Karolina a Babák Földjén élt, ahol a babák és a patkányok háborúban álltak.

A
helyzet egyre reménytelenebbé vált, és Karolina azt remélte, hogy az emberek földjén
talál majd megoldást.
És egy napon egy furcsa jó szél elviszi Babaországból… Krakkóban, a németek által
megszállt Lengyelországban találja magát, a Babakészítő társaságában, 1939-ben.

A játékgyáros fájdalmas múltú, rendkívüli, varázserejű férfi. Már régóta egyedül él,
ám Karolina bátor és szeretetteljes társaságában néha újra képes mosolyogni.
Közben telnek a napok, és a Babakészítő mindenhova magával viszi Karolinát. De
amikor elkezdődik a zsidók begyűjtése, a férfi és Karolina nem maradhatnak
tétlenek.

De mit tehet egy varázserővel bíró játékgyáros és egy baba? Visszajut még valaha
Karolina a Babák Földjére?
Írta: R. M. Romero
A mű eredeti címe: The Dollmaker of Krakow
Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztő: Tolnai Panka, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Szaszkó Gabriella Műszaki szerkesztő: Varga Tünde

© R. M. Romero

© Bozai Ágota

© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóterv: Lisa Penin

Borítódizájn: Maria T. Middleton

ISSN 2063-6989

ISBN 978 963 261 868 5 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1192

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H

Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu Felelős kiadó: Puskás Norbert

Nyomda: Aduprint Kft., felelős vezető: Tóth Béláné

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A
kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

A HOLOCAUSTBAN ELVESZETT GYERMEKEKNEK

ÉS RIVERNEK,

AKI VIRÁGOT KÜLDÖTT NEKEM A TENGEREN TÚLRÓL

 PROLÓGUS

A KIS VARRÓLÁNY

ÉS BABAORSZÁG

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy baba, akit Karolinának hívtak. Karolina az emberi
világtól messze, egy távoli vidéken élt.

Babaország hatalmas királyság volt, végtelen sok mérföldnyire terült el minden irányban.
Keleten tenger mosta a partjait, nyugati határán a nap magasságába törekvő üveghegy nőtt ki a
földből. Azokban a boldog időkben, amikor Babaország felett bölcs király és királynő uralkodott,
az ég mindig olyan tökéletesen égszínkék volt, mint a derűs nyári délutánokon. A holdfény akár a
színezüst, és senki nem öregedett vagy rongyosodott le.

A tengeren túl azonban volt egy sötét ország, ahol óriási patkányok laktak. Az étvágyuk olyan
hatalmas volt, mint az óceán. Ezeket a patkányokat egy gonosz boszorka hozta létre árnyékból,
könnyből és hamuból. A babakirály és a babakirálynő félelemben éltek; attól tartottak, hogy egy
napon a patkányok annyira éhesek lesznek, hogy megjelennek Babaországban, kegyetlenséget és
mohóságot hozva magukkal.

Karolina azonban e szóbeszédről semmit nem tudott. Egy kis kunyhóban élt két zöld hegy között,
a völgybeli patak partján. A függönyöket vadvirágokból fonta, a falak pedig mézeskalácsból
voltak, ennek ellenére Karolina soha, egyetlenegyszer sem akart belőlük falatozni. Nem volt ő
királynő, sem hercegnő, csak egy varrólány, aki szerette a házát.

Szaténselyem báli ruhákat varrt, bársony mellényeket, pillangószárnyként lebbenő szoknyákat és

aranygombos szép férfikabátokat. És az egészben az volt a legjobb, hogy Karolina kívánságokat
öltött minden egyes ruhadarabba. Minden ruha, mellény, szoknya és kabát egy-egy
beteljesületlen remény volt, befejezésre váró, félig szőtt mese. Karolina azonban nem
biztosíthatta a kívánságok beteljesülését; az ő varázsereje gyenge volt ehhez.

Karolina nagyon szerette a munkáját, de akadt néhány megrendelője, akiknek fájt hallania a
kívánságát. Ezek a babák csendesek és szomorúak voltak, keserves történetük mintha rá lett volna
írva porcelánarcukra és apró fakezükre.

Mit akartak a szomorú babák? Visszatérni az emberek világába, ahol egykor minden baba élt.
Miért? A legtöbbjük semmire sem emlékezett a távoli helyen töltött időből, Karolina szomorú
megrendelői azonban igen, és viszont szerették volna látni a gyerekeket, akik egykor a legjobb
barátaik voltak. Sosem mondta meg nekik, de Karolina nem gondolta, hogy kívánságuk valaha
valóra válhat. Az embergyerekek egyszer csak felnőttek, és egykor kedves játékaikat padlásokon
és az ágy alatt hagyták porosodni és penészedni. Aztán amikor a fa-, a kelme- és a
porcelánrészek már nem tudták magukban tartani a babalelket, visszakerültek Babaországba.
Karolina próbált nem gondolni az emberi világra, mert az emberek világa nem tett jót a
barátaival. A szomorú babák megtanultak sírni, és a sírást a legkevésbé sem szerette hallani.
Nem volt szándékában újra belépni abba a világba, ami tele van kisfiúkkal, kislányokkal és
képzeletbeli játékokkal.

Egy napon aztán a patkányok valóban megjelentek Karolina hazájának határán, a tengerparton.
Vasbajonettekkel és éles fogakkal törtek az országra. Letaszították trónjáról a királyt és a
királynőt, rettegés és rémület telepedett egész Babaországra. Karolina kénytelen volt elmenekülni
a megszállók és a máglyáik elől. A mély, sötét erdőbe vette be magát. Ruhája hamarosan
cafatokban lógott, arcán horzsolásnyomok éktelenkedtek.

Az erdőben találkozott egy játék katonával. Fritz és ő együtt maradtak. Aztán a jó szél, Dogoda
segítségével Karolina rájött, mégis az a sorsa, hogy visszatérjen az emberi világba.
 1. FEJEZET

A BABAKÉSZÍTŐ

Karolina új világában üvegszívvel ébredt.

Úgy érezte, ebben a szívben egyszerre nőnek rózsák és tövisek, mert benne volt minden
boldogság és nyomorúság, amit Babaországban valaha tapasztalt. Amikor megmozdult,
üvegszíve mellkasa fényes fafelületéhez koppant.

Karolina remegve emelte kezét arcához. Egyetlen érintés elég volt, hogy érezze: a seb, ami
Babaországban végighúzódott a bőrén, eltűnt. Leengedte a kezét, és látta, hogy ujjai friss illatú,
rózsaszín festékkel vannak bekenve. A jó szél elmondta Karolinának, hogy valaki ebben az
emberi világban szólította őt. Így hát – akárki is legyen –, ez a személy javította meg az arcát, és
ültette bele az üvegszívet.

Karolina körülnézett, és látta, hogy egy magas asztalon van, faforgács és több tekercs szalag
között. Bár ő nem üvegből vagy porcelánból készült, mint néhány barátja, nem akart leesni, ezért
mozdulatlan maradt, nehogy elveszítse egyensúlyát. Tőle jobbra hatalmas, hegyméretű valami
állt, bár nem olyan magas, mint az ő országának hegyei. Egy durva, hosszú vászondarabbal
terítették le, így Karolina el sem tudta képzelni, mi rejtőzhet alatta.

Az asztallal szemben nagy ablak nézett a sötétségbe. A feketeséget csak az utcai lámpák
halványsárga fénye törte meg. Ezeket a lámpákat nem cukorpálca tartotta, mint a
babaországbelieket, hanem sötét, erős fákként emelkedtek ki a kockakövek közül. A kinti világ
nem tűnt hívogatónak, de a szoba a saját kis házára emlékeztette Karolinát: meleg volt és
barátságos. Ezt az üzletet azonban – mert üzlet volt – nem báli ruhákkal, kabátokkal és sálakkal
zsúfolták tele, mint az ő műhelyét.

Játékok voltak odabent. Sok-sok játék.

Több sorban álltak a hintalovak, amelyeknek oldalára százszorszépláncokat és őszi leveleket

festettek. A polcokon különböző formájú és méretű, kitömött játékállatok sorakoztak; apró
cérnaszájuk mosolygott.

És ami a legjobb: mindenütt babák hevertek. Egyiknek sem volt sebes az arca, egyiknek sem
perzselte meg a kezét vagy a lábát a tűz. Mind nagyon nyugodtnak tűntek, készen álltak rá, hogy
szeressenek és szeressék őket.

Biztonságban voltak.

A többi játék azonban nem hasonlított Karolinára. Egyikük sem üdvözölte őt, meg sem
mozdultak. Nem éltek, mert nem volt szívük. Karolina, ahogyan a többi baba is, tudta, hogy csak
az élhet, akinek van szíve.
Karolina mégis egy kicsit irigyelte a néma játékokat; üvegszívét szürke félelem szorította.
Egyedül volt. Hol az a személy, akiről a jó szél azt mondta, hogy várni fogja őt ebben a világban?

Közeledő léptek hallatszottak, mire Karolina mozdulatlanná merevedett. Kinyílt a műhely hátsó
ajtaja, és egy férfi lépett be. Szakálla vörös volt, mintha a hajnalcsillag érintette volna meg az
ujjaival. Fehér pizsamát viselt, és zöld szemét dörzsölve, sántító léptekkel közelített Karolina
felé. Amikor közelebb ért, Karolina látta, hogy az idegen nem kisfiú és nem is öregember, hanem
korban valahol a kettő között jár. Karolina úgy becsülte, hogy ha az a férfi kézbe venné őt, akkor
épp csak túlnyúlna a tenyerén, amelyen ugyanolyan színű festékfoltok éktelenkedtek, mint
amilyen szín az ő ujjait borította.

Biztosan ő az a személy, akiről a szél beszélt; ő javította meg az arcát, és adott neki új szívet.

A férfi – a Babakészítő – a kezét tördelve ült le a Karolina melletti hokedlire. Karolina látta, hogy
arcán friss könnypatakok csillognak. Fehér bőre vöröslött a sírástól, arca olyan dühös volt, mint
egy csatakiáltás.

– A világháborúnak már több mint húsz éve vége – motyogta a Babakészítő. – 1939-et írunk.
Itthon vagyok, Krakkó városában. Rémálmokat látok, ez nem a valóság.

Karolinának eszébe sem jutott, hogy az emberi világban is van háború.

Ha a Babakészítő is játék lenne, Karolina megvigasztalta volna, de így nem tudott semmit sem
mondani. Az, hogy könnyekkel ilyen nyíltan kifejezhető a fájdalom, szörnyű varázslatnak tűnt
számára, amit az emberek szinte tudtukon kívül műveltek.

A Babakészítő remegő kézzel vette le a terítőt a hegyről… amiről kiderült, hogy nem is hegy.
Hatalmas, háromszintes babaház volt, tökéletes Karolina számára. A feje nem súrolná a
mennyezetet, nem kéne nyújtózkodnia, hogy elérje a konyhaasztalt vagy kinyissa a szekrényt,
amit a padlásszobában látott. A virágládák tele voltak pamutrózsákkal, az emeleti erkély korlátján
testes macska ült. Karolinának ez különösen tetszett; a macska elzavarná a közel merészkedő
patkányokat.

A Babakészítő nekilátott az utolsó simításokhoz egy keskeny pengéjű késsel. Keze olyan gyorsan
mozgott, hogy Karolina úgy érezte, akkor sem tudná abbahagyni, ha akarná. Finom, hullámos
mintázatot metszett a tetőbe, ami mégis olyan sima volt, mintha cukormáz volna.

Munka közben a Babakészítő könnyei elapadtak, és Karolina azt gondolta, tudja, miért. Ő is
mindig jobban érezte magát akkor, ha alkothatott valamit. A félelem csak akkor szorongatta
szívét, csak akkor érezte úgy, hogy erőt vehet rajta, amikor a keze tétlen maradt.

Karolina mélyet sóhajtott. Ez a világ, ez a hely… ismerős illat, mintha por keveredne fahéjjal és
egy egész mezőnyi sárga virág illatával. Vajon járt már itt? Nem tudta volna pontosan leírni azt a
furcsa érzést, olyan mélyen hasított belé, mintha a Babakészítő kése lett volna. Minél jobban
igyekezett megragadni az érzést, annál inkább úgy tűnt, mintha álmot akarna markolni kis
kezével.

A Babakészítő talán válaszolni tud a kérdéseire.

Karolina tett egy lépést a babaház felé, gondolkodott, mit mondjon, ám sietségében hosszú piros
szoknyájának szélére lépett. Megbotlott, és hangosan pihegett. Kezével gyors mozdulatokat tett,
próbálta visszanyerni egyensúlyát. Sikerült megtartania magát, nem esett el.

Nem így akart bemutatkozni, de már túl késő volt tenni ellene.

– Üdvözlöm! – integetett. – Karolina vagyok.

A Babakészítő kiejtette a kést a kezéből, és elsápadt.

– Ó, ne! Végül mégis megtörtént! Elvesztettem az ép eszemet.

Karolina tudta, hogy a Babakészítő nem bolondult meg.

– Nem, nem! Szó sincs arról, hogy elvesztette volna az ép eszét, uram. Önnek semmi baja
sincsen.

A Babakészítő felugrott a hokedliről, és hátrált néhány lépést.

– De… de te nem lehetsz valóságos! A babák nem beszélnek. Bizonyára nagyon fáradt vagyok…
Mindenféle furcsaságot látok.

– Valóban fáradtnak tűnik, uram, de kérem, higgye el, ugyanolyan valóságos vagyok, mint ön –
mondta Karolina.

Valójában azt gondolta, hogy a Babakészítő a furcsa, hogy ő lóg ki a sorból, elvégre ő az
egyetlen ember a játékok világában. Karolina pedig a műhely természetes része.

– De én készítettelek – mondta a babakészítő. – Nem teremthetek semmit, ami életre kel.

– A kertészek folyton azt teszik, amikor virágokat nevelnek – felelte Karolina. – És valójában
nem ön teremtett engem. A lelkem már létezett… Ön csak szólított engem, és a szél elhozott
önhöz. Azt hittem, tudja.

– Nem emlékszem, hogy szólítottam volna bárkit is. Csak egy olyan babát akartam készíteni,
amilyet anyám, és… – A Babakészítő hevesen ingatta a fejét. – Ó, miért beszélek egy játékhoz?
Ez már túl sok nekem.

Az asztal szélének dőlt, a mozdulattól pizsamanadrágjának szára felcsúszott. Karolina meglátta,

hogy a lába ugyanolyan világos fából van, mint amilyenből őt faragta ki.

– Nem gondoltam volna, hogy emberek is lehetnek fából – jegyezte meg Karolina fejét oldalra
hajtva úgy, hogy más szögből is láthassa a Babakészítő lábát. A férfi láthatóan zavarba jött,
Karolina azt hitte, hogy nem is fog felelni neki. De egy hosszú pillanat múlva, ami alatt csak a
közeli falióra nehéz ketyegését lehetett hallani, válaszolt:

– Csak a lábam van fából. A testem többi része puhább anyag.

– Megnézhetem? – kérdezte Karolina.

A Babakészítő elfordította tekintetét.

– Nem valami… Nem valami szép. Az emberek többsége nem szereti sokáig nézni.

– Miért?

– Az emberek nem szeretnek sérült, tönkrement dolgokat látni – felelte a Babakészítő.

– Ön nem sérült – tette csípőre a kezét Karolina. – Én teljesen fából vagyok, és ön mégsem
gondolja azt, hogy sérült lennék, ugye?

– Ezt így még soha senki nem fogalmazta meg – felelte a Babakészítő.

Feltűrte pizsamája szárát úgy, hogy falába teljes hosszában látszott. Még az a bőrcsatos rész is,
amivel a lábcsonkjához volt rögzítve.

Úgy tűnt, ez a világ nem is annyira más, mint amennyire Karolina tartott tőle.

– Tetszik a lába.

– Keveseknek tetszik, de ezek szerint te közéjük tartozol – mondta a Babakészítő. – Te tényleg

egy élő baba vagy? Ugye… ugye nem élő ember voltál, aki babává változott? – kérdezte.
Halántékára hulló haja eltakarta a szemét, most azonban türelmetlenül kisimította, hogy jobban
lásson.

– Azt hiszem, emlékeznék, ha valaha ember lettem volna – felelte Karolina. – De csak arra
emlékszem, hogy baba voltam.

– Csodálatos – mondta halkan a Babakészítő. Visszaült a hokedlire, és előrehajolt, mintha

Karolina minden szavát meg akarná markolni kérges kezével.

Karolina érezte, hogy a Babakészítő már nem olyan feszült, ezért újabb kérdéssel próbálkozott.

– Azt mondta, hogy az édesanyja készített olyan babát, mint amilyen én vagyok. Ezt hogy
értette?

– Anyám szeretett ilyesmivel foglalkozni. Sok évvel ezelőtt készített egy olyan babát, mint te, és
azt mondta, hogy egy napon majd adjam oda a saját gyermekemnek. De amikor anyám a háború
után meghalt, a baba elveszett. Ezért elhatároztam, hogy készítek egy ugyanolyat. – A
Babakészítő elhallgatott, de a csend valahogy hangosabb volt minden addig kimondott szónál.
Aztán hozzátette: – Ezért készítettelek téged.

Karolina ismerte a Babakészítő édesanyját? Lehet, hogy azért tűnt minden olyan ismerősnek.

– Ezért készít játékokat? Mert az édesanyja is játékokat készített?

– Bizonyos mértékben igen. Akkor kezdtem el foglalkozni ezzel, amikor a lábam elvesztése után
nem tudtam aludni a kórházban – paskolta meg a térdét a Babakészítő. – Mindenki más aludt.
Ezzel foglaltam el magamat. És még mindig ezzel töltöm az időmet. Az álmaim… nagyon
nyugtalanítóak tudnak lenni. A háborút nehéz elfelejteni.

– Nekem is vannak olyan álmaim. Néha behunyom a szememet és látok minden szörnyűséget,
ami Babaországban történt.

– Babaországban?

– Ott éltem, mielőtt szólított – magyarázta Karolina. – Ahogy ön itt…

Állához érintette kezét, és elgondolkodott. A Babakészítő említette, pontosan mi is ez a hely?

– Krakkóban – mondta a Babakészítő. – Ez Krakkó városa a Lengyel Köztársaságban.

– Krakkó. – A város neve friss, ropogós volt Karolina nyelvén, mint egy almaszelet. – Milyen
város ez? Jó hely?

– Úgy hiszem, igen. Nagyon szeretem – felelte a Babakészítő, és az ablak felé intett. –
Elkészítettem a város makettjét. Ha szeretnéd látni, megmutatom.

Karolina egyik kis csizmás lábáról a másikra ugrált.

– Igen, kérem, kérem!

A Babakészítő keze mozdult, hogy felemelje, de megállt a levegőben Karolina fölött.

– Odavihetlek? Nem akarok udvariatlan lenni azzal, hogy felveszlek, ha nem akarod.

– Nincs ellenemre, hogy odavigyen engem. Az ön lába sokkal hosszabb, mint az enyém. Nekem
egy örökkévalóságig tartana eljutni az ablakig – mondta Karolina, azzal felemelte a kezét, és a
Babakészítő elemelte az asztaltól.

Ahogy az ablak felé lépdelt vele, Karolina egy pillanatra meglátta magát az ablaküvegben. Ettől a
nyugtalansága ismét csökkent egy kicsit. A Babakészítő tökéletesen eltalálta az alakját,
ugyanolyan aranyhaja és búzavirágkék szeme volt, mint Babaországban.

– Nagyon jó munkát végzett rajtam. Köszönöm.

– Szívesen – felelte a Babakészítő, ám mintha igyekezett volna gyorsan másra terelni a szót,
lefelé mutatott. – Nézd! Ott van Krakkó városa kicsiben.
 2. FEJEZET

TITKOS VARÁZSLAT

A Babakészítő városának makettje az üzlet kirakatában kapott helyet. Közepén dupla

aranytornyos épület és egy komor arcú férfi szobra állt. Egyenlő számban voltak a szobor körül
galambok és emberek, kis alakok haladtak a teret körülölelő zömök házak és üzletek felé. Maga a
Babakészítő is ott volt Kis-Krakkó városában, az üzlete előtt állt, egyik kezében egy babát,
másikban sétapálcát tartva.

Karolina figyelmét azonban az egyik sarokban lévő két alak ragadta meg. Az egyik fiatal lovag
volt, kardja arany. A másik pedig egy sárkány, aki kúszott felé. Valósággal elállt tőlük a
lélegzete.

– Az a lovag… Hol lakik?

– Ő Krakus herceg. A Wawel palotában lakott – felelte a Babakészítő, és rámutatott egy kis
épületre, aminek a homlokzata téglaburkolatra emlékeztető mintázattal volt megfestve. Körülötte
kék folyó, mintha macska dörgölőzött volna hozzá.

– Találkozni akarok vele – jelentette ki Karolina. – Mennyi idő odajutni? Nem tűnik túl
távolinak.

– Az igazi Krakkó egy kicsit… nagyobb, mint azok a részei, amiket a maketten ábrázoltam. Attól
tartok, nagyon hosszú ideig tartana eljutnod a Wawel palotába – felelte a Babakészítő. – És
igazán nem szeretnélek kiábrándítani, de a herceg és a sárkány Krakkó történelméhez tartozik…
Ők nincsenek jelen… a jelenben. Csak azért tettem őket a makettbe, mert nagyon tetszik a
történetük.

A hír úgy lehűtötte Karolinát, mint a hideg, kellemetlen téli szél.

– Ha a lovag nem védi népét, akkor ki védelmezi a város lakóit?

– Nos, van hadseregünk, akik segítenek. De féltem a hazámat. Viharfelhők gyülekeznek

körülöttünk.

Karolina a királynőt szolgáló, gyönyörű ezüstszínű egyenruhás katonákra gondolt, és azt mondta:

– A hadseregek nem mindig tudják megvédeni a népüket… Azt hittem, ez a világ biztonságos.

– Nem… Nem mindig biztonságos – felelte a Babakészítő.

Karolina a sötét térre mutatott.

– Nem látok semmi veszélyeset odakint. Biztos abban, hogy a herceg és a sárkány a jelenben már
nem létezik? Hatalmasnak tűnik varázserejük. Talán segíthetnének Babaország háborújában.
– Nem gondoltam volna, hogy Babaországban is van háború – mondta a Babakészítő.

– Most igazi háború dúl ott. Csaták, sebek, minden…

– Ki kezdte?

– A patkányok. – Karolina megborzongott. Ellenségei világokra lehettek tőle, de ez egy cseppet

sem csökkentette a félelmét. – Szörnyű patkányok, akik átkeltek az óceánon.

– Patkányok? Azok a kis teremtmények, amelyek a sikátorokban élnek?

– Kicsik?! – hebegte Karolina.

– Akkor, gondolom, mégsem voltak kicsik.

– Nem. Hatalmasak és gonoszak. De már nem vagyok ott, és önöknél sincsen már háború. A jó
szél megmentette Fritzet… És engem is, bár nem tudom, merre lehet Fritz és…

– Bocsáss meg, nem akartalak felzaklatni – mondta a Babakészítő.

– Megbocsátok – felelte Karolina, azzal kezét a Babakészítő hüvelykujja köré fonta, és hirtelen
felindulásból átölelte. Nem volt igazi ölelés, de annak szánta.

Amikor Karolina elhúzódott, a Babakészítő azt mondta:

– Odafent van egy könyvem, amiben le van írva a herceg és a sárkány meséje. Felmehetek érte,
ha el szeretnéd olvasni.

– Jó lenne, köszönöm – felelte Karolina. Nem adta fel a reményt, hogy a herceg és a sárkány csak
elrejtőzött valahová, ahogy sok más baba az erdőben. Ha megtalálhatná a herceget és a sárkányt,
talán megmenthetné a népét.

– Rögtön jövök – tette vissza a Babakészítő Karolinát az asztalra. Ám mielőtt elindult, mondott
még valamit: – Kérlek, ne menj el, amíg odafent vagyok! Kérlek!

Karolina a bejárati ajtó felé intett.

– Nem tudok elmenni. Az ajtó túl nagy ahhoz, hogy egyedül kinyithassam.

– Nem úgy értettem, hogy elmennél a műhelyből. – A Babakészítő hirtelen sokkal fiatalabbnak
látszott a koránál, nem férfinek tűnt, hanem félős kisfiúnak. – Mi van akkor… Mi van akkor, ha
visszaváltozol közönséges babává?

Karolina erre nem is gondolt. Mi van akkor, ha a jó szél visszatér és elsodorja? Ha magával viszi,
ugyanúgy, ahogy a Babakészítőhöz hozta?

A Babakészítő megértette Karolina hallgatásának okát.

– Kérlek, bocsáss meg! Nem szeretném, hogy aggódj! – rezzent össze.

Karolina arra gondolt, a Babakészítő életének vajon mekkora részét töltötte azzal, hogy
bocsánatot kért, pedig semmi rosszat nem követett el.

– Nem kell bocsánatot kérnie. Nem tudok mindent arról, hogy miképpen hat a varázslat, de úgy
tudom, a babák nem hagyják el ezt a világot addig, amíg a testük tart. Az én testem pedig
vadonatúj. – Apró ujjait mozgatta, amelyek ugyanolyan fürgék voltak, mint Babaországban. –
Azt hiszem, egy ideig még maradok.

A Babakészítő fáradt, megkönnyebbült mosollyal nézett rá. Kinyitotta a műhely hátsó ajtaját, és
elindult felfelé a lépcsőn. Magára hagyta Karolinát a néma játékokkal.

A Babakészítő öt perccel később visszatért, hóna alatt a könyvvel. A borítót csak néhány vékony
cérnaszál fogta a könyv gerincéhez, a borítókép – lány egy sötét erdőben, amiről Karolina úgy
érezte, nagyon ismerős – elhalványult.

A Babakészítő az asztalra tette a könyvet.

– Kisfiú koromban ez volt a kedvencem. Az édesanyámtól örököltem – mondta, és lapozni

kezdett. Az oldalak finomak voltak és sárgásak, mintha magukba szívtak volna minden napfényes
délutánt, amit a Babakészítő a mesék olvasásával töltött. – Ó! Megvan. „Krakus herceg és a
sárkány.”

Karolina végigfuttatta tekintetét a történeten; csalódottsága minden egyes szónál egyre nagyobb
lett.

– Krakus herceg megölte a sárkányt! – kiáltott fel. – Micsoda pocsékolás! Teljesen jó sárkány
volt. Össze is barátkozhattak volna… Babaország királya ezt tette volna.

– Most, hogy jobban belegondolok, ez valószínűleg jobb ötlet lett volna – felelte a Babakészítő.

Karolina felmordult, és lapozott néhányat. A képen lovagok egy csoportja csillogó, kivont
karddal rohant a vár kapuja felé.

– Nézze ezeket a lovagokat! Ha el tudnának jönni Babaországba, segíthetnének nekünk

visszaverni a patkányokat. Különösen, ha a lovagok olyan nagyok, mint ön.

A Babakészítő végighúzta az ujját az egyik lovag szárnyas sisakján.

– Eléggé elszántnak tűnnek. Bárcsak életre kelhetnének, és segíthetnének neked!

Behunyta a szemét, mire az ujjai alatt megrezzent a rajz a lapon. Karolina pislogott, azt hitte,
csak képzelte. A kép azonban újra megmoccant. A lovagok megmozdultak a lapon. Karolina
hallotta, hogy a palástjuk csapkod a szélben, hogy a lovak patája dobog a földön. A zaj egyre
erősödött, mintha a lovagok nagy távolságból tartanának feléjük.

A Babakészítő is hallhatta ezeket a hangokat. Hirtelen felnézett, aztán le a lapra. Szája tátva
maradt a csodálkozástól.
– Mi a…

Karolina torka elszorult az izgalomtól, alig kapott levegőt.

– Ön kelti őket életre – sikerült kimondania. – Ön tényleg tud varázsolni!

A kép erre rögtön újra mozdulatlanná merevedett, és a lovagok elcsendesedtek. A varázslat

érzése azonban megmaradt, és felmelegítette a levegőt.

– Nem én csináltam! – kiáltott fel a Babakészítő. – Nem lehettem én. Még soha nem csináltam
ilyet.

– Ön hívott engem ide, és ön adott nekem szívet, és most a könyv alakjait is életre keltette. Lehet,
hogy akkora varázsereje van, amivel megmenthetné Babaországot is. Talán éppen ezért hozott
ide engem a jó szél! És talán cserébe én is tehetek valamit önért.

– Erre igazán nincsen szükség – felelte sietősen a Babakészítő. – Nem hiszem, hogy varázsló
lennék. És nem is várom el a segítséget.

– Tisztességtelen lenne, ha nem segítenék önnek. – Karolina körülnézett a műhelyben, próbálta

kitalálni, mit csinálhatna. Ekkor meghallotta szoknyájának suhogását, és már tudta, mit kell
tennie. – Én fogom a ruhákat varrni a babáknak – jelentette ki. – Akkor el tudja adni őket. Otthon
varrólány voltam, és nagyon értem a mesterségemet.

– Azt el tudom képzelni – mondta a Babakészítő. – De a patkányokon kívül semmit nem tudok a
hazádról.

– Hol kezdjem?

A Babakészítő legyintett. Ebben a pillanatban olyan varázslónak tűnt, aki a csillagoknak is képes
parancsolni… Bár ezt ő nem tudta.

– A legelején.

Karolina elmondta, hogy Babaországban a kunyhója melletti patak minden reggel dallal
ébresztette, a fák ágai pedig kandírozott almától roskadoztak. A napfény olyan édes volt, mint a
vaníliasodó. Elmesélte, hogy Babaország olyan hely, ahol a szerelem örökké tart, és soha senkit
nem hagynak el.

– Ahogy leírod, Babaország tökéletesnek tűnik – jegyezte meg a Babakészítő.

– Ó, pedig nem volt az… Még a patkányinvázió előtt sem – felelte Karolina, azzal bal copfját
hátradobta a válla fölött. A hajfonat a Babakészítő könyökén csattant. – A plüssnyulak folyton
megrágcsálták a ruháinkat, és egy idő után mindenki rosszul lett a kandírozott almától.
– Még mindig úgy gondolom, hogy szívesen lennék ott játék – nevetett a Babakészítő, majd
nevetése ásítássá alakult. Karolina megfordult, és a nagy ingaórára pillantott. Az óra mindkét
mutatója a tizenkettesen állt, szinte könyörgött nekik, hogy térjenek már nyugovóra.

– Holnap kimehetünk a városba? – kérdezte Karolina. – Lehet, hogy valahol még több varázslat
van elrejtve.

A Babakészítő mintha nemigen lelkesedett volna az ötletért. Feszengett.

– Szerintem az emberek nagyon rosszul reagálnának, ha beszélni hallanának téged. Az lenne a

legjobb, ha egy kicsit még idebent maradnánk, és megtudnál még néhány dolgot erről a világról.
Addig kihasználom az időt, jobban megismerem a varázserőmet, és befejezem az elkezdett
munkámat – mutatott a csodálatos babaházra.

– De egy napon majd megmutatja nekem Krakkót, ugye?

– Amikor legközelebb szállítok a megrendelőknek, magammal viszlek.

 3. FEJEZET

PIERROT SZOMORÚ MESÉJE

Jóval Babaország megszállása előtt, amikor az ország még olyan élénk és vidám volt, mint a
boglárkavirág, Karolina szeretett a patak partján üldögélni. Élvezte a kunyhója környékén és a
mezőkön táncoló huncut szelet. Szokásává lett arra biztatni a szomorú babákat, hogy tartsanak
vele, amikor az idejük engedi, mivel úgy látta, hogy nagy szükségük van arra, hogy egy kicsit
kizökkenjenek a mélabús világukból. Remélte, hogy a gyönyörű vidék egy kicsit javít a
hangulatukon.

Az egyik ilyen szomorú baba Pierrot volt. Arca fehér, szeme alá fekete háromszögeket festettek.
Karolina nem tudta, hogy a babafestő mit akart, hogy a háromszögek könnycseppeket
ábrázolnak-e, de Pierrot mindig olyan bánatos volt, hogy akár azok is lehettek.

Valahányszor Pierrot látogatóba érkezett, hosszú órákig szótlanul ült a patak partján. Saját képét
nézte a víztükörben, mintha az megoldást kínálhatott volna arra a gondra, ami olyan nagyon
bántotta. De a megoldás sosem mutatkozott.

Karolina hazájában a többi bohóc odament minden babához, akiken látszott, hogy rossz napjuk
volt. Selyemvirágokat húztak elő a kalapjukból, és kérés nélkül bölcs vicceket meséltek. Ha
Karolinának bohóc megrendelője volt, tudta, hogy nemigen fog haladni a munkával, mivel olyan
sokat nevet majd.

Pierrot azonban nem volt olyan, mint a többi bohóc.

– Nem értem – mondta Karolina a szomorú Pierrot-nak. – Bohóc vagy. Neked mindig nevetned
kéne, de nagyon sokszor láttalak sírni. Mi lopta el a nevetésedet? Talán visszaszerezhetnénk.

– Semmi nem lopta el – felelte Pierrot.

– Akkor miért vagy ilyen szomorú?

– Hiányzik a fiú, akivel együtt laktam. Aki velem lakott. Az enyém volt és én az övé – felelte
Pierrot, azzal egyik lábát a vízbe dugta. A tükörképe szétfodrozódott. – Azt hiszem, örökre együtt
maradtunk volna, de neki és a szüleinek el kellett menekülnie valaki elől, aki nagyon rossz. Nem
vihettek magukkal sem ruhát, sem bútort, sem fényképeket. És engem sem. Magányos vagyok
nélküle.

– Magányos? – kérdezte Karolina. – Még most is?

– Te nem vagy magányos itt vidéken? – kérdezte Pierrot. – Hiszen egyedül élsz.

– Ó, nem. Miért lennék magányos? Sok megrendelőm van, velük beszélgetek.

Könnyeden válaszolt Pierrot kérdésére, de ahogy belegondolt, előfordulhat, hogy időnként
valóban magányosnak érezte magát. Különben miért hívta volna meg Pierrot-t és a többi babát,
hogy töltsék vele az időt? Lehetséges, hogy nem emlékezett arra, amikor babaként ő is az
emberek világában élt, de valahogy sejtette, hogy elvesztett valamit, bármennyire is képtelen
megnevezni, mi volt az.

– Akkor szerencsés vagy – sóhajtott Pierrot. – Próbáltam boldog lenni. Babaország szép hely.
Jobb és barátságosabb, mint az a világ, amit mindannyian magunk mögött hagytunk.

– Ezek szerint te még mindig vissza akarsz menni – jegyezte meg Karolina.

– Igen – felelte Pierrot. – A barátom biztosan nagyon fél, szeretnék vele lenni, hogy ne féljen
annyira.

Karolina lábujjával érintette a tó tükrét.

– Ha akarod, varrok neked egy inget, és belevarrom a szeretet iránti vágyadat. A kívánság
segíthet, hogy visszatalálj a barátodhoz.

Pierrot arcán mosoly rebbent. Bár csak egy pillanatig tartott, Karolina örült, mert ez azt
jelentette, hogy a szomorú bohóc még tud mosolyogni.

A bohócing egyáltalán nem volt bonyolult. Karolina egész éjszaka szorgalmasan dolgozott, hogy
elkészüljön vele. Azt akarta, hogy minden öltés tökéletes legyen.

Amikor másnap reggel a királynő egyik katonája érkezett a kunyhóhoz, hogy egyenruhát
rendeljen Karolinától, nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze, milyen szép lett Pierrot inge.

– Gyönyörű munkákat adsz ki a kezedből.

– Egy barátomé – felelte Karolina. – Nagyon fontos kívánsága van, és én mindennél jobban
szeretném, ha valóra válna.

Nem tud hegyeket mozgatni, nem tudja lehozni a Holdat az égről, de kívánságok dolgában…

Kívánságok dolgában tud segíteni.

 4. FEJEZET

KRAKKÓ VÁROSA

Reggel, napkelte után Krakkó főtere emberekkel telt meg.

Némelyeknél festőállvány volt, hónuk alatt vázlatfüzet. Mások kenyeres kosarakat cipeltek,
megint mások szerszámokat vittek magukkal, amelyekkel újabb nagyszerű épületeket építhettek.
Mind különbözőek voltak és a maguk módján színesek, érdekesek, bár Karolina a Babakészítővel
ellentétben egyiküket sem látta varázsolni.

A Babakészítő pontosan akkor ért le az üzlet-műhelybe, amikor a nagy állóóra kilencet ütött.
Pizsama helyett rendes utcai ruhát viselt és ezüstkeretes szemüveget. Sántítása nem volt annyira
szembetűnő, mert sétabottal járt.

– Jó reggelt! – köszönt Karolina.

– Ó… jó reggelt! – felelte a Babakészítő. Jobbra-balra mozgatva megigazította szemüvegét.

Karolina nem süppedt vissza az álomképei közé.

– Jól aludt? – kérdezte.

– Igen – felelte a Babakészítő. – Régóta nem aludtam ilyen jól.

Azzal elfordította a kulcsot a zárban, és az üzlet Zárva tábláját Nyitva feliratúra cserélte. Eközben
Karolina észrevette az ajtón a cégtáblát: Cyryl Brzezick, Játékműves mester.

Cyryl Brzezick.

Milyen érdekes neve van a Babakészítőnek!

– Igazán kellemetlen ezt mondanom, de szerintem jobb lenne, ha nem próbálnál meg beszélgetni
a betérő vevőkkel – szólalt meg a Babakészítő. Nehéz léptekkel az egyik polchoz ment, és
megigazított egy szép elefántot, ami a szomszédjára, a zsiráfra dőlt. Mindegyiküket
szeretetteljesen megpaskolta.

Karolina sejtette, hogy hallgatásra kéri. Ha egy játékkészítőnek is nehézséget okoz a gondolat,
hogy az egyik játéka beszélgetést kezdeményez vele, akkor mások valószínűleg még kevésbé
tudnák ezt elfogadni.

– Megértem – felelte Karolina, bár a válla egy kicsit elernyedt. – De önnel maradhatok, és
figyelhetek? Megígérem, hogy egy hangot sem adok ki, és meg sem moccanok.

– Igen – felelte a Babakészítő. – A társaság kedvemre való.

�
Ahogy telt-múlt a nap, Krakkó városában egyre élénkült a káosz. Sokan léptek be az üzletbe,
vagy a kirakaton át néztek be. A kerek arcú gyerekek különösen nagy érdeklődést mutattak az
üzlet iránt, szájuk tátva maradt a csodálkozástól, amikor meglátták a babasort és Krakkó
makettjét.

Nem sokkal nyitás után két ilyen gyermek lépett be az üzletbe az édesanyjukkal. Érkezésüket az
ajtó fölé lógatott kis csengő hangja jelezte. Karolina figyelte, ahogy a kisfiú és a kislány kiválaszt
magának egy-egy játékot, majd örömükben ugrándozva a Babakészítő munkaasztalához
közelítenek. Édesanyjuk mögöttük lépdelt. A kislány egy vörös cérnahajú rongybabát mutatott
fel, a fiú egy masnis mackót. Látszott, hogy a játékokat az új tulajdonosaik máris szeretik.

– Szeretnénk ezeket megvásárolni – szólalt meg az anya.

– Természetesen – felelte a Babakészítő, majd furcsa, nehézkes mozdulattal felállt a hokedlijéről.

Falába egy pillanatra kilátszott nadrágszára alól. Az asszony egy pillanatig nézte, bár Karolina
megítélése szerint ez a pillanat a kelleténél egy kicsit hosszabbra nyúlt. A Babakészítő beütötte a
pénztárgépbe a két tételt. A gép minden gombnyomásra csilingelt és sípolt, mintha titokban életre
kelt volna. Nem nézett az asszonyra, amikor elfogadta tőle a pénzt. – Köszönöm, hogy nálam
vásárolt – mondta halkan. – Miłego dnia. Szép napot!

Az asszony bólintott. Látszott rajta, hogy szeretne mielőbb a dolgára menni. A két gyerek
kuncogva-kacarászva indult az ajtó felé az új barátokkal.

A Babakészítő nézte, ahogyan távoznak, mosolya a szája szélénél egyre kókadt.

– Nem volt szép attól az asszonytól, hogy úgy megbámulta – jegyezte meg Karolina, amikor újra
ketten maradtak.

A Babakészítő levette szemüvegét, és az inge sarkával erőteljesen tisztítani kezdte.

– Nem számít.

Karolina felmordult, és leült.

– Tudja, nem hazudik túl jól.

– Nem – felelte a Babakészítő kimerülten. – Valóban nem.

Ahogy teltek a napok, Karolina rájött, hogy gyerekek nélkül csak egyetlen felnőtt látogatta meg a
Babakészítőt. A Kis-Krakkó makett egyik figurájának hasonmása, egy bizonyos Dombrowski
nevű pékmester. Süteményt hozott a Babakészítőnek, és sokat panaszkodott hálátlan feleségéről,
valamint az üzlet melletti kávézóban gyülekező költőkről és művészekről. Úgy tűnt azonban,
hogy Dombrowski úr legkedvesebb témája Lengyelország.
– Amikor elnyertük a függetlenséget, azt hittem, nagy nemzet leszünk – mondta Dombrowski. A
Babakészítő munkaasztalának közelében, a műhely-üzlet hátsó felében álldogált. Karolina csak a
péket látta, akinek olyan kerek volt a teste, mint a zsemle, amit a Babakészítő reggelire evett.

– Nagy nemzet vagyunk – mosolygott a Babakészítő a pékre. – És Krakkó pompás hely. Hány
város mondhatja el magáról, hogy sárkányölő herceg alapította?

– Ugyan már! Sárkányok nincsenek. Túl sok időt töltöttél a játékaiddal és a meséiddel – mondta
Dombrowski. Nyál fröcsögött a szájából, egy kis csepp Karolina arcára hullt. Piros szoknyájának
szegélyével le akarta törölni, de nem akarta megszegni a Babakészítőnek tett ígéretét azzal, hogy
megmozdul.

Mi történhetett Dombrowskival, hogy már nem hisz a sárkányok létezésében? Vajon hitt bennük
valaha? Karolina nagyon remélte, hogy igen. Nagyon komor és unalmas lehet, ha az ember egész
életében nem hisz sem a csodában, sem semmi csodálatosban.

– Németország… az nagy nemzet – folytatta Dombrowski. – Nem olvastad az újságot? A német

hadsereg bevonult Csehszlovákiába, és elfoglalták az országot. Senki nem tanúsított ellenállást.
Képzeld el, milyen lehet az! – mondta, majd hogy nyomatékot adjon a szavainak, hatalmas
öklével az asztalra csapott olyan erővel, hogy Karolina az oldalára dőlt.

– Adolf Hitler veszélyes ember – mondta a Babakészítő, és bocsánatkérő grimasszal felállította

Karolinát. – Semmi jó nincs abban, amit csinál.

Dombrowski vállat vont.

– Nem te mondtad, hogy a családod a Birkholz nevet használta, mielőtt megváltoztattad? Az

német név. És a háborúban is a németek oldalán harcoltál.

– Apám németnek született, de még gyerekkoromban Lengyelországba költöztünk. A háború alatt

a Lengyel Légió tagja voltam – mondta a Babakészítő. – Akkor ugyanazon az oldalon harcoltunk,
mint a németek, de én akkor is büszke voltam, hogy lengyel vagyok. És most is büszke vagyok
rá.

– Mi van Lengyelországban? Só, fenyőfák és krumpli – csóválta a fejét a pék. – Eladhatnád ezt a
helyet, és új életet kezdhetnél Németországban abból a pénzből, amit apád rád hagyott. Biztos
vagyok benne, hogy tárt karokkal fogadnának.

– Szívesen visszaadnám a pénzt, ha a szüleim még élnének – mondta a Babakészítő.

Karolina nem tudta, hogy a Babakészítőnek meghaltak a szülei. Szomorúan gondolt bele, de
megértette – ahogy bizonyára maga a Babakészítő is –, hogy nincs az a pénz, amivel egy lelket
vissza lehetne vásárolni. A Halál ebből a szempontból igazságos.

– Az üzletet azonban szívesen használom – mondta a Babakészítő. – Úgy gondolok rá, hogy ez
olyan hely, ahol az emberek el tudják felejteni, mit vesztettek.
– Aligha – vágott egy fanyar grimaszt a pék. – Krakkóban mindenki elvesztett valakit, és nincs az
a csillogás, nincs az a kacat, ami elfeledtethetné ezt velük. Nem hagysz fel az ostoba
álmodozással, ugye, Cyryl?

Mielőtt a Babakészítő bármit válaszolhatott volna, Dombrowski nagy léptekkel, morgolódva

elhagyta az üzletet.

Karolina arra gondolt, hogy mindkét férfi élete sokkal jobb lenne, ha a pék képes lenne értékelni
az egyszerű szépséget, amit a Babakészítő hoz ebbe a világba. Azt is látta azonban, hogy
Dombrowski nem olyan ember, aki megváltoztatja a véleményét. Ha a sárkányok létezésének
gondolatára is dohog, sosem hinné el, hogy létezik Babaország, és vannak lakói.

A Babakészítő nehézkesen leült hokedlijére.

– Lehet, hogy igaza van – mondta, miközben Karolina kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. –
Manapság a költők nem az igaz szerelemről, hanem a világ végéről írnak, a festők pedig nem
tündéreket és szépséget festenek, hanem azt, amit a csataterek füstjén át láttak. Közel húsz éve
árulok ebben a boltban, és mit tudok felmutatni? Hiszen saját családom sincsen.

– Nem nősült meg? Soha? – lepődött meg Karolina. Ha egy olyan ingerlékeny férfinek, mint a
pék, van felesége, a Babakészítő miért nem találta meg az igaz szerelmet?

– Nem – révedt egy távoli pontra a Babakészítő, mintha azon keseregne magában, hogy mennyi
lehetőséggel kecsegtető ajtó zárult be előtte. – Attól tartok, nem vagyok valami jó társalgó. Nem
tudok kellemesen elbeszélgetni az emberekkel.

De az emberek szeretik a játékokat, amiket készít, gondolta Karolina, és ez egy kicsit olyan,
mintha magát a Babakészítőt szeretnék. Hogyan magyarázhatná ezt meg, hogyan hitethetné ezt el
vele?

– A gyerekeket, akik ide jönnek, boldoggá tudja tenni – jegyezte meg Karolina, azzal
megérintette a Babakészítő kezét. – Segít nekik új barátokat találni. És el sem tudja képzelni,
hány baba kívánja azt, hogy szeressék… Pierrot barátom például soha nem is vágyott másra. Ne
hallgasson arra a mogorva öreg pékre! Fontos, amit csinál… és a varázslatával még többet lesz
képes elérni a jövőben. Ha valaki, akkor én tudom.

– Csak remélni tudom, hogy így van – felelte a Babakészítő.

 5. FEJEZET

PATKÁNYOK

Azon a napon, amikor a patkányok hadat üzentek Babaországnak, a Nap ugyanolyan fényesen
ragyogott, mint máskor. Letaposták a cukorból készült százszorszépeket, beszennyezték a
folyókat, és durva dalokat költöttek. És ahol csak jártak, loptak a babáktól.

Ahogy egyre több patkány jelent meg, egyetlen baba sem mert Karolina műhelyébe menni ruhát
rendelni. Ha mégis felkeresték volna, egyetlen kívánságuk lett volna: az, hogy a patkányok örökre
hagyják el Babaországot. Ez a kívánság sajnos sokkal nagyobb volt annál, mintsem bízzanak
abban, Karolina teljesíteni tudja.

Karolina a patkányok érkezése óta nem hagyta el kunyhóját, csak a virágfüggönyén át nézett ki.
Látta a hatalmas, rozsdás bárdokkal masírozó szurokfekete szemű patkánycsapatokat.

Egyik reggel kopogást hallott az ajtaján. Karolina minden izma megfeszült, szorosan fogta ezüst
tűjét. Nem igazán kard, de nem volt semmi más, amivel megvédhette volna magát.

– Ki az? Mit akar? – kérdezte Karolina.

– Karolina! Én vagyok az! Marie – szólt egy hang. – Beszélhetnék veled?

Marie? Mit keres itt ilyenkor?

Karolina kinyitotta az ajtót, és azt látta, hogy az egyik szomorú baba áll a lépcsőn. Emlékezett rá,
hogy gyönyörű arany pillangókat varrt Marie szoknyájába, és azt a kívánságot, hogy Marie
kerüljön vissza egy emberlányhoz a messzi Párizs városában.

– Nem lenne szabad odakint lenned – mondta Karolina. – Van fogalmad arról, mennyi patkány
nyüzsög a környéken?

– Ezért jöttem ide – felelte Marie. – Már nem biztonságos Babaországban maradni. Elmegyek,
megpróbálok visszajutni az emberek világába.

– Hadseregünk hamarosan visszaszorítja a patkányokat a tengeren túlra – mondta Karolina. Az

utat kémlelte, remélve, hogy ha a közelben patkány lapul, meghallja jóslatát, és beleremeg.

Marie lenézett piros cipellőjére.

– A katonáink soha nem fognak győzni – mondta szomorúan. – Kérlek, gyere velem, Karolina! Az
emberi világban nem lesznek patkányok.

Azzal kézen fogta Karolinát, mintha rögtön indulni akarna, és magával vinni őt.
– Nem hagyom el az otthonomat azok miatt az utálatos patkányok miatt – húzódott el Karolina
Marie-tól. – Minden, ami kedves nekem, itt van.

Végigsimított az édes illatú mézeskalács ajtófélfán. Hogyan menekülhetne el innen?

– Karolina… – szólt Maria könyörgőn.

– Sok szerencsét kívánok neked! Készítek egy különleges ruhát, aminek minden hajtásába ezt a
kívánságot varrom. De nem mehetek veled.

Marie bólintott.

– Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod, de meg kellett próbálnom – ölelte meg Marie Karolinát. –
Mindent köszönök. Vigyázz magadra!

Karolina nézte, ahogy Marie az ösvényen szalad. Szoknyája úgy lobogott körülötte, mintha az
arany pillangók a repülés képességével ruházták volna fel. Karolina csak akkor csukta be az
ajtót, amikor barátja már eltűnt a szeme elől.
 6. FEJEZET

A BŰVÖS BOLT

Karolina biztatására a Babakészítő gyakorolta a varázslást.

Rávette a fafigurákat, hogy mozogjanak Krakkó makettjében. Lassú, szaggatott, szögletes

mozdulatokkal haladtak, de haladtak.

Kezét a mesekönyv képes lapjai fölé helyezte, és a festékfigurák újra és újra eljátszották
történetüket neki és Karolinának. A főtéren vásárolt hervadó napraforgókat selyem napraforgóvá
változtatta.

De bármilyen csodálatos volt ez a sok varázslat, Karolina tudta, ez nem elég a patkányok
legyőzéséhez. A vihogó boszorkányok és az aranyló lovagok csak azokat a történeteket tudták
elmondani és eljátszani újra, amelyek már le voltak írva, Kis-Krakkó fafigurái pedig Karolinától
eltérően beszélni sem tudtak, nemhogy háborúba menni és harcolni. A Babakészítő varázsereje
apró dolgokra hatott, kedves volt és szép, ahogyan Babaországban Karolináé.

– Sajnálom, hogy csak ennyit tudok – mondta a Babakészítő. Karolinával éppen az egyik könyvet
nézegették, de a Babakészítő becsukta és félretolta. Elment a kedve a képnézegetéstől.

– Ez nem az ön hibája. Szerintem a varázslat néha önfejű. Tudja, hányszor próbáltam kívánsággal
elküldeni a patkányokat? Sosem sikerült.

A Babakészítő a falábán dobolva gondolkodott.

– Talán ha eleget gyakorlok, sikerülhet.

– Ne adja fel! Nekem annyi hitem van, hogy kettőnknek is elég.

Magán Karolinán kívül a legcsodálatosabb dolog a műhely-üzletben a babaház volt, amit új

barátja fáradhatatlanul építgetett. A Babakészítő minden este dolgozott rajta és egy új babán, akit
oda akart költöztetni: egy loknis, dús fekete hajú lányon, akinek a bal szeme tavaszzöld, a jobb
pedig tengerkék.

Miközben a Babakészítő a faragókésével farigcsált, Karolina új ruhákat varrt a többi babának.

Ezen az estén éppen a Lucja nevű babának készített egy rózsaszín ruhát. Karolina azonban nem
tudott a Lucja-ruha gallérjára hímzett rózsákra figyelni, túlságosan lekötötte figyelmét a felemás
szemű lány.

– Akár egy hercegnő is lehetne – mondta Karolina. – Majdnem olyan gyönyörű, mint a Hölgy
hermelinnel.

A Hölgy hermelinnel volt Karolina kedvenc festménye. A Babakészítőnek volt róla egy másolata.
Egy festőművész készítette, aki a napjait a szomszédos kávéházban töltötte. Az eredeti –
Leonardo da Vinci műve – a Czartoryski Múzeumban, a főtér másik oldalán álló élénkzöld tetejű
épületben lógott. A festményen látható hölgy mintha ezer titkot őrzött volna sejtelmes
félmosolyában. Karjára füstgomolyagként simult a fehér hermelin, és az állat szeme is pajkosan
csillogott.

– Én nem vagyok olyan művész, mint da Vinci – jegyezte meg a Babakészítő. De mosolygott.
Mindig boldognak tűnt, ha a babaházról és a benne ülő babáról beszélt. Ez a két játék mintha
mindennél többet jelentett volna neki, természetesen Karolinán kívül. – Remélem, Trzmiel úr
elégedett lesz a munkámmal.

– Trzmiel úr?

– Jozef Trzmiel. Ő kért meg, hogy készítsem el ezt a babaházat. A lánya kilencedik
születésnapjára lesz – monda a Babakészítő, majd benyúlt a munkaasztal fiókjába, és a nyugták
és új játékok vázlatainak kupacából egy fényképet húzott elő. – Látod? A babának hasonlítania
kell Trzmiel úr kislányára. Rena a neve.

Karolina kicsit oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban lássa a képet, amely egy mezőn álló,
mosolygó kislányt ábrázolt. Úgy látszott, mintha maga a mező adta volna neki a haján ragyogó
napraforgó-koronát.

– Nagyon bájos – jegyezte meg Karolina.

– Az apukája is kedves embernek tűnt – felelte a Babakészítő. – A jövő héten kell elvinnem majd
neki ezt a babaházat. Remélem, nem tévedek el, és megtalálom az otthonukat. Nem ismerem ki
magamat valami jól Kazimierzben. Velem jöhetnél.

– Kazimierzbe? – kérdezte Karolina. A Kis-Krakkó makett alapján mindent tudott a Planty

Parkról, a pályaudvarról, a Wawel palotát körülölelő szép folyóról, de Kazimierzről sosem
hallott.

– Az a város zsidónegyede – felelte a Babakészítő.

– Zsidó? Hallottam, hogy az a Hitler nevű borzasztó alak a rádióban azt kiabálta, hogy a zsidó
nép nem olyan, mint a német, és hogy sértik Németország érdekeit. Aztán elkapcsolt arról a
rádióadóról. – Az igazság az, hogy Karolina nem is tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, a
Babakészítő mindig elkapcsolt, ha Németország vezetője megszólalt. Úgy gondolta, a
Babakészítő azért gyűlöli Hitlert, mert mindig kiabál.

– Nem gondoltam volna, hogy tudsz németül.

– Ön beszél németül, és az édesanyja az édesapjától tanulta meg a nyelvet, ugye? Bizonyára ezért
értem én is – mondta Karolina.

– Erre nem is gondoltam – felelte a Babakészítő. Ecsete megállt az ablakpárkányon. – Ami pedig
Hitlert illeti… gyűlöl mindenkit, aki nem olyan, mint ő. Szégyellem, hogy Hitler miatt milyen
országgá lett apám hazája. – Egy pillanatra elhallgatott, és a gondolataiba mélyedt. – A zsidók,
mint Trzmiel úr, más vallást gyakorolnak… Nem keresztények. Ők másfajta kapcsolatban vannak
Istennel, mint mi.

– Ez nagyon ostoba ok arra, hogy gyűlöljünk valakit – jegyezte meg Karolina.

– Így van. Nagyon ostoba ok.

A Babakészítő mintha nem akart volna tovább beszélni erről, ezért Karolina elhatározta, hogy
inkább vidámabb témára vált. Letette Lucja ruháját az asztalra, hogy a Babakészítő alaposan
megnézhesse.

– Milyen lett?

A Babakészítő szemüvege felett rápillantott.

– Ez csodálatos. Különösen a kis rózsák.

