Professional Documents
Culture Documents
1536
Egy forró, csöndes júliusi reggelen Mária hercegnő, VIII. Henrik leánya,
megérkezett Hatfieldbe, a hatalmas vidéki palotába. Fehér lován ügetett be az
udvarba, négy herceg, két udvarhölgy és egy nőnemű udvari bohóc
kíséretében.
Amint leszállt a lóról, lehajolt, hogy megcsókolja az üdvözlésére várakozó
kislányt, akit dajkája épp figyelmeztetett, illenék egy kezdetleges bókot
rögtönöznie hónapok óta nem látott nővérének. A gyermek arckifejezése
ünnepélyes volt, bőre világos színű és szeplős, hosszú és fényes, vörös
hajfürtjei kikandikáltak az álla alatt megkötött hímzett fehér főkötőből.
– Hogy megnőttél, édesem! – kiáltott fel Mária jellegzetes rekedt hangján,
végigsimítva Erzsébet haján és megigazgatva ezüstmedálját. – Már majdnem
hároméves vagy, nem igaz? – Erzsébet hátrapillantott, némi bizalmatlanságot
árulva el az előkelően öltözött, szomorú arcú és vézna testű lady iránt. Mária
nem volt olyan szép, mint Erzsébet édesanyja: pisze orra volt, lefelé biggyedő
szája, és noha a haja éppúgy vöröslött, mint Erzsébeté és közös atyjuké,
vékony szálú volt, és göndör. És persze Mária jóval idősebb volt nála,
húszéves, mint erről előzetesen felvilágosították. – Hoztam neked ajándékot,
húgocskám – mosolyodott el Mária, biccentve egy udvarhölgyének, aki
fadobozt nyomott a kezébe. A dobozban, bársonyba csomagolva,
borostyángyöngyből fűzött rózsafüzér és drágakövekkel kirakott feszület
rejlett. – A kápolnád számára – fűzte hozzá Mária, az utóbbira mutatva.
– Nagyon szép – válaszolta Erzsébet, ujjával finoman megérintve a
gyöngyöket.
– Hogyan viseli magát a húgom, Lady Bryan? – Mária odalépett a
nevelőnőhöz, és csókkal üdvözölte. – És kegyed? Örülök, hogy
viszontláthatom, bár jobb lenne vidámabb körülmények között.
– Én is így vélem, Mária hercegnő. Mindketten elég jól vagyunk,
köszönöm – válaszolta a nevelőnő.
Erzsébet, miközben nézte őket, kissé zavarba jött a szavaiktól, s
kíváncsian figyelte a Mária arcán végigsuhanó őszinte, fájdalmas kifejezést.
– Most rögtön szeretnék vele beszélni – mondta a nővére. Lady Bryan
bólintott.
– Nagyon hálás vagyok kegyelmednek. Azonban kérem, előbb egyék, hisz
már tizenegy óra, és az ebéd majdnem elkészült. – Erzsébet ezután nem
figyelt rájuk, érdeklődését immár új gyöngysora kötötte le.
– Magammal hoztam az udvari bohócomat, hogy később szórakozhassunk
egy kicsit, ha úgy tartja kedvünk – mondta Mária, amire Erzsébet ismét
felfigyelt. Nagyon szerette az udvari bohócokat, mókásnak tartotta őket.
Míg Máriához méltó ceremóniával felszolgállak a nagycsarnokban a
libasültet és a meleg salátái, Erzsébetnek a dajkájához kellett mennie
ebédelni.
– Remélem, megbocsát kegyelmed – szólt a dajka Mária hercegnőhöz –,
de Erzsébet hercegnő őkegyelme túl fiatal ahhoz, hogy a felnőttek
társaságában étkezzen. – Miután rávette a gyermeket, hogy újra bókoljon
nővére előtt, kézen fogta és elvezette.
Amint a kislány elment, Mária letette a kését, és szomorúan rázta meg a
fejét.
– Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg neki, Margaret – mondta
bánatosan, segélykérő pillantást vetve hajdani nevelőnőjére.
Lady Bryan vigasztalásképpen megsimogatta kezét.
– Ha kegyelmed helyében lennék, nem fogalmaznék túlságosan
szókimondón.
– Jaj, nem is erre gondoltam – helyeselt Mária gyorsan. – Gyakran beszél
az anyjáról? Vajon nagyon kényelmetlenül fogja érezni magát? Végül is nem
találkoztak sokszor…
– Attól tartok, téved. A hercegnő őkegyelme – a gyermek édesanyjára
gondolok – többet tartotta magánál a gyermeket, mint az egy királynéhoz illő.
Talán emlékszik rá, hogy még a szoptatós dajkát is visszautasította –
válaszolt Lady Bryan, némi helytelenítéssel a hangjában.
Mária növekvő aggodalommal pillantott rá. Rettegett a közelgő
szembesítéstől.
– Gondolja, hogy a húgom érteni fogja?
– Nagyon sok mindent megért – felelte Lady Bryan. – Kis hercegnőm több
mint koravén. Nagyon éles az esze, és tudja, mikor kell használnia.
– De mindennek ellenére csak gyermek – mondta Mária –, így olyan
tapintatosan igyekszem eljárni, amennyire csak lehet. A Szűzanya és az
összes szent segítsen ebben!
Lady Bryan, látván Mária aggodalmát, igyekezett másra terelni a
beszélgetést, de mialatt ő Sir Johnnal a háztartási ügyekről és az időjárásról
kezdett fecsegni, s valódi étvágy híján mindannyian csak pepecseltek az
étellel, Mária, akinek szívét majd szétvetette a kis húga iránti szeretet és
együttérzés, csakis az előtte álló fájdalmas kötelességre tudott gondolni.
De miért is kellene így éreznie? – tette fel magának a kérdést. Miért
egyezett bele, hogy idejöjjön, és eleget tegyen ennek a borzasztó
küldetésnek? Elvégre Erzsébet léte okozta kimondhatatlan fájdalmát és
szenvedését, és Erzsébet anyja, az a szajha Boleyn Anna tehetett arról, hogy
Mária elvesztette mindazt, ami kedves volt számára: tulajdon édesanyját, a
néhai áldott Aragóniai Katalint, rangját, trónnal és házassággal kapcsolatos
reményeit, valamint atyja, a király jóindulatát. Persze egy ártatlan gyermekre
nem volt miért neheztelnie, így valójában minden szeretetét erre a megnyerő
kis teremtésre áldozta, s most, hogy a sors, a maga életveszélyes
hajtűkanyarjaival, Erzsébet körülményeit is hirtelen rosszra fordította, csakis
mérhetetlen szánalmat tudott érezni a kisleány iránt.
Amint az étkezés véget ért, Erzsébetet visszakísérték nővéréhez, hogy
aztán, elhagyva a palotát, kettesben sétáljanak a verőfényes parkban. Kísérőik
kis távolságot tartva követték őket. A nap irgalmatlanul tűzött, a levegő meg
sem mozdult. Mindketten nehezen viselték a forróságot hosszú ujjú
selyemruhájukban; Erzsébet még boldog lehetett széles karimájú
szalmakalapjával, mely legalább az arcát védte a nap hevétől és vakító
fényétől, Mária viszont, áll alatt megkötött elegáns francia főkötőjével,
mérhetetlenül szenvedett. Összeszorította száját. Milyen boldogtalannak
tűnik, gondolta Erzsébet.
– Oly sokat gondoltam rád, húgom – szólalt meg Mária. – El kellett
jönnöm, hogy lássalak, és meggyőződhessem arról, minden rendben van
veled, és… – Elcsuklott a hangja.
– Nagyon köszönöm, nővérem – felelt Erzsébet. – Mária ismét
megcirógatta a szalmakalap alól kikandikáló hosszú, vörös fürtjeit, és ismét
kimondhatatlan fájdalom suhant át az arcán. A gyermek, zsenge kora
ellenére, megérezte gyötrődését.
– Mi a baj? – kérdezte. – Miért vagy boldogtalan?
– Ó, húgom… – Mária elsírta magát. Letérdelt a gyermek elé a fűre, és
szorosan átölelte. Erzsébet azonban kiszabadította magát. Nem szerette, ha
ilyen módon szorongatják; tartózkodó kisgyermek volt. Mária ezt észre sem
vette, nem tudta abbahagyni a zokogást. Erzsébetnek feltűnt, hogy Lady
Bryan erősen bámulja kettejüket a távolból, Mária udvarhölgyeivel és a
dajkákkal álldogálva, s nem értette, nevelőnője miért nem siet a segítségére.
– Gyere, húgom! – mondta Mária szipogva s szemét fehér kendőjével
törölgetve. – Üljünk le itt. – Egy tölgyfa árnyékában elhelyezett kőpadhoz
vezette, amely a megpihenőknek pompás kilátást nyújtott a szabályszerű
parkon túl elterülő vörös téglás palotára. Felkapta a gyermeket, és ráültette a
padra. – Atyánk arra kötelezett, hogy közöljek veled valamit, ami nagyon el
fog szomorítani – fogott bele. – Nagyon bátornak kell lenned… ahogy nekem
is nagyon bátornak kellett lennem, amikor rajtam volt a sor.
– Bátor vagyok – biztosította nővérét Erzsébet nem túlságosan
magabiztosan. Aggodalmas szívvel azon tűnődött, vajon miről szólhat ez az
egész.
Látszólag semmi sem változott az elmúlt néhány hétben – napi rutinja
ugyanolyan volt, a körülötte lévők továbbra is hajbókoltak előtte, és
tisztelettel viszonyultak hozzá. Ha nem hallott volna valamit a háznagytól,
nem is tudatosította volna, hogy megváltozott valami. De éles eszű gyermek
volt, és címének megváltozása nem kerülte el a figyelmét.
– Háznagy uram! – fordult Sir John Sheltonhoz tisztán csengő hangján. –
Miért szólítottál tegnap még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet
úrhölgynek?
Sir John Shelton, miután így rajtakapták, nem tudta, mitévő legyen – jobb
híján pompázatos gesztenyeszínű szakállát húzogatta, és ráncolta a
szemöldökét. Erzsébet előtte állt, és acélos tekintettel, ellentmondást nem
tűrőn követelte a választ. A férfi nem először ütközött meg a kislány
uralkodói természetén, amelyről úgy vélte, nem illik a női nemhez, ezzel
szemben csodálatra méltó lenne, ha egy herceg rendelkezne vele – egy
herceg, akire már oly nagy szüksége lenne Angliának.
– Atyád, a király, így rendelkezett – adta meg végül az óvatos választ.
– De miért? – kérdezte a gyermek, miközben sötét szeme összeszűkült.
– A király parancsait mindig tiszteletben kell tartani.
Az apró arc elborult, a kis száj lebiggyedt, a szemöldök ráncolódott. Sir
John kitérő választ adott, de Erzsébet eltökélte, nem adja magát ilyen
könnyen. Ebben a pillanatban, a férfi szerencséjére, Lady Bryan lépett a
szobába. Mindig makulátlan bársonyruhában, mindig tökéletes frizurájával és
öltözetével, méltóságteljes nyugalmával ő vezényelt a dajkákból,
szolgálókból és intézőkből álló kis hadseregnek, mióta a királyi gyermeket –
három hónapos korában – a felügyeletére bízták.
Lady Bryan egy halom frissen mosott, illatosított ágyneművel jelent meg,
az Erzsébet ágyának lábánál álló faragott faláda felé igyekezve. Sir Johnt
megpillantva, aki az udvartartás általános felügyeletével volt megbízva, a
megalázkodás legkisebb jele nélkül illedelmesen meghajolt, majd lehajolt,
hogy a feladatát végezze. De Erzsébet megrángatta szoknyáját, gondolván,
mindentudó nevelőnője bizonyára meg tudja válaszolni a kérdését.
– Úrnőm – esedezett –, megkérdeztem Sir Johnt, miért szólított tegnap
még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet úrhölgynek. Mi ennek az oka?
Erzsébet igencsak megdöbbent, amikor meglátta nevelőnője szemében a
könnyeket. Lady Bryan, aki mindig oly nyugodt, oly higgadt, oly
fegyelmezett volt – most tényleg elsírja magát? A nevelőnő, aki mindig arra
okította Erzsébetet, hogy egy lady soha ne árulja el az érzéseit, soha ne
nevessen túl hangosan, soha ne fakadjon sírva? Hihetetlen volt, s ettől még
megdöbbentőbb. De talán csak képzelődött, gondolta, amikor ismét Lady
Bryanre nézett, aki immár tökéletesen visszanyerte önuralmát.
– Új címed van, Erzsébet úrhölgy – mondta megnyugtatónak szánt
hangon. – A király őfelsége így határozott.
– De miért? – erősködött. Úgy érezte, bizonyos dolgokat eltitkolnak
előle…
– Meggyőződésem, hogy a királynak jó oka van erre – válaszolta Lady
Bryan, hangszínével jelezve, hogy nem kíván erről tovább beszélgetni. – Nos,
hol is vannak azok a babáid, amelyekkel korábban játszottál?
– Betettem őket az ágyamba – mondta Erzsébet közömbösen.
– Reggel? Kitűnő ötlet! – kiáltott fel a nevelőnője. – Nézd, milyen szép
selymek és holland vászondarabkák vannak a kosaramban. Menj, hozd a
kedvenc babádat, és segítek sapkát készíteni a számára.
Erzsébet kelletlenül odatipegett az ágya melletti miniatűr bölcsőhöz.
Világossá vált, hogy a kérdéseire nem fogja egyhamar megkapni a választ.
Erzsébet gyakran üldögélt a nevelőnője mellett, tanulva tőle mindazt, amit
minden jó házból való kislánynak tudnia kell. Egyszer a király által
beszerzett, gyönyörűen illusztrált könyvek színes képeit nézegették, másszor
a hímzőfonalakat rendezgették – Lady Bryan megengedte a gyermeknek,
hogy ő válogassa ki a színeket. Aztán megtanította a különböző öltésekre is.
Erzsébet, mint minden mást, ezt is gyorsan megtanulta. Az ábécét már
ismerte, és százig a számokat is. A kápolnában mindig azzal próbálkozott,
hogy megértse a misekönyv piros betűs latin szavait.
– Miről beszél Máté atya? – szokta kérdezni, mire Lady Bryan lepisszegi,
majd türelmesen, halkan duruzsolva magyarázni kezdi. Azután a káplánt
zaklatja, megtaníttatva magának azokat az érdekes szavakat és kifejezéseket.
– Ki kell jelentenem, hogy a hercegnő született nyelvtehetség – mondta Sir
John Sheltonnak és Lady Bryannek, és láthatólag igaza volt, hisz Erzsébet
minden újonnan hallott szót azonnal megjegyzett.
Mikor a hímzés unalmassá vált – végtére is Erzsébet még csak a harmadik
életévében járt, és gyors, rugalmas elméje már valami új felé röppent –, Lady
Bryan gondoskodott arról, hogy napja csupa szórakozással teljen: séta a
széles hatfieldi parkban, tarka pónijának meglátogatása az istállóban vagy
egy kis konyhai időtöltés, elnézegetve, hogyan készíti a szakács a marcipánt,
melybe szabad lesz belekóstolnia, miután kihűlt – a gyermek mértéktelenül
édesszájú volt. Aztán egy mese – semmi komor, hanem például Chaucer
mester régi története Chanticleer kakasról, mely Erzsébetet mindig hangos
nevetésre fakasztotta. Végül egy könnyű lencseleves kenyérrel, aztán ima és
lefekvés.
Amikor Erzsébet már kényelmes ágyában feküdt – toll ágybetét, nehéz,
ropogós ágynemű, pompás bársony ágytakaró és függönyök, a baldachinra
hímzett Anglia-címer –, Lady Bryan ujjával keresztet rajzolt a homlokára,
majd jó éjszakát kívánt; jómaga pedig, egy könyv társaságában, elvackolódott
a kályha mellett álló magas támlájú székében, pislákoló gyertyafénynél. A
szoba ilyenkor gyorsan fölmelegedett, s hamarosan ő is elszenderedett,
könyvével az ölében.
Erzsébet viszont sokáig feküdt még ébren, élénk elméjét röptetve életének
rejtélyein és csodáin át…
Anna nem sokáig ünnepelt. Éppen Katalin temetésének napján vetélt el.
Egy fiúgyermeket vesztett el, kinek megszületését a király oly
kétségbeesetten várta. Ezzel ugyanazt a vétséget követte el, mint korábban
Katalin. Henrik huszonhét éve volt Anglia királya, és még mindig nem volt
fiú trónörököse. Csak két leánya, akik most mindketten törvénytelen
gyermeknek voltak nyilvánítva.
Ez a gondolat visszaterelte Máriát mostani feladatához, melytől rettegett.
Erzsébet szeplős arcocskájával, kíváncsi fekete szemével nézett rá. Színeitől
eltekintve mindenben Boleyn Annára hasonlított – még hosszú ujjú keze is
Annáé volt. Annának, mint Mária visszaemlékezett, volt egy hatodik ujja – az
ördög jele, mondták sokan, annak ellenére, hogy tudták, a legkevésbé sem
biztonságos nyilvánosan becsmérelni őt. De gyalázói mostanság nem voltak
sokan. A friss esemény nyomán – megdöbbentő módon – egyre többen
fejezték ki együttérzésüket…
Igen, Erzsébet az anyja lánya volt, megjelenésében és fürge észjárásában,
szeszélyes természetében és hiúságában: már most elegáns tartása volt,
gyönyörűségét lelte a szép ruhákban, s csodálattal nézegette magát a
tükörben. De Henrik király gyermeke volt? Ez a kérdés azóta gyötörte
Máriát, mióta csak meghallotta a lantjátékos Mark Smeatonnel szemben
felhozott vádakat. Mária személyesen sosem látta ezt a férfit, évek óta nem
járt az udvarnál, de egyes barátai azon a véleményen voltak, hogy Erzsébet az
ő szemét örökölte, jóllehet ebben biztosak aligha lehettek, hiszen korábban
eszükbe sem jutott azt a figyelmet szentelni ennek az embernek, melyben
ismertsége óta részesítették. Ez komolyan aggasztotta Máriát, hiszen úgy
tűnt, maga a király táplálja a gyanút, hogy Erzsébetnek Mark az apja. Ennek
pedig a gyermek zaklatása lehet az egyenes következménye. Így Erzsébetre
vetett minden pillantásával – hol tudatosan, hol öntudatlanul – a gyermek
arcát kutatta, remélve, hogy felfedezi rajta a királyi vér nyomát.
Erőt vett magán, és elhessegette kavargó gondolatait. Bárki is az apja,
bárki volt is maga Boleyn Anna, Erzsébet mégiscsak egy kisgyermek, akinek
meg kell mondani, hogy az édesanyja – meghalt. Mária elhatározta, hogy
nagyon kíméletes lesz. Veleszületett jósága visszanyerte lelkében a
teljhatalmat.
Erzsébet idegesen himbálta a lábát, azon tűnődve, Mária mikor fog végre
előhozakodni a mondandójával. Az az egyszerre gyászos és kutató tekintet,
amellyel a nővére nézett rá, igencsak nyugtalanította. Aztán Mária megfogta
a kezét.
– Erzsébet, édesem, tudod te, mi az a felségárulás? – Mária napok óta azon
gyötrődött, hogyan is kezdjen bele ebbe a szomorú történetbe. Még az is
felmerült benne, hogy esetleg úgy kezdi: Anna már a mennyországban, az Úr
oldalán ül. Mária azonban maga sem hitt ebben – hisz az a boszorkány
nyilvánvalóan a pokolba került-, márpedig szüleien becsületessége azt
kívánta, hogy igazat beszéljen.
– Nem tudom – szólt Erzsébet bizonytalanul, tágra nyílt, zavarodott
szemmel.
– Az, ha valaki valami rosszat tesz a király ellen. Megsérti valamilyen
módon, vagy egy csínytevést ötöl ki ellene. Érted?
Erzsébet bólintott. Csínytevést kiötölni, ez bőségesen szerepelt a Lady
Bryan által mesélt történetekben. Például a rakoncátlan róka. Ezen a terepen
jól kiismerte magát.
– Aki felségárulást követ el, azt megbüntetik. Meg kell halnia – folytatta
Mária.
Meghalni. Erzsébet már tudta, ez mit jelent. A káplán elmagyarázta neki.
Azt jelenti, hogy a test távozik örök álmot aludni, míg a lélek – bár abban
nem volt egészen biztos, hogy az micsoda – a mennybe megy, hogy az Úrral,
minden szentekkel és az angyalokkal legyen – már ha az ember jó volt. Ha
rossz, akkor egy borzalmas helyre kerül, melynek pokol a neve, ahol az
ördögök örökké szörnyen bánnak vele, megsebesítik a vasvillájukkal. Amikor
Erzsébet egyszer egy festményt látott a pokolról az egyik templomban, el
kellett takarnia a szemét, annyira ijesztő volt. Azóta másra sem törekedett,
mint hogy jó legyen – igaz, ez nehezére esett, hisz annyi kelepce van,
amelybe egy hozzá hasonló makacs kislány belesétálhat.
– Érted, Erzsébet? Azoknak, akik felségárulást követnek el, meg kell
halniuk. A felségárulás minden bűnök legnagyobbika, nagyobb, mint a
gyilkosság vagy a lopás, hiszen ezt a király őfelsége ellen követik el, aki az
Úr fölkentje ezen a földön.
Erzsébet bólintott.
– Kedvesem, ezt nem könnyű kimondani – Mária szaporábban kezdett
beszélni –, de édesanyád felségárulást követett el atyánk, a király ellen, és
meg is büntették. Meg kellett halnia.
Erzsébet mintha meg sem hallotta volna. Mereven bámult a nap fényében
sütkérező palota irányába. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.
– Érted? – kérdezte Mária megint, húga apró ujjait szorongatva. Erzsébet
elhúzta a kezét. Megbüntették… meg kellett halnia… megbüntették… meg
kellett halnia… Mária szavai újra meg újra visszaverődtek a fejében.
Megpróbált értelmet adni nekik. Hogy értette Mária? Meg kellett halnia…
meg kellett halnia…
Lady Bryan tartott feléjük.
– Hölgyem, megmondta neki? – érdeklődött tapintatosan. Erzsébet hirtelen
lecsúszott a padról, odarohant a nevelőnőjéhez, a szoknyájába fúrta az arcát,
és heves zokogásban tört ki.
– Anyám! Anyám! Anyám! Hol van? Őt akarom? – jajgatott
szívszaggatóan, és kis teste csak úgy reszketett a félelemtől. – Anyámat
akarom! Hozzátok ide!
Lady Bryan és Lady Mary, azaz Mária úrhölgy mindketten letérdeltek
hozzá, hogy amennyire csak lehetséges, megnyugtassák a rémült gyermeket.
De ő nem tudott megvigasztalódni.
– Hol van anyám? – jajgatott.
– Meghalt, báránykám – zokogott Lady Bryan. – Istennel van.
Erre Erzsébet sikítani kezdett:
– Anyámat akarom! Anyámat akarom!
– Imádkoznod kell érte – szólalt meg elcsukló hangon Mária.
De Erzsébet nem tudott beszélni. Üvöltött a szívfájdalomtól.
Az elkövetkező napokban mindannyian nagyon nyájasak voltak vele.
Lady Bryan különleges időtöltéseket ötölt ki számára, a szakács a kedvenc
ételeit készítette el, nővére női udvari bohóca vidám mókákat adott elő, és
étkezésekkor csengettyűivel csilingelve ugrándozott előtte. De valójában
Máriára volt szüksége, aki a legkedvesebb volt vele, aki órákat töltött azzal,
hogy együtt játsszanak, s aki megszabadította Sir John épületesnek szánt
ostoba, unalmas történeteitől.
– Mit parancsol ma estére, hölgyem? A türelmes Griseldát vagy a
Thészeusz és a Minótauroszt?
– Tegnap a Thészeusz volt soron, már megint – jelentette ki Erzsébet,
nagyot sóhajtva. – Legyen akkor A türelmes Griselda!
– Hallgasd figyelmesen! – nyitotta ki a könyvel Sir John. – Ez a mese
tökéletes egy hozzád hasonló kislány számára, aki megtanulhatja belőle,
hogyan kell engedelmes asszonnyá válni.
– Mária úrhölgy sokkal jobban olvas fel – hangzott az izgő-mozgó
hallgatóság válasza, még mielőtt eljutott volna az első oldal végéig.
– Engedje meg – mosolygott Mária, és átvette a könyvet. Sir John hálásan
visszavonult, bár egy kicsit neheztelt a kritika miatt.
Később Mária csatlakozott a férfihoz és Lady Bryanhez egy lefekvés előtti
pohár borra.
– Hasznát vette Erzsébet a mesének? – kérdezte a férfi.
– Nem – mosolygott Mária. – Az egészből kifejezetten az érdekelte,
miképpen bánna ő a férjével Griselda helyében.
– Ó, kedvesem – kezdte Sir John csalódott, helytelenítő hangon. De tudta
a dolgát. – Remélem, legalább elszórakoztatta.
– Azt hiszem, igen. Egy kis időre elterelte a gondolatait.
Nem voltak további sírási rohamok. Erzsébet, gyermeki rugalmasságával,
engedte elszórakoztatni magát, és megadóan tűrte, hogy megvigasztalják.
„Hála legyen az Úrnak, jegyezte meg magában Lady Bryan, a legnehezebb
időszakon túl vagyunk.”
– Valamit mondanom kell neked – szólt Mária, kendőjével legyezgetve
magát. A virágoskert egy árnyékos helyén ültek, ám így is meleg volt,
ráadásul a rózsák és a lonc illata elnehezítette a levegőt. Erzsébet gyanakodva
nézett rá.
– Semmi baj, valóban jó hír. Lett egy új mostohaanyánk.
– Nem akarok semmiféle mostohaanyát – felelt Erzsébet összeszorított
szájjal. – Téged akarlak!
Mária elmosolyodott. Ez jólesett neki. Megveregette a gyermek arcát.
– Húgom, örülnöd kellene inkább. Egy kedves asszonyról van szó.
Nagyon jó volt hozzám, és kész arra, hogy anyád legyen számodra is.
Erzsébet ezen elgondolkodott.
– Hogy hívják?
– Jane királyné. Jane Seymournak hívták azelőtt. Seymour… Miért
ennyire ismerős ez a név?
– A királyné kieszközölte, hogy szívesen lássanak engem az udvarnál, és
szeretné, ha te is meglátogatnád – folytatta Mária, majd hirtelen elhallgatott.
Nem bírta elviselni a gondolatot, milyen ára volt az udvarba és atyja kegyeibe
való visszafogadásának.
– Írja alá! – sürgette Cromwell kancellár. – Engedelmeskedjék atyjának,
amint az kötelessége. Ismerje el, hogy anyjának házassága vérfertőző és
törvénytelen volt, s hogy az ön részéről helytelen cselekedet volt a királlyal
szembeszegülni. Ebben az esetben helyzete rendeződik.
Amennyiben, engedve a kényszernek, aláírja, semmi sem fog rendeződni:
ebben teljesen biztos volt. Hogy is tehetné meg, hogy gyáván meghátráljon,
ha egyszer az édesanyja, éppen ezekben a kérdésekben, oly sok éven át, oly
nagy ellenszélben is állhatatosan kitartott a saját igaza mellett?
Mária ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha enged, visszanyerheti
apja szeretetét. Írt is neki, könyörögve, hogy meglátogathassa, s még azt is
felajánlva, hogy lábai elé veti magát, és esedezik ellene elkövetett bűneinek
bocsánatáért – de az apja nem válaszolt. Kizárólag az írásbeli behódoló
nyilatkozat érdekelte: saját szemével akarta látni, hogy lánya hiánytalan
egyetértését fejezi ki az anyja mellőzésére vonatkozó döntésének
helyességével.
Mária nem tudta rávenni magát erre. Nem volt egészséges – migrén és
havi fájdalmak gyötörték, amitől hosszú évek óta szenvedett. Újabb fájdalmat
nem viselt volna el.
– Írja alá! – unszolta Chapuys, a császári követ, akit uralkodója azért
küldött, hogy harcoljon néhai Katalin királyné és lánya ügyéért. A császár
Katalin unokaöccse és Mária unokatestvére volt. Chapuys biztosította Máriát
afelől, hogy kizárólag az ő érdekeit tartja szem előtt. – írja alá! – ismételte. –
Őszentsége a pápa fel fogja menteni minden erkölcsi felelősség alól, hiszen a
kényszer nyomása alatt tett eskü érvénytelen.
Így aztán Mária aláírta. Nemcsak azt hagyta jóvá ezzel, hogy anyja
házassága vérfertőző és törvénytelen volt, s hogy ő ennélfogva törvénytelen
gyermek, hanem egyszersmind elismerte atyját, a királyt az angol
államegyház fejének. Egyetlen vonással hitvány születésűnek nyilvánította
magát, elutasította a pápa fennhatóságát, és megtagadott minden elvet és
kötődést, amit anyjával együtt a legnagyobb tiszteletben tartott. Habár a
beígért feloldozásra kellő időben sor kerülhet, tudta, hogy ezt soha nem fogja
megbocsátani magának.
Erzsébet a nővérét figyelte. Mária elmerült a gondolataiban, és úgy tűnt,
mintha megfeledkezett volna húga jelenlétéről.
– Ez a Jane királyné gyönyörű? – szólalt meg, hogy kizökkentse Máriát
gondolataiból.
– Nem éppen, bár egyesek csinosnak mondják. És csinos is, habár annyira
sápatag, hogy a bőre már-már hófehérnek tűnik.
– Az én anyám gyönyörű volt – szólt Erzsébet halk hangon.
Mária nem felelt. Nem tekintette azt a szajhát gyönyörűnek, közönséges
fekete hajával és sárgás bőrével, de ezt nem mondhatta Erzsébetnek,
különösen nem a jelen körülmények között. Ám levegő után kapkodott – ez
volt az első alkalom, hogy Erzsébet Boleyn Annát emlegette a borzasztó
parkbeli jelenet óta.
A gyermek fölpillantott rá. Tekintete öregesnek tűnt, erős ellentétben
gyermeki arcával.
– Mi rosszat tett anyám? – adott hangot a kérdésnek, amely immár jó ideje
járt a fejében. Minden éjjel ezen tűnődött, égve a vágytól, hogy megtudja az
igazságot. Úgy döntött, Mária az egyetlen, aki ezt elmondhatja neki.
– Hűtlen volt a királyhoz – szólt Mária, gondosan megválogatva a szavait.
– És az volt a terve, hogy meggyilkolja. – Aggodalommal pillantott a húgára,
és várta a könnyáradat kitörését. De ez nem következett be. Erzsébet immár
tudott önmagán uralkodni. Keserű leckéből tanulta meg, hogy a könnyek
semmin sem változtatnak, és különben is, a csecsemők dolga a sírás. De belül
tombolt. Hogy törhetett szeretetre méltó, kedves anyja a király életére? Ezt
képtelen volt elhinni. Persze ha Mária mondja, nyilván igaz, de ezt
lehetetlenség lenyelni. Rosszullét környékezte. Erejét megfeszítve próbált
magán uralkodni.
– Hogyan végezték ki? – kérdezte, lesütött szemét régimódi
gyermekcipőjére szegezve.
– Pallossal – válaszolt Mária keresetlenül, mintha ezzel le lehetne zárni a
kérdést. Ez egészen bizonyosan túllépett egy kisgyermek tűrőképességén. A
részletek túlságosan borzasztóak voltak még olyasvalaki gyomrának is, aki
Máriával egyidős, és éppen ezért nem is tudott örülni főellensége halálának.
Anna többszörösen fizette meg bűnei árát. És különben sem Mária feladata
volt, hogy ítélkezzék: Annát annál magasabb törvényszék elé idézték.
– Pallossal? – Erzsébet szeme tágra nyílt. Mária nyelt egyet.
– Nagyon gyorsan történt az egész, nem kellett szenvednie. Azt mondják,
hihetetlenül bátran viselkedett. – A boszorkánynak volt hozzá elég bátorsága,
lehette volna hozzá. – Imádkoznod kell érte, húgom, imádkozz lelke
nyugalmáért!
Mária felállt, és kezét nyújtotta Erzsébetnek. A gyermek holtsápadt arccal
kapaszkodott belé. Elképzelte, amint lesújt a pallos, és kettévágja, mint kés az
almát. ..
– Menjünk, és töltessük újra ezeket a kancsókat! – szólalt meg Mária, a
konyha felé terelgetve húgát.
– Nagyon meleg napunk van.
1537
– És azért is imádkoznunk kell, hogy az Úr épségben megtartsa nekünk a
herceget – tette hozzá Lady Bryan.
– Ha nem tartja meg – fontolgatta Erzsébet –, akkor lehet belőlem
királynő?
– Ó, nem, édesem, az nem lehetséges – felelte gyorsan a nevelőnő. – Te és
a nővéred nem léphettek trónra, és egyáltalán, nők nem uralkodhatnak
országok vagy emberek felett. Ez természetellenes volna.
– Pedig beletanulnék ám – makacskodott Erzsébet. – Szívesen ülnék a
trónon, és parancsolgatnék az embereknek.
– Még ilyet! – nevetett Lady Bryan, mert nagyon is el tudta képzelni
Erzsébetet éppen ebben a szerepben. – Most van egy hercegünk, sőt
trónörökösünk, ha Isten is úgy akarja. Nem kételkedem abban, hogy a király
időben gondoskodni fog számodra egy kitűnő férjről, te pedig hűséges
feleség és anya leszel, és nem kell majd uralkodói gondokkal vesződnöd.
Erzsébet elfintorodott. Úgy érezte, sokkal jobb móka lenne királynőnek
lenni.
Hampton Courtban le kellett rónia tiszteletét atyja előtt. A fogadóterem
tele volt udvaroncokkal és követekkel, akik egytől egyig alig várták, hogy
kifejezhessék jókívánságaikat. A terem közepén a király osztogatta kegyeit.
Szélesen mosolygott, és szívélyesen hátba veregette a gratulálókat.
– Erzsébet úrhölgy! – kiáltott, észrevéve négyéves kislányát, aki szemmel
láthatóan boldog volt, hogy apja meghintáztatja a levegőben. – Isten áldjon,
gyermekem!
– Láthatom a herceget, Sir?
– Láthatod, de nagyon halknak kell lenned. Bocsássanak meg nekünk,
hölgyeim és uraim! Tüstént visszajövünk. Be kell mutatnom az ifjú hölgyet a
kis testvérének.
Ez a széltében-hosszában terjedelmes ember, tiszteletet parancsoló
bársony- és prémöltözetében, kedélyesen mosolyogva vezette végig
Erzsébetet magánlakosztályán, egészen egy titkos ajtóig, mely a királyné
hálószobájára nyílt. Mikor férje megjelent, az asszony körül szolgáló nők
felhagytak foglalatosságukkal, és mélyen meghajoltak az uralkodó előtt, majd
eltűntek a homályban.
A szobában nagyon sötét volt az ablakokra aggatott szőnyegek miatt. A
levegő áporodott és kellemetlenül forró, hála a kályhában hangosan pattogó
tűznek. A gyertya fényénél Erzsébet meglátta Jane királynét puha fehér
párnákra támaszkodva, a baldachinra hímzett angol címer alatt. A királyné
holmi kandírozott gyümölcsöt eszegetett, amit látogatói láttán félretett. Ujjait
megtörölte egy kendővel, és elmosolyodott. Fáradtnak tűnik, vélte Erzsébet.
Még fehérebb, mint karácsonykor volt!
– Igazán kellemes meglepetés, Sire – szólt. – És Erzsébet úrhölgy,
szintúgy.
– Oly boldog vagyok, hogy kegyelmed herceget szült – szavalta Erzsébet a
Lady Bryantől tanult mondatot. A királyné ismét elmosolyodott.
Véraláfutásos szeme körül szürke karikák húzódtak.
– Erzsébet látni szeretné új fivérét – szólalt meg a király, majd megfogta
és megcsókolta a királyné kezét. Szemében ott csillogtak a hála
könnycseppjei.
Erzsébet apjáról és mostohájáról az ágy mellett álló jókora aranybölcsőre
vetette pillantását, amelyből mókás szuszogó hangocskák hallatszottak.
– Edward – sugárzott az apja. – Edward herceg.
Erzsébet gondosan megvizsgálta a bölcsőben fekvő apró
emberkezdeményt, aki olyan alaposan be volt pólyálva egy pazar
bíbortakaróba, hogy csak a kis gyűrött arca látszott ki, rózsabimbó szájával és
hegyes állával. A kis öccse. Olyan édes, olyan aranyos volt, hogy azt kívánta,
bárcsak minél hamarabb felnőne, hogy a játszótársa lehessen.
– Föl szabad vennem? – kérdezte apját.
– Ne most, hagyd csak aludni! – jött a válasz. Erzsébet megkockáztatta,
hogy nagyon finoman megsimogassa az újszülött arcát. Olyan puha volt,
mintha bársonyt simogatna.
– Gyönyörű kisfiú – sóhajtott.
– Valóban – fejezte ki egyetértését büszkén a király, szemét törölgetve. –
Ő a legszebb kisfiú a világon. – A királyné továbbra is önelégülten
mosolygott. Kötelesség teljesítve. Nagyon elégedett volt magával, és
borzasztóan megkönnyebbült. Soha többé nem lesznek amiatt álmatlan
éjszakái, hogy netán őt is mellőzni fogják, vagy valami ennél is rosszabbat
tesznek vele. Tudta, hogy most már legyőzhetetlen. 0 a leendő király anyja!
