Írta: Sarah J.

Maas
A mű eredeti címe: Kingdom of Ash (Throne of Glass Book 7.)

Copyright © 2018 by Sarah J. Maas

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

A művet eredetileg kiadta: Bloomsbury Publishing Plc

Map Copyright © 2016 by Kelly de Groot

Jacket illustrations by Talexi

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 617 4
ISBN 978 963 457 741 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784.
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: {info@konyvmolykepzo.hu}
www. konyvmolykepzo. hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó.

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 A szüleimnek,
akik megtanítottak hinni abban,
hogy lányok is megmenthetik a világot
 A HERCEG

AZÓTA KERESTE, HOGY ELRAGADTÁK TŐLE.

A párját.
A saját nevére is alig emlékezett. Csak azért jutott eszébe, mert
három társa említette, miközben vad, sötét tengereken, ősi,
szunnyadó erdőkben, viharos, hófödte hegyeken keresték őt.
Csak annyi időre állt meg, hogy egyen, és engedélyezzen
néhány órányi alvást a társainak. Ha ők nem lettek volna,
felröppen, úgy járja a vidéket.
De szüksége lesz a pengéjük, a mágiájuk erejére, a
ravaszságukra és a bölcsességükre.
Szembe kell néznie a sötét királynővel, aki a lelke legmélyébe
vájt, aki még jóval azelőtt elragadta a párját, hogy vaskoporsóba
zárta volna. És miután vele leszámolt, magukkal a hidegvérű
istenekkel fog szembeszállni, akik mindenáron el akarják
pusztítani azt, ami a párjából marad.
Úgyhogy nem hagyta maga mögött a társait, hiába teltek a
napok. A hetek.
A hónapok.
Egyre csak őt kereste. Minden poros, elfeledett utat bejárt érte.
Néha szólt hozzá a kettejük között feszülő köteléken át, a széllel
küldte a lelkét oda, ahol fogságban, bezárva tartották.
Megtalállak.
 A HERCEGNŐ

A VAS SZINTE MEGFOJTOTTA. Elnyomta az ereiben parázsló tüzet,

éppoly könnyedén, mintha magukat a lángokat oltotta volna ki.
Hiába feküdt vaskoporsóban, vasálarccal az arcán, hiába ölelte
selyemszalagként a lánc, hallotta a vizet. A morajlást, azt, ahogyan
a hullámok a végtelenségbe nyúlóan mosták a köveket. Betöltötte
a sikolyai közötti csendet.
Egy aprócska sziget egy ködös folyó ölelésében, nem több egy
simára kopott kőtáblánál a zúgok és vízesések között. Oda vitték
őt. Ott tartották. Egy elfeledett isten számára épített
kőtemplomban.
Valószínűleg róla is megfeledkeznek majd. De még az is jobb,
mintha a csúfos kudarcára emlékeznek. Már ha lesz egyáltalán
bárki, aki emlékezhet rá. Ha akár csak egy teremtett lélek is
marad.
Nem hagyhatja. Nem bukhat el.
Nem mondhatja el nekik, amit tudni akarnak.
Nem számít, hogy a sikolyai hányszor harsogják túl a folyó
zúgását. Nem számít, hogy a csontjai ropogása hányszor hasítja
ketté a zúgok bömbölését.
Próbálta számon tartani, milyen nap van.
Csakhogy fogalma sem volt, mennyi ideje zárták a
vaskoporsóba. Hogy milyen hosszan bocsátottak kényszerű álmot a
szemére, vonták a sötétség ölelésébe az édes füsttel, amit akkor
fújtak be hozzá, amikor idefelé utaztak, erre a szigetre, a gyötrelem
templomába.
Nem tudta, mennyi idő telik el a sikolyai és az ébredései között.
Mennyi egy fájdalom múlása és újbóli előtörése között.
Napok, hónapok, évek – összemosódtak, ahogyan a kőpadlóra
csöpögő vére a folyó vizével.
A hercegnő, aki ezer évig él. Vagy még tovább.
Ajándék volt ez, ami mostanra átokká lett.
Egy újabb átok, amit viselnie kellett, és éppolyan súlyosnak
bizonyult, mint az a csapás, amit jóval a születése előtt mértek rá.
Hogy feláldozza magát, és helyrehozzon egy ősi hibát. Hogy valaki
más adósságát fizesse meg az isteneknek, akik rábukkantak a
világukra, aztán a fogságába estek, végül pedig uralmuk alá
hajtották.
Nem érezte annak az istennőnek a meleg tenyerét, aki
egyszerre áldotta és átkozta meg ezzel a borzalmas erővel.
Eltűnődött, vajon a fény és láng istennőjét érdekli-e még
egyáltalán, most, hogy vaskoporsóban nyugszik. Talán a
halhatatlan lény már más felé fordította a figyelmét. A királyra, aki
felajánlja saját magát, és az élete árán megkíméli a világukat.
Az isteneket nem érdekelte, ki fizeti meg a tartozást. Úgyhogy
tudta, nem jönnek el érte, nem mentik meg. Nem is imádkozott
hát hozzájuk.
De azért a történetet el-elmesélte magának, úgy képzelte, ezt
énekli neki a folyó. Ahogyan a zárt koporsóban élő sötétség is.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már
régen hamuvá égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki
szerette a királyságát...
Ebbe menekült, a sötétség mélyére, a lángok tengerébe.
 Olyan mélyre, hogy néha nem is érezte, amikor ostor csattant,
csont reccsent.
De többnyire érezte.
Azokban a végtelenbe nyúló órákban, amikor tekintete a társán
nyugodott.
Nem a királynő vadászán, aki úgy csalta elő a fájdalmat, mint
zenész a dallamokat a hangszeréből, hanem a láthatatlan béklyót
viselő, hatalmas fehér farkason, aki kényszerűségből végignézte
mindezt.
Néha képtelen volt a farkasra pillantani. Amikor olyan nagyon,
nagyon közel állt ahhoz, hogy megtörjön, és csakis a történet
mentette meg tőle.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már
régen hamuvá égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki
szerette a királyságát...
Szavak, amiket ő mesélt valaha egy hercegnek. Egyszer...
Nagyon régen.
A jég és szél hercegének. Annak a hercegnek, aki az övé lett,
ahogy ő a hercegé. Jóval azelőtt, hogy rádöbbentek volna, hogyan
fonódott össze a lelkük.
Most a herceg vállát nyomta a felelősség, hogy megvédje az
egykor mesés királyságot.
Azét a hercegét, aki fenyő és hó illatát árasztotta. A királyságra
emlékeztette, amit tűzben égő szíve minden szeretetével szeret.
Még amikor a sötét királynő maga felügyelte is a vadásza
teendőit, a hercegnőnek ő járt a fejében. Úgy kapaszkodott az
emlékébe, mint kősziklába a zubogó folyó kellős közepén.
A sötét királynő, arcán egy pók mosolyával, megpróbálta ellene
fordítani. Obszidián hálóiban, a káprázatok és álmok közepette
minden egyes alkalommal, amikor már közel állt hozzá, hogy
megtörjön, a királynő megpróbálta kulcsként felhasználni a
herceget, hogy vele nyisson utat az elméjébe.
Kezdett minden összemosódni. A hazugságok, az igazság, az
emlékek. A vaskoporsó sötétjében aludt. Napközben a terem
közepén álló kőoltárhoz láncolták, a mennyezetből kiálló kampóra
akasztották, a kőfalba erősített láncokra feszítették. Kezdett
minden elmosódni, akár tintafolt a vízben.
Úgyhogy a történetre koncentrált. A lelke mélyén élő sötétség
és láng is azt suttogta, ő pedig énekelve ismételte nekik. A folyó
ölelésében álló szigeten, az odarejtett koporsóban fekvő hercegnő
újra és újra elmesélte a történetet, és hagyta, hogy a végtelenségig
kínozzák a testét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már
régen hamuvá égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki
szerette a királyságát...
 1. FEJEZET

KORÁN KÖSZÖNTÖTT BE A HAVAZÁS.

Az ősz első hóviharai jóval korábban érkeztek még a
Terrasenben megszokottnál is.
Aedion Ashryver nem volt benne teljesen biztos, hogy ez áldás.
De ha Morath hadseregei egy kicsit később érkeznek meg emiatt,
hát térdre borulva hálálkodik majd az isteneknek. Még ha
ugyanezek az istenek fenyegettek is mindent, amit szeretett. Ha
egy másik világból származó lényeket istennek lehet egyáltalán
tekinteni.
Mindegy, ennél úgyis fontosabb dolgokon kell elmélkednie.
Két hete állt ismét a Romlás élén, azonban Erawan seregeinek
sem a földön, sem a levegőben nem lelték nyomát. Három nappal a
hazatérte után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó,
megnehezítve ezzel az amúgy is lassú folyamatot, melynek során
az armada harcosait a Theralis-síkságra, a Romlás hatalmas
táborába vitték.
Az armada felhajózott a Florine folyón, egészen Orynthig.
Különböző színű zászlók lebegtek az Agancs-hegység felől érkező
szélben: kobalt és arany jelezte Wendlynt, fekete és skarlát
Briarcliffi Anselt, a csillámló ezüst pedig a Whitethorn-házat és a
számos unokatestvért. A hajóhad minden pontján megtalálható
csendes orgyilkosok nem lobogtattak zászlót, de nem is kellett,
anélkül is könnyedén beazonosították őket világos színű ruhájuk
és gyönyörű, veszélyes fegyvereik alapján.
A hajók hamarosan csatlakoznak a Florine torkolatánál hagyott
hátvédcsapatokhoz, és Iliumtól Suriáig védik majd a partvonalat. A
főleg Galan Ashryver koronaherceg csapataiból származó
gyalogosok viszont egyenesen a frontra mennek majd.
Arra a frontra, amit most méternyi hó fed. És még több fog
hullani.
Allsbrookon túl, az Agancs-hegység szűk szorosa felett rejtőzve
Aedion homlokráncolva pillantott fel a felhős égre.
A világos színű prém beleolvadt a szürkésfehér sziklás
kiszögellésbe, aranyszínű haját csuklya fedte. Persze nem ez volt a
ruházata egyetlen előnye – melegen is tartotta. Wendlyn
mérsékelt éghajlatának köszönhetően Galan harcosai közül sokan
még életükben nem láttak havat. A Whitethorn-ház és kisebb
seregük nagyjából ugyanezt mondhatták el magukról. Aedion így
hát leghűbb parancsnokára, Kyllianre bízta, hogy a lehető
legmelegebben tartsa őket.
Messzire kerültek az otthonuktól, egy olyan királynőért
harcoltak, akit nem ismertek, sőt, akiben talán nem is hittek. A
borzalmas hideg még a csúcsok között süvítő szélnél is gyorsabban
megtörheti a lelküket, és elégedetlenséget szíthat.
Aedion a szoros másik oldalán mozgásra lett figyelmes, amit
csak azért vett észre, mert tudta, merre nézzen.
Lysandra sokkal jobban rejtőzködött, mint ő. Persze ő olyan
bundát viselt, amit kifejezetten erre a hegyvidékre teremtett a
természet.
Nem mintha ezt megmondta volna neki. Sőt, rá sem pillantott,
amikor elindultak a felderítésre.
 Úgy tűnt, Aelin épp titkos ügyeket intéz Eldrysben, és üzenetet
hagyott Galannak és az új szövetségeseinek, amiben
megmagyarázta, miért nyelte el a föld. Így hát Lysandra
elkísérhette őket.
Senkinek sem tűnt fel, hogy közel két hónap alatt a
Tűzkirálynő egyetlen szikrát sem csiholt. És hogy az alakváltója
sosem tartózkodik vele egy légtérben. Senki, sem a Vörös-sivatag
csendes orgyilkosai, sem Galan Ashryver, sem pedig a csapatok,
amiket Briarcliffi Ansel a hadserege előtt, az armadával elküldött,
nem vette észre egyik apróságot sem, amelyek arról árulkodtak,
hogy ez bizony nem Aelin. Ahogyan a bélyeget sem a királynő
bőrén, amit Lysandra nem rejthetett el, akármilyen formát öltött
is.
Ügyesen leplezte viszont kesztyűvel és hosszú ruhaujjakkal. És
ha véletlenül ki is villant a heg, meg lehetett magyarázni, hogy a
béklyó nyoma.
Azokhoz a hegekhez tartozik, amiket Lysandra szintén magára
varázsolt, pont oda, ahol Aelint is csúfították. És éppúgy nevetett,
éppolyan gonosz vigyor terült el az arcán, mint a királynőnek.
Pont úgy mozgott, úgy dermedt meg.
Aedion alig tudott ránézni. Hozzászólni. Csak az álca
fenntartása érdekében tette. A hűséges unokatestvér, a
rendíthetetlen parancsnok képében tetszelgett, aki majd
győzelemre vezeti őt és Terrasent – bármilyen valószínűtlennek
tűnt is ez a végkimenetel.
Játszotta a ráosztott szerepet. Egy a sok közül, amire életében
rákényszerült.
Mégis, attól a pillanattól kezdve, hogy Lysandra aranyszínű
fürtjei sötétté váltak, Ashryver szeme pedig újra smaragdban
tündöklött, úgy tett, mintha nem létezne. Néhanapján úgy érezte,
a mellkasára tetovált terraseni fonott minta, a királynőjének és
kibontakozó udvarának neve: bélyeg. Főleg Lysandra neve.
Csak azért hozta magával, hogy könnyebben menjen a küldetés.
Hogy biztonságban legyenek. Nem csak az ő élete forgott kockán,
és bár a Romláson belül is kiadhatta volna valakinek a feladatot,
nem bírta a tétlenséget.
Több mint egy hónapba telt, hogy az újdonsült szövetségesek
kíséretében idehajózzanak Eyllwe-ből, mivel kénytelenek voltak
kikerülni Morath flottáját Résvárnál, aztán még két héten
keresztül utaztak a kontinens belsejébe.
Gyakorlatilag semmiféle harcba nem keveredtek. Csak néhány
elkószáló adarlani csapattal futottak össze, valgok nem voltak
közöttük, és velük gyorsan leszámoltak.
Aedion nem hitte, hogy Erawan tavaszig vár majd. A csendnek
semmi köze sem volt az időjáráshoz. Beszélt erről pár napja az
embereivel, meg Darrow-val és a többi lorddal. Úgy sejtette,
Erawan tél derekáig vár, hiszen akkor mozdul Terrasen hadserege
a legnehezebben, Aedion katonáit addigra legyengítik a hóban
töltött hónapok, dermedt testüket átjárja a hideg. Ettől még az a
vagyon sem menti meg őket, amire tavasszal Aelin csellel szert
tett.
Persze ételt, ruhát, takarót vehetnek, de mire mennek vele, ha
az utakat hó borítja? Erilea összes aranya sem akadályozhatja meg,
hogy a téli táborban, Terrasen kegyetlen elemeinek kitéve töltött
hónapok során a katonák ereje lassan, de biztosan elszivárogjon.
Darrow és a többi nemes nem hitte, amikor azt állította,
Erawan a tél kellős közepén fog támadni, ahogyan Ren szavát is
semmibe vették, amikor Allsbrook ura egyetértését fejezte ki.
Erawannak megvan a magához való esze, kötötték az ebet a
karóhoz. Hiába a boszorkányok alkotta légiereje, még a valg
katonák sem tudnak átgázolni a háromméteres hórétegen. Úgy
gondolták, Erawan várni fog tavaszig.
Aedion azonban nem kockáztatott. Ahogyan Galan herceg sem,
aki néma csendben ült a megbeszélésen, utána azonban felkereste
Aediont, hogy a támogatásáról biztosítsa. Melegen kell tartaniuk a
seregeket, ellátni őket étellel, és gyakorlatoztatni, készen arra,
hogy azonnal mozgósíthassák őket.
Amennyiben Ren értesülései igaznak bizonyulnak, ez a
felderítés is az ő malmukra hajtja a vizet.
A közelben íj húrja feszült, szinte alig hallatszott a szélben. A
nyíl hegyét és a szárat is fehérre festették, és szinte alig látszódott
most, hogy felajzva várakozott.
Aedion összenézett Ren Allsbrookkal. Az ifjú lord a sziklák
között bújt meg, fegyverét lövésre készen tartotta. Ugyanolyan
szürkésfehér prém fedte, mint Aediont, szája elé világos színű sálat
kötött. Gyakorlatilag csak sötét szeme és a csúf heg látszott belőle.
Aedion intett, hogy várjon. Szinte alig pillantott a szoros másik
oldalán várakozó alakváltóra, miközben neki is kiadta ugyanezt a
parancsot.
Hadd jöjjenek csak közelebb!
A hó ropogásába lihegés vegyült.
Épp idejében.
Aedion is az íja húrjára helyezett egy nyílvesszőt, és lebukott a
kiszögellésen.
Hatan voltak, ahogy Ren felderítője is jelezte, amikor öt nappal
korábban berohant Aedion tábori sátrába.
Meg sem próbáltak beleolvadni a körülöttük elterülő havas,
sziklás tájba. Sötét, borzas és különös bundájuk jelzőtűznek tetszett
az Agancshegység vakító fehérje előtt. Mégis, a sebes széllel szálló
bűzük volt az, ami mindent elárult Aedionnak.
 Valgok.
Gallért nem látott a kis csapat egyik tagján sem, az esetleges
gyűrűket pedig elrejtette a kesztyű. A jelek szerint még az
élősködő démonok is fáznak. A halandó porhüvelyük legalábbis
biztosan.
Az ellenség bevonult a szorosba. Ren nyila rezzenéstelen
maradt.
Egyet hagyjunk életben! – utasította őket Aedion, mielőtt
elfoglalták a helyüket.
Szerencséjük volt, hogy tényleg pont ezt a szorost választották,
egy félig elfeledett bejáratot Terrasen alacsonyabban fekvő
vidékeire. Csupán két ló fért el benne egymás mellett, így a
hódítani kívánó hadseregek és az Agancshegységen túlról érkező,
portékájukon túladni kívánó árusok elkerülték.
Aedionnak fogalma sem volt, mi van arra, ki olyan bátor, hogy
az elismert királyságok határán túl éljen. Ahogyan azt sem tudta,
miért merészkedtek ezek a katonák ilyen messzire a hegyekben.
De hamarosan kiderül.
A démonok elhaladtak alattuk, Aedion és Ren pedig
megmozdult, hogy ismét célba vehessék őket az íjukkal.
Egyenesen a koponyájukba repíthették nyílvesszejüket.
Kiválasztotta a célpontját.
Kurta bólintással jelzett a többieknek, és már repült is a nyila.

Még párolgott a gőz a hóra loccsant fekete vérből, amikor a

harc véget ért.
Csupán néhány percig tartott. Ren és Aedion nyila célba ért,
Lysandra pedig levetette magát a szorosba, hogy széttépjen három
másik valgot. A hatodiknak, az egyetlen túlélőnek pedig letépte a
húsát a lábszáráról.
A démon felnyögött, ahogy Aedion felé indult. A hó feketére
színeződött a férfi szétmarcangolt lábánál, a hús úgy leffegett, mint
egy megtépázott zászló a szélben.
Lysandra a fejénél ült, pofáját ébenszínűre színezte a vér, zöld
szemét egy pillanatra sem vette le a férfi sápadt arcáról. Tűéles
karmai megcsillantak hatalmas mancsán.
Mögöttük Ren ellenőrizte, túlélte-e valaki. Kardját a magasba
emelte, majd lesújtott, gyorsan lefejezte őket, még mielőtt a
jéghideg levegő túlságosan megdermesztette volna a hullákat.
– Mocskos áruló! – sziszegte a démon Aedion láttán. Keskeny
arcát eltorzította a gyűlölet. Bűze megtöltötte Aedion orrát,
olajként vonta be az érzékeit.
Aedion előhúzta az oldalán lógó kést – a hosszú, veszedelmes
tőrt, amit Rowan Whitethorn ajándékozott neki –, és komoran
elmosolyodott.
Az Allsbrook-kastély ötszáz éve állt az Agancs-hegység és a
Tölgyváld-erdő között.
– Csinálhatjuk gyorsan is, ha van egy kis eszed!
A valg katona Aedion hólepte bakancsára köpött.

Az Allsbrook-kastély ötszáz éve állt az Agancs-hegység és a

Tölgyváld-erdő között.
Aedion az egyik hatalmas kandallóban ropogó tűz előtt
sétálgatott, és könnyedén számba vehette minden egyes kegyetlen
tél nyomát a szürke köveken. A kastély regényes történetének
súlyát is érezte rajtuk – a sok-sok évnyi derekas szolgálatot, amikor
a termeket még dal és harcosok töltötték meg, majd az utána
következő hosszú évek bánatát.
Ren egy viharvert, puhának tűnő karosszékben foglalt helyet a
tűz mellett, alkarjával a combjára támaszkodott, és a lángokat
bámulta. Késő este érkeztek meg, és még Aediont is túlságosan
elfárasztotta a hólepte Tölgyváldon keresztülvezető út ahhoz, hogy
alaposan körbenézzen. Az aznap délután történtek után pedig
képtelen lett volna összeszedni magát annyira, hogy most ejtse
meg a dolgot.
Az egykor pompás terem tűztől távolabb eső része némaságba
és félhomályba burkolózott. Felettük kifakult szőttesek és az
Allsbrook család zászlóvivőinél látható címerek lebbentek a terem
egyik oldalát szegélyező, magas ablakokon bekúszó huzatban. A
gerendákon madarak fészkeltek, összekucorodva bújtak meg itt a
kastély ősi falain túl dúló gyilkos tél elől.
Közöttük egy zöld szemű sólyom minden szavukat figyelmesen
hallgatta.
– Ha Erawan be akar jutni Terrasenbe – szólalt meg végül Ren
ostobaság lenne a hegyeken keresztül próbálkoznia. –
Homlokráncolva nézte a kiürült edényeket, amelyekből néhány
perce falták fel az ételt. Birkapörkölt és sült zöldségek. Nem épp a
legfinomabb, de legalább forró. – Nem valami könyörületes ez a
vidék. Csak az időjárás miatt is rengeteg embert veszítene.
– Erawan semmit sem tesz ok nélkül – vitatkozott Aedion. –
Legkönnyebben a szántóföldeken keresztül juthatna be
Terrasenbe, az északi utakon. Mindenki arra számít, hogy onnan
támad majd. Vagy onnan, vagy a parton állomásozó armadáját
küldi majd ránk.
– Vagy mindkettő, támadhat egyszerre szárazföldön és vízen is.
 Aedion bólintott. Erawan széles hálót szőtt, hogy könnyedén
elfojthasson bármiféle ellenállást a kontinensen. Az adarlani
birodalom levetette álcáját: a valg király árnyéka egyre nyúlt,
Eyllwe-től Adarlan északi határáig, a Nagy-óceántól a
kontinensüket kettévágó, föléjük tornyosuló hegyekig. Aedion úgy
hitte, Erawan addig nem lankad, amíg mindannyiuk nyaka köré
fekete gallér nem fonódik.
És ha Erawan megszerzi a másik két rémkulcsot, ha kénye-
kedve szerint nyithatja a rémkaput, és valgok hordáit ereszti át a
saját világából, sőt, talán még más világok hadseregeit is az uralma
alá vonja és harcra kényszeríti... Akkor aztán esélyük sem marad
megállítani. Sem ebben a világban, sem máshol.
Ennek a borzalmas jövőnek a megakadályozása most Dorian
Havilliard és Feketecsőrű Manon kezében volt. Hogy hova tűntek,
mi történt velük az elmúlt hónapokban, arról Aedion egyetlen szót
sem hallott. Ami jó jelnek tűnt. A titoktartás jelenthette a
túlélésük zálogát.
Aedion megszólalt:
– Semmi értelme annak, hogy Erawan feláldozzon egy csapatot
a szűk hegyi szorosok felderítésére. – Megvakarta borostás állát.
Előző nap hajnalhasadtakor már úton voltak, és inkább az alvás
mellett döntött a borotválkozás helyett. – Ha stratégiai
szempontból nézem, nélkülöz mindenféle logikát. A boszorkányok
tudnak repülni, úgyhogy felesleges felderíteni a terepet. Ha
viszont a szárazföldi seregeknek gyűjt információt… Hónapokba
telne, mire ilyen szűk szorosokon átpréselné a seregeit, ráadásul az
időjárás miatt is nagy kockázatot vállalna.
– A felderítői csak nevetnek a markukba – rázta meg a fejét
Ren. Vállig érő fekete haja meg-meglebbent. – Mi az, amit nem
veszünk itt észre? Ami elkerüli a figyelmünket?
 A tűz fényében erőteljesebben kirajzolódott az arcát csúfító
heg. Emlékeztetője a borzalmaknak, amiken Ren keresztülment –
és amiket a családja nem élt túl.
– Lehet, hogy csak el akarják terelni vele a figyelmünket.
Elérni, hogy átcsoportosítsuk a seregeinket.
Aedion a kandallópárkányra támaszkodott. A kőből áradó
meleg végigkúszott még mindig dermedt bőrén.
Ren felkészítette a Romlást azokban a hónapokban, amiket
Aedion messze töltött. Összedolgozott Kylliannel, hogy a lehető
legdélebbre vigye őket Orynthtól, olyan messze, amennyire csak
Darrow engedte. Mint kiderült, ez sajnos nem jelentett túl nagy
távolságot, a Theralis-síkság déli oldalát szegélyező domboknál
távolabb nem jutottak.
Miután Aedion visszatért, Ren átadta neki a stafétát. Allsbrook
urának és Aelinnek a találkozója azonban igencsak fagyosra
sikeredett. Éppolyan hűvösre, mint a kastély körül kavargó hó,
hogy egész pontosak legyünk.
Lysandra ügyesen játszotta a szerepét, jól eltalálta Aelin
bűntudatát és türelmetlenségét. Azóta pedig bölcsen elkerült
minden alkalmat, amikor szóba jöhetett volna a múlt. Nem mintha
Ren olyan nagyon szeretett volna a Terrasen eleste előtti évekről
csevegni. Ahogyan a múlt téli eseményekről sem kívánt beszélni.
Aedion csupán reménykedhetett benne, hogy Erawan sem
tudja, a Tűzhozó már nincs közöttük. Abba bele sem mert
gondolni, mit szólnának és tennének a terraseni seregek, ha
kiderülne, hogy Aelin tüze nem fogja megvédeni őket a csata
hevében.
– Lehet, hogy tényleg megpróbálkozott errefelé bejutni, mi
pedig szerencsésen lelepleztük – gondolkozott hangosan Ren. –
Megkockáztassuk, hogy a hágókhoz rendeljük a sereg egy részét?
Van néhány csapat már az Agancs-hegységben, Orynthon túl, meg
az északi síkságon is.
Okos húzás volt Rentől, hogy meggyőzte Darrow-t, engedje a
Romlás egy részét Orynthon túl állomásozni, nehogy Erawan
észak felé hajózzon, és onnan támadjon rájuk. Bármit kinézett a
rohadékból.
– Nem akarom túlságosan szétszórni a Romlást – felelte Aedion
a tüzet pásztázva. Mennyire mások ezek a lángok, mint Aelin tüze!
Mintha ez itt csupán halovány árnyéka lenne a királynő élő
mágiájának. – És egyébként sem nélkülözhetünk senkit.
Még Aelin kétségbeesett, merész húzásaival sem nyertek annyi
szövetségest, hogy könnyedén szembeszállhattak volna Morath
teljes seregével. És az a rengeteg arany sem szolgált valami sok
zsoldossal – hiszen nem is igazán akadt kit felbérelni.
– Nem úgy tűnt, mintha Aelin nagyon aggódott volna, amikor
átruccant Eldrysbe – mormolta Ren.
Aedion egy pillanatra véráztatta homokot látott maga előtt.
Vasládát. Maeve megkorbácsolta és valóságos koporsóba zárta
Aelint. Aztán Mala tudja, hová hajózott vele, egy halhatatlan
szadista társaságában.
– Aelinnek – felelte Aedion, és igyekezett a lehető legjobban
elhúzni a szavakat, hiába fojtogatta a hazugság – megvannak a
maga tervei, és csak akkor avat be minket, amikor eljön az ideje.
Ren nem felelt. És bár akit Ren királynőnek hitt, csupán illúzió
volt, Aedion hozzátette:
– Minden, amit tesz, Terrasen javát szolgálja.
Borzalmas dolgokat vágott a fejéhez aznap, amikor legyőzte az
ilkeket. Hol vannak a szövetségeseink? Választ követelt. Azóta is
próbált megbocsátani magának. Mindenért. Ez az egy esélye
maradt, hogy helyrehozza a dolgot, hogy azt tegye, amit Aelin kért
tőle, és megmentse a királyságukat.
Ren a mögöttük álló, ősrégi asztalon heverő ikerkardokra
pillantott.
– Akkor is elment. – Nem Eldrysre gondolt most, hanem a tíz
évvel ezelőtt történtekre.
– Mind követtünk el hibákat az elmúlt évtizedben.
Az istenek látták a lelkét, Aedionnak volt miért vezekelnie.
Ren megfeszült, mintha az őt kínzó döntések most belemartak
volna a hátába.
– Nem meséltem el neki – kezdte Aedion olyan halkan, hogy a
gerendán ülő sólyom ne hallhassa. – Azt, ami a résvári
ópiumbarlangban történt.
Azt, hogy Ren ismerte a tulajdonost, és hogy rendszeresen
eljárt oda azelőtt, hogy Aedion és Chaol behurcolta oda őt szinte
teljesen magatehetetlenül, és elrejtették a király emberei elől.
– Mekkora rohadék tudsz lenni! – fakadt ki Ren rekedtesen.
– Sosem használnám fel ezt ellened. – Aedion rezzenéstelenül
állta az ifjú lord dühödt, sötét pillantását. Hadd érezze csak Ren az
ő tekintetében szikrázó fölényt! – Azt akartam mondani, mielőtt
így kiakadtál – tette hozzá, amikor Ren ismét vitára nyitotta a
száját –, hogy Aelin anélkül ajánlott helyet neked az udvarában,
hogy tudta volna a teljes igazságot a múltadról. – Ren állkapcsa
megremegett. – De még ha tudta volna is, Ren, akkor is felajánlotta
volna ugyanazt.
Ren a kőpadlót tanulmányozta a bakancsuk alatt.
– Nincs semmiféle udvar.
– Darrow vernyákolhat, amennyit csak akar, de én akkor is
másképp gondolom.
 Aedion leült a Rennel szemközti karosszékbe. Ha Ren valóban
Aelin mellett áll, most, hogy Elide Lochan visszatért, és Sol és Ravi
is támogatja őt Suriából, akkor a királynőjének már három
szavazata is van. Négyen állnak ellene.
Abban nem reménykedhetnek, hogy elfogadják Lysandra mint
Caraverre úrnőjének szavazatát.
Az alakváltó nem kérte, hogy vigyék el a vidékre, ami a háború
megnyerése után őt illeti majd. Az idevezető úton sólyommá
változott, és egy időre eltűnt. Amikor visszatért, nem szólt egy szót
sem, azonban zöld szeme igencsak fénylett.
Nem, Caraverre-t nem fogják különálló területként elismerni
egészen addig, amíg Aelin trónra nem kerül.
Vagy amíg Lysandrát meg nem koronázzák helyette, ha a valódi
királynő nem tér vissza.
De visszatér! Vissza kell térnie.
Ajtó nyílt a terem túlsó végében, majd sietős, könnyed léptek
dobbantak. Aedion egyetlen szívdobbanással azelőtt pattant fel,
hogy boldog „Aedion!” kiáltás visszhangzott végig a köveken.
Evangeline sugárzóan festett tetőtől talpig zöldben,
gyapjúruhája szélét fehér szőrme szegélyezte, vörösarany haját két
fonatba rendezte. Éppúgy, mint a terraseni hegyekben élő lányok.
A hegei széthúzódtak, ahogyan elvigyorodott, és Aedion
széttárta a karját, épp mielőtt a lány belevetette magát.
– Azt mondták, tegnap késő este érkeztetek, és még napkelte
előtt el is mentetek, és attól féltem, hogy megint nem
találkozunk…
Aedion puszit nyomott a lány feje búbjára.
– Vagy harminc centit nőttél azóta, hogy legutóbb láttalak!
Evangeline közte és Ren között járatta zöldessárga szemét.
– Hol van…
 Fény villant, és Lysandra megjelent.
Ragyogott.
Lysandra mintha ragyogott volna, ahogy köpenyt terített
csupasz testére – pont ezért fektette az egyik székre a ruhadarabot.
Evangeline az alakváltó karjába vetette magát, még a könnye is
kicsordult örömében. Megremegett a válla, mire Lysandra őszinte,
kedves mosollyal az arcán simogatta a lány fejét.
– Jól vagy?
Bárki látja, nyugodtnak és békésnek hitte volna Lysandrát.
Csakhogy Aedion jól ismerte – a hangulatváltozásait, az árulkodó
jeleket. Lysandra hangja megremegett, és Aedion tudta, hogy a
gyönyörű felszín alatt heves vihar dúl.
– Ó, nagyon is! – felelte Evangeline. Elhúzódott, hogy sugárzó
mosolyt küldjön Ren felé. – Lord Murtaugh-val idehoztak. Fürge
vele van, egyébként. Mármint Murtaugh-val. Őt jobban szereti,
mint engem, mert folyton eteti. Kövérebb lett, mint egy lusta
macska.
Lysandra felnevetett, Aedion pedig elmosolyodott. Valóban
rendesen gondoskodtak a lányról.
Mintha Lysandra is épp ugyanerre jött volna rá.
– Köszönöm! – mormolta halkan Rennek.
Ren arca vöröses árnyalatot öltött, ahogy a férfi felemelkedett.
– Gondoltam, itt nagyobb biztonságban lenne, mint a táborban.
Vagy legalábbis kényelmesebben.
– Ó, olyan csodás ez a hely, Lysandra! – csivitelte Evangeline,
két tenyere közé szorítva Lysandra kezét. – Murtaugh még
Caraverre-be is elvitt valamelyik délután, mármint, még a hó előtt.
Látnod kellett volna! Csupa domb, folyó, gyönyörű fák, egészen a
hegyekig. Szellemleopárdot is láttam, de Murtaugh azt mondta,
hogy csak képzelődöm. Pedig esküszöm, hogy láttam egyet! Még a
tiédnél is nagyobb. És a ház! A legszebb ház, amit valaha láttam,
hátul fallal körülkerített kertje van. Murtaugh szerint nyáron tele
lesz zöldséggel és rózsával.
Aedion egy pillanatra képtelen volt elviselni a Lysandra arcára
kirajzolódó érzelmet, ahogy Evangeline a birtokkal kapcsolatos
terveiről áradozott. Az alakváltó arcára fájdalom ült ki, egy olyan
élet után vágyakozott, amit valószínűleg eloroznak előle, még
mielőtt a magáénak nevezhetné.
Aedion Renhez fordult, aki egyre csak Lysandrát bámulta.
Ahogy máskor is, amikor az alakváltó emberként mutatkozott.
Aedion legszívesebben összeszorította volna az állkapcsát, de
nem tette, helyette így szólt:
– Ezek szerint te elismered Caraverre-t.
Evangeline tovább csacsogott, de Lysandra feléjük pillantott.
– Nem Darrow Allsbrook ura – felelte Ren.
Valóban. És ki ne akarna ilyen csinos szomszédot?
Mármint, ha nem kell Orynthban élnie egy másik nő bőrében
és koronáját viselve, és felhasználnia Aediont, hogy olyan örököst
szüljön, akiről elhiszik, hogy az uralkodócsalád vére folyik az
ereiben. Gyakorlatilag egy tenyészállat lenne, semmi más.
Lysandra biccentve ismét háláját fejezte ki, mire Ren még
jobban elpirult. Mintha nem egész nap a hóban gyalogoltak és
valgokat mészároltak volna. Mintha nem bűzlenének még mindig
a vérontástól.
Evangeline ekkor megszagolta Lysandra köpenyét, és a
homlokát ráncolta.
– Borzalmasan büdös vagy. Mindannyian azok vagytok.
– Vigyázz a szádra! – dorgálta Lysandra, de azért felnevetett.
Evangeline olyan mozdulattal tette csípőre a kezét, amit
 Aedion már számtalanszor látott Aelintől, és most bele is sajdult
a szíve.
– Te mondtad, hogy szóljak, ha büdös vagy! Főleg a leheleted.
Lysandra elmosolyodott, Aedion pedig ellenállt a mosoly
kísértésének.
– Valóban így történt.
Evangeline megrántotta Lysandra kezét, próbálta magával
rángatni az alakváltót.
– Alhatsz az én szobámban! Van fürdője is.
Lysandra hagyta magát egy lépésnyit előrehúzni.
– Igazán kényelmes szoba egy vendég számára – mormolta
Rennek Aedion felvont szemöldökkel.
Nyilván az egyik legjobb szoba lehetett, ha még fürdőrésze is
volt.
Ren behúzta a nyakát.
– Rose-é volt.
A nővéréé. Akit Rallennel, a középső Allsbrook testvérrel
együtt lemészároltak a mágiaakadémián, ahová jártak. Az Adarlan
határához közel álló iskola éppen a támadó seregek útjába esett.
Tízezer katona ellen még akkor sem igazán tudták volna
megvédeni magukat, ha történetesen hozzáférnek a mágiájukhoz.
Aedion ritkán engedte a gondolatait a devellini mészárlás, a híres
iskola eleste felé kalandozni. Annyi gyerek élt ott... Egyikük sem
élte túl.
Ren mindkét nővéréhez közel állt, de az élettel teli Rose-hoz
különösen szoros kötelék fűzte.
– Kedvelte volna – tette hozzá Ren, és állával Evangeline felé
bökött.
A kislány éppúgy hegeket visel, mint Ren, döbbent rá Aedion.
Ren akkor szerezte az övét, amikor épphogy csak megmenekült a
bitófától. A szülei az életükkel fizettek a figyelemelterelésért,
amelynek során ő és Murtaugh megszökhetett. Evangeline hegei
másfajta menekülésről meséltek, nem sokon múlt, hogy elkerülte
azt a sorsot, amit az úrnője elszenvedett.
Aedion erre is ritkán gondolt.
Evangeline továbbra is Lysandrát ráncigálta, mit sem hallott a
beszélgetésükből.
– Miért nem ébresztettél fel, amikor ideértetek?
Aedion nem hallotta Lysandra válaszát, aki hagyta magát
kihúzni a teremből. Csak arra figyelt, ahogy a tekintete
összefonódik az alakváltóéval.
Lysandra szeretett volna beszélni vele az elmúlt két hónap
során. Többször is megpróbálta. Rengetegszer. Azonban Aedion
ügyet sem vetett rá. Amikor végre elérték Terrasen partjait,
Lysandra feladta.
Hazudott neki. Olyan alattomosan becsapta, hogy bármi történt
is közöttük, bármilyen beszélgetéseket folytattak is, Aedion már
nem tudta, mi igaz és mi nem. Nem is akarta tudni. Fogalma sem
volt, Lysandra komolyan gondolt-e bármit, amikor ő olyan
ostobán kitárta előtte a szívét.
Úgy hitte, ez az utolsó háborúja. Hogy együtt tölthetik majd ezt
az időt, megmutat neki mindent, amit Terrasen adni képes. Amit ő
maga adni képes.
Hazug lotyónak nevezte. Üvöltött vele.
Annyira kitisztult már az elméje, hogy elfogja némi bűntudat
emiatt. A haragja azonban nem csillapodott.
Lysandra most óvatos pillantást vetett rá, mintha csak azt
kérdezné: A boldogság ritka pillanatát éljük, nem beszélhetnénk
barátokként?
 Aedion visszafordult a tűz felé, hogy ne is lássa a smaragdszín
szempárt, a finom vonásokat.
René lehet. Még ha legszívesebben porrá zúzott volna is
valamit erre a gondolatra.
Ahogy Lysandra és Evangeline kisétált az ajtón, a kislány
folyamatosan csivitelt.
Lysandra csalódottsága szinte kézzelfoghatóan ott lebegett még
a teremben.
Ren megköszörülte a torkát.
– Mi a fene van veletek?
Aedion olyan sötét pillantást lövellt Ren felé, amitől gyávább
embereknek inukba szállt volna a bátorsága.
– Szerezz térképet! Végig akarom nézni a szorosokat megint.
Ren javára szóljon, hogy zokszó nélkül elment térképet
szerezni.
Aedion a tűzre meredt, ami olyan sápadtnak tűnt a királynője
mágiája nélkül.
Vajon mennyi időbe telik, míg a kastélyon kívül süvítő szelet
felváltja Erawan bestiáinak üvöltése?

Aedion másnap hajnalban megkapta a választ a kérdésére.

A nagycsarnok hosszú asztalának egyik végében ült, Lysandra
és Evangeline a másikban, csendesen reggeliztek. Aedion úrrá lett
remegő ujjain, és kinyitotta a nem sokkal azelőtt kézhez kapott
levelet. Ren és Murtaugh mellette ültek, nem kérdeztek semmit,
amíg elolvasta – egyszer. Majd még egyszer.
 Aedion végül letette a levelet. Mély levegőt vett, és
homlokráncolva nézte a magasan fekvő ablakokon át beáramló
bágyadt, halovány fényt.
Lysandra az asztal másik végéből meredt rá. De nem mozdult a
helyéről.
– Kyllian írt – szólalt meg Aedion rekedtesen. – Morath seregei
partra szálltak Eldrysnél.
Ren elkáromkodta magát. Murtaugh nem szólt semmit. Aedion
ülve maradt, nem hitte, hogy megtartaná a térde.
– Elpusztította a várost. Egyetlen csapatot sem küldött oda,
mégis porig rombolta.
Aedion csupán találgatni tudott, vajon miért várt eddig a sötét
király.
– Boszorkánytornyokkal? – kérdezte Ren.
Aedion mindent elmesélt neki, amit Feketecsőrű Manontól
megtudtak a Kőmocsárban.
– Arról nem írt. – Aedion nem hitte, hogy Erawan a tornyokat
használta volna, hiszen annyira nagyok, hogy csak szárazföldön
szállíthatják, a felderítők pedig egészen biztosan észrevették volna,
ha valaki keresztülcipel egy harmincméteres tornyot az
országukon. – Csak arról, hogy porig rombolták a várost.
– Aelin? – szólalt meg Murtaugh szinte suttogva.
– Jól van – hazudta Aedion. – Hazaindult az orynthi táborba
még előző nap.
Ilyesmiről természetesen nem esett szó Kyllian levelében.
Aedion legrangosabb parancsnoka csupán annyit írt, hogy mivel
holttestet nem találtak, és az ellenség sem ünnepel, a királynő
nyilván sértetlenül megúszta.
Murtaugh elernyedt a székében, Fürge pedig a combjára
hajtotta a fejét.
 – Hála Malának ezért a kegyért!
– Azért ne köszönd még annyira! – Aedion a huzat miatt viselt
vastag köpenyének zsebébe gyűrte a levelet. Sőt, egyáltalán ne
köszönd, tette hozzá kis híján. – Eldrys felé menet Morath
elsüllyesztett tíz wendlyni hadihajót Ilium közelében, a többi
pedig visszavonult a Florine-on, ahogy a mieink is.
Murtaugh megdörgölte az állát.
– Miért nem vették őket üldözőbe? Miért nem hajóztak ők is
tovább a folyón?
– Ki tudja? – Aedion egyelőre félretette a problémát. – Erawan
kiszemelte magának Eldryst, és be is vette. Úgy tűnik, néhány
sereget onnan akar majd hadba küldeni. Ha nem teszünk semmit,
egy héten belül elérik Orynthot.
– Vissza kell mennünk a táborba! – jelentette ki Ren elsötétülő
arccal. – Meglátjuk, vissza tudjuk-e küldeni a flottát a Florine-on,
hogy Rolfe-fal együtt csapást mérjünk rájuk a tenger felől. Két tűz
közé szoríthatnánk őket a szárazföldi támadással.
Aedion inkább nem emlékeztette őket, hogy nem sokat
hallottak Rolfe felől. Csupán annyit üzent, elég ködösen
megfogalmazva, hogy továbbra is keresi a szétszóródott
mikénieket és legendás flottájukat. Nagyjából annyi esély nyílt rá,
hogy Rolfe megjelenik és megmenti őket, mint hogy a híres Farkas
törzs hirtelen felbukkan az Anascaul-hegység felől. Vagy hogy a
tündérek, akik egy évtizede elmenekültek Terrasenből, most
visszatérnek onnan, ahol eddig voltak, és csatlakoznak Aedion
seregéhez.
Aediont megszállta az a hűvös, számító érzés, melynek
segítségével eddig átvészelte a csatákat és a mészárlásokat.
Éppolyan súlyosnak bizonyult, mint a prémes köpeny, amit viselt.
A gyorsaság most az ő malmukra hajthatja a vizet. A gyorsaság és a
tisztánlátás.
Ki kell tartaniuk, jelentette ki Rowan, mielőtt elváltak. Nyerj
nekünk időt, testvér!
Tartani fogja a szavát.
Evangeline elhallgatott, ahogy Aedion az asztal túlsó felén ülő
alakváltóra nézett.
– Hány embert bírsz el wyvernként?
 2. FEJEZET

ELIDE LOCHAN EGYKOR AZT REMÉLTE, messze futhat, egy olyan

helyre, ahol még soha senki nem hallott Adarlanról és Terrasenről,
olyan messzire, hogy Vernon még csak véletlenül sem bukkan
majd rá.
Nem sejtette, hogy valóban így történik majd.
Elide egy Doranelle-től délre fekvő királyság ősrégi, porlepte
városának hasonlóképpen ősrégi és porlepte utcáján állt.
Lenyűgözve figyelte, ahogy a déli harangszó átszeli a tiszta
égboltot, ahogy a fojtogatóan meleg napsugarak az épületek világos
kövét sütik, ahogy a száraz szél végigsöpör közöttük a keskeny
utcákon. Háromszor is megtanulta már a város nevét, mégsem
tudta kiejteni.
Végül is nem számított. Úgysem maradnak sokáig. Egyik
városban sem maradtak sokáig, amin eddig keresztülsiettek –
ahogy az erdőkben, hegyekben, síkságokon sem időztek. Egyik
királyság követte a másikat, kegyetlen tempót diktált a herceg, aki
úgy tűnt, lassan beszélni is elfelejt, nemhogy enni.
Elide fintorogva nézett végig a boszorkányok bőrruháján, a
foszlott, szürke köpenyen és a kopott csizmán, amit viselt.
Ezután két társára pillantott a sikátorban. Mind láttak már
szebb napokat.
– Már nem tart soká – mormolta Gavriel, egyik homokszínű
szemét a sikátor végén tartva.
 A félig leomlott boltív árnyai közt hatalmas, sötét alak húzta
meg magát, a forgalmas utcát figyelte.
Elide nem nézett a hím felé. Képtelen volt elviselni a látványát
a végtelenbe nyúló hetek során. Ahogyan a saját mellkasát feszítő
kínzó fájdalmat sem bírta.
Gavrielre sandított.
– Meg kellett volna ebédelnünk.
A tündér állával a fal mellé hajított, viharvert táska felé intett.
– Van nálam egy alma.
Elide a föléjük magasodó épületre pillantott, majd nagyot
sóhajtva a táskáért nyúlt, amit aztán áttúrt. Egy váltás ruha, kötél,
fegyverek, mindenféle felszerelés. Végül előhúzta a gömbölyű
piros-zöld almát. Az utolsó abból a rengetegből, amit a szomszédos
királyság egyik gyümölcsöskertjében szedtek. Elide némán a
tündérlord felé nyújtotta az almát.
Gavriel felvonta aranyszínű szemöldökét.
Elide hasonlóképpen tett.
– Hallom, hogy korog a gyomrod.
Gavriel felnevetett, majd biccentve elfogadta az almát, amit
aztán világos színű kabátjának ujjában megtörölt.
– Ez igaz.
Elide esküdni mert volna rá, hogy a sötétbe burkolózó alak a
sikátor végében megmerevedik. Rá sem hederített.
Gavriel beleharapott az almába, szemfogai kivillantak. Aedion
Ashryver apja – elképesztően hasonlítottak egymásra, de csupán a
külsőségekben. Abban a néhány napban, amit Elide Aedion
társaságában töltött, teljesen másmilyennek ismerte meg, mint a
halk szavú, megfontolt Gavrielt.
Miután Asterin és Vesta otthagyta őt a hajón, amivel
ideutaztak, Elide attól tartott, talán hibát követett el, amiért három
halhatatlan hím társaságában kelt útra. Hogy talán eltapossák
majd.
Azonban Gavriel már a kezdetektől kedves volt hozzá, ügyelt
rá, hogy Elide mindig eleget egyen, és legyen mivel takaróznia a
hideg éjszakákon, megtanította lovagolni a lovakon, amikre
kevéske vagyonukból költöttek, hiszen gyalog Elide még ép
bokával sem tudta volna tartani velük a tempót. És amikor
kénytelenek voltak kantárszáron vezetni a lovakat a kíméletlen
terepen, Gavriel mágiával megtámogatta a bokáját, mintha langyos
nyári szellő simogatta volna a bőrét.
Lorcannek ezt még csak véletlenül sem engedte volna meg.
Sosem fogja elfelejteni, ahogyan Maeve után mászott, miután a
királynő felmentette a véresküje alól. Úgy kúszott Maeve után,
mint egy kidobott szerető, egy megtört kutya, ami kétségbeesetten
nyüszít a gazdája után. Aelint megkínozták, maga Lorcan árulta el
Maeve-nek, hol vannak, és mégis megpróbálta követni. Keresztül a
homokon, amit Aelin vére vörösre festett.
Gavriel megette az alma felét, a maradékot pedig Elide-nak
nyújtotta.
– Neked is enned kellene.
Elide homlokráncolva figyelte a Gavriel szeme alatti csúnya,
lilás karikákat. Nyilván az ő szeme alatt is ilyenek húzódnak.
Legalább a ciklusa rendben volt múlt hónapban, pedig a kemény
út felemésztette szervezetének minden tartalékát.
Igencsak kínos volt, amikor el kellett magyaráznia három
harcosnak, akik addigra már érezték a vér szagát, hogy szüksége
van egy s másra. És gyakrabban meg kell majd állniuk.
A hasát, a derekát és a combját kínzó fájdalmat nem említette.
Leszegett fejjel lovagolt tovább. Tudta, hogy megállnának. Még
Rowan is rábólintana, csak hogy pihenhessen. De minden egyes
alkalommal, amikor megálltak, Elide maga előtt látta a vasládát.
Azt, ahogyan a vértől fénylő ostor keresztülhasít a levegőn.
Hallotta Aelin sikolyát.
Azért ment ő velük, hogy ne Elide-ot ragadják el. Habozás
nélkül felkínálta magát Elide helyett.
Ez a gondolat önmagában is elég volt ahhoz, hogy Elide a
kancán maradjon. Némileg megkönnyítette a nehéz napokat,
amikor Gavriel és Rowan tiszta vászoncsíkokat adtak neki,
nyilvánvalóan a saját ingükből leszakítva. Hogy mikor vágták le,
arról Elide-nak fogalma sem volt.
Beleharapott az almába, kiélvezte a ropogós gyümölcs édes,
mégis fanyar ízét. Rowan hátrahagyott némi aprópénzt rohamosan
fogyó tartalékukból az egyik fatönkön, mintegy fizetségképpen a
leszüretelt almákért.
Hamarosan kénytelenek lesznek ellopni, amire szükségük van.
Vagy eladni a lovakat.
Egy emelettel felettük, a csukott ablakokon keresztül puffanás
hallatszott, valaki fojtott hangon felordított.
– Gondolod, most több szerencsével járunk? – kérdezte Elide
halkan.
Gavriel a kékre festett spalettákat fürkészte, amikre bonyolult
rácsos mintát faragtak.
– Reménykednünk kell benne.
Az utóbbi időben messziről elkerülte őket a szerencse. Utoljára
akkor fogta a pártjukat, amikor azon a nyomorult eyllwe-i
partszakaszon Rowan megérezte az Aelin és közötte feszülő
kötelék – a párok közötti kötelék – rezzenését, és követte hívó
szavát az óceán túlpartjára. Azonban miután jó néhány borzalmas,
vad viharokkal tarkított hét után partra szálltak, nem maradt
semmi nyom, amit követhettek volna.
 Maeve armadájának maradékát mintha elnyelte volna a tenger.
Senki sem látta, hogy a királynő hajója, a Fülemüle behajózott
volna bármelyik kikötőbe. Ahogyan arról sem hallott senki, hogy
visszatért volna a trónjára, Doranelle-be.
Csupán pletykákra alapozhattak, azok hajtották őket keresztül a
vastag hótakaró fedte hegyeken, a sűrű erdőségeken, a szikkadt
síkságokon.
Egészen a szomszédos királyságig loholtak, a legutóbbi városig,
melynek utcái zsúfolásig teltek a samhaint ünneplő lakosokkal,
hogy az isteneket dicsőítsék a napon, amikor a világokat elválasztó
mezsgye a legkeskenyebb.
Fogalmuk sem volt, hogy az istenek nem többek másik világból
származó lényeknél. Hogy a segítségük, az, amit Elide a vékonyka
hangnak köszönhetett, csupán egyetlen célt szolgált: hogy
hazamehessenek. Bábuk voltak mindannyian, Elide, Aelin és a
többiek.
Mindezt megerősítette a tény, hogy Elide egyetlen pisszenést
sem hallott Anneith felől ama borzalmas eyllwe-i nap óta. Csupán
annyi történt, hogy néha mintha valaki megbökdöste volna a
hosszúra nyúló napok során, mintegy emlékeztetve a jelenlétére.
Arra, hogy valaki figyeli.
Arra, hogy amennyiben sikerrel járnak, és megtalálják Aelint,
továbbra is az ifjú királynőnek kell majd megfizetnie a tartozást az
isteneknek. Ha Dorian Havilliard és Feketecsőrű Manon megtalálja
a harmadik és egyben utolsó rémkulcsot. Ha az ifjú király nem
ajánlja fel a saját életét Aelinéért cserébe.
Így hát Elide eltűrte, hogy időről időre bökdössék, és egész
egyszerűen nem gondolt arra, miféle teremtménynek keltette fel
valójában a figyelmét. Hogy kiknek keltették fel mindannyian a
figyelmét.
 Száműzte ezeket a gondolatokat, miközben átfésülték a
különböző utcákat, és a Maeve hollétét taglaló pletykákat keresték.
Lement a nap, és Rowan minden egyes múló, hiábavaló órával
egyre rémisztőbben vicsorgott. A többi városhoz hasonlóan itt sem
tudtak meg semmit.
Elide rávette a többieket, hogy vessék bele magukat a zsúfolt
utcák forgatagába, hiszen úgy észrevétlenek maradhatnak,
senkinek a figyelmét nem keltik fel. És minden egyes alkalommal,
amikor Rowan kivillantotta a fogsorát, emlékeztette, hogy minden
királyság, minden vidék tele van kémekkel. Ha kitudódik, hogy
egy csapat tündérharcos terrorizálja a városokat
Maeve után kutatva, az nyilván azonnal visszajut majd a
tündérkirálynő fülébe is.
Leszállt az est, és a városfalon túli aranyló lankákon örömtüzek
gyúltak.
Ám ekkor elhaladtak egy csapat iszogató tündérkatona mellett,
és Rowan megdermedt. Hűvös, számító pillantással mérte fel a
harcosokat, amiből Elide rögtön tudta, hogy tervet kovácsol.
Behúzódtak egy sikátorba, és a tündérherceg beavatta őket
kemény, kegyetlen ötletébe.
Egy héttel később itt kötöttek ki. Az épületben odafent egyre
hangosabb kiáltások törték meg a csendet.
Elide összerezzent, amikor a fa recsegése túlharsogta a város
harangjainak szavát.
– Segítsünk neki?
Gavriel tetovált kezével beletúrt aranyszínű hajába. Azoknak a
harcosoknak a neveit varratta magára, akik az ő parancsnoksága
alatt estek el, magyarázta, miután Elide előző héten végre
összeszedte a bátorságát, és megkérdezte.
– Már majdnem végzett.
 És valóban, Lorcan már türelmetlenül, homlokráncolva meredt
az Elide és Gavriel feletti ablakra.
Ahogy a déli harangszó elhalt, a spaletták kivágódtak.
Vagyis inkább a szétrobbantak lett volna a megfelelő szó,
tekintve, hogy két hím tündér repült keresztül rajtuk.
Az egyikük, egy barna hajú, vérben fürdő felrikoltott estében.
Rowan Whitethorn herceg egyetlen hangot sem adott ki, ahogy
vele együtt zuhant. Ahogy vicsorogva szorította ellenfelét, Elide
ellépett előlük, hogy legyen elég helyük rázuhanni a sikátorban
felhalmozott ládákra. Fadarabok repültek szerteszét.
Elide tudta jól, hogy a széles vállú hím csupán egy fuvallatnak
köszönheti, hogy életben maradt. Rowan a kék tunikája gallérjánál
fogva rántotta ki őt a fadarabok közül.
Holtan semmi hasznát nem vették volna.
Gavriel előhúzta a kését, és végig Elide mellett maradt,
miközben Rowan az épület falának lökte az ismeretlen hímet.
Rowan arcán a kedvességnek még csak az árnyéka sem suhant át.
Ahogyan a melegségnek sem.
Csupán a hidegvérű ragadozó maradt. Aki a világot is
felforgatná, hogy megtalálja a királynőt, akinek a szívét
ajándékozta.
– Könyörgöm! – dadogta a hím. Méghozzá a közös nyelven.
Tehát Rowan a nyomára akadt. Maeve-et nem fogják
megtalálni, döbbent rá Rowan samhain ünnepén. Viszont az egyik
parancsnokát, aki átmenetileg az egyik halandó uralkodót
szolgálja... Ezzel a feladattal képesek megbirkózni.
Márpedig a hím, akire Rowan vérző szájjal vicsorgott, bizony
parancsnok volt. Széles vállától izmos combjáig minden
porcikájából ez sugárzott. Rowan mellett mégis eltörpült. Ahogy
Gavriel és Lorcan mellett is. Mintha ők hárman teljesen más fajt
képviselnének a tündérek nemzetségén belül.
– Elmondom, mi lesz – tájékoztatta Rowan a nyöszörgő
parancsnokot a halálos csendben. Száját kegyetlen mosoly
görbítette, felrepedt ajkából vér szivárgott. – Először eltöröm a
lábadat, aztán talán a gerincedet is egy helyen, hogy mászni se
tudj. – Véres ujjával a sikátorra mutatott. Lorcanre. – Tudod, ki az
ott, ugye?
Lorcan erre kilépett a boltív árnyai közül. A parancsnok
remegni kezdett.
– A lábad, a gerinced… Idővel meggyógyulsz – folytatta
Rowan, miközben Lorcan egyre közeledett feléjük. – De amit
Lorcan Salvaterre művel majd veled... – Halk, örömtelen nevetést
hallatott. – Abból sosem épülsz fel, barátom!
A parancsnok rémülten pillantott Elide, majd Gavriel felé.
Amikor először történt ilyesmi – két nappal korábban –, Elide
képtelen volt végignézni. Az a parancsnok semmi érdemlegessel
nem tudott szolgálni, de tekintve, hogy milyen iszonyú
bordélyházban találták meg, Elide nem bánta olyan nagyon, hogy
Rowan a sikátor végében hagyta a hím testét. A feje a másik
végében maradt.
De most, ez alkalommal... Nézd csak! Figyeld csak! – sziszegte
egy halk hang a fülébe. Hallgasd!
Elide a hőség és a verőfényes napsütés ellenére is
megborzongott. Összeszorított fogakkal magába fojtotta a nyelvére
toluló szavakat. Keress valaki mást! Készítsd el a Zárat valahogy te,
a saját erőddel! Fogadd el, hogy fogságba estetek ebben a világban,
és akkor nem kell megfizetnünk egy olyan tartozást, amihez
semmi közünk!
 De ha Anneith most mégis szólt hozzá, miközben hónapokon át
csak enyhe nyomást gyakorolt rá… Elide lenyelte a dühödt
szavakat. Ahogyan azt a halandóktól el is várták. Aelinért hajlandó
behódolni. Ahogyan végül Aelin is be fog.
Gavriel arcára a kegyelem leghalványabb jele sem rajzolódott
ki, csupán egyfajta komor gyakorlatiasság látszott rajta, ahogy
végigmérte a Rowan vasmarkában lógó, remegő parancsnokot.
– Mondd el neki, amit tudni akar! Ennél csak rosszabbul
járhatsz.
Lorcan már majdnem odaért hozzájuk, hosszú ujjai körül sötét
szél örvénylett.
Vonásai kíméletlenné keményedtek, semmi sem látszott rajta
abból a hímből, akit Elide korábban, még a parti események előtt
megismert. Nem, most épp azt a maszkot viselte, amit
Tölgyváldban látott rajta. Érzéketlennek tűnt. Arrogánsnak.
Kegyetlennek.
A parancsnok látta a Lorcan kezében összpontosuló erőt, mégis
gúnyos vigyort villantott Rowanre. Fogát vér szennyezte.
– Mindegyikőtökkel végezni fog. – Már látszott a kialakuló
monokli, szemhéja megduzzadt. Lüktetett a levegő Elide fülénél,
ahogy Rowan szélpajzsot vont köréjük. Kizárt minden hangot. –
Maeve az utolsó szálig elpusztít titeket, árulók!
– Állunk elébe – felelte Rowan szelíden.
Figyeld csak! – suttogta Anneith ismét.
Amikor a parancsnok újból felsikoltott, Elide nem fordult el.
És ahogy Rowan és Lorcan nekilátott annak, amire kiképezték
őket, azon gondolkozott, vajon Anneith segíteni akart-e a
parancsával, vagy inkább emlékeztetni őt arra, pontosan mit
tesznek majd velük az istenek, ha engedetlenségen kapják őket.
 3. FEJEZET

AZ AGANCS-HEGYSÉGET LÁNGOK EMÉSZTETTÉK, ahogyan

Tölgyváldot is.
A hatalmas, ősrégi fák elszenesedtek, a hamu hópelyhekként
hullott alá.
Parazsat fújt a szél, mintha csak azon gúnyolódna, hogy egykor
szentjánosbogarakként követték őt, ahogy átfutott a beltane idején
gyújtott tüzeken.
Minden lángokban állt, fojtogatóvá vált a hőség, maga a levegő
is égett a tüdejében.
Te tetted ezt te tetted ezt te tetted ezt.
Ezt nyögték, sírták a recsegve-ropogva haldokló fák.
A világot felemésztette a tűz. A tűz, nem a sötétség.
Hirtelen mozgásra lett figyelmes a fák között.
Észak ura észvesztve, kínok közepette vágtázott felé. Füst szállt
fel fehér bundájából, tűz emésztette lenyűgöző agancsát – nem az
örök tűz, amit közöttük hordott saját címerén, nem a szent
terraseni szarvasok és korábban Tűzhozó Mala örök tüze. Hanem
valódi, kegyetlen lángok.
Észak ura elviharzott mellette, és a lángok egyre csak lobogtak,
lobogtak, lobogtak.
Láthatatlanul és tehetetlenül felé nyúlt, de a büszke szarvas
elrohant mellette, torkából fájdalomüvöltések törtek fel.
 Borzalmas, véget nem érő üvöltések. Mintha magának a
világnak a szívét szaggatnák épp apró darabokra.
Az égvilágon semmit sem tehetett, ahogy a szarvas a két égő
tölgy között húzódó lángfalba vetette magát.
Többé nem bukkant elő.

A fehér farkas megint őt figyelte.

Aelin Ashryver Whitethorn Galathynius vasba zárt ujjával
végigsimított a kőoltár szélén, amin feküdt.
Már amennyire mozogni tudott.
Cairn ezúttal ott hagyta őt. Nem tette vissza a szomszédos fal
mentén álló vasládába.
Ritka kegy volt ez. Hogy nem a sötétben, hanem tűz reszkető
fényében ébredt.
A tálakban már pislákolt csupán a tűz, engedett a bőrére tapadó
nyirkos hidegnek. Ott, ahol nem borította vas.
Már megrángatta a láncokat, amilyen halkan csak tudta, de
szorosan tartották.
Még több vassal kínozták. Még többet tettek rá. Kezdve a
páncélkesztyűvel.
Nem emlékezett rá, hogy ez mikor történt. Hol történt.
Korábban még csak a láda volt.
A fojtogató vaskoporsó.
Újra és újra kiutat keresett belőle. Aztán megtöltötték édes
füsttel, amitől elveszítette az eszméletét. Nem tudta, pontosan
meddig aludt utána.
Amikor felébredt itt, már nem volt füst.
 Akkor is kiutat keresett. Már amennyire a vas ezt engedte. A
lábával, a könyökével, a tenyerével nyomta a rideg fémet. Arra
sem volt elég helye, hogy megforduljon. Hogy enyhítsen a húsába
vájó, a bőrét kidörzsölő béklyók okozta fájdalmon.
A korbács nyomán keletkező mély sebek eltűntek. Azok, amik
csontig hasították a hátát. Vagy talán az is álom lett volna?
Magával ragadták az emlékei, eszébe jutottak az
orgyilkosképzéssel töltött évek a búvóhelyen. Amikor megláncolva
magára hagyták, és a saját ürülékében fetrengett egészen addig,
amíg rá nem jött, hogyan szabadítsa ki magát.
Csakhogy ezt észben tartották, amikor most megláncolták.
Szűk, sötét börtönében hiába próbálkozott bármivel, kudarcot
vallott.
A páncélkesztyű végigkaristolta a sötét követ, de szinte alig
lehetett hallani a lángok ropogásától, a folyó zúgásától. Bárhol
voltak is.
Ő meg a farkas.
Fenrys.
Őt nem láncolták meg. Nem kellett.
Maeve ráparancsolt, hogy maradjon ott, ne mozduljon, ő pedig
engedelmeskedett.
Hosszú perceken keresztül nézték egymást.
Aelin nem gondolt az önkívületbe vezető fájdalomra. Még a
reccsenő csontok emlékébe is beleremegett a lába. Megcsörrentek
a láncok.
Csakhogy semmit sem érzett ott, ahol a fájdalomnak bele kellett
volna hasítania. Még csak kellemetlen érzés sem maradt a lábában.
Száműzte az emléket, ahogy a hím – Cairn – szétszedte. Ahogy
addig sikított, amíg elhalt a hangja.
 Talán csak álom volt. Egy a végtelen sok közül, amik a
sötétségben kísértették. Egy fák között menekülő, égő szarvas.
Hosszú órák az oltáron, az ősi kínzóeszközök alatt szilánkosra tört
lába.
Egy ezüsthajú herceg, akinek már az illata is az otthont
jelentette.
Mindez elmosódott, összekeveredett, és talán még ez a pillanat,
ahogy az oltárral szemközti falnál heverő fehér farkast nézi, sem
több puszta illúziónál.
Aelin ismét végigsimított egyik ujjával az oltár lekerekített
szélén.
A farkas rápislantott – háromszor is. A kezdeti napokban,
hónapokban, években néma jelrendszert dolgoztak ki. Azokban a
ritka időszakokban, amikor képes volt megszólalni, suttogva
kommunikáltak a vaskoporsó már-már láthatatlan lyukain
keresztül.
Egy pislogás igent jelent. Kettő nemet. Három: Jól vagy? Négy:
Itt vagyok, melletted vagyok. Öt: Ez a valóság, ébren vagy.
Fenrys ismét háromszor pislogott. Jól vagy?
Aelin duzzadt torka ellenére, nagy nehezen nyelt egyet. Nyelve
levált a szájpadlásáról. Pislogott egyet. Igen.
Számolta Fenrys pislogásait.
Hat.
Ezt most találta ki. Hazug, vagy valami ilyesmit jelenthetett.
Nem volt hajlandó tudomást venni róla.
Ismét pislantott egyet. Igen.
Sötét szempár fürkészte. Mindent látott. Minden egyes
pillanatnak tanúja volt. Ha átváltozhat, elmondhatja, mi volt az
álom és mi a valóság. Már ha bármi megtörtént valójában.
 Mire felébredt, a sérüléseknek nyoma veszett. Nem kínozta
fájdalom. Csak az emléke és az, ahogyan Cairn mosollyal az arcán
újra és újra feldarabolta.
Nyilván azért hagyta az oltáron, mert hamarosan visszatér.
Aelin megmoccant, hogy megránthassa a láncait, és az álarc
zárja belevájt a tarkójába. Mikor is simított végig a szél utoljára az
arcán vagy a bőre nagy részén bárhol? Fogalma sem volt.
Ahol nem vas, ott egy ujjatlan fehér alsóruha fedte, egészen
combközépig. A lába és a karja szabadon maradt, hogy Cairn
kiélhesse magát rajta.
Bizonyos napok, emlékek alapján előfordult, hogy még az
alsóruha sem maradt rajta, és penge szabdalta a hasát. De amikor
felébredt, ismét fel volt öltözve. Érintetlennek tűnt az anyag. Nem
szennyezte semmi.
Fenrys a fülét hegyezte. Aelinnek több se kellett.
Gyűlölte, hogy a csontja is beleremegett, ahogy léptek
dobbantak a négyszögletes helyiségen, az azt lezáró vaskapun
túlról. Csakis azon keresztül lehetett bejutni. Ablak nem volt.
Néha kipillanthatott a kőfolyosóra, de az is ugyanolyan elzártnak
bizonyult. Csupán a vízzubogás jutott be a terembe.
Hangosabbá vált, ahogy kattant a zár, és a vasajtó nyikorogva
kitárult.
Aelin erőnek erejével úrrá lett a remegésén, ahogy a barna hajú
hím közeledett felé.
– Máris felébredtél? Nem dolgoztalak meg eléggé.
A hangja… Nem akadt olyan széles e világon, amit jobban
gyűlölt volna. Cairn dallamosan, mégis hűvösen beszélt.
A harcosok öltözékét viselte, de karcsú derekát ölelő övéről
nem harcosok fegyvere lógott.
 Cairn észrevette, mit néz, és megpaskolta az övén himbálózó
súlyos kalapácsot.
– Máris folytatnád…
Nem hívhatta segítségül a lángokat. Egyetlen parazsat sem.
Cairn az egyik tál melletti farakáshoz lépett, és dobott néhány
hasábot a pislákoló tűzre, ami felbolydult, ropogott, mohón falta a
fát.
Aelin mágiája meg sem rezzent ennek láttán. Mindenbe, amit a
maszk résnyi nyílásán megetettek és megitattak vele, vasat
kevertek.
Először nem kellett neki. Megérezte a vasat, és kiköpte.
Már a halál markában járt a kiszáradástól, amikor ledöntötték a
torkán a vizet. Aztán hagyták, hadd éhezzen, addig, amíg meg nem
tört, és felfalt mindent, amit adtak neki, akár volt benne vas, akár
nem.
Nem sokat gondolt arra a pillanatra. Arra a gyengeségre. Hogy
mennyire fellelkesült Cairn, amikor azt látta, eszik, és hogy
mennyire bedühödött, amikor továbbra sem volt hajlandó
megadni nekik, amit akartak.
Cairn a másik tűzre is tett, majd csettintett Fenrysnek.
– Kimehetsz a folyosóra elvégezni a dolgodat, aztán azonnal
visszajössz ide!
Mintha szellemkéz rántotta volna fel, a hatalmas farkas kisétált.
Maeve még erre is gondolt. Amellett, hogy Cairn döntötte el,
mikor ehet és ihat Fenrys, még afelett is ő rendelkezett, hogy
mikor vizelhet. Aelin tudta, hogy Cairn néha szándékosan
megfeledkezett erről. Az állat fájdalmas vinnyogása még a ládában
is elért hozzá.
Megtörtént. Az bizony nagyon is valóságos volt.
 Az előtte álló hím, akit mindenre kiképeztek, épp csak a
becsület és a lélek hiányzott belőle, szemügyre vette a testét.
– Mit játsszunk ma este, Aelin?
Gyűlölte, ahogy a szájára vette a nevét.
Ajkát felhúzta, fogai kivillantak.
Cairn egy mérges kígyó gyorsaságával csapott le rá, megragadta
a torkát, elég erősen ahhoz, hogy nyoma maradjon.
– Mennyi düh, még mindig!
Sosem engedi el – azt a dühöt. Még amikor belesüpped a benne
élő lángtengerbe, még amikor a sötétségnek és a tűznek énekel,
akkor is az a düh vezérli.
Cairn ujjai a nyakába vájtak, és Aelin képtelen volt visszafojtani
a fuldoklás kibukó hangjait.
– Néhány szó kell csak, és vége, hercegnő – búgta, és olyan
közel hajolt, hogy a lehelete Aelin száját érte. – Néhány szó
csupán, és többé nem találkozunk.
Sosem ejtené ki őket. Sosem fogadna véresküt Maeve-nek.
Ha megteszi, tálcán kellene átnyújtania mindent, amit tud, a
teljes lényét. Örök szolgasorsra kárhoztatná magát. A világot pedig
pusztulásra ítélné.
Cairn szorítása engedett, mire Aelin mély levegőt vett.
Azonban a hím nem vette le róla a kezét, ujjai a nyaka jobb oldalát
érintették.
Pontosan tudta, hogy hol, melyik hegen simít végig. A két
megegyező nyomon a nyaka és a válla között.
– Érdekes – mormolta Cairn.
Aelin elrántotta a fejét, ismét kimutatta a foga fehérjét.
Cairn megütötte.
Nem az arcát, a vasálarc felszakította volna a bőrt a kézfején. A
védtelenül maradt hasába bokszolt bele.
 Aelinből kiszorult a levegő, vas csörrent, ahogy sikertelenül
megpróbált az oldalára fordulni.
Fenrys nesztelenül visszasietett, és elfoglalta a helyét a fal
mellett. A farkas sötét tekintetében aggodalom és düh lobbant,
ahogy Aelin levegőért küszködött, ahogy továbbra is igyekezett
láncra vert végtagjait a hasa elé húzni. Csakhogy Fenrys nem
tehetett érte semmit, kénytelen volt újfent leereszkedni a padlóra.
Négy pislogás. Itt vagyok, melletted vagyok.
Cairn nem látta. Nem foglalkozott azzal sem, ahogy Aelin
válaszképp pislantott egyet, miközben a hím vigyorogva figyelte az
apró harapásnyomokat a nyakán, amit a Koponya-öböl meleg vize
forrasztott be.
Rowan jele. A párja jele.
Aelin nem gondolkozott ezen túl sokáig. Hiszen Cairn már elő
is húzta a nehéz kalapácsot, hogy aztán széles tenyerén méregesse.
– Ha Maeve nem rendelte volna el, hogy legyen mindig
bekötve a szád – mélázott hangosan a hím, miközben szemügyre
vette Aelin testét, úgy, ahogyan egy festő méri fel az üres vásznat –
, akkor én magam mélyeszteném beléd a fogam. Kiderülne,
Whitethorn jele elbír-e vele.
Félelem szorította össze Aelin gyomrát. Szemtanúja volt, mit
hoztak ki Cairnből az itt töltött hosszú órák. Ujjai begörbültek, úgy
karistolta végig a követ, mintha Cairn arca lenne.
Cairn a másik kezébe vette a kalapácsot.
– De hát kénytelen leszek ezzel beérni. – Szabad kezével
végigsimított Aelin törzsén, ő pedig megfeszült a birtokló
mozdulatra. Cairn elmosolyodott. – Azonnal reagálsz. –
Megragadta Aelin csupasz térdét, és gyengéden megszorította. –
Korábban a lábfejedet vettük kezelésbe. Most vándoroljunk egy
kicsit feljebb!
 Aelin megacélozta magát. Próbált nagy levegőket venni, hátha
messzire kerülhet innen. A testétől.
Sosem törik meg. Sosem tesz véresküt.
Terrasenért, a népéért, mindenkiért, akit tíz hosszú évre kínok
között hagyott. Tartozott nekik ennyivel.
Mélyre, mélyre, egyre mélyebbre süllyedt, mintha maga mögött
hagyhatná, ami most következik, mintha elbújhatna előle.
A tűz fénye megcsillant a térde fölé emelkedő kalapácson.
Cairn mély levegőt vett, arcára várakozás és élvezet keveréke ült
ki.
Fenrys pislogott, újra és újra és újra. Itt vagyok, melletted
vagyok.
A kalapács ettől még lesújtott.
Ahogy Aelin is felsikoltott.
 4. FEJEZET

– EZT A TÁBORT MÁR HÓNAPOKKAL EZELŐTT MAGUK MÖGÖTT

HAGYTÁK.
Manon visszafordult a hólepte kiszögellésről, ahonnan a
Fehéragyar-hegység nyugati szélét pásztázta. A Pusztaságot.
Asterin továbbra is a tűz félig eltemetett maradványa fölé
hajolt, a borzas kecskeirha fodrozódott a jéghideg szélben.
– Ősz eleje óta senki sem járt itt – folytatta a másodparancsnok.
Ezt Manon is sejtette. Az Árnyak órákkal ezelőtt bukkantak rá
erre a helyre, amikor átfésülték előttük a környéket, és valahogy
észrevették az ügyesen elrejtett egyenetlenségeket a sziklás csúcs
szélárnyékban lévő részén. A Boszorkányok Anyjára, valószínűleg
ő maga is elrepült volna felette.
Asterin felállt, lesöpörte a bőrnadrágon megtelepedő havat a
térdéről. Még a vastag anyag sem védte meg őket a kegyetlen
hidegtől. Ezért viseltek kényszerűségből havasikecske-irhát.
Legalább beleolvadunk a hóba, jelentette ki Edda. Az Árny az
elmúlt hetekben még a hajából is hagyta kikopni a fekete festéket,
így ismét természetes, holdfehér hajkoronáját viselte. Éppolyan
árnyalatban pompázott, mint Manoné. Briar továbbra is festette a
haját. Valamelyiküknek éjszaka is körül kell nézni, magyarázta a
másik felderítő.
 Manon szemügyre vette a két kémet, ahogy óvatosan átfésülték
a tábort. Talán már nem is puszta Árnyak voltak, hanem a hold két
fele. Egy sötét, egy világos.
Egy a Tizenhármak sok változása közül.
Manon kifújta a benntartott levegőt, és a szél azonnal magával
ragadta a meleget.
– Ott vannak valahol – mormolta Asterin halkan, hogy a
többiek ne hallják a kiálló szikla alól, ahová a szél elől bújtak.
– Három tábor – felelte Manon éppolyan csendesen. –
Mindegyiket réges-rég maguk mögött hagyták. A semmire
vadászunk.
Asterin aranyszínű fonata kibomlott, tincseit nyugat felé fújta a
szél. A hazájuk felé, amit talán sosem láthatnak.
– A táborok bizonyítják, hogy léteznek. Ghislaine szerint késő
nyári vadászatok nyomai.
– De az is lehet, hogy a hegyekben élő vadembereké.
Persze Manon tudta, hogy nem így van. Elég crochant üldözött
már az elmúlt száz évben, hogy tudja, miféle tüzeket gyújtanak,
hogy milyen rendezett táborokat hagynak maguk mögött. A
Tizenhármak is tudták mind. És annyi vadembert kutattak fel és
mészároltak le idén a Fehéragyarban Erawan nevében, hogy az ő
szokásaikat is kiismerték.
Asterin az elmosódott láthatárt kémlelte aranypöttyös fekete
tekintetével.
– Megtaláljuk őket.
Hamarosan. Legalább néhányra rá kell bukkanniuk. Manon
tudta, hogyan kommunikálnak a szétszórt crochanek. Hogyan
kérnek segítséget. Támogatást.
Az idő ellenük dolgozott. Közel két hónap telt el az Eyllwe
partján történtek óta. Azóta, hogy megtudta, milyen borzalmas
árat kell fizetnie Terrasen királynőjének ahhoz, hogy megfékezze
ezt az őrületet. Azt az árat, amit Mala egy másik leszármazottja is
megfizethet, ha úgy adódik.
Manon ellenállt a kísértésnek, és nem bámulta nyíltan a válla
felett Adarlan királyát a Tizenhármak között. Dorian épp Vestát
szórakoztatta, tűzzel, vízzel, jéggel töltötte meg két tenyerét. A
borzalmas, csodálatos mágia felvillanása. Egymás mellett
táncoltatta a három elemet, Vesta pedig elismerően felvonta a
szemöldökét. Manon látta, hogyan néz Dorianre a vörös hajú
őrszem, ahogyan azt is észrevette, hogy Vesta bölcsen tartózkodik
attól, hogy kimutassa a vágyait.
Pedig Manon nem adott neki ilyesfajta utasítást. Egyetlen
szóval sem magyarázta a Tizenhármaknak, hogy ki neki pontosan
az emberkirály.
Semmi, mondta volna legszívesebben.
Valaki, aki éppolyan gyökerét vesztett, mint ő. Valaki, akiben
ugyanolyan csendes harag dúl. És akit ugyanúgy szorít az idő.
Eddig nem sikerült az utolsó rémkulcs nyomára bukkanni. Az a
kettő, amit a király a zsebében hordott, nem vezetett sehová,
csupán pokolian bűzlött. Hogy Erawan hol tartotta a harmadikat,
arról halvány fogalmuk sem volt. Morathot vagy bármelyik másik
erődítményét átkutatni felérne az öngyilkossággal.
Úgyhogy hosszú hetek hiábavaló kutatása után ideiglenesen
félretették ezt a problémát, helyette a crochaneket keresték. A
király eleinte tiltakozott, de végül beadta a derekát. A barátainak
és szövetségeseinek északon annyi harcosra volt szükségük,
amennyit csak össze tudtak szedni. Ha megtalálják a crochaneket...
Manon nem szegi meg az ígéretét.
 Lehet, hogy a feketecsőrű boszorkányklán örökösi címétől
megfosztották, hogy csupán tucatnyi boszorkányt irányít most, de
a szavát azért még tudja állni.
Megkeresi a crochaneket. Meggyőzi őket, hogy repüljenek
harcba a Tizenhármakkal. Vele. Az utolsó élő crochan királynővel.
Még ha ezzel egyenesen a Sötétség ölelésébe vezeti is őket.
A nap magasabbra hágott, fénye a havas tájról visszaverődve
már-már vakított.
Ostobaság lett volna hosszasan időzni ott. Az elmúlt
hónapokban a túlélést az erejüknek és az éles eszüknek
köszönhették. Ők a crochanekre vadásztak, rájuk pedig más. Főleg
sárgalábúak és kékvérűek. Felderítőcsapatok.
Manon utasította a többieket, hogy ne bocsátkozzanak harcba,
ne gyilkoljanak. Ha eltűnik egy vasfogú felderítőcsapat, azonnal
tudni fogják, merre járnak. Persze, Doriannek még csettintenie
sem kellett volna ahhoz, hogy kitörje a nyakukat.
Milyen kár, hogy nem boszorkánynak született!
Ennek ellenére Manon örömmel fogadta a halálos szövetségest.
Ahogyan a Tizenhármak is.
– Mit fogsz mondani, amikor megtaláljuk a crochaneket? –
kérdezte Asterin.
Ezen Manon is rengetegszer gondolkozott már. Vajon a
crochanek tudják, ki volt Feketecsőrű Lothian, és hogy szerette
Manon apját, a kevés crochan herceg egyikét? Hogy a szülei arról
álmodtak, sőt, hitték, a gyermekük megtöri az átkot, amit a
vasfogú boszorkányok nyögnek, és egyesíti majd a népüket?
Nem a háború gyermeke ő, hanem a békéé.
Idegen íze volt ezeknek a szavaknak. Szerelem. Béke.
Manon végigfuttatta kesztyűbe bújtatott ujját a fonatát megkötő
vörös anyagon. A féltestvére köpenyéből származott. Rhiannon.
Az utolsó boszorkánykirálynő után nevezték el. Akire Manon
valamiért hasonlított.
– Valószínűleg megkérem majd őket, hogy ne lőjenek le –
felelte Manon.
Asterin ajka megrándult, már-már mosolyra húzódott.
– A származásodra gondoltam.
Manon ritkán hátrált meg bármi elől. Ritkán félt bármitől is.
De hogy kiejtse azokat a szavakat, azokat a szavakat…
– Fogalmam sincs – vallotta be. – Meglátjuk, ha egyáltalán
eljutunk odáig.
A fehér démon. Így nevezik őt a crochanek. A halált érdemlő
ellenségeik listájának élén áll. Olyan boszorkány, akinek minden
crochan köteles azonnal az életére törni. Már ebből is
egyértelműen kiderül, fogalmuk sincs, ki is ő a számukra.
A féltestvére mégis rájött. Manon pedig elvágta a torkát.
Rokongyilkos Manon, így hívta a nagyanyja. A matróna
valószínűleg élvezetét lelte minden egyes crochanszívben, amivel
Manon az elmúlt száz évben a feketecsőrűek rejtekén elé járult.
Manon lehunyta a szemét, a szél tompa dalát hallgatta.
Mögöttük Abraxos türelmetlenül felnyüszített éhségében. Igen,
mostanában mindannyiuk gyomra üresen maradt.
– Veled vagyunk, Manon – jelentette ki Asterin halkan.
Manon az unokatestvéréhez fordult.
– Megérdemlem ezt egyáltalán?
Asterin keskeny vonallá préselte az ajkát. Orrát apró dudor
csúfította – Manonnak köszönhette. Az Omega ebédlőjében törte
el, amiért verekedésbe keveredett a nagyszájú sárgalábúakkal.
Asterin egyetlenegyszer sem panaszkodott miatta. Mintha büszkén
viselte volna Manon büntetésének a nyomát.
– Azt csak te tudhatod, hogy megérdemled-e, Manon.
 Manon hagyta ülepedni a szavakat, és inkább a nyugati láthatár
felé fordult. Talán akkor kiérdemli ezt a megtiszteltetést, ha elviszi
őket a hazájukba, amire egész életükben egyetlen pillantást sem
vethettek. Ha túlélik ezt a háborút és minden borzalmat, amit a
vége előtt tenniük kell.

Az ember nem szabadul meg egykönnyen tizenhárom alvó

boszorkánytól és a wyvernjeiktől.
Dorian Havilliard azonban tanulmányozta őket már egy ideje –
tudta, hogyan őrködnek, ki alszik a legmélyebben, ki jelentené, ha
észrevenné, hogy messzire sétál a kis tűztől, és ki tartaná a száját.
Hosszú hetek teltek el, mióta elhatározásra jutott. Hogy
megvalósítja a tervét.
A kis kiszögellésen táboroztak le, ahol a crochanek réges-régen
kihűlt nyomát találták, behúzódtak a kiálló szikla alá. A wyvernek
meleg testükkel falat húztak köréjük.
Csupán percei voltak. Hetek óta gyakorolt már – nem csinált
nagy ügyet belőle, hogy fel kell kelnie az éjszaka közepén, csupán
egy álomittas férfi, aki berzenkedve megy ki a hidegbe, hogy
elvégezze a dolgát. Hadd szokjanak csak hozzá a boszorkányok,
hogy fel-felkel éjszakánként!
Hadd szokjon csak hozzá Manon is.
Bár nem beszélték meg előre, valahogy mégis mindig egymás
mellett kötöttek ki éjszaka. Nem mintha egy boszorkányokkal teli
táborban egymásba gabalyodhattak volna. Nem, arra a téltől
csupasz erdőkben, a havas szorosokban került sor. Próbálták
kitapintani, hol hagyta a másik a kegyetlen elemek ellenére is
fedetlenül a bőrét.
 Együttléteik rövidek voltak, hevesek. Csupa harapás, karmolás
és vicsorgás. És nem csak Manon részéről.
A sikertelen kutatással töltött napok végén, melyeket Dorian a
rájuk vadászó ellenség miatt tulajdonképpen őrként töltött,
miközben tudta jól, hogy a barátai a vérüket ontják a hazájukért,
neki is éppúgy szüksége volt a feszültség levezetésére. Sosem
beszéltek róla, hogy mi kínozza őket. De Dorian nem bánta.
Nem igazán tudta, miféle emberré teszi ez őt.
Igazság szerint ritkán érzett bármit is. Már hónapok óta így
volt, leszámítva persze azokat a lopott, vad pillanatokat Manonnal.
Meg azt, amikor a Tizenhármakkal edzett, és az elméjét eltompító
düh arra sarkallta, hogy újra és újra lesújtson a kardjával, hogy
felkeljen, amikor a földre lökik.
Vívás, íjászat, késharc, nyomkövetés – mindenre megtanították,
amit csak kért. Damaris jelentős súlya mellett most már egy
boszorkánytőr is húzta a kardövét. Sorrel ajándékozta neki, amikor
először sikerült felülkerekednie a rezzenéstelen arcú
harmadparancsnokon. Két héttel ezelőtt.
Ám amikor az edzés véget ért, amikor a kis tűz köré gyűltek,
aminél nagyobbat egyik este sem mertek gyújtani, Dorian azon
merengett, vajon a boszorkányok ki tudják-e szagolni az őt kínzó
nyugtalanságot.
Vajon ki tudják-e szagolni most, amikor a fekhelyeiket
kerülgeti, majd kioson Narene, Asterin égkék nőstény wyvernje és
Abraxos között, hogy még csak véletlenül sem vizelni indul a
jéghideg éjszakában. Biccentett az őrködő Vestának, mire a vörös
hajú boszorkány a kegyetlen hideg ellenére is pajkos mosolyt
villantott rá, mielőtt Dorian befordult a sziklás kiszögellés szélén,
és eltűnt a szeme elől.
 Dorian nem véletlenül ezt az éjszakát választotta, amikor ő
őrködött. Akadt a Tizenhármak között olyan boszorkány, aki
sosem mosolyodott el. Lin mindig úgy festett, mint aki azon
tanakodik, felvágja-e, hogy megnézze, milyen belülről, a magának
való Imogen pedig senkire sem mosolygott. Thea és Kaya általában
egymásnak tartogatta a mosolyait, míg ha Faline és Fallon – a zöld
szemű démonikrek, ahogy a többiek nevezték őket – mosolygott,
az azt jelentette, hogy mindjárt elszabadul a pokol.
Mind gyanút fogtak volna, ha túl sokáig marad el. Vesta
azonban, aki szégyentelenül flörtölt vele, ő biztosan hagyja, hadd
kószáljon egy kicsit a táboron túl. Valószínűleg rettegne, mit tenne
vele Manon, ha kiderül, hogy utánament a sötétben.
Szemétláda... Igazi szemétláda, hogy így kihasználja őket. Hogy
kielemezte, megfigyelte őket, amikor épp mindent kockára
tesznek a crochanek felkutatása érdekében.
De nem számít, hogyan érzi magát. Hogyan érez velük
kapcsolatban. Vagy akár saját magával kapcsolatban. Nem sok jót
köszönhetett az érzelmeknek. Ahogyan Sorscha sem.
És egyébként is lényegtelenné válik majd, ha mindent felad,
hogy bezárja a rémkaput.
Damaris húzta az oldalát – de a súlya eltörpült a mellett a két
dolog mellett, amit vastag kabátjának zsebébe rejtett. Hála a jó
égnek, gyorsan megtanulta kizárni a suttogásukat, a másvilág hívó
szavát. Legalábbis általában sikerrel járt.
Egyik boszorkány gyanakvását sem keltette fel, hogy olyan
könnyedén lemondott a harmadik rémkulcs utáni keresésről. Több
esze volt annál, mintsem hogy vitatkozásra pazarolja az idejét.
Inkább tervet szőtt, és hagyta, hadd higgyék, hadd higgye Manon,
hogy megelégszik azzal, ha a varázserejével őket védheti.
 Elérte a kővel borított tisztást, amit korábban, a tábor
környékét bejárva szúrt ki, és gyorsan előkészült.
Aelin kezének egyetlen rezzenését sem felejtette el a
Koponyaöböl óta, amikor a királynő szétkente a vérét az
óceánrózsabeli szobája padlóján.
Ő viszont most nem Elenát akarta megidézni a vérével.
Amikor a hó csupa vörössé vált, amikor biztos volt benne, hogy
a szél még mindig a boszorkánytáborral ellentétes irányba fújja a
szagát, Dorian kihúzta Damarist a hüvelyéből, és a rémjelekből
álló kör közepébe döfte.
Aztán várt.
Mágiája egyenletes ritmust vert benne, ahogy a kis lángot
őrizte, amit némi melegért merészen előhívott. Az hiányzott volna
csak, hogy halálra fagyjon, miközben teltek-múltak a percek.
Az ereje először jégben mutatkozott meg. Legalább jobban
megkedvelhette volna. Vagy legalább immunitást biztosított volna
a számára! De nem, egyik sem. Megfogadta, ha megéri a nyár
tikkasztó hőségét, egyetlen szóval sem fog többé panaszkodni
miatta.
A hiábavaló kutatással töltött szakadatlan hetek során egyre
csak gyakorolt. A boszorkányok nem rendelkeztek ilyesféle
hatalommal, csakis a Megadással, amiről azt mondták, összesen
egyszer tudja megidézni valaki – borzalmas és halálos
következmények árán. Ennek ellenére a Tizenhármak enyhe
érdeklődéssel figyelték, ahogy Dorian folytatta a Rowannel
megkezdett leckék sorozatát. Jég. Tűz. Víz. Gyógyítás. Szél. A hó
miatt a fagyott földből lehetetlennek bizonyult életet előcsalni,
mégis megpróbálta.
Az egyetlen fajta mágia, ami mindig azonnal a rendelkezésére
állt, továbbra is az a láthatatlan erő volt, melynek segítségével
könnyedén kettétörte mások csontjait. A boszorkányoknak ez
tetszett a legjobban. Főleg, hogy így Doriant tehették meg a fő
védvonaluknak, ha esetleg rájuk talál az ellenség. A halál – ehhez
volt igazán tehetsége. Úgy tűnt, csupán ezzel szolgálhat a körülötte
élőknek. Nem sokban különbözött az apjától ebből a szempontból.
Láthatatlan láng öntötte el, megacélozta.
Egyetlen szó sem ért el hozzájuk Aelinről. Sem Rowanről és a
társaikról. Ahogy arról sem, vajon a királynő még mindig Maeve
foglya-e.
Aelin hajlandó volt mindent feláldozni Terrasenért,
mindannyiukért. Ő sem maradhat adós hát. Aelinnek
egyértelműen több veszítenivalója van. A párja, a férje, aki szereti
őt. Az udvara, akik a pokol bugyraiba is követnék őt.
A királysága, ami oly régóta várja már a visszatértét.
Neki csak egy jelöletlen sír maradt, a benne fekvő gyógyítóra
senki sem emlékszik rajta kívül. Egy megtört birodalom, egy
darabjaira hullott palota.
Dorian egy pillanatra lehunyta a szemét, nem akarta maga előtt
látni, ahogy az üvegpalota szétrobban, ahogy az apja felé nyúl, és a
megbocsátásáért könyörög. Szörnyeteg – az az ember szörnyeteg
volt mindenféle szempontból. Már megszállta a valg démon,
amikor Dorian megfogant.
Miként jött a világra akkor ő?
A vére vörös, és az őt megszálló valg herceg élvezettel
lakmározott belőle, ahogyan az is örömmel töltötte el, hogy
rávette, Dorian is lelkesen fogadja mindazt a borzalmat, amit a
gallér uralma alatt elkövetett. A kérdés csak az, vajon teljesen
ember-e.
Dorian hosszan kifújta a levegőt, és kinyitotta a szemét.
Egy férfi állt a havas tisztás másik oldalán.
 Dorian mélyen meghajolt.
– Gavin.

Adarlan első királyának éppolyan volt a szeme, mint az övé.

Vagyis inkább Dorian szeme volt éppolyan, mint Gaviné,
végigöröklődött az őket elválasztó ezer éven át.
Az ősi király arcának többi része teljesen idegen volt a számára:
a hosszú, sötétbarna haj, a kemény vonások, ajkának komor
vonala.
– Megtanultad a jeleket.
Dorian kiegyenesedett.
– Jó az emlékezőképességem.
Gavin nem mosolygott.
– Nem idézhetsz meg csak úgy, bármikor. Túl sokat kockáztatsz
azzal, ifjú király, hogy idehívtál. Tekintve, hogy mit hordozol.
Dorian megpaskolta a kabátzsebét, amiben a két rémkulcs
pihent, és rá sem hederített a különös, borzalmas erőre, ami
válaszképp a tenyerénél lüktetett.
– Manapság minden nagy kockázatot jelent. – Kihúzta magát.
– Szükségem van a segítségedre!
Gavin nem felelt. Tekintete Damarisra siklott, ami még mindig
a hóban állt, a jelek között. A király személyes tulajdonát képezte
– Aelin korábban Elena Szemét használta az ősi királynő
megidézésére.
– Legalább a kardomnak gondját viseled. – Dorianre nézett,
pillantása éppolyan élesnek bizonyult, mint maga a penge. – A
királyságomról viszont már nem mondhatjuk el ugyanezt.
Dorian megfeszítette az állkapcsát.
 – Sajnos némi felfordulás is maradt rám apám után.
– Hosszú ideig voltál Adarlan hercege, mielőtt a királyává
koronáztak.
Dorian varázsereje jegessé vált, hűvösebbé, mint az őket
körbeölelő éjszaka.
– Akkor vegyük úgy, hogy próbálok vezekelni a sok-sok évnyi
borzalmas viselkedésemért.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig farkasszemet néztek. A
vele szemközt álló férfi igazi király volt. Nem csupán a címének, a
lelkének köszönhetően is. Kevesen mondhatták el magukról
ugyanezt azóta, hogy Gavint örök nyugalomra helyezték az alatt a
kastély alatt, amit ő maga építtetett az Avery folyónál.
Dorian rezzenéstelenül viselte Gavin tekintetének a súlyát.
Hadd lássa csak a király, mi maradt belőle, nézze csak meg jól a
nyakát ölelő világos sávot.
Gavin pislantott egyet, csupán ezzel jelezte, hogy folytathatja.
Dorian nagyot nyelt.
– Hol a harmadik kulcs?
Gavin megmerevedett.
– Ezt nem árulhatom el.
– Nem árulhatod el, vagy inkább nem akarod elárulni?
Tulajdonképpen térdelnie kellett volna, udvariasabban
beszélni. Hány legendát is olvasott Gavinről gyerekként? Hányszor
loholt végig a palotán, eljátszva, hogy ő maga a király, aki most
előtte áll?
Dorian előhúzta a kabátjából Orynth amulettjét, ott lengedezett
a csípős szélben. Halk szellemdal szivárgott az arany-kék
medálból, nem létező nyelveken beszélt hozzájuk.
 – Brannon Galathynius szembeszegült az istenekkel, hogy
idetegye a kulcsot, és figyelmeztesse Aelint. A legkevesebb, amit
megtehetsz, hogy legalább irányt mutatsz.
Gavin széle elmosódni látszott, de a király nem tűnt el. Nem
sok idejük maradt. Egyiküknek sem.
– Brannon Galathynius egy arrogáns barom volt. A saját
szememmel láttam, hogy végződik, ha valaki keresztbe tesz az
istenek terveinek. Nem szép látvány.
– Ezt az egészet a feleséged okozta, nem pedig az istenek.
Gavin kimutatta a foga fehérjét. Bár a férfi már réges-régen
meghalt, Dorian mágiája fellángolt, készen arra, hogy lesújthasson
vele.
– A párom lesz az ár, amit megfizetünk – vicsorgott. –
Amennyiben a kulcsok megkerülnek, a párom örökre eltűnik. El
tudod ezt képzelni egyáltalán, ifjú király? Hogy tiéd az
örökkévalóság, aztán elragadják?
Dorian nem reagált.
– Nem akarod, hogy megtaláljam a harmadik kulcsot, mert
akkor Elenának vége.
Gavin hallgatott.
Dorian felmordult.
– Rengetegen halnak majd meg, ha nem tesszük vissza a
kulcsokat a kapuba! – Visszadugta Orynth amulettjét a kabátjába,
és másodszor is figyelmen kívül hagyta a csontjáig hatoló
másvilági, lüktető erőt. – Ennyire nem lehetsz önző!
Gavin továbbra sem felelt, sötét tincsei lobogtak a szélben. A
szeme azonban megvillant – még ha alig láthatóan is.
– Mondd el, hol van! – lehelte Dorian. Már csupán percei
maradtak, és aztán már Vesta is a keresésére indul. – Mondd el, hol
a harmadik kulcs!
 – A te életed is odavész. Ha megszerzed a kulcsokat, és
elkészíted a Zárat, akkor a te lelkedet is elragadják. Semmi sem
marad belőled a túlvilágon.
– Úgysincs senki, akit ez igazán érdekelne.
Őt aztán egészen biztosan nem. És egyébként sem érdemelne
jobbat, hiszen annyiszor hibázott már. Annyi borzalom szárad a
lelkén.
Gavin egy hosszúra nyúló pillanatig tanulmányozta. Dorian
visszafojtott lélegzettel állta metsző pillantását. Egy olyan harcosét,
aki túlélte Erawan második háborúját.
– Elena segített Aelinnek – erősködött Dorian. Lélegzete
nyomán felhőpamacs fodrozódott közöttük. – Nem szállt inába a
bátorsága, pedig tudta, mit jelent ez rá nézve. Ahogyan Aelin is
kitartott, akire nemhogy az örökkévalóság, de még egy hosszú élet
sem vár a párja mellett. – Ahogyan rám sem. Szíve hevesen
dübörgött, mágiája fellángolt. – Te pedig megfutamodnál. Messzire
szaladnál a végzet elől.
Gavin kivillantotta a fogát.
– Erawant a kapu lezárása nélkül is legyőzhetitek.
– Mondd meg, hogyan, és megteszem!
Gavin ismét elcsendesedett, leeresztett kezét ökölbe szorította.
Dorian halkan felhorkant.
– Ha tudnád, már rég megtettük volna. – Gavin a fejét rázta,
Dorian azonban tovább erősködött. – A barátaid az Erawan seregei
elleni küzdelemben vesztették életüket. Segíts, hogy az én
barátaim ne így végezzék! Van, akinek talán már így is túl késő.
Összerándult a gyomra.
Chaol odaért vajon a déli kontinensre? Talán jobb lenne, ha a
barátja sosem térne vissza, ha biztonságban élne Anticában. Ezt
kívánta, pedig tudta, hogy Chaol sosem maradna veszteg.
 Dorian a sziklás kiszögellés széle felé pillantott, ahol korábban
befordult. Nem sok ideje maradt.
– És mi van Adarlannal? – kérdezte Gavin. – Király nélkül
hagynád?
– Ez alapján egyértelművé vált, miféle véleménnyel van Gavin
Hollinról. – Így vezekelnél azokért az évekért, amiket
koronahercegként tétlenül töltöttél?
Dorian némán tűrte a szóbeli ostorozást. Hiszen így történt, és a
férfi, aki az igazságot megfogalmazta, jól szolgálta annak névtelen
istenét.
– Számít ez egyáltalán még?
– Adarlan volt a legnagyobb büszkeségem.
– Már nem méltó rá – csattant fel Dorian. – Nagyon-nagyon
régóta nem méltó arra, hogy büszkék legyünk rá! Talán a teljes
megsemmisülést érdemelné.
Gavin oldalra billentette a fejét.
– Egy meggondolatlan, arrogáns fiú szavai. Gondolod, csak te
ismered a veszteség fájdalmát?
– És mégis te vagy az, aki a veszteség fájdalmától rettegve a
szeretett nőt választanád az egész világ épsége helyett.
– Ha te választhatnál a szeretett nő és Erilea között, talán
másképp döntenél?
Sorscha vagy a világ. Üresen csengett a kérdés. A benne lobogó
tűz kissé elcsendesedett. Dorian mégis így felelt:
– Te szolgáltad az igazság istenét, mégis ámítod magad a jövő
kapcsán. – Chaol elmesélte, mit találtak tavasszal a résvári
csatornarendszer alatt húzódó katakombákban. Az elfeledett
csonttemplom, ahová Gavin halálos ágyán tett vallomását rótták.
– Ő mit mondana arról, amilyen szerepet Elena játszik
mindebben?
 – Ő, aki mindent lát, nem olyan, mint azok a gerinctelen férgek
– morogta Gavin.
Dorian esküdni mert volna, hogy poros, csontszáraz szél süvít
keresztül a szoroson.
– Mert ő milyen?
– Nem lehet több isten, több helyről? Néhányan itt születtek,
míg mások másutt.
– Ezt talán bölcsebb lenne máskor megvitatni – szűrte Dorian a
fogai között. – Amikor nem állunk háborúban.
Mély levegőt vett. Egyet, majd még egyet.
– Kérlek! – lehelte. – Kérlek, segíts megmenteni a barátaimat!
Segíts helyrehozni ezt az egészet!
Más nem maradt – csak ez a feladat.
Gavin ismét szemügyre vette, méregette. Dorian állta a
tekintetét. Olvassa csak ki a lelkében rejlő igazságokat!
Fájdalom torzította a király arcát. Fájdalom és megbánás
rajzolódott lei rá, ahogy Gavin végül így szólt:
– A kulcs Morathban van.
Dorian szája kiszáradt.
– Morathban hol?
– Fogalmam sincs. – Dorian hitt neki. A Gavin szemében
csillanó rettegés alátámasztotta a szavait. Az ősi király Damaris felé
biccentett.
– Az a kard nem dísznek van. Hagyd, hogy vezessen, ha
magadban már nem bízhatsz!
– Tényleg elvezet az igazsághoz?
– Ő, aki mindent lát, személyesen áldotta meg, miután hűséget
fogadtam neki. – Gavin félig ösztönös mozdulattal vállat vont.
Mintha valójában sosem hagyta volna maga mögött Adarlan vad
tájait, ahol hadvezérré, majd nagykirállyá vált. – Ettől függetlenül
még mindig neked magadnak kell eldönteni, mi igaz és mi nem.
– De Damaris segít majd megtalálni a kulcsot Morathban?
Betörni Erawan erődjébe, ahol azokat a gallérokat készítették…
Gavin szája megfeszült.
– Ezt nem tudhatom. De annyit azért tanácsolhatok, hogy
egyelőre ne menj Morathba. Még nem állsz készen rá.
– Dehogynem!
Ostoba hazugság. Gavin is pontosan tisztában volt vele. Dorian
csupán nagy nehézségek árán állta meg, hogy ne nyúljon a
nyakához, ne érintse meg a bőrét csúfító, halovány sávot.
– Morath nem egyszerű erőd – magyarázta Gavin. – Igazi pokol,
és nem bánik kedvesen a meggondolatlan fiatalemberekkel. –
Dorian megmerevedett, Gavin pedig így folytatta: – Amikor már
valóban készen állsz, tudni fogod. Maradjatok ebben a táborban,
már ha meg tudod győzni a társaidat. Az út itt kezdődik majd.
Gavin alakjának széle még jobban elmosódott, arca zavarossá
vált.
Dorian előrelépett.
– Ember vagyok?
Gavin zafírkék pillantása – épphogy csak, de – ellágyult.
– Erre én nem szolgálhatok válasszal.
Azzal a király szertefoszlott.
 5. FEJEZET

A PARANCSNOK A SIKÁTORBAN AZT ÁLLÍTOTTA, a legutolsó

parancsát Doranelle-ből kapta.
Nem tudták, hihetnek-e neki.
Egy düledező épületekkel teli város mellett, egy poros szántón
ültek a kis tűz körül. Lorcan Salvaterre már rég lemosta a kezéről a
vért, és igyekezett megfejteni a talányt.
Nem foglalkoztak volna a legkézenfekvőbb válasszal? Miszerint
Maeve végig Doranelle-ben tartózkodott, csak nem mutatkozik az
alattvalói előtt?
Csakhogy az a parancsnok egy mocskos hazudozó volt. Lorcan
arcába köpött, mielőtt végeztek vele.
Rajtaütöttek ma egy másik parancsnokon is, egy hétig üldözték,
mire a legközelebbi kikötőben végre elkapták. Ő azt mondta, egy
messzi királyságból kapta az utasításait, amit már három héttel
ezelőtt átkutattak. És pont az ellenkező irányban feküdt, mint
Doranelle.
Lorcan bakancsa orrával a földet túrta.
Egyikük sem szólt azóta, hogy délután a parancsnok
ellentmondott az előző állításainak.
– Doranelle Maeve erődje – szólalt meg végül Elide. Hangja
határozottan csengett a némaságban. – Akármilyen kézenfekvőnek
tűnik is, valóban logikus lenne odavinnie Aelint.
 Whitethorn a tűzre meredt. Nem mosta ki a vért sötétszürke
kabátjából.
– Még Maeve sem tudná elrejteni őt Doranelle-ben – szállt
vitába a lánnyal Lorcan. – Mostanra már hallottunk volna felőle.
Nem emlékezett rá, mikor szólt hozzá utoljára.
Elide-nak nem szállt inába a bátorsága annak láttán, hogyan
törte meg Maeve parancsnokait. Igen, a legborzalmasabb részeknél
össze-összerezzent, de minden egyes szót végighallgatott, amit
Rowan és Lorcan kiszedett belőlük. Lorcan úgy sejtette,
Morathban rosszabbnak is tanúja volt – és gyűlölte, hogy így
történt. Harag töltötte meg a gondolatra, hogy az a szörnyeteg
nagybátyja még él és lélegzik.
De az a vadászat még várat magára. Majd csak akkor indul
útnak, amikor megtalálják Aelint. Vagy azt, ami marad belőle.
Elide tekintete hűvössé vált.
– Maeve valahogy elrejtette Gavrielt és Fenryst is Rowan elől a
Koponya-öbölben. Aztán láthatatlanná tette és eltüntette az egész
flottáját is.
Lorcan nem felelt. Elide rezzenéstelen tekintettel folytatta:
– Maeve pontosan tudja, hogy Doranelle a legkézenfekvőbb
választás, amit mi valószínűleg figyelmen kívül hagynánk, hiszen
túlságosan is kézenfekvő. Előre tudta, hogy úgy sejtjük majd,
Erilea legtávolibb zugába cipeli Aelint ahelyett, hogy egyszerűen
hazamenne.
– Az tény, hogy azonnal riaszthatná a sereget – tette hozzá
Gavriel. Tetovált nyakán megmozdultak az izmok, ahogy nyelt
egyet. – Ami csak még tovább nehezítené Aelin megmentését.
Lorcan visszafogta magát, és nem förmedt rá Gavrielre, hogy
fogja be a pofáját. Ő is észrevette, hogy Gavriel mostanában
rengetegszer előzékenyen Elide segítségére siet, beszélget vele. És
igen, tulajdonképpen egy kicsit hálás is volt, hiszen az istenek
látják a lelküket, tőle aztán biztosan semmilyen támogatást nem
fogadna el.
Hellas vigye el, a végén kénytelen volt Whitethornnak és
Gavrielnek adni a szétszaggatott ingét, csak hogy odaadhassák
Elide-nak, amikor megindult a vérzése. Megfenyegette a két
hímet, hogy élve megnyúzza őket, ha elárulják, hogy tőle
származik, és Elide a maga emberi szaglásával nem érezte meg az
illatát az anyagon.
Nem is értette, minek erőlködik. Nem felejtette el, mit mondott
neki a lány aznap a tengerparton.
Remélem, hogy nyomorúságos halhatatlan életed hátralévő
részét szenvedve, magányban fogod tölteni. Remélem, hogy a
megbánás és a bűntudat folyton rágni fogja a szívedet, és olyan be
nem gyógyuló seb lesz, amin semmilyen mágia nem segít.
A fogadkozása, az átka, bármi volt is, kitartott. Minden egyes
szava valósággá vált.
Lorcan tönkretett valamit. Valami felbecsülhetetlenül
értékeset. Egészen idáig nem is érdekelte.
A véreskü után tátongó űr maradt a lelkében, de még az sem
érhetett fel azzal a fájdalommal, ami akkor marcangolta a
mellkasát, amikor a lányra nézett.
Otthont ajánlott neki Perranthban, pedig tudta, hogy
becstelenné válik. Otthon ajánlott neki, maga mellett.
De nem amiatt vonta vissza az ajánlatát, mert Maeve feloldozta
a véresküje alól. Hanem mert olyan súlyos árulást követett el,
amiről fogalma sem volt, hogyan hozhatná helyre.
Hol van Aelin? Hol van a feleségem?
 Whitethorn felesége – és egyben a párja is. Csakis ez a küldetés,
ez a végtelenbe nyúló keresés tartotta vissza Lorcant attól a
tátongó szakadéktól, amiből tudta, sosem térne vissza.
Talán ha megtalálják, ha lesz még mit megmenteni Aelinből
azután, hogy Cairn kezelésbe vette, valahogy megbékélhet saját
magával. Talán elviselheti azt, amivé vált. Lehet, hogy beletelik
még vagy ötszáz évbe, akár többe is.
Abba nem gondolt bele, hogy Elide addigra porrá lesz. Ha
megtette volna, biztosan felfordul a gyomra és benne a szikkadt
kenyérből és megkeményedett sajtból álló nyomorúságos vacsora.
Milyen ostoba! Ostoba halhatatlan, hogy egyáltalán rálépett
erre az útra a lánnyal, hogy elfeledte, még ha megbocsát is neki,
akkor is halandó marad.
Lorcan végül így szólt:
– Logikus lenne, ha Maeve az akkádokhoz ment volna, ahogyan
a mai parancsnok is állította. Régóta szoros kapcsolatban áll a
királyságukkal. – Whitethornnal és Gavriellel megjárták a háborút
azon a homokos vidéken. Nem kívánta még egyszer betenni oda a
lábát. – A seregük megvédené őt.
Szükség is lenne egy egész hadseregre ahhoz, hogy távol tartsák
Whitethornt a párjától.
A herceg felé fordult, aki semmiféle jelét nem adta annak, hogy
odafigyelt volna rájuk. Lorcan bele sem mert gondolni, mi lenne,
ha Whitethorn ilyen hamar kénytelen lenne újabb nevet
tetováltatni az arca másik oldalára.
– A mai parancsnok sokkal beszédesebb volt – intézte szavait
Lorcan immár egyenesen a herceghez, akinek az oldalán annyi
évszázadon át harcolt, és aki régen éppolyan keményszívű rohadék
volt, mint tavaszig maga Lorcan. – Gyakorlatilag meg sem kellett
fenyegetned, máris megeredt a nyelve. Az, amelyik azt mondta,
Maeve Doranelle-ben van, még a végén is gúnyosan vigyorgott.
– Szerintem Doranelle-ben van – vágott közbe Elide. – Anneith
aznap azt mondta, figyeljek. A másik két alkalommal nem szólt
semmit.
– Igen, ezt is érdemes számba venni – biccentett Lorcan, mire
Elide bosszús pillantást lövellt felé. – De nem hiszem, hogy az
istenek ennyire egyértelmű jeleket küldenének.
– Mondja ezt az a hím, amelyik egy isten érintése alapján száll
harcba vagy iszkol el! – csattant fel Elide.
Lorcan nem foglalkozott vele, sem az általa megfogalmazott
igazsággal. A Kőmocsár óta nem érezte Hellas érintését. Mintha
még a halál istene is undorodna tőle.
– Akkádia határa háromnapnyi lovaglásra fekszik innen. A
főváros még három nap onnan. Doranelle több mint két hét, ha
keveset pihenünk.
Márpedig az idő ellenük dolgozik. Most, hogy előkerültek a
rémkulcsok, hogy Erawan is megmozdult, és nyilván kitört a
háború Elide kontinensén, minden egyes elpocsékolt napnak
súlyos ára van. Arról nem is beszélve, mit jelent minden egyes nap
Terrasen királynője számára.
Elide vitára nyitotta a száját, de Lorcan a szavába vágott.
– Aztán megérkeznénk Maeve erődjébe kimerülten és éhesen...
Esélyünk sem lenne. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy
elrejthet előlünk dolgokat. Lehet, hogy elsétálnánk Aelin mellett,
és halvány fogalmunk sem lenne róla!
Elide orrlyuka kitágult, de azért Rowanhez fordult.
– Te döntesz, hercegem.
Nem csak herceg, többé már nem. A terraseni királynő hitvese.
 Whitethorn végre felemelte a fejét. Zöld szeme megállapodott
rajta, Lorcan pedig tűrte a tekintete súlyát, a benne csillanó
dominanciát. Végig azt várta, hogy Rowan – teljesen jogosan –
bosszút álljon rajta, hogy lesújt rá. Sőt, reménykedett benne.
Csakhogy nem történt semmi.
– Ha már eljöttünk ilyen messze délre... – szólalt meg Rowan
halkan. – Jobb, ha elmegyünk Akkádiába, mint ha visszamegyünk
egészen Doranelle-ig, aztán kiderül, hogy tévedtünk.
És ezzel lezárták a témát.
Elide csupán dühöst pillantást vetett Lorcan felé, majd felállt,
azt mormolta, hogy enged a természet hívó szavának, mielőtt
lefekszik aludni. Egyenletesen lépkedett a füves talajon – hála
Gavriel mágiájának, amivel a bokáját tartotta.
Az ő mágiája kellett volna, hogy támogassa. Az ő mágiája kellett
volna, hogy a bőrét simítsa.
Elide lépteinek zaja elhalt, már-már a semmibe veszett.
Általában jóval messzebb ment a kelleténél, nehogy bármit is
halljanak. Lorcan várt néhány percet, csak akkor indult el utána a
sötétben.
Elide már visszafelé tartott, és most megtorpant egy apró
dombon, ami valójában nem volt több egy kisebb földkupacnál a
szántón.
– Mit akarsz?
Lorcan csak a domb lábánál állt meg.
– Akkádia a bölcsebb irány.
– Rowan is így gondolja. Remélem, boldog vagy!
Elide el akart csörtetni mellette, de Lorcan az útját állta. A lány
a nyakát nyújtogatta, hogy a szemébe nézhessen, mégis Lorcan
érezte magát kicsinek. Alacsonyabbnak.
 – Nem azért érveltem Akkádia mellett, hogy téged idegesítselek
– nyögte ki nagy nehezen.
– Nem érdekel.
Elide megpróbálta megkerülni, ám Lorcan ismét útját állta.
– Nem… – Fojtogatták a szavak. – Nem akartam, hogy ez
történjen.
Elide halk, kegyetlen kacajt hallatott.
– Hát persze hogy nem! Mégis miért akartad volna, hogy a
csodás királynőd feloldozzon a véresküd alól?
– Az nem érdekel. – És tényleg nem érdekelte. Még sosem szólt
ennél igazabbat. – Szeretném helyrehozni a dolgokat.
Elide elhúzta a száját.
– Még el is hinném, ha nem látom a saját két szememmel,
ahogy Maeve után mászol a parton.
Lorcan csupán pislogni tudott a gyűlölettel teli szavak hallatán.
Annyira megdöbbent, hogy ezúttal hagyta, hadd sétáljon el
mellette Elide. A lány még csak vissza sem nézett rá.
Egészen addig nem, amíg Lorcan így szólt:
– Nem másztam Maeve után.
Elide megtorpant, haja meglebbent a mozdulattól. Lassan
hátrapillantott a válla felett. Éppolyan dölyfösen és hűvösen nézett
rá, mint a felettük ragyogó csillagok.
– Nem Maeve után másztam… – Lorcan nagyot nyelt. – Hanem
Aelin után.
Száműzte a véráztatta homok, a királynő sikolyainak, az
Elidehoz intézett könyörgésének emlékét. Száműzte őket, és így
folytatta:
– Amikor Maeve feloldozott az eskü alól, mozdulni alig bírtam,
nem kaptam levegőt.
 Olyan iszonyatos fájdalom marcangolta, hogy Lorcan
elképzelni sem tudta, milyen lett volna, ha saját maga vonja vissza
az esküjét, engedély nélkül. Nem olyasfajta fájdalom lehetett, ami
után az ember még mozdulni képes.
Az esküt ki lehetett játszani, a parancsok teljesítését el lehetett
nyújtani. Az, hogy Vaughan a csapat utolsó tagjaként nyilván még
mindig északot járta, hogy Lorcant „keresse”, bizonyította, hogy a
véreskü határait bizony lehet feszegetni. De ha valaki saját
akaratából megpróbálná visszavonni, az bizony egyet jelentene a
halál ölelésével.
Az elmúlt hónapokban gyakran gondolkozott rajta, hogy talán
azt kellett volna tennie.
Nagyot nyelt.
– Próbáltam utánamenni. Aelin után. Próbáltam eljutni a
ládához. – Olyan halkan tette hozzá, hogy csak Elide hallhassa: –
Esküszöm!
A szava jelentett mindent, az volt egyetlen, amit értékesnek
tartott. Ezt elmondta egyszer Elide-nak, amikor heteken át együtt
utaztak. Azonban most nem csillant felismerés a lány szemében,
ami jelezte volna, hogy emlékszik még rá.
Elide egyszerűen fogta magát, és visszamasírozott a táborba.
Lorcan nem mozdult.
Csak magát okolhatja. Ő tette ezt Elide-dal, mindannyiukkal.
Amikor Elide a tűzhöz ért, Lorcan is megindult, és elég közel
ment a fénykörhöz ahhoz, hogy lássa, ahogy a lány összepréselt
szájjal lehuppan Gavriel mellé.
– Ugye tudod, hogy igazat mondott? – mormolta az Oroszlán.
Lorcan összeszorította a fogát, és szándékosan hangosan
lépkedett, hogy hallják. Ha Gavriel hallása elég éles volt ahhoz,
hogy minden egyes szavukat hallja, akkor most azt is pontosan
tudta, hogy közeledik. És nyilván több esze van annál, mintsem
hogy olyasmibe üsse az orrát, amihez semmi köze.
Mindennek ellenére Lorcan egyre csak Elide arcát fürkészte,
várta a válaszát.
Csakhogy a lány sem az Oroszlánnal, sem vele nem
foglalkozott, és Lorcan végül azt kívánta, bár meg se szólalt volna.

Rowan Whitethorn Galathynius herceg, Terrasen

királynőjének hitvese, férje és párja tökéletesen tisztában volt vele,
hogy álmodik.
Tudta, mert látta őt.
A világ sötétségbe burkolózott. Szél süvített. És hatalmas, ásító
szakadék húzódott közöttük.
Feneketlen mélység – meghasadt a világ. Hallotta az odalentről
felfelé kígyózó suttogásokat.
Aelin háttal állt neki, aranyló haja lobogott a szélben. Hosszabb
volt, mint mikor legutóbb látta.
Rowan próbált átváltozni, átrepülni a szakadék felett. Csakhogy
a teste mélyén szunnyadó mágia ügyet sem vetett rá. Tündértestbe
zárva a szakadék túl széles volt ahhoz, hogy átugorja, így csak
nézhette őt. Belélegezte az illatát – a jázmint, a citromverbénát, az
izzó parazsat –, felé fújta a szél. Ez a szél nem susogott titkokat,
nem dalolt neki.
A halál, a dermedtség, a semmi szele volt.
Aelin.
Hangja cserben hagyta, de azért kiejtette a nevét. Átkiáltott a
közöttük húzódó szakadékon.
Aelin lassan megfordult.
 Az ő arca volt – vagy legalábbis amilyen később lesz majd.
Miután majd átalakul.
Csakhogy nem a némileg idősebb vonások miatt akadt el a
lélegzete.
Hanem a kerek hasán tartott keze láttán.
Aelin szélben lobogó hajjal nézett felé. Mögötte négy kisebb
alak bontakozott ki a sötétből.
Rowan térdre rogyott.
A legmagasabb egy aranyhajú, fenyőzöld szemű, komor kislány
volt, éppolyan büszke, mint az anyja. A mellette álló fiú majdnem
utolérte már a növésben. Melegen, sugárzóan mosolygott rá,
Ashryver-szeme gyakorlatilag ragyogott, haja ezüstben pompázott.
A mellette álló kisfiú szintén ezüsthajú, azonban zöld szemű volt,
akár Rowan ikertestvére is lehetett volna. A legkisebb lány az
anyja lábába kapaszkodott. Vékonyka, ezüsthajú gyerek, járni alig
tudott még. Kék szeme olyan ősökről mesélt, amikről Rowannek
fogalma sem volt.
Gyerekek. Az ő gyerekei. Az ő gyerekeik.
És csupán hetek kérdése, hogy megérkezzen a következő.
A családja.
A család, ami az övé lehet, a jövő, ami az övé lehet. A lehető
legszebb, amit valaha látott.
Aelin.
A gyerekek közelebb húzódtak hozzá, a legidősebb lány
figyelmeztető pillantást lövellt Aelin felé.
Rowan ekkor megérezte. A halálos, pusztító erejű szelet, ami
épp feléjük tartott.
Kiáltani próbált. Fel akart állni, eljutni hozzájuk.
Csakhogy a fekete szél utat tört magának, és mindent, de
mindent szétszaggatott, ami az útjába került.
 Még mindig Rowant nézték, amikor őket is elragadta.
Csupán por és árnyék maradt utánuk.

Rowan hirtelen felébredt. Szíve hevesen dobogott, teste

mozgásra, harcra ösztökélte. De az égvilágon semmivel sem
szállhatott harcba itt, ezen a poros szántón a csillagok alatt.
Álom. Ugyanaz az álom.
Megdörgölte az arcát, felült a fekhelyén. A lovak is
elbóbiskoltak, nem adtak okot az aggodalomra. Gavriel hegyi
oroszlán formájában vigyázta őket a tűz fénykörén kívül, szeme
megcsillant a sötétben. Elide és Lorcan nem ébredt fel, mindketten
mélyen aludtak.
Rowan felnézett a csillagokra. Már csupán néhány óra
választotta el őket a napfelkeltétől.
Aztán indulhatnak Akkádiába – a bozótos, homokos vidék felé.
Míg Elide és Lorcan vitatkozott, merre induljanak, ő maga is
végiggondolta a dolgot. Hogy elrepüljön-e egyedül Doranelle-be,
kockára téve jó néhány értékes napot, ami végül felesleges
erőfeszítésnek bizonyulhat.
Ha Vaughan is velük lenne, ha őt is felszabadították volna, őt
talán elküldte volna halászsas formájában Doranelle-be, míg ők
továbbhaladnak Akkádia felé.
Rowan ismét végiggondolta. Ha felemészti a mágiáját, a saját
kénye-kedvére formálja a szeleket, akkor néhány nap alatt
megjárhatná a Doranelle-ig tartó kéthetes utat. Ha viszont
valahogy rábukkan Aelinre... Elég háborúban részt vett már
ahhoz, hogy tudja, szüksége lesz Lorcan és Gavriel erejére. És talán
veszélybe sodorná Aelint, ha megpróbálná egyedül kiszabadítani
őt. Ami azt jelenti, hogy kénytelen lenne visszarepülni a társaihoz,
majd kínzó lassúsággal ismét megtenni az észak felé vezető utat.
Ráadásul ilyen közel Akkádiához bölcsebb volt ott kutatni
először. Már ha a parancsnok igazat mondott. És ha Akkádiában
Doranelle felé vezetnek a nyomok, akkor elindulnak Doranelle-be.
Együtt.
Még ha minden ösztöne tiltakozott is ez ellen. Aelin. A párja. A
felesége. Minden egyes nap, minden egyes óra, amit Maeve
fogságában tölt, több szenvedést hozhat számára, mint amennyibe
ő képes lenne egyáltalán belegondolni.
Úgyhogy elmennek Akkádiába. Néhány napon belül elérik a
síkságot, aztán a távoli, száraz dombságokat. A téli esőzések után a
síkság tele lesz élettel, kizöldül, de a perzselő nyár után a vidék
csupa barna és búzaszínű, a víz kevés.
Majd gondoskodik róla, hogy alaposan feltöltsék a készleteiket a
következő folyónál. Annyira, hogy még a lovaknak is jusson. Étel
nem sok maradt, de a síkságon vadászhatnak. Sovány nyulakra és
apró, bundás állatokra, amik befúrj ált magukat a repedezett
talajba. Olyasmire, amit Aelin fintorogva enne csak meg.
Gavriel észrevette, hogy mozgás támadt a táborban, és
odasietett. Még a csontszáraz füvön is nesztelenül haladt hatalmas
mancsaival. Homokszínű szemével kérdőn pislogott rá.
Rowan a fejét rázta a ki nem mondott kérdésre.
– Aludj egy kicsit! Innen átveszem.
Gavriel oldalra billentette a fejét, és Rowan tudta, hogy ezzel
azt kérdezi: Jól vagy?
Különös – még mindig olyan különös volt összedolgozni az
Oroszlánnal és Lorcannel anélkül, hogy a Maeve-nek tett
véresküjük kényszerítené őket erre. Tudni, hogy saját szabad
akaratukból vannak itt.
 Hogy mivé váltak ezáltal, Rowan nem tudta pontosan.
Figyelmen kívül hagyta Gavriel néma kérdését, és a hamvadó
tűzre nézett.
– Pihenj, amíg még lehet!
Gavriel nem ellenkezett, a fekhelyéhez sétált, majd egy
nagymacska sóhajával lerogyott rá.
Rowan elfojtotta tűszúrásnyi bűntudatát. Túlerőltette őket. De
nem panaszkodtak, nem kérték, hogy lassítson az iszonyatos
tempón.
Semmit sem érzett a kötelékükön azóta, hogy elhagyták a másik
kontinens tengerpartját. Az égvilágon semmit.
Aelin nem halt meg, hiszen a kötelék továbbra is létezett,
mégis… Teljesen néma maradt.
Rengeteget morfondírozott ezen az utazás hosszúra nyúló
óráiban és őrködés közben. Még akkor is ezen járt az esze, amikor
aludnia kellett volna.
Nem érzett fájdalmat a kötelékükön keresztül az eyllwe-i nap
óta. Amikor Dorian Havilliard megszúrta Aelint az üvegpalotában,
akkor érezte a fájdalmat, akkor a kötelék – amiről ostobán azt
feltételezte, hogy a carranam köteléke – már-már pattanásig
feszült, hiszen Aelin olyan nagyon közel járt a halálhoz.
Azon a napon azonban, amikor Maeve a parton megtámadta őt,
majd Cairn megkorbácsolta...
Rowan olyan erősen feszítette az állkapcsát, hogy már fájt, a
gyomra pedig felfordult. A mellette fekvő Goldrynre pillantott.
Gyengéden maga elé húzta a pengét, és a markolat közepén
csillogó rubinra meredt. Az ékkő mintha lángra lobbant volna a
tűz fényében.
Aelin is érezte azt a nyilat, ami Rowanbe fúródott, miközben ő
Temis templomában Manonnal harcolt. Legalábbis érzett valami
elég erőset ahhoz, hogy abban a pillanatban rádöbbenjen, egy párt
alkotnak.
Akkor, ott a tengerparton Rowan mégsem érzett az égvilágon
semmit.
Sejtette a miértjét. Valószínűleg Maeve okozta, ő fojtotta el azt,
ami kettejük között feszül. A gondolataival játszadozott, elhitette
vele, hogy Lyria a párja, összezavarta minden ösztönét, ami hím
tündérré tette őt. Igen, képes lenne valahogy elfojtani azt, ami
közte és Aelin között van, eltitkolni előle, mekkora veszély
fenyegeti Aelint, és most megakadályozni, hogy rábukkanjon.
De akkor is tudnia kellett volna. Hogy mi történik Aelinnel.
Nem lett volna szabad a wyvernekre és a többiekre várnia.
Azonnal a partra kellett volna szállnia, nem pedig elvesztegetni
azokat az értékes perceket.
A párja. Az ő párja.
Ezt is tudnia kellett volna. Még ha a düh és a gyász
nyomorúságossá tette is az életét, akkor is tudnia kellett volna, ki
ő, mi ő, attól a pillanattól kezdve tudnia kellett volna, amikor
megharapta Ködvárban, mert képtelen volt ellenállni a sürgető
vágynak, hogy a magáénak nevezhesse. Abban a pillanatban,
amikor Aelin vére a nyelvét érte és énekelt neki, hogy aztán soha
többé ne hagyja el, és hónapokon át érezze az ízét.
Helyette inkább acsarkodtak. Annyira beleveszett a dühbe és a
jégbe, hogy hagyta. Aelin éppúgy dühöngött, mint ő, és olyan
gyűlölettel teli, borzalmas dolgokat vágott a fejéhez, hogy
pontosan ugyanúgy kezelte, mint bármely másik, az irányítása alá
tartozó tündért, aki visszabeszélt neki – kísértették ezek a napok.
Pedig tudta jól, hogy ha némileg szégyenkezve megemlítené,
hogyan acsarkodtak, Aelin ostobának nevezné.
 Nem tudta, mihez kezdjen az arcán, a nyakán, a karján
végigfutó tetoválással. A veszteségről mesélő hazugsággal, a
vakságáról mesélő igazsággal.
Igen, szerette Lyriát, ez igaz. És bűntudat marcangolta,
akárhányszor eszébe jutott, de most már értette, miért. Hogy miért
félt tőle Lyria olyan nagyon az első néhány hónapban, hogy miért
volt olyan iszonyatosan nehéz udvarolni neki, hiába feszült
közöttük kötelék. Lyria sem tudta az igazat. Gyengéd volt, halk és
kedves. Ez is egyfajta erő, de nem olyasmi, amit Rowan választana.
Gyűlölte magát, amiért ilyesmit gondol.
Még ha közben düh emésztette is a gondolatra, hogy mit vettek
el tőle. És Lyriától. Aelin és ő egymáséi voltak a kezdetektől fogva.
Sőt, még annál is régebb óta. És Maeve azt hitte, megtörheti őket,
hogy megtörheti Aelint, és elveheti tőle azt, amit akar.
Ezt nem hagyja megtorlatlanul. Ahogyan azt sem feledi, hogy
függetlenül attól, mi volt valójában közöttük, Lyria a gyermekét
hordta a szíve alatt, amikor Maeve csapatokat küldött hegyi
otthonukba. Sosem bocsátja meg.
Megöllek, vicsorgott Aelin, amikor kiderült, mit művelt Maeve.
Hogy miképpen manipulálta őt, szaggatta darabokra a lelkét – és
végzett Lyriával. Elide minden egyes szót elmesélt neki, újra meg
újra. Megöllek.
Rowan Goldryn rubinjának lángoló közepére meredt.
Imádkozott, hogy az a tűz, az a düh még lobogjon. Pontosan
tudta, hány nap telt el, hogy mit ígért Maeve, ki kínozza majd
Aelint. Tudta, hogy vesztésre állnak. Ő két hetet töltött az egyik
ellenségük kínzóasztalához szíjazva. A karján viselte az egyik
legkreatívabb kínzóeszközük nyomát.
Sietniük kellett. Igyekezni.
 Rowan előrehajolt, homlokát Goldryn markolatához érintette.
A fém meleg volt, mintha még mindig ott táncolna benne a
gazdája tüze.
A legutolsó, borzalmas háború óta nem tette be a lábát
Akkádiába. Bár győzelemre vezette a tündér- és halandó
katonákat, nem kívánta ismét látni a vidéket.
Most mégis Akkádiába visz az útja.
És ha megtalálja, ha kiszabadítja Aelint… Rowan ebbe már nem
gondolt bele.
A másik igazságba, amivel kénytelenek lesznek szembenézni, a
másik teherbe. Mondd meg Rowannek, hogy bocsánatot kérek a
hazugságomért. De azt is mondd meg, hogy úgyis meg voltak
számlálva a napjaim. Régóta tudom, hogy így van, és azt kívánom,
bár több jutott volna nekünk.
Ezt nem hajlandó elfogadni. Sosem törődik bele, hogy csak
Aelin élete árán vethetnek véget ennek, menthetik meg a
világukat.
Rowan a csillagokkal meghintett égboltot pásztázta.
Az összes csillagkép eltűnt már, ám észak ura ott maradt,
agancsai között a halhatatlan csillag hazafelé mutatott. Terrasen
felé.
Mondd meg Rowannek, hogy harcoljon! Meg kell mentenie
Terrasent. Ne feledkezzen meg a nekem tett esküjéről!
Az idő ellenük dolgozik, de Maeve ellen is, hiszen a saját
kontinensükön kitörőben van a háború. Azonban Rowan nem
szándékozott Aelin nélkül visszatérni, hiába kérte tőle ezt, hiába
fogadta meg az egybekelésükkor, hogy őrizni és irányítani fogja
Terrasent.
És mondd meg neki, hogy hálás vagyok az együtt megtett útért,
hogy kihozott a sötétségből a fényre.
 Megtiszteltetés volt számára. Már a kezdetektől fogva örök
életének legnagyobb megtiszteltetéseként tartotta számon.
Örök élet – amit igenis együtt töltenek majd valahogy. Másról
szó sem lehet.
Rowan némán fogadkozott a csillagoknak.
Esküdni mert volna, hogy észak urának fénye válaszképp
megremegett.
 6. FEJEZET

A HÁBORGÓ TENGER HULLÁMAI FELETT érkező téli szél abban a

pillanatban didergésre késztette Chaol Westfallt, hogy kilépett a
fedélzet alatti kabinjából. Még vastag kék köpenye sem óvta meg a
csontig hatoló hidegtől. A tengert figyelte, de nem úgy tűnt,
mintha a vastag felhőtakaró felszakadozni szándékozna a
közeljövőben. A tél éppolyan megállíthatatlanul lepte el a
kontinenst, akárcsak Morath légiói.
Nem látszott semmi a csípős hajnalban, csupán a háborgó
tenger meg a rezzenéstelen matrózok és katonák, akik
gondoskodtak róla, hogy továbbra is észak felé tartsanak.
Mögöttük, mellettük a kagán flottájának fele hajózott. A másik fele
még a déli kontinensnél várta, hogy a hatalmas birodalom minden
hajója odagyűljön. Ha az időjárás is úgy akarja, csupán néhány
héttel lemaradva érkeznek majd meg.
Chaol azért fohászkodott, hogy így legyen. Imáját magával
ragadta a sós, jeges szél. Mert hiába sorakozott jó néhány hajó
mögötte, hiába röppent fel a hajókról most ezer ruk, hogy a
tengeren reggelire vadásszon, talán még így is kevésnek
bizonyulnak Morath ellen.
És lehet, hogy nem érnek oda elég gyorsan ahhoz, hogy
számítson egyáltalán az érkezésük.
A tengeren töltött három hét alatt kevés hír jutott el hozzájuk a
barátai által összehívott és minden bizonnyal Terrasenbe vezényelt
seregről. Nagy ívben elkerülték a partvidéket, nehogy ellenséges
hajókkal találják szemben magukat – vagy wyvernekkel. Azonban
ma ez is megváltozik.
Vékony, meleg kar simult az övéhez, és aranybarna fürtök
nyomódtak a vállához.
– Majd megfagyok idekint – mormolta Yrene, miközben
homlokráncolva fürkészte a szél korbácsolta hullámokat.
Chaol gyengéd csókot nyomott a feje búbjára.
– A hideg megedzi az embert.
Yrene felnevetett, leheletét azonnal elragadta a szél.
– Ilyet is csak egy északi mondhat!
Chaol átkarolta Yrene vállát, és magához vonta.
– Talán nem tartalak elég melegen, asszony?
Yrene elpirult, és oldalba könyökölte.
– Te kis pimasz!
Már egy hónapja így volt, Chaol mégis újra és újra
rácsodálkozott, hogy Yrene már a felesége. Hogy egy olyan nő áll
mellette, aki meggyógyította összetört, megfáradt lelkét.
A gerince ehhez képest semmiségnek tűnt. A hajóút hosszúra
nyúló napjaiban azt gyakorolta, hogyan harcolhat majd – akár
lóháton ül, akár bottal jár, akár a kerekesszékben ül –, amikor
Yrene annyira kimerül, hogy a kettejük között feszülő életfonal
elvékonyodik, és kiújul a sérülése.
Valójában nem gyógyult meg a gerince. Soha nem is fog. Ezt az
árat fizették azért, hogy életben maradhasson, miután egy valg
hercegnő a halál szélére sodorta. Mégsem tűnt olyan nagy árnak.
Korábban sem volt valódi teher – sem a szék, sem a sérülés.
Most sem lesz hát az.
Azonban az alku másik fele, amit azzal az istennővel kötöttek,
aki egész életében vezette Yrene-t, aki Antica partjaira vitte, majd
most vissza a saját kontinensükre... Az bizony nagyon is ijesztőnek
bizonyult.
Ha ő meghal, Yrene is életét veszti.
Ahhoz, hogy a mágiája Chaolba csordogáljon, aki így talpra
állhat – már amíg Yrene bírja –, össze kellett kötni kettejük életét.
Úgyhogy ha Chaol elesik a Morath légiói elleni harcban...
Akkor nem csak az ő élete ér véget.
– Túlságosan belemélyedtél a gondolataidba – nézett fel rá
Yrene homlokráncolva. – Mi a baj?
Chaol állával a hozzájuk legközelebb sildló hajóra mutatott. A
taton két ruk állt egymás mellett, az egyik aranyszínű, a másik
vörösesbarna. Mindkettőn rajta volt a nyereg, de sem Kadara, sem
Salkhi gazdája nem mutatkozott.
– Nem tudom eldönteni, hogy most a rukokra mutatsz, vagy
arra gondolsz, hogy Nesrynnek és Sartaqnak van annyi esze, hogy
ágyban marad egy ilyen reggelen.
Ahogy nekünk is kellett volna, sugallta mogorván az
aranybarna szempár.
Most Chaol könyökölte őt oldalba.
– Hiszen te ébresztettél fel engem ma reggel!
Csókot lehelt Yrene nyakára, emlékeztetve a lányt arra,
pontosan hogyan ébresztette fel őt reggel. És hogy mit műveltek
utána hajnalban még bő egy órán át.
Ajka Yrene selymes, meleg bőréhez ért, és már ennyi is elég
volt, hogy fagyott tagjaiba melegség költözzön.
– Visszamehetünk az ágyba, ha gondolod – mormolta.
Yrene elakadó lélegzettel halk hangot hallatott, amitől Chaol
legszívesebben végigsimított volna alaposan bebugyolált testén.
Hiába sürgette őket az idő, hiába igyekeztek északra, élvezettel
töltötte el, hogy kiismerheti Yrene nyögéseit – és hogy előcsalhatja
őket a lányból.
Chaol végül mégis elhúzta a fejét Yrene nyakától, hogy megint
a rukokra mutasson.
– Nemsokára felderítésre indulnak. – Le merte volna fogadni,
hogy Nesryn és a kagán újonnan kinevezett örököse épp meleg
ruhát ölt és fegyvereket csatol fel. – Most már eléggé északon
járunk ahhoz, hogy kiderítsük, hol érdemes kikötni.
Hogy eldönthessék, pontosan hol horgonyozzák le a hajóhadat,
és aztán amint lehet, elinduljanak a kontinens belseje felé.
Ha Résvár még mindig Erawan és a vasfogú boszorkányok
kezében van, akkor ostobaság lenne felhajózni az Avery folyón,
hogy onnan induljanak meg Terrasen felé. Csakhogy a valg király
bárhol állomásoztathatja a seregeit. És akkor Maeve királynő
flottájáról még szó sem esett. Állítólag eltűnt, miután összecsaptak
Aelinnel, és hála az égnek, továbbra sem bukkant elő.
A kapitány számításai szerint Adarlan és Fenharrow határánál
járhattak. Úgyhogy dönteniük kellett, pontosan hova hajóznak.
Méghozzá minél hamarabb.
Már így is rengeteg időt elpocsékoltak azzal, hogy
körbehajózták a Holt-szigeteket, hiába kaptak hírt arról, hogy a
szigetcsoport ismét Rolfe kapitány uralma alatt áll. Azt már
valószínűleg tudták Morathban, hogy jönnek, de a pontos
helyzetüket még titokban tarthatták.
Csakhogy a titkolózásnak megvolt a maga ára: azóta sem derült
ki, hol van vajon Dorian. Egyetlen pletykát sem hallottak arról,
vajon északnak ment-e Aelinnel és a különböző királyságokból
összegyűjtött flottájával. Chaol azon imádkozott, hogy Dorian így
tett, és hogy a királya biztonságban van.
Yrene a közeli hajón ácsorgó rukokat figyelte.
 – Hányan mennek?
– Csak ők ketten.
Yrene szemében figyelmeztetés villant.
– Kis létszámban könnyebb rejtőzködni. – Chaol az égboltra
mutatott. – A mai felhőtakaró pedig tökéletes terepet biztosít a
felderítéshez. – Amikor látta, hogy Yrene-t még ez sem nyugtatja
meg, hozzátette: – Egyszer kénytelenek leszünk megvívni ezt a
háborút, Yrene.
Hány életet ragad el Erawan minden egyes nap, míg ők az időt
húzzák?
– Tudom. – Yrene megmarkolta a nyakában függő ezüstmedált.
Chaol adta neki, egy ötvösmesterrel hegyeket és tengereket
vésetett bele. Benne pedig az az üzenet pihent, amit annyi évvel
ezelőtt Aelin Galathynius hagyott hátra neki, amikor a felesége
még felszolgálóként dolgozott egy kis öböl kikötőjében, a királynő
pedig orgyilkosként más nevet használt. – Csak… Tudom,
ostobaság, de valahogy mégis abban reménykedtem, hogy nem
következik be ilyen gyorsan.
Chaol nem érezte éppen gyorsnak a tengeren töltött heteket, de
értette, mit akar Yrene mondani.
– Ezek az utolsó napok nyúlnak majd a leghosszabbra.
Yrene odabújt hozzá, és átkarolta a derekát.
– Ellenőriznem kell a készletünket. Borte átvisz Hasar hajójára.
Axcas, a harcos ruklovas hátasa még mindig a taton szunyókált.
– Azt hiszem, arra még várnod kell egy kicsit.
Mindketten megtanulták az elmúlt hetekben, hogy jobb nem
zargatni sem a rukokat, sem a gazdájukat, amikor épp alszanak. Az
istenek irgalmazzanak, ha Borte és Aelin egyszer összetalálkozik.
Yrene elmosolyodott, és a tenyerébe vette Chaol arcát. Tiszta
pillantása összefonódott az övével.
 – Szeretlek – mondta halkan.
Chaol lehajtotta a fejét, homlokuk összeért.
– Ezt akkor mondd majd, ha térdig süppedünk a fagyos sárban,
jó?
Összeérő homlokkal, összeérő lélekkel álltak ott, körülöttük
csípős szél és magasra csapó hullámok tomboltak, és várták, mit
derítenek ki a rukok.

Elfelejtette, milyen rohadt hideg van északon.

Még amikor a Tavan-hegység ruklovasai közt élt, Nesryn Faliq
akkor sem fázott ennyire.
És még alig köszöntött be a tél.
Salkhi azonban semmiféle jelét nem adta, hogy zavarná a hideg,
miközben felhők és a tenger felett süvítettek. Persze, lehet, hogy
ennek Kadara volt az oka. Az aranyszínű ruk rendíthetetlenül
hasította a levegőt a csípős szélben.
Nesryn hátasa megszerette és egyre csak csodálta Sartaq rukját.
Persze, ő ugyanezt elmondhatta magáról és Kadara gazdájáról is.
Nesryn elszakította tekintetét a kavargó szürke felhőktől, és a
balján szárnyaló ruklovasra pillantott.
Sartaq rövidre vágott haja megnőtt – igaz, nem túl hosszúra.
Épp csak annyira, hogy már be tudja fonni, és ne fújja az arcába a
menetszél.
A kaganátus örököse észrevette, hogy figyeli, és jelzett neki.
Minden rendben?
Nesryn a hideg ellenére is elpirult, de azért visszaintett.
Elgémberedett ujjaival nagy nehezen mutatta a megfelelő jeleket.
Tiszta a levegő.
 A herceg mellett még mindig piruló iskolás lányként
viselkedett, hiába osztoztak ugyanazon az ágyon az elmúlt
hetekben, és hiába ígérte neki a herceg a jövőre nézve azt, amit.
Hogy mellette uralkodhat majd. Hogy ő lesz a kaganátus
katunja.
Teljesen abszurd gondolat volt, természetesen. Az, hogy úgy
öltözködjön, ahogyan Sartaq édesanyja, olyan gyönyörű, földet
seprő ruhákat és mesés fejdíszeket viseljen… Nem, jobban áll neki
a rukhin bőrruhája meg a fegyverek, mint az ékszerek. Ezt
Sartaqnak is elmondta. Nem is egyszer.
De a férfi csak nevetett. Azt mondta, ha szeretne, akár
meztelenül is járhat-kelhet a palotában. A legkevésbé sem számít,
hogy mit vesz fel.
Akkor is nevetségesnek tűnt az egész. Pedig a herceg ezt
tartotta az egyetlen lehetséges jövőképnek. Még a trónt is kockára
tette ezért, megmondta az apjának, hogy ha a hercegi rang azt
jelenti, nem lehet együtt Nesrynnel, akkor nem kér az
uralkodásból. A kagán ekkor ajánlotta fel neki az örökösi címet.
Úgy tűnt, Sartaq testvérei nem haragudnak rá emiatt, pedig
egész életüket azzal töltötték, hogy megpróbálják kivívni az
örökösi címet. Még a velük hajózó Hasar sem ejtett el rá jellemző,
csípős megjegyzéseket a témában. Hogy Kashin, Arghun és Duva –
akik Anticában maradtak, bár Kashin csak ideiglenesen, hiszen
megígérte, hogy az apja hadseregének maradékával utánuk hajózik
– meggondolta-e magát Sartaq új címe kapcsán, azt Nesryn nem
tudhatta.
Hirtelen mozgás támadt Nesryn jobbján, és azonnal arrafelé
terelte Salkhit.
Falkan Ennar, a kereskedőből a rukhin kémjévé előlépő
alakváltó ma reggel sas formáját öltötte magára, és a madár
lenyűgöző gyorsaságát kihasználva előrerepült. Nyilván észrevett
valamit, mert most bedőlt, elsüvített mellettük, aztán ismét a
kontinens felé indult. Mintha csak azt akarná mondani:
Kövessetek!
Még mindig lehet, hogy elhajóznak egészen Terrasenig, az
egész attól függ, mit látnak ma odalent. Hogy Lysandra ott lesz-e,
hogy életben van-e, az már egy teljesen más kérdés.
Falkan még azelőtt ráhagyta a vagyonát és minden egyéb
tulajdonát, hogy megtudta, Lysandra túlélte a gyermekkort, sőt,
még a családjukban öröklődő képesség is jelentkezett nála. Különös
család, a Pusztaságról származnak, és szétszéledtek az egész
kontinensen. Falkan bátyja még Adarlanban is megfordult,
legalábbis annyi időre, hogy Lysandra anyját teherbe ejtse, akit
aztán ott is hagyott.
Falkan azóta nem beszélt minderről, hogy maguk mögött
hagyták a Tavan-hegységet. Úgy határozott, mindent megtesz,
hogy a segítségükre legyen. Ez jelenleg nagyrészt felderítésben
merült ki. De hamarosan további segítséget is nyújthat majd nekik,
ahogyan a Dagul-fennsík kharankuijai ellen is tette.
Talán éppolyan fontos volt az ott szerzett információ, mint a
sereg, amit magukkal hoztak. Maeve nem tündérkirálynő, hanem
egy szélhámos valg. Egy ősi valg királynő, aki az idők kezdetén
beférkőzött Doranelle-be, a testvérkirálynők elméjébe, és
meggyőzte őket, hogy van egy nővérük.
Lehet, hogy ez az információ mit sem ér majd a háborúban. De
az is előfordulhat, hogy valamiféle változást hoz. Legalább tudni
fogják, hogy még egy ellenség ólálkodik mögöttük. És hogy Maeve
a valg király elől menekült Erileába, akihez férjhez ment, és aki
két testvérével együtt ezért kiszaggatta a rémkulcsokat a kapuból,
és világokat forgatott fel, hogy megtalálja.
 Hogy a három valg király betört ide is, azonban itt
megállították őket. A sors különös fintora, hogy fogalmuk sem volt
róla, a prédájuk a doranelle-i trónon üldögél. A három király közül
végül csak Erawan maradt itt, Orcusnak, Maeve férjének a
testvére. Vajon mennyit érne számára a Maeve kilétét taglaló
információ?
Ez olyan kérdés, amin talán jobb, ha mások elmélkednek.
Döntsék el mások, mihez kezdenek a megszerzett tudással.
Falkan zuhanórepülésben keresztülhasított a felhőtakarón,
Nesryn pedig követte.
Hideg, párás levegő ostorozta, de azért előrehajolt. Salkhi
utasítás nélkül követte Falkant. Egy pillanatig csak a felhők úsztak
el mellettük, aztán…
Fehér csúcsok emelkedtek ki a szürke hullámok közül,
mögöttük pedig Fenharrow legészakibb, száraz fűvel teli síksága
húzódott.
Falkan a part felé suhant, ügyelt rá, hogy tartani tudják vele a
tempót.
Kadara könnyedén felzárkózott hozzájuk, és néma csendben
repültek az egyre tisztábban kivehető part felé.
A füvet nem a tél szárította ki. Felégették. A levéltelen fáknak
csupán elszenesedett maradványát látták.
A láthatár szélén füst szennyezte a téli égboltot. Túl sok és túl
nagy kiterjedésű ahhoz, hogy a földművesek égessék a tarlót a
termékeny talaj reményében.
Nesryn intett Sartaqnak. Megnézem közelebbről.
A herceg így felelt: Maradj a felhők felett, ne menj lejjebb!
Nesryn bólintott, majd a rukjával együtt belevetette magát a
felhők legalsó, vékony rétegébe. A réseken át felperzselt földet
pillantott meg.
 A falvak és a tanyák mind az enyészeté lettek. Mintha a tenger
felől végigsöpört volna valami a tájon, és mindent elpusztított
volna, ami csak az útjába került.
De a tenger mentén nem horgonyzott hajóhad. Nem, ez a
hadsereg a szárazföldön érkezett. Nesryn és Sartaq a felhők alsó
rétegének takarásában végigrepült a vidéken.
Nesryn szíve minden egyes felégetett, sivárrá vált földszakasz
láttán egyre hevesebben dübörgött. Sem ellenséges hadsereget,
sem csatákat nem láttak.
A saját, beteges vágyaik kielégítése végett égették fel a tájat.
Nesryn a terepet figyelte, tájékozódási pontokat keresett.
Valóban alig értek még át Fenharrow határán, Adarlan tőlük
északra húzódott.
Minél beljebb hatoltak az országban, annál közelebbről látszott
a vonuló hadsereg. Fekete katonák kilométereken át fodrozódó
sora.
Morath serege. Vagy legalábbis egy iszonytató része, amit
félelemkeltés és a támadás végső hulláma előtti pusztítás céljából
küldtek.
Sartaq jelzett. Odalent katonák.
Nesryn lepillantott Salkhi szárnya mellett. Elképesztő
magasságban repültek. Észrevett egy kisebb, sötét páncélos
csapatot a fák között – a hatalmas sereg egy leszakadt része.
Mintha csak azért maradtak volna hátra, hogy túlélők után
kutassanak.
Nesryn megfeszítette az állkapcsát, és jelzett a hercegnek.
Menjünk!
De nem vissza a hajókhoz. Hanem le, a hat katonához, akik épp
csak most kezdték meg a hadsereghez vezető hosszú utat.
 Nesryn és Salkhi zuhanórepülésbe kezdett a levegőben,
baljukon Sartaq elmosódott alakja villant.
A katonáknak még kiáltani sem volt esélyük, Nesryn és Sartaq
máris rájuk vetette magát.

Lady Yrene Westfall, leánykori nevén Yrene Towers, már

hatszor átnézte a készletüket. Minden hajón volt bőséggel, de
Hasar hercegnő hajóján, ahol a gyógyítómester is utazott, tárolták
a legfontosabb főzeteket és balzsamokat. Rengeteget készítettek
még azelőtt, hogy útnak indultak Anticából, de Yrene és a többi
gyógyító a különböző hajókon hosszú órákat töltött azzal, hogy
amit tud, előállítson.
Yrene megvetette lábát a hánykolódó hajó félhomályos
helyiségének padlóján, visszazárta a balzsamokkal teli láda tetejét,
és lefirkantotta a számot a magával hozott pergamenre.
– Pont ugyanannyi, mint két nappal ezelőtt – csendült egy
idősebb nő hangja a lépcsőnél. Hafiza, a gyógyítómester ült a
falépcsőkön, kezét csontos térdét fedő vastag gyapjúszoknyáján
pihentette. – Mitől félsz, mi történik velük, Yrene?
Yrene hátravetette a fonatát a válla felett.
– Csak biztosra akartam menni, hogy jól számoltam-e.
– Ismét.
Yrene zsebre tette a papirost, és felkapta prémes köpenyét a
ládáról, ahová korábban hajította.
– A harcmezőn életbe vágóan fontos lesz, hogy tudjuk…
– Miből mennyi van, persze, de pontosan nem tarthatjuk majd
számon. A harcmezőn, kislányom, annak is örülni fogsz, ha
egyáltalán megtalálod ezeket a balzsamokat a káoszban.
 – Pont ennek próbálom elejét venni.
A gyógyítómester együttérzően felsóhajtott.
– Lesznek, akik meghalnak, Yrene. Borzalmas, fájdalmas halált
halnak majd, és sem te, sem én nem fogjuk tudni őket
megmenteni.
Yrene nagyot nyelt.
– Persze, én is tudom.
Hányan veszítik még életüket, ha nem sietnek, ha nem szállnak
partra hamarosan, ha nem derítik ki, merre vonulhat majd a kagán
hadserege?
Az idős asszony arcán továbbra is mindentudó kifejezés ült.
Hafizából mindig is ez a nyugalom, ez a megnyugtató érzés áradt,
már akkor is, amikor Yrene először találkozott vele. Összerándult
a gyomra, ha arra gondolt, hogy a gyógyítómester valamelyik
harcmezőre keveredik. Pedig pontosan ezért jöttek, erre képezték
ki őket a kezdetektől fogva.
De akkor még nem volt szó valgokról, amik élősködőként
bújnak meg az emberi seregekben. Olyan valgokról, amik azonnal
végeznek velük, ha rájönnek, mit terveznek a gyógyítók.
Hogy mit tervez Yrene minden egyes valggal szemben, ami
csak az útjába akad.
– Megcsináltuk a balzsamokat, Yrene. – Hafiza nyögve álló
helyzetbe tornászta magát a lépcsőn, és megigazította vastag
gyapjúkabátja hajtókáját. A darghanra jellemző stílus szerint
szabták és hímezték. Ajándékba kapta, amikor legutoljára, Yrene
társaságában ellátogatott a sztyeppére. – Tudjuk, mennyi van
belőlük. Már nem maradt semmink, amiből többet készíthetnénk.
Majd ha partra szállunk, meglátjuk, mi áll a rendelkezésünkre.
Yrene a mellkasához szorította a köpenyét.
– Valamit kezdenem kell magammal.
 A gyógyítómester megpaskolta a korlátot.
– És fogsz is, Yrene. Hamarosan rengeteg dolgod lesz.
Hafiza elindult felfelé a lépcsőn, odalent hagyta Yrene-t a
ládatornyok között.
Yrene nem mondta el a gyógyítómesternek, hogy nem tudja,
pontosan meddig lehet még a segítségükre. Egyetlen szót sem szólt
a benne ébredő gyanúról, még Chaolnak sem.
Keze a hasára vándorolt, és ott is maradt.
 7. FEJEZET

MORATH. AZ UTOLSÓ KULCS MORATHBAN VAN.