– A rózsaszín rózsák a kedves embereké. És a kedves babáké – magyarázta Karolina. –

Virágnyelv. A vörös a szenvedély a fehér a tisztaság, a rózsaszín a remény és a kedvesség.

– Ezek szerint a piros ruha nagyon is illik hozzád – nevetett a Babakészítő.

 7. FEJEZET

A TRZMIEL CSALÁD

Rena Trzmiel születésnapján már a reggel is forró és nyirkos volt, a Babakészítő arcán
verejtékcseppek gyöngyöztek, ahogy Karolinával elindultak lefelé a hegyről a Kazimierz
negyedbe.

Karolina izgatottan leste a várost a vászonszatyorból, amit a Babakészítő a mellkasán

keresztülvetve vitt. Rajta kívül még vagy egy tucatnyi tárgy is volt a szatyorban: kis asztalok,
ágyak és kályhák.

Ez volt az első alkalom, amikor a Babakészítő magával vitte Karolinát. A babalány nagyon
élvezte a szeme elé táruló Krakkó látványát. A város a valóságban sokkal gyönyörűbb volt, mint
a maketten. Csodálatosnak találta a főteret – Rynek Glówny-t – és a Wawel palotát, ami úgy
magasodott Krakkó fölé, mint korona a király fején.

Krakkó nem olyan volt, mint Babaország, ahol minden baba ismeri a szomszédait. Karolina úgy
gondolta, hogy könnyebben tudná megnevezni az éjszakai égbolt minden hunyorgó csillagát,
mint a Babakészítő városának lakóit.

A Babakészítő azonban ügyet sem vetett a tömegre és a felhőfehér épületekre. Élete nagy részét
Krakkóban élte le, ezért ezek a dolgok annyira jelentéktelenek voltak számára, mint Karolinának
az üveghegy vagy a cukorvirágok.

– Ki nem állhatom a nyarat. Véget érhetne már – morgott a Babakészítő. Két kézzel maga előtt
fogta a babaházat. Kéményei minden lépésnél az állához értek, olyan sokszor, hogy bőrén piros
foltok jelentek meg.

– Villamosra kéne szállnia – jegyezte meg Karolina.

– Jó ez így – felelte a Babakészítő, azzal elemelte a hüvelykujját a babaház aljától, és az út felé

mutatott. – Ott van a domb alján.

Karolina felsóhajtott. Úgy gondolta, hogy a Babakészítőnek jobban kéne vigyáznia magára.

A Kazimierzben olyan zsúfoltan álltak egymás mellett a házak, mint az énekesek a kórusban, és
több festőművész volt az utcán, mint a főtéren. Utcasarkokon ültek festőállványukkal, álombéli
akvarelltájakat festettek. Időnként gyerekek vették körül őket, csodálták, ahogy az ecset és a
rajzszén képet varázsol a vászonra. Kazimierz idősebb lakói – eltakart hajú asszonyok, hosszú
szakállú férfiak – csak a fejüket ingatták.
Jozef Trzmiel lakása egy homokkő burkolatú épület harmadik emeletén volt. A ház ablakai olyan
nagyok voltak, mint egy óriás szeme. A Babakészítő elkomorult a keskeny, kanyargó lépcső
láttán, de egy szóval sem panaszkodott. Megigazgatta a babaházat, úgy, hogy egyenesebben
álljon, és elindult felfelé. Minél tovább mentek, Karolina egyre inkább úgy érezte, hogy a lépcső
tetején vagy hercegnő vagy sárkány várja őket, mert a magas tornyok legmagasabbjaiban vagy
hercegnő vagy sárkány szokott várakozni.

– Ne feledd, egy hangot se, amíg odabent vagyunk! – figyelmeztette a Babakészítő. – Nem
akarjuk, hogy bárki megtudja, hogy élsz.

– Nem feledem – felelte Karolina.

A harmadik emeletre érve a Babakészítő jobbra fordult.

– A negyvenes lakás, ugye?

Karolina lenézett a szatyor aljára csúszott gyűrött papírra.

– Igen, azt írta.

Számos sikertelen próbálkozást követően a Babakészítő végül bekopogott a negyvenes számú

lakás ajtaján úgy, hogy nem ejtette le a babaházat. Próbált az ajtófélfának támaszkodni, hogy el
ne dőljön, de rögtön elhúzódott, mert a válla a fára rögzített kis aranyszínű négyszögbe ütközött.
A tetejét hatágú csillag díszítette, alatta két lábon álló oroszlán.

Az ajtó kinyílt, és Karolina meglátta Jozef Trzmielt. A Babakészítő megrendelője magas, szép
férfi volt, sötét haja göndör. Vonásairól Karolinának azok a szobrok jutottak eszébe, amelyek
mellett elhaladtak. Markáns, határozott arc. Trzmiel úr mosolygott, kis kör alakú sapkát viselt,
ami csak a feje búbját fedte.

Karolina ritkán látott ilyen őszinte, szép mosolyt: ragyogó és igazi volt.

– Dzień dobry, Brzezick úr! Örülök, hogy eljött – mondta Jozef, azzal szélesre tárta az ajtót.
Karolina oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban megcsodálhassa a hatalmas szőnyeget, ami egy
almafán ülő, vörös madarat ábrázolt.

– Dzień dobry! Jó napot – köszönt a Babakészítő, de jó lába remegni kezdett a babaház súlya
alatt. Szerencsére Jozef észrevette ezt, még mielőtt lánya ajándéka összetört volna a földön.

– Hadd segítsek, kérem! Sajnálom, hogy annyi lépcsőn kellett felhoznia – mondta Jozef, majd
megfogta a babaház alját. – Úgy gondoltam, hogy a társalgó asztalára kéne tennünk.

Jozef beljebb vezette a Babakészítőt a folyosóra, ahonnan három tölgyfalapos ajtó nyílt. A
virágos tapétával borított falakon díszes keretben számos fénykép lógott, a legtöbb kép Renát
ábrázolta. A Babakészítő új vevője is megjelent némelyik képen, többnyire egy mosolygós, kerek
arcú hölgy mellett. Melegség sugárzott róla, mintha üdvözölné Karolinát és a Babakészítőt a
házban. De maga a hölgy nem volt a lakásban.
– Ez a babaház igazán páratlan művészi munka – mondta Jozef. – Milyen tökéletes ajándék Rena
lányomnak!

A Babakészítő elpirult. Karolina úgy gondolta, azért, mert nem szokott hozzá, hogy felnőttek
dicsérjék a munkáját.

– Köszönöm – mondta, miközben Jozeffel együtt óvatosan a társalgó felé haladtak.

Karolina hunyorgott a szobába áradó délutáni napfényben, olyan nagy volt a világosság. Középen
két bársony kárpitú kanapé állt, közöttük alacsony asztal. A sarokban hegedűtokok és zongora. A
zongora tetején halmokban álltak a kották. A folyó felől a Kazimierz városrészt érő szél
meglebbentette a papírkötegeket, néhány kottalap a szőnyegre esett. Tökéletes hely ez a
babáknak. Bárcsak Karolina barátai is itt lehetnének!

– Elnézést a rendetlenségért – mondta Jozef, ahogy letették a kisasztalra a babaházat. – A

feleségem tréfálkozva azt szokta mondani, hogy másik lakást kell vennünk a hangszereimnek.

– Ó, dehogy! Igazán szép az otthonuk – jegyezte meg a Babakészítő. Előrehajolt, és kinyitotta a

szatyrot, hogy kivegye a finoman faragott bababútorokat. Karolina sosem érezte még ennyire
kicsinek és jelentéktelennek magát. – Ezeken a hangszereken mind tud játszani?

– Igen – felelte Jozef. – De elsősorban hegedűs vagyok. A szimfonikus zenekarban játszom.

– Ez egyszerűen csodálatos! Sajnos még egyetlen koncerten sem voltam – mondta a Babakészítő.
– De egyszer jó lenne elmenni egy előadásra.

Karolina szomorú mosollyal nézett maga elé. Jó lenne, ha a Babakészítő időnként kimozdulna az
üzletéből, és koncertre járna, bár tudta, hogy az ilyen koncertek meg sem közelítik a
babaországiakat.

Vajon otthon zenélnek még a csillagok? Amikor a patkányok betörtek, a csillagok elhallgattak.
Karolina szíve elszorult, ahogy a végtelen csendre gondolt.

– Az a baba a szatyorban a házhoz tartozik? – kérdezte Jozef megszakítva Karolina

gondolatmenetét.

– Nem – vágta rá a Babakészítő. Elfordult Jozeftől, és a helyére illesztette a babakonyha apró

asztalát és tűzhelyét. – Karolina inkább az üzletem reklámfigurája. Ha valaki látni akarja a
munkámat, ezt a babát mutatom neki.

– Okos ötlet – mondta Jozef. Csodálattal nézte, ahogy a Babakészítő beállította a kis szekrényt a
padlásszobába. – Aki ilyen munkát tud felmutatni, annak nem kell az újságban hirdetnie. Az
emberek egyszerűen beszélnek róla, és továbbadják a hírt.

Ekkor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, és egy hang lebegett végig a folyosón. Jozef elnémult.

– Apa? Apa, te vagy az?

A kérdést kopp-kopp-kopp, kis lábak dobogása követte.

– Igen, én vagyok. Ma korábban jöttem haza – szólt Jozef. – Gyere, és köszönj szépen!

A Babakészítő a tőle telhető leggyorsabb ütemben felállt, és testével eltakarta a babaházat. Jozef
helyeslőn bólintott, nyilvánvalóan azt akarta, hogy az ajándék meglepetés legyen.

A következő pillanatban nevető kisfiú és egy kislány jelent meg a küszöbön. Karolina felismerte
őket a fényképekről. A barna hajfürtök és eltérő színű írisze alapján teljesen szembeötlő volt a
hasonlóság a babaházban levő baba és a kislány között, aki nyilvánvalóan Rena Trzmiel.

Rena észrevette a babakészítőt.

– Jó napot kívánok! Ön a zenekar fuvolistája?

Karolina minden erejével azon volt, hogy ne kuncogjon, hiszen a Babakészítő a rádióban játszott
dalokkal sem volt képes együtt dúdolni. Nem tudta volna éppen őt zenészként elképzelni.

– Nem. Sajnálatos módon még nem találtunk senkit, aki átvehetné Budny úr helyét – felelte
Jozef. – Brzezick úr a vendégünk ma, Rena.

A fiú odasúgta Renának:

– Azt hiszem, akkor én most megyek. Holnap az iskolában találkozunk. Boldog születésnapot!

Rena megfogta a fiú kezét, mielőtt kilépett volna a folyosóra.

– Köszönöm. Szervusz, Dawid!

Rena mosolya láttán Dawid elpirult, aztán megfordult, és kiszaladt. Rena mintha észre sem vette
volna a pirulást.

Jozef összecsapta a kezét és azt mondta:

– Boldog születésnapot, Rena!

A Babakészítő oldalra lépett, hogy Rena megláthassa az ajándékát.

– Ez az enyém?

Meglepetésében szeme olyan tágra nyílt, mint Karolináé.

– Természetesen – felelte Jozef. – Brzezick úr készítette neked, hogy az összes babádnak legyen
lakóhelye.

Rena szája tátva maradt a csodálkozástól. Fogai szabályos gyöngysorként csillantak.

– Ezt ön készítette? Egyedül?

A Babakészítő elégedettnek tűnt.

– Igen – feszengett.

– Gyönyörű!

Rena lélegzetét visszafojtva húzódott közelebb a babaházhoz. Attól félt, hogy ha megérinti,
köddé válik, a babaház azonban szilárd maradt. Rena végigsimította a tetőt és a padlást.

– Ó, pontosan olyan, mint én vagyok! – kiáltott fel a hercegnő baba láttán. – Köszönöm, apa!
Köszönöm, Brzezick úr!

A babakészítő az ajtó felé pillantott.

– Nagyon szívesen. Nekem most… nekem most mennem kéne. Remélem, sok örömöd telik a
babaházban, Rena. Boldog születésnapot!

– Várjon, kérem! – szólt Jozef, majd karját kinyújtva megállította a Babakészítőt. –

Megkínálhatom egy csésze teával? Bizonyára megszomjazott, ahogy ilyen magasra felcipelte a
babaházat.

– Nem akarom feltartani – felelte a Babakészítő.

Karolina szerette volna, ha a Babakészítő nem tekintené magát tehernek. Miért marasztalná Rena
apja, ha nem akarná, hogy maradjon? Jozef nem tűnt olyan embernek, mint Dombrowski úr,
akinek mindenre volt valami keresetlen szava.

– Nem tartana fel – felelte Jozef, hangot adva Karolina gondolatainak. – Kérem, foglaljon helyet,
míg elkészítem a teát! Nagyon különleges ajándékot alkotott Renának, szeretném, ha velünk
ünnepelne.

A Babakészítő levette a kalapját, ahogy leült a kanapéra. Kezét kalapja peremén húzogatta,
mintha valamiféle kisállatot csitítgatna. Amikor Jozef visszatért, egyik kezében egy teáskannát
fogott, a másikban két csészét egyensúlyozott.

A Babakészítő fel akart állni, hogy segítsen neki, de Jozefnek sikerült elérni a kanapéig úgy,
hogy nem ejtett el semmit.

– Ügyesebb vagyok, mint ahogy azt ránézésre feltételezik rólam. Megtanultam, mióta a
feleségem elhunyt.

A Babakészítő mosolya olyan volt, mintha a nemhasználattól berozsdásodott volna. Karolina

felhördült magában. Végre valaki, aki kedves, de a Babakészítő túlságosan feszélyezett ahhoz,
hogy viszonozza a barátságos viselkedést.

Rena mentette meg a helyzetet azzal, hogy meglátta a szatyorból kikandikáló Karolinát.

– Nagyon szép a babája. Mintázta valakiről, ahogyan az enyémet rólam? – kérdezte, azzal az arca
mellé emelte a hercegnőt, hogy össze tudják hasonlítani.
– Én… Nem. Nem. Ez a baba… Csak saját magára hasonlít – felelte a Babakészítő. – A te babád
volt az első, amit igazi emberről mintáztam.

– Mi a neve? – kérdezte Rena.

Ó, mennyire szeretett volna Karolina saját maga bemutatkozni a kislánynak! A gondolat, hogy
valaki játszik vele, azóta motoszkált benne, amióta a szomorú babák meséltek róla. Rena kezében
Karolina valaki más lehetne. Királynő, boszorkány, nagy hadvezér… Bárki.

Karolina hagyta, hogy feje a Babakészítő oldala mellé simuljon, remélve, hogy Brzezick úr
megérti néma kívánságát.

– Karolina – felelte a Babakészítő. – Ez franciául azt jelenti, hogy „örömdal”.

– Igazán? – guggolt le Rena. – Az én nevem is azt jelenti, hogy „örömdal.” Héberül. Minden
babájának nevet ad, Brzezick úr, vagy csak a legjobban sikerülteknek?

– Mindegyiküknek – felelte a Babakészítő. – Ez így igazságos.

– Nekünk, művészeknek mindig nevet kell adnunk a munkáinknak – jegyezte meg Jozef,
miközben egy-egy csésze teát töltött a Babakészítőnek és magának. – Ki nem állhatom, hogy
néhány gyönyörű zenedarab, amit játszom, címtelen. Megérdemlik, hogy legyen nevük.

– Egyetértek – mondta a Babakészítő. Kivette Karolinát a szatyorból, és Rena elé tartotta.

Karolinának uralkodnia kellett magán, nehogy izgalmában lóbálja a lábát. A Babakészítő
megértette, mit szeretne! – Szeretnél játszani vele?

– Szabad? Igen, nagyon szeretnék – mondta Rena, majd könyörgő pillantással nézett apjára. Úgy
látszott, nagyon szeretné megismerni Karolinát, ahogyan Karolina is nagyon szerette volna
megismerni őt.

– Nem látom akadályát – mondta Jozef. – De ne feledd, hogy nem a tiéd! Nagyon vigyázz rá!

– Nagyon, nagyon fogok rá vigyázni – felelte Rena, aztán feltette azt a kérdést, ami a
Babakészítőn kívül másnak nem jutott volna eszébe. Ettől a kérdéstől Karolina szíve énekelt,
mint a neve. – És te szeretnél játszani velem, Karolina?

– Karolina megcsodálta a babádat, amikor készítettem – szólt a Babakészítő. – Ebből azt

gondolom, hogy szeretne játszani veled.

Rena átvette Karolinát a Babakészítőtől, és megköszönte a lehetőséget.

– Nagyon örülök, hogy apa megengedte, hogy játsszak veled. Nem hiszem, hogy anya
megengedte volna. Ő szigorúbb volt – súgta Karolina fülébe Rena. Olyan közel hajolt, hogy
lehelete megrebbentette Karolina pihetoll szempilláit, és úgy látszott, mintha pislogott volna. –
De nagyon hiányzik. Szeretem apát, de nem könnyű így, hogy anya nincs már velünk.

A Babakészítő könyveiben a hercegnők mellett nemigen szerepelt az anyjuk, bár sokuknak volt
mostohaanyjuk. Ezek a mostohaanyák jellemzően gonosz nők voltak, akik lehetetlen feladatokkal
terhelték a kislányokat, vagy visszaküldték őket a szörnyektől hemzsegő rengetegbe. Ezt
figyelembe véve Karolina már megértette, hogy miért nem a lány anyukájáról mintázták a
hercegnő babát.

De ettől a története ugyanolyan szomorú maradt.

Rena óvatosan tette a hercegnőt a padlásszobába.

– Az új babámat Wanda hercegnőnek fogom nevezni. Wanda nagyszerű hölgy volt, aki egy
történet szerint megmentette Krakkó városát. És mi lenne, ha te kísértet lennél, aki a hercegnő
nyomában jár? Nem félelmetes kísértet, hanem védőszellem. Mit szólnál hozzá?

Karolina, aki még soha nem volt sem kísértet, sem szellem, figyelmesen hallgatta, ahogy Rena
leírta a helyzetet.

– A nagybátyám szörnyűséges ember, aki el akarja venni a királyságomat – mondta Rena magas,
nyugodt hangon, mintha Wanda hercegnő beszélne. – Vigyázna rám, Szellem kisasszony?

– Természetesen – mondta Rena azon a hangon, amit Karolina hangjának gondolt. Karolina
meglepődött, mennyire pontosan eltalálta a hangszínét.

A következő egy órában Karolina megküzdött a hercegnőt gyötrő gonosz herceggel, aztán a
hercegnő és Karolina együtt tervezték meg a szökésüket.

Csodálatos volt, egyszerűen varázslatos érzés! Ez az, amire a szomorú babák emlékeznek, ami
után oly nagyon vágyakoznak? Karolina annyira belefeledkezett a játékba, hogy úgy gondolta, ez
lehet az, amiért a szomorú babák visszavágynak az emberi világba.

Rena és Karolina tovább játszott volna, ha a Babakészítő nem szisszen fel. Rena elfordult a
háztól, és magával fordította Karolinát is. A Babakészítő a teája nagy részét az ölébe öntötte.

– Nagyon sajnálom – szabadkozott Jozefnek. – Nem hiszem, hogy a szőnyegére cseppent volna,
de…

– Ha a szőnyegre cseppent volna, akkor megint át kellett volna helyeznünk a kanapét – mondta
Rena. – Az ablak mellett állt egészen addig, amíg apa nem öntött ki oda egy csésze kávét –
mutatott a kanapé egyik lábára, amely minden jel szerint a szóban forgó foltot takarta el.

Karolina zavarában is látta, hogy a Babakészítő kénytelen az ajkába harapni, nehogy elnevesse
magát.

– Rena igazat mond – helyeselt Jozef. – A foltok az én hibámból keletkeztek. A szőnyeg egy
nagybátyámé volt, azt hiszem, idősebb, mint én.

Talpát ritmusra érintette a szőnyeghez, mintha a hegedűje nélkül is zenélne.

– Megyek, megmosom a kezemet – mondta a Babakészítő. – És kifizetem a szőnyegben esett kárt

is.
Mielőtt Jozef tiltakozhatott volna – Karolina tudta, hogy éppen tiltakozni készül – a Babakészítő
kilépett a társalgóból.

– Szegény ember – morgott Jozef félhangosan, csak magának. – Olyan nyugtalannak látszik.

Bár apja nem közvetlenül hozzá szólt, Rena hozzátette saját véleményét.

– Lehetséges. De nagyon örülök, hogy meghívtad teára, apa. – Olyan óvatosan simogatta
Karolina haját, mintha tudta volna, hogy él. Csodálatos lehet, gondolta Karolina, nagyon jó lehet
Rena Trzmiel babájának lenni.

– Én is örülök – mondta Jozef. Felállt, kinyújtózott, és a babaházhoz ment, hogy alaposabban

szemügyre vegye. A friss festék úgy csillogott, mint a zongora fehér billentyűi a napfényben. –
Apám munkáira emlékeztet. A te nagyapád asztalos volt. Folyton elégedetlenkedett, nem tartott
elég ügyesnek az asztalosmunkához.

Rena ekkor Karolina kezével a társalgó másik végében álló szekrényre mutatott.

– De ezt te készítetted. Az emberek többsége nem lenne rá képes.

– Nagypapád és nagymamád rendre felhánytorgatta, hogy egy kicsit oldalra dől – ingatta Jozef a
fejét, majd kinyújtotta a kezét lánya felé. – Megnézhetem Brzezick úr babáját?

Rena bólintott, és átadta Karolinát Jozefnek.

– Karolina a neve, apa.

Jozef oldalra fordította Karolinát, és egyik kezét végigsimította aranyló haj fonatán. Erősebb volt
a keze, mint Renáé, és úgy tartotta, ahogy a Babakészítő fogta a Hölgy hermelinnel festményt.
Mintha inkább csodálni, mint szeretnivaló lenne.

– A haja valódinak tűnik. Vajon miből lehet? Talán lószőr? A legjobb hegedűvonók szőre is
lószőr – mondta, majd kissé meghúzta a haj fonatot, hogy megvizsgálja az anyagát.

– Aúúúú! – kiáltott Karolina. Ez volt az első szó, amit az emberi világban nem a Babakészítőnek
mondott. És rögtön megbánta. A Babakészítő soha nem vesztette el egészen a varázslatba vetett
hitét, de nagyon megdöbbent, amikor rájött, hogy Karolina tud beszélni. Vajon mit gondolnának
róla más felnőttek?

Jozef ekkor Renára pillantott.

– Nagyon vicces.

– Én egy szót sem szóltam – tiltakozott Rena.

– Akkor ki volt az? – kérdezte Jozef. – Karolina csak egy baba.

Hüvelykujjával tapogatta Karolinát.

Karolina próbálta figyelmen kívül hagyni ezt a durva bánásmódot, hiszen Jozef nem tudja, hogy
él… De abban a pillanatban ezt lehetetlennek találta.

– Kérem, hagyja ezt abba! Mit szólna, ha valaki önt tapogatná a beleegyezése nélkül?!

Jozef szája tátva maradt a döbbenettől, és döbbenetében elejtette Karolinát.

A babalány tompa puffanással esett a padlóra. Az ütés ereje visszhangzott faeresztékeiben, és a

haja kissé szétzilálódott. Más baja nem esett.

– Örülhet, hogy fából vagyok – mondta Karolina még bosszúsabban. Felült, és ránézett a fölé
magasodó, bámuló férfira. – Ha porcelánból lennék, most ezer darabra törve hevernék itt.

– Biztosan csak álmodom – hördült fel Jozef. Erősen dörzsölte a szemét, azt remélve, hogy attól
felébred.

Rena is Karolinát nézte, de nem rémülten és nem zavartan, hanem elbűvölve.

– Nem álmodsz – mondta Karolina. – Ugyan miért álmodnál egy varázslatos babáról? Nektek
felnőtteknek nem sok hitetek van a varázslatban.

– Az nem lehet, hogy te beszélsz – szólalt meg Jozef, és az ujjai közül nézett rá, úgy, ahogy
Karolina is részben eltakarta a szemét, amikor egy mese különösen félelmetes részét hallgatta.

– Pedig beszélek – felelte Karolina. Nem sietett, nem igyekezett minél hamarabb túlesni a
fárasztó beszélgetésen, amit a Babakészítővel már lefolytatott. – Nem kell hinnie nekem, de
mégis jó lenne. Rena hisz nekem, ugye?

Rena bólintott. Egy pillanatra sem volt hajlandó másfelé tekinteni, csakis Karolinát nézte.

Jozef éppen válaszolni akart, amikor a Babakészítő nedves törülközővel a kezében kijött a
mosdóból.

– Minden rendben? Mintha azt hallottam volna, hogy valami leesik…

Elhallgatott. Látta, mennyire elsápadt Jozef. A Babakészítő követte a tekintetét… És a törülköző

kicsúszott a kezéből.

– A babája él – mondta Jozef.

– Tudtam! – sikoltott fel örömében Rena. – Én tudtam!

 8. FEJEZET

A TITOK KIDERÜLT

A Babakészítő az egyik szabadkozó mondatot fűzte a másik után, és csak mondta, mondta,
mondta… Szavaiba düh vegyült, bár ez a düh egyáltalán nem a Trzmiel családra irányult. Nem
Jozef és nem Rena árulta el a titkát. Ez az egész Karolina hibája és csak az övé. Rajta kívül senki
más nem hibáztatható.

Jozef döbbenetében is volt annyira előrelátó, hogy leült. A Babakészítő töltött neki még egy
csésze teát, amit elfogadott ugyan, de egyelőre nem itta meg.

A Trzmiel család kedves volt a Babakészítővel, és Karolina a legkevésbé sem szerette volna
elrontani ezt a velük töltött kellemes délutánt. Most azonban úgy tűnt, hogy éppen ezt érte el, és
ettől a gondolattól úgy érezte, hogy mellkasában drága üvegdarab helyett nehéz kő függ.

– Nem akartuk megijeszteni – magyarázkodott a Babakészítő Jozefnek. – Úgy képzelem…

Szóval, szerintem ezt egy kicsit nehéz felfogni.

– Kérem, ne legyen dühös! Az egész az én hibám – mondta Karolina. – Nem akartam

megszólalni… És nem volt szándékomban megijeszteni.

– Mikor keltél életre? – tette fel a kérdést Jozef. Teáscsészéjét görgette tenyerében, talán azért,
hogy ujjai ne járjanak ideges táncot a kanapé karfáján vagy az asztallapon. Megriadt, amikor
Karolina megszólalt és bemutatkozott, de nem volt gyáva ember. Nem futott el az elől, amire
nem talált magyarázatot.

– Néhány hónapja – felelte a Babakészítő.

– Pontosan hatvanhét napja – helyesbített rögtön Karolina. – El sem hiszem, hogy elfelejtettél
egy ilyen dátumot. Hiszen olyan fontos!

Megpöckölte a Babakészítő kabátjának egyik gombját.

– Karolina már ilyen régóta él, és Brzezick úr senkinek egy szót sem szólt? A játékboltba látogató
gyerekeknek sem? – kiáltott fel Rena. – Miért?

– A biztonságunk érdekében. A legfontosabb a biztonság. Különösen manapság – felelte a

Babakészítő. – Az emberek… furcsán reagálnak azokra a dolgokra, amik mások, mint amit addig
tapasztaltak.

Jozef keze megállt a teáscsészén. Mintha a Babakészítő szavairól eszébe jutott volna valami.

– Nagyapám egyszer mesélt nekem egy prágai rabbiról, aki életre keltett egy hatalmas
agyagszobrot, hogy megvédje őt és a szomszédokat – mondta Jozef. – Ez történt? Azért keltette
életre Karolinát, hogy védelmet nyújtson?
A Babakészítő tehetetlenül vállat vont.

– Nem tudom, Trzmiel úr. Azt hittem, csak olyan babát készítek, mint a többi. De egyik este
egyszer csak csacsogni kezdett. Karolina azt mondja, hogy én hívtam ide, de nekem fogalmam
sincs, hogyan, és arról sem, hogy miért.

– Nem csacsogok – intett rosszallón Karolina. Bátrabbnak érezte magát több ember társaságában,
akik olyannak látták, amilyen valójában. – A madarak és a majmok csacsognak, nekem pedig
nem adott sem szárnyat, sem bundát, ezért egyik sem lehetek.

Rena kuncogott, és Jozef szája is halvány mosolyra húzódott Karolina méltatlankodása hallatán.
Jozef legalább már nem volt annyira feszült.

– Nagyon érdekes a nagyapja története, Trzmiel úr – folytatta a Babakészítő. – Karolinát mindig

is olyan varázslatos lénynek éreztem, akiről akár E. T. A. Hoffmann is írhatott volna.

– Vagy Bolesław Leśmian a Szindbád kalandjai történetekben. De én sosem jártam a

tengerparton és nem küzdöttem tengeri szörnyekkel, mint Szindbád – idézte fel Karolina az egyik
könyvet, amit a Babakészítő mutatott neki.

– Emlékszem azokra a történetekre. Kisfiúként nagyon szerettem őket – mondta Jozef érezhető
rajongással. – De Brzezick úr… Igazán nem akarok tolakodó módon kíváncsiskodni, de valóban
nem tudja, honnan ered ez a varázserő?

– Sajnos nem – felelte a Babakészítő. – Csak annyit tudok, hogy Karolinának otthonra volt
szüksége, nekem pedig nagyon jól jött, hogy barátom lehet.

Lehajtotta a fejét, hogy kortyoljon a teájából. Magányossága fájdalmas sebként látszott arcán, a
Babakészítő azonban soha senkitől nem várt sajnálatot és együttérzést. Ahogy Karolina sem.

– Biztosan van valami oka, hogy ilyen csodálatos képességre tett szert – jegyezte meg Jozef. –
Akkor is, ha még nem világos, mi is ez az ok.

– Van még a boltban olyan játék, ami él? – kérdezte Rena. A kérdés úgy pattant ki belőle, mint
palack szájából a dugó. Szinte vibrált az izgatottságtól.

– Én vagyok az egyetlen, aki él, mert a Babakészítő saját szívet készített nekem – felelte
Karolina. – De tudom, hogy az emberek világában vannak olyan játékok, amelyek tudnak menni
és beszélni – mondta, és nevetve összeütötte a bokáját. Mámorító érzés volt, könnyűnek érezte
magát, hogy Rena és Jozef jelenlétében szabadon mozoghatott.

– Bárcsak olyan babáim lennének, mint te! – sóhajtott Rena. – Olyan jó lenne! Pontosan olyan
vagy, amilyennek képzeltelek, Karolina.

– A Babakészítő mester alkotta az alakomat pontosan olyanra, amilyen a lelkem – mondta

Karolina. – Az ember külső megjelenése semmit nem mond el arról, hogy milyen személy, de a
babáknál a külső mindent elmond.
– Babának lenni egyszerűnek tűnik. Vagy legalábbis egyszerűbbnek, mint embernek – mondta
Jozef. Kortyolt a teájából, aztán folytatta. – Igazán sajnálom, hogy leejtettelek, Karolina. Azért
történt, mert nagyon meglepődtem. Sosem gondoltam volna, hogy ma találkozom veled.

– Nem akarjuk tovább feltartani, Trzmiel úr – mondta a Babakészítő. – És újfent elnézést kérek –
mutatott körbe – ezért az egészért.

– Ez volt a legjobb születésnapom! Elmehetek az üzletébe, hogy találkozhassak Karolinával? –

kérdezte Rena. – Nem okozok semmiféle gondot, és megígérem, hogy senkinek nem mondom el,
hogy él. És apa sem.

– Nem hiszem, hogy akadna ember, aki hinne nekem, ha elmondanám – mondta Jozef.

– Én… – szólalt meg a Babakészítő. Karolina nem akarta, hogy a Babakészítő bátortalansága
miatt ne mehessenek hozzájuk látogatók.

– Természetesen jöhetsz, amikor csak akarsz – felelte Karolina a Babakészítő nevében is. – És
remélem, valóban eljössz.

– Csak a babaházat kellett volna elvinnem a megrendelőnek – mondta a Babakészítő, ahogy

Karolinával a hosszú és eseménydús délután végén belépett a műhelybe. Kalapját a nagy
állóórára akasztotta, és továbblépett. Az óra ettől úgy nézett ki, mint egy komótos nagypapa.

– Ha féltek volna tőlünk, rövid úton kitessékeltek volna minket a lakásukból – felelte Karolina. –
Szerintem hamarosan viszontlátjuk Trzmiel urat és Renát.

A Babakészítő a munkaasztalra tette Karolinát.

– Ha jól sejtem, tetszett a játék Renával.

– Igen.

Igyekezett ezt olyan hangon mondani, hogy ne tűnjön túl lelkesnek, de hogyan is rejthette volna
el a boldogságát? A babák olyanok, mint a gyerekek, nem tudják titkolni örömüket.

– Bármikor találhatok neked egy gyerek mellett otthont. Renával is lakhatnál. Most, hogy tudja…
nos, szóval, hogy nem vagy olyan, mint a többi baba – mondta a Babakészítő. Az egyik
asztalfiókból porrongyot vett elő, és a Kis-Krakkó-maketthez ment. Mivel háttal állt neki,
Karolina nem tudhatta, milyen az arckifejezése. Megkönnyebbült vagy szomorú…

Karolina bármennyire is élvezte a játékot Renával, a kislány élete már tele volt barátságokkal és
szeretettel. Ott van neki Jozef és a fiú, akivel játszott, Wanda hercegnőt és a többi játékot nem is
említve. Renának nincs akkora szüksége Karolinára, mint a Babakészítőnek.

– Én inkább itt akarok maradni. Hiszen a jó szél hozzád hozott, Cyryl – mondta Karolina,
közvetlenebb hangra váltva. – De ha Rena vagy más gyerek eljön ide az üzletbe, és játszani
akarnak velem, szívesen játszanék velük. Nem mondanék nemet.
A Babakészítő hátrafordult, és ránézett. Karolina a lehető legmesszebbre nyújtotta a karját,
mintha át akarná ölelni az egész kis boltot, benne magát a Babakészítőt is.

– Amíg nem vagy itt boldogtalan…

– Soha nem voltam itt boldogtalan – mondta Karolina, azzal leugrott a Babakészítő hokedlijére. –
Még akkor sem, ha néha nem vigyázol magadra. Most pedig emelj fel, segítek leporolni Kis-
Krakkót!

A Babakészítő eleget tett a kérésnek, és felemelte Karolinát. A babalány először repült Kis-
Krakkó és lakói felett a jó szél segítsége nélkül.
 9. FEJEZET

MÉZESKALÁCS ÉS KARD

A patkányok mindent elloptak a babáktól.

Elvittek opálokat és rubinokat, üvegfiolákban tartott álmokat, selymet, bársonyt, asztalt és

csipkefüggönyöket. Ellopták a savanyú cukorból készült útköveket és lerágták a mézeskalács
falakat.

A patkányok kijelentették, hogy mindenre szükségük van, az utolsó édes kekszre, minden báli
ruhára, minden hegedűre, amelyek húrja együtt rezgett a csillagok nevetésével. Azt mondták,
mindezt megérdemlik, mégpedig azért, mert olyan gyorsan és nagy szakértelemmel foglalták el
Babaországot.

Amikor a megszállók Karolina kunyhójához értek, nem kopogtak az ajtón. Egyenesen

benyomultak, Karolina pedig kiáltozott, ahogy megrohamozták az otthonát. A ruha, amit éppen
varrt – éjkék selyem – a földre csusszant. Pocsolyának látszott a padlón.

A patkányok lökdösődtek és karmolták egymást, mindegyik helyet akart magának a kunyhóban. A

betolakodók olyan nagyok voltak, hogy a fejük a mennyezetbe ütközött. Karolina fuldoklott a
piszkos bunda és a rothadt avar szagától, de attól, hogy hívatlan vendégei udvariatlanok, ő nem
akart az lenni.

– Segíthetek? – kérdezte állát felszegve, ahogy egyszer a királynőtől látta. A királynő bátran
viselkedne a görbe fogak előtt, amelyek börtönfalként vették körül, gondolta Karolina.

– Tűnj innen! – mordult rá a legnagyobb patkány. Ragacsos nyalókát tartott első mancsában, azt
majszolta, miközben beszélt. Az édesség a Karolina kunyhójához vezető út egyik lámpaoszlopából
származhatott.

Mivel Karolina nem mozdult, a patkány kardot rántott.

– Még egyszer kérlek, aztán nem kérlek többet.

Kard ide vagy oda, Karolina nem hagyhatta el a kunyhóját, amikor olyan sokat dolgozott azért,
hogy az otthona legyen. Hogyan merészel betörni és parancsolgatni ez a patkány, mintha ő lenne
a király?

– Ez az én házam. Önöknek kell elmenniük innen.

A patkány a szájába tolta a nyalóka maradékát, ráharapott, és ahogy megszólalt,

cukorszilánkokat köpött szanaszét.

– Figyelmeztetlek…
– Kérem, távozzanak! – ismételte Karolina, és az ajtóra mutatott. Remélte, hogy félelmetesebbnek
látszik, mint amilyennek érezte magát.

– Én figyelmeztettelek… – mondta a patkány, rózsaszín nyelvével a cukormorzsákat nyalogatva

bajsza környékéről. – Ne feledd, hogy én előre figyelmeztettelek!

– Mit mű…

De Karolinának nem volt ideje befejezni a mondatot. A patkány meglendítette a kardját, és

Karolina arcába csapta a pengét. Faszilánkok repültek szerteszét. Karolina élete során sokszor
beütötte a sípcsontját az asztallábba, és számtalanszor elesett, de ehhez hasonló szörnyű
fájdalmat még nem érzett. Mintha lángoló kötelet húztak volna végig az arcán.

Karolina behunyta a szemét, küzdött a rettentő fájdalom ellen.

– Nem vehetik el az otthonomat – sikerült rekedtes hangon kipréselnie magából. – Nem vehetik el
a műhelyemet! Semmit nem adtak cserébe!

– Az életedet – felelte a patkány.

– Az eddig is az enyém volt – tiltakozott Karolina. – Az életem az enyém.

– Egyelőre – válaszolta a patkány.

 10. FEJEZET

ÖRÖMDAL

Néhány nappal a Trzmielékkel való találkozás után levelet hozott a postás a Babakészítőnek. A
borítékban két jegy volt a szimfonikus zenekar hangversenyére: egy a Babakészítőnek és egy
kisebb, kék madarakkal díszített Karolinának.

Karolina csak feltételezte, hogy Rena küldte neki a jegyet. Sokáig forgatta a kezében. A
varrólányok általában másoknak készítenek holmikat, nagyon különös volt, hogy ezúttal neki
készített valaki valamit.

– Meghívó a hangversenyre? De nincs mit felvennem – mondta a Babakészítő a jegy sarkait

gyűrögetve.

– Ha lenne időnk, varrnék neked egy egész öltözet új ruhát – mondta Karolina. Maga előtt látta a
tunikát és a nadrágot, amit barátjának készítene. Belevarrná azt a kívánságot, amit Cyrylnek
remél, hogy a Babakészítő megtalálja a megfelelő varázsszavakat, mivel a varázslóknak
varázslatra van szükségük.

A Babakészítő felsóhajtott.

– Bárcsak megtehetnéd! De azt hiszem, vásárolnom kell valamit. Nem is emlékszem, mikor
öltöztem ki legutóbb!

– Akkor elmegyünk a hangversenyre? – kérdezte Karolina.

– Trzmielék meghívtak minket – felelte a Babakészítő óvatosan. – És nem akarok udvariatlan

lenni velük.

Az elefántcsont színű épület – a Juliusz Słowacki Színház –, ahol a hangversenyt tartották,

nagyobb volt, mint amilyennek Karolina elképzelte. A bejárat két oldalán két kerek torony
magasodott, az ajtó fölött hat kőhölgy állt, fenségesen néztek a közeledőkre. Olyan volt, mint
valami palota.

A Babakészítő belépett az előcsarnokba, amely még a főtérnél is népesebbnek, élénkebbnek tűnt.

Kifinomult, elegáns férfiak és nők léptek be utánuk, mint a kék-fekete éjféli árnyak. Új
öltönyében a Babakészítő úgy nézett ki, mint a többi hangverseny-látogató, de nem csatlakozott
beszélgetéseikhez, és nem is nevetett, mint ők. Az egyik ablak mellett állt, ujjaival sétapálcája
fején dobolt.

– Talán nem kellett volna eljönnünk ide – morogta a Babakészítő. – Nem ismerek senkit. Nem
vagyok közéjük való.
– Magad mondtad, hogy udvariatlanság lenne nem elfogadni a meghívást – mondta Karolina. A
Babakészítő zakójának belső zsebében ült, de az előcsarnokban olyan nagy volt a hangzavar,
hogy úgy ítélte meg, nem kell teljesen csendben maradnia, ráadásul a Babakészítőnek szüksége
volt egy kis biztatásra. – Ne aggódj! Tudom, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat.

A Babakészítő szándéka, hogy senkivel nem beszél, hamar meghiúsult. Egy kis kéz érintette meg
zakója ujját, mire hátrafordult. Rena volt az. Erdőzöld ruhát viselt, haját pedig pillangó alakú
csattal fogta hátra.

– Brzezick úr! Karolina! Hát eljöttek! Apa azt mondta, hogy talán nagyon el vannak foglalva a
varázslatokkal, ezért ne legyek nagyon csalódott, ha nem tudnak eljönni. De szerencsére nem kell
csalódottnak lennem.

– Szervusz, Rena! – köszönt a Babakészítő.

Karolina úgy gondolta, egy ideig neki kell vinnie a beszélgetést. A gyerekek, akik a Babakészítő
üzletében jártak, mindig el voltak bűvölve a játékoktól, amelyeket készített, de Cyryl nem volt
hozzászokva ahhoz, hogy a gyerekek beszélgetni akarnak vele. Nem csoda, hogy nem igazán
tudta, mit mondjon.

Karolina felmutatta a jegyét.

– Itt a jegyem. Tetszenek a kék madarak. Te rajzoltad őket?

Rena bólintott.

– Igen. A kedvenc madaraim.

A Babakészítő egy pillanatra behunyta a szemét, és ujjaival véletlenül súrolta Karolina jegyét.
Karolina nézte, ahogy a madarak megrebbennek a lapon, aztán a papír szélein kezdenek körözni,
mintha el akarnának menekülni onnan. Amikor a Babakészítő elvette a papírról a kezét, a kék
madarak visszasimultak eredeti helyükre.

Rena megérintette a jegy egyik sarkát. Érintése olyan gyenge volt, mint a Babakészítő varázslata.

– Le tudnak repülni a madarak a papírról, Brzezick úr?

A Babakészítő mosolya kissé halványodott.

– Sajnálatos módon nem. Azt a varázslatot még nem sikerült elsajátítanom.

– De dolgozik rajta – mondta Karolina, és úgy érezte, ő lehet a remény és a józanság hangja.

– Vannak dolgok, amikhez sok gyakorlás szükséges. Ha képekre van szüksége, nekem sok van a
szobámban, bármelyiket kölcsönveheti – mondta Rena.

– Ez nagyon kedves ajánlat – mondta a Babakészítő. – Ha jól sejtem, szeretsz rajzolni.

– Mindennél jobban. Szeretem nézni a lakásunk közelében dolgozó festőművészeket munka
közben. Apa azt mondja, biztosan minden festményükön rajta vagyok, mert olyan sok időt töltök
körülöttük.

– Biztosan ők is nagyon szeretik, hogy ott vagy velük – mondta a Babakészítő. Karolina nagyon
büszke volt rá, mivel Cyryl egyenesen Rena felemás színű szemébe nézett, és nem a cipője orrát
bámulta, mint általában. Jó dolog volt látni, hogy akad végre valaki, akivel nem viselkedik
feszélyezetten.

– Remélem. Nem akarnék a terhükre lenni – mondta Rena, azzal az előcsarnok túloldalára
mutatott. – Szeretné üdvözölni apát?

– Igen. Szeretném megköszönni neki a meghívást és a jegyet.

Rena az előcsarnok másik végébe vezette a Babakészítőt. Selyem hajszalagként suhant, haladt
előre a tömegben. Hamarosan megtalálták Jozefet, aki rendkívül jól mutatott fekete öltönyben és
fekete csokornyakkendőben. Hóna alatt fogta hegedűtokját, tartása barátjára, Fritzre emlékeztette
Karolinát. A katona a hivatásának szentelte életét, és úgy tűnt, ugyanez igaz Jozefre is.

Fritz is biztosan nagyon szívesen eljött volna a hangversenyre, gondolta Karolina. Ó, hányszor
vágytak a zenére, amit a csillagok úgy szórtak rájuk, mint a csókokat!

– Apa, nézd, kit találtam! – szökellt Rena apja felé.

– Jó estét, Trzmiel úr! – köszönt a Babakészítő. – Köszönöm a meghívást.

– Én is – szólt Karolina jól hallható színpadi súgással.

– Örülök, hogy el tudtál jönni – felelte Jozef ugyanolyan halk hangon. Mosolya úgy nyílt ki, mint
virág a napon. – Én… nos, én már kezdtem azt hinni, hogy csak álmodtuk, ami történt. Az nagy
csalódás lett volna.

– Csalódás? – kérdezte Karolina.

Jozef derékból kicsit meghajolt, hogy közvetlenebbül szólhasson Karolinához.

– Nincs nagyobb csalódás annál, mint amikor az ember rájön, hogy egy jó dolgot csak álmodott.

– Az mindig szomorú – jegyezte meg a Babakészítő. – Úgy érzem, adnom kell valamit a jegyért
cserébe, Trzmiel úr.

Jozef felemelte a kezét.

– Csak Jozef. Kérem! És a jegy miatt ne aggódjon. Egyáltalán nem jelentett nehézséget. Szeretem
megosztani a zene örömét a barátaimmal.

– Mi lesz ma műsoron? – kérdezte a Babakészítő.

– Chopin első, e-moll zongoraversenye – felelte Jozef. – Gyakran játszunk Chopint. Szerencse,
hogy szeretem, különben már ráuntam volna.

A Babakészítő felnevetett… És nem csak azért, hogy valamivel kitöltse a csendet.

– Én ugyanígy vagyok ezzel. Anyám zongorázott. Egyenesen imádta Chopint! De az apám

inkább Beethoven muzsikáját kedvelte, és többször vitatkoztak ezen. Valószínűleg a Holdfény
szonáta volt az egyetlen német dolog, ami iránt azután is rajongott, hogy anyámat feleségül vette
– mondta a Babakészítő, és eldúdolta a zenemű néhány taktusát. Olyan volt, mintha holdfény
árasztaná el az épület ereszét.

De bármilyen gyönyörű is volt a zene, Karolina érdeklődését jobban felkeltette, amit barátja az
imént Renának és Jozefnek mondott. A Babakészítő még Karolinának is ritkán beszélt a
szüleiről… És arról, hogy milyen mély űr maradt benne a haláluk után.

– A Holdfény szonáta szép darab, érdemes ragaszkodni hozzá. De én inkább az édesanyjával

értek egyet – mondta Jozef. A távolban gong szólalt meg, mire Rena apja felsóhajtott. – Mennem
kell, ideje készülnöm. Remélem, jól fogják érezni magukat.

– Biztos vagyok benne – felelte a Babakészítő.

– Nekem is mennem kell – szólt Rena. – Bianka barátnőmmel és az anyukájával jöttem. Bianka
apukája is a zenekarban játszik, mint az enyém. Ő csellista.

– Csellista?

– Igen. Csellón játszik. Az olyan hangszer, mint a hegedű, csak sokkal nagyobb – felelte Rena,
azzal karját a kristálycsillár felé nyújtva mutatta a hangszer méretét.

– Viszontlátásra! – mondta a Babakészítő, és integetett Renának és Jozefnek.

– Sok szerencsét! – köszönt el Karolina.

A Babakészítő helye nem egyenesen a színpadra nézett, ezért Karolina nem látta, hogyan játszik
Jozef a zenekarban, de olyan tisztán hallotta a hegedű hangját, mintha Jozef közvetlenül mellette
állt volna. Az egész olyan volt, mintha a zene is varázslat lenne: ez a muzsika képes volt letörölni
a könnyeket és elüldözni egy egész sereg rémálmot. Bárcsak palackozni lehetne a zenét, mint
valami gyógytinktúrát! Az országot nem mentené meg, de örömet vinne a babák életébe.

Karolina éppen ezt akarta mondani a Babakészítőnek, amikor felnézett, és azt látta, hogy Cyryl
szemében könny fénylik, de rögtön tudta, hogy ez nem a bánat, hanem az öröm könnye. Így,
hogy nem volt rajta a szomorúság nehéz árnyéka, a Babakészítő erősnek és vidámnak látszott.
Karolina úgy gondolta, ilyen lehetett a háború előtt, ami oly sokat elrabolt tőle.

�
A hangverseny volt az első a sok-sok találkozó sorában. Rena azon a nyáron olyan gyakran
látogatott el a játékboltba, amilyen gyakran csak tudott, és magával húzta édesapját is. Jozef
elnézte, hogy Rena ennyire rajongott Karolináért, legalábbis Karolina sosem hallotta Jozefet
ellenkezni a látogatások miatt.

Jozef és a Babakészítő órákig felszabadultan beszélgettek a zenéről és művészetről, amíg Rena a

többi játékkal, Wanda hercegnővel és Karolinával játszott. A két férfi éppen Chopin meg
Lutosławski művészetéről és a nemrégiben elhunyt Szymanowskiról társalgott.

– A magunk módján mi is művészek vagyunk – mondta Jozef egy délután, amikor magával vitte
a hegedűjét, hogy játsszon nekik. Bár Karolina szerette hallgatni a Babakészítő hanglemezeit, az
élő zenét sokkal jobban kedvelte. Ahhoz semmi sem hasonlítható.

– Azt hiszem, ez nagyon igaz. Lehet, hogy egy nap a Czartoryski Múzeumban láthatjuk a
képeidet, a Hölgy hermelinnel mellett – mondta a Babakészítő Renának.

A kislány teljes mértékben egyetértett vele.

– Meg akarom festeni az összes kedvenc krakkói helyemet… A Visztulát és a nagy fákat az Élők
Házában. Ott van anya eltemetve.

Karolina sosem gondolt a temetőkre házként – a Babakészítő soha nem tett említést a helyről,
ahol a szülei vannak eltemetve –, de tetszett neki a gondolat, hogy azok, akiket elvesztettünk,
enyhülést találnak fájdalmukból. Úgy gondolta, szép volna, ha egy nap majd lenne egy olyan
hely, ahol nyugalomra lelhetnének azoknak a babáknak a hamvai is, akiket a patkányok elégettek.
Dús lombú almafák borulnának a föld fölé, és az ég kékje borítaná be.

Azon a nyáron a Babakészítő szobájában délutánonként – szinte minden teaidőben – mind a négy
szék foglalt volt. Amikor ők négyen együtt voltak, elképzelhetőnek tűnt, hogy Rena nagy művész
lesz, és hogy sosem ér véget Karolina, a Babakészítő és a Trzmiel család társaságának
boldogsága.

Ám az ilyesmit Karolina szinte álnok kívánságnak tartotta. Tudta, hogy egy másik világban,
messze, a csillagokon túl a népe szenved, és megfogadta, hogy igyekszik többet tenni értük.
Most, hogy a Babakészítő saját életében békére és barátokra talált, Karolina talán a hazájában is
békét teremthet.
 11. FEJEZET

GONOSZ TROLLOK

Szeptember első napján a Babakészítő rádiója azt a hírt harsogta, hogy Hitler hadserege lerohanta
Lengyelországot. Két ország, Nagy-Britannia és Franciaország, amelyekről Karolina csak
könyvekben olvasott, válaszul hadat üzent Németországnak. Nem sokkal ezután a Szovjetunió is
megtámadta Lengyelországot. Az ország kettészakadt.

Egyik hír sem volt teljesen váratlan, de Karolina tudta, hogy a Babakészítő régóta félt tőle, hogy
ez bekövetkezik.

Karolina és a Babakészítő napokig hallotta, ahogy a német Luftwaffe repülőgépei nagy robajjal
átrepülnek Krakkó felett. A Babakészítő imádkozott. Ujjai között morzsolta rózsaszín
gyöngyökből álló rózsafüzérét, mintha Karolina öltéseihez hasonlóan ez a mozdulatsor is képes
lenne teljesíteni a kívánságokat. Mivel imái nem hallgattattak meg, a Babakészítő fel-alá járkált a
helyiségben és a rádiót hallgatta, amit a munkaasztalára tett a félig kész babák közé. A bemondók
feszülten számoltak be a csapatmozgásokról és az áldozatok számáról. Ahogy a németek egyre
közelebb értek a városhoz, hangjuk egyre bizonytalanabbá vált.

A Babakészítő végigsimított a falábán. A csatatérre és a háborúban töltött szörnyű évekre

emlékezett, gondolta Karolina. Barátja arcán minden addiginál mélyebbek lettek a ráncok,
árkoknak látszottak, amelyekben összegyűltek az egyre hosszabbodó árnyékok.

– Nincs már meg a pisztolyom sem, hogy megvédjem magunkat. Eladtam, miután hazajöttem a
háborúból. Soha többé nem akartam látni.

A rádió gombja nagy volt és makacs, Karolina csak többszöri próbálkozásra tudta kikapcsolni.
Nem akart több nyugtalanító hírt hallani.

– Amíg a németek nem vonulnak be Krakkóba, nem tehetsz semmit.

– De be fognak vonulni – mondta a Babakészítő.

Karolina ezzel nem tudott vitába szállni, akkor sem, amikor a pék – akivel elvből nem értett egyet
– másnap reggel ugyanennek a gondolatnak adott hangot.

– Alig érkezik élelem a városba – mondta Dombrowski. – Már csak néhány cipó van az üzletben,
és nincs több lisztem.

Nyugtalansága ellenére azonban a pék adott egy cipót a Babakészítőnek, és egyetlen zlotyit sem
fogadott el érte.

– Ha a németek mindenkit megölnek, amikor bevonulnak Krakkóba, semmi haszna nem lesz a
pénznek – jegyezte meg Dombrowski.
Karolina a péket, mint sok más embert, nagyon ellentmondásosnak találta. A pék például elég
nyersen szokott beszélni a Babakészítővel, de időnként igazán kedves is tudott lenni.

Dombrowski kilépett a játékboltból, mielőtt a Babakészítő megköszönhette volna neki a kenyeret,

és visszasántikált a lármás gyerekeihez. Karolina azt kívánta, bárcsak kijönnének üdvözölni az
apjukat. Nagyon vágyott már gyereket látni. A hét elején a Babakészítő bezárta az üzletét, és
azóta eggyel sem találkozott.

Vajon Rena biztonságban van? Karolina nagyon is jól emlékezett, milyen érzés a történelem
szörnyű vasmarkába kerülni úgy, hogy nincs menekvés, és nem mehet sehová.

Szeptember második hetére a lengyel kormány tagjai Párizsba menekültek. A rádióban azt
mondták honfitársaiknak, hogy csak Lengyelországon kívül van remény arra, hogy sereget
tudnak toborozni, és haderővel fognak visszatérni.

– Vissza fognak térni, ugye? És hazaküldik a németeket, ugye? – kérdezte Karolina. Az újságban
olvasott szavak, betűk sora lebegett szeme előtt. Nem akart rájuk nézni, elolvasni pedig még
kevésbé.

– Nem tudom – felelte a Babakészítő. Olyan erősen markolta az újságot, hogy a nyomdafesték az
ujjaira kenődött, és inkább kávéházi költőnek, mint boltosnak tűnt.

Karolina várt egy pillanatot, nézte, ahogy a Babakészítő leereszti az újságot.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte végül.

– Folytatjuk. Élünk, ahogy tudunk – felelte a Babakészítő. Óvatosan csúsztatta kezét az asztalon,
és átfogta Karolina ujjait. A babalány üvegszíve megremegett.

– Lehet, hogy a németek békén hagynak minket. Hiszen győztek. A lengyel hadsereg vereséget
szenvedett, semmi okuk tovább kínozni minket.

– Lehetséges – mondta Karolina, majd megérintette saját arcát. Tapasztalatból tudta, hogy egy
megszálló hadseregre nem jellemző a könyörületesség.

Nemsokára a német hadsereg, a Wehrmacht árnyéka vetült Krakkóra, a fényes várost azonban
nem bombázták olyan nagy erőkkel, mint Lengyelország többi települését. Egy olyan várost,
amelyet nem véd hadsereg, nincs értelme lerombolni, mutatott rá maga a polgármester, amikor a
németek elé ment, hogy üdvözölje a csapatokat. Könyörgött, hogy békésen vonuljanak be
Krakkóba. A németek erre ígéretet tettek, a polgármester azonban nem sokkal később titokzatos
körülmények között eltűnt.