A királyné, aki diadalmaskodott azon a területen, ahol elődei csatát
vesztettek! Alig várta a neki járó nyilvános ünneplést, melyre, mihelyt már
nem lesz ágyhoz kötve, egészen biztosan sor kerül.
Késő este volt, méghozzá elég hűvös. A palotát sok ezer, falikarokban
elhelyezett fáklya fénye világította be. Az emberek csapatostul gyülekeztek
az alsó udvaron, mindenkinek volt valami szerepe a herceg keresztelőjén,
vagy az ünnepi menetben, vagy magán a szertartáson. Lovagok, birtokosok,
szertartásmesterek és a királyi udvartartás tagjai; püspökök, apátok, papok, a
királyi kápolna kóristái; királyi tanácsnokok, idegen országok követei, végül
az előkelő urak és hölgyek fecserésző, pompás ruháikban páváskodó
társasága.
Lady Bryan erősen fogta Erzsébet kezét, és úgy indult vele a királyné
testvére, Hertford grófja, Edward Seymour keresésére a tömegben. Az ő
feladata volt, hogy Erzsébet kísérője legyen az ünnepi menetben.
Erzsébet tágra nyílt szemmel vette tudomásul, hogy ekkora felhajtást
csapnak körülötte, és tudatában volt annak, hogy legjobb ruháját, a
narancsszínű szaténruhát viseli. Most már egy kicsit szűk volt a pruszlik és az
ingujj körül – habár Lady Bryan korábban leengedett valamennyit a
szegélyéből –, de az élénkzöld alsószoknyával és a hozzáillő francia
főkötővel, vélte Erzsébet, nagyon jól mutat ebben a ruhában, amely előnyére
emeli ki vörös haját. Hercegnői tartásával, fenn hordott orral, egyenes háttal
követte nevelőnőjét, balra-jobbra biccentgetve az udvaroncoknak, ahogy az
apjánál látta. Sokuk viszonzásképp rámosolygott, és meghajolt előtte.
Hertford őméltósága nagyon adta az előkelőt, mint az az újdonsült
főuraknál nem ritka, és egy cifra meghajlást kanyarított Erzsébet előtt,
megemelve tollakkal bőségesen ellátott kalpagját. Mellette állt a királyné
egyik udvarhölgye, kezében tiszteletteljesen tartott egy apró, gazdagon
hímzett, takarosan összehajtogatott öltözetet és egy aranyfiolát.
– Erzsébet úrhölgy, a kegyed dolga lenne, hogy ezeket elvigye a királyi
kápolnába – magyarázta a gróf. – Ez a herceg keresztelői ruhája, valamint a
szent olaj a kereszteléshez. Meg tudja oldani, hogy magával vigye?
– Igen, uram – felelte Erzsébet ünnepélyesen, tudatában küldetése
jelentőségének.
Az udvarhölgy gondosan ráfektette a ruhát Erzsébet két kinyújtott karjára,
s a tetejébe rakta a fiolát.
– Nem maradt szabad keze, hogy az uszályát igazgassa – mutatott rá Lady
Bryan.
– Akkor én viszem Erzsébetet – szólalt meg Edward Seymour, lehajolva,
hogy karjába vegye a boldog kislányt. O vitte a gyermeket, a gyermek meg az
értékes terhet, így jutottak el a méltóságok sorához, és elfoglalták helyüket
hátul, a főrendek mögött.
– Őfensége, a herceg közeledik! – mondta valaki, s a hír gyorsan
körbejárt. Erzsébet hátrafordult, hogy lássa, amint Exeter márkinő a karjában
viszi feléjük a királyi csecsemőt. Fejük fölött aranyszínű vászontető, melyet
négy uraság tartott, a herceg bársonykabátjának hosszú uszályát dajkája, Penn
kisasszony fogta hátulról. Utána következett Mária úrhölgy, egy
nagyobbacska hölgycsapat élén. Ahogy a kis menet közeledett, minden
jelenlévő térdre borult, majd felállt, és elfoglalta helyét a menetben,
amelynek immáron be kellett vonulnia a palotába.
Erzsébet nagyon fontosnak érezte magát, mikor Lord Hertford előrevitte,
közvetlenül a herceg elé, és kiválóan játszotta szerepét a kápolnában, átadva a
kissé gyűrődött ruhát Penn kisasszonynak, a fiolát pedig átnyújtotta a
ragyogó ruhában pompázó canterburyi érseknek. Mire a hosszú ceremónia
véget ért, és Isten dicsőségére elénekelték a Te Deumot is, már jócskán elmúlt
éjfél, és a gyermek reménytelen küzdelmet folytatott a minduntalan rátörő
álmossággal. Mikor a menet eljutott a királyné szobájához, ahol a királyi pár
várakozott frissen keresztelt fiuk fogadására, Mária úrhölgy megragadta
szundikáló húgocskája kezét, és talpra állította, majd ahogy tudta, Lady
Bryan gondjaira bízta. Erzsébet utolsó emlékképe erről a csodálatos
éjszakáról az apja volt, amint örömkönnyek kíséretében ringatja el kis
testvérét. Azután már nem tudta tovább nyitva tartani a szemét.
Jane királyné sugárzott a boldogságtól, mikor díszes ágyán ülve fogadta
vendégeit, úgyhogy két nappal később Erzsébetet igencsak megdöbbentette a
hír, hogy a királyné beteg.
– Őfensége lázas – közölte Lady Bryan. – Azt mondják, túl sok zsíros ételt
evett.
Nevelőnője aggodalmas tekintete megijesztette Erzsébetet. Észrevette,
hogy a vész előérzete lebeg az udvar felett: az emberek fojtott hangon
beszélgettek, és többé senkinek nem jutott eszébe, hogy mulatozzék. Ez
megrémítette a kislányt. Kedvelte Jane királynét, aki igen kedves volt vele, és
tudta, hogy az apja nagyon szereti. Imádkozott az Úrhoz, hogy mostohája
mihamarabb gyógyuljon meg.
Ám néhány nappal később, egy este, Mária nővére odajött hozzá.
– Jó anyánk, a királyné igen rosszul érzi magát – mondta szomorúan. – Ott
van vele a gyóntatója és atyánk, a király. – Erzsébetnek elakadt a lélegzete.
Aggódott a királynéért, az apjáért, önmagáért és a szegény kisbabáért, aki
abban a méretes bölcsőben fekszik. Íme a következő királyi gyermek, aki
anya nélkül marad?
– Meg fog halni? – kérdezte nagyot sóhajtva.
– Imádkoznunk kell, hogy ne haljon meg – felelt Mária, és átkarolta húgát.
– Arra kell kérnünk az Urat, hogy tartsa életben.
Erzsébet nyomban imazsámolyához sietett, és térdre borult.
– Most pedig könyörögni fogok Őhozzá – szólt, majd csukott szemmel és
összetett kézzel lázasan imádkozni kezdett.
Mögötte Mária hirtelen az arcához kapott.
– Jaj, megőrülök ettől a fogfájástól – nyögdécselt.
– Szegfűszeg, hölgyem. Segíteni fog! – szólt Lady Bryan.
– Már próbáltam – mondta Mária, láthatóan szenvedve. – Semmi sem
segít. Igyekeznem kell kibírni, amennyire csak tudom. Mint áldott anyám
mondogatta, a mennyországba vezető út szenvedéssel van kikövezve.
– Ha egy felforrósított téglaszilánkot pamutba csavar, és odatartja a
gócponthoz, enyhíteni fogja a fájdalmat – makacskodott Lady Bryan,
miközben fölállt. – Neked pedig, Erzsébet úrhölgy, ideje lefeküdnöd. Ha
befejezted az imádságot, rögtön a hálószobádba is kísérlek.
Erzsébet halk zokogás hangjaira ébredt. Éppen csak hajnalodott, mikor
kipattant az ágyból, és magára öltötte hálóköntösét. Lélegzet-visszafojtva
nyitotta ki az ajtót, és kilépett az előszobába. Senki sem volt ott. A sírás
hangja minden bizonnyal a túlsó ajtó mögül jött. Erzsébet lenyomta a
kilincset.
Mária úrhölgy és Lady Bryan, mindketten talpig felöltözve, egyszerre
szökkentek fel. Erzsébet csak bámulta az egyik könnyáztatta arcot a másik
után, és tudta, hogy valami borzalom történt. Mária gyorsan odament hozzá.
– Húgom, ha a jó dolgokat elfogadjuk Istentől, akkor az általa küldött
megpróbáltatásokat is el kell viselnünk – szólt, szorosan átölelve Erzsébetet.
– Sajnos a kegyes királyné eltávozott közülünk.
– Bizonyosan a mennyországba került, gyermekem, számtalan jó
cselekedete folytán – vigasztalta Lady Bryan, szemét törölgetve.
Erzsébet egy szót sem szólt. Anyja halálakor elvesztette az önuralmát, és
nem gondolta, hogy lesz még bármi az életben, ami ahhoz mérhető lelki
fájdalmat okoz majd neki. Így most próbált nem sírni. Ő már nagylány, és
bármily nehéz is, de el kell fogadnia Isten akaratát.
– A királynénak szép halála volt. Álmában halt meg, miután magához
vette az utolsó kenetet – közölte Mária. – Legalább ennyi vigaszunk lehet.
– Sajnálom, hogy meghalt – sóhajtott Erzsébet. – Nagyon kedves volt
hozzám. Hiányozni fog nekem. – A könnyei kikívánkoztak, de idejében
megálljt tudott nekik parancsolni.
– Mindnyájunknak hiányozni fog, különösen szegény atyánknak.
– Hol van? – kérdezte Erzsébet. Hirtelen elfogta a vágy, hogy apja erős
karjaiban, erőt sugárzó fellépésében, bátorító magabiztosságában keressen
támaszt.
– Távozott – felelte Mária. – Napkelte előtt elutazott Windsorba. Senkit
nem kíván látni, és egyedül akar megküzdeni a fájdalmával.
Erzsébet kétszeres árvának érezte magát. Két anyát vesztett el, mindkettőt
igen fiatalon, ráadásul az apja ellovagolt anélkül, hogy akár csak megpróbálta
volna megvigasztalni.
Erzsébet nővére kezét szorongatva lépett be a királyi kápolnába. A szemük
előtt egy fekete drapériával borított ravatalon ott feküdt Jane királyné
holtteste, díszruhába öltöztetve, koronájával a fején, ékszerekkel a nyakán és
a keblén. Keze összekulcsolva nyugodott a szívén. Szeme örökre
becsukódott.
A két nővér komor fekete gyászruhát viselt, és fehér főkötőt.
– A fehér főkötő a gyermekágyi halálra utal – magyarázta Mária.
Együtt térdepeltek a gyászmise alatt, aztán, mikor a pap és a kóristák
távoztak, odaléptek a ravatalhoz. Fűszerek bágyasztó illata áradt a királyné
napok óta itt fekvő testéből, hogy elfedjék a kevésbé kellemes szagot. Mikor
Erzsébetet fölemelte a nővére, hogy megcsókolhassa a halott nő fehér
homlokát, úgy érezte, olyan hideg, mint a márvány, melyre színben is
hasonlított. Jane Seymour még mindig úgy nézett ki, mintha pusztán csak
édes álmát aludna. Bárcsak, gondolta Erzsébet elkeseredetten, bárcsak
fölébredne, és akkor mindenki újra boldog lenne, és a király is visszatérne.
De tudta, hogy a királyné soha többé nem fog fölébredni, s hogy a lelke
távozott, s hogy titokzatos módon a herceg megszületése okozta halálát.
Miután elborzadt a halál illatától, és rémülten ébredt tudatára annak, hogy
a világ jóval több veszélyt tartogat, mint valaha is gondolta volna, Erzsébet
kezébe temette az arcát, hogy ne kelljen látnia ezt a fehér, viaszszínű arcot.
Minden erejét megfeszítve imádkozni próbált.
– Hogy van a király? – nézett föl Lady Bryan, mikor Sir John Shelton
csatlakozott hozzá, letelepedve ő is a lobogó tűz mellé. November volt. Sir
John most tért vissza Hatfieldbe, miután a királyné végső nyughelyére került
Windsorban. Erzsébet a hasán feküdt a kandalló közelében, és úgy tett,
mintha a szarukönyvére írt szavakat biflázná.
– Attól félek, nagyon lehangolt – mondta a háznagy –, de minden híradás
szerint elhatározta, hogy türelmesen viseli az őt ért veszteséget. Azt mondják,
azt is elhatározta, hogy… – előrehajolt, és a nevelőnő fülébe suttogta a
folytatást. Erzsébet feszülten figyelt, de csak annyit sikerült elkapnia:
„negyedszer”.
– És a királyné teste még ki sem hűlt a sírban? – kiáltotta Lady Bryan. Ki
sem hűlt? Eleve hideg volt, nagyon hideg, már azelőtt, hogy egyáltalán sírba
tették volna. Erzsébet beleborzongott, ahogy a márványszerű testre
visszagondolt.
– Cromwell kancellár úgy véli, alattvalói iránti felelősségérzete kerekedett
felül szomorú lelkiállapotán – fejtegette Sir John. – A trónutódlás kérdéséről
van szó. Jelenleg kizárólag a herceg életben maradásán múlik, hogy
országunk a szilárdság vagy a káosz útján indul-e el, és kegyed is jól tudja,
mekkora a gyermekhalandóság. A királynak, mindnyájunk jövője érdekében,
további fiú utódokra van szüksége – ő maga is tisztán fölmérte ennek
jelentőségét. És egy új házasság természetesen további politikai előnyökkel is
szolgál.
Erzsébetet nem érdekelték a házasság révén szerezhető politikai előnyök.
Sokkal jobban foglalkoztatta drága kis öccsének, annak az édes kisbabának a
sorsa, aki – hozzá hasonlóan – elvesztette szerető anyját. Talán arra utalt Sir
John, lehetséges, hogy meghal? Ne tedd ezt velünk, Istenem! Ezt már nem
tudná elviselni.
Aggodalma azonban a következő pillanatban jelentősen enyhült.
– Legalább a herceg jó egészségnek örvend, az Úrnak legyen hála!
Életerős gyermek, mint hallom – folytatta Sir John. – És így is kell hogy
maradjon, hisz a király szigorúan ügyel az egészségére.
– Szegény kis báránykám – suttogta Lady Bryan.
– Őfelsége parancsának értelmében a herceg szobájának falait, padlóját és
mennyezetét naponta háromszor le kell mosni, és senki, aki bármilyen
fertőzéssel érintkezett, nem közelítheti meg a herceg őfenségét – mesélte
tovább. – Ilyen körülmények között nehéz szemrehányással illetni a királyt.
– No és kit akar elvenni őfelsége? – kérdezte szelíden Lady Bryan, hogy
visszatérjen a tárgyra, és odapillantott Erzsébetre, vajon figyeli-e a
beszélgetést. A gyermek látszólag teljesen el volt merülve az
ábécéskönyvében.
– Nos, úgy hallottam, egy francia hercegnőről lett volna szó, de a franciák
nem voltak különösebben lelkesek az ötlettől. Őfelsége kétségkívül azt
mondta a francia követnek, hogy túlságosan közelről érinti a dolog, ezért
látnia kell a hölgyet, mielőtt bármilyen szerződést aláír. – Sir John ismét
közelebb hajolt a nevelőnőhöz, így Erzsébetnek lélegzet-visszafojtva kellett
figyelnie, ha hallani akarta a folytatást. – Az volt a kérése, szemrevaló francia
hölgyeket hozzanak Calais-ba, hogy találkozhasson velük, és némiképp
megismerhesse őket, mielőtt kiválasztja a legjobbat. Nos, a követ ezen
felbőszült. Azt mondta, Franciaország előkelő hölgyei nem tenyészállatok,
akiket csak úgy fel lehet vonultatni a piacon. Aztán azzal a vakmerő
javaslattal állt elő – Sir John most már majdnem suttogott –, hogy őfelsége
talán inkább próbálja ki egyiket a másik után, és tartsa meg azt, amelyiket a
legkellemesebbnek találja.
Lady Bryan levegő után kapkodott, és eltakarta rózsaszínben játszó arcát.
– Igen, hölgyem, ez valóban arcpirító – szólt Sir John –, a király maga is
elpirult. Soha nem láttam korábban így zavarba jönni. Képzelheti, hogy kissé
elment a kedve a francia házasságtól. Most Cléves felé tájékozódik…
Erzsébetet untatta ez a házasságról folyó beszélgetés. Ugyanakkor meg
volt zavarodva. Min döbbent meg ennyire Lady Bryan? És miért akarná apja
„kipróbálni” a francia hölgyeket? Ez olyasmi, amit az ember lovakkal tesz –
kipróbálja őket. Mindez nagyon furcsa volt, és meghaladta a
felfogóképességét. Mereven nézte a szarukönyvét. A fába finoman vésett dőlt
betűk összefolytak a szeme előtt. Nem volt képes az olvasásra. Túlságosan
élénken próbálta elképzelni, miképpen lovagolhatja körbe apja Calais-t a
francia hölgyeken… ahogy ő lovagol a falovacskáján? Annak hatására, amit
elképzelt, magában kuncogni kezdett. Istenem, a felnőttek csinálják a
legostobább dolgokat.
3
1538
Erzsébet leszaladt a lépcsőn a hatfieldi palota nagycsarnokába, azon
tűnődve, vajon miért hívatta Lady Bryan. Mikor leért, nevelőnőjét az ajtó
mellett találta, amint épp egy divatosan öltözött, középkorú, fekete hajú és
őzikeszemű nőt üdvözöl.
– Nem tudtam, hogy ilyen hamar érkezik – mondta neki Lady Bryan –,
úgyhogy kérem, bocsásson meg. – Némiképp zavarodottan odaszédelgett
növendéke elé.
– Erzsébet úrhölgy, engedd meg, hogy bemutassam Katherine
Champernowne kisasszonyt. – A látogató könnyeden bókolt, amit Erzsébet
hasonlóképp viszonzott.
– Isten hozta, Champernowne kisasszony – tette hozzá udvariasan.
– Részemről a megtiszteltetés – felelte a fekete hajú nő. Előkelő devoni
akcentusa volt, kerek arca, kissé felálló orra, és némi csintalanság a
tekintetében, miközben a kifinomultság levegője vette körül. Talán Lady
Bryan egyik barátnője? – tűnődött Erzsébet, várva, hogy elbocsássak, miután
túlestek a kölcsönös üdvözlésen. De éppenséggel nem ez történt.
– Hamarosan frissítőkkel szolgálják ki – biztosította Lady Bryan a
látogatót, némiképp még mindig zavarodottan. – Kérem, foglaljon helyet, és
helyezze kényelembe magát. Erzsébet úrhölgy, kérlek, tarts velem!
Hamarosan visszatérünk. – Gyorsan fölmentek Erzsébet szobájába. A
gyermek finoman szólva kíváncsi volt. Tökéletesen felkészületlenül érték a
most következő események.
– Tudomásodra kell hoznom, hogy Champernowne kisasszony az új
nevelőnőd – jelentette be Lady Bryan.
– Az új nevelőnőm? – Erzsébet meg volt döbbenve. – De hát nekem van
már nevelőnőm. Lady Bryan.
Lady Bryan mély lélegzetet vett.
– Attól tartok, már nem, drága gyermekem. Azt a megbízatást kaptam,
hogy átvegyem a herceg nevelését és új udvartartásának irányítását. Ennek
okán küldték ide Champernowne kisasszonyt.
Erzsébet nem egészen fogta fel, amit hallott. Amióta csak az eszét tudta,
Lady Bryan gondoskodott róla. Ha nem is vér szerint, de anyja helyett anyja
volt, vigyázott rá, enni adott neki, vigasztalta és nevelte. Lady Bryan élete
minden pillanatában jelen volt, és most – úgy látszik – hirtelen eltűnik az
életéből. Ez felfoghatatlan!
– Az apám parancsára? – kérdezte.
– Igen, gyermekem – felelte Lady Bryan óvatosan.
– Ez csak félreértés lehet – jelentette ki Erzsébet. – Küldje el ezt a
hölgyet! Legyen ő a herceg nevelőnője! Kérem, maradjon velem!
Egy darabig hallgattak.
– A hercegnek egy tapasztalt és előkelő nevelőnőre van szüksége – szólt
Lady Bryan. – Jóval a születésed előtt nővéred, Mária úrhölgy nevelőnője
voltam. Aztán a tiéd. Most pedig Hampton Courtba rendeltek, hogy a
herceget vegyem gondjaimba.
Büszkeség volt a hangjában, ahogy ezt mondta, és Erzsébet hirtelen
ráébredt, hogy ez az egész nemcsak a király műve, hanem Lady Bryan maga
is így kívánta. A fivére most jóval fontosabb személy, mint ő – már elég nagy
volt ahhoz, hogy felfogja –, Lady Bryan számára pedig ez előléptetést, sőt
óriási megtiszteltetést jelent. Erzsébet, bármilyen fiatal volt is, pontosan
tudta, hogy hiábavaló lenne a további tiltakozás, s hogy el kell fogadnia ezt a
helyzetet. De hát fájt, nagyon fájt, hiszen nemcsak azzal volt tisztában, hogy
az ő kis világa soha, de soha többé nem lesz olyan, mint eddig volt, hanem
egyszerre azt is tudatosítania kellett, és ez megdöbbentette, hogy Lady Bryan
iránta való elkötelezettsége nem kizárólag az önzetlenségen alapult. Világa
megint kifordult a sarkaiból, éppolyan hirtelenséggel, mint amikor anyja
szörnyű sorsáról értesült, vagy mikor Jane királyné meghalt. Bár az kevésbé
rázta meg.
Nagylány volt már, négyéves, és nem akart jelenetet rendezni.
Beleegyezett, hogy Lady Bryan kézen fogva levigye a lépcsőn Katherine
Champernowne ismételt üdvözlésére; hajlandó volt királylányosan
meghajolni, mikor új nevelőnője újfent bókolt előtte, és még a mosolya is
visszatért.
– Isten hozta, Champernowne kisasszony – szólalt meg.
– Részemről a megtiszteltetés, hogy kegyedet szolgálhatom, Erzsébet
úrhölgy – felelte a nevelőnő.
Lady Bryan ragyogott. Fogalma sem volt az Erzsébet lelkében dúló
fájdalomról és a sértettségről, sem pedig kitöréssel fenyegető könnyeiről,
mikor két nappal később ott álltak a nagycsarnokból nyíló bejáratnál, és
növendéke búcsút intett neki.
„Egyedül maradtam – gondolta Erzsébet. – Nincs senki, aki törődjön
velem, egyetlen idegent leszámítva.” Összeszedte minden erejét, és eltökélte,
hogy igyekszik a lehető legjobban kijönni az újonnan érkezettel.
Ahogy a Lady Bryant szállító hintó eltűnt a sűrű porfelhőben a London
felé vezető úton, Champernowne kisasszony barátságos mosollyal
Erzsébethez fordult:
– Sétáljunk egyet a kertben! – mondta élénken. – Szép napunk van.
Hozhatnál egy labdát is. Játszhatnánk valamit, ha ez örömödre szolgál, kis
hölgyem.
Erzsébet csodálkozva tekintett rá. Lady Bryan soha nem élt ilyen
javaslattal – hát persze, jóval idősebb Champernowne kisasszonynál.
Megpróbálta elképzelni a tiszteletre méltó hölgyet, amint lobogó szoknyával
és ingujjal dobja vagy rúgja a labdát, és ez olyan mókás gondolat volt, hogy
nem tudta visszafojtani a kacagását, miközben szaladt fel a szobájába a
labdáért. És a játék olyan szórakoztató volt, ahogy kettesben nevetve és
zihálva futkároztak a gyepen, dobálva a labdát egymásnak, hol elkapva, ami
kevesebbszer fordult elő, hol elvétve, ami többször… És az új nevelőnőnek
oly sok energiája volt egy négyéves gyermekhez! Nem érezte rangon
alulinak, hogy játék közben akár rózsabokrokon is átkússzon a győzelem
érdekében, Erzsébet legnagyobb ámulatára és csodálatára.
1539
A Whitehall palota zsúfolásig megtelt emberekkel, mikor a hatéves
Erzsébet kisszámú kíséretével megérkezett a karácsonyi idényre. Boldog
várakozás volt a levegőben, s erre nem csak a közelgő ünnepségsorozat adott
okot.
– Alig várom, hogy találkozhassam új mostohaanyámmal – jelentette ki
Erzsébet, mikor a főkamarást követve felkereste a számára előkészített
lakosztályt, melynek ablakai a Londonon kanyarogva hömpölygő Temzére
néztek.
– Nos, ladym, türelmesnek kell lenned, mivel amennyire tudom, ő még
mindig Calais-ban vesztegel, várja a megfelelő szelet – mondta Kat, kinyitva
egy utazóládát.
– Oly sok előkelő hölgy van az udvarnál! – Erzsébet ámulva nézte fényűző
ruháikat, ékszerekkel ékesített főkötőiket s a kifinomultságot, ami áradt
belőlük.
– Atyád, a király nyilván az új királyné tiszteletére hívta ide őket –
fejtegette Kat, és ingeket, hálóköntösöket pakolt elő. – Le merném fogadni,
hogy a király néhányukat már ki is jelölte a királyné udvarhölgyének.
– Azt mondják, nagyon szép. Remélem, hogy kedves is.
– Biztosan az – mosolygott Kat.
A király óriási lelkesedéssel fogadta kisebbik lányát a fogadóteremben.
– Üdvözöllek, Lady Bessym! Mária nővéred már itt van, s öcséd, a herceg
holnap érkezik.
– Nagyon boldog vagyok, Sire – mondta Erzsébet elragadtatva, hogy ismét
apjával lehet. – Úgy várom, hogy lássam az öcsémet. Nem gyakran
találkozom vele, de igen sokat gondolok rá. És varrtam neki egy újabb inget.
– Savanyú képet vágott.
Henrik király mosolygott.
– Biztosan csodásan fog mutatni ebben az ingben, bármilyen kelletlenül
készítetted is el.
– Ó, Sir, de hát… – tiltakozott Erzsébet.
– Nem érdekes. Emlékszem, mikor kisfiú voltam, bosszankodtam, miért
kell bent ülnöm a házban, és irkálnom, miközben odakint gyakorolhatnám a
bajvívást vagy a célba lövést. Ugyanezt éreztem, amikor király lettem, és azt
vettem észre, hogy minden időmet lefoglalják az államügyek, miközben
minden vágyam az volt, hogy vadászni mehessek…
Hirtelen abbahagyta a régi szép időkre való visszaemlékezést: mikor még
a nyeregben és a hálószobában egyaránt olyan volt, mint egy ifjú isten, mikor
a világ még hihetetlen ígéreteket tartogatott számára, mikor Katalinnal
lobogtak az egymás iránti szerelemben. Ez még azelőtt volt, hogy a Nagy
Ügy megmételyezte volna az életét. Katalin immár négy éve halott, Anna is,
az az átkozott, aztán Jane… ő pedig pocakos, korosodó férfi, aki éppen
negyedszeri nősülését tervezgeti, hogy minél több trónörökössel lássa el
országát, és abban reménykedik, hátha még egyszer utoljára megtalálja a
szerelmet, mielőtt az örökkévalóság magához szólítja.
– Mi ketten igen egyformák vagyunk, Bessy – szólt szomorúan. –
Tesszük, ami a kötelességünk, de vágyaink ellenében. – Erzsébet
megborzongott, hogy ezt hallja az apjától.
– Igyekszem hozzád hasonló lenni, Sire – mondta lelkesen.
Henrik ránézett erre az izzó vörös hajú kisleányra, aki Anna iránti
eszeveszett vágyából született, s megfogant már a házasságuk előtt.
– Olyan vagy, mint én – szólt az apja. Valóban annyira hasonlít rá, hogy
kétség sem férhet hozzá, hogy az ő leánya. Habár voltak egyesek, akik ezt az
Anna ellen felhozott vádak fényében kétségbe vonták. De Erzsébetben
nagyon sok van őbelőle – és az anyjából is, ismerte el a király, vagyis inkább
ami jó volt az anyjában, az megvan benne, s ez minden találkozásukkor egyre
nyilvánvalóbb. Örökölte Anna szellemességét, humorérzékét, erős
egyéniségét, igéző szemeit… Hogy ezek a szemek mennyire elbűvölték!
Valóban megcsalta őt mindazokkal a férfiakkal? Hinnie kellett ebben. És
most mégis kétségek gyötrik. Hát soha nem szabadul meg Boleyn Annától?
De Anna nincs többé. Ez itt, aki előtte áll, Anna leánya, egy kislány, akit ő
fosztott meg az anyjától. Jogosan, persze. Helyesen tette, amit tett,
maradéktalanul helyesen. És most ez az űr is be lesz töltve.
– Szívesen találkoznál új mostoháddal? – kérdezte.
– Ó, hogyne, Sire. Úgy hallom, nagyon szép.
– Így is van, azt mondják. Cromwell kancellár azt állítja, ragyogóbb a
napnál és a holdnál. Holbein mester megfestette nekem a hasonmását. – A
kebléből elővett egy parányi elefántcsont dobozt, mely rózsabimbó alakúra
volt kifaragva, s leemelte róla a fedelét, hogy megmutassa a gyermeknek, ami
benne rejlett. Egy hölgy képe volt, finoman lehunyt szemmel, halovány pírral
bársonyos arcán s egy mosoly ígéretével vörös ajkain.
– Valóban gyönyörű! – kiáltott Erzsébet, s arra gondolt, milyen nemes és
kedves vonásai vannak a hercegnőnek.
Henrik csak bámulta a miniatúrát.
– Anna! – sóhajtott. – Cléves-i Anna. Adja az Úr, hogy mielőbb itt legyen!
1540-41
Senki nem tudta, hogy mikor tér vissza a király, így a főkamarás
bejelentette: az újévi ünnepséget a terv szerint megrendezik a király
távollétében. Erzsébet a nap nagy részét a szobájában töltötte Kat
társaságában. A tűz előtt térdelve kártyákat tűztek az aznap este kiosztandó
ajándékokra.
Késő délutánra járt, s odakint már sötét volt, mikor Erzsébet a szája elé
kapta a kezét:
– Jaj, elfelejtettem! Megígértem Mária úrhölgynek, hogy vele együtt részt
veszek az esti istentiszteleten a kápolnában – kiáltotta.
– Ne aggódj – mondta Kat a homokórára pillantva. – Ha sietünk, nem
fogunk elkésni.
Elővette Erzsébet köpenyét és kesztyűjét, segített az öltözködésben, majd
a csigalépcsőn lekísérte az udvarra. A kápolna az udvar túloldalán állt, s
színes üvegablakain átszűrődött a gyertyák pislákoló fénye. Mária már
nyilván odabent imádkozik.
Erzsébet hirtelen mind hangosabb patakopogásra lett figyelmes. Kattel
együtt hátralépett, hogy ne állja el az útját a közelgő lovasoknak. Mikor
átügettek a kapun, Erzsébet egyszeriben nagyon izgatott lett. Végre láthatja
atyját, a királyt, aki igazán hamar visszatért ahhoz képest, hogy előző este
milyen csintalan tervei voltak. Izgatott volt, aztán meg zavarba jött, mert apja
nem különösebben emlékeztetett boldog vőlegényre. Sőt, kifejezetten
dühösnek tűnt. Ráadásul úgy látszott, észre sem veszi kislányát.
Rosszkedvűen lepattant a lóról, aztán elsietett a lakosztálya felé. A
kíséretében álló nemesurak megnyúlt arccal, biztonságos távolságból
követték. Istállófiúk siettek eléjük, hogy átvegyék a lovaikat.
Erzsébet és Kat döbbenten nézett egymásra.
– Miért ilyen ingerült az apám? – kérdezte Erzsébet.
– El sem tudom képzelni – felelt Kat. – Siessünk, hölgyem, még elkésünk
a kápolnából.
Mikor sietősen beléptek a kápolnába, Mária rosszallón pillantott fel, majd
szó nélkül visszatért imádságához. Erzsébetnek igen nehezére esett
odafigyelni, így csak gépiesen mondta a responzóriumot. Miért tűnt az apja
olyan rémisztően dühödtnek?
Beleborzongott a balsejtelmébe. Mostanra már jól tudta, hogy mikor az
apja dühöng, rossz dolgok szoktak történni. Dühe sokkal riasztóbb, mint
bármely más férfié, hiszen hatalma van élet és halál fölött. Volt már, akinek a
halálát okozta… Közelebb húzódott Kathez, és megfogta a kezét.
Henrik haragos tekintettel foglalta el helyét az emelvényen, mikor a
lakoma elkezdődött. Ott tornyosodott ékszerekkel díszített ruhájában,
kopaszodó, őszülő fején tollas kalapjával, és látványosan füstölgött.
Helytelenítő pillantásokat vetett az udvaroncokra. A fogadóterem csöndes
volt, a szokásos duruzsolás helyett elnyomott köhögéseket, szipákolásokat és
visszafojtott sóhajokat hallhatott. Észrevette leányait, amint aggodalmas
tekintettel néznek rá az emelvényen álló asztal túlsó végéről. Őket is
becsapták, akárcsak az apjukat. Azt várták, hogy lesz egy mostohaanyjuk, ő
pedig azt, hogy egy felesége, akit szerethet. Majd felrobbant a dühtől.
Hol van az a mihaszna Cromwell? Itt kellene lennie! És íme, itt is van,
csupa nyájasság és mosoly, holott uralkodója után lép a terembe, ami
késésnek számít. Bár, gondolta Henrik, az udvariatlan viselkedés most a
legkevesebb.
Cromwell tekintete találkozott a királyéval. Lefagyott a mosoly az arcáról.
Az udvar egy emberként, lélegzet-visszafojtva figyelte őket. Erzsébet, aki egy
kicsit le volt maradva, egyszerre megértette, hogy Cromwell kancellár
valamilyen módon megsértette az atyját. Szóval ezért van ilyen rossz
hangulatban a király! A dolgok kezdtek összeállni.
– Hiányoltuk visszatérésünkkor, kancellár úr – szólt Henrik vészjósló,
feszült hangon.
– Esedezem felséged bocsánatáért – felelte Cromwell behízelgőn. – A
lakomához öltöztem át. Csak egy órája jutott tudomásomra, hogy felséged
egyáltalán visszatért.
– Visszatértünk, kancellár úr, mivel nem volt miért Rochesterben maradni.
– A király hangja jéghidegen szólt.
– Azt állítja felséged, hogy Anna hercegnő nem volt ott? – kérdezte
Cromwell. Az udvaroncok mohón itták a szavaikat.
– Ó, dehogynem, kancellár úr. Ott volt.
– Megnyugtató ezt hallani – locsogta Cromwell. – És elnyerte felséged
tetszését a királyné?
A király fenyegetőn hajolt előre.
– Nem tetszik nekem. Nem tetszik nekem! – A király szavai szaggatottan
kopogtak. – Egyáltalán nem megfelelő, szemben azzal, amit kancellár úr és
cimborái mondtak. S ha tudtam volna, amit most tudok, soha nem engedtem
volna az ország területére lépni.
Visszahanyatlott a székébe. Úgy nézett ki, mint áldozatára lecsapni
készülő oroszlán.
– Hogyan orvosolja, Cromwell kancellár úr? Hogyan orvosolja?
Cromwell mérhetetlenül le volt sújtva.
– Sire, a szerződés a felek kölcsönös egyetértése mellett aláíratott.
Nehézségek adódhatnának, ha… – Mikor a király arcára pillantott, gyorsan
hozzátette: – De természetesen gondosan meg fogom vizsgálni, lehetséges-e
valamilyen módon visszalépni.
– Találhatott volna egy jobbat is – szólt a király. –Ha már bevitt engem
ebbe a zsákutcába, ki is kell juttatnia innét!
Miután Cromwell elkotródott, mint valami kóbor kutya, amelynek
alaposan ellátták a baját, Henrik biccentett a zenészeknek. Elkezdtek játszani,
az udvaroncok pedig hálásan fecsegtek tovább, ezúttal fojtott hangon.
Erzsébet kellemetlenül érezte magát. Ez nem az a boldog újévi ünnepség volt,
amelyet elképzelt magának, és attól félt, mégsem lesz új mostohája. Azt nem
értette, miért, hisz Anna hercegnő olyan imádnivaló volt azon a képen. Mi
nem tetszett rajta az apjának?
Észrevette, hogy apja éppen a balján ülő Norfolk hercegével zsörtölődik.
– Az utolsó földönfutó is azt veheti feleségül, akit szeret – panaszkodott
Henrik –, de a fejedelmeknek olyat kell elvenniük, akit mások szemelnek ki
számukra. Mások? Hát lehet ilyen téren mások ízlésében bízni?
– Csúnyán elbántak felségeddel – jegyezte meg a herceg, együtt érzőn
rázva a fejét. – Semmi kétség.
– Valóban – felelt Henrik szomorúan. – De vajon feltétlenül igába kell
hajtanom a fejem? Hogyan lehetne ezt még orvosolni?
– Bíznunk kell abban, hogy Cromwell kancellár megtalálja a megoldást,
Sire – nyugtatta meg a herceg. Erzsébet meglepetéssel vette észre, hogy a
szája huncut mosolyra húzódik.
Az udvar másnap átköltözött Greenwichbe, függetlenül attól, hogy senki
nem tudta, sor kerül-e vagy sem a királyi esküvőre. Előző este a király igen
korán otthagyta az ünnepi lakomát, s azóta senki sem látta, Cromwell
kancellár pedig valamerre elbujdosott.