Dorian egyre csak ezen gondolkozott éjszaka, aludni sem bírt
tőle. Amikor mégis sikerült elbóbiskolnia, kezével a nyakán
ébredt, a gallér után nyúlt, ami többé már nem ölelte.
Valahogy oda kell mennie. Meg kell szereznie.
Manon biztosan nem viszi el. Még akkor sem, ha ő maga vetette
fel, hogy akár át is veheti Aelin helyét, és megcsinálhatja ő a zárat.
A Tizenhármak épphogy csak kijutottak onnan élve – nem
szívesen tértek volna vissza. Főleg így, hogy ennyire fontossá vált a
crochanek felkutatása. Főleg így, hogy Erawan még azelőtt
megérezheti őket, hogy egyáltalán az erőd közelébe érnének.
Gavin azt állította, innen vezet majd az útja, ebből a táborból.
És most meg kellett győznie valahogy a Tizenhármakat, hogy
maradjanak itt, pedig az ösztöneik és az idő szűke arra ösztökélte
őket, hogy induljanak tovább... Éppolyan lehetetlen vállalkozásnak
tűnt, mint megtalálni a harmadik rémkulcsot.
A boszorkányok a hajnal szürke fényében mozgolódni kezdtek,
Dorian pedig lemondott az alvásról. Amikor felkelt, látta, hogy
Manon már összepakolta a fekhelyét, és épp
Asterinnel és Sorrellel beszélget a hátasaik mellett. Őket
hármukat kellett valahogy meggyőznie, hogy maradjanak.
A szoros végében a többi wyvern mocorgott, felkészültek a
kegyetlenül hideg útra.
 Egy újabb napot töltenek majd azzal, hogy megpróbálják
megtalálni a rejtőzködő boszorkányklánt, akiknek valószínűleg
semmi kedve belefolyni ebbe a háborúba.
– Öt perc, és indulunk! – Sorrel kérlelhetetlen hangja bejárta a
tábort.
Tehát majd később meggyőzi őket. Most az időt kell húznia.
A boszorkányok három percen belül eloltották a tüzet,
felcsatolták a fegyvereiket, a nyereghez szíjazták a fekhelyüket, és
engedtek a természet hívó szavának, mielőtt ismét felkerekednek,
hogy egész nap repüljenek.
Dorian felcsatolta Damarist, és Manon felé indult. A
boszorkány természetfeletti mozdulatlanságba dermedt. Gyönyörű
volt, még itt, a nyomorult hó kellős közepén is, borzas
kecskeirhával a vállán. Ahogy közelebb ért, Manon sötétarany
tekintete összefonódott az övével.
Asterin huncut vigyort küldött felé.
– Jó reggelt, felség!
Dorian fejet hajtott.
– Merre megyünk ma?
Tudta jól, hogy hiába üt meg nemtörődöm hangnemet, a
szeméből más sugárzik.
– Épp ezen tanakodtunk – felelte Sorrel. A harmadparancsnok
vonásai kőkeménynek, mégis nyíltnak tűntek.
Mögöttük Vesta káromkodott egy sort, amikor a nyergének
csatja szétjött. Dorian nem mert odapillantani, hogy
megbizonyosodjon róla, láthatatlan mágiája elérte a célját.
– Északot már bejártuk – érvelt Asterin. – Menjünk tovább
délre, egészen az Agyar-hegység széléig, mielőtt visszafordulunk.
 – Lehet, hogy nem is ebben a hegységben tanyáznak –
vitatkozott vele Sorrel. – Néhány évtizede még a síkságokon
vadásztunk rájuk.
Manon hűvös, rezzenéstelen arckifejezéssel hallgatta őket.
Ahogy minden reggel. Végiggondolta a szavaikat, hallgatta, amit a
szél dalolt neki.
Imogen nyeregtáskájának a pántja elszakadt. A boszorkány
sziszegve mászott le hátasáról, hogy visszakötözze. Hogy mennyit
nyerhet az ilyen apróságokkal, Dorian nem tudta. A végtelenségig
nem húzhatja az időt.
– Ha magunk mögött hagyjuk a hegyeket – vette vissza a szót
Asterin –, sokkal könnyebben ránk bukkannak majd a nyílt
terepen. Az ellenség és a crochanek is jóval azelőtt meglátnak
majd, hogy mi észrevesszük őket.
– Legalább melegebb lenne – morogta Sorrel. – Eyllwe-ben
jóval melegebb lenne.
Úgy tűnt, hiába folyik fém az ereikben, idővel még a
halhatatlan boszorkányok is megunják a kegyetlen hideget.
De hogy délre induljanak, Eyllwe-be, amikor olyan közel
járnak Morathhoz... Manon mintha ezen is elgondolkozott volna.
Tekintete Dorian kabátjára vándorolt. A kulcsokra, amiket a
zsebében őrzött, mintha ő is érezte volna lüktető suttogásukat,
ahogyan Dorian erejének feszülnek. Csupán ennyi állt Erawan és
az Erilea feletti uralma közé. Hogy Morath közelébe vigyék őket...
Nem, Manon ezt úgysem engedné.
Dorian igyekezett kifejezéstelen, mégis megnyerő arckifejezést
ölteni, miközben kezét Damaris szemet mintázó markolatgombján
tartotta.
– Ebben a táborban nem találtátok nyomát annak, hogy merre
mentek?
 Tudta, hogy az égvilágon semmire sem bukkantak rá. Jól tudta,
mégis várta, hogy válaszoljanak a kérdésére. Igyekezett nem túl
erősen markolni Damaris markolatgombját.
– Nem – felelte Manon némi morgás kíséretében.
Csakhogy Damaris semmiféle konkrét útmutatást nem nyújtott,
csupán a fém melegedett fel kissé a tenyere alatt. Dorian nem is
tudta, pontosan mit várt. Talán valamilyen egyetértő lüktetést, egy
jóváhagyó hangot az elméjében.
Az biztos, hogy nem az unalmas meleget.
Tehát ha valaki igazat szól, felmelegszik, a hazugságok esetén
nyilván lehűlne. De legalább Gavin igazat mondott a karddal
kapcsolatban. Nem lett volna szabad megkérdőjeleznie a szavát,
tekintve, hogy milyen istent szolgált a király.
Manon végig Dorianen tartotta hajthatatlan ragadozótekintetét,
miközben kiadta az utasítást. Hogy induljanak észak felé.
Morathtal ellentétes irányba. Dorian szólásra nyitotta a száját,
próbálta kitalálni, mit is mondhatna, hogy elhalassza az indulást.
Legfeljebb az egyik wyvern szárnyát törheti el, más lehetősége
nem igazán maradt arra, hogy...
A boszorkányok a wyvernek felé fordultak, azok felé,
amelyikek egyikén Dorian is utazik majd az egyik őrszem mögött a
végtelenbe nyúló kutatás újabb napján. Csakhogy ekkor Abraxos
felordított, és csattogó állkapoccsal Manon felé vetette magát.
Manon megpördült, Dorian mágiája pedig már elő is tört, hogy
lesújtson a láthatatlan ellenségre.
Hatalmas, fehér medve vált ki a hóból Manon mögött.
Fogait kivillantva odacsapott egyik hatalmas mancsával. Manon
levetette magát, és elgördült az útból, Dorian pedig már támadott
is – széllel és jéggel.
 A medve hátratántorodott, és jeges puffanással elterült a hóban.
A következő pillanatban azonban ismét talpra szökkent, és már
száguldott is Manon felé. Egyedül őt vette célba.
Dorian fejében csak félig formálódott meg a gondolat, a
láthatatlan kezek már meg is állították a vadállatot. A medve és a
mágia egymásnak ütközött, hópermet hullott rájuk, fény villant.
Dorian tudta, mit jelent ez a fény. Egy alakváltót.
De nem Lysandra bukkant elő a tökéletesen megformált
medvebőrből.
Nem, a medve helyett most már a rémálmok szülötte állt
előttük.
Egy pók. Egy hatalmas stígiai pók, akkora, mint egy ló, és
fekete, mint az éjszaka.
Tucatnyi szemét összehúzva meredt Manonra. Lábait
csattogtatva sziszegte:
– Feketecsőrű.

A stígiai pók valahogy rátalált. Annyi hónap telt el, Manon

annyit utazott levegőben, szárazföldön és tengeren, és a pók,
amitől a selymet lopta, hogy megerősítse Abraxos szárnyát, most
mégis rátalált.
Csakhogy a pók nem számított a Tizenhármakra. Ahogyan
Adarlan királyának erejére sem.
Manon előhúzta Szélhasítót, miközben Dorian lefogta a pókot a
mágiájával. A király arcán erőlködésnek nemigen látszott nyoma.
Minden egyes múló nappal egyre erősebbé vált.
 A Tizenhármak összezártak, fegyverükön megcsillant a nap és a
hó vakító fénye. A wyvernek vastag bőr és karmok falát alkották
mögöttük.
Manon közelebb sétált a csattogó póklábakhoz.
– Messze jársz a Ruhnn-hegységtől, nővérem!
– Ettől függetlenül könnyedén a nyomodra bukkantam –
sziszegte a pók.
– Ismered ezt a szörnyet? – lépett Asterin Manon mellé.
Manon ajka kegyetlen mosolyra húzódott.
– Ő adta a pókselymet Abraxos szárnyához.
A pók vicsorgott.
– Elloptad a selymemet, aztán lelöktél engem és a
fonalvetőimet a szikláról…
– Hogyhogy alakot tudsz váltani? – kérdezte Dorian, aki
továbbra is egy helyben tartotta a pókot, miközben Manon másik
oldalára sétált, és egyik kezével ősi kardjának markolatát
szorongatta. – A legendák erről nem szólnak.
Kíváncsiság ült az arcán. Végül is, gondolta Manon, a nyakát
csúfító fehér sáv máshol aranyszínű bőrén azt jelezte, hogy ennél
borzalmasabbat is látott már. És bármiféle kötelék fűzte is őket
egymáshoz, az is azt jelentette, hogy nemigen fél a fájdalomtól és a
haláltól.
Nagyszerű jellemvonás egy boszorkány számára. De egy
halandónak? Valószínűleg a vesztébe rohan majd.
Talán nem is a félelem hiányáról volt szó, hanem inkább...
Valami olyasmi hiányzott belőle, amit a halandók alapvető
fontosságúnak tartottak a lelkük szempontjából. Az apja elragadta
tőle. Meg az a valg démon.
A pók dühödten felelt:
 – Két évtizedet kértem egy ifjú kereskedőtől a selymemért. Az
életerejével együtt az alakváltó képességét is megkaptam, vagy
legalábbis egy részét. – A pók számtalan összehúzott szemével
Manonra pillantott. – Ő szívesen megfizette az árat.
– Öljük meg, és kész – mormolta Asterin.
A pók összerezzent, már amennyire a király láthatatlan
béklyója engedte.
– Fogalmam sem volt, hogy a nővéreink ilyen gyávák lettek,
hogy mágia segítségével, malacként húznak nyársra.
Manon felemelte Szélhasítót, azon gondolkozott, melyik két
szem közé döfjön a számtalan közül.
– Kiderítsük, vajon visítasz-e úgy, mint egy malac?
– Gyáva féreg! – sziszegte a pók. – Eressz el, és rendezzük le ezt
a szokásos módon!
Manon elgondolkozott rajta. Aztán vállat vont.
– Csinálhatjuk fájdalommentesen is. Vegyük úgy, hogy azzal
megfizettem a tartozásomat.
Manon mély levegőt vett, majd felkészült a csapásra…
– Várj! – lehelte a pók. – Várj!
– Előbb sérteget, aztán könyörög – mélázott Asterin. – Most
akkor ki is a gerinctelen?
A pók ügyet sem vetett a másodparancsnokra, feneketlen
pillantásával Manont, majd Doriant pásztázta.
– Tudjátok, mi mozgolódik délen? Miféle rémségek gyűlnek?
– Ki nem? – horkantott Vesta.
– Mégis mit gondoltok, hogy találtam rátok? – kérdezte a pók.
Manon megdermedt. – Annyi mindent hátrahagytatok Morathban.
Minden bűzlik tőletek.
Ha a pók ilyen könnyen a nyomukra bukkant, akkor indulniuk
kell. Méghozzá most azonnal.
 A pók sziszegve folytatta:
– Elmondjam, mit láttam csupán nyolcvan kilométerre délre?
Hogy kit láttam, feketecsőrű? – Manon teljesen mozdulatlanná
merevedett. – Crochaneket.
A pók mélyen, mohón felsóhajtott.
Manon pislantott. Csupán egyetlenegyszer. A Tizenhármak
éppolyan dermedten álltak, mint ő maga. Asterin törte meg a
csendet:
– Crochaneket láttál?
A pók bólintott hatalmas fejével, majd ismét felsóhajtott.
– A crochaneknek mindig olyan ízük van, mint amilyen a nyári
boré lehet. Amilyen a csokoládé, ahogy ti nevezitek, lehet.
– Hol? – követelt választ Manon.
A pók megnevezte a helyet, de ismeretlenül hangzott, és
ködösen is fogalmazott.
– Megmutatom, hol – ígérte. – Elvezetlek oda.
– Lehet, hogy csapda – vetette fel Sorrel.
– Nem az – felelte Dorian, aki még mindig a kardja markolatán
tartotta a tenyerét. Manon szemügyre vette tiszta tekintetét,
egyenes hátát. Vonásai könyörtelenek maradtak, ám fejét
érdeklődőn oldalra billentette. – Derítsük ki, igazat mond-e!
Döntsünk a sorsáról azután.
– Mi? – bukott ki Manonból.
A Tizenhármak mozgolódni kezdtek a megtagadott halál
hallatán.
Dorian a reszkető pók felé biccentett.
– Ne öljük meg! Még ne! Lehet, hogy többet is tud a crochanek
tartózkodási helyéről.
– Nincs szükségem egy kisfiú irgalmára – sziszegte a pók.
 – Egy király irgalmáról van szó – felelte Dorian hűvösen –, és
azt ajánlom, hallgass, hogy részesülj is benne!
Olyan ritkán, olyan nagyon ritkán hallotta Manon így beszélni
őt. Forrt tőle a vére, beleremegtek a csontjai is. Egy valódi király
szólt ilyenkor.
De nem az ő királya. És nem is ő a Tizenhármak
boszorkánykörének vezetője.
– Életben hagyjuk, és eladjuk annak, aki a legtöbbet ígéri.
Dorian zafír szeme felé villant, ujjai szorosabban markolták a
kardot. Manon megmerevedett a hűvös, merengő pillantás láttán.
Csupán az jelezte, miféle számító vadász lakozik a király vonzó
arca mögött.
Dorian a pókhoz fordult:
– Ahogy látom, néhány hónap alatt beletanultál az alakváltásba.

Innen indul majd az út, ezt mondta Gavin.

A Morathba vezető út. Nem egy szó szerint vett ösvényre
gondolt, nem magára az utazásra, hanem erre.
Az iszonytató rémség egy pillanatra némaságba burkolózott,
majd így szólt:
– Különös és mohó képesség birtokában vagyunk. Nemcsak az
életerőtöket, hanem a képességeiteket is bekebelezzük, már ha
rendelkeztek ilyesmivel. Ahogyan én is megtanultam használni a
rám ruházott alakváltó-képességet.
Damaris megmelegedett Dorian kezében. Igazat mondott. A
pók minden egyes szava igaznak bizonyult. És így… Bejuthatnak
Morathba – méghozzá teljesen másképpen. Valaki más bőrében.
 Talán egy emberi szolga képében, mint amilyen Elide Lochan
volt. Valaki olyan álcáját felöltve, akire senki sem figyel fel.
Dorian nyers ereje rengeteg különbözőféle mágiaként
megmutatkozott – tüzet csiholt, jéggé dermesztett, még gyógyítani
is tudott. Talán az alakváltást is megtanulhatná?
De nem firtatta.
– Hogy hívnak? – kérdezte inkább.
– Egy korona nélküli király megkérdi egy egyszerű pók nevét –
mormolta a pók, és feneketlen tekintetét Dorianre szegezte. –
Úgysem tudnád kiejteni, de hívhatsz Cyrene-nek.
Manon a fogát csikorgatta.
– Bánom is én, minek hívunk, hamarosan úgyis meghalsz!
Dorian sötét pillantást lövellt felé.
– A Ruhnn-hegység a birodalmam része. Ennek megfelelően
Cyrene az alattvalóm. Éppen ezért, úgy gondolom, az én
kezemben van a sorsa.
– Mindketten az én boszorkányköröm jóindulatától függtök –
vicsorogta Manon. – Lépj félre!
Dorian haloványan elmosolyodott.
– Valóban?
A hegyi levegőnél is hűvösebb szél söpört végig a szoroson.
Mindannyiukkal végezhetne. Kiszoríthatja a levegőt a
tüdejükből, vagy kitörheti a nyakukat. Mindannyiukat megölheti,
a wyverneket is. Ettől a gondolattól valahogy még üresebbé vált.
Egy újabb tátongó űr keletkezett a bensejében. Vajon zavarta
valaha az apját vagy Aelint, hogy ilyen mérhetetlen hatalom van a
kezükben?
– Vigyük magunkkal, és kérdezzük ki alaposabban a következő
táborban!
– Vigyük magunkkal? Ezt? – csattant fel Manon.
 A pók válaszképp átalakult, világos bőrű, sötét hajú nővé vált.
Kicsinek és jellegtelennek tűnt, leszámítva persze a hátborzongató
fekete szemét. Nem volt csinos, de áradt belőle valamiféle
veszedelmes, ősi vonzerő, amit még az új külseje sem tudott
elfedni. És persze anyaszült meztelen volt. Megborzongott, és
megdörgölte vékony karját.
– Így már könnyebben mozoghatnánk?
Manon ügyet sem vetett a pókra.
– És mi lesz, amikor éjszaka visszaváltozik, és nekünk esik?
Dorian kissé oldalra billentette a fejét. Ujjhegyein jég táncolt.
– Nem fog.
Cyrene mély levegőt vett.
– Különleges adottság. – Tekintetében mohóság csillant, ahogy
végigmérte Doriant. – Méltó egy különleges királyhoz.
Dorian fintorogva a homlokát ráncolta.
Manon Asterinre pillantott. A másodparancsnok gyanakodva
figyelte őket, ajka keskeny vonallá préselődött. Sorrel pár lépéssel
hátrébbról meredt a pókra, de már nem markolta a kardját.
A Tizenhármak egyfajta ki nem mondott jelzést követve a
wyvernjeikhez indultak. Cyrene tekintete követte őket, borzalmas,
lélektelen szemével csak olykor-olykor pislantott egyet, majd
vacogni kezdett a foga.
Manon oldalra billentett fejjel Dorianhez fordult.
– Mintha… más lennél ma.
Dorian vállat vont.
– Ha azt akarod, hogy olyasvalaki melegítse az ágyadat, aki
minden szavadra reszketve összehúzza magát, és engedelmeskedik,
bármit mondasz is neki, akkor keress mást!
Manon pillantása a Dorian nyakát ölelő halvány sávra siklott.
 – Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hercegecském –
sziszegte –, hogy nem kellene-e mégis inkább megölnöm.
– És mégis mivel győzhetnélek meg, boszi? – Dorian meg sem
próbálta leplezni hangjában a sokatmondó érzékiséget, ahogy a
szavak élét sem.
Manon állkapcsában megrándult egy izom. Legendás
teremtmények... Ezek veszik most körül. A boszorkányok, a pók…
Mintha egy olyan könyv szereplője lenne, amit ő maga adott
kölcsön ősszel Aelinnek. Persze azok a karakterek sosem
küzdöttek olyan hatalmas űrrel, mint amilyen benne tátong.
Cyrene csupasz lábát figyelte a hóban. Keze megrezzent a
törzse mellett, a póklábak egy halovány emlékképe.
Dorian igyekezett nem összerezzenni. A terve felért az
öngyilkossággal: megtanulni a lénytől, amit kell, aztán belopózni
Morathba.
Manon ismét őt vizslatta, de Dorian állta a pillantását. Ahogyan
a szavait is, amikor a boszorkány így szólt:
– Ha tényleg semmi szépséget nem találsz az életben, akkor
csak nyugodtan, hozd magaddal! – Kihívás. Hogy ne Morath vagy
a pók felé nézzen, hanem önmagába. Manon pontosan tudta, mi
emészti Dorian üres mellkasát, talán azért, mert hasonló kín
mardosta őt is. – Hamarosan úgyis kiderül, igazat mondott-e a
crochanekkel kapcsolatban.
Dorian tudta, hogy igazat mondott. Damaris felmelegedett a
kezében, amikor Cyrene beszélt.
És amikor megtalálják a crochaneket, amikor a Tizenhármak
figyelmét más vonja el, kiszedi a pókból, amit tudni akar.
Manon a Tizenhármakhoz fordult, a boszorkányok már
türelmetlenül toporogtak.
– Indulunk! Szürkületre odaérhetünk a crochanekhez.
 – És aztán? – érdeklődött Asterin.
Az egyetlen, aki feltehetett ilyen kérdést.
Manon Abraxoshoz sétált. Dorian követte, és odahajított a
mágiájával maga után rángatott Cyrene-nek egy váltásköpenyt.
– Aztán jöhet a következő lépés – kerülte ki Manon a
válaszadást. És most az egyszer senkinek sem nézett a szemébe.
Végig dél felé meredt.
Úgy tűnt, a boszorkány elhallgat valamit. Vajon van olyan
borzalmas, mint Dorian titkai?
 8. FEJEZET

SÖTÉTSÉG FOGADTA AELINT, amikor magához tért. Szűk, zárt

sötétség.
Megmozgatta a könyökét, és máris beleütközött a láda oldalába,
lánccsörgés visszhangzott a kis helyen. Csupasz lábával némi
mozgás árán elérte a láda végét is.
Megkötözött kezével megérintette az arcától csupán néhány
centiméterre lévő tömör vaslapot. Végigsimított a domború,
spirális és napokat ábrázoló mintákon. Maeve még odabentről is
kidíszíttette. Hogy Aelin sose feledhesse, ez a láda egyedül neki
készült, jóval azelőtt, hogy egyáltalán megszületett volna.
Viszont… Ujjhegyeivel simított végig a hűvös, durva fémen.
Cairn levette a páncélkesztyűt. Vagy elfelejtette visszatenni
azután, amit művelt vele. Azután, hogy a nyílt láng fölé tartotta,
amíg a fém már vöröslött a kezén, ő pedig egyre csak sikított,
sikított…
Aelin a fémre tapasztotta a tenyerét, és meglökte.
Törött karja, a bőrét átszúró csontszilánkok emlékek voltak
csupán.
Vagy soha meg sem történt.
Mégis valóságnak érezte.
Sokkal inkább, mint azokat az emlékeket, amik egyre csak
kínozták, követelték, hogy vegyen végre tudomást róluk. Hogy
fogadja el őket.
 Aelin felfelé tolta a vaslapot, izmai megfeszültek.
A fedél nem moccant.
Újra próbálkozott. Hogy volt ennyi ereje, azt egyebek mellett
Maeve gyógyítóinak köszönhette: nem hagyták, hogy
elsorvadjanak az izmai, amíg a ládában feküdt.
Halk vinnyogás szűrődött be a ládába. Figyelmeztetés.
Aelin abban a pillanatban eresztette le a kezét, hogy csikorogva
kattant a zár, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
Cairn léptei ezúttal gyorsabban dobbantak. Sürgetően.
– Könnyíts magadon a folyosón, aztán várj az ajtóban! – vetette
oda Fenrysnek.
Aelin megacélozta magát, ahogy a léptek elhaltak. Nyögés,
majd fém zörgött, és hirtelen tűz fénye áramlott be. Pislogott, de
egyébként mozdulatlanul feküdt.
Vasláncait a ládához erősítették. Ezt a saját kárán tanulta meg.
Cairn szótlanul kioldotta.
Ez volt a legveszélyesebb időszak számára, egészen addig, amíg
az oltárhoz nem erősítette őket. Hiába volt Aelin lába és keze is
megkötve, Cairn nem kockáztatott.
Ahogyan ma sem, annak ellenére, hogy nem tette vissza rá a
páncélkesztyűt. Talán megolvadt a tűztál felett, a bőrével együtt.
Cairn felrántotta Aelint, és fél tucat őr lépett be az ajtón néma
csendben. Borzalomnak semmi jele nem mutatkozott az arcukon,
amikor meglátták, mit műveltek vele.
Aelin látta már ezeket a hímeket. A véráztatta tengerparton.
– Varik! – vakkantotta Cairn, mire az egyik őr előrelépett.
Fenrys mellette állt az ajtóban, a farkas akkora volt, mint egy póni.
Varik a nyakához érintette a kardját.
Cairn megragadta Aelin láncát, és a mellkasához rántotta őt,
majd az őrök és a farkas felé indultak.
 – Egy rossz mozdulat, és halott!
Aelin nem mondta el neki, hogy abban sem biztos, van-e elég
ereje megpróbálkozni bármivel, főleg a szökéssel.
Minden tagját ólomsúlyúnak érezte.
Nem ellenkezett, amikor fekete zsákot húztak a fejére, mielőtt
kiléptek a boltíves ajtón. Ahogyan akkor sem, amikor végigsétáltak
a folyosón, bár a lépéseket, a fordulókat megjegyezte.
Nem érdekelte, elég okos-e Cairn ahhoz, hogy óvatosságból
összezavarja őt. Akkor is megszámolt mindent. Figyelte, hogyan
zúg a folyó, hogy minden alkalommal, amikor újabb folyosóra
fordulnak, egyre hangosabbá válik, hogy csupasz bőrét egyre
jobban hűti a vízpára, és csuszamlóssá válik tőle a kő a lába alatt.
Kijutottak a szabad levegőre. Nem látta, de érezte, ahogy
nedves ujjaival végigsimít rajta, ahogy a világ roppant
terjedelméről suttog.
Futás! Menekülj!
A szavak csupán távoli morajlásként jutottak el hozzá.
Tudta jól, hogy az őr pengéje továbbra is Fenrys nyakán pihen.
Hogy a vérét ontaná. Maeve parancsa megkötötte Fenrys kezét – és
nem használhatta azt a különös képességét sem, amivel kis
távolságok között ugrani tudott, mintha egyik helyiségből a
másikban termett volna.
Már réges-rég feladta a reményt, hogy Fenrys valahogy az
előnyükre fordíthatja, hogy elmenekülhetnek innen. Nem hitte,
hogy csodával határos módon visszanyerte a képességet, ha az őr
lesújtana rá.
És ha mégis úgy dönt, hogy menekülni próbál – fizetne-e
Fenrys életével a sajátjáért?
– Gondolkozol rajta, nem igaz? – sziszegte Cairn a fülébe. Aelin
érezte, hogy a hím mosolyog, hiába nem látott semmit a zsák
miatt. – Hogy megéri-e feláldozni a farkast a saját szabadságodért.
– Kéjes nevetést hallatott. – Próbáld csak meg! Lássuk, milyen
messzire jutsz! Még úgyis hátravan pár percnyi séta.
Aelin nem foglalkozott vele. Ahogyan a hanggal sem, ami egyre
azt suttogta: fuss, fuss, fuss!
Egyik lépés követte a másikat. Remegett a lába a
megerőltetéstől.
Rögtön tudta, milyen régóta él fogságban. Hogy mióta nem
mozgott rendesen, hiába tettek meg mindent a gyógyítók az
izomsorvadás ellen.
Cairn ívelt lépcsősoron vezette fel, ő pedig levegő után
kapkodott. A vízpárát maguk mögött hagyták, csak a hűvös
éjszakai levegő maradt. Édes illatok terjengtek. Virágok.
Még mindig vannak virágok. A világban, amiben él, ebben a
pokolban, még mindig nyílnak valahol a virágok.
A vízzubogás távolivá csendesült, helyébe vidám csörgedezés
lépett. Szökőkutak. Hűvös, sima kőlapokat érzett a talpa alatt, és a
zsákon keresztül aranyló fényt vetett a pislákoló tűz. Lámpások.
A levegő szorosabban ölelte, megállapodott. Talán valamiféle
udvarba értek.
A fájdalom villámként hasított végig a combján, a lábszárán,
szeretett volna lelassítani, megállni.
Aztán ismét szabaddá vált a tér körülöttük, és a víz megint
hangosan zubogott.
Cairn megállt, és hatalmas testéhez rántotta Aelint is. Különféle
fegyverei a lánchoz és Aelin bőréhez nyomódtak. Az őrök ruhája
suhogott, ahogy ők is megtorpantak. Fenrys karmai hangosan
koppantak a kövön, nyilván azért, hogy jelezze, a közelében van.
Azonnal tudta, miért jelzett neki a farkas, amikor felcsendült
egy női hang. Egyszerre volt fiatal és idős, derűs és lélektelen.
 – Vedd le a kámzsát, Cairn!
A hím engedelmeskedett, és Aelinnek elég volt néhány
pillantás, hogy körbenézzen.
Járt már itt korábban.
Járt már a fenséges folyóra és a vízesésekre néző széles
verandán, sétált már keresztül az ősi kővároson, amiről jól tudta,
hogy ott terül el mögötte.
Ezen a szent helyen állt, és szembenézett a sötét hajú
királynővel. Maeve az emelvényen elhelyezkedő kőtrónon ült,
körülötte köd gomolygott, trónusa háttámláján fehér bagoly
pihent.
Ezúttal csupán egyetlen farkas feküdt a lábánál. Sötét volt, mint
az éjszaka, mint a királynő szeme, amit épp élvezettel összehúzott,
ahogy szemügyre vette Aelint.
Úgy tűnt, Maeve azzal is megelégszik, hogy hagyja, hadd
nézzen körbe Aelin. Hadd fogja fel.
Sötétlila ruhája csillogott a mögötte gomolygó ködben, hosszú
uszálya az emelvény lépcsőfokaira omlott. Egészen a…
Aelin lenézett a rövid lépcsősor aljára, és megdermedt.
Maeve vörös ajka mosolyra húzódott, ahogy elefántcsontszínű
kezével intett.
– Viheted, Cairn!
A hím azonnal odahurcolta Aelint a földre rajzolt, tökéletes kör
felé.
Üvegszilánkokat halmoztak egymásra a kövön.
Cairn a közvetlen közelében torpant meg, a legszélső vastag
üvegcserepek csupán centiméterekre hevertek Aelin csupasz
lábujjaitól.
 Maeve intett a lábánál fekvő fekete farkasnak, mire az
felpattant, és levett valamit a trón széles karfájáról, hogy aztán
Cairnhez lépjen.
– Gondoltam, érdemes lenne elismerni a titulusodat – jegyezte
meg Maeve. Arcáról egy pillanatra sem olvadt le a pókszerű
mosoly, miközben Aelin szemügyre vette, mit ad át a farkas a
Cairn mellett álló őrnek. A királynő kiadta az utasítást: – Rakjátok
rá!
Az őr kezében egy korona fénylett, ősrégi és csillogó. Ezüstből,
gyöngyökből készítették, melyek felfelé álló szárnyakat mintáztak,
s azok csúcsos tetőben értek össze. Tiszta gyémántok vették körbe,
úgy ragyoglak, mintha magukba zárták volna a hold fényét. Az őr
közelebb lépett Aelinhez.
A hűvös fém iszonyatos, döbbenetes súllyal nehezedett a fejére.
Jóval nehezebb volt, mint amilyennek tűnt, mintha a közepe
színtiszta vasból készült volna.
Egy másfajta béklyó. Mindig is az volt.
Aelin legszívesebben hánykolódni kezdett volna, lerázta volna
a koronát a fejéről, de nagy nehezen megállta.
– Mab koronája – magyarázta Maeve. – A te koronád, vér és
születés szerint téged illet. Mab valódi örökösét.
Aelin ügyet sem vetett a szavakra. Egyre csak az üvegszilánkok
alkotta kört figyelte.
– Ó, hogy az! – követte a tekintetét Maeve. – Szerintem tudod,
hogy mi vár rád, Tűzhozó Aelin.
Aelin nem felelt.
Maeve biccentett.
Cairn előrelökte őt, egyenesen az üvegcserepek közé.
Meztelen talpán szétnyílt a puha bőr, borzalmas hanggal
repedt.
 Aelin összeszorított fogakkal, élesen szívta be a levegőt,
lenyelte a sikolyát, amint Cairn térdre kényszerítette.
Kiszorult belőle a levegő, ahogy lezuhant. Minden egyes
üvegszilánktól, ami felsértette a bőrét, és ami mélyre vájt a
húsában.
Lélegezz! A lélegzés kulcsfontosságú, elengedhetetlen.
Száműzte a fájdalmat, csak arra koncentrált, hogy beszívja,
majd kifújja a levegőt. Olyan volt, mint egy partra siető, majd
visszatérő hullám.
Melegség áradt szét és gyűlt tócsába a térde, a lábszára, a bokája
alatt, vérének fémes szaga összekeveredett a köddel.
Szaggatottan vette a levegőt, remegni kezdett, sikoly készült
feltörni belőle.
Ajkába harapott, szemfoga belemélyedt a húsba.
Nem sikít. Még nem.
Lélegezz... lélegezz!
Vér ízét érezte a szájában, ahogy még erősebben az ajkába
harapott.
– Milyen kár, hogy nincs, aki végignézze – szólalt meg Maeve.
Hangja egyszerre csengett távolról, mégis túl közelről. – Tűzhozó
Aelin végre az őt megillető tündérkirálynő-koronát viseli. És itt
térdel előttem.
Remegés futott végig Aelinen, annyira kibillentve a testét
addigi egyensúlyából, hogy az üvegcserepek új helyeken, új
szögből martak bele.
Még jobban magába húzódott, messzire szállt. Minden egyes
lélegzetvétel a tengerre repítette, egy olyan helyre, ahol a szavak,
az érzelmek és a fájdalom csupán távoli partszakasznak tetszett.
Maeve csettintett.
– Fenrys!
 A farkas elsietett mellette, és leült a trón mellé. Azonban előbb
még a fekete farkasra pillantott. Csupán felé fordította a fejét, nem
tett többet.
A fekete farkas visszanézett rá, tekintete üresen, hűvösen
csillant. Ennyi elég is volt Maeve-nek ahhoz, hogy így szóljon:
– Connall, most már elmondhatod az ikertestvérednek, amit
akarsz!
Fény villant.
Aelin az orrán keresztül vette a levegőt, és a száján keresztül
fújta ki. Ezt ismételgette újra meg újra. Szinte fel sem fogta, hogy a
farkas helyén már egy lenyűgöző, sötét hajú hím áll. Bőre
éppolyan bronzszínű volt, mint az ikertestvéréé, azonban az arcán
nyoma sem volt annak a vadságnak, annak a pajkosságnak, mint
Fenrysén. A harcosok többrétegű öltözékét viselte, feketét, míg
Fenrys általában szürkét hordott, és két oldalán ugyanolyan tőr
lógott.
A fehér farkas felnézett az ikertestvérére. A láthatatlan erő
odaláncolta a trón mellé.
– Ami a szíveden, az a szádon, Connall! – biztatta Maeve
továbbra is halovány mosollyal. A trón háttámláján üldögélő
gyöngybagoly komoran, pislogás nélkül figyelte őket. –
Biztosítsd róla a testvéredet, hogy ezek a saját szavaid, nem
adtam parancsba, hogy ezt mondd!
Csizmatalp nyomódott Aelin gerincébe, enyhén előrelökte őt.
Hogy még jobban belepréselődjenek az üvegcserepek.
Nem tudott elég tudatosan lélegezni ahhoz, hogy ne szakadjon
ki belőle a fojtott nyögés.
Gyűlölte. Gyűlölte ezt a hangot, éppúgy, ahogyan a királynőt
maga előtt és a szadista hímjét maga mögött. Mégis felnyüszített,
kitört belőle a hang, bár szinte alig hallatszott a vízesések
robajától.
Fenrys sötét szeme rávillant. Négyszer pislogott.
Aelin képtelen volt visszapislogni. Egyre csak ökölbe szorította,
majd elernyesztette a kezét.
– Csak magadnak köszönheted ezt az egészet! – jelentette ki
Connall, magára vonva a testvére figyelmét. Éppolyan jegesen
csengett a hangja, mint Maeve-é. – Az arroganciád, a folyamatos
meggondolatlanságod... Ezt akartad? – Fenrys nem felelt. – Nem
hagyhattad, hogy megkapjam, amit akarok, hogy ez csak az enyém
legyen. Véresküt fogadtál, de nem azért, hogy a királynőnket
szolgáld, hanem hogy ne kerekedhessek én felül.
Fenrys kivillantotta a fogait, pedig egyfajta szomorúság ült a
tekintetében.
Aelin térdét és combját ismét elöntötte a fájdalom. Lehunyta a
szemét.
Kibírja, legyőzi a fájdalmat.
A népe tíz éven át szenvedett. Valószínűleg most is szenved.
Értük kibírja. Átadja magát a fájdalomnak. Túléli.
Connall hangja zengett.
– Szégyent hozol a családunkra, a királyságra. Eladtad magad
egy idegen királynőnek. Mégis mi értelme volt? Könyörögtem
neked, hogy fogd vissza magad, amikor Lorcan után küldtek.
Könyörögtem, hogy légy eszednél. Ennyi erővel akár arcon is
köphettél volna.
Fenrys vicsorgott, ami nyilván valami titkos kommunikációs
forma lehetett közöttük, mert Connall felhorkant.
– Elmenni? Mégis miért akarnék valaha is elmenni? Minek?
Ezért? – Aelin még csukott szemmel is tudta, hogy Connall
rámutat. – Nem, Fenrys. Nem megyek sehova. Ahogy te sem.
 Halk vinnyogás hasított keresztül a nedves levegőn.
– Ennyi lesz, Connall – csendült Maeve hangja, majd fény
villant, olyan erős, hogy még az Aelin szemhéja mögötti sötétségen
is keresztülderengett.
Ő pedig egyre csak a légzésével törődött.
– Tudod, hogyan vethetsz véget ennek mihamarabb, Aelin –
intézte most hozzá a szavait Maeve. Aelin lehunyva tartotta a
szemét. – Mondd el, hova rejtetted a rémkulcsokat, és fogadj
véresküt... Persze nem muszáj ilyen sorrendben.
Aelin kinyitotta a szemét. Megemelte összekötött kezét maga
előtt.
Aztán bemutatott Maeve-nek, olyan hevesen és ocsmányul,
ahogyan korábban még soha senkinek.
Maeve mosolya feszültebbé vált – épp csak egy leheletnyit.
– Cairn!
Még mielőtt Aelin mély levegőt vehetett volna, hogy
megacélozza magát, két tenyér csapódott a hátának. Hogy
lenyomja.
Erre már képtelen volt visszafojtani a sikolyát.
Cairn belenyomta őt a fájdalom égő bugyrába, ami végigsiklott
a lábán, a gerincén.
Az istenek szerelmére… Az istenek szerelmére...
Valahonnan messziről Fenrys morgása hallatszott, még a
sikolyai ellenére is, amit aztán Maeve dallamos hangja követett:
– Ennyi elég lesz, Cairn.
Enyhült a vállán a nyomás.
Aelin a térdére hajolt.
Mély levegő… Mély levegőt kell vennie.
De képtelen volt rá. A tüdeje, a mellkasa csupán millimétereket
mozdult, reszelősen, apró kortyokban szedte a levegőt.
 Minden elmosódott a szeme előtt, és mozdult a vértócsa is, ami
már jóval a térdén túlra folyt.
Kibírni, túlélni…
– A kémeim érdekes információmorzsával láttak el ma reggel –
szólalt meg Maeve vontatottan. – Állítólag felbukkantál
Terrasenben, hogy háborúra készítsd a kis hadsereget, amit
összegyűjtöttél. Te, Rowan herceg és két kegyvesztett harcosom.
Meg a szokásos kis barátaid.
Aelin csak most döbbent rá, hogy igenis reménykedett.
Hogy élt benne a reménysugár, akármilyen ostoba és szánalmas
volt is. A reménysugár, hogy eljön érte.
Hiszen ő mondta neki, hogy ne tegye. Ő mondta, hogy védje
meg Terrasent. Ő intézett mindent úgy, hogy képes legyen
kétségbeesett próbálkozásként kiállni Morath ellen.
– Kapóra jön, hogy van egy alakváltó is a csapatban, aki
eljátszhatja a királynőt – gondolkozott hangosan Maeve. – Kérdés,
hogy mennyi ideig lehet folytatni a színjátékot, ha nem lesz, aki
elhamvassza Morath légióit. Vajon mikor üt szöget az összegyűjtött
szövetségesek fejébe, hogy a Tűzhozó nem perzsel fel senkit?
Ez bizony így volt. A részletek, a terv, amit Lysandrával szőtt...
Maeve nem tudhatta mindezt, ha nem mond most igazat. Vagy
talán hazudozik, csak rátapintott az igazságra? Előfordulhat,
persze, viszont…
Rowan is velük ment. Mind északra mentek. És el is érték
Terrasent.
Legalább ennyi megadatott. Legalább ennyi, és mégis…
Az üvegcserepek szikráztak körülötte a ködben és a
holdfényben, a vére sűrű foltot hagyva szivárgott közöttük.
– Én nem akarom elpusztítani ezt a világot, mint Erawan –
folytatta Maeve, mintha csupán barátok lennének, akik Résvár
egyik legelőkelőbb teaházában beszélgetnek. Már ha működik még
bármelyik azután, hogy a vasfogú boszorkányok leigázták a várost.
– Úgy szeretem Erileát, ahogyan van. Mindig is így tetszett.
Az üvegcserepek, a vér, a veranda és a holdfény összefolyt a
szeme előtt.
– Sok háborút láttam már. Elküldtem a harcosaimat, hogy
megvívják őket, hogy véget vessenek nekik. Láttam, milyen
pusztítás marad utánuk. Az üveg, amin fekszel, az egyik ilyen
háborúból származik. A déli üveghegyekből. Egykor csupa
homokdűne borította, de a sárkányok üveggé égették őket egy
ősrégi, véres harcban. – Derűs hümmögés. – Néhányan azt állítják,
ez a legkeményebb üveg a világon. A legnehezebben törhető.
Gondoltam, mivel származásod folytán te magad is tűzokádó vagy,
értékelni fogod, honnan származik.
Nyelvével csettintett, majd Cairn ismét ott termett Aelinen,
kezét a vállára tette.
És nyomta lefelé.
Egyre erősebben és erősebben. Az istenekre, az istenekre, az
istenekre…
Csakhogy nem volt semmiféle isten, aki megmenthette volna.
Valójában nem.
Aelin sikolyait visszaverte a kő, a víz.
Egyedül. Egyes-egyedül kell ezt végigcsinálnia. A fehér
farkasnak hiába is könyörögne segítségért.
Cairn eleresztette a vállát.
Aelin zihálva, émelyegve ismét összehúzta magát.
Kibírni, túlélni…
Maeve így folytatta:
– A sárkányok nem élték túl a háborút. És többé nem keltek fel.
 Ajka mosolyra húzódott, és Aelin tudta, ezt Maeve-nek
köszönhetik.
Maeve azokat a tüzes lényeket is levadászta, meggyilkolta.
Aelinnek fogalma sem volt, miért érzi azt, amit. Hogy miért
szánja úgy azokat a lényeket, amelyek már évszázadokkal
korábban kihaltak. Amelyek soha többé nem járhatják be a
világukat. Nem értette, miért keseríti ez annyira el. Hogy mit
számít egyáltalán, amikor az ő vére is izzott a fájdalomtól.
Maeve Connallhez fordult, aki tündér alakban állt a trón
mellett, és dühödten méregette az ikertestvérét.
– Frissítőt!
Aelin az üvegen térdepelt, miközben ételt, italt hoztak eléjük.
Csak térdelt ott, ahogy Maeve sajtot és szőlőt eszegetett, és ajkán
mosollyal végig őt nézte.
Képtelen volt elejét venni a remegésnek, ami úrrá lett rajta, a
borzalmas dermedtségnek.
Mélyre, nagyon mélyre zuhant.
Nem számít, hogy Rowan nem jön el érte. Ha a többiek is
engedelmeskedtek az akaratának, és Terrasenért harcolnak.
Ő maga is megvédi az otthonát, a saját módszerével. Ameddig
csak tudja, védelmezi. Ennyivel tartozik Terrasennek. Teljesen
sosem fogja megfizetni az adósságát.
Messziről szavak csendültek, egy emlék tört a felszínre. Aelin
hagyta, hadd ragadja magával, hadd vonja el a testétől.
Az apja mellett ült a kastély nyitott gyakorlópályájára vezető
lépcsőfokok egyikén.
Inkább volt templom, mint aréna, körben végig világos
oszlopok álltak, évszázadokon át figyelték, hogyan cseperednek fel
Terrasen legerősebb harcosai. Ezen a késő nyári délutánon üresen
állt a gyakorlópálya, csupán aranyszínű fény szivárgott be
odakintről.
Rhoe Galathynius végigsimított kerek pajzsán. A sötét fém
korcossá és hajlottá vált a borzalmaktól, amik már rég az enyészeté
lettek.
– Egyszer ez a te pajzsod lesz – szólalt meg, miközben Aelin is
végigsimította régi pajzs egyik hosszú karcolásán. – Ahogyan
korábban én és előttem a dédnagybátyád is megörökölte.
Aelin még mindig zihált, nemrég fejezték be az edzést. Csak
ketten voltak, ahogy az apja megígérte. Hetente egy óra, amikor
csak vele foglalkozik.
Az apja letette a pajzsot a kőlépcsőre, egy fokkal lejjebb, és
Aelin még a szandálon keresztül is érezte a koppanást. Majdnem
olyan nehéz volt, mint ő, az apja mégis olyan könnyedén cipelte,
mintha a része lenne.
– Hogy te is megvédhesd vele a királyságunkat – folytatta az
apja –, ahogyan előtted a házunk rengeteg bátor leszármazottja. –
Az apjára nézett, jóképű, sima arcára. Ünnepélyes volt, királyi. –
Ez a feladatod, az egyetlen kötelességed. – Megérintette a pajzs
szélét, és a szavainak súlyt kölcsönözve megkocogtatta. – Az a
dolgod, hogy megvédd az országunkat, Aelin. Hogy megóvd.
Aelin bólintott, pedig nem értette. Az apja csókot nyomott a
homlokára, mintha félig azt remélné, hogy soha nem is kell majd
megértenie.
Cairn megint az üvegcserepekbe nyomta.
Már nem maradt benne sikoly.
– Kezdem unni – jelentette ki Maeve. Már nem érdekelte az
étellel teli ezüsttálca. Előrehajolt a trónján, a bagoly mögötte
felborzolta a tollak. – Nem hiszed, Aelin Galathynius, hogy
meghozom a szükséges áldozatokat azért, amit akarok?
 Már nem tudta, hogyan beszéljen. Legalábbis itt egy szót sem
szólt.
– Hadd mutassam meg, mire gondolok! – egyenesedett ki
Maeve. Fenrys szemében figyelmeztetés csillant.
Maeve elefántcsontszínű kezével Connall felé intett, aki
dermedten állt a trón mellett. Tapodtat sem mozdult onnan azóta,
hogy meghozta a királynő étkét.
– Gyerünk!
Connall előhúzta az egyik tőrt az övéről. Majd Fenrys felé
lépett.
Ne!
A szó hűvösen csattant benne. Ajkai megformálták, ahogy a
láncot rángatta, ahogy folyékony tűzsávok száguldottak végig a
lábán.
Connall újabb lépést tett előre.
Üveg csörömpölt, reccsent alatta. Ne, ne...
Connall remegő kézzel állt meg Fenrys felett. Fenrys csak
vicsorgott rá.
Connall a levegőbe emelte a tőrt.
Aelin képtelen volt talpra ugrani. Visszatartotta a lánc, az
üvegszilánkok. Az égvilágon semmit sem tehetett, az égvilágon
semmit…
Cairn a nyakánál fogva megragadta, ujjait olyan erősen
belevájta, hogy Aelin tudta, nyomot fog hagyni, aztán ismét a
véres üvegcserepek közé nyomta. Reszelős, elhaló sikoly tört fel
Aelin ajkáról.
Fenrys. Az egyetlen, aki az élethez, aki a valósághoz köti…
Connall pengéjén megcsillant a fény. Ködvárban a segítségükre
sietett. Akkor szembeszállt Maeve-vel, talán most is megteszi,
talán gyűlölettel teli szavai nem voltak többek puszta ámításnál…
 A penge lesújtott.
Csakhogy nem Fenrysre.
Egyenesen Connall szívébe fúródott.
Fenrys azonnal mozdult – vagy legalábbis próbált. Eltátotta a
pofáját, mintha üvölteni szeretne, újra és újra megpróbált
odaugrani a testvéréhez, aki a veranda kőpadlójára zuhant. Vére
szép lassan tócsába gyűlt.
A Maeve trónján ülő bagoly szárnya megrebbent, mintha
elborzasztaná a látvány. Ám ekkor Cairn halkan felnevetett. A
hang mennydörögve száguldott el Aelin feje mellett.
Valóság. Ez most a valóság. Biztosan az.
Valami hűvös, iszamós terjengett a bensejében. Keze elernyedt
a teste mellett. Connall sötét szeméből elszivárgott az élet, fekete
haja sötét tükröt mutatott a padlón tócsába gyűlő vérnek.
Fenrys remegett. Valószínűleg Aelin is remegett volna.
– Beszennyeztél valamit, ami az enyém volt, Aelin Galathynius
– szólalt meg Maeve. – És most ki kell irtanom.
Fenrys vinnyogott, még mindig próbált odamászni a holtan
heverő ikertestvéréhez. A tündérek gyorsan gyógyulnak, talán
Connall szíve is…
Connall mellkasa beleremegett az apró lélegzetbe.
Aztán nem mozdult többé.
Fenrys vonyítása kettéhasította az éjszakát.
Cairn elengedte őt, mire Aelin az üvegre rogyott, a szilánkok.
belemartak a kezébe, a csuklójába.
Csak feküdt ott, félig elterülve. Hagyta, hogy a korona
lebucskázzon a fejéről, és pattogva végigguruljon a padlón. A
sárkányüveg szerteszét szóródott ott, ahol a földhöz csapódott.
Pattogott, majd már csak gurult, szabályos ívben kanyarodva a
verandán. Egészen a kőkorlátig.
 Aztán aláhullott a robajló, gyűlöletes folyóba.
– Senki sem segít itt rajtad. – Maeve hangja éppoly üresen
csengett, mint amilyennek a csillagok közötti sötétség tűnt. – És
senki sem jön érted.
Aelin begörbítette ujjait az ősrégi üvegcserepek között.
– Gondolkozz ezen! Gondolkozz rajta ma este, Aelin! – Maeve
csettintett. – Végeztünk.
Cairn megragadta a láncokat.
Aelin izmai megadták magukat, a lábán ismét szétnyílt a bőr.
Alig érezte, mert a lelke mélyén, a legeslegmélyén düh és tűz
tengere izzott.
Amikor Cairn felhúzta, és kegyetlen kezével végigsimított a
bőrén, Aelin lecsapott.
Két csapást mért az ellenfeleire.
Először belevágott egy üvegcserepet Cairn nyakába oldalról. A
hím szitkozódva hátratántorodott, vér fröcsögött.
Aztán Aelin megpördült, hiába vájt a lábába az üveg, és
elhajította a másik kezében szorongatott üvegcserepet. Egyenesen
Maeve-re célzott.
Hajszál híján talált is. Az üveg végighasította Maeve halovány
arcát, majd a földre zuhant a trón mögött. A bagoly felvijjogott.
Cairn durván megragadta, üvöltött, dühöngve ordította, hogy
Te szuka!, de Aelin nem is hallotta. Mert Maeve arcán vékony
sávban vér csordult le.
Fekete vér. Éjsötét.
A királynő egyre csak őt nézte sötét szemével, ahogy az arcához
emelte a kezét.
Aelin lába felmondta a szolgálatot, nem küzdött az őt elcipelő
őrök ellen.
 Egyetlen pislantással később a vér vörössé vált. Éppolyan fémes
volt a szaga, mint az övé.
Csak a fény miatt látta így. Képzelgett, egy újabb álmot látott
maga előtt…
Maeve a fehér ujjait szennyező skarlátvörös foltra meredt.
Ónix szél jött el Aelinért, körbetekeredett a nyaka körül.
Megszorította, és Aelin többre már nem emlékezett.
 9. FEJEZET

CAIRN AZ OLTÁRHOZ LÁNCOLTA, ÉS OTTHAGYTA.

Fenrys jóval azután jött be, hogy Aelin magához tért.
Még mindig szivárgott a vér a lábából, a talpából, Cairn nem
szedegette ki belőle az üvegszilánkokat.
Nem egy farkas lépett be a kőterembe, hanem egy hím tündér.
Fenrys minden egyes lépése eleget mondott, de aztán Aelin
belenézett üres szemébe, látta, milyen hamuszínűvé vált máskor
aranyszínű bőre. Fenrys a semmibe meredt, még akkor is, amikor
megállt ott, ahova Aelint láncolták.
Aelin szavakhoz nem folyamodhatott, nem volt benne biztos,
kijön-e hang még egyáltalán a torkán, ezért pislogott hármat. Jól
vagy?
Válaszképp két pislantást kapott. Nem.
Fenrys arcát sós sávok szelték ketté.
Aelin lánca megcsörrent, ahogy remegő ujját a hím felé
nyújtotta.
Fenrys némán megfogta a kezét.
Aelin tátogott, bár persze a maszk miatt Fenrys valószínűleg
nem olvashatta le az ajkáról a szavakat: Annyira sajnálom.
Megszorította Aelin kezét.
Nem gombolta be felül szürke kabátját. Épp elég széles volt a
rés ahhoz, hogy kilátsszon izmos felsőteste. Mintha annyira sietett
volna, hogy nem érdekelte a ruházata.
 Aelin gyomra felfordult. A gondolatra, hogy mit kellett tennie,
miközben az ikertestvére holtteste még mindig ott hevert mögötte
a veranda kőpadlóján…
– Nem tudtam, hogy ennyire gyűlöl – szólalt meg Fenrys
reszelősen.
Aelin megszorította a kezét.
Fenrys lehunyta a szemét, reszketve szívta be a levegőt.
– Maeve csak annyit engedett, hogy kiszedegessem belőled az
üvegszilánkokat. Ha kiszedtem, akkor… Akkor vissza kell
mennem oda.
Állával a falrész felé bökött, ahol általában ülni szokott.
Elkezdte végignézni Aelin lábát, de ő ismét megszorította a kezét,
és kétszer is pislogott. Nem.
Maradjon csak ebben az alakjában még egy kicsit, hadd
gyászoljon hímként, nem farkasként. Maradjon csak ebben az
alakjában még egy kicsit, hadd halljon ő is baráti hangot, hadd
érintse valaki gyengéden…
Sírva fakadt.
Képtelen volt megállni. Képtelen volt megálljt parancsolni neki,
miután kitört belőle. Gyűlölt minden egyes könnyet, minden
egyes reszketeg lélegzetvételt, minden egyes rándulást, amitől
iszonyú fájdalom hasított a lábába, a talpába.
– Kiszedem őket – jelentette ki Fenrys, és Aelin még csak el
sem mondhatta neki, bele sem foghatott a magyarázatba, hogy
nem az üveg miatt sír, nem amiatt, hogy a bőre és a húsa
felszakadt.
Hanem mert nem jön. Rowan nem jön el érte.
Örülnie kellene. Meg kellene könnyebbülnie.
És tényleg meg is könnyebbült.
Mégis... Mégis…
 Fenrys előhúzott egy csipeszt a készletből, amit Cairn a
közelben álló asztalon hagyott.
– Sietek, amennyire csak tudok.
Aelin olyan erősen harapott az ajkába, hogy kiserkent a vére,
elfordította a fejét, amikor Fenrys kihúzta az első üvegszilánkot a
térdéből. Hús és izom szakadt fel újra.
A só elnyomta a vér szagát, és Aelin tudta, hogy Fenrys is sír. A
könnyeik illata betöltötte az aprócska helyiséget, miközben Fenrys
dolgozott.
Egyikük sem szólt egy szót sem.
 10. FEJEZET

A VILÁG FAGYOS SÁRRÁ, VÖRÖS ÉS FEKETE VÉRRÉ és a hideg ég felé

szálló utolsó sikolyokká vált.
Az elmúlt hónapok során Lysandra megtanulta, hogy egy csata
semmiképp sem rendezett, szabályos dolog. Káosz volt, fájdalom,
és nem akadt egyetlen hősies, nagyszabású párbaj sem. Karmaival
vájt, agyaraival tépett, behorpadt pajzsok és véres kardok
csattanása szállt. A korábban könnyedén felismerhető páncélzatok
bemocskolódtak, és ha az ellenség nem sötétet visel, Lysandra nem
biztos, hogy meg tudja különböztetni a barátot az ellenségtől.
De tartották a frontvonalat. Legalább ennyit fel tudtak mutatni.
Összeérő pajzsok és páncélok sorakoztak az egykor hófedte,
mára sártengerré váló mezőn, ahol megütköztek Erawan Eldrysen
keresztülmenetelő seregével.
Aedion választotta ki a csatamezőt, az időpontot, ő határozta
meg, merre haladjon a háború. A többiek azonnal támadni akartak,
ő azonban hagyta, hogy Morath seregei behatoljanak a kontinens
belsejébe – hogy egészen addig masírozzanak, ameddig ő akarta. A
csata helyszíne éppolyan fontos, mint a sereg nagysága, magyarázta
szűkszavúan a döntését.
Persze nem magának Lysandrának. Az utóbbi időben egy
nyomorult szó nem sok, annyit sem szólt hozzá.
Nyilván nem is ez a megfelelő időpont arra, hogy ezen
gondolkozzon. Hogy emiatt aggódjon.
 A szövetségesek és a katonák úgy hitték, Aelin Galathynius
úton van feléjük, így Lysandra felölthette szellemleopárd alakját.
Ren Allsbrook még páncélt is kovácsoltatott a leopárd mellkasára,
oldalára és horpaszára. Olyan könnyűt, hogy ne zavarja a
mozgásban, de elég keményet ahhoz, hogy a három támadás – egy
oldalról érkező nyílvessző, majd két kardvágás –, amit nem tudott
kivédeni, ne ejtsen rajta sebet.
Apróbb, izzó sebek borították a teste minden pontját. Mancsán
a szőrt vér tapasztotta, annyit mészárolt a frontvonalon, és persze
felsértették a földre hullott kardok, törött nyilak.
De ment tovább, miközben a Romlás tartotta magát az
odavezényelt sereg ellen.
Csupán ötezer katona.
A csupán nevetséges szónak tűnt, de Aedion és a többiek ezt
használták.
Morath teljes hadseregéhez képest gyakorlatilag seregnek sem
mondhatták, de ahhoz elég nagynak bizonyult, hogy fenyegetést
jelentsen.
Számukra, gondolta Lysandra, miközben a Romlás két harcosa
között a legközelebbi valg gyalogosra vetette magát.
A férfi feltartotta a karját, épp arra készült, hogy leszúrja a
Romlás előtte álló katonáját. Ahogy támadásra emelte a kardot, és
a katona felé fordította a fejét, nem láthatta, hogy közeleg a halál.
Lysandra belemart a valg fedetlenül maradt nyakába.
Órák óta folyt már a harc, és ösztönössé váltak a harapások, a
hús érett gyümölcsként nyílt ketté a pofájában.
Még földet sem ért, már indult is tovább. Kiköpte a szájában
maradt darabot a sárba, és hagyta, hadd fejezze le a hullát a Romlás
előrenyomuló serege. Milyen messzinek tűnt most a résvári
kurtizán élete. De hiába vette körül halál, Lysandra nem hiányolta.
 Tőle jóval messzebb Aedion utasításokat üvöltött a
balszárnynak. Amikor kiderült, milyen kevés katonát küldött
Erawan, a Romlás egy részét pihenni hagyták, a helyüket a
terraseni lordok kisebb haderejének katonáival, valamint Galan
Ashryver herceg és a Pusztaság királynőjének, Anselnek az
embereivel töltötték fel, akik mindketten azt ígérték, úton van az
erősítés.
Felesleges lett volna felfedni, hogy Endymion Whitethorn
herceg és Sellene Whitethorn hercegnő jóvoltából egy kisebb
tündérhadsereg áll a rendelkezésükre, illetve hogy a Vörössivatag
csendes orgyilkosait is a soraikban tudhatják. Eljön majd az idő,
amikor szükség lesz az általuk okozott meglepetésre, érvelt Aedion
a visszaérkezésük után sebtében összehívott haditanácson.
Lysandra alig kapott levegőt, pihenő nélkül cipelte őt, Rent és
Murtaugh-t Allsbrooktól Orynth határáig, így nem is nagyon
figyelt arra, ki mit mond. Aedion nyerte meg a vitát, és csak ez
számított.
Persze, az akaraterejének és az arroganciájának köszönhetően
minden másban is ő került ki győztesen.
Lysandra nem nézett oldalra, hogy kiderítse, hogy bírja a csatát
a sárban, vállvetve az embereivel. Ren vezette a jobbszárnyat, ahol
Lysandrát is elhelyezték. Galan és Ansel bal oldalon küzdöttek,
Ravi és Sol Suriából szintén azt a szárnyat erősítette.
Lysandra akkor sem mert odapillantani, hogy kiderítse, kinek a
kardja lendül még újra és újra a magasba.
Majd a csata végeztével felmérik, kik estek el.
Már nem sok ellenséges katona maradt. Talán ezer, vagy annyi
sem. Az ő háta mögött jóval többen álltak.
Úgyhogy Lysandra folytatta az öldöklést, hiába hasonlított az
ellenség vére a nyelvén leginkább a megbuggyant borra.
 Nyertek, bár persze Aedion tudta jól, hogy egy ötezres sereg
elleni győzelemnek nem sokáig örülhetnek, hiszen Morath még
nem szabadította rájuk teljes haderejét.
Még mindig a küzdelem hevében égtek, ezért ment Aedion a
tábori sátrába egy órával azután, hogy az utolsó valg is a porba
hullott. Ren Allsbrook, valamint a suriai Ravi és Sol társaságában a
térképpel borított asztal fölé hajolt.
Hogy Lysandra hova lett, azt nem tudta. Túlélte, és
tulajdonképpen ennyi elég is kell, hogy legyen.
Nem mosták le a vért és a sarat, ami olyan sűrűn borította őket,
hogy réteget képezett a sisakjuk, a páncélzatuk alatt. A
fegyvereiket a sátornyílás lapjának közelében egy kupacba hányták
a földön. Mindet meg kell majd tisztítani. De nem most.
– Veszteségek? – kérdezte Aedion Ravit és Solt.
A szőke testvérpár együtt uralta Suriát, bár hivatalosan Sol állt
az élén. Még sosem háborúztak korábban, pedig körülbelül
ugyanannyi idősek voltak, mint Aedion. Ennek ellenére derekasan
helytálltak a csatában. Ahogy a katonáik is.
A suriai lordok apját egy évtizede Adarlan bitófáján lelte a
halál, az anyjuk pedig csak ravaszságának köszönhetően élte túl a
háborúkat és az adarlani térhódítást, meg persze azért, mert
virágzó kikötővárosa túlságosan értékes volt a birodalom
kereskedelmi útvonalainak szempontjából ahhoz, hogy porig
rombolják.
Úgy tűnt, Sol megfontolt, eszes anyjukra ütött.
A szeleburdi, meggondolatlan Ravi pedig megboldogult
édesapjukra.
 De égszínkék tekintetük mögött megbújva mindketten
mélységesen gyűlölték Adarlant.
Sol, akinek keskeny arcát sár pöttyözte, most az orrán keresztül
fújta ki a levegőt. Arisztokrata orr, gondolta Aedion gyerekként. A
lord már régen is inkább tudós volt, mint harcos, de a jelek szerint
tanult egyet s mást a gyerekkor óta eltelt sanyarú években.
– Nem sok, hála az isteneknek. Legfeljebb kétszáz.
A csendes beszéd megtévesztő volt, Aedion erre már rájött az
elmúlt hetekben. Talán az is egyfajta fegyver, hogy elhiteti
másokkal, milyen kedves és gyenge. Belül azonban pallérozott
elme és még annál is hasznosabb ösztönök lakoztak.
– A te szárnyad? – fordult Aedion Renhez.
Ren beletúrt sötét hajába, minek következtében sár hullott alá.
– Legfeljebb százötven.
Aedion biccentett. Sokkal jobban teljesítettek, mint várta. Jól
tartották a frontot, hála a Romlás néhány katonájának, akiket
odaküldött közéjük. A valgok próbáltak szabályos alakzatban
maradni, ám amint emberi vért ontottak, úrrá lett rajtuk a csata
heve, és elvesztették az önuralmukat, hiába üvöltöztek velük a
parancsnokaik.
Csupa egyszerű valg, sehol egy herceg. Aedion tudta, hogy ez
nem jelent jót.
Ahogyan azt is, hogy az ötezer fős sereg, ami előbb orvul
rátámadott Galan Ashryver hajóira Iliumnál, majd megindult
Eldrys felé, valójában csak arra szolgált, hogy kifárassza őket. Nem
jöttek sem ilkek, sem vasfogúak, sem rémkutyák.
Ennek ellenére nehezen végeztek velük. Tovább küzdöttek,
mint egy átlagos ember.
Ravi a térképet fürkészte.
 – Visszahúzódjunk Orynthba? Vagy menjünk inkább a határ
felé?
– Darrow azt parancsolta, menjünk vissza Orynthba, ha túléljük
– válaszolta Sol az öccsének homlokráncolva. Tisztán látta a Ravi
szemében csillanó fényből, hova vágyik a testvére.
Darrow már túl idős volt a harchoz, ezért harminc kilométerrel
hátrébb, a hátsó táborban maradt. Ők lettek volna a védvonal, ha
az ötezer katonának valahogy mégis sikerül átjutnia a
legképzettebb harcosokon, akiket Terrasen valaha is látott.
Mostanra nyilván elért a hír odáig, hogy győzelmet arattak, és
Darrow valószínűleg megindul vissza a fővárosba.
Aedion Renre pillantott.
– Szerinted a nagyapád meg tudja győzni Darrow-t és a többi
lordot, hogy vonuljunk délre?
Tanács irányította háború. Abszurdum! Minden egyes
döntéséért, minden egyes harcmezőért meg kellett küzdenie
velük. Meg kellett győznie őket.
Mintha nem a királynő seregeiről lenne szó, mintha nem az ő
hívó szavára érkeztek volna. Mintha a Romlás hajlandó lett volna
bárki másnak engedelmeskedni.
Ren fújt egyet a sátor magasan húzódó teteje felé. Hatalmas, ám
dísztelen helyiségben álltak. Nem maradt idejük rendesen
felállítani a tábori sátrat, ahogyan a megfelelő felszerelésük is
hiányzott a szokásos berendezéshez. Csupán egy tábori ágyat, pár
tűztálat és ezt az asztalt hozták be, meg egy rézkádat hátra, amit
függönnyel takartak el. Amint véget ér a tanácskozás, Aedion kerít
valakit, hogy töltse meg neki vízzel.
Ha Aelin itt lenne, egyetlen pillanat alatt felmelegíthetné.
Száműzte a lelkét mardosó kínt.
 Ha Aelin itt lenne, egyetlen leheletére mind az ötezer katona,
akiknek a lemészárlásával ma kifárasztották magukat, hamuvá
porladt volna, hogy aztán a szél sodorja el őket.
Egyik lord sem kérdezte, hol a királynő. Hogy miért nem állt ki
ő is a csatamezőre. Talán nem merték.
Ren így felelt:
– Ha Darrow és a többi lord engedélye nélkül délre megyünk,
az hazaárulásnak számít.
– Hazaárulás, amikor a saját nyomorult királyságunkat védjük?
– fakadt ki Ravi.
– Darrow és a többiek küzdöttek az előző háborúban – csitította
Sol az öccsét.
– És kudarcot is vallottak – vitatkozott Ravi. – Méghozzá
csúfosat. – Aedion felé biccentett. – Te ott voltál Theralisban.
Láttad, micsoda vérfürdő volt.
A suriai lordok nem szívelték sem Darrow-t, sem a többi
nemest, akik a végső, borzalmas kimenetelű csatába vezették a
seregeket. Hibáztak, és odaveszett az udvar, a barátaik nagy része.
Mit számított, hogy az ellenség jóval több katonával érkezett, és
Terrasennek esélye sem volt!
– Én azt mondom, menjünk délre – folytatta Ravi. –
Vezényeljük a seregeket a határhoz, ne hagyjuk, hogy Morath
olyan közel kerüljön Orynthhoz!
– És akkor az esetleges déli szövetségeseknek nem kell olyan
sokat menetelniük, hogy csatlakozzanak hozzánk – bólintott Ren.
– Galan Ashryver és Ansel, a pusztaság királynője oda mennek,
ahova mi mondjuk. Ahogy a tündérek és az orgyilkosok is –
erősködött Ravi. – Ansel többi csapata most jön északra.
Találkozhatnánk velük. Talán ők támadhatnának nyugatról, míg
mi lecsapunk északról.
 Az ötlet jó volt, Aedionnak is eszébe jutott már. De Darrow-t
meggyőzni... Holnap elmegy a másik táborba, talán még elcsípi
Darrow-t, mielőtt visszaindul a fővárosba. Miután gondoskodott
róla, hogy a sebesültek megfelelő ellátásban részesüljenek.
Csakhogy úgy sejtette, Darrow nem vár majd reggelig az
indulással.
– Ashryver tábornok! – csendült egy fiatal férfi nyugodt hangja
oda-kintről.
Aedion felmordult. Persze nem Darrow lépett be, hanem egy
magas, sötét hajú, szürke szemű férfi. Páncélt nem viselt, ám sáros,
sötét ruhája sejtetni engedte, hogy kidolgozott izomzat lapul alatta.
Kezében levelet tartott, amit át is nyújtott Aedionnak, miután
kecsesen átvágott a sátron és meghajolt.
Aedion elvette a levelet. Az ő neve állt rajta Darrow
kézírásával.
– Lord Darrow meghagyta, hogy csatlakozzon hozzá holnap –
szólalt meg ismét a küldönc, állával a lezárt levél felé bökve. – Ön
és a sereg is.
– Minek küld levelet – motyogta Ravi –, ha úgyis elmondod, mi
áll benne?
A hírvivő derűs pillantást vetett az ifjú nemesre.
– Ezt én magam is megkérdeztem tőle, uram.
– Ez esetben csodálkozom, hogy még mindig nála szolgálsz –
jegyezte meg Aedion.
– Nem szolgálom őt – magyarázta a küldönc. – Csak... segítek
neki.
Aedion kinyitotta a levelet, amiben valóban Darrow utasítása
állt.
 – Ahhoz, hogy ilyen gyorsan ideérj, repülnöd kellett volna –
fordult a küldönchöz. – Tehát nyilván még a csata előtt írta, ma
reggel.
A küldönc elvigyorodott.
– Két levelet kaptam. Egyet győzelem, egyet vereség esetére.
Pimasz... Ez a hírvivő igencsak pimasz és arrogáns volt ahhoz
képest, hogy Darrow utasításait teljesítette.
– Hogy hívnak?
– Nox Owen. – A küldönc meghajolt. – Perranthból.
– Hallottam már rólad – nézett végig Ren ismét a férfin. –
Tolvaj vagy.
– Korábban tolvaj voltam – javította ki Nox kacsintva. – Most
lázadó és Lord Darrow hű hírvivője.
Egy képzett tolvaj valóban jó hírvivővé válhat, észrevétlenül
osonhat ki és be a táborokban.
Csakhogy Aediont a legkevésbé sem érdekelte, mi a férfi
foglalkozása.
– Gondolom, nem mész ma vissza. – A férfi a fejét rázta. Aedion
felsóhajtott. – Eljut egyáltalán Darrow tudatáig, hogy az emberek
kimerültek, és bár a csatát megnyertük, nem szereztük meg
könnyen a győzelmet?
– Bizonyára tudja – felelte Nox. Sötét szemöldökét felvonta, és
szemmel láthatóan jól szórakozott.
– Akkor mondd meg Darrow-nak – vágott közbe Ravi –, hogy
egész nyugodtan idejöhet ő is. Ahelyett, hogy egy egész sereget
kellene mozdítanunk, hogy mi találkozzunk vele.
– Ez a találkozó csak ürügy – szólalt meg Sol halkan. Aedion
bólintott. Ravi összevont szemöldöke láttán a bátyja pontosított: –
Gondoskodni akar róla, hogy ne…
 Sol elhallgatott, hiszen tudta, hogy a tolvaj minden egyes
szavukat hallja. Nox elmosolyodott, mintha pontosan tudná, mire
gondol.
Darrow gondoskodni akart róla, hogy nem indulnak délnek a
sereggel. Elejét vette mindenféle manővernek azáltal, hogy rögtön
kiadta a parancsot, másnap indulniuk kell.
Ravi felmordult, amikor felfogta, mire céloz a bátyja.
Aedion és Ren összenézett. Allsbrook lordja a homlokát
ráncolta, de azért bólintott.
– Pihenj meg valamelyik tűznél, ahol szívesen látnak, Nox
Owen – fordult Aedion ismét a hírvivőhöz. – Hajnalban indulunk.

Aedion Kyllian keresésére indult, hogy kiadhassa a parancsot. A

sátortábor valódi útvesztővé vált a megfáradt katonák
rengetegétől, itt-ott nyögések szálltak a sérültektől.
Aedion csak annyi időre állt meg, hogy üdvözölje őket,
megszorítsa a vállukat, vagy pár biztató szót szóljon. Vannak, akik
túlélik az éjszakát. Sokan viszont nem fogják.
A többi tűznél is meg-megtorpant. Hogy megdicsérje őket,
milyen jól harcoltak, akár terraseni, akár pusztaságbeli, akár
wendlyni katonákról volt szó. Volt, akikkel evett-ivott is.
Ezt Rhoe-tól tanulta – így kell rávenni az embereket arra, hogy
kövessék, hogy akár a halállal is szembenézzenek érte. De még
ennél is fontosabb, hogy emberként tekintsen rájuk, olyanokként,
akiknek családja, barátai vannak, akik éppannyit kockáztatnak a
harc során, mint ő maga. Hiába lett úrrá rajta a fáradtság, nem
érezte tehernek, hogy megköszönje a bátorságukat, a
helytállásukat.
 Viszont rengeteg időt felemésztett. A nap teljesen lement már,
a sáros táborra sötét árnyak borultak a tüzek között, mire elérte
Kyllian sátrát.
Elgan, a Romlás egyik ősz hajú századosa vállon veregette,
amikor elment mellette, arcán komor mosoly ült.
– Nem rossz ez egy első naphoz képest, kölyök! – morogta.
Azóta így nevezte Aediont, hogy odakerült a Romlásba. Az
elsők egyike volt, aki nem birodalmát vesztett hercegként, hanem
annak védelmezéséért küzdő harcosként kezelte őt. A kiképzése
nagy részét neki köszönhette. Ahogyan az életét is, tekintve,
hányszor mentette meg őt a férfi bölcsessége és gyorsan lesújtó
kardja.
Aedion az idősödő századosra vigyorgott.
– Egy nagyapóhoz képest jól harcoltál.
Elgan lánya múlt télen adott életet a fiának.
– Megnézem én, hogy te az én koromban ilyen jól forgatod-e a
kardot, fiacskám! – mordult fel Elgan.
Aztán ott is hagyta, ahhoz a tűzhöz igyekezett, ami köré jó
néhány idősebb parancsnok és százados gyűlt. Észrevették, hogy
Aedion őket nézi, mire megemelték a kupájukat.
Aedion biccentett, aztán továbbhaladt.
– Aedion!
Akkor is felismerné ezt a hangot, ha megvakult volna.
Lysandra lépett ki az egyik sátor mögül, és bár a ruhája még
mindig csupa sár volt, arcát azért megmosta.
Aedion megtorpant.
Kezdte érezni a rátapadó kosz és vér súlyát.
– Mi van?
Lysandra figyelmen kívül hagyta a hangnemet.
 – Elrepülhetek ma este Darrow-hoz. Átadhatok neki bármilyen
üzenetet, amit szeretnél.
– Azt akarja, hogy seregestül menjünk vissza hozzá, aztán
vonuljunk Orynthba – felelte Aedion, és közben továbbindult
Kyllian sátra felé. – Méghozzá azonnali hatállyal.
Lysandra elé lépett.
– Elmehetek hozzá, megmondhatom neki, hogy a seregnek
pihenésre van szüksége.
– Így próbálod meg visszanyerni a jóindulatomat? – Aedion túl
fáradt, túl elcsigázott volt ahhoz, hogy kerülgesse az igazságot.
Lysandra smaragdszín szeme éppolyan hűvössé vált, mint
körülöttük a téli éj.
– Magasról teszek a jóindulatodra! Az érdekel, hogy ne
fárasszuk le a sereget a felesleges menetelgetéssel.
– Honnan tudod egyáltalán, mi hangzott el a sátorban?
Amint kiejtette a kérdést a száján, tudta is a választ.
Valamilyen apró, észrevétlen alakban beférkőzött közéjük.
Pont ezért vadászta le és gyilkolta meg régen jó néhány királyság
és udvar az alakváltókat. A lehető legtehetségesebb kémek és
orgyilkosok.
Lysandra karba tette a kezét.
– Ha nem akarod, hogy ott legyek a haditanácskozásokon,
akkor mondd meg!
Aedion alaposan megnézte magának Lysandra arcát, merev
tartását. Sütött róla, mennyire kimerült, aranyszínű bőre elsápadt,
szeme megviseltségről árulkodott. Aedion nem tudta, hol alszik
Lysandra a táboron belül. Hogy van-e egyáltalán sátra.
Egy pillanatig bűntudat mardosta.
– És pontosan mikor tér majd vissza a mi csodás királynőnk?
Lysandra szája megfeszült.
 – Ma este, ha szerinted jó ötlet.
– Kihagyni a csatát, aztán megjelenni, hogy fürdőzzön a
dicsőség fényében? Kétlem, hogy nagyon megszerettetné magát a
csapatokkal.
– Mondd meg, mikor és hol, és megteszem!
– Vakon szolgáltad a királynőnket, most engem szolgálsz
ugyanúgy?
– Nem szolgálok egyetlen férfit sem – vicsorogta Lysandra. – De
nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, többet tudok a
hadseregekről és a katonákról, mint te. Ennyire azért nem vagyok
sértődékeny.
Aedion előrelépett.
– Én viszont igen?
– Mindent, amit tettem, érte tettem, és ezért a királyságért.
Nézz végig a katonákon, a te katonáidon, nézd, mennyi
szövetségest gyűjtöttünk, és mondd azt, hogy ha tudnák az igazat,
akkor is ilyen lelkesen harcolnának!
– A Romlás akkor is harcolt, amikor halottnak hittük. Nem
számítana.
– De a szövetségeseinknek lehet, hogy számítana. Terrasen
népének is számítana. – Lysandra nem hagyta magát. – Egész
nyugodtan büntess csak életed végéig! Vagy akár ezer évig; ha
végül átalakulsz!
Tekintve, hogy Gavriel az apja, ez könnyedén előfordulhat.
Aedion próbált nem sokat gondolkozni ezen az eshetőségen.
Keveset érintkezett a tündér nemesekkel meg a katonáikkal, csak
amennyire szükséges volt. Egyébként is maguknak valók voltak.
De nem nézték le őt azért, mert féltündér, nem úgy tűnt, mintha
izgatná őket, milyen vér folyik az ereiben, amíg életben tartja
őket.
 – Már így is épp elég az ellenségünk – folytatta Lysandra. – Ha
tényleg engem is akként akarsz számon tartani, ám legyen. Nem
bánom, amit tettem, és soha nem is fogom.
– Jól van – vágta rá Aedion. Más nem jutott eszébe.
Lysandra vesébe látó pillantással mérte végig. Mintha azt
latolgatná, pontosan milyen férfi lakozik a külső mögött.
– Igaz volt, Aedion – szólalt meg. – Minden. Nem érdekel, hogy
elhiszed-e vagy sem. De számomra minden őszintén igaz volt.
Képtelen volt elviselni.
– Találkozóm van – hazudta, és ellépett mellette. – Menj, tarts
fel inkább valaki mást!
Fájdalom villant Lysandra szemében, de gyorsan el is rejtette.
Mekkora rohadékként viselkedik!
De azért csak ment tovább Kyllian sátrába. Lysandra nem
követte.

Lysandra idiótának érezte magát.

Elképesztően idiótának, hogy egyáltalán megszólalt, és most
mintha darabokra hullana valami a mellkasában.
Annyi büszkesége azért maradt még, hogy ne könyörögjön.
Hogy ne nézze végig, ahogy Aedion bemegy Kyllian sátrába, és ne
gondolkozzon azon, vajon tényleg találkozója van-e, vagy csak
emlékeztetni akarja magát ennyi öldöklés után az életre. Hogy ne
engedjen a szemét szúró fájdalomnak.
Elindult a kényelmes sátorba, amit a suriai Soltól kapott az övé
mellett. Kedves, éles eszű férfi – akit a legkevésbé sem érdekelnek
a nők. Az öccse, Ravi persze végigjáratta rajta a tekintetét, ahogyan
minden más férfi is. Ennek ellenére tisztes távolságot tartott, és
hozzá beszélt, nem a melléhez, úgyhogy Lysandra őt is kedvelte.
Nem bánta, hogy mellettük áll a sátra.
Ami azt illeti, igazi megtiszteltetésnek érezte. Korábban
kénytelen volt bemászni a lordok ágyába, és mosolyogva teljesíteni
minden kívánságukat, most pedig elérte, hogy mellettük harcol. És
most már ő is nemes hölgy. Akit Suria és Allsbrook urai is
elismernek, hiába veti meg őt Darrow.
Akár még örült volna is neki, ha nem fárasztja ki annyira a
csata, hogy a sátorba vezető út végeláthatatlannak tetszett. Ha a
tábornokherceg nem zúzta volna olyan könnyen össze a szívét.
Minden egyes lépés erőfeszítésbe telt, a sár hangosan cuppogott
a csizmája körül.
Befordult az egyik sátrak alkotta sikátorba, és a Romlás
smaragdzöld alapon fehér szarvast ábrázoló zászlóit felváltották a
suriai ház élénk türkiz háttér előtt ugró, ezüstszínű ikerhalakat
ábrázoló lobogói. Már csak tizenöt méter a sátráig, aztán
lepihenhet. A katonák ismerték, tudták, ki és mi ő. Egyikük sem
nézett rá kétszer, nem kiáltoztak neki úgy, ahogyan a résvári
férfiak.
Lysandra bevánszorgott a sátrába, kimerült sóhajjal, vállal lökte
be a sátornyílás lapját, és megindult az ágya felé.
Még a csizmáját sem vette le, már magával is ragadta a hideg,
üres álom.
 11. FEJEZET

– BIZTOSAK VAGYTOK BENNE?

Chaol zakatoló szívvel megtámaszkodott Yrene-nel közös
kabinjának íróasztalán, és a térképre mutatott, amit Nesryn és
Sartaq kiterített elé.
– Alaposan kikérdeztük a katonákat, meghagyták nekik, hogy
hova menjenek – felelte Sartaq ruklovasruhájában az asztal másik
oldaláról.
– Elég messzire lemaradtak a többiektől ahhoz, hogy eligazítsák
őket.
Chaol megdörgölte az állát.
– Fel tudtátok mérni, mennyien vannak?
– Legalább tízezren – felelte Nesryn a közeli falnak dőlve. – De
vasfogúakat sehol sem láttunk. Csak gyalogosokat és vagy ezer
lovast.
– Legalábbis odafentről ennyit láttatok – vitatkozott Hasar
hercegnő, és közben hosszú, sötét fonatának végét tekergette. – Ki
tudja, mi bújik meg közöttük!
Hány valg démon – a hercegnőnek nem kellett kimondania,
mind tudták, mire gondol. A kagán gyerekei közül Hasar vette
leginkább a szívére Duva hercegnő megszállását és a húguk,
Tumelun meggyilkolását. Azért hajózott velük, hogy megbosszulja,
ami a húgaival történt, és hogy gondoskodjon róla, többé ne
fordulhasson elő ilyesmi. Ha nem lettek volna mind annyira
kétségbeesve, Chaol érdeklődve figyelte volna, ahogyan Hasar
valgokat kaszabol.
– A katonák ilyesmiről nem beszéltek – ismerte el Sartaq. –
Csak arról, hogy merrefelé tartanak.
Yrene összefonta ujjaikat, és megszorította Chaol kezét.
Egészen idáig észre sem vette, mennyire kihűlt és mennyire remeg
a keze, csak most döbbent rá, amikor Yrene megmelengette.
Mert az északnyugatra vonuló hadseregnek bizony nem más a
célja, mint…
Anielle.
– Apád nem hajtott térdet Morath előtt – gondolkozott Hasar
hangosan. Hátralökte súlyos fonatát égszínkék, hímzett kabátjának
válla felett. – Erawant nagyon aggaszthatja a dolog, ha úgy döntött,
egy egész hadsereget küld oda, hogy megtorolja.
Chaol szája teljesen kiszáradt, de azért nyelt egyet.
– De hát Résvárat már bevette! – mutatott a fővárosra a parton,
majd végighúzta az ujját az Avery folyó mentén, a kontinens
belsejének irányába. – A folyó nagy része az övé. Miért nem küldi
inkább a boszorkányokat, hogy vegyék be azt is? Miért nem
hajózik fel az Averyn? Miért hajtja olyan messzire a sereget a
parttól, hogy aztán vissza kelljen menniük?
– Hogy előkészítse az utat a többinek – felelte Yrene
megfeszülő szájjal. – Hogy a lehető legnagyobb rettegésben tartsa a
vidéket.
Chaol kifújta a levegőt.
– Mármint Terrasent. Erawan azt akarja, hogy Terrasen tudja,
feléjük tartanak, hogy van ideje és feláldozható katonái arra, hogy
különböző területeket igázzon le.
– Van Anielle-nek hadserege? – kérdezte Sartaq. A herceg sötét
szeme higgadtan csillogott.
 Chaol kiegyenesedett, kezét ökölbe szorította, mintha így
megfékezhetné a gyomrát összerántó rettegést. Sietniük kell,
amennyire csak lehet!
– Nem akkora, hogy felvehessék a harcot tízezer katonával. Az
erőd talán kibírja az ostromot, de a végtelenségig ők sem
húzhatják, és a város teljes lakossága úgysem férne be.
Csakis az apja által kiválasztott kisebbség kaphatna ott
menedéket.
Némaság borult rájuk, és Chaol tudta, azt várják, hogy
megszólaljon, hogy ő maga is feltegye a kérdést. Gyűlölt minden
egyes szót, amit kiejtett.
– Megéri itt partra szállni, és Anielle-be vonulni, hogy
megmentsük?
Mert az Averyt nem kockáztathatták meg, hiszen Résvár állt a
torkolatában. Kikötőhelyet kellene keresniük, és úgy megindulni a
kontinens közepe felé. Át a síkságokon, az Acanthus folyón, be
Tölgyváldba, majd el egészen a Fehéragyar-hegység lábáig.
Többnapnyi út lóháton – az istenek tudják csak, mennyi időt
emésztene fel egy egész hadsereg számára.
– Lehet, hogy már nem lesz mit megmenteni, mire odaérünk –
felelte az éles vonásokkal bíró hercegnő, több kedvességgel a
hangjában, mint amennyit általában hallani lehetett tőle. Elég
gyengéd volt ahhoz, hogy Chaol visszafogja magát, és ne
förmedjen rájuk, hogy pontosan ezért kell most azonnal indulniuk.
– Ha Adarlan déli felén már nem segíthetünk, akkor talán érdemes
lenne Meah-nál partra szállni. – Hasar a királyság északi felében
lévő városra mutatott. – A határ mentén bevonulunk, és
védvonalat állítunk, hogy megállítsuk Erawan seregét.
 – Vagy mehetünk egyenesen Terrasenig. Ha felhajózunk a
Florine-on, egészen Orynthig juthatunk – gondolkozott hangosan
Sartaq.
– Nem tudjuk, mit találunk ezeken a helyeken – vitatkozott
Nesryn halkan. Hűvös hangja betöltötte a helyiséget. Sok
szempontból nagyon megváltozott azóta, hogy Chaollal elindultak
a déli kontinens felé. – Lehet, hogy Meah-t elfoglalták, Terrasent
pedig talán már ostrom alá is vették. Értékes időt vesztegetnénk el
azzal, ha felderítőket küldenénk előre, és akkor még feltételezzük,
hogy egyáltalán visszatérnek.
Chaol mély levegőt vett, igyekezett csillapítani heves
szívverését. Fogalma sem volt, merre járhat Dorian, hogy elmente
Aelinnel Terrasenbe. A katonák, akiket Nesryn és Sartaq
kihallgatott, nem tudták. Vajon a barátja mit választana? Szinte
hallotta, ahogy Dorian üvölt vele, amiért tétovázik, a fülében
csengett az utasítása, hogy ne gondolkozzon annyit, menjen már
Anielle-be.
– Anielle a Ferian-rés közelében van – szólalt meg ismét Hasar
–, ami szintén Morath uralma alatt áll, ráadásul ott állomásoznak a
vasfogúak és a wyvernjeik. Ha olyan messzire visszük a seregeket,
akkor nem csak az Anielle-be vonuló haderőnket kockáztatjuk,
még a végén boszorkányokat is kapunk a hátunk mögé. – Chaol
szemébe nézett, és rezzenéstelen arccal tette fel a kérdést: – Mit
nyerünk azzal, ha megmentjük a várost?
– Az otthona – szólalt meg Yrene halkan, mégis határozottan.
Állát ugyanolyan magasra szegte, mint addig, hiába vették körül az
uralkodó sarjai. – Szerintem ennél több ok nem kell arra, hogy
megmentsük.
Chaol néma köszönetként megszorította Yrene kezét. Dorian is
ugyanezt mondta volna.
 Sartaq ismét szemügyre vette a térképet.
– Az Avery Anielle-nél válik ketté – mormolta, miközben
végighúzta rajta az ujját. – Délen az Ezüst-tó és Anielle felé folyik,
a másik ága pedig észak felé, el a Ferian-résig, megkerüli a Ruhnn-
hegységet, majd elér egészen Terrasen határáig.
– Én is tudom értelmezni, amit a térképen látok, bátyám –
morogta Hasar.
Sartaq rá sem hederített a húgára, helyette Chaolra nézett.
Higgadt pillantásának mélyén szikra lobbant.
– Anielle-ig elkerüljük az Averyt. Bevonulunk a kontinensre.
Majd miután a város biztonságban van, északnak indulunk az
Avery mentén.
Nesryn ellökte magát a faltól, és a herceg mellé lépett.
– Be akarsz menni a Ferian-résbe? Akkor szembekerülünk a
boszorkányokkal.
Sartaq arcán már-már vigyor terült el.
– Tiszta szerencse, hogy itt vannak a rukok.
Hasar a térkép fölé hajolt.
– Ha megszerezzük a Ferian-rést, onnan egészen Terrasenig
vonulhatnánk háborítatlanul, ha a nyugati oldalon maradunk. – A
fejét rázta. – De mi lesz az armadával?
– Bevárják Kashin flottáját – felelte Sartaq. – Elvisszük a
katonákat, a darghan lovascsapatait, a rukokat, ők pedig megvárják
a sereg többi részét, és megmondják nekik, hogy ott találkozunk.
Remény lángja lobbant Chaol mellkasában.
– De még így is egy héttel lemaradva tudjuk csak követni az
Anielle-be menetelő sereget – jegyezte meg Nesryn.
Ez igaz. Sosem érnék őket utol idejében. És bármi akadályozná
is őket innentől, az számtalan ember életébe kerülne.
 – Figyelmeztetnünk kell őket – jelentette ki Chaol. –
Figyelmeztetnünk kell Anielle-t, hogy felkészülhessenek.
Sartaq bólintott.
– Néhány nap alatt odarepülhetek.
– Nem! – tiltakozott Chaol, mire Yrene felvonta a szemöldökét.
– Ha kölcsön tudsz adni egy rukot lovassal együtt, akkor elmegyek
én magam. Maradjatok itt, készítsétek fel a rukokat! Már holnapra,
ha lehet. Egy, legfeljebb két nap alatt. – Hasarra mutatott. –
Kössetek ki, és induljatok meg a seregekkel, amilyen gyorsan csak
tudtok.
Yrene szemébe aggodalom költözött, pontosan tudta, mivel és
kivel kell majd Chaolnak szembenéznie Anielle-ben. Chaolnak
eddig eszébe sem jutott hazatérni, ilyen körülmények között aztán
végképp nem.
– Én is megyek – jelentette ki a felesége.
Chaol ismét megszorította a kezét, mintha csak azt akarná
mondani: Cseppet sem csodálkozom ezen a döntésen.
Yrene viszonozta a mozdulatot.
Sartaq és Hasar bólintott, Nesryn pedig szólásra nyitotta a
száját, mintha tiltakozni akarna, de végül ő is biccentett.
Ma este indulnak, az éj leple alatt. Doriant majd megkeresi
később. Yrene az ajkába harapott, nyilván azon gondolkozott, mit
pakoljon, mit mondjon a többi gyógyítónak.
Chaol imádkozott, hogy elég gyorsak legyenek, hogy elő tudjon
rukkolni valamivel, amit az apjának mondhat azok után, hogy
megszegte az esküjét, mindazok után, ami közöttük lezajlott. És
ami még ennél is fontosabb, ki kell találnia, mit mondjon az
anyjának és a már nem olyan fiatal öccsének, akiket hátrahagyott,
amikor Doriant választotta az öröksége helyett.
 Chaol megadta Yrene-nek a címet, ami kijárt neki a
házasságkötésük után: Lady Westfall.
Vajon el tudná viselni, hogy lordnak hívják? Számít ez
egyáltalán, tekintve, miféle rémség közeleg az Ezüst-tóhoz?
Számít ez egyáltalán, ha nem érnek oda időben?
Sartaq a kardja markolatára tette a kezét.
– Tartsátok a frontot, amíg csak lehet, Lord Westfall! A rukok
körülbelül egy nappal lemaradva követnek majd, a gyalogosok
pedig egy héttel utánuk fognak érkezni.
Chaol megszorította Sartaq kezét, majd Hasarét is.
– Köszönöm.
Hasar szája félmosolyra húzódott.
– Majd akkor köszönd, ha megmentettük a városodat!
 12. FEJEZET

MINDENT. Mindent feladott, méghozzá örömmel.

Aelin a sötétben feküdt, a vaslap csillagtalan égboltként borult
fölé.
Itt ébredt. Itt volt már… Már jó ideje.
Elég régóta ahhoz, hogy könnyített magán. Nem érdekelte.
Talán mindez mit sem ér. A Megjövendölt Királynő.
Megjövendölték, hogy meghal, hogy csak úgy fizetheti meg az
ősi hercegnő adósságát, ha megadja magát. Csak úgy mentheti meg
ezt a világot.
De nem fog menni. Még ebben is kudarcot vall, hiába viselte el
Maeve kínzásait.
Hiába viselte el azt, amit a királynő bőre alatt látott. Már ha
valóság volt egyáltalán.
Nem sok esélyük volt Erawan ellen. De ha még Maeve-vel is fel
kell venniük a harcot…
Néma könnyek gyűltek az álarcba.
Nem számított. Úgysem jut ki innen. Ebből a ládából.
Sosem érzi már a nap melegét a haján, a tenger csókolta szellőt
az arcán.
Egyre csak sírt, vég nélkül, szüntelenül. Mintha átszakadt volna
valamiféle gát abban a pillanatban, amikor Maeve arcán lecsordult
a vér.
Nem érdekelte, hogy Cairn látta, kiszagolta a könnyeit.
 Hagyta, hadd törje össze őt, amíg már nem maradt más, csupán
véres maradványok a földön. Hagyta, hogy újra és újra megtegye.
Nem harcolt. Képtelen volt rá.
Az ajtó nyikorogva kitárult, majd bezárult. Léptek dobbantak.
Majd valaki megkocogtatta a koporsó tetejét.
– Mit szólnál még pár naphoz odabent?
Aelin azt kívánta, bár eltűnhetne az őt körülvevő sötétségben.
Cairn közölte Fenrysszel, hogy könnyíthet magán, majd vissza
kell térnie. Némaság telepedett a teremre.
Aztán halk csikorgás hallatszott. A doboz tetején. Mintha Cairn
végighúzott volna rajta egy tőrt.
– Gondolkoztam rajta, hogy amikor kiengedlek, hogyan
fizethetném meg, amit tettél.
Aelin nem figyelt rá. Nem tett semmit, csupán maga elé meredt
a sötétben.
Annyira fáradt volt. Annyira nagyon fáradt.
Terrasenért örömmel teszi ezt. Mindent örömmel elvisel.
Terrasenért meg is érdemelte mindezt.
Próbálta helyrehozni. Megpróbálta, de kudarcot vallott.
És annyira nagyon fáradt volt.
Tűzszívű lány!
Elsuttogott szó szelte keresztül a végtelen éjszakát, egy szikrázó
fény, egy hang.
Tűzszívű lány!
A nő hangja gyengéd volt, szeretetteljes. Az anyja hangja.
Aelin elfordította az arcát. Már ez is több volt, mint amit el
tudott viselni.
Tűzszívű lány, miért sírsz?
Aelin nem tudott felelni.
Tűzszívű lány!
 A szavak gyengéden végigsimítottak az arcán.
Tűzszívű lány, miért sírsz?
És valahonnan mélyről Aelin suttogva felelt az emléknek: Mert
eltévedtem. És nem tudom, merre tovább.
Cairn még mindig beszélt. Még mindig a koporsó fedelét
karistolta a késsel.
Aelin azonban nem hallotta őt, hiszen a nő mellette feküdt.
Tükörkép – egy olyan arc, ami néhány év múlva az övé lesz. Már
ha életben marad addig.
Meg voltak számlálva a napjaik. Minden egyes pillanatuk.
Evalin Ashryver ujjai gyengéden végigsimítottak Aelin arcán. A
maszkon.
Aelin esküdni mert volna, hogy a bőrén érzi az érintését.
Nagyon bátor voltál, mondta az anyja. Olyan hosszú ideig voltál
nagyon bátor.
Aelin képtelen volt megálljt parancsolni a feltörő zokogásnak.
De még egy kicsit bátornak kell lenned, tűzszívű lányom.
Belehajolt az anyja tenyerébe.
Még egy kicsit bátornak kell lenned, és emlékezz...
Az anyja fantomkeze Aelin szívére vándorolt.
Valójában ennek az ereje számít. Nem fontos, hol vagy, milyen
messzire kerülsz, ez mindig hazahúz.
Aelin nagy nehezen a mellkasára tette a kezét, hogy
megérinthesse az anyja ujjait. De csak a ruhája és a vas fogadta.
Evalin Ashryver Aelin szemébe nézett, a gyengédség keménnyé
és csillogóvá vált, mint az acél.
Valójában ennek az ereje számít, Aelin.
Aelin ujjai a mellkasába vájtak, miközben tátogva ismételte
utána: Ennek az ereje.
Evalin bólintott.
 Cairn elsziszegett fenyegetései áttáncoltak a koporsón, a penge
egyre csak karistolta, karistolta a fedelét.
Evalin arca rezzenéstelen maradt. A lányom vagy. Két erős
vérvonal szülötte. Átjár téged. Benned él tovább.
Evalin arcán ott ragyogott az összes ősük tüze, az összes anyáé
egészen a tündérkirálynőig, akinek szemét mindketten
megörökölték.
Nem adod fel!
Aztán eltűnt, mint harmat a napsütötte ég alatt.
A szavak azonban megmaradtak.
Virágba borultak Aelinben, lángra lobbantak, mint a parázs.
Nem adod fel!
Cairn továbbra is csikorgó hangot hallatott a tőrrel, épp a feje
felett.
– Amikor legközelebb felváglak, szuka, akkor...
Aelin tenyérrel a koporsófedélre csapott.
Cairn elhallgatott.
Aelin most már ököllel ütötte a vasat. Újra meg újra.
Nem adod fel!
És újra.
Nem adod fel!
Újra meg újra.
Addig csinálta, amíg életre nem kapott tőle, amíg a saját vére
záporozva hullott már az arcára, elmosva a könnyeket, amíg
minden egyes csattanás a vason felért egy csatakiáltással.
Nem adod fel!
Nem adod fel!
Nem adod fel!
Lángra lobbant benne, ropogott, magasra hágott. Teljesen
átadta magát az érzésnek. A távolban, mégis közel fa reccsent.
Mintha valaki nekizuhant volna valaminek. Majd kiáltások
harsantak.
Aelin ököllel ütötte a fémet, lüktetett és szárnyalt benne a dal,
olyan volt, mint a part felé tartó szökőár.
– Hozzátok már a gloriellát!
A szavak nem jelentettek semmit. Ahogy Cairn is senki és
semmi. Örökké az is marad.
Egyre csak püfölte a koporsófedelet. Újra és újra felharsant
benne a tűz és a sötétség dala, hogy aztán kitörjön belőle,
egyenesen a nagyvilágba.
Nem adod fel!
Valami szisszent és sercegett a közelben, majd füst ömlött be
felülről.
De Aelin egyre csak ütötte a vasat. Addig ütötte, amíg a füst
fojtogatni kezdte, amíg édes illata magával ragadta.
Amikor az oltárhoz láncolva felébredt, látta, mit tett a
vaskoporsóval.
A fedél behorpadt. Hatalmas dudor keletkezett rajta, az anyag
elvékonyodott.
Mintha nagyon közel járt volna hozzá, hogy áttörjön rajta.

Rowan megdermedt egy álomba merült királyságra néző sötét

domb tetején.
A többiek már félúton jártak lefelé, kantárszáron vezették a
lovakat a száraz lejtőn, ami átvezette őket Akkádia határán,
egyenesen az alattuk húzódó sivár síkságra.
Kiesett a kezéből a kantár.
Nyilván csak képzelte.
 A csillagokkal meghintett eget fürkészte, a távolban szunnyadó
vidéket, a fölötte ragyogó észak urát.
Egy szívdobbanás kellett csupán, és mellbe vágta. Szétrobbant
körülötte, üvöltött.
Újra és újra és újra, mint az üllőre csapó kalapács.
A többiek megpördültek.
A dühöngő, tüzes dal közelebb ért. Végigfutott rajta.
Végig a közöttük feszülő köteléken. Egyenesen a lelke
legmélyéig.
Dühről és dacról üvöltött.
– Rowan – szólalt meg reszelősen Lorcan a domb alján.
Lehetetlen, teljességgel lehetetlen, és mégis…
– Észak – szólalt meg Gavriel, visszafordítva pej heréltjét. –
Északon lángolt fel.
Doranelle-ben.
Fénysugár az éjszakában. Lökéshullám söpört végig a világon,
ahogyan korábban a Koponya-öbölben is.
Dallal, tűzzel és fénnyel töltötte meg a lelkét. Mintha azt
kiáltotta volna, újra és újra, hogy Életben vagyok, életben vagyok,
életben vagyok.
Aztán elnémult. Valaki elhallgattatta.
Kioltotta.
Nem volt hajlandó belegondolni, mi történhetett. A kötelékük
ép maradt. Pattanásig feszült, de ép volt.
Úgyhogy üzent rajta, éppannyi reménnyel, dühvel és örök
szerelemmel, mint amennyit Aelintől érzett. Megtalállak.
Nem érkezett válasz. Csak a sötétség dúdolt, és észak ura
ragyogott odafent. Észak felé mutatott. Aelin felé.
Társai az utasítására vártak.
 Szólásra nyitotta a száját, hogy kiadja a parancsot, de a torkára
forrt a szó. Végiggondolta, mit tegyenek.
– Ki kell csalogatnunk Maeve-et. Messzire vonni Aelintől. –
Hangja mennydörgésszerűen robajlott végig a fűben ciripelő
rovarok kórusa felett. – Épp csak annyira, hogy bejussunk
Doranelle-be.
Mert még hárman együtt sem voltak olyan erősek, hogy
felvegyék a harcot Maeve-vel.
– Ha meghallja, hogy jövünk – vitatkozott Lorcan –, biztosan
elviszi Aelint, nem jön elénk. Maeve ennyire nem ostoba.
Rowan Elide, Perranth úrnőjének tágra nyílt szemébe nézett.
– Tudom – felelte, miközben terv kovácsolódott az elméjében,
éppolyan hűvös és kegyetlen, mint az ereiben folyó mágia. –
Úgyhogy másképpen csalogatjuk elő Maeve-et.
 13. FEJEZET

A PÓK IGAZAT MONDOTT.

Manon és a Tizenhármak lenéztek a szűk szorosba a cikcakkos
hegycsúcs jég fedte sziklái közül.
Odalent vörös köpenyes boszorkányok tanyáztak, a kémek egy
órával ezelőtt erősítették meg a tényt.
Manon átpillantott a válla felett oda, ahol Dorian szinte
beleolvadt a hóba. Ott állt mellette a pók is, egyszerű ember
formájában.
A lény feneketlen tekintete összefonódott az övével, diadal
csillant benne.
Jól van. Cyrene, vagy hogy hívja magát, életben maradhat.
Hogy mi lesz a következménye ennek a döntésnek, az még
kiderül. A morathi borzalmak, amiket a pók említett…
Ráér később.
Manon az egyre sötétedő kék égboltot pásztázta. Senki sem
kérdezett semmit, amikor Manon és Abraxos órákkal ezelőtt elvált
tőlük. És most, ősi ellenségük táborát fürkészve sem firtatták, hová
lett.
– Hetvenötöt számolok – mormolta Asterin az élettel teli
táborra meredve. – Mi a fenét csinálnak idekint?
Manonnak fogalma sem volt. Az Árnyak semmit sem derítettek
ki.
 A kis tábortüzeket sátrak vették körbe, és a boszorkányok
folyamatosan érkeztek, illetve távoztak seprűiken. Manon szíve
hangosan dübörgött.
A crochanek. Akiktől félig ő is származik.
– Amint kiadod a parancsot, indulunk – jegyezte meg Sorrel,
óvatosan unszolva Manont.
Manon mély levegőt vett, azt kívánta, tartsa hűvösen és
higgadtan a havat hordó szél az idő alatt, ami most következik
majd. Meg ami utána jön.
– Sem körmöket, sem fogakat nem akarok látni! – parancsolta
Manon a Tizenhármaknak. Ismét hátrapillantott a király és a pók
felé. – Itt maradhatsz, ha szeretnél.
Dorian lusta mosollyal válaszolt.
– És maradjak ki az izgalmakból? – Manon elkapta a fiú
szemének csillanását, hogy talán ő egyedül érti meg a lényeget.
Hogy nemcsak az ellenséggel néz most szembe, hanem a saját
vérével. Dorian alig észrevehetően biccentett. – Mind megyünk.
Manon viszonozta a gesztust, majd felemelkedett. A
Tizenhármak hasonlóképpen tettek.
Csupán percek teltek el az első figyelmeztető kiáltás
felharsanásáig.
Manon feltartotta a kezét, miközben Abraxos leszállt a crochan
tábor szélén. A Tizenhármak és wyvernjeik követék, Dorian és a
pók Vesta mögött ült.
Dárdák, nyilak és kardok hegye mutatott feléjük, a szögük
halálos pontosságról árulkodott.
Egy sötét hajú boszorkány szépen kidolgozott pengével a
kezében lépett a felfegyverzett sor elé, tekintetét végig Manonon
tartotta.
Crochanek. A népe.
 Most – most kell előadni a beszédet, amit tervezett. Most kell
szabadjára engedni a szavakat, amiket eddig magába fojtott.
Asterin odafordult felé, némán sürgette.
Manon szája mégsem mozdult.
A sötét hajú boszorkány egyre csak Manont fixírozta. Egyik
válla felett simára csiszolt bot csillant. Nem, nem is bot – egy
seprű. A boszorkány fodrozódó vörös köpenye mögül arannyal
csillogó ágak bukkantak elő.
Tehát magas rangú, ha egyszer ilyen előkelő holmija van. A
crochanek többsége egyszerűbb fémeket használ, a
legszegényebbek pedig beérik a spárgával.
– Érdekes, mire cseréltétek a vasfa seprűket – szólalt meg a
crochan. A többiek éppolyan rezzenéstelenül vártak, mint a
Tizenhármak. A boszorkány tekintete a Vesta hátasán ülő
Dorianre vándorolt, tiszta, ravasz tekintetével valószínűleg
mindenkit szemmel tartott. – És érdekes az útitárs is. – A
boszorkány ajka enyhén felfelé görbült. – Vagy talán olyan rosszul
megy a fajtád sora, feketecsőrű, hogy kénytelen vagy osztozkodni?
Asterin felmordult.
A boszorkány rájött, ki ő – vagy legalábbis azt tudta, melyik
klánhoz tartozik. A crochan az alakváltó pók felé szagolt.
Megrebbent a szeme.
– Nagyon érdekes útitársak.
– Békével jöttünk – szólalt meg végül Manon.
A boszorkány felhorkant.
– A fehér démon nem fenyegetőzik?
Ó, tehát valóban felismerte. Hogy ki Manon, hogy kik ők
mindannyian.
– Vagy valóban igazak a pletykák? Hogy kenyértörésre került a
sor közted és a nagyanyád között? – A boszorkány kihívóan,
tetőtől talpig végigmérte Manont. Merészebben, mint amit Manon
az ellenségeinek engedélyezni szokott. – Persze, a pletykák szerint
kibelezett, most mégis itt vagy. Makkegészségesen az életünkre
törnél. Talán az elpártolásodat taglaló pletykák sem igazak.
– De igen, otthagyta a nagyanyját – jelentette ki Dorian, és
lecsúszott Vesta hátasáról, hogy aztán meginduljon Abraxos felé.
A crochanek megfeszültek, de nem támadtak rá. – Hónapokkal
ezelőtt én húztam ki a tengerből, a halál markában járt. Láttam,
miféle vasdarabokat szedtek ki a hasából a barátaim.
A crochan felvonta sötét szemöldökét, és újfent megnézte
magának a megnyerő modorú, vonzó férfit. Talán észrevette,
miféle erő árad belőle – és hogy nála vannak a kulcsok.
– És te ki is vagy egészen pontosan?
Dorian elbűvölő mosollyal ajándékozta meg a boszorkányt,
majd meghajolt.
– Dorian Havilliard, szolgálatára.
– A király – mormolta az egyik crochan a wyvernek közelében.
Dorian rákacsintott.
– Az is igaz.
A boszorkánykör vezetője némán tanulmányozta – előbb
Doriant, majd Manont. Aztán a pókot.
– Úgy látom, van itt még bőven mit magyarázni.
Manon legszívesebben megragadta volna a hátára erősített
Szélhasítót.
Azonban Dorian ismét megszólalt:
– Két hónapja keresünk titeket. – A crochanek megfeszültek. –
Nem ártó szándékkal, nem is vadászunk rátok – magyarázta. Szavai
lágy dallamot alkottak. – Hanem azért, hogy megbeszéljük, hogyan
is állnak a dolgok a népeink között.
 A crochanek mozgolódni kezdtek, csizmáik, alatt ropogott a
jeges hó.
– Adarlan és közöttünk vagy a feketecsőrűek és közöttünk? –
kérdezte a boszorkánykör vezetője.
Manon erre már leszállt Abraxosról. A wyvern aggodalmasan
fújt a megcsillanó fegyverek láttán.
– Mindannyiunk között – szólalt meg Manon feszülten. Állával
a wyvernek felé bökött. – Nem bántanak. – Kivéve, ha kiadja a
parancsot. Akkor letépnék a crochanek fejét, még mielőtt
egyáltalán kardot ránthatnának. – Nyugodtan leereszthetitek a
fegyvert.
Az egyik crochan felnevetett.
– Hogy aztán ostoba boszorkányokként emlékezzenek ránk,
akik megbíztak bennetek? Szó sem lehet róla.
A boszorkánykör vezetője egyetlen lesújtó pillantással csendre
intette a barna hajú őrszemet, egy csinos, gömbölyded
boszorkányt. A boszorkány vállat vont, majd tekintetét égnek
emelve felsóhajtott.
A boszorkánykör vezetője ezután Manonhoz fordult.
– Majd letesszük a fegyvert, ha utasítást kapunk rá.
– Kitől? – fürkészte a boszorkányokat Dorian.
Most lenne itt az ideje, hogy Manon elárulja, ki ő, mi ő. Hogy
elmondja, valójában miért jött.
A boszorkánykör vezetője a tábor közepe felé mutatott:
– Tőle.
Dorian már a távolban is csodálta a seprűket, ahogy a
crochanek keresztülszelték rajtuk az eget. De most, hogy
körülvették őt… Már nem csupán legendák voltak. Hanem
harcosok. Akik szíves örömest végeztek volna velük.
 Mindenütt vérvörös köpenyek fodrozódtak, élesen elütöttek a
hótól és a szürke szikláktól. Bár rengeteg boszorkány fiatal volt és
gyönyörű, de éppannyi középkorú is akadt közöttük, sőt, még
időseket is látott. Hogy hány éves lehet egy olyan boszorkány,
akinek szépsége ennyire elhervadt már, abba Dorian bele sem mert
gondolni. Azonban úgy sejtette, hogy ők is könnyedén
felülkerekednének rajta.
A boszorkánykör vezetője a szép sorban felállított sátrakra
mutatott, mire az összegyűlt harcosok szétváltak, seprűk és
fegyverek fala csillogott a lemenő nap fényében.
– Nocsak – csendült egy hang, ahogy mindenki arrébb lépett, és
végül kiderült, kire mutat a crochan. A boszorkány háta még nem
hajlott meg a kortól, ám haja határozottan megőszült. Kék szeme
ettől függetlenül tisztán csillant, mint egy hegyi tó. – Így lesz a
vadászból üldözött.
Az idős boszorkány megtorpant a harcosok vonalánál, Manont
fürkészte. Kedvesség rajzolódott ki az arcára, döbbent rá Dorian –
és bölcsesség. És valami, ami nagyon hasonlított a bánatra. Ettől
függetlenül Damaris markolatára csúsztatta a kezét, mintha csak
megtámasztaná ott.
– Beszélni szeretnénk. – Manon hűvös, nyugodt hangja
visszhangot vert a köveken. – Békével jöttünk.
Damaris felmelegedett Dorian keze alatt. Manon igazat szólt.
– Ezúttal – mormolta a barna hajú boszorkány, aki korábban is
megszólalt már. Boszorkánykörének vezetője figyelmeztetésképp
az oldalába könyökölt.
– Ki vagy te? – hagyta figyelmen kívül a megszólalást Manon.
– Te vezeted a boszorkányköröket.
– Glennis vagyok. A családom már jóval azelőtt is a crochan
uralkodókat szolgálta, hogy a város elesett. – Az idős boszorkány
szeme a Manon fonatában lengedező vörös anyagra tévedt. –
Szóval Rhiannon megtalált.
Dorian is hallotta, amikor Manon elmesélte a Tizenhármaknak,
honnan származik, és kit végeztetett ki vele a nagyanyja az
Omegában.
Manon továbbra is felszegte az állát, ám aranyszínű szeme
megrebbent.
– Rhiannon nem jutott ki a Ferian-résből.
– Ribanc! – sziszegte az egyik boszorkány, akinek szavát többen
is visszhangozták.
Manon ügyet sem vetett rájuk, továbbra is az idős crochanhez
beszélt:
– Ezek szerint te is ismerted?
A boszorkányok elhallgattak.
Az idős boszorkány oldalra billentette a fejét, szemébe ismét
szomorúság költözött. Nem kellett Damaris melege ahhoz, hogy
Dorian tudja, igazat mond, amikor így szólt:
– A dédanyja vagyok. – Még a süvöltő szél is elhallgatott. –
Ahogyan a tiéd is.
 14. FEJEZET

A CROCHANEK MANON ÁLLÍTÓLAGOS DÉDANYJA, Glennis

parancsára letették a fegyvert.
Manon tudni akarta, mégis hogy lehetséges ez, pontosan
hogyan ágazik a családfájuk, ám Glennis csupán intett neki, hogy
kövesse a táborba.
Legalább kéttucatnyi boszorkány gondozta a fehér sátrak között
elszórtan lobogó tüzeket, és mind abbahagyták, amit csináltak,
ahogy Manon elhaladt mellettük. Még sosem látott crochaneket
ilyen hétköznapi feladatokat végezni: vigyázták a tüzeket, vízzel
teli vödröket cipeltek, figyelték a súlyos üstöket, amikben az illat
alapján havasikecske-pörkölt főtt szárított fűszernövényekkel
ízesítve.
Manon elméje teljesen kiürült, miközben átvonultak az
ellenséges crochanek között. A Tizenhármak is hallgattak. Csak
Dorian beszélt.
A király felzárkózott mellé, testéből hő sugárzott, ahogy halkan
azt kérdezte:
– Tudtad, hogy van még élő rokonod a crochanek között?
– Nem.
A nagyanyja még a legvégén sem említette.
Manon nem hitte, hogy ez lenne a crochanek állandó lakhelye.
Ostobák lennének így felfedni magukat. Cyrene mégis rájuk
bukkant itt valahogy.
 Talán Manon szagát követte – azt a részt, ami crochan volt
benne.
A pók most Asterin és Sorrel között lépkedett, Dorian pedig
nem mutatta jelét, hogy nehezére esne részben fogva tartani, bár
kezét a kardja markolatán tartotta.
De Manon egyetlen éles pillantására máris leeresztette.
– Hogy játsszuk le? – mormolta Dorian. – Szeretnéd, ha
csendben maradnék, vagy álljak melléd?
– Asterin a másodparancsnokom.
– És akkor mi vagyok én?
A könnyed kérdés végigsimított a gerincén, mintha láthatatlan
kézzel cirógatta volna.
– Adarlan királya.
– Részt vegyek tehát a megbeszélésen?
– Ahogy szeretnéd.
Érezte, hogy felbosszantja Doriant, és kénytelen volt elrejteni a
vigyorát.
– Megmondjam, mit szeretnék? – kérdezte Dorian halkan,
érzékien.
Manon odafordította a fejét, hogy hitetlenkedő pillantást
lövelljen felé. A király vigyorgott.
– Úgy festesz, mint aki mindjárt felhúzza a nyúlcipőt – jegyezte
meg Dorian továbbra is mosolyogva. – Nem tesz jó benyomást.
Próbálta felidegesíteni, elvonni a figyelmét, hogy lazítson egy
kicsit a vasöklön, amivel kordában tartotta a dolgokat.
– Tudják, ki vagy – folytatta Dorian. – Nem kell bizonyítanod.
Valójában az számít, elfogadnak-e. – A dédanyja nyilván a
felmenőinek azon ágáról származik, akiknek nem folyik királyi vér
az ereiben. – Nekem nem úgy tűnik, hogy ezeket a
boszorkányokat erővel meg lehetne győzni.
 Az nem kifejezés.
– Csak nem tanácsot akarsz adni?
– Fogalmazzunk úgy, hogy az egyik uralkodó megosztja a
gondolatait a másikkal.
Nem törődve azzal, hogy ki megy előttük és mögöttük, Manon
haloványan elmosolyodott.
Dorian még jobban meglepte, amikor így folytatta:
– Azóta gyűjtöm az erőmet, hogy megláttuk őket. Egyetlen
rossz mozdulat, és végük.
Borzongás futott végig Manon hátán a Dorian hangjában
csendülő hűvös kegyetlenség hallatán.
– Szükségünk van rájuk szövetségesként.
Minden, amit a mai nap során, ma este tesz, ezt a célt szolgálja.
– Akkor reménykedjünk, hogy nem kell használnom az erőmet,
boszi.
Manon válaszra nyitotta a száját.
Ám ekkor éles, figyelmeztető kürtszó hasított keresztül a
leszálló éjen.
És hatalmas, robajló szárnyak takarták el a csillagos eget.
A tábor azonnal mozgásba lendült, a riadót megfújó őrök
kiáltása harsant. A Tizenhármak fegyverüket előkapva összezártak
Manon körül.
A vasfogúak rájuk bukkantak.
Jóval korábban, mint arra Manon számított.

Doriannek halvány fogalma sem volt, hogyan találtak rájuk a

vasfogúak. Talán a tüzek leplezték le őket.
 Előhívta a mágiáját, ahogy huszonhat hatalmas alak söpört át a
tábor felett.
Sárgalábúak. Két boszorkánykörnyi.
A Manon dédanyjaként bemutatkozó idős boszorkány
utasításokat kiáltott, a crochanek pedig engedelmeskedtek,
kifeszített íjjal, előrántott karddal röppentek fel seprűiken az
alkonyban.
Nem maradt idejük azt latolgatni, hogyan találtak rájuk, hogy
vajon a pók tényleg csapdába csalta-e őket. Manon felkiáltott,
védekezésre utasította a Tizenhármakat.
Mint az árnyak, olyan gyorsan suhantak a wyvernjeikhez,
vasfogaikon megcsillant a fény.
Dorian megvárta, amíg az összes crochan elkerül az útjából,
csak utána eresztette ki a mágiáját. Jéglándzsák szelték át a levegőt,
hogy az ellenség fedetlen mellkasába fúródjanak, és átszakítsák a
szárnyaikat.
Egy fél gondolat is elég volt ahhoz, hogy eleressze Cyrene-t, bár
nem annyira, hogy megtámadhassa őket. Csak annyit
engedélyezett neki, hogy átváltozzon, hogy megvédje magát. A
tábor másik oldalán fény villant, és Dorian rögtön tudta, hogy így
is tett.
A vallatása várhat.
Manon és a Tizenhármak odaértek a wyvernjeikhez, és
egyetlen szempillantás alatt a levegőbe is röppentek, hangos
szárnycsapásokkal vetették bele magukat az odafent kitörő
káoszba.
A crochanek kicsinek – rémisztően kicsinek – tűntek a méretes
wyvernekhez képest. Még a seprűiken is.
És ahogy körbevették a két vasfogú boszorkánykört, nyilakkal
és karddal támadtak rájuk, Dorian nem célozhatott biztosan. A
crochanek folyton ide-oda cikáztak a wyvernek között, túl gyorsan
ahhoz, hogy szemmel tarthassa őket. A wyvernek egy része
felordított, majd aláhullott az égből, de még így is sokan maradtak
odafenn.
Glennis a földről vakkantotta oda az utasításait. Ráncos kezébe
hatalmas íj került, azzal lőtte lentről az ellenséget.
Az egyik wyvern elszáguldott a tábor felett, olyan alacsonyan,
hogy méregtől csöpögő farka egyik sátrat sodorta el a másik után.
Glennis kilőtte nyílvesszejét, majd Dorian is hasonlóképpen
támadott.
Kőkemény jéglándzsa indult a bestia védtelen, tarka mellkasa
felé.
Mind a nyíl, mind a jéglándzsa eltalálta a célpontját, és fekete
vér hullott rájuk. A wyvern és lovasa nekicsapódott az egyik
csúcsnak, majd lebucskázott a hegyoldalon.
Glennis elvigyorodott, idős arca felélénkült.
– Én találtam el előbb! – jelentette ki, miközben újabb nyilat
húzott elő. Még a csata kellős közepén is képes volt viccelődni.
– Bár az én dédanyám lennél! – motyogta Dorian, miközben
felkészült a következő támadásra. Óvatosnak kellett lennie, hiszen
onnan lentről könnyedén összekeverhette a Tizenhármakat a
sárgalábúakkal.
Azonban a Tizenhármaknak nem volt szüksége az ő
óvatosságára, ahogyan a segítségére sem.
Szétzúzták a sárgalábúak vonalait, elszakították őket egymástól,
szétszórták őket.
A sárgalábúak előnye a meglepetésben rejlett, csakhogy a
Tizenhármak a háború mestereivé edződtek.
Crochanek zuhantak lefelé az égből, miután brutális erővel
nekik csapódott valamelyik wyvern tüskés farka. Voltak, akik le
sem zuhantak, egyszerűen szembekerültek a lények óriási
pofájával, és megszűntek létezni.
– Vissza! – Manon elvakkantott parancsa túlharsogta a csatazajt.
– Alkossatok védvonalakat a földhöz közel!
Nem a Tizenhármaknak szólt az utasítás, hanem a
crochaneknek.
Glennis elkiáltotta magát, valamiféle mágia erősíthette a
hangját.
– Engedelmeskedjetek!
A crochanek azonnal visszavonultak, sűrű, tömött sorokat
alkottak a levegőben a sátrak felett.
Végignézték, ahogy Abraxos átharapja egy nála kétszer
nagyobb bika torkát, Manon pedig keresztülküldött egy nyilat a
lovasa fején. A zöld szemű démonikrek összetereltek három
wyvernt, és a hegyoldalba vezették őket. Asterin kék nősténye
kiragadott egy lovast a nyergéből, majd kiszaggatta a wyvern
gerincének egy részét.
A Tizenhármak minden egyes alkalommal kiválasztottak
maguknak egy ellenfelet, amikor belevetették magukat a tömegbe.
A sárgalábúak nem voltak ilyen összeszedettek.
A sárgalábú őrszemek próbálták kikerülni a Tizenhármakat,
hogy az alant lebegő crochaneket támadják – nyílzápor lett a
jussuk.
A wyvernek talán túlélték, a lovasaik azonban semmiképpen.
És néhány precíz megmozdulásnak hála, a lovas nélkül maradt
bestiák hamarosan átvágott torokkal, vérüket ontva csapódtak a
közeli csúcsoknak.
Szánalom vegyült a Dorian szívében dúló rémület és düh közé.
Hány olyan wyvern lehetett ott, mint Abraxos, hánynak
lehetett szerető gazdája?
 Meglepően nehéz volt rátámadnia a wyvernre, amelyik
valahogy föléjük jutott, és egyenesen Glennisnek támadt. A
nyomában egy másik bestia repült.
Gyors halállal könyörült rajta, olyan erővel törte ki a wyvern
nyakát, hogy alig kapott levegőt utána.
Mágiájával a másik támadó wyvern felé fordult, ugyanolyan
gyorsan akart végezni vele is, csakhogy nem vette észre a
harmadikat és a negyediket, amik betörtek a táborba, szétdúlták a
sátrakat, és a fogaikat csattogtatták mindenre, ami csak az útjukba
került. A crochanek sikítva zuhantak a földre.
Ekkor ott termett Manon.
Abraxos gyorsan, nyílegyenesen szállt, Manon pedig levágta a
legközelebbi sárgalábú fejét. Az őrszem arcán még mindig döbbent
kifejezés ült, ahogyan a feje a levegőben szállt.
Dorian mágiája megdermedt.
A levágott fej a közelében csapódott a földbe, majd gurulni
kezdett.
Egy termet látott maga előtt, a vörös márványt vér szennyezte,
és a saját kiáltásán túl csupán a kőre hulló fej koppanása törte meg
a csendet.
Nem lett volna szabad beléd szeretnem.
A sárgalábú feje a lábánál állapodott meg, kék vér permetezte a
havat, a földet.
Dorian nem hallotta, nem is érdekelte, hogy a negyedik wyvern
egyenesen felé tart.
Manon a nevét kiáltotta, a crochanek ellőtték nyilaikat.
A szörnyeteg kinyitotta hatalmas pofáját, állkapcsa szélesre
tárult.
Manon megint a nevét sikította, de ő képtelen volt
megmozdulni.
 A wyvern lecsapott, a sötétség kiszélesedett, és az állkapocs
összezárult körülötte.
Dorian ekkor eresztette ki a mágiáját.
Az egyik pillanatban még egészben lenyelte a wyvern, avas
lehelete betöltötte a világot.
A következőben a lény a földre zuhant, gőzölgött a teste.
Gőzölgött attól, amit vele tett.
Nem, nem is vele, hanem saját magával.
Lángra lobbant, olyan forróvá, hogy szétégette a wyvern
állkapcsát, a torkát, ahogy végigsiklott a lény száján – mintha
csupán pókhálók állták volna az útját.
A sárgalábú boszorkány túlélte a zuhanást, és most előrántotta a
kardját, de elkésett vele. Glennis nyila a nyakába fúródott.
Némaság borult rájuk.
Még a csatazaj is elcsendesedett felettük.
A Tizenhármak leszálltak. Mindegyiküket kék és fekete vér
borította. Mennyire más, mint Sorscha vörös vére – mint az ő
vörös vére.
Aztán vaskörmös kezek ragadták meg a vállát, és arany szempár
nézett az övébe.
– Megőrültél?
Dorian a sárgalábú boszorkány néhány lépésnyire heverő fejére
nézett. Manon is odapillantott. Megfeszült a szája, majd
eleresztette Doriant, és Glennishez fordult.
– Elküldöm a kémeimet, hogy nézzenek körül, vannak-e még
valahol.
– Túlélte bármelyikük? – kérdezte Glennis a tiszta égboltot
fürkészve.
Hogy Dorian mágiája meglepte-e őket, annak sem Glennis, sem
a sebesültekhez rohanó crochanek nem adták jelét.
 – Mind meghaltak – jelentette Manon.
Ekkor a sötét hajú crochan, aki először beszélt velük,
odarontott hozzájuk, és Manonra fogta a kardját.
– Ez a te műved!
Dorian megragadta Damarist, de nem húzta ki. A jelek szerint
Manon nem hagyta magát.
– Hogy megmentettünk? Igen, ez így igaz.
– Te vezetted ide őket! – dühöngött a boszorkány.
– Bronwen – figyelmeztette Glennis, miközben letörölte a kék
vért az arcáról.
A fiatal boszorkány – Bronwen – mérgesen válaszolt.
– Szerinted puszta véletlen, hogy megérkeznek, aztán ránk
támadnak?
– Velünk harcoltak, nem ellenünk – jelentette ki Glennis.
Manonhoz fordult. – Esküszöl?
Manon aranyló szeme ragyogott a tűz fényében.
– Esküszöm. Nem én vezettem őket ide.
Glennis biccentett, Dorian azonban Manonra meredt.
Damaris jéghideggé vált. Olyan hideggé, hogy a markolat
fájdalmasan simult a tenyerébe.
Glennist valahogy mégis meggyőzte, mert az öreg boszorkány
ismét bólintott.
– Akkor beszélünk... Egy kicsit később.
Bronwen a véres földre köpött, majd elvonult.
Hazugság. Manon hazudott.
Felvont szemöldökkel nézett rá, azonban Dorian elfordult.
Igyekezett feldolgozni az igazságot. Hogy mit művelt Manon.
Utasítások röppentek, mindenki tett-vett, összeszedték a
sebesülteket és a halottakat. Dorian tőle telhetően segített,
meggyógyította azokat, akik a legsúlyosabban megsérültek.
Összeforrasztotta a nyílt sebeket, amikből kék vér csörgött a
kezére.
A vér melege nem érintette meg.
 15. FEJEZET

HAZUDOTT, GYILKOLT, és valószínűleg megismétli majd

mindkettőt, még mielőtt vége ennek az egésznek.
Csakhogy Manont nem kínozta bűntudat amiatt, amit tett. Nem
engedhetett a bűntudatnak, hiszen ketyegett az óra, és annyi teher
nyomta a vállukat.
A hosszúra nyúló órák alatt, miközben a tábor és a crochanek
helyrehozásán dolgoztak, Manon a jeges égboltot fürkészte.
Nyolc halott. Rosszabb is lehetett volna. Sokkal rosszabb.
Ennek ellenére vele marad majd ennek a nyolc crochan
boszorkánynak a halála, megjegyzi a nevüket, hogy emlékezhessen
rájuk.
Manon és a Tizenhármak az egész hosszú éjszakát azzal
töltötték, hogy az elhullott wyverneket és vasfogúakat egy másik
hegygerincre cipeljék. A föld túl kemény volt ahhoz, hogy
eltemessék őket, a máglyákat pedig könnyedén észrevették volna,
ezért maradt a hó. Nem merte megkérni Doriant, hogy segítsen
nekik a mágiájával.
Látta, hogyan nézett rá. Mintha tudná.
Manon lerakta a sárgalábú merev testét. Az őrszem ajka már
elkékült, szőke haját zúzmara fedte. Asterin a csizmájánál fogva
húzott egy keménykötésű boszorkányt, aztán nemes
egyszerűséggel odahajította.
De Manon végignézett a halottak arcán. Őket is feláldozta.
 Mindkét ellenségeskedő felet. Mindkét vérvonalát.
Mind hullatni fogják a vérüket, túl sokan oda is vesznek majd.
Vajon Glennis szívesen látta volna őket? Talán igen, de a többi
crochan nem tűnt valami szívélyesnek.
És továbbra is sürgette őket az idő, nem szórakozhatott azzal,
hogy magához édesgeti őket. Úgyhogy tette az egyetlen dolgot,
amihez értett: harcolt. Korábban egyedül elrepült, oda, ahol tudta,
hogy vasfogúak őrjáratoznak, és megvárta, amíg a nagy északi szél
délnek viszi a szagát. Aztán várt.
– Ismerted őket? – kérdezte Asterin, amikor Manon nem
mozdult, egyre csak az őrszem holttestét bámulta. Végignézett
mindannyiukon, miközben a wyvernek hatalmas szárnyaikkal
havat lapátoltak rájuk.
– Nem – felelte Manon. – Nem ismertem őket.
Hajnal hasadt, mire visszatértek a crochan táborba. A korábban
dühödt pillantások most már csak óvatosságról árulkodtak, és már
nem rántottak annyian fegyvert, amikor a hatalmas, kör alakú
tűzhöz sétáltak. Ez lobogott a legmagasabban az egész táborban, a
kellős közepén. Glennis tüze.
Az idős boszorkány ott állt előtte, bütykös, véres kezét
melegítette. Dorian is a közelben ült, zafír szeme valóban elítélően
csillant, amikor egymásra néztek.
Később. Később majd arra a beszélgetésre is sort kerít.
Manon néhány lépésnyire Glennistől megtorpant, a
Tizenhármak pedig felvették a pozíciójukat a tűz körül. Alaposan
megnézték az öt sátrat, ami körülötte állt, és középen az üstöt.
Mögöttük a crochanek tovább folytatták a dolgukat, helyrehozták,
amit lehetett, gyógyították egymást – és persze rajtuk tartották a
szemüket.
 – Egyetek valamit! – mutatott Glennis az üstben rotyogó ételre.
Az illata alapján kecskepörköltnek tűnt.
Manon nem tiltakozott, már vitte is magával az egyik
cseréptálat a tűzhöz. Ezzel is azt mutatta, hogy bízik bennük:
megeszi az ételt, amit kínáltak neki. Elfogadja.
Így is tett, és miután lenyelt pár falatot, Dorian is csatlakozott
hozzá. Amikor már mindketten ettek, Glennis leült egy kőre, és
felsóhajtott.
– Több mint ötszáz éve nem volt rá példa, hogy egy vasfogú és
egy crochan együtt egyen. Hogy békésen szóljon egymáshoz.
Talán csak anyád és apád volt ez alól kivétel.
– Valószínűleg – felelte Manon halkan, és abbahagyta az evést.
Az idős boszorkány szája a nemrég megvívott csata, a lassacskán
véget érő éjszaka ellenére is mosolyfélére görbült.
– Apád nagyanyja vagyok – magyarázta végül. – Én szültem a
nagyapádat, aki gyermeket nemzett egy crochan királynőnek. Ő
azonban belehalt a szülésbe, amikor világra hozta az apádat.
Még valami, amit a tündérektől örököltek: a gyerekek nehezen
fogannak, a világra hozataluk igencsak veszélyes. Így tartja fenn a
háromarcú istennő az egyensúlyt, különben elárasztanák a vidéket
a halhatatlan gyermekek, és mindent felélnének.
Manon körülnézett a félig lerombolt táborban.
Az öreg boszorkány kiolvasta a kérdést a szeméből.
– A férfiak otthon vannak, ahol biztonságban tudhatjuk őket.
Ez a tábor csak ideiglenes, itt bonyolítjuk le az ügyeinket.
A crochaneknél mindig is több férfi született, mint a
vasfogúaknál, és ugyanúgy párt választanak, mint a tündérek. Még
ha nem is feszül közöttük a párok valódi köteléke, lélekben
összetartoznak. Manon ezt mindig is különösnek, idegennek
érezte. Feleslegesnek.
 – Anyád nem tért vissza, apádat pedig megkérték, hogy háljon
az egyik fiatal boszorkánnyal. Ő volt a crochan vérvonal egyetlen
örököse, és ha anyáddal nem élitek túl a szülést, akkor vele is ér
véget. Fogalma sem volt, éltek-e vagy haltok. Nem tudta, merre
keressen. Úgyhogy megtette a kötelességét, beleegyezett, hogy
segít kihalófélben lévő népén. – Manon dédanyjának szája
szomorú mosolyra húzódott. – Mindenki szerette Tristant. –
Tristan. Hát így hívták. Vajon tudta egyáltalán a nagyanyja,
mielőtt megölte? – A fiatal boszorkányt külön neki választották.
De nem szerette, hiszen anyád volt a valódi párja, a lelkének dala.
Ennek ellenére tette, amit kellett. Így született meg Rhiannon.
Manon megfeszült. Ha Rhiannon anyja itt van valahol…
Az idős boszorkány ezúttal is leolvasta a kérdést Manon arcáról.
– Megölte egy sárgalábú őrszem Melisande egyik folyó menti
síkságán. Sok-sok évvel ezelőtt.
Tűszúrásnyi szégyen mardosta Manont azért, hogy ennyire
megkönnyebbült. Így elkerülhette a találkozást, nem kellett
megbocsátásért könyörögnie – merthogy ezt kellett volna tennie.
Dorian letette a kanalát. Milyen elegáns, egyszerű mozdulat
ahhoz képest, hogy szétperzselte azt a wyvernt.
– Hogy maradt mégis fenn a crochan vérvonal? A legendák
szerint már kihalt.
Újabb szomorú mosoly.
– Ezt az anyámnak köszönhetjük. Rhiannon Crochan legifjabb
lányánál akkor indult meg a szülés, amikor Boszorkányvárost
megostromolták. A seregünk elesett, és már csak a városfalak
tartották vissza a vasfogúakat. Annyi gyermekét és unokáját
mészárolták le, a párját pedig a városfalra tűzték, hogy Rhiannon
azt hirdettette ki: a gyermek holtan született. Hogy a vasfogúak
sose tudják meg, egy crochan azért még életben lehet. Ugyanezen
az éjszakán, épp mielőtt Rhiannon megkezdte háromnapos csatáját
a vasfogú főboszorkányok ellen, anyám kicsempészte a kis
hercegnőt a seprűjén. – Az idős boszorkány nyelt egyet. –
Rhiannon volt a legjobb barátja. A testvéreként szerette. Anyám
ott akart maradni, az utolsó pillanatig harcolni mellette, de
ehelyett megkérte, hogy tegye meg ezt a népéért. A népünkért.
Anyám a halála napjáig úgy gondolta, Rhiannon azért tartotta a
várost a főboszorkányok ellen, hogy elterelje a figyelmüket. Hogy
kimenekíthessék az utolsó crochan sarjat, míg a vasfogúak mással
vannak elfoglalva.
Manon nem tudta, mit is mondhatna, hogyan önthetné
szavakba azt, ami benne kavarog.
– Van néhány unokatestvéred a táborban – jegyezte meg
Glennis.
Asterin erre megdermedt, ahogyan a tűztől kissé távolabb Edda
és Briar is. Ők is Manon vére, csak a feketecsőrű oldalról. És
szemmel láthatóan hajlandóak lettek volna megküzdeni ezért a
címért.
– Bronwen – mondta Glennis, és a sötét hajú vezető felé intett,
aki kezében az arannyal átszőtt seprűjével állt kissé távolabb, és
most a tűzön túli árnyakból figyelte Manont és a Tizenhármakat
– szintén az én dédunokám. Ő a legközelebbi unokatestvéred.
Bronwen arcára semmiféle kedvesség nem rajzolódott ki,
úgyhogy Manon sem törte magát.
– Rhiannonnal mintha testvérek lettek volna – mormolta
Glennis.
Manonnak hatalmas erőfeszítésbe került, hogy ne érintse meg a
fonatát összefogó vörös köpenydarabot.
Dorian, hogy a sötétség áldja meg, közbeszólt:
– Okkal jöttünk ide.
 Glennis ismét a kezét melengette.
– Gondolom, arra szeretnétek kérni, hogy csatlakozzunk a
háborúhoz.
Manon pillantása nem enyhült.
– Így van. Ti és az összes többi crochan szerteszét a vidéken.
Az egyik crochan az árnyak közül kurtán felnevetett.
– Van bőr a képeteken!
Mások is vele együtt nevettek.
Glennis kék szeme meg sem rebbent.
– Utoljára Boszorkányváros eleste előtt állítottunk sereget.
Nehezebbnek bizonyulna, mint gondolod.
Dorian ismét megszólalt:
– És ha a királynőjük hívná őket csatába?
Hó ropogott a döngő léptek alatt, és hirtelen megjelent
Bronwen. Barna szemében tűz lobogott.
– Ne válaszolj erre, Glennis!
Milyen tiszteletlen, mennyire bizalmas hangnem egy idősebbel
szemben…
Bronwen izzó tekintete Manonra vándorolt.
– Nem vagy a királynőnk, bármit jelentsen is a véred. Nem
számít ez a kis csata. Nem engedelmeskedünk, és soha nem is
fogunk engedelmeskedni neked.
– Morath idetalált – felelte Manon hűvösen. Sejtette, hogy
ilyen fogadtatásban részesül majd. – Nem ez volt az utolsó
alkalom. Lehet, hogy néhány hónap múlva, vagy akár egy év
múlva, de megint rátok bukkannak. És akkor esélyetek sem lesz
legyőzni őket. – Kezét leeresztve tartotta, pedig legszívesebben
megmutatta volna vaskörmeit. – Rengeteg királyság serege
gyülekezik Terrasenben. Csatlakozzatok hozzájuk!
 – Terrasen nem segített rajtunk ötszáz évvel ezelőtt – csendült
egy másik hang. A csinos, barna hajú boszorkány lépett közelebb.
Az ő seprűjét is nemesfémmel kötözték össze, de míg Bronwenén
arany csillogott, addig az övén ezüst. – Nem értem, miért kellene
segítenünk rajtuk.
– Azt hittem, ti itt mind jótét lelkek vagytok – jegyezte meg
Manon. – Testhezálló feladat lenne.
A fiatal boszorkány mérgesen kihúzta magát, de Glennis
feltartotta ráncos kezét.
Bronwent azonban ennyivel nem állította meg, a boszorkány
végigmérte Manont.
– Nem vagy a királynőnk – vicsorgott. – Nem repülünk veled.
Bronwen és a fiatal boszorkány elviharzott, a crochan őrök
pedig utat nyitottak nekik.
Glennis kissé összerezzent.
– Mint látod, akadnak forrófejűek a családban.

Kegyetlen.
Amit Manon ma este tett azzal, hogy a táborba vezette a
vasfogú boszorkányokat... Dorian csakis a kegyetlen szóval tudta
jellemezni.
Maga mögött hagyta Manont, a dédanyját és a Tizenhármakat,
és a pók keresésére indult.
Cyrene pontosan ott volt, ahol hagyta, az egyik távolabbi sátor
árnyékában kuporgott.
Visszaöltötte emberi formáját, hosszú haja gubancosan lógott,
és egy crochan köpenybe burkolózott. Mintha valamelyikük
megszánta volna. Mintha elkerülte volna a figyelmét, hogy a
Cyrene szemében csillanó éhség nem a kecskepörköltnek szól.
– Honnan jön az alakváltás? – kérdezte Dorian, amikor megállt
előtte. Kezét Damarison pihentette. – Belőled?
Az alakváltó pók pislogva nézett rá, majd felállt. Valaki egy régi
barna tunikát, nadrágot és csizmát is adott neki.
– Elképesztő mágiát vonultattál fel – mosolyodott el, kivillantva
apró, hegyes fogait. – Micsoda király lesz belőled! Senki sem veheti
fel veled a versenyt, senki sem érhet a nyomodba.
Dorian nem mondta meg, hogy nem teljesen biztos benne,
miféle király szeretne lenni, már ha életben marad egyáltalán
addig, hogy visszaülhessen a trónjára. Azt, hogy a legkevésbé se
hasonlítson az apjára, jó kiindulópontnak tartotta.
Továbbra is nyugodtan állt, még akkor is, amikor így szólt:
– Pontosan honnan jön az alakváltás?
Cyrene oldalra billentette a fejét, mintha csak hallgatna
valamit.
– Különös volt, halandó király, amikor a mágia visszatértével
egy új részt fedeztem fel magamban. Amikor rájöttem, hogy
valami gyökeret vert bennem. – Kis kezét a törzse elé vonta, épp a
köldöke fölé. – Egy cseppnyi erő. Amikor át akarok változni, arra
gondolok, ami lenni akarok, és a változás ott kezdődik. Az a
forróság mindig onnan önt el. – A pók ránézett. – Ha át akarsz
alakulni valamivé, koronáját vesztett király, akkor átváltozol.
Ennyi az alakváltás titka. Légy az, ami lenni akarsz!
Dorian legszívesebben a szemét forgatta volna, pedig Damaris
felmelegedett a keze alatt. Légy az, ami lenni akarsz! – könnyű
mondani! Főleg, ha az ember fejét korona húzza.
Dorian a hasára tette a kezét, hiába fedte többrétegnyi ruha,
köpeny. Csupán a feszes izmot találta alatta.
 – Így kezded meg az átalakulást? Először arra gondolsz, amivé
válni akarsz?
– Megvan annak is a maga trükkje. Tisztán kell látnom magam
előtt, hogy mivé akarok válni, vagy nem fog sikerülni.
– Tehát nem válhatsz olyasmivé, amit még sosem láttál.
– Bizonyos dolgokat kitalálhatok magamtól is, a szemszínt, a
testfelépítést, a szőrzetet, de nem magát a lényt. – Ocsmány
mosoly kúszott az arcára. – Használd azt a csodálatos mágiádat!
Változtasd meg szép szemed! – biztatta a pók. – Változtasd meg a
színét!
A fene vigye el, megpróbálja! Barna szemet képzelt maga elé.
Chaol bronzszínű szempárját, amiben tűz lobogott a vívóleckéjük
után. Nem úgy, mint amikor a barátja elutazott a déli kontinensre.
Vajon meggyógyult? Sikerült Nesrynnel meggyőzniük a kagánt,
hogy küldjön segítséget? Egyáltalán hogy derítené ki Chaol, hol
van, mi történt mindannyiukkal, ha mind a szélrózsa másik
irányába indultak?
– Túl sokat gondolkozol, ifjú király.
– Inkább, mint hogy túl keveset gondolkozzak – motyogta
Dorian.
Damaris ismét megmelegedett. Dorian esküdni mert volna,
hogy a kard jól szórakozik.
Cyrene kuncogott.
– Ne gondolj a szemszínre, inkább követeld, hogy megjelenjen!
– Hogy tanultad meg segítség nélkül?
– Megkaptam az erőt – felelte a pók. – Hallgattam rá.
Dorian mágiája indaként kígyózott a pók felé. Cyrene
megfeszült. Azonban a mágia egyszerűen csak végigsimított rajta,
éppolyan gyengéden és kíváncsian, mint egy macska. Nyers
energia volt, amit Dorian kedve szerint formálhatott.
 Cyrene felé küldte – azt akarta, hogy keresse meg a pókban az
alakváltás képességét. Hogy tanulja el tőle.
– Mit művelsz? – lehelte a pók mocorogva.
Dorian mágiája körbeölelte, és már érezte is – minden egyes
gyűlöletes, borzalmas évet, amit leélt.
Minden egyes…
Kiszáradt a szája. Epe tolult a torkába a szagra, amit a mágiája
megérzett. Sosem felejti azt a szagot, azt a borzalmat. Örökké a
nyakán viseli a nyomát.
Valg. A pók valamiképpen valg. Nem megszállták, hanem
annak született.
Dorian ügyelt, hogy semleges maradjon az arckifejezése.
Közönyös. Még akkor is, amikor megtalálta a ragyogó, gyönyörű
mágiát.
Lopott mágia. Ahogyan a valgok minden mást is ellopnak.
Elragadják, amit akarnak.
Vére tompán lüktetve dörömbölt a fülében.
Szemügyre vette Cyrene kis termetét, átlagos arcát.
– Ahhoz képest, hogy átszeltél egy egész kontinenst, nem
nagyon emlegeted a bosszút.
Cyrene sötét szemében feneketlen mélység nyílt.
– Ó, pedig nem feledkeztem meg róla. Cseppet sem!
Damaris meleg maradt. Várakozó.
Mágiája gyengéden a pók sötét poklában rekedt képességre
fonódott.
Nem érdekelte, miképpen lehetséges az, hogy a stígiai pókok
valgok. Nem érdekelte, honnan jöttek, miért maradtak itt.
Álmokat, életerőt, örömet ragadtak el. Mohón habzsolták.
Az alakváltó képesség megremegett a kezében, mintha hálás
lett volna az érintéséért. Az emberi érintésért.
 Ez itt. Az apja megengedte ennek és a hozzá hasonlóknak, hogy
megvessék a lábukat, hogy elfoglalják a vidék bizonyos részeit.
Sorschát ilyenek gyilkolták meg, ez a kegyetlenség végzett vele.
Damaris még a jégnél is hűvösebbé vált.
Dorian Cyrene szemébe nézett. Visszahúzta a mágiáját, és
esküdni mert volna, hogy a benne rekedt alakváltó-mágia
utánanyúlt. Könyörgött, hogy ne hagyja magára.
A pókra mosolygott, aki visszamosolygott.
Dorian lesújtott.
Láthatatlan kezek fonódtak Cyrene nyakára, hogy kitörje. Épp
abban a pillanatban, amikor a mágiája a köldökébe hasított, oda,
ahol az ellopott emberi mágia volt. Körbefonta.
Megvédte, úgy tartotta a kezében, mint egy kismadarat,
miközben a pók kimúlt. Alaposan tanulmányozta, minden oldalról
szemügyre vette, mielőtt az mintha megkönnyebbülten
felsóhajtott volna, és végre kiszabadulva eggyé vált a széllel.
Cyrene a földre rogyott, szeme üvegessé vált.
Dorian egy fél gondolattal elégette. Senki sem kérdezett a
bűzről, ami a maradványaiból felszállt. A sötét foltról, ami ott
maradt.
Valg. Talán a segítségével bejuthatott volna Morathba. A félig
kiolvadt földet csúfító foltra meredt.
Elengedte Damarist, és a penge vonakodva elcsendesedett.
Be fog jutni Morathba. Amint megtanulja az alakváltás minden
csínját-bínját.
A pók és a fajtája pedig égjen csak a pokol kénköves tüzében.
 Dorian szíve még mindig hevesen vert, amikor egy órával
később lefeküdt az egyik sátorban. Olyan alacsony volt, hogy fel
sem tudott volna állni benne. Egy fekhely üresen állt mellette.
Manon épp akkor mászott be, amikor lerúgta a bakancsát, és
magára húzta a nehéz gyapjútakarót, amiből ló- és szénaillat áradt.
Könnyen megeshet, hogy egy istállóból szerezték, de Doriant nem
érdekelte. Meleg volt, jobb a semminél.
Manon körbenézett a szűk helyen, a második fekhelyen és a
takarón.
– A tizenhárom páratlan szám – szólalt meg. – Mindig külön
sátorban aludtam.
– Elnézést a kényelmetlenségért!
Manon kimért, mégis enyhén derűs pillantást küldött felé, majd
leült a fekhelyre, és elkezdte kifűzni a csizmáját. Hirtelen kitágult
az orrlyuka, és megdermedt a keze.
Lassan hátranézett a válla felett Dorianre.
– Mit műveltél?
Dorian állta a tekintetét.
– Ma azt tetted, amit tenned kellett – felelte. – Ahogyan én is.
Nem érintette meg Damarist, pedig ott feküdt mellette.
Manon ismét megszagolta.
– Megölted a pókot.
Nem ítélkezett, csupán kíváncsinak tűnt.
– Fenyegetést jelentett – ismerte el Dorian. Ráadásul egy
mocskos valg volt.
Manon tekintetében aggodalom csillant.
– Meg is ölhetett volna.
– Ugyan már! – kúszott félmosoly Dorian arcára.
Manon ismét őt fürkészte, ő pedig hagyta.
 – És nem akarsz semmit sem mondani az én... Az én
döntéseimmel kapcsolatban?
– A barátaim északon harcolnak, valószínűleg az életüket
áldozzák – felelte Dorian. – Nincsenek heteink arra, hogy
magunkhoz édesgessük a crochaneket.
Kimondta a fájdalmas igazságot. Ahhoz, hogy valamelyest
szívesen fogadják itt őket, kénytelenek voltait átlépni ezt a
határvonalat. Talán az ilyen szívtelen döntések is hozzátartoznak a
koronához.
Megőrzi Manon titkát – ameddig a boszorkány így akarja.
– Semmi fejmosás?
– Háborúban állunk – felelte Dorian. – Már túl vagyunk az
ilyesmin.
És egyébként sem számít majd, ha a mészárlásnak csakis azzal
vethet véget, hogy feladja a lelkét, nem igaz? Már így is teljesen
összetörte. Ha minden egyes alkalommal, amikor átlép valami
határt, a többieket menti majd, akkor megteszi. Azt viszont nem
tudta, miféle királlyá válik így.
Manon hümmögött, talán elfogadhatónak találta a választ.
– Van tapasztalatod az udvarbeli intrikák és cselszövés terén –
szólalt meg, miközben fürge ujjai ismét munkához láttak, hogy
kifűzzék a csizmát. – Te hogyan… játszanád le, ahogy korábban
fogalmaztál? Azt, ami köztem és a crochanek között van.
Dorian a feje alá dugta a kezét.
– Az a gond, hogy minden kártya náluk van. Neked sokkal
nagyobb szükséged van rájuk, mint nekik rád. Az egyetlen
ütőkártyád a származásod, és ezt, úgy tűnik, visszautasították,
hiába védted most meg őket. A kérdés tehát az, mit tehetnénk,
hogy fontossá váljon a származásod.
 Hogyan bizonyítsuk be nekik, hogy igenis szükségük van az
utolsó élő crochan királynőre, az utolsóra, aki továbbviheti a
vérvonalat? – Elgondolkozott rajta. – Persze lehetséges lenne még
azzal is érvelni, hogy békét hozhatsz a két nép között, de... –
Összerezzent. – Már nem te vagy az örökös. Csakis a saját és a
Tizenhármak nevében beszélhetsz, a feketecsőrűekében és a többi
vasfogú nevében nem. Úgyhogy nem lenne valódi a béke.
Manon levette a csizmáját, majd lefeküdt. Magára húzta a
takarót, és felbámult a sátor alacsonyan húzódó plafonjára.
– Ezeket az üvegpalotában tanultad?
– Igen.
Még mielőtt szilánkosra törte volna.
Manon oldalra fordult, fejét megtámasztotta a kezével. Fehér
haja előrehullott a fonatból, bekeretezve az arcát.
– Nem tudod a mágiádat arra használni, hogy egyszerűen csak...
kényszerítsd őket, igaz?
Dorian felnevetett.
– Nem tudok róla, hogy erre is alkalmas lenne.
– Maeve valahogy beférkőzött Rowan herceg agyába, hamis
párt választatott vele.
– Fogalmam sincs, milyen Maeve ereje – rezzent össze Dorian.
Hogy mit tett pontosan a tündérkirálynő Rowannel, és mit művel
most Terrasen királynőjével... – És nem is vagyok benne biztos,
hogy jó ötlet lenne szövetségesjelölteken próbálkozni ezzel.
Manon kifújta az orrán a levegőt.
– Én ilyesmikről nem tanultam.
Doriant mindez a legkevésbé sem lepte meg.
– Elmondjam őszintén, hogy mit gondolok? – kérdezte. Manon
aranyló szeme odaszegezte a fekhelyéhez, miközben kurtán
bólintott. – Derítsd ki, mire van szükségük, és kovácsolj belőle
előnyt! Mi késztetné őket arra, hogy mögéd álljanak, hogy crochan
királynőként lássanak? A ma esti csata segített valamennyit, de
nem jelenti azt, hogy rögtön el is fogadnak. Talán Glennis tudja,
mi kell nekik.
– Kockázatos lenne megkérdezni.
– Nem bízol benne.
– Miért bíznék?
– A dédanyád. És nem rendelte el rögtön, hogy végezzenek ki.
– A nagyanyám is csak a legvégén tette.
Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, ám ujjai a fejbőrébe
martak, amikor kiejtette a szavakat.
Dorian így felelt:
– Aelinnek évszázados bujkálásból kellett előcsalogatnia Rolfe
kapitányt és az embereit, hogy megszerezze a mikéni flottát.
Kiderítette, hogy csak akkor csatlakoznak Terrasenhez, ha végre
visszatér a tengeri sárkány, egy réges-régi vízi szövetségesük.
Úgyhogy megrendezte. Addig provokált egy kisebb valg flottát,
amíg az meg nem támadta a gyakorlatilag védtelen Koponyaöblöt,
és a csata során megmutatta nekik a tengeri sárkányt, amit mágia
segítségével idézett elő.
– Az alakváltó révén – felelte Manon. Dorian biccentett. – És a
mikéniek elhitték?
– Teljes mértékben – válaszolta Dorian elnyújtottan. – Aelin
kiderítette, mire van szüksége a mikénieknek ahhoz, hogy
csatlakozzanak hozzá. Mi vehetné rá a crochaneket ugyanerre?
Manon hátradőlt a fekhelyén, kecsesen, mint egy táncos. A
fonatával játszadozott, az azt összefogó vörös anyaggal.
– Reggel megkérdezem Ghislaine-t.
– Kétlem, hogy Ghislaine tudja a választ.
Az arany szempár felé fordult.
 – Komolyan úgy gondolod, hogy Glennist kellene
megkérdeznem?
– Igen. És szerintem segíteni fog.
– Miért tenné?
Dorian elmerengett, vajon a Tizenhármak észreveszik-e valaha
azt a villanásnyi önutálatot, ami olykor Manon arcára kiül.
– Az anyja magára hagyta a városát, a népét, a királynőjét a
halál előtti utolsó órákban, hogy megőrizzék, az uralkodói
vérvonalat. A te vérvonaladat. Szerintem azért mesélte el neked
ezt a történetet ma este, hogy éreztesse, ő is megtenné ugyanezt.
– Akkor miért nem mondta ki így, nyíltan?
– Mert, ha esetleg nem vetted volna észre, nem te vagy a
legnépszerűbb boszorkány a táborban, hiába verted át őket a
vasfogúakkal. Glennis tudja, hogyan játsszák ezt a játékot. Ideje
neked is megtanulni. Derítsd ki, minek jöttek egyáltalán ide, aztán
döntsd el, hogyan tovább!
Manon ajka megfeszült, majd elernyedt.
– Jól kitanítottak, hercegecském.
– Úgy tűnik, megvannak az előnyei annak, ha egy démon
irányította zsarnok neveli az embert.
Üresen csengtek a szavai, hiába mart belé éles fájdalom.
Manon tekintete a nyakára vándorolt, a világos sávra. Már-már
érintésnek tűnt a pillantása.
– Még most is gyűlölöd.
Dorian felvonta a szemöldökét.
– Nem kellene?
Manon holdfehér haja ragyogott a gyér fényben.
– Azt mondtad, ember volt. Hogy mélyen legbelül ember
maradt, és tőle telhetően igyekezett megóvni téged. Mégis
gyűlölöd.
 – Talán megbocsátod, hogy a megóvás eszközeit nem tartom
elfogadhatónak.
– De hát a démon gyilkolta meg a gyógyítódat, nem az ember.
Dorian állkapcsa megfeszült.
– Nem számít.
– Valóban? – ráncolta Manon a homlokát. – A többség pár
hónapnyi valg megszállást is alig bír elviselni. Te is épphogy csak
túlélted. – Dorian igyekezett nem összerezzenni a szavak hallatán.
– Ő pedig évtizedeken át kitartott.
Dorian állta Manon tekintetét.
– Ha most hősnek próbálod beállítani apámat, akkor
feleslegesen erőlködsz. – Gondolkozott rajta, hogy ezzel lezártnak
is tekinti a témát, mégis megkérdezte végül: – Ha valaki azt
mondaná neked, hogy a nagyanyád titokban jólelkű, hogy nem is
akarta megölni a szüleidet és még annyi mindenkit, hogy
kényszerítették, parancsolja meg neked a saját testvéred
meggyilkolását, akkor olyan könnyedén elhinnéd? Azonnal
megbocsátanál neki?
Manon lepillantott a hasára, a bőrruha alatt rejtőző hegekre.
Dorian megacélozta magát. Csakhogy Manon felelet helyett ennyit
mondott:
– Nincs kedvem tovább beszélgetni.
Helyes. Doriannek sem volt.
– Inkább valami egyébre vágysz, boszi? – kérdezte Dorian
rekedtesen, és tudta, hogy Manon hallja, milyen hangosan kalapál
a szíve.
Manon feleletképpen rámászott. Tincsei függönyként hullottak
köréjük.
 – Mint mondtam, nincs kedvem beszélgetni – lehelte, majd
Dorian nyakához érintette az ajkát. Végighúzta a fogát a fehér
sávon, épp ott, ahol a gallér volt korábban.
Dorian halkan felnyögött, és megmozdította a csípőjét, hogy jó
erősen Manonnak nyomhassa az ölét.
– Akkor fogd be a szám! – mondta, és lecsúsztatta a kezét, hogy
megmarkolja Manon fenekét, miközben a boszorkány a nyakát, az
állát harapdálta. Vasfognak nyoma sem volt, de a lehetőség végig
ott lebegett, egyfajta csodásan megmunkált kardként a feje felett.
Egyedül Manonnak nem kellett magyarázkodnia.
Egyedül mellette nem kellett királyként viselkednie, önmagát
adhatta. Egyedül mellette nem kellett attól rettegnie, hogy
ítélkeznek a tettei felett, amiért volt, akit cserben hagyott, és hogy
mi vár még rá a jövőben.
Csak ez maradt – gyönyör és teljes üresség.
Manon keze megtalálta az övét, mire Dorian a boszorkányéért
nyúlt, és ezután egy jó darabig egyikük sem szólalt meg.