Egyáltalán nem volt ritkaság, hogy a más világokban elveszett dolgok – lakáskulcsok,
virágszirmok, sőt páratlan zoknik – Babaországban kötöttek ki, de Krakkó városának
polgármestere valószínűleg nem Karolina hazájának tengerpartjára került, bármennyire is eltűnt.
Egy személy teljesen más, mint egy gomb vagy egy félig befejezett regény, ami valahogyan
elkóborolt a gazdájától.

Karolina és a Babakészítő a kirakat mögül nézték a megszálló hadsereg zöld-fekete egyenruhás

katonáinak bevonulását. A katonák sapkáin ezüstfehéren vigyorgó koponya és csontok láttán
Karolina nem igazán tudta elhinni, hogy a németek betartják a polgármesternek tett ígéretüket.
Ha a megszállók nem akarnak Krakkónak ártani, akkor miért ezt a komor jelvényt választották?

– A legutóbbi nagy háború után a németek megengedték Lengyelországnak, hogy független

legyen, most pedig ezt az engedményüket akarják visszavonni – morogta a Babakészítő, ahogy
Karolinával együtt kilépett a játékboltból. Nem igazán akart kimenni a városba, de a
Dombrowskitól kapott kenyéren kívül csak egy fej káposzta volt otthon. Nem veheti fel a harcot
a németekkel, ha éhezik… És hétfőnként amúgy is mindig elmentek a piacra.

Egy csapat német katona ácsorgott a Posztócsarnok bejárata előtt, és mintha a Babakészítőt
gúnyolták volna. Egy szál cigarettát adtak körbe, és nevettek, nyilván a jó szerencséjük tetszett
nekik annyira. Nem csak túlélték a sok csatát, hanem győztek is.

A kosárban utazva Karolina a Babakészítőhöz simult.

– Nincs joguk itt lenni – súgta. – Nekik is van hazájuk. Haza kéne menniük.

– Ez nem így működik – mondta a Babakészítő halkabbra fogva a hangját. – Az emberek éppen
ezért szoktak háborúzni.

– Szerintem Babaország a legjobb hely a világon… Még Krakkónál is jobb – mondta Karolina. –
De ez nem jelenti azt, hogy én lerohannám a te hazádat.

– Nem túl okos dolog, hogy beszélgetünk – mondta a Babakészítő. Feszült csendbe burkolózott,
ahogy a németek felé közeledtek, de a katonák annyira el voltak foglalva, olyan élénken
beszélgettek, hogy szinte rá sem néztek.

– Nem kellett volna kihozzalak így, hogy a németek a városban vannak – mondta a Babakészítő,
amikor túljutottak a németeken. – Óvatosnak kell lennünk.

– Ugyan, miért vennének el egy babát? – kérdezte Karolina. Kicsit erősebben kapaszkodott a
Babakészítő vesszőkosarának fülébe, hogy ki ne essen. Nem akarta, hogy elszakítsa a barátjától
egy német.

– Te nagyon különleges baba vagy. Ezt még a németek is felismernék – mondta a Babakészítő. A
gyomra megkordult, ahogy a standokhoz közeledtek. Karolina sajtok, dzsemek, hús és friss
kenyér illatát érezte.

Megbökte a Babakészítő hasát.

– Ugye mondtam, hogy ki kell jönnöd élelemért! Nem élhetsz mindig savanyított káposztán, ha
nem akarod, hogy magad is besavanyodj.
Karolina remélte, hogy a Babakészítő nevet ezen a tréfán, de nem nevetett. Túlságosan lekötötte a
standok szemlélése.

– Nincs olyan sok áru – morogta.

– Nincs olyan sok? Miből nincs olyan sok?

– Élelemből. Ruhából. Nincs annyi áru, mint amennyi szokott – jegyezte meg a Babakészítő
halkan. – Dombrowskinak igaza volt. Nem jut be az áru a városba.

– Vagy bejut, de a németek mindent ellopnak – mondta Karolina. Hangjában olyan megvetés
érződött, hogyha igazi eleven kislány lett volna, a szája lekonyul. De festett ajka nem mozdult. –
Nincs már így is mindenből több mint elég a birtokukban?

– Miért hozatnának Németországból élelmet, amikor tőlünk is elvehetik? – szólt a Babakészítő.

Térde kissé megroggyant. Inkább fáradtnak tűnt, mint dühösnek, és Karolina úgy érezte, hogy a
Babakészítő visszaosonna az üzletébe, ha ő ezt megengedné neki.

– Akkor használd ki a lehetőséget! Élelmet kell hazavinned, amíg van.

A vásárlás sosem tartozott az izgalmas dolgok közé, még Karolinának sem, pedig ő végtelenül
kíváncsi volt a számára új világra. Ez a bevásárlás azonban rosszabb volt az átlagnál. Egyetlen
kereskedő sem tréfálkozott, nem is mosolyogtak. Némelyek komor pillantásokat vetettek a téren
köröző németekre, mások nem voltak hajlandók tudomást venni a jelenlétükről. Vajon azt hiszik,
ha úgy tesznek, mintha a megszállók láthatatlanok lennének, akkor egyszerűen eltűnik minden
német katona?

A Babakészítő szerényen bevásárolt, és elindult vissza a játékbolt felé, amikor meglátta Jozef
Trzmielt. Rena apja éppolyan kialvatlannak tűnt, mint a Babakészítő. Többnyire makulátlan
zakója és nadrágja gyűrötten lógott rajta. Mintha a ruha túl fáradt lenne ahhoz, hogy ilyen nehéz
időkben megtartsa az alakját.

A Babakészítő megemelte a kalapja peremét.

– Jozef! Jó reggelt! Hogy van? – kérdezte, hangját valódi érzésénél vidámabbra igazítva.

Jozef általában kézfogással szokta üdvözölni a Babakészítőt, ezen a napon azonban egyszerűen
csak bólintott.

– Jól… Köszönöm, jól – felelte Jozef. – Éhes vagyok. Mint mindenki más – mondta, azzal
megrázta a kosarában vitt kötegnyi sárgarépát. A répa ugyanolyan szánalmas látványt nyújtott,
mint a káposzta, amit a Babakészítő vásárolt.

– Nagyon örülök, hogy összetalálkoztunk – mondta a Babakészítő. – Valósággal rosszul vagyok

attól, hogy németek vannak a városban – folytatta halkabban. – Aggódtunk Karolinával, hogy mi
lehet magukkal.

Karolinára mutatott, aki heves egyetértéssel bólogatott.

Erre Jozef végre elmosolyodott.

– Örülök, hogy ezt mondja. Azt hittem… – sóhajtott. – Cyryl, azt hittem, mivel az apja német
volt, talán örül is annak, hogy a németek bevonultak. Aggasztó a helyzetünk Renával. A németek
többsége gyűlöli a zsidókat. Voltak bizonyos dolgok… Biztosan hallották. És még itt,
Lengyelországban is gyakran minket hibáztatnak, ha rosszra fordulnak a dolgok.

– Kérem, ne szabadkozzon! A maga helyében én is ugyanerre gondolnék – felelte a Babakészítő.

– De ha Karolina és én bármiben segíteni tudunk… Rena nagyszerű lány. És mindketten
rendkívül kedvesek voltak hozzánk.

Karolina szinte érezte a vallomást a Babakészítő sóhajában. Érezte, milyen nagyon szeretné
kimondani, hogy mennyire boldoggá tette Rena és Jozef barátsága. De nem mondta ki,
feszélyezetten lenyelte a szavakat.

– Az egész nagyon nyomasztó. Én… Cyryl, kizártak a zenekarból – hebegte Jozef.

A Babakészítő hátrahőkölt.

– Tessék?

– Miért? – kérdezte Karolina.

Jozef arca mintha hideg kővé dermedt volna.

– Az új kormány úgy rendelkezett, hogy a zsidók nem végezhetnek semmilyen művészeti

tevékenységet, és nem is zenélhetnek. Az új kormány rendelete szerint a zsidók már nem sok
mindent csinálhatnak… Azon kívül, hogy német gyárakban dolgoznak.

Karolina keze ökölbe szorult, és látta, hogy a Babakészítő keze is.

– Ehhez nincs joguk! – mondta a Babakészítő. Dühében minden szótag úgy hangzott, mintha
pattogó láng lenne.

– De itt vannak, és ők uralkodnak felettünk – mondta Jozef. – Rena szerint mind gonosz trollok.
Az elején nevettem ezen, de most… Ki tudja? Úgy tűnik, nagyon értenek az emberek
eltüntetéséhez. Mintha varázsolnának. – Mielőtt a Babakészítő rákérdezhetett volna, hogy Jozef
ezt pontosan, hogy érti, a zenekar egykori hegedűse szabadkozni kezdett. – Elnézést. Nem kellett
volna ezzel terhelnem magát. Találtam másik munkát. Egy barátom bejuttatott egy német
vállalathoz. Asztalosmunkát végzek, így Rena és én legalább itt maradhatunk Krakkóban. Még
emlékszem annyira apám mesterségéből, hogy megfelelően végezzem a munkát… Bár azt nem
javasolnám, hogy nagyon fontosat bízzanak rám.

Várt egy kicsit, hátha elismerést kap ezért a tréfáért, de üres tekintetében semmi tréfás nem volt.

Ellopni valakitől a zenét… Ez valódi gonosztett.

– Egyáltalán nem terhel minket – biztosította a Babakészítő.

– Köszönöm – felelte Jozef. Zaklatottan pillantott kissé távolabbra, a Babakészítő háta mögé.
Karolina és barátja is követték pillantását.

A nagy tömegben sem volt nehéz felismerni Renát világoskék kabátjában. Wanda hercegnőt úgy
fogta a kezében, mintha csecsemő lenne. A baba szeme félig csukva volt, mintha egyáltalán nem
érdekelné Krakkó szomorú átváltozása.

– A németek bezárják Rena iskoláját – mondta halkan Jozef. – És a zsidó gyerekek nem járhatnak
többé nem zsidó iskolába sem. Remélem, találok valakit, aki otthon tanítja majd, de… Rena
nagyon szeret iskolába járni. Szomorú lesz, ha elmondom neki.

– Nem vagyok tanár, de elég sok könyvem van, és értek valamennyit a matematikához – mondta
a Babakészítő. – Talán segíthetnék neki a tanulásban, amíg maga dolgozik.

– De hiszen ott van a boltja…

– Sokszor van olyan, hogy senki nem jön – mondta Karolina. Nem akarta, hogy Rena ne járjon
iskolába, de el kellett ismernie, tetszett neki a gondolat, hogy barátnője a hét minden napján
velük lesz.

– Karolina igazat beszél, Jozef – mondta a Babakészítő –, egyáltalán nem zavarná a munkámat.
Rena festegethetne, ha vevő érkezik. Ez elvonhatná a figyelmét a… – a német katonák felé
biccentett – …minderről az egészről.

Jozef végighúzta kezét a kalap alól kilógó haján, és közben gondolkodott.

– Csak akkor, ha nem okoz kényelmetlenséget.

– Nem okoz – felelte a Babakészítő.

Ekkorra Rena elfordult az almáktól, és meglátta édesapját. Rögtön elindult felé a háziasszonyok
és komor férfiak között. Megölelte Jozefet, és felnézett a Babakészítőre. Rendes körülmények
között őt is megölelte volna, de most apja mellett maradt.

– Minden rendben – nyugtatta Jozef. – Itt senki nem örül annak, ami történik. Cyryl és Karolina
is legalább annyira ellene vannak, mint mi. Így van, Cyryl?

– Teljes mértékben – felelte a Babakészítő a maga és Karolina nevében is. – Ezen soha semmi
nem változtathat.

Rena ellépett apja mellől, és gyorsan átölelte a Babakészítő derekát.

– Nagyon örülök – súgta a kabátgombjainak, aztán visszahúzódott.

A Babakészítő sétabotjának fogantyúját forgatta, ezen az egyetlen módon fejezte ki

nyugtalanságát.

– Jozef… ha szeretne még beszélgetni, sétáljunk egyet a parkban! Ott kevesebben járnak, és
jobban halljuk egymást. Ott csendesebb.
Jozef a katonákra pillantott, akik egy idős nő kosarának tartalmát vizsgálták át.

– Igen. Az jó lenne.
 12. FEJEZET

LAKANICA A VILÁG VÉGÉN

Négyesben haladtak át a főtéren, át a szélesen ásító Flórián-kapun. Gyorsan mozogtak, hogy

elkerüljék az elhaladó villamost. Amint átértek a Planty parkba, már nem láttak németeket.

– Mit is csinált pontosan Flórián? – kérdezte Jozef felfelé nézve, hogy jobban lássa a szent
jelképét a kapun. A faragványon egy férfi vörös zászlót ölelt magához egy felhőgomolyban. –
Mindig is tudni akartam, de senkitől sem tudtam megkérdezni.

– Katona volt, aki nem volt hajlandó bántalmazni a keresztényeket a Róma által meghódított
területeken – felelte a Babakészítő sétapálcájával Flórián felé mutatva. – A rómaiak ezért vízbe
fojtották. Azt hiszem, az a felhő viszi a mennyországba.

Rena komoran nézett Flóriánra.

– Ennek a történetnek szomorú a vége.

A Babakészítő összerezzent.

– Az biztos, hogy nem ez a legboldogabb mese – ismerte el.

– Flórián története most is példázat lehet – mondta Jozef. – Bár lehet, hogy ez csak véletlen
egybeesés. Nem mi vagyunk az első nép a világtörténelemben, akinek a hazáját idegen hadsereg
szállja meg, és nem is mi vagyunk az utolsók. – Lehajolt lányához, és Rena füle mögé simított
egy kósza hajfürtöt. – Néhány percig szeretnék négyszemközt beszélni Brzezick úrral.
Megtennéd, hogy játszol addig Wandával? Hamarosan utolérünk.

– Karolina is menjen veled – mondta a Babakészítő, azzal kivette a kosárból. – Akkor nem leszel
egyedül.

– De ugye, nem tart sokáig? – kérdezte az apjától Rena, mire Jozef megsimogatta a fejét.

– Nem. Biztosan nem tart tovább tizenöt percnél.

Ez mintha megnyugtatta volna Renát. Átvette Karolinát a Babakészítőtől, magához ölelte, és

elindult a sétaúton.

– Miért nevezed a németeket gonosz trolloknak? – kérdezte Karolina, amikor a parkban sétáltak.

Rena szorosabban ölelte magához Karolinát és Wandát, ahogy fejét lehajtva, a földes ösvényt
figyelve lépkedett.
– Anyának volt egy mesekönyve, abból sokszor olvasott fel nekem. Majdnem minden mesét
szerettem, de a gonosz trolloktól féltem. A trollok megátkozták az embereket, és az emberek
furcsán viselkedtek miattuk. Mint a barátnőm, Bianka. Azt mondta, nem játszik többet velem,
mert zsidó vagyok. És a németek eltüntették Ziviát, ahogy anya könyvében a trollok is eltüntettek
embereket.

Rena említette már Biankát, a csellista lányát, Karolina azonban nem ismerte a másik nevet.

– Zivia? Ki ő?

– Az a kedves öreg hölgy, aki néha vigyázott rám, ha apa hangversenye túl későn ért véget. De
aztán jöttek a németek, és elvitték. Nem tudjuk, miért – magyarázta Rena. A száraz leveleket
rugdalta. Olyan sok levél hullt le, hogy borostyánszínű hullámként csapkodta bokáját az avar.

Karolina attól is szörnyen érezte volna magát, ha a folyton zsörtölődő Dombrowski tűnt volna el
a németek miatt. Eszébe jutott, hány babát vittek el a patkányok… És egyiküket sem látta azóta.

Lehet, hogy az emberi világban mégis másként van.

– Ha a németek elvesztik a háborút, vissza fog jönni – vigasztalta Karolina. – Ha idős hölgy,
akkor semmi okuk nincs bántani őt.

– De mi van akkor, ha senki nem győzi le a németeket? – tette fel a kérdést Rena.

– Szerintem le fogják győzni őket – felelte Karolina. – Franciaország és Nagy-Britannia már

hadat üzent nekik, és sok hősies ember van itt, Lengyelországban is. Mint a Babakészítő.

– Brzezick úr?

– Tudtad, hogy katona volt? Lengyelországért harcolt – mondta Karolina, és hüvelykujjával

magára mutatott. Megérintette mellkasát, amitől üvegszíve megcsendült. – Kitüntetéseket is
kapott, amiket egy dobozban tart.

– De elvesztette az egyik lábát. Falábbal most nem tud harcolni – mondta Rena. – Varázslattal
harcolhat helyette?

– A varázslata nem úgy működik – ismerte el Karolina egy pillanatnyi hallgatás után. Nagyon
nem szeretett volna csalódást okozni Renának. – De ne aggódj! Nem fogja engedni, hogy a
trollok elvigyenek téged.

Rena arca kissé kisimult, mintha oldódott volna a feszültség. Halványan elmosolyodott. Karolina
aznap először látta mosolyogni.

– Lehet, hogy igazad van. A németeket legyőzik, és akkor apa megint zenélhet. És nem kell
annyit aggódnunk.

– A felnőttek teszik a dolgukat – mondta Karolina. A patkányok kisebbek, mint a németek, mégis
percek alatt tönkretették a mézeskalácskunyhót a félelmetes fogaikkal és karmaikkal.
Tapasztalatból tudta, hogy nem lehet szép szóval elküldeni a patkányokat és a trollokat.
Minél tovább időztek gondolatai a patkányokon, Karolina annál rosszabbul érezte magát. Bele
sem mert gondolni, mi történik a hazájában. De most, hogy a németek bevonultak Krakkóba,
Karolina tudta, hogy nem illik megkérni a Babakészítőt, hogy segítsen neki az ő háborújában,
Babaország felszabadításában.

– Mit játsszunk? – kérdezte Renát, kellemesebb témára váltva.

Rena nem válaszolt, megtorpant az ösvényen. Cipőjének orra egy almához ért. A gyümölcs
fényes sárga bőre valahogy nagyon illett az őszhöz.

– Éppen ilyen almát kerestem – mondta Rena, azzal lehajolt, és felvette. – Hamarosan beköszönt
nálunk az Újév, és az a szokás, hogy ilyenkor édes almát eszünk, hogy édes évünk legyen. De a
piacon mindegyik alma csúnya volt, és megbarnult. Ez sokkal jobb.

– Nem tudtam, hogy ősszel kezdődik az új év – mondta Karolina. – A játékbolt naptárán nincs
jelölve.

– Ó, ez egy olyan zsidó ünnep, amit apa és én ünneplünk. Más, mint amit Brzezick úr tart.

– Értem – felelte Karolina. Felnézett, és kereste az almafát, amiről lehullhatott az alma. Ősszel
érik az alma, de körülöttük csak égerfák voltak. Égerfából faragta a Babakészítő Karolina testét
is, és annak csak levele és barkája van, gyümölcse nincsen – Még sosem láttam ilyen almát. És
te?

– Én már láttam zöld almát. De sárgát még nem – felelte Rena.

– Aranyalma – szólt egy halk hang. – Igazi.

Egyetlen embertől származhatott a hang: a közeli padon üldögélő hölgytől. A hölgy haja olyan
vörös volt, mintha az ősz minden színét ellopta volna, fürtjeit pedig szép elrendezésben ágak és
levelek díszítették. De nem a haja láttán némult el Karolina, hanem az illata miatt. A hölgy
távolról is érezhetően a nyirkos föld és a nyári napforduló idejének illatát árasztotta magából.
Olyan illat volt ez, amit Karolina még a városba terményeket hozó földművelőkön sem érzett.
Rádöbbent, hogy a hölgy nem az emberek világához tartozik.

– Hozzám tetszett szólni? – egyenesedett fel Rena.

– Hozzád és a barátodhoz – felelte a vörös hajú hölgy egyenesen Karolinára mutatva. Mosolya
olyan lágy volt, mint a felettük szálló bárányfelhők. – Nem kell csendben maradnod, baba. Élsz.
Érzem a szívverésedet.

– Olyannak tetszik lenni, mint én? – kérdezte Karolina. – Varázslat élteti?

A Babakészítő kifejezetten Karolinának készítette az üvegszívet, a világ minden játéka közül

csak neki volt ilyen. És ezt csak az képes érezni, aki maga is varázslatra képes.

– Bizonyos értelemben igen – felelte a hölgy. – Látom rajtad egy másik világ nyomait, de én egy
sokkal hétköznapibb helyről jöttem. Egy nyugati mezőről. Én védelmeztem.
– Ó! A hölgy lakanica – magyarázta Karolina a csodálkozó Renának.

– Lakanica? – kérdezte Rena.

– A Babakészítő mondta nekem, hogy vannak jó szellemek, akik a mezőket vigyázzák.

Megtalálják és hazavezetik az eltévedt embereket – magyarázta Karolina. – A lakanicák kissé
félénkek. Nem engedik meg gyakran az embereknek, hogy megpillantsák őket.

Persze ez az összes varázslatos lényre igaz. Karolinára is.

– Értem – mondta Rena. Nem látszott rajta, hogy nyugtalanítaná a szellemhölggyel való
találkozás. Sőt, mintha egyenesen számított volna rá.

– Karolina még sosem látott ilyen almát. És én sem – indult el Rena a mezőszellem felé. –
Különleges?

– Nagyon is különleges. A legritkább fajta – felelte a lakanica. – Messzi-messzi földről tűzmadár

hozta a magját az én mezőmre, annak legközepén ültette el abban a reményben, hogy az almafa
megosztja a hazájának varázslatát az emberekkel. Gyönyörű fa nőtt az almamagból, és amikor a
nap egyenesen a fára ragyogott, megjelentek ágain az aranyalmák. Annyira csodálatos almák
voltak, hogy egy ember egyetlen harapással egy egész napra jóllakott.

– Azt tetszett mondani, hogy az almák csodálatosak voltak. Mi történt velük?

– A németek tankkal vonultak végig a mezőmön, és felégettek mindent a vadvirágoktól a

pázsitfüvekig – mondta a lakanica. Ujjai megremegtek, mintha még érezné a bőrét nyaldosó
lángokat. – Az egyik katona puskával lőtt a tűzmadárra. Mivel nem védte többé a tűzmadár, az
aranyalmafa kiszáradt. Egyetlen almáját tudtam csak megmenteni. Azt, amelyik most a kezedben
van.

– Tudtam, hogy gonosz trollok – mondta Rena. – Csakis a gonosz trollok képesek megölni egy
varázserejű madarat.

– Most, hogy elvesztette a mezőt, a parkban fog élni? – kérdezte Karolina. A fák közötti tisztás és
az ösvény aligha pótolja a tágas mezőt, gondolta. Egy ilyen szűk hely nem megfelelő egy
lakanicának.

– Igen – felelte a jó szellem. – Nagyon hiányzik a mezőm, de most a németek és az ő varázslatuk

uralja a világnak azt a részét. Semmit nem tehetek ellenük.

– A varázslatuk? A németek is varázsolnak? – kérdezte Karolina. – Ismerek egy varázslót, de

nem hiszi magáról, hogy jó varázsló lenne.

– Igen, van varázserejük – felelte a lakanica. – De én nem keresném a társaságukat. A németek

csak a saját fajtájukat viselik el. Téged, engem és a varázslót, akit említettél, utálatosnak tartanák.
A lengyeleket utálatosnak tartják.
A gondolat eléggé lehangoló volt, Karolina visszasimult Rena karjára. Meg akarta ölelni a
kislányt, de ha megtenné, Rena tudná, hogy fél. És akkor ő is félne. És Karolina ezt egyáltalán
nem akarta.

– A varázsló, akit Karolina és én ismerünk, félig német – mondta Rena.

– Akkor még óvatosabbnak kell lennetek – mondta a lakanica, majd közelebb hajolt Karolinához
és Renához. – Az a német varázsló a magáénak fogja követelni a barátotokat, és kényszeríti, hogy
Németországot szolgálja.

Rena nyitott tenyerén előre-hátra görgette az aranyalmát.

– Brzezick úr nem fogja segíteni a németeket, ugye? – tette fel a kérdést Rena.

– Nem – felelte Karolina, azzal megszorította Rena hüvelykujját. – Egyenesen gyűlöli, amit a
németek művelnek. Ő is lengyel, mint te, és nem akarja, hogy a gonosz trollok még több embert
bántsanak. – Ezután a lakanica felé fordult. – Honnan tudjuk, a Babakészítő és én, hogy ki
varázsló?

A mezőszellem megfogta Karolina fakezét. Olyan érzés volt, mintha a folyó fölötti hajnali köd
érintené.

– A varázslók többségének tinta- és csillagfényillata van. A világ pedig meghajlik körülöttük.

Karolina sosem gondolt így a Babakészítőre, neki téli nap végi kandallótűzillata volt. De úgy
vélte, sokféle varázsló van, és némelyik még az ő barátjánál is zárkózottabb.

Rena hátrapillantott.

– Apa és Brzezick úr közeledik – mondta a lakanicának. – Ne tessék említést tenni apának a

német varázslóról! Megijedhet attól, hogy egy gonosz troll keresheti őket, és akkor nem engedi,
hogy találkozzak Karolinával és Brzezick úrral.

– Nem fogom említeni – ígérte a lakanica.

– Köszönöm. Remélem, biztonságos otthonra tetszik találni itt a parkban. Tessék, visszaadom az
almáját! – mondta, azzal tenyerébe fogta és a lakanica felé nyújtotta a gyümölcsöt.

A mezőszellem visszasimította rá az ujjait.

– Tartsd meg! Tartsd csak meg… És edd meg, hogy legyen erőd. Szükséged lesz rá.

A lakanica még egy szívdobbanásnyi ideig a padon maradt, de aztán feltámadt a szél, és elvitte.
Teste elvesztette az alakját, Karolina a ragyogó vörös hajat látta utoljára belőle. Nem maradt más
utána, csak a németekről szóló figyelmeztetés.

Ahogy Rena az édesapja felé futott, Karolina észrevette, hogy a Babakészítő egy kicsit lemaradt
Jozeftől. Úgy nézett ki, mint aki az eltelt tizenöt percben éveket öregedett. Karolina nem
növelhette a Babakészítő aggodalmát, nem mélyíthette tovább a szeme körüli ráncokat azzal,
hogy szól neki a másik varázslóról. Mit tehetne a Babakészítő, ha tudna róla?

Semmit.
 13. FEJEZET

A PATKÁNYKIRÁLY

Mire a patkányok az összes babát a palota lépcsőjére terelték, felfaltak minden ehetőt és
elpusztítottak mindent, ami értékes volt. Egyetlen nyalóka lámpaoszlop sem maradt, a fáradt
gyaloglóknak sötétben kellett haladniuk. Az utak olyan repedezettek és egyenetlenek lettek, mint a
patkányok foga.

A babák a legnagyobb csendben gyülekeztek, nem kockáztathatták meg, hogy nem

engedelmeskednek a megszállóknak. A királyság minden részéből ott gyülekeztek, útjukat
szentjánosbogarak világították meg. Karolina is a babák között volt, riadtan, suttogva beszéltek
egymással, ahogy az elefántcsontszínű palotához közeledtek. A palota ekkorra már sokkal
szomorúbb hely volt, mint amilyennek megismerték. Nem nézték, és nem ragyogtak már rá a
csillagok. Ugyan, mit néztek volna a romokon? Az ég is megváltozott, a felhők lomha, mákszínű
csomókban sodródtak, a levegőben szinte vágni lehetett a füstöt.

Amikor minden rendű és rangú baba összegyűlt a palota előtt, a papírbalerináktól a fakatonákon
át a pufók porcelánbabákig, megjelent a Patkánykirály az erkélyen. Az erkélyen, ahol az igazi
királynak és királynőnek kellett volna állnia. A patkányok urának jelenléte mintha a nagy
uralkodókat gúnyolta volna ki. Domború hasán tucatnyi érdemérem csillogott a mellényére tűzve.
Undorító látvány volt, ahogy a királynő kristályvirág-koronáját a fejére tette. A korona olyan
kicsi volt rá, hogy teljesen összenyomta cakkos füleit.

Karolina az arcára simította a kezét. Valahányszor patkányt látott, a sebe megfájdult, mintha
tüskés indák nőttek volna ki belőle.

– Én vagyok a ti uratok és parancsolótok! Babaországban mostantól a patkányok az urak –

mondta a Patkány király. – Engedelmeskedni fogtok az új törvényeknek. Ha megláttok minket,
kötelességetek meghajolni előttünk. Szolgálni fogtok minket. És ha kérünk tőletek valamit,
azonnal átadjátok, illetve megteszitek!

– Hol van királyunk és a királynőnk? – kiáltotta az egyik fakatona. – Mit tettek velük?

Karolina arra számított, hogy a Patkánykirály a korábbi uralkodók nevének említésére

dührohamot kap és tombolni kezd, de nem így történt. Csak mosolygott, kimutatta sárga fogait.
Farka kígyózó mozgással kunkorodott fel.

– Látjátok, milyen vörös ma az ég? – tette fel a kérdést a tömegnek, és az erkélykorlátnak

támaszkodva felfelé nézett. A korlát megnyikordult a váratlan súly alatt. – Érzitek a füst szagát?
A ti öreg királyotok a feleségével együtt hamuvá lett… És ti is azzá lesztek, ha nem tartjátok
észben, hol a helyetek.
 14. FEJEZET

SZABAD RABLÁS

1939 októberében a németek szörnyű új szabályt hoztak, amely lehetővé tette számukra, hogy
neveket raboljanak.

Lengyelország ekkor már nem volt önálló állam, Krakkó a Generalne Gubernatorstwo, németül
Generalgouvernement, azaz az a Lengyel Főkormányzóság fővárosa lett. A főteret is átnevezték,
Adolf Hitler Platz lett belőle, és kiraktak egy új jelet is. A szederfekete vonalak úgy néztek ki,
mintha egy boszorkány mérgező kertjét vennék körül.

Karolina gyűlölte az új jelet, és gyűlölte az új neveket. Nem lengyel, hanem német jelek és nevek
voltak. És Karolina úgy érezte, hogy ezen az ösvényen járt már egyszer… Tudta, hova vezet.

A németek mintha elszánták volna magukat arra, hogy a Babakészítő nevét is ellopják. Egyre
gyakrabban érkeztek Herr Birkholz részére szóló postaküldemények. Ki az a Birkholz úr?
Nyilván nem a barátja, Brzezick úr. Birkholz úr olyan ember, akit a megszállók maguk közül
valónak tarthatnak.

A Babakészítő az első ilyen levelet olvasatlanul dobta a tűzbe. A gyertyaláng tüzétől három napig
égtek az ujjhegyei. A második levelet felbontotta, és egyre növekvő haraggal olvasta. Miután
befejezte az olvasást, eltolta magától a papírt.

– Azt akarják, hogy regisztráljak.

Karolina, aki a munkaasztalon varrt éppen, erre felkapta a fejét.

– Regisztrálni? Mire?

– Szerintük Volksdeutscher vagyok, azaz külföldön élő német – felelte a Babakészítő. – Van egy
lista. Azt akarják, hogy iratkozzak fel rá, mert az apám német volt. Ha feliratkozom, több
élelmiszerjegyet kapok. Sok krakkói Volksdeutscher örül, hogy a németek bevonultak a városba.
De ha azt hiszik, hogy plusz fejadaggal megvesztegethetnek engem, akkor tévednek – jelentette
ki keserűen. Szája széle legörbült.

A második levél is az első sorsára jutott, a Babakészítő kiszórta a hamut az ablakon.

A Babakészítő továbbra is közömbösséget színlelt, ha egy német katona az apja nyelvén szólt
hozzá, és ugyanolyan komor tekintettel nézett a katonára, mint a krakkóiak. És ami ennél is
lényegesebb, továbbra is barátok maradtak Trzmielékkel.

Karolina egyszer-kétszer igyekezett rávenni barátját, hogy próbálkozzon varázslattal, de a könyv

lapjai makacsul mozdulatlanok maradtak a keze alatt. A Babakészítő szíve túlságosan fájhatott,
talán ezért nem volt képes egy ilyen apró csodára sem.
– Kezdjük azzal, hogy sosem voltam valami jó varázsló, Karolina. Sajnálom – ingatta csüggedten
a fejét a Babakészítő.

Az ősz télbe fordult. Reggelente, amikor Jozef dolgozni ment, hogy polcokat, asztalokat és
szekrényeket készítsen a németeknek, Rena a meleg sálba burkolózva, vastag pulóverben, hóna
alatt a könyveivel a játékboltba ment. Amikor nem voltak vevők, a Babakészítő matematikát
tanított neki: osztást és szorzást nagy számokkal. Karolina mindig Rena közelében maradt,
amikor a kislány Lengyelország és a zsidóság történelmét, győzelmek és bukások sorozatát
tanulta.

Ám azon a napon, amikor Rena kék csillagos karszalaggal érkezett, nem volt hajlandó belenézni
a lengyel történelemkönyvébe. Olyan hirtelen csukta be, hogy Karolina szoknyája véletlenül a
lapok közé szorult.

– Bocsáss meg! – szabadkozott Rena, és felemelte a könyv fedelét, de csak annyi időre, hogy
Karolina kiszabadíthassa magát.

– Semmi baj – mondta Karolina. Lesimította szoknyáját, mintha mi sem történt volna. Mintha
nem venné észre, hogy a szegélye elszakadt.

Rena eltolta magától a könyvet.

– Ezt nem olvasom többé. Nem ír igazat. Azt írja, hogy I. János nagy király volt, de nem. Ő volt
az, aki elüldözte a zsidókat az otthonaikból, és a Kazimierzbe kényszerítette őket, mert az
emberek hazudtak, és azt állították, hogy zsidók gyújtották fel a templomukat. Ez nem igaz. És
most a németek ugyanazt csinálják – nézte a karszalagját. – Egyetlen zsidó embert sem ismernek,
és mégis hazugságokat találnak ki róluk. Azt mondják, ártani akarunk nekik és
Lengyelországnak. Ilyen csillagot kell viselnünk, hogy megkülönböztethessenek minket.

– Ha jól látom, ez olyan csillag, mint amilyen medált viselsz néha a nyakláncodon – jegyezte
meg Karolina. – Hatágú, ugye?

Rena a fejét ingatta.

– A nyakláncomon zsidócsillag függ. Magen David. Anyáé volt. Ez a csillag más. De nincs
választásunk, viselnünk kell, ha akarjuk, ha nem. Illetve, ha nem viseljük, a németek valami
rosszat tesznek velünk. Apa nem mondta, hogy mit, de nagyon rémültnek látszott. Mostanában
annyira aggasztja valami. Annyira fáradt, hogy már nem is veszi elő a hegedűjét. Már nem zenél
– mondta Rena, majd összefonta a karját az asztallapon, és mély sóhajjal lehajtotta a fejét.

Karolina meg akarta nyugtatni, hogy minden rendben lesz, de ha ezt ígérné, hazudna. Hiszen nem
tudja, mi fog történni.

– Nagyon sajnálom – mondta végül. – Tudom, milyen, amikor az otthon rossz hellyé válik. A
patkányok szörnyű dolgokat műveltek a babákkal, miután átvették a hatalmat.
– Ezek szerint valaki megmentett téged a patkányoktól. Különben nem lennél itt.

– A jó szél. Ő hozott ide, hogy a Babakészítővel lehessek – felelte Karolina.

– Bárcsak apát és engem és minden barátunkat elfújná a jó szél, hogy minél messzebb legyünk a
németektől! Talán jöhetnél te is és Brzezick úr is. Élhetnénk a tűzmadarak varázslatos földjén, és
egész nap aranyalmát ehetnénk.

Karolina tudta, hogy ezt a kívánságot fogja belevarrni a következő ruhába… De van egyáltalán
valaki, aki teljesítheti ezt a kérést?

Tavasszal elolvadt a hó. Karolina elolvasta Rena lengyel történelemkönyvét, bár tudta, hogy nem
minden szava igaz. Arra gondolt, hogy az ellenség legyőzésének titka valahol a sorok között
rejtőzik, de nem talált semmilyen szabályszerűséget, semmilyen ismétlődést a lengyel
győzelmekben. Gyakran tűnt úgy, hogy a véletlen szerencse döntötte el, melyik fél győz, de
Karolina nem támaszkodhat a véletlenre, ha meg akarja menteni Babaországot… vagy
Lengyelországot. Úgy tűnt, pillanatnyilag hazája és a tartózkodási helye sem bővelkedik
szerencsében.

– A katonák és a tábornokok mindig haditervekről és stratégiákról beszélnek, de mintha senki

nem tudná igazán, hogyan kell háborút nyerni – jegyezte meg Karolina egyik este a
Babakészítőnek.

– Többnyire a szerencsén múlik az egész.

– Te hogyan harcoltál a háborúban? – kérdezte Karolina. Ha nem olvasta volna el tüzetesen Rena
könyveit, nem tette volna fel ezt a kérdést. A Babakészítő nem olyan ember volt, aki
előszeretettel mesélt a hősies katonatetteiről.

– Úgy, hogy egyik napról a másikra éltem… És igyekeztem a lelkem egy része elől elzárni a
bombákat és a puskatüzet – felelte halkan a Babakészítő. – Az ember lelkének ez a része az, ami
lehetővé teszi, hogy tovább éljen, ha a háború véget ér.

Karolina sóhajtva ült le.

– Én inkább győzni szeretnék, mint egyszerűen életben maradni.

– Az elején olyan akartam lenni, mint Krakus herceg, és egymagam akartam véget vetni a
harcoknak, bár tudtam, hogy ez nem lehetséges. De az, hogy nem tudtam mindenkinek segíteni,
nem tartott vissza attól, hogy valakinek ne segítsek.

– Ezt hogy érted?

– Úgy veszítettem el a lábamat, hogy megmentettem egy társam életét. Egy pillanatig sem
bántam meg. Nagyon kedveltem, és nem akartam, hogy baja essen. Egyetlen embert is érdemes
megmenteni, Karolina. Te azzal segíthetsz Renának, hogy jó barátja maradsz. Akkor ő sosem lesz
annyira rémült és magányos, mint én voltam.

Ez igaz? Egyetlen kislánynak segíteni nagyon kevésnek tűnt ilyen nagy sötétség közepette. De
Karolina nem akarta, hogy Rena úgy érezze magát, mint ő, mielőtt Krakkóba került.

– Bárcsak tudnám, hogyan segíthetnénk többet! – szomorodott el a Babakészítő. A fény

megvillant szemüvegének lencséjén, ahogy fejét ingatta, a pici fénypontból pedig
szivárványszínek vetültek a játékbolt falaira.

Karolinának eszébe jutott, mit mondott neki Jozef azon a napon, amikor Rena születésnapját
ünnepelték: azt, hogy a Babakészítő talán nem érti a varázslatának célját, de biztosan van neki.
Vajon ő is okkal került Krakkóba?
 15. FEJEZET

A MESEALAKÚ EMBER

A németek továbbra is megszállva tartották Lengyelországot, és nemcsak brutális törvényeket,

hanem rendkívül rossz időt is hoztak. A fagyos tavasz után kibírhatatlanul forró nyár következett.
Akármerre nézett, Karolina azt látta, hogy a szomszédok a legjelentéktelenebb apróság miatt is
éktelen haragra gerjednek, a munkások arcán pedig patakokban csorgott a verejték, ahogy a
hőhullám betört Krakkó városába.

Południca, a Délidő asszonya járkált közöttük fehér menyasszonyi ruhájában, égető érintésétől
férfiak és asszonyok ájultak el a nagy munkában. Az emberek egyáltalán nem vették észre, de
Karolina számára olyan valóságos volt, mint a hőség. Olyan, mintha a lakanica gonosz nővére
lenne, akit kiűztek lakóhelyéről.

A játékboltban azonban kellemes hűvös és sötét volt. 1940-ben egy augusztusi napon történt,
hogy Rena új barátot szerzett: egy kis szürke egér keresett náluk menedéket a hőség elől. Az
egeret a vajas kenyér illata csalogatta elő falbeli rejtekhelyéről. A vajat, ami szinte luxuscikknek
számított, a Babakészítő kente a kenyérre. Két szelet vajas kenyeret adott Renának ebédre. Ő
lefekhet üres hassal, de legalább Rena nem alszik el éhesen. Ekkor már a Trzmiel család és zsidó
szomszédaik kapták a legkisebb fejadagokat. A németek bevonulása óta mindegyikük nagyon
lefogyott, és sápadt lett, mint a por.

Rena éppen a szájához emelte a vajas kenyeret, amikor szeme sarkából meglátta a szimatoló,
rózsaszín orrú egeret.

– Ő is itt lakik? – mutatott az egérlyuk felé.

A Babakészítő felnézett. Éppen egy játék elefántra varrt lábat.

– Eddig nem vettem észre – felelte. – Biztosan a bolt új tartozéka.

– Megetethetem? – kérdezte Rena.

– Ha megeteted, soha többé nem fog elmenni innen – komorodott el a Babakészítő. – Ne pazarold
a kenyeredet egy ilyen állatra!

– De nagyon szelíd egérnek látszik – mondta Rena. – Szerinted is, Karolina?

Karolina képtelen volt színlelni, hogy különösebben sajnálna egy egeret. Az egér túlságosan
hasonlít a patkányra, bár nem olyan nagy testű. Sőt, egészen kicsi.

– Szörnyűséges teremtmény – felelte Renának.

– Karolina nem rajong különösebben a rágcsálókért – mondta a Babakészítő. – Adhatsz egy
morzsát az egérnek, ha akarod. De attól tartok, barátokat nem hozhat ide. Megrágcsálnák a
hintalovakat és a babák ruháit, és akkor mindent ki kéne javítanom.

Rena bólintott, azzal lecsusszant a hokedliről. Felvett a padlóról egy morzsát, ami leesett a
kenyérről, és odament az egérhez. Karolina azt hitte, a kis állat megriad a piros cipő tapp-tapp-
tapp zajától, de meg sem mozdult, ahogy Rena letette elé a morzsát.

– Tessék, Mysz! Ugyanazt esszük ebédre.

– Mysz? – kérdezte Karolina. – Ezt a nevet adod neki? Mysz? Egyszerűen Egér?

– Hiszen egér – jegyezte meg Rena, és nézte, ahogy Mysz forgatja a morzsát a két mellső mancsa
között. – Butaság lenne embernevet adni neki.

– Lehetséges – mondta Karolina. Neki emberneve volt, de ő sokkal emberibb is, mint Mysz.

– Kedves tőled, hogy eteted, Rena. Én… – szólalt meg a Babakészítő, de ekkor odakintről hangos
csattanás hallatszott, így nem fejezte be a mondatot. Megremegtek a polcok, néhány baba és
játékállat a padlóra esett. A hintalovak hátrahőköltek, mintha a zaj forrása elől akarnának
menekülni. Mysz visszahúzódott az egérlyukba, és magával vitte az ebédjét.

– Mi volt ez? – kérdezte Karolina.

– Semmi jó – felelte a Babakészítő, azzal felkapta asztalhoz támasztott sétabotját, és botorkálva

elindult. Útközben összeszedte a leesett játékokat. Olyan sok volt, hogy mire az ablakhoz ért, tele
volt a keze.

– Szentséges ég! – súgta.

– Mi az? Mit látsz? – kérdezte Karolina.

A Babakészítő azonban nem válaszolt. Letette a legközelebbi polcra a játékokat, aztán kilépett az
üzletből, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Brzezick út! – szólította Rena. Felugrott, és rögtön elindult a Babakészítő után.

– Ne hagyj itt! – integetett Karolina. Fel akarta hívni Rena figyelmét arra, hogy az asztalon
rekedt. A kislány rögtön visszafordult, és felkapta Karolinát. Magához szorította, és úgy ment ki
a Babakészítő után az utcára.

Karolinának egy ideig fogalma sem volt, mi okozott olyan nagy felfordulást, mindössze az tűnt
fel neki, hogy nagy tömeg gyűlt össze azon a helyen, ahol Adam Mickiewicz költő szobra
magasodott. Illetve, mint egyre növekvő rémülettel látta, ott, ahol a szobor nem magasodott.

Adam Mickiewicz eltűnt.

A szobor azonban nem elpárolgott, hanem ledöntötték. Mickiewicz a macskaköveken hevert,
fejét és kezét leválasztották a bronz testről. Néhány kötél hevert az egykor nagyszerű emlékmű
mellett, a német katonák pedig csodálták a művüket.

A Babakészítő elindult a tér másik oldalára. Annyira lefoglalta a ledöntött szobor látványa, hogy
nem vette észre sem Karolinát, sem Renát. Keze megfeszült sétabotjának fején, arckifejezése
azonban óvatosan rezzenéstelen maradt, mintha ő is szobor lenne.

Mosolygó német közlegény rúgott Mickiewicz úr kezébe, aztán átpasszolta a társának. Az egész
olyan volt, mintha ez – mint a nevek megváltoztatása –, élvezetes játék lett volna. A Babakészítő
szisszenve hőkölt hátra.

– Barbárok – súgta. A közelében álló idős hölgy helyeslően bólintott. Ajka szomorúan legörbült,
ahogy visszafordult a földre zuhant szobor felé. Karolina képtelen volt elvonni tekintetét a fiatal
katonákról, akik a focizó gyerekekre emlékeztették. Valósággal rosszul lett.

Itt minden katona gyerek még, gondolta sima arcukat nézve. Hogyan lehetnek a fiúk ilyen
kegyetlenek?

Csak egyetlen német, a gallérján látható rangjelzésből ítélve egy tiszt, döntött úgy, hogy nem
vesz részt a frissen kitalált játékban. Néhány évvel idősebbnek tűnt a többi trollnál: magas volt,
vékony, bőre, mint az alabástrom, szeme ugyanolyan átható kék, mint Karolináé. De ez volt az
egyetlen közös vonásuk. Nézte, csak nézte, ahogy a tiszt arca megrándul, és a tömegre üvölt:
„Wracajcie do swoich domów.” Vagyis: „Menjetek haza!” Alig érthetően mondta ki a lengyel
szavakat, és sokan értetlen pillantásokat váltottak a körülöttük állókkal. Próbálták megérteni, mit
mondott. „Hazamenni!” – ismételte a tiszt. – „Ez nem a ti dolgotok. Menjetek haza, különben
mindenki le lesz tartóztatva!”

Azzal legyintett, és az emberek végre kezdték megérteni. Szétszéledtek, menet közben pedig
átkozták a tisztet és a többi németet.

Rena előbb a Babakészítőre nézett, aki még mindig nagyon szorosan markolta sétabotját, aztán
Adam Mickiewicz szobrának szétszóródott darabjait figyelte. Lehajolt, felvett néhány
bronzszilánkot, és megmutatta a Babakészítőnek.

– A szobor nem semmisült meg teljesen, Brzezick úr. Látja?

A Babakészítő erre hirtelen hátrafordult.

– Rena! Mit keresel te itt? Nem lenne szabad idekint lenned. Itt túl sok a…

Nem fejezte be a mondatot, mert valószínűleg képtelen lett volna leírni a téren eluralkodott
erőszakot.

– Karolina és én tudni akartuk, mi a baj, olyan zaklatottnak láttuk!

Rena megigazította a Karolina szemére csúszott piros sapkácskát.

– Bocsáss meg! – mondta a Babakészítő, maga mellé vonva Renát. – Meg kellett volna
mondanom, hová megyek. De most itt vagyok. Nem kell aggódnotok.

Megborzongott, bár izzasztó volt a hőség.

Karolina visszanézett a főtérre. Remélte, hogy a trollok elmennek, de mintha elhatározták volna,
hogy a játékbolt közelében maradnak. Karolina távolról is látta, hogy az oldaluk rázkódik a
nevetéstől.

Mintha a Babakészítő is észrevette volna a trollok csoportját.

– Menjünk be egy kicsit a templomba – mondta Renának, sétabotja hegyével a Mária-templom

felé mutatva.

Karolina örült, hogy a Babakészítő ezt javasolta. Ha visszavezetné Renát a játékboltba, a németek
megláthatnák a kék csillagot a karszalagján. És ha meglátják, szörnyű dolgokat mondanak róla.
És az is lehet, hogy bántalmazzák.

– Senkinek sem lesz kifogása, ha bemegyek oda? – kérdezte Rena. – És apa nem fog neheztelni
rám miatta?

– Nem lesz semmi baj – felelte a Babakészítő. – Nem imádkozni megyünk.

Szorosabban fogta Rena vállát, ahogy kivezette a térről. Többször is megcsúszott a

macskaköveken. Karolina örült, hogy beértek a templomba.

Odabent a Babakészítő elengedte a sétabotját. Ujjai nehezen mozdultak, ízületei ropogtak.

– Szerintem nem jó, hogy a csontjaid ilyen hangosak – jegyezte meg Karolina.

– Mostanság egy kicsit bemerevedtem. Ennyi. Nem gond.

– Most már apa keze is így pattog – jegyezte meg Rena. – Ő is azt mondja, hogy jól van.

A Babakészítő erre elmosolyodott. Mosolyáról Karolinának a játékbolt kirakatába tett csecsemő

babák bizonytalan síró-nevető mosolya jutott eszébe. A Babakészítő azonban nem sírt, a templom
másik végében misét tartó fiatal pap felé biccentett. A pap felemelte a kezét, úgy látszott, mintha
a keze is a mennyország felé haladna az oltár festett, aranyozott szentjeivel egyetemben. Karolina
megcsodálta az emberek feje fölé magasodó három fatábla gyönyörű részleteit.

A Babakészítő belemártotta három ujját az ajtó melletti medencébe, és keresztet vetett.

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen – mormolta a rövid ima végén.

– Ez hasonlít ahhoz a helyhez, ahová ti jártok imádkozni? – súgta Karolina Renának.

– Nem igazán – felelte Rena, majd felfelé nézett. A mennyezet kék-arany ívet alkotott felettük, a
nyári égbolt másaként. – Nálunk a zsinagóga falán nincsenek festmények. De sok fény van és
ének. De ott már nem imádkozhatunk, és nem ünnepelhetünk. A németek elvették. Apa azt
mondja, hogy most a fegyvereiket tárolják odabent.

Ironikusnak tűnt, hogy a trollok az ima és a béke helyét a háború szentélyévé tették. Ettől a
gondolattól Karolina még jobban elkomorodott.

– Sajnálom, hogy látnod kellett, mi történt odakint – mondta a Babakészítő Renának. –

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy lerombolták a szobrot.

– Én ezt nem értem… Hiszen csak egy szobor volt. Miért gyűlölték annyira? – tette fel a kérdést
Karolina. – Az emberek nem harcolhatnak szobrok és versek ellen.

– Adam Mickiewicz mindig reményt adott nekünk, lengyeleknek. Verseinek hatására a nép
felkelt, és harcolt a balsorsa ellen… Száz éve már. Ezért akarják eltüntetni őt a németek. Egy
embert el lehet pusztítani, Karolina, de a történetét már sokkal nehezebb eltörölni. Senki sem
tűnik el igazán, amíg a története fennmarad.

Karolina ezen elgondolkodott, és úgy gondolta, hogy a Babakészítőnek igaza van. Magában
hordozta mindenki történetét, akit Babaországban ismert, akkor is, ha ők maguk már senkinek
nem tudják elmondani. Talán a Babakészítő édesanyja rejtett történeteit is őrzi.

– Mi történik Mickiewicz úr szobrának darabjaival? – kérdezte Rena.

– Amikor a németek kivonulnak innen, helyreállítjuk a szobrot – felelte a Babakészítő. – Helyre

kell állítanunk. Mickiewicz nem az övék, hanem a miénk.

– Soha nem is lehet az övék – helyeselt Karolina. – De csendben kell maradnunk. Mindenki
imádkozik.

Aztán észrevette, hogy ez nem egészen igaz. Ketten egy közeli sarokban kuporogtak: egy férfi és
egy Renával körülbelül egyidős fiú. Úgy tűnt, nem köti le figyelmüket a mise. A férfi igen gyors
kézmozgással írt egy kis bőrkötéses noteszbe. Haja olyan vörös, mint a cseresznye, amit a
Babakészítő nagyon szeretett. Amikor felnézett a noteszéből, Karolina látta, hogy a szeme
ezüstszürke és olyan nagy, mint egy-egy pénzérme.

Döbbent sóhaj szakadt ki a torkán, de a Babakészítő nem hallotta. Kórus szólalt meg, hangjuk
mintha a templom minden szegletét betöltötte volna. Barátja behunyta a szemét, hogy jobban
élvezhesse a zenét, és hogy eltüntesse tudatából a szobor lezuhanásának hangját, gondolta
Karolina.

Rena azonban észrevette, hogy Karolina tekintete megállt a suttogva beszélő fiún és az
ezüstszürke szemű férfin.

– Dawid? – kérdezte.

– Kicsoda? – kérdezett vissza Karolina.

– Az a fiú Dawid – felelte Rena. – Alattunk lakik a másodikon, az anyukájával és a kishúgával.
Amikor még volt iskola, együtt jártunk haza.

Karolina halványan emlékezett Dawidra, a Trzmiel családdal való megismerkedésük napján

találkoztak. De a nevető fiú, aki beszaladt Rena után a nappaliba, alig hasonlított arra a Dawidra,
aki ott ült a templomi padban. Mereven ült, mintha saját gondolatai túl nehezek lennének ahhoz,
hogy elbírja őket.

Rena odament hozzá.

– Szia, Dawid! – köszönt rá halkan.

A fiú hirtelen megfordult, szeme tágra nyílt a félelemtől. Az ijedtség azonban eltűnt a
tekintetéből abban a pillanatban, amikor meglátta Renát.

– Szia, Rena!

– Mit keresel itt?

A fiú az ezüstszürke szemű férfire nézett, mintha az engedélyét kérné. A férfi bólintott.

– Én csak… gyógyszerért jöttem – felelte Dawid. – Anyának nincs már élelmiszerjegye.

Elfogyott mind, és a húgom beteg. Ezért jöttem ide.

– Remélem, Danuta hamarosan jobban lesz. Miért a templomban veszel orvosságot? – kérdezte
Rena. Karolina is éppen ezt akarta kérdezni.

Dawid vállat vont.

– Azért, mert a németek nem akarják, hogy élelmünk és gyógyszerünk legyen, és ez egy olyan
hely, amiről azt gondolják, hogy ide nem tesszük be a lábunkat. Az emberek ide hozzák az
olyasmit, amire szükségünk van, mi pedig itt vesszük meg tőlük.

– Ez furcsa – jegyezte meg Rena.

Dawidnak nem volt lehetősége válaszolni, mert odalépett hozzájuk a Babakészítő. Máris
szabadkozott.

– Nagyon sajnálom, ha félbeszakítottunk valami fontos… ügyletet. Kérem, vegye úgy, hogy itt
sem vagyunk – súgta az ezüstszürke szemű férfinek.

A Babakészítő ezek szerint Dawid magyarázata nélkül is tudta, mi történik a templomban.

– És én még azt hittem, hogy a varázslók felismerik a varázslatot – mordult fel a férfi, azzal
zsebre tette a noteszét, majd Dawidhoz szólt. – Holnapra megszerzem, amire szükséged van. És
ne aggódj a pénz miatt!

– Köszönöm, uram – felelte Dawid, és fejet hajtott az idegen előtt. Aztán az ajtó felé indult, de
előbb mosolyogva elköszönt Renától. – Szia!
Olyan gyorsan tűnt el, hogy Rena nem is tudott válaszolni neki. Úgy tűnik, a gyors eltűnés Dawid
különös ismertetőjegye.

A Babakészítőnek végre sikerült válaszolnia az idegen szavaira.

– Varázsló? Fogalmam sincs, miről beszél, uram.

Az ezüstszürke szemű férfi azonban nem engedett.

– Te vagy az egyetlen varázsló Krakkóban. Sőt, lehet, hogy egész Lengyelországban – mondta,
azzal felemelte karcsú, fehér kezét, és két ujját a Babakészítő álla alá illesztve feljebb emelte a
fejét.

– Összetéveszt valakivel – hátrált egy lépést a Babakészítő.

Az ezüstszürke szemű férfi a kabátja zsebébe dugta a kezét. A kabát anyaga fényes volt, inkább
állati szőrmére, mint bársonyra hasonlított.

– A kislány kezében a baba… Hallom a szívverését. Ne próbáljuk azt színlelni, hogy mások
vagyunk, mint akik valójában.

A lakanica is hallotta Karolina üvegszívének dobogását.

– És Önben kit tisztelhetünk? – csattant fel Karolina. Talán nem kellett volna megszólalnia, de mi
haszna úgy tenni, mintha közönséges játék baba lenne, amikor Krakkó mintha varázslattal telne
meg.

– Azt mondanák, hogy csak mese vagyok – felelte az ezüstszürke szemű férfi.

– Mese? – kérdezte Rena. – Milyen mese?