Ezután Kat gyorsan lefektette az álmos Erzsébetet. Attól félt, a kislány túl
sok erkölcstelen beszélgetést és találgatást hallhatott az udvaroncok között.
Erzsébet már számtalan, felnőttek által írt levelet látott életében. Tudta,
hogy mit kell írnia. Tintába mártotta lúdtollat, és elkezdte róni, lassan és
körülményesen, tisztán olvasható, gyermekes betűivel:
Engedd meg, hogy a levél által hozzam tudomásodra odaadó tiszteletemet
irántad mint királyné iránt, s feltétlen engedelmességemet, melyet neked mint
anyámnak fogadtam. Túlságosan fiatal és gyenge vagyok ahhoz, hogy
hatalmamban álljon többet is tenni, mint jelen jókívánságaimat küldeni
házasságod kezdete alkalmából. Remélem, hogy felséged is fog annyi
jóindulatot tanúsítani énirántam, mint amekkora odaadással állok én a
szolgálatára.
Ez jól hangzik, gondolta, és talán ráveszi Annát arra, hogy visszahívja őt
az udvarhoz. Jól érezte magát Hertfordban, ebben a kellemes, vörös téglás, a
Lea folyó partján húzódó kastélyban, mint ahogy örült kis testvére
társaságának is, hisz ritkaságszámba ment, hogy hosszabb időn át egy helyen
lakjanak, de miután már alaposan belekóstolt az udvari életbe, alig várta,
hogy visszatérhessen.
Kat lépett a tanulószobába.
– Mi az, amit írsz, hölgyem? – érdeklődött.
– Levelet, a királynénak – válaszolt Erzsébet dölyfösen.
– A királynénak? – Kat meg volt döbbenve. – Hadd lássam! – Gondosan
elolvasta a levelet, kétszer egymás után. – Nem vagyok biztos benne, hogy el
szabad küldened ezt a levelet.
Erzsébet elszontyolodott.
– De ha egyszer annyira vissza szeretnék menni az udvarba! – mondta
siránkozó hangon. – Kérlek szépen, Kat!
Kat elgondolkodott egy pillanatra.
– Rendben van – mondta engedékenyen. – Úgy hiszem, nincs semmi
ebben a levélben, ami sértő lehetne. Pecsételd le, és elküldöm.
Erzsébet a következő néhány napot izgatott várakozásban töltötte. Bízott
benne, hogy visszatérhet az udvarhoz. Előre örült a lakomáknak, az
ünnepségeknek, annak, hogy viselheti majd szép ruháit, s az uraknak és
hölgyeknek, akik mind őt fogják dicsérni, és neki fognak bókolni. Eltökélte,
hogy megszerzi magának Anna királyné szeretetét, kellemetlen szagok ide
vagy oda – és ő biztosan kieszközli majd a királynál, hogy Erzsébet állandó
lakosztályt kaphasson az udvarnál. Olyan csodálatos lenne!
Ami ezek után történt, komoly megrázkódtatást jelentett számára.
– Leveled érkezett Cromwell kancellár úrtól – közölte Kat, belépve a
szobájába. Erzsébet izgalmában ugrott egyet, de közben észrevette Kat komor
arckifejezését.
– Mi áll benne? – kiáltott.
– Nem tudom, hogyan mondjam meg neked, gyermekem – szólt Kat
szokatlanul felindult hangon. –Azt írja: A király parancsa értelmében
közölnöm kell, nem szeretne hallani arról, hogy az udvarhoz jöjjön, a
királyné szolgálatára. Azt is át kell adnom, hogy kegyelmes édesanyja oly
mértékben más, mint ez a nő, hogy nem kellene a vele való találkozást
kívánnia.
Erzsébet minden előzetes figyelmeztetés nélkül könnyekben tört ki, és
bömbölni kezdett. Kat megrémült, hisz a kisleány általában olyan nyugodt
volt, olyannyira uralkodott magán.
– És ez mit jelent? – kérdezte zokogva.
– Nem venném én ezt túlságosan komolyan – nyugtatgatta Kat. –
Őfelségének ez egy igen nehéz időszak. A hírek szerint nem boldog a
királynéval.
– De az mit jelent, hogy az anyám annyira más, mint ez a nő, hogy nem
kellene kívánnom találkozni vele? – Erzsébet mostanra abbahagyta a sírást,
de ábrázata gyászos volt, és zavarodottságot tükrözött.
Kat leült mellé, és arrébb tolta a füzetet az asztalon. A gyermek kezét a
maga kezébe csúsztatta, és erősen megszorította.
– Erzsébet, az édesanyád elbűvölő nő volt. Nem volt gyönyörű, de a
férfiak hihetetlenül vonzónak találták. Atyád, a király hét évig küzdött érte,
amiből leszűrheted, anyád mennyire elbűvölő volt. És milyen ügyesen
forgolódott a társaságban! Bármit tett, kecsesen tette – táncolt, énekelt,
hímzett, verseket írt, lanton és virginálon játszott. Ami meg az eszességet és
szellemességet illeti, csillogott mindkettőben. Karcsú volt, tartása csodálatos,
mindig elegánsan öltözött, hisz érzéke volt a ruhákhoz, és igen kevésből is
csodát tudott művelni. Sok tekintetben nagyon hasonlítasz rá. Ez már most is
látható.
Erzsébet erőtlenül mosolygott. Mohón itta magába az anyjáról szóló
értesüléseket. Mindeddig nem ismert ilyen részleteket, és most, furcsa
módon, mindez hirtelen tudomására jutott. Csak egy fényűzően öltözött
hölgyre emlékezett, aki rózsavíztől illatozik, és éppen egy folyosón szalad
vele végig, vagy gyöngydíszes főkötőjét köti meg az álla alatt. Voltak más,
ködös, kevésbé kellemes emlékei is, de ezeket most nem tudta előhívni,
bármennyire igyekezett is. Ez volt minden, amit az anyjából megőrzött, ezek
az emlékek, de most kiegészítheti őket a Kattől szerzett ismeretekkel.
– A királynak igaza van – folytatta Kat –, Anna királyné valóban nagyon
különbözik édesanyádtól. Nincs esélye arra, hogy hozzáidomuljon apád
nőideáljához, az Úr segítsen neki. Úgyhogy az a benyomásom, a király
nagyon megbánta, hogy egy ilyen nőt vett feleségül. Soha nem ismerné el, de
talán az jár a fejében, mennyire lenyűgözte az anyád annak idején, és ki tudja,
talán most már sajnálja, hogy kivégeztette. Azt hiszem, soha senkit nem fog
annyira szeretni, mint amennyire őt szerette. Megsimogatta Erzsébet kezét.
– Majdnem biztos hát, hogy ezért mondja azt, jobb lenne, ha nem kívánnál
a királynéval találkozni. Nem udvarias, hogy úgy hívja, „ez a nő”, s úgy
tűnik, azt szeretné, ha semmiféle kapcsolat nem lenne közte és közted.
– De az is lehet, úgy érti, hogy Anna királyné jó, anyám pedig rossz volt, s
hogy azért nem szeretné, ha találkoznék vele, mert nem tart erre méltónak.
– Nem nagyon hinném, miután ezt elolvastam. Édesem, tudom, hogy ez a
levél bánt téged, de úgy vélem, csakis atyád boldogtalanságát tükrözi. Ne
tulajdoníts neki túl nagy jelentőséget. Gyere, mutatni akarok neked valamit.
Kat felállt, és a kíváncsi Erzsébetet a szobájából induló lépcsőn fölvezette
a padlásra. Itt poros, használaton kívüli, egymásba nyíló szobák voltak. Az
első kettő, amelybe beléptek, üresen állt, de a harmadik tele volt a Hertford
kastély korábbi lakóinak holmijával. Egy ócska padon két rojtos párna pihent,
majmokat és pillangókat ábrázoló hímzéssel. Színüket megkoptatta az idő. A
padlón viseltes falikárpit és megperzselődött szőnyeg hevert összegöngyölve.
Voltak ott ócska ládák, összetört zsámolyok, horpadt páncélok, valamint egy
érdekes, szarvakkal ellátott fejdísz, szegre akasztva. Alig látszott ki a
pókhálók alól. Erzsébet kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Látta, hogy
nagyon finom anyagból készült.
– Ne érj hozzá! – figyelmeztette Kat. – Nagyon-nagyon régi.
Templomokban, képeken láttam effélét. Sok ősöd élt itt a múltban,
valószínűleg valamelyiküké volt. Valójában a legtöbb holmi, amit itt találsz,
föltehetőleg királyi tulajdonban volt valamikor az idők során.
Erzsébetre nézett.
– El sem tudom képzelni, miért nem takarítja ezt itt ki valaki. Ezelőtt
mindössze egyszer jártam itt, mikor Sir John valamit félre akart tenni. Azt
hiszem, nem lett volna szabad, de alaposan körülnéztem, és akkor történt,
hogy találtam itt valami nagyon érdekeset. – Utat tört magának abba az
irányba, ahol egy rakás bekeretezett kép hevert a falnak támasztva. Erzsébet
lázas kíváncsisággal követte. Kat elkezdte végignézni a festményeket. Az
első egy felfegyverzett férfi kopott hasonmása volt. A második egy csinos
ifjú hölgy arcképe, barna bársonyruhában és ugyanilyen főkötőben, pazar
nyaklánccal, aranyszínű hajjal, kerek orcával, tartózkodó arckifejezéssel.
– Ki ez? – kérdezte Erzsébet.
– Ez a néhai Katalin királyné, Mária úrhölgy édesanyja. Nyilvánvalóan
leány korában készült, amikor még nem fásult el a tekintete, és nem volt
elhízva sem.
Erzsébet nem tudott nem szánalmat érezni e csinos lány iránt. Tudta, apja
miképpen állította félre s üldözte el az udvarból első feleségét, annak
csökönyös természete miatt. Természetesen teljes joggal cselekedett így, de
mégis szívbe markoló volt látni ennek az ifjú hölgynek az arcképét, aki
nyilván kitörő örömmel ment hozzá feleségül s vált királynévá, s akinek az
élete aztán oly szomorú fordulatot vett.
– De nem ez az, amit mutatni akarok – szólt Kat, keretezetlen fatáblát
emelve ki a halomból. – Ez az. Ez az édesanyád. Anna királyné.
Sötét hajú nő mellképét tartotta Erzsébet elé. Vidám, igéző szem,
hosszúkás arc, mosolygó száj. A nő mélyen kivágott fekete ruhát viselt,
gyöngyökkel és paszománnyal díszítve, prémmel bélelve. Francia főkötőjét is
gyöngyök díszítették. Gyöngysor vette körül sudár nyakát is, melyen B betűt
formázó medál lógott. A sérült sötétzöld háttéren arany betűkkel az alábbi
latin szavak voltak olvashatók: ANNA BOLINA UXOR HENRI OCTA.
Erzsébet ámulva nézte. Ilyen volt hát az édesanyja! Korábban sosem látott
képet róla, csak a halvány emlékeire támaszkodhatott. Gyakran tűnődött
azon, milyen is lehetett a külseje.
– Élethű ábrázolás – szólt Kat. – Többször is láttam őt.
Erzsébet meg volt döbbenve, mennyire hasonlít rá a képen ábrázolt
asszony. A fekete szeme, a hosszúkás arca, a szeplős bőre, a szája. Most
ébredt rá, hogy a megtévesztésig hasonlít Boleyn Annára. Csak vörös haja
jelzi, hogy mégis Tudor-vér csordogál az ereiben. És Kat azt már elmondta,
hogy egyébként is mennyi a hasonlatosság kettejük között. O is szépen
táncol, akárcsak Anna. Már majdnem mesterfokon játszik lanton és
virginálon – a zenetanára azt mondta, tehetsége van hozzá. Anna is
jeleskedett a hímzésben, ő is szerette a szép ruhákat, és gyönyörű tartása volt.
Okos volt, és Erzsébet okosnak tartotta önmagát is. A portrét bámulva
egyszeriben úgy érezte, végre tudja, ki is ő valójában.
– Magamhoz vehetem ezt a képet? – kérdezte.
– Ó, nem tudom – mondta Kat, aki épp azon kezdett tűnődni, vajon nem
fecsegett-e megint túl sokat.
– Miért ne? Senki másnak nem kell. Kat egy percig aggodalmasan
mérlegelt.
– No, ha gondosan elrejted, akkor úgy hiszem, magaddal viheted. De senki
másnak nem szabad látnia.
Erzsébet fogott egy piszkos, ócska festett kelmét, és belecsomagolta a
képet. Aztán gyorsan Kat után szaladt, le a lépcsőn, a hálószobájába, ahol a
portrét az ágya mögé rejtette.
– Itt senki nem találja meg – mondta.
– Valóban – helyeselt Kat. – Az ágyat évek óta nem mozdították el a
helyéről. Lehet, hogy eleve a szobába építették.
Eztán egy ideig Erzsébet minden este elővette anyja képét az ágya mögül,
és megnézte. Hamarosan minden vonása a szívébe égett.
– Az anyám a képen azt a B betűs medált viseli – szólt Kathez egy napon.
– Nem lehet tudni, mi történt vele?
– Nem tudom. Minden holmijának nyoma veszett. Miután bűnösnek
találták felségárulás vétkében, teljes vagyonelkobzásra is ítélték, és mindene
a királyhoz került. Nem tudom, a király mit csinált a holmijával.
Erzsébet elszomorodott. Nagyon szeretette volna, ha van valamije, ami az
anyjáé volt. Csak egy emléket Annától, amit bármikor megérinthetne.
1541-42
– Annyira jó lett volna, ha karácsonykor az udvarban lehettünk volna –
zsörtölődött Erzsébet, a vadkansültet vagdosva és lanyha figyelemmel
figyelve a komédiásokat. – Nem is voltunk ott egész évben.
– Nem volt lehetséges, ifjú hölgyem – mondta Sir John Shelton.
Erzsébetnek feltűnt a pillantás, amit eközben Kattel váltott. Volt valami a
levegőben, és elhatározta, hogy a végére jár. Ez legalább izgalmat visz az élet
lassú folyásába. Ahogy elnézte az ugrándozó parasztokat a hatfíeldi
palotaudvaron, az távolról sem hasonlított a királyi udvarban rendezett
nagyszabású ünnepségekre. Mérhetetlenül csalódott, hogy a várva várt
meghívás csak nem akart megérkezni. Karácsonyeste volt, és tudta, most már
hiába is várna rá.
– Atyám megbetegedett, jól gondolom? – kérdezte hirtelen Kattől. A
nevelőnő zavartnak látszott, ahogy barátságos arca megcsillant a fáklyák
vöröses fényében.
– Nem, kedvesem, azt hiszem, jól van. Semmit nem hallottunk, ami ennek
ellentmondana.
– De valami nincs rendben – erősködött Erzsébet. Megérezte az ilyesmit. –
Miért nem mehetek hozzá karácsonyra, ha egyszer tavaly ott lehettem?
Megsértettem a királyt valamiképpen?
– Szó sincs róla. Ennek nincs köze tehozzád, gyermekem.
– Szóval mégis van valami baj – erősködött Erzsébet.
Kat odafordult Sir Johnhoz.
– Meg kell mondanom neki – suttogta.
– Várjon! Nem kaptunk semmilyen rendelkezést.
– Hát nem is – mondta Kat halkan. – A király mással van elfoglalva.
– Hogyan? – kérdezte Erzsébet, aki mohón hall- , gatta őket.
– Gyere csak velem – mondta erre Kat. Sir John a fejét rázta.
– Vajon bölcs dolog ez? – tette fel a kérdést.
Kat rosszallóan nézett rá, majd fogta Erzsébetet, és magával vitte a palota
nyitott bejáratához. Az ember lányának néha kezébe kell vennie a dolgok
irányítását. Arra egy életen át várhatna, hogy megérkezzen a megfelelő
iránymutatás az udvartól.
Leültette Erzsébetet egy padra az üres nagycsarnokban. Mindenki más
odakint élvezte a bárgyú előadást és a nyársonsültet. A tűz fel-felcsapó
lángjai időnként átvillantak a magas, osztott ablakokon. Kat szorosan
növendéke mellé húzódott.
– Igazad van, Erzsébet – kezdte –, valami tényleg történt, és ha elmondom,
mi az, akkor meg fogod érteni, miért nem tehetsz most látogatást az udvarnál.
Erzsébet megfeszült. Tehát jól gondolta, hogy beteg az apja. Vagy
megsebesült. Vagy egyenesen meghalt.
Fölkészítette magát a legrosszabb eshetőségre is, így meglepődött, mikor
Kat így szólt:
– A királynéról van szó.
– A királynéról? Talán beteg?
– Nem, gyermekem, kegyvesztett lett. Sőt valójában ennél rosszabb a
helyzet. Házi őrizetben van a Syon apátságban. Bűnösen viselkedett.
– Mit tett? – Erzsébetnek homályosan rémlett egy ehhez kísértetiesen
hasonló hajdani beszélgetés. A részleteket az idő már kitörölte az
emlékezetéből.
– Hűtlen lett a királyhoz, két nemesúrral. No, persze viselkedésük alapján
aligha nevezhetők nemesuraknak. Érted, miről beszélek?
– Megengedte… megengedte nekik, hogy megcsókolják? – kérdezte
Erzsébet bizonytalanul, felidézve, amint apja csókolgatta és cirógatta ifjú
feleségét.
– Nem, ennél többet. Ennél sokkal több is történhet férfi és nő között,
sokkal több, mint amit el tudsz képzelni ártatlan és tiszta lelkeddel. – Kat
szomorú hangjába leheletnyi vágyakozás vegyült. – A férfiak – ment tovább
Kat, óvatosan válogatva a szavait – egy vesszővel születnek, a nők pedig kis
hasítékkal. Tudod, ott lent. – Erzsébet felfogta szavai jelentését, és elpirult.
Kat eltökélten folytatta. – Ahhoz, hogy egy gyermeket létrehozzanak, a
vesszőnek be kell hatolnia a hasítékba. De ennek a dolognak csak a házasság
szent kötelékében szabad megtörténnie. Ám a királyné, azt mondják,
házasságon kívül tett ilyet, s ezzel megcsalta atyádat, a királyt, akihez pedig
hűségesnek kellett volna lennie.
– Hogy tehette? – Erzsébetnek tátva maradt a szája. A szeme tágra nyílt.
Elég rossz volt elképzelni, hogy férfiak és nők, miután összeházasodnak,
ilyen furcsa dolgokat művelnek, de még rosszabb, ha másokkal akarják
csinálni. Ami azt illeti, apját és a királynét elképzelni egy ilyen művelet
közben, elég visszataszító gondolat volt! Persze Erzsébetnek csak a lehető
leghaloványabb fogalma volt arról, amit Kat mondott, de még így is elég
ijesztőnek és szemérmetlennek érezte.
– És ő ezt két nemesúrral tette? – kérdezte a gyermek.
– Attól tartok.
– Egyszerre kettővel? – tudakolta Erzsébet.
– Az isten szerelmére, nem! – sikoltott Kat. – Ez mindig két ember között
történik. Mindig!
– És ezért van házi őrizetben? – kérdezte Erzsébet ijedten. – Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy nem vetették tömlöcbe, de fogságban van ott, ahol
most lakik.
– Hosszú ideig kell ott maradnia?
– Amíg a király el nem dönti, mi történjék vele – felelte Kat óvatosan.
– Úgy érted… nem fogják levágni a fejét, vagy igen? – kérdezte Erzsébet
alig hallhatóan. Reszketett.
– Hitemre, nem tudom – közölte Kat őszintén. – Imádkoznunk kell érte.
Erzsébet éles esze villámgyorsan haladt előre.
– Ez a rossz dolog, amit a királyné elkövetett… – szólalt meg rövid szünet
után. – Ez olyan dolog, mint amit az anyám is elkövetett, s ami miatt meg
kellett halnia?
– Igen, aminek elkövetésével megvádolták – felelt Kat lassan. – De én
nem hiszem, s ne hidd te sem. Meggyőződésem, hogy ártatlan volt.
– De az apám hitte.
– Ó, persze, meggyőzően hangzó vádakat hoztak fel ellene, afelől ne
legyen kétséged. Nagyon sokan elhitték, hogy a vádak igazak. De ő hősiesen
védekezett a tárgyaláson, és megmondom neked, a vége felé még az
ellenségei is azt kezdték hangoztatni, hogy az egész csak ürügy volt arra,
hogy eltegyék az útból. De nem az apád eszelte ki, ebben biztos vagyok.
Cromwell kancellár volt az, az Úr irgalmazzon neki, aki kitervelte, hogyan
fogja félreállítani őt és híveit, mert az útjában álltak.
– Gonosz ember! – tört ki Erzsébet. Boldoggá tette a tudat, hogy a cléves-i
hercegnővel kötött házasság felbontása után a kancellár vérpadra jutott
eretnekség vádjával.
– Igen, de megfizette az árát. Végzetes baklövést követett el Anna
hercegnő Angliába hozatalával, amivel kiszolgáltatta magát ellenségei
bosszúvágyának.
– Azt kapta, amit megérdemelt – mondta a gyermek komolyan. – Megölte
az anyámat.
– Ne foglalkozz ezzel – szólt Kat kedvesen. – Semmi jó nem származik
belőle. Imádkozz a királynéért, amikor csak tudsz, és édesanyád lelki üdvéért
is. És még Thomas Cromwellért is, mert keresztényi kötelességed így tenni.
Mindenekelőtt pedig örülj a karácsonynak. Az élet túl rövid ahhoz, hogy
búslakodjunk!
1543
A zöld udvari ruha súlyosan nehezedett rá buggyos ujjai és hosszú uszálya
miatt, szögletes kivágásának gyöngyökkel kirakott szegélye pedig szúrta
vékony vállát, de Erzsébet elhatározta, minderről nem vesz tudomást, hisz a
mai napon ő az egyik díszvendég édesapja esküvőjén.
A Hampton Court-i királyi kápolna ünnepi terme csillogott az
aranyfénytől. Mária úrhölgy ott állt mellette barna damasztruhájában, a hozzá
tartozó karmazsinpiros bársony ingujjakkal, és ünnepélyes tekintettel figyelte
a szertartást. A nemesurak és – hölgyek sokasága hozzá hasonlóan kicsípte
magát a mai nap tiszteletére, s mindannyian kedélyes, ünnepi hangulatban
voltak, élükön a királlyal.
Erzsébet végignézte, ahogy Cranmer érsek belefonta a menyasszony
finom kezét Henrik roppant praclijába, majd férjnek és feleségnek
nyilvánította őket. Parr Katalinnal csak néhányszor találkozott, de máris
kifejezetten kedvelte, és boldog volt, hogy ő lesz a legújabb mostohaanyja.
A király az ünneplő gyülekezet felé fordult, láthatóan boldog és örömteli
arccal, majd átvezette új feleségét a hajbókoló udvaroncok sorfalán, egészen
a magánlakosztály nyilvános helyiségeiig, nyomukban a nevetgélő,
tréfálkozó vendégsereggel. Az ünnepi menetet az udvari háznép tagjai
kísérték, akik egymást is félrelökték, csak hogy egy pillantást vethessenek az
új királynéra.
Nem olyan csinos, elmélkedett Erzsébet, ahogy elnézte a mosolygó
jobbra-balra méltóságteljesen biccentgető Katalint. De kedves arca van,
gesztenyebarna haja, viselkedése pedig nemes és tiszteletet parancsoló.
– Tanult asszony – mondta róla Kat, mikor előzetesen tájékoztatta
Erzsébetet a király házassági szándékáról.
– Igazán sajnálom őt – vélekedett Erzsébet. – Két vénember felesége volt
egymás után – én biztosan gyűlöltem volna az egészet.
– Úgy hallottam, nem annyira feleségük volt, mint inkább ápolójuk –
jegyezte meg Kat. – És úgy sejtem, azt gondolta, hogy a királynak van
bizonyos tudomása erről, és a jövőben itt is hasonló szerepet kell betöltenie. –
Henrik egészsége tudniillik egyre csak romlott Howard Katalin kivégzése óta.
Még pompás esküvői öltözetében is észre lehetett venni bepólyált, fekélyes
lábát a vékony fehér nadrág alatt, fájdalmas felszisszenését, mikor
körbesántikált a termen, erősen támaszkodva a botjára, valamint a vörös
szakállában feltünedező fehér szálakat. Jelentősen el is hízott – az udvarnál az
a gonosz tréfa járta, hogy három ember is beférne a zekéjébe.
Erzsébet nem akarta ezt hallani. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy apja
is halandó. Hisz ő a nagy Henrik, országának uralkodója, az államegyház
feje, a hit védelmezője. Angliának szüksége van rá. És neki is szüksége van
rá. Bizonyára hamarosan jobban lesz. Jobban kell lennie!
Katalin királyné segíteni fog férjének, ebben biztos volt. Katalin kiváló
asszony, kedves asszony – apjának jobb választása nem is lehetett volna.
– Legalább nem olyan könnyelmű teremtés, mint az előző – mondta
Mária, mikor legutóbb Hatfieldbe látogatott. – Ugyanakkor félek, mert
gyanúsak a vallási nézetei.
– A hölgy az evangélium őszinte híve – jelentette ki korábban dr. Coxe a
hertfordi tanulószobában. –Barátja lesz mindenkinek, aki az egyház belülről
való megreformálását kívánja.
– Kiválasztott udvarhölgyei ugyanezt a meggyőződést vallják – fintorgott
Mária. – Légy nagyon elővigyázatos, Erzsébet! Nem fertőződhetsz meg
ezektől az eszméktől.
– Nem is tehetsz jobbat, mint hogy követed a példáját – közölte dr. Coxe
Erzsébettel. – Ő majd segít eligazodnod a helyes tanokban.
Erzsébet ezek után úgy döntött, majd a saját eszére hallgat. Parr Katalin
máris anyai érdeklődést tanúsított iránta, s tüstént az udvarhoz hívatta, amint
hivatalosan bejelentették a küszöbönálló esküvőt. Így Erzsébet már hónapok
óta ott tartózkodott. Hihetetlenül izgatott volt, mikor megérkezett, és új
mostohája elé vezették.
– Erzsébet úrhölgy – kiáltott az özvegy Lady Latimer, hisz akkor még így
hívták, tiszteletteljesen meghajolva, majd kitárta a karját, hogy átölelje és
őszinte szeretettel megcsókolja. – Isten hozott az udvarnál – mondta
szívélyesen. – Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled, Erzsébet úrhölgy.
Rámosolygott Mária úrhölgyre is, aki mellette ült, mikor Erzsébet belépett
a szobába. Erzsébet arra lett figyelmes, hogy a szobát nyári virágok mámorító
illata tölti be. A virágok különféle vázákban voltak elhelyezve szerte az egész
lakosztályban. Lady Latimer láthatólag szereti a virágokat. Észrevette Katalin
gyönyörű, aranyhímzéses bársonycipellőjét is, amely skarlátszínű
selyemszoknyája alól kandikált ki.
Mária, aki eddig kedvezőtlen véleménnyel volt Katalinról, most –
Erzsébet legnagyobb meglepetésére – nyilvánvaló barátsággal mosolygott
vissza rá.
– Lady Latimer épp most emlékeztetett rá, hogy az édesanyja valaha az én
édesanyámnak szolgált.
– Rajongott Katalin királynéért – szólt Lady Latimer. – De ez már hosszú
évekkel ezelőtt volt, Erzsébet úrhölgy, és azóta ti ketten óriási
szerencsétlenségek sorát éltétek át. Őszintén remélem, hogy mindketten
szerető mostohaanyátoknak fogtok tekinteni engem, aki mindent megtesz
értetek, ami tőle telik.
Erzsébet csodálkozva nézte, amint Mária szeme megtelik könnyel, és
nővére hirtelen előrehajol, hogy megölelje Katalint.
– Biztos vagyok benne, hogy szerető jó barátnők leszünk – jelentette ki
Mária.
– Te pedig, Erzsébet – mondta Katalin, felé nyújtva a kezét –, még
gyermek vagy, és szükséged van egy anya szeretetére és útmutatására.
Tudom, hogy Katherine Champernowne személyében egészen kitűnő
nevelőnőd van, de remélem, rám mint édesanyádra gondolsz majd, és
felkeresel, ha bármilyen segítségre vagy tanácsra van szükséged. Nem
annyira kötelességemnek tekintem, sokkal inkább őszinte örömömre szolgál,
ha támogathatlak.
– Így lesz, Madam – mondta Erzsébet lelkesülten, csillogó szemmel.
Mikor a vendégek összegyűltek, könnyű lakoma került az asztalra, és
Erzsébet annyi édességgel és cukrozott gyümölccsel szolgálta ki magát,
amennyi csak belefért. A felnőttek túlságosan el voltak foglalva a jobbnál
jobb borokkal és beszédtémákkal ahhoz, hogy észrevegyék, a falánk kislány
éppen teletömi magát.
A király és új királynéja körbe-körbejártak, egymás után üdvözölve
vendégeiket.
– Fogadja gratulációmat, Sire – mondta Lord Hertford. – Felséged igen
szerencsés ember. – Udvariasan bókolt Katalinnak.
Erzsébet érdeklődéssel figyelte a király korábbi sógorát, ezt a
megfontoltnak tűnő embert, szikár arcával, hosszú orrával és sűrű
vörösesbarna szakállával, kinek nővére, Jane királyné halála után sikerült a
trón közelében maradnia, az ifjú herceg nagybátyjaként és némi politikai
érzék szerencsés birtokosaként.
– Valóban, uram – veregette hátba Henrik, Katalinra kacsintva. – Legfőbb
ideje volt, hogy ismét megházasodjam az országom érdekében, és hogy
időskoromra legyen valami vigaszom.
– Felséged nem éppen egy vénség – mosolygott Katalin. Látva a király
széles vigyorát, továbbment: – Hogy szolgál a herceg egészsége, Lord
Hertford?
– Unokaöcsém kiváló egészségnek örvend, Madam, és kitűnően tanul.
Vigasztaló a tudat, hogy végül gondoskodó mostohaanyára lelt.
– Szeretném, ha idejöhetne az udvarhoz – felelte a királyné. – Sire, nem
vehetnénk őt magunkhoz? Elvégre a nővérei itt vannak.
A király megrázta a fejét.
– Nem szeretnék semmit megtagadni tőled, Kate, de a herceg egészsége
mindenek előtt való. Az udvar melegágya a veszélyes fertőzéseknek, mint
tudod, és ha ki lenne ennek téve… A következmények túlságosan rémisztőek
ahhoz, hogy belegondoljunk. Hiszen az ő élete az, ami távol tartja tőlünk a
polgárháború rémét.
– Hogyne, Sire, eszem ágában sem lenne ezt követelni tőled – helyeselt
neje sietve.
– Ám ha netán nekünk lenne egy fiunk – folytatta Henrik, és szeme
összeszűkült a kéjvágytól –, akkor nem kellene ilyen végtelenül aggódnom
Edward egészségéért.
– Imádkozni fogok érte – biztosította nyugodt hangon Katalin, anélkül
hogy parányit is elpirult volna.
– Imádkozz csak – dünnyögte a közelben álló John Dudley, Lisle vicomte,
Henrik unokahúgának, Lady Margaret Douglasnak a fülébe. Erzsébet, aki
éppen akkor tömött magába még egy kandírozott szilvát, minden szót hallott.
– Itt úgyis csak egy csoda segíthet.
Cléves-i Anna, akit a király kedves nővéreként meghívtak az esküvőre,
ebben a pillanatban csatlakozott a kis csoporthoz.
– Lady Margaret, Lord Lisle – üdvözölte őket, majd vetett egy
oldalpillantást a friss házasokra. – A királyné szép kis terhet vett magára –
suttogta.
– Úgy hallom – mondta Lady Margaret halk hangon –, új királynénk
valójában máshoz szeretett volna menni.
– Méghozzá Hertford öccséhez, Sir Thomas Seymourhoz – egészítette ki
Dudley.
– Csakugyan? Nos, ő valóban jóvágású férfi – jegyezte meg Anna.
Erzsébet egyetértett ezzel: gyakran látta őt az udvarnál.
– Az egy gazfickó – mosolygott Lady Margaret –, és a királyné a hírek
szerint szerelmes volt belé. De a király, az én jó nagybácsikám, gondoskodott
róla, hogy ne legyen a közelben. Úgy tudom, Brüsszelbe küldte.
– Testre szabott diplomáciai kiküldetés – tette hozzá Dudley. – Egy
darabig nem fogjuk viszontlátni, afelől kezeskedem.
– Nos, én úgy hallottam – suttogott Anna –, amikor a király házasságot
ajánlott a hölgynek, ő azt mondta, inkább lenne a szeretője, semmint a
felesége.
– Hát ezért ne hibáztassuk – szólt Margaret Douglas. – Emlékezzék csak
Boleyn Anna és Howard Katalin sorsára! És arra, hogy velem mit tett.
Kétszer is a Towerbe kerültem, csak mert olyanokba szerettem bele, akiknek
a személyét kifogásolta.
Erzsébet, aki szégyentelenül kihallgatta ezt az izgalmas beszélgetést, kissé
megrémült, mikor arról hallott, hogy az új királyné szerelmes volt más
férfiakba. Nagyon szerette volna figyelmeztetni Katalint, hogy legyen óvatos,
mert kegyetlen dolgok szoktak történni azokkal a nõkkel, akik férjhez
mennek a királyhoz, de másvalakibe szerelmesek, vagy pusztán csak ezzel
vádolják őket. Erzsébetnek mindenki másnál több oka volt arra, hogy ezzel
tisztában legyen.
Aztán mikor Margaret Douglas büntetéseiről hallott, kezdte felfogni, a
legnagyobb rémületére, hogy ha majd arra kerül a sor, nem túlzottan jók az
esélyei, hogy szembeszegülhet atyjával a házasság kérdésében. Rémisztő
gondolat volt.
– Nahát, ez itt Erzsébet úrhölgy! – kiáltott a cléves-i hercegnő, észrevéve,
ki álldogál a közelében. Szeretettel átölelte Erzsébetet, aki ettől némileg
magához tért. Dudley figyelmeztető pillantást vetett Lady Margaretre, mire a
kis társaság feloszlott, a hercegnő pedig visszavitte a gyermeket az étkektől
roskadozó asztalokhoz. De az édesség, amit Anna beletömött, valahogy
egyszerre elvesztette minden varázsát.
Később, lefekvéshez készülődve, elmesélte Katnek a hallottakat.
– Azért az jó, hogy a király nem hallotta ezt a beszélgetést – jegyezte meg
Kat aggodalmas arccal –, másként Lady Margaret könnyen a Towerben
találhatta volna magát harmadszor is!
– Igaznak tartod, hogy a királyné Thomas Seymourba volt szerelmes,
mielőtt az apám feleségül kérte? –kérdezte Erzsébet, leülve, hogy Kat
megfésülhesse.
– Beszéltek ilyesmiről, de ez talán csak a szokásos udvari pletyka.
Mindent el szoktak ferdíteni. A jelek arra mutatnak, hogy a királyné nagyon
kedveli az apádat.
– Nos, boldog vagyok, hogy őt vette feleségül. Azt hiszem, nagyon jó
királyné lesz. Valamint kedves és szerető mostoha. Mindig is ilyen
mostohaanyáról álmodtam.
Kat nem tudta elfojtani a féltékenység feltörő érzését. Céljai és szándékai
szerint ő pótolja Erzsébet édesanyját, és kétségtelenül ő az, aki már évek óta a
gyermek életének középpontjában áll. Mindeddig pótolhatatlannak érezte
magát. Igaz, nagyon örült annak, hogy az új királyné ilyen jóindulatú a
növendékével szemben, ugyanakkor szíve mélyén attól félt, Parr Katalin még
a végén elhódítja tőle Erzsébet szívét. A német hercegnő vagy az a
könnyelmű teremtés
– Nos, egyikük sem fenyegette a pozícióját, szemben ezzel a bájos
özveggyel, akit őszintén foglalkoztat a kislány sorsa, és lehetősége is van
arra, hogy mindent megtegyen Erzsébetért.
De Kat elhatározta, gondja lesz rá, hogy soha senki ne bitorolhassa el a
gyermek életében betöltött helyét, senki, még Anglia királynéja sem.
– Mondanom kell valamit, Erzsébet, amivel remélhetőleg örömöt szerzek
neked – szólt a királyné. – Puhatolóztam a királynál, és egyetértett azzal,
hogy most már állandó lakásod legyen az udvarnál, Mária úrhölgyhöz
hasonlóan. És hozzájárult ahhoz is, hogy mindketten az udvarhölgyeim közé
kerüljetek.
– Ó, Madam! – kiáltott fel Erzsébet elragadtatva. Nagyon kedvelte új
mostohaanyját, de mostantól fogva hálát is érzett iránta. – Annyira hálás
vagyok! Azt hiszem, nem szolgáltam rá erre a kedvességre.
– Á, dehogyisnem! Tudtam, hogy örülni fogsz – mosolygott Katalin, s
ragaszkodott hozzá, hogy személyesen mutassa meg Erzsébetnek új
lakosztályát.
Végigmentek a galérián.
– Közvetlenül az enyém mellett van, és a folyóra néz. Így lesz ez
Whitehallban is, előre rendelkeztem erről.