Még az esti – kétszeri – gyönyör sem igazán tompította a szürke

reggel zordságát, ahogy másnap Manon Glennis jóval nagyobb
sátra felé igyekezett.
Hagyta, hadd aludjon csak a király a takarókba bugyolálva,
amiken megosztoztak – persze azt azért nem engedte, hogy
magához ölelje. Egyszerűen csak oldalra fordult, a hátát mutatva
neki, és lehunyta a szemét. Nem úgy tűnt, mintha az élvezettől
kótyagos Doriant ez zavarná. Miután Manon meglovagolta, és
mindketten meglelték a maguk gyönyörét, gyorsan elaludt. Akkor
is aludt, amikor Manon már azon gondolkozott, pontosan hogyan
folytassa le ezt a találkozót.
Talán magával kellett volna vinnie Doriant. Ő határozottan
ismeri ezeket a játszmákat. Tud királyként gondolkozni.
Viszont egy kékvérű boszorkány kegyetlenségével gyilkolta
meg a pókot. Könyörületnek nyoma sem volt.
Ennek nem lett volna szabad ennyire felizgatnia őt.
Csakhogy Manon pontosan tudta, mekkora csorba esne a
büszkeségén, ha hagyná, hogy ezt Dorian intézze helyette. Sosem
köszörülné ki.
Úgyhogy bejelentés nélkül, vállal benyomta a sátornyílás lapját,
és belépett Glennishez.
– Beszélni szeretnék veled.
Glennis épp egy kis méterű bronztükör előtt kapcsolta össze
megigézett köpenyét.
– Reggeli előtt? Úgy látom, a türelmetlenségedet az apádtól
örökölted. Tristan is mindig berontott a sátramba a különböző
életbe vágóan fontos ügyekkel. Arra alig tudtam rávenni, hogy
leüljön és egyen.
Manon nem foglalkozott az információmorzsával. A
vasfogúaknak nincs apja. Csak anyja és az anyjuk anyja. Mindig is
így volt. Még akkor is, ha nehezen tartotta vissza az apjával
kapcsolatos kérdéseit. Hogy miképpen találkozott Feketecsőrű
Lothiannel, mi késztette őket arra, hogy félretegyék ősi
gyűlölködésüket.
– Mivel nyerhetném meg a crochaneket? Mi kellene ahhoz,
hogy csatlakozzanak hozzánk a háborúban?
Glennis a tükörbe nézve megigazította a köpenyét.
– Csak egy crochan királynő gyújthatja meg a háború tüzét, és
hívhat csatába minden boszorkányt az otthonából.
 Manon csak pislogott az őszinte válasz hallatán.
– A háború tüzét?
Glennis állával a sátornyílás lapja, a mögötte húzódó tűzgödör
felé bökött.
– Minden crochan családnak megvan a maga tüze, amit minden
egyes táborba és otthonba magunkkal viszünk, ami sosem alszik ki.
Az enyém már a crochan város óta ég, amikor Brannon
Galathynius örökké égő tűz szikráját ajándékozta Rhiannonnak.
Anyám egy üveggömbben vitte magával, elrejtette a köpenyében,
amikor kicsempészte az ősödet, és azóta is ott ég a crochan
uralkodói vérvonal minden családjánál.
– És mi történt akkor, amikor tíz évig nem fértünk hozzá a
mágiához?
– Az őseink előtt látomás jelent meg, tudták, hogy a tűz ki fog
hunyni. Úgyhogy rengeteg egyszerű tüzet gyújtottunk a
mágikusból, és utána vigyáztuk, nehogy kialudjon. Amikor a mágia
eltűnt, a láng valóban kialudt. És amikor tavasszal visszatért, újra
fellobbant, épp ott, ahol utoljára láttuk. – Dédanyja odafordult
hozzá. – Amikor egy crochan királynő háborúba hívja a népét, az
uralkodói tűzből veszi a lángot, amit aztán minden tűzhöz
elvisznek, minden egyes táborba és faluba. Egy ilyen tüzet csakis
egy igazi crochan királynő indíthat útjára.
– Tehát csak használnom kell a kinti tüzet, és a sereg idegyűlik?
Az idős boszorkány felnevetett.
– Nem. Előbb el kell fogadjanak királynőként ahhoz, hogy ezt
megtehesd.
Manon a fogát csikorgatta.
– És azt hogyan érhetem el?
– Ezt én nem találhatom ki helyetted, nem igaz?
 Manonnak az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne
villantsa fel vaskörmeit, és ne vágjon át a sátor másik felébe.
– Miért vagytok itt? Miért pont ebben a táborban?
Glennis felvonta a szemöldökét.
– Nem mondtam el tegnap?
Manon toppantott egyet a lábával.
A boszorkány észrevette a türelmetlenségét, és kuncogott.
– Eyllwe-be tartunk.
Manon rámeredt.
– Eyllwe? Ha azt hiszitek, elfuthattok a háború elől, akkor
annyit elárulhatok, hogy abban a királyságban is dúl.
Eyllwe már régóta nyögi Adarlan haragjának nagyját, A véget
nem érő tanácskozások alkalmával Erawan mindig nagy gondot
fordított arra, hogy a királyság megosztott maradjon.
Glennis bólintott.
– Tudjuk. De hírt kaptunk délről, hogy fenyegetés érkezik
onnan. Azért megyünk, hogy csatlakozzunk azokhoz az eyllwe-i
csapatokhoz, amik túlélték, és hogy szembenézzünk Morath
borzalmaival.
Délnek mennek, nem pedig északnak, Terrasen irányába.
– Erawan azért eresztette szét a borzalmas teremtményeit
délen, hogy elválasszon titeket – mondta Manon. – Hogy ne
segíthessetek Terrasenen. Nyilván rájött, hogy össze akarom hívni
a crochaneket. Eyllwe már elveszett, gyertek inkább velünk
északra!
Az idős boszorkány a fejét csóválta.
– Lehet, hogy így van. De a szavunkat adtuk. Úgyhogy
megyünk tovább Eyllwe-be.
 16. FEJEZET

DARROW LÓHÁTON ÜLVE, egy domb tetején várta, hogy a sereg

napnyugtakor végre megérkezzen. Egy teljes napig meneteltek, és
minden egyes lépésnél hó és szél hátráltatta őket.
Aedion elkanyarította a lovát a tábor felé tartó csapatától, és az
idős lordhoz vágtázott a jéggé fagyott havon. Kesztyűs kezével
intett a mögötte sorakozó harcosoknak.
– A parancs szerint, megérkeztünk.
Darrow szinte oda sem pillantott Aedionra, egyre csak a tábort
verő katonákat figyelte. Kimerítő, fáradságos munka egy ilyen
hosszú nap után, főleg, hogy előző nap még csatát vívtak. De
legalább ma este jól alszanak majd. És az hétszentség, hogy Aedion
nem hagyja, hogy holnap bárhová is menjenek. Talán két napig is
itt pihennek majd.
– Hányan vesztek oda?
– Kevesebb mint ötszáz halottunk van.
– Helyes.
Aediont szíven ütötte a válasz. Nem Darrow seregéről volt szó,
de még csak nem is az övéről.
– Miért kellett ilyen hanyatt-homlok iderohannunk?
– Beszélni akartam a csatáról. És hallani, mit tudtál meg.
Aedion a fogát csikorgatta.
 – Majd írok róla jelentést akkor. – Megmarkolta a kantárt, és
már készen is állt, hogy visszalovagoljon a táborba. – Az
embereimnek menedék kell.
Darrow határozottan bólintott, mintha nem is tudná, milyen
fáradságos menetelést követelt a katonáktól.
– Hajnalban találkozunk. Juttasd el a hírt a többi lordhoz is!
– Küldd el a saját hírvivődet!
Darrow acélos pillantást vetett rá.
– Mondd meg a többi lordnak is! – Sáros bakancsától mosatlan
hajáig végigmérte Aediont. – És pihenj egy kicsit!
Aedion nem felelt, csak vágtára fogta a csődört, ami tétovázás
nélkül megindult a hóban. Csodás, büszke állat, jól szolgálja.
Aedion hunyorogva tűrte, hogy a süvítő hó az arcába csapjon.
Tábort kell építeniük, méghozzá gyorsan.
Hajnalban elmegy Darrow tanácskozására. A többi lorddal
egyetemben.
És Aelin kíséretében.

Harminc centi hó esett az éjszaka folyamán, betakarta a

sátrakat, elfojtotta a tüzeket, és a katonák kénytelenek voltak
vállvetve aludni, hogy megőrizzenek valamicskét a melegből.
Lysandra didergett a sátrában, hiába gömbölyödött össze
szellemleopárdként a tűztál mellett, és már pirkadat előtt felkelt,
mert egyszerűen képtelen volt aludni.
És mert nem sokkal később jelenése volt a tanácskozáson.
Darrow hatalmas sátra felé indult Briarcliffi Ansel oldalán,
összebújtak a hideg miatt. A jeges reggelnek köszönhetően nem
sokat beszélgettek.
 Nem sok értelme van szólásra nyitni az ember száját, ha a
levegő úgy lefagyasztja a fogait, hogy fájdalom hasít beléjük.
Az ezüsthajú tündérurak épp előttük léptek be, Endymion fejet
hajtott előtte – mármint Aelin előtt.
Az unokatestvére feleségének hitte őt. És persze királynőnek.
Endymion sosem érezte Aelin illatát, nem is tudná, hogy az
alakváltóé teljesen más.
Hála az isteneknek érte!
A sátor zsúfolásig telt. Lordok, hercegek és parancsnokok
gyülekeztek körben, és mindannyian az északi kontinens térképét
bámulták a sátor falán. A vastag anyagból tűk álltak ki, jelölve a
különböző seregeket.
Sok, túlságosan is sok pöttyözte a vidéket tőlük délre. Elzárta az
utat mindenféle Morathon túlról érkező szövetséges elől.
– Hát csak visszatértél! – csendült egy hűvös hang.
Lysandra lusta mosolyt varázsolt az arcára, és a helyiség
közepére lépett. Ansel a bejárat közelében maradt.
– Hallom, lemaradtam tegnap a mókáról. Gondoltam, ideje
visszatérni, hogy én magam is végezhessek néhány valggal.
Páran kuncogásban törtek ki ennek hallatán, Darrow azonban
nem mosolyodott el.
– Nem emlékszem, hogy meghívott volna valaki erre a
tanácskozásra, felség.
– Én hívtam meg – lépett ki a többiek közül Aedion. – Amióta
végeredményben ő is a Romlásban harcol, kineveztem a
helyettesemmé. Joga van hozzá, hogy jelen legyen.
Lysandra elmerengett, vajon látja-e más is a fájdalmat Aedion
arcán – a fájdalmat és az undort, amit a hamis királynő okoz a
jelenlétével.
 – Igazán sajnálom, hogy csalódást okozom – csiripelte Darrow-
nak.
Darrow nem felelt, csak visszafordult a térképhez. Ravi és Sol
ekkor lépett be.
Sol tiszteletteljesen biccentett Aelinnek, Ravi pedig
rávigyorgott. Aelin kacsintott, majd ő maga is a térkép felé fordult.
– Tegnap győzelmet arattunk Morath serege felett Ashryver
tábornok vezetésével – kezdett bele Darrow –, és úgy hiszem,
legjobb lenne, ha a Theralison állomásoztatnánk a csapatainkat,
felkészülve Orynth ostromára.
Az idősebb lordok – Sloane, Gunnar és Ironwood – egyetértően
hümmögtek.
Aedion a fejét rázta, nyilván számított már erre.
– Ezzel azt üzennénk Erawannak, hogy megfutamodunk, és túl
messzire kerülnénk bármilyen déli szövetségestől.
– Orynthban a falak még a katapultokat is kibírják – szólt közbe
Lord Gunnar, aki még Darrow-nál is öregebb és őszebb volt,
ráadásul kétszer olyan megátalkodott.
– Ha magukkal hozzák a boszorkánytornyokat – vitatkozott
vele Ren Allsbrook –, akkor még Orynth falai is leomlanak.
– Még semmit sem láttunk ezekből az állítólagos
boszorkánytornyokból – jelentette ki Darrow. – Csak az ellenség
szavára hagyatkozhatunk.
– Ellenség, akiből aztán szövetséges lett – jegyezte meg Aelin,
mármint Lysandra. Darrow utálatos pillantást lövellt felé. –
Feketecsőrű Manon nem hazudott. Ahogyan a Tizenhármak sem
álltak Morath oldalára, mellettünk harcoltak.
A tündérurak és Ansel biccentett.
– Maeve ellen – vicsorgott Lord Sloane, egy piszkafavékony
férfi kemény vonásokkal és kampós orral. – A csatát Maeve ellen
vívtuk, nem Erawan ellen. A fajtájukkal is felvennék vajon a
harcot? A boszorkányok a végsőkig hűségesek, és ravaszabbak,
mint a rókák. Feketecsőrű Manon és a köre könnyedén átverhetett
titeket, és kétségbeesésetekben elhittétek a hazugságaikat.
– Feketecsőrű Manon a saját nagyanyja, a feketecsőrű klán
főboszorkánya ellen fordult – vágta rá Aedion. Hangja veszedelmes
morgásként tört fel a torkából. – Kétlem, hogy a hasában talált
vasdarabok hazugságnak bizonyulnának.
– Elismétlem – vitatkozott Lord Sloane –, a boszorkányok
ravaszak. Bármire képesek.
– A boszorkánytornyok léteznek – jelentette ki Lysandra. Aelin
hűvös, nyugodt hangja betöltötte a sátrat. – Nem fogom azzal
vesztegetni az időmet, hogy a létezésüket bizonygatom. Ahogyan
Orynth épségét sem kockáztatom ellenük.
– A határ menti városokat viszont kockára tennéd? – vonta
felelősségre Darrow.
– Úgy tervezem, megtalálom a módját, hogy megsemmisítsem a
tornyokat, mielőtt a dombsághoz érnek – felelte vontatottan.
Imádkozott, hogy Aedionnak erre is legyen valamiféle terve.
– A tűzzel, amit olyan gyakran megmutattál – felelte Darrow,
éppolyan hűvösen.
Még mielőtt Lysandra előrukkolhatott volna egy megfelelően
arrogáns hazugsággal, Briarcliffi Ansel közbevágott:
– Erawan szeret játszmázni, szereti elültetni a félelmet az
ellensége szívében. Hadd gondolkozzon csak, aggódjon nyugodtan,
amiért Aelin nem mutatta még meg az erejét. Gondolja csak azt,
hogy valami nagyon látványosra készül. – Lysandrára kacsintott. –
Remélhetőleg borzalmasan látványos is lesz.
Lysandra egy félmosollyal nyugtázta Ansel szavait.
– Emiatt nem kell aggódnod.
 Magán érezte Aedion pillantását, az ügyesen leplezett kínt és
aggodalmat. A tábornok azonban ebből mit sem mutatott, amikor
így szólt:
– Eldryst azért foglalták el, hogy megtizedeljék az erőinket,
hogy kételkedjünk Morath bölcsességében, amiért ideküldte a
gyalogosait. Azt akarja, hogy alábecsüljük. Ha a határhoz
vonulunk, a domboknál megállíthatjuk az előretörését. Mi
ismerjük a terepet, ő nem. Kihasználhatjuk ezt a tudást.
– És ha átvág Tölgyváldon? – Lord Gunnar a Távolvég mellett
haladó útra mutatott. – Akkor mi lesz?
Ezt a kérdést Ren Allsbrook válaszolta meg.
– Akkor azt a terepet is jól ismerjük. Tölgyváld nem lesz
könyörületes Erawanhoz és a seregeihez. Brannonhoz hűséges. És
az örököseihez.
Aelinre pillantott – továbbra is hűvösen, ám mégis, mintha
kezdett volna felengedni.
Halovány mosollyal válaszolt az ifjú lordnak. Ren ügyet sem
vetett rá, ismét a térkép felé fordult.
– Ha a határhoz vonulunk – vette vissza a szót Darrow –, akkor
megkockáztatjuk, hogy az egész seregünket kiirtják, és Perranth,
Orynth és minden egyéb város védtelenül marad.
– Mindkét lépésnek megvannak a maga előnyei – lépett előre
Endymion herceg. Ő volt a legöregebb közöttük, ám egyetlen
nappal sem tűnt idősebbnek huszonnyolc évesnél. – A sereg
továbbra is túl kicsi ahhoz, hogy kettéosszuk. Egyként kell
mozogniuk, vagy déli, vagy északi irányba.
– Én délre szavazok – jelentette ki Sellene hercegnő, Endymion
unokatestvére. Rowan unokatestvére. Aelin igencsak felkeltette a
kíváncsiságát, Lysandra ennyit észrevett, de a hercegnő nem tett
lépéseket. Mintha nem akart volna kapcsolatot kialakítani, ha
egyszer a háború mindannyiukkal végezhet. Lysandra többször is
eltöprengett már rajta, vajon mi történhetett a hercegnő hosszú
élete során, ami ilyenné változtatta. Óvatossá, komollyá, mégsem
teljesen zárkózottá. – Több irányba lehet visszavonulni is, ha
szükség van rá – bökött napbarnított ujjával a térképre. Ezüsthaja
ki-kivillant smaragdzöld köpenyének redői alól. – Orynthban a
hegyek elzárják az utat.
– Vannak titkos utak az Agancs-hegységen át – mondta Lord
Sloane, akit a jelek szerint egyáltalán nem hatottak meg az érvek.
– Tíz évvel ezelőtt rengetegen használtuk.
És így tovább, és így tovább. Viták, érvek, erősödő, majd
elcsendesedő hangok.
Egészen addig, míg végül Darrow szavazásra bocsátotta a dolgot
– de csak a hat terraseni lord körében. A jelek szerint csupán ők
számítottak valódi vezetőnek a háborúban.
Ketten, Sol és Ren, a déli határra szavaztak.
Négyen, Darrow, Sloane, Gunnar és Ironwood pedig arra, hogy
menjenek Orynthba. Amikor csend telepedett rájuk, Darrow így
szólt:
– Amennyiben a szövetségeseink nem kívánják vállalni a
tervünkkel járó kockázatot, nyugodtan távozhatnak. Senkitől
semmiféle eskü betartását nem várjuk el.
Lysandra kis híján összerándult.
Aedion felmordult, miközben aggodalom csillant a szemében.
Galan herceg azonban, aki eddig néma maradt, és csak figyelt,
hiába mosolygott gyakran és harcolt bátran mind tengeren, mind
szárazföldön, előrelépett. Aelinre nézett – Ashryver szeme
fényesen csillogott.
– Milyen borzalmas szövetségesek lennénk – szólalt meg erős
wendlyni akcentussal –, ha magára hagynánk a barátainkat, amiért
másképp döntenek, mint mi. Segítséget ígértünk a háború
megvívásában. Wendlyn tartja a szavát.
Darrow megmerevedett. Nem a szavak hallatán, hanem attól,
hogy kinek mondták. Aelinnek.
Lysandra fejet hajtott, és a szívére tette a kezét.
Endymion herceg felszegte az állát.
– Esküt tettem az unokatestvéremnek, az uralkodótársadnak –
mondta, mire a lordok dühbe gurultak. Mivel Aelin még nem volt
királynő, Rowan címét sem ismerték el. Csupán a többi lordot. –
Kétlem, hogy ezek után örömmel fogadnának minket Doranelle-
ben, ezért szeretném úgy gondolni, ez lehet az új otthonunk, ha
minden jól alakul.
Aelin beleegyezett volna ebbe.
– Szívesen látunk titeket… Mindannyiótokat – mondta. –
Ameddig csak maradni szeretnétek.
– Nincs jogod ilyen meghívást tenni! – csattant fel Lord
Gunnar.
De egyikük sem méltatta válaszra. Azonban a csendes
orgyilkosok közül való Ilias komoran bólintott, és kijelentette,
hogy ők is maradnak, ahogyan Briarcliffi Ansel is rákacsintott
Aelinre.
– Ha már eddig eljöttem, hogy segítsek legyőzni azt a
nyomorultat – mondta –, akkor nem látom értelmét, hogy most
visszaforduljak.
Lysandrának nem kellett tettetnie, mennyire hálás, a torka is
elszorult tőle, ahogy meghajolt a királynő szavára idesereglett
szövetségesek előtt.
Egy magas, sötét hajú férfi lépett be a sátorba, tekintetét ide-
oda járatta az egybegyűltek között. Szürke szeme tágra nyílt,
amikor meglátta őt – Aelint. Egy pillanatig rábámult, majd
Aedionra pillantott, mintha csak megerősítést várna tőle.
Észrevette az aranyszínű tincseket, az Ashryver szempárt, és
elsápadt.
– Mi az, Nox? – morogta Darrow. A hírvivő kiegyenesedett, és a
lord mellé sietett. Miután a fülébe súgott valamit, Darrow csupán
ennyit mondott: – Küldd be!
Nox a magassága ellenére is kecsesen kivonult, helyette egy
alacsonyabb, sápadt bőrű férfi lépett be.
Darrow levélért nyújtotta a kezét.
– Jól hallom, üzenetet hoztál Eldrysből?
Lysandra ugyanabban a pillanatban érezte meg az idegen
szagát, mint Aedion.
Egyetlen másodperccel azelőtt, hogy az elmosolyodott, és így
szólt:
– Erawan üdvözletét küldi.
Majd fekete széllel támadt rá.
 17. FEJEZET

LYSANDRA LEBUKOTT, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a

lecsapó mágia ne sértse fel a karját.
Földre zuhant és oldalra gördült, ahogyan azt Arobynn gondos
kiképzése alatt megtanulta. Ám Aedion addigra már kirántott
karddal oda is ugrott elé. Hogy védelmezze a királynőjét.
Fény és hideg villant – Endától és Sellene-től –, és térdre
kényszerítették a morathi küldöncöt. Sötét ereje már a láthatatlan,
jég csókolta szélpajzsot támadhatta csak.
A sátorban mindenki elhátrált, fegyvereiken megcsillant a fény.
Ilias és Ansel megkerülte a földre küldött férfit, kardjukat
ugyanolyan szögben szegezték rá, mintha csak egymás tükörképei
lennének. Ugyanaz a mester verte beléjük a mozdulatokat,
ugyanabban a perzselő napsütésben. Egyikük sem nézett a
másikra.
Ren, Sol és Ravi Lysandra – azaz Aelin – oldalán vette fel a
védekezőállást, készen álltak rá, hogy vért ontsanak érte. Az
alakuló udvar védelmezte a királynőjét.
Mit számít, hogy a többiek botladozva a frissítőkkel teli asztal
mögé bújtak. Megviselt arcuk hamuszürkére vált. Csupán Galan
Ashryver állta el a sátor kijáratát, nyilván azzal a szándékkal,
hogy elkaphassa az esetlegesen szökni kívánó támadót. Merész
lépés volt részéről – és meglehetősen ostoba is, tekintve, hogy mi
térdelt a sátor közepén.
 – Senki nem érezte meg, hogy valg démon? – reccsent rájuk
Aedion, miközben az ép karjánál fogva talpra rántotta Lysandrát.
Csakhogy az idegenen nem volt gallér, és csupasz, világos ujjait
sem díszítette gyűrű.
Lysandra gyomra felfordult, miközben a karján lüktető sebet
dajkálta. Tudta, mi dobog a férfi mellkasában. Vas- és rémkő szív.
A küldönc felnevetett, majd sziszegve így szólt:
– Fussatok csak a kastélyotokba! Hamarosan…
A levegőbe szagolt. Egyenesen Lysandrára nézett. A bal karján
csordogáló vérre, ami szép lassan beette magát Aelin viharvert,
tengerkék tunikájába.
A férfi sötét szeme tágra nyílt, döbbenet és élvezet csillant
benne. Ajka már formálta is a szót: alakváltó.
– Öljétek meg! – adta ki Lysandra hevesen dübörgő szívvel a
parancsot az ezüsthajú tündéreknek.
Senki sem merte azt mondani neki, hogy égesse el ő maga.
Endymion felemelte a kezét, mire a megszállt férfi fuldokolni
kezdett. Szeme teljesen elfeketedett, nem csillant már fehérje.
De nem a halál tette ezt vele. Úgy tűnt, üzenetet küld egy
hosszú obszidián köteléken.
Olyan üzenetet, ami mindannyiuk vesztét jelentheti: hogy
Aelin Galathynius nincs köztük.
– Elég legyen! – vicsorgott Aedion. Belesápadt a félelembe.
Valóban megrettent, amikor rádöbbent, miféle információt
juttatott el a küldönc a gazdájának.
Orynth kardja megvillant, fekete vér spriccelt, majd a férfi feje
a szőnyeggel borított talajra bucskázott.
A néma csendet csupán Lysandra lihegése törte meg, ahogy
elhúzta kezét sérült karjáról, hogy szemügyre vegye a vágást.
 Nem volt túl mély, de pár órán keresztül még biztosan
érzékeny lesz.
Briarcliffi Ansel eltette farkasmarkolatú kardját, és megragadta
Lysandra vállát. Vörös haja lengedezett, ahogy előbb a sebet, majd
a hullát nézte meg.
– Undorító férgek, nem igaz?
Aelin bizonyára előállt volna valami fennhéjázó válasszal,
amitől mindenki kuncogásban tör ki, ám Lysandra nem tudta, mit
mondhatna. Csupán bólintott, ahogy a fekete folt egyre terjedt a
sátor talaján. A tündér nemesek elfintorodtak, ahogy megérezték a
bűzét.
– Takarítsátok fel a mocskot! – adta ki a parancsot Darrow, csak
úgy a vakvilágba. Kissé remegett a keze.
Nox a sátornyílás lapjánál tátott szájjal meredt a lefejezett
valgra. Szürke tekintete összefonódott Lysandráéval, várt valamit,
de végül leszegte a pillantását.
– Nem volt gyűrűje – mormolta Nox.
Aedion megragadta a frissítőkkel teli terítő lelógó részét, és
megtörölte benne Orynth kardját.
– Nem is volt rá szüksége.

Erawan tudja, hogy Aelin nincs velük. Hogy egy alakváltó vette
át a helyét.
Aedion az Aelin képében tetszelgő Lysandrával a sarkában
átvágott a táboron.
– Tudom! – vetette hátra a válla felett, most az egyszer ügyet
sem vetve a tisztelgő harcosokra.
Lysandra ettől függetlenül a nyomában maradt.
 – Mit csináljunk?
Aedion csak a sátrában állt meg. A valg küldönc bűze
megtelepedett az orrában. A Lysandrára ostorként lecsapó fekete
erő még mindig égette a szemét. Az alakváltó fájdalomkiáltása a
fülében csengett.
Forrt a vére, valahogy le kellett vezetnie a feszültséget.
Lysandra bement utána a sátorba.
– Mit csináljunk? – kérdezte ismét.
– Mi lenne, ha ellenőriznénk a tábort, nehogy még egy küldönc
ólálkodjon errefelé! – vicsorgott Aedion fel-alá járkálva.
A tündér nemesek már kiadták ezt a parancsot, a legjobb
felderítőiket bízták meg a feladattal.
– Tudja – lehelte Lysandra. Aedion odapördült hozzá. Az
unokatestvére... Lysandra remegett. Nem Aelin, bár ma elég
meggyőzően játszotta a szerepet. Ügyesebben, mint máskor. –
Tudja, mi vagyok.
Aedion megdörgölte az arcát.
– A jelek szerint azt is tudja, hogy Orynthba megyünk. Azt is
akarja.
Lysandra leroskadt az ágyra, mintha nem bírná már el a térde.
Egy pillanatra olyan erőssé vált a késztetés, hogy odaüljön mellé,
hogy magához húzza, hogy Aedion majdnem engedett a
kísértésnek.
Lysandra vérének illata betöltötte a sátrat, ahogyan az a vad,
sokféle illat is. Érzékien végigsimított Aedion bőrén, és úgy
felkorbácsolta a dühét, hogy képes lett volna meggyilkolni
bármilyen hímet, aki bemerészkedik a sátrába.
– Lehet, hogy Erawant aggasztani fogja a hír – jegyezte meg
Aedion, amikor végre visszanyerte az uralmat a gondolatai felett.
 – Talán elgondolkozik rajta, miért nincs itt, hogy talán
olyasmire készül, amivel árthat neki. Talán kiteríti a lapjait.
– Vagy most fog lecsapni ránk, minden erejét latba vetve,
hiszen tudja, mennyire gyengék vagyunk.
– Kiderül.
– Orynth mészárszékké válik majd – suttogta Lysandra.
Válla megrogyott a teher alatt – nemcsak amiatt, mert a háború
kellős közepén találta magát, hanem mert el kell játszania valakit,
ám neki is megvannak a korlátai. Nem tudja megállítani az
északnak vonuló seregeket. Mégis hajlandó volt magára vállalni ezt
a terhet. Aelinért. A királyságukért.
Hiába hazudott Aedionnak, magára vállalta ezt a terhet.
Aedion lerogyott mellé, és üveges szemmel a sátor falára
meredt.
– Nem megyünk vissza Orynthba.
Lysandra felemelte a fejét. Nemcsak azért, amit mondott,
hanem azért is, hogy olyan közel ült hozzá.
– Akkor hová megyünk?
Aedion szemügyre vette a helyiség másik felében álló, frissen
olajozott páncélját.
– Sol és Ravi seregestül visszamegy a partra, nehogy megint
megtámadjanak a tenger felől. Összeállnak a wendlyni flotta
maradékával, Galan és a katonái pedig velünk maradnak. Egyként
vonulunk a határhoz.
– A lordok leszavazták ezt az ötletet.
Valóban. Ostoba, vén kecskék!
Csakhogy Aedion az elmúlt tíz évben végig veszélyes táncot járt
a felségárulással. Valódi művészetté fejlesztette. Haloványan
elmosolyodott.
– Bízd csak rám!
 A Romlás senki másnak nem tartozott hűséggel, csak Aelin
Galathyniusnak.
Ahogyan az összegyűlt szövetségesek is. Ugyanez igaz Ren
Allsbrookra, Suriai Ravira és Sóira.
És a jelek szerint Nox Owenre is.
Mégis Lysandrán múlt, nem pedig Aedionon, hogy
nekiindulhattak.
Épp visszafelé tartott a saját sátrába – Aelin sátrába, ami bár egy
királynőhöz nem volt méltó, de egy hadsereg századosához igen –,
amikor Nox felzárkózott mellé. Némán, kecsesen.
Alaposan kiképezhették. Valószínűleg jóval halálosabb ellenfél,
mint amilyennek tűnik.
– Szóval Erawan tudja, hogy nem Aelin vagy.
Lysandra odakapta a fejét.
– Tessék?
Gyors, semmitmondó kérdés, hogy időt nyerjen. Aedion ekkora
kockázatot vállalt volna, és beavatta az igazságba?
Nox egy félmosollyal jutalmazta.
– Akkor jöttem rá, amikor megláttam, hogy megdöbbent a
démon.
– Tévedsz.
– Valóban? Nem is emlékszel rám?
Lysandra a tőle telhető legdölyfösebb pillantást vetette rá,
holott a hírvivő jóval magasabb volt nála. Aelin sosem tett említést
semmiféle Nox Owenről.
– Miért kellene emlékeznem Darrow egyik szolgájára?
– Nem rossz, de Celaena Sardothien arcán egy kicsit derűsebb
kifejezés szokott ülni, amikor feltrancsíroz valakit.
 Tehát tudja… Tudja, ki Aelin, hogy mi volt ő régen. Lysandra
nem felelt, csak folytatta az útját a sátra felé. Vajon mennyi időbe
telik, hogy Nox a fagyos föld alatt találja magát, miután szól
Aedionnak?
– Megőrzöm a titkodat – mormolta Nox. – Celaena... Aelin a
barátom volt. Remélhetőleg még mindig az.
– Mármint?
Csakis azt árulhatja el, miféle szerepet játszik, ennél többet
semmiképp.
– Együtt versengtünk az üvegpalotában. – Nox felhorkant. – A
mai napig fogalmam sem volt. Az istenekre, Joval miniszter
bajnokaként vettem részt rajta, a lázadók kémjeként. Akkor
hagytam el először Perranthot. Életemben először, és fogalmam
sem volt, hogy a királynőmmel edzek. – Felnevetett, halkan,
mintha lenyűgözőnek találná a dolgot. – Évek óta segítem a
lázadókat, még tolvajként is őket szolgáltam. Szerették volna, ha a
palotán belül is van egy emberük, ha tudják, mit tervez a király.
Egészen addig jelentettem minden különös eseményt, amíg túl
veszélyessé nem vált a helyzet. Amíg Cel… Aelin figyelmeztetett,
hogy meneküljek. Hallgattam rá, és visszajöttem ide. Joval
meghalt. A lázadók egy csoportja összetűzésbe keveredett a határ
mentén tavasszal, akkor vesztette életét. Darrow magához vett,
hogy legyek az ő hírvivője és kémje. Úgyhogy most itt vagyok. –
Féloldalas pillantást vetett Lysandrára, továbbra is lerítt róla,
mennyire elképesztőnek találja ezt az egészet. – Állok
rendelkezésedre, még ha nem is... önmagad vagy. – Oldalra
billentette a fejét. – Ki is vagy te egyébként?
– Aelin.
Nox mindentudó mosolyt villantott.
– Rendben.
 Lysandra megtorpant a királynő túlságosan szűkös sátra előtt,
ami Aedioné és René között állt.
– Mibe kerül a hallgatásod? Vagy Darrow már tudja?
– Miért mondanám el neki? Terrasent szolgálom, és a
Galathynius családot. Mindig is így volt.
– Vannak, akik szerint Darrow igényt tarthat a trónra, tekintve,
hogy miféle kapcsolatban állt Orlonnal.
– Ma rádöbbentem, hogy az orgyilkos, aki a barátom lett,
valójában a királynő, akit halottnak hittem. Szerintem az istenek
ezzel elég konkrét utat mutattak nekem, nem gondolod?
Lysandra megállt a sátornyílás lapjai között. Odabentről
kellemes meleg hívogatta.
– És ha azt mondom, szükségem van a segítségedre ma este, és
hogy ezzel kockázatot vállalsz, még hazaárulónak is kikiálthatnak?
Nox meghajolt.
– Akkor azt felelem, hogy tartozom a barátomnak, Celaenának,
amiért figyelmeztetett a palotában, arról nem is beszélve, hogy
korábban is megmentette már az életemet.
Lysandra nem tudta pontosan, miért bízik meg benne. De
dolgozott benne egy ösztön, ami mindig az igazat súgta a férfiakkal
kapcsolatban, még akkor is, ha korábban nem igazán hallgathatott
rá. Csupán meg-védhette magát tőlük.
Nox Owen viszont... Az arcára kirajzolódó kedvesség őszinte
volt. Ahogyan a szavai is. Egy újabb szövetséges, akit Aelin
szerzett számukra, bár ezúttal tudtán kívül.
Lysandra biztos volt benne, hogy Aedion beleegyezne a tervbe,
még akkor is, ha továbbra is gyűlöli. Úgyhogy közelebb hajolt
Noxhoz, és suttogva így szólt:
– Akkor jól figyelj!
 Csendben, nyom nélkül hajtották végre.
Minden bonyolultabb lépés könnyedén ment, mintha maguk az
istenek segítették volna őket.
Vacsoránál Nox Owen megmérgezte a bort, amit személyesen ő
szolgált fel – mintha bocsánatért esedezett volna, amiért beengedte
a valg katonát – Lord Darrow-nak, Sloane-nak, Gunnarnek és
Ironwoodnak. Nem azért, hogy meggyilkolja, hanem hogy mély,
álomtalan alvásra késztesse őket.
Még egy üvöltő medve sem ébresztené fel ezt a bugrist, jegyezte
meg Briarcliffi Ansel, ahogy ott állt Lord Gunnar ágyánál,
felemelte a férfi ernyedt karját, majd elengedte.
A lord nem tért magához, és Lysandra mezei egérként, a
királynő árnyékában egyetértett vele.
A négy lord hűséges hívei szintén mély álomra hajtották a
fejüket aznap este, hála a bornak, amit Galan Ashryver, Ilias, Ren
és Ravi körbeadott a tüzeknél.
És amikor másnap felébredtek, csupán a havat látták a sátraikon
túl.
A tábornak nyoma veszett.
És vele együtt a hadseregnek is.
 18. FEJEZET

SEM ANIELLE-BEN, SEM A DÉLI OLDALÁN MAGASODÓ, szürke kőből

épült erődben nem riasztotta senki a többieket, amikor a ruk
leereszkedett az égből, és megállapodott a lőrésekkel tarkított
várfalon.
Az épp szolgálatban lévő őrszemek egyike besietett a homályos
épületbe, a többiek pedig csupán a fegyverüket rántották elő, hogy
Chaolra és Yrene-re szegezzék, akik lecsusszantak a hatalmas
madárról.
A nyílt tenger hidegét össze sem lehetett hasonlítani a várost
határoló hatalmas hegyekből érkező széllel, ahogyan az óriási
Ezüst-tó körül kavargó faggyal sem. A tó felszíne olyan sima volt,
hogy már-már tükröt állított a szürke égboltnak.
Yrene tudta, hogy Chaol úgy ismeri Anielle-t, mint a saját
tenyerét – és a lelkében megpillantott emlékek, valamint az elmúlt
hónapok beszélgetései alapján azt is tudta, hogy a tető szürke
cserepei a tőlük délre fekvő palabányából származnak. A házakhoz
szükséges fát pedig a tó déli partjánál elterülő síkságon túli
Tölgyváld rengetegéből hozták. A kígyózó Agyarhegységből
karként nyúltak az ég felé a csúcsok, közéjük és az
Ezüst-tó közé ékelődött be a város. Az erődöt ebbe a csupasz
hegyoldalba építették.
A sokszintes Westfall-erőd a síkságról indult, és egészen a
mögötte álló hegyig nyújtózott. A legalsó kapu a hóval borított
lapos területre nyílt, más szintekről pedig egyenesen a balra
elterülő városba lehetett jutni. Igazi várnak építették, a rengeteg
szintet, a lőréseket, a kapukat mind-mind úgy tervezték meg, hogy
ellenálljanak az ellenséges támadásnak. A szürke kövek magukon
viselték annak a rengeteg embernek a nyomát, aki az idők során itt
élt. Leginkább az erődöt függönyként körbeölelő vastag falon
látszott meg a múlt.
Félelmetes, lenyűgöző, könyörtelen – Chaol elmesélte, hogy az
erődöt nem azért építették, hogy csodálhassák, hogy örömüket
leljék benne. És valóban, egyetlen színes zászló sem lebegett a
szélben. Nem terjengett semmiféle illat, fűszeres aroma. Csakis a
jéghideg, nyirkos levegő köszöntötte őket.
Yrene tudta jól, hogy odafentről, a zuzmóval borított felső
tornyokból mindent lehet látni a tavon, a síkságon, a városban, az
erdőben, sőt, még az Agyar-hegység lejtőin is. Vajon hány órát
töltött a férje a tornyok gyilokjáróin Résvár felé pillantva,
miközben azt kívánta, bárcsak máshol lenne, mit számít, hol, csak
ne ezen a hideg, sötét helyen?
Chaol Yrene közelében maradt, állát felszegte, ahogy közölte a
tucatnyi, kardját rájuk szegező őrrel, hogy Lord Chaol Westfallhoz
van szerencséjük, és látni akarja az apját. Nem tűr halasztást az
ügy.
Yrene még sosem hallotta, hogy Chaol így beszélt volna. Újfajta
tekintély sugárzott belőle. Egy lord hangja csendült most.
Chaol lord – ő pedig tulajdonképpen nemes hölggyé vált így.
Még ha a repülés miatt kénytelen volt is hátrahagyni a szokásos
ruháit, és a rukhin bőrruhájába bújni, még ha a haját nyilván
szanaszét fújta is a szél, és csupán egy fürdő, valamint sok-sok
órányi munka árán tudja majd kifésülni.
 Némán álltak a várfal mellett. Chaol kesztyűs kezével megfogta
Yrene-ét, a szél felborzolta a prémet súlyos köpenyének gallérján.
Arca csupán komor elhatározásról árulkodott, másról nem, és
mégis, ahogy Yrene kezét szorította… Yrene pontosan tudta, mit
jelent számára a hazatérés.
Sosem felejti el az emléket, amit Chaol lelkében látott, amiben
az apja lehajította a kőlépcsőn néhány szinttel alattuk. Ekkor
szerezte Chaol a rejtett heget, nem sokkal a hajának vonala felett.
Egy gyerekkel tette. Egy gyereket hajított le a lépcsőn, és
kényszerített arra, hogy gyalog tegye meg az utat Résvárig.
Yrene nem hitte, hogy a második benyomása az apósáról
bármivel is jobb lesz, mint az első.
Egy szürke tunikát viselő, mogorva arcú férfi jelent meg, és így
szólt:
– Erre!
Semmi megszólítás, semmi udvariaskodás. Még csak nem is
köszöntötte őket.
Yrene megszorította Chaol kezét.
Azért jöttek, hogy figyelmeztessék a város lakosságát – nem
azért, hogy annak a rohadéknak szóljanak, aki olyan borzalmas
sebeket ejtett a férje lelkén. Az itteni emberek megérdemlik a
figyelmeztetést, a védelmet.
Yrene erre emlékeztette magát, ahogy beléptek a homályos
erődbe.
A magas, szűk folyosó éppolyan kiábrándító volt, mint az
épület külseje. A keskeny, magasan elhelyezett ablakokon nem sok
fény szűrődött be, és az ősrégi tűztálak remegő árnyakat rajzoltak a
kőre. Itt-ott viseltes szőttesek lógtak a falon, hangok azonban
egyáltalán nem köszöntötték őket – sem zene, sem nevetés, sem
beszélgetés foszlányai nem ütötték meg a fülüket.
 Ez a huzatos, ősrégi épület volt Chaol otthona? A kagán
palotájához képest ez egy kalyiba, nem méltó a rukokhoz.
– Apám nem pazarolja a pénzét javításokra – mormolta Chaol
olyan halkan, hogy a kísérőjük ne hallja. Nyilván észrevette az
Yrene arcára kiülő csalódottságot. – Ha nem dőlt össze, akkor még
jó.
Yrene igyekezett mosolyt varázsolni az arcára a viccelődés
hallatán, nagyon erőlködött Chaol kedvéért, de minden egyes
lépéssel egyre hevesebben forrt a vére, ahogy haladtak előre a
folyosón. Néma kísérőjük végül egy hatalmas, kétszámyú tölgyajtó
előtt állt meg. A fa éppolyan ősrégi és rosszul karbantartott volt,
mint maga az erőd. A férfi egyet kopogott.
– Szabad!
Yrene érezte, hogy Chaol megremeg a hűvös, alattomos hang
hallatán.
Az ajtó kitárult, és egy sötét, oszlopok szegélyezte terem tárult
fel előttük, ahová csupán itt-ott jutott be a kinti bágyadt napfény.
Ennél több üdvözlésre nem számíthattak, mivel a férfi, aki a
hosszú, akár negyven főre is elegendő faasztal végében ült, nem
állt fel.
Minden egyes lépésük visszhangot vert a teremben. A baljukon
óriási kandallóban tűz ropogott, ám a hideget nem igazán űzte el.
Anielle ura előtt az előző esti vacsora maradéka, valamint egy kupa
állt, benne nyilván bor. Sem a felesége, sem a másik fia nem volt
vele.
De az arca… Chaol arca volt, legalábbis ilyen lesz majd az övé is
néhány évtized múlva. Vagyis lenne, ha ő is ilyen lélektelenné és
jegessé válna, mint az előttük ülő férfi.
Yrene-nek fogalma sem volt, hogyan csinálja Chaol. Hogyan
képes üdvözlésképp fejet hajtani.
 – Apám.

Chaol még sosem szégyellte az erődöt, egészen addig a

pillanatig nem, amíg keresztül nem sétált rajta Yrene-nel. Csak
most döbbent rá, mennyi javításra lenne szükség, hogy mennyire
elhanyagolt.
Ez a fénnyel és melegséggel teli nő ezen a sivár helyen... Már a
gondolattól is legszívesebben rohant volna vissza a mellvéden
várakozó rukhoz, hogy visszarepüljön a partra.
És most, hogy Yrene itt áll az apja előtt, aki még arra sem
méltatta őket, hogy felálljon a székből, aki előtt ott hever a félig
elfogyasztott vacsora, Chaol úgy érezte, vasszigorral kell uralnia a
dühét.
Az apját körbeölelte prémmel szegélyezett köpenye. Hányszor
látta már ebben a székben, a hatalmas asztal végében, amit egykor
Adarlan legelőkelőbb urai és legjobb harcosai ültek körbe?
Most pedig üresen állt, és így árnyéka volt csupán egykori
önmagának.
– Tudsz járni – jegyezte meg az apja, ahogy tetőtől talpig
szemügyre vette. Tekintete elidőzött Chaol és Yrene továbbra is
összefűzött kezén. Hamarosan megemlíti majd. Akkor, amikor a
legmélyebb sebet ejtheti vele. – A legutóbbi hírek szerint még a
lábujjadat sem tudtad mozdítani.
– Ennek a nőnek köszönhetem, hogy talpra álltam – felelte
Chaol. Yrene olyan hűvösen meredt az apjára, amit korábban még
sosem látott tőle. Mintha az járt volna a fejében, hogy belülről
kifelé haladva szétbomlasztja a szerveit. Ez felmelegítette Chaolt
annyira, hogy így folytassa: – A feleségemnek. Lady Yrene Towers
Westfallnak.
Enyhe meglepettség ült ki az apja arcára, de hamar nyoma is
veszett.
– Tehát egy gyógyító – gondolkozott fennhangon, és olyan
vesébe látó pillantással vizslatta Yrene-t, hogy Chaol
legszívesebben tört-zúzott volna. – Amennyire én tudom, a
Towers nem egy nemesi ház.
A nyomorult!
Yrene enyhén felszegte az állát.
– Talán nem, jó uram, de a vérvonala van olyan büszke és
kiváló.
– Legalább jól beszél – kortyolt bele az apja a borba. Chaol
olyan erősen ökölbe szorította szabad kezét, hogy megnyikordult a
kesztyűje. – Jobb, mint az a másik... Az a beképzelt orgyilkos.
Yrene tudja. Mindent tud. A múltja minden egyes pillanatáról
beszámolt neki, ahogyan arról is, kinek az üzenetét hordja magával
a medáljában. Ettől még ugyanúgy fájtak a szavak, főleg, amikor az
apja hozzátette:
– Aki, mint kiderült, Terrasen királynője. – Örömtelen kacajt
hallatott. – Micsoda értéket tartottál a kezedben, fiam, csak épp
nem sikerült megtartanod!
– Yrene a nemzedékünk legtehetségesebb gyógyítója – felelte
Chaol egészen halkan. – Ez többet ér, mint bármilyen korona.
És ebben a háborúban ez bizony szóról szóra igaz is lehet.
– Felesleges bizonygatnod neki, mennyit érek – szólalt meg
Yrene. Jeges tekintetét egy pillanatra sem vette le Chaol apjáról, –
Pontosan tudom, mennyire vagyok tehetséges. Nincs szükségem az
elismerésére.
Minden egyes szót komolyan is gondolt.
 Az apja ismét Yrene-re fordította közömbös tekintetét, egy
pillanatra még kíváncsiság is költözött bele.
Ha valaki megkérdezi tőle, akár csak néhány perccel ezelőtt is,
hogyan alakul majd ez a találkozó, eszébe sem jutott volna azt
mondani, hogy Yrene-t a legkevésbé sem hozza majd zavarba az
apja, hogy fellép majd ellene.
Az apja hátradőlt a székében.
– Tehát nem azért jöttél, hogy végül betartsd az ígéretedet,
igaz?
– Az ígéretemet megszegtem, és ezért elnézésedet kérem –
mondta ki nagy nehezen Chaol. Yrene erre dühbe gurult. Még
mielőtt megmondhatta volna neki, hogy ilyesmire többé ne
pazarolja az energiáját, Chaol folytatta: – Azért jöttünk, hogy
figyelmeztessünk.
Az apja felvonta a szemöldökét.
– Morath megindult, ezt tudom. Éppen ezért megtettem a
szükséges óvintézkedéseket. Szeretett édesanyádat és az öcsédet a
hegyekbe küldtem.
– Morath valóban megindult – felelte Chaol, felülkerekedve a
csalódottságán, miszerint pont azzal a két emberrel nem beszélhet
majd, akikkel annyira fontos lenne –, és egyenesen ide tart.
Most az egyszer még az apja is megdermedt.
– Tízezer fős sereg – folytatta Chaol. – Azért jönnek, hogy
bevegyék a várost.
Esküdni mert volna, hogy az apja elsápad.
– Teljesen biztos vagy ebben?
– A kagán hadseregével utaztam, köztük egy légiónyi
ruklovassal. A felderítőiknek köszönhetjük ezt az információt. A
rukhin már errefelé tart, de a darghan katonáinak legalább egy
hétbe, ha nem többe telik majd, hogy ideérjenek. – Előrébb ment,
csupán egyetlen lépésnyit. – Össze kell hívni a sereget, felkészíteni
a várost. Minél előbb.
Azonban az apja csupán körbelötykölte a bort a kupájában,
homlokráncolva meredt a vörös italra.
– Nincs itt semmiféle sereg, olyan nem, ami tízezer katonával
felvehetné a harcot.
– Akkor menekítsük ki az embereket, amennyit pedig lehet,
hozzunk ide, az erődbe! Készüljünk fel az ostromra!
– Még mindig én vagyok Anielle ura, fiam. Te visszautasítottad
a lehetőséget. Kétszer is.
– Ott van Terrin.
– Terrin a könyveket bújja. Szerinted miért küldtem el őt is az
anyjával együtt, mint egy pólyást? – Az apja felhorkant. – Akkor
hát azért jöttél, hogy a véredet ontsd Anielle-ért? Hogy végre a
véredet ontsd a városunkért?
– Ne merészeljen így beszélni vele! – jegyezte meg Yrene ijesztő
nyugalommal.
Az apja ügyet sem vetett rá.
Azonban Yrene odalépett Chaol mellé.
– Én vagyok a Torre Cesme gyógyítómesterének örököse. Chaol
kérésére, azért jöttem vissza erre a kontinensre, ahol születtem,
hogy segítsek megvívni a háborút. És magammal hoztam a Torre
kétszáz gyógyítóját is. Chaol hónapokat töltött azzal, hogy
szövetségest kovácsoljon a kaganátusból, és most a kagán egész
serege idehajózik, hogy segítsen megmenteni a maga népét.
Úgyhogy mielőtt őt szapulná ebben a nyomorúságos erődben
ücsörögve, talán érdemes lenne azon eltöprengenie, hogy ő véghez
vitte azt, amire senki más nem lett volna képes. És ha ez a város
fennmarad, akkor azért egyedül neki lehet majd hálás az utókor,
egyedül neki!
 Chaol apja csak pislogott, hatalmasakat pislogott Yrene-re.
Chaolnak az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne
kapja a karjába Yrene-t és csókolja meg.
Helyette így szólt az apjához:
– Készüljünk fel az ostromra, és állítsuk fel a védvonalakat! Ha
nem tesszük, az Ezüst-tó ismét vörössé válik Erawan szörnyeinek
karmai alatt.
– Én is éppolyan jól ismerem a város történetét, mint te.
Chaol elgondolkozott rajta, hogy itt kellene pontot tenni a vita
végére, de végül csak megkérdezte:
– Ezért nem hódolsz be Erawannak?
– Ahogyan előtte a bábkirálynak sem – felelte az apja az ételt
piszkálva.
– Tudtad? Hogy az előző királyt megszállta egy valg?
Az apja ujjai megdermedtek a ropogós cipó héján, csupán ez
jelezte a döbbenetét.
– Nem. Csak azt tudtam, hogy a sereg, amit a birodalomban
kovácsol, nem teljesen… természetes. Nem vagyok én egy
királynak sem a szolgája, akármit gondolsz is rólam. – Leeresztette
a kezét. – Persze, akármennyire igyekeztelek is elvonni a veszély
útjából, egyre csak közelebb löktelek hozzá.
– Miért érdekelt egyáltalán?
– Komolyan gondoltam azt, amit Résvárban mondtam. Terrin
nem harcos, a szíve legmélyén egyáltalán nem az. Láttam, mi
készülődik Morathban, a Ferian-résben, és azt akartam, hogy az
idősebbik fiam itt legyen mellettem, és felvehesse a kardot, ha én
elejtem. És most visszatértél, abban a pillanatban, amikor Morath
árnyéka minden irányból ránk vetül.
– Nem minden irányból – felelte Chaol, és a Fehéragyar-
hegységre mutatott, aminek épphogy kivehették a körvonalait a
magasan fekvő ablakból. – A pletykák szerint Erawan hónapokat
töltött azzal, hogy levadássza az Agyar-hegység vadembereit. Ha
nincs elég katonád, kérj segítséget!
Az apja szája megfeszült.
– Ezek félig vademberek, akik élvezettel gyilkolják le a
népünket.
– Ahogyan mi is élvezettel gyilkoltuk őket. Erawan
összehozhatna minket!
– És mégis mit ajánljak nekik? A hegyek már azelőtt is hozzánk
tartoztak, hogy Gavin Havilliard trónra ült.
– A nyomorult holdat is leígérheti az égről, ha azzal
meggyőzheti őket, hogy csatlakozzanak hozzánk! – motyogta
Yrene.
Chaol apja elvigyorodott.
– Te talán felajánlhatsz ilyesmit a gyógyítómester örököseként?
– Vigyázz, mit mondasz! – morogta Chaol.
Az apja ügyet sem vetett rá.
– Inkább húzzák karóba a fejem, mintsem akár csak egyetlen
talpalatnyi földet is átadjak az Anielle-t illető területből az Agyar-
hegység vadembereinek. És hogy segítséget kérjek tőlük, arról meg
aztán szó sem lehet!
– Remélem, ezzel a népe is egyetért – jegyezte meg Yrene.
Chaol apja ismét örömtelen nevetést hallatott.
– Azt hiszem, jobban tetszel, mint az orgyilkos királynő. Talán
nem is baj, hogy beházasodik közénk a csőcselék, legalább megint
lesz gerince a vérvonalunknak.
Chaol fülében hangosan dobolt a vér, Yrene azonban csak
elmosolyodott.
– Pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem – mondta.
Az apja erre oldalra billentette a fejét.
 – Riadóztasd a várost, az erődöt! – szűrte Chaol összeszorított
fogain keresztül. – Vagy meg is érdemled mindazt, ami ezután
történik majd.
 19. FEJEZET

NEGYEDÓRÁVAL KÉSŐBB YRENE MÉG MINDIG REMEGETT, amikor

együtt beléptek a kicsi, ám meleg hálószobába. A kevés kellemes
helyiség egyike ebben a borzalmas erődben. Az ágy és az ütött-
kopott mosdóállvány betöltötte a tér nagyját, utóbbi mellett egy
vízzel teli, gőzölgő kancsó állt.
Nem éppen egy lord fiát megillető hálószoba. Chaol igyekezett
úrrá lenni az arcára toluló forróságon.
– Tudod, kitagadtak – jegyezte meg a csukott ajtónak dőlve. A
csomagok a lábuknál hevertek. – Ez a szoba a vendégek számára
van fenntartva.
– Apád bizonyára saját maga választotta ezt számodra.
– Nyilván.
Yrene vicsorgott.
– Rosszabb, mint amilyennek lefestetted.
Chaol fáradt, halovány mosolyt küldött felé.
– Te pedig csodás voltál.
Egyszerűen csodás.
Az apja legalább abba beleegyezett, hogy kimenekítse a város
szélén lakókat, és mire elindultak ebbe a szobába, az erőd már
készült is az ostromra. Ha az apjának szüksége van is segítségre,
hogy megszervezze a védelmet, nem jelezte. Ma este pihennek,
másnap pedig kideríti, mit gondolt ki az apja.
 Most viszont, azután, hogy közel két napon keresztül repültek a
jéghideg szélben, pihennie kell.
Ahogyan a merész, félelmet nem ismerő feleségének is, akár
belátja, akár nem.
Úgyhogy Chaol ellökte magát az ajtótól, és az ágy lábánál fel-
alá járkáló Yrene-hez lépett.
– Sajnálom, hogy olyasmiket mondott neked.
Yrene csak legyintett.
– Én sajnálom, hogy valaha is el kellett viselned ezt az embert
annál is hosszabb ideig, mint az iménti beszélgetésünk.
Yrene dühe megmelengette kissé Chaol lelkét, hiába fenyegette
őket akkora veszély, hiába uralta a várost az a nyomorult. Annyira
megmelengette, hogy Chaol közelebb lépett Yrene-hez, és
megfogta a kezét, hogy megállítsa. Hüvelykujjával végigsimított a
jegygyűrűjén.
– Bár anyámmal találkozhatnál inkább! – szólalt meg halkan.
Az Yrene szemében lobogó düh kissé csillapodott.
– Igen. – Elhúzta a száját. – Csodálkozom, hogy apádat érdekli
annyira, hogy elküldte őket, pedig még semmilyen konkrétumot
nem hallott a fenyegetésről.
– Vagyontárgynak tekinti őket. Nem lepne meg, ha velük
küldte volna a kincstár jó részét is.
Yrene hitetlenkedve pillantott körbe.
– Anielle Adarlan egyik leggazdagabb része, függetlenül attól,
hogy mit mutat az erőd állapota. – Megcsókolta Yrene kézfejét, a
gyűrűjét. – A katakombákban egész termeket töltenek meg a
kincsek. Arany, ékszerek, páncélok… A mendemondák szerint egy
egész királyság számára elegendő vagyon pihen alattunk.
Yrene hümmögéssel jelezte, hogy lenyűgözőnek tartja a
hallottakat, de aztán így szólt:
 – Szólnom kellett volna Sartaqnak és Nesrynnek, hogy több
gyógyítót hozzanak annál az ötvennél, akiket kiválasztottunk.
Úgy egyeztek meg, hogy Hafiza a gyalogosokkal és a lovassággal
marad, Eretia azonban, aki rangban közvetlenül követi őt, a
rukokkal tart. Ő vezeti majd azt a csapatot, amihez Yrene is
tartozik.
– Megoldjuk annyival, amennyi jön. Szerintem egy órával
korábban még egyetlen mágikus képességekkel rendelkező
gyógyító sem volt a városban.
Yrene nyelt egyet.
– Kibírja ez az erőd addig, amíg megérkeznek a seregek? Nem
úgy tűnik, mintha akár egyeden telet is túlélne, hát még egy
ostromló hadsereget.
– Több mint ezer éve áll ez az erőd, túlélte Erawan második
seregét, még akkor is, amikor Anielle-t elfoglalták. A harmadik
háborút is kibírja majd.
– Hová menekítik majd az embereket? A hegyeket sűrű hó fedi.
– Vannak közöttük szorosok. Veszélyes, de ha együtt
maradnak, és elég felszerelést visznek magukkal, eljuthatnak a
Pusztaságba. – Ha északnak indulnának, csapdába sétálnának,
hiszen a Ferian-rés a boszorkányok kezében van, ha délnek
mennének, azzal egyenesen Morathba jutnának. Keleten pedig
belebotlanának a hadseregbe, ami elől menekülnek. –
Tölgyváldban talán megbújhatnak, az Agyar-hegység mentén. –
Chaol a fejét csóválta. – Nincs jó választás, az évnek ebben a
szakában semmiképpen.
– Rengetegen odavesznek majd – jegyezte meg Yrene halkan.
– Az Agyar-hegységben még mindig több esélyük van a
túlélésre, mint itt – felelte Chaol éppolyan csendesen. A saját
népének tekintette és még mindig szerette őket, akkor is, ha az
apját nem érdekelték. – Gondoskodom róla, hogy apám velük
küldje azokat a katonákat, akik már túl öregek a harchoz. Ők tudni
fogják, merre menjenek.
– Tudom, hogy a csőcselékhez tartozom – kezdte Yrene, mire
Chaol gúnyosan felhorkant –, de azok, akik úgy döntenek,
maradnak, akiket beengednek az erődbe... Talán segíthetnék nekik
helyet találni, míg várjuk a sereget. Elláthatom őket.
Kideríthetném, vannak-e gyógyítók olyan füvekkel és
alapanyagokkal, amikre szükségünk van. Előkészíthetném a
kötszereket.
Chaol bólintott. Szinte belesajdult a szíve a büszkeségbe. Yrene
igazi nemes hölgy. Ha születés alapján nem is, a lelke alapján
mindenképpen. A felesége nemesebb hölgy, mint bárki, akivel
bármelyik udvarban találkozott.
– Akkor hát készüljünk a háborúra, férjem – jelentette ki
Yrene. Tekintetében bánat és rettegés ült.
És a félelem magva volt az oka, annak a félelemnek, amit nem
maga miatt érzett, hanem amiatt, ami mindannyiukat
elkerülhetetlenül sújtja majd, hogy Chaol a karjába kapta Yrene-t,
és az ágyra fektette.
– A háború holnap reggelig megvár – lehelte, majd megcsókolta
a feleségét.

Hajnalhasadtakor megérkeztek a rukok.

Annyi volt belőlük, hogy eltakarták a nap bágyadt fényét, és
szárnysuhogás, tollak susogása töltötte meg az eget.
 Ezúttal fel-felkiáltottak az emberek, egyfajta előhangként
jelezték, miféle sikolyok várnak majd rájuk, amikor a sereg
megérkezik Anielle-be.
A rukok az erőd déli oldalánál elterülő, egészen a tóig érő
síkságon telepedtek le. Ártér lévén, már régóta nem élt senki a
forró vizű forrásokkal teli területen. Néhány makacs földműves
persze azért megpróbált terményt kicsalni a kemény földből.
Egykor a tó része volt, még mielőtt az Agyar-hegység nyugati
vízesésénél gátat emeltek, és a zubogó víz csörgő patakká
csendesedett, ekként táplálva a tavat. Chaol ősei évszázadok óta
vitatkoztak, vajon le kellene-e bontani a gátat, hogy a vad folyó
ismét zabolátlanul folyhasson, hiszen az ősrégi kovácsműhelyek
helyett már csak néhány vízimalom működik, amit egész
nyugodtan áthelyezhettek volna máshová is.
Azonban a gát lebontása hatalmas pusztítással járna, még akkor
is, ha összegyűjtenék a birodalom összes mágusát, aki képes uralma
alá vonni a vizet. Az egész síkságot percek alatt elöntené a víz,
talán még a város egy részét is magával sodorná. A víz lezubogna a
hegyekből, mindent elpusztítana, ami csak az útjába kerül, egészen
Tölgyváldig elérne. Az erőd legalsó szintjei, a síkságra nyíló kapu
teljesen víz alá kerülne.
Így hát nem háborgatták a gátat, és maradt a füves síkság is a tó
mentén.
A rukok szabályos sorokat alkottak, Chaol és Yrene a bástyáról
nézte őket. Őrszemek hagyták el a posztjukat, hogy csatlakozzanak
hozzájuk, ahogy a ruklovasok tábort vertek a magukkal hozott
holmik segítségével. A gyógyítókat később felhozzák majd az
erődbe, csupán egy maréknyi marad odalent addig, amíg Morath
légiója megérkezik.
 Két sötét folt száguldott odafent, és az őrszemek ismét
elfoglalták a helyüket, mire Nesryn és Sartaq leszállt a mellvédre.
Egy kis sólyom is érkezett velük, a lány rukja mellett landolt.
Falkan Ennar is velük jött tehát.
Nesryn könnyed mozdulattal leugrott a rukjáról, arca Hellas
birodalmának komorságát idézte.
– Morath serege háromnapnyi járásra van, talán négyre –
jelentette lihegve.
Sartaq odalépett mögé. A rukokat nem kellett kikötni sehova,
nyugodtan otthagyhatta őket.
– Mi magasan szálltunk, de Falkan közelebb merészkedhetett –
szólalt meg.
Az alakváltó továbbra is madárformában ült Salkhi mellett.
Yrene előrelépett.
– Mit láttatok?
Nesryn a fejét rázta, máskor aranybarna bőre most sápadtnak
látszott.
– Valgokat és embereket leginkább. De mind gyorsnak
tűnnek... és kegyetlennek.
Chaol elfojtotta a grimaszát.
– Boszorkányok sehol?
– Nem láttunk egyet sem – felelte Sartaq. Kezét végigfuttatta
fonatán. – Persze lehet, hogy iderepülnek majd a Ferian-résből,
amikor megérkezik a sereg.
– Imádkozzunk, hogy ne így legyen! – fürkészte Yrene a
völgyben a rukokat.
Ezer ruk. Mintha maguk az istenek ajándékozták volna nekik,
felfoghatatlanul nagy számnak tűnt. Mégis, most, hogy leszálltak a
síkságra…
 Még ezeket a csodás madarakat is magával sodorhatja a csata
heve.
 20. FEJEZET

– HALLOTTAD MÁR A VILÁGOK KÖZÖTT JÁRÓ királynő történetét?

Aelin egy ősi völgy mohás szőnyegén ücsörgött, egyik kezével a
mindent beborító apró, fehér virágokkal játszadozott. Megrázta a
fejét.
A föléjük tornyosuló tölgyek rácsozatot képeztek a tisztás felett,
közöttük kis csillagok pislákoltak és ragyogtak, mintha maguk az
ágak ejtették volna fogságba őket. Telihold ragyogott felettük,
fényárba vonta az erdőt, gond nélkül láttak az éjszakában.
Körülöttük halk, andalító dallamok úsztak a meleg nyári
levegőben.
– Szomorú történet – mondta a nagynénje. Vörösre festett
szájának széle egyik oldalt felfelé kunkorodott, ahogy hátradőlt
gránittömbből faragott ülőhelyén. Mindig ott ült a leckék, a
hosszú, nyugodt beszélgetések során, a balzsamos nyári
éjszakákban. – És nagyon régi is.
Aelin felvonta a szemöldökét.
– Túl öreg vagyok már a tündérmesékhez, nem?
Valóban, hiszen három napja ünnepelte a huszadik
születésnapját egy közeli tisztáson. Fél Doranelle eljött, legalábbis
úgy tűnt, a párja mégis megszöktette valahogy a mulatságból. Meg
sem álltak az erdő szívében található, elzárt tavacskáig. Még
mindig felhevült az arca, ha arra gondolt, hogyan úszkáltak a
holdfényben, hogy miféle érzésekkel ajándékozta meg Rowan, és
hogyan imádta őt a nap melengette vízben.
A párja. Még mindig meglepte a szó. Ahogyan akkor is, amikor
megérkezett ide tavasz végén, meglátta őt a nagynénje trónja
mellett, és egyszerűen tudta. És az elmúlt hónapok, az udvarlás...
Aelin belepirult, ha csak rágondolt. Azok a hónapok teljesedtek ki
ott, az erdei tavacskában. Ott szabadultak el az érzelmeik. A
nyakán – és Rowan nyakán – található jelek is ezt bizonyították.
Nem egyedül tér majd vissza Terrasenbe ősszel.
– Senki sem túl öreg a tündérmesékhez – felelte a nagynénje.
Halovány mosolya egyre szélesebbé vált. – És te magad is a
tündérvilág része vagy, úgyhogy talán kellene is, hogy érdekeljen
az ilyesmi.
Aelin mosolyogva fejet hajtott.
– Ez igaz, néném.
A nagynéni nem volt egészen pontos, hiszen több nemzedék,
évezredek választották el őket egymástól, a királynő mégis azt
javasolta, így nevezze őt Aelin.
Maeve elhelyezkedett az ülőhelyén.
– Sok-sok évvel ezelőtt, nem sokkal a világ születése után,
amikor még nem voltak emberi királyságok, amikor egyetlen
háború sem hagyta csúf nyomát a földön, született egy ifjú
királynő.
Aelin maga alá húzta a lábát, fejét oldalra billentve hallgatta a
történetet.
– Nem tudta, hogy királynő. Az ő népénél nem örökölték a
képességeket, csak úgy születtek. És ahogy cseperedett, vele együtt
nőtt az ereje is. Rádöbbent, hogy a világ, amiben él, túl kicsi az ő
hatalmas erejéhez. Túl sötét, hideg és komor. Hasonló erővel
rendelkezett, mint sokan mások a népéből, de neki egyszerűen
több jutott, egy sokkal élesebb, kidolgozottabb fegyvert kapott, és
ettől különlegessé vált. Az ereje láttán a népe fejet hajtott előtte,
így hát ő uralta őket.
Így folytatta:
– Híre ment az erejének, és három király érkezett, hogy
megkérjék a kezét. Hogy szövetséget kössenek a birodalmuk és
aközött, amit ő épített magának, akármilyen kicsi volt is. Egy ideig
azt hitte, ezzel megkapja azt az újdonságot, a kihívást, amire
mindig vágyott. A három király testvér volt, mind saját jogán
hatalmas, a képességeik erőteljesek és rémisztőek. A királynő a
legidősebbet választotta, nem azért, mert ő tudott valamit, amit a
többi nem, esetleg vonzóbb lett volna, egyedül a számtalan
könyvtára miatt esett rá a választása. Mindaz, amit megtanulhat az
ő birodalmában, amit a saját erejével kezdhet majd… A tudásra fájt
a foga, nem magára a királyra.
Különös történet. Aelin felvonta a szemöldökét, de a nagynénje
tovább mesélt.
– Így hát összeházasodtak, és a királynő maga mögött hagyta kis
birodalmát, hogy a férjével lehessen annak kastélyában. Egy ideig
megelégedett a férjével és az otthona által kínált tudással. A király
és a testvérei hódítók voltak, ezért rengeteg időt töltöttek távol,
újabb és újabb területeket fűztek közös trónjukhoz. A királynő
nem bánta, hiszen így zavartalanul megtanulhatott bármit, amit
csak akart. Azonban a férje könyvtárában olyasfajta tudás lakozott,
amiről még a király sem tudott. Olyan világok történetei és
bölcsessége, amelyek azóta az enyészeté lettek. A királynő rájött,
hogy valóban léteznek más világok. Nemcsak az a sötét, borzalmas
vidék, ahol ők élnek, hanem egyéb világok is, egyik a másik
tetején, és erre soha senki sem gondolt. Olyan világok, ahol a
bágyadt fényt nem szűrik hamufelhők, ahol a nap aranyszínű
meleget áraszt. Olyan világok, ahol létezik zöld. A királynő még
sosem hallott ilyen színről. Zöld. Ahogyan a kékről sem, arról az
árnyalatról, amilyennek az égboltot leírták. Még csak elképzelni
sem tudta.
Aelin a homlokát ráncolta.
– Szánalomra méltó élet lehetett.
Maeve komoran bólintott.
– Az is volt. És minél többet olvasott ezekről a világokról,
amiket egykor az addigra rég halott utazók jártak be, annál inkább
látni akarta őket a saját szemével. Megtudni, milyen az, amikor a
nap melege csókolja az ember arcát. Hallani a verebek reggeli
énekét, a tenger felett repülő sirályok vijjogását. A tenger… Az is
ismeretlen volt számára. A végtelen hullámok, a víz hangulatai, a
rejtett mélységek. Az ő világában csak sekély, iszapos tavak és félig
kiszáradt patakok voltak. Úgyhogy míg a férje és annak két öccse
újabb háborúba kezdett, a királynő azon elmélkedett, hogyan
juthatna át a többi világba. Hogyan hagyhatná maga mögött a
sajátját.
– Lehetséges ez egyáltalán?
Valami zavarta Aelint, mintha ez a történet tényleg igaz lenne,
de talán csak az anyja vagy Marion egyik meséjére emlékeztetett.
Maeve bólintott.
– Lehetséges volt. A létezés nyelvének segítségével ajtókat lehet
nyitni két világ között, még ha csupán rövid időre is. Tiltott volt,
törvényellenes, már jóval azelőtt, hogy a királynő férje és annak
testvérei megszülettek. Amint az utolsó ősi utazó is meghalt, a
világok közötti átjárókat lezárták, és a világok közötti utazás
képessége velük együtt a feledés homályába veszett. Legalábbis
mindenki így gondolta. Csakhogy a királynő a férje könyvtárának
mélyén rábukkant a régi varázsigékre. Eleinte csak apróságokkal
kísérletezett. Először a nyugalom birodalmába nyitott ajtót, meg
akarta keresni az egyik utazót, hogy megkérdezze, pontosan
hogyan is kell ezt csinálni. – Maeve arcán mindentudó mosoly
terült el. – Az utazó nem volt hajlandó elárulni neki. Úgyhogy a
királynő elkezdte önmagát tanítani. Régóta elfeledett és lezárt
ajtókat nyitott ki, majd csukott be. Bepillantást nyert a
világmindenség működésébe. Már zárkának érezte a saját világát.
Megunta a férje hadakozását, így maga köré gyűjtötte a
legkedvesebb szolgálólányait, ajtót nyitott egy új világba, és maga
mögött hagyta azt, ahová született.
– Maga mögött hagyta? – bukott ki Aelinből. – Egyszerűen...
Egyszerűen csak otthagyta a világát? Véglegesen?
– Valójában sosem volt az ő világa. Arra született, hogy más
világokon uralkodjon.
– Hová ment?
Maeve mosolya kiszélesedett.
– Egy igazságos, csodás világba. Ahol nem volt sem háború, sem
sötétség. Nem úgy, mint abban a világban, ahová született. Az új
világban is királynő vált belőle. Új testet öltött, hogy senki se
tudja, hogy néz ki valójában, hogy még a saját férje se ismerje meg.
– A király rátalált?
– Nem, pedig kereste. Megtudta mindazt, amit a királynő
kiderített, és megtanulta ő maga is, sőt, az öccseinek is
megtanította. Egyik világot a másik után szaggatták szét érte. És
amikor megérkeztek abba a világba, ahol a királynő új otthonra
lelt, nem ismerték fel. Még amikor háborúzni kezdtek, a királynő
akkor sem fedte fel valódi kilétét. Végül ő nyerte meg a háborút, és
két királyt, köztük a saját férjét is, sikerült visszaküldenie a saját
világukba. A harmadik király csapdába esett, az erejét majdnem
megtörték. A föld legmélyére kúszott, a győztes királynő pedig
azzal töltötte hosszú-hosszú életét, hogy felkészüljön a
visszatértére, és felkészítse rá a népét is. Merthogy a három király
bizony túlszárnyalta még az ő világjáró képességét is. Nekik
sikerült tartósan kaput nyitni a világok között, és ehhez három
kulcsra volt szükségük. Ha valaki megkaparintja azokat a
kulcsokat, akkor minden világot uralni fog, az örökkévalóságot
tarthatja a tenyerében. A királynő meg akarta találni őket, hogy
minden ellenséget elűzhessen, hogy a férje kisebbik öccsét is
száműzhesse, vissza a saját világába. Hogy megvédhesse az új,
csodás világát. Egész életében erre vágyott: hogy békében élhessen,
és többé ne kísértsék a múlt árnyai.
Valahonnan messziről egy emlék tört a felszínre. Mintha
elfelejtett volna kioltani egy tüzet, amit égve hagyott a szobájában.
– Megtalálta végül a kulcsokat a királynő?
Maeve mosolya szomorúvá vált.
– Szerinted megtalálta, Aelin?
Aelin elgondolkozott a kérdésen. A beszélgetéseik, a völgybéli
tanórák jó része komolyabb fejtörőt jelentett, olyan kérdéseket,
amiken alaposan el kellett gondolkoznia, hogy később, amikor
Rowannel az oldalán trónra ül, a segítségére lehessenek.
Mintha csak megidézte volna, a párja fenyő- és hóillata töltötte
be a tisztást. Szárnysuhogás hallatszott, majd megjelent maga
Rowan, sólyomként ült az egyik hatalmas tölgyfa ágán. Az ő
harcos hercege.
Aelin rámosolygott, ahogyan a korábbi hetekben is tette
mindig, amikor Rowan visszakísérte őt a szobájába a folyó menti
palotában. Ezeken a sétákon ismerte meg, szerette meg, amikor az
erdőből a ködlepte városba sétáltak. Jobban szerette, mint valaha
bármit.
Aelin visszafordult a nagynénje felé.
 – A királynő okos volt, nagyratörő. Szerintem bármire képes,
még a kulcsokat is megtalálhatta.
– Mind ezt gondolnánk. Mégsem járt sikerrel.
– Hova lettek a kulcsok?
Maeve rezzenéstelen, sötét pillantása az övébe fúródott.
– Szerinted hova lettek?
Aelin szólásra nyitotta a száját.
– Szerintem…
Pislogott egyet. Elhallgatott.
Maeve ismét elmosolyodott, gyengéden, kedvesen. Már a
kezdetektől fogva ilyen volt vele.
– Szerinted hol vannak a kulcsok, Aelin?
Aelin ismét szólásra nyitotta a száját. Aztán megint elhallgatott.
Mintha egy láthatatlan lánc visszarántotta volna. Elhallgattatta
volna.
Lánc… Egy lánc. Lepillantott a kezére, a csuklójára. Mintha ott
kellene lenniük.
Még sosem érezte, milyen az, amikor béklyó mar az ember
bőrébe. Mégis csupasz csuklójára meredt, és esküdni mert volna rá,
hogy régebben heg csúfította. Most csupán puha, nap csókolta bőrt
látott.
– Ha a világunkat veszély fenyegetné, ha az a három borzalmas
király pusztulással fenyegetné, hol keresnéd a kulcsokat?
Aelin felnézett a nagynénjére.
Egy másik világ. Van egy másik világ. Egyfajta álomfoszlány,
egy másik világ, és ott bizony van sebhely a csuklóján. Ott tele van
hegekkel.
És a párja, aki most odafent ül… Abban a világban tetoválás fut
végig az arcán, a nyakán, a karján. Szomorú történetet mesél az a
tetoválás, bánattal teli, borzalmas történetet. Veszteségről.
Veszteségről, amit egy sötét királynő okozott…
– Hol rejtőznek a kulcsok, Aelin?
Maeve arcán továbbra is szelíd, szerető mosoly ült. És mégis…
És mégis.
– Nem! – lehelte Aelin.
Valami megmoccant a nagynénje pillantásának mélyén.
– Mit nem?
Ez nem az ő valósága, nem az ő élete. Ez a hely, ezek a csodás
doranelle-i hónapok, hogy megtalálta a párját…
Vér, homok és tajtékzó hullámok.
– Nem!
Hangja mennydörgésként robaj lőtt a békés völgyben.
Aelin kivillantotta a fogát, ujjait a mohába vájta.
Maeve halkan felnevetett. Rowan leröppent az ágról, hogy a
királynő felemelt karjára szálljon.
Még csak meg sem rezzent, amikor Maeve a nyaka köré fonta
vékony, fehér ujjait. Majd kitörte azt.
Aelin felsikoltott. Sikítva markolta a mellkasát, érezte, ahogy
megszakad a közöttük feszülő kötelék…

Aelin háta ívben megfeszült az oltáron, és minden egyes törött,

összezúzott porcikája vele együtt üvöltött.
A felette álló Maeve mosolygott.
– Tetszett a látvány, ugye?
Nem történt meg. Amit ott látott, az nem történt meg. Rowan
életben van, életben van...
 Megpróbálta megmozdítani a karját. A fájdalom
villámcsapásként cikázott végig rajta, és ismét felsikoltott.
Csupán reszelős nyögés jött ki a száján. Éppolyan hasztalan,
mint a karja mellette, ami…
A karja, ami…
Csont csillant, több helyen türemkedett ki, mint ahányat meg
tudott volna számolni. Vér, felgyűrődött bőr, és…
Nem voltak ott a béklyó okozta hegek, hiába festett
borzalmasan.
Ebben a világban, ezen a helyen sem voltak sebhelyei.
Egy újabb illúzió, egy újabb álomvilág...
Megint felsikított.
A széttrancsírozott karja, a sebhely nélküli bőr miatt, a
megszakadt kötelék kínzó fájdalmának emléke miatt.
– Tudod, mi a legfájdalmasabb az egészben, Aelin? – Maeve
gyengéden beszélt, akár egy szerető. – Hogy azt hiszed, én vagyok
a gonosz ebben a történetben.
Aelin összeszorított fogakkal zokogott, képtelen volt mozdítani
a karját. Bármelyik karját. A semmibe bámult, keresztül a valódi,
és mégsem valódi helyiségen.
Megjavították a ládát. Új vaslapot készítettek a tetejére. Meg az
oldalára. Az aljára. Kevesebb levegő jutott így be, úgyhogy az órák
vagy napok most már fojtogató hőségben teltek.
Megkönnyebbüléssel töltötte el, amikor végre az oltárhoz
láncolták.
Bármikor történt is. Már ha egyáltalán megtörtént.
– Biztosra veszem, hogy a párod, Elena, sőt akár maga Brannon
is hazugságokkal töltötte meg a fejed arról, hogy mit tennék a
kulcsokkal. – Maeve végigsimított a kőoltár szegélyén, a
vérfoltokon, a csontszilánkokon. – De komolyan gondoltam, amit
mondtam. Szeretem ezt a világot. Nem akarom elpusztítani. Csak
javítanék rajta. Képzelj el egy olyan világot, ahol nincs éhezés,
nincs fájdalom. Nem ezért harcolsz te is a társaiddal? Egy jobb
világért?
Gúnyolta őt a szavakkal. Kigúnyolta, hogy mit ígért olyan sok
szövetségesének. Hogy mit ígért Terrasennek – és azóta is adós
vele.
Aelin igyekezett nem mocorogni láncra verve, törött karral.
Mintha belülről nyomta volna valami erősen a bőrét. Egyre
elviselhetetlenebb lett a csontjai mentén, a fejében. Minden egyes
nap egy kicsit rosszabb.
Maeve halk sóhajt hallatott.
– Tudom, mit gondolsz rólam, Tűzhozó. Hogy mit feltételezel.
De bizonyos igazságokat nem oszthatunk meg. Még a kulcsokért
sem.
Még nagyobb nyomás nehezedett rá belülről, elnyomta a
fájdalmat… Talán még annál is rosszabb volt.
Maeve a tenyerébe vette Aelin maszkos arcát.
– A Megjövendölt Királynő. Szeretnélek megmenteni téged
ettől az áldozattól, amit egy makacs lány ajánlott fel. – Halkan
felnevetett. – Még Rowannel is együtt lehetsz. Mind a ketten itt
lehettek. És te meg én összedolgozunk, hogy megmentsük ezt a
világot.
Csupa hazugság. Aelin tudta jól, bár fogalma sem volt, hol ér
véget az igazság, és hol kezdődik a hazugság. Tartozott-e a párja
valaki máshoz korábban? Odaadták-e őt másnak? Vagy az csak egy
rémálom volt?
Az istenekre, borzalmas ez a nyomás a testében! A vérében.
Nem adod fel!
 – Most is érzed – folytatta Maeve. – A tested arra késztet, hogy
igent mondj. – Aelin kinyitotta a szemét. Nyilván zavarodottság
csillanhatott benne, mert Maeve elmosolyodott. – Tudod, mi lesz
egy mágiahasználóval, ha vasba zárják? Nem érzed azonnal, de
ahogy telik az idő… A mágiád kiutat keres, Aelin. Az a nyomás az
erőd, azt üvölti, hogy szabadulj a láncokból, ereszd ki a
felgyülemlett feszültséget. A saját véred arra sarkall, hogy hallgass
rám.
Ez igaz.
Nem az a része, hogy be kellene hódolnia, hanem hogy az egyre
súlyosbodó nyomás rosszabb lesz, mint bármiféle kiégés fájdalma.
Egyszer már érezte, amikor soha nem látott mélységig belevetette
magát a mágiájába.
Az semmi ahhoz képest, ami most jön.
– Néhány napra elmegyek – szólalt meg ismét Maeve.
Aelin megdermedt.
Maeve csalódottságot játszva ingatta a fejét.
– Nem haladsz olyan gyorsan, mint szerettem volna, Aelin.
A helyiség másik végében Fenrys figyelmeztető vicsorgást
hallatott. Maeve még csak rá sem pillantott.
– Megtudtam, hogy közös ellenségünk ismét felbukkant ezen a
földrészen. Az egyiküket, egy valg herceget sikerült megfékezni,
csupán néhány napnyira innen, a déli határ közelében. Több
gallért is hozott magával, nyilván azért, hogy az én népemen
használja. Talán rajtam is.
Ne! Ne...
Maeve végigsimított Aelin nyakán, mintha azt keresné, hová
illeszkedne a gallér.
– Úgyhogy megyek, szerzek egy olyan gallért, és kiderítem,
miféle mondanivalója van Erawan szolgájának. Az első háborúban
széttéptem a valg hercegeket, akik az utamba kerültek – mondta
halkan. – Gondolom, könnyű lesz kedvem szerint formálni őket.
Mármint, tulajdonképpen csak egyet, hogy elragadjam Erawantól,
miután rád raktam azt a gallért.
Ne!
A szó egyfajta kántálássá vált, feltörő sikollyá a torkában.
– Nem is értem, eddig hogy nem jutott eszembe – elmélkedett
hangosan Maeve.
Ne!
Maeve megnyomta Aelin törött csuklóját, ő pedig lenyelte a
sikolyát.
– Gondolkozz rajta! És amikor visszatérek, megbeszéljük,
elfogadod-e az ajánlatomat. Talán az egyre növekvő nyomásnak
köszönhetően tisztábban látsz majd.
Egy gallér. Maeve rémkőből készült gallérért megy...
Maeve elfordult, fekete ruhája meglebbent. Amint kilépett az
ajtón, a baglya leröppent a nyitott ajtó tetejéről, és elhelyezkedett
a vállán.
– Cairn bizonyára elszórakoztat, amíg távol leszek.

Nem tudta, mennyi idő telt el az oltáron azóta, hogy a

gyógyítók édes füsttel megérkeztek. Visszatették rá a
páncélkesztyűt.
Minden egyes múló órával egyre sürgetőbbé vált a nyomás a
bőre alatt. Még abban a mély bódulatban is. Mintha elég lett volna
egyetlenegyszer odafigyelni rá, és többé nem szabadulhat tőle.
Nem tarthatja kordában.
 Persze ez lesz a legkisebb problémája, ha Maeve gallért rak a
nyaka köré.
Fenrys a falnál ült, szemében aggodalom csillant, ahogy
pislogott. Jól vagy?
Aelin válaszképp kétszer pislantott. Nem.
Nem, a legkevésbé sem érezte magát jól. Maeve erre várt, arra,
hogy megérezze ezt a nyomást, ami borzalmasabb, mint bármi,
amit Cairn tehet vele. És most, hogy Maeve személyesen elment
egy gallérért…
Még csak bele sem gondolt. Iszonyatos rabszolgasors, olyan,
amiből talán sosem szabadulna, amivel sosem vehetné fel a
versenyt. Nemcsak megtörné a Tűzhozót, hanem teljesen elmosná
a föld színéről.
Elragadna mindent, ami ő maga, az erejét, a tudását, kiszaggatná
belőle. Ő pedig odabent rekedne, onnan hallgatná, ahogy a saját
hangja elárulja, hol vannak a rémkulcsok. Ahogy véresküt fogadna
Maeve-nek. Ahogy teljes mértékben megadná magát neki.
Fenrys négyszer pislogott. Itt vagyok, melletted vagyok.
Aelin hasonlóképpen felelt. Itt vagyok, melletted vagyok.
A mágiája utat keresett magának, kitöltötte a teret a
lélegzetvételei, a csontjai között. Nem talált neki helyet, semmit
sem tehetett, hogy megnyugtassa.
Nem adod fel!
Ezekre a szavakra összpontosított. Az anyja hangjára.
Talán a mágia felemészti belülről, mielőtt Maeve visszatér.
Nem tudta, hogyan élhetné túl. Hogyan tölthetne el még
néhány napot így, amikor már egy óra is végtelenül hosszúnak
tűnt. Bár engedhetne a nyomásnak, csak egy nagyon kicsit…
Elhessegette az elméjébe bekígyózó gondolatokat. Hogy a
sajátjai voltak vagy Maeve-től származtak, az nem számított.
 Fenrys ismét pislogott, újra és újra ugyanazt jelezte neki. Itt
vagyok, melletted vagyok.
Aelin lehunyta a szemét, és öntudatlanságért imádkozott.

– Felkelni!
Korábbi szavak gúnyos mása.
Cairn állt felette, gyűlöletes arcát mosoly torzította. És a
szemében izzó vad fény...
Aelin megdermedt, ahogy a hím elkezdte kioldani a láncait.
Őrök csörtettek be. Fenrys vicsorgott.
A nyomás ott tekergőzött a bőre alatt, iszonyatos kalapácsként
verte a fejét. Rosszabb volt, mint a Cairn oldalán lógó, a
megtörésére szolgáló eszközök.
– Maeve azt akarja, hogy vigyünk máshová – jegyezte meg
Cairn, és a szemében égő tűz egyre magasabbra hágott, ahogy
felrántotta és a ládához cipelte őt. Olyan erősen ejtette bele, hogy a
lánccsörgésbe beleremegtek a csontjai, a koponyája. Könnyek
szöktek Aelin szemébe, és fel akart ugrani, ám ekkor rácsapták a
fedelet a ládára.
Forró, fojtogató sötétség zárta körbe. Épp olyan volt, mint a
benne növekvő nyomás.
– Most, hogy Morath megint megjelent a kontinensen, Maeve
azt akarja, hogy biztonságosabb helyre kerülj, míg vissza nem ér –
dalolta Cairn a lezárt koporsón kívülről. Őrök nyögtek, majd a láda
megemelkedett, és Aelin az ajkába harapva tűrte a mozgást.
– Teszek rá magasról, mit csinál veled azután, hogy rád tette azt
a démongallért. Addig viszont az enyém vagy, nem igaz?
Elszórakozunk még egy kicsit mi ketten, amíg új barátot nem lelsz
magadban.
Rettegés szorította Aelin gyomrát, túltett a nyomáson is.
Máshová viszik – egyszer pont erre figyelmeztetett egy fiatal
gyógyítót. Azt mondta neki, ha a támadója megpróbálja máshová
vinni, ott szinte biztos, hogy végezni fog vele, ezért mindenképpen
meg kell vetnie a lábát, amíg tudja.
És akkor még szó sem volt mindennap egyre közelebb érő
démongallérokról.
De Cairn nem fogja megölni, hiszen Maeve-nek élve van
szüksége rá.
Aelin a légzésre koncentrált. Belégzés-kilégzés, belégzés-
kilégzés.
Azonban az a csuszamlós, metsző félelem csak elborította az
érzékeit. Minden tagja beleremegett.
– Te is velünk jössz, Fenrys – jegyezte meg Cairn. Hangjában
nevetés csendült, ahogy Aelin a fémláda oldalának csúszott,
miközben elindultak vele felfelé. – Már csak az hiányozna, hogy
akár egy pillanatról is lemaradj!
 21. FEJEZET

ROWAN MINDEN EGYES NYÍLT és rejtett utat ismert, ami csak

Doranelle-be vezetett. Ez vonatkozott mind a zöldellő
birodalomra, mind pedig a kiterjedt városra, amiről a nevét kapta.
Pontosan olyan jól ismert minden utat, mint Gavriel és Lorcan.
Előző éjjel eladták a lovakat, Elide intézte az alkudozást. A
tündérharcosokat rögtön felismerték volna, ha az arcukra nem is
figyelnek fel, az erejüket mindenképpen megérzik. Szinte
mindenki tudta, kik ők.
Az északi, wendlyni határtól eltérően a déli utakat nem őrizték
vad farkasok. Ennek ellenére rejtőzködve haladtak, félig elfeledett
utakon siettek észak felé.
És amikor már csupán néhány napnyira jártak a város határától,
csapdát állítottak Maeve-nek.
Olyasmivel, amiről Rowan jól tudta, a királynő képtelen lenne
ellenállni neki: rémkő gallérokkal.
Aelin még nem tört meg. Rowan tudta, érezte. Valószínűleg az
őrületbe kergeti vele Maeve-et. A gondolat, hogy felhasználhatja
az egyik rémkő gallért, az arrogancia, amivel szentül hiszi, képes
lenne uralni a benne lévő démont, hogy elragadhatná magától
Erawantól... Ez bizony túlságosan csábító lehetőség lenne ahhoz,
hogy Maeve nemet mondjon rá.
Úgyhogy pletykákat indítottak útjukra, Elide ejtette el őket az
ivókban, a piacokon, olyan helyeken, ahol Rowan tudta, Maeve
kémei hallgatózni fognak. Azt állították, az egyik tündérhelyőrség
elfogott egy valg herceget – és vele együtt néhány különös gallért
is. Mindez természetesen egy jó messzi őrponton történt. A
gallérokat pedig viheti, aki akarja.
Még csak nem is imádkozott az istenekhez, hogy Maeve
elhiggye. Hogy ne küldje el az egyik kémét a gallérokért, vagy csak
azért, hogy egyáltalán meggyőződjön, valóban léteznek. Hatalmas
kockázat, de más lehetőség nem kínálkozott.
Rowan szíve hangosan dübörgött a mellkasában, ahogy
megmászták a meredek déli dombokat, ahonnan végre
megpillanthatják az éjszakai sötétbe burkolózó várost. Nem tudnak
olyan jól rejtőzködni, mint Maeve, a véreskütől szabadulva viszont
nem bukkannak rájuk azonnal.
Persze Maeve kémei mindenhol ott vannak, mindenhová elér
az ereje ezen a vidéken. És persze máshol is.
Hangosan ziháltak, ahogy félig mászva megközelítették az
erdős dombok legmagasabbikának tetejét. Másképpen is
bejuthattak volna a városba, igen, de csak így mérhették fel előtte
a terepet. Rowan nem kockáztatta meg a repülést, hiszen az éles
szemű őrök nyilván még éjszaka is figyelik, felbukkan-e egy
fehérfarkú sólyom.
Már csak tíz méter választotta el őket a dombtetőtől.
Rowan egyre csak mászott előre, a többiek szorosan a
nyomában haladtak.
Aelin itt van. Egész végig itt volt. Ha azonnal Doranelle-be
jönnek…
Ebbe bele sem gondolt. Végre felért a dombtetőre.
A hold ezüstös fényében a szürke kőből épült város fehérnek
tetszett, körbelengte a folyók és vízesések ködpárája. Elide-nak
még a lihegés közepette is elállt a lélegzete.
 – Azt… Azt hittem, olyan lesz, mint Morath – vallotta be.
A békés város egy folyókkal szabdalt medencében feküdt. Bár
későre járt már, több helyen lámpások világítottak, és Rowan jól
tudta, bizonyos negyedekben zene szól.
Otthon. Egykor ez volt az otthona. Vajon az itt lakók továbbra
is az ő népe, függetlenül attól, hogy idegen királynőt vett
feleségül? Hogy oly sokukkal megküzdött és annyit meg is ölt
Eyllwe tengerén? Nem kereste a fekete gyászzászlókat, amelyek
bizonyára rengeteg ablakban ott lógtak.
Mellette Lorcan és Gavriel szintén igyekezett nem számolni
őket. Évszázadokon át éltek közöttük, megismerték őket.
Barátokként tekintettek rájuk.
Tudják vajon, kit rejtegetnek közöttük? Hallották a sikolyait?
– Az ott a palota – magyarázta Gavriel Elide-nak a város keleti
szélén álló elegáns, kupolás épületegyüttesre mutatva. Egy
hatalmas vízesés szélére építették.
Néma csendben figyelték az oszlopos épületet, ahol a királynő
élt. Ahol egykor ők maguk is éltek. Egyetlen lámpás sem égett
odabent.
– Ez még nem jelent semmit – jegyezte meg Lorcan. – Sem azt,
hogy Maeve elment, sem azt, hogy Aelin itt maradt.
Rowan a szelet hallgatta, szaglászta, de nem érzett semmit.
– Csakis úgy deríthetjük ki, hogy bemegyünk a városba.
– Csak azon a két hídon át lehet bejutni? – meredt Elide
homlokráncolva az egymásnak tükörképet állító kőhidakra
Doranelle déli és északi felén. Mindkettő nyílt terepnek számított,
messziről látni lehetett rajta mindent.
– Igen – felelte Lorcan feszülten.
A folyó túl széles, túl zabolátlan ahhoz, hogy átússzanak. Ha
volt is más befelé vezető út, Rowan nem tudott róla.
 – Érdemes lenne nagy ívben megkerülni a medencét – szólalt
meg ismét Lorcan, a síkság közepén fekvő várost fürkészve.
Északra az erdős dombságok húzódtak, egészen a föléjük
tornyosuló Kambrium-hegységig. Nyugatra szántók foglalták el a
nyílt terepet, a láthatár szélén a tenger csillant. Keletre, a
vízeséseken túl füves síkságról juthattak be az ősi rengetegekbe,
mögöttük pedig újabb hegyek magasodtak.
Az ő hegyei. Az a hely, amit egykor otthonának tekintett, ahol
a hegyi otthona állt, amíg fel nem égették. Ahol Lyria is életét
vesztette, és ahol ő maga is végső nyugalomra akart térni.
– Menekülési tervre is szükségünk lesz – mondta Rowan, pedig
nem most jutott eszébe először. Hogy hova menekülnek majd a
szöktetés után. Maeve a legjobb vadászait küldi majd a nyomukba.
Egykor ő is annak számított. Rengeteg tündért kellett
levadásznia és elintéznie, akik még Maeve gyomrát is
felfordították, olyan utat tévesztett tündéreket, akiknek már nem
volt keresnivalójuk ezen a világon. Ő maga képezte ki a
vadászokat, akiket Maeve rájuk szabadít majd. Megmutatta nekik a
titkos ösvényeket, azokat a helyeket, ahol a tündérek meghúzták
magukat.
Eszébe sem jutott, hogy egy nap még a hátrányára válik.
– Egy napot rá kell áldoznunk – jelentette ki Lorcan.
Rowan hűvös pillantást vetett rá.
– Nem pazarolhatunk el egy teljes napot.
Aelin odalent van. Ebben a városban. Tudta, érezte. Az elmúlt
két napban egyre csak gyűjtötte az erejét, készült a gyilkolásra, a
menekülésre. Nyomasztó volt, hogy most vissza kell tartania,
nehezen uralta magát.
– Megfizetjük az árát, ha nem szánunk rá elég időt – felelte
Lorcan. – A párod is megfizeti.
 A korábbi parancsnoka is ugrásra készen állt. Még a máskor
nyugodt, higgadt Gavriel is fel-alá járkált. Mindannyian gyűjtötték
az erejüket, az utolsó cseppet is kisajtolták magukból.
Lorcannek igaza van. Rowan is ugyanezt javasolná neki, ha
fordított helyzetben lennének.
Gavriel az alattuk húzódó domboldal sziklás kiszögellésére
mutatott.
– Ott nem látnak meg. Estére tábort verhetünk, és holnap
felmérjük a terepet. Pihenjünk!
Visszataszító volt a gondolat, hogy aludjon, amikor pusztán
kilométerek választják el Aelintől. A füle megfeszült, mintha a
sikolyait próbálná kivenni a szélben. Végül mégis így felelt:
– Rendben.
Nem kellett figyelmeztetnie a társait, hogy nem
kockáztathatják meg a tűzgyújtást. A levegő lehűlt, de elég
enyhének bizonyult ahhoz, hogy túléljék az éjszakát.
Rowan elindult lefelé a domboldalon, a kezét nyújtotta Elide-
nak, hogy segítsen neki lebotorkálni a veszélyes, sziklás terepen. A
lány remegő ujjakkal kapaszkodott bele.
Nem szállt inába a bátorsága, velük tartott.
Rowan megvetette a lábát, mielőtt ismét felé fordult, hogy
lejjebb segítse.
– Nem kell bejönnöd a városba. Kitaláljuk, merrefelé
meneküljünk, és találkozhatunk ott.
Elide nem felelt, úgyhogy Rowan felnézett rá.
Csakhogy a lány nem őt nézte. Hanem az alattuk elterülő
várost.
Tágra nyílt szemében rémület ült. Az illatát is átjárta a rettegés.
Lorcan azonnal ott termett, kezét Elide vállára tette.
– Mi a…
 Rowan a város felé fordult. A dombtető határvonal volt.
Nem a városé, hanem egy káprázaté. Doranelle gyönyörű,
idillikus látványt nyújtott mindazok számára, akik a távolból fel
akarták mérni. Merthogy magát a várost minden oldalról, még a
keleti síkságon is…
Egy hadsereg vette körbe. Óriási hadsereg táborozott körülötte.
– Idehívta a seregei nagy részét – lehelte Gavriel. A szél az
arcába fújta a haját.
Rowan megszámolta a tábortüzeket, olyan sűrűn pöttyözték a
vidéket, mint csillagok az éjszakai égboltot. Még sosem látott
ekkora tündérsereget. Azok, amiket ő és a társai háborúba
vezettek, eltörpültek emellett.
Aelin bárhol lehet. A táborok valamelyikében, vagy akár
odabent a városban is.
Okosan kell csinálniuk. Ravaszan. És ha Maeve nem hitte el a
meséjüket…
– Egy egész hadsereget állított, hogy kint tartson minket? –
kérdezte Elide.
Lorcan Rowanre pillantott, sötét szemében figyelmeztetés
csillogott.
– Vagy hogy bent tartsa Aelint.
Rowan szemügyre vette a táborozó hadsereget. Vajon mit
gondolnak azok a doranelle-i lakosok a hadseregről, akik a
városban felbukkanó harcosokat leszámítva szinte sosem látnak
katonákat?
– Vannak szövetségeseink a városban – vetette fel Gavriel. –
Megpróbálhatjuk felvenni velük a kapcsolatot. Kiderítjük, hol van
Maeve, hogy miért rendelte ide a sereget. Hogy hallottak-e bármit
Aelinről.
 Rowan nagybátyja, Ellys, a házuk feje itt maradt, amikor Maeve
armadája kihajózott. Kemény és okos hím, ugyanakkor lojális is. A
képére formálta Endát, hogy az ő esze is élesen vágjon az
udvarban. Rowant is ő tanította, amikor csak ideje engedte, ő
okította elsőként kardvívásra. Rowan a nagybátyja házában nőtt
fel, és az volt az otthona, amíg a hegyekbe nem költözött. Vajon
Ellyst inkább Maeve-hez vagy a saját véréhez köti a hűsége? Ez
főleg annak fényében kérdéses, hogy Eyllwe-ben a Whitethorn-
ház árulást követett el.
Az is lehet, hogy a nagybátyja már halott. Maeve talán őt
büntette az unokatestvérei helyett, akiktől Rowan könyörögve
kért segítséget. Az is lehet, hogy Ellys ismét Maeve kegyeibe
akarna férkőzni az árulásuk után, ezért kiadná őket, még mielőtt
egyáltalán rábukkannak Aelinre.
A többiek pedig, az a néhány tündér, akit még talán
szövetségesnek nevezhetnek…
– Maeve képes beférkőzni mások elméjébe – felelte Rowan. –
Valószínűleg tudja, kik a szövetségeseink, talán már meg is tette a
megfelelő lépéseket. – Goldryn markolatára tette a kezét, a meleg
fém megnyugtatta. – Nem vállalunk ilyen kockázatot.
Lorcan egyetértően mormogott.
– Engem nem ismer Maeve – szólalt meg Elide –, legalábbis
nem igazán. Senki sem ismerne meg, főleg, ha... Ha változtatnék a
külsőmön. Segíthetnék, mint amikor a valg hercegről terjesztettem
hazugságokat. Bemehetnék holnap a városba, hátha megtudok
valamit.
– Nem!
Lorcan hangja éles késként hasított az éjszakába.
Elide hűvösen, rezzenéstelenül felelt:
– Nem vagy a parancsnokom. Nem tartozol az udvaromhoz.
 Elide Rowanhez fordult. Merthogy Rowannel bizony egy
udvarhoz tartoznak.
És Rowan foglal el magasabb pozíciót. Próbált nem
összerezzenni. Micsoda felelősséget rakott a vállára Aelin!
– Nem ismeri a város felépítését – sziszegte Lorcan –, nem
tudja, hogyan bánjon el az őrökkel…
– Megtaníthatjuk neki – vágott közbe Gavriel. – Ma este.
Mindent megtaníthatunk neki.
Lorcan kivillantotta a fogát.
– Ha Maeve Doranelle-ben maradt, akkor meg fogja érezni.
– Nem fogja – vitatkozott Elide.
– A parton is megtalált! – csattant fel Lorcan.
Elide felszegte az állát.
– Holnap bemegyek a városba.
– És mit csinálsz? Megkérdezed, látták-e Aelin Galathyniust
errefelé? Hogy ráér-e Maeve egy teára? – Lorcan vicsorgása
kettéhasította a levegőt.
Elide egy pillanatra sem hátrált meg.
– Cairnről fogok kérdezni.
Mind megmerevedtek. Még Rowan sem volt benne biztos, jól
hallotta-e.
Elide higgadtan végigpillantott rajtuk.
– Egy fiatal, halandó lány csak érdeklődhet a hím tündér után,
aki faképnél hagyta őt.
Lorcan olyan sápadttá vált, mint a felettük ragyogó hold.
– Elide! – Amikor nem felelt, Rowanhez fordult. – Majd
körbenézünk, biztos van más módja is, hogy…
Elide is Rowanhez intézte a szavait:
– Ha megtaláljuk Cairnt, megtaláljuk Aelint is. És kiderül az is,
itt maradt-e Maeve.
 Elide szemében már nem csillant félelem. Az illatába sem
vegyült egy cseppnyi sem.
Úgyhogy Rowan bólintott, hiába merevedett meg tőle Lorcan.
– Eredményes vadászatot, hölgyem!
 22. FEJEZET

TERRASEN HÓLEPTE SÍKSÁGAI egészen a déli láthatár dombjaiig

nyújtózkodtak.
A nyáron Lysandra a társaival – a királynőjével – kelt át a
dombokon. Végignézte, ahogyan a királynője felmászik az egyikre,
és a tetején álló, vésett gránithoz lép. Az jelezte a határvonalat
Adarlan és Terrasen között. A barátja egyetlen lépéssel hazaért.
Talán Lysandra ostoba volt, de eszébe sem jutott, hogy amikor
ismét a dombokhoz látogat, madártollak fedik, és háborúban
állnak majd.
Hogy felderítőként segíti majd a jóval mögötte haladó,
többezres sereget. Aedionra maradt a feladat, hogy
megmagyarázza, hova tűnt megint hirtelen Aelin, amikor ő
elrepült ide. Ki akarta deríteni, hol találkoznak majd össze Morath
légióival – és elmondani a tábornoknak, miféle terepre számítson
errefelé. A tündérfelderítők a saját madáralakjukban nyugatnak és
keletnek indultak, hogy ők is kiderítsék, amit lehet.
Lysandra ezüstös sólyomszárnya harcot vívott a csípős széllel,
és olyan gyorsan repítette, hogy úgy érezte, folyékony villám hasít
keresztül a szívén. A szellemleopárd alakot leszámítva ez volt a
kedvence. Gyors, kecses és könyörtelen – ez a test arra született,
hogy a szelek szárnyán szálljon, hogy levadássza a prédáját.
 Már nem hullott a hó, az ég azonban továbbra is szürkébe
burkolózott, melengető napfénynek még ígéretét sem kapták. De a
hideg nem számított, a tollazata megvédte őt.
Hosszan és messzire szállt, figyelte az üres vidéket. A falvak,
amiken nyáron áthaladtak, kiürültek, a lakók északra menekültek.
Lysandra remélte, hogy sikerült biztos helyre lelniük még a
havazás kezdete előtt, és hogy a mágiahasználók messze elkerülték
Morath hálóit. Az egyik faluban összeakadtak egy lánnyal, aki
figyelemre méltó erejével könnyedén irányította a vizet – vajon
befogadták őt és a családját Orynth vastag falai közé?
Lysandra elkapott egy felfelé ívelő fuvallatot, és feljebb szállt,
így még messzebbre ellátott. Elsuhantak alatta az első dombok,
fények és árnyak sora a felhős égbolt alatt. Nehéz lenne átjuttatni
rajtuk egy sereget, de a Romlás harcolt már a közelben korábban.
Nyilván ismerik az átvezető utat, hiába torlaszolja hó a völgyeket.
A szél észak felé süvített. Mintha védelmezni akarná azzal,
hogy észak felé tereli őt. Mintha könyörögne, hogy ne menjen
tovább.
Hamarosan kövek díszítették a dombok tetejét – kirajzolódott
az ősi határvonal. Lysandra elszállt felettük. Már csupán néhány
órája maradt, mielőtt sötétség borul a vidékre. Addig repül majd,
amíg az éjszaka és a hideg meg nem akadályozza a
továbbhaladásban, utána pedig keres magának egy fát, amin
megpihenhet, hogy hajnalban tovább folytassa a felderítést.
Továbbszállt dél felé, a láthatár kopár és csupasz maradt.
Aztán hirtelen felbukkant valami.
Lysandra szemügyre vette a feléjük vonuló sereget, és majdnem
lebucskázott az égből.
Ren megtanította, hogyan számolja meg a katonákat, mégis
minden alkalommal eltévesztette, amikor megpróbálta felmérni,
ugyan hány szabályos sornyi katona masírozik keresztül Adarlan
északi síkságán. Egyenesen a két birodalom határát szegélyező
dombok felé.
Ezrek. Öt-, tíz-, tizenötezer. Több is.
Újra és újra megakadt a számolásban. Húszezer, harmincezer.
Lysandra feljebb repült az égen. Kénytelen volt, mivel a
sereggel szárnyas ilkek is érkeztek, alacsonyan szálltak a fekete
páncélos sereg felett, figyelték, mi történik odalent.
Negyvenezer, ötvenezer.
Ötvenezer katona és az őket védelmező ilkek.
Közöttük vonzó fiatal férfiak lovagoltak. A páncél fölött fekete
gallér ölelte a nyakukat.
Valg hercegek. Összesen öt, minden légióra jutott egy.
Lysandra ismét megszámolta a katonákat. Háromszor is
újraszámolta.
Ötvenezer fős sereg. Míg ők csupán huszonötezret tudtak
összeszedni.
Az egyik ilk észrevette őt, és felfelé indult.
Lysandra azon nyomban megfordult, és eszeveszett, sebes
szárnycsapásokkal északnak indult.

A két sereg Dél-Terrasen hófedte mezein ütközött meg.

Terrasen tábornok-hercege azt parancsolta, inkább várjanak,
mintsem rohamtempóban igyekezzenek elérni Morath légióit.
Hadd fárassza ki magát Erawan serege a dombokon, miközben ők
előreküldenek egy csapat csendes orgyilkost, hogy végezzenek a
hullámzó tájon megakadó katonákkal.
Csupán egy maréknyi orgyilkos tért vissza.
 A valg hercegek sötét ereje előresöpört, felemésztett mindent,
ami az útjába került.
A Tűzhozó mégsem hamvasztotta el a valgokat. Semmit sem
tett, csupán ott lovagolt az unokatestvére mellett.
Az éjszaka folyamán ilkek ereszkedtek a táborra, fejetlenséget
és rémületet szítottak, méregtől csöpögő karmaikat a katonákba
vájták, mielőtt ismét felröppentek az égbe.
Felszaggatták az ősi határköveket a füves dombtetőkről, ahogy
átvonultak Terrasenbe.
Morath serege szinte teljes erejében, a hótól zavartalanul és
gyakorlatilag teljes létszámban hagyta maga mögött az utolsó
dombokat.
Lerohantak a domboldalon – mintha fekete ár söpört volna
végig a vidéken. Nekirontottak a Romlás dárdáinak és pajzsainak,
miközben a tündérkatonák mágiájukkal igyekeztek kordában
tartani a valg hercegeket.
Az ilkek ellen azonban semmit sem tehettek. Körülbelül annyit
ért a pajzs, mint ajtón a pókháló, néhányuk méregtől fröcsögött,
hogy megolvassza a mágiát.
Aztán vagy földre szálltak, vagy teljesen átütötték a
védvonalaikat. Még a méregtől csöpögő tüskékkel ellátott wyvern
alakját magára öltő alakváltó sem bánhatott el mindannyiukkal.
Még a tábornok-herceg sem tudta elég gyorsan átvágni a
nyakukat, hiába segítette egy ősi kard és a tündérösztönök.
A káoszban senkinek sem tűnt fel, hogy a Tűzhozó nincs ott.
Hogy egyetlen parázsnyi mágiája sem lobban a sikolyokkal teli
éjszakában.
Végül a gyalogosok is odaértek.
És a szedett-vedett hadsereg elkezdett szétszakadni.
 Először a jobbszárny esett el. Az egyik valg herceg kieresztette
a hatalmát, és a pusztítása nyomán porba hullottak a katonák. A
csendes orgyilkos Iliasnak kellett az ellenség közé lopózni, hogy
megállítsa a mészárlást.
A Romlás középső csapatai tartották magukat, mégis egyre
hátrálniuk kellett a karmok, agyarak, kardok és pajzsok támadása
elől. Annyi ellenféllel kellett szembenézniük, hogy a tündér
nemesek és katonáik nem tudták elég gyorsan elég sok elől
elszipolyozni a levegőt. Bármiféle előnyhöz jutottak is a
tündérmágia révén, az nem igazán lassította le Morath
előretörését.
Morath szörnyei végig északnak tolták őket az első nap
folyamán. És az éjszaka során.
És a következő nap hajnalán.
A második nap alkonyán már a Romlás sorai is kezdtek
felszakadozni.
Semmi sem állhatta Morath útját.
 23. FEJEZET

ELIDE MÉG SOSEM LÁTOTT Doranelle-hez foghatót.

A folyók városa, így nevezték. Eszébe sem jutott volna, hogy
várost lehet emelni egy óriási medence kellős közepén, ahol több
folyam is találkozik.
De nem hagyta, hogy az arcára is kiüljön a csodálat, miközben a
tiszta, kanyargós utakon sétált.
A félelmét is kénytelen volt elfojtani. A tündérek olyan fejlett
szaglással rendelkeznek, hogy még az érzelmeket is megérzik. És
bár egy jó adag félelem segít elhitetni, hogy valóban azért jött,
amiért, ha túlságosan retteg, azzal megpecsételi a saját sorsát.
Doranelle valóságos paradicsomnak tűnt. A párkányokról
rózsaszín és kék virágok omlottak le, bizonyos utcák között kis
csatornákban víz folyt, rajtuk fényes, hosszú csónakokban
tündérek utaztak.
Elide még sosem látott ennyi tündért egy helyen, sosem
gondolta volna, hogy ennyire átlagosan viselkednek. Már
amennyire átlagosnak lehet nevezni az ilyen kecses, hosszú fülű,
kivillanó szemfogú lényeket. Állatok futottak, suhantak el
mellettük, annyiféle alakot öltöttek, hogy számon sem tudta
tartani. Mindenki teljes nyugalommal intézte mindennapi ügyeit,
ropogós héjú cipóktól kezdve a valamiféle olajjal teli kancsókon át
az élénk színben pompázó szövetekig mindenfélét vásároltak.
 És mégis, a város keleti oldalán álló palotából Maeve uralt
mindent. Doranelle-t, magyarázta Rowan Elide-nak, azért
építették kőből, hogy se Brannon, se a leszármazottai ne
égethessék porig.
Elide igyekezett leplezni a sántikálását, ami minden egyes, a
város szívébe vezető lépéssel egyre kínzóbbá vált, hiszen egyre
távolabb került Gavriel mágiájától. A három hím az erdős
domboldalon maradt, ahol előző éjszaka letáboroztak. Lorcan
persze újfent megpróbálta lebeszélni arról, hogy Doranelle-be
jöjjön. De Elide feltúrta a csomagjaikat, és végül mindent
összeszedett, amire csak szüksége volt: bogyókat, amiket Gavriel
gyűjtött még előző nap, egy övet és egy sötétzöld köpenyt
Rowantől, egy gyűrött, fehér inget Lorcantől, meg a kis tükröt,
amit borotválkozáskor szokott használni.
Egy szót sem szólt, amikor fehér vászoncsíkokat talált Lorcan
táskájának az alján. A következő vérzésére vártak. Egyébként sem
tudott volna mit mondani. Már a gondolattól is összeroppant volna
a mellkasa.
Elide igyekezett ellazítani a vállát, bár arcvonásai továbbra is
feszültek maradtak, ahogy megtorpant egy csinos kis tér szélén,
aminek közepén szökőkút csobogott. Árusok és vásárlók
sétálgattak, beszélgettek a délelőtti napsütésben. Elide a tér
boltíves bejáratánál állt meg, nekivetette a hátát, és előhalászta a
kis tükröt a köpeny zsebéből, de csak óvatosan, nehogy
megcsörrenjenek a szintén ott lapuló kések.
Szétnyitotta a tükröt, és homlokráncolva a tükörképére meredt
– csupán félig kellett megjátszania magát. Hajnalban összenyomta
a bogyókat, és óvatosan bekenegette a szeme alját, hogy vöröses,
nyomorúságos színben tűnjön fel. Mintha hetek óta zokogna.
Az arc, ami visszanézett rá, valóban elég meggyötörtnek tűnt.
 De nem az arckifejezésére volt kíváncsi. Hanem a mögötte
elterülő térre. Ha nyíltan bámészkodik, az gyanút kelthet, ha
azonban a tükörre mered, akkor csupán egy aggódó lányt látnak
benne, aki próbál javítani zilált külsején... Elide félresimított
néhány tincset, miközben a teret figyelte.
Központi helynek tűnt. Kétoldalt ivót látott, legalábbis az
előttük álló, asztalként szolgáló boroshordók, és a raj tűk lévő, még
össze nem szedett poharak alapján mindenképpen. Az egyikbe
mintha több hím tért volna be, akadt, aki a harcosok öltözékét
viselte. Elide eddig három téren járt, és a sok vendéglő közül ez
volt az egyetlen, ahol katonákat is látott.
Tökéletes.
Oldalra simította a haját, becsukta a tükröt, és állát felszegve
visszafordult a tér felé. Egy olyan lány, aki igyekszik összeszedni a
méltóságát.
Hadd lássák csak, amit látni akarnak, hadd nézzék a fehér inget,
amit a bőrből készült boszorkánykabát helyett öltött magára, a
zöld köpenyt, amit középen összefogott az övvel, hadd higgyék
csak, hogy a divatot és a világot nem ismerő utazó. Egy lány, aki
igencsak messze került a megszokottól azáltal, hogy ebbe a csodás,
előkelő városba jött.
Megközelítette az ivó előtt ücsörgő hét tündért, felmérte,
melyikük beszél a legtöbbet, ki nevet a leghangosabban, kihez
fordul legtöbbször az öt hím és a két tündérnő. Az egyik nő nem
harcos volt, puha, nőies nadrágot és búzakék tunikát viselt, mintha
ráöntötték volna vonzó alakjára.
Elide kiszemelte azt, akire a legtöbbször pillantottak
helyeslésért és egyetértés reményében. Egy széles vállú tündérnőt,
aki rövidre nyíratta sötét haját. Vállát és karját páncél fedte,
finomabban megmunkált, mint a hímeké. Ő tehát a parancsnok.
 Elide néhány lépésnyire toporgott, egyik kezével megragadta a
köpenyét, épp a szíve felett, míg a másikkal az ujján lévő
aranygyűrűt forgatta, a felbecsülhetetlenül értékes ékszert, ami
csakis egy szerelmes ígérete lehetett. Az ajkába harapva
körbejáratta bizonytalan pillantását a katonákon, az ivón. Kicsit
szipogott is.
Először a másik tündérnő vette észre, az, amelyik a gyönyörű
kék ruhát viselte.
Meseszép, döbbent rá Elide. Haja tömött, csillogó fonatban
omlott a hátára, aranybarna bőre belső fénytől ragyogott. Gyengéd
pillantása kedvességgel és aggodalommal telt meg.
Elide az aggodalom láttán felbátorodott, és leszegett fejjel
odabotorkált hozzájuk.
– E…e…elnézést, hogy megzavarom önöket – nyögte,
leginkább a sötét hajú szépségnek.
A dadogás valahogy mindig kellemetlenül érintett másokat,
védtelenné váltak, mert szerettek volna minél hamarabb
szabadulni a helyzetből. Éppen ezért mindig elmondták, amit
tudni akart.
– Valami baj van?
A nő hangja fátyolos, kellemes volt. Olyasmi, amilyennel Elide
gondolatban mindig felruházta a gyönyörű nőket, olyan hang,
amitől a férfiak kezüket-lábukat törik, hogy a nő kegyeibe
férkőzhessenek. Abból, ahogyan a hímek mosolyogtak rá, Elide
úgy sejtette, hogy pontosan ilyen hatással van rájuk a tündérnő.
Elide szándékosan megremegtette az ajkát, majd beleharapott.
– É…én csak keresek valakit. Azt mondta, itt lesz, de... – A
harcosokra pillantott, és az ujját ölelő gyűrűt forgatta. –
L…l…láttam az egyenruhákat, és gondoltam, t…t…alán ismerik.
 A kis társaság jókedve hamar elpárolgott, óvatosság csillant a
tekintetükben. És szánalom – legalábbis a szépségében. Vagy a
dadogás miatt, vagy azért, mert azt látták, hogy egy fiatal nő keresi
a szeretőjét, aki minden bizonnyal nincs itt.
– Hogy hívják? – kérdezte a magasabb nő, talán a másik
testvére, legalábbis a hasonlóan sötét bőr- és hajszín alapján.
Elide nagyot nyelt, amitől a nyaka szánalmasan mozdult.
– I…igazán nem akarok zavarni – tétovázott. – Csak annyira
k…k…kedvesnek tűntek.
Az egyik hím motyogott valami olyasmit, hogy ideje lenne
kérniük még egy kör italt, és két társa úgy döntött, csatlakozik
hozzá. Ránézésre a két ott maradó hím is szívesen magukra hagyta
volna őket, de a parancsnokuk éles pillantást vetett rájuk, ezért
maradtak.
– Egyáltalán nem zavarsz – intett a szépség szépen gondozott
kezével. Nagyjából olyan magas lehetett, mint Elide, de egy
királynő magabiztosságával mozdult. – Kérsz valamit inni esetleg?
Mindenkit olyan könnyű lenyűgözni, átverni, nem számít,
hogy hegyes vagy kerek a füle!
Elide közelebb lépett.
– Nem, köszönöm. I…igazán nem szeretnék a terhükre lenni.
A tündérnő orrlyuka kitágult, ahogy Elide karnyújtásnyira
megállt tőlük. Nyilván megérezte az úton töltött hetek szagát.
Tapintatosan nem szólt egy szót sem, egyre csak Elide arcát
pásztázta.
– A barátod neve? – sürgette a parancsnok, nyers hangja éles
ellentétben állt a testvéréével.
– Cairn – suttogta Elide. – Cairnnek hívják.
Az egyik hím elkáromkodta magát, a másik tetőtől talpig
végigmérte Elide-ot.
 A két tündérnő azonban teljesen megdermedt.
– A k…királynőt szolgálja – járatta közöttük a tekintetét Elide.
Maga volt a megtestesült reménykedés. – Ismerik?
– Ismerjük – felelte a parancsnok elsötétülő arccal. – Te… Te
vagy a szeretője?
Elide szánt szándékkal elvörösítette az arcát, felidézte az úton
töltött időszak legkínosabb pillanatait: azt, amikor megjött a
vérzése, amikor el kellett magyaráznia, hogy könnyítenie kell
magán…
– Beszélnem kell vele – mondta végül. Később majd kideríti,
merre jár Maeve.
– Hogy hívnak, kislány? – kérdezte a sötét hajú szépség, a
kelleténél némileg halkabban.
– Finnula – hazudta Elide, a dadája nevét használva.
– Hadd adjak egy jó tanácsot! – szólalt meg az egyik hím
vontatottan, és belekortyolt az italába. – Ha sikerült elszöknöd
Cairn elől, ne keresd többé!
A parancsnok éles pillantást vetett rá.
– Cairn véresküt tett a királynőnknek.
– Attól még egy rohadék – felelte a hím.
A tündérnő felmordult, elég fenyegetően ahhoz, hogy a hím
inkább felállt, és elment megnézni, hol késnek az italok.
Elide behúzta a vállát.
– Akkor... Akkor ismerik?
– Arról volt szó, hogy itt találkozol Cairnnel? – kérdezte a
szépség.
Elide bólintott.
A két tündérnő összenézett.
– Nem tudjuk, hol van – mondta a parancsnok.
 Hazugság. Elide látta, hogyan néz össze a két nővér. Látta a
pillanatot, amikor úgy határoztak, nem árulják el neki az igazat –
vagy azért, hogy segítsenek a gyámoltalan halandó lányon, vagy
mert egyfajta hűség kötötte őket a hímhez. Vagy talán minden
egyes tündérhez lojálisait voltak, aki úgy döntött, halandókat visz
ágyba, majd figyelmen kívül hagyja a hónapokkal később születő
következményeket. Lorcan is egy ilyen együttlét
eredményeképpen jött a világra, majd magára hagyták ennek a
városnak az utcáin, boldoguljon, ahogy tud.
Már a gondolattól is legszívesebben a fogát csikorgatta volna,
Elide mégis nyugalmat erőltetett az állkapcsára.
Ne veszítsd el a fejed! – tanította Finnula. Az eszedet használd!
Elide levonta a tanulságot. A következő ivóban nem
viselkedhet ennyire szánalmasan. Nem adhatja ki magát faképnél
hagyott szeretőnek, aki talán Cairn gyermekét hordja a szíve alatt.
Merthogy kénytelen lesz elmenni egy újabb kocsmába. És ha
ott információhoz jut, fel kell keresnie még egyet, hogy igazolják a
hitelességét.
– A… A királynő palotájában van? – kérdezte Elide. A
könyörgő, vinnyogó hang még az ő fülét is sértette. – Azt mondta,
hogy m-m-most vele utazik, de ha ő nincs itt…
– Őfelsége nincs itthon – csattant a parancsnok hangja, elég
élesen ahhoz, hogy Elide tudja, fogytán a türelme. Elide nem
engedte, hogy a térde felmondja a szolgálatot, hogy a válla
csalódottságon kívül bármi egyéb érzelemmel ereszkedjen meg. –
De mint azt már korábban is mondtuk, hogy pontosan hol van
Cairn, nem tudjuk.
Maeve tehát elment. Legalább ennyi könnyebbségük van. Hogy
a jó szerencsének vagy a saját cselszövésüknek köszönhetik, az
Elide-ot nem érdekelte. Cairn viszont… Ezekből a tündérnőkből
többet nem szed ki. Úgyhogy Elide fejet hajtott.
– K…köszönöm.
Elhátrált, még mielőtt a két nő bármi egyebet mondhatott
volna, és szándékosan ott ácsorgott a szökőkútnál öt percig.
Negyedóráig. A tér órája elütötte az egészet, és Elide jól tudta,
hogy még mindig őt nézik, amikor csüggedten megindult a tér
másik kijárata felé.
Néhány utcányit még így haladt, céltalanul ment előre, majd
beugrott egy keskeny sikátorba, és fellélegzett.
Maeve nincs Doranelle-ben. Vajon meddig marad ez így?
Meg kell találnia, méghozzá mielőbb. A következő színjátékába
mindent bele kell adnia.
Kevésbé szánalmasnak, kevésbé gyámoltalannak, kevésbé
siránkozónak kell lennie. Talán túl sok a piros a szeme körül.
Elővette a tükröt. Végighúzta a kisujját az egyik szeme alatt,
majd dörgölni kezdte a piros foltot. Nem jött le. Megnedvesítette a
kisujja hegyét a nyelvével, és ismét megdörgölte a szeme alatti
részt. Most már halványodott a folt – de nem sokat.
Már épp meg akarta ismételni a mozdulatot, amikor mozgást
látott a tükörben.
Megpördült, csakhogy elkésett vele.
Az ivóbeli sötét hajú szépség állt mögötte.

Lorcan még sosem érezte ennyire nehéznek az idő múlását.

Most, hogy felderítette a hadsereg déli vonalát, figyelte az őrt
álló katonákat, kifürkészte a tábor főbb vonalait, és közben fél
szemmel végig a várost nézte.
 A városát – legalábbis régen az volt. Sosem gondolta volna, még
gyerekként sem, amikor az árnyékokban húzta meg magát, hogy
egyszer ellenséges erőddé válik. Hogy Maeve – aki persze,
megkorbácsolta és megbüntette minden egyes ellenszegüléséért,
sőt, kedvtelésből is – egyszer éppolyan hatalmas ellenséggé válik,
mint Erawan. És hogy Elide-ot egyenesen Maeve karmaiba
küldték... Az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy
hagyja elsétálni.
Ha Elide-ot elfogják, ha rájönnek, mit művel, nem hall majd
róla, nem fogja tudni. Ő nem bír semmiféle mágiával, csak az
istennő fürkészi minden egyes lépését. És persze megvan az a
különös képessége, hogy teljesen észrevétlen marad, hogy rájátszik
a vele kapcsolatos feltételezésekre. De nem villan majd erő, nem
lesz semmiféle jele annak, ha bajba kerül.
Ennek ellenére Lorcan nem tett semmit. Visszafojtott
lélegzettel figyelte, ahogyan Elide keresztülsétál a hídon, és a két
végében álló őrök pillantásra sem méltatva, kérdezősködés nélkül
átengedik. Maeve csak azoknak a féltündéreknek és embereknek
hagyta, hogy Doranelle-ben éljenek, akik bizonyították, hogy
érnek valamit, de látogatóba azért a többiek is eljöhettek – még ha
nem is hosszú időre.
Mindezek után indult el Lorcan a felderítésre. Tudta, hogy
Whitethorn azért osztotta rá a déli vonalat, ezt a részt, mert Elide
itt fog felbukkanni majd. Már ha felbukkan egyáltalán.
Whitethorn és Gavriel felosztották maguk között a többi tábort,
a herceg ment nyugatra és északra, az Oroszlán pedig a vízesés
medencéje feletti tábort figyelte ki.
A délutáni nap már a távoli tenger fölé süllyedt, amikor
visszaértek a kis táborukba.
– Hírek? – morajlott Rowan kérdése.
 Lorcan a fejét rázta.
– Sem Elide-ot nem láttam, sem a felderítés során nem
derítettem ki semmit. Odafigyelnek a váltásokra, de azért át lehet
jutni az őrök vonalán. Tíz kilométernyire innen őrszemek vannak
a fákon.
Akadt, akit ismert közülük. Korábban irányította őket. Most
ellenségnek számítanak?
Gavriel átváltozott, és lerogyott az egyik sziklára. Ő is alig
kapott levegőt.
– A keleti táborban légi őrszemek vannak. És az erdő határát is
védik.
Rowan egy hatalmas fenyőnek dőlt, és keresztbe fonta a karját.
– Miféle madarak?
– Főleg ragadozók – felelte Gavriel. Tehát alaposan kiképzett
katonák. Mindig is közülük kerültek ki a legjobb őrszemek. – A te
házadból senkit sem láttam.
Vagy mind eljöttek az armadával, és most Terrasenben vannak,
vagy Maeve végzett velük.
Rowan megdörgölte az állkapcsát.
– A nyugati síkság táborát is ugyanilyen szigorúan őrzik. Az
északit kevésbé, de a szorosokban portyázó farkasok félig elvégzik
helyettük a munkát.
Arra nem pazarolták a szavakat, hogy mégis minek gyűjthették
össze a sereget. Hogy merrefelé tart majd. Hogy Maeve veresége
Eyllwe partjainál vajon elégnek bizonyulhat-e ahhoz, hogy
szövetséget kössön Morath-tal, és hogy végül összeroppantja-e
Terrasent a haderejével.
Lorcan végigpillantott a fás domboldalon, a fülét hegyezte,
hátha ágak roppannak, levelek zörrennek.
Fél óra. Fél órát hajlandó még várni, aztán elindul lefelé.
 Nagy nehezen végighallgatta, ahogyan Whitethorn és Gavriel
megtervezi mindegyik tábor behatolási és menekülési útvonalát,
erőt vett magán, hogy ő is belefolyjon a megbeszélésbe.
Végigvették, hogyan juthatnak be és ki magából Doranelle-ből,
hogy hova mehetnek a városon belül, hogyan juthatnának túl
odafelé, majd visszafelé is a hadseregen anélkül, hogy a katonáit
minden erejükkel lecsapnának rájuk. Azok a katonák, akiket
egykor ők felügyeltek, ők irányítottak. Egyikük sem hozta szóba
ezt, de Gavriel időről időre a kezét díszítő tetoválásokra pillantott.
Hány életbe kerül még, mire végeznek? Hány olyan harcos lesz,
akivel nem az ellenség végzett, hanem a saját kardja?
A nap közelebb vándorolt a láthatár széléhez. Lorcan elkezdett
fel-alá járkálni.
Túl sok ideig tart. Túl sok idő telik el.
A többiek is elcsendesedtek. A domboldalt vizslatták.
Várakoztak.
Lorcan kezén enyhe remegés futott végig, ezért jó erősen
ökölbe szorította. Öt perc. Öt perc, és megindul lefelé, bánja is ő,
mi lesz Aelin Galathyniusszal meg a terveikkel!
Aelint kiképezték, hogy bírja a kínzást. Elide viszont… Maga
előtt látta a béklyó ejtette hegeket. A szétroncsolt lábat és bokát.
Már így is annyit szenvedett, annyit rettegett. Nem engedheti,
hogy akár csak egy szívdobbanásnyival is többet kelljen…
Ágak reccsentek könnyű léptek alatt, mire Lorcan felpattant, és
megragadta a kardja markolatát.
Whitethorn előhúzta az oldalán lógó bárdot, másik kezében
pedig tőr termett, és Gavriel is előkapta a kardját.
Aztán meghallották a kéthangos füttyentést, és Lorcan lába
olyan erősen megremegett, hogy visszarogyott a szildára, amin
eddig üldögélt.
 Gavriel visszafütyült, és Lorcan hálát adott érte, hogy megtette.
Nem biztos, hogy ő képes lett volna rá, alig kapott levegőt.
Aztán megjelent maga Elide, lihegett a mászástól, arca rózsás
színezetet kapott a hűvös éjszakai levegőben.
– Mi történt? – kérdezte Whitethorn.
Lorcan egyre csak Elide arcát, tartását fürkészte.
Jól van. Nem esett baja. Nincs senki a nyomában. Elide
ránézett. Óvatosan, bizonytalanul.
– Találkoztam valakivel.

Elide azt hitte, meg fog halni.

Legalábbis úgy sejtette, kiadják Maeve-nek, amikor
szembenézett a sötét hajú szépséggel az árnyékos sikátorban.
Abban a néhány pillanatban azt ismételgette magának, mindent
megtesz, hogy elviselje a kínzást, és akkor sem árulja el a társai
hollétét, ha közben darabokra szedik a testét. De a gondolat, hogy
miket tehetnek vele…
A nő felemelte csinos kezét.
– Csak beszélni szeretnék veled. Négyszemközt. – A sikátor egy
távolabbi pontjára mutatott, egy fémtetős ajtóra. Az alatt
elbújhattak a kíváncsi tekintetek elől, akár odalentről, akár fentről
figyelték volna őket.
Miközben Elide követte őt, keze a zsebében lévő késre csúszott.
A tündérnő mutatta az utat, kimért léptekkel haladt, és úgy tűnt,
fegyvertelenül érkezett.
De amikor megálltak a tető árnyékában, megint feltartotta a
kezét.
Ujjai között aranyszínű lángok táncoltak.
 Elide összerezzent, de a tűz amilyen gyorsan megjelent, olyan
gyorsan el is tűnt.
– Essar vagyok – mutatkozott be a tündér halkan. – Barátja… a
te barátaidnak, úgy sejtem.
Elide nem felelt.
– Cairn szörnyeteg – lépett közelebb Essar. – Tartsd távol
magad tőle!
– Meg kell találnom.
– Elég jól játszottad a rosszul tartott szerető szerepét. Valamit
csak tudnod kell róla. Hogy mit művel.
– Ha tudod, hol van, kérlek, mondd el! – Elide-ot nem zavarta,
ha könyörögnie kell.
Essar végigfuttatta a pillantását Elide-on. Majd így felelt:
– Egészen tegnapig itt volt a városban. Aztán elment a keleti
táborba. – Hüvelykujjával hátrafelé bökött a válla felett. – Most ott
van.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy nem kínozza a város minden egyes jobb
ivójának vendégeit, miközben kénye-kedve szerint mindent
megvásárol abból a pénzből, amit Maeve-től kapott a véreskü után.
Elide pislogott. Remélte, hogy lesz olyan tündér, aki nem
elégedett Maeve-vel, főleg az eyllwe-i csata után, de hogy ilyen
őszinte undort lásson valakin…
– És onnan – tette hozzá Essar –, hogy a testvérem, a katona,
akivel beszéltél, ugyanezt mondta. Látta ma reggel a táborban,
vigyorgott, mint a vadalma.
– Miért higgyem el, amit mondasz?
– Mert Lorcan inge van rajtad, és Rowan Whitethorn köpenye.
Ha te nem is hiszel nekem, mondd el nekik, hogy kitől tudod
mindezt, és ők elhiszik majd.
 Elide oldalra billentette a fejét.
Essar halkan így szólt:
– Egy időben közel álltunk egymáshoz Lorcannel.
Egy háború kellős közepén voltak, több ezer kilométert
megtettek, hogy megtalálják a királynőjüket, Elide gyomra mégis
összerándult a szavak hallatán. Lorcan szeretője. Ez a lenyűgöző
szépség az érzéki hangjával Lorcan szeretője volt.
– Felfigyelnek rá, ha túl sokáig maradok távol, de mondd meg
nekik, hogy találkoztunk. Azt is, amit mondtam. Ha Cairnt
keresik, ott fogják megtalálni. Ennél pontosabban nem tudom,
merre jár. – Essar elhátrált egy lépésnyit. – Ne kérdezősködj felőle
a többi ivóban! Nem éppen közkedvelt, még a katonák körében
sem. És a követői… Jobb, ha nem vonod magadra a figyelmüket.
Essar el akart fordulni, de Elide gyorsan megszólalt:
– Hova ment Maeve?
Essar visszapillantott rá. Alaposan szemügyre vette. Tágra nyílt
a szeme.
– Nála van Tűzhozó Aelin – lehelte Essar.
Elide nem felelt, mire Essar mormolva tovább beszélt:
– Az... Az ő erejét éreztem valamelyik este. – Essar visszafordult
Elide-hoz. Megragadta a kezét. – Maeve pár napja távozott, de nem
tudom, hova ment. Nem jelentette be, és senkit sem vitt magával.
Gyakran szolgálom, általában arra kér, hogy… Nem számít. Csak
az, hogy Maeve most nincs itt. De fogalmam sincs, mikor tér
vissza.
Elide úgy megkönnyebbült, hogy majdnem a földre rogyott.
Úgy tűnt, az istenek még nem hagyták magukra őket.
De ha Maeve magával vitte Aelint oda, ahol a hazugságuk
szerint a valg herceget tartják fogva…
Elide megszorította Essar kezét. Meleg volt és száraz.
 – A testvéred tudja, hol lakik Cairn a táboron belül?
Hosszasan beszélgettek ezután, egy óra is eltelt. Essar elment,
majd Dresendával, a nővérével az oldalán tért vissza. Ott, a
sikátorban tervet kovácsoltak.
Elide elmesélte Rowannek, Lorcannek és Gavrielnek, amit
megtudott. Mindannyian döbbent csendben ültek egy darabig.
– Napkelte előtt – ismételte Elide. – Dresenda azt mondta, a
keleti tábor őrsége hajnalban a leggyengébb. Hogy elvonja majd az
őrök figyelmét. Ez az egyetlen esélyünk.
Rowan a fákra meredt, mintha látná maga előtt a tábor
alaprajzát, mintha azon gondolkozna, hogyan juthatnak be, majd
ki.
– Azt viszont nem erősítette meg, hogy Aelin Cairn sátrában
van – figyelmeztette őket Gavriel. – Maeve elment, és lehet, hogy
Aelin is vele van.
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell – válaszolta Rowan. Egy
olyan kockázat, amivel talán már korábban is számolniuk kellett
volna.
Elide Lorcanre pillantott, aki végig néma csendbe burkolózott.
Pedig az ő szeretője segített rajtuk, talán maga Anneith vezette. De
legalábbis megérezte Elide ruháinak illatát.
– Gondolod, hogy bízhatunk benne? – kérdezte Elide Lorcant,
pedig tudta a választ.
Lorcan rápillantott sötét szemével.
– Igen, bár nem értem, miért teszi.
– Mert jólelkű, azért – felelte Rowan. Elide felvont szemöldöke
láttán magyarázatba fogott: – Essar tavasszal ellátogatott Ködvárba.
Találkozott Aelinnel. – Éles pillantást lövellt Lorcan felé. – És azt
mondta, adjam át az üdvözletét.
 Elide a vágyakozás legkisebb jelét sem észlelte Essar arcán, de
az istenek szerelmére, elképesztően gyönyörű volt. És okos. És
kedves. Lorcan valamiért mégis eleresztette.
– Ha rajtaütünk a keleti táboron – vette át a szót Gavriel –,
akkor most azonnal ki kell dolgoznunk a haditervet. Odamenni.
Messze van innen.
Rowan ismét a távoli tábor felé nézett.
– Ha azon gondolkozol, hogy odarepülsz – morogta Lorcan –,
akkor bármilyen borzalom lesz is az ára az ostobaságodnak,
megérdemled. – Rowan kivillantotta a fogát, de Lorcan így
folytatta: – Együtt megyünk be. És együtt is jövünk ki.
Elide bólintott, most az egyszer egyetértettek. Lorcan mintha
megmerevedett volna a döbbenettől.
Végül Rowan is ugyanarra a következtetésre juthatott, mint ők,
mert leguggolt, és beleszúrta a tőrét a mohával borított talajba.
– Ez itt Cairn sátra – mutatott a tőrre, és egy tobozért
tapogatózott a földön. – Ez pedig a tábor déli bejárata.
Tervet szőttek.

Rowan egy órával korábban vált el a társaitól, mindenkit a saját

helyére küldött.
Nem fognak együtt bemenni és együtt kijönni.
Rowan betör a keleti táborba, övé a legdélebbi bejárat. Gavriel
és Lorcan a keleti bejáratnál várnak majd a jelzésére, elbújnak a
füves dombok mögött húzódó erdőben azon az oldalon. Készen
arra, hogy elszabadítsák a poklot a táborban, amikor Rowan jelez a
mágiájával. Elvonják a katonák figyelmét, Rowan pedig Aelinért
indul.
 Elide az erdőben várja majd őket, távolabb. Vagy menekülőre
fogja, ha rosszul alakulnak a dolgok.
Ellenkezett, de még Gavriel is azt mondta neki, hogy halandó.
Képzetlen. És amit ma tett... Rowan képtelen lett volna szavakba
önteni, mennyire hálás azért, amit Elide tett. A váratlan
szövetségesért, akire rábukkant.
Megbízott Essarban. A tündérnő sosem kedvelte Maeve-et,
nyíltan kimondta, hogy nem önszántából, büszkén szolgálja. És
most eljött a hajnalhasadást megelőző néhány óra, amikor annyi
minden közbejöhet…
Maeve nincs itt. Ez legalább jól alakult.
Rowan a tábor déli bejáratát szegélyező meredek domboldal
tetején várt. Könnyedén elkerülte a fák koronájában megbúvó
őrszemek tekintetét, a szele elleplezte az illatát.
Odalent a füves keleti síkságon katonai tábor fényei csillantak.
Ott kell, hogy legyen. Aelinnek ott kell lennie.
Milyen közel jutottak, de ha Maeve végül pont miattuk vitte el
Aelint megint, ha valóban magával vitte a helyőrséghez…
Rowan nem hagyta, hogy legyűrje őt a mellkasát szorító
nyomás. A kötelékük sötét maradt, szunnyadó. Nem jelezte,
milyen közel jár Aelinhez.
Essarnak fogalma sem volt róla, hogy itt tartják őt, Elide-tól
tudta meg. Hány tündért tart még a sötétben Maeve? Milyen
ügyesen leplezte el Aelin ittlétét?
Ha Aelin nem lesz ott a táborban másnap, akkor legalább Cairnt
megtalálják. És kiszedik belőle, amit lehet. Megmutatják neki,
milyen az, amikor vele teszik ugyanazt, amit ő tett…
Rowan elzárta a gondolatot. Nem gondolhatott arra, mit művelt
Cairn Aelinnel.
 Majd másnap gondol erre, amikor megpillantja Cairnt. Amikor
visszafizet neki minden egyes szenvedéssel töltött pillanatot.
Odafent a csillagok tisztán, fényesen ragyogtak. Bár Mala
csupán egyetlenegyszer jelent meg neki hajnalban, ennek a
városnak a dombjain, és még ha az istennő valójában nem is több
egy másik világból származó idegen, nagy hatalmú lénynél, most
mégis imádkozott hozzá.
Akkor azért könyörgött Malának, hogy védje meg Aelint
Maeve-től, amikor bemennek Doranelle-be, hogy erőt és
útmutatást biztosítson neki, és segítsen, hogy élve távozhasson
innen. Azért könyörgött Malának, hogy hadd maradjon Aelinnel,
a nővel, akit szeret. Az istennő nem volt több egy hajnali
napsugárnál, Rowan mégis érezte, ahogyan rámosolyog.
Ma este, a csillagok hideg fényében ismét könyörögni kezdett.
Szellő vitte magával az imáját a csillagok felé, a tábort, a folyót,
a hegyeket ezüstbe vonó növekvő hold felé.
Rowan végiggyilkolta ezt a világot, nem is emlékezett rá,
hányszor vonult háborúba és tért vissza onnan. És mégis, hiába a
düh és a kétségbeesés, a szívét borító jégréteg, rátalált Aelinre.
Évszázadok teltek el úgy, hogy képtelen volt és nem is akart
pihenni, és amikor a láthatárt kémlelte, a hegyeket, az óceánokat,
és azon gondolkozott, mi van mögöttük... Ő várta. Aelin várta őt, a
kötelékük néma hívószava, még akkor is, amikor nem érezte.
Együtt találtak ki a sötétségből a fényre. Nem engedi, hogy itt
érjen véget az útjuk.
 24. FEJEZET

A CROCHANEK ÜGYET SEM VETETTEK RÁ. Ahogy a Tizenhármakra

sem. Néhányan sziszegve sértegették őket, amikor elhaladtak
mellettük, de Manonnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a
Tizenhármakra, hogy a boszorkányok ökölbe szorított keze az
oldaluknál maradjon.
A crochanek egy hétig maradtak még a táborban, ápolták a
sérülteket, úgyhogy Manon és a Tizenhármak is maradtak, hiába
utálták és vették semmibe őket.
– Mi ez a hely? – kérdezte Manon Glennist, aki egy arannyal
összefont seprű nyelét fényesítette a tűz mellett. A közelben egy
köpenyen két másik seprű hevert. Alantas munka a tábort irányító
boszorkány számára.
– Ez egy ősi tábor, az egyik legrégebbi táborunk. – Glennis
bütykös ujjai végigsiklottak a seprű nyelén. – Mind a hét nagy
családnak van itt tüze, ahogyan a többieknek is. – És valóban,
hétnél jóval több volt a táborban. – A háború után itt
gyülekeztünk, azóta pedig itt válik felnőtté a fiatalabb
boszorkányaink egy része. Az évek során alakult ki a hagyomány,
beküldjük őket néhány hétre a vadon mélyére, egyedül a seprűjük
és a késük segítségével kell túlélniük. Addig mi itt várunk.
– Tudod, hogy mi hogyan avatjuk felnőtté a boszorkányainkat?
– kérdezte Manon halkan.
Glennis vonásai megfeszültek.
 – Tudom. Mind tudjuk.
Vajon melyik családhoz tartozott a boszorkány, akit Manon
tizenhat évesen meggyilkolt? Mit csinált a nagyanyja a
crochanszívvel, amit Manon egy dobozban vitt vissza a
feketecsőrűek rejtekére, miközben vállán az ellenség győzelmi
emlékként elragadott köpenye lobogott?
– Mikor indultok Eyllwe-be? – kérdezte Manon végül.
– Holnap. Akik a legsúlyosabb sebeket szerezték a csatában,
mostanra eléggé meggyógyultak ahhoz, hogy útra keljenek… Vagy
túléljék itt egyedül.
Manon gyomra összerándult, de leküzdötte a bűntudatát.
Glennis Manon felé nyújtotta az egyik seprűt, aminek az alját
egyszerű fémmel drótozták össze.
– Velünk repültök délre? – kérdezte.
Manon elvette a seprűt, a fa megrezzent a tenyerében. A szél a
fenti csúcsok között süvítő gyors, veszélyes áramlatról suttogott a
fülébe.
A Tizenhármakkal már napokkal ezelőtt döntésre jutottak. Ha a
crochanek délnek indulnak, akkor ők is arrafelé mennek majd.
Még akkor is, ha minden egyes múló nappal megpecsételik az
északon lévők sorsát.
– Veletek repülünk – válaszolta Manon.
Glennis bólintott.
– Az a seprű egy fekete hajú boszorkányé, Karsynnak hívják. –
Az idős boszorkány állával a Manon mögött álló sátrak felé intett.
– Ő van szolgálatban a wyvernjeiteknél.
 Dorian úgy érezte, nem kell titokban gyakorolnia.
Szerencséjére, mert a crochan táborban nem lehetett félrehúzódni.
A táborban bent határozottan nem, körülötte pedig éjjel-nappal
járőröztek az éles szemű megfigyelők.
Így került Dorian Vesta mellé Glennis tüzénél. A vörös hajú
boszorkányt félig elnyomta az álom unalmában.
– Szerintem csak az idődet pocsékolod azzal, hogy megpróbálod
megtanulni az alakváltást – mormolta, és már vagy tizedszerre
ásította el magát egy órán belül. Hófehér kezével a sebtében
felállított gyakorlópálya felé intett, ahol a Tizenhármak karban
tartották az izmaikat és az ösztöneiket. – Akár Linnel is
harcolhatnál most.
– Az előbb majdnem lenyelette Imogennel a saját fogát. Bocs,
de nincs hangulatom szembenézni vele.
Vesta felvonta vörösesbarna szemöldökét.
– Látom, nem próbálod bizonygatni a férfiasságodat.
– Pont jó helyen vannak a fogaim. – Dorian felsóhajtott. –
Koncentrálni próbálok.
Egyik boszorkány sem kérdőjelezte meg a gyakorlását, még
Manon sem. Egy héttel korábban Dorian megemlítette, hogy a
póktól hallottak alapján elgondolkozott, talán a nyers mágiája
segítségével ő is átváltozhatna, mire a Tizenhármak vállat vontak.
A crochanekre összpontosítottak. Az eyllwe-i útra, amire
hamarosan felkerekednek.
Dorian nem hallott gyülekező seregekről, de ha azáltal, hogy
délre mennek, akár csak egy kicsit is megosztják Morath haderejét,
ha elvonják vele Erawan figyelmét, amikor Dorian belopózik majd
a valg király erődjébe… Akkor nem bánta.
Már mindent elmondott Manonnak és Glennisnek, amit a déli
királyságról és az uralkodóiról tudott. Nehemia szüleiről és két
öccséről. Az adarlani birodalom nagyon odafigyelt, hogy semmivé
redukálja Eyllwe hadseregét, így ilyesfajta segítségre nem
számíthattak, de ha összeszedtek egy pár ezres sereget, ami
északnak indulhat... Az rengeteget segítene Dorian barátainak.
Ha túlélik, elég is lesz.
Dorian lehunyta a szemét, Vesta pedig elhallgatott. Napok óta
ott ült Dorian mellett, amikor épp nem edzett vagy felderített,
figyelte az apró változásokat, amikkel Dorian próbálkozott: a haj, a
bőr- és a szemszín átváltoztatását.
Egyik sem sikerült.
Dorian mágiája megérintette az ellopott alakváltó-mágiát, épp
elég ideig tanulmányozta, mielőtt Dorian végzett a pókkal.
Most már csak meg kellett győznie a mágiáját, hogy legyen
olyan, mint az alakváltó-mágia. Hogy sikerült-e bárkinek nyers
mágiával alakot váltania, arról fogalma sem volt.
Légy az, ami lenni akarsz! – ezt mondta Cyrene.
Semmi. Dorian semmi akart lenni.
De azért továbbra is befelé figyelt. Szemügyre vett minden
egyes üresen ásító zugot. Csak idő kérdése, hogy megtanulja az
alakváltás technikáját. Hogy belopózzon Morathba, és megkeresse
a harmadik kulcsot. Hogy felajánljon a Zárnak és a kapunak
mindent, ami egykor ő volt, és ami maradt belőle.
Aztán vége. Erawannak is, igen, és neki is.
Még ha így Hollin örökli is meg a trónt. Hollin, akit szintén egy
valg démont rejtő ember nemzett. Vajon átadott valamilyen
képességet a démon az öccsének?
Szörnyen viselkedett. Ember egyáltalán?
De nem Hollin végzett az apjukkal. Nem ő törte szilánkokra a
palotát. Nem ő hagyta, hogy Sorscha meghaljon.
 Nem merte megkérdezni Damarist. Nem tudta pontosan, mit
tenne, ha a kard felfedné az igazat azzal kapcsolatban, hogy mi
lakozik a lénye legmélyén.
Úgyhogy Dorian befelé figyelt, oda, ahol a mágiája áramlott,
ahol tűzből víz, majd jég, majd szél lett.
De nem számított, mennyire erőlködik, mennyire igyekszik
barna hajat, világosabb arcbőrt, szeplőket képzelni maga elé, az
égvilágon semmi sem történt.