– Olyan, amit mindenki ismer – felelte az ezüstszürke szemű férfi, és kissé közelebb hajolt. –
Olyan mese, amit újra és újra hallottatok. Vidéki törvényen kívüli voltam, de most nem a mohó
báróktól lopok… Hanem a németektől.

A Babakészítő elfojtott nevetésben tört ki.

– Ugye, nem várja azt tőlem, hogy elhiggyem, ön Juraj Jánošík, afféle Robin Hood, aki a
gazdagoktól lopott, hogy a szegényeknek adhasson? Mese…

– Juraj Jánošík? Olvastam róla az egyik könyvben, amit nekem adott – mondta Rena a
Babakészítőnek. – De azt nem tudtam, hogy a könyvön kívül is létezik.

– Nem létezik – jelentette ki a Babakészítő határozottan. – Valamikor réges-régen valóban

létezhetett ilyen személy, de több mint kétszáz éve halott.

– Nem. Ez az, amiben téved – szólt Jánošík. – Igazi ember vagyok, aki meghalt, és történet lett.
Minél többször mesélik el az emberek a történetet, annál élénkebb lesz. De még te beszélsz,
Babakészítő? Hallottál már ostobább dolgot egy beszélő babánál?
– Karolina egyáltalán nem ostoba – mondta Rena. – Ő a barátom.

– Igen – szólt Karolina. – Nem tehetek róla, hogy sokkal kisebb vagyok, mint azok, akik ebben a
világban élnek.

Jánošík felnevetett. Ő maga egy legenda, Renát és Karolinát biztosan nagyon kicsinek tartja
magához képest.

– Elnézést. Csak a barátodnak akartam hatásosan érvelni. Ebben az egészben mind benne
vagyunk – mutatott a Babakészítőre –, ő pedig elfecsérli a tehetségét. Ha esetleg senki nem vette
volna a fáradságot, hogy elmondja neked: éppen háború van.

– Tudom, hogy háború van – mondta a Babakészítő. Minden szótagot vicsorogva ejtett ki, mintha
nem is az emberek, hanem a farkasok nyelvén beszélne. – Megteszem, ami tőlem telik.

– Sokkal többet kell tenned – mondta Jánošík.

– Ön kémkedett utánunk? – kérdezte Karolina, vadul kapálózva Rena karjában. Ha olyan nagy
lett volna, mint a Babakészítő, sólyomként támadt volna Jánošíkra.

– A barátod varázsló, mi pedig varázslat teremtményei vagyunk – mondta Jánošík. –

Természetes, hogy figyeljük… Szemmel tartjuk, mit tesz. – Hosszú ujjaival végigsimította a
levegőt, és körberajzolta a Babakészítő alakját. Valaha ember lehetett, gondolta Karolina, de
most a teste olyan fehér, mint a papír, amire a történetét írhatták.

– Mit vár tőlem, hogyan segítsek? Lépjek be az ellenállók közé, és robbantsak fel németeket?
Régen megígértem magamnak, hogy soha többé nem ártok embernek – mondta a Babakészítő.
Sétabotja kicsúszott a kezéből, és utána kellett kapnia, nehogy a márványpadlóra csattanjon.

– Van a harcnak más módja is – mondta Jánošík. – Nézz csak rám! Én sem ököllel vagy pengével
harcolok.

A Babakészítő aggódva tekintett Jánošík mellett Renára.

– Mit tanácsol, mit tegyek?

– Varázserőd van. Használd! Én minden nap használom a trükköket. Különben hogyan sikerülne
elkerülnöm a németeket?

A szeme felcsillant.

– Azt hiszi, képes vagyok irányítani a varázserőmet, és azt csinálok, amit akarok – mondta a
Babakészítő. – De ez nem így van.

– De ön igazi varázsló – mondta Rena, azzal erősen megrángatta a Babakészítő zakóját. –

Találkoztunk valakivel, aki szintén azt mondta, hogy Brzezick úr varázsló. Ugye, Karolina?

– Igen – felelte Karolina. Tudta, hogy szólnia kellett volna erről a Babakészítőnek, de mi haszna
lett volna? Úgysem hitte volna el.
– Ki gondolja még úgy, hogy tudok varázsolni? – kérdezte a Babakészítő. Rosszalló pillantással
nézett Karolinára és Renára. Karolina úgy érezte, megérdemli a neheztelést.

– Egy mezőszellem, aki elmenekült a németek elől – felelte Karolina. – Rena és én beszéltünk
vele azon a napon, amikor te a parkban sétáltál Jozeffel. Sajnálom, hogy nem szóltunk róla.

– Látod? – veregette vállon Jánošík a Babakészítőt. – A babának igaza van, varázsló vagy. Ha
megpróbálnád, Mickiewicz szobrát is életre tudnád kelteni.

– A németek ledöntötték Mickiewicz szobrát – mondta a Babakészítő szomorúan. – Nem járt a

városban ma?

– A kezével futballoztak – tette hozzá Karolina, és azt vette észre, hogy rá is átragadt barátjának
szomorúsága.

– Vissza fog térni – mondta Jánošík.

– Nekem is ezt mondta a Babakészítő – jegyezte meg Rena mosolyogva.

Jánošík a zsebébe nyúlt. Karolina azt hitte, a noteszét veszi elő, amibe akkor jegyzetelt, amikor
beléptek a templomba. De nem az volt nála, hanem egy ökölnyi méretű vászontasak.

– Cukor – mondta, azzal a Babakészítő zsebébe csúsztatta. – Rena és te holnap talán nem csak
kenyeret ehettek.

– Köszönöm – mondta a Babakészítő.

– Maradj jóindulatú! Maradj erős! – mondta Jánošík, majd Karolinához fordult. – Maradj vele!
Ameddig csak tudsz. Fontos, hogy vele maradj!

Miről beszél? Ez is valami olyan burkolt figyelmeztetés, amilyet a mezőszellem intézett

hozzájuk?

– Persze, hogy vele maradok – jelentette ki Karolina. – És vigyázok rá. Mindig vigyázni fogok rá.

– Legjobb szándékod és tehetséged szerint – mondta az útonálló rabló.

– Legjobb szándékom és tehetségem szerint? – kérdezte Karolina.

A gondolattól, hogy éppen ünnepélyes fogadalmat tett, a szíve úgy hintázott a mellkasában, mint
a hintalovak a játékboltban.

De Karolina tudta, hogy ezt a fogadalmat be kell tartania.

Azon az estén, miután Rena hazament, sokáig ültek csendben. Cyryl gyertyát gyújtott a
munkaasztalon, Karolina pedig sütkérezett a gyertyafényben.
A Babakészítő végre megszólalt, ám Karolina sosem gondolta volna, hogy ilyesmit mond.

– Fel fogok iratkozni a Volksdeutsche listára. Nem akarom, hogy németnek tartsanak, nincs
szükségem a plusz fejadagra, de mindketten ismerünk olyanokat, akiknek szüksége van rá.

– Igen – fejezte ki egyetértését Karolina.

A Babakészítő felsóhajtott.

– De ha a Trzmiel családot rajtakapják, hogy az én élelmiszerjegyeimet váltják be, megbüntetik

őket. Súlyos büntetést kapnak… Súlyosabbat, mint én.

– Akkor nem szabad, hogy rajtakapjanak – mondta Karolina. A templom felé biccentett,
amelynek sok ablakából még fény szűrődött ki. – Legyél okos, mint Jánošík.

– Tudod, Jánošíkot felakasztották – mondta a Babakészítő elgondolkodva. – A végén elkapták, és

felakasztották. Valahogy mégis túlélte.

– Varázslatosak vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a túlélésben meglehetősen jól teljesítünk – mondta
Karolina magát és a Babakészítőt is vigasztalva. Tudta, hogy azzal, hogy a Babakészítő
feliratkozik arra a listára, elveszíti az igazi nevét, és a németek a német nevén fogják
nyilvántartani. De Karolina úgy gondolta, hogy a Babakészítő sokkal okosabb, mint a németek.
Az élelem többet ér, mint a név. A zene, a művészet, a nevetés… Az életnek ezeket az ajándékait
az ember csak akkor élvezheti, ha tele a hasa.

És Jozefnél, Renánál ki lenne méltóbb rá, hogy ebben az ajándékban részesüljön?

 16. FEJEZET

A TROLLOK ÉS AZ EGÉR

Marzanna, a tél asszonya nem könyörült az 1940. év végén és 1941 elején. Nem érdekelte, hogy
Lengyelország népének sokkal kevesebb szene és fája volt, mint valaha. Minden ablakon
jégvirágmezőt növesztett, és olyan nagy havazást zúdított Krakkó városára, hogy a hó a
Babakészítő térdéig ért. A Tél Asszonya nevetve fordult el, amikor a város lakói asztalaikat,
székeiket, míves óráikat áldozták fel kályháik tüzében, hogy meg ne fagyjanak.

A játékbolt felett a Babakészítő emeleti szobái is hidegek voltak, mivel a külföldön élő
németeknek járó több étolaj, gyertya és szén is titokban a Trzmiel családhoz került. A többi
boltos azonban nem tudta ezt, dühösen nézték a Babakészítő gallérjára tűzött horogkeresztet – a
náci Németország jelvényét –, valahányszor elment a több élelmiszerjegyét levásárolni.

– Mohó áruló! – mordultak rá.

Karolina szívét büszkeség töltötte el, hogy a Babakészítő szó nélkül tűri ezeket a megjegyzéseket.
Tudta, hogy akárki akármit gondol róla, barátja nem hagyja cserben Renát és Jozefet. Karolina
nem mindig tudta megjósolni, mit fog tenni a Babakészítő, de azt tudta, hogy jólelkű ember. Úgy
érezte, mintha a Babakészítő szívének térképe az ő szívébe lenne írva. Szükség is volt erre az
iránytűre, mert nem csak Krakkó macskaköves utcáin kellett megtalálni a helyes utat. Az
emberek is valóságos labirintussá váltak.

A Babakészítő nem változtatott azon a háború előtti szokásán, hogy hetente egyszer ment
bevásárolni. Nem akarta magára hagyni Karolinát és Renát a boltban, ezért őket is vitte. Ez
azonban felvetett egy másik problémát: számos üzletbe nem léphetett be a kék csillaggal ellátott
karszalagot viselő Rena.

– Zsidók csak délután három és négy óra között léphetnek be a boltba – közölte Dombrowski a
Babakészítővel, amikor bementek Renával a boltba. – A németek azt mondták, hogy más
időpontban nem jöhetnek ide.

– Rena nem vásárol semmit – mondta a Babakészítő. Mosolya olyan fakó volt, mint szeretett
mesekönyveiben a betűk. – Csak azért van itt, mert én is itt vagyok. Még gyerek… Nem
hagyhatom az üzletben, amíg bevásárolok.

Dombrowski áthajolt a pulton, könyöke nyomot hagyott a vékony lisztporos felületen.

– Ez a lány zsidó. Örülhet, hogy egyáltalán Krakkóban maradhatott. Mindkettőnket bajba

sodorsz, Cyryl.

Karolina nem gondolta, hogy a Babakészítő képes lett volna szó nélkül állni a pék hosszú, komor
nézését mielőtt a Trzmielékkel megismerkedett. De most képes volt rá.
– Senki nem fog bajba kerülni – mondta a Babakészítő.

– Semmi gond, Brzezick úr. Megvárhatom odakint – mondta Rena, azzal lassan elindult az ajtó
felé. – Nem lesz semmi gond. Nem vagyok egyedül.

Felmutatta Karolinát, Karolina pedig hagyta, hogy feje előremozduljon. Remélte, hogy a
Babakészítő ezt bólintásnak értelmezi. A következő pillanatban Rena elfordult a két férfitől, és
kilépett az utcára. Friss kenyér illata szállt a nyomában.

Alig jártak az utcán. Fiatal férfiak csoportja állt a pékség melletti szűk utca elején; hevesen
vitatkoztak az újság felett, amit egyikőjük a kezében tartott. Az út másik oldalán zöld fejkendős
nő gyereket ringatott a karjában.

Rena kinyújtotta a nyelvét, a sűrű felhőpaplanból szállingózó hópelyheket akart elkapni. Amikor
észrevette, hogy Karolina nézi, megmagyarázta.

– A hónak nem igazán van íze, de így is szeretem enni.

– Babaországban édes volt a hó – jegyezte meg Karolina egy vágyódó sóhaj kíséretében. Nem
akart szomorkodni Rena közelében, de időnként élénken eszébe jutott hazájának egy-egy
emlékképe, és ilyenkor meg akarta osztani ezt Renával. Ha megosztja valakivel, akkor már nem
csak egyszerű emlékkép, hanem majdnem olyan, mintha valóságos lenne.

Rena toporogva próbált melegedni.

– Az édes hó finom lehet. Készíthetnénk belőle fánkot, és megtölthetnénk rózsadzsemmel –

mondta, és már az ő hangja is vágyódónak hangzott. – Babaországban minden édességből volt?

– Nem minden – felelte Karolina. – A cukorvirágok szépek voltak, de nem szívesen próbáltam
volna ki, milyen egy egész házat felépíteni belőlük.

Rena újabb hópelyhet kapott el a nyelvével.

– Babaország túlságosan varázslatosnak tűnik. Szóval nem lehet túl hasznos hely.

– Ki mondta, hogy valami nem lehet egyszerre varázslatos és hasznos? Szeretném azt gondolni,
hogy hasznos baba vagyok, még akkor is, ha varázslat segítségével kerültem Krakkó városába.

– Ez igaz – mondta Rena. Hátranézett a boltba, ahol a Babakészítő éppen befejezte a vásárlást
Dombrowskinál.

– Brzezick úr nem túl gyakorlatias ember, ugye?

Karolina azon tűnődött, mennyi ideje gondol erre Rena.

– Miből gondolod ezt? – kérdezte Karolina.

– Már egy ideje ételt ad apának és nekem – mondta Rena, suttogóra fogva hangját. – Tudom,
hogy nem lenne szabad ezt tennie.
– Az az ő fejadagja. Azt csinál vele, amit csak akar. Ő pedig azt akarja, hogy egy részét neked és
Jozefnek adja.

– De én nem akarom, hogy bajba kerüljön.

Karolina éppen azt akarta mondani Renának, hogy ne aggódjon, de a Babakészítő kilépett a
boltból, ezért nem szólt. A Babakészítő megigazította nyakán a sálat. Köhécselt.

– Elég hideg lett idekint. Nem megyünk vissza a műhelybe?

Kezét nyújtotta Rena felé, de Karolina sosem tudta meg, hogy a kislány végül elfogadta volna
vagy sem. Füttyszó hasított a tér csendjébe, mintha holló károgott volna. Rena összerezzent. Az
éles hangot egy szürke teherautó érkezése követte, a platón tucatnyi német katona ült. Amint a
motor leállt, a katonák leugráltak.

– Sorakozó! – üvöltötte az egyik troll. – Egy-kettő! Mindenki!

Egy szörnyű pillanatig mindenki ott maradt, ahol volt. Annyira megdöbbentek, hogy képtelenek
voltak másképpen viselkedni. Ekkor azonban újabb sípszó hallatszott, mire mindenki
megmozdult. A gyereket ringató nő suttogott valamit a csecsemőnek, amint elhaladt a trollok
előtt. A Babakészítő megfogta Rena kezét, és beállt a sorba a többiekkel.

Az utolsó német, aki leszállt a teherautóról az a tiszt volt, aki azon a szörnyű nyári napon Adam
Mickiewicz szobrának ledöntése után megfenyegette a tömeget. Karolina ezer közül is bármikor
felismerte volna az átható tekintetét. Megigazította szürke tányérsapkáját, és nagy, feszes
léptekkel a rémült lengyelekhez lépett. A sapkáról fehér koponya vicsorgott le rájuk.

Karolina alig tudta elhinni, hogy van ember, aki ilyen jelet büszkén visel a ruházatán.

– Táskákat kinyitni, zsebeket kipakolni – üvöltött a troll a sorban állókra.

– Miért? – kiáltotta egy nő. – Én csak hazafelé megyek. Semmi rosszat nem tettem.

A troll egyenruhája gallérját morzsolgatta. Az anyag meggyűrődött, a galléron levő jelvény – két
villám – pedig mintha le akart volna sújtani a nőre.

– Azt én döntöm el. És ha legközelebb hozzám szól, Brandt Hauptsturmführernek szólítson.

Hangja olyan éles volt, mint a patkányok karma, és Karolina arra gondolt, hogy ennek valahogy
így is kell lennie. Mintha a patkányoknak és a ronda mosolyú, fehér bőrű férfiaknak is meglenne
ugyanaz a szörnyű képessége: mindenkit rákényszerítenek, hogy azt tegyék, amit ők karddal
fenyegetőzve, éles hangon mondanak.

A lengyelek azt tették, amit a trollszázados parancsolt nekik. A Babakészítő letette a kosarát és a
sétabotját a hóba, aztán kifordította a zsebeit. Rena egyik kezéből a másikba tette át Karolinát,
hogy ő is ugyanezt tehesse.
Karolina szerette volna, hogy Rena karszalagján a csillag a felhők mögé bújjon, ahogy a csillagok
Babaországban elbújtak, ha féltek. Senki más nem viselt ilyet, ezért volt ennyire feltűnő Rena
kékcsillagos karszalagja.

A Babakészítő mintha ugyanerre gondolt volna, átölelte Rena vállát, és a kezével takarta a
karszalagot.

– Nem lesz semmi baj – súgta. – Ne szólj egy szót sem!

Rena bólintott, de Karolina érezte, hogy reszket. Képtelen volt máshova nézni, mint a
trollszázadosra, ahogy végigvonult a sor előtt. Kosarakba, táskákba nézett be, egyeseket pedig
durván megragadott a kabátjuknál fogva.

Brandt megállt egy sovány fiatalember előtt. A férfi haja majdnem olyan vörös volt, mint a
Babakészítőé. A trollszázados karon ragadta, a csontos csuklón aranyóra csörrent.

– Hol szerezted ezt az órát? – kérdezte Brandt.

A fiatalember összerezzenve húzódott el tőle.

– Az apámé.

– És az apád hogyan engedhetett meg magának ilyen ránézésre drága órát?

A fiatalember kihúzta magát.

– Jó munkája volt. Matematikaprofesszor volt az egyetemen.

Karolina örült, hogy Brandt ekkor nem mosolyodott el, mert ha elmosolyodik, talán kitűnik, hogy
a foga hosszú és recés, mint a patkányoké.

– Mindenki tudja, a lengyelek túl ostobák ahhoz, hogy professzorok lehessenek – nevetett a troll
kajánul. – Hazug vagy és tolvaj.

A fiatalember, aki egyre inkább fiatal fiúnak tűnt, feszengve nyeldekelt.

– Apám évekig hordta ezt az órát. Professzor volt. Én…

Brandt intett a háta mögött álló katonáknak, akik durván kirángatták a fiatalembert a sorból.

– Tegyétek fel a kocsira! – utasította őket Brandt.

– Én nem loptam! – tiltakozott a fiatalember. Cipősarka vájatokat hagyott a hóban, ahogy hiába
próbált szabadulni a trollok markából. – Esküszöm, hogy nem loptam az órát!

Brandt azonban nem figyelt rá. Újra a sorban álló embereket pásztázta tekintetével. Aztán végre
megszólalt.

– Itt végeztünk. Indulás!

A trollok felrángatták a még mindig tiltakozó fiatalembert a teherautó platójára, aztán ők is
beszálltak. A jármű motorja beindult, a kerekek csikorogva, a macskaköveken döcögve gördültek
az úton. Aztán a teherkocsi befordult a sarkon, és eltűnt a sorban állók szeme elől.

Karolina nem feltételezte, hogy Brandt aznapra befejezte a munkát, a patkányok sem elégedtek
meg azzal, hogy egyetlen babát kínozzanak.

Mindannyiukat kínozni akarták.

A csoport lassan oszlott fel, mintha az emberek remélnék, hogy az elmúlt tizenöt perc csak egy
rémálom volt, amiből hamarosan felébrednek. Hiszen hogyan élhetnének egy olyan világban,
ahol egy fiatalembert letartóztathatnak, mert bűnnek tartják, ha az apja aranyóráját viseli?

A Babakészítő lehajolt, felvette sétapálcáját és a kosarat, benne a vásárolt áruval. Karolina

ránézett: az arcán az egyik pillanatban még heves düh nyomai látszottak, a következő pillanatban
azonban mély bánat töltötte el.

– Hova viszik azt a fiatalembert? – kérdezte hát Karolina.

– Nem tudom – felelte a Babakészítő.

Karolina ekkor értette meg, hogy barátja pontosan tudja, hova vitték a trollok a fiút… És az
egyáltalán nem jó hely. A Babakészítő sosem tudott jól hazudni, ha nem mondott igazat, a hangja
elgyengült és megremegett… Ahogyan most is.

Rena csak a játékbolt közelében szólalt meg.

– Nem hiszem, hogy lopta volna azt az órát.

– Nem – felelte a Babakészítő szomorúan. – Én sem hiszem, hogy lopta.

Ez a szörnyű igazság lógott a levegőben, amíg elértek az ajtóig. Délután nemigen beszéltek.

A Babakészítő döntése, hogy feliratkozik a külhoni németek listájára, nem várt mellékhatással
járt: a következő néhány hónapban az üzletbe időről időre németek látogattak, látogatásaik
azonban a Babakészítőnek nem hoztak semmi örömöt. Igazi németek voltak, nők és gyerekek,
akik férjükkel, apjukkal, testvéreikkel érkeztek. A hivatalban, ahol a feliratkozást el lehetett
intézni, vidám troll tájékoztatta a Babakészítőt, hogy Krakkó városa a német kultúra központja
lesz, és az, hogy hirtelen sok idegen érkezett, azt jelezte, hogy igaza volt.

Az első ilyen nem szívesen látott vásárló egy olyan délután lépett be a műhelybe, amikor a
Babakészítő ebédjét félretéve egy új játékon kezdett el dolgozni, Rena pedig előcsalta Myszt az
egérlyukból, hogy együtt játsszanak. A játékboltba belépő nő ránézésre lehetett volna lengyel is.
Búzaszőke haját szoros kontyba fonta, jól látszott halványkék szeme, rózsaszín arca. De nem
lengyelül szólt a Babakészítőhöz, hanem németül.
Karolina ezt hallva legszívesebben felugrott volna a Babakészítő munkaasztaláról, és fújt volna,
mint egy dühös macska. A Babakészítő láthatóan összerezzent, amikor a nő megszólította.

– Elnézést, ön Herr Birkholz?

A nő mögül egy körülbelül Renával egyidős fiú nézett ki. Haja alig látszott ki a fekete sapka alól.
Egyik kezében keksz volt, ajkára cukorszemcsék tapadtak.

– Igen, én vagyok. Mivel szolgálhatok? – kérdezte a Babakészítő úgy, ahogy a kereskedők

szoktak beszélni vásárlóikkal. Kedves és udvarias volt a trollnővel, ahogy bármely vevővel. De ő
sem lengyelül szólalt meg, hanem németül, és mintha ettől megváltozott volna a modora. Kicsit
sarkosabb volt, a szavai pedig élesebbek.

– Születésnapi ajándékot keresek egy barátom lányának. Nemsokára hároméves lesz – mondta a
nő, és mintha megkönnyebbült volna, hogy a Babakészítő egy nyelvet beszélt vele. Vajon a férje
német tiszt, vagy egyike annak a sok üzletembernek, akik azért érkeztek a városba, hogy gyárakat
alapítsanak, amelyekben konyhaedényeket, hadi felszerelést vagy egyenruhákat gyártanak?

De aligha számított, miért van a városban a nő. Lehet, hogy ő és a fia nem úgy megszállók, ahogy
a katonák, de ettől még nem látják őket szívesen Krakkóban… És a Babakészítő játékboltjában
sem.

– Nézd! – kiáltott fel a fiú, és átnyomakodott anyja előtt. A kitömött játékokkal teli polchoz
rohant. – Nézd, anya! Állatok!

A fiú erősen megrántotta egy oroszlán farkát, mintha azt remélte volna, hogy ezzel valamiképpen
felébresztheti. Karolina elkomorult. Rena sosem bánna így egy játék állattal, gondolta.

– Igen, látom, hogy játék állatok – felelte feszes mosollyal az anya.

Ezt az arckifejezést látva Karolina azon gondolkodott, hogy ez a nő szereti-e egyáltalán a fekete
sapkás, szertelen fiát. A nő aztán visszafordult a Babakészítőhöz.

– Van valami olyasmi, ami egészen kicsi, hároméves kislánynak való?

– Van néhány rongybabám… Vagy hintaló, ha úgy gondolja, hogy azt jobban szeretné a kislány.

A nő egyetértően bólogatott.

– Azt tanácsolták, hogy jöjjek ide. Van néhány másik bolt, de az ő játékaik egy kicsit…
Primitívek egy német lánynak. Szerintem azoknak a boltoknak a kínálata a helyiek ízlésének
való. De mostanában náluk amúgy sem lehet vásárolni.

A Babakészítő elnagyolt mozdulatokkal folytatta a munkát, faragókéssel nyeste a fát. Elhatározta,

hogy abból a darab fából harcos királynő babát készít, akinek az a vágya, hogy a trollok tűnjenek
el.

Karolina babai kötelessége volt, hogy a Babakészítő legrejtettebb gondolatait is érezze.

– A helyiek közel húsz éve a vevőim – közölte a Babakészítő. – És remélem, hogy a jövőben is a
vevőim maradnak.

– Értem – jegyezte meg a nő. Arca olyan vörös lett, mint Karolina hajában a szalag. Nehéz volt
megállni, hogy ne fakadjon önelégült mosolyra azon, hogy a trollnő ezzel közvetve beismerte,
hogy hibázott. Udvariatlan volt, ezért megérdemelte, hogy a viselkedése miatt feszélyezve érezze
magát.

Karolina érezte, hogy a Babakészítő legszívesebben figyelmen kívül hagyná a nőt, de ezt nem
tehette meg. Minél hamarabb talál neki babát, annál hamarabb megy el. A Babakészítő
felsóhajtott, letette a faragókést, és az eladótérbe lépett, hogy segítsen a vevőnek.

A fiú közben a szájába tömte a kekszet, hogy két kézzel tapogathassa és rakosgathassa a játék
állatokat. Egymáshoz csapta a játékokat, mintha gondolatban valami nagy csatát vívna.

– Tűnj el! Tűnj el! – mondta a fiú, az oroszlánnal csapkodva egy hangyászt, amit a falhoz vágott.

Karolina összegörnyedt, a feje pedig lekonyult, hogy frufruja alól kilesve figyelhesse a
betolakodókat. Azt kívánta, bárcsak a Babakészítő kidobhatná őket.

De Renát mintha nem zavarta volna a fiú durvasága. Rámosolygott, és tört németséggel
megszólalt.

– Szereted az állatokat? – kérdezte.

A fiú hátrapillantott rá.

– Azt hiszem, igen.

– Az egerem új trükköt tanult – mondta Rena. – Tud táncolni. Szeretnéd látni?

– Az egered? – A fiú a padlóra ejtette az oroszlánt, és nagy léptekkel, kíváncsi tekintettel

közeledett Renához. Amikor azonban meglátta Rena mellett Myszt, hátrahőkölt. – Azt hittem,
játék egered van, nem igazi. Miért játszol vele? Nem tudod, hogy az egér mocskos állat?

– Mysz nem mocskos. Nagyon tisztán tartja magát – mondta Rena, azzal megérintette az egér
rózsaszín fülét. – Látod? És puha.

– Az egér élősködő – felelte a fiú, mint egy kicsi, vörös arcú, dühös, parancsokat osztogató
tábornok. – Ezt mondta a nagybátyám. Ugyanolyan undorító élősködő, mint a csótány vagy a
tetű. – Ekkor tekintete Rena karszalagjára ért. Felhördült. – De szerintem te is egy élősködő féreg
vagy.

– Nem vagyok féreg. Lány vagyok – jelentette ki Rena határozottan, de Karolina tudta, hogy a fiú
megjegyzése biztosan fájt neki.

– Nem. Te zsidó vagy – mondta a fiú. Vigyora egyre szélesedett, annyira, hogy kimutatta
szögesdrót-hegyes fogait. – Nem vagy különb az undorító egerednél. Se neki, se neked nincs már
hely itt.
Azzal teljes erőből Myszre taposott. Rena felsikoltott.

Karolina ugyanezt akarta tenni, amikor a trollgyerek felemelte a lábát.

Rena hirtelen előrehajolt, és egész testével védte Myszt, attól félve, hogy a fiú újra rá akar
taposni. A baj azonban már megtörtént, Mysz hátsó lábait és puha, rózsaszín farkát összezúzta a
fiú bakancsa.

Karolina minden akaraterejére szükség volt, hogy mozdulatlanul, csendben maradjon.

A Babakészítő, aki a trollhölgynek éppen egy csecsemő rongybabát mutatott, hirtelen

visszaejtette a játékot a játék bölcsőbe.

– Mi történt?

Nem kellett még egyszer feltennie a kérdést. Lenézett, meglátta Myszt… És Rena könnyeit.

– Csak egy egér volt – vonta meg a vállát a trollgyerek. – De maga hogyan tartozhat közénk, ha
zsidók és egerek vannak a boltjában? Nem kellett volna már az ilyenektől rég megszabadulnunk?

A Babakészítő arca olyan fehér lett, mint a hó. A düh miatt tűnt el minden szín az arcáról. Keze
hirtelen mozdult, elhúzta a gyereket Renától és sérült barátjától.

– Hogy merészeled… – mordult rá a Babakészítő.

– Vegye le a kezét a fiamról! – üvöltött a trollnő.

Karolina egy szörnyű pillanatig azt gondolta, hogy a Babakészítő arcul csapja a gyereket ahelyett,
hogy anyja felszólításának engedelmeskedne. Sosem volt képes elképzelni a Babakészítőt abban
az egyenruhában, ami a szekrénye alján összehajtogatva hevert, most azonban megtudta, hogy
tud kemény lenni, ha akar. Talán naponta meg kellett küzdenie azért, hogy olyan szelídnek és
béketűrőnek lássák, amilyen.

Vajon ugyanez igaz a Karolina életében szerepet játszó másik katonára, Fritzre is?

Úgy vélte, ez teljességgel lehetséges.

– A maga fia kegyetlen – jelentette ki a Babakészítő. – Ugyanakkor még gyerek. Azt csinálja,
amit a környezetében élő felnőttek, azaz a gyereke viselkedéséért ön is hibáztatható, asszonyom.
Távozzanak a boltomból, és ne jöjjenek vissza többet!

Azzal elengedte a kis troll kabátját. A gyerek visszaszaladt az anyjához.

– Emiatt nem kell aggódnia – felelte a nő, dacosan felszegve fejét. – De más miatt aggódhat.
Emiatt el fogja veszíteni a boltját… Ha nem többet.

A trollnő megfogta fia kezét, és kivonszolta a gyereket a boltból.

Miután a trollok távoztak, Karolina újra beszélhetett.

– Rena! – súgta az asztal szélén.

Nem kérdezte, jól van-e, az nagyon ostoba kérdés lett volna.

A Babakészítő igyekezett titkolni dühét, de Karolina így is látta, hogy a szemében harag izzik,
ahogy letérdelt Rena mellé.

– Nagyon sajnálom – mondta, és át akarta ölelni Rena vállát.

Rena azonban nem hagyta magát vigasztalni. Egy pillanatra sem vette le tekintetét Myszről, aki
kezdett összegömbölyödni, mintha így akarná összetartani törött tagjait.

– Brzezick úr játékokat gyógyít. Biztosan képes meggyógyítani Myszt is! – Gyémántfény csillant
Rena szemében, mintha fájdalom ragyogtatná a könnyeit. – Kérem!

– Rena, Mysz él. A játékok nem élnek. Bárcsak segíthetnék rajta… Nagyon szeretnék segíteni.
De nem tudok – mondta a Babakészítő.

Karolina lelépett a munkaasztalról, és a Babakészítő vállába kapaszkodott.

– Testet készítettél nekem, hogy itt élhessek veled – súgta a fülébe. – Az is varázslat volt, ugye?
Megtehetnéd ugyanezt az egérrel, hogy Renával maradhasson.

– Az nem varázslat volt, hanem véletlen – csattant fel a Babakészítő.

– Azért tetted, mert azt akartad, hogy megtörténjen – mondta Karolina. Úgy határozott, hogy nem
veszi figyelembe a Babakészítő nyers hangját, hiszen szomorú és fél, és ezek az érzelmek a
babákat és az embereket is ingerültté teszik. – Pontosan ezt jelenti a varázslat. Változtatunk a
dolgok állapotán, mert változtatni akarunk.

Várta, hogy a Babakészítő mondjon valamit, de nem mondott, csak felsóhajtott, és nézte szegény
Mysz emelkedő-süllyedő mellkasát. Hamarosan túl késő lesz ahhoz, hogy segítsen Rena kis
barátján.

Tényleg itt fog ülni, és nem tesz semmit?

A Babakészítő elvette Rena kezét Myszről. Rena összekulcsolta az ölében, és felnézett rá.

– Kérem, segítsen rajta!

– Megpróbálom. Megteszem, ami tőlem telik – mondta a Babakészítő, és homlokon csókolta a

lányt. Nem cserélheti ki a hegyes betűket, amelyekkel átnevezték a főteret Adolf Hitler Platzcá,
nem küldheti el a németeket, nem hozhatja vissza a háborúban eltűnt barátait.

De egy kisegéren talán segíthet.

A Babakészítő Myszre helyezte a kezét, óvatosan, nehogy a sérült lábához érjen. Behunyta
szemét. Bánata mintha sűrű esőként csorgott volna rajta, és Karolina tudta, hogy ez a mély
szomorúság az egér sorsánál sokkal mélyebbről fakad. A világban történő nagy szörnyűségek
miatti bánat volt.

Karolina éppen valami vigasztalót akart mondani a barátjának, amikor valahogy megváltozott a
levegő körülöttük. Felemelte a fejét. Édes illatot érzett, rózsák illatát, amelytől a tél megfosztotta
őket. A jó szél illatát.

Aztán a pillanat véget ért, és a világ mintha visszatért volna kietlen, sivár állapotába. A
Babakészítő felemelte a kezét, bár Karolina azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Nem akarta a
sérült egeret látni… Nem akarta Rena sírását hallani, amikor kiderül, hogy semmit nem lehet
tenni.

– Mi a csoda… – sápadt el a Babakészítő.

Mysz lábai épek és egyenesek voltak, farkincája boldogan ficánkolt, ahogy a hátsó lábára állt.
Körbe-körbefordult, és csodálkozott hirtelen gyógyulásán.

– Megtette! Meggyógyította, Brzezick úr! – lelkendezett Rena.

– Hurrááá! – örvendezett Karolina. Ugrándozott, szoknyája lengett körülötte. Nem gondolta

volna, hogy ilyen örömet képes érezni a szörnyűséges patkányok közeli rokonának gyógyulása
miatt.

Ünneplésük azonban rövid életű volt. Rena éppen fel akarta emelni Myszt, amikor az egér
megmozdította szürke fejét, és megszólalt.

– Köszönöm.

Karolina ekkor döbbent rá, hogy Mysz nem gyógyult meg. Pontosabban nem meggyógyult. Más
történt.

Mysz megváltozott.

Egérbundája szürke bársonnyá vált, a kelme hullámokat vetett a testén. Szeme két vidáman
csillogó fekete gombbá, bajsza minden mozgásra rezgő, vékony fehér cérnaszállá változott.

A Babakészítő szája tátva maradt a csodálkozástól.

– Ó, nem, nem, nem! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

– Mysz! – szólította Rena.

Mysz meghajolt előtte, és a mancsát nyújtotta.

– Rena úrhölgy! – mondta mély, zengő, férfias orgánumon. Nem olyan éles, sivító hangon, mint
amit Karolina egy kis állattól várt. Vajon Mysz egy elvarázsolt herceg, aki a macskáktól és a
többi környékbeli boltos által kitett csapdáktól védte az övéit? Abból, ahogyan beszélt, Karolina
azt feltételezte, hogy ez lehet a helyzet.
– De… hogyan lehetséges ez? – nézte a kezét a Babakészítő, mintha így megtudhatná a varázslat
titkát. – Én csak meg akartam gyógyítani Myszt. Nem akartam játékká változtatni, és azt sem
akartam, hogy tudjon beszélni.

– Karolina is tudott beszélni, miután testet készített neki – jegyezte meg Rena. – Mysz most játék,
biztosan ezért képes rá.

Így gondolkodnak a gyerekek a varázslatról, de ettől Karolina még helytállóbbnak találta Rena
logikáját. És Mysznek nem volt szüksége arra, hogy a Babakészítő üvegszívet tegyen bele, mivel
varázslatos átalakulása előtt is volt szíve. Karolina mégis aggódva nézte a játék egeret, ahogyan
felugrott Rena kinyújtott kezére. Rózsaszín, csüngő fülével és fonalból varrt mosolyával Mysz
csak nagyon távolról hasonlított Babaföld patkányaira. Azonban egy dolog egy élő kisegér
társaságában lenni, és egészen más egy olyan egeret tudni a közelben, aki jár, beszél és talán
kardot is képes forgatni.

– Pontosan így van – mondta Mysz. – Korábban egyikőjükkel sem tudtam társalogni, mivel önök
nem tudnak egérül. A játékok azonban olyan nyelven beszélnek, mint a gazdáik.

– Sajnálom, hogy hagytam, hogy az a fiú bántson téged – mondta Rena.

– Nem az ön hibája volt, Rena úrhölgy – mondta Mysz, és orrát Rena arcához dörzsölte. – Nem
tudhatta. Ön mindig nagyon jó volt hozzám, hiszen kenyeret adott nekem, amikor mindenki más
kikergetett a házából és macskákat uszított rám. – Megfordult, és a Babakészítőhöz szólt. – Nem
tudom eléggé megköszönni, uram. Hogyan hálálhatnám meg ezt valaha?

– Én… Szívesen – felelte a Babakészítő.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Karolina. – Hiszen játék egér vagy! Hogyan hálálhatnál meg bármit
is?

– Még nem tudom – húzogatta Mysz a bajszát. – De lehet, hogy egy napon majd meg tudom
hálálni.

– Ha vigyáznál Renára, rendezettnek tekinteném az adósságot – mosolygott a Babakészítő.

– Mysz tényleg velem jöhet?

A gondolattól, hogy a kis egér mellette maradhat, Rena valósággal ragyogott. Szinte
hihetetlennek tűnt, hogy tíz perce még szívet tépő fájdalma volt.

De vajon nem bizonyította az élet, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon nagy változások
történhetnek?, gondolta Karolina.

– Szerintem az lenne a legjobb. Hiszen a te kis kedvenced volt – felelte a Babakészítő.

– Megmutathatom Dawidnak? – kérdezte Rena. – Dawid a templomban Jánošíkkal beszélt.

Biztosan tud egy keveset a varázslatról.
Ez már sokkal fogósabb kérdés volt, de a Babakészítő nem tétovázott sokáig, hogy
megválaszolja.

– Igen. Megmutathatod Dawidnak – felelte. Nagylelkűbben bánt a titokkal, mint Karolina tette
volna.

Rena magához ölelte Myszt, az egér gombszeme a kislány vállához ért.

Legalább valami jó véget ért, gondolta Karolina.

 17. FEJEZET

TÁNCOSOK ÉS FALAK

Azokon a napokon, amikor Rena korábban befejezte a tanulást, új elfoglaltságot talált magának:
papírbabákat készített, egy egész gyűjteményt.

Mint minden máshoz, jó vázlatfüzetekhez is nehéz volt hozzájutni azon a télen, de a

Babakészítőnek voltak jegyzetfüzetei, amiket Rena használhatott. Ez a papír vékony volt és
olcsó, de ezt Rena nem bánta.

– Nálunk nincs más papír, csak kották és könyvek. Azokat nem akarom felnyesni – mondta a két
oldalán álló Karolinának és Mysznek.

Karolina titokban hálás volt azért, hogy nem kell túl közel lennie a játék egérhez, különösen,
amikor a Babakészítő felment, hogy új könyvet hozzon le Renának.

Egyelőre hajlandó volt félretenni a Mysszel kapcsolatos fenntartásait. Nézte, hogy a Babakészítő
nagy ezüstollója nyesi a sárga papírt. Lassan, de biztosan egy férfi alakja jelent meg, mire
Karolina elmosolyodott. Soha nem unta volna meg a látványt, ahogyan a művészek újat alkotnak.

– A te hazádban voltak papírbabák, Karolina? – kérdezte Rena.

– Néhány. Akikre emlékszem, azok a legjobb papírbalerinák voltak. A legjobb táncosok.

Mindenki szerette nézni, ahogy táncolnak.

Karolina szívesen elmondta volna Renának, milyen volt a táncuk, de úgy érezte, művészetük
leírására nincsenek szavak. A balerinák olyan könnyeden mozogtak, mint a pitypangmagok,
amelyeket felkapott a szél. Egyetlen baba sem kuncogott, sugdolózott vagy mocorgott, amikor a
papírlányok táncoltak, túlságosan elvarázsolta őket a látvány ahhoz, hogy megzavarják.

Karolina remélte, hogy Rena papírbabáinak nem az a kegyetlen sors jut, mint a balerináknak. Ők
sokkal gyúlékonyabbak voltak a többi babánál, és tudomása szerint egyikük sem maradt életben.

Mysz a már kész babahalomhoz lépkedett. Farkával egy kék-vörös csíkos papírférfi felé mutatott.

– Ismerősnek tűnik – cincogta.

– Ő Mikhel úr. A festő, aki a szemközti házban lakik. Megtanított nekem egy trükköt, hogy
jobban tudjak kezet rajzolni – mondta Rena.

Karolina sosem találkozott Mikhel úrral, mégis csodálta a művészt. Tudta, hogy kezet rajzolni a
legnehezebb.

Rena ollójával egy másik papírbaba felé mutatott. Piros cipős lány. Haja két copfba fonva sötét
felhőként lobogott utána.
– Ő Helen. Tánclépésekkel jár. Így!

Letette az ollót, és lecsusszant a Babakészítő hokedlijéről. Tánclépésekkel kezdett járni a

műhelyben, két kezét fel-le mozgatta, mintha szárnya lenne. Amikor abbahagyta, félénken
mosolygott Myszre és Karolinára.

– Helen sokkal jobban táncolt, mint én. A szülei ruhakészítők… Mint te, Karolina.

– Magaddal kéne vinned minket, amikor legközelebb a műhelyükbe mész – mondta Karolina. –
Lehet, hogy tanulhatnék valamit tőlük.

– Én pedig szeretném látni Helent, ahogy táncol – szólt Mysz. – Mi, egerek, a nyári napforduló
napján szoktunk táncolni a téren, és olyankor virágokból lakomázunk. A macskák csak akkor
hagynak minket békén.

Rena azonban nem törődött a barátai lelkesedésével, és Myszt sem kérdezte az egerek
szokásairól.

– Nem tudlak elvinni benneteket hozzájuk – felelte halkan Rena. – Elmentek.

Elmentek.

Rövid szó, de mintha képes lenne elnyelni szabókat, táncosokat, művészeket. Karolina
elképzelte, hogy ha rávenné a Babakészítőt, hogy írja le, a betűk ugyanolyan rondák és hegyesek
lennének, mint a főtéren azok az új jelek.

Mysz visszatért Rena mellé.

– Miért készítesz papírbabákat olyanokról, akiket ismersz, Rena kisasszony?

– A Kis-Krakkó makett adta az ötletet. Brzezick úr babákat készített minden szomszédjáról, ezért
én ugyanezt próbálom tenni. Én a papír Kazimierz negyedet készítem el.

Mysz leült, és előre-hátra hintázva néhány taktust fütyült. Karolina feltételezte, hogy ezt Jozeftől
tanulta, mert még nem találkozott olyan rágcsálóval, aki tudott zenélni.

– Az jó hosszú ideig fog tartani – mondta Mysz. – Kazimierz még nagyobb, mint a főtér…
Márpedig a főtér elég nagy. Amikor még közönséges egér voltam, egy teljes napba telt, míg
átértem rajta.

– Nem bánom, ha sok időbe telik – mondta Rena. – Szeretek ezzel foglalkozni. Segít emlékezni,
milyen volt akkor, amikor Krakkó még jobb hely volt.

Karolinának nehezére esett felidézni, milyen hely volt Krakkó, mielőtt a háború és a fájdalom
beszennyezte. Arra azonban emlékezett, hogy Babaország az otthona… Annak ellenére, hogy a
patkányok olyan nagy nyomorúságot hoztak rá. Nagyon más ez, mint amit Rena érzett?
Karolina felemelte Mikhel úr és Helen papírfiguráját. Árnyékot vetettek a játékbolt falára, és az
árnyék megrezzent, mintha élne. Renához hasonlóan Karolina is azt kívánta, hogy Krakkó legyen
ugyanolyan, mint volt.

– Az én Kazimierzemben mindig nyár lehet – folytatta Rena. – A trolloknak nyoma sincs, így
mind boldogok lehetünk. Anyáról is mintázhatok papírbabát. Az én papír Kazimierzemben élhet,
ahogy Kis-Krakkóban a herceg és a sárkány.

Mysz Karolinára pillantott. Karolina ekkor először nézett a fekete gomb szempárba. Tudta, hogy
van bennük valami közös.

Karolina szinte látta a gondolatot, ami vörös fonálként húzódott közöttük. Mindketten tudták,
hogy Rena álma szép, de csak álom. És olyan ritka álom, ami csak akkor virágozhat, ha Lady
Marzanna és fagyhada már fehérre festette a világot. A németekhez hasonlóan a tél sem akarta
egyhamar elhagyni Krakkót.

Rena végighúzta ujját Mysz fején.

– Nem hiányoznak a barátaid? Akikkel táncolni szoktál?

– De igen – felelte. – De mi, egerek tudjuk, hogy hosszú idő telhet el, amíg viszontlátjuk
egymást. A világ számunkra veszélyes hely. Ajándék minden szó, amit egy egér egy másik
egérrel válthat.

Vajon valóban kincs minden baráti beszélgetés? Karolina sosem gondolta, hogy amikor legutóbb
beszélt Marie-val és Pierrot-val, az nem a legutóbbi, hanem az utolsó beszélgetés lesz. Túl sok
szót és történetet tartott vissza magában azt feltételezve – tévesen –, hogy rengeteg időt tölthet
még a barátaival.

Karolina nem akarta még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Hallani akart mindent, amit Rena
mondhat.

– Beszélj még arról, hogy kik vannak még a te papír-Kazimierzedben! – mondta Karolina a kicsi
lánynak.

Rena nagyon szívesen mesélt.

Egyik este, amikor a hó és a jég olvadni kezdett, Jozef hatalmas teherrel érkezett a játékboltba. A
terhet levél formájában kapta.

Rena apja belépett az ajtón, és leveregette válláról a porhavat. Rena az asztalnál olvasott, apját
látva azonban felugrott a hokedliről. Mysz és Karolina az asztalon maradt. Jozef rendszerint
felkapta Renát, amikor megérkezett, és körbe-körbe forgott vele, mintha két hópehely keringene a
levegőben. Ezen a napon azonban csak megölelte, és nagyon, nagyon sokáig szorította magához.
Karolina ebből tudta, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Rena is megérezte, hogy apját
aggasztja valami.

– Szomorúnak látszol, apa.

– Hírek… Híreim vannak – mondta Jozef, és végre elengedte lányát. A Babakészítő elindult,
hogy magához vegye Karolinát.

– Felmehetünk.

– Nem, nem… Azt hiszem, ezt mindannyiuknak hallani kell – mondta Jozef, azzal az üzlet hátsó,
műhely része felé terelte Renát. A kislány felkapta Myszt, az egér pedig Rena mutatóujja köré
tekerte farkincáját, mintha kézen akarná fogni.

Jozef összefonta kezét a Babakészítő munkaasztalának szélén, és Karolina meglátta, hogy

tenyerének bal oldalán vízhólyag képződött. Valószínűleg ez csak egy a sok közül. Jozef még egy
pillanatig erőt gyűjtött, aztán kimondta.

– Rena, költöznünk kell.

– Tessék? Miért? – kérdezte döbbenten Rena.

– Levelet kaptam. – Kabátzsebébe nyúlt, és előhúzta a postán érkezett levelet. A boríték jobb
felső sarkában a bélyegen Adolf Hitler arcmása volt, ahogy azokon a leveleken is, amelyekben a
Babakészítőtől követelték, hogy ismerje el német származását. – A németek azt akarják, hogy az
összes, még Krakkóban élő zsidó költözzön át a folyó másik partjára, a Podgórze negyedbe.

– És ezt a németek csak ma jelentették be? Minden előzetes értesítés nélkül? – kérdezte a
Babakészítő döbbent, elfojtott, tompa hangon. Mintha egyenesen mellbe rúgták volna.

– Néhány napja egy barátom szólt. Neki van lehetősége megtudni olyan dolgokat, amiket a
németek még nem akarnak a tudtunkra adni. Reméltem, hogy ezúttal nem igaz, amit hallott –
mondta Jozef komor mosollyal. – A németek azt mondták nekünk, hogy a keresztény lengyelek
dühösek ránk, és a saját biztonságunk érdekében kell átköltöznünk. Ki tudja, mit mondhattak a
keresztény lengyeleknek.

– Nekem úgy tűnik, hogy leginkább a németek miatt van szükségetek védelemre – jegyezte meg
Mysz.

Vajon Rena és Jozef biztonságát valóban a keresztények veszélyeztetnék Krakkóban? A

Babakészítő véleményén kívül Karolina csak a pék véleményét hallotta (aki szinte mindenkit
megvetett), és az újsághírekről tudott. De akár hazudnak a németek, akár nem, a törvény az
törvény, és Jozefnek előkészületeket kellett tennie a költözésre.

– Ez egyáltalán nem tűnik tisztességesnek. Ti is krakkóiak vagytok – jegyezte meg Karolina.

Rena még nem fogta fel teljesen, mit mondott neki az édesapja, Karolina pedig tudta, mennyire
felzaklathatta ez a hír a kislányt. Amikor a patkányok elzavarták az otthonából, az ő érzelmei is
összefutottak, mint vízfesték a papíron. A düh szomorúsággá változott, a szomorúság
tehetetlenséggé.

– El kell költöznünk a lakásunkból? – szólalt meg végül Rena. – Én ezt nem értem.

Jozef mosolya olyan keserű volt, mint a fekete tea, amit a Babakészítő szokott inni.

– Bárcsak ne kéne elköltöznünk, Rena! De nincs más választásunk. És ha átköltöztünk, csak

engedéllyel hagyhatjuk el az új zsidónegyed területét. Fallal veszik körül.

– Én… Én segíthetek költözni – mondta a Babakészítő.

Karolina azon tűnődött, vajon nem csak azért mondja-e ezt, hogy elvonja Trezmielék figyelmét
az egyre növekvő veszteségeikről, vagy hogy a saját gondolatait terelje el arról a jövőről,
amelyben Trezmielék nincsenek benne. Úgy vélekedett, hogy mindkét ok egyszerre jelent meg
abban a mondatban.

– Nagyon sokat tett értünk, Cyryl. Az egyik munkatársamnak van kordéja. Azt mondta, át tudja
vinni néhány bútorunkat és ruhaneműinket. Lehet, hogy átköltözünk Podgórzébe, és onnan is
tovább kell mennünk… Még nem tudom. A németek már elkezdték kitelepíteni az embereket
Krakkóból vidékre.

– De mit csinálnak ott? – kérdezte a Babakészítő.

– Talán élelmet termelnek a német hadseregnek. Nem tudjuk – dörzsölte az állát Jozef, mintha
valami épkézláb ötlettel próbálna előállni. – Mit gondolsz, Rena? Tudnál almafát ültetni, répát
vetni és lovakat nevelni, ha vidéken élnénk?

Rena, aki addig Mysz bársony farkincáját tekergette, felnézett.

– Szeretnék lovat – mondta óvatosan. – De remélem, olyan szép lesz, mint azok, amiket Brzezick
úr készít.

A rétek és az aranyló mezők, amilyeneken szegény Lakanica élt, talán jobban illenek Renához,
mint Krakkó utcái. És Karolina kelletlenül gondolt arra, hogy Mysznek is tetszene.

– Ha biztos abban, hogy nem tehetünk semmit…

– Megleszünk – mondta Jozef, azzal kezet fogott a Babakészítővel. Hosszan szorították egymás
tenyerét, mintha Jozef azt remélné, hogy ezzel a gesztussal elmondhat mindent, amit képtelen
volt hangosan szavakba önteni.

A Babakészítő, aki már régen elvesztette a szüleit, most elveszti az egyetlen családot, akivel a
szülein kívül kapcsolatban állt… Ők pedig elveszítik őt és Karolinát is. Egy nagy fal a világon
minden másnál hatékonyabban képes kirekeszteni a szeretetet és a barátságot, gondolta Karolina.

Remélte, hogy a fal csak ideiglenes lesz, bár nem igazán hitt benne. A patkányok kegyetlensége
idővel csak erősödött, egyre jobban élvezték, hogy büntetlenül kegyetlenkedhetnek.
Mi van akkor, ha ez a német trollokra is igaz?
 18. FEJEZET

A MÁSIK VARÁZSLÓ

Azon a reggelen, amikor Krakkó zsidó lakói összepakolták minden holmijukat, amit magukkal
tudtak vinni, és átköltöztek a folyó túloldalára, felragyogott a tavasz halvány ígérete. Furcsa
kontraszt volt ez.

Karolina arra számított, hogy az utcákon csak azok lesznek, akik költöznek. Jóval dél előtt járt
még az idő, az emberek többsége ilyenkor dolgozott. Úgy tűnt azonban, félretették a
megélhetésért folytatott munkát, hogy megszemlélhessék a kiűzetést. A krakkóiak hosszú
sorokban álltak a járdákon, a Babakészítő kénytelen volt kerülgetni őket. Megjegyzéseik
túlharsogták a Visztula zúgását is, és ami a legrosszabb: többségük nem német volt, hanem
lengyel.

– Azt hittem, Jozef nem akarja, hogy segítsünk neki költözni – mondta Karolina, ahogy a
tömegben nyomakodtak előre.

– Nem akarta – mondta a Babakészítő. – De úgy illik, hogy elbúcsúzzunk tőle, Renától és
Mysztől is. Lehet… lehet, hogy sokáig nem találkozunk velük.

Elkapta a tekintetét, mintha a vakító napfény elfedhetné a szája szélén ránduló fájdalmat.

– Renát és Jozefet addig ölelem, ameddig csak lehet – mondta Karolina. – De egy egeret soha.

Kegyetlen, komisz fiúk egy csoportja kövekkel, hógolyókkal, ökölnyi sárcsomókkal kezdte
dobálni az úton menetelő zsidókat, a tömegben pedig sokan mintha örültek volna annak, hogy
Krakkó zsidó lakói elmennek. Lesznek közöttük olyanok, akik beköltöznek a lakásokba, amiket a
zsidó családok kénytelenek voltak elhagyni.

Karolina próbálta elképzelni, hogy a Babakészítő vagy Jozef köveket dobál, de képtelen volt rá.
A Babakészítő és Jozef is művész, művészetükkel pedig nem ártottak soha senkinek.

A Babakészítő szúrós tekintettel nézett a féktelen fiúkra, és odament hozzájuk. Sétabotját rázva
szólt rájuk.

– Elég legyen! Engedjétek az útjukra, hagyjátok békén őket!

– De hiszen csak zsidók – vonta meg a vállát az egyik szeplős fiú. – Soha nem voltak igazi
krakkóiak.

A további vitának azonban elejét vette a Babakészítő még komorabb tekintete. A fiú
elvörösödött, aztán odaszólt barátainak, hogy menjenek.

– Micsoda semmirekellők – jegyezte meg Karolina, miután a gyereksereg elvonult.

– Csak azt ismételgetik, amit a szüleik mondanak nekik.

Karolina nem volt ilyen elnéző velük.

– Talán ideje, hogy legyenek önálló gondolataik is.

Amikor Karolina meglátta a megrakott kordét a ház előtt, amelyben Trzmielék lakása volt,
meglepődött. Jozef nem azokat a tárgyakat pakolta fel a kordéra, amiket Karolina értékesnek
gondolt. Nem a finom mívű ezüsttárgyakat és a jó konyhaedényeket vitte magával, mert azokat
már korábban eladták. Nem csomagolta be a Krakkói Zeneakadémia oklevelét sem, ami igazolta,
hogy hegedűművész, mert a német trollokat nem érdekli, hogyan tud játszani a hegedűjén. Nem
vitte magával az óráját sem, az ezüstneműhöz és a konyhaedényekhez hasonlóan már azt is
eladta.