– Felséged oly kedves hozzám – kiáltotta Erzsébet, szinte ugrálva
örömében. – Alig vártam, hogy itt lehessek veled. Régóta vágyódom erre a
boldogságra! És ezek a szobák annyira, de annyira gyönyörűek? –Ámulva
nézte a színes falikárpitokat, a perzsaszőnyegeket, a fényes faragott bútorokat
és a ragyogó függönyöket. És ez itt mind az övé!
– Azt kértem, hogy az asztalodat az ablakmélyedésbe helyezzék – szólt a
királyné –, hogy legyen elég fény, mikor tanulsz.
– Madam, nem lehetünk eléggé hálásak! – Kat, aki máris rendezkedni és
pakolászni kezdett, úgy érezte, menten kicsordul a könnye a fájdalomtól,
mikor Erzsébet soha nem látott érzelemkitöréssel odaszaladt a
mostohaanyjához, hirtelen átölelte és megcsókolta.
– Ígérem – fogadkozott a gyermek –, sosem lesz oka panaszra velem
kapcsolatban, és mindig engedelmes és tisztelettudó leszek felséged iránt.
– Nem is kételkedem ebben – mosolygott a királyné. – Most pedig kérlek,
segédkezz az átpakolásban, aztán pedig szeretettel látlak vacsorára a
magánlakosztályomban. – Mindkét arcán megcsókolta mostohalányát, majd
távozott, barátságosan biccentve Kat felé.
– Gyere, ülj mellém! – hívta Katalin, és Erzsébet letérdelt a lábához. –
Champernowne kisasszony, kérem, hagyjon magunkra! – parancsolta, és Kat
kimérten távozott. – Tényleg nagyon csinos vagy! Tudod, nagyon
szembeszökők a színeid – folytatta, immár mostohalányához címezve a
szavait. – Kell rendelnünk neked néhány új ruhát, tekintve, hogy immár az
udvarnál élsz.
– Ó, ez csodálatos lenne! – Erzsébet levegő után kapkodott.
– Holnap gondoskodunk erről. Most pedig a taníttatásodról szeretnék
veled beszélgetni. A király és én észrevettük, hogy rendkívül okos és
értelmes kislány vagy. Ezért nyilván tisztában vagy azzal, hogy igen kevés
az, amit Champernowne kisasszony, legyen mégoly tanult, még megtaníthat
neked. Tudom a királytól, hogy részt vettél a fivéred bizonyos tanóráin, de
immár egyre nagyobb vagy, ráadásul az udvarhoz költöztél – úgy helyes és
úgy is illendő, hogy saját magántanárod legyen. Bölcs atyád azt szeretné, ha
minden lehetőséged meglenne arra, hogy a női erény megtestesítője lehess, a
Tudor-ház nagyobb dicsőségére. Ennek érdekében megbízott azzal, hogy
kerítsek valakit, aki alkalmas az okításodra. Örömmel jelenthetem, hogy
megtaláltam. A neve William Grindal, neves tudós, a klasszikus görög
szerzők kiváló ismerője.
– Görög? Úgy érti, görögül fogok tanulni, Madam? – kiáltott Erzsébet.
– És emellett még sok minden mást – közölte a királyné, megsimogatva a
fejét.
– Nagyon türelmetlen vagyok – jelentette ki a gyermek lelkesen. – Alig
várom, hogy elkezdhessem.
Az ősz hajú William Grindal nem volt már fiatal, de nagyon művelt, és
nyugodt higgadtság sugárzott belőle. Az első alkalommal előhúzott egy
tanrendet, és tanítványa kezébe adta.
– Ha egyetért kegyelmed, reggelente nyelvet tanulunk, mikor az elme még
a legfogékonyabb – kezdte csöndes, ám ellentmondást nem tűrő hangján. –
Úgy hallom, valamennyire tud már latinul, franciául, olaszul és spanyolul.
– És egy kicsit walesiül is – szakította félbe Erzsébet.
– Valóban. Ez érdekes. Nagyon jó. Nos, természetesen folytatni fogja e
nyelvek tanulását, továbbá görögül is fog tanulni, hisz a görögtudás
nélkülözhetetlen az Újszövetség, valamint olyan klasszikus művek
tanulmányozásához, mint Szophoklész tragédiái vagy Iszokratész szónoki
beszédei. Így elsajátítja azokat a képességeket, melyek segítségével kegyed is
kiváló szónokká válhat.
– Remélem, nem fogok csalódást okozni, uram – mondta Erzsébet
alázatosan. Teljesült minden kívánsága, sőt annál is több. Áldania kell apja és
mostohaanyja nevét, hogy mindezt lehetővé tették a számára.
– Minden délután három órán át történelmet olvasunk – folytatta Grindal
mester. – Ez tökéletes lesz megalapozásnak. A történelem tanulmányozásán
keresztül sokat tanulhatunk saját világunkról is. Aztán rátérünk a filozófiára,
értve ezen antik és modern bölcseletet egyaránt. És természetesen
gyakorolnia kell a szépírást és a kézimunkát is Champernowne
kisasszonnyal. A kiváló Battista Castiglione hetente kétszer olaszórákat fog
tartani kegyednek, s úgy tudom, a királyné nemcsak egy új zenetanárt
szerződtetett lant-, virginál- és violajátékának előmozdítására, hanem –
sóhajtott egyet – tánctanárt is, hogy adózzunk a világi hívságoknak. Ha
kegyed fejedelmi udvarokban díszeleg, nyilván meg kell tanulnia a megfelelő
viselkedést. Őfelsége, a királyné úgy kívánja, hogy mindennap kimenjen a
szabad levegőre, rendszeresen sétáljon és lovagoljon, amit, úgy hallom,
igencsak élvez. O igen, és a király kifejezett kívánsága volt, hogy megtanulja
az íjpuska használatát. Úgy véli, kegyed szívesen kipróbálná kezét a lövésben
is, tekintve, hogy a vívásban milyen kiválónak bizonyult. – A mester ez
utóbbiakat erősen savanyú képpel adta elő. – Nem az én dolgom, hogy
megkérdőjelezzem őfelsége bölcsességét – tette hozzá.
– Mindez nagyon a kedvemre való – közölte Erzsébet elragadtatva.
Kat meglehetős higgadtsággal fogadta a Grindal mester kinevezéséről
szóló hírt, de végül háborgott a lelke. Úgy, úgy, tehát arra kárhoztatják, hogy
szépírást és kézimunkát tanítson? Igen? Világos, hogy ez nevelőnői
szerepének elbitorlása, ami ellen ráadásul nem tehet semmit. Őszinte nő
lévén, elismerte, semmi esély nincs arra, hogy ennél jelentősebb szerepet
kapjon Erzsébet taníttatásában – de ettől még megalázva és sértve érezte
magát.
Persze tudta, ki tehet az egészről. Riválisa újabb pontot szerzett az
Erzsébet kitüntető szeretetéért folyó vetélkedésben.
Mikor Erzsébet megérkezett Ashridge-be, Edward hatodik születésnapjára,
le volt nyűgözve, hogy öccsét nem abban a hosszú ruhában, hanem végre
nadrágban láthatja.
– Nagyon szép férfiruhád van, fivérem! – bókolt a kisfiúnak, aki szétvetett
lábbal állt, egyik kezével a csípőjén, másikkal tőre markolatát szorongatva.
Szakasztott apja, csak miniatűr kiadásban. Tolldíszes kalapját megemelve
fogadta a bókot.
– Köszönöm, drága nővérem. Legfőbb ideje volt, hogy levessem azokat a
hülye ruhákat.
Dr. Coxe is előkerült, hogy üdvözölje Erzsébetet.
– Őfensége most már minden ízében olyan, amilyennek egy hercegnek
lennie kell – jelentette ki mosolyogva.
– Most már dr. Coxe a nevelőm – magyarázta büszkén Edward. – A mai
naptól nem állok női irányítás alatt. Lady Bryan és Penn kisasszony távozott.
Az utolsó mondat olyan szenvtelenül hagyta el a száját, mintha az
időjárásról vagy más jelentéktelen semmiségről beszélt volna. Erzsébet
megpróbálta elképzelni, milyen érzés lenne, ha imádott Katje elhagyná.
Fivére hűvössége meghökkentette.
– Nem vagy szomorú? – kérdezte tőle. – Ezek a hölgyek vigyáztak rád
születésedtől kezdve. Nagyon fognak hiányozni neked.
– Nem helyes, hogy a trónörökös nőuralomnak legyen kiszolgáltatva –
mondta Edward gőgösen, nyilvánvalóan az elmúlt napokban többször hallott
szavakat ismételte. Aztán témát váltott. – Gyere, ismerd meg az ifjú urakat,
akik atyám rendelete alapján tanuló- és játszótársaim lesznek.
Odafordult a sorban álló jó tucatnyi kisfiúhoz, mind született
arisztokraták, és egymás után bemutatta őket Erzsébetnek.
– Henry Brandon, Suffolk hercegének fia… Henry, Lord Hastings… –
Minden fiú sorban meghajolt Erzsébet előtt.
– Robert Dudley, Lisle vicomte fia.
Erzsébet összenézett ezzel a csintalan kölyökkel, és rokon lelket vélt
felfedezni benne. Robert Dudley éppen egyidős vele, gondolta – sötét,
olaszos színeivel és ravaszdi arcával, no meg a szeme huncut csillogásával
úgy fest, mint valami cigány purdé. Szinte bántóan eltúlzott mozdulatokkal
hajolt meg, ami látványosan azt a célt szolgálta, hogy magára irányítsa a
figyelmet. „Rajta kellene tartanom a szemem – gondolta Erzsébet. – És
szívesen megtanítanám neki, mi fán terem a jó modor…”
Mivel Edward születésnapját ünnepelték, aznap nem voltak tanórák.
Helyette teljesült a herceg régi vágya. A király beleegyezett, hogy
megkezdhesse vívó-és lovaglóleckéit. A fiúcskák izgatottan tárgyalták ezt a
témát, miközben levetették zekéjüket, és tompa tőreik hegyét próbálgatták.
– Erzsébet úrhölgy, ha megkérhetem, foglaljon helyet – hívta dr. Coxe, és
egy magas faragott székre mutatott az emelvényen, fölemelve mellőle egy
zsámolyt. – Innen jó rálátásunk lesz a viadalra.
– Csak néznem szabad? – kérdezte Erzsébet kissé méltatlankodva. –
Barnaby tudja, hogy úgy bánok a tőrrel, mint bármelyik fiú. Ő tanított rá.
Barnaby FitzPatrick ezt hallva elmosolyodott.
– Ez igaz, uram. Erzsébet úrhölgy bármelyikünket megszégyenít.
– Hogy egy lány vívjon? – kérdezte Robert Dudley, kajánul ráncolva a
szemöldökét.
– Pimasz vagy, uraság – közölte Erzsébet gőgösen. – Majd megmutatom.
Vívómester, vívhatok ezzel az úriemberrel?
Robertnek leesett az álla. A lány kedvesen mosolygott rá.
– A végére kell járnunk, kik a jobbak, a fiúk vagy a lányok! – szögezte le.
– De kegyelmed nem vívhat ebben a hosszú ruhában – mutatott rá
Barnaby. – Robert előnyben lesz.
– Hadd legyen! – nevetett Erzsébet. Robert arcát elöntötte a méreg.
– Kell ezt, mester uram? – folyamodott dr. Coxe-hoz.
– Nem szegülhetünk szembe egy jeles hölggyel, különösen nem a király
leányával – közölte a tanár elégedett mosollyal. Nagyon jó lesz, ha ez a gőgös
fiú tanul egy kis alázatot.
Miután a többieket is párba rendezte, a mester bemutatta a helyes
vívóállást és néhány ügyes szúrást.
– Kétféle vívó van – magyarázta. – A párbajozó arra hagyatkozik, hogy
kiválóan forgatja a tőrét, az atléta pedig lábmunkájával akar felülkerekedni.
El kell dönteniük, hogy melyiket választják, uraim – és hölgyem!
– Én párbajozó leszek – jelentette ki Erzsébet csillogó szemmel.
– Akkor nekem is annak kell lennem – dörmögte Robert kelletlenül.
– Garde! – kiáltott a lány, és kitöréssel támadt, egyik szúrását hárítva el a
másik után. Robert valójában nem hitt Erzsébet dicsekvésének, ezért aztán
igen váratlanul érte ez a roham, s azon vette észre magát, hogy csak hátrál és
hátrál, és aztán csúfosan beleütközik az ifjú Lord Hastingsbe.
– Védekezz! – kiáltott, összeszedve magát, de a lány makacsul helytállt.
Néhány perc után a mester, látva, hogy a viadal kezd veszélyessé válni,
leállította őket.
– Kiváló első próbálkozás, hölgyem – kiáltotta, rámosolyogva a hercegre
is, aki ugyancsak kiválóan teljesített.
Mikor kelletlenül visszavonultak az emelvényhez, Robert, aki
megmenekült attól a megaláztatástól, hogy egy lány legyőzze, lovagiasan így
szólt:
– Jó voltál, hölgyem.
Mikor rápillantott erre a sötét hajú fiúra, Erzsébet meglepetten vette észre
arcán a csodálat kifejezését.
– Méltó ellenfelem volt, uram – válaszolta. Miután bebizonyította az
igazát, megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen.
Látogatásának egy hete alatt gyakran látta Robert Dudleyt, mert engedélyt
kapott, hogy részt vegyen a herceg és nemes barátai tanóráin. Robert nem
jeleskedett a tanulásban.
– Miért kellene görögül tanulnom? – zsörtölődött, kihasználva dr. Coxe
ideiglenes távollétét, hogy addig is pihentesse a tollát.
– Hogy humanista lehess, tanulmányozhasd a klasszikus szerzőket –
mondta Edward.
– Szívesebben kimennék lovagolni – felelte Robert. Szenvedélye volt a
lovaglás.
– Ezt megértem, mert én is szeretek lovagolni – jegyezte meg Erzsébet –,
de tanulni is, különösen történelmet és nyelveket.
– Neked jó, hölgyem, mert lány vagy, és nem kötelességed mindazt
megtanulni, amit egy ifjú úrnak meg kell tanulnia – mondta Robert parányit
lekezelőn.
– Biztosíthatlak afelől, Robert úrfi, hogy ugyanazokat a tárgyakat tanulom,
mint te! – vágott vissza Erzsébet csípősen.
– Mint földrajzot, állambölcseletet és a klasszikusokat is? – kérdezte
Robert.
– Többek között – felelte büszkén. – És minden pillanatát élvezem.
– Hogyhogy? – sóhajtott a fiú. Henry Bardon lepisszegte őket.
– Dr. Coxe mindjárt meghallja!
– Kiment pisálni – vigyorgott Hastings. – Elnézésedet kérem, hölgyem.
Erzsébet mosolygott. Kedvelte a fiúk faragatlan stílusát.
– De nővérem, te nem leszel Anglia uralkodója – mutatott rá Edward. –
Ugyan miért kellene ilyesmit tanulnod, mikor a jövőd mindössze annyiból
áll, hogy felnősz, férjhez mész, és kisbabákat szülsz. Mint minden lány.
– Ahogy azt Edwardka elképzeli! – kiáltott Erzsébet indulatosan. – Soha
nem megyek férjhez.
– Dehogyisnem – szólt higgadtan a herceg.
– Csak várd ki a végét! – mondta a lány kihívón.
– Ha atyánk megparancsolja, engedelmeskedned kell majd – hangzott az
önelégült válasz.
– Majd meglátjuk! – vágott vissza Erzsébet hevesen.
– Azt azért szeretném megnézni, ahogy szembeszállsz az apáddal – szólt
közbe Robert. A fiúk nevettek.
– Le fogja nyiszálni a fejedet! – rikoltotta az ifjú Lord Brandon, majd nem
értette, miért pisszegik le azonnal. Tizenöt megszeppent szempár szegeződött
a kislányra, aki ott ült nagy búskomoran a hosszú asztal végén. A fiúk
kellemetlenül érezték magukat.
– Minden rendben – szólt Erzsébet, miután gyorsan magához tért. – Nem
lenne jobb visszatérni a munkához? Mintha hallanám dr. Coxe lépteit.
– Hogy értetted ezt, Erzsébet úrhölgy? – kérdezte Robert Dudley Erzsébet
nyomába szegődve, aki Blanche Parry felügyelete alatt frissítő reggeli sétára
indult az Ashridge környéki erdőbe. Annyira hideg volt, hogy a lélegzetük
párafelhővé változott a levegőben. Erzsébet látogatásának utolsó napja volt
ez.
– Mit, Robert úrfi? – kérdezte Erzsébet.
– Amit tegnap mondtál. Hogy soha nem fogsz megházasodni. – Szeme
meglepően barátságosan csillogott. – Valóban ellenszegülnél a királynak, ha
megparancsolná neked?
– Komolyan gondolom. Ellenszegülnék. Az apám nagyon szeret engem.
Nem kényszerítene.
Robertet kétségek gyötörték.
– Pedig nyilván azt szeretné, ha egy hatalmas fejedelem vagy nagyúr
venne feleségül, ami őfelségének is előnyére válna. Ezt nem utasíthatnád
vissza.
– De igen, ha magának a császárnak ígérnek oda, akkor is – felelte
szenvedélyesen. – Viszolygok a házasság puszta gondolatától is.
– Az apám szerint a házasság kötelesség. Azt mondta, mindannyiunk
házasságáról politikai vagy pénzügyi érdekek alapján fog gondoskodni.
– Mindnyájatok?
– Számos fivérem és nővérem van, nálam valamennyivel idősebbek. Úgy
sejtem, egy nap nekem is meg kell házasodnom. De most még nem. Csak
tízéves vagyok.
– Én is.
– Nos, akkor két év múlva már férjhez mehetsz – hangzott a
figyelmeztetés.
– Nem fogok, ha egy módom van rá – vágott vissza kitartóan.
– De miért tartasz ennyire tőle?
– No, azt nem mondom meg.
– Észrevettem, mennyire feldúlt, amikor az a hülye Henry Brandon azzal
viccelődött, hogy az apád lenyisszantja a fejedet – kockáztatta meg a fiú. –
Tudom, hogy miért. A nagyapámat is lefejezték. Apám szerint minden jobb
család ősei között találni legalább egy felségárulót.
– Anyám, Anna királyné, nem volt felségáruló.
– A nagyapám sem volt az. De népszerűtlenné tette magát azzal, hogy
súlyos adókat vetett ki VII. Henrik király idején. Mikor atyád került a trónra,
népszerű akart lenni, ezért kivégeztette a nagyapámat. Ó, ne aggódj – tette
hozzá, látva a kislány arcát –, eszem ágában sincs emiatt hibáztatni téged
vagy a királyt.
– Remélem is. – Egy darabig csöndben baktattak.
– Úgy tűnik, van tehát valami közös bennünk – szólt Erzsébet nagy
sokára.
– És nem csak ez – mosolygott Robert. – Szeretsz lovagolni.
– Nagyon!
– Kilovagolhatnánk együtt?
– Igen! – ujjongott Erzsébet. – Menjünk! – Azzal sarkon fordult, és már
rohant is vissza az istállókhoz. Robert lihegett a nyomában.
8
1544
Az udvari élet olyan csodálatos és izgalmas volt, amilyennek Erzsébet
megálmodta. Színes, nyüzsgő és hangos, megvolt benne minden, amit
gyermekkorának palotáiból hiányolt, és a legcsodásabb az a kiváltság volt,
hogy apja közelében lehet. Apja, ez az erős, hatalmas és ragyogó férfi állt a
középpontjában nemcsak az ő, hanem mindenki más univerzumának is.
Minden körülötte forgott, s belőle hömpölygött a pártfogás és jóindulat
végtelen áradata. Erzsébet hozzászokott a kérelmezők hordáinak látványához,
akik állandóan benépesítették a galériákat és fogadóhelyiségeket,
mindannyian valamilyen tisztségre vagy előléptetésre pályáztak, vagy csak
arra, hogy a király egy szót szóljon hozzájuk, akár csak biccentsen nekik,
mikor a menet élén megteszi mindennapi útját a kápolnába.
Mint a király leányát őt is körbeudvarolták és körbehízelegték. Csak úgy
nyüzsögtek körülötte az udvaroncok, akik mélyen meghajoltak előtte akkor
is, ha csak elsétált mellettük. Dőzsölt a fontosságtudat mámorában, ő, aki
törvénytelen státusa ellenére mindig is ragaszkodott ahhoz a
meggyőződéséhez, hogy márpedig jelentős személyiség. Most már elég idős
volt ahhoz, hogy lássa az udvari élet árnyékosabb oldalát is, a kétszínűséget,
a gonosz intrikákat, a rosszindulatú pletykákat, a feszültségeket és
féltékenységeket. És a rettegést is… ami gyakran szinte tapintható volt.
Hogyne lett volna az, ha egyszer a király rosszkedve börtönhöz, anyagi
romláshoz vagy akár halálhoz is vezethet?
De Erzsébet nem szívesen foglalkozott ezekkel a szempontokkal, mert
kizökkentették volna a nyugalmából. Szerencsére számtalan ragyogó
szórakozást talált magának, mint például az első karácsonyt Katalin
királynésága alatt, mely Erzsébet várakozásainak megfelelően csodálatosan
sikerült – fényűző ünnepségekkel és szívének oly kedves mulatságokkal
Hampton Courtban. És mostohaanyja oly boldog volt a lenvászon főkötőtől,
melyet gondosan kihímzett a számára.
1544 újévén történt, hogy a király ágynak esett a rossz lábával.
– Láthatom atyámat? – kérdezte Erzsébet Parr Katalint. – Aggódom az
egészsége miatt.
– Most inkább ne – mondta a királyné zaklatottan, századszor is
újrarendezve imádott virágait. – Nincs olyan állapotban, hogy vendégeket
fogadjon.
– De meg fog gyógyulni? – tudakolta aggódva a gyermek. Katalin óriási
erőfeszítés árán visszanyerte az önuralmát.
– Igen, persze – felelte gyorsan, de közel sem bízott ebben annyira, mint
mutatta. – Várj egy vagy két napot, és aztán talán meglátogathatod.
Katalin tartotta a szavát, de mikor egy héttel később Erzsébetet valahára
beengedték a király szobájába, elborzadt attól, amit látott. A király szürkén,
fájdalomtól eltorzult arccal ült, erősen bepólyált lába egy zsámolyra volt
felpolcolva. E látvány hatására Erzsébet nem tudta elkerülni, hogy
felmerüljön benne apja halálának lehetősége, de aztán el is hessegette ezt a
lehetetlen gondolatot, mert képtelen volt egy olyan világot elgondolni,
amelynek közepén ne az apja állna. Még a nap sem tudná, mikor keljen fel és
nyugodjon le, ha nem létezne az apja, mindenek mozgatója. De hisz nem
halhat meg! Nem szabad meghalnia. Lehetetlen, hogy meghaljon.
Megpróbált nem fintorogni a szobát betöltő édeskés bűztől. Belépett, és
mélyen bókolt.
– Állj föl, leányom – szólt a király. – Nagyon sajnálom, hogy távol
tartottalak magamtól. Nem akartam, hogy betegágyban láss.
Fájdalmasan helyezkedett el a székében, felszisszenve, mikor a kínzó
fájdalom belehasított a lábikrájába.
– A csont alaposan befészkelte magát – közölte a fájdalomtól eltorzult
arccal. – Rettenetesen fáj már azóta, hogy átkozott szerencsétlenségemre
leestem a lóról, még évekkel ezelőtt. S mert a baj csőstül jön, ezek a
nyomorult doktorok azzal nyaggatnak, hogy teljes diétára fogjam magam.
Azt mondják, túlságosan meghíztam. Te is ezt mondanád, Bessy?
– A világért sem, Sire. Soha nem mernék ilyet mondani.
– Nahát ezt közöltem én is a gazfickókkal, hogyan merészelnek ilyesmit
beszélni. Hát nem esett messze az alma a fájától, ugye, Bessy?
Erzsébet mosolygott. Szerette, ha az apja Bessynek nevezi, és nevetgélve
beszélget vele. Ilyenkor biztos volt apja szeretetében, úszott a boldogságban,
és biztonságban érezte magát.
– Nem kell aggódnod értem – szólt az apja. – Néhány napon belül
felkelek, és makkegészséges leszek. Most pedig ülj arra a zsámolyra, és
meséld el, mit tanultál mostanában.
– Cicerót olvastam – felelte büszkén Erzsébet.
– Appetitus rationi pareat – le tudod fordítani?
– Igen, Sire. ,A vágynak meg kell hajolnia az értelem előtt.”
– Kitűnő aforizma – szólt a király, azon tűnődve, hogy ezt haszonnal
alkalmazhatta volna, mikor ennek a kislánynak az anyja után koslatott,
anélkül hogy féktelen szenvedélyének következményeivel foglalkozott volna.
Ó, de akkor még fiatalabb volt, erős, férfias, és legyőzhetetlennek tartotta
magát. „Bezzeg most – búsongott – kész emberi roncs vagyok, idő előtt
megvénültem. Az Úr tartson életben addig, míg a kisfiam fel nem nő.”
– Saepe ne utile quidem est scire quid futurum sit – idézte szomorúan.
Erzsébet bizonytalan érzésekkel pillantott rá.
– Ezt is lefordíthatom, Sire? – kockáztatta meg.
– Persze, persze – igyekezett mosolyogni apja.
– „Gyakran – kezdte, gondosan válogatva meg a szavakat – még csak nem
is hasznos tudni, hogy mit hoz a jövő.”
– Egy másik közhely, és sajnos szintén találó. Hibátlanul gondolkodott,
mármint Cicero.
– Van egy mondása, amit különösen kedvelek. Semper eadem. „Mindig
ugyanaz.” Azt remélem, mindig ugyanaz leszek, változatlan a szeretetben és
a kötelességtudásban irántad, Sire, valamint a királyné és fivérem, a herceg
iránt.
– Boldog vagyok, hogy ilyen kötelességtudó gyermek vagy – szólt Henrik,
gyűrűkkel telerakott kezével megveregetve kislánya vállát. – Lenyűgözött a
királynénak készített ajándékod. Egyszer majd készíthetnél nekem egy ehhez
hasonló hálósipkát. – Komiszság csillant a szemében.
– Jaj, Sire, nem akartalak elhanyagolni – tiltakozott Erzsébet zavartan. –
Pusztán csak ki akartam mutatni odaadásomat őfelsége a királyné iránt, aki
oly kedves volt hozzám.
– Csak tréfáltam, Bessy! – vigyorgott Henrik, hunyorgó kék szeme
csillogott a hájas ráncok között. – Hát hogyne sikerült volna, és meg is
dicsérlek érte, mert tudom, mennyire utálod a kézimunkát!
Kopogtak az ajtón.
– Gyere csak be, Kate! – hívta a király.
Az ajtó kinyílt, és belépett a királyné, kezében egy betakart ezüsttállal.
– Egy kis aleberry, Sire, hogy elcsábítson – szólt, és letette a tálat a király
széke előtt álló kis asztalra. Kis, keresztelői ezüstkanalat nyomott férje
kezébe.
– Jó feleség vagy, Kate – mosolygott, mohón kóstolgatva a pudingot.
– Mi ez, Sire? – kérdezte Erzsébet. Az illata ínycsiklandozó volt.
– Soha nem ettél még aleberryt, Bessy? – kérdezte a király, nyújtva is felé
a kanalat. – Egyfajta kenyérpuding, gyümölccsel. Kóstold meg, itt van.
– Ez varázslatos – mondta a lánya, lenyűgözve, hogy ilyen otthonos
módon eszegethet együtt az apjával, aki általában bonyodalmas szertartás
keretében étkezett.
– Végy még egy kanállal! – ajánlotta a király.
– Neked magadnak kellene megenned, Sire, hogy új erőre kapj – szólt
közbe Katalin, és kecses lépésekkel átsétált a szoba másik oldalára, ahol
megigazgatta az ágyneműt, és felrázta a párnákat.
– Nos, láthatod, hogyan parancsolgatnak nekem, Bessy – szólt Henrik
higgadtan. – Jó mostohaanyád elfelejti, ki vagyok.
– Ó, de Sire, soha nem szándékoztam… – kiáltott Katalin.
– Tudom, Kate – vigyorgott. – Nyugalom, csak tréfáltam. Most pedig
segíts, kérlek, lefeküdnék egy kis időre. Erzsébet, nyugodtan fejezd be a
pudingot. – Átadta neki a tálat, és megpróbált kikászálódni a székből, erősen
a karfára támaszkodva.
– Nem megy – zihált, visszaroskadva. – Nincs hozzá erőm.
– Hívjak segítséget, Sire? – kérdezte aggodalmas arccal a királyné.
– Ne, Kate, ne zavard az urakat. Inkább itt maradok, mint hogy ilyen
gyengének lássanak. Erzsébet, szerintem elmehetsz. Csak így tovább
Ciceróval – ő sokszorosan viszonozza majd a törődést.
Erzsébet kikanalazta az aleberry maradékát, bókolt, és kisurrant a
szobából.
– Azt hiszem, büszkék lehetünk erre az ifjú hölgyre – szólt Henrik
Katalinhoz, mikor az ajtó becsukódott a lány mögött. – Még a végén
kigyógyít a betegségemből!
Katalin mosolygott, és átnyújtott neki egy pohár bort.
– És Mária – folytatta – nagyon engedelmes mostanában. Jól bántál vele,
Kate.
– Ha szabad ilyet mondanom, Sire, Máriának most már férjre van
szüksége. Ha megtalálnád a módját, hogy férjet keríts neki… Már
huszonnyolc éves, és nagyon sóvárog férj meg gyermekek után.
Henrik arca elborult.
– Gondoltam erre. Voltak bizonyos megbeszélések, tárgyalások… Attól
tartok, törvénytelen gyermeki státusa akadálya egy méltó házasságnak, de
jelenleg olyan udvaronc sincs, akihez szívesen hozzáadnám. De észben
fogom tartani.
– Felséged, mint mindig, most is gondosan törődik a gyermekeivel –
jegyezte meg Katalin, leülve férje mellé a zsámolyra, kezében tűvel és
cérnával.
– Négyszemközt akartam veled beszélni, Kate – szólt a király nyersen, de
habozva, ami szokatlan volt. – Új trónutódlási törvény van készülőben,
tekintettel a házasságunkra és más dolgokra. Tanácsadóim így látták
ésszerűnek. – Azt nem mondta meg, hogy elővigyázatosságból ösztönözték
erre, annak a veszélynek a fennállása folytán, hogy a herceg, sok más
gyermekhez hasonlóan, netán meghalhat valamely gyermekbetegségben.
„Azt hiszik, most már nem élek sokáig – gondolta a király – Jóllehet nem
adnak hangot emez aggodalmuknak, mert a király halálának emlegetése
felségsértés.”
Henrik mély lélegzetet vett. Amit most Kate-nek mondania kell, azt
elismerni mélységesen megalázó olyasvalaki számára, mint ő. De nincs mese.
– A törvény utal annak eshetőségére, hogy nászúnkat gyermekáldás kíséri.
Biztosítani szeretnélek, nem kell attól félned, hogy ilyen elvárásaim
lennének. Nem igazán voltam eddig sem a férjed, és kétlem, hogy valaha is
az leszek.
Katalin szeme könnyel telt meg. Pontosan tudta, hogy férjének mekkora
erőfeszítésbe került ezt kimondania.
– Dehogynem leszel, Sire – sietett megnyugtatni. – Beteg vagy, és
egyáltalán nem vagy jó formában. És ha a gyógyulásod a vártnál némileg
hosszabbra nyúlik, nos, én akkor is tökéletesen boldog és elégedett vagyok
azzal, ahogy vagyunk.
A király szomorúan mosolygott rá, és megsimogatta a kezét.
– Sosem volt olyan feleségem, aki ennyire kedves lett volna a szívemnek,
mint te – szólt csöndesen. –Szemem fénye vagy, vénségem egyetlen támasza.
Nekem és gyermekeimnek igen sok okunk van arra, hogy hálásak legyünk
neked. És nyilván örülni fogsz annak, amit most mondok: ha ez az új törvény
életbe lép, Mária és Erzsébet visszanyerik helyüket a trónutódlási sorban
Edward után.
A királyné nyájas arca felragyogott az örömtől.
– Ó, Sire, nyilván tudod, mit jelent ez mindkettejük számára.
Henrik folytatta, büszkén sütkérezve neje sugárzó örömében.
– Arra törekszem, hogy a trón saját, vér szerinti örököseimre szálljon, s ne
a skótok királynőjére, nővérem, Margit leányunokájára. Menjen inkább hozzá
Edwardhoz ahelyett, hogy a skótok Jedburgh és Inverness között az utamban
legyenek. Skócia az enyém lesz, a két trónnak egyesülnie kell.
– De ebből nem lesz háború? – kérdezte Katalin.
– Lehetséges – felelte Henrik sötéten. – De majd szembenézünk vele, ha
eljön az ideje. Addig is az a szándékom, hogy leányaim megkapják a
trónutódlás jogát, sorban Edward után, utánuk pedig Mária nővérem
örökösei, a Brandonok és Greyek következzenek. De erre nem kell, hogy sor
kerüljön. Edward megházasodik, és gyermekei lesznek, de Máriának is
találhatok férjet. – Rámosolygott a feleségére. – És Erzsébetnek is. Az Úr
tartson addig életben.
– De Erzsébet fűnek-fának azt mondja, hogy soha nem akar férjhez menni
– közölte bizalmasan Katalin.
Henrik kacagott.
– Szűzies szemérem, mi? Sebaj. Majd pár év múlva megváltoztatja a
véleményét, ha viszketni kezd a szoknyája.
– Sire! – kiáltott rá a felesége fülig pirulva. – Az isten szerelmére! De
komolyan, uram, azt hiszem, eltökélt ebben.
– Na, majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen az – nevetett a király. –
Még túl fiatal hozzá, hogy ilyesmivel foglalkozzék. Adjunk neki időt, hogy
felnőjön hozzá. A házasság a nő természetes állapota. Csak várd ki a végét!
Találj majd kedvére való férfit, aki tetszik neki.
A királyné mosolygott.
– Ami felséged leányait illeti, a trónutódlási joguk visszanyerése azt is
jelenti, hogy elvesztik törvénytelen státusukat?
Henrik összevonta a szemöldökét.
– Nem, Kate. Egész viperafészek támadna fel abban a pillanatban, ebben
biztos vagyok. Mindketten egy-egy törvénytelen nász gyümölcsei, s ezt nem
akarom visszavonni, ha már egyszer így jártam el. Még én vagyok a király, s
ha a sipkámat ráteszem egy botra, és kinevezem örökösömé, akkor ő az
örökösöm, így törvénytelen státusú leányaimnak is helyet adhatok a
trónutódlási sorban.
– Felséged bölcsessége ezúttal is hibátlan, mint mindig – hízelgett neki
Katalin.
Henrik hátradőlt a székében. Elégedettség töltötte el, hogy a lehető legjobb
megoldást választotta.
– Ő Roger Ascham – mondta egy nap Grindal mester, egy harminc körüli,
kellemes arcú férfi társaságában lépve be a tanulószobába –, korábbi
mentorom, országunk legjobb görögtudója.
– Ó, Ascham mester! Már hallottam a hírét – kiáltott fel Erzsébet, felállva
fogadva meghajlását. –Több,mint szívesen látott vendég nálunk.
Roger Ascham csodálattal nézett rá. Tehát e magas, elegáns ifjú hölgy,
lángvörös hajával és komoly, szív alakú arcával… ő az a hercegnő, kinek
tehetsége az egész országban híres és elismert minden tudós körében, még az
egyetemeken is.
– Őszinte megtiszteltetés találkozni kegyeddel!
– Ascham mester most lépett be a herceg nevelői közé, hogy segítse dr.
Coxe és dr. Cheke munkáját – magyarázta Grindal.
– Az a megtiszteltetés ért, hogy szépírásra taníthatom ezt a nemes kölköt –
tette hozzá Ascham –, de valójában azért jöttem, hogy megnézzem
magamnak a tanulásnak ezt a híres-nevezetes csodáját. Ha részesítene abban
a kiváltságban, hölgyem, hogy belepillanthatok kitűnő munkájának néhány
írásos termékébe, én lennék a világon a legboldogabb ember.
Erzsébet azon vette észre magát, hogy boldogan sütkérezik ennek a
férfinak a csodálatában. Készségesen megmutatta neki görög és latin
fordításait, a Szentíráshoz és klasszikus szerzőkhöz írt kommentárjait, a
történelmi műveket, melyeket éppen olvasott, és még néhány hímzését is.
Ascham csak úgy itta őket a szemével, egyenként, aprólékosan megvizsgálta
valamennyit, kicsit még le is vizsgáztatta Erzsébetet, hadd lássa, mit tud,
aztán ünnepélyesen kijelentette: soha nála jobb diákkal még nem találkozott.
– S megkérdezhetem, hölgyem, hány éves?
– Tizenegy.
– Akkor, hölgyem, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy kegyed értelmi
képességei félelmetesek – igen, félelmetesek – életkorához képest. Az esze,
igen, az esze… vág, mint a borotva. Soha nem találkoztam még hölggyel,
akinek ilyen gyors felfogása vagy fogékony emlékezőtehetsége lett volna.
Kegyed férfihoz illő szellemi erőfeszítésre képes. Folytassa csak így tovább,
s férfiak vetélytársa lesz a tudás terén!
Erzsébet el volt ragadtatva ekkora dicséret hallatán. Nem volt álszerény,
így tudta, hogy jó diáknak számít, dr. Coxe és Grindal mester többször is így
nyilatkozott. De azt hallani, hogy egyenesen briliáns elme, ráadásul egy olyan
ünnepelt tudóstól, mint Ascham, nos, ez akkora diadalmámorral töltötte el,
hogy legszívesebben megcsókolta volna a férfit.
