1

CHERRY WILSON

A Vén Sas három fia

(STIRRUP BROTHER)

Fordította:
Sándor Imre

PALLADIS RT. KIADÁSA, BUDAPEST

1941

2
I. FEJEZET. ..................................................................4
II. FEJEZET................................................................11
III. FEJEZET...............................................................16
IV. FEJEZET...............................................................22
V. FEJEZET................................................................26
VI. FEJEZET...............................................................34
VII. FEJEZET..............................................................40
VIII. FEJEZET.............................................................46
IX. FEJEZET...............................................................53
X. FEJEZET................................................................60
XI. FEJEZET...............................................................65
XII. FEJEZET..............................................................72
XIII. FEJEZET. ...........................................................77
XIV. FEJEZET. ...........................................................83
XV. FEJEZET. ............................................................88
XVI. FEJEZET. ...........................................................94
XVII. FEJEZET. ........................................................100
XVIII. FEJEZET. .......................................................105
XIX. FEJEZET. .........................................................112
XX. FEJEZET. ..........................................................117
XXI. FEJEZET. .........................................................125
XXII. FEJEZET. ........................................................131
XXIII. FEJEZET. .......................................................137

3
 I. FEJEZET.

Mint valami óriási zsámoly terül el az égbenyúló új-mexikói

hegyek lábánál a Nagy Források fennsíkja. A magasan fekvő, nagy
sík terület egyik zugában hatalmas vízesés mellett, buján tenyésző
sűrű növényzet közt lapul meg az öreg Strange, vagy ahogyan
messze vidéken ismerik: a Vén Sas fészke. A Vén Sas már nem
tudott gyönyörködni a növényzet üdítő zöldjében, a vízesés
dübörgését sem hallotta, mert látása és hallása már majdnem teljesen
cserbenhagyta, aminthogy maga az élet is távozni készült a
marhatenyésztők öreg királyának aszott porhüvelyéből. Évek óta
nem hagyta el a füvel borított síkság felett magasan fekvő telepét,
pedig több mint ötven éven át vezető szerepet játszott az egész
vidéken és a Confusion marhatenyésztői élén sok elkeseredett, véres
harcot vívott a síkság juhtenyésztői ellen.
Hét évvel ezelőtt egyetlen testvére, Rio, álnok gyilkosságnak esett
áldozatul. Nemsokára ezután pedig még a halálnál is fájdalmasabb
módon vesztette el szeretett fiát, Quinnt, akiben saját, küzdelmekkel
teljes, rettenthetetlen fiatalságát élte át még egyszer. E szomorú
események után testben és lélekben megtörve és engesztelhetetlen
gyűlölettel eltelve a síkságot ellepő juhtenyésztők iránt, hátat
fordított a világnak és visszavonult a fennsíkon fekvő birtokára, hogy
hátralévő idejét békességben élje le. Csendesen teltek napjai egyetlen
leánya, Memory, a háztartást vezető öreg mexikói asszony és a
szolgálatában megöregedett két cowboy társaságában, míg egyszer
csak nagy szerencsétlenség szakadt az alattuk elterülő sík vidékre.
Hetek óta nem esett az eső és a szörnyű szárazság elperzselte az
életet adó dús legelőket. Beállt a rettenetes száraz év, az «ano seco,»
ahogy a közeli határ mellett nevezik.
A Nagy Források fennsíkján azonban nyomát sem érezték a
szárazságnak. Mintha nem is ezen a planétán lettek volna. A ház
mögött égnek nyúló El Padre hegycsúcs alján bővizű patakok
csörgedeztek, melyek állandóan elegendő vízzel látták el a fennsík
4
talaját, a hegy oldalát borító tölgyeket és fenyőket pedig a ködös
hegycsúcsok nedvessége táplálta. De a Vén Sas jól tudta, hogy
milyen rettenetes pusztítást okoz a szárazság a közeli síkságon és
minden tőle telhető anyagi áldozatot meghozott, hogy segítsen régi
barátain és hívein. Ahol pedig az anyagi segítség nem volt elegendő,
bőkezűen felajánlotta a szerencsétlenségtől sújtottaknak, hogy osszák
meg vele a természettől áldásos kivételben részesített fennsíkot.
Ajánlatát azonban a Confusion marhatenyésztői túl bőkezűnek
tartották, semhogy elfogadhatták volna. A fennsík különben sem
fogadhatta volna be mindnyájukat és a Vén Sasnak magának is
szüksége volt a legelőire.
De amint a szárazság pusztítása egyre nagyobb méreteket öltött,
amint a forró szél feketére szárította a nemrég még buján zöldellő
legelőket és kőkeményre a kutakat, a síkság lakóinak egy másik
rétege egyre gyakrabban fordította sóvárgó tekintetét a Nagy
Források zöldellő legelőire. Ezek az emberek nem voltak barátai a
Vén Sasnak. Semmiből sem csináltak lelkiismereti kérdést és csupán
érdekeik irányították cselekedeteiket. A leglelkiismeretlenebb pedig
valamennyi közt Challoner Péter volt, a juhtenyésztők királya, a Vén
Sas leggyűlöltebb ellensége a múlt ádáz harcaiban.
Perzselően tűzött a nap a felhőtlen égről azon a júliusi délutánon,
amikor Challoner Péter elindult különös útjára. Mire felérkezett a
nagy lávapárkányra, mely tizenöt mérföldnyi félkörben övezte a
fennsíkot és az abból nyíló völgyet, őt és lovát vastagon lepte be a
leperzselt síkság finom pora. Az arca feketére égett a naptól, a
tekintete révedező volt, mintha még mindig maga előtt látta volna a
szörnyű pusztulást, amit maga mögött hagyott. Idefent valóságos
paradicsomként terült el előtte a csörgedező patakoktól öntözött
völgykatlan, melyet, amerre csak a szem ellátott, buján zöldellő
növényzet és színes virágok borítottak. A völgy mélyéből előbukkant
a Vén Sas fából épült terjedelmes háza, festői látványt nyújtva az
előtte elterülő vad virágos rétekkel és a mögötte égnek törő hatalmas
hegycsúccsal.
Challoner Péter látta a zöld növényzetet és hallotta a vízesés
zúgását, de ahelyett, hogy megkönnyebbült volna a gyönyörű

5
látványtól, vad irigységgel átkozta a sorsot, amely régi ellenségét
ebbe a paradicsomba, őt pedig a lent égő pokolba vezette.
Fellángolt benne a régi gyűlölet, mint azokban a napokban, mikor
közeledtére puskagolyó lett volna abból a házból az egyetlen
üdvözlet. A ház elé érve leugrott lováról és áthaladva a virágos
kerten, megállt a félig nyitott nagy ajtó előtt. Már kopogtatni akart,
de az ajtón át eléje táruló látványra keze erőtlenül hanyatlott le.
– A Vén Sas már csak árnyéka önmagának – mondták neki a
síkságon olyan hangon, mintha valami nagy hegység összeomlásáról
lett volna szó. – Meg sem ismerné, ha látná. Megvakult, süket lett, a
feje is zavaros.
Mások hozzátették:
– Bizony már nem fiatal ember. Ha egyszer az ember átlépte a
hetedik X-et, már csak hálni jár belé a lélek.
De azok, akik jól ismerték az öreg marhatenyésztőt haragosan
szóltak közbe:
– Az öregség sose töri meg a Vén Sast. Egy évszázad sem
roppantaná össze. Csak az örökös töprengés a kiontott vér és Quinn
miatt.
Mindez most hirtelen át villant Challoner agyán. Többször is
hallott erről, de akkor ügyet sem vetett rá. Az ő emlékezetében úgy
élt a Vén Sas, mint amilyennek ismerte. Mint rettenthetetlen harcos
vezér, aki csapata élén ordítva vágtatott feléje a lován, amellyel
mintha egybenőtt volna. Az arca olyan volt, mint a sasé, kék szeme
villámokat szórt sűrű szemöldöke alól. Ilyennek képzelte a Sast, akit
most meglátogatni készült és aki előtt – meg akart alázkodni.
Ehelyett mit látott?
Karosszékben kuporodó emberi roncsot, erőtlen, ősz aggastyánt,
aki sohasem fog harcolni többé! A szeme nemhogy villámokat szórt
volna, hanem még a felismerés fénye sem csillant fel tekintetében,
amint lassan és bizonytalanul megnyugodott rajta. És az a reszketés,
ami végigvonaglott a tagjain!
– Ki az? – hallatszott a régi ordítás halvány visszhangja. – Ki az? –
kiáltotta a Vén Sas hangosabban, mikor a felbátorodott Challoner
közelebb lépett. – Nels? Miel? Nyissátok ki már a szátokat! Ne

6
álljatok ott, mint egy darab fa! Nem vagyok egészen süket. Vak sem
vagyok egészen. Tudom, ha bejön valaki.
Mivel sem hangot, sem pedig mozdulat zaját nem hallotta és csak
halvány emberalakú folt sötétlett feléje az ajtóból, tudta, hogy nem
az egyik öreg cowboy van a szobában. Reszketés fogta el tagjait,
mint mindannyiszor az utolsó hét év alatt, valahányszor csak idegen
lépteket hallott maga körül. Félig felemelkedett a karosszékben és
erőtlen, panaszos hangon kiáltotta:
– Lányom! Hol vagy, lányom?
– Itt vagyok, apám – hallatszott egy fiatalos, nyugodt hang az
ablakmélyedésből.
A lány felemelkedett az ablakpárnákról, ahonnan a vízesés
villanását nézte a napfényben, míg figyelmét a léptek zaja a
betolakodóra nem irányította és apja karosszékéhez lépett. A
legfiatalabb gyermeke volt a Vén Sasnak. Az egyetlen, aki még a
fészekben lakott.
A szép Memory, a karcsú, bájos lány, fehér nyári ruhában és
szandálban, kusza arany hajával és bíbortüzű szemével. A hűséges,
gyöngéd Memory, akit sohasem lehet elfelejteni és akinek tekintete
nagy akaraterőről tanúskodott, amint atyja karosszéke mellett állt és
egyik kezét az öreg vállára tette. Dacosan mérte végig azt a naptól
feketére égett és portól lepett alakot, aki merész volt behatolni az ő
szobájába és még csak annyi tiszteletet sem mutatott iránta, hogy
levette, volna nagy szalmakalapját.
– Ki az, lányom? – kérdezte megint az öreg ember, azt gondolva,
hogy lánya már felelt előbbi kérdésére. – Ki az? Nem hallottam.
Mentegetődző mosollyal fordult a látogatóhoz.
– Nem hallok jól – mondta, – de a lányomnak még a suttogását is
meghallom. Ő az én szemem és a fülem. Ő az én kislányom. A
legfiatalabb gyermekem. Ő és… Quinn.
Hangja sóhajtásba fúlt és érezve a nagy feszültséget, mely
betöltötte a szobát, azt hitte, hogy teljesedik leghőbb vágya.
– Lehetséges, – kiáltotta reszkető hangon, – hogy ön ismerte őt…
a fiamat… Quinnt. Lehet hogy üzenetet hozott tőle. Lehet… –
Hangja elcsuklott nem tudta folytatni, s minden porcikájában
remegve figyelte az előtte derengő halvány foltot. – Lányom –
7
kiáltotta panaszosan, – csak nem titkolsz el előttem valamit? Nem ő
az? Nem… Quinn?
– Nem, apám, – felelte a lány. – Ez nem Quinn, hanem Challoner
Péter.
A Vén Sas egész testében megrázkódott.
– Helyesen mondta a lánya – kiáltotta a juhtenyésztő. Felesleges
volt kiabálnia, mert hangját, sőt suttogását is biztosan meghallotta
volna a Vén Sas, ha olyan süket lett volna is, mint a közmondásos
ágyú.
És a gyűlölet, mely e hang hallatára felviharzott benne, annyira
megélesítette minden halódó érzékét, hogy a legközelebbi végzetes
pillanatokban csalódásig hasonlított a régi Sashoz.
– Helyesen mondta a lánya, – ismételte Challoner és közelebb
lépett. – Azt hittem, sosem lépem át a küszöbét, de most mégis itt
vagyok. Azt hiszem, tudja, hogy miért.
– Azt hiszem, tudom – felelte mogorván a Vén Sas.
– Legalább nem kell sokat magyaráznom. De azért elmondom.
Szárazság pusztítja az országot. Lehet, hogy nem tud róla, hiszen itt
fenn majd megfulladnak a sok víztől. Lehet, hogy nem tudja, hogy
odalenn a pokol tüze ég. A marha és a juh úgy hull, mint ősszel a
légy. Az állattenyésztők nagy része már koldusbotra jutott. A többiek
pedig…
– Tudom – emelte fel karját a Vén Sas parancsolóan. De Challoner
nem törődött a mozdulattal, s mintha minden ellenállást le akart
volna gázolni, rendíthetetlenül folytatta:
– A többiek pedig szinte koldusbotra jutnak, hacsak nem tudják
más vidékre vinni az állatokat. De ez sok pénzbe kerül, a pénz pedig
ritka madár arrafelé, mert a bankok minden hitel elöl elzárkóznak.
Tehát mindnyájan tönkremennek. Én eddig valahogyan megúsztam a
veszedelmet, mert volt vizem. De kútjaim hamarosan kimerülnek,
már alig tenyérnyi magas bennük a víz. Ha nem tudok pénzt szerezni,
hogy elszállítsam az állataimat…
– Ó! – Úgy látszik, az öreg ember várta ezt. – És ha nem tud?
– Egy héten belül minden állatom elpusztul!
– Hát pusztuljon! – kiáltotta a Vén Sas és úgy csengett a hangja,
mintha áhítatos áment mondott volna.
8
 Challoner nagyon meglepődött. Biztos volt benne, hogy a Vén Sas
örömmel ragadja meg az alkalmat és segíteni fog. Nem szánalomból;
ó, távolról sem! Hanem, hogy a hatalmába kerítse és megtehesse azt,
amit hosszú évek harcaival sem sikerült elérnie. Hogy tönkretegye és
elkergesse a vidékről. Aminthogy ő is minden alkalmat felhasznált
volna, hogy tönkretegye a Vén Sast.
– Maga nem tudja, hogy mi van ott lenn – kiáltotta rekedten, –
Nem is tudhatja itt fenn. A juhok agyongázolják egymást a kiszáradt
kutak körül. A fák feketéllnek a héjáktól és egyre többen jönnek. Ha
nem kapok segítséget nagy lakomát csapnak. Utolsó pennymet is az
állatokba fektettem, nem nézhetem tehát, hogy elpusztuljanak!
Tudja?
A hangja rikoltásba fúlt, de nagy erőfeszítéssel uralkodott magán
és folytatta:
– Mindenütt megpróbáltam, hogy pénzt szerezzek, mielőtt
idejöttem. Megpróbáltam a barátaimnál, de nekik sincs.
Próbálkoztam a singleshoti bankban is, Van Dearthnél – az ördög
vigye el! Azt mondta, hogy nagy teher az állatállomány. Azt feleltem
neki, hogy ha nem kapok pénzt nem teher, hanem tiszta veszteség
lesz. Legalább a magáé lesz és nem a banké – mondta.
– De… – hirtelen elhallgatott és elhatározottan szorította össze az
állkapcsát, – de nem vagyok hajlandó mindenemet elveszíteni.
Megértette? Magának van pénze, magának segítenie kell!
– Még akkor sem segítenék magán – kiáltotta a Vén Sas olyan
erővel, hogy majd kiesett a karosszékből, – ha maga halna szomjan,
nem az állatai. Takarodjék! A héják már várnak magára!
– Apám! – sikoltotta a lány és kétségbeesetten igyekezett
megnyugtatni az öreg embert. Jól tudta, hogy örökre elmúltak azok
az idők, mikor még a Vén Sas szembe tudott szállni Challoner
Péterrel. – Apám, elég volt. Már mindent megmondott neki. Most
már hallgasson.
De könnyebb lett volna megnyitni az ég csatornáit és megindítani
az annyira áhított esőt, mint megállítani a Vén Sast. Emlékezetének
zsilipei már megnyíltak és ezer meg ezer igazságtalanság emléke
zúdult keresztül rajtuk.

9
 – Nem maga az első, aki átjött a párkányon, hogy segítséget kérjen
– kiáltotta szenvedélytől fojtott hangon. – És nem is az első
juhtenyésztő. Néhányon segítettem is. De magán, Challoner Péter,
nem segítek! Esküszöm rá! Esküszöm a marháimra, melyek
elpusztultak a kutaknál, amiket megmérgezett. Esküszöm a
testvéremre, akit agyonlőttek a bozótban, mint egy veszett kutyát! A
fiamra, aki földönfutó…
– Csak nem vádol engem Rio miatt is? – kiáltotta a juhtenyésztő és
arca a napégetés és a porréteg ellenére is halottsápadt lett.– Tudja,
hogy ki ölte meg. Haskell Tex…,
– Igen, Haskell Tex! – ordította az öreg ember ökölbeszorított
kézzel. – Az az alávaló, áruló kutya! Marhatenyésztő volt, de elárult
bennünket és átpártolt magukhoz. Ő ölte meg Riót, de Isten
megbüntette, mielőtt elintézhettem volna vele a számadást. Már hét
évvel ezelőtt meghalt. De maga… maga folytatta a munkáját.
Átkozott juhaival ellepte az egész vidéket és kiszorította a
tisztességes marhatenyésztőket. Imádkoztam a romlásáért.
Térdenállva imádkoztam. Ó, Istenem, milyen sokáig. De most végre
bekövetkezett. – Az arca végtelen megelégedést fejezett ki és a düh,
mely eddig erőt kölcsönzött neki, hirtelen elhagyta. – Isten malmai
őrölnek. Hát csak őröljenek!
Challoner Péter veszni látta egész élete munkáját. A Vén Sasra
pillantott, aki a kimerültségtől lihegve dőlt hátra a karosszékben,
majd a karcsú, kékszemű lányon akadt meg a tekintete, aki még
mindig atyja karosszékéhez támaszkodott. Aztán végzetszerűen a
nyitott ajtó felé fordította a tekintetét és megpillantotta kint a buján
zöldellő füvet, a bokrokat és a színes virágokat. A könnyű szellő
meglibbentette a fák leveleit és Challoner Péter úgy érezte, hogy a
levelek gúnyolódva fordulnak feléje. Aztán a csörgedező patak felé
tévedt a tekintete, amely rohanva vitte szét az életet adó nedvet az
egész fennsíkon, hogy megtermékenyítse a Vén Sas legelőit. Majd
megpillantotta a békésen legelő marhákat, amint jóízűen falták a zöld
füvet és itták a vizet, melynek hiányában az ő juhai mind
elpusztulnak. Fellángolt benne a gyűlölet és az irigység és ördögi
terv villant fel az agyában.
Vérben forgó szemmel a Vén Sas felé lendült.
10
 – Maga nem fog engem a malomkövek közé szorítani, – ordította.
– Vizet szerzek az állataimnak. És ha maga nem segít abban, hogy
elvigyem őket erről a vidékről, úgy majd idehozom őket.

II. FEJEZET.

Memorynak elviselhetetlennek látszott a gondolat, hogy apja öreg

napjaira kénytelen lesz eltűrni saját birtokán azokat az állatokat,
melyeket egész életében mindennél jobban gyűlölt. Hogy a Nagy
Források fennsíkja juhoktól lelegelt, terméketlen pusztasággá
változzék! Szörnyű álom! Visszagondolt gyermekkorára és arra a sok
más szörnyű álomra, amit erről az izzadt ingben, lovaglónadrágban
előtte álló emberről álmodott, aki most vérbenforgó szemmel egyre
csak azt hajtogatta:
– Idehozom őket!
Majd apja hangját hallotta, melyből kicsendült az öreg ember
tehetetlenségének keserű érzése:
– Azt nem teheti meg!
– Nem tehetem meg? Miért nem? Ezek a dombok itt köröskörül és
a fennsík fele szabad terület. Azé, aki elfoglalja és birtokában tartja.
Ha áthajtom juhaimat a párkányon, ki állíthat meg engem? Maga
nem. Az öregség, már megnyirbálta a szárnyait.
– Majd akad más, aki megállítja magát – fogadkozott a Vén Sas és
diadalmas mosollyal fordult Challoner felé. – Igaz, hogy öreg
vagyok. Legjobb bizonyítéka, hogy azok után, amit mondott, még
mindig él és előttem áll. De – folytatta fenyegető hangon – vannak
még mások is, akiknek a szárnya nincsen megnyirbálva. Ne
feledkezzék meg…
– Kiről? – hajolt előre Challoner dühösen. – Csak nem arra a két
megvénhedt cowboyra gondol? Azok ugyan nem számítanak.
– Azok is számítanak majd – jósolta meg az öreg ember. – De nem
Nelsre és Mielre gondolok.
11
 – Talán csak nem a síkságon élő marhatenyésztő barátaira gondol?
– nevetett Challoner gúnyosan. – Azokat ugyan verje ki a fejéből.
Nagy részük elhajtotta már az állatokat távoli, boldogabb vidékek
felé. A többiek pedig, akik még ittmaradtak, igyekeznek elhullott
állataiknak legalább a bőrét megmenteni és legkisebb gondjuk is
nagyobb annál, hogy mi történik idefenn. Ki másra gondolhat még?
Az öreg marhatenyésztő mosolyogva nézett maga elé és örömét
lelte a gondolatban, hogy egy ideig elhallgatja a nagy titkot, mely le
fogja sújtani halálos ellenségéi. De magán érezve lánya csodálkozó
tekintetét, reszkető kezét kinyújtotta a karosszékhez támasztott bot
után és lassan talpra állva, bizonytalan léptekkel a kandalló mellé
lépett. Aztán felemelte a botot és a falmélyedésben felakasztott két
puskára mutatott, melyeket vastagon lepett be a por.
– Ezek a fiaim fegyverei! – kiáltotta és diadalmas hangja az egész
szobát betöltötte. Végighúzta botját a két puskán és két érces
koppanás hallatszott. – Ez itt Bard puskája – folytatta büszkén a Vén
Sas –. Ez a másik pedig Dalé. – Majd továbbmozdította a botot s
mikor az üres horog tompa hangját meghallotta, fájdalmas kifejezést
öltött az arca. De nyomban erőt vett magán és bizakodó mosollyal
palástolta a kínos gondolatokat, melyeket az üres horog ébresztett
benne. – A harmadik fiam, Quinn, magával vitte a fegyverét.
Hátatfordított a puskáknak és mintha egész hadsereg állna a háta
mögött, odakiáltotta Challonernek;
– Ezek azok, akikről megfeledkezett! A fiaimról. Bardról, Dalról
és Quinnről.
Ó, ha a fiai láthatták volna, hogy milyen büszkén mondta ezt a
Vén Sas! Hogy szerette volna Memory elmondani nekik! Látniok
kellett volna, hogy beteg, félvak apjuk, aki már hónapok óta nem
tudott segítség nélkül felállni a karosszékből, milyen egyenesen állt
ott és milyen büszkén vágta Challoner szemébe:
– Elmentek a fiaim, de itt hagyták a fegyverüket és visszajönnek,
ha üzenek értük!
– Hát csak üzenjen értük! – harsogott Challoner gúnyos nevetése.
– A maga fiai ugyan nem állítanak meg engem, még ha egész
hadsereg is volna belőlük. Elpuhult, városi emberek lettek a fiaiból,
Vén Sas. Kirepültek a fészekből, hogy kényelmes életet éljenek. Itt
12
hagyták a fegyverüket, de velük együtt a férfias szokásokat is.
Láttam őket. Lenyalt hajú városi piperkőcök lettek.
Az öreg ember tántorgó léptekkel indult feléje és reszkető kézzel
felemelte a botját. De Memory megragadta a karját s erőt vett saját
fájdalmán is. Challoner megvetően ismételte:
– Láttam őket. Bard igazgató az egyik freightori bankban. Az arca
sápadt, a teste gyenge, még a szél is lefújja a lábáról. Dalnak
szállodája van Zenithben. Olyan, mint valami divatbáb. Keményített
inget és kamásnit visel. És Quinn…
Hirtelen elhallgatott és a gúnyos mosoly eltűnt az arcáról. Úgy
látszott, mintha még a virágok is kíváncsian figyeltek volna az ajtó
mögött. Mintha a vízesés is halkabban zúgott volna. Hát még az apa
és a leány milyen feszült kíváncsisággal lesték, hogy mit fog
mondani Quinnről!
– Quinn – folytatta Challoner vonakodva – talán megállított volna.
Neki lett volna hozzá bátorsága. De Quinn – kiáltotta nevetve – nem
lesz itt. Hála a maga telhetetlen bosszúvágyának. Nem elégedett meg
azzal, hogy eltemették testvére gyilkosát. Még a fián is bosszút akart
állni. Elüldözte Haskell Dirket és vele együtt a saját fiát is. Mert
Quinnt…
A Vén Sas felnyögött és megtántorodott. Elesett volna, ha Memory
meg nem kapja erős, fiatal karjával. Mikor visszaültette a
karosszékbe, Challoner könyörtelenül folytatta:
– Quinnt nem olyan fából faragták, hogy bajbajutott barátját
cserbenhagyja. Quinn vele ment. Senki sem tudja, hogy hova. De az
biztos, hogy ide sosem tér vissza többé. Még akkor sem, ha hívná…
– Takarodjék! – kiáltott rá a lány és feléje indult – Takarodjék,
Challoner Péter! – A szemében fenyegető láng égett és Challoner
meghunyászkodva hátrált.
– Elmegyek! – kiáltotta az ajtóból. – De visszajövök. Nem
egyedül. Sokan vannak a síkságon olyan helyzetben, mint én.
Mindnyájan csatlakozni fognak hozzám. Egy hét múlva juhok lepik
el az egész völgyet.
Eltávozott és pár perc múlva lova patkójának dobogása is elhalt a
távolban, a Vén Sas megint egyedül volt a lányával és a
gondolataival. De gondolatai nem az előbb elhangzott fenyegetés,
13
nem a házát fenyegető veszély körül forogtak. Egy hét év előtti
jelenet járt az eszében, melyet minden fájdalmával együtt Challoner
gúnyolódása idézett fel emlékezetében.
Szótlanul, mozdulatlanul ült a karosszékben és maga előtt látta
feketeszemű, tüzes tekintetű fiát, amint vad daccal száll szembe vele:
«Dirk nem bűnös abban, amit az apja elkövetett. Dirk a barátom és
én vele tartok.» – Aztán furdaló lelkiismerettel hallotta a saját
mennydörgő ultimátumát: «Egy Haskell barátja nem lehet az én
fiam!»
– Nem úgy gondoltam – nyögte és mindkét kezével eltakarta az
arcát. – Isten a tanúm, hogy nem úgy gondoltam…
– Mit? – kiáltotta a lánya és letérdelt a szék mellé. – Mit nem
gondolt úgy, apám?
– Azt, amit Quinnek mondtam. Csak rá akartam ijeszteni. De ő azt
hitte, hogy úgy gondoltam. Ezért nem jön haza. Sosem fog
hazajönni.
A lány átölelte a nyakát és kétségbeesetten igyekezett
megvigasztalni:
– Quinn tudja, hogy nem úgy gondolta, apám. Nem ez az oka,
hogy eddig nem jött vissza. Biztosan örömét találja a kalandos
életben. De majd megelégeli és hazajön.
– Nem – felelte az öreg ember révedező tekintettel. – Nem jön
haza. Legalább is, amíg élek… nem.
A lány félve gondolt rá, hogy apjának igaza van. Tudta, hogy
milyen büszke Quinn. Tudta, hogy sértett önérzete tartja távol az apai
háztól, ha meg is szakad a szíve fájdalmában, akár az apjáé.
– Apám – szólalt meg félénken, mert ismerte apja büszkeségét is –,
miért nem üzen Quinnek?
– Hogyan is üzenhetnék? – ellenkezett fáradtan az öreg ember, –
Hiszen hét év óta nem hallottunk róla. Azt sem tudjuk, hogy hol van.
– De közzé tehetünk egy hirdetést a Stockmanban. Akárhol is van
Quinn, ezt a lapot mindig elolvassa.
Tegnap – egy órával ezelőtt a Vén Sas még gondolkodott volna
rajta. De most hívja, mikor rosszul állnak a dolgai? Holott akkor,
mikor minden jól ment, makacs volt és nem üzent érte?

14
 – Nem tehetem, lányom. Most, hogy szükségem van rá, nem
tehetem.
Hirtelen visszaemlékezett a nagy veszélyre és eltolta magától
Memoryt. Összeszedte minden erejét és mintha csak megint a régi
Sas volna, eréllyel és bölcsességgel szőtt terveket háza védelmére:
– Hívd elő Nelst és Mielt – mondta parancsoló hangon
Memorynak. – Beszéld el nekik, hogy mi történt. Mondd meg nekik,
tereljék össze az állatokat, hogy szükség esetén azonnal a karámba
hajthassák őket. Pányvázzák ki a legjobb lovakat, adjanak nekik
bőven ennivalót és patkolják meg őket. Tudjuk, hogy mire kell
elkészülve lennünk, ha Challoner betör ide a bandájával.
Szétriasztják majd az állatainkat, megmérgezik az itatókat, halomra
lövik a teheneket és – az ajka megremegett a fájdalmas
visszaemlékezéstől – embereket gyilkolnak meg.
De mikor Memory indulni készült, hogy teljesítse parancsait, a
vállára tette a kezét és visszatartotta.
– Hagyd ezt egyelőre. – mondta – Előbb hozzál tollat és papírost,
lányom. – Mikor Memory az írószereket a karosszék mellett álló kis
asztalra tette, folytatta: írj Bardnak és Dalnak. Írd meg nekik, hogy
azonnal jöjjenek.
De kezében a tollal, Memory nem tudta megkezdeni a levelet. Újra
felidézze a régi viszályt, a régi harcot a legelőért? Egész
gyermekkorát e harcok rémségei mérgezték meg.
– Nem tudom elhinni, hogy Challoner ilyen gyáván kihasználja
helyzetünket – szólalt meg végül.
– Juhtenyésztőnek nincs lelkiismerete, ha vízről és legelőről van
szó – felelte igazi marhatenyésztő módján a Vén Sas. – Challonernek
különben sincs lelkiismerete. Ide fog jönni, tehát méltóképpen kell
fogadnunk.
A Vén Sas szokott erélyével a fegyverek mellett döntött. Memory
tehát felemelte a tollat. De miközben részletesen megírta fivéreinek a
történteket, egyre csak Challoner gúnyos szavai jártak az eszében:
«Csak üzenjen értük. Ilyen emberek nem állítanak meg engem, még
ha egész hadsereg is volna belőlük.» – Majd ahogy hozzátette:
«Quinn az más. Annak van bátorsága».

15
 Mikor befejezte a leveleket, maga elé bámult és Quinnre gondolt.
Arra a napra, mikor Quinn elhagyta az apai házat és ő – tízéves
mezítlábas kislány – sírva futott utána. Milyen erősen szorította
magához, hogy csókolta könnyes gyermekarcát, miközben a fülébe
súgta: «Sose felejtsd el, Memory, hogy gyáva kutya lennék, ha nem
tartanék ki Dirk mellett. De ha bármikor szükséged lesz rám, üzenj.»
Keze gépiesen írta le a papírra szíve kiáltását: «Szükségünk van
rád, Quinn!»
Egy könnycsepp hullott a szavak mellé. Majd ráeszmélve, hogy
mit írt, ijedten szakította le a néhány szót a papírlapról. Már éppen
össze akarta gyűrni, mikor apja komor, merev arcára esett a tekintete.
Apja sokkal büszkébb, semhogy elküldené. De ő, Memory…
Ösztönszerűen összehajtotta a kis papirosdarabot és borítékba
csúsztatta. Aztán sietve levelet írt a Stockman kiadójának és arra
kérte, hogy további rendelkezésig közölje a papirosdarab tartalmát a
lap minden számában.
Mielőtt a nap lenyugodott a lávapárkány mögött az apai ház
segélykérése útnak indult Bardhoz Freightorba, Dalhoz Zenithbe és
Quinnhez… akárhol is volt.

III. FEJEZET.

Mintha tűzijel gyulladt volna ki a magas lávapárkányon és hirdette

volna a nagy újságot, futótűzként terjedt el a hír a Confusion
marhatenyésztői közt, hogy Challoner el akarja árasztani juhaival a
Nagy Források fennsíkját.
– A Vén Sas már a végét járja és Challoner el akarja foglalni az
örökségét.
Egyik lovas a másiknak adta tovább a hírt a pusztuló síkságon és a
marhatenyésztőkön mély felháborodás vett erőt. A singleshoti
üzletekben, kocsmákban, sőt az utcasarkokon is csak erről beszéltek.

16
 – Tűrjük, hogy így bánjanak a Vén Sassal? – szólt izgatottan egy
ősz marhatenyésztő a singleshoti fogadó előtt csoportosuló
emberekhez. – Egy sincs köztünk, aki ne tartozna hálával neki. Egész
életében értünk harcolt; ebben ment tönkre az egészsége is, s most,
hogy megöregedett, nyugodtan nézzük, hogy…
– Nem! – kiáltotta valaki. – Minden erőnkkel segítségére sietünk.
Elérkezett az ideje, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk a
juhtenyésztőkkel.
Így fenyegetőztek, s közben mindnyájan tudták, hogy mindez
hiábavaló, hiszen mindnyájuknak sokkal hatalmasabb ellenséggel
kell megküzdeniök, mint Challoner Péter. A bősz és
engesztelhetetlen Természet támadt rájuk mindent legázoló
hatalmával. Fogukkal és körmükkel kell harcolniok, hogy egész
életük fáradozásának legalább kis töredékét megmentsék.
A Vén Sas jól tudta, hogy mily nagy bajban vannak. Tudta, hogy a
nagy veszedelemben csak a saját húsára és vérére számíthat. Büszke
is volt erre. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Bard és Dal
azonnal engedelmeskedni fognak hívásának, mint ahogy ő is tűzön-
vízen keresztülment volna értük.
De mikor meghallotta, hogy más juhtenyésztők is csatlakoznak
Challonerhez és nyájukat egyesítik az ő juhaival, éktelen haragra
gerjedt. Nem vár senkire sem, még a fiaira sem, hanem ha kell,
egyedül vívja meg a harcot. Igaz, hogy öreg és erőtlen, de csak nem
fog tétlenül ülni a karosszékben, mialatt közelednek a juhok, hogy
ellepjék a Nagy Forrásokat. De néhány tántorgó lépés után
kimerülten roskadt vissza a karosszékbe, lihegve fordította arcát az
ég felé és tehetetlen dühében sírva fohászkodott:
– Ó, Istenem, add vissza a. szemem világát! Engedd, hogy csak
egy napot tölthessek nyeregben, mint valamikor. Hogy
megállíthassam Challoner Pétert. Ó, Mindenható!
Az öreg Nels és Miel igyekezett megnyugtatni a Vén Sast és a
karosszék mellett álló Memory villogó szemmel kiáltotta:
– Majd mi megállítjuk Challoner Pétert!
A két öreg cowboy, mint két hűséges kutya kuporodott a karosszék
két oldalán és aggódó tekintettel néztek fel urukra.

17
 Nels már akkor is hű barátja volt a Vén Sasnak, mikor még egy
állat sem viselte nevének kezdőbetűit. Együtt nyelték a puszta porát
Staked Plainstől Yellowstoneig. Még most is a jobb térdében van a
golyó, amit a Vén Sasnak szántak.
A feketére égett Miel pedig, mint fiatal vakmerő lovas, ötven évvel
ezelőtt csatlakozott hozzá a határ mellől, mikor a Vén Sas még a régi
birtokán, a Félholdon gazdálkodott.
– Tudom, hogy életeteket is feláldoznátok értem – fordult feléjük
az öreg marhatenyésztő. – Hűségesebb embereket nem is
kívánhatnék. De benneteket is az a betegség sorvaszt, ami engem. Az
öregség. Lehetséges, hogy nem vagytok olyan betegek, mint én, de
az elkövetkezendőkhöz fiatal ember erejére van szükség. Ti majd
gondoskodtok az állatokról, de a harc Bard és Dal feladata lesz.
A vakság megkímélte attól, hogy észrevegye a két öreg szolga
szánakozó tekintetét. Szánalmuk napról-napra nőtt, amint látták,
hogy uruk mily rendíthetetlen bizalommal várja Bard és Dal
megérkezését. Percre kiszámította, hogy mikor kapják meg levelét.
Most olvassák, most ülnek vonatra, hogy Singleshotba utazzanak.
Percnyi pontossággal tudta, hogy mikor fognak megérkezni. Két
legjobb lovát egy nappal korábban elébük küldte, hogy minél előbb
érkezzenek haza. Mikor pedig elmúlt a kiszámított idő, anélkül, hogy
fiai megérkeztek volna, rendíthetetlen hittel magyarázta Memorynak:
– Persze, nem indulhattak mindjárt. Előbb el kellett intézniök
dolgaikat. De eddig már biztosan útban vannak.
Mindennap be kellett lovagolnia az egyik cowboynak
Singleshotba. Hátha levél érkezett a fiaitól, melyben
megmagyarázzák késedelmüket és tudatják, hogy mikor érkeznek.
Levelet ugyan nem hoztak az öreg szolgák, de annál több riasztó
eseményről számoltak he. Hogy megint ez, vagy az a juhtenyésztő
indult el, hogy állataival csatlakozzék Challoner Péter táborához.
E hírek hallatára a Vén Sas haragja az őrjöngésig fokozódott.
Átkozta a juhtenyésztőket, barátjaikat és nemzetségüket. Különösen
pedig a Haskelleket akik szerinte mindennek az okozói voltak. De
elviselhetetlenebb dolog is történt.
Egy nap alkonyatkor a karám mellett találta Memory a Vén Sast.
Kezében öreg Winchester puskáját szorongatta. Örök titok maradt,
18
hogy hogy került oda. De ott volt és vakon ide-oda támolyogva
igyekezett egy lovat elkapni. Mikor pedig Memory el akarta vinni a
karám mellől, dulakodni kezdett vele és csak Nels, Miel és Mária
segítségével sikerült visszavinnie a házba. Az ilyen jelenetek mély
nyomot hagytak Memory lelkében. A Challonertől való félelemhez,
újabb járult. Hogy apja elméje elborul.
Ezután Nels és Miel minden rossz hírt eltitkolt a Vén Sas előtt. De
olyan újságot, ami megörvendeztette volna a Vén Sast, nem tudtak
hozni. Mert még mindig nem érkezett levél Bardtól és Daltól. De a
Vén Sas tovább remélt. Mindent és mindenkit okozott, csak a fiait
nem. Végül már Memory ellen fordult.
– Biztosan nem küldted el a leveleket, – vádolta meg haragosan,
mikor Nels már harmadszor jött vissza üres kézzel.
– Apám! – Lányának megdöbbent kiáltása megszégyenítette.
– Akkor biztosan válaszoltak, – folytatta makacsul, – de elveszett a
levelük. Bizonyára Nels, vagy Miel vesztette el. Így áll a dolog. Az
egyik vén gazember elvesztette a leveleket és nem meri
megmondani. A fejüket is elvesztenék, ha nem volna a nyakukhoz
nőve.
Majd mikor Memory emlékeztette az öreg szolgák hűségére és
odaadására, halkan mormolta:
– Úgy a posta az oka. A posta nem megbízható.
Mindenben elvesztette a hitét, még saját magában is, csak a fiaiban
bízott rendíthetetlenül. De egyik nap telt a másik után és fiai még
mindig nem érkeztek meg. A bizonytalanság napról-napra
elviselhetetlenebbé vált. A Vén Sas egyre türelmetlenebb és
nyűgösebb lett és igazságtalanul kínozta Memoryt és a ház népét.
Napjában többször is küldözgette őket.
– Nézzétek meg, vajon nem jönnek-e?
Memory közvetítene a parancsait és vigyázott, hogy teljesítsék.
Órák hosszat nyeregben ült, bármennyire is tiltakoztak az öreg
cowboyok. A támadás elleni készülődés fiatal, erős embereket is
megviselt volna. A két öreg szolga nem győzte. De olyan erős
akarattal és szorgalommal igyekeztek elvégezni az erejüket felülmúló
sok munkát. hogy a fiatalokat is megszégyenítették volna. Reggeltől
estig lovon ültek. Félig vad lovakat hajtottak be, megpatkolták őket,
19
kijavították a karámok kerítését és felhajtották a teheneket a
magasabban fekvő legelőkre.
Óriási munka volt ez, mert még maga a Vén Sas sem tudta, hogy
mennyi marhája van. Az a kis marhacsorda, melyet még a síkságról
hoztak magukkal, idők folyamán annyira elszaporodott, hogy a két
öreg cowboy már nem tudta gondjukat viselni. A sok állat ellepte a
hegyek lejtőit és a völgyeket. Sokszor hónapokig sem látták őket és
szabadon csatangoltak. Egész csordák legeltek a hegyek között,
bélyeg nélkül, vadon, mint az első tehenek, melyek még sosem láttak
embert.
Persze, ebben a munkában Memory nem sokat segíthetett. De
együtt tartotta a hegyekről lehozott fél vad lovakat, míg a karámok
kerítéseit megerősítették és így lehetővé tette, hogy a férfiak
fontosabb munkának szentelhessék idejüket.
Ma is annyira igénybe vették ezek a munkák Memoryt, hogy késő
délután volt már, mikor ebédelni jött. Éppen a konyhában
fogyasztotta a hideg ételt, melyet Mária félretett számára, mikor apja
kiáltását hallotta. Úgy látszik, jön valaki. Különös, de sokszor
előfordult, hogy a többiek még meg sem hallották a lépteket, mikor
apja már megérezte, hogy idegen közeledik. Évekig leste Quinn
hazatértét és most, bár nem vallotta be, biztosan Bard és Dal lépteit
várja.
Memory az ajtóhoz sietett, de nem testvéreit, hanem más valakit
pillantott meg, akit talán éppen olyan sóvárogva várt és akinek eddigi
elmaradása mély fájdalommal töltötte el. A ház legrégibb, leghívebb
barátja volt a várva várt vendég. Apja első embere, mikor ő született.
De még azután is sokáig maradt a Vén Sas szolgálatában. Egészen
addig, míg a Félhold-tanyát el nem adták. Akkor aztán a maga ura
lett és most bizonyára ő is élet-halál harcot vív a síkságon. Missouri
Clark volt a neve, de a gyermek Memory nem tudta kimondani ezt a
hosszú nevet és Zurrynak hívta. Így lett aztán Zurry a neve az egész
vidéken.
– Zurry! – kiáltotta örömrepesve Memory.
De a kemény tekintetű, barnaképű, szikár ember nem felelt a lány
üdvözlésére. Szótlanul ment be az ajtón, csak a sarkantyúja pengése

20
hallatszott. Majd szégyenkezve állt meg a karosszék előtt, mint a
bűnös bírái előtt.
– Csak ma jöttem vissza – szólalt meg és nagyot nyelt, mintha
szörnyű bűnt vallott volna be. – Lent voltam Deming környékén.
Legelőt kerestem. Csak akkor hallottam róla, mikor kiszálltára a
vonatból. Egyenesen idejöttem.
– Tudtam, hogy nem vagy otthon, Zurry – felelte a Vén Sas
egyszerűen. – Különben már rég itt lettél volna.
– Csak ma jöttem vissza – ismételte Zurry, mintha azt akarta
volna, hogy mindenki előtt világosan álljon ez a tény. Mozdulatlanul
állt a karosszék előtt. Feketére égett pergamentszerű arcában
vonaglottak az izmok. Hatalmas durva kezét hol ökölbe szorította,
hol megint kinyitotta. – Az ördög vigye el Challonert! – tört ki belőle
az indulat. – Gaz tervét nem fogja végrehajtani. Otthagytam a
gazdaságomat. Pusztuljon el minden! Azért jöttem, hogy segítsek.
A Vén Sas tapogatózva kereste meg a nagy érdes kezet és lelkét
öntötte a kézszorításba. Sűrű szemöldöke alól nedvesen csillogott a
szeme.
– Akármibe fogadtam volna, hogy ezt fogod mondani – kiáltotta
rekedten. – Hálás vagyok érte. Nincs ember a világon, aki szükség
esetén gyorsabban jönne segítségemre. De – folytatta éppen olyan
büszkén, mint ahogyan Challonernak mondta – Bard és Dal is jön.
Majd ők elbánnak vele.
Régi hű emberének tekintete, mint nemrég Nelsé és Mielé, mély
szánalmat fejezett ki. Gyorsan elfordította a fejét, nehogy Memory
kitalálja a gondolatait és észrevegye megdöbbenését. Mennyire
megváltozott a Vén Sas, mióta utoljára látta! És milyen sápadt és
gyönge ez a lány! Persze, minden gond az ő vállát nyomja. Beszélni
akar vele. Tudni akarja, hogy mi a tervük. Örült tehát, mikor
Memory azt indítványozta, hogy lovagoljanak ki a lávapárkányra
Nels elé, aki megint levelekért ment. Egymás mellett poroszkáltak a
hegyoldalban és közben Zurry lopva Memoryt figyelte. Csinos, mint
ahogy képzelte, nagy spanyol kalappal a fején és lovagló ruhában.
De milyen sápadt és beesett az arca! Milyen szomorú a tekintete!
Megszakad az ember szíve.