Jozef Trzmiel minden fényképet magával vitt a házból. Télikabátokba göngyölte a

gyertyatartókat és a csorba csészéket, amiket néhai felesége annyira szeretett. Rena babaházának
üregeit kis négyzetekké gyűrt ruhákkal töltötte be. Zsebei tele voltak könyvekkel. A kis
fémhasáb, aminek a Babakészítő nekiütközött, amikor a babaházat elvitte Renának – a mezüze,
amiben szent ima van – gondosan egy kesztyűbe volt dugva, nehogy kiessen.

A lehető leggondosabban csomagolta be az emlékeit.

Rena a kordé platójára kötözött széken ült. Keze mozdult, megsimogatta a kabátgallérja alól
kikandikáló Myszt. Az egér bajsza rosszallón rebbent, de kis gazdájához bújt.

A Trzmiel család sokkal jobbat érdemelt volna, de a német törvények ellenük fordultak.

A Babakészítő felemelte a kezét, és élénken integetett. A hirtelen mozdulat felkeltette Jozef

figyelmét. Tekintetük találkozott. Karolina azt hitte, hogy Jozef köszönni fog nekik, ő a helyében
nem tudta volna visszafogni magát. Karolinának szüksége lett volna egy baráti vigaszra, de Jozef
átfogta Rena vállát, és más irányba fordította. Aztán fejét ingatva jelzett a Babakészítőnek.

Vajon a Babakészítő megérti és tiszteletben tartja Jozef néma könyörgését, hogy ne szólítsa meg
őket? Karolina nem hitte, hogy ez lehetséges. A következő pillanatban a Babakészítő el is indult
az út másik oldala felé.

Legjobb napjain sem volt könnyed a mozgása, de most még esetlenebbnek tűntek a léptei, ahogy
a holmijukat kordékon, taligákon, sőt, babakocsikban toló emberek tömegén át próbált
előrehaladni.

Nem jutott messzire. A közelben ácsorgó német katona – akinek az volt a feladata, hogy
biztosítsa, hogy a száműzendők ne térjenek le a kijelölt útról –, a Babakészítő elé állt.

– Maga meg hova megy?

Karolina megdermedt a Babakészítő zsebében.

– El akarok búcsúzni valakitől.

– Maga zsidó?

– Nem – felelte a Babakészítő. – De át kell jutnom az út túloldalára.

– A papírjait!

A katona ellentmondást nem tűrően nyújtotta kezét a dokumentumokért.

A Babakészítő próbálta a katona válla fölött nyomon követni a kordét, amin Trzmielék holmija
volt.

– Kérem, át kell…

A német a Babakészítő mellkasára tenyerelt, és odébb lökte. Karolina döbbenetében majdnem

sírva fakadt. Hogyan merészeli?

A katona azonban úgy gondolta, minden joga megvan kedve szerint lökdösni a Babakészítőt.

– Azt mondtam, adja oda a papírjait!

Megmarkolta a vállán lógó puska szíját.

A Babakészítő nem vitatkozhatott, benyúlt a zsebébe – nem abba, ahol Karolina volt –, és
elővette igazolványát, amely kissé viseltes volt már, annyiszor ült rá. A katona kikapta a kezéből,
és kinyitotta a dokumentumot.

– Maga itteni német?

– Igen – felelte a Babakészítő, bár fogcsikorgatva mondta ki. A katona húzta a drága időt. Az,
hogy a Babakészítő beismerte, hogy valamiféle kapcsolat van közte és a brutális fiatalember
között, keserűséggel tölthette el.

A katona becsukta az igazolványt, és visszacsúsztatta a Babakészítő zsebébe.

– Menjen haza, uram! Ez nem tartozik magára. Jobban tenné, ha kimaradna ebből az egészből.

Nem dühösnek tűnt, csak bosszúsnak, mint amikor egy felnőtt olyan veszélyre figyelmeztet egy
gyereket, amelynek nyilvánvalónak kellene lennie.

Sem Karolina, sem a Babakészítő nem akart elmenni, de mi mást tehettek volna? Nem szállhattak
vitába egy katonával, akinél fegyver van és használhatja is. A Babakészítő visszatért az útnak
arra az oldalára, ahonnan elindultak. Még láthatta elhaladni Trzmieléket.

Karolina olyan hevesen integetett Renának, hogy azt hitte, leszakad a csuklója. Szerencsére nem
szakadt le. A Babakészítő is integetett, bár ő sokkal diszkrétebben.
Rena észrevette őket, búcsújukat halvány, szomorú mosollyal viszonozta. Addig nézte Karolinát
és a Babakészítőt, amíg a kordé befordult a sarkon, és eltűnt a szemük elől.

– Miért nem köszönt el tőlünk Jozef? – kérdezte Karolina. – Rena azt gondolhatja, hogy nem
szeretjük.

A Babakészítő arcán ekkor olyan kifejezés suhant át, amilyet Karolina már látott Babaországban:
gyász és szörnyű tudás.

– Búcsúzni mindig nehéz. Különösen ezekben a háborús időkben.

Karolina ekkor Fritzre és Marie-ra gondolt.

– Hát, igen.

Karolina és a Babakészítő visszatért a játékboltba. Dombrowski úr a péksége előtt cigarettázott, a

cigarettaszál már majdnem csikkig égett. A pék kezében többnapos újság volt, azt lapozgatta.
Karolina remélte, hogy a pék elszívja a cigarettát, és szó nélkül visszamegy a boltba, de neki
sosem volt olyan gondolata, amit ne mondott volna ki rögtön.

– Szóval, elmentek a barátaid? – kérdezte, miközben a Babakészítő a kulcsért kotorászott a

zsebében. – Elmentek a zsidók?

– Minden zsidó elment – felelte a Babakészítő.

– Talán így a legjobb, Cyryl – mondta Dombrowski. – Nem volt természetes, hogy olyan
maguknak valók voltak. Mintha jobbnak tartanák magukat nálunk. Most viszont tényleg csak
maguk között lehetnek.

Nevetése köhögéssé lett, aztán gyorsan szívott még egy slukkot a cigarettából.

A Babakészítő szinte bedöfte a kulcsot a zárba.

– Trzmielék jó emberek!

– Lehetséges. De mit tettek értünk a zsidók? – kérdezte Dombrowski. A kövezetre dobta a

csikket, és lisztporos bakancsával eltaposta. – Ami azt illeti, elég furcsa ember vagy, hogy
ilyenekkel barátkozol.

– Miért örülsz olyanok nyomorúságának és megaláztatásának, akiket nem is ismersz? – tette fel a
kérdést a Babakészítő. – Ők is emberek… Emberek, akik egész életükben itt, Krakkóban éltek.
Nem helyes, hogy utasítják őket, hol élhetnek. Te ezt nem éred fel ésszel?

– Minden zsidó ugyanolyan – mondta Dombrowski, azzal belelapozott az újságba. – A németek

talán ezek után békén hagynak minket. A zsidókat utálják igazán. Látod? Csak bajt és gondot
jelentenek.
A pék felmutatott egy oldalt, és rábökött a komor, fekete betűkre a lap tetején.

BÜNTETENDŐ AZ A LENGYEL,

AKI A ZSIDÓNEGYEDEN KÍVÜL ZSIDÓNAK SEGÍT,

VAGY BÁRMILYEN MÁS MÓDON ZSIDÓVAL KÖZÖSKÖDIK.

Karolina érezte, hogy a Babakészítő szíve elszorul.

– Nekem mindegy, a te dolgod, mit csinálsz – folytatta a pék. – De ha eljönnek érted, mert
azokkal a zsidókkal barátkoztál, se én, se a családunk nem tud semmit. Megértetted?

A Babakészítő nem válaszolt. Benyomult a boltba, és becsapta az ajtót, kívül rekesztve

Dombrowskit.

– Miért viselkedik így? – kérdezte Karolina. – Hiszen amióta az eszeteket tudjátok, krakkóiak
vagytok mind a ketten.

– Én nem úgy gondolkodom, mint mások, és nem érdekel, ki mit mond. Nem érdekel, mi lesz,
akkor is kimondom a véleményemet – felelte halkan a Babakészítő. – Ám vannak, akik
egyáltalán nem gondolkodnak – tette hozzá.

A sarokban álló nagy óra bongása, tiktakolása törte meg néhány percre a csendet. Aztán Karolina
szólalt meg, dühe már csak rossz emlék volt. Szinte azt kívánta, bárcsak tudna sírni, mint a
Babakészítő. Úgy gondolta, azzal sokkal értelmesebben élhetné meg a fájdalmát, mint azzal,
hogy kiabál valakivel, aki semmiről nem tehet.

– Bocsáss meg! Nem akarok mindig komor és nyűgös lenni. De miért gondolják egyes utálatos
földi teremtmények, hogy elvehetik mások otthonát? – kérdezte Karolina hosszú copfját tenyere
köré tekergetve.

– Ez engem is felzaklatott – felelte a Babakészítő. – Nagyon felzaklatott, Karolina. Senkinek

sincs joga elvenni mások otthonát, és azt tenni, amit Trzmielékkel tettek. Én…

Ekkor megszólalt az ajtó fölötti csengő. Vevő érkezését, és ezzel beszélgetésük végét jelezte. A
Babakészítő köszönése azonban torkán rekedt, amikor meglátta, ki lépett be az üzletbe: az a
német tiszt, aki a télen letartóztatta az aranyórás fiatalembert a téren: Hauptsturmführer Brandt.

Ezernyi oka lehetett, miért kereste fel az üzletet, és egyik ok sem volt jó.

Mi van akkor, ha a németek rájöttek, mit tesz a Babakészítő a plusz fejadagokkal, amit külhoni
németként kap? Mi van akkor, ha a katona látta, ahogy a Babakészítő integet Jozefnek?

– Segíthetek? – kérdezte a Babakészítő németül. Hangja erős és magabiztos volt, mint a fa,
amiből Karolinát faragta. Már volt gyakorlata a trollokkal folytatott beszélgetésben, és ez meg is
látszott rajta.
– Maga Herr Birkholz? Ennek az üzletnek a tulajdonosa? – kérdezte Brandt, azzal becsukta maga
mögött az ajtót. Levette sapkáját, a hóna alá csapta, így a vigyorgó koponya már nem látszott…
Ahogy a gonosz szándék is gyakran rejtve marad.

– Igen – felelte a Babakészítő. – Mit parancsol?

Visszatette Karolinát a zsebébe, és sétabotját a hokedlihez támasztotta. Ugyanannyira szüksége

volt a sétabotjára, mint a szerszámaira, de Karolina megértette, hogy nem akart sérülékenynek
látszani egy troll előtt.

– A nővéremnek panasza van magára, Herr Birkholz – közölte Brandt. – Azt mondta, hogy maga
megütötte az unokaöcsémet. Már egy ideje terveztem, hogy felkeresem magát.

– A nővére? – kérdezte a Babakészítő. Karolinának ekkor eszébe jutott az a szörnyű trollnő.

Oldalba könyökölte a Babakészítőt, ami mintha felélénkítette volna a férfi emlékezetét. – Ó!
Igen. Emlékszem. Az már nagyon régen volt. Én…

De a trollszázados már mintha nem is hallgatta volna. Figyelmét lekötötte Krakkó makettje. Fölé
hajolva Brandt úgy nézett ki, mintha ogre lenne, aki legszívesebben lisztté őrölné magának az
apró lengyel figurák csontjait.

– Ez bámulatos munka! Hihetetlenül részletes.

– Köszönöm – felelte a Babakészítő. Ez a kis dicséret váratlanul érte, de elég gyorsan magához
tért. – Ami a nővérét és az unokaöccsét illeti… Én nem ütöttem meg a fiút. Azt mondtam nekik,
hogy hagyják el az üzletemet. Sérülést okozott egy kis állatnak, aki a barátom lányának a
kedvence volt. Nem akartam megijeszteni a fiút, de valakinek meg kellett mondania, hogy amit
tett, az kegyetlenség – húzta ki magát.

– Ó! Értem. Ezek szerint az én kedves nővérem számos fontos részletet elfelejtett elmondani. De
a jövőre vonatkozóan talán hasznos lenne, ha nem ijesztené meg a gyerekeket. Hiszen ha jól
sejtem, ők a legfontosabb vásárlói.

Annak ellenére, hogy milyen komoly témáról folyt a beszélgetés, a trollszázados mosolygott.
Karolina nem tudta, mit gondoljon róla.

– Én is szerettem fával dolgozni. Apám tanított. Mire elköltöztem otthonról, egy egész
hadseregnyi játék katonám volt a szobámban. Kisfiúként nagy becsben tartottam őket, de az én
képességeim jelentéktelenek az önéhez képest – folytatta Brandt. Ujját végighúzta a miniatűr
Posztócsarnokon. – Erich Brandt vagyok. Örülök, hogy megismerhettem.

A Babakészítőnek nem volt más választása, udvariasnak kellett lennie. A maketthez ment, és
kezet fogott a trollszázadossal.

– Nahát! – csodálkozott Brandt, amikor meglátta Karolinát a Babakészítő zsebében. – Ő is igazi

csoda. Megnézhetem?
A Babakészítő nem mondhatott nemet Brandtnak. Keze kissé remegett, de óvatosan átadta
Karolinát Brandtnak.

– Kérem, nagyon vigyázzon rá! Különleges baba.

– Azt látom – mondta Brandt. Karolina nagyon vigyázott, nehogy a teste megmerevedjen vagy a
trollszázados szemébe nézzen, ahogy a fény felé tartotta. – Neve is van?

– Nincs – felelte a Babakészítő. – Nincs neve.

Miért hazudott? Vajon attól félt, hogy Brandt elragadja tőle Karolinát, ha valamit elmondana róla
a trollszázadosnak?

De ahogy Brandt a kezében tartotta, Karolina érezte, hogy a keze apró fa végtagjain csúszik.
Ugyanúgy tartotta, mint a Babakészítő: mintha tudná, hogy üvegszíve van, és az üvegszívnek
milyen álmai vannak. Mintha tudná, hogy él. Hogyan lehetséges ez?

Eszébe jutottak Lakanica szavai, és olyan óvatosan lélegzett, amennyire csak tudott. Brandt kezén
bőr és szappan illatát érezte, de az alatt puskapor maró szagát és kesernyés tintaillatot is. És rajta
volt a csillagok ősi, édes illata is, amit nem először érzett… Akkor is ezt érezte, amikor a jó szél
Krakkóba hozta.

Lehetséges, hogy Brandt a német mágus, aki a Babakészítőt keresi? Ha igen, akkor Karolina
barátja valóban nagy veszélyben van.

– Nevet kéne adnia neki – mondta Brandt, azzal visszaadta Karolinát a Babakészítőnek. Ujjaik
hegye egy pillanatra összeért az átadásnál, és Karolina látta, hogy az érintéstől Brandt szeme
felvillant. – Illetve inkább engednie kéne, hogy megmondja a nevét.

– Ez csak egy játék – vágta rá a Babakészítő, ám a trolloknak mondott többi hazugsággal

ellentétben ez mesterkéltnek és begyakoroltnak tűnt.

Brandt vigyorgott. Ajkának ívéről Karolinának az unokatestvére, a kis troll jutott eszébe.
Pontosan így mosolygott ő is, amikor háborúzni kezdett a játék állatokkal. Fiatal arc, feszes
mosoly és csupa rosszindulat.

– Persze, hogy játék – felelte Brandt, bár nem élesen. – De ebben a boltban… Minden olyan,
mintha élne, igaz?

A Babakészítő szorosabban fogta Karolinát. Ha csak ketten lettek volna, felkiáltott volna
tiltakozásul, de csendben maradt, ki sem mert lesni Brandtra toll szempillái alól.

– Nagyon sok munkám van abban, hogy így legyen. Ha szeretne vásárolni, minden nap nyitva a
bolt – felelte a Babakészítő.

– Köszönöm, Herr Birkholz. Lehet, hogy szükségem lesz valamire – mondta Brandt, és ismét
elővillant kisfiússága. Mintha bizonytalan lenne a boltban, és nem igazán tudná, hogyan fejezze
ki a viharként gyülemlő, tudatába toluló gondolatait. – Remélem, hamarosan újra találkozunk.
Addig is legyen óvatos! Nagyon nagy kár lenne, ha történne valami egy ilyen tehetséges
emberrel.

E rejtélyes szavak kíséretében kinyitotta az ajtót, és távozott.

– Hála Szent Szaniszlónak, hogy elment! – mondta a Babakészítő, és az ablakból figyelte, ahogy
Brandt nagy léptekkel halad a főtéren. – Azt hittem, azért jött, hogy letartóztasson, Karolina! A
Schutzstaffel, az SS tagja. Ők a leghírhedtebbek Krakkóban.

– Nem csak az SS tagja. Mágus is – mondta Karolina határozottan, tétovázás nélkül. – Tudta,
hogy élek.

– Lehet, hogy csak költőien akart szólni. Nem úgy nézett ki, mint egy mágus.

– Ami azt illeti, te sem nézel ki varázslónak. De attól még az vagy. – Karba fonta kezét, próbálta
kitalálni, hogyan győzhetné meg a Babakészítőt, hogy igaza van Brandttal kapcsolatban. –
Emlékszel, milyen illat van, amikor nyár közepén kinyitod az ablakodat? És mintha a világ
lélegzet-visszafojtva figyelne?

– Igen. De mi köze ennek Brandthoz?

– Ilyen érzés varázsló közelében lenni – felelte Karolina. – Mintha minden elgörbülne körülöttük,
mert egy másik világ csillagporát és esőcseppjeit söprik le vállukról. Ilyen érzésem volt, amikor
Brandt a kezében tartott… És akkor is ilyen érzésem van, amikor te tartasz a kezedben.

A Babakészítő elcsodálkozott.

– Ezt nehéz elhinni. Még mindig úgy gondolom, hogy tévedsz Brandttal kapcsolatban. Nem
tudom elképzelni, hogy varázsolna. Te igen?

Karolina nagyon is el tudta képzelni, hogy Brandt fekete mágiát gyakorol. Ami pedig a
Babakészítőt illeti, néha ugyanolyan makacs tud lenni, mint Karolina.

– Remélem, hogy igazad van, és én tévedek – mondta Karolina. – Most az egyszer – tette hozzá.

– Ne aggódj! – nyugtatta a Babakészítő.

Karolina az egyik copfját tekergette, de nem volt meggyőződve arról, hogy nem kell aggódnia.
Amikor elengedte a copfot, nyugtalanítóan sok hajszál maradt a kezében. Erről eszébe jutott egy
mese, amit a Babakészítő mondott neki egy férfiről, aki akár varázsló is lehetett. Ez a férfi
szalmából aranyszálat szőtt… Egy gyereket kértek a csodálatos képességéért cserébe.

Mit akar tőlük ez a Brandt? A troll nem árulta el nekik, de a fenyegetés úgy magasodott föléjük,
mint a fal, ami elválasztotta őket Jozeftől és Renától.
 19. FEJEZET

A SÖTÉT ERDŐ

A patkányok, mint sok más babát, Karolinát is munkára kényszerítették. Kőfalak mögé zárták, egy
erre a célra épített szörnyűséges kőépületbe. Nap mint nap varrt egy őr szúrós tekintete mellett.

Karolina új zubbonyokat készített a patkánytábornokoknak, akik annyi cukorvirágot ettek, hogy

már nem tudták összegombolni magukon régi ruháikat. Selyemruhákat hímzett fiatal
patkányhadnagyoknak, hogy a tengeren túlra, szívük választottjainak küldhessék ajándékba.
Gyémántokat és zafírokat varrt az új patkány-nemesség díszruháira.

A patkányok soha nem mondtak köszönetet Karolinának a gyönyörű munkáért, és sosem kértek
elnézést tőle azért, hogy miattuk fájtak az ujjai. Ezt nem is várta el tőlük. A patkányok úgy
gondolták, joguk van parancsolni neki, és ezen ő nem tud változtatni. Fogolynak tekintették.

Karolina zokszó nélkül dolgozott, de úgy gondolta, hogy haragja szembeszökően nyilvánvaló.
Úgy szúrta a tűt az anyagba, mintha kardot döfne egy szörnybe. Minden egyes öltéssel átkozta a
patkányokat.

Azt kívánta, hogy a mézeskalács rohassza ki a fogaikat, a nyalóka lámpaoszlopoktól csikarjon a

hasuk. Azt kívánta, hogy a patkányhadnagyoknak annyira hiányozzon a kedvesük, hogy
hajózzanak vissza a tengeren, hogy velük lehessenek, és hogy a tábornokok minden csatát
veszítsenek el.

A varázslat azonban nem így működik. Karolina nem használhatta arra az erejét, hogy ártson a
patkányoknak, így minden kívánsága hiábavaló volt.

A patkányőr soha egy szót sem szólt hozzá, a csendben Karolina haragja úgy nőtt, mint a
vadrózsa nyáron. A helyiségnek, ahol dolgozott, egyetlen kis tetőablaka volt, Karolina a távolban
sötét erdő körvonalait látta… És látta azokat a babákat is, akiket a börtön előtt elvonszoltak a
máglyára, ahol elégették őket. Semmit nem tehetett értük az utolsó pillanataikban, nem tudta
megáldani őket, nem tudott bátorító szavakat mondani nekik.

Napnyugta után Karolina börtönőre a többi patkánnyal együtt nyugovóra tért, így Karolina is
lefekhetett a selyemtekercsekkel és gyémántokkal, opálokkal megrakott súlyos ládák közé. Börtön
volt, Babaföld talán leglátványosabb börtöne, ám ez nem változtatott azon a tényen, hogy
Karolinát akarata ellenére tartották ott.

Az ablak minden éjjel kísértette, bár a padlón állva nehéz volt megítélni, hogy elég széles-e
ahhoz, hogy átférjen rajta. Karolina úgy ítélte meg, hogy ha fel is tudna mászni a falon, talán
csak arra jönne rá, hogy még úgy is csapdában van. És ha a patkányok szökési kísérleten kapják,
rögtön máglyára küldik.

Ráadásul, ha sikerülne is megszöknie, hova menne?

Csakis arra tudott gondolni, hogy beveti magát a sötét erdőbe, a sötét erdőről pedig mindenki
tudta, hogy elnyeli azt, aki beteszi oda a lábát. Tudta, hogy az erdők majdnem olyan falánkak,
mint a megszállók, de a fák talán kedvesebbek, mint a patkányok. Ez a gondolat késztette
Karolinát a szökésre. Képtelen lett volna még egy öltést befejezni, akkor sem tudna tovább
dolgozni a patkányoknak, ha ezzel mindent elveszít.

Nem érdemlik meg a szépséget, amit teremt.

Karolina egymásra tette a drágaköveket tartalmazó ládákat, és lassan, vigyázva, nehogy zajt
csapjon, elindult felfelé a maga építette tornyon. Amikor felért a tetejére, felkapaszkodott az
ablakpárkányra. Keskeny ablak volt, olyan keskeny, hogy nem férhetett rajta át egyetlen falánk
patkány sem.

De az ő babateste igen.

Patkánykatonák csapata haladt el az ablak alatt, ezért Karolina visszahúzódott. Nagyon közel
volt ahhoz, hogy észrevegyék. Nem vehetik észre! A patkányok egy hosszú, dühítő pillanatig az
ablak alatt időztek, egy egész élethossznak tűnt ez a kis idő. Aztán továbbmentek. Karolina várt,
amíg nem látta már őket a csillagtalan sötét éjszakában. Csak ekkor mászott ki az ablakon. Halk
puffanással ért földet.

Nem éppen kecsesen felkapta a szoknyáját, és megiramodott a sötét erdő felé.

Valahányszor lába a földet érintette, olyan hangosnak találta a hangot, mintha nagydobot vertek
volna a füle mellett. De nem nézett vissza, hogy lássa, az őr vagy más patkányok üldözik-e.

Nem torpanhatott meg egy pillanatra sem, futnia kellett, amilyen gyorsan csak tudott.

Az erdő nyitott szájként tátongott előtte. Árnyékos mélye, kétségtelenül tele van éles fogakkal.
Karolinát ez nem érdekelte, kinyújtotta a kezét az erdő felé és némán könyörgött, hogy fogadja
magába.

Ahogy az ujja megérintette az első fekete fatörzset, Karolina tudta, hogy könyörgése
meghallgatásra talált. Arra gondolt, hogyha tovább fut, a patkányok soha nem kaphatják el.
 20. FEJEZET

A HEGEDŰS ÉS A PILLANGÓ

A német hadsereg ugyanolyan megállíthatatlannak tűnt, mint a patkányok.

Karolina és a Babakészítő nap mint nap hallgatták a híreket a rádióban. Rémülettel töltötte el
őket, hogy egyik ország a másik után esett el, segítve ezzel Hitler ezeréves birodalomról szóló
lázálmának megvalósulását. Ahogy a tavaszt felváltotta a nyár, mintha őrségváltás történt volna.
Németország szövetségese, a Szovjetunió ellen fordult, elvégre a kés is megfordulhat a támadó
kezében. A német hadsereg Moszkva ellen vonult.

Az újság, amit a Babakészítő olvasott, megpróbálta megmagyarázni, miért jogos ez az invázió.

Kijelentette, hogy a német népnek több földre és nagyobb területre van szüksége az élethez, és
ezt erőszakkal fogják elvenni. Karolina azonban egy szót sem hitt el ebből. Fegyveres erői révén
két éven belül Hitler lett szinte minden európai ország vezetője – a Führer – Dániától egészen
Görögországig. Az nem lehet, hogy ennél is több kell nekik.

Ahogy telt az idő, újabb hírek jöttek. Karolina és a Babakészítő kimondhatatlan gonoszságokról
értesült, bár ezekről az újságok nem írtak. E hírek szerint lengyel és szovjet zsidókat küldtek a
legsötétebb erdőbe… És soha senki nem hallott róluk többé.

Karolina nagyon jól tudta, hogy egy ember vagy egy baba milyen könnyen elveszhet a fák
árnyékában, de ő és a Babakészítő is igyekezett figyelmen kívül hagyni ezeket a híreket. Egy
dolog, ha eltüntetnek néhány embert, de azt, hogy Rena és Jozef népét teljesen, örökre
eltüntessék, azt még a legsötétebb lelkű trollról is elképzelhetetlennek tartották.

De Karolina kénytelen volt emlékeztetni magát arra, hogy történt már ilyen.

Így, hogy Rena és Mysz már nem volt a játékboltban, 1941 és 1942 tele sokkal hidegebbnek tűnt
az előzőnél. Hiába kapott a Babakészítő nagyobb fejadagokat, kevés volt az élelem és a tűzifa.
Karolina barátja fel-alá járkált a lakásban, így próbálta melegíteni a testét, ám ahogy a háború
folytatódott, egyre nyugtalanabb lett. Olyan gyakran váltogatta a munkáit, hogy a munkaasztala
megtelt félig befejezett hintalovakkal, és egy másik babaház vázával.

Karolina ezt a babaházat Renáéhoz hasonlítva eléggé egyszerűnek találta, de véleményét

megtartotta magának. Nem mintha a Babakészítő kíváncsi lett volna rá, gondolta, barátja egyre
kevesebbet beszélt vele. Ahogyan mindenkivel, ezért ezt nem vehette a szívére. Arról az
ígéretéről is megfeledkezett, hogy varázsolni fog neki, de hogyan is varázsolhatott volna, amikor
úgy nézett ki, mintha minden mozdulat fájna neki?

A Babakészítő sokszor ólálkodott a gettó kapujánál egy-egy csomag élelmiszerrel és üzenettel,

remélve, hogy titkon el tudja juttatni Trzmieléknek. A bejárat olyan volt, mintha sírkő lenne
abban a temetőben, ahol Rena édesanyja nyugszik. Karolina nem értette, hogyan lehet valakit
annyira gyűlölni, hogy olyan helyre kényszerítsék, aminek a határai a halottakra emlékeztetik.
A Babakészítő nem tudta átadni ajándékait a barátainak, a bejáratot túl sok német őrizte. Mintha
hatalmas tenger választotta volna el Jozefet és Renát a világtól, amelyen a Babakészítő kosara és
a levelei nem tudnak átjutni.

Karolina újra és újra arra a beszélgetésre gondolt, amit a Babakészítővel folytatott, mielőtt a
sötétség ismét rátelepedett volna barátja tudatára. Ha Renának – és magának a Babakészítőnek –
nagyobb szüksége van rá, mint Babaországnak, akkor miért nem képes segíteni nekik? Nagyon
igazságtalannak tűnt, hogy mindig akadályba ütközik, és olyan sok kudarc éri.

– Talán Jánošík el tudna juttatni egy üzenetet Renának és Jozefnek – mondta Karolina egyik este,
amikor ismét sikertelenül próbáltak kapcsolatba lépni Trzmielékkel. Rena tizenkettedik
születésnapja is elmúlt, az üdvözlőlap, amit a Babakészítő neki vásárolt, kibontatlanul hevert
borítékjában az asztalon. – Ő valószínűleg be tud lopakodni ilyen helyekre.

A Babakészítő már nem keresgélte a különböző rádióadókat, minden hír Németországból jött. A
bemondók hangja már nem volt annyira magabiztos, amikor a Szovjetunió elleni közelgő
győzelemről beszéltek. De vajon ki tudja, mi történik valójában?

– Megkérném, de én csak a szemem sarkából láttam – felelte a Babakészítő, és rég kihűlt teájába
kortyolt. Köhögve nyelte le. – Vannak pillanatok, amikor kételkedem abban, hogy egyáltalán
beszéltem vele.

– Pedig valóban beszéltünk vele a templomban tavaly nyáron. Te, Rena és én – bizonygatta
Karolina, azzal felkapott egy kockacukrot az asztal közepén álló virágos tálkából, és a
Babakészítő teájába dobta. Így, hogy Trzmielék már nem járhatnak hozzájuk, nincs kinek a
javára lemondania a cukorról, a Babakészítő akár maga is elfogyaszthatja. – Igazi volt.

A Babakészítő ajkához emelte a teáscsészét. Nem köszönte meg Karolinának, hogy cukrot tett a
teába, talán észre sem vette.

– Lehetséges. De azt hiszem, az ő varázslata nem elég hatékony a németek ellen. És ami azt illeti,
az enyém sem.

– Megmentetted Mysz életét, miután a trollgyerek rálépett – mondta Karolina. – Rena ettől
nagyon boldog volt. És ez a fontos.

– Lehet – mondta a Babakészítő, bár nem volt túl meggyőző a hangja.

A Babakészítő lassanként visszatért abba az állapotába, amilyen Karolina érkezése előtt volt.
Rémálmai nappal is kísértették.

Karolina tovább akarta erőltetni a dolgot, amikor belenézett a Babakészítő csészéjébe. Meglátta
arcán a halvány repedést. A sebhely csak gyengén látszott a tökéletlen tükörben, éppen csak
szellemképe a repedésnek, ami még Babaországban keletkezett az arcán. De tagadhatatlanul ott
volt.
Karolina látását egy pillanatra elhomályosította a félelem. Miért jelent meg újra az a repedés?
Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy a Babakészítő nemsokára észreveszi, és megjavítja, bár
nem volt biztos abban, hogy ez meg fog történni.

Mi lesz vele – mi lesz velük –, ha a Babakészítő már nem hisz a saját varázserejében? Ő az
egyetlen, akinek hatalmában áll megmenteni őket.

A nagy szomorúságtól és a bánattól azonban az élet nem állt meg Krakkó városában. A
Babakészítőnek továbbra is minden héten el kellett mennie bevásárolni. Karolina minden
alkalommal bemászott a kosarába, és vele tartott.

1943-ra sokkal tovább tartott bejárni a megszokott útvonalat, mint a háború előtt. Valahányszor
elhaladt előttük egy német katona, a lengyeleknek meg kellett hajolniuk, vagy tisztelegniük
kellett. Karolina tudta, hogy egyetlen troll sem érdemli meg, hogy úgy köszöntsék őket, mint a
Babakészítő könyveiben szereplő dicső hercegeket szokás. De mit tehettek volna? Ezt írta a
törvény, amit be kellett tartaniuk.

Ezen a napon különösen nagy volt a forgalom, a munkába és a piacra tartó emberek tömege
lépésre lassított, miután a Babakészítő és Karolina elhagyta a főteret. A késés oka hamarosan
nyilvánvalóvá vált. Az út felét lezárták, hogy új macskaköveket fektethessenek le, ezért a gyalog,
lóháton vagy ritkán autóval közlekedő emberek a leszűkített úton voltak kénytelenek haladni.

A kimerült munkások mindegyike zsidó volt.

Karszalagjukon a kék csillagot szürkére fakította a hátukat ezernyi tüzes kalapácsként verő
napfény. Néhány makulátlan, vasalt egyenruhában álló német katona figyelte őket; kezükben
lövésre kész puska, arcukon megvetés és gyűlölet. Minden addiginál dühösebbnek tűntek, és
Karolina úgy érezte, pontosan tudja ennek okát. A hadi szerencse hosszú idő után Németország
ellen fordult, ez azonban semmit nem változtatott a lengyelek iránti kegyetlenségükön. Időnként
egy-egy katona tört lengyelséggel ráüvöltött valamelyik munkásra, aki elég hosszú ideig
merészelt szünetet tartani ahhoz, hogy letörölje a verejtéket a homlokáról. Karolina biztos volt
abban, hogy a munkások közül senki, vagy nagyon kevesen építettek utat, ástak árkot a háború
előtt. A németek azonban nem hagytak nekik választási lehetőséget, Krakkó minden zsidónak
börtönné vált, és Karolina nagyon sajnálta őket.

Az úton járó emberek többsége ügyet sem vetett a szerencsétlen munkásokra, de a Babakészítő
megállt, és figyelte őket. Tekintetével végigpásztázta a férfiak arcát, és egy szörnyű szót mondott
ki.

– Jozef…

Karolina azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná.

Jozef sosem volt testes ember, de most olyan sovány volt, mint egy agár, és a szeme valósággal
izzott a kimerültségtől. Gyorsan mozgott, szusszanni sem állt meg, egyik követ a másik után vitte
a közeli kordéról. Azok az emberek jutottak róla Karolinának eszébe, akikről a Babakészítő a
Kis-Krakkó alakjait formálta. Akik arra voltak kárhoztatva, hogy örökké ugyanazokat a
mozdulatokat végezzék el.

– Ne add jelét, hogy ismered – rángatta Karolina a Babakészítő ingét. – Mindkettőtöket

letartóztatnak!

A Babakészítő nem válaszolt. Előhúzta tiszta, vörös zsebkendőjét, és hagyta, hogy a kis
kelmedarabot elfújja a szél.

Jozef lábánál állt meg.

Vajon a jó szél ejtette éppen a megfelelő helyre? A Babakészítő teljesen közömbös

arckifejezéssel indult meg barátja felé. Mintha baba lenne, gondolta Karolina, ez lehet az
egyetlen magyarázat.

A Babakészítőhöz hasonlóan Jozef is olyan mélyen eltemette érzéseit, amilyen mélyre a köveket
kellett elhelyezniük. Lehajolt, és felvette a zsebkendőt. Arcán kifejezéstelen udvariasság feszült.

– Köszönöm – mondta a Babakészítő. Lassan átvette a zsebkendőt barátjától, és közelebb hajolt

hozzá. – Jozef…

– A németek vonatra tesznek a gettóból mindenkit, aki nem tud dolgozni. Elviszik őket, de nem
tudom, hova – mondta Jozef. Bátor döntés volt, hogy megszólalt. A szavak csak úgy áradtak
belőle, mintha erre a pillanatra tartogatta volna őket. – Senki nem jön vissza. Kérlek, segíts
kijuttatni Renát a gettóból, mielőtt valami szörnyűség történne vele! Kérlek…

Sem Karolinának, sem a Babakészítőnek nem volt esélye reagálni a szörnyű hírre, amit Jozef
mondott nekik. Az egyik német katona észrevette, hogy beszélnek egymással. Azonnal odarohant
hozzájuk, keze az oldalára rögzített pisztoly felé mozdult.

– Maga meg mit csinál? – mordult a Babakészítőre. – A munkásokkal tilos beszélni!

– Elnézést – mondta a Babakészítő németül. Karolina ismét hálás volt, hogy barátja folyékonyan
beszélte a nyelvet. – Elejtettem a zsebkendőmet. Ez az ember csak visszaadta. Már megyek is
tovább.

Rena apja búcsúszó nélkül fordult vissza a kordé felé. Karjára vette a következő követ, mintha azt
akarná bizonyítani, hogy őt is csak a munkája érdekelné. Mintha egyáltalán nem vonta volna el a
figyelmét az építkezés területére tévedt vörös hajú férfi.

– Lelépni! Átveszem az ügyet.

Karolina nem ismerte a tisztet, aki megrótta Jozefet és a Babakészítőt. Azt azonban felismerte, aki
elküldte a német őrt.

Erich Brandt volt, az SS tiszt, aki a játékboltban felkereste őket.

Brandt nem üvöltött a Babakészítőre, mint a másik tiszt, Karolina szinte barátságosnak találta
hangvételét. De indítéka, mint a Babakészítő egyre növekvő félelme, még mindig a homályba
veszett.

– Régen találkoztunk, Herr Birkholz. Mi járatban errefelé?

– Csak bejöttem a városba bevásárolni – felelte a Babakészítő, azzal megrázta a kosarát. Karolina
majdnem kiesett.

– Semmit nem látok a kosarában – jegyezte meg Brandt, azzal közelebb lépett hozzájuk.

– Éppen a piacra tartok. Nagyon kéne sietnem. Ha későn érek oda, az árusok mindent eladnak.

Brandt a fejét ingatta.

– Tehát siet, és mégis van ideje megállni beszélgetni egy zsidóval. Mi dolga van vele?

A Babakészítő nem válaszolt.

– Ha nem felel, megkérdezem magát a zsidót. – A trollszázados a pisztolyához nyúlt. – Hozzák

ide azt a zsidót! – kiáltotta Brandt a közelben álló egyik trollnak, egyenesen Jozefre mutatva.
Jeges tekintettel fordult vissza a Babakészítő felé. – Ugye tudja, mi történik azokkal, akik
zsidóknak segítenek?

Ha valóban Brandt a másik varázsló, akkor éreznie kellett a varázslat jelenlétét. És mi más
Karolina, ha nem varázslat eredménye? Hirtelen úgy döntött, hogy csakis egyetlen dolgot tehet
mindhármuk védelmében: fel kell szólalnia az érdekükben, bármennyire is gyűlölte a gondolatot,
hogy egy trollhoz kell beszélnie.

– A Babakészítő nem hazudott – szólalt meg Karolina olyan hangosan, hogy Brandt biztosan
meghallja a munkások zajától. – Bevásárolni indultunk. Nem hiszem, hogy törvény tiltja, hogy
visszakapja az elejtett zsebkendőjét. Kérem, hagyja őt békén!

Brandt elvörösödött. Mintha örülne, hogy babahangot hall.

– Tudtam! – Vigyora olyan mohó és eszeveszett volt, mint szeme csillanása. – Tudtam, hogy
élsz!

– Karolina! – szólt a Babakészítő figyelmeztetőn. De már késő volt. Brandt az elejétől fogva
gyanította az igazságot, és most már nem lehetett tagadni.

– Tehát mégis van neve!

Brandt kifejezetten derűsnek tűnt. Karolina nem tudta, hogyan lehet ennyire elégedett, amikor
olyan tömény szenvedés volt körülötte, hogy szinte vágni lehetett, mint zsúfolt helyiségben a
füstöt. A trollszázados könyéken ragadta a Babakészítőt.

– Jöjjön! Menjünk szépen vissza a boltjába. Sok mindenről kell beszélnünk.

– Nem tartóztatja le? – kérdezte Karolina.

– Miért tenném? Mondott néhány szót egy zsidónak. Ennyi – felelte Brandt. – Csak nyomást
akartam gyakorolni Herr Birkholzra abban a reményben, hogy te úgy döntesz, felfeded magadat.
A játékok szeretik megvédeni a szeretteiket mindenféle valós vagy képzelt veszélytől, ja?

Karolina megkönnyebbülését, hogy a Babakészítő biztonságban van, keserű neheztelés váltotta

fel. Brandt bizonyítékot akart, hogy a Babakészítő varázsló, és ezt éppen ő adta meg neki.

– Maga becsapott engem!

Brandt vállat vont. Karolina kénytelen volt ökölbe szorítani a kezét, nehogy megüsse. Nem tudta,
milyen büntetés jár azért, ha valaki megüt egy német tisztet, de el tudta képzelni, hogy súlyos
következményekkel jár.

– Szükséges rossz volt – felelte Brandt, azzal végighúzta az ujját Karolina nyakhajlatán.

A trollszázados nyilvánvalóan hitt abban, hogy bizonyos rossz dolgok feltétlenül szükségesek.

Karolina azonban okosabb volt annál, mintsem ezt hangosan kimondja. Remélte, hogy nem
csinált semmi ostobaságot.

A Babakészítő és Brandt néhány perccel később belépett a játékboltba. Mielőtt az ajtó

becsukódott, berepült utánuk egy pillangó, ami addig a főtéren repkedett. Brandt elhessegette,
ugyanúgy nem érdekelte a pillangó, mint a zsidók, akiket felügyelt.

A Babakészítő igyekezett a lehető legtávolabb kerülni Brandttól, ezért egyenesen a

munkaasztalához ment. Egy-egy lépésnél felszisszent. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, és amikor
végre leülhetett hokedlijére, feltűrte a nadrágszárát, és megigazította a műlábát.

– Az a sérülés… Ha nem sértem meg a kérdéssel, hogyan keletkezett, Herr Birkholz? – kérdezte
Brandt.

– Az előző háborúban Varsóban harcoltam – felelte a Babakészítő. Akármilyen döbbenetként

hatott rá Brandt és Karolina beszélgetése, már megnyugodott. Beszéde olyan sima és fürge volt,
mint a róka mozgása. – Mint látja, nem végződött jól számomra.

– Ezek szerint a németek oldalán harcolt – jegyezte meg Brandt.

Karolina azt kívánta, bárcsak kevésbé tenné magát érdekessé a troll előtt.

– Gondolom, igen. De sosem éltem Németországban. Látogatóban sem jártam ott.

– El kell látogatnia Németországba! Amikor majd a háborúnak vége lesz.

– Igen. Amikor a háborúnak vége lesz.

Karolina arra gondolt, hogy Brandtnak fogalma sincs, mennyire másként képzelik el a háború
végét, a Babakészítő és ő.
– Már első találkozásunkkor szólnia kellett volna arról, hogy varázserővel bír. Gyanítottam, hogy
mágus, de annyira szűkszavú volt, hogy azt hittem, tévedek. – Azzal Brandt odament az
asztalhoz. A Babakészítő közelében állt meg, amitől Karolina eléggé nyugtalan lett. Az egy
dolog, hogy első látogatása során fel-alá járkált a boltban, teljesen más azonban, hogy úgy
viselkedik, mintha otthon lenne. – Karolina rendkívüli teremtmény.

– Nem én teremtettem – felelte a Babakészítő. – Én faragtam a testét, de a lelke életre keltésében

nincs részem.

– Lehetséges. De magához jött, ugye? – Végighúzta kezét a munkaasztal szélén. – Nem ismerek
más embert, aki varázserővel bír. Maga az egyetlen. Berlintől Kölnig tucatnyi mágiatársaságban
jártam, de csak egyszerű kártyatrükkökre voltak képesek. Az illuzionista trükkök pedig nem
számítanak igazi mágiának.

– És ön milyen fajta mágiára képes? – kérdezte Karolina.

– Olyan fajtára, amilyet Birkholz művelt, amikor téged létrehozott – biccentett Brandt előbb a
Babakészítőre, aztán Karolinára. – Fakatonát faragtam, aki később megszólalt.

– Mikor tette ezt? – kérdezte Karolina. Nem igazán tudta eldönteni, hogy a Brandt képességei
iránti érdeklődése, vagy a Brandt személye iránti utálata nagyobb. Nyugtalanító gondolat volt,
hogy nem minden varázsló olyan jó ember, mint a barátja.

– Körülbelül három éve lehetett. Nem sokkal a háború előtt – felelte Brandt. – A katona azt
mondta, hogy Fritz a neve, és egy nagy királynőt szolgál, aki ékkövekkel kirakott virágkoronát
visel Babaországban.

– Fritz? – kérdezte Karolina döbbenten. – A katona neve Fritz volt?

Lehetséges, hogy az erdőbeli barátja az, akivel az emberek világába utazott?

Mindig is tudni szerette volna, hova vitte a jó szél Fritzet, de Karolina legszívesebben felüvöltött
volna, hogy olyan ember kezébe került, mint Brandt.

– Igen. Fritz. Ez elég gyakori név az én hazámban. Jó barátok voltunk egy ideig.

– Hol van most? – kérdezte a Babakészítő.

– Nincs itt – felelte Brandt. A válasz egyszerre volt őszinte és kitérő, nem volt hajlandó
Karolinára és a Babakészítőre nézni. Karolina azon gondolkodott, milyen titkok tekergőzhetnek
benne, mint kígyók a fészekben. – Karolina az egyetlen, akit életre keltett… vagy aminek
megváltoztatta az alakját?

A pillangó ekkor ismét elrepült a feje fölött, és leszállt a munkaasztalra. Az elöl hagyott élénk
színű kelméken is ragyogtak narancsszín szárnyai. Karolina hálás volt azért, hogy a pillangó egy
pillanatra elvonta figyelmét. Haragja kezdett kibomlani, mint egy régi ing szegélye, és attól
tartott, hogy valami nagyon rosszat mond, ha még sokáig hallgatja Brandtot.
– Megváltoztatni valaminek az alakját? – kérdezte a Babakészítő. – Ez érdekes ötlet.

Tűnődőn nézett maga elé, mintha soha ilyet nem tett volna. Kezd egyre jobban hazudni.

– Nem nehéz – jegyezte meg Brandt. A munkaasztalon lépkedő pillangót szemlélte, aztán
végighúzta ujját a bal szárnyán, és lenyomta az asztallapra. A szárny behasadt ott, ahol a pillangó
testéhez volt rögzülve. Szörnyű nesz hallatszott, mintha selyem hasadt volna. A rovar tehetetlenül
vergődve igyekezett menekülni új, nyomorék alakjában.

– Ezt miért csinálta? – kiáltott fel Karolina. – Nem ártott senkinek!

– Azt akarom, hogy mozdulatlan maradjon – mondta Brandt teljes természetességgel. – Nézd!

Tenyerével letakarta a pillangót, és behunyta a szemét. Karolina vas és őszi eső nyers, átható
illatát érezte. Brandt elégedetten vonta el kezét.

A sérült lény az asztalon már nem pillangó volt, hanem egy hatalmas barna pók, aminek három
lába összegabalyodva, hasznavehetetlenül lógott. Karolina döbbenten sikoltott fel. Vajon a
pillangó tudja, hogy mi lett belőle?

– Változtassa vissza! – mondta a Babakészítő. Hangja remegett. – Még él. Még érez. Változtassa
vissza!

Karolina ekkor Myszre gondolt, és arra, hogy a kis egér hogyan érezte volna magát, ha valami
ronda és rémületes lénnyé változtatnák. A Babakészítő sosem csinálna ilyet!

Brandt újra a pókra tette a kezét. A következő pillanatban felemelte, és Karolina

megkönnyebbülten látta, hogy a szörnyalak semmissé lett: újra egy szakadt szárnyú pillangó
hevert az asztalon.

– Látja? Egyszerű – mondta Brandt. – Meg kéne próbálnia. Szeretném látni, mivé tudja
változtatni.

– Semmi szükség nem volt arra, hogy ezt tegye – mondta a Babakészítő. Védő kart emelt a
pillangó fölé. Karolinának erről eszébe jutott, hogy Rena is ugyanígy próbálta védeni Myszt,
miután Brandt unokaöccse rálépett.

– Nem muszáj pókká változtatnia – jegyezte meg Brandt nevetve. Ugyanúgy nem tud
elvonatkoztatni, mint egy gyerek, gondolta Karolina. – Szinte bármi lehet belőle. Visszaadhatja a
régi alakját is, amilyen azelőtt volt, hogy leszakadt a szárnya.

Karolina kiugrott a kosárból, és a Babakészítő könyöke mellé állt. Onnan alig látta a pillangót,
ami még mindig küszködött, hogy elrepülhessen.

– A szárnya nem magától szakadt le – mondta Karolina.

Brandt sötét, komor pillantással nézett rá, ám figyelmét hamarosan ismét a Babakészítőre
fordította.
– Folytassa! Mutassa meg a varázserejét!

Brandt korábbi mozdulatait utánozva a Babakészítő kezét a pillangó fölé helyezte. Szeme
lecsukódott. A levegő megremegett, ugyanúgy, mint akkor, amikor Myszt gyógyította meg.
Karolina lélegzet-visszafojtva figyelt. Sajnálta a pillangót a sanyarú állapotában, mégis úgy
gondolta, jobb lenne, ha a Babakészítő varázsereje ezúttal nem működne. Akkor Brandt elmenne,
barátja iránti érdeklődése elenyészne, és békén hagyná őket végre.

A varázslat azonban hatott.

A Babakészítő elemelte a kezét, és Karolina láthatta, hogy a pillangó mindkét szárnya ép és

ragyogó. Olyan gyorsan csapkodott, hogy halvány színfolt látszott a levegőben, mintha ecset
szálai rezegnének. De azok a gyönyörű szárnyak már festett tollak voltak, csápjai, amivel oly sok
érzelmet fejezett ki, vékony tollakká változtak, végükön apró üveggyöngyök csüngtek.

Mint korábban Mysz, a pillangó is játékká változott.

Brandt vigyorgott.

– Ugye, mondtam, hogy meg tudja tenni!

– Igen – felelte a Babakészítő sokkal kevésbé lelkesen. Vajon Brandt észlelte, hogy a pillangó
már nem igazi pillangó? Karolina nem hitte, hogy így lenne, a troll pontosan úgy látta a világot,
ahogy látni akarta.

– Örülök, hogy magamfajtát találtam – mondta Brandt a Babakészítőnek, azzal egyenruhás kezét
felfelé mozdította, és megszorította a vállát. – Már attól féltem, hogy ha találok egy másik mágust
Krakkóban, az lengyel lesz. Mi jó származhatna egy lengyel mágustól?

– Mit számít, milyen nemzetiségű? – kérdezte Karolina. – Bármilyen mágussal sok közös
tulajdonsága lehet.

– A mágiát nem kéne olyan alantas népekre fecsérelni, mint a lengyelek – mordult fel Brandt. –
Zsidókra meg még inkább nem. Eleget láttam a lengyel mágiából, amikor ide jöttem. Nem voltam
lenyűgözve.

– Például milyen varázslatokat látott?

– Krakkótól messze meglőttem egy nagy vörös tollú madarat, de csak a golyót pazaroltam. Azt
hittem, ha megkímélem az életét, teljesíti egy kívánságomat, mint azokban az ostoba mesékben
szokás. De csak egy nyomorult almát adott nekem. Minek? Németországban az erdőben
portyáznak időnként kísértetlovagok és a kísértetkirály is, minden égerfaliget uralkodója. Ők
erősek… Erősebbek mindennél, mint ami itt van.

Karolina a szívéhez kapott, hideg borzongás járta át. Tehát Brandt volt az, aki megölte a
tűzmadarat a lakanica mezején. Rena mesélt Karolinának az alma ízéről, amit a százados
visszautasított. Arról, hogy az édesség szétáradt a nyelvén, amikor beleharapott.
– Olyan volt, mintha nyarat ettem volna – sóhajtott Rena.

És most már senki sem ízlelheti meg ezt a csodát emiatt az SS troll miatt.

– Nem lett volna szabad megölnie azt a madarat! – mondta Karolina. – Semmi rosszat nem tett
magának.

– De semmi jót sem. Egyszerűen haszontalan volt – vágott vissza Brandt.

A Babakészítő vetett véget a vitának.

– Szívesen beszélgetnék még, de tényleg be kell vásárolnom, és hamarosan kijárási tilalom lesz –
mondta. Mosolya olyan volt, mint gyertyaláng a sötétedő szobában. Karolina nem tudta, hogyan
sikerült a Babakészítőnek ilyen könnyed hangon megszólalnia, de megkönnyebbült, amikor
kiderült, hogy Brandt őszintének találta.

– Holnap is eljövök, és akkor többet tudunk beszélgetni.

Karolina pontosan tudta, hogy a Babakészítőnek a nap eseményei után valójában nem volt
szándékában a piacra menni, de ez a kifogás hatott. Brandt fütyörészve lépett ki a játékboltból.

– Beszélhetsz vele, amennyit csak akarsz, de én nem fogok – jelentette ki Karolina, dühösen
nézve azt a helyet, ahol korábban Brandt állt. Kimerítette a találkozás. Legszívesebben a
Babakészítőhöz bújt volna, hogy lélegzésének egyenletes hangjára békés álomba merüljön, mivel
álmában nem kell az SS trollokon és Jozef rémületén gondolkodnia. És azon sem, mit jelent
megrepedt, sajgó arca.

– Nincs más választásom, beszélnem kell vele – felelte a Babakészítő. Levette szemüvegét,
mintha már nem akarná tisztán látni az üzletet és az ablakon túl a teret. – Karolina… Brandttal
azt kell elhitetnünk, hogy az ő oldalukon állunk. Mivel már tudja, hogy varázserőm van, figyelni
fog minket. Akármennyire gyűlöletes, udvariasnak kell lennem vele… Legalábbis egyelőre.

A pillangó hirtelen leszállt a Babakészítő ujjára. Összedörzsölte mellső lábait, a két fadarab úgy
rezgeti egymáson, mintha Jozef hegedülne.

Karolina úgy gondolta, hogy köszönetet akar mondani barátjának. Ha nem is tud úgy beszélni,
mint Mysz, a zene lehet a beszéd alternatívája.

A Babakészítő keze olyan mozdulatlan volt, hogy Karolinának a Babaföldön ismert üveglányok
jutottak róla eszébe. Az állatokat vonzzák a törékeny dolgok, ők tudják, hogy mindennel és
mindenkivel óvatosan kell bánni.

– Nem volt nehéz meggyógyítani téged – súgta a Babakészítő a pillangónak. – Kár, hogy a
világot nem tudom meggyógyítani.
 21. FEJEZET

A TERV

A Babakészítő.

A pillangó.

Mysz.

Életre kelt játékok.

Az ötlet nagyon hirtelen jutott Karolina eszébe. Egyszer csak megvilágosodott, és a szíve
felderült. Kis híján táncra perdült az örömtől a munkaasztalon, de mégsem tette, csak nevetett.
Kacagása betöltötte a helyiséget, ahogy terve kibontakozott. A hangtól a pillangó összerezzent, és
messzire repült. Babaföldön ilyen ihletre várt, kétségbeesetten remélte, hogy eszébe jut valami,
amivel felveheti a harcot a patkányok ellen. És most, hogy ez az emberek világában jutott eszébe,
Karolina megperdült, és a pillangó fenséges táncát utánozta lépteivel.

– Tudom, hogyan segíthetsz Trzmieléknek – szólalt meg Karolina.

A Babakészítő visszatolta szemüvegét az orrára.

– Tessék?

– Ember nem juthat be a gettóba. De játékok? Játékká változtathatnád Jozefet és Renát. A játékok
beférnek olyan helyekre, ahová az emberek nem.

A lélek az lélek, akár baba-, akár embertestben lakozik. Csak megfelelő hordozó kell neki. A
Babakészítő pontosan tudta ezt.

– Szeretem Renát. És Jozef a legkedvesebb barátom. De…

– Félsz, hogy rajtakapnak? – kérdezte Karolina.

– Nem attól félek. Attól félek, hogy csak rontok a helyzeten. Egy ember sokkal nagyobb, mint
Mysz és a pillangó… Ráadásul egy egér vagy egy pillangó nem hisz el vagy tagad le semmit.
Nem éreztem rajtuk, hogy kételkednek a varázslatomban, és ezért nem küzdöttek ellene.

Ajka megremegett, tekintetével a pénztárgépre szálló pillangót követte.

– Tehát azért nem változtathatod Jozefet babává, mert ő felnőtt ember, és kételyeit fejezné ki a
varázserőddel kapcsolatban?
Szinte lehetetlen volt elképzelni Renát az apja nélkül, de a Babakészítő szavaiban volt igazság.
Jozef sem hitt volna a Babakészítő képességeiben, ha nem látta volna bizonyítékát a saját
szemével, de Rena és a többi gyerek egyszerűen elfogadta, hogy csodákkal telt világban élnek.

– Azt sem tudom, hogy Renát sikerülne-e babává változtatnom – roskadt le a hokedlijére a
Babakészítő.