9
1545
A festő flamand volt. Erzsébet nem értette idegenszerűen hangzó nevét.
Felállította festőállványát a fogadóteremben, Erzsébet figyelte, ahogy
kipakolja rajzszeneit és krétáit. Ma rajzolja meg a herceg hasonmását. A
király is jelen volt, hogy biztos lehessen benne, a herceg tartása kellően
fejedelmi. A trónon ült a baldachin alatt, háta mögött a gazdagon hímzett
háttérfüggönyön Anglia címere.
– Edward, gyere és állj mellém! – parancsolta Henrik. – Ide. – Elhelyezte
a jobbján a hétéves fiúcskát, és saját kezűleg borzolta fel fia kalapján a
bokrétát. – A kezedet tartsd a tőrön, így – tanította.
– Igenis, Sire – felelt Edward engedelmesen hideg, formális stílusában.
Nagy nap volt számára ez a mai, tudatában annak, hogy utánoznia kell
felséges atyjának tartását és fejedelmi viselkedését.
– Most pedig maradj így! – rendelkezett a király, majd nehézkesen felállt a
székből, és visszavonult magánlakosztályába. Fia nagyon csöndes maradt
ezután is, és egyenesen nézett előre, mialatt a művész elkészítette a vázlatát.
Mária elmagyarázta Erzsébetnek és Edwardnak, hogy a festő, miután
minden vonást rögzített, ennek alapján nagyméretű képet fog festeni.
– Ez atyánknak és örököseinek hivatalos képmása – jelentette ki büszkén
–, és a Hampton Court-i galéria falán lesz látható. – Erzsébet izgatott volt,
hogy ő maga is felkerül a képre – ez most már természetesen jogában állt –,
és csodálva nézegette magát a csiszolt ezüsttükörben. Úgy vélte, gyönyörűen
mutat új, aranyszínű damasztruhájában. Ilyen öltözékben senki nem
kérdőjelezheti megjelentőségét vagy trónörökösi mivoltát. S a vörös bársony
főkötő és ingujj is igen előnyös benyomást kelt…
– Húgom! – hallotta Mária bosszankodó hangját. – Függeszd föl, kérlek,
az ábrándozást! A királyné arra kért, hogy tolmácsoljam: szeretné, ha
fölkeresnéd, mielőtt modellt állsz a festőnek. Megtalálod a magánszobájában.
Erzsébet sietve távozott, már amennyire hosszú uszálya engedte. Katalint
egy asztal mellett találta. Az asztalon fából készült, festett ékszerdoboz
feküdt, kinyitva.
– Erzsébet! – mosolygott rá Katalin. – Szerettelek volna látni, hogy
mutatsz a festmény kedvéért felvett ruhádban. – Kedvtelve nézegette
mostohalányát. – Nagyon csinos vagy – jelentette ki, miközben Erzsébet
illegette magát. Katalin tétovázott. – Van még egy oka, hogy hívattalak.
Szeretnék adni neked valamit.
Míves aranyláncot nyújtott át neki, amelyről valami lógott. Erzsébet kézbe
vette a láncot, és látta, hogy egy finoman megmunkált A betű.
– Édesanyádé volt – szólt a királyné. – Illő lenne, ha te viselnéd.
– De atyám, a király…
– Maradjon köztünk – szakította félbe határozottan Katalin. – Az
elődeimtől örökölt ékszerek között találtam. Nem viselhetem, és úgy helyes,
ha a te birtokodba kerül.
– Madam, a szívem mélyéről mondok érte köszönetet – szólt Erzsébet,
megcsókolva mostohaanyját, íme, a kezében volt, amire mindig vágyott: egy
igazi emléktárgy az anyjától.
A nyakába csatolta a láncot, annak tudatában, hogy utoljára talán Anna
bőre ért hozzá. Annyira elmerült az ajándékban, hogy belekerült egy kis
időbe, míg derengeni kezdett neki, hogy a királyné nincs udvari díszviseletbe
öltözve, pusztán egyszerű zöld selyemruha van rajta, állógallérral és
ékszerövvel.
– Ez az a ruha, amelyet a képen fog viselni, Madam? – kérdezte
meglepetten.
– Én nem leszek rajta.
– Nem lesz rajta? – visszhangozta döbbenten Erzsébet.
– Nem – felelte higgadtan a királyné. – Ez a Tudor-dinasztia képe lesz,
Jane királynéval, aki a trónörököst szülte a királynak.
– De hát rajta kell lennie! – erősködött Erzsébet szenvedélyesen. –
Elképzelhetetlen, hogy ne legyen rajta.
– Nyugodj meg, ez így van rendjén – mondta Katalin őszintén. – A király
biztosított afelől, hogy nincs szó semmiféle mellőzésről; nem is gondoltam
egyébként ilyesmire. És az a kitűnő festőművész János mester, tavaly
megfestette a portrémat, úgyhogy most nincs is szükségem egy újabbra.
Erzsébet elhagyta a szobát, és azon tűnődött, milyen nehéz lehet a
királynénak látnia a néhai Jane Seymourt, amint elfoglalja a királyné helyét a
képen, mintha még mindig élne, mintha megérte volna fia felcseperedését.
Micsoda hatalma van az atyjának! Majdnem olyan volt, mintha feltámasztaná
néhai feleségét a sírból, s játszani tudna az idővel, mint egy mágus. Vagy
mint egy isten!
Mikor az elkészült képet végül közszemlére tették, nem csak Jane
Seymour volt rajta, ami Erzsébetet és nővérét, Máriát meghökkentette.
A kompozíciót természetesen a király uralta, felségesen tekintve le a
trónjáról, egyik keze fia vállán, aki apja térdénél áll. Mellettük egy
zsámolyon ül a nyugodt tekintetű Jane királyné, kísérteties élethűséggel.
Edward, akit a művész erőltetett módon koránál idősebbnek ábrázolt,
anyjára néz. Erzsébet ezen megdöbbent. A herceg soha nem látta az anyját,
természetesen nem is ismerte – és most a képen semmi jelét nem adja a
megrendültségnek, hogy hirtelen szemtől szembe kerül vele.
Mária ráncolta a szemöldökét. A képen a baldachin, a trónus, a
perzsaszőnyeg és a három központi figura két gazdagon díszített oszlop
között helyezkedik el. Az oszlopokon túl, egyik és másik oldalon, áll a király
két leánya. Mária azt gyanította, hogy a király azért tétette mindkettejüket az
oszlopokon túlra, hogy elhatárolja őket a törvényes trónörököstől, aki apja
oldalán foglalja el dicsőséges helyét, s hogy a kép minden szemlélőjét
emlékeztesse arra: habár felséges kegyéből leányai visszakerülhettek a
trónutódlási sorba, még mindig törvénytelen születésűnek tekinti őket. A
tény, hogy kívül kerültek a mágikus belső körön, világgá kürtöli törvénytelen
státusukat, s elszigeteli őket a királytól és a törvényes születésű
trónörököstől. Mária szemében ez a szimbolika fájdalmas volt, és
lealacsonyító. Erzsébet számára azonban, aki csodálta a festmény aprólékos
kidolgozottságát és benne saját élethű alakmását, az első művészi ábrázolást,
ami valaha készült róla, a festmény nem volt több csodálatos műalkotásnál.
A király alaposan megnézte a képet, elégedetten a megbízására készült
munkával. Íme, végül is itt a Tudor-dinasztia, megörökítve az utókor
számára. Aztán előrehajolt, hogy egyenként megvizsgálja az alakokat, míg
végül megállapodott ifjabbik lánya alakjánál. Szeme összeszűkült.
Erzsébet visszatartotta a lélegzetét. Tehát észrevette! A lány imádkozott,
hogy ne vegye észre, remélte, hogy ez a részlet el fogja kerülni a figyelmét.
Tudta, hogy nem kellett volna a medált viselnie, de úgy érezte, ha magára
akasztja, azzal világgá kürtölheti: büszke arra, hogy Boleyn Anna leánya.
Úgyhogy vakmerően fölvette, mikor modellt álltak a képhez. Utána azonnal
megbánta az ötletét, és megpróbálta felkutatni a festőt és megkérni, hogy
változtassa meg a vázlatát. De a mester már távozott, nem tudta, hová.
Mikor a kép elkészült, legnagyobb megkönnyebbülésére azt látta, hogy az
A betű vonalai nem rajzolódnak ki tisztán. Isten adja, hogy az apja ne vegye
észre! Most azonban remegni kezdett.
De Henrik megfordult és rámosolygott.
– Élethű kép, Bessy? –jelentette ki.
A király háta mögött összenézett Katalin királynéval.
– Őfelsége látása már nem olyan, mint volt – suttogta. – Adj hálát ezért az
Úrnak, bolondocskám!
Ezen a nyáron Erzsébetnek – aki immár közel tizenkét éves volt, és egyre
inkább értette a nemek közötti játékot – elkezdett feltűnni, hogy imádott
nevelőnője mind több és több időt tölt bizonyos John Astley udvari ember
társaságában. Nem sokat törődött ezzel, de aztán észrevette, hogy Kat
mozgása elevenebb, arca rózsásabb és viselkedése még szívélyesebb
olyankor, mikor Astley mintegy szinte véletlenül utánuk jön a kertbe. Ezek a
találkozások mind gyakoribbakká váltak, mígnem Erzsébet arra kezdett
gyanakodni, lehet, hogy a férfi szándékosan botlik mindig beléjük.
De miért? Miért futna Kat után, aki már eléggé benne jár a korban,
ráadásul kezd gömbölyödni is? Talán csak azért, mert rokonok, s mindketten
rokonai a Boleyneknek. Igen, ez jó magyarázat lehet.
Erzsébet kedvelte John Astleyt. Barátságos, melegszívű ember, akinek
mindig van hozzá egy kedves szava, és ennek nincs köze ahhoz, hogy a király
leánya. Látta, hogy így viselkedik minden gyermekkel.
– Üdv, kis violaszálam! – üdvözölte minden találkozásukkor,
közvetlensége ellenére kecses meghajlással. Kattel szemben pedig ő volt a
szoborba öntött előzékenység.
– Nincs itt túlságosan melege? – kérdezte olykor aggodalommal, ha a nap
könyörtelenül sütött a padra, melyen éppen üldögéltek. – Hadd vigyem én
ezeket a könyveket! – kérte máskor. – Hadd hozzak kegyednek némi
szíverősítőt, örömömre szolgálna – jelentette ki megint máskor.
Kat sütkérezett ebben a figyelmességben, jóllehet mindig úgy tett, mintha
Astley valójában kezdene a terhére lenni.
– Már megint ő az – szokta mondani egy sóhaj kíséretében, mikor látták
felbukkanni a közelben. Jövetele nem volt kevésbé megjósolható, mint a
napfelkelte.
– Szerelmes vagy Astleybe? – kérdezte Erzsébet, mikor kettesben maradt
Kattel. De hát ez biztosan nem lehetséges, Kat túl öreg az ilyesmihez. Az
isten szerelmére, már negyvenöt éves!
– Micsoda gondolat! – kiáltott Kat, rendesen elpirulva. – Nagyon
kedvelem őt, ennyi az egész. És csatlakozni fog az udvartartásodhoz, hogy
segítsen Parrynek a számlák könyvelésében. – Thomas Parry, Blanche Parry
távoli rokona volt Erzsébet számtartója. Egy pocakos, kedélyes fickó, akinek
legfőbb kedvtelése volt kicserélni Kattel a legújabb udvari pletykákat.
John Astley két hete sem dolgozott Thomas Parry mellett, mikor egy
délután Kat leültette Erzsébetet a tanulószobában, és közölte, fontos
mondanivalója van a számára.
– Lehet, hogy nem fogsz ennek túlságosan örülni… de az a helyzet, hogy
Astley és én összeházasodunk.
– Összeházasodtok? – kiáltott fel Erzsébet. – De hát…
– Tudom, nem is kell mondanod, ifjú hölgyem: azt gondolod, már túl öreg
vagyok ehhez. Tudd meg, gyermekem, senki sem lehet elég öreg, ha a
boldogság megtalálásáról van szó. Soha senki nem udvarolt nekem így
fiatalkoromban, s most, hogy végül lehetőségem adódik megismerni a
házasság szépségeit, erősen meg kell ragadnom!
Szeme és hangja egyértelműen örömről tanúskodott. Végül is lehet, hogy
negyvenöt évesen sem késő házasodni, gondolta Erzsébet… De aztán hirtelen
megriadt.
– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy el fogsz hagyni engem – mondta
keményen. – Nem helyeselném a házasságot, ha egyet jelentene a
távozásoddal.
– Ne nyugtalankodj! – csillapítgatta Kat, és megfogta a kezét. – Astley
segédkezik nekem és Thomas Parrynek udvartartásod vezetésében.
– Ó, annyira megkönnyebbültem! – kiáltott fel Erzsébet.
– Tudod, hogy soha nem lennék képes elhagyni téged – szögezte le Kat
érzelmesen. – Még ha maga a király folyamodna is a kezemért, akkor sem.
Erzsébetre rátört a nevethetnék.
– Nézd a huncutját – kapkodott levegő után. – Még mit nem!
Kat kuncogott.
– A király beleegyezett, hogy a királyi kápolnában házasodjunk össze, és a
káplán is hozzájárult – folytatta lelkesen. – Már csak egy nyitott kérdés
maradt: ladységed áldását adja-e az esküvőnkre?
Erzsébet boldogan illegette magát. Szerette, ha emlékeztették saját
fontosságára. És azt is szerette, ha az emberek hálásak neki.
– Amennyiben megígéred, Kat, hogy mellettem maradsz, áldásomat adom
– mondta kegyesen. – És amennyiben a koszorúslányod lehetek!
– Hát persze! – kiáltott Kat, úszva a boldogságban.
– De akkor szükségem lesz egy új ruhára – emlékeztette Erzsébet.
– Természetesen! – lelkendezett Kat. – És nekem is. Mégiscsak én vagyok
a menyasszony!
Ismét nevettek.
Így alakult, hogy Erzsébet ott vonult Kat mögött vörös és zöld virágokkal
díszített szaténruhájában, mikor a duda- és sípszó vidáman adta a násznép
tudtára a menyasszony érkezését.
10
1546
A nevetés nemigen tartott tovább 1546 újévénél. Erzsébet izgatottan várta
az udvari ünnepségeket, és szerencsére eszébe jutott, hogy apjának
különleges ajándékot készítsen, ami utóbb nagy örömére szolgált.
Henrik belepillantott a királyné ájtatos, Egy bűnös imádságai és panaszai
című könyvének az Erzsébet által készített kitűnő latin, francia és olasz
fordításába, és láthatóan megrendült. A leánya az ő kedvéért vesződött
mindezzel: nyilvánvalóan hosszú-hosszú órákat töltött azzal, hogy ezen az
ajándékon dolgozott.
– Köszönöm, Bessy – mondta érzelmektől elgyengült hangon, és ránézett
fáradt kék szemével. Kezdett öregkorára döbbenetesen érzelgőssé válni.
Egyre könnyebben fakadt sírva. De hát ez nem méltó egy igazi férfihoz,
gondolta durcásan! Mégis mind hajlamosabbá vált arra, hogy hosszú percekre
elgyengüljön.
– Nem lenne kedve felségednek játszani egy parti primerót? – javasolta
készségesen Erzsébet. Apja az utóbbi időben nagyon megöregedett, és
betegnek látszott. Ez nem volt valami szívet melengető látvány, és Erzsébet
mindent megpróbált, csak hogy kirángassa mélabús hangulatából.
– Az túl hosszú – szólt kétkedve Mária, aki ott állt a közelükben –, és
kifárasztaná atyánkat.
– Mindig fáradt vagyok – vallotta be Henrik szomorúan. – Pedig oly sok
időt vesztegetek el alvásra. És az időveszteséget nem lehet visszanyerni: az
idő a legtünékenyebb javak közül való. Mondok valamit, drága leányaim.
Most aludnék egy kicsit, és később csatlakozhatnátok hozzám egy osjáték
erejéig.
Ott álltak előtte mindhárman, két sudár leány és egy fiúgyermek. Hat
házasságának gyümölcse. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Katalin, Anna és
Jane állna ott helyettük: a jámbor Katalin, rendíthetetlen, kissé idegesítő
ájtatosságával, a boszorkány, a maga gúnyos, csábító mosolyával, és az édes,
sápadt Jane, aki feláldozta magát, csak hogy utóddal ajándékozhassa meg.
A képek elhalványultak. Csak képzelődés volt, tudta jól. Néha
összemosódott előtte múlt és jelen. Ismét kinyitotta a szemét, és látta Máriát,
édesanyja szánalomra méltó, fájdalmas arckifejezésével, a kiismerhetetlen
Erzsébetet, aki óvatosan bámult apjára, és ezt a becsületes, sápadt fiúcskát: a
fiát. Hirtelen tudatára ébredt, lehet, hogy soha többé nem látja őket.
– Gyere ide, Edward! – parancsolta a király. A gyermek előlépett,
ódzkodva attól, hogy túl közel kerüljön az ágyhoz. Soha nem látta ilyen
állapotban az apját, és láthatólag megrémült a látványtól – és attól, amit az
orra érzett.
– Ashridge-be mész karácsonyra – közölte vele Henrik. – Remélem, dr.
Coxe és dr. Cheke kitalálnak neked valami téli szórakozást. Légy jó fiú, és
légy vidám – ez a kívánságom.
– Igen, Sire – szólt Edward alázatosan. Szomorú arckifejezése mindenről
tanúskodott, csak vidámságról nem.
Henrik bólintott a lányainak, akik közelebb léptek.
– Mindketten Greenwichbe mentek a királynéval – morogta.
– Nem! – sikított Erzsébet, még mielőtt leállíthatta volna magát.
– Kérem, Sire – hebegett Mária –, hadd maradhassunk itt atyánkkal!
Az apja rázta a fejét.
– Nem itt van a helyetek, leányaim, és különben is, pihenésre van
szükségem. Nem voltam valami jól, mint tudjátok. Visszahívatlak
benneteket, amint jobban leszek. Ne féljetek.
Erzsébet a maga részéről félt. Megértette, hogy az apja nagyon beteg, és
lehet, hogy nem gyógyul meg többé. Jó esély van arra, hogy most látja
utoljára. De ezt nem mondhatja ki, mert szigorúan tilos a király haláláról
beszélni. Ehelyett fivérével és nővérével együtt letérdelt, hogy fogadja apja
áldását.
– Isten vigyázzon rátok, gyermekeim – szólt Henrik. – Kövessétek az Úr
szavát, és mutassatok jó példát mindenkinek. Most pedig búcsúzom, és jó
utat kívánok nektek.
Edward szertartásosan meghajolt. Mária lehajtotta a fejét bókolás közben,
nehogy Henrik észrevegye, hogy sír. De Erzsébet vakmerően előrelépett, az
ágyban fekvő beteg test fölé hajolt, és gyöngéd csókot lehelt apja homlokára.
– Éjt nappallá téve azért fogok imádkozni, hogy Isten mihamarabb
visszaadja atyám egészségét.
Henrik rápillantott. Kék szeme tele volt könnyel.
– Vigyázz a kis testvéredre – mormolta – és jó mostohaanyádra!
Aztán intett, hogy menjenek ki a szobából.
11
1547
Erzsébet kibámult a magas, rácsozott ablakon a Temzén úszó hajókra és a
távolban London csúcsos háztetőire, ezekre az ólomszürke januári ég felé
mutató színtelen ujjacskákra. Aztán visszafordult a könyvéhez, s közben
lopva beleharapott egy vízkeresztről megmaradt arany mázas
marcipándarabkába. Mikor Grindal belépett, gyorsan lenyelte.
– Hölgyem, késlekedés nélkül Enfieldbe kell utaznia.
– Enfieldbe? – visszhangozta Erzsébet. – De miért?
– Nem mondták az okát – közölte a tanár. – De azt gondolom, azért
hívják, hogy megint részt vegyen a herceg tanóráin. Mrs. Astley már
csomagolja is kegyed holmiját.
Erzsébetnek nagyot dobbant a szíve. Miért ez a sietség? Talán azt jelenti,
hogy apja jobban érzi magát, és az élet visszatér a rendes kerékvágásba? A
király biztosan nem küldené őt távolabbra, ha a halálán lenne…
A hosszú, hideg úton sokat tépelődött és nyugtalankodott. Kat, aki
mellette ült a hintóban, megérezte, mi zajlik a lányban, de tudta, jobb, ha nem
kérdez rá. Inkább könnyed csevegéssel próbálkozott.
– Boldog lennék, ha lobogna a tűz, mikor megérkezünk. Kedvelem
Enfieldet. Lehet, hogy kis épület, de barátságos, és olyan szépen van díszítve.
Jól fogjuk érezni ott magunkat.
Erzsébet halványan mosolygott.
1547
Erzsébet úgy érezte, Henrik halálával véget ért a gyermekkora, és el kell
kezdenie kiismerni magát ebben a furcsa és fenyegető felnőtt világban. Tudta,
hogy Henrik nélkül, aki mindeddig védte az érdekeit, nagyrészt csak
önmagára számíthat. Hisz sejtette, hogy csekély szerepet játszik a Seymourok
terveiben, és hogy Máriával együtt hamarosan a partvonalra kerülhetnek,
amint megszilárdul az ifjú király és a Kormányzótanács hatalma.
Többé nem számíthat a királynéra, ezt is tudta. Katalin nem szült egyetlen
fiúgyermeket sem a néhai uralkodónak, így nem is gyakorolhat további
befolyást az államügyekre. Különben is, Katalin gyászolni szeretne, és nem
várható tőle, hogy Erzsébet gondjaival törődjön. Nem – saját magára
számíthat csak, és messze földön híres eszét kell használnia a túléléshez.
Miután ezt elhatározta, igyekezett imádság révén szert tenni valami belső
nyugalomra. Az apjának, ismerte föl bimbózó felnőttségéből fakadó
belátással, szüksége van az ő imádságára.
Miután a Kormányzótanács lordjai hűséget esküdtek Edward királynak,
Lord Hertford, aki halott uralkodójának kívánságát figyelmen kívül hagyva,
magát tette meg a Tanács fejének, nem halogatta sokáig londoni útját, melyre
a néhai király temetése és az új király koronázása érdekében kerített sort.
– Nem mehetnék én is, uram? – kérdezte tőle Erzsébet. Hertford rázta a
fejét.
– Sajnálom, hölgyem, de néhai őfelsége kifejezetten kérte, hogy egyetlen
gyermeke se vegyen részt a gyászszertartásán. S mivel az új király nőtlen,
hölgyek jelenléte a koronázáson nem volna illő. Nagyon sajnálom.
Erzsébet dühbe gurult. Ki ez a senkiházi Seymour, hogy apja helyébe
lépve mindenről ő rendelkezzen?
– Akkor mi a dolgom, uram? – tudakolta.
– Kérem, maradjon itt egyelőre Mrs. Astley társaságában. Majd üzenek, ha
a királyt megkoronázták.
Erzsébetből előtört a kétségbeesés. Kezét ökölbe szorította. Még csak
jelen sem lehet édesapja temetésén? Szeme megtelt kitörni mindig kész
könnyeivel. A gróf együtt érző pillantást vetett rá, majd nagylelkűen
átnyújtott egy Anglia nagypecsétjével ellátott pergamenlapot.
– Ez atyja végakarata, hölgyem, melyben kegyedre háromezer fontot
hagyományoz. Ez jómódúvá teszi, gazdagsága bármely nagyúréval felér.
Közölnöm kell, hogy házassága esetén ehhez tízezer font járul. Úgy érzem,
figyelmeztetnem kell, hogy amennyiben a házasságra a Tanács jóváhagyása
és beleegyezése nélkül kerül sor, akkor kegyedet törlik a trónutódlási sorból,
mintha meghalt volna. Ugyanez érvényes nővérére, Mária úrhölgyre is.
– Én nem kívánok megházasodni – jelentette ki Erzsébet, akire mintha
nem lett volna túl nagy hatással ez a hirtelen ölébe szakadt gazdagság. –
Viszont szeretnék fivérem társaságában maradni az udvarnál.
– Attól tartok, ez lehetetlen – közölte a gróf. – Legalábbis addig, míg a
király meg nem házasodik. A továbbiakban is Hatfieldben, Ashridge-ben és
egyéb szokásos rezidenciáin fog élni.
– De a királyné az udvarnál van – mutatott rá Erzsébet.
– Nem sokáig. Pillanatnyilag gyászidejét tölti, természetesen, de már
tudomásunkra hozta, hogy vissza kíván vonulni valamely özvegyi
hozományként kapott birtokára. A király róla is megfelelően gondoskodott.
Erzsébet elfordult. Apja halálának gyászos következményei minden
várakozását felülmúlták. Igaz, most már vagyonos lány, de mit ér a
gazdagság, ha elzavarják az udvartól, és hagyják Enfieldben senyvedni? Még
el sem búcsúzhat méltó módon – a temetésén – az apjától.
Hertfordra szegezte fejedelmi tekintetét, és némi elégtételt jelentett, hogy
észrevette: mintha nem viselné könnyen a pillantását. Emlékei szerint
édesapjáé is hasonlót váltott ki az emberekből. Felvidította a tudat, hogy
örökölt valamit atyja félelmetes akaratából és megjelenéséből. Ez az, amit
majd királyinak neveznek, gondolta, ez a titokzatos hatalom, amellyel képes
másokat megremegtetni – ez olyasmi, ami még hasznosnak bizonyulhat a
jövőben. De mit ér a hatalom látszata valódi hatalom nélkül? Akár egyesül
majd a kettő, akár nem, hiába a király leánya, pillanatnyilag nem több
kétségbeesett fiatal árvánál, akinek nincs más választása, mint hogy tegye,
amit mondanak neki.
– Mi lesz velem? – sírdogált Katnek. – Én vagyok az ország harmadik
ladyje, és azt várják tőlem, hogy remete módjára éljek!
– Miért nem beszélsz a királlyal? – kérdezte Kat. – Ő mindig nagyon
kedves volt hozzád, és csak van valami súlya a szavának.
Erzsébet elgondolkodott ezen.
Május volt, péntek este. A szokatlanul hideg tavasz után Erzsébet és Kat
nagyon élvezte az év első meleg napját, a Temze felé lejtő gyönyörű kert
egyik cseresznyefája alatt üldögélve és sütkérezve. Erzsébet félretette
könyvét, A jó asszonyok védelmét Sir Thomas Elyottól, mely minden
vonzereje ellenére túl száraz olvasmány egy ilyen csodálatos naphoz. A
főkötője mellette feküdt a füvön, és azon tűnődött, vajon felébressze-e a
mellette szundikáló Katet, ha egyszer azt látja, hogy a királyné elhagyta a
házat, és az elkerített virágágyások között siet az ellenkező irányba, mielőtt
eltűnne egy fagyalsövény mögött, mely a kertet szeli ketté. Volt valami
Katalin határozott lépteiben, ami azt súgta Erzsébetnek, hogy a királyné
éppen valami jelentőset készül véghezvinni.
Nem is gondolt erre többet egészen addig, míg három nappal később,
miután a lefekvéshez levetkőzött, és eloltotta a gyertyáját, még odalépett az
ablakhoz, hogy bámulja az éjszakai égboltot, visszaidézve, amit hosszú-
hosszú idővel ezelőtt édesapja mesélt neki a csillagokról. Ma este számtalan
sokat lehetett látni közülük, és majdnem telihold volt. Erzsébet kinyitotta az
ablakot, és megcsapta a friss, illatos levegő. Mélyet lélegzett, amitől
felélénkültek az érzékei.
Hirtelen meglátta a királynét. Céltudatosan haladt az ösvényen, ugyanabba
az irányba, mint három nappal azelőtt. Még meghökkentőbb volt, hogy
Katalin levetette a gyászruhát, helyette pedig rendkívül csinos ruhát viselt –
színe meghatározhatatlan volt a holdfényben –, meglehetősen mély, szögletes
kivágással.
Erzsébet néhány másodperc múlva szem elől vesztette, de ott maradt az
ablaknál, és figyelt. Ébersége hamar elnyerte jutalmát. A királyné ugyanis
nem sokáig maradt ott, ahol járt. Hamarosan előbukkant a fák közül, jól
kivehetően egy férfi társaságában. Magas ember, magabiztos járással. Fojtott
hangon beszélgettek, és még – egymást állandóan lepisszegve – nevetgéltek
is, miközben közeledtek a házhoz. Erzsébet döbbenten ismerte fel a férfiban
Thomas Seymourt, újabban Lord Sudeleyt, a férfit, akitől nemrég ő maga
kapott házassági ajánlatot. Igencsak megrendült attól, amit látott. A férfi
átkarolta Katalin vállát, majd magához vonta, odahajolt hozzá, és szájon
csókolta.
Valami ekkor megmozdult Erzsébetben, valami, ami nem teljes egészében
kapcsolódott a döbbenethez, hogy váratlanul tanúja lett egy tökéletesen intim
eseménynek. Nem látta Katalin arcát, de a holdfény látni engedte, ahogy a
királyné odaszorította a testét az admiráliséhoz, mint aki önként megadja
magát. Talán ez tette, talán a mesterien ellopott csók, mindenesetre Erzsébet
egyszerre tudta, mit jelent a nemi vágy. És ezzel a tudással együtt rátört a
sivár érzés, hogy ezt a csókot ő is kaphatta volna, ha megfogadta volna Kat
tanácsát.
Váratlan, ismeretlen forróság lett rajta úrrá gyomrában és női
testrészeiben. Mellbimbói bizseregtek.
Bármilyen fiatal volt, felismerte a testi vágyat. Azon kapta magát, hogy
nem jut lélegzethez, és egész testében remeg. Ó, és valami furcsa nedvesség a
lába között. ..! Mikor lenézett, meglátta a padlón a vércseppeket.
Bár a látvány megrémítette, azért pontosan tudta, miről van szó, hisz már
azóta várta a havibaj jelentkezését, hogy Kat múlt évben felvilágosította.
Most ennek ellenére visszataszítónak érezte, és fáradt elméje mintha játszott
volna vele. Vágy… és vér. A kettő szétválaszthatatlanul összefonódott a
tudatában, és most, valami különös egybeesés folytán, ismét együtt
jelentkezett.
És még valami ezenfelül: voltak emlékei is, méghozzá rossz emlékei. Férfi
és nő vágyhatnak egymásra, de ennek eredményeként gyakran kisbaba
születik, méghozzá valami véres folyadékban – egyszer hallotta, ahogy az
asszonyok beszélnek erről. És vannak nők, akik belehalnak, mint saját
nagyanyja, Yorki Erzsébet, és egyik mostohaanyja, Jane Seymour:
mindketten a szülésbe haltak bele. De a vágy másféle halálhoz is vezethet.
Apja vágyott az anyjára, anyja életének pedig véres halál vetett véget,
akárcsak Howard Katalinénak, aki szintén a vágynak esett áldozatul, bár
esetében tiltott vágyról volt szó. És mostantól, mint minden nőnek, neki is
havonta véreznie kell, s ha arra kerülne a sor, hogy kielégítse a vágyait – Kat
igen világosan fogalmazott e tekintetben is –, az még több vérrel, valamint
fájdalommal is járna, legalábbis első alkalommal. E gondolatok erősen
lehűtötték.
Talán nem fogadta meg, hogy soha nem megy férjhez? Ha betartja a
fogadalmát, akkor megmenekül attól, hogy megtapasztalja a véres behatolást,
a véres gyermekszülést vagy valami még rosszabbat. De akkor elvész az
esélye, hogy megismerje azt az édes, elomló gyengédséget, amit épp az imént
figyelt meg a királyné és az admirális között, és amivel ezt még – ártatlan
lelkével – képzeletben kiegészítette. Ez talán nem lenne nagy ár a
biztonságérzetéért, okoskodott, miután elszállt a gondolkodását is hatalma alá
kerítő szenvedély röpke pillanata. Visszanyerve józan eszét, csak azt nem
értette, hogy feledkezhetett meg ily könnyen magáról. Most pedig a jóval
sürgetőbb gyakorlati teendőire kell összpontosítania.
Azok ketten már nem voltak ott az ablak alatt. A kertben síri csönd honolt.
El kell felejtenie, amit látott: nem árulhatja el a nőt, aki legdrágább jótevője,
és jobb nem töprengenie azon, miről is van voltaképp szó. Hálóingét a lába
közé szorítva mezítláb szaladt a hálószobájában álló ládához, hogy
megkeresse a lenvászon havikötőt, amit Kat kifejezetten szükség esetére
készített oda.
Erzsébet már-már azt hitte, hogy a botrány elült, mikor megkapta Mária
levelét.
„Azonnal Hundsonba kell jönnöd, és ide kell költöznöd – adta ki nővére a
parancsot –, és meg kell értened a sürgető kényszert, mely azt parancsolja,
hogy késlekedés nélkül elköltözz abból az udvartartásból. Felháborodva
értesültem a királyi atyánk alig kihűlt testét ért gyalázatos tiszteletlenségről.
Ugyanakkor, minthogy nem kívánom megsérteni a királynét, aki mindig oly
jó volt hozzám, elköltözésed ügyében a lehető legnagyobb tapintattal kell
eljárnod, nehogy hálátlannak tűnjünk a szemében. Azt azonban nem
engedheted meg magadnak, hogy továbbra is ezen erkölcstelenség közelében
élj, és el kell kerülnöd a látszatát is, hogy megbocsátón viszonyulsz hozzá.”
– Mit tegyek, Kat? – zokogott Erzsébet. – Nem akarok elmenni innen.
Nagyon boldog vagyok itt. Szeretem a királynét, aki mindig olyan figyelmes
volt hozzám, és kedvelem az admirálist is. Hogyan is hagyhatnám őket el?
– Azt hiszem, jól tennéd, ha megfontolnád Mária úrhölgy szavait –
nógatta, hálásan váratlanul támadt szövetségesének. – Be kell vallanom,
kételyeim támadtak, mikor áldásodat adtad ehhez a nászhoz. Erzsébet,
édesapád csak nemrég halt meg. Be kell látnod, hogy ezt a házasságot
legalábbis rosszul időzítették.
Erzsébet bizonytalanul nézett rá.
– Igen, túl hamar került rá sor – ismerte el. – Én is így gondoltam. De
eltekintve attól, hogy nem várták ki az illendő időt, a királyné és az admirális
törvényes házasságot kötöttek. Nem vadházasságban élnek. És olyan
boldogan élek itt, hogy nem szeretném bírálni a házasságukat. Őszinte
jóindulattal vagyok irántuk, és ezt bátran meg fogom mondani a nővéremnek
is. Tapintatosan, természetesen.
– Ez vajon bölcs dolog? – kérdezte Kat. – Kizárólag a jó híredre gondolok,
hiszen érted. Nem ítélem el a királynét és az admirálist.
– Drága Kat – mosolygott Erzsébet, átkarolva nevelőnőjét –, te mindig
szem előtt tartod az érdekeimet. Értem az aggodalmadat, de azt mondom,
feleslegesen aggódsz. Még ma este írok a nővéremnek. Nem akarom
megjátszani magam. Közölni fogom vele, hogy nagyon jó itt nekem, hogy a
dolgok nem egészen úgy állnak, ahogy ő érzékeli őket, s hogy ki akarom
várni, míg így vagy úgy eldőlnek ezek az ügyek. Talán nem ez a legjobb
választás? Végül is sem Máriának, sem nekem nincs semmilyen hatalmunk
arra, hogy megváltoztassuk, ami megtörtént. Ki kell hoznunk ebből a
legjobbat, ha már helyrehozni nem tudjuk.
– Nagyszerű – szólt Kat, maga előtt beismerve vereségét. Próbálta
leküzdeni rossz előérzetét.
– Mióta az admirális itt él velünk, a ház sokkal vidámabb lett – jegyezte
meg Erzsébet a királynénak. Kezdetben félt, hogy olyan lesz, mintha egy
kígyó szállna meg az édenkertet, de miután az elmúlt két hétben kezdte
megismerni új mostohaapját, és megtapasztalni jelenlétének mindnyájuk
életére gyakorolt jótékony hatását, a félelmei elpárologtak. – Az élet sokkal
mulatságosabb azóta, rengeteget nevetünk...
– És nagyon boldogok vagyunk! – fejezte be helyette Katalin. – Hitemre,
még be sem fejeztük a vigasságokat. Eddig minden nap ünnepnapnak tűnt. És
ebbe soha nem fogok belefáradni.
– Mindenki nagyra becsüli az admirálist, Madam. Mindenkivel szóba
elegyedik, még az utolsó szolgálóval is, méghozzá nem leereszkedő
modorban. Mind szeretik.
1548
Erzsébet megkönnyebbülten tért vissza Chelsea-be, és integetett
üdvözlésére siető mostohaanyjának, ám miután leszállt a hintóról a
hóborította talajra, komorságot vett észre a királyné arcán.
– Szomorú hírem van – szólt Katalin, miután megölelte és megcsókolta
mostohalányát. – Grindal meghalt. Mint mindig, most is nővérénél töltötte a
karácsonyt, ám pestisjárvány dúlt azon a vidéken. Elkapta, és órákon belül
meghalt.
A szelíd, kedves tanár, ez a derék, tanult ember… nincs többé. Megtért
őseihez, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Erzsébet érezte, hogy
kicsordulnak könnyei.
– Mélységesen sajnálom – mondta halkan.