21
 Zurry mindig úgy szerette Memoryt, mintha a saját lánya lenne.
Annyira fájt a szíve miatta, hogy egy szót sem tudott szólni, míg a
párkányra nem értek. Ott aztán hirtelen feléje fordult és szokott
egyenes módján feltette a kérdést, mely egész úton égette a lelkét:
– Maga is azt hiszi, Memory, hogy Bard és Dal haza fog jönni?
A lány ijedt tekintetet vetett rá. Nem volt olyan biztos benne, mint
a Vén Sas. Nagyon rég volt, mikor Bard és Dal elhagyta az apai
házat. Memory alig tudott visszaemlékezni arra az időre, mikor még
otthon voltak. Mikor pedig egyszer évenkint rövid látogatásra
hazajöttek, fájdalommal látta, hogy mennyire nem tetszik nekik az
itteni élet és mennyire szeretnének mielőbb szabadulni innen. De ezt
még Zurrynak sem szabad elárulnia. Kétségbeesetten felelte tehát:
– Jönniök kell! Hiszen apám annyira számít rájuk.
Szótlanul lovagoltak tovább a sziklás ösvényen, majd hirtelen
Memory szólalt meg.
– Mondja csak, Zurry – kérdezte és borzalom tükröződött nagy kék
szemében – hiszi, hogy Challoner ide fog jönni? Fel meri hajtani
juhait a Nagy Forrásokhoz?
Zurry a lányra nézett és arca kemény kifejezést öltött. Azt felelte,
amit Memory:
– Jönnie kell.
Keserű magyarázatképpen az alattuk elterülő pusztuló síkságra
mutatott.
– Jönnie kell, mert nem tehet mást. Nem maradhat ott lenn. Nézze
csak!

IV. FEJEZET.

A lávapárkány szélére érve megállították lovaikat és Memory

lebámult a mélybe, a dombok és kanyonok vad tömkelegére, melyen
túl végtelen síkság nyúlt el a szemhatárig. Hányszor ült itt
álmodozva, órák hosszat belebámulva a végtelen panorámába,
22
melynek nagyszerűsége lenyűgözte és amellyel sohasem tudott
betelni. De a barna sziklák mögül most nem a végtelen síkság üdítő
zöldje csillogott feléje, hanem kavargó porfelhők izzottak a nap
gyilkos hevében, melyek elvakították a szemét, ha tekintete rájuk
tévedt.
Hetek óta ugyanaz a szomorú látvány, amit, hacsak lehetett,
elkerült. A valamikor virágzó síkság most terméketlen pusztaság
volt. A sűrűn egymás mellett levő tanyák kihaltaknak,
elhagyatottaknak látszottak. Felismerte köztük régi otthonát, a
Félholdat és mögötte a Haskellek birtokát, a Magányos Csillagot.
Valamikor szabadon legeltek ott a nagy marhacsordák. De satnya
ivadékaikat most drótkerítés veszi körül, védekezésül a juhok ellen,
nehogy lelegeljék előlük azt a kevés füvet, ami még megmaradt. A
távoli vasútvonal mentén nagy foltok sötétlenek. Zsúfolt
marhacsordák azok, melyeket talán még sikerül megmenteni, ha
idejében megérkeznek a vasúti kocsik. A közelebb levő nagyobb
foltok állatok ezreit jelentik, melyek most már a biztos pusztulásnak
néznek elébe. Csupa szomjúságtól megvadult állat, egymást tapossák
a vörös víztartályok körül, hogy felnyalják azt a pár csepp vizet, ami
még megmaradt a tartályok alján. Közben százával pusztulnak el és
tetemükre vijjogva csapnak le a héják, melyeknek sűrű rajai sötét
felhőként takarják el a napot.
A rettenetes színjáték felett hatalmas porfelhők kavarognak. Ezer
meg ezer juh lába veri fel, amint minden irányban lassan Challoner
főhadiszállása felé vonulnak.
– Jönni fog! – ismételte Zurry és vad tekintetét a Challoner
karámja felett lebegő legnagyobb porfelhőre szegezte. – De még nem
sürgős neki. Néhány napra még van vize. Előbb megvárja, hogy
minél több juhtenyésztő csatlakozzék hozzá. Nem tudja, hogy a Vén
Sas hány embert fog szembeállítani vele. Azt hallottam azonban,
hogy a juhtenyésztők közül is csak a söpredék csatlakozik hozzá,
mert valamire való ember, még ha juhtenyésztő is, irtózik a
gondolatától, hogy kihasználja a Vén Sas tehetetlenségét. De –
figyelmeztette a lányt – máris annyi juh van ott együtt, hogy egy
hónap alatt porrá taposnák az egész fennsíkot és még a fű gyökerét is
felfalnák. Ugyanez történt odalenn is. Ha a juhok nem lettek volna,
23
ez a szerencsétlenség sem zúdult volna a nyakunkba. De a juhok
felfalták az egész vízválasztó növényzetét és nem volt semmi, ami a
nedvességet tartsa. Tudja jól a Vén Sas, hogy ez mit jelent.
Tudta azt a Vén Sas lánya is. A vérében volt a juhok iránti
gyűlölet, s míg lelke mélyéig felháborította a gondolat, hogy juhok
lepik el a Nagy Forrásokat, női szíve irtózott a fegyveres
összecsapástól, pedig egyedül ez mentheti meg otthonát a nagy
veszedelemtől.
– A Haskelleknek köszönhetjük mindezt – mondta elkeseredetten
Zurry. – Haskell Tex hozta a juhokat a síkságra. Eladta Challonernek
a Magányos Csillag déli részét és Challoner aztán előkészítette az
utat a többi juhtenyésztő számára. Haskell Tex sok rosszat tett
mindnyájunknak, de legtöbbet a Vén Sas ellen vétkezett. Látja azt a
sziklát ott? Amögött találta meg a Vén Sas a bátyja holttestét. Vele
voltam. A hátán találta Haskell Tex golyója.
– Azt nem tudjuk biztosan, Zurry – csillapította a lány és
igyekezett erőt venni saját indulatán is. – Csak közvetett
bizonyítékok vannak rá, hogy Haskell ölte meg.
– Közvetett bizonyítékok a legmegbízhatóbbak – ellenkezett Zurry
dühösen. – A szemtanúk tévednek, vagy hazudnak. Elég bizonyíték
az, hogy a golyó, mely megölte Riót, pontosan beleillett Haskell
fegyverébe és hogy a szikla körüli bozótban megtalálták Haskell
mérték után készült csizmájának a nyomait. Azt is látták, hogy azon
a reggelen Haskell arra lovagolt. Látták a puskát a vállán és a
csizmát a lábán. Elég bizonyíték ez arra, hogy bárkit is az
akasztófára juttasson. De Isten nem akarta, hogy a hóhér kezétől
haljon meg. Még ennél is rettenetesebb halált szánt neki. Méregtől
pusztult el és a kutat, melyből ivott, egyik juhtenyésztő barátja
mérgezte meg. Sajnos, későn halt meg. A juhtenyésztők akkor már
ellepték a síkságot és úgy elpusztították, hogy most már se tehén, se
juh nem tud megélni rajta. Ugyanezt akarják tenni a fennsíkkal is.
Szótlanul bámultak a messzeségbe. A síkságról jövő forró szellő
megbillentette a fák leveleit és elenyészett a hűvös sziklák között.
Magasan felettük sas keringett a fényözönben. Vijjogása lehallatszott
hozzájuk.

24
 – Nem fognak keresztüljönni ezen a párkányon – kiáltott fel
hirtelen Zurry. – Nincs igaza a Vén Sasnak. Egyedül semmire sem
megy velük. Segítségre van szükség, de lesz is, mert nem én vagyok
az egyedüli marhatenyésztő, aki meg akarja védeni ezt az egyetlen
helyet a vidéken, melyet még nem leptek el a juhok.
Memory kissé megvigasztalódott. Nem kívánhatják ugyan, hogy a
marhatenyésztők mindenüket otthagyva, mindnyájan segítségükre
siessenek, de azért majd akad köztük néhány, aki nem hagyja
elpusztulni a Nagy Források fennsíkját. Aztán Bard és Dal is
hazajön, bár nem tudja, hogy mit fognak tenni, ha már itt lesznek.
– Ne tegyen semmit addig – kérlelte Zurryt – míg hírt nem kapunk
Bardról és Dalról.
Zurry nem felelt. Éppen cigarettát sodort és úgy látszik, ez foglalta
le minden gondolatát.
Megérkezett Nels. Üres kézzel, mint az eddigi napokon. Memory
visszalovagolt vele a völgybe, mely mintha Challoner látogatása óta
máris megváltozott volna. A változás rettenetesnek látszott a lány
előtt, mert nem a völgy üdítő zöldjét és a patakot látta, hanem az a
szörnyű kép lebegett előtte, melyet Zurry festett a völgyről, ha
ellepik a juhok. Kétségbeesett volna, ha időn és távolságon keresztül
fülébe nem csendül az a komoly, fiús hang:
– Ha szükséged van rám, üzenj!
Már üzent is. A vidék legolvasottabb lapja, a Stockman, már közli
a hirdetését és ezer meg ezer példányban továbbítja üzenetét a
Nyugat minden vidékére. Már látta is a hirdetést az újságban és
lelkiismeretfurdalást érzett, hogy mikor felolvasta az újságot
apjának, átugrotta azt a rövid üzenetet.
Mindenki fogja olvasni! Mindenki fogja tudni, hogy üzent
Quinnek. Zurry, Challoner és a többiek. De vajon Quinn el fogja-e
olvasni? És ha elolvassa, hazajön-e?
Nels gondjaira bízta a lovát és fáradtan ment fel a lépcsőkön. Nagy
szalmakalapját az egyik székre dobta és egy pillanatra megállt a
tükör előtt, hogy rendbeszedje a haját. Hirtelen apja hangját hallotta
a másik szobából:
– Még mindig semmi hír a fiúktól?

25
 Átment hozzá és gyengéden megmondta, hogy nincs hír. Apja
némán hanyatlott hátra a karosszékben, ami a legvadabb
dühkitörésnél is jobban megijesztette Memoryt. Ez nem mehet így
tovább. Tennie kell valamit.
Kétségbeesésében az éjjel megint írt Bardnak és Dalnak. Leírta
helyzetüket és kérte őket, hogy szándékukról forduló postával
értesítsék. És mintha előérzete megsejtette volna vele az érkező
válaszok tartalmát, megint figyelmeztette Nels és Mielt, hogy addig
ne adják át a leveleket a Vén Sasnak, míg ő el nem olvasta őket.
Hogy még biztosabb legyen a dolgában, úgy tervezte, hogy a
leveleket már a párkányon fogja átvenni.
De, mint az emberi tervekkel oly gyakran megtörténik, az ő
tervébe is hiba csúszott és Memory nem volt a párkányon, mikor a
várva-várt válasz megérkezett.

V. FEJEZET.

A Singleshotból hazáig vezető úton az öreg Nels minden

gyorsasági rekordot megdöntött azon a délutánon. Mikor
megpillantotta a freightori postahivatal bélyegzőjét a borítékon,
kikapta a levelet a Nagy Források postafiókjából, kirohant a
postaépületből, felkapaszkodott a lovára és eszeveszett galoppban
vágtatott hazáig, hogy mielőbb átadja a Vén Sasnak a várva-várt
levelet. Sürgős közlendői is voltak a Vén Sas számára és egész úton
azon törte a fejét, hogy miképpen is számoljon be gazdájának a
látottakról.
Még odafelé menet vette észre a magas hegyi ösvényről, hogy a
sokezer juh elhagyta Challoner tanyáját és az örvénylő szürke
állattenger kutyák csaholásától kísérve elindult a párkány felé. A
juhok mögött szekerek és tartalék lovak verték a port, míg elöl zárt
sorokban a juhok gazdái lovagoltak. Nagyon fontos újság, amit
azonnal meg kell mondania a gazdájának.
26
 Remélve, hogy a levél mérsékelni fogja a rossz hír hatását, olyan
gyorsan vágtatott az öreg cowboy, hogy a szokott időnél teljes
félórával korábban érkezett vissza a párkányra. Mivel nem találta ott
Memoryt, tovább vágtatott hazáig, hogy mielőbb átadja a levelet a
lánynak és véget vessen a mindnyájukat kínzó bizonytalanságnak. S
mialatt a lány a ház mögötti legelőn igyekezett vadul kapálódzó lova
fejére szorítani a kantárszárat. Nels berohant a nappali szobába,
abban a reményben, hogy ott találja Memoryt. De mivel csak a Vén
Sast látta a karosszékben, igyekezett minél gyorsabban kiódalogni a
szobából. De a Vén Sas észrevette és hirtelen felült a karosszékben.
– Te vagy az, Nels? – kérdezte.
– Igen – motyogta az öreg szolga és gyorsan hátrált az ajtó felé. De
hirtelen megállt, mert a Vén Sas rákiáltott:
– Levelet hoztál?
Nels nem merte tagadni. Sosem lehet tudni, hogy mit lát meg a
Vén Sas.
– Igen, de csak valami körlevelet – válaszolta kitérően.
– Úgy – morogta az öreg ember, – Miféle körlevél az és honnan
jött? – Majd mintha megérezte volna a körülötte szövődő
összeesküvést, hirtelen ébredő gyanakodással folytatta: – De nem is
fontos, hogy honnan jött. Nyisd ki!
Nels habozgatva forgatta kezében a levelet, de a Vén Sas megint
rákiáltott:
– Nyisd ki azt a levelet! Gyere közel hozzám, hogy halljam, mikor
felszakítod a borítékot.
Nem maradt más hátra, mint engedelmeskedni. Nels kinyitotta a
borítékot és kihúzta a levelet. Csak egy lapból állt, de még arra sem
volt egészen szüksége Bardnak. Pedig Dal nevében is írt. Nels
végigfutotta a tartalmát és vad harag fogta el.
– Olvasd fel! – ordított rá a Vén Sas.
– Nem… nem… tudom – dadogta a vén szolga és inkább
darabokra vágatta volna magát, semhogy megmondja a Vén Sasnak,
hogy mit írt a fia.
– Nem tudsz olvasni? – kiáltotta fokozódó dühvel az öreg ember. –
Mióta nem tudsz olvasni?

27
 – Úgy… úgy értem – dadogott tovább a vén cowboy és hirtelen
mentő ötlete támadt – úgy értem, hogy szemüveg nélkül nem tudok
olvasni, mert tudja – folytatta bőbeszédűen – úgy áll a dolog, ahogy
maga mondta. Engem is az a betegség sorvaszt, ami magát. Ha nem
is olyan nagyon, de mégsem tudok olvasni szem…
– Az ördög vigyen el! – szakította félbe a Vén Sas türelmetlenül. –
Hát miért nem teszed fel a szemüvegedet?
Nels hősiesen tovább hazudott.
– Nem… nem tudom – felelte, majd újabb ötlete támadt: –
Széttaposta a lovam. Szilánkokra tört.
Talán még megszabadulhatott volna, de szerencsétlenségére
hirtelen Miel lépett be a szobába. A Vén Sas azonnal lecsapott rá:
– Tudsz olvasni? – kiáltott az öreg mexikóira.
A haragos kérdés annyira megzavarta Mielt, hogy nem vette észre
Nels kétségbeesett integetését.
– Hogy tudok-e olvasni? – ismételte csodálkozva. – Hát hogyne
tudnék! Ki olvas legtöbbet a tanyán? Ki vásárolja azt a sok képes
újságot? Ki más olvas két nyelven is? Angolul, meg spanyolul.
– Szemüveggel olvasol? – szakította félbe dühösen a Vén Sas.
Miel megsértődött. Már régóta érezte ugyanis, hogy szüksége
volna szemüvegre, de eddig nem folyamodott hozzá és most büszkén
hozta ezt kenyéradója tudomására.
– Úgy? – csapott le rá a Vén Sas. – Akkor olvasd fel ezt a levelet,
amit Nels hozott.
Későn vette észre Miel a kelepcét. Megszégyenülten vette ki a
levelet Nels kezéből, átolvasta és sötét szeme haragtól szikrázott,
mint az előbb Nelsé.
– Nos – sürgette az öreg ember. – Mi van a levélben?
Fel kellett olvasni a levelet. Miel csengő hangon olvasta fel a
megszólítást:
– «Kedves húgom!»
Aztán hirtelen elhallgatott, nem tudta tovább olvasni. De már késő
volt. A megszólítás hallatára a Vén Sas boldogan talpra ugrott és
izgatottan sürgette:

28
 – Folytasd! Folytasd! Hát nem látod, hogy az egyik fiam írt
Memorynak? Biztosan azt írja, hogy már útban vannak. Ne állj ott,
mint valami eszelős! Olvasd, olvasd!
– «Kedves húgom!»
Miel halk hangja, lágy spanyol kiejtése és nagy vonakodása a
jelentéktelen szavaknak is különös nyomatékot kölcsönzött:
«Megkaptuk és érdeklődéssel olvastuk leveledet. A tartalma
különös, de azért nem minden humor nélkül való. Második leveled
vétele után átlovagoltam Zenithbe és megbeszéltem a dolgot Dallal.
Apánk tehát megint kiásta a harci bárdot és azt kívánja, hogy
hazavágtassunk és megskalpoljuk Challonert. Mindez nagyon
nevetséges, Memory. Illetve nevetséges volna, ha nem lenne olyan
szomorú. Már igazán itt az ideje, hogy apánk és te elhagyjátok a
fennsíkot és Dalnál, vagy nálam civilizált környezetben éljetek.
Apánk már öreg ahhoz, hogy marhatenyésztéssel foglalkozzék. Te
pedig sokkal értékesebb és szebb lány vagy, semhogy eltemetkezzél
ott a világ háta mögött. Mondd meg tehát apánknak a
leghatározottabban, hogy sem Dal, sem én nem megyünk haza és
nem vagyunk hajlandók részt venni semmiféle csetepatéban a
legelők miatt.»
Üvöltésszerű rekedt hang szakította félbe a levél felolvasását.
Mintha egy haldokló utolsó kiáltása lett volna. Betöltötte az egész
házat és kihallatszott a ház felé vezető ösvényre is. Memory ijedten
dobta lova fejére a kantárszárat és a ház felé rohant. Mikor a
lépcsőhöz ért, szembe találta magát Miellel. Halottsápadt volt és a
levelet még mindig a kezében szorongatta. Memory rémülten ragadta
meg a karját.
– Mi történt, Miel?
– Az édesatyja… – próbálta elmondani Miel a történteket, de
hangja elcsuklott és némán nyújtotta a lány felé a levelet. Az egy
pillanat alatt átfutotta a kegyetlen sorokat és hitetlenkedve nézett a
cowboyra.
– Felolvasta… ezt… neki?!
– Nem tehetek róla – nyöszörögte a mexikói. – Kénytelen voltam.
Az öreg úr sarokba szorított, rám rivallt. Aztán felkiáltott és elesett.
Ó Istenem, még belehal! És én…
29
 – Vágtasson azonnal orvosért! – kiáltott rá Memory. – Amilyen
gyorsan csak tud!
Miel elrohant, hogy megnyergelje a leggyorsabb lovat és Memory
befutott a házba. Nels az öreg házvezetőnő segítségével már ágyba
fektette a Vén Sast és most ott feküdt behunyt szemmel,
halottsápadtan, levegő után kapkodva. Lelke, mint a kalitkába zárt
madár, kétségbeesetten igyekezett visszanyerni a szabadságát.
Úgy látszott, hogy minden pillanatban széttörheti a kalitka rúdjait
és Memory hősiesen harcolt, hogy visszatartsa. A kezét dörzsölte, a
homlokát borogatta és konyakot erőltetett összeszorított ajka közé.
Végre a Vén Sas felnyitotta a szemét és alig hallható hangon
suttogta:
– A fiaim… Hogy számítottam rájuk! Ó, miért nem üzentem
Quinnért!
– Apám! – sikoltott a lány. – Én üzentem érte!
A Vén Sas egész testében megremegett. Aztán megint behunyta a
szemét és mozdulatlanul feküdt.
– Apám! – kiáltotta megint Memory. – Üzentem Quinnért! Érti?
– Igen…
Egy pillanatig mosoly játszadozott az öreg ember ajka körül. Lelke
már nem küzdött, hogy eltávozzék. Most már maradni akart és
halkan suttogta… – Quinn… nem fog… cserben hagyni…
Ezt ismételgette akkor is, mikor estefelé Harris doktor
megérkezett. Ugyanaz az öreg orvos, aki az újszülött Memoryt a Vén
Sas karjába tette és meghatottan közölte vele, hogy a gyermek
születése az anya életébe került.
– Igyekezzék megnyugtatni – tanácsolta Memorynak, miközben
gondosan orvosságot töltött egy pohárba, de hirtelen elhallgatott,
mert eszébe jutott a sok tábortűz, amit idefelé jövet látott. Nehéz
megnyugtatni egy marhatenyésztőt, mikor bégető juhok ezrei
közelednek a háza felé. Gyalázat! Törvényt kellene hozni ez ellen.
Lehet, hogy már van is. De ezek az öreg farkasok nem a törvény
előírása szerint intézik el civakodásaikat – Igyekezzék megnyugtatni,
amennyire csak lehet – helyesbítette szavait mogorván. – És minden
órában adjon be neki ezekből a cseppekből. Előírhatnék még sok
mindent, de nincs értelme, úgysem használna.
30
 Nem használna! De hiszen akkor…
– Ó, doktor úr! Mondja meg… meg fog… – esengett a lány inkább
a tekintetével, mint a hangjával.
Egyszeriben eltűnt az öreg orvos mogorvasága, mintha álarc
hullott volna le az arcáról.
– Ne így mondjuk – felelte és mindkét kezével megfogta a leány
kezét, mintha titkos szerződést akarna kötni vele. – Felejtsük el, hogy
a Sas megöregedett. Hogy mögötte az élet, mely már csak teher neki.
Gondoljuk, hogy még fiatal, életerős és kiröppenni készül egy
ragyogó új világba. Mondjuk úgy, hogy ez volt az első csöngetés.
Egyszer már csöngettek a Vén Sasért. A második csöngetés…
bármikor elhangozhat. Lehet, hogy ma éjjel… holnap… Semmiesetre
sem várat sokáig magára.
Memory bátran, katonásan nézett az öreg orvos szemébe. Egy
sóhaj sem hagyta el az ajkát. Mint a sebesült katonáét, aki utolsó
leheletéig teljesíti kötelességét. Az orvos fürkésző tekintettel nézte s
közben a beteget hallgatta, aki önkívületében egyre Quinnt hívta.
– Ha Quinn megérkezne – mondta végül – úgy az mindennél
többet segítene.
– Meg fog érkezni – felelte a lány és hirtelen az az érzése támadt,
hogy üzenete jó helyre került és eredményes lesz.
Az orvos fürkésző tekintetet vetett rá a szemüvege felett.
– Hallott talán róla?
– Nem, de hirdettem a Stockmanban. Biztosan elolvasta és jönni
fog.
Az öreg doktor nem volt olyan bizakodó. Nehéz elképzelni, hogy
valaki, aki már hét év óta távol van és közben nem adott hírt
magáról, most hirtelen hazajöjjön. De nem lehet tudni.
– Nos, majd meglátjuk – igyekezett bátorítani a lányt. – Persze,
Bard és Dal biztosan hazajön.
– Most már… haza kell jönniök – felelte Memory keserűen.
Eszébe jutott, hogy értesítenie kell őket. Megkérte tehát a doktort,
hogy várjon, míg megírja a két sürgönyt. Persze, most nem a
segítségüket kérte, hanem pár szóval közölte velük, hogy apjuk
haldoklik. A doktor megígérte, hogy feladja a sürgönyt, mihelyt
visszaérkezik Singleshotba és megtakarítja Nelsnek az utat.
31
 Aztán Memory megfeledkezett Bardról, Dalról, mindenről. Neki
itt kellett harcolnia a beteg ágyánál, ahol a halál leselkedett a Vén
Sasra. Az egész végtelen éjszakán át a beteget figyelte. Látta, hogyan
settenkedik a halál körülötte. Most közeledik és kinyújtja felé
csontkezét. De visszariad, mert a Vén Sas egyre Quinn nevét kiáltja.
Egész éjjel apja önkívületi szavait hallgatta. Hogy mennyire
szereti Quinnt, mennyire vágyódik utána. Aztán azokról a régi szép
napokról beszélt, amiket a Félhold tanyán töltöttek. Akkor még úgy
szerette Haskell Texet, aki a szomszédos Magányos Csillagon
gazdálkodott, mint saját testvérét, Riót. Quinn akkor még kisfiú volt
és folyton együtt játszott Haskell Tex fiával, Dirkkel. Majd arról a
napról beszélt, amikor Haskell Tex «eladta lelkét az ördögnek». És a
sok ellenségeskedésről, mely megelőzte Rio meggyilkolását.
Aztán szörnyű dolgokat mondott el önkívületében a Vén Sas.
Memory tágra meredt szemmel, rémülten hallgatta, hogy az ő apja
vezette azokat az éjjeli lovasokat, akik szétrombolták Haskell Tex
házát, istállóit, karámját és szétkergették az állatait. Még Haskell Tex
fiát, Dirket is elüldözték, hogy az árulónak még a neve se maradjon
fenn a vidéken. És akkor érte a legnagyobb csapás, mert Quinn nem
hagyta el legjobb barátját, hanem vele ment. Senki sem tudja, hogy
hová. De…
Hirtelen eszméletre tért, felült az ágyban és hideg verejtékkel a
homlokán, könyörögve mondta Memorynak:
– Lányom, úgy-e nem csapsz be? Úgy-e hazajön Quinn?
Memory szilárd meggyőződéssel felelte:
– Igen, apám. Hazajön!
Hajnalodott. A kelő nap sugarai megaranyozták a hegyormokat és
a sziklákat a Nagy Források felett. A ház életre kelt. Mária forró
kávét hozott, de Memory hiába próbálkozott vele, nem ment le a
torkán. Tovább figyelte a napot, amely egyre feljebb emelkedett,
majd mikor megmászta az eget, lefelé indult a pályáján. Székét úgy
fordította, hogy az egész völgyet beláthatta.
Egyre csak Quinnt várta és remélte, hogy Isten beváltja haldokló
apjának adott szavát. Úgy látszik, a félig öntudatlan Sas is folyton
Quinnt várta, mert mihelyt észrevette, hogy valaki közeledik az
ágyához, reszkető hangon megszólalt:
32
 – Lányom, nem ő az? Nem Quinn?
Napközben háromszor is megálltak lovasok a ház előtt és Memory
mindannyiszor reménykedve ugrott fel az ablakból. De két ízben
csak marhatenyésztők érdeklődtek a beteg állapota iránt, mert már a
síkságon is elterjedt a híre, hogy a Vén Sas nemsokára örökre le
fogja hunyni a szemét. A harmadik lovas Zurry volt, de nem jött be a
házba. Csak Máriától kérdezte meg, hogy hogy van a Vén Sas és
megüzente Memorynak, hogy később visszajön. De Memory látta
kinn, amint Nelssel és Miellel beszélgetett. Mindhármuk vállán
puska volt és izgatottan mutogattak a párkány felé. Tudta tehát, hogy
valamit terveznek Challoner megállítására.
Sokáig beszélgettek. Közben a kimerült Memory szeme
becsukódott. Elaludt a karosszékben. A nap egyre közeledett a
nyugati láthatár felé és már a párkány felett állt, mikor Memory
hirtelen felrezzent álmából. Az volt az érzése, hogy valaki közeledik
a ház felé. Kábultan tekintett ki az ablakon és lovast pillantott meg a
házhoz vezető, ösvényen. A nagy fekete ló ismeretlen volt előtte.
Látszott rajta, hogy nem a síkságról jött, hanem több napi fárasztó út
van mögötte. Fáradtan csüggesztette le a fejét és az oldalát vastagon
lepte be az izzadságtól összeragadt por. Aztán a lovasra emelte a
tekintetét. Az is kimerültnek látszott. Széles szalmakalapjától a
csizmájáig fehér por borította. Por fedte be a karcsú csípőihez
erősített fegyvereket is. Barnaarcú, égőszemű fiatalember volt.
Memory felugrott a székből és egy szempillantás alatt kint volt a
házból. Kitárt karral rohant a lovas felé és az örömtől félig eszét
vesztve kiáltotta:
– Quinn! Quinn!
Csak akkor vette észre tévedését, mikor már a ló mellett állt és a
nyeregből lehajló lovas arcába nézett
– Ó, Istenem – hebegte. – Tévedtem. Bocsásson meg. Azt hittem,
hogy Quinn. – Majd mikor a lovas nem felelt, csak merően nézte,
zavartan folytatta: – Azt… azt hittem, hogy a bátyám. Keressük…
– Tudom – felelte a lovas. – De Quinn nem jöhet. Én jöttem
helyette.
A lány elsápadt és remegve kérdezte:
– Kicsoda ön?
33
 Az idegen szomorúan mosolygott.
– Nem ismer meg? – kérdezte és közelebb hajolt a lányhoz. –
Nézzen meg jól, Memory.
A lány hirtelen megismerte. Ijedten lépett hátra és tágranyílt
szemmel suttogta:
– Haskell Dirk!

VI. FEJEZET.

Tízéves volt mikor utoljára látta. Akkor gyilkolták meg

nagybátyját, Riót és a gyilkosság elkövetésével a fiatalember apját,
Haskell Texet gyanúsították. A Confusion marhatenyésztőinek dühe
a Haskell név viselői ellen fordult és egyedül bátyja, Quinn tartott ki
Dirk mellett. Bár néha kétség fogta el Memoryt, hogy tényleg
Haskell Tex gyilkolta-e meg nagybátyját – hiszen Zurry előtt is
kifejezést adott kétségének – a családi gyűlöltség éppoly heves
lánggal égett benne, mint az öreg Sasban.
Gyűlölete most teljes erővel fordult Dirk ellen s talán a felismerés
meglepett szavai után nem is szólt volna hozzá többet, ha nem
gondolt volna arra, hogy Dirk az egyetlen ember, aki megmondhatja,
hogy hol van Quinn. Mikor tehát Dirk leszállt a lováról és kinyújtotta
a hosszú lovaglástól meggémberedett tagjait, vadul rákiáltott:
– Hol van Quinn?
Dirk nem felelt, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Minden
gondolatát az foglalta le, hogy hogyan egyeztesse össze ezt a
ragyogószemű, aranyhajú asszony-bimbót azzal a hosszúlábú
gyermeklánnyal, aki szeme láttára nőtt ki a bölcsőből a Félholdon.
Akivel annyit játszott, akit annyit kényeztetett, mintha a saját húga
lett volna.
– Hol van Quinn? – ismételte a lány.
– Nem mondhatom meg – felelte vonakodva Dirk.

34
 – Meg kell mondania! – kiáltott rá a lány. – Tudnom kell, hogy hol
van. Haza kell jönnie.
Dirk arca kemény kifejezést öltött, összeszorított ajka magába
zárta a titkot.
– Quinn nem jöhet haza – mondta végül olyan határozottsággal,
hogy minden vér eltűnt a lány arcából.
– Nem jöhet… nem jöhet… – ismételte halkan és támaszt keresve,
a nagy fekete ló nyakára tette a kezét.
A fiatalember tudta, hogy mire gondol. Irgalmas cselekedet lenne,
ha meghagyná a hitében. De nem lehet.
– Nem azért, amire gondol – felelte minden szavát megfontolva. –
Quinn életben van. Jól van. De nem jöhet. Én jöttem helyette. Hogy
mindent megtegyek, amit csak tudok, Hogy elfoglaljam a helyét.
– Hogy elfoglalja a helyét? – tört ki a lányból a csalódás és a
keserűség. – Hogy elfoglalja a helyét, maga?!
– Hallgasson meg, Memory – kérte a fiatalember és a hangja
éppoly keserűen csengett, mint előbb a lányé. – Nem volt könnyű
idejönnöm. Hiszen tudom, hogy milyen érzéssel viseltetik irántam az
édesapja és… mindenki itt. És hogy én is milyen érzésekkel
viseltetem irántuk… De mégis eljöttem. Éjjel-nappal jövök azóta,
hogy elolvastam hirdetését a Stockmanban. Mert akárhogy is lobog a
régi gyűlöltség, ez nem akadályozhat meg abban, hogy ne tegyek
meg mindent Quinnért, amit csak tudok. Hogy visszafizessem
legalább egy kis részét annak, amit értem tett.
A lány meglepett csodálkozással nézett rá.
– Tudom, hogy milyen helyzetben vannak – folytatta Dirk. –
Minden lovas arról beszélt, akivel csak találkoztam. És a saját
szememmel is láttam, mikor feljöttem ide. Ezer meg ezer juh
közeledik a párkány felé. És nem mennek vissza, hacsak meg nem
fordítják őket. Tudom, hogy mit tenne Quinn, ha itt volna. Azért
vagyok itt, hogy megtegyem helyette. Megkérem a Vén Sast, engedje
meg, hogy cselekedjek Quinn helyett. – Égő tekintetét a lányéba
mélyesztette és meggyőző őszinteséggel folytatta: – Azt akarom,
hogy higyjen nekem, Memory. Azt akarom, higyje el, hogy igazat
mondok.