– Meg kell próbálnod – biztatta Karolina, a Babakészítő ruhaujját rángatva. – Kérlek, legalább
mondd, hogy megpróbálod! Hiszen hallottad, mit mondott Jozef, tudod, mire készülnek a
németek. Nem hagyhatjuk, hogy valami nagyon rossz történjen Renával!

A babalány várt, időt hagyott, hogy a Babakészítő megfontolja a tervét. Karolina szinte látta,
hogy elméjében újra és újra megfordul a gondolat.

A Babakészítő végül megszólalt.

– Brandt valószínűleg be tudna juttatni engem a gettóba, ha ki tudok találni egy hihető indokot,
hogy miért kell bemennem.

Karolina gondolkodott és gondolkodott.

– Esetleg a babaház?

– Rena babaháza? – kérdezte a Babakészítő.

– Senki nem emlékszik már arra, hogy Jozef hegedűművész. A munkapapírjai szerint asztalos.
Nem tudnád azt mondani, hogy ő készítette neked azt a babaházat, magával vitte a gettóba, hogy
befejezze, és szeretnéd visszaszerezni? Betehetnéd Renát, és egyszerűen kihozhatnád. Az a
babaház olyan nagy, hogy tucatnyi babát beletehetnél.

– Tucatnyi babát – ismételte a Babakészítő a kezét tördelve. – Vagy tucatnyi gyereket, akikből
baba lett.

Karolina azt kívánta, bárcsak elég nagy lenne ahhoz, hogy átölelje a Babakészítőt, de
megelégedett azzal is, hogy nagyon erősen átfogta a csuklóját. Arcán a repedés lüktetett egy
kicsit, ahogy szorított az ölelésen, de ügyet sem vetett a fájdalomra.

– Igen. Látod? Jánošík megmondta, hogy embereket menthetsz, és most valóban megteheted.

– Ha sikerül – jegyezte meg a Babakészítő komoran.

– Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

A pillangó visszatért a munkaasztalra, és láthatóan nagyon örült, hogy rászállhat a Babakészítő

kezére.

– Viszont amint kijutunk a gettóból, vissza kell változtatnom a babákat gyerekekké. Nem
maradhatnak örökké babák. Nem lehet az a sorsuk, hogy úgy éljék le az életüket.
– De nem élhet mindegyikük a játékboltban. Itt nincs elég hely. Valaki még meglátja őket…

– A Mária-templomban Karol atya szemet huny afelett, hogy az emberek feketepiacnak

használják a templomát, és elég sok miséjét végighallgattam már ahhoz, hogy tudjam, egyáltalán
nem helyesli, ahogy a zsidó emberekkel bánnak. Ő talán tudna segíteni – mondta a Babakészítő.
– Feltéve, ha meg tudom értetni vele, hogy nem mentek el otthonról, szóval hogy kivan a négy
kerekem – mondta, azzal száraz, fanyar nevetéssel többször megérintette a halántékát.

– Ha Karol atya végignézi, hogy visszaváltoztatod a babákat gyerekekké, el kell hinnie, hogy
valóban van varázserőd.

– Mielőtt egyáltalán szólnék Karol atyának, kipróbálom, vissza tudom-e változtatni ezt a játékot
igazi pillangóvá. Nem teszem ki Renát veszélynek. Csakis akkor változtatom babává, ha teljesen
biztos lehetek abban, hogy valóban tudok segíteni neki.

A legnagyobb óvatossággal helyezte apró kupolává hajlított tenyerét a pillangó fölé és olyan
erősen hunyta be a szemét, hogy az már szinte fájt. Karolina nézte, csak nézte, üvegszíve erősen
kalapált, érezte, hogy a varázserő feszültsége fokozatosan erősödik körülötte. Aztán a
Babakészítő elvonta kezét. Karolina rögtön látta, hogy a pillangó már nem játék, hanem az a
kicsi, bájos teremtmény, amit Brandt kis híján összezúzott.

– Sikerült! – lelkendezett a Babakészítő. – Tényleg sikerült!

Úgy nézett ki, mint aki nem tudja, nevessen-e vagy sírva fakadjon örömében. Karolina ugyanígy
érzett.

Megtalálták a módját, hogyan segíthetnek barátaiknak.

 22. FEJEZET

AZ EZÜSTKATONA

Karolina hosszú napokig fák odvában és bokrok alatt húzta meg magát. Szakadt ruhájának
szálait morzsolgatva azt kívánta, bárcsak vége lenne már a háborúnak. Oly mély búskomorságba
esett, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre a felé közeledő léptek neszét, és a léptek zajának
okozóját, az ezüstkatonát.

A katona láttán meglepetésében önkéntelenül felkiáltott, mivel a királynő egyik hűséges

gárdistája volt az. Mintha gyönyörű ezüstmellényének és -nadrágjának kelméje fénylett volna. Ezt
a fényt Karolina ezer közül is bárhol felismerte. Hogyne ismerte volna fel, hiszen ezt az
egyenruhát ő maga varrta! Bár a ragyogó anyagot a csillagok adták a királynőnek, a királynő
pedig a leghűségesebb katonáinak. Ezek a babák egyenként keresték fel Karolinát, azt kérték,
hogy varrjon nekik egyenruhát a kelméből, hogy azt viselhessék a királynő és a férje
szolgálatában. Minden katonával több mint egy órát töltött el, és nem felejtette el egyiküket sem.

Ám akármilyen kívánságok voltak a ruhákba varrva, nem védték meg a katonákat és Babaország
uralkodóit a patkányoktól.

Ahogy a megszállókra gondolt, Karolina megérintette felszakadt arcát. A sérülés már régen nem
fájt, de nem talált senkit, aki kijavította volna.

A katona megszólította.

– Kisasszony!

Karolina elbújt egy kidőlt fatörzs mögé, de a katona átlábalt a tisztáson, és lehajolt mellé.

– Esküszöm, hogy nem fogom bántani! Nem a patkányok szolgálatában állok.

– Tudom, hogy nem akar bántani. Aki ilyen egyenruhát visel, soha nem hajolna meg a
Patkánykirály előtt azok után, amit a mi igaz királynőnkkel és királyunkkal tett. De megijesztett.
Hosszú-hosszú ideje csak a madarakhoz beszélek, ők pedig nem válaszolnak.

A katona bólintott.

– Sajnálom, hogy megijesztettem, kisasszony. Valóban a királynőt és a királyt szolgáltam. Nem

telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk.

– Nekem is hiányzik mindenki.

A katona nem mondott többet a háborúban elesett és eltűnt babákról, ahogy Karolina sem.
Nincsenek szavak arra, milyen érzés tudni, hogy sok barátjuk már sosem nevet, sosem táncol.

– Mennyi ideje van itt az erdőben?

– Nem tudom. Úgy érzem, elég régóta menekülök a patkányok elől – vonta meg a vállát Karolina,
majd letörölt a térdéről egy kisebb sárfoltot.

– Valóban úgy tűnik, mintha évek teltek volna el a megszállás kezdete óta – jegyezte meg a
katona. – Azt hiszem, emlékszem magára, kisasszony. Ön a kívánságokat hímző varrólány, ugye?
Ön készítette az egyenruhámat – mondta, azzal megérintette egyenruhájának egyik
gyöngygombját.

– Igen. És emlékszem a kívánságra is, amit belevarrtam. Bátor akart lenni.

– Nem tudom, hogy bátor vagyok-e, de remélem. Hogy hívják?

– Karolina. Szólíts csak Karolinának. És téged?

– Fritz hadnagy vagyok. De szólíts Fritznek. Bár azt sem tudom, hogy hadnagy vagyok-e még
most, hogy a királyi gárda feloszlott.

– Hát, van királyi gárda. De patkányokból áll. A szörnyűséges új királyt szolgálják – felelte
Karolina, és kicsit beljebb húzódott a faodúba, remélve, hogy az árnyék elrejti, mennyire remeg.
Karolina sosem tartotta magát gyávának, de a Patkánykirály megrémítette.

– Ebben az odvas fatörzsben akarsz maradni, Karolina? – kérdezte Fritz.

– Igen. Holnapig biztosan. Aztán elmegyek máshova. Ezt kell tennünk, így a patkányok előtt
járhatunk.

– Gondoltál már arra, hogy elhagyd az erdőt?

– Hova mehetnék? Az erdő az egyetlen hely, amit a patkányok még nem foglaltak el.

– Egy barátom említette nekem a Dogoda nevű jó szelet, ami elviszi a babák lelkét oda, ahol
lenniük kell – mondta Fritz. – A jó szél az üveghegy tetején lakik. Oda tartok, hogy megtudjam,
elvinne-e engem egy olyan helyre, ahol kieszelhetek egy haditervet, hogy kiűzzük a patkányokat,
és véget vessünk a háborúnak.

Karolina a copfja végével játszott.

– Veszélyes küldetésnek tűnik.

– Lehetséges, hogy az. De tennem kell valamit akkor is, ha a végén esetleg kudarcot vallok –
mondta Fritz, és kezet nyújtott Karolinának. – Jó lenne, ha lenne társam az úton. Kérlek, gyere
velem! Segítenünk kell egymást!

Karolina tétovázott. Vajon tényleg van lehetőség arra, hogy megmentsék Babaországot?
Felettébb szeretett volna hinni benne, hogy ez lehetséges. És Fritz nagyon eltökéltnek tűnt. Együtt
talán képesek lesznek beteljesíteni az új kívánságot, ami úgy világlott fel előttük, mint gyufaszál
fénye a sötét erdőben.
– Rendben – felelte Karolina, azzal gyorsan megfogta Fritz kezét, mert attól tartott, ha tovább
vár, még kitalál valamit, hogy az erdőben maradjon. – Veled megyek.
 23. FEJEZET

ÁTVÁLTOZÁS

Másnap reggel a Babakészítő beszélt Brandt századossal. Együtt reggeliztek a közeli kávézóban.
A többi asztalnál alig ült vendég, mert ekkor már csak németek engedhették meg maguknak,
hogy kávézóba járjanak. A korábbi törzsközönség, a költők és a művészek régen letették a tollat
és az ecsetet. Sokukat letartóztattak azokért a rendkívüli tettekért, amiket elkövettek. A németek
elhatározták, hogy megsemmisítenek mindenkit, aki ellenkezni mer velük.

– Tehát be akar jutni a gettóba – kérdezte Brandt, miután a Babakészítő felvázolta a helyzetet,
amit Karolinával együtt találtak ki. – Szokatlan kérés, de azt hiszem, nem lenne nehéz belépési
engedélyt szerezni.

– Rendkívül hálás lennék érte – felelte a Babakészítő. – Nagyon szeretném visszakapni azt a
babaházat.

Brandt nevetett. Nem volt különösebben kellemes nevetés, Karolina mélyebbre bújt a
Babakészítő zsebében.

– Maga sokkal komolyabban veszi a mesterségét, mint én valaha tettem. Csodálom az

elhivatottságát – mondta, azzal felemelte a teáscsészéje mellé tett kis ezüstkanalat, és a
cukortartóba mélyesztette.

Karolina úgy gondolta, Brandtban az a legrosszabb, hogy annyira igyekezett a Babakészítő és

varázsereje közelében lenni, hogy már-már mohónak tűnt. Attól félt, hogy ha elég időt kap,
mesebeli trollá változik, és felfalja a Babakészítőt. Brandt annyi cukrot tett a Babakészítő teájába,
hogy Karolina arra gondolt, a német fel akarja hizlalni, hogy megegye.

– Ezek szerint segít nekem? – tette fel a kérdést a Babakészítő.

– Igen – felelte Brandt. – El tudom intézni. Hiszen csak egy babaházról van szó. Nincs ellenemre,
hogy szívességet tegyek magának. Maga és én… Szerintem jó barátok leszünk. Illetve te és én,
ha megengeded, hogy tegezzelek. A sors akarta, hogy találkozzunk – mondta, azzal mint valami
iskolás fiú, játékosan megütötte a Babakészítő karját. Ha Karolina nem tudta volna, milyen
pusztító, sötét gyűlölet hatja át Brandt minden egyes tettét és gondolatát, bűntudata lett volna,
hogy a Babakészítő becsapja.

– Igen – felelte a Babakészítő. – Valóban sorsszerűnek tűnik, hogy találkoztunk.

Ezután a Babakészítő egy hétig minden nap sétálni ment, remélve, hogy meglátja Jozefet az utat
kövező munkások között. A negyedik napon próbálkozásait siker koronázta. Ezúttal a sapkáját
vette le, és hagyta, hogy a szél Jozefhez fújja.
– Bemegyünk Renáért – mondta a Babakészítő, ahogy elvette a sapkát barátjától, aki olyan
sovány és fáradt volt, mintha öregember lenne. – És ha meg tudod győzni még néhány barátodat,
hogy engedjék el velem a gyerekeiket a gettóból, hívd át őket magadhoz csütörtök este. Tizenkét
gyereket tudok kimenekíteni.

Jozef alig érzékelhetően bólintott, és a Babakészítő szavai hallatán remény csillant a szemében.
Karolina ennek nagyon örült.

Brandt áramvonalas fekete autóval érkezett a játékbolthoz csütörtök este. A karosszéria

tükörfényesen csillogott. Nyilván azért választotta ezt az autót, hogy elkápráztassa a
Babakészítőt. Nem tudta, nem is tudhatta, hogy lehet akármilyen gyönyörű autója, nem változik
meg a Babakészítő róla alkotott véleménye.

– Még egyszer nagyon köszönöm, hogy segítesz nekem. Nagyra értékelem – felelte a
Babakészítő, ahogy Brandt áthajtott a városon.

– Szerintem jobb megoldás lett volna, ha hagytad volna, hogy én vagy valamelyik emberem
hozza ki azt a babaházat neked – mondta Brandt. – Megint felajánlom ezt a lehetőséget. A gettó
mocskos, nem kéne látnod, hogyan élnek a zsidók. Szégyenletes.

Karolina keskeny csípőjére tette kezét. Aznap rózsaszín ruhát választott, a szeretet és a jó
szerencse színét, de most bánta, hogy nem valami vadabb szín mellett döntött, hiszen nem tűnik
elég komolynak és ijesztőnek rózsaszínben.

– Nem hibáztathatja őket… Nem ők akarták elhagyni otthonaikat, hogy a folyó túlpartjára
költözzenek – komorodott el Karolina.

A Babakészítő Karolina fejére tette a tenyerét.

– Bocsáss meg Karolinának, nem gondolja komolyan, amit mond! Ami pedig a babaházat illeti,
személyesen kell beszélnem azzal az asztalossal. Közel egy éve rendeltem meg tőle, és nem
akarok tovább várni rá.

– Bölcs ember vagy – jegyezte meg Brandt. – Ki tudja, mennyi ideig lesznek még a zsidók
Krakkóban?

Az autó ekkor megállt a gettó szörnyű, sírkő alakú kapuja előtt. Brandt, majd a Babakészítő is
kiszállt.

A német őrök alig pillantottak a papírokra, amiket a Babakészítő átadott nekik. Brandt vendége
volt, így semmi értelmét nem látták a szigorúságnak.

A sírkő alakú kapuk mögött a világ mintha elsötétült volna. Mintha a nap is parancsot kapott
volna, hogy a gettó falai között ne ragyogjon.
Brandt és a Babakészítő elhaladt egy csoportnyi férfi és nő előtt, akik éppen fonnyadt zöldségeket
sütögettek. Elhúzódtak, és szerény vacsorájukat a hátuk mögé rejtették. Karolina nagyon élénken
emlékezett arra, milyen félni attól, hogy elveszik az embertől azt a keveset, amit keservesen
megszerzett magának. Sok baba arcán látta ezt a kifejezést, a patkányok erőszakos uralma alatt
nagyon nehezen éltek meg.

A közeli kút káváján cingár gyerekek ültek, olyan vékonyak voltak, hogy Karolinának egyenesen
Jozef hegedűhúrjai jutottak eszébe róluk. Tekintetük kiüresedett, csak néztek maguk elé.
Néhányukon volt csak cipő, a többiek rongyokat kötöztek a lábukra, hogy ne sértsék fel a
sarkukat az érdes kockakövek. Mikor ettek legutóbb meleg ételt? Mikor volt legutóbb erejük
játszani vagy nevetni?

Karolina hang nélkül köszönt egy Renánál alig valamivel idősebb lánynak, remélte, hogy
mosolyt csalhat az arcára. A lány azonban nem kiáltott fel meglepetésében és nem is üdvözölte,
egy meghatározhatatlan pontra bámult a távolba teljesen magába fordulva.

– A gyerekek nagyon éhesnek tűnnek – jegyezte meg Karolina. – Hol vannak a szüleik?

– Többségük árva – felelte Brandt. Továbbhaladtak az utcákon a gettó belseje felé. – Hamarosan
elküldjük őket innen, mert a terhünkre vannak. A Zsidó Tanács folyamatosan panaszkodik, hogy
nincs elég étel nekik. De ezek persze mindig panaszkodnak. Vagy a hideg nem tetszik nekik vagy
a víz vagy a közegészségügyi helyzet… Örüljenek, hogy megengedtük, hogy Krakkóban
maradjanak.

A Babakészítőnek türtőztetnie kellett magát, hogy ne látszódjon meg rajta, mennyire aggasztja a
gyerekek állapota. Pontosan tudta, milyen élénken figyeli Brandt, de képtelen volt szó nélkül
hagyni a dolgot.

– Hiszen csak gyerekek! Mit árthatna, ha segítenénk nekik?

– Nem maradnak örökre gyerekek – felelte Brandt. – Egy napon majd veszélyt jelentenek
Németországra, ahogy a szüleik is veszélyt jelentettek. Tennünk kell valamit velük. A Führernek
van terve a zsidókérdés megoldására. És most a gettó az előző állapotokhoz képest már kevésbé
zsúfolt.

Brandt noteszt vett elő egyenruhája zsebéből, kinyitotta, és a sebtében beleírt jegyzeteket olvasta.

– Trzmiel… Trzmiel… – jobbra fordult, megállt egy épület előtt, amelynek egyik oldala kissé
megdőlt, mintha a szél kényszerítette volna, hogy meghajoljon egy ismeretlen király előtt. – A
zsidó asztalosod a harmadik emeleten lakik. A harminckettes lakásban.

Karolina felnyögött. A harmadikon? Eszébe sem jutott, hogy a Babakészítőnek emeletről kell
lecipelnie a babaházat. Amikor legutóbb lépcsőt kellett járnia vele, még jobban volt… És
fiatalabb is.

– Köszönöm – mondta a Babakészítő.

– Húsz perced van – közölte Brandt. – Húsz perc után távoznod kell. Szívességet teszek, de még
neked is be kell tartanod a szabályokat.

A Babakészítő összerezzent. Ő is, Karolina is tudta, hogy nem maradhatnak sokáig a gettóban…
De hogyan képes Brandt mindössze húsz percet engedélyezni nekik?

– Azt hiszem, ennél több időre van szükségem ahhoz, hogy beszélhessek Trzmiel úrral.

– Miért? Hiszen csak azért mész fel, hogy elhozz egy babaházat ettől a zsidótól. Nem azért, hogy
újat építs – mosolygott a német a saját tréfáján. Karolina ettől még jobban gyűlölte.

– Tudom, de…

Brandt figyelmeztetőn emelte kezét.

– Ha tovább vitatkozol velem, azt fogom gondolni, hogy nem vagy hálás! Ha szeretnéd,
felmehetek, hogy meggyorsítsam a beszélgetést – érintette meg a pisztolya markolatát.

A Babakészítő meghátrált.

– Elnézést! Nagyon hálás vagyok, és nem akarok gondot okozni neked. Egyedül megyek fel.

A vita ezzel el volt döntve, és Brandt győzött. Karolina attól félt, hogy húsz perc nem elég a
csodához. Pedig elégnek kell lennie.

A Babakészítő nem nézett Brandtra, ahogy belépett az épületbe, és elindult a lépcsőn. Felfelé
menet elhaladtak egy éjsötét szemű, rózsás arcú asszony mellett. Az asszony sírt. Nem nézett fel;
ahogy válla a Babakészítő vállát súrolta, nem is üdvözölte. Gondolatai valahol máshol jártak,
talán azon, ami miatt könnyek szöktek a szemébe.

Az asszonyt nézve Karolina arra gondolt, hogy a gettóban mintha minden fájdalomból lenne.

Trzmielék egykor levegős, világos, nagy lakásban laktak, ahol mindig virágillat volt – Rena
mindig szedett virágokat a parkban –, most azonban egy sötét, szűk helyen éltek négy másik
zsidó családdal együtt. A fő fényforrás a gettó utcájára néző apró ablak volt. A másikat, amelyik
a városra nézett, befalazták. Csak két igazi ágy volt, és a falak mellett néhány göcsörtös matrac.

Gyerekek ültek a matracokon, mindegyikük arcán kimerültség és rettegés feszült. Ketten azonban
a Babakészítőre mosolyogtak, amikor benyitott: Rena és barátja, Dawid.

– Brzezick úr! Karolina! – Rena felugrott, és futva indult feléjük. Nagyon hamar odaért, mert
csak kis távolságot kellett megtennie. Sokat fogyott, annyit, hogy eltűnt arcának babakereksége.
És sokkal magasabb is volt, mint amikor legutóbb látták. Rena megölelte a Babakészítőt, már
majdnem a válláig ért.

Mennyi ideje nem találkoztak? Két éve? Karolina fájdalommal gondolt arra, hogy mennyi időt
vesztegettek el.
– Szervusz, Rena! Nagyon nagyot nőttél – szólt a Babakészítő könnyeivel küszködve.

– Nemsokára betöltöm a tizenharmadik évemet. Hamarosan olyan magas leszek, mint apa.
Annyira örülök, hogy találkozhatunk!

Kivette Karolinát a Babakészítő zsebéből, és súgva, nagy komolysággal szólt hozzá. Mintha
legféltettebb titkát árulná el.

– Hiányoztál, Karolina.

– Te is nekem – felelte Karolina. Bármennyire szerette a Babakészítőt, ő azért mégiscsak felnőtt,

és egy Renához hasonló gyermek szeretete teljesen más… Az különleges.

– Nem tudtam otthon tartani – kacsintott Renára a Babakészítő. – Tudod, milyen.

– Mysz ugyanilyen. Nagyon nem szereti, ha itt hagyom!

Kopott ruhájának zsebébe nyúlt, és kivette a játék egeret.

Mysz felállt Rena kinyújtott tenyerén, és üdvözölte a Babakészítőt. Úgy tűnt, kettőjük közül az
egér a harcosabb; földszínű egyenruhát viselt, rézgombjai a félhomályban is ragyogtak. Oldalán
kis bőr kardhüvely lógott.

– Örülök, hogy viszontláthatom, uram! – köszönt Mysz.

– Most egy igazi hadsereg tagja vagy? – pillantott Karolina az egyenruhára.

– Dawidtól kaptam. Az egyik játék katonájáé volt – magyarázta. A bőr hüvelyből vékony
ezüstkardot húzott elő, szétkergetve láthatatlan ellenségeit. – Vív is velem, hogy gyakorolhassak.

– A kard valójában varrótű – mondta Rena. – Dawid kardja pedig egy ceruza. Néha nekünk is
használnunk kell a fegyvereket, ha varrnunk vagy írnunk kell valamit. De Mysz nagyon jó vívó.

Jozef ekkor megjelent a szomszédos helyiség ajtajában. Kevésbé látszott elgyötörtnek, mint
amikor Karolina legutóbb látta, mintha a remény megerősítette volna erre az alkalomra.

– Cyryl! – köszöntötte barátját. Ezúttal nem volt kézfogás, átölelte a Babakészítőt, és hátba
veregette. – De jó viszontlátni téged! Hogy vagy? És hogy van Karolina?

– Mindketten jól vagyunk – mondta a Babakészítő. – Bárcsak tovább maradhatnék!

– Menyi időd van?

– Húsz perc. Most már kevesebb.

Lehet, hogy Jozef is hosszabb látogatást kívánt volna, bár nyilván az elejétől fogva tudta, hogy
nem lesz sok idejük.

– Miben segíthetek?
– Ugye, még megvan Rena régi babaháza? – kérdezte Karolina.

Nem lepődött meg, hogy Jozef elcsodálkozott.

– A babaház?

– Magammal kell vinnem. Kérlek, mondd, hogy még megvan! – mondta a Babakészítő.

– Igen, még megvan. Gondoltam rá, hogy eladom, de senkinek nincs pénze. Élelmet
csempészünk be a gettó falain át, különben éheznénk.

– Biztonságos? – kérdezte Karolina.

– Nem – felelte Jozef halkan. – De mi mást tehetnénk? Ez a túlélés egyetlen lehetséges módja. –
Nem akarta megijeszteni Renát veszélyes útjainak részleteivel. – Hozom a babaházat.

Ez a bizalom aranygyűrűnél, maroknyi ékszernél is értékesebb. Jozef nem csak a saját életét adta
a Babakészítő kezébe, hanem Rena életét is. És szeretett lánya a legdrágább kincse.

A gyerekek, akik a Babakészítő érkezésekor olyan félénkek voltak, mint kölyöknyulak a

fészekben, most mohó kíváncsisággal várták, hogy megtudják, mi a terv. Jozef és a szüleik is azt
mondták nekik, hogy ki fognak menni a gettóból, de még a legkisebb gyerek is – alig kétéves,
dús, nagyon göndör hajú kisfiú – kétségtelenül tisztában volt a veszéllyel.

– Emlékszem rád. Te vagy a babakészítő a főtéri játékboltban, ugye? – kérdezte egy élénkpiros
sapkás lány a Babakészítőtől, miután Jozef visszament a másik helyiségbe. Karolina összerezzent
a sapka láttán, az jutott eszébe, hogy a mesebeli Piroskának is ilyenje volt, és hogy ezt a lányt is
megtámadhatják a farkasok. De nem a sapka, hanem a lány fekete szeme volt az, amit
megdöbbentőnek talált. A lépcsőházban látott nő fekete szemére emlékeztette, és Karolina már
tudta, miért volt annyira zaklatott az asszony. Ő a lány anyja, és otthagyta Renáéknál abban a
reményben, hogy új, biztonságos otthonra lel.

– Igen, én vagyok az – felelte a Babakészítő.

– Trzmiel úr azt ígérte a szüleinknek, hogy ön biztonságos helyre visz minket – mondta Dawid
egy kislányt dajkálva, akit Karolina a húgának gondolt. Nagyon büszke volt rá, hogy ilyen
nyugodt.

– Betartom az ígéretemet – felelte a Babakészítő. – De ahhoz gyorsan kell cselekednünk. Először

is tudnom kell a neveteket.

Egyik gyerek sem sietett bemutatkozni. A név felfedése veszélyes volt minden krakkói zsidó
gyermekre, a hallgatás pedig biztonságot jelentett. Karolina megértette ezt, de azt is tudta, hogy
milyen kevés az idő.

Elsőként Dawid szólalt meg.

– Dawid vagyok, ő pedig a húgom, Danuta – ültette fel a kislányt.

Danuta félénken integetett, és újra a szájába vette, majd mohón szopni kezdte hüvelykujját.

A következő az a kislány volt, aki felismerte a Babakészítőt. Dawid példája bátorította fel.

– Roza vagyok. Ő pedig az unokahúgom, Sara.

A mellette ülő szőke, duplacopfos kislány felé mozdult. Sara ajka mintha állandó fintorba
biggyedt volna, kezét karba fonva nézett maga elé, és nem szólt egy szót sem.

A gyerekek egyenként mondták meg a nevüket a Babakészítőnek, drága kincsként tették a lába
elé: Eliaaz és Aron, Michel és Rubin, Razka és Leja, Perla és Gilta. Rena maradt utolsónak, de
neki természetesen nem kellett bemutatkoznia.

Ekkor Jozef megjelent a babaházzal. Letette a padlóra, és megvárta, amíg a Babakészítő halkan a
gyerekek nevét sorolta újra és újra. Karolina arra gondolt, hogy ez olyan, mintha verset mondana.

Amint mindegyikük nevét az emlékezetébe véste, a Babakészítő könyékig feltűrte az ingét, és a

gyerekek felé fordult.

– Ebben a babaházban fogjátok elhagyni a gettót, és ez azt jelenti, hogy nagyon kicsik lesztek, és
nagyon, nagyon csendben kell lennetek.

Jozef erre összevonta a szemöldökét.

– Ezt hogyan tudod megtenni, Cyryl?

– A varázslók sok dolgot meg tudnak tenni, például azt is, hogy megfelelő alakúra alakítják az
embert ahhoz, hogy beférjen egy babaházba – felelte a Babakészítő helyett Karolina.

– Hiszek neked – bólintott Jozef.

Mysz leugrott Rena kezéről a padlóra. Ilyen ugrásra közönséges egérként nem lett volna képes,
de akkoriban sokkal törékenyebb volt. A kis katona kivonta kardját, és átadta Karolinának.

– Nem akarom megijeszteni őket. Kérem, ezt egy időre tartsa magánál, Karolina kisasszony!

Karolina bólintott, és éles végét lefelé tartva átvette tőle.

– Sorakozzatok fel, és kérlek, ne mozduljatok! – mondta Mysz. Nem tűnt riadtnak, ezért a
gyerekek sem aggódtak. Szó nélkül, gyorsan követték utasításait.

– Meg tudod csinálni – mondta Karolina a Babakészítőnek, amint a gyerekek felsorakoztak.

– Istenem! Remélem, hogy valóban meg tudom tenni – felelte a Babakészítő, azzal behunyta
szemét.

Karolina próbált nem gondolni arra, hogy minden pillanat számít. Nem siethetne egy kicsit a
Babakészítő mester? Brandt bármelyik pillanatban felrohanhat és beronthat, és akkor mi lesz a
gyerekekkel és mi lesz Jozeffel?
– Kérlek! – mondta a Babakészítő. A gyerekeket puha fény vette körül. – Kérlek!

Istenét kérte, hogy adjon neki erőt, vagy saját varázserejének könyörgött, hogy ne merüljön ki?
Karolina úgy érezte, mindkettőért imádkozhat.

A Babakészítő varázslatával teremtett fény egyre fényesebb és fényesebb lett. Végül olyan
vakítóvá vált, hogy Karolina kénytelen volt résnyire szűkíteni a szemét. Vajon a gyerekek
másképpen érezték? Bizonyára, de egyikük sem merte kinyitni a szemét.

Ahogy a fény végre elhalványult, Karolina látta, hogy a szoba közepén álló tizenhárom alak
többé nem húsvér gyerek, hanem fából, fonalból és kelméből készült baba. Rendkívüli módon
hasonlítottak emberi alakjukra, a Babakészítő és a varázslata tökéletesen vissza tudta adni Rena
szemének fényét, és Sara copfjaiból sem bomlott ki egyetlen szál sem az átalakulás folyamán.

– Hurrá! – kiáltott fel Mysz. – Sikerült!

A Babakészítő zihálva dőlt az ajtófélfának, alig kapott levegőt. Inge ujjával törölte le a homlokán
kiütközött verejtékcseppeket, aztán keresztet vetett.

– Hála az égnek! Hála Istennek, hogy sikerült! – súgta.

Jozef meg sem tudott szólalni. Előbb lányát nézte döbbent csodálkozással, aztán a Babakészítőt.

– Nézd, apa! – nyújtotta ki a kezét Rena kétoldalra. – Most olyan vagyok, mint Karolina.

Jozef felemelte babalányát, tizenkétszer megcsókolta Rena faarcát, és tizenkétszer megígérte

neki, hogy megtalálja.

– Még ha olyan öreg leszek is, hogy a csontjaim minden lépésre zörögnek, akkor is megtalállak.
Akkor is megtalállak, ha egy óceán választ el minket!

Az adott körülmények között nehéznek tűnhetett betartani ezeket az ígéreteket, de Rena semmi
jelét nem mutatta annak, hogy ne hinne apjának, amikor búcsút intett neki. Ha Jozef azt mondta,
hogy eljön érte, akkor biztosan megkeresi. Ha harcolnia kell érte, akkor is.

Míg Rena és Jozef búcsúzkodott, a Babakészítő elhelyezte a babaházban a többi gyereket.

Karolinához hasonlóan hozzájuk is tökéletesen illett a bútorok mérete, de eltelt néhány pillanat,
mire mindenki eldöntötte, hova ül.

– Üljetek természetes tartással, ne pózoljatok – tanácsolta Karolina. – Ha pózoltok, teljesen

elmerevednek a tagjaitok és kénytelenek lesztek megmozdulni.

– Igen. A lehető legkevesebb mozgás legyen – erősítette meg a Babakészítő. – Ez a legfontosabb.

A biztonságunk függ ettől.

Mysz bemászott a babaházba és a legkisebb fiú, Aron mellett helyezkedett el. Bársonyos mancsát
fonalmosolyára illesztette, majd gyengéden megérintette Aron ajkát. A kisfiú bólintott. Ő is
megértette, hogy csendben kell maradnia.
Rena még egyszer megölelte apját, és hagyta, hogy betegye a ház nappalijába. Roza és Sara közé
ült, kezüket a kezébe vette.

– Akkor sem szólhattok egy hangot sem, ha féltek – emlékeztette őket.

– Nem félek – mondta Roza. Talán igazat beszélt, de Karolina észrevette, hogy nem húzta ki a
kezét Rena kezéből.

A Babakészítő indulni készült; Jozef kinyitotta, és a lábával támasztotta ki az ajtót. Csizmája,

mint minden ruhadarabja kopott volt.

– Hadd segítsek levinni a lépcsőn!

– Elbírom – bizonygatta a Babakészítő. – Nem akarom, hogy Brandt meglásson téged.

– Ha egyedül próbálkozol, elesel, a babaház összetörik, és azzal meghiúsul a tervünk – mondta

Karolina. Csak ő nem volt bent a babaházban, a Babakészítő zsebéből kandikált ki, Mysz kardját
magához szorítva.

A gondolattól, hogy leejtheti Renát és a többi gyereket, a Babakészítő meghátrált. Megengedte,

hogy Jozef megfogja a babaház egyik oldalát. A két férfi óvatosan haladt lefelé a kanyargó
lépcsőn, Karolina mocorgott a zsebben. Már több mint negyed órát töltöttek Jozef lakásán,
Brandt biztosan gyanakszik.

Félelme sajnos valóra vált. Jozef és a Babakészítő félúton a trollszázadosba ütközött.

– Huszonöt perc telt el. Már fel akartam menni megnézni, hogy nincs-e valami gondod, Birkholz
– mondta a csuklóján feszülő szép aranyóra üveglapjára mutatva.

Karolina szomorúan ismerte fel azt az órát, nem is olyan régen Brandt azt vette el a professzor
fiától.

Kék szem és sötét szem, Brandt és Jozef tekintete összeakadt a kémény fölött. Teljesen
egyértelmű volt, hogy kölcsönös undor feszül közöttük, Brandt és a hozzá hasonlók sok bánatot
okoztak Jozefnek, Brandt pedig teljesen alaptalanul azt hitte, hogy Rena apja és az ő népük
Németország sok régi bajának oka.

– Elnézést, hogy olyan sokáig tartott – mondta a Babakészítő. Nagyon igyekezett eloszlatni a
feszültséget. – Attól tartok a lábam nem bírja valami jól a lépcsőzést.

Brandt egyenzakója ujjával eltakarta az órát.

– Sajnálatos – mondta olyan hangon, ami arra utalt, hogy ezt a magyarázatot nem igazán találta
meggyőzőnek. Jozef felé biccentett. – Adja oda a babaházat Herr Birkholznak, és tűnjön el innen.
Most!

– Igenis, Herr Hauptsturmführer – mondta Jozef.

Karolina érezte, hogy egyre nő benne a harag. Hogyan képes Jozef ezt elviselni?
Azt is tudta azonban, hogy egy szerető apa bármit megtesz a lányáért.

Jozef gyengéden megigazgatta a babaházat, úgy, hogy az a Babakészítő karjára simuljon.

Tizenhárom gyerek és a kis egér lélegzet-visszafojtva figyelt.

Amint szabad volt a karja, Jozef hátralépett és tisztelgett Brandtnak, ahogy azt a szabályzat
kötelezően előírta neki. Még egy pillanatig nézte a babaházat, aztán megfordult, és elindult
felfelé a lépcsőn.

Karolina elgondolkodott, vajon Jozef viszontlátja-e lányát valaha. Nagyon igyekezett elnyomni
ezt a gondolatot, de legjobb igyekezete ellenére is ott motoszkált a tudatának mélyén.

– Láttam játékállatokat az üzleted kirakatában, amelyek úgy néztek ki, mint ez az egér. De a
babák ruhája a többi munkádhoz képest nagyon kopottas – jegyezte meg Brandt, ahogy a
Babakészítővel a gettó kapuja felé haladtak. Miközben ezt a vádat megfogalmazta, benyúlt a
babaházba, és megtapogatta Sara ruhájának szegélyét.

– Ezek régi babák – magyarázkodott a Babakészítő. – Karolina majd segít új ruhákat készíteni
nekik. Én már nem igazán tudok varrni, túl merev hozzá a kezem.

– Úgy tűnik, ez a baba nagy segítség neked – jegyezte meg Brandt, de egy pillanatra sem vette le
tekintetét a babagyerekekről.

Mi van akkor, ha valamelyikük pislog?, gondolta Karolina rémülten.

– Igen, nagyon igyekszem segíteni – mondta, remélve, hogy ezzel elvonhatja Brandt figyelmét.

Brandt elismerőn felmordult, és odébb lökte Sara babát.

– Attól tartok, nincs időm visszavinni téged a játékboltba. Máshová szólítottak, mennem kell.

– Semmi gond – felelte a Babakészítő. Karolina remélte, hogy a megkönnyebbülés nem

hallatszódik ki a hangjából, és így nem kelt gyanút a trollszázadosban. – Villamosra szállok.
Köszönöm a segítségedet.

– Nincs mit. Gyakrabban fogunk találkozni, szeretném alaposabban is megnézni a babaházat –

mondta, azzal megigazította fején a tányérsapkát, és kicsit lenyomta. Így a Babakészítő és
Karolina is tisztán látta az ezüstkoponya jelvényt. A Babakészítő elmosolyodott, aztán óvatosan a
főtér irányába fordult. Ám amikor hátat fordított, Brandt keze megmozdult, és kihúzta Karolinát a
Babakészítő zsebéből.

Kiáltani próbált, de mielőtt kiálthatott volna, Brandt kesztyűs hüvelykujja a szájára feszült, és ő
kénytelen volt végignézni, ahogy a Babakészítő egyre távolodik tőle. A babaház teteje fel-le
bukdácsolt a hosszú munkanap után hazafelé tartó emberek tömegében, mint parafa dugó a vízen.

– Te pedig velem jössz – nézett Brandt egyenesen Karolinára, amikor a Babakészítő eltűnt a
tömegben.
 24. FEJEZET

AZ ÜVEGHEGY

Az erdő kevésbé tűnt magányos és félelmetes helynek így, hogy Karolina és Fritz együtt voltak.
Fritz jelenléte akadályozta meg, hogy az erdő sötétje beférkőzzön Karolina lelkébe, mivel a
háborúban összeforrt kötelékek olyan erősek, mint a vaslánc.

Karolina és a katona számos más babával találkozott az úton, de ezek a találkozások mindig
fájdalmasan rövidre sikerültek.

– Kérlek, gyertek velünk! – hívta őket Fritz. – A jó szél segítségével megmenthetjük

Babaországot.

A többi baba azonban csak a fejét ingatta.

– A világot nem tudjuk megmenteni – mondta egy göndör, vörös hajú porcelánbaba.

– Nem vagyok hajlandó olyasmiben segíteni, ami miatt elfoghatnak, és megégethetnek a

patkányok – felelte egy gombszemű rongybaba. – Itt maradok, ahol vagyok.

Így hát Fritz és Karolina az erdőben hagyta a többi babát, bár Karolina mintha azt látta volna,
hogy a katona minden egyes visszautasítás után egy kicsit erősebben sántít. Nem hibáztathatta
azért, hogy elbátortalanodott ettől.

Amikor végre elértek az üveghegy lábához, Karolina megállt, és felnézett a jeges csúcsra. Mi van
akkor, ha hiába tettek meg ilyen nagy utat?

Fritz észrevette, hogy a lány megtorpant.

– Karolina! Valami baj van?

– Csak az a gond, hogy nem akarok csalódást okozni senkinek – mondta Karolina. – Még ha a
többi baba nem is akar segíteni nekünk, én szeretnék segíteni nekik. De mi van akkor, ha nem
vagyok rá képes?

– A királynő koronájára esküszöm, mindent megteszek, hogy megmentsem Babaországot! –

jelentette ki Fritz. – Így vagy úgy, de megfogom menteni a hazánkat.

Ez volt a legünnepélyesebb fogadalom, amit tehetett, és bár Karolina nagyon fáradt volt, ettől
egy kicsit jobban érezte magát. Piszkos szoknyáját a dereka köré kötötte, nehogy elbotoljon
benne, és továbbment.

Hinnie kellett Fritzben.

És hinnie kellett magában is.

 25. FEJEZET

A TROLL HÁZÁBAN

Amikor Brandt kivette Karolinát a zsebéből, a babalány egy pillanatra azt hitte, hogy visszatért a
története elejére: Jozef és Rena régi lakásában volt.

A troll beköltözött, és megtöltötte a lakást a saját holmijával. Az egész mégis valahogy üresnek
és ridegnek tűnt. Rena és az édesanyja fényképeinek helyén Brandt húgának és unokaöccsének
képei voltak a falakon, a kandalló felett – a díszhelyen – Adolf Hitler olajfestmény portréja
lógott, mellette pedig egy pisztoly. Karolina arra gondolt, milyen abszurd és fájdalmas, hogy
Hitler az emberi világ oly nagy részét uralja, és mégis embertelen a meghódítottakkal.

Brandt ledobta Karolinát az asztalra, ahol egykor Rena babaháza állt, és a kandallóhoz ment. A
kandalló melletti szőnyegen hatalmas német juhászkutya hevert.

– Ezzel a pisztollyal lőttem le a vörös madarat valahol vidéken – biccentett a fegyver felé. – Úgy
zuhant le az égből, mint valami hullócsillag. Szánalmas teremtmény lehetett, de abban a
pillanatban szép volt.

Karolina egy szót sem szólt. Mit várt tőle Brandt? Azt, hogy dicsérje meg, amiért lelőtt egy élő
legendát? Egyetlen szót sem akart Brandtra vesztegetni.

– Ha nem beszélsz velem, akkor semmire nem tudlak használni. Legfeljebb gyújtósnak – mondta
Brandt, mintha olvasott volna Karolina gondolataiban. Azzal gyufát vett elő a zsebéből,
meggyújtotta, és bedobta egy halom apróra hasított tűzifa közé, ami szinte azonnal tüzet fogott. –
Vagy odaadhatlak az unokaöcsémnek, ha hazaér. Ő nem igazán szokott vigyázni a játékaira.

Ahogy az állatokra sem, gondolta Karolina komoran. De az nem lehet, hogy elégessék. A
patkányok égették el a babákat. El kell menekülnie innen, és vissza kell jutnia a Babakészítőhöz.
Biztosan aggódni fog, ha észreveszi, hogy eltűnt.

Karolina kihúzta magát, Mysz kardját Brandtra fogta, bár nem igazán tudta, milyen szolgálatot
tesz neki a fegyver.

– Nem lett volna szabad elrabolnia engem! A Babakészítő dühös lesz magára. Ő nem akar mást,
csak békében élni.

– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy egy olyan tehetséges ember, mint Herr Birkholz, nyugodt
életet élhet? – kérdezte Brandt vigyorogva. – A mágusoknak az a hivatásuk, hogy nagy és fontos
emberek legyenek.

Karolina legszívesebben elmondta volna Brandtnak az igazat, mégpedig hogy bármennyire is

szeretne, a német sosem lesz igazi mágus. Hogy több varázslatot lopott el a világtól, mint
amennyit alkotott.
– Az ember mindig megválaszthatja, mit akar tenni – jelentette ki Karolina ahelyett, amit
valójában mondani akart. – A Babakészítő mester pedig a csendes, jóravaló életet választotta.

– És az a babaház? Az is része a csendes, nyugodt életének? – kérdezte Brandt. – Nem vagyok

hülye. Tudom, hogy az a zsidó, aki segített Herr Birkholznak a babaházat vinni, ugyanaz volt,
akivel az utcán beszélt. A barátod hazudik nekem valamiről.

Karolina karba fonta a kezét.

– És mi van akkor, ha ugyanaz az ember? A Babakészítő azért akart beszélni vele, hogy
megkapja végre a babaházat, amit kifizetett. Ma délután ezt még maga is teljesen helyénvalónak
tartotta.

Karolina nem gondolta, hogy Brandt gyanítaná, kik voltak a babagyerekek, de ha közelebbről
megvizsgálná őket, rájöhetne, mit tett a Babakészítő mester. És a zsidó gyerekekkel, akár emberi,
akár babaalakban vannak, az Erich Brandt félék nem bánnak jól.

A trollszázados mintha elfogadta volna Karolina magyarázatát Jozef ismételt megjelenésére, de

ez nem gátolta abban, hogy ismét támadjon.

– Azt hiszed, különleges vagy, ám Herr Birkholz mintha mégsem vette volna észre, hogy eltűntél
– mondta Brandt. – Lehet, hogy elege van belőled, de nem hibáztathatom ezért. Ugyan ki akarna
egy törött arcú, nagyszájú babát?

– A Babakészítő mester a legjobb barátom. Azért jöttem erre a világra, hogy vele legyek –
mondta Karolina. Úgy érezte, hogy a trollszázados legszívesebben babaszívébe szúrná egyik
varrótűjét, de nem adta meg a trollnak azt az örömet, hogy kimutassa ezt.

– Az emberek ráunnak a játékaikra. Továbblépnek. Vannak, akik jobban szeretik a kutyájukat,

mint a játékaikat.

Brandt letérdelt, hogy megsimogassa a német juhászt, mire az állat félreérthetetlen rajongással
dörzsölte orrát gazdája tenyeréhez. Karolina utálta ezért a kutyát, lehetetlennek találta, hogy
bármilyen élőlény is szeressen egy olyan gonosz embert, mint Brandt.

– Ő nem fog rám unni. Nem babakészítésből élne, ha olyan lenne, mint a többi felnőtt.

– Sima fadarab létedre elég okos vagy – mondta Brandt. Cigarettát vett elő a zsebéből, amit
meggyújtott a kandalló tüzén. Szája sarkából füst gomolygott, ahogy beleszívott. Karolina azon
tűnődött, hogy Brandt tulajdonképpen egy sárkány, aki ennyi év után Krakkóba merészkedett.

– Maga pedig hús-vér ember létére elég okos – felelte Karolina.

– Akár most is a tűzre vethetlek – jelentette ki Brandt hidegen. – Nem te lennél az első baba,
akivel ezt teszem.

– A Babakészítő meg fogja tudni… És akkor soha többé nem áll szóba magával – mondta
Karolina. Igyekezett nem nézni a lángokra.
– Tudod, te pont olyan vagy, mint Fritz – tűnődött el Brandt. – Sosem tudod, mikor kell csendben
maradni. Az a nyomorult idióta baba sem helyeselte, amit Németország tesz. Azt mondta, hogy
biztosan patkányok rohanták le az emberek világát, és hogy a Führer a legnagyobb patkány. Azt
mondta nekem, hogy biztosan azért került hozzám, hogy megakadályozza, hogy belekeveredjek
ebbe a háborúba. Szerinte dicsőséges háború nincsen. Egy ideig hittem is neki. Nagyon furcsa
gyerek voltam. Túlságosan is… – Ujjait úgy morzsolta, mintha elő akarná varázsolni a szót. –
Fritz volt az egyetlen barátom, és azt hittem, hogy szükségem van rá. Olyan gyerek voltam, aki
csak fél lábbal él ebben a világban. De amikor beléptem az SS-be, végre részese lehettem
valaminek. És ettől erős lettem. Próbáltam megmagyarázni Fritznek, mennyi jót teszek
Németországért, de nem volt hajlandó meghallgatni.

Karolina úgy érezte, mintha a kisfiú-Brandt szelleme lebegne körülöttük, és valahogy megértette,
hogy az a fiú hasonlított a Babakészítőhöz. A trollszázados azonban azt választotta, hogy
gonoszul viselkedik az emberek világában, míg a Babakészítő úgy határozott, hogy kedves lesz a
környezetéhez. És Karolina azt is tudta, hogy nem lehet újjáéleszteni a fiatal Brandtot.

Az a szörnyeteg van vele egy szobában, akivé a kisfiú vált. A trollszázados.

– Fritz is folyton vitatkozott velem, ezért úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek. Illetve neki.
Annak a katonának nem is kellett volna erre a világra kerülnie. Egyik este a tűzbe vetettem, hogy
megmutassam neki, ki az erősebb.

Izzó düh öntötte el Karolinát. Hogyan tehette ezt Brandt a barátjával?! Az ő barátjával!

– Fritz jó volt. Semmivel sem ártott magának. Ő…

Brandt keze hirtelen mozdult, cigarettáját Karolina mellett az asztalon nyomta el. A forró hamu
veszélyesen közel volt rózsaszín ruhájának szegélyéhez.

– Semmi sem volt! – mordult fel Brandt. – Gyengének akart engem látni. Egyébként is, honnan
tudod, hogy milyen volt? Hiszen nem ismerted.

– De ismertem – felelte Karolina. Akaratlanul kapta el a ruháját a parázs közeléből, mivel a dühe
nem engedte, hogy a biztonságára gondoljon. – Körülbelül egy időben hagytuk el Babaországot.

– A te hazádban valószínűleg több tucat olyan baba volt, mint ő. És valószínűleg ugyanaz volt a
nevük is.

– Fritz egyedi volt. A bőre gyönyörű fekete volt, mint az éjfél, és ezüstszínű egyenruhát viselt.
Bátor volt, és segíteni akart Babaországnak. És úgy tűnik, magának is segíteni akart, Brandt
százados.

Brandt mosolya elhalványult, mint a cigarettacsikk parazsa.

– Hazudsz.

Hangja megremegett, mintha földrengés rázná.

Milyen ostobák tudnak lenni az emberek, amikor az igazságot akarják titkolni! Minden lehetséges
kifogást igyekeznek megragadni, hogy felszínen tartsák a hazugságaikat.

– Pontosan tudja, hogy igazat mondok.

– Nem számít, hogy ismerted-e Fritzet, egyikőtök sem jelent semmit sem nekem. Csak arra
vagytok képesek, hogy olyan embereknek szerezzetek örömet, akik minden más örömet
elvesztettek ezen a világon.

Úgy lőtte a szavakat Karolinára, mintha fegyverrel tüzelne.

Karolina azonban elhatározta, hogy nem hagyja, hogy bántsák.

– A Babakészítő mester is magányos volt, amikor hozzá kerültem – mondta Karolina. – De aztán
találkozott olyan emberekkel, akik boldoggá tették.

– Ha igazán azt akarod, hogy Birkholz boldog legyen, akkor arra kéne biztatnod, hogy dolgozzon
velem – mondta Brandt behízelgőn. – Segíthetne, hogy Németország legyen a legnagyobb, a
németek pedig a legelső nemzet ezen a földön. Ő nem lengyel és nem is zsidó. Részben német.
Miért segítené a gyengéket? Hát nem erre való a mágia? Nem arra való, hogy erősebbek
legyünk?

– A varázslat arra való, hogy mindenkinek segítsen – jelentette ki Karolina. – Nem csak bizonyos
embereken, akiken maga segíteni szeretne.

Brandt valósággal vicsorgott.

– Minden baba ilyen naiv? Nem vagy képes megérteni, hogy min munkálkodom? Fritz sem
értette…

– Maga életeket tesz tönkre, gyerekeket bánt és lop – jelentette ki Karolina teljes nyugalommal. –
Pontosan, ahogy a patkányok, akiket Fritz le akart győzni a hazánkban.

A százados az asztalra csapott, Karolina pedig elvesztette az egyensúlyát, és az alfelére esett.

– Elég legyen ebből! – csattant fel Brandt. – Nem akarok többé Fritzről és Babaországról hallani!
A mágia az enyém és Birkholzé, te csak az eredménye vagy.

– Higgyen, amit csak akar! – mondta Karolina fejedelmi tartással, mint a királynő, akit Fritz
szívvel-lélekkel szolgált. – A lelke mélyén egészen biztosan tudja, hogy nincs igaza. Ahogyan azt
is, hogy amit a gettóban élőkkel művelnek, az bűn.

– Parancsot teljesítek. Katona vagyok. Mégis mit vársz tőlem?

– A Babakészítő mester azt mondaná magának, hogy harcolhat az ellen, ami Krakkóban történik.
Ő is katona volt, ahogy Fritz. De ők nem ártottak ártatlan embereknek. Az ember mindig
választhat. Mindig van lehetősége a jót választani.
Brandt felkapta tányérsapkáját a székről, és a fejébe csapta. Karolina nyűgös gyereknek látta, aki
az apja ruháiba öltözik.

– Ha tényleg olyan sokat jelentesz Birkholznak, örömmel bele fog egyezni, hogy segít
Németországnak érted cserébe. Holnap reggel felhívom.

– Akárhogy is, de visszamegyek hozzá – közölte Karolina.

– Na, és hogyan szándékozol ezt megtenni? – kérdezte Brandt. – Hiszen nem vagy nagyobb egy
patkánynál. Ha egyedül el tudsz menni innen, csak tessék. Nem vagy fogoly. Nem tartóztattalak
le.

– Elég ostobán venné ki magát, ha letartóztatna egy babát – feleselt Karolina.

– Birkholz olyan békés embernek tűnik. Vajon ki átkozhatott meg téged ilyen éles nyelvvel?
Móresre kell téged tanítani – mondta, azzal elindult a bejárati ajtó felé. – Katona! – mordult fel,
mire a kutya a fülét hegyezve gazdája parancsát várta. – Fogd meg!

Karolina hallotta, hogy a troll végigtrappol a folyosón, és becsukódik mögötte az ajtó, de alig volt
ideje megérteni, mi történik. A következő pillanatban Katona foga csattant a bal karján. A fa
nemcsak kettétört, hanem tucatnyi darabra szakadt. Karolina felkiáltott, inkább az ijedtségtől,
mint a fájdalomtól. Ép keze Mysz kardjára feszült, de a kutya harapása rendkívül erős volt. Mi
van akkor, ha Katona annyira szétroncsolja a testét, hogy visszaküldik Babaországba?

Ezt nem hagyhatja.

Nem hagyja magára a Babakészítő mestert.

– Nem hagyom el ezt a világot! Még nem. Még nem vagyok kész! – kiáltotta Karolina, azzal
Mysz tűkardját teljes erőből Katona orrába döfte. A kutya fájdalmában felnyüszített, Karolina
pedig a szőnyegre zuhant. Egyetlen karral nagyon nehezen tudott felállni. Vajon ugyanígy érzett
a Babakészítő is, amikor elvesztette a lábát?

Karolina a kanapé alá húzódott, éppen akkor, amikor Katona ráugrott volna. Bár az állat fekete
orra a cipője talpát súrolta, az éles fogak nem érhették el. Hogyan juthatna vissza a
Babakészítőhöz így, hogy a kutya őrzi?

Arra gondolt, hogy ha megvárja, míg Katona visszaheveredik a szőnyegre, és elalszik, akkor
esetleg kiosonhat, mielőtt Brandt vagy valamelyik rémes rokona visszatér. Lehetséges. De
bármilyen vonzónak is tűnik, nem rejtőzhet örökké a kanapé alatt.

Azt kívánta, bárcsak vele lenne Fritz, aki mindig olyan nyugodt tudott maradni a legrémségesebb
helyzetekben is.

A következő pillanatban hallotta, hogy csikordulva nyílik a bejárati ajtó. Elsápadt. Brandt
elfelejtett valamit? Vagy csak kárörvendőn meg akarta szemlélni, mekkora kárt tett benne
Katona? Ám a közeledő lépteket nem Brandt csizmája okozta. Olyan könnyed léptek voltak,
mintha csak egy táncos járt volna.
Ki lehet még a lakásban?

Katona felmordult, aztán valaki megszólalt:

– Feküdj! Jó kutya. Feküdj! Nem bántalak.

Mintha apró harangkondulások sorozata lett volna a hang: csengő és megmagyarázhatatlanul

ismerős.

Karolina szíve hevesen kalapált, amikor kinézett a kanapé alól, elvégre tudta, hogy Katona
valószínűleg a közelből leselkedik rá.

De nem Brandt kutyáját látta meg.

– Jánošík! – kiáltott fel Karolina.

Úgy érezte, soha egyik világban sem örült még ennyire senkinek.