– Gyere csak be! – szólt a királyné barátságosan. – Fel kell melegednünk.
Az admirális számít ránk a magánszobában. Mondta, mennyire várja, hogy
láthasson. Hogy van őfelsége?
A királyné és az admirális nagyon nyájasak voltak hozzá. Leültették a tűz
mellé, gőzölgő hippokrasszal és ostyával kínálták. Erzsébetet ismét levette a
lábáról az admirális elbűvölő vonzereje, de mostani fájdalmában
függetlenedni tudott az érzéstől, különben is, a férfi éppen az odaadó férj
szerepét játszotta. Csak a szegény Grindalra tudott gondolni, akit sose láthat
többé.
Vajon ki fogja ezután tanítani, tűnődött elalvás előtt.
– Erzsébet úrhölgy, levél érkezett számodra – szólt Kat, életvidáman lépve
a hálószobába, ahol növendéke néhány napja betegeskedett. Erzsébet
feltápászkodott a párnáiról, maga mellé tette a könyvét, és feltörte a pecsétet.
– Ascham mestertől érkezett! – kiáltotta, és máris elindult a gyógyulás
útján. – Meg kíván látogatni engem. Ezt a levelet két napja írta. Kat,
bármikor itt lehet!
Nevelőnője tiltakozásával dacolva kiugrott az ágyból, néhány pillanatig
imbolygott, majd turkálni kezdett a ládájában, ruhákat keresve.
– Ladym, lassan a testtel! – kiáltott Kat.
– Jól vagyok, meggyógyultam. Megtennéd, hogy megkeresed a zöld
ruhámat? A szőrméset.
Ahogy megjósolta, Ascham még aznap meg is érkezett, és Erzsébet kitárt
karral üdvözölte.
– A királyné és az admirális pillanatnyilag Londonban tartózkodnak, így
vendéglátójaként engem kell elfogadnia – közölte derűsen a férfival.
– Ennél nagyobb megtiszteltetést hirtelenjében nem is tudok elképzelni –
felelt szívélyesen a férfi meghitt yorkshire-i akcentusban.
Letelepedtek a téli szalonban, a kályhában lobogott a tűz, Kat pedig bort
hozott. Megvitatták Ascham nemrég megjelent könyvét az íjászatról, majd
rátértek Erzsébet tanulmányaira.
– De elég belőlem! – szólt a lány egy idő után. –Hát mégsem azért jött,
hogy szegényes tanulmányaimról beszélgessünk, Ascham mester. Mi szél
hozta Chelsea-be?
A tudós viharvert arcán szomorkás mosoly jelent meg.
– Úgy hallottam, tanár nélkül maradt, hölgyem, és azért jöttem, hogy
felajánljam szerény szolgálataimat.
Erzsébet el volt ragadtatva.
– A legnagyobb örömömre szolgálna – jelentette ki.
– Megtiszteltetés volna, ha olyasvalakit taníthatnék, aki ily hírnevet
szerzett tanulmányi eredményeivel – mondta Ascham. Erzsébet tudta, milyen
őszinte ember, ez tehát biztosan nem puszta hízelgés.
– Számomra is megtiszteltetés volna, ha ilyen kiváló tanárom lehetne –
felelte –, és meggyőződésem, hogy a királyné is jóvá fogja hagyni. Még ma
írok neki, és közlöm vele, hogy Ascham mestert szeretném tanáromnak, senki
mást.
– Természetesen, hisz alá kell vetnie magát gyámja döntésének – ismerte
el Ascham.
– Minden szándékom, hogy alávessem magam, feltéve, hogy egyetért a
választásommal – válaszolt nevetve Erzsébet. – Ha szükséges, elmegyek
Londonba, és rábeszélem. Ascham mester, ugye fogja magát, visszamegy
Cambridge-be az egyetemre, és engedélyt kér, hogy a királyné udvartarásába
léphessen?
– Ennyire biztos a sikerében, hölgyem? – kérdezte Ascham elbűvölve.
– Kétségtelenül.
*
– Azt hiszem, ma inkább ágyban maradok egy időre – szólt Erzsébet ágya
mélyéről. – Nem érzem jól magam.
– Mi a baj? – kérdezte Kat, bekukucskálva az ágyfüggönyök között.
– Átkozottul fáj a fejem – felelte Erzsébet. Arra gondolt, jobb, ha nem
hivatkozik havibajra, mert Kat hamar rájönne a turpisságra: nem tudna
ugyanis vérfoltos alsóneműket felmutatni.
Kat megérintette a homlokát.
– Legalább nem vagy lázas.
– Nem, ez csak migrén. – Erzsébet fintorgott, remélve, hogy meggyőző a
mutatvány.
– Szeretnéd, ha itt maradnék veled?
– Nem, csak aludni szeretnék. Ne mulaszd el miattam az istentiszteletet.
– Jól van. Pihenj akkor egy keveset – mondta Kat kedvesen, és összehúzta
az ágyfüggönyt. Aztán egy kicsit még sürgölődött a szobában, rendezgette
Erzsébet ruháit, majd az ajtó becsapódott mögötte. Elment. Erzsébet
megkönnyebbülten sóhajtott fel, tízig számolt, majd kiugrott az ágyból, egy
kis rózsavizet loccsantott az arcára, és megfésülködött. Nem akarta kicserélni
az egyszerű lenvászon alsóinget egy hímzettre, hisz Kat biztos megkérdezné,
miért tette ezt. Semmi nem engedhető meg, ami felkelthetné a gyanakvását.
Mire az admirális kopogott az ajtón, ő már felöltözve ült a székében,
fekete bársonyruhában a vékony ing fölött. Nagyon ingerlőén néz ki,
gondolta a férfi, lángvörös, hullámos, vállra omló hajával. Igaz, nem egy
szabályos szépség, szűk szájával és tagadhatatlanul horgas orrával, de a
szeme, akár az anyjáé, értelmes és igéző, magas, sudár teste pedig végtelenül
vágykeltő. Ráadásul a király leánya, ami különös pikantériát kölcsönzött e
viszonynak Thomas szemében.
Figyelte a férfit, ahogy az ajtóban áll, és rászegezi sötét, tűnődő és átható
tekintetét. Majd hirtelen odatérdel mellé, karjába zárja, és ajkát finoman
ajkához nyomja. Erzsébet el volt veszve, és maga sem tudta egészen, mit
szeretne, meddig menjen el a férfi.
– Édesem – suttogta a férfi, a füléhez dörgölőzött, majd ismét az ajkát
kereste. – Rettenetesen kívánlak.
Erzsébet nem tudott válaszolni. Ha ez az érzés a szerelem, nem tudja,
miképp kell neki hangot adni. Nem tanúsított ellenállást, mikor a férfi
felkapta a karjába, mintha pihekönnyű lenne, és az ágyába vitte, gyengéden
lefektetve az összegyűrt lepedők közé. Máris mellette feküdt, arcával az arca
mellett, kezével állhatatosan nyomulva előre a bársonyruha alatt, az ing
leheletvékony anyagán át cirógatva testét. Csodálatos érzés volt, és azzal a
hatással járt, hogy mind szorosabban fűzte karját az admirális nyaka köré.
Az első vészjelzés akkor szólalt meg a fejében, mikor a férfi hirtelen
feltépte az alsóingét, hogy feltáruljanak kicsiny, hegyes mellei, majd elkezdte
erőteljesen csókolgatni és simogatni őket. Aztán kezét lefelé kezdte csúsztatni
a lány testén, hogy odalent még kalandosabb cirógatásba fogjon. Az ujjai
által okozott érzések fenségesek voltak, de hirtelen abbamaradtak, pedig
Erzsébet veszettül vágyott arra, hogy még több jusson belőlük. A férfi túl
gyorsan haladt célja felé. Máris gatyapőcében kotorászott, közben erősen
zihált a lány arcába, és érthetetlen szavakat suttogott. Majd sietősen felhúzta
az alsóingét, kitéve a lány combját és fenekét a hideg reggeli levegőnek.
Erzsébet zavarba jött, és hirtelen – elég későn – ráébredt, hogy elindult egy
úton, mely nem pusztán bűn, hanem felségárulás elkövetéséhez vezet.
Megpróbálta eltaszítani magától, de a fiatal lány ereje mit sem ér a túltengő
férfierővel szemben. Észre sem véve az ellenállást, Thomas már szinte rajta
feküdt, térdével szétfeszítette két lábát, majd roppant erővel hatolt be
Erzsébetbe, és föl-le mozgott benne, növekvő lelkesedéssel. A fájdalom, amit
a lány érzett, erős volt, és nem tudta visszafogni a testéből előtörő éles
sikolyokat. De az admirális nem törődött ezzel, mind szenvedélyesebben
folytatta a munkát. Hirtelen megfeszült, lihegve, majd a döfködés egyre
szaporább ritmusban folytatódott, gyorsabban, keményebben, végül néhány
görcsös összehúzódásban elérte csúcspontját, mielőtt le nem csillapodott egy
nedves, csúszós kilövellésben. Erzsébet összetörve és sajgó testtel került ki a
dologból, halálra rémülve, hogy mit műveltek vele – pontosabban miben
vállalt tevőleges szerepet.
Mikor az admirális rároskadt, láthatólag kimerülten az erőfeszítéstől,
Erzsébet megijedt, hogy netán rosszul érzi magát, és kétségbeesetten
gondolkodott, vajon mit kellene tennie, ha kiderülne, hogy tényleg ez a
helyzet. Nem fedezhetik fel őket ebben az állapotban! Hogy az micsoda
őrületet váltana ki! Amúgy sem tudja felemelni a férfit – teste súlyos
teherként nehezedik rá.
– Uram! – suttogta riadt hangon. – Keljen fel! Ó, kérem, keljen fel! –
Válaszképpen az admirális kinyitotta szemét, és pajkosan rákacsintott.
– Na, hercegnőm, élvezted a mókát? – kérdezte ernyedt hangon.
Erzsébet egyáltalán nem élvezte. Valójában mély seb maradt benne, testi
és lelki értelemben egyaránt. A nőkről tényleg azt gondolják, hogy élvezik a
közösülést? Hogy is élvezhetnék, ha egyszer méltatlan és mocskos dolog?
Ráadásul különös módon kielégítetlen maradt, és az egész nem mozdított
meg benne semmit. Röviden szólva, úgy érezte, hogy használták – használták
arra, hogy egy férfi kiélhesse rajta tiltott vágyait. Nem volt semmi felemelő
érzelem az egészben, ami megszentelte volna az aktust.
Ehelyett ott volt annak tudata, hogy az, ami az imént történt, rettenetes
cselekedet volt. Szétáradt benne a bűntudat. Drága mostohaanyját
megbocsáthatatlanul elárulta. Amint az admirális átfordult a hátára, Erzsébet
remegő ujjakkal gyorsan magára húzta szétszaggatott ingét. Megpróbálta
eltakarni melleit az ing cafatokban lógó maradványaival. Ekkor a férfi az
oldalára fordult, felszabadult kezével átölelte a lányt, és elkezdett a nyakához
dörgölőzni.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és ott állt a küszöbön a megdöbbent
Katalin királyné.
Erzsébet még soha nem látott férfit ilyen gyorsan mozdulni. Az admirális
kiugrott az ágyból, őrá takarót dobott, és elkezdett gatyapőce fűzőivel
bajmolódni. A királyné holtsápadt volt, és rosszabbul érezte magát, mint
eddigi élete során bármikor. Erzsébet nem mert a szemébe nézni. Senki sem
szólt egy szót sem. A szobában iszonyatos, hosszan tartó csend honolt. Aztán
Katalin hirtelen sarkon fordult. Az admirális szaladt utána, a nevét kiabálva.
A helyzet az, hogy egyáltalán nem úszta meg. Alig egy hónapja
tartózkodott Cheshuntban, mikor egy júniusi reggelen erős hányingerre
ébredt. Miközben az éjjeliedénybe öklendezett, azon tűnődött, vajon miféle
romlott ételtől ronthatta el ennyire a gyomrát.
Mikor a következő reggel is ugyanez történt, még mindig azt hitte, valami
ételmérgezéstől szenved. Ám miután, noha délutánra már jól érezte magát,
harmadnap reggel ismét hánynia kellett, egyre pocsékabb hangulatban azon
merengett, nem valami más, rémisztő oka van-e reggeli rosszulléteinek. A
negyedik naptól kezdve elkezdett attól félni, hogy az Úr feltehetőleg mégis
megbünteti éktelen bűnéért, s mikor ötödik nap is megtörtént, szívében már
ott ült a halálos bizonyosság, hogy félelmei bizony megalapozottak. Végül is
nem egész négy hónappal ezelőtt nézte végig Parr Katalint hasonló
állapotban. Nincs menekvés a tény elől, mondta magában, és igyekezett
tudomást sem venni a hideglelésről, melyet mindannyiszor érzett,
valahányszor erre gondolt, vagyis többé-kevésbé állandóan: teherbe esett az
admirálistól.
Havivérzése, mely csak előző évben kezdődött, soha nem követte a
szabályos ciklust. Gyakran eltelt két hónap vagy annál is több anélkül, hogy
vért látott volna. Úgyhogy azt még önmagában nem tartotta furának, hogy
április óta nem volt vérzése. Az elmúlt hónapokban kegyetlen fejfájástól és
migréntől szenvedett, így semmi szokatlan nem volt abban, hogy migrénje az
utóbbi időben rosszabbodott. Annak tudta be, hogy nyilván megviselték a
történtek.
Mit tegyen? Inkább a halál, semmint hogy bárkivel is megossza a titkát.
Márpedig, súgta a józan esze, valakinek mégis el kell mondania. Nem egy
sötét lyukban él, így az embereknek hamarosan fel fog tűnni az állapota. A
következményekbe jobb bele sem gondolni. Jaj, már megint a hideglelés!
Nem, képtelen ezzel egyedül megbirkózni. Segítséget kell kérnie.
Hatalmába kerítette a rettegés. Nem akar szembesülni Kat, még kevésbé
Dennyék reakciójával. Talán egyenesen az admirálist értesítenék? Vagy ami
még rosszabb, a királynét? És továbbra is bízhatna Katalin diszkréciójában?
Ha ez kitudódik, a kitörő botrány maga alá temetheti. Házasodni sem
házasodhat a Tanácsjóváhagyása nélkül. Vajon mit tennének akkor, ha
rájönnének, hogy törvénytelen gyermeket vár az admirálistól? Ez a férfinak a
Towert jelentené, vagy annál is rosszabbat. És neki? Tiltott közösülésüket
felségsértésnek tekintenék? Már hallotta is a Tower kapuját becsapódni,
érezte, amint a bárd fémes pengéje átszeli a nyakát, látta a lábát mohón
mardosó lángokat…
A szoba eszelősen forogni kezdett körülötte, úgy érezte, mintha egy sötét
alagúton át látná. Valami iszonyatos vibrálást érzett a fejében, a szíve
eszeveszetten kalapált, a térde remegett, a keze izzadt. Meg fog halni,
mindjárt!
– Áááá! – sikította a pániktól. – Segítsééég!
Kat rohant be a szobába, és meglátta a holtsápadt, egész testében remegő
lányt. Az árulkodó, hányással teli tál ott állt az ablakpárkányon. Már egy
ideje gyanakodott egy kissé, hisz hetek óta nem látott véres alsóneműt, de
úgy okoskodott – Isten bocsássa meg neki –, hogy ez remélhetőleg nem jelent
semmit. Végül is Erzsébet szavát adta, hogy semmi jelentős nem történt közte
és az admirális között. De most teljes bizonyossággal ott látta az igazságot a
lány tekintetében. És e pillanatban ő is látta a Towert, a sötétzárkát, a kötelet
és – borzalmak borzalma – a lángoló máglyát.
– Mit tettél? – kérdezte metsző hangon. – A szavadat adtad!
Erzsébet megpróbált beszélni, de a rettenettől nem tudott. A pánikroham
múlóban volt, de halálos kimerültséget hagyott maga után. Teljesen össze
volt törve.
– Válaszolj nekem! – sziszegett Kat sürgetően. – Állapotos vagy?
Csak egy néma bólintásra futotta az erejéből. Szemében pokoli rémület
ült.
– Mikor volt az utolsó vérzésed? – tudakolta Kat. Erzsébet nyelt egyet.
– Épp húsvét után, azt hiszem – sóhajtott.
– Tehát április elején, most pedig már június végén járunk. Mikor… Az
admirális mikor…? – Képtelen volt azt a bizonyos szót használni. Csak a
bűnét súlyosbította volna vele.
– Egyszer, május elején – szólt Erzsébet hüppögve. – Megpróbáltam
leállítani, de nagyon kitartó volt. Túlságosan szerelmes voltam belé! – Egyre
keservesebben zokogott.
– Nem érdekes. Tehát a második hónapban jársz – számolt Kat, a
gyakorlati teendőkben keresve menedéket. – Mi vitt rá, hogy megengedd neki
a közeledést? Számtalanszor figyelmeztettelek, hogy soha ne találkozz vele
kettesben.
– Szerelmes voltam! – tört ki Erzsébet. – Nem tudtam ellenállni neki. Jaj,
mit tegyek?
– Isten tudja. Hadd gondolkodjam! – Egy rövid ideig csak állt, nehézkesen
vette a levegőt. – Beszélnem kell a húgommal. Nincs más választásom.
Soha nem hitte volna, hogy egyszer ennyire beteg lesz. Minden reggel
hányingerrel ébredt, és szó szerint rohant a tálhoz. Egyedül az segített, ha
húst vagy halat evett, de reggel nyolckor mégsem küldhette Katet a konyhába
ilyesmiért, hisz az emberek gyanút fogtak volna. Úgyhogy csak szenvedett.
– Próbálkozz almával! – nógatta ilyenkor Kat. – Joan azt mondja, neki
segített. – De Erzsébet rá sem tudott nézni az almára. Beleharapott, s már ki
is köpte.
Az étkezések pokoliak voltak. Általában nagyon mohón látott hozzá, de
miután belekóstolt az ételbe, egyszeriben elment az étvágya, így a
továbbiakban csak ült az asztalnál, és piszkálta a tányérján lévő ételt, míg
mindenki be nem fejezte az étkezést. A bornak fémes íze lett a szájában, így
rendszerint csak néhány kortyig jutott.
És aztán ott volt az állandó fáradtság, mely a megsemmisítő csapást
jelentette. Néha állva is el tudott volna aludni. Egyelőre szabadon
közlekedhetett a házban és környékén, ám ideje nagy részét az ágyban
pihenve töltötte, szenvedve a kimerültségtől. Ráadásul már előre félt a szülési
fájdalmaktól, felidézve magában a valaha hallott összes történetet a
gyermekágyi borzalmak vonatkozásában. Soha nem gondolta volna, hogy a
terhes nők ennyi szenvedésen mennek keresztül, és folyamatosan
fogadkozott, soha többé nem kockáztatja meg a teherbe esést, még boldogabb
körülmények között sem.
Szeptember első hetében kellemes meleg volt. Erzsébet most már nem
hagyhatta el szobáit, így a napok nagyon nehezen teltek, kivált, hogy
rábeszélés hatására el kellett engednie Ascham mestert Cambridge-be, és már
kezdte unni, hogy egyedül Kat jelenti a társaságát. Szeretett volna kint
serénykedni, de erre már nem volt lehetőség. Úgyhogy csak üldögélt,
olvasott, fordított, fő tevékenység gyanánt pedig Katet kergette tébolyba a
panaszkodásaival.
– Annyira unatkozom – zsörtölődött egyik este.
– Akkor keress magadnak valami teendőt! – csattant fel Kat ingerülten. –
A lusta kezeknek lesz majd elég teendőjük a pokolban, tudod jól.
– Mit csináljak? – nyöszörgött Erzsébet.
– Mi lesz például a babaruhával, melyet a királyné gyermekének kezdtél
hímezni?
Erzsébet megfontolta a javaslatot.
– Nagyszerű – sóhajtott. – De előtte kimegyek a mellékhelyiségbe.
Mikor magára maradt, és fölemelte a szoknyáját, tanácstalanul állt a
látvány előtt: vérfoltok fehér alsószoknyáján és harisnyáján. Kissé megriadva
fogott egy kendőt, és megnyomogatta vele a női hajlatát. Csupa vér lett egy
pillanat alatt. Ez vajon mit jelent?
Miután még egy kendőt tömött a lába közé, kikecmergett a
mellékhelyiségből, és felkiáltott:
– Kat, segíts! Vérzem!
– Vérzel? – visszhangozta a nevelőnője. – Ó, drága Istenem! Gyermekem,
ne nyugtalankodj! Menj és feküdj le! Hívom a húgomat.
Mikor Lady Danny megérkezett, megindultak a görcsös fájdalmak, a
tompa, könyörtelen, meg-megújuló fájás a hasában és lejjebb. Csak feküdt az
ágyán, a hasát nyomogatta, és kissé nyögdécselt.
– Attól félek, ez a vetélés előjele – szólt Lady Denny.
Erzsébet nem tudta, örüljön vagy sírjon.
– Segítséget kell kérnünk – szólt Kat. – Ő a második a trónutódlási sorban.
Nem kockáztathatjuk, hogy bármilyen sérelem érje. Már a negyedik
hónapban van, így nem lesz egy könnyű vetélés.
Erzsébet ismét felnyögött, ezúttal hangosabban. A fájdalom percek alatt
élessé vált. Nagyon félt.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy kitudódjék az állapota – figyelmeztette
nővérét Lady Denny. – Várj! Van egy ötletem.
Az éjfélkor a hálószobába vezetett asszonynak be volt kötve a szeme, de
akkorra Erzsébet már nem vett észre semmit. A fájdalom már teljesen
elviselhetetlenné vált. Átszelte egész alsótestét, végigperzselte a hátát, a
hasüregét, a fenekét és a nemi szervét, és most már rengeteg vér folyt ki a
méhéből. Ki volt merülve, láz emésztette, hányingert érzett, és össze volt
zavarodva.
Sir Anthony levette a szemkötőt az asszony szeméről, ő maga elfordította
fejét, és kisietett az ajtón, figyelmeztetve a nőket, hogy csöngessenek, ha
ismét szükség lesz rá. Ezután a bába, hunyorogva a fénytől, rájött, hogy egy
előkelő udvarházba került – a jó ég tudja, melyikbe –, és engedte, hogy a
láthatóan vezető szerepet játszó, fényűzően öltözött hölgy az ágyhoz vezesse.
Az ágyon egy fiatal, szép arcú leány feküdt, aki láthatólag egy koraszülés
utolsó stádiumában lehetett. A középkorú asszony aggódó szemmel ült le
mellé.
A bába nem késlekedett. Büszke volt a hírnevére, de úgy vélte, soha senki
nem fogja elhinni, milyen megbízása volt ma este. Lehúzva az átvérzett
lepedőt, szétfeszítette a leány combjait, és jó hosszan nézte, amit a lába
között látott.
– Elvetélt? – kérdezte az idősebb hölgy halkan. A leány ájultan lihegett.
– Igen – bólintott a bába. – Van egy tiszta kendője?
Kat átnyújtott egyet. A bába felszedte vele a vérrögöket és azt a kis halott
emberkezdeményt, aki túl koránjött a világra. Majd vizet és törülközőt kért,
és ellátta az ifjú anyát, aki mostanra teljesen elkábult a kimerültségtől.
Miután ellátták a lányt, aki békésen elaludt, megszólaltatták a csengőt, és
Sir Anthony visszatért.
– Hol van? – kérdezte.
– Meghalt – szólt Kat fakó hangon. Átnyújtotta neki a kendőbe bugyolált
kis csomagot. A férfi lehúzta róla a kendőt, és egy pillanatra belenézett a
ráncos, rózsaszín kis arcba.
– Holtan született? – kérdezte szenvtelen arccal. Kat bólintott.
– Akkor nem kell imádkoznunk a lelkéért – jelentette ki kíméletlenül,
majd szó nélkül tűzre vetette Henrik király halott unokáját. A nőknek elállt a
lélegzetük a rémülettől, ám Sir Anthony nem vett tudomást a tiltakozásukról.
Újra bekötötte a szemét a felháborodott bábának, és kilökdöste a szobából.
Felesége Kattel együtt ott maradt, és döbbenten figyelték, amint Erzsébet
bűnének bizonyítéka a lángok martalékává válik. A lány békésen szendergett.
A szoba hamarosan megtelt a sült hús irtózatos bűzével.
1549
Vízkereszt előestéjén Kat, Astley és Thomas Parry együtt üldögéltek a tűz
mellett, mézsört kortyolgatva.
– Azon tűnődöm, vajon mikor terjeszti elő az admirális a kérését – szólt
Parry. – Észrevettem, hogy kölcsönös nagyrabecsülés áll fent közte és
őkegyelme között.
– Elég pontos tudomásom van az ügyről – felelte Kat –, de nem merek
erről többet mondani. – Akadozva, nagy keservesen, de csak elmesélte, mivel
fenyegette meg a hercegnő. – Mindennek ellenére – tette hozzá –, nagyon
kedvelem az admirálist, aki mindig igen jó volt hozzám, és mégiscsak ő a
legnagyszerűbb nagyúr, gondolom, ebben egyetértünk, így nagyon
megörültem, mikor arról értesültem, hogy feleségül kívánja venni az ifjú
hölgyet. – Szeme könnyel telt meg. – Azt kívánom, hogy őhozzá menjen
feleségül! – zokogott, arcát kezébe temetve. – Biztos vagyok benne, meg
tudja győzni a Tanácsot, ha megpróbálja.
Parry ügyetlenül megsimogatta a kezét.
– Túlságosan hatása alá kerültél egy csinos arcnak, Kat – mondta
kedvesen. – Nem, nem, hadd fejezzem be. Most már nem vagyok annyira
biztos abban, hogy az admirális a jó választás. Túlságosan elhúzta ezt az
ügyet, és az emberek ezért vették a szájukra. A késlekedése miatt folt esett
Erzsébet úrhölgy hírnevén. Éppen a minap hallottam, milyen kegyetlenül és
méltatlanul bánt az admirális a szegény feleségével.
– Ugyan! Ugyan! – kiáltott Kat. – Én jobban ismerem őt nálad vagy
azoknál, akik ilyeneket beszélnek róla. Tudom, hogy alig várja, hogy elvegye
Erzsébet úrhölgyet, és ezt ő is pontosan tudja. Az admirális nagyon szereti,
méghozzá jó ideje. Meg kell mondanom, hogy a királyné féltékeny volt az
admirálisra a lány iránti érzelmei miatt. Bevallotta nekem, hogy rajtakapta
őket ölelkezés közben. Ezért kellett Erzsébetnek Cheshuntba költöznie.
Parrynek leesett az álla.
– Szóval igaz a szóbeszéd? – kérdezte, láthatóan megrémülve. – Tényleg
volt köztük némi túlzottan bizalmas viszony?
E reakció láttán Katnek borsódzni kezdett a háta. Túl sokat mondott?
Miért nem tudta tartani a száját? Végül ez okozza a vesztét, tudta jól.
– Nem mondhatok többet – szólt dühösen. – Majd egy másik alkalommal.
Thomas, meg kell ígérned, hogy soha senkinek nem adod tovább, amit most
mondtam neked!
– Nem fogom. Ezt tudod.
– Ígérd meg nekem! – sürgette Kat.
– Nem fogok mondani semmit – ismételte.
– Mondd ki, „ígérem”! – esengett.
– Rendben. Ígérem, nem fogom elismételni, amit mondtál.
– Így már jó. Ha ez kitudódik, Erzsébet örökre megszégyenül, és vége
mindennek.
– Inkább tépessenek szét vadlovakkal, de nem fogok beszélni! – nyugtatta
meg Parry.
Egy hét telt el így, és Erzsébet nem tört meg a nyomás alatt, és nem is
árulta el hű embereit. Azt továbbra sem tudta, hogy vajon mi minden hangzik
el róla a Towerben, ám a tény, hogy Sir Robert unos-untalan önmagát
ismételte, azzal kecsegtetett, hogy sem Kat, sem Parry nem mondhatott
valami sokat.
Sir Robert az idő múltával egyre ingerültebb lett. Világos volt, hogy
komolyan gondolja, a kisasszony titkol előtte valamit. Ma éppen nagyon
elgyötörtnek és bosszúsnak tűnt.
– Tudja, mit beszélnek az emberek? – kérdezte. –Azt beszélik, hogy
kegyed is a Towerbe került, merthogy gyermeket vár az admirálistól.
– Hogy merészelik! – kiáltott Erzsébet, magából kikelve a döbbenettől. Ez
az ügyesen gurított golyó majdnem feldöntötte a tekebábukat. – Szégyenletes
rágalom! – Fájt neki, hogy az emberek rosszat gondolnak róla.
– Nahát, ha nem mondja el nekünk az igazságot, az emberek ilyen
meggondolatlan találgatásokra lesznek utalva.
– De én elmondtam az igazságot – dühöngött Erzsébet.
Válasz helyett a férfi egy levelet húzott elő a zsebéből.
– Ezt a régens küldi kegyelmednek. Az áll benne, hogy barátságukra
hivatkozva kéri, ismerjen el mindent, amit tud.
– Amit én meg is tettem – vágott vissza a lány. –Mindenesetre köszönöm a
lordnak a figyelmességét. Őszintén szólva engem sokkal jobban aggasztanak
a tisztességemet megkérdőjelező híresztelések, lévén szégyenletes rágalmak.
Majd írok őlordságának, és megkérem, tegye közhírré, hogy ezek a mesék
színtiszta koholmányok, ostoba koholmányok őfelsége nővéréről! Nagyon
kérem, Sir Robert, kérdezze meg a régenstől, megjelenhetnék-e az udvarnál,
hiszen meg kell mutatnom a világnak, hogy nem vagyok várandós.
– Majd továbbítom a régensnek a kérelmét, amely biztosan sokkal
kedvezőbb elbírálásban részesülne, ha végre elismerné, Mrs. Astleyvel
megegyeztek abban, hogy kegyednek feleségül kellene mennie az
admirálishoz.
Erzsébet felsóhajtott.
– Hogy tehetném ezt? Soha nem egyeztünk meg effélében, és Mrs. Astley
soha nem házasított volna ki a király őfelsége és a Tanács beleegyezése
nélkül. Sir Robert, jó lelkiismerettel mondom ezt. És a lelkiismeretemet nem
kívánom veszélybe sodorni, hisz akkor mi lesz az üdvösségemmel?
Tyrwhitt, akaratlanul is lenyűgözve, egyelőre feladta a további
faggatózást. De visszatért minden áldott nap, és minden elképzelhető taktikát
bevetett a lelkére beszéléstől kezdve az erőszakoskodáson át a
fenyegetőzésig, hogy vallomásra bírja Erzsébetet. És minden nap úgy telt el,
hogy nem jutott semmire.
Ám egy nap megérkeztek a Towerből a tanúvallomások egy hosszú
pergamentekercsen. Ez határozottan javította a férfi esélyeit.
Mikor Sir Robert belépett a lány szobájába, diadalittas pillantást vetett rá.
– Ezt olvassa, hölgyem! – mondta majdnem szívélyesen, lerakva elé a
tekercset.
Erzsébet elolvasta. Kat és Parry tanúvallomásai voltak, az aláírásukkal. A
kézírásuk igen ziláltnak látszott, ami felindultságukról és rettegésükről
tanúskodott. Szíve hangosan kezdett kalapálni, és úgy érezte, menten elalél.
Mindent bevallottak: a reggeli hancúrozásokat, egyre szégyentelibb
részletességgel, az admirális szemérmetlen koslatását Erzsébet után, a
gyászruha szétvagdalását, aztán hogy a királyné kompromittáló
testhelyzetben találta őket, majd Erzsébet száműzetését, utoljára pedig az
admirális mesterkedéseit a házasság érdekében. Hál' istennek a vetélésről
említés sem történt, ám ez már így is épp elég jó hírének romba döntéséhez.
Arca égett a szégyentől. Bárcsak levegővé változhatna! Lélegzethez sem
jutott.
– Szennyirodalom, ugye, hölgyem? – jegyezte meg csípősen Sir Robert.
Közelről figyelte a lányt.
Erzsébet rátalált a hangra, amit meg akart ütni.
– Ahogy mondja, uram, fiatal voltam, és elcsavarta a fejem egy gyakorlott
gazfickó.
– Akkor is gondolnia kellett volna a tisztességére – koppintott a fejére a
férfi. – Kegyed vér szerinti trónörökös.
– Tudom, uram, és óvatos is voltam, amennyire tőlem tellett. Az admirális
viselkedése volt mocskos, nem az enyém. Nem követtem el semmilyen
felségárulást. Nincs ebben semmi, ami a bűnösségemre vallana, hisz soha
nem vettem részt a házasság tervezgetésében, és nem is adtam rá áldásom. És
Mrs. Astley sem követett el semmiféle bűnt. Talán meggondolatlan és
tapintatlan volt, de ez minden.
– Ó, micsoda ész, hölgyem! – szólt Tyrwhitt, megbolondulva ettől a
köntörfalazástól. – De megmondom őszintén: továbbra is azon a véleményen
vagyok, hogy kegyed és Mrs. Astley még rejteget előlünk valamit, s hogy
nem mondtak el mindent, amit tudnak. Ami Parry urat illeti, ő egy értéktelen,
gerinctelen szalmabáb. Biztos, hogy még többet is fogunk hallani tőle.
Szalmabáb, valóban, gondolta keserűen Erzsébet, felidézve, hogy esküdött
meg, hogy hamarabb engedi magát vadlovakkal széttépetni, mint hogy
elárulja őt. Mégsem tudta a lelkében elítélni. Tudta, úgyis szenved a tudattól,
hogy rettegésből ilyen csúnyán megszegte az esküjét.
– Hogy becsmérelheti így! – vágott vissza dühösen.
– Belegondolni sem merek, milyen módszerekkel szedhették ki belőle ezt
a vallomást!
– Biztosíthatom, hogy nagyon csekély nyomásgyakorlásra volt szükség –
tárta fel Tyrwhitt. – Ő és Mrs. Astley rövid időt töltöttek towerbeli
zárkáikban, majd szembesítették őket. Milyen érdekes, megeredt a nyelvük!
És ez folytatódni fog, figyelje csak meg! Kegyedék mind ugyanazt fújják,
ami nem véletlen, nyilván előzőleg egyeztették a kottáikat. Hamarosan
megbomlik ez a gyönyörű összhang, ebben biztos vagyok.
Erzsébet lesújtó pillantást vetett rá. Csak hű embereire tudott gondolni,
akik ott senyvednek a fagyos, sötét zárkában.
– Arra kell kérnem, kegyed is írja meg tanúvallomását – közölte Sir
Robert. – Holnap visszajövök érte.
Lady Tyrwhitt jelenléte az életében épp elég rossz volt, de Erzsébet sokkal
inkább Katért aggódott, aki irtózatosan hiányzott neki. Senki egy szót nem
szólt arról, mi folyik a külvilágban, ő pedig rettegett, nehogy Kattel rosszul
bánjanak, vagy rákényszerítsék, hogy még többet beismerjen. Ami a
legpocsékabb volt, nem volt senki, akivel Erzsébet bizalmasan beszélhetett
volna. Ascham mestert olyan szoros megfigyelés alatt tartották, hogy még
ahhoz sem vehette a bátorságot, hogy egy cetlit átadjon neki, és William
Cecilnek sem írhatott, hisz lehetetlen lett volna bármiféle levelet
kicsempészni – oly éberek voltak újdonsült őrei.
Újra és újra könyörgött Sir Robertnek, hogy kérvényezze a kedvéért Kat
szabadon bocsátását, de kérése ismételten visszautasításra talált. Azon kezdett
gondolkozni, vajon meddig viseli még el a létezésnek ezt a formáját.
Havivérzése mintha kiapadt volna, folyton borzalmas fejfájástól szenvedett,
és voltak napok, mikor olyan idegesnek érezte magát, hogy képtelen volt
felkelni az ágyából.
És aztán eljött a nap – valamikor március elején történt, a fákon már
feltünedeztek a zöld bimbók –, mikor Sir Robert újfent odarendelte
Erzsébetet és az egész háznépet a nagycsarnokba.
– A hajdani admirálist – jelentette be – a parlament elítélte felségárulásért.
Életével és vagyonával fizet a bűnéért.
Erzsébet csöndesen ült magas székében, mélyeket lélegezve, hogy
lecsendesítse a szívverését. Az ítélet, ezt tudta, a kivégzés előszobája. Az
admirális meg fog halni, ehhez nem férhet kétség. A férfi, aki először kavarta
fel az érzékeit, aki hancúrozott vele, aki megcsókolta, és akivel
megtapasztalta minden ölelések legbizalmasabbikát, hamarosan férgek
martalékává válik. Bárcsak megsirathatná! De minden szem őrá szegeződik,
és egyetlen mozdulattal sem árulhatja el, hogy a hír hatással van az
érzelmeire. Nem tudna most sírni, sőt… Bár többet érezne annál, mint amit
érez! Kizárólag döbbenetet és szánalmat érzett ugyanis. Szánalmat, főként
önmaga iránt… Hogy lehetett ilyen ostoba!
Feloszlott a társaság, és mikor ő is felállt, hogy – renyhe testtartással és
pocsék hangulatban – visszamenjen a lakosztályába, máris ott állt mögötte
Lady Tyrwhitt, mint mindig.
– No, hát sor került erre is – vélekedett a lady, mikor eljutottak a
tanulószobáig. – Csak azt kapta, amit megérdemelt.
– Talán ha elismerték volna a képességeit, és jó célra használták volna
őket, akkor nem lett volna szüksége felségsértő cselekedetekre ahhoz, hogy
érvényt szerezzen elképzeléseinek – kockáztatta meg Erzsébet. – Mégsem
igazságos vagy tisztességes, hogy a két fivér egyike megkap minden
hatalmat, a másik meg semmit.
– Mindenki egye a maga főztjét – jegyezte meg Lady Tyrwhitt. – Egész
életében gazember volt. Különösen szegény feleségével szemben. – Ez
bizony oldalvágás volt.
– Mindig olyan kedves volt hozzám – mutatott rá Erzsébet, azon tűnődve,
miért érzett késztetést arra, hogy megvédje az admirálist. Talán valójában a
saját viselkedését akarta védelmezni?
– Ó, igen, erről mindannyian hallottunk! – torolta meg azonnal a nevelőnő.
– Szándékosan félreérti, amit mondok – vádolta meg Erzsébet.
– Mindenesetre nem fog találni mentséget számára – vetett véget Lady
Tyrwhitt a társalgásnak. És ebben igaza volt, ismerte el Erzsébet kelletlenül.
1553
Ahogy a magas ifjú hölgy elhúzta a függönyt, és kinyitotta az ablakot,
beragyogott a nap, megvilágítva derékig érő, hullámos haját. Arca sápatag
volt, tartása méltóságteljes. A tisztes kivágású fekete ruha előnyösen mutatott
sudár alakján, de a finom fehér batiszttal csíkozott, díszítetlen magas gallér
szerénységet és tisztaságot sugárzott. Volt benne valami komolyság, ami
miatt idősebbnek tűnt tizenkilenc éves koránál, ám ott bujkált benne a
kacérság is. Csak meg kellett nézni, hogyan hivalkodik finom kezével és
hosszú ujjaival, előnyösen ellensúlyozva fekete ruhájának egyszerűségét.
Odament az asztalhoz, és kézbe vette a levelet. Okos tekintetén a
helytelenítés felhője suhant át, mikor végigolvasta, immár harmadjára.
Bizonyosan nem indulhat el vadászni, míg ezt el nem intézi, vagy legalább el
nem dönti, miképp fog intézkedni az ügyben. De mit tegyen?
Évek óta élt együtt ezzel a nehéz dilemmával. Arra az időre gondolt,
mikor életveszélyes helyzetben volt. Tudta, tiszta szerencse, hogy olyan
könnyen megmenekült, bár csak éppen hogy. Most is remegve gondolt bele,
mennyire megroppant annak idején a reputációja. Épp mikor már
biztonságban tudta volna magát, hirtelen előkerült az a bába a maga
botrányszagú történetével, és Erzsébet azt hitte, mindennek vége, le van
leplezve. Szerencsére a többség egyszerű koholmánynak tartotta a történetet,
és hát persze maga a bába sem lehetett biztos abban, hogy valóban Erzsébet
úrhölgy vetélésénél segédkezett. Az egész nagyon erőltetettnek hangzott.
Erzsébet mégis szenvedett, és nem pusztán a lélekölő szorongástól. A
havivérzése visszatért, ám a korábbinál sokkal fájdalmasabban. Migrén,
gyomorfájás és sárgaság kínozta. Gyengélkedései miatt gyakran ágyhoz volt
kötve, és a dolgok egy idő után olyan rosszra fordultak, hogy a régens
személyesen intézkedett arról, hogy a király orvosa meglátogassa. Az orvos
kitűnő szolgálatainak köszönhetően Erzsébet szép lassan gyógyulásnak
indult, habár kételkedett abban, hogy valaha is visszanyeri hajdani
egészségét.
Végül a szégyenteljes, gyűlölködő szóbeszéd nagy nehezen
elcsöndesedett, és Erzsébet minden erejét megfeszítve maga mögött hagyta az
egész borzadályos történetet, eltökélten, hogy meghazudtol minden pletykát,
és olyan viselkedést tanúsít, melynek hála, soha semmilyen botrány nem
fűződhet többé a nevéhez. Elhatározását be is váltotta. Tanúk erre komor
ruhái, melyekben az erényes protestáns hajadon mintaképének látszott, a
kápolnában tartott kegyes szertartások, a mérsékletes életvitel s mindaz a
tisztelet és megbecsülés, mely az udvarban és széles e királyságban
körülvette. Fivére, a király nagyon szerette, újra ő volt az ő drága
Temperantia nővére. Rendszeresen levelezett Erzsébettel, s mindannyiszor
boldogan várta udvari látogatásait, jóllehet továbbra is ragaszkodott a szigorú
szertartásossághoz még e ritka alkalmakon is, mikor lehetőségük volt együtt
lenni. Amikor csak Erzsébet az udvarhoz látogatott, mindig rajongással
vették körül, hisz nem veszítette el magnetikus vonzerejét. Egyetlen élvezete
a zene volt. Zene nélkül nem tudott élni, s egyetlen nap sem telt anélkül, hogy
ne játszott volna órák hosszat a hangszerein, vagy fogadott volna újabb és
újabb vándormuzsikusokat a házában.
Kat viharzott be a szobába, a kissé megöregedett Kat, towerbeli
tartózkodása óta némileg rugalmatlanabb ízületekkel, ám ismét kemény
kézzel vezetve a háztartást. Miután letette a nagyesküt a Tanács előtt, hogy
soha többé nem beszéli tele növendéke fejét házassági tervekkel, Kat annak a
rémséges nyárnak a végén visszatérhetett Erzsébethez, habár addigra
Erzsébet és Lady Tyrwhitt kölcsönösen becsülni kezdték egymást, akaratuk
ellenére. Lady Tyrwhitt volt az, aki lelkes szentenciagyűjtőként eszébe
juttatta Erzsébetnek a cicerói mondást: semper eadem, amit a leány most saját
mottójául választott, visszaemlékezve atyjával folytatott hajdani
beszélgetésére, kinek emlékét nagy tisztelettel őrizte. No de azért Lady
Tyrwhitt nem pótolhatta Katet. Erzsébetben kitörölhetetlenül megmaradt
áldott és örömteli viszontlátásuk, mikor egymás vállán sírtak a
megkönnyebbült boldogságtól, mit sem törődve rangkülönbséggel és
etikettel…
Mikor Kat aznap este bejött, hogy vessen rá egy pillantást, Erzsébet
hánykolódott és forgolódott az ágyában, valamint komoly gyomor- és
fejfájásra panaszkodott.
– Hívd az orvost! – siránkozott eszeveszetten. Mikor az orvos
megérkezett, aggodalmasan ráncolva a homlokát, a lány érezte, élete
legmeggyőzőbb színjátékát adja elő.
– Nyári lázroham, hölgyem – jelentette ki, miután vizeletvizsgálatot
végzett, és megmérte a pulzusát. – Testnedvei egyensúlyának felborulása
okozza ezt a forróságot a testében.
Micsoda képtelenség, gondolta, és egy darabig azon tűnődött, miért kapja
ez az ember a fizetségét. Ám, okoskodott, jelenleg éppen segít neki, még ha
netán nem ért is a feladatához.
Sóhajtott, és halántékára tette a kezét.
– Írna nekem egy igazolást? – kérdezte nyűgösen. – Tudja, az udvarba
hívattak a király látására, és annyira el akartam menni, de… – Elcsuklott a
hangja.
– Szeretném, ha a király tudná, hogy jó okkal maradok tőle távol,
különösen, hogy ő maga is gyengélkedik.
– Ó, nem, kegyelmed nem is mehet a király közelébe – tanácsolta a
doktor. – Abból ítélve, amit az állapotáról hallottam, egyiküknek sem tenne
jót. Máris írok egyet. – Elfordult, és turkálni kezdett a táskájában.
– És volna olyan kedves sürgősen elküldeni? – hízelkedett Erzsébet.
– Hogyne, hölgyem – szól az orvos firkálás közben. Erzsébet hátradőlt a
párnáira, elégedetten, hogy a veszély egyelőre el van hárítva.
Talán Cecil Máriának is üzent, tűnődött Erzsébet. Különös azok után, amit
a férfi évekkel ezelőtt mondott neki arról, hogy protestáns uralkodót szeretne.
Talán valaki más volt. De lehet, hogy csodálatos elvhűsége arra is kiterjed,
hogy a törvényes trónörököst támogassa, vallási meggyőződésétől
függetlenül.
– Mit tegyünk? – kérdezte Parry siránkozó hangon.
– Semmit – hozta meg Erzsébet a döntést. – Lapuljunk meg itt, amit a
magam vonatkozásában szó szerint értek, és várjuk ki az eseményeket. Ez
tűnik a legbiztonságosabb választásnak.
Éppen egy hét telt el Lady Jane királynővé avatása óta, mikor Kat
berohant Erzsébet magánszobájába, férjével és Parryvel a nyomában.
– Mária úrhölgyet kikiáltották királynővé! – kiáltott. Erzsébet felugrott a
székéből, és mosoly terült szét az arcán. Ennél jobb hírt nem is hozhattak
volna!
– Londonban? – kérdezte izgatottan.
– Igen, és minden grófságban! Hertfordban ma reggel tették közhírré.
Erzsébet megindultan hallgatta. Íme, visszakerült jogaiba a törvényes
trónutódlási sor, és ő maga a trón következő várományosa. Elöntötte a
szeretet nővére iránt, aki bátorságával és lélekjelenlétével maga harcolta ki a
történteket. Határtalan hálát érzett Isten iránt, aki érvényt szerzett az
igazságnak és az igazságosságnak.
– Az egész ország Mária királynő köré sereglett? –jelentette ki Parry. –
Northumberlandet elfogták. Cambridge-ben tartóztatták le a fiaival együtt,
miután serege elpártolt mellőle. Most a Towerben van, és a sorsa eldőlt.
– A trónbitorló Jane is ott van – tette hozzá John Astley. – Habár az még
kérdéses, hogy halálra ítélik-e felségárulás miatt.
– Még nagyon fiatal – szólt Erzsébet, maga elé idézve az apró, vörös hajú
teremtést, akit legutóbb Chelsea-ben látott. Felidézte, maga is milyen
meggondolatlanságokat követett el, mikor ő volt annyi idős, mint most Jane.
Szánalmat érzett e szegény kis ártatlan bábu iránt, akit akarata ellenére
belekevertek a felségárulásba, és most lehet, hogy meg kell lakolnia érte.
– Lefogadom, hogy a lánynak nem volt választása, és az egész
Northumberland műve volt – vetette közbe Kat. – Őneki kellene megfizetnie
érte, nem ennek a szegény teremtésnek.
– Tudom, hogy a nővérem irgalmas lesz – mondta Erzsébet. – Jó szíve
van, különösképpen ha gyermekekről van szó, és Jane voltaképp nem több
gyermeknél. – Rövid szünetet tartott. – „Mária királynő.” Jól hangzik! Bár
ma még furcsának tűnik, hogy egy nő is uralkodhat.
– Valóban furcsa – észrevételezte Astley szenvedélyesen –, és
természetellenes, hogy egy nő uralkodjon férfiak felett.
– Tapasztalataim szerint pedig számtalan feleség nap mint nap ezt teszi –
dörmögött Parry.
– Biztos, hogy a királynőnek tanácsnokok fogják egyengetni az útját –
mondta Astley. – A nő szerepe az, hogy szolgáljon és engedelmeskedjen.
– Kivéve, ha maga is meg tudja oldani – dünnyögte Erzsébet kajánul. A
férfiak összevonták a szemöldöküket.
– A királynő persze férjhez fog menni – vetette közbe Kat. – Férjhez kell
mennie, mert szüksége van egy fiúgyermekre, aki az örökébe léphet.
– Nem késett le erről némiképp? – kétkedett a férje. – Őfelsége
harminchét éves, talán idős már a gyermekszüléshez.
– Mit tudsz te erről! – vágott vissza a felesége. –Legalábbis meg kell
próbálnia.
– Házasságának egy előnye biztosan lesz – jegyezte meg Parry. – A férje
majd megfelelő irányba terelgeti, és meghozza helyette a döntéseket.
– Ez már önmagában komoly kérdéseket vet föl – állapította meg Erzsébet
elgondolkodva. – Ha egy külföldi uralkodóhoz megy férjhez, az illető
túlságosan beleárthatná magát országunk ügyeibe. Ám ha egy angolt választ
házastársául, ezzel mindenféle féltékenységet és pártharcokat gerjesztene. És
gondoljanak bele: mint királynő, hatalmat fog gyakorolni az alattvalói felett.
Hát ezt hogyan egyeztesse össze azzal az engedelmességgel, amellyel minden
feleség tartozik férjének, azaz urának és parancsolójának? Ez bizony
megválaszolhatatlan kérdés.
– Valóban az – felelt Parry, lenyűgözve Erzsébet pengeéles okfejtésétől.
– Van elég esze hozzá, hogy ezt is megoldja. Ami egyelőre sokkal égetőbb
kérdés, számomra és sokak számára: mi lesz a protestáns egyházzal ebben az
országban? A királynő, mint mindnyájan tudjuk, hithű katolikus.
– Talán balgaság abban reménykedni, hogy türelmet fog tanúsítani az új
vallásgyakorlat hívei iránt? –tűnődött Parry. – Végül is állandó félelemben
kellett élnie az elmúlt években saját hite gyakorlása miatt.
– A nővéremnek hajlíthatatlan nézetei vannak. Mégis, a nép nyomására
került most trónra. Biztosan szeretné megtartani protestáns alattvalói
jóindulatát.
– Vagy pedig a népi nyomást mint hátszelet akarja majd felhasználni
Anglia régi hitre való visszatérítéséhez – mutatott rá John Astley.
– Jó a szimata, uram – jegyezte meg Erzsébet. – Nos, hamarosan meg
fogjuk tudni, és imádkoznunk kell a kedvező végkimenetelért. Részemről
óvatos lennék, és mindannyiukat ugyanerre intem. Talán lehetséges lesz
kétkulacsos játékot folytatni ebben az ügyben. Most pedig, ha
megbocsátanak, írnom kellene őfelségének, kifejezve jókívánságaimat
boldog trónra lépése alkalmából. És aztán késedelem nélkül Londonba kell
utaznunk az üdvözlésére, úgyhogy siessünk és készülődjünk! Minden egyéb
szempontot félretéve, ez egy örömteli nap!
– Szűzanyám, adj erőt ahhoz, hogy végig tudjam csinálni ezt a házasságot!
– imádkozott Mária. – Tégy jó feleséggé, amilyen te is voltál, és járj közben
Fiadnál, hogy gondoskodjék számomra gyermekáldásról. – Könnycsepp
csordult ki a szeméből, mikor elképzelte magát végre-valahára kisbabával a
karjában.
Egyedül volt a szobájában, imazsámolyán térdepelve, oly mélyen
elmerülve az imádkozásban, hogy nem vette észre, amint a háta mögött
lassan kinyílt az ajtó, s nem hallotta a távozó lábak halk kopogását. Hallott
viszont egy tompa puffanást, és megérezte a hullaszagot. Megfordulva egy
döglött kutyát látott a gyékényszőnyegen, visszataszító állapotban, kinyílt
szájjal, fennakadt szemekkel.
Szájára tett kezével fojtotta el a kitörni készülő sikolyt. Ám mikor
meglátta, milyen gonoszul megcsonkították ezt a szerencsétlen korcsot,
remegni kezdett a félelemtől. A fejét megborotválták, mint a papokét, és a
nyaka köré szorított kötél világosan mutatta, hogy megfojtották.
Ez bizony figyelmeztetés, talán annak jelzése, hogy további erőszakra
számíthat. Mária előtt nem volt kétséges, hogy a kutyát az ő közelgő
házassága elleni tiltakozásként dobták be a szobájába. Odaszaladt az ajtóhoz,
és kinézett rajta – de elkésett. Senki nem volt a közelben. Hatalmas
udvartartásában esély sincs a tettes nyomára akadni.
Zokogva indult, hogy megkeresse Renardot.
1554
Csaknem három hete leszedték már a karácsonyi díszeket, mikor Sir
James Crofts megérkezett Ashridge-be.
– Nem találkozhatok vele – jelentette ki Erzsébet. – Nem vagyok jól.
Ezúttal nem hazudott. Már több napja fel volt puffadva, láztól szenvedett,
és rettenetesen fájtak az ízületei. Az orvos vesegyulladást állapított meg, és
pihenést írt elő. Így aztán feküdt az ágyában, nyűgösen panaszkodott az
állapota miatt, és egykedvűen olvasással kísérletezett. Legkevésbé hiányzott,
hogy a tetejébe belekeveredjen Wyatt és baráti köre őrült és kártékony
mesterkedéseibe.
A zord időjárásnak, valamint a királynő eltökéltségének – mármint hogy
semmilyen lehetőséget nem hagy húgának arra, hogy összeszűrje a levet a
korona ellenségeivel – köszönhető végtelen elszigeteltségükben Erzsébet és
Kat egyre mohóbban várták a híreket arról, mi folyik az udvarnál és a
külvilágban. Semmiféle hír nem érkezett sem a királynő házasságának
kitűzött idejéről, sem – hála Istennek – semmilyen felkelésről vagy
összeesküvésről. Erzsébet már azon kezdett gondolkodni, lehet, hogy az
egész összeesküvés csak Wyatt fejében létezett. Ám most íme, itt van a
megnevezett összeesküvők egyike, és rá vár a nagyszalonban.
– Azt mondja, ifjú hölgyem, hogy nagyon sürgős – mondta Kat
aggodalmas hangon.
– Mondd meg neki, hogy beteg vagyok – rendelkezett Erzsébet. – Nem,
várj csak! Tudnom kell, mi folyik. Mondd meg inkább, hogy lent leszek,
amint rendbe szedtem magam. – Azzal kikecmergett az ágyból, felállt, majd
gyorsan vissza is ült, mert forogni kezdett vele a világ. Percekbe telt, mire
újra fel tudott egyenesedni. Nagy nehezen elkészült.
– Gyere velem! – mondta Katnek. – Szükségem lesz tanúra.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie zilált látogatójára, hogy világossá
váljék, nem éppen valami társasági ügyről van szó.
– Üdvözletem, Sir James – szólt, kérdőn nézve a férfira.
– Hölgyem, csak kevés időm van – mondta sürgetőn. –Aláírták a
spanyolokkal a házassági szerződést, az emberek pedig lázadozni kezdtek. A
Tanács csapatokat küldött egy exeteri zendülés leverésére. Továbbra is
folytatni kívánjuk, ám Courtenay elárult minket, és a királynő tud a
terveinkről.
– Terveink? – visszhangozta Erzsébet fagyosan.
– Sir Thomas Wyatt arról értesített minket, hogy kegyelmed is tudomással
bír róluk.
– Semmiről nem bírok tudomással, uram! – förmedt rá Erzsébet. Tudta,
mindenáron ki kell maradnia ebből az összeesküvésből, különben a fejébe
kerülhet.
– Bocsásson meg, hölgyem, de úgy tájékoztattak, hogy kegyed velünk
van. – Crofts rémültnek és zavarodottnak tűnt.
– És ki tájékoztatta így? – tudakolta Erzsébet.
– Személyesen Wyatt, hölgyem. Éppen most is kenti csapataink
felállításán fáradozik. El kellett ha-lasztanunk felkelésünk időpontját. Suffolk
hercege velünk van, én pedig éppen útban vagyok a walesi határ felé, hogy
onnan is támogatást szerezzek. Valójában nagyon sietek, mert az idő ellenünk
dolgozik.
Erzsébet csak bámulta, kitörni készülő indulattal. Hogy ez a férfi mit
képzel!
– Tisztában van vele, hogy amit terveznek, nem más, mint felségárulás? –
kérdezte azzal a lesújtó pillantással, melyet atyja használt, mikor dühös volt.
–Nem jutott véletlenül eszébe, hogy ezzel a mostani látogatásával
veszélyezteti az én biztonságomat és a sajátját is? Eszelős vakmerősége
minden képzeletet felülmúl!
– Éppen lojalitásból jöttem, hogy figyelmeztessem kegyedet – tiltakozott
Crofts. – Eredetileg Courtenaytől származik az értesülés, hogy kegyed velünk
van.
– Hogy mi? – sikított Erzsébet halálra váltan, észrevéve, hogy Kat arca
maga a rémület
– Bevallotta, hogy házassági ajánlatot tett, s hogy kegyelmed, khm… nem
volt épp elutasító – közölte Crofts szemérmesen.
– Soha nem egyeztem bele! – jelentette ki hevesen. – Nincs joga arra,
hogy belekeverjen ebbe, ugyanis soha nem mondtam, hogy hozzá szeretnék
menni. Lojálisnak pedig a királynőhöz kellene lennie, Sir James, nem
hozzám!
– Hölgyem – tiltakozott a férfi –, én csak kegyed érdekeit tartom szem
előtt, higgye el. Wyatt küldött, hogy vegyem rá kegyedet, utazzék
donningtoni házába, melyet kellőképp megerősítettek. Ott nagyobb
biztonságban lesz. Higgye el, hölgyem, kegyed biztonsága a legnagyobb
érték minden igaz angol szemében!
– Nem megyek sehová – szögezte le Erzsébet. –Beteg vagyok. Nem, ne
próbáljon rábeszélni – csendesítette le egy intéssel a férfit. – A királynő hű
alattvalója vagyok. Azt parancsolom, e percben távozzék! Nem tűrhetek meg
egy felségárulót a házamban.
Crofts nyelt egyet, hevenyészve meghajolt, majd elmenekült. Erzsébet
percekkel később hallotta, ahogy lova patáinak kopogását elnyeli a
messzeség. Testileg-lelkileg kimerülve a padlóra hanyatlott, és lüktető fejét a
hideg vakolatnak támasztotta. Csak úgy kavarogtak benne a gondolatok és az
érzelmek. Ki fog derülni – hisz Mária kémei gondoskodnak róla –, hogy
Crofts meglátogatta. És a neki adott válaszára is fény derül? Katet talán
pártatlan tanúnak tekintik majd? Talán nem kellene ebben a szempillantásban
jelentést írnia nővérének arról, hogy mi történt?
Nem, nem, ehhez nincs bátorsága. A legjobb választás most is az, ha nem
tesz semmit. A puszta tény, hogy Sir James Crofts meglátogatta, már
önmagában is kompromittáló. A királynő pedig úgyis tudja már, mi van
készülőben.
Ekkor érezte meg, hogy még valaki jelen van a szobában, bár alig
észrevehetően a kihunyófélben pislákoló tűz fényénél. Lába ágyánál,
komoran és néma csendben egy asszony állt, sötétben kirajzolódó körvonalai
alapján ítélve francia főkötőben – olyan volt, mint valami glória a feje körül.
Arca teljesen beleveszett a sötétbe.
Furcsa módon nem ijedt meg, még akkor sem, mikor ráébredt, hogy az
előtte álló alak nem ebből a világból való. Tényleg… Most jött csak rá, mikor
gondolatai visszakalandoztak hajdani, heveri tartózkodásához... Anna
hercegnőt látogatta meg Heverben annak idején, és ott történt, immár biztos
volt benne, hogy akkor ugyanez az alak jelent meg előtte, ugyanilyen módon.
Akkor is megnyugtató hatással volt rá, akárcsak most. Rendületlenül hinni
fogja, amíg csak él, hogy ez az alak az édesanyja, Anna, aki azért jött el
hozzá, hogy megpróbáltatásai közben vigaszt és erőt adjon neki. Anna a
világon az egyetlen, aki megértené, milyen szenvedéseket él most át. A
kettejüket összekötő szeretet, gondolta, miközben marasztalni igyekezett
Anna szellemalakját, erősebbnek fog bizonyulni a halálnál.
– Édesanyám? – suttogta. Furcsa érzés volt e szót kiejteni. Az alak nem
mozdult, de… de mégis olyan érzés volt, mintha ráismerne. Vagy csak
nagyon szerette volna? Aztán a jelenés fakulni kezdett, míg egészen
láthatatlanná nem vált. Erzsébet azon tűnődött, lehet, hogy csak álmodta az
egészet. Ám az erős érzés, hogy anyja megvigasztalta és megerősítette, új
bátorságot öntött belé. Tudta, megkapta azt, amire szüksége van az
elkövetkezőkkel való szembesüléshez.
A kisfiú rettegésében meg sem tudott szólalni, ahogy Sir John Gage előtt
állt.
– Ki adta neked ezeket a virágokat? – vakkantotta Gage.
– Se-senki, uram. Mi szedtük őket – hebegett Adam.
– Bárki megkért arra, hogy rejts el egy titkos üzenetet a csokorban?
– Nem – felelte Adam meglepetten.
– Courtenay nevű rabra gondolok. Küldött üzenetet általad Erzsébet
úrhölgy számára?
– Nem, uram, esküszöm, uram. – A gyermek tökéletesen el volt képedve.
Sir John sötéten nézett rá.
– Rosszul tetted, hogy ajándékot adtál a ladynek. Ez nem megengedett.
Figyelmeztetlek, kisfiam, ha ismét szóba mersz vele állni, alaposan ellátom a
bajodat. Világos?
– Igen – nyüszített rettegve a kis semmirekellő.
Másnap szép idő volt, így Erzsébet visszatért a kertbe. Ahogy elmerülve
az olvasásban heverészett a fa alatt, hirtelen mozgásra lett figyelmes a
kertkapunál. Felnézett. Az őr hideg ebédjét majszolta – egy darab sajtot,
jókora kenyérbe tömve –, és éppen lehajolt, hogy felemeljen egy kancsó sört.
Adam ott állt, néhány lépésre a kertkapu mögött.
– Kisasszony, nagyon sajnálom, de nem hozhatok több virágot – mondta
halkan, majd elszaladt, Erzsébet döbbenetére. Soha többé nem látta a
gyermekeket.
Furcsa érzés volt újra a Richmond palotában lenni, ahol egyszer már
annyira boldog volt, hogy visszakerült az udvarhoz, boldog tudatlanságban
afelől, mit tartogat számára a jövő. Természetesen jó érzés volt a Towerben
töltött két hónap után kellemesebb környezetben tartózkodni, de Erzsébet
szíve még mindig csordultig telt félelemmel, ha arra gondolt, mi vár rá. Sir
Henry minden tiltakozása ellenére már itt is lehet az orgyilkos, aki majd
titokban végez vele. Lehetséges, hogy már ma este, főleg azok után, ami ma
történt…
Amikor Sir Henry velük utazó helyettese, a jóindulatú Lord Williams
vacsora után jó éjszakát kívánt neki, megragadta a kabátját.
– Imádkozzon értem – könyörgött hozzá vad tekintettel –, mert ma
éjszaka, úgy érzem, meghalok.
A férfi együtt érzőn nézett rá. Szegény lány, gondolta, sokat szenvedett, és
ráadásul igazságtalanul.
– Nem kell ilyesmitől tartania, hölgyem – nyugtatgatta érezhetően őszinte
hangon. – Mellettem biztonságban van.
Erzsébet ennek ellenére nem tudott elaludni. Bedingfield és Williams –
derék emberek, ez bizonyos – minden fogadkozása ellenére az élete még
mindig veszélyben lehet. Például mi történt azokkal a szerencsétlen
hercegekkel a Towerben, még a kegyetlen Richárd király uralkodása idején?
Eltűntek. Soha többé nem látta őket senki, miközben az a hír járta, hogy
álmukban megfojtották őket… Szegény ártatlan gyermekek! így tűnhet el ő
is, ha az ellenségei úgy akarják. És ha elég eltökéltek, akkor sem Bedingfield,
sem Williams ébersége nem tudná megóvni ettől.
Így másnap reggel nehéz szívvel szállt be a várakozó hintóba.
– Ez a kocsi kissé rozoga – panaszkodott Kat morcosan. – Nem tudna
valami jobbat találni a ladymnek, Sir Henry?
– Attól tartok, nem – válaszolt, miközben ő maga nyeregbe szállt. –
Gyerünk, siessünk! Előre!
*
Az első néhány hét után eloszlott az érzés, hogy veszélyben volna. Semmi
nem fenyegette a végtelen unalmon és egyhangúságon kívül. Az udvarból
sem érkeztek hírek. Bedingfield nem vele beszélte meg, mi zajlik a
külvilágban, így sejtelme sem volt arról, hogy kitűzték-e már a királynő
esküvőjének időpontját, vagy netán már meg is tartották. Levelekből sem
értesülhetett, hisz levelet tilos volt írnia is, kapnia is. Főként Cecil szellemes
leveleit hiányolta, a különféle helyzetekre és viszonyokra vonatkozó bölcs
meglátásait.
Legkegyetlenebb ellensége a reményvesztettség volt. Egyetlen öröme
Bedingfield kínzása. Ahogy életét egyre kevésbé látta veszélyben forogni,
úgy nőtt benne a felháborodás afölött, hogy fogságban tartják, bár semmit
nem képesek rábizonyítani. És mivel ez ügyben nem tudott sem a
királynővel, sem a Tanáccsal vitába szállni, bosszúságát bábjukon, a
szerencsétlen Sir Henryn töltötte ki. Ő a maga részéről eltökélte, hogy szóról
szóra követi, amit előírtak számára, hajthatatlan marad a nő hóbortjaival és
szeszélyeivel szemben.
Erzsébet még szokásos szeretett kerti sétáit is kedveszegetten végezte, bár
ez legalább kikapcsolódást jelentett a mindennapi unalomból. Ám az
óvintézkedések, melyek mellett Sir Henry következetesen kitartott, a
kétségbeesésbe kergették. Egy napon, miután végignézte, ahogy őrzője
türelmesen kinyitott és bezárt maga mögött vagy hat kaput, kijött a sodrából,
és ráordított a férfira.
– Maga aljas börtönőr! Csak azért műveli ezt, hogy kigúnyoljon! –
Természetesen ez tisztességtelen vádaskodás volt, de túlságosan elborította a
düh ahhoz, hogy törődjék ezzel. Sir Henry, akit a kitörés mellbe vágott, térdre
borult a lady előtt.
– Hölgyem, én csak egy hivatalnok vagyok, akit a királynő utasított arra,
hogy megvédjem kegyedet minden bántalmazástól. Remélem, nem vonja
kétségbe, hogy jóindulatú őrizője voltam, és megadtam a kellő tiszteletet.
Erzsébet dühe lecsillapodott a férfi komolysága láttán.
– Nyugodjék meg, jóember – mondta kimerülten.
– Belefáradtam a rablétbe. Fiatal vagyok. Ki szeretnék menni a világba,
élvezve annak örömeit, nem pedig itt lapítani a tömérdek szabálytól és
rendelettől korlátozva. Meg tudja érteni ezt? Vagy már elfelejtette, milyen az,
mikor az ember majd kicsattan az életerőtől?
Sir Henry soha nem érzett ilyet, így hát elég elveszettnek érezte magát,
amikor válaszolni szeretett volna a kérdésre.
– Azt tanácsolom, legyen türelemmel – kérte végül.
Türelem? Hogyan legyen türelmes valaki, akit jogtalanul börtönöztek be?
Lustán bámult ki az ablakon, várva, hogy múljanak az órák, várva, hogy
fogsága véget érjen. Az egészben az a legrosszabb, hogy minél tovább tart, az
idő múlása annál bűnösebbnek tünteti föl. Nem kevésbé, mintha minden
piactéren kikiáltanák a bűnösségét! Értette persze, miért nem bízik benne
Mária, de Angliának vannak törvényei, mégpedig azért, hogy megvédjék az
ártatlanokat. Legalábbis eddig így gondolta. Bárcsak lenne öt perce, csak öt
perce, hogy megvédhesse magát Mária előtt!
Századszorra is lesújtva rabságának igazságtalanságától, levette ujjáról a
gyűrűt. A gyémánt éles sarkát igénybe véve, szarkalábas írásával az alábbi
szavakat véste a vastag ablaküvegbe:
„Sok mindennel gyanúsítottak, semmit sem bizonyítottak – írta. És még
hozzátette: – Monda Erzsébet, fogva tartott.”
Sir Henry a homlokát ráncolta, mikor észrevette, de egy szót sem szólt.
Mellette Fülöp alvást színlelt. Imádkozott, hogy bár esne gyorsan teherbe
ez az aszott aggszűz, a felesége. Akkor nyugodt lelkiismerettel kiszökhetne a
nászi ágyból, és talán, ha sikerülne szerét ejteni, még Spanyolországba is
visszamehetne egy kis időre. Gyűlölt Angliában lenni, és tudta, hogy őt is
gyűlölik itt. Ami a feleségét illeti, mindent megtett, amit az apja meghagyott
neki. Minden odafigyelést megadott neki, még akkor is, ha be kellett csuknia
a szemét és erősen nekiveselkedni, mikor a szűzi erőd bevételére került sor.
De meg tudta tenni, mert közben a távoli Madridban hagyott gyönyörű
hölgyére gondolt.
Igen, a tényeken már nem lehet változtatni. Így lassan hozzászokott
ártatlan, rajongó, engedelmes feleségéhez. Mindazonáltal egyik nő csakolyan
az ágyban, mint a másik – kivéve, hogy ez azt hiszi, az a szabály, hogy
mereven feküdjön, miközben ő elvégzi kötelességét. Szerencsére sok hölgy
volt az angol udvarban, és köztük sok készséges… Nem telt sok időbe, hogy
elkalandozzék a hitvesi ágytól. Ennek ellenére a legtöbb éjszakán otthon volt,
és undorát leküzdve megtett mindent az örökös létrejöttéért. Ez a házasság az
égben köttetett, már ami az angol államegyházat és az egyéb politikai
megfontolásokat illeti, de ő személyesen kimondhatatlanul nagy árat fizetett
érte. Őszintén szólva azt gondolta, hogy ezt a kelyhet magának Istennek is
nehezére esne kiinni. „Édes Istenem! Könyörgök, foganjon meg már a
trónörökös!” – imádkozott buzgón.
– Újra írnom kell a Tanácsnak – jelentette ki Erzsébet augusztusban,
mikor a királynő már egy hónapja férjnél volt.
– Várjon még egy kicsit – tanácsolta Bedingfield.
– Nem, ez a várakozás már elviselhetetlen számomra – mondta dacosan.
– Akkor sem engedélyezhetem.
– Isten szerelmére! – lobbant fel a lány. – Őlordságaik nevetnének a
markukba, ha tudnák, uraságod milyen kötelességtudó. Könyörgök, írjon a
Tanácsnak a nevemben! Vegye rá a tiszteletre méltó urakat, hogy járjanak
közben értem a királynő őfelségénél, és fontolják meg szerencsétlen ügyemet,
mert eddig még nem kaptam megnyugtató választ kérésemre, amiben pedig
reménykedtem.
– Rendben, írni fogok – sóhajtott megadóan Bedingfield.
– És ha már úgyis ezt teszi – nyerte vissza Erzsébet a hidegvérét –, kérje
meg őket, hogy győzzék meg a királynőt, legalább szánalomból fontolja meg,
tényleg ilyen hosszan kíván-e fogva tartani. Már ötödik hónapja! És mindezt
anélkül, hogy vádat emelt volna a vélt bűneim miatt, minek révén
magyarázatot adhatnék a viselkedésemre, vagy hogy szabadon a színe elé
engedett volna. Higgyen nekem, Sir Henry, nem kérném mindezt, ha nem
állnék tiszta lelkiismerettel Isten színe előtt.
Sir Henry már hozzászokott Erzsébet szélsőséges kijelentéseihez. A
becsületes férfi, aki a szíve mélyén volt, elkezdte gyanítani, hogy mindez
inkább a csalódott ártatlanság gyümölcse, mintsem egy gonosztevő
harciassága. Igazság szerint azt kívánta, ez a lány bárcsak meg tudná győzni a
királynőt az ártatlanságáról, hisz a szíve nehéz volt már a rárótt felelősségtől,
és szerfelett boldog lett volna, ha maga mögött tudhatná ezt a gyötrelmes
feladatot.
– Ha a királynő nem adja beleegyezését a találkozásra, ez esetben az a
kívánságom, hogy a tanácstagok küldöttsége látogasson meg, hogy előttük
védhessem meg ártatlanságomat, és ne kelljen azt hinnem, el vagyok zárva az
utolsó menedéktől is.
– Azt hiszem, fejben tudom tartani – mondta Bedingfield beletörődve. –
írok nekik most rögtön.
1555
– Megkezdődtek az eretnekégetések – suttogta Blanche Parry rémült
arccal. – Hallottam, hogy Sir Henry egy smithfieldi férfi megégetéséről
beszél, és hogy nem sokkal ezután Hooper püspököt is máglyára küldték
Gloucesterben. Azt mondják, szörnyű kínokat állt ki. Nem is tudtam tovább
figyelni. Ó, ladym, hogy bánhat valaki ilyen kegyetlenül egy másik emberi
lénnyel?
Erzsébet leültette Blanche-t maga mellé a kanapéra, és megfogta a kezét.
– Azért teszik, mert úgy gondolják, ha a szegény ördög megismeri a pokol
tüzének kínjait, az utolsó pillanatban még megtérhet, és így megmentik a
lelkét – magyarázta nyugodtan. – Nem gondolják, hogy kegyetlenek
lennének. Azt hiszik, ezzel szívességet tesznek. Mert mit jelent egy kis idő a
földi lángok közt ahhoz az örök égéshez képest, ami a pokolban várja az
embert? Ez a logikájuk. Mégis úgy tűnik nekem, hogy akik ezt elrendelik – és
nem nevezek néven senkit –, túl vannak minden könyörületességen. A
spanyolok iránti újdonsült engedelmesség okozza mindezt a kegyetlenkedést.