Manon nem volt senkinek sem a küldönce, de értette, mit akar

ezzel a dédanyja – hogy mit ajánl neki. A három másik seprűvel
egyetemben, amiket a tábor különböző pontjain tartózkodó
boszorkányoknak kellett elvinnie.
Az nem elég, hogy velük repülnek Eyllwe-be. Nem, meg kell
ismernie őket. Minden egyes boszorkányt.
Asterin eddig a tűz másik oldaláról figyelte, de most
felzárkózott mellé, és elvett tőle két seprűt.
– El is felejtettem, hogy vörösfenyőt használnak – jegyezte meg
a másodparancsnok a karjában cipelt seprűket tanulmányozva. –
Ezerszer könnyebb kifaragni, mint a vasfát.
Manon még most is érezte, mennyire sajgott a keze, amikor
hosszú-hosszú napok alatt kifaragta az első seprűjét a Tölgyváld
mélyén talált vasfából. Az első két próbálkozása törött nyéllel
végződött, utána pedig megfogadta, hogy sokkal óvatosabban
faragja majd a seprűjét. Három próbálkozás, egy az Istennő
mindegyik arcáért.
Tizenhárom éves volt, néhány héttel azelőtt jött meg az első
vérzése, amivel együtt megérkezett az a lehengerlő erő is, ami a
szelet hívta, ami végigcikázott a seprűkön, és az égig emelte őket.
Minden egyes véső mozdulattal, minden egyes kalapácsütéssel,
amivel átalakította a közel elpusztíthatatlan anyagot, átadott
valamennyit ebből az erőből a készülő seprűnek.
– Hol hagytad a tiédet? – kérdezte Manon.
Asterin vállat vont.
– Valahol a feketecsőrű rejtekben.
Manon bólintott. Az övé jelenleg a szobájában álló szekrény
hátuljában volt, a nagyanyja erődjében. Behajította oda azután,
hogy a mágiának nyoma veszett, és gyakorlatilag takarítóeszközzé
vált a seprűje.
– Gondolom, nem fogunk elmenni érte – jegyzete meg Asterin.
– Nem, nem fogunk – felelte Manon az eget pásztázva. –
Holnap Eyllwe-be repülünk a crochanekkel. Összeállunk azzal az
emberhadsereggel, akikhez ők is tartanak.
Asterin szája megfeszült.
– Talán sikerül meggyőznünk mindannyiukat, a crochaneket,
az eyllwe-i csapatot, hogy vonuljanak észak felé.
Talán. Ha szerencséjük lesz. Ha nem húzzák addig az időt, hogy
Erawan porig rombolja északot.
Odaértek az első boszorkányhoz a négy közül, akit Glennis
megnevezett, és Asterin szótlanul engedelmeskedett, amikor
Manon intett neki, hogy adja át a seprűt.
A crochan undorodva felhúzta az orrát, két ujjal tartotta a
seprűt.
– Most tisztíthatom meg újra!
Asterin féloldalas vigyort küldött felé, ami nála bajt jelentett.
Úgyhogy Manon megbökte, induljanak tovább, és a sátrakat
kerülgetve keresték a többi seprű tulajdonosát.
 – Komolyan úgy gondolod, hogy van értelme erre pazarolni az
időnket? – motyogta Asterin, amikor a második, majd a harmadik
boszorkány is a száját húzta, ahogy átadták a seprűket.
– Szolgálólányt játszani az elkényeztetett hercegnőknek?
– Nagyon remélem – mormolta Manon, amikor odaértek az
utolsó boszorkányhoz. Karsynhoz. A sötét hajú crochan a
wyvernek felé nézett, pontosan ott volt, ahol Glennis mondta.
Asterin megköszörülte a torkát, mire a boszorkány feléjük
fordult. Olajbarna arcbőre megfeszült.
De nem vicsorgott. Nem sziszegett.
A dolga végeztével Asterin elfordult, Manon azonban állával a
wyvernek felé bökve így szólt a crochanhez:
– Más, mint a seprűk. Gyorsabbak, halálosabbak, de etetni és
itatni is kell őket.
Karsyn zöld szemében óvatosság csillant – és kíváncsiság. Ismét
a hideg ellen összebújó wyvernek felé pillantott, ahol Asterin kék
nősténye Abraxoshoz bújt, aki betakarta őt a szárnyával.
– Erawan hozta létre őket – magyarázta Manon –, de nem
tudom, pontosan hogyan. Ősi mintát használt, aztán valahogy
életre keltette. – Réges-régen éltek ugyanis wyvernek Adarlanban.
– Agyatlan fenevadakat akart létrehozni, de nem mindegyiknél
jött össze.
Asterin most az egyszer csendben maradt.
Karsyn végül így szólt:
– A wyverned leginkább egy kutyára hasonlít.
Nem sértésnek szánta, emlékeztette magát Manon. A
crochanek tartanak kutyákat háziállatként. Éppannyira szeretik
őket, mint az emberek.
– Abraxosnak hívják – felelte Manon. – Igazán... különleges.
– A kékkel egy párt alkotnak.
 Asterin megdöbbent.
– Hogy mi?
A crochan az Abraxos mellett kucorgó kék nőstényre mutatott.
– Abraxos kisebb, mégis odáig van érte. Odabújik hozzá, amikor
senki sem figyel.
Manon összenézett Asterinnel. Persze, a két wyvern folyton
kerülgette egymást, de hogy párosodjanak...
– Érdekes – felelte végül Manon.
– Nem tudtátok, hogy ilyesmiket csinálnak? – vonta össze
Karsyn a szemöldökét.
– Azt tudtuk, hogy szaporodnak – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Asterin is. – De még sosem láttuk, hogy szabad
akaratukból tették volna.
– Szerelemből – jegyezte meg a crochan, és Manon csak nagy
nehezen állta meg, hogy ne forgassa a szemét. – Ezek a lények a
sötét uruk ellenére is képesek a szeretetre.
Ostobaság, Manon lelke mélyén valami mégis azt súgta, hogy
igaz lehet. Ám ahelyett, hogy ezt elismerte volna, feltette a
kérdést, amire tudta már a választ.
– Hogy hívnak?
Ám ekkor Karsyn szemébe ismét gyanakvás költözött, mintha
hirtelen eszébe jutott volna, kivel beszélget, hogy a többiek talán
meglátják őket együtt.
– Köszönöm a seprűt – mondta válasz helyett, majd elindult a
sátrak között.
Legalább egy crochan szóba állt velük. Talán az eyllwe-i utazás
során többekkel is elbeszélgethet. Még ha súlyos teherként nyomta
is a vállát minden egyes múló óra, perc.
Indulj észak felé! – énekelte a szél éjt nappallá téve. Siess,
Feketecsőrű!
 Karsyn már magukra hagyta őket, de Asterin még mindig
Abraxost és Narene-t bámulta. Megvakarta a fejét.
– Szerinted tényleg egy párt alkotnak?
Abraxos felemelte a fejét Narene hátáról, és feléjük nézett,
mintha csak azt üzenné: Sok időbe telt, mire rájöttetek.

– Egészen pontosan mit is figyeljek?

Odakint süvített a szél, ahogy egymásnak érő térddel ültek a kis
sátorban, és Manon összehúzott arany szemével Dorian arcát
figyelte.
– A szememet – válaszolta Dorian. – Mondd, ha változik a
színe!
Manon felmordult.
– Tényleg ennyire fontos, hogy megtanuld az alakváltást?
– A kedvemért – mormolta Dorian, és a fellobbanó mágiája
után nyúlt.
Barna. Kékről barnára változol.
Hazug… Tulajdonképpen hazuggá vált azáltal, hogy nem
vallotta be Manonnak, mi a valódi célja. Nem kellett hozzá
Damaris, hogy tudja.
Manon talán megtiltja neki, hogy Morathba menjen, de volt
egy másik, még annál is rosszabb eshetőség.
Hogy vele akarna menni.
Manon olyan pillantást vetett rá, amitől egy gyávább ember
kereket oldott volna.
– Még mindig kék.
 Az istenek szerelmére, olyan gyönyörű! Dorian elmerengett,
vajon mikor jön el a pillanat, amikor nem érzi már árulásnak a
gondolatot.
Mély levegőt vett, és ismét összpontosított. Nem foglalkozott a
kabátja zsebében suttogó kulcsokkal.
– Szólj, ha akár csak egy kicsit is megváltozik!
– Ez most más, mint a te mágiád?
Dorian hátradőlt, megtámaszkodott a földön maga mögött,
ahogy próbálta szavakba önteni a magyarázatot.
– Nem olyan, mint a többi fajta mágia, ami végigfolyik az
ereimen, és elég egy fél gondolat, máris jégből tűz, tűzből víz lesz.
Manon alaposan szemügyre vette őt, olyan mozdulattal
billentette oldalra a fejét, ahogyan Dorian a wyverneknél látta
korábban. Épp azelőtt, hogy egyben felfaltak egy kecskét.
– Melyiket szereted a legjobban?
Meglepően személyes kérdés. Még ha a sátor viszonylagos
melegének és magányának köszönhetően órákat töltöttek is
összegabalyodva a takarók alatt, amiken most ültek.
Még sosem volt az életében Manonhoz fogható. Dorian néha
elgondolkozott, vajon Manonnak volt-e. Észrevette, milyen
gyakran lelte élvezetét abban, amikor Dorian kezébe vette az
irányítást, ahogyan vonaglott alatta, ahogy teljesen elvesztette az
önuralmát.
De a sátorban töltött órák nem hoztak magukkal intimitást.
Csupán egyfajta áldott kikapcsolódást. Mindkettejük számára. Jobb
is, hogy így van, mondogatta magának Dorian. Nem érhet jó véget
ez az egész. Egyikőjüknek sem.
– A jeget szeretem a legjobban – vallotta be végül Dorian,
amikor rádöbbent, mennyire elhúzódik a csend. – Az volt az első,
ami megjelent nálam, de nem tudom, miért.
 – Pedig nem vagy jégszívű.
Dorian felvonta a szemöldökét.
– Ez a szakértői véleményed?
Manon tovább fürkészte.
– Persze, tudsz úgy viselkedni, amikor dühös vagy, amikor
valami a barátaidat fenyegeti. De nem vagy jéghideg, a szíved nem
az. Láttam már hidegvérű férfiakat, és te nem vagy az.
– Ahogyan te sem – jegyezte meg Dorian némileg halkabban.
Nem lett volna szabad ezt mondania.
Manon megmerevedett, és felszegte az állát.
– Száztizenhét éves vagyok – jegyezte meg érzelemmentesen.
– Az idő nagy részét gyilkolással töltöttem. Ne hidd, hogy az
elmúlt hónapok eseményei eltörölték a múltat!
– Hitegesd csak magad ezzel!
Dorian nem hitte, hogy akadt bárki, aki ilyen merészen
fogalmazott volna, és élvezettel töltötte el, hogy ő megtette, mégis
épségben maradt a nyaka.
Manon rávicsorgott.
– Ostoba vagy, ha azt hiszed, attól, hogy a királynőjük vagyok,
elfelejthetjük, hány crochannel végeztem.
– Igen, ezen semmi sem változtat. Most már csak az számít,
mihez kezdesz a történtekkel.
Az számít, mihez kezdesz a történtekkel. Aelin is ezt mondta
neki azután, hogy lekerült róla a gallér. Dorian próbált nem arra
gondolni, vajon érezni fogja-e hamarosan ismét a rémkő gallér
jeges szorítását a nyakán.
– Nem vagyok lágyszívű crochan. Soha nem is leszek, még ha a
fejemre kerül is a csillagkoronájuk.
Dorian hallotta az elmúlt héten, hogy a crochanek a koronáról
suttognak – vajon előkerül-e végre. Rhiannon Crochan
csillagkoronája, amit maga Sárgalábú Bába lopott le a haldokló
királynőről. Doriannek ötlete sem volt, hová lett, miután Aelin
végzett a vén boszorkánnyal. Ha annál a különös vándorcirkusznál
maradt, akikkel Sárgalábú Bába utazott, akkor mostanra bárhol
lehet. Talán pénz szűkében túladtak rajta.
Manon így folytatta:
– Ha ezt várják tőlem a crochanek annak fejében, hogy
csatlakozzanak hozzánk a háborúban, akkor holnap egyedül
indulhatnak Eyllwe-be.
– Ennyire borzalmas lenne törődni valamivel? – Az istenek
látják a lelkét, ő maga is nehezen tette az utóbbi időben.
– Nem tudom, hogyan kell – morogta Manon.
Nevetséges. Színtiszta hazugság. Talán azért, mert Morathban
nagy eséllyel újra gallér kerül a nyakára, talán azért, mert
királyként magára hagyta az ellenség markában szenvedő országát,
mindenesetre Dorian kimondta, amit gondolt:
– Pedig igenis törődsz másokkal. Te is tudod. Ettől ilyen rohadt
félelmetes ez az egész.
Manon arany szemében düh tombolt, de nem felelt.
– Nem tesz gyengévé, ha törődsz másokkal – tette hozzá
Dorian.
– Akkor miért nem fogadod meg a saját tanácsodat?
– Én igenis törődöm másokkal. – Dorianben is éppolyan
magasra csapott a düh lángja, mint Manonban. A fenébe is az
egésszel… Úgy döntött, lerázza a pórázt, amit ő kötött saját
magára. Elereszti magát. – Sokkal több mindennel törődöm, mint
kellene. Még te is fontos vagy számomra.
Ezt sem lett volna szabad kimondania.
Manon felállt – már amennyire a sátor engedte.
– Akkor igencsak ostoba vagy.
 Felrántotta a csizmáját, és kicsörtetett a jéghideg éjszakába.

Még te is fontos vagy számomra.

Manon homlokráncolva megfordult Asterin és Sorrel között.
Már csupán néhány óra volt hátra az indulásig – Eyllwe irányába,
ahol az a ki tudja, milyen csapat várja a crochaneket. A segítséget.
Nem tesz gyengévé, ha törődsz másokkal.
A király ostoba. Gyakorlatilag még gyerek. Mit tud ő az életről!
A szavai mégis beférkőztek Manon bőre alá, a csontjáig
szivárogtak. Ennyire borzalmas lenne törődni valamivel?
Manonnak fogalma sem volt. És nem is akarta tudni.

Már közeledett a hajnal, amikor egy meleg test húzódott be

mellé.
– Nem olyan kényelmes hárman egy sátorban aludni, mi? –
kérdezte Dorian a sötétben.
– Nem azért jöttem vissza, mert egyetértek – rántotta magára a
takarót Manon.
Dorian haloványan elmosolyodott, és ismét elnyomta az álom.
Hagyta, hogy a mágiája mindkettejüket felmelegítse.
Mire felébredtek, a mellkasát szorító éles fájdalom enyhült –
még ha csak egy kicsit is.
Manon homlokráncolva nézett le rá. Dorian felült, nyögve
nyújtózkodott addig, amíg a sátor engedte.
– Mi az? – kérdezte, látva, hogy a boszorkány továbbra is
összevonja a szemöldökét.
 Manon felhúzta a csizmáját, aztán magára öltötte a köpenyét.
– Barna a szemed.
Dorian az arcához emelte a kezét, de Manon addigra faképnél
hagyta.
Utánabámult, és látta, hogy a táborban mindenki szorgosan
készülődik az indulásra.
Ahol az a fájdalom enyhült a mellkasában, most könnyebben
áramlott a mágia. Mintha azt is felszabadította volna, amikor előző
este saját magát is szabadabbra engedte. Azután, hogy megnyílt
Manon előtt, hogy elmondta neki azt, amit. Egyfajta szabadság
lakozott abban, amit tett.
A nap még szinte fel sem kelt, ők már meg is kezdték az
Eyllwe-be vezető hosszú repülést.
 25. FEJEZET

CAIRN HAGYTA, hadd szenvedjen a ládában egy darabig.

Az új hely csendesebb volt, nem zúgott vég nélkül a folyó.
Nem maradt semmi, csak a nyomás, ami egyre fokozódott,
fokozódott és fokozódott a bőre alatt, a fejében. Nem
menekülhetett el előle, még az öntudatlanságban sem.
A vas szorította, felhorzsolta a bőrét. Tócsába gyűlt alatta a
nyirkosság, ahogy telt az idő. Ahogy Maeve minden egyes múló
órával egyre közelebb került a gallérral.
Nem emlékezett, mikor evett utoljára.
Megint aláhullott a sötétség zugába, ahol újra és újra elmesélte
magának. azt a történetet – a történetet.
Hogy ki ő, mi ő, és mit pusztítana el, ha összeroppanna a
gyakorlatilag levegőtlen ládában, az egyre növekvő nyomás alatt.
De nem számít. Vajon mennyi időbe telik, hogy miután a
nyakára kerül a gallér, a valg herceg mindent kiszedjen belőle,
amit Maeve tudni akar? Hogy szétszaggasson és áttörjön minden
egyes belső gátat, és kinyerje belőle a mindent eldöntő titkokat?
Cairn hamarosan újra munkához lát. Iszonyatos lesz. Aztán a
gyógyítók visszatérnek az édes füsttel, ahogy az elmúlt hónapok,
évek során is, bármilyen régóta legyen is itt.
De egy pillanatra ellátott mögéjük. Látta a felettük feszülő
vásznat, a szőttessel borított talajt szandálos lábuk alatt.
Körülöttük tűztálakban parázs izzott.
 Sátor. Egy sátorba hozták. Odakintről mormolás szűrődött be
– nem közvetlenül odakintről, de elég közelről ahhoz, hogy a
tündérhallásával kivehesse. Az ő nyelvén és az ősi nyelven is
beszéltek, valaki arról panaszkodott, milyen szűkösen vannak a
táborban.
Egy haditábor, tele tündérekkel.
Egy biztonságosabb hely, ezt mondta Cairn. Maeve hozatta ide,
hogy megvédje Morathtól. Egészen addig, amíg ő maga csatolja a
hideg rémkő gallért a nyakára.
Ám ekkor elragadta az öntudatlanság. Amikor magához tért,
tisztán és fájdalmak nélkül, tudta, hogy Cairn hamarosan
munkához lát. A vásznat tisztára törölték, készen állt hát, hogy
Cairn ismét vörösre fesse. Következik a borzalmas zárójelenet –
nem azért, hogy bármiféle információt szedjen ki belőle, hiszen
Maeve hamarosan így is, úgy is győzedelmeskedik, hanem pusztán
a saját örömére.
Aelin is készen állt.
Ezúttal nem oltárhoz láncolták, hanem egy fémasztalhoz a
hatalmas sátor közepén. Cairn mindent behozatott ide, hogy
biztosítsa az otthon kényelmét – bármit tekintett is otthonosnak a
hím.
Az egyik sátorlap mellett magas komód állt. Aelin nem tartotta
valószínűnek, hogy ruhákat rejtene.
Fenrys ott feküdt mellette, fejét mellső lábaira fektette, aludt.
Most az egyszer aludt. Szemmel láthatóan megviselte a gyász,
kifakult a bundája, fénytelenebbé vált a szeme.
Egy másik asztal is állt nem messze attól, amin Aelin feküdt.
Egy lepel alatt három kidudorodó tárgy bújt meg. A
legközelebbi mellett egy darab fekete bársonyt is hagytak. A
kínzóeszközökhöz, amiket Cairn rajta használ majd. Mintha csak
egy kereskedő büszkélkedne a legszebb ékszereivel.
A másik asztal túlsó oldalán két szék állt egymásnak fordítva,
mellette óriási tűztál, csordultig tele ropogó fahasábokkal. A füst
felfelé kígyózott, fel, fel egészen…
A sátor tetejébe apró lyukat vágtak. És azon keresztül…
Aelin képtelen volt megfékezni az ajka remegését, ahogy
megpillantotta az éjszakai égboltot, a tűszúrásnyi fényeket.
Csillagok. Csak kettőt látott, de odafent csillagok ragyogtak. És
maga az égbolt... Nem az éjszaka közepének teljes sötétségét
viselte, inkább egyfajta zavaros szürkeség borította.
Hajnal. Talán egy óra vagy kettő választja el őket tőle, ha még
ragyognak a csillagok. Talán kibírja addig, hogy napfényt lásson.
Fenrys szeme kipattant, és a fülét hegyezve felemelte a fejét.
Aelin mély lélegzeteket vett, hogy lenyugtassa magát, ahogy
Cairn benyomakodott a sátornyíláson. Egy pillanatra feltűntek az
odakint égő tüzek és a sötétség. Mást nem látott.
– Élvezed a pihenést?
Aelin nem felelt.
Cairn végigfuttatta kezét a fémasztal széle mentén.
– Sokat gondolkoztam, mihez kezdjek veled. Hogyan élvezzem
ki igazán, hogyan tegyem valóban emlékezetessé mindkettőnk
számára, mielőtt végleg el kell válnunk.
Fenrys morgása végigvisszhangzott a sátron. Cairn nem
foglalkozott vele, lekapta a leplet a kisebb asztalról.
Nem túl mély, háromlábú fémtálak, bennük fahasábok.
Aelin megmerevedett, ahogy Cairn odacipelte az egyiket, és a
fémasztal vége alá tette.
Egy kisebbfajta tűztál, a lábakat rövidre vágták, hogy a tál
épphogy a föld fölé emelkedhessen.
 A másodikat Cairn az asztal közepe alá helyezte. A harmadikat
a másik végéhez.
– Korábban már játszottunk a kezeddel – egyenesedett ki Cairn.
Aelin remegni kezdett, megrántotta a láncokat, amik a feje fölé
szegezték a karját. Cairn mosolya kiszélesedett. – Meglátjuk, hogy
tetszik, ha az egész testedet lángba borítjuk a kis adottságod
nélkül. Talán te is éppúgy égsz, mint mindenki más.
Aelin a láncot rángatta, de hiába, a lába meg-megcsúszott az
egyelőre még hűvös fémlapon.
Ne így…
Cairn a zsebébe nyúlt, és kovakövet húzott elő.
Nem csak arról szólt ez az egész, hogy megtörje a testét. Hanem
arról is, hogy megtörje őt magát – a tüzet, amit annyira
megszeretett. Hogy elpusztítsa a lényének azt a részét, amelyik
énekel.
Addig olvasztja a bőrét és a csontjait, amíg már félni kezd a
tűztől, amíg meggyűlöli, éppúgy, ahogyan a gyógyítókat utálta,
akik újra és újra helyrehozták a testét, elmosták a valóság és az
álom határát.
Fenrys egyre csak morgott, végtelennek tetszett a hang.
Cairn halkan így szólt:
– Sikíts csak nyugodtan, ha szeretnél.
Az asztal izzó vörössé válik majd, az égő hús bűze megtölti az
orrát, és képtelen lesz megálljt parancsolni neki, ahogyan Cairnnek
sem, kínjában zokogni kezd majd, ahogyan a tűz felperzseli a
bőrét, és egyenesen a csontjáig hatol…
A testében, a fejében uralkodó nyomás enyhült. A háttérbe
szorult, ahogy Cairn a másik zsebéből egy összetekert erszényt
húzott elő. Letette a fekete bársonyra, és Aelin látta a benne lapuló
vékony kínzóeszközök körvonalát.
 – Ha unalmassá válik az asztal felhevítése – magyarázta Cairn a
kínzóeszközöket paskolgatva. – Kíváncsi vagyok, milyen mélyek
lesznek az égési sérülések.
Epe tolult Aelin torkába, ahogy Cairn a kovakövet méregette a
tenyerében, és közelebb lépett.
Kezdett szétesni, az, aki a jelenben és a múltban volt, lassan
szétolvadt, ahogyan ő maga is szét fog, amikor felforrósodik az
asztal.
Ezeket a lapokat kapta. Ezeket a lapokat osztották neki, és
igenis kibírja! Még ha szó formálódott is a nyelvén.
Könyörgöm!
Próbálta visszanyelni. Próbálta odabent tartani, ahogy Cairn
leguggolt az asztal mellé, és felemelte a kovakövet.
Nem adod fel!
Nem adod fel!
Nem adod fel!
– Várj!
Reszelősen bukott ki belőle a szó.
Cairn megtorpant. Felállt.
– Várjak?
Aelin megremegett, zihálva kapkodta a levegőt.
– Várj!
Cairn keresztbe fonta a karját.
– Végre van valami, amit szeretnél elmondani?
Hagyná, hogy megígérjen neki, Maeve-nek bármit. És aztán
mégis meggyújtaná a tüzet. Maeve napokig nem hallaná, hogy
megadta magát.
Aelin erőt vett magán, és Cairn szemébe nézett. Páncélkesztyűs
kezét az alatta lévő vaslaphoz szorította.
Egy utolsó esély.
 Láthatta a csillagokat odafent. Ennél nagyobb ajándékot talán
még sosem kapott, csodásabb, mint az ékszerek, a ruhák, a
műremekek, amiket egykor Résvárban gyűjtött és felhalmozott. Az
utolsó ajándék, amit kap, már ha ügyesen játssza ki a lapjait. Ha
sikerül az orránál fogva vezetnie Cairnt.
Hogy vessen végre véget ennek... Neki. Még mielőtt Maeve a
nyakára tehetné a rémkő gallért.

Lassan hajnalodott, a csillagok egyesével veszítettek a

fényükből.
Rowan a tábor legdélebbi bejáratánál húzta meg magát,
lüktetett az ereje.
Cairn sátra a tábor közepén állt. Ez két és fél kilométernyi
távolságot jelentett Rowan és a zsákmánya között.
Amikor az őrök leváltják egymást, kiszippantja a levegőt a
tüdejükből. Ahogyan minden egyes katonáéból, aki az útjába
kerül. Hányat ismer vajon? Hányat tanított ki ő maga? Egy része
azért imádkozott, hogy ne legyen túl magas ez a szám. Hogy akik
ismerik, azok bölcsen félreálljanak. Merthogy őt semmi sem
állíthatja meg.
Rowan előhúzta a bárdját, másik kezében már ott csillant a tőr.
A gyilkolás nyugalma már órákkal ezelőtt elárasztotta.
Napokkal, sőt, hónapokkal ezelőtt.
Már csupán néhány perc.
A bejáratnál álló hat őr mozgolódni kezdett. A mögötte lévő
fákon megbújó őrszemek, akiknek az éjszaka folyamán fogalmuk
sem volt róla, hogy ő is ott tartózkodik, azonnal kiszúrják majd,
ahogyan a társaik a földre hullanak. Őt magát is, amikor kiront a
fák közül, hogy átszelje az erdőt és a tábort elválasztó keskeny,
füves sávot.
Gondolkozott rajta, hogy berepül, de a légi őrszemek egész éjjel
odafent keringtek, és jóval több erőfeszítésébe kerülne velük
felvenni a harcot, miközben az alulról érkező nyilakat és mágikus
támadásokat is ki kellene védenie... Feleslegesen pazarolná értékes
energiáját. Úgyhogy gyalog támad, feszített, kegyetlen tempót
diktálva a tábor közepéig. Aztán kifelé – vagy Aelinnel, vagy
Cairnnel.
Méghozzá élve. Egyelőre kénytelen lenne életben hagyni
Cairnt. Legalább addig, amíg maguk mögött nem hagyják a tábort,
és elérnek egy olyan biztos helyet, ahol egyesével nyeshet ki
minden egyes választ belőle.
Indulj! – sürgette egy halk hang. Indulj most azonnal!
Essar nővére azt javasolta, várjanak hajnalig. Amikor a
legkevésbé őrzik a tábort. Ő gondoskodik majd róla, hogy bizonyos
őrök ne érjenek oda a váltásra.
Indulj most azonnal!
A kedves, mégis unszoló hang mozgásra sarkallta. A tábor felé
lökte őt.
Rowan kivillantotta a fogát, kapkodta a levegőt. Lorcan és
Gavriel nyilván a jelzését várja, a mágiáját, amit akkor küld majd
feléjük, amikor elég mélyre hatol a táborban.
Most, herceg!
Ismerte ezt a hangot, korábban is érezte már a melegét. És ha
maga a fény úrnője suttog a fülébe…
Rowan nem gondolt bele, nem dühöngött, hogy az istennő, aki
most tettekre sarkallta, szívesen feláldozná a párját a Zárért.
Úgyhogy Rowan megacélozta magát, és jéggel töltötte meg az
ereit.
 Nyugodt. Precíz. Halálos.
Minden egyes kardcsapásnak, minden egyes mágikus
támadásnak célt kell érnie.
Rowan mágiája a tábor bejárata felé rontott.
Az őrök a nyakukhoz kapták a kezüket, vékony burkot vontak
köréjük. Rowan egy fél gondolattal szétzúzta őket, a mágiája
kiszippantotta a levegőt az őrök tüdejéből, a véréből.
Egy szívdobbanásnyival később már a földön hevertek.
Őrszemek kiáltottak a fákról, riadóztatás visszhangzott.
Rowan ekkor már futott. Az őrszemek kiáltását visszafojtotta a
szél, ahogy levegőért kapkodtak, ők maguk pedig kilehelték a
lelküket.

Az ég lassan a hajnal vörösében játszott.

A tábor keleti része mentén húzódó erdő szélén, jó három
kilométernyire, ott, ahol füves dombok választották el a
hadseregtől, Lorcan az ébredező csapatokat figyelte.
Gavriel már átváltozott, és a hegyi oroszlán most a fák vonala
mentén járkál fel-alá, várta a jelet.
Nehéz volt megállni, hogy ne pillantson hátra, pedig Lorcan
semmiképp sem láthatta Elide-ot. Jó néhány kilométernyire, az
erdő mélyén hagyták, egy völgyet szegélyező facsoportnál. Ha
rosszul alakulnak a dolgok, Elide menekülőre fogja a dimbes-
dombos erdőben, és felmászik az ősi hegyekbe. Ahol a tündéreknél
jóval kegyetlenebb és ravaszabb ragadozók portyáznak.
Nem búcsúzott el külön Lorcantől, de azért mindannyiuknak
sok szerencsét kívánt. Lorcan egyébként sem találta volna a
megfelelő szavakat, úgyhogy még csak vissza sem nézett.
 Most azonban hátrapillantott. Azért imádkozott, hogy ha nem
térnek vissza, a lány ne induljon a keresésükre.
Gavriel megtorpant, fülét hegyezve a tábor felé fordult.
Lorcan megmerevedett.
Az ereje egy része felébredt, megrezzent.
Halál ólálkodott a közelben.
– Túl korai még – szólalt meg, és Whitethorn jelét kereste. De
nem látott semmit.
Gavriel lesunyta a fülét. Azonban Lorcan továbbra is érezte a
haldoklókat.
 26. FEJEZET

AELIN NYELT EGYET. Majd még egyet. Maga volt a megtestesült

bizonytalan félelem, ahogy a fémasztalhoz láncolva feküdt. Cairn
választ várt tőle.
Aelin reszelős hangon így szólt:
– Milyen érzés tudni, hogy hiába szaggattál darabokra aznap,
még mindig egy senki vagy?
Cairn elvigyorodott.
– Azért még maradt benned némi tűz, ahogy látom. Nagyon
helyes.
Aelin visszamosolygott rá az álarcon keresztül.
– Csak ezért tehettél véresküt. Miattam. Nélkülem senki vagy.
És ismét azzá is válsz majd. Sőt, még annál is kevesebb leszel,
ahogy hallottam.
Cairn ujjai megfeszültek a kovakövön.
– Jártasd csak a szádat, ribanc! Meglátjuk, mire jutsz vele!
Reszelős nevetés tört fel Aelinből.
– Ugye tudod, hogy az őrök beszélgetnek, amikor nem vagy itt?
Elfelejtik, hogy én is tündér vagyok. Éppolyan jól hallok, mint ti.
Cairn nem felelt.
– Legalább egy dologban egyetértenek velem. Abban, hogy
gerinctelen vagy. Hogy kénytelen vagy megkötözni és megkínozni
másokat ahhoz, hogy igazi hímnek érezd magad. – Aelin sokat
sejtető pillantást lövellt Cairn ölére. – A legfontosabbra viszont
alkalmatlan vagy.
Cairn megremegett.
– Szeretnéd, ha megmutatnám, mennyire alkalmatlan vagyok?
Aelin ismét felnevetett, gőgösen és hűvösen, majd a plafon felé
nézett, a kivilágosodó égbolt felé. Ez az utolsó, amit lát, ha ügyesen
keveri a lapokat.
Hiszen mindig is volt valaki más, egy tartalék, aki átveheti a
helyét, ha ő elbukik. Az ő halála azt jelenti, hogy azok a gyűlöletes
istenek Dorian életét követelik majd a Zár elkészítése érdekében...
Ismerős érzés volt ilyesmiért utálnia magát. Hiszen annyi embert
cserben hagyott már, ahogyan cserben hagyta Terrasent is, ezt a
plusz terhet most szinte meg sem érezte. Úgy sem kell már sokáig
szenvednie miatta.
Úgyhogy az égbolt, a csillagok felé nézett, miközben affektálva
így szólt:
– Ó, tudom én, hogy nem sok látnivaló van ezen a téren, Cairn.
És hogy mások sikítása nélkül nem is megy, igaz? – Amikor a hím
nem felelt, Aelin elvigyorodott. – Gondoltam. Az orgyilkosok
szervezetében rengeteg hozzád hasonlóval volt dolgom. Mind
egyformák vagytok.
Mély morgás tört fel Cairnből.
Aelin csupán kuncogott, és fészkelődött egy kicsit, mintha csak
kényelembe helyezné magát.
– Csak nyugodtan, Cairn! Hozd ki magadból a legrosszabbat!
Fenrys figyelmeztető vinnyogást hallatott.
Aelin várt, várt, egyre csak vigyorgott, ügyelt, hogy ellazítsa az
izmait.
Cairn ökle a hasfalának csapódott, elég erősen ahhoz, hogy
Aelin összeránduljon, hogy a levegő kiszoruljon a tüdejéből.
 A következő ütés a bordáit érte, mire reszelős kiáltás szakadt fel
belőle. Fenrys ugatott.
Zár zörrent, nyílt. Meleg lélegzet csiklandozta a fülét, ahogy
felrántották, majd le az asztalról.
– Maeve utasításainak nem szegülhetek ellen, te ribanc, de
meglátjuk, mennyit jártatod a szádat ezután!
Még meg sem támaszkodott összeláncolt lábain, Cairn már meg
is ragadta a tarkóját, hogy aztán a fémasztal szélébe verje a fejét.
Aelin csillagokat látott, megvakították, kínok közé taszították,
ahogy a fém fémen, a fém csonton csattant, ő pedig belerázkódott
az ütésbe. Megingott, hátraesett, és béklyótól súlyos lábának
köszönhetően elterült a földön.
Fenrys ismét ugatott, eszeveszetten, őrjöngve.
De Cairn már ott is termett, olyan erősen megragadta a haját,
hogy könnyek szöktek Aelin szemébe, és ismét felsikoltott, ahogy
a hím végighúzta őt a földön a hatalmas, lángokkal teli tűztálhoz.
A hajánál fogva rántotta fel, majd előrenyomta Aelin vasálarcos
arcát.
– Meglátjuk, van-e még kedved gúnyolódni!
A forróság azonnal égetővé vált, a lángok szinte a bőrét
nyaldosták. Az istenekre, az istenekre, annyira forró…
Az álarc felmelegedett az arcán, ahogy a láncok is a testén.
A tervei, az elhatározása ellenére is szabadulni próbált, de Cairn
biztos kézzel tartotta. Belenyomta a tűzbe, miközben Aelin
igyekezett megfeszíteni az izmait, valahogy hűvös levegőt érni.
– Úgy szétolvasztom az arcod, hogy még a gyógyítók sem fogják
tudni helyrehozni – lehelte Cairn a fülébe, miközben egyre csak
nyomta lefelé. Aelin végtagjai remegni kezdtek, a hőség perzselte a
bőrét, a láncokat, az álarcot.
Cairn még közelebb nyomta a tűzhöz.
 Aelin hátrébb csúsztatta a lábfejét, egyenesen Cairn
megtámasztott lábai közé.
Most. Most kell cselekednie...
– Remélem, élvezed a tűzokádást – sziszegte Cairn, és Aelin
hagyta, hadd nyomja még egy kicsit közelebb a lángokhoz.
Amikor Cairn épphogy veszített az egyensúlyából, Aelin nem
felfelé nyomta magát, hanem hátra, egyenesen a hímbe. Lábfejét
beakasztotta Cairn lábába, ahogy a hím megtántorodott.
Aelin megpördült, vállát a másik mellkasába nyomta. Cairn a
földre zuhant.
Aelin futásnak eredt – vagy legalábbis megpróbálta. Csakhogy a
lábát, a lábfejét szorító láncok miatt gyakorlatilag járni sem tudott.
Mégis elbotorkált Cairn mellett, pontosan tudva, hogy a hím már
pördül is meg, mindjárt feláll.
Menekülj!
Cairn Aelin lábszárára kulcsolta a kezét, és jó erősen
megrántotta. Aelin a földre zuhant, a foga is összekoccant, ahogy
az álarcnak csapódott. Vér serkent az ajkán.
A következő pillanatban Cairn rajta termett, a fejét, a nyakát, a
mellkasát ütlegelte.
Nem tudta lerúgni magáról, nem maradt elég erő az izmaiban,
olyan rég nem használta már őket, hiába igyekeztek a gyógyítók
megakadályozni az izomsorvadást. Képtelen volt a földre küldeni
Cairnt, hiába próbálkozott.
Cairn a háta mögött matatott – nyilván a tűz hevétől izzó
piszkavasat keresett.
Aelin vergődött, próbálta felemelni a karját, hogy átemelje
Cairn feje felett, és a hím nyaka köré tekerje a láncot. Csakhogy
összekötötték az oldalán, a hátán végigfutó láncokkal.
 Fenrys morgó ugatásai visszhangoztak a sátorban. Cairn ismét a
piszkavasért nyúlt. Nem találta.
Hátrapillantott, hogy végre megragadhassa, és volt olyan
merész, hogy egyetlen szívdobbanásnyi időre levegye Aelinről a
szemét.
Ő pedig nem tétovázott. Hirtelen mozdulattal lefejelte Cairnt,
maszkos arca a hímébe csapódott.
Cairn hátratántorodott, Aelin pedig a sátornyílás felé ugrott.
Cairn több önuralommal bír, mint hitte.
Nem fogja megölni, és amit most tett, ahogyan provokálta…
Gyakorlatilag még el sem rugaszkodott a guggolásból, amikor
Cairn megint elkapta a haját.
Majd minden erejével a komódnak hajította.
Aelin akkora csattanással esett neki, hogy az egész teste
beleremegett.
Valami elpattant benne, és felsikoltott, halkan és megtörten,
ahogyan a földre zuhant.

Fenrys végignézte, ahogyan az ikertestvére tőrt döf a saját

szívébe. Ahogyan Connall vére a kövekre folyik, ahogyan a
testvére meghal. Aztán Maeve kényszerítette, hogy térdeljen le elé
a vérbe, és szolgálja ki.
Két hónapon keresztül ült a kőből épített helyiségben,
végignézte, mit művelnek az ifjú királynő testével, lelkével.
Képtelen volt segíteni rajta, hiába sikított újra meg újra. Élete
végéig a fülében csengenek majd a sikolyai.
 Mégis az a hang törte össze teljesen, ami most, a földre zuhanva
bukott ki Aelinből, most, hogy Cairn a komódnak hajította, ahol
Fenrys végignézte, ahogy a hím a kínzóeszközeit rendezgeti.
Elhaló hang. Halk. Reményfosztott.
Még sosem hallott ilyesmit Aelintől, egyetlenegyszer sem.
Cairn feltápászkodott, és megtörölte vértől csöpögő, törött
orrát.
Aelin Galathynius megmoccant, próbált a könyökére
támaszkodni.
Cairn előhúzta a vörösen izzó piszkavasat a tűztálból. Kardként
fogta Aelinre.
Fenrys egyre csak láthatatlan láncait feszegette, ahogy Aelin
ránézett, arrafelé pillantott, amerre ő az elmúlt két napban ült,
ugyanazon a nyomorúságos ponton a sátorban.
Kétségbeesés csillant a tekintetében.
Valódi kétségbeesés, fény és remény nélkül. Az a fajta
kétségbeesés, ami megváltásként várja a halált. Az a fajta
kétségbeesés, ahonnan már egyre csak fogy az erő, ami felemészt
mindenfajta kitartást.
Aelin pislogott. Négyszer. Itt vagyok, melletted vagyok.
Fenrys tudta, mit jelent. Ez az utolsó üzenete. Nem a halál előtt,
hanem azelőtt, hogy megtörik, mégpedig úgy, hogy onnan már
nincs visszaút. Az utolsó azelőtt, hogy Maeve visszatér a rémkő
gallérral.
Cairn megforgatta a piszkavasat a kezében, hő sugárzott a
végéből.
És Fenrys ezt nem hagyhatta.
Nem hagyhatta! A lelke már romokban hevert, és olyan kevés
maradt belőle mindazok után, amit végig kellett néznie, amit meg
kellett tennie, de egyszerűen nem hagyhatta.
 A véreskü a földhöz szegezte a lábát. A sötét lánc egészen a
lelkéig ért.
Nem hagyhatja. Hogy Aelin végleg összetörjön.
Felfelé nyomta magát, el a véreskü sötét láncától, és üvöltött,
bár egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Egyre feszítette, feszítette, feszítette a láthatatlan láncokat, a
véresküt, miszerint engedelmeskedik, nem mozdul, végignézi.
Ellenszegült. Mindannak, amit a véreskü kívánt tőle.
Fájdalom hasított végig rajta, egyenesen a velejéig hatolt.
Nem foglalkozott vele, ahogy Cairn a tűzszívű ifjú királynőre
fogta az izzó piszkavasat.
Nem engedheti.
A benne élő hím vergődött, Fenrys pedig vicsorogva, üvöltve
feszítette az őt leszorító fekete láncot.
Az utolsó csepp akaraterejét is összeszedve nekinyomta magát,
hiába szaggatta, hiába vájt belé.
Végezzen csak vele, tegye csak tönkre! Akkor sem hajlandó
tovább szolgálni. Egyeden másodpercig sem. Nem
engedelmeskedik.
Nem engedelmeskedik!
És ekkor Fenrys lassan felállt.

Aelin reszketett a fájdalomtól, ahogy a földön heverve, zihálva

igyekezett felemelni a fejét, a mellkasát a talajról.
Nem Cairnre és a piszkavasra meredt.
Hanem Fenrysre, aki dühös ábrázattal talpra kecmergett, pedig
a teste remegett a kíntól.
Még Cairn is megtorpant. A fehér farkasra nézett.
 – Vissza!
Fenrys torkából mély, vad morgás tört fel. Mégis tovább
mozgott.
Cairn a szőnyegre mutatott a piszkavassal.
– Feküdj le! A királynőd parancsolja!
Fenrys remegett, felállt a szőr a nyakán. De felállt.
Felállt.
Hiába parancsolták az ellenkezőjét, hiába kötötte a véreskü.
Kelj fel!
Messziről hallatszottak a szavak.
– Feküdj le! – üvöltötte Cairn.
Fenrys ide-oda rángatta a fejét, teste megroggyant a láthatatlan
láncoktól. A láthatatlan eskütől.
Sötét tekintete összefonódott Cairnével.
Vér szivárgott a farkas orrából.
Belehal – abba, hogy megszegi az esküjét. Megtöri. És nem
sokkal később a lelkét is.
Fenrys mégis előretette az egyik mancsát. Karmai a földbe
vájtak.
Cairn elsápadt a mozdulat láttán. Hiszen ez lehetetlen volt!
Fenrys Aelinre pillantott. Nem kellett a néma jelzés, hogy
Aelin megértse, mit üzen a farkas a tekintetével. Hogy mit
parancsol, miért könyörög.
Menekülj!
Cairn is kiolvasta a szeméből.
– Törött gerinccel nem fog – sziszegte, majd Aelin háta felé
sújtott a piszkavassal.
Fenrys üvöltve ellökte magát a földtől.
És ezzel teljesen lerázta magáról a véreskü kötelékét.
 27. FEJEZET

FARKAS ÉS TÜNDÉR ÜVÖLTVE, egymást tépve zuhant a szőnyegre.

Fenrys Cairn torkának ugrott, hatalmas testével a földhöz
szegezte a hímet, de Cairn jó erősen a lábai közé rúgott.
Aelin felült, igyekezett erőt imádkozni a lábába, ahogy
megpróbált feltérdelni a komód mellett. Fenrys a fémasztal
szélének csapódott, de azonnal ismét mozgásba lendült, megint
Cairnre vetette magát.
Halk sziszegés hallatszott a közelből, és Aelin oldalra pillantott,
épp annyi időre, hogy lássa, a jobbján hever a piszkavas.
Felé fordította a lábfejét. Az izzó vörös hegyéhez nyomta a
lábát húzó lánc közepét.
A középen lévő láncszemek szép lassan felhevültek.
Farkas és tündér megütközött, karmok, öklök, fogak
kavalkádjává váltak, majd elugrottak egymástól.
A véreskü megszegése végezni fog Fenrysszel.
Ezek az utolsó lélegzetvételei, az utolsó szívdobbanásai.
– Megnyúzlak! – lihegte Cairn.
Fenrys zihált, vér csorgott a fogai között, ahogy egyik mancsát a
másik elé téve körözött. Egyre csak Cairnt bámulta, miközben
mozogtak, felmérték, hol ejthetnének a másikon végzetes csapást.
A lánc közepén lévő szemek már-már izzottak.
Odafent az égbolt kiszürkült.
Fenrys és Cairn tovább körözött, egyik lépést követte a másik.
 Az volt a cél, hogy kifárassza, legyűrje. Cairn tudta, miféle
következménnyel jár a véreskü megszegése. Tisztában volt vele,
hogy csupán idő kérdése, és Fenrys életét veszti.
Fenrys is pontosan tudta.
Nekirontott Cairnnek, fogait csattogtatva igyekezett elérni
Cairn nyakát, miközben mancsával a hím lábszára felé kapott.
Aelin megragadta a piszkavasat, megtámasztotta a sarkát, és
felfelé szúrt a rúddal. A lánc felhevült szemei megfeszültek rajta,
de ő egyre csak nyomta és nyomta lefelé a lábát, hiába fenyegetett
összecsuklással a karja.
Cairn és Fenrys odébb gurult, Aelin pedig üvöltve,
fogcsikorgatva erőlködött.
A lánc elpattant a lába között.
Ennél több nem is kellett.
Talpra kászálódott, de aztán megtorpant. Cairn a földhöz
szegezte Fenryst, aki a szemébe nézett. Figyelmeztetően,
parancsolva morgott.
Menekülj!
Cairn odakapta a fejét. Meglátta a lába között szabadon lógó
láncot.
– Te...
Ám ekkor Fenrys előrevetette magát, állkapcsa összezárult
Cairn válla körül.
Cairn felüvöltött, megfeszítette magát, és a hátánál fogva
megragadta Fenryst.
Fenrys ismét Aelin szemébe nézett, és még akkor is erősen
szorította állkapcsával Cairn vállát, amikor a hím az asztal szélének
lökte mindkettejüket. Újra és újra a fémnek taszította Fenrys
gerincét, elég erősen ahhoz, hogy eltörjön a csont.
Menekülj!
 Aelin nem tétovázott. A sátornyílás felé rohant. Majd ki az
érkező reggelbe.

Már egy kilométer sem választotta el a tábor közepétől. A

sátortól.
A katonák pontosan úgy reagáltak, ahogyan Rowan sejtette, és
ennek megfelelően is végzett velük.
Ragadozó madarak csaptak le rá, széllel és jéggel támadták
odafen-ről. A saját mágiájával összezúzta őket, szerteszét repültek.
Csapatnyi harcos támadott neki az egyik sátorsor mögül.
Voltak, akik megnézték maguknak, majd azonnal vissza is
fordultak. Mindegyik, akit ő képzett ki. És néhány olyan is, akit
nem. De még így is sokan maradtak harcra készen.
Rowan széttörte a pajzsaikat, kirántotta a levegőt a tüdejükből.
Volt, akinek a nyaka felé lendítette a bárdot.
Közel. Olyan közel járt már a sátorhoz. Egy pillanat, és jelez
Lorcannek és Gavrielnek. Amikor már elég közel jár ahhoz, hogy
figyelemelterelésre legyen szüksége a meneküléshez.
Újabb csapat katona támadt neki, és Rowan támadásra emelte
hosszú pengéjű kését. Mágiájával félresöpörte a nyilakat, majd
magukat az íjászokat is.
Nem maradt belőlük más, csupán véres cafatok.
 28. FEJEZET

AELIN FUTOTT.
Legyengült lábbal meg-megbotlott a füvön, a kezét továbbra is
lánc szorította, így nem tudott tökéletesen mozogni, de azért
futott. Találomra választott egy irányt, bármerre jó volt, ha nem a
balra lévő folyó ködpárája felé vezetett, és futásnak eredt.
A nap felkelőben volt, és a haditábor… Mozgás támadt
mögötte. Kiáltások harsantak.
Nem figyelt rá, inkább jobbra fordult. A felkelő nap felé,
mintha úgy maga Mala vonná az ölelésébe.
Az álarc vékony résén át nem kapott elég levegőt, de nem adta
fel, elrohant a sátrak mellett, a fejüket felé kapó katonák mellett,
akik mintha értetlenül nézték volna. Egyre csak a piszkavasat
szorongatta páncélkesztyűs kezében, és nem nézett hátra, nem volt
kíváncsi rá, mi történik, nem akarta látni, ha Cairn ott rohan
mögötte.
De aztán meghallotta. Az elvakkantott utasításokat.
Az egyre közeledő, sietős lépteket a füvön. A kiáltásaik az előtte
lévőket figyelmeztették.
Mezítláb rohant, kimerült lábizmai megállásért könyörögtek.
De Aelin egyre csak a keleti horizont felé futott. A fák és a
hegyek, a felettük ragyogó nap felé.
És amikor az első katona az útjába állt, és ráüvöltött, hogy
álljon meg, Aelin habozás nélkül emelte a piszkavasat.
 Halál dalolt Lorcannek.
Abból, hogy a ragadozó madarak egyre beljebb és beljebb
repültek a táborba, tudta, hogy Whitethorn közeledik Cairn
sátrához.
Hamarosan érkezik a jel.
Lorcan és Gavriel mély lélegzetet vett, előhívta az erejét.
Lüktetve futott végig rajtuk, tajtékzó ikerhullámokként.
Csakhogy a halál másfelé hívta Lorcant a táborban.
Közelebb hozzájuk. Gyorsan mozgott.
Lorcan a világosodó eget fürkészte, a sátrak első sorát. Az
őrökkel védett bejáratot.
– Valaki errefelé tart – mormolta Lorcan Gavrielnek. – De
Whitethorn még mindig amott van.
Fenrys.
Vagy talán Connall.
Talán Essar nővére, akit sosem kedvelt igazán. Ez persze nem
számít, ha a tündérnő nem árulta el őket.
Lorcan a bejárattól északra mutatott.
– Tiéd az a rész. Készülj fel, hogy oldalról kell majd támadnod!
Gavriel viharos sebességgel megindult. A lesből támadó
ragadozó, míg Lorcan szemből érkezik majd.
A fenébe is a várakozással!
Lorcan kirontott a fák rejtekéből, sötét ereje örvénylett, készen
arra, hogy szembeszálljon bármivel, ami kiront a sátrak közül.
Előhúzta a kardot az oldaláról, az eget kémlelte, a tábort,
miközben halál lüktetett és a kelő nap arany fénybe vonta a füves
talajt, felszárítva a harmatot.
 Semmi. Az égvilágon semmit sem érzett azzal kapcsolatban,
mégis ki…
Akkor ért az első árokhoz, amiket aztán további keskeny és
mély társai követtek egészen a tábor vonaláig, amikor Aelin
Galathynius felbukkant.
Lorcan nem számított rá, hogy zokogás fojtogatja majd a torkát,
ahogy a királynő a sátrak között rohan, ahogy ő maga felméri a
vasálarcot és a láncokat rajta, a megkötözött kezét.
Bőrét vér áztatta, testét rövid vászonruha fedte, a haja hosszabb
volt, mint amikor legutóbb látta, és a fejére tapadt a kiontott
vértől.
Lorcan térde felmondta a szolgálatot, még a mágiája is cserben
hagyta egy pillanatra, ahogy felfogta, milyen kétségbeesett, vad
tempót diktál Aelin a tábor széle felé.
Katonák futottak utána.
Lorcan támadásba lendült, mágiája felfelé, messzire szállt. Nem
Aelint, hanem Whitethornt kereste, aki még mindig a tábor
közepe felé tartott.
Itt van, itt van, itt van, jelezte.
Csakhogy Lorcan túl messze volt, és a kettejüket elválasztó
füves árkok sora végtelen hosszúnak tűnt, ahogy tíz katona vetette
magát Aelinre, elzárva az útját a nyílt tereptől.
Egyikük meglendítette a kardját, olyan erővel, hogy könnyedén
kettéhasíthatta volna a koponyáját.
Az ostoba barom nem ismerte fel, ki áll vele szemben. Hogy mi
áll vele szemben.
Merthogy nem a vasba vert tűzokádó királynő rontott neki,
hanem egy orgyilkos.
Aelin odafordult, felemelte a karját, és egyenesen beleszaladt a
magasba lendített kardba.
 Épp, ahogy tervezte.
A hím nem találta el a célját, helyette pontosan oda sújtott,
ahová Aelin akarta.
A két kezét összekötő lánc kellős közepére.
A vas szétpattant.
A hím kardja a következő pillanatban Aelin szabaddá vált
karjában termett. A katona nyakából vér spriccelt.
Aelin megpördült, nekirontott a többi katonának, akik
elválasztották őt a szabadságtól. Lorcan teljes erőből futott felé, de
még így is elállt a lélegzete a látványtól.
Aelin azelőtt lesújtott, hogy a katonák felfogták volna, merre
forduljanak. Suhintott, lebukott, ugrott.
Másik kezével megszerezte az egyik katona tőrét.
Hirtelen ért véget a csata. Már nem maradt semmi Aelin és a
tábor bejárata között, csupán a hat őr, akik most előkapták a
fegyverüket…
Lorcan mágiával támadott, halálos hálót szőtt az őrök köré, akik
mind térdre hullottak. Kitört a nyakuk.
Aelin nem lassított, miközben a földre hullottak. Elrohant
mellettük, egyenesen a mező, a dombok irányába futott. Lorcan
irányába, aki szintén felé rohant.
Ismét jelzett. Ide hozzám! Ide hozzám!
Hogy Aelin megértette-e, felismerte-e őt, nem tudta,
mindenesetre továbbra is felé rohant.
Épségben. Úgy tűnt, épségben van, de olyan sovány volt,
vérfoltos lába csak nagy nehezen tartotta meg.
A kettejüket elválasztó mező tele volt mély árkokkal, kis
dombokkal. Lorcan elkáromkodta magát.
Nem fog átjutni egy ilyen terepen, így, hogy ennyire ki van
merülve...
 De átjutott.
Aelin eltűnt az első árokban, mire Lorcan újra meg újra
mágikus jelet küldött. Aelinnek, Whitethornnak.
Aztán Aelin ismét felbukkant, felfelé mászott a dombon, és
Lorcan látta, hogy kezd lassulni, hogy a tűrőképessége határán
van, teljesen kimerült már.
Nyilak repültek ki íjak húrjáról, tömör falat képeztek az
égbolton. Aelint vették célba a nyílt mezőn.
Lorcan kettétörte őket a mágiájával.
De újabbakat lőttek ki. Ezúttal egyesével, olyan sokfelől, hogy
fel sem tudta mérni, merről érkeznek. Harcképzett íjászok, Maeve
legjobbjai. Aelinnek egyetlen esélye maradt…
Már csinálta is.
Cikcakkban futott, hogy ne jelentsen könnyű célpontot.
Ide-oda cikázva szaladt át a dombokon, minden egyes
emelkedővel egyre lassabban, ahogy Lorcan teljes erőből rohant
felé. Már csupán száz méter választotta el őket egymástól.
Egy nyílvessző a háta felé tartott, de Aelin oldalra ugrott,
végigcsúszott a füves talajon. Egy pillanattal később, fegyverekkel
a kezében ismét felpattant, és tovább sprintelt a kettejüket
elválasztó egyenetlen talajon.
Egy újabb nyíl vette célba, Lorcan pedig már mozdult is, hogy
kettétörje. Ám egy csillogó aranytömeg ért oda előbb.
Gavriel északról érkezett, átugrott az árkok felett. Aelin megint
eltűnt az egyikben, és amikor ismét felbukkant, az Oroszlán már
mellette futott, aranyló pajzsot vonva köré. Nem Aelin bőrén
jelent meg, hanem a levegőben, teljesen körbevette őket. A
vasmaszk, a derekát átfonó láncok, a páncélkesztyű miatt nem
érhetett hozzá.
 Ömlöttek kifelé a katonák a táborból, és Lorcan fekete széllel
támadt rájuk. Akihez hozzáért, a földre hullott. Aki pedig
elkerülte, áthatolhatatlan pajzzsal találta szemben magát a mező
szélén.
Lorcan a lehető legszélesebbre vonta. Véreskü ide vagy oda, ez
még mindig az ő népe. Az ő katonái. Ha rajta múlik, megmenti
őket a haláltól. Megmenti őket saját maguktól.
Aelin már bukdácsolt, amikor Lorcan átjutott az őket elválasztó
utolsó dombon.
Szólásra nyitotta a száját, hogy kiáltson, bár nem tudta,
pontosan mit mondjon, ám ekkor rikoltás hasított keresztül a kék
égbolton.
Aelin zokogásban tört ki a sólyom dühödt rikoltása hallatán, és
Lorcan szíve kettéhasadt tőle.
De Aelin csak futott tovább az erdő, a menedék felé. Lorcan és
Gavriel felzárkózott mellé, majd amikor ismét megbotlott, és
túlságosan sovány lábai felmondták a szolgálatot, Lorcan átkarolta
a törzsét, úgy cipelte magával.
Rowan egy hullócsillag sebességével, zuhanórepülésben szállt
feléjük. Akkor érte utol őket, amikor elhagyták az első védvonalat,
és amint földet ért, már változott is át. Megtorpantak, Aelin
elterült a tobozokkal borított talajon.
Rowan azonnal mellette termett, keze már az álarcon volt, a
láncokon, a karját csúfító vérfoltokon, a megkínzott testén.
Aelin ismét zokogásban tört ki.
– Fenrys – nyögte végül.
Beletelt egy pillanatba, mire Lorcan felfogta. Hogy Aelin
mögéjük mutat, a táborra, ahogy elismétli, pedig mintha már
beszélni sem tudna:
– Fenrys.
 Lehelete nedvesen, reszelősen tört ki belőle. Könyörgött.
Kétségbeesetten, véresen könyörgött.
Fenrys Cairnnel maradt. A táborban. Aelin zokogva ismét
arrafelé mutatott.
Rowan elfordult a párjától.
A szemében tomboló harag az egész világot képes lett volna
magával söpörni. És látszott rajta, hogy olyasfajta bosszúra készül,
amit csakis a párjáért tehet meg egy hím.
Rowan kivillantotta a szemfogát, de a hangja halálosan halkan
csengett, ahogy Lorcanhez fordult:
– Vidd el a völgyhöz! – Állával Gavriel felé intett. – Te maradsz
velem!
Egyetlen utolsó pillantást vetett még Aelinre, jeges dühe
tomboló, viharos szelet ígért. A következő pillanatban a herceg és
az Oroszlán megindult vissza a zűrzavarban és vérben úszó
táborba.
 29. FEJEZET

MOST, HOGY A TÁBORBAN ELURALKODOTT A KÁOSZ, sokkal

könnyebben bejutottak.
Rowan ereje a nyugati széle felé söpört, sátrat, csontot zúzott. A
tábor északi oldalán és közepén lévő katonák azonnal megindultak
arrafelé.
Utat nyitottak nekik. Egyenesen ahhoz a sátorhoz, amihez
annyira közel járt már, amikor Lorcan ereje felvillant. Amikor
jelzett.
Hogy megtalálták. Vagy inkább Aelin találta meg őket, a jelek
szerint.
És amikor Rowan megpillantotta, először az égből, majd végül
mellette térdelve, amikor megérezte a vért, mind az övét, mind
másokét, amikor végignézett a láncokon, az arcára húzott
vasálarcon, amikor Aelin zokogásban tört ki a láttára, miközben
rémület és kétségbeesés szaga áradt belőle…
A fellángoló düh mellett nem fért meg semmiféle kegyelem.
Semmiféle együttérzés.
Egyik sem lakozott benne, amikor Gavriellel elosontak az
utolsó sátorcsoport mellett is, ami a nagy füves kör közepén álló
nagyobb sátrat szegélyezte. Mintha senkinek a gyomra nem vette
volna be, hogy Cairn közelében legyen.
Fenrys Aelinnel volt. Legalábbis korábban biztosan.
 Odabent minden némaságba burkolózott, és Rowanben
felmerült, hogy a farkas meghalt.
Gavriel visszaváltozott tündéralakba, és előhúzta az övén függő
kést. Összenéztek, és a hím azonnal megértette Rowan parancsát,
miszerint maradjon néma csendben, miközben Rowan előreküld
egy fuvallatot a sátorba.
A fuvallat azt dalolta, hogy két lény van odabent. Mindkettő
sérült. Vértől terhes a levegő. Több se kellett.
A fűben illanó szellő némaságával léptek be a sátornyíláson.
Rowan azt sem tudta, hova nézzen először.
A földön elterülő farkasra és hím tündérre.
Vagy a sátor másik felében álló vaskoporsóra.
A vasládára, amibe Aelint zárták.
A vastag felső lap csúf forrasztása alapján úgy tűnt, kénytelenek
voltak megerősíteni.
Olyan kicsi volt az a láda. Olyan keskeny.
Aelin vérének, rettegésének a szaga töltötte meg a sátrat. Áradt
a ládából.
Nem messze fémasztal állt.
És alatta…
Rowan végignézett az alatta álló három meggyújtatlan tűztálon,
az asztal két végében lévő fémen, ahová a láncokat erősíthették,
majd végül a hím tündérre pillantott, aki Fenrystől nem messze,
vérben úszva, ám életben hevert a padlón.
Gavriel már oda is hajolt Fenrys fölé, erejének aranyló fénye
körbevonta a véráztatta bundát. Gyógyította. A fehér farkas nem
tért magához, ám egyenletesebben lélegzett. Ez is elég volt.
– Gyógyítsd meg! – mondta Rowan halálos csendben.
Az Oroszlán felnézett, és látta, hogy Rowan már nem a
farkason nyugtatja a pillantását. Hanem Cairnen.
 Fenrys darabokat szaggatott ki Cairnből. A halántékán növekvő
dudor alapján Rowan megállapította, hogy a fejére mért ütéstől
dőlhetett ki. Mintha Fenrys a fémasztal szélébe verte volna Cairn
fejét. Majd néhány méterrel odébb ő maga is összeesett.
Talán nem maguktól a sebektől, hanem… Rowan összerezzent.
Mi történt itt, mi lehetett olyan iszonyatos, hogy a farkas a
lehetetlennel dacolva megmentette tőle Aelint?
Gavriel homokszínű szemében aggodalom csillant.
Rowan Cairnre mutatott.
– Gyógyítsd meg! – ismételte.
Nem maradt sok idejük. Arra legalábbis nem, amit tenni
szeretett volna. Amit tennie kellett.
A magas komód néhány fiókja kinyílt. Fényes kínzóeszközök
csillantak benne.
A fémasztalon heverő fekete bársonyon egy egész készletnyi
feküdt.
Aelin vére fájdalomról és kétségbeesésről, mindent elmosó
rettegésről dalolt.
Az ő tűzszívűje.
Gavriel mágiája felragyogott, mire aranyszínű fény vonta be
Cairnt.
Rowan szemügyre vette a Cairn által kipakolt kínzóeszközöket,
majd azokat, amiket a komódban látott. Alaposan átgondolta, hogy
melyiket válassza.
Egy vékony, borotvaéles pengét. Gyógyítók használják, vékony
vágásokat ejtenek vele, hogy kikaparhassák az elrothadt részeket.
Cairn felnyögött, ahogy az öntudatlanság fátyla fellebbent róla.
Mire felébredt, már a fémasztalon feküdt leláncolva, Rowan pedig
készen állt.
 Cairn rájött, ki áll felette, meglátta a kést Rowan tetovált
kezében, majd a többit is a fekete bársonyon, és vergődni kezdett.
A vasláncok szorosan tartották.
Aztán Cairn észrevette a Rowan szemében tomboló jéghideg
dühöt. Rájött, mire készül azzal a nagyon éles pengével. Sötét folt
terjedt szét Cairn nadrágján.
Rowan jeges széllel vonta be a sátrat, nehogy egyetlen hang is
kijuthasson, aztán munkához látott.
 30. FEJEZET

CSATAZAJ VISSZHANGZOTT A VIDÉKEN, pedig jó néhány

kilométernyire volt a tábortól. Elide órákon keresztül várt az ősi
erdő mélyének göcsörtös dombjain. Először reszketett a sötétben,
aztán figyelte, ahogyan az égbolt szürkévé, majd kékké válik.
Akkor kezdődött a lárma, amikor az ég változása az utolsó
szakaszba lépett.
Vagy a mohával borított völgyben járkált, a fák között lévő
szürke sziklákat kerülgetve, vagy feszült csendben ült az egyik
óriási, széles törzsű fának dőlve, a lehető legkisebbre összehúzva
magát, és néma csendben várakozott. Gavriel esküdött, hogy egyik
különös, vad szörnyeteg sem portyázik ilyen közel Doranelle-hez,
de Elide nem akart felesleges kockázatot vállalni. Úgyhogy ott
maradt a tisztáson, ahol meghagyták neki, hogy várjon.
Hogy várja meg őket. Vagy azt, hogy olyan rosszra forduljanak
a dolgok, hogy kénytelen legyen egyedül boldogulni. Talán végső
esetben felkereshetné Essart...
De nem lesz végső eset. Újra és újra elmondta magának.
Nem fog megtörténni.
A reggeli napsütés már kezdte felmelegíteni a hűvös, árnyékos
részeket, amikor megpillantotta őket.
Előbb látta meg őket, mint hogy meghallotta volna, hogy
közelítenek az erdei talajon, hála halhatatlan kecsességüknek és
alapos kiképzésüknek. Elide remegve fújta ki a levegőt, amikor
Lorcan kilépett két moha lepte fa közül, és már csak őt nézte. És
egy lépéssel mögötte, tántorogva nem más érkezett, mint…
Elide nem tudta, mitévő legyen. A testével, a kezével. Nem
tudta, mit mondjon Aelinnek, aki az álarc és a láncok csörgésétől
kísérve gyökereken, köveken át botladozott. Vér borította.
Nemcsak a sajátja, hanem másoké is.
Lesoványodott, aranyszínű haja jócskán megnőtt. Túl hosszú
volt, még ennyi idő elteltéhez képest is. Majdnem a könyökéig ért,
bár nagy része fekete volt a rászáradt vértől. Mintha odafentről az
zuhogott volna rá.
Rowan és Gavriel nem volt sehol. De Lorcan arcát nem
torzította gyász, semmi sem rajzolódott ki rá, csak az óvatosság,
amivel az égboltot, a fákat kémlelte. Üldözőket keresett.
Aelin megtorpant a tisztás szélén. Mezítláb volt, és vékony,
rövid vászonruhát viselt. Látszólag nem esett nagyobb baja.
Csakhogy nem sok felismerés csillant a vasálarc árnyékában ülő
szempárban.
– Itt megvárjuk őket – fordult Lorcan a királynőhöz.
Aelin úgy emelte béklyóba zárt, páncélkesztyűs kezét, mintha
nem is igazán az övé lenne. A közöttük futó láncot elvágták,
csupán a fele lógott mindkét kesztyűn. A bokája körül hasonló volt
a helyzet.
Megrángatta az egyik páncélkesztyűt. Nem mozdult.
Megint megrángatta. A páncélkesztyű még csak meg sem
moccant.
– Szedd le rólam!
Halkan, reszelősen beszélt.
Elide nem tudta, pontosan melyiküknek szólt az utasítás, de
még mielőtt átvághatott volna a tisztáson, Lorcan megragadta a
királynő kezét, hogy szemügyre vegye a zárat.
 Szája egyik széle megfeszült. Tehát nem vehették le Aelinről
könnyedén a páncélkesztyűt.
Elide is odament, erősen bicegett most, hogy Gavriel másra
használta az erejét.
A páncélkesztyűket Aelin csuklójánál rögzítették, valamelyest
rálógott a béklyó. Mindkettőn apró kulcslyuk díszelgett.
Mindkettőt vasból készítették.
Elide az ép lábára helyezte a testsúlyát, és megnézte az Aelin
arcát elfedő vasmaszkot.
Az a zár nehezebben feltörhetőnek tűnt, mint a többi. Vastag,
ősi láncok rögzítették.
Lorcan beleillesztette egy vékony tőr hegyét az egyik kesztyű
zárjába, és próbálta feltörni vele a zárat.
– Szedd le rólam! – A moha lepte fák elnyelték a királynő
torokhangját.
– Próbálom – felelte Lorcan, nem túl kedvesen, bár az is igaz,
hogy most nem csendült a hangjában a szokásos jegesség.
A tőr végigkaristolta a zárat, de hiába.
– Szedd le rólam! – A királynő remegni kezdett.
– Mondom, hogy…
Aelin kikapta a kezéből a tőrt, fém csörrent fémen, ahogy a
zárba nyomta a tőr hegyét. A fegyver megremegett páncélkesztyűs
kezében.
– Szedd le rólam! – lehelte, ajka mögül kibukkantak a fogai. –
Szedd le rólam!
Lorcan el akarta kapni a tőrt, de Aelin elhúzta a kezét.
– Túl erős a zár – csattant fel Lorcan. – Lakatos kell hozzá.
Aelin összeszorított foggal zihált, mélyebbre dugta a tőrt a
zárban, és megforgatta. Csörrenés visszhangzott a tisztáson.
 De nem a zár engedett. Aelin kihúzta a tőrt. Letört a hegye.
Éles fémdarab hullott a zárból a mohára.
Aelin a törött pengére meredt, majd a csupasz, véres lába alatti
zöld rétegbe esett fémdarabra. Egyre szaporábban vette a levegőt.
A mohára ejtette a tőrt. Kaparni kezdte a béklyót a karján, a
páncélkesztyűt a kezén, a maszkot az arcán.
– Szedd le rólam! – könyörgött, miközben egyre csak kaparta,
húzta, rángatta a fémet. – Szedd le rólam!
Elide felé nyúlt, nem akarta, hogy lefejtse a húst is a csontjairól,
de Aelin ellépett tőle, és a tisztás közepe felé botladozott.
A királynő térdre rogyott, előrehajolt, és az álarcot feszegette.
Meg sem moccant.
Elide Lorcanre pillantott. A hím teljesen mozdulatlanná
dermedt, tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy Aelin a mohán
térdel, ahogy zihálni kezd a zokogástól.
Ő tette ezt. Miatta történt meg mindez.
Elide Aelin felé lépett.
A királynő páncélkesztyűi véresre karmolták a nyakát, az
állkapcsát, ahogy próbálta levenni magáról az álarcot.
– Szedd le rólam! – A könyörgés sikollyá vált. – Szedd le rólam!
Újra és újra feltört belőle a sikoly.
– Szedd le rólam! Szedd le rólam! Szedd le rólam!
Sikoltozás közben zokogott, a hang végigvisszhangzott az ősi
rengetegen. Mást nem mondott.
Nem könyörgött istenekhez, ősökhöz.
Csak ezt a néhány szót hajtogatta, újra meg újra meg újra.
Szedd le rólam, szedd le rólam, szedd le rólam!
Mozgás hallatszott mögöttük a fák közül, és a puszta tény, hogy
Lorcan nem kapott a fegyveréhez, elárulta Elide-nak, ki az.
Csakhogy nem lélegezhetett fel igazán, mivel Rowan és Gavriel
egy hatalmas fehér farkast cipelve lépett ki a tisztásra. Azt a
farkast, amelyiknek a fogai a karjába mélyedtek, csontig
marcangolva a húst. Fenrys.
Öntudatlan volt, nyelve kilógott véres pofájából. Rowan
gyakorlatilag még ki sem ért a tisztásra, már tette is le őt, hogy
Aelinhez rohanjon.
A herceget vér borította. Határozott lépteiből Elide
megállapította, hogy nem a sajátja.
És amennyi vér az állát, a nyakát szennyezte... Elide nem is
akarta tudni.
Aelin a mozdíthatatlan álarcot rángatta, vagy nem vette észre,
vagy nem érdekelte a mellé érő herceg. A társa, a férje, a párja.
– Aelin!
Szedd le rólam, szedd le rólam, szedd le rólam!
Elviselhetetlenné váltak a sikolyai. Rosszabb volt, mint aznap
ott, az eyllwe-i tengerparton.
Gavriel Elide mellé lépett, aranyszínű bőre sápadtnak tetszett,
ahogy az őrület szélén táncoló királynőt nézte.
Rowan lassan letérdelt elé.
– Aelin!
A királynő felnézett a föléjük boruló ágak rengetegére, és
tovább zokogott.
Vér folyt le a nyakáról, attól, hogy szétkaparta a bőrt, és
összemosódott azzal, ami eddig fedte.
Rowan kinyújtotta remegő kezét – ez volt az egyetlen jele
annak a kínnak, amit nyilván érezhetett. Gyengéden megérintette
Aelin csuklóját, és rákulcsolta az ujjait. Megakadályozva a további
kegyetlen kaparászást, karmolászást.
Aelin egész testében rázkódott a heves zokogástól.
– Szedd le rólam!
 Rowan szeme megrebbent, pánik, szívfájdalom és vágyakozás
csillant benne.
– Le fogom. De ahhoz nyugton kell maradnod, tűzszívű lány.
Csak néhány másodpercre.
– Szedd le rólam!
A zokogás enyhülni látszott, megtört, nyers fájdalomnak adta át
a helyét. Rowan végigfuttatta a hüvelykujjait Aelin csuklóján, a
vasbéklyón. Mintha nem lenne ott semmi, csak a bőre. Aelin
remegése lassan alábbhagyott.
Nem, nem is alábbhagyott, döbbent rá Elide, ahogy Rowan
felállt, és a királynő mögé lépett. Aelin elfojtotta, magába zárta.
Újra és újra remegés futott végig megfeszített testén, de ezt
leszámítva mozdulatlan maradt, amíg Rowan szemügyre vette a
zárat.
Döbbenet, majd rémület és bánat villant át az arcán, ahogy
végignézett Aelin hátán. De amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan
el is tűntek az érzelmek.
Egy pillantás is elég volt, Gavriel és Lorcan már el is indult felé.
Lassan, jelezve, hogy nem jelentenek fenyegetést.
Fenrys a kis tisztás másik végén hevert öntudatlanul, fehér
bundáját vér szennyezte.
Elide Aelinhez sétált, és oda állt, ahol korábban Rowan térdelt.
A királynő lehunyta a szemét, mintha minden csepp
önuralmára szüksége lenne ahhoz, hogy akár csak egyetlen
szívdobbanásnyi ideig mozdulatlan maradjon, hogy hagyja, hadd
nézzék meg jó alaposan, és ne a vasat rángassa.
Úgyhogy Elide nem szólt semmit, nem kérdezett semmit, csak
állt ott, ha esetleg társra lenne szüksége.
 Aelin mögött Rowan vérfoltos arca elkomorodott, ahogy az
álarc láncait Aelin tarkójához erősítő zárat tanulmányozta. Kissé
kitágultak az orrlyukai. Düh... frusztráció.
– Még sosem láttam ilyen zárat – mormolta Gavriel.
Aelin megint remegni kezdett.
Elide megérintette a térdét. Aelin teljesen lehorzsolta róla a
bőrt, sár és fű tapadt véres bőréhez.
Arra számított, hogy a királynő ellöki a kezét, azonban Aelin
nem mozdult. Csukva tartotta a szemét, uralma alá vonta zihálását.
Rowan megragadta az álarcot tartó egyik láncot, és Lorcan felé
biccentett.
– Fogd meg a másikat!
Lorcan némán megragadta a lánc másik felét. Ha kell,
szétszaggatják a vasat.
Elide visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy mindkét hím
megfeszül, remegett a karjuk.
Mindhiába.
Ismét megpróbálkoztak vele. Aelin élesen szívta be a levegőt.
Elide megszorította a királynő térdét.
– A lábán és a kezén sikerült szétfeszítenie a láncot – jegyezte
meg Gavriel. – El lehet pusztítani.
Csakhogy a maszk olyan szorosan Aelin arcára tapadt, hogy
kardlendítéssel nem próbálkozhattak. De az is lehet, hogy az
álarcot jóval erősebb vasból készítették.
Rowan és Lorcan nyögve húzta a láncokat. De nem sokra
mentek vele.
Lihegtek, amikor elengedték. Vöröslött a kezük.
A mágiájuk segítségével igyekeztek szétfeszíteni a vasat.
 Némaság borult a tisztásra. Nem időzhettek itt – legalábbis már
nem sokáig. De hogy láncba verve vigyék magukkal Aelint, amikor
olyan őrülten szabadulni akart tőlük…
Aelin kinyitotta a szemét.
Űr tátongott benne. Elhagyta az ereje. Egy harcos, aki elfogadja
a vesztét.
Elide kényszeredetten igyekezett megtörni a csendet, ezért így
szólt:
– Volt egyáltalán kulcs? Láttad őket használni?
Két pislogás. Mintha ez bármit jelentene.
Rowan és Lorcan ismét megrángatta a láncot, minden izmuk
megfeszült.
Azonban Aelin a mohát nézte, a köveket. Enyhén összehúzta a
szemét, mintha eldőlt volna már a kérdés. Az álarc keskeny résén
át Elide épphogy csak kivette az Aelin ajkán formálódó szót. Kulcs.
– Nincsenek nálam… nincsenek nálunk – mondta Elide,
megsejtve, merre terelődtek Aelin gondolatai. – Manonnál és
Doriannél vannak.
– Csend legyen! – sziszegte Lorcan. Nem azért, mert hangosan
beszélt, hanem mert olyan kényes információt fedett fel.
Aelin kétszer pislogott, ugyanolyan különösen, szándékosan,
mint korábban.
Rowan vicsorogva figyelte a láncot, majd ismét húzni kezdte.
Azonban Aelin a moha felé nyújtotta a kezét, és rajzolni
kezdett.
– Mi ez? – hajolt előre Elide, amikor a királynő megismételte a
mozdulatot. Üres arckifejezéséből semmit sem olvashattak ki.
A kérdés hallatán a hím tündérek abbahagyták, amit csináltak,
és ők is Aelin ujjait figyelték, ahogy a zöld talajon mozogtak.
– Rémjel – felelte Rowan halkan. – Amivel nyitni lehet.
 Aelin ismét lerajzolta, némán, minden más tagja dermedt
maradt. Mintha ott sem lettek volna.
– Vason is működik? – kérdezte Gavriel, Aelin ujját figyelve.
– Adarlan királyi könyvtárának a vasajtaját is ezzel a
szimbólummal nyitotta ki – mormolta Rowan. – De ahhoz…
Nem fejezte be a mondatot, felkapta a törött kést, amit Aelin a
mohára ejtett, és végighúzta a tenyerén.
Letérdelt Aelin elé, és kinyújtotta véres kezét.
– Mutasd meg, tűzszívű lány! Mutasd meg újra! – Rowan
megkocogtatta Aelin bokáját, az azt szorító béklyót.
Aelin némán, mereven előrehajolt. Megszagolta a Rowan
tenyerében gyűlő vért, orrlyukai kitágultak. Rowan szemébe
nézett, mintha a vér illata valamiféle kérdést vetett volna fel.
– A párod vagyok – suttogta Rowan, mintha Aelin erre lett
volna kíváncsi. És a szemében csillanó szerelem, az, ahogyan
elcsuklott a hangja, ahogy megremegett véres keze... Elide torka
elszorult.
Aelin egyre csak a Rowan tenyerébe gyűlő vért figyelte. Ujjai
begörbültek, a páncélkesztyű megcsörrent. Mintha az is valamiféle
válasszal szolgált volna.
– Vassal nem fog menni – mondta Elide. – Úgy, hogy a kezén
van. Útját állja a vérében áramló mágiának.
Aelin pislogott, a néma jelnyelv újabb megnyilvánulása.
– Ezért adta rád, nem igaz? – szorult össze Elide mellkasa. –
Nehogy a saját véred és a rémjelek segítségével kiszabadítsd
magad.
Mintha a vas önmagában nem lett volna elég.
Újabb pislogás. Aelin arckifejezése továbbra is üres, hűvös
maradt. Fáradt.
 Rowan megfeszítette az állkapcsát. De belemerítette az ujját a
tenyerébe gyűlő vérbe, és Aelin felé nyújtotta a kezét.
– Mutasd meg, tűzszívű lány! – ismételte.
Elide esküdni mert volna, hogy Rowan megremeg, és nem a
félelemtől, amikor Aelin páncélkesztyűs keze az övére
kulcsolódott.
Lassú, meg-megakadó mozdulatokkal irányította Rowan ujját,
lerajzolva a jelet a bokáját szorító béklyóra.
Halovány zöld fény villant, majd…
A zár szisszenése és csikorgása töltötte meg a tisztást. A béklyó
a mohára zuhant.
Lorcan elkáromkodta magát.
Rowan ismét a kezét, a vérét nyújtotta. Az Aelin másik bokáját
ölelő bilincs is megadta magát a rémjel alatt.
Ezután a csuklóján lévők következtek. A gyönyörű, rémisztő
páncélkesztyűk tompa puffanással estek a mohára.
Aelin az arcához emelte csupasz kezét, az álarc zárja után
tapogatózott, de hirtelen megdermedt.
– Majd én – mondta Rowan halkan, szeretetteljesen. Aelin
mögé lépett, Elide pedig egyre csak az iszonyatos maszkot bámulta,
az ősrégi felszínbe vésett homorú és domború napokat és
lángnyelveket.
Fény villant, fém kattant, majd lecsúszott Aelinről az álarc.
Sápadt volt – olyan nagyon sápadt, már nyoma sem volt az
egykor nap csókolta bőrszínnek.
És üresnek tűnt az arca. Mintha ott lenne velük, de mégsem.
Gyanakvás rajzolódott ki rá.
Elide mozdulatlanul hagyta, hogy a királynő végigpásztázza. A
hímek is odaléptek, hogy megnézhesse őket, és Aelin pillantása
egyikről a másikra siklott. Gavriel fejet hajtott. Lorcan
visszabámult rá, sötét pillantásából semmit sem olvashattak ki.
Aelin végül Rowanre nézett. Rowanre, aki már kapkodta a
levegőt, és mind jól hallották, ahogy nagyot nyel.
– Aelin?
Úgy tűnt, a név is egyfajta kulcs volt.
Nem a királynőt eresztette ki, akit Elide olyan rövid ideje
ismert, hanem a benne lakozó erőt.
Elide összerezzent, ahogy aranyló, izzó lángok vették körbe a
királynőt. A vászonruha hamuvá foszlott.
Lorcan elrángatta Elide-ot, aki hagyta, pedig már nyoma veszett
a hőségnek. A kitörő erő burkot vont a királynő köré, egyfajta
második bőrréteget képezett rajta.
Aelin csak térdelt ott, nem szólt egy szót sem.
Lángok táncoltak körülötte, keresztül a mohán, a gyökereken,
de nem égettek meg semmit. Még csak nem is füstölgött semmi.
Aelin haja félig elrejtette meztelen testét, de a tűzön keresztül
Elide jó alaposan megnézhette, mit tettek vele.
A bordájánál sötétlő kék-zöld folton kívül az égvilágon semmit
sem láthattak.
Egyetlen nyomot sem. Még csak bőrkeményedés sem volt rajta.
Ahogyan hegek sem. A sebhelyek, amikre Elide még azelőtt
felfigyelt, hogy Aelint elragadták volna, mind nyomtalanul
eltűntek.
Mintha valaki eltörölte volna őket.
 31. FEJEZET

ELVETTÉK A SEBHELYEIT.
Maeve mindegyiket eltüntette.
Rowan ebből pontosan tudta, mit műveltek vele. Már akkor
sejtette, amikor észrevette, hogy sima a bőre ott, ahol a távolvégi
hegeknek és Cairn korbácsa nyomainak kellett volna lenniük.
De most, ahogy ott térdelt előttük, ahogyan lángra lobbant
anyaszült meztelenül… Nem voltak ott a hegek, ahol lenniük
kellett volna. A már-már nyakláncszerűen húzódó hegek, amiket
Sárgalábú Bába legyőzésekor szerzett: eltűntek. A távolvégi
béklyók nyomai: eltűntek. A sebhely, ami arról tanúskodott, hogy
Arobynn Hamel kényszerítette, törje el a saját karját: eltűnt. És a
tenyere...
Aelin most a tenyerére meredt. Mintha rádöbbent volna, mi
hiányzik.
A tenyerét átszelő hegek, az egyik, ami abból a pillanatból
származott, amikor carranam lettek, és a másik, ami a Nehemiának
tett esküjét jelezte, nyomtalanul eltűntek.
Mintha ott sem lettek volna.
Aelin lángja egyre fényesebben égett.
A gyógyítók el tudják tüntetni az ilyen hegeket, igen, de
valószínűleg azért nincsen egyetlen sem most Aelinen, egyetlen
sem ott, ahol korábban végigsimított az ujjaival, a szájával…
 Mert új bőrréteg fedte. Mindenhol. Az arcát leszámítva, mert
Rowan úgy sejtette, annyira sosem voltak ostobák, hogy levegyék
róla az álarcot.
Gyakorlatilag minden egyes porcikáját új bőrréteg fedte,
éppolyan érintetlen, mint a frissen hullott, szűz hó. A testét borító
vér elégett, és most már mind láthatták.
Új bőrréteg fedte, mert helyre kellett hozni azt, amit
elpusztítottak. Meggyógyították, hogy újra és újra megtehessék
vele azt, amit.
Gavriel és Elide odament, ahol Fenrys feküdt. Hiába
gyógyította meg előbbi sebtében a harcmezőn a farkast, a halálát
valószínűleg nem fékezheti meg.
Gavriel szinte csak magának mondta:
– Már nincs túl sok ideje hátra.
Megszegte a véresküt. Fenrys puszta akaratból megszegte. És
hamarosan meg is fizet érte, amikor elszivárog a maradék életereje
is.
Aelin ekkor felé nézett. A kezéről, az iszonytatóan sértetlen
bőréről a tisztás másik oldalán heverő farkasra.
Kétszer pislogott. Majd felállt.
Vagy nem tudta, hogy meztelen, vagy nem érdekelte,
mindenesetre bizonytalanul előrelépett. Rowan azonnal ott
termett – olyan közel ment hozzá, amennyire csak a lángok
engedték.
Áthatolhatott volna rajtuk, jégbe vonhatta volna saját magát,
vagy egyszerűen csak elszipkázhatta volna a tüzet tápláló levegőt.
De hogy átlépje ezt a határt, hogy beférkőzzön Aelin lángjaiba,
amikor annyi mindent, annyira sok mindent elragadtak tőle...
Nem gondolt arra a távoli, gyanakvó felismerésre, ami akkor kiült
az arcára, amint meglátta őt és a többieket. Mintha nem lett volna
benne teljesen biztos, hogy megbízhat bennük. Ebben az egészben.
Aelin nagy nehezen újabb lépést tett előre, meg-megingott.
Rowan Aelin nyakára pillantott, ahogy a királynő elhaladt
mellette. Még az ikerharapásnyomok, az ő nyoma, amikkel jelezte,
hogy Aelin az övé, azok is eltűntek.
Aelin tűzbe borulva Fenryshez sétált. A fehér farkas nem
mozdult.
Bánat lágyította Aelin arcát, hiába ült rajta még mindig az a
távoli némaság. Bánat és hála.
Gavriel és Elide Fenrys másik oldalán maradt, ahogy Aelin
közeledett felé. De egy lépést azért elhátráltak. Nem félelemből,
hanem hogy odaengedjék, hadd búcsúzzon el.
Menniük kellett. Ostobaság lett volna itt maradni, hiába
jutottak több kilométernyire a tábortól. Magukkal cipelhetnék
Fenryst, amíg még életben van, de... Rowan képtelen volt
kimondani. Elmagyarázni Aelinnek, hogy nem feltétlenül bölcs
döntés húzni-halasztani a búcsút úgy, ahogyan arra szüksége
lenne. Hiszen legjobb esetben is csupán perceik maradtak, mielőtt
ismét útra kell kelniük.
Ha a felderítők vagy az őrszemek rájuk bukkannak, Rowan
gondoskodik róla, hogy ne jussanak olyan közel Aelinhez, hogy
megzavarhassák őt.
Gavrielben és Lorcanben a jelek szerint ugyanez a gondolat
formálódott meg, ezt olvasta ki a tekintetükből, amikor a tisztás
három oldaláról egymásra néztek. Rowan néma parancsként a fák
nyugati vonala felé intett az állával. Elindultak arrafelé.
Aelin letérdelt Fenrys mellé, és a lángok mindkettejüket
beborították. A tűz vörösesarany burkot képezett, olyasfajta
pajzsot, amiről Rowan tudta jól, elégetne bárkit, aki megpróbál
keresztüljutni rajta. Táncolt, hullámzott körülöttük, egyfajta
rézszínű levegőbuborékot képezett, és Rowan ezen keresztül nézte
végig, ahogy Aelin végigsimít a farkas sérült oldalán.
Gavriel meggyógyította a sebek nagy részét, a vér azonban ott
maradt.
Aelin hosszas, gyengéd mozdulatokkal simogatta Fenrys
bundáját, és oldalra billentett fejjel beszélt hozzá, túl halkan
ahhoz, hogy Rowan kivehesse a szavait.
Fenrys lassan, fájdalmasan kinyitotta az egyik szemét. Kín
csillant benne – és mégis, mintha egyfajta megkönnyebbülés és
öröm is vegyült volna a kínba, amikor Aelin arcát maszk nélkül
látta. És persze kimerültség. Olyasfajta kimerültség, ami miatt
megváltásként várta a halált, a könyörületes vég istennőjének,
Silbának csókját.
Aelin ismét megszólalt, de a hangját vagy bent tartotta, vagy
teljesen elnyelte a pajzsa. Nem csorogtak a könnyei. Csupán bánat
rajzolódott ki az arcára – és megvilágosodás.
Egy királynő arca, döbbent rá, miközben Lorcan és Gavriel
felvette a megfelelő pozíciót a tisztás határában. Egy királynő néz
most Fenrysre. Egy királynő vette kezébe a farkas hatalmas
mancsát, ő simította odébb a szőrt, húzta vissza a bőrt, hogy
előbukkanhasson a görbe karom.
Végighúzta csupasz alkarján, felhasítva a bőrt. Vér serkent a
nyomában.
Rowan lélegzete elakadt. Gavriel és Lorcan is megpördült.
Aelin ismét megszólalt, mire Fenrys válaszképp egyet pislogott.
Aelin elegendőnek ítélte ezt a választ.
– Szent istenek! – lehelte Lorcan, ahogy Aelin Fenrys szájához
emelte vérző alkarját. – Szentséges, rohadt istenek!
 Aelin nem ajánlhatott ennél többet Fenrys hűségéért,
áldozatáért. Nem menthette meg másképpen az életét.
Csakis így. Véresküvel.
És ahogy Fenrys nagy nehezen lenyalta a vért a sebről, ahogy
néma esküt fogadott a királynőjüknek, majd pislogott még
néhányat, Rowan mellkasa úgy elszorult, hogy azt hitte, nem bírja
tovább.
Az, hogy Fenrys megszegte az egyik királynőnek tett
véresküjét, szétszaggatta élete fonalát, a lelkét. Az, hogy most
véresküt fogad egy másiknak, akár be is foltozhatja azt a szakadást,
és az ősi mágia innentől Aelinhez köti majd Fenrys rohamosan
szivárgó életét.
Három korty. Ennyit nyelt le Fenrys, majd visszatette a fejét a
mohára, és lehunyta a szemét.
Aelin odagömbölyödött mellé, a lángok körülzárták őket.
Rowan mozdulni sem tudott. Egyikük sem mozdult.
Aelin rövid, kurta parancsot lehelt.
Fenrys nem felelt.
Aelin ismét megszólalt, királynői arckifejezése rezzenéstelen
maradt.
Élj!
A véreskü segítségével kényszerítette Fenryst, hogy az élet ezen
oldalán maradjon. Fenrys mégsem moccant.
A lángok és tűz alkotta buborék másik oldalán Elide a szája elé
kapta a kezét, szeme fényesen csillogott. Ő is leolvasta Aelin
szájáról a parancsot.
Aelin harmadszorra is megszólalt, kivillant a foga, ahogy kiadta
Fenrysnek az első parancsát. Élj!
Rowan visszafojtott lélegzettel várt. Hosszú percek teltek el.
Majd Fenrys résnyire nyitotta a szemét.
 Aelin a farkas szemébe nézett, arcára csupán az a makacs,
komor parancs rajzolódott ki.
Fenrys lassan mocorogni kezdett. Megmozdította a mancsát,
kinyújtotta a lábát. És végül felkelt.
– Ezt nem hiszem el... – suttogta Lorcan. – Ezt egyszerűen...
Fenrys ott állt a most már térdelő királynőjük előtt. Lehajtotta a
fejét, és vele mozdult a válla is, majd egyik mancsa a másik után.
Meghajolt.
Aelin ajkát halovány mosoly görbítette, ám még ki sem
bontakozott, már el is tűnt.
Aelin nem kelt fel, továbbra is térdelve maradt. Fenrys
körbenézett, sötét szemében meglepettség és megkönnyebbülés
csillant. Rowan szemébe nézett, aki elmosolyodott és fejet hajtott.
– Üdv az udvarban, kölyök! – szólalt meg érzelmek mélyítette
hangon.
A farkas pofáján vad érzelmek hullámzottak, majd Fenrys
visszafordult Aelinhez.
A királynő a semmibe bámult. Fenrys szőrös fejével
megbökdöste a vállát.
Aelin ösztönösen végigsimított a farkas fehér bundáján. Rowan
szíve elszorult.
Maeve beférkőzött Rowan elméjébe, hogy becsapja az
ösztöneit.
Mit művelt Aelinnel? Mit művelt vele az elmúlt hónapokban?
– Mennünk kell – jelentette ki Gavriel elfúló hangon, ahogy az
Aelin mellett büszkén, védelmezőn álló Fenryst figyelte. – Minél
messzebb kell jutnunk a tábortól, aztán megfelelő éjszakai
pihenőhelyet keresni.
Ahol majd végiggondolják, hogyan és hol hagyják maguk
mögött ezt a királyságot. A legbölcsebb, ha az erdő mélye felé
indulnak, a hegyek irányába. A fák elrejtik őket, és arrafelé
rengeteg barlang is van, ahol meghúzhatják magukat.
– Képes vagy járni? – kérdezte Lorcan Fenryst.
Fenrys baljós, sötét pillantást vetett Lorcanre.
Tekintete harcot ígért. Bosszút.
A farkas kurtán bólintott.
Elide magához vette a közeli fa törzsének támasztott csomagjaik
egyikét.
– Merrefelé megyünk?
Csakhogy Rowannek nem maradt ideje válaszolni.
Kísérteties csendben jelentek meg a völgy másik oldalán.
Mintha egyszerűen csak előbukkantak volna a növényzet
árnyaiból.
Apró testek, néhány sápadt, néhány éjsötét, néhány pikkelyes.
Nagyrészt rejtve maradtak, csupán hosszú ujjaik és tágra nyílt,
sosem pislogó szemük látszott.
Elide felsikkantott.
– Az aprónép!

Elide Terrasen eleste óta nem hallott az aprónép felől. Akkor is

csak villanásokat, zörgéseket észlelt Tölgyváld ősi árnyaiban.
Sosem látott még ennyit, sosem mutatkoztak meg előtte ilyen
nyíltan.
Legalábbis olyan nyíltan, amennyire egyáltalán képesek.
Az a féltucatnyi, aki a tisztás másik oldalára gyűlt, nagyrészt
meghúzta magát a gyökerek, a kövek, a levelek mögött. Egyik hím
sem mozdult, csak Fenrys fordította feléjük a fülét.
Csoda – ez történt a királynő és a farkas között.
 Bár Fenrys kimerültnek tűnt, tekintete tisztán csillant, ahogy az
aprónép összegyűlt.
Aelin szinte feléjük sem pillantott.
Egy sápadt, vékony kéz emelkedett az egyik mohalepte kő fölé,
majd az ujjak begörbültek. Gyertek!
– Azt szeretnétek, hogy kövessünk titeket? – kérdezte Rowan
acélos hangon.
A kéz megismételte a mozdulatot. Gyertek!
– Ők jobban ismerik ezt az erdőt, mint mi – mormolta Gavriel.
– És megbízol bennük? – kérdezte Lorcan.
Rowan pillantása megállapodott Aelinen.
– Egyszer már megmentették az életét – mondta. Aznap este,
amikor Erawan orgyilkosa visszatért Aelinért. – Most is így
tesznek majd.

Némán és láthatatlanul haladtak az ősi erdő fái, kövei és

patakjai között.
Gavriel és Elide járt a kis csoport élén, Rowan egy lépéssel
lemaradva követte Aelint és Fenryst, és Lorcan zárta a sort, úgy
követték az aprónépet.
Aelin nem szólt egy szót sem, nem tett semmit, csak felállt,
amikor szóltak neki, hogy ideje elindulni. Rowan felajánlotta a
köpenyét, és Aelin hagyta, hadd hatoljon keresztül az anyag a
tiszta, aranyló lángokon, hogy elfedje anyaszült meztelen testét.
A mellkasánál szorította össze a köpenyt, és meztelen talppal
falta a kilométereket. Ha az erdő gyökerei és kövei fájdalmat
okoztak is neki, nem mutatta, még csak össze sem rezzent. Csak
ment tovább, Fenrysszel az oldalán, akit szintén körbevettek a
lángok, mintha mindketten csupán emlékek lennének, és úgy
kísértenének.
Egy réges-régi történet, ahogy a királynő és a farkas
keresztülvág a rengetegen.
A többiek is ritkán szólaltak meg, néma csendben teltek az
órák, a kilométerek. Az erdős dombok egyre meredekebbé váltak,
a sziklák nagyobbá, a kövek és a fák itt-ott széttöredezve hevertek.
– Az erdei szellemek ősi háborúinak maradványai – magyarázta
Gavriel suttogva Elide-nak, amikor észrevette, hogy a lány
homlokráncolva figyeli a ledöntött fákkal és széthasított kövekkel
teli domboldalt. – Akad, ami azóta is dúl, ügyet sem vetnek
semmire, ami nem itt, ezen a vidéken történik.
Rowan még sosem látta ezeket a légies teremtményeket,
akiknek a népe sokkal ősibb és titokzatosabb még az aprónépnél is.
De a hegyi otthonában, ami magasan állt abban a hegységben,
amerre éppen tartottak, néha hallotta, ahogyan sziklák törtek, fák
reccsentek a sötét, holdfénytelen éjeken. Amikor sem a szél nem
fújt, sem vihar nem dúlta a vidéket.
Olyan közel jártak már – talán ha harminc kilométer
választotta el őket attól a háztól, amit a saját kezével épített. Egy
nap el akarta vinni oda Aelint, noha már nem maradt belőle
semmi, csupán a hamu, amit már a szél is réges-régen elhordott.
Megmutatta volna neki, hol állt a ház, hol temette el Lyriát, aki
még mindig ott fent pihent, a párja, aki valójában sosem volt a
párja.
A valódi párja... Aelin rendületlenül haladt a fák között. Már-
már kísértetre emlékeztetett.
Követték az aprónépet, akik kövek, fák, cserjék mögül intettek
nekik, majd eltűntek a szemük elől. Lorcan mögött néhányan
ügyes mozdulatokkal, apró varázslatokkal eltüntették a nyomukat.
 Rowan imádkozott, hogy legyen hol megpihenniük éjszaka.
Egy olyan hely, ahol Aelin aludhat, ahol elbújhat Maeve
tekintete elől azután, hogy a tündérkirálynő rádöbben, átverték.
Kelet felé haladtak, messzire jártak a partvidéktől. Rowan nem
merte felemelni a hangját, hogy elmondja, kikötőt kell keresniük.
Hagyta, hadd vezesse őket ma este az aprónép, majd később
kidolgozzák a saját kontinensükre való hazatérés részleteit.
De amikor az aprónép ismét felbukkant egy óriási szikla előtt,
amikor aztán eltűntek és ismét megjelentek a sziklába vájt keskeny
résben, és csontos ujjaikkal arrafelé intették őket, Rowan
megtorpant.
A Kopasz-hegy alatti tóban élő lény alig jelentett fenyegetést
azokhoz képest, amelyek az ilyen sötét, elfeledett helyeken
ólálkodtak.
De az aprónép egyre csak hívogatta őket.
Lorcan ott termett Rowan oldalán.
– Lehet, hogy csapda.
Azonban Elide és Gavriel aggodalom nélkül sétált tovább.
Mögöttük Aelin is hasonlóképpen tett.
Úgyhogy Rowan követte őt, ahogyan az utolsó lélegzetvételéig
követni fogja, sőt, még azután is.
A barlang bejárata igencsak szűknek bizonyult, ám utána egy
jóval nagyobb járatba jutottak. Aelin világította meg, épp annyi
arany fényt vetett a fekete kőfalakra, hogy még lássanak.
Azonban még az ő fénye is eltörpült, amikor beléptek egy
hatalmas terembe. A plafon a sötétségbe nyúlt, de Rowan nem a
hely magassága miatt torpant meg.
A kőfalakba zugokat, alkóvokat vájtak, néhányban fekvőhelyet
alakítottak ki, másokban halmokban álltak a ruhák, megint
másokban az étel. Az egyik mellett kis tűz égett, mögötte, a falhoz
simulva természetes kővályúban víz csillogott, amit egy kis
csermely táplált.
Távolabb, a terem másik felében sötétbe nyúló, hatalmas tó
széle nyaldosta a fekete követ.
Számtalan föld alatti tavat és folyót találhattak ezekben a
hegyekben – a föld mélyén, annyira lent, hogy a tündérek nem
akarták vagy nem merték már feltérképezni őket.
Úgy tűnt, ezt a bizonyos tavat és környékét az aprónép az
otthonának nyilvánította, még hatalmas nyírfaágakkal is
díszítették a falakat. A fehér ágakról apró füzérek és koszorúk
lógtak, a levelek között parányi kék fények pislákoltak.
Mágia – minden egyes fénypont ősrégi, különös mágia. Mintha
az éjszakai égboltról szerezték volna.
Elide ide-oda járatta a tekintetét, arcára egyértelműen
kirajzolódott, mennyire lenyűgözi mindez. Gavriel és Lorcan
viszont élesebb pillantásokkal, gyanakodva mérte fel a terepet.
Rowan hasonlóképpen tett. Úgy tűnt, az egyetlen kijárat az, ahol
bejutottak, és a tó túlságosan nagynak bizonyult ahhoz, hogy
kivehessék, van-e másik partja.
Aelin nem torpant meg, egyenesen a csillogó falakhoz ment.
Nyoma sem volt a szokásos óvatosságának, nem rebbent ide-oda a
tekintete, hogy felmérje a kijáratokat, a lehetséges csapdákat,
mindazt, amit szükség esetén fegyverként használhat.
Mintha egyfajta transzba esett volna, mintha elmerült volna
egy benne lévő, feneketlen óceánban, és olyan mélyre süllyedt
volna, hogy ők mindannyian a távoli felszín felett suhanó
madaraknak tűnhettek.
Aelin odasétált a kőfalhoz, oda, ahol a nyírfaágakat olyan
művészien eligazgatták. Még több aprónép, döbbent rá Rowan. Ott
ültek az ágakon, csimpaszkodtak rajtuk.
 Aelin nesztelenül lépkedett a kövön. Fenrys megállt a
közelben, mintha némi magányt akarna biztosítani a királynő
számára.
Rowan félig észlelte csak, ahogy Lorcan, Elide és Gavriel a
barlang másik felében lévő alkóv felé igyekszik, hogy megnézze,
mit hordtak össze oda.
Ő maga azonban középen maradt, figyelte, ahogyan a párja
megtorpan a fényes, élettel teli fal előtt. Aelin arcáról semmit sem
lehetett leolvasni, izmai nem feszültek meg.
Biccentett a faágak és gallyak rejtekében megbúvó aprónépnek.
Állkapcsa megmozdult – mondott nekik valamit. Rövid, gyors
szavakkal.
Rowan még csak mendemondákat sem hallott olyasmiről, hogy
az aprónép beszélne. A királynője, a felesége, a párja mégis
sugdolózott velük.
Amikor végül elfordult, az arca még mindig kifejezéstelen volt,
máskor tüzes pillantása éppolyan élettelen és hűvös, mint a tó
felszíne. Fenrys felzárkózott mögötte, Rowan pedig nem mozdult,
ahogy Aelin a kis tűz felé indult.
Biztonságban vannak. Az aprónép nyilván azt mondta
Aelinnek, hogy ez a barlang biztonságos, ha egyszer a tűz felé
indult, miközben a saját tűzgömbje is lángolt.
A többiek, akik eddig az ellátmányt vizslatták, most
megdermedtek.
De Aelin nem foglalkozott velük, ahogyan a világ többi részével
sem, csak lefeküdt a kőre a tűz és a barlang fala között, és lehunyta
a szemét.
 32. FEJEZET

DORIAN SZEME HÁROM NAPIG BARNA MARADT, mire rájött, hogyan

változtassa vissza kékre. Asterin és Vesta folyamatosan ezzel
ugratta őt, miközben végigrepültek az Agyar-hegység gerince
mentén. Eltúlzott szomorúsággal siratták a gyönyörű búzavirágkék
szempárt és tekintetüket az ég felé fordítva sóhajtoztak, azt
kérdezve, vajon mikor tér vissza a zafír árnyalat.
Dorian mágiája könnyedén váltott egyik természeti elemről a
másikra, az alakváltás képessége azonban teljesen máshol
húzódott. Egy olyan részében lakozott, ami folyton csak egy
dologra vágyott: hogy eleressze magát. Hogy szabaddá váljon.
Hogy olyan szabad legyen, mint Temis, a vad dolgok istennője –
hogy láncok nélkül éljen. Éppúgy, ahogyan erre korábban is
vágyott, amikor még csak vakmerő, idealista herceg volt.
Csupán ezt követelte tőle a mágia: hogy eressze el magát.
Engedje el mindazt, akivé és amivé a gallér óta vált, és legyen
valami új, valami más.
Erre könnyebb volt ráébredni, mint aztán véghez vinni. Azóta,
hogy a szeme ismét kékké vált, hogy sikerült kibogoznia a szálakat,
képtelen volt bármi mást megváltoztatni. Még csak barnává sem
tudta visszaváltoztatni az íriszét.
A crochanek és a Tizenhármak Tölgyváld rejtekében álltak meg
napközben pihenni. A fák csupaszon álltak, ám hónak nyoma sem
volt odalent a földön. Még egy nap, és elérik a találkozóhelyet. Egy
héttel később ugyan, mint amit az eyllwe-i hadvezéreknek ígértek,
de csak odaérnek.
Dorian egy kidőlt, mohalepte fatörzsre ült le, szárított nyúlhúst
rágott. Az ebédjét.
– Belefájdul a fejem, ha elnézem, milyen keményen
próbálkozol – szólt oda neki Glennis a tisztás másik végéből.
Körülötte a Tizenhármak néma csendben ettek, Manon a
környezetüket fürkészte. Legalább a crochanek is odaültek
melléjük. Nem szólaltak meg, de ott voltak.
Ami azt jelentette, hogy most mindannyian rá figyeltek. Dorian
leeresztette a kemény húst, és biccentett az idős boszorkánynak.
– Azt hiszem, az én fejem kettőnk helyett is épp eléggé fáj.
– Egész pontosan mivé szeretnél válni? Vagy kivé?
Pont az ellentettjévé annak, aki volt. Az ellentétévé annak az
embernek, aki éveken keresztül ügyet sem vetett Sorschára. Aki
végül csupán halált nyújthatott a lánynak. Örült volna, ha mindezt
maga mögött hagyhatja, bár ezt is elérhetné mágia segítségével.
– Semmivé – felelte. Az unalmas válasz hallatán a Tizenhármak
és a crochanek nagy része visszatért soványka ebédjéhez. – Csak
szeretném tudni, hogy képes vagyok-e rá egyáltalán, hogy
lehetséges-e az ilyesmi az olyan mágiával, mint amilyennel én
rendelkezem. Hogy legalább apróságokat meg tudok-e változtatni.
Nem hazudott, nem mindenben.
Manon összevonta a szemöldökét, mintha olyan rejtélyt akarna
kibogozni, amit nem teljesen ért.
– De ha sikerrel járnál – ütötte tovább a vasat Glennis –, akkor
kivé válnál?
Dorian nem tudta.
 Az égvilágon semmit sem látott maga előtt, csak az üres
sötétséget. Damaris az oldalán szintén nem szolgált semmiféle
válasszal.
Dorian befelé fordult, a benne háborgó mágiatenger felé.
Láthatatlan kezével óvatosan végigsimított rajta. Követte a
szálat, ami nem a velejéhez, hanem a továbbra is meghasadt
szívéhez vezetett.
Ki szeretnél lenni?
Ott volt, épp olyan, mint az az aprócska mágia, amit Cyrene
ellopott – az a kis hurok a mágiájában. Nem, nem is hurok, inkább
csomó – egy csomó a szöveten. Egy olyanon, amit ő maga szőhet.
Amit átalakíthat, már ha van hozzá mersze.
Ki szeretnél lenni? – kérdezte a szinte csak megkezdett szövetet
magában. Hagyta, hadd öltsenek formát a szálak, a csomók, hadd
formálják meg a képet az elméjében. Kicsiben kezdte.
– Zöld lett a szemed, király – kuncogott Glennis.
Dorian összerezzent, a szíve a torkába ugrott. A többiek letették
az ennivalójukat, tátott szájjal figyelték őt. Dorian egyre csak a
mágiáját táplálta magában, újabb és újabb részleteket adott a
kialakuló képhez.
– Uh, az aranyszínű haj egyáltalán nem illik hozzád –
grimaszolt Asterin. – Úgy nézel ki, mintha beteg lennél.
Hogy ki szeretne lenni? Bárki, csak saját maga ne legyen. Bárki,
csak az ne, amivé vált.
Néma válasza hallatán a mágikus szövőeszköz kiesett
láthatatlan markából, és tudta, ha tükörbe nézne, ismét sötét haj és
zafír szempár köszöntené. Asterin megkönnyebbülten sóhajtott.
Manon azonban komoran elmosolyodott, mintha ő hallotta
volna a ki nem mondott választ. És meg is értette volna.
 Már benne jártak az éjszakában, a crochan tüzek ott ropogtak a
lombtalan fák koronája alatt, amikor Glennis így szólt:
– Látta már valamelyikőtök a Pusztaságot?
A Tizenhármak az idős boszorkány felé pislogtak. Ritkán szólt
hozzájuk együttesen, ahogyan személyes kérdéseket sem volt
szokása feltenni.
Most mégis megtette.
Háromnapnyi utazás után Manon még mindig nem jutott
közelebb ahhoz, hogy elnyerje a crochanek támogatását, ugyanott
toporgott, ahol akkor, amikor elindultak az Agyarhegységből. Bár
váltottak vele néhány szót, és néha odaült Glennis tüze mellé enni,
épp csak annyit beszéltek, amennyit feltétlenül szükséges volt.
Asterin válaszolt a boszorkánykör nevében.
– Nem. Egyikünk sem, bár én eltöltöttem némi időt az egyik
erdőben a hegy másik oldalán. De olyan messzire sosem
merészkedtünk.
Szomorúság csillant a boszorkány aranypöttyös fekete
szemében, mintha ennél többről lenne szó. Sorrel, Vesta, sőt, még
Manon is hasonló szomorúsággal nézett a boszorkányra.
Most Manon fordult oda Glennishez, az egyetlen crochanhez,
aki ennél a tűznél ült a csupasz faágak alatt.
– Miért kérdezed?
– Kíváncsiságból – felelte az idős boszorkány. – Mi sem jártunk
ott, egyikük sem. Nem mertünk odamenni.
– Tőlünk féltetek? – Asterin aranyló haja előrehullott, ahogy
közelebb hajolt a tűzhöz. Talált egy bőrdarabot a táborban, amit a
homlokára köthetett. Nem olyan fekete volt, mint amit az elmúlt
egy évszázadban viselt, de valami hasonló. Úgy tűnt, legalább egy
dolog nem változott meg teljesen.
– Attól féltünk, milyen hatással lenne ránk, ha látnánk, mi lett
az egykor hatalmas városunkból, a birodalmunkból.
– Állítólag nem maradt semmi, csak romok – motyogta Manon.
– És újjáépítenéd, ha tehetnéd? – kérdezte Glennis. –
Újjáépítenéd a várost magatoknak?
– Még nem beszéltünk róla, hogy mi lenne – felelte Asterin. –
Már ha egyáltalán hazamehetünk valaha.
– Talán nem ártana tervet kovácsolni – mondta Glennis
elgondolkozva. – Hatalmas dolog, ha van az embernek valami
terve. – Kék szeme Manonra siklott. – Nemcsak a crochanek,
hanem a saját néped számára is.
Dorian bólintott, pedig ő nem volt részese ennek a
beszélgetésnek. Kikké akarnak válni a Tizenhármak, a vasfogúak
és a crochanek, mit akarnak népként felépíteni?
Manon szólásra nyitotta a száját, ám ekkor a kémek feszült
arcvonásokkal berontottak a körbe. A Tizenhármak azonnal
felpattantak.
– Elmentünk előre, megnéztük a találkozóhelyet – lihegte
Edda. Manon megfeszült. Mágikus erő suhant keresztül a táboron,
csupán ez jelezte, hogy Dorian mágiája közel áthatolhatatlan
pajzsot vont köréjük.
– Bűzlik a haláltól – fejezte be a megkezdett mondatot Briar.
 33. FEJEZET

ELKÉSTEK.
Nem csak egy órával vagy egy nappal. Nem, a tőlük harminc
kilométerre délre fekvő, avarral borított tisztáson heverő testek
alapján az egyhetes késlekedésük miatt az eyllwe-i csapat mindent
elveszített.
Morath otthagyta a katonákat, ahol elhullottak, itt-ott egy-két
vörös köpenyes crochan – azok, akik idehívták északi nővéreiket –
is felbukkant a halottak között.
Ő tette ezt.
Az ő hibája, hiszen ő késleltette a crochaneket azzal a csatával.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie Dorianre, aki a tisztás szélén
ácsorgott, és karját az orra elé emelve védekezett a bűz ellen, és
Manon azonnal tudta, hogy a király is ezt gondolja. Szemének éles
villanása mindennél többet elárult.
– Vannak, akik megmenekültek – jelentette Edda komor
arckifejezéssel. – De a többség elesett.
– Életben akartak hagyni pár embert – szólalt meg Bronwen,
elég hangosan ahhoz, hogy mindenki más is hallja. – Hogy
rémületet szítsanak.
Manon az összezúzott fákat vizslatta, az ősrégi tölgyek éppúgy
összeroppantak, mint az erdő talaján heverő holttestek.
Bizonyították, hogy egészen pontosan ki felelős a mészárlásért.
Ezt is ő tette.
 Bronwen halkan, hűvösen folytatta:
– Miféle halandó csapat reménykedik abban, hogy túléli a
vasfogú légió támadását? Főleg, ha azt a bizonyos légiót egy ilyen
tehetséges parancsnok képezte ki?
– Vigyázz, hogy fogalmazol! – figyelmeztette Asterin.
Ekkor Una, a csinos, barna hajú crochan, Manon egy másik
unokatestvére megragadta ezüstszállal összefogott seprűjét, és így
szólt:
– Te képezted ki őket. Ti mindannyian... Ti képeztétek ki
azokat a boszorkányokat, akik ezt tették! – Una a rothadó
holttestekre, a felhasított nyakakra mutatott, a gyilkolás
eredményére, amiből egyértelmű volt, hogy a támadók nem
elégedtek meg ellenfeleik gyors halálával. A legkevésbé sem. – És
most azt várjátok, hogy felejtsük el mindezt?
Csend telepedett rájuk. Még Asterin sem szólalt meg. Glennis is
néma maradt.
Manon gyarlónak érezte a kezét. Idegennek. Szúrta belülről a
vas.
Ő tette ezt.
A széles tisztáson heverő katonák nem jelentettek semmit a
számára, a többségük halandó senki volt, és mégis... Manon
csizmájánál egy nő hevert, a testét a köldökétől a mellkasáig
felhasították. Barna szeme üvegesen meredt a fák törött ágai
alkotta mennyezetre, száját fájdalomkiáltásra tátotta.
– Elégethetem őket – ajánlotta Dorian.
Ki volt ez a nő, ez a harcos, aki most itt hever előtte? Kiért
küzdött? Nem arra volt kíváncsi, hogy melyik királyságért vagy
uralkodóért, hanem hogy ki volt az életében, akiről úgy gondolta,
érdemes megvédeni.
 – Figyelmeztetnünk kell Eyllwe királyát és királynőjét – szólalt
meg ismét Bronwen. – És a hercegeket is. Meg kell mondanunk
nekik, hogy húzzák meg magukat. Erawan nem ejt foglyokat.
Manon egyre csak a lemészárolt harcost figyelte. Egykor őt is ez
éltette. Ezzel kérkedett az egész világ színe előtt, és a megbánás
legkisebb jelét sem mutatta. Csak azt akarta, hogy a nagyanyja
elismerje. Hogy a vasfogúak elismerjék.
Ez marad majd fenn róluk. Erre fognak emlékezni vele
kapcsolatban.
Erawan drágalátos katonája. A wyvernlégió parancsnoka.
– Ne égesd el őket – mondta Manon.
Némaság borult a tisztásra.
Manon letérdelt a férgek rágta talajra, kieresztette vaskörmeit,
és ásni kezdett.
Asterin lehúzta a kesztyűjét, és ő is a földre ereszkedett. Sorrel
és Vesta is követte őket. Majd a Tizenhármak mindannyian.
A hideg, kemény talaj nehezen engedett. Manon ujjai sajogtak,
a gyökerek és kövek fájdalmasan karistolták a bőrét.
A tisztás másik oldalán Karsyn, a boszorkány, akinek Manon
átadta a seprűjét, szintén le akart volna térdelni. Azonban Manon
feltartotta mocskos, vérző kezét. A boszorkány megdermedt.
– Csak a Tizenhármak – mondta Manon. – Majd mi eltemetjük
őket. – A crochanek rámeredtek, Manon pedig tovább ásott az ősi
talajban. – Mindannyiukat eltemetjük.

Manon és a Tizenhármak négy órán keresztül térdeltek a

véráztatta földön, hogy kiássák a sírt.
 Dorian segített Bronwennek és Glennisnek üzeneteket
fogalmazni, hogy elküldhessék őket Eyllwe királyának és
királynőjének, valamint két fiuknak. Hogy figyelmeztessék őket a
veszélyre – mást nem írtak. Nem kértek segítséget, katonákat.
A crochan hírvivők épp hajnalhasadta előtt tértek vissza. Déli
nővéreik, akik idehívták őket, közvetlenül a vérontás után
érkeztek meg, túl későn ahhoz, hogy megmenthessék az emberek
alkotta csapatot és azt a néhány boszorkányt, akit korábban
előreküldtek. Egyenesen Bandzsáliba repültek, ahol a négy
boszorkánykör most Eyllwe királyát és királynőjét segítette.
Nem mintha az eyllwe-i uralkodócsaládnak szüksége lett volna
rá. Nem, a másik crochan hírvivő magától a királytól hozott
üzenetet: a csapat elvesztése valóban fájdalmas, de nem törte meg
Eyllwe-t. A lázadók és az összegyűjtött seregük, bár számukat
tekintve igen csekély erőt képeznek, továbbra sem adták meg
magukat Morathnak, nem törtek meg. Ezután is tartani fogják a
déli frontot, az utolsó lélegzetvételükig így tesznek.
Dorian kiértette a le nem írt szavakat: egyetlen katonát sem
tudnak Terrasenbe küldeni. Azok után, amit látott, Dorian hajlott
arra, hogy egyetértsen az uralkodóval.
Eyllwe már így is túl régóta és túl sokat áldozott fel. Ideje volt,
hogy végre ők is osztozzanak a teherben.
Dorian elmerengett, vajon Manon felfigyelt-e az őt fürkésző
crochanek-re. Nem gyűlölettel nézték, hanem kisebbfajta
tisztelettel. A Tizenhármak együtt hatalmas sírt ástak, még a
wyverneket sem kérték meg, hogy hordják odébb a földet.
A nap felkelt, majd ereszkedni kezdett az égbolton. A sír lassan
formát öltött. Elég nagy volt ahhoz, hogy minden egyes elesett
harcos elférjen benne.
El kell mennie Morathba. Méghozzá hamarosan.
 Még mielőtt ismét megtörténik ugyanez. Még mielőtt újabb
tömegsírt kell ásnia valakinek. Képtelen volt elviselni a
gondolatot, rosszabb volt, mint az, hogy ismét gallért zárnak a
nyaka köré.
Az éjszaka közepén jártak, mire Dorian el tudott szabadulni.
Mire talált egy üres tisztást, lerajzolta a jeleket, és a saját vérétől
csillogó földbe szúrta Damarist.
Az idézésre ezúttal gyorsan jött a válasz.
Azonban nem Gavin jelent meg fénylőn az éjszakai levegőben.
Dorian mágiája fellobbant, készen arra, hogy lesújthasson vele,
ahogy az alak testet öltött.
Ahogy Kaltain Rompier ónix ruhájában, kiengedett sötét hajjal
szomorúan rámosolygott.

Dorian képtelen volt megszólalni.

A mágiája továbbra is ott kavargott körülötte, a láthatatlan
kezek készen álltak rá, hogy csontot törjenek.
Nem mintha Kaltain Rompier életére törhettek volna.
Kaltain mégis felemelte vékony kezét. Fátyolszerű ruhája és
selymes haja fodrozódott a fantomszélben.
– Nem akarlak bántani.
– Nem téged idéztelek meg. – Más nem jutott Dorian eszébe,
amit mondhatott volna.
Kaltain sötét pillantása Damarisra vándorolt, ami a rémjelek
alkotta kör közepén állt ki a földből.
– Nem?
Dorian nem akart belegondolni, miért vagy hogyan hívhatta
Kaltaint Gavin helyett.
 Hogy vajon rendelkezik-e a kard saját akarattal, vagy az azt
megáldó isten rendezte el ezt a találkozást. Bármiféle igazságot
akart is ezzel elárulni neki.
– Azt hittem, Morath a vesztedet okozta – szólalt meg Dorian
reszelős hangon.
– Így történt. – Kaltain vonásai lágyabbak voltak, mint
amilyennek Dorian életében bármikor látta. – Rengeteg
szempontból így volt.
Manon és Elide elmesélte, min ment keresztül Kaltain. Hogy
mit tett értük. Dorian fejet hajtott.
– Sajnálom.
– Mégis mit?
Ekkor kibuktak belőle a szavak, előtörtek onnan, ahová az
eyllwe-i Kőmocsár után zárta őket.
– Hogy nem láttam tisztán. Hogy nem tudtam, hova vittek.
Hogy nem segítettem rajtad, amikor lehetőségem nyílt rá.
– Miért, nyílt rá lehetőséged?
A kérdés nyugodtan csendült, Dorian mégis esküdni mert volna
rá, hogy kihallotta belőle az élt.
Szólásra nyitotta a száját, hogy tagadjon. De visszagondolt a
történtekre, arra, hogy ki volt ő, jóval a gallér, jóval Sorscha előtt.
– Tudtam, hogy a tömlöcben vagy. Nem bántam, ha ott rohadsz
meg. Aztán Perrington... Mármint Erawan Morathba vitt, és nem
foglalkoztam vele. – Szégyen hasított belé. – Sajnálom – ismételte.
Koronaherceg, aki nem a királyságát és a népét szolgálta,
valójában nem. Gavinnek igaza volt.
Kaltain alakjának a széle megremegett.
– Tudod, én sem voltam éppen ártatlan.
– Ami Morathban történt veled, az a legkevésbé sem a te hibád
volt.
 – Igen, ez így van – értett egyet vele Kaltain. Árny futott át az
arcán. – De én is meghoztam döntéseket, múlt ősszel elmentem
Résvárba, és aztán megpróbáltalak megszerezni téged... A
koronádat. Van, amit megbántam.
Dorian pillantása Kaltain csupasz alkarjára siklott, a sebhelyre,
amitől még halálában sem szabadulhatott.
– Megmentetted a barátaimat – mondta, majd letérdelt Kaltain
elé. – Mindent feláldoztál azért, hogy megmentsd őket, és elorozd
a rémkulcsot Erawan elől. – Ő is ugyanezt teszi majd, ha túléli
Morath borzalmait. – Az adósod vagyok.
Kaltain lenézett a térdelő Dorianre.
– Nekem sosem voltak barátaim. Olyanok nem, mint neked.
Mindig is irigyeltelek titeket. Téged és Aelint.
Dorian felemelte a fejét.
– Tudod, ki ő?
Halovány mosoly játszott Kaltain ajkán.
– A halálnak is megvannak a maga előnyei.
Dorian képtelen volt visszafojtani a következő kérdését.
– Mondd… Jobb ott? Nyugalomra leltél?
– Erre nem felelhetek – válaszolta Kaltain gyengéden.
Szemében megértés csillogott. – És azt sem mondhatom el, ki van
még itt velem.
Dorian bólintott, igyekezett leküzdeni a mellkasát szorító
érzéseket, a csalódottságot.
– Ki tiltja meg, hogy megtedd?
Ha a vidék tizenkét istene valóban fogságba esett is Erileában,
más birodalmakat nem uralhatnak.
Kaltain szája felfelé görbült.
– Azt sem mondhatom el. – Amikor Dorian szólásra nyitotta a
száját, hogy további kérdéseket tegyen fel, Kaltain közbeszólt. –
Más erők is mozgásba lendültek. Nem csak azok, amik
megfoghatóak és ismertek.
Dorian Damarisra pillantott.
– Más istenek?
Kaltain némasága eleget elárult. De... Ez még várhat. Majd egy
más alkalommal elgondolkozik ezen.
– Eszembe sem jutott téged megidézni – ismerte el. – Pedig te
ismered Morath valódi borzalmait. Nem gondoltam, hogy…
Elhallgatott, ahogy feltápászkodott.
– Hogy van még egyáltalán mit megidézni? – fejezte be helyette
a mondatot Kaltain. Dorian összerezzent. – A kulcs sokat
felemésztett, de nem mindent.
– Tehát a harmadik kulcs valóban Morathban van?
Kaltain komoran bólintott. Teste pislákolni kezdett, gyorsan
fakult.
– Azt nem tudom, hol tartja. Nem... Nem álltam készen a
másodikra, mielőtt a saját kezembe vettem a dolgokat. –
Végigsimított vékony ujjával a karján végigfutó fekete hegen.
Dorian sosem beszélt még Kaltainnel – valójában nem. Néha-
néha rápillantott, és fintorogva igyekezett átvészelni az
udvariasságból kötelező beszélgetéseket.
Most mégis itt állt előtte, az a nő, aki elragadott egyharmadot
Morath-tól, aki puszta akaraterővel felemésztett egy valg herceget.
– Hogy csináltad? – suttogta Dorian. – Hogyan szabadultál ki az
irányítása alól?
Tudnia kell. Ha egyenesen a pokolba sétál, ha minden
valószínűség szerint ismét gallér kerül a nyakára, akkor tudnia
kell.
Kaltain előbb a nyakát fürkészte, csak utána nézett a szemébe.
– Dühöngtem. Nem éreztem úgy, hogy megérdemlem a gallért.
 A Kaltain szavaiban csendülő igazság olyan erősen mellbe vágta
Doriant, mintha kézzel meglökte volna.
De aztán Kaltain csak ennyit kérdezett:
– Okkal rajzoltad le az idéző jeleket. Mit szeretnél tudni?
Dorian elraktározta magában az igazságot, amit Kaltain a képébe
vágott, a tükröt, amit elé tartott, hogy lássa, ki volt ő régen, és
mivé vált. Nem volt valódi herceg – lélekben, tettekben
semmiképp. Próbált azzá válni, de akkor már túl késő volt. Túl
későn cselekedett. Valószínűleg királyként sem teljesített jobban
eddig. Hiszen a saját bűntudata és haragja miatt nem foglalkozott
Adarlannal, megkérdőjelezte, megéri-e egyáltalán megmenteni a
birodalmat.
Mintha egyáltalán elképzelhető lett volna valaha is, hogy a
válasz nemleges legyen.
– Készen állok rá, hogy Morathba induljak? – kérdezte végül.
Erre egyedül Kaltain tudhatja a választ. Ő sokkal borzalmasabb
dolgokat látott, mint Manon és Elide.
Kaltain ismét Damarisra pillantott.
– Tudod a választ.
– Meg sem próbálsz lebeszélni róla, hogy odamenjek?
Kaltain szája megfeszült, miközben ónix ruhája lassan
beleveszett a sötét éjszakába.
– Tudod, mi vár ott rád. Én nem mondhatom meg neked, hogy
készen állsz-e rá vagy sem.
Dorian szája kiszáradt.
Kaltain így folytatta:
– Minden, amit Morathról hallottál, igaz. Igaz, de még annál is
borzalmasabb dolgok lakoznak ott, mint amit el tudsz képzelni.
Maradj az erődben! Az Erawan központja, és valószínűleg egyetlen
másik helyben sem bízik annyira, hogy ott tartsa a kulcsot.
 Dorian bólintott. Hevesen kalapált a szíve.
– Úgy lesz.
Kaltain Dorian felé lépett, de megtorpant, amikor a széle még
inkább elmosódott.
– Ne maradj sokáig, és ne vond magadra a figyelmét! Arrogáns,
és csakis saját magával törődik, nem foglalkozik azzal, hogy mi
ólálkodhat a folyosókon. Igyekezz, Dorian!
Dorian keze megremegett, de ökölbe szorította.
– Ha alkalom nyílik rá, hogy megöljem, megtegyem?
– Ne! – Kaltain a fejét rázta. – Azt nem élnéd túl. Van egy
terme a vár alatt a mélyben, ott tárolja a gallérokat. Ha elkap, oda
fog vinni.
Dorian kihúzta magát.
– De…
– Menj el Morathba, ahogy tervezted! Szerezd meg a kulcsot, de
mást ne tegyél! Vagy megint gallér kerül a nyakadra.
Dorian nyelt egyet.
– De hát alig tudok még átváltozni…
Kaltain megajándékozta egy félmosollyal, és mielőtt végleg
szertefoszlott a holdfényben, így szólt:
– Valóban?
Azzal eltűnt.
Dorian arra a pontra meredt, ahol Kaltain korábban állt, pedig a
rémjelek már eltűntek. Csak Damaris maradt ott, tanúja volt az
igazságnak, amiről valamiért úgy érezte, Doriannek hallania kell.
Úgyhogy Dorian igyekezett kitapogatni azt a csomót a
mágiájában, azt a helyet, ahol a nyers mágia örvénylett, és akarata
szerint formálódott.
El kell engednie magát – ezt parancsolta az átváltozás mágiája.
El kell engednie mindent. A falat, amit maga köré emelt abban a
pillanatban, hogy a valg herceg belé hatolt, és körbe kell néznie.
Meg kell vizsgálnia saját magát. Talán erre kérte a kard, amikor
Gavin helyett Kaltaint idézte meg.
Ki szeretnél lenni?
– Olyasvalaki, aki méltó a barátaimhoz – felelte a csendes éjnek.
– Olyan király, aki méltó a királyságához. – Egy pillanatra hófehér
haj és aranyló szempár villant át az elméjén. – Boldog – suttogta,
majd ujjait Damaris markolatára fonta. El kell engednie a rettegés
maradványát.
Az ősi kard felhevült a kezében, hirtelen barátságos meleget
árasztott.
Végigfutott az ujjain, a csuklóján. Meg sem állt egészen odáig,
ahol az a rengeteg igazság lakozott Dorianben, ahol a legélesebb
fájdalommal átitatott melegséggé vált.
Aztán a világ nőni kezdett, tágulni, a fák magasabbá váltak, a
talaj egyre közeledett…
Dorian meg akarta érinteni az arcát, ám rádöbbent, hogy nincs
keze.
Csupán koromfekete szárnyai. Ébenszínű csőre, amin nem
juthatnak ki szavak.
Egy holló. Egy...
A halk lélegzetvétel hallatán Dorian a fák felé fordította a
nyakát – sokkal könnyebben ment ebben az alakban. Manon állt
az egyik tölgy árnyékában, véres, koszos kezével megtámaszkodott
a fatörzsben, úgy bámulta őt. Az átváltozását.
Dorian máris kapkodni kezdett a mágiaszál után, ami ebben a
különös, könnyű formában tartotta őt. A világ azonnal megpördült
körülötte, ő pedig nőtt, egyre csak nőtt, visszaváltozott az emberi
testébe. Damaris kihűlve állt a lábánál. A ruhái valahogy épségben
maradtak. Talán a nyers mágiája és egy valódi alakváltó adottsága
közötti különbségnek köszönhette.
Manon felhúzta az ajkát, kivillant a foga. Aranyszínű szeme
parázsként izzott.
– Egészen pontosan mikor akartad elmondani, hogy el akarsz
menni a harmadik rémkulcsért?
 34. FEJEZET

– VISSZA KELL VONULNUNK! – lihegte Galan Ashryver

Aedionnak, jócskán a sereg védvonalain túl, az egyik sátor mellett.
A koronaherceget vörös és fekete vér pöttyözte.
Három napja harcoltak a jeges szélben és hóban, három napja
nyomták őket kilométerről kilométerre egyre északabbra. Aedion
felváltva küldte a katonákat a frontvonalra, és akik aludtak pár
percet, egyre nehezebben és nehezebben tértek vissza a csatába.
Ő maga csupán pár perce hagyta maga mögött a frontvonalat,
Kyllian szó szerint ráparancsolt, sőt, még maga mögé is hajította
Aediont, aztán a Romlás addig nyomta hátra, amíg Wendlyn
koronahercege mellett nem találta magát, aki a sereg leghátsó
soraiban nyelte a vizet. A herceg olajbarna bőre hamuszínűvé vált,
Ashryver szeme fakón követte a siető és vánszorgó katonákat.
– Ha most visszavonulunk, akkor egészen Orynthig
kergethetnek. – Aedion torka minden egyes kiejtett szóba
belesajdult.
Még sosem látott ekkora sereget. Még Theralisnál sem, annyi
évvel korábban.
Galan átnyújtotta Aedionnak a vizestömlőjét, ő pedig alaposan
meghúzta.
– Bárhogy végződjön is, követni foglak, kuzinom, de ez így nem
mehet tovább. Még egy teljes éjszakát nem bírunk ki.
 Ezzel Aedion is tisztában volt. Akkor döbbent rá, amikor a csata
az éj sötét leple alatt is folytatódott.
Amikor az emberek elkezdtek kérdezősködni, ugyan miért nem
perzseli fel Tűzhozó Aelin az ellenséget. Vagy legalább fényt
adjon, hogy tovább harcolhassanak.
És miért tűnt el már megint?
Lysandra wyvernné változott, hogy felvegye a harcot az
ilkekkel, de kénytelen volt feladni, és a saját seregük vonalai mögé
húzódni. Az ilkek ellen nagyszerű volt ez az alak, igen, de könnyű
célpontot biztosított Morath íjászainak és dárdahajítóinak.
A frontvonalon, túlságosan közel ahhoz, hogy a távolság
megnyugtatónak tűnhessen, sikolyok és fegyvercsörgés zaja szállt
az ég felé. Még a tündér nemesek mágikus ereje is kezdett
megfogyatkozni, ahogyan a katonáik száma is. Ahol kudarcot
vallottak, csendes orgyilkosok várták, hogy gyors, hathatós
mozdulatokkal mészárolhassák le a valgokat és az ilkeket. De az ő
számuk is véges volt. És Briarcliffi Ansel seregének még se híre, se
hamva nem volt.
Hamarosan, ígérte a vörös hajú királynő a rá nem igazán
jellemző komorsággal pár órája. A vele érkező légió is rohamos
tempóban fogyatkozott. Hamarosan ideér a seregem többi része.
Morgás hallatszott a közelből, túlharsogta a csatazajt. A
szellemleopárd nem lankadt, gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem
állt meg pihenni.
Neki is vissza kell mennie. Ennie kell valamit, aztán
visszamenni. Kyllian hosszasan fenn tudja tartani a rendet, de
mégis Aedion a hercegük. És mivel Aelin nincs sehol… Neki
kellett kordában tartani a katonákat.
Még akkor is, ha a védvonalaik egymás után csuklottak össze,
lyukakat képezve a gáton.
 – A Lanis folyó Perranthnál – mormolta Aedion.
Ilias és a csendes orgyilkosok egyik ilket lőtték le a levegőből a
másik után. Könnyedén célt értek a nyilaik. Először a szárnyukat
kell átlőni, ezt a saját kárukon tanulták meg. A földre kell
kényszeríteni őket. Aztán pengével támadni, teljesen lefejezni
őket. Ha nem teszik, újra felkelnek. És tudják, ki próbálta megölni
őket.
– Ha visszavonulunk északra – folytatta Aedion –, eljutunk
Perranthig és átkelünk a folyón, akkor rákényszeríthetjük őket is
az átkelésre. Úgy könnyedén megritkíthatjuk a soraikat.
– Van híd? – Galan arca megfeszült, ahogy a két megmaradt
valg herceg egyike sötét mágiahullámot küldött a csapataik felé. A
katonák úgy rogytak össze, mint virágok a fagyban.
Szél és jég válaszolt a támadásra – Sellene és Endymion. Vagy a
rengeteg unokatestvérük egyike.
– Olyan, ami elég nagy lenne, nincs. De a folyó teljesen
befagyott. Átkelhetünk rajta, aztán megolvasztjuk.
– Mármint Aelin. – Kétkedő, óvatos kérdés lapult a szavakban.
Aedion a valg herceg erejével vetekedő mágialökések felé
intett.
– Ha a tündér nemesek képesek valamit jéggé fagyasztani,
akkor meg is olvaszthatják. Akár Morath talpa alatt is.
Galan türkiz szeme megrebbent, vagy a terv hallatán, vagy
azért, mert nem Aelin fogja végrehajtani.
– Átláthatnak rajtunk.
– Más lehetőséget nem igazán látok.
Perranthból több ellátmányhoz hozzáférnének, talán még
pihent csapatokat is kihívhatnának a városból. Viszont ahhoz,
hogy visszavonuljanak…
 Aedion végignézte, ahogyan egyesével törik meg a
védvonalaikat, ahogyan a katonák erejükön felül igyekeznek
talpon maradni.
Ha visszavonulnak, túlélhetik. Ha itt maradnak harcolni,
meghalnak.
Ha így folytatják tovább, biztosan lázadás tör ki. Itt, a déli
síkságokon biztosan végük.
Nincs garancia arra, hogy Rowan és a többiek megtalálják
Aelint. Hogy Dorian és Manon megszerzi a harmadik rémkulcsot,
aztán átadja a királynőjének, már ha egyáltalán kiszabadul, már ha
egyáltalán megtalálják egymást ebben a káoszba fulladt világban.
És ki tudja, hány crochant tud megnyerni nekik Manon, már ha
sikerrel jár egyáltalán.
Az armada túlságosan szétszóródott Terrasen partvidékénél,
semmire sem mennek velük, így csakis Briarcliffi Ansel seregei
nyújthatnak némi segítséget. Már ha nem rágják le még a húst is
addigra a csontjaikról. Nem sok választási lehetőségük maradt, ki
kell tartaniuk addig, amíg megérkeznek. Az utolsó szövetségesük.
Mert Rolfe és a mikéniek... Ki tudja, jönnek-e egyáltalán.
Egyetlen árva hangot sem hallottak felőlük.
– Add ki a parancsot a visszavonulásra! – mondta Aedion a
hercegnek. – És szólj Endymionnak és Sellene-nek, hogy amint
menekülni kezdünk, szükségünk lesz az erejükre.
Nekik kell majd hatalmas pajzsot képezni mögöttük, hogy
védelmezzék őket, amíg a lehető legtávolabbra kerülnek Morath
seregeitől.
Galan bólintott, visszahúzta véres sisakját sötét hajára, és
belevetette magát a katonák háborgó tengerébe.
 Vissza kell vonulniuk. Ilyen hamar, ilyen gyorsan. Az a
rengeteg kiképzés… A tanulással, harcolással és hadvezérként
töltött hosszú évek után ide jutott.
Vajon elérik egyáltalán Perranthot?

A rendezettség, amivel a hadsereg délnek vonult, teljességgel

szertefoszlott, amikor elkezdtek visszavonulni északra. A
tündérseregek maradtak csupán hátra, meg-megremegő, mégis
fennmaradó mágikus pajzsokkal védték őket. A domboknál
tartották Morath seregeit, míg ők visszavonultak Perranth
irányába.
Lysandra el-elcsípte a bicegő, kimerült katonák zsémbelését,
ahogy ló alakban elszaladt mellettük. Útközben felvett egy fiatal
férfit a hátára, amikor észrevette, hogy gyakorlatilag kilógnak a
belei a kettéhasított páncélból.
Hosszú kilométereken keresztül melegítette az oldalát a hátán
elterülő férfiból szivárgó vér.
De a melegen csordogáló vérpatak már jó ideje elapadt.
Megdermedt.
Ahogyan maga a katona is.
Lysandrának nem volt szíve levetni őt a hátáról, nem akarta
csak úgy a harcmezőn hagyni a testét, hogy keresztültapossanak
rajta. A vér egyébként is egymáshoz fagyasztotta őket.
Minden egyes lépés erőfeszítést kívánt, pedig Lysandra sebei
gyorsabban gyógyultak, mint a körülötte lévő katonáké. Sokan
elestek Perranth felé. Néhányukat felszedték, a társaik vagy
idegenek cipelték tovább.
Voltak azonban, akik nem keltek fel többé.
 Nem lett volna szabad ilyen hamar széttöredeznie az
ellenállásnak.
Minél közelebb értek Perranthhoz, annál többen morogtak,
hiába aludtak pár órát az első éjszakán. Hol a királynő? Hol a tüze?
Ő nem harcolhatott Aelinként – nem győzhetett volna meg
senkit, és nem is lett volna elég ügyes ahhoz, hogy életben
maradjon. És ha a Tűzhozó tűz nélkül harcolna... Akkor talán rá is
jönnének az igazságra.
Elmenekült. Már megint.
A második éjszakán két csendes orgyilkos észrevette, hogy a
halott katona még mindig Lysandra hátán fekszik.
Nem szóltak egy szót sem, csak meleg vizet hoztak, hogy
kiolvasszák a fagyott vért és belsőségeket, amik összetapasztották
őket. Aztán lemosták Lysandrát.
Aranyderes kanca formájában nem hálálkodhatott szóban, nem
kérdezhette meg tőlük sehogy, tudják-e, mi ő. Mindenesetre
kedvesen bántak vele.
Senki sem próbált a düledező táboron keresztülvágtató ló után
nyúlni. Néhány katona sátrat húzott. Sokan a tűz mellett hajtották
álomra a fejüket, köpenyek és kabátok alatt.
Lysandra füle csengett. A csata első fegyvercsörrenései óta
csengett.
Nem tudta, hogyan talált rá a sátrára, de megtalálta, a
sátornyílás lapja felhajtva az éjszakában, odabent beszélgetett
Galannal, Ansellel és Rennel.
Allsbrook ura felvonta a szemöldökét, amikor Lysandra
belépett, a feje majdnem a sátor tetejét súrolta.
Lóként. Még mindig ló alakban volt.
Ren botladozva felé lépett, pedig minden bizonnyal
kimerültség húzta minden egyes porcikáját.
 Lysandra kereste a mágiaszálat magában, azt, ami
visszavarázsolja emberré, azt a ragyogó fényt, ami ismét
összezsugorítja.
Négyen figyelték, ahogyan kereste, ahogyan megküzdött érte.
A varázslat az utolsó csepp erejét is kiszívta belőle. Mire ismét a
saját bőrébe került, már zuhant is le a szalmával fedett talajra.
Nem érezte, ahogyan a hideg a csupasz bőrét csípte, nem
érdekelte, hogy térdre zuhan.
Ansel odaugrott, ráterítette a köpenyét.
– Hol a fenében voltál?
Még a Pusztaság királynője is sápadt volt, borvörös haja a
fejéhez lapult a mocsok és a vér alatt.
Lysandra már beszélni is képtelen volt. Csak térdelt ott,
magához szorítva a köpenyt.
– Napfelkelte előtt egy órával indulunk – jelentette ki Aedion,
és a parancs egyértelműen jelezte, hogy a többiek leléphetnek.
Ansel és Galan bólintott, majd elhagyta a sátrat.
– Keresek neked ennivalót, hölgyem – mormolta Ren, aztán ő is
kilépett a sátorból.
Szalma ropogott a bakancs alatt, majd odatérdelt elé. Aedion.
Az égvilágon semmi kedvesség nem ült az arcán. Ahogyan
szánakozás és melegség sem.
Egy hosszú pillanatig csak bámulták egymást.
Aztán a herceg halkan felmordult:
– Baromság volt a tervetek.
Lysandra nem felelt, de önkéntelenül is behúzta a vállát.
– Baromság volt a tervetek – lehelte Aedion szikrázó
tekintettel.
– Mégis hogy gondolhattad, hogy eljátszod őt, hogy magadra
öltöd a kinézetét, és végül nem lesz semmiféle következménye a
dolognak? Mégis mit gondoltál, hogyan oldod majd meg azt a
problémát, hogy a seregek arra számítanak, hogy majd, te hamuvá
porlasztod az ellenséget, de nem csinálsz semmit, csak elrohansz,
és valamilyen állat képében jelensz meg?
– Nem hibáztathatsz engem ezért a visszavonulásért – szólalt
meg Lysandra reszelős hangon. Az első néhány szó, amit az elmúlt
napokban kiejtett.
– Hagytad, hogy Aelin a halálba vesse magát, minket pedig
cafatokká szaggassanak itt. Ti ketten senkinek sem beszéltetek a
kis tervetekről, egyikőtök sem szólt semmit olyanoknak, akik
elmagyarázhatták volna, miféle következményekkel jár ez a
háború, és hogy egy istenverte Tűzhozóra lesz majd szükségünk
Morath ellen, nem pedig egy képzetlen, hasztalan alakváltóra!
Minden egyes szóval ütést mért Lysandra megviselt szívére.
– Mi csak…
– Ha szerintetek rendben van, hogy hagyjuk, hadd haljon meg
Aelin, akkor legalább addig vártatok volna, amíg felégeti Erawan
hordáit!
– Attól még Maeve ugyanúgy elfogta volna.
– Ha elmondtátok volna, akkor kitalálhattunk volna valami
mást, másképp reagálhattunk volna, és akkor nem lennénk most
itt, a fene vigyen el!
Lysandra a sáros szalmára bámult.
– Akkor hajíts ki a hadseregedből.
– Mindent tönkretettél. – Aedion szavai hűvösebbnek
bizonyultak, mint az odakint fújó szél. – Mindent tönkretettetek
ketten együtt.
Lysandra lehunyta a szemét.
Szalma zörgött, és tudta, hogy Aedion feltápászkodott, hiszen
már a lehajtott feje fölül csendültek a szavak:
 – Takarodj a sátramból!
Nem volt benne biztos, hogy képes még ennyi erőfeszítésre,
pedig nagyon szerette volna. Muszáj is volt.
Harcolni fog. Nem hagyja magát. Dühöngeni fog, hogy Aedion
így ostorozza őt, hogy rajta vezeti le a félelmét, a kétségbeesését.
Lysandra kinyitotta a szemét, és felnézett Aedionra. A herceg
arcán tomboló dühre, gyűlöletre.
Nagy nehezen feltápászkodott, pedig minden egyes porcikája
üvöltött a fájdalomtól. Egyenesen a szemébe nézett, ahogy Aedion
hűvösen, gyűlölettel telin elismételte:
– Takarodj!
Mezítláb a hóban, egy szál köpenyben. Aedion Lysandra
csupasz lábára pillantott, mintha csak most döbbenne rá. De nem
érdekelte.
Úgyhogy Lysandra bólintott, szorosabbra húzta maga körül
Ansel köpenyét, és kilépett a jéghideg éjszakába.

– Hová lett? – kérdezte Ren, egyik kezében egy bögre vízízű

levesnek tűnő folyadékkal, másikban pedig egy darab kenyérrel. A
lord úgy pásztázta a sátrat, mintha arra számítana, Lysandra ott
lesz valahol az ágy, a szalma alatt.
Aedion arra a néhány értékes fahasábra nézett, ami ott ropogott
a tűztálban, nem felelt.
– Mit műveltél? – lehelte Ren.
Hamarosan minden véget ér. Azóta el vannak átkozva, hogy
Maeve elvitte Aelint. Azóta, hogy a királynője és az alakváltó
megkötötte ezt az egyezséget.
 Úgyhogy nem számított, mit válaszol. Nem érdekelte, hogy
nem igazságos, hogy nem igaz.
Nem érdekelte, hogy képtelen szégyenkezni, amiért Lysandrát
hibáztatta a biztos vereségért, amit az elkövetkezendő néhány nap
valamelyikén mindenképpen elszenvednek, még azelőtt, hogy
elérnék Perranth falait.
Azt kívánta, bár Lysandra felpofozta volna, ráüvöltött volna.
De csak hagyta, hadd dühöngjön. Aztán mezítláb kisétált a
hóba.
Aedion ígéretet tett, hogy megmenti Terrasent, hogy tartja a
frontot. Évekig tartotta is magát a szavához.
És mégis, most, amikor Morath ellen küzdenek, amikor valóban
számít, kitart-e... Elbukott.
Összeszedi majd az erejét, hogy ismét harcba szálljon. Hogy
fellelkesítse az embereit. Csak... előbb aludnia kell.
Aedion észre sem vette, hogy Ren távozott, nyilván az alakváltó
keresésére indult, akiért annyira odáig volt.
Magához kellene hívnia a Romlás parancsnokait. Meghallgatni,
szerintük hogyan kellene kezelni ezt a katasztrófát.
De képtelen volt rá. Semmit sem tett, csak bámulta a tüzet,
miközben telt-múlt a hosszú éjszaka.
 35. FEJEZET

NEM BÍZOTT EBBEN A VILÁGBAN, ebben az álomban. A társaiban,

akik mellette gyalogoltak, akik idevezették. A harcos hercegben a
tűlevél-zöld szemével és a terraseni illatával.
Benne egyáltalán nem mert hinni. Nem a szavai miatt, hanem
azon puszta okból kifolyólag, hogy egyáltalán ott volt. Nem hitte
el, hogy tényleg levette az álarcot, a béklyókat. Más álmokban is
eltűntek már, olyan álmokban, amelyekről végül kiderült, hogy
nem igazak.
De az aprónép azt mondta, hogy igaz. Minden igaz. Azt
mondták, biztonságban van, pihenjen csak, majd ők vigyáznak rá.
És az a borzalmas, folytonos nyomás az ereiben… az is enyhült.
Épp annyira, hogy gondolkozni, lélegezni, az ösztönös
cselekedeteken túl bármit tenni tudjon.
Kieresztett, amennyit csak mert, de nem az egészet. Közel sem.
Úgyhogy aludt. Azt is csinálta már a többi álomban. Napokat,
heteket élt át, és végül mindnek nyoma veszett, mint
lábnyomoknak a tengerparti homokban.
De amikor felébredt, még mindig a barlangban volt, bár kissé
homályosabbnak tűnt. A folyton doboló erő mélyebbre vándorolt,
elszunnyadt. A bordáit kínzó fájdalom enyhült, az alkarját csúfító
seb begyógyult – de a heg azért ott maradt.
Az egyetlen, ami megmaradt.
Aelin megnyomkodta az ujjával. Tompa fájdalmat érzett.
 Sima volt – nem a heg, hanem az ujja. Sima, mint az üveg,
ahogy összedörgölte a hüvelyk- és a mutatóujját.
A bőrkeményedéseknek nyoma veszett. Nem maradt semmi,
sem az ujjain, sem a tenyerén. Teljesen üres lett, nyoma veszett a
sok-sok évnyi edzésnek, a Távolvégben töltött időnek.
De ez az új heg és a tompa lüktetés alatta – legalább ez
megmaradt.
A sziklás talajon fekve felmérte a barlangot.
A fehér farkas a hátánál feküdt, halkan horkolt. Az áttetsző
lángok még mindig ott égtek körülöttük, parazsanként enyhítették
a nyomást. De teljesen mégsem tudták.
Aelin nyelt egyet, hamuízt érzett a szájában.
A mágiája erre kinyitotta egyik szemét.
Aelin beszívta a levegőt. Ne itt, még ne!
Még ne! – suttogta a tűznek.
De a tűz körülötte és a farkas körül fellobbant, kiszélesedett,
elhalványította a barlangot. Aelin megfeszítette az állkapcsát.
Még ne! – könyörgött. Majd csak akkor, ha biztonságosan
megteheti. Távol tőlük.
A mágiája a csontjait szorongatta, de ügyet sem vetett rá.
Megzabolázta.
A lánggömb vonakodva zsugorodni kezdett, és ismét átlátszóvá
vált. Már ki tudta venni a víz által kialakított területet, az alvó
társai alakját.
A harcos herceg a lángjaitól nem messze aludt, bebújt egy
alkóvba a falnál. Rettentően kimerültnek tűnt, de a fegyvereit nem
vette le.
Övéről kard lógott, a rubin lángolt Aelin tüzének a fényében.
Ismerte ezt a kardot. Egy ősi kard, amit ezen a vidéken
kovácsoltak egy borzalmas háborúra.
 Egykor az ő kardja volt. A mostanra nyomtalanul eltűnt
bőrkeményedések tökéletesen illeszkedtek a markolathoz. A
harcos herceg találta meg neki ezt a kardot. Egy ehhez hasonló
barlangban, telis-tele olyan hősök kincseivel, akik már réges-régen
a másvilágra költöztek.
Aelin szemügyre vette a herceg arcán és nyakán kígyózó
tetoválást, ami végül eltűnt a ruhája alatt.
A párod vagyok.
Hinni akart neki, de ez az álom, ez az illúzió, amibe ringatta
magát…
Nem illúzió.
Tényleg eljött érte.
Rowan.
Rowan Whitethorn. Most már Rowan Whitethorn
Galathynius, a férje és társa a trónon. A párja.
A nevét tátogta.
Eljött érte.
Rowan.
Nesztelenül, olyan észrevétlen, hogy még a fehér farkas sem
ébredt fel, Aelin felült, és megmarkolta a fenyő- és hóillatot
árasztó köpenyt. Rowan köpenyét, aminek szálai közé beleivódott
az illata.
Aelin felkelt, most biztosabban állt a lábán, mint korábban.
Egyetlen gondolattal kiterjesztette a tűzbuborékot, ahogy átszelte
az alvó herceget tőle elválasztó néhány lépésnyi távolságot.
Lenézett az arcára. Olyan jóképű volt, a vonásai mégis
kemények.
Rowan kinyitotta a szemét, és Aelinre nézett, mintha még
álmában is tudta volna, hol találja.
Kimondatlan kérdés csillant zöld szemében. Aelin?
 Aelin ügyet sem vetett a néma kérdésre, képtelen lett volna
megnyitni a kettejük közötti néma köteléket, inkább beitta a hím
testének határozott vonalait, hatalmas méretét. Gyengéd, jeges szél
simított végig a tűzfalon, egyfajta visszhangja a korábbi néma
kérdésnek.
Aelin mágiája válaszképp fellángolt, az erő hulláma táncolt
végig rajta.
Mintha tükröt talált volna magának a világban, mintha rálelt
volna az ő énekét kiegészítő dallamra.
Ez egyik illúzióban vagy álomban sem történt meg. Egyik
alkalommal sem ugrált örömében a lángja, hogy Rowan, az ereje
ilyen közel került hozzá.
Tényleg itt van. Személyesen ő maga, eljött érte.
A lángok felolvadtak a hűvös barlangi levegőben. Nem, nem is
felolvadtak, inkább visszakúsztak Aelinbe, és úgy kígyóztak,
hatalmas, a láncait feszegető szörny képében.
Rowan. Rowan herceg.
Rowan lassan felült, majd megdermedt.
Tudja. Korábban már mondta Aelinnek, még mielőtt az
öntudatlanságba mélyedt. A párod vagyok.
Nyilván elmondták neki. A társaik. Elide, Lorcan és Gavriel.
Mind ott voltak a tengerparton, amikor minden pokollá vált.
Aelin mágiája fellángolt, ő pedig megmozgatta a vállát,
szunnyadni küldte, várakozásra kérte – csak még egy kicsit.
Most itt van. Mindketten itt vannak.
Mégis mit mondhatna Rowannek, amivel magyarázhatná,
helyrehozhatná a dolgokat? Mivel magyarázza, hogy ilyen
borzalmasan kihasználta, hogy ennyi szenvedést okozott neki?
 Vér fedte. Olyan sok vér, beleivódott sötét ruháiba. A nyakán
lévő elmosódott foltok, a körme alatti félkörök alapján úgy tűnt,
megpróbálta lemosni egy részét. De a bűz megmaradt.
Aelin ismerte ezt a szagot – tudta, kihez tartozik.
Megmerevedett a gerince, a végtagjai. Megfeszített állkapoccsal,
élesen beszívta a levegőt. Erőt vett magán, hogy összeszorított
fogain keresztül kifújja. Próbálta túltenni magát azon, hogy Cairn
vérének a szagát érzi. Azon, amit a hím művelt vele. A mágiája
vergődött, üvöltött.
Aztán nagy nehezen megszólalt, és azt kérdezte a hercegtől,
akiből az otthon illata áradt:
– Életben van?
Jéghideg düh villant át Rowan szemén.
– Nem.
Halott. Cairn meghalt. Enyhült a feszültség Aelin testében –
még ha csak egy kicsit is. A lángok is visszahúzódtak.
– Mi történt?
Rowan arcára nem ült ki bűntudat.
– Egyszer azt mondtad nekem Ködvárban, hogy ha valaha is
eszembe jut megkorbácsolni, élve megnyúzol. – Rowan
farkasszemet nézett vele, ahogy halálos csendben így folytatta: –
Magamra vállaltam a feladatot, hogy megtegyem ezt Cairnnel a
nevedben. És amikor végeztem, vettem a bátorságot, hogy
lefejezzem, aztán elégessem, ami megmaradt belőle. – Elhallgatott,
mintha bizonytalanság suhant volna át rajta. – Sajnálom, hogy
elvettem előled a lehetőséget, és nem tehetted meg te magad.
Aelin képtelen volt meglepődni, nem csodálkozott azon,
milyen kegyetlen bosszút állt Rowan. Mert ekkor felfogta a szavak
jelentését. És ismét lélegzethez jutott.
 – Nem kockáztathattam meg, hogy elhozzam ide, és te magad
végezhess vele – folytatta Rowan Aelin arcát fürkészve. – De
életben sem hagyhattam ott.
Aelin felemelte a kezét, és az üres, jelöletlen tenyerét
tanulmányozta.
Cairn tette ezt. Annyira szétszaggatta, hogy újra össze kellett őt
tenni. Eltörölte minden nyomát annak, aki és ami valaha is volt,
amit látott és átélt.
Leeresztette a kezét.
– Örülök neki – felelte. Igazat mondott.
Rowan megremegett, és kissé lehajtotta a fejét.
– Most már... – Úgy tűnt, nem találja a megfelelő szavakat. –
Megölelhetlek?
A Rowan hangjában csendülő mohó vágy végigfutott Aelinen,
mégis hátralépett.
– Még... – Körbenézett a barlangban, nem foglalkozott azzal,
hogy a válasz hallatán Rowan szeméből kiveszik a fény. A terem
másik végében hatalmas tó nyaldosta a partot, sima és lapos volt,
mint egy fekete tükör.
– Még fürdenem kell – szólalt meg Aelin ismét, halkan és
reszelősen. Még ha a lábát fedő koszrétegen kívül más nem is
mocskolta. – Le kell mosnom – próbálta újra megfogalmazni.
Rowan tekintete ellágyult, ahogy megértette. Tetovált kezével a
közeli kővályúra mutatott.
– Van ott néhány mosdókendő, amivel megmosakodhatsz. –
Ujjait végigfuttatta ezüstszínű haján, ami hosszabbra nőtt, mint
amilyennek Aelin utoljára látta, legalábbis ebben a világban, ebben
az igazságban, majd hozzátette: – Nem tudom, hogyan, de
megtalálták a régi ruháidat is Ködvárban, és idehozták őket.
A szavak ismét távolivá váltak, szétolvadtak Aelin nyelvén.
 A mágiája morgott, a vérét forralta, összeszorította a csontjait.
Eressz ki! – üvöltötte. Eressz ki!
Mindjárt, ígérte Aelin.
Most! A mágiája vergődött. Aelin keze megremegett, ökölbe
szorította, mintha azzal bent tarthatná.
Úgyhogy elfordult, és nem a vályú, hanem a messzebb fekvő tó
felé indult.
A levegő felkavarodott mögötte, és érezte, hogy Rowan követi.
Amikor rájött, hol akar fürdeni, figyelmeztette:
– Majdnem fagyos a víz, Aelin.
Aelin a fekete kőre ejtette a köpenyt, és a vízbe lépett.
Gőzpára szisszent, gomolygó felhőkben szállt körülötte. Egyre
csak ment, minden egyes lépéssel elfogadta a víz csípését, a belőle
áradó hőt nem tudta kioltani.
A víz tiszta volt ugyan, de a tó egyre lejtő fenekét homály fedte,
Aelin pedig lebukott a felszín alá.
A víz némának bizonyult. Hűvösnek, hívogatónak,
nyugodtnak.
Úgyhogy Aelin eleresztette a gyeplőt – csak egy nagyon kicsit.
Láng lobbant, amit aztán azonnal elfojtott a jéghideg víz.
Teljesen kioltotta.
Enyhített a nyomáson, a hőség okozta, végtelennek tetsző
ködön. Megnyugtatta, lehűtötte, és végre gondolatok formálódtak
az elméjében.
Minden egyes odalent, a vízfelszín alatt, a sötétben kieresztett
lánggal egyre közelebb érezte. Saját magát. Vagy legalábbis azt,
ami megmaradt belőle.
Aelin. Ő Aelin Ashryver Whitethorn Galathynius, Terrasen
királynője.
 Még több mágia szivárgott ki belőle, de Aelin nem eresztette a
gyeplőt. Mindet nem engedheti ki – most még nem.
Maeve fogságba ejtette őt, megkínozta. Cairnnel, az őrszemével
kínoztatta. De megszökött, és a párja eljött érte. Megtalálta őt,
ahogyan korábban is, hiába állt közöttük több évszázadnyi
vérontás, veszteség és háború.
Aelin. Ő Aelin, és ez nem valami illúzió, hanem a valódi világ.
Aelin.
Beljebb úszott, Rowan pedig követte őt a partvonal mentén
futó, a víz fölé lógó kősávon.
Aelin ismét a víz alá bukott, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb
süllyedt, de csak a nyílt, hűvös vizet érezte, hiába kereste, nem
találta a tó fenekét.
Csak úszott lefelé a sötétbe, a hidegbe.
Az ősi, jeges víz elvonta a lángokat, a hőséget, a nyomást.
Kihúzta, kiszippantotta belőle, és magával vitte.
Addig hűtötte testének égő középpontját, míg végül formát
öltött, mint egy vörösen izzó penge, amit a tűzből vízbe nyomnak.
Aelin. Ő Aelin.

A tó vize sosem látott napfényt, a hegyek sötét, hideg

gyomrából érkezett ide. Még a legedzettebb tündérharcosokkal is
perceken belül végezne.
Aelin mégis úgy úszkált ott, mintha nap melengette erdei
tavacska lenne.
Taposta a vizet, és időről időre hátrahajtotta a fejét, hogy
megmossa a haját.
 Rowan egészen addig fel sem fogta, hogy ilyen hevesen ég,
amíg bele nem lépett a jéghideg vízbe, és gőz szállt fel.
Aelin némán belevetette magát a vízbe, lebukott a felszín alá. A
víz olyan kristálytiszta volt, hogy Rowan Aelin ragyogó testének
minden egyes mozdulatát pontosan látta. Mintha a víz lehámozta
volna a nő testét, hogy megmutassa a benne égő lelket.
Ám minden egyes lélegzettel, amiért feljött odalentről, egyre
kevésbé ragyogott, egyre halványodott a fénye, ahogy újra és újra
leúszott a mélybe.
Vajon a benne lobogó lángok miatt nem akarta, hogy
hozzáérjen, vagy egyszerűen csak le akarta mosni magáról Cairn
mocskát? Talán mindkettő. De legalább beszélt már, kezdett
kitisztulni a tekintete.
És tiszta is maradt, ahogy egyre csak taposta a vizet, pedig már
alig ragyogott, és felnézett oda, ahol Rowan a tó fölé nyúló, fekete
sziklán állt.
– Bejöhetnél hozzám – szólalt meg végül.
Bár semmiféle tűz nem lobogott a szavaiban, Rowan mégis
kihallotta belőle az őszinte meghívást. Nem azért, hogy úgy érintse
a testét, ahogyan valóban akarta, hogy érezze, tényleg itt van vele,
hanem csak azért, hogy vele legyen.
– Veled ellentétben – igyekezett rezzenéstelenül felelni,
miközben majd összecsuklott a lába attól, hogy Aelin szemében
felismerés csillant – engem valószínűleg nem tartana melegen a
mágiám, ha bemennék.
Pedig mennyire szeretett volna! Az istenekre, legszívesebben
bevetette volna magát a vízbe. De nagy nehezen hozzátette:
– Ez egy ősi tó. Jobb, ha kijössz. – Még mielőtt valami
felbukkan benne.
 Azonban Aelin nem fogadta meg a tanácsot, egyre csak
körözött a karjával a vízben. Komoran, óvatosan fürkészte őt.
– Nem törtem meg – mondta halkan. Rowan szíve meghasadt a
szavak hallatán. – Semmit sem mondtam el nekik.
Nem dicséretet várt, nem büszkélkedni akart vele. Pusztán
közölni akarta a tényeket vele, az uralkodótársával, hogy tudja,
hogy állnak ebben a háborúban. Hogy mit tudhatnak az
ellenségeik.
– Tudtam, hogy nem fogsz – nyögte végül.
– Maeve... Maeve megpróbált meggyőzni róla, hogy ez az egész
csak egy rossz álom. Amikor Cairn végzett velem, vagy talán
utána, nem tudom, megpróbált beférkőzni az elmémbe. –
Körbepillantott a barlangban, mintha látná a falakon túl húzódó
világot. – A mesék, amiket szőtt, annyira valóságosnak tűntek… –
Lebukott a felszín alá. Talán szüksége volt a tó hűs vizére ahhoz,
hogy ismét hallja a saját hangját, talán távolságot kellett tartania
közöttük, hogy egyáltalán kiejthesse a szavakat. Amikor ismét
előbukkant, hátrasimította a haját. – Ilyennek tűntek.
Nem is igazán akarta tudni, mégis megkérdezte.
– Miféle álomképek voltak?
Hosszas hallgatás felelt.
– Most már nem számít.
Túl korán kérdezett – már ha egyáltalán választ kap valaha.
Aztán Aelin halkan megszólalt:
– Mennyi idő telt el?
A három évszázadnyi kiképzés során megszerzett önuralom
minden egyes cseppjére szüksége volt, hogy ne üljön ki az arcára
az a kétségbeesés és fájdalom, amit Aelin miatt érzett.
– Két hónap, három nap és hét óra.
 Aelin szája megfeszült, vagy a hosszú idő miatt, vagy azért,
mert minden egyes külön töltött órát számon tartott.
Végigfuttatta ujjait a haján, a tincsek ott lebegtek körülötte a
vízen. Még mindig túl hosszúnak tűnt, hiába telt el két hónap.
– Minden egyes... alkalom után meggyógyítottak. Hogy ne
tudjam pontosan, mi az, ami valóban megtörtént, mi az, ami csak
az elmémben volt, és hogy mi az igazság. – A hegeit eltörölve
Maeve-nek több esélye volt arra, hogy meggyőzze, ez az egész
sosem történt meg. – De a gyógyítók nem emlékeztek rá, milyen
hosszú volt a hajam, vagy talán csak Maeve akart még jobban
összezavarni, úgyhogy hosszúra növesztették.
Aelin szeme elsötétedett, talán mert eszébe jutott, miért kellett
egyáltalán ismét kinöveszteniük a haját.
– Szeretnéd, ha levágnám olyan hosszúra, mint amilyen akkor
volt, amikor utoljára láttalak? – Rowan szavai már-már
torokhangon buktak ki a száján.
– Nem. – Vízgyűrűk remegtek Aelin körül. – Meg akarom
tartani, hogy emlékezzek rá.
Arra, hogy mit tettek vele, hogy mit élt túl, és mit védett meg.
Még azok után is, amit Cairnnel művelt, azok után, hogy gondosan
ügyelt rá, életben maradjon és végig üvöltsön, Rowan azt kívánta,
bár lélegezne még, hogy még hosszasabban kínozhassa, mielőtt
végez vele.
És amikor megtalálja Maeve-et…
De nem, ez nem őt illeti. Végzett Cairnnel, és nem bánta meg.
De Aelin... Maeve Aeliné.
Még akkor is, ha a vizet taposó nő mintha egyáltalán nem
gondolt volna a bosszúra. Még csak árnyéka sem látszott annak,
hogy tomboló düh táplálná a lelkét.
 Rowan nem hibáztatta. Tudta, hogy időbe telik majd, időbe és
jókora távolságba az, hogy a belső sebek is begyógyuljanak. Már ha
begyógyulnak egyáltalán.
De együtt dolgozik majd rajta Aelinnel, ahogy tud, segíteni fog
neki. És ha Aelin sosem lesz olyan, mint azelőtt, ami vele történt,
hát akkor is ugyanúgy szeretni fogja.
Aelin a vízbe dugta a fejét, és amikor ismét kihúzta, így szólt:
– Maeve valg gallért akart a nyakamra tenni. Azért ment el,
hogy megszerezze. – Aelin félelmének illata Rowanig szállt, aki
azonnal közelebb lépett a szikla pereméhez. – Ezért... Ezért tudtam
megszökni. A biztonság kedvéért a tábor közepére vitetett, de...
Elhallgatott, de azért Rowan szemébe nézett.
Hagyta, hadd olvassa ki a szavakat, amiket képtelen volt
kiejteni, hadd értse meg némán, ahogyan régen is mindig
kommunikáltak. Nem megszökni akartam.
– Nem, tűzszívű lány – lehelte Rowan a fejét ingatva. Teljesen
elborzadt. – Nem... Nem volt semmiféle gallér.
Aelin pislogott, és oldalra billentette a fejét.
– Azt is álmodtam?
Rowan meghasadó szívvel kereste a szavakat. Nagy nehezen
rátalált a megfelelőekre.
– Nem... Igaz volt. Legalábbis Maeve úgy hitte. De a gallérok, a
valgok jelenléte… Az a mi hazugságunk volt. Hogy előcsalogassuk
Maeve-et, és messzire kerüljön tőled és Doranelle-től.
Csak a víz halk csobbanása törte meg a csendet.
– Szóval nem volt gallér?
Rowan térdre ereszkedett, és a fejét rázta.
– Ha… Aelin, ha tudtam volna, mit tesz, ha tudom, miféle
elhatározásra jutsz…
 Akár el is veszíthette volna. Nem Maeve, az istenek vagy a Zár
miatt, hanem a saját átkozott döntései miatt. A hazugság miatt,
amit kitalált.
Aelin megint a víz alá merült. Olyan mélyre, hogy amikor
fellángolt a mágiája, gyakorlatilag csak egy villanást látott belőle.
Fény áradt Aelinből, keresztülhasított a tavon, megvilágította a
köveket, a nedves mennyezetet odafent. Egy néma kitörés.
Rowan lélegzetvétele szaggatottá vált. De aztán Aelin ismét a
felszín felé lökte magát, és a fény felhőpamacsokban kavargott
körülötte. Mire felért, szinte teljesen eltűntek.
– Sajnálom – mondta végül Rowan.
Aelin ismét oldalra billentette a fejét.
– Nincs miért sajnálkoznod.
Dehogynem, nagyon is volt. Csak rátett egy lapáttal a félelmére,
a kétségbeesésére. Hiszen…
– Ha nem hintetted volna el azt a hazugságot Maeve számára,
ha nem mondja el nekem, akkor valószínűleg nem lennék most itt
– folytatta Aelin.
Rowan próbált úrrá lenni háborgó gyomrán, igyekezett
leküzdeni a késztetést, hogy utánanyúljon, hogy a megbocsátásáért
könyörögjön. Annyira nagyon igyekezett.
– És a többiek? – kérdezte Aelin.
Nem tudta… Hogyan is tudhatta volna, hogyan, miért és hol
váltak el az útjaik. Úgyhogy Rowan elmesélt neki mindent,
amilyen tömören és amilyen nyugodtan csak tudta.
Amikor a végére ért, Aelin hosszú percekig hallgatott.
A sötétségbe bámult, és csak a taposása keltette hullámok törték
meg a csendet. Lassanként teljesen elvesztette azt a frissen
kovácsolt pengére emlékeztető ragyogást.
Végül Rowan felé fordult.
 – Maeve azt mondta, hogy te és a többiek északon vagytok.
Hogy láttak ott a kémei. Ezt is az ő megtévesztésére tetted?
Rowan a fejét rázta.
– Úgy tűnik, Lysandra nagyon alapos munkát végzett.
Aelin nagyot nyelt.
– Hittem neki.
Egyfajta vallomásnak tűntek a szavai.
Rowan hirtelen a saját hangját hallotta:
– Egyszer azt mondtam neked, hogy még ha a halál el is választ
minket, minden egyes világot felforgatok, amíg meg nem talállak.
– Röviden Aelinre mosolygott. – Tényleg azt hitted, hogy ez most
mégis megállíthat?
Aelin összeszorította az ajkát, és végre megjelentek a szemében
azok a kínzó érzelmek.
– Meg kellett volna mentened Terrasent.
– Tekintve, hogy süt a nap, szerintem Erawan még nem
győzedelmeskedett. Úgyhogy majd megmentjük együtt.
Nem gondolt arra, hogy mi lesz a végső ár, amit Erawan
megállításáért kell majd fizetni. És úgy tűnt, Aelinnek sem volt
sietős, hogy megbeszéljék, mivel így szólt:
– Terrasenbe kellett volna menned. Szükségük van rád.
– De nekem még annál is jobban szükségem van rád. – Rowant
nem rettentette el a hangját mélyítő kíméletlen őszinteség. – És
Terrasennek is szüksége lesz rád. Nem Lysandrára, aki eljátszik
téged, hanem rád.
Apró bólintás.
– Maeve sereget toborzott. Nyilván nem csak azért, hogy
engem őriztessen, amíg távol van.
Rowan korábban félretette ezt a gondolatot, hogy majd később
foglalkozik vele.
 – Lehet, hogy csak meg akarja húzni a védvonalait, ha esetleg
Erawan győzne a tenger túlpartján.
– Gondolod, hogy tényleg csak ezt tervezi?
– Nem – vallotta be Rowan. – Nem hiszem.
És ha Maeve Terrasenbe akarja vinni a sereget, akár azért, hogy
összeálljon Erawannal, akár azért, hogy újabb oldalról támadja a
királyságukat, hogy akkor sújtson le rájuk, amikor a
leggyengébbek, akkor sietniük kell. Vissza kell térniük. Méghozzá
azonnal. A párja szemének csillogása alapján Rowan tudta,
ugyanazt gondolja, ugyanúgy retteg ő is.
Aelin nagyot nyelt, majd suttogva így szólt:
– Annyira fáradt vagyok, Rowan.
Rowan szíve ismét elfacsarodott.
– Tudom, tűzszívű lány.
Szólásra nyitotta a száját, hogy tovább beszéljen, hogy
kicsalogassa őt, és végre legalább átölelhesse, még ha szavak nem is
enyhíthetnek a terhen, amit cipel, ám ebben a pillanatban
észrevett valamit.
Ősrégi, mindenütt gondosan faragott csónak bontakozott ki a
homályból.
– Gyere ki a partra!
A csónak nem csak sodródott – mintha húzták volna. Rowan
épphogy csak ki tudta venni a két sötét alakot a vízfelszín alatt.
Aelin nem tétovázott, nyugodt mozdulatokkal úszni kezdett
felé. Azonnal elfogadta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy
Rowan ráterítse a köpenyét, miközben a csónak elhaladt
mellettük.
Fekete, angolnaszerű lények húzták a csónakot, akkorák voltak,
mint egy-egy halandó ember. Uszonyaik ében fátyolként lebegtek
mögöttük, és hosszú farkuk minden egyes, előrehajtó lendítésével
kivillant tejfehér szemük. Vakok voltak.
Egészen a tó széléig hajtották a csónakot, ami olyan nagy volt,
hogy akár tizenöt hím tündér is elfért volna benne. Alacsony,
vékony testek bukkantak fel a gyér fényben, és az aprónép
kikötötte a csónakot az egyik közeli sztalagmithoz.
A többiek nyilván hallották, ahogy Rowan ráparancsolt
Aelinre, mert most ők is megjelentek, karddal a kezükben. Elide
néhány lépésnyire lemaradva követte őket Fenrysszel az oldalán, a
hím továbbra is farkas alakban maradt.
– Nem gondolhatják komolyan, hogy azzal menjünk be a
barlang mélyére – mormolta Lorcan.
Aelin feléjük fordult, hajából víz csöpögött csupasz lába mellé a
kőre. Egy fél gondolattal megszáríthatta volna, mégsem tette.
– Vadásznak ránk.
– Ezzel mi is tisztában vagyunk! – vágott vissza Lorcan, és ha
Aelin nem hagyta volna, hogy a vállán nyugtassa a kezét, Rowan
biztosan belehajítja a hímet a tóba.
Azonban Aelin továbbra is komoran, higgadtan nézte őket.
– Csak a barlangokon keresztül juthatunk el a tengerig.
Botrányos kijelentés volt.
Több mint százötven kilométerre jártak a tengertől, a kontinens
belsejében, és még soha senki nem talált egyetlen barlangjáratot
sem, ami egyenesen a tengerbe nyílt volna. Ahhoz északra kellett
volna menni, keresztül a hegyláncolaton, majd nyugatnak a
Kambrium-hegység felé, és alatta elhajózni egészen a partig.
– Gondolom, ők mondták neked. – Lorcan vonásai kőkemények
voltak.
– Vigyázz a szádra! – mordult fel Rowan. Fenrys is kivillantotta
a fogát a sötét hajú harcosra, még a szőrét is felborzolta.
 Aelin azonban csak ennyit felelt:
– Igen. – Állát továbbra is felszegte. – Felettünk minden tele
van katonákkal és kémekkel. Csakis alattuk juthatunk ki.
Elide előrelépett.
– Én veled megyek. – Hűvös pillantást lövellt Lorcan felé. – Te
próbára teheted a szerencsédet odafent, ha ennyire nem hiszel
nekik.
Lorcan állkapcsa megfeszült, és Rowan valamelyest élvezte,
hogy Perranth úrnője néhány szóval felülkerekedik a harcoson,
akit több száz év edzett ilyen keményre.
– Azért nem ártana végiggondolni, miféle nehézségek várnának
ránk – jegyezte meg Lorcan.
– Nincs időnk végiggondolni – vágott közbe Rowan, mielőtt
Elide visszavághatott volna. – Mozgásban kell maradnunk.
Gavriel előrelépett, hogy közelebbről is szemügyre vegye a
kikötözött csónakot, illetve a vastag deszkákon heverő,
ellátmánynak tűnő csomagokat.
– És honnan tudjuk majd, merre menjünk? – kérdezte.
– Elkísérnek – felelte Aelin.
– És ha magunkra hagynak? – vitatkozott Lorcan.
Aelin a harcosra emelte rezzenéstelen tekintetét.
– Akkor kénytelen leszel egyedül kitalálni.
Csupán ez jelezte, ez az egyetlen szikra, hogy miféle tűz lobog a
nyugodt szavak mögött.
Ezután már nem volt mit megvitatni. Csomagolniuk sem igazán
kellett. A többiek elfordultak, és a csónakot vizslatták, hogy Aelin
zavartalanul öltözhessen a tűz mellett, majd Rowan párja ismét
felbukkant, csizmában, nadrágban és rövid, szürke kabát alatti
több réteg ruhában. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá a
ködvári ruháiban, Rowan gyomra máris összerándult.
 Már nem meztelen, szökött rab volt. De nem is villanyozta fel
az arcát a régi pajkosság, boldogság, féktelen vadság.
A többiek a csónakban vártak, ott ültek már a magas oldalak
közé épített padokon. Fenrys és Elide a lehető legtávolabb foglalt
helyet Lorcantől, Gavriel volt a türelmes arany ütközőpont
közöttük.
Rowan a parton várt, és kinyújtotta a kezét Aelin felé, amikor a
királynő megérkezett. Minden egyes lépése tudatosnak tűnt,
mintha még mindig csodálkozna, hogy szabadon mozoghat.
Mintha hozzá kellene szoknia, hogyan kell járni a láncok súlya
nélkül.
– Miért? – gondolkozott hangosan Lorcan, leginkább csak
magának mormolva. – Miért segítenek nekünk ennyit?
Egy pillanattal később megkapták a választ.
Aelin néhány lépésnyire a csónaktól és Rowan kinyújtott
kezétől megtorpant. Visszafordult a barlang felé. Az aprónép
kikukucskált a nyírfaágak, a kövek, a sztalagmitok közül.
Aelin lassan, mélyen meghajolt előttük.
Rowan esküdni mert volna, hogy az összes aprócska fej lefelé
mozdult válaszképpen.
Az egyik közeli szikla fölé két csontos, szürke kéz emelkedett,
valami csillogót tartott a markában, amit aztán letett a kőre.
Rowan megdermedt. Ezüstből, gyöngyökből és gyémántból
készült korona ragyogott a kövön, a formája kitárt
hattyúszárnyakat idézett.
– Mab koronája – lehelte Gavriel.
Fenrys azonban elkapta a tekintetét, a sötétség felé fordult, és
maga köré fonta a farkát.
Aelin botladozva a korona felé lépett.
– De… de hát beleesett a folyóba.
 Rowan nem akarta tudni, mikor látta Aelin a koronát, hogy
miért eshetett a folyóba. Maeve folyamatosan őriztette a húgai
koronáit, csak hivatalos alkalmakkor állította ki őket a
tróntermében. A testvérei emlékére, ezt állította. Rowan néha
elgondolkozott, nem emlékeztetőnek szánta-e, miszerint túlélte
őket, és végül egyedül az övé lett a trón.
A szürke kéz felkúszott a szikla szélén, és némán közelebb lökte
a koronát.
Vedd el!
– Tudni akartad, miért segítenek – mondta Gavriel halkan
Lorcannek, miközben Aelin a szikla felé tartott. Arcán csupán
néma ünnepélyesség látszott. – Mert nemcsak Brannon örököse,
hanem Mabé is.
Az ükanyja örököse, ezt mondta Maeve. Megörökölte az erejét,
a halhatatlanságát.
Aelin ujjai a koronára kulcsolódtak, óvatosan felemelte. Élő
holdfényként csillogott a kezében.
Testvérem, Mab vérvonala is megjelent benned. Elide szerint
ezt mondta Maeve a tengerparton. És úgy tűnt, igaza is volt.
De Aelin nem vette fel a koronát, amikor ismét elindult Rowan
felé, ezúttal már biztosabb léptekkel. Rowan igyekezett nem
fennakadni azon, milyen elviselhetetlenül sima Aelin keze, ahogy
az övé köré fonódott, és besegítette a csónakba, majd ő maga is
beszállt, csak utána oldotta ki a kötelet, ami a partnál tartotta őket.
Gavriel szavaiból áradt, mennyire le van nyűgözve:
– És így az ő királynőjük is.
Aelin Gavriel szemébe nézett, gyakorlatilag ragyogott a korona
a kezében.
– Igen. – Csupán ennyit mondott, ahogy a csónak nekivágott a
sötétségnek.
 36. FEJEZET

– MENNYI IDŐBE TELIK, MIRE ELÉRJÜK A PARTOT? – Elide suttogása

visszhangot vert a folyó vájta barlangjárat falain.
Pánikba esett, amikor a csónak maga mögött hagyta a parti
fényt, és eltűnt a tó túloldalán nyíló egyik járatban, ahol olyan
sűrű sötétség uralkodott, hogy nem látta a saját arca elé emelt
kezét. Hogy valaki csapdába essen ilyen sötétben órákra, napokra
vagy akár még tovább…
Ilyen lehetett a vaskoporsóban? Aelin nem mutatta, hogy
zavarná a fojtogató sötétség, és nem úgy tűnt, mintha meg akarná
világítani előttük az utat. Egyetlen parazsat sem idézett meg.
Azonban az aprónép a jelek szerint felkészülten érkezett.
Néhány szempillantással azután, hogy bejutottak a szurokfekete
járatba, kék fény lobbant az íves csónakorról lógó lámpásban.
Nem fény, de nem is mágia. Apró bogarak árasztottak
halványkék derengést, mintha mindegyik lenyelte volna egy
csillag szívét.
Megtelt velük a lámpás, és halovány fényük beborította a víz
által simára csiszolt falakat. Gyér, megnyugtató világosságot
árasztottak. Legalábbis Elide ilyennek érezte.
A hím tündérek feszülten figyeltek, szemük állatias fénnyel
csillogott, a lámpás fényében fürkészték a járatot, miközben azok a
különös, kígyószerű lények hajtották őket előre.
 – Nem haladunk valami gyorsan – válaszolta Rowan Aelin
mellett a csónak farában. Fenrys a királynő lábánál szunyókált. A
csónak elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian lefeküdhessenek a
padok közé, vagy összegyűljenek a csónak orrának közelében, és
közösen fogyasszák el a gyümölcsökből és sajtokból álló
ellátmányt. – És nem tudjuk, mennyire egyenesek ezek a járatok.
Józan becsléssel is több napig úton leszünk.
– Odafent, gyalog három hétbe telne – magyarázta Gavriel.
Aranyszínű haját ezüstössé festette a lámpás fénye. – Talán még
tovább is.
Elide a gyűrűjével játszadozott, ide-oda forgatta az ujján.
Inkább gyalogolna egy hónapon keresztül, mintsem itt ragadjon
ezekben a sötét, levegőtlen járatokban.
De nem volt más választásuk. Anneith nem figyelmeztette
suttogva veszélyre – az égvilágon semmit sem szólt, amikor
bemásztak a csónakba. Sem akkor, amikor Aelin megkapta a
tündérkirálynő koronáját, ami születése révén őt illette, az ő
öröksége volt.
A királynő az egyik zsákjukba rejtette Mab koronáját, mintha
nem lenne több egy tartalék kardövnél. Nem szólt egy szót sem, és
ők sem kérdeztek tőle semmit.
Az elmúlt néhány órában csak ült ott hátul, sima kezét
tanulmányozta, és időnként vissza-visszapillantott a mögöttük
húzódó fekete víztömegre. Hogy mire számított, mit lát majd a
saját elmosódott tükörképén kívül, Elide nem akarta tudni. Ezen a
vidéken annyiféle kegyetlen, ősi lény portyázott, hogy össze sem
tudták volna számolni, és a többségük nem szívelte a halandókat.
Elide a csomagjaiknak dőlt, majd balra pillantott. Lorcan oda ült
le, a csónak széléhez. Közelebb, mint az elmúlt hetekben
bármikor.
 Észrevette, hogy figyeli, és sötét pillantása Elide-ra vándorolt.
Elide hosszú másodpercekig nézte.
Azért mászott Maeve után a parton, hogy megmentse Aelint. És
ő találta meg a királynőt a szökése során, ő gondoskodott róla,
hogy élve kijusson. Ez felülírja vajon azt, hogy ő hívta a partra
Maeve-et? Még ha Maeve állította is a csapdát, még ha Lorcan nem
is tudta, mit tervezett Maeve Aelin számára, jóvátehette ennyivel,
hogy úgy döntött, odahívja a tündérkirálynőt?
Utoljára a hajón beszéltek barátokként, a Maeve armadájának
érkezését megelőző órákban. Lorcan azt mondta, beszélniük kell,
és Elide azt hitte, a jövőjükről van szó, róluk.
De talán csak azt akarta elmondani neki, amit tett, hogy nem
lett volna szabad azelőtt cselekednie, hogy Aelin terve teljesen
kibontakozik. Elide elengedte a gyűrűt.
Lorcan érte tette. Ezt pontosan tudta. Azért hívta oda Maeve
armadáját, mert attól félt, Melisande hajóhada elpusztítja őket.
Érte tette, ahogy leeresztette a pajzsot aznap is, amikor Fenrys
kiharapott egy darabot a karjából, cserébe azért, hogy Gavriel
meggyógyítsa.
De a királynő csak ült tovább némán mögöttük, heves tüzének
nyomát sem látták, ahogyan veszedelmes mosolyát sem, amit
akkor villantott fel, amikor valaki útját állta... Két hónapot töltött
egy szadista társaságában. Két szadistáéban. Ez volt az ár, a teher,
amit Aelin és mindannyian viselnek.
Ez a némaság, a tüzének megcsappanása Lorcan hibája. Nem
teljesen, de sok szempontból az övé.
Lorcan szája megfeszült, mintha leolvasta volna a gondolatokat
az arcáról.
 Elide ismét előrefordult, épp akkor, amikor a járat plafonja
olyan alacsonyra süllyedt, hogy ha kinyújtja a kezét, akár meg is
érinthette volna. Egyre szűkebbé és szűkebbé vált a hely…
– Valószínűleg most megyünk át egy nagyobb járatba –
mormolta Lorcan, mintha a félelmet is leolvasta volna az arcáról.
Vagy talán csak megérezte az illatán.
Elide nem felelt. Azonban a lelkében lobbanó hála szikráját sem
tudta elfojtani.
Így haladtak egyre tovább az ősi, néma sötétségben, és ezután jó
darabig senki sem szólalt meg.

A gallér nem volt valódi.

Maeve hadserege viszont igen.
És Dorian Manonnal az oldalán továbbra is a harmadik
rémkulcsot keresi. Ha megszerzi magától Erawantól, bárhol tárolja
is a valg király, ha mindhárom kulcs a birtokába kerül…
Csupán a csobbanások törték meg a csendet, ahogyan a víz a
csónaknak ütközött, jó ideje nem hallottak egyebet.
Gavriel a csónak orrában őrködött, Lorcan pedig megfeszített
állkapoccsal a jobb oldalt vigyázta. Fenryst és Elide-ot elnyomta az
álom, Perranth úrnője a farkas oldalára hajtotta a fejét, a
legfehérebb havat idéző bundán tintafekete tincsek omlottak szét.
Aelin Rowanre pillantott. A hím mellette ült, de nem ért hozzá.
Aelin az ölében nyugtatta ökölbe szorított kezét. Egyetlen pislogás
jelezte csupán a félhomályban, hogy Rowan minden egyes
mozdulatára odafigyel.
Aelin belélegezte a herceg illatát, hagyta, hogy az ereje
mélyebbre hatoljon benne.
 Dorian és Manon bárhol járhat most. Ostobaság lenne a
boszorkányt és a királyt keresniük. Vagy találkoznak újra, vagy
nem. És ha Dorian megtalálja a harmadik kulcsot, és elhozza neki,
akkor megfizeti az árat, amit az istenek kívánnak tőle. Amivel
Terrasennek, a világnak tartozik.
Ám ha Dorian úgy dönt, ő maga vet véget ennek az egésznek,
ha ő kovácsolja meg a Zárat… Aelin gyomra felfordult. Doriannek
megvan hozzá az ereje. Éppúgy, ahogyan neki, ha nem még
inkább.
Neki kellene meghoznia ezt az áldozatot. Az ő vérének kellene
megmentenie mindenkit. Hogy hagyja, hadd lépjen Dorian a
helyébe...
Megtehetné.
Muszáj is lesz. Erawan nyilván rávetette magát Terrasenre, és
Maeve serege is számtalan borzalommal kecsegtet, így hát legjobb
lenne, ha Dorianre hagyná ezt a feladatot. Rá merné bízni.
Még akkor is, ha sosem bocsátana meg magának utána.
Ez az ő adóssága, neki kellene megfizetni. Ha kudarcot vall,
talán az lenne a büntetése, hogy kénytelen együtt élni saját
magával a továbbiakban. Ahogyan azzal is, ami az elmúlt
hónapokban történt vele.
A föld alatti folyó sötétsége összenyomta, köréfonta karjait, és
jó erősen megszorította.
Más volt, mint a vaskoporsó sötétsége. Más, mint az a sötétség,
amit saját magában talált.
Egy olyan hely, ahonnan talán sosem szabadul majd teljesen.
A mágiája megmoccant, kezdett felébredni. Aelin nagyot nyelt,
nem volt hajlandó tudomást venni róla. Engedni neki.
Nem teszi. Nem teheti. Még nem. Még nem áll készen rá.
 Látta Rowan arckifejezését, amikor arról beszélt, mire határozta
el magát a gallérral kapcsolatos hazugsága hallatán. Észrevette,
hogyan néznek rá a társai, szánalommal és félelemmel a
szemükben. Amiatt, amit vele tettek, amivé vált.
Új testet kapott. Idegen, különös testet, mintha kirántották
volna az egyikből, és belegyömöszölték volna a másikba. Teljesen
más volt, mint a különböző alakjai között váltani. Nem próbált
meg visszaváltozni az emberi testébe. Nem látta értelmét.
Néma csendben ült, ahogy a csónak egyre haladt a
félhomályban, és magán érezte a többiek tekintetének súlyát. A
rettegésüket. Érezte, hogy azon gondolkoznak, pontosan mennyire
tört meg.
Nem adod fel!
Tudta, hogy megtörtént, hogy valóban az anyja beszélt hozzá,
nem más.
Nem adja fel. Nem adja meg magát annak, amit vele tettek. Ami
megmaradt belőle.
A mellette lévő társaiért, azért, hogy eloszlassa a
kétségbeesésüket, a félelmüket – nem adja fel.
Harcolni fog, foggal-körömmel küzd majd, hogy visszaszerezze
azt, aki korábban volt. Visszaemlékszik majd, hogyan járjon
fesztelenül, hogyan vigyorogjon, kacsintson. Harcolni fog a lelkét
csúfító folt ellen, rá sem hederít majd. Ez az utazás a sötétben
lehetőséget nyújt arra, hogy összerakja magát – csak annyira, hogy
meggyőzhessen másokat.
Még akkor is, ha most már ott lakozik benne az a széttöredezett
sötétség, még akkor is, ha már beszélni is nehezére esik – azt fogja
mutatni, amit látni akarnak.
A Tűzhozót, aki nem tört meg. Tűzszívű Aelint.
A világnak is ezt fogja hazudni. Eléri, hogy elhiggyék.
Egy nap talán ő maga is elhiszi majd.
 37. FEJEZET

NAPOKON ÁT UTAZTAK SZINTE TELJES NÉMASÁGBAN.

Egészen pontosan három napon át, már ha Rowan és Gavriel
érzékei jól működtek. Talán utóbbinál zsebóra is volt. Aelint nem
igazán érdekelte.
Mindhárom napot azzal töltötte, hogy végiggondolja, mi
történt, mi áll előtte. Néha a mágiája olyan hangosan üvöltött,
hogy minden gondolatát elnyomta. Néha elszunnyadt. De sosem
engedett neki.
Keresztülhajóztak a sötétségen, alattuk a folyó olyan sötét volt,
hogy akár magának Hellasnak a birodalmában is járhattak volna.
Már közel jártak a negyedik nap végéhez a sötétben, a kövek
között, a kísérőik fáradhatatlanul vonszolták a csónakot, amikor
Rowan azt mormogta:
– Most érünk a buckamanók területére.
Gavriel hátrafordult a csónak orrában.
– Honnan tudod?
Fenrys, aki továbbra is farkas alakban feküdt mellette,
odafordította a fülét.
Aelin nem kérdezte meg tőle, miért maradt farkasformában.
Hiszen tőle sem kérdezte meg senki, miért maradt tündér alakban.
De úgy sejtette, ha Fenrys visszaváltozna tündérré, úgy érezné,
beszélnie kell. Olyan kérdésekre válaszolni, amelyekre talán még
nem áll készen. Még az is előfordulhat, hogy egyre csak ordítana és
ordítana amiatt, amit velük és Connall-lel műveltek.
Rowan tetovált ujjával egy fali mélyedés felé mutatott.
Árnyékok leplezték a nagy részét, de ahogy a lámpás kék fénye
rávetült, arany csillogott a köves talajon. Ősrégi arany.
– Mi az a buckamanó? – kérdezte Elide suttogva.
– Sunyi, rosszindulatú lények – felelte Lorcan a járatot
fürkészve. Keze a kardja markolatára siklott. – Aranyat és
kincseket hordanak össze, királyok és királynők ősi sírjaiba
férkőznek be, hogy kincsekkel vehessék körbe magukat. Gyűlölik
a fény minden formáját. Remélhetőleg ennyi is elég lesz, hogy
távol tartsa őket.
Elide összerezzent, és legszívesebben Aelin is így tett volna.
Helyette azonban összeszedte magát, és megkérdezte Rowant:
– Ezek ugyanazok, mint amik a sírdombok alatt laknak, ahol
jártunk?
Rowan kihúzta magát, megcsillant a szeme a kérdése hallatán –
vagy talán magától a ténytől, hogy egyáltalán megszólalt. Az
elmúlt napokban ott ült mellette, némán, biztos pontként. Még
amikor aludtak, akkor is karnyújtásnyira maradt tőle, nem ért
hozzá, csak mellette maradt. Elég közel ahhoz, hogy a fenyő- és
hóillat álomba ringassa.
Rowan megkapaszkodott a csónak szélében.
– A buckamanóknak rengeteg dombja van Wendlynben, de a
Kambrium-hegység és Doranelle között azon túl, ahol mi jártunk,
egy sem. Legalábbis így tudjuk – tette hozzá. – Fogalmam sem volt,
hogy ilyen mélyre lenyúlnak a dombjaik.
– Valahogy be kellett jutniuk a sírba, amiket felülről lezártak –
jegyezte meg Gavriel, miközben egy jobb oldalt felbukkanó
nagyobb alkóvot tanulmányozott. Nem, nem is alkóv, egy száraz
barlangnyílás, ami egészen a folyó széléig nyúlt, mögötte a felfelé
ívelő járat pedig hamarosan eltűnt szem elől.
– Állítsátok meg a csónakot! – szólalt meg Aelin.
Némaság borult rájuk az utasítás hallatán, még Rowan sem szólt
egy szót sem.
Aelin a barlang bejáratánál lévő partszakaszra mutatott.
– Állítsátok meg a csónakot! – ismételte.
– Nem hiszem, hogy meg tudjuk – mormolta Elide.
És valóban, ők ketten kénytelenek voltak egy vödröt használni,
hogy könnyítsenek magukon, a hímek pedig mindent megtettek,
hogy olyankor valamiféle beszélgetéssel enyhítsék a csendet.
Ám ekkor a csónak az alkóv felé fordult, és lelassult. Fenrys
feltápászkodott, a levegőbe szimatolt, ahogy a part széléhez
közeledtek. Rowan és Lorcan kinyújtotta a kezét, és
megtámaszkodott a kőfalban, hogy a csónak ne ütközzön neki
olyan erősen.
Aelin nem várta meg, hogy a csónak teljesen megálljon,
azonnal felkapott egy lámpást, és kiugrott a folyónak
köszönhetően sima felületre.
Rowan elkáromkodta magát, és utánaugrott.
– Maradjatok itt! – figyelmeztette a többieket a csónakban.
Aelin nem várta meg, ki engedelmeskedik, csak elindult előre a
barlangban.

A királynő már azelőtt is vakmerő volt, hogy Cairn és Maeve

két hónappal ezelőtt kínozni kezdte, de úgy tűnt, sikeresen
elvették a maradék józan eszét is.
 Lorcan ezt a gondolatot megtartotta inkább saját magának,
ahogy egyedül maradt Elide-dal a csónakban. Gavriel és Fenrys
Rowan és Aelin után sietett, útjukat csupán a falakról
visszaverődő, egyre halványodó kék fény jelezte. Nem tűz fénye.
Aelin egyetlen parazsat sem hívott elő azóta, hogy beléptek a
barlangba.
Elide ott maradt a csónak bal oldalán, hátát az ívelt szélének
vetette. Némaságba burkolózott az elmúlt néhány percben, egyre
csak a most már sötét barlangnyílást figyelte.
– Nem kell félni a buckamanóktól, ha varázserővel bírsz –
bukott ki Lorcanből.
Elide sötét pillantása felé siklott.
– Hát, nekem nincs olyanom, úgyhogy már megbocsáss, de a
továbbiakban is éber maradok.
Valóban, egyszer elmesélte Lorcannek, hogy bár a Lochan
vérvonalban akadt példa mágiára, neki szemernyi sem jutott
belőle. Lorcan nem mondta el neki, hogy úgy gondolja, a
ravaszsága éppolyan erős fegyver, mint a mágia, és akkor ott voltak
még Anneith suttogásai is.
Elide így folytatta:
– Nem a manóktól félek.
Lorcan előbb felmérte a csendesen folyó vizet, a barlangokat
körülöttük, csak azután felelt.
– Beletelik majd némi időbe, mire visszatér önmagához.
Elide haragos pillantást lövellt felé.
Lorcan alkarjával a térdére támaszkodott.
– Visszaszereztük. Most már itt van velünk. Mit akarsz még? –
Azt, hogy tőlem, nem kellett hozzátennie.
Elide kihúzta magát.
– Nem akarok semmit. – Tőled.
 Lorcan a fogát csikorgatta. Hát akkor itt fogják megbeszélni.
– Meddig kell még vezekelnem?
– Csak nem meguntad már?
Lorcan felmordult.
Elide csak rámeredt.
– Nem is tudtam, hogy vezekelsz.
– Eljöttem ide, nem?
– Egészen pontosan ki miatt? Rowan miatt? Aelin miatt?
– Mindkettejük miatt. És miattad.
Tessék. Játsszanak hát nyílt lapokkal!
Bár a lámpás fénye kéken világított, Lorcan így is látta, hogy
Elide elpirul. Mégis megfeszült a szája.
– Elmondtam már egyszer a tengerparton, nem akarok tőled
semmit.
– Egyetlen hibát vétettem, és most már örökké az ellenséged
leszek?
– Aelin a királynőm, te pedig odahívtad Maeve-et, elmondtad
neki, hol vannak a kulcsok, és tétlenül végignézted, amit műveltek
vele!
– Fogalmad sincs, mire képes a véreskü. Halvány fogalmad
sincsen!
– Fenrys megszegte. Valahogy csak megtette.
– És ha Aelin nem ajánlott volna fel neki egy másikat, bele is
halt volna. – Lorcan halkan, örömtelenül felnevetett. – Talán ez
jobban tetszett volna neked.
Elide nem reagált az utolsó mondatára.
– Meg sem próbáltad.
– Dehogynem! – vicsorgott Lorcan. – Minden erőmmel
küzdöttem ellene. És mégsem volt elég. Ha azt parancsolta volna,
hogy vágjam el a torkodat, megteszem. És ha valahogy mégis
sikerül megszegnem az eskümet, akkor meghalok, és könnyedén
lehet, hogy téged is megöl vagy magával visz. Ott, a parton
egyetlen célom volt, az, hogy Maeve elfelejtkezzen rólad, hogy
elengedjen...
– Nem érdekel, mi lesz velem! Nem érdekelt akkor sem, ott, a
tengerparton!
– Hát engem meg igen! – Lorcan morgásszerű szavai
visszhangot vertek a vízen és a kövön, mire lehalkította a hangját.
A buckamanóknál rosszabb is szimatolhat errefelé. – Engem
érdekeltél a tengerparton. És a királynődet is.
Elide a fejét rázta, aztán elfordította. Úgy tűnt, mindegy neki,
merre néz, csak rá ne kelljen.
Hát ez lett a vége annak, hogy megnyitott magában egy olyan
ajtót, amit még soha senki előtt. Ez a borzalom, ez az űr a
mellkasában, amitől folyamatosan helyre akarta hozni a dolgokat.
– Megvethetsz, ha úgy tartja kedved – felelte, és már átkozta is
magát azért, amilyen reszelősen cseng a hangja. – Nyilván túlélem.
Fájdalom villant Elide szemében.
– Jól van – vágta rá, de hangja megbicsaklott.
Lorcan jobban utálta ezt az elcsukló hangot, mint bármit,
amihez korábban szerencséje volt. Gyűlölte magát, amiért ő
okozta. De van, ami alá nem hajlandó süllyedni.
Elmondta, mit gondol. Ha Elide innentől kezdve csak mossa
kezeit vele kapcsolatban, akkor valahogy tiszteletben tartja. Együtt
él majd vele.
Valahogy.
 A barlang néhány lépés erejéig felfelé vezetett, majd
vízszintessé vált, és befelé vezetett a sziklarengetegbe. Ezt a
durván kivájt járatot nem a víz, nem az idő teremtette, döbbent rá
Rowan, hanem halandó kezek. Talán rég halott királyok és nemes
urak hajóztak végig a föld alatti folyón, hogy végső nyugalomra
helyezzék a halottaikat, mielőtt elzárták a sírhelyeket a fenti
napfénytől és levegőtől. Amikor a királyságuk elbukott, elveszett a
tudás is, hogy errefelé út vezet.
Halvány derengés lüktetett a lámpásban, amit Aelin tartott,
kékbe öltöztette a barlangot. Rowan gyorsan beérte őt, és most
mellette haladt. Fenrys a nyomukban loholt, a sort pedig Gavriel
zárta.
Rowan nem bajlódott azzal, hogy előhúzza a fegyvereit. Az acél
nem sokat ér a manók ellen. Rajtuk csak mágiával kerekedhetnek
felül.
Hogy miért akart Aelin megállni, mit akart megnézni... Rowan
csak találgatni tudott, ahogy a járat egy kisebb barlangba torkollt,
és arany csillant.
Arany hevert mindenütt – és a középen álló szarkofág mellett
rongyos fekete ruhát viselő árnyék ólálkodott.
Rowan figyelmeztetően felmordult, de Aelin nem támadott.
Kezét ökölbe szorította a teste mellett, de mozdulatlan maradt.
A buckamanó rájuk sziszegett. Aelin csak nézte.
Mintha nem akarná, vagy képtelen lenni előhívni az erejét.
Rowan mellkasa megfeszült. Aztán jeges szelet küldött a
barlangon keresztül.
A buckamanó felrikoltott, majd elinalt.
Aelin egy pillanatig arrafelé bámult, ahol a manó állt, majd
hátrapillantott rá a válla felett.
Hála csillant a szemében.
 Rowan csupán biccentett. Semmiség az egész!
Aelin mégis elfordult, véget vetett néma beszélgetésüknek,
inkább körbenézett.
Idő. Sok időbe telik majd, hogy helyrejöjjön. Még ha Rowan
tudta is, hogy az ő Tűzszívűje mást tettet majd.
Úgyhogy Rowan is körbekémlelt. A sír másik oldalán, a
szarkofágon és a kincseken túl boltíves nyílás vezetett egy másik
terembe. Talán egy másik sírbolt helyezkedett el ott, de az is lehet,
hogy kifelé vezetett a járat.
– Nincs időnk arra, hogy kiderítsük, mi van ott – mormolta
Rowan, ahogy Aelin elindult előre a sírban. – És idelent még
mindig biztonságosabb, mint odafent a felszínen.
– Nem kijáratot keresek – felelte Aelin nyugodt, szenvtelen
hangon. Lehajolt, és felkapott egy marék aranyat, amire egy
elfeledett király arcképét nyomták. – Valamiből fizetnünk kell
majd az utazást. Az istenek tudják, mi egyébre kell majd még.
Rowan felvonta a szemöldökét.
Aelin vállat vont, és a köpenye zsebébe dugta az aranyat.
– Kivéve, ha rosszul hallottam azt a szánalmas hangot az
erszényed felől, és mégis tele van.
Rowan erre nem tudott mit felelni. Fejet hajtott.
– Valóban nem ártana feltölteni az erszényeinket.
Gavriel köhintett.
– Ugye tudjátok, hogy ez a halottaké?
Aelin újabb maroknyi aranyat tömött a zsebébe, majd
körbejárta a kincsekkel teli sírboltot.
– A halottaknak nem kell megfizetni a hajóút árát. Sem a
lovakét.
Rowan rávigyorgott az Oroszlánra.
– Hallottad a hölgyet!
 Fény villant ott, ahol Fenrys korábban még egy ládányi ékszert
szimatolt, és a következő pillanatban már egy hím állt ott. Szürke
ruhája viharvertnek, ám épnek tűnt – kellemesebb látványt
nyújtott, mint üres, fénytelen szeme.
Aelin abbahagyta a kincsek felmarkolását.
Fenrys nagyot nyelt, mintha próbálna visszaemlékezni, hogyan
beszéljen. Aztán rekedtesen megszólalt:
– Elkel még néhány zseb. – A hatás kedvéért megpaskolta a
sajátját.
Aelin ajkán mosoly árnyéka játszott. Fenrysre pislogott –
háromszor.
Fenrys visszapislogott, de csupán egyszer.
Rejtjel. Egyfajta néma kommunikációs formát dolgoztak ki arra
az időszakra, amikor a hím kénytelen volt farkasformában
maradni.
Aelin mosolya nem tűnt el, épphogy csak látható maradt, ahogy
az aranyhajú hímhez lépett, akinek bronzos bőre most
hamuszínűnek tűnt. Némán kitárta a karját.
Hagyta, hadd döntse el Fenrys, vágyik-e érintésre. Képes lenne-
e elviselni.
Halk sóhaj tört fel Fenrysből, majd a karjaiba vonta Aelint, és
közben megremegett. Rowan nem látta Aelin szemét, talán nem is
kellett, elég volt az, hogy elfehéredtek az ujjai, olyan erősen
ragadta meg Fenrys kabátját.
Jó jel – egy apró csoda, hogy bármelyikük is vágyott az
érintésre, hogy képes volt egyáltalán elviselni. Rowan erre
emlékeztette magát, miközben a lelke mélyén élő hím megfeszült
az érintés láttán. Önző, korlátozó tündérrohadék, ahogy egyszer
korábban Aelin nevezte őt. Igyekezni fog, hogy ne legyen olyan.
 – Köszönöm – szólalt meg Aelin vékonyka hangon, amitől
Rowan szíve még inkább darabokra hullott. Fenrys nem felelt, de
az arcára kiülő gyötrelem alapján úgy sejtette, nem vár köszönetét.
Kibontakoztak az ölelésből, és Fenrys a tenyerébe vette Aelin
arcát.
– Ha készen állsz rá, beszélhetünk.
Arról, amit együtt átéltek. Átbeszélhetik mindazt, ami történt.
Aelin bólintott, és kifújta a levegőt.
– Ez az ajánlat részemről is áll.
Ezután tovább tömte a zsebét arannyal, de visszapillantott a
nyúzott arcú Fenrysre.
– Azért ajánlottam fel a véresküt, hogy megmentselek –
mondta. – De ha nem akarod, Fenrys... megtaláljuk a módját, hogy
felszabadítsunk alóla…
– Akarom – vágta rá Fenrys, és ezúttal nyoma sem volt a
szokásos öntelt stílusának. Rowanre nézett, és fejet hajtott. –
Megtiszteltetés, hogy ezt az udvart szolgálhatom. Hogy téged
szolgálhatlak – tette hozzá ismét Aelinhez fordulva.
Aelin csak legyintett, de Rowan látta, hogyan csillog a szeme,
amikor ismét lehajolt az aranyért.
Hogy némi magányt biztosítson neki, Fenryshez sétált, és
megragadta a vállát.
– Jó, hogy ismét közöttünk vagy. – Majd hozzátette, bár kissé
megbotlott a nyelve a szóban: – Testvérem.
Merthogy ezek lesznek. Korábban nem voltak, de amit Fenrys
Aelinért tett… Igen, Rowan testvérnek akarta szólítani. Még ha
Fenrys vér szerinti testvére…
Fenrys sötét szeme megvillant.
– Meggyilkolta Connallt. Rávette, hogy szúrja szíven saját
magát.
 Gavriel kezéből kiesett egy gyöngyök és rubin alkotta nyaklánc.
Hirtelen megugrott a hőmérséklet a sírban, de nem lobbant
láng, nem kavargott parázs.
Mintha Aelin azon nyomban el is fojtotta volna fellángoló
mágiáját.
A párja egyre csak a zsebét tömte arannyal és ékszerekkel.
Ő is látta tehát. A mészárlást.
Mégis Gavriel volt az, aki az ékszerekkel és arannyal hintett
talajon is nesztelenül odalépett hozzájuk, és megszorította Fenrys
másik vállát.
– Gondoskodunk róla, hogy még a vég előtt megfizessük ezt a
tartozást.
Az Oroszlán még sosem ejtett ki ilyen szavakat – a korábbi
királynőjükkel kapcsolatban legalábbis semmiképp. De Gavriel
homokszínű szemében most düh kavargott. Bánat és düh.
Fenrys mély levegőt vett, és ellépett tőlük. Az arcára rajzolódó
fájdalomba olyasvalami vegyült, amit Rowan nem ismert fel. De
nem most jött el az ideje annak, hogy kérdezősködjön, kutakodjon.
Teletöltötték a zsebüket arannyal, Fenrys még szürke kabátját is
levette, hogy hevenyészett zsákot kössön belőle. Amikor már
gyakorlatilag a földig húzták a kincsek, és az anyag szakadással
fenyegetett, némán elindult visszafelé a járatban. Gavriel még
mindig össze-összerezzent, amiért ilyen szégyentelenül
fosztogattak, de nem sokkal később utánaindult.
Aelin viszont továbbra is válogatott a kincsek között. Ő sokkal
többet gondolkozott, mit vegyen el, mint a többiek, Rowan úgy
sejtette, egy ékszerész pillantásával méri fel a holmikat. Az istenek
látják a lelkét, volt annyi csecsebecséje, hogy tudja, miért
kapnának legtöbbet.
– Jobb, ha megyünk – szólalt meg Rowan.
 Az ő zsebei is dugig voltak, minden egyes lépéssel lehúzták.
Aelin felállt a rozsdás fémláda mellől, amiben idáig turkált.
Aelin a mozdulatlanul álló Rowan felé indult. Kezét ökölbe
zárta, volt valami a tenyerében. Csak akkor mutatta meg, mi,
amikor már olyan közel állt hozzá, hogy akár meg is érinthette
volna.
Két aranygyűrű hevert a tenyerén.
– Nem ismerem a tündérhagyományokat – szólalt meg. A
szélesebbik gyűrűt ügyesen metszett rubin díszítette magában az
aranyban, a kisebbiken pedig egy szögletes smaragd csillogott,
akkora, mint Aelin körme. – De amikor az emberek házasodnak,
akkor gyűrűt húznak egymás ujj ára.
Megremegtek az ujjai – még ha csak egy kicsit is. Annyi
kimondatlan szó feszült közöttük.
De nem most jött el az idő arra a beszélgetésre, arra a
gyógyulásra.
Nem most, amikor a lehető leggyorsabban ismét útra kellett
kelniük, és a gesztusból egyértelművé vált, ezzel bizonyította,
hogy még mindig vágyik arra, ami kettejük között volt, az esküre,
amit egymásnak tettek…
– Gondolom, a csillogó smaragdos az enyém – jegyezte meg
Rowan egy félmosoly kíséretében.
Aelin felnevetett. A halk, már-már suttogásszerűen halk hang
éppolyan értékes volt, mint a gyűrűk, amiket a kincsek között
talált.
Aelin megfogta a kezét, és Rowan igyekezett nem
összerezzenni megkönnyebbülésében, nem térdre rogyni, ahogy az
ujjára húzta a rubinnal díszített gyűrűt. Tökéletesen illett rá.
Minden bizonnyal a sírban fekvő király számára készítették.
 Rowan némán megfogta Aelin kezét, és az ujjára húzta a
smaragdköves gyűrűt.
– A világ végéig – suttogta.
Ezüstös cseppek csillantak Aelin szemében.
– A világ végéig.
Emlékeztető – az esküre, ami szentebb volt, mint a
házasságkötésükkor, a hajón elhangzott fogadalmak.
Hogy együtt járják majd az utat, együtt térnek vissza a
vaskoporsó sötétjéből. Együtt néznek szembe mindazzal, ami
Terrasenben várja őket, és a fene vigye el az isteneknek tett ősi
ígéreteket.
Rowan hüvelykujjával végigsimított Aelin kézfején.
– Megcsinálom újra a tetoválást. – Aelin nyelt egyet, de
bólintott. Rowan hozzátette: – És szeretnék egy újat is. Nekem... és
neked.
Aelin felvonta a szemöldökét, de Rowan csak megszorította a
kezét. Majd meglátod, hercegnő!
Újabb mosoly árnyéka. Ezúttal nem fordult el a néma szavaktól.
Jellemző.
Rowan szólásra nyitotta a száját, hogy megkérdezhesse azt, ami
már napok óta kínozta. Megcsókolhatlak? Ám ekkor Aelin elhúzta
a kezét.
Az ujján csillogó jegygyűrűt csodálta, és ajka megfeszült, ahogy
felfelé fordította a tenyerét.
– Újra edzenem kell.
Egyetlen bőrkeményedés sem csúfította a kezét.
Aelin túlságosan vékony testére pillantott.
– És visszaszereznem az izmaimat. – Enyhén megremegett a
hangja, de ökölbe szorította a kezét, és vigyorogva a ruháira nézett,
azokra, amiket Ködvárban hagyott. – Mint a régi szép időkben.
 Próbálkozott. Igyekezett előhívni a korábbi hetyke stílusát,
nagyon igyekezett. Úgyhogy Rowan is hasonlóképpen tesz majd.
Egészen addig, amíg Aelinnek nem kell többé tettetnie.
Rowan féloldalas vigyort villantott rá.
– Mint a régi szép időkben – ismételte, majd követte őt kifelé a
sírhantból, vissza az ébenfekete folyóhoz –, csak sokkal kevesebb
alvással.
Esküdni mert volna, hogy a járat hirtelen felhevült. De Aelin
csak ment tovább.
Később. Majd később megbeszélik, és mindent elrendeznek
kettejük között.
 38. FEJEZET

ÚGY TŰNT, A KIRÁLYNŐNEK és hitvesének némi egyedüllétre van

szüksége. Elide-ot jobban meglepte, hogy Fenryst gyönyörű hím
formájában láthatja, mint az arany, amit Gavriellel cipeltek – már-
már kicsordult a zsebükből.
Lorcan halkan felnevetett, ahogy a táskájukba pakolták a
kincseket. Többet, mint amennyiről néhányan álmodni mernek.
– Legalább előre gondolkozik.
Fenrys az egyik zsák előtt guggolva megdermedt. Kezében az
arany éppúgy csillogott, mint a haja. Sötét szemében az égvilágon
semmiféle melegség nem derengett.
– Egyedül a te hibád, hogy most itt vagyunk.
Elide megfeszült, ahogy Lorcan megmerevedett. Gavriel is
abbahagyta a pakolást, keze az oldalán lógó tőr felé siklott.
Azonban a sötét hajú harcos csak biccentett.
– Igen, erre már emlékeztetett más is – felelte, ám nem nézett
Elide felé.
Fenrys kivillantotta a fogát.
– Amikor vége ennek az egésznek – sziszegte –, te meg én
rendezzük a számlánkat.
Lorcan mosolya kegyetlen fehér villanásnak tűnt.
– Örömmel.
 Elide tudta, hogy komolyan gondolja. Szívesen belemenne
bármibe, amit Fenrys kínál, azonnal belevetné magát abba a
pusztító, véres küzdelembe.
Gavriel felsóhajtott, homokszínű pillantása összefonódott Elide-
éval. Az égvilágon semmit sem mondhattak vagy tehettek, hogy
eltérítsék őket az elhatározásuktól.
Elide mégis nagy levegőt vett, hogy elmondja, egyiküknek sem
lesz jobb attól, ha marakodnak, akár bosszút akarnak állni, akár
nem, ám ekkor Aelin és Rowan felbukkant a járat nyílásánál.
Goldryn most már a királynő oldalán függött, a herceg nyilván
visszaadta neki. Csillogó rubinja Aelin minden egyes lépésével
ametisztként ringatózott a lámpás kék fényében.
Még szinte be sem léptek a csónakba, amikor sziszegés
hallatszott a járatból, amit maguk mögött hagytak.
Rowan és Gavriel izmai megfeszültek, és gyorsan ellökték a
csónakot a parttól. Az őket előrehajtó lények mozgásba lendültek,
és magukkal sodorták őket a folyón.
A fény megcsillant a kivont pengéken, a halhatatlan harcosok
mind rendíthetetlen nyugalommal álltak.
Aelin viszont nem húzta elő Goldrynt. Nem emelt fel lángokat
a tenyerén. Kővé vált arckifejezéssel Elide mellett maradt.
A sziszegés felerősödött. Árnyszerű, mocskos kezek nyúltak ki a
boltíves járatokból, és azonnal vissza is rebbentek, amikor rájuk
vetült a fény.
– Valakit feldühítettünk azzal, hogy elvettük a kincset –
motyogta Fenrys.
– Beállhatnak a sorba – felelte Aelin, és Elide esküdni mert
volna, hogy a királynő szemében felragyogott az arany. Mélyre
rejtett fény villant benne, majd azon nyomban ki is hunyt.
 Jeges szél süvített végig a barlangjáraton. A sziszegés
elhallgatott.
Elide megremegett.
– Szerintem jobb lesz, ha többé nem térek vissza ide –
mormolta.
Fenrys kuncogott, érzéki nevetést hallatott, ami nem ért el a
szeméig.
– Ebben egyetértünk, hölgyem.

A következő napot ismét a sötétségben töltötték, ahogyan a

rákövetkezőt is. Még mindig nem bukkant elő a tenger.
Aelin aludt, álomtalan szendergésbe merült, amikor egy erős
kéz szorította meg a vállát.
– Odanézz! – suttogta Rowan. A lehelete csiklandozta a fülét.
Ahogy Aelin kinyitotta a szemét, gyér fény fogadta.
Nem az óceán, döbbent rá, miközben felült. A többiek is
mozgolódni kezdtek, nyilván hallották Rowant.
Felettük a barlang mennyezetén apró kék fények ragyogtak,
mintha csillagok ragadtak volna odabent a hegy gyomrában.
Szentjánosbogarak, épp olyanok, mint a lámpásokban. Több
ezer, a fekete vízben tükröződve mintha végtelennek tűnt volna a
számuk. Csillagok odafent és idelent is.
Aelin a szeme sarkából látta, hogy Elide a mellkasára szorítja a
tenyerét.
A járat valódi csillagtengerré vált.
Szépség. Még mindig akadt szépség ezen a világon. Még
ragyognak a csillagok, fényesen égnek, itt, a föld alatt is.
 Megrengeti a csillagokat. Megfogadta, hogy így lesz. Annyit tett
már érte, de még mindig olyan hosszú út áll előtte. És sietniük
kell. Hányan szenvedtek már Morath karmaitól?
De van még szépség a világon – és meg fog küzdeni érte. Meg
kell küzdenie érte.
Ott dobolt a kényszer a vérében, a csontjaiban. Együtt az
erejével, amit mélyen tartott, és minden egyes lélegzetvétellel
elfojtott. Küzdeni fog – még egyszer utoljára.
Azért szökött meg, hogy megtehesse. Azokra fog gondolni, akik
még mindig dacolnak Morathtal, Maeve-vel, amíg ő edz. Nem
habozik. Egy pillanatra sem mer majd megállni.
Minden egyes másodpercet kihasznál. Minden lehetséges
módon.
A smaragd fényesen csillogott a jegygyűrűjén.
Milyen önző, hogy megerősítette ezt a köteléket, amikor az
ereiben folyó vér áldozati oltárra hívja. És mégis kiszállt a
csónakból, hogy megkeresse a gyűrűket. A sír kifosztása
másodlagos volt. De ha egyszer nem maradt rajta egyetlen heg
sem, semmi sem emlékeztette arra, aki egykor volt, aki még
mindig volt, arra, amire megesküdött, akkor legalább ez az
aprócska bizonyíték legyen meg.
Aelin esküdni mert volna, hogy az élettel teli csillagok odafent
énekelnek, mennyei kórus hangja zeng a járatban.
Csillagének szállt végig mellettük a folyó mentén, ahogy
megtették a tengerhez vezető utolsó néhány kilométert.
 39. FEJEZET

AZ ELLENSÉGES SEREG NEM HÁROM, nem négy, hanem öt nap

múlva érkezett meg.
Ez egyszerre áldás és átok, gondolta Nesryn. Áldás, mert tovább
készülhettek, mert a rukok még több védtelen anielle-i lakost
repíthettek az Agyar-hegységen túli hófödte táborba.
Viszont átok is volt egyben, mert időközben befészkelte magát
a félelem az erődbe, ott kavargott mindazokban, akik nem mentek
vagy nem mehettek el innen. A negyedik nap végén,
napnyugtakor már látták a feléjük menetelő fekete sorokat azokon
a részeken, ahol ledöntötték Tölgyváld fáit.
Az ötödik nap hajnalán már közel jártak a tóhoz, a síksághoz.
Nesryn Salkhin ült az erőd egyik tornyán, oldalán Bortéval és
Arcasszal.
– Ahhoz képest, hogy démonhadsereg, lassabban haladnak,
mint ej anyja!
Nesryn felhorkant.
– A hadseregek ellátmányt hoznak magukkal, és ennek még egy
folyón is át kellett kelnie, ráadásul fákat kellett kidönteniük.
Borte felhúzta az orrát.
– Elég sok erőfeszítés egy ilyen kis városért.
A ruklovasokat nem kifejezetten nyűgözte le Anielle, főleg
azok után, hogy a két kontinens közötti útjuk előtt Anticában
táboroztak.
 – Ha megmentjük ezt a várost, aztán elfoglaljuk északra a
Ferian-rést, akkor megnyithatjuk az utat észak felé. Lehet, hogy
nem valami szép, de kulcsfontosságú.
– Ó, a vidék csodás – felelte Borte, és tekintete a téli fényben
csillogó tóra siklott, a gőzre, ami a közeli meleg vizű források felől
kúszott fölé. – De az épületek... – Borte elfintorodott.
Nesryn kuncogott egy sort.
– Igazad lehet.
Néhány pillanatig csendben figyelték, ahogy a hadsereg egyre
közelebb vonult. A lakosok már menekülőre fogták az utcákon,
felfelé rohantak az erőd végtelennek tetsző lépcsősorain, várfalai
mentén.
– Csodálkozom, hogy Sartaq hagyja harcba repülni ellenük a
jövendőbeli katunját – jegyezte meg Borte hamiskásan. Az elmúlt
hetekben folyamatosan ugratta Nesrynt.
Nesryn a homlokát ráncolta.
– Hol is van Yeran?
Borte kiöltötte a nyelvét, nem zavartatta magát, hiába menetelt
feléjük egy egész hadsereg.
– Tőlem aztán a pokol tüzén is éghet.
A jegyesek továbbra sem kedvelték egymást jobban, hiába
kerültek jó messzire a fészküktől és az ősi rivalizálástól. Vagy talán
ez is része volt a játéknak, amit játszottak, ami már évek óta zajlott
közöttük. Gyűlöletet tettettek, pedig szemmel láthatóan képesek
lettek volna bárkit lemészárolni, ha az a másik életét fenyegeti.
Nesryn felvonta a szemöldökét, Borte azonban keresztbe fonta
a karját, ikerfonatai csak úgy lebegtek a szélben.
– Épp idehozza az utolsó két gyógyítót az erődbe. – És valóban,
egy már-már fekete ruk röppent fel a síkságról.
– Szóval továbbra sem szeretnél hozzámenni még a csata előtt?
 Borte összerezzent.
– Már miért tenném?
Nesryn elvigyorodott.
– Hogy megtarthassátok a nászéjszakát?
Borte felnevetett.
– Ki mondja, hogy nem vagyok már túl rajta?
Nesryn eltátotta a száját.
Borte azonban csak lehajtotta a fejét, nyelvével csettintett
Arcasnak, majd ruk és lovasa bukó repülésben nekivágott a csípős
levegőnek.
Nesryn addig figyelte Bortét, amíg a lány el nem érte a síkságot,
és vakmerő manőverrel elhaladt Yeran és a rukja mellett, amit
akár egy hatalmas beintésként is lehetett értelmezni a harcos
irányába.
Yeran sötét rukja dühödten felrikoltott, és Nesryn
elmosolyodott, tudván, hogy Yeran valószínűleg hasonlóképpen
reagál, hiába ül ott mögötte a két gyógyító.
Azonban Nesryn mosolya nem bizonyult hosszú életűnek,
ahogy ismét felpillantott a minden egyes múló perccel egyre
közelebb érő seregre. Acél és halál töretlen, fáradhatatlan tengere.
Vajon letáboroznak, és kivárják a hajnalt, vagy alkonyatkor
támadnak majd? Vajon gyors és halálos, vagy hosszú és kíméletlen
lesz az ostrom? Látta a magukkal hozott ellátmányt. Felkészültek
rá, hogy addig maradnak, amíg csupán romok maradnak a
városból.
És amíg le nem kaszabolnak minden egyes lelket idebent.

A csontdobok napnyugtakor szólaltak meg.

 Yrene az erőd legmagasabb várfalán állt, számolta az éjszakában
felgyűlő fáklyákat, és próbálta lent tartani a vacsoráját.
Ez is ugyanolyan étel, mint amit a nap folyamán is evett,
mondogatta magának. Azokat sikerült öklendezés nélkül
elfogyasztania.
A várfalat megtöltötték a katonák és a bámészkodók,
mindannyian az őket a várostól elválasztó síkság szélét figyelték,
mind néma csendben hallgatták a szakadatlan dobolást.
Ütemes, iszonytató ritmust járt. Arra szolgált, hogy felzaklassa,
megtörje őket.
Yrene tudta jól, hogy egész éjszaka folytatódni fog. Megfosztja
őket a pihenés lehetőségétől, eléri, hogy rettegéssel töltse el őket a
hajnal gondolata.
Az erőd zsúfolásig telt, az összes folyosón fekhelyeket
alakítottak ki. Chaollal átadták a szobájukat egy ötfős családnak, a
gyerekek túl kicsik voltak még ahhoz, hogy elutazzanak a
Pusztaságra, még rukháton is. Egy kisbaba percek alatt kihűlne a
jeges szélben.
Yrene végigsimított a derékmagas kőfalon. Vaskos, ősi kövek.
Imádkozott, hogy kitartsanak.
Odalent katapultok sorakoztak. Hallotta Falkan jelentését
reggelinél. A síkságon magán még mindig rengeteg kő hevert
szerteszét azokból az időkből, amikor a tó része volt, így Morath
könnyedén találhat majd lövedéket hozzájuk.
A figyelmeztetés után Yrene keze alatt egész nap égett a
munka, átköltöztette azokat a családokat, akik az erőd tó felőli
oldalán kaptak helyet, illetve azokat, akik túl közel aludtak az
ablakokhoz és a külső falakhoz. Az utolsó pillanatban kellett
gondoskodni róluk, ostobák voltak, hogy eddig ez eszükbe sem
jutott, de az elmúlt öt napban annyira lefoglalta az, hogy
egyáltalán behozzanak mindenkit az erődbe, hogy eszébe sem
jutottak olyasmik, mint hajítógépek és széttöredező súlyos kövek.
A gyógyításhoz használatos készleteiket is máshová kellett
vinnie. Egy belső terembe, ahol csak akkor semmisülhetnek meg,
ha az egész erőd összeomlik. A Torre gyógyítói mindent magukkal
hoztak a hajókról, amit csak tudtak, és miután megérkeztek, újabb
adagokat készítettek. Az elkészült szerek minősége messze volt a
tökéletestől, de Eretia azt az utasítást adta, hogy csakis azzal
törődjenek, hogy használhatóak legyenek a balzsamok és
gyógyitalok, ne kábítsanak, és egyébként is, folytassák a munkát!
Mindennel elkészültek. Minden készen állt. Már amennyire
valaha is felkészülhettek egy ilyen támadásra.
Úgyhogy Yrene a várfalnál álldogált, és hallgatta még egy
darabig a dobokat.

Chaol egyre csak azt ismételgette magának, hogy nem ez az

utolsó éjszakája a feleségével. Ennek ellenére kihasznált minden
egyes pillanatot, és annyit pihentek, amennyit csak tudtak, mielőtt
jóval hajnal előtt felkeltek.
Az erőd többi része is ébren volt már, a rukok nyugtalanul
várakoztak a tornyok tetején és a várfalakon. Minden folyosón és
teremben visszhangzott, ahogyan karmukkal a kövön kaparásznak.
A dobok egy pillanatra sem hallgattak el. Egész éjszaka
harsogtak.
Chaol búcsúzóul megcsókolta Yrene-t, és úgy tűnt, a lány
többet akar, de végül csak megölelte őt egy hosszú, értékes perc
erejéig, majd elváltak.
 Nem most látta utoljára, fogadta meg Chaol, miközben a
várfalnak azon része felé igyekezett, ahol az apjával, Sartaqkal és
Nesrynnel hajnali találkozót beszélt meg.
A herceg és Nesryn még nem érkezett meg, az apja azonban
páncélban állt – Chaol gyerekkora óta nem látta őt így. Azóta,
hogy az apja hadba indult, hogy Adarlant szolgálja. Hogy leigázza a
kontinensüket.
Még mindig jól illett rá, a tompa fényű fém sok helyen
behorpadt, és karcolások borították. Nem az erőd mélyén lévő
családi gyűjtemény legszebb darabja, hanem a legkeményebb.
Oldalán kard lógott, a várfalnak támasztva pajzs pihent.
Körülöttük az őrszemek igyekeztek nem őket nézni, de félelemtől
tágra nyílt szemük minden mozdulatra odarebbent.
A dobolás, úgy tűnt, soha nem ér véget.
Chaol megállt az apja mellett, sötét tunikáját páncél fedte a
vállánál, az alkarján és a sípcsontja mentén.
A hátán vasfa botot cipelt arra az időre, amikor Yrene mágiája
megcsappan, a szék pedig a nagycsarnokban várta azt a pillanatot,
amikor teljesen elfogy.
Hogy mit gondolt minderről az apja, amikor tegnap
elmagyarázta neki, nem mutatta. Egyetlen szót sem szólt.
Chaol oldalvást a férfira pillantott, aki egyre csak a hadsereget
figyelte. A tüzek egymás után hunytak ki a derengő világosságban.
– Anielle legutolsó ostrománál is csontdobokat használtak –
jegyezte meg az apja nyugodt, egyenletes hangon. – A legendák
szerint három napon és három éjszakán keresztül verték őket,
mielőtt támadásba lendültek, és annyira befészkelte magát a
rettegés a városba, annyira belebolondultak már a kialvatlanságba,
hogy esélyük sem volt. Erawan hadserege és szörnyei könnyedén
széttépték őket.
 – Akkor nem harcoltak velük rukok – felelte Chaol.
– Meglátjuk, meddig bírják.
Chaol a fogát csikorgatta.
– Ha nem maradt semmi reményed, akkor az embereid sem
fogják sokáig bírni.
Az apja egyre csak a síkságot figyelte, ahol minden egyes múló
perccel egyre jobban kivehetővé vált a hadsereg.
– Anyád elmenekült – szólalt meg végül.
Chaol meg sem próbálta palástolni a döbbenetét.
Az apja megragadta a várfal kövét.
– Fogta Terrint, és elmenekült. Nem tudom, hová mentek.
Amint rádöbbentünk, hogy körbevesz az ellenség, fogta az
udvarhölgyeit, a családjukat, és az éj leple alatt távozott. Csak az
öcséd hagyott hátra egy üzenetet.
Az anyja, mindazok után, amit megélt, amit átvészelt ebben az
iszonyatos erődben, végül fogta magát, és elhagyta az apját. Hogy
megmentse a másik fiát – a jövő reményét.
– Mit írt Terrin?
Az apja végigsimított a kövön.
– Nem számít.
A jelek szerint nagyon is számított. De nem most jött el az ideje
annak, hogy erőltesse ezt a beszélgetést, hogy ilyesmivel törődjön.
Az apja arcán félelemnek nyoma sem látszott. Csak a hideg
beletörődés rajzolódott ki rá.
– Ha te nem vagy hajlandó vezetni az embereidet ma – morogta
Chaol –, akkor megteszem én!
Az apja erre végre komor tekintettel ránézett.
– A feleséged várandós.
Chaolt úgy rázta meg a döbbenet, mintha valaki megütötte
volna.
 Yrene... Yrene...
– Lehet, hogy tehetséges gyógyító, de a hazudozáshoz nem ért.
Vagy talán nem vetted észre, milyen gyakran pihenteti a kezét a
hasán, és hogy mennyire elzöldül étkezésekkor?
Milyen nyugodt, milyen közömbös szavak. Mintha nem éppen
a talajt rántaná ki alóla.
Chaol szólásra nyitotta a száját, minden izma megfeszült.
Üvölteni akart az apjával, Yrene-hez rohanni, nem is tudta,
melyiket előbb.
Ebben a pillanatban elhallgattak a csontdobok.
És a hadsereg megindult előre.
 40. FEJEZET

MANON ÉS A TIZENHÁRMAK minden egyes katonát eltemettek,

akit a vasfogúak lemészároltak. Szétszabdalt, vérző kezük lüktetett,
a hátuk sajgott, de akkor is megtették.
Amikor az utolsó maréknyi kemény földet is elsimították,
Manon észrevette, hogy Bronwen a tisztás szélénél áll, míg a többi
crochan elment tábort verni.
A Tizenhármak elcsörtettek Manon mellett. Vesta szerint
Ghislaine-t meghívták az egyik boszorkány tüzéhez, akit
hasonlóképpen magával ragadtak a halandó tanok.
Csak Asterin maradt, behúzódott az árnyak közé, hogy
vigyázzon rá, miközben Manon Bronwenhez fordult:
– Mi az?
Meg kellett volna próbálnia kedvesen viselkedni,
diplomatikusan, de nem tette. Képtelen volt rá.
Bronwen nyelt egyet, mintha fojtogatnák a szavak.
– Tisztességesen viselkedtetek a boszorkányköröddel.
– Nem számítottál rá a fehér démontól?
– Nem hittem, hogy a vasfogúakat érdeklik a halandó életek.
Az nem kifejezés. De Manon csak ennyit felelt:
– A nagyanyám közölte, hogy többé nem vagyok vasfogú
boszorkány, úgyhogy a jelek szerint már semmiféle hatással nincs
rám az, hogy mi érdekli őket, és mi nem. – Továbbindult a fák felé,
amerre a Tizenhármak eltűntek a szeme elől, és Bronwen is
mellészegődött. – Ez a legkevesebb, amit tehettem – ismerte el
Manon.
Bronwen oldalvást pillantott rá.
– Valóban.
Manon szemügyre vette a crochant.
– Jól vezeted a boszorkányaidat.
– A vasfogúak régóta megkövetelik, hogy alaposan képezzük
magunkat.
Megint egyfajta szégyenérzet öntötte el Manont.
Elgondolkozott, vajon idővel enyhül-e majd, könnyebben viseli-e
majd.
– Végül is igen.
Bronwen felelet helyett az egyik kisebb tűz irányába fordult.
Amikor Manon elindult, hogy megkeresse Glennis tüzét, a
crochanek felé pillantottak.
Néhányan fejet hajtottak előtte. Voltak, akik komoran
biccentettek.
Manon gondoskodott róla, hogy a Tizenhármak ellássák a
kezüket, de aztán valahogy mégis képtelen volt letelepedni. Nem
akarta, hogy lehúzza az aznap történtek súlya.
Körülöttük, minden tűznél a crochanek halkan vitatkoztak,
hogy hazatérjenek-e, vagy inkább repüljenek délebbre Eyllwe-be.
De ugyan mit csinálnának Eyllwe-ben? Manon szinte oda sem
figyelt a boszorkányok heves vitájára. Glennis hagyta, hadd
döntsön mind a hét döntéshozó család maga.
Manon nem volt rá kíváncsi, mit választanak. Nem próbálta
őket arra kérni, repüljenek északra.
Asterin odalépett mellé, és felajánlott neki némi szárított
nyúlhúst, miközben a Tizenhármak ettek, a crochanek pedig
halkan vitáztak. A szél ott dalolt a fák között, üresen, csípősen.
 – Merre megyünk hajnalban? – kérdezte Asterin. – Követjük
őket vagy északnak indulunk?
Továbbra is folytatják az egyre reménytelenebbnek tetsző
küldetést, hogy maguk mellé állítsák őket, vagy inkább hagyják az
egészet?
Manon szemügyre vette vérző, sajgó kezét, a vaskörmöket kosz
fedte.
– Crochan vagyok – válaszolta. – És vasfogú boszorkány. –
Megmozgatta az ujjait, próbálta száműzni a merevséget. – A
vasfogúak is az én népem. Nem számít, mit rendel el a nagyanyám.
Ők is az én népem, a kékvérűek, a sárgalábúak és a feketecsőrűek
egyaránt.
És igenis magával hordozza majd a súlyát mindannak, amit
létrehoztak, amit begyakorolt. Örökké vele marad.
Asterin nem felelt, de Manon tudta, hogy minden egyes szóra
odafigyel. Ahogyan a Tizenhármak is abbahagyták az evést, hogy
figyeljenek.
– Haza akarom vinni őket – mondta Manon a Tizenhármaknak,
a szélnek, ami egészen a Pusztaságig süvített. – Mindannyiukat
haza akarom vinni. Még mielőtt túl késő lesz... Még mielőtt
méltatlanná válnak arra, hogy bármiféle hazájuk legyen.
– És akkor mit fogsz tenni? – kérdezte Asterin halkan, de
semmiképp sem gyengén.
Manon megette a szárított húst, és meghúzta a vizestömlőjét.
Az nem szolgál válasszal, ha egymást marják, a crochanek és a
vasfogúak. Sosem szolgált válasszal.
– Ha a crochanek nem hajlandóak sereget toborozni, akkor
majd keresek másikat. Egy olyat, ami már képzett.
 – Nem mehetsz Morathba – lehelte Asterin. – Kétszáz
kilométerre sem jutsz majd tőle. És lehet, hogy a vasfogú csapatok
már túlságosan mélyre süllyedtek ahhoz, hogy melléd álljanak.
– Nem megyek Morathba. – Manon a zsebébe dugta fagyos
kezét. – A Ferian-résbe megyek. Oda, ahol a sereg maradéka
táborozik, Kékvérű Petrah irányítása alatt. Megkérem őket, hogy
csatlakozzanak hozzánk.
Asterin és a Tizenhármak döbbent csendbe burkolóztak.
Manon hagyta, hadd emésszék meg a hallottakat, a fák felé fordult.
Kiszagolta, merre van Dorian, és követte.
Aztán látta, ahogy Kaltain Rompier szellemével beszél, aki
halálában meggyógyult, elméje kitisztult. Megszabadult az
iszonyatos kíntól. Manon lába földbe gyökerezett a döbbenettől.
Aztán kihallgatta Dorian tervét, miszerint be akar jutni
Morathba. Morathba, ahol a harmadik és egyben utolsó
rémkulcsot tartották. A király ezt már tudta, de nem árulta el neki.
Kaltain semmivé foszlott az éjszakai levegőben, aztán Dorian
átváltozott. Gyönyörű, büszke holló lett belőle.
Nem azért gyakorolt, hogy elszórakoztassa magát. A legkevésbé
sem.
– Egészen pontosan mikor akartad elmondani, hogy el akarsz
menni a harmadik rémkulcsért? – vicsorogta Manon.
Dorian csak pislogott, arca higgadtságot, nyugalmat árasztott.
– Amikor elindulok.
– Amikor elrepülsz majd hollóként vagy wyvernként,
egyenesen Erawan hálójába?
A tisztáson felszökött a hőmérséklet.
– Mégis mit számít neked, hogy hetekkel ezelőtt mondom el
vagy most?
 Manon tudta, hogy az égvilágon semmi kedvesség, semmi
melegség nem rajzolódik ki az arcára. Egy boszorkány arcára. Egy
feketecsőrű arcára.
– Morath egyet jelent az öngyilkossággal. Erawan rád talál,
akármilyen formát öltesz is, és végül gallért tesz a nyakadra.
– Nincs más választásom.
– Megegyeztünk – lépett előre egyet Manon. – Megegyeztünk,
hogy már nem az a legfontosabb, hogy megszerezzük az összes
kulcsot…
– Több eszem van annál, hogy vitatkozzak veled erről. – Dorian
szeme kék tűzként ragyogott. – Az én utam nem befolyásolja a
tiédet. Állítsd magad mellé a crochaneket, repüljetek északnak
Terrasen felé! De az én utam Morathba vezet. Mindig is oda
vezetett.
– Hogy voltál képes Kaltainre nézni, és nem megérteni, hogy
mi vár rád? – Manon felemelte a kezét, és oda mutatott, ahol
Kaltain sebe volt. – Erawan el fog kapni. Nem mehetsz oda.
– Elveszítjük a háborút, ha nem megyek oda! – csattant fel
Dorian.
– Hogy lehet az, hogy téged ez egyáltalán nem érdekel?
– Érdekel – sziszegte Manon. – Érdekel, hogy elveszítjük-e ezt a
háborút. Érdekel, hogy magam mellé tudom-e állítani a
crochaneket. Érdekel, hogy elmész-e Morathba, és hogy talán nem
térsz vissza, legalábbis nem élve. – Dorian csak pislogott. Manon a
mohalepte talajra köpött. – Még most is azt mondod, hogy nem
olyan rossz dolog, ha törődünk valamivel? Mert ez a vége.
– Ezért nem mondtam semmit – lehelte Dorian.
Manon szívében düh tombolt, lüktetve végigvisszhangzott a
testén, pedig a szavai jéghidegen csengtek.
 – Morathba akarsz menni? – Közelebb sétált Dorianhez, aki
egyetlen centiméternyit sem hátrált el előle. – Akkor bizonyítsd
be! Bizonyítsd be, hogy készen állsz rá!
– Az égvilágon semmit sem kell bizonyítanom neked, boszi.
Manon kegyetlen, veszedelmes mosolyt villantott rá.
– Akkor bizonyítsd saját magadnak. Itt a lehetőség a
megmérettetésre.
Dorian átverte, hazudott neki. A férfi, akiről úgy hitte, semmit
sem titkol el előle. Nem értette, miért akar ettől mindent
darabokra szaggatni a környezetében.
– Hajnalban a Ferian-réshez repülünk. – Dorian összerezzent,
de Manon könyörtelenül folytatta. – Gyere velünk! Szükségünk
lesz egy kémre. Valakire, aki el tud osonni az őrök mellett, és
elmondja nekünk, ki van odabent. – Alig hallotta a saját szavait,
úgy zúgott a feje. – Akkor kiderül, milyen ügyesen tudsz alakot
váltani, hercegfiú!
Manon erőt vett magán, és farkasszemet nézett Doriannel.
Hagyta, hadd lebegjenek közöttük a szavai.
Dorian elfordult, és megindult a tábor felé.
– Jól van. De keress magadnak másik sátrat ma éjszakára!
 41. FEJEZET

AZ ÉJ LEPLE ALATT ÉRTÉK EL A TENGERT. A járatot belengő sós

illatból már sejtették, hogy közelednek, aztán a víz is
nyugtalanabbá vált, és végül meghallották a hullámverés hangját
is.
Lehet, hogy Maeve-nek mindenhol vannak kémei, de
valószínűleg nem figyelték árgus szemmel a Wendlyn nyugati
partjának öblébe nyíló barlangot. Ahogyan magát az öblöt sem,
amikor a csónak kikötött a homokos tengerparton, és még azelőtt
ismét eltűnt, hogy bármelyikük megköszönhette volna az őket
pihenés nélkül húzó lények szolgálatát.
Aelin addig figyelte a csónakot, amíg el nem tűnt a szemük elől,
és igyekezett nem bámulni hosszasan a tiszta, vértelen homokot a
csizmája alatt, miközben a többiek azon gondolkoztak, pontosan
melyik részén lehetnek a partvonalnak.
Néhány órán át megfeszített tempóban igyekeztek észak felé,
be Wendlynbe, és megkapták a választ a kérdésükre: elég közel
jártak a legközelebbi kikötőhöz.
Az árapály nekik kedvezett, és a buckamanóktól zsákmányolt
arany segítségével elég volt, hogy Rowan és Lorcan egyszerűen
csak összefonja a karját, már szereztek is maguknak helyet az egyik
hajón. Mivel Wendlyn armadája Terrasen partjai felé tartott, már
nem élt a tiltás, miszerint senki sem kelhet át a határon. Nem
kellett hajóról hajóra szállniuk, hogy átkelhessenek a tengeren,
nem kellett különféle biztonsági intézkedéseket kicselezniük.
Hiszen nem egy egyszerű zsarnok ült Adarlanban, hanem egy valg
király a légi hadseregével.
Üzeneteket küldeni is egyszerűbb volt. Hogy eléri-e a levele
Aediont és Lysandrát, az már az isteneken múlik, gondolta Aelin.
Hiszen annyira szerettek volna mindent bábjátékosként irányítani!
Talán most már nem is foglalkoznak ilyesmivel, ha Dorian valóban
elindult a harmadik kulcsért, és átveszi a helyét.
Nem gondolkozott ezen sokáig.
A hajó csak egy fokkal volt jobb állapotban annál, hogy a
roskadozó jelzővel illessék, de elég megbízhatónak tűnt ahhoz,
hogy kibírja a heteken át tartó utat a másik kontinensig. Amennyi
aranyat fizettek, a kapitány átadta Aelinnek és Rowannek a saját
kabinját. Ha tudta is, kik ők, mik ők, nem szólt egy szót sem.
Aelint nem érdekelte. Csak az foglalkoztatta, hogy az éjféli
dagállyal útnak induljanak. Rowan mágiája hathatós segítséget
biztosított abban, hogy minél előbb kihajózzanak a holdfényben
fürdő tengerre.
El Maeve-től. És az összegyűjtött seregétől.
Az igazságtól, amit Aelin Maeve tróntermében megpillantott, a
sötét vértől, ami aztán vörössé vált.
Nem mondta el a többieknek. Nem tudta, hogy az a pillanat
valóság volt-e, vagy csupán a fény űzött vele gonosz tréfát. Hogy
egy újabb álomjelenet volt, vagy egy olyan valós pillanat, ami
összemosódott Connall halálának az emlékével.
Majd később foglalkozik ezzel, határozta el magát Aelin, ahogy
a hajóorrban állt, míg a többiek már réges-régen lementek a
fedélzet alatt található kabinjaikba. Csupán Rowan maradt ott vele,
odafent ült a főárbócon, és a láthatárt kémlelte minden oldalon,
hátha üldözőbe vette őket valaki.
 Elkerülték Maeve-et. Egyelőre. Legalább ma nem tudja meg,
merre keresse őket. Aztán elterjed a híre, hogy idegenek jártak
abban a kikötőben, hogy egy kisebb vagyont fizettek azért, hogy a
háborús pokolba vigye őket. És hogy Aelin üzeneteket küldött.
Legalább Maeve azt nem tudja, hol vannak a rémkulcsok. Ez az
ő malmukra hajtja a vizet.
Persze, Maeve minden bizonnyal nekivág majd a tengernek,
hogy levadássza őket. Vagy legalább azért, hogy a pusztulásba
segítse Terrasent.
Aelin mágiája felébredt, viharfelhők gyülekeztek a vérében. A
fogát csikorgatta, nem vett róla tudomást.
Minden azon múlt, hogy Maeve és a seregei előtt érjék el a
kontinenst. És azelőtt, hogy Erawan a világuk túl nagy részét
elpusztítaná.
Aelin belehajolt a tengeri szellőbe, hagyta, hadd ivódjon be a
bőrébe, a hajába, hadd mossa el a barlangjáratok sötétjét, ha már a
korábbi hónapok sötétségének terhét nem enyhíthette teljesen.
Hagyta, hadd csitítsa a benne lobogó lángokat addig, míg már csak
szunnyadó parázs maradt belőlük.
Végtelennek tűnnek majd a tengeren töltött hetek, hiába hajtja
előre őket Rowan mágiája.
Minden egyes napot arra használ majd, hogy eddzen, hogy
addig forgassa a kardokat, a tőröket és az íjakat, amíg vízhólyagossá
válik a bőre, amíg ismét bőrkeményedések borítják majd. Amíg a
vékonysága izomnak adja át a helyét.
Újra felépíti – mindazt, ami korábban volt.
Talán most utoljára, talán csak rövid időre, de megteszi. Ha
másért nem, hát Terrasenért.
Rowan leröppent az árbocról, és átváltozott, ahogy odaért mellé
a korláthoz. Szemügyre vette az éjfekete tengert körülöttük.
 – Le kellene pihenned.
Aelin rápillantott.
– Nem vagyok fáradt. – Nem hazudott, legalábbis bizonyos
értelemben nem. – Van kedved vívni?
Rowan felvonta a szemöldökét.
– Az edzés várhat holnapig.
– Vagy akár kezdhetjük ma este is. – Aelin farkasszemet nézett
az átható tekintetű Rowannel, éppolyan határozottan, mint a hím.
– Pár órát igazán várhatunk vele, Aelin.
– Minden egyes nap számít.
Erawan ellen még egyetlen edzés nélkül töltött nap is számít
majd.
Rowan állkapcsa megfeszült.
– Ez igaz – felelte végül. – De akkor is várhat. Bizonyos...
Bizonyos dolgokat meg kell beszélnünk.
Néma szavak formálódtak állatiasan fénylő szemében. Veled és
velem kapcsolatban.
Aelinnek kiszáradt a szája. De azért bólintott.
Néma csendben sétáltak vissza tágas kabinjukba, aminek
egyetlen ékét az ablakok jelentették, melyek a mögöttük hullámzó
tengerre néztek. Határozottan nem egy királynő kabinja volt,
semmi olyasmi, amit akár Adarlan orgyilkosaként is megfizethetett
volna.
Legalább a falba épített ágy elég tisztának tűnt, az ágynemű
frissen mosott volt, nem csúfították foltok. Aelin a falhoz szegezett
tölgy íróasztalhoz lépett, és annak dőlt neki, miközben Rowan
becsukta mögöttük az ajtót.
Egymásra meredtek a lámpás gyenge fényben.
 Kibírta Maeve-et és Cairnt, kibírta Távolvéget, ahogy számtalan
egyéb borzalmat és veszteséget. Átvészeli majd ezt a beszélgetést
is. Ez lesz az első lépés afelé, hogy összeszedje magát.
Aelin tudta, hogy Rowan hallja dübörgő szívverését, ahogy
megfeszült közöttük a levegő. Nyelt egyet.
– Elide és Lorcan… Elmondtak neked mindent, ami elhangzott
a parton.
Rowan kurtán bólintott, szemébe óvatosság költözött.
– Mindent, amit Maeve mondott.
Újabb biccentés.
Aelin megacélozta magát.
– Hogy én... Hogy egy párt alkotunk.
Megértés és valami megkönnyebbülésféle váltotta fel az
óvatosságot.
– Igen.
– A párod vagyok – mondta Aelin. Ki kellett ejtenie a szavakat.
– És te az enyém.
Rowan átvágott a helyiségen, de megtorpant néhány lépésnyire
az asztaltól, aminek Aelin dőlt.
– Mit akarsz ezzel mondani, Aelin? – Halkan, reszelős hangon
kérdezett.
– Nem... – Aelin megdörgölte az arcát. – Tudod, mit tett veled
és… – Képtelen volt kiejteni a nevét. Lyriáét. – Emiatt.
– Tudom.
– És?
– És mit szeretnél, mit mondjak?
Aelin ellökte magát az íróasztaltól.
– Szeretném, ha elmondanád, mit érzel ezzel kapcsolatban.
Ha…
– Ha mi?
 – Ha azt kívánod, bár ne így lenne.
Rowan összevonta a szemöldökét.
– Mégis miért kívánnám ezt?
Aelin a fejét rázta, képtelen volt válaszolni, úgyhogy inkább
átbámult a válla felett a tengerre.
Úgy tűnt, Rowan bármelyik pillanatban átszelheti a kettejüket
elválasztó távolságot, de nem mozdult.
– Aelin. – Érdessé vált a hangja. – Aelin.
Aelin ekkor ránézett, kihallotta a hangjából a fájdalmat.
– Tudod, mit kívánok? – Rowan felé fordította a tenyerét, a
tetováltat és a dísztelent. – Azt kívánom, bár elmondtad volna.
Amikor rájöttél. Bár elmondtad volna akkor!
Aelin nagyot nyelt, elszorult a torka.
– Nem akartam fájdalmat okozni neked.
– Mégis miért okoztál volna vele fájdalmat, amikor a szívem
mélyén én is éreztem az igazat? Amikor ebben reménykedtem?
– Nem értettem. Nem értettem, egyáltalán hogyan lehetséges.
Azt hittem, talán... Talán lehet két párod is életed során, de még
akkor is... – Aelin kifújta a levegőt. – Nem akartalak felzaklatni.
Rowan tekintete ellágyult.
– Bánom-e, hogy Maeve belerángatta Lyriát ebbe az egészbe,
hogy az életével fizetett a játszmájáért, és a meg nem született
közös gyermekünk életével? Igen. Azt nagyon bánom, és azt
kívánom, bár sose történt volna meg. – Örökké viselni fogja a
tetoválást, hogy élete hátralévő részében is emlékezzen rá. – De ez
egyáltalán nem a te hibád. Végig magammal cipelem majd a
történtek súlyának egy részét, és tudni fogom, hogy én döntöttem
úgy, otthagyom őt a háború és a dicsőség miatt, hogy egyenesen
Maeve kezére játszom.
 – De hát Maeve csapdába akart csalni, hogy megszerezhessen
engem.
– Az az ő döntése volt, nem a tiéd.
Aelin végigsimított a kopott faasztalon.
– A nekem szőtt álomképei közül egy gyakran visszatért. –
Nehezen ejtette ki a szavakat, de erőt vett magán. Rowanre nézett.
– Olyan álmot mutatott, ami annyira valóságosnak tűnt, hogy
éreztem az Agancs-hegység szelének illatát.
– És mit mutatott benne? – Már-már kifulladva ejtette ki a
kérdést.
Aelinnek nyelnie kellett egyet, mielőtt válaszolni tudott volna.
– Megmutatta, mi lett volna… Ha nincs Erawan, ha Elena
elbánt volna vele, és száműzi. Ha nem lett volna Lyria, sem a
fájdalom és a kétségbeesés, amit átéltél. Megmutatta Terrasent,
olyannak, amilyen ma lehetne, úgy, hogy apám a király, nekem
boldog gyerekkorom volt, és... – Aelin ajka megremegett. – És
amikor húszéves lettem, tündérdelegációval Terrasenbe érkeztél,
hogy elsimítsátok az anyám és Maeve közötti ellentétet. Elég volt
egyetlen pillantást vetnünk egymásra apám tróntermében, és
mindketten azonnal tudtuk.
Aelin nem küzdött a szemét szúró könnyek ellen.
– Hinni akartam, hogy az a valódi világ. Hogy mindez csak egy
rémálom, amiből felébredtem. Hinni akartam, hogy van egy olyan
hely, ahol te meg én sosem éltünk át ennyi szenvedést és
veszteséget, ahol elég egyetlen pillantás, és tudjuk, hogy egy párt
alkotunk. Maeve azt mondta, meg tudja oldani, hogy így legyen.
Ha odaadom neki a kulcsokat, valóssággá változtatja. – Aelin
megtörölte az arcát, letörölte a kibuggyanó könnycseppet. – Olyan
valóságokat mutatott, ahol meghaltál, ahol Erawan meggyilkolt, és
csak úgy állhattam bosszút érted, hogy odaadom neki a kulcsokat.
De azokban a valóságokban... Hasztalanná váltam számára, amikor
azt mondta, meghaltál. Nem tudott rávenni, hogy beszéljek,
gondolkozzak. Amikor pedig olyan világban voltunk, ahol
találkoztunk, ahol minden úgy alakult, ahogyan kellett volna...
Olyankor jártam hozzá a legközelebb.
Rowan jól hallhatóan nyelt egyet.
– Mi állított meg végül?
Aelin ismét megtörölte az arcát.
– Te voltál az a hím, akibe beleszerettem. Te, aki éppúgy
ismered a fájdalmat, mint én, és akivel együtt átvészeltük, akivel
közösen jutottunk ki a fényre. Maeve ezt nem értette. Hogy még
ha tökéletes világot alkot is, nem te lennél mellettem. És sosem
cserélném el mindazt, ezt. A világon semmiért.
Rowan kinyújtotta a kezét. Egyszerre volt felajánlás és felhívás.
Aelin az övére fektette a kezét, és Rowan gyengéden
megszorította bőrkeményedéses ujjaival.
– Azt akartam, hogy te legyél – lehelte a herceg a szemét
lehunyva. – Hosszú hónapokon át, még Wendlynben is azon
gondolkoztam, miért nem te vagy a párom. Belehasadt a szívem,
hogy ilyesmiket gondolok, mégis így történt. – Kinyitotta a
szemét. Mintha zöld tűz lobogott volna benne. – Végig azt
akartam, hogy te legyél az.
Aelin lesütötte a szemét, de Rowan az álla alá dugta a hüvelyk-
és a mutatóujját, és felemelte a fejét.
– Tudom, hogy fáradt vagy, Tűzszívű. Tudom, hogy nagyobb
teher nyomja a válladat, mint amit bárkinek el kellene viselnie. –
Maga felé húzta összefűzött ujjaikat, és a szívére tette a kezüket.
– De együtt szembenézünk vele. Erawannal, a Zárral,
mindennel. Együtt szembenézünk vele. És amikor megtettük,
amikor átalakulsz, ezer évig élünk majd együtt. Még annál is
tovább.
Halk nyüszítés szakadt fel Aelinből.
– Elena azt mondta, a Zárhoz...
– Együtt szembenézünk vele – ígérte Rowan ismét. – És ha
valóban te vagy az ára, akkor majd együtt megfizetjük. Egy lélek
két testbe zárva.
Aelin szíve úgy sajgott, hogy majd meghasadt.
– Terrasennek király kell.
– Nem áll szándékomban nélküled uralni Terrasent. Majd
Aedion elintézi.
Aelin Rowan arcát fürkészte. A hím minden egyes szót
komolyan gondolt.
Kisimította a tincseket Aelin arcából, miközben másik kezével
továbbra is Aelin kezét szorította a mellkasához, oda, ahol a szíve
egyenletes, határozott ritmusban dobolt.
– Még ha választhatnék is valamelyik álomvilágból, bármiféle
tökéletes illúzióból, akkor is téged választanálak, én is.
A Rowan szavaiban csendülő igazság végigvisszhangzott a
kettejük lelke között feszülő, széttörhetetlen köteléken. Aelin
felnézett Rowanre, aki azonban nem hajolt közelebb hozzá.
Aelin a homlokát ráncolta.
– Miért nem csókolsz meg?
– Azt hittem, talán szeretnéd, ha előbb engedélyt kérnék rá.
– Ez korábban sosem akadályozott meg.
– Csak biztosra akartam menni, hogy most, az első
alkalommal... készen állsz rá.
Cairn és Maeve után. Azok után, hogy hónapokon keresztül
semmiféle választási lehetősége nem volt.
Aelin a történtek ellenére is elmosolyodott.
 – Készen állok rá, hogy ismét megcsókolj, hercegem.
Rowan sötéten kuncogott, majd azt motyogta:
– Hála az isteneknek! – És aztán odahajolt Aelinhez.
A csók gyengéd volt. Könnyed. Hagyta, hadd döntse el Aelin,
mi lesz belőle. Ő pedig gyorsan elhatározásra jutott.
Rowan köré fonta a karját, és odasimult hozzá, ívbe feszítette a
hátát, miközben a hím végigsimított rajta. Az ajka mindennek
ellenére pillekönnyű maradt Aelinén. Édes, felfedező csókokat
lehelt rá. Ha Aelin úgy kívánná, egész éjszaka így folytatnák.
A párja. Rowan a párja, és végre ki is mondhatja, hogy az,
hagyhatja, hogy akként viselkedjen.
Erre a gondolatra mintha elpattant volna benne valami. Aelin
gyengéden beleharapott Rowan alsó ajkába, végigkaristolta az
egyik szemfogával.
Ettől pedig Rowanben pattant el valami.
Mély morgással a karjába kapta, és végig csókolta, miközben az
ágyhoz vitte, majd gyengéden letette rá. Levették a csizmájukat, a
kabátjukat, az inget, a nadrágot. Aztán összesimultak, Aelin bőre
gyakorlatilag beszívta a Rowanből áradó erőt és meleget.
Nem érinthette elég gyorsan, nem érezhette eléggé. Még akkor
sem, amikor a hím szája lejjebb vándorolt a nyakán, és Rowan
megnyalta azt a pontot, ahol a jelölésének nyoma volt. Még akkor
sem, amikor az ajka továbbsiklott, hogy a mellét cirógassa, és Aelin
minden egyes nyalintásra és szívásra megfeszítette a hátát. Még
akkor sem, amikor letérdelt a lábai közé, vállával szélesre tárta a
combját, és megízlelte, újra meg újra, amíg Aelin már vonaglott
alatta.
Valami ősi mégis elnémult, megdermedt, amikor Rowan ismét
fölé emelkedett, és összefonódott a tekintetük.
 – A párom vagy – mondta Rowan már-már torokhangon. Ölét
Aelinéhez nyomta, ő pedig úgy mozdult, hogy magába fogadhassa,
Rowan mégis mozdulatlan maradt. Visszatartotta azt, amire Aelin
annyira vágyott, amíg nem hallotta azt, amire szüksége volt.
Aelin hátrahajtotta a fejét, és odatartotta a nyakát.
– A párom vagy. – Zihálva ejtette ki a szavakat. – És én a tiéd.
Rowan egyetlen erőteljes lökéssel belehatolt, miközben fogát
Aelin nyakába mélyesztette.
Aelin felkiáltott, ahogy Rowan a magáénak követelte, és már
végig is futott a gyönyör a gerincén, pedig Rowan még csak most
kezdett el benne mozogni. Mozgott, miközben a foga továbbra is
Aelin nyakába mélyedt, ő pedig minden egyes csípőmozdulatra
fel-felnyögött, hiszen már a puszta mérete biztosíték volt arra,
hogy Aelin úgy érezze, sosem elég belőle. Végighúzta a körmét
Rowan izmos hátán, majd lejjebb is, hogy érezzen minden egyes
erőteljes lökést.
Rowan kihúzta a fogát a nyakából, mire Aelin hevesen
megcsókolta, a vér fémes ízt hagyott a nyelvén.
Rowan erre teljesen megvadult, felemelte Aelin csípőjét, hogy
még mélyebbre, még keményebben belehatolhasson.
Ha az egész világ lángokba borul körülöttük, Aelint az sem
érdekelte volna, ahogyan Rowant sem.
– Együtt, Aelin – ígérte Rowan, és Aelin kihallotta az összes
többi szót minden egyes összeérő porcikájukból. Együtt
szembenéznek ezzel, együtt megoldják.
Ismét végigfutott Aelinen a gyönyör, egyfajta ragyogó fénybe
vonta.
És ebben a pillanatban Aelin is Rowan nyakába mélyesztette a
fogát, a magáénak nyilvánította, ahogyan korábban a hím őt.
 Rowan erőteljes, szél csókolta vére Aelin szájába, lelkébe tolult,
és Rowan felkiáltott, ahogy őt is magával ragadta a gyönyör.
Hosszú percekig feküdtek egymásba gabalyodva.
Együtt megoldjuk, mintha ezt visszhangozta volna minden
egyes lélegzetvételük, a tenger hullámai. Együtt.
 42. FEJEZET

LORCAN ŐRKÖDÖTT UTOLJÁRA AZ ÉJSZAKA FOLYAMÁN, így tanúja

lehetett a napfelkeltének a távolba vesző partvonal mentén.
Vajon látja még újra? Wendlynt, Doranelle-t, a keleti földrész
bármely pontját?
Talán nem, tekintve, hogy miért hajóznak nyugatra. Maeve
halhatatlan hadserege bizonyára a nyomukban van. Lehet, hogy
nem sok napfelkeltében gyönyörködhetnek már.
A többiek is felébredtek, feljöttek a fedélzetre kideríteni, mit
hozott a reggel. Semmit, mondta Lorcan majdnem a hajóorrból.
Vizet, napot és egy jó adag semmit.
Fenrys kiszúrta, és kivillantotta a fogait. Lorcan gúnyosan
rámosolygott.
Igen, ezt a harcot egyszer még megvívják. Örömmel fogadja
majd, végre enyhülni fog ez a nyomás a csontjaiban, Fenrys
szétmarcangolhatja egy kicsit.
De nem fogja megölni a farkast. Fenrys talán megpróbál majd
végezni vele, de Lorcan véletlenül sem adja a fejét ilyesmire. Azok
után, amit Fenrys átélt, amire képes volt, semmiképpen.
Elide is feljött a fedélzetre, haját már kifésülte, befonta. Mintha
jóval hajnalhasadta előtt felébredt volna. Szinte oda sem pillantott
Lorcan felé, pedig a hím pontosan tudta, hogy tisztában van az
ottlétével. Lorcan száműzte a mellkasát kínzó fájdalmas ürességet.
 Azonban ekkor észrevette őt Aelin, és felé indult. Vonásai
összeszedettebbnek, tisztábbnak tűntek, mint az elmúlt néhány
napban bármikor. És a járásában is felsejlett a régi magabiztossága.
Fehér ingének ujjait könyékig tűrte, haját befonta. Goldryn és
egy hosszú kés lógott az övéről. Készen állt az edzésre. Kétségkívül
készen állt, a belőle áradó tettrekészség, energia ezt sugallta.
Lorcan lesétált a rövid lépcsősoron, és félúton találkozott vele.
Whitethorn is ott volt a közelben, ő is víváshoz öltözött, és a
szemében csillanó óvatosságból Lorcan azonnal tudta, a hercegnek
fogalma sincs, mi fog most történni.
Az ifjú királynő összefonta a karját.
– Velünk akarsz utazni Terrasenbe?
Felesleges kérdés volt ez hajnalban, a tenger kellős közepén.
– Igen.
– És szeretnél csatlakozni hozzánk a háborúban?
– Hát az biztos, hogy nem a kellemes időjárás miatt megyek
oda.
Derű csillant Aelin szemében, bár az arca komor maradt.
– Akkor elmondom, mi lesz.
Lorcan várta a parancsok és követelések listáját, azonban a
királynő csak nézte őt, és a derű valami acélkeménynek adta át a
helyét.
– Te voltál Maeve jobbkeze – kezdett bele, mire Elide is feléjük
fordult. – És most, hogy már nem vagy az, itt áll előttem egy erős
hím tündér, akiről nem tudom, pontosan melyik oldalon áll, így
nem is bízhatok benne igazán. Legalábbis így, hogy Maeve minden
bizonnyal ebben a pillanatban is a kontinensünk felé tart. Éppen
ezért nem engedhetlek be a királyságomba, ahogyan azt sem
tűrhetem, hogy velünk utazz, ha bármikor információt
szivárogtathatsz Maeve-nek, csak hogy visszaférkőzz a kegyeibe,
nem igaz?
Lorcan szólásra nyitotta a száját, sértette a dölyfös hangnem, de
Aelin még nem fejezte be.
– Úgyhogy alkut ajánlok neked, Lorcan Salvaterre. –
Megütögette csupasz alkarját. – Fogadj véresküt, és akkor oda
mész, ahova csak kedved tartja.
Fenrys elkáromkodta magát mögöttük, Lorcan azonban alig
hallotta, úgy zúgott a feje.
– És egész pontosan mit kapok én ezért cserébe? – kérdezte
nagy nehezen.
Aelin hátrapillantott a válla felett. Elide-ra, aki tátott szájjal
figyelte őket. Amikor a királynő ismét Lorcan szemébe nézett,
acélos arroganciáját mintha némi együttérzés lágyította volna.
– Beengedlek Terrasenbe. Ezt kapod. Hogy hol élsz majd
Terrasen határain belül, az nem rajtam múlik.
Nem rajta, és nem is Lorcanen. Hanem a sötét hajú lányon, aki
kiguvadt szemmel meredt rájuk.
– És ha nemet mondok? – tette fel a kérdést Lorcan nagy
merészen.
– Akkor sosem teheted be a lábadat a királyságomba, és nem is
tarthatsz velünk a továbbiakban... A kulcsok forognak kockán, és
Maeve a nyomunkban van. – Aelin továbbra is együttérzően
nézett rá. – Nem bízhatok benned annyira, hogy megengedjem,
másképpen csatlakozz hozzánk.
– De azt megengeded, hogy véresküt tegyek?
– Nem akarok tőled semmit, ahogyan te sem akarsz tőlem
semmit. Egyetlen parancsot adok majd neked, és ezt Terrasen
bármelyik lakosától ugyanúgy kérhetném: vigyázz a
királyságunkra, a népére, védd meg őket! Aztán tőlem egy
kunyhóban is élhetsz az Agancs-hegységben.
Aelin halálosan komolyan gondolta. Ha véresküt tesz neki, ha
megesküszik rá, hogy sosem árt a királyságának, akkor szabad
lehet. Ha viszont nemet mond... Akkor soha többé nem látja Elide-
ot.
– Nincs más választásom – tette hozzá Aelin olyan halkan, hogy
a többiek ne hallják. – Nem veszélyeztethetem Terrasent. –
Továbbra is felé tartotta a karját. – De sosem vennék el tőled
semmit, ami ennyire értékes.
– Nem érted, arra már az égvilágon semmilyen lehetőség nincs.
Ismét egyfajta mosoly játszott Aelin arcán, ahogy
hátrapillantott a válla felett Elide-ra.
– Dehogy nincs. – Türkiz szeme fénylett, amikor visszanézett
rá, és olyasfajta bölcsesség ült az arcán, amit Lorcan eddig talán
észre sem vett. Egy királynő arcát látta maga előtt. – Hidd el
nekem, Lorcan, hogy van.
Lorcan elfojtotta a mellkasát megtöltő reményt, idegen volt az
érzés, nem látta szívesen.
– Terrasen nem vészeli át, ő sem éli túl ezt a háborút nélküled.
És még ha a királynő halhatatlan életét adja is azért, hogy
létrehozza a Zárat, hogy megállítsa Erawant, Lorcan véresküje,
miszerint meg kell védenie a királyságát, megmarad.
– A te döntésed – mondta végül Aelin.
Lorcan megengedett magának annyit, hogy Elide-ra nézzen,
akármilyen ostobaság volt is.
A lány a nyakához kapta a kezét, sötét szeme tágra nyílt.
Ha a királynő igazat mond, nem számít, hogy Elide otthont
kínál-e neki Perrathban, vagy sem.
 Az viszont számít, hogy Aelin Galathynius komolyan gondolja
a szavait: Lorcan túl erős, nem tudni, pontosan kinek az oldalán
áll, ezért nem engedheti, hogy vele tartson, hogy belépjen a
királyságába, ha nem köti meg a kezét valahogyan. Elengedné, és
aztán nem eresztené be Terrasenbe, még akkor sem, ha Erawan
hordái elárasztanák, ha ezzel megvédhetné egy másik
fenyegetésről: Maeve-től.
És Elide nem fogja túlélni ezt az egészet, a háborút, ha
mindannyian meghalnak.
Ezt pedig Lorcan nem fogadhatta el. Ostobaság és hasztalan
gondolat volt, mégsem engedhette. Hogy akár Erawan szörnyei,
akár a nagybátyja, Vernon ismét eltapossa.
Lorcan vénséges vén, ostoba baromnak érezte magát.
De az isten, aki eddig a válla mögülről vigyázott rá, nem
mondta, hogy fusson, sem azt, hogy harcoljon.
Tehát valóban az ő döntése. Vajon mit gondolhat minderről az
istennő, aki Elide-nak suttog?
Lorcan azon gondolkozott, vajon mit gondol majd maga Elide,
amikor így felelt Aelinnek:
– Rendben.
– Az istenek irgalmazzanak! – mormolta Fenrys.
Aelin ajka mosolyféleségre görbült, derűsre, ám némileg mégis
kegyetlenre, ahogy hátrapillantott a farkasra.
– Ugye tudod, hogy most már életben kell hagynod? – kérdezte
Fenrystől felvont szemöldökkel. – Nem párbajozhattok egyikőtök
haláláig. Nem küzdhettek meg a bosszúért. El tudod ezt viselni?
Lorcan kidüllesztette a mellét, ahogy Fenrys végigmérte. Hadd
lássa csak a dominanciájának minden egyes cseppjét a
tekintetében!
 Fenrys minden dühét belesűrítette a pillantásába. Nem annyit,
amennyi Lorcanben tombolt, de eleget ahhoz, hogy emlékeztesse,
Doranelle fehér farkasa bizony tud harapni, ha akar. Méghozzá
végzetesen.
Fenrys végül a királynőhöz fordult.
– Ha azt mondom, hogy egy felfuvalkodott hólyag, és
borzalmas egy légtérben tartózkodni vele, akkor meggondolod
magad?
Lorcan dühösen felmordult, de Aelin csak felhorkant.
– Hát nem ezért szeretjük Lorcant? – Olyan mosollyal
ajándékozta meg Lorcant, amiből egyértelművé vált, hogy
pontosan emlékszik arra, hogyan találkoztak Résvárban. Arra,
amikor arccal a téglafalnak nyomta. Aelin visszafordult Fenryshez:
– Majd csak az ünnepekre hívjuk meg Orynthba.
– Hogy elrontsa a szórakozásunkat? – Fenrys a homlokát
ráncolta.
A magam részéről nagyon szeretem az ünnepeket. Nincs
szükség rá, hogy egy ilyen nyomorult lélek belerondítson.
Az istenek szerelmére már! Lorcan Rowanre nézett, de a harcos
herceg egyre csak a királynőjét fürkészte. Mintha pontosan tudná,
miféle vihar készülődik a felszín alatt.
Aelin legyintett.
– Jól van, jól van. Nem próbálod meg megölni Lorcant azért,
ami Eyllwe-ben történt, és cserébe nem hívjuk meg sehova. –
Gonosz vigyor terült el az arcán.
Hát ehhez az udvarhoz csatlakozik… Ehhez a forgószélszerű...
Lorcan nem is tudta, mi lenne a legjobb szó rá. De kételkedett
benne, hogy az elmúlt öt évszázad felkészítette volna rá.
Aelin kinyújtotta a kezét.
 – Tudod, mi a menete. Vagy már túl öreg vagy, és nem
emlékszel?
Lorcan rámeredt, majd letérdelt, és felajánlotta az övén lógó
tőrt.
Ostoba. Mennyire ostoba!
Remegett kissé a keze, ahogy átnyújtotta a királynőnek a tőrét.
Aelin a tőrt méregette, ujján aranyszínű gyűrű díszelgett, rajta
egy felháborítóan nagy smaragddal. Jegygyűrű. Valószínűleg a
buckamanók kifosztott sírjából. Lorcan oldalra pillantott, oda, ahol
Whitethorn állt. És igen, a harcos ujján is gyűrű volt, rubin
csillogott benne. A kabátjának gallérja felett pedig két friss
sebhelyet látott.
A királynő nyakán is volt kettő.
– Eleget bámészkodtál? – kérdezte Aelin hűvösen.
Lorcan a homlokát ráncolta. Szent rituálé előtt álltak, a
királynő mégis megtalálta a módját, hogy tiszteletlenül
viselkedjen.
– Csak mondjad!
Aelin ajka ismét mosolyra görbült.
– Lorcan Salvaterre, esküszöl-e véredre és halhatatlan lelkedre,
hogy életed végéig hűséges leszel hozzám, a koronámhoz és
Terrasenhez?
Lorcan pislogott. Maeve kérdések hosszú sorát tette fel az ősi
nyelven, amikor neki fogadott véresküt. De azért válaszolt:
– Igen. Esküszöm.
Aelin végighúzta a tőrt az alkarján, vére éppolyan fényesen
csillogott, mint az oldalán lógó kard rubinja.
– Akkor igyál!
Ez az utolsó lehetősége, hogy kihátráljon ebből az egészből.
 Ám ekkor ismét Elide-ra pillantott. Remény – még ha csupán
egy szikrányi is – villanyozta fel a lány arcát.
Úgyhogy Lorcan a kezébe vette a királynő alkarját, és ivott.
Jázmin, citromverbéna és izzó parázs íze töltötte meg a száját. A
lelkét, ahogy valami fellángolt, majd megtelepedett benne.
A melegség parazsa. Mintha a saját lelkében is nyugalomra
talált volna a dühöngő mágia egy része.
Kissé megszédült, elengedte Aelin karját.
– Üdvözöllek az udvarban! – mondta Aelin. – Itt az első és
egyetlen parancsom: védd meg Terrasent és a népét!
A parancs is megtelepedett benne, egy újabb szikra, ami lent a
mélyben ragyogott.
Aztán a királynő sarkon fordult, és elsétált… Nem is, Elidehoz
sétált.
Lorcan megpróbált felállni, de nem tudott. Úgy tűnt, a testének
szüksége van egy kis időre.
Úgyhogy csak a távolból figyelte, ahogyan Aelin így szól Elide-
nak:
– Neked nem ajánlom fel a véresküt.
Eskü ide vagy oda, Lorcanben felmerült, hogy az óceánba
hajítja a királynőt az Elide arcára kirajzolódó csalódottság láttán.
De Perranth úrnője felszegte az állát.
– Miért nem?
Aelin olyan gyengéden fogta meg Elide kezét, hogy Lorcan
dühe egy csapásra lelankadt.
– Mert amikor visszatérünk Terrasenbe, ahhoz, hogy
megkapjam a trónt, fontos, hogy ne kötődj hozzám. – Elide
összevonta a szemöldökét. – Perranth a második legerősebb ház
Terrasenben – magyarázta Aelin. – Négy lord már úgy döntött,
nem vagyok alkalmas az uralkodásra. Többségre van szükségem,
hogy elnyerhessem a trónt.
– És ha esküt teszek neked, azzal kockára tesszük a szavazatom
súlyát – fejezte be helyette Elide.
Aelin bólintott, majd elengedte Elide kezét, hogy mindannyiuk
felé fordulhasson. A felkelő nap fénye aranyba vonta a királynőt.
– Még két hét, mire Terrasenbe érünk, már ha a téli viharok
nem gátolnak meg minket ebben. Ezt az időt edzésre és tervezésre
használjuk majd.
– Mit akarunk megtervezni? – kérdezte Fenrys közelebb lépve.
Az udvar egy tagja. Lorcan udvaráé. Ismét kötelék feszül
hármuk között – mégis szabadabbak voltak, mint korábban
bármikor. Lorcan azon morfondírozott, vajon a királynő
Gavrielnek miért nem ajánlja fel az esküt, de ekkor Aelin ismét
megszólalt.
– A kulcsok nélkül nem végezhetem el a feladatomat. Úgy
sejtem, az új hordozóik idővel felkeresnek majd, már ha nem
találják meg a harmadikat, és nem döntenek úgy, hogy ők maguk
vetnek véget ennek az egésznek. – Rowanre pillantott, aki
bólintott. Mintha már átbeszélték volna mindezt. – Úgyhogy
ahelyett, hogy értékes időt pocsékolva a keresésükre indulnánk a
kontinensen, egyenesen Terrasenbe megyünk. Főleg most, hogy
Maeve is a mi partjaink felé tarthat. És ha nem vezethetem az
országot a trónról, hát akkor megteszem a harcmezőn.
Tényleg harcra készül. A királynő – Lorcan királynője – tényleg
fel akarja venni a harcot Morath-tal. És Maeve-vel is, ha
megtörténik a legrosszabb. És aztán még az életét is áldozná
mindannyiukért.
– Akkor hát irány Terrasen! – nyugtázta Fenrys.
– Irány Terrasen! – visszhangozta Elide.
 Aelin nyugat felé nézett, a királyság felé, ami egyes-egyedül állt
Erawan és a teljes győzelme között. Lorcan új otthona felé. Mintha
látta volna, ahogyan a rémúr légiói elárasztják. És Maeve
halhatatlan csapata is ott hajózott mögöttük, egy olyan hadsereg,
amit Lorcan és a társai korábban maguk irányítottak.
Aelin a fedélzet közepére sétált. A matrózok jó messzire
elkerülték őket. A királynő előhúzta Goldrynt és a tőrét a
hüvelyéből, majd néma kihívásként felvont szemöldökkel
Whitethornra nézett.
A harcos herceg engedelmeskedett, ő maga is kivonta a kardját
és a bárdját, majd védekezőállásba ereszkedett.
Edzeni fognak – újra megedzik Aelin testét. Az erejéből az
égvilágon semmi nem látszott, ám a szeme tűzben égett.
Aelin felemelte a fegyvereit.
– Irány Terrasen! – ismételte végül ő is.
Majd mozgásba lendült.
 43. FEJEZET

DORIAN APRÓSÁGOKKAL KEZDTE.

Először feketére változtatta a szemét. Éjfeketére, mint amilyen
a valgoké. Aztán jeges, világos árnyalatúvá fakította a bőrét,
olyasfélére, amit sosem ért még napfény. A haját feketén hagyta,
de az orrát kissé elgörbítette, a száját elvékonyította.
Nem egyszerre alakult át, hanem apránként. Eggyé szőtte a
képet magában, úgy alakította ki új arcának, külsejének szőttesét
az Agyar-hegység felé vezető hosszú, néma repülés során.
Nem mondta Manonnak, hogy valószínűleg öngyilkos
küldetésre indulnak. Gyakorlatilag alig váltottak pár szót azóta,
hogy elhagyták az erdei tisztást. Hajnalhasadtakor indultak,
amikor Manon bejelentette Glennisnek és a crochaneknek, hogy
mit tervez. Ha szerencséjük van, négy nap alatt elrepülnek a
Ferian-résbe, majd visszatérnek az Agyarhegységben lévő rejtett
táborba.
Manon arra kérte a crochaneket, hogy találkozzanak vele ott.
Bízzanak benne annyira, hogy visszatérnek a hegyi táborukba, és
megvárják.
Igent mondtak. Talán a sír miatt, amit a Tizenhármak egész nap
ástak, mindenesetre a crochanek igent mondtak. Tétova bizalom –
csak most az egyszer.
 Dorian Asterinnel repült. Az észak felé tartó út minden egyes
jeges óráját azzal töltötte, hogy apránként megváltoztatta a
külsejét.
Ha annyira Morathba akarsz menni, sziszegte Manon ismét,
mielőtt elindultak, akkor lássuk, képes vagy-e rá!
Próba elé állította. Dorian örömmel teljesítette. Ha másért nem,
hát azért, hogy a képébe vághassa, milyen könnyedén vette az
akadályt.
Manon ismert egy rejtett útvonalat, amin csakis a wyvernek
utaztak az Északi-Agyar-hegységbe, meg persze azok a halandó
katonák, akik szerencsétlenségükre Morathhoz kötődtek. Asterin
és Manon hátrahagyta a Tizenhármakat a hegyekben, csak ők
hárman mentek tovább, és még ők is olyan messze szálltak le, hogy
aztán órákon keresztül gyalogoltak, nehogy észrevegyék őket.
Csak Asterin nőstényét vitték magukkal. Abraxos vicsorgott és a
gyeplőt rángatta, de Sorrel biztos kézzel tartotta.
A Ferian-rés mögötti két óriási csúcs minden egyes kilométerrel
egyre nagyobbnak tűnt. Amikor Dorian még csak az Agyar-
hegység déli oldala felé tartott, fel sem fogta, hogy pontosan
mekkorák.
Elég nagyok ahhoz, hogy ott táborozhasson egy légi hadsereg.
Hogy ott eddzék, szaporítsák őket.
Ezt építette fel az apja és Erawan. Ez lett Adarlanból.
Az égen egyetlen wyvern sem körözött, ám a bömbölésük és a
vijjogásuk végigvisszhangzott a szorosban, ahogy az ősi kapu felé
haladt, ami egyenesen a hegy gyomrába vezetett. Mögötte láncon
Asterin kék nősténye haladt.
Csak egy egyszerű idomár, aki most tér vissza azután, hogy
némi friss levegőt szívott. Az a néhány őr – halandók mind –
gyakorlatilag rá sem pillantott, amikor megjelent a sziklás
kanyarban.
Dorian tenyere izzadni kezdett a kesztyűben. Imádkozott, hogy
az alakváltás kitartson.
Nem lehetett benne biztos, de úgy sejtette, nem sokan ismernék
fel errefelé a valódi arcát. A sajátjához hasonló bőrszínt választott,
arra az esetre, ha a szőttes felbomlana. Ha valaki látná, ahogy
visszaváltozik a bőre, az írisze, azt hinné, csak káprázik a szeme.
Narene fújtatott, rángatta a gyeplőt. Nem akart visszatérni erre
a helyre.
Dorian nem hibáztatta. Beleremegett a lába a hegy felől érkező
bűzbe.
Azonban ő maga éveken keresztül tökéletesítette a fapofát, amit
az anyja udvarhölgyeinek körében viselt, akiknek tömény
parfümillatába belefájdult az ember feje. Milyen messzinek tűnt
most az a világ – a parfümmel, csipkével, andalító dallamokkal teli
palota. Ha nem állnak ellent Erawannak, vajon megengedi, hogy
mindez fennmaradjon? Ha térdet hajtanak előtte, vajon Erawan
megtartja Perrington álcáját, és halandó királyként uralkodik
felettük?
Dorian lábizmai égtek, kezdte megérezni a sok-sok órányi
gyaloglást. Manon és Asterin a közelben maradt, elbújtak a hó, a
sziklák között. Valószínűleg minden egyes lépését árgus szemmel
figyelték, ahogy egyre közeledett a kapuhoz.
Röviden búcsúzott Manontól. Kurtán.
A boszorkány kinyújtott tenyerébe pottyantotta a két
rémkulcsot, Orynth amulettje halkan megcsörrent a vaskörmökön.
Csak egy bolond vinné magával mindezeket Erawan erődjébe.
– Lehet, hogy számodra nem olyan fontosak – mondta Dorian –
, de létfontosságúak a győzelem szempontjából.
 Manon összehúzott szemmel tette zsebre a kulcsokat, a jelek
szerint a legkevésbé sem illetődött meg azon, hogy egész
királyságokat lehet elpusztítani a kabátjában lévő tárgyakkal.
– Gondolod, hogy csak úgy elhajítanám őket?
Asterin ekkor nagyon fontos megfigyelnivalót talált a hóban.
Dorian vállat vont, és leoldotta Damarist az övéről. A kard túl
drága holmi lett volna egy wyvernidomárnak. Azt is átadta
Manonnak. Egyedül egy közönséges tőrt vitt magával – és az
ereiben folyó mágiát.
– Ha nem jövök vissza – mondta, miközben a boszorkány a saját
övére erősítette az ősi pengét –, a kulcsoknak el kell jutnia
Terrasenbe.
Egyedül ez jutott eszébe, még ha Aelin nincs is ott, hogy
elvegye őket.
– Vissza fogsz jönni – jelentette ki Manon. Leginkább
fenyegetésnek hangzottak a szavai.
Dorian elvigyorodott.
– Hiányoznék?
Manon nem felelt. Dorian nem is értette, miért számított
másra.
Egy teljes lépést tett meg Morath felé, amikor Asterin a vállára
tette a kezét.
– Bemész, aztán gyere is ki, amilyen gyorsan csak tudsz! –
figyelmeztette. – Vigyázz Narene-re!
Aggodalom csillant a másodparancsnok aranypöttyös szemében.
Dorian fejet hajtott.
– Mint a szemem fényére – ígérte, aztán elindult a wyvern felé,
és megragadta a gyeplőt. Észrevette, hogy Asterin vonásait hála
lágyítja. Ahogy azt is, hogy Manon már el is fordult tőle.
 Ostoba volt, hogy egyáltalán elindult ezen az úton vele. Több
esze is lehetett volna.
Az őrök arca egyre jobban kivehetővé vált. Dorian eljátszotta a
fáradt, unott idomárt.
Várta, hogy kikérdezik, de nem tették.
Egyszerűen csak intettek, hogy menjen már. Éppolyan fáradtak
és unottak voltak ők is. És persze fáztak is.
Asterin elmondta, hogy néz ki az Északi-Agyar-hegység és a
vele szemközti Omega, úgyhogy tudta, balra kell fordulnia, miután
belép a magas folyosóra. Wyvernek üvöltöttek és morogtak
mindenütt, a rothadás szaga megült Dorian orrában.
Megtalálta az istállót, pontosan ott, ahol Asterin mondta, és a
kék nőstény türelmesen tűrte, hogy lazán odakötözze őt a falhoz.
Dorian megnyugtatóan megpaskolta Narene nyakát, majd
otthagyta, hogy kiderítse, mi a helyzet a Ferian-résben.

Az a néhány óra volt Manon életének leghosszabbika.

Csak a várakozás miatt, mondogatta magának. Amiatt, amit
tennie kell majd.
Nem meglepő módon Abraxos egy órán belül megtalálta őket.
A gyeplőt szétszaggatta a nyilvánvaló csetepaté során, aminek
során legyőzte Sorrelt. Néma csendben várt Manon mellett, egyre
csak a kaput figyelte, amin keresztül Dorian és Narene eltűnt.
Az idő csigalassan vánszorgott. A király kardja húzta Manon
oldalát.
Átkozta magát, amiért bizonyítani akarta – Doriannek, saját
magának –, hogy gyakorlatias, prózai okokból kifolyólag nem
engedte Morathba. Erawan nem a Ferian-résben van. Itt
biztonságosabb.
Valamivel. Viszont ha a matrónák itt vannak…
Ezért ment be Dorian. Hogy kiderítse, itt vannak-e. Hogy
megtudja, tényleg Petrah felügyeli-e a csapatokat, és hogy hány
vasfogú táborozik itt.
Doriant ugyan nem kémnek képezték ki, viszont egy olyan
udvarban nőtt fel, ahol az emberek mosolyokkal és ruhákkal
harcoltak. Tudja, hogyan vegyüljön el, hogyan hallgassa ki, amit
kell. Hogyan láttassa azt másokkal, amit szeretne.
Elide-ot is leküldte Morath börtönébe, hogy a sötétség vigye el!
Adarlan királyát a Ferian-résbe küldeni épp ugyanolyan.
Ettől még elakadt a lélegzete, amikor Abraxos megmerevedett,
és az eget kezdte kémlelni. Mintha hallott volna valamit, amit ők
nem hallhattak.
A hátasa szemében csillanó öröm volt az, ami elárulta neki, mi
történik.
Néhány pillanattal később Narene szállt feléjük, lusta kört írt le
a hegyek felett, rajta egy sötét hajú, világos bőrű lovassal. Dorian
tényleg meg tudta változtatni a külsejének bizonyos részleteit.
Gyakorlatilag felismerhetetlenné vált az arca. És úgy is maradt.
Asterin a nőstény felé rohant, és még Manon is pislogott egyet,
amikor a másodparancsnoka átölelte Narene nyakát. Szorosan
magához ölelte. A nőstény Asterin hátára hajtotta a fejét, és fújt
egyet.
Dorian lecsúszott a wyvernről, majd eleresztette a gyeplőt.
– Na? – faggatta Manon.
Dorian – valgokat idézően sötét – szeme megvillant. Manon
nem próbálta meg elmagyarázni, hogy remegett a térde. Még most
is összecsuklással fenyegetett, amikor átnyújtotta Doriannek a
kardját, a két kulcsot, és a körme végigsiklott a király kesztyűs
kezén.
Dorian pillantása vesébe látó zafírrá vált, bőre ismét aranylóan
ragyogott.
– A matrónák nincsenek itt. Csak Kékvérű Petrah és nagyjából
háromszáz vasfogú mindhárom klánból. – Dorian szája kegyetlen
félmosolyra görbült, éppolyan hűvösen, mint a körülöttük
magasodó csúcsok. Önelégülten. – Szabad az út, felség!

A Ferian-rés járőrei jó néhány kilométer távolságból

észrevették őket.
A Tizenhármak mégis leszállhattak az Omegában.
Manon a kis szorosban hagyta Doriant, ahonnan a
Tizenhármakkal elindultak. Ha nem térnek vissza egy napon belül,
akkor azt tehet, amit csak akar. Elmehet Morathba, ahol Erawan
tárt karokkal fogadja majd – már ha van olyan vakmerő.
Nem búcsúztak el egymástól.
Manon ügyelt, hogy a szívverése egyenletes maradjon, ahogy
Abraxoson ült az Omegába vezető hatalmas barlangnyílásban,
pontosan tudva, hogy minden egyes ellenséges szem rájuk
szegeződik, mind előttük, mind mögöttük.
– Kékvérű Petrah-val akarok beszélni – jelentette ki a
csarnokban lévők számára.
Ifjú hang válaszolt.
– Sejtettem.
A kékvérű örökös a legközelebbi boltív alól lépett ki, homlokát
vaspánt ölelte, kék köpenye csak úgy lebegett mögötte.
Manon fejet hajtott.
 – Hívd ide a seregedet a csarnokba!

Manon nem sokat gondolkozott azon, mit fog majd mondani.

És amint a háromszáz vasfogú boszorkány megtöltötte a
csarnokot, néhányan még az őrhelyüket is otthagyták, Manon
elmélázott, hogy talán kellett volna. Gyanakvással vegyes undorral
figyelték őt és a Tizenhármakat.
A kegyvesztett parancsnokukat, a bukott örökösüket.
Amikor mindenki összegyűlt, Petrah, még mindig abban az
átjáróban állva, ahol felbukkant, csupán ennyit szólt:
– Ezzel megfizetem, hogy az életemért tartozom, feketecsőrű!
Manon nyelt egyet, a nyelve papírszáraznak tűnt. Abraxos
tetejéről minden egyes mozdulatot látott a tömegben, a tágra nyílt
szempárokat, a kardokat markoló kezeket.
– Nem részletezem, hogy ki vagyok – szólalt meg Manon végül.
– Gondolom, mindannyian hallottátok már.
– Crochan ribanc! – köpött ki valaki.
Manon a feketecsőrűekre nézett, akik csupán kőkemény
vonásokkal figyelték, míg mások arcára gyűlölet ült ki. Nekik
beszélt, miattuk jött ide.
– Egész életemben – folytatta Manon, és a hangja csupán kissé
remegett – hazudtak nekem.
– Nem kell meghallgatnunk ezt a söpredéket! – sziszegte egy
másik őrszem.
Asterin rájuk vicsorgott Manon mellől, mire mindenki
elhallgatott. Még ha kegyvesztetté váltak is, a Tizenhármak
továbbra is halálosak voltak.
Manon így folytatta:
 – Hazudtak arról, kik vagyunk, mik vagyunk. Azt mondták,
szörnyetegek vagyunk, és legyünk is rá büszkék. – Végigsimított a
fonatát összefogó vörös anyagdarabon. – De nem annak
születtünk, azzá tettek. Azzá tettek minket – ismételte. – Amikor
annyival többek is lehetnénk.
Némaság borult rájuk.
Manon ezt bátorításnak vette.
– A nagyanyám nem csupán vissza akarja szerezni a
Pusztaságot, amikor vége a háborúnak. Nagykirálynőként akarja
uralni a Pusztaságot. Egyedüli királynőként.
Morajlás futott végig a csarnokon. A szavak hallatán, annak
hallatán, hogy Manon árulást követett el, amikor elárulta a
matróna titkos terveit.
– Nem lesz többé sem kékvérű, sem sárgalábú, nem úgy,
ahogyan most van. Meg akarja szerezni a fegyvereket, amik itt
készültek, arra készül, hogy a feketecsőrű lovasok segítségével
mindenkit erővel az alattvalójává tegyen. És ha nem hajtotok
térdet neki, akkor többé nem léteztek majd.
Manon mély levegőt vett. Majd még egyet.
– Ötszáz éven át csak vérontást és erőszakot láttunk. Még ötszáz
éven keresztül ez következik majd.
– Hazugság! – kiáltotta valaki. – Győzelemre repülünk!
Ám ekkor Asterin megmozdult, kigombolta bőrkabátját, majd
felrántotta fehér ingét. Felállt a kengyelben, hogy megmutassa
heges, megkínzott hasát.
– Nem hazudik.
TISZTÁTALAN
Még mindig a bőrét csúfította ez a szó. Mindig is megbélyegzi
majd.
 – Hányan vagytok még – kiáltott Asterin –, akiket ugyanígy
megbélyegeztek? A matrónátok, a boszorkánykörötök vezetője?
Hányan vagytok, akiknek elégették a holtan született
boszorkányivadékát, még mielőtt egyáltalán kézbe vehettétek
volna őket?
Teljesen másfajta csend telepedett rájuk. Remegő. Reszkető.
Manon a Tizenhármakra pillantott, és látta, hogy Ghislaine
szemében könnyek csillognak, ahogy végignézett az Asterin hasára
írt szón. Mindannyiukéban könnyek csillogtak, akik nem tudták.
És éppen ezek miatt a könnyek miatt, amiket korábban sosem
látott, fordult ismét a boszorkányok csapata felé.
– Meghaltok ebben a háborúban, vagy utána. És sosem látjátok
újra a hazátokat.
– Mit akarsz, feketecsőrű? – kérdezte Petrah az átjáróból.
– Hogy gyertek velünk! – lehelte Manon. – Repüljetek velünk!
Morath ellen. Azok ellen, akik távol tartanának titeket a
hazátoktól, a jövőtöktől. – Ismét morajlás futott végig a
boszorkányokon. Manon tovább ütötte a vasat. – Kössünk vasfogú-
crochan szövetséget. Talán így végre megtörhetjük az átkot.
Ismét az a reszkető némaság. Mintha vihar készülődött volna.
Asterin visszaült a nyeregbe, de nem takarta el magát az
ingével.
– A ti kezetekben van a népünk jövője – mondta Manon
minden egyes összegyűlt boszorkánynak, az összes feketecsőrűnek,
akik háborúba indulnak, és talán sosem térnek vissza. – De egyet
mondhatok... – Remegett a keze, ezért ökölbe szorította a
combján. – Létezik egy jobb világ. És én jártam ott.
Még a Tizenhármak is odanéztek rá erre.
– Láttam, hogy boszorkány, halandó és tündér egy helyen él. És
ez nem gyengeség, hanem erő. Királyokkal és királynőkkel
találkoztam, akik annyira szeretik a királyságukat, a népüket, hogy
a saját lényük másodlagossá vált számukra. Akik annyira szeretik a
népüket, hogy még ha nem is nekik kedveznek az esélyek, a
lehetetlenre is képesek.
Manon felszegte az állát.
– Ti vagytok az én népem. Akármit rendel is el a nagyanyám, a
népem vagytok, mindig is azok lesztek. De szembeszállok veletek,
ha kell, hogy olyanoknak is lehessen jövője, akik nem tudnak
kiállni magukért. Túl sokáig tapostuk a gyengéket, túl sokáig
élveztük, hogy így teszünk. Ideje jobbá válni ősanyáinknál! –
Ugyanezt mondta a Tizenhármaknak is hónapokkal ezelőtt. –
Létezik egy jobb világ – ismételte. – És harcolni fogok érte. –
Elfordította Abraxost, a mögöttük lévő szakadék felé. – Ti mit
választotok?
Manon biccentett Petrah-nak. Az örökös csupán fénylő
szemmel visszabiccentett. Engedik, hogy amilyen háborítatlanul
idejöttek, úgy távozzanak is.
Úgyhogy Manon meglökte Abraxost, aki aztán a levegőbe
röppent, ahogyan őt követve a Tizenhármak wyvernjei mind.
Nem a háború gyermeke.
Hanem a békéé.
 44. FEJEZET

– MA HOGYAN VÁGJALAK FEL, AELIN?

Cairn szavai meleg levegővel csiklandozták a fülét, miközben a
hím tőre végigkaristolta csupasz combját.
Ne! Ne, az nem lehet, hogy csupán álom volt.
A szökés, Rowan, a hajó Terrasen felé...
Cairn belevájta a tőr hegyét a térde fölötti részbe, Aelin pedig a
fogát csikorgatta, ahogy vér gyűlt és ömlött ki. Ahogy a hím
forgatni kezdte a pengét, minden egyes fordulattal kicsit
mélyebbre tolta azt.
Annyiszor megtette már. A teste minden pontján.
Csak akkor áll majd meg, amikor csontot ér. Amikor Aelin már
egyre csak sikít és sikít.
Álom. Illúzió. A szökés előle, Maeve elől csupán egy újabb
illúzió volt.
Elmondta? Elmondta, hová rejtették a kulcsokat?
Képtelen volt megfékezni a kitörő zokogást.
Ekkor hűvös, udvarias hang csendült:
– Az a rengeteg kiképzés, és ez lett belőled?
Nem lehet valódi. Arobynn az oltár másik oldalán egyszerűen
nem lehet valódi. Még ha annak tűnt is makulátlan ruháiban,
fénylő vörös hajával.
Korábbi mestere félmosolyt küldött felé.
– Ennél még Sam is jobban bírta.
 Cairn ismét megforgatta a kést, átvágta az izmot. Aelin
megfeszült, csengett a füle a sikolyától. Valahonnan messziről
Fenrys morgása hallatszott.
– Ha tényleg akarnád, megszabadulhatnál a láncoktól – jegyezte
meg Arobynn undorodva, homlokráncolva. – Ha tényleg
megpróbálnád.
Nem, képtelen rá, és minden álom volt, hazugság
– Szándékosan maradtál fogságban. Mert abban a pillanatban,
hogy kiszabadulsz... – Arobynn kuncogott. – Kénytelen leszel
felajánlani magadat, eljátszani az áldozati bárányt.
Aelin odakapott, dobálta magát, csak hogy véget vessen a lába
széttrancsírozásának, nem is hallotta Cairn gúnyos nevetését.
Egyedül az orgyilkosok királyának szavai csengtek a fülében, akit
más nem látott, nem vett észre mellette.
– A lelked mélyén reméled, hogy addig fogságban maradsz,
amíg Adarlan ifjú királya meg nem fizeti helyetted a tartozást. A
lelked mélyén te is tisztában vagy azzal, hogy bujkálsz itt, várod,
hogy megtisztítsa számodra az utat. – Arobynn az oltár szélének
dőlt, tőrével a körmeit tisztogatta. – A lelked mélyén tudod, hogy
nem igazságos, hogy téged választottak azok az istenek. Hogy
Elena téged választott helyette. Igen, nyert némi időt számodra, de
akkor is neked kell megfizetni az árat. Az ő adósságát. És az
istenekét.
Arobynn végigfuttatta hosszú ujjait Aelin arcán.
– Érted már, mitől próbáltalak megkímélni a hosszú évek
során? Hogy mit kerülhettél volna el, ha Celaena maradsz,
mellettem? – Elmosolyodott. – Érted már, Aelin?
Aelin képtelen volt válaszolni. Nem találta a hangját.
Cairn csontot ért, és…
 Aelin hirtelen felült, a combja után kapott.
Nem húzta lánc. Nem fojtogatta álarc.
Nem nyomtak tőrt a testébe.
Kapkodta a levegőt, a dohos ágynemű szaga megtelepedett az
orrában, a sikolyai helyett már csak madárcsicsergést hallott. Aelin
megdörgölte az arcát.
A herceg, aki mellette aludt az éjszaka folyamán, némán,
megnyugtató mozdulatokkal simogatta a hátát.
A valahol Fenharrow és Adarlan határán álló rozoga fogadó kis
ablakán túl sűrű köd gomolygott.
Álom volt. Csak egy álom.
Aelin megfordult, letette a lábát a durva szőnyegre, ami az
egyenetlen fapadlót fedte.
– Még egy óra, mire felkel a nap – jegyezte meg Rowan.
Aelin mégis az ingéért nyúlt.
– Addig bemelegítek akkor.
Talán fut egyet, hiszen már hosszú hetek óta nem volt rá
lehetősége.
Rowan felült, mindenre felfigyelt.
– Várhat még az edzés, Aelin. – Hetek óta gyakoroltak,
éppolyan alaposan és kínzóan, mint Ködvárban.
Aelin belebújt a nadrágjába, majd felcsatolta a kardövét.
– Nem, nem várhat.

Aelin oldalra pördült, Rowan pengéje pedig épp a feje mellett

sújtott le, lenyisszantva néhány tincset a fonata végéből.
 Aelin zihálva pislogott, és még épp időben emelte fel Goldrynt,
hogy kivédje a herceg következő támadását. A két fém
ütközésének ereje végigszaladt a kezét borító, csípő
vízhólyagokon.
Új vízhólyagok – egy új testhez.
Három hetet töltöttek a tengeren, és még alig alakultak ki a
bőrkeményedései. Mindennap órákon át vívott, íjászkodott,
harcolt, és még mindig puha volt a keze.
Aelin nyögve leguggolt, égett a combja, ahogy ugrásra készült.
Azonban Rowan megtorpant a fogadó poros udvarán, bárdját és
kardját lelógatta maga mellett. A hajnali nap első sugaraiban
egészen bájosnak tűnt a fogadó, a közeli partról tengeri szellő fújt
keresztül az udvar közepén álló görbe almafa még le nem hullott
levelei között.
Északon viharfelhők gyülekeztek, ezért előző éjjel kénytelenek
voltak kikötőt keresni, és miután heteket töltöttek a nyílt
tengeren, egyikük sem tiltakozott az ellen, hogy néhány óra
erejéig végre a szárazföldön időzzenek. Hogy kiderítsék, mi
történt, míg ők távol voltak.
A válasz egyszerű volt: kitört a háború.
Mindenhol háború dúlt. De hogy pontosan hol harcolnak, az
idős fogadós nem tudta. Már nem álltak meg csónakok a
kikötőben, a hatalmas hadihajók pedig elhajóztak mellettük. Hogy
szövetséges vagy ellenséges hajók voltak-e ezek, a fogadós arra sem
tudott felelni. Úgy tűnt, az égvilágon semmit sem tud. Főzni sem.
Ahogy a fogadóját rendesen kitakarítani sem.
Ha gyorsan Terrasenbe akarnak érni, akkor kénytelenek
lesznek egy-két napon belül ismét tengerre szállni. A kapitány azt
mondta, túl sok vihar dúl északon ahhoz, hogy egyenesen
odahajózhassanak. Ilyenkor sokkal egyszerűbb elérni a kontinens
partjait, majd annak mentén felhajózni. Még akkor is, ha a döntés
és az emlegetett viharok miatt itt kötöttek ki: valahol Fenharrow
és Adarlan határánál. Résvár csupán néhány napnyira feküdt
tőlük.
Amikor Rowan nem folytatta a harcot, Aelin összevonta a
szemöldökét.
– Mi van?
Nem is igazán kérdés volt, inkább követelőzés.
Rowan rezzenéstelenül figyelte.
Éppúgy, mint amikor visszatért a fogadó mögötti ködös
szántókról a futásból, és az almafának dőlve találta őt.
– Elég ennyi mára.
– Még csak most kezdtük – emelte fel Aelin a pengét.
Rowan viszont továbbra sem mozdította a sajátját.
– Alig aludtál tegnap éjjel.
Aelin megfeszült.
– Rosszat álmodtam. – Az nem kifejezés. Felszegte az állát, és
Rowanre vigyorgott. – Talán inkább az a bajod, hogy kezdelek
lefárasztani.
Nemcsak a vízhólyagok terén, de súlyban is gyarapodott
legalább. Vékony karja egyre izmosodott, combjai
nádszálvékonyból karcsúak, erőteljesek lettek.
Rowan nem viszonozta a mosolyt.
– Reggelizzünk!
– A tegnapi vacsora után annyira nem vágyom rá.
Aelin semmivel sem jelezte, hogy ismét támadni fog,
egyszerűen csak nekiugrott. Goldrynnel fentről, a tőrével lentről
támadt.
Rowan könnyedén hárította a csapásokat. Pengéik összeértek,
majd szétváltak, hogy aztán ismét egymásnak csapódjanak.
 Rowan kivillantotta a szemfogát.
– Enned kell.
– Edzenem kell.
Képtelen volt megállni – egyszerűen tennie kellett valamit.
Mozgásban kellett maradnia.
Nem számít, hányszor lendítette meg a kardot, még mindig
magán érezte. A láncokat. És amikor megállt pihenni, akkor is
érezte – a mágiáját. Várakozott.
Most is, mintha kinyitotta volna fél szemét, és ásított volna
egyet.
Aelin megfeszített állkapoccsal újra támadott.
Rowan minden egyes kardsuhintást hárított, és Aelin tudta,
hogy egyre ügyetlenebbül mozog. Tudta, hogy Rowan hagyja,
hadd folytassa a támadást, ahelyett, hogy megragadta volna a
számtalan kínálkozó alkalom egyikét, és véget vetett volna a
párbajnak.
De ő maga képtelen volt megállni. Körülöttük háború tombolt.
Hullottak az emberek. És ő abban a nyomorult ládában volt, újra
meg újra darabokra szaggatták, és semmit sem tehetett ellene…
Rowan lesújtott, olyan gyorsan, hogy Aelin képtelen volt
követni a mozdulatot. De nem az jelentette a vesztét, hanem a
lába, amit Rowan egyszerűen kisöpört alóla, a földre küldve őt.
Aelin térde sajgott, biztosan lehorzsolódott a nadrág alatt, és a
tőr is kiesett a kezéből.
– Nyertem – lihegte Rowan. – Menjünk enni!
Aelin felnézett rá.
– Még egy kört!
Rowan a hüvelyébe csúsztatta a kardját.
– Majd reggeli után.
Aelin felmordult. Rowan visszamorgott rá.
 – Ne legyél már ostoba! – fakadt ki. – Ha nem táplálod a
testedet, oda lesz az a sok izom. Úgyhogy egyél valamit! És ha
utána még mindig edzeni akarsz, akkor állok rendelkezésedre. –
Kinyújtotta tetovált kezét. – Bár valószínűleg mindent kihánynál.
Vagy a megerőltetéstől, vagy a fogadós gyanús főztje miatt.
Azonban Aelin így felelt:
– Emberek halnak meg. Terrasenben. Mindenhol…
Emberéletek vesznek oda, Rowan.
– Az, hogy reggelizel-e vagy sem, nem változtat ezen. – Aelin
ajka vicsorra húzódott, de Rowan nem hagyta megszólalni. –
Tudom, hogy emberek halnak meg. Segíteni fogunk rajtuk. De
ahhoz erőre kell kapnod, különben képtelen leszel rá.
Igaz. A párja igazat szólt. Mégis maga előtt látta őket, a fülében
csengett a hangjuk. A haldokló, rémült embereké.
A sikolyaik gyakran épp olyannak tűntek, mint a sajátjai.
Rowan néma emlékeztetőként megmozgatta az ujjait.
Mehetünk?
Aelin a homlokát ráncolta, de aztán megfogta a kezét, hagyta,
hadd húzza fel Rowan. Olyan erőszakos vagy!
Rowan átkarolta a vállát. Ennél udvariasabban még sosem
fogalmaztál velem kapcsolatban.

Elide igyekezett nem elfintorodni az előtte gőzölgő szürke

zabkása láttán. Főleg, mivel a fogadós a söntéspult mögötti
árnyékból figyelte őket. Elide a kopottas helyiséget megtöltő kis,
kerek asztalok egyikénél ült. Elkapta Gavriel pillantását, aki a saját
adagjával küzdött.
Gavriel a szájához emelte a kanalat. Lassan.
 Elide szeme elkerekedett.
Aztán még jobban, amikor Gavriel kinyitotta a száját, és
beleevett a zabkásába.
Jól hallhatóan nyelt egyet. Épphogy csak el tudta fojtani az
undorát.
Elide visszafojtotta a mosolyát az Oroszlán homokszínű
szemében csillanó színtiszta kín láttán. Aelin és Rowan egy
hasonló küzdelem végén járt, amikor Elide percekkel korábban
belépett a söntésbe. A királynő sok szerencsét kívánt neki, majd
visszament az udvarra.
A leghosszabb idő, amíg Elide egy helyben ülni látta,
étkezésekkor volt. Valamint azokban az órákban, amikor
rémjelekről magyarázott nekik, miután Rowan megkérte, hogy
tanítsa meg nekik, amit tud.
Annak segítségével szabadult meg a láncaitól, magyarázta a
herceg. És ha az ilkek tényleg ellenállnak a mágiának, akkor
kapóra jöhetnek ezek az ősrégi jelek, amikor szembenéznek
mindazzal, ami előttük áll. A csatákkal, amiket karddal és mágiával
is kell majd vívniuk.
Milyen különös, milyen bonyolult jelek voltak! Elide a saját
nyelvén sem tudott olvasni, évek óta nem próbálkozott vele. Nem
hitte, hogy a közeljövőben alkalma adódik rá. De ha segíthet a
társain azzal, hogy megtanulja ezeket a jeleket… akkor
megpróbálja. Meg is próbálta, néhányat már sikerült is
memorizálnia.
Gavriel merészen megpróbálkozott egy újabb kanálnyi
zabkásával, és feszült mosolyt küldött a fogadós felé. A férfi
láthatóan megkönnyebbült, amikor Elide is kézbe vette a kanalát,
és leküzdött egy falatot. Ízetlen és egy kicsit savanyú volt – csak
nem sót rakott bele cukor helyett? –, de legalább meleg.
 Gavriel a szemébe nézett, mire Elide ismét elfojtotta a
nevetését.
Inkább érezte, mintsem látta, hogy Lorcan belép a helyiségbe.
A fogadósnak azonnal máshol támadt dolga. A férfit nem lepte
meg, amikor öt tündér lépett be a fogadójába előző este, úgyhogy
csakis azért iszkolhatott el minden egyes alkalommal, amikor
Lorcan megjelent, mert a hím tökélyre fejlesztette a fenyegető
nézését.
Lorcan egyetlen pillantást vetett Elide-ra és Gavrielre, aztán
sarkon fordult, és kivonult az ebédlőből.
Alig beszéltek az elmúlt hetekben. Elide nem is tudta volna,
mit mondjon.
Az udvar tagja. Elide udvarához tartozik. Örökre.
Aelinnel határozottan nem kedvelték meg jobban egymást.
Nem, valójában csak Rowan és Gavriel beszélt vele. Fenrys
megígérte Aelinnek, hogy nem keresi az összeütközést Lorcannel,
és legtöbbször levegőnek nézte. Elide pedig… Általában olyan
gyorsan elillant, hogy Lorcan már meg sem próbált közelíteni felé.
Helyes. Jobb is így. Még akkor is, ha Elide-nak néha szólásra
nyílt a szája, hogy beszélgessen vele. Őt figyelte, miközben Aelin
rémjelekkel kapcsolatos magyarázatát hallgatta. Vagy amikor a
királynővel edzett, azokban a ritka pillanatokban, amikor nem
ugrottak egymás nyakának.
Aelin visszatért. A tőle telhető leggyorsabban gyógyult.
Elide nem érezte a következő kanálnyi zabkása ízét. Gavriel,
hála az égnek, nem szólt semmit.
És Anneith is néma maradt. Egyetlen suttogással sem mutatott
neki irányt. De jobb is volt így. Hogy ő dönthet. Hogy Lorcan
tisztes távolságot tart tőle.
Elide néma csendben ette meg a zabkásája maradékát.
 Rowannek igaza volt: Aelin majdnem elhányta magát reggeli
után. Öt perce voltak még csak az udvaron, máris meg kellett
állnia, az a nyomorult zabkása felfelé jött a torkán.
Rowan kuncogott egy sort, amikor Aelin a szája elé kapta a
kezét. Aztán sólyommá változott, hogy a közeli partra és az ott
várakozó hajóhoz repüljön, és egyeztessen a kapitánnyal.
Aelin kimozgatta a vállát, miközben figyelte, ahogy Rowan
eltűnik a felhők között. Persze hogy igaza volt. Tényleg pihennie
kell.
Ha tudták is a többiek, mi hajtja őt előre, nem szóltak egy szót
sem.
Aelin a kardhüvelybe csúsztatta Goldrynt, és hosszasan kifújta a
levegőt. A mágiája mormogott a mélyben.
Megmozgatta az ujjait.
Maeve sápadt arcának hűvös vonásai rémlettek fel előtte.
A mágiája elhallgatott.
Aelin reszketve ismét kifújta a beszívott levegőt, kirázta a
remegést a kezéből, majd a fogadó nyitott kapuja felé indult.
Hosszú, poros út nyújtózott előtte, a szántók mellette sivárak
voltak. Unalmas, elfeledett vidék. Gyakorlatilag körbe sem nézett,
amikor reggel futni indult, csak ködöt és azt a néhány verebet látta
a télben megszáradt fű között.
Fenrys farkas alakban ült a legközelebbi szántó szélén, a
semmibe bámult. Pont ugyanott volt, ahol hajnalhasadta előtt.
Aelin direkt hangosabban lépkedett, hogy meghallja őt, és a
farkas hegyezni is kezdte a fülét. Visszaváltozott, mire Aelin
odaért, és nekidőlt a szántót körülvevő, félig elkorhadt kerítésnek.
 – Kit dühítettél fel, hogy te kaptad az éjszakai őrséget? –
kérdezte Aelin, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról.
Fenrys felhorkant, és beletúrt a hajába.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy önként jelentkeztem rá?
Aelin felvonta a szemöldökét. Fenrys vállat vont, majd ismét a
szántó felé fordult, a köd felé, ami továbbra is ott gomolygott a
távolabbi végében.
– Nem alszom valami jól mostanában. – Féloldalas pillantást
vetett Aelinre. – Gondolom, nem én vagyok az egyetlen.
Aelin a jobb kezén lévő vízhólyagot piszkálta, és felszisszent.
– Alapíthatunk titkos társaságot, olyanoknak, akik rosszul
alszanak.
– Ha Lorcant nem hívjuk, részemről rendben.
Aelin felnevetett.
– Tedd már túl magad rajta!
Fenrys vonásai megkeményedtek.
– Megígértem, hogy úgy lesz.
– A jelek szerint mégsem sikerült.
– Majd ha nem fogod hullafáradtra futni magadat hajnalban,
akkor túl teszem magam rajta.
– Nem futottam magam hullafáradtra. Rowan felügyel.
– Rowannek köszönhetjük, hogy nem sántikálva jársz.
Igaz. Aelin ökölbe szorította sajgó kezét, majd a zsebébe dugta.
Fenrys nem felelt. Nem kérdezte, miért nem melegíti fel a kezét.
Vagy a levegőt körülöttük.
Csak odafordult hozzá, és háromszor pislogott. Jól vagy?
Sirályvijjogás hasított keresztül a szürkeségen, és Aelin kétszer
visszapislogott. Nem.
Ennél többet úgysem ismerne el. Ismét pislogni kezdett, ezúttal
háromszor. Te jól vagy?
 Fenrys is két pislantással válaszolt.
Nem, egyáltalán nem voltak jól. Talán sosem lesznek. Ha a
többiek tudták is, ha átláttak is a hetykeségen, a tüzes természetén,
hát nem mutatták.
Egyikük sem szólt semmit arra, hogy Fenrys egyetlenegyszer
sem használta a mágiáját, hogy odébb ugorjon. Nem mintha
bárhová is mehetett volna a tenger közepén. De még akkor sem
próbálkozott vele, amikor vívtak.
Talán Connall-lel együtt az is odaveszett. Lehet, hogy olyan
áldás volt, amiben mindketten részesültek, és most elviselhetetlen
lett volna ismét használni. Aelin nem mert magába nézni, a benne
háborgó tengerre. Képtelen lett volna.
Aelin és Fenrys a szántó mellett állt, miközben a nap egyre
feljebb vándorolt az égbolton, és felszárította a ködpárát.
Hosszas hallgatás után Aelin így szólt:
– Amikor véresküt fogadtál Maeve-nek, milyen íze volt a
vérének?
Fenrys összevonta aranyszínű szemöldökét.
– Véríze. Hatalomíze. Miért?
Aelin a fejét rázta. Tehát csak egy újabb álom vagy hallucináció.
– Ha tényleg a sarkunkban jár a hadseregével, akkor... Csak
próbálom megérteni. Mármint Maeve-et.
– Meg akarod ölni.
Felfordult a zabkása a gyomrában, de Aelin csak vállat vont.
Még ha hamuízt érzett is a szájában.
– Szeretnél inkább te végezni vele?
– Nem vagyok benne biztos, hogy túlélném – szűrte
összeszorított fogain keresztül Fenrys. – És neked egyébként is
nyomosabb okod van rá, mint nekem.
– Szerintem mindkettőnknek ugyanolyan nyomós oka van rá.
 Fenrys sötét pillantása végigsiklott Aelin arcán.
– Connall jobb volt, mint... Mint amilyennek akkor láttad. Mint
amilyenné a végére vált.
Aelin megragadta és megszorította Fenrys kezét.
– Tudom.
Teljesen eltűnt a köd.
– Szeretnéd, ha mesélnék róla? – kérdezte Fenrys halkan.
Nem a testvérére célzott.
Aelin a fejét rázta.
– Eleget tudok. – Szemügyre vette hideg, felhólyagosodott
kezét, majd megismételte: – Eleget tudok.
Fenrys megmerevedett, keze az oldalán lógó kardra siklott.
Nem a szavai miatt, hanem…
Rowan bukott le az égből, gyakorlatilag zuhanórepülésben
közeledett hozzájuk.
Néhány méterrel a föld felett visszaváltozott, majd egy
ragadozó ügyességével landolt, és futva tette meg feléjük az utolsó
néhány lépést.
Goldryn dalolt, ahogy Aelin előkapta.
– Mi az?
A párja felelet helyett az égboltra mutatott.
Arra, ami odafent repült.
 45. FEJEZET

KŐ CSATTANT KÖVÖN, ÉS YRENE MEGKAPASZKODOTT a Westfall-

erőd megremegő kőfalában, ahogy a torony megingott. A folyosón
lévők sikítottak, néhányan jajveszékeltek, míg mások a
családtagjaik elé ugrottak, hogy saját testükkel védelmezzék őket a
lehulló törmeléktől.
Már felkelt a nap, javában folyt a küzdelem.
Yrene a kőhöz simult, zakatolt a szíve, és a lélegzetvételeit
számolta egészen addig, amíg abba nem maradt a rázkódás. A
legutolsó támadásnál hatig jutott.
Most szerencsére csak háromig.
Öt napja ment ez. Öt napja éltek ebben a rémálomban, és csakis
az éj legsötétebb órái kínáltak némi enyhülést.
Gyakorlatilag csak egy futó csók, egy ölelés erejéig látta Chaolt.
Először egy sérüléssel a halántékán érkezett, amit Yrene gyorsan
meggyógyított. Másodszorra már erősen a botjára támaszkodott,
mindenütt kosz és vér fedte, bár a nagy része nem tőle származott.
Yrene gyomra felfordult a fekete vér láttán. Valgok. Valgok
tanyáznak odakint. Emberekbe költöztek. Túl sokan vannak, hogy
meggyógyítsa őket. Nem, az majd az ostrom után következik. Már
ha túlélik egyáltalán.
Nem sokkal a csata kezdete után, túl rövid idő elteltével,
elkezdtek beözönleni a sebesültek, a haldoklók. Eretia a
nagycsarnokban rendezett be kórtermet, és Yrene is ott töltötte az
ideje nagy részét. A néhány, álomtalan alvással töltött óra után
rögtön oda ment.
A torony végre megállapodott, és Yrene megszólalt:
– A rukok még mindig tartják a frontot. Morath csak azért
használja a katapultokat, mert képtelenek bevenni a falakat.
Ez csak részben volt igaz, de mintha megnyugtatta volna a
folyosón kuporgó családokat, akik a fekhelyüket és azt a néhány
értékes holmit szorongatták, amit birtokoltak.
A rukok valóban jó néhány katapultot elpusztítottak azok
közül, amiket Morath idehurcolt, de azért maradt még pár
működőképes – épp elég ahhoz, hogy folyamatosan bombázzák
velük az erődöt, a várost. És míg a rukok valóban tartották a
frontot, sokáig már ők sem bírják majd.
Yrene tudni sem akarta, hányan estek el a csatában. Elég volt
egy pillantást vetnie a nagycsarnokban lévő ruklovasokra, és máris
tudta, hogy túl sokan. Eretia azt az utasítást adta, hogy a sebesült
rukokat az egyik belső udvarra vigyék, öt gyógyítót küldött az
ellátásukra, és még így is annyira tele voltak, hogy mozdulni alig
tudtak.
Yrene továbbsietett, ügyelt, nehogy megbotoljon a torony
lépcsőjére zuhant törmelékben. Előző nap majdnem kitörte a
nyakát, amikor megcsúszott egy lehullott fadarabon.
A sebesültek nyögései már jóval a nagycsarnokon kívül
köszöntötték, az ajtó tárva-nyitva állt, odabent számtalan sornyi
katona hevert a kaganátusból és Anielle-ből egyaránt. A gyógyítók
nem tudtak mindenkinek ágyat biztosítani, úgyhogy sokaknak
matracot terítettek a földre. Amikor már az sem volt, egymásra
halmozott köpenyeken és takarókon helyezték el a betegeket.
Nem volt elég… Nem volt elég felszerelés, nem volt elég
gyógyító. Többet kellett volna magukkal hozniuk a seregtől.
 Yrene feltűrte az inge ujját, az ajtó melletti mosdóhely felé
igyekezett. Rengeteg gyerek, akinek a családját itt helyezték el az
erődben, segített kimosni a koszos vödröket, majd forró vízzel
megtölteni őket. Ahogyan a sebesültek melletti tálakat is
kitisztították.
Yrene nem szívesen engedte, hogy a gyerekek tanúi legyenek
ennyi vérontásnak és fájdalomnak, de nem volt más, aki
elvégezhette volna a munkát. Megdöbbentően segítőkészek voltak.
Anielle ura egy igazi rohadék volt ugyan, de a népe bátornak és
nemeslelkűnek bizonyult. Olyannak, akik nagyobb hatást
gyakoroltak a férjére, mint a gyűlöletes apja.
Yrene tisztára dörgölte a kezét, bár azelőtt is megmosta már,
hogy lejött volna ide, majd lerázta róla a vízcseppeket. Nem
pazarolhatták kéztörlésre azt a néhány értékes törülközőjüket.
Alig töltődött vissza valamicske a mágiájából, hiába aludt
éjszaka. Tudta, hogy ha kinézne a várfalra, látná, hogy Chaol
bottal jár, talán még a csatalóra is felült, amire feltették a
merevítővel ellátott speciális nyerget. Amikor legutóbb látta,
tegnap délután, erősen bicegett már.
De nem panaszkodott – nem kérte, hogy ne használja az erejét.
Harcolni fog, akár állva, akár bottal, akár székben vagy lovon kell
tegye.
Eretia a csarnok közepén ért oda hozzá, sötét bőrén verejték
gyöngyözött.
– Behoznak egy ruklovast. Karmok metszették el a torkát, de
még lélegzik.
Yrene elfojtotta a remegését.
– Mérgezett karmok? – A valg bestiák közül rengetegnek az
volt.
 – A felderítő, aki iderepült, hogy szóljon, nem volt benne
biztos.
Yrene előhúzta a csípőjén függő erszényből a felszerelését, és
körbenézett a csarnokban, olyan részt keresett, ahol el tudják látni
a hamarosan érkező lovast. Nem sok hely maradt szabadon... De
ott, a mosdótálaknál, ahol épp az imént tisztította a kezét. Ott lesz
elég hely.
– Az ajtónál várom.
Yrene megfordult, hogy a bejárathoz siessen. Ám ekkor Eretia
megragadta a felkarját, vékony ujjai enyhén a bőrébe mélyedtek.
– Eleget pihentél?
– Na és te? – kérdezett vissza Yrene.
Eretia itt volt, amikor Yrene órákkal ezelőtt ágyba vánszorgott,
és úgy tűnt, jóval Yrene előtt érkezett ma reggel, már ha elment
egyáltalán pihenni.
Eretia összehúzta barna szemét.
– Nem nekem kell odafigyelnem arra, mennyire erőltetem meg
magam.
Yrene azonnal tudta, hogy Eretia nem a Chaolt és őt összekötő
kapocsra gondol.
– Tudom, hol a határ – felelte feszülten.
Eretia mindentudó pillantást vetett Yrene továbbra is lapos
hasára.
– Sokan egyáltalán nem kockáztatnák meg.
Yrene megdermedt.
– Veszélynek vagyok kitéve?
– Nem, de a terhesség fárasztó, főleg a korai hónapokban. És
akkor még nem számoltunk a háború borzalmaival, és azzal sem,
hogy mindennap szinte teljesen kimeríted a mágikus tartalékaidat.
 Yrene egy pillanatig hallgatott, hagyta, hogy leülepedjenek a
szavak.
– Mióta tudod?
– Pár hete. Megéreztem rajtad az erőmmel.
Yrene nagyot nyelt.
– Chaolnak még nem mondtam el.
– Ha a megfelelő pillanatra vársz – mutatott körbe a gyógyító a
remegő erődben –, akkor azt hiszem, eljött.
Ezzel Yrene is tisztában volt. Már egy ideje próbálta elmondani
neki. De hogy ilyen terhet tegyen a vállára, hogy már ne csak
miatta, hanem a benne növekvő élet miatt is aggódjon... Nem
akarta elvonni a figyelmét. Nem akarta még tovább növelni a
félelmet, amin, tudta, Chaolnak már így is úrrá kell lennie pusztán
amiatt, hogy itt van mellette, és vele harcol.
És nem akarta, hogy Chaol tudja, ha ő elesik, akkor nem csak
Yrene élete ér véget... Képtelen volt elmondani neki. Egyelőre
még nem képes rá.
Talán önzőség volt, talán ostobaság, mégis képtelen volt rá. Még
akkor sem, ha örömkönnyeket hullatott, amint a hajó fürdőjében
rádöbbent az igazságra, amikor nem jött meg a vérzése a kellő
időben, és számolni kezdte a napokat. Aztán rádöbbent, mit jelent
az, hogy háború alatt gyermeket hord a szíve alatt. És hogy ez a
háború talán még akkor is tombolni fog, vagy legalábbis az utolsó,
borzalmas napjait nyögik majd, amikor világra hozza a gyermekét.
Yrene úgy döntött, minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne egy
sötétséggel teli világban szülje meg a kisbabáját.
– Majd elmondom neki, amikor tényleg megfelelő a pillanat –
felelte Yrene némileg csípősen.
Kiáltások harsantak a csarnok nyitott ajtajából:
– Utat! Utat a sebesültnek!
 Eretia a homlokát ráncolta, de azért Yrene-nel együtt
odarohant a városiak cipelte, máris vérrel áztatott hordágyhoz és a
rajta fekvő ruklovashoz.

Chaol alatt megmoccant a ló, de nem ficánkolt sokat, biztosan

álltak a várfal egyik alacsonyabban fekvő gyilokjáróján. Nem volt
olyan nemes jószág, mint Farasha, de azért megbízhatónak
bizonyult. Bátor állat volt, ami jól tűrte Chaol merevítős nyergét,
és ennél többet nem is kívánt tőle.
Tudta jól, hogy nem tudna lábra állni, ha leszállna róla. A
gerincén a nyomás elárulta neki, hogy Yrene már dolgozik, pedig
alig kelt még fel a nap. De lóháton is éppolyan jól tudott harcolni –
ugyanúgy vezethette a katonákat.
Odalent Erawan hadserege ismét támadásba lendült, hogy
bevegye a falakat. Annyian voltak, hogy Chaol meg sem tudta
számolni őket.
A rukok a levegőben suhantak, ügyesen kerülgették a nyilakat
és dárdákat, fel-felkaptak egy-egy katonát a földről, hogy aztán
szétszaggassák. A rukhin a madarakon ülve óvatos, ügyesen
megszervezett támadásokban, tombolva csapott le – mindez Sartaq
és Nesryn munkáját dicsérte.
De öt nap után még a csodálatos rukok is kezdtek lelassulni.
És Morath ostromtornyai, amiket korábban könnyedén fém- és
fahalommá változtattak, most egyre közelítettek a falakhoz.
– Készítsétek fel az embereket a támadásra! – utasította Chaol a
komor ábrázatú parancsnokot, aki a közelében állt. A parancsnok
továbbkiáltotta a parancsot a sorokon, amiket Chaol épp
hajnalhasadta előtt állított fel.
 Néhány morathi csapatnak sikerült megcsáklyáznia a falakat az
elmúlt két napban, létrákat állítottak, és özönleni kezdtek felfelé.
Chaol levágta őket, és bár az anielle-i harcosok nem tudták
pontosan, mit tegyenek a démon szállta katonákkal, akik azért
jöttek, hogy lemészárolják őket, engedelmeskedtek Chaol
elvakkantott utasításainak. Gyorsan megállították a felfelé igyekvő
katonákat, elvágták a köteleket, amik a létrákat rögzítették.
Viszont a közeledő ostromtornyok... Azokkal nem fognak olyan
könnyedén elbánni. Ahogyan a katonákkal sem, akik majd
átrohannak a tornyok és a várfalak közé feszített fémhidakon.
Azonban a rukok már le is csaptak Morath seregének hátsó
soraira, ahonnan a parancsnokok fenntartották a valg csapatok
rendjét. Nesrynnek jutott eszébe tegnap este, hogy ne a
végtelennek tűnő arcvonalakat támadják, hanem vadásszák le
azokat, akik irányítják őket. Hogy káoszt és fejetlenséget szítsanak.
Közeledett az első ostromtorony, fém nyögött, miközben a
wyvernek – amiket a földhöz láncoltak, szárnyukat megkurtították
– közelebb vonszolták. A katonák már ikersorokat alkottak
mögötte, készen arra, hogy meginduljanak felfelé.
A mai nap fájdalmas lesz.
A ló ismét mocorogni kezdett, mire Chaol páncélkesztyűs
kezével megpaskolta a csődör szintén páncélos nyakát. A fémen
csörrenő fém hangját elnyomta a csatazaj.
– Türelem, barátom!
Távol tőlük, túl messze ahhoz, hogy az íjászok nyilai elérhessék,
újra-töltötték a katapultot. Csupán fél óra telt el azóta, hogy
feléjük hajítottak egy sziklatömböt. Chaol akkor bebújt az egyik
boltív alá, és imádkozott, hogy ne omoljon össze a torony, aminek
az alját érte.
Imádkozott, hogy Yrene épp ne arrafelé legyen.
 Alig látta őt a vérontással, kimerültséggel teli napok során. Nem
mondhatta el neki, amit megtudott. Nem mondhatta el, amit
érzett. Kénytelen volt beérni egy szenvedélyes, ám rövid csókkal,
aztán rohant is tovább arra a gyilokjáróra, ahol éppen szükség volt
rá.
Chaol kivonta a kardját, a frissen ápolt fém csikorgott, ahogy
kiszabadult hüvelyéből. Másik kezének ujjai eközben pajzsának
tartópántjára kulcsolódtak. Egy ruklovas könnyű pajzsa, amit gyors
küzdelmekre terveztek. A merevítőnek köszönhetően biztosan ült
a nyeregben, a csatok tartottak.
A gyilokjárón álló katonák mozgolódni kezdtek a közeledő
ostromtorony láttán. A benne lévő borzalmak gondolatára.
– Egykor ők is emberek voltak – kiáltotta Chaol, túlharsogva a
várfalakon túl dúló csata zaját –, és éppúgy lehet velük végezni is.
Néhány kard már nem remegett ezután.
– Anielle népe vagytok – folytatta Chaol, felemelve a pajzsát és
a kardját. – Mutassuk meg nekik, mit jelent ez!
Az ostromtorony nekicsapódott a várfalnak, és a legfelső
szinten lévő fémhíd lezuhant, összezúzva a cikcakkos várfal kiálló
köveit.
Chaol hűvössé, számítóvá vált.
A felesége odabent van az erődben. A gyermeküket hordja a
szíve alatt.
Nem hagyja cserben.

Az ostromtorony elérte a várfalat, és most egymás után

rontottak be a katonák az ősi várba.
 Bár messze jártak, Nesryn látta a gyilokjárókon kialakuló
káoszt. Még épp ki tudta venni Chaolt szürke lován, ahogy a
sűrűjébe veti magát.
Odalentről nyilakat és dárdákat hajítottak feléjük, mire Nesryn
balra fordult. A többi ruk követte őt.
A harcmező másik oldalán Borte és Yeran a rukhin egy másik
részét vezetve jobbra húzott. A két csapat tükörképként szállt
egymás felé, hogy aztán lesújthassanak a hátsó sorokra.
Épp akkor, amikor Sartaq egy harmadik csapattal nekik rontott
a másik irányból.
Két parancsnokkal már végeztek, de még így is maradt három.
Nem hercegek, hála az itteni és a kaganátus harminchat istenének,
de attól még valgok. Fekete vér szennyezte Salkhi páncélos
tollazatát, ahogyan az összes többi rukét is a levegőben.
Nesryn órákat töltött azzal tegnap este, hogy lemossa Salkhiról.
A rukhin összes tagja így tett, nem akarták, hogy a kiontott vér
miatt másképp kapjon a szél a rukok tollazatába.
Nesryn az íj húrjára helyezett egy nyílvesszőt, majd megkereste
a célpontját. Ismét.
A valg parancsnok kivédte az előző lövését. Ezt viszont nem
fogja.
Salkhi lebukott, sorozatosan kapta a nyilakat a mellvértjére,
sűrű tollazatára, a bőrébe. Nesryn majdnem elhányta magát,
amikor néhány nappal ezelőtt eltalálta az egyik nyílvessző. Mintha
ezer évvel ezelőtt történt volna. Órákat töltött minden este azzal,
hogy kihúzza a nyilakat Salkhi testéből – mintha tüskéket
szedegetett volna egy szúrós növényről.
Sartaq közben tűzről tűzre járt, megvigasztalta azokat, akiknek
a madara nem volt ilyen szerencsés. Nyugtatgatta azokat a rukokat,
akiknek a lovasa nem élte túl a napot. Már egy egész kocsi megtelt
a szuldjaikkal – utolsó útjukra vártak, hogy végül Arundin csupasz
lejtőinek földjébe kerülhessenek.
Amikor Salkhi elég közel ért ahhoz, hogy letépjen jó néhány
valgot a lováról, és karmaival szétszaggassa őket, Nesryn rálőtt a
parancsnokra.
Nem látta, hogy célt ér-e a lövedéke.
Ugyanis ekkor kürtszó hasította keresztül a csatazajt.
Kiáltások harsantak a rukhin felől, mindenki kelet felé nézett.
A tenger felé.
Arra, ahonnan a darghan lovas és gyalogos serege megtámadta
Morath védtelenül maradt keleti szárnyát. Maga Hasar vezette a
kagán seregét muniki lován ülve.

Két sereg ütközött meg az ősi város mellett elterülő síkságon,

egy sötét és egy arany.
Hosszú órákon keresztül vívtak véres, kegyetlen küzdelmet
azon a szürke napon.
De Morath serege nem tört meg. És nem számított, hogy
Nesryn és a rukhin Sartaq és Hasar utasításait követve
felsorakozott a frissen érkező csapatok mögött, a valgok nem adták
fel.
Morath katonái továbbra is útját állták a kaganátus
hadseregének, nem érhették el a megostromlott várost. Mintha a
sötétség óceánja húzódott volna előttük.
Nesryn magával vitte a vérben úszó, kimerült Yrene-t és Chaolt
az újra biztonságossá váló várfalakról, hogy ők is részt vehessenek
a kagán gyermekeinek haditanácsán. Körülöttük mindenütt
katonák nyögtek és üvöltöttek fájdalmukban, a Hafiza vezette
gyógyítók csapata rohant, hogy ellássa őket, mielőtt ismét kitör a
harc.
De miután elérték Hasar hercegnő sátrát, miután mindannyian
körbeállták Anielle térképét, csupán néhány percig
tanácskozhattak, máris félbeszakították őket.
Olyasvalaki lépett be a sátornyíláson, akire Chaol a legkevésbé
sem számított.
 46. FEJEZET

A LÁTHATÁR SZÉLÉN FELTŰNT PERRANTH. A sötét kőből épült

várost a kobaltszínű tó és az azonos nevű kis hegyvonulat között
alakították ki.
A várat a várost szegélyező, óriási hegy mentén építették fel,
keskeny tornyai elég magasra nyúltak ahhoz, hogy még az
orynthiakkal is felvegyék a versenyt. Adarlan hadserege
lerombolta a hatalmas városfalakat, aztán sosem építették újra
őket. A közelében lévő házak most már kinyúltak a mezőre, amin
túl ott folyt a befagyott Lanis folyó, az szállította a vizet a tóból a
távoli tengerig.
Aedion úgy döntött, ezen a mezőn fogják megvetni a lábukat.
A jég kitartott, miközben átkeltek a folyón, és megfogyatkozott
katonáikat ismét csatasorba állították.
A Whitethorn nemesek és harcosaik a kiégés szélén álltak, a
mágiájuk csupán szellőnek tűnt. De a pajzsaik egynapnyi előnyt
biztosítottak számukra Morath seregével szemben.
Ezt az egy napot pihenésre használták, tüzelőt gyűjtöttek a
fákról, csűrökből és elhagyott tanyákról, hogy táplálhassák a
tábortüzeiket. Aedion megbízottjaként a szülővárosába,
Perranthba küldte a tolvaj Nox Owent, hogy kiderítse, vannak-e
olyan férfiak és nők a városban, akik csatlakoznának megcsappant
létszámú seregükhöz.
 Nem sokan jöttek. Nox csupán néhány száz, még az eddigieknél
is képzetlenebb harcossal tért vissza. Mágiahasználó nem akadt
közöttük.
Fegyverük azonban volt, még ha nagyrészt régiek és rozsdásak
voltak is. És legalább új nyilakat is hoztak magukkal. Vernon
Lochan gondoskodott róla, hogy a népe fegyvertelen maradjon, a
jelek szerint nagyon félt a lázadástól, ami minden bizonnyal kitört
volna, ha az emberek rájönnek, hogy Perranth valódi örökösét
fogságban tartják a vár legmagasabb tornyában.
De úgy tűnt, Perranth népe már így is megelégelte a bábmester
uralmát.
És legalább kaptak tőlük takarót, ételt. Óránként érkeztek a
megrakott kocsik, és velük együtt gyógyítók, hogy ellássák a
sebesülteket, bár sajnos egyikük sem rendelkezett mágikus
képességekkel. Azokat, akiknek a sérülése túl súlyos volt ahhoz,
hogy tovább harcoljanak, visszaküldték az ellátmányt szállító
kocsikkal a városba. Annyian voltak, hogy egymás hegyén-hátán
fértek csak el.
Csakhogy a meleg takarók és a frissen készült ételek nem
növelték meg a sereg létszámát. Ahogyan Morathot sem tarthatják
vissza.
Úgyhogy Aedion terveket szőtt, magához intette a Romlás
parancsnokait. Mindent kihasználnak. A terep minden egyes
négyzetcentiméterét, a fegyvereket, a katonákat.
Lysandrát nem látta. Ahogyan Aelin sem bukkant fel.
A királynő elhagyta őket, motyogták a katonák.
Aedion gondoskodott róla, hogy elhallgassanak. Vicsorogva
közölte, hogy a királynőnek megvan a saját küldetése, amivel
éppen őket menti, és ha azt akarná, hogy Erawan is tudja, mit
csinál éppen, akkor bizonyára bejelentené ország-világ előtt.
Akkor aztán nyugodtan jártathatnák a szájukat, ha már ennyire
szeretnek pletykálni.
Ezzel – némileg – sikerült enyhítenie a háborgó indulatokat.
Aelin nem védte meg őket a tüzével, hagyta, hadd mészárolják
le őket.
Ezzel részben Aedion is egyetértett. Elgondolkozott, vajon nem
lett volna-e jobb ötlet hagyni a kulcsokat, esetleg arra használni a
meglévő kettőt, hogy elsöpörjék az ellenséget a föld színéről,
ahelyett, hogy elpusztítják a legerősebb fegyverüket a Zár
elkészítése érdekében.
A fene vigye el, még Dorian Havilliard és az ő elképesztő ereje
láttán is könnyek szöktek volna a szemébe, ha most megjelenik. A
király anélkül szedte le az ilkeket az égből, anélkül törte ki a
nyakukat, hogy egy ujjal is hozzájuk ért volna. Aedion meghajolna
előtte, ha azzal menthetné saját magukat.
Delelőre járt a nap, amikor Morath serege ismét beérte őket,
teljesen beterítették a láthatárt. Mintha vihar csapott volna le a
mezőre.
Aedion korábban figyelmeztette Perranth népét, hogy
meneküljenek be Tölgyváldba, ha tudnak. Azzal nem sokra
mennének, ha bezárkóznának a várba. Nem halmoztak fel
elengedő készleteket ahhoz, hogy túléljenek egy ostromot. Aedion
elgondolkozott rajta, hogy azt is kihasználja a csata során, de a
valódi előnyt a befagyott folyó jelentette, nem pedig az, ha hagyja,
hogy sarokba szorítsák és szép lassan kivéreztessék őket.
Senki sem siet a megmentésükre. Rolfe azóta sem jelzett, Galan
erői ugyanúgy megcsappantak, a hajói szétszéledtek a partvonal
mentén, és egyetlen hírmorzsa sem érkezett Briarcliffi Ansel
seregének maradékáról.
 Aedion nem hagyta, hogy mindez az arcára legyen írva,
miközben csődörén ülve végigügetett a katonák sora mentén, és
szemrevételezte őket.
A jeges levegő megtelt a félelmük szagával, rettegésük súlya
feneketlen vermet ásott a szemükben, amivel Aediont követték.
A Romlás kardjaival ütni kezdte a pajzsokat. Ütemes dobolás,
amivel túlharsoghatták a feléjük masírozó morathi sereg zaját.
Aedion nem kereste az alakváltót a katonák között. Ilkek
repültek nem sokkal Morath feléjük rajzó katonái felett. Nyilván
őket veszi majd elsőként célba.
Aedion a sereg közepénél megállította a lovát. A befagyott
Lanist szinte beterítette az előző este hullott hó. Csakhogy Morath
is pontosan tisztában volt vele, hogy létezik. A valg hercegek
nyilván alaposan tanulmányozták a vidéket. Ahogyan őt magát is,
a stratégiáit, a képességeit. Tudta jól, hogy szembenéz majd
valamelyikkel, mielőtt véget ér a háború, ha nem az összessel.
Nem lesz jó vége.
De Aediont mindez nem érdekelte, csak kockáztassák meg az
átkelést. Endymion és Sellene – az a két tündér, akinek maradt
még némi ereje – a Romlás első vonalai mögött várakozott.
Aedion fantomérintésként érezte a lapockái között és sisakos
fején a saját katonáinak tekintetét. Nem készült lelkesítő
beszéddel.
Semmiféle beszéd nem akadályozhatja meg, hogy meghaljanak
ma.
Úgyhogy Aedion előhúzta Orynth kardját, felemelte a pajzsát,
és csatlakozott a Romlás ütemes dobolásához.
Szívének összes dacát és dühét belesűrítette a mozdulatba,
amikor az ősi kardot a behorpadt, kerek fémhez ütötte.
Rhoe pajzsához.
 Aedion nem mondta el Aelinnek. Meg akarta várni, amíg
visszatérnek Orynthba, hogy elárulja, nem veszett el az apja pajzsa,
ő hordozta. Ahogy korábban Rhoe előtt annyi őse tette.
Nem volt neve. Még Rhoe sem tudta, milyen régi. És miután
Aedion elragadta Rhoe szobájából, az egyetlen holmit, amit
magával vitt, amikor kiderült, lemészárolták a családját, hagyta,
hadd feledkezzen meg róla mindenki más.
Még Darrow sem ismerte fel. Senki sem figyelt fel az egyszerű,
viharvert pajzsra Aedion oldalán, csak őt emlékeztette mindarra,
amit elveszített. Amit az utolsó leheletéig védelmezni fog.
A szövetséges katonák csatlakoztak a doboláshoz, ahogy
Morath elérte a folyó partját. A két valg herceg elvakkantotta az
utasításait, mire az első gyalogosok már el is indultak a jégen. Az
ilkek hátramaradtak a sereg közepénél. Hogy akkor támadjanak,
amikor Aedionékat már lefárasztották.
Ren Allsbrook és a maradék íjászai megbújtak a katonák sora
mögött, ők fogják levadászni a szárnyas rémálmokat.
Aedion és a serege újra és újra nekicsapta a kardját a pajzsának.
Morath serege egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk a jégen.
Aedion tartotta az ütemet, és az ellenség nem jött rá, hogy a
dobolás valójában más célt szolgál.
Elfedte a mélyben széttöredező jég hangját.
Morath egyre csak nyomult előre, és már majdnem átértek a
folyón.
Nem kellett odakiáltani Endának és Sellene-nek. Szél söpört
végig a jégen, majd egyenesen nekivágódott, bekúszott a már
meglévő repedéseken. Szétfeszítette a jeget. Darabokra szaggatta.
Az egyik pillanatban Morath még feléjük masírozott.
A következőben pedig aláhullott, víz csobbant, kiáltások és
sikolyok töltötték meg a levegőt. Az ilkek előreröppentek, hogy
kikapják a folyóból a katonákat, akiket a saját páncéljuk súlya
húzott lefelé.
Ám Ren Allsbrook már várta őket, és elüvöltött parancsára az
íjászok célba vették a védtelenül maradt ilkeket. A szárnyukat ért
nyílvesszők nyomán a jégre, a vízbe bucskáztak. Lesüllyedtek,
némelyik magával rántotta a csapkodó katonákat is.
A valg hercegek egyszerre emelték fel a kezüket, mintha valami
összekötötte volna őket. A hadsereg megtorpant a partvonalon.
Figyelték, ahogyan a társaik vízbe fulladnak. Figyelték, ahogy
Endymion és Sellene újra és újra széthasítja a jeget, nehogy ismét
befagyjon a víz.
Aedion megkockáztatott egy mosolyt, miközben a fuldokló
katonákat figyelte.
A két valg herceg visszamosolygott rá a folyó túlpartjáról.
Egyikük végigsimított a nyakát ölelő fekete galléron. Ígéret és
emlékeztető, hogy pontosan mit tesznek majd vele.
Aedion intett a fejével, gúnyosan hívogatta őket. Próbálják csak
meg!
A tündér nemesek ereje végül megtört, ezt mutatta a jég, ami
ismét összefagyott a fuldokló katonák feje felett, és bezárta őket a
sötét víztömegbe.
A valg hercegek fekete szelet küldtek előre, és a katonáik még
csak le sem pillantottak, amikor elkezdték átszelni a jeget, ügyet
sem vetve a lábuk alatti dörömbölésre.
Aedion hátrébb húzódott a lovával, oda, ahol Kyllian és Elgan
szintén egy-egy csődörön ült. Legfeljebb kétezer ellenféltől
sikerült megszabadulniuk a folyó segítségével. Egyikük sem tér
már vissza.
Szinte meg sem látszott a feléjük masírozó seregen.
 Aedion nem tudott mit mondani a parancsnokainak, akik egész
életében ismerték, talán mindenkinél jobban. Ők sem tudtak mit
mondani.
Amikor Morath átért az ő partvonalukra, és kardok csillantak a
szürkeségben, Aedion csatakiáltást hallatott, és támadásba lendült.

Az ilkek rájöttek, hogy alakváltó van közöttük

wyvernformában. Lysandra akkor döbbent rá, amikor lecsapott
rájuk, ellökte magát a csapatoktól, és belefutott egy hármasba.
Három másik várt még rá, odalent bujkáltak. Rajta akartak ütni.
Még alig végzett kettővel – tüskés farkával lecsapta a fejüket –,
amikor a méregtől csöpögő karmok miatt megfutamodásra
kényszerült. Úgyhogy visszacsalta az ilkeket a saját csapatának
vonalai felé, egyenesen Ren íjászainak a közelébe.
Lelőtték az ilkeket – hajszál híján múlt, hogy sikerrel jártak.
Eltalálták a szárnyaikat, aztán Lysandra letépte a fejüket a
helyéről.
Miközben zuhantak, ő maga is bukórepülésbe kezdett,
útközben változott át. Szellemleopárdként ért földet, és rávetette
magát a terraseniek egymást érő pajzsait támadó gyalogos
katonákra.
A Romlás hiába mozdult együtt harcedzetten, egyszerűen
hátranyomta őket a túlerő. A tündér harcosok, a csendes
orgyilkosok – közöttük Ansel és Galan megmaradt katonáival –
sem tudták megállítani őket.
Úgyhogy Lysandra karmolt, szaggatott, vágott, fekete epe égette
a torkát. A hó sárrá vált a mancsai alatt. Egyre nőtt az elhullottak
száma, emberek és valgok egyaránt üvöltöttek.
 Aedion hangja hasított keresztül a levegőn a sorok mentén:
– Tartsátok a jobb oldalt!
Lysandra megkockáztatott egy pillantást arrafelé. Az ilkek ott
támadtak, halál és méreg falaként csapódtak neki a katonáknak.
Majd jött a következő utasítás a hercegtől:
– Tartsatok ki a bal oldalon!
Felosztotta a Romlást a jobb és a bal oldal között, hátha így
jobban teljesítenek majd, mint a déli síkságokon, de még ez sem
bizonyult elegendőnek.
Az ilkek a lovasokat támadták, a lovak hangosan nyihogtak,
ahogy mérgezett karmok hasították fel az oldalukat, estükben
összezúzták a lovasukat.
Aedion a balszárny felé vágtázott, a Romlás egy része követte.
Morath egyre csak nyomult előre. Megállás nélkül, egyre
keményebben, úgy tolták hátra a Romlást, mintha csak egy faág
állná az utukat.
Lysandra tüdeje égett, a lába sajgott, mégis tovább harcolt.
Ha így haladnak, napnyugtára semmi sem marad belőlük.
Úgy tűnt, a többiek is ráeszméltek erre. Átpillantottak a
közvetlenül előttük harcoló démonokon a több tízezer, szabályos
sorban haladó katonára, akik arra vártak, hogy ölhessenek,
ölhessenek, ölhessenek.
Voltak, akik menekülőre fogták. Maguk mögött hagyták a
frontvonalat.
Akadtak, akik elhajították a pajzsukat, majd futásnak eredtek,
csak hogy elkerüljék Morathot.
Morath kihasználta a lehetőséget. Mint ahogy a hullám partot
ér, úgy csapódtak az első soraikba. Egyenesen középen, ami sosem
tört meg, még akkor sem, amikor az oldalsó szárnyak meginogtak.
Lyukat ütöttek rajtuk.
 Minden káoszba fulladt.
Valahonnan a pokol kellős közepéből Aedion kiáltása harsant:
– Csatasorba!
Ügyet sem vetettek a parancsára.
A Romlás megpróbálta tartani a frontot, ám kudarccal járt.
Briarcliffi Ansel üvöltött a menekülő embereivel, hogy térjenek
vissza a harcmezőre, Galan Ashryver pedig a királynő parancsait
visszhangozta a saját csapatainak. Ren odakiáltott az íjászainak,
hogy maradjanak a helyükön, ám ők is elhagyták a posztjukat.
Lysandra átvágta az egyik morathi katona lábszárát, majd
kitépte egy másik torkát. Egyetlen terraseni harcos sem maradt
mögötte, hogy lefejezze a holttesteket.
Egyetlenegy sem.
Vége. Vesztettek.
Aedion hasztalannak nevezte.
Lysandra a jobbszárnyat tépázó ilkekre nézett, és rájött, mit kell
tennie.
 47. FEJEZET

AEDION ÚGY HITTE, ott halnak majd meg, ahol állnak, együtt
harcolnak a végsőkig. Nem pedig egyesével levadásszák őket
menekülés közben.
Jóval az arcvonal mögé szorult, amikor Morath lyukat ütött a
soraikon, még a Romlás is kénytelen volt hátrébb húzódni.
Hamarosan visszavonulót kell fújniuk.
Hátulról még mindig szálltak a nyilak, Rennek sikerült rendet
teremtenie, még ha csak annyira is, hogy fedezze a
visszavonulásukat.
Nem rendezett sorokban indultak meg északra. Nem, a katonák
rohantak, egymást lökdösték.
Szánalmas vég, említésre sem méltó, ahogyan ehhez a
királysághoz sem.
Ő kitart majd – kitart addig, amíg le nem kaszabolják.
Több ezer harcos rohant el mellette, szemük tágra nyílt
rettegésükben. Morath üldözőbe vette őket, a valg hercegek
mosolyogva várták a biztos lakomát.
Vége. Egy ilyen nevesincs mezőn szenvedtek végső vereséget,
Perranth határában.
Ám ekkor kiáltás gyűrűzött végig a felszakadozó sorokon.
A menekülő katonák megtorpantak. Arrafelé fordultak, amerről
a hír érkezett.
 Aedion előbb kardélre hányt egy morathi katonát, csak utána
értette meg, amit hallott.
A királynő visszatért. A királynő a frontvonalon harcol.
Aedion ostobaságában egy pillanatig az eget kémlelte, hátha tűz
villan.
De nem történt semmi.
Rémület költözött a szívébe, sokkal mélyebbre hatolt, mint
korábban bármikor.
A királynő a frontvonalon harcol – a jobbszárnynál.
Lysandra.
Lysandra felvette Aelin külsejét.
Azonnal a nem létező jobbszárny felé pördült.
Épp akkor, amikor az aranyhajú királynő kölcsönpáncélban,
egyik kezében karddal, a másikban pajzzsal szembenézett két
ilkkel.
Ne!
A szó lyukat ütött Aedionban, jobban fájt, mint bármilyen
elszenvedett ütés.
Futni kezdett, félrelökte az embereit. A túlságosan távoli
jobbszárny felé tartott. Az alakváltó felé, aki farkasszemet nézett
az ilkekkel, de most nem állt rendelkezésére karom és agyar,
semmi, csak a kardja és a pajzsa.
Ne!
Aedion ellökte maga elől a harcosokat, a hó és a sár minden
egyes lépését nehezítette, miközben a két ilk egyre közelebb lépett
az alakváltó királynőhöz.
Kiélvezték a gyilkolást.
A menekülő katonák viszont lelassítottak. Voltak, akik még a
csatasorba is visszaálltak, amikor ismét felhangzott a kiáltás. Itt
van a királynő. A királynő a frontvonalon harcol.
 És pontosan ennek reményében változott át Lysandra. Ezért
vette fel ezt a védtelen emberi alakot.
Ne!
Az ilkek fölé tornyosultak, iszonytató, torz pofájukon vigyor
terült el.
Túl messze volt. A rohadt életbe is, túl messze ahhoz, hogy
bármit is tegyen
Az egyik ilk felé kapott hosszú, karmos karjával.
Lysandra sikolya túlharsogta a csatazajt, ahogy a mérgezett
karom felhasította a combját.
Összerogyott, de feltartotta a pajzsát, hogy védje magát.
Aedion megbánta.
Megbánt és visszaszívott volna mindent, amit korábban
mondott neki, száműzte a dühvel teli pillanatokat a szívéből.
Keresztülvágott a saját emberein, nem kapott levegőt, képtelen
volt gondolkozni.
Megbánt mindent, hiszen egyetlen szót sem gondolt komolyan,
valójában nem.
Lysandra próbált ránehezedni sebesült lábára. Az ilkek
felnevettek.
– Könyörgöm! – üvöltötte Aedion. A haldoklók sikolyai
elnyelték a szót. – Könyörgöm!
Bármit megtett volna, a lelkét is eladta volna a sötét istennek,
ha megkíméli.
Nem gondolta komolyan. Minden egyes szót megbánt.
Hasztalan. Hasztalannak nevezte. Meztelenül kidobta a hóba.
Megbánta.
Aedion Lysandra felé vetette magát, aki a pajzsán
egyensúlyozva ismét megpróbált felemelkedni.
 A harcosok odagyűltek mögé, várták, mit tesz majd a Tűzhozó.
Várták, hogy felperzseli az ilkeket.
De nem volt mit látni, nem volt mit végignézni.
Az égvilágon semmit, csak a halálát.
Lysandra mégis talpra küzdötte magát. Aelin aranyszínű tincsei
az arcába hullottak, ahogy felemelte és az ilkekre fogta a kardját.
A királynő visszajött; a királynő egyedül harcol.
A harcosok visszarohantak a frontvonalra. Sarkon fordultak, és
felé száguldottak.
Lysandra biztos kézzel tartotta a kardját, dacosan, dühödten
szegezte az ilkekre.
Készen állt a halálra, ami hamarosan elragadja majd.
Már a kezdetektől fogva készen állt feladni a saját életét.
Beleegyezett Aelin terveibe, pedig tudta, hogy mindez
megtörténhet.
Elég lett volna visszaváltoznia wyvernné, és könnyedén
elpusztíthatta volna az ilkeket. De Aelin képében maradt. Magasra
tartotta a kardját, az egyetlen fegyverét.
Terrasen az otthona. És Aelin a királynője.
Az életét adná, ha azzal összetarthatja ezt a sereget. Ha úgy nem
szakadnak szét a sorok. Ha még egy utolsó alkalommal feltüzelheti
vele a katonáikat.
Lábából vér szivárgott a hóra, és a két ilk a levegőbe szagolva
ismét felröhögött. Tudták – tudták, ki van Aelin bőrében. Hogy
nem a királynővel néznek szembe.
Lysandra megvetette a lábát. Egyetlen centiméternyit sem volt
hajlandó átengedni az ilkeknek, akik még egy lépéssel közelebb
értek hozzá.
Terrasenért képes lenne erre. Aelinért.
Aedion megbánta. Mindent visszaszívott volna.
 Már alig harminc méter választotta el Lysandrától, amikor az
ilkek támadásba lendültek.
Felüvöltött, ahogy a bal oldali a karmával támadott, míg a jobb
oldalon lévő neki ugrott Lysandrának, mintha szerette volna a
hóba küldeni.
Lysandra kivédte a bal oldali támadását a pajzsával, amitől az ilk
hátrazuhant, majd hangos kiáltással felfelé döfött jobbra.
Köldöktől mellkasig felhasította a felé ugró ilket.
Fekete vér spriccelt, és az ilk felrikoltott, elég hangosan ahhoz,
hogy Aedion füle csengeni kezdjen. De megbotlott, belezuhant a
hóba, és felnyitott hasát szorongatva hátrálni igyekezett.
Aedion még gyorsabban futott, már csak tízméternyire volt, és
semmi sem állt kettejük között.
A bal oldalt hanyatt eső ilk azonban még nem végzett. Lysandra
a hátráló ilket figyelte, a bal oldali pedig ismét a lába felé kapott.
Aedion minden csepp erejét összeszedve elhajította Orynth
kardját, ahogy Lysandra a támadó ilk felé fordult.
Hátrálni kezdett, közben már emelte is a pajzsát, az egyetlen
védekezési lehetőségét, de még így is túl lassan reagált ahhoz, hogy
kivédje a karmokat.
A méregtől csöpögő karmok hegye épp végigkaristolta a lábát,
amikor Aedion kardja keresztülhatolt a bestia koponyáján.
Lysandra fájdalmas üvöltéssel a hóba zuhant, de Aedion már ott
is termett, felhúzta őt, kirántotta a kardját az ilk fejéből, és
lesújtott az inas nyakra. Egyszer. Majd még egyszer.
Az ilk feje a hóba és a sárba hullott, a másik szörnyeteg pedig
addigra visszahúzódott a morathi sereg vonalai mögé, akik
megálltak, hogy lássák, mi történik.
 Akik most végignéztek a királynőn és a tábornokán, és ismét
támadásba lendültek. A terraseni harcosok fogadták őket, akik
csatakiáltást hallatva elrohantak Aedion és Lysandra mellett.
Aedion félig támogatta, félig rángatta maga mögött az
alakváltót, be az újra csatasorba álló katonák vonala mögé,
keresztül a katonákon, akik visszatértek a királynőjükhöz.
Ki kell mosni a mérget Lysandrából, keresnie kell egy
gyógyítót, aki azonnal ki tudja mosni belőle. Néhány perc, és el fog
érni a szívéhez…
Lysandra megbotlott és felnyögött.
Aedion a hátára tolta a pajzsát, és a vállára hajította Lysandrát.
Lepillantott az alakváltó sebére, de nem látott zöld nyálkát.
Talán az istenek meghallgatták az imáját. Talán úgy gondolták,
így gyakorolhatnak kegyet: hogy az ilkek elhasználták az összes
mérgüket másokon, mire eljutottak Lysandrához.
De már önmagában a vérveszteség is… Aedion a felhasított,
véres bőrrészre nyomta a kezét, hogy lassítsa a vérzést. Lysandra
felnyögött.
Aedion az újra csatasorba rendeződő sereget figyelte, hátha
megpillantja valamelyik gyógyító fehér zászlaját a sisakjaik felett.
De nem látott semmit. A frontvonal felé pördült. Talán van
valahol olyan tündérharcos, aki elég ügyesen gyógyít, akinek
maradt még annyi mágiája, hogy...
Aedion megtorpant. Észrevette, mi közelít a láthatáron.
Vasfogú boszorkányok.
Többtucatnyi, wyvernháton.
De nem a levegőben repültek. A wyvernek odalent gyalogoltak
a földön.
Hatalmas, mozdítható kőtornyot húztak maguk után. Nem
egyszerű ostromtornyot.
 Hanem egy boszorkánytornyot.
Harminc méter magasra nyúlt, és az egészet valamilyen
emelvényre építették, amit nem is igazán tudott kivenni a
szintkülönbség és az elé láncolt wyvernek sora miatt, amik
keresztülhúzták a mezőn. Tucatnyi boszorkány repült még
körülöttük, vigyáztak rá. Sötét kőből – rémkőből – építették, és
minden szinten keskeny ablakokat is látott.
Nem, nem is ablakokat. Lőréseket, amiken keresztül kilőhették
a benne lévő tükrök felerősítette energiát, így magyarázta
Feketecsőrű Manon. Mindegyik tükröt arrafelé állították, amerre
csak kedvük tartotta.
Már csak egy erőforrásra volt szükségük, aminek a támadását a
tükrök felerősíthették, és kilőhették a világba.
Ó, az istenekre!
– Vissza! – üvöltötte Aedion, miközben az emberek továbbra is
előrefelé rohantak. – VISSZA!
Tündérlátásával épp ki tudta venni a legfelső, a többinél
valamivel nyitottabb szintet.
Sötét ruhás boszorkányok álltak körbe valamit, úgy tűnt, a
torony üreges közepe felé állított ívelt tükröt.
Aedion megpördült, és futásnak eredt, magával cipelve az
alakváltót.
– VISSZA!
A sereg meglátta, mi közelít. Akár felfogták, hogy ez nem
egyszerű ostromtorony, akár nem, Aedion utasítását elég tisztán
hallották. Látták, hogy Aelinnel a vállán az ellenkező irányba
rohan.
Manon nem tudta, milyen messzire képes ellőni a torony, hogy
milyen messzire juthat a benne összpontosuló sötét mágia.
 A mezőn sehová sem bújhattak. Nem voltak dombok, ami mögé
Aedion lebukhatott volna Lysandrával, hogy azon imádkozzon, a
fejük felett hasítson el a lövés. Nem volt ott semmi, csak a havas,
nyílt tér és a félőrült katonák.
– VISSZA! – Aedion torka sajgott.
Hátrapillantott a válla felett, ahogy a boszorkányok a
toronyban szétváltak, és előreengedtek egy ónix köntöst viselő,
világos, kiengedett hajú kis alakot.
Fekete fény ragyogta köbe az alakot – a boszorkányt. Magasan a
feje fölé emelte a kezét, egyre sűrűsödött az energia körülötte.
A Megadás.
Feketecsőrű Manon elmagyarázta nekik, mi az.
A vasfogú boszorkányok semmiféle mágikus képességgel nem
rendelkeznek, ezt leszámítva. A Megadás során azonban
robbanásszerűen kieresztik a sötét istennő hatalmát, ami feléget
mindenkit körülöttük. Még magát a boszorkányt is.
A sötét erő még mindig gyűlt, sűrűsödött a boszorkány körül,
iszonytató burkot képezett körülötte, amikor a boszorkány
egyszerűen lelépett a torony padlójáról.
Egyenesen a torony kellős közepében tátongó űrbe.
Aedion futott tovább. Nem maradt más választása, mint hogy
rohan tovább, miközben a boszorkány belezuhant a torony
tükrökkel bélelt közepébe, és kieresztette a benne lévő sötét
mágiát.
A világ megremegett.
Aedion a sárba és hóba hajította Lysandrát, majd rávetette
magát, mintha ezzel megvédhetné őt valahogy a toronyból kitörő,
eget rengető energiától, ami egyenesen a terraseni sereget vette
célba.
 Az egyik pillanatban a sereg bal szárnya még harcolt, miközben
igyekeztek ismét visszavonulni.
A következőben sötét fénysugár csapódott a négyezer katonába.
Mire elhalványult, nem maradt belőlük más, csak hamu és
behorpadt fém.
 48. FEJEZET

A KAGÁN SEREGE AKKORA CSAPÁST MÉRT Morathra, hogy a

csontdobok elhallgattak.
Ez még nem jelentette a biztos vereségüket, de Chaol még az
erős bicegése ellenére is könnyebb léptekkel érkezett meg Hasar
hercegnő hatalmas tábori sátrába. A hercegnő odakint szúrta le a
szuldját, a szél a tó felé fújta az aranyderes lószőrt. Sartaq dárdája is
ott állt a húgáé mellett a hideg sárban. És az örökös dárdája
mellett…
Chaol a botjára támaszkodva megtorpant, amikor észrevette az
ébenfekete lándzsát, amin a kora ellenére is fénylett a fekete
lószőr. Nem a kagán odabent lévő gyerekeit jelezte, vagy a darghan
származásukat, hanem a férfit, akit szolgálnak. Elefántcsontszín
lószőr békeidőben, ébenfekete háborúban.
Chaol nem tudta, hogy a kagán odaadta az örökösének az
Ébent, hogy hozza el az északi kontinensre.
A Chaol mellett véres ruhában, ám tiszta tekintettel lépdelő
Yrene szintén megállt. Heteken át utaztak együtt a sereggel, és
mégis, most, hogy meglátták az elköteleződésük jelét, amiből több
évszázadnyi hódítás emléke áradt… Már-már szent ereklyének
tűnt a szuld. Sőt, az is volt.
Chaol Yrene hátára tette a kezét, majd keresztülvezette őt a
sátornyíláson, be a díszesen berendezett belső térbe. Ahhoz képest,
hogy hajszál híján elkésett, Hasarnak valahogy mégis maradt ideje
arra, hogy felállíttassa fényűző sátrát csata közben.
Saras botját a faemelvényre téve Chaol fogcsikorgatva tette meg
a néhány lépést felfelé. Még a vastag, puha szőnyegek sem
enyhítették a gerincén, a lábán végighasító fájdalmat.
Megtorpant, jó erősen a botra támaszkodott, és mély
lélegzeteket vett, miközben igyekezett visszanyerni az
egyensúlyát.
Yrene vérfoltos arca megfeszült.
– Gyere, ülj le valahova! – mormolta, mire Chaol bólintott.
Áldás lenne akár csak néhány percre is leülni végre.
Mögöttük Nesryn lépett be a sátorba, és a jelek szerint hallotta
Yrene szavait, mert azonnal megkerülte az asztalt, aminél Sartaq és
Hasar állt, és előhúzott mögüle egy fából faragott széket. Chaol
hálája jeléül biccentve leereszkedett rá.
– Hol az aranydívány? – ugratta őket Hasar hercegnő, és Yrene
még az aranybarna bőrét fedő vér ellenére is jól láthatóan elpirult,
ahogy leintette a barátnőjét.
Chaol magával hozta a díványt a déli kontinensről – azon a
díványon gyógyította meg Yrene, azon nyerte el a lány szívét és
most biztonságban várta őket a hajón. Várta, hogy túlélik-e. Ha
igen, akkor az lesz az első bútordarab a házban, amit a feleségének
épít majd.
És a gyermeknek, akit a szíve alatt hord.
Yrene megállt a szék mellett, és Chaol a tenyerébe vette vékony
kezét, hogy összefűzze az ujjaikat. Mindketten mocskosak voltak,
de nem érdekelte. Ahogyan Yrene-t sem, legalábbis az alapján,
hogy megszorította a kezét.
– Túlerőben vagyunk a morathi légióval szemben – szólalt meg
Sartaq, megmentve őket Hasar további viccelődésétől –, de még
így is alaposan át kell gondolnunk, hogyan vágjunk keresztül
rajtuk a városig úgy, hogy ne veszítsünk túl sok katonát.
Hiszen a valódi küzdelem még csak ezután jön majd. Az ostrom
és vérontás iszonytató napjai, a ma lekaszabolt katonák csupán a
kezdetet jelentették.
– Bölcs gondolat – hagyta helyben Hasar.
Sartaq kissé összerezzent.
– Nem biztos, hogy egyébként is így alakult volna. – Chaol
felvonta a szemöldökét, ahogyan Hasar is, mire Sartaq így
folytatta: – Ha nem érkezel időben, húgom, néhány órán belül
átszakítottuk volna a gátat, és elárasztjuk az egész síkságot.
Chaol összerezzent.
– Tényleg?
A herceg a nyakát dörgölte.
– Végső kétségbeesésünkben.
Igaza volt.
Egy ilyen hullám elmosta volna a város egy részét, elárasztja a
síkságot és a forró vizű forrásokat, valamint az azon túl táborozó
sereget. Magával söpörte volna a sereget, ami így belefullad. Talán
még a kaganátus seregét is eléri, akik épp a segítségükre siettek.
– Akkor adjunk hálát, hogy nem történt meg – jegyezte meg
Yrene.
Elsápadt, ahogy belegondolt, miféle pusztítást vihetett volna
végbe a víz. Hogy milyen közel álltak a katasztrófához. Hogy
Sartaq bevallotta mindezt, eleget elárult: lehet, hogy ő az örökös,
de szerette volna, ha a húga tudja, hogy attól még ő is követhet el
hibákat. Hogy alaposan végig kell gondolniuk a következő
lépéseiket, akármilyen könnyűnek tűnnek is hirtelenjében.
Úgy tűnt, Hasar elértette az üzenetet, és bólintott.
 Torokköszörülés hangja vágott keresztül a sátron, és
mindannyian a nyitott sátornyílás felé fordultak, ahol az egyik
darghan parancsnok sáros kezében szorongatta a szuldját. Valaki
látni kívánja őket, dadogta a férfi. A kagán egyik gyereke sem
kérdezte, kiről van szó, csak intettek a férfinak, hogy eressze be az
illetőt.
Egy pillanattal később Chaol hálás volt, hogy ül.
– Szent istenek! – lehelte Nesryn.
Hasonló gondolatok fordultak meg Chaol fejében, amikor Aelin
Galathynius, Rowan Whitethorn és még jó néhányan beléptek a
sátorba.
Sár pöttyözte őket, Terrasen királynőjének befont haja jóval
hosszabbnak tűnt, mint amikor Chaol utoljára látta őt. És a
szeme... Nem az a lágy, mégis tüzes pillantás ült benne. Hanem
valami vénebb. Valami fáradtabb.
Chaol felpattant.
– Azt hittem, Terrasenben vagy! – bukott ki belőle.
Hiszen minden hír erről szólt! Mégis itt állt közöttük, hadsereg
pedig sehol.
Három hím tündér – mind olyan magas, nagydarab és izmos,
mint maga Rowan – és egy finom csontú, sötét hajú emberlány
érkezett velük.
De Aelin egyre csak őt bámulta. Csak bámult és bámult rá.
Senki sem szólt egy szót sem, miközben könnyek csordultak le
az arcán.
Nem azért, mert itt van, döbbent rá Chaol, mikor felkapta a
botját, és Aelin felé bicegett.
Hanem amit látott. Hogy felállt. Hogy képes járni.
Az ifjú királynő elcsuklón, örömtelin felnevetett, és átkarolta
Chaol nyakát. Fájdalom hasított végig Chaol gerincén a
mozdulatra, de azért visszaölelte, és hirtelen minden kérdés eltűnt
a nyelvéről.
Aelin remegett, amikor elhúzódott tőle.
– Tudtam, hogy így lesz – lehelte, miközben végigpillantott
Chaolon, lenézett a lábára, majd ismét fel az arcára. – Tudtam,
hogy menni fog!
– Nem egyedül sikerült – felelte Chaol elszorult torokkal.
Nyelt egyet, és eleresztette Aelint, hogy maga mögé mutasson.
A nőre, akiről tudta, hogy ott áll, és a nyakában lógó medált
szorongatja.
Talán Aelin nem emlékszik majd, talán neki semmit sem
jelentett a sok-sok évvel ezelőtti találkozás, de Chaol mégis
előrehúzta Yrene-t.
– Aelin, hadd mutassam be…
– Yrene Towers – lehelte a királynő, ahogy Yrene Chaol mellé
lépett.
A két nő egymásra meredt.
Yrene ajka megremegett, ahogy kinyitotta az ezüstmedált, és
előhúzta a papírfecnit. Remegő kézzel nyújtotta át a királynőnek.
Aelin keze is reszketett, ahogy átvette a papírdarabot.
– Köszönöm! – suttogta Yrene.
Ennél tulajdonképpen nem is kell többet mondani, gondolta
Chaol.
Aelin kihajtotta a papírt, és elolvasta az üzenetet, amit írt.
Észrevette, hányszor hajtotta össze Yrene újra és újra, hányszor
olvasta el az elmúlt években.
– Elmentem a Torréba – szólalt meg Yrene ismét elcsukló
hangon. – Fogtam a pénzt, amit tőled kaptam, és elmentem a
Torréba. És aztán a gyógyítómester örököse lettem. És most
visszajöttem, hogy megtegyem, ami tőlem telik. Minden egyes
gyógyítónak megtanítottam azt, amit aznap este mutattál, hogy
megvédhessék magukat. Nem vesztegettem el, egyetlen érmét,
egyetlen pillanatot sem, nem vesztegettem az életet, amit te
váltottál meg nekem. – Könnyek csorogtak Yrene arcán. – Semmit
sem vesztegettem el.
Aelin lehunyta a szemét, és saját könnyei ellenére is
mosolygott. Amikor ismét kinyitotta, megfogta Yrene remegő
kezét.
– Most én tartozom hálával neked.
Ekkor Aelin észrevette a jegygyűrűt Yrene kezén, és amikor
Chaolra pillantott, ő elvigyorodott.
– Már nem Yrene Towers – jegyzete meg Chaol halkan –,
hanem Yrene Westfall.
Aelin megint örömteli, elfúló nevetést hallatott, mire Rowan
odalépett mellé. Yrene hátrahajtott fejjel tudott csak felnézni rá, és
tágra nyílt a szeme – nemcsak Rowan mérete miatt, hanem a
hegyes fülek, a kissé hosszabb szemfogak, valamint a tetoválások
miatt is. Aelin így szólt:
– Akkor hadd mutassam be neked, Lady Westfall, az én
férjemet, Rowan Whitethorn Galathynius herceget.
És valóban jegygyűrű ölelte a királynő ujját, a smaragd sárfoltos
volt, ám még így is ragyogott. Rowan kezén pedig arany-rubin
gyűrű csillogott.
– A párom – tette hozzá Aelin, és szempilláját rebegtetve nézett
a hím tündérre. Rowan a szemét forgatta, mégsem tudta teljesen
elfojtani a mosolyát, amikor fejet hajtott Yrene előtt.
Yrene meghajolt, de Aelin felhorkant.
– Kérlek, semmi ilyesmit! Rögtön a halhatatlan fejébe száll. –
Vigyora mosollyá szelídült, ahogy Yrene elpirult, aztán feltartotta
a papírfecnit. – Megtarthatom? – Pillantása Yrene medáljára
vándorolt. – Vagy ott a helye?
Yrene ráhajtotta a királynő ujjait a papírra.
– A tiéd, ahogy mindig is volt. A te bátorságod egy része, ami
segített, hogy megtaláljam a sajátomat.
Aelin a fejét rázta, mintha csak legyinteni akart volna az
elhangzottakra.
Ám ekkor Yrene megszorította Aelin összezárt kezét.
– Bátorságot merítettem belőle, abból, amit írtál. Minden egyes
kilométer, amit megtettem, minden egyes tanulással és munkával
töltött hosszú óra során bátorságot merítettem belőle. Ezért is
köszönettel tartozom.
Aelin nagyot nyelt, Chaol pedig kihasználta az alkalmat, hogy
ismét leüljön. A háta hálásan bizsergett. A királynőhöz fordult:
– Nem egyedül az én érdemem, hogy ez a hadsereg most itt
van. – Nesrynre mutatott, aki a királynőre mosolygott. – Az, hogy
a rukhin, a hadsereg itt van, éppannyira köszönhető Nesrynnek,
mint nekem.
Aelin szemében szikra lobbant, és mindketten egymás felé
indultak, hogy szorosan megöleljék egymást.
– Mindent tudni szeretnék – jegyezte meg Aelin. – Minden
egyes percről.
Nesryn halovány mosolya kiszélesedett.
– El is mesélem. De majd később.
Aelin vállon veregette, majd a kagán két gyerekéhez fordult,
akik továbbra is az asztal mellett álltak. Egyenes háttal, uralkodói
tartással, de ugyanolyan sárosan, mint a királynő.
– Dorian? – bukott ki Chaolból.
Rowan felelt:
– Nincs velünk.
 A kagán gyerekeire pillantott.
– Mindent tudnak – mondta Nesryn.
– Manonnal van – felelte Aelin. Chaol nem volt benne biztos,
hogy megkönnyebbülhet-e ennek hallatán. – Valami fontosat
keresnek.
A kulcsokat. Hála az isteneknek!
Aelin bólintott.
Később. Majd később elgondolkozik azon, hol járhat épp
Dorian. Aelin ismét biccentett. Később majd minden kiderül.
Nesryn törte meg a csendet:
– Bemutatom Hasar hercegnőt és Sartaq herceget.
Aelin meghajolt – méghozzá mélyen.
– Örökké hálás leszek – mondta, és hangja valóban királynőhöz
méltóan csengett.
Ha meglepte is Sartaqot és Hasart, hogy a királynő ilyen mélyen
meghajol előttük, nem mutatták, miközben az udvari etikett
szabályait tökéletesen betartva ők is meghajoltak.
– Apám – szólalt meg Sartaq – otthon maradt a kaganátusban,
hogy az országot irányítsa, ahogyan a testvéreink, Duva és Arghun
is. De az öcsém, Kashin idehajózik a sereg többi részével. Nem
egészen két héttel később indultak.
Aelin Chaolra pillantott, aki bólintott. Valami megcsillant a
szemében ennek láttán, de aztán állával Hasar felé intett.
– Megkaptad a levelemet?
A levelet, amit Aelin hónapokkal ezelőtt küldött, hogy
segítségért könyörögjön, és cserébe csupán egy jobb világot ígért.
Hasar a körmét piszkálta.
– Előfordulhat. Túl sok levelet kapok manapság mindenféle
hercegnőtől ahhoz, hogy mindegyikre emlékezzek és válaszoljak.
 Aelin elvigyorodott, mintha ők ketten olyan nyelvet
beszélnének, amit mások nem érthetnek, két ugyanannyira
arrogáns és büszke nő jelnyelvét. De aztán a társaira mutatott, akik
előreléptek.
– Hadd mutassam be a barátaimat! Lord Gavriel Doranelle-ből.
– Biccentett a homokszín szemű, aranyhajú harcos felé, aki
meghajolt. Tetoválások borították a nyakát és a kezét, és minden
mozdulata kecses volt. – Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a
bácsikám – tette hozzá Aelin, és Gavrielre vigyorgott. Chaol
összehúzott szemöldöke láttán így magyarázta a dolgot: – Aedion
apja.
– Hát, ez megmagyaráz pár dolgot – motyogta Nesryn.
A haj, a széles arc... Igen, ugyanolyannak tűnt. Ám míg Aedion
tüzes volt, addig Gavrielt mintha kőből vésték volna ki. Szemében
komoly fény csillant, ahogy megszólalt:
– Aedion a büszkeségem.
Érzelmek futottak végig Aelin arcán, de aztán a sötét hajú
hímre mutatott. Nem olyannak tűnt, akivel valaha is ujjat kellene
húzni, nyugtázta Chaol, miközben végignézett a tündér
gránitkemény vonásain, fekete szempárján és mosolytalan száján.
– Lorcan Salvaterre, korábban a doranelle-i, most viszont már
az én udvarom véresküt fogadott tagja. – És ha mindez nem lett
volna elég megdöbbentő, Aelin rákacsintott a hatalmas hímre.
Lorcan a homlokát ráncolta. – Még szokjuk egymást – suttogta
Aelin hangosan, mire Yrene kuncogni kezdett.
Lorcan Salvaterre. Chaol nem találkozott tavasszal a hímmel
Résvárban, de sokat hallott róla. Például azt, hogy ő volt Maeve
legbizalmasabb parancsnoka, a leghűbb, legkeményebb harcosa.
Hogy meg akarta ölni Aelint, hogy gyűlölte Aelint. Mégis hogyan
alakulhattak így a dolgok, miért nem Terrasenben van Aelin a
seregével…
– Neked is van mit mesélned – jegyezte meg Chaol.
– Valóban. – Aelin szeme könnybe lábadt, mire Rowan a
derekára tette a kezét. Rossz dolgok történtek, borzalmasak. Chaol
Aelint fürkészte, hátha leolvashat valamit az arcáról.
Megdermedt, amikor észrevette, milyen sima a bőr a nyakán.
Hogy nincsenek rajta sebhelyek. Ahogy a kezén, a tenyerén sem.
– Később – ismételte Aelin halkan. Kihúzta magát, és egy újabb
aranyhajú hím lépett előre. Gyönyörű volt. Ez a szó illett rá a
leginkább. – Fenrys... Igazából nem is tudom, mi a vezetékneved.
Fenrys pajkosan a királynőre kacsintott.
– Moonbeam.
– Az nem lehet! – sziszegte Aelin nevetéstől fuldokolva, hiszen
a név holdsugarat jelentett.
Fenrys a szívére tette a kezét.
– Véresküt tettem neked. Hát hazudnék?
Egy újabb tündérhím az udvarában, aki véresküt fogadott neki.
A sátor másik végében Sartaq a saját nyelvén káromkodott. Mintha
hallott volna már Lorcanről, Gavrielről és Fenrysről.
Aelin bemutatott Fenrysnek, amitől Hasar kuncogásban tört ki,
majd a kagán gyerekei felé fordult.
– Épphogy csak szobatiszták. Nem illenek ilyen előkelő
társaságba. – Erre még Sartaq is elmosolyodott. Aztán Aelin
bemutatta a kis termetű, finom csontú nőt is. – És az udvarom
egyetlen civilizált tagja, Lady Elide Lochan Perranthból.
Perranth. Chaol épp a télen bogarászta át Terrasen családfáit,
látta, hogy rengeteg nemesi család nevét kihúzták, miután elestek
a tíz évvel ezelőtti hódítás során.
 Elide neve is ezek között szerepelt. Egy újabb terraseni nemes,
aki valahogy elkerülte Adarlan mészárosait.
A csinos fiatal nő bicegve előrelépett, majd pukedlizett a kagán
gyerekei előtt. A csizmája eltakarta a sérülést, de Yrene szeme
azonnal a lábára siklott. A bokájára.
– Megtiszteltetés, hogy találkozhatunk – szólalt meg Elide
halkan, de magabiztosan. Sötét tekintete végigsöpört rajtuk,
pillantása éles és tiszta volt. Mintha belátott volna a bőr és a
csontok alá, egészen a lelkükig.
Aelin megtörölte a kezét.
– Na, akkor ezzel meg is vagyunk – jelentette ki, és az
asztalhoz, valamint az azon fekvő térképhez sétált. – Beszéljük
meg, merrefelé szándékoztok vonulni, miután a belét ontottuk
ennek a nyomorult seregnek!
 49. FEJEZET

ROWAN ÉPP A HAJÓ KAPITÁNYÁVAL BESZÉLT, amikor a ruk

elrepült mellettük.
A párja szerint a madár majdnem nekicsapódott a hajónak,
olyan sűrű köd ülte meg a tengert. Egy felderítő volt – a délre lévő
armadából.
Csak néhányan maradtak a hajóknál, és bár a felderítő nem
ismerte a kagán gyerekeinek pontos tervét, annyit tudott, hogy a
hadsereg Anielle-be ment.
Hogy ezután merre tovább – hogy Résvárba vagy Eyllwe-be
mennek-e –, arról még nem született döntés.
Úgyhogy Aelin elhatározta, majd ő segít nekik döntésre jutni.
Gondoskodik róla, hogy miután végeznek Anielle-ben, a kagán
hadserege északnak induljon. Terrasen irányába.
Sehova máshova. Bármit kell is tennie azért, hogy meggyőzze
őket, bármit kell is felajánlania, megteszi. Még ha így, hogy el
kellett jönnie Anielle-be, később ér is majd Terrasenbe.
Végül is jobb egy hadsereggel együtt visszatérni, mint egyes-
egyedül.
Mégis, most, hogy a kagán gyerekeinek tábori sátrában állt,
Aelin egyszerűen képtelen volt felfogni, milyen sok katonát
küldött a kagán. És Sartaq herceg szerint jönnek még.
Elhaladtak a szabályosan elrendezett sátrak és katonák, a
gyalogos és az egész egyszerűen csodálatos lovasság mellett. A
darghan, a kaganátus sztyeppéinek legendás lovas hadserege
mellett. Az uralkodócsalád őseire emlékeztettek, akik elfoglalták a
kontinenst.
És amikor meglátták a rukokat, még a magát folyton
nyomorultul érző Lorcan is döbbenten káromkodott, ahogy
végignézett a díszes páncél fedte pompás, gyönyörű állatokon és a
rajtuk ülő fegyveres lovasokon. A felderítő egyedül más látványt
nyújtott, mint egy egész, meseszép hadsereg.
Aelinnek elég volt egyetlen pillantást vetnie Rowanre, és látta,
hogy a hím pallérozott elméjében terv formálódik.
– Mit terveztetek, merre mentek ezután? – érdeklődött Aelin a
kagán gyerekeire vigyorogva.
Hasar hercegnő, akinek a jelek szerint éppolyan élesen vágott
az esze, mint Rowannek, viszonozta a gesztust – pengeéles
mosolyát nemigen lehetett szépnek nevezni.
– Ha jól sejtem, most jön az, hogy megpróbálsz rávenni minket,
menjünk Terrasenbe.
Feszültté vált a levegő a helyiségben, mire Aelin felhorkant.
– Most? Ki mondta, hogy nem ezen dolgozom már egy ideje?
– Az istenek segítsenek meg! – motyogta Chaol. Rowan
ugyanezt visszhangozta.
Hasar szólásra nyitotta a száját, de Sartaq herceg közbevágott.
– Majd ha Anielle biztonságban van, eldöntjük, merre haladunk
tovább.
A herceg arca komor, megfontolt maradt – de nem hűvös.
Aelinnek elég volt néhány pillanat, hogy eldöntse, kedveli. És
aztán még jobban megkedvelte, amikor kiderült, hogy nemrég
nevezték ki a kagán örökösének. És minden valószínűség szerint
Nesryn lesz az ő arája.
 Minden valószínűség szerint, Aelin ezen jót derült, merthogy
Nesryn volt az, aki nem igazán szeretett volna a világ legnagyobb
birodalmának katunja lenni.
De amit Sartaq mondott…
– Nem akartok Terrasenbe menni? – bukott ki Elide-ból.
Aelin nem mozdult, csak ökölbe szorította a kezét.
Sartaq herceg óvatosan fogalmazott:
– Eleinte északra akartunk menni, de lehet, hogy vannak egyéb,
Anielle-hez hasonló helyek, amiket fel kell szabadítani.
– Terrasennek segítségre van szüksége – mondta Rowan acélos
nyugalommal, miközben végignézett új szövetségeseiken és régi
barátaikon.
– Terrasen nem kért segítséget – vitatkozott Hasar, akit a
legkevésbé sem hatott meg a rámeredő tündérharcosok sora.
Éppolyannak bizonyult, amilyenben Aelin akkor reménykedett,
amikor sok-sok hónappal korábban levelet fogalmazott neki.
Chaol megköszörülte a torkát. Az istenek szerelmére, hiszen
Chaol ismét tud járni. És elvette feleségül Yrene Towerst, aki
meggyógyította.
Mint egy szál egy szőttesben. Olyannak tűnt aznap este, amikor
otthagyta Yrene-nek az aranyat Innishben. Mintha meghúzott
volna egy szálat egy szőttesben, hogy kiderítse, milyen messzire
juthat vele.
Egészen a déli kontinensig, a jelek szerint. És végül hadsereget
és egy gyógyult, boldog barátot szerzett vele. Legalábbis annyira,
amennyire bármelyikük is boldog lehet jelen körülmények között.
Aelin Chaol szemébe nézett.
– Koncentráljunk egyelőre arra, hogy megnyerjük ezt a csatát
– mondta Chaol, és biccentett, mint aki érti, miféle tűz lobog
Aelin tekintetében –, aztán eldöntjük.
 Hasar hercegnő Aelinre vigyorgott.
– Alaposan nyűgözz le minket!
Ismét feszültség hullámzott végig a sátron.
Aelin farkasszemet nézett a hercegnővel. Haloványan
elmosolyodott. De nem szólt semmit.
Nesryn egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt, mintha sejtené,
mit jelenthet ez a hallgatás.
– Milyen erősek az erőd falai? – kérdezte Gavriel Chaolt,
ügyesen elterelve a beszélgetést.
Chaol az állát vakarta.
– Ellenálltak már néhány ostromnak az idők során, de Morath
napok óta támad minket. A várfalak kitartanak, de még néhány
találat, és a tornyok összeomolhatnak.
Rowan összefonta a karját.
– Bejutottak ma a várba?
– Igen – felelte Chaol komoran. – Egy ostromtorony
segítségével. A rukok nem értek oda időben, hogy lerombolják. –
Nesryn összerezzent, de Sartaq nem mentegetőzött. Chaol
folytatta: – Sikerült megvédenünk a falakat, de a valgok jó néhány
emberünkkel végeztek... Mármint anielle-i katonákra gondolok.
Aelin szemügyre vette a térképet, nem foglalkozott a tüzes
tekintetű hercegnő szemében csillanó kihívással. Hasar olyan sok
tekintetben tükröt állított neki.
– Akkor mi legyen? Áttörünk a vonalaikon, vagy egyesével
szedjük le őket?
Nesryn a térképre mutatott, az Ezüst-tó fölötti területre.
– Mi lenne, ha a tóhoz szorítanánk őket?
Hasar hümmögött, élcelődésnek nyoma sem maradt.
 – Morath ostoba helyen kezdett bele a város ostromába, túl
mohók voltak. Nem számítottak arra, hogy a darghan eltapossa és a
rukhin szétszedi őket.
Aelin oldalsó pillantást vetett Rowanre, aki már őt nézte.
Meggyőzzük őket, hogy menjenek Terrasenbe, üzente a párja
némán.
Chaol előrehajolt, a háta megremegett ugyan, de azért
végigfuttatta az ujját a tó nyugati partvonalán.
– Ez a rész sajnos elég sekély még vagy száz méterig a parttól.
Ott talán ki tudnak menni, és minket is maguk után csalhatnak a
vízbe.
– Ha pár órán keresztül a vízben vannak, az végezhet velük –
magyarázta Yrene. Keskeny vonallá préselte az ajkát. – Gyorsan
lehűlne a hőmérsékletük. Talán néhány perc is elég lenne, ha épp
olyan a széljárás.
– Már ha hatással van egyáltalán az ilyesmi a valgokra – szúrta
közbe Hasar. – Sok szempontból nem úgy halnak meg, mint a
valódi emberek, és azt állítjátok, hogy egy sötétség és hideg uralta
világból érkeztek. – Tehát a kagán gyerekei pontosan tudják,
miféle ellenséggel állnak szemben. – Lehet, hogy beszorítjuk őket
a vízbe, és meg sem kottyan nekik. Mindeközben viszont a saját
csapatainkat is ki tennénk az elemeknek. – A hercegnő az erőd
falára mutatott a térképen. – Jobb, ha inkább a kőnek nyomjuk és
összezúzzuk őket.
Aelin hajlott rá, hogy egyetértsen.
Lorcan kinyitotta a száját, nyilván valami negatívat akart
mondani, ám ekkor sár cuppogott valaki bakancsa alatt odakint a
sátor előtt, és mindannyian megpördültek. Épp, amikor egy csinos,
sötét hajú fiatal nő rontott be, csak úgy szállt mögötte két fonata.
– Nem hiszitek el, hogy…
 Megtorpant, amikor meglátta Aelint. Amikor észrevette a hím
tündéreket. Elkerekedett a szája.
Nesryn kuncogott.
– Borte, hadd mutassam be...
Újabb lépések cuppogtak a sárban, nehezebbek és lassabbak,
mint Borte gyors léptei, majd egy fiatal férfi botorkált be. Bőre
nem olyan aranybarna volt, mint Bortéé és a kagán gyerekeié,
sokkal sápadtabb.
– Visszakaptam – lihegte, és tátott szájjal Nesrynre bámult. –
Már napok óta, esküdni mertem volna, hogy éreztem valamit, apró
változásokat vettem észre, de ma hirtelen mindet visszakaptam!
Nesryn oldalra billentette a fejét, sötét haja függönyként hullott
páncélos vállára.
– Ki…
Borte megszorította a fiatal férfi karját.
– Falkan. Falkan az, Nesryn!
Sartaq herceg Nesryn mellé lépett, mozdulatai éppolyan
kecsesek voltak, mint bármelyik tündérharcosé.
– Hogy lehetséges ez?
Ám ekkor a fiatal férfi Aelin felé fordult, és összehúzta a
szemét. Mintha próbálna rájönni, honnan ismerős neki.
Aztán így szólt:
– Az orgyilkos, akivel Xandriában találkoztam.
Aelin felvonta a szemöldökét.
– Remélhetőleg nem a tiéd volt a ló, amit elloptam.
Fenrys köhintett. Aelin a harcosra vigyorgott a válla felett.
A fiatal férfi az arcát pásztázta, majd az ujját díszítő hatalmas
smaragdra siklott a tekintete. Aztán a még annál is nagyobb
rubinra Goldryn markolatában.
Borte megint Nesrynhez fordult:
 – Az egyik pillanatban még a tábortűznél vacsoráztunk, a
következőben Falkan a hasához kapott, mintha le akarna hányni
mindenkit – Falkan erre sötét pillantást lövellt Borte felé –, és
aztán megfiatalodott az arca. Falkan megint fiatal!
– Eddig is fiatal voltam – motyogta Falkan. – Csak nem úgy
néztem ki. – Szürke pillantása összefonódott Aelinével. – Adtam
neked a pókselyemből.
Egy pillanatra összemosódott, megremegett a múlt és a jelen.
– A kereskedő! – mormolta Aelin. Utoljára a Vörös-sivatagban
látta... És húsz évvel idősebbnek tűnt. – Eladtad az ifjúságodat egy
stígiai póknak.
– Ti ismeritek egymást? – tátotta el Nesryn a száját.
– A sors fonalai különös szőttest alkotnak – jegyezte meg
Falkan, majd Aelinre mosolygott. – A nevedet viszont nem
mondtad meg.
Hasar kuncogni kezdett az asztal másik oldalán.
– Már tudod, alakváltó!
Még mielőtt Falkan rájöhetett volna, Fenrys előrelépett.
– Alakváltó?
– És egyben Lysandra nagybátyja – tette hozzá Nesryn.
Aelin leroskadt a Chaol melletti székbe. Rowan a vállára tette a
kezét, és amikor Aelin felnézett, a hím alig tudta visszatartani a
nevetését.
– Mi olyan vicces? – sziszegte Aelin.
Rowan elvigyorodott.
– Most az egyszer te lepődtél meg úgy, hogy le kellett ülnöd.
Aelin kiöltötte a nyelvét. Borte elvigyorodott, Aelin pedig
rákacsintott a lányra.
Falkan Aelinhez és a társaihoz fordult:
– Ismeritek az unokahúgomat.
 A bátyja nyilván jóval idősebb lehetett nála, ha ő nemzette
Lysandrát. Az égvilágon semmi sem emlékeztetett Falkanban a
barátnőjére, de az is igaz, hogy már el is felejtette, hogyan nézett
ki Lysandra korábban.
– Lysandra a barátom, Caraverre úrnője – mondta Aelin. – Most
nincs velünk – tette hozzá, amint Falkan reményteljes pillantást
vetett a sátornyílásra. – Északon van.
Borte megint a hím tündéreket tanulmányozta. Nem lehengerlő
vonzerejük, hanem a méretük, a hegyes fülük, a fegyvereik és a
hosszú szemfogaik miatt.
– Előbb kérj tőlük pacsit, csak utána adj nekik jutalomfalatot! –
suttogta Aelin összeesküvően a lánynak.
Lorcan rámeredt, Fenrys azonban egy villanás kíséretében
átváltozott, és a hatalmas, fehér farkas szinte betöltötte a teret.
Hasar elkáromkodta magát, Sartaq hátralépett egyet, Borte arca
azonban felvillanyozódott.
– Hát tényleg tündérek vagytok!
Gavriel, az örökké udvarias lovag, meghajolt. Lorcan, a
nyomorult, viszont keresztbe tette a karját.
– Valóban azok vagyunk – mosolygott Rowan Bortéra.
Borte Aelin felé pördült.
– Akkor te Aelin Galathynius vagy. Pont úgy nézel ki, ahogy
Nesryn mesélte.
Aelin Nesrynre vigyorgott, aki kissé Sartaqnak dőlt.
– Remélem, csupa borzalmas dolgot meséltél – jegyezte meg
Aelin.
– Csakis a legrosszabbat – felelte Nesryn fapofával, de a szája
széle azért megrezzent.
Ám ekkor Falkan suttogva megszólalt:
– A királynő. – És térdre rogyott.
 Hasar felnevetett.
– Bezzeg amikor velünk találkozott, nem volt így lenyűgözve!
Sartaq felvonta a szemöldökét.
– Azt mondtad neki, hogy változzon patkánnyá, és iszkoljon el.
Aelin a vállánál fogva felhúzta Falkant.
– Az mégsem járja, hogy a barátnőm nagybátyja térdeljen
előttem, nem igaz?
– Azt mondtad, orgyilkos vagy. – Falkan szeme úgy
elkerekedett, hogy világított a fehérje. – Lovakat loptál Xandria
urától…
– Persze, persze – legyintett Aelin. – Hosszú történet, és épp
egy haditanács kellős közepén vagyunk, úgyhogy…
– Húzzak innen? – fejezte be helyette Falkan.
Aelin felnevetett, de aztán Nesrynre és Sartaqra pillantott.
Előbbi állával Falkan felé intett.
– Egyfajta kémként dolgozik nekünk. Ő is részt szokott venni
ezeken a megbeszéléseken.
Aelin bólintott, majd az alakváltóra kacsintott.
– Akkor mégsem kellett, hogy én öljem meg helyetted a stígiai
pókot.
Falkan megmerevedett, Nesrynről Sartaqra, majd Bortéra
siklott a pillantása, aki egyébként még mindig a hím tündéreket
bámulta.
– Tudják?
Aelinnek az az érzése támadt, hogy jobb, ha megint leül. Chaol
meg is paskolta maga mellett a széket, mire Yrene kuncogásban
tört ki.
Aelin megtette magának azt a szívességet, hogy valóban helyet
foglalt, Rowan pedig odaállt mögé, és mindkét kezét a vállára tette.
Hüvelykujjával a nyakszirtjét masszírozta, majd végigsimított a
jelen, amit ő hagyott az egyik oldalon, és már kezdett heget
formázni, hála a tengervíznek, amivel összehúzták a sebet.
Bár Aelin izmai ellazultak a gyengéd mozdulat alatt, és vele
együtt a lelke is kisimult, még mindig feszülten vette a levegőt.
És nem is lett jobb a helyzet, amikor Nesryn megszólalt:
– A stígiai pókok valgok.
Némaság borult rájuk.
– Összetalálkoztunk a nővéreikkel, a kharankuikal a Dagul-
fennsík mélyén. A világok közötti ideiglenes résen át jöttek ide, és
ott maradtak, hogy őrizzék a bejáratot, már ha megjelenik újra
valamikor.
– Ennek nem lesz jó vége – motyogta Fenrys, Elide pedig
egyetértően hümmögött.
– Álmokból, életévekből és emberéletekből táplálkoznak – tette
hozzá Falkan, kezével a mellkasán. – Ahogy a barátaim szerint a
valgok is.
Aelin látta, ahogy valg hercegek az utolsó csepp ifjúságot és
életerőt is kiszipolyozzák egy halandóból, nem maradt más, csupán
egy üres porhüvely Úgyhogy nem csodálkozott volna rajta, ha a
pókok is hasonló adottságokkal rendelkeznek.
– És mit jelent ez a háborúra nézve? – kérdezte Rowan, aki
hüvelykujjával még mindig Aelin nyakát cirógatta.
– Az pontosabb kérdés talán, hogy vajon csatlakoznak-e
Erawan seregéhez – szólt közbe Lorcan szobormerev arccal.
– Nem Erawant szolgálják – felelte Nesryn halkan, és Aelin
azonnal tudta. Rájött a pillantásból, amit Chaol vetett rá, az
együttérzésből és a félelemből, már azelőtt érezte a csontjaiban,
hogy Nesryn befejezte volna a válaszát. – A stígiai pókok, a
kharankuik a valg királynőjüket szolgálják. Az egyetlen valg
királynőt. Maeve-et.
 50. FEJEZET

ROWAN MEGSZORÍTOTTA AELIN VÁLLÁT, miközben Aelin felfogta

a szavak jelentőségét. Üresség és hideg töltötte meg a bensejét.
– Maeve valg királynő? – suttogta a herceg.
Aelin nem szólt semmit. Nem találta a megfelelő szavakat.
Az ereje fellángolt. Meg sem érezte.
Nesryn komolyan bólintott.
– Igen. A kharankuik mindent elmeséltek.
Nesryn pedig elismételte nekik. Azt, hogy Maeve valahogy
átjutott ebbe a világba, vagy azért, mert elmenekült, vagy mert
ráunt a férjére, Orcusra. Erawan bátyjára. Hogy Erawan, Orcus és
Mantyx világokat szaggattak szét azért, hogy megtalálják Orcus
eltűnt feleségét, és csak amiatt torpantak meg itt, mert a tündérek
az útjukat állták. Azok a tündérek, akiket Maeve vezetett, akit a
valg királyok nem ismertek fel az új alakjában.
Hogy miféle életet alakított ki magának. Hogy az összes létező
tündér elméjébe behatolt, és meggyőzte őket, nem két királynőjük
van, hanem három. Még Mab és Mora, a Doranelle-t uraló
testvérpár tündérkirálynők elméjét is megfertőzte. Még magát
Brannont is átverte.
– A pókok azt állították – folytatta Nesryn –, hogy még maga
Brannon sem tudta. Hogy még most, a túlvilágon sem tudja. Ilyen
mélyre hatolt Maeve ereje az elméjében, mindannyiuk elméjében.
Valódi királynőt csinált magából.
 Egymás után záporoztak a szavak, az igazság Aelinre.
Elide arca holtfehérré sápadt.
– De a gyógyítóktól fél – biccentett a lány Yrene felé. – Azért
tartja azt a baglyot, amit említettél, azt a leláncolt
tündérgyógyítót... Arra az esetre, ha felfedeznék a valgok.
Ez volt a történet másik fele. A másik dolog, amiről Nesryn
fellebbentette a fátylat, amibe Chaol és Yrene avatta be őket.
A valgok élősködők. És Yrene meg tudja gyógyítani az embert,
akit megszállnak. Duva hercegnőnél már sikerrel járt. És talán
képes lenne sok más gyűrűvel és gallérral leigázott halandót is
meggyógyítani.
De ami Duvát szállta meg... Egy valg hercegnő.
Aelin hátradőlt a székében, fejét a Rowan teste képezte kemény
falnak döntötte. A párja keze remegett a vállánál. Remegett,
amikor ráeszmélt, pontosan mi fertőzte meg az elméjét. Hogy
honnan származik Maeve ereje, amivel képes volt erre. Hogy miért
nem követelte még a halál, hogy miért maradt fiatal, miért él túl
mindenkit. Hogy miért olyan sötét Maeve ereje.
– Emiatt fél a tűztől is – intett állával Sartaq Aelin felé. – Emiatt
fél tőled.
És ezért akarta megtörni. Hogy olyan legyen, mint az a
leláncolt gyógyító bagolyformában az oldalán.
– Azt hittem... Egyszer sikerült megvágnom – szólalt meg Aelin
végül. Az a némaság, az ősi sötétség mindent ellepett, magával
rántotta őt, le, le, le a mélybe... – Láttam, hogy fekete a kicsorduló
vére. Aztán vörössé vált. – Kifújta a levegőt, kirántotta magát a
sötétségből, a némaságból, ami azzal fenyegetett, hogy egészben
felfalja. Nagy nehezen kihúzta magát. Fenrysre pillantott. – Azt
mondtad, teljesen természetesnek hatott a vére, amikor véresküt
fogadtál.
 A fehér farkas visszaváltozott tündér alakba. Bronzbarna bőre
hamuszínűvé vált, sötét szemében rettegés ült.
– Így volt.
– Nekem sem tűnt másnak – morogta Rowan.
– Igézet… Mint amilyen a külsejét fedi – nyugtázta Gavriel.
Nesryn bólintott.
– Abból, amit a pókok elmondtak, úgy tűnik, könnyedén
meggyőzhetett titeket, hogy a vére éppúgy néz ki és pont olyan
ízű, mint a tündéreké.
Fenrys olyan hangot hallatott, mint aki mindjárt elhányja
magát. Aelin is hasonlóképpen érezte magát.
És valahonnan a messzeségből… Egy emlék bukkant elő, ami
valójában nem is emlék volt. Eszébe jutottak az erdei tisztáson
töltött nyári éjszakák, amikor Maeve tanította. Amikor elmesélte
neki a világok között utazó királynő történetét.
Aki nem elégedett meg azzal a világgal, ahová született, és
megtalálta a módját, hogy elhagyja azt, méghozzá az ősi utazók – a
világjárók – rég elfeledett tudásának segítségével.
Maeve elmesélte neki.
Talán egy pontatlan, elfogult szemszögből, de elmesélte. Miért?
Miért tette? így akarta volna megnyerni őt magának? Habozásra
késztetni, ha egyszer így alakulnak a dolgok?
– De hát Maeve gyűlöli a valg királyokat – szólalt meg Elide, és
Aelin még arról a néma, hullámzó helyről is látta a lány szemén
keresztül megcsillanó éles elmét. – Eddig rejtőzött előlük. Csak
nem fog most az ő oldalukra állni?
– Azonnal rohant, amikor úgy hitte, megszerezhet egy valg
gallért – felelte Fenrys sötéten. – Teljesen meg volt róla győződve,
hogy képes lenne az irányítása alá vonni a benne lévő valg
herceget.
 Nem a közönséges tündérerő segítségével, amit eddig Maeve-
nek tulajdonítottak, hanem mert valójában démonkirálynő.
Aelin kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen. Újra meg
újra. Ujjai begörbültek, láthatatlan fegyvert szorongattak.
Lorcan egy szót sem szólt. Az égvilágon semmit sem tett, csak
állt ott, sápadtan és némán. Mintha ő sem lett volna már teljesen a
saját testében.
– Nem ismerjük a terveit – mondta Nesryn. – A kharankui
évezredek óta nem látta őt, és csak a kisebb pókok suttogásai
alapján tájékozódtak. De még mindig imádják őt, várják, hogy
visszatérjen.
Chaol Aelin szemébe nézett, pillantásában kérdés bujkált.
– Két hónapig Maeve fogságában voltam – szólalt meg Aelin
halkan.
Teljes és tökéletes csend telepedett a sátorra. Aztán Aelin
elmesélte – az egészet. Hogy miért nem Terrasenben van, hogy ki
harcol ott, hogy hova ment Dorian és Manon.
Aelin nagyot nyelt, ahogy a végére ért, nekidőlt Rowan
kezének.
– Maeve azt akarta, hogy áruljam el neki, hol van a két
rémkulcs. Azt akarta, hogy adjam át őket, de sikerült
továbbadnom, mielőtt magával vitt. Doranelle-be. Azt akarta,
hogy hódoljak be az akaratának. Azt hittem, velem akarja leigázni
a világot. De talán csak pajzsként szolgáltam volna a valgok ellen,
hogy örökké biztonságban lehessen. – Nehezen, éllel buktak ki a
száján a szavak. – Alig egy hónapja még a foglya voltam. – Az
udvara felé biccentett. – Amikor kiszabadultam, megtaláltak.
Ismét csend borult rájuk, új társai nem tudták, mit mondjanak.
Aelin nem hibáztatta őket.
Aztán Hasar sziszegve megtörte a csendet:
 – Akkor gondoskodunk róla, hogy az a ribanc ezért is
megfizessen, igaz?
Aelin a hercegnő sötét szemébe nézett.
– Pontosan.

Az igazság úgy vágta mellbe Rowant, mintha megütötték volna.

Maeve valg.
Egy valg királynő. Akinek az elhidegült férje egykor
megtámadta ezt a világot, és ha Chaolnak igaza van, vissza akar
térni – és vissza is fog, ha Erawan sikerrel jár, és kinyitja a
rémkaput.
Tudta, hogy a csapata, bármilyen névvel illethette is most őket,
teljesen megdöbbent. Őt magát is egyfajta dermedtség vonta be.
A tündérkirálynő, akit szolgáltak, akinek meghajoltak...
valójában valg.
Olyan alaposan megtévesztette őket, hogy még a vérén sem
érezték meg.
Fenrys úgy festett, mint akinek a gyomortartalma mindjárt a
padlón végzi. Számára lehet a legborzalmasabb az igazság.
Lorcan arca hűvös és érzelemmentes maradt. Gavriel egyre csak
az állkapcsát dörgölte, szemében döbbenet ült.
Rowan hosszan kifújta a levegőt.
Valg királynő.
Az, aki fogva tartotta az ő tűzszívű szerelmét. Miféle erővel
próbált beférkőzni az elméjébe...
Miféle erővel sikerült beférkőznie Rowan elméjébe...
Mindannyiukéba, ha egyszer képes volt igézetet bocsátani a
vérére, amitől átlagosnak tűnt és érződött.
 Érezte, hogy Aelinben egyre gyülemlik a feszültség, a tomboló
vihar már-már az ujjaiban dobolt, ahogy a párja vállát szorította.
Mégsem bukkantak elő a lángjai. Az elmúlt hetekben egyetlen
parazsat sem idézett meg, akármilyen keményen edzettek is.
Időnként feltűnt neki, hogy Goldryn rubinja ragyog, amikor
Aelin kezében van, mintha tűz égne magában az ékkőben. De
semmi több.
Még akkor sem, amikor összegabalyodtak az ágyukban a hajón,
amikor a fogával nyomot hagyott Aelin nyakán.
Elide őket figyelte, a csendet, majd új szövetségeseikhez
fordult:
– Legjobb lenne kitalálni, miféle taktikát követünk majd a
holnapi csatában.
És ezzel nyernének egy kis időt, hogy az este későbbi részében
uralmuk alá vonják ezt az óriási káoszt.
Chaol bólintott.
– Magunkkal hoztunk egy ládányi könyvet – mondta Aelinnek.
– A Torréból. Tele vannak rémjelekkel. – Aelin még csak nem is
pislogott, de Chaol azért befejezte a mondandóját: – Amint
túljutunk ezen a csatán, odaadjuk, hogy tanulmányozd őket. Hátha
van benne valami, ami segíthet.
Erawan ellen, Maeve ellen, a párja iszonyatos sorsa ellen.
Aelin biccentésfélére hajtotta a fejét.
Ezért Rowan erőt vett magát, kirántotta magát a döbbenet,
undor és félelem tengeréből, és a másnapi tervekre koncentrált.
Úgy tűnt, egyedül Gavriel követi a példáját. Fenrys tapodtat sem
mozdult, Lorcan pedig egyre csak a semmibe meredt.
Aelin továbbra is a székében ült, úgy fortyogott az ereje. Sőt,
háborgott.
 Gyorsan, hathatósan kovácsoltak tervet: visszatérnek Chaollal
és Yrene-nel az erődbe, hogy holnap mellettük harcoljanak. A
kagán gyerekei innen támadnak majd, Nesryn és Sartaq herceg
vezeti a rukokat, Hasar hercegnő pedig a gyalogos és a darghan
lovas katonáit.
Egy mesterien képzett, halálos csapatot. Rowan már felmérte a
darghan katonáit, a gyönyörű lovakat és páncélzatot, a dárdáikat, a
tarajos sisakokat, miközben idefelé tartottak a sátorba, és
megkönnyebbülten fellélegzett a hozzáértésük láttán. Talán az
utolsó megkönnyebbült sóhaj, amit ebben a háborúban hallathat.
Sőt, biztos is, ha egyszer a kagán serege még nem döntött arról,
merrefelé indulnak ezután.
Tulajdonképpen igazuk volt, annyi vidék állt Morath útjában...
De amikor vége a csatának, gondoskodik róla, hogy északnak
induljanak, Terrasenbe.
Holnap pedig… Holnap az erőd falainak nyomják Morath
seregét. Chaol és Rowan irányítja majd a csapatokat belülről, ők
fognak végezni az ellenséges katonákkal.
Aelin nem jelentkezett semmire. Azt sem jelezte, hogy
egyáltalán hallja őket.
És amikor mindannyian rábólintottak a tervre, sőt, még
vészhelyzet esetére is kitaláltak valamit, és Nesryn még ennyit
mondott:
– Kerítünk nektek rukokat, amik visszavisznek az erődbe. –
Aelin már masírozott is kifelé a jéghideg éjszakába, Rowan alig
érte utol.
Nem hagyott parazsakat a nyomában. Nem sziszegett a sár a
csizmája alatt.
Nem lobbant semmiféle tűz. Egyetlen szikra sem.
 Mintha Maeve kioltotta volna a tüzét. Mintha félelmet
ébresztett volna Aelinben iránta.
Gyűlöletet.
Aelin átvágott a sátrak rendezett tengerén, elsietett a lovak és
páncélos lovasaik, a tábortüzek köré gyűlt gyalogos katonák, a
ruklovasok és csodás madaraik mellett, amely utóbbiak annyira
lenyűgözték Rowant, hogy szavakat sem talált rá. Egészen a tábor
keleti széléig masírozott, és az azon túl elterülő síkságig – minden
olyan tágasnak és üresnek tűnt a hadsereg sűrűje után.
Meg sem állt egészen addig, amíg el nem érte a patakot, amin
órákkal ezelőtt keltek át. Majdnem befagyott, de Aelin rátaposott,
és már reccsent is a jég. Széttöredezett, és alatta megjelent az
ezüstös csillagfény csókolta sötét víz.
Aztán Aelin térdre rogyott, és inni kezdett.
Csak ivott és ivott, újra és újra a szájához emelte vízzel teli
kezét. Olyan hideg lehetett, hogy már biztosan égetett, de egyre
csak itta, egészen addig, amíg végül megtámaszkodott a térdén, és
így szólt:
– Nekem ez nem megy.
Rowan fél térdre ereszkedett mellette, a pajzs, amit Aelin körül
tartott, miközben ő iderohant, kizárta a nyílt síkságon fújó csípős
szelet.
– Nem… Egyszerűen képtelen… – Aelin remegve szívta be a
levegőt, majd nedves kezével eltakarta az arcát.
Rowan gyengéden megfogta a csuklóját, és lehúzta a kezét.
– Nem kell egyedül szembenézned vele.
Fájdalom és rettegés költözött Aelin csodaszép szemébe, és
Rowan mellkasa úgy elszorult, hogy már sajgott, amikor Aelin
ismét megszólalt:
 – Már Erawan ellen is lesz, ami lesz alapon álltunk volna ki. De
ellene és Maeve ellen? Sereget gyűjtött. Valószínűleg épp Terrasen
felé tart vele. És ha Erawan idehívja a két bátyját is, ha a két másik
király visszatér…
– Ahhoz szüksége van a két másik kulcsra is. Azok pedig
nincsenek nála.
Aelin ujjai begörbültek, olyan erősen belevájtak a tenyerébe,
hogy vér illata töltötte meg körülöttük a levegőt.
– Meg kellett volna keresnem a kulcsokat. Azonnal. Nem
idejönni. Nem ezt csinálni.
– Az most már Dorian feladata, nem a tiéd. És sikerrel fog járni.
– Az én feladatom, mindig is az…
– Meghoztunk egy döntést, amikor idejöttünk, és tartani is
fogjuk magunkat hozzá – mordult fel Rowan, és meg sem próbálta
fékezni az indulatait. – Ha Maeve valóban Terrasen felé indult a
seregével, az is csak azt bizonyítja, jól tettük, hogy idejöttünk.
Hogy meg kell győznünk a kagán seregét, ezután északra
menjenek. Ez az egyetlen lehetőségünk a győzelemre.
Aelin a hajába túrt. Vér csíkozta az aranyat.
– Nem nyerhetek ellenük. Egy valg király és királynő ellen. –
Reszelőssé vált a hangja. – Már most győztek.
– Nem győztek. – És bár Rowan gyűlölt minden egyes szót,
mégis tovább beszélt: – Túlélted Maeve-et két hónapon keresztül,
pedig semmiféle mágiával nem védekezhettél. Két hónapig
ellenálltál egy valg királynőnek, aki be akart férkőzni az elmédbe,
Aelin. Aki meg akart törni léged.
Aelin megremegett.
– És sikerrel is járt.
Rowan várt.
Aelin suttogva folytatta:
 – A végén már meg akartam halni, már azelőtt is, hogy a
gallérral fenyegetett. És most is úgy érzem, mintha kiragadott
volna a saját testemből. Mintha a tenger mélyén lennék, és aki
vagyok és voltam, odafent van a felszínen, de én sosem jutok már
vissza hozzájuk.
Rowan nem tudta, mit feleljen, mit tegyen, úgyhogy óvatosan
elhúzta Aelin ujjait a tenyerétől.
– Bevetted a nagyzolást, az arroganciát? – kérdezte Aelin
elcsukló hangon. – És a többiek? Mert én próbáltam. Próbáltam
meggyőzni magamat, hogy valódi, azt mondogattam magamnak,
hogy csak elég hosszan kell tettetnem, hogy olyan vagyok, mint
voltam.
Elég hosszan addig, hogy elkészítse a Zárat, és meghaljon.
Rowan halkan felelt:
– Tudom, Aelin.
Egyetlen pillanatra sem hitte el, hogy a kacsintások, a
vigyorgások valódiak.
Aelin felzokogott, amitől összetört valami Rowan lelkében.
– Már nem érzem magam… saját magamat. Mintha Maeve
kioltotta volna. Mintha elragadta volna tőlem. Ő, meg Cairn,
mindazzal, amit velem tettek. – Nagy kortyokban nyelte a levegőt,
mire Rowan átkarolta, és az ölébe húzta. – Annyira fáradt vagyok
– zokogta Aelin. – Annyira nagyon fáradt vagyok, Rowan.
– Tudom – simogatta Rowan Aelin haját. – Tudom.
Mást nem is mondhatott.
Addig ölelte, amíg Aelin zokogása csillapodott, és
mozdulatlanul feküdt a mellkasának dőlve.
– Nem tudom, mit tegyek – suttogta Aelin.
– Harcolj – felelte Rowan magától értetődően. – Harcolni
fogunk. Addig, amíg már nem bírjuk tovább. Harcolni fogunk.
 Aelin felült, de ott maradt Rowan ölében, és olyan nyers
fájdalommal nézett rá, hogy apró darabokra szaggatta vele Rowan
szívét.
Aelin mellkasára tette a kezét, épp a tűzben égő szíve fölé.
– Tűzszívű lány.
Ezzel hívta ki, ezzel hívta elő.
Aelin az övére tette a kezét, ami a jeges éjszakában is meleg
maradt. Mintha maradt volna még benne tűz. De csak felpillantott
a csillagokra. Észak urára, aki odafentről őrködött.
– Harcolni fogunk – lehelte.

Aelin egy kisebb tűznél talált rá Fenrysre, aki a ropogó lángokat

bámulta.
Leült mellé a farönkre, nyílt, vérző szívvel, remegve, de... A sós
könnyek elmosták a fájdalom egy részét. Megerősítették. Rowan
kölcsönzött neki erőt, még mindig belőle merítette, pedig már a
tűzkörön túli árnyak közül figyelte csak.
Fenrys felemelte a fejét, szeme éppolyan üresnek tűnt, mint
amilyen, Aelin tudta jól, az övé is volt korábban.
– Ha beszélni szeretnél róla – szólalt meg továbbra is rekedtes
hangon –, én itt vagyok.
Fenrys bólintott, száját vékony vonallá préselte.
– Köszönöm.
A táborban lassan készen álltak az indulásra, de Aelin közelebb
csúszott Fenryshez, és hosszú perceken keresztül ült mellette
néma csendben.
 Két gyógyító sietett el mellettük kötszerekkel a kezükben,
egyedül a karjukra kötött fehér szalag különböztette meg őket a
többiektől.
Aelin megmerevedett. A légzésére összpontosított.
Fenrys észrevette, kiket figyel.
– Remélem, tudod, hogy teljesen elborzasztotta őket a látvány
– mondta halkan. – Minden egyes alkalommal, amikor beküldte
őket, hogy… hozzanak helyre.
A két gyógyító eltűnt az egyik sátor mögött. Aelin
megmozgatta az ujjait, kirázta belőlük a merevséget.
– Attól még megtették.
– Nem volt más választásuk.
Aelin Fenrys sötét szemébe nézett. A hím szája megfeszült.
– Senki sem hagyott volna téged olyan állapotban. Senki.
Szétroncsoltan, véresen, égetten.
Aelin megragadta Goldryn markolatát. Védtelenül.
– A saját módjukon azért ellenszegültek – folytatta Fenrys. –
Néha Maeve azt parancsolta nekik, hogy térítsenek magadhoz.
Gyakran azt mondták, hogy képtelenek rá, túl mélyre süllyedtél az
öntudatlanságba. De én tudtam, és szerintem Maeve is tudta, hogy
ők küldtek téged oda. Ameddig csak tudtak. Hogy időt nyerjenek
számodra.
Aelin nagyot nyelt.
– Megbüntette őket?
– Nem tudom. Sosem ugyanazok a gyógyítók jöttek.
Tehát minden bizonnyal megbüntette őket. Teljesen
szétmarcangolta az elméjüket, amiért ellen mertek szegülni.
Aelin szorosabban markolta az oldalán lógó kardot.
 Védtelen. Annyira védtelen volt. Ahogyan sokan mások is
ebben a városban, Terrasenben, ezen a kontinensen is teljesen
védtelenek.
Goldryn markolata felhevült a kezében.
Többé nem kerül ilyen helyzetbe. Akármeddig él is még.

Gavriel odalépett Rowan mellé, majd egyetlen pillantást vetett

a királynőre és Fenrysre, és azt mormolta:
– Nem éppen a legjobb híreket kaptuk.
Rowan egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nem, valóban nem.
Gavriel Rowan vállára tette a kezét.
– Bizonyos szempontból semmin sem változtat.
– Milyen szempontból?
– Szolgáltuk. Nem... olyan, mint Aelin. Mint amilyennek egy
királynőnek lennie kell. Erre jóval azelőtt rájöttünk, hogy kiderült
volna az igazság. Ha Maeve a valódi lényét akarja használni
ellenünk, ha szövetséget köt Morathtal, akkor az bizony
megváltoztat dolgokat. De a múlt elmúlt. Vége van már, Rowan.
Az, hogy tudjuk, Maeve valg, nem egyszerűen csak borzalmas
személy, nem változtat azon, ami történt.
– Az, hogy egy valg királynő akarta szolgasorba taszítani a
páromat, és kis híján sikerrel járt, elég sok mindenen változtat.
– De legalább tudjuk, mitől fél Maeve, hogy miért fél tőle –
vitatkozott Gavriel. Homokszínű szeme fénylett. – A tűztől és a
gyógyítóktól. Ha Maeve idejön a seregével, nem leszünk
védtelenek.
 Ez igaz. Rowan átkozni tudta volna a saját fejét, amiért nem
gondolt erre korábban. Ám ekkor újabb kérdés fogalmazódott meg
benne.
– A serege... – szólalt meg. – Tündérekből áll.
– Ahogyan az armadája is – mondta Gavriel óvatosan.
Rowan végigfuttatta a kezét a haján.
– Képes leszel együtt élni vele… hogy a saját népünk ellen
harcolunk?
Hogy lemészárolják őket.
– Na és te? – kérdezett vissza Gavriel.
Rowan nem felelt.
Gavriel némi hallgatás után megkérdezte:
– Nekem miért nem ajánlotta fel Aelin a véresküt?
A hím egészen idáig egy szót sem szólt erről. És Rowan nem
értette pontosan, miért most kérdezi, de elmondta neki az igazat.
– Addig nem fogja, amíg Aedion véresküt nem fogadhat neki.
Ha neked előbb felajánlaná, mint neki… Azt akarja, hogy Aedion
következzen előbb.
– Ha esetleg nem akarja, hogy én is a királysága közelében
legyek.
– Hogy Aedion tudja, a saját érdekei elé helyezte az övét.
Gavriel fejet hajtott.
– Igent mondanék, ha felajánlaná.
– Tudom. – Rowan meglapogatta legrégibb barátja hátát. – És ő
is tudja.
Az Oroszlán észak felé nézett.
– Gondolod, hogy… Nem hallottunk semmit Terrasen felől.
– Ha Terrasen elesett, ha Aedion elesett volna, akkor azt
tudnánk. Az itteniek tudnák.
Gavriel a mellkasát dörgölte.
 – Nem ez az első háború, amit vívunk. Neki sem ez az első. Már
gyerekként ott volt a harcmezőn, a rohadt életbe is! – Düh villant
át Gavriel arcán. Nem azért, amit Aedion tett, hanem mert a sors
és a balszerencse ezt az utat kövezte ki előtte. Mert nem lehetett
ott, nem akadályozhatta meg. – Mégis minden egyes múló nappal,
amikor nem érkezik semmilyen hír, egyre jobban rettegek. Félek
minden egyes alkalommal, amikor hírvivőt látok.
Olyasfajta rettegés volt ez, amit Rowan nem ismert, teljesen
más, mint amit ő érzett a párjával, a királynőjével kapcsolatban.
Ezt a rettegést csak egy apa érezheti a gyerekével kapcsolatban.
Nem nézett vissza Aelinre. Nem hagyta, hogy a felszínre
törjenek azok az álmok, amiket akkor látott, amikor őt keresték. A
család, amit ott látott. A család, amit együtt alapíthatnának.
– Meg kell győznünk a kagán gyerekeit, hogy vonuljanak
északra, miután vége ennek a csatának – mondta Gavriel halkan.
Rowan bólintott.
– Ha holnap szétverjük ezt a sereget, és meggyőzzük őket, hogy
Terrasen az egyedüli helyes úti cél, amit választhatnak, akkor
hamarosan északnak indulunk. Yule ünnepén talán már Aedion
mellett harcolhatsz.
Gavriel ökölbe szorította a kezét, a tetoválások kinyúltak a
kézfején.
– Már ha részesít ebben a megtiszteltetésben.
Rowan gondoskodni fog róla, hogy Aedion igent mondjon. De
csak ennyit felelt:
– Keresd meg Elide-ot és Lorcant! A rukok hamarosan indulásra
készek.
 51. FEJEZET

LORCAN A RUKOK TÁBORÁNAK SZÉLÉNÉL VÁRT, szinte nem is látta

a csodás madarakat és páncélos lovasaikat, akik épp nyugovóra
tértek. Tudta, hogy néhányuk még nem keresheti meg a fészkét,
helyette elviszi őket és a szükséges felszereléseket a város és a
síkság fölé magasodó erődbe.
Nem érdekelte, nem várta izgatottan, hogy hamarosan a
levegőbe röppenhet az egyik lenyűgöző teremtmény hátán. Nem
érdekelte, hogy másnap szembeszállnak a síkságon gyülekező sötét
hadsereggel.
Több csatát, több háborút megjárt már, mint amennyire vissza
tudott egyáltalán emlékezni. A holnapi sem lesz más, leszámítva,
hogy most démonokat ölnek majd, nem pedig halandókat vagy
tündéreket.
Olyan démonokat, mint amilyen a korábbi királynője is.
Felajánlkozott neki, kívánta őt, vagy legalábbis így hitte. Maeve
pedig kinevette. Lorcan nem értette, mit jelent ez. A királynőre,
saját magára nézve.
Azt hitte, a sötétsége, Hellas ajándékai hozzá fűzik, hogy
egymásnak teremtették őket.
Talán a sötét isten nem azt akarta tőle, hogy hűséget fogadjon
Maeve-nek, hanem hogy megölje. Hogy elég közel kerüljön hozzá,
és lehetősége nyíljon rá.
 Lorcan nem igazította meg a köpenyét, amint hűvös fuvallat
érkezett a távoli tó felől. Inkább a hideg felé hajolt, a széllel érkező
jég felé. Mintha az elragadhatná az igazságot.
– Indulunk.
Elide halk hangja hasított keresztül a Lorcan fejében tomboló
gondolatokon.
– A rukok készen állnak – tette hozzá.
Arcára nem ült ki sem félelem, sem szánakozás, sötét haját
aranyló fénybe vonták a fáklyák és a tábortüzek. Ő viselte közülük
legkönnyebben a hírt, úgy lépett oda az asztalhoz, mintha
csatamezőn született volna.
– Nem tudtam – szólalt meg Lorcan feszülten.
Elide tudta, mire gondol.
– Mindegy, van nagyobb problémánk is jelenleg.
Lorcan közelebb lépett hozzá.
– Nem tudtam – ismételte.
Elide hátradöntötte a fejét, hogy felnézhessen az arcára, és úgy
összeszorította a száját, hogy meg-megremegett egy izom az
állkapcsán.
– Most azt szeretnéd, hogy valahogyan felmentselek?
– Közel ötszáz éven át szolgáltam őt. Ötszáz éven át, és azt
hittem, hogy egyszerűen csak halhatatlan és rideg.
– Elég pontosan leírtad pedig a valgokat.
Lorcan kivillantotta a fogát.
– Majd ha te élsz ennyi ideig, meglátjuk, milyen hatással lesz
rád, Lady Elide.
– Nem értem, miért döbbentett meg ennyire. Hiába volt
halhatatlan és rideg, mégis szeretted. Nyilván elfogadtad ezeket a
jellemvonásait. Mégis mit számít, minek hívjuk őt?
– Nem szerettem.
 – Hát pedig nagyon úgy tettél, mintha szeretnéd.
Lorcan felmordult:
– Miért hozod fel ezt újra meg újra, Elide? Miért nem tudod
elengedni?
– Mert próbálom megérteni. Hogyan szerethettél egy
szörnyeteget.
– Miért? – lépett hozzá nagyon közel Lorcan. Elide nem
mozdult.
Tűz lobogott a szemében, amikor sziszegve megfelelt a
kérdésére:
– Mert akkor talán megértem, hogyan eshettem én magam is
ugyanebbe a hibába.
Hangja elcsuklott az utolsó néhány szónál, és Lorcan nem
mozdult, amíg fel nem fogta teljesen. Még sosem... Még sosem...
volt senki, aki…
– Valami betegség? – fakadt ki Elide. – Valami összetört volna
benned?
– Elide. – Reszelősen ejtette ki a lány nevét. Lorcan vette a
bátorságot, hogy felé nyúljon.
Azonban Elide elhúzódott.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az, hogy véresküt
fogadtál Aelinnek, bármit is jelent rád és rám nézve. Te
halhatatlan vagy... én halandó. Jobb lesz, ha erről az aprócska
tényről sem felejtkezünk meg.
Lorcan majdnem összerezzent a szavak, a borzalmas igazság
hallatán. Ötszáz éves. Jobban tenné, ha egyszerűen elmenne – ha
nem érdekelné olyan rohadtul ez az egész. Mégis felmordult:
– Féltékeny vagy. Ezért emészted magad annyira.
Elide ugatásszerű nevetést hallatott, olyasfélét, amit Lorcan
még sosem hallott tőle korábban, kegyetlent és éleset.
 – Féltékeny? Mégis mire? A démonra, akit szolgáltál? – Elide
kihúzta magát, egy tajtékzó hullámra emlékeztetett, még mielőtt
partot ér. – Az egyetlen, amiért féltékeny vagyok rá, Lorcan, az az,
hogy ő már megszabadult tőled.
Lorcan gyűlölte, hogy a szavak felértek egy csapással. Hogy ha
Elide-ról volt szó, semmivel sem védekezhetett.
– Sajnálom – mondta. – Mindent sajnálok, Elide.
Tessék, kimondta, őszintén kiterítette a lapjait.
– Sajnálom – ismételte.
Azonban Elide vonásai nem lágyultak el.
– Nem érdekel – fordult sarkon. – Ahogy az sem, hogy
visszatérsz-e holnap a harcmezőről.

Féltékeny. Még hogy féltékeny Maeve-re, amiért Lorcan iránta

táplált érzelmeket évszázadokon át! Elide a készülődő rukok felé
sántikált, és olyan erősen csikorgatta a fogát, hogy fájt tőle az
állkapcsa. Már majdnem az első felnyergelt madárnál járt, amikor
valaki megszólalt mögötte:
– Jobb lett volna, ha nem szólsz hozzá.
Elide megtorpant, rájött, hogy Gavriel jár a nyomában.
– Tessék?
Az Oroszlán máskor melegséget árasztó vonásai most komornak
tűntek – rosszallónak.
– Gyakorlatilag belerúgtál valakibe, aki már így is a földön
fekszik.
Elide az ismeretségük során soha egyetlen rossz szót nem szólt
Gavrielnek, most mégis így felelt:
– Szerintem ehhez semmi közöd.
 – Még sosem hallottam, hogy Lorcan bármiért is bocsánatot
kért volna. Még akkor sem kért elnézést, amikor Maeve
megkorbácsolta valamilyen hibáért.
– És emiatt azonnal el is kellene nyernie a megbocsátásomat.
– Nem. De azt tudnod kell, hogy miattad fogadott véresküt
Aelinnek. Senki másért. Csakis azért, hogy a közeledben
maradhasson. Pedig pontosan tudja, hogy halandó vagy.
A madarak mocorogni kezdtek, a szárnyukat borzolták a
közelgő repülésre várva.
Elide pontosan tudta mindezt. Abban a pillanatban rájött, hogy
I,orcan letérdelt Aelin elé. Hetek teltek el azóta, és még mindig
nem tudta, mihez kezdjen a ténnyel, hogy Lorcan miatta tette
mindezt. És azzal, hogy folyton beszélgetni szeretett volna vele,
összedolgozni, ahogyan korábban. Gyűlölte magát miatta. Amiért
nem próbált már ragaszkodni a dühéhez.
Ezért ment utána ma este. Nem azért, hogy őt, hanem hogy
saját magát büntesse. Hogy emlékeztesse magát, kinek nyújtotta át
tálcán Lorcan a királynőjüket, hogy mekkora hibát követett el ő
maga.
És az, amit utoljára mondott neki... Hazugság volt. Undorító,
gyűlöletes hazugság.
Elide Gavrielhez fordult:
– Nem…
Csakhogy az Oroszlán addigra már elment. És még az a bölcs
hang is néma maradt, ami egész életében suttogott neki, miközben
átrepültek a hideg szélben a sereg, majd az őket az ősi várostól
elválasztó sötét tenger felett.
 Nesryn Salkhi mellett maradt, kezét a madara tollas oldalára
tette, és figyelte, ahogyan a kis csapat a levegőbe röppen. A húsz
ruk nemcsak Aelin Galathyniust és társait, köztük Chaolt és
Yrene-t cipelte, hanem gyógyítókat, felszerelést és néhány zsákkal
eltakart lovat is, amiket fakarámokba hajtottak, hogy a rukok fel
tudják emelni. Chaol lovát, Farashát is magukkal vitték.
– Bár velük mehettem volna! – sóhajtotta Borte, aki épp Arcast
csutakolta. – Hogy a tündérek mellett harcolhassak.
Nesryn derűs pillantást vetett rá a szeme sarkából.
– Ha ezután Terrasenbe vonulunk, akkor hamarosan alkalmad
nyílik rá.
A közelben egy férfi horkant fel gúnyosan.
– Menj, hallgatózz máshol, Yeran! – torkollta le a jegyesét
Borte.
Azonban a Beriad parancsnok csupán ennyit felelt:
– Micsoda parancsnok vagy, őzikeszemekkel olvadozol a
tündérek láttán!
Borte a szemét forgatta.
– Majd ha megtanítják a gyilkos fogásaikat, és azokkal törlöm
fel veled a padlót a következő Gyűlésen, akkor okoskodhatsz, hogy
mennyire olvadozom vagy sem!
A jóképű parancsnok a rukját hátrahagyva odaviharzott
hozzájuk, és Nesryn behúzta a nyakát, hogy elrejtse a mosolyát.
Hirtelen nagyon fontosnak tartotta, hogy elsimítsa Salkhi barna
tollazatát.
– Akkorra már a feleségem leszel, legalábbis az alku alapján,
amit a rukanyámmal kötöttél – fonta keresztbe a karját. – Nem
lenne valami ildomos végezni a saját férjeddel a Gyűlésen.
Borte méregtől csöpögő, negédes mosolyt villantott a jegyesére.
– Akkor kénytelen leszek egy más alkalommal végezni veled.
 Yeran visszavigyorgott, akár róla is mintázhatták volna a
veszedelmes derű szobrát.
– Már alig várom azt a más alkalmat! – felelte.
Nesrynnek feltűnt, mennyire fénylik a parancsnok tekintete. És
hogy Borte, még ha alig észrevehetően is, de az ajkába harap, és
elakad a lélegzete.
Yeran odahajolt, hogy Borte fülébe súgjon valamit, amitől a
lány szeme teljesen elkerekedett. És a jelek szerint annyira
megdöbbentette, hogy amikor Yeran önhitten visszavonult a
rukjához, Borte sötétvörösre pirult, és visszatért a rukja
tisztogatásához.
– Nehogy megkérdezd! – motyogta.
Nesryn feltartotta a kezét.
– Álmomban sem jutna eszembe ilyet tenni.
Borte jó néhány percig vörös maradt, már-már eszeveszetten
csutakolta Arcast.
Könnyed, elegáns léptek alatt ropogott a hó, és Nesryn már
azelőtt tudta, ki közelít, hogy a rukhin haptákba állt volna – nem
azért, mert Sartaq hercegi és örökösi rangot viselt, hanem mert ő
volt a parancsnokuk. Az egész rukhiné a háborúban, nem csupán
az Eridun-fészeké.
A herceg csak intett, és felnézett az éjszakai égboltra, az odafent
szárnyaló rukokra, akiket Rowan Whitethorn védelmezett az
ellenséges nyílvesszőktől, amik esetleg eltalálhatták volna őket.
Sartaq épphogy csak odaért Nesryn mellé, amikor Borte
megpaskolta Arcast, visszadobta a csutakoláshoz használt
eszközöket a táskájába, és eltűnt az éjszakában.
Nem azért, hogy ők kettesben maradhassanak, döbbent rá
Nesryn. Hiszen Yeran is otthagyta a saját rukját egy pillanattal
később, és lustán követte Bortét. A lány egyszer hátrapillantott a
válla felett, és bosszúságnak még az árnyéka sem rajzolódott ki az
arcára, amikor észrevette, hogy Yeran követi.
Sartaq kuncogott.
– Legalább most már egy kicsit nyíltabban csinálják.
Nesryn felhorkant, miközben végighúzta a kefét Salkhi tollain.
– Én még most is teljesen össze vagyok zavarodva.
– Akik Borte sátra mellett alszanak, azok viszont egyáltalán
nem.
Nesryn felvonta a szemöldökét, de azért elmosolyodott.
– Helyes. Mármint nem a szomszédos ruklovasokra értem,
hanem... Hanem rájuk.
– A háború különös hatással van az emberekre. Valahogy
minden sokkal sürgetőbbnek tűnik tőle. – Sartaq végigsimított
Nesryn tarkóján, ujjait a hajába fonta, és a fülébe suttogott: –
Gyere, feküdjünk le!
Hőhullám csapott végig Nesrynen.
– Holnap csatába indulunk. Már megint.
– És a halállal teli nap után szeretnélek magamhoz ölelni –
mondta a herceg, és olyan lefegyverző vigyorral ajándékozta meg
Nesrynt, ami ellen védtelen maradt. Főleg úgy, hogy a herceg
hozzátette: – És egyéb dolgokat is tennék.
Nesryn lábujjai begörbültek a csizmájában.
– Akkor segíts megtisztítani Salkhit!
A herceg olyan gyorsan ugrott Borte otthagyott keféjéért, hogy
Nesryn-ből kitört a nevetés.
 52. FEJEZET

A CROCHANEK VISSZATÉRTEK A TÁBORUKBA az Agyar-

hegységben, és megvárták őket.
Manon és a Tizenhármak leszálltak a wyvernjeikről. Valami
minden egyes lépéssel összébb rántotta Manon gyomrát, ahogy
Glennis tüze felé közeledtek. A fonata végét összefogó vörös
anyagdarab malomkőként húzta a fejét.
Már majdnem odaértek, amikor Bronwen felzárkózott Manon
mellé.
A mögötte haladó Asterin és Sorrel megfeszült, de egyikük sem
lépett közbe. Főleg, amikor Bronwen megszólalt, és azt kérdezte:
– Mi történt?
Manon a szeme sarkából az unokatestvérére pillantott.
– Megkértem őket, hogy gondolják át, melyik oldalon van a
helyük a háborúban.
Bronwen homlokráncolva az ég felé pillantott, mintha arra
számítana, hogy vasfogúak jelennek meg rajta.
– És?
– És meglátjuk, mire jutnak.
– Azt hittem, azért mentél oda, hogy sereget toborozz.
– Azért mentem oda – villantotta ki Manon a fogát –, hogy
elgondolkoztassam őket, miféle boszorkányok akarnak lenni.
– Nem hittem, hogy a vasfogúak képesek ilyesmire.
Asterin felmordult.
 – Vigyázz a szádra, boszorkány!
Bronwen gúnyos mosolyt küldött hátra a válla felett, aztán
ismét Manonhoz fordult:
– Sértetlenül kiengedtek?
– Igen, ki.
– Harcolni fognak? Szembeszegülnek Morathtal és a többi
vasfogú boszorkánnyal?
– Nem tudom. – Tényleg nem tudta. Halvány fogalma sem volt.
Bronwen néhány lépés erejéig néma maradt. Manon épp
belépett Glennis tüzének a fénykörébe, amikor a boszorkány ismét
megszólalt:
– Akkor felesleges volt reménykedni.
Manon erre nem tudott mit felelni, úgyhogy otthagyta, a
Tizenhármak pedig még csak rá sem pillantottak Bronwenre.
Glennis épp a tüzet igazgatta, a szent láng fényesen ragyogott,
nem volt szüksége fára ahhoz, hogy égve maradjon. Brannon
ajándéka – Terrasen királynőjének egy része itt.
– Holnap kora délelőtt indulnunk kell – szólalt meg Glennis. –
Megszületett a döntés, hazarepülünk.
Manon leült az idős boszorkányhoz legközelebb eső kőre, a
Tizenhármak pedig megpróbáltak ételt keríteni maguknak. Dorian
a wyvernek mellett maradt. Amikor Manon utoljára látta, épp
crochanek közelítettek felé. Hogy kedvtelésből vagy információért
mentek, azt Manon nem tudta. Nem hitte, hogy a közeljövőben
egy ágyban találják magukat. Főleg, hogy Dorian mindenáron
Morathba akart menni.
Nem igazán tetszett Manonnak a gondolat.
Glennishez fordult:
– Gondolod, hogy a vasfogúak képesek a változásra?
– Erre te tudod legjobban a választ.
 Ez igaz, de még így sem volt benne biztos, hogy tetszik neki az,
amire jut, ha végiggondolja.
– Rhiannon úgy gondolta, hogy képesek vagyunk rá? – Úgy
gondolta, hogy én is képes vagyok rá?
Glennis pillantása ellágyult, némi szomorúság csillant benne,
miközben újabb fahasábot rakott a tűzre.
– A féltestvéred nagyon sok szempontból az ellentéted volt. És
rengeteg tekintetben hasonlított apádra. Nyílt volt, őszinte, és nem
foglalkozott a következményekkel. Ami a szívén, az a száján típus.
Sokan vakmerőnek nevezték. Abból, ahogy most viselkednek,
talán nem jönnél rá – mondta az idős boszorkány elvigyorodva –,
de jó néhányan akadtak a különböző tüzek körül, akik nem
kedvelték. Akik nem akarták folyton hallgatni, hogy mekkora
szégyent hozunk a népünkre, hogy ennél jobb megoldás is létezik.
Hogy békére lelhetünk. Minden egyes nap hangosan magyarázott
bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni őt az egyesített
Boszorkánykirályság lehetőségéről. Arról, hogy talán egy nap nem
kell majd bujkálnunk, ennyire szétszéledve élnünk. Sokan
ostobának nevezték. Főleg akkor tartották ostobának, amikor
elment megkeresni téged. Hátha te egyetértesz vele, mindegy, mit
sejtetett a véres múltad.
Rhiannon az életét adta ezért az álomért, a jövő reményéért. És
Manon saját kezűleg végzett vele.
Glennis folytatta:
– Azt kérdezed, hitte-e Rhiannon, hogy a vasfogúak képesek a
változásra. Talán ő volt az egyetlen crochan boszorkány, aki hitt
ebben, méghozzá teljes lényével. – Glennis ráncos nyaka fel-le
mozdult, ahogy nagyot nyelt. – Úgy hitte, ti ketten együtt
uralkodhattok... A Boszorkánykirályság felett. Te vezetted volna a
vasfogúakat, ő pedig a crochaneket, és ketten együtt befoltoztátok
volna, ami olyan régen kettétörött.
– Mostanra pedig csak én maradtam. – Egyedül kellett
zsonglőrködnie a két feladattal.
– Mostanra már csak te maradtál. – Glennis egyenes, kemény
pillantást vetett rá. – Te képezhetsz hidat közöttünk.
Manon elfogadta az étellel teli tányért, amit Asterin nyújtott át
neki, mielőtt leült volna mellé.
– A vasfogúak átállnak hozzánk – jelentette ki Asterin. – Majd
meglátod!
Sorrel felmordult a legközelebbi kőről, egyértelműen
kirajzolódott az arcára, hogy mennyire nem ért egyet ezzel.
Glennis szája halovány mosolyra húzódott, azonban Manon
nem szólt egy szót sem, csak enni kezdett.
Elide annyi hónappal korábban a reményről beszélt neki.
De talán számukra már teljesen szertefoszlott.
Dorian a wyvernek mellett maradt, hogy válaszolgasson
azoknak a crochaneknek a kérdéseire, akik vagy nem akartak
szóba állni a Tizenhármakkal, vagy túlságosan féltek tőlük ahhoz,
hogy tőlük maguktól kérdezzék meg, mi történt a Ferian-résben.
Nem, nem szerveztek semmilyen sereget. Nem, senki sem
követte őket. Igen, Manon beszélt a vasfogúakkal, és megkérte
őket, hogy csatlakozzanak hozzá. Igen, egy karcolás nélkül be- és
kijutottak. Igen, egyszerre beszélt vasfogúként és crochanként.
Legalábbis Asterin ezt mondta neki a visszavezető hosszú
repülőúton. Hogy magával Manonnal beszéljen, megvitassák,
hogyan tovább... Arra nem tett kísérletet. Egyelőre legalábbis.
És amikor Asterin elhallgatott, Dorian a gondolataiba mélyedt.
Azon rágódott, amit a Ferian-résben látott, hiszen minden egyes
girbegurba folyosó, terem és verem bűzlött a fájdalomtól és a
félelemtől.
Az apja és Erawan műve. Ezt a királyságot örökölte meg ő.
A rémkulcsok felébredtek, suttogni kezdtek. Dorian nem
foglalkozott velük, inkább végigsimított Damaris markolatán. Az
arany még a csípős hideg ellenére is meleget árasztott.
Az igazság kardja, igen, de egyben emlékeztető is, mi volt
egykor Adarlan. Hogy mi lehet még belőle.
A néma Damaris nyugtatásképp, egyetértően felmelegedett.
Dorian otthagyta a crochanek kis csapatát, és egy kis
kiszögelléshez sétált, aminek szélén túl halálos mélységben hóval
és kővel borított völgy húzódott.
Óriási hegyek álltak mindenütt, Dorian mégis délkelet felé
fordult. Morath felé, ami jóval a láthatáron túl állt.
Aznap este az eyllwe-i erdőben sikerült hollóvá változnia.
Végső soron most már csak azt kell megtanulnia, hogyan repüljön.
Magába fordult, a nyers mágiaforgatag felé. Melegség ömlött
szét a tagjaiban, a csontjai felnyögtek, a világ kitágult.
Kinyitotta a csőrét, és torokhangon felkárogott.
Dorian kinyújtotta koromfekete szárnyát, és gyakorolni
kezdett.
 53. FEJEZET

VALAKI TŰZZEL PERZSELTE A COMBJÁT.

Nem Aelin, hiszen Aelin nem volt velük, vasszarkofágba zárták,
és elvitték a tengerentúlra.
Valaki mégis csontig égette a lábát, olyan mélyre hatolt, hogy
bármilyen apró mozdulatot tett is ott, ahol feküdt – mi lehetett,
ágy? Priccs? –, fájdalom hasított végig rajta.
Lysandra résnyire nyitotta a szemét, halk nyögés szakadt ki
kiszáradt torkából.
– Csak óvatosan! – mormolta egy mély hang.
Ismerte ezt a hangot. Az illatot – mint egy tiszta patak és a
frissen kihajtott fű illata. Aedion.
Égő szemét nagy nehezen a hang felé fordította.
Aedion fénylő haját most vér tapasztotta a fejéhez. És a türkiz
szempár alatt lila karikák húzódtak – teljesen üres volt a tekintete.
Reményvesztett.
Körülöttük hevenyészetten felállított sátor állt, az egyetlen
fényforrást a sátorlapok mentén bebújó csípős szélben imbolygó
lámpás jelentette. Lysandrán takaróhalom hevert, Aedion pedig
egy felfordított vödrön ült páncélban, őt nem melegítette semmi.
Lysandra lehámozta a nyelvét a szájpadlásáról, és a gyér
fényben úszó sátron túli világot hallgatta.
Káosz. Kiáltások. Néhányan sikítottak.
 – Feladtuk Perranthot – szólalt meg Aedion berekedve. – Két
napja menekülünk. Még három nap, és elérjük Orynthot.
Lysandra enyhén összevonta a szemöldökét. Olyan régóta
fekszik eszméletlenül?
– Kénytelenek voltunk kocsira tenni a többi sérülttel. Ma este
mertünk először megállni. – Aedion erős, vastag nyakának izmai
megrezzentek, ahogy nagyot nyelt. – Délen vihar dúl. Lelassította
valamennyire Morathot, épp eléggé.
Lysandra nyelni próbált, de túlságosan ki volt száradva a torka.
Az utolsó emlékképe az volt, hogy szembenézett az ilkekkel, és
még életében nem érezte ennyire húsba vágóan a halandó test
hátrányait. Elképesztő, hogy Aelin mennyire eltörpült a bestiák
mellett, pedig olyan nagynak tűnt, ahogy magabiztosan mozgott a
világban. Aztán karmok hasították keresztül a lábát. Valahogy
mégis sikerült tökéletesen támadnia. Az egyiküket legyőzte.
– Visszaadtad a seregnek a hitét – magyarázta Aedion. – A
csatát elvesztettük, de legalább nem futamodtunk meg
szégyenszemre.
Lysandra nagy nehezen előhúzta a kezét a takarók alól, és az
ágy mellett álló vizeskancsó felé nyúlt. Aedion azonnal felpattant,
már töltött is neki.
Ám amikor az ujjai a kupa köré kulcsolódtak, Lysandra
észrevette a színüket, a formájukat.
A saját keze. A saját karja.
– Amikor... Visszaváltoztál – mondta Aedion, amikor észrevette
Lysandra elkerekedett szemét. – Miközben a gyógyító összevarrta
a lábadon a sebet. Szerintem a fájdalom... Visszaváltoztál ebbe a
testbe.
Iszonytató rémület lett úrrá Lysandrán, a hányinger kerülgette
tőle.
 – Hányan látták? – Az első néhány szava, száraz és rekedtes,
mint a csiszolópapír.
– Emiatt ne aggódj!
Lysandra felhajtotta a vizet.
– Mind tudják?
Komor bólintás.
– Mit mondtál nekik? Aelinről?
– Hogy nagyon fontos küldetést hajt végre Rowannel és a
többiekkel. Hogy annyira titkos dologról van szó, hogy beszélni
sem merünk róla.
– És a katonák...?
– Emiatt ne aggódj! – ismételte Aedion.
De Lysandra látta az arcát. Azt, ahogyan megfeszülnek a
vonásai.
A királynőjükért vetették magukat a csatába, aztán rá kellett
döbbenniük, hogy mindez csupán illúzió. Hogy a Tűzhozó hatalma
nem segíthet rajtuk. Nem fogja megvédeni őket a nyomukban
loholó hadseregtől.
– Sajnálom – lehelte Lysandra.
Aedion elvette tőle az üres kupát, majd megragadta és
gyengéden megszorította a kezét.
– Én sajnálom, Lysandra. Az egészet. – Megint nagyot nyelt. –
Amikor megláttam az ilkeket, amikor láttam, hogy szembeszállsz
velük…
Hasztalan. Hazug ribanc. A szavak, amiket Aedion dühöngve a
fejéhez vágott, kirántották a fájdalom ködéből. Erősebben
összpontosított tőlük.
– Terrasenért tetted – folytatta Aedion halkabban. – Aelinért.
Az életed áldoztad volna értük, az istenek szerelmére!
– Igen. – Acélos ridegséggel csúszott ki a szó a száján.
 Aedion pislogott egyet, ahogy Lysandra elhúzta a kezét.
Sajgott, lüktetett a lába, de valahogy csak felült. És Aedion
szemébe nézett.
– Annyiféleképpen, olyan sok éven át aláztak meg,
alacsonyítottak le – mondta remegő hangon. Nem a félelem miatt,
hanem mert hatalmas hullám söpört végig rajta, ott égett a lábát
csúfító seb mentén. – De még soha életemben nem aláztak meg
annyira, mint amikor kidobtál a hóba. Amikor hazug ribancnak
neveztél a barátaink és a szövetségeseink előtt. Soha! – Gyűlölte a
szemét szúró dühödt könnyeket. – Régen csúsznom-másznom
kellett a férfiak előtt. És az istenek látják a lelkemet, előtted is
majdnem azt tettem az elmúlt hónapokban. És mégis az kellett,
hogy majdnem meghaljak, ahhoz, hogy rájöjjél, mekkora seggfej
voltál? Majdnem meg kellett halnom ahhoz, hogy megint
embernek láss?
Aedion szemében jól látható megbánás csillogott. Lysandra
éveken keresztül tanulmányozta a férfiakat, és tudta, hogy az
Aedion arcát torzító fájdalom teljes mértékben őszinte. Mégsem
törölte el mindazt, amit mondott és tett.
Lysandra a mellkasára tette a kezét, egyenesen a saját darabokra
törött szíve fölé.
– Azt akartam, hogy te legyél az – mondta. – Wesley után,
minden után, azt akartam, hogy te legyél az. Amit Aelin kért
tőlem, annak semmi köze nem volt ehhez. Amire kért, azt sosem
éreztem tehernek, mert mindenképpen téged akartalak. – Nem
törölte le az arcán lecsorduló könnyeket. – Te pedig kidobtál a
hóba.
Aedion térdre borult. A kezéért nyúlt.
 – Örökké bánni fogom. Lysandra, soha, egyetlen pillanatra sem
felejtem majd el, örökké gyűlölni fogom magam miatta. És
annyira…
– Ne! – kapta el Lysandra a kezét. – Ne térdelj le előttem! Ne
csinálj semmit! – A sátornyílásra mutatott. – Nincs már mit
mondanom számodra. Ahogy neked sem számomra.
Aedion arca megvonaglott a fájdalomtól, de Lysandra nem
foglalkozott azzal, hogy miféle érzelmeket ébreszt ez benne. Hogy
mit érzett akkor, amikor Aedion felállt, és halkan felnyögött
valamilyen fájdalomtól, ami erős testét kínozta. Néhány
lélegzetvétel erejéig csak állt ott, és lebámult rá.
Végül így szólt:
– Minden egyes ígéretemet komolyan gondoltam a
Koponyaöböl partján.
Aztán elment.

Aedion élete jó részét azzal töltötte, hogy különböző tettei

miatt utálta magát.
De amikor látta, hogy Lysandra arcán könnyek csorognak
miatta... Még sosem érezte magát ekkora rohadéknak.
Alig hallotta maga körül a katonákat, akik feszülten, rémülten
fagyoskodtak a hóban, amit a sebtében felállított sátrak között fújt
a szél. Vajon hány sebesült veszti még ma éjjel életét?
Már így is felhasználta a rangját ahhoz, hogy Lysandrát a
legjobb gyógyító lássa el. És még ez sem volt elég, hiszen egyik
gyógyító sem rendelkezett mágikus adottságokkal. És bár Lysandra
gyorsabban gyógyul az átlagnál, össze kellett varrni a lábát. Most
pedig pár óránként cserélni a kötést. A seb már összehúzódott,
szerencsére elég gyorsan ahhoz, hogy ne fertőződjön el.
A sebesültek jó része nem mondhatta ezt el magáról. Az
üszkösödő sebek, az ereikben folyó mérgezett vér… Minden egyes
reggel egyre több és több holttestet kellett hátrahagyniuk a hóban,
a föld túl fagyos volt, elégetni őket pedig nem maradt idő.
Lakoma Erawan szörnyeinek, mormolták a katonák, amikor
továbbindultak. Ennyi erővel ételt is kínálhattak volna az
ellenségnek.
Aedion elhallgattatta őket, ahogyan akkor is, amikor a
menekülés és a kudarc miatt panaszkodtak. Mire tábort vertek
este, a katonák jó harmadának, köztük a Romlás tagjainak is
megvolt a maga feladata, hogy lefoglalja őket valami. Hogy olyan
fáradtak legyenek az egész napos menekülés után, hogy már ne
maradjon erejük morogni.
Aedion a saját sátra felé indult, ami épp a gyógyítók sátrain túl
állt – azok egyikében feküdt Lysandra. A saját sátorhoz szintén a
rangjára kellett hivatkoznia.
Már majdnem elérte a kis sátrat – nem lett volna értelme
felállítani a hatalmas tábori sátrát, hiszen pár óra múlva megint
menekülőre kell majd fogniuk –, amikor észrevette az odakint, a
tűzhöz húzódó alakokat.
Lelassított, kimért léptekkel ért oda hozzájuk.
Ren azonnal felpattant, arca megfeszült a súlyos csuklya alatt.
Mégis a mellette lévő férfi volt az, aki veszélyes mértékig
megnövelte Aedion vérnyomását.
– Darrow – szólalt meg. – Azt hittem, mostanra Orynthban
vagy.
A bundákba burkolózó lord nem mosolyodott el.
 – Azért jöttem, hogy én magam adjam át az üzenetet. Tekintve,
hogy a bizalmas küldönceim hajlamosak a másik oldalra állni.
Tehát a vén kecske tudta. Hogy Lysandra Aelin képében
mutatkozott. És hogy miféle szerepet játszott Nox Owen abban,
hogy kicsúszott a sereg a kezéből.
– Essünk túl rajta akkor! – felelte Aedion.
Ren megmerevedett, de nem szólt egy szót sem.
Darrow ajka kegyetlen mosolyra húzódott.
– A vakmerő lázadásod miatt, valamint azért, mert nem voltál
hajlandó követni az utasításainkat, és odavinni a sereget, ahová
parancsoltuk, a határ menti csúfos kudarc, továbbá Perranth
elvesztése miatt megfosztunk a rangodtól.
Aedion alig hallotta a szavakat.
– Most már csak a Romlás egy katonája vagy, már ha egyáltalán
maguk közé fogadnak. És a szélhámos, akit itt parádéztattál... –
Darrow gúnyos mosollyal nézett a gyógyítók sátrai felé.
Aedion felmordult.
Darrow összehúzta a szemét.
– Ha még egyszer rajtakapjuk, hogy Aelin hercegnő alakjában
mutatkozik – Aedion majdnem kitépte a torkát a hercegnő szó
hallatán –, akkor nincs más választásom, alá kell majd írnom a
halálos ítéletét.
– Nem ajánlom.
– Próbálj csak az utunkba állni!
Aedion elmosolyodott.
– Ó, nem velem kell felvennetek a harcot. Sok szerencsét
bárkinek, aki megpróbál ártani egy ilyen erős alakváltónak.
Darrow ügyet sem vetett a fenyegetésre, feltartotta a kezét.
– Orynth kardját, leszel szíves!
Ren összerezzent.
 – Neked teljesen elment az eszed, Darrow!
Aedion csak rámeredt. A vénséges lord így szólt:
– Az a kard Terrasen valódi tábornokát illeti, a
tábornokhercegét. Mivel már nem te viseled ezt a titulust, a kardot
visszaviszem Orynthba. Amíg ki nem nevezünk egy új, nálad
alkalmasabb tábornokot a tisztségre.
Ren felmordult.
– Az a kard Aedion miatt van jelenleg a birtokunkban, Darrow!
Ha nem nyeri vissza, még mindig Adarlan kincstárában
rozsdásodna.
– És ezért örökké hálásak is leszünk. Ha másért nem is.
Tompa lüktetés töltötte meg Aedion fejét. Darrow továbbra is
kinyújtva tartotta a karját.
Végül is megérdemli, hogy ez történjen vele. Hiszen kudarcot
vallott a harcmezőn, kudarcot vallott abban a tekintetben, hogy
nem sikerült betartania az Aelinnek tett ígéretét, nem tudta
megmenteni a királyságukat. És azért, amit az alakváltóval tett, aki
abban a pillanatban rabul ejtette a szívét, amikor lemészárolta
azokat a valg katonákat a résvári csatornában.
Aedion leoldotta az ősi kardot az övéről. Ren tiltakozón
felhördült.
Aedion azonban nem foglalkozott vele, és odahajította Orynth
kardját Darrow-nak.
A kard súlyának hiánya felborította az egyensúlyát.
A vénember csak bámulta a kardot a kezében. Még végig is
simított egyik ujjával a csont kardgombon, az a gyűlöletes
szemétláda képtelen volt palástolni a csodálatát.
Aedion így szólt:
 – Orynth kardja csak egy fém- és csontdarab. Mindig is ennyi
volt. Az számít, amit a kard a viselőjéből kivált. Hogy Terrasenért
dobog a szíve.
– Milyen költői, Aedion – felelte Darrow, majd sarkon fordult,
és elindult oda, ahol a kísérete várhatta a tábor szélén. – A
parancsnokod, Kyllian a Romlás tábornoka. Jelentkezz nála a
következő parancsodért!
A kavargó hó néhány lépés után elnyelte az idős lordot.
– Egy fenéket nem te vagy a tábornok! – dühöngött Ren.
– Ha Terrasen lordjai így kívánják, így lesz.
– Miért nem harcolsz ellenük? – Ren szeme tűzben égett. –
Egyszerűen csak átadtad a kardot, mintha…
– Mert leszarom. – Aedion nem próbálta meg elleplezni a
hangjában csendülő kimerültséget, csalódottságot és dühöt. –
Vigye csak a kardot meg a sereget! Leszarom.
Ren nem állt az útjába, amikor Aedion bebújt a sátrába, hogy
hajnalig ki se dugja onnan az orrát.

Terrasen lordjai elvették Ashryver tábornoktól a kardját.

Tábortűzről tábortűzre terjedt a hír, elért minden harcoshoz,
rendfokozattól függetlenül.
A katona új volt a Romlásban, idén nyáron lépett be közéjük.
Megtiszteltetés volt, még ha a nyakukon volt is a háború.
Megtiszteltetés, bár a katona családja zokogott, amikor bevonult.
Hogy Aedion hercegért, Terrasenért harcolhat – ezért megérte
elhagyni a farmbéli otthonát. Megérte otthagyni azt az édes
parasztlányt, akit soha még csak meg sem csókolhatott.
 Akkor megérte. Most már viszont nem. A barátok, akiket a
több hónapnyi kiképzés és harc során szerzett, mind elestek.
A katona összehúzta magát a túl kicsi tábortűz mellett. Ő
maradt egyedül az újoncok közül, akik nyár elején még olyan
lelkesen várták, hogy próbára tegyék a képességeiket a valgok
ellen.
A tél derekán azonban már átkozta magát az ostobaságáért. Már
ha volt kedve egyáltalán megszólalni.
Feleslegessé váltak a szavak, távolivá. Éppolyan távolivá, mint
félig megfagyott teste, ami sosem melegedett fel, pedig olyan közel
aludt a tűzhöz, amilyen közel csak mert. Már ha sikerült
egyáltalán elbóbiskolnia a sebesültek és haldoklók sikolyai
közepette. Úgy, hogy tudta, mi űzi őket észak felé.
Nem maradt senki, aki segíthetett volna rajtuk. Aki
megmenthette volna őket. A királynő, akiről azt hitték, közöttük
jár, délibábnak bizonyult. Egy alakváltó hazugságának. Hogy hol
harcolt épp Aelin Galathynius, hogy mi lehetett fontosabb náluk,
azt a katona nem tudhatta.
Az éjszaka egyre hidegebbé vált, azzal fenyegetett, hogy
bekebelezi a katona előtt ropogó kis tüzet. Közelebb csúszott hát a
lángokhoz, remegett viharvert köpenye alatt, a nap minden
fájdalma, sebe lüktetett.
De nem hagyja maga mögött a sereget. Nem úgy, mint mások,
akik folyton erről mormoltak. Még ha Aedion herceget
megfosztották is a címétől, még ha a királynő eltűnt is, akkor sem
hagyja el a sereget.
Esküt tett, hogy megvédi Terrasent. A családját. És tartani is
fogja magát hozzá.
Még akkor is, ha tudja, többé sosem látja őket.
 Még mindig hullott a hó, amikor továbbmenekültek észak felé.
A következő két napban is esett, kergette őket észak felé
minden egyes hosszú kilométeren át.
Darrow parancsa nem sok következménnyel járt. Kyllian
semmiféle döntést nem volt hajlandó meghozni Aedion
beleegyezése nélkül. Nem vette fel a rangjához méltó páncélt. Nem
költözött be a tábornoki sátorba.
Aedion jól tudta, hogy már réges-régen kiérdemelte a
hűségüket. Ahogyan a Romlás is az övét. Egy kicsit mégis gyűlölte
az egészet. Azt kívánta, bár Kyllian átvenné a stafétát.
Lysandra lábsebe begyógyult annyira, hogy lóra üljön, de
Aedion így is ritkán látta. Végig Ren mellett maradt, ők ketten a
gyógyítók közelében haladtak, arra az esetre, ha esetleg a seb
szétszakad. Amikor mégis megpillantotta, Lysandra gyakran addig
meredt rá, amíg már a hányinger kerülgette.
A harmadik napon felderítők rohantak feléjük. A jelentésük
szerint Morath felzárkózott – és rohamos tempóban közelít.
Aedion tudta, hogy megy az ilyesmi. Látta a körülöttük lévők
botladozó lépteit, éhségtől megfeszülő arcát.
Orynth már csupán félnapnyi járásra volt. Ha könnyű terep állt
volna előttük, még be is juthattak volna az ősi falak mögé. De ott
húzódott közöttük a Florine folyó. Túl széles volt ahhoz, hogy
csónak nélkül átkelhessenek rajta. A legközelebbi híd pedig
túlságosan délre volt ahhoz, hogy megkockáztassák.
Az évnek ebben a szakában talán még mindig nem fagyott be.
És ha mégis, a folyó olyan széles, olyan mély, hogy a jégtakaró
nem lehetett túl vastag. Ha egy egész hadsereg akarna átkelni rajta,
azzal azt kockáztatnák, hogy beszakad alattuk a jég.
 Persze más módon is be lehet jutni Orynthba. Mehetnek
tovább észak felé, az Agancs-hegységbe, aztán visszafordulhatnak
délre, a lábánál fekvő városba. De minden egyes késlekedéssel
töltött óra azzal fenyegetett, hogy Morath serege utoléri őket.
Aedion Kyllian mellett lovagolt, amikor Elgan odavágtázott
melléjük. Lova meleg felhőpamacsokat fújt a hópelyhekkel
kavargó levegőbe.
– Már csak tizenöt kilométer a folyó – jelentette Elgan. – Most
kell döntenünk.
Hogy megkockáztassák-e az utat délre, a hídhoz, vagy válasszák
inkább a kerülőt észak felé. Ren észrevette, hogy tanácskoznak, és
közelebb ügetett.
Kyllian parancsra várt. Aedion felvonta a szemöldökét.
– Te vagy a tábornok.
– Egy nagy lószart! – hördült fel Kyllian.
Aedion Elganhez fordult.
– A jégről mit tudunk?
Elgan a fejét rázta.
– Semmit, ahogy a hídról sem.
Csupán a végtelen, kavargó havat látták maguk előtt. Aedion
nem mert hátrapillantani a vánszorgó katonák girbegurba soraira.
Ren amilyen némán jött, olyan nesztelenül vissza is húzódott
Lysandra mellé.
Szárnyak suhogtak a szélben és hóban, majd sólyom röppent a
levegőbe. Egyik lábát természetellenes szögben húzta maga után.
– Menjünk tovább! – mondta Aedion a társainak.
 Lysandra egy órán belül visszatért. Rennek mondta el, mit
látott, egyedül vele állt szóba, az ifjú lord pedig odavágtázott
Aedion mellé, aki továbbra is Kyllian és Elgan társaságában
lovagolt.
Ren arca hamuszürkévé vált.
– Nincs jég a Florine-on. És a morathi felderítők előrementek,
hogy porig rombolják a déli hidat.
– Tehát északra terelnek minket – mormolta Elgan.
Ren bólintott.
– Holnap reggelre beérnek.
Nem lesz idejük végiggondolni, meneküljenek-e Orynth északi
kapujához. A Florine csupán néhány kilométerre folyt tőlük, túl
szélesen és mélyen ahhoz, hogy átkeljenek, túl jegesen ahhoz,
hogy megkockáztassák az úszást, és Morath kis híján beérte már
őket. Csapdába estek.
 54. FEJEZET

CHAOL A TENYERÉBŐL ETETTE FARASHÁT ALMÁVAL. A gyönyörű

fekete kancát felzaklatta a korábban ismeretlen repülés.
Úgy tűnt, még Hellas lova is félhet, bár tulajdonképpen, akinek
akad egy kis sütnivalója, az aggódik, ha több száz méterrel a föld
felett lóg a levegőben.
– Valaki más is etetheti helyetted. – Yrene az erődbeli istálló
falának dőlve figyelte, szemmel tartotta minden egyes bicegő
lépését. – Pihenned kellene.
Chaol a fejét rázta.
– Fogalma sincs, mi a fészkes fene folyik itt. Próbálom
megnyugtatni, mielőtt elalszik.
Mielőtt eljön a holnapi csata – hogy végre valódi esélyük
nyíljon megmenteni Anielle-t.
Még mindig alig fért a fejébe mindaz, ami az elmúlt
hónapokban történt. A csaták és a veszteségek. Hogy hova ment
Dorian Manonnal és a Tizenhármakkal. Chaol csak imádkozhatott,
hogy a barátja sikerrel járjon – és ne vállalja magára a Zár
elkészítésének terhét.
Fel kellett dolgoznia a hallottakat, úgyhogy otthagyta Aelint és
a többieket a nagycsarnok közelében, hogy kerítsenek maguknak
valamilyen ételt, és azonnal lehozta magával Farashát ide. Főleg
azok miatt, akik a muniki ló közelébe kerültek, Farasha
megpróbált ugyanis kiharapni egy darabot a hozzá legközelebb álló
katonából közvetlenül azután, hogy levették a fejéről a zsákot.
Még az sem takarta el előle teljesen, hogy mi történik a hatalmas
karámmal, amibe becsatolták őt.
De Farasha nem harapta le a kezét, amikor elvette tőle az almát,
úgyhogy Chaol abban reménykedett, megbocsát majd neki a
kellemetlen repülésért. Elgondolkozott rajta, vajon tudja-e a
kanca, hogy fáj a háta, hogy a botjára kell támaszkodnia, mégis úgy
döntött, itt marad harcolni.
Végigsimított az ébenfekete sörényen, és megpaskolta erős
nyakát.
– Készen állsz letaposni pár valg katonát holnap, barátom?
Farasha felhorkant, és úgy nézett fekete szemével Chaolra,
mintha csak azt kérdezné: Na és te?
Chaol elmosolyodott, Yrene pedig halkan felnevetett.
– Jobb, ha visszamegyek a csarnokba – szólalt meg a felesége.
– Hátha valakinek segítségre van szüksége.
Mégsem mozdult.
Összenéztek Farasha izmos háta fölött.
Chaol óvatosan megkerülte a lovat, még mindig ügyelt rá,
nehogy megharapja.
– Tudom – mondta halkan.
Yrene oldalra billentette a fejét.
– Mit?
Chaol összefűzte az ujjaikat. Aztán Yrene egyelőre még lapos
hasára tette a kezüket.
– Ó! – tátotta el Yrene a száját. – De… Honnan?
Chaol szíve hangosan dübörgött.
– Tehát tényleg igaz.
Yrene őt fürkészte aranyszínű szemével.
– Szeretnéd, ha az lenne?
 Chaol a tenyerébe vette Yrene arcát.
– Jobban, mint hittem.
Yrene mosolya elég széles és gyönyörű volt ahhoz, hogy Chaol
szíve kissé meghasadjon a látványra.
– Igaz – lehelte Yrene.
– Mennyi idős?
– Majdnem két hónapos.
Chaol Yrene hasát nézte, azt a pontot, ami hamarosan
növekedni kezd majd a benne lévő gyermekkel együtt. Az ő
gyerekükkel együtt.
– Gondolom, azért nem mondtad el, mert nem akartad, hogy
aggódjak.
Yrene az ajkába harapott.
– Valami olyasmi.
Chaol felhorkant.
– És amikor ott totyogsz majd, és majd szétdurran a hasad?
Yrene rácsapott a karjára.
– Nem fogok totyogni!
Chaol felnevetett, és magához húzta Yrene-t.
– Gyönyörűen totyogsz majd, természetesen így értettem. –
Érezte, ahogy Yrene megremeg a nevetéstől, majd csókot nyomott
a lány fejére, halántékára. – Gyerekünk lesz – mormolta a hajába.
Yrene átölelte.
– Igen – suttogta. – De honnan tudtad?
– Úgy tűnik – morogta Chaol –, apám szeme élesebb, mint az
enyém.
Inkább csak érezte, mintsem látta, hogy Yrene összerezzen.
– Nem haragszol, hogy nem mondtam el?
– Nem. Jobb lett volna, ha tőled tudom meg, de megértem,
miért nem szóltál semmit. Akármilyen ostoba okod volt is rá –
tette hozzá, majd gyengéden beleharapott a fülcimpájába. Yrene
erre bordán bökte, és Chaol ismét felnevetett. Nevetett, pedig
miközben harcolt, minden egyes ellenféllel szemben attól
rettegett, végzetes hibát követ majd el. Képtelen volt kiverni a
fejéből, hogy ha ő elesik, akkor magával rántja mindkettejüket.
Yrene megszorította, és a mellkasához nyomta a fejét.
– Csodás apa leszel – mondta halkan. – A legcsodásabb, akit
valaha is a hátán hordott a föld.
– Milyen szép szavak egy olyan nőtől, aki pár hónapja még
legszívesebben kihajított volna a Torre legmagasabb ablakán.
– Egy gyógyító sosem viselkedne ilyen szakszerűtlenül.
Chaol elvigyorodott, és magába szívta Yrene illatát, mielőtt
kibontakozott az ölelésből, hogy könnyű csókot leheljen a lány
ajkára.
– Képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire boldog vagyok,
Yrene, hogy együtt élhetjük át ezt. Ha bármire szükséged van, csak
szólj!
Yrene ajka felfelé rándult.
– Veszélyes szavak!
De Chaol végighúzta a hüvelykujját a jegygyűrűjén.
– Gyorsan meg kell nyernem ezt a háborút, hogy nyárig
elkészüljön a házunk.
Yrene a szemét forgatta.
– Milyen nemes ok arra, hogy legyőzzük Erawant.
Chaol újabb csókot lopott.
– Bármennyire szeretném is bizonyítani, hogy amire csak kérsz,
megteszem – lehelte Yrene szájától csupán milliméterekre –, van
még elintéznivalóm lefekvés előtt.
Yrene felvonta a szemöldökét.
Chaol elfintorodott.
 – Be kell mutatnom Aelint apámnak. Még mielőtt véletlenül
összefutnak.
Chaol apja nem tartózkodott a csarnok közelében, amikor
megérkeztek, és Chaol túlságosan aggódott Farasha miatt ahhoz,
hogy őt keresgélje.
Yrene ismét összerezzent, pedig derű csillogott a szemében.
– Gonosz dolog tőlem, ha én is szeretnék ott lenni? És még
valami harapnivalót is vinnék a szórakozáshoz?
Chaol átkarolta a vállát, majd még egyszer utoljára
megsimogatta Farashát, mielőtt távoztak. Hiába támaszkodott a
botra, minden egyes lépést bicegve tett meg, és a hátát hasogató
fájdalom lesugárzott a lábába is. De nem foglalkozott vele. Mit sem
számít a nyavalyás háború, az oldalán lépkedő nőhöz képest.
A közös jövőhöz képest.

Amilyen jól ment Yrene és Chaol beszélgetése, olyan rosszul

alakult Aelin Galathynius és Lord Westfall találkozója.
Yrene nem vitt magával harapnivalót, de csak azért, mert mire
elérték a nagycsarnokot, összefutottak Chaol apjával. Épp arrafelé
viharzott, ahol Aelin és a társai megpihentek.
– Apám! – lépett Chaol a férfi mellé.
Yrene nem szólt semmit, csak figyelte Chaol mozgását.
Nyilván erős fájdalom kínozta, ha ennyire bicegett, pedig ő
maga már kezdett erőre kapni. Fogalma sem volt, hol hagyta Chaol
a székét – hogy összezúzta-e a lezuhanó törmelék. Imádkozott,
hogy épségben legyen.
 – Nem ébresztesz fel, amikor Terrasen királynője érkezik a
váramba? – csattant fel Chaol apja.
– Nem ez volt a legfontosabb abban a pillanatban.
Chaol megtorpant az ajtó előtt, ami abba a kis szobába nyílt,
amit a királynő számára ürítettek ki, és bekopogott.
Egy morgást hallottak csupán, majd Yrene férje vállal belökte
az ajtót annyira, hogy bedughassa a fejét.
– Az apám – mondta Chaol annak, aki odabent volt, nyilván a
királynőnek – látni szeretne.
Némaság, majd ruhazizegés, léptek hallatszottak.
Yrene hátul maradt, miközben Aelin Galathynius kijött. Arca
és keze már tiszta volt, a ruhája azonban továbbra is mocskos.
Mellette a hatalmas, ezüsthajú tündérharcos állt – Rowan
Whitethorn. Akiről a kagán gyerekei olyan rémülettel és
tisztelettel beszéltek hónapokkal korábban. Odabent a szobában
Lady Elide ült a távolabbi falnál, előtte egy tálcányi étel, a földön
pedig hatalmas fehér farkas hevert, félig lehunyt szemmel figyelte
a történéseket.
Döbbenetes volt látni az átváltozást, ráeszmélni, hogy a
tündérek hatalmas erővel bíró, ősi lények, akik fél lábbal még
mindig az erdőben élnek. Úgy tűnt, a királynőnek is inkább a
tündérforma tetszett, finoman hegyes fülét félig rejtette csupán el
kiengedett haja. Mögötte nem tűnt fel sem az aranyhajú,
melankolikus harcos, Gavriel, sem pedig az iszonyatosan rémisztő
Lorcan. Hála Silbának, hogy legalább ennyi megadatott!
Aelin nyitva hagyta az ajtót, mögötte az udvara két tagja ülve
maradt. Már-már unottnak tűntek.
– Nocsak, nocsak – jegyezte meg a királynő, miközben kilépett
a folyosóra.
 Chaol apja végigmérte a királynő oldalán álló harcos herceget.
Majd Chaol felé fordította a fejét, és így szólt:
– Gondolom, Wendlynben találkoztak. Miután odaküldted őt.
Yrene megfeszült a gúnyos hangnemre. Rohadék! Borzalmas
rohadék!
Aelin csettintett egyet a nyelvével.
– Igen, és talán túl is léphetnénk ezen. De szerintem a fiad nem
bánja olyan nagyon, nem igaz? – Aelin tekintete Yrene-re siklott,
aki próbálta rezzenéstelenül tűrni a türkiz-arany pillantást.
Teljesen más volt, mint aznap este Innishben, mégis ugyanolyan
vesébe látó. Megváltozott... Mindketten megváltoztak, már nem
azok a lányok voltak, akik egykor. A királynő ajka mosolyra
görbült. – Szerintem elég jól választott. – Homlokráncolva
felnézett a hitvesére. – Yrene nem tűnik olyannak, aki ellopja a
takarót, és a másik fülébe horkol egész éjszaka.
Yrene köhintett, Rowan herceg viszont csak rámosolygott a
királynőre.
– Nem zavar, hogy horkolsz – felelte kedvesen.
Aelin szája megrezzent, ahogy visszafordult Chaol apjához.
Yrene nevetése elhalt, amikor látta, hogy az idősebbik férfi arca a
legkevésbé sem derült fel az elhangzottak hallatán. Chaol olyan
feszült volt, mint egy kitartott íj, miközben a királynő így szólt az
apjához:
– Ne fecséreljük az időt gúnyolódással. Fáradt vagyok, éhes, és
egyébként sem érne jó véget... legalábbis rád nézve.
– Ez az én váram.
Aelin színpadiasan végigmérte a plafont, a falakat, a padlót.
– Tényleg?
Yrene kénytelen volt behúzni a nyakát, hogy elrejtse a
vigyorát. Chaol hasonlóképpen tett.
 Aelin azonban csak ennyit mondott Anielle urának:
– Remélem, nem kerülsz az utunkba.
Most már aztán tényleg a határokat feszegette. Yrene lélegzete
elakadt.
Chaol apja így felelt:
– Amennyire én tudom, nem Adarlan királynője vagy.
– Nem, de a fiad a király jobbkeze, ami azt jelenti, hogy
magasabb pozícióban van nálad. – Aelin iszonytató negédességgel
mosolygott Chaolra. – Ezt nem említetted?
Yrene és Aelin már határozottan nem olyan volt, mint az a két
lány Innishben, de a királynő lelkében még mindig égett
valamennyi abból a tűzből. Abból az őrülettel vegyes tűzből.
Chaol vállat vont.
– Gondoltam, alkalomadtán szóba hozom majd.
Az apja rámeredt.
Rowan herceg azonban így szólt Anielle urához:
– Figyelemre méltó, ahogyan megvédted és felkészítetted az
embereidet. Nem tervezzük elvenni tőled ezt a dicsőséget.
– Nincs szükségem tündér vademberek dicséretére! – vicsorgott
a lord.
Aelin Rowan vállára tette a kezét.
– Vadember. Ez tetszik! Jobb, mint az ökör, nem?
Yrene-nek fogalma sem volt, miről beszél a királynő, ennek
ellenére kénytelen volt elfojtani a nevetését.
Aelin túlzón, gúnyosan meghajolt Anielle ura előtt.
– És eme szívélyes szavak után megyünk, befejezzük a vacsorát.
Szép estét kívánok, holnap találkozunk a várfalnál, és egész
nyugodtan égj csak a pokol tüzén!
 Azzal Aelin elfordult, és beterelte a férjét. Azonban előbb még
hátravigyorgott Yrene-re és Chaolra a válla felett. Szemében
ezúttal örömmel és melegséggel így szólt:
– Gratulálok!
Hogy honnan tudta, Yrene-nek fogalma sem volt. Persze a
tündérek természetfeletti szaglással bírnak.
Yrene elmosolyodott, miközben fejet hajtott – épp azelőtt, hogy
Aelin rávágta az ajtót Anielle urára.
Chaol az apjához fordult, derűjét gyakorlottan elrejtette.
– Hát, most már találkoztál vele.
Chaol apja remegett, Yrene úgy sejtette, a düh és a szégyen
keverékétől, aztán fogta magát, és elvonult. Az egyik
legnagyszerűbb látvány, amiben Yrene-nek valaha is része volt.
A mosolyából ítélve a férje hasonlóképpen érzett.

– Milyen borzalmas alak! – Elide megette a csirkecombot, majd

átnyújtott egy másikat Fenrysnek, aki visszaváltozott tündér
alakba, és elégedett morgással rávetette magát az ételre. – Szegény
Lord Chaol!
Aelin sajgó lábát kinyújtóztatva a falnak dőlt, és épp az imént
végzett a saját csirkéjével, hogy aztán beleharapjon a barna
kenyérbe.
– Szegény Chaol, szegény anyja, szegény öccse. Szegény
mindenki, akinek a közelében kell lennie.
Rowan a helyiség egyetlen, keskeny ablakánál állt, a több száz
méterrel alattuk lévő sötét sereget figyelte.
– Nagyon elemedben voltál ma este! – horkant fel.
Aelin a magasba tartotta a kiadós zabkenyeret.
 – Aki félbeszakítja a vacsorámat, az számoljon a
következményekkel.
Rowan a szemét forgatta, de azért elmosolyodott. Ahogyan
akkor is mosolygott, amikor mindketten megérezték Yrene illatát.
A benne növekvő gyermekét.
Örült neki – mindkettejük miatt. Chaol megérdemelte már ezt
az örömöt, talán mindenki másnál jobban. Éppúgy, mint a saját
párja.
Aelin nem hagyta, hogy ennél messzebbre kalandozzanak a
gondolatai. Megette a kenyeret, és az ablakhoz lépett, hogy
Rowannek dőljön. A hím átkarolta a vállát, könnyedén, csak úgy.
Egyikük sem említette Maeve-et.
Elide és Fenrys néma csendben evett tovább, igyekeztek némi
teret biztosítani kettejüknek, már amennyire a kis, csupasz
szobában lehetőségük nyílt rá. Mindannyian itt fognak aludni, a
földre terített fekhelyeken. Úgy tűnt, Anielle ura nem osztja Aelin
lelkesedését a luxusholmik iránt. Sőt, a legalapvetőbb kényelmet
sem biztosította a vendégei számára. Például egy forró fürdőt.
Vagy egy ágyat.
– Mindenki retteg – jegyezte meg Rowan az erőd alsóbb
szintjeit pásztázva. – Érezni a szagukat.
– Napok óta tartják a várat. Tudják, mi vár rájuk hajnalban.
– A félelmük – feszült meg Rowan állkapcsa – bizonyíték, hogy
nem híznak a szövetségeseinkben. Hogy nem hiszik el, a kagán
hadserege tényleg képes megvédeni őket. Nem fognak mindent
beleadni. Ez a félelem gyengeséget szülhet ott, ahol nem lenne
szabad ilyesminek kialakulnia.
– Talán el kellett volna mondanod Chaolnak – felelte Aelin. –
Lelkesíthetné őket.
 – Szerintem Chaol rengeteg ösztönző beszédet mondott már.
Az ilyesfajta félelem a lélekben gyökerezik.
– Akkor mit tehetünk?
Rowan a fejét rázta.
– Fogalmam sincs.
Aelin mégis úgy sejtette, Rowan tudja a választ. Úgy sejtette,
valami egyebet is mondana még, de vagy a jelenlegi társaságuk,
vagy puszta tétovázás visszatartja.
Úgyhogy Aelin nem erőltette, inkább szemügyre vette a
gyilokjárókon járőröző katonákat, az odalent elterülő hatalmas,
fekete sereget. Ugatásszerű kiáltások és vonyítások törték meg az
éjszaka csendjét, olyan túlvilágiak, hogy még ő is libabőrös lett
tőle.
– Egy szárazföldi csata könnyebb vagy nehezebb, mint egy
tengeri? – kérdezte Aelin a férjét, a párját, annak tetovált arcát
fürkészve.
A Koponya-öbölben csak a hajókkal kellett szembenéznie, és
még az is egész gyorsan lezajlott. Amikor pedig az őket körbevevő
ilkekkel harcoltak a Kőmocsárban, az leginkább irtásra hasonlított.
Nem olyasmi volt, mint ami másnap vár majd rájuk. Nem olyan,
mint amilyen csatát a barátai a Keskeny-tengeren vívtak,
miközben ők Manonnal a tükörben voltak, aztán később, amikor
Maeve-vel szállt szembe a tengerparton.
Rowan átgondolta a válaszát.
– Éppolyan kaotikus, csak másképpen.
– Én inkább harcolok szárazföldön – morogta Fenrys.
– Mert senki sem szereti az ázottkutya-szagot? – kérdezte Aelin
a háta felett hátrapillantva.
Fenrys felnevetett.
– Pontosan.
 Legalább újra mosolygott.
Rowan ajka is megrezzent, de a tekintete komor maradt, ahogy
az ellenséges hadsereget pásztázta.
– A holnapi csata is nagyon kemény lesz – mondta. – De biztos
tervet kovácsoltunk.
Ők a várfalon lesznek Chaollal, készen állnak majd bármiféle
kétségbeesett lépésre, amire Morath akkor szánná el magát, amikor
rádöbbennek, hogy a kagán hadserege körbezárja és összezúzza
őket. Elide Yrene-nel és a többi gyógyítóval a nagycsarnokban
lesz, a sebesülteket gondozza.
Hogy Lorcan és Gavriel merre jár majd, Aelin csupán találgatni
tudott. Mindketten elváltak tőlük érkezéskor, az utóbbi őrt állt, az
előbbi pedig nyilván duzzog valahol. De valószínűleg ott fognak
harcolni mellettük.
Mintha a gondolataival megidézte volna, Gavriel lépett be a
helyiségbe.
– Elég csendesnek tűnik a sereg – jegyezte meg köszönés
helyett, majd egyszerűen lehuppant Fenrys mellé a földre, és maga
elé húzta a csirkés tálat. – De a katonák rettegnek. Meglátszik
rajtuk, hogy napok óta védik a falakat.
Rowan bólintott, nem mondta el az Oroszlánnak, aki azonnal
rávetette magát az ételre, hogy épp az imént beszéltek erről ők is.
– Ügyelnünk kell rá, hogy ne adják fel holnap.
Valóban.
– Azon gondolkoztam – szólalt meg Elide egy pillanatnyi
hallgatás után, mintegy hangosan gondolkozva –, hogy mivel
Maeve szélhámos, ki uralja majd Doranelle-t, ha a többi valggal
együtt őt is elűzzük.
– Vagy szénné égetjük – motyogta Fenrys.
 Aelin más esetben komoran elmosolyodott volna, de Elide
kérdése szöget ütött a fejébe.
Gavriel lassan letette a csirkét.
Rowan eleresztette Aelin vállát. Fenyőzöld szeme tágra nyílt.
– Te.
Aelin pislogott.
– Mások is vannak még Mab vérvonalából. Galan, Aedion…
– A trón anyai ágon öröklődik, és egyedül nő ülhet rá.
Legalábbis így kellett volna történnie – magyarázta Rowan. – Te
vagy az egyetlen olyan nő, aki Mab egyenes ági leszármazottja.
– És persze a te családod, Rowan – fűzte tovább a szót Gavriel.
– A te családodban is lennie kell valakinek, aki a trón Morára
eső részét kapná.
– Sellene. Az övé lenne. – Rowan hiába volt herceg, még ő is
csak szegről-végről volt rokona Morának, gyakorlatilag már csak
név szerint. Aelin a közös ős ellenére valószínűleg szorosabb
rokonságban állt Elide-dal, sőt, Chaollal is, mint Rowannel.
– Hát, akkor Sellene-é lehet – törölte le Aelin a kezéről az ott
sem lévő koszt. – Doranelle az övé.
Még egyszer be nem teszi oda a lábát, akár életben marad
Maeve, akár nem. Nem tudta eldönteni, gyávává teszi-e ez őt. Nem
mert a mágiája megnyugtató mormolására hagyatkozni.
– Az aprónép tényleg tudta – gondolkozott Fenrys hangosan, az
állát dörgölve. – Hogy ki vagy te.
Mindig is megismerte őt az aprónép. Tíz évvel ezelőtt
megmentették az életét, ahogyan néhány héttel ezelőtt is. Aelin
azt gondolta, Brannon örököse előtt áldoznak ezzel. Nem pedig...
– A nyugati tündérkirálynő – mormolta Gavriel.
Némaság telepedett rájuk.
– Van ilyen cím? – bukott ki Aelinből a kérdés.
 – Most már van – motyogta Fenrys. Aelin rámeredt.
– Sellene lesz majd a keleti tündérkirálynő – elmélkedett
Rowan.
Egy hosszú percig senki sem szólalt meg.
Aelin sóhajtva a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Egy újabb előkelő cím, mi?
Nem feleltek, Aelin pedig nem hagyta, hogy túlságosan lehúzza
a vállát a cím súlya. Mindaz, amit jelentett. Hogy nemcsak az
itteni aprónépre kell vigyáznia, hanem az udvarához tartozó
tündérekkel is hazát kell alapítania az összes tündér számára, aki
csatlakozna hozzájuk. Az összes tündér számára, aki túlélte a tíz
évvel korábbi mészárlást Terrasenben, és talán visszatérne.
Ostoba álmodozás. Valószínűleg nem éri meg. Nem
gondoskodhat ilyesmiről.
– A nyugati tündérkirálynő – ismételte Aelin, a szavakat
ízlelgetve.
Vajon meddig hívhatja még magát annak?
A súlyos csend alapján a többiek is ugyanezen gondolkoztak. És
a Rowan szemében csillanó fájdalom, düh és elhatározás láttán
Aelin tudta, a párja már azon gondolkozik, vajon megvédheti-e ez
őt valahogyan az áldozati oltártól.
De azzal majd később foglalkoznak. Ha elmúlt a holnap. Már ha
túlélik egyáltalán.

Egy kapu, melynek fekete boltívén túl az örökkévalóság

lakozik.
De nem neki. Számára nem lesz túlvilág.
 Az istenek újabb koporsót építettek, ezúttal sötét, csillogó
kőből.
Olyan kőből, amit a tüze nem olvaszthat meg. Nem törhet át.
Egyedül úgy menekülhet meg, ha felolvad benne – ha eggyé válik
vele, mint tajték a tengerpart homokjával.
Minden egyes lélegzetvétellel kevesebb levegőhöz jutott, mint
korábban. Ebbe a koporsóba nem készítettek lyukakat.
Tudta, hogy az övé mellett egy másik koporsó is áll. Tudta,
mert még hallotta a belőle áradó fojtott kiáltásokat.
Két hercegnő, egy arany és egy ezüst. Egy fiatal és egy ősi.
Mindketten megfizettek az örökkévalóság kapujának lezárásáért.
Hamarosan elfogy a levegő. Ő már túl sokat elpazarolt, amikor
kétségbeesetten kaparta a követ. Ujjhegyei lüktettek ott, ahol
köröm tört, bőr repedt.
A női sikolyok kezdtek elhalkulni.
El kellene fogadnia, átadni magát neki. Csak akkor nyílik majd
ki a fedél, ha ezt megteszi.
Olyan forró, olyan értékes volt a levegő. Képtelen volt kijutni,
egyszerűen képtelen…

Aelin megmozdult. A szoba sötétségbe burkolózott, a társai

hangos szuszogása segített megnyugodni.
Nyílt, friss levegő. A csillagok épp átragyogtak a keskeny
ablaküvegen.
Nincs rémkő koporsó. Sem kapu, ami egészben felfalná őt.
Mégis érezte, hogy figyelik. Azok a nyomorult istenek! Még itt
is figyelték. Vártak.
 Az áldozatra. Hiszen ennyi volt számukra, nem több, mint
áldozati bárány.
Rosszullét forgatta fel Aelin gyomrát, de ügyet sem vetett rá,
ahogyan a remegésre, a bőre alatt tomboló forróságra sem.
A másik oldalára fordult, közelebb húzódott Rowan
megbízható melegéhez. Elena fojtott sikolyai még mindig a
fülében csengtek.
Nem, még egyszer nem lesz ilyen tehetetlen.
 55. FEJEZET

NŐNEK LENNI NEM ÉPPEN OLYAN VOLT, mint amilyennek Dorian

képzelte.
Ahogyan járt, ahogyan a csípőjét, a lábát mozdította – különös
érzésnek bizonyult. Olyan zavarba ejtően különösnek. Ha a
crochanek észrevették is a fiatal boszorkányt, aki körbe-körbe járt
közöttük, leguggolt és a lábát nyújtotta, nem torpantak meg,
továbbra is a táborbontással foglalkoztak, hogy mielőbb útra
kelhessenek.
Aztán ott voltak a mellei, amiről Dorian sosem hitte volna,
hogy ennyire… útban vannak. Nem kellemetlenül, de
megdöbbentette, amikor nekiütődött a karja, kénytelen volt
másképp járni, hogy visszaszerezze az egyensúlyát, amit a kis plusz
súly miatt vesztett el, és még órákkal később is különös érzés volt.
Amennyire csak tudta, leegyszerűsítette az átváltozást: előző
este kiválasztott egy fiatal crochant, az egyik serdülő lányt, akire
nincs szükség folyamatosan, és nem is figyelnek rá állandóan, és
addig tanulmányozta, hogy a lány végül nyilván azt gondolta,
valami kéjenc.
Ma reggel még friss volt az arcának, az alakjának emléke,
úgyhogy Dorian a tábor szélére sietett, és egyszerűen átváltozott.
Na jó, talán nem olyan egyszerűen. Az átváltozás továbbra sem
volt kifejezetten kellemes művelet, a csontjai megváltoztak, a
fejbőre bizsergett a hosszú, barna hajtól, ami fénylő hullámokban
nőtt ki belőle, és viszketett az orra, ahogy felvette azt a csinos ívet.
Hosszú percekig bámulta magát utána. A kecses kezet, a
vékonyabb csuklót. Lenyűgöző, mennyi energia lapult azokban a
kis tagokban. Elég volt óvatosan megpaskolnia az ölét, és rögtön
tudta, odalent is változás ment végbe.
Az elmúlt két órát így töltötte, kitanulta, hogyan mozog,
hogyan működik a női test. Teljesen más élmény volt, mint
megtanulni, hogyan repül egy holló – hogyan szálljon a széllel.
Azt hitte, mindent tud a női testről. Hogyan okozzon nekik
élvezetet. Csábította a gondolat, hogy keres egy üres sátrat, és első
kézből tapasztalja meg, milyen érzés.
De az nem lett volna valami hasznos időtöltés. Főleg most, hogy
a tábort bontották, és útra akartak kelni.
A Tizenhármak idegesek voltak. Még nem döntötték el, merre
menjenek. És a crochanek nem kérdezték meg, haza akarnak-e
menni velük. Még Glennis sem.
Egyikük sem nézett azonban felé, amikor elsétált mellettük.
Nem ismerték fel.
Dorian épp megtett egy újabb kört a kis gyakorlópályáján,
amikor Manon lobogó ezüsthajával elsietett mellette. Dorian
megtorpant, játszotta az óvatos crochan őrszemet, aztán figyelte,
ahogy a boszorkány a világot kettéhasító pengeként
keresztülviharzik a havon és a sáron.
Már majdnem kiért Dorian gyakorlóköréből, amikor hirtelen
megmerevedett. Lassan megfordult, orrlyukai kitágultak.
Aranyszínű tekintete végigsöpört rajta, gyorsan, számítón.
Szemöldöke megrezzent. Dorian lusta vigyorgással jutalmazta.
Manon ekkor visszaindult hozzá.
– Csodálkozom, hogy nem épp fogdosod magad.
 – Lehet, hogy már túl is vagyok rajta.
Manon ismét végigmérte.
– Azt hittem, valaki csinosabbat választanál.
Dorian homlokráncolva végignézett magán.
– Szerintem elég csinos.
Manon szája megfeszült.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy Morathba mész.
– Mondtam én ilyesmit? – Meg sem próbált kedvesen
válaszolni.
Manon a fogát kivillantva felé lépett. Ebben a testben Dorian
volt az alacsonyabb. Gyűlölte, hogy ennyire felhevült a vére,
amikor Manon lehajolt, hogy morogva így szóljon:
– Van elég bajunk ma, hercegfiú!
– Úgy nézek én ki, mint aki az utadban áll?
Manon szólásra nyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta.
Dorian halkan felnevetett, és el akart fordulni. Ám ekkor
vaskörömben végződő ujjak ragadták meg a karját.
Különös, milyen hatalmasnak tűnt Manon keze a testén.
Hatalmas, nem pedig olyan vékony, mégis halálos volt, mint
amilyenhez hozzászokott.
Manon aranyszín szeme tűzben égett.
– Ha valami lágyszívű nőt akarsz, aki minden kemény döntésen
elsírja magát, aztán végül megriad tőlük, akkor rossz ágyba
feküdtél.
– Nem vagyok senkinek sem az ágyában jelenleg.
Az utóbbi időben egy éjszakát sem töltött Manon sátrában. Az
eyllwe-i beszélgetésük óta egyetlenegyet sem.
Manon még csak meg sem rezzent a visszavágás hallatán.
– Nem érdekel a véleményed – jelentette ki a boszorkány.
– Akkor miért állsz itt?
 Manon ismét kinyitotta, majd becsukta a száját. Aztán
vicsorogva így szólt:
– Változz vissza!
Dorian ismét rámosolygott.
– Nincs jobb dolgod ennél, felség?
Dorian őszintén úgy hitte, Manon mindjárt kivillantja vasfogát,
és kitépi a torkát a helyéről. Egy kicsit még akarta is, hogy a
boszorkány megpróbálja. Fantomkezével még az arcán is
végigsimított.
– Szerinted nem tudom, miért nem akarod, hogy Morathba
menjek?
Esküdni mert volna, hogy Manon megremeg. Esküdni mert
volna, hogy megfeszül a nyaka, hogy a fantomkézhez hajol.
Dorian végigsimított láthatatlan kezével a nyakán, a
kulcscsontján.
– Mondd, hogy maradjak! – folytatta, ám a szavaiban nem
csendült melegség, kedvesség. – Ha ezt akarod, mondd, hogy
maradjak veled! – Láthatatlan ujjai karmokat növesztettek,
végigkaristolták a boszorkány bőrét. Manon nagyot nyelt. – De
nem mondasz ilyesmit, nem igaz, Manon? – A boszorkány
kapkodni kezdte a levegőt. Dorian továbbra is a nyakát, az arcélét,
a torkát simogatta, azokat a bőrrészeket, amiket korábban
annyiszor megízlelhetett. – Tudod, miért?
Amikor Manon nem felelt, Dorian mélyebbre vájt az egyik
fantomkarommal, csak egy kicsit.
Manon nyelt egyet, és nem a rémülettől.
Dorian közelebb hajolt, fejét hátradöntötte, hogy a szemébe
nézhessen, majd érzékien így szólt:
– Mert lehet, hogy idősebb vagy, lehet, hogy ezerféleképpen
halálosabb, de a lelked mélyén rettegsz. Nem tudod, hogyan kérj
arra, hogy maradjak, mert félsz attól, hogy bevalld magadnak, erre
vágysz. Félsz. Jobban félsz magadtól, mint bárkitől ezen a világon.
Félsz.
Manon jó néhány pillanatig csak bámult rá.
Majd dühösen rámordult:
– Fogalmad sincs, miről beszélsz! – Azzal elviharzott.
Dorian halk nevetése utánaszállt. Manon gerince megfeszült.
De nem fordult vissza.

Fél. Attól, hogy elismerje, ragaszkodik hozzá.

Hallatlan!
Mégis, talán igaz.
De nem ez zavarta Manont. Abban a pillanatban legalábbis
nem.
Keresztülviharzott az utazásra készülődő táboron, ahol a
sátrakat lebontották és összehajtották, a tüzeket felnyalábolták. A
Tizenhármak a wyvernekkel voltak, holmijuk a nyeregtáskában
pihent.
Néhány crochan homlokráncolva figyelte. Nem dühösen,
inkább csalódottan. Elégedetlenül. Mintha úgy gondolták volna,
rossz ötlet most elválni.
Manon nem mondta ki, hogy egyetért. Még ha a Tizenhármak
követték volna is őket, a crochanek idővel úgyis lerázzák őket.
Képesek lekötni az erejükkel annyi időre a wyverneket, hogy
elveszítsék a nyomukat.
Ő pedig nem fog lealacsonyodni, a Tizenhármakat sem
alacsonyítja le arra, hogy kivert kutyaként rohanjanak a gazdájuk
után. Lehet, hogy kétségbeesetten szükségük van a segítségre,
hogy megígérték a szövetségeseiknek, de ennél jobban már nem
fog megalázkodni.
Manon Glennisnél torpant meg, már csak a tűz égett. A tűz,
aminek a lángja sosem alszik majd ki.
Emlékeztető az ígéretre, amit Terrasen királynőjének tett.
Egyetlen, magányos láng a hidegben.
Manon az arcát dörgölve lerogyott a tüzet körbevevő sziklák
egyikére.
Egy kéz érintette a vállát, melegen, gyengéden. Manon nem
ütötte el.
– Pár perc, és indulunk- szólalt meg Glennis. – Gondoltam,
elköszönök.
Manon felpillantott a vénséges boszorkányra.
– Jó repülést!
Ennél többet nem mondhatott. Nem Glennis miatt vallott
kudarcot, nem valaki más miatt, csakis saját magát okolhatta.
Félsz.
Igaz. Megpróbálta megnyerni magának a crochaneket, mégsem
igyekezett valójában. Nem mutatta meg azt a részét, ami tényleg
jelentett valamit. Nem mutatta meg nekik, mit tett vele, amikor
rájött, hogy volt egy húga, de végzett vele. Nem tudta, hogyan
mutassa meg, sosem tanulta meg, hogyan kell.
Félsz.
Igen, félt. Mindentől.
Glennis elengedte Manon vállát.
– Vezessen utad biztonságban keresztül a háborún, és végül
haza!
Manon nem mondta meg a vén boszorkánynak, hogy neki már
nincs otthona, ahogyan a Tizenhármaknak sem.
Glennis az ég felé nézett, és felsóhajtott.
 Ősz szemöldöke összeszaladt. Orrlyukai kitágultak.
Manon talpra ugrott.
– Futás! – lehelte Glennis. – Menj már!
Manon előhúzta Szélhasítót, esze ágában sem volt
engedelmeskedni.
– Mi az?
– Itt vannak.
Manont nem érdekelte, hogyan érezte meg őket Glennis a
szélben.
Három wyvern tört elő a felhők közül, egyenesen a tábor felé
tartottak.
Manon majdnem olyan jól ismerte a wyverneket, mint a három
lovast, akik eszeveszett sietségre késztették a crochaneket.
A vasfogú klánok matrónái rájuk bukkantak. Eljöttek, hogy
befejezzék, amit Manon kezdett el aznap Morathban.
 56. FEJEZET

A HÁROM FŐBOSZORKÁNY EGYEDÜL ÉRKEZETT.

A crochanek ettől még harcra készen a levegőbe röppentek
seprűiken – néhányan remegtek, nyilván felismerték a
matrónákat.
Manon szorosabban markolta Szélhasítót, mivel az ő kezén is
enyhe remegés futott végig, ahogy a három boszorkány leszállt
Glennis tűzkörének a szélén. A wyvernjeik sátrakat zúztak össze a
művelet során.
Asterin és Sorrel azonnal Manon mellett termett, a
másodparancsnok mormolását majdnem elnyelte az összeroppanó
sátrak robaja.
– A kémek már a levegőben vannak, de nem jelezték, hogy
mások is jöttek volna velük.
– Egyik boszorkánykör sem?
– Nem. Iskra és Petrah sem.
Manon nagyot nyelt. A matrónák tényleg egyedül érkeztek.
Bárhol gyülekeztek is eddig, most iderepültek, valahogy rájuk
bukkantak.
Vagy követték őket.
Manon nem hagyta, hogy megtelepedjen a gondolat az
elméjében. Hogy talán ő vezette ide a három matrónát a táborba.
A körülötte álló crochanek halk morgása Manon ellen irányult,
úgyhogy az ő véleményük kapcsán nem táplált hiú reményeket.
 A wyvernek letelepedtek, hosszú farkukat maguk köré
tekerték, készen arra, hogy méregtől csöpögő tüskéikkel halálos
sérüléseket okozzanak.
Sietős léptek alatt ropogott a jeges hó, és Dorian épp akkor
torpant meg mellette, amikor Manon megérezte az illatát.
– Csaknem...?
– De igen – felelte Manon halkan.
A torkában dobogott a szíve, miközben a matrónák leszálltak a
hátasaikról, és nem emelték fel a kezüket, ahogyan azt a
tárgyalásba bocsátkozás előtt szokás. Nem, egyszerűen csak
közelebb sétáltak a tűzhöz, ahol még mindig lobogott a becses
láng.
– Ne avatkozzatok bele! – figyelmeztette Manon Doriant és a
többieket, majd előresietett.
Nem a király csatája volt ez, akármennyi erő folyt is az ereiben.
Glennis előkapta a fegyverét, ott szorongatta ráncos kezében az
ősrégi kardot. Pont ugyanolyan idős volt, mint a sárgalábú
matróna, mégis kihúzta magát, szembenézett a három
főboszorkánnyal.
Kékvérű Cresseida szólalt meg először, szeme éppolyan hidegen
csillant, mint foltos homlokát ölelő, kiálló vastüskékkel díszített
koronája.
– Egy örökkévalóság telt el, Glennis.
Glennis azonban nem a kékvérű matrónát figyelte, döbbent rá
Manon. Nem is Manon nagyanyját, akinek fekete köntöse lobogott
a szélben, ahogy Manonra vicsorgott.
A sárgalábú matrónát nézte, aki gyűlölettől csöpögőn,
görnyedten állt a másik kettő között. A csillagkoronát, ami a ritkás
hajú, ősz fejen ült.
 Glennis kardja megremegett kissé. És épp amikor Manon
rádöbbent, mit visel a matróna, Bronwen jelent meg Glennis
mellett.
– Rhiannon koronája – lehelte.
A sárgalábú matróna azért viselte, hogy gúnyt űzzön ezekből a
boszorkányokból. Hogy megalázza őket.
Manon füle tompán zúgott.
– Micsoda társaságba keveredtél, unokám – jegyezte meg
Manon nagyanyja. Ezüstcsíkos sötét haját hátrafonta, hogy ne
lógjon az arcába.
Hajviselete tisztán jelezte, miféle szándékkal érkeztek.
Harcra készültek. Arra, hogy megsemmisítsék őket.
A három főboszorkány tekintetének súlya húzta Manon vállát.
A mögötte összegyűlt crochanek mocorogni kezdtek, miközben a
válaszára vártak.
Végül Glennis mordult fel, úgy, ahogyan Manon korábban még
sosem hallotta:
– Mit akartok?
Manon nagyanyja elmosolyodott, kivillantotta rozsdás
vasfogait. A korának valódi jelét.
– Végzetes hibát követtél el, rokongyilkos Manon, amikor
megpróbáltad ellenünk fordítani a csapatainkat. Amikor
hazugságokat hintettél el az őrszemeink között a terveinkre... Az
én terveimre nézve.
Manon felszegte az állát.
– Igazat mondtam. És úgy tűnik, ez eléggé megrémített ahhoz,
hogy magaddal rángasd a másik két főboszorkányt, levadásszatok,
és bizonygasd, mennyire ártatlan vagy, és nem tervezel ellenük
semmit.
 A másik két matrónának a szeme sem rebbent. Tehát a
nagyanyja ennyire mélyen beléjük vájta már a karmát. Vagy
egyszerűen csak nem érdekelte őket.
– Azért jöttünk – sziszegte Cresseida, aki bizonyos szempontból
az ellentéte volt a lányának, aki lehetőséget biztosított Manonnak
arra, hogy elmondja, amit akar –, hogy végre megszabaduljunk a
szemünket szúró szálkától.
Vajon megbüntették Petrah-t, amiért hagyta, hogy Manon
sértetlenül távozzon az Omegából? Él és lélegzik még a kékvérű
örökös? Cresseida egykor anyai rettegéssel és fájdalommal
sikoltott, amikor Petrah majdnem a halálba zuhant. Vajon az a
szeretet, ami annyira idegen és különös számukra, még mindig ott
él benne? Vagy elnyomta a kötelességtudat és az ősi gyűlölködés?
Már ez a gondolat is elég volt Manonnak ahhoz, hogy
megacélozza és kihúzza magát.
– Azért jöttetek, mert fenyegetést jelentünk.
Mert fenyegetést jelentesz annak a szörnyetegnek, akit a
nagyanyádnak szólítasz.
– Azért jöttetek – folytatta Manon, és kissé felemelte
Szélhasítót –, mert féltek.
Manon Glennis elé lépett, és még feljebb emelte a kardját.
– Azért jöttetek – mondta –, mert valójában csak az a hatalom
összpontosul a kezetekben, amit mi átadunk nektek. És halálra
vagytok rémülve, hogy elvehetjük tőletek. – Manon megforgatta
Szélhasítót, és lefelé mutatott vele, hogy vonalat húzzon közéjük a
hóba. – Egyedül ez a félelem vezérel. Hogy a többiek talán
rájönnek, mire vagyunk képesek. Az igazság miatt, amit mindig is
el akartatok titkolni.
A nagyanyja cöcögni kezdett.
 – Nézzenek oda! Mintha csak egy crochant hallanék ezzel az
érzelgős ostobasággal!
Manon ügyet sem vetett rá. Nem foglalkozott vele, hanem
egyenesen a sárgalábú matrónára szegezte Szélhasítót.
– Az nem a te koronád!
Mintha egyfajta tétovaság suhant volna végig Kékvérű
Cresseida arcán. Azonban a sárgalábú matróna csak intett Manon
felé vaskörmeivel, amik olyan hosszúra nőttek, hogy behajlott a
végük.
– Akkor gyere, és vedd el, áruló!
Manon átlépett a határvonalon, amit a hóba húzott.
Senki sem szólalt meg mögötte. Vajon kapnak egyáltalán
levegőt?
A legutóbb nem nyert a nagyanyja ellen. Egy hajszálon múlt,
hogy túlélte, és azt is csak a jó szerencsének köszönhette.
Akkor készen állt rá, hogy szembenézzen a véggel. Hogy búcsút
mondjon.
Manon felemelte Szélhasítót, szíve ütemes, dühödt ritmust vert.
Nem hagyja, hogy átölelje ma a Sötétség.
Őket viszont át fogja.
– Ismerősnek tűnik ez a helyzet – szólalt meg gúnyosan a
nagyanyja, és támadóállásba helyezkedett. A másik két matróna
követte a példáját.
– Az utolsó crochan királynő. Aki tartja ellenünk a frontot.
Manon állkapcsa megroppant, és előbukkantak a vasfogai.
Megmozgatta az ujjait, hogy kieressze a vaskörmeit is.
– Ezúttal nem crochan királynő harcol ellenetek.
Bizonytalanság csillant Cresseida kék szemében. Mintha ő
rádöbbent volna arra, amire a másik két matróna nem.
 Ott – ott fog Manon először lesújtani. Arra, aki most
elgondolkozott azon, hogy talán borzalmas hibát vétettek, amikor
úgy döntöttek, idejönnek.
Egy olyan hibát, amiért azzal fizetnek majd, amit meg akartak
védeni.
Egy olyan hibát, amiért a háború elvesztésével fizetnek majd.
És az életükkel.
Cresseida látta, milyen egyenletes Manon légzése. Hogy milyen
tisztán, határozottan csillog a szeme. Hogy cseppnyi félelem sem
mételyezi a szívét, miközben még egy lépést tesz előre.
Manon a kékvérű matrónára mosolygott, mintegy jelezve, hogy
jól sejti.
– Akkor nem öltél meg – fordult Manon a nagyanyja felé. –
Kétlem, hogy most képes lennél rá.
– Majd meglátjuk! – sziszegte a nagyanyja, és nekirontott.
Manon készen állt.
Felfelé lendítette Szélhasítót, úgy védte ki a nagyanyja első két
támadását, a harmadiknál pedig lebukott. Egyenesen a támadó
sárgalábú matróna útjába került, aki természetfeletti sebességgel
mozgott, szinte bele sem süppedt a hóba, és Manon védtelenül
maradt háta felé kapott.
Manon hárította a vén boszorkány támadását, hátralökte
ellenfelét. Épp akkor, amikor Cresseida rávetette magát.
Cresseida nem volt képzett harcos.
Nem úgy, mint a feketecsőrű és sárgalábú matrónák. Túl sok
évet töltött belsőségek és a csillagok tanulmányozásával, hogy
választ találjon a háromarcú istennő rejtélyeire.
Manon lebukott balra, könnyedén elkerülte Cresseida körmeit,
és válaszképp a kékvérű matróna orrába könyökölt.
 Cresseida botladozni kezdett. A sárgalábú matróna és Manon
nagyanyja ismét támadásba lendült.
Méghozzá gyorsan. Ez a három támadás mindössze néhány
szempillantás alatt zajlott le.
Manon vigyázott, hova lép. Látta, hogy az egyik matróna
megmoccan, a másik pedig súlyos rést hagy a védekezésében.
Nem megtört parancsnok volt, aki nem tudja, hol a helye
világban.
Nem szégyellte az igazságot.
Nem félt.
Manon nagyanyja vezette a támadást, az ő mozdulatai voltak a
leghalálosabbak.
Neki köszönhette az első fájdalmas sebet is. Vaskörmök
hasítottak végig Manon vállán.
De ő feleletképpen a kardját lendítette, újra és újra, vas csattant
acélon, végigvisszhangzott a jeges csúcsok között.
Nem, a legkevésbé sem félt.

Dorian még életében nem látott olyan harcot, mint ami akkor
és ott bontakozott ki előtte. Még életében nem látott semmit, ami
ilyen gyors, ilyen halálos lett volna.
Még sosem látta, hogy valaki úgy mozogjon, mint Manon, hogy
acél és vas förgetegévé váljon.
Három egy ellen – nem Manon felé billent a mérleg nyelve.
Hiszen hónapokkal ezelőtt a halál markában járt, pedig akkor csak
egyetleneggyel kellett megküzdenie.
Mégis, akárhova sújtottak is le, ő már addigra elillant onnan.
Hárította a csapást.
 Nem vitt be sok ütést, inkább csak feltartotta őket.
De ők sem értek célt gyakran.
Dorian mágiája mozgolódott, kiutat keresett, véget akart vetni
ennek az egésznek. Csakhogy Manon azt parancsolta, ne
avatkozzon bele. Ő pedig engedelmeskedni fog.
Körülötte a crochanek rettegve, ijedten mozgolódtak. Vagy az
előttük kibontakozó összeütközés, vagy a három matróna
megjelenése miatt.
Glennis azonban meg sem rezzent. És mellette Bronwenből
olyan energia sugárzott, mintha a lány készen állt volna rá, hogy
bármikor belevesse magát a csatába.
Manon és a főboszorkányok szétugrottak, erősen ziháltak. Kék
vér csorgott Manon vállán, a három matrónát pedig apró vágások
tarkították.
Manon nem lépett át a vonalon, amit rajzolt. Megvédte.
A sötét hajú boszorkány sokredős köntösében kék vért köpött a
hóra. Manon nagyanyja.
– Szánalmas. Ahogy az anyád. – Gúnyosan Glennisre pillantott.
– És az apád is.
Manon torkából olyan mély morgás tört fel, hogy visszhangot
vert magukon a hegyeken.
A nagyanyja károgásszerűen felnevetett.
– Ennyit csinálsz csak? Vicsorogsz, mint egy kutya, és halandó
söpredékként lóbálod a kardodat? Idővel úgyis lefárasztunk.
Jobb, ha most letérdelsz és meghalsz, úgy legalább marad még
némi büszkeséged.
Manon felemelte maga mögött vaskörmű kezét, ujjai
követelőzőn tárultak szét, miközben végig a matrónákon tartotta a
szemét.
Dorian Damarisért nyúlt, de Bronwen gyorsabbnak bizonyult.
 A crochan odahajította kardját, acél csillant a napból sugárzó, a
hóról visszaverődő fényben. Manon ujjai a markolatra
kulcsolódtak, a penge dalolt, miközben ismét a főboszorkányok
felé fordult.
– Rhiannon Crochan három napig és három éjszakáig tartotta
ellenetek a kaput, és nem hajtott térdet előttetek, még a legvégén
sem. – Röpke mosolyra húzódott a szája. – Azt hiszem, velem
ugyanez lesz a helyzet.
Dorian esküdni mert volna, hogy a baljukon lobogó szent láng
fényesebben égett ennek hallatán. Esküdni mert volna, hogy
Glennis élesen beszívja a levegőt. Hogy minden egyes crochan, aki
a küzdelmet nézi, ugyanígy tesz.
Manon behajlította a térdét, felemelte a kardokat.
– Fejezzük hát be, amit akkor elkezdtetek!
Pengék villantak, ahogy támadásba lendült. A nagyanyja
lépésről lépésre hátrált, a másik két matróna pedig képtelen volt
áttörni Manon védelmi vonalait.
A boszorkánynak, aki álmában halált kívánt, nyoma veszett. A
boszorkánynak, aki dühöngve tiltakozott az őt apró darabokra
szaggató igazság ellen, nyoma veszett.
Helyette egy olyan boszorkány harcolt úgy, mintha maga a szél
mozdulna, egy olyan boszorkány tartott ki a matrónák ellen, akit
Dorian nem ismert.
Két nép királynője állt előttük.
A sárgalábú matróna olyan heves támadásba lendült, hogy
Manon kénytelen volt hátrálni egy lépést, majd még egyet,
kardjait fel-felemelte minden egyes ütés kivédésére.
De csupán néhány lépésnyit engedett, többet nem.
 Mert Manon szívében a magabiztosság tüze lobogott, szemében
nyoma sem volt félelemnek, egész egyszerűen megállíthatatlan
volt.
A sárgalábú matróna olyan közel nyomta őt a vonalhoz, hogy
majdnem hozzáért a sarkával. A másik két boszorkány
hátramaradt, mintha kíváncsiak lennének, mi lesz most.
Ahhoz képest, hogy egy görnyedt hátú vénasszony volt, a
sárgalábú főboszorkány a rémálmok megtestesítőjének bizonyult.
Rémisztőbbnek, mint Sárgalábú Bába valaha. Lába mintha nem is
érintette volna a talajt, görbe vaskörmei nyomán minden egyes
karmolásnál vér serkent.
Manon egyik ütést védte ki a másik után a két karddal, de nem
próbált támadni. Nem lökte hátra a matrónát, pedig Dorian látta,
hogy jó néhány alkalma nyílt volna rá.
Helyette többször is megsebesült, vér szivárgott a bal karjából,
az oldalából. Azonban egyetlen tapodtat sem engedett már. Falat
képezett, amin a sárgalábú matróna képtelen volt átjutni.
A vén boszorkány felmordult, dühtől elvakultan újra és újra
támadott.
Dorian azon nyomban észrevette a csapdát.
Látta, hogy Manon szándékosan védtelenül hagyja az oldalát,
gyakorlatilag ezüsttálcán nyújtja át a csalétket.
A sárgalábú matróna dühében azonnal felé kapott a körmével.
Manon pedig már várta a támadást.
A sárgalábú matróna iszonytató arca vérszomjában
győzelemittasan felvillanyozódott, ahogy be akarta vinni a
könnyűnek hitt végzetes csapást, amivel kitépheti Manon szívét.
A feketecsőrű matróna figyelmeztetően felkiáltott, azonban
Manon addigra már mozgásba lendült.
 Épp amikor a görbe karmok ruhát és bőrt értek, Manon oldalra
pördült, és lesújtott Szélhasítóval a sárgalábú matróna kinyújtott
nyakára.
Kék vér fröccsent a hóra.
Dorian ezúttal nem kapta el a szemét, ahogy a fej végiggördült a
talajon. Nézte, ahogy a barna köntösbe bújtatott test is a földre
zuhan.
A két életben lévő matróna megdermedt. A crochanek Dorian
mögött néma csendbe burkolózva figyelték, hogy Manon
szánakozás nélkül néz le a sárgalábú matróna vérző testére.
Mintha mind egyként visszatartották volna a lélegzetüket,
amikor Manon a jeges földbe döfte Bronwen kardját, és lehajolt,
hogy levegye a csillagkoronát a matróna lehullott fejéről.
Dorian még sosem látott ahhoz a koronához foghatót.
Élt, ragyogott, ott csillogott Manon kezében. Mintha kilenc
csillagot hoztak volna le az égboltról, hogy azok tündököljenek az
egyszerű fémen.
A korona fénye Manon arcára vetült, ahogy a feje fölé emelte,
majd kiengedett fehér hajára tette.
Még a hegyi szél is elhallgatott.
Manon tincsein mégis fantomszél simított végig, a korona
fényesebben ragyogott. A fehér csillagok kobalt-, rubin- és
ametisztszívvel izzottak.
Mintha a korona hosszú, hosszú álomból ébredt volna fel.
A fantomszél oldalra húzta Manon haját, az ezüsttincsek
végigsimítottak az arcán.
Mellette, körülötte a Tizenhármak két ujjukat a homlokukhoz
emelték tiszteletük jeleként.
Hűséget fogadtak a királynőnek, aki most a két életben lévő
főboszorkányra nézett.
 Az újonnan megkoronázott crochan királynőnek.
A szent tűz fellobbant, táncot járt, mintha örömmel köszöntené
ezt a változást.
Manon felkapta Bronwen kardját, Szélhasítóval együtt a
magasba emelte, így szólt a kékvérű matrónának, aki csupán
néhány évvel tűnt idősebbnek magánál Manonnál:
– Menj!
A kékvérű boszorkány pislogott, tágra nyílt szemében félelem
és rettegés ült.
Manon a boszorkány mögött várakozó wyvern felé bökött
állával.
– Mondd meg a lányodnak, hogy minden adósságunkat
megfizettük egymás felé! És hogy eldöntheti ő, mihez kezd veled.
És vidd magaddal a másik wyvernt is!
Manon nagyanyja felszívta magát, vasfoga kivillant, mintha
ellentétes parancsot akart volna vakkantani a kékvérű
matrónának, azonban a főboszorkány már a wyvernje felé rohant.
A crochan királynő megkímélte az életét, mert a lánya
megajándékozta Manont azzal, hogy szabadon beszélhetett a
vasfogúak előtt.
A kékvérű matróna néhány pillanat múlva már odafent szállt,
és a sárgalábú boszorkány wyvernje is ott repült mellette.
Manon nagyanyja egyedül maradt. Szemben Manonnal, aki két
kardját a magasba emelte, fején pedig ott ragyogott a csillagkorona.
Manon maga is ragyogott, mintha a feje tetején lévő csillagok
felvillanyozták volna az egész testét. Csodálatos, elképesztő
szépség, nem volt hozzá fogható ezen a világon. Soha nem volt, és
soha nem is lesz.
Manon lassan, minden egyes lépést kiélvezve megindult a
nagyanyja felé.
 Manon ajka halvány mosolyra húzódott, miközben a nagyanyja
felé tartott.
Meleg, táncoló fény folyt keresztül rajta, éppoly
megállíthatatlan, mint ami a szívébe ömlött ebben a néhány véres
percben.
Nem torpant meg. Nem félt.
A korona alig nyomott valamit, mintha holdfényből
kovácsolták volna. Boldog ereje mégis dalolt neki, ragyogón
fénylett az egyedül ott maradó főboszorkánnyal szemben.
Úgyhogy Manon nem hátrált meg.
Bronwen kardját hátrahagyta. Szélhasítót pár méterre tőle.
Kiengedett vaskörömmel és vasfoggal Manon alig ötlépésnyire
megállt a nagyanyjától.
Gyűlöletes, elpocsékolt élet. Ennyit tudhatott magáénak a
nagyanyja, semmi többet.
Sosem tűnt fel neki, mennyivel alacsonyabb nála a matróna.
Hogy milyen keskeny a válla, mennyire összetöpörödött a haraggal
és gyűlölettel teli évek során.
Manon mosolya kiszélesedett. És esküdni mert volna, hogy
ketten állnak a vállánál.
Tudta, ha odapillantana, nem látna senkit. Tudta, hogy senki
más nem látná, nem érzékelné, hogy ott állnak mellette. Pedig a
szülei ott álltak a lányuk mellett, hogy együtt vegyék fel a harcot
az ellen a boszorkány ellen, aki elpusztította őket.
A nagyanyja a földre köpött, kivillantotta rozsdás fogát.
Ez a bosszú…
Ez nem őt illeti.
 Nem a szüleit, akik ott álltak az oldalán, akik talán mindig is ott
voltak mellette, hogy errefelé vezessék őt. Akik nem hagyták el,
még a halál sem állhatott közéjük.
Nem, nem a szüleit illeti.
Hátrapillantott.
A másodparancsnokára, aki Dorian mellett várt.
Könnyek csorogtak Asterin arcán. Büszkeség könnyei –
büszkeség és megkönnyebbülés könnyei.
Manon intett vaskörmű kezével, hogy jöjjön közelebb.
Hó ropogott, és Manon megpördült, hogy kivédje az ütés
nagyját.
Csakhogy a nagyanyja nem támadott. Nem felé rohant.
Nem, a feketecsőrű matróna a wyvernje felé futott. Menekült.
A crochanek megmerevedtek, a félelmük haraggá torzult,
ahogy Manon nagyanyja a nyeregbe tornászta magát.
Manon felemelte a kezét.
– Hadd menjen!
Gyeplő csattant, és a nagyanyja már a levegőbe is röppent, a
hatalmas wyvern szárnyai rothadó fuvallatot küldtek feléjük.
Manon figyelte, ahogy a wyvern egyre magasabbra és
magasabbra emelkedik.
A nagyanyja nem nézett vissza, mielőtt elnyelte az ég.
Amikor már nem maradt más nyoma a matrónák ottlétének,
mint a kiontott kék vér és a fej nélküli holttest, Manon a
crochanekhez fordult.
Tágra nyílt szemmel bámultak rá, de nem mozdultak.
A Tizenhármak is ott maradtak, ahol voltak, Doriannel együtt.
Manon felkapta mindkét kardot, Szélhasítót visszadugta a hátán
függő hüvelybe, aztán arrafelé indult, ahol Glennis és Bronwen állt
és figyelte minden egyes lélegzetvételét.
 Manon szó nélkül átnyújtotta Bronwennek a kardját, és hálája
jeléül biccentett.
Aztán levette a fejéről a csillagkoronát, és Glennis felé
nyújtotta.
– Ez téged illet – mondta halkan.
A crochanek mormolva mocorogni kezdtek.
Glennis elvette a koronát, mire a csillagok elhalványodtak.
Apró mosoly terült szét a vén boszorkány arcán.
– Nem – felelte –, nem engem.
Manon nem mozdult, miközben Glennis felemelte a koronát, és
visszatette Manon fejére.
A vénséges vén boszorkány letérdelt a hóba.
– Amit egykor elloptak, most visszakaptuk, ami elveszett, most
hazatalált. Üdvözlégy, Manon Crochan, boszorkányok királynője!
Manon megfeszült a remegés ellen, ami végigfutott rajta és
azzal fenyegetett, hogy elgyengíti a térdét.
Feszülten figyelte, ahogyan a crochanek, Bronwennel
egyetemben mind letérdelnek. Dorian maradt csak állva,
rámosolygott – szélesebben és szabadabban, mint korábban
bármikor.
Aztán a Tizenhármak is letérdeltek, két ujjukat a homlokukhoz
emelve, miközben fejet hajtottak. Arcuk ragyogott az elképesztő
büszkeségtől.
– Boszorkányok királynője – szólalt meg az összes crochan és
feketecsőrű egyszerre.
Egy népként.
 57. FEJEZET

EGY ÓRA VÁLASZTOTTA MÁR EL CSUPÁN ŐKET a hajnalhasadtától,

az erőd és az azon túl elterülő két sereg mozgolódni kezdett.
Rowan alig hunyta le a szemét az éjszaka, ébren feküdt Aelin
mellett, hallgatta a lélegzetvételeit. A többiek mind mélyen
aludtak, ez is jelezte, mennyire kimerültek. Lorcan nem került elő.
Rowan fogadni mert volna, hogy szándékosan maradt távol.
Rowan szemére nem azért nem jött álom, mert félte vagy
izgatottan várta volna a csatát – nem, a többi háborúban is
könnyedén álomra hajtotta a fejét. Azért nem aludt, mert egyik
gondolat követte a másikat a fejében.
Látta, mennyien táboroznak odakint. Valgok, Erawanhoz
hűséges halandók, ádáz szörnyek... De nem voltak ilkek,
rémkutyák, sőt, boszorkányok sem.
Aelin elsöpörhetné őket a föld színéről még napfelkelte előtt.
Elég lenne néhány tűzhullám, és a hadsereg megsemmisülne.
Mégsem ajánlotta fel a tegnap esti megbeszélés során.
Rowan látta, hogyan csillog a remény a várban lévő emberek
szemében, gyermeki csodálattal figyelték, ahogy Aelin elhalad
mellettük. A Tűzhozó, suttogták. Tűzszívű Aelin.
Vajon milyen gyorsan foszlik, semmivé ez a csodálat és remény,
ha egyetlen szikrát sem látnak a tüzéből? Milyen gyorsan jutnak el
odáig a katonák, hogy szembeszálljanak a feletteseik parancsával,
ha Terrasen királynője nem söpri el Morath légióit?
 Képtelen volt megkérdezni tőle. Folyton arra biztatta magát,
üvöltött saját magával az elmúlt hetekben, hogy tegye már fel a
kérdést, amikor látta, hogy Aelin még az edzések alatt sem idéz
meg egyetlen parazsat sem.
De képtelen volt választ követelni a kérdésre, hogy vajon nem
akarja vagy képtelen használni az erejét, hogy miért nem láttak,
éreztek belőle semmit a szabadság első néhány napja óta. Nem
tudta megkérdezni, mégis mit művelt vele Maeve és Cairn, hogy
félni vagy gyűlölni kezdte-e a mágiáját, olyannyira, hogy egy ujjal
sem ért már hozzá.
Aggodalom és rettegés emésztette Rowant, miközben kiosont a
szobából. Készülődés zörejei fogadták odakint a folyosón. Egy
szívdobbanással később kinyílt mögötte az ajtó, és lépések
koppantak az övéi mellett, megérkezett az ismerős, jellegzetes szag
is.
– Megégették.
Rowan Fenrysre pillantott a szeme sarkából.
– Mi?
Fenrys biccentett egy elhaladó gyógyítónak.
– Cairn… és Maeve, ő adta ki az utasításokat.
– Miért mondod ezt el nekem?
Akár véresküt fogadott Aelinnek, akár nem, akármit tett is
Aelinért, semmi köze ehhez az egészhez. Nem, ez csakis rá és a
párjára tartozik, senki másra.
Fenrys rávigyorgott, de a szeméig már nem ért el a gesztus.
– Fél éjszaka őt bámultad. Láttam az arcodon. Mindenkinek
ezen jár az esze... Miért nem égeti hamuvá az ellenséget?
Rowan a folyosó végén kialakított mosdóhely felé ment. A
fémvályú mellett állt már néhány katona és gyógyító, az arcukat
mosták – vagy azért, hogy az álmot, vagy azért, hogy az
aggodalmat űzzék el vele.
Fenrys folytatta:
– Páncélkesztyűt adott rá. És egyszer Cairn felhevítette a tűztál
nyílt lángja felett. Akkor... – Fenrys nem találta a szavakat, Rowan
pedig alig kapott levegőt. – Két hétbe telt, mire a gyógyítók
helyrehozták, amit a kezével és a csuklójával műveltek. És amikor
felébredt, nem maradt más, csak a gyógyult bőr. Nem tudta
eldönteni, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, ami csak
rémálom volt.
Rowan az egyik vizeskancsóért nyúlt, amit valamelyik gyerek
mindig újratöltött, és a fejére öntötte a tartalmát. Jeges víz mart a
bőrébe, kiszorította a zúgást a füléből.
– Cairn rengeteg ehhez hasonló dolgot tett. – Fenrys is a kezébe
vett egy kancsót, és előbb a kezére öntött némi vizet, majd
megmosta az arcát. Rowan remegő kézzel figyelte, ahogyan a víz
lefelé örvénylik a vályúba fúrt lyuk felé, majd le az alá állított
vízgyűjtőbe. – A te jeled viszont... – törölte meg Fenrys ismét az
arcát. – Bármit tettek is, az ottmaradt. Tovább, mint bármilyen
sebhely.
Mégis sima volt a nyakán a bőr, amikor rátalált.
Fenrys mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Amikor legutoljára meggyógyították, pont mielőtt
megszökött... Akkor tűnt el. Amikor Maeve azt mondta neki, hogy
Terrasenbe mentél.
A szavak felértek egy arculcsapással. Akkor vesztette el Aelin a
hitet, hogy igenis eljön érte. Még a világ legjobb gyógyítói sem
tudták elragadni tőle egészen addig a pillanatig.
Rowan a kabátja ujjába törölte az arcát.
– Miért mondod ezt el nekem? – ismételte korábbi kérdését.
 Fenrys felemelkedett a vályútól, ugyanolyan sebtében szárította
az arcát.
– Hogy ne gondolkozz folyton azon, mi történt. Hogy valami
másra is tudj koncentrálni a mai napon. – A harcos tartotta vele az
iramot, amikor Rowan elindult arra, ahol a többiek szerint a
szerény reggeli várta őket. – És hogy várd meg, míg ő megy oda
hozzád, amikor készen áll.
– A párom – morogta Rowan. – Szerinted nekem nincs ennyi
eszem?
Fenrys üsse csak a kutyaorrát máshova!
A hím feltartotta a kezét.
– Elég könyörtelen tudsz lenni, ha akarsz valamit.
– Sosem kényszeríteném, hogy mondjon el valamit, amire még
nem áll készen. – Már kezdetben megegyeztek ebben. Részben
ezért szeretett bele.
Persze már tudnia kellett volna Ködvárban, a kezdeti napokban
is, amikor olyasmiket osztott meg saját magával, a múltjával
kapcsolatban, amiket még sosem mondott el senkinek. Amikor úgy
érezte, el kell mondania neki, igen, apránként, foszlányokat, de
mégis szerette volna, ha tudja. És Aelin kíváncsi volt rá. Mindenre.
Aelin és Elide már az étellel megrakott asztalnál állt, komoran
szedegették a kenyeret, sajtot és aszalt gyümölcsöt a tányérjukra.
Gavrielnek és Lorcannek nyoma sem volt.
Rowan odalépett a párja mögé, és csókot nyomott a nyakára.
Pont oda, ahol az új jelei voltak.
Aelin hümmögött, odanyújtotta neki a kenyeret, amibe már
beleevett, miközben a többi ételt magához vette. Rowan elfogadta
a felajánlást, a kenyér sűrűnek, laktatónak bizonyult.
 – Pár perce még aludtál, amikor eljöttem mellőled, mégis előbb
értél a reggelihez. – Újabb csókot lehelt a nyakára. – Miért is nem
lep meg?
Elide felnevetett Aelin mellett, és tovább halmozta az ételt a
tányérjára. Aelin csak belekönyökölt Rowanbe, amint az odaállt
mellé.
Négyesben, gyorsan fogyasztották el a reggelijüket, az egyik
belső udvar kútjánál megtöltötték a vizestömlőiket, majd
elindultak, hogy páncélt kerítsenek maguknak. A felső szinteken
nem sok viselhető darab akadt, úgyhogy lementek a föld alá, egyre
mélyebbre és mélyebbre hatoltak, míg végül zárt ajtóba botlottak.
– Vajon illetlenség lenne? – gondolkozott Aelin hangosan, a
faajtót fürkészve.
Rowan egy széllökést küldött a zár felé, és szétzúzta azt.
– Úgy tűnik, már nyitva volt, mire ideértünk – felelte
nyugodtan.
Aelin pajkos vigyort villantott rá, Fenrys pedig kiemelte az
egyik fáklyát a tartójából a keskeny kőfolyosón, hogy megvilágítsa
az immáron nyitott ajtajú helyiséget.
– Most már tudjuk, miért van ilyen borzalmas állapotban az
erőd – jegyzete meg Aelin a kincstárat fürkészve. – Az összes
aranyat és érdekesebb holmit idelent tartja.
A párja ugyanazokat a dolgokat tartotta érdekesnek, mint
Rowan: páncélokat, kardokat, dárdákat és ősrégi buzogányokat.
– Miért nem osztotta szét? – ráncolta a homlokát Elide a
rengeteg kard és tőr láttán.
– Ez mind értékes ereklye – felelte Fenrys az egyik tartóhoz
lépve, majd tanulmányozni kezdte az egyik kard markolatát. –
Ősrégi, de még mindig használható. Nagyon is – tette hozzá, és
kihúzta a pengét a hüvelyből. Rowanre pillantott. Ez egy asterioni
kovács műve.
– Egy másik korból származik – elmélkedett Rowan, miközben
a tökéletes állapotban lévő, hibátlan pengét fürkészte. – Amikor
még nem rettegtek a tündérektől.
– Egyszerűen csak fogjuk és elvesszük? Még Chaol engedélyét
sem kérjük? – harapott Elide az ajkába.
Aelin felkacagott.
– Gondoljunk magunkra egyfajta zsoldosként. Fizetésre tartunk
igényt. – Felemelt egy kerek, aranyló pajzsot, aminek szélét
gyönyörű hullámminta díszítette. Azt is Asterionban készítették,
legalábbis a mesteri megmunkálás alapján úgy tűnt. Valószínűleg
Anielle ura számára… Az Ezüst-tó ura számára. – Úgyhogy
elvesszük a jussunkat a mai csata fejében, és megspóroljuk
őlordságának, hogy le kelljen fáradnia ide.
Az istenekre, mennyire szereti ezt a nőt!
Fenrys Elide-ra kacsintott.
– Lakat a számon, ha a tiéden is, Lady Elide.
Elide elpirult, aztán intett, hogy folytassák.
– Akkor szedjétek össze, ami titeket illet!
Rowan nem tétovázott. Fenrysszel találtak olyan páncélt, ami jó
volt rájuk – legalábbis itt-ott. Kénytelenek voltak lemondani a
teljes páncélzatról, de egy-két darabot elvettek, hogy legalább a
vállukat, az alkarjukat, a lábszárukat megerősítsék. Rowan épp
felcsatolta a lábvértet a lábára, amikor Fenrys megszólalt:
– Vihetnénk fel belőle Lorcannek és Gavrielnek is.
Valóban. Rowan szemügyre vette a maradékot, és magához vett
még néhány tőrt és kardot, majd egy másik páncél néhány részét,
ami talán jó lehet Lorcanre. Fenrys hasonlóképpen tett, csak ő
Gavrielnek gyűjtött holmikat.
 – Elég drága szolgáltatást nyújtotok – motyogta Elide. Még
Perranth úrnője is az övére erősített egy-két tőrt.
– Valamiből fedeznem kell, hogy szeretek nagylábon élni, nem
igaz? – jegyezte meg Aelin affektálva, miközben az egyik tőrt
méregette.
Páncélt azonban nem húzott, és amikor Rowan kérdő pillantást
vetett rá, Aelin csak intett az állával.
– Menjetek fel, keressétek meg Lorcant és Gavrielt! Nemsokára
megyek én is.
Ezúttal semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Talán szeretett
volna egyedül maradni egy kicsit a csata előtt. Amikor Rowan
választ olvasott volna ki a szeméből, Aelin az új pajzsa felé fordult.
Mintha gondolkozna rajta, akarja-e.
Úgyhogy Rowan és Fenrys megindult felfelé, Elide pedig
segített nekik felcipelni a zsákmányolt felszerelést. Senki sem állt
az útjukba. Hiszen az ég már szürkült, és a katonák rohantak, hogy
elfoglalják a helyüket a gyilokjárókon.
Rowannek és Fenrysnek nem kellett messzire mennie. A
legalsó kapuhoz osztották be őket, ahol Morath kétségbeesésében
betörhet a faltörő kosokkal.
Egy szinttel felettük ült Chaol csodálatos fekete lován, a kanca
orrán gomolyogva párolgott a kifújt levegő. Rowan üdvözlésképp
felemelte a kezét, Chaol pedig a homlokához emelte a sajátját
válaszul, majd az ellenséges sereg felé fordult.
A kaganátus lendül mozgásba először, ők fogják harcra
ösztökélni Morathot.
– Mindig elfelejtem, mennyire gyűlölöm ezt a részt – motyogta
Fenrys. – A csata kezdete előtti várakozást.
Rowan egyetértően morgott.
 Gavriel sietett feléjük, Lorcan sötét örvényként száguldott
mögötte. Rowan szó nélkül átadta az összegyűjtött vérteket az
utóbbinak.
– Anielle urának ajándéka.
Lorcan pillantásából egyértelművé vált, hogy tudja, Rowan
ködösít, de azért hozzáértő mozdulatokkal elkezdte magára
erősíteni a páncéldarabokat, ahogyan Gavriel is. Ha a katonák
körülöttük észrevették is, mit viselnek, ha Chaol észrevette is, nem
szóltak egyetlen szót sem.
Odakint a messzeségben a szürke égbolt tovább világosodott, és
Morath mozgolódni kezdett, ahogy rádöbbentek, hogy a kaganátus
aranyló hadserege már készen áll.
Egyetlen, magányos ruk rikoltására a kaganátus támadásba
lendült.
A gyalogos katonák tökéletes sorokat alkotva, lándzsáikat
előreszegezve megindultak, pajzsaik széle összeért. A darghan
lovasság oldalról kísérte őket, mintha egy természeti erő készült
volna arra, hogy a kívánt helyre terelje Morathot. És odafent, az
égben a rukhin készítette íjait, kiszemelve a célpontokat.
– Csatasorba! – adta ki Chaol a parancsot a várban lévő
embereknek.
Páncél csörrent, ahogy a katonák megmozdultak. Félelmük
bűze megtelepedett Rowan orrában.
Itt van hát a nagy pillanat – a mai napon derül ki, hogy szárba
szökken vagy darabokra hullik a remény.
Az ébredező égbolt alatt máris két ostromtornyot vonszoltak
feléjük. Egyenesen a falak felé tartottak. Jóval közelebb jártait,
mint tegnap este, amikor átrepültek felettük. Úgy tűnt, Morath
sem pihent az éjszaka folyamán.
 A rukok most hátramaradnak a saját seregükkel, hogy az
erődhöz szorítsák a morathi sereget
Hogy aztán itt végezzenek velük, egyesével.
– Néhány perc, és itt lesz az egyik torony – jegyezte meg
Gavriel.
Rowan végignézett a gyilokjárókon, az ott álló katonákon.
Aelinnek nyoma sem volt.
– Valaki szólhatna neki, hogy ne cicomázza már magát annyit,
és jöjjön fel – motyogta Lorcan.
Rowan figyelmeztetően rámordult.
A páncélos lábak és pajzsok keltette zaj ismerős dallamnak
bizonyult. Morath gyalogos katonái egyenesen a falak felé
tartottak feltartott dárdáikkal. A sereg másik végén a katonák a
másik irányba fordultak, dárdáik és lándzsáik a kaganátus seregét
várták.
Kürt harsant a kaganátus sorainak sűrűjéből, mire nyílvesszők
hasítottak keresztül a levegőn.
A morathi katonák még csak meg sem rezzentek, hátra sem
fordultak, hogy megnézzék, mi történik a sereg másik hátsó
soraival.
– Létrák – mormolta Fenrys, állával a sorok közötti mozgásra
mutatva. Hatalmas, vasból készült ostromlétrák váltak el a
tömegtől.
– Szóval beleadnak mindent – felelte Lorcan ugyanolyan
halkan. Mind ügyeltek rá, hogy a körülöttük lévők ne hallják meg
őket. – Megpróbálnak betörni az erődbe, még mielőtt a kaganátus
összezúzhatná őket.
– Íjászok! – harsant Chaol kiáltása. Mögöttük, lent a várfalakon
íjak nyögtek.
 Fenrys lekapta a hátáról az övét, és a húrjára helyezett egy
nyilat.
Rowan nem akasztotta le a sajátját a hátáról, nem ért a
tegezhez, ahogyan Gavriel és Lorcan sem. Felesleges lett volna
néhány katonára pazarolni, amikor náluk jóval nagyobb
célpontjaik is akadhatnak a nap folyamán.
De az anielle-i embereknek látnia kell, hogy legalább az
egyikük keze nyomán ellenséges katonák esnek el. Bármit, csak
nyerjék vissza a győzelembe vetett hitüket. És Fenrys, aki
éppolyan ügyesen céloz, mint Rowan, ezt el kellett ismerje,
teljesen alkalmas erre a feladatra.
Rowan követte Fenrys nyilának várható röppályáját, egészen az
ostromlétra egyik cipelőjéig.
– Csak látványosan! – motyogta.
– Foglalkozz a saját dolgoddal! – motyogta vissza Fenrys, és
közben követte a célpontját a nyílvesszővel, míg Chaol parancsát
várta.
Ha Aelin nem érkezik meg néhány pillanaton belül, akkor
Rowan kénytelen lesz otthagyni a várfalat, és megkeresni. Mi a
franc tartja fel ennyi ideig?
Lorcan előhúzta ősi pengéjét, amivel, Rowan nemegyszer látta,
messzi-messzi királyságok katonáinak vérét ontotta, ennél jóval
hosszabban dúló háborúk során.
– Amikor ideérnek az ostromtoronnyal, megindulnak a kapu
felé – mondta Lorcan, és a várfalról az egy szinttel alattuk lévő
kapura pillantott, a kis csapatnyi emberre előtte. Fákat vágtak ki,
hogy azokkal is tartsák a fémkaput, de ha egy elég nagy ellenséges
csapat ront neki, akkor könnyedén meglehet, hogy a fa és a súlyos
zárak percek alatt megadják magukat. És akkor beszabadul az
odalent sereglő horda.
 – Olyan messzire nem engedjük őket – felelte Rowan, és az
egyre közeledő, óriási tornyot figyelte. Mögötte katonák
sorakoztak, várták, hogy felmászhassanak belül. – Chaol legutóbb
segítség nélkül is elbánt egy toronnyal. Megint sikerrel járhatunk.
– Lőjetek! – visszhangzott Chaol parancsa a kőről, mire
feldaloltak a nyilak.
Mint egy sáskahad, úgy lepték el az alant masírozó katonákat.
Fenrys nyila halálos pontossággal találta el a célpontját.
Hogy mégis hol a fenében járhat Aelin...
Morath nem torpant meg. Keresztültaposott az elesett
katonákon.
A várfalakat védő emberek félelme végigfutott Rowan bőrén.
Gyorsan és hatásosan kell harcolnia a társaival, hogy lerázzák
róluk.
Az ostromtorony közelebb ért. Rowan pillantására elindultak
oda, ahol minden számítás szerint a várfalhoz ér majd. Elég közel a
kapuhoz vezető lépcsőhöz. Morath gondosan megválasztotta a
célpontot.
Néhány katona, aki mellett elhaladtak, imádkozott, reszketve
lehelték a szavakat a hideg reggeli levegőbe.
– A csatára tartogasd a levegőt, ne az istenekre pazarold! – szólt
rá Lorcan az egyikre.
Rowan rámeredt, a katona viszont eltátotta a száját, és
elhallgatott.
Chaol kiadta a parancsot az újabb támadásra, és záporoztak is a
nyilak, Fenrys menet közben lőtt. Mintha mit sem számított volna,
hogy mozgásban van.
A katonák viszont továbbra is imádkoztak, remegett a kardjuk.
Odafent, Chaol mellett elszánt arccal, magabiztosan álltak az
emberek.
 De itt, ezen a szinten... Sápadtak voltak. Tágra nyílt a szemük.
– Valaki lelkesítse már őket! – szűrte Fenrys összeszorított
fogain keresztül, miközben újabb nyilat lőtt ki az ellenségre. –
Vagy egy percen belül összehugyozzák magukat.
Merthogy egy percük maradt csupán, olyan közel járt már az
első ostromtorony.
– Te vagy a szépfiú – vágott vissza Lorcan. – Neked jobban
menne.
– Már késő – vágott közbe Rowan, mielőtt Fenrys
válaszolhatott volna. – Jobb, ha megmutatjuk, mire vagyunk
képesek.
Megálltak a falnál. Épp ott, ahol a híd lecsapódik majd a
várfalra.
Rowan előhúzta a kardját, majd kiszabadította az oldalára
erősített bárdot is. Gavriel előrántotta ikerkardjait a hátáról, és
megállt Rowan mellett jobb oldalt. Lorcan a bal oldalán vetette
meg a lábát. Fenrys maradt hátul, ő vág majd le mindenkit, aki
túljut a hármason.
A halandók mögöttük sorakoztak. A kapu beleremegett Morath
támadásába.
Rowan a lélegzetvételét csillapította, gyűjtötte az erejét, hogy
kiszippantsa a levegőt a valgok tüdejéből. De előbb lekaszabol
néhányat. Hogy megmutassa, milyen könnyedén megy ez, hogy
Morath kétségbeesett, és igenis hamarosan győzni fognak. A mágia
ráér később is.
Az ostromtorony recsegve-ropogva megállt.
És abban a pillanatban, hogy megremegett alattuk a fal az
ütközéstől, Fenrysből suttogás szakadt ki:
– Szent istenek!
 Nem a lecsapódó híd, nem a torony sötétjében összezsúfolódó
katonák miatt.
Hanem annak láttán, aki kilépett mögöttük a boltív alól. Ami
kilépett.
Rowan nem tudta, merre nézzen. Az ostromtoronyból kiáramló
katonákra, akik leugrottak a gyilokjáróra, vagy Aelinre.
Terrasen királynőjére.
Aelin talált magának páncélt odalent a kincstárban. Gyönyörű,
halványarany páncélt, ami nyári hajnalként ragyogott. Összefont
haját diadém fogta hátra. Nem, nem is diadém, hanem a páncélja
része. Egy ősrégi páncél darabja, amit egy rég eltemetett nemes
hölgynek készíttettek.
Korona, amit háborúban, csatában viselhet. Akkor, amikor
hadseregeket vezet.
Arcán nem ült sem félelem, sem bizonytalanság, ahogy
felemelte a pajzsát, és megpörgette Goldrynt a kezében, mielőtt
Morath katonái nekirontottak.
Gyors mozdulattal felfelé rántotta a pengét, és köldöktől állig
felhasított egy morathi gyalogos katonát. Fekete vér spriccelt, de
Aelin már mozgásban volt, úgy suhant előre, mint kő mentén
szétváló patak.
Rowan is támadásba lendült, pengéi célt értek, pedig még
mindig Aelint figyelte.
A királynő a pajzsával hátralökött egy nekirontó harcost, és
Goldryn már keresztül is hasított egy másikon, mielőtt beleszúrta
volna a kardját abba, akinek a támadását épp az imént védte ki.
Újra és újra megismételte a mozdulatokat.
Mindeközben az ostromtorony felé haladt. Megállíthatatlanul.
Féktelenül.
Kiáltás futott végig a katonák során. Itt a királynő!
 A harcra készülők feléjük fordultak.
Aelin egyszerre három valggal küzdött meg, végül mind
véresen a kőre zuhant. Lábát épp az ostromtorony feketén ásító
szája előtt vetette meg, az egyre özönlő horda útjában. Minden
egyes pillanatra, amit a hajón, az úton edzéssel töltött, minden
egyes új vízhólyagra és bőrkeményedésre – mindenre azért volt
szükség, hogy most helytálljon.
Itt a királynő!
Goldryn egy pillanatra sem állt meg, pajzsa mintha a karja
részévé vált volna. Aelin úgy ragyogott, mint a nap, ami mostanra
felkelt a kagán serege mögött, miközben minden egyes, az útjába
kerülő katonával felvette a harcot.
Öt, tíz – csak mozgott, mozgott, és mozgott lebukott, suhintott,
lökött, pördült, fekete vér spriccelt mindenütt, Aelin arca pedig
komor, megtörhetetlen elszántságról tanúskodott.
– A királynő! – kiáltották az emberek. – A királynő!
És ahogy Rowan egyre közelebb küzdötte magát, ahogy a
kiáltás végigszaladt a várfalon, és az anielle-i lakosok odarohantak,
hogy segíthessenek Aelinnek, rádöbbent, hogy a párjának egyetlen
szikrát sem kell felmutatnia ahhoz, hogy fellelkesítse a katonákat.
Hogy szándékosan várt, szándékosan feszítette a húrt, hogy
megmutassa nekik, mire képes mágia, bármiféle isteni erő nélkül.
Még életében nem tárult a szeme elé ilyen csodálatos látvány.
Akármilyen birodalomban, akármilyen csatában járt is, még soha
semmi sem bizonyult ilyen csodálatosnak, mint Aelin, ahogy az
ostromtorony előtt tartotta a frontot.
Hajnal hasadt körülöttük, ahogy Rowan csatakiáltással a
morathi seregbe vetette magát.
 Ez az első csata megalapozza majd a többi végkimenetelét.
Megalapozza a többit, és üzenetet küld. Nem Morathnak.
Nyűgözz le minket! – mondta Hasar.
Úgy is lesz. Kiválasztotta az aranyszínű páncélt, a háborús
koronát. És megvárta a hajnalt, azt, hogy az ostromtorony a
várfalnak csapódjon – csak ezután rontott neki az ellenségnek.
Mindezt azért tette, hogy ne törjenek meg az itteni katonák,
hogy eltörölje a szemükben ülő rémületet.
Hogy elhitesse a kagán sarjaival, mit tesz majd, mire képes.
Nem fenyegetésképp, emlékeztetőül.
Nem valami gyámoltalan hercegnőcske. Soha nem is volt az.
Goldryn minden egyes suhintással dalolt, Aelin esze éppolyan
hűvösen, élesen vágott, mint a pengéje, miközben felmért minden
egyes ellenséges katonát, a fegyvereiket, és annak megfelelően
elbánt velük. Halványan érzékelte, hogy Rowan mellette harcol,
hogy Gavriel és Fenrys tőle balra küzd.
Azt viszont tisztán látta, amikor a halandók dacos üvöltéssel
belevetették magukat a csatába. Hát sikerült mindezt elérni.
Túlélik a mai napot. És ezt a kagán gyerekei is pontosan tudni
fogják.
Patadobogás harsogta túl a csatazajt, és Chaol is ott termett,
villant a kardja, nekirontott a torony kijáratából özönlő, végtelen
hullámnak.
– Lord Chaolhoz! A királynőhöz!
Milyen messzire jutottak attól, akik Résvárban voltak. Az
orgyilkostól és a parancsnoktól.
Nyílvesszők záporoztak feléjük a falon túl húzódó seregből,
azonban egy jeges fuvallat apró szálkákra zúzta őket, még mielőtt
célt érhettek volna.
 Sötét örvény suhant el mellettük, és Lorcan az ostromtorony
nyílásába vetette magát. Olyan gyorsan mozgott a kardja, hogy
Aelin alig tudta követni. Lorcan keresztülküzdötte magát a hídon a
toronyba, majd le a lépcsőre. Mintha szintről szintre lejjebb akarná
magát küzdeni, egészen a csatamezőig.
Odalent dörrenés hallatszott. Morath bevetette a faltörő kosát.
Aelin komoran elmosolyodott. Mindenkit le fog győzni. Aztán
Erawant is. És utána Maeve-re veti magát.
A harcmező másik végében a kagán hadserege nyomult előre,
lépésről lépésre foglalták el a síkságot.
Nem lesz tehetetlen. Nem zárják be. Soha többé.
A halál dallammá vált a vérében, minden mozdulat
tánclépésnek tűnt, miközben a toronyból özönlő katonák áradata
szép lassan enyhült. Mintha Lorcan valóban lefelé haladt volna
odabent. Azok, akik túljutottak a hímen, Aelin és Rowan
pengéjével találták szembe magukat. Arany villant, és Gavriel is
beküzdötte magát az ostromtoronyba, ikerpengéi szélsebesen
forogtak.
Hogy mit tesz majd Lorcan és az Oroszlán, amikor leérnek a
torony aljára, hogyan tervezik elpusztítani, azt Aelin nem tudta.
Nem is gondolt erre.
Hiszen a világ öldökléssé, mozgássá, lélegzetté és vérré
egyszerűsödött. Szabadsággá vált.
A halál egyszerre jelentett átkot és áldást számára és a barátai
számára a hosszú-hosszú évek során. Örömmel üdvözölte ismét az
aranyló reggeli napfényben.
 58. FEJEZET

ELIDE NEM A VÁRFALON VOLT, mégis azt kívánta, sose kelljen

részt vennie egy újabb háborúban.
A becipelt katonák, a sérüléseik... Fogalma sem volt, hogyan
képesek a gyógyítók megőrizni a nyugalmukat. Hogyan dolgozik
Yrene Westfall olyan szakadatlanul, miközben a betege egyre csak
ordít, ordít és ordít, hiszen kilógnak a belső szervei a hasán
tátongó lyukon.
Az erőd időnként megremegett, és Elide gyűlölte magát, amiért
örül, hogy nem tudja, mit jelent mindez. Pedig nagyon zavarta,
hogy nem tudja, mi történik a társaival. Hogy a kagán serege elég
közel jár-e már, véget ér-e hamarosan ez a rémálom.
A sötét bőrű, éles szemű gyógyító, Eretia azt állította, még
órákon át tart majd a csata, miután behoztak egy férfit, akinek a
sípcsontja átszúrta a lábát, és Elide elhányta magát. Hosszú órák
telnek majd még el addig, mire véget ér, dorgálta a szűkszavú
gyógyító, úgyhogy jobb, ha abbahagyja a hányást, és visszatér a
munkához.
Nem mintha Elide sokat tehetett volna. Hiába áldották meg
mágiával a Lochan-vérvonalat, neki semmiféle mágikus képesség
nem jutott, csupán ahhoz értett, hogy olvasson az emberekben, és
ügyesen hazudjon.
De azért segített a gyógyítóknak lefogni a vergődő katonákat.
Elrohant kötszerért, forró vízért és bármiféle gyógyírért vagy
gyógynövényért, amit a gyógyítók a maguk nyugodt módján
kértek tőle.
Senki sem ordított. A gyógyítók csak akkor emelték fel a
hangjukat mágiától ragyogón, amikor valamelyik katona túl
hangosan üvöltött, és elnyomta az ő hangjukat.
A nap még szinte fel sem kelt, legalábbis a nagycsarnok
magasan ülő ablakain beszivárgó fény mennyisége alapján, de már
így is annyian megsérültek. Olyan nagyon sokan.
És egyre csak nőtt a számuk, Elide pedig folyamatosan
mozgásban volt. A bicegése nyomán előbb tompa, majd éles
fájdalom kínozta a lábát. Semmiség ahhoz képest, amit ezek a
katonák élnek át. Semmiség ahhoz képest, amivel a várfalakon
néznek szembe.
Nem gondolt a barátaira. Nem gondolt Lorcanre, aki előző este
nem jött oda hozzájuk, és reggel sem kereste a társaságukat.
Mintha nem akart volna Elide közelében lenni. Mintha a szívére
vett volna minden egyes gyűlölettel teli szót, amit kiejtett a száján.
Helyette Elide tovább segédkezett a tiszta tekintetű
gyógyítóknak, lefogta az üvöltő, könyörgő sebesülteket, és egy
pillanatra sem állt meg.

Farasha nem rettent vissza a morathi katonáktól, akik

feljutottak a gyilokjárókra. Sem azoktól, akik a második
ostromtoronyból bukkantak elő, ami a falnak csapódott, sem
azoktól, akik felmásztak a létrákon.
Nem, ez a lenyűgöző ló átgázolt rajtuk, félelmet nem ismerve,
veszedelmesen harcolt, ahogyan arra Chaol számított is. Egy olyan
ló, aminek a neve pillangót jelent – eltaposta a valg gyalogos
katonákat.
Ha nem szedte volna olyan reszelősen a levegőt, Chaol még el is
mosolyodik. Ha nem ölik halomszámra körülötte az embereket,
még talán fel is nevet.
Csakhogy Morath korábban sosem látott elszántsággal vetette
rá magát a falakra, a kapura. Talán tudták, ki érkezett Anielle-be,
ki kaszabolja éppen őket. Aelin és Rowan vállvetve küzdött
ellenük, Fenrys pedig végigszántott a gyilokjárón, hogy segítsen
Chaolnak a második ostromtoronynál.
Chaol kardja nem pihent, hiába lett egyre inkább úrrá a
kimerültség a tagjain, ahogy egy, majd még egy óra eltelt. Az
ellenséges katonák széles tengerének túlpartján a rukhin és a
darghan terelte, zúzta a morathi katonákat, egyenesen az erőd
falához szorította őket.
Úgy tűnt, Morathnak esze ágában sincsen megadni magát. Csak
azon járt az eszük, hogy pusztítást hozzanak, hogy betörjenek a
várba, és annyi emberrel végezzenek, amennyivel csak tudnak,
mielőtt elragadja őket a halál.
Chaol pajzsa vérben úszott, behorpadt, a lova tomboló
démonként harcolt alatta, ő maga pedig újra és újra meglendítette
a kardját. A felesége odabent van a várban. Nem hagyja cserben.

Nesryn túl korán kifogyott a nyilakból.

Morath nem fogta menekülőre, még akkor sem, amikor a
darghan lovasai és a gyalogos katonák már a nyakukba lihegtek.
Úgyhogy lassan haladtak előre, és nemcsak feketébe, hanem
aranyba öltözött katonákat is hagytak maguk mögött. Több
morathi katona esett el, mint amennyi az övéik közül, de nehéz
volt – már-már elviselhetetlen –, hogy olyan sokan életüket
vesztették. Hogy a gyönyörű lovak darghan lovas nélkül maradtak.
Vagy ők maguk is a porba, hulltak.
A csata a rukhinból is követelt áldozatokat, de közel sem olyan
sokat. Hiszen most hadsereg harcolt alattuk.
Sartaq vezette a középső részt, Nesryn pedig a balszárnyat, de
azért fél szemét a hercegen és Kadarán tartotta. Meg persze Bortét
és Yerant leste, akik a jobbszárnyat irányították a csatamező
nyugati oldalán. Falkan Ennar is velük harcolt ruk formájában.
Talán csak képzelte, Nesryn mégis esküdni mert volna, hogy az
alakváltó újult energiával küzd. Mintha a visszatérő életévek
erősebbé tették volna.
Nesryn irányváltásra ösztökélte Salkhit, és ismét lebuktak, a
többi ruklovas pedig követte őket. Nyílvesszők és dárdák fogadták
őket, a morathi katonák egy része menekülőre fogta. Amikor
Nesryn és Salkhi ismét felemelkedett, még több fekete vér
szennyezte őket.
Magasan felettük két, ránézésre megegyező rukhin őrcsapat
figyelte a csatát. Épp amikor Nesryn letörölte a fekete vért az
arcáról, az egyik lovas lebukott – egyenesen Sartaq felé tartott.
A herceg egy pillanattal később elröppent.
Nesryn tudta, hogy Sartaq legszívesebben szétrúgná majd a
seggét érte, de odakiáltott maga mögé a rukhin parancsnoknak,
hogy tartsák a pozíciójukat, aztán Salkhival a herceg után indult.
– Menj vissza! – üvöltötte túl Sartaq a szelet. Bőre szokatlanul
elszürkült.
– Mi a baj? – kiáltotta Nesryn.
Salkhi gyorsabban vert a szárnyával, hogy beérje a herceg
rukját.
 Sartaq előremutatott. A tó és a város közötti hegyvonulatra.
A gátra, amiről mintegy mellékesen megemlítette, hogy ha
áttörik, azzal elmoshatják a morathi sereget.
Salkhi minden egyes szárnycsapásával egyre tisztábban látta.
Hogy mitől lett olyan sietős Sartaq számára hirtelen.
Egy csapat morathi katona nem pihenésre használta az éjszaka
óráit, hanem arra, hogy keresztülosonjon az elhagyatott városon.
Hogy megmássza a dombokat, majd magát a hegyet. Meg sem
álltak a gátig.
Most pedig faltörő kossal, kegyetlen ravaszsággal át akarták
törni.
Salkhi közelebb röppent. Nesryn a tegeze felé nyúlt. Azonban
ujjai csak a levegőt markolták.
Sartaqnak viszont volt még két nyila, és mindkettőt ellőtte a
nagyjából harminc főt számláló morathi csapatra, akik épp a gát
közepét rohamozták az óriási faltörő kossal. Fa, kő és vas ősrégi,
veszéllyel fenyegető fala. Elég néhány rést ütni rajta, és átszakad.
Aztán a fenti tó és a visszafogott folyó keresztülzúdul a
síkságon.
Morath nem bánta, ha a saját emberei is belefulladnak. Így is,
úgy is elhullanak a nap folyamán.
Azonban nem hagyják, hogy a kagán serege csak úgy elsétáljon
a csatamezőről.
Sartaq mindkét nyila célt ért, ám a két eleső katona
elvesztésétől a többi még nem ejtette el a faltörő kost. Ismét
visszahúzták a kost, majd előrelendítették.
Fa fát ért, és a hatalmas csattanás visszhangja még hozzájuk is
elért.
Már elég közel repültek ahhoz, hogy lássák a faltörő kos elejét
erősítő vasat. Vastag fémréteg, rajta kiálló tüskék, hogy
szaggassanak, szakítsanak. Ha Salkhi és Kadara időben odaér,
akkor kiránthatja a kezükből…
Fém nyögött és csattant, majd Sartaq figyelmeztető kiáltása
harsant a levegőben.
Salkhi ösztönösen fordult, még Nesryn előtt kiszúrta az óriási
vaslövedéket. Egy nehéznek tűnő szerkezetből lőtték ki, amit
nyilván magukkal cipeltek ide. Hogy távol tartsák a rukokat.
A lövedék keresztülhasított az égbolton, beleállt a sziklafalba.
Ha célt ér, biztos, hogy átszúrta Salkhi mellkasát, egyenesen a
szívéig hatolt volna.
Nesryn háborgó gyomorral feljebb röppent, onnan figyelte a
katonákat.
Sartaq intett a közelből: Két külön irányból támadjunk!
Középen találkozunk!
Zúgott a szél Nesryn fülében, de megrántotta a gyeplőt, Salkhi
pedig széles félkört írt le. Sartaq és Kadara a tükörképükként
mozdult.
– Amilyen gyorsan csak tudsz, Salkhi! – kiáltotta Nesryn a
rukjának.
Salkhi és Kadara egymás felé tartott, és közben egyre közelebb
értek a gáthoz, a katonákhoz, elrepültek egymás mellett, majd
ismét eltávolodtak. Szélsebesen szálltak. Nem lesznek könnyű
célpont a lenti íjászok számára.
Újabb vaslövedék repült Sartaq felé, és épp felette süvített el,
majdnem elérte a fejét.
A faltörő kos megint a fának csapódott.
Ezúttal recsegés-ropogás töltötte meg a teret. Mély nyögés,
mintha valami iszonytató rémség ébredne hosszú álmából.
Újabb vasnyilat lőttek ki rájuk, azonban ez sem ért célt. Nesryn
és Sartaq elrepült egymás mellett, olyan gyorsan, hogy könnybe
lábadt a szemük. A szél dalolt, magával hozta a haldoklók és
sebesültek hangjait.
Végül csak odaértek, Salkhi kinyújtott karmokkal rávetette
magát a vasgépezetre, ami őket lőtte, és szétmarcangolta. A
katonák ordítottak, Salkhi pedig velük is végzett.
A faltörő kosnak sikerült még egy dobhártyaszaggató ütést
bevinnie, mire Sartaq és Kadara elért hozzájuk. Szerteszét repültek
a katonák, volt, aki nekivágódott a gátnak. Néhányan cafatokban
végezték.
Kadara a közeli hegyoldal felé hajította a faltörő kost, a fa
szétroppant a becsapódáskor. Legurult a hegyoldalon, majd eltűnt
a szemük elől.
Odalent még mindig dúlt a csata, és Nesryn dübörgő szívvel
megfordította Salkhit, hogy szemügyre vegye a gátat. Sartaq
ugyanígy tett mellette.
Aztán olyan gyorsan száguldottak vissza az erődhöz, ahogyan
csak a szél vitte őket.

Lorcan leküzdötte magát az első ostromtorony homályos, szűk

belsejében, irtotta az útjába kerülő katonákat. Gavriel követte,
hamarosan beérte őt, és Lorcan végül a torony bejáratát tartotta
már, nehogy a számtalan katona beszabaduljon.
Ketten együtt megfékezték az áradatot. Még ha néhány morathi
gyalogos át is jut rajtuk, Whitethorn és a királynő tárt karokkal
várja majd őket.
Lorcan már nem tudta, mióta tartják Gavriellel az ostromtorony
bejáratát – hogy mennyi időbe telt, mire a szövetséges csapataik
elmozdították onnan. A mágiájukat nem használhatták odabent.
Az egész nyomorult tornyot vasból építették. Ahogyan a létrákat
is. Mintha Morath számított volna a jelenlétükre.
Egyedül a megingó fémépítmény nyögése figyelmeztette őket
arra, hogy a torony dőlni kezdett, úgyhogy kirontottak a
csatamezőre.
És a kapun kívül találták magukat. Fenrys és Lord Chaol jelent
meg a várfalon íjászokkal, és nyílzáport zúdítottak a Lorcan és
Gavriel felé rontó katonákra.
De ők ketten az Oroszlánnal addigra kiszúrták már a következő
célpontjukat: a faltörő kost, ami újra és újra az egyre gyengülő
kapunak csapódott. És így, hogy az íjászok felülről fedezték őket,
átküzdhették magukat oda. Aztán a kos mentén is tovább
folytatták az öldöklést, egészen addig, amíg hatalmas csattanással a
földre nem zuhant, majd megfeledkeztek róla, hiszen morathi
katonák újabb hulláma rontott nekik.
Lorcan lélegzete egyenletes maradt, megnyugtatta, miközben
egyre csak nőtt körülötte a holttestek száma.
Csak addig kell tartaniuk a kaput, amíg a kagán hadserege
teljesen keresztül nem tapos a morathi seregen.
Odafentről gyors, kegyetlen szél segítette a haláltáncot,
kiszipolyozta a levegőt a nekik rontó katonák tüdejéből, pedig,
Lorcan tudta jól, Whitethorn továbbra is harcolt odafent a
várfalon.
Lorcan ismét elvesztette az időérzékét. Csak haloványan volt
tudatában annak, hogy a nap egyre feljebb vándorol az égen.
A kagán hadserege lépésről lépésre haladt előre.
Elég gyorsan ahhoz, hogy a rukok már elhúzhassák az
ostromlétrákat a vár falától. Elég gyorsan ahhoz, hogy Lord Chaol
leüvöltött neki és Gavrielnek, másszák meg az egyik ostromlétrát,
és húzzanak fel azonnal.
 Gavriel engedelmeskedett, rögtön kiszúrta a morathi
katonáktól megtisztított ostromlétrát, amit épp annyi ideig
tartottak ott, hogy ők ketten felmászhassanak a várfalon.
Azonban a kagán hadserege már közel járt. És a Lorcan vállát
érintő isten azt mondta, ne meneküljön, harcoljon.
Lorcan hallgatott rá. Nem kiáltott fel Gavrielnek, aki már
félúton járt felfelé, egyszerűen csak belevetette magát a csatába.
Harcosnak született. Mit számít, milyen királynőt szolgál, hogy
tündér, valg vagy ember, őt erre képezték ki. A lelke azért dalolt,
hogy ezt tegye.
Lorcan utat vájt magának a kagán egyre közeledő hadserege
felé. Néhány morathi katona menekülni kezdett, amikor
megpillantotta. Voltak, akik már azelőtt elhullottak, hogy odaért
volna hozzájuk, a mágiája kioltotta az életüket.
Már nem tart soká. Hamarosan az egész csatamező az övék lesz,
és a vérében zúgó dal elcsendesedik.
Egy része nem akarta, hogy véget érjen, pedig a teste már
jelezte, hogy pihennie kell.
De mi marad, ha vége a csatának?
Semmi. Elide ezt elég világossá tette a számára. A lány szereti
őt, de gyűlöli magát érte.
Lorcan egyébként sem érdemli meg őt.
Elide nyugalmat, boldogságot érdemel. Ő nem ismeri ezeket a
fogalmakat. Azt hitte, megismerte őket azokban a hónapokban,
amikor együtt utaztak, még mielőtt elszabadult volna a pokol, de
most már tudta, hogy neki nem ez a sorsa.
Ez a csatamező azonban, a körülötte daloló halál... Ehhez ért.
Ezt ki tudja élvezni.
A kagán hadseregének aranyló sisakjai tisztábban látszottak
már, tüzes lovaik rendíthetetlenül törtek előre. Pompásabb sereg,
mint ami mellett bármelyik halandó, sőt, jó néhány halhatatlan
királyságban harcolt.
Lorcan engedett a vérében daloló halálnak, leeresztette a
pajzsát. Nem akarta, hogy könnyű legyen. Érezni akart minden
egyes ütést, látni, ahogyan az ellenfeléből elszivárog az élet a
kardcsapása nyomán.
Nem érdekelte, mi lesz a vége. Senkinek sem számított,
visszatér-e az erődbe. Nem riadt vissza akkor sem, amikor tíz
katona rontott neki egyszerre. Talán megérdemelte, ami ezután
következett. Megérdemelte, amiért ilyen szánalmas gondolatok
keringtek a fejében, amiért leeresztette a pajzsot.
Az egyik pillanatban még gyakorlott mozdulatokkal küldte
vissza a morathi gyalogosokat sötét teremtőjükhöz. Az egyik
pillanatban még vigyorgott, pedig érezte undorító vérük szagát a
levegőben.
Majd fém villant a háta mögött. Lorcan megpördült, már emelte
is a kardját, de elkésett.
A valg katona felfelé hasított a pengéjével. Lorcan megfeszült,
üvöltött, ahogy felszakadt a húsa a gerince mentén. Nem viselt
páncélt – nem akadt olyan vért, ami elég nagy lett volna rájuk.
A morathi katona ismét mozdult, ügyesebben, mint a többi.
Talán a férfi, akiben a démon megtelepedett, harcedzett volt
valamennyire, és a démon kihasználta ezt.
Lorcan szinte fel sem emelte a kardját, amikor a katona már a
gyomrába is mélyesztette a sajátját.
Lorcan elesett, a kard kicsúszott a kezéből. Jeges sár borította be
az arcát, mintha egészben el akarná nyelni. Lehúzni Hellas
birodalmának sötét bugyraiba, ahová tartozott.
A föld megremegett a lovak dübörgő patája alatt, odafent nyilak
süvítettek.
Aztán üvöltés harsant. Majd mindent elnyelt a sötétség.
 59. FEJEZET

A KAGÁN HADSEREGE NEM EJTETT FOGLYOKAT.

Néhány morathi katona megpróbált a városba szökni. Rowan
Aelin mellett állt a gyilokjárón, és figyelte, ahogy a rukok
egyesével, kegyetlen pontossággal levadásszák őket.
Még csengett a füle a csata zajától, és kapkodta a levegőt,
éppúgy, mint Aelin. A kisebb sebei már kezdtek begyógyulni,
bizsergő viszketést okoztak vérfoltos ruhája alatt. A lábán esett
súlyosabb vágás viszont időbe telik majd, mire begyógyul.
A síkság túloldalán, egészen a láthatárig a kagán hadserege
gondoskodott róla, hogy az elhullottak többé ne kelhessenek fel.
Kardok és lándzsák villantak a délutáni fényben, ahogy
felemelkedtek, majd lesújtottak, lefejezve az ellenségeiket. Rowan
emlékezetében mindig is élénken élt a csata káosza és heve, de ezt
– a kába, fáradt időszakot – valahogy elfelejtette.
A gyógyítók már el is indultak a harcmezőn, fehér lobogóik
élesen kiváltak a fekete-arany tengerből. Akiknek nagyobb
beavatkozásra volt szükségük, azokat elvitték a rukok, egyenesen a
nagycsarnok zűrzavarába repültek velük.
A vértől csúszós gyilokjárón álltak, körbevették őket a
szövetségeseik és a társaik, és Rowan szó nélkül átnyújtotta
Aelinnek a vizestömlőjét. A királynő alaposan meghúzta, majd
Fenrysnek kínálta.
 Szabadságot és a felgyülemlett feszültség levezetését – ezt
jelentette a párja számára ez a csata.
– Szinte alig szenvedtünk veszteségeket – jegyzete meg Hasar
hercegnő, és megtámaszkodott a várfal azon tenyérnyi részén,
amit nem szennyezett fekete vagy vörös vér. – A gyalogságból
vesztettük a legtöbbet, a darghan gyakorlatilag épségben maradt.
Rowan bólintott. Lenyűgöző – sőt, annál is több. A kagán
hadserege csodálatosan rendezett erőnek bizonyult, úgy vonultak
keresztül a harcmezőn, mint a búzát arató földművesek. Ha nem
ragadta volna magával a harc tánca, talán még gyönyörködött
volna is bennük.
A hercegnő Chaolhoz fordult, aki már komor arccal a
kerekesszékében ült.
– Nálatok?
Chaol az apjára pillantott, aki keresztbe font karral figyelte a
harcmezőt. Anielle ura anélkül felelt, hogy rájuk pillantott volna:
– Sokat vesztettünk. Maradjunk ennyiben.
Mintha fájdalom csillant volna a nyomorult szemében, de nem
szólt többet.
Chaol bocsánatkérően felhúzta a szemöldökét, keze megfeszült
a szék karfáján. Az anielle-i harcosok, akármilyen hősiesen
küzdöttek is, nem számítottak képzett seregnek. A túlélők nagy
része gyakorlott katona volt, akik régebben az Agyar-hegységben
vademberekkel harcoltak, mesélte Chaol Rowannek korábban. A
holtak többsége viszont nem.
Hasar végigmérte Aelint.
– Hallom, mindenkit elkápráztattál ma.
Rowan megfeszült.
Aelin visszafordult a harcmezőtől, és oldalra billentette a fejét.
– A látvány alapján te magad sem panaszkodhatsz.
 Valóban, Hasar díszes páncélzatát fekete vér szennyezte.
Muniki lován a sűrűjében küzdött, és egyenesen a kapuig
lovagolt. A hercegnő nem felelt.
Bosszúság villant Aelin szemében, mélyen, már-már
észrevehetetlenül. De ő sem szólalt meg újra – nem faggatta a
hercegnőt arról, hogyan tovább. Inkább ajkába harapva újfent a
csatamező felé fordult.
Gyakorlatilag megállás nélkül küzdött, csak akkor eresztette le
a fegyverét, amikor már nem maradt több valg. És abban a néhány
nyugodt percben, amiben az utolsó valg legyilkolása óta részük
volt, csendben maradt – távolinak tűnt. Mintha még mindig kifelé
mászna abból a nyugodt, számító állapotból, amibe harc közben
kerülni szokott. Még a páncélját sem vette le. A bronz háborús
koronát vér fedte, a haja is összetapadt.
Chaol apja egyetlen pillantást vetett Aelin és Rowan páncéljára,
és elfehéredett a dühtől. Chaol odagurult mellé, és olyan halkan
morgott neki valamit, hogy még Rowan sem hallotta, mire Anielle
ura visszafogta magát.
Egyelőre legalábbis. Jelenleg nagyobb problémájuk is akadt.
Olyasmi, amitől a párja az ajkába harapott. Mikor érkezik Kashin
herceg serege? Vajon Terrasenbe vonulnak-e? Elég volt a mai nap
ahhoz, hogy megnyerjék őket maguknak?
Két alak bontakozott ki az égen. Kadara és Salkhi már-már
eszeveszetten szállt feléjük.
Az emberek elugrottak az útjukból, amikor Sartaq és Nesryn
leszállt a várfalra, majd nyergükből lecsusszanva azonnal feléjük
siettek.
– Baj van – szólalt meg Nesryn hamuszínűvé vált arccal.
És valóban, Sartaq ajka is teljesen elfehéredett.
Mindkettejükből rettegés bűze áradt.
 Chaol átgurult a földet szennyező vértócsákon.
– Mi a baj?
Aelin kihúzta magát, Gavriel és Fenrys megfeszült.
Nesryn a város túlfelére mutatott, a hegyláncolatra.
– Elkaptunk egy csapat morathi katonát a csata vége felé,
próbálták áttörni a gátat.
Rowan elkáromkodta magát, Chaol pedig követte a példáját.
– Gondolom, nektek köszönhetően nem jártak sikerrel –
mondta Aelin a túlságosan közeli gát, a fenti tó és a kordában
tartott folyó dühödt víztömege felé pillantva.
– Részben – felelte Sartaq. Állkapcsán megrándult egy izom. –
De mire odaértünk, már súlyos károkat okoztak.
– Mondjad már! – sziszegte Hasar.
Sartaq sötét szeme megvillant.
– Most azonnal el kell vinnünk a sereget a síkságról.
– Át fog szakadni? – kérdezte Chaol apja.
Nesryn összerezzent.
– Valószínűleg – felelte.
– Nincs hova menekülniük – mondta Chaol apja. – A víz
kilométereken át zubog majd, a várban pedig nem fér el az egész
sereg.
Igaza van, döbbent rá Rowan. Bár az erődöt magasra építették,
egy akkora hadsereg, mint amekkora odalent volt a síkságon,
semmiképpen sem férhetett el itt. Még csak véletlenül sem.
Ráadásul ez a vár lesz az egyedüli, ami átvészeli majd a fentről, a
hegyekből a síkságra zubogó jeges vízáradatot. Minden egyebet
magával fog ragadni.
Hasar lángoló pillantása Chaolra vándorolt.
– Mit mondjunk nekik, merre meneküljenek?
 – Hívjátok össze a rukokat – válaszolta Chaol. – Vigyenek,
amennyit csak tudnak, repüljenek el velük a mögöttünk lévő
csúcsra. – A kis hegyre mutatott, amibe az erődöt építették. –
Tegyék le őket a sziklára, bárhová!
– És akik nem férnek el a rukokon? – erősködött a hercegnő, és
ádáz vonásain most mintha kétségbeesés futott volna végig.
Rowan szíve is hangosan dübörgött. Megnyerték a csatát, erre
mégis az ellenség nevet a végén.
Morath nem hagyja, hogy a kagán hadserege győztesen
elvonuljon a csatamezőről.
Egyetlen egyszerű, brutális húzással elsöpri a sereget, ezt a kis
reménysugarat.
– Vajon végig csapda volt? – dörgölte Chaol az állkapcsát. –
Erawan tudta, hogy sereget hozok. Vajon szándékosan választotta
Anielle-t? Tudta, hogy úgyis idejövök, és akkor a gáttal elsöpörheti
a seregünket?
– Ezen majd később elmélkedjünk! – figyelmeztette Aelin
éppolyan komoran, mint amilyen Rowan volt. Szemügyre vette a
síkságot. – Mondjátok meg nekik, hogy meneküljenek. Ha nem
tudnak felszállni valamelyik rukra, akkor jussanak! Ha elérik
Tölgyváld szélét, akkor már van esélyük a túlélésre, felmászhatnak
valamelyik fára.
A párja azt az eshetőséget nem említette, hogy egy ekkora ár
még a fákat is ellepheti. Vagy gyökerestől kitépheti.
– Nem tudjuk megjavítani a gátat? – kérdezte Gavriel.
– Megnéztük – nyelt nagyot Sartaq. – Morath pontosan tudta,
hol sújtson le.
– És mi van a mágiáddal? – kérdezte Fenrys Rowant. – Nem
tudnád befagyasztani? A folyót?
Ez már Rowannek is eszébe jutott. A fejét rázta.
 – Túl mély, és túl erős a sodrás.
Talán ha itt lennének az unokatestvérei, de Enda és Sellene
északon harcol, ahogyan a testvéreik és rokonaik is.
– Nyissuk ki a kapukat! – mondta Chaol halkan. – Aki a
közelben van, meneküljön be. Akik a legmesszebb vannak,
azoknak az erdő felé kell futniuk.
Rowan Aelin szemébe nézett.
A párja keze remegni kezdett.
Nem érhet itt véget – mintha ezt mondta volna. Pánik... pánik
öntötte el a tekintetét. Rowan megragadta Aelin remegő kezét, és
megszorította. De semmiféle igazság vagy hazugság nem
nyugtathatta meg.
Semmiféle igazság vagy hazugság nem menthette meg a
síkságon lévő hadsereget.

Elide nem egy tanácsteremben találta meg a társait és a

szövetségeseiket, hanem a gyilokjárón. Mintha nem holttestek és
kiontott vér vette volna őket körbe.
Amikor csak előrelépett a fekete és vörös vér tengerében,
összerezzent, és igyekezett nem nézni az elesett katonák üveges
szemébe. Yrene küldte őt fel, hogy nézze meg, hogy van Chaol –
lihegve, rettegve kérte erre a feleség, aki a csata kezdete óta nem
hallott a férje felől.
Órákon át segített a gyógyítóknak, és már kétségbeesetten
szeretett volna szabadulni a vér és ürülék szagától bűzlő teremből.
De a friss levegő, a megnyert csata csupán pillanatnyi fellélegzést
hozott, mert ekkor meglátta a vérben úszó gyilokjárót. Észrevette,
milyen sápadtak a társai, milyen feszülten beszélnek. Mindannyian
a hegyek és a harcmező közötti részt figyelték.
Valami baj van. Valami nagy baj.
A csatatér messzire nyúlt, a gyógyítók fehér zászlói magasan
lobogtak, hogy látszódjon, merre járnak az elesett katonák között.
Annyian voltak. Olyan sok halott és sebesült. Egy egész tengernyi.
Elide épp akkor ért Chaol mellé, amikor Nesryn Faliq
felmászott gyönyörű rukjára, majd bukórepülésben megindult
lefelé a sereghez. Nem, nem is… A többi rukhoz.
Elide Lord Chaol vállára tette a kezét, aki addig Nesrynt
figyelte. Vér pöttyözte, de bronz tekintete tisztán csillant.
És telis-tele félelemmel.
Bármit üzent is Yrene, teljesen kiment Elide fejéből.
– Mi a baj?
Aelin felelt, véres páncélja különösnek, ősinek tűnt. Mintha
egy letűnt kor látomása lenne.
– Át fog szakadni a gát – szólalt meg a királynő rekedtesen. – És
elmossa a sereget odalent a síkságon.
Az istenekre! Az istenekre!
Elide ide-oda járatta a pillantását közöttük, és már tudta is, mi a
válasz a következő kérdésére. Mit tehetünk?
Semmit.
A rukok a levegőbe röppentek, feléjük szálltak, karmaik között
és a hátukra csimpaszkodva katonák lógtak.
– Figyelmeztette valaki a gyógyítókat? – mutatott Elide a
síkságon szerteszét felbukkanó fehér lobogókra. – A
gyógyítómestert?
Yrene azt mondta, Hafiza is odalent van.
Csend. Majd Sartaq herceg az anyanyelvén káromkodott, és
aranyló rukjához rohant. Pillanatokon belül nyílsebesen
megindult a csatamező felé, kiáltásai visszhangot vertek. Kadara
időről időre lebukott, és amikor felemelkedett, egy újabb alak volt
már a markában. Gyógyítók. Összeszedte őket, amennyit csak
tudott.
Elide a társaihoz fordult, ahogy a katonák a vár felé rohantak,
eltaposva holtakat és sebesülteket egyaránt. Utasítások harsantak a
déli kontinens nyelvén, mire még többen mozgásba lendültek.
– Mit... mit tehetünk még? – kérdezte Elide.
Aelin és Rowan nem felelt, csak a harcmezőt figyelte, ahogy
Fenrys és Gavriel is, azt nézték, ahogy a rukok igyekeznek minél
több katonát megmenteni. Mögöttük Hasar hercegnő fel-alá
járkált, Chaol és az apja pedig arról mormoltak, vajon hol fogják
elhelyezni ezt a rengeteg embert. Azokat, akik túlélik.
Elide ismét körbenézett. Végigmérte mindannyiukat.
Aztán halkan így szólt:
– Hol van Lorcan?
Egyikük sem fordult vissza hozzá.
Elide megismételte a kérdést, ezúttal hangosabban.
– Hol van Lorcan?
Gavriel homokszínű szeme felé rebbent, zavarodottság táncolt
benne.
– Lorcan... kiment a harcmezőre csata közben. Láttam őt, épp
mielőtt a kagán hadserege elérte.
– Hol van? – Elide hangja elcsuklott. Fenrys odafordult hozzá.
Aztán Rowan és Aelin is. Elide remegő hangon könyörgött a
válaszért. – Hol van Lorcan?
A döbbent csendből ítélve még csak el sem gondolkoztak rajta.
Elide a csatamező felé fordult. A földön heverő testek végtelen
tengeréhez. A menekülő katonákhoz. A sebesültek közül sokakat
egyszerűen csak magára hagytak.
 Annyi test. Olyan nagyon-nagyon sok katona volt odalent.
– Hol? – Senki sem felelt. Elide a csatatérre mutatott, és
vicsorogva Gavriel felé fordult: – Hol láttad őt egész pontosan, hol
érte el a kagán hadseregét?
– Majdnem a síkság másik végében – felelte Gavriel feszülten,
és a terület másik felébe mutatott. – De… utána már nem láttam.
– Bassza meg! – lehelte Fenrys.
– Használd a mágiádat! – fordult hozzá Rowan. – Ugorj ki a
harcmezőre, keresd meg, és hozd vissza!
Megkönnyebbülés ömlött szét Elide mellkasában.
De aztán Fenrys így felelt:
– Nem megy.
– Egyszer sem használtad harc közben – vitatkozott vele
Rowan. – Könnyedén mennie kellene.
Fenrys elsápadt az arcát szennyező vér alatt, és könyörgő
pillantást vetett Elide-ra.
– Nem megy.
Némaság telepedett a gyilokjáróra.
Aztán Rowan fel mordult:
– Nem akarod! – Véres ujjával a csatatérre mutatott. – Hagynád
meghalni. De mégis miért? Aelin megbocsátott neki. – Tetoválása
összerándult, ahogy ismét vicsorogni kezdett. – Mentsd meg!
Fenrys nagyot nyelt. Aelin közbeszólt:
– Hagyd, Rowan!
Rowan rávicsorgott.
Aelin viszonozta.
– Hagyd már!
Szavak nélküli beszélgetés zajlott le közöttük, és bármiféle
remény lobbant is Elide mellkasában, teljesen elhamvadt, amikor
Rowan engedelmeskedett. Bocsánatkérően biccentett Fenrys felé.
 A hím úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát, és ismét a
harcmező felé fordult.
Elide hátrált egy lépést. Majd még egyet.
Lorcan nem halhatott meg.
Azt tudná, ha halott lenne. Tudná, érezné a szívében, a
lelkében, ha meghalt volna.
Odalent van. Odalent van, a sereggel, talán megsérült, épp
elvérzik...
Senki sem állt Elide útjába, amikor visszarohant a várba.
Minden egyes lépést bicegve tett meg, újra és újra fájdalom hasított
a lábába, de nem állt meg, eljutott a lépcsőkig, aztán belevetette
magát a káoszba.
Ígéretet tett Lorcannek.
Megesküdött neki annyi hónappal ezelőtt.
Bárhová utánad megyek.
Katonák és gyógyítók menekültek felfelé, félrelökték Elide-ot.
Már-már dobhártyaszaggatónak tűnt a kiabálás, ott visszhangzott
az ősi kövek között. Elide lefelé küzdötte magát, összeszorított
fogakkal zokogott.
Bárhová utánad megyek.
Lökdösődött, könyökölt, üvöltött az eszeveszett emberekkel,
akik elrohantak mellette, minden egyes lépcsőfokért megküzdött.
Hogy lejusson a kapuhoz.
Mindenki sikoltozott, végeláthatatlan hullámban áramlottak
felfelé. De Elide akkor is lefelé nyomakodott, néha-néha még meg
is botlott. Rá sem néztek, még csak meg sem próbálták elengedni
maguk mellett. Amikor Elide ismét megbotlott, üvölteni kezdett:
– Utat a királynőnek!
 Senki sem hallgatott rá, úgyhogy megismételte az utasítást.
Belesűrítette mindazt a parancsot, erőt, amit a hím tündérektől
látott ellenfeleik megfélemlítésekor.
– Utat a királynőnek!
Ezúttal az emberek a falhoz préselődtek. Elide lefelé sietett a
kis résen, amit nyitottak, újra és újra elkiáltotta magát, pedig a
bokája minden egyes lépésnél üvöltött a fájdalomtól.
De leért. Sikerült eljutnia a káoszba fulladt legalsó szintig, a
katonákkal teli nyitott kapuig. Azon túl testek hevertek
mindenütt, egészen a láthatár széléig. Harcosok és gyógyítók, a
sebesülteket cipelők rohantak bármiféle lépcső felé, amire ráleltek.
Elide öt bicegő lépést tett meg a nyitott kapu felé, mielőtt
rádöbbent, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozott. Nem fogja
tudni átszelni a harcmezőt, nem fogja megtalálni őt a végtelennek
tetsző síkságon azelőtt, hogy a gát átszakadna, és Lorcant elsodorná
az ár. Mielőtt végleg elragadná tőle.
Nem halt meg.
Nem halt meg.
Bárhová utánad megyek.
Elide a kaput fürkészte, az égboltot, hátha meglát egy rukot,
ami hajlandó elvinni őt. De mind a fenti szintek irányába szállt,
tele katonákkal és gyógyítókkal, néhány magára a hegyre tette le
az utasait. Odalent pedig senki sem hallaná meg a segélykiáltásait.
És a katonák nem fognak megállni.
Elide a kapunyílás másik végét pásztázta.
A lovakat, amiket rémült szolgálók hoztak ki az istállóból. Az
állatok megrettentek az őket körbevevő pániktól, miközben az
emberektől hemzsegő rámpa felé terelték őket.
Egy fekete kanca felágaskodott, nyihogása éles figyelmeztetés
volt, mielőtt patáival lecsapott a vezetőjére. Lord Chaol lova. A
szolgáló felsikoltott és hátraesett, alig tudta elkapni a kantárt,
mielőtt a ló fülét lelapítva lesújtott a patáival.
Elide nem gondolkozott. Nem fontolta meg. A lovak és az
istállók felé bicegett.
– Majd én beviszem! – mondta az eszét vesztett férfinak, aki
még mindig hátrált a félig megvadult lótól.
A holtra vált arcú szolgáló Elide felé hajította a kantárszárat.
– Sok sikert! – Azzal ő is futásnak eredt.
A kanca – Farasha – olyan erősen megrántotta a fejét, hogy
majdnem keresztülhúzta Elide-ot a kövön. De Elide megvetette a
lábát, hiába sajgott őrülten, és így szólt a lóhoz:
– Szükségem van rád, tüzes szívű. – Farasha sötét, dühödt
szemébe nézett. – Szükségem van rád. – Elcsuklott a hangja. –
Kérlek!
És az istenek a tanúi, hogy a ló megdermedt. Rápislogott.
Lovak és szolgálók rohantak el mellettük, de Elide nem
mozdult. Megvárta, amíg Farasha lehajtja a fejét, mintegy
engedélyt adva.
Lord Chaol hosszú lábainak hála a kengyel elég alacsonyan volt
ahhoz, hogy Elide elérje. Visszanyelte a kiáltását, amikor a súlya a
sérült bokájára nehezedett, és jelnyomta, felküzdötte magát
Farasha elegáns nyergébe. Aprócska áldás, hogy nem volt idejük
még lenyergelni a lovakat a csata után. Oldalt merevítők lógtak,
nyilván azért, hogy egy helyben tartsák Lord Chaolt, de Elide
kioldotta őket. Mindenféle súlytól, ami lelassítaná, meg kellett
szabadulnia.
Elide megfogta a gyeplőt.
– A harcmezőre, Farasha!
Farasha hangosan felnyihogott, és az embertömegbe vetette
magát.
 Katonák ugrottak el az útjukból, de Elide nem állt meg
bocsánatot kérni, nem állt meg senkiért, miközben a fekete
kancával a kapu felé vágtáztak. Majd keresztül rajta.
És végül ki a síkságra.
 60. FEJEZET

ROWAN PONTOSAN TUDTA, hogy a mágiája csupán késleltetné az

elkerülhetetlent. Gondolkozott rajta, hogy odarepül a gáthoz,
hátha elég ideig egyben tudná tartani, még ha a folyót magát
képtelen lenne is megfékezni, de a másik oldalon gyülekező erő...
megállíthatatlan volt.
Katonák és gyógyítók rohantak a vár felé, a rukok ide-oda
szálltak a harcmezőn, hogy biztonságba juttassák azokat, akiket
elsőként sodorna el az ár. De nem lehettek elég gyorsak. Bár nem
tudták, pontosan mikor adja meg magát a gát, nem lehettek elég
gyorsak.
Vajon Lorcan a menekülők között van, vagy sikerült felmásznia
az egyik rukra?
– Az erő volt az egyetlen – mondta Fenrys halkan, megragadva
az iszamós falat –, amin Connall-lel megosztoztunk.
– Tudom – felelte Rowan. Nem kellett volna erőltetnie. –
Sajnálom.
Fenrys bólintott.
– Azóta képtelen voltam hozzányúlni. Nem... Nem is vagyok
benne biztos, hogy tudnám egyáltalán használni megint –
magyarázta, majd megismételte: – Sajnálom.
Rowan megpaskolta a vállát. Egy újabb dolog, amiért Maeve
megfizet.
– Lehet, hogy meg sem találtad volna.
 Fenrys állkapcsa megfeszült.
– Bárhol lehet.
– Akár meg is halhatott – mormolta Hasar hercegnő.
– Vagy megsebesült – vágott közbe Chaol, és a falhoz gurult,
hogy szemügyre vegye az alant elterülő harcmezőt és az azon túl, a
távolban húzódó gátat.
Aelin néhány lépéssel odébb szintén azt figyelte, véráztatta
hajfonatát kibontotta az erős szél. A legrosszabb rémálma, döbbent
rá Rowan, hogy képtelen segíteni, hogy végig kell néznie, ahogy
mások szenvednek. Semmilyen szó nem enyhíthet a kínon,
semmilyen szó nem oldhatja meg a problémát. Nem állíthatja meg
az árt.
– Esetleg megkereshetem – ajánlotta Gavriel.
Rowan lerázta a rátelepedő rettegést.
– Kirepülök, megpróbálom megkeresni, aztán szólok, hogy
pontosan hol…
– Ne erőlködjetek! – szakította félbe Hasar, és Rowan már
majdnem rámordult, amikor a hercegnő a harcmezőre mutatott.
– Már jóval előttetek jár.
Rowan megpördült, a többiek szintúgy.
– Ne! – lehelte Fenrys.
És valóban, Elide ott vágtázott egy ismerős fekete lovon.
– Farasha – mormolta Chaol.
– Meg fog halni – szólalt meg Gavriel, és úgy feszültek az izmai,
mintha le akarna ugrani a várfalról, hogy utánavesse magát. – Meg
fog...
Farasha átugrott a földön heverő testeken, kerülgette a
sebesülteket és a halottakat, Elide pedig ide-oda forgolódott a
nyeregben. És ilyen messziről Rowan még ki tudta venni, hogy
mozog a szája, hogy újra meg újra ugyanazt a szót harsogja. Lorcan.
 – Ha bármelyikőtök lemegy oda – figyelmeztette Hasar –, az
ugyanúgy meg fog halni.
Rowan minden egyes ösztöne tiltakozott, a Lorcannel közös
gyakorlatozás és háborúk emléke kínozta, de a hercegnőnek igaza
volt. Jobb egy életet veszíteni, mint többet. Főleg így, hogy nagy
szükség lesz a társaira a háború többi csatájában.
Lorcan is egyetértene – ő tanította meg Rowant, hogy hozza
meg az ehhez hasonló nehéz döntéseket.
Aelin viszont nem szólt egy szót sem, mintha mélyen magába
szállt volna, miközben a harcmezőt fürkészte.
A kis termetű lovast és a csodálatos hátast, ahogy
keresztülvágnak rajta.

Farasha viharként söpört előre, de nem próbálta meg levetni

magáról Elide-ot, miközben keresztüldübörögtek a földön heverő
testekkel teli síkságon.
– Lorcan!
Elide kiáltását elnyelte a szél, a menekülő katonák és emberek
sikolyai, a felettük repülő rukok vijjogása.
– Lorcan!
Minden egyes holttesten fénylő fekete hajat, kemény
arcvonásokat keresett. Annyian voltak. A holtakkal teli harcmező
végtelennek tetszett, jó néhányan egymáson hevertek.
Farasha átugrott rajtuk, éles fordulatokat vett, miközben Elide
ide-oda forgolódott, hogy a környezetüket pásztázza.
Darghan lovak és lovasok vágtáztak el mellettük. Voltak, akik
az erőd, akadtak, akik a láthatár szélén húzódó távoli erdő felé
igyekeztek.
 Farasha ügyesen kerülgette őket, harapással fenyegette azokat,
akik az útjába kerültek.
– Lorcan! – Milyen halkan csendült a kiáltása, milyen
szánalmasan.
A gát még nem szakadt át.
Bárhová utánad megyek.
És amit mondott neki, azok az ostoba, gyűlöletes szavak… Ő
okozta ezt? Ő hozta ezt Lorcan fejére? Valamelyik isten
meghallotta volna?
Minden szó szertefoszlott, amikor rádöbbent, hogy nincs a
gyilokjárón. Az elmúlt néhány hónap is teljesen semmivé foszlott.
– Lorcan!
Farasha rendületlenül vágtázott előre, fekete sörénye lobogott a
szélben.
A gátnak tartania kell még. Tartani is fog. Egészen addig, amíg
vissza nem ér Lorcannel az erődbe.
Úgyhogy Elide nem állt meg, nem nézett a fejük felett
pengeként lebegő katasztrófa irányába, ami bármelyik pillanatban
rájuk zúdulhatott.
Csak ment, ment, ment előre.

A gyilokjárón Chaol nem tudta, mit figyeljen: a gátat, a közelgő

pusztítás elől menekülő embereket vagy Perranth ifjú úrnőjét,
ahogy az ő lován ülve keresztülvágtázik a harcmezőn.
Meleg kéz érintette a vállát, és meg sem kellett fordulnia, tudta,
hogy Yrene az.
– Most hallottam, mi történt a gáttal. Felküldtem Elide-ot,
hogy... – A felesége szavai elhaltak, ahogy észrevette a magányos
lovast, aki pont ellentétes irányba vágtázott, mint az erőd felé
menekülő tömegek.
– Silba óvja meg! – suttogta.
– Lorcan odalent van – felelte Chaol magyarázatképp.
A hím tündérek mind kifeszített íjra emlékeztettek, miközben a
fiatal nő apránként haladt a csatamezőn. Annak az esélye, hogy
megtalálja Lorcant, ráadásul még azelőtt, hogy átszakad a gát…
De Elide nem torpant meg. Versenyt futott magával a halállal.
Hasar hercegnő halkan így szólt:
– Ostoba egy lány. A legbátrabb, akit valaha láttam, de attól
még ostoba.
Aelin nem szólt semmit, a távolba meredt. Mintha
visszahúzódott volna saját magába, amikor rádöbbent, hogy ezt a
halovány reménysugarat hamarosan elmossa az ár. Ahogyan a
barátait is.
– Lorcant Hellas védi – mormolta Fenrys. – És a párja, Anneith
vigyázza Elide-ot. Talán megtalálják egymást.
– Hellas lova – jegyezte meg Chaol.
Mind felé fordultak, elszakították a tekintetüket a
csatamezőről.
Chaol a fejét rázta, majd a síkságra mutatott, a fekete kancára és
lovasára.
– Hellas lovának hívom Farashát. Attól a pillanattól kezdve,
amikor először találkoztam vele.
Mintha az, hogy összetalálkozott ezzel a lóval, hogy idehozta,
nem is miatta történt volna, hanem emiatt. Hogy most
kétségbeesetten keresztülvágtázhasson a végtelen harcmezőn.
Yrene megszorította a kezét, mintha ő értené.
Némaság telepedett a gyilokjáró azon részére, ahol ők álltak.
Nem volt már mit mondaniuk.
 – Lorcan!
Elide hangja elcsuklott kiáltás közben. Már fogalma sem volt,
hányadszorra üvölti a nevét.
Mégsem találta.
A tó felé fordult. A gát irányába. Lorcan biztosan a tavat
választotta volna, hiszen, ott könnyebben megvethette a lábát.
Alattuk, körülöttük elmosódtak a testek. Annyi valg hevert
idekint. Voltak, akik sápadt kezüket Farasha felé nyújtották.
Mintha meg akarnák ragadni, széttépnék, segítségért
rimánkodnának.
A kanca a sárba tiporta őket, csont tört, koponyák roppantak.
Itt kell lennie. Valahol lennie kell. Életben… Sebesülten, de
mégis életben.
Elide tudta jól.
A tó szürkén terült el a balján, gúnyos mintája a pokolnak, ami
bármelyik percben rájuk szabadulhat.
– Lorcan!
Elérték a csatatér szívét, és Elide lelassította Farashát annyira,
hogy felálljon a kengyelben. Fogcsikorgatva tűrte a bokáját kínzó
fájdalmat. Még sosem érezte magát ilyen kicsinek, ilyen
jelentéktelennek. Egy porszemnyi semmi a pusztulás tengerében.
Elide visszahuppant a nyeregbe, és sarkával mozgásra ösztökélte
a lovat, közelebb a csillogó ezüstös víztükörhöz. Lorcan biztosan a
tó felé ment.
A ló mozgásba lendült, szügye hatalmas fújtatóként mozgott.
Csak mentek, csak mentek a fekete és arany páncélok, a vér, a
hó és a sár közepette. A gát még mindig nem szakadt át.
És ott…
 Elide megrántotta a gyeplőt, lelassította a vágtázó lovat.
Ott, nem messze a víz szélétől halott morathi katonák csoportja
hevert. Egy egész rajnyi. Egyetlen aranyló páncél sem volt a
közelben. Véletlenül sem szóródtak szét egyenletesen a
harcmezőn, de máshol igenis akadtak arany foltok a fekete
tengerben.
Ott mégsem látott egyet sem. Ahogyan nyilat és lándzsát sem,
ami magyarázattal szolgálhatott volna arra, miért esett el ott olyan
sok katona.
Valg démonok valóságos útja indult onnan.
Elide követte. Szemügyre vett minden egyes holttestet, minden
páncélos fejet. Kiszáradt a szája. Lorcan pusztítása véget nem
érőnek tűnt.
Milyen sok katona... Milyen sokkal végzett.
Elide már zihált, mire a valgokkal kikövezett út végére értek,
ahol már ismét fel-fel bukkantak az aranyszínű páncélok.
De semmi. Elide megállította Farashát. Gavriel azt mondta, itt
látta őt utoljára. Bevetette volna magát a szövetséges csapatok
vonala mögé, és onnan mozgott volna tovább?
Lehet, hogy egyszerűen csak elsétált, döbbent rá Elide. Lehet,
hogy már az erődben van, vagy Tölgyváldban, és ő teljesen
feleslegesen jött ide…
– Lorcan! – sikította Elide olyan hangosan, hogy csoda, nem
serkent vér a torkában. – Lorcan!
A gát még mindig tartott. Melyik lesz az utolsó lélegzetvétele?
– LORCAN!
Fájdalmas nyögés felelt hátulról.
Elide megfordult a nyeregben, és a halott valgok sorát pásztázta
maga mögött.
 Széles, napbarnított kéz nyúlt ki egy jókora halom alól,
kapaszkodót keresett az egyik katona mellvértjében. Nem egészen
hat méterre tőle.
Zokogás szakadt fel Elide-ból, és Farasha az erőlködő, véres kéz
felé ügetett. A ló csúszva megtorpant, vér fröccsent a patájáról.
Elide levetette magát a nyeregből, és Lorcanhez botladozott.
Páncél és pengék hasították fel a bőrét, holtak húsa érintette,
miközben ellökte a démonok holttestét, nagyokat nyögve a súlyuk
alatt. Lorcant félúton találta, a kézből kar lett, majd kettő – és már
ő is lökte le magáról a testeket.
Elide épp akkor ért el hozzá, amikor Lorcan nagy nehezen
letolt magáról egy katonát, aki elterült rajta.
Egyetlen pillantást vetett a Lorcan törzsét csúfító sebre, és
nagyon igyekeznie kellett, hogy ne rogyjon térdre.
Mindenütt szivárgott a vére, a seb nem zárult össze – nem úgy,
ahogyan a tündérek mindig meggyógyítják magukat. Borzalmas
sérülést szerezhetett, ha minden erejét latba vetve is csak ennyire
tudta helyrehozni a szétroncsolódott szövetet.
De nem beszélt erről. Csak annyit mondott:
– Át fog szakadni a gát.
Fekete vér pöttyözte Lorcan hamura vált arcát, fekete szeme
elködösödött a fájdalomtól. Elide megvetette a lábát, lenyelte a
fájdalomkiáltását, és megragadta a válla alatt.
– Ki kell jutnunk innen!
Lorcanből nedvesen, reszelősen bukott ki a lélegzet, ahogy
Elide megpróbálta felemelni. Akár egy sziklával is próbálkozhatott
volna, olyan mozdíthatatlan volt, mint az erőd odafent.
– Lorcan! – könyörgött elcsukló hangon. – Ki kell jutnunk
innen!
 Lorcan lába megmozdult, nyögése szenvedéssel telin szakadt ki
belőle. Elide korábban még egy egyszerű nyüszögést sem hallott
tőle. Még sosem volt olyan, hogy ne tudott volna egyedül
feltápászkodni.
– Állj fel! – szólt rá. – Állj fel!
Lorcan megragadta Elide derekát, és Elide felsikoltott a
fájdalomtól, amikor Lorcan súlya ráhelyeződött, a láb- és
bokacsontjai összekoccantak. Lorcan még csak térdelő pozícióba
sem tornászta magát, amikor megdermedt.
– Állj fel! – környögött Elide. – Állj már fel!
Lorcan sötét pillantása a lóra siklott.
Farasha közeledett feléjük, bizonytalanul lépkedett a
holttesteken. Még csak meg sem rezzent, amikor Lorcan
megragadta a nyereg alsó szíját, és másik kezével Elide vállára
támaszkodva maga alá húzta a lábát.
Szaggatottá vált a légzése. Friss vér szivárgott a hasából, ellepte
a kabátján és a nadrágján megalvadó korábbi réteget.
Ahogy emelkedni kezdett, Elide meglátta a háta bal oldalán
végigfutó sebet. Szétnyílt a hús – kilátszott a csont.
Ó, egek! Ó, egek!
Elide Lorcan alá lépett, hogy az egész karjával a vállára
támaszkodhasson. Égett a combja, sajgott a bokája, de felfelé tolta
őt.
Lorcan is húzta magát, Farasha pedig nyugodtan állt. Lorcan
ismét felnyögött, megingott a teste.
– Meg ne állj! – sziszegte Elide. – Ne merészelj megállni!
Lorcan kapkodta a levegőt, de lassanként csak maga alá húzta a
lábát. Elengedte Elide vállát, és a nyereg után kapott. Abba
kapaszkodott.
Csak zihált és zihált, friss vér folyt a hátán is.
 Borzalmas útjuk lesz. De nincs más választásuk. Semmilyen
egyéb választásuk nincsen.
– Gyerünk, felfelé! – Elide nem hagyta, hogy a hangja
megremegjen a félelemtől, a kétségbeeséstől. – Szállj fel a
nyeregbe!
Lorcan Farasha sötét oldalának támasztotta a homlokát. Úgy
megingott, hogy Elide gyorsan átkarolta a derekát.
– Nem véreztél el! – csattant fel. – Még nem haltál meg. Még
nem haltunk meg. Úgyhogy szállj fel a nyeregbe!
Amikor Lorcan nem tett semmit egyebet, mint hogy egyre csak
levegőért kapkodott, Elide ismét megszólalt.
– Megígértem, hogy bárhová utánad megyek. Megígértem,
ahogy te is megígérted nekem. Eljöttem érted emiatt, ezért vagyok
itt. Miattad jöttem ide, felfogod? És ha nem szállunk fel a lóra most
azonnal, akkor esélyünk sem lesz megmenekülni az ár elől. Meg
fogunk halni.
Lorcan egy szívdobbanásnyi ideig még zihált. És a
következőben sem tett mást. De aztán fogcsikorgatva, elfehéredő
ujjakkal megemelte annyira a lábát, hogy beletegye az egyik
kengyelbe.
Most jött csak a valódi próba: fel kell húznia magát,
átlendítenie a másik lábát Farashán, a nyereg túloldalára.
Elide mögé állt, nagyon ügyelt a Lorcan hátán végigfutó
iszonyatos sebre. Lába bokáig belesüllyedt a jeges sárba. Nem mert
a gát felé nézni. Még nem.
– Szállj fel! – vakkantotta elég hangosan ahhoz, hogy
keresztülharsogja a menekülő katonák kétségbeesett kiáltásait. –
Szállj már fel a nyeregbe!
Lorcan nem mozdult, remegett a teste.
 – Most azonnal szállj fel! – sikította, aztán nyomni kezdte
hátulról.
Lorcan üvöltése sokáig csengett még a fülében. A nyereg
nyikorgott Lorcan súlya alatt, és vér ömlött ki a sebből, de csak
fellendült a levegőbe, a ló háta felé.
Elide minden erejével nyomta őt, és valami megreccsent a
bokájában, olyan hevesen, hogy elvakította a fájdalom, levegőt sem
kapott tőle. Megingott, elvesztette az egyensúlyát. De Lorcan
addigra már felült, a lába a ló másik oldalán lógott. Előrehajolt, a
hasát dajkálta, sötét haja olyan mélyre lógott, hogy hozzáért
Farasha hátához.
Elide fogcsikorgatva legyűrte a fájdalmat, és kiegyenesedett.
Elnézett a távolba.
Hosszú, véres kar takarta el hirtelen a tájat. Egy segítő kéz.
Ügyet sem vetett rá. Felnyomta Lorcant a nyeregbe. Nem fogja
lehúzni onnan.
Bicegve hátrált pár lépést.
Aztán nem foglalkozott a fájdalommal, futólépésben megindult
Farasha felé, és ugrott.
Lorcan megragadta a kabátja hátulját, és Elide tüdejéből
kiszorult a levegő, amikor hassal nekicsapódott a nyereg kemény
elejének. Fogódzkodóért kapálózott.
Lorcan karja meg sem rezzent, miközben gyakorlatilag az ölébe
húzta. Felnyögött a fájdalomtól, ahogy Elide elhelyezkedett.
De sikerült. Két lába a ló két oldalán volt, úgyhogy megragadta
a gyeplőt. Lorcan átkarolta a derekát, szétroncsolt teste masszív
falat képezett Elide háta mögött.
Elide végül megkockáztatott egy pillantást a gát felé. Egy ruk
szárnyalt sebesen az ellenkező irányba, a lovasa őrülten lengette
aranyszínű zászlaját.
 Hamarosan. Hamarosan átszakad.
Elide megmarkolta a kantárt.
– A várba, barátom! – mondta neki, miközben sarkával
megbökte az oldalát. – A szélnél is sebesebben!
Farasha engedelmeskedett. Elide Lorcannek nyomódott,
miközben a kanca vágtázni kezdett, mire újabb fájdalmas nyögés
lett a jussa. De Lorcan fennmaradt a nyeregben, hiába szenvedett
minden egyes lélegzetvételnél a dübörgő léptek nyomán.
– Farasha, Farasha! – kiáltotta Elide a lónak, miközben az erőd
felé vágtáztak, a hegy felé, amibe építették.
Még soha semmi sem tűnt olyan távolinak.
Olyan messze jártak, hogy nem látta, nyitva van-e még a legalsó
kapu. Hogy tartja-e valaki, várja-e őket valaki.
Tartsátok nyitva a kaput!
Tartsátok nyitva a kaput!
Elide néma imát mormolt Farasha patáinak minden egyes
mennydörgésszerű dobbanásával, miközben keresztülvágtáztak a
végtelen síkságon, az elesettek holttestén.
Tartsátok nyitva a kaput!
 61. FEJEZET

LORCAN VÉRE, CSONTJAI és lélegzete kínszenvedésről dalolt.