– Szervusz, Karolina! – köszöntötte Jánošík, azzal felvette a szőnyegről. – Éppen találomra ki

akartam rabolni ezt a német századost és tessék, téged talállak itt. A Babakészítő minden követ
megmozgatott a városban, hogy megtaláljon téged. Mit keresel itt?

Jánošík kacsintott, Karolina pedig tudta, hogy végre szabad.

A tolvaj sietősen hagyta el a babával Brandt lakását. Minden ház függönye be volt húzva, a
kirakatokban pedig leoltották a villanylámpákat. Karolina csodálkozott, hogyan sikerül
Jánošíknak kiigazodnia a sötét utcákon. Sőt, nemcsak hogy kiigazodnia, olyan gyorsan haladt,
hogy csizmája sarka alig érintette a kockaköveket.

Amikor a Babakészítő látogatta meg Jozefet és Renát a Kazimierzben, az út egyáltalán nem tűnt
olyan hosszúnak.

– Mikor érünk haza? – tette fel a kérdést Karolina.

Ritkán járt a városban sötétedés után, és így, hogy minden árnyékba borult, alig néhány
jellegzetes krakkói épületet ismert fel.

– Mindjárt ott vagyunk – súgta Jánošík.

– Az jó. Nem tudna egy kicsit óvatosabban bánni velem? Ide-oda hánykolódom.

– Sajnálom, hogy egy kicsit billeg a járásom, de a lábam nem igazán érintkezhet a talajjal –
felelte Jánošík, azzal gyengéden meghúzta Karolina copfját. – Ez egy olyan szabály, amit mi,
szellemek nem szeghetünk meg.

– Örülök, hogy nem vagyok szellem – jegyezte meg Karolina.

Ahogy Jánošík megígérte, hamarosan feltűnt a horizonton a Mária-templom nagy tornya, mire
Karolina megborzongott. Jánošík kabátujjába kapaszkodott, attól félt, hogy sosem érik el a
tornyot.

A tér bejáratánál a tolvaj megtorpant. A németek gyakran járőröztek ott éjszakánként, de ez

cseppet sem tette türelmessé Karolinát. Látta az ajtó kékjét, mégsem indulhatott meg felé.

Jánošík hosszú percekig várt, mielőtt kilépett a térre, majd végig szorosan az épületek árnyékában
maradt. Egyetlen ugrással vette a játékbolt ajtajához vezető három lépcsőt, aztán bekopogott.
Nem vesztegette az idejét.

– Mágus! Gyere ki! Siess! Én vagyok az. Jánošík – súgta.

Senki nem válaszolt. Hol van a Babakészítő mester? Mi történik a gyerekekkel, ha letartóztatják?
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megmoccant a kilincs. A Babakészítő egy szál halvány fényű
gyertyát tartott a kezében, amikor kilépett az ajtón.

Mielőtt megszólalhatott volna, Jánošík a döbbent Babakészítő mester karjára helyezte Karolinát.
A babalány megfordult, és megölelte. Sokkal nehezebb volt az ölelés így, hogy csak egy karral
tehette.

– Brandt elrabolt – mondta Karolina, válaszolva a kérdésre, amit a Babakészítő fel akart tenni. –
A zsebedből lopott ki, amikor megfordultál, és elindultál a babaházzal. De nincs semmi baj.
Jánošík megtalált, és visszahozott.

– Brandt már eddig is nagyon sok életet lopott el – mondta Jánošík. Mosolya olyan éles volt, mint
a tőr, amit minden bizonnyal magánál tartott. – Jogosan szereztem vissza egyet a sok közül.

– Én… Én nem tudom eléggé megköszönni, hogy hazahozta Karolinát…

Jánošík a köszönet minden további megnyilvánulására legyintett.

– Menj be! – mondta a tolvaj. – Kijárási tilalom van, és az ajtón kívül állsz. Óvatosnak kell
lenned, mert mostantól kezdve Brandt minden lehetőséget megragad majd, hogy megnehezítse az
életedet! – Szeme csillogott a sötétben, mintha éjjeli állat lenne. – Tudom, mit tettél, és ezt is
reméltem tőled. Vigyázz a gyerekekre! – mondta, majd egyszerűen beleolvadt a sötétségbe,
mintha soha nem is lett volna ott.

A Babakészítő visszahúzódott üzletébe, és gondosan bezárta az összes zárat és ajtót.

A Babakészítő, Mysz és Karolina lent maradtak az üzletben, nehogy felébresszék a gyerekeket,

mivel már a legidősebb is mélyen aludt a Babakészítő ágyában. Bármennyire is jelentős nap állt
mögöttük, nem nevezhették kellemesnek.

– Biztos, hogy nem fáj? – kérdezte a Babakészítő Karolinát, miközben végigsimította a rózsaszín
ruhaujjból kiálló törött karcsonkot.
– Fájt, de már nem fáj annyira. Nem kell ennyire aggódnod miattam – mondta Karolina, azzal
eltolta magától a Babakészítő kezét. – Nem is olyan súlyos, és most legalább egyenlők vagyunk.
Neked az egyik lábad hiányzik, nekem pedig az egyik karom – rángatta meg a rózsaszín
ruhaujjat.

– Nem minden baba élte volna túl, ha egy olyan hatalmas lénnyel kell megküzdenie, mint egy
kutya – mondta Mysz.

– A kardodat szúrtam az orrába, hogy el tudjak iszkolni előle. Ha nem adtad volna át nekem, nem
menekülhettem volna.

– Nagyon sajnálom, hogy elvesztettelek – szólalt meg a Babakészítő.

– Nem a te hibád volt. De Brandt nem fog örülni, amikor észreveszi, hogy eltűntem a lakásból.
Ha idejön, és átkutatja az üzletet vagy a lakásodat…

Bele sem mert gondolni, mi történne akkor mindannyiukkal.

Mysz felszaladt a Babakészítő vállára. Farka jobbra-balra mozgott, mint a nagy állóóra ingája.

– Brandt biztosan azt hiszi, hogy a gyerekek közönséges babák – mondta az egér. – Ha rájött
volna, hogy nem így van, biztosan elvitte volna őket is.

– Ez nem jelenti azt, hogy később nem próbálkozik majd – szólalt meg a Babakészítő. – Mondott
még valamit neked, Karolina?

Karolina bármennyire is szerette volna elmondani az igazat, a Fritz miatti gyásza még túl friss és
fájó volt ahhoz, hogy meg akarja osztani bánatát Mysszel és a Babakészítővel.

– Brandt szerint neked és neki együtt kéne dicsőségre segíteni Németországot. De ez egyáltalán
nem meglepő – felelte Karolina, azzal átölelte a Babakészítő csuklóját, és letette rá a fejét, mintha
a pulzusa olyannyira ismerős lenne számára, mint Jozef muzsikája.

– Akármi is történik, hálás vagyok, hogy megmentettük a gyerekeket a gettóból – mondta a

Babakészítő.

– Én is – helyeselt Mysz.

Karolina a Babakészítőhöz bújt. Arra gondolt, hogy ő és a többiek a családja. Ilyen egy család.
Ilyen lehet, ha az embernek van otthona. Más volt ez, mint a többi család… De attól még család.

A Babakészítő gyengéden felemelte Karolinát.

– Nemsokára megpróbálom megjavítani a karodat… És a repedést az arcodon. Biztosan tudok

valamit tenni érted.

– Köszönöm.
 26. FEJEZET

A TEMPLOM GYEREKEI

A Babakészítő a Mária-templom kék-arany mennyezete alatt, imára kulcsolt keze fölé hajolva
mondott el mindent a gyóntatófülkében.

– Bocsáss meg atyám, mert vétkeztem! Öt napja gyóntam legutóbb – kezdte a Babakészítő a
kíváncsi tekintetektől távol.

– Csak öt napja? – kérdezte Karol atya. Bár farács választotta el a Babakészítőtől, Karolina el
tudta képzelni, hogy Karol atya arca meggyűrődik a gondolattól, mint a papír. Biztosan azon
töpreng, mit követhetett el a Babakészítő mester, ami szükségessé teszi, hogy gyóntató atyját
ilyen hamar felkeresse.

Karolina felkapaszkodott a Babakészítő ölébe. Karol atya nem láthatta, de nem is volt szándéka
szólni a paphoz, míg be nem fejeződik a gyónás.

– Igen, csak öt napja. Törvényt sértettem. És szükségem van a segítségére, atyám, hogy újra
törvényt sérthessek – felelte a Babakészítő. Hangját még halkabbra fogva folytatta. – Sokan
vannak, akik úgy gondolják, hogy a krakkói zsidók azt kapják, amit megérdemeltek. De nem
hiszem, hogy ön ebbe a sokaságba tartozik, atyám.

– A zsidók a honfitársaink. Eszerint kéne bánni velük – felelte halkan Karol atya. Nem mondta
ki, hogy egyetért a Babakészítővel, nem volt ostoba, mivel bárki meghallhatta beszélgetésüket.
De jó volt tudni, hogy sokaktól eltérően Karol atya becsben tartotta a Trzmiel család életét.

– Segítsen, hogy segíthessek nekik! – kérte a Babakészítő.

– Mit szándékozol tenni? – kérdezte Karol atya.

– Rejtekhelyre van szükségem – felelte a Babakészítő. – Gyerekeknek, akik… – Közelebb

húzódott a rácshoz, homlokát a farácsozathoz támasztotta. – Illetve, első látásra nem tűnnek
gyerekeknek.

– Ezt nem tudom követni – mondta halkan Karol atya, és ő is közelebb húzódott az elválasztó
rácshoz.

A Babakészítő felemelte Karolinát és Myszt, hogy a kis résen át láthatóak legyenek.

– Olyanok lesznek, mint én – mondta Karolina az atyának. – Csak ők emberek, míg én mindig is
baba voltam.

Mysz egyetértőn ráncolta homlokát.

Karol atya sokkal nyugodtabban, elmélkedőbben reagált, mint Jozef, aki pánikolt, és Brandt, aki
mohó lelkesedéssel szemlélte a babalányt. Az atya átnyúlt a rácsozat kis ablakán, ujjaival
végigsimított Karolina vörös ruhájának szegélyén és Mysz puha hátán.

– Mennyi ideje vagy képes életre kelteni a játékokat? – tette fel a pap a kérdést a Babakészítőnek.

– Több éve – sütötte le a szemét a Babakészítő. Vajon attól tartott, hogy Karol atyaistentől
elrugaszkodott gonoszságnak tekinti a tehetségét? A Babakészítő soha senkinek nem akart ártani.
– Tudom, mire gondol, atyám, de esküszöm, nem szándékosan keltettem életre játékokat. Nem
tanulmányoztam a fekete mágiát. Én csak…

– Magányos volt – mondta Karolina. – Szüksége volt rám, és nekem is szükségem volt rá.

– Cyryl Brzezick, hányszor gyóntál nekem? – kérdezte Karol atya. – Tudom, hogy nem vagy
rossz ember.

– Akkor segít nekünk? – kérdezte Mysz, majd bársonyos orrával megszaglászta Karol atya kezét.

– Ha segíthetek, segítek. Mit kell tennem?

– Egy Rena nevű lány és még tizenkét zsidó gyermek lakik nálunk – mondta Mysz. – De
biztonságosabb helyre kell kerülniük.

– Rena? – kérdezte Karol atya.

– Egy zsidó barátunk lánya – felelte a Babakészítő. – Ők segítettek kicsempészni Renát és a

többieket a gettóból – mutatott Karolinára és Myszre.

– Szörnyű volt – kapott Karolina a bal vállához. – Egy német kutya letépte a karomat. A
Babakészítő azt mondja, olyan bátor vagyok, mint egy katona, és hogy egyenruhát kéne
viselnem, mint Mysz.

– Sajnálatos módon az a kutya egy bizonyos Brandt nevű SS tiszté – tette hozzá a Babakészítő.

– Ó, róla sokat tudok – mondta Karol atya. Hangjában jeges borzongás hallatszott. – Brandt olyan
szívtelen, mint a gyerek, aki nem képes átérezni mások fájdalmát.

– Ő is mágus – árulta el Mysz. – Azt akarja, hogy a Babakészítő mester segítsen a németeknek.

– Bármennyire szeretném, hogy ne legyen igaz, ez sajnos így van – szólt a Babakészítő. – Éppen
ezért túl veszélyes a gyerekeket az üzletemben tartani.

– Megértem. Ami a gyerekeket illeti, jöhetnek, amikor ide tudod hozni őket. Találok nekik helyet
a városon kívül.

Karolina átlépett a Babakészítő tenyerén húzódó élet- és szerelemvonalon, óvatosan, hogy ne

taposson rá egyikre sem. Barátja már így is sokat szenvedett, többször is majdnem megszakadt a
szíve.
– Nem akarom, hogy Renának baja essen, ezért nem jó, ha nálunk van – súgta Karolina. – De
nagyon fog hiányozni.

– Nekem is. Ám nagyobb biztonságban lesz Karol atyánál – mondta a Babakészítő. – Mennyi
időre van szüksége, atyám? Aggódom, mert veszélyes a szükségesnél akár egy perccel is tovább
magamnál tartani őket.

– Gyertek le vasárnap a mise után a kriptába. Addigra találok helyet a gyerekeknek vidéken.

– Elhozom őket – jelentette ki a Babakészítő.

Menni készült, amikor a pap keresztet vetett a levegőbe.

– Menj Isten hírével, az Úr legyen teveled! – mondta Karol atya.

Karolina még sosem hallott ennél igazabb áldást.

Azon az éjszakán a kis Rena és Dawid baba megkérte a Babakészítőt, gyújtson két gyertyát a
konyhában, hogy megünnepelhessék a shabbatot. A szertartás örömétől és ismerősségétől mintha
egy kicsit megkönnyebbültek volna a gyerekek. Nagyon messze voltak az otthonuktól, és jól
tudták, hogy sok időnek kell eltelnie, mire újra hazamehetnek. Rena és Dawid voltak a
legidősebbek, ezért ők vezették az imát. Arcukat a tenyerükbe hajtva áhítattal mondták: „Áldott
vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s
meghagyta, hogy gyújtsuk a szent szombat fényét!”

– Ámen – mondták a gyerekek egyszerre. Imáik apró fénybogarakként emelkedtek a levegőbe,

vezették őket valami felé.

Karolina, Mysz és a Babakészítő a közelben állt, nem akarták megzavarni a gyerekek imáját. Ez a
pillanat nem az övék volt, hanem azoké, akik a gettóból jöttek.

– Velük akarok menni Karol atyához – mondta halkan Mysz, hogy ne zavarja a babagyerekeket.
– És velük is akarok maradni.

– Lehetsz katona, de nem vagy elég nagy ahhoz, hogy megvédd őket a németektől – szólalt meg
Karolina. – Alig tudtam megvédeni magam egy német juhászkutyától, gondolj bele, mi lenne egy
igazi trollal!

– Valóban nem vagyok nagy. De nem hagyom el Renát, mert ígéretet tettem a Babakészítőnek.

Igen, gondolta Karolina, mégis igaza van. Ez fontos.

– Szerintem ez jó ötlet. Szükségük lesz valakire, aki ott van mellettük – jegyezte meg a
Babakészítő – És neked is velük kéne menned, Karolina – tette hozzá, mintha abban a pillanatban
még eszébe jutott volna valami.

– Velük menni? De akkor ki marad veled?

– Én megleszek egyedül – mondta a Babakészítő, de Karolina úgy érezte, küszködik, hogy a
hangja ne tűnjön aggodalmasnak. Eszébe jutott, milyen volt Cyryl, mielőtt barátok lettek… És
hogy milyen volt ő.

– Nem megyek. Szeretem Renát, de én hozzád tartozom.

– Karolina…

– Veled maradok. Nem küldhetsz el.

Ekkor Dawid megfordult, és félbeszakította a vitát, mielőtt igazában elkezdődhetett volna.

– Kérlek, gyertek ide hozzánk!

– Rendben – mondta a Babakészítő. Odament hozzájuk, odahúzott egy széket az asztaltól, és

leült. Rena rögtön a tenyerére állt.

– A pap rendes ember? – kérdezte Dawid.

– Igen. Nagyon rendes és kedves ember. Amíg vigyáz rátok, gondoskodni fog róla, hogy semmi
rossz ne történjen veletek.

– És később? – kérdezte Sara. Úgy lóbálta a copfját, hogy majdnem arcul csapta vele Rozát.

Karolina a szája elé kapta a kezét, nehogy hangosan felnevessen. Karol atyának és Mysznek
tényleg rengeteg gondjuk lesz vele és az unokanővérével.

– Később? – kérdezte Mysz.

– Úgy érti, mi lesz később – magyarázta Rena. – Erről beszéltünk, és elgondolkodtunk, hogy mi
történik velünk, ha elhagyjuk a templomot.

A Babakészítő levette a szemüvegét, és a fülcimpára simuló dróthuzalt hajtogatta.

– Azt nem tudom biztosan… De akárhova kerültök, emlékezni fogtok a szüleitekre és Krakkóra.
És ha a háború véget ér… amikor a háborúnak vége lesz, új barátokat szereztek. Saját otthonotok
lesz. Dolgoztok, valami vállalkozásba fogtok, vagy portrékat festetek. Addigra felnőttök, és
felnőttként is emlékezni fogtok a háború előtti világra.

– Ez… Ez egyáltalán nem hangzik rosszul – mondta Dawid. Kishúga el-elszundított mellette, feje
időnként megbillent, ahogy igyekezett ébren maradni. Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen kicsi
gyereket bárki is gyűlölhet csak azért, mert zsidónak született.

– Tényleg nem hangzik rosszul – mosolyodott el Rena.

Karolina egyetértett Renával és örült, hogy Karol atya olyan bizakodó volt. Titokban azonban
aggódott Brandt miatt. Így, hogy Karolina eltűnt a lakásból, a trollszázados biztosan eljön az
üzletbe, és magával hozza a dühét. Legalább annyira félt a trollszázadostól, mint a patkányoktól.
A félelem azonban nem védi meg a gyerekeket. Muszáj megbíznia a Babakészítőben és Karol
atyában és a varázslatban, ami oly sok lehetetlen dolgot tett lehetségessé.

Vasárnap reggel a Babakészítő csomagjával a kezében lesétált a Mária-templom kriptájába.

Karolina, Mysz és a babagyerekek a mozgástól időnként a táska oldalának ütődtek. A mise alatt
egy szót sem szóltak, bár Karolina érezte rajtuk az izgalmat és a félelmet.

Karol atya a kanyargó lépcső alján várt a Babakészítőre, fekete reverendájában olyan volt, mintha
a fali gyertyák vetette árnyékokba öltözött volna.

– Itt nem látnak meg minket… Magánál vannak a…?

A Babakészítő bólintott, azzal kinyitotta a táskát és letette a földre, hogy Karolina, Mysz és a
tizenhárom gyerek kiléphessen belőle. Karol atya nem döbbent meg, egy hangot nem szólt, de
olyan szorosan szorította össze ajkát, hogy szinte krétavonalnak tűnt. A tisztelendő atya képzelete
elég élénk lehetett ahhoz, hogy higgyen a varázslatban, vagy talán Isten kifürkészhetetlen
művének tekintette, amit látott.

Karolina hozzászokott ahhoz, hogy gyerekek közelében legyen, Brandtnak igaza volt abban,
hogy ők a játékbolt legjobb vásárlói. De vele közel azonos méretű gyerekek mellett lenni egészen
új élmény volt számára. Így, hogy nem kellett csendben lenniük, Rena és a barátainak suttogása,
nyugtalan nevetgélésük úgy zsizsegett a kripta levegőjében, mintha pillangók verdesnének
szárnyaikkal.

A kis Aron rögtön elkóborolt tőlük, Mysz terelte vissza. Megragadta a kapálózó tipegőt, aki ezt jó
játéknak tartotta, és folyton azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát a játék egér öleléséből.

Eliaaz felállt, és Karolinát kérdezte.

– A varázsló téged is visszaváltoztat gyerekké? – tapogatta meg a saját, majd Karolina

cérnafürtjeit.

– Én sosem voltam ember – felelte Karolina. A fiú bólintott.

Sara odalépett Karol atyához.

– A templomban fogunk maradni?

A tisztelendő atya nem rökönyödött meg a hirtelen kérdéstől.

– Egyelőre igen. De nem lesztek itt sokáig, találtam nektek egy helyet vidéken. Ott együtt
maradhattok, és vigyáznak rátok, amíg vége a háborúnak, és a szüleitek értetek mennek.

– Akkor remélem, hogy a háború hamarosan véget ér. Nagyon hiányzik anya – mondta Perla, de
nem pillantott fel. A padlót nézte, amelyen a templom építése óta biztosan nagyon sokan jártak
már. Karolina úgy érezte, a múlt veszi körül őket, és hogy ők is benne vannak a történelemben.
– Biztosan édesanyádnak is nagyon hiányzol – mondta Mysz, akinek végre sikerült lecsillapítania
a kis Aront. – Erősnek kell lenned anyukádért, és akkor ő is erős lesz.

Perla az egérre nézett.

– Igyekszem.

– Mindannyian igyekezni fogunk – mondta Dawid. Nem engedte el Rena és a húga kezét.
Karolina úgy érezte, hogy ezt nem is fogja egyhamar megtenni. Nem tudta, hogy együtt küldik-e
el őket, de remélte. Reményének azonban nem adott hangot.

– Tudom, hogy megterhelő, de most vissza kell változtatnom benneteket az eredeti alakotokba –
köhécselt feszengve a Babakészítő.

– Muszáj újra embernek lenni? – kérdezte a fekete hajú Leja, akinek szeme alatt heg húzódott. –
Szeretem a babaalakot. Biztonságosnak érzem – mondta, és körbefordult.

– Egyszer majd fel akarsz nőni – felelte a Babakészítő. Hangja olyan bársonyos volt, mint Mysz
bundája. – Ahhoz pedig embernek kell lenned.

– Lehetséges – válaszolta Leja nem túl nagy meggyőződéssel. Ennek ellenére azonban láthatott
valami értelmet a Babakészítő szavaiban, mivel karját lóbálva beállt a többi gyerek közé a sorba.

A Babakészítő felemelte a kezét, Karolina pedig mellé állt, és nézte, ahogy a Babakészítő izmai
megfeszülnek. Ismét fény áradt a babagyerekekre. Nem lehetett látni az alakjukat, csak az
elmosódott körvonalakat. Aztán a fény fokozatosan halványodott, majd teljesen kihunyt.
Tizenhárom gyerek állt a helyiség közepén. Lányok és fiúk. Szemüket dörzsölték, kezüket-
lábukat tapogatták, próbáltak visszaszokni egyszerre újnak és ismerősnek érzett testükbe.

Karolina összecsapta a kezét örömében, de az ünneplésnek hamar vége szakadt. A Babakészítő

térde megrogyott. Karol atya, aki addig olyan csodálkozva nézte a gyerekeket, hogy egyet sem
pislogott, kizökkent révületéből. A Babakészítőhöz ugrott, és elkapta, mielőtt elesett volna.

Rena is a Babakészítőhöz sietett, és megfogta a kezét.

– Brzezick úr, jól van? – kérdezte. – Ugye nem esett baja?!

– Ne aggódj miattam, jól vagyok – mondta a Babakészítő, de a szeme és szája körüli ráncok
mélyebbek lettek, hajába pedig olyan ezüstös tincsek vegyültek, amelyek addig nem voltak ott. A
Babakészítő alig néhány perc alatt sokat öregedett. Karolina torka elszorult a gondolattól, hogy
Cyryl szíve lassanként egyre gyengébb lesz, mint a felhúzott óra. Mindig is úgy gondolta, hogy ő
hagyja el előbb ezt a világot, nem a Babakészítő, most azonban felsejlett benne, hogy talán nem
így lesz.

Karolina azonban nem akarta, hogy a gyerekek aggódjanak. Nézték, figyelték a Babakészítőt,
ruháikat igazgatták, nyugtalanul az ajkukba haraptak. A Babakészítő mosolyt erőltetett miattuk az
arcára.
– Jól vagyok – mondta újra. – És hamarosan mindannyian biztonságban lesztek. Ugye, Karol
atya?

– Igen.

Rena újra megfogta a Babakészítő kezét.

– Ha véget ér a háború, eljön értem apával, ugye? Akkor minden úgy lehet majd, mint a németek
érkezése előtt volt.

– Az a nyár, amit veled, édesapáddal és Karolinával töltöttem, életem legjobb nyara volt. Örökké
emlékezni fogok rá – mondta a Babakészítő. Karolina barátja kimondta az igazat, és a szavakba
foglalt szeretettől Karolina szívét melegség járta át. – Remélem, egy napon majd ugyanolyan
boldogságban lehetünk együtt.

– Mindig barátok maradunk, akármennyit változzon is Krakkó városa – ölelte meg Rena a
Babakészítőt. – Köszönöm. És neked is köszönöm, Karolina.

Abban a pillanatban Karolina megpillantotta Rena arcélében azt a felnőtt nőt, akivé a kislány
válni fog. Ettől úgy érezte magát, mintha a Babakészítőhöz hasonlóan ő is sokat öregedett volna.

– Semmit nem kell megköszönnöd – ölelte meg a Babakészítő is Renát.

– Igen. Szeretünk. Bármit megtennénk érted – mondta Karolina.

Rena lehajolt, majd még egyszer megölelte a barátnőjét.

– Én is szeretlek.

Egyetlen gondolat fenyegette Karolina optimizmusát, mégpedig hogy a Babakészítő nem ígérte
meg Renának, hogy találkozni fognak még. Eszébe jutott, mit ígért Jozef a lányának, és a komor
bizonyosság is, ami azt sugallta, hogy nem tudja beváltani. Ezért nem tett ígéretet neki a
Babakészítő? Attól félt, hogy nem tudja majd betartani?

Miközben a Babakészítő búcsúzkodott Karol atyától és a gyerekektől, Karolina megragadta a

táska fülét, és próbált bemászni. Az azonban túl magasan volt, így morgolódva csúszott vissza.

Mysz látta, hogy küszködik, úgyhogy rögtön odaszaladt hozzá.

– Segítsek, Karolina kisasszony?

– Igen, kérlek.

Mysz mancsával a cipője alá nyúlt, és bakot tartott, hogy Karolina – mintha lépcsőn lépne –,
feljuthasson a táskába.

– Nem szeretnél inkább a Babakészítő zsebében lenni? – kérdezte, ahogy Karolina egyik lábát a
táska peremén átvetve lovaglóülésbe lendült.
– Azt akarja, hogy maradjak veled és a gyerekekkel – felelte Karolina. – Tudom, úgy gondolja,
hogy nagyobb biztonságban leszek, de nem hagyhatom magára. Ha magára hagyom, túlságosan
szomorú és túlságosan magányos lesz… És én is.

– Megértem – mondta Mysz. – Én is így éreztem Renával kapcsolatban. Túl sokat éltünk át
együtt.

– Igen, pontosan erről van szó – mondta Karolina, azzal behúzta a szoknyáját a táskába. –
Örülök, hogy megismerhettelek, Mysz. Nem vagy olyan, mint a többi rágcsáló.

Az egér levette sapkáját és meghajolt.

– Én is örülök, hogy megismerhettelek.

Miután mindenki elbúcsúzott a másiktól, a Babakészítő elindult felfelé a lépcsőn. Karolina az

üres táskában ringatózott. A Babakészítő lassan lépkedett, félúton pedig meg kellett állnia
pihenni. A gyerekek hangját már csak nagyon halkan hallották odalentről. Csak ketten voltak,
mint a megismerkedésükkor.

– Biztosan nem akarsz velük maradni? – kérdezte a Babakészítő. – Karol atya gondjaira
bízhatnálak, nála biztonságban lennél.

– Mondtam már, hogy veled maradok. Ne vitatkozz velem! Én is ugyanolyan makacs vagyok,
mint te – jelentette ki Karolina. – Fáradtnak tűnsz. Haza kéne mennünk pihenni – tette hozzá
aggódva.

– Úgy érzem, száz évet tudnék aludni, mint az egyik mesekönyvem hőse – sóhajtott a
Babakészítő, miközben lehajtotta a fejét. Karolina azt hitte, álltó helyében elbóbiskolt, de nem. –
Azt hiszem… Azt hiszem, ez volt a legutolsó varázslat, amit véghez vittem, Karolina. Minden
varázserőmet elhasználtam. Sajnálom. Segíteni akartam neked és Babaországnak, de nem hiszem,
hogy képes lennék rá.

– Lehet, hogy nem tudjuk megmenteni az én népemet, de ez nem jelenti azt, hogy elvesztegetted
a varázserődet. És azt sem, hogy elvesztegettem az időmet ezen a világon – mondta Karolina.
Minél tovább beszélt, annál igazabbnak hatott minden egyes szó. – Megmentetted Renát és a
többi gyereket, én pedig segítettem neked. Talán ez volt a feladatunk. Talán ezért találkoztunk.

A Babakészítő felnézett, és nevetett. Telt, élénk hang volt, ami mintha elűzte volna
kimerültségének egy részét.

– A varázserő furcsa dolog. Sohasem olyan formában jelenik meg, amilyenben várná az ember.
 27. FEJEZET

A KÉZ NÉLKÜLI FÉRFI

Brandt hétfőn ment el értük, a Babakészítő azonban már egy nappal korábban átadta a gyerekeket
Karol atyának.

– Segíthetek? – kérdezte a Babakészítő, aki éppen egy hintalovat szegezett a hintatalpra. Brandt
érkezésekor azonban letette a kalapácsot Karolina mellé az asztalra.

A Babakészítő meg sem próbálta titkolni, mennyire ellenére van Brandt látogatása. Karolina
barátja és a trollszázados olyan sokszor eljárták már ezt a táncot, hogy szavaik és lépteik lassúak,
fáradtak voltak. Maga Brandt is kimerültnek tűnt. Mit akarhat tőlük?

A következő percben megkapták a komor választ.

– Herr Birkholz, letartóztatom Németország ellenségeinek nyújtott tiltott segítség vádjával –

mondta Brandt olyan hirtelen, ahogyan a kavics hull a földre.

Karolina megdöbbent, a Babakészítőnek azonban sikerült a legcsodálkozóbb mosolyát erőltetnie

magára. Ez volt az a mosoly, amellyel a környék különce az elmúlt hosszú évek alatt a
szomszédjaira mosolygott.

– Attól tartok, itt valami félreértés lesz. Én nem nyújtottam semmiféle segítséget Németország
ellenségeinek.

– Nincs itt semmiféle félreértés, Herr Birkholz – jelentette ki Brandt. – Már akkor tudhattam
volna, hogy nem egyenesek a szándékai, amikor bejelentette, hogy be akar menni a gettóba.

Füttyentett, mire kivágódott az ajtó. Két katona vonult be, arcukra kiült az undor.

Jozef Trzmielt fogták közre.

Rena apja olyan ernyedten tartotta magát, mint a rongybabák, amelyek összevarrásában Karolina
segédkezett a Babakészítőnek. Két szeme körül olyan zúzódások voltak, hogy alig látott,
tekintetében azonban olyan vad düh tombolt, hogy a katonák minden eshetőségre felkészülve a
fegyverükhöz kaptak. Karolina ismerte ezt a dühöt, bár azt is tudta, hogy sem ember, sem baba
nem képes egyedül megharcolni egy egész troll- vagy patkánysereggel.

– Cyryl, nagyon sajnálom – mondta Jozef.

– Jozef… – szólalt meg a Babakészítő.

– Figyelmeztettem, hogy ne álljon a rossz oldalra! – vágott a szavába Brandt, majd megindult a
Babakészítő felé. Csizmája csikorgásától, súlyos lépteitől Karolina összerezzent, a tárgyak pedig
megremegtek az asztalon. – De maga nem hallgatott rám. Ezt a mocskos zsidót elkapták, amikor
megpróbált élelmet csempészni a gettóba. És tudom, hogy magának ehhez van valami köze… Ha
nem többről van szó, Herr Birkholz. Maga engem használt arra, hogy ennek segítsen.

– Cyryl semmi rosszat nem tett – mondta Jozef. – Nem tudott róla. Csak azért jött, hogy elvigye a
babaházat, amit készítettem neki. Ennyi történt, semmi több.

Brandt harsányan felnevetett.

– Azt akarod elhitetni velem, mocskos zsidó, hogy Birkholz nem vett részt az aljas üzelmeidben?
Hogy véletlenül ment be a gettóba alig néhány nappal azelőtt, hogy téged elfogtak? Ti, zsidók, a
hazugsághoz értetek a legjobban. Egyikőtök sem ártatlan, és a végén úgyis megkapjátok, amit
megérdemeltek.

Ezt a sértést már nem tűrte el Jozef, Rena apja. Gyenge volt ugyan, de előrelendült egy olyan
gyors mozdulattal, hogy a katonák nem tudták megtartani. Tehetetlenül nézték, ahogy Jozef keze
ökölbe szorul, és Brandt arcába csap. A trollszázados felkiáltott, orrából sűrű vér szivárgott. Arca
eltorzult.

Az ütés fájhatott, de Karolina úgy látta, hogy Brandt legerősebb érzelme a döbbenet volt.

A Brandt mellé lépő katona meglendítette a fegyverét. Jozef arcát találta el, mire a férfi a
Babakészítő karjába dőlt. A másik katona felemelte a fegyverét, ujja az elsütőszegre feszült.

Brandt nem adott lehetőséget a lövésre, lélegzetelállító gyorsasággal kapta fel a Babakészítő
kalapácsát az asztalról. Karolina a trollszázados vérben forgó szemében látott minden patkányt,
aki valaha is babát vonszolt a tűzhalálba.

Még soha nem érezte magát ennyire kicsinek és tehetetlennek.

A Babakészítő a következő pillanatban Jozef és Brandt közé vetette magát, felemelte a kezét,
hogy barátját védje.

– Elég! – kiáltotta.

Karolina nem látta, hogy Brandt meglendíti a kalapácsot, de hallotta a suhanást… És hallotta a
csont repedését, ahogy a kalapács a Babakészítő kezére sújt… Előbb az egyikre, aztán a másikra.
A hang olyan volt, mintha jégcsap törött volna ketté: tompa és hátborzongató. Karolina torkán
sikoly szaladt ki.

Brandt leejtette a kalapácsot, ami nagyot koppant a fémpadlón.

– Gott im Himmel – szólt a katona, aki megütötte Jozefet. Annyira meggyengült fogása a
fegyveren, hogy Karolina azt hitte, elejti.

Társa csodálkozásában dülledt békaszemmel pislogott.

– Ez valami trükk? – kérdezte a megriadt katona. A fegyver remegett a kezében. – A babák nem
tudnak beszélni. A játékfaragó hasbeszélő…
– Ez nem trükk – jelentette ki Brandt fahangon. – A baba tud beszélni, mint maga és én.

Nem nézett Karolinára, miközben ezt mondta. Nem rá nézett, hanem a Babakészítő remegő,
törött kezére. Beteges volt a döbbent undor, ami Brandt arcán vörös pírként áradt szét.

Jozef nem törődve saját biztonságával hátat fordított Brandtnak, és gyengéden lesimította a
Babakészítő összezúzott kezét.

– Miért? Miért tetted ezt?

A Babakészítő kába volt a fájdalomtól, és talán éppen ezért a színtiszta igazság szólt belőle.

– Nem akartam, hogy még valakinek baja essen.

– Pontosan ezért figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol a zsidóktól, Herr Birkholz. Maga és ez
a baba nem tudnak tisztán gondolkodni. Maguk… Beszennyeződtek. Maguk együtt… Mi együtt
nagyszerűek lehettünk volna… – feszítette és ropogtatta az ujjait.

– Brandt, kérem, ne tegye! – próbálkozott a Babakészítő, de már késő volt. A katona, aki
leengedte a fegyverét, megragadta Jozefet, és hátrakötötte a kezét.

Brandt elkapta a Babakészítőt, mielőtt Jozefhez léphetett volna.

– Ne nyúljanak hozzájuk! Ne nyúljanak hozzá, trollok! – kiáltott fel Karolina. Tenyérrel csapott
Brandt arcába, de a trollszázados lekapta az asztalról, mielőtt újra megüthette volna.

– Ne! – kiáltott a Babakészítő. – Brandt, kérem! Ne bántsa Jozefet és Karolinát se!

– A törvény az törvény. Meg kell büntetnem a zsidót – mondta Brandt. – De maga német. Magát
be kell vinnem a rendőrségre. Büntetőeljárást indítunk maga ellen.

– Büntetőeljárást? Ezt úgy mondja, mintha bíróság elé állítanák – mordult fel Jozef. – Pedig még
tisztességes pereik sincsenek.

– A te fajtádnak nincs is – felelte Brandt, miközben még véletlenül sem nézett Jozefre.

Karolina ekkor megértette, hogy Jozef Trzmiel élete egyáltalán nem számít Erich Brandtnak.

A két katona kirángatta a Babakészítőt és Jozefet a játékboltból. Brandt erősen szorította a

kapálózó Karolinát. A babalány látta, hogy Dombrowski gyerekei tágra nyílt szemmel,
csodálkozva nézik a jelenetet a pékbolt ablakából, de rövidesen Dobrowski úr az ablakhoz rohant,
és behúzta a függönyt.

Karolina azt kívánta, bárcsak Mysz ne ment volna Renával és a gyerekekkel. Kardjával
megszúrta volna Brandtot, és azt követelte volna, hogy adja meg magát. De Mysz nem volt ott,
sem a jó szél, hogy Jozefet és a Babakészítőt biztonságba vigye. A varázserő egyre gyengült, és
Karolina tudta, hogy hamarosan teljesen elenyészik.
Brandt megállt, és becsukta maga mögött az ajtót. Udvarias gesztus volt, meg is lepte Karolinát.

– Nem bánthatja a Babakészítőt – mondta Brandtnak. Könyörögni próbált neki. – Ő olyan, mint
maga. Lehet, hogy ebben az országban csak két mágus van, maga meg ő. És Jozef a barátja.

– Birkholz és én kevésbé hasonlítunk egymásra, mint azt gondoltam – felelte kurtán Brandt, aztán
intett a katonának, aki a Babakészítőt tartotta fogva. – Hozza ide a játékfaragót! Bevisszük a
Montelupich utcai központba.

– És mi legyen a zsidóval? – szólalt meg a rémült katona, aki Jozef összebilincselt kezét fogta.

– Tudja, mi a törvény – mondta Brandt. – Bűnöző.

A Babakészítő összeomlott.

– Ne… Kérem, ne…

Jozef azonban nem könyörgött. Tekintete a már nem kapálózó Karolináról a Babakészítőre
siklott.

– Köszönöm, hogy barátok lehettünk. Köszönöm, amit Renáért tettél.

– Jozef, tudd, hogy Rena biztonságban van. Mindent megtettem, hogy biztonságban legyen –
mondta a Babakészítő, miközben Brandt a várakozó autó felé rángatta. – Beszélek Brandttal. Én
talán…

– Nem a te hibád! – kiáltotta Jozef, ahogy a távolság egyre nőtt közte és a Babakészítő között. –
Segítettél a családomnak, és ezért örökre hálás leszek neked.

– Jozef…

Brandt kinyitotta a kocsi ajtaját, belökte a Babakészítőt, és utánahajította Karolinát.

Mielőtt az autó kigördült a főtérről, Karolina még látta, hogy a riadt katona a durva kockakövekre
kényszeríti foglyát. Jozef a kövön feküdt, ajka mozgott, de Karolina tudta, hogy nem a katonához
beszél, hanem imádkozik. Karolina úgy emlékezett, hogy a kedves, bátor férfi a hamuszín ég alatt
megköszönte istenének a teremtett világot, amiben élt, és a lányát, akit szeretett.

A vallatószoba, ahová Brandt a Babakészítőt vitte, a komor, szürke börtön alagsorában volt.
Ahogy beléptek, árnyékok vették körül Karolinát és a barátját. Soha nem látott mohó árnyékok.

A troll a mennyezetről vékony dróton lógó, csupasz izzó alatt álló asztalhoz és székekhez vezette
a Babakészítőt. A Babakészítő leült, Brandt pedig furcsamód a sérült ember ölébe tette Karolinát.
A Babakészítő még fájó, törött kézzel sem hagyhatta, hogy Karolina a piszkos padlóra essen,
védő karjával átölelte.

Brandt a szivarzsebéből egy csomag cigarettát vett elő, és a Babakészítőnek nyújtotta.

– Ha akarod, meggyújthatok egyet neked – mondta Brandt. – Segít elviselni a fájdalmat.

– Hogy merészel úgy beszélni velem, mintha barátok lennénk? – mordult rá a Babakészítő.
Zihált, levegőért kapkodott, próbálta leküzdeni a kezéből sugárzó lüktető fájdalmat. – Jozef jó
ember volt. Maga…

– Sosem akartam ezt neked – vágott a szavába Brandt. – De ez egy új világ. Itt nincs helye a
zsidóknak és az árulóknak.

– A maga fakatonájának más lett volna erről a véleménye – mondta a Babakészítő.

– Lehetséges. De Fritz nincs többé, és nem igen számít azok véleménye, akik nincsenek többé.

A félhomályban a cigaretta parazsa úgy világított, mintha egy szörny harmadik szeme lenne.

– Majdnem le vagyok nyűgözve. Átvertél. Kicseleztél. Sikerült kilopnod Karolinát a

lakásomból… Hogyan csináltad?

– Lehet, hogy a lengyel varázslat mégsem olyan gyenge, mint gondolja – mondta Karolina.

Brandt szája keserű mosolyra húzódott.

– Mondod te. Mégis a foglyaim vagytok. Te tényleg idióta vagy – fordult Brandt a
Babakészítőhöz. – Küldök orvost, hogy vizsgálja meg a kezedet. Vedd ezt szívességnek. Tudod,
nem tenném meg bárkiért.

Azzal kiment. Egyszerűen kiment. Otthagyta Karolinát és a Babakészítőt a sötétben. A fogoly

hamarosan megadta magát a kimerültségnek, fejét az asztal egyenetlen lapjára hajtotta, és mire
megérkezett az orvos, a Babakészítő már aludt.

Karolina az árnyak között, a hidegben várakozott, amíg a Babakészítő az asztalon görnyedve

felébredt. A sötét helyiségben nem volt semmiféle támpont, nehéz lett volna megmondani, hogy
mennyi idő telt el. Napokig voltak bezárva vagy csak órákra? Karolina képtelen lett volna
megmondani.

– Karolina – szólt a Babakészítő félálomban.

– Itt vagyok.

Barátja derekára simította babakezét, hogy megnyugtassa, még mindig vele van.

– Örülök, hogy Brandt nem vitt magával – mondta a Babakészítő. Az orvos olyan gyógyszert
adott neki, amitől minden szót olyan hosszan és vontatottan ejtett, mintha sóhajtott volna. – Én…
én… nem akarok egyedül maradni.

– Nem hagylak el – ígérte Karolina, hiszen ezért készítették őt. Azért, hogy vigasztaljon egy
rémült embert, hazudjon, és mondja azt neki, hogy megküzd mindennel, ami jön. De mint azt
Brandt bizonyította, nemigen védhette meg a Babakészítőt… Senkit nem védhetett meg
semmitől.

– Jozef már nincs… – mondta halkan a Babakészítő, mintha félálomban lenne. Ekkor sírva
fakadt, de ez a sírás nem a gyengeség jele volt. Karolina barátja minden erénye és gyengesége
között a gyávaság nem szerepelt. Karolina is sírt volna, ha lettek volna könnyei.

Jozef elvesztését azonban Karolina még nem érezte valóságosnak, képzeletében Jozef még az a
Jozef volt, akinek muzsikája szebb volt, mint a királyok vagy a csillagok zenéje, az a Jozef, aki
esténként a játékboltba ment, és minden keserűsége, minden szomorúsága elillant abban a
pillanatban, amikor meglátta Renát.

Remélte, hogy Rena messze van… És biztonságban.

– Egy napon valaki majd felelősségre vonja Brandtot azért, amit Jozeffel tett. Megfizet érte –
mondta Karolina.

– Nem tudom, így lesz-e – jelentette ki a Babakészítő. Olyan kíváncsisággal nézte törött kezét,
mintha nem is abból áradna a karján felfelé lüktető, izzó fájdalom. Karolina úgy gondolta, érti az
okát. Az ő megrepedt és fájó arca is távoli gond volt a jelen körülményei között.

– Egyszer régen tudtam egy mesét – folytatta a Babakészítő. – Egy lányról szólt, aki elveszíti
mindkét kezét. Elveszi tőle az ördög. Biztos vagyok benne, hogy az ördög német volt.

– Miért akarta az ördög a lány kezét? – kérdezte Karolina.

– Arra nem emlékszem. Lehet, hogy attól félt, a lány keze jót adhat a világnak. De a terve nem
sikerült, a lány feleségül ment egy jó királyhoz, aki gyönyörű ezüstkezet készíttetett neki. Életük
végéig együtt éltek, és sógyűrű védte őket a gonosztól – mondta, majd cipője sarkával kört rajzolt
a porba. – Ilyen kör.

– Ezt a mesét sosem mondtad el nekem.

– Magam sem emlékeztem rá… Bocsáss meg. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy Mysszel
és a többiekkel maradj.

Ekkor csikorogva kinyílt a nehéz vasajtó, és pengeéles fénysugár hatolt a helyiségbe. Vörös arcú
trollfiú lépett be, akit Karolina még sosem látott.

– Ma… magát áthelyezik – hebegte kezét a háta mögött összekulcsolva, mintegy hamis
tekintélyét fitogtatva. Ez a helyiség Brandt királysága, a fiú csak alantas közlegény.

– Áthelyezik? – kérdezte Karolina. – Hová?

– Hauptsturmführer Brandt azt nem mondta – közölte a katona. – Csak azt mondta, hogy maga…
maguk ketten… máshová mennek.

A Babakészítő felemelte a két kezét, ahogy Karolina szokta, amikor azt akarta, hogy vegye fel.
– Rendben. Segítenie kell nekem – jelentette ki a Babakészítő. – Nem hiszem, hogy fel tudnék
állni egyedül. Tegye a babát a zakóm belső zsebébe. Bal oldalra, a szívem mellé.

A trollfiú megingott az ajtóban.

– Nem… Nem tud egyedül felmenni a lépcsőn?

Karolina rájött, hogy a fiú nem akarja megérinteni őket. A trollkatona szemében a Babakészítő és
ő is veszélyes volt. Nem magát és katonatársait, hanem őket tartotta félelmetesnek.

– Fél tőlünk? – kérdezte a Babakészítő.

– Igen – felelte a katona mereven. – Maguk…

– Varázslókat akart mondani? – kérdezte Karolina. Nem tudta megállni, hogy ne önelégült
mosollyal nézzen rá. – Rosszul gondolja. Brandt a troll. A gonosz varázsló. Nem én. És nem a
Babakészítő.

– Igaza van – jegyezte meg a Babakészítő. – Varázserőm van, de ettől még nem vagyok gonosz.

– Maga olyanoknak segített, akiknek nem lett volna szabad – jelentette ki a trollfiú. – Ettől
gonosz.

– Én is ugyanezt mondhatnám magáról – felelte a Babakészítő. – Most pedig tegye be Karolinát a

zsebembe, és mehetünk.
 28. FEJEZET

A NYÍRFÁK FÖLDJE

Brandt ragaszkodott hozzá, hogy aznap délután személyesen vigye ki Karolinát és a Babakészítőt
a vasútállomásra.

Karolina arra gondolt, hogy kedvességnek álcázza a kegyetlenséget.

Brandt a pisztolycsövét folyamatosan a Babakészítő bordáihoz nyomta, ahogy az autó lassan

haladt Krakkó esős utcáin. Vajon nem elég emlékeztető a bilincs, hogy soha többé nem sétálhat
szabad emberként ezeken az utcákon?

A Babakészítő nézte, hogyan suhannak el a magas, rózsaszín-sárga épületek és az esőben szaladó

emberek. Annyira figyelt, hogy Karolina azt gondolta, barátja így próbálja az emlékezetébe vésni
a kanyargó utcákat és a mosolygó arcokat. Hogy így próbálja eltenni őket olyankorra, amikor
szüksége lesz az emlékekre.

De ha a Babakészítő nem is beszél Brandttal, gondolta Karolina, attól ő még beszélhet vele. Mi
van akkor, ha Brandt a vereség elismeréseként értelmezi a Babakészítő hallgatását?

– Hova küld minket?

– Auschwitz-Birkenau a célállomás – közölte Brandt.

– És mi fog ott történni velünk? – kérdezte Karolina. Attól félt, hogy Brandt elragadja a
Babakészítő mellől, ezért a lehető legtávolabbra húzódott a trollszázadostól. Elvett tőlük
mindenkit és mindent, amit szerettek: Jozef Trzmielt, a játékboltot és a Babakészítő
legcsodálatosabb eszközét, a kezét is. Mi akadályozná meg, hogy elválassza tőle Karolinát is?

– Az történik majd veletek, ami Auschwitz-Birkenauban mindenkivel – felelte Brandt.

– Soha senki nem jön vissza azok közül, akiket vonatra tesznek – mormolta Karolina. Eszébe
jutott Jozef és a Babakészítő kétségbeesett beszélgetése.

– Nem. Onnan nem jönnek vissza. Elmennek máshová. Krakkóban többé nincs helye
zsidóknak… És zsidókedvelőknek sem. Azok a zsidók, akik dolgozni tudnak, fegyvereket
gyártanak nekünk a város peremén. Aki pedig nem tud dolgozni… – A trollszázados vállat vont.
– Hamarosan köztük lesztek.

Az autó éles kanyart véve megállt a pályaudvar előtt. Senki nem állt sorba a jegypénztárnál, és
senki sem árult retket és répát az épület előtti utcán. Csak katonák voltak ott. Arcuk annyira
eltorzult a gyűlölettől, hogy nagyon öreg, rothadó-korhadó fákra emlékeztettek.

Karolina hosszan nézte őket, remélve, hogy köztük lesz Jánošík, és sapkát meg pisztolyt lop
tőlük. De nem látott senkit, aki segíthetett volna a Babakészítőnek.
A sofőr kiszállt az autóból, kinyitotta a kocsi ajtaját Brandtnak, aki a könyökénél fogva kirángatta
a Babakészítőt az utcára. Karolina felszisszent, amikor megcsapta az eső, a Babakészítő viszont
csak visszanézett az utcára. Tekintete úgy siklott végig rajta, mint egy író tolla a papíron.

Szívébe akarta vésni a látványt, és ez azt jelentette, hogy a Babakészítő nem hitte, hogy valaha is
viszontlátja Krakkó városát.

Karolina az égre nézett, és azt kívánta, hogy a felhő mögött rejtőző csillagok adják meg a
Babakészítőnek, hogy visszatérhessen szeretett városába.

A pályaudvar kívülről kihaltnak tűnt, valójában azonban annyira zsúfolt volt, hogy Brandtnak
utat kellett törnie a tömegben. A peronon álló emberek ruháján és kabátján virított a csillagos
karszalag, ami azt jelezte, hogy zsidók. A Babakészítőhöz hasonlóan ők is ki voltak szolgáltatva a
németeknek, akik keselyűkként köröztek körülöttük. Hát nem látják, mennyire meg vannak
rémülve?

Brandt végigvonszolta a Babakészítőt a peronon. Az emberek tengere kettévált előtte, mintha a

sapkáján levő vigyorgó koponyának varázsereje lett volna. Egy másik német, egy Schütze, azaz
egy közlegény előtt állt meg. Amint a Schütze meglátta Brandtot, leengedte a magához szorított
írótáblát, és szalutált.

– Heil Hitler!

A Schütze jobbra-balra forgatta fejét.

– Ez ki?! – kérdezte.

– Ne is figyeljen rá – mondta Brandt. – Ezt az embert fel kell tenni az egyik vonatra. Elnézést,
hogy az utolsó pillanatban került ide, de ezzel is segítem a zsidókérdés megoldását. Erich Brandt
vagyok.

A Schütze tolla hegyével az írótáblára koppintott. A hang riasztóan hasonlított a pisztolylövés

hangjához.

– Tudom, hogy ki ön. De a legnagyobb tisztelettel, Hauptsturmführer, ez így nem megfelelő. SS

testvéreink Auschwitzban egyszerre csak bizonyos számú zsidó kitelepítésében tudnak segíteni
nekünk.

Ha annyira fontos, hogy hány ember van a vonatokon, az csakis azt jelentheti, hogy a trollok csak
bizonyos számú embert tudnak ellátni az országban. Karolina megrángatta barátja kabátját.

– Minden rendben lesz – súgta. – Együtt maradhatunk. És végre nem lesz a közelünkben Brandt.

A Babakészítő azonban elfordította tekintetét. Tud valamit, amit ő nem?

– Ennek az embernek még ma el kell hagynia Krakkót – közölte Brandt a közlegénnyel.

A Schütze átadta Brandtnak az írótábláját, és felsóhajtott.

– Eggyel több vagy kevesebb nem számít, gondolom. Írja a nevet az aljára, és írja alá. Remélem,
nem okoz nehézséget.

– El van törve a keze – közölte Brandt, miközben aláírta az iratot. – Nem fog gondot okozni.

– Akkor jó – felelte a Schütze, azzal visszavette az írótáblát. Miután a hivatalos átadás

megtörtént, Brandt egy kis ezüstszínű kulcsot vett elő a zsebéből. Beillesztette a Babakészítő
bilincsének zárjába, és elfordította. A bilincs kinyílt, Brandt pedig zsebre tette.

– Vannak még emberek, akik ellenállnak magának, akkor is, ha én eltűnök a sínek végén lévő
szörny gyomrában – mondta a Babakészítő.

Brandt arca kissé meglágyult.

– Lehetséges – jegyezte meg halkan. – De semmi jelentősége nincsen. Senki nem fog emlékezni
rád, és arra sem, hogy mi voltál ebben a városban.

Karolina ekkor Renára, a többi gyerekre és a papra gondolt, aki mert hinni a csodákban.

– Nem! Ez nem igaz! – kiáltotta. Furcsa, kaján örömet érzett, hogy Brandt kimutatta lelke
feketeségét. Olyan sötét volt, mint a kabátja.

– El kéne vennem téged tőle.

– Akkor minden nap a Babakészítőre és Fritzre fogom emlékeztetni – monda Karolina. –

Esküszöm, a maga szívén fogok taposni reggeltől estig.

Másokat ezek a szavak nem félemlítettek volna meg, de Karolina látta Brandt arcán, hogy őt
igen. A trollszázados egy lépést hátrált tőle, majd megigazította a sapkáját, és lejjebb tolta, úgy,
hogy Karolina ne a szemét, hanem a koponya szemgödrét lássa. Karolina úgy érezte, ez pontosan
illik a trollhoz.

Brandt semmiképpen sem akart szembenézni a maga teremtette kísértetekkel, ezért szó nélkül
elfordult. De amit szavak nélkül mondtak egymásnak – a Babakészítő és ő –, az olyan hangos
volt, mint a hamarosan megérkező vonat.

– Hány gonosz troll kezdi hercegként és hercegnőként? – kérdezte Karolina, miközben nézte,
ahogy Brandt távolodik a peronon. Ezt a búcsút egészen szívesen vette.

Csak akkor észlelte, hogy hangosan tette fel a kérdést, amikor a Babakészítő válaszolt rá.

– Sokkal több mint gondolnánk.

– Miért? – kérdezte Karolina. – Miért bánt Brandt olyan sok embert a saját fájdalma miatt?

– Ez a gyengékre jellemző. Félnek. És ebből a félelemből eredően bántanak másokat. De eljön az

a pont, amikor már nem érdemelnek szánalmat.
Az írómappás Schütze tölcsért csinált a kezéből, és a tömegbe üvöltött.

– Bőröndöket a peronon hagyni! Nem vihetik fel a vonatra. Az új otthonukban megkapják a

holmijukat. Azok a csomagok, amelyeken nincsen név, elkobzásra kerülnek. Akiknek írószerre
van szükségük a jelöléshez, jöjjenek ide!

Sokan odamentek a közlegényhez, aki krétadarabokat adott nekik. Az emberek ráírták nevüket a
bőröndjeikre, gondosan nagy betűkkel, hogy könnyebb legyen olvasni.

A felnőttek körül lépkedő gyerekek rámosolyogtak Karolinára, amikor meglátták, hogy

kikandikál a Babakészítő zsebéből. Voltak, akik saját, tenyérnyi fababáikkal, mackóikkal és
ólomkatonáikkal üdvözölték.

– Mind a gettóból jöttek? – kérdezte a Babakészítő az egyik nőt, aki lehajolt, hogy a táskájára írja
a nevét. Sötétkék kendő volt az asszony nyakában, és amikor felemelte a fejét, ráncai mintha
térképet rajzoltak volna ki azokról a helyekről, ahol járt.