35
 A lány érezte, hogy őszintén beszél. Hirtelen felismerte Dirk
szemében a hűséget és odaadást, ami arra bírta Quinnt, hogy tűzön-
vízen át vele menjen. Hogy még a családjával is szakítson. Hirtelen
felébredt régi titkos bámulata Quinn iránt, amiért oly híven kitartott a
barátja mellett. Mély rokonszenvet érzett a barát iránt, aki, bár tudta,
hogy megaláztatásban lesz része és veszély fenyegeti, mégis
visszatért, hogy lefizesse az adósságát.
Az emberek mindig azt mondták, hogy Dirk hasonlít Quinnre.
Messziről még mindig hasonlított. De így közelről, amint ott állt
fekete lova mellett és tekintetét még mindig az övébe mélyesztette,
Memory kevés hasonlóságot fedezett fel köztük. Még ahhoz a
Haskell Dirkhez sem hasonlított, aki megmaradt az emlékezetében.
Magas, karcsú alakja, csinos, kifejezésteljes arca, fekete szeme,
amelyből most is az a félelmet nem ismerő bátorság sugárzott, mely
annakidején a Confusion marhatenyésztőit is meglepte, ugyanaz
maradt. De ez a merev, kemény tekintet, ez a vad, elszánt kifejezés
az arcán teljesen új volt előtte.
Memory visszaemlékezett azokra a szörnyű dolgokra, amiket
előző éjjel hallott az apjától és kitalálta, hogy mitől lett olyan vad és
elszánt Dirk tekintete. De Dirk azt mondta, hogy nem számít a régi
gyűlöltség, ha a barátjáról van szó. Igazi hű barát, aki minden próbát
kiállt. Quinn hazajönne, de valami titokzatos okból nem jöhet.
Viszont Haskell Dirk, akiről igazán nem gondolták, hogy velük fog
érezni, eljött és felajánlotta a segítségét.
– Tehát hallotta már – mondta remegő hangon – hogy milyen
szörnyű helyzetben vagyunk. Hallotta már, hogy Challoner el akar
árasztani bennünket a juhaival. Talán azt is hallotta, hogy üzentünk
Bardért és Dalért. De azt még biztosan nem hallotta, hogy Bard és
Dal nem akar hazajönni és hogy a nagy csalódás és fájdalom megölte
apámat.
– Nem! –, kiáltotta Dirk megdöbbenve. – Nem hallottam.
– Pedig így van – zokogta a lány. – Vagy legalább is hamarosan
így lesz. Apám haldoklik. És egyre Quinnt hívja. Mikor megtudta,
hogy Bard és Dal nem jön haza, azt mondtam neki, hogy Quinn
biztosan hazajön. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy a fiai így

36
magára hagyják. De most hogy menjek vissza hozzá és hogy
mondjam meg neki, hogy Quinn sem jön haza?!
A lány reménytelen, segítséget kérő arcának láttára Dirknek
eszébe jutottak a régi szép napok, mikor a gyermek Memory sírva
szaladt hozzájuk és keservesen panaszolta, hogy elesett és megütötte
magát, vagy hogy eltörött a babája.
– Nem tudom megmondani neki, hogy Quinn nem jöhet haza –
panaszkodott a lány könnyes kék szeme, mint akkor. – De ha maga…
– Ó, már tudta, hogy mit kell mondania, – Ha apám azt hinné, hogy
Quinn jött meg… Ha azt hinné, hogy maga…
– Úgy gondolja – kérdezte Dirk, mert nem tudta elhinni – hogy
helyettesíthetem Quinnt édesapjánál is?
Memory bólintott.
– Nem jönne rá, hogy nem igaz. Nagyon megváltozott, mióta nem
látta, Nem hall, alig lát, az agya sem működik rendesen. És boldogan
távozna abban a tudatban, hogy mégis van, akire számíthat.
Halkan susogtak a gyapotfák, egyhangúan zúgott a vízesés és a
nap vörös fényözönben hanyatlott a lávapárkány mögé. Haskell Dirk
kezét a nyeregkápán nyugtatva, mozdulatlanul állt a lova mellett.
Memory látta, hogy milyen harcot vív önmagával. Tudatára ébredt,
hogy nagyon sokat kért tőle. Már vissza akarta vonni a kérését, mikor
lassan, alig hallhatóan, mintha csak önmagának mondaná, megszólalt
Dirk:
– A pokol fenekére is lemennék Quinnért. Mint ahogy ő is lement
értem…
Majd azzal a jellemző vállrándítással, mely mindig azt mutatta,
hogy végső elhatározásra jutott, megfogta a lány kezét és nyugodtan
mondta:
– Gyerünk, Memory!
Nehogy még meggondolja a kegyes csalást, melyet saját apja ellen
akart elkövetni, Memory gyorsan felvezette Dirket a lépcsőn és
bevezette a hálószobába. A Vén Sas, aki egyre Quinn lépteit leste,
megremegett közeledtükre és szemét arra az előtte álló sötét foltra
szegezte, boldog reménykedéssel kiáltotta:
– Lányom! Ez itt…

37
 – Igen, apám – felelte bátran Memory. – Ez itt Quinn… Végre
megérkezett.
Az a boldog mosoly az apja arcán, amint kitárta karjait, hogy
átölelje Haskell Tex fiát! Könnyek homályosították el Memory
tekintetét. Nem látta a fájdalom kifejezését Dirk arcán, amint
lehajolt, hogy fogadja annak az embernek az ölelését, aki
megrontotta az életét és földönfutóvá tette. Sohasem tudta meg, hogy
milyen erőfeszítésébe került Dirknek viszonozni azt a ölelést és
visszaszorítani családja halálos ellenségének a kezét. Csak azért volt
képes rá, mert semmi hasonlatosságot sem talált a régi hatalmas Sas
és e közt a sajnálatraméltó emberi roncs közt, aki gyenge, reszkető
hangon mondta:
– Fiam, drága fiam! Hát mégis csak megjöttél! – Majd lélegzet
után kapkodott és csak percek múlva tudta folytatni; – Csak nem
haragudtál rám, Quinn. Hiszen nem gondoltam azt komolyan, csak
rád akartam ijeszteni. Csak azt akartam, hogy szakítsál Dirkkel, mert
minden Haskell áruló… gyilkos…
De mikor érezte, hogy a fiatalember elhúzódik tőle és kezét is ki
akarja húzni az övéből, alázatosan kérlelte:
– Ne… ne… Most, hogy visszajöttél, emiatt nem fogunk többé
civakodni. – Kétségbeesetten szorította magához Dirk kezét és
lihegve folytatta: – A testvéreid… elpuhult piperkőcök… nem
férfiak. De te, Quinn, te meg fogod állítani Challoner Pétert, úgy-e?
Dirk felelni akart, de nem jött szó a torkából.
– Ígérd meg, ígérd meg, Quinn – lihegte a Vén Sas végső
erőfeszítéssel.
És Haskell Dirk megígérte.
– Ígérem – kiáltotta olyan hangosan, hogy a Vén Sas is
meghallotta – hogy megállítom Challoner Pétert!
A Vén Sas boldogan mosolygott, sápadt arca végtelen nyugalmat
fejezett ki. Lassan behunyta a szempilláját és üdítő álomba merült.
Dirk hosszú percekig mozdulatlanul ült az ágya szélén. Végre
Memory föléje hajolt és gyengéden kiszabadította a kezét apja
szorításából. Dirk felállt és óvatos léptekkel mindketten kimentek a
szobából. Kiléptek a tornácra és meglepő hirtelenséggel megint az
enyhe alkonyat varázsos nyugalma vette körül őket.
38
 Dirk sápadt arccal támaszkodott a tornác kerítéséhez. A nagy
izgalom láthatóan megviselte.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg magának, Dirk – szólalt
meg Memory.
– Sehogyan sem – felelte a fiatalember érdesen. – Semmi az egész.
– Dehogy is semmi – erősködött a lány hálásan.
– Nagyon is sok. Apám megkönnyebbült és nyugodtan alszik. Első
ízben történik. Maga nem is tudja, hogy mit jelent ez. Ha majd
felébred és nem találja itt magát, valami magyarázatot kell majd
kitalálnom.
A fiatalember hirtelen feléje fordult.
– Nem megyek el, Memory. Hiszen hallotta, hogy mit ígértem ott
benn? Itt maradok.
– Nem, nem – tiltakozott a lány. – Az az ígéret nem köti magát.
Úgy sem tehet itt semmit sem. Bard és Dal minden percben
megjöhet, ők nem értenék meg… nem engednék meg, hogy egy
Haskell…
– Ígéretem nem Bardnak, vagy Dalnak szólt, sem az apjának,
hanem Quinnek.
Memory hallgatott. Arra gondolt, hogy milyen következményei
lesznek annak, ha Dirk itt marad. Senki sem fog hinni neki, senki
sem fog megbízni benne. Sem Bard, sem Dal, sem a síkságon lakó
barátaik. Zurry sem. Nels és Miel sem.
Mintha csak a sors rendelése lett volna, ebben a pillanatban
megjelent a két öreg cowboy. Annyira elmerültek mindketten
gondolataikba, hogy nem hallották a lépteiket és csak akkor vették
észre őket, mikor már mellettük álltak. Nels és Miel meglepetten
ismerte fel Haskell Dirket. Az arcuk gyanakvást és gyűlöletet fejezett
ki és megmarkolták a fegyverüket. Dirk nyugodtan viszonozta
ellenséges tekintetüket. Végre Memory törte meg a feszült csendet.
– A lova után kell néznie, Dirk – mondta idegesen. – Mire
visszajön, kész lesz a vacsora.
Dirk tudta, hogy a lány azért akar megszabadulni tőle, mert meg
akarja magyarázni jelenlétét a Vén Sas embereinek. Szótlanul
távozott tehát, megetette-megitatta a lovát, Blazet, majd alaposan
ledörzsölte. Aztán ő is lerázta magáról az út porát és alaposan
39
megmosakodott. Mikor visszatért a házba, a két cowboy már
nyugodtan tűrte jelenlétét, de a tekintetük még mindig ellenséges
volt.
Nyomott hangulatban ültek a vacsoránál. Nels és Miel fagyosan
hallgatott. Memorynak folyton közömbös beszédtárgyon kellett a
fejét törnie, nehogy a társalgás elakadjon. Mindnyájan
megkönnyebbültek, mikor véget ért a vacsora. Dirk látta, hogy a lány
mielőbb vissza akar menni az apjához. Megborzadt a gondolattól,
hogy az egész estét esetleg a két fagyos arcú cowboy társaságában
kell töltenie, azért felállt az asztaltól és Memory felé fordult.
– Fellovagolok a párkányra – mondta – és körülnézek, hogy
minden rendben van-e.
Megint megnyergelte Blazet és belevágtatott a közeledő éjszakába.

VII. FEJEZET.

Mikor felérkezett a sziklákkal borított lávapárkányra, ugyanazon a

helyen, ahonnan Memory és Zurry szemlélte az elpusztult síkságot,
Dirk megállította a lovát és letekintett a sok mérföldre terjedő
dombokra és a mögöttük elterülő síkságra. Ugyanazt látta, amit
Memory és Zurry, de a látvány legborzalmasabb részét, a feketére
égett legelőket és a felette izzó porfelhőket az éjszaka jótékony
árnyai elrejtették szeme elől. Mennyire megváltozott a jól ismert
vidék. Mennyire különbözött borzalmas új köntösében attól a képtől,
melyet szeme még gyermekkorában megszokott.
Mozdulatlanul ült nyergében és igyekezett elfelejteni a múltat.
Nem akarta észrevenni az alatta elterülő Magányos Csillagot és
mellette a Félholdat. Igyekezett elhitetni magával, hogy az a fekete
folt ott a távolban sohasem volt az ő otthona és minden akaraterejére
szüksége volt, hogy ne lássa azt a magas dombot, ahol atyja
gyilkossággal vádolva, a becstelenség sírjában nyugodott.

40
 – Sokáig hagytalak a szörnyű vád súlya alatt feküdni! – kiáltotta
bele az éjszakába. – De már itt vagyok, apám!
Majd, mintha meg akarta volna győzni a halottat, hogy nem árulta
el, halkan folytatta:
– Nem a Vén Sasért teszem, hanem Quinnért!
Megrohanták az emlékek. Látta önmagát, mint kisfiút, amint
együtt játszik Quinnel. Jó dolgában észre sem vette, hogy milyen
súlyos gondok kínozzák a szüleit. Az adóhátralék, a jelzálogkölcsön
kamatai és az egyéb adósság! Aztán a mindennél súlyosabb gond:
anyja betegsége. A doktorok nem tudtak segíteni rajta. Homályosan
emlékezett rá, hogy mindig csak tengeri levegőről, Kaliforniáról
beszéltek. Egyszercsak édesanyja elutazott Kaliforniába. Másnap
pedig… másnap juhok lepték el a Magányos Csillagot.
– A birtok déli részét eladtam Challonernak – hallotta még most is
apja szégyenkező vallomását, mely fiúból egy pillanat alatt férfivá
változtatta. – Magam is juhokat fogok tenyészteni. Csak így tudok
pénzt szerezni anyád részére. Elvesztem jó hírnevemet, az emberek
becsülését, de nem tesz semmit. Az a fontos, hogy anyád
meggyógyuljon.
De nem gyógyult meg és egy hónappal később apját is eltemette
ott a dombon. Aztán egyedül maradt. Szülei halála után tudni sem
akart a juhtenyésztőkről. A marhatenyésztők viszont róla nem
akartak tudni. Jöttek az éjjeli lovasok és el akarták kergetni. De ő
nem tágított.
– Milyen ostoba is voltam – panaszkodott a sötét szikláknak. – Azt
hittem, hogy majd dacolni tudok a Vén Sassal.
Milyen keservesen csalódott! A házát felgyújtották, marháit
elhajtották és a birtokra lassú pusztulás várt. Aztán összevásárolták
apja váltóit, kötelezvényeit és kitették a birtokból.
– Elvesztettem mindenemet! – mondta egyetlen barátjának, aki
végig kitartott mellette. – Világgá megyek. Isten veled, Quinn!
– Ne búcsúzzál! Ha te elmégy, én is veled megyek.
Dirk látta Quinnt és önmagát, a két elválaszthatatlan jóbarátot,
amint elhagyták a síkságot és nyugat felé vándoroltak. Bejárták
Mexikót, Texast, Montanát, a Nyugat minden vidékét. Nem
válogattak és néha nem is az egyenes utat választották.
41
Megismerkedtek olyan emberekkel is, akik mindig görbe utakon
jártak. Aztán csatlakoztak Brockhoz, a Farkashoz és aljas bandájához
és együtt rohantak, mint két bárány, az üvöltő farkascsordával. Majd
el kellett válniok. Még most is éles fájdalommal töltötte el e
gondolat.
Az az éjszaka ott a Beaverkillen! Mikor megtudták, hogy Quinnt
tőrbecsalták és az aljas banda nem akart segítségére sietni. De ő
megfogadta, hogy vagy kiszabadítja Quinnt, vagy meghal. – Úgy halj
meg! – üvöltött rá a Farkas, mert már sokkal többet tudott róluk,
semhogy megengedhették volna, hogy elhagyja a bandát. Aztán a
menekülése golyózápor közepette… Vére összefolyt fekete lovának
tajtékjával, míg eszméletlenül esett le róla. Meghalt volna, ha az a
jóságos remete fel nem szedi és nem gondoskodik róla. S mikor
megint lóra tudott ülni, a banda már eltűnt, Quinn pedig fogságban
ült. Már nem tudott érte semmit sem tenni. A Farkas keresésére
indult tehát, hogy véres bosszút álljon rajta és azon a másikon,
Denveren, aki a biztos háttérből irányította a bandát és tőrbecsalta
Quinnt.
Ezer meg ezer mérföldön keresztül üldözte őket, de sohasem
sikerült szembekerülni velük. Néha már azt hitte, hogy elcsípi, de az
utolsó percben mindig megugrottak előle. Akkor is a nyomukban
volt, mikor a Fekete Szikla vidékén kezébe került a Stockman egyik
száma és meglátta a hirdetést. Nyomban elhatározta, hogy
abbahagyja a Farkas üldözését és hazamegy, hogy mindent
megtegyen Quinnért, amit csak tud. Tudta jól, hogy nem lesz könnyű
dolog megállítani a juhokat a párkányon, hiszen jól ismerte
Challoner Pétert, de nem törődött a veszéllyel, mint ahogy Quinn
sem törődött vele.
Körüllovagolt a párkányon és messze lenn a fák között
tábortüzeket pillantott meg. A Kék Szakadéknál táboroztak, tehát
nem jöttek közelebb, mióta felérkezett. Úgy látszik, Challonernek
nem sürgős. Most már van elég vize és legelője. Ez éjjel tehát nem
fenyegeti veszély a Nagy Forrásokat és így elég ideje van, hogy
valami haditervet kieszeljen. Hogy kikémlelje az ellenséget. Dirk
elhatározta, hogy közelebb lovagol azokhoz a tábortüzekhez.

42
 Az ösvényre irányította tehát a lovát és óvatosan haladt lefelé. Már
félúton volt, mikor az előtte lévő kanyarulat felől lódobogást hallott.
A következő pillanatban előtűnt a lovas. Dirk láttára visszarántotta a
lovát és kétségbeesetten a revolveréhez kapott. De mielőtt kiránthatta
volna, Dirk biztos kézzel szegezte revolverét a mellének. A lovas
lassan felemelte a karját. Sovány, őszes ember volt, a száján
örökösen gúnyos mosoly ült, a szeme világított, mint a farkasé.
Biztosan egyik a csordából, amelyet Dirk évek óta ezer és ezer
mérföldön át üldözött és sohasem fogott el. Dirk jobban szemügyre
vette és meglepetten ismerte fel benne Brockot, a Farkast. Különös
játéka a véletlennek, mikor abbahagyta az üldözését és adott szava új
feladat elvégzésére kötelezi, váratlanul szemtől-szembe kerül vele.
De Dirk nem csodálkozott rajta, hogy itt találkozik vele a Nagy
Források felé vezető ösvényen. Nem tudott csodálkozni, mert minden
erejét össze kellett szednie, hogy uralkodjék magán és ne nyomja
meg revolvere ravaszát. A kemény harcokban megedzett Farkas
nyugodtan nézett Dirk szemébe a kékesen csillogó revolvercső fölött.
Nem várt kegyelmet, aminthogy ő sem kegyelmezett volna, ha ő
rántotta volna ki elsőnek a revolverét. Nyugodt hangon szólalt meg,
mintha csak az időjárásról beszélgetne:
– Gyors munka volt, fiacskám. Úgy látszik sokat tanultál, mióta
utoljára láttalak.
– Gyakoroltam magam – felelte Dirk mogorván. – Tudtam, hogy
előbb-utóbb találkozni fogunk.
– Gyors munka volt – ismételte a Farkas és gúnyosan nevetett. De
a szeme, mint a farkasé, ide-oda járt és kémlelte, hogy merre
szabadulhat. Majd farkasravaszsággal rést akart törni magának és
folytatta: – De már akkor tudtam, hogy jó anyagból faragtak, mikor
felvettelek a bandába a társaddal együtt. Az anyag jó volt, de éretlen.
Időre volt szükség, hogy kiszáradjon. Ezért tartottalak magamnál
olyan sokáig. Az volt a baj, hogy korán vettelek használatba. Nem
téged, hanem a társadat, Quinnt. Kiküldtem ahhoz a mal-paisi
munkához és…
– Fogd be a szád! – ordított rá Dirk és mutatóujja veszedelmesen
simult revolvere ravaszához. – Ne beszélj erről! Tudod jól, hogy mi
történt akkor éjszaka. Tudod, hogy…
43
 – Semmit sem tudok – tagadott a Farkas makacsul. – Magam is
bajban voltam és először a saját bőrömet kellett megmentenem.
Tudod jól.
– És feláldoztad Quinnt – kiáltotta Dirk és a szeme izzott, mint a
parázs. – Az ujjadat sem mozdítottad, hogy segítsél rajta. És másokat
sem engedtél. Rám lőttél, mikor…
– Kénytelen voltam, a banda érdekében. – A Farkas szemében
ismeretlen, különös fény gyulladt. A félelemé. Az anyag, amit
kiválasztott és saját céljaira kidolgozott, most ellene fordul. – Életem
legnagyobb baklövése volt. Nyomára akadtál Denvernek…
Denvernek! Annak az álnokul vigyorgó, juhbőrbe öltözött másik
farkasnak, akit még ennél is jobban szeretett volna a keze köré
keríteni. Mohón kérdezte:
– Denver is veletek van?
– Jó volna tudni, úgy-e? – gúnyolódott a Farkas.
– Tudni akarom! – kiáltotta Dirk.
A Farkas villogó szemmel figyelte. Átkozta önmagát, amiért célt
tévesztett ott a Beaverkillen és azért imádkozott, hogy bárcsak örökre
megszabadulhatna ettől a bosszúvágyó fickótól, aki évek óta nyomon
követi és minden munkáját meghiúsítja. Alighogy letelepednek
valahol és valami sokat ígérő vállalkozásba kezdenek, máris ott
terem Haskell Dirk és ők kénytelenek fogcsikorgatva továbbállni.
Így történt Tontóban, Socorrában és most itt.
Itt is kinyomozta őket? Vagy csak véletlenül találkozott vele?
Eszébe jutott, hogy a Haskell-csaIádnak a Confusion síkságon volt az
otthona. Hogy Quinn a Vén Sasnak, a marhatenyésztők királyának a
fia és hogy…
Sok minden lehetséges. A Farkas tapogatózni kezdett.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Utánad jöttem. Tudni akartam, hogy miféle gazságra készülsz
megint.
A Farkas nem csinált titkot belőle.
– A juhok miatt vagyunk itt – mondta. – Challoner előnyös
ajánlatot tett a bandának. Fel kell hoznunk azokat a juhokat – intett
fejével hátrafelé – a Nagy Forrásokhoz. Sok pénzt kapunk, ha

44
sikerül. Hát majd rajta leszünk, hogy sikerüljön, mert ha nem sikerül,
nem kapunk semmit.
– Én pedig azért vagyok itt – felelte Dirk és ő sem csinált titkot
belőle, – hogy ezt megakadályozzam.
– Hát az hogy lehet? – csodálkozott a Farkas. – Úgy emlékszem,
hogy nem valami jó viszonyban vagy az itteni marhatenyésztőkkel.
És most a Vén Sas oldalán harcolsz? Ó, már értem – nevetett
gúnyosan. – Quinn miatt teszed, úgy-e?
– Eltaláltad – felelte kurtán Dirk,
A Farkas elgondolkozott. Ez az üzlet itt a Nagy Forrásoknál nem is
olyan jó és könnyű, mint ahogy először gondolta. Azóta, hogy
délután ideérkeztek, nyitva tartotta a szemét és azt hitte, hogy
mindent látott. Challoner kinevette, mikor megemlítette neki, hogy
az öreg sánta cowboy, vagy az öreg mexikói, akiket erre látott
lovagolni, még bajt okozhat, Azt is mondta, hogy annak a
keményképű szikár embernek, aki az arany deresen lovagolt,
magának is elég baja van. De alighogy felkapott a lovára, hogy kicsit
körülnézzen a vidéken, máris belelovagolt Haskell Dirkbe. Azt
szeretné látni, hogy Challoner, vagy bárki más, ezt a fiatalembert is
semmibe vegye! Ha Challoner olyan biztos lett volna a dolgában,
bizonyára nem gondoskodott volna idegen segítségről.
– Tegyük fel – célozgatott ravaszul, – hogy a Vén Sas tudomást
szerez viselt dolgaidról. Megtudja, hogy Quinn…
– Egy percig sem élnél tovább, – fogadkozott Dirk – ha azt
hinném, hogy tőled fogja megtudni.
– Biztos lehetsz, hogy én nem mondom meg neki – sietett a Farkas
megnyugtatni a fiatalembert.
– Így sem tartana soká az életed, ha nem lenne szükségem rád és
Denverre. De azt akarom, hogy éljetek és beszéljetek, ha eljön az
ideje. De nehogy még megfeledkezzek erről, legjobb lesz, ha azonnal
megfordulsz és eltűnsz, amilyen gyorsan csak tudsz.
– Hogy aztán golyót kapjak a hátamba – mordult fel dühösen a
Farkas.
– Még nem süllyedtem olyan mélyre, mint te – ordított rá Dirk.
A Farkas megfordította a lovát és visszavágtatott az úton, amelyen
jött. Dirk kezében tartotta revolverét, míg el nem tűnt a kanyarulat
45
mögött. De még azután is vigyázott, míg meg nem győződött róla,
hogy nem fordult vissza.
Úgy, tehát ez volt Challoner terve. Fegyvereseket bérelt, hogy
legyen kit okolni, ha majd jön a számonkérés. Mint az ő apjával is
tette. Úgy látszik, a sors rendelése volt, hogy ő jöjjön Quinn helyett
és helyettesítse a Vén Sas oldalán a Farkas és a bandája ellen. Itt fog
tehát végződni a hosszú út, amelyre azon az éjszakán a Beaverkillről
elindult? Úgy látszik, minden út idevezet. És ha már megint
ideérkezett, eljön végre a végső leszámolás órája? Leomlik majd
akkor minden akadály, mely elválasztja őt attól a kékszemű lánytól
odafenn? Nem akarta, hogy bármily akadály is legyen közte és
Memory között. Eddig nem tudta, hogy ilyen lány is van a világon.
Becsületes, őszinte és hűséges, mint Quinn…
Még sokáig ült a párkányon és gondolkozott. A feje fölött enyhe
szellő lengedezett a fenyőfák között. A hegyekről sakálüvöltés
hallatszott és az alatta elterülő táborból visszaugattak a kutyák. Néha
felhallatszott a völgyből a tehenek szomorú bőgése.
Végre felállt Dirk. Felkapott a lovára és nehéz szívvel, zúgó
aggyal lassan lelovagolt a Nagy Források hívogató lámpái felé.

VIII. FEJEZET.

– Az Isten szerelmére, lányom, nincs elég baj itt anélkül is? Még
arra is szükség van, hogy egy Haskellt ajándékozzon meg a
bizalmával?
Memory alig tudta elhinni, hogy Zurry az, aki ilyen
szemrehányásokkal illeti. Zurry! Akitől soha nem hallott egy rossz
szót sem. Mióta apja összeesett, most beszélt vele először. Úgy
találta, hogy Zurry közben nagyon megváltozott. Ingerlékeny,
harcias öreg ember lett, aki iránt különben is valami tiszteletfélét
érzett. S mikor ezen a meleg, napsugaras reggelen megpillantotta a
tornác előtt, amint Nels és Miel után kérdezősködött, minden
46
bátorságát össze kellett szednie, hogy kimenjen hozzá és
beszámoljon neki az előző este eseményeiről.
– Befogadta Haskell Dirket a házába! – kiáltotta le a lányra a
lováról. – Hát elfelejtette már, hogy az ő apja ölte meg a maga
nagybátyját?
– Nem igaz! – kiáltotta Memory. – Nagyon jól emlékszem Haskell
Texre. Jóságos, szelíd ember volt. Még a légynek sem ártott.
Jóbarátja volt Rio bácsinak, míg csak az a zavaros dolog el nem
kezdődött. De lehetetlen, hogy a szíve mélyén megváltozott volna.
Semmi oka sem volt rá, hogy megölje Rio bácsit. Hiszen maga is
elismeri, hogy csak közvetett bizonyítékok voltak ellene.
– Igen, de azt is mondtam, hogy a közvetett bizonyítékok a
legjobbak – felelte Zurry nagy megbotránkozással. – Megmondtam,
hogy mik voltak azok a bizonyítékok. Tex iránt nincs semmi kétség.
De most ne beszéljünk róla, hanem csak erről az egyedül csatangoló
Dirkről. Quinnel együtt tűnt el a vidékről és most egyedül tért vissza.
Hol van Quinn?
Memory kénytelen volt bevallani, hogy nem tudja. Dirk nem
akarja megmondani. Quinn él és jól van, de nem jöhet.
– És maga elhiszi ezt Quinnről?
Ó, dehogy is hiszi! De bízik Dirkben. Biztosan oka van rá
Quinnek.
– Mesebeszéd ez, lányom. Aki csak ismeri Quinnt, tudja, hogy
nincs az a hatalom, ami visszatartaná, ha még életben van. Hátha
Haskell Dirk ugyanazt tette vele, amit az apja… – Hirtelen
elhallgatott. Maga is észrevette, hogy túlment a határon. Erőt vett
magán és nyugodtabb hangon folytatta: – Mit gondol, mit érezhet a
Vén Sas, ha tudná, hogy maga Haskell Tex fiát vezette be hozzá?
Memory halottsápadt lett. Erre még nem gondolt, de ha megint
szükség lenne rá, gondolkozás nélkül újra elkövetné azt a kegyes
csalást.
– Ez nem számít majd ott, ahova ő nemsokára úgyis elköltözik –
felelte bátran Zurrynak. – Haskell Dirk nélkül már most sem lenne
itt.
Zurry belátta, hogy másképpen kell beszélnie a lánnyal.

47
 – Ne felejtse el, Memory – mondta –, hogy Dirk Haskell Tex fia.
A vér nem változik vízzé. Biztosan azért jött ide, mert valami alávaló
dolgot tervez. Lehet, hogy Challoner cinkosa. Senki sem tudja, hogy
merre járt hét évig. Most hirtelen újra megjelenik azzal a mesével,
hogy a marhatenyésztők oldalán akar harcolni. Pedig mindenki tudja,
hogy a Haskellek a juhtenyésztőkkel tartottak.
– Dirk nem tartott velük – tiltakozott Memory hevesen. –
Különben maguknak nem sikerült volna elüldözniök a vidékről. A
juhtenyésztők segítették volna. Haskell Dirket senki sem látta még
juhtenyésztővel.
– Lehetséges – felelte Zurry mogorván – de láttuk, hogy a
Haskellek befogadták birtokukra a juhokat.
– Dirk nem tehet arról, amit az apja tett – makacskodott Memory,
mint valamikor Quinn. – Quinn bízott benne. Én is bízom benne,
mint ahogy Nels, Miel és mások is bíznak benne. És ha beszélne
vele, Zurry, maga is bízna benne. Keresse fel és beszéljen vele. Ott
van a karámnál.
Hogy ő beszéljen egy Haskellel! Úgy látszik, Memorynak fogalma
sincs róla, hogy milyen áldozatot kér tőle. Jobb is, ha nem tudja,
hiszen elég baja van szegénynek. Milyen jó, hogy arról sem tud, amit
ő tegnap hallott Singleshotban. Hogy Challoner egy sereg fegyveres
embert fogadott fel, akik majd felhajtják a juhokat a Nagy
Forrásokhoz. Hogy még ő beszéljen annak a családnak a tagjával, aki
mindezért felelős! De valakinek mégis csak vigyáznia kell a lányra.
Tartozik ezzel a Vén Sasnak.
– Rendben van – fordult Memoryhoz. – Beszélni fogok vele.
Megfordította az aranyderest és egyenesen a karámhoz lovagolt.
Odaérve, lehajolt nyergéből és kinyitotta a kaput. Aztán
megsarkantyúzta lovát és oda vágtatott, ahol Dirk lova első lába fölé
hajolva, éppen azon fáradozott, hogy a patkó alá szorult követ
kiszabadítsa. Megállt előtte és tetőtől talpig végigmérte. Aztán
fagyos hangon megszólította:
– Mondja csak, Haskell, mit keres maga itt?
Dirk eleresztette lova lábát és kiegyenesedett. Külsőleg megőrizte
nyugalmát, de belseje forrt a régi igazságtalanságok gondolatára.
Zurry Clark! A jóbarát egészen addig, míg az élet itt kínzó
48
lidércnyomássá nem változott. Aztán… egyike az éjjeli lovasoknak,
akik őt elüldözték innen. Igyekezett nem gondolni rá, hiszen meg
kellett nyernie Zurry bizalmát és rajta keresztül a többi
marhatenyésztőét is. Különben nem tudja megtenni Quinnért azt,
amiért jött. Igyekezett nem hallani Zurry dühös szavait:
– Megvan a véleményem az olyan emberről, aki ki akarja
használni a Vén Sas súlyos helyzetét és beférkőzik egy védtelen lány
bizalmába, hogy Challoner kezére játssza a birtokot. Tudom, hogy
mit mesélt neki, de én nem dülök be a meséjének.
Dirk szó nélkül, mozdulatlanul állt. Uralkodott magán, mint tegnap
este, hogy meg ne húzza revolvere ravaszát. S mikor Zurry
elhallgatott, nyugodtan megszólalt:
– Most pedig én fogok beszélni.
– De nem énhozzám! – fogadkozott az öreg marhatenyésztő. –
Nem hallgatok oda.
– Beszélni fogok – ismételte Dirk rendíthetetlenül – és maga
meghallgatja, hogy mit mondok. – Hangja nyugodtan, de
parancsolóan csengett. – Tudnia kell bizonyos dolgokról, amiket nem
mondhattam el Memorynak. Mindenekelőtt tudnia kell – folytatta és
a tornác felé pillantott, ahonnan a lány figyelte őket, – hogy mi
történt Quinnel.
És beszélni kezdett. Elmondott mindent a szótlanul figyelő
Zurrynak. Elmondta, hogy miért nem jöhet Quinn. Elmondta
részletesen, hogy merre jártak, mit csináltak azóta, hogy elhagyták a
síkságot. Hogy csatlakoztak a Farkas bandájához. Hogy a véletlen
különös játéka folytán a banda most idejött, hogy Challonernek
segítségére legyen. Aztán arról beszélt, hogy mit remél. Hogy talán
többet is tehet Quinnért minthogy helyettesítse a Challoner elleni
harcban.
A gyanakvás és gyűlölet kifejezése lassan eltűnt Zurry arcáról.
Felismerte Dirkben az igazi férfi tulajdonságait. Komolysága,
akárcsak Memoryra, rá is megtette a hatását. S mikor Dirk befejezte
mondanivalóját, kegyesen megjegyezte:
– Lehet, hogy igazat beszélt.
– Minden szó igaz, amit mondtam – felelte Dirk komolyan.

49
 – Ha így van úgy örülök, hogy idejött és helyettesíteni akarja
Quinnt. Nagyon helyesen tette, hogy nem mondott el semmit sem
Memorynak. De – tette hozzá komor arckifejezéssel – nem maradhat
itt. Mindez nem változtat azon, ami távozása előtt történt. Azokat a
dolgokat nem lehet elfelejteni.
– Nem is – felelte a fiatalember keserűen. – És ha már erről
beszélünk, Zurry, vegye tudomásul, hogy nem apám ölte meg
Strange Riót. Ezt be is fogom bizonyítani.
Zurry – életében először – nem vitatkozott a dolgon. Mégis csak
más az, ha idegenek előtt vádol valakit, aki már olyan régen meghalt,
hogy alig emlékezik a vonásaira, vagy pedig, ha a saját fia előtt
vádolja. Különösen, ha a fiú ilyen egyeneslelkű fickó, mint
amilyennek ez látszik.
– Akárhogy is áll a dolog – mondta végül – tény az, hogy a
marhatenyésztők nem bíznak meg magában. És ha maga itt maradna,
mit gondol, hány marhatenyésztő jönne fel ide, hogy magával együtt
harcoljon?
– És hány van most itt? – kérdezte hevesen a fiatalember. – A
juhok már itt vannak a párkány alatt, de magát kivéve még egy sincs
itt.
– A marhatenyésztőknek most más gondjuk és dolguk van – védte
őket Zurry. – Minden ember az állatokkal van elfoglalva. Tudom én
jól, hiszen magam is éppen olyan bajban vagyok, mint ők.
– De maga azért mégis itt van – felelte csillogó szemmel Dirk.
– Persze, hogy itt vagyok – mondta Zurry és meglátszott rajta,
hogy ezért nem óhajt dicséretben részesülni. – De hol is lennék?
Nekem a Vén Sas ügye mindennél fontosabb.
– Nekem meg a Quinné! – kiáltotta Dirk.
Zurry megelégedett pillantást vetett rá.
– De eddig még nem csináltunk semmit sem – vakarta
szégyenkezve ősz fejét. – A Vén Sas visszatartott bennünket. Meg
akarta várni Bardot és Dalt. De most már tudjuk, hogy hogyan állunk
velük. Nels, Miel és én elhatároztuk tehát, hogy magunk vesszük
kezünkbe a dolgot. Megkérjük a marhatenyésztőket, hogy aki csak
tud, jöjjön segítségünkre. Persze, nagy áldozat otthagyni a pusztuló
marhát…
50
 – Miért nem mondja nekik, hogy hajtsák ide az állataikat is? –
tanácsolta Dirk.
Okos fiú! Milyen gyorsan gondolkozik! Neki egész éjjel kellett
törnie a fejét, míg rájött erre.
– Éppen ezért jöttem – felelte gyorsan. – Hogy megbeszéljem a
dolgot Nelsszel és Miellel. De nincsenek itt, elmentek valahova s
nincs időm bevárni őket. Így tehát nélkülük fogok intézkedni. Csak
azon imádkozom, hogy Challoner ne mozduljon, míg vissza nem
jövök. Mikor feljöttem, még minden nyugodt volt a Kék
Szakadéknál. A juhok békésen legelésztek. Azt hiszem, Challoner ott
marad még egy-két napig és bevárja, míg a juhok az utolsó fűszálat is
lelegelik. – Határozott mozdulattal ragadta meg a kantárszárat. –
Megyek és megmondom az embereknek, hogy hozzák ide az
állataikat.
– Remélem – mondta Dirk és merően az öreg ember szemébe
nézett – nem akarja, hogy közben egy fegyverfogható ember
eltávozzék?
Dehogy is akarja. Különösen, ha olyan biztoskezű lövészről van
szó, mint Haskell Dirk. Jól ismerte erről az oldaláról még a régi
időkből. Hacsak meg tudna bízni benne! De Memory bízik benne.
Nels és Miel is. És lehet, hogy majd a marhatenyésztők is megbíznak
benne. Kicsoda ő tulajdonképpen, hogy bíráskodjék felette és
megakadályozza, hogy harcoljon a barátjáért?
– Rendben van – mondta hirtelen, elhatározással. – Nálam nyert
ügye van. Támogatni fogom a többi marhatenyésztőnél is. –
Megrántotta a kantárszárat. – Délután visszajövök. Addig őrködjék a
párkányon.
– Éppen oda készültem, mikor maga jött – felelte Dirk és a lova
felé fordult.
– Nem mintha egy ember képes volna mindenre – folytatta Zurry
és különösen hangzott ez a szájából – de Challoner mindenesetre
gondolkozóba esik, ha őrt lát a párkányon és talán nem támad
délutánig, amikor már segítséget hozok.
Zurry elvágtatott. Dirk a vízesés alá vezette a lovát, hogy
megitassa. Különös nyugtalanság fogta el. Az volt az érzése, hogy
drága perceket veszteget el tétlenül és alig tudta bevárni, hogy lova
51
megelégelje a vizet. De még akkor is vissza kellett mennie a házba a
puskájáért. Végre a puska is a vállán volt és már éppen fel akart
ugrani a lovára, mikor a tornác felől éles kiáltást hallott. Megfordult
és Memoryt látta lerohanni a lépcsőn. A lány arckifejezése
megdöbbentette.
– Mi történt, Memory? – kiáltotta feléje rohanva.
– Apám félrebeszél – lihegte a lány. – Valósággal őrjöng. Nem
bírunk vele. Jöjjön gyorsan! Talán maga meg tudja nyugtatni.
Beszaladtak a házba. Egészen a hallba kihallatszott a Vén Sas éles
kiáltása:
– Jönnek! Jönnek! Már a párkányon vannak!
Berohantak a hálószobába. A Vén Sas Máriával birkózott, aki
kétségbeesetten igyekezett visszatartani az öreg embert, nehogy
kiugorjék az ágyból. Dirk gyorsan az ágyhoz lépett, megfogta az
öreg ember ráncos kezét és visszakényszerítette a párnákra. De a Vén
Sas kétségbeesett erőfeszítéssel kiszabadította magát és ellökte Dirk
kezét:
– Miért vagy itt, Quinn? – kiáltott rá. – Miért nem vagy ott és
miért nem állítod meg őket?
– Kicsodát? – igyekezett Dirk tréfára fogni a dolgot.
– A juhokat! Jönnek!
– Biztosan rosszat álmodott. Nincs ott semmiféle juh.
– Felébresztettek! – kiáltotta az öreg ember és borzalom
tükröződött a szemében, mintha juhok tapostak volna rajta és fel
akarták volna falni.
– Csak álmodta – erősködött Dirk.
Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott kívülről.
– Mi volt ez? – kiáltotta Memory és a fejéhez kapott
– Lövés volt – felelte Dirk, s mintha csak meg akarta volna
erősíteni a szavait, a következő pillanatban egész sortűz dördült el.
– Jönnek! – kiáltotta a Vén Sas, aki nem hallotta a lövéseket, de
megérezte a veszedelmet.
– Ki lövöldözik? – sikoltotta Memory kábultan.
Dirk már tudta és az ajtóhoz rohanva, visszakiáltotta a lánynak:
– Zurry lövöldözik. Találkozott velük a párkányon és most
egyedül próbálja visszatartani őket.
52
 – Dirk! – sikoltotta a lány és utána szaladt, – Dirk!
De a fiatalember már elvágtatott és Memory a tornác kerítéséhez
dőlve kétségbeesetten bámult utána. Valahonnan Nels és Miel
vágtatott elő. A ház elé érve, leugrottak lovaikról, beszaladtak a
házba a fegyverükért, majd megint lóra kapva Dirk után vágtattak.
A lövöldözés most már szakadatlan fegyverropogássá változott.

IX. FEJEZET.

Dirk vágtató lova nyakára hajolva néha hátrapillantott és látta,

hogy Nels és Miel utánavágtat. De nem volt ideje bevárni őket.
Mélyebben hajolt lova nyakára és a fülébe súgott valamit. Ugyanazt,
amit akkor ott fenn a Beaverkillen, amikor Quinn után vágtatott.
Lova akkor megértette, teste nyomban elnyúlt és kiragadta Dirket a
golyózáporból. De biztosan most is tudja, hogy mit súgott a gazdája,
mert éppen olyan gyorsan vágtat vele a golyózáporba.
Szél korbácsolta az arcát, bozót csapkodta kengyelbe szorított
lábát és a fák csak villanásnak látszottak, amint elvágtatott mellettük.
De Dirk módját ejtette, hogy kiszabadítsa puskáját a tartójából és
lövésre készen tartsa. A fegyverropogás egyre közelebbről
hallatszott, – de innen a völgyből még nem láthatta a küzdelmet.
Nehogy vakon belerohanjon; balra fordult és felfelé igyekezett a
domboldalon. A domb tetejére érve, gyorsan végigkutatta
tekintetével a Kék Szakadéktól felfelé vezető ösvényt. Senkit sem
látott. De a szemben levő domb lejtőjén a sziklák felett lövések
füstjét pillantotta meg. A számos füstgomolyag sok fegyveresre
mutatott: azok ott tehát a juhtenyésztők. Az innenső lejtő egyik
sziklacsoportja felett viszont mindig csak egy puska füstje
gomolygott, de annál gyakrabban. Az tehát Zurry Clark. Dirk szíve
nagyot dobbant, látva, hogy az öreg halált megvető bátorsággal
egyedül igyekszik visszatartani a juhtenyésztők nagy csoportját és
cseppet sem törődik vele, hogy a harc kilátástalan.
53
 Dirk megsarkantyúzta lovát és lefelé vágtatott a sűrű bozóttal
benőtt és sziklákkal borított meredek domboldalon. Zurry is biztosan
ezt az utat választotta, mert Dirk nemsokára megpillantotta az
aranyderest, amint magas szikláktól védett helyen békésen
legelészett. Leugrott lováról és puskájával a kezében a sűrű bokrok
és sziklák védelme alatt arrafelé rohant, ahonnan Zurry magányos
fegyverének füstjét látta az ég felé szállni. Már alig száz lépés
választotta el Zurrytól, mikor a bokrok eltűntek mellőle és védelmet
nem nyújtó szabad térségen rohant tovább. Golyó süvített el a füle
mellett. Egy másik a kalapját fúrta keresztül. Dirk összeszorította a
fogát és rendületlenül továbbfutott. Hogy ne szolgáljon jó célpontul,
zeg-zugos vonalban tette meg a hátralévő utat és Zurry mellé ugrott.
– Jó munka volt – jegyezte meg az öreg elismeréssel és új
tölténycsomagot szorított a puskájába. Zurry most mindenkiben
félelmet keltett volna. A kalapját elvesztette, galambősz haját a szél
összekuszálta, a ruhája elszakadt a vad vágtatás közben, mikor
azokat az embereket a sziklák mögé szorította és reszketett a dühtől
és felháborodástól, amit a Nagy Források felé közeledő juhok látása
kellett benne.
– Tizen egy ellen! – kiáltotta a fiatalembernek, aki leguggolt
melléje és tüzelni kezdett. – De ha kijönnek a sziklák mögül, a harc
nem lesz ilyen egyenlőtlen.
A sziklák nyílásain kitekintgetve, Dirk hamarosan felismerte a
helyzetet és belátta, hogy Zurry hiába reménykedik. Magas sziklák
védték meg őket a juhtenyésztők lövéseitől, de azok is sziklák
mögött rejtőzködtek a két domb között húzódó ösvényen túl,
amelyen juhok özönlöttek a Nagy Források felé. Golyóik, éppen úgy,
mint a juhtenyésztőké, hatástalanul pattantak vissza a sziklákról. Így
semmire sem mennek, mert a juhok, melyeket a sziklák közt
óvatosan meglapuló pásztorok kiáltásaira vadul rohanó kutyák
irányítottak, folytonosan előrehaladtak.
Fülsiketítő hangzavar mindenfelé. A juhok bégetésébe kutyák éles
csaholása vegyült, majd az időnként felhangzó fegyverropogás
minden más zajt elnémított. A juhtenger egyre tovább hömpölygött.
Zurry és Dirk fogukat csikorgatták tehetetlenségükben. Nincs semmi

54
értelme sem, hogy golyóikat továbbra is az érzéketlen sziklákra
pazarolják.
– Lőjünk a juhokra! – ordította Zurry vad kétségbeesésében s talán
minden golyóját a juhokra lőtte volna, ha Dirk vissza nem tartja.
– Takarékoskodnunk kell a lőszerrel! – figyelmeztette a
fiatalember. – Másra kell tartogatnunk a golyókat, nem a juhokra.
Brock, a Farkas a vezetőjük. Ravasz fickó! Mialatt mi itt sakkban
tartjuk azokat az embereket a sziklák mögött, másokat küld a
hátunkba, hogy bekerítsenek.
Zurry nyomban felismerte a veszélyt. Hátuk mögött szabad térség
volt és messze a túlsó oldalon már lovasok ereszkedtek le az ösvény
felé. Éppen egy mélyedésbe ugrattak, ahonnan észrevétlenül a
hátukba akartak kerülni. Dirk is hátrapillantott s meglátta Nels és
Mielt, amint az aranyderes és Blaze mellett leugrottak a lovaikról.
– Itt nincs szükség rájuk! – kiáltotta Zurrynak. – Csak úgy
érhetünk el valamit, ha szétszóródunk. Maga maradjon itt és
vigyázzon azokra a fickókra a sziklák mögött. Én majd
visszaszaladok és elvágom őket a többiektől. Ezt a másik csapatot két
tűz közé kell szorítanunk.
Zurry gyors intésére Dirk megragadta a puskáját és visszaszaladt a
szabad térségen át. Megint golyók fütyültek a füle mellett, de
szerencsésen keresztüljutott és újból biztonságban volt. De tervét
nem tudta végrehajtani. A két öreg cowboy ugyanis szintén
észrevette a hátulról közeledő lovasokat s csak arra gondoltak, hogy
mielőbb Zurry és Dirk segítségére siessenek. Vakon továbbrohantak
tehát.
– Vissza! – ordította feléjük Dirk. – Menjenek vissza!
De a két öreg embert ugyanaz a betegség emésztette, mint a Vén
Sast. Eltompította a hallásukat, lassúvá tette a felfogásukat. Mire
megértették, hogy mit akar Dirk, már késő volt. Már túl közel voltak,
semhogy visszamehettek volna. Most együtt voltak mindhárman és
könnyű célpontul szolgáltak a közeledő lovasoknak, akik felismerve
Dirk szándékát, közelebb kanyarodlak. Nem maradt más hátra, mint
hogy mindhárman visszamenjenek Zurryhoz a sziklák közé.
Az öreg Miel még a szabad térségen bukdácsolt és közben már
vágtatva közeledtek a lovasok. Egyre szélesebb rajvonalba fejlődtek
55
és szakadatlanul feléjük lövöldöztek. Golyóik még nem értek el
ugyan hozzájuk, de minden pillanat közelebb hozta őket. A
lovascsapat élén Dirk felismerte a Farkast. Másokat is felismert a
csapatban s nyugodtan vette tudomásul a tényt, hogy ez a harc nem
csak a legelőkért fog folyni. Tudta, hogy a banda minden
fegyverének ő lesz a célpontja.
– Rajta! – ordította az öreg Zurry és felemelte a puskáját. A szeme
vadul villogott és rettenetes elégtételt érzett, hogy végre van kire
lőnie. – Rajta! Ne sajnáld!
Dirk és Nels is felemelte a puskáját. Lövésük egyszerre dörrent.
Egy lovas leesett a nyeregből, lova vadul tovavágtatott.
– Egy-null a marhatenyésztők javára! – ordította Dirk.
Újabb sortűz dördült. Most már négy puskából, mert közben az
öreg Miel is befutott és Dirk mögé lapulva nyomban tüzelni kezdett.
Egy ló előrebukott. A gazdája magas ívben kiesett a nyeregből, de
feltápászkodott és kétségbeesetten igyekezett fedezéket találni. Miel
nagyon megörült a szerencsés lövésnek, mert azt bizonyította, hogy a
látása mégsem olyan rossz, mint amilyennek gondolta. Boldog
izgalmában megfeledkezett a rejtőzködő emberről és hangos
csatakiáltással talpraszökött.
– Vigyázzon! – kiáltott rá Dirk, de már késő volt.
Lövés dördült. Az öreg mexikói megtántorodott és elesett. A
vállából ömlött a vér, végigcsurgott a karján és a kezén. Az öreg Nels
hozzásietett, egy sziklához támasztotta, majd a saját ingéből szakított
kötelékkel bekötözte a sebet és visszament a puskájához.
A marhatenyésztők biztos lövéseinek láttára a lovascsapat
visszafordult és két részre oszlott. Az egyik levágtatott a völgybe és
nemsokára eltűnt a szemük elől. A csapat másik része leszállt a lóról
és feléjük közeledett. Mikor lőtávolságra értek, elrejtőztek a sziklák
és bokrok között, majd óvatosan négykézlábra ereszkedve igyekeztek
szikláról sziklára közelebb jutni hozzájuk. Céljuk nyilvánvaló volt.
Be akarják keríteni őket, miközben a banda nagyobbik része
elfoglalja a Nagy Forrásokat és birtokba helyezi Challonert.
De a völgy felé vezető út még nyitva van. Azon tanácskoztak
tehát, hogy nem volna-e jobb visszavonulni, mielőtt a lovasok
elvágják a visszavonulás útját. De aztán arra gondoltak, hogy nem
56
hagyhatják itt Mielt és a lovasok sem zárhatják el az útjukat anélkül,
hogy keresztül ne menjenek a lőtávolban levő szabad térségen. Már
pedig akkor könnyűszerrel leteríthetik őket.
Hátuk mögött szakadatlanul kopogtak a golyók a sziklafalon.
Tekintetük nyugtalanul kutatta a szabad térséget, melynek egyik
oldalán minduntalan a lovasok megjelenését várták, míg a másik
oldalon a bokrok és sziklák védelme alatt egyre közelebb kúsztak
hozzájuk a banda lóról leszállt tagjai. Minden pillanatban lőtávolba
kerülhetnek és tüzelni kezdhetnek rájuk. Veszélyes helyzetben voltak
és ezt jól tudták. A hosszú várakozás elviselhetetlennek tetszett és
feszült érzékeik különös játékot űztek velük. Mozgást véltek látni a
bokorban pedig levél sem rezdült, viszont gyanús dolgokat nem
vettek észre. De az a különös és váratlan esemény, mély véget vetett
a kínzó bizonytalanságnak, nem kerülte el a figyelmüket.
A szabad térség szélén, ahol a lovascsapat először jelent meg,
három újabb lovas tűnt elő. Gyorsan közeledtek és hevesen
integettek és kiabáltak a bokrokban és sziklák közt meglapuló
emberek felé. Azok nyomban előmásztak rejtekhelyükből és lóra
kapva, az újonnan jöttek elé siettek.
– Az a középső ott Challoner! – kiáltotta Zurry – De ki az a másik
két fickó ott vele?
A nagy távolságból nem tudták kivenni vonásaikat, csak azt látták,
hogy a két csoport összevegyül és mozdulataikból következtették,
hogy hevesen vitatkoznak. Dirk hátrapillantott és észrevette, hogy a
szemközti domboldalon valaki a sziklákra kapaszkodik. A tüzelés a
sziklák felől nyomban megszűnt. Mi történik ott?
Nemsokára megtudják, mert a három lovas gyorsan közeledik.
Békés szándékaik jeléül kezüket magasra emelik.
– Tőrbe akarnak csalni bennünket! – kiáltotta Zurry és újabb
töltényeket szorított a puskájába.
De Dirk feszülten figyelte a közeledőket. Úgy látszik, valami
különöset fedezett fel rajtuk.
– Az a két ember ott Challoner mellett nem állattenyésztő! –
kiáltotta izgatottan. – Úgy lovagolnak, mintha azok lennének, de
állattenyésztő nem lovagol ilyen maskarában. Városi öltöny és sapka
van rajtuk. Fehérgalléros piperkőcök!
57
 – Nézzék csak a lovaikat! – kiáltott fel meglepetten Zurry. –
Hiszen ezek a Nagy Forrásokról valók! Ezeket a lovakat hagytuk a
városban, hogy… Szent Isten! Hiszen ezek a Vén Sas fiai! Bard és
Dal. De mi az ördögöt akarnak Challonertől?
Bizonyára ezt is megtudják hamarosan, mert úgy látszik, a két
testvérnek sürgős mondanivalója van.
Az elől lovagló magas férfiban Dirk hosszú évek után is felismerte
Quinn legidősebb testvérét, Bardot. Szénfekete haja simán lapult
félrecsapott sapkája alatt.
Harag és izgatottság csengett a hangjából, mikor melléjük érye
megszólalt:
– Ki a vezetőjük?
Mind a négyen annyira meglepődtek, hogy egyikük sem tudott
válaszolni. Az öreg Zurry megbűvölten állt és nem tudta levenni a
szemét a két jól ápolt, kifogástalanul öltözött fiatalemberről.
– Ki a vezetőjük? – ismételte Bard.
Dirknek eszébe jutott a Vén Sasnak tett ígérete és előrelépett.
– Nincs vezetőnk – mondta nyugodtan – de én vállalom a
felelősséget. A maga édesapja küldött ide bennünket, hogy
visszatartsuk a juhokat a birtokáról.
– Igen? – mondta Bard nyugodt, előkelő hangon. – Kicsoda maga
tulajdonképpen?
Testvére, Dal tudta, hogy kicsoda az előtte álló fiatalember. Úgy
látszik, szállodatulajdonos létére jobban tudott visszaemlékezni rég
nem látott arcokra, mint a bátyja. Most nem volt rajta a kamásni,
amit Challoner olyan nevetségesnek talált, mikor találkozott vele
Zenithben. De kabátja külső zsebéből fehér selyemzsebkendő
kandikált elő és ez még rosszabb hatást keltett ezekben az
emberekben.
– Hiszen ismered, Bard, – fordult a bátyjához és hangjából
lekicsinylés csengett. – Ez az a Haskell…
– Úgy van – szakította félbe Challoner és előbbre rúgtatott – Ez is
csak azt bizonyítja, hogy igazat mondtam. Apjuk nem tűrne meg egy
Haskellt maga körül, ha rendben volna az elméje.
– Hallgasson, Challoner! – rendelkezett Bard. – Majd én elintézem
a dolgot.
58
 Dirkhez fordult és a kisvárosi bankigazgató előkelő
fölényességével mondta:
– Nem tudom, hogy maga milyen minőségben van itt, de ez nem is
fontos. Most már itt vagyunk és mi fogunk intézkedni. A lövöldözést
azonnal be kell szüntetni. Itt nem lesz harc többé. Megállapodtunk
Challonerrel. Üzletet kötünk vele.
Miel nem törődve sebesült lábával, előreugrott és ijedten
felkiáltott.
– Mit?! Hogy maguk…! – ordította Zurry olyan hangon, hogy a
két testvér összerezzent és még Challonernek is remegés futott végig
a tagjain.
Dirk szótlanul bámult Bardra és Dalra. Alig tudta felismerni a két
régen látott fiút, akik valamikor szintén a síkság embereinek szabad
életét élték. Bizony, a hosszú évek során, mialatt egyre rakódott a por
a kandalló mellett felakasztott fegyverekre, a szabad élet minden
nyoma lekopott róluk. Elpuhult, városi emberekké váltak. Sápadt
arcukon semmi nyoma a szabad levegőnek és napsütésnek. Görnyedt
testtartásukon meglátszott, hogy kifáradtak a lovaglásban és
tekintetük riadtan járta végig a Miel körül vöröslő vértócsát, a fűben
mozdulatlanul fekvő embert és Dirk nyílt, elszánt arcát.
– Úgy? – szakította meg a csendet Dirk. – Tehát maguk
megállapodásra jutottak Challonerrel. Üzletet kötöttek vele. Lesznek
szívesek megmondani, hogy miről is van szó?
– Nagyon egyszerű az egész, – magyarázta Strange Bard hűvös,
üzleti hangon. – A kereslet és kínálat egyszerű törvényéről van szó.
Challonernak szüksége van a Nagy Forrásokra. A mi családunknak
pedig már nincs szüksége rájuk. Így tehát megfelelő feltételek mellett
átengedjük neki a Nagy Források fennsíkját.

59
 X. FEJEZET.

Ha a lávapárkány hirtelen összeomlott volna és maga alá temette

volna az egész fennsíkot, a Nagy Források emberei nem döbbentek
volna meg annyira, mint ennek a hírnek hallatára. Átengedni a Nagy
Forrásokat Challonernek! Eladni saját apjukat a juh tenyésztőknek!
A felháborodás, amely erőt vett rajtuk, futótűzként fog tovaterjedni
az egész síkságon és minden becsületes ember megvetéssel fog
gondolni a Vén Sas fiaira, mint valamikor az áruló Haskell Tex fiára.
Az öreg Zurry előrelépett. A szemében vad láng lobogott, a karja
magasra lendült, mintha esküvel akarná megerősíteni a szavait.
– Csecsemőkoruk óta ismerem magukat, Bard és Dal, – mondta
fájdalmas és keserű hangon. – Én adtam kezükbe az első puskát, én
ültettem először lóra magukat. De Isten engem úgy segéljen, ha
tudtam volna, hogy egykor el fogják adni az apjukat a
juhtenyésztőknek, azon a napon vízbefojtottam volna
mindkettőjüket, mikor először tanítottam úszni magukat!
Bard elpirult, de a hangja semmit sem vesztett nyugodt
fölényességéből.
– Nagy szerencse, Zurry, – felelte, – hogy akkor még nem
fejlődtek ki vérszomjas ösztönei. De hála Istennek, most már itt
vagyunk és megakadályozzuk a vérontást.
– Maguk semmit sem fognak megakadályozni! – kiáltotta Zurry
dühösen. – Nincs joguk hozzá!
– Mi vagyunk a törvényes örökösök, nem?
– Még nem. Az apjuk még életben van.
– Mindegy – felelte Bard bosszúsan. – Mi vagyunk a fiai és azt
mondjuk magának…
– Maguk semmit sem mondanak nekem!
– Semmi kedvem sincs vitatkozni magával, Zurry – szakította
félbe Bard és Dirkhöz fordult;
– Ez magának is szól Haskell. Nem kell teljesítenie apám
rendelkezéseit Mostantól kezdve mi fogunk rendelkezni.
– A maguk rendelkezéseinek nem engedelmeskedem! – kiáltotta
Dirk dühösen. – A Vén Sas azt parancsolta, hogy tartsuk távol a
60
juhokat a Nagy Forrásoktól. Amíg vissza nem vonja a parancsot,
folytatom a harcot.
– Bravó! – kiáltotta az öreg Miel és Dirk mellé támolygott.
Gyanakodásának utolsó foszlánya is eltűnt. Haskell Tex fia
méltóbban viselkedik, mint a Vén Sas fiai. Nels is Dirk mellé állt és
tekintete semmi kétséget sem hagyott érzései felől.
Zurry semmit sem szólt Ő már megmondta a mondanivalóját.
Töltényeket szorított a puskájába és fenyegető pillantásokat vetett a
Nagy Források füvét legelésző juhokra.
A két testvér meglepetten bámult egymásra. Minden olyan
egyszerűnek látszott, mikor Challonerrel találkoztak a párkányon.
Néhány jó szó és a juhtenyésztők hajlandóknak mutatkoztak békésen
elintézni az ellentéteket melyek felforgatták egész életüket. Eszükbe
sem jutott, hogy majd akad valaki, aki kétségbevonja, hogy joguk
van intézkedni. De ezek a bősz, harcias emberek, akik készek
meghalni az ügyért, amelyben hisznek, eszükbe juttatták, hogy a
Zenithben és Freightorban érvényes törvények itt nem
alkalmazhatók.
– Ne hallgassanak rájuk! – dühöngött Challoner. Az arca vörös
volt az izgalomtól. Hogy figyeli őt ez a Haskell! Majdnem átfúrja a
tekintetével, mint azon a reggelen, hét évvel ezelőtt, mikor
megtalálták Haskell Tex holttestét – Ne hagyják magukat! – ordította
a testvérekre. – Csak nem engedik, hogy egy Haskell parancsoljon
maguknak!
– Nekünk nem parancsol senki, – felelte Bard nyugodtan. – De
meg kell várnia, míg ezt a dolgot elintézzük. Addig is fordítsa vissza
a juhokat és tartsa őket a párkány alatt
– Eszemben sincs! – kiáltotta Challoner dühösen.
– Fordítsa vissza őket! – rivallt rá Bard és valami megvillant a
szemében, ami a Vén Sas tekintetére emlékeztetett – Különben nem
lesz semmi az üzletből. Ne féljen, megkapja a Nagy Forrásokat, de a
magunk módján kell ezt elintéznünk.
Challoner belátta, hogy jobb lesz engednie. Ha törvényes úton jut
hozzá a Nagy Forrásokhoz, ügy egyszer s mindenkorra elveti a
legelők gondját.

61
 – Akár mindjárt is elfoglalhatnám a Nagy Forrásokat – mondta, –
de szívesebben veszem, ha békésen juthatok hozzájuk. Három napig
várok, hogy elintézzék a dolgot. Ennyi időre van még elég fű és víz a
Kék Szakadéknál. De ha addig nem lesz szabad az út, úgy majd
magam gondoskodom róla, hogy szabad legyen.
Megfordította a lovát és odakiáltott az embereinek, hogy tereljék
vissza a juhokat. A pásztorok és a kutyák nyomban elvágták a juhok
útját és visszahajtották őket a párkány felé. Bard és Dal még egy
pillantást vetettek Dirkre, majd elindultak a völgyön át hazafelé.
Dirk követte őket tekintetével, míg csak el nem tűntek a szeme
elől. Aztán Nelst figyelte, amint a fűben fekvő mozdulatlan alakhoz
sántikált. Majd Mielre pillantott aki kimerülten támaszkodott az
egyik sziklához. Hozzálépett, levette a köteléket és megvizsgálta a
sebet.
– Mi lesz most? – kérdezte Zurry, aki eddig elgondolkozva bámult
maga elé, mintha megzavarta volna az események gyors fordulata.
– Nálam semmi változás sem történt – emelte fel a fejét Dirk.
– Nálam sem! – fogadkozott az öreg marhatenyésztő.
– Legfeljebb csak annyi, – nyújtotta a kezét Dirk felé, – hogy
eddig nem bíztam meg magában teljesen. De most már mindenben
magával tartok. Nemcsak ebben a dologban, Dirk, hanem azokban is,
amelyekre világosságot akar deríteni.
Dirk hálásan ragadta meg Zurry kezét. Mintha nehéz reteszt toltak
volna félre a szívéről, hogy a bizalom és barátság ismét helyet
foglalhasson benne.
– Köszönöm, Zurry, – felelte, – de azok a dolgok várhatnak.
Egyelőre van egyéb tennivalónk is, hiszen Bard és Dal saját apjuk
ellen szövetkeztek Challonerrel.
– Van három napunk – bólintott az öreg ember. – Ezalatt mindent
előkészítünk.
– Most pedig – fordult Dirk Miel felé, – legjobb lesz, ha
hazavisszük magát.
De ebben a pillanatban észrevette, hogy Nels hevesen integet
feléjük. Mind a ketten odasiettek hozzá. Az öreg cowboy a fűben
fekvő ember mellett térdelt.

62
 – Még nem halt meg – kiáltotta izgatottan, mikor melléje értek, –
de közel van hozzá. Mintha mindnyájunk golyója egyszerre találta
volna. De az Istenért, Zurry, mi történt Dirkkel?
Dirk ebben a pillanatban ijedt kiáltással a fűben fekvő alak mellé
rogyott.
– Ismeri talán? – kérdezte Zurry, ösztönszerű megérzéssel.
– Hogy ismerem-e – kiáltotta Dirk. – Persze, hogy ismerem. Ez az
ember itt Denver, akinek életben kellett volna maradnia, hogy
beszélhessen. De ez már sosem fog beszélni és Quinn…
Hirtelen remény ébredt benne. Hiszen Denver még lélegzik!
Aggódva nézett a sziklák felé, vajon nem jönnek-e érte a társai.
– Hozza ide gyorsan a lovakat! – kiáltotta Nelsnek. – Aztán
vágtasson Harris doktorért. Lehet, hogy találkozik vele az úton.
Biztosan eljön, hogy megnézze a Vén Sast.
De az öreg cowboy habozott.
– Mire való ez a sok hűhó? Hogy egy juhtenyésztő életben
maradjon?
Az öreg Zurry rákiáltott:
– Rohanj, amilyen gyorsan csak tudsz! A Vén Sasnak és
Memorynak minden másnál fontosabb ennek az embernek az élete!
Nelsnek nem kellett több bíztatás. Percek alatt elhozta a lovakat,
majd elvágtatott. Dirk felült a lovára és Zurry felsegítette és elébe
ültette a nyeregbe a súlyosan sebesült embert. Mikor Dirk óvatosan
elindult terhével az ösvényen, Zurry felsegítette nyergébe Mielt és
átkarolva az öreg cowboyt, Dirk után lovagolt.
A ház elé érve, két legelésző lovat pillantottak meg és így arra
következtettek, hogy Bard és Dal már a Vén Sas szobájában van. Az
eléjük siető Memory arcán pedig látták, hogy a lány már mindent
tud.
– Vigye a vendégszobába – mondta Zurrynak, mikor az leemelte a
lóról az eszméletlen embert. Dirk segített neki és Memory a
konyhába kísérte Mielt, ahol Mária már friss kötéssel és jóddal várt
reá.
A halálosan megsebesült farkas tehát a vendégszoba fehér ágyában
feküdt. De még megvoltak a karmai és volt annyi ereje, hogy
használja őket. Zurry és Dirk kétségbeesetten harcolt Denver életéért,
63
örültek, mikor a szempillája megrebbent és üveges, vörös szemével
rájuk nézett. Tekintete közömbösen siklott le Zurryról, de szikrákat
szórt a szeme, mikor Dirk tekintetével találkozott.
– Úgy! – csikorgatta fájdalomtól összeszorított fogait. – Brock
tehát igazat mondott. Már megint a nyomunkra akadt. Hogy
megbosszulja a barátját. Nos – nevetett, hogy Zurry beleborzadt, – őt
ugyan elintézte!
Valaki belépett a szobába. Dirk megfordult és Memoryt pillantotta
meg az ajtóban. Átvillant az agyán, hogy rettenetes hibát követett el,
mikor Denvert idehozta.
– Ne említse Quinnt! – könyörgött kétségbeesetten. – Ez itt Quinn
nővére. Nem tudja, hogy mi történt vele. Ne mondja meg neki!
Dirk borzalommal látta, hogy kaján vigyorgás terpeszkedik
Denver száján,
– Úgy? Tehát így áll a dolog? – lihegte bosszúszomjasan. –
Visszajött… ide… és el akarja titkolni a múltat. Szerelmes a
nővérébe. Élvezet lesz, Haskell… ütni egyet magán… mielőtt
elmegyek. Akadályozzon meg, ha tud… hogy ne mondjak el…
mindent… Quinn nővérének…
Dirk kétségbeesett tehetetlenségében az ágy és Memory közé állt,
de a lány félretolta.
– Mit akar tőlem ez az ember? – kérdezte és nagy, kék szemében
leírhatatlan félelem tükröződött
– Ne hallgasson rá, Memory! Az Isten szerelmére, ne hallgasson
rá!
De a lány egyenesen az ágyhoz lépett és félelemtől elcsukló
hangon kérdezte:
– Mit akar mondani nekem?
Denver merően a lány szemébe nézett. Soha farkas még nem
habzsolta áldozatát ilyen élvezettel!
– Maga Quinn nővére?
– Igen – suttogta reszketve Memory.
– És nem tudja, hogy hol van Quinn?
– Nem.

64
 – Hát majd én megmondom! – morogta Denver vérfagyasztóan,
hogy mindnyájan megborzadtak. – A fegyházban van!
Életfogytiglan… gyilkosságért!

XI. FEJEZET.

Egy pillanatig halálos csend volt a szobában. Majd szitkozódva

ugrott fel Zurry, mintha kezét Denver szájára akarta volna szorítani.
De az igazság már kinn volt. Memory halottsápadtan állt az ágy
mellett mintha nem tudná felfogni az elhangzott szavak értelmét.
Dirk megfogta a karját és ki akarta vezetni a szobából.
De mielőtt az ajtóhoz értek volna, a lány kiszakította magát.
– Ne, Dirk! – mondta. – Vissza kell mennem. Mindent meg kell
tennem érte.
– Mindent meg kell tennie… érte? – Dirk ujjai görcsösen szorultak
a lány karja köré. – Nem tudja, hogy mit beszél, Memory! Az ő
vallomása alapján ítélték el Quinnt! Az ő hazug vallomása alapján!
Érezte, hogy a lány megremeg, látta, hogy a szája reszket, a szeme
fájdalommal és borzalommal telik meg. Végre megértette tehát. De a
lány hű maradt önmagához.
– Akármit követett is el – kiáltotta bátran – nem nézhetem, hogy
nyomorultul elpusztuljon!
Kisiklott a fiatalember szorításából és visszasietett az ágyhoz. Dirk
a sebesültre nézett. Denvernek a lányra szegezett vörös szemében
különös fényt látott, amit az előbb még nem tudott felfedezni. Mintha
egy futó pillanatra emberi kifejezést árult volna el. Lelkifurdalás?
Szégyenkezés? Nem lehet tudni. Aztán Memory az ágy fölé hajolt és
Dirk kitámolygott a szobából.
A hallban megállt egy pillanatra. A Vén Sas szobájának ajtaja be
volt zárva, de beszélgetés halk moraja ütötte meg a fülét. Bard és Dal
tehát még benn van. Kiment a tornácra. Egy pillanattal később Zurry
lépett melléje.
65
 – Nem sokáig lesz már Denver a lány terhére, – szólalt meg. – Egy
óránál nem él tovább.
– Bárcsak ott kint hagytam volna meghalni – kiáltotta Dirk. – De
álmomban sem jutott volna eszembe, hogy gyűlöletében még a
lányon is bosszút akar állni.
– Emiatt ne bánkódjék, fiam. A lánynak úgyis meg kellett tudnia.
Jobb is, ha már most tudja.
Úgy látszik, az öreg harcos még mindig az előbb átélt jelenet
hatása alatt állt, mert elgondolkozva bámult le a síkságra. De mikor a
párkányra emelte a tekintetét és megpillantotta fölötte a porfelhőt,
melyet a visszahajtott juhok vertek fel, megint az eszébe jutott
minden.
– Lemegyek a síkságra – mondta. – Összegyűjtöm a
marhatenyésztőket és felhozom őket állataikkal együtt. Nincs egy
pillanat veszíteni való időnk. Míg a Vén Sas életben van, Bard és Dal
nem tudja betartani a Challonerrel kötött megállapodást. Igaz ugyan,
hogy azután sem, mert Memory nem fog beleegyezni. Challoner
pedig várhat. Maga itt a parancsnok, Dirk. Vigyázzon mindenre.
– Én? – kérdezte a fiatalember és keserűen felnevetett. – Azt
hiszem, Zurry, hogy az én szerepem itt már véget ért. Memory pedig
megengedte, hogy itt maradjak, de a történtek után majd hallani sem
akar rólam. Ha pedig Bard és Dal megmondja a Vén Sasnak, hogy ki
vagyok, mindenki ellenem fordul. De azért maga menjen nyugodtan.
Itt maradok a birtokon és ha megkezdődik a tánc, kéznél leszek.
Mihelyt megtudom, hogy mi történt odabenn, odébbállok és tábort
ütök a párkányon.
– Kedves fiam – mondta Zurry meghatottan –, ne gondoljon
olyasmire, ami sohasem fog bekövetkezni. Bard és Dal nem fogja
megmondani a Vén Sasnak, hogy ki maga. Nem merik, mert ezzel
elárulnák, hogy összeesküvést szőnek apjuk háta mögött. Memory
pedig, ahogy én ismerem, nem fogja magát okolni a Quinnt ért bajért.
Maradjon tehát nyugodtan, míg valaki azt nem mondja, hogy menjen.
Lement a tornácról, lóra ölt és elvágtatott. Ugyanakkor
megérkezett Nels és Harris doktor.
Harris doktor talán épp olyan régi barátja Dirknek, mint
Memorynak. A jó öreg doktor, aki nem tudott segíteni az anyján és
66
ezt őszintén meg is mondta és másik orvoshoz küldte. Az apján sem
tudott segíteni, mert ehhez a világ minden orvosi tudománya kevés
volt, mikor megtalálták a Mustang forrásoknál.
A Haskell-család öreg barátjának láttára Dirket megrohanták a
múlt emlékei. Erőt kellett vennie magán, mikor az orvos
felkapaszkodva a tornác lépcsőin, megállt előtte, hogy kezet nyújtson
neki.
– Hogy van, Dirk? – kérdezte a jól ismert hang. Úgy látszik, a
doktor nem lepődött meg azon, hogy itt találja. Nels nyilván
megmondta neki, hogy hazajött.
– Köszönöm, jól – felelte Dirk és viszonozta az orvos
kézszorítását.
De a doktornak nem tetszett a fiatalember arcszíne.
Sápadt volt, kimerültnek látszott. Nels elbeszélése szerint azonban
sok minden történt reggel óta a ház körül és ez kellő magyarázatul
szolgált. Legjobb volna kórházzá átalakítani a Nagy Forrásokat. Az
egyik beteget az aggkor viszi sírba, a másik erőszakos halállal idő
előtt pusztul el. Az öreg Miel pedig…
Hirtelen eszébe jutott a doktornak, hogy még sok munka vár reá.
Besietett tehát a házba, Nels pedig elvezette a lovakat
Dirk nem tudta, mit csináljon hova menjen. Találomra elindult a
vízeséshez vezető úton. Odaérve leheveredett a fűbe és a zuhanó
víztömeg dübörgését hallgatta. Igyekezett elfelejteni az eléje
tornyosuló, megoldhatatlannak látszó nagy problémákat és másra
próbált gondolni. Honnan jön ez a sok víz? Mióta folyik már és
meddig fog még folyni? Miért éppen itt tört elő a föld mélyéből és
nem másutt? Milyen más lenne a fennsík enélkül a víz nélkül!
Leperzselt, kiszáradt pusztaság, mint lent a síkság. Igazi áldás ez a
víz. Nem csoda, ha az emberek elkeseredett harcot vívnak érte.
Meghalnak érte. De átok is lehet a víz. Mint azok az arzéntartalmú
források Arizonában, melyek körül az áldozatok csontja fehérlik. És
azok a források, amelyeket az emberek mérgeznek meg. Mint az a
forrás is, ahol az ő apja…
Igyekezett a szivárványra gondolni, amely a reggeli nap
ragyogásában a vízesés felett ívelődött. Különös, hogy a nap sugarait
különféle színekre bontják szét a vízcseppek. Hol is látta ezt
67
utoljára? Igen, már tudja. Egy nagy folyó partján állt akkor Quinnel a
messze Nyugaton. Afelett is ilyen szivárvány ragyogott. Csakhogy,
az nagyobb volt, mert a Spokana óriási vízesése törte meg a nap
sugarait. Ott hatalmas folyó zuhant le a lávasziklákba vájt fekete
medencébe és a fehértarajos örvénylő hullámok sisteregve törtek
meg a fekete sziklafalon.
A folyó partján halászó indián azt mondta, hogy a folyó a
vízeséstől kapta a nevét. Spokana az ő nyelvén annyit, jelent mint «A
megtört napsugarak helye». És Quinn azt mondta, hogy az ő
hallomása szerint a szivárvány «Isten ígérete a kétségbeesett
embereknek», aztán elfordította a tekintetét és könnyes szemmel
sóvárogva bámult dél felé, ahol messze hegyeken és síkságokon túl
volt az otthon, melyet elhagyott.
– Forduljunk vissza, Quinn! Menjünk haza!
– Nem! – kiáltotta. – Csak unom már ezt a cammogást. Gyorsabb
tempót szeretnék.
A gyors tempó aztán a Farkas bandájához vezette őket.
Igyekezett megint másra gondolni és feltekintett az égbenyúló
hegycsúcsra. El Padre. Az atya. Ki nevezte el így? Biztosan olyan
valaki, aki tisztelte az atyját. Aki valami nagyot, hatalmasat,
örökkévalót látott benne. Egészen biztos, hogy nem olyan ember
volt, mint Bard, vagy Dal, akik képesek legádázabb ellenségének
eladni apjukat.
Feladta a küzdelmet. Minden hiába. Akármit csinál, a nagy, sötét
problémáktól nem szabadul. Legjobb lesz, ha felül Blazere és
lovagolni megy. Éppen fel akart ugrani a fűből, mikor árnyék esett a
vízre. Memory állt előtte. Aranyhaját bájos rendetlenségbe kuszálta
homloka körül a szellő. Az arca nyugodtnak látszott, csak ibolyakék
szeme árulta el nagy fájdalmát, melyért Dirk önmagát okolta.
Gyorsan talpraszökött és vigasztaló szavakat akart mondani. De
nem tudott. A bűntudat elnémította. Zurry azt mondta, hogy a lány
nem fogja hibáztatni. De hiszen ez lehetetlen! Ha ő nem lett volna,
Quinn sohasem ment volna el hazulról. Most itt lenne és gondját
viselné apjának és húgának. Ehelyett be van zárva, mint valami
vadállat és a gyilkosság bélyege égeti a homlokát.

68
 Memory leült a padra a víz mellé és intett a némán maga elé
bámuló fiatalembernek, hogy foglaljon helyet mellette.
– Most pedig – fordult feléje – beszéljen Quinnről.
De Dirk nem tudott belekezdeni.
– Mit mondott Denver? – kérdezte.
– Csak azt, amit maga is hallott. Nem akart többet mondani, pedig
könyörögtem neki. Most a doktor van bent nála. Beszéljen, Dirk.
Mondjon el mindent.
– Nagyon nehéz lesz, Memory.
– Mindent tudnom kell, Dirk. Mit követett el Quinn?
– Semmit sem! – kiáltotta a fiatalember indulatosan. – Tőrbe
csalták. Ráfogták azt, amit az az ördög követett el, aki most ott benn
fekszik. Elküldték Quinnt és azalatt én…
A lány csillapítóan tette kezét a karjára.
– Várjon csak, Dirk. Kezdje az elején. Ki ez a Denver? Hol
ismerkedett meg vele Quinn?
– Először csak Brockot, a Farkast ismertük – kezdte el halkan
Dirk. – Taosban találkoztunk vele először négy évvel ezelőtt. Nem
tudtuk, hogy gazember. Rendes embernek látszott. Jó pajtás volt,
mindenki szerette, mert mindig volt pénze és bőkezűen bánt vele.
Nagyon büszkék voltunk rá, hogy bennünket, a két csavargót
figyelmére méltatott és örömmel fogadtuk el az ajánlatát, hogy
lépjünk szolgálatába. Akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy
milyen munkáról van szó. Csak a Beaverkillen tudtuk meg. Akkor
pedig… – Elhallgatott és szégyenkezve vonogatta a vállát – Semmi
értelme sincs, hogy szépítsem a dolgot. Fiatalok és könnyelműek
voltunk, nem törődtünk a következményekkel. A Farkas úgy tüntette
fel a dolgot, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Azt
mondta, hogy hazárdjátékot játszunk, melyben idegen emberek pénze
áll szemben a banda ügyességével és kitartásával. De mi nem voltunk
bolondok és tudtuk, hogy miről van szó. Néha, mikor egyedül
maradtunk, arról beszéltünk, hogy otthagyjuk őket. De nem volt
könnyű megszökni a bandától. Egyelőre tehát velük maradtunk, de
nem vettünk részt semmiben. Már nagyon untuk a semmittevést, míg
aztán egy napon… – A hangja elcsuklott és szótlanul bámult maga
elé. A vízesés egyhangú zúgása töltötte ki a szünetet.
69
 – Egy napon aztán – folytatta erőt véve magán – megjelent a
táborban Denver. Csak ritkán látogatta meg a bandát, mert mindig
úton volt. Bányatulajdonosnak mondta magát és hogy némi jogcíme
legyen rá, bányarészvényeket is szerzett magának. De az igazi
foglalkozása az volt, hogy állandóan munkát keresett a bandának és
rejtekhelyről gondoskodott, ha valami vállalkozásuk rosszul sült el.
Mihelyt megérkezett, hosszú tanácskozást folytatott a Farkassal.
Aztán magukhoz hívatták Quinnt. Nemsokára Denver Quinnel együtt
eltávozott. Az éjjel a banda legnagyobb része elhagyta a tábort.
Engem nem vittek magukkal.
Mély fájdalom fogta el, mint mindig, valahányszor arra az
éjszakára gondolt. Felugrott a padról és nyugtalanul járt fel s alá a
lány előtt – így járkált azon az éjszakán is a Beaverkillen és Quinnt
várta. A lány szótlanul figyelte és rettegve várta, hogy mi fog
következni.
– Éjfél körül – folytatta rekedt hangon Dirk – visszatért a banda.
Quinn nem jött vissza velük. Denver sem. A banda tagjai elbeszélték,
hogy megtámadták a mal-paisi postakocsit, mely a del-meurlói
bányamunkások fizetését vitte. Egyik közbeeső állomáson, mint
utasok, Quinn és Denver is felszálltak a postakocsira, hogy szükség
esetén a kocsi belsejében segítségükre legyenek. Ó, – kiáltotta vad
haraggal – könnyű kitalálni, hogy mit mondtak neki. Szinte hallom
mézesmázos beszédüket. Hogy semmi az egész. Hogy csak akkor
kell részt vennie a dologban, ha társai veszélyben forognak. Így is
történt. A bányaigazgatóság a pénzküldeményt őrökkel kísértette,
akik szintén mint utasok foglaltak helyet a kocsin. Mikor aztán a
kocsit megállítanák, a bakon ülő őr leugrott, kerékpárra kapott és a
pénzzel együtt elvágtatott. Hogy megkaparinthassák a pénzt, le
kellett lőni az őrt. Le is lőtte valaki. A kocsi belsejéből. Senki sem
látta, hogy ki lőtt. A kocsiban ülő őrök revolvert szegeztek az
utasokra, megmotozták őket és Quinn zsebében találták meg a
revolvert, melyből a lövés esett. Persze, ezt már csak akkor tudtam
meg, mikor a banda visszatért. Könyörögtem nekik, hogy vágtassunk
a postakocsi után és szabadítsuk ki Quinnt. De nem mozdultak és
engem sem engedtek el. Mikor pedig megszöktem, rám lőttek.
Sokáig feküdtem betegen s mikor meggyógyultam, megtudtam, hogy
70
Quinnt életfogytiglani fegyházra ítélték. Denver ellene vallott.
Megesküdött, hogy látta, mikor Quinn lelőtte az őrt.
– Én aztán Denver üldözésére indultam, de nem tudtam elcsípni.
Kénytelen volt abbahagyni kettős életét és azóta a Farkas bandájával
csavargott. Folyton a nyomukban voltam, mert tudtam, hogy Denver
ölte meg az őrt és Quinn zsebébe csempészte a revolvert. El akartam
fogni Denvert és vallomásra akartam bírni. Ezért is hoztam ide… De
most Denver haldoklik és vele együtt sírba száll az utolsó remény is,
hogy Quinn valaha még kiszabadul a fegyházból. Most már tudja
Memory, hogy Quinn miért nem jöhetett.
Dirk visszaült a lány mellé, de nem mert ránézni. Félt, hogy
engesztelhetetlen gyűlöletet fog kiolvasni a szeméből, amiért bátyja a
fegyházban ül, míg ő, aki éppen olyan bűnös, mint Quinn, szabadon
járhat-kelhet. A lány hallgatása elviselhetetlen volt számára.
– Megmondta már Bardnak és Dalnak? – kérdezte.
– Még nem – felelte a lány és igyekezett visszafojtani a zokogását.
– De meg kell mondanom nekik és akkor a helyzet csak rosszabb
lesz. Magát fogják okolni…
Dirk szája megremegett
– Igazuk is lesz. Én vagyok az oka, Memory.
– Nem! – tiltakozott a lány hevesen. – Amit csináltak, együtt
csinálták, tehát egyik sem hibásabb, mint a másik. Legfeljebb csak
azt lehet okolni, aki földönfutóvá tette magukat. De Bard és Dal
magát fogja okolni, mert ez nagyon is kapóra jön nekik. Rettenetesen
összevesztem velük, mikor ma reggel megérkeztek, mert el akarják
adni a birtokot Challonernek. Figyelmeztettem őket és a többieket is,
hogy apám azt hiszi, hogy maga Quinn. Hogy csak ez tartja életben.
Csak így tudtam visszatartani őket, hogy megmondják neki az igazat.
De ha megtudják…
Hirtelen elhallgatott, mert dr. Harris közeledett feléjük. Az öreg
doktor megállt előttük és Memoryra mosolygott.
– Megnéztem a betegeket – mondta. – Miel sebét bekötöttem.
Kutyabaja sem lesz, de a karját egy ideig nem tudja majd használni.
Annak a gonosztevőnek az állapota nagyon súlyos. Itt kell maradnom
miatta. Ami pedig a Vén Sast illeti, a láza emelkedett és megint
Quinnt hívja. – Megsimogatta Dirk karját. – Maga jó orvosság, fiam,
71
de naponta több adag kell magából a Vén Sasnak. Menjen be hozzá
és igyekezzék ellensúlyozni a sok izgalom hatását.
Tehát még a Vén Sas fiainak szemeláttára is játszania kell a
szerepét! Dirk Memoryra nézett. A lány bólintott és felállt. Dirk
megrándította a vállát és követte Memoryt a házba.

XII. FEJEZET.

Bard és Dal már majdnem egy óra óta ült a Vén Sas betegágyánál,
mikor Memory és Dirk belépett a szobába. Az arcukon meglátszott a
betegszobában töltött idő hatása, mert a természetes érzések még
nem haltak ki belőlük és lelkük mélyén szerették az apjukat. Dal
kezében tartotta fehér selyemzsebkendőjét, amelyre most egyéb
okokból is szüksége volt, minthogy a zsebét díszítse.
Éppen a szeméhez emelte, mikor megpillantotta Dirket az ajtóban.
A nagy felháborodástól, mely hirtelen erőt vett rajta, egyszeriben
felszáradtak a könnyei. Bardéi hasonlóképpen. Van bátorsága
bejönni ide, hogy tovább játssza előttük arcátlan szerepét! Azt még
valahogyan megbocsátották volna, hogy kinn a párkányon
beavatkozott a dolgaikba, aminthogy megbocsátották Nelsnek,
Mielnek és Zurrynak. Mentségükül szolgált, hogy hamisan felfogott
kötelességérzetből cselekedtek. De az már semmivel sem menthető,
hogy ide, apjuk betegszobájába is betolakodik és apjuk fiának adja ki
magát.
Már egy órája ülnek beteg apjuk ágyánál és hallgatják, hogy
önkívületében egyre Quinnt hívja. Megalázva érezték magukat, de
lehet, hogy a Vén Sas nem is tudja, hogy itt vannak. Ha meg is
értetnék vele, egy pillanat múlva már elfelejtené, mint ahogy
mindenkiről megfeledkezik, csak Quinnről nem.
– Hol van Quinn? – kérdezte talán már századszor, mióta itt
vannak. – Miért nincs itt Quinn?

72
 – Mi vagyunk itt – ismételte ugyanannyiszor fájdalmas hangon
Dal. De a Vén Sas nem hallotta és panaszosan folytatta:
– Quinn itt volt! Most miért nincs itt?
Hirtelen megérezte, hogy Dirk közeledik az ágya felé és végtelen
öröm árasztotta el az arcát. Az ő jelenlétük közömbösen hagyta, de
talán ez érthető is, hiszen mindig Quinn volt a kedvence. De ez nem
Quinn. Ez Haskell Dirk!
Felébredt bennük a hosszú távollét alatt elszunnyadt családi érzés
és eszükbe jutott, hogy nagybátyjuk egy Haskell kezétől halt meg.
Kegyetlenség meghagyni apjukat abban a hitében, hogy egy
Haskell… De Memory könyörgő tekintetére visszaemlékeztek a
doktor szavaira. Az előbb kihívta őket a szobából és figyelmeztette
mindkettőjüket, hogy a Vén Sast meg kell hagyni hitében, különben
nem vállal felelősséget az életéért.
De csak mégsem maradnak itt a szobában és nem nézik, hogy ez a
bohóc hogyan játssza a szerepét! Mikor tehát Dirk az ágyhoz lépett,
felálltak és az ablakhoz menve hátat fordítottak a többieknek. Mély
fájdalom fogta el Dirket. Úgy érezte, hogy nemcsak a saját apját,
hanem a Vén Sast is elárulta.
Az öreg ember olyan erővel kapaszkodott a karjába, hogy
meglepődött rajta. A reggeli események kölcsönözték a Vén Sasnak
ezt a természetfeletti erőt. Ahogy rejtélyes ösztöne megsúgta neki,
hogy juhok közelednek a Nagy Források felé, éppen úgy megérezte,
mielőtt még Memory megmondta neki, hogy a juhok eltávoztak a
párkányról. És mindezt Quinnek tulajdonította.
– Ő majd megállítja Challoner Pétert! – mondta abban a hitben,
hogy Quinn áll az ágya mellett. – Ki állít meg engem? – kérdezte
Challoner. Azt feleltem, hogy a fiaim, Bard, Dal és Quinn. És te
megállítottad, Quinn!
De ujjongása nem tartott sokáig. Az arca elsötétült, mintha
előérzete megint megsúgta volna, hogy mi fog történni.
– Vissza fog jönni! – kiáltotta. – Látta a füvet a Nagy Források
körül. Megint itt lesz. De te megállítod, ugye Quinn?
– Megállítom. – felelte Dirk komolyan és szava nemcsak
ígéretnek, hanem Bardhoz és Dalhoz intézett fenyegetésnek is
hangzott.
73
 Haragos kiáltás hangzott a háta mögött. A két testvér hirtelen
visszafordult az ablaktól és Dirk azt hitte, hogy azonnal megmondják
apjuknak az igazat. De Memory kétségbeesett mozdulatára erőt
vettek magukon és szó nélkül kimentek a szobából. Memory
megkönnyebbülten támaszkodott apja ágyához. Dirk megint a Vén
Sas felé fordult és meglepetten vette észre, hogy az öreg ember
tekintete az arcát fürkészi. Nyugtalanság fogta el. Úgy érezte, hogy
az arca most nem homályos folt a Vén Sas szemében. A látás fénye
csillogott a tekintetében. Eszébe jutott, hogy hallott már olyan
esetről, mikor haldokló vak ember az utolsó percekben visszanyerte
látóképességét. Ez történt talán a Vén Sassal is?
Dobogó szívvel állt az ágy mellett és várt. Végre reszkető hangon
megszólalt a Vén Sas:
– Nagyon megváltoztál, Quinn!
Nem mondott többet és nem magyarázta meg, hogy mit ért a
változás alatt. A következő pillanatban behunyta a szemét és álomba
merült.
Memory és Dirk ijedten nézett egymásra. Felismerte a vén Sas
Dirket? Megsúgta neki az ösztöne, hogy ez a fiatalember nem az ő
fia? Hogy idegen… egy Haskell?
Bűntudattól hajtva, lábujjhegyen kiosontak a szobából és magára
hagyták a békésen szunnyadozót.
Denver szobája előtt Memory el akart búcsúzni Dirktől, de a
nyitott ajtón át megpillantotta Bardot és Dalt a szemközti nappali
szobában. Dal szivarral a szájában nyugtalanul járt fel s alá, Bard
pedig a Vén Sas karosszékében ült. Dal meglátta őket és kiszólt az
ajtón:
– Jöjjön be csak egy pillanatra, Haskell.
Memory belépett Dirkkel a nagy, hűvös nappali szobába, ahol
nemrég Challoner durva léptei riasztották fel álmodozásából. Most is
ugyanaz a különös érzés fogta el. Mintha veszély fenyegetné. Hiszen
ezek az emberek a testvérei, Bard és Dal. Azon a napon bennük volt
apja minden reménye. Önkéntelenül a kandalló melletti mélyedésre
pillantott és eszébe jutottak apjának szavai: «Ez itt Bard fegyvere, a
másik pedig Dalé». Milyen igaznak bizonyult Challoner gúnyos
válasza. «Hiszen a juhok a párkányon vannak és a fegyverek még
74
mindig ott lógnak!» A kezüket sem mozdították, hogy segítsenek az
apjuknak, de eget és földet megmozgatnak, hogy segítsenek
Challonernek.
– Haskell! – kiáltotta Dal dühtől remegő hangon és a karosszék
hátához támaszkodott, mintha a zenithi szálloda pultja mögött állna
és alkalmatlan vendéget akarna kiutasítani. – Túl messzire ment a
tréfájával! Nem tudom, hogy mi a célja itt és nem is kérdezem, mert
úgysem mondana igazat. Ugyanebből az okból azt sem kérdezem,
hogy hol van Quinn. Nyilván kiismerte magát és felmondta a
barátságot. De most mindez nem fontos. Most csak azt mondom
magának, hogy hagyja el a birtokot, de azonnal!
Dirk nem mozdult.
– Takarodjék! – kiáltott rá dühtől remegve Dal. – Különben
azonnal bemegyek apámhoz és mindent elmondok neki.
Dirk még mindig mozdulatlanul állt. Dal szitkozódva hajította
szivarját a kandallóba és az ajtó felé indult, de Memory utánaszaladt
és a karjába kapaszkodott.
– Nem fogod megtenni! – kiáltotta. – Hiszen megölnéd vele!
Dal kiszakította magát a karjából és rákiáltott:
– Inkább haljon meg, minthogy egy Haskell bolonddá tegye!
Megint az ajtó felé indult, de ekkor Bard állította meg.
– Maradj itt, Dal! – mondta. Hangja nem remegett, bár éppen
olyan dühös volt, mint Dal, de bankigazgató létére megszokta, hogy
az üzlet érdekében uralkodnia kell érzésein. – Nem fontos, hogy
apánk mit gondol. Hiszen úgyis elvisszük innen. Még ma
intézkedem, hogy azonnal elszállíthassuk hozzám Freightorba.
– Micsoda? – kiáltotta Memory. – El akarod vinni apánkat? Ilyen
állapotban? Hiszen az életébe kerülhet!
– Ostoba beszéd! – hangzott a pattogó válasz. – Még hónapokig is
elél. De persze gondos ápolásra van szüksége és abban itt nem lehet
része. Be kell látnod, hogy Dal és én nem maradhatunk itt sokáig.
Dolgunk van otthon. De ilyen körülmények között apánkat sem
hagyhatjuk itt veled egyedül. Azonkívül a birtokkal is tennünk kell
valamit Elhatároztuk tehát, hogy apánkat és téged magunkkal
viszünk Freightorba. Mihelyt eltávozunk innen, Challoner birtokba
veheti a Nagy Forrásokat. Ha egyszer apánk kikerül ebből a
75
környezetből, meghatalmazást fog adni nekünk, hogy az üzletet
véglegesen megkössük Challonerrel. Ez az egyetlen ésszerű
megoldás.
Elégedetten dőlt hátra a karosszékben és cseppet sem zavarta,
hogy milyen felháborodással néz rá Memory.
– Volna szíved megtenni ezt, Bard? – kiáltotta. – Elvinnéd innen
apánkat akarata ellenére? Arra kényszerítenéd, hogy meghatalmazást
adjon neked a birtok eladására? És tudva, hogy apánk mennyire
gyűlöli Challonert és a juhokat, eladnád a birtokot Challonernek?
Ugyanaz a láng lobogott a szemében, melynek láttára Challoner
meghunyászkodva hátrált meg. De fivéreire semmi hatást sem tett.
Memory még gyermek volt, mikor Bard eltávozott hazulról és Bard
még most is gyermeknek tekintette.
– Nem értesz ezekhez a dolgokhoz – felelte fölényes
kézlegyintéssel. – Még nagyon fiatal vagy és a fejedet teletömték
ostoba mesékkel a juhokról. Ha már nem leszel itt, egészen más
színben látod majd a dolgokat.
Memory arra gondolt, hogy Bard látja másképp a dolgokat. Mintha
nem is a Vén Sas fia lenne. Vajon akkor is eladná Challonernek a
birtokot, ha tudná, hogy Challoner bérelt fegyveresei juttatták Quinnt
a fegyházba? Nem mondhatja meg nekik, mert akkor azt is meg kell
mondania, hogy Dirk is a bandához tartozott és nem akart fegyvert
adni a kezükbe Dirk ellen.
– Nem megyek Freightorba! – kiáltotta hevesen. – És apám sem
megy. A Nagy Forrásokat pedig nem fogjátok eladni senkinek sem.
Ó, nagyon jól tudom, hogy csak teher számotokra és meg akartok
szabadulni tőle, de nekünk az otthont jelenti.
Bard kezdte elveszteni a türelmét.
– Szép dolog a ragaszkodás, – mondta – de a helyzet sokkal
komolyabb, semhogy érzelmi alapon cselekedhessünk. Apánk nem
képes intézkedni, tehát nekünk kell intézkednünk helyette. Te csak
egyedül vagy, mi pedig ketten vagyunk. A szavazatok aránya tehát
egy a kettőhöz és így az fog történni, amit mi akarunk.
Egy pillanatig Memory meglepetten nézett a fivéreire, majd Dirkre
fordította a tekintetét.

76
 – Nem igaz! – kiáltotta csengő hangon. – A szavazatok aránya
nem egy a kettőhöz, mert Dirk is szavaz Quinn helyett. – Elfordult
fivéreitől és határozott léptekkel Dirk mellé állt. Felemelte a fejét és
dacosan kiáltotta a fivérei felé: – Dirknek is lesz beleszólása a
dologba!
A habozó, nyugtalan kifejezés egyszerre eltűnt Dirk arcáról.
Tekintete megint a régi lett. Kemény elszántságot fejezett ki.
– Már megmondtam ott benn, hogy mit akarok – mondta
határozott hangon – és szavamnak ura maradok.
Bard felállt a karosszékből.
– Igazad van, Dal – mondta. – Itt az ideje, hogy mindent
elmondjunk apánknak.
Az ajtó felé indultak és Bard keze már a kilincsen volt, mikor
Memory hozzájuk lépett.
– Várjatok egy pillanatig! – kiáltotta. – Ha bármelyitek egy szóval
is elárulja apánknak, hogy nem Quinn, hanem Dirk van itt, úgy
megmondom neki, hogy mi a tervetek Challonerrel.
A két fivér egy pillanatig meglepetten bámult egymásra, aztán
Bard Dirkhöz fordult:
– Majd megtaláljuk a módját, hogy elbánjunk magával, Haskell! –
kiáltotta és mindketten kirohantak a szobából.
Néhány perc múlva Memory és Dirk látta az ablakon keresztül,
hogy a völgy felé vágtatnak.
– Elmennek! – kiáltotta kétségbeesetten Memory.
– Nincs olyan szerencsénk! – vigasztalta Dirk. – Biztosan
Challonerhez lovagolnak, hogy megbeszéljék vele a történteket és új
tervet eszeljenek ki.

XIII. FEJEZET.

A lemenő nap utolsó sugaraival fényözönbe borította a Confusion

hegyormait, aztán lebukott a lávapárkány mögé. Beállt az éjszaka és
77
fekete lepelbe burkolta a Nagy Forrásokat. Csak a csillagok fénye és
a nagy ház ablakaiból kiszűrődő világosság szakította meg, a nagy
feketeséget.
A doktor még mindig makacs harcot folytatott Denver életéért és
Memory tőle telhetőleg segítségére volt. A Vén Sas a reggeli
izgalmas jelenet óta nyugodtan aludt. Bard és Dal néhány óra múlva
visszatért Challoner táborából, ahol bizonyára új tervet eszeltek ki
Memory ellen. Most apjuk betegágyánál ültek. Felváltották Máriát és
kénytelen-kelletlen belenyugodtak, hogy Memory a jól megérdemelt
pihenés helyett a gonosztevő ágyánál töltse az éjszakát.
A doktor nem is tudta, hogy mit csinált volna Memory nélkül.
Egész délután és este segédkezett neki a golyók eltávolításában és a
sebek bekötözésében. Gyorsan és nyugodtan készítette elő a
szükséges dolgokat és biztos kézzel tartotta a lámpát, miközben az
orvosnak sikerült elállítania az erős vérömlést, melyről azt hitte,
hogy azonnal végez a beteggel. Most éjfélkor már nem volt más
hátra, mint várni és a beteget figyelni. Az orvos azt akarta, hogy
Memory feküdjék le, de az hallani sem akart róla és az orvost küldte
aludni.
– Biztosan fáradt és álmos már, doktor úr – mondta. – Legjobb
lesz, ha lefekszik a nappali szobában a díványra.
Az orvos nem nagyon ellenkezett. A hosszú, fárasztó lovaglás
Singleshotból a Nagy Forrásokig, nem ilyen öreg csontoknak való.
Az utolsó harminchat óra alatt pedig már harmadszor tette meg az
utat.
– Nem bánom – felelte – lefekszem egy fél órára, de a legkisebb
zajra azonnal itt leszek.
Felkapott egy takarót, – mert az éjszakák hűvösek a magas
fennsíkon – és kiment a szobából. Memory egyedül maradt a
haldokló ágyánál. Rettegve gondolt rá, hogy minden pillanatban vége
lehet és magával viszi titkát a sírba.
De a beteg nyugodtan feküdt és Memory a nagy karosszékben
ülve, lassankint megfeledkezett róla. Quinn felé, élve eltemetett
testvére felé szálltak a gondolatai. Aztán a másik két testvére jutott
az eszébe, akik ellenségként állnak szemben vele. Mire fog vezetni
mindez? A biztos pusztulásra. Még Dirk sem mentheti meg őket, ha
78
örökösen civakodnak. Meg fog halni Denver és vége lesz az utolsó
reménynek is, hogy Quinn valaha is kiszabaduljon. Meg fog halni az
apja is és akkor…
Gondolatokba merülve, észre sem vette, hogy Denver eszméletre
tért. Nem is lehetett könnyen észrevenni, mert csak a szemét nyitotta
ki és mozdulatlanul bámult maga elé.
– Azt hittem – motyogta –, hogy már meghaltam. Mintha
angyalokat láttam volna.
– Maradjon nyugodtan – mondta Memory föléje hajolva. – Ne
beszéljen.
A haldoklónak egyszerre minden az eszébe jutott. Hogy idehozták
ebbe a házba és ez a lány visszafordult az ajtóból, hogy ápolja és
gondoskodjék róla. Szemébe visszatért az a különös tekintet, amit
már Dirk is észrevett. Szégyenkezés? Lelkifurdalás? Nem lehet
tudni. De biztos, hogy keserű önvádat fejezett ki a hangja, mikor
megint megszólalt:
– Azt hiszem, hogy ahová én megyek, ott nem lesznek angyalok.
Révedező tekintettel körülnézett a szobában és régi emlékek
ébredtek fel benne. Mintha nem először lett volna ebben a szobában.
Vagy nem ez a szoba volt az? A régi-divatú ernyős lámpa, a
virágosmintájú függönyök, a márványlappal borított tálalóasztal,
minden olyan ismerősnek tűnt neki. Hol is látott ilyen szobát?
Semmiesetre sem a Farkas barlangjában. Sem a szállodákban, ahol
azelőtt lakott. Pedig mindig jó szállodákban lakott, mert szeretett jól
élni. Meg is volt mindene egészen addig, míg abba a szerencsétlen
mal-paisi vállalkozásba nem kezdett. Annak a fiatalembernek a
barátja azóta örökösen a nyomában van. Földönfutóvá tette.
Kénytelen együtt csatangolni a bandával. A földön hál és napokig
sincs meleg étel a szájában. Pokoli élet! És már négy év óta tart.
Mindezt annak a Haskellnek köszönheti!
Most legalább tiszta ágyban fekszik. Azóta sem érezte magát ilyen
tisztának, mióta utoljára aludt ebben a szobában. De mégsem, nem ez
a szoba volt az. Csak ott is minden olyan volt mint itt. Még a padlót
is ugyanilyen házilag szőtt szőnyeg borította. Maga előtt látja azt is,
aki szőtte. Annak is kék volt a szeme és gyengéd a keze érintése. Rég
elfelejtett szavak tolultak az ajkára: – A mi házunk!… Anyám!
79
 Memory felé fordította a tekintetét és alig hallhatóan suttogta:
– Nem voltam mindig farkas. Nekem is volt otthonom, családom.
De elvesztettem.
– Nem szabad beszélnie – ismételte a lány. – Veszélyes.
– Beszélni mindig veszélyes – felelte keserűen a Denver.
A remény, hogy talán vallomásra tudja bírni Denvert, hihetetlen
erőt kölcsönzött Memorynak. Ez tartotta benne a lelket késő
éjszakáig. De a fáradtság most hirtelen erőt vett rajta és
megtántorodott. Talán el is esett volna, ha az éppen belépő doktor
meg nem kapja.
– Azonnal feküdjék le, gyermekem – mondta és az ajtóhoz vezette.
– Ez orvosi parancs és szigorúan be kell tartania.
Memory szó nélkül kiment a szobából. De Denver még mindig
maga előtt látta és hálával gondolt rá. A társai nem törődtek vele.
Még csak a lovukról sem szálltak le, hogy megnézzék és otthagyták a
vérében fetrengve. De ez a lány itt volt mellette és önfeláldozóan
ápolta. Pedig…
Nagy erőfeszítéssel az ágy mellett álló orvos felé fordította a fejét.
– Meghalok, doktor úr? – kérdezte.
Az öreg orvos ilyen esetben sohasem titkolta el az igazságot.
Komolyan bólintott.
– Hamarosan?
– Bármelyik pillanatban.
Denver láthatóan gondolkozott, majd megint megszólalt:
– Hívja be Haskellt.
A doktor szótlanul bólintott. Nyilván valami utolsó kívánsága van
a haldoklónak. Pár pillanat múlva már a szomszédos melléképület
előtt állt és kopogtatott Dirk ajtaján. A fiatalember magára kapta a
ruháját, követte a doktort a beteg szobájába és az ágyhoz lépett. Az
arca sápadt volt az izgalomtól.
– Nos, Haskell – szólalt meg a beteg – hosszú, kegyetlen négy év
telt el azóta, hogy leszakította arcomról az álarcot. Folyton a
nyomomban volt, folyton magára kellett vigyáznom. Hónapok után
végre megint akadt valamire való üzlet itt a Nagy Forrásoknál. Már
nem is gondoltam magára és hirtelen megint előbukkant. Nincs

80
semmi értelme, hogy Brockot üldözze, ő úgy sem tud segíteni. Senki
sem tud, csak én.
– Úgy?
– És én… én… – lihegte erőtlenül Denver – … segíteni akarok. Ó
– folytatta Dirk rekedt kiáltására – nem maga miatt. Sem azért, mert
idáig jutottam. Más okom van rá. Mondja meg neki… – Megint az a
tekintet. Szégyenkezés? Lelkifurdalás? – Mélyre süllyedtem, de
eddig még nem ütöttem meg nőt. Most ezt is megtettem, pedig úgy
bánt velem, mint… Doktor úr, itt van?
– Itt vagyok, Denver.
– Doktor úr, beszélni fogok. Írja le, amit mondok.
Gyenge, erőtlen hangon beszélni kezdett. Gyakran szünetet tartott,
mert a kimerültségtől nem tudta folytatni. Hallgatói már azt hitték,
hogy a következő pillanatban vége lesz. De aztán megint csak tovább
beszélt. A doktor rémülten hallgatta, hogy a sors milyen szörnyű
csapást mért a Vén Sas kedvenc fiára. De miért nem szólt neki erről
Memory? Kivette volna a titkot Denverből, ha másképp nem, hát a
boncoló késével. De nem, nincs az a hatalom, mely ki tudta volna
csikarni ezt a vallomást. Csak jóságos női szív volt képes rá.
A halál küszöbén Denver mindent elmondott Részletesen
elbeszélte, hogy hogyan támadták meg a mal-paisi postakocsit,
hogyan halt meg az őr. Minden úgy történt, ahogyan Dirk gondolta.
Még annyi ereje is volt a haldoklónak, hogy az eléje tartott
nyilatkozatot aláírja. De mikor a doktor és Dirk visszafordult az
asztaltól, ahol a nyilatkozatot mint tanúk reszkető kézzel szintén
aláírták, a halál már győzedelmeskedett.
A két férfi sokáig meghatottan nézte a halottat. De aztán Dirk
ráeszmélt a valóságra és örömében majd kiugrott a bőréből.
Könyörgött a doktornak, hogy mindjárt másnap menjen el a
fegyházba, mutassa meg az írást és szabadítsa ki Quinnt. Mintha az
az írás valami útlevél volna! Sokáig tartott, míg a doktor meg tudta
értetni Dirkkel, hogy lehetetlenséget kíván.
– Nem olyan egyszerű a dolog – mondta. – Az írásnak előbb végig
kell járnia a hivatalos utat és ez sok időt vesz igénybe. Azonkívül
még nem is biztos, hogy szabadon bocsátják Quinnt.
– De hiszen Denver bevallotta, hogy Quinn ártatlan. Itt az írás róla.
81
 – Igen, de már sokszor előfordult, hogy gonosztevők halálos
ágyukon magukra vállalták társuk bűnét, hogy az megszabaduljon a
büntetéstől. A hatóságoknak meg kell győződnie róla, hogy Denver
vallomása megfelel az igazságnak és lehet, hogy ezt az írást majd
nem tartják megfelelő bizonyítéknak. Quinn a banda tagja volt. Maga
is. Aztán azt is mondhatják, hogy én nem vagyok érdektelen tanú.
– Doktor úr, – kérlelte Dirk az öreg orvost és a kezébe nyomta az
értékes írást – vigye ezt magával és tegyen meg mindent Quinn
érdekében. Maga majd tudja, hogy mit kell tennie.
A doktort meghatotta a fiatalember nagy bizalma, de azért még
mindig ellenkezett.
– Lehet, hogy nincs igazam, fiam – mondta. – Legjobb lesz, ha
még gondolkozunk a dolgon.
– Nem, nem, doktor úr, maga jobban tudja, hogy mit kell tennie.
Vigye csak magával azt az írást.
– Hát rendben van, Dirk. Megteszek minden tőlem telhetőt. Lehet,
hogy összeköttetéseim révén könnyebben fog menni a dolog.
Ismerem az ottani kormányzót, együtt jártunk iskolába. Mindenesetre
meg fog hallgatni. Közben azonban ne szóljon Memorynak, sem a
család többi tagjának. Lehet, hogy semmire sem megyünk. Nincs
tehát értelme, hogy újabb csalódást okozzunk Memorynak. De biztos
lehet benne, hogy hacsak lehet, kiszabadítom Quinnt.
Másnap eltemették Denvert egy magányos fűzfa alatt a
domboldalban. A doktor megint megvizsgálta a Vén Sast, de nem
talált semmi olyat, ami közeli változásra mutatott volna a beteg
állapotában. Friss kötést tett Miel vállára és meghagyta neki, hogy
maradjon ágyban, míg megint eljön. Aztán elindult a városba, hogy
mozgásba hozza a gépezetet Quinn kiszabadítására. Nem nagyon
bízott a dologban, de azért remélte, hogy talán mégis csak lesz
eredménye fáradozásainak. Sok embert ismert, mindenki becsülte és
tagja volt a városi bizottságnak.
Eddig még sosem kért semmit és nem is fogadott volna el soha
semmit sem. De most kérni fog valamit a Vén Sas számára.
Éppen felkelt a nap, mikor ellovagolt a Kék Szakadéknál táborozó
juhtenyésztők mellett. A tábor kissé messze volt ugyan az ösvénytől,
de azért a doktor jól látta, hogy nagy élénkség uralkodik a táborban.
82
 XIV. FEJEZET.

A juhtáborban már javában folyt a munka. Még napfelkelte előtt

hangos kutyaugatás és a pásztorok dühös kiáltása verte fel a
fenyőfákkal borított meredek domboldalt. A nagy lárma hallatára
ijedten ugrottak fel takaróik alól a juhtenyésztők és a banda tagjai s
izgatottan kérdezték egymástól, hogy mi történik a táborban. Senki
sem tudott feleletet adni a kérdésre és így mindnyájan arrafelé
rohantak, ahonnan Challoner Péter hangját hallották. Challonert a
kavargó juhtenger közepén találták. Mint valami generális, harsány
hangon parancsokat osztogatott és éppen elrendelte, hogy emberei a
nevének kezdőbetűit viselő juhokat válasszák el a többitől.
A juhtenyésztők fejcsóválva hallgatták. Mi ütött Challonerbe?
Miért választja szét az állatait a többiekétől, mikor már olyan közel
vannak az ígéret földjét jelentő Nagy Forrásokhoz?
A kelő nap sugarai különös társaságot világítottak meg Challoner
körül. Igaza volt Zurrynak. Csak a síkság söpredéke csatlakozott
Challonerhez. Köztük volt mindenekelőtt Raftis Jake, a
hosszúszakállú betörő, aki mikor már szorosra fonódott a háló
körülötte, juhtenyésztésre adta magát. Aztán ott volt a vadtekintetű
Brule Sam. Állítólag az egyik déli államból volt kénytelen
elmenekülni. Cselekedetei mindenesetre megerősítették rossz
hírnevét. Mellette állt Cotrell Girt, a határvidékről származó félvér és
minden hájjal megkent csirkefogó. Mögöttük pedig Brock bandája.
Elég veszélyes társaság, különösen ha olyan tekintettel méregetik az
embert, mint most Challonert.
De Challoner ügyet sem vet rájuk, mintha ott sem lennének.
Hirtelen eszükbe jutott, hogy tegnap reggel óta semmibe sem veszi
őket. Akkor beszélt először a Strange-fiúkkal. Aztán az egész
délutánt is súgva-búgva együtt töltötték. Ha pedig feléjük közeledtek,
elküldte őket és később sem mondta meg, hogy miről tárgyalt a két
83
fivérrel. Mintha nem is tartozna rájuk. Mintha a Nagy Források nem
érdekelték volna őket éppen úgy, mint Challonert.
Raftis Challoner elé lépett.
– Mondja csak – kiáltotta hangosan, hogy Challoner végre
észrevegye – mi történik itt?
Challoner dühösen nézett rá. A szeme vérben forgott, mint mikor a
Vén Sas szobájából megpillantotta a zöldellő réteket és a csörgedező
patakot.
– Hogy mi történik itt? – harsogta. – Hát nem látja? Szétválasztom
juhaimat a magukétól.
– Azt látjuk – felelte dühösen Raftis, –, csak azt nem tudjuk, hogy
miért.
– Azért – szolgált rövid magyarázattal Challoner –, hogy mihelyt
eljön az ideje, azonnal áthajthassam őket a párkányon.
Még mindig nem értették meg. Raftis tehát a többiek nevében is
tovább kérdezősködött:
– Hogy áthajthassa juhait a párkányon? Hát ugyanakkor nem
mennek át a mi állataink is?
– A maguk állatai nem mennek át a párkányon. Bérbe veszem a
Nagy Forrásokat. Megértették? Azt hiszik talán, hogy majd
mindenkivel megosztozom a legelőkön? Csak nem bolondultam meg,
hogy az egész Confusion számára béreljem ki a Nagy Forrásokat!
Pár pillanatig mindnyájan meglepetten bámultak Challonerre. Nem
mintha nem tartották volna mindenre képesnek, de nem tudták
elhinni, hogy ezt meg merje tenni velük. Mindenük kockán forgott.
Vagy feljutnak a Nagy Forrásokhoz, vagy vissza kell menniük a
síkságra. Borzadva néztek lefelé. Porfelhő takarta ugyan el a síkságot
a szemük elől, de tudták, hogy pusztulás és halál várakozik rájuk
odalenn.
– Úgy! Tehát ez az oka! – kiáltotta Raftis. – Saját magának
kaparintotta meg a Nagy Forrásokat és bennünket ki akar semmizni!
Tudja jól, hogy nem mehetünk vissza a síkságra és most, mint
mondja, magával sem mehetünk. Nem mondaná meg, hogy hova
menjünk?
Challoner közömbösen vonogatta a vállát.
– Hogy hova menjenek – felelte – az a maguk dolga!
84
 Baljóslatú moraj zúgott fel körülötte, de nem törődött vele és
visszafordult a juhokhoz. Ekkor Brock, a Farkas lépett eléje. A
gúnyosan mosolygó Brock, aki most úgy érezte, mintha farkas lenne,
melynek egyik lába csapdába szorult. Mióta megtudta, hogy Haskell
Dirk a Nagy Forrásoknál van és Denver nem halt meg, hanem a Vén
Sas házában ápolják, alig várta, hogy elszabaduljon innen. Haskell és
Denver együtt! Tudta, hogy Denver hallgatni fog. De a titoktartásnak
is megvan a határa, különösen, ha az ember életéről van szó.
Legjobban szeretett volna azonnal kereket oldani és visszavonulni
rejtekhelyére. De az utazáshoz pénz kell. Előbb tehát el kell végeznie
az elvállalt munkát. Semmit sem kapnak, ha nem sikerül, de sok pénz
üti a markát, ha felhajtják a juhokat a Nagy Forrásokhoz. Eddig még
nem vesztette el a játszmát és nem tűri, hogy megfosszák a nyerés
lehetőségétől!
– Mi lesz velem és az embereimmel? – mordult Challonerre –
Hogyan részesedünk ebben az új üzletben?
Challoner dühösen nézett végig a bandán. Akárcsak a
juhtenyésztők, most ezek is csak akadályozzák terve
végrehajtásában. A Barddal és Dallal kötött megállapodást be kell
tartania. Semmi veszekedés, különben meghiúsul az üzlet. Minden
csak szigorú üzleti alapon történhetik. A kereslet és kínálat egyszerű
törvényének megfelelően. Neki szüksége van a Nagy Forrásokra, ők
pedig hajlandók átengedni neki a birtokot megfelelő feltételek
mellett. Megfelelő feltételek mellett? Tízévi bérlet fejében övék lesz
a juhok egyharmad része. Rablás, gazság, ha más szab ilyen
feltételeket. De bankároknak minden szabad. És még azt mondják,
hogy gyenge, elpuhult emberek! Kemények, mint az acél, ha üzletről
van szó. De így mégis csak olcsóbb, mintha a Farkas segítségével a
törvény ellenére ideiglenesen foglalná el a Nagy Forrásokat.
– Az új üzletben maguk nem részesednek – mondta könyörtelenül
a Farkasnak. – Magukra most már nincs szükségem.
– Rendben van, – vigyorgott a Farkas. – Fizessen ki bennünket és
azonnal elmegyünk.
– Fizessem ki magukat? – nevetett Challoner gúnyosan. – Azért,
mert a saját birtokomra segítették hajtani a juhaimat?
– Felfogadott bennünket.
85
 – Igen, felfogadtam magukat, hogy segítsenek elfoglalni a Nagy
Forrásokat, de erre most már semmi szükség. Törvényes úton
szerzem meg a birtokot. Sőt a törvény segítségét is igénybe vehetem,
ha szükség van rá. És igénybe is veszem, ha valaki az utamba áll.
A juhtenyésztők szája nyitva maradt a csodálkozástól. Megőrült
Challoner? Felfogadja Brockot, nem tartja be a megállapodást és
még megfenyegeti a Farkast, aki előtt semmi egy ember élete!
Minden pillanatban azt várták, hogy a Farkas kirántja a revolverét és
lelövi Challonert. És tényleg csak a véletlenen múlt, hogy nem így
történt. Brock ugyanis már guggoló helyzetbe ereszkedett és a hátsó
zsebéhez kapott, de az utolsó másodpercben más bosszút határozott
el magában. Kiegyenesedett tehát és gúnyosan felnevetett.
– Így is rendben van – mondta. Majd a körülötte álló
juhtenyésztőkhöz fordulva folytatta: – Challoner felfogadott
bennünket, hogy segítsünk neki elfoglalni a Nagy Forrásokat. Készek
vagyunk teljesíteni a megállapodást, de úgy látszik, Challonernek
már nincs szüksége ránk. Csak egy szót kell szólniok és a kialkudott
összeg feléért a maguk állatait hajtjuk át a párkányon.
A juhtenyésztők helyeslőleg üvöltöttek, hogy csakúgy
visszhangzottak a hegyek. Challoner majd megőrült haragjában.
Hogy a többiek állatait hajtsák fel a Nagy Forrásokhoz, az ő
birtokára! Mert már úgy tekintette, mintha az övé lenne. Alig várja,
hogy már ott legyen. Hiszen azóta, hogy először tette a lábát a
párkányra, nincs más gondolata, mint a Nagy Források! A
csörgedező patakok és a zöld legelők még az álmát is megzavarták.
Most pedig csak egy lépés választja el tőle, hogy mindez az övé
legyen. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy mások juhai
legeljenek a Nagy Forrásoknál. De már készülődnek is. Brock
bandája egyengeti az útjukat.
– Mindjárt indulunk – biztatta Brock az ujjongó juhtenyésztőket. –
Ki kell használnunk az időt, mielőtt azok ott fenn felkészülődnek.
Mindenki segítsen! Tereljék félre Challoner juhait. Challoner itt
marad és innen fogja nézni, hogy mit csinálunk.
Az emberek lelkesedve láttak hozzá, hogy teljesítsék parancsait.
Challoner dühösen ugrott Brock elé.

86
 – Nem teheti meg! – kiáltotta. – Háromnapi fegyverszünetben
állapodtunk meg. Meg kell várnia, míg letelik a három nap.
– Azt a megállapodást maga csinálta. Semmi közöm hozzá –
felelte a Farkas nyugodtan.
Intett embereinek és elindultak a táborba, hogy megtegyék
előkészületeiket.
A lelkes juhtenyésztők gyorsan dolgoztak. Egyik oldalra terelték
Challoner juhait, a másikra pedig az övéiket. Challoner nyája a
legnagyobb volt a síkságon, erre eddig mindig büszke volt, de most
kétségbeesve látta, hogy mennyivel nagyobb a többi juhtenyésztő
egyesített nyája.
Már hömpölyög a juhtenger a párkány felé és senki sincs, aki
megállítsa! Az öreg Nels és Haskell Dirk nem képes rá, más
fegyverfogható ember pedig nincs a Nagy Forrásoknál. Az öreg
mexikói megsebesült, reá tehát nem lehet számítani. Zurry pedig,
mint a Singleshotból hajnalban visszatért pásztor jelentette, a
síkságon van és segítséget keres. A juhok tehát feljutnak a párkányra,
s mialatt ő itt tétlenül várakozik, minden füvet lelegelnek.
Az állatokat már szétválasztották és az óriási nyáj eleje felfelé
kanyargott az ösvényen. Brock bandájával előre lovagolt, hogy az
utat szabadon tartsa. Challoner hirtelen elhatározással felugrott a
lovára és utánuk vágtatott.
– Álljon meg! – kiáltotta Brock mellé érve. – Mást gondoltam. Én
is magukkal megyek.
Brock megmarkolta a puskáját és feléje fordult.
– Velünk ugyan nem jön! – ordította. – És később sem fog közénk
tolakodni. Mi már elindultunk és senki sem fog megállítani
bennünket.
Challoner nem felelt. Merően lefelé nézett a domboldalon. Úgy
látszik, a többiek is észrevettek ott valamit, mert ijedten állították
meg lovaikat és ők is lefelé bámultak.
– Nézze csak! – kiáltotta Challoner ujjongva és lefelé mutatott. –
Azok ott majd megállítják magukat!
Brock megrántotta a lovát és megdöbbenve látta, hogy fegyveres
lovascsapat vonul felfelé az ösvényen. A marhatenyésztők lovagoltak
ott, akik a Nagy Források védelmére siettek!
87
 XV. FEJEZET.

Tegnap délben a harc befejeztével Zurry felugrott a lovára és azóta

még nem szállt le a nyeregből. Fáradhatatlanul lovagolt tanyáról-
tanyára és fegyverre szólította a marhatenyésztőket. A tanyák
legnagyobb részét elhagyták lakói, de azért itt-ott mégis otthon talált
egy-két embert, akik összeszorított fogakkal, végső elkeseredéssel
tovább folytatták az ádáz harcot a természet ellen.
Zurry elmondta nekik, hogy mi történt a Nagy Forrásoknál és hogy
Bard és Dal elárulták az apjukat. A marhatenyésztőkön nagy
felháborodás vett erőt. Ezt igazán nem érdemelte meg a Vén Sas!
Egész élete másokért folytatott harcokban telt el és mikor ez a
szerencsétlenség a nyakukba szakadt, mélyen benyúlt a
pénztárcájába és mindenkin segített, akin csak tudott.
Marhatenyésztőt nem érhet nagyobb csapás, mintha juhok lepik el a
legelőit. Még érthető, ha a természet mostohasága dönti ilyen
szerencsétlenségbe. De felháborító, ha valaki a halálos ágyán saját
fiai, saját húsa-vére árulása folytán kerül ilyen rettenetes helyzetbe.
Denton Jim tízéves fiával együtt éppen az iszapot lapátolta a
kiszáradt kút mélyén, mikor Zurry megállt a háza előtt. Egyre
növekvő megdöbbenéssel hallgatta, hogy mi történt a Vén Sassal,
majd rekedt hangon felkiáltott:
– Azt hittem, hogy nincs szerencsétlenebb ember a világon, mint
én. De hiszen én még nagyon gazdag vagyok!
A mellette lapátoló kisfiú sohasem tudta meg, hogy miért hajolt le
hozzá az apja és miért csókolta meg oly gyöngéden. Azt sem értette,
hogy miért csordult ki a könny apja szeméből. Biztosan a teheneket
siratja, gondolta.
– Ereszd szabadon az állatokat, fiam – mondta a fiának. –
Menjenek, ahova akarnak. Ne törődj velük. Én elmegyek, hogy
segítsek valakin, aki még nálam is szerencsétlenebb.
88
 De Zurry nem engedte, hogy ilyen áldozatot hozzon.
– Hozza magával az állatait is – mondta. – Míg a harc tart, fenn
legelnek majd a Nagy Forrásoknál. A Vén Sas is ezt akarja.
– Tudom. Mikor a szárazság megkezdődött, mondta
mindnyájunknak, hogy hajtsuk fel az állatainkat. De nem lett volna
elég hely mindnyájunk számára és így inkább itt maradtunk a
síkságon.
Tudta ezt Zurry nagyon jól, hiszen ő is ezt tette.
– Most már nincs olyan sok állat, Jim – felelte halkan. – Hozza
magával őket.
Denton és fia összeterelte a megmaradt pár lesoványodott tehenet
és elindultak a Nagy Források felé. Zurry pedig megint felült a fáradt
aranyderesre és tovább lovagolt Cross Bar felé. Jarvis Wes két
legényével éppen a Nagy Forrásokhoz készült.
– Ne is említse, Zurry! – kiáltotta felháborodottan. – Már éppen
eleget dühöngtem miatta. Singleshotban hallottam, hogy mi történt
ott fenn. Fel kellene kötni Bardot és Dalt.
Hallani sem akart róla, hogy magával vigye az állatait.
– Adják a részemet a legelőkből annak, akinek nagyobb szüksége
van rá. Én majd így is megleszek valahogyan.
Újabb hét mérföld Seven Dotig a rettenetes hőségben. Csak egy
korán megöregedett, ráncosarcú asszonyt talált Zurry a tanyán.
– Art nincs itthon, Zurry – mondta. – San Andréba ment. De
sürgönyözhetek neki és biztosan azonnal visszajön.
Messze Singleshoton túl a vakítóan fehér salétrommezőkön a
fiatal, gondterhelt arcú Scholl Sollal találkozott. Bútorokkal és egyéb
házifelszereléssel zsúfolásig megrakott szekeret hajtott. Beteges arcú
felesége és három komolyszemű gyermeke mellett szorongott az
ülésen. Mikor Zurry melléje ért, megállította a kocsit.
– Mindenünk elveszett – felelte Zurry kérdő tekintetére. – Még a
töltényeim is kifogytak. Az utolsóig elhasználtam a szegény párákra,
amiket ott hagytunk.
– Hova mennek, Sol? – kérdezte Zurry részvevően.
Az ember révedező tekintettel körülnézett az elpusztult síkságon és
pár pillanatig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Nem tudom. Csak ki ebből a pokolból.
89
 – Majd visszajönnek még – vigasztalta Zurry.
Sol a fejét rázta és a felesége elfordította a tekintetét.
– Soha többé, Zurry – felelte a férfi szomorúan. – Ide már nem
jövünk vissza. Felégettünk minden hidat magunk mögött, mielőtt
eljöttünk. Felgyújtottam a házat és minden porrá égett. Tíz évet már
úgyis elvesztettünk itt. Nem akartam tehát, hogy kísértésbe jöjjek és
az egész életemet elfecséreljem ebben az átkozott sivatagban. Mint
Newtonék, a Ramseyék, mint a… de hagyjuk ezt. Mi van a Vén
Sassal, Zurry?
Zurry elmondta, hogy mi történt és Sol tekintete is fellángolt, mint
a többi marhatenyésztőé, ő is megfeledkezett minden bajáról és csak
arra gondolt, hogy mielőbb a Vén Sas segítségére siessen. Hirtelen
odadobta a gyeplőt a feleségének.
– Hajts Parkerékhez, Emma – mondta – és várj meg ott a
gyerekekkel. Felmegyek a Nagy Forrásokhoz, hogy segítsek a Vén
Sasnak.
Leugrott a szekérről és leoldotta a szekér mögött ballagó
tartaléklovat. Zurry pedig tovább lovagolt. Most a síkságnak az a
része következett, mely a legtöbbet szenvedett a szárazságtól.
Elhaladt Scholl Sol leégett házának füstölgő romjai mellett, majd egy
ősz marhatenyésztőt pillantott meg, aki a mögötte kullogó
véresszemű tehén számára kaktuszágakból igyekezett nedvességet
kipréselni.
Mikor meghallotta a történteket, vadul felkiáltott:
– Az ördög vigye el ezeket a gebéket! Majd szerzek más teheneket
és fű is lesz elég, ha megint megered az eső. De ahova a juh beteszi a
lábát ott nem terem fű többé. Abbahagyom ezt a hiábavaló küzdelmet
és megyek megvédeni a Nagy Forrásokat,
Mintha a fennsíkon lejátszódó események híre a szél szárnyán
terjedt volna szét a síkságon, mindenütt ugyanaz a lelkes kiáltás
fogadta Zurryt: – Védjük meg a Nagy Forrásokat!… A síkság
pusztulását a juhok okozták. Lelegelték a növényzetet és így semmi
sem enyhíthette a szárazság rettenetes hatását. A Nagy Források az
egyetlen hely, melyet még nem szennyeztek be a juhok. De már oda
is útban vannak. Meg kell állítani őket és végleg le kell számolni a
juhtenyésztőkkel!
90
 Az állatok legnagyobb része már elpusztult, de sok
marhatenyésztőnek, mint Jarvisnak is, sikerült néhány marhát
megmentenie. Remélték, hogy a szárazság elmúltával megint
megkezdhetik a munkát és e néhány állatból új csordát nevelhetnek.
Késedelem nélkül elindultak tehát a Nagy Források felé és most
hosszú sorokban vonultak a tehenek a párkányon át.
Ennek a menetnek az előcsapatát pillantották meg a juhtenyésztők
és a banda tagjai, mikor a Kék Szakadéktól elindultak a Nagy
Források felé. Átkozták önmagukat és Challonert, hogy miért
késlekedtek eddig és miért jöttek vissza tegnap, mikor már alig
néhány lépés választotta el őket a Nagy Forrásoktól. Milyen előnyös
helyzetben lennének most ott fenn. Száz marhatenyésztő
támadásának is ellen tudnának állna.
– Ezen a nyílt terepen ostobaság volna megtámadni őket – mondta
a Farkas. – De majd csak kieszelek valamit. Egyelőre be kell várnunk
a kedvező pillanatot.
De a kedvező pillanat, úgy látszik, sokáig váratott magára. Napok
teltek el kétségbeejtő tétlenségben és mindennap lesoványodott
tehenek, tábori felszereléssel megrakott lovak vonultak el a Nagy
Források felé vezető ösvényen. Állig felfegyverkezett, elszánt
tekintetű lovasok kísérték őket. Még a távolabbi vidékekről menekült
marhatenyésztők is visszahajtották állataikat a Nagy Forrásokhoz,
hogy segítségére legyenek a Vén Sasnak. Sokan még útban voltak.
Egész kis hadseregre növekedett a számuk és a megijedt
juhtenyésztők már szívesen visszafordulták volna. De fegyveres
barátaik egyre figyelmeztették őket, ha elfelejtették volna, hogy a
síkságra nem mehetnek vissza. De viszont itt sem maradhatnak,
hiszen a sziklás domboldalon a juhok már minden füvet lelegeltek. A
Kék Szakadék mindkét oldala mérföldekre letarolt pusztaságnak
látszott. A sziklák alól pedig napról-napra gyérebben folydogált a
víz.
– Még nincs elveszve semmi sem! – bátorította Brock a
csüggedőket. – Megszámoltam minden embert, aki átlovagolt a
párkányon. Még mindig többen vagyunk, mind ők. És egyre azon
töröm a fejemet, hogy hogyan lehetne felhajtani a juhokat, anélkül,
hogy egy embert is veszítenénk.
91
 Helyzetük óráról órára rosszabbodott. Egyre több juh hullott el és
egyre több fekete madár ereszkedett le a vörösen izzó égből. Csoda,
hogy keresztül tudtak hatolni a sűrű por- és füstfelhőkön.
Közben a mindenkitől elhagyott Challoner a párkány távolabbi
részéről egyedül figyelte a Nagy Forrásoknál és a Kék Szakadéknál
végbemenő eseményeket. Dühe az őrjöngésig fokozódott. Szidta
önmagát, hogy miért veszett össze a juhtenyésztőkkel, miért fordult
vissza, mikor már oly közel volt a forrásokhoz. Hogy miért hallgatott
Bardra és Dalra és miért egyezett meg velük. Már nem bízott bennük.
Eddig csak ígéretet kapott tőlük. Mindennap lelovagolnak hozzá és
vigasztalják, hogy most már hamarosan megkapják a
meghatalmazást. Akkor aztán végleg megkötik az üzletet. De még
mindig csak ott tartanak, ahol az első napon tartottak. Elég volt
belőlük! Elég volt az egész üzletből! Tudni sem akar róluk és ha
most hoznák azt a papirost, mely a Nagy Források törvényes
birtokába helyezné, egyszerűen nem fogadná el.
A felfegyverzett marhatenyésztők láttára fellángolt benne a régi
gyűlölet. Igen, még mindig akarja a Nagy Forrásokat, de nem ilyen
áron. Nem békésen, hanem erőszakkal akarja elfoglalni a birtokot.
Meg akarja alázni a Vén Sast. A földre akarja tiporni. Félelem fogta
el arra a gondolatra, hogy a Vén Sas meghal, mielőtt szándékát
megvalósíthatja.
Lóra pattant és levágtatott a Kék Szakadékhoz.
– Gondolja meg a dolgot! – könyörgött a Farkasnak. – Eszeljen ki
valami közös tervet. Együtt könnyebben el tudunk bánni velük.
– Már kigondoltam valamit – felelte a Farkas gyilkos dühvel, mely
minden békülési kísérletet csirájában megfojtott. – De maga nincs
benne.
Challoner közel volt a megőrüléshez. A Farkasnak megvan a maga
terve. A marhatenyésztők is tudják, hogy mit akarnak., Egyedül ő
nem tudja, hogy merre menjen, mit csináljon. Pedig neki van a
legtöbb joga a Nagy Forrásokhoz.
Vérben forgó szeme a magas, szürke párkányt fürkészte.
Mozdulatlanul álló lovast pillantott meg a párkány szélén. Nem
meglepő dolog, hiszen mindig lovasok őrzik a párkányt. De ez a
lovas más. Ez mintha folyton csak őt nézné. És fekete lovon ül.
92
Kimondhatatlan félelem fogta el. Mintha a lelke legmélyére hatolna
annak a lovasnak a pillantása. Mintha keresne valamit a tekintetével.
Mint azon a reggelen a Mustang forrásoknál. Maga előtt látta a
sápadt fiatalembert, amint leugrott a lováról és a mozdulatlanul fekvő
alak mellé rogyott. Hallotta az öreg orvos hangját: «Méreg». És
milyen különösen csengett a saját hangja: «Csodálom, hogy ehhez a
forráshoz jött inni. Bizonyára nem véletlenül történt. Mindenki tudja,
hogy milyen lelkiállapotban volt Tex. Nem csoda, hiszen elvesztette
a feleségét, a barátait és mindenki azt mondja, hogy ő ölte meg
Strange Riót.» – Akkor érezte magán először a fiatalember kutató
tekintetét. Majd ellenséges hangját hallotta: «Csak nem akarja úgy
feltüntetni a dolgot, Challoner, mintha apám öngyilkosságot követett
volna el. Apám mindig ebből a forrásból ivott. Ennek a forrásnak van
a legjobb vize a környéken. De ki mérgezte meg a forrást? A
marhatenyésztők semmiesetre sem. Hiszen az ő legelőjükön van és
szükségük van rá. Maga mérgezte meg a forrást, Challoner. Vagy
valamelyik embere. Miért tette? Meg akarta gyilkolni az apámat? De
miért? Talán valami különös oka volt rá? El akarta távolítani az
útból?
Most hét év után is hideg futott végig a hátán, mikor arra a
tekintetre gondolt. «Talán valami különös oka volt rá»?
Isten malmai tovább őröltek!
A nagy házban Bard és Dal az ablaknál állt és kitekintett a
völgyre. Akaratukat megbénította Memory fenyegetése, lelküket
felháborította a Nagy Forrásokat ellepő sovány tehenek és a völgyet
őrző komortekintetű férfiak látása.
– Olyan vérfürdő lesz itt, amilyet még nem látott a Nagy Források
fennsíkja – mondta dühösen Bard.
Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megtörjék Memory
makacs ellenállását. Abból az elvből kiindulva, hogy a folyton
csepegő víz a legkeményebb sziklát is kivájja, külön-külön, vagy
együttesen állandóan azon dolgoztak, hogy megpuhítsák a lányt.
A Vén Sas még mindig él. Mintha nem tudna meghalni. Mintha
valami még itt tartaná. Mintha valami kifürkészhetetlen célból még
itt kellene maradnia. Majdnem mindig öntudatlanul fekszik az
ágyában és csak néha tér eszméletre. Mintha ilyenkor tudná, hogy mi
93
történik körülötte. Mintha megismerte volna a gyermekeit. Néha
beszél is. Arról az időről, mikor ő már nem lesz és gyermekei, mint
valami önzetlen, nagy család, egyetértésben és boldogan fognak élni
a Nagy Forrásoknál, melyek örökre megszabadulnak a juhok
veszedelmétől.
De különös, hogy Quinnről nem beszél. Azóta, hogy azt mondta
Dirknek, «mennyire megváltoztál, Quinn», még csak a nevét sem
említette. Rájött, hogy becsapták? Vagy nem akarja megbántani két
idősebb fiát azzal, hogy folyton Quinnt emlegeti? Ki tudja? Tény,
hogy többé nem beszélt Quinnről.

XVI. FEJEZET.

Dirket cseppet sem bántotta, hogy a Vén Sas nem kívánkozik

utána. Egészen más gondolatok foglalkoztatták. Folyton csak Quinn
járt az eszében. És mint a Vén Sas hét éven át, izgatottan leste az
érkezését. A nap legnagyobb részét a párkányon töltötte és az utat
kémlelte, amelyen Quinnek jönnie kellett. Challonert is azért
figyelte, mert az útnak azon a részén tartózkodott, ahol a
Singleshotból étkező lovas először bukkan elő a sziklák mögül.
Onnan kell jönnie Quinnek is, ha ugyan a doktornak sikerül őt
kiszabadítania. Sokszor félve gondolt rá, hogy hátha a doktor nem
tudja meggyőzni a hatóságokat és fáradozása hiábavaló lesz. De nem
adta fel a reményt és boldog izgalom töltötte el egész valóját.
Zurryt már napok óta nem látta. Az öreg marhatenyésztő ugyanis,
miután visszatért a síkságról, minden idejét a Nagy Forrásokhoz
felköltözött embereknek szentelte. Gondoskodott elszállásukról,
elhelyezte a holmijukat és az állataikat. Mikor már mindent
elintézett, fellovagolt a párkányra. Dirket egy szikla szélén ülve
találta. A szikla olyan forró volt a nap gyilkos hevétől, hogy Zurry
káromkodva kapta el a kezét, mikor megérintette. Átkozta a hőséget
és kijelentette, hogy ha tovább is ilyen meleg lesz, úgy ő elolvad és
94
nem marad más belőle, mint egy zsírcsepp. Levetette a mellényét és
azzal legyezte verejtékező arcát. Dirk számára olyan mulatságos volt
ez, hogy hangosan felnevetett.
Zurry megütközve pillantott rá és nyomban észrevette, hogy a
fiatalember megváltozott, mióta nem látta. Még a tekintete is más.
– Mi történt magával, fiam? – kiáltott fel meglepetten. – Olyan jó
kedve van, mintha valaki hirtelen meghalt volna és egy milliót
hagyott volna magára.
– Sokkal nagyobb öröm ért, – nevetett Dirk és elmondta Zurrynak,
hogy mit vallott Denver és mire vállalkozott a doktor. El kellett
mondani valakinek a titkot és az öreg orvosnak bizonyára nem lesz
kifogása ellene, ha Zurry is tud róla.
Az öreg Zurry napbarnított arcát elégedett mosoly világította meg,
mintha csak ő lenne a boldog örökös.
– Éppen most kaptam levelet a doktortól – mondta Dirk és
borítékot húzott ki az inge alól, – Mindennap ír. Nem nagyon biztató
dolgokat ugyan, mert a sok hivatalos formaság nagy akadályokat
gördít az útjába, de azért nem adja fel a reményt.
– Ez nem is vallana az öreg doktorra – felelte Zurry
meggyőződéssel. – Kemény legény a doktor és ha csak egy mód van
rá, kiharcolja, amit akar. Mindenesetre, kemény fába vágta a
fejszéjét.
– De hiszen már máskor is előfordult, hogy szabadon bocsátottak
valakit, mert kiderült az ártatlansága. Quinn pedig ártatlan.
Lehetetlen, hogy ne lássák be. Majd megőrülök az örömtől, ha arra
gondolok, hogy Quinn minden pillanatban megérkezhetik.
A kelő nap sugarai minden reggel a párkányon találták Dirket és a
lemenő nap minden este aranyfénybe borította magányos alakját.
Fenyegető árnyként nehezedett Challoner bűnös lelkére és gyanús
alaknak látszott a marhatenyésztők szemében.
Mert mint Zurry először megmondta, a marhatenyésztők nem
bíztak benne. Felébredtek a régi emlékek. Mintha csak tegnap lett
volna, mikor Haskell Tex befogadta a juhokat a Magányos Csillagra
és megtalálták Strange Rio holttestét a bozótban. Dirk pedig Haskell
Tex fia! Gyanakodva figyelték minden lépését és hirtelen

95
elhallgattak, ha feléjük közeledett. Csak Zurry kezessége tartotta
vissza őket, hogy nyílt kifejezést adjanak ellenséges érzületüknek.
Mikor a marhatenyésztők első csapata megérkezett, Dirk elébük
lovagolt, hogy mint Zurryval is tette, barátságos közeledést kíséreljen
meg. De a marhatenyésztők rá sem néztek és szó nélkül lovagoltak el
mellette.
– Strange Rio a barátom volt – hallatszott messziről a haragos
megjegyzés, – és nem állok szóba gyilkosa fiával.
– Gyanús, hogy megint itt van – mondta egy másik.
– Nagyon gyanús. Knapp Joe hallotta, mikor Brock egyik embere
beszélt róla, valamit Singleshotban. Nem tudja, hogy mit mondott, de
biztos, hogy már korábban is ismerték egymást.
Dirk nem törődött vele, hogy mit gondolnak róla. Ő is jól
emlékezett a múltra. Mintha csak tegnap lett volna, mikor ugyanezek
az emberek felgyújtották a házát, elhajtották a marháit és elűzték a
birtokáról. Megvárja, míg Quinn hazajön és aztán megpróbál
világosságot deríteni arra a másik dologra, ahogy megfogadta az első
este a párkányon. Zurry segítségével talán sikerül tisztáznia halott
apját a régóta ránehezedő gyanú alól.
Mert Zurry a barátja. Megosztotta vele a táborát, s Nels és Miel is
csatlakozott hozzájuk, mert ők sem akartak egy asztalnál enni a Vén
Sas fiaival.
Memory is nagyon barátságos volt hozzá. Talán még
barátságosabb, mint azelőtt. Mintha a sok baj közelebb hozta volna
őket egymáshoz. Esténkint, mikor már a sötétség letelepedett a
párkányra és az öreg Mária felválthatta Memoryt a Vén Sas ágyánál,
elüldögéltek a tornácon, vagy lesétáltak a vízeséshez. Néha
napközben is találkoztak, ha a lány a nagy ház konyhájáról valami
finom ételt hozott le a kinn táborozó éhes embereknek. De azért Dirk
híven kitartott a párkányon és nem hagyta el önkéntesen választott
őrhelyét. Csak egyszer tett kivételt, de akkor oly nagy volt a kísértés,
hogy nincs férfi, aki ellen tudott volna állni.
Egy tikkasztó délután a lány kilovagolt fehér lován a párkányra.
Hogy friss levegőt szívjon, mint Dirknek mondotta. Szüksége is van
friss levegőre, gondolta Dirk, hiszen olyan sápadt az arca és beesett a
szeme. De a sápadtság illik neki és ezt meg is mondta Memorynak. A
96
lány arca nyomban elvesztette sápadt színét és ezen Dirk annyira
felbátorodott, hogy megmondta, mennyire tetszik neki Memory.
– Annak a lánynak is ezt szokta mondani? – kérdezte Memory,
olyan pillantással, hogy Dirknek egy pillanatra elállt a szívverése.
– Annak a lánynak? – ismételte elképedve Dirk. – Melyik
lánynak?
– Hát annak a lánynak, aki mindennap ír magának. Azt mondják,
hogy valahányszor megjön a posta, maga mindig kap levelet Santa
Féből.
Dirk zavarában elpirult. Nem mondhatja meg Memorynak, hogy
azokat a leveleket a doktor írja.
– Nem ír nekem semmiféle lány, Memory – mondta komoly,
őszinte hangján. – Azok a levelek… üzleti levelek.
A lány hangosan felkacagott. Az első szívből jövő, jóízű kacagás
volt, mióta itt van. Dirkre úgy hatott, mint a legszebb muzsika.
Kimondhatatlan vágy fogta el, hogy még egyszer hallja és azt
indítványozta a lánynak, hogy menjenek feljebb a hegyoldalon. Ott
fent jobb a levegő. Fellovagoltak tehát az El Padre déli lejtőjére.
Lovaik zajtalanul lépkedtek egymás mellett a tűlevelekkel borított
puha talajon. Vagy felhőkön tapostak? Dirk nem tudta.
Elfelejtkeztek mindenről. Lovaik szabadon csatangoltak. Meg-
megálltak egy-egy fűcsomónál, vagy egymásra fektették a nyakukat
és pihentek. Közben ők meghitten beszélgettek. Mindenről a világon.
Gyermekkorukról, a Félholdon és a Magányos Csillagon töltött
időkről, aztán a későbbi életükről, Dirk és Quinn utazásairól.
Különösen ez utóbbiak érdekelték Memoryt és Dirk nem győzött
eleget mesélni. Persze, kalandjaiknak csak a mulatságos részét
beszélte el és utazásaik szomorú végéről igyekezett elterelni a lány
figyelmét.
Memory mohó érdeklődéssel hallgatta. Közben meghosszabbodtak
az árnyékok és a nap lenyugodni készült.
Visszafordultak tehát és nemsokára megfut elébük tűnt a párkány,
a völgy és a sok fegyveres ember. A megszokott látványra gondjaik
is visszatértek.
– A párkány! – sóhajtott fel a lány keserűen és a lávasziklákra
mutatott. – Bard és Dal azt mondja, csak arra jó, hogy az
97
öngyilkosok leugorjanak róla. Nekem a párkány mindig mást
jelentett. Hatalmas védőfalat láttam benne, mely minden bajtól,
minden rossztól megóvta az otthonomat. Idefenn mindig nyugodtan,
boldogan éltünk. Minden rossz onnan alulról jött és a sok baj most
már a párkányokat is ellepte.
– Ne törődjék vele, Memory – vigasztalta Dirk. – Elég ember van
itt, hogy minden bajt távol tartson a Nagy Forrásoktól. Itt minden
úgy marad, ahogy volt.
– Apám nélkül nem lesz már ugyanaz – sóhajtott fel a lány és Dirk
nem tudott mit válaszolni. – Idővel talán ebbe is beletörődőm –
folytatta a lány és mereven maga elé bámult. – Mint a doktor is
mondta, az élet már mögötte van és csak terhet jelent neki. De
sohasem tudok majd beletörődni, hogy Quinn… – Nem tudta
folytatni.
Dirknek minden erejére szüksége volt, hogy uralkodjék magán és
ne mondjon el mindent a lánynak. Talán, ha jó híreket kapott volna a
doktortól, nem is sikerült volna elhallgatnia az igazságot. De a ma
reggel érkezett levél nem sok jóval biztatta.
– Nem, nem, – folytatta Memory révedező tekintettel, mintha csak
önmagának mondta volna – ez a völgy már sohasem lesz a régi. De
nekem mindig az otthont fogja jelenteni és… és… – kis keze
szorosan megmarkolta a kantárszárat és dacosan felkapta a fejét –
sohasem fogom elhagyni. Nem fognak kényszeríteni rá. Mindig csak
arra gondolok, hogy mit jelent apámnak ez a harc Challoner ellen.
Száz halálnál is rosszabb lenne… – Hirtelen elhallgatott és
megrántotta a kantárszárat. Majd halkan folytatta: – Vissza kell
mennem, Dirk.
Lassan, szótlanul lovagoltak vissza a fennsíkra. Már messziről
hangos tehénbőgés, vad dobogás és dühös sikoltozás ütötte meg a
fülüket. A sok állat zsúfolásig megtöltötte a völgy legelőit. A
hegyekről lehajtott, félig vad állatok nem fértek össze a síkságról
érkezett csordákkal. Nyugtalanul kapálózó, rugdalózó vad tömegbe
vegyültek össze. A számuk egyre nőtt, mert Nels és Miel, akit
sebesült válla nem tudott visszatartani attól, hogy lóra üljön, más
lovasok segítségével minden nap újabb csordákat hajtottak le a
távolabbi legelőkről.
98
 Most is, mikor Memory és Dirk megállt a kapu előtt, vad ordítozás
jelezte, hogy újabb csorda érkezett a hegyekből. Öreg, vad bikák
rohantak lehajtott fejjel a hegyoldalon és igyekeztek kitörni a
csordából. A tehenek hangosan bőgtek és borjaik után szaladtak.
– Huuuuí… iiii! – visszhangzott az öreg Nels ordítása, amint
utánuk vágtatott és a karám kapuja felé terelte őket.
Dirk elbúcsúzott Memorytól, hogy Nels segítségére siessen. A
lány leszállt a nyeregből, s olyan pillantást vetett a fiatalemberre,
hogy annak még a lélegzete is elállt.
– Sosem fogom tudni meghálálni magának mindazt, Dirk, –
mondta, – amit értünk tesz. Különösen, mikor tudom, hogy hogy
viselkedik magával Bard és Dal és a többi marhatenyésztő. Nagyon
nehéz itt a helyzete.
– Ez az idő, amit most együtt töltöttünk, nem volt nehéz, Memory,
– felelte boldogan Dirk,
A lány bement a házba, Dirk pedig a dombok felé rohanó csorda
után vágtatott. Hosszantartó vad lovaglás és ordítozás után végre
sikerült beterelni az állatokat a karámba.
– Nem volna jobb kinn hagyni az állatokat a hegyekben, Nels? –
kérdezte Dirk a karámkerítéshez támaszkodva.
– Jobb volna, – felelte az öreg cowboy, – de a Vén Sas azt mondta,
hogy hozzuk le az állatokat és tartsuk együtt őket. Ez volt az utolsó
parancsa és én teljesítem.
Dirket nem vitte rá a szíve, hogy ellenkezzék.
– Rendben van, – mondta, – de akkor állandóan ügyelnünk kell az
állatokra. A vadság ragadós.
De a vadság nemcsak az állatok közt terjedt, hanem a
marhatenyésztőkben is felébredt. Napról-napra körüllovagolják a
mérföldekre nyúló párkányt és folyton csak juhokat látnak a párkány
alatt elterülő dombokon. Különféle híresztelések jutnak el a
fülükhöz. Hogy Challoner meghasonlott a többi juhtenyésztővel.
Hogy egyre több juhtenyésztő csatlakozik a síkságról a bandához,
nehogy elessenek a legelőktől, ha sikerül felhajtani a juhokat a Nagy
Forrásokhoz.

99
 – Minek várjuk meg, míg feljönnek a párkányra? – kiáltozták
vadul a marhatenyésztők. – Legjobb lesz, ha lemegyünk hozzájuk és
végleg elintézzük őket!
De a higgadtabbak visszatartották őket. Nem támadhatják meg a
juhtenyésztőket. Csak védekezniök szabad. Amíg csak a Vén Sas
birtokát védelmezik, jogosan cselekszenek és a következmények nem
őket terhelik. Különben sem kell soká várniok, mert a párkány lejtőit
a juhok már lelegelték, a víz kifogyóban van és a juhtenyésztők
kénytelenek lesznek hamarosan megtámadni a Nagy Forrásokat.
A vadság, amellyel a juhtenyésztők támadását várták, Bardra és
Dalra is átragadt. Megkettőzték erőfeszítéseiket és könyörtelenül
tovább harcoltak, hogy megtörjék Memory ellenkezését.

XVII. FEJEZET.

Megérkezése után Strange Bard mindig apjának karosszékét

foglalta el az asztalfőn. Most is ott ült. Simára fésült hajával és
kifogástalanul szabott öltönyében eleinte szokatlan látványt nyújtott
a karosszékben. De a napok múltával haja sokat vesztett simaságából
és fényességéből, ruhája összegyűrődött, arcát és nyakát vörösre
égette a nap és így az ellentét közte és a karosszék régi gazdája
között már nem volt oly feltűnő.
Ha a karosszékben ülve kitekintett a nagy nyitott ablakon, maga
előtt látta az egész völgyet és mögötte a nagy hegycsúcsot. A Vén
Sas minden étkezés után ebben a karosszékben szítta el a pipáját, s
míg a látása cserben nem hagyta, hosszasan gyönyörködött a festői
látványban. De azóta sok minden megváltozott a csendes, békés
völgyben. A gyapotfák között sátrak emelkedtek és mindenfelé
tábortűz füstje szállt az ég felé. A legelőket ellepték a síkságról
felhajtott, kiéhezett állatok és amerre csak nézett az ember,
mindenütt elszánt tekintetű, felfegyverzett marhatenyésztőket
pillantott meg.
100
 Bard nem is szeretett kinézni az ablakon, mert a fegyveres
emberek láttára mindig tehetetlen düh fogta el. Memoryt nézte, aki
az asztal túlsó végén ült. Aranyhajában a napsugár játszott, de az
arca árnyékban maradt és sápadtsága így még szembetűnőbb volt.
Bardot szánalom fogta el húga iránt, de megkeményítette a szívét. A
nők gyakran gyengéknek és gyámoltalanoknak tettetik magukat,
hogy a férfiak megszánják őket és teljesítsék kívánságukat.
Napok óta dacol velük és nem engedi meg, hogy felhatalmazást
kérjenek apjuktól. Nem akarja, hogy kiutasítsák ezeket a
marhatenyésztőket, akik fegyveres táborrá változtatták a Nagy
Forrásokat és csatatérnek akarják felhasználni a fennsíkot, hogy
fegyverrel intézzék el a legelők miatt támadt ellentéteket.
– A te munkád! – szólt haragosan a lányhoz és kimutatott az
ablakon. – Büszke lehetsz rá!
Memory fáradtan tolta el magától a tányérját.
– Kérlek, Bard, ne kezd már megint. Mindenért csak engem
okoltok. Még majd a szárazságnak és apánk betegségének is én
leszek az oka.
– Ami apánk betegségét illeti, – szólalt meg Dal, – bizony többet is
tehettél volna. Hacsak egy cseppet is szeretnéd apánkat, nem
elleneznéd, hogy elvigyük innen és megfelelő ápolásban részesítsük.
Valóságos bűn, hogy így hagyjuk itt feküdni. Az öreg Harris napokig
sem néz feléje.
– Azt mondta, hogy úgy sem tud semmit sem tenni, – magyarázta
már századszor a lány.
– De valamit mégis csak kell tenni, – kiáltott fel Bard dühösen. –
Ha felhatalmazásunk volna, mindent rögtön elintézhetnénk. Utóvégre
törvény is van a világon és a hatóságok segítségét is igénybe lehet
venni. De ehhez felhatalmazásra van szükségünk. Te pedig nem
akarod, hogy felhatalmazást kérjünk apánktól. Hallottad, mikor
kiutasítottuk ezeket az embereket a birtokról és láttad, hogy ügyet
sem vetettek ránk. Még csak feleletre sem méltattak bennünket.
Állataikat továbbra is itt legeltetik a mi legelőinken, sátraik továbbra
is ellepik a völgyet. Közben fegyvereiket csörgetik és harcra
készülődnek, hogy vérbe áztassák a völgyet. – Pár pillanatig szünetet
tartott, hogy szavai megtegyék hatásukat, majd rábeszélő hangon
101
folytatta: – De te még megakadályozhatod mindezt. Csak be kell
menned apánkhoz és beszélned kell vele. Vagy engedd meg, hogy
mi…
– Nem! – kiáltotta a lány. A fáradtságtól nem tudott többet
mondani. Napok óta szidják, gúnyolják a testvérei. Már nem bírja ki
sokáig.
– «Ne vitatkozzék velük – figyelmeztette Dirk, mikor egyszer
panaszkodott neki. – Mondja azt, hogy «nem» és tartson ki mellette.»
– Mi majd rendbe hozzuk a dolgokat – folytatta Bard, mintha
Memory «igen»-t mondott volna. – Engedd meg, hogy Challonernek
tíz évre bérbe adjuk a birtokot és szabadíts meg bennünket ettől a
lidércnyomástól.
– Nem! – kiáltotta Memory gépiesen.
– És engedd meg végre, hogy elmehessünk innen. Hogy
visszatérhessünk a foglalkozásunkhoz és magunkkal vihessük
apánkat is.
– Nem!
– Az Isten szerelmére, te lány – hajolt végig Bard az asztalon –,
miért vagy olyan makacs, mint egy öszvér? Mi tart itt téged?
– Majd én megmondom! – csapott öklével Dal az asztalra. – A
fiatal Haskell tartja itt.
Dirk nevét mindig megemlítették civakodásaik közben.
Akárhogyan is kezdték a veszekedést, akárhogyan is folytatták,
előbb, vagy utóbb elérkeztek Dirkhöz. Mindennel megvádolták és
szidták Memoryt, hogy szövetkezett ellenük egy Haskellel.
– Úgy viselkedsz – mondta Bard –, mintha a testvéred volna.
– Néha úgy is érzek iránta, – felelte Memory sápadtan.
– Ó, már tudom, hogy mire gondolsz! – kiáltotta Bard dühösen. –
Nem testvéri szeretetet érzel iránta, hanem szerelmes vagy belé.
Belebolondultál abba a csavargóba és képes vagy apád életét is
feláldozni, csakhogy vele lehess.
Memory felugrott. Az arca halottsápadt volt, a szeme villámokat
szórt
– Ó, te… te… – Nem tudta tovább folytatni, csak nézett a két
testvérére, akik hidegen, könyörtelenül viszonozták a tekintetét.
– Nos – mondta Bard kihívóan – tagadd, ha mered!
102
 Egy pillanatig Memory feléjük hajolt az asztal fölött, kinyitotta a
száját, de aztán szó nélkül kirohant a szobából. Egyenesen a Vén Sas
szobájába futott és térdre vetve magát a beteg ágya előtt, zokogva
fúrta arcát a párnák közé. Hogy is tagadhatná, hogy szereti Dirköt?
Hiszen mindig szerette, mióta csak az eszét tudja. Mióta pedig
melléje állt, százszor jobban szereti. De nem azért szegül ellen
fivérei akaratának, hogy itt maradhasson Dirkkel. Isten a tanú rá,
hogy nem!
– Apám! – kiáltotta zokogva és átölelte a Vén Sas nyakát. –
Mondd, hogy te tudod, hogy miért teszem. Mondd, hogy helyesen
cselekszem!
A Vén Sas mozdulatlanul feküdt. Úgy látszik, érzéketlen minden
iránt. De az ő kis lánya térdel az ágya mellett, kinek minden szavát,
még a suttogását is meghallotta. S mintha a Vén Sas távozni készülő
lelke megértette volna, hogy Memory zokog az ágyánál,
megmozdította a fejét és halkan suttogta:
– Dirk… nem tehet.,. arról… amit az apja tett.
Delírium? Megint átéli azt a jelenetet Quinnel? Vagy felismerte
akkor Dirket és tudta, hogy félrevezették? Azt akarta értésére adni,
hogy megbocsát? Hogy erőt vett a Haskellek elleni gyűlöletén és
Dirk, Quinn és az pártjára állt?
– Apám! – igyekezett magához téríteni az öntudatlan embert, hogy
választ kapjon a kínzó kérdésekre.
De a Vén Sas nem felelt.
Szörnyű gondolatok kínozták Memoryt. Az apja haldoklik. Quinn
gyilkosságért elítélve fegyházban ül, és meg sem mondhatja Bardnak
és Dalnak, akik talán tudnának tenni valamit az érdekében, nehogy
ezért is azt a férfit okolják, akit szeret.
Ez az óra kitörölhetetlen nyomot hagyott Memory lelkében.
Mindenki észrevette a kedélyállapotában beállott nagy változást.
Viselkedése Dirkkel szemben teljesen megváltozott és Dirk
rettenetesen szenvedett emiatt. Memory kerülte a társaságát és ha
nem térhetett ki előle, tartózkodó volt és alig beszélt hozzá.
Az El Padre lejtőjére tett kirándulásuk után Dirk alig várta, hogy
megint találkozzék Memoryval. Egyik este messziről megpillantotta
a lány fehér ruháját a tornácon. Utána ment a házba, de a tornác már
103
üres volt és az öreg Mária azt mondta, hogy Memory már lefeküdt.
Másnap reggel találkozott vele, mikor kijött a házból, de Memory
elfordította a fejét, mintha észre sem vette volna. De lehet, hogy
csakugyan nem vette észre. Megvárta tehát, míg visszajött és melléje
lépett.
– Nagyon meleg van – mondta, mert hirtelen nem jutott más az
eszébe.
– Igen – felelte Memory közömbösen és meg sem állva, besietett a
házba,
Dirk utána bámult és arcára visszatért a régi kemény, elszánt
kifejezés.
– Miért olyan rosszkedvű? – kérdezte Zurry este a tábortűz mellett.
– Csak nem kapott rossz híreket Quinnről?
– Nem. Ma egyáltalán nem kaptam levelet a doktortól.
– Hát akkor mi baja van, fiam?
Dirk egy pillanatig gondolkozott és elhatározta, hogy bevallja
bánatának okát Zurrynak.
– Memory – mondta bizonytalanul – úgy látszik, mégis csak
bizalmatlan irántam.
– Miért gondolja ezt? – kérdezte Zurry meglepetten.
– Ha csak lehet, elkerül. Látni sem akar.
– Képzelődik, fiam.
– Nem szoktam képzelődni, Zurry – felelte Dirk keserű mosollyal.
– Ha nem tudnám, hogy Bardnak és Dalnak semmi befolyása sincs
rá, még azt gondolnám, hogy ők az okai. De Memory önállóan
gondolkozik. Éppen olyan önállóan, mint Quinn.
– Úgy van – helyeselt Zurry élénken. – Sőt talán még önállóbban
is. – De – folytatta kötekedő pillantással – nagy különbség van közte
és Quinn közt. Bizonyos körülmények közölt ez a különbség
megzavarhatja a barátságukat.
– Micsoda különbség? – fordult feléje Dirk meglepetten.
– Hát először is az – felelte az öreg marhatenyésztő közömbös
hangon –, hogy Memory nő.
Mi volt az, ami egy pillanatra ujjongó örömmel töltötte el Dirköt,
hogy rögtön utána kínzó fájdalom szorítsa össze a szívét? Hogy
enyhítse fájdalmát, egyre csak azt ismételgette magában, hogy túl
104
nagy képzelőtehetséggel verte meg a Teremtő. De nem, egészen
biztos, hogy akaratán kívül tett, vagy mondott valamit, amivel
megbántotta Memoryt
Zurry már régen aludt és Dirk még mindig a tábortűz mellett ült.
Igyekezett visszaidézni emlékezetébe minden pillanatot, amit
Memoryval töltött. Magyarázatot keresett a lány viselkedésére, de
nem talált. Elhatározta tehát, hogy nyíltan megkérdezi a lánytól,
miért haragszik rá. Memory mindig őszinte volt hozzá és ő is őszinte
volt a lányhoz, kivéve azt a dolgot Quinnel. Megérezte talán, hogy
titkol előtte valamit? Ez az oka talán? Holnap megkérdezi.
Meg is kérdezte és a lány őszinte volt hozzá.

XVIII. FEJEZET.

Azon a végzetes augusztus elsején, kora reggel óta elviselhetetlen

hőség kínozta az embereket és állatokat egyaránt. Fűszál sem rezdült
a mozdulatlan, forró levegőben, mely ólomsúlyként nehezedett az
emberek agyára és tüdejére. Mindenki bosszús és ingerlékeny volt és
a feszültség már-már elviselhetetlenné vált. Még az állatok is
megérezték. A lovak ágaskodtak és vadul igyekeztek kiszabadítani a
fejüket a haragvó lovasok szorításából. A sok szarvasmarha szorosan
egymás mellett tolongott. Lihegtek, prüszköltek, egymásba
akasztották a szarvukat és a karámkerítést feszegették.
– Az ördög vigye el ezt a vakító fényt! – káromkodott az öreg
Zurry. Éppen befejezte a reggelijét és miközben felcsatolta a
tölténytáskáját, az eget kémlelte. – Meg sem látná az ember, ha volna
is felhő az égen. Pedig biztosan van. Érzem és ha tudnám, hogy még
ilyesmi is előfordulhat, azt mondanám, hogy hamarosan esni fog.
Dirk igyekezett elfojtani mosolygását. Mintha az eső rég letűnt
korszakok emléke volna.
– Más jelek is vannak – erősködött Zurry, akit érthetetlen módon
bosszantott Dirk mosolygása. – Nézze csak azokat a leveleket! Hogy
105
felkunkorodik a szélük. Mintha minden levél csésze volna. Ez a
legbiztosabb jel.
– Szárazság idején a legbiztosabb jelek is csalnak – figyelmeztette
Dirk.
De ő is érezte a feszültséget a levegőben és aggódó pillantást vetett
az állatokra. Aztán tekintete visszatévedt Zurryra és meglepetten
látta, hogy az öreg marhatenyésztő izgatottan jár fel s alá.
– Mire várunk? – kiáltotta Zurry dühösen. – Eddig mást sem
tettünk, mint vártunk. «Várjatok, míg segítség érkezik». Nos, a
segítség már megérkezett. «Várjatok, míg a juhtenyésztők
megtámadják a Nagy Forrásokat!» Elég volt már a sok beszédből!
Hirtelen Dirk is úgy érezte, hogy eleget vártak már. Vad
türelmetlenség fogta el. Tényleg, mire várjanak? Zurry és a többiek
is alig várják, hogy induljanak. Senki sem tudja visszatartani őket.
De bizonyára a juhtenyésztők is türelmetlenek már. A párkányról is
látható, hogy veszteségük óráról-órára növekszik. Egyre több állat
hullája borítja a domboldalt.
Dirk felugrott a lovára és a párkány felé vágtatott. Már messziről
látta, hogy készülődik valami. Az őrök izgatottan tanácskoztak
egymás közt és egy ember lóhalálban vágtatott a völgy felé.
– Mi történt? – kiáltott rá Dirk, mikor melléje ért.
De a lovas közömbös pillantást vetett rá és szó nélkül tovább
vágtatott.
– Úgy kell nekem! – gondolta Dirk dühösen. – Miért szóltam
hozzá?
Haragjában megsarkantyúzta Blazet és felvágtatott a párkányra,
hogy megnézze, mi történt. Egy pillantást vetve lefelé, rögtön látta,
hogy a várakozásnak vége van. Az alatta elterülő domboldalon lázas
tevékenység folyt. A pásztorok és a kutyák mindenfelől egyetlen
hatalmas nyájba igyekeztek összeterelni a juhokat. Más emberek
lovakat vezettek elő, megnyergelték őket és látszott, hogy
készülődnek valamire. De mire? Támadásra? Vagy visszavonulásra?
Nem messze tőle a marhatenyésztők izgatottan beszélték meg a
lehetőségeket. Dirk sóvárgó szívvel hallgatta őket. Különös vágyat
érzett, hogy részt vegyen a beszélgetésükben. Megfeledkezett a régi
gyűlöletről és csak emberi társaság után vágyott. De a
106
marhatenyésztők ügyet sem vetettek rá, mintha ott sem lett volna.
Erősen fogadkoztak, hogy leszámolnak a juhtenyésztőkkel és
egyetlen juh sem fogja átlépni a párkányt. Nem tudták, hogy Brock
már megkezdte terve végrehajtását és biztos volt benne, hogy sikerül
elűznie a Nagy Források védelmezőit.
A hőség egyre tűrhetetlenebb lett. Por és füstfelhő emelkedett a
Kék Szakadék fölé és a párkányon álló marhatenyésztők már nem
látták, hogy mi történik odalenn. Legnagyobb részük visszament a
táborba s csak néhány őr maradt a párkányon. Dirk is ott maradt és
türelmetlenül várta a délutánt. Tudta, hogy Bard és Dal ebéd után ki
szokott lovagolni és ezt az időt akarta felhasználni arra, hogy
beszéljen Memoryval.
De a két fivér ma eltért rendes szokásától. A hőség és a levegő
feszültsége rájuk is megtette hatását és különös türelmetlenségtől
hajtva elhatározták, hogy már délelőtt lelovagolnak Challonerhez.
Már három nap óta nem voltak nála és szerették volna tudni, hogy mi
történt közben a juhtenyésztők táborában.
Mint mindig, most is az El Padre lejtőjén lovagoltak le a völgybe.
Inkább választották ezt a hosszabb utat, semhogy kitegyék magukat a
marhatenyésztők gúnyos pillantásainak. A lejtő aljára érkezve
meglepetten látták, hogy Challoner nyája közben közelebb jött a
párkányhoz. Challonert és embereit a nyáj mögött a domboldalon
találták. Éppen azon fáradoztak, hogy a juhokat felsegítsék a
meredek, sziklás domboldalra. A két fivér csodálkozva nézett
egymásra. Mi történt Challonerrel? Talán megőrült a nagy hőségtől?
Bard hozzálépett és udvariasan üdvözölte.
– Lejöttünk – mondta –, hogy beszámoljunk a történtekről és
megbeszéljük a további lépéseket. Reméljük, hogy már nem kell
sokáig várnia.
Challoner dühösen fordult feléjük és puskájával hadonászva, rájuk
ordított:
– Elég volt magukból! Tudni sem akarok magukról! Takarodjanak
innen, különben golyót röpítek a fejükbe!
A két testvér ijedten menekült. De visszaérkezve a párkányra, a
biztonságot nyújtó sziklafal mögött Bard bátorsága visszatért.

107
 – Kár volt megijedni tőle – mondta Dalnak. – Csak azért rendezte
ezt a jelenetet, hogy előnyösebb feltételeket erőszakoljon ki.
Biztosítják róla, hogy szíves-örömest folytatja majd a tárgyalásokat.
De most már nekünk is meg kell tennünk a magunkét. Még pedig
minél gyorsabban. Nem szabad törődnünk Memory fenyegetésével és
meg kell kockáztatnunk, hogy esetleg mindent elmond apánknak. A
vérontást megakadályozhatjuk, ha a Nagy Forrásokat átengedjük
Challonernek.
– Nem szabad törődnünk semmivel sem – felelte Dal erélyesen. –
El kell távolítanunk Memoryt.
Hogy céljukat elérjék, feltűnő figyelmet tanúsítottak Memory
iránt. Az egész vacsora alatt arról beszéltek, hogy Memorynak le kell
feküdnie és a beteget az ő gondjaikra kell bíznia.
– Ha tovább is így folytatod – mondta Bard – magad is beteg
leszel. Mióta itt vagyunk, egy éjjel sem aludtál nyugodtan. Nem
tűrjük, hogy halálra fáradj.
– Persze, hogy nem! – kiáltotta Dal. – Szegény gyermek! Hiszen
majd összeesik a fáradtságtól.
Dal nem túlzott. A pihenés puszta gondolata is mennyei
boldogságnak tűnt Memory előtt. A fivérek elkísérték a szobájáig és
nem szégyenkeztek Memory hálás mosolya láttára. Mihelyt az ajtó
bezárult a lány mögött, azonnal a Vén Sas szobájába sietlek, hogy
végrehajtsák a tervüket. Ki kell használniok az alkalmat és
cselekedniök kell, míg nem késő. Nagy buzgalmukban nem hallották,
hogy lovas áll meg a ház előtt és valaki feljön a lépcsőn. Nem látták,
hogy a nyitott ajtó mögül borzalom kifejezésével az arcán Haskell
Dirk figyeli, hogy mi történik a Vén Sas szobájában.
Bardnak sikerült félig eszméletre téríteni a beteget és karját a beteg
hóna alá fonva, ülő helyzetbe emelte. Dal papírlapot és frissen
bemártott tollat tartott feléje.
– Csak alá kell írnia, apám – unszolta Bard az öreg embert. – Csak
egy aláírás és minden rendben lesz.
– Aláírni? A nevemet? – motyogta a Vén Sas és zavartan nézett
egyik fiáról a másikra.

108
 – Igen. Csak a nevét – unszolta Dal és a tollszár köré szorította az
öreg ráncos ujjait. – Ide, ahol a kezét tartom. Csak írja alá, aztán
tovább alhat. Mi majd mindent elintézünk.
De a dolog nem ment ilyen könnyen. Az öreg reszkető keze
elsiklott a kipontozott vonal fölött.
– Papír? – mormolta és kimerülten hajtotta a fejét Bard térdére.
– Igen – felelte Bard és Dirk borzalommal hallgatta. – Papír. Írás,
melyben megtiltja, hogy mások idehozzák az állataikat és kiszorítsák
innen a maga állatait.
– Egy papiros – mormolta az öreg haragosan – nem állítja meg
Challoner Pétert.
Bard ravaszul mosolygott. Mindig büszke volt rá, hogy olyan
iratokat tud szerkeszteni, amelyekbe mindent bele lehet magyarázni.
– Ez a papiros mindenkit meg fog állítani – biztatta a Vén Sast –,
ha rajta van az aláírása, apám. Írja csak alá. Mártsd be a tollat még
egyszer, Dal.
De a Vén Sas durcásan eltolta magától a tollat.
– Lányom! Hol vagy lányom? – kiáltotta.
– Most ne törődjék vele, apám. Nők nem értenek az iratokhoz. Ez
a mi dolgunk. Csak nem gondolja, hogy aláíratnék magával valamit,
ha nem a maga és Memory érdekét szolgálná?
A Vén Sas megértette a fia szavaiban rejlő szemrehányást és hogy
megmutassa, mennyire bízik benne, minden erejét összeszedte és
megfogta a tollat, hogy aláírja az iratot.
A látvány azonnali cselekvésre ösztönözte Dirköt. Beugrott a
szobába és kikapta a tollat a Vén Sas kezéből. Aztán hátralépett és
megvetően mérte végig a testvéreket, akik dühösen ugrottak fel az
ágy mellől.
– Haskell – kiáltotta Bard –, ez már igazán sok! Mi jogon
avatkozik be folyton a mi családi ügyeinkbe?
Eleresztette a Vén Sast, aki kimerülten hanyatlott vissza a párnákra
és fenyegetően Dirk elé lépett. Talán erőszakosságra is ragadtatta
volna magát, de ebben a pillanatban halk sikoltás hallatszott az ajtó
felől. Memory állt az ajtóban. Apja hívó kiáltására felriadt álmából
és abban a pillanatban ért az ajtóhoz, mikor Dirk hirtelen

109
beavatkozott az események menetébe. Látta és megértette, hogy mi
történt.
A hirtelen beállott csendben az ágyhoz lépett, felkapta a papírlapot
és átfutotta a tartalmát. Szabályszerű meghatalmazás volt, mely
feljogosította Bardot, hogy apja helyett mindennemű ügyletet
jogérvényesen megköthessen. Aztán megnézte a félbeszakított,
reszketeg aláírást és tekintetét megdöbbent fivéreire emelte. Mintha
Dirk jelenlétét észre sem vette volna.
– És ti az én fivéreim vagytok! – kiáltott rájuk haragtól szikrázó
szemmel. – Szégyellem magam miattatok! Ó, láttam, hogy milyen
aljasok vagytok, de hogy apátokkal szemben ilyesmire vetemedtek,
arra még álmomban sem mertem volna gondolni.
– Apánk érdekében tettük – védekezett Bard. – Apánk nem képes
ügyei intézésére és valakinek cselekednie kell helyette. Valakinek,
aki ért az üzleti dolgokhoz.
– Üzleti dolgok! – kiáltotta a lány megvetéssel, – Üzlet, haszon!
Másról sem beszéltek, mióta itt vagytok. De ezt nem itt tanultátok.
Ezekhez a dolgokhoz mi még nem vagyunk elég civilizáltak. Nálunk
első a becsület! Kiraboljátok az apátokat Challoner Péter kedvéért.
Gyönyörű üzlet, mondhatom! Eladjátok az apátok bizalmát… ezért!
– Megvetően rúgta félre a földre dobott papírlapot. – Gyönyörű
haszon! Mert apánk bízott bennetek. Senki más nem bízott bennetek,
csak apánk és mindenki sajnálta bizalmáért. Barátotok, Challoner
Péter kigúnyolta, mert bízott benne, hogy segítségére lesztek.
Challoner jobban ismert benneteket, mint saját apátok. Tudta, hogy
milyen mélyre süllyedtetek, mióta nem látott benneteket.
– Mélyre süllyedtünk? – kiáltott fel Dal csodálkozva. – Hiszen a
legjobb zenithi szálloda tulajdonosa vagyok. – Bard is hitetlenkedve
csóválta a fejét.
– Olyan mélyre süllyedtetek – kiáltotta a lány, mindinkább
elveszítve önuralmát, – hogy képesek vagytok apátokat halálos
ágyán eladni Challoner Péternek. Annak az embernek, akinek csak
az a célja, hogy minél jobban kínozza és megalázza apánkat. Annak
az embernek, aki több fájdalmat okozott neki, mint a világ összes
többi emberei együttvéve. Aki idehozta Brockot, azt a gazembert, aki
a fegyházba juttatta a testvéreteket.
110
 – Micsoda? – kiáltotta Bard és megragadta Memory karját. –
Megőrültél, te lány?
Memory vad nevetése semmiesetre sem cáfolta meg ezt a feltevést
– Lehet – kiáltotta révedező tekintettel. – Lehet, hogy megőrültem,
mert ti azt mondtátok, hogy nem szeretem apánkat. Lehet, hogy
megőrültem, mert egyedül kellett viselnem a bánatot Quinn miatt.
Mert a saját testvéreim olyan aljasok voltak, hogy… De akár
megőrültem, akár nem, igaz amit mondtam. Quinn fegyházban van.
Gyilkosságért ítélték el. Rablógyilkosságért. Már négy év óta van
fegyházban, de az egész életét ott fogja tölteni!
– Gyilkosságért! – sóhajtotta Bard őszinte fájdalommal.
– Quinn! – szakadt ki a rémült kiáltás Dalból.
– De rajta – kiáltotta a lány –, folytassátok! Tegyetek apánkkal azt,
amit akartok. Írassatok alá vele akár egy tucat ilyen papirost. Nem
tesz semmit sem. Azok az emberek ott kinn híven kitartanak
mellettem. De ha mindenki elmenne és egyedül maradnék, az sem
változtatna a dolgon. Amíg apánk él és azután is távol tartom az
ellenséget a Nagy Forrásoktól. Még akkor is, ha magamnak kellene
puskát vennem a kezembe.
Egy ugrással az ajtónál termett és kirohant a szobából… ki a
házból.
A két lesújtott testvér erőtlenül roskadt le apjuk ágya szélére.
Mozdulatlanul ültek és tekintetüket a földre szegezték. Dirk
jelenlétéről teljesen megfeledkeztek. Bard karja gyöngéden fonódott
Dal válla köré. Dal testét zokogás rázta meg.
Szánalom töltötte el Dirk szívét. Sohasem hitte volna, hogy még
szánalmat is fog érezni a két testvér iránt. Lassan kiment a szobából
és Memory keresésére indult. Nem látta sehol sem, de a vízeséshez
vezető ösvény porában kis szandáltól származó friss nyomokat talált.

111
 XIX. FEJEZET.

A kis szandálnyomok egyenesen a vízesés mellé vezették Dirket.

Arra a helyre, ahol először beszélt Memorynak Quinnről és ahol
azóta annyi felejthetetlenül kedves órát töltöttek. A vízesés melletti
pad mindig kedvenc tartózkodási helye volt a lánynak. Sokszor ült itt
órák hosszat, könyvvel a kezében, vagy kézimunkázva, de sokszor
tétlenül bámulta a napsugarakban csillogó vizet és álmodozott.
Ide menekült akkor is, ha bánata volt. A vízesés zúgása elnyomta
zokogása hangját, a vízsugarak és a pára pedig elrejtették kíváncsi
tekintetek elől. Most is ott ült a padon és arcát a kezébe temetve,
keservesen zokogott. Hirtelen lépteket hallott és azt hitte, hogy Bard
vagy Dal keresi fel, hogy tovább kínozzák.
– Ne jöjj ide – könyörgött s még jobban elrejtette az arcát.
De a lépések egyre közelebbről hallatszottak.
– Kérlek, hagyj magamra. Megmondtam már, hogy tegyetek, amit
akartok.
– Memory!
Erre a kiáltásra ijedten ugrott fel a padról és kétségbeesve nézett
körül, mintha menekülni akarna. De a vízesés elzárta az útját és így
kénytelen volt szembefordulni Dirkkel. Az arcát könnyek szántották,
testét elfojtott zokogás rázta, mint valamikor kislány korában a
Félholdon.
– Ó, miért követ ide is?
Hogy miért követi? Hogy miért zavarja ilyen szokatlan időben is?
Mert segítségére akar lenni, de nem lehet, mert valami közéjük
furakodott, valami elválasztja őket egymástól.
– Nem találtam más alkalmat, hogy beszéljek magával, Memory –
mondta bűnbánóan. – Pedig beszélnem kell és meg kell tudnom,
hogy mi történt.
– Hát nem elég az, ami történt? – kérdezte a lány kétségbeesetten.
– Nem bánom, akármi történik is körülöttünk – felelte Dirk
hevesen –, csak köztünk legyen minden rendben. Mi az, ami nincs
rendben köztünk, Memory?

112
 A lány inkább meghalt volna, semhogy megmondja. Attól félt,
hogy Dirk még kitalálja. Tekintete mintha a szíve mélyére hatolna.
Félig lehunyta a szempilláját, hogy elrejtse a gondolatait.
– Mi történt köztünk, Memory? – kérdezte megint Dirk.
– Semmi – felelte a lány és nem mert Dirkre nézni.
– Hát akkor miért kerül? Miért rejtőzik el előlem? Talán valami
rosszat tettem?
– Nem.
– Vagy mondtam valamit?
– Nem – felelte ismét Memory és eszébe jutott a figyelmeztetés:
«Mindig csak azt mondja, hogy nem és tartson ki mellette».
De Dirk nem volt Bard vagy Dal és nem akarta kínozni Memoryt.
Ha nem tett, vagy mondott semmi olyat, amivel megbántotta volna a
leányt, úgy csak egy magyarázat lehetséges.
– Ó, biztosan azért kerül, mert terhére vagyok – szólt fájdalmasan.
– Igen… nem… – felelte kétségbeesetten. – Nem…mondhatom
meg… De már nincs szükségünk itt magára, Dirk. Apám már nem
kérdezősködik maga után… én szeretném, ha elmenne innen.
Dirket szíven találták a lány szavai. Szótlanul bámult. Memory
mondja ezt neki? Büszkesége feltámadt.
– Úgy gondolja tehát – mondta fojtott hangon –, hogy megtettem a
kötelességemet és most már mehetek? – Mivel nem kapott választ,
megrántotta a vállát és elfordult a lánytól. – Ha így áll a dolog, úgy
elmegyek.
De a lány nem akarta, hogy ezt gondolja. Inkább gondoljon bármi
mást.
– Nem… nem! – kiáltotta és feléje lépett.
Dirk visszafordult. Látta, hogy Memory feléje nyújtja kezét, a
szeme ragyog, mint a Confusion ibolyái eső után és a tekintete… a
tekintete nem idegenkedést fejez ki, sem a régi baráti érzést,
hanem… Egy ugrással a lány mellett termett, szenvedélyesen
magához szorította és csókkal zárta le az ajkát. Kár, hogy ebben a
pillanatban nem lett vége a világnak.
De a világ tovább haladt a maga útján minden valósságával és
fájdalmával. Memory ébredt először a valóságra. Karja lassan
lehanyatlott Dirk válláról és szomorúan suttogta:
113
 – Ez az, Dirk. Emiatt kell elmennie.
Mintha függöny ereszkedett volna le közéjük. Vastag, fekete
függöny, telefestve szörnyű, véres jelenetekkel. S mintha valamennyi
kép ugyanannak a képnek a változata volna. A bozótban halott ember
fekszik… Szörnyű akadály. Ittmaradása csak örökös fájdalmat
jelentene Memorynak és önmagának. Igaza van a lánynak. El kell
mennie!
Dirk még egyszer magához szorította Memoryt és lassan
körülnézett, mintha emlékezetébe akarná vésni a hely minden
részletét. Végül a lányra nézett. Tekintete búcsúzás volt, szívét
mérhetetlen fájdalom szorította össze. Lassan elengedte a lányt és
megtört hangon mondta:
– Egész életemben a legszebb emlékem lesz, Memory. Még így is
drágább és kedvesebb, mint mindenki más.
Elfordult a lánytól és lecsüggesztett fejjel lassan távozott. Egyszer
sem nézett hátra és nem látta, hogy a lány a fűbe roskad és egész
testét megrázza a keserves zokogás.
Zurryt nem találta a táborban. Jobb is, legalább nem kell búcsút
vennie tőle. Bizonyára észre sem veszik, hogy elment, hiszen a harc
pár órán belül megkezdődik. Neki még fontos feladatot kell
teljesítenie. Folytatnia kell a munkát, amit abbahagyott, mikor
idejött. Azon kell dolgoznia, hogy Quinn mielőbb visszanyerje a
szabadságát. Elmegy Santa Fébe és segíteni fog a doktornak. Elmegy
a kormányzóhoz és mindent elmond neki. A Denver utáni nagy
hajsza mindenesetre befejeződött. De talán szükség lesz Brock
tanúskodására, hogy megerősítse az ő és Denver vallomását.
Hirtelen mást határozott. Nem szabad szem elől vesztenie Brockot,
hiszen különben megint hajszolhatja ezer és ezer mérföldön át.
Singleshotba megy és sürgönyözni fog a doktornak, hogy ha szükség
van Brockra, ő majd előállítja.
Sietve összecsomagolta a holmiját, a korsóját megtöltötte friss
vízzel és felpattanva a lovára, felfelé vágtatott. A párkány közelébe
érve nem tudta megállni, hogy még egy utolsó pillantást ne vessen a
völgybe. Nem lehetett messze látni. A völgyet füst takarta el.
Meglepetten pillantott fel az égre és csak most vette észre, hogy az
égboltot mindenfelé felhők borítják. Ugyanakkor más csoda is
114
történt. A forró levegő megmozdult, meglibbentette a fák leveleit,
mozgásba hozta a völgyet takaró füstfelhőt és réseket szakított belé,
melyeken keresztül az egész völgyet áttekinthette.
Pillantása nyugtalanul kereste az állatokat. Végre a karámkerítés
túlsó szélén megpillantotta a hatalmas csordát. Az állatok
nyugtalankodva szorultak össze és szomorú bőgésük baljóslatúan
hangzott a különös csöndben. Két lovas közeledett feléjük. Miért
csak kettő? Hol vannak a többiek, akik vigyáztak rájuk és
összetartották őket? Dirk megfordult és a párkányt kémlelte.
Megpillantotta a marhatenyésztőket. Csoportokba verődve
figyelmesen néztek lefelé. Mit néznek olyan figyelmesen, hogy még
az állatokról is megfeledkeznek? Talán juhok közelednek a párkány
felé?
Megsarkantyúzta Blazet és a párkány szélére érve, letekintett a
Kék Szakadékra. A füst már nem volt olyan sűrű, mint az előbb és
egy újabb szélroham éppen megtisztította a levegőt. Megpillantotta
lent az óriási juhnyájat. Közelebb volt, mint reggel, de most egy
helyben állt. Dirk azonban éppen olyan jól tudta, mint azok a
marhatenyésztők ott, hogy valami készülődik.
Aggódva pillantott vissza az állatokra és a közelükben tartózkodó
két lovasra. Különösen viselkednek. Ahelyett, hogy az állatok körül
lovagolnának, mozdulatlanul állnak az állatok és a karámkerítés
között. Dirk hirtelen kiegyenesedett a nyeregben. Az a két lovas nem
marhatenyésztő! Az a kisebbik, szélesvállú ember – millió közt is
megismerne – az Mosely, a Brock bandájából! Dirk egyszerre
mindent megértett. Rögtön tudta, hogy mi a terve Brocknak. Ez a két
ember már biztosan napok óta rejtőzködött a sziklák közt és csak
alkalmas pillanatra várt. A juhnyáj közeledése pedig csak csel volt,
hogy a marhatenyésztőket a párkányra csalogassák. Közben a
füstfelhő védelme alatt ezek a lovasok…
Dirknek annyi ideje sem volt, hogy figyelmeztesse a párkány
szélén lefelé bámuló embereket, mert ebben a pillanatban a két lovas
hirtelen hátat fordított egymásnak és ellenkező irányban elindulva,
őrült vágtatásba kezdett az állatok mögött. Közben mindegyikük két
pokrócot göngyölített ki, melyeket előzőleg nyilván gyúlékony

115
anyagba áztattak, mert azonnal meggyulladtak és mint két óriási
sárkány lobogó lánggal tekergőztek a vadul rohanó lovasok mögött.
Több sem kellett a különben is nyugtalan vad teheneknek! A
hatalmas csorda, mintha csak egy állat lett volna, fülsiketítő
dobogással elindult a párkány felé. Mintha a kerítés ott sem lett
volna! A vastag drót fütyülve pattant szét és a közelben rohanó
állatok lába köré csavarodott. Egy pillanat múlva véres húscafatokká
taposták őket megvadult társaik.
A fékezhetetlen állatok tovább vágtattak a biztos pusztulás felé.
Hacsak Isten segítségével meg nem állítják őket a párkány előtt. A
marhatenyésztők már feléjük vágtatnak. Sohasem rettentek vissza
ettől a cowboyoknak nem ismeretlen, de legveszélyesebb feladattól.
Bármikor készek voltak életüket is kockáztatni, hogy megvadult
marhacsordát megállítsanak. Most is, alighogy észrevették a
veszélyt, azonnal nyeregbe pattantak és a csorda elé vágtattak.
Legelöl vágtatott a legrettenthetetlenebb valamennyi között – Dirk.
Sziklák felett, mély szakadékok és rejtett vízmosások mellett, ahol
minden botlás biztos halált jelent, szédítő iramban száguldott
egyenesen a bőgő, rugdalózó, öklelőző állatlavina elé. Hamarosan
elérte az első állatokat. Lovával közéjük furakodott, puskájával
csapkodta őket, ordított rájuk és mindenképpen azon fáradozott,
hogy ha nem is tudja visszafordítani a csordát, valamennyire mégis
csak eltérítse a párkánytól.
Lépésről-lépésre sikerült is megváltoztatni a vad rohanás irányát.
De lesz-e elég ideje? Feltekintett és már maga előtt látta a párkányt.
Az első állatok már elérték a párkány szélét és megrettenve hátráltak.
Dirk lelőtt egy nagy bikát, amely fenyegetőleg rohant feléje és az
állat hatalmas teste is eltérítette kissé a többieket.
Most már a marhatenyésztők is együtt lovagoltak vele az
állatrengetegben. Zurry aranyderesén beékelődött az öklelőző
szarvak közé és puskájával csinált utat magának. Jarvis úgy ordított,
mintha megőrült volna. Miel felkötött karjával a tolongás kellős
közepén lovagolt. Dirk megpillantotta Nelst is – a látvány mélyen
bevésődött emlékezetébe – amint kalap nélkül, halottsápadtan a
kantárszárral verte a körülötte hullámzó állatokat, melyek már a
párkány szélére sodorták. A következő másodpercben lova
116
megbotlott, mellső lábaival egy pillanatig még megkapaszkodott a
meredek sziklán, de aztán lovasával együtt eltűnt a szeme elől.
Nem volt ideje elszörnyűködni az öreg Nels végzetén. Lehet hogy
a következő másodpercben ez lesz az ő sorsa is. Már az ő lovát is a
meredek szélére szorították az állatok. Blaze kétségbeesetten
igyekezett visszafelé és nekirohant a feléje hullámzó állattengernek.
Mintha lova ereje győzedelmeskedett volna. Dirk egymás után látta
maga mellett elrohanni a teheneket a meredek széle felé. Blaze
befurakodott az állatok közé és tovább igyekezett az ellenkező
irányba. Dirk tudta, hogy ebben a harcban nem segíthet a lovának.
Nyakába dobta tehát a kantárszárat és rábízta magát. És Blaze tovább
harcolt, egyre távolabb küzdötte magát a meredek szélétől és már
úgy látszott, hogy a ló és lovasa kikerül a veszedelemből. De ebben a
pillanatban lövés dördült el és egy vad bika halálosan találva Blaze
lába elé rogyott. A ló megbotlott és elesett. Dirk ösztönszerűen
kirántotta lábát a kengyelből és a bika élettelen teste mögé gurult.
Egy pillanatig az volt az érzése, hogy Blaze talpra állt és elvágtatott,
de rögtön utána mennydörgésszerű robaj rázta meg a földet körülötte
és elvesztette az eszméletét.

XX. FEJEZET.

Az elpusztult síkság felől két lovas igyekezett felfelé a Nagy

Forrásokhoz vezető ösvényen. Az eget már fellegek borították és
eltakarták a leperzselt hegyoldalt a nap gyilkos sugarai elől. Az egyik
lovas középkorú, mogorva beszédű ember volt. Rövidre nyírt szakállt
és szemüveget viselt. A nyeregkápáján kis fekete táska volt által
vetve. A másik lovas pelyhedző állú fiatalember volt, de sápadt arca
elárulta, hogy máris sok szenvedésben és keserűségben volt része.
Nyugtalanul izgett-mozgott a nyeregben és tekintetével igyekezett
áthatolni a hegyoldalt megölő vastag füstfelhőn.

117
 – Kicsit lassabban, fiam, – intette idősebbik társa. – Ilyen vén
csont, mint én, már nem bírja úgy a fáradságot, mint harminc évvel
ezelőtt. Nem hinném, hogy elmulasztunk valamit, ha pár perccel
később is érünk fel. Álljunk meg és fújjuk ki magunkat.
A fiatalember megrántotta a lovát.
– Ne haragudjék, doktor úr, hogy ilyen türelmetlen vagyok. De
üzentek értem és nem tudtam jönni. Apám bizonyára nagyon
szeretné, ha már mellette lennék.
– De hiszen azt hiszi, hogy már mellette vagy, Quinn –
emlékeztette dr. Harris. – Azt hiszi Dirkről, hogy te vagy és éppen
olyan boldog, mintha te lennél ott.
– Dirket is szeretném látni – felelte a fiatalember egyre
türelmetlenebbül. – Ilyen jó barát nincs több a világon, doktor úr.
Felment, hogy harcoljon helyettem, mikor tudja, hogy milyen
szemmel nézik ott fenn. És Memory – az Isten is áldja meg – a
pártjára állt Bard és Dal ellenében. Nem is értem, doktor úr, hogy
fivéreim és Challoner…
Villogó szemmel előrevágtatott és mikor észrevette, hogy egyedül
maradt, megállította a lovát és bevárta az öreg orvost.
– Mihelyt hazaérek, leszámolok velük – folytatta fenyegető
hangon.
Gondolatai megelőzték és maga előtt látta apját, ahogy utoljára
látta. A doktor biztosan téved, gondolta. Lehetetlen, hogy az apja
haldoklik. Az ő apja, aki mindig olyan fiatalos, olyan erős volt.
– Csak addig tartsa meg az Isten, míg hazaérek – kiáltotta. – Hogy
még egyszer lásson. De azt mondják, hogy nem lát. Hogy az én apám
nem lát! Nem mondhatja ezt komolyan – fordult hirtelen az
orvoshoz. – Mint ahogy én sem gondoltam komolyan, hogy nem
megyek vissza többé. Keményfejűek voltunk mind a ketten. De
ennek már vége. Első dolgom lesz, hogy bocsánatot kérjek tőle.
Magának köszönhetem, doktor úr, hogy egyáltalán megtehetem.
Hogyan is háláljam meg magának?
– Úgy, hogy nem beszélsz többé róla – felelte az orvos mogorván.
A doktor nem várt köszönetet azért, amit Memoryért és a Vén
Sasért tett. Pedig mindent megtett értük, ami csak tőle telt. Órák
hosszat várakozott különféle előszobákban. Szótlanul tűrte alárendelt
118
tisztviselők gorombáskodását. Úgy bántak vele, mintha ő követett
volna el valami bűnt és saját magának kért volna kegyelmet. Végre
aztán dühbe jött és alaposan megmondta a véleményét mindenkinek.
Megmondta a kormányzónak, hogy vagy azonnal elrendeli Quinn
ügyének felülvizsgálatát, vagy ő kilép a pártból, abbahagyja orvosi
prakszisát és a legközelebbi választásoknál a köztársasági pártra
szavaz. Egyszerre másképp viselkedett mindenki és igyekeztek a
kezére járni…
– Memoryt is látni fogom – mondta Quinn boldogan. – Nagy lány
lett belőle. S mint mondja, doktor úr, csinos is. Mindig az is volt. Ha
meggondolom, hogy neki köszönhetjük Denver vallomását. Mennyi
fáradságába kerülhetett! Doktor úr, nem tudok várni. Előremegyek.
De az orvos utána kiáltott.
– Állj csak meg, fiam. Nem szeretném elmulasztani ezt a
viszontlátást. Aztán mint orvos is ott szeretnék lenni. Nagy erőpróbát
jelent ez a Vén Sasnak.
– Hacsak látnék már valamit – panaszkodott Quinn keserűen. – Ez
a füst… El sem tudom hinni, hogy ébren vagyok. Biztosan megint
lázam van és képzelődöm… De mi volt ez, doktor úr? – kiáltotta
ijedten és megrántotta a kantárszárat. – Mennydörgés?
Nem az volt, hanem a megvadult csorda dübörgése. De persze, ezt
nem tudhatták. Újabb dübörgő hang… de most már mennydörgés.
– Esni fog! – kiáltotta Quinn.
A doktor felnézett a sötét égre.
– Igazad van, fiam – mondta halkan. – Ez az eső Isten áldása lesz.
Sietni kezdtek, hogy a vihar kitörése előtt elérjék a Nagy
Forrásokat. Egyre sűrűbben hangzott a mennydörgés, majd
megszakítás nélküli, folytonos dübörgéssé vált. Szél seperte végig a
hegyoldalt és magával ragadta a füstfelhőt. Hirtelen előtűnt a
párkány. Alig egy ugrásnyira látszott. Nagy szakadékhoz értek. Az
ösvény kiszélesedett. A doktor meglepetten nézett körül. Mindenfelé
sátrak. A juhtenyésztők sátrai, de sehol egy ember, sehol egy juh,
vagy kutya, sehol egy élőlény!
Quinn csodálkozva fordult az orvoshoz.
– Hol vannak a juhok? – kérdezte. – Ez a Kék Szakadék és azt
mondta, doktor úr, hogy itt vannak.
119
 A doktor nem tudott mit felelni. Vissza nem mentek a juhok,
különben látta volna őket. Ijedten pillantott Quinnre. A fiatalember
merően maga elé nézett és az utat vizsgálta. Követte tekintetét és az
út porában ezer és ezer juh friss nyomát pillantotta meg. Félelem
fogta el az öreg orvost. Mit találnak majd odafenn? És mellette ez a
forróvérű fiatalember!
A mennydörgés morajába most hirtelen puskalövések éles hangja
vegyült
– Harc folyik a Nagy Forrásoknál! – kiáltotta Quinn izgatottan. –
Felmentek a juhok. Előremegyek, doktor úr!
De az orvos megragadta a lova zabláját és igyekezett észretéríteni
a fiatalembert.
Maradj, Quinn! – kiáltott rá. – Jól tudod, hogy még nem
bocsátottak végleg szabadon. Egyelőre az én őrizetemre bíztak, hogy
apád betegágyához kísérjelek, nem pedig csatába.
Quinn kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani a lovát.
– Az állam bármikor rám teheti a kezét – mondta. – Akár így, akár
úgy. Mindegy, hogy hogyan. De nem maradhatok itt.
– És esetleg örökre visszamégy a fegyházba.
– Bánom is én! Csak nem nézem tétlenül, hogy hogyan lepik el a
juhok apám birtokát! Mikor ő a kezét sem tudja megmozdítani.
Igaza van. Senki sem kívánhatja tőle. A doktor sem, különösen
most, mikor úgy forr a vére, mintha húszéves volna.
– Rendben van – mondta az orvos és eleresztette a ló zabláját. –
Menj, fiam!
Quinn megsarkantyúzta a lovát, de mindjárt vissza is rántotta.
Valami eszébe jutott.
– Nincs fegyverem – mondta. – Pedig szükségem volna fegyverre.
Magának nincs, doktor úr?
– Csak egy ócska revolver van nálam.
– Adja csak ide! Jó lesz, akármilyen.
A doktor előkotort egy régi Colt revolvert a táskájából. Még
gyerekkorában szerezte valahol.
– Húsz év óta nem lőttem vele – mondta mentegetőzve.
Quinn kikapta a kezéből és elvágtatott. Megsarkantyúzta a lovát,
mely mint a szélvész rohant vele felfelé a meredek hegyoldalak közt
120
kanyargó keskeny ösvényen. Az egyik kanyarodónál olyan látvány
tárult a szeme elé, mely minden csepp vérét felforralta. Juhok
vonultak felfelé és zsúfolásig megtöltötték a keskeny hegyszorost.
Nincs olyan ló a világon, amely keresztül tudna hatolni ezen a
tömegen. Quinn tekintete a sűrű porfellegen keresztül a meredek
hegyoldalt fürkészte. Kerülő utat keresett. A jobboldali lejtő
járhatóbbnak látszott. Arra irányította tehát a lovát és a nyáj mögött
fellovagolt a sziklás hegyoldalra. A nagy porban és sötétségben a
pásztorok nem vették észre. Különben is az állatok foglalták le
figyelmüket. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy
keresztülhajszolják a juhokat a keskeny hegyszoroson. De csak azt
érték el, hogy a sűrű juhtömeg még jobban beékelődött a meredek
lejtők közé.
Quinn hálával gondolt az öreg orvosra, amiért ilyen pompás lovat
szerzett alája. Erős, biztoslábú pejlovon ült. Sűrű bozótban, éles
sziklákon és mély szakadékok mellett gyorsan vitte lovasát felfelé.
Néha megcsúszott a laza, kavicsos talajon, de a következő
pillanatban már megint szilárdan állt a lábán és tovább kapaszkodott.
Quinn éppen felemelkedett a nyeregben, hogy átugrasson egy
széles vízmosáson, mikor a sziklák mögül rekedt kiáltást hallott.
Megrántotta a kantárszárat és a hang irányába fordult. Különös alak
közeledett feléje. Bicegése ismerősnek tűnt. Ősz haja csapzottan hullt
a homlokára, napbarnított arcát mély ráncok barázdálták és
tekintetében még mindig borzalom és csodálkozás tükröződött.
Hiszen valami érthetetlen csoda folytán az imént szabadult ki a halál
torkából. De Quinn mégis megismerte.
– Nels! – kiáltott rá megrendülve.
Az öreg cowboy szótlanul bámult rá. Azt hitte, hogy még mindig
káprázik a szeme. Hiszen annyi minden csodálatos dolgot látott az
előbb, mikor lovával együtt lebukott a párkányról a fenyőfák közé.
Csillagokat, üstökösöket, meteorokat… már nem is emlékszik, hogy
mit.
– Nels! – kiáltotta megint a fiatalember. – Hát nem ismer meg? Én
vagyok. Quinn.
Az öreg ember hangos örömkiáltással odabicegett hozzá,
megragadta a kezét, ölelgette és majd lerántotta a lováról. De aztán
121
megint eszébe jutott minden és rémült tekintettel nézett a
fiatalemberre.
– Fiam, fiam! – kiáltotta. – Hála Istennek, hogy már itt van.
– Nels, mi történt?
– Megvadították a csordát. Minden emberünk az állatok után
vágtatott. Közben a juhtenyésztők felhajtották a juhokat. Én
lezuhantam a párkányról.
– De valaki ott maradt. Lövéseket hallottam.
– Az csak egy ember. Fogalmam sincs róla, hogy kicsoda. A
többiek mind a csorda után vágtattak. De akárki is az az ember,
megállította a juhokat.
Csakugyan. A juhtenger egy helyben tolongott alattuk a mély
hegyszorosban és a megriadt állatok bégetése keresztülhallatszott a
mennydörgésen és a szél üvöltésén.
– De sokáig nem tudja majd feltartóztani őket – figyelmeztette
Quinnt az öreg cowboy. – Egész sereg gazember van ott fenn és sok
a nyílás a párkányon, ahol keresztülcsúszhatnak. Nézze csak! Már
próbálkoznak is. Látja azokat az embereket ott a sziklaháton? Hátába
akarnak kerülni az emberünknek. Fiam, menjünk gyorsan
segítségére.
– Lépjen fel ebbe a kengyelbe – kiáltotta Quinn és kihúzta a lábát
az egyik kengyelből.
Nels felugrott, de az egyenlőtlen teher akadályozta a ló mozgását
és néhány lépés után Nels leugrott.
Csak terhére vagyok, Quinn – mondta. – Maga csak menjen
tovább. Én majd innen hátulról zavarom azokat az embereket.
Quinn belátta, hogy előnyös lesz, ha valaki hátulról, a sziklák
mögül sakkban tartja az ellenséget. Megsarkantyúzta tehát a lovát és
elvágtatott. Egyszerre csak lova egy vízmosásban elvesztette a talajt
a lába alól és lovasával együtt lecsúszott a lejtőn. Mire a ló megint
megkapaszkodott, már egészen közel jutottak az alattuk kavargó
juhtengerhez. A kutyák lent ugatni kezdtek és dühösen szaladtak
felfelé. Az egyik pásztor lekapta válláról a puskáját és Quinnre
célzott. Quinn is előkapta az orvostól kapott ócska revolvert és a
pásztorra célozva, megnyomta a ravaszt. De csak halk csattanást
hallott, a revolver csütörtököt mondott. A puska azonban eldördült és
122
golyó süvített el Quinn füle mellett. A fiatalember megint
megnyomta a ravaszt, de a revolver megint csütörtököt mondott.
Eldobta tehát az ócska szerszámot és lova oldalába mélyesztve
sarkantyúját, nekivágtatott a pásztornak. A ló rohama ledöntötte a
pásztort a lábáról. Puskája kiesett a kezéből és a levegőben dördült
el. Quinn visszakanyarodott és leugorva a lováról, felvette az elejtett
puskát. Aztán az eszméletlenül fekvő emberhez lépett és leoldotta a
tölténytáskáját.
Megint felfelé vágtatott a hegyoldalon és a lapos szikla felé
igyekezett, ahol előbb azokat az embereket látta. Tudta, hogy ha
követi őket, feljuthat a párkányra. Az ösvényen nem mehet fel,
hiszen a juhtenyésztők biztosan megszállva tartják. Aztán a
magányos harcos a párkányon nem tudja, hogy Quinn barát-e, vagy
ellenség. Messze kanyarodott tehát az ösvénytől és a másik oldalról
igyekezett feljutni a lapos sziklához. A párkányról egyre lövések
hallatszottak. A magányos harcos tehát még mindig tűz alatt tartja a
hegyszorosban felfelé vezető utat.
Hosszú, fárasztó kapaszkodás után végre feljutott a lapos
sziklához. Most már a párkány tövében volt. Megeresztette a
kantárszárat és az okos állat gyors szökelléssel vitte át a széles
nyíláson, mely a párkány mögé vezetett.
A lovasok, akik előtte haladtak, most gyors galoppban
eltávolodtak egymástól. Széles ívben akarták bekeríteni a magányos
harcost. De az, úgy látszik, észrevette szándékukat, mert lövéseinek
füstje most már hátrább, a sziklák felett szállt az ég felé. Nyilván ott
keresett menedéket. Quinnek feltűnt, hogy lövései már csak hosszabb
időközökben, szabálytalanul követték egymást. Nem jó jel!
Quinn körülvágtatott a párkányon és csakhamar arra a helyre ért,
ahol a megvadult csorda keresztülrohant. Az összetaposott föld, a
legázolt bokrok és az elhullott állatok világosan mutatták, hogy
merre vágtatott a csorda. Egy hatalmas bika hullája előtt lova ijedten
ágaskodott fel és Quinn meglepetten vette észre, hogy az állat
hullájától különös nyom vezet a párkány széle felé. Mintha sebesült
ember vonszolta volna magát a porban és a bokrok közt. A nyomok
elárulták, hogy a sebesült többször arcra bukott, de megint
feltápászkodott. Egyszerre megértette Quinn, hogy miért ritkultak
123
meg a lövések a párkányon. Annak az embernek a nyoma ez, aki
most onnan a sziklák mögül tartóztatja fel a juhtenyésztőket. A
csorda nyilván legázolta, de valahogyan megmenekült és sebesülten
a párkány szélére mászott, hogy megvédje a Nagy Forrásokat.
Bámulat és hála érzése fogta el Quinnt. Akárhogyan is, de
segítségére kell sietnie ennek az embernek. Gyorsan a sziklák felé
vágtatott. Nemsokára megpillantotta maga előtt a lovasokat, akik a
magányos harcos bekerítésére indultak. A legközelebb lévő lovas
hátranézett és észrevette Quinnt. Kiáltott a társainak és mindnyájan
megálltak. Nem ismerték fel, hogy barát-e, vagy ellenség és várták,
hogy közelebb jöjjön.
Quinn puskáját lövésre készen tartva, feléjük vágtatott. Arra
számított, hogy csak közvetlen közelben ismerik majd fel. Akkor
aztán lövéseivel megzavarja őket és keresztülvágtat a veszélyes
vonalon.
Mikor már húsz yardnyira volt a legközelebbi lovastól, az
felordított és Quinnre emelte a puskáját. Ugyanakkor Quinn is
felemelte a magáét és a lovasra lőtt. Meglepetten látta, hogy az
lebukik a lováról. Nem számított rá, hogy lövése találni fog, mert
célzás nélkül, ösztönszerűen sütötte el a fegyverét.
A sikeren felbuzdulva, rálőtt a második lovasra, de golyója célt
tévesztett. Közben lova már keresztülvágtatott vele a lovasok
vonalán. Quinn egyre tüzelt, de nem merte megnézni, hogy
eredménnyel-e, mert jobbról-balról fegyverek dördültek és golyók
csapódtak le körülötte a bokrokba.
Mire ellenfelei magukhoz tértek meglepetésükből, Quinn már a
sziklához ért. Leugrott a lováról és a sebesült harcost kereste. Már
nem volt a sziklák között. De a nyomát megtalálta. Ugyanolyan
nyomra bukkant, mint amilyet a bika hullája mellett fedezett fel.
Követte a nyomot, mely egy sziklahasadékon át a bozótba vezetett.
Az elmaradt lovasok golyói hatástalanul pattantak le a háta mögötti
sziklákról. Egyszerre csak más irányból is puskalövéseket hallott.
Valaki az ösvény túlsó oldaláról lövöldözik. Az ösvényen pedig a
juhok vonulnak felfelé. Ki lehet az? Talán valamelyik juhtenyésztő,
akinek sikerült a nyáj előtt feljutni a párkányra? De ugyanakkor
észrevette Quinn, hogy a nyáj hirtelen megállt. Ennek csak az lehet a
124
magyarázata, hogy az az ember ott az ösvény túlsó oldalán
megállította őket. Talán az egyik marhatenyésztő tért vissza?
A következő percben Quinn mindenről megfeledkezett. Bokrokkal
benőtt mélyedésben hirtelen megpillantotta azt, akit keresett. Tépett
ruhájú, vérző emberi alak feküdt előtte a bokrok közt. Közeledtére
ellenséges tekintettel feléje fordult és reszkető kézzel igyekezett
felemelni a revolverét.
Quinn nem törődött a revolverrel, hanem a véres alak mellé ugrott
és a karjaiba kapta.
– Dirk! Dirk! – kiáltotta és könnyek patakzottak a szeméből. –
Tudhattam volna, hogy te vagy az. Tudhattam volna, hogy te
védelmezed a Nagy Forrásokat!

XXI. FEJEZET.

Mikor a lováról lebukott Dirk eszméletre tért, első gondolata az

volt, hogy a Nagy Források védelmezői közül egyedül maradt a
párkányon. A marhatenyésztők mind az öreg bikák vezetése alatt
tovarohanó csorda után vágtattak és a megvadult állatok nem állnak
meg addig, míg a hegyi legelőket el nem érik. Mire a
marhatenyésztők visszaérkeznek, addig a juhtenyésztők elfoglalják a
Nagy Forrásokat és minden védelemre alkalmas hely az ő kezükben
lesz. De neki, aki itt maradt, vissza kell tartani őket, amíg csak lehet.
Ereje végső megfeszítésével tehát a párkány szélére kúszott,
ahonnan a felfelé vezető ösvényt tűz alatt tarthatta. De aztán
észrevette azokat a lovasokat és bekerítő mozdulatuk elől a hátrább
fekvő sziklák közt keresett menedéket. Olyan gyenge volt, hogy
puskáját kénytelen volt egy szikla tetejére fektetni és sokszor a puska
ravaszát is csak nagy erőfeszítéssel tudta megrántani. Már azt hitte,
hogy mindennek vége és menekülni igyekezett a sziklák közül. De
teljesen elgyengült és leroskadt a bokrok közé.

125
 – Dirk! – kiáltotta Quinn. – Csupa vér vagy! Biztosan súlyosan
megsebesültél.
Dirk szürke ajka mosolyra húzódott.
– Nem lesz olyan veszélyes a dolog.
– És a karod! Miért lóg oly furcsán?
– Azt hiszem, eltörött – felelte Dirk gyenge hangon és erősen
küzdött, hogy el ne veszítse az eszméletét.
– Dirk! – fogta át szorosabban Quinn. – Hova akartál menni?
Miért hagytad el a sziklákat? AHirtelen felugrott és felemelte Dirköt
is. – Vissza kell mennünk a sziklákhoz. Azok a gazemberek itt
minden pillanatban megláthatnak bennünket.
De Dirk kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magát Quinn
karjából és az arcát arrafelé fordította, ahonnan a magányos
puskalövések halált jelentettek minden juhtenyésztőnek, aki átlépi a
párkányt.
– Memory! – kiáltotta. – Memory van ott. Ő tartja vissza a juhokat.
– Memory! – ismételte Quinn kétségbeesetten.
– Igen, Memory, – felelte Dirk és a feje barátja vállára hanyatlott.
– Megismertem a lovát – folytatta lázas izgatottsággal – és hozzá
igyekeztem. Körülfogták a gazemberek és nem is tudják, hogy lány.
De nem is törődnének vele. A Brock bandája van ott. – Tekintete
Quinnébe mélyedt. – Emlékszel még Brockra?
Hogy emlékszik-e még! Négy év óta egy pillanatra sem felejtette
el. Négy évi keserves fogság alatt másra sem gondolt, minthogy
hogyan álljon bosszút rajta.
Villogó szemmel körülnézett és borzadva látta, hogy a lovasok,
akik Dirk bekerítésére indultak, most hirtelen elkanyarodtak és
arrafelé vágtattak, ahonnan Memory lövései hallatszottak. Azonnal
segítségére kell mennie. De Dirköt sem hagyhatja itt ilyen
állapotban. Hogy időt nyerjen és magára terelje a lovasok figyelmét,
kilőtte feléjük a puskáját. Aztán kétségbeesetten tekintett Dirkre.
– Gyorsan, Dirk – kiáltotta. – Visszaviszlek a sziklák közé. A
banda egy része biztosan visszafordul. Talán fel tudod tartóztatni
őket, míg én…
De Dirk hallani sem akart róla.

126
 – Ha te is megsebesülsz – mondta – senki sem lesz, aki megvédje.
Én is megyek. Legalább is a bokrokig az ösvény innenső oldalán.
Onnan majd fedezlek.
Nagynehezen lábra állt, de megint elfogta a gyengeség.
A térde összecsuklott és mielőtt Quinn megkaphatta volna, a földre
zuhant.
– Majd odaviszlek – mondta Quinn és melléje térdelt.
– A karom! – sóhajtotta Dirk – Ez az átkozott törés. Körülnézett.
Egyenes, erős fadarabot pillantott meg. Szalmaszál a fuldoklónak.
Megragadta és eltört karja alá helyezte, – Az övemet, Quinn! –
lihegte.
Quinn egy szempillantás alatt lecsatolta Dirk övét és a törött kar és
a fadarab közé csavarta.
– Szorítsd meg jól! – hörögte Dirk.
Quinn szorosra húzta az övét. Hideg verejték csorgott Dirk
homlokáról és széles barázdákat vont véres arcán. De egy hang sem
hagyta el az ajkát. A kötés elkészült és karja nyugodtan feküdt. A
fájdalom elviselhetővé vált és Dirk megint talpra állott.
– Minden rendben van – fordult Quinnhez.
Óvatosan elhagyták a bokrokat és elindultak. A szél orkánná
növekedett és a sötét felhőkből csepegni kezdett az eső. A
mennydörgés dübörgésébe belevegyült Memory lövéseinek éles
csattanása. Hirtelen a hátuk mögött is lövések dördültek. A banda
észrevette őket és tüzelni kezdett rájuk.
– Szaladjunk! – kiáltotta Quinn és megragadva barátja karját,
maga után vonszolta. Golyó ütötte át Quinn kalapját és lesodorta a
fejéről. Utánakapott és visszatette. Aztán Dirkre nevetett és Dirk
visszanevetett rá. Milyen jó érzés is, megint együtt lenni a
veszélyben.
De a valószínűség törvényei szerint a golyók közül valamelyik
biztosan eltalálta volna őket, ha valami váratlan esemény közbe nem
jött volna.
Felettük elhallgatott a fegyverropogás, viszont hátuk mögött a
tüzelés megkétszereződött. Kire lövöldöznek a lovasok a hátuk
mögött? Nem mertek hátranézni. Még néhány lépés és elérik a

127
bokrokat. Dirket megint ájulás környékezte. Az út hátralévő részén
Quinn vonszolta.
Közben Dirk visszanézett és meglátta, hogy kire lövöldöznek a
lovasok, Két lovas vágtatott le a völgyből levezető ösvényen és mint
Quinn is tette, heves lövöldözés közben igyekeztek keresztülvágni
magukat Brock emberein. Marhatenyésztők? Nem. De hiszen… Dirk
nem akart hinni a szemének. Még akkor sem, mikor a két lovas
melléjük ért és Bard és Dal ugrott le a lovakról.
Nem az a Bard és Dal, akit utoljára látott. Keménytekintetű,
harcrakész férfiak állottak előtte. A kezükben még füstölgött a puska,
amit olyan sokáig lepett a por az ablakmélyedésben. A szemükben
vad elszántság égett, amit még Quinn jelenléte sem enyhített.
Meglepő és nagyon örvendetes esemény, de most…
– Memory! – kiáltotta Bard rekedten. – Itt van a közelben.
Kirohant a házból, mikor az állatok megvadultak. Hol van?
– Hogy hol van? – kiáltott rá sápadtan Quinn. – Én kérdem tőletek,
hogy hol van? Ti vagytok felelősek érte! Hazajövök és mindjárt
belelovagolok ebbe a szörnyűségbe, amit ti csináltatok. A húgom
pedig…
– Az Istenért, Quinn, ne! – könyörgött Bard. – Csak most ne.
Tudjuk, hogy megérdemeljük, de amíg Memory veszélyben van,
hagyjuk.
A lovához lépett, hogy visszaszáguldjon a golyózáporba. Tekintete
– Dalé is – oly nagy aggodalmat fejezett ki, hogy a haragnak még a
nyoma is eltűnt Quinn szívéből és testvéri szeretet foglalta el a
helyét. Fivéreihez lépett és megölelte őket.
– Nem tudsz olyat mondani nekünk, amit mi már ne mondtunk
volna önmagunknak, mióta megtudtuk, hogy mit tettek veled azok a
gazemberek, Quinn. Nem tudtunk róla. De most észretértünk és
beláttuk, hogy milyen helytelenül viselkedtünk. Ha valami baja
történt Memorynak…
– Még nem történt semmi baja sem – mondta Quinn boldogan. –
Az ő lövéseit hallottuk onnan felülről. De Brock bandájának a fele áll
szemben vele. De megyek…
– Ez a mi dolgunk, Quinn – szakította félbe Bard. – Dirk
megsebesült, vele kell maradnod. Gyere, Dal.
128
 De Dirk kétségbeesetten tiltakozott. Eddig is harcolt, ezután is
harcolni fog.
– Rendben van! – kiáltotta Quinn. – Mindnyájan megyünk.
A villámok vakító fényénél rohanni kezdtek. Sűrűn esett az eső.
Bokrok és sziklák közt haladtak, amelyek a lövések ellen védelmet
nyújtottak, de mikor szabad térségre értek, golyózápor fogadta őket.
Dal megtántorodott és elesett. Quinn felsegítette.
– Megsebesültél, Dal?
– Semmi az egész – felelte Dal, de az arca eltorzult a fájdalomtól.
Négy közül kettő sebesült. Bard támogatta őket, Quinn pedig
előrefutott, hogy megtudja, honnan jönnek a lövések. Hamarosan
meg is állapította és az ő puskája is megszólalt. A többiek
csatlakoztak hozzá és golyózáporral borították a lejtőt, ahonnan a
banda Memory helyett most rájuk lövöldözött…
A banda egyik tagja hirtelen a levegőbe kapott és hanyatt esett.
Ketten visszavonultak a sziklák mögé, hogy bekötözzék sebeiket. A
többiek pedig, abban a hiszemben, hogy a marhatenyésztők teljes
erejével állnak szemben, futásban kerestek menedéket. A menekülők
az ösvény felső részén Brockal és a banda másik felével kerültek
szembe. Brock szidta őket, mint a bokrot, amiért feladták a harcot,
mikor már a kezükben volt a győzelem.
Ugyanakkor megérkeztek a lovasok is – Raftis, Brule, Cottrell és
más juhtenyésztők –, akik a párkány nyílásán át jöttek fel.
– Még mindig nem szabad az út? – kiáltotta Raftis dühösen. – Ki
az, aki még mindig feltartóztat bennünket?
– Egy lány! – kiáltotta gyilkos dühvel Brock. – Egy lány tartóztat
fel bennünket! Egy lány őrzi az ösvény feljáratát. Láttam, amikor
odarohant. A banda felét odaküldtem, hogy elhallgattassák, de…
– Az ördögbe is! – káromkodott az egyik megfutamodott ember. –
Dehogy is lány! A marhatenyésztők vannak ott. Mindnyájan
visszajöttek és megszállták az egész hegyoldalt. Az eső miatt nem
lehet látni őket.
– Négy ember van a hegyoldalon – förmedt rá Brock. – És azok
sem marhatenyésztők. Kettő közülük a két Strange-fivér, a harmadik
az a nyomorék, akit legázoltak a marhák. A negyedik pedig… –
Elhallgatott. Minél kevesebbet beszél róla, annál jobb. Felismerte
129
Quinnt, mikor keresztültört a vonalán. – Szép legények vagytok –
gúnyolódott – Egy lány, egy nyomorék és két városi alak feltartóztat
benneteket. Nemsokára jönnek a marhatenyésztők és akkor majd lesz
ki ellen harcolni. Azonnal indulunk és addig nem állunk meg, míg az
ösvény nem szabad. Megértettétek?
Ugyanakkor a Vén Sas fiai és Dirk felfelé másztak a sziklákhoz,
amely mögött Memory guggolt a szélben és esőben. A Vén Sas
Winchester puskáját szorongatta a kezében és az ösvényt kémlelte.
Egyszerre lépéseket hallott a háta mögött. Megfordult és négy
homályos alakot pillantott meg az esőben. Izgalmában nem ismerte
meg őket. Azt hitte, hogy juhtenyésztők. Kettő már megpróbálta,
hogy feljöjjön ide. Rájuk lőtt és nem tudja, hogy mi történt velük.
Nem is törődik vele. Nem akar juhokat látni az apja birtokán.
Önmagával sem törődik. Látta, mikor a megvadult csorda elvágtatott.
Látta Blazet is üres nyereggel a hátán…
– Állj! – kiáltotta kétségbeesetten. – Egy lépéssel sem közelebb,
különben lövök!
– Memory! – kiáltotta Quinn.
A lány meghökkenve bámult a sötétségbe. Ez a hang!
– Memory! Én vagyok, Quinn!
Szívettépő sikoltással ugrott hozzá a lány és zokogva borult a
mellére. Aztán megpillantotta két másik fivérét.
Ittlétük, elszánt tekintetük most már igazolta apjuk bizalmát.
Dirk némán szemlélte őket. Mintha mind a három fivér egyszerre
ölelte volna át Memoryt. Mintha mindhárman egyszerre akartak
volna meggyőződni róla, hogy semmi baja sem történt. Dirk
elfordult. Nem akarta zavarni a viszontlátást. Utóvégre is, ő nem
tartozik hozzájuk, ő… Haskell! Úgy látszik, megint el kell válnia
Quinntől. Mert Quinn most már itthon marad, ő pedig mehet tovább.
Tekintete a hátsó útra tévedt és összerezzent. Úgy látszik,
elválásuk végleges lesz.
– Jönnek! – figyelmeztette nyugodt hangon a többieket. – Az
egész banda!
Ebben a pillanatban, mintha csak jeladás volna a támadásra, alig
száz lábnyira tőlük, villám csapott egy fába és ugyanakkor fülsiketítő

130
mennydörgés rázta meg a levegőt. Aztán megnyíltak az ég csatornái
és patakokban omlott az eső.
A komolyabb juhtenyésztők amellett kardoskodtak, hogy térjenek
vissza a síkságra. Hiszen az eső vizet, füvet, életet jelent állataiknak.
De a söpredék és a Farkas hallani sem akart róla. A villám vakító
fényénél a Farkas két embert pillantott meg, akik nagyon is sokat
tudnak róla. Két embert, akik örökké a nyomában lennének. Hirtelen
megfordult és indulást vezényelt embereinek.
– Jönnek, hogy legázoljanak bennünket! – kiáltotta Bard és
Memoryt a sziklák mögé tuszkolta. Majd megmarkolta a puskáját. –
Ezt a harcot megemlegetik!
De Dirk tekintete a messzeséget kutatta. Valami mozog ott a
patakzó esőben. Valami, ami nemsokára vágtató lovascsapat alakját
öltötte magára. Elől a vezető. Hosszú, szikár ember. Zurry Clark és a
többi marhatenyésztő.
– Igaza van, Bard – mondta Dirk meggyőződéssel. – Ezt a harcot
megemlegetik!

XXII. FEJEZET.

Az emlékezetes harc örök időkre eldöntötte a marhatenyésztők

szent helyének, a Nagy Forrásoknak a sorsát. Ez a harc, mely a
Confusion háborúinak utolsó és legvéresebb fejezete volt és amely
csak terjedelmében és kihatásában különbözött a számtalan korábbi
harctól, csodálatosképpen nem a párkányon és nem az ott
szembenálló ellenfelek közt folyt le.
Challoner Péter, aki kirobbantotta az ellentéteket és akinek mohó
kapzsisága szembeállította őket ott fenn a párkányon, az El Padre
tövében táborozott a nyájával. Látta, mikor a megriadt marhacsorda
elvágtatott és kitalálta, hogy miért. Ez volt tehát Brock terve, amit
nem akart vele közösen végrehajtani! Brock azért vadította meg a
csordát, hogy társai számára megtisztítsa az utat.

131
 Mikor a csorda eltűnt a szeme elől, Challoner az El Padre lejtőjén
fellovagolt a párkányra. Látta, hogy a marhatenyésztők mind
eltávoztak és senki sem őrzi a Nagy Forrásokat. Hirtelen az ő
agyában is megfogamzott egy terv. Már tudta, hogy mit fog tenni.
Amilyen gyorsan csak tudott, visszavágtatott a nyájához és már
messziről kiáltotta a megriadt pásztoroknak:
– Tereljétek össze az állatokat és indítsátok el őket az El Padre
lejtőjén felfelé! Legelni visszük őket és senki sem állíthat meg
bennünket.
Ügyet sem vetve emberei zúgolódására, megfordult és megint
felfelé indult. Akkor dördült meg először az ég és hirdette Challoner
Péternek és a többi juhtenyésztőnek, hogy megint lesz víz, fű és élet
a síkságon. De mit törődött azzal Challoner! A síkságon máskor is
lesz szárazság, de itt fenn mindig bőven lesz víz.
A párkányra érve, mohó tekintete végigkutatta a fennsíkot majd
hirtelen a Kék Szakadéknál állapodott meg. Mi volt ez? Lövöldöznek
ott? Úgy látszik, még sem ment el minden marhatenyésztő. Kik azok
ott, akik a párkány felé lovagolnak? Bizonyára Brock bandája. Fel
akarnak lopózni a párkányra, hogy hátbatámadják a
marhatenyésztőket. Hát csak jöjjenek! Csak gyilkolják egymást!
Közben ő a hátsó ajtón lopózik be a nyájával és befészkeli magát az
El Padre lejtőjén. Mikor aztán vége lesz a harcnak, könnyen elbánik
majd a kimerült győztessel és levonul a völgybe.
– Jól van, Brock! Jól van, Zurry Clark! – nevetett eszelősen. –
Csak harcoljatok! Hiszen értem harcoltok!
Mennydörgés fojtotta el a nevetését és sóvárgó tekintete a zúgó
vízesés mellett zöld fák közt rejtőző házra tévedt. Látta, hogy a lány
elvágtat fehér lován és az öreg mexikói nő, aki a Vén Sas háztartását
vezeti, égnek emelt kézzel utána szalad. Nemsokára Bard és Dal
rohant ki a karámba. Megnyergelték lovaikat és ők is elvágtattak.
Biztosan a párkányra rohannak, hogy megakadályozzák a vérontást.
Milyen pompás jelenet lesz, ha majd odaállnak Raftis, Cotrell és a
Farkas bandája elé és azt mondják nekik, hogy álljanak meg!
Félrehúzta a száját és Bard előkelő hangját utánozta: – Menjenek
haza emberek. Ennek a lövöldözésnek véget kell vetni! Ha, ha, ha…
A sziklák visszhangzottak a nevetésétől.
132
 Hirtelen eszébe jutott, hogy senki sincs otthon abban a házban,
csak a Vén Sas. Őrült gondolata támadt. Minek fél munkát végezni?
Miért ne ürítse ki fenékig a bosszú poharát? Behajtja a juhokat a Vén
Sas kertjébe. Egészen az ajtajáig. Aztán kihívja és megmutatja neki.
De hiszen a Vén Sas nem hall és nem lát. Hát majd beleordítja a
fülébe és akkor majd meghallja, hogy itt vannak a juhok.
Előre örült a tervének és visszavágtatott a nyájhoz.
Megparancsolta a pásztoroknak, hogy siessenek. De az állatok
maguktól is mentek. Megérezték, hogy dús legelő várja őket. Az El
Padre lejtőjén szabadon mozogtak és nem zsúfolódtak össze, mint a
Kék Szakadéknál felvezető hegyszorosban. Az átázott pásztorok
minden lövésre ijedten bújtak össze, mintha együtt nagyobb
biztonságban lennének. De Challoner visszalovagolt és rájuk kiáltott:
– Miért álltok meg? Gyerünk tovább. Hajtsátok be a juhokat abba
a kertbe ott. Azt akarom – folytatta nevetve –, hogy lelegeljék a Vén
Sas pázsitját.
A pásztorok meg voltak győződve arról, hogy Challoner megőrült.
Ellenszegültek tehát a parancsainak. De Challoner a puskájával
hadonászott és megfenyegette őket:
– Azonnal hajtsátok tovább az állatokat! Aki nem
engedelmeskedik, lelövöm!
Attól félve, hogy még beváltja a fenyegetését, a pásztorok szó
nélkül munkához láttak. De mikor Challoner a nyáj élére lovagolt, a
pásztorok nagy része eltűnt a sziklák közt és a párkány mögött. De
azért még maradt elég ember, hogy rendben tartsa és továbbterelje a
nyájat.
A nyáj továbbvonult a fennsíkon. Elhaladt a vízesés mellett, a
gyapotfák alatt és az ezernyi állat bégetése már messziről jelezte
közeledtüket. Challoner Péter elől lovagolt. Még egyszer át akarta
lépni a Vén Sas küszöbét és meg akarta mondani neki, hogy itt
vannak a juhok.
A Vén Sas egyedül volt a nagy házban. Mintha megérezte volna,
hogy a nagy izgalomban mindenki megfeledkezett róla, hirtelen
magához tért halálos kábultságából.
– Lányom! – kiáltotta és lassan kinyitotta a szemét.

133
 Betegsége óta először történt, hogy nem közeledtek könnyű léptek
az ágyához és nem szólalt meg a megnyugtató hang: – Itt vagyok,
apám! Csak a szél üvöltött. A Vén Sas meghallotta. De meghallotta
azt a másik hangot is és egész testében összerázkódott. Lihegve
nyújtotta ki reszkető kezét és minden erejét összeszedve, ülő
helyzetbe emelkedett, majd lassan a földre tette a lábát. Ekkor
megpihent és sokáig mozdulatlanul ült az ágy szélén. Mikor már elég
erősnek érezte magát, kezét hátratámasztva, az ágy fejéhez húzódott
és az ágy mellett álló széket kereste. Lefekvés előtt mindig ennek a
széknek a támlájára tette a ruháját. Most is ott találta, mert Memoryt
nem vitte rá a szíve, hogy máshova tegye.
Kimerülten támaszkodott az ágy támlájához és megint erőt
gyűjtött. Közben figyelmesen hallgatózott, de szíve heves
dobogásától semmit sem hallott. Jobb is, mert különben meghallotta
volna a banda lövéseit, mely éppen akkor indult rohamra lánya és
három fia ellen. De ugyanekkor váratlanul megjelentek a
marhatenyésztők és elkergették a bandát és a juhtenyésztőket.
De ha nem is hallott semmit sem a Vén Sas, titokzatos ösztöne
megsúgta neki, hogy mi történik a közelében és ez hihetetlen erőt
kölcsönzött neki. Sikerült felhúznia a nadrágját és a csizmáját. Aztán
nagynehezen átült a székre és kinyújtotta a kezét. Hamarosan
kitapogatta a szekrény fiókját és keresgélni kezdett benne. Végre
megtalálta, amit keresett… töltött revolverét. Kísértetiesen sápadt
arca nagy megelégedést fejezett ki. Kinyitotta a revolver
tölténykamráját, megtapogatta és megint visszacsattantotta.
Ekkor megkapaszkodott a szekrényben és nagy erőfeszítéssel
talpra állt. Bár verejték áztatta a homlokát, akaratereje
győzedelmeskedett és elérte az ajtót. Újabb erőfeszítéssel kijutott a
hallba, de itt összeesett és sokáig mozdulatlanul feküdt a padlón. De
megint eszméletre tért és valahogyan talpra állt. A falba kapaszkodva
lassan a hall nyitott ajtajához húzódott. Itt megint megpihent majd
kilépett a tornácra és megkapaszkodott a vadszőlővel borított
oszlopban. A szél csapkodta, az eső áztatta, de nem törődött vele.
Egyre a juhok bégetését leste!
Elvonult a vihar, elhallgatott a puskaropogás. A banda szétszaladt,
senki sem tudja, hogy merre. Csak a néhány halott maradt a
134
sziklákon. Köztük egy sovány, farkasképű ember. Az ajkán még
most is gúnyos mosoly ült. A juhok is visszafordultak. Gazdáik
sietve hajtották vissza őket a síkságra.
De a Vén Sas minderről semmit sem tudott. Ott állt, az oszlop
mellett, félig elrejtőzve a csepegő vadszőlő alatt és csak a bégetést
figyelte. Így találta ott Memory, mikor a többieket megelőzve
hazajött, hogy a sebesültek részére szükséges dolgokat előkészítse.
Annyira meglepődött, hogy megállította a lovát és nem tudott
továbbmenni. Csak ült a nyeregben és a Vén Sast bámulta, míg a
többiek is megérkeztek.
Challoner Péter minden gondolatát a közeli bosszúállás foglalta le.
Észre sem vette őket, mikor a tornác elé lovagolt. Az oszlop mellett
megpillantotta a Vén Sast és egy pillanatig félelem fogta el. De aztán
jobban megnézte az öreg embert és a bátorsága visszatért. Igen, ez a
Vén Sas, az árnyéka a réginek. Egészen közel lovagolt hozzá. Lova
orra már a vadszőlőt érintette. De a revolvert nem vette észre a Vén
Sas kezében.
– Tudja, hogy mi történik itt? – szólította meg az öreg embert.
– Igen – felelte a Vén Sas nyugodtan.
– Mégis jobb lesz, ha megmondom. Itt vannak a juhok.
– Tudom – felelte a Vén Sas épp oly nyugodtan, mint az előbb. De
felemelte a jobb kezét és szemét az előtte sötétlő foltra meresztette.
– Az Isten malmai őrölnek – kiáltotta Challoner szenvedélyesen. –
De én nem kerülök a malomkövek közé! Elkergettem magát a
síkságról és innen is el fogom kergetni. Senki sem állít meg.
– Én majd megállítom, Challoner! – kiáltotta a Vén Sas és
ráemelte a revolverét.
Challoner észrevette, de már késő volt. A lövés eldördült és
Challoner megingott a nyeregben. Igyekezett megkapaszkodni, de a
következő pillanatban a földre zuhant és üvegesedő szemét régi
ellenségére emelte, aki most kiegyenesedve, diadalmas tekintettel
nézett rá.
– Megállított, Vén Sas – lihegte és még most is csak a bosszúra
gondolt – Kvittek vagyunk. Maga megállított engem, én
megállítottam a maga testvérét. Én öltem meg Riót, Haskell Tex

135
fegyverével. Hamis nyomokat készítettem Tex csizmájával, hogy a
gyanút a marhatenyésztőre tereljem.
Csak a szája rándulása árulta el, hogy a Vén Sas megértette. Aztán
összecsuklott a térde és az oszlop mellett lassan a földre roskadt
Memory egy szempillantás alatt leugrott a lováról és mellette
termett. A többiek is azonnal körülötte voltak. Challoner feléjük
fordította megtört tekintetét és Dirk égő tekintetével találkozott.
Mintha most is keresne valamit az a sötét tekintet… Valamit, amit
tovább már nem titkolhat el előtte.
– Volt okom rá – hörögte. – El kellett tennem Texet láb alól, mert
rájött, hogy én öltem meg Riót. Feljelentett volna. Én mérgeztem
meg a Mustang forrásokat.
Dirk vad kiáltással feléje ugrott, de Harris doktor közbelépett.
– Nyugalom, fiam – mondta. – Magasabb bíróság fog ítélkezni
felette.
Lehajolt a halotthoz és lezárta a szemét. Aztán a Vén Sashoz
lépett. Az öreg ember Quinn karjában feküdt. Memory, Bard és Dal
föléje hajolt. Ráncos arca földöntúli boldogságban úszott.
– Tudtam, hogy nem te voltál, Quinn – suttogta alig hallhatóan. –
Tudtam, hogy Dirk. Másodszor már észrevettem. Derék fiú Dirk.
Senki más nem tette volna meg érted azt, amit ő. Hol vagy, lányom?
– Itt vagyok, apám.
A Vén Sas megfogta a kezét.
– Dirkkel minden rendben van. Mondd meg neki.
– Már itt van Dirk, apám.
Zurry éppen akkor segítette fel a verandára. Quinn intésére Dirk
lehajolt a Vén Sashoz. Az reszkető kezével végigtapogatta tépett
ruháját, fadarabhoz kötött karját és könnycsepp gördült végig ráncos
arcán.
– Sajnálom, fiam – suttogta. – Megmondom Texnek… odafenn.
Bard és Quinn gyöngéden felemelte a Vén Sast és bevitte a házba.
Dirköt nagy gyengeség fogta el és Zurry karjába hanyatlott.
A vihar már régen elvonult, de az eső még mindig esett. Amint ott
ültek a verandán, egy elkésett villám hasította végig az égboltot. A
villanás és a távoli mennydörgés közt dr. Harris lépett melléjük.
Az utolsó csöngetés elhangzott…
136
 XXIII. FEJEZET.

A rettenetes nyárnak már vége. A szárazság, az anno seco már a

múlté. Megjött az ősz. Kék árnyékok lebegnek a Confusion
magasabb részein, a hegycsúcsokat pedig csodás mesevilággá
varázsolta a dér. A lejtők ragyogó vörös, arany és barna színekben
pompáznak. A gyapotfák a völgyben mintha vörös lánggal lobogó
nagy fáklyák lennének. Csak a hatalmas lávapárkány maradt a régi.
Méltóságteljes, komor arculatát az ősz lágyan simogató keze sem
tudta megváltoztatni.
De ma aranyfény csillan a párkányon is. Egy lány hajának élő
aranya ragyog az őszi napfényben, amint megállítja lovát a párkány
szélén és lefelé tekint az ösvényre, amelyen a kanyarulat mögül a
Singleshotból érkező lovas először bukkan elő. A lány mellett fiatal
lovas áll. Bal karját láthatóan kíméli, az arcán zúzódások nyoma
látható. De sötét szeme boldogságtól ragyog, mert közte és a bájos
kékszemű lány között lehullt minden akadály.
Mozdulatlanul ültek a lovukon és feszült figyelemmel szemlélték
az alattuk elterülő, vidéket. Megint buja fű borította a dombokat és a
síkságot, mert a szárazság végét jelentő első vihar után hetekig esett
az eső. Mintha a természet megismerte volna az ajándékozás örömét.
– Mintha csoda történt volna, Dirk – kiáltott fel Memory.
A lány hetekig távol volt és így nem látta napról-napra a változást.
Mindjárt a temetés után Bardhoz ment Freightorba, hogy kipihenje
az utolsó napok izgalmait és megbeszélje jövő terveit. De alighogy
visszaérkezett a Nagy Forrásokhoz és találkozott Dirkkel, a
Freightorban megbeszélt terveket más tervek váltották fel.
– Nekem is csodálatosnak tűnik – felelte Dirk és azokra az órákra
gondolt, mikor Quinnt várta itt és mindenki ellenséges tekintettel
kísérte. – Az is valóságos csoda – folytatta – hogy Quinn végleg

137
hazajön. Nem, volt nyugodt percem sem, míg a doktor nem
sürgönyzött, hogy szabadon bocsátották.
– Olyan boldog vagyok – mondta Memory –, hogy Bard és Dal is
megérkezett, hogy itt ünnepeljük meg Quinn visszatérését. – Mosoly
játszadozott az ajka körül. – Bard és Dal nagyon megváltozott.
Valósággal honvágy kínozza őket a Nagy Források után.
Dirk nem felelt és merően nézett lefelé.
– Már jönnek – kiáltotta izgatottan. – Az ott Quinn és a doktor.
– Nem illik, hogy előbb találkozzunk velük, mint Bard és Dal –
mondta Memory. – Menjünk vissza a házba és ott várjuk meg őket.
Fél óra múlva biztosan itt lesznek.
Kényelmesen visszalovagoltak tehát. Megálltak a vízesés mellett
és megitatták lovaikat. Mire a házhoz értek, már majdnem letelt a
félóra. Dirk nem akarta megzavarni a viszontlátás első perceit és
kiült a hátsó verandára, azzal a szándékkal, hogy majd később
jelentkezik.
De néhány perc múlva feltárult az ajtó és mint a szélvész rohant ki
rajta Quinn. Elkapta Dirk derekát és végigtáncolt vele a verandán.
– Szabad vagyok – kiáltotta. – Végleg és feltétel nélkül. Miért nem
jelentél meg a fogadtatásomon? És leölte már Mária a hízott borjút?
Memory mindent elmondott rólatok. Szép testvérem leszel, ha már
most elrejtőzöl! Gyere át a többiekhez. Bard és Dal is beszélni akar
veled.
Bard a Vén Sas karosszékében ült a kandalló előtt. Írómappát
tartott a térdén és valami fontosnak látszó iraton dolgozott. Dal a
karosszékhez támaszkodott és mosolygott, mintha a zenithi
szállodában szívesen látott vendéget üdvözölt volna.
– Éppen egy szerződést fogalmazok, Dirk – nézett fel Bard
mosolyogva. – Remélem, helyeselni fogod a, tartalmát. Nemcsak
azért, mert mi is helyesnek tartjuk, hanem mert Dalnak és nekem
üzleti szempontból is így lesz a legelőnyösebb. Hogy rövid legyek:
négy helyett öt részre osztjuk a Nagy Források tulajdonjogát. Te is
egyenjogú társtulajdonos leszel. Viszonzásul azt kérjük, hogy
Quinnel együtt viseljétek gondját a birtoknak és a mi részünknek is.
Dirk tiltakozni akart, de Bard felemelte a kezét.

138
 – Apánk is így intézkedne – mondta – és ennyivel igazán tartozik
neked a Strange-család.
Dirk most már egy szót sem szólt. Tudta, hogy ezzel akarják
jóvátenni mindazt, ami a Magányos Csillagon történt.
Bejött Mária és jelentette, hogy kész a vacsora. Átmentek az
ebédlőbe. Ott volt már az öreg orvos, Miel és Nels. De még hiányzott
valaki. Nemsokára megjelent. Kinyílt az ajtó és Zurry lépett be.
Üdvözölte Bardot és Dalt és tekintetén meglátszott, hogy mégis örül,
hogy nem fojtotta vízbe őket. Aztán Memoryhoz lépett.
– Éppen most jöttem vissza – mondta. – Singleshotban voltam a
marhatenyésztők gyűlésén. Mindenki ott volt és gyönyörű dolgokat
határoztunk el. Kibékülünk a juhtenyésztőkkel. Az eddigi áldatlan
helyzet megszűnik. A juhtenyésztők csökkenteni fogják állataik
számát és csak annyi juhot tarthatnak, amennyi megél a Confusion
legelőin. A legfontosabb határozat pedig az – és ezt egyhangúan
szavazták meg –, hogy a párkány innenső oldalán csak teheneket
szabad tenyészteni most és mindörökké.
Mindenki meghatottan hallgatott, majd Memory szólalt meg:
– Remélem, hogy apám tudja.
Könnyű szellő libbentette meg a gyapotfák leveleit, mintha
szellem távozott volna. Zúgott a vízesés és a magasból sas vijjogása
hallatszott.

VÉGE

139