– Én az effélét fel nem foghatom – mondta Blanche szomorúan. – Annyit
tudok csak, hogy képtelén vagyok szabadulni attól, amit hallottam.
Szörnyűséges volt!
– Kímélj meg a részletektől! – vágta rá Erzsébet sietősen. – Nagyon jól el
tudom képzelni.
Az égetések elleni nyilvános tiltakozás visszhangjai nemsokára
Woodstockot is elérték.
– Az emberek haragosak – szólt Sir Henry. – Mindenfelé tiltakoznak, a
királynő és a Tanács ellen lázító iratokat terjesztenek. Sok tettest elkaptak, és
pellengérre állítottak.
Ahogy nőtt a máglyára küldöttek száma, úgy terjedtek a hírek és pletykák
a forrongó országban. Rettenetes történeteket lehetett hallani a protestáns
mártírok – ahogy immár nevezték őket – szenvedéseiről.
– Kétség nem fér hozzá, hogy nagyrészt ostoba, műveletlen emberekről
van szó – osztotta meg vacsoránál Sir Henry a megfigyelését előkelő
foglyával. – Az egyik nem tudta végigmondani a miatyánkot, a másik nem
tudta felsorolni a szentségeket, legalábbis így hallottam.
– Tanítani kellene őket, nem kínozni. Senki sem gondolt eddig az
oktatásukra?
– A püspökök és a királynő kötelességük teljesítésén fáradoznak, és azt
kívánják, bárcsak lenne már valami látszatja. Nem tesznek fel túl sok kérdést.
Történt egy rémes eset Guernseyben. Nem is merem elmesélni.
– Mondja csak! – parancsolta Erzsébet. Tudnia kell. Felkészülten
könnyebb védekezni. Különösen, hogy sokan tudnak az ő korábbi nyílt
ragaszkodásáról a protestantizmushoz, és bizonyára akad köztük, aki sejti,
szíve mélyén melyik oldalon áll.
– Volt egy terhes nő. A szülés már megkezdődött, mikor a máglyához
kötözték. Akkor született meg a gyermek, amikor meggyújtották a tüzet. A
végrehajtók visszadobták a gyermeket a tűzbe.
– Ó, Istenem! – kiáltott fel Erzsébet. A háta mögött Blanche-t, aki az
asztalnál várakozott, szörnyű zokogás fojtogatta.
– A fanyalábok sokszor nedvesek – folytatta Sir Henry könyörtelenül –, és
az égetés elhúzódik. Ahelyett hogy a szenvedő szerencsétleneket elítélnék, a
tömeg a segítségükre akar lenni, és megtesznek mindent, hogy vigasztalják és
támogassák az eretnekeket. Odáig fajult a dolog, hogy a Tanács külön őröket
rendelt minden egyes kivégzésre, megakadályozandó az ilyen eseményeket.
– Úgy tűnik, ezek a kivégzések ahelyett, hogy kiirtanák az eretnekséget,
inkább csak szítják – jegyezte meg Erzsébet. – Sokan még azt a
következtetést is levonhatják, hogy a protestáns vallás olyan, amiért érdemes
meghalni.
– Az a szóbeszéd járja, már amennyire a helyi pletykákban meg lehet
bízni, hiszen ezek a történetek erősen átalakulva érnek ide, hogy Gardiner
püspök is megrémült a kivégzések számától, és arra ösztökélte a királynőt,
hogy a büntetés egy emberibb formáját válassza. Őfelsége azonban nem
hajlandó beleegyezni ebbe. Nem hinném, hogy ez igaz lenne.
De még mennyire hogy igaz, gondolta Erzsébet, felidézve Mária
szemének rajongó csillogását, valahányszor a hitről szónokolt – hogy
céltudatosságáról ne is beszéljünk. És persze bizonyos mértékben férje, Fülöp
király is felelős az égetésekért. Az egész úgy hangzik, mintha Mária teljesen
belebolondult volna a férfiba, és a rabjává vált volna. Talán elvesztette a
józan eszét, hogy népének szeretetét kockáztatja? Hisz, gondolta Erzsébet,
egy uralkodónak éppen ezt kellene a legnagyobbra becsülnie.
Aznap este, amikor Sir Henry már elment, és az asztalt leszedték, Blanche
segített Erzsébetnek a lefekvéshez való készülődésben.
– Korábban nem tudtam szólni, asszonyom. Ma a faluba menet az őr
szeretett volna betérni egy italra a Bikába. Amikor kiment a dolgát végezni,
gyorsan szót váltottunk Parry úrral. Azt mondta, adjam át az üzenetet, hogy
az országban elhatalmasodott a királynő iránti gyűlölet, sokan imádkoznak,
hogy a terhessége szerencsétlen kimenetelű legyen, és hogy a nép
megváltójaként vár kegyedre.
Erzsébetet ez mélységes meghatottsággal és örömmel töltötte el. Hiszen ez
a nép szeretetének reménysugarát csillantotta meg előtte, amelyet Mária
eljátszott, és amely most őfelé fordul. A megszabadulást hozhatja számára,
akár a katolikus örökös születésének ellenére is. Ám természetes
elővigyázatossága gyorsan visszatért.
– Ez nem túl bölcs beszéd – mondta feddőn. – Remélem, senki nem
hallgatta ki.
– Ó, nem, asszonyom! Egyedül voltunk a tornácon. Parry úr kikísért,
amikor vártam az őrre.
– Jól van, de ha ilyesmi nyilvános helyen újra megtörténik, annak mi
látjuk kárát. Tudom, bízhatok benned, hogy tartani fogod a szád.
– Ígérem, így lesz – vette kezébe Blanche a hajkefét.
Megint április volt, és zölden rügyeztek a fák. Erzsébet immár egy éve
raboskodott Woodstockban. Az ébredő tavasz sem szabadította meg a
türelmetlen várakozás kínszenvedésétől. Arra vágyott, szabad legyen, hogy
elmehessen végre erről a gyűlöletes helyről.
És akkor, egészen hirtelen, imái meghallgatásra találtak.
– A királynő azt parancsolta, hogy kísérjem fenségedet az udvarhoz –
tájékoztatta Bedingfield. Felsikított a megkönnyebbüléstől, és tapsolni
kezdett örömében.
– Végre! Végre! – kiabálta. – Ezért könyörögtem Istenhez.
Ekkor vette csak észre, hogy Sir Henry arca szigorú maradt.
– Változatlanul felügyelet alatt fog állni, hölgyem – figyelmeztette. – Nem
számít – dalolta Erzsébet. A lelke szárnyalt.
– Végre megkapom a lehetőséget, hogy bebizonyítsam ártatlanságomat,
egyszer s mindenkorra.
Ügyet sem vetett a szélrohamra, mely riasztóan rázta a hintót, mikor útra
keltek London felé, maguk mögött hagyva Woodstockot. Túláradó örömmel
töltötte el, hogy újra kint lehet a világban, hogy végre más levegőt szívhat.
Elmondhatatlan élvezetet jelentett látni a házakat, a falvakat, az embereket, a
tavaszi virágok színét és a mezőkön legelő birkanyájat.
Ám a széllökések egyre vadabbak lettek, olyannyira, hogy már Erzsébet is
megijedt. Nem tudta elviselni a hintó szél tépte függönyeinek csapkodását,
ezért hátrakötötte őket. Ekkor viszont a szél az arcába csapott.
– Nem kérhetünk menedéket valamely uradalmi háznál? – ordított ki
Bedingfieldnek, aki a lovát próbálta visszatartani az ágaskodástól.
– Nem, hölgyem – kiabált vissza. – Úgy szól a parancs, hogy csak azokon
a helyeken állhatunk meg, melyeket előkészítettek az érkezésünkre.
Kíméletlenül tovább kell haladnunk.
Egy hirtelen széllökés letépte Erzsébet főkötőjét, mely kirepült az ablakon.
Haja leomlott, a hajtűk összekuszálódtak. Egy inas visszahozta a főkötőt, de
lehetetlen volt a hintóban visszatenni a fejére. A menet tehát megállt, és
megvárta, míg a lady kiszáll, és lekuporodik egy sövény szélárnyékában.
Sietősen befonta és feltűzte a haját, majd főkötőjét erősen a fejére illesztette.
– Bátran állíthatom, hogy úgy nézek ki, mint egy madárijesztő! –
dühöngött, amikor visszaszállt a hintóba. – Mit gondolna a királynő, ha látna?
De tényleg, Sir Henry, jobban is ügyelhetne rám, és találhatna nekünk egy
széltől óvott helyet!
– Nem lehet. Így szól a parancs, hölgyem – válaszolta a férfi
rosszkedvűen.
Érkezésének híre megelőzte Erzsébetet, mint ahogy ez egy évvel ezelőtt is
történt. Az emberek a széllel dacolva az út szélére sereglettek, hogy
üdvözöljék és ünnepeljék. Az utolsó reggelen, mikor elhagyták a colnbrooki
György fogadót, megkönnyebbülten látta, hogy az ő nemesei és birtokosai is
felsorakoztak az üdvözlésére. Már lépett is volna hozzájuk, hogy
kinyilvánítsa köszönetét, de Sir Henry sietve a hintóhoz cibálta, és behúzatta
vele a függönyöket.
Idővel megérkeztek Hampton Courtba. Erzsébet beleborzongott, amikor
viszontlátta az ismerős vörös téglás palotát, mely fenségesen magasodott a
Temze partján. Mennyire visszavágyott az udvarhoz – és most tényleg itt is
van, készen arra, hogy ismét elfoglalja méltó helyét a világban.
Azt gondolta, hogy az alsó udvaron át, a főlépcsőn vonulnak majd fel a
királyi lakosztályhoz. Csalódottá tette, hogy a hosszan elnyúló palota egy
hátsó bejárathoz irányították őket. Az őrök szétnyitották lándzsáikat, és
Erzsébetet átvezették kísérői a boltíves kapun, majd kanyargó lépcsőkön
vezették fel a királyi lakosztályhoz. Itt a főkamarás várta. Meghajolva
közölte, hogy lakosztályát Fülöp király és Pole kardinális szállása közelében
jelölték ki.
– Szolgálói természetesen kegyeddel maradhatnak, hölgyem. De nem
szabad elhagynia a szobát, míg a királynő másként nem rendelkezik. – Erre
már akkor rájött, mikor meglátta a két újabb őrt alabárddal az ajtó előtt
magasodni.
Erzsébet a várakozó Sir Henryhez fordult, akinek felelőssége itt a végéhez
ért.
– Minden jót, felügyelőm – mondta pajkosan. – Nem neheztelek semmiért.
Nem tett mást, csak a kötelességét teljesítette. Biztos vagyok benne, hogy
megkönnyebbüléssel szabadul fel a felelősség alól.
– A mindenható Isten jól tudja, hogy ez volt a legörömtelibb hír, amit
életemben hallottam. Higgye el, minden jót kívánok, hölgyem!
Erzsébet előrelépett, és a fülébe suttogta:
– Ha valaha is hatalmamban áll majd valakit kemény és szigorú fogságban
tartani, Sir Henry, uraságodat hívatom majd!
Huncutul mosolygott, miközben a férfi távozását figyelte, aki szívből jövő
megkönnyebbüléssel menekült, nyilvánvalóan a Tanács terme felé. Aztán
hátrafordult, hogy belépjen a szállására. Kellemes meglepetéssel töltötte el,
hogy a legnagyobb pompa fogadta.
Blanche, aki szabadon közlekedhetett, hamarosan pontot tett Erzsébet
reményére, hogy lehetőséget kap ügyének képviseletére Mária előtt.
– A királynő visszavonult a gyermek születéséig, asszonyom – tájékoztatta
elégedetlen úrnőjét.
– Akkor vajon miért vagyok itt? Biztos, hogy a királynő akart kikérdezni.
A Tanács ilyenkor küldöttséget szokott küldeni.
Legnagyobb meglepetésére és aggodalmára efféle küldöttség érkezett a rá
következő délutánon.
– Hölgyem – hajolt meg Gardiner püspök –, a királynő visszavonult
termeibe, így nem tudja fogadni a közeljövőben, de meggyőződése, hogy
kegyednek lenne bevallanivalója számára. Ha szeretne kihallgatást kérni tőle,
először mindent el kell mondania nekünk. Biztosítom, hogy ha bevall
mindent, őfelsége kegyes lesz. – Az idős ember hirtelen térdre borult. –
Könyörgök, engedelmeskedjék a királynőnek!
Erzsébet nem ezt szerette volna hallani. Abban a reményben tért vissza,
hogy találkozhat nővérével. Talán még mindig árulással gyanúsítják? Az
udvarba való visszahozatala netán csak előjátéka annak, hogy újra a Tower
sötét fogságába küldjék? Ez elképzelhetetlen. Erősnek kell maradnia, és nem
szabad a félelmét elárulnia.
– Ártatlan vagyok, így nincs mit bevallanom – mondta határozottan. –
Igazság szerint jobb fogságban ülni, mint szabadnak lenni úgy, hogy
uralkodóm gyanúval tekint rám. Ha engedékeny kívánnék lenni, azt kellene
bevallanom, hogy bűnös vagyok királynőmmel szemben, ami azonban nem
igaz, így a királyban és a királynőben még rosszabb vélemény alakulhat ki
rólam.
Ott állt, haragosan és büszkén. A lordok egymás közt kezdtek sugdolózni,
óvakodva attól, hogy tovább dühítsék.
– Továbbítom szavait őfelségének – szólt Gardiner felegyenesedve.
– Higgye el, Madam – mondta a püspök –, semmi újat nem fogunk tudni
kiszedni Erzsébet úrhölgyből.
Mária az ágyán pihent, kezét hasának domborulatán pihentetve. Most
elfintorodott, és megpróbált felülni. Udvarhölgyei siettek segítségére.
– Csodálom, hogy miért kell ilyen kitartóan ragaszkodnia az
ártatlanságához – mondta keserűen. – Nos, addig nem engedhetjük szabadon,
míg el nem mondja az igazságot. Itt marad, házi őrizetben.
Fülöp király, aki eddig az ablaknál állt, és a belső kertet nézte, odalépett az
ágy mellé.
– Engedd meg, hogy beszéljek vele! Nagyon szeretnék találkozni vele.
– Ez semmi jóra nem vezetne, uram – mondta Mária féltékenyen.
– Ennek ellenére ragaszkodom hozzá – felelte a férje ellentmondást nem
tűrő hangon.
– Az én kezemben van a döntés – dadogta. – Én vagyok a királynő, és az
én húgomról van szó.
– Én pedig a királynő férje vagyok – mondta Fülöp kihívóan –, és
parancsolom. – Kék szeme jeges volt. Gyönyörű, de hideg.
– Rendben – adta meg magát Mária, erősen vonakodva. – Látom, nem
tudlak eltántorítani.
Nem volt semmilyen bejelentés, csak a főkamarás jött, aki közölte vele,
hogy a király és a királynő kíséretükkel együtt átköltöztek az oatlandsi királyi
vadászkastélyba.
– Őfelsége azt kívánta, mondjam meg: mostantól teljesen szabad, és oda
megy, ahová csak akar – tájékoztatta. Modora sokkal hódolatteljesebb volt,
mint idáig bármikor, hiszen jóformán biztos volt: a királynő nem vár
gyermeket. Ez az udvaroncokból vagy sajnálatot, vagy éppen megvetést
váltott ki, ám Erzsébetnek mindenki vadonatúj tisztelettel adózott, hisz immár
ő volt a trón lehetséges várományosa.
Tehát mostantól oda mehet, ahová csak akar? E szavaktól szíve majd
kiugrott a helyéről. Felfogta, hogy végre szabad.
Augusztusban a királynő Greenwichbe hívatta, hogy jelen legyen, amikor
Fülöp elindul Németalföldre. Erzsébet örült, hogy Mária kívánja a jelenlétét,
de felbosszantotta, hogy ragaszkodik hozzá, vízen utazzon, és ne kocsiúton.
„Nem szeretné, hogy az emberek kimutathassák irántam érzett
szeretetüket – gondolta. – És a felügyelete alatt akar tartani, mert nem bízik
bennem.”
Még ennél is jobban megsértődött, amikor meglátta a roskatag öreg bárkát,
melyet a királynő küldött érte. Megfoltozták és kifestették, de még így is
szánalmas látványt nyújtott. Az Erzsébet érkezésének hírére a folyó két
partján összegyűlt királynőellenes tömegek azt kiabálták: „Szégyen!”
Greenwichben a nővére túlságosan elfoglalt volt, hogy találkozzék vele.
Valójában Mária csak a férje elutazása előtti utolsó órákat töltötte kettesben
urával. Az idő túlságosan gyorsan telt, és amikor távozásra került a sor,
négyszemközt vett gyötrelmes, könnyes búcsút férjétől, majd kővé vált arccal
állt meg a nagy lépcső legtetején, és kétségbeesve figyelte Fülöpöt, ahogy
lesétál a lépcsőn, kilép a nagykapun, és megközelíti az indulásra kész hajót,
mely hamarosan Flandriába szállítja. Amíg férje nem került látótávolságon
kívül, igyekezett uralkodni magán. Aztán amikor már nem bírta tovább,
visszahúzódott lakosztályába, és a galériaablakhoz sietett, hátha vethet még
egy utolsó pillantást szerelmére. Erzsébet az udvarhölgyek társaságában
figyelte, ahogy nővére szenvedélyes zokogásban tör ki, és zsebkendőjével
integet az induló hajón álló távoli alaknak.
Tilos így odaadni szívünket egy férfinak, gondolta. A férfiak nem
érdemlik meg, amit oly könnyen megkapnak. Ha szerelembe esel,
fájdalomnak leszel kitéve. Ő a maga részéről nem engedheti meg magának
ugyanazt a hibát, mint nővére, ebben biztos volt.
Még három hét sem telt el Hatfieldben, mikor Thomas Parry érkezett
sietve Erzsébethez, félelemről árulkodó arccal.
– Ebben a pillanatban értem vissza a piacról, úrnőm – mondta zihálva. –
És az emberek azt beszélik. .. egy összeesküvésről beszélnek, melynek az a
lényege, hogy meggyilkolják a királynőt, és kegyelmedet helyezzék a trónra.
– Összeesküvés? – Erzsébet el volt hűlve.
– Igen, igen. Ráadásul, ha a híreszteléseknek hinni lehet, nem is egy. De
mindet leleplezte a Tanács.
Erzsébetre rátört a remegés. Ha őt is belekeverik ezekbe az
összeesküvésekbe, nem kap még egy esélyt. Ebben biztos volt.
– A gyáva bolondjai! – kiáltotta. – Hogy mernek ezek a felségárulók az én
nevemben fondorkodni?
Nem veszik észre, hogy ezzel a legszörnyűségesebb veszélybe sodornak?
Rájött, hogy a királynő emberei bármelyik pillanatban érte jöhetnek. Meg
kell előznie őket. Írnia kell nekik, hogy bizonyítsa ártatlanságát. Azonnal az
íróasztalához rohant.
„Őfelsége legalázatosabb alattvalója vagyok – írta szenvedélyesen. –
Semmi közöm nincs e felségáruló konspirációkhoz.”
Válasz nem érkezett. Néhány végigszenvedett hét után rájött, nem is fog.
Arra tudott csak következtetni, hogy nincs bizonyíték ellene, vagy hogy
egyetlen tanácstagnak sem volt kedve lépni az ügyben.
18
1556
Erzsébet a királyi pecséttel ellátott levélre meredt.
– Nem gondolhatja komolyan! – kiáltotta.
– Mit ír őfelsége? – kérdezte Cecil, felnézve papírjai közül. Az utóbbi
időben csak nagy ritkán távozott el Erzsébet mellől. Általában mindig a
közelében volt, és nemcsak mint felügyelője, hanem mint nem hivatalos
titkára és tanácsosa is.
– Azt akarja, hogy hozzámenjek Fülöp király fiához, Don Carloshoz –
mesélte undorral. – Az isten szerelmére, még csak tízéves, púpos, és kötözni
való bolond.
– De jó katolikus – fintorodott el Cecil.
– Olyan jó katolikus, hogy gyermekeket, szolgákat és állatokat kínoz –
vágott vissza Erzsébet. – Azt hallottam róla, hogy leharapta egy kutya heréit.
Ingerültségében fel-alá kezdett járkálni.
– Ez a királynő bosszúja! Hosszú ideje ezen ügyeskedik. Ki akar tuszkolni
az országból, biztonságosan férjhez adva Spanyolországba, mert azt gondolja,
hogy akkor a továbbiakban nem jelentek veszélyt rá nézve. Nos, ebbe én nem
egyezem bele, és ezt meg is írom neki. Nem kényszeríthet arra, hogy
hozzámenjek egy őrülthöz.
– Jól mondja – mosolygott Ascham az asztal végéről.
1557
Ruy Gomez, Fülöp legjobb barátja és legbizalmasabb tanácsadója – aki
csak nemrég érkezett Angliába – a királynő előtt állt.
– Felséged bizonyára hallott róla, hogy a franciák megszegték a velünk
kötött fegyverszünetet, és megtámadták Douai-t – szólt komoran.
– Természetesen hallottam, és azt javasoltam a Tanácsnak, hogy Anglia
nyújtson katonai segítséget Spanyolországnak a háborúhoz.
– Igen, Madam, csakhogy úgy értesültünk, tanácsnokai nem adták a
beleegyezésüket ehhez – mondta Gomez nyersen, vádlón és ellenségesen
nézve őfelségére. Hamisítatlan kasztíliai modora volt.
– Ez igaz – sóhajtott Mária. – Azt mondják, Anglia nem engedhet meg
magának egy háborút, s hogy ez a háború nem érint bennünket, s hogy
semmilyen szerződés nem köt minket, miszerint segítséget kellene
nyújtanunk a királynak a háborúiban. Az én kívánságom természetesen ennek
ellenkezője volt.
– Emlékeztethetem felségedet, hogy a háborúba lépésről szóló döntés az
uralkodó előjoga? – kérdezte hidegen Gomez.
– Ilyen súlyú ügyben nem szeretnék a Tanács jóváhagyása nélkül dönteni
– ellenkezett Mária.
– Talán felséged meggondolja magát, ha tudomására hozom felséges férje
üzenetét: Angliába jövetelének feltétele a Franciaország elleni hadüzenet –
mondta Gomez higgadtan.
Mária szívdobbanása szinte hallható volt. Ez kegyetlenség,
kegyetlenség… de most sem tenne érte Fülöpnek szemrehányást. A pillanat
elérkezett, gondolta. Döntenem kell, az országom vagy a szívem szakadjon
meg! Nincs harmadik út.
– Közölje Fülöppel, hogy igyekszem rábeszélni a Tanácsot a háború
jóváhagyására – szólt erőtlenül. –Könyörgök, mondja meg neki, ne féljen
Angliába jönni!
Zúgtak a harangok. Az egész királyi udvar Greenwichiben ünnepelte
Fülöp érkezését. Erzsébet, kiszállva felvirágozott bárkájából, látta nővére
fáradt arcán a várakozás ragyogását, észrevette izgatottságát, mikor a király
partraszállását figyelték, és nem tévesztette szem elől, ahogy Mária szorosan
a férfihoz simul, könnyeivel küszködve. Fülöp a maga részéről tartotta magát
szokásos higgadt modorához, ám mikor Erzsébet üdvözlő bókjára került a
sor, azt suttogta a fülébe: „Nehogy azt hidd, csak azért jöttem, hogy
rábeszéljem az angolokat a háborúra. Azért vagyok itt, hogy végre
megköttessék házasságod a savoyai herceggel. Ne gondold, hogy
szembeszegülhetsz velem!”
Erzsébet lángoló arccal hajtotta meg a fejét. Talán azt gondolta, hogy
megvesztegetheti a trón közeli ígéretével? Nos, benne megtalálta a méltó
ellenfelét. Ő eltökélt abban, hogy nem megy hozzá a savoyaihoz vagy akárki
máshoz.
A királyi pár társaságában lovagolt át a Whitehallba, lelkesen éljenző
polgároktól hemzsegő utcákon át – ám az üdvkiáltások nem Máriának és
Fülöpnek szóltak. Erezve a királyi pár bosszúságát és neheztelését, Erzsébet
nem kockáztatta meg, hogy tudomást vegyen a nép lelkesedéséről.
Füstölögve álldogált a király nőrokonai tiszteletére tartott udvari fogadáson
is. A pármai és lotaringiai hercegnő állítólag azért érkezett Angliába, hogy
Erzsébetet Savoyába kísérjék, illetőleg szerepet vállaljanak a herceggel
kötendő esküvőjén.
Mikor bemutatták a lotaringiai hercegnőnek, a korábbi Dániai
Krisztinának, kinek hírneves szépsége még mindig feltűnően ragyogott,
Erzsébet nem tudta megállni, hogy egy ifjúkori botlására ne emlékeztesse.
– Kegyelmed bizonyára tudja, hogy lehetett volna a mostohaanyám is –
mondta mosolyogva. – Nyilván nem felejtette el, hogy atyám, Henrik király
annak idején kegyelmed kezére is pályázott.
A hercegnő arca rózsaszínben játszott.
– Akkor még igen fiatal voltam, fenség.
– Jól tudom, hogy kegyelmed azt mondta atyámnak, ha két feje lenne, az
egyiket szívesen a rendelkezésére bocsátaná? – kérdezte Erzsébet csintalanul.
Az udvaroncok nevettek.
– Lehetséges – felelte a hercegnő. Zavartnak és idegesnek tűnt.
– Nos, kegyelmed helyett akkor ezt a ladyt vette feleségül – szólt Erzsébet,
rámutatva Cléves-i Annára, aki ott gömbölyödött a terem túlsó végén.
Hallotta, hogy Anna mostanság nincs valami jól. Állítólag mellrákja van.
Elfojtva egy nyugtalan sóhajt, Erzsébet hirtelen előrehajolt, hogy csak a
hercegnő hallja a szavait.
– Inkább meghalok, semhogy belemenjek ebbe a házasságba! – suttogta.
A hercegnő megzavarodott, ám a király máris ott termett az oldalán, és
elegáns kézcsókban részesítette.
– Remélem, téged is szíves fogadtatásban részesítenek itt, drága
unokahúgom – szólt, mélyen a hercegnő szemébe nézve. Erzsébet e
pillanatban rájött, hogy ami összefűzi őket, több a rokoni köteléknél.
Mária, aki messzebbről figyelte a jelenetet, ugyanerre a – számára
rettenetes – következtetésre jutott. Fülöp érkezését különféle pletykák előzték
meg. Hogy tehette meg, hogy áthozza a szeretőjét Angliába, és még kérkedik
is vele? És ez a házasság, amit itt mindannyian hangosan követelnek… lehet,
hogy De Noailles-nak van igaza, aki szerint a savoyai herceg, minden rangja
ellenére, valójában szegény, minden vagyonától megfosztott uraság?
A féltékenység megtette a magáét. Nem fog cinkosságot vállalni Fülöp
terveiben, akkor sem, ha nyilvánosan hetvenkedik itt a szeretőjével!
Még mindig dühöngött, mikor két nappal később búcsút intett a doveri
rakodóparton. Fagyos tekintettel nyomott kötelességszerű csókot neje arcára,
majd nagy léptekkel távozott a hajóhíd irányába, és máris a fedélzeten volt.
Mária figyelte, ahogy a hullámok hátukra veszik a hajót. Visszaparancsolta
kitörni vágyó könnyeit. Tudta, hogy most látta utoljára a férfit.
A levélen jelzés nélküli pecsét volt. Erzsébet feltörte, és kellemes
meglepetésként érte, mikor meglátta az aláírást. Lord Robert Dudley. Végre-
valahára tehát őt is kiengedték a Towerből.
Azért írt, hogy felajánlja szolgálatait. Eladott valami földet, írja, és pénzt
küld Erzsébetnek egy másik futárral, hűsége bizonyítékaként. Nehogy
véletlenül bármi kétsége maradjon afelől, hogy ha kell, meghalni is kész érte.
Itt van hát egy férfi, a jövőbe vetett tekintettel, gondolta mosolyogva.
Valaki, aki az enyémhez igen hasonló vérmérséklettel rendelkezik, úgyhogy a
levélen nem is kellene csodálkoznom. Maga elé idézte fekete, olaszos
tekintetét – mint egy cigány legény, gondolta –, büszke tartását, férfias
testfelépítését, és máris bizseregni kezdett benne a vágy. Ám gyorsan
elfojtotta. A jelenlegi helyzetben gondolnia sem szabad arra, hogy erotikus
álmokat dédelgessen bárki iránt. Annyit megengedhet magának, hogy elvárja
és megbecsülje Lord Robert csodálatát és lelkesedését, amit iránta és ügye
iránt tanúsít, de ennél tovább nem mehet. Többet nem akarhat tőle. A maga
részéről már minden effélével leszámolt. És mégiscsak egy nős férfiról van
szó. Ott is volt az esküvőjén, még fivére uralkodása alatt.
– Mit tud Robert Dudleyról? – kérdezte Ceciltől mintegy mellékesen.
Cecil gyanakodva nézett rá.
– Egy gazfickó – mondta hamiskásan. – Bátor ember, de féktelen. Jó
protestáns, vagy legalábbis az volt, de született intrikus. És mióta kiengedték
a Towerből, a nők kedvence, amint hallom. Miért kérdezi?
– Kaptam tőle egy levelet. – Átnyújtotta Cecilnek.
– Nocsak, nocsak – mosolygott. – Jó, ha az embernek vannak barátai.
– Én is úgy hiszem, örülnöm kell, hogy jó barátomnak tudhatom Lord
Robertet – felelte Erzsébet kacéran, öntudatlanul keblébe rejtve a levelet.
Cecil elmélyült a gondolataiban.
– Úgy hallom, sikerült összebarátkoznia a király udvartartásának egyes
tagjaival. Több tekintetben is hasznossá válhat kegyed számára. Csak tessék
jóban lenni vele! Egy férfi, aki földet ad el, hogy kegyednek segíthessen,
bizonyosan méltó a bizalomra.
– Mintha az imént még gazfickónak nevezte volna – csipkelődött
Erzsébet.
– Talán félreismertem – engedte meg Cecil. – Végül is felségárulása már a
múlté. Úgy tűnik, a Tower óta már nem olyan forrófejű, mint korábban volt.
Erzsébet válaszolt Dudleynak, megköszönve adományát és felajánlott
szolgálatait. Levele további levelek hosszú sorának nyitánya lett. Hamarosan
állandó levelezésben álltak, melyben a férfi bőségesen osztogatta bókjait és
hűségnyilvánításait, míg a hölgy visszafogottabb volt, mégis sokat ígérő.
Hidakat akart építeni, hogy egyszer talán átkelhessen rajtuk. Alig várta
Dudley leveleit, felindultan olvasta eltúlzott bókjait, és élvezettel
fogalmazgatta rájuk a válaszait, melyeket hadd értsen úgy, ahogy csak akar.
Nincs ebben semmi rossz, gondolta. Ártatlan flört, ennyi az egész. Egy kis
színt visz életének gyakran szürke hétköznapjaiba.
20
1558
– Isten segítsen meg minket, Calais elveszett! – kiáltotta Cecil feldúltan,
ami nem volt épp gyakori nála. Berontott a szobácskába, ahol Erzsébet épp
Parry számláinak ellenőrzésével foglalatoskodott.
– Elveszett? – visszhangozta döbbenten.
– Január elején a franciák kezére került, miután sikerült meglepetésszerűen
rajtaütniük.
– Nem tudom elhinni – sóhajtott Erzsébet csüggedten. – Calais már több
mint kétszáz évig angol kézen volt.
– Igen, és az utolsó bástyánk volt francia területen – tette hozzá Cecil. –
Elvesztése borzasztó csapást jelent a királynő számára.
– De hát az ő hibája! – szögezte le Erzsébet. – Ő sodort minket bele ebbe a
háborúba, csak hogy kedvében járjon a férjének.
– Úgy van, neki kell vállalnia érte a felelősséget. Mostantól együtt kell
élnie ezzel a szégyennel. És lefogadom, a király a kisujját sem mozdította
Calais megmentése érdekében.
– És őfelsége most nyilván csapatokat küld a város visszafoglalására,
nem? – kérdezte Parry.
– Sajnos, kedves barátom, kétlem, hogy országunk ezt elbírná anyagilag –
felelte Cecil. – A kincstár minden számítás szerint kiürült. Az ország még
soha nem volt ilyen gyenge, mint most. Nincs erő, nincs pénz, nincsenek
igazi férfiak, nincsenek komoly vagyonok. Lassan kezdem szégyellni, hogy
angolnak születtem.
– Az emberégetések annál nagyobb erővel folynak – tette hozzá Erzsébet.
– Mindenütt a papok parancsolnak. Az ország ki van merülve, a nép igen
rossz állapotban van.
– Még azt is hallottam, hogy a királynőt azzal vádolják, saját országának
lett árulója – mondta Cecil.
– És még az influenzajárvány is tombol – tette hozzá Parry –, csak hogy
legyen elég gondunk. Az Úr biztosan azért bocsátotta ránk, hogy
megbüntesse a királynét a vétkeiért.
– Mi lehetne a gyógyír bajainkra? – tette fel Erzsébet a szónoki kérdést.
– A nép már csak kegyelmedben bízik – közölte Parry.
– Meglehet – vágta rá Cecil –, de vannak további híreim, melyeknek
nemigen fog örülni, hölgyem. A királynő úgy véli, ismét teherbe esett.
Erzsébet rémülten bámult rá, majd gyors fejszámolást végzett.
– De hát a király már hat hónapja elment!
– Udvari forrásaim szerint őfelsége biztos akart lenni a dolgában, mielőtt
hivatalos bejelentést tesz.
Erzsébet hitetlenkedve rázta a fejét.
– Igaz lehet ez? Vagy ismét tévedés áldozata?
– Talán eljött az idő, hogy látogatást tegyen az udvarnál – javasolta Cecil.
*
És az emberek csak áradtak Hatfieldbe továbbra is. Az északi országút
hosszú mérföldeken át telezsúfolódott lovakkal, hintókkal és málhás
öszvérekkel. Az udvaroncok és más notabilitások özönlöttek a
trónörököshöz. És Erzsébet, minden hálája ellenére, döbbenten nézte, mi
folyik körülötte.
A királynő még él, gondolta. Elsődlegesen mégiscsak őneki tartoznak
engedelmességgel. De nem, erről láthatólag megfeledkeztek. A jövendő
uralkodó kegyeiért folytatott versenyfutásban sorsára hagyták asszonyukat,
haljon csak meg egyedül. Nos, ebből le kell vonni a tanulságot, mondta
magában. Ha nálam is felmerül majd a trónutódlás kérdése, sosem szabad
elárulnom a döntésemet. Hadd találgassanak halálom pillanatáig!
Ahogy felkelt a hajnal, ismét misét celebráltak, és Mária világos hangon
mondta a responzóriumot. Az Úr-felmutatásnál mindannyian jól látták a
remegését, miközben áhítatosan meghajtotta elcsigázott fejét.
Aztán, mikor az asszonyai sürgölődni kezdtek a hálószobában, hogy
mindent elrendezzenek, ismét elaludt. Ám később, amikor újra ránéztek, úgy
látták, álmában csöndesen jobblétre szenderült. A királynő
bárányszelídséggel lépett át a halál kapuján.
Hideg novemberi nap volt, és még a szél is süvített, ám ez Erzsébetnek
soha nem jelentett akadályt. Egy gyors reggeli után már kint is volt a friss
levegőn, szaladva vágott át a hatfieldi parkon, boldogan, hogy ez egyszer
végre egyedül lehet. Megkönnyebbülten hagyta ott a hemzsegő, izgatottan
várakozó palotát.
Vastag köpenyébe burkolózva hamarosan letelepedett egy óriási tölgyfa
alá, és az Újtestamentumot kezdte olvasni görög eredetiben, mikor a távolból
ügető lovak patakopogására lett figyelmes. A hang egyre közelebbről
hallatszott. Végül feltűnt három lovas, a parkon át a ház felé ügettek.
Erzsébet megvonta a vállát, és visszamerült az olvasásba. Újabb
szerencsevadászok, gondolta megvetően. Ám ekkor világossá vált, hogy a
lovasok észrevették, hisz visszafordították paripáikat, és felé indultak. Mikor
közelebb értek, felismerte Arundel grófját, Pembroke grófját, ott pompáztak a
nyeregben önnön fontosságuktól eltelve, kettejük között pedig
Throckmortont, igen, Throckmortont!
Mikor felállt, hogy köszöntse őket, a szíve eszeveszettül kalapálni kezdett.
Íme, ütött az óra, ebben biztos volt. Úgy érezte a várakozásnak ezekben az
utolsó, végtelen pillanataiban, hogy a Végzet és a Gondviselés egész eddigi
életében a most következő küldetésére készítette fel. E küldetés kedvéért
vigyáztak az életére! Minden gond, baj, rettegés és akadály, ami szorongatta
– törvénytelen státusa, édesanyja kivégzése, bizonytalanságban töltött
gyermekkora, az admirálissal való botrány, a vallási veszedelmek, a
trónközelség veszélye, towerbeli fogsága és a rá következő házi őrizet, Mária
bizalmatlansága, a kellemetlen törekvések a kiházasítására akarata ellenében
is… Nos, mindegyiket túlélte, méghozzá azért, ami most vár rá. Mi másból
fakadhatna ez, mint Isten akaratából?