– Igen.

– Miért vannak ilyen kevesen? – kérdezte a Babakészítő. – Hol vannak a többiek a gettóból?

Az idős hölgy a hátát fogva, nehézkesen egyenesedett fel. A Babakészítő kinyújtotta felé a kezét,
de gyorsan vissza is húzta. A keze már nem olyan, amilyen volt, és soha nem is lesz, gondolta
Karolina.

– Senki sem maradt a gettóban. A németek azt mondták, hogy el kell hagynunk a várost.

Volt valami a hangjában, amitől Karolina azt gondolta, hogy az állítás nem igaz. Aztán az jutott
az eszébe, hogy a trollokat nem érdekelte volna, hogy ki száll fel a vonatra, és hogy ráírták-e a
nevüket a poggyászukra, ha azt akarják, hogy ezek az emberek mind eltűnjenek.

– Mi… Mi történt a gettóban? – kérdezte a Babakészítő.

– Kényszerítették a fiatalokat, hogy hagyják el a helyet, aztán minket is – felelte az idős hölgy. –
Bántották az embereket. Az SS, fegyverrel és kutyákkal. De talán már maga is tudja, mire
képesek – pillantott a Babakészítő kezére. Feldagadt ujjait hollófekete véraláfutások színezték.

A Babakészítőnek nem volt lehetősége válaszolni, mivel begördült a vágányra a rég várt vonat.
Karolinának egy hatalmas fekete állat jutott eszébe róla. Azt kívánta, bárcsak a Babakészítő
elmehetne, minél messzebb a félelmetes vonattól.

Amikor a szerelvény csikorogva megállt, német katonák nyitották ki a vagonok ajtajait. Intettek a
peronon állóknak, hogy szálljanak be.

Senki sem sietett elfoglalni az ülőhelyét, mert a vagonokban nem voltak ülőhelyek. Semmi nem
volt, csak padló és tető, minden gyalulatlan, kopott, koszos deszkákból tákolva. Ám ennél is
szörnyűbb volt, hogy a vagonok túl kicsinek tűntek, csak tíz-tizenöt ember fért el kényelmesen
bennük.
– Ez nem is igazi vonat – mondta Karolina.

– De, igazi vonat – felelte a Babakészítő halkan. – Csak nem embereket szoktak ilyenekben
utaztatni. Marha- és birkaszállításra valók.

– Csakhogy se marhák, sem birkák nem vagyunk – jelentette ki Karolina.

– Ők annak tekintenek minket.

Ahogy azt Karolina gyanította, nem volt elég hely a marhavagonban annyi embernek. Úgy
összezsúfolták őket, hogy a Babakészítő válla egy idős férfi és nő vállához szorult, az asszonyhoz
pedig szorosan hozzásimult a fiuk. Leülni nem tudtak, legfeljebb a térdüket tudták behajlítani,
hogy csillapítsák az izmok fájdalmát. Esetleg valamelyik együttérző szomszédjukra
támaszkodhattak.

Az első óra szörnyű volt. A második szinte kibírhatatlan.

A vagon oldalán lévő két kicsi ablakon túli világ nemigen adott támpontot Karolinának, hogy hol
lehetnek. Amint elhagyták Krakkó városát, csak barna mezőket, fenyőligeteket és
puskagolyószínű, ólomszürke eget látott. Időnként egy-egy földműves és családja mellett
haladtak el. A mezőkön dolgozók közül senki nem nézett a szerelvény felé.

Karolina megunta a rejtőzködést, úgy döntött, hogy nem viselkedik tovább úgy, mintha
közönséges baba lenne. Olyan sok német látta beszélni a rendőrőrsön, hogy valószínűleg
hamarosan újságcikket írnak róla. Nyugodtan körbenézett, sőt üdvözölte a Babakészítő mellett
álló kisfiút. A kisfiú csak egy pillanatig fontolgatta, mit tegyen, aztán visszamosolygott rá.

– Még mennyi idő, amíg odaérünk? – rángatta az anyukája ruháját.

– Nem tudom, Jakob. Remélem, hamarosan ott leszünk.

– Pontosan hova is megyünk? – kérdezte Karolina. – Tudja valaki, mi az úti cél?

– Talán egy másik gettó – felelte a Babakészítő mellett álló férfi.

– Egy másik gettó – szólt a jobbról mellette álló idős nő. – Hát nem kényszerítettek minket már
így is arra, hogy szörnyűbbnél szörnyűbb helyeken éljünk?

– Lehet, hogy ott jobb lesz – ráncolta a homlokát a kisfiú anyja.

Karolina megérintette a Babakészítő borostás állát, hogy kizökkentse gondolataiból.

– Szerinted?

Mielőtt válaszolhatott volna, egy idős férfi szólalt meg.

– Ki beszél?
– Én – felelte Karolina, azzal kihajolt a Babakészítő zsebéből, és megérintette az idős férfi vállát.

– Ó, milyen szép bábu!

– Nem bábu – mondta Jakob. – Igazi. Az előbb köszönt nekem.

– Tényleg igazi – mondta a Babakészítő. Ekkor szólalt meg először azóta, hogy felszálltak a
vonatra.

Az idős férfi szeme úgy kikerekedett, mint a Hold, de nem mondott ellent a kisfiúnak.

– Mágikus baba! Tényleg furcsa időket élünk – jegyezte meg, aztán a Babakészítőhöz fordult. –
De ön uram… Ön az egyetlen, akin nincsen csillagos karszalag. És sosem láttam a gettóban. Ön
nem zsidó?

– Akkor miért van itt? – kérdezte Jakob anyja. Fiatalabbnak tűnt, mintha a mágia puszta említése
hosszú évek nehézségét mosta volna le az arcáról.

A Babakészítő válla elernyedt, de most nem tudta mosoly és udvarias szavak mögé rejteni igazi
lényét. Rég elmúltak a háború előtti játékbolt napjai, és már Trzmielékkel sem találkozott.

– Segítettem egy barátomnak és a lányának. Ennyi.

Karolina arra gondolt, hogy ennél sokkal többet tett, de ritka, hogy a varázslók történetek hősei
legyenek. A varázsló olyan, mint valami természeti erő, úgy tűnik el a történelemből, mint a
harmat a reggeli fényben.

Karolina szorosan a ruhájába markolt. Nem! Ez biztosan nem történhet meg a Babakészítővel. Ez
nem lehet.

– És te hogyan kerültél ide? – tette fel a kis Jakob a kérdést Karolinának. Mintha elmúlt volna a
kisfiú fáradtsága, de Karolina tudta, hogy ez csak ideiglenes. Határa van annak, hogy mit képes
elviselni egy test, különösen egy kicsi test panasz nélkül.

– A Babakészítő hozott ide messzi földről – felelte Karolina. – Hosszú történet.

– El kellene mondanod nekünk – szólalt meg a Babakészítő.

Karolina hiába próbálta titkolni az aggodalmát, így is érződött a hangjában.

– Mi haszna most, ha mesélek?

– Segít abban, hogy teljen az idő – felelte a Babakészítő. – Mesélj nekünk Babaországról!

Karolina kis híján újra nemet mondott neki, de aztán rájött, hogy ezt kell tennie.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kistermetű baba, akit Karolinának hívtak – kezdte.
– Karolina az emberek világától távol élt…
A történet könnyedén messzire repítette gondolatban az embereket a marhavagontól, olyan
könnyedén, ahogy egykor Dogoda, a jó szél felkapta, és vitte Karolinát. Amikor a mese felénél
szusszanásnyi szünetet tartott, a Babakészítő a fülébe súgott.

– Most először mondtál el nekem mindent, ami Babaországban történt veled.

– Régebben beszélni is nagyon fájt róla, de már nem. Új otthonra találtam nálad – felelte
Karolina. – Ezt akarhatta az édesanyád. Ő hozott minket össze, jóval azután, hogy eltávozott az
élők sorából.

– Igen – helyeselt a Babakészítő. – Egész biztosan így történt.

Ahogy Karolina folytatta a mesét, egyszer csak azt érezte, hogy csipkekötényére hull a
Babakészítő könnye. Gyorsabban mondta tovább a történetet, mert tudta, hogy be kell fejeznie,
mielőtt az útjuk véget ér. Át kellett adnia emlékeit a nevető patak partján töltött nyári
délutánokról, a csillagok gyengéd altatódalairól és népének bátor tetteiről, mert ha elmondja
ezeket a szép emlékeket, mindig a Babakészítővel lehet. Nem számít, valójában mekkora
távolság választja el őket.

Órákkal később, amikor a szerelvény megállt, és a marhavagon ajtói kinyíltak, a Babakészítőt és

a többi utast az SS katonák fegyverrel terelték kifelé.

– Leszállni! Leszállni! Mozgás! – üvöltötték a trollok.

A félelmetes Katonához hasonló német juhászkutyák csaholtak a vonatról leszállók után. A

közelben kék csíkos egyenruhát viselő férfiak álltak, mindegyikük zubbonyának mellrészén
hatágú csillag díszelgett. Olyan soványak voltak, mint egy papírbaba.

A nap kezdett a látóhatár alá süllyedni, a fény ragyogó narancsszínűre festette az előttük elterülő
poros síkságot. A szögesdrót kerítésekben kísérteties hangon sercegett az áram. Karolina tekintete
végigsiklott a kavicsos úton a vasúti sínek végéig, ahol két nagy vöröstéglás, hatalmas kéményű
épület állt. Az épületeket nyurga fák vették körül, leveleik hívogatón suttogtak.

Miért vannak ilyen szép fák ilyen gonosz helyen?

– Nyírfák – mondta a Babakészítő inkább magának, mint Karolinának. – Németül Birken. A hely
neve Birkenau. A nyírfák földje.

– Miről beszélsz? – kérdezte Karolina.

– A családnevem… Ez a hely azonos a családom nevével. A Birkholz és a Brzezick is azt jelenti,

hogy „nyírfaerdő mellett”.

Átható füttyszó harsant. A krakkói öregek és gyerekek a hang forrására, egy elegáns öltözetű SS
tisztre néztek. Sétabot volt nála, kezén pedig fehér kesztyű, mintha az lett volna a szándéka, hogy
valamelyik hölgyet táncba vezesse a kavicsos úton.
– Isten hozta magukat Auschwitz-Birkenauba! – mosolygott a tiszt a csoportra, ám a mosolytól
Karolina üvegszívét hideg árasztotta el. Erich Brandt vigyorára emlékeztette. – Tudom, hogy
hosszú és kényelmetlen volt az utazás, de a helyzetük javulni fog. Álljanak két sorba. Egyik sorba
a férfiak, a másikba a nők. További csoportokra fogom osztani magukat, hogy megfelelő munkát
adhassunk.

A Babakészítő beállt a sorba a többiekkel, aztán lehajolt, és homlokon csókolta Karolinát.

Karolina megérezte, hogy ez volt az első és utolsó csók, amit tőle kapott.

– Szeretlek, Karolina! Mielőtt eljöttél hozzám, féltem kilépni a világba. Te adtál nekem
bátorságot. És ha nem szólaltál volna meg, soha nem ismertem volna meg Jozefet és Renát.
Megmentettél engem.

– Én nem búcsúzkodom tőled – mondta Karolina. – Nem vagyok hajlandó búcsúzkodni. Együtt
kell maradnunk.

– Bárcsak együtt maradhatnánk! Te voltál a legjobb barátom. Nem kívánhattam volna jobb
barátot nálad. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküled.

Karolina a Babakészítő kabátjába markolt, így próbált mellette maradni.

– Ne beszélj úgy, mintha el akarnál hagyni engem! Nem hagyhatsz el!

Minél többet beszélt, barátja szeme annál jobban elhomályosodott. Mintha színét vesztené.
Mintha fakulni kezdene. Karolina pislogott. Kétségbeesetten emlékezetébe akarta vésni a
Babakészítőt, ahogy a Babakészítő is az emlékezetébe véste Krakkó városát. De miért nem látja
tisztán?

– Karolina… Karolina, te… – mutatott rá rémülten a Babakészítő. Karolina az arcához emelte a

kezét. Érezte, ahogy legördül egy nedvességgyöngy az arcán. Egyenesen a repedésbe folyt, ami
hirtelen megsajdult.

Sírt.

Karolina végre megtanulta a könnyezés trükkjét. De mi értelme van ennek? Inkább bátornak
akart mutatkozni a Babakészítő előtt, erre tessék, most ő vigasztalja.

– Annyira sajnálom – mondta a Babakészítő.

Karolina a szemét törölgette. Olyan sokszor akart sírni, de most, hogy teljesült a vágya, meg akart
szabadulni a könnyektől. De hát mindig ez van a vágyakkal és a kívánságokkal…

Kitörni készülő zokogás szorította el Karolina torkát, de megölelte a Babakészítőt, és sikerült

lenyelnie a könnyeit.

– Végtelenül, mindenkinél, mindennél jobban szeretlek – mondta Karolina. – Örökké szeretni

foglak, mindenkinél jobban. Akármi történjen is.

Karolina búcsúzkodását azonban megszakította egy közelben álló katona.

– Mi az? Egy baba?

A katona kikapta Karolinát a Babakészítő zsebéből. A világ sötétből éles világosra váltott. A
babalány szeme becsukódott, aztán újra felnyílt, ahogy a troll újra felállította.

– Ez nyilván valami vicc. Mi van a másik zsebében? Játék mackó? – Azzal a fehér kesztyűs
férfinek intett. – Doktor! Nézze! Egy felnőtt ember ilyesmit tart magánál. El tudja ezt hinni?

A fehér kesztyűs férfi – tehát orvos – Karolina és a Babakészítő felé pillantott, de ő nem nevetett.
Felemelte botjával a Babakészítő nadrágjának szegélyét, és meglátta a falábat.

– Igen – mondta erre a doktor. – A bal oldali sorba álljon!

Mulatság elrontva. A katona visszalökte a Babakészítőt a vöröstéglás épület felé haladó emberek
közé.

– Menjen tovább! – parancsolta.

– Egy pillanat – szólt a Babakészítő, majd kinyújtotta a kezét Karolina felé. Karolina már nem
törődött azzal, hogy mások is megláthatják a Babakészítő felé mozduló ujjait. Kit érdekel, ha
valaki meglátja, hogy mozog? Muszáj vele mennie! – A baba…

– Majd visszakapja, ha kijön a zuhanyzóból! – csattant fel a katona. Karolina kapálózott az

oldalánál, a katona fegyveréhez ütődött. A fegyver olyan hideg volt, mint a Jégkirálynő csókja. –
Most pedig mozduljon, vagy én mozdítom meg!

Nem fejezhető ki egyetlen szóval, milyen mély volt az a tekintet, amit a Babakészítő és Karolina
váltott egymással. Benne volt minden történet és minden győzelem, amit valaha megosztottak
egymással, amit együtt éltek át. Csordultig volt szeretettel.

– Élj boldogan! – mondta végül a Babakészítő.

A következő pillanatban eltűnt, elsodorta az előreterelt tömeg.

– Micsoda idióta – vicsorgott a katona. Addig sétált a peronon, amíg talált egy csíkos egyenruhás
embert. – Tegye ezt a bábut a többi közé, gyorsan! – mordult, azzal Karolinát egy idős férfihez
dobta. – Újabb szállítmány jön.

A sovány férfi csak nézte őt. Szemében hamu és ezernyi lélek remegett, Karolina pedig érezte a
kéz minden csontját, minden inát. Vajon a Babakészítő is olyan lesz majd, mint ez a
szerencsétlen ember?

A troll tarkón csapta az öregembert, olyan erővel, hogy a sovány férfi megingott.

– Ne kelljen még egyszer mondanom!

– Igen, uram! – felelte halkan a sovány férfi. Karolinát a kezében tartva megindult az eltűnő
tömeg nyomában maradt tárgyak halma felé. Minden tárgy egy olyan élet töredéke volt, amelyről
Karolina semmit nem tudott: mankók, imasálak, kalapok. A sovány férfi összegyűjtötte ezeket,
annyit szedett a karjára, hogy már alig bírta el, aztán Karolinát a sárban álló kézikocsira tette a
többi tárggyal együtt. Homlokát majd szemét piszkos ingének ujjával törölte meg, de hangot nem
adott ki.

A sovány férfi nem ahhoz a vöröstéglás épülethez vitte Karolinát, amelyben a Babakészítő eltűnt.
Karolina remélte, ám egyben rettegett ettől. A kézikocsit fakunyhók sora felé tolta. Ezek köré az
épületek köré senki nem ültetett fákat, ablakaik be voltak deszkázva, és az egész úgy nézett ki,
mintha alvó szörnyetegek lennének.

Amikor a sovány férfi elérte az első barakkot, vállával nyitotta ki az ajtót. Aztán felnyögött.
Karolina megdöbbent a látványtól.

Hegyekben álltak a cipők, cipőfűzőjüknél összekötve, hogy ne vesszenek el a párok. Hegyekben

álltak az összegabalyodott szárú szemüvegek. Hegyekben álltak a ruhák és a gyűrűk, sőt, volt egy
kisebb halom fogkefe is, amelyek között néhány fiatal nő keresgélt. Tekintetük ugyanolyan
fájdalmas volt, mint a sovány emberé.

A férfi a furcsa tárgyhalmok között járkált. A kalapokat az egyik halomba dobta, a mankókat a
másikba. Nem üdvözölte a nőket, és ők sem néztek fel, hogy köszönjenek neki.

A sovány ember végül felemelte Karolinát.

– Biztosan nagyon szeretett a gazdád – mondta neki halkan.

Karolina meg akarta mondani neki, hogy ő még mindig a Babakészítőhöz tartozik és viszont, de
nem találta a hangját. Sajgó mellkasának csapdájában ragadt. Ez az új fájdalom még a karja
elvesztésénél is sokkal nagyobb volt, de nem tudta volna megmagyarázni, miért fájt olyan
nagyon. Mit tettek vele a trollok?

A sovány férfi letette Karolinát az egyik halom lábához. Egyik oldalon egy félszemű mackó, a
másikon egy hasonló baba, akinek egyik üvegszeme hiányzott. Ahogy a feje hátrahanyatlott,
Karolina tucatnyi más babát és játékállatot látott egymás hegyén-hátán a halomban.

Kiknek a játékai? Nincs senkijük, aki annyira szeretné őket, hogy vigyázna rájuk?

Ám ahogy a sovány férfi kiment a barakkból, Karolina úgy érezte, minden szörnyű kérdésére
tudja a választ. A játékokat ugyanúgy szerették, mint őt… De az emberek, akik szerették, nem
tudták megtartani őket. A játékok magukra maradtak… Ahogy Karolina is.

A Babakészítő nem jön vissza érte.

És ha a Babakészítő nem jön vissza érte, az csak egyet jelenthet: azt, hogy ő is, mint Jozef
Trzmiel, örökre eltávozott ebből a világból.
 29. FEJEZET

KÖNNYEK

Karolina sokáig, nagyon sokáig sírt.

 30. FEJEZET

A JÓ SZÉL

Amikor Karolina és Fritz feljutott az üveghegy tetejére, a nap éppen a horizont alá bukott a
szörnyű tengeren, ahonnan a patkányok érkeztek. Körülöttük a hó nem igazi hó volt, hanem
porcukor, ám ilyen magasan Babaországban is hideg volt. Karolina megborzongott, amikor
lehajolt, és a tenyerébe zárt egy marék havat.

– Láttál már ehhez hasonlót? – kérdezte Karolina.

– Egyszer. Egy felfedező hozott a királynak és a királynőnek egy üveggel ebből a hóból. Azt
mondta, legközelebb a Holdra megy – felelte Fritz. Mosolya olyan lágy volt, mint az édes
zúzmara körülöttük. – Kíváncsi vagyok, vajon eljutott-e oda.

– Én is szeretnék eljutni a Holdra – mondta Karolina.

– Innen majdnem el lehet érni – nyúlt Fritz sötét kezével az ég felé.

– Majdnem – sóhajtott Karolina. Körülnézett a kopár hegytetőn. Nem tudta, mire számított
valójában, de a hely üressége és barátságtalansága szétszakította a derűlátás utolsó szép
selyemszálait is. – Most mihez kezdünk? – tette fel a kérdést Fritznek. – Semmiféle szelet nem
érzek, és nem látok senkit, aki segíthetne nekünk.

Lerogyott a porcukorhóba.

– Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a barátom nem mondott igazat a szélről – jelentette ki
Fritz. – Segítenem kell a népemen. És neked is segíteni akarok. Látom, mi történt az arcoddal,
Karolina. Nem ezt érdemelted.

Karolina szándékosan nem érintette meg a sérült arcát. Legkevésbé szánalomra vágyott Fritztől.

– Egyetlen baba sem érdemli ezt.

– Valóban nem – sóhajtott Fritz. Hangját ekkor olyan erős szélzúgás nyomta el, amelyhez
hasonlót Karolina még sosem tapasztalt. Fritz ujjai Karolina hajába csúsztak, kisimította a kósza
fürtöket. Karolina gondosan megcsomózott szoknyája kioldódott, a kelme szabadon, csattogva
lebegett körülötte.

Fritz felnevetett.

– Látod? A szél mégis létezik!

Miután olyan sok történet ért tragikus véget, Karolina alig hitte el, hogy van olyan rettenthetetlen
mese, amely igaz mer lenni.
– Te vagy Dogoda? – kérdezte a szelet. Arra számított, hogy a szél hűvös lesz, mint a levegő
körülöttük, de kellemes volt és langyos, mint a nap csókolta föld.

– Igen – felelte a szél. – Én is tudom, kik vagytok, kicsi babák. Két ember hívott benneteket, azért
jöttem, hogy elvigyelek hozzájuk.

– Két ember? – kérdezte Fritz. Kezét a fejére tette, nehogy a csákója lesodródjon.

– Igen – felelte Dogoda.

Karolina hátrahőkölt.

– De mi nem azért jöttünk ide, hogy az emberek világába menjünk. Mi értelme odamenni?

– Amikor egy ember babáért kiált, annak mindig nagyon nyomós oka van – felelte a jó szél. –
Szükségük van rátok… És talán ti is ráébredtek majd, hogy nektek is szükségetek van rájuk.

– Nem menekülök el Babaországból – jelentette ki Karolina határozottan.

– Meg akartuk menteni a népünket – mondta Fritz. – Talán sikerül majd… Bár nem így képzeltük.

– Fritz… – szólalt meg Karolina. Vajon lehetséges, hogy igaza van?

– Nem muszáj jönnöd, de én mindenképpen meg akarom tenni ezt az utat – mondta, azzal
felemelte a kezét, kinyújtotta a karját, és hagyta, hogy a szél felkapja. Csizmája elemelkedett a
porhóból.

A ködpára alakot öltött körülöttük, a hatalmas, sötétedő ég egyik végétől szinte a másikig érő
szárnyak képződtek. Dogoda arca jelent meg a szárnyak között. Fiatal volt és vidám, haja
ragyogó napraforgószőke.

– És te, kislánybaba? – kérdezte Karolinát. – Készen állsz?

Fritz biztatón nézte, szeme csillogott. Karolina döntött.

– Igen – felelte. – Veled megyek.

A szél a karjába kapta Karolinát, és Fritzzel együtt elrepültek.

 31. FEJEZET

AZ UTOLSÓ UTAZÁS

Karolina arra számított a legkevésbé, hogy a lakanica megjelenik a barakkban.

A mező szelleme megváltozott, amióta Karolina legutóbb beszélt vele a Planty parkban.
Gyönyörű, fényes vörös haja hamuősz lett, virágdíszei elhervadtak.

– Szervusz, kicsi baba! – köszöntötte lakanica. Hangja rekedtes volt a füsttől, félrefordulva a
tenyerébe köhögött.

– Mit keresel itt? – kérdezte Karolina. – Azt hittem, Krakkóban maradsz.

A lakanica leült Karolina mellé. Meg akarta simogatni a copfját, de ujjai átsiklottak rajta.

– Azt hittem, képes vagyok rá… Próbáltam új otthonra találni itt. De nem tudtam elfelejteni a
mezőmet.

– Ez a meződ? – kérdezte Karolina. Amikor először találkozott a mezőszellemmel, a lakanica

szép volt és életteli, ez a hely azonban egyiknek sem nevezhető.

Auschwitz-Birkenauba az álmok meghalni jönnek.

– Ez volt az enyém – felelte a Lakanica. – De már nem az. Már a szellemeké, és többé nincs itt
hatalmam. Nem tudom virágoztatni a virágokat, zöldelltetni a fákat. Senkit nem tudok kivezetni a
sötétből.

– Kérlek… Kérlek, mondd meg, hova ment mindenki! A Babakészítő elbúcsúzott tőlem, mielőtt
a trollok elvettek tőle, de az nem lehet, hogy nem jön vissza…

Megint sírva fakadt, ezúttal azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy szégyellje a könnyeit.

– A németek olyan helyre vitték őt és mindenkit arról a vonatról, ahová nem követheted őket sem
te, sem én – felelte a lakanica. – Sajnálom, hogy elvesztetted a barátodat.

A mező szelleme meg akarta ölelni, de Karolina eltolta magától. Nem akarta, hogy vigasztalják.
Legszívesebben olyan gyorsan rohant volna, hogy lerázza magáról a rettenetes bánatot, ahogy a
kígyó vedli le a bőrét.

– Hagyj engem békén! – kiáltotta Karolina. Lekapta sapkáját, és a lakanica felé hajította. –
Teljesen haszontalan vagy! Mi értelme a varázserődnek, ha nem voltál képes segíteni? Nekem
sem tudsz segíteni!

A sapka egyszerűen átlebegett a lakanica mellkasán, de engedett Karolina utasításának, és

hátrébb siklott.
– Bocsáss meg… Tudom, mit tett a Babakészítő a gyerekekért. Krakkó minden szelleme tudja.
Mi…

– Tűnj el! – fakadt ki Karolina. – Ha tudtad, megakadályozhattad volna, hogy Brandt elvigye őt
és Jozefet. Még mindig itt lennének, ha segítettél volna!

– Bárcsak segíthettem volna! De nekünk nincs olyan erőnk. Mi álomteremtmények vagyunk –

mondta lakanica. – De tudd, hogy a gyerekek, akiket a barátod megmentett, biztonságban vannak.
Sosem fogják meglátni, mivé lett az én mezőm. Mindannyian fel fognak nőni. És némelyiküket
megtalálják a szüleik is.

Karolina hinni akart neki. Azt gondolta, hogy felnőni szörnyű dolog, de aztán látta, ahogy Rena
lassanként cseperedik. Akkor már tudta, hogy az a legfontosabb dolog a világon.

– Sajnálom, hogy rád kiáltottam. De olyan nagyon fáj – mondta Karolina.

– A megtört szív mindennél jobban fáj – jelentette ki a lakanica.

– De az én szívem nem tört meg!

– Dehogynem. Hát nem érzed?

Karolina újra tagadni akarta, de nem hazudhatott a mellkasában érzett fájdalomról. Régebben
teljesen szilárd volt a szíve, most azonban érezte, hogy hol találkozik a két rész.

– Meg tudom javítani?

– Attól tartok, hogy nem – felelte a lakanica. – De idővel egyre kevésbé fáj majd. A boldog
emlékeid csillapítani fogják szíved fájdalmát, kis varrólánybaba.

Az utolsó szó szinte sóhaj volt. Karolina nézte, ahogy a mezőszellem teste felragyog, és
fokozatosan elveszti az alakját.

– Várj… Most mit tegyek?

– Valaki el fog jönni érted – felelte a lakanica.

– És azután?

– Azután hazamész.

A lakanica pislogott, majd szeme lecsukódott, és alakja teljesen eltűnt. Karolina újra egyedül volt
a barakkban.

Karolina nem tudta, pontosan mennyi ideig maradt a többi játék között.
Télen a nőket, akik a ruhák és emlékek halmait válogatták, a metsző szél a barakkokba űzte.
Nyáron ruhájuk ujját feltűrve dolgoztak, bőrüket vörösre égette a nap. De minden évszakban
beszélgettek egymással, verseket mondtak, recepteket az elveszettek holmija felett tűnődve.

Szerelmet fogadtak.

Bosszút esküdtek.

Megígérték, hogy nem felejtenek.

Karolina csak hallgatta őket, de soha nem szólt hozzájuk.

Lassacskán érezni kezdte, hogy az emberi világban töltött ideje a végéhez közeledik. Haja
mállott, csomókban hullt ki, és a hajcsomók már nem aranyszőkék voltak, hanem őszek. Ruhája
szálakra bomlott, mintha láthatatlan ujjak tépkednék. Arcának fája megvetemedett, és
felhólyagosodott a barakkba becsorgó esőtől és a beeső hótól. A repedés pókhálószerűen terjedt
minden irányba.

Azokban a pillanatokban, amikor Karolina nem bírta, hogy annyi bánat veszi körül, hagyta, hogy
emlékei visszavigyék abba az életbe, amit Krakkóban élt. Érezte a Babakészítő főzte gombócok
illatát, hallotta Jozef hegedűjátékát. Látta magát Rena szép Babaházában Mysszel, és elképzelte,
mennyit játszhattak volna együtt.

Aztán egy napon nyílt az ajtó, és Dogoda megérkezett. Felhőszárnyai lassan csapkodtak,
felkavarták a levegőt, meglebbentették a dolgozó nők ruháját, bár ők nem látták a jó szelet.
Karolina azt kívánta, bárcsak láthatnák. A szél virágkoronája még mindig friss és gyönyörű volt.
Kis emlékeztető volt ez sok mindenre, köztük arra, hogy mennyi szépség létezett ebben a
világban.

A jó szél láttán Karolina szíve még jobban megfájdult. Amikor legutóbb találkoztak, a
Babakészítőhöz került.

– Üdv ismét! – köszöntötte Dogoda.

Karolina próbált felállni, de a lába túlságosan gyenge és bizonytalan volt.

– Kérlek, vigyél a Babakészítőhöz! – kérte a jó szelet. – A múltkor hozzá vittél. Meg tudnád tenni
még egyszer? Még mindig szükségünk van egymásra.

– Nem tudok átmenni arra a helyre, ahová az emberi lelkek távoznak, miután elhagyják ezt a
világot – felelte Dogoda. Nagy fájdalom nehezedett minden kimondott szavára. – Arra más
szelek és más lelkek vannak. Én csak Babaországba tudlak visszavinni.

– Semmi sem vár engem Babaországban! – csattant fel Karolina. – Semmi jó. Csak egy másik
háború, amit nem tudok megállítani.

Olyan kegyetlenséget érzett magában, mint a késpenge, ami valaki más mellkasába akar fúródni.
Azt akarta, hogy másnak is úgy fájjon, ahogy neki. És ha az a valaki a szél, hát legyen.
– Minden háború véget ér egyszer, Karolina. Hát nem éppen ezt mondta neked a Babakészítő is?
– Dogoda letérdelt Karolina mellé. – A test, amit neked készített, már nem képes hordozni a
lelkedet. Ideje elhagynod ezt a világot.

Karolina lehajtotta a fejét. Ha a Babakészítő még vele lenne, megjavíthatná a haját, az arcát, a
lábát. Ügyes keze talán még a szívét is összeforraszthatná. De a lelke messze, nagyon messzire
sodródott.

Nagyon küzdött, hogy ne remegjen a hangja, amikor megszólal:

– Fáj elveszíteni a testet?

– Egy pillanatig igen – felelte Dogoda. – Aztán már nem.

Úgy hangzott, mintha a Babakészítő mondta volna, úgyhogy Karolina hitt neki.

– Készen állsz? – kérdezte Dogoda.

– Igen – felelte Karolina. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy Dogoda párás ölelésébe fogja. Egy
szörnyű pillanatig úgy érezte, mintha ismét kitépnék a Babakészítő karjából.

Ahogy Karolina és Dogoda felemelkedett, a jó szél megszólalt.

– Meg akarok mutatni neked valamit, mielőtt elhagyod az emberek világát.

Karolina erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. Mögöttük maradt Auschwitz-Birkenau rettegett
vidéke, amely tévesen viselte a Babakészítő nevét. Gyorsan haladtak, nem csak mezőkön és
folyókon, hanem az időn át is. Alattuk íriszek és krókuszok virágoztak a nyár teljes pompájában,
hogy aztán elhervadjanak és sűrű, nehéz hó temesse be őket. A patakok befagytak és felolvadtak,
és befagytak megint, és a Nap úgy lendült keletről nyugatra, mint egy hatalmas óra ingája.

Amikor Karolina és a jó szél elérte Krakkó városát, újra tavasz lett. Németország hatalmas
fekete-vörös zászlai eltűntek a Posztócsarnokról. Ez vajon tényleg Krakkó? Karolina senkit sem
látott csillagos karszalaggal, sem vigyorgó koponyás tányérsapkával, ahogy Dogoda átsuhant a
főtéren, megborzolva a lakások erkélyein és az üzletek előtt ládákban virágzó babarózsákat. A
szél lelassított, ahogy elérték a Mária-templommal szembeni üzlet nagyon kék ajtaját. Nem
egyszerű üzlet volt.

A Babakészítő üzlete.

Fiatal lány és fiú állt az üzlet előtt, belestek a kirakaton az elhagyott babák és plüssállatok sorára.
Nyilvánvaló volt, hogy évek óta senki nem vette gondjaiba az üzletet. A padlót és a polcokat
finom porréteg borította, amiről Karolinának csipkék jutottak eszébe. A munkaasztalon még ott
állt az a félkész hintaló, amin a Babakészítő akkor dolgozott, amikor Brandt érte jött. Karolina
attól félt, hogy a látványtól újra elsírja magát, de aztán a fiatal lány félresimította sötét hajfürtjeit,
és láthatóvá vált fényes, szép szeme… Egyik kék, a másik zöld.

Rena volt az. És mellette a fiú – fiatal férfi – Dawid. Mindketten túlélték a háborút.
Mysz is ott volt, Rena vállán ücsörgött. Bársony bundája helyenként kissé megkopott, de az egér
olyan élénknek tűnt, amilyennek megismerte. A Babakészítő elhagyta Krakkó városát és az
emberi világot, de a varázslatai erősek maradtak.

– Itthon vagyunk – mondta Mysz.

– Itthon? – kérdezte Dawid. – A németek elmentek ugyan, de Krakkó teljesen más városnak
tűnik.

Rena elgondolkodva nézett befelé a piszkos üvegen át.

– Lehet, hogy nem vagyunk otthon – jegyezte meg halkan. – Lehet, hogy ez soha többé nem lehet
az otthonunk. De látni akartam még egyszer.

Azzal megfogta és megszorította Dawid kezét.

Rena szíve, ahogy Karolina szíve is, mintha tele lett volna repedésekkel ott, ahol az édesapjáról,
édesanyjáról, a Babakészítőről és a tőle elszakított többi emberről szóló emlékei lakoztak.
Karolina remélte, hogy Rena képes lesz majd másik otthont teremteni magának, és hogy annak
Dawid és Mysz is a részese lesz.

Most viszont ideje, hogy maga Karolina is búcsút intsen Krakkónak, és engedje, hogy a jó szél
ígérete szerint hazavigye.

Úgy érezte, Rena is ezt akarná.

 EPILÓGUS

A VARRÓLÁNY ÉS A KATONA

Karolina Babaországban ébredt egy cukorvirágmezőn. Dogodát nem látta sehol.

Felült, arcát üdvözlésként kandírozott babarózsa csiklandozta. Elpöccintette magától a

csiklandozó szirmokat, ujjai arca ívére tévedtek. Bal kezének ujjai. Karja újra ép volt, és a
mélyedések is eltűntek az arcáról.

Karolina új kezét a babarózsa tövére fonta, és végigsimított rajta. Cukorszemcsék tapadtak a

tenyerére. Már el is felejtette, milyen bőven be van hintve Babaország édes cukorral. Krakkó
népe megsárgult volna az irigységtől, ha látja ezt a cukorbőséget, és ő boldogan odaadta volna
nekik.

Lassan felállt. Fölötte az ég olyan volt, mint a tenger: tiszta kék, és nem voltak rajta
füstgomolyagok, amelyeket legutóbb, a Babaországból való távozása előtt látott. A patkányok
mindent leromboltak? Nem maradt már égetni való baba, falu és remény?

Karolina végignézett a mezőn. Jeleket keresett, amelyek arra utalnak, hogy patkány ólálkodik a
közelben. Egyet sem látott. Távoli dallamot hallott, madár énekelt operettdalt, olyan nyelven,
amit Karolina nem értett.

Vajon Dogoda már visszatért az emberek világába? Lehet, hogy nem Karolina az egyetlen baba,
akit egy üres marhavagonban vagy Auschwitz-Birkenau rémséges barakkjában hagytak. Lehet,
hogy mások is vannak, akiket Dogodának haza kell hoznia, mert olyan véget ért az emberi
világban töltött idejük, mint neki.

Olyan véget, amilyet senkinek sem kívánt volna. Bármennyire szeretett volna egyszerűen
elheverni a virágok között, tudta, hogy nem biztonságos a szabad ég alatt maradni. Elindult a
mezőn, és megtalálta a régi utat, amelynek burkolatából annyi kockakő hiányzott, hogy alig tűnt
igazinak.

Hová menjen? Kunyhója megsemmisült, ahogy a királyi palota közelében lévő városok nagy
része is. Az út két szélén az erdő is ritkás volt, facsonkok álltak ki a földből, mert a patkányok
ledöntötték a szép fákat, hogy szörnyű emlékműveket és borzalmas házakat építsenek maguknak.
Karolina azt hitte, hogy a madárdal, amit nem sokkal korábban hallott, csak képzeletének játéka
volt.

Lassan bandukolt az úton, amikor egyszer csak meglátott egy kis alakot. Felé tartott az ösvényen.
Karolina felkészült arra, hogy bevesse magát az erdőbe, ahol rejtekhelyre találhat, ahogy
korábban is. Ám ahogy az alak egyre közelebb ért, egyre tisztábban látta.

– Fritz? – szólította meg Karolina. – Fritz, te vagy az?

– Karolina! – A fakatona meggyorsította lépteit, nevetve rohant a babalány felé. – Elmentek! –
mondta Fritz, amikor hallótávolságra került. – El tudod ezt hinni? Elmentek!

Miről beszél?

– Kicsodák? Kik mentek el? – kérdezte Karolina.

– A patkányok – felelte Fritz örömujjongással. – Visszamenekültek a tengeren túlra.

– Vége a háborúnak? – kérdezte Karolina. Úgy érezte, mellkasa szétfeszül, mintha száz
cukorvirág nyílt volna ki benne. Nem merte elhinni, hogy Fritz igazat mond, hiszen a patkányok
olyan erősek és ravaszok. Hogyan lehetséges, hogy elvesztették a háborút?

– Megettek mindent, és nem gondoltak arra, mi fog történni, ha már nem lesz több mézeskalács és
mentacukor, amivel a hadsereget etethetnék – magyarázta Fritz. – A mohóságuk lett a végzetük.
A Patkánykirály kénytelen volt parancsot adni, hogy vonuljanak vissza, különben éhen haltak
volna!

– És visszajönnek? – kérdezte Karolina.

Lehetségesnek tűnt, hogy korábbi hibáikból tanulva egy napon majd visszatérnek.

– Nem tudom. De a vége felé már a patkányok is dühösek voltak a királyukra. Ilyen messzire
elhozta őket, és miért? Azért, hogy teletömjék magukat, aztán üres hassal kelljen elosonniuk. A
háborúnak vége, Karolina. Tényleg vége.

– Hány baba maradt? Kik élték túl?

Karolina ettől a kérdéstől félt a legjobban. Fritz szóáradata kissé elapadt.

– Nem sok… De az erdőben bujkáló babák kezdenek előjönni, ami azt jelenti, hogy mindent újjá
tudunk építeni. Új, békés életet kezdünk. És emlékezni fogunk mindenkire, akit a patkányok
elvettek tőlünk, ahogy az emberi világban élt barátaink emlékét is őrizni igyekszünk. Minden nap
kimondjuk a nevüket. Nem kell többé katonának lennem, te pedig ruhákat készíthetsz, és
kívánságokat varrhatsz beléjük, ahogy régen.

Karolina nem osztozott Fritz boldogságában.

– Milyen ostobaság! A kívánságok nem válnak valóra, Fritz.

– De hiszen te mindig is hittél a kívánságokban!

– Megoldást akartunk találni, hogy elűzhessük a patkányokat, és nézd, mi az eredmény! – mondta

Karolina. Tenyerét szemére szorítva próbálta visszafojtani a pihetoll szempilláit nedvesítő
könnyeket. Bármilyen haszontalan a sírás, úgy tűnt, a könnyek áradatának nem lesz vége. – A
barátom az emberi világban azt mondta nekem, hogy vigyáznom kell a szívemre a háború alatt,
hogy a háború után is az lehessek, aki voltam. De a szívem meghasadt.
A szenvedés úgy rontott rá, mint valami farkas: teljesen a hatalmába kerítette. Hát már sosem
hagyja békén? Az ő gyásza nem hozhatja vissza sem a Babakészítőt, sem Jozefet.

– De Karolina! Az, hogy meghasadt a szíved, nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottál. Azt jelenti,
hogy még van szíved. Hogyan építhetnénk újjá Babaországot, ha nem lenne szívünk?

– Fogalmad sincs arról, hogy mi történt velem az emberek világában – mondta Karolina.
Letörölte könnyeit, és nagy szemekkel nézte a katonát. – Nem értheted.

– Lehetséges. De azt tudom, hogy biztosan olyan embereket vesztettél el, akik szerettek téged –
paskolta meg Fritz gyengéden Karolina vállát. – Nem tudom, hogyan kerültünk el egymástól, de
azt tudom, hogy nekem is volt valakim az emberek világában, aki szeretett.

Brandt.

Karolina azon gondolkodott, hogyan mondhatná meg Fritznek, hogy a fiatalember, aki szerette,
szörnyűséges trollá változott. A válasz természetesen az volt, hogy sehogyan sem mondhatja el
ezt. Meg kell hagynia neki azt a néhány kellemes emléket, hadd maradjon meg Erich Brandt
jónak az emlékezetében.

– Milyenek voltak? – kérdezte Fritz, megzavarva gondolatainak folyamát.

– Tessék?

– Az emberek, akiket elvesztettél. Milyenek voltak?

Hogyan szemléltethetne oly sok életet Fritznek puszta szavakkal? De nem maradt más, csak a
szavak, ezért meg kell próbálnia.

– Jozef Trzmiel bátor volt… Olyan bátor, mint egy katona, bár csak éles esze és egy hegedűje
volt. És volt még valaki, aki…

Feszengve toporgott, míg Fritz rá nem szólt, hogy folytassa.

– Aki…

Képek kavarogtak Karolina tudatában, oly végtelen sok kép, mint a főtérre hulló hópelyhek
sokasága. A Babakészítő nem kisfiú volt, aki felnőve félretette őt. Egészen végig együtt voltak, és
Karolina úgy érezte, soha többé nem lehet teljes egész a Babakészítő nélkül. Bár talán, talán
valami boldogságfélében része lehet Fritz és mások társaságában.

Ez volt a legnagyobb vágya.

– Kedves ember volt – mondta Karolina. Ha csak egyetlen kifejezéssel kéne jellemeznie a
Babakészítőt, ez a legtalálóbb. – Falába volt, és megengedte, hogy elolvassam az összes
mesekönyvét. Nem volt családja, ám egy család rátalált. Örömet adott a gyerekeknek, és aztán
annyi gyereket mentett meg, amennyit csak tudott. A legjobb barátom volt. Szerettem.

Fritz bólintott.
– Csodálatos embernek tűnik. Hogy hívták?

– Cyryl Brzezick – felelte Karolina. – Cyryl Brzezick volt a neve, de az emberek csak úgy
ismerték, hogy a krakkói babakészítő.
 TÖRTÉNETI IDŐREND
1914. június 28.: Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének
meggyilkolásával kitör Európában az első világháború (más néven: nagy háború). Nagy-
Britannia, Franciaország és Oroszország (együttes nevükön: az antant) szövetségével áll szemben
Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia (ekkor a mai Lengyelország egy része, benne
Krakkó is osztrák-magyar terület volt).

1917. április 6.: Az Amerikai Egyesült Államok háborúba lép az antant – Nagy-Britannia,
Franciaország és Oroszország – oldalán.

1918. november 11.: Németország és szövetségesei elismerik vereségüket, véget ér az első

világháború.

1919. június 28.: Németország aláírja a Versailles-i békeszerződést az antanttal. Sok német úgy
érzi, a békeszerződés igazságtalan, mert kizárólag őket terheli felelősséggel. Lengyelországot az
egyezmény független államként ismeri el.

1921 júliusa: Adolf Hitlert választják a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (ismert rövidítése:
a náci párt) vezetőjévé. A nácik rendkívül antiszemiták, vagyis előítéletesek a zsidó emberekkel
szemben. Őket tartják felelősnek Németország problémáiért.

1929 októbere: A New York-i tőzsdén lezuhannak az árfolyamok, ez nagy gazdasági

világválsághoz vezet.

1933. január 30.: Hitlert kinevezik Németország kancellárjává. Kijelenti, hogy újra naggyá és
gazdaggá teszi Németországot, és hogy a határok kiterjesztését tervezi.

1933 márciusa: Dachauban megnyitják az első koncentrációs tábort. Azok kerülnek oda, akik
Hitler és a náci rezsim ellen szólnak. A fogvatartottaknak kényszermunkát kell végezniük.

1939. augusztus 23.: A náci Németország és Oroszország (akkori neve: Szovjetunió) aláírja a
Molotov-Ribbentrop-paktumot, ezzel szövetségesekké válnak.

1939. szeptember 1.: Németország lerohanja Nyugat-Lengyelországot, ezzel kitör a második

világháború.

1939. szeptember 3.: Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzen Németországnak.

1939. szeptember 17.: A Szovjetunió megszállja Kelet-Lengyelországot.

1939. szeptember 27.: A lengyel kormány Párizsba menekül (később, amikor a németek
megszállják Franciaországot, kénytelenek átmenni Londonba). Lengyelország német megszállás
alatt van.

1939. november 23.: Minden lengyel zsidó köteles Dávid-csillagos karszalagot viselni. Számos
szabadságjoguktól megfosztják őket.
1940 májusa: Megérkeznek az első rabok a dél-lengyelországi Oświęcim (német nevén:
Auschwitz) településen létesített koncentrációs táborba.

1940. szeptember 27.: Németország, Olaszország és Japán aláírja a háromhatalmi egyezményt,

ezzel ők lesznek a tengelyhatalmak.

1941. március 3.: Krakkó minden zsidó lakosát arra kényszerítik, hogy legszükségesebb
holmijaikkal vonuljanak be a gettóba. Élelmiszerhiány alakul ki. A gyerekek nem mehetnek
iskolába. Nagy számban kényszerítik a zsidókat arra, hogy a németeknek dolgozzanak.

1941. június 22.: Németország felrúgja a Molotov-Ribbentrop-paktumban vállalt kötelezettségét,

és lerohanja a Szovjetuniót.

1941 októbere: Az auschwitzi koncentrációs tábort kibővítik, így jön létre az Auschwitz-
Birkenau haláltábor. Ez része a Hitler által tervezett „végső megoldásnak”, amelynek célja a
zsidó népesség teljes megsemmisítése Európában.

1941. december 11.: Miután a japán légierő megtámadja Pearl Harbort, az Egyesült Államok
hadba lép a szövetségesek oldalán Németország és Japán ellen.

1942 tavasza: A németek néhány krakkói zsidót a gettóból haláltáborokba, köztük Belzecbe
visznek.

1943. február 2.: A háború a németek számára kedvezőtlen fordulatot vesz, miután nem sikerül
elfoglalniuk a szovjetektől Sztálingrádot.

1943 márciusa: Bezárják a krakkói gettót. Minden lakóját az Auschwitz-Birkenau

megsemmisítőtáborba vagy Płaszówba, kényszermunka-táborba küldik.

1945. január 27.: Szovjet katonák felszabadítják az auschwitzi haláltábort, ahol a németek 1939
és 1945 között több mint egymillió embert öltek meg. Náci haláltáborokban összesen több mint
hatmillió embert pusztítottak el a németek.

1945. május 7.: Németország kapitulál, a háború Európában véget ér. Hitler egy héttel korábban
öngyilkosságot követ el, számos náci vezető Dél-Amerikába vagy a Közel-Keletre menekül.

1945. szeptember 2.: Japán elismeri vereségét, a második világháború véget ér. A szövetségesek
több mint tizennégy millió katonája esett el a harcok folyamán.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA
Tizenéves voltam, amikor Lengyelországban járva egy Brzezinka nevű mezőn, „a nyírfák
mezején” álltam. Több mint egymillió embert öltek meg ott a nácik a második világháborúban.
Az áldozatok többségét – férfiakat, nőket, gyerekeket – csak azért gyilkolták meg, mert zsidók
voltak.

Három napot töltöttem Brzezinkában – ismertebb nevén Auschwitz-Birkenauban, az egykori

leghírhedtebb koncentrációs tábor területén –, de amit ott láttam, évekig kísértett. Kevés amerikai
állampolgár látogatott akkoriban Lengyelországba, mert akkor még a keleti blokk országai közé
tartozott. Hazaérve újra és újra nehézséget okozott megfogalmazni az ott tapasztaltakat. Talán
nem meglepő, hogy végül mesét írtam róla.

Először nem gondoltam, hogy a mesémnek bármi köze lenne a holokauszthoz. Egyszerű
jelenettel kezdődött, amelyben egy katonából lett játékműves életre keltett egy akaratos babát.
Fogalmam sem volt, hogyan alakul a történet, de a kitalált karakterek eléggé felkeltették az
érdeklődésemet ahhoz, hogy tudni akarjam. Amikor rájöttem, hogy közös útjuk Auschwitz-
Birkenauban fog véget érni, ahol annyi út véget ért 1941 és 1945 között, azon gondolkodtam,
hogy írjam-e tovább. Hogyan írhatnám le, akár megközelítőleg is, hogy mi történt ott? Ám minél
többet gondolkodtam ezen, annál biztosabb voltam abban, hogy el kell mondanom azt a
történetet, amit Brzezinkában megéltem, hogy arra figyelmeztessek, hova vezethet a vak gyűlölet.

2016-ban több mint egy évtized eltelte után visszatértem Lengyelországba egy önkéntes csapat
tagjaként, hogy segítsek rendben tartani Oświęcim, ismertebb nevén Auschwitz zsidó temetőjét.
A háború előtti zsidó életet bemutató kiállítást nézve nagyon meglepett, milyen élénk zsidó
közösség volt a városban… És hogy milyen brutálisan tüntették el a német megszállás alatt.
Oświęcim zsidó lakóinak többsége a holokauszt áldozata lett, és ez az üresség ott, ahol életnek
kellett volna lennie, annyi év után is élénken érezhető.

Alapvető fontosságúnak tartom, hogy emlékezzünk a náci terror zsidó áldozataira, különösen
olyan időkben, amikor a rasszizmus, a félelem és az idegengyűlölet uralja a világ nagy részét. Ez
a gyűlölet emlékeztet arra, hogy még mindig vannak olyan emberek, mint Erich Brandt, aki a
kegyetlenséget és a vakbuzgóságot választotta, és Dombrowski, a pék, aki elfordult a körülötte
történő szörnyűségektől.

De tudom, hogy vannak olyan emberek is, mint a Babakészítő.

A szomorú tény az, hogy a varázslat, amit ebben a könyvben gyakorolt, nem létezett a holokauszt
idején, ahogy a Volksdeutsche, a külföldön élő németek többsége sem segítette a zsidó
lakosságot. Egy másik csoda azonban valóban létezett Európában a második világháború idején:
olyan igaz emberek bátorsága és könyörülete, akik a Babakészítőhöz hasonlóan úgy döntöttek,
hogy segítik zsidó felebarátaikat. A Babakészítő az én képzeletemből ered, de hiszem, hogy
mindig lesznek a világban hozzá hasonló jó emberek. Ők egyszerű férfiak és nők voltak, akik
1945 után folytatták teljesen hétköznapi életüket. A háború sötét napjaiban azonban rendkívüli
módon cselekedtek. Őket ma Izrael állam A Világ Igazai között tiszteli. Olvashattok róluk
bővebben angolul a Yad Vashem intézet honlapján: www.yadvashem.org/righteous.
Ha van valami, amit remélem, megjegyeztek ebből a könyvből, az az, amit Karolina mondott
Brandtnak: „Az ember mindig választhat. Mindig van lehetősége a jót választani.” Választhatjuk
azt is, hogy gyűlöletes cselekményekben veszünk részt, vagy hogy látjuk a rosszat, és szemet
hunyunk felette… De azt is választhatjuk, hogy bátorsággal, kedvességgel enyhítjük a világ
fájdalmát.

Kérlek, legyetek kedvesek!

Kérlek, legyetek bátrak!

Kérlek, ne hagyjátok, hogy ez újra megtörténjen!

2017. február 6.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönetet mondok varázslatos ügynökömnek, Jenny Bentnek, aki ebben a történetben meglátta
a lehetőség szikráját, aki elejétől a végéig segített és vezetett engem ezen az utazáson.

Hálás vagyok a Random House és a Walker Books csodálatos szerkesztő munkatársainak,

Beverly Horowitznak, Denise Johnstone-Burtnek és Daisy Jellicoe-nak bölcs meglátásaikért és
fáradhatatlan munkájukért, mindenért, amit megtettek, hogy ez a könyv a lehető legjobb
formájában kerüljön ki a világba.

Dr. Theodora Goss, James Patrick Kelly és Nancy Holder nélkül nem tartanék ott, ahol most
tartok. Ők a legjobb mentorok, akiket egy író csak remélhet!

Szívből köszönöm Jen, Elizabeth, Sarah, Lew, Dallas, Steve, Elaine, Doc, Suri, Pam, Kelsey,
Nora, Paul és Andrea segítségét, akik elolvasták és véleményezték e könyv különböző változatait.
Maine-ben van a mi Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolánk!

Köszönöm Li és River barátságát, segítségét, bátorítását. Az utóbbi három évben ez nagyon

fontos volt számomra.

Köszönöm továbbá Dr. Caroline Sturdy Colls, Kevin Colls, Mick Britton, Steven Reese, Joann
Siegienski, Bruce Mussey és a Staffordshire University igazságügyi antropológia tanszékének
hallgatóinak, hogy együtt dolgozhattunk, és megoszthattam velük a gondolataimat.

Szeretettel köszönöm édesanyámnak, hogy e könyv minden változatát elolvasta; nővéremnek,

akitől mindig ihletet kapok; és apámnak, aki azt mondta, hogy a tollnak nincsen súlya.
 Table of Contents
PROLÓGUS

A KIS VARRÓLÁNYÉS BABAORSZÁG

1. FEJEZET

A BABAKÉSZÍTŐ

2. FEJEZET

TITKOS VARÁZSLAT

3. FEJEZET

PIERROT SZOMORÚ MESÉJE

4. FEJEZET

KRAKKÓ VÁROSA

5. FEJEZET

PATKÁNYOK

6. FEJEZET

A BŰVÖS BOLT

7. FEJEZET

A TRZMIEL CSALÁD

8. FEJEZET

A TITOK KIDERÜLT

9. FEJEZET

MÉZESKALÁCS ÉS KARD

10. FEJEZET

ÖRÖMDAL

11. FEJEZET

GONOSZ TROLLOK
12. FEJEZET

LAKANICA A VILÁG VÉGÉN

13. FEJEZET

A PATKÁNYKIRÁLY

14. FEJEZET

SZABAD RABLÁS

15. FEJEZET

A MESEALAKÚ EMBER

16. FEJEZET

A TROLLOK ÉS AZ EGÉR

17. FEJEZET

TÁNCOSOK ÉS FALAK

18. FEJEZET

A MÁSIK VARÁZSLÓ

19. FEJEZET

A SÖTÉT ERDŐ

20. FEJEZET

A HEGEDŰS ÉS A PILLANGÓ

21. FEJEZET

A TERV

22. FEJEZET

AZ EZÜSTKATONA

23. FEJEZET

ÁTVÁLTOZÁS

24. FEJEZET
 AZ ÜVEGHEGY

25. FEJEZET

A TROLL HÁZÁBAN

26. FEJEZET

A TEMPLOM GYEREKEI

27. FEJEZET

A KÉZ NÉLKÜLI FÉRFI

28. FEJEZET

A NYÍRFÁK FÖLDJE

29. FEJEZET

KÖNNYEK

30. FEJEZET

A JÓ SZÉL

31. FEJEZET

AZ UTOLSÓ UTAZÁS

EPILÓGUS

A VARRÓLÁNY ÉS A KATONA

TÖRTÉNETI IDŐREND

A SZERZŐ UTÓSZAVA

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS