanul.
– Nem, nem, teljesen rendben van – mondta a hercegnő
szívélyesen. – Gondoskodom arról, hogy Erzsébet úrhölgy itt
alhasson. – Rámosolygott a kislányra, aki hálásan nézett fel
rá.
– No, akkor most megmutatom a gyönyörű kastélykertet –
jelentette ki Anna.
Heverben Erzsébetet, bármerre járt, minden az anyjára
emlékeztette. Minden szobában, minden kerti sétánál, min-
den árnyas fa alatt az ő emlékét érezte.
A király hivatalnokai elvitték a Boleyn család vagyoná-
nak jelentős részét, de néhány tárgy megmaradt, mint az
ágykeret vagy a portré, hisz, tűnődött Kat, ugyan kinek kel-
lenének ilyesfajta emlékek egy kivégzett királynétól? Min-
denesetre a személyes tárgyai nélkül is könnyű volt elkép-
zelni Annát a heveri kastélyban.
– Jártál itt akkor is, amikor… amikor ő is itt volt? – kér-
dezte Erzsébet Kattől, mikor az első nap délutánján átvágtak
a káprázatos kerteken.
– Egyszer. Akkoriban itt minden csillogott-villogott. Em-
lékszem, hogy hatalmas ünnepségen vettem részt, melyet
nagyapád, Sir Thomas Boleyn tiszteletére rendeztek abból az
alkalomból, hogy a király döntése alapján Lord Rochford lett
belőle. Volt tánc meg álarcosbál, és édesanyád állt a figye-
lem középpontjában. A fiatalemberek látványosan verseng-
tek a kegyeiért.
Erzsébet izgatottan hallgatta. Csodálatos lehet ilyen nép-
szerűnek lenni, ennyi csodálóval!
101
 – Ugye nagyon szép volt? Mondd el, hogy nézett ki! –
követelte.
– Sötétkék selyemruhát viselt, gyöngysorral a nyakában,
kibontott hajjal. A haja nagyon hosszú volt, és nagyon sötét
színű, s emlékszem, hogy apró drágakövek voltak belefűzve.
És annyit nevetett… – Kat szomorúan rázta meg a fejét. Ké-
sőbb Annának már nem sok oka volt a nevetésre.
– Mikor nagy leszek, olyan szeretnék lenni, mint ő! – je-
lentette ki Erzsébet. – Szép akarok lenni, selyemruhát akarok
hordani, és ékszereket a hajamban.
Kat mosolygott. Lassan már a rajongásig szerette ezt az
élénk természetű, határozott tekintetű, hiú kislányt.
Erzsébet lehajolt, hogy vadvirágokat szedjen. Az arany-
színű ég párásán izzott a késő délutáni verőfényben. Enyhe
szellő simított végig a kerten. Kat megállt egy pillanatra,
hogy kiélvezze a hely nyugalmát és szépségét.
– Jer, ifjú hölgyem! – mondta végül. – Anna hercegnő
hamarosan végez a szunyókálással, és még át kell öltöznünk
a vacsorához.
Erzsébet az anyja ágyában feküdt. A függönyöket össze-
húzták, a gyertya kialudt. A szoba sötét volt, de a félhomály-
ban ki tudta venni a székek, az imazsámoly és a fal mellett
sorjázó ruhásládák körvonalait. Egy szegen ott lógott krém-
színű ruhája, frissen kikefélve, hogy holnap fölvehesse. A
távolban egy bagoly huhogása törte meg a csöndet.
Nem tudott elaludni. A szokatlan szoba, az idegen hely, a
nap izgalmas fölfedezései és újonnan szerzett ismeretei –
mindez felkavarta, és bármilyen szorosan próbálta becsukni
a szemét vagy fejben ismételgetni az imáit, rengeteg idő telt
el, mire végül összerezzent, és úgy-ahogy elszenderedett.
Nem volt biztos abban, hogy mitől ébredt föl. Talán a hi-
degtől, mert érezte, hogy didereg. Aztán egyszer csak meg-
érezte, hogy nincs egyedül. Egy sötét árny állt az ágya végé-
ben.

102
 – Kat? – suttogta. De az alak nem válaszolt, és meg sem
mozdult. Arca a sötétbe burkolózott, sőt egész testéi homály
fedte, de úgy tűnt, egy nő, és Erzsébet megérezte, ijedt izga-
lommal, hogy őt nézi. Félelem nyilallt belé.
– Kat? – szólt immár sürgetőn. Magára húzta a takaróját, s
azon át kukucskált riadt szemmel. Az árnyalak még mindig
ott állt, de túl karcsú volt ahhoz, hogy Kat legyen. Azon kez-
dett tűnődni, nem csak a sötétség avagy a bútorok árnyéká-
nak szemfényvesztő játékáról van-e szó, mikor az alak hirte-
len a karját nyújtotta felé. Heves gesztus volt, de egyáltalán
nem ijesztő. Könyörgés volt benne, sóvárgás és még valami
más – valami, ami meglepően megnyugtatón hatott rá.
Erzsébet döbbenten dörzsölte ki az álmot a szeméből. Mi-
re újra kinyitotta a szemét, az árny eltűnt. A szoba üres volt.
A szíve rettenetesen dobogott. Alom volt? Vagy valóság?
Valóság kellett hogy legyen. Erezte a hideget, fölébredt a hi-
degre, még mielőtt az alakot észrevette volna. Különös, de
már nem is volt hideg. A szoba hőmérséklete kellemes – hát
persze, augusztus van.
Erzsébet töprengve feküdt az ágyában.
– Anya? – suttogta, próbálgatva ezt az édes, szokatlan
szót. Az elháríthatatlan következtetés, az egyetlen, amit hihe-
tőnek talált, hogy Boleyn Anna szelleme látogatta meg. De
senki nem felelt.
Erzsébet nem számolt be Katnek vagy a hercegnőnek éj-
szakai élményéről. A nappali világosságban mindez mégis-
csak álomnak vagy képzelődésnek tetszett. Még ha valóban
anyja szelleme volt is, amiben immár kételkedett, biztosan
azért jött, hogy elmondja, menynyire szerette őt életében, és
talán most, halála után is szereti. Az alak többet nem jelent
meg, és többé semmi furcsaság nem történt heveri tartózko-
dása során, ami megerősítette a következtetéseit. Egyik nap
röpült el a másik után, kiválóan aludt, és túl hamar jött el a
pillanat, mikor búcsút kellett vennie Anna hercegnőtől.

103
 – Újra el kell majd jönnöd – mondta neki a hercegnő. –
Látogatásoddal kimondhatatlan örömöt szereztél nekem.
Remélem, barátnődként fogsz gondolni rám.
– Úgy fogok – jelentette ki Erzsébet érzelmesen, nyújtva a
kezét. De Anna ahelyett, hogy ő is kezet nyújtott volna, leha-
jolt, hogy melegen átölelje és megcsókolja a kislányt.
– Aztán hamar lássalak! – szólt végül.
Erzsébet nem látta viszont Cléves-i Annát egészen az
1541-es újévi ünnepségig, melyre mindketten meghívást
kaptak Hampton Courtba.
– Mégiscsak az új mostohámmal fogok találkozni! – kiál-
tott Erzsébet, és izgatottan táncolta körbe a hálószobáját. –
Kell egy új ruha! Kat, kaphatnék esetleg egy új ruhát?
Hívatták a szabót.
– Ó, de megnőtt, kedves Erzsébet úrhölgy? –mondta, mi-
közben méretet vett róla.
– Már hétéves vagyok – közölte Erzsébet. – Nem vagyok
magas a koromhoz képest?
– De igen – mondta a szabó, elfojtva mosolyát. – És na-
gyon csinos, ha mondhatok ilyet.
– Hogyne mondhatna – felelte a kislány uralkodói hang-
ütéssel. – Az udvarnál teszek látogatást, úgyhogy nagyon
szép ruhát kell készítenie nekem.
– Hölgyem, ígérem, ha elkészülök vele, minden más höl-
gyet túl fog benne ragyogni! – jelentette ki a szabó, magához
rendelve segédeit. Erzsébet tátott szájjal bámulta a méreg-
drága szövetet, melyet kiteregettek elé.
– Vigyáznunk kell a költségekkel – szólt közbe Kat aggo-
dalommal. – Meghatározott járadékot kapok… amely régeb-
ben nem is mindig érkezett meg. – Elfintorodott, mikor
eszébe jutottak Lady Bryan hősies erőfeszítései annak érde-
kében, hogy a Boleyn Anna halála utáni hetekben ne fusson
ki a rendelkezésre álló pénzből, mikor a király mintha meg-

104
feledkezett volna kisebbik leányáról. Bár azóta meglehetősen
nagylelkű.
A szabó meghajolt. Ismerte Erzsébet bizonytalan státusát.
– És erről mit gondol, Champernowne kisasszony? – Sö-
tétzöld tafotát mutatott neki, melybe aranyfonalak voltak
szőve. Az ár, amit mondott, elfogadható volt. – Elbűvölően
fog mutatni Erzsébet úrhölgy vörös hajával!
– Ez káprázatos! – sikított Erzsébet, könyörögve nézve
Katre.
– Rendben van – szólt Kat. – Valóban különleges alka-
lomról van szó.
Ilyen előzmények után érkezett meg Erzsébet Hampton
Courtba, poggyászában a pazar ruhával s az ajándékokkal,
melyeket gondosan – ámbár kelletlenül – hímzett meg apjá-
nak, nővérének, öccsének és új mostohájának.
Éppen akkor jutott el a számára kijelölt lakosztályba, mi-
kor Mária úrhölgy is jött, hogy viszontláthassák egymást.
– Isten hozott, húgocskám! – mondta mosolyogva, észre-
véve, mekkorát nőtt Erzsébet legutóbbi találkozásuk óta, s
hogy elvesztette gyermeki pufóksá-gát. Az előtte bókoló kis-
lánynak elegáns tartása volt, s valami új büszkeség költözött
a tekintetébe. Persze végső soron még nagyon fiatal, figyel-
meztette magát Mária, és most, hogy az udvarba érkezett,
szükség van arra, hogy valaki óvja az erkölcseit.
Míg Kat kicsomagolt, s elrendezte Erzsébet holmiját, Má-
ria leült az ablak mellé egy székre, és hallgatta, miket csa-
csog a húga tanórákról, kölyökkutyákról és egyéb mihaszna-
ságokról.
– És meglátogattam Cléves-i Annát Heverben – mondta
egyszer csak Erzsébet.
– Heverben? – ismételte Mária elképedve. Katre nézett.
– A hercegnő ott kapott szállást, hölgyem, és a hely na-
gyon megfelelőnek tűnt.

105
 Mária egy szót sem szólt, de összeszorította vékony szá-
ját. Néha kételyek kerítették hatalmába Kat bölcsességét ille-
tően. Minél kevesebbet mesélnek Erzsébetnek szerencsétle-
nül járt anyjáról, annál jobb.
– Már találkoztál új mostohánkkal, nővérem? –kérdezte
Erzsébet.
– Igen – felelte Mária óvatosan. – Őfelsége előre örül,
hogy megismerkedhet veled.
– Szép? – tudakolta Erzsébet.
– Csinos. Később elviszlek hozzá. Azt ígérte, majd hívat
minket. Addig is öltözz át, és már indulhatunk is a királyi
kápolnába, vecsernyére.
Már megint az imádkozás, gondolta Erzsébet. Mária min-
dig csak imádkozik. Ő a maga részéről reggel már elmondta
az imáját, és nem érezte szükségét, hogy elismételje. De kö-
telességtudón tűrte, hogy Kat átöltöztesse második legjobb
ruhájába, a karmazsinpiros damasztruhába, és engedte, hogy
Kat végigvezesse a kápolnához vezető végtelen hosszú fo-
lyosón.

A királyné szobája ragyogott a többágú gyertyatartókban

elhelyezett gyertyák fényében. A kandallóban ropogott a tűz.
Az egyik sarokban néhány zenész játszott halkan. Mikor Er-
zsébet és Mária tiszteletteljes meghajlással belépett, parányi
alak vált ki a szobát megtöltő női társaságból, és eléjük sie-
tett.
– Álljatok csak fel, Mária úrhölgy, Erzsébet úrhölgy –
szólt a gyermeki hang.
Erzsébet gömbölyű kis nőszemélyt látott maga előtt,
fényűzően öltözött és ékszerektől csillogó, igen ifjú hölgyet.
Az új királynénak gesztenyeszínű haja volt, vastag szemöl-
dökkel szegélyezett gőgös szeme, előkelő, lebiggyedő szája.
Karjában édes kis kölyökkutyát dédelgetett.

106
 – Isten hozott benneteket – szólt, csókra nyújtva a kezét,
közben majdnem elejtve a kiskutyát.
– Erzsébet úrhölgy nagyon vágyott rá, hogy megismer-
kedjen felségeddel – mondta Mária. Bármilyen alacsony
volt, még így is Howard Katalin fölé magasodott, sőt Erzsé-
bet úgy vélte, jóval idősebbnek is tűnik. Milyen fura lehet
idősebbnek lenni a mostohaanyádnál!
– Nagyon csinos vagy, Erzsébet úrhölgy – szólt a király-
né. Észrevette, hogy a gyermek a kiskutyát nézegeti. – Sze-
retnéd karba venni? – kérdezte, és átadta neki a meleg, sző-
rös állatkát. Erzsébet Anna hercegnőtől leste el, hogyan kell
mosolyogni a kiskutyákra.
– Éppen most kezdjük gyakorolni a tánclépéseket –
mondta Katalin. – Ti is csatiakozhatnátok. Hölgyeim, sza-
bad? La Mourisque!
Erzsébet gyorsan letette a kiskutyát. A nők két körbe áll-
tak. A zenészek rázendítettek egy pezsdítő dallamra. Valaki
egy pár kasztanyettát nyomott Erzsébet kezébe, aki azonnal
belefeledkezett a táncba, először erre, aztán arra szökellve,
minden alkalommal más partnerrel. Ilyenkor kellett felteker-
nie, majd ütögetve megszólaltatnia a kasztanyettát. Hihetet-
lenül élvezte, és nem értette, hogy mikor a forgatagban Má-
riával összeakad a tekintetük, nővére miért vet rá mindannyi-
szor helytelenítő pillantásokat. Az aprócska királyné boldo-
gan kacagott, élvezettel galoppozva ide-oda, és a ladyk el
voltak ragadtatva, mikor az ajtó kitárult, és bejelentették a
király érkezését.
A táncosok mélyen meghajoltak, a szoknyák szétterültek
a parketten, mikor besántikált az ajtón a király hatalmas, kö-
vér alakja, nagy szőrmekabátban, erőtlenül egy botra tá-
maszkodva. Erzsébet megrettent, hogy ilyen öregnek és be-
tegnek kell látnia mindenható édesapját, aki mindig legyőz-
hetetlennek látszott. Most láthatólag ereje fogytán volt.

107
 – Álljanak csak fel, hölgyeim! – szólt, mondandóját kéz-
mozdulattal nyomatékosítva, majd a királyné felé fordult.
– Hogy érzi magát az én édes Katám a mai napon? –
tudakolta, és lehajolt hozzá, hogy szájon csókolja. Majd fel-
falta a szemével.
– Kitűnően, Sire – hangzott a válasz –, de még kitűnőb-
ben, hogy láthatom felségedet.
Erzsébet, miközben arra várt, hogy apja végre észrevegye,
arra gondolt, a királyné szavai nem csengtek kifejezetten
őszintén. És elkapta Mária rosszul leplezett helytelenítő pil-
lantását, melyet Katalinra vetett.
Henrik jogos tulajdonaként átkarolta, majd elvezette ifjú
feleségét az emelvényen álló két trónszékig. Erzsébet figyel-
te őket, ahogy elhelyezkednek. Aztán látta, ahogy apja ki-
nyújtja a kezét, és megcirógatja a királynét, ujjai hosszasan
időznek az arcán, a nyakán, bő keblén, melyet a mélyen ki-
vágott pruszlik majdnem a bimbóig szabadon hagyott… Má-
ria dermedten állt mellette.
Katalin odahajolt a királyhoz, és valamit a fülébe súgott.
A király rámosolygott, és megcsiklandozta az álla alatt, mire
a nő felvihogott. Mikor észrevette leányait, ahogy ott álldo-
gáltak rá várakozva, hirtelen elhúzta kezét a királyné mellé-
ről, és intett. Mária a terem közepére lépett, és mélyen meg-
hajolt. Ugyanígy tett Erzsébet is.
– Az Úr áldjon mindkettőtöket, lányaim – szólt Henrik. –
Nagyon szívesen vagytok látva az udvarnál. Ma estére nagy
ünnepséget rendezünk, biztos vagyok benne, hogy jól fogjá-
tok érezni magatokat. És a királyné – bizalmasan mosolygott
Katalinra – alig várja, hogy jobban is megismerkedjen veled,
Erzsébet.
Katalin negédesen mosolygott, de látszott, hogy szíveseb-
ben fordítaná másfelé a figyelmét. Erzsébet gyorsan felfogta,
hogy új mostohája valójában egyáltalán nem érdeklődik ői-
ránta. Gyanította, hogy Mária is ezt érzi.

108
 Mária nem akart ebbe belemenni. Mikor másnap leültek
sakkozni Mária szobájában, Erzsébet megkockáztatta, hogy
hangot adjon véleményének.
– Azt hiszem, mostohánkat nem nagyon érdekeljük.
– Nagyon fiatal még – felelt Mária. – Bele kell még ta-
nulnia a királynéi szerepbe.
– Egyszer sem keresett meg a tegnap este során. Megpró-
báltam összenézni vele, de mindig elkerülte a pillantásomat.
Csak táncolni akart, meg hivalkodni.
– Sokan voltak ott, akik mind az ő figyelmét akarták –
védte Mária.
– De én vagyok a király leánya! – mutatott rá Erzsébet. –
Én tényleg fontos személy vagyok, és nem lenne szabad át-
néznie rajtam.
– Lehet, hogy fontos személy vagy, de nem ártana, ha ta-
nulnál némi alázatot – vágott vissza Mária. – Húgom, biztos
vagyok benne, a királyné hívatni fog minket, és fog ránk időt
szánni.
– Ugye nem kedveled őt? – makacskodott Erzsébet.
– Ilyet nem mondtam, húgom – felelte Mária élesen. –
Alig ismerem. És egy jó katolikus családból származik. Sok-
kal inkább kívánom őt királynénak, mint olyasvalakit, akit
megszédítettek a vallási reformátorok, mint Anna hercegnőt.
– De én kedvelem Anna hercegnőt – szólt Erzsébet. –
Tegnap este sokat üldögélt velem. És hozott nekem egy cso-
dás ajándékot! – Fölemelte az övén függő ékszerszelencét, és
újra megcsodálta. – És jó volt látni, ahogy a királynéval tán-
col. Úgy hiszem, atyánknak meg kellett volna maradnia a ve-
le kötött házasságban.
– Hallgass! Ilyeneket nem szabad mondanod. Bajba ke-
rülhetsz. S ha a királynőddel idelépsz, veszteni fogsz. Figyelj
a játékra!

109
 6

1541-42
– Annyira jó lett volna, ha karácsonykor az udvarban le-
hettünk volna – zsörtölődött Erzsébet, a vadkansültet vag-
dosva és lanyha figyelemmel figyelve a komédiásokat. –
Nem is voltunk ott egész évben.
– Nem volt lehetséges, ifjú hölgyem – mondta Sir John
Shelton. Erzsébetnek feltűnt a pillantás, amit eközben Kattel
váltott. Volt valami a levegőben, és elhatározta, hogy a végé-
re jár. Ez legalább izgalmat visz az élet lassú folyásába.
Ahogy elnézte az ugrándozó parasztokat a hatfíeldi palota-
udvaron, az távolról sem hasonlított a királyi udvarban ren-
dezett nagyszabású ünnepségekre. Mérhetetlenül csalódott,
hogy a várva várt meghívás csak nem akart megérkezni. Ka-
rácsonyeste volt, és tudta, most már hiába is várna rá.
– Atyám megbetegedett, jól gondolom? – kérdezte hirte-
len Kattől. A nevelőnő zavartnak látszott, ahogy barátságos
arca megcsillant a fáklyák vöröses fényében.
– Nem, kedvesem, azt hiszem, jól van. Semmit nem hal-
lottunk, ami ennek ellentmondana.
– De valami nincs rendben – erősködött Erzsébet. Meg-
érezte az ilyesmit. – Miért nem mehetek hozzá karácsonyra,
ha egyszer tavaly ott lehettem? Megsértettem a királyt vala-
miképpen?
– Szó sincs róla. Ennek nincs köze tehozzád, gyermekem.
– Szóval mégis van valami baj – erősködött Erzsébet.
Kat odafordult Sir Johnhoz.
– Meg kell mondanom neki – suttogta.
– Várjon! Nem kaptunk semmilyen rendelkezést.

110
 – Hát nem is – mondta Kat halkan. – A király mással van
elfoglalva.
– Hogyan? – kérdezte Erzsébet, aki mohón hall- , gatta
őket.
– Gyere csak velem – mondta erre Kat. Sir John a fejét
rázta.
– Vajon bölcs dolog ez? – tette fel a kérdést.
Kat rosszallóan nézett rá, majd fogta Erzsébetet, és magá-
val vitte a palota nyitott bejáratához. Az ember lányának né-
ha kezébe kell vennie a dolgok irányítását. Arra egy életen át
várhatna, hogy megérkezzen a megfelelő iránymutatás az
udvartól.
Leültette Erzsébetet egy padra az üres nagycsarnokban.
Mindenki más odakint élvezte a bárgyú előadást és a nyár-
sonsültet. A tűz fel-felcsapó lángjai időnként átvillantak a
magas, osztott ablakokon. Kat szorosan növendéke mellé
húzódott.
– Igazad van, Erzsébet – kezdte –, valami tényleg történt,
és ha elmondom, mi az, akkor meg fogod érteni, miért nem
tehetsz most látogatást az udvarnál.
Erzsébet megfeszült. Tehát jól gondolta, hogy beteg az
apja. Vagy megsebesült. Vagy egyenesen meghalt.
Fölkészítette magát a legrosszabb eshetőségre is, így meg-
lepődött, mikor Kat így szólt:
– A királynéról van szó.
– A királynéról? Talán beteg?
– Nem, gyermekem, kegyvesztett lett. Sőt valójában ennél
rosszabb a helyzet. Házi őrizetben van a Syon apátságban.
Bűnösen viselkedett.
– Mit tett? – Erzsébetnek homályosan rémlett egy ehhez
kísértetiesen hasonló hajdani beszélgetés. A részleteket az
idő már kitörölte az emlékezetéből.

111
 – Hűtlen lett a királyhoz, két nemesúrral. No, persze vi-
selkedésük alapján aligha nevezhetők nemesuraknak. Érted,
miről beszélek?
– Megengedte… megengedte nekik, hogy megcsókolják?
– kérdezte Erzsébet bizonytalanul, felidézve, amint apja csó-
kolgatta és cirógatta ifjú feleségét.
– Nem, ennél többet. Ennél sokkal több is történhet férfi
és nő között, sokkal több, mint amit el tudsz képzelni ártatlan
és tiszta lelkeddel. – Kat szomorú hangjába leheletnyi vá-
gyakozás vegyült. – A férfiak – ment tovább Kat, óvatosan
válogatva a szavait – egy vesszővel születnek, a nők pedig
kis hasítékkal. Tudod, ott lent. – Erzsébet felfogta szavai je-
lentését, és elpirult. Kat eltökélten folytatta. – Ahhoz, hogy
egy gyermeket létrehozzanak, a vesszőnek be kell hatolnia a
hasítékba. De ennek a dolognak csak a házasság szent köte-
lékében szabad megtörténnie. Ám a királyné, azt mondják,
házasságon kívül tett ilyet, s ezzel megcsalta atyádat, a ki-
rályt, akihez pedig hűségesnek kellett volna lennie.
– Hogy tehette? – Erzsébetnek tátva maradt a szája. A
szeme tágra nyílt. Elég rossz volt elképzelni, hogy férfiak és
nők, miután összeházasodnak, ilyen furcsa dolgokat művel-
nek, de még rosszabb, ha másokkal akarják csinálni. Ami azt
illeti, apját és a királynét elképzelni egy ilyen művelet köz-
ben, elég visszataszító gondolat volt! Persze Erzsébetnek
csak a lehető leghaloványabb fogalma volt arról, amit Kat
mondott, de még így is elég ijesztőnek és szemérmetlennek
érezte.
– És ő ezt két nemesúrral tette? – kérdezte a gyermek.
– Attól tartok.
– Egyszerre kettővel? – tudakolta Erzsébet.
– Az isten szerelmére, nem! – sikoltott Kat. – Ez mindig
két ember között történik. Mindig!
– És ezért van házi őrizetben? – kérdezte Erzsébet ijedten.
– Az mit jelent?

112
 – Azt jelenti, hogy nem vetették tömlöcbe, de fogságban
van ott, ahol most lakik.
– Hosszú ideig kell ott maradnia?
– Amíg a király el nem dönti, mi történjék vele – felelte
Kat óvatosan.
– Úgy érted… nem fogják levágni a fejét, vagy igen? –
kérdezte Erzsébet alig hallhatóan. Reszketett.
– Hitemre, nem tudom – közölte Kat őszintén. – Imád-
koznunk kell érte.
Erzsébet éles esze villámgyorsan haladt előre.
– Ez a rossz dolog, amit a királyné elkövetett… – szólalt
meg rövid szünet után. – Ez olyan dolog, mint amit az
anyám is elkövetett, s ami miatt meg kellett halnia?
– Igen, aminek elkövetésével megvádolták – felelt Kat
lassan. – De én nem hiszem, s ne hidd te sem. Meggyőződé-
sem, hogy ártatlan volt.
– De az apám hitte.
– Ó, persze, meggyőzően hangzó vádakat hoztak fel elle-
ne, afelől ne legyen kétséged. Nagyon sokan elhitték, hogy a
vádak igazak. De ő hősiesen védekezett a tárgyaláson, és
megmondom neked, a vége felé még az ellenségei is azt
kezdték hangoztatni, hogy az egész csak ürügy volt arra,
hogy eltegyék az útból. De nem az apád eszelte ki, ebben
biztos vagyok. Cromwell kancellár volt az, az Úr irgalmaz-
zon neki, aki kitervelte, hogyan fogja félreállítani őt és híve-
it, mert az útjában álltak.
– Gonosz ember! – tört ki Erzsébet. Boldoggá tette a tu-
dat, hogy a cléves-i hercegnővel kötött házasság felbontása
után a kancellár vérpadra jutott eretnekség vádjával.
– Igen, de megfizette az árát. Végzetes baklövést követett
el Anna hercegnő Angliába hozatalával, amivel kiszolgáltatta
magát ellenségei bosszúvágyának.
– Azt kapta, amit megérdemelt – mondta a gyermek ko-
molyan. – Megölte az anyámat.
113
 – Ne foglalkozz ezzel – szólt Kat kedvesen. – Semmi jó
nem származik belőle. Imádkozz a királynéért, amikor csak
tudsz, és édesanyád lelki üdvéért is. És még Thomas Crom-
wellért is, mert keresztényi kötelességed így tenni. Minde-
nekelőtt pedig örülj a karácsonynak. Az élet túl rövid ahhoz,
hogy búslakodjunk!

– Attól tartok, szomorú híreket kell közölnöm veled, Er-

zsébet – mondta Kat meglepetésszerűen. Hideg februári reg-
gel volt, és a tanulószobai asztalt közelebb húzták a tűzhöz.
Erzsébet az asztalnál ült, és tollával a dőlt betűk írását gya-
korolta. Az igaz, hogy Kat némileg levertnek tűnt az elmúlt
órában, de azt hitte, csak számtanpéldáinak kijavításában
merült el.
Felnézett. Szeplős kis arcával nyugtalanul és kérdőn te-
kintett nevelőnőjére. Kat nekigyürkőzött.
– Tegnap reggel lefejezték a királynét – mondta higgad-
tan. – A parlament felségárulás vétkében bűnösnek találta, és
halálra ítélte.
Erzsébet nem tudott megszólalni. Képtelen volt megba-
rátkozni a ténnyel, hogy az a gömbölyű, csinos fiatal nő, aki
kuncogott, mikor a király megcirógatta a keblét, többé nem
létezik. Hogy vidám fejét kegyetlen módon elválasztották a
nyakától. Iszonyatos fájdalmat érezhetett, gyorsat és éleset,
és nyilván folyt a vér, rengeteg vér. Elképzelte az ifjú király-
né rettegését, reszketeg lépéseit a vérpadig, iszonyatát, mikor
letérdelt, és várta, hogy lesújtson rá a bárd. Összeborzongott.
Olyan érzése volt, mintha anyját, Boleyn Annát fejezték vol-
na le újra.
Erősödő hányingert érzett a torkában. Hirtelen felállt, és
szája elé tartott kézzel rohant az illemhelyre, ahol rettenetes
émelygés kíséretében kihányta az egész reggelit a kőmélye-
désbe. Aztán csak állt remegve, és próbált magához térni. Az
aggódó Kat így talált rá.

114
 – Nyugodj meg, édesem! – csillapítgatta, majd forrón át-
ölelte gyötrődő növendékét. Erzsébet megpróbálta eltaszítani
magától, mert nem akarta, hogy Kat ilyen magánkívüli álla-
potban lássa. Ám fájdalma és rémülete felülkerekedett büsz-
keségén, és feledve, hogy immár nyolcéves nagylány, akinek
nem kellene csecsemő módra sírnia, menedéket talált neve-
lőnője vállán, és torkaszakadtából bömbölt. Kat, míg a ráz-
kódva zokogó gyermeket tartotta, egyszerre átérezte el-
mondhatatlan fájdalmát. Könny csordult végig az arcán.
Ettől kezdve Howard Katalin nevét soha nem mondta ki
senki. Sem Kat, sem Erzsébet nem akart újra egy ilyen szo-
morú jelenet részese lenni. Mivel Kat tisztában volt vele, mi-
lyen mélyen érintette a kislányt a néhai királyné szörnyű ha-
lála, vidám mesékkel, bújócskával és mikor az időjárás kel-
lőképp komolyra fordult, kiadós hógolyócsatákkal próbálta
más irányba terelni Erzsébet gondolatait. Muffint sütöttek a
tűznél, tekéztek a galérián, és daloltak Erzsébet lant vagy
virginálkísérete mellett.
– Egyre élvezetesebben játszol – bókolt neki Kat. – Ami
azt illeti, annyira jó tanulónak bizonyultál minden tekintet-
ben, hogy attól tartok, aligha taníthatlak tovább. Úgy hiszem,
gyermekem, eljött az idő, hogy igazi magántanárod legyen.
– De én azt szeretem, ha te tanítasz engem – tiltakozott
Erzsébet.
– Én pedig szeretlek téged tanítani, de kimerítettem cse-
kélyke tudásom tárházát. Az az igazság, írtam őfelségének,
hogy bekapcsolódhatsz-e a herceg tanóráiba.
– Komolyan? – Erzsébet úszott a boldogságban. Csillapít-
hatatlan tudásszomja volt, és komoly vágy élt benne, hogy
több időt tölthessen ritkán látott kis öccsével. – Az udvarhoz
kerülhetek?
Kat mosolygott.
– Nem, kis hölgyem, Ashridge-be vagy Enfieldbe kell
majd átlovagolnod, ahol éppen a herceg székhelye van. Ha-

115
marosan elkezdik elemi szintű oktatását, és mindketten na-
gyon élveznétek, ha néha közösen tanítanának benneteket.
Erzsébet kedélyállapotában ennek hatására jelentős javu-
lás állt be. A következő heteket a várakozás lázában töltötte,
alig várva, hogy apja végre válaszoljon Kat kérelmére.
– Mi tart neki ennyi ideig? – siránkozott.
– Úgy hiszem, jelenleg nagyon sok minden foglalja le a
gondolatait – felelte Kat. Nem mesélte el, amit húga, Joan írt
meg neki. Joan ugyanis Sir Anthony Dennyhez, a király
egyik bizalmas udvari emberéhez ment feleségül, és bizal-
masan közölte Kattel, hogy őfelsége mély búskomorságba
merült, és lábfájása sem hagyja nyugodni. Kat tehát tudta,
hogy nem számíthat gyors válaszra. És tényleg. Már május
volt, mire a levél megérkezett.
– Jó hírek! Jövő héten Ashridge-be utazol, hogy elkezdd
tanulmányaidat – közölte Kat Erzsébettel boldogan, aki kitö-
rő örömmel fogadta a hírt. – De van egy feltétel. Mielőtt a
herceghez utazol, óvatosnak kell lenned, kivel kerülsz érint-
kezésbe, s ha bármilyen fertőzés ér, itthon kell maradnod.
– Hogyne, hogyne, persze – felelte Erzsébet alig odafi-
gyelve. – Atyám nagyon fontos személynek tarthat engem,
ha egyszer kiérdemeltem, hogy együtt tanulhassak a herceg-
gel.
– Persze hogy fontosnak tart! – nevetett Kat. –vA leánya
vagy.
– És új ruhákra lesz szükségem! – trillázta Erzsébet, egy
rugalmas, vidám tánclépéssel nyomatékosítva kérését.
– Egy pillanat, ladym! – kuncogott Kat. – Tanulni mész,
nem bálozni!
– De a lehető legszebbnek kell lennem – makacskodott a
kislány, csodálattal nézegetve vékony karjait.
– Ünnepélyesen kijelentem, hogy annak, aki téged felesé-
gül akar venni, igencsak dúsgazdagnak kell majd lennie –
viccelődött Kat.
116
 – Én magam leszek gazdag – mondta Erzsébet. – A király
leánya vagyok. És soha nem fogok férjhez menni.
– Dehogyisnem – felelte Kat a fejét rázva. – Minden
nemeslány férjhez megy. A nők kötelessége, hogy férjhez
menjenek, és gyermekeket szüljenek. Ezért teremtett minket
az Úr.
– Akkor te miért nem mentél férjhez, Kat? – kérdezte Er-
zsébet hamiskásan.
– Egyszer volt egy kérőm – mondta a nevelőnő, leheletnyi
vágyakozással a hangjában. – Az apám szemelte ki nekem.
Kedves fiú volt. De meghalt. Apám most már túl öreg és
gyenge ahhoz, hogy férjet találjon nekem, és itt nincs is sok
esélyem arra, hogy találjak magamnak egyet. De még azt
remélem, egy szép napon férjhez megyek.
– Ha férjhez mész is, soha nem hagyhatsz el engem –
szögezte le Erzsébet. – A férjednek is ide kell jönnie, és itt
kell élnie velünk.
– Majd közlöm vele, ha megismerkedünk – felelte Kat
mosolyogva.

Erzsébet éberen feküdt az ágyában, és a kályhában izzó

parazsat figyelte. Nem értette, miért dúlta föl annyira, amit
Kat a házassággal kapcsolatban mondott. Azt gyanította, ta-
lán valami köze van ahhoz az illetlenséghez, amiről Kat he-
tekkel ezelőtt beszélt neki, amit a házasok művelnek, s amit
Howard Katalin is tett azzal a két erkölcstelen úriemberrel.
Aminek a házasságon kívüli elkövetésével tulajdon édesany-
ját is megvádolták.
Megpróbálta elképzelni, amire Kat célzott, hogy a férfiak
egy vesszővel születnek, de csak az az érdekes kis vékony
nyúlvány jutott az eszébe, melyet akkor figyelt meg, mikor
öccsét kisbaba korában a jelenlétében öltöztették át. Ez lenne
az, amit egy férfinak bele kell helyeznie abba a néven nem
nevezendő nyílásba ott lent, hogy gyermek születhessen? De

117
hát ez butaság, az a vesszőcske túlságosan kicsi, és egyálta-
lán. Erzsébet egészen biztos volt benne, nem szeretné, ha
bármiféle férfi valaha is ilyen komiszul bánna vele. A meg-
oldás természetesen az, hogy nem megy soha férjhez. De mi
lesz, ha az apja kiszemel neki egy férjet, ahogy Kat apja is
tette? Lenne bátorsága nemet mondani a királynak?
Igen, lenne hozzá bátorsága, gondolta dacosan. Hisz nem
csak ez az illetlenkedés taszította az egészben. Volt valami
más is, valami sötét és baljós, valami, ami Katalin királyné
és édesanyja lefejezésének iszonyatával függött össze.
Mindketten e miatt a sikamlós dolog miatt haltak meg. És
más oka is volt, hogy tartson a házasságtól: Jane királyné ta-
lán nem a gyermekszülésbe halt bele? A gyermekszülés szin-
tén annak a következménye, hogy a férfi azt a kis vesszejét
belecsúsztatja a nő belsejébe. Tehát ha megengedi egy férfi-
nak, hogy ezt tegye vele, vagy ha rosszabb esetben a férfi rá-
kényszeríti erre, akkor így vagy úgy, de halállal végződhet a
történet. Gondolni sem szabad rá.
– Nem – döntött Erzsébet, majd megfordult az ágyban, és
lehunyta a szemét. – Soha nem megyek férjhez!

Erzsébetet lenyűgözte a változás, melyet fivérén, a herce-

gen tapasztalt. Hol van már az a pufók kisgyermek, akit leg-
utóbb látott? Mikor is volt az? Tizennyolc hónapja. Helyette
most egy vékony, ötéves fiúcskát talált, aki ugyan még nem
nadrágot viselt, de már nagyon felnőttesen járkált hosszú
bársonyzekéjében.
– Isten hozott, nővérem – mondta ünnepélyesen, s mikor
Erzsébet mélyen bókolt előtte, fejet hajtott, ahogy a nagyok-
nál látta. – Bemutatnám dr. Coxe-ot, közös tanárunkat.
Vékony, középkorú, bagolyszemű férfi lépett elő, fekete
papi öltözetben és sapkában. Meghajolt.

118
 – Erzsébet úrhölgy, részemről a megtiszteltetés. Rendkí-
vüli híreket hallottam tanulmányi előmeneteléről, és nem
kétlem, hogy jótékony hatással lesz fivérére, a hercegre.
Leültek egy könyvekkel, pergamenekkel, tollakkal és tin-
tatartókkal megrakott asztal mellé.
– Azt hiszem, rá fognak jönni, hogy kevés félnivalójuk
van tőlem – szólt dr. Coxe. – A tanulás öröm. Hogy a tudást
a diákok fejébe verjem? Ez nem az én utam. Tudom, hogy
sok tanár kitart emellett, különösen grammatikai iskoláink-
ban. Nos, én a nádpálcával szemben a mézesmadzagot része-
sítem előnyben. A tanulás kalandja, melybe most közösen
belevágunk, káprázatos utazás lesz.
Erzsébet élvezte az órákat, melyek hosszabbak és komo-
lyabbak voltak Kat óráinál, és örült a változásnak. Dr. Coxe
kiváló nyelvész volt, s irányítása alatt tovább kamatoztatta
nyelvérzékét. Hamarosan képessé vált egyszerűbb latin szö-
vegeket olvasására, sőt rövid francia versek fordítására is. De
a hittan volt az, ami igazán lázba hozta, ugyanis dr. Coxe kü-
lönös odaadással viseltetett e tantárgy iránt.
– A mennyországba a Jézus Krisztusban való hit által ju-
tunk – szögezte le. – Egyedül ez szükséges az üdvözüléshez.
Szeretnetek kell őt teljes szívetekkel, és hinnetek benne mint
megváltótokban.
– A nevelőnőm azt mondja, jó cselekedetek kellenek ah-
hoz, hogy a mennyországba kerüljünk – vetette föl Erzsébet.
– Alamizsnát adni a szegény embernek vagy meglátogatni
azt, aki beteg.
– Ez rendkívül épületes – mondta a tanár –, de az üdvös-
séghez nem szükséges. A megigazulás egyedül a hit által le-
hetséges.
Erzsébet ezt nem értette egészen pontosan, és mintha Ed-
ward is elvesztette volna a fonalat. Dr. Coxe-ot annyira ma-
gával ragadta saját lefegyverző érvelése, hogy mindez nem
tűnt fel neki. De aztán Erzsébet nagyon komolyan megpró-

119
bálta Istent mindjobban és jobban szeretni. Ez nem volt
könnyű, hiszen valójában apját és Katet szerette a világon a
legjobban.
Egy másik alkalommal dr. Coxe kinyitott egy hatalmas,
díszes kötésű könyvet, melyet az óra kedvéért hozott magá-
val.
– Ez a Szent Biblia. Az első törvényes angol fordítás. És
itt a címoldalon láthatják atyjukat, a királyt, amint az Úr
Szavát átnyújtja a klérusnak és a népnek.
A gyermekek áhítatosan nézték. Dr. Coxe illő tisztelettel
lapozott néhányat, majd felolvasta Ádám és Éva történetét.
– Ez tehát – vonta le a tanulságot – a bűnbeesés története.
– Hogy nézett ki a kígyó? – kérdezte Edward ijedten.
– Mint egy nagy zöld sárkány! – felelt Erzsébet, csintalan
tekintettel.
– De kegyelmetek, a kígyó maga a sátán volt álöltözetben,
akit az Úr azért küldött, hogy megkísértse a nőt. A nő azt vá-
lasztotta, hogy szabad akaratából nem engedelmeskedik az
Úrnak. Gyarlóságából kifolyólag Ádámmal együtt kiűzetett a
kertből.
– Én engedelmeskedtem volna – mondta Erzsébet heve-
sen.
– Helyes, hölgyem – szólt dr. Coxe –, de kegyelmed szo-
katlan példánya a nemének, hisz köztudomású, hogy a nők
általában gyenge és esendő teremtmények, akik, mint Éva is,
bűnbe viszik a férfiakat.
– Én aztán nem vagyok gyenge és esendő – jelentette ki
Erzsébet, némi méltatlankodással a hangjában.
– Eszem ágában sem lenne feltételezni, hölgyem – dü-
höngött dr. Coxe. – De általánosságban Istennek minden oka
megvolt a férfiakat a nők fölé rendelni, hogy a férfiak ren-
delkezzenek a nők fölött. Ez pedig Éva anyánk bűne miatt
van így.

120
 Howard Katalin gyenge volt, gondolta Erzsébet. De az
összes többi nő, akit ismert, erős jellemű. Mi a helyzet Kleo-
pátrával? És Szent Katalinnal, aki szembeszegült a pogány
császárral, vállalva a kínhalál kockázatát? És Kasztíliai Iza-
bella, aki csatába vezette a seregeit, hogy legyőzze a pogány
mórokat? Azt gyanította, hogy még sokkal több olyan nő él
ma is, aki, ha alkalma lenne rá, bebizonyítaná legyőzhetet-
lenségét. Egyszer csak azon kezdett tűnődni, vajon Isten mi-
ért rendelkezett úgy, hogy a férfi legyen a felsőbbrendű nem.
Csak azért, mert Éva bűnbe vitte Ádámot?
– Lehet, hogy ez egy kitalált történet – mondta hirtelen,
amivel nemcsak dr. Coxe-ot, hanem önmagát is megdöbben-
tette.
– Az isten szerelmére, gyermekem, megkérdőjelezi a
Szentírást? – kiáltott fel. – Ez bizony bűnös dolog! Termé-
szetesen nem kitalált történet.
– De mégis, hogyan teremthetett Isten egy nőt az oldal-
bordából? – kérdezte Erzsébet, eltökélten, hogy érvelni fog
az álláspontja mellett.
– Isten mindenre képes, amit csak akar – mondta rosszal-
lóan a tanár. – És jól tenné, ha odafigyelne a bölcsebbekre és
tapasztaltabbakra. Az Úr azért teremtette az asszonyt minden
tökéletlenségével együtt, hogy szolgálja a férfit, és engedel-
meskedjék neki. No, olvassuk az özönvíz történetét!
– A lányok hülyék – szólalt meg Edward önelégülten. Er-
zsébet habozás nélkül kiöltötte rá a nyelvét.
– Elég legyen! – mennydörgött dr. Coxe. – Ez nem királyi
gyermekekhez méltó viselkedés.
– így igaz, nővérem – mondta a kisfiú komolykodva. – Ne
feledd, én vagyok a herceg.
– Akkor tudnod kellene, hogy a lányok nem hülyék – vá-
gott vissza Erzsébet. Edward grimaszolt.
– Az özönvíz, ha megengedik – intette őket dr. Coxe.

121
 – Sajnálom az öcsémet – mondta Erzsébet Katnek, mikor
lefekvéshez készülődött. – Annyira komoly. Nincs semmi
humorérzéke. Tudod, szinte alig mosolyog.
– Szegény kisfiú! Attól félek, túl nagy súllyal nehezedik
rá a tudat, hogy egy szép napon ő lesz a király – jegyezte
meg Kat.
– Igazad van.
– Biztos vagyok benne, hogy Lady Bryan és Penn kisasz-
szony mindent megtesznek érte, amit lehet.
– Ez igaz, de a formaságok töltik ki minden idejét, és na-
gyon kevés a szabadsága. Akik körülötte vannak, mindig azt
mondják neki, hogy olyan nagy királynak kell lennie, mint
az apja. – Erzsébet összehasonlította magában saját viszony-
lagos szabadságát azzal a szigorú szertartásossággal, mely
fivére életét jellemezte, továbbá Kattel ápolt fesztelen barát-
ságát azzal a szertartásos hódolattal, amit Edward környezete
tanúsít a trónörökös iránt.
– A királynak persze jó oka van erre, de túlzás, ahogy ezt
a szegény gyermeket a széltől is óvják.
– Azért vannak barátai, akikkel játszhat és együtt tanulhat.
Van néhány jó családból való fiúcska az udvartartásában.
Például Barnaby FitzPatrick, aki helyette a pofonokat kapja.
Barnaby kedves fiú.
Erzsébet nagyon kedvelte ezt az ír legénykét. Idősebb volt
a hercegnél, és fajtájának minden vonzerejével rendelkezett.
Erzsébet szeretett mellette ülni az órákon és hencegni előtte a
tehetségével. Mikor dr. Coxe nem nézett oda, Barnaby meg-
csiklandozta az asztal alatt, s közben huncutul mosolygott
sötét színű, kócos fürtjei alól. Erzsébet észrevette, hogy Ed-
ward ritkán vesz részt bármilyen játékban, ellenben minden
figyelmét komoran és szorgalmasan a tanulmányainak szen-
teli. Még a szemöldökét is összevonja, ha társait rosszalkod-
ni látja.

122
 – Gyere, öcsém játsszunk valamit! – hívta egyszer Erzsé-
bet, mikor a tanáruk elengedte őket egész délutánra.
– A könyvemet kívánom olvasni – hangzott a válasz. Ed-
ward már nagyon kis korában megtanult olvasni, s korához
képest igen sok könyvet forgatott.
– De hát bármikor olvashatsz. Kellemes az idő odakint, és
rendezhetnénk futóversenyt a parkban.
– Kitűnő ötlet, hölgyem – mosolygott rá Barnaby. – És
Sir, afelől hogyan vélekedsz, hogy megtanítsalak vívni?
Edward megrázta szép fejét.
– Atyám, a király nem engedné meg – mondta szomorú-
an. – Túlságosan veszélyes lenne. Megsebesülhetnék, és ak-
kor nincs többé trónörökös.
– Minden nemesifjúnak meg kell tanulnia a kardforgatást
– vélte Barnaby.
– És mi lenne, ha engem tanítanál meg? – javasolta Er-
zsébet csillogó szemmel.
Barnaby elnevette magát.
– Egy lányt? Hölgyem, elnézést kérek, de ez nem lenne
ildomos.
– Kit érdekel, hogy mi ildomos! – vágott vissza Erzsébet
csintalanul. – Gyere velem, vívjunk!
Kiszaladtak a parkba. Edward dajkái illendő távolságból
követték őket.
Barnaby előhúzott két életlen kardot, és megtanította Er-
zsébetet a helyes vívóállásra. Kifelé fordított lábak, egyik
kéz a csípőn, a másik erősen tartja a fegyvert. Aztán bemu-
tatta a szúrást, a védést és a cseltámadást. Erzsébet izgalmas-
nak és vérpezsdítőnek találta a játékot, és persze gyorsan ta-
nult. Edward irigy szemmel nézte őket.
– Annyira szeretném kipróbálni…! – mondta sóvárogva.
– Kipróbálhatod, Sir – szólt Barnaby.

123
 – Menjünk oda a fák mögé? –javasolta Erzsébet. –Akkor
nem láthatnak meg minket. – A dajkákra mutatott, akik ag-
gódva figyelték őket a távolból.
– Menjünk! – helyeselt Edward, soha korábban nem látott
lelkesedéssel.
Barnaby, immár a fák nyújtotta fedezékben, megismételte
a kiképzést, ezúttal a herceg okulására.
– Garde? – kiáltott a kisfiú, miután Barnaby diplomatiku-
san átengedte neki a kezdeményezést, és kezdetét vette a
mérkőzés.
– Bravó! – sikoltott tapsolva Erzsébet. Edward szép arca
ragyogott az örömtől. Végigtáncolt a füvön, szúrva, vágva a
levegőt, ahol érte. Annyira jól érezték magukat mindhárman,
hogy nem vették észre a dajkahad közeledtét Penn kisasz-
szony vezényletével.
– Megállj! – harsogott. – Elment az eszetek? A Towerbe
akartok juttatni minket?
A három gyermek megdermedt.
– Őszintén sajnálom, kisasszony – mondta lassan
Barnaby. – Semmi rosszat nem akartam. Csak játszottunk
egy kicsit.
– Fivéremnek, a hercegnek meg kell tanulnia a bajvívást –
jelentette ki Erzsébet dacosan.
Edward egy szót sem szólt, de jeges pillantást vetett a
dajkájára, amelyet az nem akart észrevenni.
– Istennek és a királynak van joga dönteni arról, hogy mi-
kor mi történjék – mondta Penn kisasszony. – Őfensége még
nem is hord nadrágot. És, herceg uram, jól tudod, hogy nem
szabad kockázatokat vállalnod. Mikor eljön az ideje, hogy
vívni tanulj, természetesen hozzáértő bajvívó fog tanítani,
aki kezeskedik a biztonságodról.
Erzsébet összevonta a szemöldökét. Barnaby szája tilta-
kozásra nyílt, de a dajka következő szavai, melyeket a mor-
cos Edwardhoz intézett, elnémították:
124
 – Engedetlen voltál, Sir, és attól tartok, Barnabynak kell
lakolnia ezért.
Barnaby felsóhajtott.

125
 7

1543
A zöld udvari ruha súlyosan nehezedett rá buggyos ujjai
és hosszú uszálya miatt, szögletes kivágásának gyöngyökkel
kirakott szegélye pedig szúrta vékony vállát, de Erzsébet el-
határozta, minderről nem vesz tudomást, hisz a mai napon ő
az egyik díszvendég édesapja esküvőjén.
A Hampton Court-i királyi kápolna ünnepi terme csillo-
gott az aranyfénytől. Mária úrhölgy ott állt mellette barna
damasztruhájában, a hozzá tartozó karmazsinpiros bársony
ingujjakkal, és ünnepélyes tekintettel figyelte a szertartást. A
nemesurak és – hölgyek sokasága hozzá hasonlóan kicsípte
magát a mai nap tiszteletére, s mindannyian kedélyes, ünnepi
hangulatban voltak, élükön a királlyal.
Erzsébet végignézte, ahogy Cranmer érsek belefonta a
menyasszony finom kezét Henrik roppant praclijába, majd
férjnek és feleségnek nyilvánította őket. Parr Katalinnal csak
néhányszor találkozott, de máris kifejezetten kedvelte, és
boldog volt, hogy ő lesz a legújabb mostohaanyja.
A király az ünneplő gyülekezet felé fordult, láthatóan
boldog és örömteli arccal, majd átvezette új feleségét a haj-
bókoló udvaroncok sorfalán, egészen a magánlakosztály
nyilvános helyiségeiig, nyomukban a nevetgélő, tréfálkozó
vendégsereggel. Az ünnepi menetet az udvari háznép tagjai
kísérték, akik egymást is félrelökték, csak hogy egy pillan-
tást vethessenek az új királynéra.
Nem olyan csinos, elmélkedett Erzsébet, ahogy elnézte a
mosolygó jobbra-balra méltóságteljesen biccentgető Kata-
lint. De kedves arca van, gesztenyebarna haja, viselkedése
pedig nemes és tiszteletet parancsoló.
126
 – Tanult asszony – mondta róla Kat, mikor előzetesen tá-
jékoztatta Erzsébetet a király házassági szándékáról.
– Igazán sajnálom őt – vélekedett Erzsébet. – Két vénem-
ber felesége volt egymás után – én biztosan gyűlöltem volna
az egészet.
– Úgy hallottam, nem annyira feleségük volt, mint inkább
ápolójuk – jegyezte meg Kat. – És úgy sejtem, azt gondolta,
hogy a királynak van bizonyos tudomása erről, és a jövőben
itt is hasonló szerepet kell betöltenie. – Henrik egészsége
tudniillik egyre csak romlott Howard Katalin kivégzése óta.
Még pompás esküvői öltözetében is észre lehetett venni be-
pólyált, fekélyes lábát a vékony fehér nadrág alatt, fájdalmas
felszisszenését, mikor körbesántikált a termen, erősen tá-
maszkodva a botjára, valamint a vörös szakállában feltüne-
dező fehér szálakat. Jelentősen el is hízott – az udvarnál az a
gonosz tréfa járta, hogy három ember is beférne a zekéjébe.
Erzsébet nem akarta ezt hallani. Elviselhetetlen volt a
gondolat, hogy apja is halandó. Hisz ő a nagy Henrik, orszá-
gának uralkodója, az államegyház feje, a hit védelmezője.
Angliának szüksége van rá. És neki is szüksége van rá. Bi-
zonyára hamarosan jobban lesz. Jobban kell lennie!
Katalin királyné segíteni fog férjének, ebben biztos volt.
Katalin kiváló asszony, kedves asszony – apjának jobb vá-
lasztása nem is lehetett volna.
– Legalább nem olyan könnyelmű teremtés, mint az előző
– mondta Mária, mikor legutóbb Hatfieldbe látogatott. –
Ugyanakkor félek, mert gyanúsak a vallási nézetei.
– A hölgy az evangélium őszinte híve – jelentette ki ko-
rábban dr. Coxe a hertfordi tanulószobában. –Barátja lesz
mindenkinek, aki az egyház belülről való megreformálását
kívánja.
– Kiválasztott udvarhölgyei ugyanezt a meggyőződést
vallják – fintorgott Mária. – Légy nagyon elővigyázatos, Er-
zsébet! Nem fertőződhetsz meg ezektől az eszméktől.

127
 – Nem is tehetsz jobbat, mint hogy követed a példáját –
közölte dr. Coxe Erzsébettel. – Ő majd segít eligazodnod a
helyes tanokban.
Erzsébet ezek után úgy döntött, majd a saját eszére hall-
gat. Parr Katalin máris anyai érdeklődést tanúsított iránta, s
tüstént az udvarhoz hívatta, amint hivatalosan bejelentették a
küszöbönálló esküvőt. Így Erzsébet már hónapok óta ott tar-
tózkodott. Hihetetlenül izgatott volt, mikor megérkezett, és
új mostohája elé vezették.
– Erzsébet úrhölgy – kiáltott az özvegy Lady Latimer,
hisz akkor még így hívták, tiszteletteljesen meghajolva, majd
kitárta a karját, hogy átölelje és őszinte szeretettel megcsó-
kolja. – Isten hozott az udvarnál – mondta szívélyesen. –
Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled, Erzsébet úrhölgy.
Rámosolygott Mária úrhölgyre is, aki mellette ült, mikor
Erzsébet belépett a szobába. Erzsébet arra lett figyelmes,
hogy a szobát nyári virágok mámorító illata tölti be. A virá-
gok különféle vázákban voltak elhelyezve szerte az egész
lakosztályban. Lady Latimer láthatólag szereti a virágokat.
Észrevette Katalin gyönyörű, aranyhímzéses bársonycipellő-
jét is, amely skarlátszínű selyemszoknyája alól kandikált ki.
Mária, aki eddig kedvezőtlen véleménnyel volt Katalinról,
most – Erzsébet legnagyobb meglepetésére – nyilvánvaló ba-
rátsággal mosolygott vissza rá.
– Lady Latimer épp most emlékeztetett rá, hogy az édes-
anyja valaha az én édesanyámnak szolgált.
– Rajongott Katalin királynéért – szólt Lady Latimer. –
De ez már hosszú évekkel ezelőtt volt, Erzsébet úrhölgy, és
azóta ti ketten óriási szerencsétlenségek sorát éltétek át.
Őszintén remélem, hogy mindketten szerető mostohaanyá-
toknak fogtok tekinteni engem, aki mindent megtesz értetek,
ami tőle telik.

128
 Erzsébet csodálkozva nézte, amint Mária szeme megtelik
könnyel, és nővére hirtelen előrehajol, hogy megölelje Kata-
lint.
– Biztos vagyok benne, hogy szerető jó barátnők leszünk
– jelentette ki Mária.
– Te pedig, Erzsébet – mondta Katalin, felé nyújtva a ke-
zét –, még gyermek vagy, és szükséged van egy anya szere-
tetére és útmutatására. Tudom, hogy Katherine
Champernowne személyében egészen kitűnő nevelőnőd van,
de remélem, rám mint édesanyádra gondolsz majd, és felke-
resel, ha bármilyen segítségre vagy tanácsra van szükséged.
Nem annyira kötelességemnek tekintem, sokkal inkább
őszinte örömömre szolgál, ha támogathatlak.
– Így lesz, Madam – mondta Erzsébet lelkesülten, csillogó
szemmel.
Mikor a vendégek összegyűltek, könnyű lakoma került az
asztalra, és Erzsébet annyi édességgel és cukrozott gyü-
mölccsel szolgálta ki magát, amennyi csak belefért. A felnőt-
tek túlságosan el voltak foglalva a jobbnál jobb borokkal és
beszédtémákkal ahhoz, hogy észrevegyék, a falánk kislány
éppen teletömi magát.
A király és új királynéja körbe-körbejártak, egymás után
üdvözölve vendégeiket.
– Fogadja gratulációmat, Sire – mondta Lord Hertford. –
Felséged igen szerencsés ember. – Udvariasan bókolt Kata-
linnak.
Erzsébet érdeklődéssel figyelte a király korábbi sógorát,
ezt a megfontoltnak tűnő embert, szikár arcával, hosszú or-
rával és sűrű vörösesbarna szakállával, kinek nővére, Jane
királyné halála után sikerült a trón közelében maradnia, az
ifjú herceg nagybátyjaként és némi politikai érzék szerencsés
birtokosaként.
– Valóban, uram – veregette hátba Henrik, Katalinra ka-
csintva. – Legfőbb ideje volt, hogy ismét megházasodjam az

129
országom érdekében, és hogy időskoromra legyen valami vi-
gaszom.
– Felséged nem éppen egy vénség – mosolygott Katalin.
Látva a király széles vigyorát, továbbment: – Hogy szolgál a
herceg egészsége, Lord Hertford?
– Unokaöcsém kiváló egészségnek örvend, Madam, és ki-
tűnően tanul. Vigasztaló a tudat, hogy végül gondoskodó
mostohaanyára lelt.
– Szeretném, ha idejöhetne az udvarhoz – felelte a király-
né. – Sire, nem vehetnénk őt magunkhoz? Elvégre a nővérei
itt vannak.
A király megrázta a fejét.
– Nem szeretnék semmit megtagadni tőled, Kate, de a
herceg egészsége mindenek előtt való. Az udvar melegágya a
veszélyes fertőzéseknek, mint tudod, és ha ki lenne ennek
téve… A következmények túlságosan rémisztőek ahhoz,
hogy belegondoljunk. Hiszen az ő élete az, ami távol tartja
tőlünk a polgárháború rémét.
– Hogyne, Sire, eszem ágában sem lenne ezt követelni tő-
led – helyeselt neje sietve.
– Ám ha netán nekünk lenne egy fiunk – folytatta Henrik,
és szeme összeszűkült a kéjvágytól –, akkor nem kellene
ilyen végtelenül aggódnom Edward egészségéért.
– Imádkozni fogok érte – biztosította nyugodt hangon Ka-
talin, anélkül hogy parányit is elpirult volna.
– Imádkozz csak – dünnyögte a közelben álló John
Dudley, Lisle vicomte, Henrik unokahúgának, Lady Marga-
ret Douglasnak a fülébe. Erzsébet, aki éppen akkor tömött
magába még egy kandírozott szilvát, minden szót hallott. –
Itt úgyis csak egy csoda segíthet.
Cléves-i Anna, akit a király kedves nővéreként meghívtak
az esküvőre, ebben a pillanatban csatlakozott a kis csoport-
hoz.

130
 – Lady Margaret, Lord Lisle – üdvözölte őket, majd vetett
egy oldalpillantást a friss házasokra. – A királyné szép kis
terhet vett magára – suttogta.
– Úgy hallom – mondta Lady Margaret halk hangon –, új
királynénk valójában máshoz szeretett volna menni.
– Méghozzá Hertford öccséhez, Sir Thomas Seymourhoz
– egészítette ki Dudley.
– Csakugyan? Nos, ő valóban jóvágású férfi – jegyezte
meg Anna. Erzsébet egyetértett ezzel: gyakran látta őt az ud-
varnál.
– Az egy gazfickó – mosolygott Lady Margaret –, és a ki-
rályné a hírek szerint szerelmes volt belé. De a király, az én
jó nagybácsikám, gondoskodott róla, hogy ne legyen a kö-
zelben. Úgy tudom, Brüsszelbe küldte.
– Testre szabott diplomáciai kiküldetés – tette hozzá
Dudley. – Egy darabig nem fogjuk viszontlátni, afelől kezes-
kedem.
– Nos, én úgy hallottam – suttogott Anna –, amikor a ki-
rály házasságot ajánlott a hölgynek, ő azt mondta, inkább
lenne a szeretője, semmint a felesége.
– Hát ezért ne hibáztassuk – szólt Margaret Douglas. –
Emlékezzék csak Boleyn Anna és Howard Katalin sorsára!
És arra, hogy velem mit tett. Kétszer is a Towerbe kerültem,
csak mert olyanokba szerettem bele, akiknek a személyét ki-
fogásolta.
Erzsébet, aki szégyentelenül kihallgatta ezt az izgalmas
beszélgetést, kissé megrémült, mikor arról hallott, hogy az új
királyné szerelmes volt más férfiakba. Nagyon szerette volna
figyelmeztetni Katalint, hogy legyen óvatos, mert kegyetlen
dolgok szoktak történni azokkal a nőkkel, akik férjhez men-
nek a királyhoz, de másvalakibe szerelmesek, vagy pusztán
csak ezzel vádolják őket. Erzsébetnek mindenki másnál több
oka volt arra, hogy ezzel tisztában legyen.

131
 Aztán mikor Margaret Douglas büntetéseiről hallott,
kezdte felfogni, a legnagyobb rémületére, hogy ha majd arra
kerül a sor, nem túlzottan jók az esélyei, hogy szembesze-
gülhet atyjával a házasság kérdésében. Rémisztő gondolat
volt.
– Nahát, ez itt Erzsébet úrhölgy! – kiáltott a cléves-i her-
cegnő, észrevéve, ki álldogál a közelében. Szeretettel átölelte
Erzsébetet, aki ettől némileg magához tért. Dudley figyel-
meztető pillantást vetett Lady Margaretre, mire a kis társaság
feloszlott, a hercegnő pedig visszavitte a gyermeket az étkek-
től roskadozó asztalokhoz. De az édesség, amit Anna bele-
tömött, valahogy egyszerre elvesztette minden varázsát.
Később, lefekvéshez készülődve, elmesélte Katnek a hal-
lottakat.
– Azért az jó, hogy a király nem hallotta ezt a beszélgetést
– jegyezte meg Kat aggodalmas arccal –, másként Lady
Margaret könnyen a Towerben találhatta volna magát har-
madszor is!
– Igaznak tartod, hogy a királyné Thomas Seymourba volt
szerelmes, mielőtt az apám feleségül kérte? –kérdezte Erzsé-
bet, leülve, hogy Kat megfésülhesse.
– Beszéltek ilyesmiről, de ez talán csak a szokásos udvari
pletyka. Mindent el szoktak ferdíteni. A jelek arra mutatnak,
hogy a királyné nagyon kedveli az apádat.
– Nos, boldog vagyok, hogy őt vette feleségül. Azt hi-
szem, nagyon jó királyné lesz. Valamint kedves és szerető
mostoha. Mindig is ilyen mostohaanyáról álmodtam.
Kat nem tudta elfojtani a féltékenység feltörő érzését.
Céljai és szándékai szerint ő pótolja Erzsébet édesanyját, és
kétségtelenül ő az, aki már évek óta a gyermek életének kö-
zéppontjában áll. Mindeddig pótolhatatlannak érezte magát.
Igaz, nagyon örült annak, hogy az új királyné ilyen jóindula-
tú a növendékével szemben, ugyanakkor szíve mélyén attól

132
félt, Parr Katalin még a végén elhódítja tőle Erzsébet szívét.
A német hercegnő vagy az a könnyelmű teremtés
– Nos, egyikük sem fenyegette a pozícióját, szemben ez-
zel a bájos özveggyel, akit őszintén foglalkoztat a kislány
sorsa, és lehetősége is van arra, hogy mindent megtegyen
Erzsébetért.
De Kat elhatározta, gondja lesz rá, hogy soha senki ne bi-
torolhassa el a gyermek életében betöltött helyét, senki, még
Anglia királynéja sem.
– Mondanom kell valamit, Erzsébet, amivel remélhetőleg
örömöt szerzek neked – szólt a királyné. – Puhatolóztam a
királynál, és egyetértett azzal, hogy most már állandó laká-
sod legyen az udvarnál, Mária úrhölgyhöz hasonlóan. És
hozzájárult ahhoz is, hogy mindketten az udvarhölgyeim kö-
zé kerüljetek.
– Ó, Madam! – kiáltott fel Erzsébet elragadtatva. Nagyon
kedvelte új mostohaanyját, de mostantól fogva hálát is érzett
iránta. – Annyira hálás vagyok! Azt hiszem, nem szolgáltam
rá erre a kedvességre.
– Á, dehogyisnem! Tudtam, hogy örülni fogsz – mosoly-
gott Katalin, s ragaszkodott hozzá, hogy személyesen mutas-
sa meg Erzsébetnek új lakosztályát.
Végigmentek a galérián.
– Közvetlenül az enyém mellett van, és a folyóra néz. Így
lesz ez Whitehallban is, előre rendelkeztem erről.
– Felséged oly kedves hozzám – kiáltotta Erzsébet, szinte
ugrálva örömében. – Alig vártam, hogy itt lehessek veled.
Régóta vágyódom erre a boldogságra! És ezek a szobák any-
nyira, de annyira gyönyörűek? –Ámulva nézte a színes fali-
kárpitokat, a perzsaszőnyegeket, a fényes faragott bútorokat
és a ragyogó függönyöket. És ez itt mind az övé!
– Azt kértem, hogy az asztalodat az ablakmélyedésbe he-
lyezzék – szólt a királyné –, hogy legyen elég fény, mikor
tanulsz.
133
 – Madam, nem lehetünk eléggé hálásak! – Kat, aki máris
rendezkedni és pakolászni kezdett, úgy érezte, menten ki-
csordul a könnye a fájdalomtól, mikor Erzsébet soha nem lá-
tott érzelemkitöréssel odaszaladt a mostohaanyjához, hirtelen
átölelte és megcsókolta.
– Ígérem – fogadkozott a gyermek –, sosem lesz oka pa-
naszra velem kapcsolatban, és mindig engedelmes és tiszte-
lettudó leszek felséged iránt.
– Nem is kételkedem ebben – mosolygott a királyné. –
Most pedig kérlek, segédkezz az átpakolásban, aztán pedig
szeretettel látlak vacsorára a magánlakosztályomban. –
Mindkét arcán megcsókolta mostohalányát, majd távozott,
barátságosan biccentve Kat felé.
– Gyere, ülj mellém! – hívta Katalin, és Erzsébet letérdelt
a lábához. – Champernowne kisasszony, kérem, hagyjon
magunkra! – parancsolta, és Kat kimérten távozott. – Tény-
leg nagyon csinos vagy! Tudod, nagyon szembeszökők a
színeid – folytatta, immár mostohalányához címezve a sza-
vait. – Kell rendelnünk neked néhány új ruhát, tekintve, hogy
immár az udvarnál élsz.
– Ó, ez csodálatos lenne! – Erzsébet levegő után kapko-
dott.
– Holnap gondoskodunk erről. Most pedig a taníttatásod-
ról szeretnék veled beszélgetni. A király és én észrevettük,
hogy rendkívül okos és értelmes kislány vagy. Ezért nyilván
tisztában vagy azzal, hogy igen kevés az, amit
Champernowne kisasszony, legyen mégoly tanult, még meg-
taníthat neked. Tudom a királytól, hogy részt vettél a fivéred
bizonyos tanóráin, de immár egyre nagyobb vagy, ráadásul
az udvarhoz költöztél – úgy helyes és úgy is illendő, hogy
saját magántanárod legyen. Bölcs atyád azt szeretné, ha min-
den lehetőséged meglenne arra, hogy a női erény megtestesí-
tője lehess, a Tudor-ház nagyobb dicsőségére. Ennek érde-
kében megbízott azzal, hogy kerítsek valakit, aki alkalmas az

134
okításodra. Örömmel jelenthetem, hogy megtaláltam. A neve
William Grindal, neves tudós, a klasszikus görög szerzők ki-
váló ismerője.
– Görög? Úgy érti, görögül fogok tanulni, Madam? – kiál-
tott Erzsébet.
– És emellett még sok minden mást – közölte a királyné,
megsimogatva a fejét.
– Nagyon türelmetlen vagyok – jelentette ki a gyermek
lelkesen. – Alig várom, hogy elkezdhessem.
Az ősz hajú William Grindal nem volt már fiatal, de na-
gyon művelt, és nyugodt higgadtság sugárzott belőle. Az el-
ső alkalommal előhúzott egy tanrendet, és tanítványa kezébe
adta.
– Ha egyetért kegyelmed, reggelente nyelvet tanulunk,
mikor az elme még a legfogékonyabb – kezdte csöndes, ám
ellentmondást nem tűrő hangján. – Úgy hallom, valamennyi-
re tud már latinul, franciául, olaszul és spanyolul.
– És egy kicsit walesiül is – szakította félbe Erzsébet.
– Valóban. Ez érdekes. Nagyon jó. Nos, természetesen
folytatni fogja e nyelvek tanulását, továbbá görögül is fog
tanulni, hisz a görögtudás nélkülözhetetlen az Újszövetség,
valamint olyan klasszikus művek tanulmányozásához, mint
Szophoklész tragédiái vagy Iszokratész szónoki beszédei.
Így elsajátítja azokat a képességeket, melyek segítségével
kegyed is kiváló szónokká válhat.
– Remélem, nem fogok csalódást okozni, uram – mondta
Erzsébet alázatosan. Teljesült minden kívánsága, sőt annál is
több. Áldania kell apja és mostohaanyja nevét, hogy mindezt
lehetővé tették a számára.
– Minden délután három órán át történelmet olvasunk –
folytatta Grindal mester. – Ez tökéletes lesz megalapozásnak.
A történelem tanulmányozásán keresztül sokat tanulhatunk
saját világunkról is. Aztán rátérünk a filozófiára, értve ezen
antik és modern bölcseletet egyaránt. És természetesen gya-
135
korolnia kell a szépírást és a kézimunkát is Champernowne
kisasszonnyal. A kiváló Battista Castiglione hetente kétszer
olaszórákat fog tartani kegyednek, s úgy tudom, a királyné
nemcsak egy új zenetanárt szerződtetett lant-, virginál- és vi-
olajátékának előmozdítására, hanem – sóhajtott egyet – tánc-
tanárt is, hogy adózzunk a világi hívságoknak. Ha kegyed
fejedelmi udvarokban díszeleg, nyilván meg kell tanulnia a
megfelelő viselkedést. Őfelsége, a királyné úgy kívánja,
hogy mindennap kimenjen a szabad levegőre, rendszeresen
sétáljon és lovagoljon, amit, úgy hallom, igencsak élvez. O
igen, és a király kifejezett kívánsága volt, hogy megtanulja
az íjpuska használatát. Úgy véli, kegyed szívesen kipróbálná
kezét a lövésben is, tekintve, hogy a vívásban milyen kiváló-
nak bizonyult. – A mester ez utóbbiakat erősen savanyú kép-
pel adta elő. – Nem az én dolgom, hogy megkérdőjelezzem
őfelsége bölcsességét – tette hozzá.
– Mindez nagyon a kedvemre való – közölte Erzsébet el-
ragadtatva.
Kat meglehetős higgadtsággal fogadta a Grindal mester
kinevezéséről szóló hírt, de végül háborgott a lelke. Úgy,
úgy, tehát arra kárhoztatják, hogy szépírást és kézimunkát
tanítson? Igen? Világos, hogy ez nevelőnői szerepének elbi-
torlása, ami ellen ráadásul nem tehet semmit. Őszinte nő lé-
vén, elismerte, semmi esély nincs arra, hogy ennél jelentő-
sebb szerepet kapjon Erzsébet taníttatásában – de ettől még
megalázva és sértve érezte magát.
Persze tudta, ki tehet az egészről. Riválisa újabb pontot
szerzett az Erzsébet kitüntető szeretetéért folyó vetélkedés-
ben.
Mikor Erzsébet megérkezett Ashridge-be, Edward hatodik
születésnapjára, le volt nyűgözve, hogy öccsét nem abban a
hosszú ruhában, hanem végre nadrágban láthatja.
– Nagyon szép férfiruhád van, fivérem! – bókolt a kisfiú-
nak, aki szétvetett lábbal állt, egyik kezével a csípőjén, má-

136
sikkal tőre markolatát szorongatva. Szakasztott apja, csak
miniatűr kiadásban. Tolldíszes kalapját megemelve fogadta a
bókot.
– Köszönöm, drága nővérem. Legfőbb ideje volt, hogy
levessem azokat a hülye ruhákat.
Dr. Coxe is előkerült, hogy üdvözölje Erzsébetet.
– Őfensége most már minden ízében olyan, amilyennek
egy hercegnek lennie kell – jelentette ki mosolyogva.
– Most már dr. Coxe a nevelőm – magyarázta büszkén
Edward. – A mai naptól nem állok női irányítás alatt. Lady
Bryan és Penn kisasszony távozott.
Az utolsó mondat olyan szenvtelenül hagyta el a száját,
mintha az időjárásról vagy más jelentéktelen semmiségről
beszélt volna. Erzsébet megpróbálta elképzelni, milyen érzés
lenne, ha imádott Katje elhagyná. Fivére hűvössége meg-
hökkentette.
– Nem vagy szomorú? – kérdezte tőle. – Ezek a hölgyek
vigyáztak rád születésedtől kezdve. Nagyon fognak hiányoz-
ni neked.
– Nem helyes, hogy a trónörökös nőuralomnak legyen ki-
szolgáltatva – mondta Edward gőgösen, nyilvánvalóan az
elmúlt napokban többször hallott szavakat ismételte. Aztán
témát váltott. – Gyere, ismerd meg az ifjú urakat, akik atyám
rendelete alapján tanuló- és játszótársaim lesznek.
Odafordult a sorban álló jó tucatnyi kisfiúhoz, mind szü-
letett arisztokraták, és egymás után bemutatta őket Erzsébet-
nek.
– Henry Brandon, Suffolk hercegének fia… Henry, Lord
Hastings… – Minden fiú sorban meghajolt Erzsébet előtt.
– Robert Dudley, Lisle vicomte fia.
Erzsébet összenézett ezzel a csintalan kölyökkel, és rokon
lelket vélt felfedezni benne. Robert Dudley éppen egyidős
vele, gondolta – sötét, olaszos színeivel és ravaszdi arcával,
no meg a szeme huncut csillogásával úgy fest, mint valami
137
cigány purdé. Szinte bántóan eltúlzott mozdulatokkal hajolt
meg, ami látványosan azt a célt szolgálta, hogy magára irá-
nyítsa a figyelmet. „Rajta kellene tartanom a szemem – gon-
dolta Erzsébet. – És szívesen megtanítanám neki, mi fán te-
rem a jó modor…”
Mivel Edward születésnapját ünnepelték, aznap nem vol-
tak tanórák. Helyette teljesült a herceg régi vágya. A király
beleegyezett, hogy megkezdhesse vívó-és lovaglóleckéit. A
fiúcskák izgatottan tárgyalták ezt a témát, miközben levetet-
ték zekéjüket, és tompa tőreik hegyét próbálgatták.
– Erzsébet úrhölgy, ha megkérhetem, foglaljon helyet –
hívta dr. Coxe, és egy magas faragott székre mutatott az
emelvényen, fölemelve mellőle egy zsámolyt. – Innen jó rá-
látásunk lesz a viadalra.
– Csak néznem szabad? – kérdezte Erzsébet kissé méltat-
lankodva. – Barnaby tudja, hogy úgy bánok a tőrrel, mint
bármelyik fiú. Ő tanított rá.
Barnaby FitzPatrick ezt hallva elmosolyodott.
– Ez igaz, uram. Erzsébet úrhölgy bármelyikünket meg-
szégyenít.
– Hogy egy lány vívjon? – kérdezte Robert Dudley, kajá-
nul ráncolva a szemöldökét.
– Pimasz vagy, uraság – közölte Erzsébet gőgösen. –
Majd megmutatom. Vívómester, vívhatok ezzel az úriember-
rel?
Robertnek leesett az álla. A lány kedvesen mosolygott rá.
– A végére kell járnunk, kik a jobbak, a fiúk vagy a lá-
nyok! – szögezte le.
– De kegyelmed nem vívhat ebben a hosszú ruhában –
mutatott rá Barnaby. – Robert előnyben lesz.
– Hadd legyen! – nevetett Erzsébet. Robert arcát elöntötte
a méreg.
– Kell ezt, mester uram? – folyamodott dr. Coxe-hoz.

138
 – Nem szegülhetünk szembe egy jeles hölggyel, különö-
sen nem a király leányával – közölte a tanár elégedett mo-
sollyal. Nagyon jó lesz, ha ez a gőgös fiú tanul egy kis aláza-
tot.
Miután a többieket is párba rendezte, a mester bemutatta a
helyes vívóállást és néhány ügyes szúrást.
– Kétféle vívó van – magyarázta. – A párbajozó arra ha-
gyatkozik, hogy kiválóan forgatja a tőrét, az atléta pedig
lábmunkájával akar felülkerekedni. El kell dönteniük, hogy
melyiket választják, uraim – és hölgyem!
– Én párbajozó leszek – jelentette ki Erzsébet csillogó
szemmel.
– Akkor nekem is annak kell lennem – dörmögte Robert
kelletlenül.
– Garde! – kiáltott a lány, és kitöréssel támadt, egyik szú-
rását hárítva el a másik után. Robert valójában nem hitt Er-
zsébet dicsekvésének, ezért aztán igen váratlanul érte ez a
roham, s azon vette észre magát, hogy csak hátrál és hátrál,
és aztán csúfosan beleütközik az ifjú Lord Hastingsbe.
– Védekezz! – kiáltott, összeszedve magát, de a lány ma-
kacsul helytállt. Néhány perc után a mester, látva, hogy a vi-
adal kezd veszélyessé válni, leállította őket.
– Kiváló első próbálkozás, hölgyem – kiáltotta, rámoso-
lyogva a hercegre is, aki ugyancsak kiválóan teljesített.
Mikor kelletlenül visszavonultak az emelvényhez, Robert,
aki megmenekült attól a megaláztatástól, hogy egy lány le-
győzze, lovagiasan így szólt:
– Jó voltál, hölgyem.
Mikor rápillantott erre a sötét hajú fiúra, Erzsébet megle-
petten vette észre arcán a csodálat kifejezését.
– Méltó ellenfelem volt, uram – válaszolta. Miután bebi-
zonyította az igazát, megengedhette magának, hogy nagylel-
kű legyen.

139
 Látogatásának egy hete alatt gyakran látta Robert
Dudleyt, mert engedélyt kapott, hogy részt vegyen a herceg
és nemes barátai tanóráin. Robert nem jeleskedett a tanulás-
ban.
– Miért kellene görögül tanulnom? – zsörtölődött, kihasz-
nálva dr. Coxe ideiglenes távollétét, hogy addig is pihentesse
a tollát.
– Hogy humanista lehess, tanulmányozhasd a klasszikus
szerzőket – mondta Edward.
– Szívesebben kimennék lovagolni – felelte Robert. Szen-
vedélye volt a lovaglás.
– Ezt megértem, mert én is szeretek lovagolni – jegyezte
meg Erzsébet –, de tanulni is, különösen történelmet és nyel-
veket.
– Neked jó, hölgyem, mert lány vagy, és nem kötelessé-
ged mindazt megtanulni, amit egy ifjú úrnak meg kell tanul-
nia – mondta Robert parányit lekezelőn.
– Biztosíthatlak afelől, Robert úrfi, hogy ugyanazokat a
tárgyakat tanulom, mint te! – vágott vissza Erzsébet csípő-
sen.
– Mint földrajzot, állambölcseletet és a klasszikusokat is?
– kérdezte Robert.
– Többek között – felelte büszkén. – És minden pillanatát
élvezem.
– Hogyhogy? – sóhajtott a fiú. Henry Bardon lepisszegte
őket.
– Dr. Coxe mindjárt meghallja!
– Kiment pisálni – vigyorgott Hastings. – Elnézésedet ké-
rem, hölgyem.
Erzsébet mosolygott. Kedvelte a fiúk faragatlan stílusát.
– De nővérem, te nem leszel Anglia uralkodója – mutatott
rá Edward. – Ugyan miért kellene ilyesmit tanulnod, mikor a

140
jövőd mindössze annyiból áll, hogy felnősz, férjhez mész, és
kisbabákat szülsz. Mint minden lány.
– Ahogy azt Edwardka elképzeli! – kiáltott Erzsébet indu-
latosan. – Soha nem megyek férjhez.
– Dehogyisnem – szólt higgadtan a herceg.
– Csak várd ki a végét! – mondta a lány kihívón.
– Ha atyánk megparancsolja, engedelmeskedned kell
majd – hangzott az önelégült válasz.
– Majd meglátjuk! – vágott vissza Erzsébet hevesen.
– Azt azért szeretném megnézni, ahogy szembeszállsz az
apáddal – szólt közbe Robert. A fiúk nevettek.
– Le fogja nyiszálni a fejedet! – rikoltotta az ifjú Lord
Brandon, majd nem értette, miért pisszegik le azonnal. Ti-
zenöt megszeppent szempár szegeződött a kislányra, aki ott
ült nagy búskomoran a hosszú asztal végén. A fiúk kellemet-
lenül érezték magukat.
– Minden rendben – szólt Erzsébet, miután gyorsan ma-
gához tért. – Nem lenne jobb visszatérni a munkához? Mint-
ha hallanám dr. Coxe lépteit.
– Hogy értetted ezt, Erzsébet úrhölgy? – kérdezte Robert
Dudley Erzsébet nyomába szegődve, aki Blanche Parry fel-
ügyelete alatt frissítő reggeli sétára indult az Ashridge kör-
nyéki erdőbe. Annyira hideg volt, hogy a lélegzetük párafel-
hővé változott a levegőben. Erzsébet látogatásának utolsó
napja volt ez.
– Mit, Robert úrfi? – kérdezte Erzsébet.
– Amit tegnap mondtál. Hogy soha nem fogsz megháza-
sodni. – Szeme meglepően barátságosan csillogott. – Való-
ban ellenszegülnél a királynak, ha megparancsolná neked?
– Komolyan gondolom. Ellenszegülnék. Az apám nagyon
szeret engem. Nem kényszerítene.
Robertet kétségek gyötörték.

141
 – Pedig nyilván azt szeretné, ha egy hatalmas fejedelem
vagy nagyúr venne feleségül, ami őfelségének is előnyére
válna. Ezt nem utasíthatnád vissza.
– De igen, ha magának a császárnak ígérnek oda, akkor is
– felelte szenvedélyesen. – Viszolygok a házasság puszta
gondolatától is.
– Az apám szerint a házasság kötelesség. Azt mondta,
mindannyiunk házasságáról politikai vagy pénzügyi érdekek
alapján fog gondoskodni.
– Mindnyájatok?
– Számos fivérem és nővérem van, nálam valamennyivel
idősebbek. Úgy sejtem, egy nap nekem is meg kell házasod-
nom. De most még nem. Csak tízéves vagyok.
– Én is.
– Nos, akkor két év múlva már férjhez mehetsz – hangzott
a figyelmeztetés.
– Nem fogok, ha egy módom van rá – vágott vissza kitar-
tóan.
– De miért tartasz ennyire tőle?
– No, azt nem mondom meg.
– Észrevettem, mennyire feldúlt, amikor az a hülye Henry
Brandon azzal viccelődött, hogy az apád lenyisszantja a feje-
det – kockáztatta meg a fiú. – Tudom, hogy miért. A nagy-
apámat is lefejezték. Apám szerint minden jobb család ősei
között találni legalább egy felségárulót.
– Anyám, Anna királyné, nem volt felségáruló.
– A nagyapám sem volt az. De népszerűtlenné tette magát
azzal, hogy súlyos adókat vetett ki VII. Henrik király idején.
Mikor atyád került a trónra, népszerű akart lenni, ezért kivé-
geztette a nagyapámat. Ó, ne aggódj – tette hozzá, látva a
kislány arcát –, eszem ágában sincs emiatt hibáztatni téged
vagy a királyt.
– Remélem is. – Egy darabig csöndben baktattak.

142
 – Úgy tűnik, van tehát valami közös bennünk – szólt Er-
zsébet nagy sokára.
– És nem csak ez – mosolygott Robert. – Szeretsz lova-
golni.
– Nagyon!
– Kilovagolhatnánk együtt?
– Igen! – ujjongott Erzsébet. – Menjünk! – Azzal sarkon
fordult, és már rohant is vissza az istállókhoz. Robert lihegett
a nyomában.

143
 8

1544
Az udvari élet olyan csodálatos és izgalmas volt, ami-
lyennek Erzsébet megálmodta. Színes, nyüzsgő és hangos,
megvolt benne minden, amit gyermekkorának palotáiból hi-
ányolt, és a legcsodásabb az a kiváltság volt, hogy apja köze-
lében lehet. Apja, ez az erős, hatalmas és ragyogó férfi állt a
középpontjában nemcsak az ő, hanem mindenki más univer-
zumának is. Minden körülötte forgott, s belőle hömpölygött
a pártfogás és jóindulat végtelen áradata. Erzsébet hozzászo-
kott a kérelmezők hordáinak látványához, akik állandóan be-
népesítették a galériákat és fogadóhelyiségeket, mindannyian
valamilyen tisztségre vagy előléptetésre pályáztak, vagy csak
arra, hogy a király egy szót szóljon hozzájuk, akár csak bic-
centsen nekik, mikor a menet élén megteszi mindennapi útját
a kápolnába.
Mint a király leányát őt is körbeudvarolták és körbehíze-
legték. Csak úgy nyüzsögtek körülötte az udvaroncok, akik
mélyen meghajoltak előtte akkor is, ha csak elsétált mellet-
tük. Dőzsölt a fontosságtudat mámorában, ő, aki törvényte-
len státusa ellenére mindig is ragaszkodott ahhoz a meggyő-
ződéséhez, hogy márpedig jelentős személyiség. Most már
elég idős volt ahhoz, hogy lássa az udvari élet árnyékosabb
oldalát is, a kétszínűséget, a gonosz intrikákat, a rosszindula-
tú pletykákat, a feszültségeket és féltékenységeket. És a ret-
tegést is… ami gyakran szinte tapintható volt. Hogyne lett
volna az, ha egyszer a király rosszkedve börtönhöz, anyagi
romláshoz vagy akár halálhoz is vezethet?
De Erzsébet nem szívesen foglalkozott ezekkel a szem-
pontokkal, mert kizökkentették volna a nyugalmából. Sze-
144
rencsére számtalan ragyogó szórakozást talált magának, mint
például az első karácsonyt Katalin királynésága alatt, mely
Erzsébet várakozásainak megfelelően csodálatosan sikerült –
fényűző ünnepségekkel és szívének oly kedves mulatságok-
kal Hampton Courtban. És mostohaanyja oly boldog volt a
lenvászon főkötőtől, melyet gondosan kihímzett a számára.

1544 újévén történt, hogy a király ágynak esett a rossz lá-

bával.
– Láthatom atyámat? – kérdezte Erzsébet Parr Katalint. –
Aggódom az egészsége miatt.
– Most inkább ne – mondta a királyné zaklatottan, század-
szor is újrarendezve imádott virágait. – Nincs olyan állapot-
ban, hogy vendégeket fogadjon.
– De meg fog gyógyulni? – tudakolta aggódva a gyermek.
Katalin óriási erőfeszítés árán visszanyerte az önuralmát.
– Igen, persze – felelte gyorsan, de közel sem bízott ebben
annyira, mint mutatta. – Várj egy vagy két napot, és aztán
talán meglátogathatod.
Katalin tartotta a szavát, de mikor egy héttel később Er-
zsébetet valahára beengedték a király szobájába, elborzadt
attól, amit látott. A király szürkén, fájdalomtól eltorzult arc-
cal ült, erősen bepólyált lába egy zsámolyra volt felpolcolva.
E látvány hatására Erzsébet nem tudta elkerülni, hogy felme-
rüljön benne apja halálának lehetősége, de aztán el is hesse-
gette ezt a lehetetlen gondolatot, mert képtelen volt egy
olyan világot elgondolni, amelynek közepén ne az apja állna.
Még a nap sem tudná, mikor keljen fel és nyugodjon le, ha
nem létezne az apja, mindenek mozgatója. De hisz nem hal-
hat meg! Nem szabad meghalnia. Lehetetlen, hogy meghal-
jon.
Megpróbált nem fintorogni a szobát betöltő édeskés bűz-
től. Belépett, és mélyen bókolt.

145
 – Állj föl, leányom – szólt a király. – Nagyon sajnálom,
hogy távol tartottalak magamtól. Nem akartam, hogy beteg-
ágyban láss.
Fájdalmasan helyezkedett el a székében, felszisszenve,
mikor a kínzó fájdalom belehasított a lábikrájába.
– A csont alaposan befészkelte magát – közölte a fájda-
lomtól eltorzult arccal. – Rettenetesen fáj már azóta, hogy
átkozott szerencsétlenségemre leestem a lóról, még évekkel
ezelőtt. S mert a baj csőstül jön, ezek a nyomorult doktorok
azzal nyaggatnak, hogy teljes diétára fogjam magam. Azt
mondják, túlságosan meghíztam. Te is ezt mondanád, Bessy?
– A világért sem, Sire. Soha nem mernék ilyet mondani.
– Nahát ezt közöltem én is a gazfickókkal, hogyan meré-
szelnek ilyesmit beszélni. Hát nem esett messze az alma a
fájától, ugye, Bessy?
Erzsébet mosolygott. Szerette, ha az apja Bessynek neve-
zi, és nevetgélve beszélget vele. Ilyenkor biztos volt apja
szeretetében, úszott a boldogságban, és biztonságban érezte
magát.
– Nem kell aggódnod értem – szólt az apja. – Néhány na-
pon belül felkelek, és makkegészséges leszek. Most pedig ülj
arra a zsámolyra, és meséld el, mit tanultál mostanában.
– Cicerót olvastam – felelte büszkén Erzsébet.
– Appetitus rationi pareat – le tudod fordítani?
– Igen, Sire. ,A vágynak meg kell hajolnia az értelem
előtt.”
– Kitűnő aforizma – szólt a király, azon tűnődve, hogy ezt
haszonnal alkalmazhatta volna, mikor ennek a kislánynak az
anyja után koslatott, anélkül hogy féktelen szenvedélyének
következményeivel foglalkozott volna. Ó, de akkor még fia-
talabb volt, erős, férfias, és legyőzhetetlennek tartotta magát.
„Bezzeg most – búsongott – kész emberi roncs vagyok, idő
előtt megvénültem. Az Úr tartson életben addig, míg a kisfi-
am fel nem nő.”
146
 – Saepe ne utile quidem est scire quid futurum sit – idézte
szomorúan.
Erzsébet bizonytalan érzésekkel pillantott rá.
– Ezt is lefordíthatom, Sire? – kockáztatta meg.
– Persze, persze – igyekezett mosolyogni apja.
– „Gyakran – kezdte, gondosan válogatva meg a szavakat
– még csak nem is hasznos tudni, hogy mit hoz a jövő.”
– Egy másik közhely, és sajnos szintén találó. Hibátlanul
gondolkodott, mármint Cicero.
– Van egy mondása, amit különösen kedvelek. Semper
eadem. „Mindig ugyanaz.” Azt remélem, mindig ugyanaz
leszek, változatlan a szeretetben és a kötelességtudásban
irántad, Sire, valamint a királyné és fivérem, a herceg iránt.
– Boldog vagyok, hogy ilyen kötelességtudó gyermek
vagy – szólt Henrik, gyűrűkkel telerakott kezével megvere-
getve kislánya vállát. – Lenyűgözött a királynénak készített
ajándékod. Egyszer majd készíthetnél nekem egy ehhez ha-
sonló hálósipkát. – Komiszság csillant a szemében.
– Jaj, Sire, nem akartalak elhanyagolni – tiltakozott Er-
zsébet zavartan. – Pusztán csak ki akartam mutatni odaadá-
somat őfelsége a királyné iránt, aki oly kedves volt hozzám.
– Csak tréfáltam, Bessy! – vigyorgott Henrik, hunyorgó
kék szeme csillogott a hájas ráncok között. – Hát hogyne si-
került volna, és meg is dicsérlek érte, mert tudom, mennyire
utálod a kézimunkát!
Kopogtak az ajtón.
– Gyere csak be, Kate! – hívta a király.
Az ajtó kinyílt, és belépett a királyné, kezében egy beta-
kart ezüsttállal.
– Egy kis aleberry, Sire, hogy elcsábítson – szólt, és letet-
te a tálat a király széke előtt álló kis asztalra. Kis, keresztelői
ezüstkanalat nyomott férje kezébe.

147
 – Jó feleség vagy, Kate – mosolygott, mohón kóstolgatva
a pudingot.
– Mi ez, Sire? – kérdezte Erzsébet. Az illata ínycsiklan-
dozó volt.
– Soha nem ettél még aleberryt, Bessy? – kérdezte a ki-
rály, nyújtva is felé a kanalat. – Egyfajta kenyérpuding,
gyümölccsel. Kóstold meg, itt van.
– Ez varázslatos – mondta a lánya, lenyűgözve, hogy
ilyen otthonos módon eszegethet együtt az apjával, aki álta-
lában bonyodalmas szertartás keretében étkezett.
– Végy még egy kanállal! – ajánlotta a király.
– Neked magadnak kellene megenned, Sire, hogy új erőre
kapj – szólt közbe Katalin, és kecses lépésekkel átsétált a
szoba másik oldalára, ahol megigazgatta az ágyneműt, és fel-
rázta a párnákat.
– Nos, láthatod, hogyan parancsolgatnak nekem, Bessy –
szólt Henrik higgadtan. – Jó mostohaanyád elfelejti, ki va-
gyok.
– Ó, de Sire, soha nem szándékoztam… – kiáltott Katalin.
– Tudom, Kate – vigyorgott. – Nyugalom, csak tréfáltam.
Most pedig segíts, kérlek, lefeküdnék egy kis időre. Erzsé-
bet, nyugodtan fejezd be a pudingot. – Átadta neki a tálat, és
megpróbált kikászálódni a székből, erősen a karfára támasz-
kodva.
– Nem megy – zihált, visszaroskadva. – Nincs hozzá
erőm.
– Hívjak segítséget, Sire? – kérdezte aggodalmas arccal a
királyné.
– Ne, Kate, ne zavard az urakat. Inkább itt maradok, mint
hogy ilyen gyengének lássanak. Erzsébet, szerintem elme-
hetsz. Csak így tovább Ciceróval – ő sokszorosan viszonozza
majd a törődést.
Erzsébet kikanalazta az aleberry maradékát, bókolt, és ki-
surrant a szobából.
148
 – Azt hiszem, büszkék lehetünk erre az ifjú hölgyre –
szólt Henrik Katalinhoz, mikor az ajtó becsukódott a lány
mögött. – Még a végén kigyógyít a betegségemből!
Katalin mosolygott, és átnyújtott neki egy pohár bort.
– És Mária – folytatta – nagyon engedelmes mostanában.
Jól bántál vele, Kate.
– Ha szabad ilyet mondanom, Sire, Máriának most már
férjre van szüksége. Ha megtalálnád a módját, hogy férjet
keríts neki… Már huszonnyolc éves, és nagyon sóvárog férj
meg gyermekek után.
Henrik arca elborult.
– Gondoltam erre. Voltak bizonyos megbeszélések, tár-
gyalások… Attól tartok, törvénytelen gyermeki státusa aka-
dálya egy méltó házasságnak, de jelenleg olyan udvaronc
sincs, akihez szívesen hozzáadnám. De észben fogom tartani.
– Felséged, mint mindig, most is gondosan törődik a
gyermekeivel – jegyezte meg Katalin, leülve férje mellé a
zsámolyra, kezében tűvel és cérnával.
– Négyszemközt akartam veled beszélni, Kate – szólt a
király nyersen, de habozva, ami szokatlan volt. – Új trón-
utódlási törvény van készülőben, tekintettel a házasságunkra
és más dolgokra. Tanácsadóim így látták ésszerűnek. – Azt
nem mondta meg, hogy elővigyázatosságból ösztönözték er-
re, annak a veszélynek a fennállása folytán, hogy a herceg,
sok más gyermekhez hasonlóan, netán meghalhat valamely
gyermekbetegségben. „Azt hiszik, most már nem élek sokáig
– gondolta a király – Jóllehet nem adnak hangot emez aggo-
dalmuknak, mert a király halálának emlegetése felségsértés.”
Henrik mély lélegzetet vett. Amit most Kate-nek monda-
nia kell, azt elismerni mélységesen megalázó olyasvalaki
számára, mint ő. De nincs mese.
– A törvény utal annak eshetőségére, hogy nászúnkat
gyermekáldás kíséri. Biztosítani szeretnélek, nem kell attól

149
félned, hogy ilyen elvárásaim lennének. Nem igazán voltam
eddig sem a férjed, és kétlem, hogy valaha is az leszek.
Katalin szeme könnyel telt meg. Pontosan tudta, hogy fér-
jének mekkora erőfeszítésbe került ezt kimondania.
– Dehogynem leszel, Sire – sietett megnyugtatni. – Beteg
vagy, és egyáltalán nem vagy jó formában. És ha a gyógy-
ulásod a vártnál némileg hosszabbra nyúlik, nos, én akkor is
tökéletesen boldog és elégedett vagyok azzal, ahogy va-
gyunk.
A király szomorúan mosolygott rá, és megsimogatta a ke-
zét.
– Sosem volt olyan feleségem, aki ennyire kedves lett
volna a szívemnek, mint te – szólt csöndesen. –Szemem fé-
nye vagy, vénségem egyetlen támasza. Nekem és gyermeke-
imnek igen sok okunk van arra, hogy hálásak legyünk neked.
És nyilván örülni fogsz annak, amit most mondok: ha ez az
új törvény életbe lép, Mária és Erzsébet visszanyerik helyü-
ket a trónutódlási sorban Edward után.
A királyné nyájas arca felragyogott az örömtől.
– Ó, Sire, nyilván tudod, mit jelent ez mindkettejük szá-
mára.
Henrik folytatta, büszkén sütkérezve neje sugárzó örömé-
ben.
– Arra törekszem, hogy a trón saját, vér szerinti örököse-
imre szálljon, s ne a skótok királynőjére, nővérem, Margit
leányunokájára. Menjen inkább hozzá Edwardhoz ahelyett,
hogy a skótok Jedburgh és Inverness között az utamban le-
gyenek. Skócia az enyém lesz, a két trónnak egyesülnie kell.
– De ebből nem lesz háború? – kérdezte Katalin.
– Lehetséges – felelte Henrik sötéten. – De majd szembe-
nézünk vele, ha eljön az ideje. Addig is az a szándékom,
hogy leányaim megkapják a trónutódlás jogát, sorban Ed-
ward után, utánuk pedig Mária nővérem örökösei, a
Brandonok és Greyek következzenek. De erre nem kell,
150
hogy sor kerüljön. Edward megházasodik, és gyermekei
lesznek, de Máriának is találhatok férjet. – Rámosolygott a
feleségére. – És Erzsébetnek is. Az Úr tartson addig életben.
– De Erzsébet fűnek-fának azt mondja, hogy soha nem
akar férjhez menni – közölte bizalmasan Katalin.
Henrik kacagott.
– Szűzies szemérem, mi? Sebaj. Majd pár év múlva meg-
változtatja a véleményét, ha viszketni kezd a szoknyája.
– Sire! – kiáltott rá a felesége fülig pirulva. – Az isten
szerelmére! De komolyan, uram, azt hiszem, eltökélt ebben.
– Na, majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen az –
nevetett a király. – Még túl fiatal hozzá, hogy ilyesmivel fog-
lalkozzék. Adjunk neki időt, hogy felnőjön hozzá. A házas-
ság a nő természetes állapota. Csak várd ki a végét! Találj
majd kedvére való férfit, aki tetszik neki.
A királyné mosolygott.
– Ami felséged leányait illeti, a trónutódlási joguk vissza-
nyerése azt is jelenti, hogy elvesztik törvénytelen státusukat?
Henrik összevonta a szemöldökét.
– Nem, Kate. Egész viperafészek támadna fel abban a pil-
lanatban, ebben biztos vagyok. Mindketten egy-egy törvény-
telen nász gyümölcsei, s ezt nem akarom visszavonni, ha
már egyszer így jártam el. Még én vagyok a király, s ha a
sipkámat ráteszem egy botra, és kinevezem örökösömé, ak-
kor ő az örökösöm, így törvénytelen státusú leányaimnak is
helyet adhatok a trónutódlási sorban.
– Felséged bölcsessége ezúttal is hibátlan, mint mindig –
hízelgett neki Katalin.
Henrik hátradőlt a székében. Elégedettség töltötte el, hogy
a lehető legjobb megoldást választotta.
*
– Tényleg visszakerülök a trónutódlási sorba? – Erzsébet
annyira megdöbbent, és akkora boldogság lett úrrá rajta, még

151
azt is elfelejtette, hogy illő módon szólítsa meg apját. A ki-
rály a jó hírt a magánlakosztályán tartott személyes vacsora
keretében osztotta meg vele és Máriával, melyen rajtuk kívül
csak a királyné és Cranmer érsek vett részt. Az abroszt le-
szedték, a szolgálók visszavonultak, és mindannyian édes
ostyát eszegettek, amit a hippokrasz nevű fűszeres borral öb-
lítettek le.
Mária szeme könnyben úszott. Rápillantva a két leány-
testvérre, Katalin királyné is úgy érezte, örömében menten
elsírja magát.
– Igen – felelte a király nagylelkűen –, de csak Edward és
az ő örökösei után. Mária, aztán rád és örököseidre kerül a
sor, majd utánad Erzsébetre.
– És az én örököseimre, Sire? – kérdezte Erzsébet.
– Természetesen. De a szóbeszéd szerint, ifjú Bessym, te
nem szeretnél férjhez menni, úgyhogy minden valószínűség
szerint nem lesznek örököseid.
– A király rákacsintott.
– Így igaz, Sire – szólt Erzsébet komolyan. Az utóbbi
időben jóval többet gondolkodott a házasság kérdésén, hisz
már csak tizennyolc hónap választotta el a házasulandó kor-
tól. Sokat törte a fejét azon a riasztó vessző-hasíték dolgon
is, és továbbra is úgy érezte, hogy a házaséletnek egyáltalán
nincsenek előnyei, de annál több hátránya.
– Hmm – morgott Henrik, a szakállát húzogatva.
– Majd meglátjuk, ha eljön az ideje.
Arra gondolt, hogy egy napon, és ez a nap nem is lesz oly
sokára, Erzsébet bimbózó bájai az egész férfinemet le fogják
venni a lábáról. Már most is tudja, hogyan kell kacérkodni,
pontosan úgy, mint Anna, az átkozott. Anna… Akkor ő még
fiatal volt, fiatal, férfiasságának teljében. És az a nő vissza-
utasította. A sóvárgással töltött hiábavaló évek… De hirtelen
megálljt parancsolt a gondolatainak. Az egekre, hisz ő most

152
Kate férje, és el kell felejtenie Annát. Évekig próbálta kitö-
rölni az emlékezetéből. Egyszeriben elpárolgott a jókedve.
A királyné és az érsek igyekeztek elrejteni a mosolyukat.
Mária próbálta megemészteni az igen jelentős hírt, és alig
akarta megkockáztatni a kérdést, amely foglalkoztatta.
– Sire – kezdte idegesen, krákogó hangon. – Ez azt jelen-
ti, hogy felséged szándéka visszaminősíteni minket törvé-
nyes születésűvé?
– Nos, ezt sajnos nem tehetem, leányom – felelte a király
–, mert én soha nem voltam törvényes hitvese sem édes-
anyádnak, sem Erzsébetének, mint őkegyelme a canterburyi
érsek ezt megerősítheti.
Cranmer azonnal a figyelem középpontjába került.
– Valóban, fenség. A néhai özvegy hercegnővel kötött há-
zasság kimondottan tiltott volt a Szentírás szerint, Mózes
harmadik könyve, tizennyolcadik fejezet…
– Igen, igen, mindannyian tudjuk – szakította félbe a ki-
rály.
– Ami pedig Erzsébet úrhölgy édesanyját illeti – folytatta
gyorsan Cranmer –, persze ott volt a vérrokonság őfelségé-
nek a hölgy nővérével való… khm… kapcsolatai miatt.
– Így van – állította le zavartan a király. – Tehát, leánya-
im, értitek az álláspontomat.
– Igen, Sire – mondták kórusban a nővérek, de mindket-
ten meglehetősen zavartnak és boldogtalannak tűntek. Erzsé-
betnek még volt egy kérdése.
– Bocsásson meg, Sire – mondta kellőképp ártatlan han-
gon –, én azt hittem, azért lettem törvénytelen gyermeknek
nyilvánítva, mert édesanyámat, Anna királynét felségárulás
miatt kivégezték.
Máriának elállt a lélegzete, Katalin arca rémületről tanús-
kodott, Cranmer pedig mintha valahol egészen másutt szere-
tett volna lenni. Az elmúlt nyolc évben senki, de az égvilá-
gon senki nem vette a bátorságot magának, hogy a király
153
előtt akár csak kiejtse Boleyn Anna nevét, még kevésbé,
hogy lefejezését szóba hozza.
Henrik rászegezte kisebbik lányára acélkemény tekintetét.
– Valóban, Erzsébet? Soha senki nem magyarázta ezt
másként neked?
– Nem, Sire.
– Nos, valaki itt égbekiáltót hibázott – jegyezte meg söté-
ten. – Tudnod kellene, hogy az édesanyáddal kötött házassá-
gom törvénytelen volt. Ezt már az ő halála előtt felbontották.
Ez az oka annak, hogy téged törvénytelenné nyilvánítottak.
– De ha az anyám nem követett volna el felségárulást,
Sire, nyilván házasságban maradtál volna vele, nem? – tuda-
kolta Erzsébet a maga koravén eszével. Tudta, hogy ingová-
nyos talajra lépett, de édesanyja emléke iránti kegyeletből, és
mert meggyőződése szerint igazságtalanul bántak el vele, kö-
telességének érezte, hogy ne hagyja annyiban. És apja végül
is válaszol a kérdéseire, már a maga módján.
– Elég! – Henrik öklével az asztalra csapott. Mindenki
összerezzent. – Az anyád hitszegő volt – vicsorgott. – Öt fér-
fival csalt meg engem, köztük saját fivérével, hallasz engem?
És az életemre tört! Még mindig úgy gondolod, házasságban
kellett volna maradnom vele?
– Sire – kockáztatta meg a királyné idegesen, férje inguj-
ját ráncigálva –, a gyermek csak elszomorodott. .. – Erzsébet
szeméből, halálos rémületében, patakokban folyt a könny.
– Én is szomorú lennék, ha olyan anyám lett volna, mint
neki – üvöltötte.
– De ő nem olyan volt – mondta zokogva Erzsébet, elővi-
gyázatlanul.
Henrik abbahagyta a tombolást, és ránézett. Mária hirte-
len felállt, bókolt, és halkan kiosont a szobából, könnyeivel
küszködve. Az érsek összekulcsolta kezét, mintha imádkoz-
na, és lehajtotta a fejét. Katalin szomorúan nézett Erzsébetre.
A lány arca fehér volt, és könnyekben úszott.
154
 – Mit mondtál? – kérdezte a király csöndesen. Hangja
vészjósló volt.
– Sire, tudom, hogy az anyám ártatlan volt – hebegte Er-
zsébet.
– És ezt ki mondta neked?
– Bizonyos emberektől hallottam… szolgálóktól… la-
dyktől… – hazudott Erzsébet, imádkozva, nehogy az apja
kitalálja, hogy Kat volt az.
– Rosszul hallottad – mondta mindent eldöntő hangon a
király. Kék szeme jéghidegen csillogott, de Erzsébet vésze-
sen rohant tovább.
– Úgy hallottam, hogy Cromwell kancellár úr ragadta
meg az alkalmat, hogy eltegye az útból, és olyan meggyőző
vádakat talált ki, hogy felségednek is el kellett hinnie. – Ez
legalább diplomatikusnak hangzott.
– Teljes képtelenség – morgott Henrik. – Tehát egy bábu
lettem volna, kitéve mások kénye-kedvének? Az a nő egyér-
telműen bűnös volt. Jól ismertem, ne feledd!
– Nem tudom elhinni! Ártatlan volt! – jajveszékelt Erzsé-
bet, és ismét zokogásban tört ki. Katalin odament volna hoz-
zá, de a király erős keze, mely hirtelen a vállára került, visz-
szarángatta a helyére.
– Akkor nyugalomra van szükséged, hogy végiggondol-
hasd ezt a dolgot – döntött vészjóslón. – Tiszteletlenséged
miatt száműzlek az udvarból. Holnap Hatfieldbe mész,
Champernowne kisasszonnyal, és egészen addig nem kapsz
engedélyt a visszatérésre, míg hajlandó nem leszel illendő
módon elfogadni az igazságot. Érted?
Erzsébetnek ömlöttek a könnyei, teste rázkódott a heves
zokogástól.
– Hallasz engem? – harsogott az apja.
– Igen, Sire – motyogta.
– Akkor most menj! – hangzott a parancs. Kimenekült a
szobából.
155
 – Uram – kockáztatta meg Katalin még ugyanezen az es-
tén, kicsit később, mikor kettesben üldögéltek a tűz előtt há-
lószobájukban. – Bocsáss meg, hogy megzavarlak, de meg-
engeded, hogy közbenjárjak Erzsébet úrhölgy érdekében?
Henrik fenyegetőn nézett rá, és felmordult. Még mindig
dühös volt, és azonnal véget vetett a vacsorának, miután Er-
zsébet távozott. Az érsek hálásan elbúcsúzott, a királyné pe-
dig nagy kehely rajnai borral nyugtatta az idegeit. A király
csöndben merengve kortyolgatta a magáét, bámulva a fel-
felszökkenő lángokat.
– El nem tudom képzelni, mit tudsz felhozni a védelmére,
Kate – támadt rá. – Vette a bátorságot, hogy ellentmondjon
nekem, és megkérdőjelezze igazságos ítéletemet.
– Sire, lehetek őszinte veled? – esedezett Katalin.
– Nos? – kérdezte a király türelmetlenül. – Beszélj! Ki ve-
le!
Katalin mély lélegzetet vett.
– Ő még gyermek, Sire, és nyilván nagyon nehéz meg-
emésztenie, hogy mi történt az anyjával, lett légyen az bár-
mily igazságos is. Meghallotta, hogy milyen szóbeszéd ke-
ring a szolgálók körében, és elhitte. Nem kárhoztathatod
azért, mert a legjobbat akarja hinni az édesanyjáról.
– Nahát, Kate! Ha a legjobbat gondolja az anyjáról, akkor
nyilvánvalóan a legrosszabbat gondolja rólam, az atyjáról.
Hidd el nekem, igazságos voltam…
– Természetesen, Sire, ezt tudja az egész világ. Ő is csak
úgy véli, hogy felségedet félrevezették, de jóhiszeműen cse-
lekedtél.
Henrik összeszűkült szemmel bámult a feleségére.
– Tehát azt mondod, bolondnak néz engem?
– Nem, Sire, az isten szerelmére. Mint mondtad, jól is-
merted az anyját. Nyilvánvaló, a vádak teljes mértékben hi-
hetők voltak.

156
 – Most már te mész túl messzire, Kate – vádolta a király
fenyegetőn. – Igen sajnálatos, hogy leányom és feleségem
azzal vádolnak, egy ártatlan nőt küldtem a vérpadra. Közlöm
veled, bűnös volt. De te veszed a bátorságot, és megkérdője-
lezed, hogy igazságos voltam!
– Soha, Sire! – kiáltott Katalin. – Nem azt állítottam,
hogy én hiszem őt ártatlannak, csak azt, hogy egy tízéves
gyermek annak hiszi. És könyörgök, vedd tekintetbe fiatal
korát és azt a tényt, hogy mégiscsak az anyjáról van szó.
– Ettől függetlenül tanulnia kell abból, amit tett – szögez-
te le a király nyersen. – És több szó ne essék erről!
Katalin el volt keseredve. Beleroskadt a székébe, és üres
kelyhével játszadozott, arra gondolva, milyen jó lenne újra-
tölteni.
– Tudom, hogy csak jót akarsz, Kate. – Henrik hangja
immár barátságosabban csengett. – De olyasmibe ártod ma-
gad, ami nem rád tartozik. Jaj, ugyan már – szólt ernyedten,
felesége arcára nézve –, jó és nemes lélek vagy, kedvesem,
tudom. És szereted, ha béke van. Én azt mondom, nem árt
Erzsébetnek, ha egy ideig Hatfieldben kell rostokolnia, hogy
végiggondolja gyalázatos viselkedését. Bár az apja vagyok,
meg kell tanulnia, hogyan szóljon uralkodójához, s hogy so-
ha ne mondjon ellent neki, és ne hazudtolja meg.
– Igen, Sire – mosolygott haloványan Katalin, és már
nyúlt is a boroskancsóért.

Erzsébet Hatfield felé zötykölődött a hidegben, a gyászos

hangulatú Kattel az oldalán.
– Jaj, miért nem adott több időt a király a készülődésre? –
sóhajtozott Kat, mikor Erzsébet lakosztályában sürgölődött,
hajszolva a szobalányokat, hogy pakoljanak végre. – Minden
cókmókodat össze kell csomagolnom, a házat nem szellőz-
tették ki, és attól félek, hideg lesz, hisz a kályhákat hetekkel
ezelőtt be kellett volna gyújtani.

157
 Erzsébet túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy ilyes-
mivel törődjön. Száműzetés az udvartól, száműzetés… A ret-
tegett szavak csak úgy lüktettek a fejében. Alig vette észre a
jeges fuvallatot, mely meglegyintette a hintó bőrfüggönyeit.
Nem tudta kiverni a fejéből, amit a király mondott, és nem
csak az udvartól való száműzetéséről szóló nyers szavait.
Apja hajthatatlan volt anyja bűnösségének kérdésében, és
ami még borzasztóbb, azzal vádolta Annát, hogy öt férfival
csalta meg, köztük – ami megdöbbentő – tulajdon fivérével.
Erről nem tudott. Mindössze annyit feltételezett, hogy Annát
egyetlen állítólagos bűnös kapcsolattal vádolták. De hogy a
saját fivérével? Ez igaz lehet? Már attól rosszul lett, ha erre
gondolt. Az nyilván rettentően nagy bűn, ha valaki azt a bi-
zonyos dolgot a saját fivérével csinálja… Bár épp elég rossz,
ha négy másik férfival. Hát ilyen bűnös asszony lett volna az
anyja? Egy biztos, apja hajlíthatatlanul hisz a bűnösségében.
Úgy érezte, mintha szegény édesanyja képe, amelyet
hosszú időn át gondosan dédelgetett a lelkében, egyszerre
kártyavárként akarna összeomlani. Nem, ez elviselhetetlen.
És egyszer csak nem tudott tovább uralkodni magán.
– Kat – fordult drámai tekintettel nevelőnőjéhez.
– A király… a király azt mondta, hogy az anyám öt férfi-
val csalta meg, s hogy ezek egyike saját fivére volt.
– Elcsuklott a hangja. Ha még egy szót kell szólnia, biz-
tos, hogy zokogásban tör ki.
Kat jól látta a kétségbeesést és a kínszenvedést Erzsébet
szemében. Mostanáig mindössze annyit tudott, hogy növen-
déke megsértette a királyt, minek következtében kegyvesz-
tettként Hatfieldbe rendelték. Lord Hertfordot küldték hozzá
a hírrel, melyet a férfi együtt érző tekintettel közölt. Kat kép-
telen volt ennél többet kihúzni a gyermekből, aki mintha
némasági fogadalmat tett volna – és arra sem volt idő, hogy
felkeresse a királynét, pedig lehet, hogy szívesen fogadta
volna.

158
 De most kezdett minden világossá válni. Vigasztalón fon-
ta karját a gyermek vékonyka vállára.
– Szedd össze magad, gyermekem. Igen, ezzel vádolták
az édesanyádat. De mint már mondtam neked, szilárdan hi-
szem, hogy ez nem volt igaz.
– Amit én meg is mondtam az apámnak – hüppögte Er-
zsébet.
– Hogy mi? – Kat megrémült.
– Azt mondtam, hogy az anyám ártatlan volt – fejtette ki
Erzsébet. – Nem mondtam, hogy ezt tőled tudom. Megkér-
dezte, ezt hol hallottam, és azt feleltem, a szolgálók közt ter-
jedő szóbeszédből.
Kat összerázkódott. A szíve olyan hevesen vert, hogy
majd kiesett a helyéről. Egész testében remegett.
– Uram Istenem, rettenetes bajba fogok kerülni, ha a ki-
rály rájön, hogy én beszéltem neked az anyád ártatlanságáról
– mondta zihálva.
– Tudom – tiltakozott Erzsébet. – Odafigyeltem arra,
hogy védjelek. Nem kínzott ezzel tovább, úgyhogy biztos
vagyok benne, semmi nem fenyeget. De tudnom kell, mi tör-
tént, Kat. Tudnom kell.
– Rendben van, de soha, sehol, semmilyen körülmények
között ne ismételd meg, amit most elmondok neked! Hacsak
nem szeretnél egy új nevelőnőt. – És ez nem volt tréfa.
– Ígérem, nem fogom – fogadkozott Erzsébet. Kat várt
egy kicsit.
– Édesanyádat öt férfival vádolták meg, ez eddig igaz –
kezdte aztán –, és ezek egyike fivére, Lord Rochford volt.
Saját felesége szolgáltatott ellene bizonyítékot. Soha nem
szerette a nejét, aki rémesen féltékeny volt férjére, nővére
iránti természetes rajongása miatt. Az a gyanúm, hogy rossz-
hiszeműen tette, amit tett, miután Cromwell kancellár meg-
vesztegette. Az biztos, hogy utóbb úgy tűnt, mint akinek fel-
vitte az isten a dolgát – mindazok után, ami történt. Egyetlen
159
úriember kivételével minden megvádolt férfi a király közvet-
len környezetéhez tartozott, az ötödik Mark Smeaton volt,
egy udvari zenész. No ebből aztán szép kis botrány lett,
mondhatom. Az emberek nagyon csodálkoztak, hogyan süly-
lyedhetett a királyné ilyen mélyre, miközben édesanyád alig-
ha ismerte ezt a férfit, és különben is, túl büszke volt ahhoz,
hogy így lealjasodjon. Higgy nekem – beszéltem olyanokkal,
akik jól ismerték.
– Szóval úgy gondolod, Lady Rochford hazudott? – kér-
dezte Erzsébet, imádkozva, hogy kétségnek ne maradjon he-
lye.
– Igen, úgy gondolom – szólt Kat rendíthetetlenül. – Utá-
latos egy asszony volt. Ő bujtotta föl Howard Katalint a bű-
nök elkövetésére, és fáradozásának az lett a gyümölcse, hogy
kivégezték.
– Kivégezték? – visszhangozta Erzsébet meghökkenve.
– Mi az hogy, de csak szegény ifjú úrnője után. Lady
Rochford beleőrült a kihallgatásokba, így a király hozatott
egy különleges törvényt a parlamenttel, mely megengedte
neki, hogy elmebajosokat is kivégezhessen. De azt mondják,
eléggé épelméjűnek tűnt, mikor a vérpadra lépett. Azt hi-
szem, csak azt kapta, amire bőségesen rászolgált hamis ta-
núskodásával szegény férje és édesanyád ellen.
– Hát abból nem lett nagy botrány? – tudakolta Erzsébet.
– Úgy értem, abból, amivel Lady Rochford vádolta az anyá-
mat. – Nem vitte rá a lélek, hogy kimondja.
– Nos, néhányan eljátszották, hogy ó, de mennyire meg
vannak döbbenve, de én azt hiszem, a többség aligha tartotta
hihetőnek. Úgy tűnt, mintha Cromwell kancellár mindenbe
bele akarna kapaszkodni, amivel csak elérheti Anna királyné
eltávolítását. Ami azt a vádat illeti, hogy a királyné összees-
küvést szőtt a király meggyilkolására, nos, ez teljes képtelen-
ség volt. Hogy fogalmazzak? Édesanyád nem volt túlzottan
népszerű, s ha a király nem pártfogolja, az ellenségei már rég

160
megszabadultak volna tőle. Ezek után ő miért is akart volna
leszámolni a fő védelmezőjével? Ez ostobaság lett volna a
részéről, aki minden volt, csak nem ostoba.
– Tehát úgy gondolod, minden ellene felhozott vádpont-
ban ártatlan volt? – sürgette Erzsébet.
– Igen, hölgyem, úgy gondolom – szögezte le Kat. – A
megvádolt férfiak közül négyen végig kitartottak édesanyád
ártatlansága mellett, s ezzel a sajátjuk mellett is. Egyedül
Mark Smeaton vallott ellene, de abban biztos vagyok, hogy
kínvallatás hatására.
– Kínvallatás? – kiáltott fel Erzsébet borzadállyal. Tudta,
ez mit jelent.
Kat szünetet tartott. Erzsébet még mindig nagyon fiatal.
Talán már elég érett ahhoz, hogy végighallgassa minden
részletét annak, ami Cromwell kancellár házában föltehető-
leg történt?
– Cromwell kancellár kínzásnak vetette alá – mondta óva-
tosan. – Azt mondják, olyan fájdalmat élt át, hogy bármit
hajlandó volt elismerni, csak hogy abbahagyják.
– Mit tettek vele? – Erzsébet szeme tágra nyílt az iszo-
nyattól.
– Egy összecsomózott kötelet kötöttek a szeme köré, és
tekerték a fején – mondta Kat, erősen remélve, hogy növen-
déke ennyitől még nem lesz rosszul.
– Ó, a szegény szerencsétlen! – mondta Erzsébet, némi
hányingert érezve. – Nem csoda, hogy beszélt. Én is beszél-
tem volna.
– Édesanyád viszont az ártatlanságát hangoztatta Isten és
a törvény színe előtt – folytatta Kat. – Mi többet mondhat-
nék? Az egész csak ürügy volt arra, hogy megszabaduljanak
tőle. Cromwell kancellárnak, fölteszem, jó oka volt erre. Bár
én nem éreztem úgy, hogy sok értelme lett volna. Erzsébet,
nem szabad kételkedned abban, hogy az édesanyád derék
asszony volt. Hihetetlenül szeretett téged! Ápold az emlékét,
161
gyermekem, de tanuld meg eltitkolni. Ahogy a király előtt
beszéltél róla, az meggondolatlan volt, és veszélyes. Most
fizetjük meg az árát. De büntetésünk sokkal rosszabb is lehe-
tett volna, ne feledd.
– Így lesz, Kat, ígérem – szólt Erzsébet felderülve.
– Soha nem mondom ki édesanyám nevét senki előtt, csak
előtted.

– Ladym, hírnök érkezett! Mondanivalója van számodra.

Mikor a királyné hírnöke megérkezett, már késő nyár volt,
és a király, tekintet nélkül megrendült egészségére és rossz
lábára, Boulogne-ba utazott, hogy a franciákkal háborúzzon.
Erzsébet napok óta várt a hírnökre, s mikor valaki bevágta-
tott a hatfieldi palotaudvarra, és hallotta, hogy Kat szólítja, a
lehető leggyorsabban letipegett a lépcsőn, és megragadta az
összetekert pergament, melyet a hírnök – minden különösebb
szertartást mellőzve – a kezébe nyomott.
A száműzetés hosszú hónapjai bágyasztó hatással voltak a
lányra. Kat szép beszámolókat küldött róla a királynénak,
külön hangsúlyozva kötelességtudó természetét, és Katalin
szót is emelt az érdekében, de a királytól egy szó sem érke-
zett, semmi kegyelem.
Erzsébetet kezdte elemészteni a bánat – száműzetését las-
san már elviselhetetlennek érezte. Apja pártfogása nélkül,
úgy vélte, élni sem érdemes.
„Megtettem minden tőlem telhetőt – gondolta. –
Keményen tanultam – Grindal mester azt mondta, ő eddigi
legjobb tanítványa –, és megpróbáltam kifogástalanul visel-
kedni. Miért nem érkezik egyetlen szó sem az apámtól? Már
nem szeret? Egy életre elvesztettem a szeretetét?”
Apja neheztelésének árnyékában élete sivár, vigasztalan.
Olyan, mintha soha nem sütne ki a nap.
Kat rátalált nagy búslakodásában, amint leverten üldögélt
egy ablakmélyedésben, és lábával a faburkolaton dobolt.
162
 – Gyere már! – szólt a gyermekhez vidáman. – Ne pocsé-
kold az idődet! Ha nincs más dolgod, keress magadnak egy
könyvet.
Erzsébet rászegezte panaszos, szomorú szemét.
– Ne rám nézz! – szólt rá Kat keserűen. – Ezt magadnak
köszönheted, gyermekem. Talán ebből megtanulod, hogy
többé ne légy ilyen meggondolatlan, és ne beszélj őszintén a
király jelenlétében. Nálad elővigyázatosabb bolondok is tet-
tek már ilyet, és ők nem úszták meg ilyen könnyen, szóval
csak adj hálát az Úrnak, hogy mindketten itt vagyunk épség-
ben, ahelyett hogy a Towerben üldögélnénk.
– Nem írhatok atyámnak, esedezve a bocsánatáért? – kér-
dezte Erzsébet. – Akkor esetleg magához hívat, és minden
rendbejön. Annyira szeretném már, ha minden rendbejönne.
– Várd ki az idejét! – tanácsolta Kat. – Atyád Franciaor-
szágban van, és a háborúskodással van elfoglalva. Várd meg,
míg visszatér. Akkor talán más kedélyállapotban lesz, külö-
nösen ha Isten segítségével fényes győzelmet arat.
De Erzsébet túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy
ennyi vigasszal megelégedjen. Végül, miután már nem tudott
tovább várni, leült az íróasztalához, és levelet fogalmazott
mostohaanyjának, kifejtve, hogy nincs bátorsága közvetlenül
atyjához fordulni, nyomatékosan kérve, hogy emeljen szót
még egyszer az érdekében.
,A száműzetés végtelen fájdalmat okoz nekem – írta. –
Köszönöm felségednek minden érdekemben való közbenjá-
rását, és kérem, csak még egyszer esedezzen a király drága
kegyéért alázatos leánya számára.” Átolvasta, amit írt, majd
hozzátette: „És mondja meg neki, imádkozom Istenhez, hogy
ajándékozza meg ellenségei felett aratott fényes győzelem-
mel, és hogy fenséged és én együtt ünnepelhessük diadalmas
visszatértét.”
Most pedig, néhány nappal később, remegő ujjakkal te-
kerte ki a pergamentekercset, amelyet válaszképpen kapott.

163
A királyné pecsétje volt rajta. Kat mellette állt, és együtt fu-
tották át az írást, alig merve reménykedni.
– Megbocsátott! – kiáltott elragadtatva. – Az atyám meg-
bocsátott, és azt mondta, mehetek Hampton Courtba, és csat-
lakozhatok a királyné kíséretéhez. Tudtam, hogy számíthatok
a királynéra. Őneki köszönhetem ezt, ebben biztos vagyok!
Ó, annyira megkönnyebbültem, és olyan boldog vagyok!
Kat átölelte, és amennyire csak tudta, leplezte az elkese-
redését. Ebben a mégoly nyomasztó pár hónapban Erzsébet
újra az övé volt. Most ismét meg kell osztoznia rajta azzal a
betolakodóval, a királynéval – mert ő így tekintett Parr Kata-
linra. De aztán nem tudott nem örvendezni annak, hogy Er-
zsébet visszakerül atyja kegyeibe a száműzetés nyugtalan he-
tei után.
Visszatérése az udvarhoz messze nem volt olyan örömteli,
mint ahogy Erzsébet előzetesen elképzelte. Katalin elég szí-
vélyesen fogadta, a karjába zárta, de mogyoróbarna tekinte-
tére aggodalom árnyéka vetült. A király távolléte idejére
megbízta az ország kormányzásával a királynét, aki most jó-
val halálosabb veszedelemmel találta magát szembe, mint a
francia seregekkel szembenéző király.
– Londonban kitört a járvány – mondta rémülten. –
Hamptonból át kell mennünk Enfieldbe, a herceggel együtt,
elővigyázatosságból.
Enfield palotáját Erzsébet jói ismerte, hisz számtalan al-
kalommal lakott ott. Legalább most az egyszer az udvarral
együtt költözik oda.
Miközben Kattel az utazásra készülődtek, Mária úrhölgy
lépett a szobába.
Erzsébet figyelmét nem kerülte el, hogy Mária szokatla-
nul mereven és zárkózottan viselkedik. Távolléte hosszú he-
tei után a változás apró jeleit vette észre nővérén, melyeket
korábban nem érzékelt. Mária mintha megöregedett volna.

164
Vékony ráncok húzódtak a szeme körül, s pompás öltözete
ellenére némileg fásultnak tűnt.
A nővérek átölelték egymást.
– Örülök, hogy viszontlátlak az udvarnál – mondta Mária.
– Bízom benne, hogy száműzetésed megfontoltságra és böl-
csességre nevelt. – Hangja kissé helytelenítőn csengett.
Erzsébet nem kívánta vele száműzetésének okait megtár-
gyalni. Olyan téma volt ez, melyet legszívesebben elfelejtett
volna.
– Úgy hiszem, nővérem – felelte halkan.
Mikor Kat elhagyta a szobát, ing- és harisnyahalmokkal a
kezében, Mária leült a szoba egyetlen székére. Foglalkoztatta
néhány dolog, amit meg akart osztani húgával.
– Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből, hogy mit mond-
tál atyánknak, a királynak – szólalt meg.
Erzsébet meglepetten nézett rá.
– Nem igaz, hogy anyád ártatlan volt – folytatta hevesen.
Csak úgy folyt belőle a szó. – Mindenesetre kétség nem fér
hozzá, hogy bűnös volt abban, amivel vádolták. Szívtelen nő
volt, aki nagyon sokakat megkárosított, köztük engem és ál-
dott édesanyámat is. Értett hozzá, mondhatom, hogyan ját-
szadozzon a királlyal. Azt tanácsolom neked, húgom, inkább
felejtsd el, hogy valaha is volt egy ilyen édesanyád.
Erzsébet megérezte Mária hangjában a kínzó fájdalmat.
Ösztönösen tudta, hogy nem lenne bölcs dolog fölhergelni
azzal, hogy tovább vitatkozik vele.
– Bocsáss meg, nővérem, de én másképp hallottam –
mondta egyszerűen.
– Akkor rosszul hallottad – vágott vissza Mária metsző
hangon. – Az a nő végtelenül gonosz volt. Újra meg újra arra
unszolta a királyt, hogy küldjön engem meg az anyámat vér-
padra. Arra kötelezett, hogy neked szolgáljak, amikor kisba-
ba voltál, és arra utasította a rám vigyázókat, hogy ütlegelje-

165
nek engem, úgyis csak egy kis fattyú leszek hamarosan.
Hogy gondolhatod egy ilyen nőről, hogy ártatlan volt?
– Nagyon sajnállak a szenvedéseid miatt, nővérem – só-
hajtott Erzsébet, tudatában annak, hogy diplomatikusan kell
fogalmaznia, és nem szabad engednie a vágynak, hogy meg-
védje az anyját. – Erről nem én tehetek, nem én kívántam,
hogy így legyen.
– Hogy tarthatod őt ártatlannak? – erősködött Mária. Vé-
kony szája összeszűkült a sértettségtől. Erzsébet soha nem
látta még ennyire hevesnek, ennyire indulatosnak.
– Hallottam bizonyos dolgokat – felelte, immár kicsit da-
cosabban. – Az egész világ úgy gondolja, hogy ártatlan volt.
– Ki mondta ezt neked? – sürgette Mária.
– Már elfelejtettem – felelte Erzsébet határozottan.
– Ó, persze, hát te okos vagy – kiáltott Mária. – Szakasz-
tott, mint ő. Jól értesz ahhoz, hogy játszadozz a szavakkal.
Az egész világ ismerte rossz természetét, eszébe se jutott,
hogy véka alá rejtse.
– Nővérem, bennem nincs semmilyen rosszakarat irántad
– sietett Erzsébet megnyugtatni. – Sosem felejtem el, milyen
jó voltál hozzám.
– Meglehet, de mégiscsak az ő leánya vagy.
Erzsébet nem mert válaszolni. Inkább odament az ablak-
hoz, és kibámult rajta, háttal Máriának. Hirtelen nővére zo-
kogását hallotta, s mikor hátrafordult, látta, amint Mária ke-
zébe temeti arcát.
– Bocsáss meg, húgom! Nem szép tőlem, hogy téged bün-
tetlek a sérelmeimmel. Mégiscsak gyermek vagy még, és épp
az a feladatod, hogy tanulj a meggondolatlanságodból.
Erzsébet odasietett, és átölelte zokogó nővérét. Vissza-
szerzett boldogsága többet ért annál, semhogy egy összeve-
széssel veszélyeztesse.

166
 – Rendben van, Mária – csillapítgatta. – Megbocsátok ne-
ked. És hidd el, tanultam a meggondolatlanságomból, ígé-
rem, semmit nem tervezek ellened.
– Inkább ne beszéljünk többet édesanyáinkról! Jobb len-
ne, ha mellőznénk ezt a témát, ha barátok akarunk maradni.
S higgy nekem, én valóban a barátod vagyok, s remélem,
irányíthatom a lépteidet. – Hirtelen érzelemkitöréssel ismét
megölelte Erzsébetet.
Mikor Kat visszatért, rácsodálkozott, hogy így látja őket.
Mária gyorsan megdörzsölte a szemét a kendőjével, és elbú-
csúzott tőlük, mert nem akarta, hogy egy alacsonyabb rendű
személy sírni lássa. A lakosztályában felállított szentélyhez
sietett. Fel volt dúlva. Hogy lehetett ilyen meggondolatlanul
kegyetlen egy ártatlan gyermekkel? Nem lett volna szabad
Erzsébeten levernie saját lelkének szomorúságát és csaló-
dottságát. De húga tényleg olyan ártatlan, mint amilyennek
látszik? Ez a lefegyverző őszinteség valódi vagy színlelt?
Boleyn Anna végül is nagy színlelő volt, hát miért ne léphet-
ne Erzsébet a nyomdokaiba? Egyáltalán, kinek a természetét
örökölte? Az arca, melyet profilból megpillantott, mikor Er-
zsébet lehajolt hozzá, hogy megölelje – vajon Anna és a ki-
rály vonásait viseli magán? Vagy nem más, mint Mark
Smeaton hű képmása? Mária lázas képzeletében, mely a
hosszú évek keserűsége után egyszerre fellángolt, e kérdé-
sekre nem volt válasz.

A király hazatért! Apja itthon van, Angliában, alattvaló-

inak legnagyobb örömére, hiszen diadallal tért haza, miután
elfoglalta Boulogne-t.
– Ha Isten is úgy akarja, az ország visszanyeri hajdani
nagyságát, és ez a győzelem számtalan másik előhírnöke lesz
– mondta lelkesen a királyné, mikor a királyra vártak a Leeds
kastélyban, nem messze Dovertől. Pontosan tudta, mit jelent
a régi vetélytárs legyőzése az idős király számára.

167
 – Úgy legyen – felelte Mária. – Isten, úgy tűnik, ránk mo-
solygott, hisz a járvány is erősen visszaszorult, ami további
okot ad az örömre.
A király leányai legszebb ruhájukba öltözve álltak a ki-
rályné és az ifjú herceg mögött, a kapu boltíve alatt, figyelve
a színes kavalkád közeledtét a lobogó zászlókkal. A mindjárt
hétéves Edward, noha a felnőttek azt szerették volna, ha mél-
tóságteljesen pompázik bokrétás kalapjában és karmazsinpi-
ros szaténköntösében, izgalmában fel-alá ugrándozott. A ki-
rályné engedékenyen mosolygott, és nem fegyelmezte meg a
gyermeket.
Erzsébet tudta, Katalin királynénak köszönheti, hogy egy-
általán itt lehet ezen a vidám napon. Micsoda változást ho-
zott ez a drága asszony mindnyájuk életében! De eltekintve
mostohaanyja higgadt és megnyugtató jelenlététől, szíve va-
dul kalapált. Vajon hogyan fogadja az atyja?
És már itt is volt a király, nehézkesen leszállt a lóról, ha-
talmas volt, és nagyszerű a pompás ruhájában, hetvenkedett
a sikerével, és medve módra ölelte át a feleségét.
– Minden elismerésem, Sire – kiáltotta Katalin.
– Hiányoztál, kedvesem – motyogta nehezen érthetően, és
szeretettel szájon csókolta. – És ti, gyermekeim… milyen jól
néztek ki mindnyájan!
Edward meghajolt, Mária és Erzsébet pedig bókolt, mikor
apjuk megszólította őket.
– Boldog vagyok, hogy ilyen jó egészségben láthatom fel-
ségedet – mondta Mária, mikor a király intett neki, hogy fel-
állhat. Apja homlokon csókolta.
– Te is igen jól nézel ki, leányom.
Most következett Erzsébet. Eljött a pillanat, amelyet any-
nyira várt, és amelytől annyira félt. Mélyen lehajtott fejjel
térdelt le a király elé. Apja ujjával a kislány álla alá nyúlt, és
felfelé billentette.

168
 – És te, Bessy, szintén örülsz, hogy láthatod apádat? –
kérdezte kifejezéstelen arccal.
– Elmondhatatlanul, Sire – felelte teljes szívéből. – Oly
büszke vagyok arra, hogy ilyen atyám van! Csodálatos győ-
zelem volt.
A király mosolygott. Igazán jóleső érzés volt fürödni a di-
csőségben a nőrokonai előtt, különös tekintettel erre a tűz-
rőlpattant kisleányra, aki annyira hasonlít rá. De még benne
volt a tüske. Arca újra kifejezéstelenné vált.
– Remélem, mostanra észhez tértél – dörmögte.
– Ó, igen, Sire – hangzott a lelkes válasz. – Mélységesen
sajnálom, hogy megsértettem felségedet!
– Akkor egy szót se róla a továbbiakban – jelentette ki a
király nagylelkűen. Intett a lánynak, hogy fölállhat, és szere-
tettel megcsókolta. Erzsébet hihetetlenül meg volt könnyeb-
bülve. Apja visszafogadta kitüntetett kegyeibe. Boldogsága
határtalan volt.
– Mária úrhölgy, kegyed milyen elbűvölő – mosolygott
Sir Thomas Seymour, mikor összefutottak az egyik galérián.
Elegánsan meghajolt, és vakítóan rámosolygott, kivillantva
hófehér fogait.
Mária annak tekintette ezt, ami volt: hízelgésnek, mégis
megérintette. A férfi valóban igen jóvágású volt a maga sö-
tét, gúnyos szemével, telt szájával, ápolt szakállával, finom
metszésű arcvonásaival. Igazán szemrevaló férfi, gondolta,
magas és izmos. Egy szédítő pillanatra megpróbálta elkép-
zelni, milyen lenne, ha egy ilyen férfi szeretné, de nem sike-
rült, olyan vadul kalapált a szíve.
– Örülök, hogy ismét az udvarnál láthatom, Sir – viszo-
nozta a köszöntést, és elpirult, saját magát is meglepve ezzel.
Az arcpír nem kerülte el Sir Thomas figyelmét – íme itt egy
házasságra érett szűz leány, gondolta magában. Kifelé pedig
folytatta az illendő bókolást.
– Remélem, kegyelmed jó egészségnek örvend.
169
 – Köszönöm, Sir, jól vagyok – felelte Mária, majd erőt
vett magán, és továbbment. Nem akarta, hogy a világ szeme
láttára néhány kedélyes szónál többet váltson ezzel az em-
berrel, akiről úgy tartották, afféle szoknyapecér.
Hogy szerethette őt valaha is a királyné, tette föl magának
a kérdést, de szíve és reszkető teste tudta a választ.
– Sir Thomas Seymour visszatért az udvarhoz – mondta
Henrik, jól észrevehető színlelt egykedvűséggel. Figyelte,
hogyan fogadja Katalin a hírt.
– Bízom benne, hogy kiküldetése sikeres volt – felelte a
királyné, sem pillantással, sem bármilyen mozdulattal el nem
árulva, hogy a hír bármit is jelentene számára. Mindazonáltal
a szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni. Gondolnia sem
szabad erre a férfira! Örök időkre tiltott gyümölcs a számára.
A férjét kell szeretnie, ez házastársi kötelessége. És hát való-
ban szereti Henriket, ezt őszintén kijelentheti. Csak annyit
kell hozzátenni, hogy nem éppen szerelemmel.
– Igen, kitűnően dolgozott – felelte a király, még mindig
nejét vizslatva. – Ki is találtunk egy új feladatot a számára. Ő
lesz az Admiralitás Első Lordja.
Újabb küldetés, mellyel távol tartják őt az udvartól, gon-
dolta Katalin. És tőlem. Hangosan csak ennyit mondott:
– Kétség sem fér hozzá, hogy kiválóan meg fog felelni
felséged elvárásainak.
A király bólintott, látható elégedettséggel.
Sir Thomas Seymour mélyen meghajolt a király és a ki-
rályné előtt. Épp az imént kapott értesítést előléptetéséről.
Katalin megdöbbent: a férfi ragyogóbban néz ki, mint vala-
ha.
– Mélységesen meg vagyok tisztelve, Sire – jelentette ki.
– Szolgáljon minket úgy a tengereken is, mint követi ki-
küldetésén, amivel okot szolgáltat arra, hogy újabb kitünteté-
sekkel jutalmazzam – szólt Henrik, csókra nyújtva a kezét.
Jelezve, hogy az audiencia végéhez ért.
170
 Most következett Katalin. Thomas ajkának röpke érintése
felvillanyozó volt, de a királyné megfegyelmezte magát:
méltóságteljesen nézett rá, és olyan fejedelmien tartotta a fe-
jét, amennyire csak tudta. Magán érezte mellette ülő férje
fürkésző pillantását.
– Sok szerencsét, Sir Thomas – szólt. Alig bírta levenni a
tekintetét az imádott férfiról, de nem merte túlságosan sokáig
rajta tartania a szemét.
– Felség! – Ismét meghajolt, majd az emelvénytől hátrál-
va távozott. Katalin kebelében a megkönnyebbülés sóvárgás-
sal vegyült. Egyszer már túltette magát szerelmi őrületén –
most másképp gondolta: még egyszer utoljára el kell fojtania
magában, és tennie kell, ami a kötelessége. Henriknek szük-
sége van rá. Franciaországból való visszatérése óta vénem-
berré vált. Túl sokáig erőltette, hát most fizeti az árát: lába
jobban fáj, mint valaha. Mikor leveszi róla a kötést, Henrik
lába iszonyatos bűzt áraszt. Ő pedig nagyon figyel arra, ne-
hogy visszahőköljön ilyenkor, vagy észrevehetővé tegye az
undorát. A gyengeség épp elég megalázó Henrik számára,
kinek lovagi tornákon és sportokban tanúsított rettenthetetlen
ereje egykoron legendás volt. De ezt most igen nehéz elkép-
zelni, ha ránéz az ember. A folyamatos fájdalom nehéz ter-
mészetűvé, sőt veszedelmessé tette, de Katalin emlékeztette
magát, hogy férje eddigi élete nem volt éppen könnyű, s
hogy milyen kedves és szerető férj volt valaha. Ő persze nem
akart hozzámenni, Tomot akarta, őrülten, szenvedélyesen, de
támadtak bizonyos váratlan bonyodalmak. A szerelem sok-
szor csalóka. De hogy ennyire, az azért meglepte… Henriket
viszont nem csalhatja meg, ebben biztos volt.

– Ő Roger Ascham – mondta egy nap Grindal mester, egy

harminc körüli, kellemes arcú férfi társaságában lépve be a
tanulószobába –, korábbi mentorom, országunk legjobb gö-
rögtudója.

171
 – Ó, Ascham mester! Már hallottam a hírét – kiáltott fel
Erzsébet, felállva fogadva meghajlását. –Több,mint szívesen
látott vendég nálunk.
Roger Ascham csodálattal nézett rá. Tehát e magas, ele-
gáns ifjú hölgy, lángvörös hajával és komoly, szív alakú ar-
cával… ő az a hercegnő, kinek tehetsége az egész országban
híres és elismert minden tudós körében, még az egyetemeken
is.
– Őszinte megtiszteltetés találkozni kegyeddel!
– Ascham mester most lépett be a herceg nevelői közé,
hogy segítse dr. Coxe és dr. Cheke munkáját – magyarázta
Grindal.
– Az a megtiszteltetés ért, hogy szépírásra taníthatom ezt
a nemes kölköt – tette hozzá Ascham –, de valójában azért
jöttem, hogy megnézzem magamnak a tanulásnak ezt a híres-
nevezetes csodáját. Ha részesítene abban a kiváltságban,
hölgyem, hogy belepillanthatok kitűnő munkájának néhány
írásos termékébe, én lennék a világon a legboldogabb ember.
Erzsébet azon vette észre magát, hogy boldogan sütkére-
zik ennek a férfinak a csodálatában. Készségesen megmutat-
ta neki görög és latin fordításait, a Szentíráshoz és klasszikus
szerzőkhöz írt kommentárjait, a történelmi műveket, melye-
ket éppen olvasott, és még néhány hímzését is. Ascham csak
úgy itta őket a szemével, egyenként, aprólékosan megvizs-
gálta valamennyit, kicsit még le is vizsgáztatta Erzsébetet,
hadd lássa, mit tud, aztán ünnepélyesen kijelentette: soha ná-
la jobb diákkal még nem találkozott.
– S megkérdezhetem, hölgyem, hány éves?
– Tizenegy.
– Akkor, hölgyem, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ke-
gyed értelmi képességei félelmetesek – igen, félelmetesek –
életkorához képest. Az esze, igen, az esze… vág, mint a bo-
rotva. Soha nem találkoztam még hölggyel, akinek ilyen
gyors felfogása vagy fogékony emlékezőtehetsége lett volna.

172
Kegyed férfihoz illő szellemi erőfeszítésre képes. Folytassa
csak így tovább, s férfiak vetélytársa lesz a tudás terén!
Erzsébet el volt ragadtatva ekkora dicséret hallatán. Nem
volt álszerény, így tudta, hogy jó diáknak számít, dr. Coxe és
Grindal mester többször is így nyilatkozott. De azt hallani,
hogy egyenesen briliáns elme, ráadásul egy olyan ünnepelt
tudóstól, mint Ascham, nos, ez akkora diadalmámorral töl-
tötte el, hogy legszívesebben megcsókolta volna a férfit.

173
 9

1545
A festő flamand volt. Erzsébet nem értette idegenszerűen
hangzó nevét. Felállította festőállványát a fogadóteremben,
Erzsébet figyelte, ahogy kipakolja rajzszeneit és krétáit. Ma
rajzolja meg a herceg hasonmását. A király is jelen volt,
hogy biztos lehessen benne, a herceg tartása kellően fejedel-
mi. A trónon ült a baldachin alatt, háta mögött a gazdagon
hímzett háttérfüggönyön Anglia címere.
– Edward, gyere és állj mellém! – parancsolta Henrik. –
Ide. – Elhelyezte a jobbján a hétéves fiúcskát, és saját kezű-
leg borzolta fel fia kalapján a bokrétát. – A kezedet tartsd a
tőrön, így – tanította.
– Igenis, Sire – felelt Edward engedelmesen hideg, formá-
lis stílusában. Nagy nap volt számára ez a mai, tudatában an-
nak, hogy utánoznia kell felséges atyjának tartását és feje-
delmi viselkedését.
– Most pedig maradj így! – rendelkezett a király, majd
nehézkesen felállt a székből, és visszavonult magánlakosztá-
lyába. Fia nagyon csöndes maradt ezután is, és egyenesen
nézett előre, mialatt a művész elkészítette a vázlatát.
Mária elmagyarázta Erzsébetnek és Edwardnak, hogy a
festő, miután minden vonást rögzített, ennek alapján nagy-
méretű képet fog festeni.
– Ez atyánknak és örököseinek hivatalos képmása –
jelentette ki büszkén –, és a Hampton Court-i galéria falán
lesz látható. – Erzsébet izgatott volt, hogy ő maga is felkerül
a képre – ez most már természetesen jogában állt –, és cso-
dálva nézegette magát a csiszolt ezüsttükörben. Úgy vélte,
gyönyörűen mutat új, aranyszínű damasztruhájában. Ilyen
174
öltözékben senki nem kérdőjelezheti megjelentőségét vagy
trónörökösi mivoltát. S a vörös bársony főkötő és ingujj is
igen előnyös benyomást kelt…
– Húgom! – hallotta Mária bosszankodó hangját. – Füg-
geszd föl, kérlek, az ábrándozást! A királyné arra kért, hogy
tolmácsoljam: szeretné, ha fölkeresnéd, mielőtt modellt állsz
a festőnek. Megtalálod a magánszobájában.
Erzsébet sietve távozott, már amennyire hosszú uszálya
engedte. Katalint egy asztal mellett találta. Az asztalon fából
készült, festett ékszerdoboz feküdt, kinyitva.
– Erzsébet! – mosolygott rá Katalin. – Szerettelek volna
látni, hogy mutatsz a festmény kedvéért felvett ruhádban. –
Kedvtelve nézegette mostohalányát. – Nagyon csinos vagy –
jelentette ki, miközben Erzsébet illegette magát. Katalin té-
továzott. – Van még egy oka, hogy hívattalak. Szeretnék ad-
ni neked valamit.
Míves aranyláncot nyújtott át neki, amelyről valami ló-
gott. Erzsébet kézbe vette a láncot, és látta, hogy egy fino-
man megmunkált A betű.
– Édesanyádé volt – szólt a királyné. – Illő lenne, ha te vi-
selnéd.
– De atyám, a király…
– Maradjon köztünk – szakította félbe határozottan Kata-
lin. – Az elődeimtől örökölt ékszerek között találtam. Nem
viselhetem, és úgy helyes, ha a te birtokodba kerül.
– Madam, a szívem mélyéről mondok érte köszönetet –
szólt Erzsébet, megcsókolva mostohaanyját, íme, a kezében
volt, amire mindig vágyott: egy igazi emléktárgy az anyjától.
A nyakába csatolta a láncot, annak tudatában, hogy utoljá-
ra talán Anna bőre ért hozzá. Annyira elmerült az ajándék-
ban, hogy belekerült egy kis időbe, míg derengeni kezdett
neki, hogy a királyné nincs udvari díszviseletbe öltözve,
pusztán egyszerű zöld selyemruha van rajta, állógallérral és
ékszerövvel.
175
 – Ez az a ruha, amelyet a képen fog viselni, Madam? –
kérdezte meglepetten.
– Én nem leszek rajta.
– Nem lesz rajta? – visszhangozta döbbenten Erzsébet.
– Nem – felelte higgadtan a királyné. – Ez a Tudor-
dinasztia képe lesz, Jane királynéval, aki a trónörököst szülte
a királynak.
– De hát rajta kell lennie! – erősködött Erzsébet szenvedé-
lyesen. – Elképzelhetetlen, hogy ne legyen rajta.
– Nyugodj meg, ez így van rendjén – mondta Katalin
őszintén. – A király biztosított afelől, hogy nincs szó semmi-
féle mellőzésről; nem is gondoltam egyébként ilyesmire. És
az a kitűnő festőművész János mester, tavaly megfestette a
portrémat, úgyhogy most nincs is szükségem egy újabbra.
Erzsébet elhagyta a szobát, és azon tűnődött, milyen ne-
héz lehet a királynénak látnia a néhai Jane Seymourt, amint
elfoglalja a királyné helyét a képen, mintha még mindig élne,
mintha megérte volna fia felcseperedését. Micsoda hatalma
van az atyjának! Majdnem olyan volt, mintha feltámasztaná
néhai feleségét a sírból, s játszani tudna az idővel, mint egy
mágus. Vagy mint egy isten!
Mikor az elkészült képet végül közszemlére tették, nem
csak Jane Seymour volt rajta, ami Erzsébetet és nővérét, Má-
riát meghökkentette.
A kompozíciót természetesen a király uralta, felségesen
tekintve le a trónjáról, egyik keze fia vállán, aki apja térdénél
áll. Mellettük egy zsámolyon ül a nyugodt tekintetű Jane ki-
rályné, kísérteties élethűséggel.
Edward, akit a művész erőltetett módon koránál idősebb-
nek ábrázolt, anyjára néz. Erzsébet ezen megdöbbent. A her-
ceg soha nem látta az anyját, természetesen nem is ismerte –
és most a képen semmi jelét nem adja a megrendültségnek,
hogy hirtelen szemtől szembe kerül vele.

176
 Mária ráncolta a szemöldökét. A képen a baldachin, a tró-
nus, a perzsaszőnyeg és a három központi figura két gazda-
gon díszített oszlop között helyezkedik el. Az oszlopokon
túl, egyik és másik oldalon, áll a király két leánya. Mária azt
gyanította, hogy a király azért tétette mindkettejüket az osz-
lopokon túlra, hogy elhatárolja őket a törvényes trónörökös-
től, aki apja oldalán foglalja el dicsőséges helyét, s hogy a
kép minden szemlélőjét emlékeztesse arra: habár felséges
kegyéből leányai visszakerülhettek a trónutódlási sorba, még
mindig törvénytelen születésűnek tekinti őket. A tény, hogy
kívül kerültek a mágikus belső körön, világgá kürtöli tör-
vénytelen státusukat, s elszigeteli őket a királytól és a törvé-
nyes születésű trónörököstől. Mária szemében ez a szimboli-
ka fájdalmas volt, és lealacsonyító. Erzsébet számára azon-
ban, aki csodálta a festmény aprólékos kidolgozottságát és
benne saját élethű alakmását, az első művészi ábrázolást, ami
valaha készült róla, a festmény nem volt több csodálatos mű-
alkotásnál.
A király alaposan megnézte a képet, elégedetten a megbí-
zására készült munkával. Íme, végül is itt a Tudor-dinasztia,
megörökítve az utókor számára. Aztán előrehajolt, hogy
egyenként megvizsgálja az alakokat, míg végül megállapo-
dott ifjabbik lánya alakjánál. Szeme összeszűkült.
Erzsébet visszatartotta a lélegzetét. Tehát észrevette! A
lány imádkozott, hogy ne vegye észre, remélte, hogy ez a
részlet el fogja kerülni a figyelmét. Tudta, hogy nem kellett
volna a medált viselnie, de úgy érezte, ha magára akasztja,
azzal világgá kürtölheti: büszke arra, hogy Boleyn Anna leá-
nya. Úgyhogy vakmerően fölvette, mikor modellt álltak a
képhez. Utána azonnal megbánta az ötletét, és megpróbálta
felkutatni a festőt és megkérni, hogy változtassa meg a váz-
latát. De a mester már távozott, nem tudta, hová.
Mikor a kép elkészült, legnagyobb megkönnyebbülésére
azt látta, hogy az A betű vonalai nem rajzolódnak ki tisztán.

177
Isten adja, hogy az apja ne vegye észre! Most azonban re-
megni kezdett.
De Henrik megfordult és rámosolygott.
– Élethű kép, Bessy? –jelentette ki.
A király háta mögött összenézett Katalin királynéval.
– Őfelsége látása már nem olyan, mint volt – suttogta. –
Adj hálát ezért az Úrnak, bolondocskám!
*
Ezen a nyáron Erzsébetnek – aki immár közel tizenkét
éves volt, és egyre inkább értette a nemek közötti játékot –
elkezdett feltűnni, hogy imádott nevelőnője mind több és
több időt tölt bizonyos John Astley udvari ember társaságá-
ban. Nem sokat törődött ezzel, de aztán észrevette, hogy Kat
mozgása elevenebb, arca rózsásabb és viselkedése még szí-
vélyesebb olyankor, mikor Astley mintegy szinte véletlenül
utánuk jön a kertbe. Ezek a találkozások mind gyakoribbak-
ká váltak, mígnem Erzsébet arra kezdett gyanakodni, lehet,
hogy a férfi szándékosan botlik mindig beléjük.
De miért? Miért futna Kat után, aki már eléggé benne jár
a korban, ráadásul kezd gömbölyödni is? Talán csak azért,
mert rokonok, s mindketten rokonai a Boleyneknek. Igen, ez
jó magyarázat lehet.
Erzsébet kedvelte John Astleyt. Barátságos, melegszívű
ember, akinek mindig van hozzá egy kedves szava, és ennek
nincs köze ahhoz, hogy a király leánya. Látta, hogy így vi-
selkedik minden gyermekkel.
– Üdv, kis violaszálam! – üdvözölte minden találkozá-
sukkor, közvetlensége ellenére kecses meghajlással. Kattel
szemben pedig ő volt a szoborba öntött előzékenység.
– Nincs itt túlságosan melege? – kérdezte olykor aggoda-
lommal, ha a nap könyörtelenül sütött a padra, melyen éppen
üldögéltek. – Hadd vigyem én ezeket a könyveket! – kérte
máskor. – Hadd hozzak kegyednek némi szíverősítőt, örö-
mömre szolgálna – jelentette ki megint máskor.
178
 Kat sütkérezett ebben a figyelmességben, jóllehet mindig
úgy tett, mintha Astley valójában kezdene a terhére lenni.
– Már megint ő az – szokta mondani egy sóhaj kíséreté-
ben, mikor látták felbukkanni a közelben. Jövetele nem volt
kevésbé megjósolható, mint a napfelkelte.
– Szerelmes vagy Astleybe? – kérdezte Erzsébet, mikor
kettesben maradt Kattel. De hát ez biztosan nem lehetséges,
Kat túl öreg az ilyesmihez. Az isten szerelmére, már negy-
venöt éves!
– Micsoda gondolat! – kiáltott Kat, rendesen elpirulva. –
Nagyon kedvelem őt, ennyi az egész. És csatlakozni fog az
udvartartásodhoz, hogy segítsen Parrynek a számlák könyve-
lésében. – Thomas Parry, Blanche Parry távoli rokona volt
Erzsébet számtartója. Egy pocakos, kedélyes fickó, akinek
legfőbb kedvtelése volt kicserélni Kattel a legújabb udvari
pletykákat.
John Astley két hete sem dolgozott Thomas Parry mellett,
mikor egy délután Kat leültette Erzsébetet a tanulószobában,
és közölte, fontos mondanivalója van a számára.
– Lehet, hogy nem fogsz ennek túlságosan örülni… de az
a helyzet, hogy Astley és én összeházasodunk.
– Összeházasodtok? – kiáltott fel Erzsébet. – De hát…
– Tudom, nem is kell mondanod, ifjú hölgyem: azt gon-
dolod, már túl öreg vagyok ehhez. Tudd meg, gyermekem,
senki sem lehet elég öreg, ha a boldogság megtalálásáról van
szó. Soha senki nem udvarolt nekem így fiatalkoromban, s
most, hogy végül lehetőségem adódik megismerni a házas-
ság szépségeit, erősen meg kell ragadnom!
Szeme és hangja egyértelműen örömről tanúskodott. Vé-
gül is lehet, hogy negyvenöt évesen sem késő házasodni,
gondolta Erzsébet… De aztán hirtelen megriadt.
– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy el fogsz hagyni en-
gem – mondta keményen. – Nem helyeselném a házasságot,
ha egyet jelentene a távozásoddal.
179
 – Ne nyugtalankodj! – csillapítgatta Kat, és megfogta a
kezét. – Astley segédkezik nekem és Thomas Parrynek ud-
vartartásod vezetésében.
– Ó, annyira megkönnyebbültem! – kiáltott fel Erzsébet.
– Tudod, hogy soha nem lennék képes elhagyni téged –
szögezte le Kat érzelmesen. – Még ha maga a király folya-
modna is a kezemért, akkor sem.
Erzsébetre rátört a nevethetnék.
– Nézd a huncutját – kapkodott levegő után. – Még mit
nem!
Kat kuncogott.
– A király beleegyezett, hogy a királyi kápolnában háza-
sodjunk össze, és a káplán is hozzájárult – folytatta lelkesen.
– Már csak egy nyitott kérdés maradt: ladységed áldását ad-
ja-e az esküvőnkre?
Erzsébet boldogan illegette magát. Szerette, ha emlékez-
tették saját fontosságára. És azt is szerette, ha az emberek há-
lásak neki.
– Amennyiben megígéred, Kat, hogy mellettem maradsz,
áldásomat adom – mondta kegyesen. – És amennyiben a ko-
szorúslányod lehetek!
– Hát persze! – kiáltott Kat, úszva a boldogságban.
– De akkor szükségem lesz egy új ruhára – emlékeztette
Erzsébet.
– Természetesen! – lelkendezett Kat. – És nekem is. Még-
iscsak én vagyok a menyasszony!
Ismét nevettek.
Így alakult, hogy Erzsébet ott vonult Kat mögött vörös és
zöld virágokkal díszített szaténruhájában, mikor a duda- és
sípszó vidáman adta a násznép tudtára a menyasszony érke-
zését.

180
 10

1546
A nevetés nemigen tartott tovább 1546 újévénél. Erzsébet
izgatottan várta az udvari ünnepségeket, és szerencsére eszé-
be jutott, hogy apjának különleges ajándékot készítsen, ami
utóbb nagy örömére szolgált.
Henrik belepillantott a királyné ájtatos, Egy bűnös imád-
ságai és panaszai című könyvének az Erzsébet által készített
kitűnő latin, francia és olasz fordításába, és láthatóan meg-
rendült. A leánya az ő kedvéért vesződött mindezzel: nyil-
vánvalóan hosszú-hosszú órákat töltött azzal, hogy ezen az
ajándékon dolgozott.
– Köszönöm, Bessy – mondta érzelmektől elgyengült
hangon, és ránézett fáradt kék szemével. Kezdett öregkorára
döbbenetesen érzelgőssé válni. Egyre könnyebben fakadt
sírva. De hát ez nem méltó egy igazi férfihoz, gondolta dur-
cásan! Mégis mind hajlamosabbá vált arra, hogy hosszú per-
cekre elgyengüljön.
– Nem lenne kedve felségednek játszani egy parti
primerót? – javasolta készségesen Erzsébet. Apja az utóbbi
időben nagyon megöregedett, és betegnek látszott. Ez nem
volt valami szívet melengető látvány, és Erzsébet mindent
megpróbált, csak hogy kirángassa mélabús hangulatából.
– Az túl hosszú – szólt kétkedve Mária, aki ott állt a köze-
lükben –, és kifárasztaná atyánkat.
– Mindig fáradt vagyok – vallotta be Henrik szomorúan. –
Pedig oly sok időt vesztegetek el alvásra. És az idővesztesé-
get nem lehet visszanyerni: az idő a legtünékenyebb javak
közül való. Mondok valamit, drága leányaim. Most aludnék

181
egy kicsit, és később csatlakozhatnátok hozzám egy osjáték
erejéig.

Néhány nappal később a király bezárkózott termeibe, és

csak a királynénak volt szabad bejárása hozzá.
– Örülök, hogy ismét velem fogsz tanulni, nővérem –
szólt Edward.
– Csak egy rövid ideig, míg Messire Belmaine itt van
Angliában – felelte Erzsébet, méltóságteljesen helyet foglal-
va az ashridge-i tanulószoba asztalánál.
Meglepetten tapasztalta, boldog attól, hogy újra itt lehet
gyermekkora palotájában, távol az udvartól. Apja egészségé-
nek megrendülése óta az udvar kietlen és fenyegető hellyé
változott. Nem kerülték el a figyelmét az alattomos támadá-
sok, a hatalomért tolakodó különféle klikkek, amelyek –
mint valami keselyűk, akik egy zsírosabb tetemre fenik a
csőrüket – alig várták, hogy a király elkészítse végrendeletét,
és távozzék az élők sorából. Nem bírta közelről nézni rosszul
leplezett türelmetlenkedésüket.
Edward érdeklődéssel pillantott ifjabbik nővérére. Őszin-
tén örült a jelenlétének – élénk társaságot jelentett, ellentét-
ben Mária nővérével, aki mindig a rózsafüzért mondta, vagy
erkölcsprédikációkat tartott neki. Mintha szüksége lett volna
erre! Szemfüles nevelői mellett esélye sem volt nem eré-
nyesnek lenni.
– Hallom, levelezel Aschammel – mondta Edward látható
irigységgel, miközben új franciatanárukra vártak.
– Majdnem egy évig volt a tanárom. Igen vidám leveleket
ír Cambridge-ből. Ha megint jövök, majd hozok egypárat,
hogy megmutathassam neked.
– Nagyon jó, hogy itt vagy Ashridge-ben. Mennyi ideig
maradsz?
– Három hónapig – felelt Erzsébet, aggódva, hogy mi tör-
ténhet ez alatt a hosszú idő alatt, amit távol tölt az udvartól.
182
De nem volt idő tovább rágódni ezen, hisz Messire Belmaine
viharzott a terembe, aki igénytelen fekete köpenyében telje-
sen úgy nézett ki, mint egy varjú. Tiszteletteljesen üdvözölte
őket, aztán könyveit és tollait kezdte rendezgetni az asztalon.
– Régen egy monostor volt ez a ház, nem igaz? – kérdezte
az apró emberke, miután körülnézett.
– Az volt, mielőtt atyám, a király fel nem oszlatta – kö-
zölte Edward.
– Ó, az aztán a nagy ember, Henrik király – lelkesedett
Belmaine.
Edward tanára, dr. John Cheke tűnt fel a színen.
– Van valamire szüksége? – kérdezte a franciától.
– Melegebb fogadtatásra nem is számíthattam volna.
– Meséljen svájci utazásairól a hercegnek! – szólt Cheke.
Erzsébetnek úgy rémlett, mintha a két férfi jelentőségteljes
pillantásokat váltana.
– Örömömre fog szolgálni.
– Tehát csodálja az atyámat? – kérdezte Edward, miután
Cheke távozott.
– Igenis, herceg uram. Ő nagy reformátora az egyháznak.
– Cheke mester abban reménykedik, hogy atyám újabb re-
formokat léptet életbe – mondta Edward.
– Mind ezért fohászkodunk – mondta buzgón Belmaine.
– Meséljen nekünk Svájcról, uram! – vetette közbe Erzsé-
bet, eltökélve, hogy a továbbiakban nem engedi figyelmen
kívül hagyni a jelenlétét.
– Á, igen, Svájc – sóhajtott Belmaine. – Az igaz hit böl-
csője.
– Valóban?
– Isten igen sok választottjával találkoztam ott, s bölcs ta-
nokat tanultam tőlük – folytatta Belmaine.
– Kik Isten választottjai? – tudakolta Edward.
– Akiket Ő kiválasztott az üdvözülésre.

183
 – Ha őszintén hiszünk, és engedelmeskedünk annak, amit
Ő mond, akkor mindannyian üdvözülünk – szólt Erzsébet.
Ezt tanulta annak idején, és erősen hitt benne.
– Bocsásson meg, hölgyem, de csak azok a lelkek lehet-
nek Isten választottjai, akikre ő kiterjeszti az irgalmát.
– Tehát van, aki cselekedeteitől függetlenül arra van el-
rendelve, hogy üdvözüljön? – makacskodott Erzsébet. – En-
nek szerintem nincs sok értelme.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – jegyezte meg
Belmaine.
– És hogyan szerezhet tudomást az ember arról, hogy Is-
ten választottja?
A tanár elgondolkodott.
– Az talán észrevehető, ha az Úr különleges erőfeszítése-
ket tesz az ember kimentésére abból a szellemi apátiából,
amelybe mindannyian süllyedtünk – fejtegette.
– Akkor tudom, hogy az Úr megmentett engem – jelentet-
te ki Edward.
– Fivérem, honnan tudhatnád? – kérdezte Erzsébet élesen.
– Honnan tudhatná bármelyikünk is még az életében, hogy a
mennybejut-e vagy sem?
– Isten választottja vagyok, ez bizonyos – tartott ki Ed-
ward –, ha egyszer én vagyok a trónörökös, és az angol ál-
lamegyház feje leszek.
– Az angol államegyház katolikus – mutatott rá Erzsébet
–, s ha nem tévedek, Messire Belmaine, az ön által hirdetett
tanok a genfi Kálvin János tanai. Vagy nem?
– Kegyed tud Kálvinról? – kérdezte Belmaine lenyűgöz-
ve.
– A tanárom ismertette velem néhány tanítását. De fi-
gyelmeztetni szeretném, uram, hogy ebben az országban
ezek eretnekségnek számítanak, s ennélfogva azt javaslom,
tartózkodjék az emlegetésüktől.

184
 – Drága nővérem, de hát egyikünk sem jelentené fel ezt
az úriembert eretnekségért – tiltakozott Edward. – Én élvez-
tem a vitánkat. Ezek az eszmék vonzónak tűnnek számomra.
– Én is érdekesnek találtam a vitát, de okosabb lenne mel-
lőzni ezt a témát. Nem Svájcban vagyunk.
– Köszönöm a bölcsességét, hölgyem – mondta hízelegve
Belmaine. – No, akkor térjünk vissza a tanuláshoz. Az a fel-
adatom, hogy csiszoljam a franciatudásukat, úgyhogy azt hi-
szem, egy kis beszélgetéssel kellene kezdenünk. Mondjuk az
időjárásról, amiről itt Angliában beszélgetni szokás, más té-
mák… khm… tiltva lévén.
És kajánul mosolygott.

A nyári hónapok gyorsan teltek, és semmi jelentős újdon-

ságot nem hoztak magukkal. Hamar eljött az idő, mikor Er-
zsébetnek vissza kellett térnie az udvarhoz, Edwardnak pedig
Hertfordba. Kat, aki élvezte a békés ashridge-i napokat, le-
verten pakolta kettejük holmiját. Nem fűlött a foga az udvar-
ba való visszatéréshez. A három év, ami a király és Parr Ka-
talin házasságkötése óta eltelt, nem csökkentette a királyné
iránti féltékenységét.
Edward szintén le volt hangolva. Megszokta nővére társa-
ságát, és élvezte a kettejük közti egészséges versengést. Mi-
kor Erzsébet indulásának reggelén szembetalálkozott vele a
nagykapunál, olyan gyászos volt az ábrázata, hogy nővére
minden formaságot mellőzve lehajolt hozzá, és cuppanós
csókot nyomott az arcára.
Könnyeivel küszködve ragadta meg nővére kezét. Inkább
választotta volna a halált, mint hogy sírni lássák.
– Gyűlölöm, hogy el kell hagyni ezt az épületet, ahol mi
ketten olyan boldogok voltunk, nővérem. Írj nekem, kérlek!
Semminek sem fogok örülni annyira, mint egy tőled kapott
levélnek. A kamarásom azt mondja, ha nem fenyeget a jár-
vány arrafelé, meglátogathatlak majd az udvarnál.

185
 – Az csodálatos lenne – szólt Erzsébet. – És ígérem, írni
fogok. Isten veled, drága öcsém.

Mikor Erzsébet megérkezett a Whitehall palotába, a ki-

rályné késlekedés nélkül fogadta. Sápadnak és fáradtnak
tűnt. Parr Katalin lakosztályában lesújtó hangulat uralkodott.
Az udvarhölgyek úgy jártak-keltek, mintha félnének a legki-
sebb zajt is kelteni.
– Annyira hiányoltam, Madam – szólt Erzsébet, mikor
felállt a bókolás után.
– Hidd el, te is hiányoztál nekem, Erzsébet – felelte Kata-
lin. Mogyorószín szeme elgyötörtnek tűnt. Kialvatlan volt, és
nagyon lefogyott: bíborszín damasztruhája csak úgy lötyö-
gött rajta. – Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy láthat-
lak.
Valami nincs rendben, gondolta Erzsébet.
– Jól érzi magát, Madam? – kérdezte.
– Kitűnően – felelte határozottan Katalin, nem túl meg-
győző hangon. Látható volt, hogy nem akar bővebben nyi-
latkozni, de Erzsébet eltökélt volt abban, hogy kideríti az
igazságot.
Fölkereste unokatestvérét, Lady Jane Greyt, aki az udvar-
nál nevelkedett, a királyné védnöksége alatt. Jane, ez az egy-
szerű, vörös hajú, szeplős kisgyermek még csak nyolcéves,
vagyis jóval fiatalabb nála, és korábban többnyire nem ér-
demelte ki megkülönböztetett figyelmét – ugyanakkor meg-
döbbentően éles eszű és jó megfigyelőkészségű kislány, aki
valószínűleg pontosan tudja, mi folyik itt.
– Gyere velem, húgocskám – rendelkezett. Jane, aki bál-
ványozta Erzsébetet, engedelmesen a nyomába szegődött.
Hamarosan hallótávolságon kívülre kerültek. Bevezetésképp
tanulásról és családi dolgokról fecsegtek, de Erzsébet hama-
rosan a tárgyra tért.

186
 – Mi baja a királynénak? – kérdezte. – Nagyon rosszul
néz ki.
Jane lopva rápillantott. Komoly arcocskáján aggodalom
tükröződött.
– Szörnyű dolgok történtek itt, de most már kezd minden
rendbejönni – mondta titokzatosan.
– Mi történt?
– Hallottál a protestáns eretnek, Anne Askew megégetésé-
ről? – kérdezte Jane halk hangon.
Erzsébet reszketni kezdett. Tagadólag rázta a fejét.
– Nos, a királyné ellenségei megpróbálták őt is megvá-
dolni eretnekséggel. Azt mondták, ő és udvarhölgyei jóban
vannak Askew úrnővel.
Jane félve nézett rá. Senki nem volt a közelben. A távol-
ból néhány asszony kacarászását és ügyetlen lantjátékát lehe-
tett hallani.
– Kérlek, ne add tovább senkinek, Erzsébet úrhölgy! Tu-
dod, a királyné megsértette a királyt – vitába szállt vele val-
lási kérdésekről. Ott voltam és hallottam. Megmondta neki,
hogy mi lenne a feladata…
Erzsébet behunyta a szemét. El nem tudta képzelni, ho-
gyan veheti bárki is a bátorságot, hogy kioktassa az atyját
vallási kérdésekben. S hogyan úszhatja meg, ha megtette?
– Igen, ez botorság volt a részéről – szólt Jane, megértve,
mi ült ki Erzsébet arcára. – Azt hiszem, hagyta elragadtatni
magát a nézetei által. És Gardiner püspök is hallotta, amit
mondott. Panaszt emelt a királynál. A folytatásról annyit tu-
dunk, hogy katonák jöttek, és átkutatták a lakosztályát.
– Mit kerestek?
– Könyveket – suttogta Jane félénk pillantások kíséreté-
ben. – Tiltott könyveket.
– Ó, ne! Remélem, nem találtak semmit! – Erzsébet halál-
ra volt rémülve. Elképzelhetetlen, hogy bárki is eretnekség-

187
gel gyanúsítsa Katalin királynét… A következmények ré-
misztők lehettek volna. Forgott körülötte a világ.
– Nem találtak semmit. – Jane mélyet sóhajtott. –Úgy hi-
szem, valójában volt néhány olyan könyve, de megszabadult
tőlük, mikor Anne Askew-t a Towerbe vetették. Tudod,
megkínozták Anne Askew-t, hogy beszéljen. Az anyám sze-
rint azt akarták, hogy megnevezze a királynét.
– Kik?
– Wriothesley főkancellár és Sir Richárd Rich.
Erzsébet mindkettejüket ismerte. Gardiner püspökkel
együtt a katolikus párthoz tartoztak. És hallott róla, hogy mi-
képpen szokta személyesen folytatni a kínvallatást, mikor a
hóhér már nem bírta tovább idegekkel.
– De nem árulta be a királynét – szólt Jane.
– Miért, lett volna miért beárulni? – kérdezte Erzsébet
élesen.
– Azt hiszem – suttogta. – ígérd meg, hogy soha senkinek
nem mondod el, de szerintem a királyné titokban protestáns!
Erzsébet alig volt meglepődve. Katalin, aki pedig rend-
szerint nagyon elővigyázatos volt, hol egy szóval, hol egy
célzással leplezte le magát.
– Úgyhogy nem tudtak semmit rábizonyítani – folytatta
Jane –, de meggyőzték a királyt, hogy írjon alá mégis egy
letartóztatási parancsot.
Erzsébet megrémült. Szóval megpróbálták eltenni láb alól
a királynét! Fogalma sem volt arról, hogy nemrég vészesen
közel járt ahhoz, hogy még egy mostohaanyát elveszítsen,
méghozzá a legborzasztóbb módon: hisz az eretnekség vétkét
megégetéssel büntetik.
Jane megélénkülve folytatta az elbeszélést.
– De aztán a király egyik tanácsnoka leejtette a letartózta-
tási parancsot az egyik folyosón, és én találtam meg! –
mondta diadalittasan.

188
 – Te találtad meg?
– Igen. Hát nem tiszta szerencse? Nem tudtam, mihez
kezdjek vele, úgyhogy átadtam a királynénak.
– És mi történt? – követelőzött Erzsébet. Jane belebor-
zongott a visszaemlékezésbe.
– Zokogni kezdett, és sikoltozni! Mindannyian halálra
voltunk rémülve, és képtelenek voltunk lecsillapítani. Az
egész palotában hallani lehetett. A király is meghallotta, és
bejött megkérdezni, mi a baj.
– Mit mondott? – szakította félbe Erzsébet.
– Nos, a királyné azt mondta, attól tart, megbántotta férjét
azzal, hogy vitába szállt vele. Azt mondta, ezt azért tette,
hogy elterelje a figyelmét fájós rossz lábáról, s mert azt re-
mélte, tanulhat férje bölcsességéből. Mire a király: „Tényleg
így van, édesem? Akkor ismét jó barátok vagyunk.”
Erzsébet átélte a pillanatot unokatestvérével. Elképzelte
Katalin félelmét és reszketését és boldog megkönnyebbülé-
sét, mikor kibékült a királlyal.
– Másnap – folytatta Jane – a királyné sokkal jobban érez-
te magát, és a király meghívott mindannyiunkat, hogy egy
kicsit üldögéljünk vele a kertben. Ott ültünk nagy vidáman,
mintha mi sem történt volna, aztán hirtelen feltűnt a főkan-
cellár egy csapat katona kíséretében. Mindannyian azt hittük,
mégis le fogják tartóztatni a királynét. Annyira meg voltam
rémülve! De a király felkelt, és üvöltözni kezdett a főkancel-
lárral, vadbaromnak és ostobának nevezve. A kancellár hirte-
len sarkon fordult, a katonák utána. Végül mind nevettünk,
bár valójában ez az egész nem volt olyan vicces, ami azt ille-
ti.
– Atyám nyilván aláírta a letartóztatási parancsot – felelte
Erzsébet, már-már magához térve. – De az biztos, olyan
messzire sosem ment volna, hogy vádat emeltessen a király-
né ellen eretnekség miatt. Imádja a feleségét. Tőle magától
hallottam, hogy soha nem volt még felesége, aki ilyen ked-

189
ves lett volna a szívének. De neki is szerencséje volt, hogy
találkozhatott vele, és megvédhette magát. – Szemben sze-
gény Howard Katalinnal, gondolta, vagy édesanyjával. Ha
lehetőségük lett volna, hogy védekezhessenek a király előtt,
lehet, hogy ma is élnének? Elhessegette a gondolatot.
– Biztos vagyok benne, atyám túlságosan szereti ahhoz a
királynét, hogy hagyta volna ilyen kínok között meghalni –
folytatta Erzsébet, nagyobb magabiztosságot mutatva, mint
amit belül érzett. Végül is a király már két feleségét is lefe-
jeztette. – Biztosan azért csinálta, hogy próbára tegye. Nem
hiszem el, hogy képes lett volna elpusztítani őt.
– Hálás vagyok az Úrnak, hogy velünk maradt – szólt
Jane lelkesen. – Igazán kedves volt hozzám mindig.
– És hozzám is. Nagyon köszönöm, hogy ezt elmesélted
nekem. Ígérem, senkinek nem adom tovább. Most pedig
csatlakozzunk a többiekhez.
Erzsébet és Parr Katalin fel-alá sétáltak a magánkertben,
mely a Temze partja felé lejtett. Mögöttük, a késő délutáni
nap bársonyos fényében ott ragyogott Hampton Court tekin-
télyes palotája, jellegzetes vörös tégláival. Kísérőik kissé
lemaradva követték őket, vidáman nevetgélve labdáztak a
kiskutyáikkal.
– A király túlságosan gyenge ma ahhoz, hogy kijöjjön a
levegőre – mondta bizalmasan Katalin. –A szobájában pihen.
A francia követ fogadása túl sok volt neki, attól tartok.
– Meg fog halni az apám? – kérdezte hirtelen Erzsébet.
Szemében félelem tükröződött.
– Egy napon mindannyian meghalunk, és mint tudod, nem
beszélhetünk a király haláláról. De nagyon aggódom az
egészsége miatt, és tudom, hogy ő is. Szóba hozta, hogy kis-
korú uralkodó esetén mely tanácsnokait akarja megbízni a
hatalomgyakorlással, hiszen Edward még gyermek. De ne
mondd el senkinek, könyörgök! Mind új emberek, akiket
most magasra emelt: Edward Seymour, Lord Hertford,

190
Cranmer érsek, John Dudley, Lisle vicomte… – Felmondta
az egész listát.
– Egyikük sem tartozik a katolikus párthoz – jegyezte
meg Erzsébet meglepetten.
– Amilyen fiatal vagy, olyan éles is az eszed – szólt a ki-
rálynő elismerően. – Valóban, ezek az emberek meg szeret-
nék reformálni az angol államegyházat. Néhányan – folytatta
habozva – tovább is mennének…
– Ezt úgy kell érteni, hogy azt kívánják, mind legyünk
protestánsok? – kérdezte megrökönyödve Erzsébet.
– Nem is tudom, olyan rossz lenne ez? – halkította le Ka-
talin a hangját. – Megtörténhet, hogy őfelsége, az ő határta-
lan bölcsességében, egy napon erről rendelkezik.
– De hát ő protestánsokat égetett meg eretnekség miatt! –
kiáltott fel Erzsébet.
– És katolikusokat is megégetett, mert elismerték a pápát
– emlékeztette mostohaanyja. – Gardiner püspök katolikus
pártja mostanra kegyvesztetté vált, és a Lord Hertford vezet-
te udvari reformpártiak mostanság bírják a király jóindulatát.
Ezért választotta őket a Kormányzótanácsba.
A királyné azt javasolta, menjenek végig a kövezett séta-
úton, a tekepálya mellett.
– Sokak számára, úgy hiszem, az új vallás lett az üdvös-
ség útja – mondta csöndesen. – Talán helyes, hogy szentek
faragott bálványait részesítjük ájtatos tiszteletben? Talán
szükség van közvetítőkre ahhoz, hogy Urunk meghallgasson
bennünket? Talán hihető, hogy a szentmisén csoda történik?
Megigazulásunk és üdvözülésünk egyedül a hit által történ-
het.
– Ezt mondja Grindal mester és Ascham mester is – szólt
Erzsébet megfontoltan. – Én is így hiszem, és nem vagyok
nagyon meglepve, hogy asszonyomtól is ezt hallom. De már
egy ideje tudom, hogy ezek a nézetek eretnekségnek számí-
tanak, úgyhogy megtartom magamnak. Gyakran tűnődöm
191
azon, miért folyik annyi vita arról, miképpen juthat az embe-
riség üdvösséghez. Biztos vagyok benne, mindenkinek ma-
gának kell meglelnie az üdvösség útját a Szentírás olvasása
révén.
– Ó, Erzsébet, te még csak egy tizenhárom éves ártatlan
leány vagy – jegyezte meg a királyné. – Ezen a világon vagy
ennek, vagy annak kell lenned, nem válogathatsz a hittételek
között.
– De honnan tudhatjuk, melyik a helyes út? – kiáltott Er-
zsébet. – Bölcs atyám talán el tudja dönteni, melyiket kell
választanunk. De lehet, hogy gondoskodik arról, hogy eljöj-
jön az aranykor, és mindenki felszabadul az alól, hogy más-
valakinek a meggyőződése alá kelljen vetnie magát.
Katalin rázta a fejét.
– Az ilyen vallási türelem veszélyeztetné lelkünk halha-
tatlanságát – mondta komoran. – Csak egyetlen út vezethet
az üdvösséghez.
– De hisz mindnyájan ugyanazt az Istent tiszteljük? – je-
lentette ki Erzsébet, és megfordult, hogy mostohaanyja sze-
mébe nézhessen. – Ez talán nem is számít? Amíg Istennek
tetsző életet élünk, és betartjuk parancsolatait, a részletek ér-
dektelenek.
– Annyira érdektelenek, hogy férfiakat és nőket akarnak
megégetni miattuk – suttogta kimérten Katalin. – Ezt soha ne
feledd! A vallási türelem nem létező szó a szótárukban. De
az enyémben sem, és semelyik helyesen gondolkodó keresz-
tényében. Erzsébet, ide figyelj: lelki üdvösséged életed köz-
ponti kérdése kell hogy legyen. Ne engedd meg magadnak,
hogy a vallási türelem nevében tévedésbe essél. Csakis
egyetlen út vezethet Krisztushoz. Gondolkodj el ezen!
– El fogok, Madam – jelentette ki Erzsébet, karját a ki-
rályné karjába csúsztatva. – Boldog vagyok, hogy ilyen lelki
vezetőm lehet. De inkább akkor folytassuk a beszélgetést, ha

192
majd kettesben leszünk, mert ha jól hallom, a többiek beér-
tek minket. – Lehajolt, fölvett egy labdát, és elhajította.
Erzsébet lovaglóruhába öltözve ott ült a poroszkáján Má-
ria mellett. Atyjukat figyelték, ahogy próbál lóra szállni. Hi-
ába állítottak fel egy állványt a kedvéért, láthatóan fárasztot-
ta, és fájdalmat okozott neki.
– A teremtését! – sóhajtozott. – Valaha csak úgy felugrot-
tam a nyeregbe. Most csak arra vagyok lépes, hogy bete-
gyem a lábam a kengyelvasba. – Fogát csikorgatva még egy-
szer nekiveselkedett. Leányai aggodalommal néztek egymás-
ra. A királyné, aki már a nyeregben ülve próbálta csillapítani
csökönyös paripáját, lehangoltnak tűnt.
– Nem kellett volna erre a lovaglásra vállalkoznia – sóhaj-
tott Mária. – Nincs jól.
– Nem szabad feladnia – jegyezte meg Erzsébet. Mária
megdöbbent ezen az éleslátáson.
– Nem is! Igazat beszélsz. Azt hiszem, attól fél, ha meg-
adja magát a gyengeségének, akkor akár ágynak is dőlhet, és
aztán soha nem is kel föl belőle.
– Ne mondj ilyet! – szólt Erzsébet élesen. Mária lebigy-
gyesztette az ajkát. Ő is nagyon félt. Mi lesz a világgal, ha
apjuk nem lesz többé?
A király végül is elhelyezkedett a nyeregben, és csekély
számú lovas kísérete szintén lóra szállt. Aztán a menet elvo-
nult, maga mögött hagyva a barátságos kis uradalmi házat
Cobhamnél, és a következő tervezett szálláshely, Guildford
felé vette útját, ahol a korábbi dominikánus rendház állt, me-
lyet a király nemrég alakíttatott kellemes királyi szálláshely-
lyé.
De nagyon lassan haladtak, és ahogy Erzsébet apja mö-
gött lovagolt, jól látta, miért. Feltűnő volt ugyanis, hogy a
király paripájának minden kis zökkenése elviselhetetlen fáj-
dalmat jelent utasának. Így aztán nem lepődött meg, mikor

193
Guildfordba való érkezésükkor Mária odajött hozzá a hírrel,
hogy döntés született az utazás félbeszakításáról.
– Vissza kell mennünk a Windsor-kastélyba, hogy atyánk
kipihenhesse magát. Azt mondják, megfázott, de nem hi-
szem, hogy erről lenne szó.
– Láthatom? – kérdezte aggodalommal Erzsébet.
– Senki sem mehet a közelébe. Könyörögtem a királyné-
nak, de a doktorok még őt is kiküldték a király szobájából.
Erzsébet döbbenten nézett rá.
– Akkor nyilvánvaló, hogy nagyon beteg – sóhajtott fel.
– Imádkoznunk kell érte. Gyere, húgom, gyere velem a
kápolnába!
Együtt térdeltek le az oltárrács elé, ahol korábban a domi-
nikánus szerzetesek miséztek. Mária esdekelve emelte rá el-
ragadtatott tekintetét az oltárt díszítő Szűz egykedvű képére,
Erzsébet pedig megfeszítette magát, hogy olyan odaadóan
tudjon imádkozni, mint nővére, de a szeme előtt megjelenő
felkavaró képek megakadályozták ebben. Csak nagyszerű
apjára tudott gondolni, aki most betegen, fájdalommal küsz-
ködve fekszik az ágyában, és ki van szolgáltatva a királyi or-
vosok kénye-kedvének, akik gyakran visszataszító és fáj-
dalmas gyógymódokat alkalmaznak, és csak ritkán járnak
sikerrel. Eszébe jutottak a lesben álló nemesurak is, a nagy-
ravágyó, hataloméhes reformátorok, akik legboldogabbak a
király halálhírétől lennének. Ez a gondolat forró könnyeket
csalt a szemébe. Kezébe temette az arcát, hogy leplezze zo-
kogását.
Henrik pontosan tudta, még ha nem is merte erre figyel-
meztetni senki, hogy napjai meg vannak számlálva. Nem lé-
vén bolond, tudatában volt, hogy az orvosai által előírt or-
vosságok nem érnek semmit, s csak arra jók, hogy késleltes-
sék az elkerülhetetlent. Nem félt a haláltól, sőt valójában
megnyugodott benne. Ami életében az élvezetet jelentette,
arra már nem volt képes, és ezt nagyon rosszul viselte. Csak

194
az foglalkoztatta, hogy Edward trónra lépése zökkenőmentes
legyen, s hogy az az agyafúrt Hertford valamiképp ne kere-
kedjék a Kormányzótanács általa kinevezett tagjai fölébe. A
hatalmat, ebben eltökélt volt, együttesen kell gyakorolniuk.
És ami vallási meggyőződésüket illeti, erről sem gondolko-
dott ostoba módon. Tudta, hogy a korszellem melyik véle-
ménynek kedvez. Rajta, hadd csinálják, amit akarnak! Ő már
nem lesz itt, nem kell látnia.
Halk kopogás hallatszott. A királyné nézett be az ajtón.
– Hogy érzi magát, uram? Szolgálhatok valamivel?
A király megkockáztatott egy halovány mosolyt. Neje
rendes asszony, ő pedig nem igazán játszotta a férj szerepét.
Kétség sem fér hozzá, hogy halála után Katalin hozzámegy
Tom Seymourhoz. No, hát sok boldogságot! Megérdemli,
hogy egy igazi férfi feküdjön az ágyában. Ő odaadóbb fele-
séget vagy ápolónőt álmában sem kívánhatott volna, de jó-
részt ez minden, ami kettejük közt történt. Ugyanakkor bo-
lond lesz megengedni, hogy ez a gazfickó, ez a Seymour, a
Kormányzótanács közelébe kerüljön.
– Egy kupa bort, ha szabad, Kate – szólt, már azzal is
megelégedve, ha csak láthatja nejét a szobában sürögni-
forogni, teljesítve az ő kívánságát. Nagyon takarosan fest bí-
borszínű ruhájában. Nyilván azt hiszi, hogy férjének fogalma
sincs titkos megtéréséről a lutheránus hitre. No, csak higgye
nyugodtan. Higgye nyugodtan mindenki. Kate, Hertford,
Cranmer püspök, John Dudley, Coxe, Cheke, Ascham… ez a
sok eretnek. Tegyék, amit jónak látnak, de a következő idő-
szakban. Most még ne… még ne.
– Ez egy szomorú karácsony lesz, Kate – mondta, átvéve
a kupát. – Nem lesz sok szórakozásotok, neked meg a gyer-
mekeimnek. Itt fekszem az ágyban, és mindenki lábujjhe-
gyen járkál, mintha máris meghaltam volna.
Katalin összerezzent.

195
 – Nem, édesem, csak vicceltem – nyugtatta meg Henrik,
és felsóhajtott. – Úgy vélem, most nem engedek látogatókat
az udvarhoz. Idén ne legyenek ünnepségek.
– Én majd szórakoztatom, kedves férjuram – mondta Ka-
talin, férje kezét simogatva. – Rendezzünk egy kis magánün-
nepséget. Győzelmet arathat fölöttem a kártyázásban, mint
rendesen…
– Nem, Katalin – szakította félbe Henrik. – Holnap te,
Mária és Erzsébet elmentek Greenwichbe, és megtartjátok a
karácsonyt annak rendje s módja szerint. Edward csak utaz-
zon Ashridge-be. Nem akarom, hogy sok ember közé keve-
redjen. Még elkapna valamit, most, amikor mindenki megfá-
zik ebben a hideg téli időben.
– De uram – tiltakozott a királyné. – Szeretnék felséged-
del maradni.
– Amit mondtam, csak az ünnepi időszakra vonatkozik.
Nem, ne vitatkozz! Ez az akaratom, és engedelmeskedned
kell nekem. No, menj és készülődj! Aludnék egy keveset. És
szeretném látni a gyermekeimet távozásuk előtt.

Ott álltak előtte mindhárman, két sudár leány és egy fiú-

gyermek. Hat házasságának gyümölcse. Egy pillanatra úgy
érezte, mintha Katalin, Anna és Jane állna ott helyettük: a
jámbor Katalin, rendíthetetlen, kissé idegesítő ájtatosságával,
a boszorkány, a maga gúnyos, csábító mosolyával, és az
édes, sápadt Jane, aki feláldozta magát, csak hogy utóddal
ajándékozhassa meg.
A képek elhalványultak. Csak képzelődés volt, tudta jól.
Néha összemosódott előtte múlt és jelen. Ismét kinyitotta a
szemét, és látta Máriát, édesanyja szánalomra méltó, fájdal-
mas arckifejezésével, a kiismerhetetlen Erzsébetet, aki óva-
tosan bámult apjára, és ezt a becsületes, sápadt fiúcskát: a
fiát. Hirtelen tudatára ébredt, lehet, hogy soha többé nem lát-
ja őket.

196
 – Gyere ide, Edward! – parancsolta a király. A gyermek
előlépett, ódzkodva attól, hogy túl közel kerüljön az ágyhoz.
Soha nem látta ilyen állapotban az apját, és láthatólag meg-
rémült a látványtól – és attól, amit az orra érzett.
– Ashridge-be mész karácsonyra – közölte vele Henrik. –
Remélem, dr. Coxe és dr. Cheke kitalálnak neked valami téli
szórakozást. Légy jó fiú, és légy vidám – ez a kívánságom.
– Igen, Sire – szólt Edward alázatosan. Szomorú arckife-
jezése mindenről tanúskodott, csak vidámságról nem.
Henrik bólintott a lányainak, akik közelebb léptek.
– Mindketten Greenwichbe mentek a királynéval –
morogta.
– Nem! – sikított Erzsébet, még mielőtt leállíthatta volna
magát.
– Kérem, Sire – hebegett Mária –, hadd maradhassunk itt
atyánkkal!
Az apja rázta a fejét.
– Nem itt van a helyetek, leányaim, és különben is, pihe-
nésre van szükségem. Nem voltam valami jól, mint tudjátok.
Visszahívatlak benneteket, amint jobban leszek. Ne féljetek.
Erzsébet a maga részéről félt. Megértette, hogy az apja
nagyon beteg, és lehet, hogy nem gyógyul meg többé. Jó
esély van arra, hogy most látja utoljára. De ezt nem mond-
hatja ki, mert szigorúan tilos a király haláláról beszélni. Ehe-
lyett fivérével és nővérével együtt letérdelt, hogy fogadja ap-
ja áldását.
– Isten vigyázzon rátok, gyermekeim – szólt Henrik. –
Kövessétek az Úr szavát, és mutassatok jó példát mindenki-
nek. Most pedig búcsúzom, és jó utat kívánok nektek.
Edward szertartásosan meghajolt. Mária lehajtotta a fejét
bókolás közben, nehogy Henrik észrevegye, hogy sír. De Er-
zsébet vakmerően előrelépett, az ágyban fekvő beteg test fölé
hajolt, és gyöngéd csókot lehelt apja homlokára.

197
 – Éjt nappallá téve azért fogok imádkozni, hogy Isten mi-
hamarabb visszaadja atyám egészségét.
Henrik rápillantott. Kék szeme tele volt könnyel.
– Vigyázz a kis testvéredre – mormolta – és jó mostoha-
anyádra!
Aztán intett, hogy menjenek ki a szobából.

198
 11

1547
Erzsébet kibámult a magas, rácsozott ablakon a Temzén
úszó hajókra és a távolban London csúcsos háztetőire, ezekre
az ólomszürke januári ég felé mutató színtelen ujjacskákra.
Aztán visszafordult a könyvéhez, s közben lopva belehara-
pott egy vízkeresztről megmaradt arany mázas marcipánda-
rabkába. Mikor Grindal belépett, gyorsan lenyelte.
– Hölgyem, késlekedés nélkül Enfieldbe kell utaznia.
– Enfieldbe? – visszhangozta Erzsébet. – De miért?
– Nem mondták az okát – közölte a tanár. – De azt gondo-
lom, azért hívják, hogy megint részt vegyen a herceg tanórá-
in. Mrs. Astley már csomagolja is kegyed holmiját.
Erzsébetnek nagyot dobbant a szíve. Miért ez a sietség?
Talán azt jelenti, hogy apja jobban érzi magát, és az élet
visszatér a rendes kerékvágásba? A király biztosan nem kül-
dené őt távolabbra, ha a halálán lenne…
A hosszú, hideg úton sokat tépelődött és nyugtalankodott.
Kat, aki mellette ült a hintóban, megérezte, mi zajlik a lány-
ban, de tudta, jobb, ha nem kérdez rá. Inkább könnyed cse-
vegéssel próbálkozott.
– Boldog lennék, ha lobogna a tűz, mikor megérkezünk.
Kedvelem Enfieldet. Lehet, hogy kis épület, de barátságos,
és olyan szépen van díszítve. Jól fogjuk érezni ott magunkat.
Erzsébet halványan mosolygott.

Mikor megérkeztek, már késő délutánra járt, és kezdett

sötétedni. A szélben vadul szikrázó fáklyák világították meg
az utat a ház felé. Alighogy beléptek, Erzsébet legnagyobb

199
meglepetésére a herceg kamarása tűnt fel a homályban, és
azonnali megjelenését kérte a fogadóteremben.
– Őfensége a fivérem már itt van? – kérdezte. Sejteni
kezdte: annak, hogy idehívatták, semmi köze nincs a tan-
órákhoz.
– A mai nap folyamán érkezett ő is, hölgyem – tájékoztat-
ta a kamarás.
Erzsébet rossz előérzete növekedett. Azon kapta magát,
hogy remeg. Minden erejét megfeszítve vette rá magát, hogy
lehiggadjon. Megszabadult úti köpenyétől, megigazította fő-
kötőjét és szoknyáját, majd kimért léptekkel, felemelt fejjel
indult a fogadóterem felé.
Az emelvényen az üres trón mellett ott állt a herceg, arcán
ugyanazzal a feldúltsággal, amit nővére is érzett. Mellette
nagybátyja, Lord Hertford. Két másik úriember – titkos taná-
csosok, gondolta a lány – is volt a teremben, valamint szám-
talan udvari hivatalnok és szolgáló.
Miután Erzsébet bókolt a herceg előtt, Lord Hertford és a
két úriember meghajolt előtte.
– Isten hozta, Erzsébet úrhölgy – mondta csöndesen
Hertford.
Mikor továbblépett az emelvényhez, Erzsébet, immár
egész testében remegve, felkészült a legrosszabbra.
A gróf nyelt egyet, és megköszörülte torkát.
– Nehéz kötelességem, hogy közöljem mindkettejükkel
atyjuk, a király halálát – szólt, szomorúnak álcázott arccal.
Majd térdre borult.
– Sire, engedje meg, hogy elsőként tegyem hódolatomat
és hűségeskümet a trónörökösnek, VI. Edward királynak.
Meghalt a király, éljen a király! – Ezzel megragadta Edward
kezét, és megcsókolta.
Válasz gyanánt a kisfiú zokogásban tört ki. Erzsébet az ir-
tózatos hír hatására néma csöndbe borult, és alig fogta fel, mi
történik, de fivére fájdalma annyira nyilvánvaló volt, hogy
200
ösztönösen átölelte, s a következő pillanatban már együtt zo-
kogtak kétségbeesetten. A síró gyermekek látványának hatá-
sára még a szolgálók is szipogni kezdtek, és szemüket töröl-
gették. Lord Hertford nagyokat nyelt és pislogott.
Erzsébet megértette, hogy soha többé nem láthatja az ap-
ját, soha többé nem hallhatja éles, dölyfös hangját, és nem
reszkethet meg a szíve az örömtől, mikor apja Bessynek szó-
lítja. A világ soha nem lesz olyan, mint eddig volt. Ezt nem
lehet elviselni! Edward kabátjának vállrészét már eláztatták a
lány könnyei, melyek mintha kiapadhatatlan forrásból zápo-
roztak volna – nem tudott megálljt parancsolni nekik. Anyát-
lan volt, apátlan lett. Árva. Apja hiánya, ahogy korábban
hosszú időn át az anyjáé, elviselhetetlen volt… Úgy érezte,
menten megszakad a szíve.
Edward elkeseredetten zokogott, sokkal elkeseredetteb-
ben, mint bármikor élete során. Hertford, ahogy kettejükre
nézett, aggódni kezdett.
– Kérem, nyugodjanak meg, Sire, Madam – unszolta őket,
majd, miután figyelemre sem méltatták, vette a bátorságot,
és karjai közé fonta a két rázkódó testet, és addig tartotta
őket átölelve, míg el nem csöndesedtek.
Nagy sokára Edward kiszakította magát, és odalépett az
üres trónhoz. Egy rövid ideig ünnepélyesen bámulta, még
mindig könnyektől áztatott arccal, majd lassan ráült a trónra,
kilenc évéhez képest bámulatos méltósággal. Erzsébet bele-
fújta az orrát a kendőjébe, s csak nézte egy darabig öccsét,
mielőtt összeszedte volna gondolatait. Igen. Az öccse mos-
tantól Anglia királya. Nem feledkezhet meg a neki járó tisz-
teletadásról. Még mindig reszketve az őt ért szerencséden
csapástól, mélyen meghajolt fivére előtt.
És hirtelen felismerte, hogy egy másik, kisebb változás is
történt az életében. Mostantól Edward uralkodó, ő pedig
alattvaló. Nem élhetik többé eddigi életüket.

201
 Második rész
A király nővére

12

1547
Erzsébet úgy érezte, Henrik halálával véget ért a gyer-
mekkora, és el kell kezdenie kiismerni magát ebben a furcsa
és fenyegető felnőtt világban. Tudta, hogy Henrik nélkül, aki
mindeddig védte az érdekeit, nagyrészt csak önmagára szá-
míthat. Hisz sejtette, hogy csekély szerepet játszik a
Seymourok terveiben, és hogy Máriával együtt hamarosan a
partvonalra kerülhetnek, amint megszilárdul az ifjú király és
a Kormányzótanács hatalma.
Többé nem számíthat a királynéra, ezt is tudta. Katalin
nem szült egyetlen fiúgyermeket sem a néhai uralkodónak,
így nem is gyakorolhat további befolyást az államügyekre.
Különben is, Katalin gyászolni szeretne, és nem várható tőle,
hogy Erzsébet gondjaival törődjön. Nem – saját magára
számíthat csak, és messze földön híres eszét kell használnia a
túléléshez.
Miután ezt elhatározta, igyekezett imádság révén szert
tenni valami belső nyugalomra. Az apjának, ismerte föl bim-
bózó felnőttségéből fakadó belátással, szüksége van az ő
imádságára.

202
 Miután a Kormányzótanács lordjai hűséget esküdtek Ed-
ward királynak, Lord Hertford, aki halott uralkodójának kí-
vánságát figyelmen kívül hagyva, magát tette meg a Tanács
fejének, nem halogatta sokáig londoni útját, melyre a néhai
király temetése és az új király koronázása érdekében kerített
sort.
– Nem mehetnék én is, uram? – kérdezte tőle Erzsébet.
Hertford rázta a fejét.
– Sajnálom, hölgyem, de néhai őfelsége kifejezetten kérte,
hogy egyetlen gyermeke se vegyen részt a gyászszertartásán.
S mivel az új király nőtlen, hölgyek jelenléte a koronázáson
nem volna illő. Nagyon sajnálom.
Erzsébet dühbe gurult. Ki ez a senkiházi Seymour, hogy
apja helyébe lépve mindenről ő rendelkezzen?
– Akkor mi a dolgom, uram? – tudakolta.
– Kérem, maradjon itt egyelőre Mrs. Astley társaságában.
Majd üzenek, ha a királyt megkoronázták.
Erzsébetből előtört a kétségbeesés. Kezét ökölbe szorítot-
ta. Még csak jelen sem lehet édesapja temetésén? Szeme
megtelt kitörni mindig kész könnyeivel. A gróf együtt érző
pillantást vetett rá, majd nagylelkűen átnyújtott egy Anglia
nagypecsétjével ellátott pergamenlapot.
– Ez atyja végakarata, hölgyem, melyben kegyedre há-
romezer fontot hagyományoz. Ez jómódúvá teszi, gazdagsá-
ga bármely nagyúréval felér. Közölnöm kell, hogy házassága
esetén ehhez tízezer font járul. Úgy érzem, figyelmeztetnem
kell, hogy amennyiben a házasságra a Tanács jóváhagyása és
beleegyezése nélkül kerül sor, akkor kegyedet törlik a trón-
utódlási sorból, mintha meghalt volna. Ugyanez érvényes
nővérére, Mária úrhölgyre is.
– Én nem kívánok megházasodni – jelentette ki Erzsébet,
akire mintha nem lett volna túl nagy hatással ez a hirtelen
ölébe szakadt gazdagság. – Viszont szeretnék fivérem társa-
ságában maradni az udvarnál.

203
 – Attól tartok, ez lehetetlen – közölte a gróf. – Legalábbis
addig, míg a király meg nem házasodik. A továbbiakban is
Hatfieldben, Ashridge-ben és egyéb szokásos rezidenciáin
fog élni.
– De a királyné az udvarnál van – mutatott rá Erzsébet.
– Nem sokáig. Pillanatnyilag gyászidejét tölti, természete-
sen, de már tudomásunkra hozta, hogy vissza kíván vonulni
valamely özvegyi hozományként kapott birtokára. A király
róla is megfelelően gondoskodott.
Erzsébet elfordult. Apja halálának gyászos következmé-
nyei minden várakozását felülmúlták. Igaz, most már vagyo-
nos lány, de mit ér a gazdagság, ha elzavarják az udvartól, és
hagyják Enfieldben senyvedni? Még el sem búcsúzhat méltó
módon – a temetésén – az apjától.
Hertfordra szegezte fejedelmi tekintetét, és némi elégtételt
jelentett, hogy észrevette: mintha nem viselné könnyen a pil-
lantását. Emlékei szerint édesapjáé is hasonlót váltott ki az
emberekből. Felvidította a tudat, hogy örökölt valamit atyja
félelmetes akaratából és megjelenéséből. Ez az, amit majd
királyinak neveznek, gondolta, ez a titokzatos hatalom,
amellyel képes másokat megremegtetni – ez olyasmi, ami
még hasznosnak bizonyulhat a jövőben. De mit ér a hatalom
látszata valódi hatalom nélkül? Akár egyesül majd a kettő,
akár nem, hiába a király leánya, pillanatnyilag nem több két-
ségbeesett fiatal árvánál, akinek nincs más választása, mint
hogy tegye, amit mondanak neki.
– Mi lesz velem? – sírdogált Katnek. – Én vagyok az or-
szág harmadik ladyje, és azt várják tőlem, hogy remete mód-
jára éljek!
– Miért nem beszélsz a királlyal? – kérdezte Kat. – Ő
mindig nagyon kedves volt hozzád, és csak van valami súlya
a szavának.
Erzsébet elgondolkodott ezen.

204
 – Igazad lehet, Kat. Megyek, és máris beszélek vele.
– Erzsébet úrhölgy, ez nem igazán helyénvaló – szólt
Lord Hertford, fenyegetően állva el a királyi lakosztály felé
vezető utat.
– Fivéremmel, a királlyal szeretnék beszélni – mondta Er-
zsébet hidegen, ellentmondást nem tűrő hangon. Apja lánya,
ez kétségtelen, gondolta a gróf. Nincs más választás, be kell
engedni. Ő rendelkezett az ország legdölyfösebb, legházsár-
tosabb feleségével, így már régóta tudta, hogy ahol nőkről
van szó, ott az engedékenység a nyugodt élet titka.
Zsettel kirakott gyászruhájában tündöklő fivérét íróasztala
előtt találta, amint gondosan kanyarítja aláírását – a szarka-
lábas „Edward R”-t – egy halom hivatalosnak tűnő okiratra.
Edward felnézett, és biccentett nővérének, aki térdre borult
előtte.
– Felállhatsz, nővérem – közölte nagylelkűen.
– Remélem, jobb hangulatban találom felségedet.
– Igen, köszönöm. Ami téged illet, nővérem, biztos va-
gyok benne, nincs szükséged a vigasztalásomra, hisz abból,
amit tanultál és amit hiszel, pontosan tudod, hogy el kell fo-
gadnunk az Úr akaratát. Látom, hogy hozzám hasonlóan te is
higgadt elmével tudsz már atyánk halálára gondolni.
– Erőmet megfeszítve igyekszem elérni ezt a higgadtsá-
got, Sire. Mindig arra emlékeztetem magam, hogy büszké-
nek kell lennem, hogy az ő leánya lehetek.
– Abból meríthetünk vigaszt – válaszolt a fiú korához
nem illő szenteskedéssel –, hogy ő már a mennyország lakó-
ja. Elhagyván e nyomorúságos világot, a boldog és örökké-
való kegyelem jutott osztályrészéül.
E szavak hallatán Erzsébet megint úgy érezte, hogy köny-
nyek törnek föl szemhéja alól, de Edward arca szenvtelen
maradt.
– Van valami kívánságod, nővérem? – kérdezte. – Vagy
csak azért jöttél, hogy megvigasztalj?
205
 – Felség, könyörgök, engedd meg, hogy az udvarnál él-
hessek! – esedezett Erzsébet. – Ne engedd meg nekik, hogy
magamra hagyjanak, és elszakítsanak attól az élettől, mely
oly fontos nekem!
Edward elkomorult.
– Természetesen az udvarnál kell élned. De most még
nem. Várd ki, amíg a koronázásomra sor kerül, aztán hívat-
lak. Nem fogok megfeledkezni rólad. Mindig is nagy becs-
ben tartottalak.

A koronázás lezajlott. Erzsébet reménykedve várakozott

Enfieldben, de az ígért meghívások a királytól és Lord
Hertfordtól csak nem akartak megérkezni. Amit ezzel szem-
ben megkapott, az Parr Katalin levele volt.
– A királynétól jött! – kiáltott Erzsébet, feltörve a pecsétet
és mohón futva át az elegáns dőlt betűket. –Arra kér, hogy
menjek, és éljek nála Chelsea-ben. És azt mondja, a Tanács
rábólintott. Ó, Kat!
Erzsébet szeme hetek óta először ragyogott, és Kat nem
tudott nem örülni ennek a látványnak. Igaz, titokban elfacsa-
rodott a szíve. Számára ennél rosszabb hír nem is érkezhetett
volna, hiszen mindeddig azt hitte, többé nem kell számolnia
vetélytársával. De tévedett, súlyosan tévedett, s ezért aztán
igen kellemetlenül érintette, hogy vissza kell költözniük a
királyné új udvartartásába. Mégis mosolyt erőltetett az arcá-
ra.
– Boldog vagyok, hogy ilyen boldognak láthatlak – szólt.
– Őkegyelme kifejezetten úgy rendelkezik, hogy te vezesd
a háztartásomat – folytatta Erzsébet izgatottan. – És Grindal
mester is velünk jöhet – és Astley mester is, természetesen!
– Le vagyok nyűgözve – szólt Kat, egy cseppnyi iróniával
a hangjában.

206
 – Ó, én annyira, de annyira örülök – dalolta Erzsébet. –
Akkor aztán egy pillanatig sem fogok szomorkodni, ha a ki-
rályné mellett lehetek. Olyan, mintha az anyám lenne, ugye?
Kat nyelt egyet.
– Nem kétlem, hogy fontos támaszt fog jelenteni a szá-
modra ebben a nehéz időszakban – mondta kelletlenül. Nö-
vendéke túlságosan belefeledkezett az örömébe, hogy észre-
vegye a sértettségét.
– Igazság szerint már alig vártam, hogy láthassam – is-
merte be Erzsébet a karosszékébe ereszkedve, majd fekete,
bő gyászruhája szoknyáján széttárta vékony ujjait. Észre sem
vette, hogy saját magában gyönyörködik.
– És a királyné azt is megírta, hogy mikor csatlakozzunk
hozzá?
– Várakozásai szerint márciusban foglalja el a szállását
Chelsea-ben, és akkor értesít minket. Ó, már a gondolattól is
jobban érzem magam, drága Kat! És a királyné Chelsea-be
költözése megmagyarázza, miért nem élhetek az udvarnál.
– Hát az nem is lenne most helyénvaló. A király házassá-
gáig nem is lesznek udvarhölgyek az udvarnál, és addig még
jó néhány évnek kell eltelnie, efelől biztosíthatlak.
– Készülődnünk kell! – mondta izgatottan Erzsébet. Kat
merev arccal hívatott egy hordárt, és utasította, hogy hozza le
Erzsébet úrhölgy utazóládáit a padlásról.
Az admirális visszatért. Amint eljutott hozzá Henrik ki-
rály halálhíre, máris sietett vissza Angliába, hogy megfelelő
koncot szerezzen a hatalomból és a pénzből, amire ilyenkor
le szoktak csapni a talpraesettek.
A királyi özvegyek kezdeti visszavonultságában élő ki-
rályné hallott visszatértéről, és azon kapta magát, hogy az
örömtől és a heves várakozástól szíve majd kiugrik a helyé-
ről. Egy perc késlekedés nélkül hazatért, hogy igényt tartson
Katalinra! Amint letelik az első gyászhónap, a férfi írni fog
neki, ebben biztos volt.
207
 Lord Hertford, miközben éppen azon serénykedett, hogy
befolyása alá vonja a Tanácsot, nagy sóhaj kíséretében vette
tudomásul, hogy öccse is betoppant Whitehallba, és úgy sü-
rög-forog a tanácsteremben, mintha legalábbis övé lenne a
palota.
– Ned! – bömbölte Tom átható hangján, vállon veregetve
a grófot. – Jó újra itthon. Jöttem, ahogy tudtam.
– Isten hozott, Tom – válaszolt színlelt örömmel Hertford,
kiszabadítva magát öccse öleléséből. – Nem vártalak…
– Talán azt hiszed, hogy távol maradok, ha szükség van
rám? Hallottam, hogy Kormányzótanács alakul, hát idejöt-
tem, hogy elfoglaljam benne a helyem.
Hertford el volt képedve. Ha Anna, a felesége itt lenne, ő
aztán helyre tenné Tomot, de Anna nincs itt, ő pedig gyűlöli
az összeszólalkozást, a kellemetlenkedést.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a néhai király
téged nem nevezett ki a Tanács tagjává – mondta kelletlenül.
– Micsoda? – ordított Tom. – Én vagyok az új király
nagybátyja, hozzád hasonlóan, és jogom van benne lenni a
Tanácsban.
– Attól tartok, az urak kinevezés alapján nyerték tagságu-
kat, és minden tanácstag felesküdött – szólt Hertford, voná-
sait úgy rendezve, hogy mély fájdalmat tükrözzenek.
– Nem fogadom el a nemleges választ! – Tom majd szét-
robbant. – Nincs jogod kizárni engem.
– A Tanács döntése végleges, fivérem, én nem változtat-
hatom meg – fejtegette Hertford, megőrizve a hidegvérét.
Tom ökölbe szorított kézzel lépett oda a bátyjához. Egy-
más szemébe néztek.
– Azt hiszed, távol tarthatsz a hatalomtól – sziszegte. – Te
állsz az egész mögött, mert mindig féltékeny voltál rám. Ne
áltasd magad, pontosan tudom, ki tehet a kizárásomról. De
figyelmeztetlek: jogosan fogok részt venni a királyság kor-
208
mányzásában, még ha ennek érdekében gyilkossághoz vagy
áruláshoz kell is folyamodnom.
– Ezek az üres és meggondolatlan fenyegetések nem segí-
tenek rajtad – mutatott rá Hertford, óvatosan hátrálva. – A
Tanács összetételének meghatározásában kizárólag a néhai
király kívánságait követtük. Őt hibáztasd, hogy a te nevedet
nem említette.
– Jaj de okosan próbálsz a vén Harry háta mögé bújni! –
csattant fel öccse, gonoszul vigyorogva. – De még megbánod
az aljas mesterkedést! Úgyis megszerzem a hatalmat, mely
jogosan megillet ebben az országban, sőt több hatalmam
lesz, mint amit valaha el tudnál képzelni. És akkor aztán
reszkess, bátyus! A te kobakod lesz először lenyisszantva!
– Nagyon fel vagy dúlva, Tom, ez az egyetlen mentséged.
Leszek hozzád olyan irgalmas, hogy elfelejtem, amit az
előbb mondtál. De most már látom, milyen bölcsességről tett
tanúbizonyságot néhai őfelsége, mikor nem nevezett ki a Ta-
nács tagjává. Ennek a királyságnak a tiédnél józanabb fejekre
van szüksége. Azt javaslom, gondolkozz el ezen.
– Hú, de sok gondolkodnivalót adtál! – vágott vissza az
admirális.
– Thomas nagybátyám visszatért? – kérdezett vissza az if-
jú király.
– Igen, Sire, és kihallgatást kér – mondta Lord Hertford –,
de közöltem vele, hogy felséged el van foglalva az állam-
ügyekkel.
– Engedje csak be – parancsolta a király.
– Ez nem lenne bölcs dolog – figyelmeztette a nagybátyja.
– Bolond fickó, és nincs most idő arra, hogy felséged rá fe-
csérelje az idejét.
– Talán nem én vagyok a király, kedves nagybátyám? –
kezdte Edward sértődötten. – Nem dönthetem el magam,
hogy kit fogadhatok és kit nem?

209
 – Majd eljön annak is az ideje, Sire – felelte mézesmázo-
san Hertford. – Egyelőre felséged, habár bölcsessége egy
felnőtt férfié, mégiscsak gyermek, és rászorul a nálánál böl-
csebbek és tapasztaltabbak tanácsaira.
– De én vagyok a király! – csattant fel Edward hevesen.
– Én pedig, Sire, a Tanács feje, akit felséged néhai atyja,
Henrik király bízott meg azzal, hogy az uralkodó kiskorúsá-
ga idején az országot kormányozzam. Édesatyja is azt kíván-
ná, hogy nyugodjék bele a döntésembe. Attól tartok, ragasz-
kodnom kell az együttműködési készségéhez.
Edward duzzogott. Királynak lenni messze nem olyan él-
vezetes, mint előzetesen elképzelte. Azt várta, hogy apja sze-
repét alakíthatja majd, akitől mindenki félt, és akinek min-
denki engedelmeskedett – ehelyett azt vette észre, hogy a
legkülönbözőbb szabályokkal és tiltásokkal szorítják korlá-
tok közé. Még szorgalmasabban kell tanulnia, mint annak
előtte; nem hanyagolhatja el magánáhítatait, miközben olyan
erényesnek és kegyesnek kell mutatnia magát, hogy alattva-
lói új Dávidnak vagy Sámuelnek nevezhessék. Még a baráta-
itól is távol kell tartania magát, és pillanatra sem felednie,
hogy ő a király, nem kockáztathatja az életét harci játékok-
kal, mert az ország sorsa függ az életben maradásától. Állan-
dóan felséges atyja képének kell a szeme előtt lebegnie, s
minden módon arra kell törekednie, hogy megközelítse ezt
az eszményképet. Most pedig, úgy tűnik, még audienciát
sem adhat, ha előzetesen nem kéri a Tanács jobban mondva
Hertford bácsikája engedélyét.
– No, magára hagyom felségedet a könyveivel – szólt a
nagybátyja alázatosan hajbókolva, majd kihátrált a király
színe elől. Edward morcosan nézett rá.
Az admirális dühöngött, de szapora elméje máris tele volt
újabb tervekkel. Csak úgy tobzódott benne a nagyravágyás,
és eldöntötte, ha udvari hivatalviseléssel vagy királyi pártfo-
gással nem tudja megcsinálni a szerencséjét, ugyanezt a célt

210
előnyös házasságkötéssel fogja elérni. Pontosan tudta, hogy
az új király két hajadon nővérénél keresve sem találni kívá-
natosabb feleséget. A király nővérét elvenni: ez tekintélyt,
hatalmat és vagyont jelent, ráadásul jól megleckéztetheti vele
azt a görény bátyját.
De melyik nővért válassza? Gondolkodás nélkül tudta a
választ. Igaz, Mária következik az utódlási sorban, de a trón
bizonytalan eshetősége nem ellensúlyozza, hogy egy fony-
nyadt vénlányról van szó, aki lehet, hogy reménytelenül vár-
ja, mikor kerül férfi az ágyába, ám ugyanott egy férfi nem
sok hasznát venné.
Nem. Világos, hogy Erzsébet lenne a jó választás. Már ti-
zenhárom éves, házasulandó korba lépett tehát, és a hírek
szerint feltűnően szellemes és csinos – habár ő jó ideje nem
találkozott vele az udvarnál. Erzsébetet szeretné elvenni. A
gondolat, hogy Henrik király Boleyn Annával folytatott izga-
tó kalandjának ezzel a hamvas gyümölcsével gyakorolhatná
a lepedőakrobatikát, komoly izgalmakat okozott az ágyéka
körül.
De hogyan kezdjen hozzá? Netán egy levél, személyesen
az ifjú hölgynek, akinek biztos hízeleg, ha ilyen tapasztalt
férfiú érdeklődik iránta? Vagy inkább pecsét nélkül küldje, a
nevelőnője kezébe, kísérőlevéllel? Igen, ez illendőbb lenne.

Kat döbbenten bámulta a levelet. Szerencsére épp egyedül

volt a férjével közös szobájukban, ruháikat rendezgetve, mi-
kor a hírnök befutott a levéllel.
Újra elolvasta. „Könyörgök, adja tudtomra – írja az admi-
rális Erzsébetnek –, hogy a világ legboldogabb vagy legsze-
rencsétlenebb férfijának tudhatom-e magam.” Az orcátlan!
Hova gondol? És mi lesz egykori igényével a királyné kezé-
re, aki az illendő gyászév letelte után szabadon hozzámehet-
ne?

211
 Ám ha végiggondolja az ember, az admirális igazából a
férfiasság mintapéldánya, határozott, elbűvölő és vakmerő.
Bármelyik nő el lenne ájulva, ha férjhez mehetne hozzá, köz-
ismert hiúsága és meggondolatlansága ellenére. De Erzsébet
nem „bármelyik nő”. Az előző király leánya, házassága ál-
lamügy, a Tanács hatáskörébe tartozik. Ráadásul a lány több
ízben kijelentette, hogy soha nem akar férjhez menni.
Ugyanakkor ez a férfi igencsak jó parti. Ő és Erzsébet
gyönyörű, életvidám pár lennének. Ő éppen az a férfi, akit
Kat elképzelt Erzsébet számára. Őszintén szólva, már jó ide-
je Kat egy kicsit maga is szerelmes belé. John Astley kiváló,
kedves férj, ez tagadhatatlan. De még soha nem tudta úgy
megdobogtatni Kat szívét, mint Sir Thomas. Persze, Sir
Thomas soha nem vetne szemet Katre, ahhoz ő már túl öreg,
mégis, milyen izgalmas lenne egy ilyen férfi szoros közelsé-
gében élni! És ha elvenné Erzsébet úrhölgyet, akkor aztán
valóban közel élnének egymáshoz. Kat titokban bálványoz-
hatná, abban a boldog tudatban, hogy az ő imádott Erzsébet-
je a valóságban is kiélvezi a férfi előnyös tulajdonságait…
Ó, hát elképzelhetetlen ennél jobb férj!
Kat sóhajtozva ült az ágyán, azon tépelődve, megmutassa-
e Erzsébetnek a levelet, vagy maga válaszoljon rá. Végül
győzött a józan ész, leült az asztalához, tollal a kézben, és
megírta az admirálisnak, hogy ha meg akarja kérni Erzsébet
úrhölgy kezét, ehhez be kell szereznie a Tanács engedélyét.

– Nem – mondta Lord Hertford habozás nélkül.

– De miért? – dühöngött az admirális, végigpillantva a ta-
nácstagok ellenséges tekintetén.
– Mivel Erzsébet úrhölgy egyike a legjobb partiknak Eu-
rópában, így személye értékes politikai fegyver – magyarázta
a bátyja. – Egy napon, a nem túl távoli jövőben, gondoskod-
ni fogunk előnyös kiházasításáról.

212
 – Királyi vér csordogál az ereiben, nem adható hát egy-
szerű lovaghoz – észrevételezte John Dudley, ez a bikaszerű,
óriási ember, sötét szemöldökét ráncolva.
– Még ha a király nagybátyjáról van szó, akkor sem. Ezt
be kell látnia, uram.
– Felejtse el a leányt, Sir Thomas! – mondta hízelegve
Cranmer érsek. – Oly sok ifjú hölgy van a világon, kinek
családja el lenne ragadtatva, ha rokonságba kerülhetne a
Seymourokkal. A legjavából válogathat, biztos vagyok ben-
ne.
Az admirális lesújtó pillantást vetett rájuk, majd össze-
szedve maradék méltóságát, meghajolt, és kivágtatott a te-
remből.

Erzsébet feltörte a pecsétet a levélen, melyet Kat nyújtott

át neki, elolvasta, és csak bámulta a szavakat. Egyszerre há-
borodott fel a fickó arcátlanságán, és vett erőt rajta a nyugta-
lan izgatottság.
A hírnök, mikor átadta a levelet, közölte Kattel, hogy
megbízója megfogadta Kat tanácsát, és kérése szerint járt el.
Azt ugyan nem mondta, hogy a Tanács beleegyezett a házas-
ságba, de Kat úgy okoskodott, Sir Thomas csak nem lehet
olyan meggondolatlan, hogy engedély nélkül közelítse meg
Erzsébetet…
– Az admirális megkérte a kezemet – szólt Erzsébet.
Kat szíve nagyot dobbant, de erőt vett magán, hogy elővi-
gyázatos maradjon.
– Azt is írja, hogy a Tanács jóváhagyta a kérését? Erzsé-
bet még egyszer átfutotta a lapot.
– Nem.
– Akkor feltételezzük, hogy igen? – tűnődött Kat.
– Feltételezhetünk, amit akarunk, de én aztán nem me-
gyek hozzá. Sem életkorom, sem hajlandóságom nem engedi
meg, hogy a házasságra gondoljak.
213
 – De hát már tizenhárom éves vagy! – mutatott rá Kat. –
Nálad fiatalabb lányok is boldogan mennek férjhez. És az
admirális aztán kiváló egy férfi, s nem mondhatni éppen
gyávának. Veszendőbe hagynád ezt a hihetetlen lehetőséget?
– Igen – felelte Erzsébet kategorikusan. – Eltökélt vagyok
abban, hogy soha nem megyek férjhez. De szívesen írok neki
egy kedves levelet, és lerázom azzal, hogy legalább két évre
van szükségem atyám halálának meggyászolásához, s addig
fel sem merülhet a házasság gondolata. Ennyi ideig úgysem
fog várni rám.
– Ladym, bocsáss meg, de bolond vagy! – tiltakozott Kat.
– Inkább leszek hajadon bolond, mint férjezett hitszegő! –
vágott vissza Erzsébet. – Semmi bizonyítékunk nincs arra,
hogy a Tanács áldását adta az úriember házassági terveire.
Különben is, semmi gondom nincs a szűzies élettel, és szíve-
sen megmaradok benne.
Kat kétségbeesetten rázta a fejét.
– De hát ez természetellenes, hogy így elutasítod a házas-
ságot! Minden lány férjet szeretne, te miért nem? S ha való-
jában a házasélettől félsz, biztosíthatlak, túl nagy hűhót
csapnak körülötte. Nincs azon semmi félnivaló.
– Megmondtam, hogy nem kívánok megházasodni! – har-
sant fel Erzsébet. Sötét szemében a düh lángjai villództak.
Vérmérséklete az apjáé volt. – Miért nem hiszel nekem?
Nem gondolod, hogy tudom, mi a jó nekem?
– Nagyon fiatal vagy, és a véleményed még megváltozhat,
higgy nekem! Hallgass valakire, aki bölcsebb és idősebb ná-
lad. Menj hozzá az admirálishoz – nálánál kívánatosabb fér-
jet az életben nem fogsz találni.
– Nem – szólt Erzsébet fogcsikorgatva. Ez a nyugtalanító
ügy felébresztette benne a házasságtól való régi rettegését.
Úgy vélte, soha, de soha nem tudná elfogadni az asszonyi
életet. Nem tudta pontosan, miért, de a puszta gondolattól is
borsódzott a háta…

214
 „Engedje meg, Admirális Úr, hogy őszintén közöljem:
habár ezennel visszautasítom a megtisztelő ajánlatot, hogy a
felesége legyek, soha nem szűnök meg gondos figyelemmel
kísérni, hogy Admirális Úr mindenkor érdemeinek megfelelő
kitüntetésekben részesüljön, és minden időben gyönyörűsé-
gemre fog szolgálni, hogy alázatos szolgája és jó barátja le-
hetek.”
– Az istenfáját! – bömbölt az admirális, csinos kis labdává
gyűrve a levelet. – Hát arra vagyok kárhoztatva, hogy mindig
csalatkoznom kell a vágyaimban?

– Mi a baj, fiam? – kérdezte az idős Lady Seymour, aki

kijött megnézni, mire fel ez az üvöltözés.
– Kikosarazott! – morogta a fia. – Ez a frigid kis liba ki-
kosarazott!
– Melyikre gondolsz, drágám? – tudakolta az anyja.
– Erzsébet úrhölgy – dünnyögte.
– Nos, fiam, először is nem kellett volna kiszemelned
magadnak – korholta a meglepett Lady Seymour. – Nem
fogják hozzád adni, és különben is, tudnod kellett volna,
hogy vissza fog utasítani. Igen értelmes ifjú teremtés.
Az asszony sóhajtott.
– Mindig ilyen hirtelen természetű voltál, Tom. Máskor
gondolkodj, mielőtt szabadjára engeded az ösztöneidet, hogy
helyetted cselekedjenek. Keress magadnak egy nemesleányt,
aki szép, kedves, és még a hozománya is megfelelő. Aztán
pedig komolyodj meg. Egy nemes lelkű, józan leánnyal való
házasság az, amire szükséged van. De nem elhamarkodottan.
– Igenis, anyám – szólt az admirális. Sóhajtozott, és for-
gatta a szemét.
Az inas, John Fowler, bejött, hogy kivigye a király tányér-
ját.
– Az admirális ajándéka, Sire – suttogta, és egy érmékkel
teli zacskót nyomott Edward kezébe, miközben fél szemét
215
dr. Cheke-en tartotta, aki a terem túlsó végében ült, és épp a
fiú fordításait javítgatta. Edward hálásan nézett fel.
– Ez nagyon kedves a nagybátyámtól. Viszonzásképp le-
hetek valamiben a szolgálatára?
Fowler úgy tett, mintha elgondolkodna.
– Sire, meggyőződésem, hogy igen – mondta fel a beta-
nult szöveget. – Az admirális úr azt mondja, az emberek
csodálkoznak, miért nem házasodott még meg. Ő maga is
szeretne megházasodni, mint ahogy magam hallottam tőle
számtalan alkalommal, de még nem talált megfelelő meny-
asszonyt. Felséged hozzájárul ahhoz, hogy megnősüljön?
– Hogyne, kifejezetten támogatom.
– És javaslata is lenne a hölgy személyére? Elragadtatva,
hogy ilyen felnőtt dologban kérik ki a véleményét, Edward
néhány percig gondolkodott a kérdésen.
– Mit szólna mondjuk Cléves-i Annához? – mondta nagy
sokára. – De nem, várjon csak – azt szeretném, ha az admirá-
lis nővéremet, Máriát venné feleségül, hogy ez utóbbit rábír-
ja nézeteinek megváltoztatására. Azt szeretném, ha nővérem
magáévá tenné az igaz protestáns hitet, mint ahogy ezt elvá-
rom minden hű alattvalómtól.
– Ismertetem urammal felséged javaslatát – válaszolt
Fowler, és meghajolt. – Hálás lesz a figyelmes tanácsért.
Edward biccentett, és nagyon nagylelkűnek érezte magát.

– Nem, ismét nem – szólt Hertford –, méghozzá ugyanab-

ból az okból. Nézd, fivérem, egyikünk sem született király-
nak, sem pedig olyannak, aki a király leányát vehetné felesé-
gül. Mindketten hálát kell hogy adjunk az Úrnak azért,
amink van, és meg kell elégednünk vele. Ne gondoljuk, hogy
ennél több jár nekünk. Biztos tudomásom van róla, hogy
Mária úrhölgy maga sem egyezne bele soha egy ilyen házas-
ságba.

216
 – Honnan tudod? – vágott vissza az admirális. – Nézd, én
csak a Tanács hozzájárulását kérem a házassághoz, őt bízzá-
tok csak rám, majd meggyőzöm a magam módján.
– Nem hallottad, hogy nemet mondtam? – Hertford már
szinte üvöltött. – Figyelmeztetlek, jobb lesz leszállnod erről
az ügyről.
– Látom, hogy nem viselkedsz barát módjára, bátyám –
szólt Tom csúfondárosan mosolyogva –, s hogy minden al-
kalommal az utamba akarsz állni. Sebaj. Te már a pokolban
leszel a gyűlölködéseiddel együtt, mire esetleg eszembejutna
meghátrálni előtted!
– Felség, közöltem az admirálissal felséged bölcs javasla-
tát arra vonatkozólag, hogy kit vegyen feleségül – kezdte
Fowler óvatosan, észrevétlenül újabb aranyérmékkel teli
zacskót helyezve a király tálja mellé. –De azt mondta, van
valaki, akit még Lady Annánál és Mária úrhölgynél is jobban
szeret. Mit szólna felséged ahhoz, ha a királynéval kötne há-
zasságot?
– Jóváhagynám – jelentette ki a fiú habozás nélkül. – Idő-
vel, természetesen. Drága jó mostohaanyám nemrég özve-
gyült meg. – Szenvtelen arcán csipetnyi fájdalom sem tükrö-
ződött, ahogy felidézte a veszteséget, mely nemrég őt is érte.
– Átadom az admirálisnak, Sire.

Katalin királyné ölelésre tárt karral állt a Chelsea palota

nagykapujánál. Ahhoz képest, hogy csak hat hete lett öz-
vegyasszony, és azóta komor gyászruhát hord, és fekete sza-
tén főkötőt bíborszínű bársonyszalaggal megkötve, igazán
elragadóan mutatott. Láthatólag úszott a boldogságban, hogy
itt üdvözölheti mostohalányát.
– Erzsébet úrhölgy! Hogy mennyire hiányoztál nekem! –
kiáltotta, majd finom, illatos ölelésébe vonta a lányt. – És
Mrs. Astley, szeretettel üdvözlöm. Fáradjanak be!

217
 Bevezette őket a szellős, vörös téglás épületbe, végig a
magas ablakfülkékkel beépített, gerendázott csarnokon, fel
az elegáns díszlépcsőn egészen a magánlakosztályokig, ahol
megmutatta Erzsébetnek a számára kijelölt fényűző terme-
ket, díszes kárpitokkal, értékes szőnyegekkel és finom mívű
bútorokkal. A tölgyfa asztalokon és ládákon vázákban elhe-
lyezett sárga nárcisz, a rácsozott ablakokon világoszöld bár-
sonyfüggönyök.
– Mr. és Mrs. Astley kapja a lenti szobákat – szólt a ki-
rályné. – Van egy csigalépcső, mely összeköti ezekkel. – Kat
megpróbált hálás pillantásokat kicsiholni magából, de annyi-
ra úrrá lett rajta a féltékenység, hogy alig bírt Katalinra néz-
ni.
– Madam, végtelenül le vagyok kötelezve a figyelmessé-
géért és ezekért a ragyogó szobákért – mondta boldogan Er-
zsébet, megcsókolva a mostohaanyját.
– Nekem szolgál örömömre – felelte Katalin szívélyesen.
– No, most magatokra hagylak, hogy berendezkedjetek.
Mikor kettesben maradt nevelőnőjével ebben a gyönyörű
lakosztályban, Erzsébet örömében táncra perdült.
– Hát nem vagyunk szerencsések, Kat? Ó, megint bol-
dognak érzem magam! – kiáltott. – Nagyon rég nem voltam
ennyire boldog.
Kat küszködött, hogy elrejtse az érzelmeit.
– Imádkozom, hogy ilyen boldog is maradj – mondta mo-
solyogva, eltökélten, hogy egyszer s mindenkorra végez Parr
Katalinnal szemben táplált ellenséges érzületével.
Később, vacsoránál, melyet a királyné magánszobájában
szolgáltak fel, és Erzsébeten kívül csak Lady Herbert, Kata-
lin húga kapott rá meghívást, halat ettek pikáns szósszal,
majd Erzsébet kedvenceit, kandírozott gyümölcsöt és tejso-
dót. A legfrissebb udvari híreket cserélgették. Erzsébet
örömmámorban úszott, hogy végre nagylányként kezelik, és

218
megengedik, hogy részt vegyen a felnőttek beszélgetésében,
és véleményt is nyilvánítson.
– Úgy hallom, Lord Hertfordot kinevezték régensnek –
mondta a királyné.
– Pontosabban kinevezte magát régensnek – vetette közbe
Lady Herbert, megsózva az ételt. – De azt hiszem, többé
természetesen nem hívhatjuk Lord Hertfordnak, ugye?
– Elnézésedet kérem. Immár Somerset hercege ugyanis –
magyarázta a királyné a kissé összezavarodott Erzsébetnek. –
A király koronázása alkalmából sokan nyertek magasabb
rangot. John Dudley most már Warwick grófja, Sir Thomas
Seymour pedig Sudeleyi Lord Seymour.
A királyné mosolya rövid időre lehervadt. A férfi meg
sem próbálta keresni, üzenetet sem küldött. Szíve mélyén
nem tudta titkolni csalódottságát. Persze ez még a kezdeti
időszak – lehet, hogy nem akarja megzavarni a gyászát vagy
rossz hírbe keverni a tisztességét. Elvégre becsületes ember,
aki jó adag érzékenységgel van megáldva. De ha csak egy-
szer rápillanthatna… vagy egy szót olvashatna tőle… A szí-
ve tele sóvárgással. Hisz már annyit várt rá!
– Csodálatos érzés, hogy a reformált hitet végre nyíltan
lehet gyakorolni – szólt Lady Herbert. – Emlékszel, hogy
rejtegettük az angol nyelvű Bibliánkat, és mennyire retteg-
tünk, nehogy megtalálják?
– Ne is mondd – borzongott Katalin. – Majdnem belehal-
tam. Erzsébet, ugye boldog vagy, hogy Anglia immár protes-
táns ország?
– Boldog vagyok, Madam. – Erzsébet mosolya őszinte
volt. – Számomra ez az üdvösség igaz útja, erre neveltek, bár
kezdetben teljesen öntudatlanul. De attól félek, a katolikus
szentmise törvényen kívül helyezése súlyos fájdalmat fog
okozni Mária nővéremnek. – Az járt a fejében, milyen rég
nem látta már Máriát.

219
 – Mária úrhölgynek alkalmazkodnia kell, mint mindenki
másnak is – szólt Lady Herbert élesen. – Nem szegülhet
szembe a király akaratával.
– Ő nagyon vallásos – mutatott rá Erzsébet.
– De tévedésben él – tette hozzá a királyné, szalvétáját
hajtogatva. – Őszintén szólva nagyon sajnálom őt, miközben
meggyőződésem, rá kell ébreszteni, hogy tévhitben él.
– Talán jobb, ha a Tanács békén hagyja – tűnődött Erzsé-
bet. – Végül is sok gondot nem okoz, ha magányosan gyako-
rolja a hitét.
– Sose becsüld le – figyelmeztette Katalin. – Bírja unoka-
testvére, a császár barátságát, aki Európában a katolikus hit
bajnoka. Hatalmas fejedelem, s ha úgy tartja úri kedve, meg-
támadhatja Angliát, hogy rákényszerítsen minket a római hit
elfogadására. Szerencsére most nagyon el van foglalva azzal,
hogy kikergesse a törököket az általa ellenőrzött területekről.
– Azt azért nem gondolom, hogy nővérem bármilyen ide-
gen hódítót hívna saját országába – jegyezte meg Erzsébet. –
Ahhoz túlságosan hű közös fivérünkhöz, Edwardhoz, ráadá-
sul kifejezetten szereti. Különben is, valójában csak egy férj-
re és gyermekekre vágyik. Nem érdekli a politika.
– Pedig érdekelhetné – vélte Lady Herbert. – Kétlem,
hogy megengedik neki, hogy továbbra is a maga módján mi-
sézzen. Végül is ez hamarosan törvénytelen lesz.
– Imádkoznunk kell érte – szólt Katalin. – Most pedig,
minthogy mindhárman végeztünk az étkezéssel, talán egy kis
zene még kellemes lenne lefekvés előtt. Erzsébet, nem ját-
szanál nekünk a lantodon?

Május volt, péntek este. A szokatlanul hideg tavasz után

Erzsébet és Kat nagyon élvezte az év első meleg napját, a
Temze felé lejtő gyönyörű kert egyik cseresznyefája alatt ül-
dögélve és sütkérezve. Erzsébet félretette könyvét, A jó asz-
szonyok védelmét Sir Thomas Elyottól, mely minden vonze-
220
reje ellenére túl száraz olvasmány egy ilyen csodálatos nap-
hoz. A főkötője mellette feküdt a füvön, és azon tűnődött,
vajon felébressze-e a mellette szundikáló Katet, ha egyszer
azt látja, hogy a királyné elhagyta a házat, és az elkerített vi-
rágágyások között siet az ellenkező irányba, mielőtt eltűnne
egy fagyalsövény mögött, mely a kertet szeli ketté. Volt va-
lami Katalin határozott lépteiben, ami azt súgta Erzsébetnek,
hogy a királyné éppen valami jelentőset készül véghezvinni.
Nem is gondolt erre többet egészen addig, míg három
nappal később, miután a lefekvéshez levetkőzött, és eloltotta
a gyertyáját, még odalépett az ablakhoz, hogy bámulja az éj-
szakai égboltot, visszaidézve, amit hosszú-hosszú idővel ez-
előtt édesapja mesélt neki a csillagokról. Ma este számtalan
sokat lehetett látni közülük, és majdnem telihold volt. Erzsé-
bet kinyitotta az ablakot, és megcsapta a friss, illatos levegő.
Mélyet lélegzett, amitől felélénkültek az érzékei.
Hirtelen meglátta a királynét. Céltudatosan haladt az ös-
vényen, ugyanabba az irányba, mint három nappal azelőtt.
Még meghökkentőbb volt, hogy Katalin levetette a gyászru-
hát, helyette pedig rendkívül csinos ruhát viselt – színe meg-
határozhatatlan volt a holdfényben –, meglehetősen mély,
szögletes kivágással.
Erzsébet néhány másodperc múlva szem elől vesztette, de
ott maradt az ablaknál, és figyelt. Ébersége hamar elnyerte
jutalmát. A királyné ugyanis nem sokáig maradt ott, ahol
járt. Hamarosan előbukkant a fák közül, jól kivehetően egy
férfi társaságában. Magas ember, magabiztos járással. Fojtott
hangon beszélgettek, és még – egymást állandóan lepisszeg-
ve – nevetgéltek is, miközben közeledtek a házhoz. Erzsébet
döbbenten ismerte fel a férfiban Thomas Seymourt, újabban
Lord Sudeleyt, a férfit, akitől nemrég ő maga kapott házas-
sági ajánlatot. Igencsak megrendült attól, amit látott. A férfi
átkarolta Katalin vállát, majd magához vonta, odahajolt hoz-
zá, és szájon csókolta.

221
 Valami ekkor megmozdult Erzsébetben, valami, ami nem
teljes egészében kapcsolódott a döbbenethez, hogy váratlanul
tanúja lett egy tökéletesen intim eseménynek. Nem látta Ka-
talin arcát, de a holdfény látni engedte, ahogy a királyné oda-
szorította a testét az admiráliséhoz, mint aki önként megadja
magát. Talán ez tette, talán a mesterien ellopott csók, min-
denesetre Erzsébet egyszerre tudta, mit jelent a nemi vágy.
És ezzel a tudással együtt rátört a sivár érzés, hogy ezt a csó-
kot ő is kaphatta volna, ha megfogadta volna Kat tanácsát.
Váratlan, ismeretlen forróság lett rajta úrrá gyomrában és
női testrészeiben. Mellbimbói bizseregtek.
Bármilyen fiatal volt, felismerte a testi vágyat. Azon kap-
ta magát, hogy nem jut lélegzethez, és egész testében remeg.
Ó, és valami furcsa nedvesség a lába között. ..! Mikor lené-
zett, meglátta a padlón a vércseppeket.
Bár a látvány megrémítette, azért pontosan tudta, miről
van szó, hisz már azóta várta a havibaj jelentkezését, hogy
Kat múlt évben felvilágosította. Most ennek ellenére vissza-
taszítónak érezte, és fáradt elméje mintha játszott volna vele.
Vágy… és vér. A kettő szétválaszthatatlanul összefonódott a
tudatában, és most, valami különös egybeesés folytán, ismét
együtt jelentkezett.
És még valami ezenfelül: voltak emlékei is, méghozzá
rossz emlékei. Férfi és nő vágyhatnak egymásra, de ennek
eredményeként gyakran kisbaba születik, méghozzá valami
véres folyadékban – egyszer hallotta, ahogy az asszonyok
beszélnek erről. És vannak nők, akik belehalnak, mint saját
nagyanyja, Yorki Erzsébet, és egyik mostohaanyja, Jane
Seymour: mindketten a szülésbe haltak bele. De a vágy más-
féle halálhoz is vezethet. Apja vágyott az anyjára, anyja éle-
tének pedig véres halál vetett véget, akárcsak Howard Kata-
linénak, aki szintén a vágynak esett áldozatul, bár esetében
tiltott vágyról volt szó. És mostantól, mint minden nőnek,
neki is havonta véreznie kell, s ha arra kerülne a sor, hogy

222
kielégítse a vágyait – Kat igen világosan fogalmazott e tekin-
tetben is –, az még több vérrel, valamint fájdalommal is jár-
na, legalábbis első alkalommal. E gondolatok erősen lehűtöt-
ték.
Talán nem fogadta meg, hogy soha nem megy férjhez? Ha
betartja a fogadalmát, akkor megmenekül attól, hogy megta-
pasztalja a véres behatolást, a véres gyermekszülést vagy va-
lami még rosszabbat. De akkor elvész az esélye, hogy meg-
ismerje azt az édes, elomló gyengédséget, amit épp az imént
figyelt meg a királyné és az admirális között, és amivel ezt
még – ártatlan lelkével – képzeletben kiegészítette. Ez talán
nem lenne nagy ár a biztonságérzetéért, okoskodott, miután
elszállt a gondolkodását is hatalma alá kerítő szenvedély
röpke pillanata. Visszanyerve józan eszét, csak azt nem értet-
te, hogy feledkezhetett meg ily könnyen magáról. Most pe-
dig a jóval sürgetőbb gyakorlati teendőire kell összpontosí-
tania.
Azok ketten már nem voltak ott az ablak alatt. A kertben
síri csönd honolt. El kell felejtenie, amit látott: nem árulhatja
el a nőt, aki legdrágább jótevője, és jobb nem töprengenie
azon, miről is van voltaképp szó. Hálóingét a lába közé szo-
rítva mezítláb szaladt a hálószobájában álló ládához, hogy
megkeresse a lenvászon havikötőt, amit Kat kifejezetten
szükség esetére készített oda.

A rá következő éjszakákon Erzsébet ismét látta a szerel-

meseket. Általában ugyanabban az időben sétáltak az épület
felé. A kert észrevétlen átkutatása azzal az eredménnyel járt,
hogy a királyné egy falba vájt kis kapun át szokta beengedni
az admirálist. Volt, hogy Erzsébet kora reggel a távozására is
figyelmes lett. Ilyenkor a férfi már egyedül sietett a kis kapu
felé.

223
 Senkinek nem szólt egy szót sem. Úgy vélte, így tudja
hathatósan megvédeni Katalint. És az ügy amúgy sem tarto-
zik senki másra.
Ám Kat szintén kinézett néha az ablakon, és – Erzsébeté-
nél világiasabb bölcsességével – le is vonta a következtetése-
it. Istenem, a királynénak jobban kellene vigyáznia a tisztes-
ségére! Hogy vetemedhet ilyen könnyelmű viselkedésre nem
sokkal Henrik király halála után, méghozzá egy ennyire
rangján aluli férfival? És hogy merészel Sir Thomas
Seymourral enyelegni, akit ő, Kat Erzsébetnek szemelt ki?
Csak egy kis flörtről van szó? Vagy valami jóval nagyobb
jelentőségű dologról? A következmények mindkét esetben
komolyak lehetnek az érintettek számára, de az biztos, hogy
Kat Erzsébetre vonatkozó terveinek befellegzett.
Kat jó szándékai egyszerre elpárologtak. Féltékeny indu-
latában elképzelte, milyen lenne szembesíteni a királynét az-
zal, amit látott, vagy leleplezni Erzsébet előtt, vagy egyene-
sen jelenteni a Tanácsnak a szégyenteljes eseményeket. Per-
sze, okoskodott, ez a viszony nem maradhat sokáig titokban.
Kat már észre is vett némi izgatott sugdolózást a szolgálók
között – lehetetlen bármit is titokban tartani egy ekkora ud-
vartartásban. Hamarosan minden kiderül, ez biztos. Neki
semmit nem kell tennie. Így lesz a legjobb.
Két nappal később, útban az ágyneműraktár felé, Kat el-
csípte egy suttogó beszélgetés végét a királyné két szobaasz-
szonya között, és megdöbbent attól, amit hallott.
– Ide figyelj, múlt héten összeházasodtak! – mondta az
egyik. – Én ágyaztam utánuk, és láttam a bizonyítékot.
– Ne mondd! – kapkodott levegő után a másik.
– Ki házasodott meg? – kérdezősködött Kat, belépve a
szobácskába.
– Khm… Senki, akit ismerne, Mrs. Astley – hebegte az
első, láthatólag megrémülve. Társával együtt felkapták a ha-
lom vásznat, és sietősen távoztak.

224
 Katnek nagyot dobbant a szíve. Biztos, hogy a királynéról
beszéltek! Meg volt győződve róla. Hogy férjhez ment vol-
na? Lord Sudeleyhez? Hogy merészelte, mikor az öreg király
még négy hónapja sem fekszik a sírban? Ó, ebből egetverő
botrány lesz! Kat a maga részéről gondoskodik erről.
Kat alkalmanként Londonba látogatott, hogy könyveket
szerezzen be Erzsébet számára a St. Paul's Churchyardnál, és
nézegesse az ékszerkínálatot az előkelő cheapside-i arany-
művesek üzleteiben. Néha hintóba ült, néha gyalog sétált a
folyó kanyarulatait követve. A legutóbbi látogatások egyikén
éppen kifele tartott a St. James's Parkból, mikor véletlenül
összetalálkozott az admirálissal.
– Nicsak, hát nem a király leányának kapuőre? –
üdvözölte a férfi kajánul, de Kat érezte, hogy közben kíván-
csian vizslatja az arcát: mégiscsak Kat a férfi titkának egyet-
len tudója, már ami az ifjú lady megkörnyékezését illeti. Va-
jon azzal is számol, hogy már a királynéval való dolgáról is
hallott egyet s mást?
– Szép napot, admirális uram! – szólt, tudomást sem véve
a gúnyolódásról. Kosarát lerakta egy padra.
– Kellemes napot, Mrs. Astley! Épp most jövök a palotá-
ból. – A St. James mögöttük magasodó vörös téglás épületé-
re mutatott. – Egy kis levegőre vágytam. A régens lakosztá-
lyában túl nagy a forróság.
Szomorúan mosolygott. Kat úgy döntött, hogy egy kicsit
tovább izzasztja.
– Alig vártam, hogy Chelsea-ben lássam, uram. Azt hit-
tem, hogy megkéri Erzsébet úrhölgy kezét.
– Szóval így – szólt a férfi kelletlenül.
– Sokaktól hallottam, hogy feleségül szeretné venni Er-
zsébet úrhölgyet – folytatta fanyar hangon. Semmi effélét
nem hallott természetesen.
– Nem – felelte a lord zavarodottan. – Nem akarom az
életemet egy feleségre vesztegetni. Valóban beszéltem ez
225
ügyben a Tanáccsal, de lehetetlen az egész. – Lehalkította a
hangját. – Beavatom egy titokba. El vagyok jegyezve a ki-
rálynéval.
Kat alig tudta visszafogni a haragját.
– Más híresztelésekből úgy hallom, a jegyességen már túl
is van! – vágott vissza.
Az admirális mosolygott, de még mindig bizalmatlan pil-
lantások kíséretében.
– Ne vegye komolyan ezeket az üres pletykákat, Mrs.
Astley – szólt, majd meghajolt, és nagy léptekkel visszasétált
a palota irányába.
Kat megállt, és utána bámult. Forrt benne a harag. Tudo-
másul kellett vennie a fájdalmas tényt, hogy búcsút inthet
Erzsébettel kapcsolatos elképzeléseinek.

Erzsébet, mikor belépett a királyné magánszobájába, meg-

lepődött, hogy az admirálist is ott találja. A lord Katalin mö-
gött állt. A királyné felállt a székéről, hogy üdvözlésképp
megcsókolja mostohalányát.
– Be kell vallanom neked valamit – kezdte minden teketó-
ria nélkül. – Férjhez mentem az admirálishoz.
– Férjhez? Az admirálishoz? – Erzsébetnek tátva maradt a
szája.
– Igen, drágám – mondta Katalin higgadtan. Újdonsült
férje kezéért nyúlt, és odaadóan pillantott rá. A férfi vissza-
mosolygott nejére, felfedve hófehér fogait a telt ajkak mö-
gött. Valóban nagyon jóvágású, gondolta Erzsébet. Nem ró-
hatom fel neki, ha másik feleség után nézett. Elvégre én ki-
kosaraztam…
– Mikor tegnap fölkerestem a királyt, közöltem vele min-
dent, és elnézését kértem, hogy az engedélye nélkül házasod-
tam újra – folytatta Katalin. – Nagyon nyájasan fogadta a
hírt, és nyilvánosan ígéretet tett, hogy áldását adja a házassá-
gunkra.
226
 – Szemben fivéremmel, a régenssel – szólt az admirális
fintorogva. – Ő rettentő dühös ránk. Pontosabban a kedves
neje az. Csak most tudatosította, hogy át kell adnia az első-
séget megvetett sógora feleségének. Emiatt halálosan meg-
sértődött és összezavarodott. – Kajánul vigyorgott.
– Nagyon remélem, te is olyan kedves leszel hozzánk,
mint fivéred, a király volt – szólt a királyné, parányi esen-
géssel a hangjában.
– Hitemre, nem tudom, mit mondjak azonkívül, hogy örü-
lök kegyelmedék boldogságának – felelte Erzsébet őszintén.
Tényleg örült, hiszen Katalin szemének csillogásából és az
arcát elöntő enyhe pírból pontosan tudta, hogy mostohaanyja
valóban boldog, ugyanakkor ez a házasság kicsit korainak
tűnt, majdhogynem illetlenül korainak. Talán nem a közel-
múltban özvegyült meg a királyné, s nem a néhai királyt kel-
lene még gyászolnia?
– Attól tartok, borzasztó botrányt okoztunk azzal, hogy
atyád halála után ilyen kevéssel házasodtunk össze – mondta
Katalin pironkodva. – Nagyon sokan néztek rám görbe
szemmel az udvarnál, hidd el. Nem volt éppen kellemes ta-
pasztalat. A régens pedig kegyetlenül hívta fel a figyelmem
arra, hogy ha a király halála után túl korán bizonyulok ter-
hesnek, senki sem lehet biztos benne, kinek a gyermekéről
van szó, ennek folytán a törvényes utódlást – és a királyi cí-
met – kétségbe vonhatják. De mi nem házasodtunk össze
május kezdetéig, úgyhogy számítgatásainak nem logikai, ha-
nem indulati alapjai vannak.
– Azt hittem, hogy az özvegyeknek legalább egy évet kell
várniuk, mielőtt újraházasodhatnak, Madam – szólt Erzsébet,
képtelen lévén uralkodni magán. –Talán jobb lett volna ki-
várni a házassággal ezt az időt.
– Ha lett volna időm, hogy ennyi ideig várjak, hidd el,
megtettem volna – jelentette ki Katalin szenvedélyesen. – De
már nem vagyok fiatal, harmincöt éves vagyok, Erzsébet, és

227
nagyon szeretnék egy gyermeket, amíg még lehet. Nem sze-
retném, ha azt hinnéd, hogy ez a házasság valami hirtelen
támadt szenvedélynek köszönhető. Őszintén szólva a lelkem
már akkor erre hajlott, amikor lehetőségem nyílott erre a há-
zasságra egy másik alkalommal… mielőtt egy magasabb ha-
talom másként nem döntött. És a világért sem szeretnék tisz-
teletlen lenni édesapádhoz, gyermekem. Derék férjem volt.
Azonban megragadtam ezt az esélyt a boldogságra, és min-
den, amit mondhatok… annyi, hogy az Úr egy csodálatos
emberrel ajándékozott meg!
Arca sugárzott, öröme tapintható volt. Erzsébet elmoso-
lyodott. Esze ágában sem lenne elrontani a királyné boldog-
ságát. Odahajolt hozzá, és újra megcsókolta.
– Áldásomat adom a házasságra, asszonyom… és uram.
Ahogy Tom a lányt nézte, az jutott eszébe, menynyire
kezd az anyjára hasonlítani. Eltekintve vörös hajától és a vén
Harrytől örökölt orrától, mintha Boleyn Anna állna előtte.
Adj neki egy vagy két évet, és minden férfi a nyálát csorgatja
utána.
Gyengéden Katalinra pillantott. Halovány ráncok húzód-
nak a szeme alatt. Igazat szólt: valóban nem fiatal már. De
még mindig nagyon bájos, és ő a felesége, holtomiglan-
holtodiglan. Szereti. Igazán szereti.
*
Erzsébet már-már azt hitte, hogy a botrány elült, mikor
megkapta Mária levelét.
„Azonnal Hundsonba kell jönnöd, és ide kell költöznöd –
adta ki nővére a parancsot –, és meg kell értened a sürgető
kényszert, mely azt parancsolja, hogy késlekedés nélkül el-
költözz abból az udvartartásból. Felháborodva értesültem a
királyi atyánk alig kihűlt testét ért gyalázatos tiszteletlenség-
ről. Ugyanakkor, minthogy nem kívánom megsérteni a ki-
rálynét, aki mindig oly jó volt hozzám, elköltözésed ügyében
a lehető legnagyobb tapintattal kell eljárnod, nehogy hálát-

228
lannak tűnjünk a szemében. Azt azonban nem engedheted
meg magadnak, hogy továbbra is ezen erkölcstelenség köze-
lében élj, és el kell kerülnöd a látszatát is, hogy megbocsátón
viszonyulsz hozzá.”
– Mit tegyek, Kat? – zokogott Erzsébet. – Nem akarok
elmenni innen. Nagyon boldog vagyok itt. Szeretem a ki-
rálynét, aki mindig olyan figyelmes volt hozzám, és kedve-
lem az admirálist is. Hogyan is hagyhatnám őket el?
– Azt hiszem, jól tennéd, ha megfontolnád Mária úrhölgy
szavait – nógatta, hálásan váratlanul támadt szövetségesének.
– Be kell vallanom, kételyeim támadtak, mikor áldásodat ad-
tad ehhez a nászhoz. Erzsébet, édesapád csak nemrég halt
meg. Be kell látnod, hogy ezt a házasságot legalábbis rosszul
időzítették.
Erzsébet bizonytalanul nézett rá.
– Igen, túl hamar került rá sor – ismerte el. – Én is így
gondoltam. De eltekintve attól, hogy nem várták ki az illen-
dő időt, a királyné és az admirális törvényes házasságot kö-
töttek. Nem vadházasságban élnek. És olyan boldogan élek
itt, hogy nem szeretném bírálni a házasságukat. Őszinte jóin-
dulattal vagyok irántuk, és ezt bátran meg fogom mondani a
nővéremnek is. Tapintatosan, természetesen.
– Ez vajon bölcs dolog? – kérdezte Kat. – Kizárólag a jó
híredre gondolok, hiszen érted. Nem ítélem el a királynét és
az admirálist.
– Drága Kat – mosolygott Erzsébet, átkarolva nevelőnőjét
–, te mindig szem előtt tartod az érdekeimet. Értem az aggo-
dalmadat, de azt mondom, feleslegesen aggódsz. Még ma
este írok a nővéremnek. Nem akarom megjátszani magam.
Közölni fogom vele, hogy nagyon jó itt nekem, hogy a dol-
gok nem egészen úgy állnak, ahogy ő érzékeli őket, s hogy
ki akarom várni, míg így vagy úgy eldőlnek ezek az ügyek.
Talán nem ez a legjobb választás? Végül is sem Máriának,
sem nekem nincs semmilyen hatalmunk arra, hogy megvál-

229
toztassuk, ami megtörtént. Ki kell hoznunk ebből a legjob-
bat, ha már helyrehozni nem tudjuk.
– Nagyszerű – szólt Kat, maga előtt beismerve vereségét.
Próbálta leküzdeni rossz előérzetét.
– Mióta az admirális itt él velünk, a ház sokkal vidámabb
lett – jegyezte meg Erzsébet a királynénak. Kezdetben félt,
hogy olyan lesz, mintha egy kígyó szállna meg az édenker-
tet, de miután az elmúlt két hétben kezdte megismerni új
mostohaapját, és megtapasztalni jelenlétének mindnyájuk
életére gyakorolt jótékony hatását, a félelmei elpárologtak. –
Az élet sokkal mulatságosabb azóta, rengeteget nevetünk...
– És nagyon boldogok vagyunk! – fejezte be helyette Ka-
talin. – Hitemre, még be sem fejeztük a vigasságokat. Eddig
minden nap ünnepnapnak tűnt. És ebbe soha nem fogok be-
lefáradni.
– Mindenki nagyra becsüli az admirálist, Madam. Min-
denkivel szóba elegyedik, még az utolsó szolgálóval is,
méghozzá nem leereszkedő modorban. Mind szeretik.

A királyné mosolygott. Baráti hangulatban piknikeztek a

pázsiton üldögélve, egy barackfa árnyékában, kitűnő rálátás-
sal a folyóra. A piknik jelentette ki Katalin, kedvenc étkezési
módja, és ennek jegyében valóságos lakomát rendezett. Az
asztal roskadozott a csirkesülttel, vadhússal, húspástétom-
mal, borsópürével és hallal megrakott ezüsttányéroktól, desz-
szertként Erzsébet kedvenc kandírozott gyümölcseivel. A fák
alatt illendő távolságban egy muzsikus ült, és halkan penget-
te a lantját. Enyhe szellő remegtette meg a levegőt, magával
hozva a kétszáz damaszkuszi rózsabokor illatát. Erzsébet na-
gyon élvezte a jólétet. Az életet szépnek érezte, és már arra is
rájött, hogy az igazi boldogság titka: felismerni a boldogsá-
got akkor, mikor az ember éppen megéli, s nem utólag visz-
szavágyódni rá.

230
 A házasság jót tett Katalinnak. Csak úgy sugárzott. És na-
gyon szeretett csinos férjéről beszélgetni.
– Megmondtam neki – kezdte ezúttal –, hogy ha minden-
nap csak új szórakozásokon és mókákon töri a fejét, akkor az
élet többi dolgára már nem is jut ideje. – Katalin nem tűnt
túlságosan gondterheltnek. – De mit számít ez? Az élet rö-
vid, és ki kell facsarnunk belőle minden cseppet. Elismerem,
hogy az uram egy huncut fickó, és talán nem olyan áhítatos,
mint lennie kellene. Különös módon mindig akad valami
sürgős dolga, mikor a vasárnap reggeli istentiszteletre kelle-
ne menni. Úgy vettem észre, hogy fütyül a szabályokra és a
szokásokra. – Próbált szomorú arckifejezést ölteni, de szeme
elárulta a vidámságát. – És jó, hogy lett egy apafigura az éle-
tedben, Erzsébet – folytatta, megsimogatva a lány kezét. –
Egy valódi gyám, aki képviseli az érdekeidet.
– Boldog vagyok – szólt Erzsébet, és az emlegetett gyám
e pillanatban fel is tűnt, hosszú léptekkel sétálva végig a ház-
tól idevezető ösvényen. Mosolya csak úgy káprázott a nap-
fényben.
– Szép napot, kegyelmes hölgyeim! – kiáltotta, majd túl-
játszott mozdulattal meghajolt. – Volna egy felesleges
csirkeszárnyuk egy éhező férfi számára?
– Attól tartok, mindent megettünk – mondta kajánul Kata-
lin.
– Szégyen, gyalázat! – közölte nejével. – Nagyon kövérek
lesznek ám!
– Itt van ni, uram – szólt Erzsébet, nyújtva felé a finom
falatot. – Őkegyelme csak tréfál.
– Hogy szolgál az egészsége, Erzsébet úrhölgy? – kérdez-
te az admirális, legsugárzóbb tekintetével és legtündöklete-
sebb mosolyával fordulva a lány felé. Erzsébet szíve szapo-
rábban vert, és hirtelen megint azt a különös elgyengülést
érezte a gyomrában. Tényleg ez a világ legvonzóbb fickó-
ja…

231
 De összeszedte magát.
– Nem is fér a fejembe, uram, minő szerencse ért – felelte.
– Szegény édesapámat kellene gyászolnom, ehelyett a ki-
rályné parancsának engedelmeskedve boldog vagyok. Ő,
lordságoddal együtt, ezt a helyet valódi édenkertté varázsol-
ta.
Thomas rajta felejtette a szemét. Csodálattal nézte feje-
delmi viselkedését, fejtartását, és nem kerülte el figyelmét a
szűk pruszlik alatt domborodó ígéretes kebel sem.
– Boldoggá tesz – felelte, majd a feleségéhez fordult. –
Kate, holnap megint az udvarhoz kell mennem, hogy meg-
leckéztessem a bátyámat, amiért a királyné ékszereit kapzsi
feleségének ajándékozta.
– Pedig azok jog szerint nekem járnak, míg a király meg
nem nősül – szólt Katalin. – Kérlek, légy határozott! Nem
engedhetjük meg, hogy elvegyék őket tőlünk.
Thomas meghajolt, és szájon csókolta nejét. Erzsébet fél-
renézett, de nem fért a fejébe, miért okoz neki kifejezett
gyötrelmet, ha csókolózni látja őket.

Idővel Erzsébet észrevette, hogy mind nagyobb figyelmet

fordít az admirálisra. Egyre fontosabbá vált számára a jelen-
léte, a házban, az asztalnál, a kertben vagy a kápolnában –
bár ez utóbbiban a férfi csak ritkán jelent meg. Többször is
azon kapta magát, hogy lopva pillantást vált vele, gyönyör-
ködve a férfi csodás arcvonásaiban, sötét, pajkos szemében,
egyenes orrában és sűrű, sötét szakállában. Nem tudott be-
telni vele.
Bőségesen kínálkozott alkalom, hogy élvezetének hódol-
jon, hisz bár az admirális napközben gyakran kereste fel az
udvart, esténként általában visszahajókázott Chelsea-be,
hogy új családja körében költhesse el vacsoráját. Erzsébettel
szemben tanúsított modora már-már túlzottan lovagias volt,
azonfelül nagyon szeretett vele csipkelődni, mert a lány min-

232
dig lépre ment. Ám ezekben a korai hetekben egy pillanatra
sem tűnt úgy, mintha eszébe jutna, hogy korábban megkérte
a kezét.
Ahogy telt az idő, ráébredt, hogy minden pillanatban arra
vár, bárcsak feltűnne az admirális. Nagy hatást gyakorolt rá
férfias megjelenése, de ragyogó személyisége is. Egyik reg-
gel korán ébredt, kinézett az ablakon, és megpillantotta a fér-
fit útban a ház felé a teniszpályától. Csak harisnyát és nadrá-
got viselt, csupasz vállán fehér törülköző. Haja nedves volt
az izzadságtól, nyilván nagyon hevesen játszott. Egy röpke
pillantás a széles, izmos, kellően szőrös mellkasra, és Erzsé-
bet el volt veszve. Soha nem látott senkit, aki ennyire kelle-
mes látványt nyújtott volna: testrészei és vonásai oly tökéle-
tesen voltak elrendezve. Micsoda férfi!
Természetesen tudta, hogy a férfiak másmilyennek lettek
teremtve, mint a nők, sőt ennek okát is ismerte, ugyanakkor
csak feltevésekkel élhetett abban a vonatkozásban, miféle
csodákat rejteget a jól kitömött gatyapőc. Csak egészen ho-
mályos elképzelése volt arról, hogy nézhet ki egy meztelen
férfi: az egyetlen hímnemű lény, akit valaha is ruhátlanul lá-
tott, az öccse volt, kisbabakorában. Lelkes rajongása és lázas
képzelődése bűntudatot ébresztett benne. Mégiscsak a ki-
rályné férjéről van szó, ő pedig szereti a királynét, és nem
szeretné megbántani. De az ábrándozással csak nem bánt
meg senkit…

Az admirális újonnan készült portréját a nagyteremben ál-

lították ki – igen élethűre sikeredett. Kat egy napon belebot-
lott Erzsébetbe, amint átszellemülve bámulta a képet, és ab-
ban a pillanatban átlátta a helyzetet.
– Csinos férfi, ugye? – szólalt meg. Erzsébet ugrott egyet
ijedtében.
– Igen, csinos – helyeselt levegő után kapkodva.

233
 – A királynénak szerencséje van – folytatta Kat. –De soha
ne feledd, az admirális először téged választott. S ha nem té-
vedek, kissé belehabarodtál, nem?
Kérdő tekintettel nézett növendékére. Erzsébet elpirult, és
nem szólt semmit. Sóvárgó szemét a portrén felejtette.
– Ó, Kat, nem is értem saját magamat – szólalt meg nagy
sokára. – Tudod, hogy hosszú időn át eltökélt voltam abban,
hogy soha nem akarok férjhez menni. És igazad volt – most
már nem vagyok biztos ebben. Úgy tűnik számomra, hogy a
férfi és nő közti szerelem olyasmi, amit talán nem is szabad
megvonni magunktól. Rád kellett volna hallgatnom, mert
most már tudom, hogy a házasság egy olyan férfival, ami-
lyen az admirális, biztosan megváltoztatta volna a vélemé-
nyemet.
– No, most már késő – felelte Kat határozottan. –El nem
tudod képzelni, mennyire sajnálom, hogy nem került sor erre
a házasságra, hisz ti ketten csodálatos pár lehettetek volna, és
meg kell mondanom, nem lesz egyszerű ilyen ragyogó vőle-
gényt találnod. Ő most a királyné férje, és nem szabad rá
mint férfira gondolnod.
– De hát olyan jóvágású és elbűvölő! Nem tudok nem rá
gondolni – sóhajtott Erzsébet.
– Majd túl leszel rajta – szólt Kat nyersen. – Fiatal lá-
nyokkal gyakran megesik, hogy belehabarodnak idősebb fér-
fiakba, különösen ha olyan jóképűről van szó, amilyen az
admirális. De ez ártalmatlan dolog, és nem jár semmilyen
következménnyel, habár úgy látom, jelenleg óriási a jelentő-
sége a szemedben. Ám ne feledd, gyermekem, ő tiltott gyü-
mölcs számodra! Jobb lesz kiverni az egészet a fejedből.

De Erzsébet nem volt erre képes. Gondolatban mindig az

admirálissal volt. Még a szótlan Grindal mester is megje-
gyezte, hogy mostanában nem összpontosít olyan erővel a
tanulmányaira, mint annak előtte. Elméjében akaratlanul

234
újabb és újabb naiv, de gyötrelmes képek jelentek meg arról,
milyen lenne az admirálissal az ágyban, milyen lenne vele
megélni azt a bensőséges aktust, amit Kat pironkodva, mégis
zavarba ejtő részletességgel írt le neki. S mikor megpróbálta
elgondolni, milyen érzés lenne, ha ez a csodás férfi így sze-
relmeskedne vele, szíve kalapálni, tenyere pedig izzadni
kezdett.
Nem tudott felhagyni azzal, hogy folytonosan rá gondol-
jon.
*
Kat befeküdt férje mellé az ágyba, és eloltotta a gyertyát.
Mint rendesen, John Astley odahajolt hozzá, és megcsókolta,
mielőtt visszadőlt volna a tollpárnára. Kat elernyedt. Ma este
nem szerette volna teljesíteni házastársi kötelességét. El nem
tudta képzelni, hogy a férfiak mit élveznek benne. Számára
egy kényelmetlen, szennyes kötelesség volt, különben is fe-
lettébb szükségtelen, minthogy már túl volt azon a koron,
hogy gyermeke lehessen. Mégis nagyon szerette urát, akit
sok tekintetben jeles és derék férfinak tartott.
– Kat – szólalt meg John a sötétben –, valami nagyon ag-
gaszt. Mégpedig Erzsébet úrhölggyel kapcsolatban.
Kat meghökkent.
– Ugyan, miről beszélsz?
– Figyeltem őt – fejtegette John –, és arra lettem figyel-
mes, hogy ha csak megemlíti valaki az admirálist a jelenlét-
ében, hirtelen csupa fül lesz. Akármivel foglalatoskodik ép-
pen, abbahagyja, nehogy egy szót is elmulasszon. Ha a ki-
rályné dicsérőleg beszél a férjéről, mértéktelen vidámság
vesz rajta erőt. Ma például láttam elpirulni a férfi nevének
hallatán. Szerintem oda kellene figyelned erre, mert attól tar-
tok, titkos szenvedély ég benne az admirális iránt.
– Lehetetlenség! – kiáltott Kat élesen, mert férje éleslátá-
sa védekező helyzetbe kényszerítette. – Igen, nagyon vonzó
férfi, és a leány abban a korban van, amikor elkezd érdek-

235
lődni az ilyesmi iránt. Teljesen ártatlan vonzalomról lehet
csak szó, s még ha titokban tényleg ápolna is regényes ér-
zelmeket a férfi iránt, soha nem tenne olyasmit, amivel meg-
sértené a királynét.
– Ő talán nem, de mi a helyzet az admirálissal? –John
hangja izgatottan csengett. – Gondolkozz el ezen, Kat! Lát-
tam, hogyan néz a lányra, és ez a nézés messze nem tűnt ár-
tatlannak. Beszélned kell Erzsébettel, figyelmeztetned kell.
Gondolj csak bele, ha az admirális és Erzsébet úrhölgy kö-
zött bármilyen helytelenség történne, mindketten a felségáru-
lás bűnébe esnének. Felségárulás, értesz engem?!
– Soha nem követne el ilyen ostobaságot.
– Nagyon sok férfi követett már el ostobaságot, ha csinos
fiatal lányokról volt szó. És hadd emlékeztesselek a felség-
sértésért járó büntetésre. A férfinak akasztás, kizsigerelés és
felnégyelés jár, bár lehet, hogy a rangjára való tekintettel
egyszerűen csak lecsapják a fejét. A lánynak pedig lefejezés
vagy megégetés.
– Soha nem mernének ilyet tenni vele, mégiscsak a király
leánya – vágott vissza Kat rémülten.
– Két királynét is lefejeztek, nem is olyan régen – emlé-
keztette John. – Köztük Erzsébet édesanyját is.
– Hadd mondjam azt, hogy szó sincs arról, amire gon-
dolsz – bizonygatta Kat rövid szünet után. – Ártatlan rajon-
gás, semmi több.
– Imádkozom, hogy neked legyen igazad – sóhajtott John.
– Ám ellenkező esetben, kérlek, tartsd nyitva a szemed, és ha
bármit látsz, ami aggodalomra ad okot, de tényleg bármit,
akkor lépj közbe.
– Az admirális soha nem vetemedne arra, hogy kihasznál-
ja ezt a lányt – szólt Kat dühösen. – Ő egy becsületes ember,
ráadásul a gyámja, míg egy fedél alatt élnek. El nem tudom
képzelni, hogy ilyen aljasságra vetemedne.
– Téged is elbűvölt, mi? – kérdezte John keserűen.
236
 – Ugyan, menj már, képtelenségeket beszélsz! – utasította
vissza Kat.
– Hitemre, drága feleségem, túlságosan megbízol mások-
ban – jegyezte meg John, majd tele aggodalommal odafor-
dult hozzá. – Mint hites férjed, azt parancsolom, hogy légy
éber! Másként mindannyian a Towerben végezhetjük.
Kat nem szólt egy szót sem. Nem hitte, hogy valaha odáig
fajulhatnak a dolgok.

Egy reggel, mikor Erzsébet éppen hogy befejezte az öl-

tözködést, kinyílt az ajtó, és ott állt az admirális, elegáns sö-
tétzöld öltönyében.
– Uram! – kiáltott izgatottan Kat. – Kérem szépen, kopog-
jon, mielőtt belép. Előfordulhat, hogy a hölgyem nincs éppen
fogadókész állapotban.
– Jó reggelt, Erzsébet – mosolygott Thomas, tudomást
sem véve a nevelőnőről, majd vállon veregette a teljesen
megzavarodott lányt.
– Jó reggelt, uram – viszonozta Erzsébet, majd elolvadva
a gyönyörűségtől, hogy láthatja a férfit.
– Ébren van a személyzete? – kérdezte, a szobalányok
szobájára mutatva. – Ha nem, majd én felkeltem őket! Nem
tűrhetjük a lustaságot ebben a házban.
– Ébren vannak, uram – felelte sietve Kat. – Néhány perce
hallottam őket mozgolódni. Megkérdezhetem, miért keresett
fel minket?
– Miért, miért, azért jöttem, hogy jó reggelt kívánjak Er-
zsébet úrhölgynek – szólt vigyorogva. – Talán egy férfi nem
adózhat udvariassággal saját mostohalányának?
Kat nem lett vidámabb ennek hallatán.
– Jó reggelt, uram – ismételte Erzsébet kissé lehiggadva,
bár az arca még mindig lángolt.

237
 – Remélem, jól van, kedves hölgyem – mosolygott bic-
centve. – Mindig ilyen korán kel?
– Igen, uram.
– Nos, én magam is! Minden reggel! – Volt valami a
hangjában és a szeme csillanásában, amitől Kat elpirult. A
szemtelenjét! Szerencsére Erzsébet túlságosan ártatlan, hogy
értse, mire gondol a férfi. – Boldog vagyok, hogy jól vannak,
és mindkettejüknek szép napot kívánok, hölgyeim – szólt
meghajolva, majd távozott.
– No – vett mély lélegzetet Kat. – Ez felettébb helytelen
volt!
– Azt hiszem, csak a tréfa kedvéért jött – szólt Erzsébet
dobogó szívvel.
– Jobban tenné, ha nem jönne többet – vágott vissza Kat
feldúltan, habár jó érzés volt ilyen sugárzóan boldognak látni
növendékét.
– Biztos, hogy nem fog – szólt Erzsébet, de nehezére esett
nem reménykedni az ellenkezőjében.

Két nappal később az admirális visszatért. Beviharzott a

hálószobába, éppen mikor Erzsébet fölhúzta francia főkötő-
jét. Jól időzített, ugyanis Kat éppen most ment el megkeresni
a mosónőt.
– Jó reggelt, hölgyem – mosolygott Erzsébetre, finoman
rácsapva a fenekére. – Hogy szolgál kedves mostohalányom
egészsége?
Csak a súlyos damasztruhán át, de megérezte a férfi kezé-
nek érintését. Bizseregni kezdett, és nem tudott uralkodni az
érzékein. A bizsergés a gyomrában kezdődött, majd lefelé
vette az útját, és a két lába között valami ismeretlen, sajgó
érzéssé változott. Az lett volna a férfi szándéka, hogy felkor-
bácsolja a szenvedélyét?

238
 – Nagyon jól, köszönöm – szólt remegő hangon. –
Bocsásson meg, a tanulószobába kell mennem. Grindal mes-
ter már vár rám.
– Helyes, helyes – mosolygott az admirális. – Örülök,
hogy ilyen szorgalmasan tanul.
– Szeretek tanulni, mint tudja lordságod. Most pedig, ha
megbocsát. – És mondhatni, kimenekült a szobából.

Erzsébet kinyújtózott az ágyában. Az ágyfüggönyök közti

hézagon át látta, hogy a szobában még félhomály van. Még
nem világosodott ki teljesen, úgyhogy még szundikálhat né-
hány percet. Álmosan fordult a másik oldalára.
Egyszer csak szétnyílt a függöny, és ott állt az admirális,
hihetetlenül elegánsan, mosolyogva.
– Még az ágyban? – kiáltotta. – Jó reggelt, hölgyem, ideje
felkelni!
– Uram, nem szabadna itt lennie – dorgálta meg a férfit
halálra rémülve. – Mrs. Astley még nincs fent.
– Vagyis hanyagul végzi a kötelességét – vágott vissza a
lord vigyorogva. – Gyerünk, felkelés!
Lecibálta az ágyneműt a sudár testről, melyet csak vékony
batiszting fedett. Erzsébet nem kapott levegőt.
– Egy kis csiklandozás? – kérdezte, megmozdítva az ujja-
it, mintha máris rá akarná vetni magát.
– El kell innen mennie, uram – mondta lihegve a lány,
visszamenekülve az ágy másik végébe.
– Majd elmegyek, ha látom, hogy fölkelt. Gyerünk! Csak
semmi lustálkodás!
Erzsébet az illem kedvéért lábáig húzta hálóingét, majd
vonakodva kikászálódott az ágyból az ellenkező oldalon.
Majd kikémlelt az ágyfüggönyök mögül. Tisztában volt az-
zal, hogy az admirális viselkedése mélységesen illetlen. Tud-
ta, neki kell megállítania.

239
 – Fel is keltem, uram. Kérem, menjen!
Kat, aki ebben a pillanatban lépett be terjedelmes háló-
köntösében és szalagokkal díszített hálósapkájában, továbbá
meglehetősen álmosan, halálra rémült, mikor megpillantotta
ezt a jelenetet.
– Uram! Nem szabadna itt lennie! – kiáltott fel.
– Ellenkezőleg, a királyné kérte, hogy köszönjek el Er-
zsébet úrhölgytől, mielőtt elindulok az udvarhoz – jelentette
ki az admirális mézesmázos hangon.
– De a lady még fel sincs öltözve, ez nem illendő így! –
tiltakozott Kat.
– Hát dehogynem illendő. Erzsébet még gyermek, Mrs.
Astley. A mostohaapja vagyok, és csak mókáztam vele. – A
nevelőnőre szegezte tekintetét, aki ettől felbátorodott.
– Nagyszerű, uram – mondta kétkedő hangon. –De a jö-
vőben nagyon hálás lennék, ha megvárná, míg Erzsébet úr-
hölgy felöltözik.
Az admirális oda sem figyelt rá.
– Szép napot, Erzsébet – szólt meghajolva. – Alig várom,
hogy este találkozzunk. Most pedig mennem kell. A bárkám
megvár, de a dagály nem.
Erzsébet arca rózsaszínben játszott.
Amint a férfi kilépett az ajtón, odaszaladt a tükörhöz, és
megvizsgálta tükörképét a csiszolt ezüstfelületen. A háló-
szobában szerencsére félhomály volt, mellbimbói mégis ki-
rajzolódtak hálóingének áttetsző szövete alatt. És szemérem-
szőrzete talán nem volt észrevehető? Mennyit látott a férfi a
testéből? Remegett a szégyenérzettel vegyes izgatottságtól.
Az admirális gyermeknek nevezte, de talán túlságosan is vi-
lágos már számára, hogy nem gyermek többé.
Mikor magára öltötte homokszínű bársonyköntösét, Kat
lépett be újfent.
– Ha legközelebb is eljön, azonnal hívj engem? – rendel-
kezett. – Mit szólnának az emberek, ha híre menne, hogy az
240
admirális látogatásokat tesz a hálószobádban, mikor még
nem vagy felöltözve?
– Ő gyermeknek tekint engem. Ez csak játszadozás a ré-
széről – szólt Erzsébet, bár maga sem hitte igazán, amit
mond. Az az illetlen gondolata támadt, bár ne tartaná őt az
admirális gyermeknek.
– Hogyne, játszadozás – vonta össze Kat a szemöldökét. –
Ez több mint játszadozás! Csak hívj, ha megint jönne.

Aznap este Erzsébet észrevette, hogy hálóköntöse oda van

készítve egy székre, karnyújtásnyira az ágyától, arra az eset-
re, ha másnap reggel az admirális ismét beviharzana a szobá-
jába. Kat pedig, egyszerre reménykedve és gyanakodva,
megígérte, hogy korábban fog felkelni, és már hajnal előtt a
szobájában lesz. Csak a biztonság kedvéért.
De a férfi nem jött másnap reggel, és harmadnap reggel
sem. Erzsébet kezdett megnyugodni, ugyanakkor elmondha-
tatlanul csalódott is volt. A gondolat, hogy az admirális a há-
lószobájában járt, mikor rajta alig volt ruha, végtelenül feliz-
gatta. Nem tudott gátat szabni epekedő vágyának. De ez
helytelen, tudta, hogy helytelen. Az admirális a királyné fér-
je, és erről egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie.
– Ébresztő, hölgyem! Ki az ágyból!
– Uram, ha kérhetem – hallotta Kat könyörgő hangját.
– Ne kínozzon, asszony! Azért jöttem, hogy ellenőrizzem,
időben kelt-e föl a mostohalányom, hisz kezdődnek a tan-
órái. A királyné tud róla, hogy itt vagyok.
– Növendékem sosem késik, uram, nincs erre szükség.
Valóban ragaszkodnom kell ahhoz…
A függöny szétnyílt. Csinos férfiarc bámult le Erzsébetre,
aki ösztönösen a takaró alá bújt. Megkockáztassa-e, hogy ki-
nyúl a hálóköntöséért? A szék túl messzinek tűnt.

241
 – És hogy érzi magát az ifjú lady ezen a szép napon? –
érdeklődött Thomas. – Nem gondolja, hogy ideje készülőd-
ni? Hamarosan öt óra.
Erzsébet már éppen válaszolni kezdett volna, mikor a férfi
hirtelen mozdulattal lerántotta róla a takarót, előrehajolt, és
megpaskolta a fenekét. A lány teste árulkodó választ adott.
Sem újsütetű kínzója, sem nevelőnője figyelmét nem kerül-
hette el, ahogy egész testében megvonaglott, kéjes sóhajtá-
sok közepette.
Kat gyorsan mozdult.
– A köntösöd, hölgyem – szólalt meg, majd felkapta a há-
lóköntöst, és Erzsébet kezébe nyomta. – Nos, kedves uram,
ha volna oly szíves kifáradni, akkor Erzsébet úrhölgy lehető-
séget kapna rá, hogy felöltözzön.
Az admirális tiltakozva nézett rá, de aztán láthatólag
meggondolta magát. Szó nélkül meghajolt, és kilépett a szo-
bából.
– Ma este kulcsra zárjuk az ajtót – jelentette ki Kat hatá-
rozottan. A dolog kezdett komolyra fordulni.
Kulcs fordult a zárban. – Csak nem… – kezdte Kat elké-
pedve. Az ajtó kitárult, és ismét ott állt az admirális. Ez alka-
lommal Erzsébet az ágy szélén ült, a szövetharisnyáját húz-
va. Vékony combja ki volt téve a férfi pillantásának. Gyor-
san lejjebb húzta a hálóingét.
– Uram! – kiáltott Kat eltökélten, hogy véget vessen
ezeknek a reggeli látogatásoknak. – Az ajtó zárva volt.
– Valóban – felelt a férfi szívélyesen. – De mint látja,
Mrs. Astley, a ház minden szobájához csináltattam magam-
nak kulcsot, s minthogy itt én vagyok a házigazda, talán nem
gondolja, hogy bárki is megakadályozhat a szabad mozgás-
ban?
– Nem akadályozni kívánjuk, uram, csak ismételten arra
kérni, érkezésével várjon addig, míg Erzsébet úrhölgy fel
nem öltözött. Ez csak nem túl nagy kérés.
242
 – Nyugodjon meg, Mrs. Astley. Csak azért jöttem, szokás
szerint, hogy jó reggelt kívánjak a mostohalányomnak.
Semmi rosszat nem akarok. Erzsébet tudja ezt, vagy nem,
ifjú hölgyem?
Erzsébet csak azért imádkozott, hogy az admirális át ne
lásson a vastagabb szövésű hálóingen, amelyet biztonságo-
sabbnak tartott.
– Igen, uram – felelte zavarodottan. – De talán valóban
jobb lenne, ha később nézne be hozzám.
– Valóban? – kérdezte incselkedve. Szeme kajánul csillo-
gott. – Természetesen úgy fogok tenni, ahogy ladységed
jobbnak látja.
Erzsébet úgy érezte, hogy a belső forróság kezd kicsa-
pódni az arcára. Ami itt folyik, már nem ártatlan játék. Rá-
jött, hogy a férfi is tudja ezt, tudja, hogyan érez iránta, és ezt
gátlástalanul ki is használja. De vajon miért? Elvégre szereti
a feleségét. Vagy nem?
Vagy mindvégig őt szerette, Erzsébetet? Szíve hatalmasat
dobbant erre a gondolatra.

Még ugyanezen a napon Erzsébet üzenetet kapott az ad-

mirálistól. Rövid volt, de így is megremegtette.
„Ha kegyed még ágyban lesz, mikor legközelebb reggel
meglátogatom, ráfektetem egy székre, és büntetésképp jól
elfenekelem – írja. Majd hozzáteszi: – Persze csak viccelek,
de egy apának időről időre emlékeztetnie kell lányát a köte-
lességére.”
Kat is kapott egy üzenetet.
– Jaj, ezt az arcátlanságot! – kiáltott.
– Mit ír? – kérdezte Erzsébet, még mindig dobogó szív-
vel.
– Azt kérdezi – a szemtelenjét, szégyen, gyalázat! –, hogy
csökkent-e hatalmas fenekem mérete, amint fogalmaz, vagy
sem.
243
 – Ez nagyon otromba! – kiáltott fel Erzsébet. –Hogy írhat
ilyen furcsaságokat?
– Tudom, miért írta. A minap azt mondtam a királynénak,
hogy szigorítanom kell a diétámat, mert híztam a csípőm kö-
rül. Az orcátlanja pedig meghallotta, és tett néhány kereset-
len megjegyzést, hogy mennyire kedveli a nagy fenekű nő-
ket. A királyné csak nevetett, de én lehordtam, mondván,
nem szabadna hölgyek előtt így beszélnie. Ez pedig a bosz-
szú! – mutatta fel Kat az üzenetet. – A gonosz csirkefogója!
Erzsébet már előzőleg gombóccá gyűrte a neki szóló üze-
netet, mely most izzadó tenyerében lapult.
– Te is kaptál levelet? – kérdezte Kat.
– Nem – hazudta Erzsébet. Nem akart szembesülni Kat
reakciójával, sem kockáztatni, hogy netán megmutassa a ki-
rálynénak. Egy ilyen üzenetet!
*
Seymour Place az admirális szép városi háza Londonban.
Mindnyájan ideköltöztek, míg a Chelsea palota kitakarítása
be nem fejeződik. Itt történt, hogy Kat valóban rettegni kez-
dett a férfi viselkedése miatt.
A reggeli látogatások szüneteltek, Kat legnagyobb meg-
könnyebbülésére.
– Hála az égnek, az admirális véget vetett ennek az őrült-
ségnek – közölte Erzsébettel.
Erzsébet egy szót sem szólt.
Aztán az egyik reggel Thomas hirtelen berontott a háló-
szobájába, hálóköntösben, papucsban. Erzsébet, aki már fel-
kelt, és fel is öltözött, riadtan nézett fel a könyvéből, meg-
hökkenve, hogy itt látja. Egy szempillantás alatt el is vörö-
södött. A hálóköntös csak igen lazán volt átkötve, és éppen
szétnyílóban volt. A lány gyorsan félrenézett.
Kat, látva, amit Erzsébet is látott, bosszúálló angyalként
csapott le az admirálisra.

244
 – Szégyen, gyalázat, uram! Illetlen dolog belépni egy
lányszobába ilyen szemérmetlen öltözékben!
Az admirális szorosabbra kötötte magán a hálóköntöst.
Láthatólag mérges lett Kat kitörésétől.
– Ragaszkodnom kell ahhoz, hogy azonnal távozzék,
uram! – folytatta a nevelőnő rendíthetetlenül. –Az a felada-
tom, hogy vigyázzak Erzsébet úrhölgy jó hírére.
A férfi szó nélkül elhagyta a szobát, becsapva az ajtót a
háta mögött. A hálóköntösben tett látogatás nem ismétlődött
meg.
De nem adta fel. Mikor visszaköltöztek Chelsea-be, min-
den reggel újra és újra eljött.
– Tud még ennél korábban is jönni? – kérdezte zokogva
Erzsébet, aki rászokott a pirkadat előtti felkelésre, hogy tel-
jes díszben fogadhassa az admirálist. – Ha ez így megy to-
vább, jobb lesz, ha le sem fekszem egyáltalán!
Mostanra megindult a szóbeszéd a szobalányok között, és
az udvartartás egész személyzetének kezdett feltűnni, mi fo-
lyik itt. Kat hallotta a konyhákból kiszűrődő trágár pletykál-
kodást. A királyné két udvarhölgye félreérthetetlen célzást
tett arra vonatkozólag, hogy Kat képtelen véget vetni az ad-
mirális bolondozásainak. Ez fájt, hiszen megpróbálta, még-
hozzá számtalan alkalommal, habár fáradozása hiábavalónak
bizonyult. Az admirális a ház ura, és egyszerűen nem hallgat
rá. Nem lehet megállítani.
Aztán eljött a reggel, mikor Erzsébet arra ébredt, hogy a
férfi odahajol hozzá, sokatmondón vigyorogva.
– Egy csókot, szófogadó leánykám! – követelőzött, máris
csókra csücsörítve a száját.
– Na, azt már nem! – üvöltötte Kat a belső ajtó mögül, és
rohant az ágy felé. – Könyörgök, uram, távozzék! Szégyen,
gyalázat!

245
 – Távozzam? – zsörtölődött színlelt felháborodással. –
Nem! Igényt tartok egy csókra a mostohalányomtól, és majd
azután távozom.
Kat szilárdan helytállt.
– Bocsásson meg, uram, de vigyáznom kell az ifjú hölgy
jó hírére. Tudnia kell, hogy e reggeli látogatások miatt a
szolgálók borzasztó dolgokat suttognak róla – és igen, lord-
ságodról is!
A férfi összehúzta a szemöldökét.
– Igen? Az isten szerelmére, majd móresre tanítom őket.
Majd megemlegetik! Nincsenek rossz szándékaim, tehát nem
is megyek el. Ellenkezőleg, jelenteni fogom bátyámnak, a
régensnek, milyen becsületsértés ért. Annak aztán vidám kö-
vetkezményei lesznek, erről kezeskedem.
Miután kiment, dühösen bevágva az ajtót maga mögött,
Kat egész testében remegett. Ez az egész ügy rettenetesen
elfajult, és tudta, hogy ebben ő is hibás. Persze, megpróbált
véget vetni a reggeli hancúrozásnak, megpróbálta megzabo-
lázni az admirális féktelenségét. Persze. Azonban szíve mé-
lyén pontosan tudta, hogy ezek a próbálkozások nem voltak
elég határozottak, tudta, hogy – ha már neki nem jut ilyesmi
– gyönyörűségét leli az Erzsébet és a férfi játékában. Mind-
végig izgatottan nézte az Erzsébet arcára újra és újra kiülő
gyönyört, figyelte a lány testének heves reakcióit az admirá-
lis pajkosságaira, és boldogan legeltette a szemét ezen a jó-
vágású, elbűvölő gazfickón. És hallgatólagosan ő maga is
bátorította, amennyiben úgy tett, mintha alacsony rangja
megfosztaná a lehetőségtől, hogy szembeszálljon a férfi to-
lakodó magatartásával.
Nos, tovább nem áltathatja magát. Véget kell vetni ennek
a játéknak, másként Erzsébetje híre, sőt az élete is veszélybe
kerülhet. A helyzet úgy áll, hogy a drága ifjú lady kezd vé-
szesen kompromittálódni, és a terjedő szóbeszéd valamit,
ami lényegében ártatlan, egészen szörnyűségessé is torzíthat.

246
Az emberek azt gondolhatják, hogy Erzsébetnek nincs elle-
nére az admirális közeledése…
Nos, mégiscsak van lehetősége arra, hogy cselekedjen.
Tájékoztathatja a királynét.

– Nicsak, Mrs. Astley, ez aztán a kellemes meglepetés!

Katalin királyné mosolyogva nézett fel a levélírásból. Na-
gyon is tisztában volt a nevelőnő féltékenységével, de alapta-
lannak tartotta. Ugyanakkor sajnálatot érzett a szegény nő
iránt.
– Szeretnék beszélni kegyelmeddel egy igen kényes ügy-
ről – mondta Kat.
Katalin lerakta a tollát, és fölállt.
– Üljön le, kérem! – Helyet foglalt az egyik karosszéken,
és jelezte Katnek, hogy tegyen így ő is. Kat feszes testtartás-
sal leült.
– Nos – szólt Katalin aggódva. – Miről van szó?
– Bocsásson meg kegyelmed, az admirális úrról – kezdte
Kat habozva. – Természetesen teljesen ártatlan ügy, és ő
semmi rosszat nem akar, tudom, de a helyzet az, hogy regge-
lente fel szokott jönni Erzsébet úrhölgy szobájába jó reggelt
kívánni, és néha olyankor érkezik, mikor a lady még ágyban
van, és ilyenkor játékosan megcsiklandozza vagy megpas-
kolja, ahogyan egy gyermekkel teszi az ember. Ám, Madam,
ő már nem gyermek, és a szolgálók között már el is indult a
szóbeszéd. Megpróbáltam közölni az admirális úrral, hogy
nem helyénvaló egy tizennégy éves nagylánnyal így mókáz-
ni, de nem hallgat rám. Ehelyett feldühödött, és azzal fenye-
getődzik, hogy panaszt emel a régensnél az őt ért becsület-
sértés miatt.
Katalin gyorsan végiggondolta a helyzetet. Kat szavai
kétségkívül felkavaró hatással voltak rá. Tényleg olyan ártat-
lan játék ez, mint Kat véli? Hát persze hogy az. Ez Tom, a
maga túltengő egyéniségével. Hinnie kell ebben, és nem sza-
247
bad kételkednie férje indítékaiban. Tényleg nincs is oka arra,
hogy gyanakodjon rá, hisz férje figyelmesebb és odaadóbb,
mint valaha. Halovány pír melengette arcát, mikor vissza-
gondolt tegnap esti szerelmeskedésükre.
– Ne nyugtalankodjék, Mrs. Astley – szólt higgadt han-
gon. – Nem szeretnék ezzel foglalkozni, és kegyednek sem
kellene. Pontosan tudom, hogy férjem csak jót akar, akkor is,
ha kicsit szeleburdi módon jár-kel a világban. Tudom, hogy
a világért sem kockáztatná Erzsébet úrhölgy jó hírét.
– Értem, amit mond, Madam, de legyenek bármennyire
ártatlanok, e látogatásoknak véget kell vetni. Az emberek
máris beszélnek róla.
– Nos, azt hiszem, tudom, mi a megoldás – mosolygott
Katalin. – Magam is minden alkalommal csatlakozni fogok
az admirálishoz, mikor meglátogatja Erzsébet úrhölgyet a
szobájában. Ez megnyugtatóan hangzik?
– Nagyon hálás vagyok, Madam – jelentette ki Kat, hara-
gudva magára, amiért belement a Katalinnal való kölcsönös
bájolgásba. Mindenesetre meg volt könnyebbülve. Ha a ki-
rályné is ott van, senki semmilyen helytelenségre nem gya-
nakodhat. Kis hölgye biztonságba kerül.

Átvonultak Hanworthbe, a királyné egyik özvegyi jogon

örökölt birtokára – a környezetváltozás kedvéért. Erzsébet
boldog volt, mikor megtudta, hogy annak idején az édesany-
ja lakott itt.
– Ezeket a terrakotta domborműveket mind az ő kedvéért
rakták ide – szólt a királyné, mikor körbesétáltak a gyönyörű
kertben, meg-meg állva, hogy megcsodálják a madarakat a
madárházban, vagy a gyümölcsöskert közelében, a bőven
termő ágyasoknál lehajoljanak egy szem eperért.
– Szeretem az antikizáló stílust – lelkesedett Erzsébet.

248
 – Az intéző azt mondta, hogy édesapád édesanyád ked-
venc stílusában építtette újjá ez épületet – közölte Katalin. A
lánynak ragyogott a szeme.
– Csodálatos hely – sóhajtott. – Bevallom, itt közelebb ér-
zem magam anyámhoz. Bárcsak jobban ismerhettem volna!
Alig emlékszem rá. Kegyelmes asszonyom találkozott vele
valaha is?
– Személyesen nem, hisz a királlyal kötött házasságom
előtt csak ritkán jártam az udvarnál, de láttam őt a koronázá-
sán, melyen részt vettem második férjemmel, Lord
Latimerrel együtt – elevenítette fel Katalin. – Akkor már ter-
hes volt veled, és gyönyörűen mutatott fényűző fehér ruhájá-
ban. Emlékszem, milyen hosszú haja volt – olyan hosszú,
hogy akár rá is ülhetett volna. – Katalin jobbnak látta nem
említeni a bámészkodók trágár tréfáit, akik botrányosnak tar-
tották, hogy egy asszony, aki sokadik hónapos terhes, fehér
ruhában és lengő hajjal – a szűziesség jelképeivel – jelenjen
meg a nyilvánosság előtt. Azt sem mesélte el Erzsébetnek,
hogy igen kevesen éljeneztek Boleyn Annának, aki sosem
volt éppen népszerű.
– Bárcsak láthattam volna! – szólt Erzsébet sóvárogva. –
Sajnos nekem az árvaság jutott. Elég szomorú, hogy egyik
szülőm sem él már.
– Egyikük sem szeretné, ha szomorkodnál. Tudod, az élet
megy tovább, és mindig lehet találni valami vigaszt. Nem
foglalkozhatunk állandóan a múlttal.
– Márpedig azt hiszem, beleestem ebbe a hibába – ismerte
el Erzsébet fanyar mosollyal.
– Nem gondolod, hogy már eleget hordtad a gyászruhát?
– kérdezte óvatosan a királyné, Erzsébet fekete öltözetére
pillantva. – A hivatalos udvari gyász hetekkel ezelőtt véget
ért. A király már hat hónapja halott.
– A leánya vagyok. Meg akarom adni emlékének a kellő
tiszteletet.

249
 – Akkor biztos rosszat gondolsz rólam – válaszolt Katalin
szomorúan, szemügyre véve a sárga ruhát, amit viselt.
– Eszem ágában sincs rosszat gondolni kegyelmedről,
drága Madam! – tiltakozott Erzsébet. – Örülök a boldogsá-
gának. Én azonban szeretném egy kissé tovább hordani a
gyászruhámat.
– Tiszteletben tartom a kívánságaidat – biztosította a mos-
tohaanyja –, de egy csinos fiatal lánynak nem kellene ezekre
a komor színekre korlátoznia magát. Senki nem fog kárhoz-
tatni, ha leveted a gyászruhát.
– Majd meggondolom – ígérte Erzsébet.
Mióta a királyné ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, az
admirális mostohalányánál tett reggeli látogatásai határozot-
tan megritkultak. Mindenesetre Hanworthben egy reggel
együtt érkeztek, méghozzá dévaj hangulatban. Erzsébetet
még ágyban találták.
– Na, csiklandozd csak meg! – kiáltott az admirális. Kata-
lin odahajolt, és vihogva csiklandozta meg Erzsébet vékony,
fehér lábát, csak tapintatosan, ott, ahol kilógott a takaró alól.
De Thomas merészebb volt, áldozatának hónalját és bordáit
vette célba.
– Kegyelmed! Lordságod! Kérem, hagyják abba! – kiál-
tott Kat, látva, ahogy Erzsébet tehetetlenül vonaglik és kapá-
lódzik az ágyban.
– Nyugodjék meg, Mrs. Astley, csak egy kis testmozgás!
– kiáltott az admirális. – Nézze, mennyire élvezi ő is.
– Azt hiszem, elég lesz – szólt Katalin, még mindig torka-
szakadtából kacagva. – Tom, hagyd abba, ahogy Mrs. Astley
mondja!
Tom abbahagyta Erzsébet kínzását, de lehajolt hozzá, és
zárásképpen rálegyintett a fenekére. Katalin összevonta a
szemöldökét, de egy szót sem szólt.

250
 – Azt hiszem, a mai napot a kerti piknikezésre találták ki
– jelentette ki az admirális. – Erzsébet úrhölgy, ugye kegyed
is velünk tart?
Erzsébet felült az ágyában. Hosszú, vörös fürtjei a vállára
omlottak.
– Igen, uram, ha megígéri, hogy többé nem csiklandoz –
kockáztatta meg. Vörösen izzó arcával felháborodást színlelt.
– Nem bánom! – kuncogott Thomas. – És kérem, azt a fe-
kete ruhát vegye fel, amit tegnap is viselt. Annyira jól áll.
– Tom – morogta helytelenítően a királyné. Kat elkapta a
pillantást, amit váltottak. Talán készül valamire az admirális?
– Gyere, szerelmem! – szólt a királynéhoz. – Erzsébet úr-
hölgyet viszontlátjuk, mikor véget érnek a tanórái. – Ezzel
távoztak.

Kitűnő volt ez a vadpástétom, gondolta Erzsébet, szalvé-

tájával a száját törölgetve. Előtte az asztalon ott hevert a pik-
nik maradéka, felette, a magasban a falombok vidáman su-
sogtak. A szolgálókat már elküldték, és csak hárman voltak a
kertben, ő, a királyné és az admirális.
– Egy kis rajnait, hölgyem? – kínálta az admirális.
– Köszönöm, uram.
A királyné hátradőlt székében, ízlelgetve a nap sugarait,
és álmosan nézett férjére, aki éppen újratöltötte serlegét.
– Ne aludj! – parancsolta. Ő aztán ébren volt, a huncut te-
kintetével. – Arra gondoltam, fogócskázhatnánk, hogy meg-
emésszük ezt a bőséges lakomát, mellyel a szakácsaid elhal-
moztak minket.
– Fogócska? – visszhangozta Katalin. – Túl meleg van
ehhez. Később.
– Képtelenség – vágott vissza Thomas.

251
 – Ó, igen, kérem szépen! – kiáltott Erzsébet. A szabad le-
vegőn való futkározás kedvenc foglalatosságai közé tarto-
zott. – Lehetek a fogó?
– Természetesen, hölgyem. Kérése számomra parancs –
szólt az admirális modorosan. – Gyere, Kate, ne lustálkodj!
Kelj fel! Ez egy különleges játék, hát nem tudod?
– Ó, dehogynem – állt fel mosolyogva a királyné. – De
azért ne kanászodjunk el!
Erzsébet elindult, és elbújt egy kis lugasban, melyet fák
vettek körül. Miután lassan húszig számolt, kibújt a lugasból,
és körülnézett. Talán egy skarlátvörös folt, amit a fagyalsö-
vény mögött látni vél? A királyné és az admirális is skarlát-
színű ruhát visel. Lábujjhegyen indult el a folt felé.
– Elkaptam! – kiáltott Thomas, előbújva a háta mögül, és
lefogta a lány karját. – Kate! Elkaptam!
A királynő kuncogva lépett elő egy szökőkút mögül.
– De hát én vagyok a fogó! – tiltakozott Erzsébet, próbál-
va kiszabadítani a karját.
– Á, igen, de ez egy új változata a játéknak, amit én talál-
tam ki – világosította fel az admirális. – Tudja, Erzsébet úr-
hölgy, nagyon unom már, hogy ebben a sivár fekete ruhában
kell látnom, és őkegyelme egyetért velem abban, hogy ideje
lenne valami olyat viselnie, ami jobban illik egy olyan korú
és rangú ifjú hölgyhöz, mint kegyed.
– Ez nem az admirális úrra tartozik – mondta Erzsébet
annyira határozottan, amennyire csak bírta, kissé megbán-
tódva ekkora orcátlanságától, ugyanakkor remegve, ahogy a
férfi teste a testének feszült. Úgy érezte, hogy valami furcsa
keménység nyomódik a fenekéhez.
– De rám tartozik, minthogy én vagyok a gyámja – közöl-
te az admirális, a lány nyakába lihegve. – Most pedig, Kate,
fogd erősen, miközben én gondoskodom róla, hogy többet ne
lássuk ebben a borzadályban.

252
 A királyné, szakadatlanul kacagva, megragadta Erzsébetet
mindkét kezénél fogva, és erősen tartotta, miközben az admi-
rális elővett egy óriási ollót, és elkezdte komótosan szét-
szabdalni rajta a ruhát. A lány az első pillanatban megpróbált
ellenállni és kiszabadítani magát, de attól félt, hogy még
megszúrja vagy megsérti az olló éle, úgyhogy inkább nyug-
ton maradt, és hagyta, hadd csináljon vele a férfi, amit akar.
Nem tudta, nevessen-e vagy sírjon. Tehetetlenül vihogott,
akárcsak a királyné. A ruha szoknyarésze foszlányokban ló-
gott róla, ingujja darabokra volt hasítva, és pruszlikját is már
csak néhány cérnaszál tartotta. Tudatára ébredt, hogy egy
szál ingben, alsószoknyában és fűzőben áll ott a kertben, ki-
téve bárki pillantásának.
A zavarodottságtól tovább kuncogott. Kínzói rázkódtak a
nevetéstől.
– Ez aztán a csodálatos játék! – kiáltott az admirális. Ujjai
vészesen közel kerültek bal melléhez, ahogy tovább vagdosta
a pruszlikot. A királyné ennek láttán hirtelen abbahagyta a
nevetést.
– Azt hiszem, most már elég lesz – jelentette ki levegő
után kapkodva. – Hagyd abba, kedvesem! A szegény gyer-
mek már majdnem meztelen! Azt azért nem gondoltam, hogy
ennyire lelkes leszel. – Elengedte Erzsébet kezét, és arrébb
taszajtotta férjét, csak félig játékosan.
– Meg kell bocsátanod férjem féktelenségét, és ne vedd
rossz néven, amit műveltünk. Mindketten úgy éreztük, leg-
főbb ideje lenne levetned a gyászruhát. Azt gondoltuk, meg-
könnyítjük számodra ezt a lépést, ha játékot csinálunk belőle.
És itt csak magunk vagyunk, senki nem láthat minket.
Mondd meg Mrs. Astleynek, hogy a ruha helyett csináltatok
neked egy másikat, sokkal szebbet, és új alsószoknyát is
kapsz, hisz ez elszakadt.
Erzsébet bólintott, és tudta, hogy az admirális szeme ép-
pen most kalandozik ingének mély kivágása felé.

253
 – Köszönöm, Madam – mondta tántorogva, aztán sarkon
fordult, és maradék méltóságát összeszedve visszasétált a
kavicsos sétányon. Amerre ment, fekete ruhafoszlányok je-
lezték az útját.ű

– Kegyelmes asszonyom, tiltakoznom kell!

Kat magából kikelve állt a királyné előtt. Reszketett a ki-
törni készülő dührohamtól.
– Azt a ruhát több mint száz darabra szabdalták! És hagy-
ták Erzsébet úrhölgyet alsóneműben visszasétálni a házba.
Az igazat megvallva, Madam, hogy az admirális úr szétvágta
a ruhát, önmagában is épp elég rossz, de Erzsébettől úgy ér-
tesültem, kegyelmed is kivette belőle a részét, ahogy szoro-
san lefogta. Komolyan, Madam, nem is tudom, hogy mit
mondjak…
– Ártalmatlan bolondozás volt az egész, Mrs. Astley –
csillapítgatta a királyné. – Talán egy kicsit tovább mentünk,
mint eredetileg akartuk, s ha így van, nagyon sajnálom. Fel-
ajánlottam, hogy pótolom a ruhát.
– Gyászruha volt – szólt Kat sértetten, könnyeivel küsz-
ködve. – Melyet a néhai király, kegyelmed férje emlékére
viselt Erzsébet.
Katalinnak nem tetszett valami Kat hangjában. Amit
mondott, szemrehányásnak volt szánva, efelől nem voltak
kétségei. És lehet, gondolta ernyedten, hogy meg is érdemel-
te.
– Uram és jómagam úgy éreztük, hogy a gyermek jóval
tovább tartja a gyászt a szükségesnél – magyarázkodott. – A
férjem kifejezetten a gyászruha miatt találta ki ezt a huncut-
ságot. Meg szerette volna mutatni Erzsébet úrhölgynek, hogy
az élet megy tovább, s nem szabadna legszebb fiatalságát ez-
zel a komor öltözettel elcsúfítania. Ennyi az egész. Ha meg-
sértettük őt és kegyedet, akkor őszintén elnézést kérek.

254
 Kat szipogott. Ha valakit itt lóvá tettek, az nem ő, hanem
éppen a királyné.
– Ezeknek a hancúrozásoknak véget kell vetni – jelentette
ki határozottan.
– Ígérem, azon leszek – biztosította Katalin. Kényelmet-
lenül érezte magát, mert most már tudta, hogy helytelenül
viselkedett, még akkor is, ha Tom ártatlannak állította be az
egészet. Röviden szólva, szégyellte magát. Oda kell figyelnie
férje rakoncátlanságára, és igyekeznie kell őt megzabolázni,
nem úgy, mint a mostani alkalommal, mikor még részt is
vállalt az illetlenkedésből. Az epizód mindenestül kellemet-
len érzéseket hagyott a királynéban…

– Erzsébet úrhölgy, itt az unokatestvéred, Lady Jane Grey

– szólt a királyné, átkarolva a fényűzően öltözött gyermeket,
kinek vörös haja annyira hasonlított Erzsébetére. Ám míg a
serdülő Erzsébet magas volt, karcsú, világos bőrű és maga-
biztos, a kilencéves, kicsi Jane véznán, szeplősen és bizal-
matlanul bámult a világba.
– Húgom, isten hozott – üdvözölte Erzsébet a kislányt, fe-
lé nyújtotta kezét, majd ösztönösen kétfelől megcsókolta.
– Lady Jane velünk fog élni, és az admirális vállalta fölöt-
te a gyámságot – magyarázta Katalin. – Jane persze túl fiatal
még ahhoz, hogy együtt tanuljon veled, úgyhogy saját taná-
rai lesznek.
Odafordult a gyermekhez, és megsimogatta az arcát.
– Remélem, nagyon boldog leszel itt, Jane – mondta szí-
vélyesen. Jane kölyökkutya-tekintettel bámult rá.
– Esetleg körbevezethetnéd Jane-t az épületben, Erzsébet
– javasolta Katalin.
– Hogyne, nagyon szívesen. Gyere, Jane! Nem, várj,
előbb mutatok valamit. – Erzsébet felkapta a könyvet, amit
éppen olvasott. Válogatás az olasz költészetből. Ascham
küldte a számára.
255
 – Ascham mesterrel rendszeres levelezésben állok – szólt
büszkén.
– A híres Aschammel? – visszhangozta Jane. Erzsébet jól
tudta, hogy a kislány is tanulásmániás. – Irigyellek, nővé-
rem!
– Előfordulhat, hogy egyszer te is találkozol vele – szólt
nagylelkűen Erzsébet, fürödve Jane csodálatában. Ahogy
szobáról szobára vezette a kislányt, nagy gyönyörűséget lelt
tudásának fitogtatásában, és mindent megtett, hogy lenyű-
gözze ifjú tanítványát.
– Miért vállalta az admirális, hogy a gyámod legyen? –
kérdezte Jane-től.
– Megígérte apámnak, hogy előnyös házasságot szerez
nekem.
– Kivel?
– Ezt még nem közölték velem, és valójában nem is na-
gyon érdekel. Most csak annak örülök, hogy egy fedél alatt
élhetek a királynéval.
Erzsébet hallotta korábban Katalin királynétól, hogy Jane
szülei nem bántak valami jól a lányukkal. Sajnálta őt, és rá-
jött, miért olyan hálás, hogy az admirális gyámleánya lehet.
– Azon tűnődöm, vajon kire gondolhat az admirális –
mondta fennhangon. – Egy jó parti! Talán a régens egyik fiá-
ról lehet szó.
– Legszívesebben egyáltalán nem mennék férjhez. Jobb
lenne, ha békén hagynának, és maradhatnék a könyveim meg
a tanáraim mellett.
– Valaha én is így éreztem – mondta bizalmasan Erzsébet.
Az admirálisra gondolt, az ilyenkor jelentkező szokásos iz-
gatottsággal. – De most már nem vagyok biztos ebben, és
úgy vélem, sok előnye van, ha egy derék férfi megajándé-
kozza az ember lányát a szerelmével. Majd te is rájössz,
hogy meg kell változtatnod a véleményedet, kis húgom, mi-
kor nagyobb leszel.
256
 – Akár így, akár úgy, mindenképp szüleim parancsának
kell engedelmeskednem ebben az ügyben – szólt Jane szo-
morúan.
– No, ez még messze van – vigasztalta Erzsébet. –Bármi
történhet még a következő években. Most élvezzük ki, hogy
a királyné udvartartásában lakhatunk!

Jane el volt varázsolva Erzsébettől. Mostantól úgy szalad-

gált a nyomában, mint egy hűséges kiskutya. Erzsébet örült,
hogy felvághat a kislány előtt, olyan tapasztaltnak mutathatja
magát a világi dolgokban, amennyire nem szégyelli, és mi-
kor kettesben maradtak, még el is káromkodta magát, csak
hogy kiélvezhesse Jane rémületét. Ettől nagyon vakmerőnek
és felnőttnek tűnt saját szemében. Jane ijedten vihogott, és
kezébe temette arcát.
– Megverhetnek ezért, ha valaki meghallja – figyelmeztet-
te az idősebbet.
– Isten szerelmére, erre soha nem ragadtatnák magukat! –
És megint káromkodott egyet. – Ebben a házban senkinek
nem jár verés. Mindenki boldogságban és örömmámorban
úszik.
– Komolyan, kezdem azt hinni, hogy a mennyországban
vagyok. Otthon engem sokszor megvertek. A szüleim na-
gyon szigorúak.
– No, hát itt nem fognak megverni – ismételte Erzsébet. –
Most pedig lenne kedved megnézni a legszebb ruháimat? A
királyné épp most vett nekem egy újat.
*
– Kezd besötétedni idebent – jegyezte meg Grindal mes-
ter. – Jobb lesz meggyújtani még egy gyertyát.
Erzsébet csak bámulta a tanulószoba ablakán át a novem-
beri alkonyatot. Minden nap hamarabb esteledett, és a kály-
hában pattogó tűz sem tudta száműzni a hideget a szobából.

257
Visszahajolt a Tacitus-szemelvényhez, amit éppen franciára
fordított.
– Úgy vélem, vessünk véget az órának – szólt Grindal. –
Hamarosan kész a vacsora.
– Csak még hadd fejezzem be ezt a bekezdést? –kérte Er-
zsébet, fel sem nézve tanárára, aki kiment az ajtón.
Örült, hogy magára maradhat a gondolataival, melyek
egész nap csak úgy kavarogtak a fejében. Hetek óta, ponto-
sabban azóta, hogy Kat panaszt emelt a ruhaügy miatt, az
admirális és a királyné végképp felhagytak a reggeli látoga-
tásokkal. Ehelyett a reggelizőasztalnál köszöntötték egymást,
a reggeli ima után. Kat szerint ez így helyes és illendő.
Valójában nagyon hiányzott neki az admirális reggeli
megjelenésével járó izgatott várakozás és a szenvedélyes ér-
zés, melyet a felé sugárzó csodálat keltett benne – merthogy
erről volt szó. Azóta is állandóan csak az ő látására vágyik,
akárhol is jár épp a házban, és kedvenc elfoglaltsága a férfi
kellemes vonásaiban és vibráló személyiségében gyönyör-
ködni. A legédesebb kín a társaságában lenni, az udvariasság
és a társas érintkezés szabályai által korlátozva.
Ez lenne a szerelem? A szerelem, melyről a költők be-
szélnek? Nem tudott válaszolni saját kérdésére. Az admirális
nem az ő lángoló udvarlója, ki a távolból könyörögne hozzá,
és afelett jajveszékelne, hogy ő – szíve választottja – mily
magasan áll felette, és ó jaj, biztosan nem fog soha hozzá le-
ereszkedni, hogy szerelmével megajándékozza. Pedig a sze-
relmeseknek így kell viselkedniük, legalábbis az általa olva-
sott románcok szerint. Nem, ez a férfi szemtelen módon és
bizalmaskodva közeledik hozzá, ő pedig – ha őszinte akar
lenni magához – éppen ezt csodálja benne. A közvetlensége
az, ami felizgatja. De hogy ez lenne a szerelem…?
Gyakran érezte, hogy a férfi őt bámulja, hogy mintegy vé-
letlenül megsimogatja a karját vagy a derekát, mikor épp
egymás mellé sodródnak a mindennapi élet sürgés-

258
forgásában. Természetesen kételkedett abban, hogy ennél
több is történhet köztük, hisz ez az ember boldog házasság-
ban él a királynéval!
Legalábbis így gondolta. A mai napig.

Vastag köpenyébe burkolózva szokásos reggeli sétáját

végezte, szaporázva a lépést a ködös, hideg időben, a csont-
vázszerű fák szegélyezte zúzmarás sétányokon. Hirtelen az
admirálisra lett figyelmes. Felé vette az irányt, pajkos tekin-
tettel. Utóbb azon gondolkodott, vajon a férfi tudta-e előre,
hogy itt lesz. Bár nem volt éppen titok, hogy tanórái előtt
szeret beleszippantani a friss levegőbe.
Az admirális szertartásosan meghajolt, mint mindig, és
megemelte nevetségesen széles karimájú tolldíszes kalapját.
– Erzsébet úrhölgy! Ezennel kijelentem, hogy a hideg kel-
lemes színt varázsolt az arcára.
– Ez túlzás, uram – felelte tartózkodón, visszautasítva az
udvariaskodást. Arra gondolt, hogy Kat dührohamot kapna,
ha megtudná, hogy kettesben maradtak, és senki nincs a kö-
zelükben. – Lordságodnak is jót tenne egy hosszú, egészsé-
ges séta mindennap.
– Te tennél jót nekem – szólt a férfi, Erzsébet félelemmel
vegyes örömére. Minden teketória nélkül odalépett a lány-
hoz, derékon ragadta, és magához vonta. – Be kell vallanom,
soha nő fel nem kavart még ennyire. Nem bírom tovább elvi-
selni ezt a színjátékot.
– Uram! – szakította ki magát Erzsébet az ölelésből, pró-
bálva legyűrni mindent eláruló testi reakcióit, az érzéseiről
nem is beszélve. – Nem mondhat ilyeneket, nekem pedig
nem szabad meghallanom. Lordságod házasember, nekem
pedig vigyáznom kell a jó híremre. Őrültség, amit gondol.
– De milyen édes őrültség! – suttogta Thomas kétségbe-
esést színlelve, és nyújtotta felé a kezét. – Hölgyem, égek a
vágytól irántad. Csak rád tudok gondolni, semmi másra.
259
 – Halkabban, uram! – parancsolta Erzsébet elkeseredet-
ten. – Ez helytelen. – Legalább annyira magát akarta meg-
győzni ezzel, mint a férfit.
– Tagadni, az volna helytelen – vágott vissza, a lány vállát
szorongatva és mélyen a szemébe nézve. – Szeretlek. Ne
tégy úgy, mintha nem tudnád. Lehet, hogy életkorod szerint
még gyermek vagy, de úgy látom, bölcsességed határtalan,
ha arról van szó, hogyan kell az ellenkező nemet megbabo-
názni.
– Kegyelmezzen meg, uram! – Erzsébet kétségbeesetten
esdekelt, eltolva magától a férfi kezét. – Jusson eszébe, hogy
van egy felesége, a világ legdrágább asszonya. A világért
sem szeretném őt megbántani. Amit mondott, az eskü a hűt-
lenségre.
– Neki nem kell megtudnia – mosolygott az admirális. –
Titokban tudjuk tartani. Ne tégy úgy, mintha nem akarnál
engem. Látom a szemedben a félreérthetetlen vágyat.
– Annak nincs jelentősége, hogy én mire vágyom – kiál-
tott Erzsébet, érezve feltörő könnyeit. Megfordult, hogy el-
induljon, de a férfi megragadta csuklóját, és visszafordította
maga felé.
– Úgyis az enyém leszel. – Szeme sötéten és határozottan
csillogott. – Az enyém leszel, ha pokolra jutok is érte, és a
pokol tüzében égek a világ végezetéig. És akkor majd meg-
tudod, hogy ami köztünk van, annak nagyon is komoly a je-
lentősége.
– Nem, uram, nem leszek – jelentette ki Erzsébet, sokkal
nagyobb határozottsággal, mint amit érzései diktáltak.
– Majd meglátjuk, szép kicsi hercegnőm – vágott vissza
az admirális, útjára engedve. – Ki is volt az, aki azt mondta,
hogy élete végéig szűz akar maradni? Szerintem az illető már
nem így gondolja…

260
 – Ó, uram, gyűlöletes, amit beszél! – jegyezte meg élesen,
majd visszafutott a házba. Útközben még hallotta a férfi gú-
nyos nevetését.

A királyné fentről, egy emeleti ablakból bámult lefelé,

dobogó szívvel. A magasból végigkövette az egész jelenetet,
figyelve férjét és mostohalányát, mint apró bábukat, akik
először összeborulnak, majd szétválnak, majd megint össze,
a vágyódás gesztusaival az egyik, a belső vívódáséival a má-
sik oldalon. Aztán a lány szemmel láthatóan elmenekült.
Katalin leroskadt az ágyára. Gyanú ugyan eddig is volt
benne, de a házastársi bizalom jegyében mindeddig elfojtotta
magában. Mrs. Astleyben is volt, ám az ő gyanúját, alapta-
lannak nevezve, éppen ő igyekezett eloszlatni. Az Úr bocsás-
sa meg a botorságát! Most már tudja, miről van szó.
A tudás sziklaként nehezedett a lelkére, szétzúzva min-
dent, ami értékes az életében. Sírni akart, üvölteni, de azt
vette észre, hogy rémisztő tehetetlenség lett rajta úrrá, a fejét
is alig tudja fölemelni. Mit tegyen? Mit is tehet egyáltalán?
Mihez vegye a bátorságot?
Az évek hosszú során kialakított szokás, miszerint mások
érdekét mindig a magáé elé helyezte, ezúttal is a segítségére
sietett. Egyértelmű, hogy mi a kötelessége. Meg kell védenie
a gondjaira bízott királyi gyermeket.
Beszélnie kell a férjével.
Tom beviharzott, köpenyét és kalapját egy padra hajítva.
Észrevette a feleségét, aki szokatlanul csöndesen üldögélt az
ágyon. Viselkedése megriasztotta.
– Jól érzed magad, Kate? – kérdezte aggódva.
– Testileg tökéletesen, azt hiszem – felelte lassan. Szo-
morkásan állt fel, szemrehányó pillantások kíséretében. –
Lelkileg már egyáltalán nem vagyok ebben oly biztos. Miről
tárgyaltatok a kertben Erzsébet úrhölggyel?

261
 – Erzsébet úrhölggyel? – ismételte Tom, az időhúzásra
játszva, hogy közben kieszelhessen valami hihető magyará-
zatot. Katalin feszülten figyelte a tekintetét. – Nos, édesem –
kezdte, leülve felesége mellé és megfogva a kezét –, nincs
szükség arra, hogy felizgasd magad. Mikor összetalálkoztam
Erzsébet úrhölggyel, nagyon szomorú lelkiállapotban talál-
tam, és arra kértem, avasson be a gondjaiba. Ennyi az egész.
Talán helytelennek tartod, hogy felajánlottam atyai vigaszo-
mat?
Katalin teste elernyedt a megkönnyebbüléstől. Szabad-e
hinnie a férjének? Rettenetesen szeretett volna. Talán súlyo-
san félreismerte, mikor hűtlenségnek gondolta azt, ami netán
csak kedves gesztus volt? Végül is férje valóban felettébb
hajlamos a testi érintésre.
– És miért volt olyan lehangolt? – kérdezte. – Tegnap este
még igen jókedvűnek tűnt.
– Férfi van a dologban, attól félek – közölte az admirális,
amit gyorsan kiötlött.
– Férfi? Ki az a férfi, aki erre vetemedett? – kiáltotta Ka-
talin dühödten.
– Sajnos nem tudom, mert nem mondta meg – felelte
Tom. – De én láttam őt. Láttam őket együtt.
– Mikor? – követelőzött Katalin. Mélységesen meg volt
rendülve.
– Ismered azt a kis ablakot, amely a hosszú galériára néz?
Onnan láttam meg őket. Ölelkeztek. A lány karja a férfi nya-
ka köré fonódott, attól tartok.
– Ölelkeztek? És nem is mondtad nekem? – A királyné
megrémült. – Tom, ez a lány az én gondjaimra van bízva.
– Igen, Kate, de akkor még nem tudtam, hogy Erzsébet
az. Rögtön gondoltam, hogy akár ő is lehet, de nem láttam az
arcát, csak a vörös haját meg a sötét köpenyét. Akkor
eszembe jutott az a vörös hajú teremtés a szobalányaid kö-

262
zül, és feltételeztem, hogy ő az. De most Erzsébet bevallotta,
hogy valóban ő volt.
Ilyet csak nem talál ki, vélekedett Katalin. Ekkora orcát-
lanságra nem vetemedne. Ahhoz túl komoly ez az ügy.
– Ez borzasztó. És az ölelkezésen kívül másról is van szó?
– tudakolta Katalin.
– Nem, nem, e tekintetben megnyugtatott. Valójában az
úriember kilépett a kapcsolatukból. Ezért volt Erzsébet olyan
szomorú.
– Hívatnom kell Mrs. Astleyt – szólt a királyné, és felállt.

A nevelőnő arca döbbenetről árulkodott. – Hitemre, fo-

galmam sem volt erről – mondta szomorúan.
– Úgy tűnik, egyikünk sem volt igazán éber – szólt Kata-
lin. – De hogy idáig fajultak a dolgok! Remélem, a lány iga-
zat mondott, és valóban érintetlenül került ki ebből a kaland-
ból.
– Azonnal beszélek vele, Madam.
– Kérem is erre. És kérem, közölje vele, hogy el kell árul-
nia ennek a hallatlan gazfickónak a nevét.
– Sose aggódjék, Madam, kihúzom belőle! – Kat szinte
magánkívül volt. – De mégis, ki lehetett? Nem jön férfi e ház
közelébe, a szolgálókat leszámítva. De odáig csak nem süly-
lyedt! Egyedül Grindal mester maradt, aki azonban egy ki-
száradt vénember, ha férfi volt egyáltalán valaha is. Elkép-
zelhetetlen, hogy egy árva kéjes gondolat is megfordulna a
fejében.
– Akkor is férfi – jegyezte meg a királyné mogorván –,
tehát őt sem zárhatjuk ki. De valószínűtlen, ezzel egyetértek.
– Hadd beszéljek Erzsébettel, Madam! Máris megyek és
megkeresem.
Miután elment, Katalin egyedül maradt a fejében kavargó
gondolatokkal. Bármi is történt odalent a kertben, ez nem

263
sok jót jelent egyikük számára sem. Ha Erzsébet tagadja a
titokzatos udvarló létét, és valami tényleg történt közte és
Tom között… ez esetben, ha megtudja, hogy Katalin tudo-
mást szerzett a dologról, mélységesen le lesz sújtva. Rá fog
ébredni, túl későn, hogy a dolog nem folytatható.
Ami azt illeti, Katalin nem tudta, melyik lehetőségtől bor-
zad jobban: a gondolattól, hogy Erzsébet kompromittálódott
udvartartásának valamelyik tagjával, ennek minden fenyege-
tő következményével, vagy attól, hogy Tom netán hazudott
neki, hogy leplezze saját bűnös szenvedélyét a lány iránt.

– Hölgyem – szólt Kat a tanulószoba ajtajából. Erzsébet

és tanára felnéztek a könyveikből. Grindal nem értette, miért
néz rá ilyen furcsán a nevelőnő.
– Bocsásson meg, Grindal uram, de nélkülözni tudná Er-
zsébet úrhölgyet egy percre?
– Természetesen, Mrs. Astley – válaszolt Grindal. Remél-
te, hogy felvilágosítják, miről van szó. Csalatkoznia kellett.
Erzsébet zavartan állt fel, és követte Katet a hálószobájá-
ba. Valami baj van? Kat a legritkább esetben szakította félbe
a tanóráit, Erzsébet igazából nem is emlékezett hasonló eset-
re. Ekkor eszébe jutott a kerti jelenet az admirálissal, és a
szíve kalapálni kezdett. Megtudták!
Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Kat hidegen nézett
rá.
– Most találkoztam a királynéval. Közölt velem valamit,
ami mélységesen megrázott.
Erzsébet igyekezett észrevétlenül felsóhajtani. Ez még
rosszabbnak ígérkezik, mint amire számított.
– Mit mondott? – kérdezte, ártatlan tekintetet erőltetve
magára.
– Hogy az admirálist arról tájékoztattad, találkáid voltak
egy férfival.

264
 – Nekem? Találkáim? – Erzsébet el volt képedve. – Soha
nem mondtam még csak hasonlót sem neki. –Lerítt róla az
őszinte meghökkenés.
– A királyné szerint láttak valakivel a galérián ölelkezni.
Illetve maga az admirális látott meg.
Erzsébet elméjében felgyúlt a világosság szikrája.
– Tagadom, mert ez nem igaz – jelentette ki szenvedélye-
sen. – És a vád szerint mikor beszéltem e férfiról az admirá-
lisnak?
– A királyné szerint ma reggel, a kertben. Az ablakból lá-
tott téged az admirálissal beszélgetni, aki utóbb arról számolt
be, hogy nagyon feldúlt voltál, mert az illető férfi megszűnt
érdeklődni irántad.
– Értem már – szólt Erzsébet. Igen, értette, az egész ösz-
szeállt. Veszett düh dúlt benne az admirális iránt, aki bajba
sodorta. Ráadásul azért okozott neki gyötrelmeket, hogy a
saját bőrét mentse. Ilyen gyávaságot! Ilyen érzéketlenséget!
Ez több, mint amit el lehetne viselni. Keserű könnyekben
tört ki.
– Erzsébet, légy hozzám őszinte! – kérte Kat. – Volt ilyen
férfi, vagy nem volt?
– Nem volt – zokogott a lány. – Soha.
– De találkoztál a kertben az admirálissal?
– Igen. Szembetalálkoztunk, mikor a kertben sétáltam.
Részemről nem volt szándékos a találkozás.
Szipogott, és a kendőjét kereste a zsebében. Most Katen
volt a megvilágosodás sora.
– És jól gondolom, hogy a veled szemben tanúsított visel-
kedése nem éppen a gondoskodó gyámé volt? – kérdezte ta-
pintatosan.
– Magához szorított. Megpróbáltam kivédeni, de nagyon
rámenős volt. Azt mondta, szerelmes belém. – Az egész tör-
ténetet elmesélte, fel-feltörő zokogással tarkítva. Kat növek-
vő felindultsággal hallgatta, igyekezve úrrá lenni a helyzeten.
265
 – Úgy érzem – monda nagy sokára, mikor Erzsébet köny-
nyes hallgatásba merült –, hogy a királyné ismeri az igazsá-
got, és ő maga találta ki ezt a titkos szeretőről szóló mesét,
azért, hogy én tartsam rajta a szemem sokkal éberebben az
admirálison.
– Azt gondolod, a királyné találta ki? Hát nem az admirá-
lis? – kérdezte Erzsébet döbbenten. Jó lenne ezt hinni.
– Igen. Ahogy végiggondolom, nem is hiszem, hogy egy-
általán beszéltek erről. Talán megijedt, mert fültanúja lett va-
laminek, aminek nem szeretett volna.
– Mit fogsz mondani neki? Ha közlöd vele, hogy semmi-
féle férfiról nincs szó, akkor megsejtheti az igazságot, és et-
től nagyon megbántódhat.
– Azt fogom mondani, hogy tévesen ítélted meg a helyze-
tet. Azt hitted, persze tévesen, hogy az admirális közeledni
szándékozik hozzád, és azért találtad ki a mesét, hogy elté-
rítsd vélt szándékától. Ez persze nagyon gyenge magyarázat,
de nem gyengébb, mint a másik, az a képtelen mese a rejté-
lyes férfiról. Azt fogom mondani, hogy mélységesen szé-
gyelled magad, és bocsánatért esedezel, amiért félreismerted
az admirálist.
– Rendben van – szólt Erzsébet. – Ha ez óvja meg a ki-
rálynét a sérelemtől, akkor legyen így.
*
– Nézz csak rám, Erzsébet! – szólt Katalin. Erzsébet rá-
emelte a tekintetét. – Igaz, amit Mrs. Astley mondott nekem?
– Igen, Madam – felelte Erzsébet halk hangon. –
Sajnálom, hogy ennyire tévesen ítéltem meg az admirális úr
szándékait. Esküszöm, hogy szó sincs semmiféle férfiról.
Kérdezze meg az engem szolgáló asszonyokat, igazat mon-
dok-e: lehetőségem sem lett volna ilyen enyelgésre, hisz alig
vagyok egyedül, és mindent látnak, amit teszek. Kizárólag a
következő férfiakkal vagyok kapcsolatban: a szolgálókkal,
Grindal mesterrel és az admirális úrral.

266
 Katalin még mindig nem volt meggyőzve. A magyarázat
túlzottan kimódoltnak hangzott, és alkalmatlan volt gyanúja
eloszlatására. A benne lakozó félelem miatt nem akarta to-
vább feszegetni a dolgot.
– Attól tartok, megsértettem kegyelmedet és az admirá-
list… – kezdte Erzsébet, de a királyné félbeszakította, igye-
kezve méltányos lenni.
– Nincs miért félned sem tőlem, sem a férjemtől. Minden
meg van bocsátva, és el van felejtve. És jó híreim vannak
számodra: az udvarnál fogod tölteni a karácsonyt. Fivéred, a
király így rendelkezett.
Erzsébet feszült vonásai fölengedtek, helyüket egy meg-
könnyebbült mosolynak adva át. Örült, hogy már nem kell
színlelnie.
– Ez valóban csodás hír, Madam! Kegyelmedék is ott
lesznek?
– Sajnos nem – válaszolt Katalin kimérten. – Miután a ré-
gens felesége kisajátította a jog szerint engem illető ékszere-
ket, és sértő szavakat használt velem kapcsolatban, megfo-
gadtam, hogy többé nem látogatok oda. De ne félj, jól fo-
gunk szórakozni Chelsea-ben. És Mária nővéred veled tart
majd.
– Boldog vagyok, hogy ezt hallom. Atyánk halála óta nem
is láttam őt. És az öcsémet sem. – Szünetet tartott, és ránézett
a mostohaanyjára. – Tényleg megbocsátott nekem, Madam,
ugye? – kérdezte. Nem tudná élvezni az udvarba látogatást,
ha közben ott lebegne fölötte Katalin haragjának viharfelhő-
je.
– Megbocsátottam – mosolygott a királyné mereven.
Mikor Erzsébet távozott, Katalin, még mindig feldúlt ál-
lapotban, ismét hívatta Mrs. Astleyt.
– Minden meg van bocsátva – közölte a királyné –, de…
jaj, istenem, biztos képtelenségeket beszélek… befészkelte
magát az agyamba egy ostoba gondolat, hogy a férjem talán
267
nem egészen ártatlan ebben az ügyben. Lévén a férfiak csak
férfiak, tudja… – Zavarba jött és elhallgatott.
Kat egy szót sem szólt. Katalin azon kezdett tűnődni, nem
tud-e többet a nevelőnő annál, mint amennyit elárul.
– Ez nem mehet így tovább – folytatta. – Tudom, hogy
buta képzelődés az egész, és nincs semmi okom az aggoda-
lomra. De Erzsébet az én gondjaimra van bízva, Mrs. Astley,
és vigyáznom kell rá. Arra kérem, nagyon figyeljen rá, és
mint eddig is, legyen éber, ha Erzsébet úrhölgy és az admirá-
lis találkoznak. – Kényszeredetten mosolygott. – Tudja, mi-
lyen a férjem, nagyon szeret ártalmatlanul flörtölgetni, mint
minden férfi. Remélem, nem érti félre, amit mondok.
– Természetesen, Madam – szólt Kat, már-már élvezetét
lelve a királyné zavarodottságában. – Nagyon éber leszek,
számíthat rám.

Hampton Court éppen olyan lenyűgöző és zsibongó volt,

mint mindig, de Erzsébet kiábrándultan állapította meg, hogy
az udvar hangulata Henrik király halála óta drámaian meg-
változott. Kopottabbnak, rendezetlenebbnek tűnt, legalábbis
a lovászfiú pecsétes libériája vagy éppen a palotaudvarban
csellengő, az ebéd maradványait rágcsáló konyhai felszolgá-
lók viselkedése után ítélve. És feltűnő volt, mennyire kikop-
tak az udvarból a hölgyek, mindenütt csak urakat látott, mé-
lyen az államügyekbe merülve.
A kapunál, a díszlépcső lábánál a régens üdvözölte- –
öregebbnek, komorabbnak és sokkal kevésbé tűnt jóvágású-
nak, mint öccse. Erzsébet arra gondolt, a hivatalával együtt
járó felelősség terhe túlságosan nyomaszthatja. Az admirális
vonzerejét is teljes mértékben nélkülözte. Meghajlás helyett
egy pillanatot sem mulasztott el, hogy kioktassa a lányt az
udvari protokollról, melyre őfelsége különös hangsúlyt fek-
tet. Nem is tudta, hogy fogja ezt mind fejben tartani.

268
 De aztán eszébe jutott, és ezzel el is múlt minden izgalma:
hogy mégiscsak ő a király nővére, és második a trónutódlási
sorban. Ne ijesztgessék már ezekkel az újsütetű ceremóniák-
kal! A kis öccsét fogja üdvözölni, akinek ő az édes,
Temperantia becenévre hallgató nővére.
Somerset átvezette őt a fényűző nagycsarnokon, ahol a
szolgahadak a vacsoraasztalok felállításával foglalatoskod-
tak, el egészen egy apró szobáig, ahol vidáman pattogott a
tűz, és az asztalon frissítők vártak rá. Egyszer, nagyon régen
már járt ebben a helyiségben, emlékezett vissza, mikor atyját
látogatta meg az udvarnál. Apródok léptek elő, hogy átve-
gyék úti köpenyét, Kat és a többi asszony pedig sürögtek-
forogtak körülötte, a szoknyáját igazgatva, szétterítve hosszú
uszályát és kiegyengetve francia főkötőjét.
Íme, el is készült. A herceg várt rá, hogy bekísérje a nagy
várószobába, amely hemzsegett az udvaroncoktól és kérel-
mezőktől. Testőrök és nyugalmazott katonák álltak sorfalat.
A tömeg utat engedett a díszes társaságnak, hogy átvonul-
hasson a szobán a következő ajtó felé, mely – erre jól emlé-
kezett – a fogadóteremre nyílik.
– Őfelsége a magánszobájában tartózkodik – magyarázta
Somerset. – Vacsorára hívja kegyelmedet.
– Alig várom, hogy lássam őfelségét – közölte Erzsébet. –
Megtiszteltetés, hogy a társaságában étkezhetem.

Magán érezte az elegáns urak irigy pillantásait, mikor át-

vonult a fogadótermen is, hogy belépjen a királyi magánlak-
osztály belső szentélyébe. Ekkor hirtelen megtorpant.
A király a trónján ült, étkektől roskadozó asztal mögött,
mely az emelvényen volt felállítva. Feje fölött a baldachinon
Anglia királyi címere, csillogó aranyfonalakból kihímezve.
Az asztal mellett, a baldachin alatt, ott ült Mária úrhölgy is.
Kegyesen mosolygott, amint Erzsébet belépett.

269
 Edward szenvtelenül nézett Erzsébetre. A lány az előzetes
utasításoknak megfelelően fél térdre ereszkedett, és meghaj-
totta a fejét, majd felállás következett, három lépés előre, is-
mét fél térdre ereszkedés, meghajlás. Ezt a szertartásos bóko-
lást háromszor kellett megismételni, mire odaállhatott az
emelvény elé, azon tűnődve, mi történt, hogy így eltávolod-
tak egymástól az öccsével.
– Isten hozott, drága nővérem – kezdte Edward magas,
gőgös hangján. – Kérlek, ülj le! – Mutatott egy helyet a bal-
dachin alatt, átellenben Máriával. Szék nem volt, csak egy
pad, párnával.
Erzsébet felvonta a szemöldökét. A dolgok tényleg meg-
változtak atyja halála óta. Henrik udvara sosem volt ennyire
szertartásos, és a király kiemelt vendégeit sem alázták így
meg. Az volt a benyomása, mintha Edward külön hangsú-
lyozni szeretné nővérei törvénytelen státusát. Erzsébet ennek
ellenére mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja a
megaláztatást. Azon tűnődött, nem a régens műve-e ez az
egész, csak hogy véletlenül se felejtse el, ki is tartja kezében
a hatalmat. Aztán minden méltóságát összeszedve helyet
foglalt.
– Remélem, jól szolgál az egészséged, Temperantiám –
tudakolta Edward.
– Soha jobban, felség.
– Örülök, hogy ilyen jól nézel ki – szólt Mária, majdnem
üvöltve, hogy hangja az asztal túlsó végén is hallatsszék.
– Én is örülök, hogy viszontláthatlak, nővérem, ennyi idő
után – viszonozta Erzsébet a kedvességet, szívélyesen moso-
lyogva. – Hogy vagy mostanában?
– Őszintén szólva nem valami jól – sóhajtott Mária. – Na-
gyon sokat betegeskedtem, ami a téli hónapokban még kel-
lemetlenebb. – Szegény Mária! Erzsébet már észrevette,
mennyit öregedett legutóbbi találkozásuk óta. Hát persze,
Mária most már harminc felett jár, úgyhogy sápadtsága rész-

270
ben ennek tudható be, de Katalin királyné elmondta Erzsé-
betnek, milyen sokféle betegségben szenved Mária, és kínok
kínját éli át, mikor havibaja van.
– Imádkoztam a Szent Szűzhöz, hogy járjon közben az
érdekemben – szólalt meg újra Mária, kissé kihívóan pillant-
va a királyra.
Edward összeráncolta szemöldökét, és pontosan úgy né-
zett rá, mind hajdanán az apja, mikor rosszkedvű volt.
– Csodálom, hogy ilyen pápista képtelenségekre fecsérled
az időd, nővérem – szólt helytelenítően.
– Sire, a vallás kérdését egyébként is szóba akartam hozni
– szólt Mária.
Edward megmerevedett. Száját dacosan összeszorította.
– Atyánk, Isten nyugosztalja, békében és nyugalomban
hagyta itt ezt az országot – folytatta Mária rendületlenül –,
most pedig attól félek, a régens és kormányzata mindent
megtesznek azért, hogy eretnekséget és zűrzavart szítsanak
ennek az újfajta protestáns vallási gyakorlatnak a bevezeté-
sével. Úgy hallom, az istentiszteletek már angolul folynak a
latin helyett, hogy vége a szentkép- és ereklyekultusznak,
hogy az eretnekséget sújtó törvényeket hatályon kívül he-
lyezték, és az a döbbenetes szóbeszéd is szárnyra kelt, hogy
magát a szentmisét is eltörlik. Sire, kötelességemnek érzem,
hogy tiltakozzam. Ezeknek a dolgoknak nem szabadna meg-
történniük.
Edward fagyos szemmel nézett rá.
– Meg vagyok döbbenve az aggodalmaid miatt, nővérem.
Az én akaratomból fakadnak ezek a változások, és alattvaló-
im többsége, a hű alattvalók egyetértenek velem.
– Sire – kiáltott Mária szenvedélyesen –, minden tisztele-
tem mellett, te még azért gyermek vagy, és egy gyermek al-
kalmatlan arra, hogy vallási kérdésekben megfontolt dönté-
seket hozzon. Hallgass azokra, akik idősebbek és bölcsebbek
nálad, nagyon kérlek! Mi lesz velünk, akik évek óta hűséges
271
hívei vagyunk az Igaz Hitnek, és lelkiismeretünk követeli
meg a szentmisén való részvételt? A katolikus hit azóta ér-
vényes, hogy a mi Urunk személyesen látogatott a földre, és
az Ő hatalmán alapul. Ki vagy te, hogy el merészeled töröl-
ni?
Túl messzire ment. Az ifjú király tekintete jéghideggé fa-
gyott.
– Ne kérdőjelezd meg a hatalmamat! – parancsolta. – Az
felségárulás lenne. Figyelmeztetlek, nővérem. Nem akarlak
kínozni. Egyedül te kapsz engedélyt arra, hogy békében gya-
korold saját vallásodat, de te sem kérdőjelezheted meg tör-
vényerejű rendelkezéseimet. Ne kövess el több hibát! Eltö-
kélt vagyok abban, hogy leszámolok a pápista tanokkal.
Miután Mária fejet hajtott, és visszafogta magát a további
okvetetlenkedéstől, kényelmetlen csend állt be. Erzsébet arra
gondolt, bár öccse és nővére egy kicsit kevésbé lennének
hajthatatlanok. Miért nem fogadják el, hogy ki-ki a maga
módján gyakorolhatja a vallást? És pont! Mire megy ki ez a
dolog, hogy mindenki a másik üdvösségével van elfoglalva?
Soha nem fogják meggyőzni egymást…
Edward szigorúan nézett Erzsébetre.
– És te, drága nővérem, melyik oldalon állsz a vallás kér-
désében? – tudakolta.
– Isten szavát és a király parancsát követem – felelte alá-
zatosan, de őszintén.
Edward elégedetten bólintott. De Erzsébet, látva Mária
őszinte rémületét, a tányérjára nézett, és átszúrt egy szelet
marhahúst a villájával. Ideje lenne témát váltani.
– Lesznek mulatságok az ünnepek alatt, Sire? –kérdezte a
fivérét.
Lettek, de csalódást okoztak. Volt egy álarcos előadás,
melyben a pápa – Mária alig leplezett elképedésére – mint
züllött gazember szerepelt, és volt egy szerény akrobatamu-
tatvány is. Egyébként az udvaroncok mértéktelen evés-
272
ivással és szerencsejátékkal szórakoztatták magukat, az ifjú
király pedig csak ült magas trónusán, és nézte őket.
Erzsébet azon kapta magát, hogy haza szeretne menni.
– Mi történt az udvarral? – kérdezte Máriától, mikor egyik
este végigsétáltak a hosszú galérián. Erzsébet épp most sza-
badította ki magát egy ittas báró szerelmes öleléséből, aki túl
részeg volt ahhoz, hogy felismerje. – Valami fegyelmezet-
lenség ütötte fel a fejét, ami atyánk életében nem volt
ellemző. A mulatságok pedig hitványak voltak.
– Valóban – dünnyögte Mária, borzongással emlékezve
vissza az apácákkal ugrabugráló pápa szentségtörő ábrázolá-
sára. – Nincs királyné, ennélfogva nincsenek nők, akik ked-
véért a férfiak megzaboláznák a féktelenségüket. És nincs
pénz. A Franciaország ellen viselt háború kiürítette a kincstá-
rat. Csőd közeli helyzetben az ország!
– Őszintén szólva alig várom, hogy hazatérhessek – is-
merte be Erzsébet. – Én, aki mindig azután sóvárogtam,
hogy az udvarnál élhessek!
– Nem is annyira az udvar állapota aggaszt, hanem az a
sok veszélyes képtelenség, amivel szegény öcsénk agyát
megfertőzték – morogta Mária. – Kérlek, húgom, nézz a lel-
kedbe! Ne hagyd, hogy ezek az eretnekek megingassanak!
Erzsébet illedelmesen fejet hajtott, de nem fejtette ki a vé-
leményét. Nem akarta nővérét megsérteni.
– Köszönöm a törődésedet, Mária. Sose félj, az Úr szavát
fogom követni.
Mária tekintete hűvösebbé vált.
– Nem tudom, húgom, miként értelmezed az Úr szavát –
vágott vissza.
– Jézus Krisztust követem, és minden jó kereszténynek
így kellene tennie – mondta Erzsébet higgadtan. Mária bosz-
szankodva nézett rá.

273
 – Mint alkalmam volt a múltban is megfigyelni, igen okos
vagy – felelte csípősen. – Ügyesen színlelsz. De az Úr meg-
ismeri az igaz szívet. Őt nem lehet átejteni.
Megálltak Mária szobájának ajtaja előtt. Mária kinyitotta,
és szó nélkül eltűnt a szoba sötétjében.
– Jó éjt, nővérem – köszönt el Erzsébet az üres levegőtől.

274
 13

1548
Erzsébet megkönnyebbülten tért vissza Chelsea-be, és in-
tegetett üdvözlésére siető mostohaanyjának, ám miután le-
szállt a hintóról a hóborította talajra, komorságot vett észre a
királyné arcán.
– Szomorú hírem van – szólt Katalin, miután megölelte és
megcsókolta mostohalányát. – Grindal meghalt. Mint min-
dig, most is nővérénél töltötte a karácsonyt, ám pestisjárvány
dúlt azon a vidéken. Elkapta, és órákon belül meghalt.
A szelíd, kedves tanár, ez a derék, tanult ember… nincs
többé. Megtért őseihez, minden előzetes figyelmeztetés nél-
kül. Erzsébet érezte, hogy kicsordulnak könnyei.
– Mélységesen sajnálom – mondta halkan.
– Gyere csak be! – szólt a királyné barátságosan. – Fel
kell melegednünk. Az admirális számít ránk a magánszobá-
ban. Mondta, mennyire várja, hogy láthasson. Hogy van
őfelsége?
A királyné és az admirális nagyon nyájasak voltak hozzá.
Leültették a tűz mellé, gőzölgő hippokrasszal és ostyával kí-
nálták. Erzsébetet ismét levette a lábáról az admirális elbűvö-
lő vonzereje, de mostani fájdalmában függetlenedni tudott az
érzéstől, különben is, a férfi éppen az odaadó férj szerepét
játszotta. Csak a szegény Grindalra tudott gondolni, akit sose
láthat többé.
Vajon ki fogja ezután tanítani, tűnődött elalvás előtt.
– Erzsébet úrhölgy, levél érkezett számodra – szólt Kat,
életvidáman lépve a hálószobába, ahol növendéke néhány

275
napja betegeskedett. Erzsébet feltápászkodott a párnáiról,
maga mellé tette a könyvét, és feltörte a pecsétet.
– Ascham mestertől érkezett! – kiáltotta, és máris elindult
a gyógyulás útján. – Meg kíván látogatni engem. Ezt a leve-
let két napja írta. Kat, bármikor itt lehet!
Nevelőnője tiltakozásával dacolva kiugrott az ágyból, né-
hány pillanatig imbolygott, majd turkálni kezdett a ládájá-
ban, ruhákat keresve.
– Ladym, lassan a testtel! – kiáltott Kat.
– Jól vagyok, meggyógyultam. Megtennéd, hogy megke-
resed a zöld ruhámat? A szőrméset.
Ahogy megjósolta, Ascham még aznap meg is érkezett, és
Erzsébet kitárt karral üdvözölte.
– A királyné és az admirális pillanatnyilag Londonban tar-
tózkodnak, így vendéglátójaként engem kell elfogadnia –
közölte derűsen a férfival.
– Ennél nagyobb megtiszteltetést hirtelenjében nem is tu-
dok elképzelni – felelt szívélyesen a férfi meghitt yorkshire-i
akcentusban.
Letelepedtek a téli szalonban, a kályhában lobogott a tűz,
Kat pedig bort hozott. Megvitatták Ascham nemrég megje-
lent könyvét az íjászatról, majd rátértek Erzsébet tanulmá-
nyaira.
– De elég belőlem! – szólt a lány egy idő után. –Hát még-
sem azért jött, hogy szegényes tanulmányaimról beszélges-
sünk, Ascham mester. Mi szél hozta Chelsea-be?
A tudós viharvert arcán szomorkás mosoly jelent meg.
– Úgy hallottam, tanár nélkül maradt, hölgyem, és azért
jöttem, hogy felajánljam szerény szolgálataimat.
Erzsébet el volt ragadtatva.
– A legnagyobb örömömre szolgálna – jelentette ki.
– Megtiszteltetés volna, ha olyasvalakit taníthatnék, aki
ily hírnevet szerzett tanulmányi eredményeivel – mondta

276
Ascham. Erzsébet tudta, milyen őszinte ember, ez tehát biz-
tosan nem puszta hízelgés.
– Számomra is megtiszteltetés volna, ha ilyen kiváló taná-
rom lehetne – felelte –, és meggyőződésem, hogy a királyné
is jóvá fogja hagyni. Még ma írok neki, és közlöm vele, hogy
Ascham mestert szeretném tanáromnak, senki mást.
– Természetesen, hisz alá kell vetnie magát gyámja dön-
tésének – ismerte el Ascham.
– Minden szándékom, hogy alávessem magam, feltéve,
hogy egyetért a választásommal – válaszolt nevetve Erzsé-
bet. – Ha szükséges, elmegyek Londonba, és rábeszélem.
Ascham mester, ugye fogja magát, visszamegy Cambridge-
be az egyetemre, és engedélyt kér, hogy a királyné udvarta-
rásába léphessen?
– Ennyire biztos a sikerében, hölgyem? – kérdezte
Ascham elbűvölve.
– Kétségtelenül.
*
– Nem lesz ez kicsit sok? – kérdezte Kat, meglátva a tanu-
lószoba asztalán felhalmozott könyveket. Roger Ascham
mosolygott.
– Egyáltalán nem, asszonyom. Csak éppen egy jó időre el
leszünk látva. Majd meglátja, hogy nem vagyok a magolás
híve. Ha túl sok bort töltök egy kehelybe, a nagy része kiöm-
lik.
Kat elégedetten bólintott.
A tanulás Ascham mesterrel csupa öröm volt. Erzsébet
boldogan fedezte föl, hogy tanárának Cicero a kedvenc latin
szerzője. Imádta olvasni azokat a leveleket, melyeket
Ascham a legkülönfélébb európai értelmiségiektől kapott,
akikkel levelezésben állt. Boldog volt, ha dicséretben része-
sült latin- és görögtudásáért és a klasszikus szerzők kiváló
ismeretéért.

277
 – Kegyed többet olvas görögül egy nap alatt, mint a leg-
több egyházi tudós egy hét alatt!
A reggeleket Szophoklész és Iszokratész társaságában töl-
tötték, délután Líviusszal és Ciceróval küzdöttek meg, vagy
éppen teológiai értekezéseket olvastak. Mikor a tanórák vé-
get értek, tanár és diák gyakran közösen hódolt a lovagló- és
vadászszenvedélynek, a palota körüli mezőkön vágtázva
napsütésben, esőben, de akár hóban is. Esténként Erzsébet
gyakorolt a lanton vagy a virginálon – Parr Katalin megaján-
dékozta egy gyönyörűen megmunkált hangszerrel, mely va-
laha Boleyn Annáé volt: rajta Anna emblémája, a fehér só-
lyom. Erzsébet legnagyobb becsben tartott tárgyai közé tar-
tozott, édesanyja portréjával együtt, mely immár nyíltan lóg-
hatott hálószobája falán, valamint az anyja nevének kezdőbe-
tűjét formázó medállal, melyet ékszeres ládikájában őrzött.
Erzsébetnek hamar feltűnt, hogy Ascham mester mintha
állandóan a ruháit vizslatná.
– Mi a baj, uram? – kérdezte egy napon, mikor észrevette
tanára enyhe szemöldökráncolását, ahogy szemügyre veszi a
lány rózsaszínű selyemruháját és drága aranyláncát. Utóbbi a
királyné ajándéka.
– Beszélhetek őszintén, hölgyem?
– Hogyne!
– Hithű protestáns leányok általában kevésbé hivalkodóan
öltöznek.
Erzsébet maga is szemügyre vette a ruháját. Hirtelen szer-
felett túlzónak tűnt az ezüst alsó ujjakkal, az ékszerezett öv-
vel és a nyaka körül hordott gyöngysorral. És az öt gyűrű
vékony ujjain… Hirtelen zavarba jött. Eszébe jutott, hogy a
jámbor kis Jane Grey mindig fekete ruhát visel, és nem zsú-
folja magát agyon ékszerekkel, habár a családja meglehető-
sen gazdag. És Katalin királyné is – az utóbbi időben egysze-
rűbb ruhákat kezdett hordani, melyek persze drága kelméből
készültek, bár azért most is különleges ékszereket aggat ma-

278
gára. Vajon mit gondolhat Ascham mester róla, a továbbra is
rikítóan felcicomázott Erzsébetről? Nagyon sokat adott taná-
ra véleményére.
– Várjon csak! – szólt ösztönösen, majd felszaladt a háló-
szobájába. – Hol van a fekete bársonyruhám? – kérdezte a
döbbent Kattől.
– Miért, kis hölgyem, valaki meghalt? – kérdezte riadtan a
nevelőnő.
– Nem, csak Ascham mesternek köszönhetően józan belá-
tásra tértem. Az Úr szavát követő hölgyeknek egyszerűen és
mértékletesen kell öltözködniük. – Már tépte is le magáról
nyakláncát és gyűrűit.
Kat rázta a fejét. Tudta, hogy az ifjúság hajlamos minden-
féle szeszélyt és furcsa eszmét magáévá tenni. Nem érdemes
vitába szállni Erzsébettel, mikor ilyen határozott hangulatá-
ban van. Vagy támogatja a hóbortját, vagy oltári hisztéria
lesz a dologból. Kábultan vette le a szegről a fekete ruhát,
segített Erzsébetnek átöltözni és a hátulján összefűzni.
Mikor Erzsébet bevonult a tanulószobába, Ascham mester
hálásan üdvözölte a változást. Megzavarodott. Ebben a ko-
moly, de elegáns fekete ruhában, mély, díszítetlen, szögletes
kivágásával, a feszes pruszlikkal és bő szoknyarésszel, vala-
mint a vállára omló vörös hajjal Erzsébet maga az istenfélő
protestáns hajadon megtestesítője – és zavarba ejtően vonzó.
A lány észrevette, milyen odaadón bámulja a férfi.
– Most már elég istenesen nézek ki, Ascham mester?
– Az nem kifejezés, hölgyem. Az erény mintaképe!
– Igen – szólt a lány, némi bűntudattal gondolva arra, az
utóbbi időben miképp próbálták letéríteni az erény útjáról.
Márpedig erényes öltözéket csak erényes ember viselhet! Er-
re gondolt, mikor hozzátette: – Mostantól nemcsak abban
vagyok eltökélt, hogy mértéktartóan öltözködjem, hanem
abban is, hogy mértéktartó életet éljek, és legyőzzem az is-
tentelen érzelmek vagy vágyak kísértését.
279
 Nem is tudta, hogy hamarosan alkalma lesz próbára tenni
eltökéltségét.

– Nicsak, Erzsébet úrhölgy – szólt az admirális, mikor

összefutottak a lépcsőn –, ez aztán a mennyei látvány! –
Szemével végigpásztázott a félig fedetlen kebleken.
– Köszönöm, uram – válaszolt, fürdőzve a férfi leplezet-
len csodálatában, ugyanakkor szabadulni igyekezve. Tudta,
hogy nem szabad sokáig kettesben maradnia vele, nehogy
elárulja lelki felindulását. Hisz a szenvedély – nem lenne
szabad ilyet éreznie, győzködte önmagát – továbbra is eleve-
nen élt benne, táplálta a rajongás tárgyával való mindennapi
érintkezés, a férfi lefegyverző tekintete és bizsergető hangja.
A majdnem végzetes következményekkel járó kerti találko-
zás óta az admirális távolságot tartott, és felhagyott a reggeli
látogatásokkal. Mégis, az odaadó férj szerepének hiteles ala-
kítása ellenére, Erzsébet a lopva váltott pillantásokból ponto-
san tudta, hogy a férfi szíve továbbra is őérte lángol – és,
minden kegyes elhatározása dacára, az ő szíve is a férfiért.
Thomas szelíden megsimogatta a haját. A simogatás
sokkszerűen hatott az érzékeire. Azonnal megragadta a férfi
karját, és eltaszította magától.
A férfi csak sóvárogva bámulta, egy szót sem szólva – er-
re nem is volt szükség –, és Erzsébet tudta, véget kellene
vetnie ennek a helyzetnek, és mennie tovább a dolgára. De
képtelen volt erre. Csak állt ő is, földbe gyökerezett lábbal.
Túl sokáig.
Parr Katalin, aki éppen valami sürgős ügyben szaladt le
könnyű cipőjében a lépcsőn, beléjük ütközött, amint csak áll-
tak szótlanul, és bámulták egymást. Megjelenése hirtelen
megtörte a varázslatot.
– Szervusz, Kate – hebegett az admirális, összeszedve
magát.
– Minden rendben? – kérdezte a királyné élesen.

280
 – Igen, Madam – suttogta Erzsébet. Bókolt, és felszaladt a
lépcsőn.
– Persze hogy minden rendben – mondta Tom hasonló-
képpen.
Katalin hosszan és keményen nézett a férfira, majd ment a
dolgára.

Erzsébetnek kezdett feltűnni, hogy a királyné egyre ke-

vésbé mutatkozik szívélyesnek az irányában. Katalin nem
kereste a társaságát olyan gyakran, mint korábban, s mikor
együtt ültek az asztalnál, vagy mikor a királyné látogatást tett
a tanulószobában, hogy ellenőrizze Erzsébet tanulmányi elő-
rehaladását, udvarias volt, sőt kedves is, de mosolya nem
tűnt hitelesnek. Olyannak tűnt, mintha folyton-folyvást bi-
zalmatlanul vizslatná. Katalin ráadásul fáradtnak és elnyűtt-
nek látszott, életvidámsága egyre ritkábban mutatkozott meg.
Thomas Parry, Erzsébet számtartója, mikor egy márciusi
estén együtt üldögélt Kattel és Erzsébettel a téli szalonban –
lefekvés előtti italukat kortyolgatták –, legalábbis erről szá-
molt be. Erzsébet szerette ezt a kerek walesi emberkét: kicsit
sokat fontoskodott, de kedves volt, atyáskodó, és az ő lelkes
híve.
– Be kell vallanom, aggódom a királyné miatt – szólt
Parry. – Egyáltalán nem néz ki valami jól.
Erzsébet, aki az asztalnál ült, felnézett a könyvéből.
– Én is így vettem észre – szólt Kat.
– Zárkózottnak és szórakozottnak tűnik – folytatta a férfi
–, és ma reggel az istállóknál nagyon élesen beszélt az admi-
rálissal. Úgy látszik, valami okból igencsak megharagudott
rá.
Erzsébet el volt keseredve. Ki kell mondania, ami a szívét
nyomja. Ha nem mondhatja ki, belebolondul. Nem képes to-
vábbra is egyedül cipelni ezt a súlyt.

281
 – Azt hiszem, tudom, miért – szólalt meg. Ketten egyszer-
re néztek rá.
– Attól félek, azért, mert az admirális túlságosan szerel-
mes belém, méghozzá egy jó ideje – vallotta be –, és a ki-
rályné féltékeny ránk.
– Teringettét! – kiáltott Parry döbbenten.
– Honnan tudod ezt, Erzsébet? – kérdezte Kat, növendéke
szemébe nézve.
– Az admirális szerelmet vallott nekem. Aznap, a kertben.
Azt hiszem, a királyné tudja – felelt lángoló arccal.
– Szerelmet vallott? – visszhangozta Kat.
– Igen. Hitemre, Kat, semmivel, de semmivel nem biztat-
tam. És megszöktem tőle, amilyen gyorsan csak tudtam.
– Megérintett téged bármilyen módon?
– Megpróbálta egyszer vagy kétszer, de minden alkalom-
mal eltaszítottam magamtól – közölte Erzsébet, így volt.
Vagy nem egészen így?
– Akkor semmi kárhoztathatót nem tettél – szólt Kat
megkönnyebbülten.
„Ó, dehogyisnem – gondolta Erzsébet. – Kívántam őt.
Gondolatban vétkeztem vele… és talán istenigazából is fo-
gok, ha lehetőség lesz rá.” Ha őszinte akart lenni magához
jói tudta, hogy fennen hirdetett szüzességi fogadalma köny-
nyen elpárologhat a férfi elragadó vonzerejének hatására.
– Nahát, ez elképesztő – fűzte hozzá Parry. – Soha nem
képzeltem volna ilyet az admirálisról.
– Már régóta odavan Erzsébet úrhölgyért – mondta Kat. –
Henrik király halála után meg is kérte a kezét. A Tanács nem
hagyta jóvá, így helyette a királynét vette feleségül.
– És úgy véli, hogy a királyné tud férje kegyed iránti von-
zalmáról? – kérdezte Parry Erzsébettől.
– Attól félek – szólt bólogatva. – Örülnék, ha másként
lenne. De mit tehetnék?

282
 – Semmit, azt leszámítva, hogy megfontoltan viselkedsz,
és semmiféle módon nem bátorítod az admirálist – intette
Kat, aggódva, nehogy a helyzet kicsússzon az ellenőrzése
alól. Lehet, sőt tagadhatatlan, hogy az admirális igen vonzó
férfi, ám az ő felelőssége megvédeni Erzsébet úrhölgyet
minden bajtól. Az a kellemetlen érzés kerítette hatalmába,
hogy – korábbi gyengesége miatt – maga sem vétlen abban,
ami itt folyik.
– Semmi olyat nem tennék, amivel megbántanám a ki-
rálynét, vagy ártanék önmagamnak.

Az admirális az első hajnali fényre felkelt, és meglátogat-

ta előző nap megellett kutyáját. Odaígérte Erzsébetnek az
egyik kölyköt, méghozzá a legszebbet. Persze Katalin is
kaphatna egyet – hisz szerfelett ígéretes alomról van szó.
A levegő hideg volt, úgyhogy tüstént vissza is tért a ma-
gánlakosztályba, hogy kerítsen magának egy melegebb ze-
két. Eszébe jutott, hogy feleségére is vethetne egy pillantást,
hisz nincs igazán jól az utóbbi időben. Valami rejtélyes be-
tegségről beszélnek, amire minden nő felettébb hajlamos – a
maga részéről nem törte magát, hogy közelebbit is megtud-
jon róla. Bármi legyen is, pihenéssel és kiadós táplálkozással
ki lehet lábalni belőle, ebben biztos volt.
De mikor belépett a hálószobába, öklendező hangra lett
figyelmes. A hálóköntöst viselő Katalint egy tál fölé hajolva
találta.
– Szerelmem! – kiáltott riadtan. – Fogalmam sem volt… –
Megfogta neje rázkódó vállát, és hátrasimította nedves haj-
fürtjeit a homlokáról.
Miután a roham elmúlt, Katalin megtörölte száját egy tö-
rülközővel, és visszahanyatlott az ágyra. Tom leült mellé,
arcán komoly aggodalom tükröződött.
– Ez semmiség – monda halvány mosollyal a királyné. –
Jól vagyok.

283
 – Orvost kell hívnunk – erősködött a férfi.
– Dehogyis, Tom, nincs szükségem orvosra. Mint látod,
már egy hete minden reggel elfog a rosszullét, és nem jött
meg a havivérzésem. Tudnod kell, hogy ez mit jelent. Gyer-
meket várok.
– Ó, szerelmem! – kiáltott Tom, és megölelte feleségét. –
Ez a világ legcsodálatosabb híre! Egy gyermek – remélhető-
leg fiúörökös. El sem tudom hinni!
– Nyugodj meg, elhiheted! – fintorgott Katalin. –De hát
én is végtelenül boldog vagyok. Nem gondoltam, hogy ilyen
korban még áldott állapotba kerülhetek. Régóta imádkozom,
hogy anya lehessek, és most a Jóistennél meghallgatásra ta-
lált a fohászom.
– Valamint az enyém – tette hozzá Tom. – Én egy fiú-
gyermekért imádkoztam.
– Lehet, hogy lány lesz – emlékeztette Katalin.
– Akármilyen nemű, én leszek a világon a legbüszkébb
apa! Feltéve, hogy épségben megszülöd, és a baba egészsé-
ges lesz. Nagyon vigyáznunk kell rád. Pihenj, étkezz bősége-
sen, és ne nyomaszd magad semmivel!
– Látom már, nincs is szükségem bábára, ha a férjem így
gondoskodik rólam! – nevetett. Aztán elpárolgott a mosolya.
– Őszintén szólva félek egy kicsit. Harminchat éves vagyok,
és ez idős kor az első gyermek megszüléséhez.
– Sose félj, drágám, a legjobb bábákat és doktorokat fog-
juk felfogadni – ígérte Tom. – Azonnal közhírré teszem, és
írok minden barátunknak.
– Ahogy szeretnéd – nevetett Katalin, erőt véve a félelme-
in. – De van itt még valami. Valami, ami aggaszt.
– Mi az, szerelmem? – Tom alig várta, hogy megnyugtat-
hassa.
Katalin nyelt egyet.

284
 – Ugye minden rendben van közöttünk, Tom? Az utóbbi
időben aggódni kezdtem, nem kezdünk-e eltávolodni egy-
mástól.
– Képtelenség! – jelentette ki a férje. – Semmi távolodást
nem érzékelek. Ez csak egy állapotos nő képzelgése, afelől
kezeskedem.
– Persze – helyeselt Katalin, módfelett megkönnyebbülve.
Akkor csak képzelődött. Nincs semmi baj. Félelmei alapta-
lanok voltak. Nincs szerető férj, aki lelkesebben fogadná a
hírt, hogy apa lesz, mint Tom az imént.
– Csak pihenj itt. Megyek, és intézkedem a kihirdetésről.
– Majd derűsen tette hozzá: – Mi legyen a gyermek neve?
– Thomas, természetesen! – mosolygott kajánul Katalin. –
Vagy Katalin!

A rosszullétek változatlanul folytatódtak a következő hó-

napban, így a királyné minden reggel sokáig maradt ágyban,
hogy kiheverje a rohamokat.
Így az admirális szabadon garázdálkodhatott. A követ-
kezményekkel nem törődve mostanra annyira belehabarodott
a mostohalányába e kockáztatni mindig kész férfi, hogy –
miután majd elemésztette az epekedő vágyakozás, és nagyon
bízott saját vonzerejében és rábeszélő képességében – elhi-
tette magával, megszerezheti vágyai tárgyát anélkül, hogy
ráfizetne.
Így történt, hogy egy kora tavaszi napon, nem sokkal
napkelte után, mikor Erzsébet éppen kikászálódott az ágyá-
ból, kulcs zörgését hallotta a zárban. Kat még nem volt a
színen, így Thomas ujjongott, hogy egyedül találja a lányt.
– Uram – kezdett tiltakozni, magára kapva bársony háló-
köntösét.
– Csitt! – pisszegte le a férfi szájára tett ujjal. – Bizalma-
san szeretnék beszélni veled.
Erzsébeten egyszerre lett úrrá a félelem és az izgatottság.
285
 – Mit lehet ennyire sürgős? – kockáztatta meg, félve,
hogy nem lett volna joga ilyet mondani.
A férfi nyomban odaállt elé, az illendőnél közelebb.
– Erzsébet – mormolta –, alig vártam, hogy beszélhessek
veled. Mégpedig azért, amit hetekkel ezelőtt mondtam. Sze-
retlek. – Szorosan átölelte a lányt, és duruzsolni kezdett a ha-
jába. – Kívánlak. Abban a kínban élek, hogy kívánlak.
– Uram! – tiltakozott haloványan. Tudta jól, hogy ellök-
hetné magától, de úgy találta, a férfi közelsége túl csodálatos
ahhoz, hogy ellenálljon neki. – Könyörgök…
Érezte, ahogy a teste, árulkodó teste enged az ölelésnek.
Egész testében megremegett. Thomas megérezte, hátrabillen-
tette a lány fejét, és szelíden szájon csókolta. Ajkai érintése
kéjes volt, ellenállhatatlan…
– Á, szóval te is kívánod – nevetett. Majd még határozot-
tabban csókolta, nyelvét a lány fogaihoz nyomva, hogy beto-
lakodhasson. Erzsébet úgy érezte, valami mély melegség
árad szét egész testében, valami kéjes ernyedtség, mely nem
engedi, hogy ellenálljon. Az admirális keze a hátát simogat-
ta, lassan átcsúszva a derekára, majd vakmerően a csípőjére.
Érintése a bársonyköntösén és vékony batisztingén át egy-
szerre volt ijesztő és fenséges. Józan eszének maradéka tilta-
kozni próbált, miszerint ennek itt most azonnal véget kellene
vetni, de ezt azonnal elsodorta az érzelmek hömpölygő ára-
data. Viszonozta a csókot, és engedte, hogy az admirális
nyelve még kitartóbban fickándozzon a szájában.
– Felkeltél már, hölgyem? – hallotta Kat hangját a belső
szobából, amitől gyorsan észhez tért. Az admirális hirtelen
elengedte, és enyhén zihálva hátralépett, csodálattal nézeget-
te a lányt.
– El kell mennem – szólt –, de visszajövök, sose félj!
Amint halkan becsukta maga mögött az ajtót, Kat vihar-
zott be a szobába Erzsébet ruháival. Erzsébet remélte, hogy
nevelőnője nem vette észre felhevült arcát és révült tekinte-

286
tét, majd gyorsan elfordult, hogy megmosakodjék. Nedves
ruhát szorított forró arcához.
Tehát elkezdődött, gondolta. Nemes szándékai voltak, de
nem számolt azzal a hatással, melyet az admirális az érzékei-
re és érzelmeire gyakorolt. Fogalma sem volt, honnan merít-
hetne akkora erőt, hogy ellen tudjon állni a férfinak.

– Jó reggelt, Erzsébet úrhölgy és Mrs. Astley!

Kat halálra rémült, mikor az admirális másnap reggel hir-
telen belépett Erzsébet hálószobájába, egy pillanattal azután,
hogy a lány befejezte az öltözködést.
– Valami baj van, Mrs. Astley? Úgy bámul, mintha egy
kísértet épp most sétált volna át kegyed sírján – incselkedett
Thomas.
– Uram, ez felettébb helytelen! – bizonygatta a nevelőnő.
– Az ifjú hölgy ágyban is lehetett volna, amikor belépett.
– Mrs. Astley, ezt a vitát már sokszor lejátszottuk – felelt
türelmesen az admirális, észrevéve, hogy Erzsébet leplezet-
len rokonszenvvel figyeli.
– Igen, uram, és aztán fel is hagyott ezekkel a látogatá-
sokkal, melyek kikezdik növendékem erényességét. Nem ér-
tem, miért van itt újra. Ez illetlen dolog!
– Könyörgök, világosítson fel, mi a rossz abban, ha egy
mostohaapa jó reggelt szeretne kívánni a lányának? – kér-
dezte gőgösen az admirális.
– Minden tiszteletem mellett, uram, a királyné tud a mos-
tani látogatásáról? – kérdezte Kat szemtelenül.
– Hogyne tudna – szólt a férfi, de az alattomos pillantás
elárulta, hogy hazudik.
– Rendben, akkor majd beszélek vele – vágott vissza Kat.
Az admirális magában dühöngött.
– Ne, kérem, ne zaklassa, nincs jó állapotban.

287
 – Majd délután beszélek vele. Délutánonként jobban szo-
kott lenni – mondta Kat kihívón. – Ha ő beleegyezik lordsá-
god reggeli látogatásaiba, akkor én is. De ragaszkodnom kell
hozzá, hogy én is jelen lehessek.
Az admirális becsmérlő pillantással válaszolt, majd sar-
kon fordult és távozott, Erzsébetben éles fájdalmat hagyva.

– Igen, tudtam – közölte Katalin élesen. Éppen békésen

szunyókált a szalonban, és egyáltalán nem volt boldog, hogy
Katet kell látnia, aki azt kérdezi, tudott-e róla, hogy az admi-
rális újra kezdte reggeli látogatásait Erzsébet úrhölgynél.
Természetesen fogalma sem volt róla, a hír megriasztotta,
és fájdalommal töltötte el, jóllehet ezt nem kívánta felfedni a
nevelőnő előtt.
– Értsem ezt úgy, hogy e látogatások kegyelmed bele-
egyezésével történnek? – makacskodott Kat.
– Igen, Mrs. Astley – válaszolta Katalin ingerülten.
– Habár úgy vélem, bölcs lenne, ha az illendőség kedvéért
kegyed is jelen lenne ilyenkor. Uram is így kívánná.
– Rendben, Madam – szólt Kat. – Biztosíthatom, hogy
mindig ott leszek.

Erzsébet merengve üldögélt a Temze partján, ahol a folyó

vize finoman verdeste a kikötő alacsony kőfalát. Az admirá-
lis bárkája a mólónál horgonyzott: nemrég tért vissza Lon-
donból. A napok most már valóban egyre hosszabbak, gon-
dolta Erzsébet, figyelve a naplementét a lila és aranyszínek-
ben játszó égen. Vissza kell térnie a palotába vacsorára, ha-
marosan, de nem azonnal. Ízlelgette a magány e lopott pilla-
natait. A ház hangulatára valami feszültség nehezedik. Az
admirális és a királyné mintha elhidegültek volna egymástól,
miközben a királyné továbbra is a terhesség korai szakaszá-
nak kellemetlenségeitől szenved. Katalin modora, ha lehet,
még hűvösebb Erzsébet irányában. Kat olyan éberen őrzi,
288
mint egy anyaoroszlán. Ő pedig túlságosan is tisztában van
azzal, milyen parázsló szemmel néz rá az admirális, s hogy
mekkora izgalom lesz rajta úrrá minden alkalommal, mikor a
férfi benéz hozzá jó reggelt kívánni.
Kat talán most már a keresésére indult, hisz láthatólag
félt, nehogy szem elől veszítse Erzsébetet ezekben a napok-
ban. De Erzsébet nem gondolta, hogy Kat ilyen messzire el-
jönne. Kat az utóbbi időben erősen kigömbölyödött, és gyak-
ran nehezen vesz levegőt. Különben is, a partvonalat magas
fagyalsövény takarja. Itt egy darabig élvezheti a magányt.
Ekkor, itt a folyóparton talált rá az admirális. Ismét karjai
közé zárta, ő pedig elolvadt az ölelésétől, mintha ez lenne a
világ leghelyesebb és legtermészetesebb dolga. Nem tudott
ellenállni neki.
– Erzsébet! – zihálta a férfi két csók között. – Kínok kín-
ját élem át!
– Ez helytelen – mormolta elcsukló hangon, de teste meg-
hazudtolta szavait.
– Az igaz szerelem nem lehet helytelen – mondta gyengé-
den az admirális.
– De a királyné… – tiltakozott a lány erőtlenül.
– A királyné nem fogja megtudni – fogadkozott a férfi. –
A világért nem bántanám meg, különösen mostanában.
A Katalin állapotára tett célzás a féltékenység tüskéjét
szúrta Erzsébet szívébe. Elképzelte, hogyan szerelmeskedik
a feleségével, hogyan ejti teherbe… A gondolattól elakadt a
lélegzete. Hogy ő, Erzsébet, mennyire szeretne osztozni eb-
ben a tiltott örömben a férfival! Ha annak idején elfogadta
volna házassági ajánlatát, most nem lenne ebben a sajnálatos
helyzetben. Ez így nem méltányos.
Az admirális a nyakát csókolgatta, közben erősen szoron-
gatta derekát.
– Szeretnék kettesben találkozni veled – mondta rekedten.

289
 – Lehetetlen – hallotta Erzsébet a saját hangját. De bizony
lehetséges, válaszolt a szíve. Nem bírta tovább. Rettenetesen
kívánta a férfit.
– Vasárnap – folytatta az admirális halkan. – Ritkán me-
gyek reggeli áhítatra a kápolnába, úgyhogy a királyné nem
fog jelentőséget tulajdonítani a távollétemnek. Hivatkozz be-
tegségre, mondd, hogy megjött a havibajod, és fáj a hasad.
Akkor senki sem fog gyanakodni ránk. És szabadulj meg at-
tól a házisárkánytól, aki őrködik fölötted. Akkor majd eljö-
vök hozzád, és nem fognak megzavarni minket.
Erzsébet félelemmel vegyes izgalmat érzett. Biztos, hogy
nem szeretne beleegyezni ebbe? Tudta, hogy helytelen, ami
folyik. De a teste lángolt a sóvárgástól. Nem tudott ellenáll-
ni.
– Mondd, hogy jöhetek! – követelte a férfi. Még szoro-
sabban ölelte, és áthatóan nézett rá sötét szemével.
– Jöhet – sóhajtott a lány, és kiszakítva magát az ölelés-
ből, visszafutott a palotához. Hosszú vörös haja szállt utána a
levegőben.
Nem teheti meg. De hát nem vonja, nem vonhatja vissza
az ígéretét. Nem, nem vonhatja. Erzsébetben csak úgy ka-
vargott minden, gyenge lelkiismerete háborúzott a benne
lángoló vággyal. Veleszületett józan esze mintha elpárolgott
volna: már nem volt képes észérvekkel meggyőzni magát.
Ha őszinte akart lenni magához, tudta, hogy az áhított ese-
mény be fog következni, már ha rajta múlik.

– Azt hiszem, ma inkább ágyban maradok egy időre –

szólt Erzsébet ágya mélyéről. – Nem érzem jól magam.
– Mi a baj? – kérdezte Kat, bekukucskálva az ágyfüggö-
nyök között.
– Átkozottul fáj a fejem – felelte Erzsébet. Arra gondolt,
jobb, ha nem hivatkozik havibajra, mert Kat hamar rájönne a

290
turpisságra: nem tudna ugyanis vérfoltos alsóneműket felmu-
tatni.
Kat megérintette a homlokát.
– Legalább nem vagy lázas.
– Nem, ez csak migrén. – Erzsébet fintorgott, remélve,
hogy meggyőző a mutatvány.
– Szeretnéd, ha itt maradnék veled?
– Nem, csak aludni szeretnék. Ne mulaszd el miattam az
istentiszteletet.
– Jól van. Pihenj akkor egy keveset – mondta Kat kedve-
sen, és összehúzta az ágyfüggönyt. Aztán egy kicsit még
sürgölődött a szobában, rendezgette Erzsébet ruháit, majd az
ajtó becsapódott mögötte. Elment. Erzsébet megkönnyebbül-
ten sóhajtott fel, tízig számolt, majd kiugrott az ágyból, egy
kis rózsavizet loccsantott az arcára, és megfésülködött. Nem
akarta kicserélni az egyszerű lenvászon alsóinget egy hím-
zettre, hisz Kat biztos megkérdezné, miért tette ezt. Semmi
nem engedhető meg, ami felkelthetné a gyanakvását.
Mire az admirális kopogott az ajtón, ő már felöltözve ült a
székében, fekete bársonyruhában a vékony ing fölött. Na-
gyon ingerlőén néz ki, gondolta a férfi, lángvörös, hullámos,
vállra omló hajával. Igaz, nem egy szabályos szépség, szűk
szájával és tagadhatatlanul horgas orrával, de a szeme, akár
az anyjáé, értelmes és igéző, magas, sudár teste pedig végte-
lenül vágykeltő. Ráadásul a király leánya, ami különös pi-
kantériát kölcsönzött e viszonynak Thomas szemében.
Figyelte a férfit, ahogy az ajtóban áll, és rászegezi sötét,
tűnődő és átható tekintetét. Majd hirtelen odatérdel mellé,
karjába zárja, és ajkát finoman ajkához nyomja. Erzsébet el
volt veszve, és maga sem tudta egészen, mit szeretne, med-
dig menjen el a férfi.
– Édesem – suttogta a férfi, a füléhez dörgölőzött, majd
ismét az ajkát kereste. – Rettenetesen kívánlak.

291
 Erzsébet nem tudott válaszolni. Ha ez az érzés a szerelem,
nem tudja, miképp kell neki hangot adni. Nem tanúsított el-
lenállást, mikor a férfi felkapta a karjába, mintha pihekönnyű
lenne, és az ágyába vitte, gyengéden lefektetve az összegyűrt
lepedők közé. Máris mellette feküdt, arcával az arca mellett,
kezével állhatatosan nyomulva előre a bársonyruha alatt, az
ing leheletvékony anyagán át cirógatva testét. Csodálatos ér-
zés volt, és azzal a hatással járt, hogy mind szorosabban fűz-
te karját az admirális nyaka köré.
Az első vészjelzés akkor szólalt meg a fejében, mikor a
férfi hirtelen feltépte az alsóingét, hogy feltáruljanak kicsiny,
hegyes mellei, majd elkezdte erőteljesen csókolgatni és si-
mogatni őket. Aztán kezét lefelé kezdte csúsztatni a lány tes-
tén, hogy odalent még kalandosabb cirógatásba fogjon. Az
ujjai által okozott érzések fenségesek voltak, de hirtelen ab-
bamaradtak, pedig Erzsébet veszettül vágyott arra, hogy még
több jusson belőlük. A férfi túl gyorsan haladt célja felé.
Máris gatyapőcében kotorászott, közben erősen zihált a lány
arcába, és érthetetlen szavakat suttogott. Majd sietősen fel-
húzta az alsóingét, kitéve a lány combját és fenekét a hideg
reggeli levegőnek. Erzsébet zavarba jött, és hirtelen – elég
későn – ráébredt, hogy elindult egy úton, mely nem pusztán
bűn, hanem felségárulás elkövetéséhez vezet. Megpróbálta
eltaszítani magától, de a fiatal lány ereje mit sem ér a túlten-
gő férfierővel szemben. Észre sem véve az ellenállást, Tho-
mas már szinte rajta feküdt, térdével szétfeszítette két lábát,
majd roppant erővel hatolt be Erzsébetbe, és föl-le mozgott
benne, növekvő lelkesedéssel. A fájdalom, amit a lány érzett,
erős volt, és nem tudta visszafogni a testéből előtörő éles si-
kolyokat. De az admirális nem törődött ezzel, mind szenve-
délyesebben folytatta a munkát. Hirtelen megfeszült, lihegve,
majd a döfködés egyre szaporább ritmusban folytatódott,
gyorsabban, keményebben, végül néhány görcsös összehú-
zódásban elérte csúcspontját, mielőtt le nem csillapodott egy

292
nedves, csúszós kilövellésben. Erzsébet összetörve és sajgó
testtel került ki a dologból, halálra rémülve, hogy mit művel-
tek vele – pontosabban miben vállalt tevőleges szerepet.
Mikor az admirális rároskadt, láthatólag kimerülten az
erőfeszítéstől, Erzsébet megijedt, hogy netán rosszul érzi
magát, és kétségbeesetten gondolkodott, vajon mit kellene
tennie, ha kiderülne, hogy tényleg ez a helyzet. Nem fedez-
hetik fel őket ebben az állapotban! Hogy az micsoda őrületet
váltana ki! Amúgy sem tudja felemelni a férfit – teste súlyos
teherként nehezedik rá.
– Uram! – suttogta riadt hangon. – Keljen fel! Ó, kérem,
keljen fel! – Válaszképpen az admirális kinyitotta szemét, és
pajkosan rákacsintott.
– Na, hercegnőm, élvezted a mókát? – kérdezte ernyedt
hangon.
Erzsébet egyáltalán nem élvezte. Valójában mély seb ma-
radt benne, testi és lelki értelemben egyaránt. A nőkről tény-
leg azt gondolják, hogy élvezik a közösülést? Hogy is élvez-
hetnék, ha egyszer méltatlan és mocskos dolog? Ráadásul
különös módon kielégítetlen maradt, és az egész nem mozdí-
tott meg benne semmit. Röviden szólva, úgy érezte, hogy
használták – használták arra, hogy egy férfi kiélhesse rajta
tiltott vágyait. Nem volt semmi felemelő érzelem az egész-
ben, ami megszentelte volna az aktust.

Ehelyett ott volt annak tudata, hogy az, ami az imént tör-
tént, rettenetes cselekedet volt. Szétáradt benne a bűntudat.
Drága mostohaanyját megbocsáthatatlanul elárulta. Amint az
admirális átfordult a hátára, Erzsébet remegő ujjakkal gyor-
san magára húzta szétszaggatott ingét. Megpróbálta eltakarni
melleit az ing cafatokban lógó maradványaival. Ekkor a férfi
az oldalára fordult, felszabadult kezével átölelte a lányt, és
elkezdett a nyakához dörgölőzni.

293
 Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és ott állt a küszöbön a
megdöbbent Katalin királyné.
Erzsébet még soha nem látott férfit ilyen gyorsan moz-
dulni. Az admirális kiugrott az ágyból, őrá takarót dobott, és
elkezdett gatyapőce fűzőivel bajmolódni. A királyné holtsá-
padt volt, és rosszabbul érezte magát, mint eddigi élete során
bármikor. Erzsébet nem mert a szemébe nézni. Senki sem
szólt egy szót sem. A szobában iszonyatos, hosszan tartó
csend honolt. Aztán Katalin hirtelen sarkon fordult. Az ad-
mirális szaladt utána, a nevét kiabálva.

– Őkegyelme, a királyné le lenne kötelezve, Mrs. Astley,

ha azonnal fölkeresné – szólt az udvarhölgy szenvtelen arc-
cal.
Kat, aki csak most tért vissza a kápolnából, lerakta az
imakönyvét. Ránézett Erzsébetre, aki ott ült a tűz mellett egy
széken, és olvasgatott.
– Most meg vajon miről lehet szó? – kérdezte.
Erzsébet, kinek szeme előtt föl-le ugráltak a könyv sorai,
csak rázta a fejét, mintha mit sem tudna. Tudta jól, és bele is
sajdult a szíve, hogy helytelen viselkedése hamarosan napvi-
lágra kerül, de még nem tudta rávenni magát, hogy bizalmas
vallomást tegyen nevelőnőjének, mert félt a vihartól, amit
ezzel kiváltana. Eltökélt volt, hogy addig halogatja, amíg le-
het.
Kat sietett a magánlakosztály felé, útközben azon tűnőd-
ve, vajon miért hívatta a királyné. Azonnal beengedték a ki-
rályné szobájába. Egyedül találta Katalint, aki fel-alá járkált,
elnyúzott arccal, sötét tekintettel.
– Madam! – Kat bókolt.
A királyné nem kérte, hogy foglaljon helyet, mint általá-
ban tette. Ehelyett hagyta, hogy állva maradjon, igaz, maga
sem ült. Láthatólag nagyon feldúlt volt.

294
 – Mrs. Astley, mikor felkértem, hogy vezesse Erzsébet
úrhölgy itteni háztartását, teljes bizalommal voltam kegyed
iránt, és feltétel nélkül bíztam a tisztességében – kezdte Ka-
talin, alig visszafojtva a haragját. – Ám most úgy találom,
hogy érdemtelen személyre pazaroltam a bizalmamat.
– Madam, akármiről is…
– Hallgasson végig, Mrs. Astley! – szakította félbe a ki-
rályné. – Félórája sem történt, hogy a férjemet Erzsébet úr-
hölgy ágyában találtam. Mindketten illetlen módon hiányos
öltözetben voltak.
Kat kezével a szájához kapott, hogy ne nyögjön fel rémü-
letében.
– Beszéltem a férjemmel, akiről most természetesen a
bűnbánat szobrát lehetne mintázni, és megesküdött, hogy
semmi jelentős nem történt, ami szerény vigasz, bár úgy hi-
szem, hálásak lehetünk érte az Úrnak. De most hagyjuk az ő
hűtlenségét és az én fájdalmamat. Gondoljon bele az eset sú-
lyába! – Különös nyomatékkal mondta a továbbiakat. – Er-
zsébet a második a trónutódlási sorban, és a pártfogásom
alatt áll mint kiskorú. Házassága államügy lesz, és kegyed is
nagyon jól tudja, hogy felségsértést követ el az a férfi, aki a
Tanács jóváhagyása nélkül veszi feleségül, arról nem is be-
szélve, ha valaki illetlenséget követ el vele szemben. Ha köz-
szemlére teszem az indulataimat – amihez minden jogom
megvan –, a kitörő botrány talán mindnyájunkat maga alá
temet.
Feldúlt tekintete megállapodott Katen. Úgy látszott, nem
igazán képes uralkodni magán.
– Kegyed az, akit hibáztatok, Mrs. Astley. Igaz, Erzsébet
szégyenteljesen viselkedett, és ezáltal hálátlannak mutatko-
zott a kedvességért, mellyel az elmúlt sok-sok év során az
irányában viseltettem. Ha azt mondom, mélységesen csalód-
tam benne, akkor nagyon finoman fogalmazok. De kegyed,
Mrs. Astley… kegyed felelőssége volt a lány erényes fölne-

295
velése, és szemmel látható, hogy nem teljesítette a kötelessé-
gét sem Erzsébet, sem az én irányomban.
Kat könnyekben tört ki. Kétségbe volt esve. Elborzadt at-
tól, amit a királyné mondott, dühös volt Erzsébetre, és mély-
ségesen meg volt bántva, amiért a leány belement ebbe az
ügybe mindannak ellenére, amit papoltak neki. Sőt ha a do-
logra most nem derült volna fény, akkor Kat maga is súlyos
veszélynek lenne kitéve…
– Higgyen nekem, Madam, én megpróbáltam véget vetni
az admirális látogatásainak, és figyelmeztettem kegyelmedet,
erre emlékeznie kell – tiltakozott szenvedélyesen. – De fi-
gyelmeztetéseimnek kegyelmed nem sok jelentőséget tulaj-
donított. Mindazonáltal gondoskodtam arról, hogy mindig
jelen legyek, bármilyen kora reggel ejti meg férje a látogatá-
sát növendékem szobájában. Ami a mai napot illeti, Erzsébet
beteget jelentett, ami igaznak tűnt, így engedtem ágyban ma-
radni. Ne engem hibáztasson az ő helytelen viselkedéséért!
Talán inkább az admirális úr viselkedése hagy kívánnivaló-
kat maga után, hisz Erzsébet mégiscsak egy ártatlan, tizen-
négy éves lány, szemben vele, a tapasztalt, nagyvilági férfi-
val.
– Elég! – kiáltott a királyné lángoló arccal. – Talán mind-
annyian hibásak vagyunk. A kérdés most már az, hogy mit
tegyünk ebben a helyzetben. Az világos, hogy Erzsébet nem
maradhat itt. Nem szeretném, ha a szükségesnél tovább egy
fedél alatt lakna velem. De hová küldjük? Kiben bízhatunk?
Kat elméje szélsebesen haladt előre, kisebb bukfencekkel.
Bármekkora sértettség és neheztelés költözött is a szívébe,
tudta, a feladata az, hogy növendékét biztonságos helyre me-
nekítse. A királynénak igaza van, Erzsébet nem maradhat itt.
Az admirális közelsége túl veszélyes, Katalin pedig túlságo-
san ellenséges. Erzsébet nem maradhat velük egy fedél alatt
a szükségesnél egy perccel sem tovább.

296
 – Joan húgom Sir Anthony Dennyhez ment férjhez – szólt
Kat nagy sokára. A királyné nyilván jól ismeri, gondolta, hi-
szen Sir Anthony állt a Henrik király személye körüli udva-
roncok élén, és ott volt a király halálos ágya mellett. – Van
egy vidéki kastélyuk Cheshunt környékén. Tudom, hogy nő-
vérem menynyire boldog lenne, ha vendégül láthatna engem
és Erzsébet úrhölgyet. Biztos, hogy számíthatunk a diszkré-
ciójára.
Katalin abbahagyta a fel-alá járkálást, és végre leült. Át-
gondolta a dolgot.
– Az igazat szólva ésszerű megoldásnak hangzik, már ha
Dennyék tényleg szívesen segítenek. Azonnal írok nekik, és
megkérdezem, lakhatna-e Erzsébet náluk.
– Nagyon jó, Madam – mormolta Kat, akinek még mindig
fájtak a királyné éles szavai, kivált mert igazságtalanoknak
érezte őket.
– Most pedig távozhat, Mrs. Astley – fejezte be Katalin a
beszélgetést. Ahogy Kat elhagyta a szobát, a királyné öklen-
dezve szaladt a tálhoz. A hányásba könnycseppek kevered-
tek. Mikor végzett, letérdelt, hogy kizokogja magából szív-
fájdalmát.

– Az igazat akarom hallani! – tombolt Kat, becsapva ma-

ga mögött az ajtót. – Mi történt közted és az admirális kö-
zött?
Erzsébet remegni kezdett. Soha nem látta még Katet eny-
nyire dühösnek.
– Semmi különös – hebegte. Nos, ez végül is igaz, hisz az
egész semmi különösebb élvezetet nem okozott neki. Persze
tudta, hogy Kat nem ezt kérdezte.
– Milyen messzire ment el? – unszolta Kat. Erzsébet ha-
bozott.
– Nem nagyon messzire – válaszolta. Kat szeme össze-
szűkült.
297
 – Mit csinált veled? – kérdezte tovább makacsul.
– Csak ölelgetett és csókolgatott – dünnyögte Erzsébet.
– Úgy értesültem, hogy le volt fűzve a gatyapőce – szólt
Kat gyászos hangon. – Feltárulkozott előtted?
– Nem – felelte Erzsébet fülig pirulva. Alig lehetett halla-
ni a hangját.
– Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, mindketten ott feküd-
tetek félig meztelenül az ágyon, és semmi nem történt némi
csókolózáson és ölelkezésen kívül?
– Semmi más nem történt, esküszöm – hazudott Erzsébet.
– Nos, remélem, tényleg ez az igazság – szólt Kat kétel-
kedve.
– Igen – mondta Erzsébet parányit határozottabban.
– Ugye érted, miről beszélek? – kérdezte Kat aggódva.
Még mindig az volt az érzése, hogy növendéke titkol előle
valamit…
– Értem – szólt a lány, képtelen lévén nevelőnője szemébe
nézni.
– Akkor szerencsés módon megúsztad a legrosszabbat.
Amire nem sok esélyed volt, hidd el nekem. Hogy mi vett rá,
hogy beengedd az admirálist a szobádba úgy, hogy én nem
vagyok melletted, fel nem foghatom. Az ostobaság
netovábbja volt, valójában felhívás táncra. Ha ez kitudódik,
annyi a jó hírednek. Hallasz engem?
– Hallak – motyogta Erzsébet. – De az admirális nagyon
rámenős volt, nem lehetett neki ellenállni. Ha a királyné nem
lépett volna be… – Hangja elhalt. Képtelen lett volna tovább
hazudni.
– De hála az Úrnak, a királyné belépett – szögezte le Kat
áhítatosan. – Van egy olyan érzésem, hogy nem szeretnéd
újra itt találni az admirálist.
– Ó, igen, nagy megkönnyebbülés lenne… – felelte Er-
zsébet őszintén. Bármilyen jóvágású és elbűvölő férfi ez az ő

298
mostohaapja, ráadásul ellenállhatatlan, mégis épp most vette
el a szüzességét, az egyetlen dolgot, amit soha nem szerezhet
vissza. Még végig sem gondolta ennek minden vonatkozását.
A mostohaapja, akinek épp az lenne a feladata, hogy megóv-
ja az ilyesmitől, nemcsak megfosztotta ártatlanságától, ha-
nem egyúttal megosztotta vele saját házasságtörése terhét.
Hogy a férfi számára ez valami semmiség lenne…!
Nos, a dolog megtörtént. Nincs már értelme bűnbánó
könnyeket fecsérelni rá. Talán az is eljön egyszer, hogy túl
lesz a dolog nehezén. De már most is úgy érezte, hogy sze-
rencsésen megúszta. S ha még jó is lett volna…

A királyné és az admirális Londonba utazott. Egyikük

sem akart most Chelsea-ben maradni, és Katalin tudta, va-
lamennyi időt kettesben kell töltenie a férjével, hogy meg-
próbálja áthidalni a kettejük közt tátongó szakadékot, és jó
útra terelni őt. Néhány napig voltak távol, s mikor hazatér-
tek, Erzsébet felszólítást kapott, jelenjen meg a királyné szí-
ne előtt.
Fogalma sem volt, hogyan fog mostohaanyja szemébe
nézni, miután ilyen hűtlenséget követett el vele szemben. De
Parr Katalin vidám és tárgyilagos hangot ütött meg, miután
meggyőzte magát, hogy egy tizennégy éves leány jószerivel
védtelen egy negyvenéves férfi kitartásával és vonzerejével
szemben. Valójában, okoskodott, Erzsébet legalább annyira
áldozata Tom kénye-kedvének, mint ő maga.
– El kell hagynod ezt a háztartást – közölte az előtte álló
pironkodó leánnyal. – Sir Anthony Dennynél és feleségénél
fogsz lakni, akik azt írják, szeretettel várnak téged. Tudod,
Lady Denny Mrs. Astley húga, és úgy tudom, Cheshunt na-
gyon kellemes hely. Biztos vagyok benne, hogy ott sokkal
boldogabb leszel. Ascham mester is veled tart.
– Igen, Madam – szólt Erzsébet engedelmesen.

299
 – Meggyőződésem szerint fölösleges emlékeztetnem té-
ged arra, hogy bolond módon viselkedtél, amiből udvari bot-
rány is lehetne. Ám én nem adlak ki, nem engedem, hogy
megbüntessenek, mert vigyázni szeretnék rád. – Szeme elsö-
tétült a fájdalomtól. Milyen borzasztó érzés elismerni, ha
ilyen közvetett módon is, hogy imádott férje megcsalta!
– Madam, valóban féltem a jó híremet – szólt félénken
Erzsébet. – Könyörgök, árulja el, ha hallott rólam bármilyen
szóbeszédet.
– Nem hallottam semmit – vigasztalta Katalin, megeny-
hülve a lány őszinte aggodalmának láttán. –És szerintem
nem is fogok, hisz az ügyet nagyon diszkréten kezeltük. Ha
mégis hallok valamit, azonnal tájékoztatlak téged vagy Mrs.
Astleyt.
– Több mint kedves hozzám, Madam. Higgyen nekem,
mélységesen sajnálom, hogy megbántottam. Írhatok kegyel-
mednek Cheshuntból?
– Hogyne – helyeselt Katalin, de nem mert többet monda-
ni. Azelőtt lányaként szerette Erzsébetet, és az iránta táplált
érzései most felettébb zavarosak voltak. Ahogy elnézte bók-
ját és távozását, furcsa módon sajnálni kezdte, hogy elválnak
útjaik.

A hintót kihajtották a kapuhoz. A lovászfiúk és a kapu-

őrök felrakodták Erzsébet poggyászát és minden ingóságát a
kordélyokra és teherhordó öszvérekre, Kat pedig a kocsi bel-
sejében elrendezte a párnákat, és elcsomagolt egy óriási éle-
lemcsomagot, hogy utazásuk ne szenvedjen hiányt semmi-
lyen kényelemben.
Katalin királyné, hölgyei társaságában, a nagy előcsarnok
lépcsőjén állt. Terhessége már kezdett észrevehetővé válni,
az utóbbi napokban lazábbra kötött ruhában közlekedett.
Mellette ott állt elhagyatottan az ifjú Jane Grey, aki láthatóan

300
el volt keseredve, hogy búcsút kell vennie az ő istenített Er-
zsébetjétől.
– Miért kell elmenned, nővérem? – kérdezte a gyermek.
– Mrs. Astley húga meghívott minket magához – adott
Erzsébet kitérő választ.
– És mikor látjuk egymást újra? – kérdezte Jane epeked-
ve.
– Hamarosan, biztos, hogy hamarosan – vetett véget Er-
zsébet a beszélgetésnek. Túlságosan le volt sújtva a gondo-
lattól, hogy el kell hagynia a helyet, ahol nemrég még oly
boldog volt. Nem tudott kis unokatestvérével foglalkozni.
Meg volt könnyebbülve, hogy nem látja sehol az admirá-
list. Tudta, nem lenne képes anélkül ránézni, hogy egy vélet-
len pillantással vagy gesztussal el ne árulná, ami kettejük
közt történt.
A királyné nézte a szomorú lányt zöld lovaglóruhájában,
hetyke kalapjában, és maga is elszomorodott. Elszomorodott,
mert hiba csúszott mostohaanyai feladatainak ellátásába, és
mert éppen most veszít el valakit, akinek anyja helyett anyja
volt. Persze azért nehéz megbocsátani, amit a lány elkövetett.
Másfelől, gondolta, ne essünk túlzásokba. Erzsébet végül
is kinőtt már a gyermekkorból. Ösztönösen előrelépett,
gyengéden megszorította mostohalánya kezét, és mindkét
arcán megcsókolta.
– Az Úr kitűnő képességekkel ruházott fel – szólalt meg.
– Sose hanyagold el őket, és dolgozz a kiteljesedésükön. Is-
ten veled!
– És kegyelmeddel, Madam – felelt Erzsébet könnyeivel
küszködve. – És imádkozom azért, hogy az Úr meghozza
boldogságát, mikor eljön az ideje.
– Írj nekem.
– Írni fogok.

301
 – És Erzsébet – tette hozzá a királyné. – Azonnal figyel-
meztetni foglak, ha azt hallom, hogy bárki rosszat fecseg ró-
lad.
– Köszönöm, Madam – felelt a mostohalánya, könnyei
miatt képtelen lévén díszesebb szavakba önteni háláját. Majd
felkapaszkodott a hintóra, és lehuppant Kat mellé. A jármű
könyörtelenül elindult északi irányba, Hertfordshire felé.

A Cheshunt uradalmi kastély jókora, lenyűgöző épület

volt, árokkal körülvéve, körülötte hatalmas udvar. Sir Ant-
hony Denny és felesége, Joan a felvonóhídnál várakoztak
Erzsébetre, mikor hintaja befutott. Sir Anthony magas, sötét
bőrű férfi volt, hosszú, szúrós szakállal, bozontos szemöldök
alatt megbúvó értelmes szemekkel, valamint gyászos tekin-
tettel. Felesége, született Joan Champernowne, olyan volt,
mint Kat, csak éppen fiatalabb és csinosabb kiadásban. Sötét,
barátságos szeme volt.
– Erzsébet úrhölgy, isten hozta – szólt Sir Anthony mé-
lyen meghajolva. Arca semmilyen módon nem árulta el,
hogy tisztában van a lány jövetelének okával.
– Köszönöm vendégszeretetüket, Sir Anthony – felelt Er-
zsébet, próbálva titkolni zavarát. Vajon menynyit árult el ne-
kik Katalin királyné az ő helyzetéről? Csak találgathatott.
Olyan nyájasan mosolygott, ahogy csak tudott, mikor Lady
Denny is bókolt előtte, majd forró testvéri szeretettel ölelte át
Katet.
– Ascham mestert szintén isten hozta! – jelentette ki Sir
Anthony, és vidáman megrázta a mester kezét. – Ebben a
házban nagy divatja van a tanulásnak.
– A híre megelőzi, Sir Anthony – viszonozta az udvarias-
ságot Ascham. – Őszintén szólva, Erzsébet úrhölgy, nem is
választhatott volna jobb tartózkodási helyet magának – ez a
szerfelett művelt úriember szenvedélyes megszállottja ko-
runk tudományának, ráadásul Isten szavának hű követője.

302
 Vendéglátójuk szerényen mosolygott.
– Kérem, jöjjenek beljebb! – Bevezette őket egy csodás,
elegáns felépítésű terembe, gerendázott mennyezettel. Az
emelvény mögül nyílt egy ajtó a magánlakosztályok felé. Er-
zsébetet felvezették a csigalépcsőn a számára kijelölt szo-
bákba, kilátással az árok mögött elterülő erdőkre. Kis szalon
is tartozott a lakosztályoz, jókora kandallóval, faragott szé-
kekkel, padokkal, perzsaszőnyeggel borított nagy asztallal. A
hálószobában baldachinos ágy állt, hívogató fehér lepedővel,
vaskos pihepárnákkal és csodás bársonypaplannal. Továbbá
szobák Mr. és Mrs. Astley, Ascham mester és Erzsébet sze-
mélyzete számára.
– Nagyon kellemes, köszönöm szépen – szólította meg
Erzsébet a vendéglátóit, ám titokban máris visszavágyódott
Chelsea-be és ottani napfényes, levegős szobáiba, kilátással
arra az elbűvölő kertre. Ó, menynyire fájt a szíve, hogy nem
mehet vissza… Most éppen ott ülne a vacsoraasztalnál. Elvi-
selhetetlen volt a gondolat, hogy csak úgy hirtelen kipottyant
abból a világból, és lehet, hogy soha nem kerül vissza. Azok
után, ami történt, lehetetlen lenne visszaállítani az admirális-
sal való könnyed viszonyát. És engedné-e a lelkiismeret-
furdalás nyugodtan üldögélni a királyné asztalánál, kinek fér-
jével bűnös viszonyba keveredett?

Az első cheshunti vacsora érdekfeszítő beszélgetéssel telt

az egyszerű, de ízletes ételek elfogyasztása mellett. Sir Ant-
hony és Ascham mester, egyre inkább észrevéve Erzsébet
pocsék hangulatát, mindent megtettek, hogy elszórakoztas-
sák művelt társalgásukkal, Kat és húga pedig nagyon élénk
hangulatban cserélték ki friss értesüléseiket. Más körülmé-
nyek között Erzsébet kifejezetten élvezte volna ezt a vacso-
rát, de ezúttal megkönnyebbült, mikor fellibbent az asztalte-
rítő, és elhangzott a záró asztali áldás. Hisz ezután kimerült-
ségre hivatkozva könnyedén visszavonulhatott termeibe.

303
 Később, mikor éppen könyvei kipakolásával és polcokra
rakodásával foglalatoskodott, Ascham mester lépett a kis
szalonba.
– Kezd sötétedni – szólt, majd újabb gyertyát gyújtott
meg az asztalon. – Örülök, hogy mindent szépen elrendez,
ifjú hölgyem. Holnap kezdhetjük is a tanulást.
– Boldogan – felelte Erzsébet.
– Biztos, hogy hamar megszokja az ittlétet – folytatta
Ascham tapintatosan.
– Ennyire látványos a honvágyam?
– Hihetetlenül – felelte a férfi szomorkás mosollyal.
– Ascham mester, tudja, miért vagyok itt? – Ezt meg kel-
lett kérdeznie. Hisz tudnia kell. Végül is szinte minden nap-
ját a tanára társaságában fogja tölteni.
– A királyné bizonyos mértékig tájékoztatott – ismerte el.
– Fájdalommal közölte, hogy kegyed éktelen vétket követett
el.
Tapintatosságából Erzsébet arra következtetett, hogy nyu-
godtan megnyílhat előtte.
– Nagyon meggondolatlanul cselekedtem – ismerte el. –
Nem is tudom, hogy tehettem ilyet.
– Mindnyájunknak megvannak a magunk gyengeségei –
jelentette ki Ascham. – Hisz emberek vagyunk. És a legtöbb
fiatal lány bizony ugyanebbe a meggondolatlanságba szokott
esni, ha megkörnyékezi egy jóképű csirkefogó.
– Veszi a bátorságot, hogy így beszéljen az admirálisról?
– kérdezte megütközve.
– Veszem a bátorságot, hogy kimondjam az igazságot.
Tulajdonképpen a legtöbben így gondolják. Valóban csirke-
fogó, és sokkal inkább hibáztatható az affér miatt, mint ke-
gyed. – Aschamnek szemmel láthatóan erőfeszítésébe került,
hogy visszafogja magát. – Szándékosan állította elő azt a
helyzetet, és visszaélt kegyed jóhiszeműségével. Tisztessé-
ges férfi nem tenne ilyet.
304
 Erzsébet nem értette, miért érez késztetést arra, hogy ki-
álljon az admirális mellett. Nem tetszett neki, hogy így be-
szélnek róla, még akkor sem, ha tudta, Ascham tiszta szívből
beszél, és igaza van. Talán arról lenne szó, hogy még mindig
szerelmes Thomasba, azok után is, amit tett vele? Elvégre
nem feledheti, hogy kettőn áll a vásár: mondjon bármit a ta-
nára, ő azért tudja, hogy saját szerepe nem elhanyagolható a
történtekben. Így aztán nem képes gyűlölettel gondolni csá-
bítójára.
– Én is rosszat tettem – közölte –, és most is furdal a lelki-
ismeret, ha arra gondolok, hogyan viselkedtem a királynéval
szemben. Most ébredek rá, hogy a legjobb megoldást válasz-
totta, mikor elküldött Chelsea-ből. És bár mindent megad-
nék, hogy visszakerülhessek oda, tudom, hogy saját hibám-
ból vagyok, ahol vagyok.
– Abba kell hagynia az önostorozást. Újból szembe kell
néznie az élettel! – javasolta Ascham. – Mrs. Astley ugyan-
ezt tanácsolná, efelől kezeskedem.
– Megpróbálom – ígérte Erzsébet. – Már imádkoztam az
Úr bocsánatáért, most az emberi megbocsátásban kell re-
ménykednem. Írni fogok a királynénak, ahogy megígértem.

– Levelet kaptam Erzsébet úrhölgytől – szólt Katalin, ké-

nyelmesen elhelyezkedve a párnázott széken.
– Igen, szerelmem? – kérdezett vissza az admirális köny-
nyed hangon. Erzsébet neve elutazása óta egyszer sem hang-
zott el.
– Igen. Megköszöni a kedvességet, melyet távozása nap-
ján tanúsítottam iránta, és azt írja, azóta tele van aggoda-
lommal, mert tudja, gyengélkedem a terhességem miatt.
Megköszöni azt is, hogy fölajánlottam neki, figyelmeztetem,
ha valami szóbeszédet hallok róla – nem mintha bármi alapja
lenne ennek, ugye… – Az admirális összerezzent a csípős
megjegyzés hallatán. – Majd kifejezi reményét, hogy ameny-

305
nyiben nagyon rossz véleménnyel lennék róla, nyilván nem
tettem volna ilyen baráti gesztust. – Félbeszakította magát, és
elgondolkodott. – Nem annyira barátságból tettem, mint an-
nak tudatában, hogy ha az ember megérzi az előszelét, fel
tud készülni a viharra. Mivel ha bármilyen botrány kereked-
nék ebből… – Nem fejezte be. Túl keserűnek érezte saját
hangját.
– Végtelenül sajnálom, Kate – mondta az admirális. Az
volt a benyomása, mintha már vagy ezredszer esedeznék neje
bocsánatáért. Soha nem fog felhagyni azzal, hogy emlékez-
tesse kegyvesztettségére?
Katalin visszatért a levélhez.
– Azzal fejezi be, hogy hálát kell adnia az Úrnak, amiért
ilyen barátokat adott neki, és azt kéri Tőle, hosszú élettel
ajándékozzon meg engem. Így írja alá: „Fenséged alázatos
leánya.” – Lerakta a levelet az asztalra. – Itt van, tessék, te is
elolvashatod.
Felállt, majd ernyedt lassúsággal az ajtóhoz vonszolta
magát.
– Kate! – kiáltott utána a férfi. – Azt szeretném, ha elköl-
töznénk a Sudeley kastélyba. Még sosem voltunk ott, én pe-
dig úgy tartanám illendőnek, ha a gyermekünk a főnemesi
címemnek megfelelő székhelyen születne.
Katalin visszafordult, és ránézett a férjére. Tekintetében
óvatosság és tartózkodás tükröződött.
– Szívesen venném. Ehhez a helyhez túl sok rossz emlék
kapcsolódik.
– Jó lehetőség lenne az újrakezdésre – szólt Thomas pu-
hatolózva, lesve neje reakcióját.
– Talán – hangzott a válasz. Katalin kisétált a szobából.

Erzsébet feltépte az első levelet. Rövid üzenet volt a ki-

rálynétól, melyben megköszöni mostohalánya kedves szava-
it, és barátságáról biztosítja őt. Erzsébetnek kalapált a szíve:
306
nem számított rá, és nem is várta el, hogy Katalin ilyen
nagylelkű legyen vele.
Ezután kinyitotta a másik levelet is. Az admirális is írt
neki! Mohón futotta át a sorokat. Ő is tömören fogalmaz. Az
egészsége után érdeklődik, és tájékoztatja arról, hogy a ki-
rályné módfelett jól érzi magát Sudeleyben, és alig várja
gyermekük augusztusra várható születését, amely már csak
hetek kérdése. Erzsébet a szívéhez kapott, mikor ott tartott az
olvasásban, hogy az admirális eltökélt abban, magára veszi a
teljes felelősséget az afférjukért, és biztosítja őt arról, hogy
szükség esetén bármikor hajlandó megesküdni a lány ártat-
lanságára. Adja az Úr, hogy erre sose kerüljön sor! A férfi
végezetül leszögezi, jó mostohaapja kíván lenni, s ha bármi-
ben segítségére lehet, írjon csak nyugodtan.
Lehet, hogy ez valami burkolt kísérlet kapcsolatuk újra-
élesztésére? Netán észhez tért, hozzá hasonlóan maga mögött
akarja hagyni a sajnálatos epizódot, s mostantól tisztessége-
sen viszonyulni hozzá? Erzsébet, mindannak ellenére, ami
történt, még most is izgatott borzongást érzett, hátha az
előbbiről van szó, miközben fájdalommal vette tudomásul,
hogy amit olvas, bizonyosan nem értelmezhető szerelmes le-
vélként. Akárhogy is, elhatározta, hogy semmilyen módon
nem bátorítja a férfit.
Udvarias válaszlevele a legfinnyásabb ítész kritikáját is
kiállta volna. Köszönetet mondott a férfi leveléért és a ki-
rálynéról közölt jó híreiért, majd azt a jelentéktelen szívessé-
get kérte tőle, hogy lenne szíves egy Chelsea-ben felejtett
könyvét utána küldeni.
Hetek teltek el anélkül, hogy válasz érkezett volna az ad-
mirálistól, hetek, melyek során gyökeret vert Erzsébetben a
bizonyosság, hogy félreértette a férfi ajánlatát. Végül érke-
zett egy bocsánatkéréstől csöpögő levél, hogy elnézését kéri,
de sehol sem lelte a kívánt könyvet, és biztosítja afelől, hogy
ebbéli kudarca nem a jóakarat vagy a barátság hiányából fa-

307
kad. Kicsit dagályos, gondolta a lány, de mélységesen jel-
lemző a férfira, úgyhogy visszaírt, miszerint nincs szükség
erre a túlzásba vitt bocsánatkérésre. ,A jó barátság tüzét nem
csekélységek éltetik, s csekélységek nem tudják kioltani
sem”, zárta gondolatmenetét. Majd hogy hangsúlyozza a
fennálló távolságot, s világossá tegye, vége köztük minden
bizalmaskodásnak, hozzátette: „Kérem, ajánljon a királyné
őfensége szíves figyelmébe. Lordságodra és életére pedig az
Úr áldását kérem.”
Megkönnyebbült, hogy ismét érintkezésbe kerültek egy-
mással. Azt a következtetést vonta le belőle, hogy a dolgok
talán valamelyest lecsillapodtak, s mintha a sajnálatos ese-
mény kezdene a múlt homályába merülni. Bízott benne,
hogy a királyné megbocsátott, és egy napon talán ki is bé-
külhetnek. Ami az admirálist illeti, eltökélte, hogy megpró-
bálja teljesen elfelejteni, és soha egyetlen szóval vagy gesz-
tussal sem árulja el, hogy a férfi valaha bármit is jelentett
számára. Az élet Cheshuntban addig is megy tovább a maga
útján, a tanórák, séták, étkezések és a kedves vendéglátóival
folytatott művelt beszélgetések napi körforgásában. Mindent
összevéve, gondolta, viszonylag könnyen megúszta a történ-
teket.

A helyzet az, hogy egyáltalán nem úszta meg. Alig egy

hónapja tartózkodott Cheshuntban, mikor egy júniusi regge-
len erős hányingerre ébredt. Miközben az éjjeliedénybe ök-
lendezett, azon tűnődött, vajon miféle romlott ételtől ronthat-
ta el ennyire a gyomrát.
Mikor a következő reggel is ugyanez történt, még mindig
azt hitte, valami ételmérgezéstől szenved. Ám miután, noha
délutánra már jól érezte magát, harmadnap reggel ismét
hánynia kellett, egyre pocsékabb hangulatban azon meren-
gett, nem valami más, rémisztő oka van-e reggeli rosszulléte-
inek. A negyedik naptól kezdve elkezdett attól félni, hogy az

308
Úr feltehetőleg mégis megbünteti éktelen bűnéért, s mikor
ötödik nap is megtörtént, szívében már ott ült a halálos bizo-
nyosság, hogy félelmei bizony megalapozottak. Végül is
nem egész négy hónappal ezelőtt nézte végig Parr Katalint
hasonló állapotban. Nincs menekvés a tény elől, mondta ma-
gában, és igyekezett tudomást sem venni a hideglelésről, me-
lyet mindannyiszor érzett, valahányszor erre gondolt, vagyis
többé-kevésbé állandóan: teherbe esett az admirálistól.
Havivérzése, mely csak előző évben kezdődött, soha nem
követte a szabályos ciklust. Gyakran eltelt két hónap vagy
annál is több anélkül, hogy vért látott volna. Úgyhogy azt
még önmagában nem tartotta furának, hogy április óta nem
volt vérzése. Az elmúlt hónapokban kegyetlen fejfájástól és
migréntől szenvedett, így semmi szokatlan nem volt abban,
hogy migrénje az utóbbi időben rosszabbodott. Annak tudta
be, hogy nyilván megviselték a történtek.
Mit tegyen? Inkább a halál, semmint hogy bárkivel is
megossza a titkát. Márpedig, súgta a józan esze, valakinek
mégis el kell mondania. Nem egy sötét lyukban él, így az
embereknek hamarosan fel fog tűnni az állapota. A követ-
kezményekbe jobb bele sem gondolni. Jaj, már megint a hi-
deglelés! Nem, képtelen ezzel egyedül megbirkózni. Segít-
séget kell kérnie.
Hatalmába kerítette a rettegés. Nem akar szembesülni
Kat, még kevésbé Dennyék reakciójával. Talán egyenesen az
admirálist értesítenék? Vagy ami még rosszabb, a királynét?
És továbbra is bízhatna Katalin diszkréciójában? Ha ez kitu-
dódik, a kitörő botrány maga alá temetheti. Házasodni sem
házasodhat a Tanácsjóváhagyása nélkül. Vajon mit tennének
akkor, ha rájönnének, hogy törvénytelen gyermeket vár az
admirálistól? Ez a férfinak a Towert jelentené, vagy annál is
rosszabbat. És neki? Tiltott közösülésüket felségsértésnek
tekintenék? Már hallotta is a Tower kapuját becsapódni,

309
érezte, amint a bárd fémes pengéje átszeli a nyakát, látta a
lábát mohón mardosó lángokat…

A szoba eszelősen forogni kezdett körülötte, úgy érezte,

mintha egy sötét alagúton át látná. Valami iszonyatos vibrá-
lást érzett a fejében, a szíve eszeveszetten kalapált, a térde
remegett, a keze izzadt. Meg fog halni, mindjárt!
– Áááá! – sikította a pániktól. – Segítsééég!
Kat rohant be a szobába, és meglátta a holtsápadt, egész
testében remegő lányt. Az árulkodó, hányással teli tál ott állt
az ablakpárkányon. Már egy ideje gyanakodott egy kissé,
hisz hetek óta nem látott véres alsóneműt, de úgy okoskodott
– Isten bocsássa meg neki –, hogy ez remélhetőleg nem je-
lent semmit. Végül is Erzsébet szavát adta, hogy semmi je-
lentős nem történt közte és az admirális között. De most tel-
jes bizonyossággal ott látta az igazságot a lány tekintetében.
És e pillanatban ő is látta a Towert, a sötétzárkát, a kötelet és
– borzalmak borzalma – a lángoló máglyát.
– Mit tettél? – kérdezte metsző hangon. – A szavadat ad-
tad!
Erzsébet megpróbált beszélni, de a rettenettől nem tudott.
A pánikroham múlóban volt, de halálos kimerültséget ha-
gyott maga után. Teljesen össze volt törve.
– Válaszolj nekem! – sziszegett Kat sürgetően. – Állapo-
tos vagy?
Csak egy néma bólintásra futotta az erejéből. Szemében
pokoli rémület ült.
– Mikor volt az utolsó vérzésed? – tudakolta Kat. Erzsé-
bet nyelt egyet.
– Épp húsvét után, azt hiszem – sóhajtott.
– Tehát április elején, most pedig már június végén já-
runk. Mikor… Az admirális mikor…? – Képtelen volt azt a
bizonyos szót használni. Csak a bűnét súlyosbította volna ve-
le.
310
 – Egyszer, május elején – szólt Erzsébet hüppögve. –
Megpróbáltam leállítani, de nagyon kitartó volt. Túlságosan
szerelmes voltam belé! – Egyre keservesebben zokogott.
– Nem érdekes. Tehát a második hónapban jársz –
számolt Kat, a gyakorlati teendőkben keresve menedéket. –
Mi vitt rá, hogy megengedd neki a közeledést? Számtalan-
szor figyelmeztettelek, hogy soha ne találkozz vele kettes-
ben.
– Szerelmes voltam! – tört ki Erzsébet. – Nem tudtam el-
lenállni neki. Jaj, mit tegyek?
– Isten tudja. Hadd gondolkodjam! – Egy rövid ideig csak
állt, nehézkesen vette a levegőt. – Beszélnem kell a húgom-
mal. Nincs más választásom.

– Mit mondott? – kérdezte izgatottan Erzsébet, ahogy Kat

visszatért a szobába.
Kat sóhajtott egyet, és leroskadt az egyik padra.
– Halálra volt rémülve, természetesen jogosan. És semmit
nem tesz férje engedélye nélkül. Úgyhogy hívta Sir Ant-
honyt, és mindent elmondott neki.
Erzsébet elcsüggedt. Kedvelte Dennyéket, akik nyájas,
nagylelkű vendéglátói voltak, és sokat adott a véleményükre.
Ők most nyilván mélységesen megvetik, és nem alaptala-
nul…
– Borzadály – folytatta Kat. – Ahogy Sir Anthony rám
nézett… – Úgy érezte, menten elbőgi magát. – Beszélni akar
veled. Most.
Erzsébet remegve lépett be Dennyék szalonjába. Lady
Denny, aki a kandalló mellett ült, felállt és bókolt, majd ki-
mérten visszaült a székébe. Sir Anthony, aki háttal állt a tűz-
nek, fájdalmas pillantással meghajolt, majd egy Erzsébet feje
feletti pontot kezdett bámulni, mint aki nem képes a lány
szemébe nézni.

311
 – Erzsébet úrhölgy – szólalt meg hűvösen –, végtelenül
szomorú vagyok a hírtől, mely az állapotáról tudósított. Ha e
házban egy szolgálólány kerülne ilyen bajba, azonnal elbo-
csátanám. Én azonban a korona rendíthetetlen híve vagyok,
és kegyelettel őrzöm atyja, a néhai Henrik király emlékét.
Ennek folytán hajlandó vagyok segítséget nyújtani kegyed-
nek.
– Köszönöm szépen – hebegte Erzsébet, letaglózva ettől a
fagyos modortól. – Nem szolgáltam rá ekkora szívességre.
– Ez nem több, mint a kötelességem – felelte a férfi to-
vábbra is jeges hangon. – Itt kell maradnia a gyermek szüle-
téséig. Amíg állapota nem észrevehető, velünk étkezhet, sé-
tálhat a kertekben és a parkban, bár jobban tenné, ha a ház
egymérföldes körzetén belül maradna. Később természetesen
a szobáiban kell tartózkodnia. Azt fogjuk mondani, hogy be-
teg, és a részleteket, amennyire tőlünk telik, homályban fog-
juk tartani. Kat egyedül fogja ellátni a kegyed körüli szolgá-
latot. Senki más nem tudhatja meg az igazságot.
– Végtelenül hálás vagyok – mondta Erzsébet alig hallha-
tóan. – De mi lesz a gyermekkel?
– Kiadjuk egy dajkához az egyik norfolki birtokomon,
majd elhelyezzük egy megbízható családnál. Azt fogjuk
mondani róla, hogy elcserélt gyermek, akit a templom elő-
csarnokában találtunk. Soha senki nem jöhet rá a származá-
sára.
– És kegyednek sem szabad semmilyen igényt támaszta-
nia a gyermekre – tette hozzá a felesége.
– Nem fogok – ígérte Erzsébet. Bágyadtságot érzett, és
fenyegetően közeledett a hányinger is. De legalább bizton-
ságban van, pillanatnyilag mindenképp, de a továbbiakban
is, ha minden a terv szerint halad.

Soha nem hitte volna, hogy egyszer ennyire beteg lesz.

Minden reggel hányingerrel ébredt, és szó szerint rohant a

312
tálhoz. Egyedül az segített, ha húst vagy halat evett, de reg-
gel nyolckor mégsem küldhette Katet a konyhába ilyesmiért,
hisz az emberek gyanút fogtak volna. Úgyhogy csak szenve-
dett.
– Próbálkozz almával! – nógatta ilyenkor Kat. – Joan azt
mondja, neki segített. – De Erzsébet rá sem tudott nézni az
almára. Beleharapott, s már ki is köpte.
Az étkezések pokoliak voltak. Általában nagyon mohón
látott hozzá, de miután belekóstolt az ételbe, egyszeriben el-
ment az étvágya, így a továbbiakban csak ült az asztalnál, és
piszkálta a tányérján lévő ételt, míg mindenki be nem fejezte
az étkezést. A bornak fémes íze lett a szájában, így rendsze-
rint csak néhány kortyig jutott.
És aztán ott volt az állandó fáradtság, mely a megsemmi-
sítő csapást jelentette. Néha állva is el tudott volna aludni.
Egyelőre szabadon közlekedhetett a házban és környékén,
ám ideje nagy részét az ágyban pihenve töltötte, szenvedve a
kimerültségtől. Ráadásul már előre félt a szülési fájdalmak-
tól, felidézve magában a valaha hallott összes történetet a
gyermekágyi borzalmak vonatkozásában. Soha nem gondolta
volna, hogy a terhes nők ennyi szenvedésen mennek keresz-
tül, és folyamatosan fogadkozott, soha többé nem kockáztat-
ja meg a teherbe esést, még boldogabb körülmények között
sem.

A nyár közepén híre jött, hogy a királyné beteg. Terhes-

ségének előrehaladott állapotában nagyon rossz hatással van
rá a hőség, és komoly fejfájásoktól szenved. Erzsébet nehéz
szívvel olvasta az admirális levelét.
– Szegény asszony, úgy imádkozom a gyógyulásáért –
közölte Kattel. – Ájulási rohamai miatt ágyhoz van kötve.
Kat még mindig dühös volt Erzsébetre, de már kezdett
megenyhülni.

313
 – Be kell vallanom, azóta balsejtelmeim vannak, mióta
tudom, hogy várandós – szólt a fejét rázva. –A harminchat
éves kor késő az első gyermek megszüléséhez.
– Remélem, rendbe jön – mondta Erzsébet aggódva, a sa-
ját jövendő megpróbáltatásaira gondolva.
– Az Úr kezében van a sorsa – szögezte le Kat –, és min-
den, amit tehetünk, hogy esedezünk Hozzá, könnyítse meg a
királyné szülését.
– Naponta fogok imádkozni – mondta odaadón Erzsébet,
és a terhes nő érzékenységével egyre inkább ráébredt, milyen
mélyen megbántotta a királynét, drága jótevőjét. Valamilyen
módon jóvá szerette volna tenni.
Roger Ascham lépett a szobájába. Nem tudta, hogy a lány
terhes.
– Ha kegyelmed megengedi, szeretném meglátogatni a
barátaimat Cambridge-ben.
Erzsébet le volt taglózva. A terv úgy szólt, hogy mikor
fennáll már annak veszélye, hogy állapota láthatóvá válik, és
végképp visszavonul a szobájába, betegséget színlelve –
„színlelve?”, gondolta Erzsébet hitetlenkedve –, akkor
Ascham mestert visszaküldik Cambridge-be, folytatni a ta-
nulmányait. A lány akkora haladásról tett tanúbizonyságot az
irányítása alatt, hogy egyébként is úgy tervezte, ősszel vég-
leg visszatér az egyetemre. Egy hónap ide vagy oda csak
nem jelenthet különösebb gondot.
Erzsébet hirtelen úgy érezte, azt szeretné, ha itt maradna
vele. Olyan kedves férfi, és minthogy nincs tudomása az ál-
lapotáról, továbbra is tisztelettel és hódolattal veszi körül –
ellentétben Kattel és Dennyék-kel, akik minduntalan elbuká-
sára emlékeztették: Kat el volt foglalva a gyakorlati teen-
dőkkel, vendéglátói pedig távolságtartónak és engesztelhetet-
lennek mutatkoztak.
– Ne menjen el! – kérte siránkozó hangon. Ascham meg-
hökkenten nézett rá.

314
 – Mi a baj, ladym?
– A királyné beteg, és én aggódom érte – felelte Erzsébet,
közel ahhoz, hogy elsírja magát. – Szükségem van a mester
vigasztaló jelenlétére.
A tanár zavarban volt. Mindeddig erős, autonóm szemé-
lyiségnek ismerte Erzsébetet, aki most itt bőg előtte, egy
nem létező kendő után matatva. Odaadta neki a sajátját, majd
miközben Erzsébet a szemét törölgette, vigasztalón megérin-
tette a vállát. És magában nagyot sóhajtott.
– Persze, akkor nem megyek – egyezett bele, ámbár kel-
letlenül. – De tudnia kell, itteni munkám vége felé közeledik.
Kegyednek már nem igazán van szüksége a szolgálataimra,
nekem pedig dolgom van Cambridge-ben.
– Tudom. Mindennek ellenére mégis abban reményked-
tem, hogy mint tanárom és mint barátom itt marad velem.
Nagyon ragaszkodom a mesterhez.
Ascham kétségbeesett. Iránta való minden csodálata és ra-
jongása ellenére már nagyon Cambridge-be húzott a szíve, és
gyökeret vert benne a félelem, hogy a lány soha nem fogja
visszaengedni oda.
– Folytatnom kell a tanulmányaimat, melyeket félbeszakí-
tottam, mikor kegyed szolgálatába álltam – mondta tapinta-
tosan. – De ne féljen, egy kis ideig még itt maradok. Elha-
lasztom az elutazásomat.
– Ez igaz barátra vall.

Augusztus elejére kezdte sokkal jobban érezni magát. Az

egyetlen gond, hogy a hasa bizony növekedésnek indult. A
díszes mellkendő, melyet a lehető legtovább kell viselnie,
napról napra szűkebbé és kényelmetlenebbé vált. Hamarosan
eljön a visszavonulás ideje, hisz sokáig már nem tudja lep-
lezni az állapotát. Nem érezte méltányosnak, hogy míg neki
ezt a rejtőzködő életmódot kell élnie, addig bűntársa szaba-
don járhat-kelhet a világban, mit sem sejtve az ő helyzetéről.
315
 Az is valami, hogy szívderítő hír érkezett az admirális
legújabb levelével.
– Jobban van! A királyné jobban van! – kiáltozta Erzsé-
bet, szinte táncra perdülve a hálószobában, ahol Kat éppen az
ablak alatti ládába pakolta a tiszta ágyneműt.
– Hála Istennek! – szólt a nevelőnő, figyelemre sem mél-
tatva saját féltékenységét, mely jó szokása szerint most is be-
lemart a szívébe. – Örülök, hogy ezt hallom.
– És – folytatta Erzsébet diadalittasan – az admirális úr
azt írja, hiányolja a társaságomat. Ó, Kat, lehet, hogy egy
napon meghívást kapunk Sudeleybe? Most még nem, persze
– tette hozzá sietősen.
– Én nem várnám ezt ennyire a helyedben – figyelmeztet-
te Kat. – Azonfelül őkegyelmének most kisebb gondja is na-
gyobb ennél. Hamarosan visszavonul a szobájába, aztán pe-
dig ott lesz a gyermek, akinek gondját kell viselnie.
– Igen, igen – szólt Erzsébet elmélázva, de hamarosan
visszatért izgatott öröme, hogy a királyné hiányolja őt. Vá-
ratlan boldogság Erzsébet szilánkokká zúzódott világában.
Visszatért a levélhez, és újra elolvasta, csak hogy megbizo-
nyosodjék, nem álom, hanem valóság. – Az admirális azt írja
– folytatta –, hogy a baba nagyon erős, és oly gyakran rúg-
kapál, hogy a királyné éjjelente nem tud aludni. Válaszolok
neki, és megkérem, hogy mindig tájékoztasson arról, hogy
szolgál ennek az eleven kisbabának az egészsége! Tudod,
Kat, biztosra veszem, hogy ha ott lennénk a gyermek szüle-
tésénél, láthatnánk, hogyan fordítja az admirális örömmé
mindazt a szenvedést, amit a királynénak okozott? –Szinte
magánkívül volt az elragadtatástól. Meggyőződése volt,
hogy végül minden jóra fordul. Állandóan ezért imádkozott.

– Az Úr könyörüljön mirajtunk, itt van Somerset herceg-

né! – nyüszített Kat, berontva a hálószobába.

316
 – Ez azt jelenti, hogy le vagyok leplezve? – suttogta Er-
zsébet, mindjárt a legrosszabbra gondolva.
– Azt azért nem hinném, hála Istennek, de a kitűnő lady
nyilván botrányszagot érzett a levegőben, és kétségtelenül
azért jött, hogy kielégítse kíváncsiságát. – Hangjába keserű-
ség vegyült. – Téged is látni akar.
– Az lehetetlen… Nem merem… – Erzsébet halálra volt
rémülve. Attól félt, nem sok esély van arra, hogy a sasszemű
hercegnő figyelmét elkerülje az állapota.
– Nincs más választásod – közölte Kat. – Kelj föl és öl-
tözz! – Megvizsgálta növendéke kissé duzzadt hasát, ahogy
Erzsébet kelletlenül levetette a hálóköntösét. – Ne félj, majd
szorosan befűzlek – folytatta, és elővett egy tiszta inget.
Mikor Erzsébet megjelent a nagyszalonban, rózsaszín
damasztruhájában olyan soványnak tűnt, mint rendesen. Fe-
szes mellkendője leszorította hasa gömbölyödését. Gyötrel-
mes volt ez az összeszorított állapot, és szédülés környékezte
az erőfeszítéstől, hogy szabályosan lélegezzen, és egyenesen
tartsa magát. Vállak föl, has be.
Anna hercegné elindult felé, és bókolt előtte.
– Erzsébet úrhölgy, örülök, hogy jó egészségben látom –
szólt élesen. – Férjem, a régens szívélyes üdvözletét küldi.
– Isten hozta, asszonyom – üdvözölte Erzsébet kimérten,
majd óvatosan leült a kandalló melletti székre, melyből Sir
Anthony épp most állt fel. – Mi hozta Cheshuntba?
– Azért jöttem, hogy találkozzam régi jó komaasszo-
nyommal, Lady Dennyvel, s hogy érdeklődjem kedves
egészsége iránt, hölgyem. A szóbeszéd szerint betegeskedett.
– Csak egy nyári meghűlés – mondta Erzsébet könnye-
dén, észrevéve, hogy vendéglátói szemmel láthatóan ké-
nyelmetlenül érzik magukat. – Már jobban vagyok, köszö-
nöm kegyelmed kérdését.
– Tudom, jobban, méghozzá több értelemben – helyeselt a
hercegné. – Jobb, hogy elhagyta a királyné udvartartását.
317
 – Elnézéséért esengek, asszonyom – mondta sértetten Er-
zsébet –, de őkegyelme igen jó volt hozzám.
– Nem őkegyelméről beszélek – szólt Lady Somerset,
hangjával jelezve, hogy a királynét is kétségkívül felelősnek
tartja az erkölcsök lazulásáért, amelyre a szóbeszéd utalha-
tott. Kettejük vetélkedése az udvarbeli elsőségért és a király-
né ékszereiért közismert volt.
– Nem tudom, mire gondol kegyelmed – közölte Erzsébet
ártatlan hangon.
– Dehogynem tudja, hölgyem – válaszolt határozottan a
hercegnő. – És azt mondom, nagyon bölcsen tette, hogy ide-
költözött. Vagy talán kényszer hatására tette?
A szoba hangulata kezdett szerfelett feszültté válni. Er-
zsébet dühöngött az asszony vakmerősége miatt.
Dühöngött, egyszersmind meg is rémült. Miféle szóbe-
szédeket hallhatott a hercegnő?
– Meghívtam a nővéremet, Mrs. Astleyt látogatóba, és
Erzsébet úrhölgy volt olyan kedves, hogy megtiszteljen min-
ket a jelenlétével – szólt közbe Lady Denny, parányit talán
túl sietősen.
– És itt nagyon kedvesen fogadtak – tette hozzá Erzsébet.
– Cheshunt gyönyörű hely.
– De nem annyira, mint Chelsea vagy Sudeley – vágott
vissza őladysége élesen.
– Ó, de a királyné nagyon fáradékony volt az áldott álla-
pota miatt, és nem akartam mindeközben még én is a terhére
lenni – szólt Erzsébet. Olyan volt, mintha egy hadsereggel
kellene szembenéznie. – A királyné rendszeresen ír nekem,
és alig várom, hogy meglátogathassam majd a szülése után.

Belátva vereségét, a hercegnő visszavonult. Miután kellő-

képpen zavarba hozta vendéglátóit királyi vendégük zaklatá-
sával, visszafogta magát a további megjegyzések megtételé-
től, s inkább rátért az udvarról való rosszindulatú pletykál-
318
kodásra, valamint a Somerset House ragyogó mivoltának
ecsetelésére.
A nyitott ablakokon át beáramló szellő ellenére Erzsébet
forróságot érzett. Keze izzadt, a nyakáról patakokban folyt a
veríték. A kegyetlenül megszorított fűző már elviselhetetlen
volt, alig várta, hogy levethesse, és háborítatlanul feküdhes-
sen az ágyában. A terem elsötétült előtte, és úgy érezte,
mintha a kifinomult csevegést mind messzebbről és mesz-
szebbről hallaná… Elvesztette az eszméletét.
– Hölgyem! – hallotta Kat hangját, amint odalép hozzá, és
rázza a testét. – Jól vagy?
Erzsébet magához tért, bizonytalanul abban, hogy mi is
történt vele, és értetlenül bámult a nevelőnőjére. Lüktetett a
halántéka, és nehezen lélegzett.
– Nagyon melegem van – suttogta, és hirtelen a földre
bukott, halálos ájulatban. Kat azonnal ott termett, letérdelt
mellé, hálát adva az Úrnak, hogy ruhájának bő szoknyarésze
az ájult lány terhességének minden árulkodó jelét elfedi a
hercegnő sasszeme elől, aki most tele volt színlelt aggoda-
lommal.
– Egy kis bort, Sir Anthony! – parancsolta, magához ra-
gadva a kezdeményezést.
Sir Anthony ugrott, hogy teljesítse a kérését, és felesége
már nyújtotta is a kelyhet Katnek. Kat ezalatt elérte, hogy
Erzsébet ismét ülő helyzetbe kerüljön, és megkönnyebbült,
mikor látta, hogy kezdi visszanyerni az eszméletét.
– Kortyolj bele – suttogta, odatartva az edényt a lány aj-
kához. –Jobban érzed magad?
– Kamasz lányokra jellemző – sietett segítségükre Lady
Denny. – Én is gyakran ájultam el tizenöt éves korom tájé-
kán. Na, hadd segítsek! – És segített Katnek talpra állítani
Erzsébetet.
– Kegyelmed engedelmével lefektetném ezt a lányt –
mondta Kat, és eltaszigálta növendékét az ajtóig, megköny-
319
nyebbült sóhajjal lépve ki rajta. A hercegnő összeszűkült
szemmel figyelte őket, s magában helytelenítően gondolt ar-
ra, hogy a mai leányoknak már nincs semmi tartásuk…

Ugyanebben a hónapban Erzsébet levelet kapott Mr. Wil-

liam Cecil úrtól, Somerset régensi titkárától. Azt írta, hogy őt
nevezték ki Erzsébet felügyelőjének az apjától örökölt birto-
kok irányítására. Hangütése jólesően udvarias volt, és tiszte-
lettudó.
Felkereste Sir Anthonyt, hogy megmutassa neki a levelet.
– Hallott már erről a William Cecilről? – kérdezte, remél-
ve, hogy vendéglátója egy kicsit megenyhül az irányában.
Hiába tett eleget az udvariasság követelményeinek, modora
jéghideg maradt, olyan volt, mint aki alig bírja elfojtani a
helytelenítését.
Sir Anthony átvette a levelet, és elolvasta.
– Ismerem őt. Okos fiatalember, egyike az udvar emelke-
dő csillagainak. Nagy szerencséje van, hölgyem, hogy őt
kapta felügyelőnek. A férfi lenyűgözően értelmes és szelle-
mes.
Visszaadta a lánynak a levelet, szertartásosan meghajolt,
majd odébbállt. Erzsébet sóhajtott. Hát soha nem fog meg-
enyhülni vagy megbocsátani? Aztán visszatért William Cecil
leveléhez.
„Ha bármiben szolgálatára lehetek kegyednek, kérem, ne
habozzék értesíteni”, írja a férfi. Egy nap, gondolta Erzsébet,
majd szaván fogja. Addig is szívélyes és elismerő választ fo-
galmazott. „Remélem, egyszer személyesen is megköszönhe-
tem, hogy ilyen serényen intézi az ügyeimet.” Nemsokára
barátságos levelezésbe kezdtek, és a szoros kapcsolat hamar
kialakult.
Sir Anthonynak igaza volt, vette észre Erzsébet: Cecil va-
lóban lenyűgözően szellemes, és kiváló érzéke van ahhoz,
hogy meglássa egy probléma lényegét, és azonnal megtalálja
320
rá a legjobb vagy legalábbis a leggyakorlatiasabb megoldást.
Kétségtelen képességein túl ráadásul érezhetően megkedvel-
te Erzsébetet, és elkötelezettséget tanúsított iránta – ez jelen
körülmények között felbecsülhetetlen érték volt a lány sze-
mében.

Szeptember első hetében kellemes meleg volt. Erzsébet

most már nem hagyhatta el szobáit, így a napok nagyon ne-
hezen teltek, kivált, hogy rábeszélés hatására el kellett en-
gednie Ascham mestert Cambridge-be, és már kezdte unni,
hogy egyedül Kat jelenti a társaságát. Szeretett volna kint se-
rénykedni, de erre már nem volt lehetőség. Úgyhogy csak
üldögélt, olvasott, fordított, fő tevékenység gyanánt pedig
Katet kergette tébolyba a panaszkodásaival.
– Annyira unatkozom – zsörtölődött egyik este.
– Akkor keress magadnak valami teendőt! – csattant fel
Kat ingerülten. – A lusta kezeknek lesz majd elég teendőjük
a pokolban, tudod jól.
– Mit csináljak? – nyöszörgött Erzsébet.
– Mi lesz például a babaruhával, melyet a királyné gyer-
mekének kezdtél hímezni?
Erzsébet megfontolta a javaslatot.
– Nagyszerű – sóhajtott. – De előtte kimegyek a mellék-
helyiségbe.
Mikor magára maradt, és fölemelte a szoknyáját, tanácsta-
lanul állt a látvány előtt: vérfoltok fehér alsószoknyáján és
harisnyáján. Kissé megriadva fogott egy kendőt, és meg-
nyomogatta vele a női hajlatát. Csupa vér lett egy pillanat
alatt. Ez vajon mit jelent?
Miután még egy kendőt tömött a lába közé, kikecmergett
a mellékhelyiségből, és felkiáltott:
– Kat, segíts! Vérzem!

321
 – Vérzel? – visszhangozta a nevelőnője. – Ó, drága Iste-
nem! Gyermekem, ne nyugtalankodj! Menj és feküdj le! Hí-
vom a húgomat.
Mikor Lady Danny megérkezett, megindultak a görcsös
fájdalmak, a tompa, könyörtelen, meg-megújuló fájás a ha-
sában és lejjebb. Csak feküdt az ágyán, a hasát nyomogatta,
és kissé nyögdécselt.
– Attól félek, ez a vetélés előjele – szólt Lady Denny.
Erzsébet nem tudta, örüljön vagy sírjon.
– Segítséget kell kérnünk – szólt Kat. – Ő a második a
trónutódlási sorban. Nem kockáztathatjuk, hogy bármilyen
sérelem érje. Már a negyedik hónapban van, így nem lesz
egy könnyű vetélés.
Erzsébet ismét felnyögött, ezúttal hangosabban. A fájda-
lom percek alatt élessé vált. Nagyon félt.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy kitudódjék az állapota
– figyelmeztette nővérét Lady Denny. – Várj! Van egy ötle-
tem.
Az éjfélkor a hálószobába vezetett asszonynak be volt
kötve a szeme, de akkorra Erzsébet már nem vett észre sem-
mit. A fájdalom már teljesen elviselhetetlenné vált. Átszelte
egész alsótestét, végigperzselte a hátát, a hasüregét, a fenekét
és a nemi szervét, és most már rengeteg vér folyt ki a méhé-
ből. Ki volt merülve, láz emésztette, hányingert érzett, és
össze volt zavarodva.
Sir Anthony levette a szemkötőt az asszony szeméről, ő
maga elfordította fejét, és kisietett az ajtón, figyelmeztetve a
nőket, hogy csöngessenek, ha ismét szükség lesz rá. Ezután a
bába, hunyorogva a fénytől, rájött, hogy egy előkelő udvar-
házba került – a jó ég tudja, melyikbe –, és engedte, hogy a
láthatóan vezető szerepet játszó, fényűzően öltözött hölgy az
ágyhoz vezesse. Az ágyon egy fiatal, szép arcú leány feküdt,
aki láthatólag egy koraszülés utolsó stádiumában lehetett. A
középkorú asszony aggódó szemmel ült le mellé.

322
 A bába nem késlekedett. Büszke volt a hírnevére, de úgy
vélte, soha senki nem fogja elhinni, milyen megbízása volt
ma este. Lehúzva az átvérzett lepedőt, szétfeszítette a leány
combjait, és jó hosszan nézte, amit a lába között látott.
– Elvetélt? – kérdezte az idősebb hölgy halkan. A leány
ájultan lihegett.
– Igen – bólintott a bába. – Van egy tiszta kendője?
Kat átnyújtott egyet. A bába felszedte vele a vérrögöket és
azt a kis halott emberkezdeményt, aki túl koránjött a világra.
Majd vizet és törülközőt kért, és ellátta az ifjú anyát, aki
mostanra teljesen elkábult a kimerültségtől.
Miután ellátták a lányt, aki békésen elaludt, megszólaltat-
ták a csengőt, és Sir Anthony visszatért.
– Hol van? – kérdezte.
– Meghalt – szólt Kat fakó hangon. Átnyújtotta neki a
kendőbe bugyolált kis csomagot. A férfi lehúzta róla a ken-
dőt, és egy pillanatra belenézett a ráncos, rózsaszín kis arcba.
– Holtan született? – kérdezte szenvtelen arccal. Kat bó-
lintott.
– Akkor nem kell imádkoznunk a lelkéért – jelentette ki
kíméletlenül, majd szó nélkül tűzre vetette Henrik király ha-
lott unokáját. A nőknek elállt a lélegzetük a rémülettől, ám
Sir Anthony nem vett tudomást a tiltakozásukról. Újra bekö-
tötte a szemét a felháborodott bábának, és kilökdöste a szo-
bából. Felesége Kattel együtt ott maradt, és döbbenten fi-
gyelték, amint Erzsébet bűnének bizonyítéka a lángok marta-
lékává válik. A lány békésen szendergett. A szoba hamaro-
san megtelt a sült hús irtózatos bűzével.

A megkönnyebbülés érzése minden másnál erősebbnek

bizonyult. Erzsébet megküzdött a tompa fájdalommal és a
napról napra csökkenő vérzéssel, ez már semmi volt ahhoz
képest, amin keresztülment. Olykor belemart a szomorúság
is, de csak rövid pillanatokra. Egyedül az számított, hogy
323
megmenekült. Az Úr jónak látta megbüntetni, de aztán cso-
dás módon megengesztelődött. Most jött rá, hogy meggon-
dolatlanságával az életét tette kockára, több értelemben is.
Belehalhatott volna ebbe a vetélésbe. Végezhette volna a
Towerben vagy annál is kegyetlenebb módon…
Soha többé, fogadkozott, soha többé nem teszi kockára jó
hírét, arról nem is beszélve, hogy semmilyen férfinak nem
engedi meg többé, hogy olyan közel merészkedjen hozzá,
amiből gyermek születhet… Amit átélt, minden tekintetben
rémisztő volt, és nem lehet eléggé hálás azért, hogy megsza-
badult ettől a helyzettől.
– Nem is tudod, milyen szerencsés vagy – szólt Kat a fejét
rázva. Nézte a lányt, ahogy sápadtan és kimerülten fekszik a
megpróbáltatástól.
„Dehogynem, nagyon is tudom” – gondolta Erzsébet.
– Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni az Úrnak –
jelentette ki. Nem bánkódott kisbabája elvesztése miatt, még
csak eszébe sem jutott megkérdezni, mi lett azzal a bánatos
kicsi testtel.
– Mindenkinek azt mondjuk, hogy hirtelen belázasodtál –
magyarázta Kat, kis lélekmelegítő levest kanalazva a lány
szájába. – Hamarosan már nem is leszel ágyhoz kötve.
Ez a nap rohamosan közeledett. Erzsébet most már dél-
utánonként fölkelt az ágyból, és az ablak alatti székben üldö-
gélt. Kezdett visszatérni a régi jókedve. Az élet hamarosan
visszatér a régi kerékvágásba, és nála senki sem lesz böl-
csebb, az biztos.
Természetesen végtelen idő állt a rendelkezésére, hogy
végiggondolja az életét.
– Annak idején igazam volt – közölte Kattel. – Soha nem
megyek férjhez. Nem vagyok hajlandó ezen még egyszer ke-
resztülmenni.
– Képtelenség! – vágott vissza Kat. – Rengeteg nő átesik
ilyesmin, és aztán életet ad számos egészséges gyermeknek.
324
Természetellenes állapot egy lány számára, hogy ne háza-
sodjék meg. Túl fogod tenni magad ezen az egészen, hidd el.
– Túlteszem magam rajta, az egyszer biztos – mondta Er-
zsébet eltökélten –, de soha nem voltam még ennyire meg-
győződve a házasságon kívüli élet előnyeiről, mint most.
Kat sóhajtott.
– Most ezt mondod, de majd megváltoztatod a vélemé-
nyed, ha feltűnik egy újabb jóképű úriember.
– Azt hiszem, nem fogom – közölte Erzsébet állhatatosan.
– Soha többé nem engedem meg, hogy a vakító szerelem el-
vegye a józan eszemet, és ne tudjak tőle értelmesen gondol-
kodni. Valószínűleg őrülten viselkedtem.
– Sokan mondják, hogy a szerelem az őrület egyik formá-
ja – merengett Kat –, és a te esetedre ez minden bizonnyal
találó megállapítás.
– A jövőben körültekintő leszek – biztosította Erzsébet. –
Továbbra is egyszerű ruhákat hordok majd, és az erényes
protestáns hajadon életét élem.
Kat felvonta a szemöldökét.
– Hát hajadon már nem lehetsz – szólt csípősen.
– Hogyne, de a világnak azt kell hinnie – felelte Erzsébet,
titokban parányit összerezzenve. – A magam részéről soha
nem fogok okot szolgáltatni arra, hogy bárki is kételkedjen
ebben. Íme, kaptam egy második lehetőséget, és nem akarom
elvesztegetni. Hivalkodni fogok a szüzességemmel, akárcsak
más nő a bájaival. Mostantól Istennek tetsző életet fogok él-
ni. Soha senkinek nem lesz rá oka, hogy a legcsekélyebb
mértékben is bemocskolja a jó híremet.
– Nos, valóban észhez tértél – fejezte ki Kat a csodálatát.
– Őszintén meg vagyok könnyebbülve, hogy ezt hallom. De
mi lesz az admirálissal és azzal, amit iránta érzel?
– Szerelmes voltam az admirálisba – ismerte el Erzsébet –
, őrülten rajongtam érte, és bolond módon viselkedtem a
kedvéért. És súlyosan megbántottam a királynét. Ki merem
325
mondani, hogy továbbra is szeretem – ezen nem tudok segí-
teni –, de nem ugyanúgy. Szerelmemet immár elővigyáza-
tosság és józan belátás mérsékli. Isten segedelmével talán el
tudom felejteni őt.
Lassan feltápászkodott, széke karfájába kapaszkodva. Lá-
ba még nem volt hozzászokva a járáshoz.
– Azt hiszem, pihennem kellene egy keveset – szólt, ám
ekkor hirtelen mozgolódásra lett figyelmes lent az udvaron.
Kinézett az ablakon, és egy lovast látott, ellepve az út porá-
val, amint éppen leszáll a lóról és besiet a házba.
– A királyné udvartartásának libériáját viseli! Gondolod,
hogy jó híreket hozott nekünk? – kérdezte Erzsébet Kattől,
aki növendéke válla fölött lesett ki az udvarra.
– Lemegyek és megtudakolom – szólt Kat, és az ajtóhoz
rohant. – Feküdj csak le!
Erzsébet csak feküdt, és megpróbálta saját tapasztalatai
alapján elképzelni a királyné szülését, és azon tűnődött, mi-
lyen lehet világra hozni egy nagyon is kívánt, szeretett
gyermeket. Ekkor Kat komor tekintettel beviharzott a szobá-
ba.
– Sajnos szomorú híreim vannak, kedvesem. Tragikus hí-
reim. A királyné leánygyermeknek adott életet, de nem sok-
kal utána belázasodott és meghalt. Isten nyugosztalja.
– Belehalt? – Erzsébet kétségbeesett sikolya keservesen
visszhangzott a szobában. Szegény, drága Parr Katalin, aki
anyja helyett anyja volt. Úgy érezte, ezt az újabb csapást már
nem tudja elviselni. Azok után, hogy milyen bűntudatot ér-
zett a királyné iránt, és ami az elmúlt időben történt… Fáj-
dalma végtelen volt. Hangos zokogásban tört ki.
Kat azonnal mellette termett és átölelte.
– Csitt, csitt, édesem. Kat melletted áll. Kat mindig itt lesz
melletted, ha az Úr is úgy akarja. – Bármennyire megviselte
a tragédia, Kat nem tudta magában elfojtani a csúf diadalér-
zetet, mely folyamatosan növekedett benne, mióta értesült
326
ennek az asszonynak a haláláról, akit ő mindig vetélytársá-
nak tekintett az Erzsébet szeretetéért folytatott küzdelemben.
Most Katalin elment, és Katnek soha többé nem kell megta-
pasztalnia a féltékenységnek és elhagyatottságnak azt a
nyomasztó érzését, amelyet a királyné Erzsébet iránti érzel-
mei keltettek benne.
– Nem szenvedett – szólt Kat. – Igaz keresztényi halált
halt, és a sudeleyi kápolnában temették el. Lady Jane Grey
haladt a gyászmenet élén.
Erzsébet nem tudott odafigyelni. Kat engedte, hadd sírja
ki magát, és simogatta a lány könnyáztatta vörös fürtjeit.
– Szegény Jane – mondta később Erzsébet, mikor kissé
már lehiggadt. – Teljesen megfeledkeztem róla. Most mi lesz
vele?
– Nos, nem maradhat egy fedél alatt az admirálissal – ál-
lapította meg Kat. – Ez nem lenne illendő. Úgy gondolom,
haza fogják küldeni.
– Nagyon sajnálom. Boldog volt a királyné mellett, akár-
csak én. – Könnyei megint kitörőben voltak.
– Van itt még valami más is – szólt gyorsan Kat. –Úgy hi-
szem, tudnod kell, hogy az admirális kifejezetten azért küldte
ide ezt a hírnököt, hogy téged értesítsen. – Mélyet lélegzett.
– Neked is eszedbe jutott, Erzsébet, hogy őlordsága, aki a
néhai király halála után téged akart feleségül venni, aki sze-
ret és csodál téged, újra szabad ember?
Erzsébet meghökkenten nézett fel. Arckifejezése leírhatat-
lan volt.
– Most már a tiéd lehet, ha akarod – folytatta Kat, bátorí-
tón mosolyogva. – Természetesen a gyász illendő idejének
letelte után. Ő eleve is téged szeretett volna elvenni, nem a
királynét. És tekintettel arra, ami történt, talán most el is ve-
hetne. Minthogy elvette a szüzességed, a dolgok úgy billen-
nének helyre, ha most tisztességesen a felesége is lehetnél.

327
 Az ágyon fekvő lány egy szót sem szólt. A csönd egyre
hosszabbra nyúlt. Kat látta, ahogy nyakán és arcán végigsza-
lad a pír.
– Nem! –jelentette ki Erzsébet.
– De igen! – kiáltott Kat izgatottan. – De igen, hölgyem.
Nem tagadhatod, hogy kívánod őt, különösen ha a Tanács és
a régens is rábólint erre. Bizonyos értelemben már a felesége
vagy az admirálisnak, s ha a király látja, hogy teljes szíved-
ből ezt akarod, nem fog nemet mondani, ebben biztos va-
gyok. Elég ebből a képtelenségből, hogy nem akarsz férjhez
menni! Szereted az admirálist, magad ismerted el! Nagyon
hitványul viselkedett, de melletted kiváló férj lenne belőle. –
Már látta is maga előtt kettejüket, ezt a gyönyörű párt, amint
vidáman végigsétálnak a templom padsorai között, kiválóan
szórakoznak az ágyban, és egyetértésben kormányozgatják
újabb és újabb angyali gyermekek születésével gyarapodó
családjuk hajóját. Ő pedig, Kat, imádná az egészet, vezetné a
háztartást, és illő távolságból legeltetné a szemét az admiráli-
son… – Menj csak férjhez hozzá! Elbűvölő férfi, ráadásul
szerfelett jóvágású – folytatta Kat. – Tökéletesen illetek
egymáshoz, szíved mélyén ezt pontosan tudod. És ő orszá-
gunk egyik legfontosabb embere, aki számára még nagy dol-
gokat tartogat az élet. Csodás férjed lenne. A legtökéletesebb
parti. – Zsigereiben érezte, hogy éppen ezt szeretné Erzsébet
is, még ha ezzel nincs is tisztában, és ő is pontosan ezt kíván-
ja a számára.
– Nem tetszik ez nekem. Nem is tudok ezen gondolkodni.
Egyszerűen azért nem, mert a királyné épp most halt meg, és
ez köti le minden gondolatomat – jelentette ki Erzsébet hatá-
rozottan.
– Megértem – engedett Kat, megálljt parancsolva magá-
nak. – De az illendő idő letelte után, amennyiben az admirá-
lis érdeklődést tanúsít irántad, fogadom, hogy egész más-
képp fogsz erről gondolkodni.

328
 – Nem – felelte Erzsébet ismét. Kat taktikát váltott.
– A hírnök azt mondta, hogy az admirális úr most a vilá-
gon a leglesújtottabb és legszomorúbb férfi – mesélte. –
Kedves gesztus lenne, ha levélben a részvétedet nyilváníta-
nád.
– Alig hiszem, hogy a királyné halála ekkora fájdalmat
okozott volna neki – szólt Erzsébet gunyoros hangon. – Nem
hiszem, hogy ennyire szerette volna. Nem, nem írok neki vi-
gasztaló szavakat, mert nincs szüksége rájuk. És nem szeret-
ném, ha azt hinné, hogy koslatok utána. Ilyet aztán biztosan
nem tennék.
– Szóval nem szeretnél hozzámenni? – makacskodott Kat.
– Nem – felelte Erzsébet harmadszor is. De Kat most sem
hitte, hogy így is gondolja.

Októberre Erzsébet tökéletesen visszanyerte egészségét.

A Cheshuntból való távozást tervezgették.
– A király kegyed rendelkezésére bocsátotta Hatfield
House-t, hölgyem – tájékoztatta Sir Anthony, a megszokott-
nál némileg kevésbé mereven, mert meg volt könnyebbülve,
hogy végre-valahára megszabadulhat nem kívánt vendégétől.
Erzsébet jelenléte a házában csak gondot-bajt okozott, kü-
lönben is, sokkal tovább vendégeskedett a kelleténél. Mind-
azonáltal a férfi egyetlenegyszer sem vétett az udvariasság
szabályai ellen.
Erzsébet is meg volt könnyebbülve, hogy vége felé köze-
ledik cheshunti tartózkodása – ami azt illeti, soha többé nem
is akarja viszontlátni ezt a házat, és szeretné elfelejteni itteni
megpróbáltatásait. És nagyon is jó lenne visszatérni régi jó
gyermekkori otthonába, ahol ő lehet a ház úrnője, és arra jár-
hat-kelhet, amerre csak kedve tartja. Könnyű léptekkel, du-
dorászva szaladgált a szobáiban, hogy összeszedje a holmi-
ját, amit aztán Kat bepakol a nagy utazóládákba. Kat termé-
szetesen szomorú volt, hogy el kell búcsúznia testvérhúgától,

329
ugyanakkor neki is elege volt Cheshuntból, és alig várta tá-
vozásuk napját. Hintójuk kigördült az udvarból, Sir Anthony
és Lady Denny pedig ott álltak az előcsarnokban, kissé talán
túl lelkesen integetve.

– Örülök, hogy ismét együtt lehetek mindannyiukkal –

köszöntötte Erzsébet újra összeszedett személyzetét. A
hatfieldi nagycsarnokban gyűltek össze a fogadására.
Cheshuntba csak néhány szolgálót vitt magával, a többiek
egy darabig Chelsea-ben maradtak, aztán átjöttek ide
Hatfieldbe, hogy mindent előkészítsenek. – Bízom benne,
hogy megfelelően szolgálták az admirálist és a néhai király-
nét.
Képzelődik, vagy tényleg alattomos mosolyokat, izgatott
sugdolózást, elfojtott derültséget észlelt személyzete köré-
ben? Nem lehetett biztos benne, de kissé bosszantotta a do-
log. Biztos, hogy az admirálissal való viszonya teljes egé-
szében titokban maradt?
Nem éppen. Szobalányai, akik Chelsea-ben is vele voltak,
mindentudó, sejtelmes mosolyukkal kínozták, amitől állan-
dóan égett az arca. Persze, nyilván emlékeznek a reggeli há-
lószobai hancúrozásokra, hisz számtalan alkalommal tanúi
lehettek, és a szolgák kedvenc szórakozása uraik magánéletét
kitárgyalni. Nos, bíznia kell a lojalitásukban, hogy az ártal-
matlan pletykálkodásból nem lesz valami tényleg rosszindu-
latú szóbeszéd. Annyi vigasza maradt, hogy terhességéről
csakis néhány megbízható ember szerzett tudomást, és lehet
rá számítani, hogy soha egy szót sem szólnak róla.
Kat ugyanaznap a konyhában sürgölődött, és elképedt,
mikor meghallotta, miről tereferélnek a fiatal mosogatófiúk.
– És tényleg azt mondják, hogy több alkalommal is ket-
tesben maradt az admirálissal a hálószobájában – mondta az
egyik.

330
 – Én fogadni mernék rá, hogy mit csináltak – vigyorgott a
másik. – Basztak, mint a nyulak!
– Tulajdonképpen pontosan miről beszélnek? – csapott le
rájuk Kat, a bosszúálló angyal. A két fiú ijedten nézett rá. –
Na, ki vele! – követelte.
– Ez csak pletyka, asszonyom. Nem akartunk senkit meg-
sérteni – mentegetőzött az egyik legény.
– Úgy, szóval pletyka. Erzsébet úrhölgyről? – érdeklődött
Kat.
A két ifjú zavarba jött. Ekkor közbelépett az egyik sza-
kács.
– Tudnia kell, Mrs. Astley, hogy hosszú ideje másról sem
folyik a pletykálkodás. Sajnálom, de ez az igazság.
– Hát akkor le kell állítanunk! – kiabálta Kat elborzadva.
– Beszélni fogok a kamarással és az intézővel. Az ilyen üres
szóbeszéd méltatlanul aláássa a lady hírnevét, és akik terjesz-
tik, azokat pedig komoly bajba keverheti!
A kamarást és az intézőt a szalonba rendelték egy kis el-
beszélgetésre. Kat úgy döntött, Erzsébet jobb, ha kimarad
ebből.
– A csillagokat sem lehet leparancsolni az égről – jegyez-
te meg az intéző kétségbeesetten. – Nem csoda, hogy a szol-
gálók pletykálkodnak, tekintettel arra, amit jómagam hallot-
tam.
– Erzsébet úrhölgy szobalányai kezdték az egészet – fej-
tegette a kamarás. – Igencsak megbotránkoztak azon, aminek
szemtanúi lettek. Nem mintha tudnám, hogy volt-e benne va-
lami igazság. A nők egyszerűen nem tudnak lakatot tenni a
szájukra. Most már az egész személyzet ettől hangos.
– Véget kell vetniük ennek – rendelkezett Kat sértetten. –
Fenyegesse meg őket elbocsátással vagy akármilyen bünte-
téssel, csak fogják be a szájukat.
– Rendben van, Mrs. Astley – szólt a kamarás, és fejét
rázva távozott, oldalán az intézővel.
331
 *
Erzsébetnek feltűnt, hogy szolgálói alattomos pillantáso-
kat vetnek rá, és tudta, hogy miért. Erezte, az emberek még
mindig róla suttognak, s nem kerülték el figyelmét a pikáns
vigyorok sem. Ahogy járt-kelt a házban, pontosan tudta,
hogy minden szem rászegeződik, és hogy titokban sokat be-
szélnek róla. Elhatározta, nem ad több okot az embereknek a
róla való pletykálkodáshoz. Szigorúbban öltözött, mint vala-
ha, magas nyakú fekete ruhákba, minden ékszer nélkül, ki-
véve az anyja nevének kezdőbetűjét formázó medált a nya-
kában és a derekához csatolt miniatűr imakönyvet. Előszere-
tettel viselt egyszerű főkötőket, igénytelen fekete fátyollal.
Diszkréten lesütött szemmel járt fel-alá, kezét erényesen a
mellkendőjén nyugtatva. Idejének jó részét töltötte a kápol-
nában térdepelve.
– Tudok egy módot arra, hogyan vehetned elejét a plety-
káknak – szólt Kat egy este, mikor a ropogó tűz mellett ül-
tek. – Menj férjhez az admirálishoz!
– Nem megyek.
– Lefogadom, hogy másképp fogsz beszélni, ha meglátod
– mosolygott Kat pajkosan. – Szerintem hamarosan eljön
háztűznézőbe, figyeld csak meg.
– Őszintén remélem, hogy nem – felelte rémülten Erzsé-
bet. – Ez még túl korai lenne.
– Emlékezz vissza, igazán nem késlekedett akkor sem,
amikor a királyné kezéről volt szó – emlékeztette Kat.
– Majd rájön, hogy engem keményebb fából faragtak –
ráncolta a szemöldökét Erzsébet.
– Kérlek, hallgass meg, ifjú hölgyem! – nógatta Kat, ezút-
tal kétes eszközökhöz folyamodva. – Néhai atyád, Henrik
király azt akarta, hogy az admirális felesége légy.
Erzsébet döbbenten bámult rá.
– Hogy az apám ezt akarta? De hát nem volt valami jó vé-
leménnyel róla, úgy hallottam.
332
 Kat kezdte bánni a hazugságát.
– Nem is, de csak azért nem, mert Parr Katalin férjeként
vetélytársat látott benne.
– Ennél biztosan többről volt szó – felelte Erzsébet. –
Hallottam, hogy apám elutasította, hogy az admirális a Kor-
mányzótanács tagja lehessen. Vagyis nem bízott benne. – És
milyen igaza volt, gondolta magában.
– Nos, lehet, hogy én tudom rosszul – dühöngött Kat –, de
úgy tudom, ahogy az imént mondtam. Egy királynénak jó
volt, neked miért ne lenne jó? Miért ne akarnál hozzámenni?
Jó parti lenne számodra, különösen most. Miután a királyné
meghalt, Isten nyugosztalja, szükséged lenne egy újabb, ha-
talommal bíró pártfogóra. Férjedként az admirális tökélete-
sen megfelelne ennek a szerepnek.
– Nem! – ismételte Erzsébet, ezúttal sokkal élesebben, és
elfordult, világossá téve, hogy soha többet nem szeretne erről
beszélni.
De Kat nem adta fel olyan könnyen. Minden alkalmat fel-
használt arra, hogy az admirális elbűvölő természetét dicsőít-
se, és nyomás alá helyezte Erzsébetet, hogy fogadja el a fér-
fit kérőként.
– De még csak nem is puhatolózott nálam – mutatott rá a
lány.
– Ó, majd fog, ha lesz rá alkalma – biztosította Kat, bele-
merülve szokásos képzelődéseibe, milyen csodálatos lenne a
házaspár szolgálatában állni, ahol mindenről ő gondoskodna,
gyönyörködne egymás iránti szerelmükben, felnevelné
gyermekeiket, szövögetné titkos fantáziáit az admirálisról, és
úgy öregedne meg, hogy tisztelnék, szeretnék, és állandóan
szükségük lenne rá.

Erzsébet arra vágyott, bár lenne valaki más az udvartar-

tásban, akihez tanácsért fordulhatna. De nem volt senki.
Azon tűnődött, vajon megbízhat-e William Cecilben, de job-
333
ban meggondolva belátta, a régens titkára minden bizonnyal
kötelességének tekinti, hogy a lordot mindenről tájékoztassa,
amiről csak tudomást szerez. Katnek igaza van. Szüksége
lenne egy pártfogóra, valakire, aki megvédelmezi a pletykák-
tól és saját megrögzött félelmétől, hogy egyszer úgyis min-
den kitudódik. És hát valóban jól kijött az admirálissal – sőt
túlságosan is jól, gondolta, beleremegve gyönyöreinek aka-
ratlan felidézésébe –, de ez most már a múlté. Igen, ellenáll-
hatatlanul vonzónak találta, ráadásul kellemes volt a társasá-
gában lenni. Tekintettel törvénytelen gyermeki státusára, va-
lóban jó parti lenne, sőt talán a legjobb, ami elképzelhető,
hisz minden múltbeli tárgyalás, mely valamely koronás fővel
való házassága érdekében indult, törvénytelen helyzetén fu-
tott zátonyra. Másfelől most második a trónutódlási sorban,
és fölötte áll annak, hogy az admirális a kezéért folyamod-
hasson. Persze ha máshoz megy, kiteszi magát annak a koc-
kázatnak, hogy férje felfedezi szüzessége hiányát, és ne adj'
isten, világgá kürtöli a bűnét. Ám ha hozzámegy Thomas
Seymourhoz, ismét szembesülnie kell a terhességgel és a
gyermekszüléssel. Ez a legrosszabb az egészben.
Mit tegyen? Azon kapta magát, hogy éjjel-nappal ezen
gyötrődik.
– Gondolkodtam az admirálison – mondta egy este
Katnek vacsora közben. Az igazat megvallva máson sem járt
az esze az elmúlt hetekben.
– És mire jutottál? – kérdezte Kat, nem olyan közönyö-
sen, mint szerette volna. Alig bírta palástolni izgatottságát.
– Arra, hogy hozzámehetnék, ha megkéri a kezemet – fe-
lelte Erzsébet óvatosan. – Esetleg. Számtalan dologtól függ.
Először is még semmi tanújelét nem adta, hogy szeretne fe-
leségül venni.
– Ó, majd tanújelét adja – szólt közbe Kat, egy szelet ser-
téssültet vagdosva. – Tudom, hogy mennyire szeret. És ő a
legrangosabb nőtlen férfi az országban.

334
 – Talán igazad van – felelte Erzsébet kelletlenül. – Ám ha
netán tényleg szeretne is elvenni, úgy hiszem, a Tanács nem
egyezne bele, hisz a Tanácsot a régens irányítja, őt pedig a
felesége, aki gyűlöli az admirálist a királynéval kötött házas-
sága miatt. Nem fogják megengedni neki, hogy feleségül ve-
gye a király nővérét, s ezáltal tovább növelje a befolyását.
Kat elcsüggedt. Erre bizony nem gondolt.
– Igazad lehet – válaszolta kelletlenül.
– És életveszélyes lenne a Tanács engedélye nélkül háza-
sodni, ahogy az admirális és a királyné tették – mutatott rá
Erzsébet. – A királyné nem volt rokonságban a királyi csa-
láddal. Ellentétben velem.
– Megvárhatnád, míg a királyt nagykorúvá nyilvánítják,
és akkor már hozzá folyamodhatnál jóváhagyásért – javasol-
ta Kat derűlátón.
Erzsébet letette a szalvétáját, és kihörpintette a kelyhét.
– De Kat, csak tizenegy éves. Legalább négy évet kellene
várnunk. El tudod képzelni, hogy az admirális belemenne?
Nem, neki fiúörökösökre van szüksége, és hamarosan hozzá
is akar látni a feladathoz. –Sóhajtott. – Még ha megkéri is a
kezem, akkor sem hinném, hogy kettőnk házassága valaha is
lehetségessé válna.
– Valahogy csak összehozható – szólt Kat eltökélten.
Nem akarta, hogy a megálmodott fényes jövő egykettőre
füstbe menjen.

Erzsébet remegve vette kezébe a lepecsételt levelet. Nincs

kétség, ez az ő kézírása.
– No, nem akarod kinyitni? – sürgette Kat. Kettesben vol-
tak Erzsébet hálószobájában, és valószínűtlen volt, hogy
bárki megzavarja őket.
Reszketeg ujjakkal törte fel a pecsétet, s hajtogatta szét a
levelet. A fekete tintával, szarkalábas betűkkel írt szavak

335
összefutottak a szeme előtt, és beletelt egy kis időbe, mire
értelmet adott nekik.
Semmi ömlengés, csak formális üdvözlet. „Úgy illő, hogy
a hercegnők férjhez menjenek – írja aztán –, és sokkal jobb,
ha az országon belül házasodnak, mint ha bárhol másutt.
Szóval miért ne jöhetnél hozzám feleségül, aki atyád, a ki-
rály jóvoltából lettem az, aki? Ha megtisztelnél azzal, hogy
kedvező választ adsz kérésemre, én lennék a legboldogabb
férfi a világon. Türelmetlenül várom válaszod.” Cirkalmas
aláírás.
– Megkérte a kezemet – szólt Erzsébet nagy sokára,
egyenletesen lélegezve, hogy csillapítsa erős szívverését.
– Hát mit mondtam? – kiáltott Kat diadalmasan. – A lehe-
tő leggyorsabban válaszolnod kell neki.
– Válaszolni? Megőrültél? Csak semmi válasz. Nem aka-
rok túl mohónak mutatkozni, különben is, a Tanács jóváha-
gyását kellene kérnie, mielőtt feleségül kérne engem.
– És honnan tudjuk, hogy ezt nem tette meg?
– Botorság lenne feltételezni, hogy megtette – vágott visz-
sza Erzsébet.
– Akkor mit akarsz tenni? – kiáltott Kat, pánikba esve,
nehogy dédelgetett terve összeomoljon.
– Semmit. Drága Kat, tudom, hogy nagyon szeretnéd ezt
nekem, és őszintén szólva azt hiszem, én is szeretném ma-
gamnak, de ha az admirális úr elég lelkes, akkor nem fog
visszariadni a hallgatásom miatt. Hidd el, nem fogja feladni!
Erzsébet az ágyában hánykolódott, ismét ezzel a képtelen
dilemmával birkózva. Jól emlékezett még az admirális jelen-
léte keltette gyönyörre és izgalomra. Sóvárgott azután, hogy
mindezt újra megélhesse, másfelől friss emlékei voltak a ret-
tegésről és a fájdalomról, a véres vetélésről, valamint a To-
wer és a vesztőhely felderengő rémképéről.
Az admirálissal kötendő házasság – tisztességes módon
megkötött házasság – ugyanakkor talán mindent megváltoz-
336
tatna. De képes lenne arra is, hogy kitörölje lelkéből azt a
rettegést, ami most a házasélet és a terhesség gondolatához
kapcsolódik? Vegye hozzá a bátorságot?
William Ceciltől kapott levelet, az udvarból. Sok minden
volt ebben a levélben a politikától a társasági pletykáig, de
Erzsébet pillantása egyből oda esett, ahol az admirálist emlí-
ti.
„Mindenki látja, hogy mire törekszik – írta Cecil, feltűnő-
en amolyan odavetett megjegyzésnek szánva.
– Úgy látom, féktelen fickó, aki nagyon rossz véget fog
érni.”
Talán ez valami figyelmeztetés? De honnan tudhatja Ce-
cil, hogy mi készül? Hacsak nem – az isten szerelmére! – az
admirális maga volt elővigyázatlan, amiből netán szóbeszéd
támadt. Beleborzongott a gondolatba, és sietve tollat raga-
dott.
„Ami az admirálist illeti – írta, miután jó néhány sort
szándékosan Cecil levelének egyéb közléseire való válasszal
töltött ki –, én őt mindig is egy szeleburdi, szeszélyes fickó-
nak tartottam.”
Ennyit erről, gondolta. Ezzel elejét vette a további feltéte-
lezéseknek.
– Karácsonykor az udvarhoz látogatunk! – jelentette be
Erzsébet izgatottan. – Fivérem, a király meghívott minket.
Igazság szerint attól féltem, őfelsége megfeledkezett rólam,
hisz hetek óta hírét sem hallottam.
– Ez csodálatos hír, ifjú hölgyem! – lelkesedett Kat.
– De nem szállhatunk meg a Whitehallban, mivel az, mint
írja, nem lenne illendő. A király nőtlen, így nem lakhatnak
nők az udvarnál. A Durham House-ban lesz a szállásunk, a
Stranden, hisz emlékszel, az apám rám hagyta. – Erzsébet
majd táncra perdült az izgalomtól. – Ó, de jó lesz ismét Lon-
donban lenni! Nagyon remélem, Mária nővérem is az udvar-
nál lesz, mert mostanában nagyon hiányozni kezdett.
337
 – De hát Durham House jó ideje üresen áll – mutatott rá
Kat. – A legkevesebb, hogy előzetesen ki kell takarítani és
szellőztetni.
– Hát akkor küldjük előre Thomas Parryt néhány szolgá-
lóval, hogy megbizonyosodjék, minden elő van-e készítve –
javasolta Erzsébet.
– Jó ötlet – helyeselt Kat. Azon tűnődött, vajon az admirá-
lis is az udvarnál lesz-e karácsonykor.
– Sajnálom, hölgyem, de a régens pénzverdévé alakította
Durham House-t – szólt Thomas Parry szomorúan, aggoda-
lommal nézve a lányra. Erzsébet tisztességes, illemtudó em-
bernek ismerte, minden lében kanálságával együtt. Míg a ná-
la alacsonyabb rendűekkel hajlamos kissé lekezelőn beszélni,
fölfelé viszont annál félénkebb. Erzsébet erősen kételkedett
abban, hogy a leghalkabb tiltakozó szó is elhagyta-e a száját,
mikor értesült örökségének kisajátításáról.
– És tudta őlordsága, hogy Durham House az enyém? –
érdeklődött.
– Ó, nem, hölgyem – felelte Parry, kezében a kalapját pö-
dörgetve. – Fogalma sem volt erről. Szabadkozott, és ke-
gyelmed szíves elnézését kérte. Nagyon sajnálja ugyanakkor,
de egy darabig még vissza kell élnie kegyelmed nagylelkű-
ségével, ugyanis egy pénzverdét nem olyan könnyű elköltöz-
tetni, különösen nem karácsony táján.
– Nem érdekes – szólt Erzsébet. – Másutt kell találnom
szállást. – De hol? Gondolatai, mint manapság gyakran,
azonnal az admirálisra terelődtek, s ekkor eszébe jutott… –
Hát akkor megkérdezzük az én drága mostohaapámat, az
admirálist, tud-e nekünk segíteni – jelentette ki kajánul.
Kat, aki a tűz mellett varrogatott, boldogan nézett fel e
meglepő mondat hallatán.
– Parry úr, kérem szépen, menjen vissza az udvarhoz, és
kérdezze meg az admirálist, tud-e valamilyen házról, melyet

338
igénybe vehetnék londoni tartózkodásom idejére – folytatta
Erzsébet.
– Rendben, hölgyem – dünnyögte Parry. Nem mondhatni,
hogy lelkesedett volna egy újabb, esőben-sárban megtett
londoni útért télvíz idején.

– Parry úr! – kiáltott az admirális, hátba veregetve a wale-

si embert, majd betessékelte a kandalló melegéhez. – Isten
hozta. Vegye le ezt a csuromvizes köpenyt. Fowler! Egy tö-
rülközőt Parry úrnak, de üstöllést! – Embere eltűnt a belső
szobában.
Parry körülnézett. Az admirális udvari szállása az acél-
szürke Temzére nézett. Szebb helyen nem is lakhatna, de hát
ez természetes, hisz az admirális a régens testvéröccse, a ki-
rály nagybátyja, szóval mindez megilleti. A teremben volt
egy pohárszék, ezüst étkészlettel, és egy portré a néhai Jane
királynéról, az admirális húgáról, aki a képen arany damaszt-
ruhában csillog. Parrynak nem tetszett, ez a nő túl sápatag az
ő ízlésének.
Az admirális megkínálta egy pohár borral, és leültette.
– Mit tehetek az én Parry uramért? – kérdezte aztán.
– Erzsébet úrhölgy küldött.
– Á! – Kivillantotta hófehér fogait. – Alig vártam, hogy
halljak felőle. Remélem, jól van.
– Sokkal jobban. Hosszú ideig nem volt épp egészséges.
Láz gyötörte, tudja.
– Sajnálattal hallom – szólt az admirális, lassacskán tü-
relmetlenné válva. Vajh rátér-e valaha is Parry a lényegre?
– Őkegyelme karácsonyra az udvarhoz látogatna – közöl-
te a walesi. – Ám Durham House-t, melyet szállásául kijelöl-
tek, a régens úr pénzverde céljára foglalta le. Hölgyem azért
küldött, hogy megkérdezzem, lordságod nem ismer-e olyan
helyet Londonban, ahol megszállhatna.

339
 Az okos kis csibész, gondolta Seymour. Szóval ez a vá-
lasz a levelemre: segítségkérés. Nem kötelezi el magát sem-
mire, viszont arra kényszerít, hogy találgassam a szándékait.
Csodálatra méltó a csalafintasága!
– Parry úr – fogott hozzá a válaszadáshoz –, a saját há-
zam, Seymour Place, teljes berendezésével és ami még a
háztartáshoz tartozik, minden időben tárva-nyitva áll Erzsé-
bet úrhölgy számára.
– Ez aztán a nagylelkű ajánlat, uram! – jelentette ki Parry
lenyűgözve.
– Mindig különös becsben tartottam Erzsébet úrhölgyet.
A néhai királyné, Isten nyugosztalja, nagyon szerette őt. –
Felsóhajtott.
Parry kissé helytelenítőn nézett rá. Ha igaz a szóbeszéd,
szívélyes vendéglátója valóban különös becsben tartja Er-
zsébetet, mondhatni túlságosan is.
– Nagyon szeretném viszontlátni – szólt Seymour. – Ta-
lán mikor legközelebb Ashridge-ben lesz, meglátogathat-
nám, hisz a közelben nekem is vannak birtokaim.
– Biztos vagyok benne, hogy őladysége boldogan fogadja
majd lordságodat.
– Mikor az udvarhoz látogat – folytatta az admirális – Ja-
vasolhatnám, hogy kérje meg a régens feleségét, segítsen
helyreállítani londoni házát? A néhai király ráhagyta, vagy
nem?
– Dehogynem – erősítette meg Parry.
– Milyen további birtokokat kapott? Parry röviden felso-
rolta.
– Edward király megerősítette a jogcímét ezekhez? – kí-
váncsiskodott tovább.
– Még nem – felelte Parry, azon tűnődve, vajon mire akar
kilyukadni a vendéglátója.
– Nos, akkor egy jó tanács – szólt az admirális bizalma-
san. – Őkegyelme esetleg megkérdezhetné Somerset herceg-
340
nőt, nem segédkezne-e abban, hogy ezeket a birtokokat nyu-
gatiakra cserélje, hogy közel essenek a Sudeley kastélyhoz.
Magam is szólok egy-két jó szót ennek érdekében. No, hány
szolgálója is van?
Ez már kezd valami kihallgatásra hasonlítani, gondolta
Parry, miközben gyors fejszámolást végzett.
– Tíz.
– És mennyit költ háztartási kiadásokra?
– Őkegyelme nagyon takarékosan bánik a pénzzel, jó
uram. Magam vezetem a számadását. – Mondott néhány
számot.
– Ó, ebben segíthetek, azt hiszem – mondta az admirális
bizalmasan. – A legváltozatosabb módon takarékoskodom a
saját háztartásomban, és örülnék, ha továbbadhatnám a ta-
pasztalataimat, ha ezzel segítek.
– Megtiszteltetésnek veszem, ha lordságod leereszkedik
odáig, hogy nekem segítséget nyújtson – mondta Parry, szín-
tiszta őszinteséggel.
– Meg kell mondanom, hogy már azt az időt tervezgetem,
mikor a két háztartás talán egyesül – fecsegte ki az admirális,
egyet hunyorítva. – Parry rögtön megértette és egyetértett.
Úgy vélte, az ifjú hölgy nem is tehetne jobban, mint hogy
hozzámegy az admirálishoz, aki egy igazi, nemes úriember,
mondjanak róla bármit az emberek.

Mikor Parry átügetett a hatfieldi boltíves kapu alatt, rög-

tön meglátta Erzsébet úrhölgyet, amint bélelt köpenybe öl-
tözve kutyáival sétált a parkban.
– Hölgyem! – kiáltott, megállította a lovát, és leszállt róla.
Erzsébet integetett, és odaszaladt hozzá, a kutyák csaholtak a
szoknyája körül.
– Isten hozta, Parry úr! Találkozott az admirális úrral?

341
 – Meghiszem azt! És nagyon szolgálatkész volt. Azt
mondja, Seymour House kegyed rendelkezésére áll, amikor
csak szeretné.
– Hát ez rendkívül kedves tőle! – kiáltott Erzsébet, tapsi-
kolva örömében. Arca kipirult, de nem csak a hidegtől vagy
az iménti futástól. – Mindjárt írok neki, hogy köszönetet
mondjak.
– Azám, de őlordsága többről is beszélt, mint szállásadás-
ról.
Erzsébet döbbenten nézett rá, levegő után kapkodva.
– Igen?
– Kegyed birtokairól és kiadásairól érdeklődött, majd ké-
sőbb részletezem. De azt mondta, mindez arra az időre vo-
natkozik, mikor a két háztartás esetleg egyesül. Érti, hogy ez
mit jelent, hölgyem?
– Tudom, hogy az admirális feleségül akar venni – jelen-
tette ki Erzsébet, boldogan avatva a bizalmába Parryt, kinek
elkötelezettségéhez és rajongásához kétség sem fért.
– Az igazat megvallva, hölgyem, jobbat nem is választ-
hatna – biztosította a walesi. – Nála nyájasabb és figyelme-
sebb úriembert keresve sem találna, ráadásul őszinte érdek-
lődést mutat kegyed iránt. Alázatos véleményem szerint ez
egy jó házasság lenne kegyed számára, már amennyiben a
Tanács is úgy gondolja, természetesen.
Erzsébetnek ez kissé elrontotta a kedvét.
– Amennyiben a Tanács is úgy gondolja – mondta fagyo-
san. – Ha arra kerül a sor, az Úr akaratát követem majd.
Elfordult, és arrébb sétált, folyamatosan dörzsölve a ke-
zét, hogy le ne fagyjon. Nem tudta rászánni magát a döntés-
re, és nem értette, miért. Hát hiszen szereti az admirálist,
vagy talán nem? Imád sütkérezni a férfi rajongásában, és él-
vezi vele a flörtölést. Hízelgőnek találta a házassági ajánla-
tot, mely egyszersmind fel is kavarta. Mégis, mikor arra ke-
rül a sor, hogy el kellene köteleznie magát, azt veszi észre,
342
hogy képtelen rá. Hol így, hol úgy érzett, és nem tudta, mi-
ért. Talán egykori közösülésük szerencsétlen következmé-
nyei nagyobb sérüléseket okoztak a lelkében, mint gondolta?
Vagy inkább arról van szó, hogy zsigereivel érezte, ezt a há-
zasságot soha nem fogják engedélyezni, s már azzal is ve-
szélynek teszi ki magát, ha egyáltalán fontolóra veszi?
Tény, hogy türelmetlenül várta az admirális válaszát. Ám
mikor Parry befutott a hírrel, és házasságuk előnyeit kezdte
ecsetelni, izgatott várakozása elpárolgott, és valami furcsa
félelemnek adta át a helyét… igen, erről van szó, félelmet
érzett. És némi haragot is, mert arra kezdett gyanakodni,
hogy az admirális rávette Parryt, sürgesse meg házassági
ajánlatának elfogadását.
Parry még mindig ott állt, köpenyébe bugyolálva. Vissza-
sétált hozzá.
– Ki kérte arra uraságodat, hogy rávegyen az admirális
ajánlatának elfogadására?
– Nahát, senki, hölgyem! Pusztán csak az volt a benyo-
másom, hogy az admirális úr kiváló férje lehetne kegyednek.
Úgy látom, nagyon komolyan gondolja a dolgot. Még azt is
javasolta, hogy kegyed cseréltesse ki az örökölt birtokait
olyanokra, melyek közel fekszenek az övéhez, az ország
nyugati részében.
– Valóban? – kiáltotta Erzsébet felháborodva. – Ez meg
mit jelent? Csak azért kéri meg a kezemet, mert szemet vetett
a birtokaimra?
– Nem tudom, hölgyem – tiltakozott Parry összezavarod-
va –, de abban biztos vagyok, hogy mindenekelőtt kegyedet
akarja.
– És még mit mondott? – kérdezte Erzsébet gyanakvón.
– Azt javasolta, folyamodjék a régens feleségéhez segít-
ségért a birtokcsere, valamint Durham House visszaszerzése
ügyében – futott neki Parry kelletlenül.

343
 – Én aztán nem kérek szívességet attól a kiállhatatlan nő-
személytől – füstölgött Erzsébet. – Ha legközelebb találkozik
az admirálissal, közölheti vele, hogy nincs azzal a nővel
semmi dolgom. Most pedig úgy tartanám jónak, ha elmesél-
ne Mrs. Astleynek mindent, ami az admirálissal való találko-
zásán történt, mert nem szeretném, ha bármi olyasmiről tu-
domásom lenne, amiről neki nincs. Addig nem lesz nyug-
tom, míg mindezt el nem mondja neki.
Arra gondolt, mikor a megszelídült Parry visszaszállt lo-
vára, és elügetett, hogy senki ne vádolja azzal, hogy titkos
terveket szövöget az admirálissal a számtartója közvetítésé-
vel.

Erzsébet visszatért a házba, hogy megkeresse William

Cecilt, aki néhány aláírandó okirattal várt rá.
– Nem akartam megfosztani magam a lehetőségtől, hogy
személyesen hozzam el ezeket, hölgyem – szólt meghajolva.
– Már rég szerettem volna találkozni kegyeddel.
Erzsébetet lenyűgözte ez a szőke hajú, villás szakállú úri-
ember az éles, fürkésző tekintetével és hosszú, görbe orrával.
Becsületességet és erőt sugárzott. Ösztönösen úgy érezte,
megbízhat benne. Ami hamarosan be is bizonyosodott mikor
kevéssel a férfi távozása előtt Erzsébet vett egy nagy levegőt,
és szóba hozta az admirálistémát.
– A tanácsára van szükségem, Cecil úr – mondta, mikor
együtt sétálgattak a hosszú galérián, csodálva a falakon füg-
gő portrékat. A férfi figyelmesen várta a folytatást. – Nyilván
emlékszik, hogy levelezésünkben futólag szó esett az admi-
rálisról. Nos, nemrég felajánlotta segítségét örökölt birtoka-
im kicseréléséhez. – Azt nem említette, hogy a reménybeli új
birtokok a terv szerint Sudeleyhez esnének közel. – És azt is
felajánlotta, hogy segédkezik Parry úrnak a háztartásom
megtakarításainak növelésében.

344
 Cecil, aki már így is sok rosszat hallott az admirálisról,
nem beszélve a mocskos szóbeszédről, mely a gazfickót még
Erzsébettel is hírbe hozta, azonnal gyanút fogott. A régens
nem volt hajlandó foglalkozni a szóbeszéddel, melyet üres
pletykának minősített, ám Cecil a maga részéről úgy sejtette,
Erzsébet valamiképpen tényleg kompromittálódhatott, és el-
tökélt volt abban, hogy megvédelmezi. Ha, ne adj' isten, tör-
ténne valami Edward királlyal, akkor Erzsébet a protestánsok
reménysége. Ennek folytán Cecil készen állt arra, hogy szük-
ség esetén életét és vérét is feláldozza érte.
– Szolgálhatnék egy jó tanáccsal, hölgyem? – kérdezte. –
Ne engedje meg, hogy az admirális beavatkozzék a pénz-
ügyeibe. Ez nem lenne bölcs dolog. Nem tekintem túlzottan
megbízható embernek.
Erzsébet egy pillanatra elnémult.
– Miért mondja ezt?
– A bátyjának dolgozom – mosolygott Cecil. – Ő min-
denki másnál jobban ismeri, és mind a mai napig semmiféle
állami szolgálatot nem bízott rá. Akárcsak kegyed tiszteletre
méltó atyja, Henrik király. Ki vagyok én, hogy megkérdője-
lezzem két ilyen jeles államférfi bölcsességét?
– Az admirális azonban – kockáztatta meg Erzsébet óva-
tosan – mégis ott van, ahol az állam ügyei eldőlnek, úgy tű-
nik.
– Hát legalábbis így hiszi, de az ő híres nagysága jórészt
képzelődés. Nem lenne bölcs dolog összeszűrni vele a levet,
hölgyem. Biztosíthatom, kizárólag ladységed érdekében
mondom, amit mondok.
– Köszönöm a tanácsát – szólt Erzsébet megkönnyebbül-
ve, egyszersmind el is csüggedve.
Miután William Cecil távozott, Erzsébet korán ágyba
bújt, fejfájásra hivatkozva. Gondolkodnia kellett. Halálosan
untatta már ez az egész, untatták saját ide-oda billenő érzel-
mei, untatta, hogy folyton-folyvást újabb stratégiákat kell ki-

345
eszelnie a házasság előmozdítására, untatta minden intrika és
képmutatás. Most pedig kiderült, hogy az admirális nem egé-
szen az, aminek látszik.
Hagyjuk az egészet, gondolta. Hagyjuk rá Istenre – és a
Tanácsra. Úgyis csak utóbbi beleegyezésével mehet hozzá az
admirálishoz, ez már világos. No, hát hadd járuljon az admi-
rális a Tanács elé, s hadd döntsenek ők a sorsáról. Ha nemet
mondanak, ő aztán nem fog velük szembeszegülni. Mint-
hogy csak nemrég kerülte el a halálos veszedelem, nem hív-
hatja ki ismét a sorsot maga ellen.

December közepén Kat megérkezett Londonba, hogy fel-

ügyelje Erzsébet szállásának előkészítését. Lady Tyrwhittet
találta itt, Katalin királyné távoli unokatestvérét. Kat első lá-
tásra ellenszenvet érzett e savanyú képű, középkorú matróna
iránt, aki mintha mindenütt valami bűzt orrontott volna. Csak
úgy áradt belőle a sznobéria.
– Kegyed meg kicsoda? – érdeklődött gőgösen, miután
Katet bejelentették.
– Erzsébet úrhölgy nevelőnője vagyok – mondta Kat dü-
hösen –, és azért jöttem, hogy mindent előkészítsek számára.
– Ó, igen, már emlékszem. Nos, nekem hamarosan men-
nem is kell. Lévén az uram az udvarnál, meghívást kaptam,
hogy a Somerset House-ban töltsem a karácsonyt a hercegné
társaságában. – Közelebbről is megnézte magának Katet ösz-
szeszűkülő világoskék szemével. – Gondolom, tudja, mit be-
szélnek az udvarban Erzsébet úrhölgyről és az admirálisról?
Kat résen volt.
– Ugyan mit beszélnek? – kérdezett vissza nyersen.
– Hogy házasság van a levegőben. Az admirális magához
vette a néhai királyné udvarhölgyeit, s az emberek arra kö-
vetkeztetnek, ez már Erzsébet úrhölgy kedvéért történik. So-
kan úgy vélekednek, hogy hamarosan megkéri a kezét.

346
 – Ez tiszta képtelenség, üres pletyka – szögezte le Kat,
míg magában örömmel üdvözölte a hírt, hogy ezek szerint
ilyen nyilvánvalóvá váltak az admirális szándékai. – Erzsé-
bet nem mehet férjhez a Tanács jóváhagyása nélkül.
– Pontosan – húzta alá Lady Tyrwhitt. – Habár… beszél-
nek holmi titkos megegyezésről… Ez talán csak szóbeszéd,
ahogy mondja. De úgy gondoltam, a leány nevelőnőjeként
tudnia kell, mi forog közszájon, hogy élhessen a kellő elővi-
gyázatossággal.
– Hálásan köszönöm – dünnyögte Kat fogcsikorgatva.

Mélységesen megkönnyebbült, mikor Lady Tyrwhitt ösz-

szecsomagolt, és két nappal később eltávozott. Néhány óra
múltán döbbenten fogadta a Somerset Ho-use-ba szóló meg-
hívást. A gránitarcú Anna hercegné dölyfösen és éktelenül
dühösen fogadta a fényűző nagycsarnokban, faragott oszlo-
pok között, aranyberakású bordázott mennyezet alatt.
– Hallottam bizonyos dolgokat, melyek mélységesen ag-
gasztanak – kezdte fennhéjázó modorában, hellyel sem kí-
nálva vendégét. – Kellemetlen szóbeszéd terjed az udvarban
és a városban is Erzsébet úrhölgyről és az admirálisról.
Katen jeges rémület lett úrrá. Kinek járt el a szája? Ennél
is fontosabb: vajon mit mondhatott?
– Miféle szóbeszéd? – kérdezte.
– Az, hogy a férfi túlságosan közeli viszonyba keveredett
a kisasszonnyal, mikor utóbbi a királyné udvartartásában élt.
S hogy kegyed bátorította a dolgot…
– Ez nem igaz, asszonyom! – szakította félbe Kat felhábo-
rodva.
– Csönd legyen! – mennydörgött a hercegné. – Nem fe-
jeztem be. Úgy értesültem, kegyed a bizalmas viszonyt egy-
szerűen azáltal bátorította, hogy nem tett meg mindent a
megállítása érdekében. Talán tagadja ezt?

347
 – Nagyon aggódtam. Felkerestem a királynét, és a segít-
ségéért folyamodtam – tiltakozott Kat. – De ő nem vette ko-
molyan, és kegyelmednek sem kellene, asszonyom, miután
teljesen ártatlan dolog volt. – Továbbá Isten bocsássa meg a
hazugságomat, imádkozott magában.
– Mrs. Astley – sziszegett a hercegnő. – Meg kell monda-
nom, hogy igen sokan viszont komolyan veszik. A szolgá-
lóknak eljárt a szájuk, minek folytán Erzsébet úrhölgyet – a
király nővérét – szájára vette a világ. Azt mondják, kegyed
megengedte, hogy kettesben maradjanak a leány hálószobá-
jában.
– Valóban volt egy vagy két olyan alkalom, mikor az ad-
mirális túl korán jött, és én nem tudtam arról, hogy ott van.
Figyelemre sem méltatott, mikor arra kértem, hagyjon föl e
látogatásokkal – védekezett Kat. – Ekkor történt, hogy a ki-
rálynéhoz fordultam. – De a hercegnő békíthetetlen volt.
– Én másképp hallottam. Sajnálom, Mrs. Astley, de mél-
tatlannak bizonyult a király leányának nevelésére – szisze-
gett. – Úgy döntöttem, másvalakinek kell ellátnia e feladatot.
Most pedig menjen, mert puszta látványától is rosszul leszek.
Kat megfordult, szemében a félelem és a szégyen könnye-
ivel, és úgyszólván kiszaladt a hercegnő színe elől, tudván,
hogy e borzasztó nőszemélynek, lévén a régens felesége, va-
lóban megvan a hatalma ahhoz, hogy elmozdítsa a helyéről.
Remegett az őt ért igazságtalanságtól és a rettegéstől, hogy a
hercegnő beváltja fenyegetését. Elviselhetetlen volt a gondo-
lat, hogy elszakíthatják Erzsébettől, aki mintha saját lánya
lett volna, és életének értelme.
Ám ennél is rosszabb volt arra ráébrednie, hogy mindnyá-
jan veszélyben vannak. Ha akár egyetlen apró célzás révén
kitudódik, mi történt valójában, ellenségeik – és hogy a her-
cegné személyében komoly ellenségük támadt, az bizonyos –
azonnal lecsapnak rájuk. És akkor jöhet a Tower, a vesztő-
hely, és nem lesz kegyelem.

348
 Mikor visszament a Seymour House-ba, Kat elhessegette
az utasításaira váró szolgálókat. Túl zaklatott volt ahhoz,
hogy foglalkozni tudjon velük. Elemi erővel emésztette a
vágy, hogy visszatérjen Hatfieldbe. Ha ott elsáncolhatná ma-
gát, gondolta irracionálisán, talán elejét vehetné a szerencsét-
lenségnek. Tudta, Erzsébet soha nem nyugodna bele, hogy
megfosszák attól az asszonytól, aki kora gyermekkorától
kezdve anyja helyett anyja volt.
Néhány holmit beszórt egy táskába, majd kiáltott a lo-
vászfiúknak, hogy fogják be a lovakat a hintó elé. És már si-
etett is ki a házból.
Útban észak felé volt ideje mindent végiggondolni. Belát-
ta, hogy tévedés volt Erzsébetet az admirálissal kötendő há-
zasságra ösztökélni. Nem lett volna szabad ilyen veszélyes
ügybe ártania magát. És igaz, ami igaz, felléphetett volna ha-
tározottabban is Chelsea-ben, de hát jó okkal tétovázott:
bármily rémisztőnek hangzik ez most, mikor már tisztában
van vele, hogy e „jó okok” – a királynéra való féltékenysége
és az admirálisért való rajongása – megzavarták józan ítélő-
képességét. S mikor aztán tényleg megpróbált véget vetni a
csintalankodásnak, már késő volt. Talán közvetett felelőssé-
get is visel Erzsébet kegyvesztéséért.
A hercegnének igaza van, nem alkalmas arra, hogy a ki-
rály leányának viselje gondját, ráadásul a hercegné csak a
történet első felét ismeri. Soha senki nem tudhatja meg, erre
megesküdött. De mi a helyzet Dennyékkel? Vajon hajlandók
lennének beszélni? És az a bába? De miért is kerülne erre
sor? Ha senki nem gyanít semmit, senki nem is tesz fel kér-
déseket. S még ha késztetést éreznének is arra, hogy elmond-
janak valamit, azt kockáztatnák, hogy bűnpártolásért őket is
elítélik. Erzsébet titkára nem derülhet fény, ebben biztos
volt.

349
 – Hamar visszatértél – szólt Erzsébet, miközben átölelte
nevelőnőjét. És akkor meglátta Kat elgyötört, riadt tekintetét.
– Mi a baj, drága Kat?
– Londonban pletyka jár szájról szájra rólad meg az admi-
rálisról – bökte ki Kat.
Erzsébet elsápadt.
– Miféle pletyka?
– A házasságotokról beszélnek – közölte Kat. – Hirtelen a
háztartásába vette a királyné udvarhölgyeit – állítólag a rád
való tekintettel, hisz majd a felesége leszel. Attól félek, hogy
felettébb indiszkrét volt.
– Mást is hallottál? – kérdezte Erzsébet. Rémült tekintete
összetalálkozott Katével.
– Nem, semmi mást – mondta Kat szaporán. – De az is,
amit hallottam, meggyőzött arról, hogy nem időszerű az ad-
mirálissal kötendő házasságon gondolkodnod. Kétségtelen,
hogy erre nem kerülhet sor a király nagykorúvá nyilvánításá-
ig. Napnál világosabb, hogy a régens és a Tanács soha nem
bólintana rá erre a házasságra. Ezért aztán, gyermekem, jobb
lenne, ha nem is foglalkoznál ezzel, tekintetbe véve a dolog
valószínűtlenségét.
Erzsébet egy kissé megkönnyebbült.
– Sose félj, Kat! Már magamtól is erre a véleményre ju-
tottam. Alaposan végiggondoltam az egészet, és most már
pontosan tudom, mi forog itt kockán.
– Köszönd meg az Úrnak, hogy ilyen józan ésszel áldott
meg – szólt Kat, némiképp lehiggadva.
– Ne aggódj, tartom is magam az elhatározásomhoz –
nyugtatta meg a lány.
„Igen, de tényleg ezt akarom? – tette fel Kat magában a
kérdést. – Hát annyira ezt kívántam neki. És
mindannyiunknak.”
– Talán az lenne a legokosabb, ha mégsem utaznánk most
Londonba – mondta Erzsébet. – Várjuk meg, míg a pletykák
350
elcsendesednek. Ha itt maradok Hatfieldben, nem gondolok
semmiféle házasságra, és erényes életet élek, ez talán véget
vet a szóbeszédnek.
– Szerintem is így lesz a legjobb – helyeselt Kat.
– És akkor most már jobban érzed magad, miután ilyen
szépen egyetértettünk, drága nevelőnőm?
– Valamelyest – hazudta Kat. Az elbocsátásáról szóló pa-
rancs bármelyik nap, bármely percben megérkezhet. Nem
vitte rá a lélek, hogy ezt is elmondja Erzsébetnek. Különben
is abban bízik és azért imádkozik, hogy erre ne is kerüljön
sor, hogy a hercegnő enyhüljön meg, és kímélje meg attól a
gyötrelemtől, amit a drága növendékétől való elszakadás je-
lentene.

351
 14

1549
Vízkereszt előestéjén Kat, Astley és Thomas Parry együtt
üldögéltek a tűz mellett, mézsört kortyolgatva.
– Azon tűnődöm, vajon mikor terjeszti elő az admirális a
kérését – szólt Parry. – Észrevettem, hogy kölcsönös nagyra-
becsülés áll fent közte és őkegyelme között.
– Elég pontos tudomásom van az ügyről – felelte Kat –,
de nem merek erről többet mondani. – Akadozva, nagy ke-
servesen, de csak elmesélte, mivel fenyegette meg a herceg-
nő. – Mindennek ellenére – tette hozzá –, nagyon kedvelem
az admirálist, aki mindig igen jó volt hozzám, és mégiscsak
ő a legnagyszerűbb nagyúr, gondolom, ebben egyetértünk,
így nagyon megörültem, mikor arról értesültem, hogy fele-
ségül kívánja venni az ifjú hölgyet. – Szeme könnyel telt
meg. – Azt kívánom, hogy őhozzá menjen feleségül! – zo-
kogott, arcát kezébe temetve. – Biztos vagyok benne, meg
tudja győzni a Tanácsot, ha megpróbálja.
Parry ügyetlenül megsimogatta a kezét.
– Túlságosan hatása alá kerültél egy csinos arcnak, Kat –
mondta kedvesen. – Nem, nem, hadd fejezzem be. Most már
nem vagyok annyira biztos abban, hogy az admirális a jó vá-
lasztás. Túlságosan elhúzta ezt az ügyet, és az emberek ezért
vették a szájukra. A késlekedése miatt folt esett Erzsébet úr-
hölgy hírnevén. Éppen a minap hallottam, milyen kegyetle-
nül és méltatlanul bánt az admirális a szegény feleségével.
– Ugyan! Ugyan! – kiáltott Kat. – Én jobban ismerem őt
nálad vagy azoknál, akik ilyeneket beszélnek róla. Tudom,
hogy alig várja, hogy elvegye Erzsébet úrhölgyet, és ezt ő is
pontosan tudja. Az admirális nagyon szereti, méghozzá jó
352
ideje. Meg kell mondanom, hogy a királyné féltékeny volt az
admirálisra a lány iránti érzelmei miatt. Bevallotta nekem,
hogy rajtakapta őket ölelkezés közben. Ezért kellett Erzsé-
betnek Cheshuntba költöznie.
Parrynek leesett az álla.
– Szóval igaz a szóbeszéd? – kérdezte, láthatóan megré-
mülve. – Tényleg volt köztük némi túlzottan bizalmas vi-
szony?
E reakció láttán Katnek borsódzni kezdett a háta. Túl so-
kat mondott? Miért nem tudta tartani a száját? Végül ez
okozza a vesztét, tudta jól.
– Nem mondhatok többet – szólt dühösen. – Majd egy
másik alkalommal. Thomas, meg kell ígérned, hogy soha
senkinek nem adod tovább, amit most mondtam neked!
– Nem fogom. Ezt tudod.
– Ígérd meg nekem! – sürgette Kat.
– Nem fogok mondani semmit – ismételte.
– Mondd ki, „ígérem”! – esengett.
– Rendben. Ígérem, nem fogom elismételni, amit mond-
tál.
– Így már jó. Ha ez kitudódik, Erzsébet örökre megszé-
gyenül, és vége mindennek.
– Inkább tépessenek szét vadlovakkal, de nem fogok be-
szélni! – nyugtatta meg Parry.

Az admirális a bátyja előtt állt, rosszul palástolva inge-

rültségét. Hogy merészelte Ned csak úgy iderendelni, mint
valami rossz útra tévedt iskolás fiút? A régens minden teke-
tória nélkül a tárgyra tért.
– Úgy értesültem, terveid között szerepel látogatást tenni
Ashridge-ben Erzsébet úrhölgynél – mondta vádló hangon.

353
 – Miért, talán már azt is törvény tiltja, hogy az ember
meglátogassa a mostohalányát? – kérdezte gúnyosan az ad-
mirális.
– Állítólag feleségül szeretnéd venni – mondta Ned fa-
gyosan.
Seymour szomorúan nevetett.
– Hogy én? Feleségül venni a vén Harry lányát? Bolond-
nak nézel?
– Bolondnak, persze, aki megtartja halott felesége udvar-
hölgyeit, hogy majd szolgálhassanak az új menyasszonynak
is. Bolondnak, persze, aki heves érdeklődést tanúsít Erzsébet
úrhölgy vagyona iránt. Bolondnak, persze, aki a szóbeszéd
szerint már akkor is a lány után koslatott, mikor még élt a
királyné. Folytassam?
– Nem illik hozzád, Anglia régenséhez, hogy ostoba
pletykákat komolyan vegyél – vágott vissza az admirális. –
Márpedig ez az egész színtiszta szóbeszéd.
– Nem zörög a haraszt, öcsikém, ha nem fúj a szél – intet-
te Somerset. Majd modora fagyossá vált. – Figyelmeztetlek,
Tom, ha csak a közelébe is mész a lánynak, rövid időn belül
a Towerben találod magad!
– Na, arra kíváncsi leszek – vetette oda Tom, majd kidü-
börgött a teremből. – Előbb kerülsz te a pokolba!
– Uram, Istenem! Az admirális a Towerbe került – kiáltott
Kat, miközben végigrohant Erzsébet lakosztályán, mintha az
ördög elől menekülne.
– Nem lehet igaz – hebegte Erzsébet, a döbbenettől sápad-
tan állva fel íróasztala mellől. Éppen egy fordításon dolgo-
zott Ascham mesterrel, aki nemrég tért vissza Cambridge-ből
az ő kívánságára, hogy segítsen a tanulmányaiban. Látható-
lag őt is igen megrázta a hír.
– Ezt hol hallotta? – kérdezte Kattől.
– Johntól, a férjemtől – felelt levegő után kapkodva. – Va-
lami birtokügyben Londonba utazott, és ott szerzett tudomást
354
a hírről. Az emberek másról sem beszélnek. Amint megis-
merte az egész történetet, hazarohant, amilyen gyorsan csak
tudott. Ó, mi lesz velünk! – Nem tudta palástolni a kétségbe-
esését.
– De mi történt pontosan? – tudakolta Ascham.
– Úgy tűnik, az admirális belekeveredett egy, a régens el-
len szőtt összeesküvésbe, egy nagyon veszélyes és ostoba
vállalkozásba, ahogy hallom. De ez nem minden. Három
nappal ezelőtt éjszaka betört a király hálószobájába Hampton
Courtban, Isten tudja, milyen bűnös szándékkal.
– De hogy jutott át az őrségen? – szakította félbe Ascham.
– Azt mondják, volt egy álkulcsa a magánkert felőli ajtó-
hoz. De a király kutyája, ez a hű házőrző, hangosan csaholni
kezdett. Mire a testőrgárda tagjai megjelentek, az admirális
már le is lőtte a kutyát a pisztolyával. Királygyilkossági kí-
sérlet vádjával tartóztatták le.
– De hát ez képtelenség – kommentálta Ascham. – Ha el
akarta bitorolni bátyja régensi tisztét, éppen hogy a király
életben maradását kellett volna kívánnia. Persze lehet, hogy
el akarta venni Mária úrhölgyet, hogy megkaparintsa a trónt.
Habár őkegyelme katolikus, tehát ez valószínűtlen.
Miközben beszélgettek, Erzsébet csöndben ült, reményte-
lenül próbálva megemészteni a hírt, és felbecsülni, mekkora
hatással lesz az életére. Tátongó űrt érzett ott, ahol az admi-
rális iránti szánalmának kellett volna lennie. Ha ezek a vádak
igaznak bizonyulnak, akkor a férfi halott. A férfi, akire nem-
rég még mint leendő férjére gondolt. Most bizonyára rettene-
tesen féltenie kellene, kalapáló szívvel és elkeseredett zoko-
gással. De nem. A most történtek fényében hirtelen egy
meggondolatlan, léha fickónak látta, aki semmire nincs te-
kintettel, főképp nem önmagára, és aki neki, Erzsébetnek,
csakis gondot, bajt okozott. Iránta ápolt érzelmeit e pillanat-
ban ostoba rajongásnak látta.

355
 Rettegése most kizárólag saját sorsára irányult. Ha kihall-
gatják az admirálist, mint ahogy bizonyosan megteszik, ak-
kor az ő neve is nyilván besározódik, azokról nem is beszél-
ve, akik benne voltak ebben az összeesküvésben. És világos,
hogy sokkal több van a férfi számláján, mint valaha is gyaní-
totta volna.
– Nem Mária úrhölgyet akarta feleségül venni – kapcso-
lódott be ő is a beszélgetésbe. – Engem akart. Azt hittem,
hogy azért, mert szeret. – Elcsuklott a hangja. – De most már
látom, hogy a házasság révén felségárulásra készült.
Kat átölelte védelmező karjával, de Erzsébet nem vigasz-
talódott meg.
– Ki fognak hallgatni minket – szólt hidegen. – Fel kell
készülnünk erre.
– Csak nem fajul a dolog odáig – jegyezte meg Ascham,
nem túl nagy meggyőződéssel.
– De igen, attól félek – bizonygatta Erzsébet. – Állnunk
kell a sarat, és nem szabad semmit sem elismernünk.
Másnap Erzsébet és Kat éppen átmentek a nagycsarno-
kon, mikor egyre erősödő patakopogásra lettek figyelmesek.
Másodpercekkel később legnagyobb megdöbbenésükre vér-
vörös arccal, csálén álló kalappal Thomas Parry viharzott be
a főbejáraton.
– Bárcsak sose születtem volna meg! Végünk van! – kiál-
tott, kezét tördelve. – Ezeket visszaadom, hölgyem! – Ezzel
letépte a hivatali láncát, lerántotta a pecsétgyűrűt az ujjáról, a
padlóra dobta, és továbbrobogott a lépcsőhöz, mely felesé-
gével közös szobájába vezetett. Erzsébet döbbenten bámult
utána. Kat szájához kapta a kezét, és elpityeredett.
Szinte közvetlenül ezután a nyitott kapuban feltűnt az ele-
gánsan öltözött úriemberek kis csoportja. Erzsébet, igyekez-
ve észnél lenni, felismerte bennük a Tanács tagjait. A csapat
élén William Paulet, Lord St. John, a király főudvarmestere,
mögötte pedig… Jaj, ne! Elképedve ismerte fel a szigorú te-

356
kintetű Sir Anthony Dennyt, komor feketébe öltözve. Jobban
félt tőle, mint bárki mástól. Vele jött Sir Robert Tyrwhitt,
férje a néhai királyné unokatestvérének, kiről Kat olyan
becsmérlőn beszélt, Kat, aki most néma rettegéssel figyelte
látogatóikat.
Erzsébet – rangját nem feledve – feszesen kihúzta magát,
és csípőre tett kézzel, higgadtan pillantott rájuk. A tanács-
tagok, némi késéssel, meghajoltak.
– Uraim, üdvözletem – szólt Erzsébet nyugodtnak szánt
hangon. – Minek köszönhetem örömteli látogatásukat?
– Attól félek, kegyelmes hölgyem, nem sok örömünk lesz
az előttünk álló feladatban – közölte Lord Paulet, jól meg-
nézve magának a leányt. – Gondolom, hallotta, hogy az ad-
mirális a Towerbe került felségárulás vádjával. Sajnálatos
kötelességünk, hogy kihallgassunk mindenkit, aki kapcsolat-
ban állt vele. Számítunk kegyelmed szíves együttműködésé-
re, udvartartásának néhány tagja vonatkozásában.
– A házam a rendelkezésükre áll – jelentette ki Erzsébet.
– Vacsoráznának, mielőtt nekilátunk?
– Köszönöm, hölgyem, de útközben megálltunk egy fo-
gadónál. Mihamarabb neki kell látnunk, mindjárt ladységed-
del kezdenénk. Hol beszélhetne kegyelmeddel Sir Robert és
Sir Anthony bizalmasan?
– A tanulószoba üres – felelte Erzsébet. Egyre rosszabbul
érezte magát. – Mrs. Astley majd gondoskodik róla, hogy
senki ne zavarjon minket.
– Azalatt én magam kihallgatom Mrs. Astleyt – közölte
Paulet. – A kíséretünkben érkező őrség majd gondoskodik a
kihallgatás zavartalanságáról.
Erzsébetnek kalapálni kezdett a szíve. Őrség? Határozott
pillantást vetett Katre, hogy megacélozza szívét. De Kat lát-
hatólag reszketett a félelemtől.
– Kérem, használják a kis szalont – mondta Pauletnek.

357
 – Hölgyem – szólalt meg Sir Anthony, jelezve, hogy ideje
lenne vele és Sir Roberttel elindulnia a tanulószoba felé. –
Kérem, mutassa az utat! – Erzsébet elindult a lépcső felé,
meglepődve, hogy egyáltalán képes járni a lábán.
Leülve az asztalhoz, az osztott ablak elé, abban remény-
kedett, illedelmes kék bársonyruhájában úgy fest, mint az if-
jú ártatlanság szobra – hisz a kék a szüzesség színe, kibontott
rézszínű hajfürtjei pedig nemcsak királyi rangjára, hanem ha-
jadon mivoltára is utalnak. Denny és Tyrwhitt – e szőrme-
bundát viselő, szikár arcú, mosolytalan, gyanakvó tekintetű
férfi – vele szemben foglaltak helyet. Vajon mennyit tudhat
Tyrwhitt? És Denny elárulta már? De ha igen, akkor minek
ez a színjáték?
– Kérem, beszéljen nekünk az admirálissal való kapcsola-
táról – kezdte Denny minden teketória nélkül.
– Mikor a királyné udvartartásában éltem, kedves mosto-
haapámként tekintettem rá.
– Túlságosan is kedves, ha hihetünk a szóbeszédnek – fe-
lelte Sir Anthony, mereven bámulva rá. – Úgy értesültem,
rávette kegyedet bizonyos illetlen viselkedésre.
Erzsébet mosolyt erőltetett az arcára.
– Ó, az admirálisnak huncut egy humora van. Mindig
mókázott velem. Akkor még gyermek voltam, és mindenféle
butuska játékokat játszottunk.
– Azt mondják, ezek a játékok elfajultak – szólt Denny.
– Igen, Mrs. Astley így gondolta, persze tévesen, de tud-
ják, ő mindig túlságosan féltett engem. – Kényszeredetten
mosolygott. – Sőt még panaszt is emelt a királynénál, de
őkegyelme, bölcs módon, nem foglalkozott ezzel. Tudta,
hogy csak ártalmatlan szórakozásról van szó, minden rossz
szándék nélkül. Olykor ő maga is csatlakozott hozzánk.
– Értem – szólt Sir Anthony, aki ennél némileg többet lá-
tott a saját szemével, de tartózkodott attól, hogy bármi

358
kompromittálót mondjon. Gyorsan váltott. – Az admirális
tett valaha is kegyednek házassági ajánlatot?
– Igen, múlt évvége felé írt valamit, ami erre utalt. Nem
válaszoltam rá. Arra vártam, hogy a Tanács beleegyezését
kérje. Részemről mindig is úgy gondoltam, minden kérdés-
ben a Tanács szava a meghatározó.
– Beszélt kegyed jelenlétében valaha is arról, hogy meg
akarja dönteni a régens hatalmát? – tudakolta Denny.
– Soha.
– Mikor a házassági ajánlatot tette – szólalt meg most
Tyrwhitt –, utalt arra bármilyen formában, hogy kegyedet
trónra akarja juttatni?
Erzsébet arcára őszinte döbbenet ült ki.
– Nem – mondta.
– Úgy érzem, kegyed többet tud, mint amennyit el akar
nekünk árulni – tartott ki Tyrwhitt.
– Ez tévedés, uram – tiltakozott Erzsébet. – Elmondtam,
amit tudok, és hajlandó vagyok válaszolni bármilyen más
kérdésre, a legjobb tudásom szerint.
– Robert, kérlek, engedd meg, hogy magam folytassam
ezt a kezdeti kihallgatást – szólt Denny. – Az idő szorít, és
még ki kell faggatni Parry urat is.
Sir Robert felállt, nyikorgott a szék alatta.
– Hogyne – felelte. – Hölgyem! – Gyorsan meghajolt, és
elhagyta a szobát. Az ajtó hangos csattanással csukódott be
mögötte.
– Most pedig, hölgyem – szólt Sir Anthony, Erzsébethez
fordulva –, kettőnknek meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Erzsébet egy szót sem szólt. A néma csöndet hangos szív-
verése ellenpontozta.
– Ígérem, nem árulom el kegyedet – közölte a férfi, ki-
egyenesedve székében. – Ha bárki feltárja, mi történt valójá-
ban Cheshuntban, azt fogom mondani, ott voltam, és váltóláz

359
volt, amiben kegyed szenvedett. Az igazságot rajtunk kívül
csak a feleségem és Mrs. Astley tudja, valamint a bába. Nem
hinném, hogy a bába veszélyt jelentene – szembekötve vittük
a házhoz. A feleségem azt fogja mondani, amit én kértem tő-
le. Csak Mrs. Astley maradt. Ha bármit is elismer, mint kép-
telenséget el fogom utasítani, és azt fogom állítani, eszét
vesztette a kihallgatás miatt, s amit mond, üres képzelődés.
Végül is ott voltam Cheshuntban, és tanúvallásomnak na-
gyobb lesz a súlya, mint az övének.
– Miért akar védeni, Sir Anthony? – kérdezte Erzsébet el-
képedve. A férfi komolyan nézett rá.
– Hölgyem, habár kisiklását csak elítélni tudom, az atyját
szolgáltam, most pedig az öccsét szolgálom. Lojális vagyok
a Tudor-házhoz, és hívő protestáns, kegyedhez hasonlóan.
Kegyed Henrik király leánya, és ha netán valami történik
Edward királlyal, az Isten szavát követők ebben az országban
ladységedre mint az Igaz Hit őrzőjére és védelmezőjére fog-
nak tekinteni. Úgyhogy egyetlen olyan szót sem ejtek ki a
számon, amivel veszélybe sodornám. Tanácstag társaim előtt
nem beszélhetek. Akadnak köztük, akik legszívesebben le-
sújtanának – eléggé rövidlátó módon, attól tartok. Most tehát
minden kegyeden múlik. A saját lábára kell állnia, a lehető
leghatározottabban.
Erzsébet szívéből előtört a hála. Soha nem gondolta vol-
na, hogy ilyen hűséges szövetségesre lel majd ebben a tisz-
tességes, hajlíthatatlan jogászban.
– Nem tudom eléggé megköszönni – felelte, elgyengülve
a megkönnyebbüléstől. – És remélem, nincs rólam menthe-
tetlenül rossz véleménye. Csak tizennégy éves voltam, és tel-
jesen tapasztalatlan a világ dolgaiban.
– Azoké a felelősség, akik kegyed felügyeletével voltak
megbízva – szólt Sir Anthony komoran. – Most pedig vissza
kell térnem Londonba. Nem szabad hibázni, még nem va-

360
gyunk túl a veszedelmen. Tessék használni az anyjától örö-
költ eszét, hogy megússza! Remélem, sikerülni fog.
A férfi felállt és meghajolt. Továbbra is mereven és feszé-
lyezetten viselkedett Erzsébet jelenlétében. Aztán elment,
még mielőtt a lány kellőképp kifejezhette volna köszönetét a
jóságáért.
Mikor Erzsébet visszatért magánlakosztályába, teljesen
üresen találta a szobákat, eltekintve két halálra ijedt szoba-
lánytól, no meg Blanche Parrytől.
– A kisasszonyt kerestem – szólt dallamos walesi hang-
ján. – Mindenkit a nagycsarnokba rendeltek.
– Hát akkor nekünk is le kellene mennünk – közölte Er-
zsébet.
Sir Robert Tyrwhitt egybeterelte az egész háznépet. Er-
zsébet, igyekezve megőrizni higgadtságát, elfoglalta helyét
az emelvényen. Mikor a legutolsó hiányzó is befutott, Sir
Robert leült mellé, és szózatot intézett az egybegyűltekhez.
– Be kell jelentenem, hogy az admiralitás lordját letartóz-
tatták felségárulás vádjával, jelenleg a Towerben tartózkodik
– kezdte éles hangján. – Fivére, a régens hatalmának meg-
döntésére szervezett összeesküvést; védencét, Lady Jane
Greyt feleségül akarta vétetni a királlyal; s ami mind közül a
legförtelmesebb, azt tervezte, hogy feleségül veszi a jelen
lévő Erzsébet úrhölgyet, mert az volt a célja, hogy ő maga
uralkodjon az ország felett.
Mindenki meg volt döbbenve a felháborító hírek hatására.
Az emberek zúgolódni kezdtek. Sir Robert fölemelte a kezét.
– Minden jelenlévőt kérdőre fogunk vonni. Ha nem tudtak
ezekről a főbenjáró dolgokról, semmi félnivalójuk nincs. Ám
vannak a jelenlévők között néhányan, akik felettébb meg-
gondolatlanul jártak el. Mrs. Astleyt és Thomas Parry urat
letartóztattuk. Sir Anthony Denny Londonba vitte őket, ahol
újabb kihallgatás vár rájuk. – Erzsébet összerándult. Halálra
rémült attól, amit hallott, de megpróbált közömbös tekintetet

361
erőltetni magára. Közel járt ahhoz, hogy zokogásban törjön
ki. – Távollétükben – folytatta Tyrwhitt – a Tanács engem,
Sir Robert Tyrwhittet bízott meg a feladattal, hogy átvegyem
Erzsébet úrhölgy udvartartásának irányítását. Mostantól
kezdve tőlem kapják az utasításokat. Ez minden. Mehetnek a
dolgukra.
Amint a szolgálók szétszóródtak a szélrózsa minden irá-
nyába, aggodalommal tárgyalva ki az eseményeket, Sir Ro-
bert Erzsébethez fordult.
– Sajnálattal kell közölnöm, hölgyem, hogy Mrs. Astleyt
és Parry urat a Towerbe viszik – mondta halkan. Erzsébet
ráébredt, hogy meg sem tud szólalni. Arcát a kezébe temette,
és hagyta, hogy a könnyek átfolyjanak ujjai között. Egy da-
rabig zokogott a szenvtelen Sir Robert mellett.
– Könyörgök, bocsássa őket szabadon, ártatlanok, akár-
csak én – mondta nagy sokára, könnyek között.
– Attól tartok, nem tehetem. Ártatlanságuk, akárcsak ke-
gyedé, jelenleg vizsgálat tárgyát képezi.
– Az a benyomásom, hogy bűnösnek akarják találni őket
– mondta Erzsébet élesen, a szemét törölgetve. – Elismertek
bármit is?
– Úgy vélem, pihenésre van szüksége, hölgyem – szólt
Tyrwhitt, figyelemre sem méltatva a kérdését. –Ha lehiggadt,
újra beszélhetünk egymással.
Erzsébet kelletlenül felállt.
– Kísérje ki az úrnőjét! – utasította a férfi Blanche Parryt,
aki ott lebzselt az emelvény mellett.
– Na, én megyek – szólt Lord Paulet, kesztyűjét húzva. –
Megelégedésére szolgál, hogy itt marad, felügyelni a vizsgá-
lat lefolyását?
– Igen, uram – bólintott Tyrwhitt.
– Tegyen meg mindent a vád minél alaposabb bizonyítása
érdekében. Nem kétlem, hogy a bizonyítékot itt kell keresni.

362
A régens azt akarja, hogy kifogástalanjogi eljárás előzze meg
öccse kivégzését.
– És mekkora nyomást helyezzek Erzsébet úrhölgyre? –
tudakolta Tyrwhitt.
– Amekkorát akar. Hadd eméssze magát egy darabig – ja-
vasolta Paulet. – Hagyja békén úgy egy napig, hadd elmél-
kedjen. Biztos vagyok benne, hogy sok mondanivalója lesz
számunkra.
– És ha gyanúba keveri magát? Mégiscsak őfelsége nővé-
re.
– Attól függ. Ha elismeri a feltételezett erkölcstelenséget
vagy egyenesen a vadházasságot, akkor győzze meg arról,
hogy kenjen mindent a szolgálóira, Astleyre és Parryra. Ám
ha bizonyítva látja, hogy tevőleges részese volt az admirális
felségáruló tetteinek, akkor nem állhatunk a törvény útjába.
A Tanácsnak nem lesz más választása, mint hogy érvényt
szerezzen a jognak, ha az igazságot akarjuk szolgálni.
Sir Robert a szakállát ráncigálta. Összevonta a szemöldö-
két.
– És a büntetés?
– Halál. Lefejezés vagy megégetés útján – felelte Paulet
kegyetlen tekintettel.

Erzsébet kétségbeesetten próbált a könyveire összpontosí-

tani, miközben tudta, hogy nem is olyan messze egyenként
hallgatják ki az embereit. A körülötte lévő szolgálók feldúl-
tak voltak, idegesek, és láthatólag nemigen volt bátorságuk
szóba elegyedni vele. Egyedül Blanche Parry, a drága, hűsé-
ges Blanche tűnt boldognak, hogy a társaságában lehet.
Végig mellette volt az elmúlt két napban, még az éjszakát
is az ő szobájában töltötte egy szalmazsákon, felszolgálta
neki az ételt, és egyáltalán, tökéletesen játszotta a komorna
szerepét. Persze Blanche azért mégsem Kat – a pótolhatatlan
Kat, aki most annyira hiányzik neki, s aki miatt annyira, de
363
annyira nyugtalankodik –, jelenléte ezzel együtt nagyon
megnyugtató.
Furcsa, hogy Sir Robert még mindig nem rendelte vissza
újabb kihallgatásra. A nagyteremben folytatott beszélgetésük
óta nem is látta őt. Igaz, Erzsébet ki sem merészkedett saját
lakosztályából, fenntartotta hétköznapi életvitelét, és minden
pillanatban várta, hogy a színe elé szólítják, ám semmi nem
történt. Ez aggasztotta. Ha végre beszélnének, megtudhatná,
hogy miket mondtak róla az emberek – és ő most pontosan
erre kíváncsi. Hisz ha valaki netán ellene vallana, Sir Robert
biztosan ez alapján faggatná ki. Most attól szenved a legin-
kább, hogy fogalma sincs, mi folyik.
Végül nem bírta tovább ezt a feszültséget.
– Menj Sir Roberthez – utasította Blanche-t –, és közöld
vele, hogy eszembe jutott néhány dolog, amit elfelejtettem
Sir Anthony Dennynek elmondani. Siess!
Egy órával később kopogtatást hallott az ajtaján, és Sir
Robert lépett be a szobába.
Erzsébet ülve maradt, és megajándékozta egy fejedelmi
biccentéssel.
– Hölgyem, van valami mondanivalója számomra?
– Igen, van. Eszembe jutott, hogy írtam az admirálisnak
néhány levelet mindennapi apró-cseprő ügyekről. Az egyik-
ben például a segítségét kértem Durham House visszaszerzé-
séhez a régenstől. És arra is emlékszem, hogy mikor Mrs.
Astley Londonba ment, azt a pletykát hallotta, hogy az admi-
rális szeretne feleségül venni, ezért írt neki, kérve, hogy ne
látogasson meg, a gyanú elkerülése érdekében.
– Ez minden, hölgyem? – kérdezte Tyrwhitt, árnyalatnyi
ingerültséggel a hangjában. – Úgy hiszem, ennél többet kell
mondania nekem.
– Az igazat megvallva, uram, semmi más nem jut eszem-
be – mondta Erzsébet ártatlan hangon.

364
 – Hölgyem, kérem, gondoljon a becsületére és arra, mi-
lyen veszedelem származhat abból, ha képtelennek bizonyul
feltárni a vonatkozó tényeket. Kegyed is alattvaló, kötik en-
nek az országnak a törvényei. Tudomással bírunk arról, hogy
az admirális méltatlanul viselkedett kegyed irányában, s
hogy Mrs. Astley nem tett semmit annak érdekében, hogy
véget vessen ennek, sőt úgy tűnik, még bátorította is. A min-
den lében kanál nőszemély! Nézze, hölgyem, ha nyíltan be-
szél nekünk arról, ami történt, semmi kár nem érheti. Minden
baj és szégyen Mrs. Astley és Parry úr osztályrésze lesz.
Őfelsége és a Tanács számításba fogja venni kegyelmed
zsenge életkorát, és megbocsátón fog eljárni.
– Mrs. Astley és Parry úr az égvilágon semmi károsat
vagy szégyellnivalót nem követett el – felelte Erzsébet ke-
ményen, eltökélve, hogy mindenáron megvédi az embereit. –
Nem fogok azért hamis tanúvallomást tenni ellenük, hogy
uraságodnak örömet szerezzek.
– Hölgyem, látom az arcán, hogy bűnös – kockáztatta
meg Tyrwhitt.
– Akkor valami baj van az éleslátásával, uram! – vágott
vissza Erzsébet hevesen. – Nincs mit bevallanom, ugyanis
nincs semmi bevallanivalóm.
– No de mégis volt valami titkos megegyezés kegyed és
az admirális között a házasságot illetően, nem? – tartott ki
Sir Robert, nem törődve a sértéssel.
– Soha nem volt semmiféle megegyezés – szögezte le Er-
zsébet.
– Hát nem javasolta Mrs. Astley, hogy komolyan fontoló-
ra kellene vennie az admirálissal való házasság gondolatát?
– Nem – hazudta Erzsébet. – És én soha nem fontolgatnék
semmiféle házassági gondolatot őfelsége és a Tanács kifeje-
zett beleegyezése nélkül, mint ahogy Mrs. Astley vagy Parry
úr sem várta tőlem, hogy e jóváhagyás nélkül hozzámenjek
az admirálishoz.

365
 Sir Robert ránézett a lányra, aki oly higgadtan és nyugod-
tan ült vele szemben. Ó, te kis okoska, gondolta magában.
Nehogy azt hidd, hogy fölém fogsz kerekedni!
– Nos, folytassuk a beszélgetést egy másik alkalommal –
mondta távozáshoz készülődve. – Astleyt és Parryt épp e
percekben hallgatják ki a Towerben, úgyhogy kétségtelen,
legközelebb is lesz miről beszélgetnünk.
– Őszintén kétlem, uram – jelentette ki Erzsébet dacosan.
Másnap Sir Robert visszatért. Őrjítő módon nem tért ki
arra, hallott-e valami hírt a Towerből. Erzsébet nem bírt ma-
gával a feszültségtől, folyamatosan azt találgatta, mi zajlik
abban a rossz hírű erődítményben. Soha nem járt a Tower-
ben, úgyhogy csak elképzelni tudta, ám annak ismeretében,
ami ott az anyjával vagy Howard Katalinnal történt, mindig
valami rettenetes helyként gondolt rá, ahol emberéleteket ol-
tanak ki, és rémisztő kínzási módszereket alkalmaznak. Az
admirális most ott fekszik ernyedten. Egész éjjel ébren
hánykolódott az ágyában, és azon tűnődött, vajon mi lehet a
drága Kattel és a jó Parryvel… Attól félt, hogy az ő kihallga-
tóik nem oly válogatósak a vallatási módszerekben. És a
szegény Kat ott sínylődik egy nyirkos zárkában? Belegon-
dolni is elviselhetetlen. Ha elképzeli, olyan érzése támad,
mintha maga is átélné ezt a veszedelmet.

Sir Robert hívatlanul leült az asztal mellé. Erzsébet komó-

tosan becsukta a könyvét.
– Gyerünk, hölgyem, ismerje el az igazságot! Vallja be,
hogy megegyezett az admirálissal a házasságról!
– Nem vallhatok be olyasmit, amit soha nem tettem.
– Úgy tűnik, ő azt gondolta, kegyed hajlik erre – próbál-
kozott Tyrwhitt.
– Ebben reménykedett. De én nem bátorítottam.
– De csak fontolóra vette a kérdést?

366
 – Beszéltem róla Parry úrral és Mrs. Astleyvel, miután
Parry járt az admirálisnál Londonban. De csak mint lehető-
ségről.
– Mégis megkereste az admirálist, és megkérte, adná köl-
csön londoni házát.
– Ő a mostohaapám! Tulajdon házamat lefoglalta az ő
bátyja, a régens. És nem tudtam, ugyan kihez forduljak segít-
ségért megfelelő szállás ügyében. Egyszerűen csak elő akar-
tam készíteni karácsonyra tervezett látogatásomat, hogy lát-
hassam fivéremet, a királyt.
– Hmm! – mordult fel Tyrwhitt. –Jó esze van.
– Szükségem van rá, ha egyszer minden mondatomat ki-
forgatja – vágott vissza Erzsébet.
– Csak segíteni akarok kegyednek. Még olyan fiatal. Sen-
ki nem fogja kárhoztatni, hogy meggondolatlanul viselke-
dett. Az admirális az, akinek a bűnösségét bizonyítani akar-
juk.
– Akkor máshol kellene keresgélniük, mert nekem ehhez
semmi közöm – szögezte le a leány.

Egy hét telt el így, és Erzsébet nem tört meg a nyomás

alatt, és nem is árulta el hű embereit. Azt továbbra sem tudta,
hogy vajon mi minden hangzik el róla a Towerben, ám a
tény, hogy Sir Robert unos-untalan önmagát ismételte, azzal
kecsegtetett, hogy sem Kat, sem Parry nem mondhatott va-
lami sokat.
Sir Robert az idő múltával egyre ingerültebb lett. Világos
volt, hogy komolyan gondolja, a kisasszony titkol előtte va-
lamit. Ma éppen nagyon elgyötörtnek és bosszúsnak tűnt.
– Tudja, mit beszélnek az emberek? – kérdezte. –Azt be-
szélik, hogy kegyed is a Towerbe került, merthogy gyerme-
ket vár az admirálistól.
– Hogy merészelik! – kiáltott Erzsébet, magából kikelve a
döbbenettől. Ez az ügyesen gurított golyó majdnem feldön-
367
tötte a tekebábukat. – Szégyenletes rágalom! – Fájt neki,
hogy az emberek rosszat gondolnak róla.
– Nahát, ha nem mondja el nekünk az igazságot, az embe-
rek ilyen meggondolatlan találgatásokra lesznek utalva.
– De én elmondtam az igazságot – dühöngött Erzsébet.
Válasz helyett a férfi egy levelet húzott elő a zsebéből.
– Ezt a régens küldi kegyelmednek. Az áll benne, hogy
barátságukra hivatkozva kéri, ismerjen el mindent, amit tud.
– Amit én meg is tettem – vágott vissza a lány. –
Mindenesetre köszönöm a lordnak a figyelmességét. Őszin-
tén szólva engem sokkal jobban aggasztanak a tisztessége-
met megkérdőjelező híresztelések, lévén szégyenletes rágal-
mak. Majd írok őlordságának, és megkérem, tegye közhírré,
hogy ezek a mesék színtiszta koholmányok, ostoba kohol-
mányok őfelsége nővéréről! Nagyon kérem, Sir Robert, kér-
dezze meg a régenstől, megjelenhetnék-e az udvarnál, hiszen
meg kell mutatnom a világnak, hogy nem vagyok várandós.
– Majd továbbítom a régensnek a kérelmét, amely bizto-
san sokkal kedvezőbb elbírálásban részesülne, ha végre el-
ismerné, Mrs. Astleyvel megegyeztek abban, hogy kegyed-
nek feleségül kellene mennie az admirálishoz.
Erzsébet felsóhajtott.
– Hogy tehetném ezt? Soha nem egyeztünk meg effélé-
ben, és Mrs. Astley soha nem házasított volna ki a király
őfelsége és a Tanács beleegyezése nélkül. Sir Robert, jó lel-
kiismerettel mondom ezt. És a lelkiismeretemet nem kívá-
nom veszélybe sodorni, hisz akkor mi lesz az üdvösségem-
mel?
Tyrwhitt, akaratlanul is lenyűgözve, egyelőre feladta a to-
vábbi faggatózást. De visszatért minden áldott nap, és min-
den elképzelhető taktikát bevetett a lelkére beszéléstől kezd-
ve az erőszakoskodáson át a fenyegetőzésig, hogy vallomás-
ra bírja Erzsébetet. És minden nap úgy telt el, hogy nem ju-
tott semmire.
368
 Ám egy nap megérkeztek a Towerből a tanúvallomások
egy hosszú pergamentekercsen. Ez határozottan javította a
férfi esélyeit.
Mikor Sir Robert belépett a lány szobájába, diadalittas
pillantást vetett rá.
– Ezt olvassa, hölgyem! – mondta majdnem szívélyesen,
lerakva elé a tekercset.
Erzsébet elolvasta. Kat és Parry tanúvallomásai voltak, az
aláírásukkal. A kézírásuk igen ziláltnak látszott, ami felin-
dultságukról és rettegésükről tanúskodott. Szíve hangosan
kezdett kalapálni, és úgy érezte, menten elalél. Mindent be-
vallottak: a reggeli hancúrozásokat, egyre szégyentelibb
részletességgel, az admirális szemérmetlen koslatását Erzsé-
bet után, a gyászruha szétvagdalását, aztán hogy a királyné
kompromittáló testhelyzetben találta őket, majd Erzsébet
száműzetését, utoljára pedig az admirális mesterkedéseit a
házasság érdekében. Hál' istennek a vetélésről említés sem
történt, ám ez már így is épp elég jó hírének romba döntésé-
hez. Arca égett a szégyentől. Bárcsak levegővé változhatna!
Lélegzethez sem jutott.
– Szennyirodalom, ugye, hölgyem? – jegyezte meg csípő-
sen Sir Robert. Közelről figyelte a lányt.
Erzsébet rátalált a hangra, amit meg akart ütni.
– Ahogy mondja, uram, fiatal voltam, és elcsavarta a fe-
jem egy gyakorlott gazfickó.
– Akkor is gondolnia kellett volna a tisztességére –
koppintott a fejére a férfi. – Kegyed vér szerinti trónörökös.
– Tudom, uram, és óvatos is voltam, amennyire tőlem tel-
lett. Az admirális viselkedése volt mocskos, nem az enyém.
Nem követtem el semmilyen felségárulást. Nincs ebben
semmi, ami a bűnösségemre vallana, hisz soha nem vettem
részt a házasság tervezgetésében, és nem is adtam rá áldá-
som. És Mrs. Astley sem követett el semmiféle bűnt. Talán
meggondolatlan és tapintatlan volt, de ez minden.

369
 – Ó, micsoda ész, hölgyem! – szólt Tyrwhitt, megbolon-
dulva ettől a köntörfalazástól. – De megmondom őszintén:
továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy kegyed és Mrs.
Astley még rejteget előlünk valamit, s hogy nem mondtak el
mindent, amit tudnak. Ami Parry urat illeti, ő egy értéktelen,
gerinctelen szalmabáb. Biztos, hogy még többet is fogunk
hallani tőle.
Szalmabáb, valóban, gondolta keserűen Erzsébet, felidéz-
ve, hogy esküdött meg, hogy hamarabb engedi magát vadlo-
vakkal széttépetni, mint hogy elárulja őt. Mégsem tudta a
lelkében elítélni. Tudta, úgyis szenved a tudattól, hogy rette-
gésből ilyen csúnyán megszegte az esküjét.
– Hogy becsmérelheti így! – vágott vissza dühösen.
– Belegondolni sem merek, milyen módszerekkel szed-
hették ki belőle ezt a vallomást!
– Biztosíthatom, hogy nagyon csekély nyomásgyakorlásra
volt szükség – tárta fel Tyrwhitt. – Ő és Mrs. Astley rövid
időt töltöttek towerbeli zárkáikban, majd szembesítették
őket. Milyen érdekes, megeredt a nyelvük! És ez folytatódni
fog, figyelje csak meg! Kegyedék mind ugyanazt fújják, ami
nem véletlen, nyilván előzőleg egyeztették a kottáikat. Ha-
marosan megbomlik ez a gyönyörű összhang, ebben biztos
vagyok.
Erzsébet lesújtó pillantást vetett rá. Csak hű embereire tu-
dott gondolni, akik ott senyvednek a fagyos, sötét zárkában.
– Arra kell kérnem, kegyed is írja meg tanúvallomását –
közölte Sir Robert. – Holnap visszajövök érte.

Erzsébet átolvasta, amit leírt. Nagyrészt egyszerűen meg-

erősítette, amit Astley és Parry mondott. Kizárólag annyit
ismert el, hogy tudott az admirális házassági terveiről, s hogy
valóban pletykáltak róluk. Leszögezte, hogy a terhességéről
szóló szóbeszédből egy árva szó sem igaz, és kérte, hogy
nyilvánosan utasítsák vissza. Íme! Nincs benne semmi, ami-

370
vel bárkit is gyanúba keverne. Szokásos cirádáival aláírta a
nevét, felnézett Sir Robertre és édesdeden mosolygott rá,
tudván tudva, hogy mindennek dacára végül is diadalmasko-
dott rajta.
Miután a férfi dúlva-fúlva távozott, Erzsébet ismét írt a
régensnek, könyörögve neki, hogy tegyen meg minden tőle
telhetőt jó híre és becsülete megmentése érdekében. „Kö-
nyörgök, uram, tétesse közhírré az ártatlanságomat!” – írta a
levélben.
Nem kevesebb, mint négy hasonló modorban írt levél kel-
lett hozzá, hogy Somerset végre válaszoljon, megígérve, in-
tézkedik annak kihirdetéséről, hogy a szóbeszédnek nincs
köze a valósághoz. S ekkor történt, hogy az elmaradhatatlan
kihallgatásoknak egyszerre végük szakadt.

– Véget ért a vizsgálat, Sir Robert? – kérdezte kajánul Er-

zsébet, mikor összefutott kínzójával és annak pökhendi fele-
ségével a kertben. Vidám, napfényes reggel volt, és éppen
szokásos szapora sétáját végezte.
– Azt az utasítást kaptam, hogy hagyjam abba, mivelhogy
a régens belenyugodott kegyed ártatlanságába – felelte a férfi
kimérten. Az arckifejezése elárulta, hogy ő nem nyugodott
bele, ám erről nem szeretett volna csevegést kezdeményezni.
Erzsébet hihetetlenül meg volt könnyebbülve. No, hát biz-
tonságban van. És a titka is. Ám a megkönnyebbülés érzeté-
be aggodalom vegyült.
– És mi a helyzet hű embereimmel? Talán ők nem ártatla-
nok? – kérdezte élesen.
– Nekik egyelőre a Towerben kell maradniuk – tájékoztat-
ta Sir Robert, fölemelve a kezét, hogy megelőzze a lány til-
takozását. – Nyugodjék meg, kényelmes elhelyezést kaptak.
De hogy őszinte legyek, egyikük sem térhet vissza kegyed
szolgálatába. Helyette a Tanács rendelkezése alapján jelen
lévő kedves feleségem veszi át a nevelőnői teendőket.

371
 Erzsébet kétségbeesetten nézett a pöffeszkedő asszonyra,
aki most elkésetten bókolt előtte. Emlékezett Katalin király-
né udvartartásából Lady Tyrwhittre, akit sohasem kedvelt.
Lady Tyrwhitt egyike volt azoknak, akik az admirális Erzsé-
bet iránti heves érdeklődésének kezdetétől egyre nagyobb
helytelenítéssel tekintettek a leányra. És Lady Tyrwhitt állí-
tólag tanúja volt a királyné fájdalmának, mikor fény derült az
afférra, így aztán kevéssé volt valószínű, hogy most hirtelen
jószívűséget tanúsítson Erzsébet iránt. Fagyos tekintete nem
is árulkodott túlzottan szívélyes természetről. Sőt kifejezet-
ten ellenséges volt.
– Elnézését kérem, hölgyem, de kedves férjem, nincs
kedvem ezt az ifjú hölgyet szolgálni – szólt Lady Tyrwhitt
orcátlanul.
– Sajnálom, Beth, de a Tanács így rendelkezett – utasítot-
ta vissza Sir Robert, Erzsébethez fordulva. –Remélem, hálá-
san fogadja új nevelőnőjét.
Erzsébet úgy érezte, menten megtébolyodik.
– Mrs. Astley a nevelőnőm – kiáltott –, és sem ő, sem én
nem tanúsítottunk olyan viselkedést, hogy a Tanácsnak bár-
mi alapja lenne őt elbocsátani!
Lady Tyrwhitt felháborodva vágott vissza.
– Tekintve, hogy Mrs. Astley volt a nevelőnője, legyen
inkább büszke rá, hogy egy tisztességes asszony foglalja el a
helyét!
– Nem akarok másik nevelőnőt! – jajgatott Erzsébet, és
elsírta magát. Visszarohant a házhoz. Mikor odaért, bezárkó-
zott a hálószobájába, bebújt az ágyába, és végre-valahára át-
adta magát a szenvedélyes zokogásnak. És ágyban is maradt
egész nap és egész éjjel, minden ételt és italt visszautasítva,
gyászolva a drága Kat elvesztését.
Másnap reggel sápadtan és kisírt szemmel kelt fel, és föl-
kereste Sir Robertet.

372
 – Meg kell mondanom, uram – szólt remegve –, hogy
őszintén remélem, visszakaphatom a nevelőnőmet.
– A szeretet, mellyel viseltet iránta, lenyűgöző – gúnyoló-
dott Tyrwhitt. – Az igazat megvallva, ha rajtam múlna, két új
nevelőnőt adnék kegyednek, mert úgy vélem, nagy szüksége
lenne rájuk.
– Nem törődöm azzal, hogy miképpen vélekedik, írtam a
régensnek, kifejezve megütközésemet, hogy kedves feleségét
nevezték ki a nevelőnőmnek, mivel az emberek így azt
mondhatják, züllött viselkedésemmel nyilván kiérdemeltem,
hogy ilyen nevelőnőt kapjak. És ez nem ildomos. – Szeme
ismét megtelt könnyel. – És újfent megkértem, hogy hirdesse
ki ártatlanságomat, mivel mind ez idáig nem tette meg.
– Sok sikert kívánok újabb kérelmeihez – zárta le
Tyrwhitt a beszélgetést, majd visszahajolt az aktáihoz.
Azzal vádolta, hogy szemtelen volt vele! A régens látha-
tólag elvesztette minden iránta ápolt rokonszenvét, és ra-
gaszkodott ahhoz, hogy Lady Tyrwhitt legyen a nevelőnője.
És íme, már itt is volt, átpakolta a holmiját Kat ládáiba, kisa-
játítva Kat szobáját, mialatt szegény Mr. Astley elkeseredet-
ten költöztette felesége ingóságait egy apró szobába az észa-
ki szárnyban.
Erzsébet azt vette észre, hogy kizárólag éjszaka lehet
egyedül, ilyenkor viszont Lady Tyrwhitt rázárta az ajtót, és
ott aludt a külső szobában, ahelyett hogy a férjével töltené az
éjszakát közös nászi ágyukban. Nem, gondolta Erzsébet,
egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ezek házaséletet élnek!
Lady Tyrwhitt felügyelete mindenre kiterjedt. Erzsébet
bosszankodott az általa kiagyalt új rendszeren. Egész napra
bezárták a tanulószobába, a hosszú estéket meg varrással kel-
lett töltenie. Meg volt tiltva, hogy lantján vagy virginálján
játsszon, meg volt tiltva a táncolás és a parkba való kilova-
golás is. Úgy érezte, menten belefullad az unalomba. Még

373
Ascham mester is felháborodott, hogy Lady Tyrwhitt minden
tanórán jelen kíván lenni.
– Ezt az utasítást kaptam – jelentette ki mindig, mikor a
tanár tiltakozott, hogy igazán szükségtelen állandóan ott
ücsörögnie.

Lady Tyrwhitt jelenléte az életében épp elég rossz volt, de

Erzsébet sokkal inkább Katért aggódott, aki irtózatosan hi-
ányzott neki. Senki egy szót nem szólt arról, mi folyik a kül-
világban, ő pedig rettegett, nehogy Kattel rosszul bánjanak,
vagy rákényszerítsék, hogy még többet beismerjen. Ami a
legpocsékabb volt, nem volt senki, akivel Erzsébet bizalma-
san beszélhetett volna. Ascham mestert olyan szoros megfi-
gyelés alatt tartották, hogy még ahhoz sem vehette a bátorsá-
got, hogy egy cetlit átadjon neki, és William Cecilnek sem
írhatott, hisz lehetetlen lett volna bármiféle levelet kicsem-
pészni – oly éberek voltak újdonsült őrei.
Újra és újra könyörgött Sir Robertnek, hogy kérvényezze
a kedvéért Kat szabadon bocsátását, de kérése ismételten
visszautasításra talált. Azon kezdett gondolkozni, vajon
meddig viseli még el a létezésnek ezt a formáját.
Havivérzése mintha kiapadt volna, folyton borzalmas fejfá-
jástól szenvedett, és voltak napok, mikor olyan idegesnek
érezte magát, hogy képtelen volt felkelni az ágyából.
És aztán eljött a nap – valamikor március elején történt, a
fákon már feltünedeztek a zöld bimbók –, mikor Sir Robert
újfent odarendelte Erzsébetet és az egész háznépet a nagy-
csarnokba.
– A hajdani admirálist – jelentette be – a parlament elítél-
te felségárulásért. Életével és vagyonával fizet a bűnéért.
Erzsébet csöndesen ült magas székében, mélyeket léle-
gezve, hogy lecsendesítse a szívverését. Az ítélet, ezt tudta, a
kivégzés előszobája. Az admirális meg fog halni, ehhez nem
férhet kétség. A férfi, aki először kavarta fel az érzékeit, aki

374
hancúrozott vele, aki megcsókolta, és akivel megtapasztalta
minden ölelések legbizalmasabbikát, hamarosan férgek mar-
talékává válik. Bárcsak megsirathatná! De minden szem őrá
szegeződik, és egyetlen mozdulattal sem árulhatja el, hogy a
hír hatással van az érzelmeire. Nem tudna most sírni, sőt…
Bár többet érezne annál, mint amit érez! Kizárólag döbbene-
tet és szánalmat érzett ugyanis. Szánalmat, főként önmaga
iránt… Hogy lehetett ilyen ostoba!
Feloszlott a társaság, és mikor ő is felállt, hogy – renyhe
testtartással és pocsék hangulatban – visszamenjen a lakosz-
tályába, máris ott állt mögötte Lady Tyrwhitt, mint mindig.
– No, hát sor került erre is – vélekedett a lady, mikor elju-
tottak a tanulószobáig. – Csak azt kapta, amit megérdemelt.
– Talán ha elismerték volna a képességeit, és jó célra
használták volna őket, akkor nem lett volna szüksége felség-
sértő cselekedetekre ahhoz, hogy érvényt szerezzen elképze-
léseinek – kockáztatta meg Erzsébet. – Mégsem igazságos
vagy tisztességes, hogy a két fivér egyike megkap minden
hatalmat, a másik meg semmit.
– Mindenki egye a maga főztjét – jegyezte meg Lady
Tyrwhitt. – Egész életében gazember volt. Különösen sze-
gény feleségével szemben. – Ez bizony oldalvágás volt.
– Mindig olyan kedves volt hozzám – mutatott rá Erzsé-
bet, azon tűnődve, miért érzett késztetést arra, hogy megvéd-
je az admirálist. Talán valójában a saját viselkedését akarta
védelmezni?
– Ó, igen, erről mindannyian hallottunk! – torolta meg
azonnal a nevelőnő.
– Szándékosan félreérti, amit mondok – vádolta meg Er-
zsébet.
– Mindenesetre nem fog találni mentséget számára – ve-
tett véget Lady Tyrwhitt a társalgásnak. És ebben igaza volt,
ismerte el Erzsébet kelletlenül.

375
 Aznap éjjel nem tudott aludni, csak hánykolódott és for-
golódott az ágyában az elméjét gyötrő gondolatoktól. Elő-
ször is rettenetesen aggódott Kat miatt, hisz ha az admirálist
elítélték felségárulás miatt, miért ne ítélhetnék el Katet tet-
testársként? És akkor mi történik Kattel? Nem magas rangú,
úgyhogy nem részesülhet az előkelő lefejezés jótétemény-
ében. Marad az elégetés, ami a nőnemű felségárulók szoká-
sos végzete. Erzsébet sikított, mikor ez eszébe jutott, de pár-
nájába fúrt arccal, nehogy valaki meghallja.
Végül aztán nagy nehezen elaludt, de rettenetes rémálmok
gyötörték. Agonizáló emberi testek úsztak előtte, lángoktól
mardosva, a pokol bejáratánál. Hármójuknak le volt vágva a
feje vérben úszó nyakukról, és vicsorogtak a gyötrelemtől.
Két nő volt köztük, és Erzsébet elborzadva ismerte föl egyi-
kükben Howard Katalint, kinek csinos arca hamuszínűvé vált
az elviselhetetlen forróságtól, a másikra nem mert ránézni,
de tudta, hogy az anyja az. És a harmadik… álmában kény-
szert érzett, hogy kinyissa a szemét, és felismerte benne az
admirális csinos ábrázatát, amint szótlanul beszél hozzá, ki-
nyújtva szénné égett kezét…
Sikoltva riadt fel, majd begyűrte a szájába a lepedőt.
Visszatérni a valóságba majdnem ugyanolyan rossz volt,
mint iménti lidérces rémálma. Ahogy feküdt, figyelte, mi-
lyen hangokat hall – egyedül Lady Tyrwhitt horkolása hal-
latszott a szomszéd szobából. Kissé megnyugodott. Az asz-
szony nem hallotta meg a sikolyát. És ekkor végre sírni kez-
dett. Siratta az admirálist, aki egész testével szerette, és pok-
lokig hevítette a csókjaival. Siratta a szegény kis Katalin ki-
rálynét, aki a paráznaság bűnébe esett, s ezzel megszegte hit-
vesi esküjét. És siratta édesanyját is, akinek szeretetétől ke-
gyetlen módon megfosztották, és akit aljas rágalmak alapján
ítéltek el.
Mindannyiukat azért ítélték halálra, mert tiltott szerelem-
nek hódoltak, mert kiélvezték az élet gyönyöreinek legéde-

376
sebbikét. Eleven lények voltak, tele életerővel és szenvedély-
lyel – és mindannyian megtapasztalták, hogy a szeretkezéstől
forró ágyat csak egyetlen lépés választja el a hideg bárdtól és
a sírtól. Erzsébet úgy sejtette, ha valaha is átadja magát még
a vágynak, szerelmeskedés közben is a dolog végzetes kö-
vetkezményeitől fog rettegni. Soha többé nem lesz úgy egy
férfié, hogy ne jusson eszébe ennek a három embernek a sor-
sa.

– Híreim vannak kegyelmed számára – szólt Sir Robert

néhány nappal később. – Astleyt és Parryt kiengedték a To-
werből.
– Ó, ez nagyon jó hír – kiáltott Erzsébet. Legalább valami
fény gyullad a mostani sötétségben. – Mikor láthatom őket?
Visszatérnek ide?
Sir Robert mintha kényelmetlenül érezte volna magát.
– Nem, hölgyem, attól tartok. A Tanács nem fogja meg-
engedni.
– Majd írok a régensnek – szólt Erzsébet dacosan.
– Azzal nem ér el semmit – figyelmeztette a férfi.
– Majd meglátjuk.
Mikor az ablakon át meglátta a közeledő lovast, azt re-
mélte, hogy Somerset hercegtől hoz választ. Ám Sir Robert
lépett a szobájába komor arckifejezéssel, és ebből már tudta,
hogy a hírnök ennél komolyabb hírrel érkezhetett.
Sir Robert le sem vette a szemét Erzsébetről, miközben
ismertette a hírt. Lady Tyrwhitt és Ascham mester is ott áll-
tak mellette, szintén őt bámulva.
– Hölgyem, nehéz kötelességem, hogy tájékoztassam, a
tegnapi napon az admirális meghalt a Tower Hillen. – A
szobára csend borult.
– Isten nyugosztalja – mondta aztán Erzsébet egyszerűen,
sem szóval, sem arckifejezéssel nem árulva el megindultsá-
gát.
377
 – Remélem, nem szenvedett túl sokat – jegyezte meg
Ascham csöndesen.
– Ellenkezőleg, Latimer püspök szerint igen csúf véget
ért. Éktelenül küszködött és kínlódott, ahogy meséli. Az Úr
láthatólag nem könyörült meg rajta. – Erzsébet érezte,
Tyrwhitt azért mondja ezt, hogy felbosszantsa, hátha kicsú-
szik a száján egy meggondolatlan szó.
– És nem mondott semmit Erzsébet úrhölgyről? –kérdezte
Lady Tyrwhitt. Ez a kérdés előzetes megrendelésre érkezett,
gondolta Erzsébet.
– De igen, írt egy búcsúüzenetet, tőrének hegyével a cipő-
jébe vésve, de ezt újfent felségsértő cselekedetnek minősítet-
ték, így a cipőt megsemmisítették – felelte a férje. – Bolond-
ság volt ilyet tennie, éppen az isteni ítélettel való szembesü-
lés előtt. – Rázta a fejét. – A sorsa most már az Úr kezében
van, de bizonyosan gonosz ember volt, és jó, hogy az ország
megszabadult tőle.
Erzsébet elfordult, és kinézett az ablakon a hóborította
kertekre.
– Zseniális férfi volt, minden józan ész híján – mondta
halkan, tudva, hogy azok ott mögötte minden szavát lesik.
Nos, ennél többet nem is fog mondani, bármennyire össze
volt zavarodva a lelkét ért sérelemtől. Az egész szomorú és
veszélyes történetből azt az egyet örök időkre megtanulta:
soha nem szabad feltárnia valódi érzéseit. Kíméletlen tanul-
ság egy tizenöt éves leány számára.

378
 Harmadik rész
A királynő húga

15

1553
Ahogy a magas ifjú hölgy elhúzta a függönyt, és kinyitot-
ta az ablakot, beragyogott a nap, megvilágítva derékig érő,
hullámos haját. Arca sápatag volt, tartása méltóságteljes. A
tisztes kivágású fekete ruha előnyösen mutatott sudár alak-
ján, de a finom fehér batiszttal csíkozott, díszítetlen magas
gallér szerénységet és tisztaságot sugárzott. Volt benne va-
lami komolyság, ami miatt idősebbnek tűnt tizenkilenc éves
koránál, ám ott bujkált benne a kacérság is. Csak meg kellett
nézni, hogyan hivalkodik finom kezével és hosszú ujjaival,
előnyösen ellensúlyozva fekete ruhájának egyszerűségét.
Odament az asztalhoz, és kézbe vette a levelet. Okos te-
kintetén a helytelenítés felhője suhant át, mikor végigolvasta,
immár harmadjára. Bizonyosan nem indulhat el vadászni,
míg ezt el nem intézi, vagy legalább el nem dönti, miképp
fog intézkedni az ügyben. De mit tegyen?
Évek óta élt együtt ezzel a nehéz dilemmával. Arra az
időre gondolt, mikor életveszélyes helyzetben volt. Tudta,
tiszta szerencse, hogy olyan könnyen megmenekült, bár csak
éppen hogy. Most is remegve gondolt bele, mennyire meg-
roppant annak idején a reputációja. Épp mikor már bizton-

379
ságban tudta volna magát, hirtelen előkerült az a bába a ma-
ga botrányszagú történetével, és Erzsébet azt hitte, minden-
nek vége, le van leplezve. Szerencsére a többség egyszerű
koholmánynak tartotta a történetet, és hát persze maga a bá-
ba sem lehetett biztos abban, hogy valóban Erzsébet úrhölgy
vetélésénél segédkezett. Az egész nagyon erőltetettnek hang-
zott.
Erzsébet mégis szenvedett, és nem pusztán a lélekölő szo-
rongástól. A havivérzése visszatért, ám a korábbinál sokkal
fájdalmasabban. Migrén, gyomorfájás és sárgaság kínozta.
Gyengélkedései miatt gyakran ágyhoz volt kötve, és a dol-
gok egy idő után olyan rosszra fordultak, hogy a régens sze-
mélyesen intézkedett arról, hogy a király orvosa meglátogas-
sa. Az orvos kitűnő szolgálatainak köszönhetően Erzsébet
szép lassan gyógyulásnak indult, habár kételkedett abban,
hogy valaha is visszanyeri hajdani egészségét.
Végül a szégyenteljes, gyűlölködő szóbeszéd nagy nehe-
zen elcsöndesedett, és Erzsébet minden erejét megfeszítve
maga mögött hagyta az egész borzadályos történetet, eltökél-
ten, hogy meghazudtol minden pletykát, és olyan viselkedést
tanúsít, melynek hála, soha semmilyen botrány nem fűződhet
többé a nevéhez. Elhatározását be is váltotta. Tanúk erre ko-
mor ruhái, melyekben az erényes protestáns hajadon minta-
képének látszott, a kápolnában tartott kegyes szertartások, a
mérsékletes életvitel s mindaz a tisztelet és megbecsülés,
mely az udvarban és széles e királyságban körülvette. Fivére,
a király nagyon szerette, újra ő volt az ő drága Temperantia
nővére. Rendszeresen levelezett Erzsébettel, s mindannyiszor
boldogan várta udvari látogatásait, jóllehet továbbra is ra-
gaszkodott a szigorú szertartásossághoz még e ritka alkalma-
kon is, mikor lehetőségük volt együtt lenni. Amikor csak Er-
zsébet az udvarhoz látogatott, mindig rajongással vették kö-
rül, hisz nem veszítette el magnetikus vonzerejét. Egyetlen
élvezete a zene volt. Zene nélkül nem tudott élni, s egyetlen

380
nap sem telt anélkül, hogy ne játszott volna órák hosszat a
hangszerein, vagy fogadott volna újabb és újabb vándormu-
zsikusokat a házában.
Kat viharzott be a szobába, a kissé megöregedett Kat,
towerbeli tartózkodása óta némileg rugalmatlanabb ízületek-
kel, ám ismét kemény kézzel vezetve a háztartást. Miután
letette a nagyesküt a Tanács előtt, hogy soha többé nem be-
széli tele növendéke fejét házassági tervekkel, Kat annak a
rémséges nyárnak a végén visszatérhetett Erzsébethez, habár
addigra Erzsébet és Lady Tyrwhitt kölcsönösen becsülni
kezdték egymást, akaratuk ellenére. Lady Tyrwhitt volt az,
aki lelkes szentenciagyűjtőként eszébe juttatta Erzsébetnek a
cicerói mondást: semper eadem, amit a leány most saját mot-
tójául választott, visszaemlékezve atyjával folytatott hajdani
beszélgetésére, kinek emlékét nagy tisztelettel őrizte. No de
azért Lady Tyrwhitt nem pótolhatta Katet. Erzsébetben kitö-
rölhetetlenül megmaradt áldott és örömteli viszontlátásuk,
mikor egymás vállán sírtak a megkönnyebbült boldogságtól,
mit sem törődve rangkülönbséggel és etikettel…

– Valami baj van? – kérdezte Kat, tányérokat és evőesz-

közöket szedve le az asztalról. Habár a levél már előző este
megérkezett, Erzsébet senkinek nem beszélt róla.
– Azt hiszem, jön a következő fejfájásom – szólt Erzsébet
és összehajtogatta a levelet, majd a zsebébe csúsztatta. A
gyakori fejfájás – sokszor olyan erős, hogy olvasni sem tu-
dott tőle – megmaradt az előző, nehéz időszakból. Ám ezút-
tal csak színlelte.
– Hozzak neked valamit? – Kat tele volt aggodalommal. –
Egy kis gyógyteát?
– Nem, köszönöm. Azt hiszem, jobb lesz, ha pihenek egy
kicsit. – Erzsébet bement a hálószobájába, és ledőlt az ágyá-
ra. Aztán eszébe jutott, hogy mikor migrénje van, mindig
behúzza a függönyt, úgyhogy ismét felkelt, besötétített, is-

381
mét lefeküdt, majd újra elővette a levelet. Ha így folytatja,
előbb-utóbb tényleg megfájdul a feje.
A levelet John Dudley írta, Northumberland hercege és a
Tanács elnöke. A férfi, aki most az országot a tizenöt éves
király nevében kormányozta. Northumberland négy évvel
ezelőtt megdöntötte Somerset hatalmát, két évre rá pedig a
vesztőhelyre küldte.
– Ez így igazságos – kommentálta Kat a hírt annak idején.
– Végül is Somerset is kivégeztette a saját öccsét. Isten
malmai lassan őrölnek, de biztosan.
Kat ritkán emlegette az admirálist, s ha mégis, akkor fel-
tűnő szomorúsággal. Rajongott a férfiért, ez most már vilá-
gos, de ezt Erzsébet nem róhatta fel neki. Az admirálisnak
különleges tehetsége volt ahhoz, hogy vonzerejével tűzbe
hozza a nőket. Saját érzései is zűrzavarosak voltak vele kap-
csolatban. Biztos volt abban, hogy soha nem volt igazán sze-
relmes belé. Lehet, hogy egyszerűen csak belehabarodott,
lenyűgözve egy idősebb, vonzó és tapasztalt csábító leköte-
lező figyelmétől. Mégis, ma is megdobbant a szíve, ha visz-
szagondolt a férfi mély tekintetére. Ebbe a szívdobbanásba
fájdalom vegyült, és – igen – megbánás, mert Thomas
Seymour az ostoba mesterkedéseivel csakis gondot-bajt ho-
zott a fejére. Drámai bukásával majdnem őt is magával rán-
totta a mélybe, hisz ifjonti könnyelműségével belesodródha-
tott volna az elhamarkodott hatalommegkaparintási kísérle-
tébe. Ám az admirális immár súlyosan megfizetett ezért, és,
remélte Erzsébet, immár nyugton fekszik a sírjában.
Még mindig összerázkódott, ha arra gondolt, annak idején
milyen életveszélyes helyzetbe került. Ám most úgy tűnt,
ismét veszélybe sodródhat. Nem kedvelte Northumberlandet,
nem bízott ebben a jéghideg, könyörtelen, gátlástalan és ha-
taloméhes emberben. Az elutasító modor, mellyel irányában
ritka udvari látogatásai alkalmával viseltetett, arra engedte
következtetni, hogy a herceg nem tartja őt valami sokra. El-

382
lenőrzése alatt tartotta az ifjú királyt s rajta keresztül az
egész országot. Nem volt ideje még a király fattyú nővérei-
vel is foglalkozni. Az egyetlen, amit Erzsébet
Northumberlandben csodált, rendíthetetlen protestáns hite
volt – kétségtelen, hogy élete árán is megvédelmezte volna.
Ilyen fából faragták királyi öccsét is. Úgy emlegették, „az
új Jósiás”, ami megfelelt a valóságnak. Erősen hitbuzgó volt,
és nagyon durván bánt Mária nővérükkel, folyton-folyvást
perlekedve vele a házánál celebrált törvénytelen szentmisék
miatt. Mária állítólag annyira el volt keseredve, hogy egy íz-
ben megpróbált elszökni az országból. Ha nem állna mögötte
unokatestvére, a német-római császár, e leghatalmasabb ke-
resztény uralkodó, a lehető legnagyobb veszedelem fenye-
getné. Erzsébet mindenkor gondosan ügyelt arra, nehogy be-
lekeveredjen ebbe a végeláthatatlan civakodásba.
Ám mostanában Edward nem foglalkozott Máriával. Be-
teg volt ez a furcsa, koravén fiú. Múlt évben kezdődött, egy
lázzal, amit akkor sokan valami kanyarónak vagy enyhébb
himlőnek hittek, ám azóta a király egészsége folyamatos ha-
nyatlásnak indult. Immár hónapok óta nem mutatkozott a
nyilvánosság előtt, és az a hír járta, végzetes tüdőbajtól
szenved.
Erzsébet az elmúlt hetekben állandóan könyörgött, hadd
látogathassa meg fivérét, ám Northumberland rendületlenül
elutasította, figyelemre sem méltatva az ifjú hölgy felhábo-
rodott tiltakozását.
– Nem törődnék vele, de Máriának megengedte, hogy
meglátogassa a királyt – panaszkodott Katnek, majd gyorsan
írt egy újabb levelet Northumberlandnek, követelve öccse
láthatását. A herceg különféle kifogásokra hivatkozva ismét
elutasította, Erzsébet mind nagyobb bosszúságára. Végül el-
határozta, kilovagol Hatfieldből, London felé véve az útját,
ám a herceg emberei feltartóztatták és visszaparancsolták.

383
Tehetetlen dühében az egyik levelet írta a másik után, Ed-
wardnak címezve, ám semmiféle választ nem kapott.

Gyanakodni kezdett. Ha a szóbeszédnek hitelt lehet adni,

és a király valóban a halálán van, mi ez a nagy titkolózás?
Mintha Northumberland készülne valamire, gondolta éleslá-
tóan. Aztán májusban híre jött, hogy a herceg Guildford ne-
vű fia feleségül vette Lady Jane Greyt. Erzsébet okos fejében
megszólalt a vészcsengő.
– Szóval királyi vért folyat a Dudley családba – füstölgött
Katnek. – Gyanakszom a herceg szándékaira. Jane a
Somerset fiúval volt eljegyezve.
– Nem értem, miért zavar ez téged – szólt Kat csodálkoz-
va. Úgy vélte, Erzsébet bolhából csinál elefántot. – Miért ne
adhatná a herceg azt a fiához, akit akar?
Erzsébet ingerülten rázta a fejét, és felsóhajtott.
– Olyan leányt kívánt Lord Guildfordhoz adni, aki ott van
a trónöröklési sorban – fejtegette.
– De hát Mária úrhölgy következik a sorban, és aztán te
magad. Atyád ilyen törvényt hozatott a parlamenttel, és gon-
doskodott arról, hogy végakaratában is ez szerepeljen.
– Igen, és miutánunk ki következik? Atyám nővérének,
Máriának az örökösei. Vagyis Suffolk hercegnő és lánya,
Lady Jane.
– Ám Mária úrhölgy és jómagád mindketten előtte álltok
a sorban – mutatott rá Kat. Zavartnak látszott.
– Úgy, és mindketten törvénytelen gyermekek vagyunk.
Jogilag, szigorúan értelmezve, nem lehetnénk a trón váromá-
nyosai. Csakis az atyánk által kikényszerített törvény áll köz-
tünk és a Suffolk ház között.
– Erzsébet felállt, és fel-alá kezdett sétálni a szobában.
– A király végakarata nem törvényerejű. A törvényt pedig
vissza lehet vonni. Remélem, hogy tévedek, de azt hiszem, a
herceg valami galádságra készül.
384
 Kat megdöbbent.
– Csak nem merészeli…?
– Majd meglátjuk – szólt Erzsébet gyászosan. – Kitelik
tőle.

A levél legrosszabb gyanúit erősítette meg.

Northumberland meghívta az udvarhoz, mondván, a király
nem érzi jól magát, és szeretné látni drága nővérét. Milyen
furcsa, gondolta. Hónapok óta beteg, ám engem erőszakosan
visszatartottak attól, hogy meglátogassam. Akkor most mi ez
a meghívás?
Talán Edward valóban haldoklik? És ő hívatta, remélve,
hogy időben odaér hozzá, és még el tudnak búcsúzni egy-
mástól? Ha ez a helyzet, rohannia kell hozzá, szegény fivér-
éhez. A szíve majd megszakadt érte. Tele volt aggodalom-
mal. Az ígéretes gyermekkor után ily fiatalon idejutni… a
gondolat is elviselhetetlen.
Ám ha Northumberland kelepcébe akarja csalni? Tovább-
ra is furcsának találta, hogy a gyengélkedő királytól való
többhavi távol tartás után a herceg hirtelen odarendeli fivére
betegágyához. És ebben veszélyt érzett. Ó, hát mit tegyen?
Kat lépett a szobába. Látván, hogy Erzsébet ébren van,
halkan odaosont hozzá, leült mellé, hűvös kezét a lány hom-
lokára tette.
– Semmi láz, hála Istennek. Hogy érzed magad, bárány-
kám?
– Nem túl jól – dünnyögte Erzsébet, Northumberland le-
velét összegyűrve és a szoknyája alá dugva.
– Talán a szemedre ment a betegség? – kérdezte Kat. –
No, hoztam egy levelet, ami neked érkezett. Itt van.
Átnyújtott egy összehajtogatott lapot, mely sima viasszal
volt leragasztva. Pecsétnek nyoma sem volt. Erzsébet felült
az ágyban, és kibontotta. Csak néhány szó állt rajta: Semmi

385
esetre se jöjjön az udvarhoz, ha kedves az élete. Semmi alá-
írás, és a kézírás ismeretlen volt. Az volt?
– Ki írta? – kérdezte Kat. Erzsébet nem válaszolt.
– Kat, ide tudnád hozni a ládámat? Azt, azt, ott a szekrény
tetején! – Kat szemöldökráncolva rakta a ládát a lány ágyára.
Erzsébet fél könyökére támaszkodott, végigpörgette a benne
található iratokat, majd kiválasztott néhányat, és sorban ösz-
szehasonlította őket az imént kapott üzenettel.
– Pontosan, ahogy gondoltam – mormolta. William Cecil
mindent megtett, hogy elváltoztassa a kézírását. Sokakat át is
ejtett volna vele, de őt soha. Túl sok volt a hasonlóság, bár
lehet, hogy szándékosan.
– Jaj, a fejem! – nyöszörgött, és visszagyűrte az iratokat a
ládába, amelyet bezárt. Majd a homlokához kapott. – Ó, tud-
nál hozni nekem egy kis mákszirupot, kérlek? Hogy el tudjak
aludni.
– Persze – biztosította Kat, majd kis szünetet tartott. – Mi
volt a levélben? És aztán mit műveltél?
– Ó, semmit – sóhajtott Erzsébet. – Csak utánanéztem va-
laminek, amit Cecil úr írt. Unalmas államügyek. Pont ez hi-
ányzott. – Hogy sikerrel járjon, gondolta, még Katnek sem
szabad tudnia egy szót sem az egészről, különös tekintettel
fecsegős természetére.
*
Mikor Kat aznap este bejött, hogy vessen rá egy pillan-
tást, Erzsébet hánykolódott és forgolódott az ágyában, vala-
mint komoly gyomor- és fejfájásra panaszkodott.
– Hívd az orvost! – siránkozott eszeveszetten. Mikor az
orvos megérkezett, aggodalmasan ráncolva a homlokát, a
lány érezte, élete legmeggyőzőbb színjátékát adja elő.
– Nyári lázroham, hölgyem – jelentette ki, miután vizelet-
vizsgálatot végzett, és megmérte a pulzusát. – Testnedvei
egyensúlyának felborulása okozza ezt a forróságot a testé-
ben.
386
 Micsoda képtelenség, gondolta, és egy darabig azon tűnő-
dött, miért kapja ez az ember a fizetségét. Ám, okoskodott,
jelenleg éppen segít neki, még ha netán nem ért is a feladatá-
hoz.
Sóhajtott, és halántékára tette a kezét.
– Írna nekem egy igazolást? – kérdezte nyűgösen. –
Tudja, az udvarba hívattak a király látására, és annyira el
akartam menni, de… – Elcsuklott a hangja.
– Szeretném, ha a király tudná, hogy jó okkal maradok tő-
le távol, különösen, hogy ő maga is gyengélkedik.
– Ó, nem, kegyelmed nem is mehet a király közelébe –
tanácsolta a doktor. – Abból ítélve, amit az állapotáról hal-
lottam, egyiküknek sem tenne jót. Máris írok egyet. – Elfor-
dult, és turkálni kezdett a táskájában.
– És volna olyan kedves sürgősen elküldeni? – hízelkedett
Erzsébet.
– Hogyne, hölgyem – szól az orvos firkálás közben. Er-
zsébet hátradőlt a párnáira, elégedetten, hogy a veszély egy-
előre el van hárítva.
*
Július kilencedikén Erzsébet újabb levelet kapott
Northumberlandtől. Kat vitte be neki a betegágyához, az el-
sötétített hálószobába.
– Mit ír a herceg? – kérdezte gyönge hangon. Kat feltörte
a pecsétet, és gyorsan átfutotta a lapot.
– Ó, istenem! – mondta elhaló hangon. – A király meg-
halt. Isten nyugosztalja.
– Meghalt? – visszhangozta Erzsébet. – Miben?
– Tüdőbajban – sóhajtott Kat. – A szóbeszéd igaz volt.
Erzsébet azonnal megbánta, hogy távol maradt az udvar-
tól. Az öccse haldoklott, szüksége lett volna rá, ő pedig nem
volt mellette. Lelki szemei előtt egymást váltogató képek je-
lentek meg a duci kisgyermekről, amint dölyfösen rázza

387
aranycsörgőjét, a komoly kisfiúról, aki szorgosan tanul és
imádkozik, az ifjú uralkodóról, aki úgy ül a trónján, ahogy az
a nagy könyvben meg van írva. Drága kis öccséről, a Tudor-
ház reménységéről. Mennyire sírna az apjuk…
Párnája nedves lett a könnyektől, mikor megpróbálta el-
képzelni fivérének szenvedéseit az utolsó napokban. Kat
mellette ült, hátrasimítva a lány haját homlokából, s közben
maga is törölgette a szemét a kendőjével.
Végül aztán Erzsébet azon is elgondolkodott, milyen vál-
tozást hoz ez a tragédia az ő életében. Ugye – törvényes jo-
gának megfelelően – most kikiáltották Máriát királynőnek?
És ugye most ő a következő trónörökös?
Erőt vett lelki fájdalmán, és újraolvasta a herceg levelét.
– Van itt valami, ami nagyon nem tetszik – dünnyögte. –
Sietve ír, mondja, hogy tájékoztasson a király elhunytáról,
mely három napja, hatodikán történt. Három napja, Kat. –
Erzsébet felült. – Miért telt ennyi időbe, hogy tájékoztasson
engem?
– Kétségtelenül nagyon elfoglalt – mondta Kat tétován. –
Nyilván sok a teendője egy ilyen helyzetben. És mindent elő
kell készítenie az új királynő, nővéred számára.
– Talán őt is ilyen késedelemmel értesítette? –tűnődött
Erzsébet. – Nem lehet valami boldog attól, hogy Mária lép a
trónra, akit annyit bántott, és akivel az elmúlt években annyit
viaskodott a vallás miatt. Kétlem, hogy a nővérem túl meg-
bocsátó lenne. Meglátjuk, mi történik a mi drágalátos herce-
günkkel!
Kat csak bámult. Erzsébet látszólag irracionális félelmei
kezdtek érthetővé válni számára. Hirtelen megértette, miért
esett ágynak az ifjú lady.

A legújabb hír, melyet Parry hallott a hatfieldi kocsmá-

ban, még riasztóbb volt. Mária nem ment Londonba, és nem
is kiáltották ki királynőnek – ehelyett Norfolkban tartózko-
388
dik, hadsereget toboroz, már ha hitelt lehet adni a szóbeszéd-
nek. Ennek hallatán Erzsébet sürgősen visszaesést színlelt,
eltökélve, hogy ágyban marad, míg többet meg nem tud a
dologról.
Békéjét a Tanács küldöttségének érkezése zavarta meg.
– Nem vagyok jól! – jelentette ki.
– De kedvesem, nagyon erőszakosak – könyörgött Kat
rémülten.
Tudván, hogy engednie kell, Erzsébet állig húzta a takaró-
ját, megcsipkedte az arcát, hogy kellőképp lázas színe le-
gyen, és elterült az ágyon. A lordok tisztelettudóan tódultak
be a betegszobába, szoktatva szemüket a sötétséghez. Kat az
illendőség kedvéért az ágy fejénél állt.
– Nagyon sajnáljuk, hogy betegen találjuk, hölgyem –
szólt udvariasan Sir William Petre főminiszter, az ágy felé
pislogva. –Jó lenne, ha az ügyünk várhatna, de attól félek,
igen sürgős.
– Csupa fül vagyok – mondta Erzsébet közömbösen.
– Northumberland herceg nyugtalankodik a trónutódlás
miatt. Anglia nem akar katolikus királynőt. Kegyelmed nő-
véréről beszélek, Mária úrhölgyről, természetesen. Felmerült
a törvénytelen státus kérdése. – Pétre idegesen nyelt egyet. –
Közölnöm kell, hogy a néhai király akarata és vágya szerint
a trón kegyelmed unokatestvérére, Lady Jane Greyre száll,
aki törvényes születésű, továbbá hithű protestáns.
Erzsébet elképedt. Hogy a kis Lady Jane legyen a király-
nő? Ezt senki nem fogadná el. Az emberek nem akarják.
Jane maga sem akarja, ez biztos. A királyt pedig nyilván
könnyű volt félrevezetni betegsége utolsó fázisában, félreve-
zetni vagy felbujtani. Norfhumberlandnek, természetesen.
– A parlament nővéremet és engem helyezett a trónutód-
lási sor élére – emlékeztette Erzsébet a lordokat, hangját
szándékosan lehalkítva. Igyekezett palástolni indulatait. –

389
Lady Jane miutánunk és édesanyja, Lady Suffolk után kö-
vetkezik.
– Engedelmével – folytatta Petre –, törvény szerint Mária
úrhölgy és kegyed törvénytelen státusúak, és Edward király a
halálos ágyán rendelkezett jogcímük megváltoztatásáról. Ezt
hamarosan a Parlament is törvénybe iktatja.
– Vagyis még nem emelkedett törvényerőre – mutatott rá
Erzsébet.
– Ez igaz – szólt közbe Lord Paulet. – Épp ezért vagyunk
itt. A herceg egymillió koronát ajánl fel kegyelmednek,
amennyiben lemond trónigényéről.
Erzsébet visszafogta ösztönösen támadt késztetését, hogy
felálljon és kiabáljon velük. Hitvány gazfickók! – sikította
volna. – Nem foszthatják meg Henrik király leányait a joga-
iktól! De megzabolázta magát.
– Megvesztegetés? – kérdezte inkább szárazon.
– Csak egy kis ösztönzés – helyesbített Paulet.
– Hívják, aminek akarják, nem fogadhatom el – közölte
velük Erzsébet. – Nővéremnek is felajánlották ugyanezt a
megvesztegetést?
– Még nem. – Pétre idegesen köhintett.
– Akkor először Mária úrhölggyel kell megegyezniük.
Amíg ő él, nekem semmilyen igényem vagy címem nincs,
amiről lemondhatnék. – A kendőjéért nyúlt, és hatalmas
színjátékot kerekített homloka megtörléséből. A lordok egy-
re tétovábbnak tűntek.
– Biztos, hogy nem tudjuk meggyőzni kegyelmedet? –
tartott ki Paulet.
– Teljesen biztos – szólt Erzsébet határozottan. –
Azonban, uraim, igencsak kimerítettek. Pihennem kell. Tá-
vozzanak békében! Isten velük!
A lordok fejüket rázva mentek ki a szobából. Kat kikísérte
őket, majd visszatért.

390
 – Elmentek – mondta megkönnyebbülten.
– Lefogadom, hogy vissza fognak jönni – jósolta Erzsé-
bet. – Addig gyötörnek, míg be nem hódolok.
– Nem vagyok ebben annyira biztos – vélekedett Kat. –
Bizonytalannak tűntek abban, mennyire megalapozott, amit
mondanak. Hallottam, amint arról sugdolóznak valamit,
hogy előbb meg kell egyezniük Mária úrhölggyel. Nem va-
lami jó a kicsengése ennek a dolognak.
Erzsébetben megint megszólalt a vészcsengő.
– Szerintem sem – mondta. – Hisz ha megegyeztek Mária
úrhölggyel, szükségképpen meg kell egyezniük velem is.
Résen kell lennünk. Úgy hiszem, Kat, ideje ismét ágynak es-
nem.
Aznap este Erzsébet sürgető kopogást hallott az ajtaján.
– Én vagyok az, Parry, fontos hírekkel! – kiáltott egy
hang. Kat lerakta a kézimunkáját, és sietve beengedte a fér-
fit, Erzsébet pedig, aki az ágyban ülve olvasgatott, kendőjébe
bugyolálta magát.
– Lady Jane Greyt kikiáltották királynővé Londonban! –
harsogott Parry zihálva. – Egy kereskedőtől hallottam, aki
útban észak felé megállt a kocsmánál. Teljes díszben bevo-
nult a Towerbe, a koronázására várva.
– Hogy merészelik! – kiáltotta Erzsébet szenvedélyes fel-
háborodással. Azon kapta magát, hogy Jane-t sajnálja a leg-
jobban, aki nyilvánvalóan akarata ellenére vált mindennek
részesévé. Jane, ez a csöndes fiatal lány, aki azt szereti a leg-
jobban, ha nyugodtan olvashat és tanulhat, és mindenki bé-
kén hagyja. – Eléggé világos, Northumberland azért adta
Jane-t a fiához, hogy saját bábjaiként trónra ültesse őket.
Megérezte a hatalom ízét, és nem akarja elveszíteni.
Őrültség az egész! Én ismerem az angol népet, ezt nem
fogják elfogadni. Nem lehet csak úgy rájuk erőltetni egy
uralkodót.

391
 – Hát sokan zúgolódnak is ellene – közölte Parry. – Volt
némi éljenzés a Towernél, de az emberek többnyire dühösek.
Egyáltalán nem ismerik Lady Jane-t, viszont kifejezetten
szeretik Mária úrhölgyet.
– No, ez is valami – szólt Erzsébet komoran. – És mi hír
róla?
– Állítólag továbbra is Norfolkban van, hölgyem. Az ud-
varhoz rendelték, de úgy tűnik, valaki figyelmeztette, mert
hirtelen a keleti grófságokban lévő birtokaira menekült.

Talán Cecil Máriának is üzent, tűnődött Erzsébet. Külö-

nös azok után, amit a férfi évekkel ezelőtt mondott neki ar-
ról, hogy protestáns uralkodót szeretne. Talán valaki más
volt. De lehet, hogy csodálatos elvhűsége arra is kiterjed,
hogy a törvényes trónörököst támogassa, vallási meggyőző-
désétől függetlenül.
– Mit tegyünk? – kérdezte Parry siránkozó hangon.
– Semmit – hozta meg Erzsébet a döntést. – Lapuljunk
meg itt, amit a magam vonatkozásában szó szerint értek, és
várjuk ki az eseményeket. Ez tűnik a legbiztonságosabb vá-
lasztásnak.

Híréhségben töltött feszült napok következtek. Erzsébet

rettenetesen szerette volna tudni, hogy mi folyik, és naponta
elküldte Parryt a falusi kocsmába, hátha elcsíp valami érde-
kes szóbeszédet, ám a helybeliek nem tudtak mit hozzátenni
a már ismertekhez.
John Astley azon a véleményen volt, hogy a Tanácsnak
mostanában túl sok teendője van, úgyhogy Erzsébetnek pil-
lanatnyilag nincs mitől tartania.
– Igaza lehet – szólt Erzsébet óvatosan. Az Astley házas-
pár és Parry úr bizalmas megbeszélésre gyűltek össze a háló-
szobájában. A háznépből egyedül ők tudták, hogy valójában

392
csak diplomáciai betegségben szenved. – És én nem is szán-
dékozom magamra irányítani a figyelmet.
– Minél tovább folyik ez – vélte Parry –, annál valószí-
nűbbé válik, hogy Mária úrhölgy ki akarja játszani őket. Hisz
ha már elfogták volna, arról lenne hírünk.
– Lehet – mondta Erzsébet. – De ne igyunk előre a medve
bőrére!
– A faluban arról beszélnek, hogy csapatostul sereglenek
az emberek Mária úrhölgy zászlaja alá – adta hírül másnap
Mr. Astley. – Nem tudom, igaz-e, de valami csak lehet ben-
ne.
Erzsébet megálljt parancsolt a túlzott derűlátásnak.
– Imádkozzunk a kedvező végkimenetelért! – utasította
mindnyájukat. – Most minden az Úr kezében van.

Éppen egy hét telt el Lady Jane királynővé avatása óta,

mikor Kat berohant Erzsébet magánszobájába, férjével és
Parryvel a nyomában.
– Mária úrhölgyet kikiáltották királynővé! – kiáltott. Er-
zsébet felugrott a székéből, és mosoly terült szét az arcán.
Ennél jobb hírt nem is hozhattak volna!
– Londonban? – kérdezte izgatottan.
– Igen, és minden grófságban! Hertfordban ma reggel tet-
ték közhírré.
Erzsébet megindultan hallgatta. Íme, visszakerült jogaiba
a törvényes trónutódlási sor, és ő maga a trón következő vá-
rományosa. Elöntötte a szeretet nővére iránt, aki bátorságá-
val és lélekjelenlétével maga harcolta ki a történteket. Határ-
talan hálát érzett Isten iránt, aki érvényt szerzett az igazság-
nak és az igazságosságnak.
– Az egész ország Mária királynő köré sereglett? –
jelentette ki Parry. – Northumberlandet elfogták. Cambridge-
ben tartóztatták le a fiaival együtt, miután serege elpártolt
mellőle. Most a Towerben van, és a sorsa eldőlt.
393
 – A trónbitorló Jane is ott van – tette hozzá John Astley. –
Habár az még kérdéses, hogy halálra ítélik-e felségárulás mi-
att.
– Még nagyon fiatal – szólt Erzsébet, maga elé idézve az
apró, vörös hajú teremtést, akit legutóbb Chelsea-ben látott.
Felidézte, maga is milyen meggondolatlanságokat követett
el, mikor ő volt annyi idős, mint most Jane. Szánalmat érzett
e szegény kis ártatlan bábu iránt, akit akarata ellenére bele-
kevertek a felségárulásba, és most lehet, hogy meg kell la-
kolnia érte.
– Lefogadom, hogy a lánynak nem volt választása, és az
egész Northumberland műve volt – vetette közbe Kat. –
Őneki kellene megfizetnie érte, nem ennek a szegény terem-
tésnek.
– Tudom, hogy a nővérem irgalmas lesz – mondta Erzsé-
bet. – Jó szíve van, különösképpen ha gyermekekről van szó,
és Jane voltaképp nem több gyermeknél. – Rövid szünetet
tartott. – „Mária királynő.” Jól hangzik! Bár ma még furcsá-
nak tűnik, hogy egy nő is uralkodhat.
– Valóban furcsa – észrevételezte Astley szenvedélyesen
–, és természetellenes, hogy egy nő uralkodjon férfiak felett.
– Tapasztalataim szerint pedig számtalan feleség nap mint
nap ezt teszi – dörmögött Parry.
– Biztos, hogy a királynőnek tanácsnokok fogják egyen-
getni az útját – mondta Astley. – A nő szerepe az, hogy szol-
gáljon és engedelmeskedjen.
– Kivéve, ha maga is meg tudja oldani – dünnyögte Er-
zsébet kajánul. A férfiak összevonták a szemöldöküket.
– A királynő persze férjhez fog menni – vetette közbe
Kat. – Férjhez kell mennie, mert szüksége van egy fiúgyer-
mekre, aki az örökébe léphet.
– Nem késett le erről némiképp? – kétkedett a férje. –
Őfelsége harminchét éves, talán idős már a gyermekszülés-
hez.
394
 – Mit tudsz te erről! – vágott vissza a felesége. –
Legalábbis meg kell próbálnia.
– Házasságának egy előnye biztosan lesz – jegyezte meg
Parry. – A férje majd megfelelő irányba terelgeti, és meg-
hozza helyette a döntéseket.
– Ez már önmagában komoly kérdéseket vet föl – állapí-
totta meg Erzsébet elgondolkodva. – Ha egy külföldi uralko-
dóhoz megy férjhez, az illető túlságosan beleárthatná magát
országunk ügyeibe. Ám ha egy angolt választ házastársául,
ezzel mindenféle féltékenységet és pártharcokat gerjesztene.
És gondoljanak bele: mint királynő, hatalmat fog gyakorolni
az alattvalói felett. Hát ezt hogyan egyeztesse össze azzal az
engedelmességgel, amellyel minden feleség tartozik férjé-
nek, azaz urának és parancsolójának? Ez bizony megvála-
szolhatatlan kérdés.
– Valóban az – felelt Parry, lenyűgözve Erzsébet penge-
éles okfejtésétől.
– Van elég esze hozzá, hogy ezt is megoldja. Ami egyelő-
re sokkal égetőbb kérdés, számomra és sokak számára: mi
lesz a protestáns egyházzal ebben az országban? A királynő,
mint mindnyájan tudjuk, hithű katolikus.
– Talán balgaság abban reménykedni, hogy türelmet fog
tanúsítani az új vallásgyakorlat hívei iránt? –tűnődött Parry.
– Végül is állandó félelemben kellett élnie az elmúlt években
saját hite gyakorlása miatt.
– A nővéremnek hajlíthatatlan nézetei vannak. Mégis, a
nép nyomására került most trónra. Biztosan szeretné megtar-
tani protestáns alattvalói jóindulatát.
– Vagy pedig a népi nyomást mint hátszelet akarja majd
felhasználni Anglia régi hitre való visszatérítéséhez – muta-
tott rá John Astley.
– Jó a szimata, uram – jegyezte meg Erzsébet. – Nos, ha-
marosan meg fogjuk tudni, és imádkoznunk kell a kedvező
végkimenetelért. Részemről óvatos lennék, és

395
mindannyiukat ugyanerre intem. Talán lehetséges lesz kétku-
lacsos játékot folytatni ebben az ügyben. Most pedig, ha
megbocsátanak, írnom kellene őfelségének, kifejezve jókí-
vánságaimat boldog trónra lépése alkalmából. És aztán kése-
delem nélkül Londonba kell utaznunk az üdvözlésére, úgy-
hogy siessünk és készülődjünk! Minden egyéb szempontot
félretéve, ez egy örömteli nap!
*
Amint a királyi menet feltűnt a messzi távolban, Erzsébet,
aki a wansteadi úton várakozott, megsarkantyúzta lovát.
Mögötte lovagolt szoros kísérete, valamint kétszáz lovas fér-
fi, mindannyian a Tudorok zöld-fehér színeiben. Tudta, hogy
lenyűgöző látványt nyújt a nyeregben, ahogy egyenes testtar-
tással ül, hófehér színű bolyhos damasztruhájában, vállára
omló vörös fürtjeivel.
Már öt éve nem látta Máriát. Edward uralkodása alatt nő-
vére jórészt vidéken időzött, elzárkózva, belebonyolódva vé-
geérhetetlen vallási csatározásaiba a királlyal és a Tanáccsal.
Erzsébet arra számított, hogy idősebbnek fogja látni – hisz
végül is Mária már középkorú –, de nem volt felkészülve a
királynő korai ráncokkal barázdált arcának látványára.
Első benyomása a királynő pompázatos megjelenését rög-
zítette. Mária mindig is hajlamos volt fényűzően öltözködni,
ám a mai napon valóban felségesen nézett ki. Ruhája bíbor-
színű bársonyból készült, karmazsinszínű köpenye hermelin-
nel volt szegélyezve, és csak úgy csillogott az ékszerektől.
Mint szűz királynő, szintén kibontva hordta a haját, ám kö-
zelről látni lehetett számtalan ősz hajszálát is. És az arca, az
arca az erős homlokával, átható, bizalmatlan tekintetével,
tömpe orrával és vékony, összeszorított szájával beesettnek
és elgyötörtnek tűnt a kegyetlen augusztusi napsütésben.
De nem volt idő nővére megváltozott külsején elmélked-
ni. Üdvözölni kell a királynőt, méghozzá illendő hódolattal.

396
Erzsébet kecsesen ívelt mozdulattal leszállt a lováról, majd
lehajtott fejjel letérdelt a poros úton.
– Húgom! – hallotta Mária mély, nyers hangját. Nővére is
leszállt a lováról, és Erzsébet felé sietett. Karjánál fogva föl-
emelte, megölelte és megcsókolta, és miközben beszélt hoz-
zá, el sem engedte a kezét.
– Nagy öröm, hogy láthatlak – mondta, őszinte szeretettel
mosolyogva rá. – Boldog vagyok, hogy idejöttél, találkozni
velem.
– Örvendek felséged dicsőséges trónra lépésének, és sok
szerencsét kívánok – mondta Erzsébet, viszonozva nővére
mosolyát. – Senki nem örül annyira ellenségeid felett aratott
diadalodnak, mint én.
Mária annyira el volt ragadtatva győzelmének széles körű
elismerésétől, hogy hajlamos volt mindenkinek megbocsáta-
ni, leghalálosabb ellenségeit kivéve. Ebben a lelkes és enge-
dékeny hangulatában arra is kész volt, hogy elnézze Erzsébet
szerencsétlen vallási nézeteit és a négy éve a nevéhez tapadt
botrányt – minthogy az az elbűvölő gazfickó őrá is hatással
volt, hajlamos volt feltételezni, hogy Erzsébet elkövette vele
a vétkek vétkét –, és arra is, hogy elfojtsa magában a nyugta-
lanító gyanakvást a lány apjának kilétét illetően. Nem en-
gedhető meg, hogy bármi is tönkretegye e napok boldogsá-
gát. Ennek ellenére, mikor továbblépett, hogy csókkal kö-
szöntse Mrs. Astleyt és az Erzsébet kíséretében álló többi
hölgyet – legtöbbjük nemes lady, akik útközben csatlakoztak
a húgához –, nem tudta nem észrevenni, hogy egyszerű öltö-
zetében is ragyogó tizenkilenc éves húga mellett ő maga
öregnek, megviseltnek és túlöltözöttnek tűnik. És nem akar-
ta, hogy az alattvalói így lássák, hisz tudatában volt: nem
pusztán az előtte álló óriási feladat diktálja, hogy jó erőben
és egészségben legyen, hanem az a vágya is, hogy jó partit
találjon magának a házassági piacon, s hogy örökösöket
szülhessen, ami elengedhetetlen a katolikus trónutódláshoz.

397
 A nővérek – Mária, minden rossz érzése ellenére, maga
akarta így – egymás oldalán lovagoltak be Londonba a hosz-
szú ünnepi menet élén, előttük egyedül Arundel grófja haladt
az ország fényes kardjával. Aldgate-nél a polgármester sie-
tett eléjük, mélyen meghajolt, felajánlotta a város jogarát, és
lojalitását tanúsító üdvözlőbeszédet mondott. Mária viszon-
zásképpen kifejezte hálás köszönetét hűségéért és hódolatá-
ért. Ekkor megszólaltak a trombiták, és a hosszú menet las-
san megindult előre, az utcák tele voltak a boldog, ujjongó
néppel. Az emberek integettek, tapsoltak, és zokogtak az
örömtől. A házakat fellobogózták, virágokkal díszítették, és
mindenhová az alábbi szavak voltak felmázolva: Vox populi,
vox Dei.
– Isten, óvd meg a királynőt! – zúgták a polgárok. – Isten,
óvd meg Nagy Henrik leányát!
– Jézus, óvd meg őkegyelmét! – És Erzsébet néha a saját
nevét is kihallotta az éktelen lármából. Persze, hát ez termé-
szetes: míg a királynő gyermeket nem szül, ő a trón követke-
ző várományosa, az emberek reménysége. Megborzongott az
éljenzéstől, és sütkérezett a népszerűségben, mely, tudta,
szerfelett ingatag, ám olyasvalami, amit épp ezért állandóan
hajszolni és dédelgetni kell.
A távolban, a Tower sétányon eldördültek a tiszteletlövé-
sek. Erzsébet balján Mária kecsesen bólintott és integetett az
embereknek, hódolatukat fogadva.
Mögötte lovagolt Cléves-i Anna, aki alaposan meghízott
legutóbbi találkozásuk óta, és rajongó tekintettel integetett a
tömegeknek. Őutána következtek az ország előkelő ladyjei,
lordjai és nemesei, a külföldi követek és a királyi udvartartás
hivatalnokai – összesen több mint ezer ember.
Szép lassan elérkeztek a felvonóhídhoz, mely a Tower fő-
kapujához vezetett. A királynőnek itt kell töltenie a követke-
ző éjszakát. Az ágyúdörej itt már fülsiketítő volt, el is nyom-

398
ta a királynő tiszteletére száz tiszta gyermek által elszavalt
köszöntőt. Mária elismerően mosolygott, majd átvonult a hí-
don, be az erődítménybe. Húga vonakodva követte.
Mikor fölé magasodott a Tower roppant építménye, Er-
zsébeten egy pillanatra úrrá lett a pánik. Soha nem járt még
itt, és most sem akart belépni. Igen, tudta, hogy a Tower haj-
danán királyi palotaként szolgált, ám mióta két királynét is itt
végeztek ki, hírneve igen baljóssá vált. Beleborzongott, mi-
kor arra gondolt, vajon mit érzett az édesanyja, mikor idejött
azon a réges-régi májusi délutánon, elítélve felségárulás mi-
att. Persze Anna nem diadalmenetben érkezett és nem a fő-
kapun, hanem mint felségárulót egy bárkában szállították a
folyó felőli kapuhoz. Kat mesélte, hogy így történt.
Ám most nem szabad Anna sorsával foglalkoznia, fe-
gyelmezte meg magát. Ez most egy boldog, örömteli alka-
lom, és nem árnyékolhatják be ilyen szörnyű gondolatok.
Mégsem tudta megállni, hogy ne tűnődjön el, vajon a sze-
gény kis Jane Grey odabentről, ahol fogságban ül, hallja-e a
kinti ujjongó ünneplést. A szerencsétlen lány nyilván resz-
ket, mint a nyárfalevél, ha belegondol, hogy mi történhet ve-
le. Bár Erzsébet már értesült Máriától, hogy irgalmasan kí-
ván eljárni az ügyében.
A belső várudvar hemzsegett a bámészkodóktól, ám Er-
zsébet figyelmét azonnal négy rab kötötte le, akik a kapu
melletti pázsiton térdepeltek. Mindnyájukat ismerte: először
is a nyolcvanéves, katolikus Norfolk herceget, akit VIII.
Henrik felségárulással vádolt meg, ám megúszta a vesztőhe-
lyet, mivel a király meghalt, mielőtt aláírhatta volna a halá-
los ítéletét. Edward uralkodása alatt végig a Towerben volt.
Aztán ott volt Stephen Gardiner is, a winchesteri püspök,
akit Mária már azóta gyűlölt, hogy annak idején támogatta
édesanyja házasságának érvénytelenítését, ám Gardiner,
szintén hithű katolikusként, megállta a helyét, mikor ellenállt
Somerset régensként bevezetett vallási reformjainak. Emiatt

399
börtönbe került. Mögötte térdelt Somerset özvegye, a hajda-
nán oly büszke Anna hercegné, a királynő régi barátainak
egyike. Férje kivégzése után került ide. Végül egy fiatalem-
ber, Edward Courtenay, kinek ereiben a hajdani Plantagenet-
ház királyi vére csörgedez. Fogságban volt gyermekkora óta,
mikor családja összetűzésbe került Henrik királlyal.
A négy fogoly, továbbra is térdepelve, magasba emelt
kézzel könyörgött a királynő kegyelméért. Mária szeme
könnyekkel telt meg.
– Ezek az én foglyaim – jelentette ki. – Bocsássák szaba-
don őket! – Leszállt a lováról, és odasétált hozzájuk, sorban
állítva föl és ölelve át mindannyiukat. Mikor a szabadon bo-
csátottak nagy boldogságban köszöntötték rokonaikat és ba-
rátaikat, a királynő és kísérete továbbhaladt a White Tower-
rel szomszédos palotához, ahol Mária kipihenheti magát, mi-
előtt nekilát az uralkodás nagyszabású feladatának.
Erzsébet, kantárszárra fogva tüzes fehér poroszkáját, Má-
ria nyomába eredt. Pillantása akaratlanul is kelet felé kószált,
ahol a Bilincsbe Vert Szent Péter kápolnája állt. Ebben talál-
hatók anyja földi maradványai, abban a szilfa nyíltartóban,
melybe azon a rettenetes napon sietősen beletették. Kat sze-
rint az elmúlt tizenhét évben nem történt ez ügyben további
intézkedés. A kápolnával szemben füves pázsit terült el, ár-
tatlanul és békésen ragyogva a tűző napsütésben. Itt állt an-
nak idején a vérpad…
Erzsébet gyorsan elfordította a fejét. Nem bírta tovább ezt
a látványt. Megfogadta, hogy a jövőben messze elkerüli ezt a
helyet. Szerencsére a királyi lakosztály a folyóra nézett, így
nem volt szükség arra, hogy ismét megtegye ezt az utat.
Arra számított, hogy a királynő udvartartása éppoly ra-
gyogó lesz, amilyen apjuké volt. Így a következő hetek némi
csalódást keltettek benne. A kincstár teljesen üresen állt, és
Mária nem engedhette meg magának a fényűzést, ezzel

400
szemben ragaszkodott a szertartásokhoz. És boldogan támo-
gatta Erzsébet zene, tánc és színház iránti rajongását.
– Az emberek is ezt várják tőlem – mondta Erzsébetnek. –
Szeretik a parádét és a fényűzést. Atyánk is ezért volt olyan
népszerű. Ám nekem nincs lehetőségem olyan látványossá-
gokat megfizetni, amilyenek az ő idejében voltak. Továbbá
mint házasulatlan hölgynek, körültekintőnek kell lennem, és
vigyáznom kell az illendőségre.
– Tényleg hiányolom a színielőadásokat, melyek apám
idejében voltak – panaszkodott Erzsébet Katnek, miután vé-
gignéztek egy újabb moralitást. – Ám a királynő azt mondja,
nincs pénze ilyen fényűző felhajtásokra. De legalább előad-
ják a Handabanda Bandit jövő héten. Láttam öcsém udvará-
ban, és valóban érdemes megnézni. Szakadtam a nevetéstől a
szereplők közti állandó félreértéseken.
– Érdekes, a királynőnek mindig van pénze, ha a drága öl-
tözködésre kell – jegyezte meg Kat, hozzálátva Erzsébet fé-
süléséhez.
– Szerintem túlöltözi magát. Túl gyakran vált ruhát, és túl
sok ékszert visel. Persze hát ilyen a katolikus ízlés. – Tuda-
tában volt annak, hogy saját egyszerű öltözködése – állítóla-
gos szüzességének és protestáns hitének jelzéseként – feltű-
nést kelt az udvari hölgyek páváskodása között.
– Nos, hát kinézete megfelel királynői szerepének. Ezt
várják tőle.
– Az emberek szeretnék akkor is, ha nem így nézne ki –
jegyezte meg Erzsébet –, egyszerűen azért, mert atyánk lá-
nya és a Tudor-ház vér szerinti tagja. És meg is fogja tartani
a nép szeretetét, mert eltökélt abban, hogy irgalmas lesz. Ma
este közölte velem, hogy egyedül Northumberlandnek kell
meghalnia a közelmúltbeli összeesküvésért. Lady Jane életét
megkíméli, habár a Towerben kell maradnia. A börtönpa-
rancsnok házában szállásolták el, minden kényelemmel el-
látva.

401
 – Szerencsés ez az ifjú hölgy! Remélem, a királynő nem
fogja saját érdekeit veszélyeztetni a túlzott irgalmassággal.
– Hát mégsem végeztetheti ki az egész Tanácsot – mo-
solygott Erzsébet szomorúan. – Mindannyian benne voltak.
Ám szüksége van ezekre a tapasztalt államférfiakra – java-
részt persze hitvány gazemberek –, hogy segítséget nyújtsa-
nak az államügyek intézésében. Úgyhogy mindannyiuknak
megbocsátott.
– Jószívű hölgy. Örülök, hogy hozzád is ilyen jóindulatú-
nak tűnik.
Mária valóban sok jelét adta ennek. Minden nyilvános
megjelenése alkalmával – és ebből nem volt kevés uralkodá-
sának első heteiben – ragaszkodott ahhoz, hogy Erzsébet
díszhelyen üljön, az ő oldalán, és mindig fogta a kezét. Néha
már nyilvánvaló volt, hogy az emberek tetszésnyilvánítása
legalább annyira Erzsébetnek szól, mint a királynőnek, ám
ha Mária ezt észrevette is, nem adta tanújelét. Tökéletes
összhang volt a két nővér között – egészen augusztus harma-
dik vasárnapjáig.
Megelőző vasárnap celebráltak először szentmisét Henrik
király halála óta, a királynő rendeletére, a White Tower-beli
Szent János evangélista kápolnájában. Mária szeme könnyel
telt meg, mikor hálát adott az Úrnak, hogy végre-valahára
ismét nyíltan gyakorolhatja hitét, és boldog volt, hogy annyi
udvaroncot lát a szertartáson. Ám szomorú is, hogy nem látja
köztük testvérhúgát.

A rá következő szombaton, mikor együtt borozgattak az

emelvényen a Handabanda Bandi megtekintésével töltött,
felettébb kellemes este után, Mária odafordult Erzsébethez.
– Boldog lennék, ha reggel velem tartanál a szent-misére.
Erzsébet kellemetlenül érezte magát.
– Attól félek, felség, nem tehetem. A reformált vallás híve
vagyok. – Megérintette az övén lógó apró aranykönyvet: an-
402
nak az elragadtatott protestáns imádságnak a szövegét tar-
talmazta, melyet fivérük írt halálos ágyán. Mária is kapott
hasonló aranykönyvecskét, ám megvetően gondolt rá, és so-
sem hordta. Sőt, noha megengedte, hogy Edwardot a refor-
mált szertartás alapján temessék el, saját kápolnájában külön
gyászmisét tartatott öccse lelki üdvéért.
Mária összevonta a szemöldökét.
– Húgom, attól félek, hogy tévhitben nőttél fel. Túlságo-
san kedvellek ahhoz, hogy tétlenül nézzem, ahogy áldozatul
esel az eretnek tanoknak. Nem akarnál egy kissé nyitottabbá
válni és eljönni velem a misére?
– Bárcsak igent mondhatnék, Madam! És ezt őszintén
mondom – szólt Erzsébet csüggedten. – Fájdalmat okoz,
hogy nem lehetek felségeddel egy véleményen ebben a kér-
désben.
– Nekem is fájdalmat okoz. Te vagy az örökösöm, és el-
képzelhetetlen, hogy az örökösöm a reformált vallás híve le-
gyen.
– Minden tiszteletem mellett nem emlékeztethetem felsé-
gedet arra, hogy fivérünk életében milyen nagy nyomásnak
voltál kitéve hited megtagadására? A lelkiismereted szavára
hallgattál és kitartottál. Átélve mindezt, nem tudod elfogadni
az álláspontomat?
– De igen, csakhogy az én hitem az Igaz Hit, így jogom
volt megvédelmezni – szögezte le Mária. –Szívbéli kívánsá-
gom, hogy népem visszatérjen a katolikus nyájba. Azért,
mert úgy hiszem, Isten segítségével győzni fogok. Én csak
eszköz vagyok az Ő kezében, hogy beteljesítsem az akaratát.
– A szeme ragyogott, és Erzsébet meglátta benne azt az elra-
gadtatást, amely lehetetlenné teszi Mária számára, hogy a sa-
játján kívül bármilyen más vallási nézetet eltűrjön. Az elra-
gadtatást, melyből életveszélyes vallási türelmetlenség fa-
kadhat.

403
 – Láthatod tehát – szólt a királynő, megszorítva Erzsébet
kezét –, igen fontos számomra, hogy legalább jelen légy a
szentmisén. Ki tudja, talán lelki épülésedre fog szolgálni? És
az Úr esetleg jó útra téríti a szívedet.
– Ó, Madam, mit mondhatok erre? – válaszolt Erzsébet. –
A világért meg nem bántanálak, de nem tagadhatom meg a
hitemet.
Mária fagyossá vált.
– Legalább átgondolod a dolgot?
– Átgondolom – ígérte Erzsébet, elszomorodva, hogy ket-
tejük barátsága máris repedezik. – Most pedig, Madam, hadd
térjek nyugovóra. Ígérem, imádkozni fogok az Úrhoz, hogy
mutasson utat nekem.
Mária mosoly nélkül bólintott.
– Jó éjszakát, húgom!
Erzsébet mélyen bókolt és elindult. A lordok és ladyk
meghajoltak, mikor elhaladt előttük.

Simon Renard, az új spanyol követ, élénken figyelte, mi-

kor távozik az ifjú hölgy. A királynő mögött állt, s mikor Er-
zsébet már kiment, előrehajolt, egyenesen Mária füléhez. A
kellemkedő és eszes Renard, ez a jóvágású, tapasztalt diplo-
mata és hivatásos intrikus, imádott szülőföldje képviselője-
ként és rendíthetetlen katolikusként gyorsan behízelegte ma-
gát a királynő bizalmába, és máris ott tartott, hogy Mária
előbb kérte ki az ő véleményét, mint saját tanácsnokaiét.
– Felség – szólt csöndesen. – Bocsásson meg nekem, de
véletlenül kihallgattam Erzsébet úrhölggyel folytatott társal-
gását.
Mária, szemmel láthatóan feldúltan Erzsébet elutasító vá-
lasza miatt, odafordult felé.
– Aggódom a húgom lelki üdvéért, Simon – szólalt meg.

404
 – Ne bízzon benne! Ért hozzá, hogyan kell elbűvölő ter-
mészetével félrevezetni az embereket.
– Elég őszintének tűnik a hite. Persze, gyermekkorától
kezdve elrontották, és az anyja átkozott eretnek volt, ám azt
hiszem, ebben az ügyben őszinte lelkiismereti aggályai veze-
tik.
– Madam – szólt Renard türelmesen –, felséged a jóindu-
lat szobra, és túl jó ahhoz, hogy meglássa mások hibáit. Tud-
ja, miért nem akar a húga részt venni a szentmisén? Biztos
vagyok abban, hogy ennek nincs köze semmiféle aggályok-
hoz, kizárólag azzal függ össze, hogy el kívánja játszani a
hithű protestáns trónörökös szerepét, aki reményt adhat
azoknak, akik szembeszállnak felséged szent küldetésével.
– Nem, kedves barátom, nem feltételezhetek ilyesmit róla.
Szerfelett lojálisnak és támogatónak mutatkozott az elmúlt
hetekben.
– Gondoljon csak bele! – erősködött Renard. – Az általa
viselt ruhák – hát nem a hamisítatlan protestáns öltözet?
Igen, nagyon egyszerűek ezek a ruhák, ám a hatás kedvéért
viseli őket, s minthogy minden más hölgy fényűzően öltöz-
ködik, kitűnik ezzel. Nem ötlött még fel felségedben, hogy
ez szándékos? Sütnivalója, az van a kis húgának. Ha tehetek
egy alázatos javaslatot, parancsolja meg neki a szentmisén
való részvételt! Felséged a királynő, neki pedig kötelessége
engedelmeskedni.
Mária rázta a fejét.
– Kedvem ellen való, hogy kényszerítsem. Ez végső soron
kinek-kinek a lelkiismeretére tartozik. Inkább tapintatosan
ráveszem, hogy saját szabad akaratából térjen át az Igaz Hit-
re.
Renard sóhajtott.
– Madam, imádkozni fogok, hogy a leány méltó legyen
felséged jóságára. Bocsássa meg egy harcedzett cinikusnak,
ha úgy vélekedik, hogy csalódást fog okozni.

405
 – Majd meglátjuk – közölte Mária, nagyot sóhajtva. –
Imádkozom a kedvező végkimenetelért.

A rá következő szombaton Erzsébetet berendelték a ki-

rálynő magánszobájába. Tudatában annak, hogy mit fognak
kérdezni tőle, és boldogtalanul az elmúlt héttől, melyre Má-
riával való kapcsolatának bizonyos fokú kihűlése nyomta rá
bélyegét, remegve indult a királynőhöz. Mária azonban mo-
solygott, és a régi szeretettel állította fel bókjából.
– Bocsásd meg, hogy olyan kevés időt tudtam rád fordíta-
ni – kezdte. – Az idő nagy részét a Tanáccsal töltöttem. Hi-
hetetlen mennyiségű államügy vár elintézésre, és számtalan
fontos kérdést kell megvitatni.
Odasétált imazsámolyához, mely az ablak közelében állt,
és felnézett a felette függő díszes feszületre.
– Még szokásos áhítataimra is alig volt időm, de az Úr
megérti, ebben biztos vagyok. Végül is az ügyek egy része
Őrá is tartozik.
Megfordult. Egészen fejedelmi benyomást keltett karma-
zsin és aranyszínű selyemruhájában.
– A vallás dolgáról szeretnék veled beszélni. Végiggon-
doltad a kívánságomat?
– Máson sem gondolkodtam, Madam – közölte Erzsébet
nehéz szívvel.
– Kizárólag arra kérlek, hogy tarts velem a szentmisékre.
Távolmaradásod már feltűnést is keltett. Vannak, akik azt
szeretnék, ha kötelezővé tenném számodra a megjelenést, ám
én annak örülnék, ha szabad akaratodból jönnél.
– Sajnos, Madam, a lelkiismeretem nem engedi – jelentet-
te ki Erzsébet, láthatólag őszintén megrendülve.
– Húgom – szólt Mária komolyan –, tudom, hogy fivé-
rünk idejében sokakat kényszerítettek az eretnekségre. Fogé-
kony életkorban voltál, túl fiatal ahhoz, hogy felismerd, tév-
úton jársz. Nem, nem, hallgass csak végig! – Felemelt ujjal
406
vette elejét Erzsébet tiltakozásának. – Meg kell mondanom
neked, eltökélt vagyok abban, hogy visszaállítom a szentmi-
sét a jogaiba, és ráveszem Angliát, hogy gyakoroljon bűnbá-
natot, és ismét fogadjon engedelmességet Rómának. Ugyan-
akkor nem szándékom, hogy alattvalóim lelkiismeretét erő-
szakkal kényszerítsem erre. Abban reménykedem, hogy ta-
nult és erényes hitszónokok segítségével az Úr maga vezeti
őket vissza az Igaz Hithez. Evégett, ha beleegyezel, rendel-
kezésedre bocsátanék néhány kiváló teológust, hogy megta-
nítsanak a katolikus hit igazságára.
Erzsébet úgy érezte, kelepcébe került. Ezt nem fogadhatja
el. Eltekintve a lelkiismeretétől, a népnek tudnia kell, hogy a
reformált hit bajnoka. Ugyanakkor legnagyobb fájdalmára
azzal is tisztában volt, hogy ha meg szeretné tartani a király-
nő szeretetét és jóindulatát, legalább a katolikus hittanórákba
bele kellene egyeznie. Ám úgy vélte, ezzel tiltott területre
tévedne.
– Nem tehetem – mondta nagy sokára. – Bocsáss meg,
Madam.
– Csalódtam benned – közölte Mária, és elfordult.
Ez a csalódás hamarosan nyilvánosan is megmutatkozott.
Vége lett a királynő oldalán való álldogálásoknak ünnepi al-
kalmakon, vége a kézszorongatásoknak, vége az érzelmes
ölelkezéseknek is. És a Renardhoz hasonlók, akik Mária hí-
vei voltak, és nem bíztak Erzsébetben, gondoskodtak arról,
hogy a szakítás oka mihamarabb köztudomásúvá váljék.

Mikor kettesben maradt Kattel a szobájában, Erzsébet el-

sírta magát.
– Pedig már olyan boldog voltam – zokogott. –Boldog
voltam, hogy végre visszatérhettem az udvarhoz, hogy bírom
a királynő jóindulatát és az emberek szeretetét. És íme, most
ebbe az elviselhetetlen helyzetbe kényszerített, hogy az el-

407
lenségének tűnjek. Holott csak jót akarok neki. – Belefújta
az orrát a kendőjébe.
– Járj csak el a szentmisére! – javasolta Kat. – Vegyél
részt csak színleg a szertartáson. A királynő boldog lesz, és
majd visszafogad a kegyeibe.
– Legyek képmutató? – kérdezte Erzsébet, mint akibe be-
lemartak. – Ha egyszer elkezdek színlelni, nem hagyhatom
abba. És mi lesz azokkal, akik nem kompromittálják a hitü-
ket? Mit fognak gondolni rólam? Hallottad, hogy megmoz-
dulások voltak Londonban, és valaki tőrt emelt egy papra,
akit misézni küldtek a Szent Pál-székesegyházba? Sokan
igen rossz néven veszik a mostani változásokat. Én vagyok
az egyetlen bizodalmuk a jövőre nézve, és ha látnák, hogy
részt veszek a szentmiséken, minden reményük oda lenne.
Kopogtattak az ajtón. Blanche Parry lépett a szobába.
– Ladym, a francia követ várakozik idekint, és szeretne
kegyeddel találkozni.
Erzsébet felvont szemöldökkel állt fel a helyéről, megtö-
rölgette a szemét, és sietve odalépett a tükörhöz. Nem, nem,
a követ nem fogja látni, hogy sírt. Megigazgatta francia fő-
kötőjét, megcsipkedte az arcát, kisimította fekete szoknyáját,
és hátralépett, hogy megcsodálja az összképet.
– Hát ez érdekes lesz – dünnyögte, majd kinyitotta a külső
szobára nyíló ajtót.
Mikor feltűnt az ajtóban magasan és méltóságteljesen, fe-
kete damasztruhájában, a követ, Antoine de Noailles, cifrán
meghajolt. Erzsébet már megfigyelte őt az elmúlt hetekben
az udvarnál, és arra jutott, hogy okos, agyafúrt férfi, aki nem
viszonyul barátságosan a királynőhöz. Persze, hát
Northumberlandet is támogatta a Lady Jane Grey trónra jut-
tatására tett erőfeszítéseiben.
– Isten hozta, excellenciás uram – szólt, a kezét nyújtva. –
Minek köszönhetem szíves látogatását?

408
 – Madame, mily kellemes egy ilyen kitűnő és gyönyörű
ifjú hölgy vendégszeretetét élvezni! – jelentette ki De
Noailles. Fogsora fehéren villant ki csinos szakállából, mikor
sötét színű, komoly arcán szája mosolyra húzódott. Erzsébet
helyén tudta kezelni a hízelgést, mégis megremegett tőle, és
kecses mosollyal nyugtázta.
– Tudomásomra jutott, hogy a vallás kérdése miatt elmér-
gesedett a viszony őfelsége és kegyelmed között – folytatta a
diplomata mézesmázos modorában. – Ez felettébb sajnálatos.
A baj az, hogy a királynő, habár természeténél fogva a vallá-
si türelemre hajlana, a spanyolok befolyása alá került, és hát
tudja kegyed, milyen fanatikusak a spanyolok, ha a hit kér-
déseiről van szó. Felesleges megemlítenem az inkvizíciót…
Erzsébet magában ismét mosolygott. Nem volt titok, hogy
a franciák és a spanyolok, akik régóta vetélkednek az Európa
feletti befolyás megszerzéséért, szívélyesen gyűlölik egy-
mást, és mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék Ang-
lia barátságát, hogy aztán kölcsönösen kijátszhassak egymás
ellen. Ezt a helyzetet az angol uralkodók már évek óta igen
okosan használták ki, eljátszva Dávid szerepét a francia és
spanyol Góliát között, hol szövetséget kötve, hol szövetséget
szegve, megzabolázandó e két gőgös katolikus országot. Ám
De Noailles látványos manőverezése felettébb meglepő volt.
Erzsébet hagyta, hadd mondja tovább.
– Az uralkodóm azt kívánja, biztosítsam kegyedet a barát-
ságáról – folytatta a követ. – Sokan vannak Franciaország-
ban, akik nem részesítik előnyben, hogy az angol trónt
olyasvalaki foglalja el, aki családi kapcsolatai miatt érthető
módon a spanyol érdekek iránti rokonszenvre hajlik, legye-
nek ezek mások számára bármily visszataszítóak. Bizonyos
vagyok abban, Madame, hogy felettébb nehéznek találja sa-
ját helyzetét. Ha Franciaország kegyed mögött áll, máris
sokkal erősebb lehet.

409
 Hogy mit is javasol ez a férfi? Hogy francia hátszéllel lép-
jen fel vetélytársként nővérével szemben? Nem, ekkora bo-
londságot nem fog elkövetni!
– Tolmácsolja uralkodójának köszönetemet a kedvességé-
ért – mondta fennhangon. – Ha valaha szükségem lesz a se-
gítségére, biztos lehet benne, hogy hívni fogom.
– Hamarabb lesz rá szüksége, mint gondolja. Monsieur
Renard már bogarat ültetett a királynő fülébe. Madame, ke-
gyed fiatal és szép. Az emberek rajonganak kegyedért. A ki-
rálynő iránti szeretetük viszont hamarosan el fog párologni,
ha őfelsége a katolikus hit elfogadására kényszeríti őket.
Franciaország készen áll arra, hogy lándzsát törjön kegyel-
med ügye mellett.
– A franciák királya talán nem katolikus? – kérdezte Er-
zsébet ártatlan tekintettel.
– De igen, csakhogy nem szeretné, ha Anglia a spanyo-
lokkal szövetkezne – jelentette ki De Noailles, megszabadít-
va szándékait a tetszetős csomagolástól.
– Nem fogom elfelejteni, excellenciás uram – szólt Erzsé-
bet, ismét kezet nyújtva. Jelezte, a beszélgetés véget ért.
– Légy óvatos! – figyelmeztette Kat, miután a férfi távo-
zott. – Jóformán arra biztatott, hogy felségárulást kövess el.
– Gondolod? – kérdezte Erzsébet hamiskásan. –Azt hit-
tem, csak biztosított a francia támogatásról a királynővel
folytatott miseügyi civódásomban. És nem köteleztem el
magam semmire.
– Madam – szólt sürgetően Renard –, tévedés ne essék, az
a cselszövő De Noailles szándékosan barátkozni kezdett Er-
zsébet úrhölggyel, méghozzá azért, hogy fellázítsa őt felsé-
ged ellen. Láttam őket az udvarnál, hosszú beszélgetésbe
merülve. Sülve-főve együtt vannak.
– Nem hihetem, hogy a húgom el kívánna pártolni tőlem
– szólt Mária elképedve.

410
 – Máris elpártolt a szentmise ügyében – mutatott rá
Renard. – Eretnek, és felséged ellenségeivel szövetkezik.
Népszerűsége pedig fenyegetést jelent felséged biztonságára
nézve.
– De hát a népem szeret engem! – kiáltott Mária döbben-
ten. – Ez nevetséges.
– Ó, de vajon meddig tart ki ez a szeretet, ha elmúlik a
mostani lelkesedés? – kérdezte Renard. – Minden kormány-
zat elveszíti a népszerűségét egy bizonyos ponton. Ilyen a
hatalom természete. Nem vívhatja ki az ember a nép tetszé-
sét minden cselekedetével. Ám hiba lenne tétlenül kivárni,
míg még valami bajt okoz felséged okos, becsvágyó és agya-
fúrt testvérhúga. Mária hátradőlt a székében, és nagyot só-
hajtott.
– El kell ismernem – vallotta be ernyedten –, hogy az
iránta tanúsított szívélyes viselkedésem ellenére és annak da-
cára, hogy mindig is próbáltam nővéri érzésekkel viszonyul-
ni hozzá, képtelen vagyok szeretni Erzsébetet és bízni benne.
Soha nem tudom elfelejteni, hogy annak a szajhának a lánya,
aki kitúrta drága, szent édesanyámat atyám szeretetéből.
Amikor csak Erzsébetre nézek, Boleyn Annát látom, és
eszembejut a szerencsétlenség, amit az a nő okozott az éle-
temben. Vajon bizalmatlanságom és ellenszenvem képzelő-
désen alapul, vagy Erzsébet valódi fenyegetést jelent szá-
momra?
– Hallgasson az ösztöneire, Madam – mondta Renard
meggyőződéssel.
– Megfogadom a tanácsát, drága barátom – biztosította a
királynő.

Már a Richmond palotába költöztek mindannyian, mikor

a királynő nyilvánossá tette elhatározását a régi hit visszaállí-
tására, ugyanakkor eltökéltségét is, hogy nem fogja alattva-
lóit engedelmességre kényszeríteni. Mindazonáltal a protes-

411
táns papságot eltiltották a prédikálástól, ami sokakat a ki-
rálynő rendeletével való szembeszegülésre késztetett. Ők
könnyen börtönben találhatták magukat. Cranmer érsek is
köztük volt, aki annak idején Mária édesanyjának házasságát
érvénytelennek ítélte. Erőszakos tiltakozásokra került sor
Londonban, és számos protestáns jónak látta külföldre me-
nekülni.
Sok szó esett a királynő házasságáról. Az udvarban arról
beszéltek, hogy őfelsége Fülöp spanyol hercegről ábrándo-
zik, V. Károly császár fiáról, a katolikus hit egyik legádá-
zabb európai bajnokáról.
– Az angolok ezt soha nem fogadnák el – mondta Erzsé-
bet az aggodalmaskodó De Noailles-nak, mikor a richmondi
Temze-parton sétálgattak. – Nem annyira azért, mert katoli-
kus, hanem mert külföldi.
– Ez a házasság állandó szerencsétlenséget hozna az egész
keresztény világra – mondta De Noailles indulatosan. – De
szerencsére ez nem az egyetlen fontolóra vett lehetőség.
Gardiner püspök jelenleg nyomást gyakorol a királynőre,
hogy Pole kardinálishoz menjen feleségül.
Erzsébet csak bámult.
– No de hát ő lesz a következő canterburyi érsekünk. És
nyilván cölibátust fogadott, nem?
A követ megvonta a vállát.
– Biztos vagyok benne, hogy a pápa szerfelett szolgálat-
késznek fog mutatkozni. A kardinális kitűnő választás lenne,
hisz királyi vér, a Plantagenetek vére csordogál az ereiben.
– Kétlem, hogy ráállna. Én úgy hallottam, a kardinális azt
javasolta a királynőnek, maradjon pártában. Én is ezt tekin-
teném a legbiztonságosabb választásnak, de attól tartok, ő
nem így gondolja.
– Katolikus örököst akar – emlékeztette De Noailles. – Ha
férjet kíván, hát ott van Edward Courtenay, akit őfelsége

412
szabadított ki a Towerből. Előkelő katolikus családból szár-
mazik, és benne is királyi vér csordogál.
– De még csak huszonhét éves! – jegyezte meg Erzsébet.
– Akárcsak a spanyol herceg, azt hiszem.
– És nagyon sok ideig ült a Towerben. Állítólag lovagolni
sem tud.
– Majd megtanul. Művelt, kiemelkedően jóképű fiatalem-
ber, és van benne valami természetes előzékenység.
Erzsébet felidézte magában a magas, csinos fiatalember
alakját, akit az udvarnál látott. Parányit puhány volt az ő íz-
lésének, nem olyan sötét bőrű és rámenős, mint… De meg-
álljt parancsolt a gondolatainak. Folyamatosan idomította
magát, hogy ne gondoljon többé az admirálisra.
– Túlzottan jóhiszemű, nem ismeri az udvari és társasági
életet – jelentette ki fintorogva.
– Pedig Gardiner püspök kifejezetten kedveli – jegyezte
meg de Noailles.
– Ez nem valami jó ajánlólevél! – nevetett Erzsébet, ám-
bár valójában tudta, nincs oka a nevetésre, hisz a keményvo-
nalas katolikus püspök manapság módfelett nagy befolyással
bír a királynőre.
– Persze – dünnyögte De Noailles, lehalkítva a hangját –
kegyelmed is hozzámehetne Courtenayhez. Remekbe szabott
egy házasság lenne: a Tudorvér keverése a Plantagenet-
vérrel, protestáns a katolikussal.
Erzsébet hidegen pillantott rá, elértve a követ célzását.
– Nem kívánok férjhez menni – jelentette ki. A követ hi-
tetlenkedve nézett rá.
– Szerintem kegyed tréfál velem.
– Pedig még soha nem beszéltem ilyen komolyan! –
vágott vissza Erzsébet, és szaporán továbbsétált, otthagyva a
döbbent férfit.

413
 Felkereste William Cecilt, kinek tanácsára egyre inkább
rászorult. A férfit a szállásán találta, amint éppen szolgálói
segítségével ingóságait pakolta be egy viharvert utazóládába.
– Távozik az udvarból, William? – kérdezte élesen. Cecil
lemondó tekintettel pillantott rá.
– Igen, ladym. Nincs itt többé hely számomra. Protestáns
nézeteim túlságosan közismertek, és emlékeznek arra is,
hogy az előző kormányzatnak szolgáltam.
– De nekem a továbbiakban is szolgálni fog, remélem!
– Természetesen, Madam. Legnagyobb örömmel –
mosolygott Cecil. – Valójában ma délután azért megyek
Hatfieldbe, hogy kijavíttassam a kandallókat.
– Örömmel hallom. Jó néhány csúnyán elromlott.
– Mondtam ám az intézőjének, hogy ne lustálkodjon már,
de attól félek, tovább késlekedett.
– Én pedig nem voltam ott, hogy munkára ösztökéljem –
mosolygott Erzsébet. – Egyébiránt, William, nem azért jöt-
tem, hogy a kandallókról beszélgessünk. Szükségem van a
tanácsára. A francia követ azt javasolta, menjek feleségül
Edward Courtenayhez.
Cecil felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, a királynőnek vannak ilyen irányú tervei.
– Valóban – szólt Erzsébet, szórakozottan kezébe véve és
összehajtogatva egy inget. – De akkor miért ajánlgatja ne-
kem őt De Noailles? Cecil rosszallón nézett rá.
– Attól félek, ennek csak egy oka lehet, hölgyem. És en-
nek nem sok köze van a kegyed kiházasításához. Ennek fel-
ségárulás-íze van!
– Igen, én is így érzem. Ugyanakkor nem akarom elveszí-
teni a francia király barátságát és jóindulatát. Egyszerűen azt
mondtam, nem akarok férjhez menni.
– Okos válasz – helyeselt Cecil. – Sohase adja ki magát!

414
 – Nem is áll szándékomban – mosolygott Erzsébet. – Hal-
lotta, hogy Pole kardinális szintén versenybe szállt a királynő
kezéért?
– Pole kardinális? Ó, hát kitűnően illenének egymáshoz –
kuncogott William. – Minden éjjel együtt imádkozhatnának!
A férfi aztán odafordult hozzá, halványuló mosollyal.
– Ez az Edward Courtenay nem kegyednek való.
– Gondolja, hogy én őt kívánom? – vágott vissza Erzsébet
fintorogva.
– Pillanatnyilag nem – vigyorgott Cecil. – De azért fogad-
ja meg a tanácsomat, és tanúsítson óvatosságot ebben az
ügyben. A felségárulást kockáztatja, ha akár a legcsekélyebb
mértékben is olyan látszatba keveredik, hogy egyetértene
egy ilyen házassággal.
– Vigyázni fogok, kedves barátom – nyugtatta meg Er-
zsébet.
– Erzsébet úrhölgy! – Courtenay elegáns meghajlást ka-
nyarított.
A gyümölcsöskerten átvezető sétányon találkoztak szem-
be egymással. Erzsébet éppen a ragyogó napsütésben tett
hosszú sétát Kattel az oldalán – aki immár nagyon előkelően
alakította a trónörökös udvarhölgyének és társalkodónőjének
szerepét – és a szolgálatára rendelt egész leánysereggel.
– Lord Edward! – mosolygott Erzsébet. Courtenay nem
először keresztezte az útját. – Remélem, jól van.
– Ennél sokkal érdekesebb kegyelmed hogyléte – felelte a
férfi. Towerben töltött évei után gyorsan megtanulta az udva-
roncok stílusát.
– Ó, máris kitűnően vagyok, hogy láthatom lordságodat –
viszonozta Erzsébet a bókot. Valóban rokonszenves fickó,
habár sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál.
– Akkor, hölgyem, remélem, örömmel hallja, hogy a ki-
rálynő kegyesen jóváhagyta Devon grófságába való vissza-

415
helyezésemet. – Láthatóan égett a vágytól, hogy ezzel eldi-
csekedhessen neki.
Erzsébet ravaszkásan pillantott rá.
– Ha lehet hinni a szóbeszédnek, őfelsége ennél komo-
lyabban is elő kívánja léptetni lordságodat.
Courtenay tekintete elővigyázatossá vált. Felajánlotta Er-
zsébetnek a karját, és előrekísérte az ösvényen, hogy a höl-
gyek ne hallják a beszélgetésüket.
– Beszélhetek őszintén, Madam? Erzsébet bólintott.
– Hogyne.
– Monsieur de Noailles arról értesített, hogy a királynő
őkegyelme a spanyol herceghez kíván hozzámenni.
– Monsieur De Noailles kezdi önmagát is felülmúlni –
mosolygott Erzsébet. – Nem hinném, hogy pillanatnyilag
bármi is biztos lenne. A királynő elpirul, hacsak valaki há-
zasságról szól a jelenlétében, és a tanácsnokai most egyet te-
hetnek, hogy rábírják, ennek ellenére beszéljen erről. Tudom,
mert hallottam őket, mikor emiatt zsörtölődtek.
– Á, de azt nem tudjuk, titokban milyen tárgyalások zaj-
lanak – erősködött Courtenay. – Úgy hiszem, a követnek
számtalan kéme van, így olyasmiről is tudomása van, amiről
nekünk nincs.
– Lehetséges, uram – szólt Erzsébet, árnyalatnyi éllel a
hangjában. – Én egyedül őfelsége boldogságát tartom szem
előtt.
– Úgy hiszem, egyedül arra vágyik, hogy Fülöp herceghez
mehessen – jelentette ki Courtenay. – Ami pedig engem illet,
nos, az én szívem mást kíván.
– Megtudhatnám a hölgy nevét? – érdeklődött Erzsébet
szívélyesen.
– Kegyelmed az – sóhajtott, szerelmesen nézve rá. Erzsé-
bet lányos zavart színlelt.

416
 – Nos, uram – szólt, kezét arcához szorítva –, nem is tu-
dom, hogyan válaszoljak erre… Nagyon hízelgő, amit mond,
erről biztosíthatom, de időre van szükségem, hogy meg-
emésszem. Fogalmam sincs, tényleg.
– Remélem, nem vette szemtelenségnek – szólt Courtenay
aggodalommal.
– Nem, nem… csak meg vagyok lepődve – mosolygott
Erzsébet negédesen.
– Nem hinném, hogy a királynő megtagadná az engedé-
lyét – szólt a férfi vidáman.
– Engedélyét, de mihez?
– Nekünk, a házasságunkhoz – felelte a férfi, buzgón mo-
solyogva. Szegény fiú, gondolta Erzsébet, nyilván még min-
dig szűz, ha egyszer hosszú éveken át börtönben volt. De
hogy hozzámenjen?
– Még ne gondolkodjunk ezen – tanácsolta sietősen. –
Meg kell fontolnom. Elhatároztam, tudja, hogy magányosan
fogok élni.
– Számtalan indokkal alá lehet támasztani a házasságun-
kat – nógatta Courtenay. – Mindketten királyi családból
származunk, úgyhogy közel azonos rangunk van. A megfele-
lő életkorban vagyunk. Én pedig beleszerettem kegyedbe,
hölgyem.
Erzsébet elfordult, hogy a férfi ne lássa mosolyát. Sze-
gény bolond, fogalma sincs arról, mi az a szerelem. Számára
ez csak valami udvari szokást jelent. Mégis, azt gyanította,
valami rejlik a dolog hátterében.
– Monsieur De Noailles vetette fel a házasság ötletét? –
kérdezte.
– Igen, ő bátorított arra, hogy kérjem meg kegyed kezét –
felelte a naiv fiatalember. – Úgy vélte, nászúnk bírná Henrik
király támogatását.
– Ez így is van – szólt Erzsébet. – Mindenesetre bármeny-
nyire is szerelmes belém – és nagyon hízeleg nekem, ha így
417
van –, úgy hiszem, várnunk kellene egy darabig, és próbára
tennünk egymás iránti érzelmeinket.
– Remélem, nem lesz kegyetlen hozzám – esengett
Courtenay.
– Soha nem tudnék barátságtalanul bánni egy ily szenve-
délyes udvarlóval. Most pedig, kedves uram, fel kell füg-
gesztenünk beszélgetésünket, hisz közeledik az ebédidő, és
el kell készülnöm. Isten vele! – Kinyújtotta a kezét, melyet
Courtenay sietősen térdre borulva megragadott és megcsó-
kolt.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Kat, gyanakodva fi-

gyelve a férfi visszavonulását.
– Ó, semmi, csak egy újabb házassági ajánlat! – nevetett
Erzsébet. – Sajnos a lehető legkomolyabban gondolva, kö-
szönhetően a francia követ mesterkedéseinek.
– Remélem, azonnal kikosaraztad, és jól megmondtad ne-
ki a magadét. – Kat próbált uralkodni magán.
– Dehogy, hagytam, hadd képzelődjön – közölte Erzsébet
kajánul. – Megmondtam neki, hogy majd elgondolkodom
rajta, és lebeszéltem arról, hogy lerohanja a királynőt, áldását
kérve a házasságra. Végül is állítólag az ő kérője. Semmi baj
nem lehet ebből, ígérem.
Courtenay határozottan a legnépszerűbb úriember volt
ebben az időben. Mindenki azt várta a királynőtől, hogy hoz-
zámenjen feleségül.
Erzsébet barátai másról sem beszéltek. Magánszobája a
pletykák melegágyává vált.
– Csak úgy nyüzsögnek körülötte az udvaroncok, a véd-
nökségére áhítozva – vélte Parry. – Úgy táncolnak, ahogy ő
fütyül. Ezt képzeljék el!
– A nemesek drága ajándékokkal bolondítják – vetette
közbe John Astley. – Lord Pembroke épp most ajándékozta
meg néhány csodaszép paripával.
418
 – És mi hasznukat veszi, ha egyszer még meg sem tanult
lovagolni? – somolygott Erzsébet.
– Fehérnépen bezzeg tud lovagolni, ahogy halljuk – düny-
nyögte Kat.
– Hogy mit mondtál? – nézett Erzsébet Kat szemébe. Kat
Parryre pillantott, aki rákvörös színezetet nyert.
– Bocsánatát kérem, hölgyem, de az udvarnál azt híreszte-
lik, hogy a gróf úr élete elvesztegetett éveit a southwarki
nyilvánosházakban pótolja.
Erzsébet mosolygott.
– Afelől kezeskedem, hogy a királynő erről nem bír tu-
domással.
– Remélem, a fickó tapintatosan fogja kezelni az ügyet –
szólt Astley. – Tényleg, olyan kiállhatatlan ez az ember,
ahogy így kelleti magát. Máris azzal a ragyogó öltözettel hi-
valkodik, amit a koronázására akar fölvenni.
Erzsébet arcáról lefagyott a mosoly. Szóval ennyit arról,
hogy a férfi szerelmes belé, gondolta. Nem mintha bármit is
érezne Courtenay irányában, ám nyilvánvaló mesterkedése a
királynő kezének elnyerésére világossá tette, hogy gyümöl-
csöskerti tiltakozása a királyi házasság gondolata ellen csak
ámítás volt, mely ugyanezt a célt szolgálta. Akkor is megle-
pődött, de ez most fájt. Milyen megalázó, ha így faképnél
hagyják az embert!
– És a királynő Henrik király gyűrűjével ajándékozta meg
– folytatta Kat. – A gyűrű tizenhatezer koronát ér.
– Ez úgy hangzik, mintha komolyan fontolóra vette volna
a vele kötendő házasságot – vélekedett a férje.
– A nővérem nem lehet ilyen ostoba – jelentette ki Erzsé-
bet némi keserűséggel a hangjában. – Ez egy léha és sekélyes
férfi, és a királynő hamarosan átlát majd a szitán.

Mikor aznap este egyedül maradt a hálószobájában, még

mindig tüskésen Courtenay gyors elpártolása miatt, Erzsébet
419
belenézett a tükörbe, hogy enyhítse sebzett hiúságát. Persze,
Mária a királynő, így sokkal jobb parti, mint valaki, aki csak
az ő feltételezhető utódja a trónon. De hogy hasonlíthatja
össze Courtenay Máriát ővele? A tükörből visszanéző elmé-
lyült arc annyival fiatalabb és szebb a királynőénél, hogy
biztosan bármely férfi boldog lenne, ha megkaphatná… De
nem Courtenay, gondolta elkeseredetten. Egy nála sokkal ki-
válóbb férfiú számára kell tartogatnia magát… Ha valaha is
talál rangjához és szerelmére méltó férfit, egy férfit, akiért
kész feláldozni szabadságát, egy férfit, aki meg tudná győzni
arról, hogy a házasság megéri a velejáró kockázatokat…

– Erzsébet úrhölgy! – Courtenay megemelte a kalapját, és

mélyen meghajolt. A galérián csak úgy bámultak az udva-
roncok.
– Örülök, uram, hogy végre találkozunk – szólt Erzsébet
élesen, kis szünetet tartva, hogy dölyfös pillantást vethessen
a férfira. – Ejnye-bejnye! Nyugtalanító híreket hallok, misze-
rint lordságod szerelme már másé lett, kinek nevét ki sem
merném ejteni.
Courtenay legnagyobb szerencséjére meghökkenten né-
zett rá.
– Ne törődjön a pletykákkal, Madam. A szívem kegyedé,
és az is lesz örökké.
– Ó, de mi a helyzet az én szívemmel? – kérdezte Erzsé-
bet halkan, kajánul mosolyogva, majd ment tovább az útján.
A férfi zavarodottan bámult utána.

Mária királynő csak nézte az elegáns fekete ruhába öltö-

zött fiatalember képmását, kinek férfias póza – kéz a csípőn
– előnyösen mutatta kitűnő testalkatát és selyembe bújtatott
izmos lábát. Spanyol Fülöpnek sötétbarna haja volt, nagy,
érzelmes szeme és egyenes orra. Világosbarna bajsza alatt

420
telt, vörös ajkak húzódtak meg, valamint egy feltűnő Habs-
burg állkapocs, melyet alig palástolt rövid, csinos szakálla.
Mi az, ami vonzóvá tesz valakit valaki más számára? Elég
néhány pillantás? Vagy bizonyos testi jellegzetességek szük-
ségesek? Vagy egyszerűen az arcon tükröződő személyiség?
Miért történt, hogy Máriának, kinek érzékeit még soha nem
piszkálta fel egyetlen férfi érintése sem, s ki még romantikus
álmokat sem dédelgetett számtalan kérője kapcsán, elég volt
egyetlen pillantást vetnie Fülöpre, és úgy érezte, menten el-
olvad? Az ő szemében a férfi gyönyörű volt, eleven megtes-
tesítője mindannak, ami a férfiúi nemben kívánatos lehet.
Csak úgy itta a szemével a férfi alakját. És el volt veszve.
Renard közelről figyelte a királynőt. Mária festményre
adott reakciója egyértelmű volt, sokkal egyértelműbb, mint
amire a követ valaha is számítani mert.
– Madam? – szólította meg tapintatosan. Mária összeszed-
te magát, és sugárzón mosolygott.
– Igen, Simon. Nagyon tetszik, amit látok.
– Ő a keresztény világ legjobb partija – mutatott rá
Renard. – Egy olyan hatalmas birodalom trónörököse, mely
Európa igen nagy területét foglalja magában, és egészen a
két Amerikáig is kiterjed. Híres bölcs ítélőképességéről, jó-
zan eszéről, komoly kormányzati tapasztalatáról és megfon-
toltságáról.
– Ha rátekintek, egy pillanatig sem kételkedem mindeb-
ben, de bocsásson meg, valamit meg kell kérdeznem. Dip-
lomatáim másképp számoltak be róla, mondván, hideg és
kegyetlen természetű.
Renard szomorúan rázta a fejét.
– Őket nyilván félrevezették a herceg ellenségei – jelen-
tette ki. – Már miért is lenne hideg? Rajongott néhai felesé-
géért, s mikor az belehalt a szülésbe, mélyen le volt sújtva a
fájdalomtól. – Azóta pedig szeretőt tart, de Renard tartózko-
dott attól, hogy ezt is közölje Máriával. Ezek sajnálatos dol-

421
gok, de szokványosak. Ilyen a világ. A nagy emberek köte-
lességből házasodnak, viszont tetszés szerint visznek ágyuk-
ba szeretőket. – Ami pedig a kegyetlenséget illeti, Madam,
egyedül arra tudok gondolni, hogy felséged követe az új val-
lás híve volt, és bántotta a szemét, ami az időnként a herceg
által levezetett hitítéletek után szokott következni.
Mária már sokat hallott ezekről a hitítéletekről – autoda-
fékról, ahogy emlegették őket –, a spanyol inkvizíció e hosz-
szú vallási szertartásairól, melyek során számtalan eretneket
és hitehagyót szólítottak fel arra, hogy vonják vissza nézete-
iket, és gyakoroljanak bűnbocsánatot. Akik ezt visszautasí-
tották, azokat rendszerint elítélték, és átadták a világi hatósá-
goknak, hogy közvetlenül ezután kínozzák és égessék meg
őket.
– Mint az egyház engedelmes leánya, felséged bizonyára
tudja, hogy ez a büntetés az eretnek utolsó esélye az üdvözü-
lésre – folytatta Renard. – Őfensége ezért egyáltalán nem va-
lamiféle kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, mikor
inkvizitórikus buzgalmában ilyen irgalmasnak mutatkozott.
– Természetesen – helyeselt Mária. – Épphogy ő lehetne
az a kiváló társam, kinek segítségével ezt az istenverte or-
szágot visszavezethetném az Igaz Hitre. De attól tartok, van
még egy fenntartásom.
– Hadd halljam! – bátorította Renard. Lassú pír öntötte el
a királynő arcát.
– A herceg mégiscsak huszonhat éves, én pedig harminc-
hét. Úgy érezheti, túl fiatal hozzám.
Renard kinevette.
– A korkülönbség olyan érdektelen kérdés, Madam.
Őfensége egy meglett házasember, egy hétéves fiúgyermek-
kel! És felségedéhez hasonló lelkesedéssel várja e házassá-
got. Mely felségednek csak egy szavába kerül.
– Nem is tudom… – Mária határozatlannak és zavaro-
dottnak tűnt. – Higgye el, én hajlok erre a nászra, ám félek a

422
Tanács véleményétől. Tudok arról, hogy sokuk titokban to-
vábbra is ragaszkodik eretnek meggyőződéséhez, és sokan
vannak olyanok is, akik helytelenítenék, hogy külországi fe-
jedelemhez menjek feleségül. Az angolok a szó minden ér-
telmében szigetlakók, Simon, és gyanakvók a külföldiekkel
szemben. Néhányan például azt hiszik, hogy a franciáknak
farkuk van!
– No, ez utóbbit el is hiszem – kuncogott a férfi. –Azt ja-
vasolnám, vesse fel a témát, csak tapintatosan.
– Egyáltalán nem vethetem fel – szólt Mária, még jobban
elpirulva. – Nem vitathatok meg egy ennyire kényes kérdést
azzal a sok úriemberrel.
– Hát akkor megkérem uralkodómat, a császárt, hogy
írásban forduljon hozzájuk – nyugtatta meg Renard, azon tű-
nődve, hogy a fészkes fenébe fog boldogulni Fülöp, mikor
ennél jóval bensőségesebb dolgokra kerül majd sor. – Tapin-
tatos lesz, és készséges, biztosra veheti felséged.
– Nem vagyok biztos abban… – szólt Mária ismét. – Ez
az egész túlságosan… túlságosan…
– Mi az, amitől fél? – kérdezte finoman Renard, együtt
érzőn tekintve a királynőre.
– Magától a házasságtól – vallotta be Mária, alig merve a
férfi szemébe nézni. – Soha nem éreztem azt, amit szerelem-
nek hívnak, soha nem is kergettem vágyteli gondolatokat.
Atyám, Henrik király számtalan kérőt javasolt nekem, de eb-
ből semmi sem lett, és igazság szerint nem is sokat gondol-
tam házasságra, míg az Úr jónak nem látta, hogy trónra
emeljen. Megmondhatom, mint magánszemély nem is vágy-
nék rá. Ám… – Pillantása a festményre esett, és meg is álla-
podott rajta. – Ezért aztán az egész ügyet a császárra kell
bíznom, kire mint atyámra tekintek.
– Értem, Madam – szólt Renard atyáskodó hangon. –
Uralkodóm úgy fog eljárni, ahogy felséged kívánja.

423
 Erzsébet holtsápadtan és idegesen lépett be a tanácste-
rembe, pontosan tudva, miért hívatták. Ott ültek a Tanács
tagjai hosszú sorban, az asztal túlsó oldalán, ezek a megátal-
kodott, befolyásos férfiak. Többüket jól ismerte. Néhányuk
hithű katolikus, néhányan boldogan visszatértek a régi hit-
hez, míg mások, ezt jól tudta, csak színlelték a visszatérést.
Egyvalamiben azonban megegyeztek: mindannyian foggal-
körömmel ragaszkodtak a hatalmukhoz, s ez magyarázat arra
is, miért akartak most mind rátámadni.
Amint elhelyezkedett a velük szemben felállított széken,
Gardiner püspök és főkancellár helytelenítő pillantást vetett
rá, ráncolva méretes orra fölött burjánzó bozontos szemöldö-
két.
– Ladym, tudnia kellene, hogy őfelsége kezdi elveszíteni
a türelmét azokkal szemben, akik kitartanak az eretnekség
mellett – kezdte –, és különösen nagy dühöt érez, mert ke-
gyelmed soha nem hajlandó részt venni a szentmisén.
– Uraim, úgy értesültem, őfelsége világossá tette, hogy
nem kíván lelkiismereti ügyekbe erőszakkal beavatkozni –
szögezte le Erzsébet, eltökélten, hogy kitart a maga igaza
mellett.
– Igen, ez az álláspontja, míg a parlament másként nem
rendelkezik – engedte meg Gardiner. –Ám őfelsége reménye
szerint alattvalói, különös tekintettel örökösére, olyan oda-
adóan pártolnak az Igaz Hit mellé, amilyen odaadóan ő azt
gyakorolja.
– Úgy értesültünk, hogy a királynő több alkalommal is
kérte, vegyen részt társaságában a szentmisén, de kegyelmed
visszautasította – szólt rá a vén Norfolk herceg, tulajdon
nagy-nagybátyja. Időskora nem enyhítette harcias modorát.
– Lelkiismereti alapon utasítottam vissza – tiltakozott Er-
zsébet –, s ha a királynő őfelsége ragaszkodik ahhoz, hogy
engedelmességre kényszerítse alattvalóit, miért vezeti őket
félre ellentétes tartalmú nyilatkozatokkal?

424
 Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, máris azt kíván-
ta, bárcsak tartotta volna a száját. Dühében hagyta, hogy el-
hagyja szokásos elővigyázatossága, és bizonyára túl messzi-
re ment. Hisz őszintén beszélt. Istenem, mi mást felelhetett
volna?
Az urak elkomorodtak. Néhányan összesúgtak egymás
között.
– Ez otromba és tiszteletlen válasz – közölte Gardiner
szigorú arccal –, és a jelen lévő Tanács bírálattal illeti ke-
gyelmedet a királynő kívánságainak figyelmen kívül hagyá-
sáért, nem pusztán a szentmise kérdésében, hanem azon
őszinte kérésének ismételt elutasításával is, hogy vesse le
egyszerű öltözékét, és öltsön végre méltó viseletet.
– Már az is bűn, ha szerényen és mértékletesen öltözködik
az ember lánya? – vágott vissza Erzsébet élesen. – Bocsássa-
nak meg, ezt nem tudtam.
– Nagyon is jól tudja kegyelmed, miért viseli ezeket a ru-
hákat, és ennek semmi köze a mértékletességhez. Azért cse-
lekszik így, hogy a protestánsok barátjukra találhassanak ke-
gyelmedben, ellenben, ugyebár, a királynővel.
Erzsébet mély lélegzetet vett. Bármilyen dühösnek érezte
is magát, tudta, semmi jó nem fakadna abból, ha tovább vi-
tatkozna e rosszindulatú férfiakkal.
– Szeretnék találkozni a királynővel, és őneki kifejteni ál-
láspontomat – szólt végül. – Könyörgök, kérjenek tőle ki-
hallgatást a számomra.
*
Mária két napig várakoztatta húgát, mielőtt hívatta volna
a richmondi palota hosszú galériájára. Ezalatt Erzsébetnek
volt ideje végiggondolni a helyzetét, és megvitatni Kattel.
– Attól félek, valamilyen megegyezést fognak követelni.
Bármennyire is szeretnék a protestánsok barátjának mutat-
kozni, nem kockáztathatom meg, hogy hitem nyilvános vál-
lalása miatt rám zúduljon a királynő haragja.
425
 – Nincs értelme, hogy veszélynek tedd ki magad – helye-
selt Kat. – A királynő eleinte vallási türelmet hirdetett, ám
úgy tűnik, kezd hangnemet váltani. És a dolgok csak rosz-
szabbra fordulhatnak, ha hihetünk a szóbeszédnek, és való-
ban hozzámegy Fülöp herceghez. A kutyafáját, veszedelmes
időket élünk!
– Valóban – felelte Erzsébet, és a szíve összeszorult a nő-
vérével való közelgő szembesüléstől.

– Ne bízzék benne! – intette Renard. Szeme csillogott a

pislákoló gyertyafényben.
Máriát összezavarta a férfi hangjában bujkáló indulat.
– Mégiscsak a húgom – mondta lassan –, és mindeddig
lojálisnak mutatkozott hozzám. Egyedül a vallás kérdése az,
amelyben nem felel meg az elvárásaimnak.
– És éppen ebben rejlik a hitszegése! – szögezte le
Renard. – Az a bajkeverő, a francia követ, állandóan tüzeli a
szakadárokat és eretnekeket, csak hogy kihozza a sodrából
uralkodómat, a császárt, és meghiúsítsa felséged házasságát
Fülöp herceggel. Erzsébet úrhölgy pedig a szövetségese, eb-
ben bizonyos vagyok.
Még olyat is hallottam, hogy tegyenek bármit a pápisták,
Erzsébet úrhölgy gyógyír lesz a protestánsok sebeire.
– Nem tudom ezt elhinni róla – szólt Mária, nyugtalanul
csavargatva a gyűrűit.
– Ne becsülje le őt, Madam! – figyelmeztette a követ. –
Úgy tűnik számomra, abból a megfontolásból kiindulva ra-
gaszkodik az új valláshoz, hogy politikai támogatásukra
számítva magához édesgesse az eretnekeket.
Mária felállt, és a rácsozott ablakhoz sétált. Alatta a szé-
les, holdfényben úszó, üres palotaudvar. A palotában a leg-
többen már ágyban lehetnek, de tudta, ő ma éjjel nem fog
aludni. Túlságosan nyugtalanítja ez a dolog a húgával.

426
 – Van valami bizonyítéka arra, hogy ellenem áskálódik? –
kérdezte.
– Még nincs – ismerte el Renard. – Természetesen lehet,
hogy tévesen gyanakszom rá, de mégis jobb félni, mint meg-
ijedni. Okos, agyafúrt, és megvan benne a képesség az embe-
rek elbűvölésére. Véleményem szerint, Madam, akkora ve-
szélyt képvisel, hogy haladéktalanul a Towerbe kellene kül-
deni, vagy legalábbis eltávolítani az udvartól, hisz jelenléte
kétségtelenül fenyegetést jelent felséged biztonságára.
Mária hirtelen ránézett.
– Tényleg azt gondolja, hogy rosszat akar nekem? Renard
megvonta a vállát.
– Az biztos, hogy becsvágyó. Bármikor rábeszélhetik va-
lami veszélyes tervre, vagy akár más is kivitelezhet effélét az
ő nevében.
– Bevallom, az én fejemben is megfordultak ugyanezek a
gondolatok. Alig hiszem, hogy ő ilyen messzire menne, ab-
ban viszont nem kételkedem, hogy vannak, akiknek nincse-
nek aggályaik azt illetően, hogy őt ültessék a helyemre, ha
lehetőség adódnék rá. Ám ha nincs semmilyen bizonyítékom
a húgommal szemben, akkor nem zárathatom a Towerbe.
Nem, ezt nem akarom. Fel-alá kezdett járkálni.
– Minden megoldódna, ha elfogadná, hogy meg kell tér-
nie az Igaz Hitre. Ez minden vágyam. És szükségszerű is,
hisz ő fog követni a trónon.
– Míg felségednek fia nem születik – mondta tapintatosan
Renard.
Mária elpirult.
– Ha ez bekövetkezik, többé egyáltalán nem kell félnem a
húgomtól. De egyelőre mindent meg kell tennem, hogy visz-
szavezessem a nyájhoz, és kiábrándítsam eretnek rajongóit.
Holnap találkozom vele. Kihallgatást kért tőlem, mivel látha-
tólag aggódik a helyzete miatt. Most én jövök, és ezt saját
előnyömre kell fordítanom.
427
 Erzsébet térdre borult a királynő előtt. Komolyan készült
erre a találkozásra, ám mikor eljött a pillanat, nem tudta ab-
bahagyni a remegést, és közel járt a síráshoz. Még rosszab-
bul érezte magát attól, hogy közeledett huszadik születésnap-
ja, mely idén nem ígérkezett valami vidám ünnepségnek. A
császári követ jelenléte, ahogy ez a sötét sárkánygyík ott állt
fenyegetően Mária háta mögött, komoly félelemmel töltötte
el.
– Nos, húgom – szólt Mária barátságtalan, bizalmatlan te-
kintettel –, mindketten tudjuk, miért hívattalak.
Erzsébetnek még jobban elszorult a szíve. A sírás határán
állt.
– Túlságosan világos lett számomra, hogy felséged elve-
szítette irántam jóindulatát – hebegte –, és nem tudom elkép-
zelni, mi más oka lenne ennek a valláson kívül. Könyörgök
felségedhez, hogy bocsásson meg nekem ebben az ügyben,
minthogy engem protestánsnak neveltek, és soha nem taní-
tottak meg a régi hit tanaira.
Az a fontos, hogy időt nyerjek, biztatta magát.
– Kérem szépen felségedet – folytatta –, okíttasson egy
tanult teológussal, és lásson el megfelelő olvasmányokkal,
hogy megbizonyosodhassam arról, megengedi-e a lelkiisme-
retem vallási meggyőződésem megváltoztatását.
Mária arcán örömteli remény csillant, ám Renard ferde
szemmel, csúfondárosan nézett Erzsébetre, akinek nem vol-
tak kétségei afelől, hogy a férfi tisztában van szavai hamis-
ságával.
– Őszintén örülök, hogy ezt hallom – szólt a királynő. –
ígérem, gondoskodom az okításodról.
– Köszönöm, Madam – dünnyögte Erzsébet lehajtott fej-
jel.
– Másra sem vágyom, mint hogy megtérj az Igaz Hithez –
közölte Mária. – Biztosítalak, húgom, ha velem tartasz a
szentmisére, a hit majd megjön magától. Szeretettel látlak
428
holnap az Áldott Szűz Mária születésének ünnepe alkalmá-
ból celebrált szentmisén.
Erzsébet kénytelen volt beérni a jól bevált kifogással.
Mellkendőjére tette kezét, és szenvedő arckifejezést öltött.
– Ó, Madam, attól félek, nem érzem jól magam. Veszett
fájdalom kínoz a hasamban.
Mária és Renard is rosszallón nézett rá.
– Ahhoz azért volt erőd, hogy idejöjj és képviseld az
ügyedet – felelte Mária élesen. – Isten elől nem lehet min-
denféle kifogással kitérni. Remélem, holnap látjuk egymást.

Amint Erzsébet vonakodva kilépett a lakosztályából Kat

és hölgyei kíséretében, döbbenten vette észre a kápolna felé
vezető galérián felsorakozott kíváncsi udvaroncokat. Önma-
gában is elég pocsék érzés, hogy misére kell mennie, de még
ennél is rosszabb, hogy az emberek tudnak róla. Közülük
néhányan, akik csalódottsággal és helytelenítéssel a szemük-
ben figyelték, az új hit hívei voltak.
– Kat, annyira fáj a gyomrom – mondta hangosan, úgy té-
ve, mintha valóban szenvedne, sőt kissé imbolyogna is. – Ó,
jaj!
Még mindig sóhajtozott, mikor meglátta a királynőt köze-
ledni a menet élén, és gyengén felnyögött, mikor bókolt előt-
te a kápolna ajtajában.
– Jó reggelt, húgom – szólt a királyné, felállítva a bókból.
– Remélem, ma reggel már jobban érzed magad.
– Nem, Madam – nyöszörgött Erzsébet. – Beteg vagyok.
Mária bosszúsan nézett rá.
– Jobban fogod érezni magad, ha lelkiekben felfrissültél –
mondta élénken, és bevitorlázott a kápolnába. Erzsébet két-
ségbeesetten szorította kezét a hasához, és ahogy tovább-
ment, megráncigálta Susan Clarencieux, a királynő első ud-
varhölgye ingujját.

429
 – Kérem, masszírozza meg a hasamat, Susan! –
nyöszörgött.
Mrs. Clarencieux döbbenten bámult rá, pontosan értve az
Erzsébet által játszott játékot.
– Ladym, most el kell foglalnunk a helyünket, hisz mind-
járt kezdődik a szentmise – sziszegte, és hátralépett, hogy
Erzsébetet előreengedje. Nem látván menekülési útvonalat,
Erzsébet lassan besétált a helyére, szándékosan a kis arany-
könyvvel babrálva, melyet az övén viselt, és Edward öccse
imádságát tartalmazta. Azért imádkozott, hogy a néhai király
vallási meggyőződését osztók e gesztusát annak jeleként ér-
telmezzék, hogy valójában továbbra is kitart a hite mellett.
Természetesen előzőleg nem esett át a gyónáson, így nem
vehette magához az úrvacsorát, s mikor felemelték az ostyát,
behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét, mintha imádkozna.
Ám így is megelégedésére szolgált a királynőnek, aki a mise
után melegen átölelte, és értékes gyémánttal, rubin melltűvel
és korall rózsafüzérrel ajándékozta meg. Utóbbit Erzsébet
elrakta egy fiókba, eltökélten, hogy soha nem fogja viselni.
Következő vasárnap pedig már nem ment misére.

– A kisasszony színlel, Madam! Ügyesen játssza a szere-

pét – mennydörgött Gardiner főkancellár.
– Immár nem titkolja valódi önmagát – szólt közbe
Renard. – Madam, kígyót melenget a keblén, mint előzetesen
figyelmeztettem!
Mária hívatta Erzsébetet.
– Könyörgök, húgom, beszélj őszintén! – noszogatta. –
Meg kell mondanod, valóban erősen hiszed-e, amit a katoli-
kusok mindig is hittek, hogy az oltáriszentség Urunk valódi
testévé és vérévé válik megszentelése pillanatában.
Erzsébet elsápadt. Nyelt egyet, tudatában annak, hogy
Gardiner és Renard bármikor lecsapni kész karvalyokként
figyelik minden mozdulatát, és érzékelve a veszélyt, melybe
430
egy rossz válasz sodorhatja. Bármi áron meg kell tartania
Mária rokonszenvét, hisz rengeteg minden forog kockán.
– Madam, én valóban beláttam a tévedésemet – mondta
halkan –, és már terveztem is, hogy nyilvánosan kijelentem,
lelkiismeretem szavára hallgatva és szabad akaratomból vet-
tem részt a szentmisén.
Mária elmosolyodott, és ösztönösen megölelte.
– Megörvendezteted a szívemet a szavaiddal. Ó, Istenem,
hát remegsz! Nincs erre szükség, húgom. Minden rendben
van.
– Attól féltem, hogy megbántottam felségedet.
– Túl vagyunk ezen – felelte Mária szívélyesen. Renard,
figyelve a teremből távozó Erzsébetet, alig tudta visszafogni
ingerültségét.
– Mindannyiunkat átejt – közölte a királynéval. – Kikerül-
te, hogy egyenes választ adjon felséged kérdésére.
– Összevissza hazudozik a megtéréséről – dörmögött
Gardiner.
Mária elcsüggedten nézett rájuk.
– Továbbra is így gondolják, drága barátaim?
– Attól tartok, Madam – válaszolt Renard. – Igazi képmu-
tató. Egyik nap még fogalma sincs a katolikus hitről, másnap
már ráébred, hogy mindeddig tévedésben volt. Kétségtelen,
okos hölgy, no de nem ennyire. És bocsásson meg, de felsé-
ged túlságosan derűlátó, és túlontúl is hajlamos arra, hogy
mindenkiben a jót lássa.
Gardiner püspök egyetértőn hümmögött.
– Fájdalmas arra gondolnom, hogy amennyiben fiúgyer-
mek nélkül halok meg, a trónomat olyasvalaki foglalhatja el,
akinek vallási nézetei ennyire gyanúsak – mondta Mária las-
san, újfent a gyűrűit csavargatva. – Sőt igencsak súlyosan
terhelné a lelkiismeretemet, ha megengedném Erzsébet trón-
ra lépését, már amennyiben igazuk van, és csak képmutatás-
ból vesz részt a szentmisén. Ez országom szégyene lenne.
431
 Leroskadt a trónjára. Elgyötört lelkéből előkerültek Er-
zsébettel kapcsolatos régebbi kételyei is.
– Végül is olyasvalakinek a leánya, kinek jó híréről már
nyilván hallottak – jegyezte meg ironikusan. – S aki el is
nyerte méltó büntetését.
– Túl sokat örökölt annak a ladynek a jelleméből ahhoz,
hogy jó királynő válhatnék belőle – észrevételezte Gardiner.
– Megengedem, annak idején engem is elbűvölt édesanyjá-
nak fenséges bája, ám időben jobb belátásra tértem.
De Mária oda sem hallgatott. Azzal a különös aggodal-
mával birkózott, amely hosszú-hosszú évekkel ezelőtt fész-
kelte be magát a szívébe, és újabban ismét sok álmatlan éj-
szakájának okozója volt. Most, hogy újabb gondok-bajok
adódtak Erzsébettel kapcsolatos rossz érzéséhez, nem tudta
továbbra is visszafogni magát.
– Meg kell mondanom, hogy kételkedem abban, valóban
atyánk gyermeke-e – csúszott ki a száján, önmagát is meg-
lepve, hisz még soha életében nem adott hangot ennek.
Gardiner és Renard döbbenten néztek rá.
– Hallgassanak csak végig – mondta, meghökkenve saját
szókimondásától. – Sok-sok évvel ezelőtt, nem sokkal annak
a szajhának a bukása után hallottam, hogy Erzsébet Mark
Smeaton lantjátékos vonásait viseli magán, akit azzal vádol-
tak meg, hogy bűnös viszonyt létesített azzal a nővel. Töb-
ben is azt az észrevételt tették, hogy a gyermek arca és fellé-
pése színtisztán az övére hasonlít. És ha ez igaz, akkor egyál-
talán nem is a testvérhúgom, s annál is kevésbé törvényes
trónörökösöm.
– Én is hallottam ezeket a híreszteléseket, de attól tartok,
az egész nem több rosszindulatú pletykánál, legnagyobb saj-
nálatomra – mondta a püspök. – Én ismertem azt a bolond
Smeatont, és nem tudok felfedezni semmi hasonlóságot. El-
lenben, ha a tekintetét nézzük, felfedezhető némi hasonlóság
felséged néhai atyjával, nem gondolja?

432
 – Bárcsak így lenne! – felelte Mária.
– Lehetetlen az apaságot bizonyítani vagy cáfolni, úgy-
hogy én azt javasolnám felségednek, ne lépjen erre az útra –
vetette közbe Renard. – Soha nem láttam sem Henrik királyt,
sem Smeatont, úgyhogy nem tudok hozzászólni a kérdéshez,
ám e kételyek csakis szóbeszéden alapulhatnak. Nincs sem-
mi bizonyíték, semmi bizonyosság, amire bármilyen kitaga-
dási eljárást lehetne alapozni.
– Hát éppen ez bosszant – szólt Mária. – Ettől még nem
csillapulnak le a kételyeim.
– A legjobb megoldás – mondta Gardiner felettébb gya-
korlatiasan –, ha felséged mihamarabb megházasodik, és
megszüli saját véréből való örökösét. Courtenay a rendelke-
zésére áll, hát akkor, Madam, mire is várunk?
Mária összerezzent a férfi nyers megjegyzése hallatán, és
elpirult. Eszébe jutottak a titkos jelentések, melyeket
Courtenay londoni bordélyházakban tett kirándulásairól ka-
pott.
– Túlságosan fiatal – mondta elutasítón.
– És összeszövetkezett a francia követtel, aki arra törek-
szik, hogy összeházasítsa Erzsébet úrhölggyel – tette hozzá
Renard. – Erzsébettől ebben a tekintetben is tartanunk kell,
ugyanis kétségkívül szemet vetett Courtenayre. Attól félek,
Madam, ha kikosarazza Courtenayt, a barátai kiforralhatnak
valamit felséged ellen, és Erzsébetet ültethetik a trónra,
Courtenayvel mint férjével az oldalán.
– Úgy hiszem, excellenciád téved Courtenay megítélésé-
ben – tiltakozott Gardiner. – Nincs annyi esze, hogy meg-
szervezzen egy ilyen összeesküvést.
– Éppen emiatt aggódom – szólt Renard. – Könnyen befo-
lyásolható. Püspök uram nagyon kedveli ezt a fiút.
– Sok-sok évet töltöttünk együtt a Towerben – mondta
Gardiner kimérten.

433
 – Attól tartok, ez elhomályosítja az ítélőképességét – vá-
gott vissza Renard elutasítón. – Nem, Madam – folytatta ha-
tározottan, esélyt sem adva a magából kikelt püspöknek a til-
takozásra –, férjhez kell mennie, és a spanyol herceg alig
várja felséged kedvező válaszát.
– Az angol nép soha nem fogja őt uralkodójaként elfo-
gadni – tombolt Gardiner, eltökélten ismételve meg állás-
pontját. – Courtenay a megfelelőbb jelölt.
– Nem – felelte Mária. – Elég legyen, uraim! Ez túl ké-
nyes kérdés. Megyek, és imádkozom az Úrhoz iránymutatás-
ért.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, Gardiner Renardhoz
fordult.
– A királynő mégiscsak nő, és erről a témáról nem tud be-
szélni – mondta kétségbeesetten.
– Hát éppen ezért kell férjhez mennie, méghozzá mihama-
rabb, hogy hasznát lássa férje bölcsességének és útmutatásá-
nak – mutatott rá Renard.
– És szüljön gyermekeket – tette hozzá Gardiner. – Az az-
tán kiüti majd Erzsébet úrhölgyet a nyeregből! Őfelségének
Courtenayhez kellene mennie.
– Fülöp herceg a jobb parti – ellenkezett Renard.

Erzsébet migréntől szenvedett Mária koronázásának nap-

ján. Ott ült a hintóban a mosolygó és hajbókoló Cléves-i An-
na társaságában, közvetlenül a királynő hintója mögött, és
egyszerre azon kapta magát, hogy minden cikcakkos vona-
lakká fut össze a szeme előtt, miközben integetni próbál a
tömegnek. Mikor elfoglalta díszhelyét a Westminster apát-
ságban, fejének egyik felén gyötrő fájdalom lett úrrá, és csak
arra vágyott, bár egy elsötétített szobában fekhetne, homlo-
kán hideg vizes borogatással. A szárnyaló zene, a latin nyel-
vű énekek és a trombiták harsogása további kínszenvedést
jelentett, akárcsak a sok száz gyertya ragyogó fénye. Le kel-
434
lett hajtania a fejét, behunynia a szemét, így amit az egész
fenséges szertartásból látott, szinte nem volt több annál a né-
hány pillantásnál, amit a templom ünnepi kék kárpitján elte-
rülő fehér damasztszoknyájára, valamint az előtte elvonulók
díszes cipőire vetett. Egyetlenegyszer nyitotta ki sajgó sze-
mét, hogy mégis lássa, mikor felteszik a koronát nővére
homlokára. Meghökkent a Mária arcára kiülő eksztázistól…

Később a királynő és Anna hercegnő társaságában kellett

üldögélnie a Westminster Hall nagy asztala mellett, ahol a
nagyszabású koronázási fogadást tartották. Összerázkódott,
mikor a Királynő Bajnoka hangosan csörömpölni kezdett a
tányérján, és a hagyománynak megfelelően feltette a kérdést,
merészeli-e bármely jelen lévő férfi vitatni őfelsége királyi
címét. Az étel látványától hányingere támadt, és egyedül né-
hány csöpp bort volt képes magához venni.
Órákkal később, miután leszedték a térítőket, és kivitték
az asztalokat, hippokraszt és ostyát szolgáltak fel, és a ki-
rálynő elindult a teremben tett körútjára, hogy begyűjtse
vendégei jókívánságait. Erzsébet sajgó homlokát a bejárati
kapu hideg kövének támasztotta, amikor hirtelen ott termett
mellette De Noailles behízelgő mosolyával.
– Remélem, jó egészségben találom ladységedet – mondta
meghajolva.
– Igazság szerint túl nehéz a kis koronám – panaszkodott
Erzsébet, forró homlokát dörzsölve. Észrevette, hogy Renard
fekete ruhás, baljós alakja a közelükben lebzsel.
– Legyen türelemmel, hölgyem – tanácsolta De Noailles.
– Ez a kis korona hamarosan egy nagyobbnak adja át a he-
lyét.
– Nem értem – válaszolta hangosan, de Renard már el is
tűnt. Vajon mit készül jelenteni róla?
William Cecil mostanság ritkán látogatta meg, minthogy
már nem népszerű az udvarnál, nem akarta Erzsébetet komp-

435
romittálni. Ám egy napon, mikor Erzsébet éppen a
richmondi parkban lovagolt, észrevette lóháton közelgő ba-
rátságos alakját.
– Gondoltam, hogy a közelben találom, hölgyem – kiál-
totta üdvözlésképpen. – Azért siettem ide, hogy figyelmez-
tessem. Nyilván hallotta a híreket a parlamentből.
– Tudom, hogy Anglia hivatalosan visszatért a katoliciz-
mushoz – szólt Erzsébet. Szorosra fogta a gyeplőt, és hátra-
nézett. Kísérői jócskán lemaradtak mögötte.
– Hát igen – mondta a férfi komoran. – És immár tilos bí-
rálni a szentmisét vagy rendelkezni a Közimádság Könyve
egy példányával. Felkelések törtek ki Londonban, de hát
csodálkozik ezen? Pusztítják a templomokat, és papokat tá-
madnak meg.
– Hamarosan túl veszélyes lesz saját hitünket gyakorolni
– borzongott meg Erzsébet.
– Sokan külföldre menekülnek. Lehet, hogy ők járnak el
bölcsen.
Valami nyugtalanította a férfit, valami, ami több ennél.
Erzsébet tudott olvasni az arcából.
– Mi baj van, öreg barátom? – kockáztatta meg. A férfi
szerette a közvetlenségét.
– Valamit meg kell osztanom kegyeddel – sóhajtott. –
Tudnia kell, hogy a parlament érvényesnek nyilvánította aty-
jának Aragóniai Katalin királynéval, őfelsége édesanyjával
kötött házasságát. E döntés törvényesíti a királynőt…
– Én pedig megmaradok fattyúnak – nevetett keserűen
Erzsébet. – Ez azt jelenti, hogy kizárnak az öröklésből?
– Nem, erre a parlament nem fog rábólintani, de a király-
nő már föltette a kérdést, hogy ez lehetséges-e – ismerte el. –
Azt gondoltam, ezt tudnia kell. „Ismerd meg ellenségedet!”
Bölcs dolog, ha az ember követi ezt a tanácsot.

436
 – Szóval továbbra sem bízik bennem – szólt Erzsébet, le-
forrázva a hírtől. Hát ennyire gyűlöli Mária? Mindeddig fo-
galma sem volt erről.
– Ne hibáztassa érte! Őfelsége pontosan tudja, kegyed
csak kényszerből vesz részt a misén, s hogy szíve mélyén ra-
gaszkodik a hitéhez. Katolikus trónutódlást akar, hát ezért
szeretné kizárni kegyedet az öröklésből.
– Mit tehetek?
– Türelemmel várjon a sorára – tanácsolta Cecil. –Ne kö-
vessen el semmilyen hibát. Továbbra is járjon a szentmisére.
Az Úr meg fogja érteni.
*
Aznap este, mikor vacsorához ültek a fogadóteremben,
Mária odahajolt Erzsébethez, és egy apró, selyemborítású
csomagot nyomott a kezébe.
– Ajándék, neked – szólt csillogó szemmel.
– Köszönöm, Madam – felelte Erzsébet meglepődve.
Örült a jóindulat látható jelének.
Ám a mosoly lefagyott az arcáról, mikor kinyitotta a kis
fehér diptichont, s meglátta benne Henrik király és Aragóniai
Katalin királyné miniatűr arcképét.
– Van rajta egy karika és egy lánc, hogy az övedre fűz-
hesd – szólt Mária, közelről figyelve húgát.
– Mélységesen hálás vagyok – préselte ki magából Erzsé-
bet a szavakat. Mária véleménye akkor sem lehetne ennél
nyilvánvalóbb, ha a palota tetejéről üvöltené diadalittasan a
világ fülébe. Hisz ha Katalin házassága ezek szerint érvényes
volt, akkor Boleyn Annáé még csak házasságnak sem nevez-
hető. Ez az átadott ajándék üzenete. Az üzenet, mely meg-
erősíti és hangsúlyossá teszi Erzsébet törvénytelen státusát.
És nővére elvárja tőle, hogy még viselje is ezt a vackot, vi-
lággá kürtölve megaláztatását.
Soha! – gondolta. Mehet a fiókba a korall rózsafüzér mel-
lé.
437
 Renard elfogadta a felkínált ülőhelyet, és kellemesen el-
helyezkedett a kályha mellett Mária függönyredős burkolatú
szobájában. Késő este volt, és a királynő kimerültnek tűnt,
majdnem elsüllyedve faragott tölgyfa karosszékében.
– Uralkodóm, a császár tudni szeretné felséged válaszát a
fia ajánlatára – közölte tapintatosan. – Irt felséged Tanácsá-
nak, ám nem kapott választ. Kezdi elveszíteni a türelmét, at-
tól tartok.
Mária egy darabig nem szólalt meg. Csak a festményen
látható jóképű férfira gondolt, a férfira, aki megdobogtatta
hajadoni szívét, a férfira, akire az a jövő vár, hogy társa le-
gyen Anglia visszatérítésének nagy vállalkozásában, és gyöt-
rődött, mert tudta, ez a férfi soha nem lenne képes szeretni
egy hozzá hasonló korosodó szüzet.
– Köszönöm a császárnak, hogy a megérdemeltnél sokkal
kiválóbb nászt javasol nekem – mondta nagy sokára. –
Mindazonáltal nem vagyok meggyőződve arról, hogy alatt-
valóim elfogadnának egy külföldi herceget királyukként, és
még nem tudom, hogy a Tanács jóváhagyását adja-e ehhez a
házassághoz. Továbbá attól is félek, hogy felelős külországi
feladatai miatt csak kevés ideje jut majd Angliára, én pedig
aligha hagyhatom hosszabb időre itt az országomat. És tu-
dom, olyan aggodalmak is felmerülnek, hogy netán beleke-
verne minket is saját háborúiba. Továbbá, és tudom, hogy
erről már beszéltünk, ő még csak huszonhat éves. Egy hu-
szonhat éves férfi – nyomatékosította elpirulva, de eltökélten
abban, hogy kimondja, amire gondol – valószínűleg hajla-
mos a szerelemre, én pedig erre nem vágyom, soha nem is
vágytam. Soha életemben nem dédelgettem szerelmes ábrán-
dokat. Úgyhogy láthatja, valószínűleg nem tudok ilyen gyor-
san elhatározásra jutni.
Renard megajándékozta legatyaibb mosolyával.

438
 – Madam, kérem, hallgasson meg. Fülöp herceg oly cso-
dálatos, erényes, megfontolt és mértékletes férfi, már-már
hihetetlen, hogy egyáltalán emberi lény-jelentette ki, nem
minden túlzás híján. – Egyáltalán nem valami élvhajhász fia-
talember. Őfensége az állhatatos és higgadt jellem szobra.
Ha felséged elfogadja házassági ajánlatát, megszabadítja
azoktól a gondoktól és fáradalmaktól, melyek inkább a férfi-
akra, semmint a nőkre tartoznak. Őfensége igazán kiváló
herceg, akihez felséged országa pártfogásért és segítségért
fordulhat. Felséged nyilván emlékszik, hogy ellenségei van-
nak: az eretnekek és elégedetlenkedők, a franciák, valamint
Erzsébet úrhölgy. Mindannyian megtámadnák felségedet, ha
egy módjuk lenne rá.
Mária lecsapott a lehetőségre, hogy témát váltson.
– Örömmel jelenthetem, hogy Erzsébet úrhölgynek már
nincs módja erre, legalábbis egy tekintetben – tájékoztatta
Renardot. – Múlt héten beszéltem Courtenayvel, és megval-
lotta nekem, hogy soha nem kívánta őt feleségül venni, és
Erzsébet túlságosan eretnek nézeteket képvisel. Én közöltem
vele, hogy semmiképpen sem megyek hozzá, amivel, attól
tartok, némiképp megsértettem, ezért felajánlottam, hogy ke-
resek neki hozzá méltó katolikus feleséget, ám ezt elhárítot-
ta. Remélem, külföldre távozik, és ezt világossá is tettem
számára. Eddig is csak bajt okozott országunknak, és most,
hogy kikosaraztam, még többet is okozhat. Íme. – Átnyújtott
Renardnak egy rakás pamfletet.
– De hát ez vérlázító! – kiáltott fel a férfi, gyorsan átfutva
a paksamétát, ahol trágár és ocsmány megállapításokat olva-
sott Fülöp erkölcseiről, melyek nyugtalanítóan közel álltak a
valósághoz, és kétségtelenül a francia követ – az a patkány,
gondolta Renard – szíves szóbeli közlésein alapultak.
Renard gyorsan összeszedte magát.
– Ezek nyilvánvalóan arra szolgálnak, hogy befeketítsék
Fülöp herceg nevét, ami persze Courtenaynek válnék előnyé-

439
re. Ne foglalkozzon ezekkel, Madam, hisz e rágalmak közül
egyetlenegy sem igaz. –A szakállát simogatta. – Ami engem
sokkal inkább aggaszt, az Courtenay kijelentése, miszerint
nem kívánja feleségül venni Erzsébet úrhölgyet. Egyszerűen
nem hiszem. Őladysége már kimutatta megkülönbözetett jó-
indulatát a férfi iránt, és gyakran tartózkodik a társaságában.
Barátságuk nézetem szerint fenyegetést jelent felségedre.
– Eszembe jutott egy megoldási lehetőség – szólt hirtelen
Mária. – Találhatnánk Erzsébetnek egy katolikus férjet kül-
földön. Az majd megfékezi a becsvágyát.

A levegő friss volt, a nap ragyogott, és Erzsébet felpezs-

dült a hosszú haját simogató és legyezgető széltől, miközben
lovát sarkantyúzta. Vadászaton vett részt. Előtte a királynő
vágtázott nagy iramban, kedvelt udvaroncai körében, a min-
dig jelen lévő Renarddal az oldalán. Vad kiáltások hangzot-
tak, mikor meglátták és bekerítették a zsákmányt, aztán min-
denki megzabolázta a lovát, hogy Mária leszállhasson a ló-
ról, és végezhessen a vaddal.
Erzsébet közömbösen nézte a nyeregből, ahogy kibugy-
gyant a vér a halálra rémült szarvas torkából. Miután az állat
kimúlt, az udvaroncok pedig megéljenezték a vadászsikert,
Erzsébet hirtelen tudatára ébredt, hogy a mellette haladó lo-
vas nem más, mint Courtenay. A férfi mintha nem vette vol-
na észre őt, úgyhogy finoman oldalba bökte.
– Hölgyem – bólintott kifogástalan és szertartásos modor-
ban, majd elfordult.
Erzsébet fütyült Courtenayre, hisz voltaképp megvetette
ezt az ostoba pozőrt, ugyanakkor szeretett flörtölni vele, to-
vábbá merő kajánságból szívesen adott tápot a kettejükről
szóló pletykáknak, csak hogy kihozza sodrából a császári
követet. Ám, gondolta, itt süllyedjen el, ha engedi, hogy haj-
dani szenvedélyes kérője ilyen udvariatlanul bánjon vele.
– Mi ez a távolságtartás, uram? – kockáztatta meg.

440
 – Nem szabadna, hogy kegyelmeddel lássanak, hölgyem.
Figyelnek minket – szólt kimérten, fél szemével Renardot
lesve.
– Már hetekkel ezelőtt is figyeltek – vágott vissza Erzsé-
bet. – Ez korábban sosem zavarta, például akkor sem, amikor
a rossz nyelvek szerint épp házasságon törtük a fejünket!
– Hát most nem mennék ilyen messzire – morogta.
– A szóbeszéd márpedig úgy szól, hogy bizony messzire
ment, ahonnan aztán csúful visszaparancsolták – mondta Er-
zsébet halkan. – Igazán, uram, módfelett állhatatlannak tű-
nik, ha ilyen kegyetlenül bánik azzal, akibe nemrég még állí-
tólag szerelmes volt.
Erre a férfi csúf, szinte megvető ábrázattal fordult az ifjú
hölgy felé.
– Tényleg azt mondtam volna, hogy szerelmes vagyok la-
dységedbe? Már el is felejtettem. Talán csak képzelődik, hisz
eszem ágában sem lenne egybekelni egy eretnekkel, különö-
sen nem olyasvalakivel, aki ilyen mértékben kiesett a király-
nő kegyeiből. Megbecsülöm a helyem a világban. Most pe-
dig, ha megengedi…
Szavai arculcsapásként hatottak Erzsébetre. Nem jutott
szóhoz, csak nézte, ahogy a férfi ellovagol a messzeségbe.
Hirtelen rátört a vágy, bárcsak itt hagyhatná ezt az egészet,
az ármánykodást, a rágalmazást, a pletykálkodást, a gyanak-
vást és a fenyegető veszedelem állandó érzetét. Helyzete az
udvarnál kezd egyre veszélyesebbé válni, gondolta, és az is
világos, hogy elveszítette megbecsülését a magasabb körök-
ben. Ha nem így lenne, Courtenay soha nem vette volna a
bátorságot, hogy ilyen sértő modorban érintkezzék vele.

Villámként csapott bele a felismerés, hogy a hatfieldi bé-

ke és nyugalom után sóvárog, csak arra vágyik, hogy Kattel,
Aschammel és Parryvel lehessen, csak arra, hogy újra elme-
rülhessen az ottani családias légkörben. Mikor visszalova-

441
goltak a palotához, hirtelen felindulásból odairányította lovát
a királynéé mellé.
– Felség, kaphatnék engedélyt az udvarból való távozás-
ra? – kérdezte siránkozó hangon.
Mária összevonta a szemöldökét.
– Miért? – tudakolta.
– Meguntam az udvari életet, Madam, és arra vágyom,
hogy ismét otthon lehessek.
– Nem – felelte a királynő. – Nem engedhetem meg.
– De Madam…
– Azt mondtam, nem! – szólt rá nyersen Mária. –És ezzel
vége.
Erzsébet csüggedten vonult vissza.

– Miről volt szó, Madam? – érdeklődött Renard, nyergé-

ből oldalra hajolva a királynőhöz.
– Engedélyt szeretne, hogy visszavonulhasson Hatfieldbe
– közölte Mária összeszorított szájjal. – Tényleg azt gondol-
ja, hogy elengedem? Pedig ott aztán szabadon mesterkedhet-
ne ellenem. Nem, azt kívánom, hogy itt legyen, ahol rajta
tarthatom a szemem.
– Bölcsen teszi, Madam – jegyezte meg Renard. – Láttam,
hogy nemrég Courtenayvel társalgott. Meggyőződésem,
hogy vele és De Noailles úrral szövetkezik felséged ellen.
Madam, ismét arra biztatom, hogy küldje a Towerbe, ahol
aztán már több bajt nem okozhat.
– Nem – felelte Mária eltökélten. –Jobb lesz, ha itt tartom.
S ha Courtenay összeszűrné vele a levet, úgyis beszámol róla
az anyjának, hisz minden titkába beavatja. Az anyja pedig
nekem számol majd be, ugyanis évek óta jó barátságban va-
gyunk. Nincs más dolgunk, mint ölbe tett kézzel várni.

442
 – A királynő el van jegyezve! – tört rá Kat Erzsébetre, aki
éppen magányosan hímezgetett egy könyvkötő vásznat a há-
lószobájában. – A spanyol herceghez fog hozzámenni! Min-
denki erről beszél az udvarnál.
Erzsébet felpattant, rögtön megfeledkezve a könyvkötő
vászonról.
– Ezek szerint végre elhatározta magát. Pedig azt remél-
tem, visszautasítja. – Kétsége sem volt afelől, hogy Mária
éppen végzetes hibát követ el.
– Akárcsak sokan mások, ha nyitva tartod a füled, és oda-
figyelsz, miket pusmognak az emberek.
– Őszintén szólva nagyon féltem ezt az országot – mondta
Erzsébet mély meggyőződéssel. – A herceg ki fogja terjesz-
teni az inkvizíciót Angliára. Nem éppen barátja a protestán-
soknak. És majd jól belerángatja ezt az elgyengült országot a
Habsburgok veszedelmes háborúiba. Biztos, hogy a nép ezt
nem viseli el.

És lőn. Zendülések és erőszakba forduló tiltakozó meg-

mozdulások vették kezdetüket. A nép nem akarta, hogy a ki-
rálynőnek spanyol férje legyen, sem hogy Anglia a Német-
római Birodalom gyarmatává váljék. Attól tartottak, ez a Fü-
löp keményen és könyörtelenül uralkodna, hisz hát nem
ilyenek mind a spanyolok? Ki ne hallott volna rémtörténete-
ket kegyetlenkedéseikről, az eretnekekkel való véres bánás-
módjukról? A királynő nyilván megbolondult, hogy egyálta-
lán fontolóra vette ezt a házasságot.
Ám miután – tétovázva, szinte keservesen – a szavát adta,
nincs visszaút.
– Teljes szívemből szeretni fogom a herceget, és enge-
delmesen fogom szolgálni – fogadkozott Renardnak. –
Semmit nem fogok akarata ellenére tenni, s ha át kívánja
venni országom kormányzását, nem fogom ebben meggátol-
ni.

443
 – Semmi nem állhat ennek a nagyszerű szövetségnek az
útjába – erősködött Renard. – Ám még mindig itt van Erzsé-
bet úrhölgy. Attól félek, ő jelenti a legnagyobb fenyegetést.
Ő felséged örököse, ismertek eretnek nézetei, és akik ellen-
zik ezt a házasságot, megkísérelhetik őt felséged helyére ül-
tetni. Madam, semlegesíteni kell őt, akár úgy, hogy a To-
werbe küldi, akár úgy, hogy megalázkodik előtte mint trón-
örökös előtt, ismét szívélyes barátságába és kegyeibe fogad-
va. Akár ily módon is biztosíthatná a lojalitását és támogatá-
sát, bár én a magam részéről kételkedem ebben. – Megrázta
a fejét. – Az előbbi megoldást támogatnám.
– Nem börtönözhetem be – tiltakozott Mária. – Az igaz-
ságtalan lenne, hisz nincs rá semmi alapom. Ugyanakkor
egyre nagyobb nehézséget jelent számomra, hogy barátságot
mutassak iránta. Nem bízhatok meg benne, s nem feledhetem
a sérelmeket, melyeket az anyja okozott az én édesanyám-
nak, Isten nyugosztalja. Egyelőre azt a megoldást támoga-
tom, hogy hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak. Azzal a
kikötéssel, hogy aki meg kívánja látogatni, annak előbb a
hozzájárulásomat kell kérnie. Ezzel el van intézve De
Noailles mesterkedése.

Erzsébet, haragudva önmagára, kelletlenül sétált végig a

kápolnához vezető galérián. Ismét vasárnap volt, és szentmi-
sére kellett mennie. A bejáratnál a királynő várakozott, ud-
varhölgyeivel a háta mögött. Mikor Erzsébet odaért, Mária
tudomást sem vett róla. Ehelyett unokatestvéreihez fordult,
Suffolk hercegnőhöz és Lennox grófnőhöz, és jelezte nekik,
jöjjenek közvetlenül mögötte, mikor elindul a királyi ülőhely
felé.
Erzsébet sóbálvánnyá merevedett a döbbenettől és a meg-
aláztatástól. A királynő nyilvánosan semmibe vette. Neki, a
trónörökösnek, az ország második hölgyének van egyedül
joga ahhoz, hogy őfelsége után lépjen a kápolnába, mindenki

444
más előtt. De Mária ezzel a megsemmisítő gesztusával kéte-
lyeket ébresztett a státusa iránt, és megszégyenítette az udva-
roncok szeme láttára. Akik ott álltak a bajszuk alatt somo-
lyogva, pusmogva és a szemüket meresztve. Újfent kérte,
hadd vonuljon vissza birtokaira. Mária újfent visszautasítot-
ta.
*
Mikor Erzsébet egy novemberi reggelen meglátta William
Cecilt, aki gyászos arccal várt rá saját szalonjában, biztos
volt benne, hogy a férfi ismét rossz hitekkel érkezett.
– Eltávozási engedélyt kértem azzal az ürüggyel, hogy
kegyeddel államügyeket tárgyalhassak meg – lejtette ki. –
Valójában azonban azért jöttem, hogy elmondjam, Lady Jane
Greyt és férjét perbe fogták és elítélték.
– De még csak tizenhat éves! – kiáltott fel Erzsébet döb-
benten. – Nálam is fiatalabb. Különben is azt hittem, a ki-
rálynő kész megbocsátani.
– Ó, szerintem ez továbbra is így van – nyugtatta meg Ce-
cil –, de nem mutatkozhat megbocsátónak. Udvari kapcsola-
taim révén úgy tudom, a per csak formaság volt, mellyel
őfelsége a spanyol követnek akart örömet szerezni. Ő viszont
ki akarná végeztetni Jane-t, és kegyednek sem éppen jó ba-
rátja. Ezzel nyilván tisztában van, hölgyem.
Erzsébet gyengeséget és rémületet érzett. A szíve kala-
pált, a tenyere izzadt.
– De nem akarják valóban kivégezni Jane-t, ugye?
– Hát kétlem, hogy ez lenne a szándékuk – felelte Cecil. –
Értesüléseim szerint a királynő a Towerben akarja tartani a
lányt, egészen addig, míg saját örököse nem születik. Renard
úr nem túlzottan boldog ettől, de állítólag a királynő eltökélt
abban, hogy megmenti a leány életét. Végül is Jane-nek esze
ágában sem volt a trónra törni, egyszerűen rákényszerítették.
Egyszóval istenigazából nem követett el felségárulást. Nem,
hát biztosan nem Lady Jane az, akitől őfelségének tartania

445
kellene. Mások szervezkednek az ő nevében. Ugyanis ez a
bolond ifjú lady, akárcsak kegyed, hölgyem, továbbra is hit-
hű protestánsnak mutatkozik. Ezáltal egy újabb összeesküvés
szerveződhet arra, hogy ismét királynőt próbáljanak csinálni
belőle. Oly sokan vannak felháborodva a spanyol házasság
kilátásától, hogy bizonyára akad több forrófejű is, aki képes
vásárra vinni a bőrét a Jane melletti kiállással.
– Szóval még sincs biztonságban – szólt Erzsébet. Majd
elállt a szívverése. – És én sem vagyok, William! Az én ne-
vemet is zászlóra tűzheti egy protestáns összeesküvés. Nem
voltam épp túlbuzgó a római hit felvételében, és világossá
tettem, hogy kényszer hatása alatt veszek részt a szentmisén.
Ha tehát a királynő képes halálra ítéltetni egy tizenhat éves
lányt, aki pedig közeli vérrokona, akkor engem is. És valami
azt súgja, hogy ha Renard így akarja, akkor Mária nem fog
habozni.
– Nyugodjék le, hölgyem! – csillapítgatta Cecil, óvatosan
átkarolva Erzsébet rázkódó vállát. – A legtöbben úgy vélik,
Jane nem fog meghalni. Az élete biztonságban van. Még ha
néhányan nyomást gyakorolnak is őfelségére, hogy végez-
tesse ki, királynőnk irgalmas és igazságos uralkodó.
– Bár igaza lenne! – szólt Erzsébet. Szeme elhomályosult
a félelemtől. Tudta, hogy ő maga sem számíthat többé a ki-
rálynő szeretetére és irgalmas természetére. A világ hirtelen
még veszedelmesebb lakóhelynek tűnt.

Amint Erzsébet belépett udvari szállására, azonnal meg-

látta az ajtó alatt becsúsztatott levelet. Óvatosan lehajolt érte.
– Mi az? – kérdezte Kat a háta mögé állva, a kíváncsiság-
tól felélénkült tekintettel.
– Nem tudom – felelte Erzsébet balsejtelmektől gyötörve.
Olyan óvatosan törte fel a jelöletlen viaszpecsétet, mintha
mérgezett levéllel lenne dolga.

446
 A rövid üzenet alján álló aláírás – melyet az alábbi szavak
követtek: „Égesse ezt el, ha kedves az élete!” – ismeretlen
volt számára.
– Egy bizonyos Sir Thomas Wyatt írta. Azt állítja, a ki-
rálynő és Anglia iránti szeretettől indíttatva fordul hozzám.
Arra vágyik, hogy megakadályozza a spanyol házasságot,
mert járt már Spanyolországban, és látta, mit végzett ott az
inkvizíció.
– Sir Thomas Wyatt? – szakította félbe Kat. – Volt egy
költő, akit így hívtak. A családja közel állt az édesanyád csa-
ládjához; a nővére kísérte a vesztőhelyre. Azt mondják, ez a
költő egy időben szerelmes volt az édesanyádba, és Henrik
királlyal vetélkedett a szerelméért.
– Olvastam néhány versét. Elég sokat írt a szerelemről.
Ezek az anyámnak szólnak?
– Van olyan, ami igen, azt hiszem. Így kell lennie, hisz
édesanyád halála után egyszerre eltűntek a versek az udvar-
ból. Ez az ember nyilván az ő fia.
– Szomorú, hogy nem örökölte az apja ékesszólását – je-
gyezte meg Erzsébet. – Elég bárdolatlan szöveg, ami azt ille-
ti. – Átfutotta a levelet. – Azt írja, vannak barátai a felsőbb
körökben, akik eltökéltek abban, ha szükséges, erőszakot is
alkalmaznak, hogy megakadályozzák a királynő Fülöp her-
ceggel kötendő házasságát. Megnevezi Courtenayt,
Monsieur De Noailles-t…
– No, az nem lepne meg – vetette közbe Kat.
– Azt mondja, nem szándékozik megbántani a királynőt,
hisz ő és barátai odaadó katolikusok, ugyanakkor hű angol
hazafiak. A támogatásomat kéri.
– Nehogy megadd! – kiáltott Kat.
– Talán bolondnak nézel? – vágott vissza Erzsébet.
– Épp elég nagy bajban vagyok így is, és ezek veszedel-
mes idők. El kell égetnem ezt a levelet, és elfelejtenem, hogy
valaha is megkaptam. Őszintén szólva – tette hozzá, fel-alá
447
sétálva, felindultságában tördelve a kezét – úgy érzem, iszo-
nyatos dolgok vannak készülőben. Azt hiszem, elmegyek az
udvartól, biztonságos távolságba. El kell mennem. Azonnal
felkeresem a királynőt, és még egyszer engedélyt kérek,
hogy távozhassam valamely otthonomba.

Mária gyanakvón nézte előtte térdeplő húgát.

– Miért akarsz távozni az udvartól? – kérdezte élesen.
– Vágyom a vidéki élet nyugalmára, felség – felelte Er-
zsébet komolyan. – Megelégeltem, hogy unos-untalan a
nyilvánosság előtt éljek. Szeretném folytatni a tanulmányai-
mat nyugodt és kellemes körülmények között. Az igazat
megvallva, a világon semmi másra nem vágyom.
Mária csöndben ült, magában tanakodva. Elengedje Er-
zsébetet? Tényleg veszélyt jelent rá ez a lány, mint Renard
hangoztatja? Lehet, hogy őszintén arra vágyik, hogy a saját
életét élhesse? Valójában, gondolta Mária, boldog lenne, ha
megszabadulna tőle, ha végre kihúznák ezt a fájó tüskét a
talpából, ezt a lányt, kinek virágzó fiatalsága mellett ő még
sokkal hervadtabbnak tűnik, s kinek kétséges apai származá-
sa miatt állandóan tépelődnie kell.
Hirtelen ráébredt, hogy látni sem bírja többé Erzsébetet.
Húga csak gondot-bajt okozott neki egész életében, és bol-
dog lenne, ha végre megszabadulhatna tőle.
– Rendben van – mondta hidegen. – Elmehetsz Ashridge-
be, ahogy kívánod. De figyelmeztetlek, a játék, amit játszol,
mindenki számára nyilvánvaló. Ha nem vagy hajlandó köte-
lességed útjára lépni, és kitartasz a franciák és az eretnekek
iránti barátságod mellett – nem, csak ne ellenkezz, tudom,
miben sántikálsz –, arra csúnyán ráfizetsz.
– Madam – kiáltotta Erzsébet rémülten –, soha nem keres-
tem a franciák barátságát, és nem szövetkeztem eretnekek-
kel. Felséged hű és szerető híve vagyok. Soha nem szövet-
keznék ellened, soha. Odaadó katolikus vagyok, és papokat

448
is vinnék magammal Ashridge-be, hogy élhessek a szentmise
vigasztaló erejével.
– Úgy értesültem, titkos találkozóid voltak De Noailles
úrral.
– Akárki is mondta ezt felségednek, nyilván rosszat akar
nekem – tiltakozott Erzsébet. – Ez nem igaz. Csakis olyan
helyeken társalogtam vele, ahol az egész világ láthatott.
Mária mintha nem lett volna meggyőzve.
– Madam – folytatta Erzsébet –, mélységes hálával tarto-
zom, hogy engedélyt adsz az udvartól való távozásomhoz.
Biztosíthatlak, ashridge-i tartózkodásom alatt mindent meg
fogok tenni azért, hogy kiérdemeljem ezt a szívélyes meg-
tiszteltetést.
– Hmm. Mehetsz. Jó utat kívánok!

Amint Erzsébet felállt a térdeplésből, és távoztában bókolt

a királynő előtt, Mária fellibbentette a belső szobát takaró
függönyt, mely mögött Renard rejtőzködött. Aggodalmas
képet vágott.
– Felség, azt hiszem, túlságosan engedékeny volt Erzsébet
úrhölggyel. Felségednek itt kellene tartania őt, hogy szem
előtt legyen.
– Nem akarom itt látni – szólt Mária határozottan.
– Biztos, hogy nem tévesztette meg felségedet a színjáté-
kával? – kérdezte Renard rosszallóan.
– Nem, nem – nyugtatta meg Mária. – Kedves barátom,
excellenciádhoz hasonlóan úgy vélem, hogy előbb-utóbb va-
lami gonoszságot fog elkövetni, hacsak máris bele nem ke-
veredett valamibe. Ám nincs semmilyen bizonyíték a ke-
zemben, és a lelkiismeretem nem engedi, hogy anélkül indít-
sak ellene eljárást.
– Figyeltetni akarja? – nógatta a követ nyugtalan tekintet-
tel.

449
 – Természetesen. Kémeket fogok elhelyezni az udvartar-
tásában. Ne aggódjék.
– Kitűnő terv, Madam – helyeselt Renard kissé megnyu-
godva. – S hogy ne sejtsen semmit, javasolhatom, hogy fel-
séged testvéri szeretetben búcsúzzék el tőle?
Mária sóhajtott.
– Gondolom, kénytelen leszek. Most már alig tudom hin-
ni, hogy a húgom. Már nem az az édes, bájos kisgyermek,
akit még atyám életében annyira szerettem. Attól félek, a hi-
úság, az eretnekség és a nagyravágyás megváltoztatta jelle-
mét. Már nem tudok rá mint drága húgocskámra gondolni,
hanem csak mint egy viperára, akit a keblemen melengetek.

– Szűzanyám, adj erőt ahhoz, hogy végig tudjam csinálni

ezt a házasságot! – imádkozott Mária. – Tégy jó feleséggé,
amilyen te is voltál, és járj közben Fiadnál, hogy gondoskod-
jék számomra gyermekáldásról. – Könnycsepp csordult ki a
szeméből, mikor elképzelte magát végre-valahára kisbabával
a karjában.
Egyedül volt a szobájában, imazsámolyán térdepelve, oly
mélyen elmerülve az imádkozásban, hogy nem vette észre,
amint a háta mögött lassan kinyílt az ajtó, s nem hallotta a
távozó lábak halk kopogását. Hallott viszont egy tompa puf-
fanást, és megérezte a hullaszagot. Megfordulva egy döglött
kutyát látott a gyékényszőnyegen, visszataszító állapotban,
kinyílt szájjal, fennakadt szemekkel.
Szájára tett kezével fojtotta el a kitörni készülő sikolyt.
Ám mikor meglátta, milyen gonoszul megcsonkították ezt a
szerencsétlen korcsot, remegni kezdett a félelemtől. A fejét
megborotválták, mint a papokét, és a nyaka köré szorított kö-
tél világosan mutatta, hogy megfojtották.
Ez bizony figyelmeztetés, talán annak jelzése, hogy to-
vábbi erőszakra számíthat. Mária előtt nem volt kétséges,
hogy a kutyát az ő közelgő házassága elleni tiltakozásként

450
dobták be a szobájába. Odaszaladt az ajtóhoz, és kinézett raj-
ta – de elkésett. Senki nem volt a közelben. Hatalmas udvar-
tartásában esély sincs a tettes nyomára akadni.
Zokogva indult, hogy megkeresse Renardot.

Erzsébetnek feltűnt, hogy a királynő sápadt és nyúzott, s

csöppet sem hasonlít egy boldog menyasszonyra, akinek
mindjárt itt az esküvője. A modora mindenesetre nem igazol-
ta ezt a látszatot, szívélyesebb volt ugyanis, mint az elmúlt
hetekben bármikor.
– Állj csak föl, húgocskám! Isten vigyázzon rád az úton!
Erzsébet azonban folytatta a térdepelést. Felbátorítva Má-
ria kedvességétől, úgy érezte, itt az ideje, hogy könyörgőre
fogja.
– Felség! Könyörgök, ne higgy senkinek, aki rosszindula-
tú híreszteléseket terjeszt rólam a hátam mögött. Ha ilyen
hamis és gonosz értesülés jut hozzád, könyörgök, tisztelj
meg azzal, hogy a tudtomra adod! így ugyanis lenne esélyem
bebizonyítani, rágalmakról van szó.
Volt valami őszinteség a tekintetében és a hangjában,
amitől Mária egy pillanatra összezavarodott.
– Úgy fogok tenni, ahogy kéred – szólt élénken, haragud-
va önmagára, hogy engedte, okos kis húgocskája elcsavarja a
fejét. – S mielőtt elmennél, íme az újévi ajándékaid. – Egyik
udvarhölgyétől átvett egy meleg cobolyprém főkötőt és két
elegáns, ragyogó gyöngyfüzért, majd átnyújtotta őket Erzsé-
betnek. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Mária
gyorsan elkapta a fejét.
– Alázatosan köszönöm felségednek ezeket a gyönyörű
ajándékokat – szólt Erzsébet, őszinte megindultsággal a
hangjában.
Mária előrehajolt, és sietve átölelte.
– Menj Isten hírével!

451
 A jeges decemberi szélben eléggé kimerítő volt az út
észak felé. Ám ahogy Erzsébet a zötykölődő hintóban ült,
kissé felmelegítette nővérének érzelmes búcsúja s nem várt
ajándékai. Erre kell alapoznia, gondolta növekvő derűlátás-
sal, s ahogy közeledtek Ashridge felé, rendelt egy futárt, és
megparancsolta, hogy lovagoljon vissza a Whitehallba.
– Papi köpenyeket, miseruhákat, kelyheket és más dísze-
ket kér a kápolnája számára – közölte Mária Renarddal, gon-
dolataiba merülve.
– Madam – unszolta a férfi –, ne hagyja magát becsapni!
Csak hamis biztonságtudatba akarja felségedet kergetni. Is-
merem a trükkjeit.
– Tehát továbbra is képmutatónak hiszi? Már abban re-
ménykedtem, hogy talán tényleg rátalált az Igaz Hitre.
– Felségednek túl jó a szíve ahhoz, hogy rossznak tartson
másokat – dorombolt Renard –, de nem teheti meg, hogy
hagyja elaltatni az éberségét. Ez egy fondorlatos lány, és
mást sem akar, mint csúfot űzni Istenből.
– Mindegy, ha a legkisebb esély is van arra, hogy őszintén
beszél, akkor el kell küldenem neki, amit kér – szögezte le
Mária. – Végül is az Úr szolgálatáról van szó.
Dacolva a faggyal és Kat tiltakozásával, Erzsébet elindult
szokásos reggeli sétájára. Vastag köpenybe, új cobolyprém
főkötőjébe, valamint csizmába-kesztyűbe bugyolálva a hideg
ellen, egyenes vonalban szelte át a parkot, az avarral és pisz-
kos hóval elegyes sárban taposva. Kat fújtatott, zihált, és alig
bírta tartani vele a lépést.
– Komolyan, ifjú hölgyem, forduljunk már vissza! – kö-
nyörgött. – Már alig érzem az ujjaimat, annyira átfagytak.
– Mindjárt – ígérte Erzsébet. – De előbb valamit mutat-
nom kell neked.
– Nem várhat a dolog addig, míg visszaérünk a házba? –
kérdezte Kat siránkozó hangon.
– Nem! Figyelnek minket – súgta Erzsébet.
452
 – Figyelnek? – visszhangozta Kat.
– Igen. Talán azt gondoltad, a királynő felügyelet nélkül
ideenged, hogy szabadon szövetkezhessek ellene? Hisz ettől
fél!
– De hát te sosem lennél képes ilyesmire! – kiáltott Kat.
– Nem, nem lennék – erősítette meg Erzsébet. – De má-
sok megteszik helyettem. Nézd csak!
Papírszeletkét csúsztatott Kat kesztyűs kezébe.
– Újabb levél a mi drága Wyatt barátunktól – suttogta.
Immár masszív tölgyfák védték őket a ház felől érkező ille-
téktelen pillantásoktól.
Kat elolvasta.
– De hát ez felségárulás! – Kat alig jutott lélegzethez. Ar-
ca színtelenné vált.
– Tudom. Azt akarják, menjek hozzá Courtenayhez, és
persze mi célból? Hogy egyesítsék a Plantagenetek és a Tu-
dorok királyi vérét, és trónra ültessenek minket. Ennyit
Wyatt tiltakozásáról, hogy esze ágában sem lenne megsérteni
a nővéremet.
– No de hogy négy csapat katona, készen a Londonba vo-
nulásra…! – kiáltott Kat elborzadva.
– Pszt! – csöndesítette le Erzsébet, és idegesen körülné-
zett. Semmi és senki nem volt körülöttük, csak a dérlepte er-
dő, csontvázzá csupaszodott fákkal.
– Figyelmeztetni kell a királynőt! – mondta Kat sürgetőn.
– De ki figyelmeztesse? Talán én? És hogy magyarázom
meg, hogyan szereztem az értesülésemet? Akkor át kellene
adnom neki ezt a levelet, melyben Wyatt felteszi a kérdést,
hajlandó lennék-e az egész felkelés élére állni, Courtenayvel
együtt. Ebből úgy fog tűnni, mintha én mind ez idáig bátorí-
tottam volna őket, ami majd jó ürügy lesz annak a sunyi
Renardnak a kezében, hogy rávegye a királynőt egy felség-
árulási per indítására ellenem. Nem, Kat, emlékezz vissza,
már jártam így az… az…
453
 Nem bírta kimondani az admirális nevét. Közel öt éve halt
meg, ám a halála által okozott seb, valamint annak emléke,
hogy ő is majdnem bajba került, továbbra is elevenen élt Er-
zsébetben. Kat együtt érzőn pillantott rá. Ő is túlságosan jól
emlékezett. Ő maga is megjárta a Towert.
– Nem – felelte Erzsébet magához térve –, semmiképpen
sem keverhetem ebbe bele magam. Megsemmisítem ezt a
levelet, és néma leszek, mint a sír. Irtózatos következményei
lehetnek annak, ha valaki uralkodók ellen szövetkezik. Az
ellenségeim boldogok lennének a halálos ítéletemtől. Nem
kívánom megadni nekik ezt az elégtételt.
Szapora léptekkel indult tovább. Katnek szednie kellett a
lábát, hogy lépést tartson vele.
– Nem, semmilyen bizonyítékuk nincs velem szemben –
mondta Erzsébet –, mégis veszélyben vagyok. A Wyatt által
megnevezett összeesküvők… Ott van köztük Sir James
Pickering, akit mindeddig igaz barátomnak gondoltam. Két
hónapja sincs, hogy magánlátogatást tett nálam, és megkér-
dezte, miképp vélekedem a királynő spanyol herceggel kö-
tendő házasságáról. Felettébb rámenős volt. De nem akarom,
Kat, hogy belekeverjenek. Aztán ott van Sir James Crofts, a
másik, aki az utóbbi időben sokat barátkozott velem.
Még mélyebbre hatoltak az erdőben.
– Minden eszemre szükségem lesz az elkövetkező hetek-
ben – folytatta. – Ide kell rendelnem néhány bérlőmet, hogy
titokban fegyverkezzenek fel a védelmemre.
– Ki ellen?
– A végzet ellen! – közölte szellemesen Erzsébet, majd
hirtelen megtorpant, és ránézett nevelőnőjére.
– Mintha fáznál, drága Kat! Most már forduljunk vissza!
– Azt hittem, soha nem fogod észrevenni – dünnyögte Kat
hálásan. – Fázom is, továbbá remegek, ha erre az összeeskü-
vésre gondolok.

454
 – Nem tudsz róla – szögezte le Erzsébet. – És én sem tu-
dok róla. Biztonságunk a hallgatásban rejlik.
Közeledtek a tisztáshoz. Erzsébet egyszer csak megállt,
ujját a szája elé téve.
– Hallgasd csak! – suttogta.
Kat hegyezte a fülét, de csak a szél susogását hallotta a
faágak között, és néha egy kósza madár rikkantását. És akkor
aztán mintha lopva surranó léptek zaját is hallotta volna a
bozótosban, nem messze tőlük. Rémült pillantása Erzsébet
éber tekintetébe ütközött.
– Valaki kémkedik utánunk? – kérdezte Kat.
– Kétségtelenül – felelt Erzsébet szomorú mosollyal. –
Figyelj csak, megint hallatszik! De biztosan nem hallottak
meg semmit. Messze voltunk. Láthatatlan üldözőnk az ellen-
kező irányból jött. Elkésett, attól tartok – nevetett keserűen.
– Aki hallgatózik, nem sok jót fog hallani magáról! –
mondta hirtelen fennhangon. – De hát csak képzelődünk,
Kat, hihetetlen, hogy egy lady és kísérője után kémkedjenek!
Talán a divat és a cicoma manapság már államügynek szá-
mít?
Dévajság csillant a szemében. Aztán hátracsapta a főkötő-
jét, és szapora léptekkel indult vissza a házba, hosszú vörös
haja szállt utána a levegőben. A messzi fák mögött megfi-
gyelőjük toporzékolt bosszúságában.

455
 16

1554
Csaknem három hete leszedték már a karácsonyi díszeket,
mikor Sir James Crofts megérkezett Ashridge-be.
– Nem találkozhatok vele – jelentette ki Erzsébet. – Nem
vagyok jól.
Ezúttal nem hazudott. Már több napja fel volt puffadva,
láztól szenvedett, és rettenetesen fájtak az ízületei. Az orvos
vesegyulladást állapított meg, és pihenést írt elő. Így aztán
feküdt az ágyában, nyűgösen panaszkodott az állapota miatt,
és egykedvűen olvasással kísérletezett. Legkevésbé hiány-
zott, hogy a tetejébe belekeveredjen Wyatt és baráti köre
őrült és kártékony mesterkedéseibe.
A zord időjárásnak, valamint a királynő eltökéltségének –
mármint hogy semmilyen lehetőséget nem hagy húgának ar-
ra, hogy összeszűrje a levet a korona ellenségeivel – köszön-
hető végtelen elszigeteltségükben Erzsébet és Kat egyre mo-
hóbban várták a híreket arról, mi folyik az udvarnál és a kül-
világban. Semmiféle hír nem érkezett sem a királynő házas-
ságának kitűzött idejéről, sem – hála Istennek – semmilyen
felkelésről vagy összeesküvésről. Erzsébet már azon kezdett
gondolkodni, lehet, hogy az egész összeesküvés csak Wyatt
fejében létezett. Ám most íme, itt van a megnevezett össze-
esküvők egyike, és rá vár a nagyszalonban.
– Azt mondja, ifjú hölgyem, hogy nagyon sürgős – mond-
ta Kat aggodalmas hangon.
– Mondd meg neki, hogy beteg vagyok – rendelkezett Er-
zsébet. – Nem, várj csak! Tudnom kell, mi folyik. Mondd
meg inkább, hogy lent leszek, amint rendbe szedtem magam.
– Azzal kikecmergett az ágyból, felállt, majd gyorsan vissza
456
is ült, mert forogni kezdett vele a világ. Percekbe telt, mire
újra fel tudott egyenesedni. Nagy nehezen elkészült.
– Gyere velem! – mondta Katnek. – Szükségem lesz tanú-
ra.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie zilált látogatójára,
hogy világossá váljék, nem éppen valami társasági ügyről
van szó.
– Üdvözletem, Sir James – szólt, kérdőn nézve a férfira.
– Hölgyem, csak kevés időm van – mondta sürgetőn. –
Aláírták a spanyolokkal a házassági szerződést, az emberek
pedig lázadozni kezdtek. A Tanács csapatokat küldött egy
exeteri zendülés leverésére. Továbbra is folytatni kívánjuk,
ám Courtenay elárult minket, és a királynő tud a terveinkről.
– Terveink? – visszhangozta Erzsébet fagyosan.
– Sir Thomas Wyatt arról értesített minket, hogy kegyel-
med is tudomással bír róluk.
– Semmiről nem bírok tudomással, uram! – förmedt rá
Erzsébet. Tudta, mindenáron ki kell maradnia ebből az ösz-
szeesküvésből, különben a fejébe kerülhet.
– Bocsásson meg, hölgyem, de úgy tájékoztattak, hogy
kegyed velünk van. – Crofts rémültnek és zavarodottnak
tűnt.
– És ki tájékoztatta így? – tudakolta Erzsébet.
– Személyesen Wyatt, hölgyem. Éppen most is kenti csa-
pataink felállításán fáradozik. El kellett ha-lasztanunk felke-
lésünk időpontját. Suffolk hercege velünk van, én pedig ép-
pen útban vagyok a walesi határ felé, hogy onnan is támoga-
tást szerezzek. Valójában nagyon sietek, mert az idő elle-
nünk dolgozik.
Erzsébet csak bámulta, kitörni készülő indulattal. Hogy ez
a férfi mit képzel!
– Tisztában van vele, hogy amit terveznek, nem más, mint
felségárulás? – kérdezte azzal a lesújtó pillantással, melyet
atyja használt, mikor dühös volt. –Nem jutott véletlenül
457
eszébe, hogy ezzel a mostani látogatásával veszélyezteti az
én biztonságomat és a sajátját is? Eszelős vakmerősége min-
den képzeletet felülmúl!
– Éppen lojalitásból jöttem, hogy figyelmeztessem ke-
gyedet – tiltakozott Crofts. – Eredetileg Courtenaytől szár-
mazik az értesülés, hogy kegyed velünk van.
– Hogy mi? – sikított Erzsébet halálra váltan, észrevéve,
hogy Kat arca maga a rémület
– Bevallotta, hogy házassági ajánlatot tett, s hogy ke-
gyelmed, khm… nem volt épp elutasító – közölte Crofts
szemérmesen.
– Soha nem egyeztem bele! – jelentette ki hevesen. –
Nincs joga arra, hogy belekeverjen ebbe, ugyanis soha nem
mondtam, hogy hozzá szeretnék menni. Lojálisnak pedig a
királynőhöz kellene lennie, Sir James, nem hozzám!
– Hölgyem – tiltakozott a férfi –, én csak kegyed érdekeit
tartom szem előtt, higgye el. Wyatt küldött, hogy vegyem rá
kegyedet, utazzék donningtoni házába, melyet kellőképp
megerősítettek. Ott nagyobb biztonságban lesz. Higgye el,
hölgyem, kegyed biztonsága a legnagyobb érték minden igaz
angol szemében!
– Nem megyek sehová – szögezte le Erzsébet. –Beteg va-
gyok. Nem, ne próbáljon rábeszélni – csendesítette le egy
intéssel a férfit. – A királynő hű alattvalója vagyok. Azt pa-
rancsolom, e percben távozzék! Nem tűrhetek meg egy fel-
ségárulót a házamban.
Crofts nyelt egyet, hevenyészve meghajolt, majd elmene-
kült. Erzsébet percekkel később hallotta, ahogy lova patáinak
kopogását elnyeli a messzeség. Testileg-lelkileg kimerülve a
padlóra hanyatlott, és lüktető fejét a hideg vakolatnak tá-
masztotta. Csak úgy kavarogtak benne a gondolatok és az
érzelmek. Ki fog derülni – hisz Mária kémei gondoskodnak
róla –, hogy Crofts meglátogatta. És a neki adott válaszára is
fény derül? Katet talán pártatlan tanúnak tekintik majd? Ta-

458
lán nem kellene ebben a szempillantásban jelentést írnia nő-
vérének arról, hogy mi történt?
Nem, nem, ehhez nincs bátorsága. A legjobb választás
most is az, ha nem tesz semmit. A puszta tény, hogy Sir
James Crofts meglátogatta, már önmagában is kompromittá-
ló. A királynő pedig úgyis tudja már, mi van készülőben.

Wyatt – az orcátlanság felsőfoka! – Sir William Saintlow

személyében hírnököt küldött Erzsébethez, egy neki címzett
levéllel.
– Arra kér, hogy olyan messzire menjek Londontól, am-
ennyire csak tudok, a biztonságom érdekében – mesélte
Katnek. – A biztonságom, az ég szerelmére! Akkor kellett
volna erre gondolnia, mikor belekevert a terveibe. Nos, hát
megkapja szépen a választ.
Visszatért a szalonba, ahol Sir William várakozott. Re-
ménytelién pillantott az ifjú hölgyre.
– Kérem, köszönje meg Sir Thomasnak a jóakaratát –
szólt Erzsébet –, de mondja meg neki, úgy fogok tenni,
ahogy jónak látom.
Sir William csüggedten távozott.
*
A következő három nap várakozással, töprengéssel és ag-
gódással telt. A feszültség megterhelte Erzsébet idegeit, így
ismét ágynak esett.
– Leveled érkezett a királynőtől – szólt Kat idegesen ne-
gyedik nap reggel, felébresztve Erzsébetet gyötrő álmából.
– És mi áll benne? – mormolta, próbálva felbontani.
Parancs volt. Legyen készültségben, hogy abban a pilla-
natban visszatérhessen az udvarhoz, amikor erre felszólítást
kap. Ez, írja Mária, személyes biztonsága érdekében történik.
– Legalább hozzáteszi, hogy a jelenlétem örömmel fogja
eltölteni! – mondta Erzsébet. – S hogyha valóban felségáru-

459
lással gyanúsítana, egyáltalán meg sem írta volna ezt a leve-
let. De a szándéka világos. Nem bízik bennem, és szem előtt
akar tartani. És azonnali választ vár.
Visszahanyatlott az ágyba.
– Igazság szerint, Kat, annyira betegnek érzem magam,
hogy nem tudok sehova sem utazni – siránkozott, felemelt
kezével eltakarta a fényt a szemétől, hogy kevésbé fájjon a
feje. – Őszintén szólva azt hiszem, mindennek tetejébe még
meg is fáztam. Fáj a torkom, és állandóan vacogok.
Kat Erzsébet homlokára szorította puha tenyerét.
– Mindjárt meggyulladsz a láztól, kedvesem. Őrültség
lenne felkelned az ágyból, hogy az utazásról ne is beszéljünk
ebben a hideg időben. Belehalnál.
– De a királynő azt fogja hinni, csak színlelem a betegsé-
get – nyöszörgött Erzsébet.
– Pedig ez a színtiszta igazság. Csak küldje el az orvosait,
ha akarja! Meg fogják erősíteni, hogy beteg vagy.
– Hát igen, nincs más választásom – felelte Erzsébet. – ír-
nál neki a nevemben?
– Nem hiszek neki – szólt Mária, átnyújtva Renardnak a
levelet. – Világos, hogy belekeveredett ebbe az összeeskü-
vésbe. Visszataszító a viselkedése.
– Gardiner püspök úgy véli, a franciákkal is összeszövet-
kezett – szólt Renard.
– Nem lennék meglepve – jegyezte meg Mária keserűen.
– Igazság szerint már egyáltalán nem hiszem, hogy a húgom
lenne. Egy valódi testvérhúg sosem vetemedne ilyen álnok-
ságra.
Kezét tördelve, továbbsétált a galérián. Hirtelen szembe
találta magát Erzsébet rózsaszín ruhás portréjával, amely né-
hány évvel korábban készült. A fiatal arc bizalmatlanul me-
redt rá a festményről.
– Vegyék le! – fakadt ki hangosan. – Rá sem bírok nézni
már.
460
 – Hírek érkeztek Londonból! – jelentette Parry. Az aggó-
dó Kat ösztökélésére ellovagolt a néhány mérföldnyire talál-
ható legközelebbi kocsmáig, és sikerült anélkül visszatérnie,
hogy feltartóztatták volna.
– Miszerint? – tudakolta Kat. Még le sem rázta a havat a
férfi a köpenyéről.
– Wyattet és kebelbarátait kikiáltották felségárulónak.
Suffolk hercege is köztük van, mert kiállt leánya, Jane ki-
rálynő” mellett.
– A sült bolond! – kiáltott Kat. – Pedig örülhetne, hogy
korábban nem csapták le a fejét.
– Nem az ő feje miatt aggódom, hanem a szegény leányé
miatt. Akinek pedig mi köze lenne ehhez, hisz ott raboskodik
a Towerben.
– Csak ártatlan lehet – mutatott rá Kat. – A királynőnek
ezt tudnia kell.
– Ártatlan vagy sem, mégiscsak királyi vér folyik az erei-
ben, és mindig lesznek olyanok, akik mint a királynő protes-
táns riválisára fognak rá hivatkozni. Ahogyan azt a legutóbbi
események is megmutatták.
– Parry csak rázta a fejét.
– A királynő irgalmas – erősködött Kat. – Nem bántana
egy ártatlan leányt.
– De mások rávehetik – emlékeztette Parry. – Az emberek
ezt beszélik. És van itt még valami. Norfolk hercegét Kentbe
küldték egy sereg élén, hogy elbánjon Wyattékkel. Ez bizony
komoly dolog, Mrs. Astley.
– Értesítem Erzsébetet – szólt Kat remegve. –
Ó, micsoda fájdalmas hírek! Attól félek, mindannyian ret-
tenetes veszélyben vagyunk.
A következő napok gyötrődéssel teltek. Különösen baljós-
latú volt, hogy semmi hír nem érkezett. Erzsébet állapota
sem javult, bár testi gyengélkedése eltörpült aggódó szíve
fájdalma mellett. Ágya afféle menedékhellyé vált, ahol el le-
461
het rejtőzni a veszedelmes külvilág elől. A lepedőibe burko-
lózva el tudta hitetni magával, hogy biztonságban van mind a
királynőtől, mind az ellene törőktől. Ám február elején lo-
vascsapat tűnt fel Ashridge határában.
– Ó, istenem! – kiáltott Kat, szája elé kapva a kezét, mi-
kor az ablakból meglátta a titkos tanács három tagjából és
két királyi orvosból álló társaságot. Eszeveszett félelmében
Erzsébet ágyához rohant és felkeltette.
– Követség a Tanácstól… itt vannak, kedvesem. Az Úr
legyen könyörületes mivelünk! – kiáltotta.
Erzsébet csak pislogott rá, először fel sem fogta szavai ér-
telmét. Aztán magához tért. Homloka verejtékezni, szíve ka-
lapálni kezdett. A szoba kegyetlenül forgott körülötte pár
másodpercig. A vér lüktetett a halántékában.
– A hálóköntösömet – parancsolta gyönge hangon. – Se-
gíts fölvenni!
Kat megfogta a fekete bársonyköntöst, és felsegítette Er-
zsébetre. Majd megigazgatta az ágyneműjét, és megfésülte
vékony vállára omló vörös haját. Aztán saját szoknyáját is
kisimította, majd erőt vett magán, és lassan megindult lefelé.
Az intéző bort hozott, Erzsébet kamarása fel is szolgálta a
látogatóknak. Kat észrevette a három tanácstag zord és eltö-
kélt tekintetét és a doktorok komoly arcát.
Elsőként Erzsébet unokatestvére, Lord William Howard
szólalt meg.
– Mrs. Astley, Erzsébet úrhölgyhöz jöttünk, hogy megbi-
zonyosodjunk róla, kellően egészséges-e a Londonba utazás-
hoz.
– Miért? – kiáltott Kat. Nem tudta visszafogni magát.
– Őfelsége, a királynő így parancsolta – tájékozatta Lord
William. – Kérem, vezessen minket hozzá!
– Ágyban fekszik, és nagyon beteg – közölte Kat szívdo-
bogva.

462
 – Ennek ellenére találkoznunk kell vele, így szól a pa-
rancs.
– Rendben van – szólt Kat összeszorított szájjal, ráébred-
ve, hogy kár lenne tovább vitatkozni. – Kérem, erre tartsa-
nak!
Erzsébet látszólag szunyókált, mikor bevonultak a háló-
szobájába, és meglepetést színlelve hagyta magát felébresz-
teni látogatói által.
– Uraim – mormolta halk hangon –, bocsássanak meg…
váratlanul ért a megtiszteltetés.
Lord William nem figyelt a szavaira. A lány feje fölött
bámulta a baldachinra hímzett címert.
– Hölgyem, azt a parancsot kaptuk a királynőtől, hogy
megállapítsuk, kegyelmed valóban olyan beteg-e, mint tud-
tunkra adni méltóztatott.
– Meggyőződhetnek róla a saját szemükkel – dünnyögte
Erzsébet. A sápadtsága kellően valódinak tűnik, gondolta
Lord William, bár persze ügyes szépítőszerekkel is elérhető.
– Őfelsége örömére szolgálna, ha velünk jönne Londonba
– tájékozatta Sir Edward Hastings. – Ideküldte a jelen lévő
dr. Wendyt és dr. Owent, hogy eldöntsék, kegyed egészsége
lehetővé teszi-e az utazást.
Erzsébet remegni kezdett.
– Mint láthatják, beteg vagyok. Szeretném tudni, őfelsége
miért parancsolt engem Londonba.
– Ez a nemrégiben kitört lázadással van kapcsolatban –
közölte Howard. – Őfelsége szeretné biztonságban tudni ke-
gyedet. Ezért szeretné, ha mellette lenne.
– Felkelés? – ismételte Erzsébet. – Miféle felkelés?
– Talán nem hallott róla? A felségáruló Wyatt hétezer
ember élén bevonult Londonba, épp egy hete, és el is foglalta
volna a várost, ha őfelsége nem vette volna a bátorságot,
hogy a városházára menjen, és egy derék beszéddel, melyet

463
én is hallottam, maga mellé nem állította volna a londonia-
kat.
– Lenyűgöző volt – tette hozzá Sir Edward. – Olyan,
mintha Henrik király tért volna vissza közénk. Őfelségét
többé már nem csak az atyja miatt illeti tisztelet.
– Így aztán, ha nehezen is, de sikerült elfojtani a felkelést
– folytatta Howard. – Az Úr neve legyen áldott, a királynő
biztonságban van, vele együtt a Tanács is, a felségáruló
Wyatt pedig a Towerben ül, összeesküvő társaival egyetem-
ben.
– Lady Jane-t pedig, akit a lázadók királynőnek kiáltottak
ki, halálra ítélték. – Ezt a harmadik tanácstag, a szigorú ábrá-
zatú Sir George Cornwallis jegyezte meg.
– Halálra ítélték? – Erzsébet suttogó szavai vészjósló hu-
hogásnak hangzottak. Fagyos rémület futott végig a gerin-
cén. Úgy érezte, menten elájul. Nem tűnt kérdésesnek szá-
mára, hogy azért idézték Londonba, mert szegény Lady Jane
sorsát szánják neki is. Láthatólag Kat is ugyanerre gondolt,
ugyanis a derék asszony hangos zokogásban tört ki.
– A császár kívánságára – szólt Lord William. – Figyel-
meztette őfelségét, hogy Fülöp herceg be sem teszi a lábát
Angliába, míg Lady Jane életben van, hisz nézete szerint ad-
dig sem ő személyesen, sem őfelsége trónja nincs biztonság-
ban.
– De a királynő eltökélt volt abban, hogy irgalmas lesz
Lady Jane-hez – szólt Erzsébet remegő hangon.
– A közelmúlt eseményeinek tükrében nem engedheti
meg magának, hogy az legyen – felelte Lord William. Nem
állt szándékában elárulni a gyanús ladynek, mekkora gyöt-
relmet okozott nővérének a halálos ítélet aláírása, s hogy mi
mindent megtett a végrehajtás elkerülése érdekében. Tudta,
őfelsége még azt is megpróbálta, hogy rábeszélje Jane-t a ka-
tolikus hitre való áttérésre, hogy megmentse az életét.

464
 Erzsébeten oly mértékben úrrá lett a rémület, hogy képte-
len volt folytatni a beszélgetést.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy kísérjük vissza kegyelme-
det Londonba, amennyiben elég egészséges az utazáshoz,
még ha arra lesz is szükség, hogy a királynő saját hintóját
vegyük igénybe, melyet rendelkezésünkre bocsátott – közöl-
te Howard.
– Ladym nincs abban az állapotban, hogy felkeljen az
ágyból, az utazásról nem is beszélve – tiltakozott Kat kisírt
szemmel.
– Ezt mi fogjuk eldönteni, asszonyom – szólt dr. Owen. –
A királynő minket jelölt ki arra a feladatra, hogy megvizsgál-
juk Erzsébet úrhölgyet, megállapítandó betegségének termé-
szetét. Nos, ha magunkra hagynának, uraim, akkor Mrs.
Astley lesz olyan szíves, és előkészíti az ifjú hölgyet a vizs-
gálathoz.
Erzsébet mindeközben ernyedten és szenvtelenül feküdt
az ágyán. Biztos volt benne, Mária csak azért vizsgáltatja
meg, nehogy meg találjon halni a londoni út során, hisz eb-
ben az esetben a királynőt az a vád érhetné, hogy húga vére
az ő lelkén szárad. De ha már Erzsébet a fővárosban van, a
Tower biztonságos falai között, bíróság által megvizsgálva
és elítélve, akkor Mária már azt csinálhat vele, amit akar, és
a világ csak tapsolni fog neki, ha megszabadul felségáruló
húgocskájától.
E félelmetes kilátás oly mértékben lesújtotta Erzsébetet,
hogy alig volt tudatában, mi történik vele: hogy a doktorok
tapintatosan végigkopogtatják a testét vékony lenvászon in-
gén keresztül; hogy egy edénybe kell pisilnie vizeletének
megvizsgálása érdekében, melyet előzőleg egy széles üveg-
tálba öntenek; hogy megmérik a pulzusát, megjegyzéseket
tesznek a sápadtságára, és megvitatják, a négy testnedv közül
vajon melyik tengett túl, felborítva fizikai egyensúlyát.

465
 – Reszket, bár csak kis hőemelkedése van – szólt dr.
Owen.
– Nedvtúltengés van a szervezetében, egyetért velem? –
diagnosztizált dr. Wendy.
– Határozottan. Ám köztünk szólva… – Elhívta kollégáját
az ágytól, és lehalkította a hangját. – Tünetei nagy része az
igazságos büntetéstől való félelemből származik. Igen, nincs
valami jól, de azért rá is játszik. Nincs ok arra, miért ne tér-
hetne velünk vissza Londonba.
Kat aggódva figyelte őket. Nem tetszett neki, amit látott.
– Nos tehát – szólt dr. Owen, az ágyhoz közelítve. – Höl-
gyem, némi vese-rendellenessége van nedvtúltengés követ-
keztében, de aggodalomra semmi ok. Véleményünk szerint,
ha az őfelsége által nagylelkűen rendelkezésre bocsátott kirá-
lyi hintót veszi igénybe, állapota bizonyosan alkalmas az
utazásra.
Erzsébet halálra váltan bámult rá.
– Nem! – sikoltott szívszaggatóan. – Nem vagyok ahhoz
elég jól! – Aztán visszafogta magát. – Természetesen enge-
delmeskedni kívánok a királynő őfelségének most is, mint
minden esetben, és tiszteletben kívánom tartani a parancsait.
És nagyon szívesen vállalkozom az útra is, de nem azonnal.
Attól félek, betegségem miatt nem leszek képes anélkül átvé-
szelni az utat, hogy ne veszélyeztetném az életemet. Kö-
nyörgök, uraim, adjanak nekem néhány nap haladékot, míg
egy kissé meg nem erősödöm.
Dr. Owen összevonta a szemöldökét.
– Hölgyem, igazán nincs semmi komoly baja.
– De akkor miért érzem magam ilyen betegnek?
– Megkockáztathatom, hogy betegsége talán nem annyira
testi, mint inkább lelki természetű? – felelte az orvos tapinta-
tosan.
– A kínszenvedések és fájdalmak éppen elég valóságosak
– vágott vissza. – És állandóan vacogok. – A vacogás csak
466
részben tulajdonítható a betegségének, ezt tudta, ám az volt
az érzése, minden racionális megfontolás nélkül, hogy minél
tovább halogatja a biztonságos Ashridge-ből való távozását,
annál nagyobb az esély életben maradására. Ki tudja, talán
néhány nap alatt napfényre kerülhet az igazság – hisz csak
kihallgatták a foglyokat a Towerben, vagy nem? –, és ártat-
lansága világossá válhat a királynő előtt.
– Megtárgyalom a lordokkal – szólt dr. Owen, és kiment a
szobából dr. Wendy társaságában. Ahogy az ajtó bezárult
mögöttük, Kat az ágyhoz sietett, és karjába zárta Erzsébetet.
– Nem engedem, hogy elvigyenek – jelentette ki hevesen.
– Attól félek, nem leszel képes megakadályozni őket –
szipogott Erzsébet. A feje majd szétrepedt a fájdalomtól.
Szoros ölelésben maradtak, a lehetőséghez képest vigasz-
talva egymást, míg Lord William vissza nem tért.
– Meghallgattuk a doktorok véleményét, hölgyem – szólt
kimérten, ismét elfordítva a tekintetét. – Minden kifogást fél-
re kell tenni. Három napon belül készen kell állnia az utazás-
ra.

Mikor Máriának jelentették, hogy Lady Jane feje a porba

hullott, keserűség lepte el a torkát, és betántorgott a szobájá-
ba, térdre borulva a mosolygó Madonna szobra előtt.
– Mivé váltam? – sóhajtozott, arcát kezébe temetve. –
Nekem, aki égre-földre megesküdtem, hogy irgalmas ural-
kodó leszek, ki kellett ontanom egy ártatlan leány vérét, aki
ráadásul vérrokonom volt! Ó, Uram, könyörülj meg rajtam,
azon a szegény, szerencsétlen bűnösön, aki vagyok!
Óvatos kéz érintette meg a vállát. Mikor megfordult és
fölnézett, könnyáztatta szeme Renard együtt érző tekinteté-
vel találkozott.
– Bocsássa meg az alkalmatlankodást, Madam – szólt a
férfi. – Látom, milyen fájdalmasan érinti a dolog. De ez
szükségszerű volt. És még így sincs biztonságban felséged
467
trónja. További két fejnek kell lehullania ahhoz, hogy felsé-
ged lelke megnyugodhasson. Felséged tudja, kikre utalok.
– Courtenayre – szólt Mária, lenyelve könnyeit. – És…
– Erzsébet úrhölgyre. Ez az a két személy, aki a legna-
gyobb bajt okozhatja ebben az országban. Felségednek meg-
volt az ereje Lady Jane eltávolításához. Most legyen ismét
erős! Bánjon el egyszer s mindenkorra ezzel a fenyegetéssel!
S ha ezt a két árulót eltette láb alól, többé nem kell féltenie a
koronáját.
Gardiner püspök az ajtóban állva hallgatta őket.
– Őexcellenciájának igaza van, Madam – tette hozzá. –
Akkor tanúsít igazi irgalmat az egész közösség iránt, ha le-
vágja az államtest e sajgó végtagjait.
Mária láthatólag a kínok kínját élte át. Az egy dolog, hogy
kivégeztette az unokatestvérét, gondolta – de egészen más
dolog saját húgának halálát elrendelni. Persze ha Erzsébet
valóban a húga. „Bárcsak hihetném, hogy nem az” – gondol-
ta keserűen.
– Wyattet kérlelhetetlenül ki kell hallgatni – szólt
Gardiner. – Úgy sejtem, sok mondanivalója lesz Erzsébet úr-
hölgy szerepéről az összeesküvésben.
– Ki fogom adni az utasítást – szólt Mária émelyegve.
Pontosan tudta, hogy ez mivel jár. – És mi a helyzet
Courtenayvel? Beszélt?
– Számtalan alkalommal kivallatták, de nem mond sem-
mit – közölte Gardiner. – Azt hiszem, keveset tud. Szegény
fickónak nincs elég esze ahhoz, hogy titkolózzon.
– És a többi felkelő? – kérdezte Renard. – A közlegények,
úgy értem.
– Madam, semmi gyengeséget nem szabad tanúsítania eb-
ben a kritikus helyzetben – nógatta Gardiner a királynőt,
csőrszerű orra felett aggódó tekintettel.
– Néhányat fel fogunk akasztani Londonban és Kentben,
elrettentő példaként mindenki számára, aki ellenünk mester-
468
kedne – szólt a királynő eltökélten. Tudta, ha bármilyen haj-
lamot mutatna az irgalmasságra, a tanácsadói női gyengesé-
gének tulajdonítanák. – A többit pedig haza lehet engedni. –
Keményen nézett Gardinerre és Renardra. – Remélem, ez az
egész vérontás minden eddiginél inkább megerősíti uralko-
dói hatalmamat, és lehetővé teszi a Fülöp herceggel való há-
zasságkötést.
– Istennek ez a szándéka – szólt Gardiner.
– Őfensége már most is az Angliába való utazás előkészü-
leteivel van elfoglalva – biztosította Renard a királynőt.
– Akkor majd igazolva fogom látni e kegyetlen intézkedé-
sek értelmét – mondta Mária lassan. – Isten útjai valóban ki-
fürkészhetetlenek, uraim, ám végül, úgy érzem, látni fogjuk
Angliában az Ő egyházát teljes pompájában újjáépülni s az
Igaz Hitet diadalmaskodni.
– Úgy legyen – mondta rá Gardiner.

Nagykabátjába és cobolyprém főkötőjébe bugyolálva, Kat

karjába csimpaszkodva, Erzsébet imbolygó járással lesétált a
nagycsarnokba. Megborzongott az arcába csapó hideg fuval-
lattól, mikor elindult a nyitott előcsarnok felé. Bágyadtnak és
erőtlennek érezte magát, és nem tudott úrrá lenni a remegé-
sen, mely akaratlanul is végigfutott a testén, valahányszor –
szívdobogva – a rá váró megpróbáltatásokra gondolt.
A tanácstagok, vészjósló fekete öltözetükben, a hintónál
vártak rá, kimért és szigorú tekintettel. Mikor Erzsébet oda-
ért eléjük, megroggyant a térde. Kat megtámasztotta, ennyit
tehetett. Egyik férfi sem mozdult meg, hogy segítsen – csak
álltak és nézték. Nagy sokára Sir George lépett előre kellet-
lenül, hogy besegítse Erzsébetet a hintóba. Valósággal a bár-
sonyülésre hanyatlott, félájultan. Amikor aztán összehúzták a
bőrfüggönyöket, hogy elrejtsék a ladyt a köz szeme elől, és a
kis menet megindult London felé, Erzsébeten rettegés lett
úrrá. A feje megtelt vérrel, a szíve kalapált, a tenyere izzadt,

469
és hasmenés tört rá. Tudta, a halálán van. Ez csak növelte
páni félelmét.
Kat rémülten látta, hogy Erzsébet teste hirtelen görcsösen
összerándul, és magzati pozícióba merevedik. Könnycseppet
nem látott. Világos volt, hogy a lány meg sem tud szólalni.
– Ladym rosszul van! – sikította.
A hintó megállt. Lord William ingerült arca bukkant elő a
függöny mögül. A férfi azonnal látta, hogy Erzsébet pocsék
állapotban van. Sietett megvitatni a helyzetet tanácstagtársa-
ival.
– Nem szeretném, ha meghalna, míg az őrizetünk alatt áll
– morogta. – Végső soron mégiscsak ő a trónörökös, és Hen-
rik király leánya. S ha a királynő holnap meghal…
– Felségárulás a királynő haláláról beszélni – emlékeztette
Cornwallis.
– Valóban az, de szembe kell néznünk a tényekkel. Ha ez
az ifjú hölgy trónra kerül – ami lehetséges, hisz őfelsége már
nem fiatal, és nincs a legjobb egészségi állapotban –, akkor
nem valószínű, hogy jóindulatú lenne azok iránt, akik nem
bántak vele megfelelően. Az pedig világos, hogy nem szín-
lel. Jöjjenek, és nézzék meg!
– Elfogadjuk, amit mond – szólt Sir Edward. – És egyet-
értek, gondosan kell bánnunk vele. Tűzzük ki célul, hogy
csak napi hat vagy hét mérföldet haladunk. Ennyi csak nem
veszi túlzottan igénybe az erejét.
– A doktorokat hibáztatom – vonta össze Howard a szem-
öldökét. – Hisz közölték velünk, a kisasszony egészsége al-
kalmas az utazásra, majd gyorsan visszaszaladtak az udvar-
hoz. Most pedig nézzük, mivel kell megbirkóznunk. – A hin-
tóra mutatott. Erzsébet feje kilógott a függönyök közül. Lát-
hatóan rosszul volt. Az a házisárkány nevelőnő tartotta a vál-
lát, együtt érző kotkodácsolás kíséretében. Hányás toccsant a
kocsi mellett. A férfiak undorodva fordultak el.

470
 Lassan haladtak. Erzsébet szinte önkívületben feküdt a
hintóban, duzzadt és holtsápadt arccal, szenvedésében kezét
tördelve. Kat néhány mérföldenként előrekiáltott, hogy állja-
nak meg, mert az ifjú hölgyet ismét hányinger környékezi.
Ahol éjjelre menedéket kértek – diszkrét fogadókban vagy
olyan házakban, melyek tulajdonosai bizonyították hűségü-
ket a királynő iránt –, a tanácstagoknak kellett Erzsébetet
ágyba vinniük, amilyen gyenge volt. Annyira rettegett, any-
nyira szenvedett a testi fájdalomtól, hogy alig volt képes be-
lekortyolni a borba vagy a forralt vízbe. Napról napra csak
fogyott. Tompa fényű, csipás szemével mereven bámult a
semmibe. Arca megnyúlt és elvékonyodott. Ruhájának mély,
szögletes kivágása fájdalmasan mutatta meg élesen kiemel-
kedő lapockáit.
Hála istennek, már London közelében jártak.
– Már nincs sok hátra – nyugtatgatták magukat a tanács-
tagok idegesen.
– Imádkozzunk az Úrhoz, hogy élve érkezzen meg – szólt
Howard hevesen.
– Hitemre, nagyon aggódom, életben marad-e – vallotta
meg Sir Edward. – Nagyon beteg.
– Nem volt még hivatalos kiküldetésem, melyet ennyire
gyűlöltem volna – fűzte hozzá Cornwallis.

– Van valami hír Lady Jane-ről? – mormolta Erzsébet Kat

fülébe. Az északi országút menti egyik fogadóban ültek és
vacsoráztak, vagyis inkább csak piszkálták az ételt, hisz Er-
zsébet képtelen volt enni, és az is nehezére esett, hogy ülő
helyzetben tartsa magát az asztal mellett. Kat le volt sújtva.
Bízott benne, hogy Erzsébet nem fogja föltenni ezt a kérdést.
Erzsébetnek elég volt rápillantania, hogy ismét rosszullét
fogja el. A rettegés késként hatolt a szívébe.
– Meghalt – szólalt meg. – Magamtól is tudom.

471
 – Hallottam, amint a tanácstagok erről beszélnek – közöl-
te Kat. – Mostani állapotodban jobbnak láttam, ha egyelőre
nem mondom el neked.
– Hihetetlen, hogy a nővérem olyan messzire ment, hogy
kivégeztesse ezt a lányt – sóhajtotta remegve. – Azt ígérte,
irgalmas lesz. – Szegény kis unokatestvérére gondolt, akinek
egyetlen bűne az volt, hogy Tudor-vér csörgedezett az erei-
ben. Belegondolni is borzasztó, hogy ez az okos kisleány
meghalt, s hogy olyan kegyetlen kivégzési módot alkalmaz-
tak vele szemben. Be sem töltötte a tizennyolcadik évét.
– Az események összeesküdtek a királynő jó szándékai el-
len, attól félek – jegyezte meg Kat gyászos hangon.
– Akárcsak ellenem – tette hozzá Erzsébet. A hangja tele
volt félelemmel. – Talán én leszek a következő?
– Te semmiféle felségárulást nem követtél el.
– Mint ahogy Jane sem. Bábu volt hidegvérű bolondok
kezében, akik az ő nevében cselekedtek. Most pedig az
enyémben. Éppen akkora veszélyt jelentek Máriára, mint
Jane jelentett. Ezért féltem a nyakamat.
Ismét felizgatta magát. Kat megfogta a kezét.
– Nyugodj meg! Jane-t annak idején kikiáltották király-
nőnek, elfogadta a koronát, tudván tudva, hogy jog szerint
nem őt illeti. A te eseted egészen más. Ne add át magad a
rettegésnek! Ellene volt elegendő bizonyíték. Ellened sem-
milyen bizonyíték nincs. Tarts ki emellett!
– Így kell tennem – felelte Erzsébet remegve.
Épp megérkeztek Highgate közelébe, abba a faluba, mely
észak felől emelkedik London fölé. Ahogy mind közelebb
kerültek úti céljukhoz, Erzsébet különös módon erőt kezdett
érezni magában, hogy szembesüljön azzal, ami vár rá, és el-
tökéltséget, hogy túljárjon ellenségei eszén. Máris kicsit job-
ban érezte magát. Este kényelembe helyezte magát alkalmi
hálószobájában. A királynő lelkes híve, Mr. Cholmney házá-

472
ban szálltak meg, aki lovagiasan állt szerencsétlen vendége
szolgálatára. Erzsébet még a húslevesbe is belekóstolt.
Másnap reggel még jobban érezte magát. Arcszíne kezdett
visszatérni, és már nem is imbolygott annyira, mikor megtet-
te a mellékhelyiségig vezető néhány lépést. Persze ahogy be-
lenézett a tükörbe, továbbra is duzzadtnak látta az arcát, a
hasa pedig kissé fel volt puffadva. Ám mindez, okoskodott,
még előnyére is válhat. Testi erejének kezdődő visszatérésé-
vel reményei is éledezni kezdtek. Megerősödött szívvel ké-
szült a csatára.
Tanácsos lenne, gondolta, fenntartani a betegség látszatát.
Ez nem is esett nehezére, hisz felépülését távolról sem lehe-
tett volna teljesnek nevezni. A mai napon megérkeznek Lon-
donba. Tudta, ha képes lenne elnyerni az emberek együttér-
zését, sokkal biztosabbá válna a helyzete. Végső soron még-
iscsak ő a trónörökös, az ifjú, protestáns trónörökös, aki
megmozgathatná mindazon polgárok képzeletét, akik lá-
zongtak és tiltakoztak Mária katolikus reformjai ellen. To-
vábbá nem tett semmi rosszat, nem követett el felségsértést.
Senki nem bizonyíthat rá semmit.
– A fehér damasztruhámat fogom felvenni – közölte
Kattel. – Minden ékszer nélkül. És nem ártana egy kis tinkál
meg tojásfehérjekrém a bőröm fehérítéséhez. Azt akarom,
hogy az emberek sorvadtnak és betegnek lássanak.
Kat hathatós segítségével elérte, hogy valóságos kísértet-
nek hasson, mikor kibotorkált a rá várakozó hintóhoz.
– Húzzák szét a függönyöket! – parancsolta. – Lázas va-
gyok, és egy kis hűs levegőre van szükségem.
– Vajon bölcs dolog ez? – aggályoskodott Lord William.
– Kegyelmednek melegben kellene maradnia.
– Azt akarom, hogy húzzák szét! – mondta Erzsébet ke-
ményen. Volt valami a tekintetében, ami elejét vette minden
további vitának. Elhatározta, hogy megmutatja magát a nép-
nek.

473
 – Rendben van, hölgyem – helyeselt Howard. –A
Whitehallba! – kiáltotta, és a menet megindult a Highgate
Hill felé.
Erzsébet szíve megkönnyebbülten dobbant. Attól félt,
egyenesen a Towerbe fogják vinni. Fogalma sem volt, hogy
tudná elviselni. Ehelyett most a Whitehall felé haladtak, ahol
talán esélye lehet ügyét személyesen megtárgyalni a király-
nővel. Még nincs minden veszve! Ahogy a westminsteri
szűk utcákon zötykölődtek, és a hintóba bámuló sok kíváncsi
arcon felismerést, csodálatot, reményt és együttérzést látott,
kifejezetten felvidult. Biztos volt benne, hogy ezt is túl fogja
élni, amiképpen túlélte az admirálissal való botrányt is.
A számára kijelölt szállás el volt választva az udvar többi
részétől, és fel volt szerelve két termetes királyi testőrrel,
akik keresztbe állították lándzsáikat a háta mögött, amint át-
haladt a bejáraton.
– Ezek szerint rabságban tartanak? – kérdezte Lord Willi-
amtől, rettegő tekintetével hazudtolva meg dölyfös hangját.
– A szobáiban kell maradnia.
– Nem tettem semmit, amivel rászolgálnék az ilyen bá-
násmódra – tiltakozott. – Szeretnék találkozni nővéremmel, a
királynővel. Könyörgök, Lord William, járjon ki számomra
egy audienciát!
– Sajnálom, de ez nem lehetséges – felelte a lord kimér-
ten. – Őfelsége nem szeretne találkozni kegyelmeddel, míg a
Tanács ki nem vizsgálta közelmúltbeli viselkedését.
Erzsébetet ismét rosszullét környékezte. A hosszadalmas
utazás, a palotabeli bolyongás, a megérkezését követő meg-
döbbenés, valamint saját gyengesége teljesen kimerítette.
Amint Lord William megkönnyebbülten távozott, leroskadt
egy zsámolyra, és zokogni kezdett.
– Gyerünk, hölgyem, nem is olyan rosszak ezek a szobák
– szólt Kat, igyekezve fenntartani a normalitás látszatát a fe-
nyegető tragédia ellenére.

474
 Egyébként igaza volt: a lakosztály két nem túl nagy, de
finom szövésű faliszőnyeggel és néhány festménnyel volt
díszítve, s a belső szobában gyönyörű tölgyfa ágy állt, cso-
dás takaróval és bársonyfüggönyökkel.
Szalmazsákok álltak Kat és Blanche rendelkezésére, az
egyik sarokban pedig imazsámoly, ezüstfeszülettel. A külső
szobában hideg csirkesült és bor várt rájuk az asztalon. A
lakosztályban volt mellékhelyiség is: elfüggönyözött kis zug
a falban. A bordázott ablakok egy kertre néztek.
Blanche Parry már pakolta is ki a ládából Erzsébet ruháit.
– Miért nem dőlsz le egy kicsit, hölgyem? – kérdezte.
– Azt hiszem, nem ártana – helyeselt Erzsébet ernyedten,
és belekortyolt a borba. Nincs semmi dolga, míg a Tanács
elé nem rendelik, úgyhogy addig ki kell élveznie minden ké-
nyelmet.
Még tíz perce sem feküdt az ágyában, mikor ropogó és
pattogó hangot hallott a feje fölött.
– Istenem, mi ez? – morogta. – Aludni akarok!
Kat, aki eddig a kályha mellett üldögélve kötögetett, hirte-
len felnézett. A zaj nem maradt abba, aztán egy idő után a
szoba kezdett megtelni erős halszaggal.
– Az isten szerelmére! – szitkozódott Erzsébet. – Mi fo-
lyik odafönt?
Kat a szemöldökét ráncolta.
– Fölmenjek, hogy kiderítsem? Megkérdezhetem az őrö-
ket.
Odament a külső ajtóhoz, és kinyitotta. Az ott álló két fér-
fi gyanakodva nézett rá.
– Ne aggódjanak, nem próbálunk megszökni! – szólt oda
Kat hűvösen. – Csak azt szeretném tudni, ki lakik felettünk.
Az egyik férfi zavarában a szakállát kezdte húzogatni. A
másik egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:
– Lennox grófné, asszonyom.

475
 Kat ismerte Lennox grófnét, a korábbi Lady Margaret
Douglast, a néhai Henrik király unokahúgát, a királynő édes
unokatestvérét. Lelkes, becsvágyó asszony, aki a múltban
mindenkinek oly sok vesződséget okozott tiltott szerelmi ka-
landjaival és állandó intrikálásával. Hithű katolikusként kö-
zel áll Mária királynőhöz, következésképp nem barátja Er-
zsébetnek.
– Tán a grófné főzéssel kezdett foglalkozni? – kérdezte
Kat fanyarul. – Úgy tűnik, mintha saját konyhája lenne oda-
fönt.
– Igen, az egyik szobát épp a múlt héten alakították át –
közölte az őr, megenyhülve a szeretetre méltó, jó humorú
asszony iránt. – Ő olyan fontos személy, hölgyem, hogy saját
konyhája és szakácsai vannak. Az a hír járja – tette hozzá
megvetően –, hogy őt nevezték ki a királynő örökösének. –
Őrtársa helytelenítőn nézett rá, mire hirtelen észbe kapott,
kivel is cseveg tulajdonképpen.
– De hát Erzsébet úrhölgy a trónörökös! – jelentette ki
Kat.
– Csak azt ismételtem el, amit hallottam – mentegetőzött
az őr, majd kihúzta magát, egyenesbe állította lándzsáját, és
katonásan előrenézett a semmibe.
Kat visszaszaladt Erzsébethez, és elmesélte, mit hallott a
konyhát alapító grófnéról. Az őr által említett híresztelésről
egy szót sem szólt. Erzsébetnek így is van elég baja. Kat
imádkozott, bár egy szemernyi igazság ne lenne a szóbe-
szédben.
– A grófné gyűlöl engem – mondta Erzsébet. – Lefoga-
dom, hogy tudott az érkezésemről, és ezt szántszándékkal
teszi, a bosszantásomra. Isten tudja, fogunk-e egyáltalán
aludni.
– Csak nem főznek egész éjszaka – nyugtatgatta Kat. De
főztek. Olybá tűnt, mintha a grófnénak éjjelnappal csillapít-
hatatlan farkasétvágya lenne, és többé-kevésbé állandóan en-

476
ni kívánna. Folytonos zajban és ételszagban töltött három
nap után Erzsébet már biztos volt benne, hogy jól gondolta:
mindez az ő kimerítése érdekében történik. Egybevéve a be-
tegségét, a rettegését és a fentről érkező csendháborítást, el-
képzelni sem tudta, hogy lehet ennél rosszabb is.
De tévedett.

– Madam – sziszegett Renard elkeseredetten –, milyen bi-

zonyítékra vágyik még, ami az eddigieknél is szembetűnőbb,
hogy a kisasszony benne volt az összeesküvésben? A felség-
áruló Wyatt elismerte, hogy válaszolt az üzeneteire; az általa
felségednek küldött levelek másolatát megtalálták a francia
követ postazsákjában. Majd bebizonyosodott, hogy az egész
vállalkozás célja az ő trónra emelése volt. Ha felséged elmu-
lasztja a kínálkozó alkalmat a megbüntetésére, soha nem lesz
többé biztonságban!
Mária felhagyott a fel-alá járkálással, és boldogtalanul né-
zett a férfira.
– Nem követett el semmit, amit nyílt felségárulásnak le-
hetne tekinteni, és törvényeink nem teszik lehetővé, hogy
azokat is kivégeztessük, akik csak csöndesen egyetértettek
egy felségáruló cselekménnyel. Mindamellett osztom excel-
lenciád véleményét. Amíg a húgom él, semmi remény nincs
arra, hogy országomat békében és nyugalomban lássam.
Mint az idők során bebizonyosodott, jelleme olyan, amilyen-
nek mindig is hittem. – Hangja keserű volt.
– Akkor emeltessen ellene felségárulási vádat, Madam! –
nógatta Renard.
– Nem – mondta Mária hajthatatlanul. – Most nem lenne
bölcs dolog így eljárni ellene. Tanácsnokaim attól félnek, ez
újabb zendülést váltana ki. A húgom népszerű, mint tudja. –
Megvetően szippantott. – Bár én a magam részéről meg va-
gyok győződve a bűnösségéről. Csak bizonyítékra van szük-
ség, ám addig is elrendeltem a tanácsnak, hogy hallgassák ki.

477
 – Bölcs döntés, Madam – vigyorgott Renard helyeslően. –
Nem kétséges előttem, hogy ez megoldást fog jelenteni a
problémára.

Erzsébet kővé meredt arccal állt a kandalló előtt, mikor

Gardiner főkancellár vezetésével a tizennyolc titkos tanácsos
benyomult a szobájába.
– Hölgyem! – kezdte Gardiner, bozontos barna szemöldö-
ke mögül kivillanó komor tekintettel. – Megbízható forrásból
arról értesültünk, hogy kegyelmed részese volt a nemrég le-
zajlott felkelésnek. Őfelsége, a királynő parancsának megfe-
lelően ki kell derítenünk az igazságot.
Erzsébet állhatatos szemmel nézett rá.
– Ártatlan vagyok abban, amivel vádolnak – jelentette ki.
– Semmit nem követtem el a királynő ellen. Őfelsége hű
alattvalója és testvérhúga vagyok.
– A felségáruló Wyatt towerbeli kihallgatásán arról tájé-
koztatott minket, hogy kegyelmed üzeneteket küldött a szá-
mára – szólalt meg Sir William Paget.
Erzsébet megengedett magának egy fanyar mosolyt.
– Kitűnően el tudom képzelni, miféle kihallgatásról volt
ott szó. Máskülönben nem talált volna ki ilyen képtelensége-
ket.
– Kegyelmed tagadja, hogy leveleinek másolatát elküldte
a francia követnek? – vakkantotta Sir George Cornwallis.
– Tagadom. De mi köze ennek a zendüléshez? –kérdezte
Erzsébet őszinte döbbenettel.
– Azt mutatja, hogy kegyelmed összejátszott vele. Ő se-
gédkezet nyújtott a Courtenayvel tervezett házassághoz. A
lázadók azt tervezték, hogy megfosztják a tróntól őfelségét,
és kegyelmedet ültetik a helyére, Courtenayvel az oldalán.
Erzsébet felháborodott.

478
 – Soha, de soha nem mondtam, hogy szeretnék hozzá-
menni Courtenayhez – mondta vicsorogva. –Ami a többit il-
leti, semmiféle módon nem keveredtem bele semmilyen ösz-
szeesküvésbe, akkor sem, ha állítólag ilyen közelről érintett
volna.
– Kegyelmed hazudik – vádolta Gardiner. – Nem képzeli,
hogy meg tud téveszteni bennünket ezzel a színleléssel? Fi-
gyelmeztetem, hölgyem, ha nem ismeri el bűnösségét, és
nem veti alá magát a királynő irgalmának, a legszigorúbb
büntetést vonja a fejére.
Erzsébet, minden rémülete ellenére, kitartott az álláspont-
ja mellett.
– Semmi olyat nem tettem, amiért szemrehányás illethet-
ne – erősködött. – Nem kérhetek kegyelmet egy olyan bűn
miatt, amit nem követtem el. Talán erre akarnak kényszeríte-
ni?
A tanácstagok kétkedő pillantásokat váltottak. Néhányu-
kat éppen csak megtűrték a Tanácsban. Ők úgy vélekedtek,
hogy a királynő nem fogja sokkal túlélni közelgő házasság-
kötését, s hogy hamarosan Erzsébet lesz az uralkodónőjük.
Így aztán vonakodtak megsérteni őkegyelmét.
– Az egyetlen, amit kívánok, hogy szemtől szembe be-
szélhessek őfelségével, a nővéremmel, meggyőzendő őt ár-
tatlanságomról – szögezte le Erzsébet. –Továbbra is azt ké-
rem, járjanak ki számomra egy audienciát.
– Erről szó sem lehet – vágta rá Gardiner, jól tudva, mi-
képp válaszolna Mária egy ilyen kérelemre. –A királynő ha-
marosan Oxfordba utazik, és az a kívánsága, hogy kegyel-
med a Towerbe kerüljön, ügye kivizsgálásának és megtár-
gyalásának idejére.
Szavai felértek egy arculcsapással. A Tower… A Tower-
be kell mennie, arra a helyre, melytől egész életében rette-
gett, felségárulással gyanúsított fogolyként. Akárcsak az
édesanyjának, sok-sok évvel ezelőtt. És Boleyn Anna nem

479
került ki élve onnét, hanem el kellett szenvednie a fogva tar-
tás minden kínszenvedését és azt a borzalmas halált. Mi mást
jelenthetne bebörtönzése, mint ehhez hasonló sorsot? Hisz
Mária elvonulása Oxfordba és tartózkodása a vele való talál-
kozástól… mindez vészjósló. Biztos volt benne, hogy már
döntöttek sorsáról. Ezek a vallatások csak arra kellenek,
hogy legyen mivel körülbástyázni a döntésüket. Lady Jane
Grey esetében talán nem ez történt? Lehet, hogy Jane kivég-
zése csak bevezetésként szolgált az övéhez?
Az egész testét átható félelemtől szinte szavát veszlette,
de elkeseredetten küzdött azért, hogy úrrá legyen a rettegé-
sén. Tudta, védenie kell magát. Valamit tennie kell, hogy
megússza a neki szánt rettenetes sorsot. Ha remegve is, de
beszélni kezdett.
– Isten a tanúm rá – esküdött a lordok előtt –, tagadom,
hogy bármiféle módon szövetkeztem volna a felségáruló
Wyatt-tel. Teljes mértékben bűntelen vagyok, esküszöm, és
bízom benne, hogy a királynő őfelsége irgalmasabbnak fog
mutatkozni annál, semhogy engem egy ilyen hírhedt és gyá-
szos helyre küldjön. – Szavai zokogásba fúltak.
– Ez a királynő parancsa – szólt Gardiner kegyetlen han-
gon, az ajtó felé hátrálva. A tanácsosok is sietősen meghajol-
tak. Erzsébetnek feltűnt, hogy néhányan a kalapjukat szoro-
san a szemükbe húzták. Ennyire szemérmesek lennének?
Vagy talán nem akarják, hogy tudjam, kikkel van dolgom?
Milyen arcátlanság, hogy nem fedik fel kilétüket a jelenlé-
temben! A trónörökös jelenlétében!
De aztán eszébe jutott, lehetséges, hogy már nem sokáig
lesz trónörökös, lehetséges, hogy nem lesz más, mint elítélt
felségáruló, megfosztva életétől, rangjától és vagyonától. Er-
re a gondolatra minden ereje elhagyta, és ernyedten a padlóra
hanyatlott.

480
 Négy órával később még mindig ott feküdt, elkeseredetten
zokogva. Kat, aki maga is hihetetlenül fel volt zaklatva, nem
tudta megvigasztalni. Ekkor négy lord visszatért.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy kegyelmed minden szol-
gálóját elbocsássuk, Mrs. Astley és Parry kisasszony kivéte-
lével – tájékoztatta Cornwallis.
– Tehát a magam lábára kell állnom? – kiáltott Erzsébet
bánatosan.
– Nem, hölgyem, visszakerülnek majd kegyelmed szolgá-
latába, amint bebizonyosodott, hogy lojálisak a királynő
őfelségéhez. – E pillanatban hat szigorú tekintetű, ünnepé-
lyes ruházatú férfi és nő lépett a szobába. – Ők fogják ke-
gyelmedet reggel a Towerbe kísérni.
Erzsébet erre már nem tudott válaszolni.
Későre járt, besötétedett. Kat, aki saját remegését sem
tudta lecsendesíteni, felajánlotta, hogy gyertyát gyújt, de Er-
zsébet, még mindig a padlón fekve, csak rázta a fejét. Aztán
éjfél körül odakintről pislákoló fények világították be a sötét
szobát. Erzsébet rettegve kelt föl, magukhoz térítve elgémbe-
redett tagjait. Az ablakhoz botorkált, és kinézett az alatta el-
terülő kertre. Fehér ruhás katonák sorakoztak fel tömött so-
rokban. Mindegyiküket azért rendelték ide, hogy egy védte-
len lányra felügyeljenek, gondolta keserűen.
– Feküdj már le! – könyörgött Kat. – Holnap minden
erődre szükséged lesz. – Egyedül ő érezte át azt a rettegést,
mely Erzsébet szívében lakozott. Erős férfiak bátorsága is
elszáll, ha towerbeli fogságra ítélik őket. Ráadásul e szegény
lány édesanyja épp ott szenvedett kegyetlen halált! Erzsébet-
nek már az is komoly megpróbáltatást jelentett, mikor nővé-
re koronázásakor fel kellett keresnie a Towert. Mennyivel
borzasztóbb lesz ennél is, mikor holnap fogolyként vezetik
majd oda!
– Azt hiszed, hogy fogok tudni aludni? – kérdezte Erzsé-
bet riadt tekintettel.

481
 – Legalább pihenj, kérlek szépen! – esedezett Kat.
Teljes éberségben feküdt, és csak várta, hogy elnyomja
előbb-utóbb az álom. Ara előzetes félelme beigazolódott.
Képtelen volt elaludni. Elméje veszedelmes utakra tévedt,
vesztőhelyek, vérpadok, bárdok képe jelent meg a szeme
előtt… Talán pallossal fogják lefejezni őt is, akárcsak az
anyját? Elképzelte, milyen érzés lehet megtenni a halálhoz
vezető néhány utolsó lépést, tudva, hogy perceken belül
szembenézhet az örökléttel. Mindig is attól félt, ha egyszer
fogolyként lépi át a Tower küszöbét, soha nem kerül ki élve
onnét. Ma éjjel a lelki üdvéért kell imádkoznia, hisz majd-
nem biztos, hogy holnap az Úr magához szólítja a lelkét.

Mikor reggel érte jöttek, zavarodott, tompa tekintettel

bámult a semmibe. Puritán, fekete ruhájában és főkötőjében
olyan volt, mint egy kísértet. Rangon alulinak tartotta volna
szokásos ruháit magára ölteni, melyekben hiúnak és világi-
asnak tűnhetne. Az egyszerű öltözet ezzel szemben hangsú-
lyozhatja fiatalságát, ártatlanságát, tisztaságát. És persze
senki nem tudhatta, nem lesz-e szüksége részvétre is ez alka-
lommal.
Ezen a reggelen ketten jöttek érte: Winchester márki és
Sussex gróf, mindketten jeles előkelőségek, kiket boldogabb
időkben barátai között tartott számon. Most komoly, hivata-
los arckifejezést öltöttek, de mintha valami kelletlenség is
tükröződött volna a modorukban.
– Hölgyem, azért jöttünk, hogy a Towerbe kísérjük – szólt
Winchester. A szavak dermesztőek voltak, még ha elhangzá-
sukra számítani lehetett is.
– A bárka készen áll – közölte Sussex –, és késlekedés
nélkül velünk kell jönnie, hölgyem, hisz a dagály senki ked-
véért nem vár.
– Megtudhatnám, mivel vádolnak?

482
 – Nincsenek vádak kegyelmed ellen. Azért viszik be,
hogy kivallassák.
– De én ártatlan vagyok! – sikoltott Erzsébet rémülten,
megrázó látványt nyújtva. A két férfi összerezzent. Zavarba
jöttek, és kellemetlenül érezték magukat a női könnyektől. –
Könyörgök, drága lordok, várjuk meg a következő dagályt!
Rosszul érzem magam…
– Hölgyem, nem tehetjük – szólt Sussex kétségbeesetten.
– Akkor hadd járuljak a királynő színe elé, hogy megvéd-
jem magam! – könyörgött.
– A királynő, mint kegyelmed is jól tudja, nem kívánja ezt
a találkozást – emlékeztette Winchester.
– Akkor legalább hadd írjak neki! – esdekelt hozzájuk Er-
zsébet, kétségbeesett erőfeszítéssel próbálva késleltetni az
indulás elkerülhetetlen pillanatát. Ha legalább annyit el tudna
érni, hogy lekéssék a dagályt, akkor esélye lenne még egy
napot áldott szabadságban tölteni.
– Ezt nem engedhetem meg – szólt Winchester.
– Egy szóra – mormolta Sussex, és meghúzta a márki
ingujját. A két férfi visszavonult a belső szobába. Erzsébet
levegő után kapkodott. És reménykedett.
– Talán rá kellene bólintanunk a kérésére – kezdte Sussex.
– Elképzelhető, hogy ezzel többet ártanánk neki, mint
amennyit használnánk – vélekedett Winchester.
– Uram – emlékeztette Sussex –, ne feledje, hogy egy
olyan ladyvel van dolgunk, akiből egy napon királynő válhat.
Vehetjük-e a bátorságot, hogy visszautasítjuk a kérését? Ez
később akár a kegyvesztettségünkhöz is vezethet.
Winchester egy pillanatra elgondolkodott.
– Lehet, hogy lordságod rátapintott valamire. Hadd írjon!
Visszatértek a külső szobába. Sussex térdre borult a döb-
bent Erzsébet előtt.

483
 – Szabadságában áll leírnia, amit gondol – közölte. – Sza-
vamat adom, hogy eljuttatom levelét a királynőhöz, bármit
vonok is ezzel a fejemre.
Erzsébet nem tudta eléggé kifejezni a háláját. Hihetetlen
megkönnyebbülést jelentett a tudat, hogy végre van legalább
egy barátja a Tanácsban. A felcsillanó reménysugár!
– Ha valaha is abban a helyzetben leszek, hogy tehetek
valamit lordságotokért, ne habozzanak hozzám folyamodni –
biztosította őket, majd leült, hogy megírja élete eddigi leg-
fontosabb levelét.
Tudván, hogy az élete forog most kockán, kiöntötte Mári-
ának a szívét. Emlékeztette ígéretére, miszerint sosem fogja
elítélni anélkül, hogy előtte meg ne hallgatta volna, mit tud
felhozni saját védelmére. Tiltakozott az ellen, hogy bármi-
lyen méltányolható ok nélkül a Towerbe küldik, amire egyál-
talán nem szolgált rá. Isten színe előtt megesküdött, hogy
soha nem volt részese semmilyen összeesküvésnek őfelsége
ellen, sem tevőlegesen, sem hallgatólagosan, sem felbujtó-
ként. Kérte, hadd védekezhessen személyesen Mária előtt,
még mielőtt a Towerbe kerülne.
„Ne ítélj el engem nyilvánosan, míg tudomásodra nem jut
az igazság” – könyörgött mind elmosódóbb kézírással, ahogy
tollszára sebesen száguldott a papíron, kétségbeesése pedig
egyre csak növekedett. Még az admirálisra is hivatkozott, azt
állítva, őneki sem kellett volna meghalnia, ha lehetőséget
kapott volna a személyes védekezésre bátyja, a régens előtt.
„Imádkozom az Úrhoz, hogy gonosz tanácsadók a nővért a
húga ellen ne fordítsák – folytatta. A végsőkig megalázkod-
va könyörgött egy utolsó audienciáért. – Ártatlan vagyok
bármiféle felségárulási bűnben – erősködött –, így tiszta lel-
kiismerettel nézek szembe a halállal” – vonta le a következ-
tetést.
Nagy sokára befejezte a levelet. Nem volt valami takaros
levél, hisz bizonyos kifejezéseket áthúzott, itt-ott beszúrt

484
más szavakat – eszeveszett eltökéltségében, hogy megálljt
parancsol a rettenetes sorsnak, amit szántak neki. Aztán na-
gyon megijedt. A levél utolsó mondata egy új lap tetején ér
véget. Miután a levél kikerül a kezéből, ellenségei, kézírását
leutánozva, tetszésük szerint bármit odaírhatnak az üresen
maradt helyre. De nem adja meg nekik ezt az esélyt! Ismét
felemelve tollát, vastag vonalakat húzott átlósan a fehér lap-
ra. Majd a legaljára még odaírta: .Alázatosan könyörgök,
hogy legalább egy szót válaszolj! Felséged leghűségesebb
alattvalója, a kezdetektől mindvégig.” Utána aláírta a nevét,
a szokásos cikornyákkal. Kihúzta magát, és letette a tollat.
Megtette, amit tehetett. A többi az Úr kezében van.
– Befejezte, hölgyem? – Winchester és Sussex már némi-
képp türelmetlenül várakoztak rá.
– Igenis, uraim.
– Nos, lekéstük a dagályt – sóhajtott Winchester. –A fo-
lyó állása hamarosan olyan alacsony lesz, hogy veszélyessé
válik átkelni a London Bridge alatt. Azok a pillérek vesze-
delmesen közel vannak egymáshoz.
– A következő elfogadható vízállás éjfél körül várható –
jelentette ki Sussex.
– Nem gondolom, hogy Erzsébet úrhölgyet az éj leple
alatt kellene áthajózni – vélekedett Winchester.
– Néhány bolond még a fejébe veheti, hogy megkísérli ki-
szabadítani. Jobb lesz, ha megvárjuk a holnap reggelt.
– Igen, bölcsebb lesz így – helyeselt Sussex. – Virágva-
sárnap következik, így akkor ejthetjük meg az utat, amikor
mindenki a templomban van. Ezzel elkerülünk minden eshe-
tőséget arra, hogy tüntetések legyenek ladym érdekében. –
Erzsébethez fordult, akinek arca csalódottságot tükrözött.
Szerette volna, ha a nép látja, amint a Towerbe viszik, szeret-
te volna, ha hangot adnak nemtetszésüknek. A helyzete nyil-
ván ismert, ennélfogva elképzelhető, hogy tiltakozások is
lennének.

485
 – Most pedig elviszem levelét a királynőnek – mondta
Sussex.

Sussexnek elszállt a bátorsága a királynő dühe láttán.

– Lordságod ezért késlekedett mind ez idáig parancsomat
végrehajtani? – kiáltott. – Megengedte magának, hogy ez az
alattomos és fondorlatos lány megvesztegesse?
– Felség, oly szánalomra méltón könyörgött hozzánk!
Csak a legkőszívűbb ember lett volna képes visszautasítani a
kérését. – Túl későn jött rá, mit állít ezzel. Azt, hogy Máriá-
nak eszerint kőszíve van. A királynő sötét pillantást vetett rá.
– Az ilyen viselkedést soha nem tűrték volna el atyám
idejében – csattant fel. – Bárcsak visszatérne közénk, ha csak
egy hónapra is, és megadná állítólagos tanácsnokaimnak
megérdemelt büntetésüket! Most pedig menjen, és gondos-
kodjék róla, hogy további késedelemre ne kerüljön sor.

Erzsébet kinézett az ablakon. A gyászruhába öltözött va-

sárnap reggel, az ólmos éggel és a szakadó esővel, tökélete-
sen tükrözte csüggedt lelkiállapotát. Több időhúzásra nincs
lehetőség. Hamarosan jönnek érte. Vajon hogy viselkedett
édesanyja azon a végzetes napon, mikor a Towerbe vitték?
Kat a bátorságáról mesélt, de vad kedélyváltozásairól is, a
könnyektől a nevetésig. Erzsébet tudta magáról, hogy vésze-
sen közel jár egy efféle hisztériához. Bátornak kell lennie, és
emlékezetben kell tartania, hogy egy király leánya – és hogy
ártatlan.
– Hölgyem, eljött az idő – szólt Winchester, kinyitva Er-
zsébet szobájának ajtaját. – Sietnünk kell.
Erzsébet kihúzta magát, és mély levegőt vett.
– Legyen meg az Úr akarata. Ha nincs más választásom,
bele kell nyugodnom ebbe.
Őrök kíséretében vezették el, háta mögött Kattel és a kirá-
lyi szolgákkal, le a lépcsőn, ki a kertbe. Az eső olyan kegyet-
486
lenül zuhogott, hogy Erzsébet bársonyköpenye és fekete ru-
hája nemsokára teljesen szétázott. Ahogy végigsiettek a sza-
bályos virágágyások között, a folyóig vezető vízfolyosó mel-
lett, a palota ablakaira szegezte tekintetét, keservesen remél-
ve, hátha elkapja a királynő pillantását, s magára tudja vonni
a figyelmét. Ám úgy tűnt, Mária nem mutatott hajlandóságot
arra, hogy végignézze, amint elvezetik a foglyát. Az egész
ügy tisztességtelensége mélységesen lesújtotta Erzsébetet.
– Nagyon csodálkozom ennek az országnak a nemességén
– jelentette ki, vádló pillantást vetve Winchesterre és
Sussexre –, mely békésen tűri, hogy bebörtönözzenek, és Is-
ten tudja, még mit műveljenek velem.
Sussex a füléhez hajolt.
– A Tanács nem kevés tagja nagyon sajnálja, ami ke-
gyelmeddel történik – mormolta halk hangon. –A magam ré-
széről mélyen sajnálom, hogy meg kellett érnem ezt a napot.
Erzsébet döbbenten, a meglepetéstől tágra nyílt szemmel
nézett a férfira. De nem volt ideje a válaszadásra, hisz épp
most értek a mólóhoz, és a bárka már várt rájuk. A kajütben
kellett helyet foglalnia, a lordok és kísérőik társaságában.
Amint elhelyezkedtek a párnázott padokon, és elhúzták a
függönyöket, a bőrig ázott evezősök ellökték a mólótól a
bárkát. Már eveztek is lefelé a folyón. A Temze örvénylett,
és Kat jól láthatóan rosszul volt. Erzsébet általában élvezte a
folyó kiszámíthatatlanságát és mozgását, de ma, ezen a fé-
lelmetes napon, őt is rosszullét környékezte, ahogy a bárka
ide-oda bucskázott az erős áramlatok között.
Hirtelen a hullámok erősödni kezdtek, a hajó pedig egy-
szerre magasra emelkedett, és mélyre süllyedt. Odakintről
eszeveszett üvöltések hallatszottak.
– Nyilván a híd közelébe értünk – szólt Winchester kellet-
lenül. Felállt, és kitámolygott a kajütből. Amint eltűnt, a bár-
ka hirtelen mintha a levegőbe repült, majd visszazuhant vol-
na. A kajütben is hallani lehetett, amint a víz átcsapott a ha-

487
jóorron, és az evezősök szitkozódását is hallották, mikor a
kapitány ordítva kiadta parancsait. Kat rémülten nyöszörgött.
Még Erzsébet is megijedt, hogy a végén elsüllyednek. Re-
ménytelenül hánykolódtak a viharban, és bármely pillanat-
ban nekicsapódhattak volna a London Bridge-et alátámasztó
masszív pilléreknek.
– Forduljunk vissza! – hallotta Sussex üvöltő hangját.
– Nem, inkább induljunk a túlpart irányába! – rendelke-
zett Winchester.
– Túl késő! – kiáltott a kapitány. – Üljenek le!
Nem bírván tovább a feszültséget és a félelmet, Erzsébet
kinézett a függöny mögül. Rengeteg víz csapódott az arcába.
Felette magasodott a híd, sötéten és fenyegetően – alatta a
könyörtelen hullámok. A hajó veszedelmesen közel került a
pillérekhez… el fognak süllyedni… mind a folyóba fullad-
nak… De nem! Egy áramlat hirtelen átsöpörte őket a híd
alatt. A bárka másodpercek múlva már a híd másik oldalán
bukkant elő, ahol a víz, minden hullámzás ellenére, már sok-
kal nyugodtabb volt. Megkönnyebbült kiáltások hallatszot-
tak, és hálaadás – sajátságos módon – Miasszonyunknak. Az
evezősök újra a szokásos nyugodt tempóban eveztek.
Ám máris ott magasodott előttük a Tower fenyegető épü-
lete. Erzsébet arcán egyre növekvő rettegés tükröződött,
ahogy közelebb és közelebb kerültek a vészjósló kőerődít-
ményhez, és a kikötőhídon láthatóvá váltak az ágyúk – az
ágyúk, melyek annak idején édesanyja halálát jelezték. Az
óriási függönyfal mögött ott emelkedett a White Tower is. A
falak alatt ott volt a zsilipkapu, a masszív, elreteszelt faajtó,
mely most szép fokozatosan leereszkedett, hogy bebocsássa
a Tower legújabb foglyát. Erzsébetet!
Ezen keresztül ment be az anyja is. És még most is itt van.
Csontjai ott enyésznek a kápolna padlója alatt.
A bárka szép lassan szembefordult a kapuval. Erzsébet,
akin immár úrrá lett a pánik, és egész testében remegett a

488
gondolattól, hogy a hídra kell lépnie, hirtelen mozdulattal
felállt, és kivágta a kajüt ajtaját. A lordok szomorúan nézték
bőszült tekintetét és remegő ajkait.
– Könyörgök, uraim, engedjék meg, hogy valamely más
kapun léphessek be! – kiáltott elkeseredetten. – Mert tudom,
hogy igen sokan mentek be ezen, akik soha nem tértek visz-
sza.
Winchester és Sussex együtt érző pillantást vetettek rá,
tudván, hogy nem segíthetnek rajta.
– Nem méltó, hogy egy hercegnő ezen a kapun lépjen be
– tiltakozott. – Nem kívánom igénybe venni.
– Nincs más választása, hölgyem – közölte Winchester.
Erzsébet komoran állt a kajütajtó mellett, a kilincsbe ka-
paszkodva, hogy egyenesen tartsa magát. Az eső patakokban
folyt az arcára. Halántékára tapadt nedves hajával, megadó
testtartásával, átázott ruháival maga volt a szerencsétlenség
szobra. A márkinak, e lovagias férfinak megesett rajta a szí-
ve.
– Itt van, hölgyem, fogja a köpenyemet – ajánlotta fel.
Kigombolta, és átnyújtotta Erzsébetnek. Ő azonban ellökte
magától.
– Nem! – zokogott. – Hagyjon békén!
Már majdnem elérték a zsilipkaput. A hátsó lépcsőn ott
állt már a Tower parancsnoka, Sir John Bridges, ez a ke-
ménykötésű férfi, széles arccal és atyáskodó modorral, várva
az új fogoly fogadására. Mögötte egykedvűen sorakozott fel
a Tower hat komor börtönőre.
A bárka nekiütközött a mólónak, az evezőket felemelték,
és a hajókötelet átvetették a kikötőcölöpön. Winchester és
Sussex partra szökkent. Nagyot toccsantak a burkolóköveken
összegyűlt vízben.
– Jöjjön, hölgyem! – hívta Sussex.

489
 Erzsébet dacosan állt meg a kajütajtó mellett. Eldöntötte,
hogy a maga részéről nem megy sehová. Semmi nem veheti
rá, hogy feladja utolsó biztonságos védőbástyáját.
– Nem, uraim – mondta reszketve. – Nem kívánom eláz-
tatni a cipőmet. – Rámosolygott a parancsnokra és emberei-
re.
– Hölgyem, a királynő nevében parancsolom, hogy lépjen
a partra! – próbálta Winchester túlharsogni a szelet. – Enge-
delmeskednie kell!
Erzsébet lassan, kelletlenül végigtámolygott a fedélzeten
az evezősök sorfala között, és tétovázva kilépett a mólóra.
– Partra szállok, hűséges alattvalóként, valamint fogoly-
ként, mint mindenki, aki itt partra szállt – szólt ünnepélye-
sen, erős, de remegő hangon. – Itt állok előtted, Istenem, és
nincs egyetlen barátom sem Terajtad kívül. Ó, Uram, soha
nem gondoltam volna, hogy fogolyként kerülök ide.
Hangja ismét megtört, amint közelebb vánszorgott a lép-
csőfokokhoz. Rápillantott a rá várakozó férfiakra, hátha szá-
nalmat fedez fel az arcukon.
– Könyörgök mindnyájukhoz, barátaim, legyenek tanúi
annak, hogy nem felségárulóként, hanem őfelsége hű alattva-
lójaként érkezem ide. Ezért kell halállal lakolnom!
Közel volt az összeomláshoz. A kimerült arcát áztató eső-
cseppek könnycseppekkel keveredtek. Néhány börtönőr ösz-
tönösen előlépett, és térdre vetette magát előtte.
– Isten óvja kegyelmedet! – kiáltották. A parancsnok ösz-
szevont szemöldökkel odavakkantott valamit nekik. Erre a
sorból kilépők szégyenkezve léptek vissza a helyükre.
– Hölgyem, velem kell tartania! – szólt Sir John Bridges.
E pillanatban Erzsébetet elhagyta a bátorsága. Tudta,
hogy halálra szánják. Ez a lehetőség annyira rettenetes volt,
hogy képtelen lett volna akár csak egy lépéssel is tovább-
menni. A lába nem engedelmeskedett, és ájultan roskadt a
nedves lépcsőfokokra. A teste hevesen rázkódott.
490
 – Jobb lenne, ha végre védve lenne az esőtől, hölgyem –
szólt tapintatosan Sir John, nyújtva felé a kezét.
– Jobb itt ülni, mint azon a borzadályos helyen – jajve-
székelt Erzsébet, tudomást sem véve az udvarias gesztusról.
– Isten tudja, hova akar vinni engem!
– E tekintetben nincs félnivalója – nyugtatta meg a férfi. –
Elszállásoljuk a palotában, a szobáit már elő is készítették.
– Talán ott, ahol édesanyám is szállást kapott? –zokogott.
– Úgy hiszem, hölgyem.
– Nem mehetek oda. Kínszenvedés lenne számomra.
– Ezek itt a legkényelmesebb szobák, kizárólag ezek mél-
tók kegyelmed magas rangjához – szólt Bridges türelmesen.
– Lehetnek akármilyen kényelmesek – vágott vissza Er-
zsébet –, ám édesanyám számára a halál előszobáját jelentet-
ték!
Kísérői most kászálódtak ki a bárkából. Kat már sietett
volna is hozzá aggodalmas arccal, ám Sir John egyetlen
mozdulattal megállította. Erzsébet egyik inasa könnyekben
tört ki. Erzsébet komoran, vádlón pillantott rá. A fiatalember
elpirult, és ingujjába törölte a szemét.
– Köszönöm Istennek, hogy biztos lehetek abban: senki-
nek sincs oka sírni értem – jelentette ki Erzsébet.
– Merítsen ebből vigaszt, hölgyem – szólt Sir John, ismét
felajánlva a karját. –Jöjjön velem, menjünk be végre a me-
legre! Már begyújtották a kályhát kegyed számára.
Erzsébet ránézett, és összeszedte maradék bátorságát ah-
hoz, hogy vele tartson, majd lassan felállt. Mivel a parancs-
nok igen tapasztalt volt abban, hogyan kell bánni a bebörtön-
zés, kínvallatás vagy kivégzés előtt álló nőkkel és férfiakkal
– egy hónap sem telt azóta, hogy Lady Jane Greyt a vesztő-
helyre kísérte, őszinte sajnálatára-, tudta, mit kell tennie: kar-
ja alá vonta Erzsébet kezét, és lassan felvezette a lépcsőn.

491
 A kis menet a várudvaron át a királyi palota felé vette út-
ját, e régi épületegyüttes felé, mely a White Tower és a Tem-
ze között helyezkedik el. Sir John új foglyát különféle szo-
bák és galériák végtelen során át elkalauzolta a királyi lak-
osztályokig, ahol Erzsébet is szállást kapott – egy nagyszo-
bát, egy hálószobát és egy mellékhelyiséget.
Erzsébet megdöbbent a fényűző pompán, amit itt tapasz-
talt – habár az jól látszott, hogy e helyiségeket már hosszú
évek óta nem használták: a levegő állott és dohos volt, mint-
ha hagyták volna összegyűlni a port. A falon itt-ott nedves
foltokat lehetett látni. Ám a klasszikus motívumokkal díszí-
tett frízek gyönyörűek voltak, akárcsak a szövevényes mintá-
jú padlóburkolat vagy az aranyozott bordás mennyezet. A
szobák bútorozása szórványos volt, és láthatólag nem eredeti
– ám a bútorok fényesen csillogtak, és a célnak tökéletesen
megfeleltek.
– Mrs. Astley és Parry kisasszony kegyeddel maradhat-
nak, hölgyem – szólt Sir John. – A többi szolgálóját odalent
a földszinten szállásoljuk el. Az őrök be fogják engedni őket,
amennyiben szükséges.
– Köszönöm, uram – sóhajtott Erzsébet, figyelve, amint a
férfi kiválaszt egy kulcsot a kezében tartott jókora karikáról.
A lordok meghajoltak, és kimentek a parancsnok után.
Amint a kulcs megfordult a zárban, azzal a bizonyos szörnyű
véglegességgel, Sussex szeméből kicsordult a könny.
– Figyeljünk arra, uraim, hogy véletlenül se tegyünk töb-
bet, mint amire a megbízatásunk szól – figyelmeztette őket.
– Hisz ő néhai uralkodónk leánya, továbbá a királynő test-
vérhúga. Bánjunk vele olyképpen, hogy azért a jövőben se
vonhassanak minket felelősségre. A méltányos bánásmód
mindenkor a legjobb választás.
– Lordságodnak igaza van – szólt Bridges halkan.
– Igen, igen – helyeselt Winchester. – Végezze tapintato-
san a dolgát, parancsnok uram!

492
 Magára maradva Kattel és Blanche-sal, Erzsébet közöm-
bösen vizsgálgatta a szobáit. Az első, amit kipróbált, háló-
szobájának túlsó ajtaja volt, de természetesen nem lehetett
kinyitni. Hová vezethet vajon? Ha ez a két szoba Boleyn
Anna fogadószobája és alkalmi hálószobája volt, mint ahogy
valószínűnek látszott, ne lettek volna további szobái? Talán
ezek lennének az ajtó mögött? Lelki szemei előtt porlepte,
üres helyiségek jelentek meg, kopott díszekkel, pókhálókkal
és penészfoltokkal.
– Az anyámnak itt volt a szállása – suttogta Katnek. Kat
átkarolta, láthatólag feldúltan a nap eseményeitől.
– Így igaz, báránykám, legalábbis a pere előtt. Lady Lee,
aki vele volt a Towerben, úgy mondta, hogy utána áthelyez-
ték a parancsnok házába. Nem tölthetett itt valami sok időt.
– A díszítés nagyon elegáns – fűzte hozzá Erzsébet.
– Az lehetett. Ezeket a szobákat a koronázására hozták
rendbe, három évvel korábban. Mikor fogolyként tért ide
vissza, azt mondta, túl szép számára ez a lakosztály.
– Hát nekem éppen jók lesznek – felelte Erzsébet, hajdani
szellemességének maradékával. Odament az osztott ablak-
hoz. Az ablakszárnyak le voltak zárva. Az ablak egy falakkal
körülvett udvarra nézett, mögötte a folyóval.
– Talán azt gondolták, az ablakon át akarok megszökni? –
kérdezte Erzsébet, hiábavaló erőfeszítést téve az egyik retesz
megmozdítására. – Elég hosszan zuhannék a mélybe.
– Nyilvánvaló, hogy a legkisebb esélyt sem akarják meg-
adni – jegyezte meg Kat. – Korábban már szöktek meg fog-
lyok innen. Sok történet szól erről.
– Engem sokkal jobban aggaszt, hogy nincs friss leve-
gőnk – dünnyögte Erzsébet. – Nagyon dohosak ezek a szo-
bák. Szellőztetésre lenne szükség. Panaszt teszek Sir John-
nál.

493
 Ismét körülnézett. A falakat a kék és aranyszínekben
pompázó fríz alatt egyszerű gipszvakolat fedte, a kőből épí-
tett kandallóban pattogott a tűz, a takaros tölgyfa asztal és a
hozzá való padok a helyiség közepén álltak. Megpróbálta el-
képzelni, hogyan festhetett ez a szoba édesanyja dicsőséges
koronázása idején.
Reszketés tört rá. Olyan volt, mintha állandóan egy kísér-
tet állna a háta mögött. Annak idején meglepően könnyű volt
a heveri kastélyban, abban a dús, buja paradicsomban – An-
na korábbi otthonában – elhárítani anyja emlékét. De itt, ahol
anyját utolérte a végzet, minden kődarab az ő tragikus pusz-
tulásáról mesélt.
– Nem jó itt lenni – mondta Katnek. – Talán a királynő
azzal, hogy éppen ezt a helyet jelölte ki számomra, tovább
akarta fokozni a szerencsétlenségemet?
– Nekem sem tetszik. De ne feledd, ennél sokkal rosszabb
is lehetne. Tömlöcbe is vethettek volna!
Az első éjszaka rettenetes volt, legalábbis kezdetben.
Ahogy feküdt a sötétben, ezen a borzadályos helyen, lelki
szemei előtt megjelentek valószínű sorsának legrettentőbb
képei. Mikor nagy nehezen elaludt, az álmai kizárólag fájda-
lomról, vérről és halálról szóltak, annyira élethűen, hogy hir-
telen rázkódással felébredt, izzadva és zihálva az iszonyattól.
Óriási megkönnyebbülés volt meghallani Kat halk horkolását
és Blanche egyenletes lélegzetvételét – mindketten békésen
szunyókáltak a padlón elhelyezett szalmazsákjukon.

Ekkor érezte meg, hogy még valaki jelen van a szobában,

bár alig észrevehetően a kihunyófélben pislákoló tűz fényé-
nél. Lába ágyánál, komoran és néma csendben egy asszony
állt, sötétben kirajzolódó körvonalai alapján ítélve francia
főkötőben – olyan volt, mint valami glória a feje körül. Arca
teljesen beleveszett a sötétbe.

494
 Furcsa módon nem ijedt meg, még akkor sem, mikor rá-
ébredt, hogy az előtte álló alak nem ebből a világból való.
Tényleg… Most jött csak rá, mikor gondolatai visszakalan-
doztak hajdani, heveri tartózkodásához... Anna hercegnőt lá-
togatta meg Heverben annak idején, és ott történt, immár biz-
tos volt benne, hogy akkor ugyanez az alak jelent meg előtte,
ugyanilyen módon. Akkor is megnyugtató hatással volt rá,
akárcsak most. Rendületlenül hinni fogja, amíg csak él, hogy
ez az alak az édesanyja, Anna, aki azért jött el hozzá, hogy
megpróbáltatásai közben vigaszt és erőt adjon neki. Anna a
világon az egyetlen, aki megértené, milyen szenvedéseket él
most át. A kettejüket összekötő szeretet, gondolta, miközben
marasztalni igyekezett Anna szellemalakját, erősebbnek fog
bizonyulni a halálnál.
– Édesanyám? – suttogta. Furcsa érzés volt e szót kiejteni.
Az alak nem mozdult, de… de mégis olyan érzés volt, mint-
ha ráismerne. Vagy csak nagyon szerette volna? Aztán a je-
lenés fakulni kezdett, míg egészen láthatatlanná nem vált.
Erzsébet azon tűnődött, lehet, hogy csak álmodta az egészet.
Ám az erős érzés, hogy anyja megvigasztalta és megerősítet-
te, új bátorságot öntött belé. Tudta, megkapta azt, amire
szüksége van az elkövetkezőkkel való szembesüléshez.

Sir John engedékenynek bizonyult az ablakok ügyében,

tüstént intézkedett a szárnyak kilakatolásáról. Feltűnően ud-
variasan és figyelmesen viselkedett. És nem habozott azon-
nal meghívni Erzsébetet, hogy minden este vacsorázzék nála.
Bármilyen hálás volt azért, hogy naponta átkísérik a palotá-
ból a parancsnok kényelmes, favázas házába, ezek a látoga-
tások komoly megpróbáltatást is jelentettek, hisz a ház a
Tower Greennel szemben helyezkedett el, ahol még mindig
ott állt a Lady Jane Grey kivégzéséhez felállított vesztőhely,
vészjóslón és elrettentőén.

495
 Vajon miért nem bontották le? – tűnődött Erzsébet, egész
testében remegve. Talán azért, mert ismét használni akarják?
Talán ő lesz a következő áldozat? Hát ennyire biztosak máris
a bűnösségében?
Második este, a párolt szilvával körített sült fogolymadár
falatozása közben, nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen erre
Sir Johnnál.
– Semmiféle rendelkezést nem kaptam – válaszolta a fér-
fi. – A spanyol herceggel való házasságkötésének küszöbén,
úgy hiszem, őfelségének kisebb dolga is nagyobb annál, mint
hogy a vesztőhely eltávolításáról intézkedjen.
Erzsébet azt gondolta, bárcsak igaza lenne. Mindenesetre
nem tudott megszabadulni attól a rettenetes gondolattól,
hogy a vérpadot az ő kedvéért tartották meg. Amikor csak
rápillantott erre a rémületes ácsolmányra, rátört a remegés.
A parancsnok lakása Erzsébet számára szintén szomorú,
ijesztő hely volt. Miközben tápláló vacsoráját fogyasztotta,
és művelt társalgást folytatott a Bridges házaspárral, egy pil-
lanatra sem tudta feledni, hogy édesanyja tragédiájának utol-
só felvonása az egy emelettel feljebbi szobákban zajlott.
Minden alkalommal látta kívülről a szobák rácsos ablakait,
és pontosan tudta – és ez volt a legfájdalmasabb –, hogy ezek
az ablakok közvetlenül a Tower Greenre néznek. Ha Anna
netán rávette magát, hogy kinézzen az ablakon, láthatta,
amint ácsolják számára a vérpadot.
– Lady Lee azt mondta, hogy az ácsok az utolsó éjszaká-
kon már egyáltalán nem hagyták aludni állandó kopácsolá-
sukkal és csapkodásukkal – közölte Kat. Towerbe érkezésük
óta Kat nem volt éppen közlékeny az Anna sorsára vonatko-
zó bizalmas értesülések tekintetében, hisz nem akarta sú-
lyosbítani Erzsébet szorongását. Minden szót úgy kellett ki-
préselni belőle. Erzsébet viszont úgy érezte, tudnia kell az
igazat édesanyja történetéről, hisz ebből valamiképpen bátor-

496
ságot nyerhet, hogy megküzdjön azzal, ami most történik ve-
le.
Valójában persze alig történt valami. Nem voltak vallatá-
sok. Fel sem kereste senki a Tanács nevében. Talán az lenne
a cél, hogy kimerítsék ezzel a feszült, terméketlen várako-
zással? Nos, gondolta mogorván, ezzel nem sokra mennek.
Éppen olyan ártatlan vagyok, mint voltam érkezésem napján.
De vajon tényleg teljesen ártatlan vagyok? – tette fel ma-
gának a kérdést a falsétányon sétálgatva. Ezt a kiváltságot
azért kapta, hogy némi felfrissüléshez juthasson. Ám ez is
majdnem akkora megpróbáltatást jelentett számára, mint a
parancsnok lakásán tett látogatások, hisz a falakról láthatta a
sebesen áradó folyót és a szabadságukat gondtalanul élvező
londoni polgárokat. A távolba nézve, a Sir John által biztosí-
tott öt kísérője élén menetelve, megkérdezte magától: nem
volt-e mégis felségárulás, hogy nem tájékoztatta a királynőt a
Wyatt-től kapott levelekről? Talán helyes volt tudomást sem
venni róluk? Lett volna más választása? Akkor is azzal vá-
dolták volna, hogy összeszövetkezett a férfival: annak puszta
bizonyítéka, hogy Wyatt egyáltalán írt neki, elegendő lett
volna számukra, hogy kivégeztessék. Tehát igen, a lehető
legjobb megoldást választotta. Más kérdés, helyes volt-e így
tennie.
Most már nyugodtabb volt. Towerbeli tartózkodásának el-
ső néhány napjában sokat sírt és dühöngött. Ám amint szép
fokozatosan világossá vált előtte, hogy ellenségei nem siet-
nek azzal, hogy eltegyék láb alól, mind több erőt érzett ma-
gában. Kezdett az étvágya is megjönni. Szolgálóinak meg
volt engedve, hogy kimenjenek a városba élelmiszereket vá-
sárolni, és aztán maguk is főzzenek Erzsébet számára.
– Így sokkal kisebb a mérgezés veszélye! – mondta
Katnek keserű humorral, ugyanakkor nem gondolta komo-
lyan, hogy bárkinek is eszébe jutna alattomos eszközökkel
megszabadulni tőle. Voltaképpen, eltekintve a szabadság hi-

497
ányától s a folyamatos félelemtől a jövőre vonatkozóan,
életmódja kezdett egészen kényelmessé válni.

Míg meg nem érkezett Sir John Gage, a Tower főkapitá-

nya.
– Megengedte neki, hogy kimenjen a falsétányra? – tette
fel újra a kérdést a főkapitány, nyilvánvaló riadalommal.
Sir John Bridges helytelenítőn nézett felettesére. Gage
mindig túl szigorúan ragaszkodott a szabályokhoz.
– Azért jártam el így, uram, hogy némi friss levegőhöz
jusson – fejtegette.
– Ezt nem engedhetem meg – szögezte le Gage. –Ennek a
gyakorlatnak véget kell vetni. És az is feltűnt, hogy az abla-
kai tárva-nyitva állnak. Ezt meg ki engedte meg?
– Én magam – szólt Bridges, némi daccal a hangjában. –
Nagyon beteg volt. Azt mondja, friss levegőre van szüksége.
– Képtelenség! – kiáltotta a főkapitány. – Elég legyen
ezekből a cinkoskodásokból! Ugyanolyan fogoly, mint bárki
más.
– A szokásos főrangú foglyok általában bizonyos kivált-
ságokat élveznek – erősködött a parancsnok.
– De ő nem egy szokásos fogoly! – vágott vissza Gage. –
Ő a királynő húga, és azt a parancsot kaptam, hogy szigorúan
tartsuk. Nem érintkezhet senkivel, ért engem? Csak semmi
sétálás a falsétányon! Csak semmi kihajolgatás az ablakon!
Persze! Hogy felhívja magára a figyelmet!
– De nem is… – kezdte Bridges.
– És nem írhat semmiféle levelet – szakította félbe Gage.
– Remélem, nem adott neki írószereket?!
– Nem láttam benne semmi kivetnivalót – felelte a pa-
rancsnok megborzongva.
– Az istenért, ember! Felségárulással gyanúsítják. Ha in-
nen sikerül valamit ármánykodnia, akkor a mi fejünket fog-

498
ják lenyisszantani. Gondoskodjék róla, hogy ilyesmi véletle-
nül se fordulhasson elő!
*
Erzsébetnek megesett a szíve Sir Johnon, ahogy a férfi
mélységes zavarban és láthatólag kelletlenül állt előtte, kö-
zölve vele, hogy vége a kiváltságainak.
– A főkapitány így rendelkezett, attól tartok. Nem szegül-
hetek vele szembe, bármennyire szeretnék is.
– Értem – felelte Erzsébet nyugodt hangon, leplezve elke-
seredettségét. Nem hitt benne, hogy ez az új szigorúság
egyedül Sir John Gage szőrszálhasogató természetéből és el-
tökélten rigorózus szabályértelmezéséből fakad. Meg volt
győződve róla, hogy valami sokkal baljósabb ok rejlik a do-
log mögött. Nem kételkedett abban, hogy mostanra már má-
sokat alaposan kifaggattak. Mi lehet például Courtenayvel,
ezzel a gerinctelen bolonddal? Lehet, hogy ellene vallott?
Kiváltságainak visszavonása talán csak előjátéka valami
sokkal rosszabbnak?
Figyelte Sir Johnt, ahogy összeszedi a papírjait és tollait.
– Most már valóban fogoly vagyok – szólalt meg.
– Hölgyem, megteszem kegyelmedért, ami tőlem telik –
biztosította a férfi.
Miután távozott, Erzsébet a könnyeivel küszködött. Vajon
mivel fogja eltölteni e hosszú, nyomasztó napokat, ha nem
sétálhat, nem írhat-olvashat? Ráadásul meg fog fulladni, ha
lezárják az ablakokat.
Kulcs fordult az ajtóban. Kat lépett be, felháborodottan
pufogva.
– Ezt az arcátlanságot! – füstölgött kivörösödve. –A ka-
punál álló őrök rákényszerítettek, hogy adjuk át a piacon vett
ételeket. Biztonsági okokból, állítólag. Biztonsági okokból,
még mit nem! Ezek a hitvány gazfickók azért vették el, hogy
megegyék, lefogadom.

499
 Erzsébet felállt. Félelme haraggá változott. Hogy meré-
szelik…!
– Most menj Sir John Gage-hez, és mondd, hogy én küld-
telek! – parancsolta. – Emelj panaszt a nevemben.
– Úgy lesz.
Bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor elhatározását a
főkapitány szigorú tekintetével szemközt is megtartotta.
– Ne nézzen rám így, asszonyom! – támadt rá a férfi. Kat
megvonta a vállát.
– A főkapitány úr emberei művelik ezt – mondta vakme-
rően.
– Ezért az orcátlanságért biz' isten odavághatnám, ahol
aztán se napot, se holdat nem lát! – fenyegetőzött.
– Apellálhatnék netán a lovagiasságára, uram? –kérdezte
Kat határozottan, visszafojtva a dühét, hogy így merészeltek
beszélni vele. – Erzsébet úrhölgy attól fél, hogy valaki meg
találja mérgezni. Ez az oka annak, hogy mi, a szolgálói, ki-
megyünk élelmiszerért, és magunk főzünk számára. Rendes
táplálkozásra van szüksége, hogy helyreálljon az egészsége.
Talán ezt is megtagadja tőle?
A főkapitány elgondolkodott.
– No, rendben – mondta nagy sokára. – De ha valaki
megpróbál bármilyen üzenetet becsempészni az étellel, azzal
csúnyán elbánunk.
– Tán bolondnak néz minket? – vágott vissza Kat. – La-
dynkre vigyázni kívánunk, nem pedig súlyosbítani az őt fe-
nyegető veszélyt. Mindenesetre köszönöm az apró szívessé-
get.
Így aztán továbbra is rendszeresen bevásároltak, csak ép-
pen Erzsébet nem bírt enni. Tele volt rettegéssel.
– Vidd el innen! – mondta újra meg újra, mikor Kat újabb
és újabb csodálatos illatú ételkülönlegességekkel próbálta
elcsábítani.

500
 – Enned kell az egészséged érdekében! – vitatkozott vele
Kat, ám Erzsébet egy határozott intéssel véget vetett a vitá-
nak.
– Ugyan minek törődjem az egészségemmel, ha egyszer
hamarosan úgyis a vérpadra küldenek? – nyöszörgött. A ke-
mény bánásmód véget vetett már-már éledező jókedvének.
– Honnan veszed? – kiáltott Kat. – Ne törd ezen a fejed!
Ha ezt a véget szánták volna neked, mostanra már gondos-
kodtak volna róla.
– Bizonyítékokat gyűjtenek – szólt Erzsébet meggyőző-
déssel. – Keresik az eszközöket az elítélésemhez. A Lady
Jane-nek ácsolt vérpad továbbra is ott áll a helyén. Közlöm
veled, hogy én leszek a következő. – Hangja kezdett hiszté-
rikussá válni.
– Szedd össze magad! – parancsolt rá Kat. De Erzsébet
képtelen volt erre. Néhány napja már – csüggedtségében és
rémületében – alig tudta magát kiráncigálni az ágyból.

„Mi fog velem történni? – kérdezte magától állandóan. –

Mikor jönnek majd értem?” Minden ajtókopogás halálra ré-
mítette. Mindennap számított rá, hogy hamarosan megkapja
a halálos ítéletet. Kétségbeesésében nem tudott másra gon-
dolni, csak arra, hogy fogja megtenni azt a néhány lépést a
vérpadig, letérdelve a szalmára, bekötött szemmel… Aztán a
bárd sújtása, ahogy a jéghideg acél belehasít a nyakába. Fáj-
dalmas lesz? Vagy túl is lesz rajta, mielőtt bármit is meg-
érezné a fájdalomból?
A bárd hatalmas méretűre nőtt a rémálmaiban, akár ébren
volt, akár aludt. Borzasztó történeteket hallott elrontott ki-
végzésekről, amelyek most visszatértek, hogy gyötörjék. Ap-
ja uralkodása idején a vén
Lady Salisburyt vérpadra küldték felségárulás vádjával, és
egy tapasztalatlan hóhérra bízták a lefejezését. Voltak törté-
netek arról is, hogy egyesekre többször sújtott le a bárd, mie-

501
lőtt sikerült volna lenyisszantani a fejüket. Elképzelte, ho-
gyan bugyborékol majd torkából a vér, az iszonyatos kín-
szenvedést, annak tudatát, hogy halálos sebet kapott, mint
egy leterített vad.
De várjunk csak! Az anyját megkímélték a bárdtól, ugye-
bár? Az apja Franciaországból hívatott egy tapasztalt
pallosforgatót. Anna még halálában is a legjobbat kapta. A
kellemesebb, gyorsabb halált. Ez az! Kérnie kell a királynő-
től, hogy pallos által halhasson meg. Most már csak erre tu-
dott gondolni.
Egyre soványabb és sápadtabb lett. Elkínzott szemére ár-
nyék borult. Kat és Blanche szorongva néztek rá. Rettegtek,
hogy a szemük előtt fog elsorvadni. Sir John Bridges is ész-
revette a leány állapotát. Naponta felkereste, hogy az egész-
sége felől érdeklődjön. Tudta, hogy Erzsébet alig vesz ma-
gához ételt, hisz immár napok óta kimentette magát a közös
vacsora alól.
– Nagyon szenved attól, hogy be van zárva ezekbe az
áporodott levegőjű szobákba – figyelmeztette a főkapitányt.
– Uram, attól tartok, a kisasszony súlyosan megbetegszik, ha
nem segít rajta.
Sir John Gage rosszalló pillantást vetett beosztottjára.
– Amit mondtam, megmondtam – jelentette ki.
– Úgy van, de a királynő vajon hálás lesz-e, ha a lady
meghal a főkapitány úr felügyelete alatt? – mutatott rá
Bridges.
Gage kénytelen volt elismerni, hogy nem éppen.
– No, rendben van. Sétálgathat a királyné hajdani lakosz-
tályában. Nyissa ki neki. Ám az ablakokat zárva kell tartani,
ne feledje!
Sir John rázta a fejét. Tudta, ez nem elég, de a semminél
azért mégiscsak több.
Erzsébet az éhségtől és virrasztástól szédelegve figyelte a
parancsnokot, ahogy kinyitja a királynéi lakosztály hálószo-
502
báját. Várakozásának megfelelően a szobákat vastag porréteg
fedte, a pókhálókról nem is beszélve. A levegő nehéz volt, és
száraz. Köhögnie kellett.
Lehet, hogy az anyja sem járt itt? Senki nem takarította ki
ezeket a szobákat évtizedek óta. Nem voltak frízek, nem volt
újrafestés, szó sem volt aranyozott mennyezetről. Ehelyett
elhalványult, repedezett falfestmények, kék és vörös színek-
ben, hajdani királyokat, angyalokat ábrázolva, továbbá egy
leopárdos-nőszirmos címer nyomai a padlón. Itt-ott ütött-
kopott zsámolyok, egy régi, viharvert láda. Máskülönben a
szobák üresek voltak, s az ablakok annyira kormosak, hogy
képtelenség lett volna kilátni rajtuk. Kat az orrát húzta. En-
nek a helynek hullaszaga volt.
– Én friss levegőt szerettem volna, nem pedig penészt és
rothadást – mondta Erzsébet keserűen a parancsnoknak. – Itt
levegőhöz is alig jutok. Menjünk vissza, ha kérhetem.
Miután visszazárták az elhagyott szobák ajtaját, Erzsébet
az ágyra vetette magát.
– Ha nem jutok friss levegőhöz, meghalok – sírdogált.
– Megteszem, ami tőlem telik – ígérte Bridges.
– Van egy falakkal körbekerített kert a házam mellett –
közölte a parancsnok, mikor nem egészen félórával később
visszatért. – Sir John Gage engedélyt adott rá, hogy használ-
ja, amikor kegyednek megfelel, azzal a feltétellel, hogy a ka-
pu le lesz lakatolva, és fegyveres őrt kap kíséretül.
A hír némi bátorítást jelentett Erzsébet számára. Törődné-
nek-e ennyit egészségével és kényelmével, ha a királynő a
halálát akarná?
Komoly élvezetet jelentett csak ülni a kertben és sütké-
rezni a kora tavaszi halovány napsütésben. A legegyszerűbb
élvezetek… ezek a legjobbak. Soha korábban nem tudta őket
ennyire értékelni, mint most. A korai virágok élénk színei, a
zöld rügyek a fákon, a különféle növények, ahogy teljes erő-

503
vel nyomakodnak ki a földből… A természet új életet kezd,
őt is megajándékozva egy halovány reménysugárral.

Apró arcocska jelent meg a kiskapuban. Az őr, ez a ked-

ves családapa, aki titokban őszintén együtt érzett a felügyele-
tére bízott szerencsétlen hercegnővel, elmosolyodott.
– Te vagy az, kis manó? – szólt oda az őr az öt év körüli
kisfiúnak, aki elnevette magát, majd fürkésző tekintettel vet-
te szemügyre a kertben tartózkodó másik személyt. Erzsébet
megkockáztatott egy mosolyt.
– Ő a ruhatáros kisfia – közölte vele az őr. – Ugye,
Adam? És itt van a nővérkéje is. Szervusz, Susanna!
Egy másik pirospozsgás arc pillantott be a kapun, ezúttal
szőke fürtöktől övezve. Mosolygott, és Erzsébetre villantotta
hiányos tejfogait. Mosolyogva integetett vissza a kislánynak.
A gyermek eltűnt. Ám perceken belül visszatért, puha kezé-
ben frissen szedett virágokat szorongatva, és bebújt a kapun.
– Szabad? – kérdezte Erzsébet az őrtől. Igenlő biccentésé-
re gyorsan átszaladt a füvön, és kecsesen átvette az ajándé-
kot.
– Hogy hívnak? – kérdezte a fiúcska.
– Erzsébet.
– Erzsébet úrhölgy? – kérdezte csodálkozva.
– Te tudod, hogy ki vagyok? – tudakolta Erzsébet riadtan.
– Kegyed az a szerencsétlen hölgy, akit bezártak. Apukám
és anyukám azt mondják, kegyedet szabadon kellene enged-
ni.
Az őr szomorkásán mosolygott.
– Ezt azért nem mondanám, fiatalember – okította a kisfi-
út. Erzsébethez fordult. – Kis korsónak nagy a füle!
– Örök igazság – helyeselt. Hetek óta nem érezte magát
ilyen kellemesen. Simogató érzés volt, hogy a nép hisz az
ártatlanságában, és együtt éreznek vele jelenlegi helyzetében.

504
 – Mi a közvélekedés rólam mostanában? – bátorkodott
feltenni a kérdést az őrnek.
– Nos… – A férfi körülnézett, nem hallja-e őket valaki. –
Nem szabadna erről beszélnem kegyednek, de sokaktól hal-
lottam, szégyennek tartják, hogy Henrik király leányát a To-
werbe zárták. Senki nem mondta, hogy bűnösnek tartaná. Az
emberek szeretik kegyedet, és titokban zúgolódnak azok el-
len, akik miatt itt kell lennie.
– Köszönöm – suttogta Erzsébet. Csorgott a könny a sze-
méből. – Ez igazi vigaszt jelent számomra. – Csak nem akar
a királynő a közvéleménnyel szembemenni azért, hogy kivé-
geztesse… Egy uralkodó nem lehet ilyen meggondolatlan!
Másnap is kiült a kertbe, a gyermekek ismét ott voltak:
két szempár kukucskált át a kapun keresztül.
– Lady! – szólalt meg egy vékony hang. – Kegyednek
hoztam!
Susanna átpréselte a karját a kapu résén keresztül, egy
tárgyat nyújtva felé. Egy miniatűr kulcscsomó volt. Erzsé-
betnek nevetnie kellett.
– Remélem, Sir John Gage-nek nincs kifogása az ellen,
hogy elfogadjam – mosolygott a derűs őrre, és lehajolt, hogy
megsimogassa a gyermek fejét.
*
– A gyermek kulcsokat adott neki? – dühöngött Gage.
– Játék kulcsokat, uram – felelte az őr, máris megbánva,
hogy egyáltalán megemlítette az ajándékot a parancsnoknak,
aki persze kötelességének érezte, hogy beszámoljon róla fe-
lettesének.
– A dolog teljesen ártalmatlan – tette hozzá Bridges.
– Ezúttal igen, talán – morogta Gage. – De ezeket a
gyermekeket arra is használhatják, hogy üzeneteket csem-
pésszenek be Erzsébet úrhölgynek. A parancsom úgy szólt,
meg kell akadályozni, hogy a lady akárkivel is szóba ele-

505
gyedhessen, megelőzendő bármiféle felségáruló fondorlatot
a részéről.
– Tartsa a szemét a gyermekeken! – mondta Bridges hig-
gadtan az őrnek.
– S ha megpróbálnak bármit is adni neki, uraságod fog fe-
lelni érte! – szögezte le a sasszemű főkapitány.
Csinos kis virágcsokor volt, válogatott tavaszi virágokból,
esetlenül átkötve egy szalaggal. Az ifjú Adam meghajolva
adta át Erzsébetnek, aki már azon volt, hogy köszönetképpen
viszontbókoljon, mikor az őr kitépte a kezéből.
– Így szól a parancs, hölgyem – mondta, az eddiginél
sokkal barátságtalanabb modorban. – Te ott!
Őrtársa, akinek a kertfal másik oldalán volt a megfigyelő-
állása, jelentkezett.
– Kísérd ezt a fiút a főkapitányhoz, és ezt is add át neki. –
Átnyújtotta a csokrot. A gyermekek azonnal jajveszékelni
kezdtek, és Erzsébet kétségbeesetten nézte, ahogy a halálra
rémült Adamet elvezetik, hiába tiltakozik toporzékolva.
– Élvezetüket lelik abban, hogy ártatlan nőket és gyerme-
keket kínozzanak? – támadt dühödten az őrökre. Ők azonban
tudomást sem vettek róla, hagyták, hadd reszkessen csak a
dühtől. Az egyik, aki korábban oly barátságosnak mutatko-
zott, csak állt a kapunál közömbösen, mereven nézve maga
elé.

A kisfiú rettegésében meg sem tudott szólalni, ahogy Sir

John Gage előtt állt.
– Ki adta neked ezeket a virágokat? – vakkantotta Gage.
– Se-senki, uram. Mi szedtük őket – hebegett Adam.
– Bárki megkért arra, hogy rejts el egy titkos üzenetet a
csokorban?
– Nem – felelte Adam meglepetten.

506
 – Courtenay nevű rabra gondolok. Küldött üzenetet álta-
lad Erzsébet úrhölgy számára?
– Nem, uram, esküszöm, uram. – A gyermek tökéletesen
el volt képedve.
Sir John sötéten nézett rá.
– Rosszul tetted, hogy ajándékot adtál a ladynek. Ez nem
megengedett. Figyelmeztetlek, kisfiam, ha ismét szóba
mersz vele állni, alaposan ellátom a bajodat. Világos?
– Igen – nyüszített rettegve a kis semmirekellő.
Másnap szép idő volt, így Erzsébet visszatért a kertbe.
Ahogy elmerülve az olvasásban heverészett a fa alatt, hirte-
len mozgásra lett figyelmes a kertkapunál. Felnézett. Az őr
hideg ebédjét majszolta – egy darab sajtot, jókora kenyérbe
tömve –, és éppen lehajolt, hogy felemeljen egy kancsó sört.
Adam ott állt, néhány lépésre a kertkapu mögött.
– Kisasszony, nagyon sajnálom, de nem hozhatok több vi-
rágot – mondta halkan, majd elszaladt, Erzsébet döbbenetére.
Soha többé nem látta a gyermekeket.

– Hölgyem, a Tanács elé kell járulnia – közölte a pa-

rancsnok. – Az alsó szobában várnak kegyedre.
Erzsébet reszketett. A hallgatás hosszú napjai során re-
ménykedni kezdett, hogy semmit sem találtak ellene. Most
ezek a remények pozdorjává törtek. Eljött az idő, mikor min-
den okosságát latba kell vetnie, hogy mentse a bőrét. Soha
életében nem érezte még ennyire egyedül magát.
A tanácstagok egy kecskelábra fektetett vén asztal mögött
ültek. Gardiner püspök és főkancellár foglalta el a főhelyet.
Mindannyian mosolytalanul nézték Erzsébetet, ahogy belép
felemelt fejjel, kezét illendő módon mellkendőjén pihentet-
ve. Odalépett a számára előkészített székhez, hogy szembe-
nézzen a kihallgatóival.
Gardiner fontoskodva rendezgette a papírjait. Karvalyte-
kintete végül megpihent a leányon.
507
 – Erzsébet úrhölgy, azért vagyunk itt, hogy vizsgálatot
végezzünk annak a beszélgetésnek az ügyében, melyet ke-
gyed folytatott Ashridge-ben Sir James Croftsszal. Arra kérte
kegyedet, hogy vonuljon vissza donningtoni birtokára. Miért
fogalmazta meg ezt a kérést?
– Donningtoni birtokomra? – ismételte Erzsébet, hogy
időt nyerjen. – Annyi birtokom van, uraim, hogy ezt nem tu-
dom emlékezetembe idézni, ugyanis arrafelé még sosem jár-
tam.
– Sir James Crofts azt közölte kegyeddel, hogy jobban
meg van erősítve, mint Ashridge. Akkor úgy tűnt, kegyed
tud e birtokának létezéséről – vágott vissza Gardiner.
Erzsébet úgy tett, mintha próbálna visszaemlékezni a be-
szélgetésre.
– Á, igen, az a birtok. Meg kell bocsátaniuk nekem, ura-
im, én sosem jártam még ott, és elfelejtettem, hogy Sir James
azt javasolta, hogy odautazzam.
A tanácstagok bosszús pillantásokat váltottak.
– Vezzessék be Croftsot! – rendelkezett Gardiner ernyed-
ten.
Erzsébet döbbenten nézte, ahogy a börtönőrök bevezették
a foglyot a szobába. Mikor utoljára találkoztak, Sir James
jóvágású férfi volt, mostanra azonban az állandó rettegés el-
torzította finom vonásait, és a keze remegett. Őrei nógatására
elismételte, mi történt Ashridge-ben, egyetlen részletet sem
felejtve ki. Erzsébetnek minden eszességére szüksége volt.
– Én csak annyit értettem mindebből, hogy jó uram a biz-
tonságomért aggódik – tiltakozott. – És világos, hogy nem
fogadtam meg a tanácsát. – A tanácstagokhoz fordult. – Ura-
im, semmi több nem hangzott el köztem és e férfi között.
Mindannyiunk idejét csak raboljuk ezzel, minthogy igen ke-
vés mondanivalóm van lordságotok számára őróla vagy bár-
ki másról, aki ezen okból be van ide börtönözve. – Felállt. –
Uraim, minden egyes foglyot azért akarnak kivallatni, hogy

508
engem kelepcébe csaljanak? Hisz ha így van, akkor úgy vé-
lem, igencsak méltánytalanul járnak el velem. Ha valami go-
noszat tettek a királynő őfelsége ellen, akkor feleljenek érte
gonosztettük mértéke szerint. De könyörgök, engem ne ve-
gyenek egy kalap alá ezekkel az emberekkel! Én nem va-
gyok felségáruló, mint ezt uraim is pontosan tudják.
Gardiner erre egy szóval sem válaszolt.
– Tehát mégis emlékszik arra, hogy Sir James azt a javas-
latot tette, költözzék Donningtonba? – erősködött inkább.
– Igen, most már emlékszem. De ugyan mi rossz van eb-
ben? Talán, uraim, nem költözhetek bármikor arra a birto-
komra, amelyikre csak akarok?
Néhány tanácstag kényelmetlenül fészkelődött. Mások
aggodalmaskodó pillantásokat váltottak.
– Püspök uram, szélmalomharcnak tűnik, amit csinálunk
– szólalt meg Sussex. – Ne feledje, ez a lady a trónörökös…
– Mintha vészharangot kongatott volna.
Arundel grófja felállt, megkerülte az asztalt, és térdre bo-
rult az elképedt Erzsébet előtt.
– Hölgyem, végtelenül sajnáljuk, hogy ennyit gyötörtük
különféle képzelt ügyekkel!
– Uraim, valóban igencsak szőrszálhasogatón vizsgálták
az ügyemet, ám komoly vigaszt jelent, hogy nem akarnak
olyasmit tenni velem, ami ellentétes lenne Isten akaratával.
Így tehát imádkozni fogok azért, hogy az Úr mindnyájuknak
megbocsásson.
Gardiner csak bámult, milyen ügyesen fordította a kihall-
gatást saját előnyére. Tudta, a királynő nem lesz ettől valami
boldog.
– Nincs több kiderítenivalónk – közölte ridegen a társai-
val. – Visszatérhet szállására, hölgyem.
– A tömlöcömbe, úgy érti – szellemeskedett Erzsébet.
Úszott a boldogságban a kihallgatás végeredményétől. Majd

509
megfordult, és felemelt fejjel sétált el a hajbókoló lordok sor-
fala előtt.
– Arra számítottam pedig, Madam, hogy azt fogom halla-
ni felségedtől: Erzsébet úrhölgyet és Courtenayt halálra ítél-
ték – szólt Renard komor tekintettel.
– Egyelőre nincs ellenük semmiféle bizonyíték. – Mária
hangja izgatottságról tanúskodott.
– Felettébb sajnálom, akárcsak uralkodóm, a császár. Ő is
tudja, akárcsak felséged, hogy amíg e két felségáruló életben
van, újabb és újabb összeesküvések fognak szárba szökkenni
az ő trónra emelésük érdekében, továbbá, hogy méltó lenne
megbüntetni őket, hisz köztudomású, hogy bűnösök, és ha-
lált érdemelnek.
– A közvélekedés nem ez! – szakította félbe Mária.
– Ami nagyon sajnálatos, Madam, felséged és az egész ki-
rályság számára is. – Máriának feltűnt a mondat baljós hang-
súlya. – Felséged tudja, milyen erőfeszítéseket tettem ezért a
házasságért – folytatta Renard. – Tehát megérti, hogy mély-
séges fájdalommal kell közölnöm: a császár azon a vélemé-
nyen van, hogy amíg Erzsébet úrhölgy él, igen nehéz lenne
Fülöp herceg biztonságát garantálni angol földön. Ezen kö-
rülmények között tehát nem javasolhatom őfenségének az
Angliába való átkelést, míg minden lehetséges intézkedésre
sor nem került biztonságának megteremtése érdekében.
Szembesülve azzal az elviselhetetlen eshetőséggel, hogy
dédelgetett vágyálmai egy pillanat alatt füstbe mennek, Má-
ria nem tudta megállni, hogy sírva ne fakadjon. Rettenetesen
szégyellte magát, mert pontosan tudta, hogy nem éppen ez az
elvárt viselkedés egy szuverén uralkodónőtől külföldi köve-
tek jelenlétében.
– Inkább taszítanám el magamtól az életet, semhogy őfen-
ségének a legkisebb haja szála is görbüljön! – zokogott. –
Biztosíthatom, találunk bizonyítékot, és ezt a két személyt
bíróság elé állítjuk még a herceg érkezése előtt.

510
 – Uralkodóm megkönnyebbülten fog erről értesülni – kö-
zölte Renard hidegen.

A Tanács tagjai összevont szemöldökkel és háborgó ke-

déllyel vitatkoztak.
– No de mit tegyünk Erzsébet úrhölggyel? – szólalt meg
Winchester. – Bűnössége semmiképp sem tekinthető bizo-
nyítottnak. Az égvilágon semmi sem szól ellene.
– Úgy, úgy – helyeseltek többen kórusban, köztük Sussex
és Arundel.
– Lassan a testtel, uraim! – vágott közbe Gardiner. – Ne-
künk a királynő és az ország biztonságát kell tekintetbe ven-
nünk, és bizonyos dolgok megelőzése érdekében Erzsébet
úrhölgyet a vérpadra kell küldenünk.
Felháborodott hangok harsantak.
– Mégiscsak ő a trónörökös!
– De hát ártatlan!
– Nincs ellene semmi bizonyíték!
– Gondoljunk a jövőre! – vetette fel Sussex. – Nem lehe-
tetlen, hogy királynő lesz belőle. Őfelsége rossz egészségben
van, kései házasságot fog kötni, és a gyermekszülés leg-
alábbis igen veszélyes ebben a korban. Gondoljanak bele, mi
történhet, ha Erzsébet úrhölgy esetleges kivégzése után a ki-
rálynő netán meghalna. A trónkövetelők vetélkedéséből pil-
lanatok alatt polgárháború lenne.
– A franciák úgyis bejelentik trónigényüket dauphine-jük,
a skótok királynője számára – figyelmeztette őket Arundel. –
Méghozzá erőszakkal, ha szükséges, a fejemet rá. És akkor
mi lesz belőlünk? Franciaország és Skócia hűbérállama.
– Nem oda London…! – kiáltotta Sussex, felháborodott
lordok kórusa élén. – A másik lehetőség nem lenne más,
mint Lady Jane Grey nővérei, ezek a tapasztalatlan ismeret-
lenek. Nem, én arra szavazok, engedjük szabadon Erzsébet

511
úrhölgyet, hisz semmit nem tudtak rábizonyítani a felkelők
legszigorúbb ki-vallatása után sem.
– Csupa bolonddal vagyok körülvéve – dörmögött
Gardiner. – Ez a nő mindannyiunkat átejtett. Kétség sem fér
hozzá, hogy nyakig benne volt ebben a legújabb felkelésben,
de elég okos volt ahhoz, hogy minden nyomot eltüntessen
maga után. Arra szavazok, végeztessük ki.
Sir William Paget összevonta a szemöldökét.
– Lordságod talán nincs tisztában azzal, hogy királynőnk,
aki osztja ezt a véleményt, tanácskozott az ország legkivá-
lóbb bíráival ebben az ügyben, és mindannyian úgy vélték,
semmiféle bizonyíték nincs, amivel igazolni lehetne egy ha-
lálos ítéletet. Semmiféle bizonyíték, értenek engem, uraim?
Még elégtelen bizonyíték sincs. Szabadlábra kell helyezni, és
vissza kell állítani korábbi jogállását és vagyoni helyzetét.
– Nem – mondta Gardiner. – Ez megadná neki a lehetősé-
get, hogy újabb felségáruló terveket szövögessen. Ha már
egyszer feltétlenül ki akarják engedni a Towerből, legkeve-
sebb, hogy ennek feltétele az örökségéből való kitagadása.
– Amivel szépen vissza is jutottunk a trónutódlás kérdé-
séhez – érvelt Paget.
– A királynő még életet adhat egy egészséges fiú-
örökösnek – vélte Gardiner.
– Igen, és legalább ilyen valószínű, hogy bele is hal a
gyermekszülésbe.
A tanácstagok egyetértőn mormogtak.
– A legjobb megoldás – szögezte le Paget – Erzsébet úr-
hölgy felmentése, majd külföldre való kiházasítása, valami
baráti katolikus fejedelemhez. Ezzel boldoggá tesszük a ki-
rálynőt és a császárt is, hisz biztosítottuk a katolikus trón-
utódlást. A lordok helyeslően bólogattak.
– Helyes, helyes – mondták kórusban.
– Tájékoztatom a királynőt döntésünkről – szólt Gardiner
savanyúan. – Kétlem, hogy különösebben boldog lenne tőle.
512
 Erzsébet a kerti kőpadról felnézett a napot eltakaró magas
alakra. Fiatal férfi állt a Tower kertjébe vezető falsétányon.
Kifejezetten jóképű fiatal férfi. És ez a férfi elragadtatással
bámult rá.
– Erzsébet úrhölgy – hajolt meg udvariasan –, Lord Ro-
bert Dudley, szolgálatára. Fenséged kétségkívül nem emlék-
szik már rám. Gyermekkorunkban tanuló- és játszótársak
voltunk.
– Hogyne emlékeznék, Lord Robert – mosolyodott el Er-
zsébet. Megkönnyebbült a baráti arc láttán, de meg is bor-
zongott: elragadó gavallér állt előtte. –Annak idején legyőz-
tem vívásban.
Lord Robert szája széles mosolyra húzódott.
– Zavarba hoz, hogy emlékeztet erre – mondta gyászosan.
– Mit csinál idefent? – kérdezte Erzsébet.
– Néha felküldenek, hogy kikapcsolódhassak.
Már megint ez az ellenállhatatlan mosoly. Nehezen hitte
el, hogy a felvágós kisfiú helyett egy barna Adonisz sziluett-
je magasodik fölé. Mikor megmozdult, a napfény megcsil-
lant az arcán, kiemelve kellemes vonásait és büszke tekinte-
tét. Olyan volt, mint egy cigány – mindig is vonzóbbnak ta-
lálta a sötét, napbarnított férfiakat, mint a Courtenayféle
színtelen szőkéket, akiknek mintha vér helyett tej folyna az
ereikben. Az admirális is barna volt…
– Sajnálattal látom a helyzetét, hölgyem – szólította meg
újra a magasból. – Én magam is őrizet alatt állok. Sejtem,
hogy mit érezhet.
Persze, hiszen hónapokat töltött itt. Támogatta apját,
Northumberlandet, Lady Jane trónra emelésében, és most
ennek a felségárulásnak fizeti meg az árát. Korábban hallott
róla, hogy halálra ítélték, ahogy azt az apjával is tették. Még
mindig gyászolhatja az apját, várva, mikor kerül ő is hóhér-
kézre.
513
 Mégis jókedvűnek tűnik. Jókedvűnek, sőt merésznek.
Csodálta a merészséget a férfiakban. Lelkiereje és külseje is
az admirálisra emlékeztette, aki szintén vakmerő volt – túl-
ságosan is vakmerő… Az admirális, aki most fej nélkül por-
lad a kápolnában elhelyezett sírjában, nem is olyan messze
innen. Remélte, hogy a jóképű Lord Robertnek jobb véget
szánt a sors. Talán a megnyerő és bőr alá hatoló mosoly te-
szi, amivel rápillant… Viszonozta a merész mosolyt, meg-
toldva egy csipetnyi öntudatlan kacérsággal.
Robert arra gondolt, hogy valójában nagyon tudná szeret-
ni ezt a nőt. Nem éppen gyönyörű, de kétségkívül van az
egyéniségének valami ellenállhatatlan varázsa, valami visz-
szafojtott életerő. Tüzes és vonzó. Kihívást jelent. A fiatal-
ember kedvelte a kihívásokat, és úgy érezte, e tekintetben
nagyon is méltók lennének egymáshoz.
Erzsébet az őrre pillantott, aki rosszallón nézte őket.
– Nem volna szabad beszélgetnünk, uram.
– Természetesen, hölgyem, megértettem. De ha bármikor
szüksége lesz rám, és módomban áll segíteni, csak kérnie
kell. – Újra meghajolt, majd eltűnt.
Elhamarkodott kijelentés, gondolta Erzsébet magában
mosolyogva és azon tűnődve, hogy egy elítélt árulóval van
dolga. És mégsem tűnt oly lehetetlennek, hogy beváltsa ígé-
retét. Határozottság, makacsság és becsvágy levegője lengte
körül. Oly régóta van idebent, hogy lassan remélni lehet,
megmenekül a bárdtól. A Tower csak nem zár magába egy
ilyen férfit mindörökké.
– Sajnálom Simon, de a Tanács soha nem fog hozzájárul-
ni Erzsébet kivégzéséhez. – Mária nem mert Renard szemébe
nézni, miközben ezt közölte vele. –Semmit sem bizonyítot-
tak rá, és nem is valószínű, hogy a jövőben további bizonyí-
tékok kerülnének napvilágra. Ráadásul annak fényében, amit
az az áruló Wyatt mondott róla ma reggel a vesztőhelyen,
nem is mernék pert indítani ellene.

514
 – Felséged tájékozottabb nálam. Mit mondott Wyatt?
– Kijelentette, sem Erzsébetnek, sem Courtenaynek nem
volt része a felkelésben. A legtöbben azt gondolják, hogy a
végítélet előtt állók nem hazudnak, de én ezzel nem értek
egyet. Nem hiszek abban, hogy a lázadók kapcsolatba léptek
volna a húgommal, támogatásának biztos tudata nélkül.
– Egyetértek, felség, de a bizonyítékok hiánya ellenére
gyakorlatiasnak kell lennünk. Nem engedheti meg, hogy
csak úgy kisétáljon a Towerből.
– Nem is kívánom ezt tenni. De nem is tarthatom ártatla-
nul fogva. A tanácsosaim külföldre akarják házasítani, ám
mivel továbbra is a felségárulás gyanúja terheli, ez túl veszé-
lyes vállalkozásnak tűnnék. Nem, újra tárgyalnom kell velük.
De egy dolgot tudnom kell, Simon. Bele fog egyezni a csá-
szár abba, hogy a herceg ennek ellenére Angliába jöjjön?
– A császár meg fogja érteni felséged nehéz helyzetét, és
elfogadja, hogy nem folyamodhat erőszakhoz célja elérése
érdekében. Úgy döntött, gyakorlati szempontból fogja fel a
kérdést. Azt írta, hogy az országaink közti szövetség külön-
leges jelentősége nem engedi meg, hogy bármi is az útjába
álljon. Tájékoztatnom kell felségedet, hogy a herceg jelen
pillanatban is az utazásra készül. Hamarosan itt lesz.
Mária szeme felragyogott az örömtől.
– Istennek legyen hála! Imáim meghallgatásra találtak –
kiáltotta.
– Tud róla, hogy Londonban megmozdulásokra került sor
e frigy ellen? – kérdezte Renard óvatosan.
– Számoltunk vele. – Mária hangja éles volt, a mosoly el-
tűnt az arcáról – Attól tartok, néhány alattvalóm nem tudja,
mi áll az érdekében. A többiek, örömmel mondhatom, tud-
ják, mi a jó nekik és Angliának.
– Akárcsak én, Madam – mosolyodott el Renard –, és a
herceg őfensége is. Úgy hallom, lelkes vőlegény. – Remélte,
meggyőzően hangzott.
515
 Mária mélyen elpirult.
– Remélem, nem okozok neki csalódást – mondta meg-
adóan. Elnézve fakó, fáradt arcát és vékony, törékeny alak-
ját, Renard el tudta volna sírni magát.
*
– Nincs indok arra, hogy Erzsébet úrhölgyet a Towerben
tartsa! – Sussex nehezen tudta leplezni haragját. – Engedje
meg, Madam, hogy visszatérjen az udvarhoz.
Mária a Tanács asztalának főhelyén ült, párnázott karos-
székben. Egyetlen pillantásával csillapította le őt és lármás
támogatóit.
– Méltóságomat sértené, továbbá nem volna biztonságos
és ésszerű, hogy húgomat az udvarhoz hívjam. Az a kíván-
ságom, hogy házi őrizet alatt álljon valahol vidéken, ahol
felügyelet alatt lehet tartani.
A tanácstagok nem merték megkockáztatni, hogy szem-
beszálljanak a döntésével. Tudták, ez Mária végső ítélete.
Csak Gardiner tűnt elégedettnek.
– Gondolkodott már felséged a helyszínen? – kérdezte
Arundel.
– Lordságotokat akartam megkérdezni, hogy akad-e vala-
ki a Tanács tagjai között, aki vállalná a felügyeletét – szólt
reménykedve a királynő.
Hosszú, halálos csönd telepedett közéjük. És akkor felállt
Sir Henry Bedingfield.
– Én vállalom a megtiszteltetés felelősségét, Madam – je-
lentette ki.
Mária hálásan nézett rá. Szigorú kötelességtudattal meg-
áldott, hűséges, lelkiismeretes, megbízható embernek ismer-
te. Azzal együtt, hogy fantáziátlan, és kissé túlbuzgó. A ki-
rálynő aligha tanúsított volna iránta különösebb figyelmet,
ha édesanyja életének utolsó éveiben nem Bedingfield apja
látta volna el az elbocsátott Katalin királyné felügyeletét.

516
Már ő is szigorúan ragaszkodott a szabályok betartásához.
Sir
Henry – ilyen neveltetéssel – ideális, kézenfekvő válasz-
tásnak tűnt.
– Úgy tűnik, a királyi hölgyek őrzésére való készség már
hagyomány a családjában, Sir Henry – mosolyodott el Mária.
Az alacsony kis ember büszkén düllesztette ki mellkasát, és
udvariasan meghajolt.
– Részemről a megtiszteltetés, hogy szolgálatára lehetek,
Madam – válaszolt nyugtalan, magas hangján.
– Kétségtelen, hogy a húgom ez egyszer nem arat sikert
alattomos cseleivel, Sir. Biztos vagyok benne, hogy jó ura-
mat nem fogja megingatni a szeszélyeivel.
– Soha! – felelte a férfi buzgón – Bár attól tartok, nem
lesz könnyű feladat.
Nem, az egyszer biztos, gondolta a többi tanácstag, hálá-
san tekintve társára. Boldogok voltak, hogy megszabadította
őket ettől a hálátlan kötelességtől.
– Úgy döntöttem, hogy Erzsébet úrhölgyet Woodstock
öreg palotájában szállásoljuk el, Oxfordshire-ben – mondta
Mária. – Oda kísérje majd, amint lehetséges.
A menetelő léptek közeledését hallva Erzsébet az ablaká-
hoz sietett. Lent az udvarban felsorakozó katonákat látott,
előttük pedig lóháton Sir John Bridgest és Sir Henry
Bedingfieldet, akit látásból ismert. Az biztos, hogy a Tanács
tagja.
Rémület fogta el. Nem kapott levegőt. Érte jöttek. A halál
torkában áll.
– Kat! – kiáltotta remegve. Kat futva sietett hozzá.
– Lebontották Lady Jane vesztőhelyét?
– Nem tudom – válaszolta Kat.
– Igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe a hallgatózó
Blanche. – Tegnap lebontották.

517
 Erzsébetnek elakadt a lélegzete.
– Miért nem szóltál? – kérdezte zihálva.
Újra felvillant előtte a helyzetében rejlő összes fenyegető
lehetőség.
– Nézzétek! – mutatott lefelé. Kat és Blanche lepillantot-
tak a felsorakozott katonákra. – Értem jöttek. – Erzsébet
szinte hisztérikusan jajgatott. Kat szívén jeges félelem lett
úrrá. Amikor végül Sir Henry Bedingfield megérkezett, Kat
a karjában tartotta Erzsébetet, készen arra, hogy megvédel-
mezze, bármi várjon is rá.
Sir Henry meghajolt. Erzsébet nehezen lélegzett.
– Hölgyem – szólt ünnepélyesen –, azért jöttem, hogy el-
kísérjem fogságának egy kényelmesebb helyszínére, Wood-
stock királyi palotájába, ahol is szerény személyem lesz a fe-
lügyelője. Így rendelkezett a királynő őfelsége.
Tehát mégsem vesztőhely, gondolta Erzsébet lázas izga-
lomban. Azt tervezik, hogy elrejtik vidéken, és majd titokban
tüntetik el. A méregpohártól és a fojtópárnától kell tartania…
Ha nem tudnak megszabadulni tőle törvényes úton, akkor
majd elvégzik máshogy. Ezért választották őrzőjéül ezt a je-
lentéktelen – és ennélfogva kiiktatható – embert.
– Ha az lenne a kötelessége, hogy titokban meggyilkoljon,
gondoskodna a parancs végrehajtásáról? – Erzsébet kihívó
mondata a félelem diktálta kétségbeesett elszántságról tanús-
kodott.
Sir Henrynek leesett az álla. Megütközött ezen a kérdé-
sen.
– Természetesen soha nem tennék ilyet – jelentette ki
komolyan. – Tisztességes ember vagyok. Őfelsége a király-
nő, biztosíthatom, soha nem süllyedne ilyen mélyre. Ő egy
becsületes hölgy. Még katonai kíséretről is gondoskodott,
hogy megvédjék kegyelmedet a katolikusok támadásától. Fi-
gyelmeztetnem kell, hogy továbbra is heves érzelmek törnek
fel a legutóbbi lázadás hamvain.
518
 – Ne áltassa magát, Sir Henry! – csattant fel Erzsébet. –
Azok a katonák azért vannak itt, hogy megóvjanak engem
attól, hogy a protestánsok kiszabadítsanak.
– Ez is igaz – ismerte be higgadtan. – Most pedig készül-
jön fel az útra, hölgyem, az asszonyaival. Semmi késleke-
désnek nem örülnék. Sietnünk kell, így szól a parancs.

„Így szól a parancs.” E kifejezést Erzsébetnek a követke-

ző hónapok folyamán annyiszor kellett hallania, hogy sikíta-
ni tudott volna, valahányszor Sir Henry kiejtette a száján. De
ebben a pillanatban még alig ismerték egymást, így csak egy
szelíd szóváltásra szorítkoztak. Hogy kapcsolatuk soha nem
lesz könnyű, már akkor nyilvánvalóvá vált, mikor a bárka,
mely Richmondba, útjuk első állomására szállította őket, el-
rugaszkodott a Tower mólójától – maga mögött hagyva az
indulást figyelemmel kísérő parancsnokot és az összegyüle-
kezett börtönőröket. Sir John meghajolt, mikor Erzsébet bú-
csút vett tőle, és barátságáról biztosította. Szerencsére a To-
wer zsarnok főkapitányát, azt a gyáva szájhőst sehol nem le-
hetett látni. Bedingfield, aki foglyának szállítását a lehető
legdiszkrétebben szerette volna végrehajtani, megrettenve
látta, mekkora tömeg gyűlt össze a folyó két partján.
– Mit csinálnak ezek itt? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ki mondta nekik, hogy ma indulunk?
– Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza Erzsébet, miköz-
ben kegyesen bólogatott mindkét irányba, és csak úgy itta
magába a neki integető emberek lelkes hangját.
– Valaki elszólta magát – bosszankodott Sir Henry.
– Húzza be a függönyt!
– Nem lehet, levegőre van szükségem! – állt ellen Erzsé-
bet. – Különben elájulok.
– Tényleg meglehetősen meleg napunk van – segített Kat.
Valóban, áprilishoz képest kifejezetten meleg idő volt.
Sir Henry felismerte, kudarcot vallott.
519
 – Rendben van, de nem feltétlenül szükséges tudomást
vennie az emberekről.
Erzsébet engedékenyen beleegyezett, és attól fogva csak
ült, fejével bólogatva és mosolyogva. Sir Henry gyanakvón
nézte.
– Jól nevelten le kéne sütnie a szemét!
– Ez a királynő parancsa? – kérdezte kihívóan, miközben
ellenfele a szavakat kereste, és kétségbeesett erőfeszítéseket
tett arra, hogy letörölje Erzsébet arcáról az önelégült mo-
solyt.
Hirtelen ágyútűz fülsiketítő hangjára lettek figyelmesek.
– Istenem, ez meg mi? – Bedingfield olyan sietséggel
szökkent talpra, hogy a bárka ijesztően megingott.
Erzsébet nevetett.
– A Steelyardról jön. Azt hiszem, a német kereskedők
díszlövései a tiszteletemre.
Sir Henrynek ez már sok volt.
– Istenem, hogy merészelik? Gondolom, többségük átko-
zott protestáns. Ennek nem győzelmi menetnek kellene len-
nie, hölgyem. Emlékeztetném, hogy még mindig rab.
– Kétlem, hogy valaha is engedné elfelejtenem – fintoro-
dott el Erzsébet.
– Biztosíthatom, ennek kellemetlen következményei lesz-
nek – mondta a férfi haragosan. – A királynő dühös lesz.
Erzsébet jókedve egy pillanat alatt elszállt. Tisztán látta,
mi fog történni: Mária, akit ezek a megmozdulások meg-
győznek arról, hogy Erzsébet nagyobb fenyegetést jelent a
trónjára nézve, mint amivel számolt, úgy határoz, ami sok, az
sok. És szépen aláírja a kivégzési parancsot…
– Húzd be a függönyöket! – fordult hirtelen Kathez.

Furcsa érzés volt újra a Richmond palotában lenni, ahol

egyszer már annyira boldog volt, hogy visszakerült az ud-

520
varhoz, boldog tudatlanságban afelől, mit tartogat számára a
jövő. Természetesen jó érzés volt a Towerben töltött két hó-
nap után kellemesebb környezetben tartózkodni, de Erzsébet
szíve még mindig csordultig telt félelemmel, ha arra gondolt,
mi vár rá. Sir Henry minden tiltakozása ellenére már itt is le-
het az orgyilkos, aki majd titokban végez vele. Lehetséges,
hogy már ma este, főleg azok után, ami ma történt…
Amikor Sir Henry velük utazó helyettese, a jóindulatú
Lord Williams vacsora után jó éjszakát kívánt neki, megra-
gadta a kabátját.
– Imádkozzon értem – könyörgött hozzá vad tekintettel –,
mert ma éjszaka, úgy érzem, meghalok.
A férfi együtt érzőn nézett rá. Szegény lány, gondolta, so-
kat szenvedett, és ráadásul igazságtalanul.
– Nem kell ilyesmitől tartania, hölgyem – nyugtatgatta
érezhetően őszinte hangon. – Mellettem biztonságban van.
Erzsébet ennek ellenére nem tudott elaludni. Bedingfield
és Williams – derék emberek, ez bizonyos – minden fogad-
kozása ellenére az élete még mindig veszélyben lehet. Példá-
ul mi történt azokkal a szerencsétlen hercegekkel a Tower-
ben, még a kegyetlen Richárd király uralkodása idején? El-
tűntek. Soha többé nem látta őket senki, miközben az a hír
járta, hogy álmukban megfojtották őket… Szegény ártatlan
gyermekek! így tűnhet el ő is, ha az ellenségei úgy akarják.
És ha elég eltökéltek, akkor sem Bedingfield, sem Williams
ébersége nem tudná megóvni ettől.
Így másnap reggel nehéz szívvel szállt be a várakozó hin-
tóba.
– Ez a kocsi kissé rozoga – panaszkodott Kat morcosan. –
Nem tudna valami jobbat találni a ladymnek, Sir Henry?
– Attól tartok, nem – válaszolt, miközben ő maga nyereg-
be szállt. – Gyerünk, siessünk! Előre!
*

521
 Minden városban és faluban, melyen áthaladtak, ugyanaz
történt. Erzsébet érkezésének híre mindenütt megelőzte őket.
Sir Henry legnagyobb fájdalmára az emberek már vártak rá,
kiabáltak neki, virágokat dobáltak a hintóra, és önkívületben
tapsoltak, mikor elhaladt mellettük.
– Isten áldja Erzsébetet! – kiáltották. – Éljen soká a her-
cegnőnk!
A mellette ügető katona lehajolt a nyeregből.
– Imádják kegyedet, hölgyem! – mondta örömmel. Fürké-
sző tekintettel pillantott fel rá. Ez aztán a váratlan tapasztalat,
hogy a legváratlanabb helyeken is felbukkanhatnak barátok,
még őrei közt is.
Most ötlött csak eszébe, hogy az emberek szeretete és lo-
jalitása lehet az, ami segít végzete elkerülésében.
Soha ilyen határozottan nem tapasztalta még a közvéle-
mény erejét, és csak most ébredt rá, lelkében mélységes
megkönnyebbülést érezve, hogy a nép lelkesedése lehet leg-
erősebb fegyvere. Előnyére fogja fordítani, ezt megfogadta
magában.
– Mondd meg nekik, hogy olyan vagyok, mint a mészár-
székre vitt bárány – szólította meg a katonát, aki óvatosan
továbbította az üzenetet egy csoportnak, mely egy fogadó
előtt álldogált. Ahogy ez elterjedt, egyre több felől lehetett
hallani, amint azt kiabálják: „Szégyen!” Hangos tiltakozás
hallatszott mindenfelől. Sir Henry, hallva ezt, nem értette,
mitől ilyen haragosak az emberek, és megsarkantyúzta a lo-
vát, hogy minél gyorsabban távol kerüljenek a tömegtől. De
Erzsébet újra bátornak érezte magát, és kissé meg is nyugo-
dott.
Windsorban az esperes házának kényelmét élvezhették,
ahol Erzsébetet a lehető legnagyobb udvariassággal kezelték.
Reggel, mikor újból útnak indultak, tömegek kígyóztak az
utcákon, amikor pedig keresztülvágtak Etonon, a diákok,
magasba dobálva kalapjukat, azt kiabálták: Vivát Elizabetha!

522
Vivát! Vivát! Ennek hallatán könnyek szöktek a szemébe.
Nem tudta, hogy ekkora tisztelet övezi.
Sir Henry mélységesen le volt sújtva. Szerfelett aggódott.
Most már minden faluban meghúzták a harangot Erzsébet
tiszteletére, és a jó vidéki nép ajándékokkal megrakva érke-
zett. Süteményt, gyümölcsöt, virágot hoztak.
– Aki meghúzatja a harangot, kalodába záratom! – hirdet-
te ki a zaklatott Sir Henry. De ahogy távozott, a vétkeseket
elengedték. – És hölgyem! Nem fogadhat el semmilyen
ajándékot. – Arra volt kíváncsi, nem rejtenek-e üzeneteket a
csomagokba. Sosem lehet tudni, mi a francia követ legújabb
ötlete.
De az embereket nem érdekelték Sir Henry szigorú intéz-
kedései. Ajándékaikat a hintóba dobálták, vagy a szolgálók
kezébe nyomták, mikor Erzsébetet már ajándékhalmok vet-
ték körül.
– Isten óvja kegyelmedet! – harsogta a falvak népe.
– Ezek az emberek bizonyára elmaradottak a vallási kér-
dések vonatkozásában – füstölgött Bedingfield Lord Willi-
amsnek.
– Nem büntethet meg mindenkit, aki kimutatja Erzsébet
úrhölgy iránti szeretetét – mondta Williams, aki titokban
örült a történteknek.
– Nem, bár nagyon is szeretném ezt tenni – dünnyögte Sir
Henry.
Lord Williams is megzavarodott egy kissé. Ha a nép va-
lóban ennyire rajong Erzsébetért, legjobb lesz, ha rangjának
megfelelő bánásmódban részesítik, kellő tisztelettel. Így te-
hát a harmadik estén, mikor az ő rycote-i urasági kastélyában
szálltak meg, lakomát rendezett a tiszteletére. Már korábban
előreküldte embereit, hogy értesítsék a szomszédságot.
– Nem gondolja, hogy ezzel túl messzire megy? –kérdezte
Bedingfield, megpillantva a roskadozó asztalokat, a ladynek
előkészített díszhelyet a házigazdák mellett, valamint a vára-
523
kozó vendégeket. – Elfelejtette, hogy Erzsébet úrhölgy a ki-
rálynő rabja?
– De a királynő örököse is – felelte Williams –, és jobban
tesszük, ha ezt nem felejtjük el.
Sir Henry megtartotta magának a többi kifogását. Mere-
ven ülte végig az étkezést, mint kísértet az ünnepen. Képte-
len volt élvezni a finom étkeket, a sziporkázó beszélgetést.
Erzsébet ellenben a lehető legtöbbet hozta ki az alkalomból.
Kedvesen beszélgetett a vendégekkel, és bőségesen belakmá-
rozott. Túlontúl is rövid kikapcsolódás helyzetének rémítő
valóságából.

– Kitűnően éreztem magam – mondta Lord Williamsnek

az este végén. – Köszönöm, és sajnálom, hogy nem kísér
minket tovább. – Másnap nélküle folytatják útjukat Wood-
stock felé.
William megérezte a hangjában bujkáló félelmet.
– Biztos vagyok benne, hogy a végén minden jóra fordul
kegyelmed életében, és hogy szükségtelenül retteg. Ne feled-
je, bármikor boldogan állok rendelkezésére.
– Vigasztaló a tudat, hogy közel leszünk egymáshoz – vá-
laszolta Erzsébet.
Még Woodstock kapujában is tömegek állnak, nyugtázta
Sir Henry ingerülten. Hála Istennek, már majdnem elérték úti
céljukat. Ahogy átértek a kapun, Erzsébet kinézett a hintó
ablakán, kinyújtva a nyakát, hogy jobban lásson. Még soha
nem járt Woodstock-ban, hiszen apja uralkodásának idején
kivonták a használatból. Mikor előrepillantott, azonnal meg-
értette, hogy miért. A régi középkori várpalota, amely észak-
ra állt a várárok maradványaitól, düledezőnek és nyomasztó-
nak tűnt. Dudvával és futónövényekkel benőtt, omladozó,
megrepedt falakat, törött ablakokat látott, amint közelebb ér-
tek. Tökéletes helyszínnek tűnt egy gyilkossághoz.

524
 – Itt fognak elszállásolni? – kiáltott fel döbbenten. Sir
Henry lelassította a lovát, míg egy vonalba nem került a hin-
tóval.
– Nem, hölgyem, a palota lakhatatlan. A szállást a kapu-
őrlakásban készítettük elő kegyednek.
Erzsébetet eddig oly rémítően lenyűgözte a palota, hogy
észre sem vette a kapuőrlakást. Nem tűnt fiatalabbnak a pa-
lotánál, de kétségkívül jobb állapotban volt.
– Mintha túl kicsi lenne – jegyezte meg nyűgösen. És va-
lóban. Csak négy szobája volt. Kettő fent, kettő lent. Erzsé-
bet még soha nem élt ennyire szűkös helyen.
– És hol szállásolom el a szolgálóimat? – tudakolta.
– Maguknak kell találniuk szállást a faluban – válaszolt
Bedingfield, maga is megrémülve a kilátástól, hogy ennyire
szoros közelségben éljen nehéz és kiszámíthatatlan rabjával.
– Ez így egyáltalán nem megfelelő – érkezett a válasz.
– Így szól a parancs – felelte a férfi nehézkesen. – Parry
kisasszony kegyeddel tarthat, hogy kiszolgálja személyes
szükségleteit.
– És mi lesz Mrs. Astleyvel? – kiáltotta Erzsébet. Kétség-
beesése visszatükröződött Kat arcán.
– Ő nem maradhat itt. – Mindkét nőnek elakadt a lélegze-
te a fájdalomtól.
– Nem szakíthatnak el minket egymástól – mondta Erzsé-
bet követelőzve.
– Így szól a parancs – válaszolta ismét Bedingfield. –
Csak Parry kisasszony követheti. Mrs. Astleynek máshol kell
szállás után néznie.
– De meglátogathat? – kérdezte Erzsébet élesen.
– Attól tartok, nem, hölgyem. Így szól a…
– Írnom kell a királynőnek! – szakította félbe Erzsébet.
– Sajnos ez lehetetlen. Úgy szól a parancs, hogy nem írhat
és nem fogadhat semmilyen levelet. Ellenben személyesen

525
értesítem a Tanácsot panaszáról. És most, Mrs. Astley, meg-
kérném, hogy távozzon.
Kat átölelte Erzsébetet. Könnyes búcsút vettek egymástól.
– Nem jutok szóhoz – sírta el magát Kat. – Annyi minde-
nen keresztülmentünk… Túléltük a Towert… És most ke-
gyetlenül elszakítanak minket egymástól!
Erzsébet kiszabadította magát az ölelésből, megragadta
Kat kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Tarts ki! – tanácsolta könnyeivel küszködve. – Találj
egy helyet a faluban, ahol meghúzhatod magad, és akkor
legalább annyi vigaszom lesz, hogy a közelemben tudhatlak.
Isten segítségével hamarosan felmentenek a koholt vádak
alól. És akkor újra együtt lehetünk. Légy erős!
Kat bólintott, és szipogva törölte meg a szemét. Erzsébet
csendesen sírt, miközben figyelte Kat távolodó alakját, majd
hagyta, hogy Sir Henry a felső szintre, fogságának színhelyé-
re vezesse. Kritikus pillantását végigjártatta új környezetén.
Nyilvánvaló, komoly erőfeszítéseket tettek itt annak érdeké-
ben, hogy megpróbálják számára a rangjának megfelelő ké-
nyelmet biztosítani. A hálószoba falikárpitja olyan ósdinak
tűnt, hogy akár a régi palotából is származhatott volna – de
tiszta volt. Tölgyfa tálalóasztal állt benne, néhány tányérral,
valamint egy baldachinos ágy. Legalább a bútorok megfele-
lőek, gondolta. Felismert néhány hatfieldi darabot és egy-két
holmit, melyekről feltehetőleg a királynő személyesen gon-
doskodott.
– Nézze meg a mennyezetet, ladym! – kiáltott fel a hátul
megbújó Blanche Parry. – Isten tudja, mikor készült.
A külső szoba mennyezete kékre volt festve, és arany csil-
lagok díszítették, az előző század divatja szerint. A falon
drapériák függtek, hogy eltakarják a csupasz vakolatot. Ám a
kandallóban égő tűz és a májusi napfény ellenére a szoba
hűvös volt a maga keskeny és mélyen a vastag falban ülő ab-
lakaival. Ennek a komor helynek az az egyeden előnye, gon-

526
dolta Erzsébet, hogy voltaképp nincs benne egy árva zug,
ahol egy orgyilkos elrejtőzhetne.
Míg Blanche megkezdte a kipakolást, Sir Henry sürgött-
forgott, kulcsokat csörgetett a zárakban, és hirtelen nagyon
izgatottá vált.
– Három zár nem működik – panaszolta az őt kísérő két
őrnek. – Próbálják meg, hátha sikerül elfordítaniuk a kulcsot.
– Teljesen hiábavaló – mondták sok csörömpölés és átko-
zódás után.
– Hívjanak egy lakatosmestert! – parancsolta mogorván. –
És jöjjön ide még két őrszem.
– Nem fogok megszökni, Sir Henry – jegyezte meg Er-
zsébet csípősen, figyelve az őrségváltást.
– Így szól a parancs – érkezett a szokásos válasz. – És ta-
lán a legjobb lenne mindent tisztázni most, hölgyem, ha len-
ne olyan kedves, és leülne egy percre.
Jelzése, hogy Erzsébet nyugodtan foglaljon helyet a szo-
bában található egyetlen széken, magában foglalta a döntést,
hogy a maga részéről állva marad, ezzel is nagyobb tekin-
télyt kölcsönözve önmagának. Korholta magát, miért kell
ilyen megilletődötten állnia e törékeny, de önfejű, sőt veszé-
lyes lány előtt.
– A királynő őfelsége meghagyta, hogy kegyedet méltó-
ságának és királyi rangjának megfelelő tisztelettel kezeljük –
jelentette ki kissé fellengzősen. – Parry kisasszony kivételé-
vel bárki mással kizárólag az én fülem hallatára elegyedhet
szóba. Sétálhat ugyan a kertben és a gyümölcsösben, de
csakis az én kíséretemben. Thomas Parry változatlanul meg
van bízva anyagi ügyeinek kezelésével. Úgy értesültem, már
megérkezett, de elment szállást keresni a Bika fogadóba, ami
– attól tartok – tökéletes helynek bizonyul majd a fondorko-
dásra.
– Fondorkodás?

527
 – Pletyka – háborgott Sir Henry. – És fennáll annak a le-
hetősége, hogy az árulók felkeresik és behálózzák. Sose lehet
tudni, ki ólálkodik a sarkon. Vigyáznom kell Parryvel.
– De hát Parry megbízható ember!
– Olyannyira, hogy ő és Mrs. Astley a Towerben kötöttek
ki nem is oly régen, hajói emlékszem. Nem, bizonyosan
szükség van az éberségemre. És a többi szolgálóját is megfi-
gyelés alatt fogom tartani. Át fogom kutatni őket, nehogy
üzeneteket tudjanak átadni. Tehát még csak ne is gondoljon
arra, hölgyem, hogy így tarthatná a kapcsolatot a barátaival –
közölte becsmérlő hangsúllyal. – Akkor most néhány szó a
házirendről. Tilos baldachin alatt étkeznie.
„Ez érdekel a legkevésbé ezen az isten háta mögötti he-
lyen” – gondolta Erzsébet.
– A szennyese minden alkalommal át lesz kutatva, nin-
csenek-e benne üzenetek elrejtve. Minden könyvet, amit ol-
vasni szeretne, előbb nekem kell jóváhagynom. És ha valami
kérése lesz, azt továbbítanom kell a Tanács felé.
– Lélegeznem szabad? – kérdezte Erzsébet kihívóan.
Bedingfield tudomásul sem vette.
– A vacsora nemsokára készen áll – mondta. – Remélem,
megtisztel a társaságával.
– Inkább fáradt vagyok, mint éhes. Azt hiszem, ma korán
lefekszem. – Ráadásul mi mást is csinálhatna itt az ember?
– Szeretném, ha megkaphatnám néhány könyvemet –
mondta Erzsébet. – Cicerót, az angol Bibliámat és a latin
nyelvű zsoltárokat.
Sir Henry aggódó pillantást vetett rá. Kíváncsi volt, mi-
lyen káros tartalmakat rejthetnek magukban ezek a könyvek.
Úgy gondolta, a zsoltárok rendben vannak, de nem tudott
semmit Ciceróról, bárki legyen is az, és ami az angol Bibliát
illeti…
– Kétlem, hogy őfelsége jóváhagyná az angol Bibliát –
mondta. – De a zsoltárokat megkaphatja.
528
 Erzsébet füstölögve viharzott ki.
– Több komornára van szükségem – kérte.
– Ez nem engedélyezett. Egynek elégnek kell lenni, így
szól a parancs.
– Szükségem van egy oktatóra, hogy gyakorolhassam az
idegen nyelvű társalgást – hangzott a következő kívánsága. –
Attól tartok, a nyelvgyakorlatom idővel berozsdásodik.
– A Tanács ebbe sohasem egyezne bele – válaszolt Sir
Henry.
– Nem tudna személyesen szerezni egy nyelvtanárt? –
kérdezte cinkosán.
– Kizárt dolog. Minden személyt, aki kegyeddel kapcso-
latba kerül, meg kell előbb vizsgálni. Így szól a parancs.
– Szeretnék egy tollat és tintát. Írni kívánok a Tanácsnak.
– Továbbítom a kérelmeit.
– Nem szükséges erre várni. Elolvashatja, amit írtam, mi-
előtt továbbítaná.
– Hölgyem, teljesen összezavar az állandó kéréseivel –
vallotta be fájdalmas tekintettel. – Sajnos ebbe nem egyezhe-
tek bele.
– Csak azt ne mondja, hogy így szól a parancs? – fintor-
gott Erzsébet.
– Ez igazságtalan. Szeretné, hogy megtagadjam, amire
ígéretet tettem? – kérdezte a férfi kihívóan.
– Én csak azt kívánom, hogy hagyatkozzék a jóérzésére!
Legalább azt engedje meg, hogy írjak nővéremnek, a király-
nőnek. Csak egy rövid üzenetet. Kérem!
– Nem lehet. Így szól a parancs.
– Úgy viselkedik, mint egy papagáj! – kiáltotta udvariat-
lanul.
– Hölgyem, könyörgök, legyen elnéző velem! Önmagam-
ban kevés vagyok ahhoz, hogy eleget tegyek a kívánságainak
vagy elutasítsam őket. Mindet továbbítanom kell a Tanács

529
felé. Bízzék bennem, mindent megteszek kegyelmedért, ami
módomban áll.

Az első néhány hét után eloszlott az érzés, hogy veszély-

ben volna. Semmi nem fenyegette a végtelen unalmon és
egyhangúságon kívül. Az udvarból sem érkeztek hírek.
Bedingfield nem vele beszélte meg, mi zajlik a külvilágban,
így sejtelme sem volt arról, hogy kitűzték-e már a királynő
esküvőjének időpontját, vagy netán már meg is tartották. Le-
velekből sem értesülhetett, hisz levelet tilos volt írnia is,
kapnia is. Főként Cecil szellemes leveleit hiányolta, a külön-
féle helyzetekre és viszonyokra vonatkozó bölcs meglátásait.
Legkegyetlenebb ellensége a reményvesztettség volt.
Egyetlen öröme Bedingfield kínzása. Ahogy életét egyre ke-
vésbé látta veszélyben forogni, úgy nőtt benne a felháboro-
dás afölött, hogy fogságban tartják, bár semmit nem képesek
rábizonyítani. És mivel ez ügyben nem tudott sem a király-
nővel, sem a Tanáccsal vitába szállni, bosszúságát bábjukon,
a szerencsétlen Sir Henryn töltötte ki. Ő a maga részéről el-
tökélte, hogy szóról szóra követi, amit előírtak számára,
hajthatatlan marad a nő hóbortjaival és szeszélyeivel szem-
ben.
Erzsébet még szokásos szeretett kerti sétáit is kedvesze-
getten végezte, bár ez legalább kikapcsolódást jelentett a
mindennapi unalomból. Ám az óvintézkedések, melyek mel-
lett Sir Henry következetesen kitartott, a kétségbeesésbe ker-
gették. Egy napon, miután végignézte, ahogy őrzője türelme-
sen kinyitott és bezárt maga mögött vagy hat kaput, kijött a
sodrából, és ráordított a férfira.
– Maga aljas börtönőr! Csak azért műveli ezt, hogy kigú-
nyoljon! – Természetesen ez tisztességtelen vádaskodás volt,
de túlságosan elborította a düh ahhoz, hogy törődjék ezzel.
Sir Henry, akit a kitörés mellbe vágott, térdre borult a lady
előtt.

530
 – Hölgyem, én csak egy hivatalnok vagyok, akit a király-
nő utasított arra, hogy megvédjem kegyedet minden bántal-
mazástól. Remélem, nem vonja kétségbe, hogy jóindulatú
őrizője voltam, és megadtam a kellő tiszteletet.
Erzsébet dühe lecsillapodott a férfi komolysága láttán.
– Nyugodjék meg, jóember – mondta kimerülten.
– Belefáradtam a rablétbe. Fiatal vagyok. Ki szeretnék
menni a világba, élvezve annak örömeit, nem pedig itt lapí-
tani a tömérdek szabálytól és rendelettől korlátozva. Meg
tudja érteni ezt? Vagy már elfelejtette, milyen az, mikor az
ember majd kicsattan az életerőtől?
Sir Henry soha nem érzett ilyet, így hát elég elveszettnek
érezte magát, amikor válaszolni szeretett volna a kérdésre.
– Azt tanácsolom, legyen türelemmel – kérte végül.
Türelem? Hogyan legyen türelmes valaki, akit jogtalanul
börtönöztek be?
Lustán bámult ki az ablakon, várva, hogy múljanak az
órák, várva, hogy fogsága véget érjen. Az egészben az a leg-
rosszabb, hogy minél tovább tart, az idő múlása annál bűnö-
sebbnek tünteti föl. Nem kevésbé, mintha minden piactéren
kikiáltanák a bűnösségét! Értette persze, miért nem bízik
benne Mária, de Angliának vannak törvényei, mégpedig
azért, hogy megvédjék az ártatlanokat. Legalábbis eddig így
gondolta. Bárcsak lenne öt perce, csak öt perce, hogy meg-
védhesse magát Mária előtt!
Századszorra is lesújtva rabságának igazságtalanságától,
levette ujjáról a gyűrűt. A gyémánt éles sarkát igénybe véve,
szarkalábas írásával az alábbi szavakat véste a vastag ablak-
üvegbe:
„Sok mindennel gyanúsítottak, semmit sem bizonyítottak
– írta. És még hozzátette: – Monda Erzsébet, fogva tartott.”
Sir Henry a homlokát ráncolta, mikor észrevette, de egy
szót sem szólt.
*
531
 A nyárral visszatért régi betegsége is. Arca és teste felpuf-
fadt, és lázasnak érezte magát. De a legrosszabb az a sötét
búskomorság volt, amely lepelként telepedett általában oly
eleven lelkére.
Hívatta Sir Henryt. A férfi némi együttérzéssel tekintett
az ágyban fekvő betegre.
– Szeretném, ha eret vágnának rajtam – mondta gyengén.
– Valahogy ki kell irtani a testemből ezeket a gonosz test-
nedveket. Könyörgök, küldessen a királynő doktoraiért, dr.
Owenért és dr. Wendyért! Ők kezeltek korábban is, bennük
megbízom.
– Továbbítom kérését a Tanácsnak – mondta Sir Henry,
feszengve attól, hogy Erzsébet ágyban fekszik, és egy háló-
ingen kívül nincs rajta semmi. Alig várta, hogy elhagyhassa
a szobát.
– Én pedig addig csak szenvedjek itt? – nyöszörgött, fel-
dühödve azon, hogy Sir Henry az egészsége elébe helyezi
pokoli parancsait. De nem volt ereje a további tiltakozáshoz,
ráadásul Sir Henry már el is menekült.
Egy héttel később megérkezett a Tanács kedvezőtlen vá-
lasza. Kisvártatva pedig egy helyi orvos, akit Sir Henry hí-
vott.
– Inkább meghalok, mintsem hogy beengedjék hozzám! –
jelentette ki Erzsébet, haragjával meghazudtolva nyilvánvaló
gyengeségét. – Nem engedem, hogy idegen érjen a testem-
hez! Látom már, hogy egyszerűen Istenre kell bíznom az
ügyemet. – Ezzel összekulcsolta kezét a mellén, mintha
imádkozna. Saját sírszobraként feküdt az ágyán.
Bedingfield – a kétségbeesés határára jutva – sietett, hogy
megírja a Tanácsnak végeláthatatlan levélsorozata újabb da-
rabját. Mire dr. Wendy és dr. Owen megérkezett, Erzsébet
állapota valóban válságosra fordult.
– Azonnal eret kell vágni rajta – jelentették ki. Arcuk ria-
dalmat tükrözött.

532
 Sir Henry végig ott állt elfordított arccal, míg Erzsébet
felhúzta az ágyneműjét, felfedve apró lábfejét és vékony bo-
káját a borbélysebésznek. Mégsem kerülte el figyelmét a di-
adalittas arckifejezés, amit a királyi orvosok megérkezése
okozott. A tekintet, amellyel Erzsébet jelezte, hogy végtelen
küzdelmük ezen fordulójának ő a győztese.
És nem ez volt az egyetlen győzelme.
– A Tanács jóváhagyta kérelmét, hogy írhasson őfelségé-
nek – jelentette ki szűkszavúan Bedingfield egy reggeli láto-
gatása alkalmával, a hónap vége felé. –Hozatok íróeszközö-
ket.
– Helyes – felelte Erzsébet, aki ekkorra már szinte egész-
séges volt. Elhatározta, hogy Máriának módfelett hangsú-
lyozni fogja, mennyire igazságtalan módon bánnak vele.
Amikor végre papír, toll és tinta került elé, szavai oldalakon
keresztül szenvedélyesen áradtak. Kiöntötte összes sérelmét,
zavarba ejtő részletességgel, hangot adott haragjának és re-
ményvesztettségének. Amikor befejezte a levelet, Sir Henry
egy pillantást vetett rá, és az asztalra hajította.
– Ezt nem küldheti el, hölgyem! – tiltakozott. – Ez mé-
lyen sérti a királynőt.
– Én vagyok itt megsértve – kiáltotta – azzal, hogy fel-
ségárulóként kezelnek, mindenféle tárgyalás vagy ítélet nél-
kül!
– Mégsem küldheti el ebben a formában. Ragaszkodom
egy mérsékeltebb változathoz.
Kérlelhetetlen maradt, így Erzsébetnek nem volt más vá-
lasztása, mint újraírni a levelet. Sir Henry elolvasta, és bele-
egyezően bólintott.
– Sokkal jobb – mondta, majd lement megkeresni a pe-
csétviaszát. Amint távozott, Erzsébet gyorsan visszacserélte
a pontosan ugyanúgy összehajtogatott eredetire. Sir Henry
visszatért, és minden gondolkodás nélkül lezárta és lepecsé-
telte a levelet.

533
 Bedingfield tragikus arccal állt előtte. – Fel nem fogha-
tom – mondta panaszosan. – A Tanács feddésben részesített,
amiért megengedtem, hogy ilyen tiszteletlen és goromba le-
velet küldjön a királynőnek. Nem értem. Olvastam a leve-
lét…
– Igen, olvasta, Sir Henry – mondta Erzsébet lágyan. – És
rendelése szerint újra is írtam.
– Még ha az első változat lett volna, megérteném. De a
végeredményen ez már nem változtat. Újra megtiltották,
hogy írjon őfelségének.
– Nagyon sajnálom – válaszolt Erzsébet, nem különöseb-
ben bánkódva a történtek felett. Megírta mindazt Máriának,
amit meg akart írni, és ettől máris sokkal jobban érezte ma-
gát. Nyilvánvaló, hogy a lelkiismeret-furdalás táplálja Mária
dühét. – Gondolom, a Tanácsnak azért írhatok.
– Ó, dehogy – mondta gyorsan Sir Henry. – Biztos va-
gyok benne, hogy tilos mind a királynőnek, mind a Tanács-
nak írnia.
– Ez áll benne? – tekintett a férfi kezében levő levélre.
Bedingfield sietősen átfutotta.
– Nem, csak a királynőt említi, de a tiltás természetesen
vonatkozik a Tanácsra is.
– Ez csak feltételezés – vádolta Erzsébet dühösen.
– Nem akadályozhatja meg, hogy írjak a Tanácsnak, ha
nincs rá külön parancsa. Elvág a világtól, ha ezt teszi. Rosz-
szabb lenne a helyzetem, mint az utolsó newgate-i rabnak.
– Sajnálom, hölgyem, de sokkal inkább a parancsaim
szelleméhez, semmint betűjéhez kell tartanom magam –
erősködött.
– Értem, tehát minden e világi remény nélkül kell folytat-
nom az életemet, egyes-egyedül ügyem igazában bízva –
tombolt Erzsébet, szenvedélyes sírásban törve ki. Képtelen
lévén bírni vele, mikor ilyen állapotban volt, Sir Henry gyor-
534
san elmenekült. Blanche Parryre hagyta, hogy megvigasztal-
ja úrnőjét.
– Jó híreim vannak, hölgyem – mondta Bedingfield négy
nappal később, engedékeny hangon. – A királynő maga tisz-
tázta a helyzetet. Írhat a Tanácsnak, amikor csak akar.
– Örülök. Tudtam, hogy tévedett. – Erzsébet remélte,
hogy kitörése okozta ezt a fordulatot. A királynő nyilvánva-
lóan biztos az ártatlanságában, különben továbbra is a To-
werben tartaná. Talán Mária abban a reményben tartja még
mindig száműzetésben, hogy napvilágra kerülhet valami új
bizonyíték ellene? Ha ez a helyzet, akár örök életére is itt
maradhat. Képviselnie kell a saját ügyét!

Még aznap reggel levelet írt a Tanácsnak, a királynő előtti

audienciát kérve. Remélte, hogy erre engedélyt kap. De a
napok válasz nélkül teltek.
– A Tanács nagyon elfoglalt mostanság – világosította fel
Bedingfield. – Már csak napok vannak hátra a királynő es-
küvőjéig. Sok minden leköti őket.
– A spanyol herceg itt van Angliában? – kérdezte Erzsé-
bet kíváncsian. Szíve egyik fele Máriával örült, hogy végre
férjet talált magának. A másik, kevésbé lojális fele viszont
attól tartott, hogy Fülöp gyorsan gondoskodni fog nővérének
egy trónörökösről, eggyel hátrébb tolva Erzsébetet a trón-
utódlási sorban. El nem tudta képzelni, hogy fogja ezt elvi-
selni.
– Bármelyik nap megérkezhet – mondta Sir Henry. – Ta-
lán már itt is van.
Az idő telt. Válasz nem érkezett. Erzsébet nyugtalankodni
kezdett.
– Mindenki Winchesterbe ment az esküvőre – tájékoztatta
Bedingfield. – Biztos vagyok benne, hogy kap választ, amint
visszatérnek Londonba.

535
 – Ne mondja nekem, hogy a Tanács semmilyen hivatalos
üggyel nem foglalkozik Winchesterben – ellenkezett Erzsé-
bet. – Talán mindannyian virágfüzéreket fonnak a koszorús-
lányok számára?
Semmire sem vágyott inkább, mint beszélni Máriával,
míg kitart az eufórikus esküvői hangulat, érzelmes elgyöngü-
lésében talán hajlana a kegyelemre és a könyörületre. Ám
eljött és el is múlt július huszonötödike, a királyi esküvő
napja, de még napokkal később sem érkezett levél a Tanács-
tól.
Erzsébetben egyre nőtt a rosszkedv, a neheztelés és a
nyugtalanság. Kezdte azt gondolni, hogy Fülöp, a spanyol
katolikus, az inkvizíció barátja, az ő vonatkozásában tovább
mérgezte Mária gondolkodását. Mi másra gondolhatott vol-
na?
Elment a misére. Már hosszú ideje rendszeresen járt, hát-
ha ez segít a királynővel való viszonyán. De most, hogy a
káplán a gyülekezetet Máriáért és Fülöpért szólított fel imá-
ra, ajkait nem tudta szólásra nyitni. Bedingfield látta ezt, és
jelentette is a Tanácsnak a mulasztást. Még egy rossz pont a
listán.

Mária az ágyban fekve nézte a nyitott ablaktáblákon be-

áradó nyári holdfényt. Mellette Fülöp – az ő Fülöpje, kedve-
se, öröme – egyenletesen lélegzett. Ez a házasság kétségkí-
vül nagyon sok politikai előnnyel bírt, de neki személyesen
többet adott, mint amiről valaha is álmodott. Az ő fiatal, jó-
képű férje maga volt a megtestesült udvariasság – az ágyban
és azon kívül is –, és a legelőzékenyebb gondoskodással for-
dult felé. Óvatosan bánt vele a nászéjszakán, végtelen türe-
lemmel viselve tapasztalatlanságát és szűzies tartózkodását.
A fájdalom nagy volt, de királynői erővel tűrte, és most, né-
hány hét elmúltával úgy érezte, már sokkal könnyebb teljesí-
tenie házastársi kötelezettségét. Még egy kissé élvezni is

536
kezdte, bár ezt természetesen el nem mondta volna Fülöp-
nek. Ami a nászi ágyban történt, arról egyikük sem beszélt.
Az ő feladata, ennyit értett belőle, hogy nyugodtan feküdjön,
készségesen engedelmeskedjen, és imádkozzon a trónörö-
kösért. Úgy érezte, ezt igazán rendesen teljesíti. Bár esne te-
herbe, és akkor, aki az állandó bosszúságot jelenti, Erzsébet
húga – már persze ha egyáltalán a húga – mehet, és fel-
akaszthatja magát.

Mellette Fülöp alvást színlelt. Imádkozott, hogy bár esne

gyorsan teherbe ez az aszott aggszűz, a felesége. Akkor nyu-
godt lelkiismerettel kiszökhetne a nászi ágyból, és talán, ha
sikerülne szerét ejteni, még Spanyolországba is visszame-
hetne egy kis időre. Gyűlölt Angliában lenni, és tudta, hogy
őt is gyűlölik itt. Ami a feleségét illeti, mindent megtett, amit
az apja meghagyott neki. Minden odafigyelést megadott ne-
ki, még akkor is, ha be kellett csuknia a szemét és erősen ne-
kiveselkedni, mikor a szűzi erőd bevételére került sor. De
meg tudta tenni, mert közben a távoli Madridban hagyott
gyönyörű hölgyére gondolt.
Igen, a tényeken már nem lehet változtatni. Így lassan
hozzászokott ártatlan, rajongó, engedelmes feleségéhez.
Mindazonáltal egyik nő csakolyan az ágyban, mint a másik –
kivéve, hogy ez azt hiszi, az a szabály, hogy mereven feküd-
jön, miközben ő elvégzi kötelességét. Szerencsére sok hölgy
volt az angol udvarban, és köztük sok készséges… Nem telt
sok időbe, hogy elkalandozzék a hitvesi ágytól. Ennek elle-
nére a legtöbb éjszakán otthon volt, és undorát leküzdve
megtett mindent az örökös létrejöttéért. Ez a házasság az ég-
ben köttetett, már ami az angol államegyházat és az egyéb
politikai megfontolásokat illeti, de ő személyesen kimondha-
tatlanul nagy árat fizetett érte. Őszintén szólva azt gondolta,
hogy ezt a kelyhet magának Istennek is nehezére esne kiinni.

537
„Édes Istenem! Könyörgök, foganjon meg már a trónörö-
kös!” – imádkozott buzgón.
– Újra írnom kell a Tanácsnak – jelentette ki Erzsébet au-
gusztusban, mikor a királynő már egy hónapja férjnél volt.
– Várjon még egy kicsit – tanácsolta Bedingfield.
– Nem, ez a várakozás már elviselhetetlen számomra –
mondta dacosan.
– Akkor sem engedélyezhetem.
– Isten szerelmére! – lobbant fel a lány. – Őlordságaik
nevetnének a markukba, ha tudnák, uraságod milyen köteles-
ségtudó. Könyörgök, írjon a Tanácsnak a nevemben! Vegye
rá a tiszteletre méltó urakat, hogy járjanak közben értem a
királynő őfelségénél, és fontolják meg szerencsétlen ügye-
met, mert eddig még nem kaptam megnyugtató választ kéré-
semre, amiben pedig reménykedtem.
– Rendben, írni fogok – sóhajtott megadóan Bedingfield.
– És ha már úgyis ezt teszi – nyerte vissza Erzsébet a hi-
degvérét –, kérje meg őket, hogy győzzék meg a királynőt,
legalább szánalomból fontolja meg, tényleg ilyen hosszan
kíván-e fogva tartani. Már ötödik hónapja! És mindezt anél-
kül, hogy vádat emelt volna a vélt bűneim miatt, minek ré-
vén magyarázatot adhatnék a viselkedésemre, vagy hogy
szabadon a színe elé engedett volna. Higgyen nekem, Sir
Henry, nem kérném mindezt, ha nem állnék tiszta lelkiisme-
rettel Isten színe előtt.
Sir Henry már hozzászokott Erzsébet szélsőséges kijelen-
téseihez. A becsületes férfi, aki a szíve mélyén volt, elkezdte
gyanítani, hogy mindez inkább a csalódott ártatlanság gyü-
mölcse, mintsem egy gonosztevő harciassága. Igazság sze-
rint azt kívánta, ez a lány bárcsak meg tudná győzni a király-
nőt az ártatlanságáról, hisz a szíve nehéz volt már a rárótt fe-
lelősségtől, és szerfelett boldog lett volna, ha maga mögött
tudhatná ezt a gyötrelmes feladatot.

538
 – Ha a királynő nem adja beleegyezését a találkozásra, ez
esetben az a kívánságom, hogy a tanácstagok küldöttsége lá-
togasson meg, hogy előttük védhessem meg ártatlanságomat,
és ne kelljen azt hinnem, el vagyok zárva az utolsó menedék-
től is.
– Azt hiszem, fejben tudom tartani – mondta Bedingfield
beletörődve. – írok nekik most rögtön.

Majdnem szeptember volt, mire Erzsébet választ kapott.

Személyesen Máriától, egy Bedingfieldnek írott levél formá-
jában.
– A királynő végre nyilatkozott – tájékoztatta Sir Henry. –
Audiencia szóba sem jöhet. Őszintén szólva úgy gondolja,
panaszai kissé különösek. Persze úgy vélekedik erről, aho-
gyan akar, de őfelsége azt írja, kegyednek nem kell tartania
attól, hogy elfelejtené, és hogy nem gondolkodna az ügyén.
– Tudom, milyen játékot űz – mondta lassan Erzsébet. –
Kivárja, míg teherbe esik, mielőtt eldöntené, mit tegyen ve-
lem. Akkor már kisebb fenyegetést jelentek számára.
– Emlékeztetném, hogy őfelsége a királynő, akiről így be-
szél. Több tiszteletet kellene tanúsítania iránta. Amennyire
az én szegényes értelmezésem engedi, ez egy reményteli le-
vél, amely a dolgok jobbra fordulásának ígéretét hordozza
magában.
– Bárcsak tudnék hinni ebben! Annyit tudok csak, hogy
bezártak ide határozatlan időre. Nem látni a végét, nincs egy
halovány reménysugár sem. Az egyetlen örömet a könyveim
jelentenék, és sokat azok közül is eltiltott tőlem. – Hirtelen
felragyogott – Talán ha kapnék egy másolatot Pál apostol le-
veleiből. Még ha az angol Bibliámat nem is engedi meg.
– A leveleket megkaphatja. De az angol Bibliát soha. A
kormányzat kíméletlenebbül jár el a protestánsokkal szem-
ben, mint valaha. Egy ilyen könyv birtoklása nemcsak hiba
lenne, hanem kifejezetten veszélyes is. Ha én lennék kegyed

539
helyében, hölgyem, azt is elfelejteném, hogy valaha volt egy
példányom ebből a könyvből.
Ígéretéhez híven nemsokára Pál apostol leveleivel tért
vissza – természetesen latin nyelven. Olvasásuk vigaszt je-
lentett, és Erzsébet hosszú órákat töltött azzal, hogy külön-
böző nyelvekre próbálta lefordítani a szöveget. Majd miután
letette a tollát, csodálkozott, miért is teszi mindezt. Az életét
– sőt a fiatalságát – vesztegeti éppen el. Kellemkedhetne a
zsúfolt, díszes udvarokban, elbűvölő úriemberek társaságá-
ban. Ehelyett ide van zárva Woodstockba, mint Szent Barba-
ra a tornyába.
Csüggedten fordult vissza a könyvéhez, hogy vigaszt lel-
jen benne. Kisvártatva ezt írta az előlapra: "Augusztus. Sok-
szor sétáltam a Szentírás szép mezején, leszakítottam a mon-
datok összes gyógyfüvet. Megízlelve édességüket, talán ke-
vésbé fogom érezni e nyomorúságos élet keserűségeit.” Majd
karjára hajtva fejét, az önsajnálat forró könnyeit hullatta.

– Jó hírek, ladym! – jelentette be Sir Henry egy késő

szeptemberi reggelen. – A királynő őfelsége áldott állapot-
ban van! Angliának lesz trónörököse!
Erzsébet megdöbbent. Egy pillanatig sem számolt komo-
lyan azzal a lehetőséggel, hogy Mária teherbe esik. Túl öreg,
túl beteges – vagy mégsem? Eddig biztosnak és támadhatat-
lannak hitte a helyét az örökösödési sorban. Már alig várta a
napot, mikor – ha Isten is úgy akarja – királynővé koronáz-
zák, hogy országának és népének gondviselője legyen. Min-
dig is sajátjaként gondolt rájuk. De mindkét számítása hibás-
nak bizonyult. Talán nem Isten akarata ez is, az ígéret, hogy
örökös születik a királynő testéből? És ha Ő az Ő végtelen
kegyelmében úgy látja jónak, hogy Máriát fiúgyermekkel
ajándékozza meg, akkor vajon mi vár őrá, Erzsébetre? Életre
szóló elszigeteltség vagy élet a gyanú árnyékában? Valami
megbízható nemesemberrel vagy alacsonyabb rangú herceg-

540
gel való házasságkötés, évenkénti gyermekáldással? Mindkét
kilátás mérhetetlenül megrémítette. Hirtelen nagyon tisztán
látta, hogy ha biztonságban akarja tudni a jövőjét, a trónt kell
célba vennie.
Minden belső rémülete ellenére megőrizte felszíni nyu-
galmát. Tudatosan igyekezett megenyhíteni Máriát: rendsze-
resen járt misére, abbahagyta a Tanács zaklatását különböző
kéréseivel, és még Sir Henryhez intézett könyörtelen követe-
léseit is megfékezte.
– Ez csodálatos hír – mondta hangosan. – Imádkozni fo-
gok Istenhez, hogy adjon a királynőnek biztonságos szülést
és egészséges fiúgyermeket.
– Amen, úgy legyen – mondta rá Sir Henry, lenyűgözve a
meglepő választól. – És gondoljon csak bele, ha a királynő-
nek fia születik, a királynő sokkal kegyesebb lesz.
– Ha majd fia születik – sóhajtott Erzsébet. – Az, hónapok
múlva lesz.
– Májusban, azt hiszem – válaszolt Bedingfield. – Nem
kell sokáig várni.
Nem mondta el a másik rá váró lehetőséget. Azt, hogy a
Tanács és a parlament a különböző külföldi vőlegények
személyét latolgatja. Túl gyakran fulladtak kudarcba ezek a
vállalkozások, minek zavarja meg hát ezzel?
Közeledett a karácsony. Sir Henry különböző nyalánksá-
gokat rendelt, és meghagyta a szolgáknak, hogy díszítsék fel
a házat örökzöldekkel. Erzsébet tartott attól, ez az alkalom
nyomába sem fog érni azoknak az ünnepi időszakoknak, me-
lyeket a múltban átélt. Ugyan mit tehetnének, ami szórako-
zást nyújt? Szent Pált olvassanak? A gondolat, hogy a min-
dig komoly Bedingfield, méltóságát félredobva, tréfamester-
ként forgatja fel a házat, majdnem hangos nevetésre késztet-
te, ám alapvetően keserű hangulatban volt.

541
 De történt még valami, ami beárnyékolta az idei kará-
csonyt. Néhány nappal szenteste előtt Sir Henry komor te-
kintettel toppant be hozzá.
– Ladym, fontos híreket hozok, amelyek kegyedet is
érinthetik, ha nem vigyáz.
Erzsébet letette a tollát, és óvatosan felnézett. Belebor-
zongott az újra felbukkanó régi félelmekbe.
– Az elmúlt hónapban, amint arról már beszámoltam, Pole
kardinálist felszentelték Canterbury érsekévé, és Angliát
visszafogadták Róma fennhatósága alá. Most pedig a parla-
ment helyreállította az eretnekség elleni törvényt, ami azt je-
lenti, hogy az eretnekséggel gyanúsított személyeket ellen-
őrizni kell, és ha bűnösnek bizonyulnak, máglyán elégetni.
Erzsébet elszörnyedt és megborzongott. A vér megfagyott
az ereiben.
– De a királynő úgy kezdte uralkodását, hogy vallási tü-
relmet ígért – kiabálta, feledve fogadalmát, hogy higgadtan
fog viselkedni.
– Változnak az idők – mondta Sir Henry szomorúan. –
Őfelsége, ezt jól tudom, abban reménykedett, hogy alattvalói
önszántukból visszatérnek majd a katolikus hitre. Ezt sokan
meg is tették. Ám sokan ellenálltak, és lázadást szítottak az
új törvények ellen. De most a királynő fiúgyermeket vár,
Anglia kibékült Rómával, és Fülöp király alig várja, hogy
lássa, amint az Igaz Hit megszilárdul országunkban. Höl-
gyem, én az Igaz Hit táborához tartozom, és igaz angolnak is
tartom magam, de attól félek, az új törvény itt is elszabadítja
majd a Spanyolországból ismert vallásüldözést. Ez már az
inkvizíció előszele.
– Pontosan ezek az én félelmeim is – szólt Erzsébet, el-
ámulva azon, hogy ő és Sir Henry egyszer az életben vala-
miben egyetértenek. – Higgye el, nem magamat féltem, hisz
miért is tenném? Jómagam is visszatértem a katolikus hitre,
és rendszeresen részt veszek a szentmisén. Azokat féltem,

542
akik nem tudják összeegyeztetni lelkiismeretükkel a katoli-
kus hit elfogadását. Ugyan ki lát bele az emberi lélekbe? Ha
arra kerül a sor, úgyis csak egy Jézus Krisztus van. A többi
csak szőrszálhasogató vita jelentéktelen apróságok felett.
– Kétlem, hogy ezzel a királynő és Pole kardinális egyet-
értene, hölgyem. Talán még eretnekségként is értelmeznék
szavait. De ne féljen, nem fogom továbbadni őket. A misé-
ken való részvételéből tudom, hogy az Igaz Hit pártján áll.
– Megkönnyebbülten hallom – mondta Erzsébet, lenyelve
pillanatnyi félelmét.
– De figyelmeztetni szeretném, hogy tartsa magában a
bölcsességét, már ami a vallást illeti. Tudom, hogy nagyrészt
a protestáns hitben nevelkedett, és attól tartok, hogy meg-
szokásból annak elismerésére vonatkozó megjegyzést tenne.
Ha nem a megfelelő fül hallja, félreértelmezhetik szavait.
– Köszönöm, hogy ügyel a biztonságomra – felelte Erzsé-
bet hálásan. Aztán nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye:
– Ez egyszer örülök neki.
Erre még Sir Henry is elmosolyodott.

543
 17

1555
– Megkezdődtek az eretnekégetések – suttogta Blanche
Parry rémült arccal. – Hallottam, hogy Sir Henry egy
smithfieldi férfi megégetéséről beszél, és hogy nem sokkal
ezután Hooper püspököt is máglyára küldték Gloucesterben.
Azt mondják, szörnyű kínokat állt ki. Nem is tudtam tovább
figyelni. Ó, ladym, hogy bánhat valaki ilyen kegyetlenül egy
másik emberi lénnyel?
Erzsébet leültette Blanche-t maga mellé a kanapéra, és
megfogta a kezét.
– Azért teszik, mert úgy gondolják, ha a szegény ördög
megismeri a pokol tüzének kínjait, az utolsó pillanatban még
megtérhet, és így megmentik a lelkét – magyarázta nyugod-
tan. – Nem gondolják, hogy kegyetlenek lennének. Azt hi-
szik, ezzel szívességet tesznek. Mert mit jelent egy kis idő a
földi lángok közt ahhoz az örök égéshez képest, ami a po-
kolban várja az embert? Ez a logikájuk. Mégis úgy tűnik ne-
kem, hogy akik ezt elrendelik – és nem nevezek néven senkit
–, túl vannak minden könyörületességen. A spanyolok iránti
újdonsült engedelmesség okozza mindezt a kegyetlenkedést.
– Én az effélét fel nem foghatom – mondta Blanche szo-
morúan. – Annyit tudok csak, hogy képtelén vagyok szaba-
dulni attól, amit hallottam. Szörnyűséges volt!
– Kímélj meg a részletektől! – vágta rá Erzsébet sietősen.
– Nagyon jól el tudom képzelni.
Az égetések elleni nyilvános tiltakozás visszhangjai nem-
sokára Woodstockot is elérték.

544
 – Az emberek haragosak – szólt Sir Henry. – Mindenfelé
tiltakoznak, a királynő és a Tanács ellen lázító iratokat ter-
jesztenek. Sok tettest elkaptak, és pellengérre állítottak.
Ahogy nőtt a máglyára küldöttek száma, úgy terjedtek a
hírek és pletykák a forrongó országban. Rettenetes története-
ket lehetett hallani a protestáns mártírok – ahogy immár ne-
vezték őket – szenvedéseiről.
– Kétség nem fér hozzá, hogy nagyrészt ostoba, művelet-
len emberekről van szó – osztotta meg vacsoránál Sir Henry
a megfigyelését előkelő foglyával. – Az egyik nem tudta vé-
gigmondani a miatyánkot, a másik nem tudta felsorolni a
szentségeket, legalábbis így hallottam.
– Tanítani kellene őket, nem kínozni. Senki sem gondolt
eddig az oktatásukra?
– A püspökök és a királynő kötelességük teljesítésén fára-
doznak, és azt kívánják, bárcsak lenne már valami látszatja.
Nem tesznek fel túl sok kérdést. Történt egy rémes eset
Guernseyben. Nem is merem elmesélni.
– Mondja csak! – parancsolta Erzsébet. Tudnia kell. Fel-
készülten könnyebb védekezni. Különösen, hogy sokan tud-
nak az ő korábbi nyílt ragaszkodásáról a protestantizmushoz,
és bizonyára akad köztük, aki sejti, szíve mélyén melyik ol-
dalon áll.
– Volt egy terhes nő. A szülés már megkezdődött, mikor a
máglyához kötözték. Akkor született meg a gyermek, amikor
meggyújtották a tüzet. A végrehajtók visszadobták a gyer-
meket a tűzbe.
– Ó, Istenem! – kiáltott fel Erzsébet. A háta mögött
Blanche-t, aki az asztalnál várakozott, szörnyű zokogás foj-
togatta.
– A fanyalábok sokszor nedvesek – folytatta Sir Henry
könyörtelenül –, és az égetés elhúzódik. Ahelyett hogy a
szenvedő szerencsétleneket elítélnék, a tömeg a segítségükre
akar lenni, és megtesznek mindent, hogy vigasztalják és tá-

545
mogassák az eretnekeket. Odáig fajult a dolog, hogy a Ta-
nács külön őröket rendelt minden egyes kivégzésre, megaka-
dályozandó az ilyen eseményeket.
– Úgy tűnik, ezek a kivégzések ahelyett, hogy kiirtanák az
eretnekséget, inkább csak szítják – jegyezte meg Erzsébet. –
Sokan még azt a következtetést is levonhatják, hogy a pro-
testáns vallás olyan, amiért érdemes meghalni.
– Az a szóbeszéd járja, már amennyire a helyi pletykák-
ban meg lehet bízni, hiszen ezek a történetek erősen átala-
kulva érnek ide, hogy Gardiner püspök is megrémült a ki-
végzések számától, és arra ösztökélte a királynőt, hogy a
büntetés egy emberibb formáját válassza. Őfelsége azonban
nem hajlandó beleegyezni ebbe. Nem hinném, hogy ez igaz
lenne.
De még mennyire hogy igaz, gondolta Erzsébet, felidézve
Mária szemének rajongó csillogását, valahányszor a hitről
szónokolt – hogy céltudatosságáról ne is beszéljünk. És per-
sze bizonyos mértékben férje, Fülöp király is felelős az ége-
tésekért. Az egész úgy hangzik, mintha Mária teljesen bele-
bolondult volna a férfiba, és a rabjává vált volna. Talán el-
vesztette a józan eszét, hogy népének szeretetét kockáztatja?
Hisz, gondolta Erzsébet, egy uralkodónak éppen ezt kellene
a legnagyobbra becsülnie.

Aznap este, amikor Sir Henry már elment, és az asztalt le-

szedték, Blanche segített Erzsébetnek a lefekvéshez való ké-
szülődésben.
– Korábban nem tudtam szólni, asszonyom. Ma a faluba
menet az őr szeretett volna betérni egy italra a Bikába. Ami-
kor kiment a dolgát végezni, gyorsan szót váltottunk Parry
úrral. Azt mondta, adjam át az üzenetet, hogy az országban
elhatalmasodott a királynő iránti gyűlölet, sokan imádkoz-
nak, hogy a terhessége szerencsétlen kimenetelű legyen, és
hogy a nép megváltójaként vár kegyedre.

546
 Erzsébetet ez mélységes meghatottsággal és örömmel töl-
tötte el. Hiszen ez a nép szeretetének reménysugarát csillan-
totta meg előtte, amelyet Mária eljátszott, és amely most őfe-
lé fordul. A megszabadulást hozhatja számára, akár a katoli-
kus örökös születésének ellenére is. Ám természetes elővi-
gyázatossága gyorsan visszatért.
– Ez nem túl bölcs beszéd – mondta feddőn. – Remélem,
senki nem hallgatta ki.
– Ó, nem, asszonyom! Egyedül voltunk a tornácon. Parry
úr kikísért, amikor vártam az őrre.
– Jól van, de ha ilyesmi nyilvános helyen újra megtörté-
nik, annak mi látjuk kárát. Tudom, bízhatok benned, hogy
tartani fogod a szád.
– Ígérem, így lesz – vette kezébe Blanche a hajkefét.

– Uram és drága férjem – mondta Mária gyengéden, eset-

lenül kelve fel székéből, mikor Fülöp belépett a hálószobába.
– Öröm, hogy itt láthatlak.
A király meghajolt, miközben arra gondolt, hogy felesége
sápadt, és kimerültnek tűnik. Kétségtelenül megviselte a ter-
hességgel járó megerőltetés, és aggódik az égetések nyomán
kialakuló felfordulás miatt.
– Remélem, jó egészségben talállak, Madam – csókolta
meg a kezét.
– Mindig jobb, ha láthatlak, uram – nézett a férfira csodá-
lattal.
– Azért jöttem, hogy megmondjam: döntöttem.
– Valóban? – Mária ideges lett. Újra belé költözött az a
szörnyűséges aggodalom, melyet akkor érzett, mikor férje
először beszélt neki tervéről, miszerint Angliából Németal-
földre utazik, harcolni a franciák ellen. Pont most, amikor ő
gyermeket vár. Hogy könyörgött, és próbálta rábeszélni a
maradásra! De annak látványa, hogy felesége így megalázza
magát, eddig csak undort keltett a férfiban. A könyörgés egy
547
pillanatig nem érintette meg jéghideg szívét. Ami viszont
megingatta, az a Tanács félelme volt, hogy nélküle a király-
nő elemészti magát, és meghal.
– Úgy döntöttem, Angliában maradok, míg a fiunk meg
nem születik – jelentette ki.
– Ó, de hiszen ez csodálatos hír! – kiáltotta Mária ragyo-
gó szemmel. – Nem tudod, mekkora megkönnyebbülést je-
lent számomra, hogy itt maradsz. A világ legboldogabb asz-
szonyává teszel.
Fülöp szenvedett hálás, émelyítő ölelésétől, aztán mikor
végre kiszabadította magát, leült a kandalló másik oldalára.
– A húgodról és Courtenayről szerettem volna beszélni
veled. Ez a legutóbbi francia összeesküvés a házasságuk ér-
dekében… Aggasztott még akkor is, ha eleve halálra volt
ítélve. Ebben az országban addig nem lesz béke, amíg ennek
a két lázadónak az ügyét el nem intézzük.
– Mit tegyek? – kérdezte Mária kelletlenül, hogy állam-
ügyekről kell beszélni Fülöppel ahelyett, hogy a szerelemről
lenne szó.
– Száműzd őket olyan helyre, ahol megfigyelés alatt lehet
tartani őket – tanácsolta. – Küldd Erzsébetet Brüsszelbe, ahol
az apám ügynökei rajta tarthatnák a szemüket, Courtenayt
pedig Rómába, ahol őszentsége, a pápa őrködhetne felette.
– Tetszik az ötlet – fontolgatta Mária. – De ha száműzöm
Erzsébetet most, egy ilyen érzékeny helyzetben, az újabb lá-
zadást idézhetne elő. Kémeim zúgolódást jelentettek az
egész országból – húzta fel a szemöldökét. Hallotta, hogy
Erzsébet népszerűsége rohamosan növekszik, amit erősen
helytelenített. De a valósággal szembe kell nézni.
– Gardiner azt szeretné, ha kizárnád az örökségből – szólt
Fülöp. – De mondtam neki, hogy abban az esetben, ha felsé-
gednek bármi baja esne, a francia király ránk kényszerítené
sógornőjének, a skótok királynőjének trónigényét. Egy fran-
ciák által kormányzott Anglia az utolsó dolog, amit látni sze-

548
retnék. Apám és én elveszítenénk a házasságommal szerzett
összes előnyt.
– Ha meghalnék, abból polgárháború kerekedne, ebben ne
kételkedj – mondta Mária zordan. – Az eretnekek felkarol-
nák Erzsébet úrhölgy ügyét. Az egyetlen ellenszer, ha hozzá-
adjuk egy katolikus herceghez, aki hűséges felségedhez.
Mintha szóba került volna a savoyai herceg.
– Szilárd, mint a szikla. Kitűnő választás – merengett Fü-
löp, aranyszínű szakállát húzogatva. – De mielőtt még bár-
milyen döntést meghoznánk, szeretném látni ezt a bizonyos
kis húgot. Be kell vallanom, nagyon kíváncsi vagyok arra a
ladyre, aki ennyi vita tárgya.
– Találkozni Erzsébettel? – visszhangozta Mária halálra
váltan. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Fülöp össze-
hasonlítsa az ő haloványságát húgának fiatalságával és
élénkségével. Előre látta, ahogy Erzsébet beveti kis fortélyait
Fülöp ellen – akinek a szemrevaló nők iránti hajlandóságá-
ról, legnagyobb gyötrelmére, már hallott egyet s mást –, és
megnyeri őt magának.
– Nem lehet! – szaladt ki ösztönösen és nyersen a száján.
Férje döbbenten nézett rá.
– Miért nem? Ami jövőjét illeti, erről gyermekünk szüle-
téséig nem hozunk döntést. De az az érzésem, vissza kellene
hozatnunk az udvarhoz, hogy addig is rajta tarthassam a
szemem. – És, gondolta magában, bölcs dolog lenne jó kap-
csolatot létesíteni Erzsébettel arra az esetre, ha valaha mégis
királynő lenne belőle. A lány hálás jóindulata, hogy kiszaba-
dulhatott a fogságból, bizonyára jó alapként szolgálna egy
ilyen viszonyhoz.
– Nem akarom, hogy itt legyen – mondta Mária zaklatot-
tan. – Csak bajt kever, akárhová megy.
– A felügyelője által írt beszámolók szerint az utóbbi idő-
ben kifogástalan a viselkedése. Rendszeresen jár misére, és

549
úgy viselkedik, mint egy jó katolikus. Nemsokára születendő
fiunk mellett nem jelenthet veszélyt számunkra, Madam.
– A megtérése puszta eszköz számára. – Mária ajka gú-
nyos mosolyra húzódott. – Nem hiszem, hogy pillanatig is
komolyan gondolta volna.
Fülöp úgy vélte, Erzsébet még kriptoprotestánsként is el-
fogadható lesz egy napon Máriának, a skótok királynőjének.
– Bedingfield jelentései másról tanúskodnak – mondta
fennhangon. – Ugyan már, hozassuk fel az udvarhoz! Majd
gondoskodom róla, hogy ne legyen módja gondot okozni. Ne
nyugtalankodj már annyit miatta!
– Rendben van – felelt Mária kelletlenül. Szíve nehéz
volt, mint az ólom. Minden ösztöne azt ordította, hogy Er-
zsébet visszahozatala kizárólag gondot jelenthet számára.
Ám képtelen volt bármit is megtagadni Fülöptől.
– Courtenayt pedig száműzetésbe küldjük – döntötte el
Fülöp, feleségére pillantva beleegyezésért.
– Rendben – engedett Mária. Feje a szék támláján pihent,
szeme csukva. Hadd foglalkozzon Fülöp mindezzel. Igaza
van. Neki most nem szabad a gondokkal törődnie. De hogy
Erzsébet visszatérjen az udvarba? A gondolattól is irtózott.

Megint április volt, és zölden rügyeztek a fák. Erzsébet

immár egy éve raboskodott Woodstockban. Az ébredő tavasz
sem szabadította meg a türelmetlen várakozás kínszenvedé-
sétől. Arra vágyott, szabad legyen, hogy elmehessen végre
erről a gyűlöletes helyről.
És akkor, egészen hirtelen, imái meghallgatásra találtak.
– A királynő azt parancsolta, hogy kísérjem fenségedet az
udvarhoz – tájékoztatta Bedingfield. Felsikított a megköny-
nyebbüléstől, és tapsolni kezdett örömében.
– Végre! Végre! – kiabálta. – Ezért könyörögtem Isten-
hez.

550
 Ekkor vette csak észre, hogy Sir Henry arca szigorú ma-
radt.
– Változatlanul felügyelet alatt fog állni, hölgyem –
figyelmeztette. – Nem számít – dalolta Erzsébet. A lelke
szárnyalt.
– Végre megkapom a lehetőséget, hogy bebizonyítsam ár-
tatlanságomat, egyszer s mindenkorra.
Ügyet sem vetett a szélrohamra, mely riasztóan rázta a
hintót, mikor útra keltek London felé, maguk mögött hagyva
Woodstockot. Túláradó örömmel töltötte el, hogy újra kint
lehet a világban, hogy végre más levegőt szívhat. Elmondha-
tatlan élvezetet jelentett látni a házakat, a falvakat, az embe-
reket, a tavaszi virágok színét és a mezőkön legelő birkanyá-
jat.
Ám a széllökések egyre vadabbak lettek, olyannyira, hogy
már Erzsébet is megijedt. Nem tudta elviselni a hintó szél
tépte függönyeinek csapkodását, ezért hátrakötötte őket. Ek-
kor viszont a szél az arcába csapott.
– Nem kérhetünk menedéket valamely uradalmi háznál? –
ordított ki Bedingfieldnek, aki a lovát próbálta visszatartani
az ágaskodástól.
– Nem, hölgyem – kiabált vissza. – Úgy szól a parancs,
hogy csak azokon a helyeken állhatunk meg, melyeket elő-
készítettek az érkezésünkre. Kíméletlenül tovább kell halad-
nunk.
Egy hirtelen széllökés letépte Erzsébet főkötőjét, mely ki-
repült az ablakon. Haja leomlott, a hajtűk összekuszálódtak.
Egy inas visszahozta a főkötőt, de lehetetlen volt a hintóban
visszatenni a fejére. A menet tehát megállt, és megvárta, míg
a lady kiszáll, és lekuporodik egy sövény szélárnyékában.
Sietősen befonta és feltűzte a haját, majd főkötőjét erősen a
fejére illesztette.
– Bátran állíthatom, hogy úgy nézek ki, mint egy madár-
ijesztő! – dühöngött, amikor visszaszállt a hintóba. – Mit

551
gondolna a királynő, ha látna? De tényleg, Sir Henry, jobban
is ügyelhetne rám, és találhatna nekünk egy széltől óvott he-
lyet!
– Nem lehet. Így szól a parancs, hölgyem – válaszolta a
férfi rosszkedvűen.
Érkezésének híre megelőzte Erzsébetet, mint ahogy ez
egy évvel ezelőtt is történt. Az emberek a széllel dacolva az
út szélére sereglettek, hogy üdvözöljék és ünnepeljék. Az
utolsó reggelen, mikor elhagyták a colnbrooki György foga-
dót, megkönnyebbülten látta, hogy az ő nemesei és birtoko-
sai is felsorakoztak az üdvözlésére. Már lépett is volna hoz-
zájuk, hogy kinyilvánítsa köszönetét, de Sir Henry sietve a
hintóhoz cibálta, és behúzatta vele a függönyöket.
Idővel megérkeztek Hampton Courtba. Erzsébet belebor-
zongott, amikor viszontlátta az ismerős vörös téglás palotát,
mely fenségesen magasodott a Temze partján. Mennyire
visszavágyott az udvarhoz – és most tényleg itt is van, ké-
szen arra, hogy ismét elfoglalja méltó helyét a világban.
Azt gondolta, hogy az alsó udvaron át, a főlépcsőn vonul-
nak majd fel a királyi lakosztályhoz. Csalódottá tette, hogy a
hosszan elnyúló palota egy hátsó bejárathoz irányították
őket. Az őrök szétnyitották lándzsáikat, és Erzsébetet átve-
zették kísérői a boltíves kapun, majd kanyargó lépcsőkön
vezették fel a királyi lakosztályhoz. Itt a főkamarás várta.
Meghajolva közölte, hogy lakosztályát Fülöp király és Pole
kardinális szállása közelében jelölték ki.
– Szolgálói természetesen kegyeddel maradhatnak, höl-
gyem. De nem szabad elhagynia a szobát, míg a királynő
másként nem rendelkezik. – Erre már akkor rájött, mikor
meglátta a két újabb őrt alabárddal az ajtó előtt magasodni.
Erzsébet a várakozó Sir Henryhez fordult, akinek felelős-
sége itt a végéhez ért.
– Minden jót, felügyelőm – mondta pajkosan. – Nem ne-
heztelek semmiért. Nem tett mást, csak a kötelességét teljesí-

552
tette. Biztos vagyok benne, hogy megkönnyebbüléssel sza-
badul fel a felelősség alól.
– A mindenható Isten jól tudja, hogy ez volt a legörömte-
libb hír, amit életemben hallottam. Higgye el, minden jót kí-
vánok, hölgyem!
Erzsébet előrelépett, és a fülébe suttogta:
– Ha valaha is hatalmamban áll majd valakit kemény és
szigorú fogságban tartani, Sir Henry, uraságodat hívatom
majd!
Huncutul mosolygott, miközben a férfi távozását figyelte,
aki szívből jövő megkönnyebbüléssel menekült, nyilvánva-
lóan a Tanács terme felé. Aztán hátrafordult, hogy belépjen a
szállására. Kellemes meglepetéssel töltötte el, hogy a legna-
gyobb pompa fogadta.
Blanche, aki szabadon közlekedhetett, hamarosan pontot
tett Erzsébet reményére, hogy lehetőséget kap ügyének kép-
viseletére Mária előtt.
– A királynő visszavonult a gyermek születéséig, asszo-
nyom – tájékoztatta elégedetlen úrnőjét.
– Akkor vajon miért vagyok itt? Biztos, hogy a királynő
akart kikérdezni. A Tanács ilyenkor küldöttséget szokott
küldeni.
Legnagyobb meglepetésére és aggodalmára efféle kül-
döttség érkezett a rá következő délutánon.
– Hölgyem – hajolt meg Gardiner püspök –, a királynő
visszavonult termeibe, így nem tudja fogadni a közeljövő-
ben, de meggyőződése, hogy kegyednek lenne bevallanivaló-
ja számára. Ha szeretne kihallgatást kérni tőle, először min-
dent el kell mondania nekünk. Biztosítom, hogy ha bevall
mindent, őfelsége kegyes lesz. – Az idős ember hirtelen térd-
re borult. – Könyörgök, engedelmeskedjék a királynőnek!
Erzsébet nem ezt szerette volna hallani. Abban a remény-
ben tért vissza, hogy találkozhat nővérével. Talán még min-
dig árulással gyanúsítják? Az udvarba való visszahozatala
553
netán csak előjátéka annak, hogy újra a Tower sötét fogságá-
ba küldjék? Ez elképzelhetetlen. Erősnek kell maradnia, és
nem szabad a félelmét elárulnia.
– Ártatlan vagyok, így nincs mit bevallanom – mondta ha-
tározottan. – Igazság szerint jobb fogságban ülni, mint sza-
badnak lenni úgy, hogy uralkodóm gyanúval tekint rám. Ha
engedékeny kívánnék lenni, azt kellene bevallanom, hogy
bűnös vagyok királynőmmel szemben, ami azonban nem
igaz, így a királyban és a királynőben még rosszabb véle-
mény alakulhat ki rólam.
Ott állt, haragosan és büszkén. A lordok egymás közt
kezdtek sugdolózni, óvakodva attól, hogy tovább dühítsék.
– Továbbítom szavait őfelségének – szólt Gardiner fel-
egyenesedve.
– Higgye el, Madam – mondta a püspök –, semmi újat
nem fogunk tudni kiszedni Erzsébet úrhölgyből.
Mária az ágyán pihent, kezét hasának domborulatán pi-
hentetve. Most elfintorodott, és megpróbált felülni. Udvar-
hölgyei siettek segítségére.
– Csodálom, hogy miért kell ilyen kitartóan ragaszkodnia
az ártatlanságához – mondta keserűen. – Nos, addig nem en-
gedhetjük szabadon, míg el nem mondja az igazságot. Itt ma-
rad, házi őrizetben.
Fülöp király, aki eddig az ablaknál állt, és a belső kertet
nézte, odalépett az ágy mellé.
– Engedd meg, hogy beszéljek vele! Nagyon szeretnék ta-
lálkozni vele.
– Ez semmi jóra nem vezetne, uram – mondta Mária fél-
tékenyen.
– Ennek ellenére ragaszkodom hozzá – felelte a férje el-
lentmondást nem tűrő hangon.
– Az én kezemben van a döntés – dadogta. – Én vagyok a
királynő, és az én húgomról van szó.

554
 – Én pedig a királynő férje vagyok – mondta Fülöp kihí-
vóan –, és parancsolom. – Kék szeme jeges volt. Gyönyörű,
de hideg.
– Rendben – adta meg magát Mária, erősen vonakodva. –
Látom, nem tudlak eltántorítani.

– A legjobb ruhámat, Blanche! – rendelkezett Erzsébet. –

Ezt mondta a főkamarás is. A királynő azt parancsolta, ve-
gyem fel a legjobb ruhámat, és készüljek a király fogadására.
És én magam is a lehető legjobban szeretnék kinézni, mert
nagyon sok múlik ezen a találkozáson.
Fülöp a nővére férje, ezt nagyon jól tudta, ugyanakkor ta-
pasztalt, jóvágású, huszonnyolc éves fiatalember is egyben,
aki valószínűleg nem pusztán kíváncsi rá, de fogékony is le-
het női bájaira, ha a híresztelések nem csalnak. Előnyösen és
a lehető legcsábítóbban kell öltöznie hát…
Csak kevés ruha volt nála – ruhatárának nagy részét
Ashridge-ben hagyta –, de elcsomagolt egy udvari viseletet
is, abban a reményben, hogy egy nap lesz alkalma a viselésé-
re. Fehér damasztból készült, gyöngyök díszítették. Mély,
szögletes nyakrésze volt, és széles kivágása, mely szabadon
hagyta a vállat. Tökéletesen kiemelte kis melle és vékony de-
reka szépségét. Vörös haját királyi szűzhöz méltón kibontot-
ta.
Mikor nyílt az ajtó, ilyen díszben ragyogva, a lehető leg-
mélyebb meghajlással üdvözölte a késő este megjelenő ki-
rályt. Izmos, barna hajú, hegyes arany szakállú férfi érkezett
a szobába öles léptekkel. Sokkal alacsonyabb volt, mint ami-
re Erzsébet számított. Örökölte a Habsburgok kiugró állát,
szeme pedig hidegen csillogott. Mindazonáltal udvariasan
köszönt, és saját kezűleg emelte fel Erzsébetet a bókból. Er-
zsébet rámosolygott. Ebben a pillanatban a hideg szemek tü-
zet fogtak, és elkezdték a lányt élvezettel végigmérni. Erzsé-
bet beleborzongott…

555
 Lehettek király és hercegnő, de itt és most mindenekelőtt
fiatal férfi és fiatal nő voltak, kettesben maradva egy szobá-
ban. Erzsébetet oly sokáig fosztották meg a férfiak bámuló
tekintetétől, hogy akaratlanul is viszonozta a király elragad-
tatottan fürkésző pillantásait. Vágy áramlott végig a testén,
ami legalább annyira érte váratlanul, mint amekkora gyönyö-
rűséget okozott. Mégis vigyázott, hogy kifelé hűvösnek mu-
tassa magát. Illedelmesen lehajtotta a fejét, hogy Fülöp ne
láthassa szemének diadalmas csillogását és arcának enyhe
pírját.
– Szóval ahhoz a hölgyhöz van szerencsém, aki annyi ka-
varodást okozott – mondta, erős akcentussal használva a la-
tin nyelvet.
– Soha nem állt szándékomban ilyesmi, felség – válaszolt
a lady a maga ékes és folyékony latinságával. – Biztosítom,
hogy ellenségeim rágalmaznak csupán. Ártatlan vagyok
mindabban, amit felhoztak ellenem.
A férfi szótlanul állt, közel hozzá. Erzsébet megkockázat-
ta, hogy kilessen szempillái mögül, és ekkor ráébredt, hogy
drámai jelenetre van szükség. Térdre vetette magát, ügyelve
arra, hogy eléggé előrehajoljon ahhoz, hogy annyit láttasson
kebeléből, amennyit csak a ruha mély kivágása megenged.
– Isten a tanúm, hogy soha nem akartam semmi rosszat
nővéremnek, a királynőnek – kiáltotta fejét rázva, amitől fé-
nyes vörös fürtjei vállát csapkodták. –De senki sem hisz ne-
kem, és több mint egy éve abban a szörnyűséges tudatban
élek, hogy mindenki rosszat gondol rólam, és ez hihetetlenül
igazságtalan! – A feltörő könnyek valódiak voltak, de Erzsé-
bet megálljt parancsolt nekik. Senki emberfia nincs könnyű
helyzetben egy síró nő mellett, viszont az aggodalom legcse-
kélyebb nyoma megolvaszthatja a legkeményebb szívet is.
Ahogy figyelte Erzsébetet, csodálva, mennyire különbö-
zik nővérétől, már meg tudta érteni, miért nem akarta Mária,
hogy találkozzanak. Az előtte térdelő fiatal nő sudár és elbű-

556
völő, és ha keskeny arcával és horgas orrával nem tekinthető
is hagyományos értelemben vett szépségnek, rendelkezik az-
zal a meghatározhatatlan tulajdonsággal, amely őbenne a
legerotikusabb képzeteket kelti. Vajon milyen lenne ágyba
vinni ezt a lányt, és azt művelni vele, amit csak fantáziája
diktál? Egy bizonyos: még csak nem is hasonlítana ahhoz a
megpróbáltatáshoz, amit a hitvesi ágyban kellett elszenved-
nie.
Tényleg olyan ártatlan, amilyennek állítja magát? Nem
tudta, de az igazat megvallva, nem is érdekelte. Csak a barát-
ságát akarta, a végsőkig.
– Hiszek a szavainak, hercegnő – mondta nagy sokára. –
Ne aggódjék tovább! – Majd erős kezével megragadta a kar-
ját, és talpra állította. Megkönnyebbülésében, hogy minden
jól alakul – hiszen miután e szavakat hallotta, megnyugodott,
hogy minden rendben lesz –, Erzsébet kissé megszédült.
Megingott és majdnem elveszítette egyensúlyát. Felegyene-
sedve hálásan Fülöp mellkasára dőlt.
Azonnal kialakult köztük valami vibrálás. Olyan, amilyet
egyszer már megtapasztalt, hosszú évekkel ezelőtt, az admi-
rálissal. Felismerte az érzést. Ahogy a csontjai elolvadnak,
ahogy a testi közelség felgyújtja benne a vágyat… és hogy
nincs ehhez hasonló érzés a világon. Újra élőnek és tündök-
lően elevennek érezte magát. Élvezte, hogy kívánják.
És mégis ő volt, aki arrébb húzódott. A királlyal állt
szemben, aki nővére férje. Szóba sem jöhet, hogy valaha is
történjen valami köztük. Az esze azt súgta, hogy ennek örül-
nie kell. Hosszú elzártsága idején arra a felismerésre jutott,
hogy a legfontosabb dolog a szabadság. Szabadság arra,
hogy oda menjen, ahová csak akar, hogy a saját döntéseit
hozhassa meg, és hogy ne kelljen állandóan mások akaratá-
nak alávetve élnie. Ilyen szabadság pedig nem származik
sem a házasságból, sem a másik nemmel való bármilyen vi-
szonyból. Jobb, ha megelégszik az udvarlás és kacérkodás

557
örömeivel, mintsem hogy elkötelezze magát egy férfinak.
Szerette, ha csodálják, ha kívánják, ha üldözik – de nem kí-
vánta, hogy egyszer el is kapják.
– Elnézését kérem, Sire – mentegetőzött, miközben hátra-
lépett.
– Szeretnék a barátja lenni.
– Felséged túlságosan is lekötelez. Bocsánatot kérek,
hogy így megrendültem. Nem szoktam hozzá az utóbbi idő-
ben, hogy meghallgatnak, és figyelnek rám.
– Egy napon, remélem, lesz lehetősége rá, hogy viszonoz-
za a barátságomat – mondta Fülöp lágyan. Erzsébet a hang-
jából érezte, hogy itt többről van szó, mint politikáról.
– Ha egyszer valamiben szolgálatára lehetek felségednek,
nem fogok gondolkozni – válaszolta Erzsébet, mélyen bó-
kolva. Érezte, jól tette, hogy megnyerte magának Fülöpöt.

A királynő már bármelyik nap világra hozhatta gyerme-

két. Az orvosok május elejére várták, de mikor eljött május
közepe, és a szülésnek még semmi jele nem volt, elkezdték a
szakállukat húzogatni, és azt mondták: valószínűleg elszá-
molták magukat, a gyermek a vártnál később érkezik.
Máriát szigorúan elzárva tartották, a palota egy másik ré-
szében pedig Erzsébet volt szobáiba zárva, hiszen még min-
dig felügyelet alatt állt. De még így is érezte a feszültség hul-
lámait, melyek bejárták Hampton Courtot. Hála Blanche-
nak, e kapitális pletykafészeknek, tudomást szerzett a külföl-
di követekről, akik arra vártak, hogy értesíthessék uralkodó-
jukat a gyermek születéséről; az udvaroncokról, akik fogadá-
sokat kötöttek a gyermek nemére, és találgatták, miért téved
a királynő ekkorát az időponttal kapcsolatban; és a királyról,
aki arra várt, hogy gyermeke épségben megszülessen, és
végre mehessen háborúzni. Számára egy óra késedelem is
ezer évnek tűnt.

558
 De a napokból hetek lettek, és már majdnem június volt.
Feleségét elnézve Fülöp biztos volt benne, hogy zsugorodott
a pocakja. És akkor olyan szörnyűséges gyanúja támadt, amit
nem is mert kimondani, hiszen neje ekkorra már annyira le-
vert volt, hogy a puszta földön, párnákon ülve, állig felhúzott
lábbal nézte a falat. Csodálkozott is, hogy egy terhes nő, a
sokadik hónapban, hogyan lehet képes ilyen tartásra, de új-
fent megtartotta magának a félelmeit. Ám elkezdett kétel-
kedni abban, hogy a terhesség jó véget ér, sőt azon tűnődött,
felesége talán egyáltalán nem is várandós, hanem valami női
bajban szenved. Ebben az esetben, gondolta Fülöp, a legsür-
gősebb teendő azonnal áthidalni a két nővér közti konflik-
tust, saját magát mint békeszerzőt feltüntetve, aki ünnepélye-
sen visszahelyezi Erzsébetet a trónutódlásban őt megillető
helyre.
Mégis figyelmesnek kell lennie Máriával. A legapróbb
utalással sem sugallhatja, hogy itt valami nincs rendjén.
– Miért ne hívassuk Erzsébetet? – kérdezte óvatosan. –
Biztosítalak, hogy aggodalmaid alaptalanok, és tele van jó-
indulattal. Fogadd vissza a kegyeidbe! Támogathatna ebben
a nehéz időben, és társasága segíthetne a várakozás unalmá-
nak elűzésében.
Erzsébet társasága volt az utolsó dolog, amire Mária most
vágyott, és azt is gyanította, hogy húga bevetette Fülöpnél a
kis fortélyait, ha egyszer férje ilyen előnyösen nyilatkozik
őladységéről. Mindazonáltal igyekezett örömet szerezni fér-
jének, hiszen tudta – legnagyobb bánatára –, ahogy megszü-
letik ez a lusta csecsemő, azonnal elmegy háborúzni. Ő pedig
azt szerette volna, ha urának lenne oka visszatérni hozzá.
– Ha ez örömet szerez az én férjemnek, küldetek érte –
egyezett bele, elnyomva rossz előérzetét.
– Majd hívatom én – mondta Fülöp ritka mosolyainak
egyikével.
*

559
 Erzsébet megdöbbent és megijedt, mikor aznap este tízkor
kinyílt lakosztályának ajtaja, és megpillantotta Susan
Clarencieux-t, Mária első udvarhölgyét. Mit jelentsen ez?
Talán a királynő megszülte gyermekét, Clarencieux pedig,
aki soha nem kedvelte, most azért jött, hogy tájékoztassa a
hírről, és kárörvendőn gyönyörködhessen az ő eltávolításá-
ban?
– Azért jöttem, hogy őfelsége lakosztályába kísérjem –
mondta hűvösen. – Látni kívánja kegyedet, és hallani, hogy
kezeskedik önmagáért.
Erzsébet elsápadt. Tehát a megnyugtatás Fülöp részéről
elhamarkodott volt. Mária még mindig gyanúsítja. És ha nem
tud számot adni önmagáról ebben a teljesen felkészületlen
állapotban, ma éjjel bajba is kerülhet.
Remegve fordult Blanche Parryhez.
– Imádkozz értem – suttogta –, mert nem tudom, látjuk-e
egymást még az életben. – Blanche könnyes szemmel nézett
rá.
Az udvarhölgy élénken válaszolt.
– Semmi félnivalója nincsen, ebben biztos vagyok. A ki-
rálynő hajlandó kegyet gyakorolni. Azt javaslom, az audien-
ciára vegye fel a legjobb ruháját.
Amikor Erzsébet elkészült – félretéve a csábító fehér ru-
hát egy magas nyakú, karmazsinvörös bársonyruha kedvéért
–, Clarencieux feltartotta fáklyáját, és lesétálva a lépcsőn, a
holdfényben fürdő kerten át a királynő lakosztályába vezette.
Felmentek a királyi hálószobába, és mikor bebocsátást nyer-
tek, ott ült Mária a székében, magányosan, őszülő haja a laza
köpeny vállrészére omlott. Csekély jele sem mutatkozott a
terhességnek. Mária öregnek és törődöttnek tűnt, száját mély,
lefelé görbülő ráncok csúfították.
Mosolytalanul nyújtotta csókra a kezét, de Erzsébet, akit
eltöltöttek a Mária jelenléte és láthatóan beteg állapota feletti
érzelmek, térdre vetette magát, és megállíthatatlan sírásra fa-

560
kadt. Hisz mégiscsak Mária volt az, aki gyermekkorában
anyja helyett anyja volt, most pedig az ország királynője,
akinek lojalitással és hűséggel tartozik, és akinek gondolatait
Erzsébet ellenségei megmérgezték. A dolgokat rendbe kell
hozni kettejük között, amíg még van idő. Hiszen Mária be-
tegnek és öregnek tűnik, és nemcsak a rokonság és ragasz-
kodás kötelékét kell helyreállítani, de az idősebb nőnek elné-
zően illenék tekintenie arra a leányra, aki talán hamarosan az
utódja lesz.
– Isten óvja felségedet! – kiáltotta, miközben könnyek pa-
takzottak az arcán. – Bármit jelentettek is rólam, legalább
olyan hűséges alattvalójának fog majd találni, mint bárki
mást.
Mária elfordult, nehezen lélegzett. Kiküldte Clarencieux-t
a szobából, aki magukra hagyta őket a reszkető gyertyafény-
ben. Amikor beszélni kezdett, hangja tele volt gúnnyal.
– Nem fogod bevallani a bűnödet, ugye? Kitartasz a ma-
gad igaza mellett. Imádkozom Istenhez, hogy valóban igaz-
nak bizonyuljon.
Erzsébetnek ez fájt.
– Ha mégsem az – válaszolta hevesen –, nem érdemlem
sem kegyét, sem bocsánatát.
– Rendben – szólt Mária csalódottan, hogy Erzsébet nem
tagadta kategorikusabban a bűnösségét. –Mivel ilyen kono-
kul ragaszkodsz az igazadhoz, és nem vagy hajlandó semmi-
féle bűnt beismerni, azt állítod, hogy igazságtalan volt a bün-
tetés?
– Nem állítok ilyet, ha ez megnyugtatja felségedet –
mondta Erzsébet alázatosan.
– De másoknak igen? – ütötte a vasat Mária.
– Ha ezzel örömet szerzek felségednek, akkor nem! Eddig
is hordoztam ezt a terhet, eztán sem lesz másképp. Csak
azért könyörgök alázatosan, hogy felséged legyen jó véle-

561
ménnyel rólam, és tekintsen rám úgy, mint hű alattvalójára, a
kezdetektől mindhalálig.
A királynő nem válaszolt. Kimérten felállt, és az ablakhoz
lépett. Az ablakszárnyak nyitva álltak, hogy beengedjék a
balzsamos éjszaka levegőjét. Könnyű szellő lengette a mel-
lette lógó falikárpitot.
– Isten tudja, igazat beszélsz-e – dünnyögte, miközben
megfordult, és mereven bámult húgára.
– Ő a tanúm rá – mondta Erzsébet szilárdan. Ebben a pil-
lanatban arcát megvilágította a gyertyák fénye, és Mária tisz-
tán ki tudta venni apja, Henrik király vonásait húga arcélén.
Semmi kétsége nem volt többé afelől: ő kelt életre ebben a
lányban. Jóakaratú, tisztességes nő lévén, Mária ráébredt,
hogy alaptalan gyanúival mélységesen megsértette Erzsébe-
tet. Mostantól pedig, Istennek legyen hála, sokkal könnyebb
lesz azt tennie, amit Fülöp kíván tőle.
Erzsébet csodálkozott, miért bámulja Mária ennyi ideig,
de hirtelen észrevett valamit, ami megzavarta. A királynő
köpenye kissé szétnyílt, megmutatva ezzel az alatta viselt fi-
nom inget. De annak ellenére, hogy a gyermek születését
minden pillanatban várták, hasa alig dudorodott. Erzsébet
zavarba jött, de nem volt ideje további találgatásokra, mert
Mária hirtelen kinyújtott kézzel elindult felé. Kemény szorí-
tással ragadta meg Erzsébet karját.
– Hinni szeretnék neked, húgom – mondta könnytől csil-
logó szemmel. – Már csak a köztünk fennálló testvéri kap-
csolat miatt is.
– Akkor higgy nekem, Madam, hiszen nincs okod kétel-
kedni bennem! – unszolta Erzsébet. – Soha nem árulnálak el,
és nem is ártanék neked, ebben biztos lehetsz.
– Akkor ismét töretlen a barátságunk – mondta Mária,
megpróbálkozva egy gyenge mosollyal. – A továbbiakban
szabad vagy. Elfoglalhatod helyedet az udvarban.

562
 Erzsébet újfent térdre borult, és a lehető legbuzgóbban
csókolta meg a királynő kezét.
– Nem lesz okod kételkedni bennem, esküszöm? – fogad-
kozott.

Amikor Erzsébet daloló szívvel távozott az éjszakába, Fü-

löp előlépett a kárpit mögül.
– Megható jelenet – tette szóvá megfigyelését. –Most már
megnyerted magadnak. Nincs többé okod tartani tőle.
Az asztalhoz lépett, és egy kupa bort töltött magának.
– Talán nem feltételezted, hogy jó színlelő vagyok? – vá-
gott vissza Mária. – Igen, visszafogadtam a kegyeimbe. Igen,
talán valóban megsértettem. Igen, talán valóban nem volt
olyan vétkes, amilyennek sejtettük. De ami a félelmet illeti:
félnem kell tőle halálom napjáig! – Ezen a ponton hangosan
zokogni kezdett.
– Annál jobb, ha szemmel tarthatod – válaszolt Fülöp hű-
vösen, italát kortyolgatva. – De fordíts gondot arra, hogy ha
nem is szeretettel, de legalább megbecsüléssel bánj vele.
Mária bánatosan nézett rá. Nem volt bolond. Tudta, hogy
Erzsébet Fülöp védelme alatt áll, és hogy valamiképpen talán
fontosabb is a férjének, mint ő maga. Nem csoda, gondolta
keserűen, hisz Erzsébeté a jövő.
„Édes Istenem – imádkozott –, mikor születik meg végre
a fiam?”
Erzsébet nem tudta, pontosan mit is tegyen. Az őröket el-
távolították, és a főkamarás azt mondta, mostantól fogadhat
látogatókat. De csak kevesen jöttek, ő pedig bölcsen úgy
gondolta, hogy ezekben a napokban legjobb, ha a termeiben
vesztegel. Jól tette, mivel a királynő elhúzódó terhessége mi-
att az udvar idén túl sokáig tartotta fenn a székhelyét
Hampton Courtban. A palota már telis-tele volt túlcsorduló
titkokkal és izzadó testek százaival. Azon néhány próbálko-
zás alkalmával, mikor elhagyta lakosztályát, a bezártság lég-
563
körétől kimerült udvaroncok dulakodásainak és verekedései-
nek volt szemtanúja.
Mindenki felfüggesztette tevékenységét, és feszülten vá-
rakozott a királynő szülésére. Az ország ügyeit nem intézte
senki, mindenkin úrrá lett a mogorvaság. A király csak ritkán
jelent meg a nyilvánosság előtt, olyannyira zavarta a megha-
tározhatatlan idejű késlekedés és a szárnyra kapó pletykák.
Június jött és elmúlt. Aztán július… az orvosok ekkor újra
azt mondták, hogy elszámolták magukat a dátumot illetőleg.
Erzsébet megfigyelése szerint az udvaroncok arckifejezése
ennél jóval komolyabb szkepszist tükrözött. Őfelé kezdtek
fordulni várakozással és reménnyel. Szíve mélyén örvende-
zett, látszólag azonban figyelemre sem méltatta emez új fej-
leményt. Nem mert másként viselkedni.
Egy nap kinézett az ablakon, és megpillantotta a királynőt
magánkertjében. Mária alakja visszanyerte megszokott, nor-
mális karcsúságát. Nyilvánvaló, hogy nem vár gyermeket.
Ennek ellenére változatlanul fenntartották a látszatot, hogy
bármely pillanatban szülhet.
– Ahhoz csoda kellene – jegyezte meg négyszemközt Er-
zsébet Blanche-nak, aki az imádott Kat távollétében a bizal-
masa lett. Tudta, bízhat Blanche-ban, aki végtelenül hűséges
hozzá.
– Ez Isten büntetése – suttogta a walesi nő.
– Lehetséges – válaszolt Erzsébet, majd gyakorlatiasan
folytatta. – De a titkolózás szerintem arra szolgál, hogy az
emberek változatlanul reménykedjenek, Mária pedig min-
denkit sakkban tarthasson.
– De ez mégsem tarthat örökké.
– Nem, valóban nem. A királynő már tizenegy és fél hó-
napja terhes.
– Talán beteg?
– Nem hiszem. Úgy vélem, annyira vágyott egy gyermek-
re, hogy beképzelte magának a terhességet.
564
 Hacsak nem színlelte az egészet, de ezt képtelen vagyok
feltételezni róla. A nővérem ehhez túlságosan tisztességes.
– Bármi legyen is a helyzet, remélem, nemsokára távoz-
hatunk innen. A palota elviselhetetlen ebben a melegben és
bűzben.
– Azt gondolom, nemsokára bejelentést fognak tenni.
Nem mehet ez így tovább. – Erzsébet próbálta legyőzni izga-
tottságát, hiszen Mária reményeinek halála az ő reményeinek
újjászületését jelenti.

Nem volt semmilyen bejelentés, csak a főkamarás jött, aki

közölte vele, hogy a király és a királynő kíséretükkel együtt
átköltöztek az oatlandsi királyi vadászkastélyba.
– Őfelsége azt kívánta, mondjam meg: mostantól teljesen
szabad, és oda megy, ahová csak akar – tájékoztatta. Modora
sokkal hódolatteljesebb volt, mint idáig bármikor, hiszen jó-
formán biztos volt: a királynő nem vár gyermeket. Ez az ud-
varoncokból vagy sajnálatot, vagy éppen megvetést váltott
ki, ám Erzsébetnek mindenki vadonatúj tisztelettel adózott,
hisz immár ő volt a trón lehetséges várományosa.
Tehát mostantól oda mehet, ahová csak akar? E szavaktól
szíve majd kiugrott a helyéről. Felfogta, hogy végre szabad.
Augusztusban a királynő Greenwichbe hívatta, hogy jelen
legyen, amikor Fülöp elindul Németalföldre. Erzsébet örült,
hogy Mária kívánja a jelenlétét, de felbosszantotta, hogy ra-
gaszkodik hozzá, vízen utazzon, és ne kocsiúton.
„Nem szeretné, hogy az emberek kimutathassák irántam
érzett szeretetüket – gondolta. – És a felügyelete alatt akar
tartani, mert nem bízik bennem.”
Még ennél is jobban megsértődött, amikor meglátta a ros-
katag öreg bárkát, melyet a királynő küldött érte. Megfoltoz-
ták és kifestették, de még így is szánalmas látványt nyújtott.
Az Erzsébet érkezésének hírére a folyó két partján össze-
gyűlt királynőellenes tömegek azt kiabálták: „Szégyen!”
565
 Greenwichben a nővére túlságosan elfoglalt volt, hogy ta-
lálkozzék vele. Valójában Mária csak a férje elutazása előtti
utolsó órákat töltötte kettesben urával. Az idő túlságosan
gyorsan telt, és amikor távozásra került a sor, négyszemközt
vett gyötrelmes, könnyes búcsút férjétől, majd kővé vált arc-
cal állt meg a nagy lépcső legtetején, és kétségbeesve figyel-
te Fülöpöt, ahogy lesétál a lépcsőn, kilép a nagykapun, és
megközelíti az indulásra kész hajót, mely hamarosan Fland-
riába szállítja. Amíg férje nem került látótávolságon kívül,
igyekezett uralkodni magán. Aztán amikor már nem bírta to-
vább, visszahúzódott lakosztályába, és a galériaablakhoz sie-
tett, hátha vethet még egy utolsó pillantást szerelmére. Er-
zsébet az udvarhölgyek társaságában figyelte, ahogy nővére
szenvedélyes zokogásban tör ki, és zsebkendőjével integet az
induló hajón álló távoli alaknak.
Tilos így odaadni szívünket egy férfinak, gondolta. A fér-
fiak nem érdemlik meg, amit oly könnyen megkapnak. Ha
szerelembe esel, fájdalomnak leszel kitéve. Ő a maga részé-
ről nem engedheti meg magának ugyanazt a hibát, mint nő-
vére, ebben biztos volt.

Fülöp távoztával az udvar nyomasztó hellyé vált. Olyan

volt, mintha gyászolnának. Mintha osztoznának a királynő
gyászában sokáig várt gyermeke és férje elvesztése felett, a
palota lakói sötét színű ruhákban kezdtek járni.
– Felteszem, ebben a gyászruhában úgy nézek ki, mint
egy varjú – zsémbelt Erzsébet, felemelve fekete bársonyru-
háját. – Az ember azt hihetné, hogy meghalt a király.
– Úgy emlékszem, volt idő, mikor asszonyom szeretett
feketében járni – emlékeztette Blanche huncutul.
– Az az öcsém uralkodása idején volt – felelte Erzsébet
elutasítón. – Most jó katolikusok vagyunk, és ennek megfe-
lelően is kell öltöznünk. De meg kell mondanom, nem szere-
tek úgy kinézni, mint egy apáca.

566
 – Nem hinném, hogy asszonyomból jó apáca válnék –
kuncogott Blanche.
– Nagyon lázadó apáca lennék – nevetett Erzsébet. – Biz-
tos folyton csak tömném magam.
Mindamellett nem sok ok volt a nevetésre ezekben a na-
pokban. Alkalomadtán Mária magához hívatta, de nyilvánva-
lóan nem lelte sok örömét húga jelenlétében. Egyértelművé
tette, hogy csak azért tartja továbbra is a kegyeiben, mert Fü-
löp ezt kívánja tőle.
– Őfelsége megint rólad írt – mondta olykor. – Állandóan
a kegyeimbe ajánl, és követeli, hogy legyek hozzád kedves.
– A hangsúlya mindig jelezte, hogy Fülöp biztatása nélkül
viszonyuk közel sem lenne ilyen szívélyes.

És valóban. Amitől Mária félt, bekövetkezett. Erzsébet je-

lenléte állandó fenyegetéssé vált számára.
Fiatalsága és fékezhetetlen életereje már önmagában is
elég volt, hogy haragot keltsen az idősebb nő szívében. De
mindezek tetejében Mária nem tudta rávenni magát, hogy
bízzon húgában, és mindig a legrosszabbat gondolta róla.
Ezért aztán persze dühös is volt, és emlékeztetnie kellett ma-
gát, hogy Erzsébet tényleg az ő teste és vére, és mint ilyet,
szeretnie kell. Ami szerfelett nehezére esett.
– Gyűlöl engem – mondta Erzsébet Blanche-nak. – Ami-
kor találkozunk, pusztán udvariaskodunk egymással, és az
időjárásról beszélgetünk. Tudom, hogy féltékeny rám, amiért
a király kegyeiben állok. És azért is, mert én vagyok az örö-
köse. Persze meg tudom érteni. Ki szereti látni a saját halotti
leplét?
– De hiszen úrnőm minden nap a királynővel megy a mi-
sére. Ez csak meghatja őfelségét.
– Ó igen, még böjtöltem is három napig az üdvösségemért
– emlékeztette Erzsébet, összerázkódva az emléktől, milyen
farkaséhes volt a végére. – Igen, ez használ egy keveset. Ám
567
a királynő továbbra is gyanúsnak tart, Pole kardinális barát-
ságtalan, és az udvaroncok kerülik a társaságomat. De leg-
alább egy barátom van az udvarnál. Ascham mestert a na-
pokban nevezték ki a királynő latin titkárának. Mária bele-
egyezett, hogy a mester minden héten töltsön egy kis időt a
tanítgatásommal. Már annyira vágytam valami szellemi izga-
lomra!
Csodálatos volt újra látni Ascham mestert. Mikor fel-
emelkedett a meghajlásból, az arcán elterülő széles mosoly-
ból azonnal világossá vált, nagy örömmel tölti el, hogy visz-
szanyerheti a szellemi gyámságot Erzsébet felett. Ám az is
hamar nyilvánvalóvá vált, hogy tudásuk immár nagyjából
azonos, s hogy kevés maradt, amit még megtaníthat neki.
– Bámulom a tanulásban való előrehaladását? –mondta. –
Csodálatosan vág az esze.
– Ez valóban csoda. Hiszen több mint egy éven át igen-
csak szűkében voltam a tanulás lehetőségének.
– De hiszen jobban tud görögül, mint én – áradozott me-
legen. – És csak ámulok azon, hogy menynyire jól átlátja a
politikai konfliktusokat Démoszthenésznél. Én soha nem ér-
tettem őket ennyire. Én talán taníthatok még szavakat ke-
gyednek. Cserébe kérném, ajándékozzon meg a dolgok tudá-
sával.
Erzsébet sütkérezett a férfi dicséretében. Ám a közös ta-
nulások nem mindig voltak ilyen felhőtlenek.
– Megégették Latimer és Ridley püspököket – mondta
Ascham egy októberi napon, bánat árnyékolta arccal. – Ket-
tőt az ország legkiválóbb elméi közül.
– Vigyázzon magára, Roger – figyelmeztette Erzsébet. –
Itt még a falnak is füle van. A szimpátiáját esetleg eretnek-
ségként is értelmezhetik.
De a férfi folytatta.
– Nem állnának távol az igazságtól – suttogta. – Csak ki-
felé vetem magam alá a törvényeknek, de a szívem még
568
mindig a protestáns vallásért dobog. És lefogadom, hogy ez-
zel itt nem vagyok egyedül, Madam.
– Csitt – sziszegte Erzsébet –, bajba kever mindkettőnket.
Én a királynő lojális alattvalója vagyok, és nem ellenkezem
vele semmilyen tekintetben.
– Kegyed tehát állásfoglalás nélküli pozícióra helyezkedik
– szellemeskedett.
– Szeretem a szófordulatait – mosolygott Erzsébet.
– Használni fogom őket a jövőben. Aztán elhalványult a
mosolya.
– Sokat szenvedtek? Mármint a püspökök.
– Latimer gyorsan meghalt. Olyan embertől hallottam, aki
jelen volt. De Ridley… az ő haláltusája szörnyűséges volt.
Háromnegyed óráig égett.
Erzsébet elborzadt.
– Cranmer lesz a következő – szólalt meg aztán. Cranmer,
az a buzgó protestáns, aki segített Mária apjának szakítani
Rómával. Aki anyja házasságát semmisnek nyilvánította, és
aki kislány korában fattyúvá tette. Cranmernek nem fog ke-
gyelmezni.
– Igazából arra vágyom, hogy távol legyek az udvartól –
vallotta meg idegesen. – Tele van álnoksággal és fenyegetés-
sel. Az intrikák, a rágalmazások. Elegem van az egészből.
Érzem, hogy engem itt csak megtűrnek, és félek, ha véletle-
nül – szóval vagy tettel – valami hibát követek el, ismét újra
kegyvesztett leszek, vagy még rosszabb…
A férfi tudta, hogy most azokra a mártírokra gondol, fér-
fiak és nők tömegeire, akik inkább a tűzhalált választották,
mintsem hogy megtagadják a hitüket.
– Legyen erős! – suttogta. – Az emberek imádják kegye-
det! Nyíltan a megváltójuknak tekintik, aki véget vet majd
ennek a brutális vallásüldözésnek, és hazazavarja a spanyo-
lokat.

569
 – Engem, az én csöppnyi hatalmammal? – kérdezte Er-
zsébet szomorkás mosollyal.
– Egy napon… – biztatta.
Napokkal később, a királynő áldásával – amit olyan kész-
ségesen kapott meg, hogy örülni sem tudott a kedvességnek,
hiszen Mária nyilvánvalóan boldog volt, hogy húga végre
távozik – Erzsébet elindult Hatfieldbe. Boldogan ügetett az
északi országúton saját otthona felé. Ó, de lelkesen sereglet-
tek ki az emberek az út szélére, hogy láthassák, és hangosan
éltethessék! Oly elragadtatott volt a lelkesedésük, hogy attól
tartott, a királynő nyílt támadásnak fogja tekinteni, és ez rá
vet majd rossz fényt. Így embereit a nép közé küldte, azzal
az utasítással, hogy csendesítsék le és fogják vissza őket. De
a harang így is zúgott minden plébánián, hirdetve az érkezé-
sét. Ő pedig nem tudta leplezni örömét.
– Vigasztaló reménysugár. Mintha sötét felhők mögül ra-
gyogna rám – mondta Roger Aschamnek, kinek a királynő
engedélyezte, hogy csatlakozzék húga kíséretéhez, így most
ott lovagolt Erzsébet oldalán.
De voltak néhányan, akik nem mosolyogtak. Tudta, hogy
kik ezek: szolgálók, akiket a Tanács küldött. Kémek, nem
kétséges.
Állhatatos arcukra nézett, és közelebb hajolt Aschamhez.
– Nyugodjék meg, Roger, még Hatfield magányában is a
lehető legjobb formánkat kell mutatnunk. Senki sem érkezik
vagy távozik, senkinek sem fogja elhagyni egyetlen szó sem
az ajkát a királynő tudomása nélkül.
– Így gondolja? – ráncolta homlokát a férfi.
– Tudom – mosolyodott el sötéten Erzsébet, miközben le-
hajolt, hogy elkapjon egy bokrétát, amit egy kislány dobott
felé a tömegből. – Figyelni fognak, tehát az lesz a legjobb,
ha nem beszélünk vallási kérdésekről, és rendszeresen járunk
misére. Így van, William? – fordult a hűséges Cecilhez, bir-
tokai felügyelőjéhez, aki eléjük jött, hogy már az úton talál-

570
kozzanak, és most a másik oldalán lovagolt. Erzsébet boldog
volt, hogy újra láthatja ezt a megbízható barátot, aki mindig
oly bölcs tanácsokat ad neki, és a végsőkig lojális volt hozzá.
– Mindig is azt tanácsolom kegyelmednek, hogy alkal-
mazkodjék a királynő kívánságaihoz. Állandóan kegyelmed
biztonságáért imádkozom.
– Én is! – tette hozzá Erzsébet széles mosoly kíséretében,
hogy vidámabb hangulatot teremtsen. Mindkét férfi nevetett.

Hatfieldben Kat várt rá. A drága Kat, akit a királynő visz-

szahelyezett a szolgálatába. Fittyet hányva minden ceremó-
niára, Erzsébet azonnal Kat karjába vetette magát, és amikor
végre szétváltak, mindkét nő arcán patakokban folytak a
könnyek. És ott volt Thomas Parry is, akit visszahelyeztek
kincstárnoki tisztségébe – mélyen meghajolt, és úgy is ma-
radt, míg úrnője fel nem segítette, hogy aztán megcsókolja.
Annyi mindenről kellett beszélni! Nem ismerték egymás éle-
tének elmúlt tizennyolc hónapját. Aznap este a vacsora, amit
a kis szalonban szolgáltak fel, zártkörű, derűs alkalom volt,
amelyen csak Erzsébet és legközelebbi barátai vettek részt.
Olyan későig ültek ott, hogy a kályhában kialudt már a pa-
rázs is, és a szoba hűvössé vált. De annyit nevettek, hogy ezt
észre sem vették.
Ezen az estén Blanche Parry önként és dalolva testálta át
Katre azokat a kötelességeket, melyeket annak előtte is ő lá-
tott el.
– Annyira jó, hogy visszakaptalak! – ismételte el Erzsébet
századszor is, amikor Kat fésülni kezdte hosszú haját. Kat
láthatóan megöregedett, és testesebb is lett.
– Nem tudom elmondani, mennyire hiányoztál, és meny-
nyire féltettelek – vallotta be. – Voltak idők…
– Tudom – szakította félbe Erzsébet megborzongva –, ne
is beszéljünk erről. Vége, és ezzel le van zárva. Már csak

571
annyi a dolgom, hogy résen legyek, és életben maradjak. Is-
ten gondoskodik a többiről. A jövő az Ő kezében van.

Még három hét sem telt el Hatfieldben, mikor Thomas

Parry érkezett sietve Erzsébethez, félelemről árulkodó arccal.
– Ebben a pillanatban értem vissza a piacról, úrnőm –
mondta zihálva. – És az emberek azt beszélik. .. egy össze-
esküvésről beszélnek, melynek az a lényege, hogy meggyil-
kolják a királynőt, és kegyelmedet helyezzék a trónra.
– Összeesküvés? – Erzsébet el volt hűlve.
– Igen, igen. Ráadásul, ha a híreszteléseknek hinni lehet,
nem is egy. De mindet leleplezte a Tanács.
Erzsébetre rátört a remegés. Ha őt is belekeverik ezekbe
az összeesküvésekbe, nem kap még egy esélyt. Ebben biztos
volt.
– A gyáva bolondjai! – kiáltotta. – Hogy mernek ezek a
felségárulók az én nevemben fondorkodni?
Nem veszik észre, hogy ezzel a legszörnyűségesebb ve-
szélybe sodornak?
Rájött, hogy a királynő emberei bármelyik pillanatban ér-
te jöhetnek. Meg kell előznie őket. Írnia kell nekik, hogy bi-
zonyítsa ártatlanságát. Azonnal az íróasztalához rohant.
„Őfelsége legalázatosabb alattvalója vagyok – írta szen-
vedélyesen. – Semmi közöm nincs e felségáruló konspiráci-
ókhoz.”
Válasz nem érkezett. Néhány végigszenvedett hét után rá-
jött, nem is fog. Arra tudott csak következtetni, hogy nincs
bizonyíték ellene, vagy hogy egyetlen tanácstagnak sem volt
kedve lépni az ügyben.

572
 18

1556
Erzsébet a királyi pecséttel ellátott levélre meredt.
– Nem gondolhatja komolyan! – kiáltotta.
– Mit ír őfelsége? – kérdezte Cecil, felnézve papírjai kö-
zül. Az utóbbi időben csak nagy ritkán távozott el Erzsébet
mellől. Általában mindig a közelében volt, és nemcsak mint
felügyelője, hanem mint nem hivatalos titkára és tanácsosa
is.
– Azt akarja, hogy hozzámenjek Fülöp király fiához, Don
Carloshoz – mesélte undorral. – Az isten szerelmére, még
csak tízéves, púpos, és kötözni való bolond.
– De jó katolikus – fintorodott el Cecil.
– Olyan jó katolikus, hogy gyermekeket, szolgákat és ál-
latokat kínoz – vágott vissza Erzsébet. – Azt hallottam róla,
hogy leharapta egy kutya heréit.
Ingerültségében fel-alá kezdett járkálni.
– Ez a királynő bosszúja! Hosszú ideje ezen ügyeskedik.
Ki akar tuszkolni az országból, biztonságosan férjhez adva
Spanyolországba, mert azt gondolja, hogy akkor a további-
akban nem jelentek veszélyt rá nézve. Nos, ebbe én nem
egyezem bele, és ezt meg is írom neki. Nem kényszeríthet
arra, hogy hozzámenjek egy őrülthöz.
– Jól mondja – mosolygott Ascham az asztal végéről.
*
– Nem akar hozzámenni – mondta Mária Pole kardinális-
nak. – Azt állítja, hogy bolond.
Pole magában gondolkozott, miközben a királynő mellette
állt és várt. Akármilyen jó ember volt is, politikai ügyekben

573
nem olyan éleslátó, mint Gardiner. Máriának nagyon hiány-
zott Gardiner, aki hat hónappal ezelőtt halt meg, de még job-
ban hiányzott neki Fülöp. Túlságosan régóta volt távol, és a
szíve majd elepedt utána. Ő bezzeg tudná, mit kell tenni Er-
zsébettel, és hogy komolyan kell-e venni állítólagos részvé-
telét a legújabb összeesküvésekben. De Fülöp levelei egyre
inkább elmaradoztak. Karácsonykor udvartartásának mara-
dékát is maga után hívatta Angliából. Mária ezt baljóslatú
jelnek találta, de nem mert hangot adni félelmeinek, nehogy
valósággá váljanak. Mi történne, ha soha többé nem láthat-
ná? Elemésztené a bánat, tudta pontosan.
– Felséged ragaszkodik a házassághoz? – kérdezte Pole.
– Természetesen. Ha a húgomat testi valójában eltávolí-
tom az országból, ezzel megszabadulok a jelenlegi felfordu-
lás fő okától.
– Felséged gondolt már arra, hogy bármilyen terv, mely
Erzsébet úrhölgy országunkból való eltávolításán nyugszik,
lázadásokat szíthat az ő nevében? – Azt persze tudta, hogy
ezt az egész hercegnőproblémát meg kellene már oldani, hisz
zavarja az Igaz Hit helyreállításának munkáját Angliában. –
Túlságosan népszerű, és nem adott okot a sértésre.
– A létezése az, ami sért engem! – kiáltotta Mária élesen.
– Honnan tudhatom, hogy nem ármánykodik ellenem? Az ő
neve volt ezeknek a félresikerült összeesküvéseknek a lobo-
gójára tűzve. És ott az az áruló Sir Henry Dudley, aki Fran-
ciaországban lapul, és sereget szervez a hatalmam megdön-
tésére. És a franciák mögötte állnak. Nem kétséges, hogy
céljuk a húgom trónra ültetése.
– Újra csak azt tudom mondani, nincs bizonyítékunk arra,
hogy benne lett volna – mutatott rá a kardinális. – Múltbeli
tapasztalatai megtaníthatták arra, hogy a legnagyobb – való-
ban végzetes – bolondságot követné el azzal, ha belekeve-
redne bármilyen felségáruló szervezkedésbe.

574
 – Mindenesetre ez az ellenkezés a Don Carlosszal való
házasság ellen jelentheti azt, hogy azért tartja méltóságán
alulinak a Spanyolországba való távozást, mert a trónomra
pályázik.
– Ez pusztán találgatás, Madam, és még egyszer, semmi
bizonyítékunk. – Pole-t kezdték fárasztani Mária állandó
gyanúsítgatásai.
– Somerset House-ban volt februárig, és pontosan ez az az
idő, mikor először hallottunk az áruló Dudley szervezkedésé-
ről – emlékeztette Mária. – Azt akarom, hogy kutassák át azt
a házat, és ellenőrizzék az összes papírt, amit találnak. Lehet,
hogy rábukkanunk valamire, amivel gyanúba keverhetjük.
– Rendben, Madam – sóhajtott Pole. – Kiadom a paran-
csot. De figyelmeztetem, hogy bolondnak is nézhetik.
– Ezt megkockáztatom – csattant fel Mária.

Májusban a királynő emberei megérkeztek Hatfieldbe. –

Parancsunk van arra, hogy letartóztassuk Katherine Astleyt –
tájékoztatták a rémült Erzsébetet.
– Nem – sóhajtotta. Ez váratlan és borzalmas. És vajon
mit jelez előre? Talán újabb sorscsapás kezdetét jelenti? Hát
sohasem fog bízni a királynő benne és azokban, akiket sze-
ret?
– Nem – jajdult fel Kat.
– Hova viszik? Mit tett? – követelt választ Erzsébet.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy kísérjük a Towerbe ki-
hallgatásra – mondta a kapitány.
– De miért? – erősködött Erzsébet, miközben karjával
erősen átölelte a zokogó Katet.
– A Tanács bizonyos, a Somerset House-ban talált papí-
rok miatt akarja kivizsgálni az ügyét.
– Papírok?

575
 – Nem tudok semmiféle papírokról! – kiáltott Kat. –
Semmi rosszat nem tettem.
– Nem ám, de úgy gondolják, téged használnak fel arra,
hogy elkapjanak engem – suttogta Erzsébet.
– Nem mernek ellenem fordulni, mert a király védelme
alatt állok. De mernének, ha valamit is találnának ellenem.
Vigyázz arra, hogy mit mondasz, mert bármit ellenünk ma-
gyarázhatnak és árulásként értelmezhetnek. Emlékeznek ar-
ra, hogy egyszer már beszéltél, amikor vallattak. Azt hiszik,
újra rávehetnek erre.
– Gyerünk már! – parancsolta a kapitány, és Kat kisietett
velük a rá várakozó hintóhoz. Vágyakozó tekintettel pillan-
tott vissza növendékére.
A papírok nyilvánvalóan puszta ürügyként szolgáltak.
Amennyire Kat értette, nem volt bennük semmi, ami őt vagy
bárki mást gyanúba keverhetett volna. De annyira zavarodott
volt, hogy nem tudott világosan gondolkodni. Vallatói fárad-
hatatlanok voltak a faggatózásban.
– Mondja el újra! Tudtak valamit Sir Henry Dudley szer-
vezkedéséről?
– Nem! – tiltakozott Kat már vagy ezredszer.
– Kapcsolatban állt bármelyikük az áruló Dudleyval?
– Soha. Mindketten lojálisak vagyunk a királynőhöz. Er-
zsébet úrhölgy szeretete és ragaszkodása őfelségéhez mérhe-
tetlen. Ha úgy látná, híján vagyok a hűségnek, többé nem ke-
rülhetnék a szeme elé.
Nem hittek neki. Túl hangosan bizonygatta az ártatlansá-
gát. Néhány nappal később Fleet Prisonba zárva találta ma-
gát, egy nyirkos, szűk cellában, ahol csak patkányok és ege-
rek szolgáltak társaságul. Szabad folyást engedett kétségbe-
esésének. Ha egy hozzá hasonló idősödő hölgyet így kezel-
nek, milyen messze mennének el az ő imádott Erzsébetjével?
Eközben Hatfieldben Erzsébet szenvedett a kétségektől,
mit művelhetnek Kattel, és imádkozott visszatértéért.
576
 Új remények ébredtek benne, mikor júniusban két lojális
tanácstag, Lord Hastings és Sir Francis Englefield látogatta
meg.
– Madam, azért jöttünk, hogy továbbítsuk a királynő bo-
csánatkérését szolgálója, Mrs. Astley eltávolítása miatt –
szólalt meg Sir Francis. – Mindazonáltal letartóztatása szük-
séges volt, hiszen viselkedése kitette kegyelmedet a becste-
lenség és végromlás nyilvánvaló kockázatának.
– Uraim, miről beszélnek? Mrs. Astley legalább olyan hű-
séges a királynőhöz, mint én. És tudom, annyira szeret en-
gem, hogy nem tudna semmi olyat tenni, ami a káromra van.
– Ez még bizonyításra vár, Madam – szólt Hastings. – De
hogy lássa őfelsége jóindulatát, ezt a gyémántgyűrűt küldi
azzal az üzenettel, hogy őfelsége tudja, kegyed bölcs lesz, és
semmi olyasmire nem vállalkoznék, ami az ő sérelmére vál-
na.
– Valóban, soha nem tennék ilyet. De aggódom a szolgá-
lónőm vonatkozásában. Remélem, rendes szállást és étkezte-
tést biztosítottak számára?
A férfiak kínos pillantást váltottak.
– Ne mondják, hogy fogdában van! – csattant fel Erzsé-
bet. – Ezért még számolunk egyszer. Adok pénzt, hogy ki
tudjanak fizetni egy jobb szállást, és hogy küldjenek be neki
ételt. Addig természetesen, amíg fel nem mentik, aminek
sürgősen be kell következnie, hisz nem tett semmit, amiért
büntetés járna.
– Reménykedjünk hát, hogy tisztességes asszonynak bi-
zonyul – mondta Englefield kegyesen.
– Az állam feladata lenne az ellenkezőjét bizonyítani –
emlékeztette Erzsébet az alapvető jogelvre.
– Semmit nem lehet kiszedni ebből az Astley némberből –
mondta Pole kardinális. Mária elgondolkodott.
– Abban bíztam, talán használható lesz – vallotta be. –
Természetesen a húgom az, akinek a kivallatását valójában
577
kívánom, de ez sajnos lehetetlen. – Legalábbis Fülöp bele-
egyezése nélkül, gondolta. Fülöp, aki nyilvánvalóan csapdá-
jába esett Erzsébet kis fortélyainak. Ő viszont semmit nem
tehet férje beleegyezése nélkül. – Erzsébetet kellett volna a
Towerbe vitetnem, hadd féljen csak a megtorlástól – mondta
fennhangon. – Már küldtem gyorsfutárt a királyhoz jó taná-
csért.
Könnyű kitalálni, mi lesz az a jó tanács, gondolta Pole.
Igaza lett.

– Őfelsége azt kívánja, küldjek egy kedves levelet a hú-

gomnak – mondta Mária néhány nappal később.
– Azt szorgalmazza, szívélyes és udvarias kifejezéseket
használjak, hogy ezzel megmutassam, nem veszem őt sem-
mibe, és nem is gyűlölöm, hanem szeretem és tisztelem. –
Hangja keserűen csengett. Bárcsak Fülöp az ő érzéseire is
így odafigyelne! – És azt is írja, meg kellene hívnom az ud-
varba.
– Józan javaslat – fűzte hozzá Pole. – Őfelsége levele
nagy bölcsességről tanúskodik. Jobb lenne, ha Erzsébet úr-
hölgy az udvarnál tartózkodhatna, felséged szeme előtt, ahe-
lyett hogy Hatfieldben lebzseljen, ahol szabadon szervez-
kedhet.
– Köszönöm őfelségének a szíves meghívást, de sajnálat-
tal közlöm, itteni kötelességeim meggátolnak az elfogadásá-
ban – mondta Erzsébet a királyi követnek.
– Talán újra megfontolom, ha szolgálóm, Mrs. Astley
visszatér.
Vakmerő üzenet volt. Később felkereste Cecilt, és elme-
sélte neki, mit mondott.
– Lehet, hogy nem lett volna szabad ilyen szemtelen vá-
laszt adnom.
– Mivel semmi rosszat nem tett, messzemenőkig jogában
áll hangot adni felháborodásának. Természetesen semmit
578
nem tudnak rábizonyítani Mrs. Astleyre. Csakis azért ellene
léptek fel, mert kegyed ellen nem mertek. Ez teljesen vilá-
gos. Szóval nyugodjék meg, nincsen veszélyben, ahogy a
kedves Mrs. Astley sincsen.
– Logikusan hangzik! Ó, ha nem támaszkodhatnék bölcs
tanácsaira, nem tudom, mit tennék.
A következő esemény az idősödő Sir Thomas Pope, e jó-
indulatú katolikus úriember érkezése volt, akit Mária jelölt ki
Erzsébet nevelőjének.
– Nem vagyok annyira bolond, hogy ne jöjjek rá: csak
azért van itt, hogy rajtam tartsa a szemét – mondta Erzsébet
Cecilnek. – Mióta van szükségem nekem nevelőre?
– A védelmét is szolgálja, hogy itt van – magyarázta Ce-
cil. – így az ellenségei nem vádolhatják majd semmilyen fel-
forgató tevékenységgel. Ha kegyed helyében lennék, bizto-
san szívélyesen fogadnám.
– Megfogadom a tanácsát, drága barátom – ígérte Erzsé-
bet.
Sir Thomas Pope-pal érkezett egy özvegy úrihölgy, bizo-
nyos Mrs. Cox is, akit a királynő Kat helyettesítésére küldött.
A morális feddhetetlenség mintaképe volt, istenfélő, józan,
szemérmes, mégis nyájas és készséges, de Erzsébet megta-
gadta tőle, hogy ellássa Kat kötelességeit.
– Blanche Parry fogja átvenni őket – tájékoztatta Mrs.
Coxot. – Már megszoktuk egymást, és tökéletesen ellátta a
dolgát Mrs. Astley korábbi távollétében.
Mrs. Cox alázatosan bólintott és bókolt, de tett róla, hogy
ennek ellenére állandóan jelen legyen Erzsébet életében. Ott
volt az ebédnél, a kertben, a galérián és este a szalonban. Er-
zsébet kitartóan tűrte a jelenlétét, arra gondolva, amit Cecil
Sir Thomas Pope-ról mondott, az Mrs. Coxra is igaz.
Sir Thomast viszont megszerette. Tanult ember volt, jo-
gász, egy új oxfordi kollégium alapítója, és élénk intellektus-
sal bírt. Vacsoránál igen szórakoztató társaságnak bizonyult,
579
és mikor Ascham is megjelent, a társalgás kifejezetten iz-
galmassá és szellemessé vált.
– Tudta, hogy Sir Thomas More a barátom volt? – kérdez-
te Erzsébettől.
– Erről nem tudtam. Arról hallottam, hogy a kedélyek na-
gyon felkavarodtak, mikor atyám, Henrik király vérpadra
küldte.
Sir Thomas sóhajtott.
– Igen, az nagy kár volt, függetlenül a döntés jogosságá-
tól. Bámulatosan művelt ember volt, derűs lélekkel, és leá-
nyokat is szívesen tanított.
– Nem tudok mást tenni, egyetértek vele! – mosolyodott
el Erzsébet.
Egy darabig Sir Thomasnak az új kollégiummal kapcsola-
tos terveiről beszélgettek, amitől a férfi módfelett fellelke-
sült.
– Hölgyeket is felvesznek majd? – ingerelte Erzsébet.
– A legjobb ötlet! – kuncogott.
– Ha valóban így döntenek, a jelen lévő ladyt kell elsők
között felvenniük – tette hozzá Ascham áradozva.
– Akkor örökké bánni fogom, hogy szabályaink nem en-
gedik meg a felvételét, Madam – mondta Pope lovagiasan.
Egy másik alkalommal a szórakozás került szóba.
– Hallottam, hogy szereti a drámákat – mondta Sir Tho-
mas Erzsébetnek.
– Semmit sem élvezek jobban egy jó zenés játéknál vagy
színdarabnál.
– Akkor engedelmével, itt is rendezhetnénk egyet – ígérte
a férfi, és be is váltotta ígéretét. Így tekinthetett meg Erzsé-
bet és udvartartása olyan magával ragadó előadásokat, mint
az örök kedvenc Fulgens and Lukréciát, vagy Skelton, a köl-
tő híres, régimódi vígjátékát, a Magnificence-t.

580
 – Apám sokszor beszélt erről a darabról – hálálkodott Er-
zsébet Pope-nak. – Imádta, ahogy a gonosz államférfiak tőr-
be csalják az erkölcsöseket.
Sir Thomas helyeslően bólogatott.
– Jövő héten zenés játék lenne soron. Megtenné kegyel-
med azt a szívességet, hogy táncol benne?
– Semmit sem szeretnék jobban – jelentette ki, emlékezve
gyermekkora féktelen napjaira, amikor rajongott az udvari
álcajátékokért. Az egyetlen, ami kedvét szegte, a Kat távollé-
te miatt érzett állandó aggodalom volt.

Júliusban holmi színdaraboknál komolyabb problémák

kerültek terítékre.
– A Tanács arra kért, tájékoztassam kegyedet egy módfe-
lett felkavaró incidensről – mondta Sir Thomas gondterhel-
ten.
Erzsébet leült.
– Ki vele! – mondta élesen, azon tűnődve, már megint mi-
lyen gond-baj merülhetett fel.
– Bizonyos Cleobury nevű suffolki iskolamester
Edward Courtenaynek, Devon grófjának álcázta magát.
Rávett egy huntingdonshire-i papot, hogy kiáltsa ki a temp-
lomkertben, Mária királynő meghalt, és mostantól kegyel-
med és – bocsásson meg, csak idézem, ami ide van írva –
„imádott szeretője”, Edmund Courtenay – Istenem, még a
gróf nevét sem tudta rendesen – az ország királynője és kirá-
lya.
– Ez vérlázító! – kiáltotta Erzsébet haragosan. – Hogy
merészeli ez a fickó beszennyezni a nevemet egy ilyen rága-
lommal?
– Egyetértek – bólogatott Sir Thomas. – Remélem,
örömmel tölti el a hír, hogy a pappal együtt letartóztatták, és
a vallatás során kiderült, teljes mértékben a saját szakállukra
cselekedtek.
581
 – Akkor miért tartotta fontosnak a Tanács, hogy tájékoz-
tasson erről az elvetemültségről? Semmi közöm nincs hozzá.
– Csak azt szeretnék, hogy ismerje a jelenlegi körülmé-
nyeket, és így jobban lássa, milyen mértékben éltek vissza
ezek a férfiak kegyelmed nevével.
– Valóban. Hogy is bízhat még bennem a királynő, ha az
efféle őrültek ilyen szemérmetlenül és álnokul játszadoznak
a nevemmel? Írnom kell neki, és tudtára adnom, mélyen át-
érzem a helyzetét.
Hisz most tényleg mélységesen átérezte, miért lát fenye-
getést Mária az ő személyében. Még ha ő személyesen lojális
és hű is hozzá, mindig lesznek olyanok, akik a nevében szer-
veznek összeesküvéseket – ez mindenesetre kezdett világos-
sá válni. De azért ez részben Mária hibája is, vagy talán
nem? Ha uralkodása népszerű lenne, és nem lennének azok a
szörnyűséges égetések, illetve nem kényszerítené rá minden-
kire a saját vallását, akkor nem is lenne rá szükség, hogy lá-
zongásokat és felkeléseket szervezzenek ellene. A trón biz-
tonságos megtartásához az egyetlen út az emberek szívén át
vezet. Természetesen mindezt nem írhatta meg a királynő-
nek, de újfent biztosította hűségéről, olyan ékesszólóan,
ahogy csak bírta.
„Bármit sugallnak is mások rosszindulatúan – írta –, fel-
séged megnyugodhat abban a biztos tudatban, hogy igaz híve
vagyok. Minél sötétebb felhők takarnák el tehát ezen igazság
fényét, annál fényesebbek lesznek az én hűséges gondolata-
im, melyek túlragyogják és elhomályosítják az ő sötét szán-
dékaikat.”
Csak abban bízhatott, hogy miután most ő is megértette és
átérezte nővére helyzetét, talán ezt Mária hasonló megértés-
sel és együttérzéssel viszonozza.
Erzsébet augusztusban sárgasággal nyomta az ágyat, és
fulladási rohamai voltak. Hiányzott neki Kat otthonos gon-
doskodása, szörnyűségesen szenvedett a hőségtől, és képte-

582
len volt olvasni vagy hosszabb ideig egyvalamire összponto-
sítani. Már csak azt várta, hogy jobban legyen, és újra lova-
golhasson, vagy hosszú sétákat tehessen, amit annyira szere-
tett.
Még lábadozott, és ingerült volt a tehetetlensége miatt,
mikor Sir Thomas szeptemberben azzal a hírrel állított be
hozzá, hogy Courtenay meghalt.
– Padovában történt – mesélte.
– Mi volt az ok? – kérdezte Erzsébet kíváncsian.
– Balesetet szenvedett, és belehalt a seblázba.
– Valószínűleg azért még más is volt a dologban – világo-
sította fel később Cecil, amikor pár percre kettesben marad-
tak. – Több volt itt az emberi segítség, mint az isteni, azt
mondják. Beszélnek orgyilkosról és méregről. A halála mind
Angliának, mind Spanyolországnak érdekében állt, és való-
ban, ezzel megszűnt annak a veszélye, hogy egy Plantagenet
jelenti be igényét a trónra.
– És annak veszélye is megszűnt, hogy a velem való há-
zasságon törje a fejét. Úgy gondolja, hogy lehet hinni a hí-
reszteléseknek? – Rettegve tekintett a férfira. – Mert ha igen,
akkor attól tartok, én leszek a következő.
– Azt soha nem mernék megtenni. Addig, amíg Fülöp ki-
rály a védelmezője, biztosan nem. Ő ugyanis nem kívánja a
skótok királynőjét látni az angol trónon. Ez nem felelne meg
Spanyolország elképzeléseinek. Nyugodjék meg!
– Courtenay könnyelmű, jelentéktelen fiatalember volt –
merengett Erzsébet mélyeket lélegezve, hogy elűzze a rátörő
rettegés okozta fulladási rohamot. – Nem tehetek úgy, mint-
ha nem könnyebbültem volna meg a halálhírétől, Isten bo-
csássa meg nekem. Nagyon fárasztott már, hogy a nevemet
az övével kötik össze. Isten újra megmutatta, milyen igazsá-
gos.

583
 Az Úr a következő hónapban újra gondoskodott igazságos
természetének bizonyításáról. Mária ugyanis végre-valahára
kiengedte Katet a börtönből. Erzsébet újfent tárt karokkal és
szerető szívvel üdvözölte hűséges szolgálóját, újfent egymás
vállára borulva zokogtak, keserűen meggyászolva a külön
töltött, szorongással teli hónapokat.
A dagály elvonulni látszott a fejük felől. Ismét
viszszaverték a Gonoszt! Hogy a királynő véleménye szerint
Erzsébetnek nincs többé szüksége felügyeletre, akkor derült
ki, amikor Sir Thomas Pope bejelentette azonnali távozását.
– Sajnálom, hogy el kell veszítenem egy ilyen jó barátot –
mondta Erzsébet komolyan.
– Én pedig, Madam, nem szívesen távozom. Szerfelett él-
veztem az itt-tartózkodást – válaszolt mélyen meghajolva.
Majd nyeregbe pattant, és már vágtatott is visszafelé a Lon-
donba vezető úton.
Miközben Erzsébet a távozót figyelte, azon gondolkozott,
vajon megszabadult-e végre azoktól az intrikáktól és vesze-
delmektől, melyek az elmúlt években körülvették és fenye-
gették. Nem igazán tudott hinni ebben.
– A királynő Londonba hívatott – mondta Katnek egy
novemberi napon. – Alkalomhoz illően kell öltöznöm, mert
valami fontosat akar velem közölni.
– Kíváncsi vagyok, mi lehet az – nézett Kat gyanakvóan.
– Talán a trónutódlásról szeretne velem beszélni. A király
hosszú időre távozott, az ő egészsége pedig nagyon bizony-
talan, így nem reménykedhet saját testéből származó örökös-
ben.
– Imádkozzunk, hogy észhez térjen végre – mondta Kat
hevesen. – Megérdemled, hogy te legyél az utódja. Én pedig
gondoskodom arról, hogy úgy menj az udvarba, hogy min-
den apró részlet tökéletes legyen.

584
 Nemsokára kupacokban álltak az ágyon a pompás kelmék
és fényűző ruhák. Erzsébet fenekestül felforgatta ékszeres
ládikáját a legszebb darabok után kutatva.
– Össze kell hívatnom a hűbéreseimet. Kétszáz nemesem-
ber legyen a kíséretemben. Mindnyájuknak új bársonykabá-
tot kell készíttetnünk.

Így tehát királyi díszben, mókusprémmel szegélyezett,

csillogó vörös fürtjeihez tökéletesen illő zöld bársonyruhá-
ban vágtatott végig London utcáin, jobbra-balra hajlongva,
hogy fogadja a nép boldog üdvözlését. Whitehallban a ki-
rálynő kegyesen fogadta. Felsegítette a bókjából, megcsókol-
ta, majd magánszobájába vezette, ahol mennyei édességek és
hippokrasszal színültig töltött kelyhek vártak rájuk.
Erzsébet megrökönyödött Mária hirtelen öregedésén és
módfelett melankolikus kedélyállapotán. Kétségtelenül túl-
terhelték az állam gondjai, és kínozták az állandó összeeskü-
vések, de Erzsébet biztos volt benne, hogy a király távolléte
ennél sokkal többet nyom a latban. Máriát ez emészti már
tizenöt hónapja, a kilátások pedig nem túl kecsegtetők.
Amint túlestek a kötelező udvariaskodáson, a királynő rá-
tért a tárgyra.
– Őfelsége talált férjet számodra. Erzsébet megrökönyöd-
ve bámult rá.
– Tekintve az állandó lázadásokat – tudom, egyikről sem
tehetsz –, mindketten úgy gondoltuk, hogy legjobb lenne
számodra, ha hozzámennél egy megbízható katolikus her-
ceghez, akire számíthatunk, hogy lojális lesz mind Anglia,
mind Spanyolország iránt. Ilyen ember a savoyai herceg.
Erzsébet megrémült.
– Madam, én egyáltalán nem hajlom arra, hogy férjhez
menjek.
Mária halványan elmosolyodott.

585
 – Én is így voltam vele, kedves húgom. Én is ugyanezt a
szűzies vonakodást éreztem a házassággal kapcsolatban, de
amikor arra került a sor, rájöttem, hogy félelmeim megala-
pozatlanok voltak.
Ha tudnád… gondolta Erzsébet. De fennhangon ezt
mondta:
– Én nem félek a házasságtól, Madam. Elhatároztam,
hogy az életemet egyedülálló nőként, szűziesen fogom leélni.
– De hiszen ez természetellenes – tiltakozott Mária. –
Minden nőnek szüksége van arra a beteljesülésre, amit csak a
házasságban találhat meg. Nem élhetsz apácaéletet! Ráadásul
a hozzánk hasonló hercegnőknek államérdekből kell férjhez
menniük. A király és én nagyon boldogok voltunk… – hang-
ja elhalt. Mária mindennek látszott, csak boldognak nem.
Erzsébet kétségbeesett. A házasság gondolatától számos
okból viszolygott. Amikor trónra kerül – és immár biztos
volt abban, hogy a kérdés nem a ha, hanem a mikor –, nem
akar még azzal is foglalkozni, hogy valami férfival kell
megosztania a hatalmát. Nő-uralom lesz ebben az országban,
amihez nem kell semmiféle úr. Látta nővére házasságának
boldogtalan következményeit, és nem akarta ezt a példát kö-
vetni. Továbbá hogyan is tudná megszabadítani Angliát a ka-
tolikus egyház kötelékétől, ha férje a keresztény világ egyik
előkelő katolikus hercege lenne? És volt itt még valami. Ün-
nepélyesen megfogadta, hogy a továbbiakban távol szeretné
tartani magát a nemi érintkezéstől és annak minden szörnyű-
séges kockázatától, a terhességtől és a haláltól. Most már,
hogy túl van rajta, büszkén hivalkodhat ezzel! Egyszer már
pórul járt…
Nem mehet hozzá a savoyaihoz! Nem is fog hozzámenni.
– Még csak nem is gondolhatok rá. Inkább a halál! – tört
ki Erzsébetből. Kétségbeesetten vette észre, hogy sír. – Nem
vagyok egészséges. Felséged nem tud mindenről, de bizto-
síthatlak, olyan megpróbáltatásokon mentem keresztül, me-

586
lyek elvették a kedvemet a férjhezmeneteltől. – íme! Olyan
messze ment, amennyire csak mert.
Mária csak nézte a vele szemben ülő erős, egészséges hú-
gát, és nem jutott szóhoz.
– Megpróbáltatások? – ismételte meg. – Milyen megpró-
báltatások?
– Női bajok – mondta Erzsébet röviden.
Mária bizalmasan hozzáhajolt, és megérintette a kezét.
– Legalább annyira nővéred vagyok, mint királynőd. Ne-
kem elmondhatod, mint nő a nőnek.
– Nem tehetem, szégyellem – válaszolta Erzsébet, úgy
hajtva le a fejét, hogy Mária azt higgye, elpirult. – Legyen
elég, ha azt mondom, biztosan tudom, hogy képtelen vagyok
a férfiakkal való bárminemű érintkezésre. Így tehát könyör-
gök, Madam, ne kényszeríts erre a házasságra.
Mária újra zavarban volt. Ez is Erzsébet kis trükkjeinek
egyike? Vagy talán hihet neki?
– Sajnálom, hogy ezt hallom – szólt kedvesen. –
De hiszen lehetséges, hogy gyógyítható a baj. Beszéltél
már orvossal?
– Nincs szükségem orvosra ahhoz, hogy megállapítsa,
amit úgyis tudok. Könyörgök, Madam, ne kényszeríts to-
vább! Ez túlságosan fájdalmas nekem.
Őszintén zaklatottnak tűnt, ezért Mária bölcsen úgy gon-
dolta, hogy a hátralevő időre jobb, ha hanyagolják a házasság
témáját.
– Sajnálom, hogy ilyen fájdalmat okoztam. Majd beszé-
lünk máskor a házasság kérdéséről. Ha pihenni szeretnél,
előkészíttettem neked Somerset House-t.
– Köszönöm felségednek a kedvességét – mondta Erzsé-
bet, zsebkendőjével szemét törölgetve. Bókolt, és hálásan
visszavonult, megkönnyebbülve, hogy egyelőre megoldotta a
savoyai-problémát. Egy szörnyűséges pillanatra felmerült

587
benne, hogy talán túl messzire merészkedett, és Mária meg-
vizsgáltathatja a királyi doktorokkal vagy bábákkal, akik bi-
zonyára észreveszik, hogy egyáltalán nem is szűz, és talán
még terhessége nyomait is felfedezhetik. De aztán megnyug-
tatta magát, hogy ennek veszélye csekély, ha számításba
vesszük Mária veleszületett szemérmességet és szűkszavúsá-
gát ilyesféle ügyekben. És Mária együtt érzett vele. Nem
erőltette a kérdést. Végeredményben pedig időt nyert, hogy
kitalálja, mit tegyen legközelebb annak érdekében, hogy ki-
bújjon a házasságba való beleegyezés kötelessége alól. De ki
tudja, mennyi időt…
Világos, hogy merről fúj a szél, gondolta Erzsébet, tekint-
ve a lordok és ladyk számát, akik az elmúlt napokban mind
siettek tiszteletüket tenni nála a Somerset House-ban. Köztük
volt Frances Sidney, Sussex hercegné, kinek férje mindig is
jó barátja volt Erzsébetnek, különösen abban a sötét idő-
szakban, mikor ő a Towerben raboskodott. Frances feltűnően
vörös hajú nő volt, és külsejében annyira hasonlított Erzsé-
betre, hogy úgyszólván akár ikrek is lehettek volna. Erzsébet
gyorsan összemelegedett vele, olyannyira, hogy hamarosan
elválaszthatatlan kebelbarátnők lettek, a hercegné látogatásai
pedig mind gyakoribbakká és hosszabbakká váltak.
Erzsébet azon tűnődött, megbízhat-e új barátnőjében. Ud-
vartartása bizalmas tagjaival – Kattel, Aschammel, Parryvel,
Cecillel és Blanche-sal – megosztotta, mennyire retteg attól,
hogy a királynő házasságra kényszeríti a savoyai herceggel.
Válaszuk egyszerre nyugtatta meg és keserítette el.
– Ellen kell állnia! – kötötte a lelkére Cecil. – A királynő
igen gyenge egészségi állapotban van. Az egész már nem
tarthat sokáig. Az ország jó népe kegyedbe vetette a bizal-
mát, és abban bízik, hogy kegyed megszabadítja őket a val-
lásüldözéstől. A herceggel való házasság a katasztrófa bizto-
sítéka lenne. Ha nem talál több kifogást, külföldre kell me-

588
nekülnie, és felkészülnie a megfelelő pillanatban való vissza-
térésre.
– Külföldre? – kiáltott fel Erzsébet.
– Williamnek igaza van – vélte Ascham. – Bölcs tanács,
és jól teszi, ha megfogadja.
– De hogyan?
– A francia követ bizonyára szíves örömest nyújtana se-
gítséget – mosolygott Cecil. – Uralkodója bármit megtenne
jelenlegi spanyolpárti kormányzatunk ellen.
– De én nem fordulhatok hozzá közvetlenül – mutatott rá
Erzsébet. – Minden mozdulatomat figyelik.
– Nekem pedig nincs semmi súlyom – tette hozzá Cecil
savanyúan. – Persona non grata vagyok a királynő és a Ta-
nács szemében, amennyiben pedig külföldi királyi udvarok
kerülnek szóba, azok még csak hírből sem ismernek.
– Írhatok egy levelet De Noailles úrnak – vetette fel Er-
zsébet.
– Ez túlságosan kockázatos lenne – szólt Cecil.
– Amire szüksége van, az egy udvarhű és tekintélyes em-
ber, aki ladységed nevében megkörnyékezheti a követet –
vonta le a következtetést Roger Ascham.
– Sajnos ilyen ember nem található – felelt Erzsébet. –
Ezen különben is el kell gondolkodnom még. Igencsak sú-
lyos lépés lenne elhagyni az országot.

Ma reggel mindenesetre személyes üzenetet kapott a ki-

rálynőtől, melyben Mária kifejti, örömére szolgálna, ha Er-
zsébet késlekedés nélkül választ adna a herceggel kötendő
házasság vonatkozásában. Kétség sem fér hozzá, nyomást
akarnak rá gyakorolni, hogy egyezzen bele a házasságba.
Most pedig ott ült a nagyszobában, szemben az ifjú her-
cegnével. Vajon veheti-e a bátorságot, hogy felkérje közvetí-
tőnek a francia követ felé?

589
 – Mindent megteszek érted, ami hatalmamban áll! – felel-
te a hercegné, mikor Erzsébet előhozakodott azzal, hogy va-
lami komoly ügyben szívességet kérne tőle.
– Először is meg kell esküdnöd, hogy az egészet szigorú-
an titokban tartod! – mondta Erzsébet komoran. – Fontos po-
litikai ügy, mely magát a királynőt is érinti. Belekeveredésed
számodra is jelenthet bizonyos kockázatot. Ha ezt nem tudod
vállalni, akkor többet ne is beszéljünk róla.
– Drágám, már mondtam, bármilyen ügyben szívesen se-
gítek neked, és ki is tartok emellett! – jelentette ki Frances
szenvedélyesen.
Erzsébet megnyugodott.
– Tehát a következőt kérném tőled – kezdte.
– Ezzel nem tudok egyetérteni – felelte De Noailles.
– Erzsébet úrhölgynek itt van a helye, és nem kellene
ilyen elkeseredett lépéseken törnie a fejét. Talán elfelejtette,
mit kockáztat ezzel?
– De bele akarják kényszeríteni ebbe a házasságba! – til-
takozott a hercegné. Izgalom tükröződött sápatag arcán, mely
épphogy kikandikált a fejére húzott sötét köpenyből. Leplez-
nie kellett magát a francia követségre tett késő esti kirucca-
nása során.
– Semmi esetre sem szabad elhagynia Angliát – szögezte
le végezetül a követ. – Inkább mondja meg a királynőnek,
hogy nem egyezik bele ebbe a házasságba.
– Ezt már megtette, de a királynő erős nyomást gyakorol
rá.
– Álljon ellen a nyomásnak! Bele azért nem kényszeríthe-
tik a házasságba.
– Úgy látom, nem érti, Monsieur. Veszélyes lenne számá-
ra kiváltani a királynő nemtetszését.
– És még ennél is veszélyesebb a külföldre menekülést
megkockáztatni. Még ha netán sikerülne is, akkor is súlyos
veszélynek teszi ki trónra jutási esélyeit.
590
 – De Noailles hajthatatlan volt.
– Csalódtam excellenciádban – vágott vissza a hercegné
hevesen. – Azt hittem, excellenciád kész arra, hogy segédke-
zet nyújtson egy szorult helyzetben lévő úrhölgy számára.
De ha nem kíván segíteni, akkor nekem magamnak kell bol-
dogulnom az üggyel. Biztos vagyok benne, uralkodója mél-
tányolni fogja a kérésemet, ha személyesen terjesztem őfel-
sége elé. Ő majd menedéket biztosít az úrhölgy számára.
A követ döbbenten nézett rá.
– Könyörgök, hölgyem, sose tegyen ilyet! – esedezett.
– Márpedig elszántam magam. Excellenciád nem fog le-
beszélni erről! – válaszolta, majd visszabújva a köpeny me-
nedékébe, kislisszolt a teremből. Lopva lépett ki a követség
kapuján, mindenfelé forgatva a fejét, nem figyelik-e. Aztán
eltűnt az éjszakában.
– Tudja-e bárki is, miért utazott Sussex hercegné Francia-
országba? – kérdezte a királyné a tanácsnokait. Úgy tűnt,
legtöbbjüknek fogalmuk sincs.
– Értesülésünk úgy szól, hogy nemrég visszatért odaátról
– egészítette ki Pole kardinális. – Különös módon anélkül
kelt át a Csatornán, hogy előtte biztonságos kíséretért folya-
modott volna őfelségéhez. Továbbá nincsenek francia kap-
csolatai vagy bármilyen nyilvánvaló ok arra, hogy odautaz-
zék. Mindez igen furcsa.
– Megbízható forrásokból úgy értesültem, hogy utazása
előtt gyakran meglátogatta Erzsébet úrhölgyet – szólt Mária.
– Itt valami bűzlik.
– Esetleg kihallgathatnánk – javasolta Lord Hastings.
– Már túl vagyunk a kihallgatáson – közölte Pole. – Kitart
amellett, hogy utazása kizárólag magáncélokat szolgált, ám
ezekről képtelen volt bármit is mondani.
– Az a tanácsom, hogy tartsuk rajta a szemünket, Madam
– szólt Paget. – Lehetséges, hogy ártatlan utazás volt. Ám ha

591
Erzsébet úrhölgy is érintett az ügyben, akkor sose lehet tud-
ni…

Erzsébet Mária előtt állt. A királyi magánszoba hűvös

volt, a kályhában pattogó tűz ellenére. Az idei december
mindent sápatag félhomályba borított.
– Azért hívattalak, hogy választ kapjak tőled: hozzá kí-
vánsz-e menni a savoyai herceghez vagy sem? –nyitotta meg
a beszélgetést a szőrmébe bugyolált királynő.
Erzsébet térdre borult. Azt a tanácsot kapta, hogy szegül-
jön szembe, szegüljön szembe minden erejével. Most már ez
volt az egyetlen választása, miután a francia követ és a fran-
cia király is ragaszkodik ahhoz, hogy Angliában maradjon.
– Madam, mérhetetlenül sajnálom, de nem mehetek hoz-
zá. Felséged tudja, miért.
A királynő arcán halvány pír jelent meg.
– Az ilyesmire van orvosság – szólt elszántan. – Elkül-
döm hozzád az orvosaimat.
– Madam, könyörgök, ne tedd! – sikoltott Erzsébet. Rátört
a pánik.
Mária megmérgesedett.
– Miért állsz mindig az utamba? – kérdezte éles hangon. –
Te vagy az örökösöm, ha Isten meg nem segít, mégis időn-
ként az az érzésem, mintha ellenségem lennél, vagy annál is
több.
– Felséged leghűségesebb barátja vagyok – tiltakozott Er-
zsébet szenvedélyesen. – A házassággal kapcsolatos érzése-
im ezt nem befolyásolják.
– A te házasságod államügy, melyet az ország érdekében
kell rendezni – az országom érdekében? –mutatott rá Mária.
– Ebben a nagyon fontos vonatkozásban se szegülj szembe
velem!
– De Madam…

592
 – Elég legyen! – csattant fel Mária. – Ugye tudod, hogy
lehetőségem van az örökségből való kitagadásodra? Vagy
arra, hogy a Towerbe vesselek, vagy akár a vérpadra küldje-
lek?
Erzsébet összeszedte minden bátorságát a feleseléshez.
– Úgy hiszem, Madam, mindketten tudjuk, hogy sem a ki-
rály, sem a parlament nem hagyná jóvá egyik általad említett
büntetést sem – mondta halkan. Megrémült a saját vakmerő-
ségétől.
Mária döbbenten bámult rá.
– Micsoda arcátlanság! – kiáltott. – Emlékeztethetlek rá,
hogy a király kívánja ezt a házasságot? Nem venné jó néven,
ha meghiúsítanád a szándékát. Figyelmeztetlek, húgom, en-
nek még következményei lesznek, és ha hatalmamban áll,
akkor más trónörököst választok majd.
– Ez esetben, Madam, kétség sem fér hozzá, hogy a her-
ceg nem fog többé kívánatos menyasszonynak találni! – vá-
gott vissza Erzsébet.
– Hagyd el az udvart! – tört ki Mária. – Késedelem nél-
kül! Látni sem bírlak többé.
– Akkor Hatfieldbe megyek, szíves engedelmeddel – szólt
Erzsébet higgadtan. Kezdte érezni, hogy hatalma van.
– Énfelőlem akár a kénköves pokolba is mehetsz – támadt
rá Mária. – És megnyugodhatsz, soha nem foglak örökösöm-
ként megnevezni.
– Megnevezel vagy sem, akkor is azt kaptam tőled, amit
szerettem volna – vágott vissza Erzsébet, majd talpra szök-
kent, és bókolva távozott a szobából. A királynő meg sem
tudott szólalni a lelkében tomboló dühtől.
Fülöp visszatér Angliába!
Mária szíve lobogott az ujjongástól, a hálaérzettől, mikor
a kápolnában térdre borult a Szent Szűz és a Gyermek szobra
előtt. Visszatér hát őhozzá! Udvartartása már útban is van
London felé. Hamarosan újra együtt lesznek, és ismét részük
593
lesz az áldott egyesülés örömében, mellyel az Úr minden há-
zaspárt megajándékozott. S ha Ő is úgy akarja, ismét esély
nyílik egy gyermek születésére. Egy katolikus trónörökös
születésére…!
Annyira boldog volt, hogy nem tudta tovább táplálni Er-
zsébet elleni gyűlöletét. Félretette a viszálykodásukat, sőt
boldogan beleegyezett Fülöp kívánságába, hogy húga részt
vehessen Greenwichben a karácsonyi ünnepségeken, a férje
érkezésének tiszteletére.
Erzsébet meglepetten nézett föl, mikor Mária – miután
visszarendelte Hatfieldből – szeretetteljesen üdvözölte, és
megajándékozta egy míves ezüsttállal.
– Ezt nem érdemlem meg – dünnyögte, döbbenten tapasz-
talva a királynő érzelmeinek megváltozását.
– A király őfelségének köszönheti – felelte Mária, de va-
lójában nem volt gunyorosság a hangjában. A szerelmes asz-
szony mintaszobra volt, egy hamarosan, igen hamarosan ér-
kező szeretett férjjel…

594
 19

1557
Ruy Gomez, Fülöp legjobb barátja és legbizalmasabb ta-
nácsadója – aki csak nemrég érkezett Angliába – a királynő
előtt állt.
– Felséged bizonyára hallott róla, hogy a franciák meg-
szegték a velünk kötött fegyverszünetet, és megtámadták
Douai-t – szólt komoran.
– Természetesen hallottam, és azt javasoltam a Tanács-
nak, hogy Anglia nyújtson katonai segítséget Spanyolor-
szágnak a háborúhoz.
– Igen, Madam, csakhogy úgy értesültünk, tanácsnokai
nem adták a beleegyezésüket ehhez – mondta Gomez nyer-
sen, vádlón és ellenségesen nézve őfelségére. Hamisítatlan
kasztíliai modora volt.
– Ez igaz – sóhajtott Mária. – Azt mondják, Anglia nem
engedhet meg magának egy háborút, s hogy ez a háború nem
érint bennünket, s hogy semmilyen szerződés nem köt min-
ket, miszerint segítséget kellene nyújtanunk a királynak a
háborúiban. Az én kívánságom természetesen ennek ellenke-
zője volt.
– Emlékeztethetem felségedet, hogy a háborúba lépésről
szóló döntés az uralkodó előjoga? – kérdezte hidegen
Gomez.
– Ilyen súlyú ügyben nem szeretnék a Tanács jóváhagyása
nélkül dönteni – ellenkezett Mária.
– Talán felséged meggondolja magát, ha tudomására ho-
zom felséges férje üzenetét: Angliába jövetelének feltétele a
Franciaország elleni hadüzenet – mondta Gomez higgadtan.

595
 Mária szívdobbanása szinte hallható volt. Ez kegyetlen-
ség, kegyetlenség… de most sem tenne érte Fülöpnek szem-
rehányást. A pillanat elérkezett, gondolta. Döntenem kell, az
országom vagy a szívem szakadjon meg! Nincs harmadik út.
– Közölje Fülöppel, hogy igyekszem rábeszélni a Taná-
csot a háború jóváhagyására – szólt erőtlenül. –Könyörgök,
mondja meg neki, ne féljen Angliába jönni!
Zúgtak a harangok. Az egész királyi udvar Greenwichiben
ünnepelte Fülöp érkezését. Erzsébet, kiszállva felvirágozott
bárkájából, látta nővére fáradt arcán a várakozás ragyogását,
észrevette izgatottságát, mikor a király partraszállását figyel-
ték, és nem tévesztette szem elől, ahogy Mária szorosan a
férfihoz simul, könnyeivel küszködve. Fülöp a maga részéről
tartotta magát szokásos higgadt modorához, ám mikor Er-
zsébet üdvözlő bókjára került a sor, azt suttogta a fülébe:
„Nehogy azt hidd, csak azért jöttem, hogy rábeszéljem az
angolokat a háborúra. Azért vagyok itt, hogy végre megköt-
tessék házasságod a savoyai herceggel. Ne gondold, hogy
szembeszegülhetsz velem!”
Erzsébet lángoló arccal hajtotta meg a fejét. Talán azt
gondolta, hogy megvesztegetheti a trón közeli ígéretével?
Nos, benne megtalálta a méltó ellenfelét. Ő eltökélt abban,
hogy nem megy hozzá a savoyaihoz vagy akárki máshoz.
A királyi pár társaságában lovagolt át a Whitehallba, lel-
kesen éljenző polgároktól hemzsegő utcákon át – ám az üdv-
kiáltások nem Máriának és Fülöpnek szóltak. Erezve a kirá-
lyi pár bosszúságát és neheztelését, Erzsébet nem kockáztatta
meg, hogy tudomást vegyen a nép lelkesedéséről. Füstölögve
álldogált a király nőrokonai tiszteletére tartott udvari fogadá-
son is. A pármai és lotaringiai hercegnő állítólag azért érke-
zett Angliába, hogy Erzsébetet Savoyába kísérjék, illetőleg
szerepet vállaljanak a herceggel kötendő esküvőjén.
Mikor bemutatták a lotaringiai hercegnőnek, a korábbi
Dániai Krisztinának, kinek hírneves szépsége még mindig

596
feltűnően ragyogott, Erzsébet nem tudta megállni, hogy egy
ifjúkori botlására ne emlékeztesse.
– Kegyelmed bizonyára tudja, hogy lehetett volna a mos-
tohaanyám is – mondta mosolyogva. – Nyilván nem felejtet-
te el, hogy atyám, Henrik király annak idején kegyelmed ke-
zére is pályázott.
A hercegnő arca rózsaszínben játszott.
– Akkor még igen fiatal voltam, fenség.
– Jól tudom, hogy kegyelmed azt mondta atyámnak, ha
két feje lenne, az egyiket szívesen a rendelkezésére bocsáta-
ná? – kérdezte Erzsébet csintalanul. Az udvaroncok nevettek.
– Lehetséges – felelte a hercegnő. Zavartnak és idegesnek
tűnt.
– Nos, kegyelmed helyett akkor ezt a ladyt vette feleségül
– szólt Erzsébet, rámutatva Cléves-i Annára, aki ott gömbö-
lyödött a terem túlsó végén. Hallotta, hogy Anna mostanság
nincs valami jól. Állítólag mellrákja van. Elfojtva egy nyug-
talan sóhajt, Erzsébet hirtelen előrehajolt, hogy csak a her-
cegnő hallja a szavait.
– Inkább meghalok, semhogy belemenjek ebbe a házas-
ságba! – suttogta.
A hercegnő megzavarodott, ám a király máris ott termett
az oldalán, és elegáns kézcsókban részesítette.
– Remélem, téged is szíves fogadtatásban részesítenek itt,
drága unokahúgom – szólt, mélyen a hercegnő szemébe néz-
ve. Erzsébet e pillanatban rájött, hogy ami összefűzi őket,
több a rokoni köteléknél.
Mária, aki messzebbről figyelte a jelenetet, ugyanerre a –
számára rettenetes – következtetésre jutott. Fülöp érkezését
különféle pletykák előzték meg. Hogy tehette meg, hogy át-
hozza a szeretőjét Angliába, és még kérkedik is vele? És ez a
házasság, amit itt mindannyian hangosan követelnek… lehet,
hogy De Noailles-nak van igaza, aki szerint a savoyai her-

597
ceg, minden rangja ellenére, valójában szegény, minden va-
gyonától megfosztott uraság?
A féltékenység megtette a magáét. Nem fog cinkosságot
vállalni Fülöp terveiben, akkor sem, ha nyilvánosan hetven-
kedik itt a szeretőjével!

Másnap reggel Mária hívatta Erzsébetet, és azt javasolta,

jobb lesz visszatérnie Hatfieldbe. Jobb lenne, mondta, ha
kedves húga távol tartaná magát ezektől a politikai intrikák-
tól. Valójában nem szerette volna, ha Erzsébet tanúja lenne
Fülöp flörtölésének tulajdon unokahúgával, ezzel a ringyó-
val. Nem viselné el, hogy húga végignézze az ő
megcsalatását!
– De mi lesz a házasságom ügyével? – kérdezte Erzsébet.
– Tudomásom szerint a hercegnők azért jöttek, hogy
Savoyába kísérjenek. Őszintén szólva, Madam, nem tudtam,
hogy a dolgok már ennyire előrehaladtak... Könyörgök fel-
ségedhez…
– Ne félj! – szakította félbe Mária. – Ne légy az udvar kö-
zelében, és ne is térj vissza, míg nem hívatlak. Nyugodj meg,
nem fognak zaklatni.
Erzsébet hihetetlenül megkönnyebbült, hogy Máriában
váratlan módon szövetségesére lelt. Könnyű szívvel, ezúttal
szorongásoktól mentesen távozott az udvartól.

Fülöp leplezetlen undorral tekintett Máriára. Visszataszí-

tónak tartotta az állandó aggódástól és búskomorságtól egyre
mélyebb ráncait, vékony testét, lapos mellét.
– Közlöm veled, Madam, hogy az udvarhoz kell jönnie! –
parancsolta, figyelemre sem méltatva neje tiltakozását. – Ha
kényszerítenem kell, hogy hozzámenjen a savoyaihoz, hát
akkor majd kényszerítem.
Mária szomorúan nézett rá.

598
 – Tudod, hogy a Tanács a házasság ellen foglalt állást –
emlékeztette férjét. – És ő maga sem akar hozzámenni.
– Akkor cserébe a házasságra való rábólintásáért ajánld
fel neki, hogy elismered örökösödként!
– Még ha rábólintana is, amiben kételkedem, a Tanács
nem hagyná jóvá, ebben biztos vagyok. Márpedig nem háza-
sodhat a Tanács beleegyezése nélkül.
– Ezt úgy értsem, hogy te magad is egyetértesz velük? –
tudakolta Fülöp összeszűkülő szemmel.
– Úgy hallottam, a herceg igen szegény, így aztán messze
nem olyan jó parti, mint amilyennek gondoltuk.
– Szívesen jön Angliába, hogy itt éljen – vágta rá Fülöp.
– És mit tud Erzsébetnek felajánlani?
– Jó katolikus, és hűséges emberem.
– Ez nem elég – jelentette ki Mária. – Nem elég ahhoz,
hogy miatta szembeszálljak a Tanáccsal, és semmibe ve-
gyem húgom ellenérzéseit.
– Ez esetben megszeged az engedelmességet, amivel ne-
kem, férjednek tartozol – vádolta a férfi.
– És mit gondolsz a te kötelességeidről irántam, királynőd
iránt? – emlékeztette Mária. – A férjem vagy.
– Te pedig a feleségem! – vágott vissza a király szenvedé-
lyesen. – És mint ilyen, alá vagy vetve az akaratomnak.
– Elragadtatod magad – kiabált Mária, vészesen közel a
síráshoz. – Ennek az országnak én vagyok az uralkodója, és
minden alattvalóm felett fensőségem van. Isten a tanúm,
hogy mindenben a kedvedben igyekeztem járni, de néha or-
szágom érdekei fontosabbak ennél. Nem engedhetem, hogy
Erzsébetet akarata ellenére, illetve népem akarata ellenére
házasítsuk ki.
– Hah! – Fülöp csúfondárosan nevetett. – Rá kell kény-
szerítened, hogy azt tegye, amit tennie kell. Már ha jelent va-
lamit számodra a szerelmem.

599
 A fenyegetés túlontúl is világos volt. Mária megtört szív-
vel rendelte vissza Erzsébetet Hatfieldből.
– Nem, Madam, nem bólinthatok rá erre – szólt Erzsébet
szomorúan, de eltökélten.
– Ha valami módot mégis találnál rá… – hízelgett Mária,
jobb meggyőződése ellenére.
– Madam! – kiáltott Erzsébet hevesen. – Biztosíthatlak
afelől, nem megtagadva sem őszinteségemet, sem hozzád va-
ló hűségemet, hogy ezúttal sem gondolkodom másképp, mint
legutóbbi alkalommal. Akkor sem, ha Európa leghatalma-
sabb fejedelme folyamodik a kezemért!
– Akkor közölnöm kell a királlyal, hogy hajthatatlan vagy
a visszautasításodban – felelte Mária megadóan. – Az igazat
szólva, nem tudok ezért szemrehányást tenni neked.
– Könyörgök, cselekedj így! – esedezett Erzsébet.
– Eredj vissza Hatfieldbe! Nem tudom, mi a király szán-
déka, de bizonyosan jobban jársz, ha nem vagy itt.
Erzsébetnek több sem kellett. Még ugyanebben a hónap-
ban történt, hogy Mária váratlan látogatást tett Hatfieldben,
de a savoyai házasságról – a többi vitás üggyel egyetemben –
említés sem esett. Erzsébet azt a következtetést vonta le eb-
ből, hogy a királynőnek sikerült férje fölébe kerekednie, és
az ügyet szép csöndben ad acta tették.

A néhány napos látogatás idejére a két nővér között hely-

reállt az összhang. Erzsébet tisztelettel fogadta Máriát, és
nagy gondot fordított a szórakoztatására. Latin nyelvű drá-
maelőadás, medveetetés, táncolás, solymászás, Erzsébet mű-
vésznő virgináljátéka és további kellemetességek. Az asztal-
ra válogatott étkek és kiváló borok kerültek. Mária el volt
kápráztatva. Milyen jó távol lenni az udvartól és élvezni a
békés vidéki életet!

600
 Erzsébet remélte, hogy Mária netán mond valamit örö-
kösként való elismeréséről, de a királynő ezt nem hozta szó-
ba. Túlságosan el volt foglalva a franciaországi háborúval.
– Végül rábeszéltem a Tanácsot, hogy küldjünk csapato-
kat – mondta. – Ezt meg kellett tennem a férjem érdekében.
Ami nem a mi érdekünk, gondolta Erzsébet dühösen.
– A király maga is csatába vonul – szólt Mária szorongó
hangon.
– Hát ismét elhagyja Angliát? – kérdezte Erzsébet megle-
petten. Bár tartotta volna a száját, gondolta. Mária olyan tra-
gikus ábrázatot öltött…
– Igen, szükség van rá a kontinensen. A spanyol flottára
vár, mely hamarosan érte jön. – Aggodalmas tekintetét Er-
zsébetre vetette. – Imádkozz érte, könyörgök! És értem is.
Nem viselem el, ha nincs itt velem.
Erzsébet megígérte, hogy imádkozni fog értük. Nem volt
sok lehetőségük a további magánbeszélgetésre, hisz tömér-
dek szórakoztató esemény volt műsoron, ám a kapcsolatuk
továbbra is szívélyes maradt, ha nem egyenesen szeretettel-
jes. A látogatás túlságosan is hamar ért véget.
Utolsó reggel a két nővér a palota udvarán búcsúzkodott
meleg öleléssel.
– Menj isten hírével, Madam – szólt Erzsébet, mikor a lo-
vakat odavezették a felhágókövekhez.
– Ismét köszönöm a kedves vendégszeretetet, amit irán-
tam tanúsítottál – kiáltotta Mária, már a nyeregből. – Isten
veled! – Ahogy irányba állt a lovával, Erzsébet, teljes udvar-
tartásával egyetemben, térdre borult. A látogatás jobban sike-
rült, mint Erzsébet valaha is gondolta volna.
Kopogás hallatszott a királyi hálószoba ajtaján. Fülöp ki-
ugrott az ágyból, bársonyköpenyt dobott meztelen testére, és
az ajtóhoz lépett. Rövid, fojtott hangú beszélgetés után visz-
szatért nejéhez.

601
 – Feltűnt a tengeren a flotta! – kiáltotta felragyogó arccal,
már amennyire a gyertyafény látni engedte. – El kell készül-
nöm!
– Szükségszerű, hogy ennyire siess? – sóhajtotta Mária
rettegő szívvel. Édes volt az elmúlt éjszakák emléke, melye-
ken fenntartás nélkül adta át magát a férfinak, és már majd-
nem sikerült meggyőznie magát arról, hogy férje soha nem
hagyja el.
– Vár a hadseregem – szólt a férfi, vízzel locsolva arcát a
tölgyfa ládán álló aranyedényből. Mária látta, hogy férje
hajthatatlan. – Itt hagyom nálad a gyóntatóatyámat – folytat-
ta a király –, abban a reményben, hogy meg tud győzni arról,
milyen életbe vágón fontos, hogy Erzsébet hozzámenjen a
savoyaihoz.
– Azt hittem, ezt a vitát már lezártuk – felelte Mária ré-
mülten.
– Nos, gondold át újra! – rendelkezett a férje. – És gon-
dolj bele, milyen következményekkel járhat a házasságunkra
nézve, ha hozzámegy valami saját kiszemeltjéhez, amivel
teljes zűrzavarba és felfordulásba taszíthatja ezt az országot.
Mária szóhoz sem jutott. Csak az járt a fejében, hogy férje
megint itt hagyja.
– Szeretném, ha felfognád, hogy ezzel sietni kell – foly-
tatta Fülöp könyörtelenül. – Ha szükséges, az esküvőre tá-
vollétemben is sor kerülhet. És van itt még valami.
Mária könnyes szemmel nézett föl. A férfi odafordult
hozzá, nadrágját gombolgatva.
– Kívánatos, sőt szükségszerű, hogy Erzsébetet örökösöd-
ként nevezd meg. – Azt akarta, hogy Mária halála esetén is
baráti uralkodó üljön az angol trónon, a politikai szövetség
megőrzése érdekében. Még jobb, ha az uralkodó le is van kö-
telezve neki, mint például Erzsébet, aki meggyőződése sze-
rint máris a zsebében van. Nem beszélve arról a felettébb kí-

602
vánatos lehetőségről, hogy Erzsébettel a barátinál szorosabb
viszonyt is ápolhatna…
– Nem! – mondta Mária, mikor végre szóhoz jutott. Kese-
rűség töltötte el, hogy Fülöphöz intézett búcsúszavai kényte-
lenségből ilyen dacosak. – Lehet, hogy a húgom, és az utób-
bi időben talán valóban lojális hozzám, de egy szégyentelen
asszony leánya, aki súlyos sérelmeket okozott édesanyámnak
és nekem magamnak is.
– Jobb lenne ezt már elfelejtened – mondta Fülöp elutasí-
tóan. – Meg kell oldanod a trónutódlási kérdést!
– Talán az Úr megoldja helyettem – szólt Mária halvá-
nyan elpirulva. Hátha ez ráveszi a férjét arra, hogy visszatér-
jen hozzá…
– Ezzel nem számolhatsz – felelte Fülöp, kezdve elvesz-
teni a türelmét. Meg volt győződve arról, hogy a nászi ágy-
ban tett minden újabb erőfeszítése ellenére – bármekkora
megpróbáltatást jelentett is ez számára – Mária már túl idős
ahhoz, hogy teherbe essen. Lám, mi lett belőle legutóbb is!
Mária mélyen megsértve hanyatlott vissza a párnáira.
– Felettébb sajnálom, hogy nem járhatok a kedvedben az-
zal, hogy Erzsébetet nevezem meg örökösömként – vallotta
meg –, de megvizsgáltam a lelkiismeretemet ebben az ügy-
ben, megfontoltam érveidet őszinte, igaz szívvel, és továbbra
is úgy vélem, nekem van igazam. Hisz lelkiismeretem most
is csak azt súgja, amit korában is súgott. Szíve mélyén Er-
zsébet eretnek, így nem akarom őrá hagyni a trónomat.
– Ez felettébb kedvem ellen való – közölte Fülöp villámló
tekintettel.

Még mindig dühöngött, mikor két nappal később búcsút

intett a doveri rakodóparton. Fagyos tekintettel nyomott kö-
telességszerű csókot neje arcára, majd nagy léptekkel távo-
zott a hajóhíd irányába, és máris a fedélzeten volt. Mária fi-
gyelte, ahogy a hullámok hátukra veszik a hajót. Visszapa-
603
rancsolta kitörni vágyó könnyeit. Tudta, hogy most látta
utoljára a férfit.
A levélen jelzés nélküli pecsét volt. Erzsébet feltörte, és
kellemes meglepetésként érte, mikor meglátta az aláírást.
Lord Robert Dudley. Végre-valahára tehát őt is kiengedték a
Towerből.
Azért írt, hogy felajánlja szolgálatait. Eladott valami föl-
det, írja, és pénzt küld Erzsébetnek egy másik futárral, hűsé-
ge bizonyítékaként. Nehogy véletlenül bármi kétsége marad-
jon afelől, hogy ha kell, meghalni is kész érte.
Itt van hát egy férfi, a jövőbe vetett tekintettel, gondolta
mosolyogva. Valaki, aki az enyémhez igen hasonló vérmér-
séklettel rendelkezik, úgyhogy a levélen nem is kellene cso-
dálkoznom. Maga elé idézte fekete, olaszos tekintetét – mint
egy cigány legény, gondolta –, büszke tartását, férfias test-
felépítését, és máris bizseregni kezdett benne a vágy. Ám
gyorsan elfojtotta. A jelenlegi helyzetben gondolnia sem
szabad arra, hogy erotikus álmokat dédelgessen bárki iránt.
Annyit megengedhet magának, hogy elvárja és megbecsülje
Lord Robert csodálatát és lelkesedését, amit iránta és ügye
iránt tanúsít, de ennél tovább nem mehet. Többet nem akar-
hat tőle. A maga részéről már minden effélével leszámolt. És
mégiscsak egy nős férfiról van szó. Ott is volt az esküvőjén,
még fivére uralkodása alatt.
– Mit tud Robert Dudleyról? – kérdezte Ceciltől mintegy
mellékesen.
Cecil gyanakodva nézett rá.
– Egy gazfickó – mondta hamiskásan. – Bátor ember, de
féktelen. Jó protestáns, vagy legalábbis az volt, de született
intrikus. És mióta kiengedték a Towerből, a nők kedvence,
amint hallom. Miért kérdezi?
– Kaptam tőle egy levelet. – Átnyújtotta Cecilnek.
– Nocsak, nocsak – mosolygott. – Jó, ha az embernek
vannak barátai.

604
 – Én is úgy hiszem, örülnöm kell, hogy jó barátomnak
tudhatom Lord Robertet – felelte Erzsébet kacéran, öntudat-
lanul keblébe rejtve a levelet. Cecil elmélyült a gondolatai-
ban.
– Úgy hallom, sikerült összebarátkoznia a király udvartar-
tásának egyes tagjaival. Több tekintetben is hasznossá válhat
kegyed számára. Csak tessék jóban lenni vele! Egy férfi, aki
földet ad el, hogy kegyednek segíthessen, bizonyosan méltó
a bizalomra.
– Mintha az imént még gazfickónak nevezte volna – csip-
kelődött Erzsébet.
– Talán félreismertem – engedte meg Cecil. – Végül is
felségárulása már a múlté. Úgy tűnik, a Tower óta már nem
olyan forrófejű, mint korábban volt.
Erzsébet válaszolt Dudleynak, megköszönve adományát
és felajánlott szolgálatait. Levele további levelek hosszú so-
rának nyitánya lett. Hamarosan állandó levelezésben álltak,
melyben a férfi bőségesen osztogatta bókjait és hűségnyilvá-
nításait, míg a hölgy visszafogottabb volt, mégis sokat ígérő.
Hidakat akart építeni, hogy egyszer talán átkelhessen rajtuk.
Alig várta Dudley leveleit, felindultan olvasta eltúlzott bók-
jait, és élvezettel fogalmazgatta rájuk a válaszait, melyeket
hadd értsen úgy, ahogy csak akar. Nincs ebben semmi rossz,
gondolta. Ártatlan flört, ennyi az egész. Egy kis színt visz
életének gyakran szürke hétköznapjaiba.

605
 20

1558
– Isten segítsen meg minket, Calais elveszett! – kiáltotta
Cecil feldúltan, ami nem volt épp gyakori nála. Berontott a
szobácskába, ahol Erzsébet épp Parry számláinak ellenőrzé-
sével foglalatoskodott.
– Elveszett? – visszhangozta döbbenten.
– Január elején a franciák kezére került, miután sikerült
meglepetésszerűen rajtaütniük.
– Nem tudom elhinni – sóhajtott Erzsébet csüggedten. –
Calais már több mint kétszáz évig angol kézen volt.
– Igen, és az utolsó bástyánk volt francia területen – tette
hozzá Cecil. – Elvesztése borzasztó csapást jelent a királynő
számára.
– De hát az ő hibája! – szögezte le Erzsébet. – Ő sodort
minket bele ebbe a háborúba, csak hogy kedvében járjon a
férjének.
– Úgy van, neki kell vállalnia érte a felelősséget. Mostan-
tól együtt kell élnie ezzel a szégyennel. És lefogadom, a ki-
rály a kisujját sem mozdította Calais megmentése érdekében.
– És őfelsége most nyilván csapatokat küld a város visz-
szafoglalására, nem? – kérdezte Parry.
– Sajnos, kedves barátom, kétlem, hogy országunk ezt el-
bírná anyagilag – felelte Cecil. – A kincstár minden számítás
szerint kiürült. Az ország még soha nem volt ilyen gyenge,
mint most. Nincs erő, nincs pénz, nincsenek igazi férfiak,
nincsenek komoly vagyonok. Lassan kezdem szégyellni,
hogy angolnak születtem.

606
 – Az emberégetések annál nagyobb erővel folynak – tette
hozzá Erzsébet. – Mindenütt a papok parancsolnak. Az or-
szág ki van merülve, a nép igen rossz állapotban van.
– Még azt is hallottam, hogy a királynőt azzal vádolják,
saját országának lett árulója – mondta Cecil.
– És még az influenzajárvány is tombol – tette hozzá
Parry –, csak hogy legyen elég gondunk. Az Úr biztosan
azért bocsátotta ránk, hogy megbüntesse a királynét a vétkei-
ért.
– Mi lehetne a gyógyír bajainkra? – tette fel Erzsébet a
szónoki kérdést.
– A nép már csak kegyelmedben bízik – közölte Parry.
– Meglehet – vágta rá Cecil –, de vannak további híreim,
melyeknek nemigen fog örülni, hölgyem. A királynő úgy vé-
li, ismét teherbe esett.
Erzsébet rémülten bámult rá, majd gyors fejszámolást
végzett.
– De hát a király már hat hónapja elment!
– Udvari forrásaim szerint őfelsége biztos akart lenni a
dolgában, mielőtt hivatalos bejelentést tesz.
Erzsébet hitetlenkedve rázta a fejét.
– Igaz lehet ez? Vagy ismét tévedés áldozata?
– Talán eljött az idő, hogy látogatást tegyen az udvarnál –
javasolta Cecil.

A tű pontos öltésekkel, sebesen haladt előre. Na végre, na

végre, gondolta Erzsébet elégedetten, mikor elnyisszantotta a
cérnaszálat, és magasba emelte az aprócska ruhát. Kész a ba-
bakelengye, a királynőnek sietősen elkészített ajándék! Ez
lesz az ürügy az udvarba látogatására.
Februárban érkezett, lordokból és ladykből álló nagyszá-
mú kísérettel. Mária ismét igen kegyesen fogadta. Pocakja

607
láthatólag megnőtt a kifűzött mellkendő alatt, de beesett arca
betegségről és kimerültségről tanúskodott.
– Remélem, felségedet jó egészségben találom? –A szo-
kásos udvarias kérdésnek ezúttal rémes csengése volt.
– Kissé fáradt vagyok – felelte Mária –, de ez nem megle-
pő a jelenlegi állapotomban. Most már nem tart sokáig. Ha-
marosan visszavonulok a szobámba, és a szülésig ott is ma-
radok.
– Imádkozni fogok, hogy minden jól sikerüljön, felség –
ígérte Erzsébet.
Átnyújtotta Máriának a babakelengyét, a gyönyörűen sza-
bott és hímzett csöppnyi fehér ruhákat. A királynő megható-
dott. Lenyűgözte a finom kézimunka.
– Szívemből köszönöm, Erzsébet – mondta meleg hangon
–, különösen, hogy tudom, mennyire utálsz varrni! – Szívé-
lyes mosolyokat váltottak. Erzsébet próbált nem nézni Mária
elnyűtt arcára.
– Ugye megvárod itt a szülést? – nógatta Mária.
– Hát persze, ezért jöttem, Madam – felelte Erzsébet. És
hogy lássam, tényleg szülésről van-e szó, tette hozzá magá-
ban.
Néhány nappal később, március elején Mária vissza is
vonult, csak komornái és bábái kíséretében. Az egész udvar
lélegzet-visszafojtva várta a folytatást.
Gyermekről szó sem volt. Erzsébet, szíve mélyén diadal-
mámorban úszva, nem bírt a királynő szemébe nézni. Nem
akart tanúja lenni a fájdalmának. Két hónapig vártak, két
hosszú hónapig, míg a királynő végül feladta a reményt. Be-
teg volt, lázas, és mély búskomorságba süllyedt. Alig tette ki
a lábát a magánlakosztályából.
– Amit babának hittek, egyszerű vízkórság volt – közölte
bizalmasan Sussex hercegné Erzsébettel.

608
 – Féltem őfelségét – szólt Erzsébet. – Mindent elveszített,
ami fontos volt számára. Már azt suttogják, hogy nem élhet
sokáig.
– Elkészítette a végrendeletét – folytatta Frances. – A fér-
jemtől tudom.
– És engem nevezett meg örököseként? – kérdezte Erzsé-
bet feszült izgalommal.
– Nem, kedvesem. Akkor még mindig számított a szülés-
re, úgyhogy testéből való örököseire hagyományozta az or-
szágot.
Erzsébet sóhajtott.
– Előbb vagy utóbb el kell határoznia magát. Különösen
most, hogy ennyire gyengélkedik.
– Annyira azért nem beteg, hogy ne tanúsítana érdeklő-
dést a szerencsétlen eretnekek sorsa iránt – morogta Lady
Sussex. – Csak a héten Smithfieldben egyetlen máglyán hét
embert égettek meg. És ez így megy, és nem látni a végét.
– Ne adjuk fel a reményt – szólt Erzsébet, szándékolt két-
értelműséggel.
Megjelent a királynő színe előtt, aki levertnek és betegnek
látszott. Engedélyét kérte a távozáshoz, hogy visszavonul-
hasson saját házába.
– Menj isten hírével – mondta Mária, és megcsókolta.
– Remélem, felséged meggyógyul legközelebbi találkozá-
sunkig – felelte Erzsébet, és már bókolt volna, ám a királynő
megállította.
– Tudom, hogy megvoltak a magunk nézeteltérései, hú-
gom – mondta –, és hogy egyesek javíthatatlanul közöttünk
állnak. Ám nagyon nagyra becsültem a támogatásodat ebben
a nehéz időszakban – kitörésre mindig készen álló könnyei-
vel küszködött –, és őszintén imádkozom azért, hogy mos-
tantól jó barátok lehessünk.
– Az én kívánságom ugyanez, Madam, őszintén – szólt
Erzsébet. A két nővér, a két vetélytárs átölelte egymást.
609
Testvéri kapcsolatukon az első pillanattól az utolsóig átok
ült.
Erzsébet most már tudta, hogy csakis a királynő élete az,
ami elválasztja a trónra lépéstől. Így elhatározta, kihasználja
e nyugodt időszakot arra, hogy felkészüljön emberpróbáló
feladatára. Cecil segítségével naponta hosszú órákon át ter-
vezgetett, listákat írogatott leendő udvartartásának tagjairól,
felelevenítve tanulmányaiból, könyveiből és tapasztalataiból
mindazt, ami az előtte álló félelmetes küldetéshez hasznosít-
ható.

Feria hercege érkezett hozzá Hatfieldbe. Kifejezetten az

Erzsébettel való találkozás kedvéért küldte Fülöp Spanyolor-
szágból.
– Fülöp király üdvözletét küldi, és jó szándékáról biztosít-
ja általam fenségedet – szólt a herceg, mélyen meghajolva.
Nofene, gondolta Erzsébet, semmi erőszakoskodás, hogy
menjek férjhez a savoyaihoz, vagy bármi efféle? Pedig nem-
rég még élve elégettek volna, csak hogy férjhez menjek.
Hogy megváltozott a hangvételük!
Aztán hamarosan minden világossá vált. Fülöpnek tudnia
kell, gondolta, hogy Máriának már nem sok ideje van hátra
ezen a világon. Barátságot keres velem, uralkodó az uralko-
dóval. Hisz Fülöp, akárcsak ő, egy trón várományosa. Apja,
a császár állítólag hamarosan meghal, márpedig akkor ő lesz
Spanyolország királya.
– Uralkodóm fenséged tudomására kívánja hozni, hogy jó
barátjaként gondol fenségedre – folytatta Feria –, és azt re-
méli, hogy egy napon e barátságból több lehet.
Erzsébet felvonta a szemöldökét. Mit akar mondani a kö-
vet? Csak nem lánykérésről van szó Fülöp részéről, akinek
felesége még él és uralkodik? Vagy hogy másképp értelmez-
ze a férfi megjegyzését? Ez mindenesetre megmagyarázná,

610
miért nem emlegetik többé a savoyai rettegett nevét. De
hogy hozzámenni Fülöphöz? Soha!
– Mondja meg a királyának, hogy örömömre szolgált ta-
lálkozni excellenciáddal, és hálával tölt el kedvessége és
irántam való jóindulata – mondta fennhangon. – Kész va-
gyok arra, örömmel, hogy a kedvére tegyek, ha ez egyáltalán
hatalmamban áll. Feriának ez nem volt elég.
– Van egy kényesebb ügy is, amit szóba kell hoznom. Ha
a szerencse segítségével sikerül hatalmi helyzetbe kerülnie,
uralkodóm biztosítékot kíván arra nézvést, hogy fenséged
hűséges marad a katolikus hithez.
Erzsébet résen volt.
– Ha nem lennék meggyőződve jó szándékai felől, szem-
rehányást kellene tennem őfelségének, hogy egy ilyen eshe-
tőséget egyáltalán szóba hoz – jegyezte meg finoman. – A
királynő életben van, remélhetőleg még sokáig. A haláláról
beszélni felségárulás, ezért a felvetett témát nem kívánom
megtárgyalni.
Feria akaratlanul is le volt nyűgözve. Meghajolt és távo-
zott. Megdöbbentette, milyen ügyesen tért ki Erzsébet a kér-
dés elől. Az biztos, hogy uralkodójának nem lesz könnyű
dolga ezzel a ladyvel – egész Európáról nem is beszélve!
Az ősz közeledtével Cecil aggódni kezdett. Immár kétség-
telenné vált, hogy a királynő hamarosan meghal, ugyanakkor
a hírek szerint továbbra is visszautasította, hogy megnevezze
az örökösét.
– Most kegyeden a sor, hogy megharcoljon a trónért! – in-
tette Erzsébetet.
Lord Robert sürgető levelet írt norfolki birtokáról, szinte
ugyanezzel az intelemmel, továbbá szükség esetére felajánl-
va, hogy hadrendbe állítja a hűbéreseit. Mint írta, már leve-
lezésben áll Fülöp udvarában szolgáló barátaival. – A király
azt szeretné, ha ez az ország olyasvalaki kezébe kerülne, aki

611
bírja őfelsége bizalmát – mondta Erzsébetnek. – E személy
nem más, mint kegyed. Biztos lehet a támogatásában.
– A pillanat közeledik, hölgyem – mondta Cecil. –
Készülődjék! Már nincs sok idő hátra. – Erzsébeten izgalom
lett úrrá. Készen akart állni a pillanatra.
Nem tudván, mennyi idejük van még, Cecil és Thomas
Parry sürgető levelet küldtek az északi helyőrség parancsno-
kának Berwickbe, aki sorban rávette az északi lordokat és
nemeseket, hogy álljanak Erzsébet mellé.
„Tízezer férfi áll készenlétben, hogy megvédje királyi stá-
tusát, címét és méltóságát!” – írta válaszképpen a parancsnok
néhány nappal később.
Ahogy terjedt a királynő betegségének híre, mind több le-
vél érkezett Hatfieldbe, levelek az egész országból, lordok-
tól, lovagoktól, nemesektől, még kisbirtokosoktól is. Biztosí-
tották Erzsébetet feltétlen támogatásukról, amit készek erő-
vel is alátámasztani, ha szükség lesz rá.
– Soha nem fogom elfelejteni ezt a sok kedvességet –
mondta Cecilnek, Katnek és a többieknek, könnyekkel a
szemében. – És meg is fogom hálálni, amint eljön az ideje,
és meglesz hozzá a hatalmam.
Aztán szállingózni kezdtek az udvaroncok is Hatfieldbe,
mint patkányok a süllyedő hajóról. Mind azért jöttek, hogy
kifejezzék hódolatukat a gyorsan emelkedő csillagnak, és el-
nyerjék jóindulatát. Mikor Erzsébet, megköszönvén kedves-
ségüket, arra kérte őket, térjenek vissza a királynőhöz a St.
James palotába, könyörögtek, hadd maradjanak. A ház ha-
marosan dugig lett a látogatókkal, s az újonnan jötteket arra
kellett kérni, a faluban keressenek szállást maguknak. Ennek
ellenére továbbra is özönlött Hatfieldbe a jóakarók és ha-
szonlesők végeérhetetlen áradata.
Aztán novemberben megérkezett a kancelláriai törvény-
szék főbírája és a királyi udvartartás felügyelője is a királynő
képviseletében. A két úr mélyen meghajolt, és komolyan né-

612
zett rá. Erzsébet egy pillanatra azt hitte, azért jöttek, hogy
bejelentsék, ő a királynő. De nem.
– Őfelsége állapota rohamosan romlik, kegyelmes höl-
gyem – tájékoztatta a kancellária bírája. – A Tanács naponta
imádkozik a felépüléséért, de kevés eredménnyel. Mindenki
számára világos, hogy már nem élhet sokáig, és tekintve en-
nek fennforgását, a lordok rábeszélték őfelségét, hogy tegyen
egyértelmű nyilatkozatot az utódlás vonatkozásában.
Madam, a királynő kegyelmedet nevezte meg örököseként,
azzal a kéréssel, hogy maradjon hű az Igaz Hithez, és tegye a
kötelességét.
Erzsébet odasétált az ablakhoz, és kinézett a parkra. Per-
sze fel sem fogta, amit lát… Közel a pillanat, nagyon közel,
melyre oly régóta készül! Napok kérdése, és királynő lesz
belőle. A túlélésért folytatott hosszú küzdelme véget ért. Ezt
egyszerűen el sem lehet hinni!
Aztán eszébe jutott Mária feltétele, miszerint az „Igaz
Hit” fenntartását követeli tőle. Nos, miért ne tehetné meg?
Miért ne fogadná el ezt a feltételt? Akár meg is esküdhet rá,
ha kell! Hisz Mária nem részletezte, melyik hitre gondol…
Egyelőre azonban jobb lesz színlelni. Újfent kamatoztatnia
kell kitűnő képességét a válaszadás elől való kitérésre.
– Mélységes megtiszteltetésnek tekintem őfelsége dönté-
sét – mondta főhajtva. – Kérem, uraim, biztosítsák őfelségét
afelől, hogy ha az Úrtól elhívást kapok rá, minden szükséges
intézkedést megteszek ennek az országnak az üdvössége ér-
dekében.
– Rendben van – ígérte az udvartartás felügyelője. – Im-
már csak arra van szüksége, Madam, hogy a Tanács is meg-
erősítse trónöröklési jogát. Biztos vagyok benne, hogy ennek
nem lesz semmi akadálya.
– Addig is imádkozni fogok a királynő őfelsége felépülé-
séért – szólt Erzsébet.

613
 – Ez csodát tehet, Madam – felelte a férfi. A kancelláriai
bíró szomorú bólintással fejezte ki egyetértését.
*
Sir Nicholas Throckmorton, egyik leghűségesebb barátja
az udvarnál, rövid üzenetet küldött Erzsébetnek. „Tudnia
kell, mikor szent jelet kap majd tőlem, azt fogja jelenteni,
hogy eljött az idő” – írta. A szavaiban rejlő ígéretből ráéb-
redt, milyen közel van már a trónhoz, és áldotta a férfit az
előrelátásáért.
Ha meglátom a jelet, tudni fogom, gondolta. Tudni fo-
gom, minden kétségen kívül, hogy én vagyok a királynő.
Feria hercege, nem látva értelmét további udvari tartóz-
kodásnak, és észben tartva uralkodója rendeletét, miszerint
keresnie kell Mária utódjának barátságát, ismét Hatfieldbe
ment, ahol Erzsébet vacsorát tartott a tiszteletére. Le volt
nyűgözve a hatalom előszelétől, melyet máris erősen érezni
lehetett a lady körül, de kedvét szegte, hogy a palota hem-
zsegett a gyanús vallási nézeteket ápoló fiatal udvaroncoktól.
Eretnekek és felségárulók, dünnyögte magában. Lármás
haszonlesők! Legalább megvárhatnák, míg a szegény király-
nő kileheli a lelkét!
Csak képzelődik, vagy Erzsébet tényleg egy fokkal ke-
vésbé barátságos az irányában, mint legutóbb volt? Bízott
benne, hogy megcsalják az érzékei, hisz a lány viselkedésé-
ben keresve sem lehetett volna hibát találni. Jókívánságait
küldte Fülöpnek rég várt spanyolországi trónra lépése alkal-
mából. Sziporkázott a vacsoránál, és a szellemes társalgás
közben sokszor meg is nevettette Feriát – de mintha éle lett
volna a tréfáinak is. Aztán, mikor felszolgálták a fűszeres
hippokraszt, és leszedték a terítékeket, Erzsébet komolyra
váltott.
– Szeretném, ha tolmácsolná Fülöp királynak, mennyire
sokra tartom mindazt, amit értem tett – mondta a hercegnek
–, és közölje vele, örömmel nézek további barátságunk elébe.

614
Azt is közölje vele, kérem, hogy míg Calais a franciák kezén
lesz, addig velük a részemről semmiféle jó viszony nem el-
képzelhető.
Őszintén mondta volna? Feria úgy érezte, e szavak túlon-
túl csiszoltak, túlontúl kimódoltak. Látta, ez a nő a legkomo-
lyabb értelmi képességekkel van ellátva. A legbölcsebb férfi
sem tudná felérni ésszel. Lehet, hogy látszólag sokat ígér, de
soha ne bízz egyetlen szavában sem!
– Őfelsége boldogan fogja hallani, Madam – szólt udvari-
asan, majd a félreértések elkerülése végett hozzátette: – Vé-
gül is, kegyelmed őneki fogja köszönhetni a koronáját, hisz ő
beszélte rá a királynét kegyelmed örökösként való megneve-
zésére.
– Nem, nem, uram! – kiáltott fel Erzsébet kissé szenvedé-
lyesen. – Nem Fülöpnek köszönhetem majd a koronát, ha-
nem az angol nép szeretetének. Odaadóan ragaszkodom a
népemhez, és szíve mélyén tudja ezt a királynő is. Vox
populi, vox Dei, ne feledje! – Látván a férfi sértettségét, hoz-
zátette: – Ám természetesen hálás vagyok a királynak is az
érdekemben tett erőfeszítéseiért.
Feria eltökélten ragaszkodott küldetéséhez.
– Őfelsége annak gondját is magára vette, hogy fensége-
det kiházasítsa, Madam.
Erzsébet mosolygott. Hátravetette gyémántszálakkal dí-
szített hosszú haját, és elegáns ujjaival megsimította az arcát.
– Tudom, hogy hozzá akart adni a savoyai herceghez, de
őszintén szólva láttam, hogyan veszíti el nővérem a nép sze-
retetét annak eredményeképp, hogy külföldre házasodott.
Nem kívánok tiszteletlen lenni, de kegyelmed is nyilván tu-
datában van ennek, és értékelni fogja, ha nem kívánom elkö-
vetni ugyanezt a hibát.
Látván a herceg elkámpicsorodott arcát – netán tényleg
arra készült, hogy szóba hozza a Fülöppel kötendő házassá-
got? –, előrehajolt, és dévajul nézett a férfira.

615
 – Szeretnék – kuncogott – férjhez menni Arundel grófjá-
hoz. Állandóan körülöttem őgyeleg, és szerelmes pillantáso-
kat vet rám.
Feriát megdöbbentette a lány könnyelműsége.
Arckifejezése láttán Erzsébet szájáról lefagyott a mosoly.
– Meg ne botránkozzék, herceg uram! Mostanában jólesik
egy kicsit tréfálkozni, miután – a jó ég tudja, miért – az el-
múlt években igen kevés lehetőségem nyílt az effélére.
– Tudom, fenség – felelte csöndesen. Szünet állt be a be-
szélgetésben.
– A trónhoz vezető utat nem volt épp könnyű végigjár-
nom – elmélkedett Erzsébet –, és még most sem értem a vé-
gére. Nem akarok idő előtt házassággal foglalkozni. De ha
arra gondolok, mi minden történt velem nővérem uralkodása
alatt, végtelen felháborodást érzek. Hisz az időszak java ré-
szében gyanú alatt álltam – teljesen alaptalanul, mint tudja –,
sőt az életem is veszélyben forgott. Nem, valóban nem volt
könnyű út. – A szeme csillogott. – De a barátaimmal szeren-
csém volt. Cecillel, például – korábban bemutattam kegyel-
mednek. Már ki is neveztem titkárommá, bölcsessége és hű-
sége okán.
– Okos választás – ismerte el Feria. Eretnekek és felség-
árulók mind egy szálig, gondolta, mikor Erzsébet felsorolta a
szolgálatára kiválasztott férfiakat. Mindazonáltal nem tudta
elfojtani csodálatát a leány tisztánlátása és éles esze iránt. Ez
a nő pontosan tudja, mit akar, s hogy amit akar, miképpen
érje el. Kétségtelen, hogy erős uralkodó lesz. És megvan
benne a Tudorok elbűvölő bája, akárcsak a Tudorok fondor-
latossága. Mennyire hasonlít apjára, gondolta Feria.

Mikor Mária rövid időre magához tért hosszú eszmélet-

vesztéséből, Susan Clarencieux-t látta az ágya mellett. A hű-
séges asszony szeme tele volt könnyel.

616
 – Ne sírj miattam – mormolta a királynő. – Ahova me-
gyek, ott nem lesz szükségem könnyekre. És élénk álmaim
azt sejtetik, hogy a mennyországba kerülök. Apró, angyal-
szerű gyermekeket látok, akik mézédes zenével gyönyörköd-
tetnek, és az e világinál magasabb rendű vigaszt jelentenek
számomra. – Megbolydult tudata nyilván azokat a gyerme-
keket vetítette szeme elé, akikre mindig vágyott, ám akiket
végül nem kapott meg a sorstól. A gyermekeket, akiket karja
mindig is ringatni szeretett volna.
Megérkeztek a papok, hogy szentmisét celebráljanak az
ágya mellett.
– Ez a legkomolyabb vigaszom – közölte velük, boldogan
véve magához az ostyát.
Ám később, ahogy kedvetlenül feküdt a párnáin, kicsor-
dultak a könnyei.
– Fülöp király miatt sír – mondták a ladyk.
– Nem – hallották aztán a halk hangot az ágy felől. – Nem
csak azért. A legnagyobb kudarcom miatt sírok. Mikor meg-
halok, a „Calais” szót látják majd a szívembe írva. – Mária
arca megvonaglott a fájdalomtól.
A hosszú novemberi éjszaka során érezte, ahogy elszáll
belőle az élet.
– Hívassák Erzsébet húgomat! – kérte maradék erejét ösz-
szeszedve a körülötte állóktól. – Biztassák arra, hogy őrizze
meg a római hitet!
– Így lesz, drága Madam – ígérték. Aztán látták, hogy is-
mét álomba zuhant.
*
És az emberek csak áradtak Hatfieldbe továbbra is. Az
északi országút hosszú mérföldeken át telezsúfolódott lovak-
kal, hintókkal és málhás öszvérekkel. Az udvaroncok és más
notabilitások özönlöttek a trónörököshöz. És Erzsébet, min-
den hálája ellenére, döbbenten nézte, mi folyik körülötte.

617
 A királynő még él, gondolta. Elsődlegesen mégiscsak
őneki tartoznak engedelmességgel. De nem, erről láthatólag
megfeledkeztek. A jövendő uralkodó kegyeiért folytatott
versenyfutásban sorsára hagyták asszonyukat, haljon csak
meg egyedül. Nos, ebből le kell vonni a tanulságot, mondta
magában. Ha nálam is felmerül majd a trónutódlás kérdése,
sosem szabad elárulnom a döntésemet. Hadd találgassanak
halálom pillanatáig!
Ahogy felkelt a hajnal, ismét misét celebráltak, és Mária
világos hangon mondta a responzóriumot. Az Úr-
felmutatásnál mindannyian jól látták a remegését, miközben
áhítatosan meghajtotta elcsigázott fejét.
Aztán, mikor az asszonyai sürgölődni kezdtek a hálószo-
bában, hogy mindent elrendezzenek, ismét elaludt. Ám ké-
sőbb, amikor újra ránéztek, úgy látták, álmában csöndesen
jobblétre szenderült. A királynő bárányszelídséggel lépett át
a halál kapuján.
Hideg novemberi nap volt, és még a szél is süvített, ám ez
Erzsébetnek soha nem jelentett akadályt. Egy gyors reggeli
után már kint is volt a friss levegőn, szaladva vágott át a
hatfieldi parkon, boldogan, hogy ez egyszer végre egyedül
lehet. Megkönnyebbülten hagyta ott a hemzsegő, izgatottan
várakozó palotát.
Vastag köpenyébe burkolózva hamarosan letelepedett egy
óriási tölgyfa alá, és az Újtestamentumot kezdte olvasni gö-
rög eredetiben, mikor a távolból ügető lovak patakopogására
lett figyelmes. A hang egyre közelebbről hallatszott. Végül
feltűnt három lovas, a parkon át a ház felé ügettek. Erzsébet
megvonta a vállát, és visszamerült az olvasásba. Újabb sze-
rencsevadászok, gondolta megvetően. Ám ekkor világossá
vált, hogy a lovasok észrevették, hisz visszafordították pari-
páikat, és felé indultak. Mikor közelebb értek, felismerte
Arundel grófját, Pembroke grófját, ott pompáztak a nyereg-

618
ben önnön fontosságuktól eltelve, kettejük között pedig
Throckmortont, igen, Throckmortont!
Mikor felállt, hogy köszöntse őket, a szíve eszeveszettül
kalapálni kezdett. Íme, ütött az óra, ebben biztos volt. Úgy
érezte a várakozásnak ezekben az utolsó, végtelen pillanatai-
ban, hogy a Végzet és a Gondviselés egész eddigi életében a
most következő küldetésére készítette fel. E küldetés kedvé-
ért vigyáztak az életére! Minden gond, baj, rettegés és aka-
dály, ami szorongatta – törvénytelen státusa, édesanyja ki-
végzése, bizonytalanságban töltött gyermekkora, az admirá-
lissal való botrány, a vallási veszedelmek, a trónközelség ve-
szélye, towerbeli fogsága és a rá következő házi őrizet, Má-
ria bizalmatlansága, a kellemetlen törekvések a kiházasításá-
ra akarata ellenében is… Nos, mindegyiket túlélte, méghozzá
azért, ami most vár rá. Mi másból fakadhatna ez, mint Isten
akaratából?

A lordok leszálltak lovaikról, és térdre borultak előtte a

nedves füvön.
– Meghalt a királynő. Éljen a királynő! – kiáltották ünne-
pélyesen. Ekkor Throckmorton felállt, és kezébe nyomta az
ígért szent jelet: a koronázási gyűrűt.
Erzsébet kiáltani akart, elkiáltani diadalát és háláját az
Úrnak, de egyetlen szó sem hagyta el ajkait. Nem tudott
megszólalni, annyira túláradtak benne az érzelmek. Levegő
után kapkodva borult a földre, szíve lángolt a hálaérzettől.
– Az Úr akarta így – jelentette ki, végre megtalálva a
hangját. – Csodával határos, hogy ez megtörténhetett.
Aztán összeszedte magát, és felállt, csókra nyújtva kezét
az előtte térdeplő uraknak, immáron alattvalóinak. Kérte
őket, kísérjék vissza a házba. Gyors léptekkel sétáltak át a
parkon. Erzsébet felemelt feje, büszke tartása azt jelezte,
amit minden ízében érzett: ő a királynő. Ez az én országom,
gondolta, ahogy elnézte az óriási füves térséget, a hatalmas

619
fákat, a távoli kunyhókat s az előtte magasodó csodás épüle-
tet – ez az én Angliám! És így, háta mögött a lovukat kantár-
száron vezető lordokkal, odaért a hatfieldi palotához, hogy
fogadja népe mámoros ünneplését. A palota udvarán pedig
ott feszített fehér paripáján Lord Robert Dudley. Megemelte
tolldíszes kalapját, és mélyen meghajolt a nyeregben, szeme
szenvedélyesen csillogott.

620
 Utószó
I. Erzsébet gyermek- és ifjúkorának elbeszélése során
igyekeztem a lehető leghívebben ragaszkodni az ismert té-
nyekhez. A könyvben előforduló szereplők és események
egytől egyig a történelem részei, s a párbeszédek többsége is
– habár helyenként némileg modernizálva – valóban elhang-
zott szavak alapján íródott, méghozzá olyanok szavain, akik
abban az időben éltek (néha másik szereplő szájába adva, az
adott nézőpont érvényesítése érdekében). Természetesen él-
tem az írói szabadságjogával is, és néhol bizonyos esemé-
nyeket összesűrítettem, különösen a könyv utolsó fejezetei-
ben. Voltak témák, melyeket csak egy beszélgetésbe illesz-
tettem bele, holott akár kettő-háromba is lehetett volna, né-
hány jelentéktelen epizódot pedig egyszerűen kihagytam a
fölösleges ismétlés elkerülése végett, ugyanis ezek pusztán
visszhangozzák a korábban történteket.
Nem szeretnék mentegetőzni amiatt, hogy a drámai hatás
érdekében egy olyan szálat is beleszőttem a történetbe, mely
ellenkezik mindazzal, amit történészként gondolok! Való-
ban: a múltban több alkalommal is – könyvben, előadásban,
rádióban, tévében – szenvedélyesen érveltem azon meggyő-
ződésem mellett, hogy Erzsébet ténylegesen az a „szűz ki-
rálynő” volt, akinek hirdette magát, hisz úgy tűnik, minden
történelmi forrás ezt a feltevést támasztja alá. Ugyanakkor
ami a magánéleti eseményeket illeti, ezekről senki esetében
nem lehet biztos tudásunk. Voltak bizonyos pletykák. Voltak
bizonyos legendák. Ezekre alapoztam regényem legvitatha-
tóbb mozzanatát: Erzsébet teherbe esését. Történészként nem
állítanám, hogy akár ez meg is történhetett – de regényíró-
ként úsztam a szabadság mámorában, hogy föltehetem a kér-
dést: és mi van, ha mégis?

621
 Történeti forrás bizonyítja, hogy 1548-ban szárnyra kelt a
szóbeszéd: Erzsébet elvetélt Seymourtól születendő gyerme-
kével. Feljegyezték, hogy „először nyár közepén lett rosz-
szul”, Cheshuntba való érkezése után egy hónappal, s a be-
tegség kitartott késő őszig. Ezalatt pedig Mrs. Astley szerint
az épület egy-mérföldes körzetén belül maradt. A betegség-
ről szóló információk gyérségét éppenséggel az is eredmé-
nyezheti, hogy azok, akik a botrány elkerülésében voltak ér-
dekeltek, igyekeztek mindezt eltitkolni.
Az Erzsébet és az admirális kapcsolatáról szóló pletyka
bizonyosan élt még 1549-ben is. Jane Dormer, Feria herceg-
nője, Tudor Mária barátnője – nem éppen elfogulatlan forrás
tehát – sok-sok évvel később idézte fel a történetet, mikép-
pen tett látogatást egy rejtélyes gentleman egy vidéki bába-
asszonynál. A férfi bekötötte az asszony szemét, és úgy vitte
a lován egy számára ismeretlen uradalmi kastélyba, hogy se-
gédkezzen egy „szépséges ifjú hölgy” szülésénél. Amint a
gyermek megszületett, a férfi brutálisan „elpusztította sze-
gényt”. A bába nem tartotta a száját, és hamarosan híre kelt,
hogy az ifjú hölgy ki más lett volna, mint Erzsébet, habár az
asszony egyáltalán nem volt bizonyos ebben. Ezek volnának
az eredeti források, melyekre a regény e részét alapoztam,
miközben történészként inkább azt hangsúlyoznám: látható-
lag nincs semmilyen megbízható bizonyíték arra, hogy Er-
zsébetnek vetélése lett volna, és kizárólag pletykákra és fel-
tevésekre támaszkodik, aki él ezzel a feltételezéssel.
Seymour admirális reggeli hancúrozásait Erzsébettel, va-
lamint a ruha szétszabdalásának sokkoló epizódját teljes
mértékben tények támasztják alá. Az viszont csak a regény
írása közben merült fel bennem, hogy a Kat Astleyről alko-
tott hagyományos kép, miszerint egyszerűen szerető és vé-
delmező anyafigura lett volna Erzsébet életében, valahogy
nem tökéletesen egyezik azzal, amit a Thomas Seymour-
afférban tanúsított viselkedéséről tudunk. Ezért szőttem a

622
cselekménybe azt a mellékszálat, mely megmagyarázza a
motivációit, hogy mit miért tett úgy, ahogy tett. Arra min-
denesetre van adat, hogy közvetlenül Katalin királyné halála
után Kat unszolni kezdte Erzsébetet, menjen már hozzá
Seymourhoz.
Mária gyanakvása Erzsébet apai származásával kapcso-
latban teljes mértékben történelmi tény. Ez a gyanú, szemben
a regényben írtakkal, soha nem oszlott el Máriában. A mai
olvasók a gyermek Erzsébetet már-már irreálisan koravénnek
fogják találni. Ezért sem mentegetőzöm, ugyanis tény, hogy
életkorához képest kivételesen fejlett volt, valamint félelme-
tesen intelligens és éles eszű. A regényben ábrázolt koravén-
ségét bőségesen igazolja a híres mondat, amit a hároméves-
nél is fiatalabb Erzsébet mondott a háznagy urának – „Why,
governor, how hath it, yesterday Lady Princess, and today
but Lady Elizabeth?” [„Hogy lehet az, háznagy uram, hogy
tegnap még hercegnőnek nevezett, ma pedig már csak Erzsé-
bet úrhölgynek?”] –, valamint az olyan levelek, amilyen az
5. fejezetben található, Anna királynénak írott levél is, nem
beszélve saját anyai és tanári tapasztalataimról.
Erzsébet édesapja iránti csodálata, s ahogy halála után
őrizte az emlékét, szintén alaposan dokumentált. Ugyanak-
kor valójában semmilyen bizonyítékunk nincs anyja iránt
táplált érzelmeire, és arról sem alkothatunk fogalmat, bűnös-
nek vagy ártatlannak tartotta-e Boleyn Annát. Úgy sejtem,
anyja sorsának irtózatos részletei túlságosan ijesztőek ahhoz,
hogy egy gyermeknek a maguk teljességében elmeséljék
őket, s hogy a lány csak fokozatosan ismerte meg a történet
egészét. Azt sem tudjuk, Henrik miért űzte el az udvartól Er-
zsébetet 1544-ben – a leírt előzmények egytől egyig a képze-
letem szüleményei. A természetfeletti jelenetek fiktívek, ám
leírásuk édesanyám soksok évvel ezelőtti élményein alapul-
nak.

623
 A Tower vízre nyíló kapujára mindenütt mint a felségáru-
lók kapujára utaltam, holott a 17. századig nem ekként tartot-
ták számon. Az előzéklapon látható a 16. fejezetben ismerte-
tett híres levél fakszimiléje, melyet Erzsébet Towerbe kerü-
lése előestéjén írt I. Máriához. Történeti forrás nem támaszt-
ja alá a magát makacsul tartó szájhagyományt, miszerint Er-
zsébet és Robert Dudley közös towerbeli raboskodásuk során
találkoztak volna, sőt talán vonzalom is ébredt volna közöt-
tük, én azonban nem kíméltem meg őket ettől a találkozástól.
Erzsébet történetében minden megvan, ami egy igazi
drámához kell: feszültség, tragédia, intrika, valamint az a di-
namika, mely az erős és eleven karakterek állandó ütközésé-
ből fakad. Az általam felhasznált források felsorolására itt
nincs hely. Az érdeklődő olvasót inkább az alábbi könyve-
imben található kimerítő bibliográfiákhoz tanácsolom: The
Six Wives of Henry VIII (VIII. Henrik hat felesége), Children
of England: The Heirs of Henry VIII (Anglia gyermekei:
VIII. Henrik örökösei), valamint Elizabeth the Queen (Er-
zsébet, a királynő).
Mindenekelőtt arra törekedtem, hogy hűséges maradjak
Erzsébethez, minden királynők legnagyobbikához, és egé-
szen kisgyermekkorától kezdve hűen ábrázoljam jellemének
fejlődését. Ha valaki, ő aztán igazán emlékezetes nő volt, és
óriási örömöt jelentett, hogy ismét lehetőséget kaptam egy
róla szóló könyv írására.

624
 Köszönetnyilvánítás
Mindenekelőtt szeretném hálás köszönetemet kifejezni a
kiadómnak, Anthony Whittome-nek (Hutchinson), hogy fel-
vetette ennek a könyvnek az ötletét, egyúttal a lehetőséget,
hogy ismételt lelkesedéssel írjak Erzsébetről. Meg szeretném
köszönni szakavatott és szövegérzékeny szerkesztői tanácsait
is. Hála illeti szerkesztőmet, Kirsty Crawfordot is, akinek
könyveit egyébként magam is nagy élvezettel forgattam, va-
lamint a Hutchinson, Arrow and Ballantine egész szerkesz-
tőgárdáját, különösen Kate Eltont, James Nightingale-t,
Mandy Greenfieldet és Shona McCarthyt.
Különleges köszönet jár irodalmi ügynökömnek, Julián
Alexandernek, aki mint mindig, most is hihetetlen segítséget
nyújtott, s akinek értékes, kreatív javaslatai jelentősen for-
málták a regényt. Köszönetet szeretnék mondani Susanna
Porternek is, amerikai kiadómnak (Ballantine), lelkes és
hasznos tanácsaiért.
Le kell rónom hálámat Jeff Cottendennek és Richárd
Ogle-nek az újabb lenyűgöző borítóért. Köszönet jár továbbá
a kiadók marketinges, sajtós és kereskedelmi csapatainak is
azért a kiváló munkáért, amelyet gyakran anélkül végeznek,
hogy bármilyen elismerést kapnának érte.
Nem tudom eléggé kifejezni elismerésemet Sarah
Gristwood történésznek, az Elisabeth at Leicester (Erzsébet
Leicesterben) című könyv szerzőjének, aki számtalan sürgető
teendője ellenére időt szakított kéziratom elolvasására.
Szakmai javaslatok egész sorát köszönhetem neki. Óriási kö-
szönet továbbá mindazok kedvességéért, akik a könyv meg-
születését a legkülönfélébb módon segítették, köztük Tracy
Borman történész, aki maga is épp egy Erzsébetről szóló

625
könyvön dolgozik, valamint – sorrend nem számít – édes-
anyám, Doreen Cullen, fiam, John Weir, lányom, Kate Weir
és unokatestvérem, Christine Armour. És mind az alábbiak:
John és Jo Marston, Peter és Karen Marston, David és
Katherine Marston, Samantha Brown (Historic Royal
Palaces), Siobhan Clarke, Ann Morrice, Leza Mitchell,
Lesley Ronaldson, Sarah Levine és Kathleen Carroll
(Hampton Court), David Crothers és Richard Stubbings
(Kultures-hock), Alison Montgomerie és Roger England,
Jean és Nick Hubbard, Richard Foreman, Ian Franklin, Kerry
Gil-Pryde, Luke atya (Holy Cross, Carshalton), Pauline Hall,
Laurel Joseph (Whitehall, Cheam), Roger Katz és Karin
Scherer (Hatchards), Gary és Barbara Leeds, Patrícia
Macleod és Anita Myatt (Sutton Library), Heather Macleod,
Ian Robinson (webszerkesztés), Shelley és Burnell Tucker,
Jane Robins, Jessie Childs, Nicola Tallis, Martha Whittome,
Christopher Warwick, Kate Williams, Pete Taylor, Jo Yo-
ung, Richárd McPaul, Linda Collins.
Végül, mint mindig, szerető köszönetem illesse férjemet,
Rankint. Mindenkori odaadó támogatásod nélkül ez a könyv
nem született volna meg!

626