Minden egyes lépéssel, minden egyes alkalommal, amikor
Farasha átugrott a holttesteken és a roncsokon, újrakezdődött. Vég
nélkül, enyhülés nélkül. Az utolsó csepp erejére is szüksége volt,
hogy nyeregben, öntudatánál maradjon.
Hogy továbbra is szorítsa Elide derekát.
Eljött érte. Valahogy megtalálta őt ezen a végtelen csatamezőn.
Képtelen volt nemet mondani, ahogy a nevét kiáltotta, pedig a
halál olyan gyengéden tartotta, befészkelte őt az áldozatai közé, és
várta az utolsó lélegzetvételét.
És most, ahogy a túlságosan távoli vár felé vágtáztak, olyan
sokkal lemaradva a rengeteg katona és lovas mögött, akik szintén a
kapu felé menekültek, Lorcan azon gondolkozott, vajon ezek
lesznek-e az utolsó percei. Elide utolsó percei.
Eljött érte.
Lorcan oldalra pillantott a tőlük jobbra lévő gátra. A ruklovasra,
aki azt jelezte, már csupán percek kérdése, és elszabadul a pokol a
síkságon.
Fogalma sem volt, hogyan gyengülhetett meg így a gát. Nem is
érdekelte.
Farasha átugrott egy halom valg testen, és Lorcan képtelen volt
elfojtani a nyögését, ahogy meleg vér csordult le a mellkasán, a
hátán.
 Elide egyre csak sürgette a lovat, a lehető legegyenesebb
útvonalon haladtak a messzi erőd felé.
Egyik ruk sem jön majd, hogy felkapja őket. Nem, az ő
szerencséje véget ért ott, hogy eddig túlélte egyáltalán, hogy Elide
megtalálta. Az ereje mit sem ér majd a vízzel szemben.
Feltűnt a menekülő katonák legutolsó sora, aztán Farasha
elszáguldott mellettük.
Elide felzokogott, és Lorcan követte a tekintetét.
A vár kapujáig, ami még mindig tárva-nyitva állt.
– Gyorsabban, Farasha! – Elide nem palástolta a hangjában
csendülő rettegést, kétségbeesést.
Amint a gát átszakad, kevesebb mint egy percük marad, és eléri
őket az árhullám.
Eljött érte. Megkereste.
A világ elcsendesült. A testét kínzó fájdalom semmivé vált.
Másodlagossá.
Lorcan a másik karját is Elide köré fonta, és a fülébe suttogta:
– El kell engedned.
Minden egyes szó kínkeserves volt, gyakorlatilag
használhatatlanná váltak a hangszálai.
Elide nem szakította el a tekintetét az előttük magasodó várról.
– Nem!
A gyengéd némaság körbefonta Lorcant, elmosta a fájdalom, a
csata ködét.
– Muszáj. Muszáj lesz, Elide. Túl nehéz vagyok, és az én súlyom
nélkül talán még időben odaérsz az erődbe.
– Nem!
Elide könnyeinek sós illata megtöltötte az orrát.
 Lorcan Elide nyirkos nyakához érintette az ajkát, nem
foglalkozott a testében felzúgó fájdalommal. A ló vágtázott, csak
vágtázott, mintha magát a halált is képes lenne lefutni.
– Szeretlek – suttogta Elide fülébe. – Azóta szeretlek, hogy
felvetted azt a fejszét, hogy megöld az ilket. – Forró könnyek
szálltak Lorcan felé a levegőben. – És veled leszek... – Elcsuklott a
hangja, de csak kimondta a szavakat, a lelkében rejtőző igazságot. –
Mindig veled leszek.
Nem félt attól, mi lesz, miután lebucskázik a lóról. Egyáltalán
nem félt, ha így Elide elérheti a várat.
Úgyhogy ismét csókot lehelt Elide arcára, és még egyszer,
utoljára beszívta az illatát.
– Szeretlek – ismételte, és elhúzta a karját Elide derekától.
Elide rácsapott az alkarjára. Belevájta a körmét, egyenesen a
bőrébe, éppolyan hevesen, mint egy ruk.
– Nem!
Nem torzította sírás a hangját. Acélos, megingathatatlan
keménységgel csengett.
– Nem! – jelentette ki ismét. Perranth úrnőjének a hangján.
Lorcan próbálta elhúzni a kezét, de képtelen volt lerázni
magáról Elide-ot.
Ha leesik a lóról, őt is magával rántja.
Együtt. Együtt fogják lefutni az árat – vagy belehalni.
– Elide…
Azonban Elide a ló oldalába vájta a sarkát.
Az oldalába vájta a sarkát, és felkiáltott:
– SZÁLLJ, FARASHA! – Gyeplő csattant, majd: – SZÁLLJ,
SZÁLLJ, SZÁLLJ!
És az istenek meghallgatták az imáját, mert a ló
engedelmeskedett.
 Mintha maga az isten, amelyik a kancát teremtette, töltötte
volna meg a tüdejét a saját lélegzetével, és Farasha előrelendült.
A szélnél is gyorsabban szállt. A halálnál is gyorsabban.
Farasha lehagyta a menekülő darghan lovasságot. A
kétségbeesett lovakat és lovasokat, akik mindent beleadva
vágtáztak a kapu felé.
Egy pillanatra sem hagyott ki csodálatos szíve, pedig Lorcan
tudta, olyan sebesen ver, hogy majd szétrobban.
Már kevesebb mint másfél kilométer állt közöttük és a vár
között.
Ám ekkor dobhártyaszaggató, panaszos reccsenés hasította
ketté a világot, visszhangot vert a tavon, a hegyek között.
Lorcan az égvilágon semmit sem tehetett, ahogy a bátor,
megállíthatatlan ló sem, amikor a gát átszakadt.

Rowan imádkozni kezdett a síkságon lévőkért, a hadseregért,

amit hamarosan elmos az ár, hiszen átszakadt a gát.
Yrene néhány lépéssel odébb szintén imát mormolt. Silbának, a
kegyes halál istennőjének. Legyen gyors, legyen fájdalommentes!
Hegyméretű víztömeg indult útnak. Ezerévnyi bezártság
dühével zubogott a város, a síkság felé.
– Nem érnek ide – sziszegte Fenrys a feléjük vágtázó Lorcant és
Elide-ot figyelve. Annyira közel jártak már, annyira nagyon
közel… És mégis, az ár másodperceken belül elérheti őket.
Rowan odaállt, hogy végignézze Perranth úrnőjének és a
korábbi parancsnokának utolsó pillanatait. Annál többet nem tehet
értük, mint hogy végignézi a halálukat, hogy elmesélhesse a
történetüket. Hogy ne merüljenek a feledés homályába.
 A közeledő hullám zúgása fülsiketítővé vált, még a sok-sok
kilométeres távolságból is.
Elide és Lorcan száguldott, Farasha egyik lovat hagyta le a
másik után.
Itt fent elkerülik vajon az árhullámot? Rowan körbepillantott a
gyilokjárón, felmérve, vajon feljebb kell-e vinnie a többieket,
Aelint ahhoz, hogy ne essen bajuk.
Csakhogy Aelin nem volt mellette.
Eltűnt a gyilokjáróról.
Rowan szíve megdermedt. Nem vert többé, ahogy egy
vörösesbarna ruk bukott alá az égből, és egyenesen a síkság közepe
felé száguldott.
Arcas, Borte rukja. A karmából egy aranyhajú nő lógott.
Aelin. Aelin éppen..
Arcas már majdnem a talajnál járt, amikor kieresztette a
karmait. Aelin a földre zuhant, gurult, gurult, aztán talpra ugrott.
Épp a hullám útjában.
– Ó, az istenekre! – lehelte Fenrys, aki szintén észrevette őt.
Mind észrevették.
A királynőt a síkságon.
Ahogy a végtelen vízfal előtt áll.
A vár kövei megremegtek. Rowan kinyújtotta a kezét, hogy
megtámassza magát, és még életében nem félt annyira, mint most,
amikor végignézte, hogy Aelin a feje fölé emeli a karját.
Tűzoszlop lőtt ki körülötte, fellibbentette a haját is.
Az ár egyre csak zúgott, zubogott felé, a mögötte menekülő
hadsereg felé.
Az erőd nem az árhullámtól remegett.
Egyáltalán nem a feléjük zubogó víztömegtől.
 Repedések formálódtak a földön, szerteszét futottak.
Pókhálószerűen kígyóztak a középpontjuktól, Aelintől.
– A meleg vizű források – lehelte Chaol. – A völgy tele van
velük, egészen a föld gyomráig hatolnak.
A föld égő közepéig.
Ismét megremegett az erőd, ezúttal még hevesebben.
Aelin elnyelte a tűzoszlopot. Aztán kinyújtotta maga elé ökölbe
zárt kezét.
Mintha az megállítaná a feléjük robogó áradatot.
Rowan ekkor rádöbbent. Akár a társaként, akár carranamként,
de tudta.
– Három hónap – lehelte Rowan.
A többiek megdermedtek.
– Három hónap – ismételte, és megremegett a térde. – Három
hónapon keresztül ereszkedett egyre lejjebb a mágiájában.
Minden egyes nap, amikor Maeve-nél volt, vasba verve, egyre
alább szállt. És azért nem használta az erejét azóta, hogy
kiszabadították, mert tovább süllyedt.
A teljes erejét össze akarta szedni. Nem a Zár miatt, nem
Erawan miatt.
Maeve kegyelemdöfésére készült.
Már néhány hét alatt is pusztítóvá erősödött a mágiája. Három
hónap alatt…
Szent istenek! Szentséges, rohadt istenek!
És amikor a fölé tornyosuló víztömeg nekicsapódik Aelin
tüzének, amikor összeütköznek…
– LE A FÖLDRE! – üvöltötte Rowan, átharsogva a zúgó vizet. –
LE A FÖLDRE MOST RÖGTÖN!
A társai a kőre vetették magukat, ahogyan mindenki más is, aki
hallótávolságon belül tartózkodott.
 Rowan belevetette magát az erejébe. Gyorsan és keményen,
kisajtolva magából az utolsó csepp mágiát is.
Elide és Lorcan még mindig túl messze járt a kaputól. Több ezer
katona járt túl messze a kaputól, ahogy a hullám föléjük
magasodott.
Ahogy Aelin kinyújtotta felé a kezét.
Tűz lobbant.
Kobaltszínű tűz. A láng dühödt lelke.
Egy egész árhullámnyi.
Magasabbra hágott, mint a haragos víztömeg, kirobbant
Aelinből, és szétfutott oldalra.
A vízhullám belecsapódott. És amikor a víz a tűz falával
találkozott, amikor ezerévnyi bezártság ütközött meg három
hónapnyival, a világ felrobbant.
Olyan forró gőz csapott át a síkságon, hogy még a húst is
leolvaszthatta volna a csontról.
Rowan üvöltve falat képezett maradék mágiájából a gőz
útjában, a szél a tó, a hegyek felé iramodott.
A víz megállíthatatlannak tűnt, egyre csak zubogott a lángfal
felé, ami azonban jottányit sem engedett neki.
Maeve kegyelemdöfése. Aelin itt használta fel az arra szánt
erőt, hogy megmentse a hadsereget, ami talán Terrasen
fennmaradását jelentheti. Hogy megóvja a síkságon lévők életét.
Rowan a fogát csikorgatta, zihálva igyekezett összetartani
szétfolyó erejét. Kiégés közelített, halálos közelben ólálkodott már.
A dühödt víztömeg újra és újra és újra nekicsapódott a
tűzfalnak.
Rowan nem látta, beért-e Elide és Lorcan a várba. Hogy a
katonák és lovasok megálltak-e odalent a szájukat tátani.
Hasar hercegnő felemelkedett mögötte.
 – Ez a hatalom még csak véletlenül sem áldás.
– Mondd a katonáidnak! – vicsorgott rá Fenrys, aki szintén
talpra kászálódott.
– Nem úgy értettem – vakkantotta Hasar, és arcán jól látszott,
mekkora csodálattal tölti el a látvány.
Rowan a várfalnak dőlt, erősen lihegett, miközben azon
igyekezett, hogy a halálos gőz ne érje el a sereget. Miközben
lehűtötte és másik irányba fújta.
Biztos kezek csúsztak a karja alá, Fenrys és Gavriel mellette
termett, hogy megtartsa őt.
Eltelt egy perc. Majd egy újabb.
Az ár apadni kezdett. A tűz azonban még mindig lángolt.
Rowan feje lüktetett, kiszáradt a szája.
Elvesztette az időérzékét. Fémes íz töltötte meg a száját.
Az ár tovább apadt, a dühödt víztömeg csillapodni látszott.
A zubogás csobogássá, a sebes folyás csordogálássá szelídült.
Aztán már a tűzfal is zsugorodni kezdett. Egyre lejjebb, lejjebb
és lejjebb tolta a vizet. Hadd szivárogjon csak be a föld repedésein.
Rowan térde felmondta a szolgálatot, de mágiájával kitartott
addig, hogy a gőzfelhő enyhüljön. Hogy az is csillapodjon.
Betöltötte a síkságot, a világ gomolygó köddé változott. Már
nem látszott a középen álló királynő.
Aztán némaság telepedett rájuk. Teljes, tökéletes csend.
Tűz villant a ködön át, kék, majd arany és vörös. Elcsendesített,
lüktető ragyogás.
Rowan vért köpött a gyilokjáróra, minden egyes lélegzetvétele
üvegszilánkként karistolta a torkát.
A ragyogó lángok elhalványultak, csak a gőz szállt mindenhol.
Végül már csak egy vékony tűzoszlop látszott a síkság ködén át.
Nem, nem is tűzoszlop.
 Maga Aelin.
Izzott, ragyogott. Mintha annyira átadta volna magát a
lángoknak, hogy ő maga is tűzzé vált volna.
A Tűzhozó, suttogta valaki a gyilokjárón.
Köd gomolygott, kavargott, ragyogó képpé változtatta Aelint.
A némaság tiszteletteljessé vált.
Északról gyengéd szél érkezett. A ködfátyol elhussant, és
megjelent Aelin.
Belülről ragyogott. Aranyszínben, tincsei lebegtek a
fantomszélben.
– Mala örököse – lehelte Yrene.
Odalent a síkságon Elide és Lorcan megtorpant.
A szél még messzebb vitte a ködpárát, megtisztította Aelin
mögött a síkságot.
És ahol korábban óriási, gyilkos ár zubogott, ahol halál robogott
feléjük, most nem maradt semmi.
Három hónapon keresztül dalolt a sötétségnek és a lángnak, és
azok visszaénekeltek neki.

Három hónapon keresztül hatolt olyan mélyre az erejében,

hogy addig sosem látott mélységeket fedezett fel. Míg Maeve és
Cairn vele foglalkozott, ő ereszkedett. Sosem mutatta nekik, mivel
foglalatoskodik, hogy mi gyűlik benne napról napra.
A kegyelemdöfés. Amivel eltörölhette volna a sötét királynőt a
föld színéről egyszer s mindörökre.
Még azután is magában tartotta az erejét, hogy kiszabadult a
vasból. Az elmúlt hetekben hatalmas erőfeszítésébe került
visszafojtani, iszonytató volt a nyomás. Akadtak napok, amikor
könnyebb volt, ha némaságba burkolózik. Máskor az öntelt,
arrogáns viselkedés segített neki felülemelkedni.
De amikor meglátta az áradatot, amikor látta, hogy Elide és
Lorcan inkább a halált választja, csak együtt lehessen, amikor látta
a sereget, ami megmentheti Terrasent, ráeszmélt. Érezte a város
alatt szunnyadó tüzet, tudta, hogy nem véletlenül jöttek ide.
Ezért jöttek ide.
A gát felől még mindig folyt a víz, de a folyam már
ártalmatlanná zsugorodott, kanyarogva kereste az utat a tóhoz.
Nem maradt más.
Aelin felemelte maga előtt izzó kezét, miközben végre-valahára
áldott, hűs semmi töltötte meg.
Lassan az ujjhegyeitől lefelé halványodni kezdett a ragyogás.
Mintha újjákovácsolták volna, vissza a saját testébe.
Aelinné.
Kristálytisztán, élesen érzékelte maga körül a világot. Mintha
végre újra látna, lélegezne.
A ragyogás lassacskán visszahúzódott a bőrébe, a csontjaiba. A
nőbe.
A fehér farkú sólyom már a levegőbe is röppent.
Azonban ahogy a ragyogás teljesen elmúlt, elszivárgott a
lábujjai között, Aelin térdre rogyott.
Térdre rogyott a világot betöltő teljes némaságban, és
összegömbölyödött.
Homályosan érezte csupán, ahogy erős, ismerős karok kapják
fel. Hogy széles, tollas háton, továbbra is a karokba zárva repül.
Hogy keresztülhasítanak az égbolton, miközben az utolsó
gőzgomolyok is eltűnnek a délutáni napsütésben.
Aztán édes sötétség köszöntötte.
 62. FEJEZET

A CROCHANEK NEM SZÉLEDTEK SZERTESZÉT.

A Tizenhármakkal együtt repültek délnyugatra, az
Agyarhegység külső peremére. Egy újabb titkos táborba, hiszen a
másikat már felfedték, nem maradt biztonságos. Így messzebb
kerültek Terrasentől, de legalább Morathhoz közelebb értek.
Legalább ennyi megadatott, gondolta Dorian, amikor végre
találtak egy helyet, ahol biztonságban tölthették az éjszakát. A
wyvernek talán képesek lettek volna továbbrepülni, azonban a
crochanek nem tudnak olyan hosszasan a levegőben maradni a
seprűiken. Addig repültek, amíg a sötétség már gyakorlatilag
elvakította őket, és csak azután szálltak le, hogy a kémek és a
crochanek megegyeztek, valóban biztonságos a hely.
Őrszemeket állítottak, mind odalent, mind az égben. Ha a két
túlélő matróna ismét támadásba lendülne megalázó vereségük
után, akkor biztosan most tennék. A crochanek és Asterin a nap
nagy részét azzal töltötték, hogy félrevezető nyomokat hagytak
maguk után, de csupán az idő múlásával derül majd ki, hogy
valóban megmenekültek-e.
Az éjszaka elég hidegnek bizonyult ahhoz, hogy sátrakat
állítsanak, a wyvernek pedig összebújtak a sziklás kiszögellések
alatt. És bár bölcsebb lett volna nem gyújtani egyetlen tüzet sem, a
gyilkos hideg halállal fenyegetett, úgyhogy Glennis elővette a
szent lángot az üveggömbből, ahol utazás közben tartotta, és
meggyújtotta a tüzét. A többiek követték a példáját, és bár
bizonyos igézetekkel elrejtették a tábort, a tüzeket az ellenséges
szemek elől, Dorian jól tudta, hogy a vasfogú matrónák még ezek
ellenére is megtalálták őket legutóbb.
Arról nem beszéltek, ezután hova mennek majd. Hogy mit
csinálnak majd. Hogy végül szétválnak-e, vagy egy csapatban
haladnak tovább.
Manon nem kérte, nem erőltette a szövetséget, hogy
vonuljanak hadba. Nem kérdezte, merre repülnek majd, az volt a
legfontosabb, hogy minél messzebb kerüljenek a reggeli tábortól.
Holnap viszont, gondolta Dorian, miközben bebújt a takarója
alá a fekhelyén, és a saját lángjával melegítette a környezetét,
holnap kénytelenek lesznek megvitatni ezeket a dolgokat.
Hiába melegítette a mágia, a kimerültség és a hideg a csontjáig
hatolt, miközben hátrahajtotta a fejét a holmijára, amit most
párnaként használt.
Már majdnem elnyomta az álom, amikor jéghideg fuvallat bújt
be a sátorba, majd azon nyomban el is illant. Azelőtt tudta, ki jött,
hogy letelepedett volna mellé, és amikor kinyitotta a szemét, látta,
hogy Manon a térdét felhúzva, azt ölelve ül mellette.
A sátor félhomályába meredt, csak a homlokát ölelő koronából
áradó ezüstös fény világította meg a teret.
– Nem muszáj folyton hordanod – jegyezte meg Dorian. – Néha
levehetjük.
Arany szempár villant rá.
– Még sosem láttalak koronát viselni.
– Az elmúlt hónapokban nem igazán fértem hozzá a királyi
gyűjteményhez. – Dorian felült. – És egyébként is gyűlölöm
hordani. Iszonyatosan húzza a fejemet.
Mosolyféleség rajzolódott ki Manon arcára.
 – Ez nem olyan nehéz.
– Tekintve, hogy fényből készítették, nem csodálom. – Persze
más szempontból súlyos lesz majd az a korona, Dorian tudta jól.
– Szóval most már szóba állsz velem – mondta Manon. Még
csak meg sem próbált ügyesen, fondorlatosan témát váltani.
– Korábban is szóba álltam veled.
– Azért, mert most már királynő vagyok?
– Eddig is királynő voltál.
Manon összehúzta aranyszínű szemét, kereste a választ, amit
várt. Dorian hagyta, hadd keresse, és viszonozta a gesztust. Manon
légzése egyenletesnek bizonyult, most az egyszer mintha
könnyedén tartotta volna magát.
– Azt hittem, jobb érzés lesz. Látni, ahogy megfutamodik. – A
nagyanyja. – Mit éreztél, amikor megölted apádat?
– Dühöt. Gyűlöletet. – Nem rettent meg a szavaiban rejlő
igazságtól, a csúfságuktól.
Manon az alsó ajkába harapott, vasfogaknak nyoma sem volt.
Halkan fedte fel ritkán kimutatott bizonytalanságát.
– Gondolod, hogy végeznem kellett volna vele?
– Vannak, akik azt mondanák, hogy igen. De azzal, hogy így
megszégyenítetted – gondolkozott el rajta Dorian alaposan –, talán
meg is gyengítetted őket és a vasfogú sereget, jobban is, mint ha
megölöd. Ha végzel vele, akkor lehet, hogy a vasfogúak neked
támadnak.
– A sárgalábú matrónát megöltem.
– Igen, a kékvérű boszorkányt viszont megkímélted, a
nagyanyád pedig elmenekült. Ez elég lesújtó vereség. Ha
mindannyiukkal végzel, akár csak a nagyanyáddal és a sárgalábú
matrónával, akkor a haláluk nemes önfeláldozásnak tűnhetett
volna a vasfogúak szemében.
 Manon bólintott, aranyszínű szeme természetfelettien tisztán,
rezzenéstelenül állapodott meg Dorianen.
– Sajnálom – szólalt meg. – Amiért úgy beszéltem veled, amikor
megtudtam, hogy Morathba akarsz menni.
Dorian annyira megdöbbent, hogy csak pislogásra futotta.
Annyira megdöbbent, hogy csakis humorral védekezhetett, ezért
így felelt:
– Úgy látom, kezd hatással lenni rád a crochanek jólelkűsége,
Manon.
Félmosoly lett az ajándéka.
– A háromarcú anya segítsen rajtam, ha valaha is olyan
unalmassá válok.
Ám ekkor Dorian derűje szertefoszlott.
– Elfogadom a bocsánatkérésedet. – Manon szemébe nézett,
hadd lássa a boszorkány, hogy komolyan gondolja.
Ez elegendőnek bizonyult. És Manon valahogy kiolvasta belőle
az utolsó információmorzsát is, amit keresett.
Arany tekintete elmélyült.
– Tehát elmész – lehelte. – Holnap.
Dorian nem próbált hazudni.
– Igen.
Eljött az idő. Manon szembenézett a nagyanyjával, rámutatott,
hogy nem ért egyet azzal, amit létrehozott. Ideje, hogy ő is
hasonlóképpen tegyen. Nem kellett hozzá sem Damaris
megnyugtató melege, sem pedig a holtak szelleme, hogy tudja,
eljött az idő.
– Hogyan?
– Nektek, boszorkányoknak van seprűtök és wyvernetek. Én
növesztek magamnak saját szárnyat.
 Néhány pillanatig csendben maradtak, Manon nem szólt
semmit. Aztán kinyújtotta a lábát, és teljesen felé fordult.
– Morath halálos csapda.
– Az.
– Én... Mi nem mehetünk veled.
– Tudom.
Esküdni mert volna, hogy félelem csillan Manon szemében. De
nem dühöngött, nem üvöltött rá, még csak nem is vicsorgott.
Helyette azt kérdezte:
– Nem félsz attól, hogy egyedül kell odamenned?
– Persze hogy félek. Akinek van egy csepp józan esze, az félne.
De úgy gondolom, hogy a küldetésem fontosabb, mint a félelem.
Düh villámlott át Manon arcán, válla megfeszült.
Aztán nyoma veszett, helyette megjelent az, amit Dorian már
korábban is látott a nap folyamán – a királynő arca. Nyugodt és
bölcs, a szomorúság árnyaival és a tisztánlátás fényével. Manon a
fekhelyre pillantott, majd Dorian szemébe nézett.
– És ha arra kérnélek, hogy maradj?
Doriant meglepte a kérdés. Alaposan átgondolta a válaszát.
– Nagyon nyomós indokra lenne szükségem.
Manon a bőrruhája csatjai és gombjai felé nyúlt, aztán elkezdte
kioldani őket.
– Nem akarom, hogy elmenj. – Csupán ennyit mondott.
Dorian szíve hangosan dübörgött, ahogy Manon centiméterről
centiméterre fedte fel csupasz, selymes bőrét. Nem csábításból
vetkőzött, hanem tálcán nyújtotta számára a lehetőséget.
Megremegtek az ujjai, mire Dorian végre megmozdult, segített
neki levenni a csizmáját, a kardövét. A kabátját rajta hagyta,
mellének domborulata épphogy kivehető volt a hajtókák között.
Egyenetlen ritmusban emelkedtek és süllyedtek, ami csak
fokozódott, amikor Manon Dorian felé nyúlt, hogy lesegítse róla a
kabátját.
Dorian nem ellenkezett.
Hagyta, hogy Manon lehámozza róla a kabátot, majd az alatta
viselt inget.
Odakint süvített a szél.
És amikor egymás elé térdeltek, deréktól felfelé csupaszon,
Manon, fején a csillagkoronával, így szólt:
– Szövetséget köthetnénk. Adarlan és a crochanek között. És
azok között a vasfogúak között, akik talán engem követnek majd.
Ez a válasz, döbbent rá Dorian. Arra a kérdésre, hogy mégis
milyen nyomós okot tud felhozni, hogy maradjon.
Manon megfogta a kezét, és összefűzte az ujjaikat.
Bensőségesebb volt, mint bármi, amit eddig csináltak, sokkal
sebezhetőbbé vált, mint korábban bármikor.
– Szövetséget – nyelt nagyot – közted és köztem.
Aranyszín pillantása összefonódott Dorianével, ajánlat
csillogott benne.
Házassági ajánlat. Hogy a lehető legerősebb, legtörhetetlenebb
módon kössék össze a népüket.
– Nem akarod ezt valójában – felelte Dorian ugyanolyan
halkan. – Sosem akarnád leláncolni magadat egyetlen férfi mellett
sem.
Látta az igazságot Manon gyönyörű arcán. Hogy valóban így
van, egyetért vele. De megrázta a fejét, csak úgy táncolt a fején a
csillagfény.
– A crochanek nem ajánlották fel, hogy háborúba repülnek
velem. Én pedig még nem mertem őket erre kérni. De ha Adarlan
ereje is mellettem állna, akkor azzal talán meggyőzhetném őket.
 Ha a mai győzelem nem győzte meg őket, akkor soha semmi
nem fogja. Még az sem, ha a királynőjük felajánlja a szabadságát,
amire annyira nagyon vágyik.
Viszont hogy Manonban felmerült ez a gondolat egyáltalán…
Dorian az ujja köré csavarta ezüsthajának egyik tincsét. Egy
szívdobbanásnyi időre magába itta a látványt.
A felesége lenne, a királynője. Már így is egyenlőek, egy párt
alkotnak, annyi szempontból tükröt állít neki. És a szövetségükkel
az egész világ láthatná ezt.
De látta a kalitka rácsait is, minden egyes nap egyre közelebb
kerülnének, egyre szorosabban fonódnának köré. Aztán teljesen
megtörnék Manont, vagy valami olyanná változtatnák, amire
egyikük sem vágyik.
– Hozzám jönnél, hogy segíthessünk Terrasennek ebben a
háborúban?
– Aelin az életét áldozná, hogy véget vessen a harcnak. Miért
kellene neki egyedül áldozatot hoznia?
És itt volt a válasza, hiába nem fogta fel, mit mond.
Áldozat.
Dorian gyors, ügyes mozdulatokkal kigombolta Manon
nadrágját. Felfedte a hosszú, széles sebhelyet a hasán.
Vajon ő képes lett volna ugyanazt az önmegtartóztatást
gyakorolni, mint ma Manon, amikor szembenézett a nagyanyjával?
Határozottan nem.
Végigsimított a sebhelyen. Végigfuttatta az ujját először a
hegen, majd a hasán. Feljebb, egyre feljebb, miközben Manon bőre
érdessé vált az ujja alatt. Csak a szívénél állt meg. Ráfektette a
tenyerét, Manon mellének íve minden egyes bizonytalan
lélegzetvétellel hozzáért.
 – Igazad volt – szólalt meg halkan a boszorkány. – Félek. –
Manon az övére tette a kezét. – Félek, hogy elmész Morathba, és
olyasvalamiként térsz vissza, amit nem ismerek. Olyasvalamiként,
amivel végeznem kell.
– Tudom. – Minden egyes lépését ugyanezek a félelmek
kísértették.
Manon ujjai Dorian kezére kulcsolódtak, erősebben magához
húzta.
Mintha próbálná otthagyni a nyomát zakatoló szívén.
– Ha ilyen szövetséget kötnénk, itt maradnál?
Dorian kihallott minden egyes ki nem ejtett szót.
Úgyhogy végigsimított ajkával Manonén. A boszorkányból halk
nyögés tört fel.
Dorian ismét megcsókolta, és Manon nyelve mohón, kutatón
fogadta az övét. Aztán a boszorkány a hajába túrt, és mindketten
feltérdeltek, hogy félúton találkozzanak.
Manon felnyögött, ujjaival végigsimított a Dorian mellkasát
fedő szőrön, meg sem állt a nadrágjáig. Ruhán keresztül simogatta,
mire Dorian belenyögött a szájába.
Megszűnt létezni az idő, csak Manon maradt, egy élő penge a
karjai között. A nadrágok ugyanolyan sorsra jutottak, mint az
ingek és a kabátok a földön, aztán Dorian lefektette Manont a
fekhelyére.
Manon a fejéhez nyúlt, hogy levegye magáról a csillogó
koronát, de Dorian a fantomérintésével megállította.
– Ne! – szólalt meg elfúló hangon. – Hagyd magadon!
Manon szeme folyékony arannyá vált, szemhéját félig
leeresztette, ahogy ott vonaglott alatta, és hátradöntötte a fejét.
Dorian szája kiszáradt, ahogy magába itta a szépséget, ami azzal
fenyegetett, hogy teljesen tönkreteszi, minden porcikája sajgott a
kísértéstől, hogy a magáévá tegye. Nem a testét, hanem hogy
elfogadja, amit Manon felajánlott.
Akkor és ott majdnem igent mondott.
Majdnem olyan önző volt, majdnem annyira mohón vágyta őt,
hogy igent mondott. Igen, legyen a királynője. Hogy sose kelljen
lemondania erről, hogy ez a csodálatos, harcos boszorkány örökké
mellette maradjon.
Manon megragadta, ujjai a vállába mélyedtek, Dorian pedig
rámászott, és hevesen megcsókolta.
Manon megemelte a csípőjét, és Dorian mélyre hatolt, a
selymes meleg teljesen elfeledtette vele, hogy egy tábor kellős
közepén vannak, és királyságokat kell megóvniuk.
Nem vesződött fantomérintésekkel. Teljesen magának akarta,
hogy bőr érintsen bőrt.
Manon minden egyes csípőmozdulatára heves, követelőző
mozdulattal válaszolt. Maradj! Ez a szó visszhangzott minden
egyes lélegzetben.
Dorian megragadta Manon egyik lábát, és magasabbra emelte,
hogy közelebb férkőzhessen hozzá. Felnyögött, hogy milyen
tökéletes ez most itt, és Manon elnyelte a hangot a csókjával,
miközben a fenekére tette a kezét, hogy erőteljesebb, gyorsabb
mozgásra ösztökélje.
Dorian megadta Manonnak, amit akart. Megadta saját magának
is, amit akart. Újra és újra és újra.
Mintha örökké tarthatna.

Manon éppúgy zihált, mint Dorian, amikor végül szétváltak.

 Alig tudta mozdítani a végtagjait, alig kapott elég levegőt,
miközben a sátor plafonját bámulta. Dorian, aki éppolyan fáradt
volt, mint ő, meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni.
Mit is mondhattak volna egymásnak?
Ő elmondott mindent, amit akart. Annyi igaz szót szólt,
amennyit csak mert.
Nyomában elégedettséggel vegyes tisztánlátás alakult ki. Már
nagyon-nagyon régóta nem érzett ilyesmit.
Dorian zafír tekintete az arcát fürkészte, és Manon odafordult
felé. Lassan levette a fejéről a csillagkoronát, és letette maga mellé.
Aztán felhúzta magukra a takarót.
Dorian még csak meg sem rezzent, amikor közelebb húzódott
hozzá, erős, izmos testéhez simult.
Nem, Dorian csak némán átkarolta, és még szorosabban
magához vonta.
Manon még mindig Dorian lélegzetvételeit hallgatta, amikor az
ölelésének melegében álomba szenderült.

Hajnalban kihűlt ágyra ébredt.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie az üres helyre, ahol
korábban a király feküdt, észrevette, hogy nincs ott sem a holmija,
sem az az ősi kard, és tudta.
Dorian Morathba ment. És magával vitte a két rémkulcsot is.
 63. FEJEZET

AEDION ÉS KYLLIAN BIZTOS KÉZZEL tartotta pánikba esett katonái

sorát, miközben a Florine partvonalát követve meneteltek.
Nem maradt értelme észak felé futni. Hiszen ismét
felhangzottak a csontdobok. És minden egyes múló perccel egyre
hangosabbá váltak, Aedion pedig csatasorba állította a légiójukat.
Páncélja lehúzta, miközben az arcvonal felé tartott, mintha
kőből készült volna, az ősi kard hiánya az oldalán pedig felért egy
levágott végtagéval.
– Tegyél meg nekem egy szívességet! – fordult Aedion Renhez.
Ren épp magára csatolta a tegezét, nem nézett fel.
– Nehogy azt mondd, hogy fussak!
– Sosem tennék ilyet.
Olyan közel jártak már Theralishoz. Milyen találó lenne, ha
végül azon a harcmezőn lelné halálát, ahol Terrasen egy évtizeddel
ezelőtt elesett. Ha a vérét az a föld szívná be, amelyik az udvara
hőn szeretett tagjainak a vérét is, ha a csontjai az övékkel együtt
nyugodhatnának, jelöletlenül a síkságon.
– Segítséget kell hívnod.
Ren erre felnézett. Sebhelyes arca sokkal vékonyabb volt, mint
hetekkel ezelőtt. Mikor ettek normális ételt utoljára? Mikor
pihenték végig az éjszakát? Hogy Lysandra hová tűnt, milyen
formát öltött, azt Aedion nem tudta. Nem kereste fel őt előző este,
és Lysandra is nagy ívben kerülte.
 – Most már nem vagyok senki és semmi – mondta Aedion,
ahogy a katonák sora kettévált előttük. A Romlás, a tündérek, a
csendes orgyilkosok, a wendlyni és pusztasági harcosok egyaránt. –
Te viszont Allsbrook ura vagy. Küldj hírvivőket! Küldd el Nox
Owent! Kérj segítséget! Menjenek minden irányba, bárkihez, akit
csak találnak. Mondd meg Noxnak és a többieknek, hogy
könyörögjenek, ha kell, de mondják el, hogy Terrasennek
segítségre van szüksége.
Valójában csak Aelin tehette volna ezt meg, vagy Darrow és a
tanácsa, de Aediont ez nem érdekelte.
Ren megtorpant, és vele együtt Aedion is, pedig tudta jól, hogy
a katonák minden egyes szavukat hallják. Éles hallásuknak
köszönhetően még a távolabb álló tündérek előtt sem maradt
titokban semmi. Endymion és Sellene már a balszárny elején állt,
arcuk komorrá és elcsigázottá vált. Elvesztették az otthonukat, és
most egy újért harcoltak. Már ha egyáltalán túlélhetik ezt az
egészet. Vajon mit mondana az apja, hogy végre együtt harcol a
népével?
– Jönni fog bárki? – kérdezte Ren, aki ugyanúgy tisztában volt
vele, hogy mennyien hallgatják őket. Hogy komor arccal ugyan, de
mellettük maradtak, hiába menetelt halál a hátuk mögött.
Aedion a fejére húzta a sisakját, a fém kínzóan hidegnek
bizonyult.
– Tíz éve senki sem jött. De talán most eszébe jut valakinek.
Ren megragadta a karját, és közelebb rántotta magához.
– Lehet, hogy már nincs mit megvédeni, Aedion.
– Azért csak kérj segítséget! – Állával a maguk mögött hagyott
sorok felé bökött. Ilias az apja orgyilkosai között tisztogatta a
pengéjét, végig a feléjük közelítő ellenséget figyelte. Készült arra,
hogy még egyszer, utoljára megvesse a lábát ezen a hófedte
síkságon, olyan messze a meleg sivatagjától. – Ragaszkodsz hozzá,
hogy még mindig a tábornokod vagyok? Akkor ez az utolsó
parancsom. Hívj segítséget!
Izom rándult meg Ren állán. De végül így felelt:
– Intézkedem.
Azzal magára hagyta.
Nem búcsúztak el. Már így is elég rosszul állt a szénájuk.
Úgyhogy Aedion egyedül folytatta útját a sereg eleje felé. A
Romlás két katonája arrébb lépett, hogy utat engedjenek neki,
Aedion pedig felemelte a pajzsát, és tökéletesen beleolvadt
egységes sorukba. Fémfalként várták Morathot, rájuk sújt majd le
először, legerősebben.
Kavargott a hó, mindent elfedett, ami több mint
harmincméteres távolságban járt tőlük.
A csontdobok azonban egyre hangosabban dübörögtek.
Hamarosan a föld is remegni kezdett a vonuló sereg bakancsai
alatt.
Itt állnak majd ki utoljára előttük, itt, a Florine egy nevesincs
mezején. Hogy juthattak idáig?
Aedion kihúzta a kardját, a többiek követték a példáját. A
fémcsikorgás keresztülharsogta a süvítő szelet is.
Morath megjelent, egybefüggő fekete fal vált ki a hóból.
Minden egyes lépéssel még többen bukkantak fel mögöttük.
Vajon milyen messze van a boszorkánytorony? Mikor fogják
bevetni ellenük ismét?
Aedion a katonák érdekében abban reménykedett, hogy gyors
és viszonylag fájdalommentes lesz a dolog. Hogy nem rettegnek túl
sokáig, mielőtt hamuvá égnek.
A Romlás ezúttal nem verte kardját a pajzsához.
 Csak a feléjük vonuló morathi sereg és a dobok zaja töltötte be a
teret.
Ha Orynthba mentek volna, amikor Darrow úgy parancsolta,
akkor talán túlélik. Akkor átkelhettek volna a hídon, esetleg
körbemehettek volna észak felé.
Ez a vereség, ez a rengeteg halál egyedül Aedion vállát nyomta.
Mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából – óriási, borzas fej
bukkant fel Galan herceg és megmaradt katonái sorából. Egy
szellemleopárd.
Üres, kimerült zöld szempár villant felé.
Aedion fordította el a fejét először. Elég borzalmas ez az egész
anélkül is, hogy tudja, Lysandra is itt van. Hogy nyilván ő is addig
marad majd, amíg le nem gyűrik.
Aedion azért imádkozott, hogy ő maga essen el előbb. Hogy ne
kelljen végignéznie Lysandra halálát.
Morath elég közel ért ahhoz, hogy Ren kiáltása csendült,
parancsot adott az íjászainak.
A nyílzáport elnyelte a hó.
Morath válaszképpen kilőtt nyilai elállták a bágyadt napfény
útját.
Aedion felemelte a pajzsát, és leguggolt. Minden egyes
becsapódásba beleremegtek a csontjai.
Nyögések és sikolyok áradtak a seregből. Amikor a nyílzápor
elállt, amikor ismét kiegyenesedtek, sokan képtelenek voltak velük
együtt felállni.
Nem csak nyilakat zúdítottak rájuk, nem csak azok hevertek
szerteszét a hóban.
Hanem fejek is. Levágott emberi fejek, sok még sisakban.
Briarcliffi Ansel üvöltő farkasjelét viselték.
A sereg maradéka, amit ígért. Amire eddig vártak.
 Nyilván összefutottak Morathtal – és eltaposták őket.
Kiáltások harsantak Aedion mögött, ahogy a katonákon
végigfutott a felismerés. Az egyik női hang kivált a zajból, gyászos
jajveszékelése ott visszhangzott Aedion sisakjában.
A bakancsa mellett landoló levágott fej tágra nyílt, opálos
szeme az ég felé meredt, szája rémületkiáltásra nyílt.
Hányukat ismerte Ansel? Hány barátot tartott számon
közöttük?
De nem most jött el az ideje, hogy megkeresse az ifjú királynőt,
hogy együttérzését nyilvánítsa. Hiszen valószínűleg egyikük sem
éli túl ezt a napot. Talán Orynthra már a saját katonáinak a feje
hullik majd.
Ren újabb nyílzáport rendelt el, de a lövedékek száma nem
érhetett fel azzal, ami nem is olyan régen rájuk zúdult. Egy-két
esőcsepp csupán a felhőszakadáshoz képest. Jó néhányan eltalálták
a célpontjukat, sötét páncélos katonák zuhantak a földre. De
rögtön a helyükre is lépett valaki, fogaskerekek voltak csak a
borzalmas hadigépezetben.
– Egyként harcolunk! – kiáltott fel Aedion, miután nagy
nehezen erőt vett magán, hogy ne foglalkozzon a levágott fejek
látványával. – Egyként halunk meg!
Kürt harsant az ellenséges sereg sűrűjéből. A morathi katonák
rohanni kezdtek Aedionék arcvonala felé.
Aedion bakancsa a sárba mélyedt, miközben megfeszítette
pajzsot tartó karját. Mintha visszatarthatná a láthatárt betöltő
áradatot.
Számolta a lélegzetvételeit, tudta, hogy nem maradt már sok
hátra. Szellemleopárd morgása zúgott végig a soron, kihívást
intézett a rájuk támadó hadsereg felé.
 Tizenöt méter. Ren íjászai még mindig dolgoztak, bár egyre
kevesebb és kevesebb nyilat lőttek ki. Tíz. Öt.
Aedion élesen beszívta a levegőt. A morathi katonák fekete,
feneketlen szeme kivehetővé vált a sisakjuk alatt.
A morathiak kardokat, dárdákat szegeztek rájuk…
Ropogó tűz a sereg bal oldalán.
Aedion seregének bal oldalán.
Aedion nem merte levenni a szemét az ellenségről, ami már
majdnem rájuk vetette magát, de a morathi katonák egy része
megtette.
Le is mészárolta őket. Ahogy az összes döbbent társukat is, akik
az újabb tűzcsóva felé fordultak.
Aelin. Aelin...
A háta mögött felüvöltöttek a katonák. Diadalittasan,
megkönnyebbülten.
– Zárjatok össze! – morogta Aedion a mellette álló harcosoknak,
majd elhátrált annyira, hogy szemügyre vegye a megmentőjüket,
aki végre kiszabadult és biztonságban volt…
Csakhogy nem Aelin nyitott tüzet a balszárnyra.
Nem Aelin osont végig a hófedte folyón.
Hajók töltötték meg a Florine-t, már-már kísértetiesnek tűntek
a kavargó hóesésben. Néhányon a közös armada zászlaja lobogott.
De rengeteg, annyira sok hajó volt, hogy Aedion össze sem
tudta számolni, amit kobaltszínű lobogó díszített, rajta a zöld
tengeri sárkánnyal.
Rolfe hajóhada. A mikéniek.
Az ősi tengeri sárkányok azonban, akik egykor velük harcoltak,
nem bukkantak fel. Csak halandó katonák vonultak a havon,
mindegyiknél ismerős fegyver, szájukon sál.
Tűzlándzsák.
 Kürt harsant a folyó felől. Aztán a tűzlándzsák perzselő
lángokat vetettek a morathi katonákra, mintha a pokol mélyéről
húznák fel őket. Sárkányok, mindannyian, tüzet okádtak az
ellenségre.
A tűz megolvasztotta a páncélt és a húst. Felégette a
démonokat, akik annyira rettegnek a melegtől és a fénytől.
Mintha földművesek égették volna fel learatott szántóikat a
télre, Rolfe mikéni csapata úgy haladt előre, tűzlándzsáik egy
pillanatra sem pihentek, amíg hosszú falat nem alkottak Aedion és
az ellenségük között.
Morath sarkon fordult, és menekülni kezdett.
Szó szerint rohantak, figyelmeztető kiáltásaik túlharsogták még
a ropogó lángokat is. A Tűzhozó felfegyverezte őket! Újra lobog a
lángja!
Az ostobáknak eszébe sem jutott, hogy ez nem mágia –
egyszerűen csak szerencse és tökéletes időzítés egyvelege.
Ismerős hang csendült:
– Gyorsan! Fel a fedélzetre, mindenki! – Rolfe.
A hajók közel húzódtak a folyóparthoz, pallókat eresztettek le,
csónakokat küldtek értük.
Aedion nem pocsékolta a drága időt.
– A folyóhoz! Az armadához!
A katonák nem tétováztak. Rohantak a várakozó hajóhad felé,
bármelyik hajóra, amelyiket csak elérhették, beugrottak a
hosszúkás csónakokba. Káoszba fulladt minden, teljes fejetlenség
uralkodott, azonban most, hogy Morath – ki tudja, mennyi időre,
de mégis – visszavonulót fújt, Aediont nem érdekelte.
Ő maga ott maradt a frontvonalon, gondoskodott róla, hogy
egyetlen katona se maradjon le.
 A sor végén Galan herceg és egy foltos bundájú alak ugyanezt
tette. Mellettük vörös tincseket fújt a szél, Briarcliffi Ansel még
mindig a kardját fogta az ellenségre. Könnyek csorogtak szeplős
arcán. Az ő embereinek levágott feje hevert szerteszét a hóban
körülötte.
És előttük, még mindig tüzet okádva Rolfe mikéni serege húzta
az időt számukra, hogy visszavonulhassanak.
Minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, azonban
a csónakok lassan csak megteltek. A sereg apránként elhagyta a
partot, és minden egyes eltűnő csónak helyébe újat küldtek.
Rengeteg tündér átváltozott, ragadozó madarakként repültek a
folyó felett a szürke égbolton.
És amikor már nem maradt több egy maréknyi csónaknál, Rolfe
felordított egy gyönyörű hajó orrából, amelynek árboca támadó
tengeri sárkányt formázott:
– Visszavonulni! Mindannyian!
A tűzlándzsás mikéniek gyorsan hátráltak, bemásztak a partra
érkező csónakokba.
Lysandra és Ansel velük szaladt, és Aedion sem maradt le. Élete
leghosszabb sprintje volt.
De aztán végre rálépett Rolfe hajójának a pallójára. A folyó elég
mély volt ahhoz, hogy egészen a partig hajózhassanak. Lysandra,
Galan és Ansel már előtte járt, és Aedion szinte még rá sem lépett
a fedélzetre, amikor már emelték is fel mögötte a pallót. Alattuk,
körülöttük mikéniek ugrottak a hosszúkás csónakokba, majd
eszeveszett tempóban evezni kezdtek. Egyetlen katonát sem
hagytak maguk mögött. Csakis az elesetteket.
Fény villant, és Aedion még épp időben pördült a hajó
kormánya felé ahhoz, hogy lássa, ahogy Lysandra
szellemleopárdból nővé változik, méghozzá anyaszült meztelenné.
 Rolfe becsületére váljon, hogy csupán enyhe meglepettség
tükröződött az arcán, amikor Lysandra a nyakába borult. És ismét
a javára szóljon, hogy a kalózok fejedelme Lysandra köré terítette a
köpenyét, mielőtt visszaölelte.
Aedion odasietett hozzájuk. Lihegett, és úgy megkönnyebbült,
hogy majdnem odahányt a fénylő deszkákra.
Rolfe eleresztette Lysandrát, és teljesen átadta neki a köpenyét.
Miközben az alakváltó bebugyolálta magát, Rolfe így szólt:
– Úgy láttam, nem ártana kihúzni titeket a csávából.
Aedion magához húzta a kalózfejedelmet, aztán biccentett
Rolfe kesztyűs keze felé.
– Gondolom, a térképednek köszönhetjük.
– A jelek szerint másra is jó, nem csak fosztogatásra. – Rolfe
elvigyorodott. – Suriai Ravi és Sol talált meg minket az északi
határnál – vallotta be. – Azt gondolták, bajban lehettek, úgyhogy
erre küldtek minket. – A hajába túrt. – Ők ott maradtak a hajóhad
maradékával, őrzik a partvonalakat. Ha Morath a tenger felől
támad, esélyük sem lesz megvédeni Terrasent. Ezt nekik is
elmondtam, mégis ideküldtek. – A kalózfejedelem napbarnított
arca megfeszült. – Úgyhogy most itt vagyok.
Aedion szinte oda sem pillantott a matrózok és katonák sorára,
akik azon igyekeztek, hogy minél hamarabb elérjék a folyó másik
végét, – Köszönjük! – lehelte. És hála az isteneknek Raviért és
Solért!
Rolfe a fejét rázta, miközben a továbbra is visszavonuló morathi
hadsereget figyelte.
– Megleptük őket, de sokáig nem tartja majd őket vissza.
Lysandra Rolfe mellé lépett. Aedion próbált nem összerezzeni
csupasz lába és szabadon maradt válla láttán, miközben a folyó
menti csípős szél ostorozta őket.
 – Elég, ha eljutunk Orynthba, be a falak mögé. Onnan már
össze tudjuk szedni magunkat.
– Az egész sereget nem tudom elvinni Orynthba – mutatott
Rolfe a túlparton lévő katonák felé. – De titeket odavihetlek, ha
szeretnétek korábban odaérni, hogy felkészüljetek. – A
kalózfejedelem a partot fürkészte, mintha keresne valakit. – Nincs
itt, igaz?
Lysandra a fejét rázta.
– Nem, nincs.
– Akkor majd megoldjuk valahogy – mondta Rolfe. A
hidegvérű kapitány mintaképe. Tengerzöld szeme Briarcliffi
Anselre siklott, aki a hajókorlátnál állt, és a hóban heverő, levágott
fejek felé meredt.
Egyikük sem szólt egy szót sem, amikor az ifjú királynő térdre
ereszkedett, páncélja hangosan koppant a fedélzeten, és fejet
hajtott.
Aedion mormolva így szólt:
– Hadd szóljak a csapatoknak, hogy menjenek Orynthba, aztán
elhajózunk a városba!
– Majd én – szólalt meg Lysandra, rá sem pillantva.
Mást nem mondott. A köpeny a deszkákra hullott, és sólyommá
változott, hogy aztán egyenesen Kyllianhez repüljön, aki épp
akkor mászott ki egy csónakból. Váltottak pár szót, majd Kyllian
Aedion felé fordult, és felemelt kézzel búcsút intett.
Válaszképp Aedion is felemelte a sajátját, aztán Lysandra ismét
visszaváltozott. Amikor megérkezett a hajóra, megint felvette az
emberi alakját, felkapta a földről a köpenyt, és Anselhez sétált.
Az alakváltó néma csendben a királynő páncélos vállára tette a
kezét. Ansel még csak fel sem pillantott.
Aedion Rolfe-hoz fordult:
 – Mennyi tűzlándzsa van még?
A kalózok fejedelme elszakította a tekintetét Anseltől, és a
mögöttük egyre halványodó fekete seregre nézett. Megfeszült a
szája.
– Nem elég ahhoz, hogy kibírjunk vele egy ostromot.
És még a tűzlándzsákkal sem mennek majd semmire, az
égegyadta világon semmire, amikor a boszorkánytornyok elérik
Orynth falait.
 64. FEJEZET

YRENE KEZE MÉG ÓRÁKKAL KÉSŐBB IS REMEGETT.

A katasztrófa miatt, ami hajszál híján elsöpörte őket, a
halálesetek miatt, amiknek az árhullám előtt szemtanúja volt, a
síkságra kiálló királynő ereje miatt. A herceg ereje miatt, aki
megakadályozta, hogy a gőz élve felfőzzön bárkit, aki az útjába
kerül.
Yrene az ezután következő káosz során ismét belevetette magát
a gyógyításba. Otthagyta a kagán gyerekeit és a parancsnokaikat,
birkózzanak meg ők a helyzettel, és visszatért a nagycsarnokba. A
gyógyítók a harcmező felé iramodtak, keresték a segítségre
szorulókat.
Mindegyikük, minden egyes ember az erődben, az égben és a
harcmezőn egyre a két hegycsúcs közötti, mostanra üres rést
figyelte. Az elárasztott, lerombolt várost, az élet és halál között
húzódó vonalat. A víz és a törmelék szinte egész Anielle-t
elpusztította, előbbi most már csörgedezve haladt az Ezüst-tó felé.
Jól láthatták, mi maradt volna belőlük, ha nincs ott Aelin
Galathynius.
Yrene térdelve egy ruklovas fölé hajolt, a nő mellkasát
felhasította odalentről egy penge, és kinyújtotta véres, fénylő
kezét.
Tiszta, ragyogó mágia ömlött a nőbe, begyógyította a
szétszaggatott bőrt és izmokat. A vérveszteség miatt időbe telik
majd, mire felépül, de annyi azért nem folyt el, hogy Yrene
kénytelen legyen a pótlására áldozni az energiáját.
Hamarosan pihennie kell. Legalább néhány órányit.
Megkérték, hogy vizsgálja meg a királynőt, miután Rowan
herceg a szobájába cipelte őt. A síkságról Nesryn hozta fel őket.
Yrene keze végig remegett, miközben végighúzta Aelin öntudatlan
teste felett.
Nem látott semmiféle problémát, csak az a néhány már
gyógyulófélben lévő vágás és seb volt, amit a csatában szerzett.
Csak egy alvó, fáradt nő feküdt előtte.
Akinek az ereiben egy isten hatalma folyt.
Yrene ezután Rowan herceget is megvizsgálta, aki sokkal
rosszabbul festett, combját hosszú seb csúfította. De a herceg
elhessegette, azt állította, hogy túlságosan közel került a kiégéshez,
és neki is csak pihenésre van szüksége.
Úgyhogy Yrene magukra hagyta őket, hogy másokon
segíthessen.
Lorcanen, akinek a sebei… Yrene kénytelen volt odahívni
Hafizát is, hogy segítsen neki. Hogy kölcsönözzön neki némi erőt,
mivel Yrene-é annyira kiapadt már.
Az öntudatlan harcos, aki állítólag lezuhant Farasháról, épp
miután Elide-dal belovagoltak a kapun, még csak meg sem rezzent,
miközben dolgozott rajta.
Ennek már jó néhány órája lehetett. Yrene úgy érezte, napok
teltek el azóta.
Igen, pihennie kell.
A csarnok végében kialakított mosdóhely felé indult, teljesen
kiszáradt a szája. Egy kis víz, ennivaló és talán némi szunyókálás.
Aztán vissza is térhet a munkához.
Ám ekkor kürt harsant odakint, tisztán, élesen.
 Mindenki megtorpant – aztán az ablakhoz rohant. Yrene
mosolya kiszélesedett, amikor helyet talált magának, hogy ő is
kipillanthasson a csatamezőre.
A kagán hadseregének másik fele vonult feléjük, élükön Kashin
herceggel.
Hála az isteneknek! A csarnokban mindenki hasonlókat
mormogott maga elé.
Az erődben üdvözlő választ dalolt egy másik kürt.
Nem csak egy hadsereg menekült meg ma, döbbent rá Yrene,
miközben visszaindult a mosdóhely felé. Ha az ár elérte volna
Kashint…
Mindannyian annyira nagyon-nagyon szerencsések.
Yrene mégis elgondolkozott, vajon meddig tart ki a
szerencséjük.
Vajon mellettük marad-e, miközben erőltetett menetben észak
felé haladnak, egészen Orynth falaiig.

Lorcan halkan felnyögött, amikor kiszabadult a sötétség meleg,

súlyos öleléséből.
– Szerencsés vagy, te nyomorult!
Túl korai. Túlságosan korai még ahhoz, hogy Fenrys vontatott
szavait hallja, hiszen az imént még a halál markában volt!
Résnyire nyitotta fél szemét, és látta, hogy egy szűk helyiség
priccsén fekszik. Magányos gyertya világította meg a helyiséget,
fénye táncot járt a tündérharcos aranyhaján, aki az ágy lábánál ült
egy fából faragott székben.
Fenrys vigyora fehér csíknak tűnt.
 – Egy teljes napra kifeküdtél. Én húztam a rövidebbet, nekem
kell vigyáznom rád.
Hazugság. Bármi oka legyen is rá, Fenrys maga döntött úgy,
hogy idejön.
Lorcan nagyon óvatosan megmoccant.
Nem köszöntötte fájdalom, csupán egy tompa lüktetés a háta
mentén és némi feszülés a hasán. Felemelte a kezét annyira, hogy
felemelje magáról a gyapjútakarót, ami alatt meztelennek
bizonyult. Ahol korábban a beleit látta, most csupán széles, vörös
sebhely éktelenkedett.
Lorcan visszaejtette a fejét a párnára.
– Elide. – A lány neve reszelősen hagyta el a nyelvét.
Az utolsó emlékképe az, hogy átlovagolnak a kapun, miután
Aelin Galathynius istentelen ereje kifogyott. Aztán magával
ragadta az öntudatlanság.
– A gyógyítóknak segít a nagycsarnokban – nyújtotta ki Fenrys
a lábát maga előtt.
Lorcan lehunyta a szemét. Ami eddig a mellkasát feszítette,
most megenyhült.
– Tekintve, hogy nem haltál meg… – szólalt meg Fenrys, ám
ekkor Lorcant elnyomta az álom.

Jóval később ébredt csak fel. Hogy órák vagy napok teltek-e el,
azt nem tudta.
A gyertya már majdnem csonkig égett a keskeny
ablakpárkányon. Tehát órák csupán. Már ha nem aludt olyan
sokáig, hogy kicserélték azóta a gyertyát.
 Nem érdekelte. Hiszen a gyér fényben kis termetű nőt
pillantott meg, hason feküdt a priccs végében, félig a fából készült
székben ülve, ahol korábban Fenrys is volt. Fejét a karjába fúrta,
egyik kezét felé nyújtotta. Csupán centiméterek választották el az
ujjaikat egymástól.
Elide.
A lány sötét haja szétterült a takarón, Lorcan lábszárán, és
eltakarta az arca nagy részét.
Lorcan teste még mindig sajgott, össze is rezzent, amikor
kinyújtotta a kezét, csak annyira, hogy elérje Elide ujjait.
Hidegnek tűntek, az ujjvégei annyival kisebbnek, mint az övé.
Megrezzentek, vissza is húzta őket, amikor hirtelen, éles
lélegzetvétellel felébredt.
Lorcan alaposan megfigyelt minden egyes arcvonást, miközben
Elide grimaszolva próbálta kimozgatni a nyakába állt görcsöt. De
aztán Elide tekintete megállapodott rajta.
Megdermedt, amikor rájött, hogy Lorcan őt nézi, hogy ébren
van, és teljesen lenyűgözi a nő, aki a poklon is keresztüllovagolt,
hogy megtalálja őt…
Fáradtnak tűnt. Kimerültnek, mégis felszegte az állát.
Lorcan nem tudott mit mondani. A ló hátán ülve már úgyis
mindent bevallott neki.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Elide.
Fájt mindene. Kimerült. Mégis, mivel arra ébredt, hogy Elide ül
az ágyánál…
– Életben vagyok – felelte, és nagyon komolyan gondolta.
Elide arca kifürkészhetetlen maradt, még akkor is, amikor
végigpillantott Lorcanen. A takaró lecsúszott róla annyira, hogy
kilátsszon a felsőteste nagy része, de a varas sebet a hasán még
takarta. Ennek ellenére Lorcan még sosem érezte magát ennyire
meztelennek.
Nehéz volt egyenletesen venni a levegőt, miközben Elide ilyen
vesébe látó pillantással méregette őt.
– Yrene azt mondta, meghaltál volna, ha nem érnek oda hozzád
akkor, amikor…
– Meghaltam volna – felelte Lorcan reszelős hangon –, ha nem
nézel szembe a pokollal is azért, hogy megtalálj.
Elide a szemébe nézett.
– Ígéretet tettem.
– Igen, ezt említetted.
Csak nem színfolt rajzolódott ki sápadt arcára? De azért nem
hátrált meg.
– Te is mondtál pár érdekes dolgot.
Lorcan megpróbált felülni, de a próbálkozásra hirtelen
fájdalomhullám felelt.
Elide magyarázattal szolgált:
– Yrene figyelmeztetett, hogy bár a sebeket meggyógyították, a
fájdalom egy része még megmarad.
Lorcan fogcsikorgatva leküzdötte a hasába, a hátába hasító
fájdalmat. Nagy nehezen sikerült felkönyökölnie, és ezt
elegendőnek is ítélte.
– Jó régóta nem sérültem már meg ilyen súlyosan. Teljesen el is
felejtettem, milyen kellemetlen.
Elide ajkát halovány mosoly görbítette.
Lorcan szíve kihagyott egy ütemet. Hosszú-hosszú hónapok óta
az első mosolya. Azóta, hogy a hajón megérintette a kezét, amikor
ott ringatóztak a függőágyakban.
Elide mosolya eltűnt, ám az arcát továbbra is pír színezte.
– Komolyan gondoltad? Amit mondtál.
 Lorcan a szemébe nézett. Hagyta, hogy valamiféle belső fal
összedőljön benne. Csakis Elide-ért. Ezért az éles szemű, ravasz kis
hazudozóért, aki képes volt kijátszani minden egyes védelmi
vonalát és szigorú szabályát. Hagyta, hadd üljön ki mindez az
arcára. Hadd lásson Elide mindent, úgy, ahogyan korábban még
soha senki.
– Igen.
Elide szája megfeszült, de nem bosszúságból.
Úgyhogy Lorcan halkan így folytatta:
– Minden egyes szót komolyan gondoltam. – Dübörgött a szíve,
olyan hevesen, hogy csoda, Elide nem hallotta. – És ez így is lesz
minden egyes nap, amíg át nem lépek a túlvilágra.
Lorcan nem kapott levegőt, miközben Elide óvatosan
kinyújtotta a kezét. És összefűzte az ujjaikat.
– Szeretlek – suttogta a lány.
Lorcan hálás volt, hogy fekszik. Biztos, hogy másképpen térdre
esik ettől az egyetlen szótól. Még így is elfogta a késztetés, hogy
meghajoljon előtte, ősi, gonosz szívének valódi tulajdonosa előtt.
– Azóta szeretlek, mióta kiálltál mellettem Vernon és az ilkek
ellen – folytatta Elide. A szemében villanó fény kiszorította
Lorcan tüdejéből a levegőt. – És amikor azt hallottam, hogy ott
vagy valahol a csatamezőn, egyre csak az járt a fejemben, hogy ezt
elmondhassam. Semmi más nem számított.
Régebben felhorkant volna.
Kijelenti, hogy ennél jóval fontosabb dolgok is léteznek, főleg
ebben a háborúban. És mégis, most, hogy Elide keze az övét
szorította... Mindennél értékesebbnek tűnt.
Lorcan hüvelykujjával végigsimított Elide kézfején.
– Sajnálom, Elide. Mindent.
 – Tudom – felelte a lány halkan, és arcát nem torzította
megbánás vagy fájdalom. Csak a tiszta, rendületlen nyugalom
ragyogott rajta. Annak az úrnőnek az arca, akivé válik, aki már lett
belőle, aki bölcsességgel és együttérzéssel irányítja majd
Perranthot.
Percekig bámulták egymást. Egy áldott örökkévalóságig.
Aztán Elide elhúzta a kezét, és felállt.
– Jobb, ha megyek, és segítek Yrene-nek.
Lorcan elkapta a kezét.
– Maradj!
Elide felvonta sötét szemöldökét.
– Csak a nagycsarnokba megyek.
Lorcan ismét végigsimított Elide kézfején a hüvelykujjával.
– Maradj! – lehelte.
Egy pillanatra azt hitte, nemet mond, és felkészült rá, hogy
megbékéljen ezzel, hogy elfogadja, az elmúlt néhány percben
értékesebb ajándékot kapott, mint amit megérdemelt.
De aztán Elide leült a priccsre, épp Lorcan válla mellé, és
végigsimított a haján. Lorcan lehunyta a szemét, belehajolt Elide
érintésébe, és képtelen volt megállítani a mellkasa mélyéről feltörő
mély morgást.
Elide halkan felnyögött, mintha különösnek tartaná ezt, vagy
talán annál többnek is, és ismét megsimogatta Lorcant.
– Mondd ki! – suttogta, és ujjai megdermedtek a hajában.
Lorcan kinyitotta a szemét, és Elide-ra nézett.
– Szeretlek.
Elide nagyot nyelt, Lorcan pedig a fogát csikorgatva ülő
helyzetbe tornászta magát. Olyan közel ültek egymáshoz, teljesen
el is felejtkezett róla, mennyivel nagyobb nála. A lovon ülve felért
egy természeti csapással, egy dühöngő viharral. A takaró
veszélyesen mélyre csúszott, de Lorcan nem nyúlt hozzá, az
ölében hagyta.
Látta, hogy Elide lenéz. Hogy hosszan végigméri őt a felsőteste
mentén. Már-már érezte, ahogyan minden egyes izmon és hegen
megállapodik a tekintete.
Mély nyögés tört ki belőle, miközben Elide továbbra is őt nézte.
A lány olyasmire vágyott, amit ebben az állapotában semmiképpen
sem adhatott meg neki. És talán Elide sem lett volna képes
megadni neki, hiába vallották be egymásnak azt, amit.
Azonnal megingott az elhatározása, amikor Elide kissé remegőn
végigsimított a hasát csúfító új sebhelyen.
– Yrene azt mondta, talán örökké megmarad a nyoma –
jegyezte meg, aztán, hála az égnek, leeresztette a kezét.
– Akkor ez a sebhely lesz a legbecsesebb számomra.
Fenrys könnyesre röhögné magát, ha hallja, hogy ilyesmiket
mond, de Lorcant ez hidegen hagyta. A pokolba mindannyiukkal!
Elide ajkán ismét apró mosoly jelent meg, és Lorcan a takarót
markolta, hogy visszafogja magát, és ne hajoljon oda megízlelni azt
a mosolyt, hogy ne a saját szájával mutassa ki, mennyire imádja.
Ez az új, törékeny kapcsolat közöttük... A világ minden
kincséért sem tenné kockára.
Szerencsére Elide-nak nem voltak ilyen aggodalmai. A
legkevésbé sem, hiszen az arcához emelte a kezét, és végigsimított
rajta a hüvelykujjával. Lorcan minden egyes lélegzetvétellel
önuralomért küzdött.
Teljesen mozdulatlan maradt, amikor Elide közelebb hajolt
hozzá. Amikor az ajkához érintette a sajátját.
Aztán elhúzódott.
– Pihenj, Lorcan! Amikor felébredsz, itt leszek.
Bármit kért volna is tőle, megadja. Az égvilágon bármit.
 Túlságosan felzaklatta az a gyengéd, gyönyörű csók ahhoz,
hogy szavakkal bajlódjon, úgyhogy inkább visszafeküdt.
Elide elmosolyodott a tökéletes engedelmesség láttán, és mintha
képtelen lenne visszafogni magát, ismét odahajolt hozzá.
Most hosszabban megcsókolta. Ajkával végigsimított az övén, és
amikor enyhe nyomást gyakorolt rá, gyengéden kérte, Lorcan
válasszal szolgált.
Elide íze azzal fenyegetett, hogy teljesen tönkreteszi őt, és
amikor nyelvével bátortalanul végigsimított az övén, ismét morgás
tört fel mélyről a mellkasából. De Lorcan hagyta, hadd fedezze fel
őt Elide lassan, gyengéden, megadta neki, bármit kért is tőle.
És amikor Elide ajka követelőzőbbé, amikor a lélegzete
szaggatottá vált, Lorcan felemelte a kezét, hogy Elide tarkójára
csúsztassa. Elide átadta magát neki, és halk nyögése hallatán
Lorcan úgy érezte, menten kiugrik a bőréből.
Keze lejjebb siklott Elide tarkójáról, végig a hátán, kiélvezte a
meleg, megtörhetetlen testet a sok-sok réteg ruha alatt. Elide a
tenyeréhez nyomta a hátát, és újabb halk nyögés szakadt fel belőle.
Mintha ő is éppúgy vágyna Lorcanre.
De ekkor Lorcan nagy nehezen elhúzódott. Nagy nehezen
visszahúzta a kezét a derekáról. Kissé zihálva, ugyanazt a levegőt
szívva lehelte a szájára:
– Később. Menj, segíts a többieknek!
Amikor Elide ránézett, sötét szemében vágy fénylett, és Lorcan
megigazította a takarót az ölében.
– Menj, segíts a többieknek! – ismételte. – Itt leszek, amikor
már elfáradsz, és lefeküdnél.
Kimondatlan ajánlat lebegett közöttük, és Elide elhúzódott,
hogy ismét alaposan szemügyre vegye.
 – Hogy együtt aludjunk, nem több – pontosított Lorcan, és meg
sem próbálta palástolni a tekintetében egyre terjedő forróságot. –
Legalábbis egyelőre.
Egészen addig, amíg Elide készen nem áll. Amíg azt nem
mondja, amíg azt nem mutatja, hogy mindent szeretne megosztani
vele. Hogy minden szempontból átadja magát neki.
De addig is szerette volna, ha itt van mellette. Ha vele alszik,
hogy vigyázhasson rá. Hogy Elide is vigyázhasson rá.
Elide elpirult, miközben felállt, remegett a keze. Nem a
félelemtől, hanem pontosan attól az erőfeszítéstől, amit Lorcantől
is megkívánt, hogy ne nyúljon utána.
Nagyon szeretné elvenni a józan eszét. Apránként megtanítani
neki mindent, amit a gyönyörről, a vágyról tud. És úgy sejtette, ő
is rengeteget tanulhatna Elide-tól.
Elide mintha kiolvasta volna mindezt az arcából, mert még
jobban elvörösödött.
– Akkor majd később – lehelte, és bicegve megindult az
ajtóhoz.
Lorcan mágiájának töredéke Elide bokája köré fonódott. A
bicegés szertefoszlott.
Amikor Elide a kilincsre tette a kezét, apró, hálás biccentéssel
így szólt:
– Hiányzott már.
Lorcan felfogta a ki nem mondott igazságot, miközben Elide
kilépett a zsúfolt folyosóra.
Hiányoztál már.
Lorcan arcára kiült ritka mosolyainak egyike.
 65. FEJEZET

DORIAN MORATHBA MENT.

Saját maga növesztette szárnyakon röppent el a táborból.
Valamiféle kis termetű, átlagos madarat választhatott, Manon
tudta jól. Olyasmit, ami nem szúr szemet a Tizenhármaknak.
Manon a tábor szélén állt, észak felé nézett.
Ropogó hó jelezte, hogy Asterin közeledik.
– Elment, igaz?
Manon bólintott, nem találta a szavakat. Mindent felajánlott
neki, és azt hitte, Dorian is el akarja fogadni. Azt hitte, el is
fogadta, tekintve, hogy mit csináltak utána.
Mégis kiderült, hogy búcsúzásnak szánta. Egy utolsó együttlét
azelőtt, hogy a halál markába repül. Nem fogja kalitkába zárni
Manont, nem fogadja el, amit felajánlott neki. Mintha jobban
ismerné, mint ő saját magát.
– Utánamegyünk?
A tábor készülődni kezdett a hajnali nap fényében. Ma… Ma
eldöntik, merre tovább. Ma összeszedi a bátorságát, és megkéri a
crochaneket, hogy kövessék. Vajon engednek neki?
De hogy Morathba menjenek, ahol jóval azelőtt felfedezik őket,
hogy egyáltalán odaérnének, hogy visszarepüljenek abba a
pokolba…
A nap teljes aranyló valójában megmutatkozott, mintha
magányos hangja lenne a világot betöltő dalnak.
 Manon szólásra nyitotta a száját.
– Terrasen segítséget kér! – harsant egy fiatal crochan hangja a
táborban.
Manon és Asterin megpördült, és a többiek is így tettek,
miközben a boszorkány Glennis sátra felé rohant. Az idős vezető
előlépett, a fiatal boszorkány pedig lefékezett. Őrszem volt, ez
kétségtelen, teljesen kifulladt, haját szétzilálta a futás.
– Terrasen segítséget kér! – lihegte, miközben megtámaszkodott
a térdén, hogy kétrét görnyedve kapkodja a levegőt. – Morath
megütközött velük a határnál, aztán Perranthnál, és ebben a
pillanatban Orynth felé tartanak. Egy héten belül elfoglalják a
várost.
Rosszabb hírt kaptak hát, mint amire Manon számított. Még ha
szüksége volt is rá, várta is.
A Tizenhármak közelebb siettek, Bronwen egy lépéssel
lemaradva követte őket. Manon levegőt sem mert venni, miközben
Glennis a néhány lépésnyire lobogó halhatatlan tűzre meredt. A
háború tüzére.
Aztán Manon felé fordult.
– Mit felelsz, boszorkánykirálynő?
Kihívás csendült a hangjában.
Manon felszegett fejjel nézett szembe az előtte álló két
ösvénnyel.
Az egyik keletre vezetett, Morathba. A másik északra,
Terrasenbe, a háború irányába.
A szél dalolt, és Manon kihallotta a válaszát.
– Válaszolni fogok Terrasen hívó szavára – jelentette ki Manon.
Asterin odalépett mellé, bátran körbenézett a táborban
összegyűlteken.
– Ahogyan én is.
 Sorrel elfoglalta a helyét Manon jobbján.
– Ahogyan a Tizenhármak mind.
Manon várt, szinte tudomást sem mert venni a lelkében
fellobbanó érzésről.
Aztán Bronwen is előrelépett, sötét haja lobogott a metsző
szélben.
– A Vanora család is északra repül.
Egy újabb boszorkány húzta ki magát.
– És a Silian is.
És így tovább.
Mind a hét nagy család kiállt eléjük.
Glennis pedig Manonhoz fordult:
– Réges-régen Rhiannon Crochan Brannon király oldalán
lovagolt háborúba. Megszületett a méltó utódja, kovácsoljunk hát
ismét szövetséget! – Az örök lángra mutatott. – Gyújtsd meg a
háború tüzét, boszorkányok királynője, és hívd össze a seregedet!
Manon szíve veszettül zakatolt, a tenyerében érezte a
lüktetését, de felemelt egy nyírfaágat a gyújtós közül.
Senki sem szólt egy szót sem, miközben az örök tűzbe tartotta.
Vörös, arany és kék ugrott a fára, emészteni kezdte. Manon
csak akkor húzta ki, amikor a faág már tényleg, valóban lángra
kapott.
Még a szél sem érintette a lángot, amikor Manon felemelte az
ágat, az új nap fáklyáját.
A crochanek kettéváltak, utat nyitottak Bronwen tüzéhez. A
boszorkány már várta, boszorkányköre odagyűlt köré.
Minden egyes lépés háborút zengett. Választ nyújtott egy réges-
régen feltett kérdésre.
Bronwen szeme fénylett, ahogy Manon megállt előtte.
– A királynőd háborúba hív – szólalt meg Manon.
 És Bronwen tüzéhez érintette a fáklyát.
Láng lobbant, fényesen táncolt.
Bronwen maga is felvett egy hosszú ágat, ami eddig a tűzben
égett.
– A Vanora veled repül.
Magához vette az ágat, és a következő klánhoz ment, ahol a
szent láng magjával égő fáklyáját az ő tüzükhöz érintette. Ismét
fellobbant a láng, amikor Bronwen hangosan, tisztán megszólalt a
hajnalhasadásban:
– A királynőtök háborúba hív. A Vanora vele repül. Hát ti?
A vezető csupán ennyit felelt:
– A Redbriar vele repül – és meggyújtotta a saját fáklyáját, hogy
a következő klán tüzéhez siessen vele.
Egyik tűzről a másikra terjedt a láng. Végül mind a hét család
elfogadta és meggyújtotta a tüzét a táborban.
Ekkor, csakis ekkor ragadta meg az ifjú őrszem a legutolsó
klánból az égő fáklyát, hogy seprűjére pattanva a levegőbe lökje
magát. Hogy megkeresse a következő klánt, és elmondja, a
királynőjük háborúba hívja őket.
Manon, a Tizenhármak és a crochanek körülöttük figyelték,
ahogy az őrszem égő parázzsá zsugorodik az égbolton, majd
teljesen eltűnik.
Manon néma imát mormolt a szélnek, hogy a szent láng, amit
az ifjú őrszem magával visz, hevesen lobogjon a hosszú, veszélyes
úton.
Egészen a terraseni harcmezőkig.

A háború tüze családról családra terjedt.

 Hófedte hegyeken és sűrű erdők mélyén, rejtve az égbolton
vadászó ellenségeik elől. Hosszú, csípősen hideg éjszakákon,
amikor a szél egyre csak süvített, hogy kioltsa a lángot.
De nem járt sikerrel, a királynő lángja ellen tehetetlennek
bizonyult.
Így haladt hát tűzről tűzre.
A távoli falvak lakói sikítottak és menekülőre fogták, ahogy egy
fiatal arcú nő ereszkedett le seprűjén az égből, magasra tartva a
fáklyáját.
Nem azért, hogy nekik jelezzen, hanem annak a néhány nőnek,
akik ott maradtak. Akik a láng, a lovas felé sétáltak, aki így
kiáltott:
– A királynőtök háborúba hív. Vele repültök?
Padláson rejtett ládák tárultak fel. Összehajtott vörös anyagok
kerültek elő belőlük. Szekrényekbe, ajtók mellé támasztott, ágy alá
rejtett seprűket hoztak elő, amiket arany, ezüst vagy egyszerű
zsineg tartott össze.
És kardokat – ősi és csodálatos kardokat – húztak elő a
padlódeszkák alól, szedtek le a szénapadlásról, a fém éppolyan
fényesen csillogott, mint azon a napon, amikor megkovácsolták a
mára már romos városban.
Boszorkányok, suttogták a falusi népek, és férjek tágra nyílt
szemmel, hitetlenkedve meredtek asszonyaik után, akik lobogó
vörös köpenyben felröppentek az égbe. Végig boszorkányok éltek
közöttünk.
Faluról falura terjedt a hír, és olyan tüzek lobbantak fényesen,
amik korábban sosem aludtak ki. Egy boszorkány mindig
továbbment, hogy megkeresse a következő tüzet, a népük
következő tagját.
 Boszorkányok, itt, közöttünk. Boszorkányok, és most háborúba
indulnak.
Vörös köpenyes boszorkányok hulláma lepte el az eget, hátukra
kardot csatoltak, seprűjük minden egyes észak felé tett
kilométerrel vetette le magáról a port.
Boszorkányok köszöntek el a családjuktól, nem
magyarázkodtak, csak megcsókolták alvó babáikat, és eltűntek a
csillagos éjszakában.
A sötétedő világban egyre messzebb és messzebb jutott a hír,
megállíthatatlanul és vég nélkül terjedt a szent láng egyik tűzről a
másikra.
– Repüljetek, repüljetek, repüljetek! – kiáltották. – A
királynővel! Háborúba!
És a crochanek a széles világ minden zugából, hóval, viharral,
veszéllyel mit sem törődve megindultak.
 66. FEJEZET

AELIN FENYŐ- ÉS HÓILLATRA ÉBREDT, és tudta, hogy otthon van.

Nem Terrasenben, még nem, de olyan értelemben igen, hogy
mindig otthon lesz, ha Rowan mellette van.
A hím egyenletes szuszogása betöltötte a jobb fülét, most
valóban mélyen aludt, és az Aelinre nehezedő karja erős, meleg
súlyt képezett. Ezüst fény vetült a mennyezet ősi köveire.
Reggel – vagy egy felhős nap. A folyosóról beszűrődött némi
zaj, amit Aelin lassan, apránként szétválogatott, mintha egy
összetört tükör darabkáit rendezgette volna, hogy azon keresztül
megnézhesse, mi történik odakint.
A jelek szerint három nap telt el a csata óta. És megérkezett a
kagán hadseregének másik fele, Kashin herceg, az uralkodó
harmadik legidősebb fiának vezetésével.
Erre az információmorzsára tért csak Aelin igazán magához, és
megérintette Rowan karját. Gyengéden cirógatta, csak hogy
kiderítse, milyen mélyre merült a gyógyító álomban. Három napig
feküdtek itt, mit sem tudva a környezetükről. Veszélyes időszak ez
bármilyen mágiahasználó számára, teljesen védtelenné válnak
olyankor, amikor a testük mély alvást kíván, hogy a rengeteg erő
felhasználása után ismét összeszedje magát.
Azt is odakintről hallotta meg, hogy Gavriel az ajtajuk előtt ül.
Méghozzá hegyi oroszlán formájában. Mindenki elhallgatott,
amikor közelebb ért, és fogalmuk sem volt, hogy nem értek még
elég távol, tündérfülekkel hallatszik a suttogásuk arról a különös,
ijesztő nagymacskától.
Aelin végigsimított Rowan ingujjának mentén, kitapintotta az
izmoktól dimbes-dombos kart. Tiszta... A feje, a teste annyira
tisztának tűnt. Mint az első jeges lélegzet egy téli reggelen.
Amíg aludtak, egyetlen rémálom sem gyötörte, nem ébresztette
fel. Röpke, kegyes pihenő.
Aelin nyelt egyet, teljesen kiszáradt a torka. Hogy mi történt
meg, és mi az, amit csak Maeve ültetett el az elméjében… Számít
egyáltalán, hogy valódi volt-e a fájdalom, vagy csupán képzelt?
Kiszabadult, megszökött Maeve és Cairn fogságából. A saját
összezúzott lelkének darabkáival majd később foglalkozik.
Most az is elég, hogy visszanyerte a tisztánlátását. Még akkor is,
ha nem úgy tervezte, hogy itt ereszti szabadon az erejét, azt a
hatalmas kegyelemdöfést.
Aelin Rowanre pillantott, a hím máskor kemény arcvonásai
most ellágyultak, jóképűvé változtatták őt. És tiszta is volt – eltűnt
a mindkettejüket borító vér. Valaki nyilván lemosta róluk,
miközben ők aludtak.
Mintha megérezte volna, hogy figyeli, vagy talán felfigyelt a
karjára tett kezére, Rowan résnyire nyitotta az egyik szemét.
Tetőtől talpig végigmérte, és miután meggyőződött róla, hogy
minden rendben, a szemébe nézett.
– Folyton ez a magamutogatás! – morogta.
Aelin megpaskolta a karját.
– Te magad is szép kis bemutatót tartottál, hercegem.
Rowan elmosolyodott, a tetoválása összeugrott.
– Ez volt az utolsó meglepetés, vagy mást is tartogatsz még a
tarsolyodban?
 Aelin elgondolkozott rajta – hogy elmondja, hogy elárulja-e
neki.
Talán.
Rowan felült, lecsúszott róla a takaró. Olyan meglepetés, amitől
megáll bennem az ütő?
Aelin felhorkant, öklére támasztotta a fejét, miközben
elgondolkodva mintákat rajzolt a szúrós takaróra.
– Küldtem egy levelet, amikor még abban a wendlyni
kikötőben voltunk.
Rowan bólintott.
– Aedionnak.
– Aedionnak – ismételte Aelin, elég halkan ahhoz, hogy az ajtó
előtt őrködő Gavriel ne hallhassa. – Meg a nagybátyádnak. És
Essarnak.
Rowan felvonta a szemöldökét.
– És mit írtál benne?
Aelin hümmögött egy sort.
– Azt, hogy valóban Maeve fogságában voltam, és közben
beavatott jó néhány gyalázatos tervébe.
A párja megdermedt.
– Mégis mi célból tetted ezt?
Aelin felült, és a körmét piszkálta.
– Hogy meggyőzzem őket, váljanak ki a seregéből. Szítsanak
zendülést Doranelle-ben. Taszítsák le Maeve-et a trónról. Tudod,
ehhez hasonló apróságok.
Rowan csak bámult rá. Aztán megdörgölte az arcát.
– Gondolod, hogy egy levéllel elérheted ezt?
– Elég határozottan fogalmaztam.
Rowan erre eltátotta kissé a száját.
– Miféle gyalázatos terveket említettél?
 – Hogy le akarja igázni a világot, hogy egyáltalán nem
foglalkozik a háború során elvesztett tündéréletekkel, hogy valg
dolgok iránt érdeklődik. – Aelin nagyot nyelt. – Lehetséges, hogy
megemlítettem, hogy a jelek szerint valg.
Rowan megrezzent.
Aelin vállat vont.
– Jól tippeltem. A legjobb hazugságokba mindig vegyül egy kis
igazság.
– Azt állítani, hogy Maeve valg, elég különös hazugság, még
tőled is. Akkor is, ha végül igaznak bizonyult.
Aelin legyintett.
– Meglátjuk, mi sül ki belőle.
– Ha tényleg beválik, ha tényleg fellázadnak, és a serege ellene
fordul... – Rowan megrázta a fejét, és halkan felnevetett. – Igazi
áldás lenne ebben a háborúban.
– Ilyen elképesztő hazugságok és cselszövés után ennyi
elismerést érdemlek csak?
Rowan megpöckölte Aelin orrát.
– Majd akkor ámulok, ha tényleg távol marad a serege. Addig
viszont úgy készülünk, mintha valóban errefelé tartanának. Ami
nagyon valószínű is. – Aelin homlokráncolása láttán így folytatta:
– Essarnak nincs valami nagy befolyása, a nagybátyám pedig ritkán
vállal kockázatot. Nem úgy, mint Enda és Sellene. Hogy ők
letaszítsák Maeve-et a trónról... az döbbenetes lenne. Már ha
egyáltalán túlélnének egy ilyen próbálkozást.
Aelin gyomra felfordult.
– Az ő döntésük, hogy mihez kezdenek, én csak feltártam
előttük az igazságot. – Óvatosan megfogalmazott igazságot, ami
félig csak találgatás volt. Valójában hazardírozott, ha őszinte akart
lenni.
 Rowan elvigyorodott.
– És mi egyébre vállalkoztál még Maeve megbuktatásán kívül?
Bármi meglepő, amiről tudnom kellene?
Aelin mosolya lelohadt, miközben visszafeküdt az ágyra.
Rowan követte a példáját.
– Más nincs. – Rowan felvont szemöldöke láttán hozzátette: –
A trónomra esküszöm. Nincs más.
Rowan szeméből is kiveszett a derű.
– Nem tudom, megkönnyebbülhetek-e.
– Amit én tudok, azt te is. Minden kártyámat kiterítettem.
A különféle seregekkel, a Zárral, mindennel kapcsolatban.
– Gondolod, hogy megint sikerülne? – kérdezte Rowan. –
Ekkora erőt összegyűjteni?
– Nem tudom. Nem hinném. Az kellett hozzá, hogy...
bezárjanak. Vasba.
Rowan arca elsötétedett, majd az oldalára fordult, és
megtámasztotta a fejét.
– Még sosem láttam ehhez foghatót.
– És soha többet nem is fogsz. – Ez volt az igazság.
– Ha az volt az ára, amin keresztülmentél, akkor ezt örömmel
veszem.
Aelin végigsimított Rowan combjának duzzadó izmain, ujjai
megakadtak a térde felett ráncolódó anyagon.
– Nem éreztem a kötelékünkön, amikor megsebesültél itt –
simított végig az új sebhely varas szélén. A csata győzelmi
emlékén. Nagy nehezen felnézett Rowan éles pillantású szemébe.
Maeve valahogy megtörte ezt közöttünk? Ezt a részünket?
– Nem – lehelte Rowan, és kisimította Aelin homlokából a
haját. – Rájöttem, hogy csak a legsúlyosabb sérüléseket lehet
érezni.
 Aelin megérintette Rowan vállán azt a pontot, ahol Feketecsőrű
Asterin nyila annyi hónappal korábban keresztülhasított rajta.
Abban a pillanatban döbbent rá, mit jelent számára Rowan.
– Ezért nem tudtam, mi történik veled a parton – folytatta
Rowan rekedtesen. Mert a korbácsolás, akármilyen brutális és
elviselhetetlen volt is, nem taszította őt a halál markába. Csak egy
vaskoporsóba.
Aelin a homlokát ráncolta.
– Ha azt akarod mondani, hogy bűntudatot érzel, amiért…
– Mindkettőnknek van mivel megküzdenie... Azzal
kapcsolatban, ami az elmúlt hónapokban történt.
Egyetlen pillantással megbizonyosodhatott róla, hogy Rowan
pontosan tudja, miféle köd gomolyog még mindig a lelkében.
És mert ő volt az egyetlen, aki teljes egészében látta őt, mégsem
fordult el tőle, Aelin megszólalt:
– Maeve-nek szántam azt a tüzet.
– Tudom. – Milyen egyszerű szó, mégis a világot jelentette…
Az, hogy így megérti őt.
– Szerettem volna... helyrehozni a dolgokat. – Aelin hosszan
kifújta a levegőt. – Elmosni az egészet.
Minden emléket, rémálmot és hazugságot.
– Beletelik majd némi időbe, Aelin. Szembenézni vele,
feldolgozni.
– Nincs ennyi időm.
Rowan állkapcsa megfeszült.
– Azt majd meglátjuk.
Aelin nem vitatkozott. Helyette bevallotta:
– Szeretném, ha vége lenne már.
Rowan teljesen megdermedt, de hagyta, hadd gondolkozzon,
hadd beszéljen.
 – Szeretném, ha vége lenne, ha túljutnánk rajta – folytatta
Aelin reszelős hangon. – Ezen az egész háborún, az isteneken, a
rémkapun és a Záron. Az egészen. – Megdörgölte a halántékát,
leküzdötte azt a súlyt, azt a foltot, amit talán semmiféle tűz nem
tisztíthat meg. – El akarok menni Terrasenbe, harcolni, aztán
szeretném, ha vége lenne már.
Azóta szeretett volna túlesni rajta, hogy megtudta, miféle árat
kell fizetnie a Zár újrakovácsolásáért. Cairn minden egyes
ostorcsapására Eyllwe tengerpartján azt kívánta, bár túleshetne
már rajta. És mindazok közben, amiket vele művelt. Bármi
történjék is, bárhogyan érjen is véget, szeretett volna már túl lenni
rajta.
Nem tudta, ki és mi vált belőle ennek hatására.
Rowan egy hosszú pillanatig némaságba burkolózott, majd így
szólt:
– Akkor gondoskodunk róla, hogy a kagán serege északra
menjen. Visszatérünk Terrasenbe, és szétzúzzuk Erawan seregét.
– A szájához emelte Aelin kezét, hogy gyors csókot leheljen rá.
– És majd ha ezzel mind megvagyunk, akkor meglátjuk, mi van
azzal a nyomorult Zárral.
Minden egyes lélegzetvételéből, magából az őket körbevevő
levegőből is sütött, hogy nem hajlandó megalkudni.
Aelin engedte, hogy ez elég legyen mindkettejüknek.
Elraktározta magában Rowan szavait, esküjét, azt a rengeteg
ígéretet, amit egymásnak tettek, és levegőbe emelte kettejük
között a tenyerét.
Előhívta a mágiát – az anyja vérvonalának cseppnyi vizét. Mab
vérvonaláét.
Aprócska vízgömb formálódott a kezében, a bőrkeményedések
felett, amiket olyan gondosan visszaszerzett.
 Hagyta, hogy a gyengéd, hűsítő erő végigcsorogjon rajta.
Hagyta, hogy elsimítsa lelkének éleit, és álomba dalolja őket az
anyja mágiájának segítségével.
Nem adod fel!
Amikor a Zár mindent felemészt, vajon ezt a részét is
bekebelezi? Az erejének ezt a legdrágább részét?
Elzárta ezeket a gondolatokat is.
Erősen koncentrált, a fogát csikorgatta, hogy forgásra ösztökélje
a vízgömböt a tenyerében.
Csupán némi remegés lett a jutalma.
Felhorkant.
– A nyugati tündérkirálynő, valóban!
Rowan halkan felnevetett.
– Gyakorolj csak tovább! Ezer év múlva talán képes leszel
valamire.
Aelin rácsapott a karjára, a vízcsepp pedig beleivódott Rowan
ingujjába.
– Csoda, hogy bármit is tanultam tőled ennyi bátorítás mellett.
Lerázta a nedvességet a kezéről. Egyenesen Rowan arcára.
Rowan megint megpöckölte az orrát.
– Tényleg számon tartom, hercegnő. Minden egyes borzalmas
dolgot, amit csak kiejtesz a szádon.
Aelin lábujjai begörbültek, és végigszántott Rowan haján az
ujjaival, kiélvezve a selymes puhaságot.
– Ezért mivel fizetek majd?
Aelin esküdni mert volna, hogy az ajtó másik oldalán sebesen
távolodó macskatappancsok dobbannak.
Rowan elvigyorodott, ő is meghallotta, milyen gyorsan
eliramodott Gavriel. Aztán Aelin hasára tette a kezét, és
végigcsókolta Aelin arcélének vonalát.
 – Gondolkoztam már egy s máson.
De a hasára tett kéz épp annyira nyomta, hogy Aelin
felnyögött. Rádöbbent, hogy három napig aludt – és ezalatt
jócskán megtelt a hólyagja is. Összerezzenve talpra ugrott.
Megszédült, mire Rowan ott termett, hogy megtámassza.
– El kell jutnom a mosdóba, mielőtt teljeskörűen
megbecstelenítesz – jelentette ki Aelin.
Rowan felnevetett, majd lehajolt a kardövéért, amit Aelinével
együtt a fal mentén hagytak. Csakis Gavriel rendezhette el ilyen
gondosan.
– Ez a szükséglet valóban felülírja azt, amit terveztem.

Mindenki a szemét meresztette a folyosókon, néhányan még

össze is súgtak, amikor elhaladtak mellettük.
A királynő és a társa. Szerinted hol voltak az elmúlt pár
napban?
Azt hallottam, a hegyekbe mentek, és vadembereket hoztak
magukkal.
Azt hallottam, varázslattal vonták körbe a várost, hogy
megvédjék Morathtól.
Rowan még mindig vigyorgott, amikor Aelin előbukkant a
közös női mosdóból.
– Látod? – zárkózott fel mellé Aelin, ahogy elindultak... Nem a
szobájuk és a megbecstelenítés felé, hanem inkább annak a
folyosónak az irányába, ahová az ételt pakolták ki. – Neked is kezd
megtetszeni a hírnév.
Rowan felvonta a szemöldökét.
 – Gondolod, hogy nem követtek suttogások, bármerre jártam is
az elmúlt háromszáz évben? – Aelin a szemét forgatta, mire
Rowan kuncogott egy sort. – De ez sokkal jobb, mint a jégszívű
rohadék meg az úgy hallottam, egyszer megölt valakit egy
asztallábbal.
– De hát tényleg megöltél valakit egy asztallábbal!
Rowan vigyora kiszélesedett.
– És tényleg jégszívű rohadék vagy – tette hozzá Aelin.
Rowan felhorkant.
– Azt nem mondtam, hogy hazudoztak!
Aelin belekarolt.
– Akkor útnak indítok valami pletykát rólad. Valami nagyon
ocsmányat.
Rowan felnyögött.
– Rettegéssel tölt el, hogy te mivel rukkolnál elő.
Aelin hangosan suttogni kezdett, miközben elhaladtak egy
csapat halandó katona mellett.
– Tényleg visszarepültél a harcmezőre, hogy kivájd az ellenség
szemét? – A sikkantása visszhangot vert a köveken. – Aztán meg is
etted?
Az egyik katona megbotlott, a többiek pedig odakapták a
fejüket.
Rowan belecsípett Aelin vállába.
– Igazán köszönöm!
Aelin biccentett.
– Nagyon szívesen.
Aelin arcáról egy pillanatra sem hervadt le a mosoly, miközben
rábukkantak az ételre, és gyorsan megebédeltek – mint kiderült,
már delelőre járt a nap – egymás mellett egy poros, félig elfeledett
lépcsősoron. Valahogy úgy, mint Ködvárban, amikor összeérő
térddel és vállal hallgatták a konyhában Emrys történeteit.
De azokkal a napokkal ellentétben, amikor Aelin letette a lába
közé a tányérját, most átkarolta Rowan nyakát, és a hím szája
azonnal az övére tapadt.
Nem, egyáltalán nem is volt olyan, mint Ködvárban, hiszen
Aelin Rowan ölébe mászott, és nem igazán érdekelte, hogy esetleg
valaki arra járhat, csak csókolta és csókolta.
Zihálva, tágra nyílt szemmel torpantak meg, még mielőtt Aelin
úgy határozhatott volna, hogy nem is olyan rossz ötlet itt és most
kigombolni Rowan nadrágját, és hogy a hím ujjai, amik eddig
diszkréten és lustán azt a nyomorult pontot simogatták a combjai
között, jobb helyen lennének benne.
És ha Aelin igazán őszinte akart lenni magához, akkor el kellett
ismerje, hogy még mindig azon gondolkozik, hogy berángatja a
legközelebbi tárolóhelyiségbe, amikor végül elindultak megkeresni
a társaikat. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Rowan vágytól izzó
tekintetére, és rögtön tudta, hogy a hímnek ugyanez jár a fejében.
Azonban még az ő vágytól felhevült vére is lehűlt, amikor
beléptek az erőd tetején található ősrégi dolgozószobába, és
végignéztek az egybegyűlteken. Fenrys és Gavriel már ott volt,
ahogy Chaol is, azonban Elide-nak és Lorcannek semmi nyoma
nem akadt.
Sajnos Chaol apja is ott tartózkodott. És rájuk meredt, amikor
berontottak a jelek szerint már zajló megbeszélésre. Aelin
gúnyosan rámosolygott, aztán a hatalmas asztalhoz vonult.
Magas, széles vállú, jóképű férfi állt Nesryn, Sartaq és Hasar
mellett, egyfajta türelmetlen energia áradt belőle. Barna szeme
nyíltságot tükrözött, mosolya könnyed volt. Aelinnek azonnal
megtetszett.
 – Az öcsém – intett Hasar, fel sem pillantva a térképről. –
Kashin.
A herceg elegánsan meghajolt.
Aelin és Rowan hasonlóképpen viszonozta az üdvözlést.
– Igazi megtiszteltetés – szólalt meg Aelin. – Köszönöm, hogy
eljöttetek.
– Igazából apámnak köszönd. És Yrene-nek – felelte Kashin, aki
éppolyan tökéletesen beszélte a nyelvüket, mint a testvérei.
És valóban, Aelinnek volt mit megköszönnie a gyógyítónak.
Nesryn alaposan végigmérte őt.
– Jól érzed magad?
– Csak egy kis alvásra volt szükségem. – Aelin Rowan felé
bökött az állával. – Neki viszont éltes kora miatt gyakran le kell
már pihennie.
Sartaq köhintett, és továbbra sem emelte fel a pillantását a
térképről, amit tanulmányozott.
Fenrys azonban felnevetett.
– Látom, jókedved van.
Aelin Chaol karót nyelten álldogáló apjára vigyorgott.
– Meglátjuk, meddig tart.
A férfi nem reagált.
Rowan az asztal felé intett, és így szólt a kagán gyermekeihez:
– Eldöntöttétek már... hogy merre vonultok innen?
Milyen könnyed, nyugodt kérdés.
Mintha nem ezen múlna Terrasen sorsa.
Hasar szólásra nyitotta a száját, de Sartaq közbevágott.
– Északra. Északra megyünk veletek. Ha másért nem, hát azért,
hogy megháláljuk, hogy megmentettétek a seregünket... A
népünket.
Aelin igyekezett palástolni a megkönnyebbülését.
 – Nem csak a háláról van szó – jegyezte meg Hasar, aki
egyébként nem tűnt valami hálásnak. – Kashin felderítői
megerősítették, hogy Morath valóban Terrasenbe küldte a
hadereje nagy részét. Úgyhogy oda fogunk menni.
Aelin azt kívánta, bár ne evett volna olyan sokat ebédre.
– Mennyire rossz a helyzet?
Nesryn a fejét rázta, ő felelt Kashin herceg helyett.
– Elég ködösek voltak a részletek. Csak azt tudjuk, hogy látták
északra vonulni a seregeket, és iszonyatos pusztítást hagytak
maguk után.
Aelin ökölbe szorította a kezét, nehogy az arcát kezdje
dörgölni.
Chaol apja így szólt:
– Remélem, képes leszel ismét megidézni az erődet.
Aelin szemében erre felizzott egy parázsnyi mágia.
– Köszönöm a páncélt – jegyezte meg negédesen.
– Fogadd korai koronázási ajándéknak – felelte Anielle ura
gúnyos mosollyal.
Sartaq megköszörülte a torkát.
– Ha a társaiddal kipihentétek magatokat, akkor amint lehet,
megindulunk északra.
Hasar nem tiltakozott ennek hallatán.
– A hegyek mentén mennénk? – kérdezte Rowan a térképet
fürkészve. Aelin is végignézett az útvonalon, amerre haladnának. –
Akkor pont a Ferian-rés előtt kellene elvonulnunk. Gyakorlatilag
még el sem hagyjuk a tavat, már jönne is a következő csata.
– Kicsaljuk őket – magyarázta Hasar. – Elérjük, hogy kiürítsék a
Rést, aztán hátulról megtámadjuk őket.
– Az egész Avery Adarlan irányítása alatt áll – húzott Chaol
láthatatlan vonalat Résvártól a kontinens belseje felé. – Ha északra
akarunk menni, akkor mindenképpen át kell kelnünk a folyón. A
Résben sokkal tisztább lenne megütközni az ellenséggel, mint
Tölgyváld kellős közepén. Legalább a rukok fedezhetnének minket
odafentről. A fák között ez nem lehetséges.
Rowan bólintott.
– Akkor a sereg nagy részét fel kell vinnünk a hegyekbe, és
aztán... Akkor lehozni őket a Résbe, amikor a legkevésbé sem
számítanak rá. De elég kemény terep. Nagyon alaposan meg kell
terveznünk az utat.
Chaol apja morogni kezdett. Aelin felvonta a szemöldökét, de
apa helyett a fia válaszolt:
– A csata másnapján elküldtem a követeinket az
Agyarhegységbe. Hogy vegyék fel a kapcsolatot az ott élő
vademberekkel, hátha ismernek titkos utakat a Réshez.
A város ősi ellenségei…
– És?
– Ismernek. De megvan az ára.
– Méghozzá olyan, amit semmiképpen sem fizetünk meg! –
csattant fel Anielle ura.
– Hadd találjam ki, területet akarnak – mondta Aelin.
Chaol bólintott. Ezért uralkodott hát ekkora feszültség a
helyiségben.
Aelin dobbantott egyet, miközben végignézett Anielle urán.
– És egy kis földet sem vagy hajlandó átengedni nekik?
A férfi válasz helyett csak rámeredt.
– A jelek szerint nem – motyogta Fenrys.
Aelin vállat vont, aztán Chaolhoz fordult.
– Hát akkor ezzel meg is volnánk.
– Mivel? – kérdezte Chaol apja fogcsikorgatva.
Aelin nem foglalkozott vele, a barátjára kacsintott.
 – Te vagy Adarlan királyának a jobbkeze. Magasabb rangot
töltesz be, mint ő. Cselekedhetsz Dorian nevében. – A térképre
mutatott. – Lehet, hogy ez itt Anielle része, de Adarlan
fennhatósága alatt áll. Úgyhogy egész nyugodtan alkudozhatsz
vele.
Chaol apja felhördült.
– Te...
– Északra megyünk – jelentette ki Aelin. – És nem állhatsz az
utunkba. – Ismét fellobbant a tűz a szemében, lángolni kezdett az
arany az íriszén. – Megállítottam az árt. Gondolj úgy a
vademberekkel kötött szövetségre, hogy ezzel visszafizeted a
tartozást.
– Az ár elpusztította a városom felét! – vicsorgott a férfi.
Fenrysből halk, hitetlenkedő nevetés tört fel. Rowan halkan
felmordult.
Chaol az apjára mordult:
– Igazi rohadék vagy!
– Vigyázz a szádra, fiam!
Aelin megértően Chaol felé biccentett.
– Már értem, miért mentél el.
Chaol javára szóljon, hogy csak összerezzenve visszafordult a
térkép felé.
– Ha eljutunk a Ferian-rés mellett, akkor onnantól már egyenes
út vezet északra.
Távolvég mellett. El kell majd menniük Távolvég mellett. Aelin
gyomra összerándult. Rowan végigsimított a kezén.
– Hamarosan döntésre kell jutnunk – jelentette ki Sartaq. –
Jelenleg pont a Ferian-rés és Morath között vagyunk. Erawan
könnyedén csapatokat küldhet, hogy összezúzzon minket.
Hasar Chaolhoz fordult.
 – Yrene a vége felé jár már?
Chaol a kerekesszék karfájára könyökölt.
– Hiába élték túl kevesen, még így is túl sokan vannak. Hetekre
itt ragadnánk.
– Hányan sérültek meg? – kérdezte Rowan.
Chaol a fejét rázta.
– Nem a sérültek. – Megfeszült az állkapcsa. – A valgok.
Aelin a homlokát ráncolta.
– Yrene meggyógyítja a valgokat?
Hasar elvigyorodott.
– Így is fogalmazhatunk.
Aelin leintette.
– Megnézhetem?

Yrene-t nem az erődben, hanem a csatatéren felállított sátorban

találták, épp egy halandó férfi fölé hajolt, aki egy priccsen
vergődött. A férfit a csuklójánál és a bokájánál fogva a földhöz
szegezték.
Aelinnek elég volt egyetlen pillantást vetnie a láncokra, és
máris nagyot nyelt.
Rowan a derekára tette a kezét, Fenrys pedig közelebb lépett
hozzá.
Yrene megtorpant, keze körül fehér fény ragyogott. Borte
kivont karddal a közelben várakozott.
– Valami baj van? – kérdezte Yrene, ahogy a kezét övező
ragyogás halványodni kezdett. A férfi izmai elernyedtek, mintha
egy csapásra eltűnt volna az összes csontja, amikor Yrene
felhagyott a benne lakozó démon kiűzésével.
 Chaol közelebb gurult hozzá, a szék kerekeit keményebb
terephez tervezték.
– Aelin és a társai bemutatót szeretnének. Ha úgy érzed, készen
állsz.
Yrene hátrasimította a tincseket, amik kiszabadultak a
fonatából.
– Igazából nem nagyon van mit látni. A bőr alatt történik...
Egyik elme ütközik meg a másikkal.
– Tehát konkrétan magával a valggal küzdesz meg – nyugtázta
Fenrys, nem kis csodálattal a hangjában.
– Gyűlöletes, gyáva férgek. – Yrene keresztbe fonta a karját, és
homlokráncolva a priccshez kötözött férfira pillantott. –
Egyszerűen szánalmasak – vetette a férfi felé, a benne lakozó
démon felé.
Az felszisszent. Yrene elmosolyodott. A férfi – a démon –
felnyüszített.
Aelin pislogott egyet, nem tudta, hogy nevessen, vagy inkább
rogyjon térdre.
– Mutasd meg! Csináld csak, amit szoktál, de hadd lássam!
A gyógyító engedelmeskedett. Ragyogó kezét a férfi mellkasára
fektette. Az pedig üvöltött, üvöltött, egyre csak üvöltött.
Yrene homlokráncolva lihegett. A visítás hosszú percekig
tartott még.
Borte megszólalt:
– Nem olyan izgalmas így, hogy le vannak kötözve, mi?
Sartaq bosszús pillantást vetett felé. Mintha ezt már vagy
százszor megbeszélték volna.
– Ganajozhatsz is, ha az jobban tetszik.
Borte a szemét forgatta, de Aelinhez fordult, és olyan nyíltan
nézett rá, amit a királynő nagyra becsült.
 – Akad még bármilyen küldetés számomra?
Aelin elvigyorodott.
– Egyelőre nem. De talán hamarosan.
Borte visszavigyorgott.
– Könyörgöm! Kérlek, ments meg ettől a dögunalomtól!
Aelin a ragyogó fénybe boruló gyógyítóra pillantott.
– Hányadiknál jár ma?
– A tizediknél – morogta Borte.
Aelin Chaol felé fordult:
– És hányat tud megcsinálni egy nap alatt?
– Legfeljebb tizenötöt. Van, amelyikhez több erő kell, úgyhogy
azokon a napokon kevesebbet.
Aelin próbálta megsaccolni, vajon hány megszállt katona lehet
a csatatéren.
– És miután meggyógyultak? Utána mit csináltok velük?
– Kihallgatjuk őket – vonta fel Chaol a szemöldökét. –
Kiderítjük, mi történt velük, hogyan estek fogságba. Kihez
hűségesek.
– És hisztek nekik? – kérdezte Fenrys.
Hasar megpaskolta csodás kardjának markolatát.
– A kihallgatásokat végző embereink alaposan képzettek az
igazság kiderítésében.
Aelin ügyet sem vetett háborgó gyomrára.
– Tehát felszabadítjátok – szólalt meg a percek óta némaságba
burkolózó Gavriel –, de aztán megkínozzátok őket?
– Háborúban állunk – felelte Hasar magától értetődően. – Nem
okozunk maradandó károkat. De nem kockáztathatjuk meg, hogy
egy új hadsereg kerüljön a hátunk mögé.
– Vannak, akik szántszándékkal csatlakoztak Erawanhoz –
magyarázta Chaol halkan. – Néhányan szándékosan vették fel a
gyűrűt. Yrene meg tudja állapítani, amikor odabent van, hogy ki
az, aki akarta, és ki az, aki nem. Azokat nem menti meg, akik
örömmel térdet hajtottak. A megmentettek nagy része vagy
bolond, vagy kényszerítették.
– Vannak, akik velünk akarnak harcolni – vette át a szót Sartaq.
– Azok, akiket alkalmasnak nyilvánítunk, edzeni kezdenek a
gyalogos katonáinkkal. Nem sokan, de azért akad ilyen is.
Helyes. Helyes, nagyon is helyes.
Yrene lélegzete elakadt, mágiája olyan fényessé vált, hogy Aelin
hunyorogni kényszerült.
A priccshez láncolt férfi felköhögött, teste megfeszült.
Fekete, mérgező anyagot hányt ki.
Borte elfintorodott, és igyekezett elhessegetni a szagot. Aztán
fekete füst tört elő a férfi szájából.
Yrene elernyedt, Chaol pedig azonnal kinyújtotta a karját, hogy
megtámassza. A gyógyító nekidőlt a kerekesszék karfájának, kezét
a zihálástól hevesen emelkedő és süllyedő mellkasára tette.
Aelin hagyta, hadd szedje össze magát. Elképesztő dolgot vitt
véghez. És hogy mindezt várandósan tette... Aelin lenyűgözve
csóválta a fejét.
Yrene megszólalt:
– Ez a démon nagyon küzdött.
– De most már megsemmisült? – kérdezte Aelin.
Yrene a priccsen fekvő férfira mutatott, aki kinyitotta a szemét.
Barna, nem pedig fekete volt.
– Köszönöm – hálálkodott a férfi rekedtesen.
Emberien. Teljesen emberi hangon.
 67. FEJEZET

ROWAN KÖVETTE AELINT, ahogy keresztülvágott a harcmezőn,

egészen az Ezüst-tó széléig. Csak itt-ott állt meg, hogy felszedjen
pár hasznosítható fegyvert az ellenségtől. Nem sok akadt.
A többiek elmaradtak tőlük, Gavriel meg akarta tanulni Yrene-
től, hogyan gyógyítja a valgokat, Fenrys pedig Chaollal tartott,
hogy fogadják a vademberektől visszatérő küldötteket. A kagán
gyerekei a seregükhöz indultak.
Két nap múlva útra kelnek, ha továbbra is nekik kedvez az
időjárás. Két nap, aztán észak felé indulnak.
Hála az isteneknek! Még ha ők voltak az utolsó lények, akiknek
Rowan hálálkodni akart.
Aelin megtorpant a sziklás parton, végignézett az egykor
tükörsima vízfelületen, amit most mindenütt törmelék
szennyezett. Kezét Goldryn markolatára tette, ujjain tűz táncolt, és
a vörös kő mintha elnyelte volna.
– Évekbe telne – jegyezte meg Aelin –, hogy mindenkit
meggyógyítsanak, akit megszálltak a valgok.
– Mindegyik katonának van családja, barátai, akik szeretnék, ha
megpróbálnánk.
– Tudom. – A jeges szél az arcába fújta a haját, észak felé
lengette.
– Akkor miért jöttél ide?
 Aelin erősen gondolkodóba esett a sátorban, összevonta a
szemöldökét.
– Yrene őket is meg tudná vajon gyógyítani? Erawant és
Maeve-et? Nem tudom, eddig miért nem gondoltam erre.
– Erawan maga készítette a testét, vagy lopta? És Maeve? –
Rowan a fejét rázta. – Lehet, hogy az teljesen más.
– Nem hiszem, hogy megkérhetném erre Yrene-t. Ahogy
Chaolt sem. – Aelin nagyot nyelt. – Hogy egyáltalán Erawan vagy
Maeve közelébe engedjem Yrene-t… Nem menne.
Rowannek sem. Ezernyi különböző okból kifolyólag nem.
– De hiba lenne vajon Yrene biztonságát az egész világ
biztonsága elé helyezni? – gondolkozott Aelin hangosan,
végignézve az egyik tőrön, amit felszedett. Finoman megmunkált
penge volt, valószínűleg lopták. – Ő a legerősebb fegyverünk, ha
leszámítjuk a kulcsokat. Ostobaság, hogy nem erőltettük a
használatát?
Rowan ebben nem dönthetett. De legalább meghallgathatta
Aelint.
– Képes lennél együtt élni azzal, ha valami történne Yrene-nel,
a születendő gyermekével?
– Nem. De legalább a világ többi része fennmaradna. A
bűntudatom másodlagos ehhez képest.
– És ha nem erőlteted, hogy Yrene megpróbálja elpusztítani
őket, és Erawan vagy Maeve győzedelmeskedik... Akkor mi van?
– Akkor még mindig ott van a Zár. Itt vagyok én.
Rowan nagyot nyelt. Már értette, miért akart Aelin eltávolodni
a többiektől, miért kellett járnia egyet.
– Yrene reménysugár számodra. Számunkra. Hogy talán
egyáltalán nem kell elkészítened a Zárat. Sem neked, sem
Doriannek.
 – Az istenek ezt követelik.
– Az istenek elmehetnek a fenébe!
Aelin elhajította a tőrt.
– Gyűlölöm ezt az egészet! Annyira nagyon gyűlölöm.
Rowan átkarolta a vállát. Ennél többet nem adhatott neki.
Aelin azt mondta, túl akar végre esni ezen az egészen. Ő pedig
mindent megtesz, hogy segítsen neki elérni ezt.
Aelin a mellkasához hajtotta a fejét, és néma csendben figyelték
a tó hideg vizét.
– Engednéd, ha én lennék Yrene? Ha én lennék állapotos a
gyerekünkkel?
Rowan elméjébe kéretlenül is visszakúsztak az álom részletei –
Aelin, előrehaladott állapotában, és a gyerekeik körülötte.
– Nem kell az engedélyem ahhoz, hogy megtegyél valamit.
Aelin legyintett.
– Tudod, hogy értem.
Rowan elgondolkodott egy pillanatra.
– Nem. Még ha a világ érne is véget miatta, akkor sem lennék
képes rá.
És a Zárral kapcsolatban valószínűleg ugyanezt a döntést kell
majd meghoznia.
Rowan végigsimított az Aelin nyakán hagyott jelén.
– Mondtam neked, hogy a szerelem gyengeség. Hogy sokkal
könnyebb lenne, ha mind gyűlölnénk egymást.
Aelin felhorkant.
– Várd ki a végét, pár hét úton a sereggel, a hegyek között, és
lehet, hogy már nem fogjuk annyira kedvelni egymást.
Rowan csókot nyomott Aelin feje búbjára.
– Az istenek segítsenek meg!
 Azonban Aelin elhúzódott a szavak hallatán, a kifejezés
hallatán, ami csak úgy előbukott belőle. Aelin a hadsereg tábora
felé nézett.
– Mi az? – kérdezte Rowan.
– Szeretném megnézni azokat a rémjelekkel teli könyveket,
amiket Chaol és Yrene magával hozott.

– Mit jelent? – kérdezte Aelin Bortét egy halha nyelven, a déli

kontinens nyelvén írott sorra mutatva.
Sartaq herceg hadisátrában ültek egymás mellett, és a ruklovas
most a nyakát nyújtogatva tanulmányozta a kézzel írott jegyzetet a
hosszú oszlopnyi rémjel mellett.
– Nagyszerű varázslat a gyógynövényágyás növekedésének
serkentésére.
Rowan felhorkant az asztal másik oldalán. Előtte is könyv állt, ő
jóval lassabban haladt, mint Aelin.
A kötetek nagy részét teljes egészében rémjelekkel írták, de a
szélekre körmök jegyzetek miatt felkeresték a rukhin fiatal tagját.
Borte már nagyon unta, hogy Yrene-nek kell asszisztálnia,
úgyhogy ugrott a lehetőségre, hogy segítsen nekik, és a valgok
őrzésének feladatát homlokráncoló jegyesére hárította.
De hiába ült Aelin és Rowan már két órája a tiltott gyűjtemény
felett, amit Chaol és Yrene Hafizánál talált a Torre tetején, az
égvilágon semmi hasznosat nem találtak benne.
Aelin a herceg hatalmas sátrának tetejére emelte tekintetét, és
felsóhajtott. Szerencse, hogy Sartaq magával hozta a ládát,
ahelyett, hogy otthagyta volna az armadánál, de… Kezdett úrrá
lenni Aelinen a kimerültség, a megsárgult lapokra vetett
szövevényes jelek elhomályosodtak.
Rowan kihúzta magát.
– Ez kinyit valamit – fordította Aelin felé a könyvet. – A többi
jelet nem ismerem fel, de ez itt azt jelenti, kinyitni.
Órákat töltöttek a kontinens felé jövet tanulással, azonban
Rowan és a többiek még mindig nem olvasták tökéletesen a félig
elfeledett jeleket. De a párja emlékezett a legtöbb dologra – mintha
megragadt volna az agyában.
Aelin gondosan szemügyre vette a papírra vetett jelek sorát.
Másodszor is elolvasta őket.
– Nem ezt keressük. – Beleharapott az ajkába. – Átjárókat lehet
nyitni különböző pontok között... de csak ezen a világon belül.
– Ahogyan Maeve is teszi? – kérdezte Borte.
Aelin vállat vont.
– Igen, de ez közeli helyek között működik. Olyasmi, amire
Fenrys is képes.
Vagy legalábbis egykor képes volt, mielőtt Maeve kiragadta
belőle ezt a részt.
Borte elhúzta a száját.
– Akkor mi értelme egyáltalán?
– Szórakoztató bemutatót lehet vele tartani összejöveteleken? –
Aelin visszaadta a könyvet Rowannek.
Borte kuncogott, majd hátradőlt a székében, úgy játszadozott
hosszú fonatának a végével.
– Gondolod, hogy van olyan varázsige, amilyet keresel? Amivel
más módon is le lehet zárni a rémkaput? – Gyakorlatilag csak
lehelte a kérdést, Rowan mégis figyelmeztető pillantást lövellt a
lány felé. Borte leintette.
 Nem. Elena elmondta volna, vagy ha más nem, Brannon
biztosan, ha létezne ilyesmi.
Aelin végigfuttatta kezét a száraz, ősrégi papiroson, a jelek
elmosódtak.
– Egy próbát megér, nem?
Rowan folytatta a gondos olvasást és értelmezést. Aelin tudta
jól, hogy órákon át képes lenne itt ülni. És ha nem találnak
semmit, akkor is maradna, hogy a biztonság kedvéért még egyszer
átolvasson mindent.
Kiutat keresett – egy másik lehetőséget. Számára, Dorian
számára. Bármelyiküknek kell is megfizetnie a végső árat azért,
hogy elkészítse a Zárat, és lezárja vele a kaput. Kétségbeesett,
ostoba reményhajsza.
Múltak az órák, a könyvkupac egyre apadt. Egy idő után Fenrys
is csatlakozott hozzájuk. Szokatlanul komor maradt, miközben
egyre csak kutattak és kutattak. És nem találtak semmit.
Amikor már nem maradt egyetlen könyv sem a ládában, amikor
Borte már kezdett elbóbiskolni, és Rowan is fel-alá járkált a
sátorban, Aelin megkönyörült mindannyiukon, és
visszaparancsolta őket az erődbe.
Érdemes volt megpróbálni, mondogatta magának. Még ha a
gyomrába költöző ólmos súly másról árulkodott is.

Chaol ott találta az apját, ahol hagyta, továbbra is a

dolgozószobájában dühöngött.
– Egyetlen hektárt sem adhatsz át a vadembereknek! – sziszegte
az apja, amint Chaol begurult a szobába, és becsukta maga mögött
az ajtót.
 Chaol összefonta a karját, nem próbált békülékenynek
mutatkozni.
– Dehogynem, és meg is teszem!
Az apja felpattant, és megtámaszkodott az asztalán.
– Ezzel leköpnéd az összes anielle-it, aki azért harcolt és adta
életét, hogy megóvja a földünket a mocskos kezüktől!
– Ha aprócska földet ajánlok nekik, amiért cserébe Anielle
eljövendő generációinak nem kell majd sem harcolnia, sem az
életét adnia, arra szerintem az őseink is áldásukat adnák.
– Szörnyetegek, arra sem méltók, hogy a maguk urai legyenek.
Chaol felsóhajtott, és hátradőlt a székében. Egy egész életnyi
ebből – ezt a súlyt tette a vállára Dorian. A király jobbkezeként
kénytelen lesz majd az apjához hasonló lordokkal és uralkodókkal
bajlódni. Már ha túlélik egyáltalán. Már ha Dorian túléli
egyáltalán. Ez a gondolat elég volt Chaol számára ahhoz, hogy így
feleljen:
– Mindenki hoz áldozatokat ebben a háborúban. A többség
sokkal-sokkal nagyobbat annál, mint hogy átad pár hektárnyi
földet. Légy hálás, hogy csak ennyit kérünk tőled!
Anielle lordja felhorkant.
– És ha alkut ajánlok cserébe?
Chaol a szemét forgatta, már nyúlt is, hogy visszafordítsa a
székét az ajtó felé.
Az apja felemelt egy papírdarabot.
– Nem vagy kíváncsi rá, hogy mit írt nekem az öcséd?
– Annyira nem, hogy ezért feláldozzam ezt a szövetséget –
fordult meg Chaol a székkel.
Az apja ettől függetlenül kihajtotta a levelet, és felolvasta:
– Remélem, Anielle porig ég. És vele együtt te is. – Utálatos,
halovány mosoly. – Ezt írta az öcséd. Az örökösöm... így érez ezzel
a hellyel kapcsolatban. Ha ő nem védi meg, akkor nélküled mi lesz
vele?
Újabb módszer, hogy bűntudatot keltsen benne, és ezzel elérje,
hogy meghátráljon. Chaol így felelt:
– Le merném fogadni, hogy Terrin miattad érez így Anielle
iránt.
Az idősödő lord ismét leereszkedett a székébe.
– Szeretném, ha tudnád, mi vár Anielle-re, ha nem vagy képes
megvédeni. Én hajlandó vagyok alkudozni, fiam. – Felkuncogott.
– Bár azt tudom, te mennyire állod a szavad.
Chaol nem hagyta magát.
– Gazdag ember vagyok, semmit sem tudsz kínálni számomra.
– Semmit? – Az apja az ablak mellett álló ládára mutatott. – És
mi van, ha aranynál értékesebbet kínálok?
Amikor Chaol nem válaszolt, az apja a ládához ment, majd
kinyitotta a zsebéből előhalászott kulcs segítségével, és felhajtotta
a nehéz fedelet. Chaol közelebb gurult, és belenézett.
Levelek. Egy egész ládányi, rajtuk elegáns kézírással az ő neve.
– Anyád megtalálta a ládát. Épp mielőtt megtudtuk, hogy
Morath felénk vonul – mesélte az apja gúnyos, hűvös mosollyal.
– Persze el kellett volna égetnem őket, de valamiért mégis
megtartottam. Azt hiszem, ez a pillanat volt az oka.
Tele volt levelekkel a láda. Mindet az anyja írta. Neki.
– Mióta? – kérdezte Chaol túlságosan is csendesen.
– Azóta, hogy elmentél. – Az apja arcáról továbbra sem olvadt
le a gúnyos mosoly.
Sok-sok évnyi levél az anyjától, akitől nem hallott egyetlen szót
sem, akiről úgy hitte, nem akar beszélni vele, mert megadta magát
az apja kívánságainak.
 – Hagytad, hogy azt higgye, nem írtam vissza – szólalt meg
Chaol, és őt magát is meglepte, mennyire nyugodtan cseng a
hangja. – Nem küldted el őket, és hagytad, hadd higgye, hogy nem
írtam vissza.
Az apja lecsukta a láda fedelét, és ismét bezárta.
– Úgy tűnik.
– Miért? – Ez volt az egyetlen kérdés, ami számított.
Az apja a homlokát ráncolta.
– Nem hagyhattam, hogy következmények nélkül magad
mögött hagyd az örökségedet, Anielle-t, nem igaz?
Chaol megmarkolta a szék karfáit, nehogy az apja torkát ragadja
meg helyette.
– És most azt hiszed, azzal, hogy megmutattad ezt a levelekkel
teli ládát, majd hajlandó leszek alkudozni veled?
Az apja felhorkant.
– Szentimentális vagy. Látom minden alkalommal, amikor a
feleségeddel vagy. Szerintem elég sokat megadnál azért, hogy
elolvashasd ezeket a leveleket.
Chaol rámeredt. Pislogott egyet, mintha az lecsendesíthetné a
dobhártyaszaggató zúgást a fejében, a szívében.
Az anyja nem felejtette el őt. Mindig is írt neki.
Chaol ajka halvány mosolyra húzódott.
– Tartsd meg a leveleket! – fordult vissza az ajtóhoz. – Most,
hogy elhagyott, másképp úgysem emlékezhetsz rá.
Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és hátranézett a válla felett.
Az apja továbbra is a láda mellett állt, mereven, akár egy kard.
– Nem alkudozom rohadékokkal – mosolyodott el Chaol ismét,
miközben kigurult a folyosóra. – Biztos lehetsz benne, hogy nem
te fogsz kivételt képezni.
 Chaol átadott egy kisebb földterületet a vadembereknek
Anielle-től délre. Az apja dühöngött, nem volt hajlandó elismerni
az ügyletet, de senki sem foglalkozott vele, amin Aelin nagyon jól
szórakozott.
Két nappal később kisebb csapatnyi vadember érkezett a város
nyugati szélére, közel a tátongó lyukhoz, ahol egykor a gát állt, és
utat mutattak nekik.
Mindegyik szakállas férfi borzas hegyi pónin ült, és bár súlyos
bundájuk elrejtette köpcös testük nagy részét, a fegyverek jól
láthatóan kivillantak oldalukon: bárdok, kardok, kések csillogtak a
szürke nap fényében.
Káin népe – egykor ő is közéjük tartozott. Aelin jobbnak látta
nem említeni őt rövid bemutatkozásuk során. És Chaol is bölcsen
hallgatott arról, hogy ő ölte meg a férfit.
Egy másik életben. Egy másik világban.
Aelin a Hasartól kölcsönkapott muniki lovon ülve az Anielle-
től északra vonuló sereg élén lovagolt, Chaol és Farasha a bal
oldalán, Rowan a saját muniki lován a jobbján. A társaik
szétszéledtek mögöttük, úgy tűnt, Lorcan is meggyógyult annyira,
hogy lóra üljön. Elide közvetlenül mellette haladt.
És mögöttük hosszan a kagán hadserege vonult.
Vagy legalábbis egy része. A rukok fele és a darghan lovasság
Kashin zászlaja alatt a hegy keleti oldala mentén halad majd,
kicsalja a Ferian-résben lévő seregeket, hogy nyílt terepen, a
völgyben ütközzenek meg. Ők pedig megkerülik, hogy hátba
támadhassák őket.
Magas hóréteg fedte az Agyar-hegységet, és a szürke égbolt még
több csapadékkal fenyegetett, de a rukhin felderítői és a
vademberek szerint még jó ideig nem csap le rájuk a rossz idő –
addig, amíg elérik a Rést, semmiképp.
Ötnapnyi út a sereggel a hegyeken keresztül. A tó és a folyó
mentén haladó seregnek három is elég lesz.
Aelin a hűvös égbolt felé fordította arcát, ahogy elindultak a
hegyoldal végtelennek tűnő kanyargós útján. Az isteneknek hála a
rukhin magával cipeli a nehezebb holmik nagy részét, de ennek
ellenére is nehéz próbának bizonyulhat majd a hegymászás.
De a kagán hadseregei mindenféle terepen jártak már.
Hegyeken, sivatagokon, tengereken keltek át. Most sem rettentek
vissza.
Úgyhogy Aelin sem tehette. Bármennyi ideje maradt is,
bármikor ér is véget ez az egész.
Ez az utolsó, erőltetett menet északra, hazafelé... Komoran a
föléjük magasodó hegyekre mosolygott, miközben a hadsereg
hosszúra nyúlva követte.
És csak azért, mert megtehette, csak azért, mert végre Terrasen
felé indultak, Aelin kieresztette a mágiája egy részét. A
zászlóvivők némelyike meglepetten összesúgott mögötte, Rowan
azonban csak mosolygott. Az a konok remény csillant a
mosolyában, az a kegyetlen elszántság, ami Aelin lelkében is égett,
ahogy lángra lobbant.
Hagyta, hadd öleljék körbe a lángok, az aranyló ragyogás,
amiről tudta, még a hadsereg legutolsó soraiból is láthatóvá teszi,
sőt, a városból és az erődből is, amit maguk mögött hagytak.
Aelin fényesen égő jelzőtűzként vezette a sereget északra a
hegyek árnyai közt, a sötétben, amit a rájuk váró ellenség borított
a világra.
 68. FEJEZET

MORATH FEKETE TORNYAI az ég felé szúrt fekete kardokként

nyúltak túl a füstölgő kohókon és a völgyben égő tábortüzeken.
Elérték az alacsonyabb felhőket, néhányuk romos volt már,
félig beomlott, néhányuk még mindig büszkén állt. Kaltain
Rompier dühének és végső tettének nyomát viselték magukon.
Dorian szélesre tárta szurokfekete szárnyát, és elkapta a vastól,
rothadástól bűzlő szelet, hogy az erőd felé forduljon. Az utazással
töltött hosszú napok alatt megtanulta, hogyan használja ki a szelet,
és bár az idő nagy részében sebes röptű rőtfarkú ölyvként szállt,
reggel átváltozott közönséges varjúvá.
Csapatostul keringtek Morath felett, éppannyi károgás szállt a
levegőben, mint ahányszor a kalapácsok üllőt értek a völgyben.
Hiába szabadították a poklot északra, még mindig jó néhányan
táboroztak odalent. Katonák, boszorkányok.
Dorian a többi varjú példáját követve messzire elkerülte a
wyverneket, alacsonyan szállt, miközben egyik boszorkánykor
repült el mellette a másik után, hogy felderíteni, jelentést tenni
vagy gyakorlatozni induljon. Rengeteg vasfogú várakozott itt.
Dorian körberepülte Morath legfelső tornyait, megnézte
magának az erődöt, a völgyben összegyűlt sereget, a magasan lévő
wyvernfészkeket. Minden egyes szárnycsapással egyre súlyosabban
nyomta a szívét az, amit tizenöt kilométernyire északra elrejtett
egy sziklás kiszögellésen.
 Őrültség lett volna idehozni a két kulcsot. Úgyhogy elrejtette a
palakőben, még megjelölni sem merte a helyet. Csak
reménykedhetett, hogy sikerül elkerülnie Erawan figyelmét.
Az egyik torony oldalában két frissen mosott ruhával megrakott
szolgáló lépett ki egy kis ajtón, hogy a külső lépcsőn felfelé
induljanak. Fejüket lehajtották, mintha igyekeznének figyelmen
kívül hagyni az odalent mozgolódó hadsereget. Vagy a
wyverneket, amiknek üvöltése visszhangot vert a fekete kövön.
Ott. Az az ajtó.
Dorian arrafelé repült, igyekezett elcsendesíteni a szívét, és
elleplezni a szagát – az egyetlen dolgot, ami a vesztét okozhatta.
Csakhogy egyik felette repülő vasfogú boszorkány sem vette észre
a varjút, aminek nem volt éppen varjúszaga. És a két mosónő sem
kiáltott fel, ahogy leszállt az alacsony kőkorlátra, és gondosan
behúzta a szárnyát.
Egyetlen ugrással a kövön termett.
Változni kezdett, égtek az izmai és a csontjai, és a világ
beszűkült, végtelenül veszélyesebbé vált.
Innentől még nehezebb lett volna felfigyelni rá.
Dorian bajsza megremegett, csak úgy hegyezte hatalmas fülét.
Szőrös kis teste beleremegett a wyvernek üvöltésébe, mire a fogát
csikorgatta – hatalmasnak tűntek, túl nagynak apró szájához
képest. A bűz már-már émelyítővé vált.
Mindent… egyszerűen mindent érzett. A frissen mosott ruhák
illatát, amit nemrégiben vittek el itt. A vadhústól illatozó
levesfélét, ami ebédidőben beivódott a mosónő hajába. Dorian
sosem gondolta, hogy az egerek különleges állatok lennének,
azonban még odafent szálló ölyvként sem érzékelte ennyire élesen
a környezetét, nem volt ennyire éber.
 Végül is, az egereknek szüksége is van ezekre a kiélesedett
érzékekre, hiszen az egész világ az életükre akar törni.
Dorian vett még egy mély levegőt, mielőtt bepréselte magát a
csukott ajtó alatt. Be Morathba.

Lehet, hogy az érzékei kiélesedtek, abba azonban sosem

gondolt bele, mekkora kihívást jelent egy lépcsősor emberi lábak
nélkül.
Árnyékról árnyékra futott, pornak és sötétségnek tettette magát
minden egyes elhaladó lábnál. Voltak, akiket páncél fedett, voltak,
akik bakancsban jártak, mások elnyűtt cipőt hordtak. A viselőik
azonban minden alkalommal sápadtak és nyomorultak voltak.
Boszorkányokkal, hála az isteneknek, nem futott össze.
Ahogyan valg hercegekkel és a katonáikkal sem.
Erawannal meg aztán főleg nem.
A torony, amibe befurakodott, cselédlépcsőnek adott helyet,
Manon mesélt róla Aelinnek a számtalan magyarázat egyikeként.
Neki köszönhetően követhetett Dorian egy fejben összerakott
térképet, amit az odafent töltött pár órányi körözés során
pontosított.
Erawan tornya – oda megy először. És ha a valg király ott van
éppen… Akkor majd eldönti, mitévő legyen. Hogy megfizessen-e
Erawannak mindazért, amit tett, hiába intette Kaltain óva ettől.
Dorian légzése szaggatottá vált, mire elérte a csigalépcső alját,
és hosszú farkát maga köré fonva kipislantott a gyéren
megvilágított folyosóra.
 Kénytelen lesz átszelni az egész szintet, aztán felmenni egy
másik lépcsősoron, végig egy másik folyosón, és ha szerencséje
van, végül Erawan tornyánál köt majd ki.
Manon sosem járt odabent. Nem tudta, mi van ott. Csak annyit,
hogy folyamatosan valgok őrzik. Éppen ezért megfelelő helynek
tűnt a kutatás megkezdésére.
Dorian füle megrezzent. Senki sem járt arra épp. Szerencsére
macskák sem ólálkodtak a környéken.
Befordult a sarkon, szürkésbarna szőre tökéletesen beleolvadt a
sziklás környezetbe, ahogy végigiszkolt a padló és a fal találkozása
mentén. A folyosó végén őr strázsált, a semmibe meredt.
Hatalmasnak tűnt, hegyként magasodott a közeledő Dorian fölé.
Már majdnem odaért az őrhöz és a kereszteződéshez, amit a
férfi figyelt, amikor észrevette – a zavart, aztán a némaságot.
Még az őr is kihúzta magát, és a mögötte lévő résnyi ablak felé
pillantott.
Dorian megtorpant, behúzódott az egyik árnyékba.
Semmi. Sem kiáltások, sem üvöltések, és mégis...
Az őr visszatért a posztjára, de azért végignézett a folyosón.
Dorian mozdulatlan és néma maradt, várt. Vajon rájöttek, hogy
itt van? Épp figyelmeztetik egymást?
Ennyire nem lehet könnyű, mint amilyennek tűnik. Erawan
nyilván mindenféle csapdát helyezett el, ami értesíti őt, ha
ellenség hatolna be…
Sietős, könnyed léptek dobbantak a sarkon túl, és az őr
odafordult.
– Mi az? – kérdezte.
A közeledő szolgáló nem lassított.
– Amilyen társaság mostanában itt időzik, ki tudja? Nem
maradok, hogy kiderítsem. – Azzal tovasietett, el Dorian mellett.
 Nem valami felé sietett, hanem el onnan.
Dorian bajsza megrezzent, ahogy a levegőbe szagolt. Semmit
sem érzett.
Az nem segít, ha itt várakozik a folyosón. De hogy
előremenjen, hogy kiderítse, mi folyik arrafelé... Az sem lenne
kifejezetten bölcs döntés.
Egyetlen hely van, ahol talán elcsíphet valamit. Ahol az
emberek mindig pletykálnak, még Morathban is.
Úgyhogy Dorian visszafelé indult a folyosón, le egy újabb
lépcsősoron. Kis lábai alig bírták az iramot. A konyha felé szaladt,
ami forrónak és vakítónak bizonyult a hatalmas tűz fényében.
Lady Elide is itt dolgozott – ismerte ezeket az embereket. Nem
a valgokat, hanem a szolgálatukba állított halandókat. Olyanokat,
akik nyilván kitárgyalják, mi zajlik ebben az erődben. Ahogyan a
résvári palotában is tették.
És valóban ott gyülekeztek a különböző szolgálók és szakácsok.
A tágas konyha másik végéből nyíló lépcső felé fordultak.
Ahogyan a sovány, zöld szemű cirmos macska is a helyiség
túlfelén.
Dorian amennyire csak tudta, összehúzta magát. Azonban az
állat nem figyelt rá, egyre csak a lépcsőre meredt. Mintha ő is
tudná.
Léptek dobbantak – gyorsak, csendesek.
Két nő lépett be, kezükben üres tálcát szorongattak.
Mindketten sápadtak voltak, remegtek.
– Láttatok valamit? – kérdezte a nőktől a férfi, aki nyilván a
főszakács lehetett.
Az egyik nő a fejét rázta.
– Még nem voltak a tanácsteremben, hála az isteneknek.
A másik remegő kézzel letette a tálcát.
 – De hamarosan odaérnek.
– Szerencsétek, hogy még előtte el tudtatok jönni – szólalt meg
valaki. – Még a végén titeket is felfaltak volna ebédre.
Valóban szerencsésnek mondhatták magukat. Dorian maradt
még egy kicsit, de a konyhaiak folytatták a munkát most, hogy
megnyugodtak, két társuk egy darabban visszatért.
A tanácsterem… Talán az, amiről Manon is beszélt. Ahol
Erawan a megbeszéléseit tartotta. És ha maga Erawan is arrafelé
tart…
Dorian elsietett, követte a térképet, amit a Manontól kapott
információk alapján rajzolt meg. Ostobaság, hatalmas ostobaság
lenne odamenni, ahol Erawan van. Ekkora kockázatot vállalni.
Talán tényleg meg akar halni. Talán tényleg ostoba is. Mégis
szerette volna látni. Látnia kellett ezt a lényt, aki annyi mindent
tönkretett. Aki be akarta kebelezni a világukat.
Látni akarta őt, ezt a valamit, ami parancsba adta, hogy hajtsák
őt rabigába, aki lemészároltatta Sorschát is. És ha szerencséje van,
talán vele is végezni fog.
Maradhatna ebben a formában, támadhatna így. De mennyivel
jobb érzés lenne visszatérni a saját formájába, kivonni Damarist, és
úgy végezni vele. Hadd lássa Erawan a nyakán a halvány sávot,
hogy tudja, ki öli meg, hogy nem sikerült megtörnie.
Aztán megkeresi a kulcsot.
A némaság utat mutatott, talán pontosabban is, mint a térkép,
amit az eszébe vésett.
Kiürültek a folyosók. A levegő besűrűsödött, lehűlt. Mintha
szivárgott volna Erawanból a romlottsága.
Egyetlen őr sem állt a nyitott ajtó előtt, sem emberi, sem valg.
Senki sem figyelte a kámzsás alakot, aki lobogó fekete
köpenyben bevonult.
 Dorian iparkodott, épp azelőtt szaladt be az alak után, hogy
becsukódott volna az ajtó. Kavarogni kezdett a mágiája, mire
nyugalomra intette, arra, hogy tekeredjen össze, mint egy
támadásra kész mérges kígyó.
Egyetlen ütéssel kiteríti Erawant, aztán átváltozik, és előhúzza
Damarist.
Az alak megtorpant, köpenye meglebbent, és Dorian a
legközelebbi árnyék felé iramodott – az ajtó és a padló közötti rés
mellett.
A terem teljesen átlagosnak bizonyult, leszámítva a középen
álló, fekete üvegből készült asztalt. És az aranyhajú, aranyszemű
férfit, aki ott ült.
Manon igazat mondott, Erawan valóban elhagyta Perrington
testét, és egy sokkal vonzóbbat választott.
Azért az elegáns öltözék megmaradt, nyugtázta Dorian, ahogy a
valg király tökéletesen szabott szürke kabátjában és nadrágjában
felemelkedett. Nem viselt fegyvert az oldalán. A rémkulcsnak sem
akadt semmi nyoma.
Dorian érezte Erawan hatalmát, a belőle szivárgó gonoszságot.
Érezte, és emlékezett is, milyen volt, amikor magában érezte ezt az
erőt, amikor a lelkét szorongatta.
Jég folyt az ereiben. Gyorsan, nagyon gyorsan kell mozdulnia.
Most azonnal kell támadnia.
– Milyen kellemes meglepetés – szólalt meg Erawan. Hangja
fiatalon csengett, és mégsem. Az eléjük tett ételekre mutatott, a
gyümölcsökre és szárított húsokra. – Csak tessék!
Dorian mágiája elcsuklott, ahogy egy holdsápadt, vékony kéz
jelent meg a fekete köpeny redői alól, hogy hátratolja a kámzsát.
 A nő alatta nem tűnt gyönyörűnek, legalábbis nem a
hagyományos értelemben. Mégis, szurokfekete hajával, sötét
szemével, vörös ajkával… Lenyűgöző volt. Rabul ejtő.
Vörös ajka mosolyra görbült, kibukkantak csontfehér fogai.
Végigfutott a hideg Dorian gerincén, ahogy észrevette a sötét
hajzuhatag alól előbukkanó hegyes, csinos füleket. Tündér... A nő,
Ez egy tündérnő.
Levette a köpenyét, alóla könnyű, sötétlila anyag bukkant elő,
majd leült az asztalhoz Erawannal szemben. Elegáns mozdulatait a
legcsekélyebb habozás vagy félelem sem itatta át.
– Tehát tudod, miért jöttem.
Erawan elmosolyodott, miközben leült. Előbb a tündérnőnek
töltött egy kupa bort, majd saját magának. Dorian elméjéből
minden egyes gondolat elhussant, ahogy a valg király megszólalt:
– Lehetne más oka is annak, hogy megtiszteled Morathot a
jelenléteddel, Maeve?
 69. FEJEZET

ORYNTH AZÓTA NEM BURKOLÓZOTT ekkora csendbe, hogy

Aedion és a terraseni udvar maradéka Theralis felé vonult.
És még akkor is volt némi zúgás az ősi városban, amit a Florine
folyó torkolata és az Agancs-hegység széle közé emeltek,
Tölgyváld sűrű rengetegétől keletre.
Akkor még ragyogtak a fehér falak.
Most foltosak, szürkék voltak, sivárak, mint az ég, ahogy
Aedion, Lysandra és a szövetségeseik keresztüllovagoltak a
hatalmas nyugati fémkapun. Itt közel két méter szélesre duzzadtak
a falak, a legendák szerint Brannon az Agancshegység óriásait
kérte meg arra, hogy emeljék helyükre a hatalmas kőtömböket.
Aedion bármit megadott volna, hogy ezek a réges-régen
feledésbe merült óriások most visszatérjenek a városba. Hogy az
ősi farkastörzsek levágtázzanak a város mögött tornyosuló csúcsok
közül az elveszett terraseni tündérekkel egyetemben. Hogy
bármelyik régi mítosz előtűnjön az idő árnyaiból, ahogyan Rolfe és
a mikéniek is tették.
De tudta, hogy már elpártolt tőlük a szerencse.
Ahogy a társai is pontosan tisztában voltak vele. Még Briarcliffi
Ansel is olyan néma maradt, mint Ilias és a csendes orgyilkosai,
vállát behúzta. Azóta tartotta így magát, hogy a harcosainak feje
záporozni kezdett a soraikra, borvörös haja kifakult, léptei
nehézkesnek tűntek. Aedion tudta, mennyire elborzadt, micsoda
bűntudat gyötri. Azt kívánta, bár lett volna ideje megvigasztalni
valahogy az ifjú királynőt, ne csak egy gyors bocsánatkérésre
futotta volna. De úgy tűnt, Ilias magára vállalta a feladatot, erős,
néma társként lovagolt Ansel mellett.
A város a föléjük magasodó, már-már legendás palota alatt
terült el, amit egy kiálló sziklarészen emeltek. Olyan magasra
nyúlt, hogy olybá tűnt, a legfelső tornyai keresztüldöfik az eget. A
palota egykor ragyogott, nap melengette köveit rózsák és
futónövények lepték el, és minden folyosót, minden udvart
betöltött az ezernyi szökőkút dala. Régen büszke zászlók lebegtek
a lehetetlenül magas tornyokon, úgy őrizték az alattuk elterülő
hegyeket, erdőt, folyót és a Theralis-síkságot.
Azóta mauzóleummá vált.
Senki sem szólt egyetlen szót sem, miközben felfelé kaptattak a
meredek, kanyargós utakon. A komor arcú lakosok vagy megálltak
bámészkodni, vagy rohantak tovább, hogy felkészüljenek az
ostromra.
Nem menekülhettek el. Hiszen mögöttük ott húzódott az
Agancs-hegység, nyugatra Tölgyváld terült el, a hadsereg pedig
délről közelített. Persze, keletre futhattak volna, át a síkságon, de
mégis hova? Suriába, ahol idővel újból rájuk találnak? A hegyek
mögötti területre, ahol a tél olyan kegyetlen, hogy állítólag
egyetlen halandó sem élheti túl? Orynth népe éppúgy csapdába
esett, mint a hadseregük.
Aedion tudta, hogy ki kellene húznia magát. Hogy rá kellene
vigyorognia az emberekre – a népére –, és némi bátorságot
lehelnie beléjük.
De képtelen volt rá. Egyre csak azon járt az esze, vajon hányan
vesztették el a rokonaikat, a barátaikat a folyó melletti csatában.
Az azt megelőző hetek küzdelmei során. Hogy hányan
imádkoznak még mindig, hátha a város felé igyekvő katonák
sorában felbukkan az egyik szerettük.
Az ő bűne, az ő terhe. Az ő döntései vezettek idáig. Az ő
döntései nyomán maradt hátra annyi holttest a hóban,
gyakorlatilag kikövezték a déli határra vezető utat, végig a Florine-
tól.
A fehér palota minden egyes megmászott dombbal egyre csak
nőtt. Legalább ennyi megadatott – fentről fogadhatták az
ellenséget.
Legalább ennyi megadatott.
Darrow és a többi lord már várta őket.
Nem a trónteremben, hanem a palota másik végében lévő tágas
tanácsteremben.
Amikor Aedion legutóbb ott járt, egy páváskodó adarlani balfék
vezette a megbeszélést, aki Terrasen alkirályának nevezte magát.
Mint kiderült, a férfi fogta a pompás holmiját, köztük a székét
és a falidíszeit is, és kereket oldott, azon nyomban, amint a királyt
meggyilkolták.
Most egy ősrégi munkapad szolgált a haditanács asztalaként,
körülöttük félig elkorhadt székek álltak a palota különféle
termeiből összeválogatva. Jelenleg épp Darrow, Gunnar , Sloane és
Ironwood foglalt helyet rajtuk. Aedion döbbenetére Murtaugh is
ott volt közöttük.
Felálltak, amikor Aedion és a társai beléptek. Nem Aediont
tisztelték meg ezzel, hanem a társaságában érkezett uralkodókat.
Briarcliffi Ansel körbenézett a szörnyű teremben, éppúgy
vizslatta, mint a homályos, kopár palota többi részét, és halkan
füttyentett egyet.
– Nem tréfáltatok, amikor azt mondtátok, Adarlan kifosztott
titeket. – Órák, napok óta az első szavak, amiket kiejtett.
 – Az utolsó rézpénzt is elvitték – morogta Aedion, majd
megtorpant az asztal előtt.
– Hol van Kyllian? – dörrent rá Darrow.
Aedion elmosolyodott, ám a szeméig már nem ért el a gesztus.
Ren megfeszült, ő értette a mosolyban csillanó figyelmeztetést.
– Engem bízott meg azzal, hogy jöjjek előre, míg ő idevezeti a
sereget. – Hazugság.
Darrow grimaszolt, majd tekintete Rolfe-on állapodott meg, aki
még mindig felvont szemöldökkel szemlélte a leharcolt palotát.
– Ha jól sejtem, önnek tartozunk hálával a szerencsés
visszavonulásért.
Rolfe a férfira vetette tengerzöld szemét.
– Így van.
Darrow ismét helyet foglalt, és a többi lord követte a példáját.
– Kihez is van szerencsém?
– Rolfe kalózkapitányhoz – felelte a kalóz szemrebbenés nélkül.
– Őfelsége armadája parancsnokához. A mikéni nép örököséhez.
A lordok egy pillanatra megmerevedtek.
– A mikéniek már réges-régen eltűntek – jegyezte meg Lord
Sloane. Ám ekkor észrevette a Rolfe oldalán lógó kardot, a tengeri
sárkányt mintázó markolatgombot. Nyilván látta a Florine-on
titokban felhajózó flottát is.
– Eltűntek, de nem haltak ki – válaszolta Rolfe. – Azért jöttünk,
hogy megfizessünk egy régi adósságot.
Darrow a halántékát masszírozta. Ahogy ott nekidőlt az asztal
szélének, annyira öregnek tűnt… Annyira idősnek, amennyi
valójában volt is.
– Ez esetben hálával tartozunk az isteneknek ezért.
Lysandra dühtől fortyogón megszólalt:
– Aelinnek tartoznak hálával érte.
 Darrow összehúzta a szemét, mire Aedion haragja halálossá
élesedett. Azonban Darrow hangja kimerült volt, nehézkesen
csengett, amikor így szólt:
– Ma nem adod ki magad senkinek, Lady Lysandra?
Lysandra Rolfe-ra mutatott, majd Anselre és Galanra. Aztán
karját az ablakok felé tárta, amin túl a tündér nemesek és csendes
orgyilkosok Iliasa az embereit ápolta a palota területén.
– Mindannyian. Mindannyian Aelin miatt jöttek. Nem
miattatok. Úgyhogy mielőtt azon gúnyolódtok, hogy nincs olyan,
hogy őfelsége armadája, hadd világosítsalak fel titeket, hogy igenis
van. És nektek semmi közötök hozzá.
Darrow hosszan kifújta a levegőt, és ismét a halántékát
dörgölte.
– Távozhat a teremből.
– Meg egy nagy fenéket!
Ám ekkor Murtaugh ragadta magához a szót:
– Van valaki, hölgyem, aki szeretne találkozni veled. –
Lysandra felvonta a szemöldökét, mire az idős férfi összerezzent.
– Nem szerettem volna egyes-egyedül hagyni őt Allsbrookban.
Az ablakból látta, hogy közeledtek, és alig tudtam rávenni, hogy
várjon türelemmel.
Udvarias, ravasz módja a kitörni készülő vihar elűzésének.
Aedionban felmerült, hogy azt mondja Lysandrának, maradjon
csak nyugodtan, azonban az alakváltó már el is indult, csak úgy
lobogott utána sötét haja.
Miután távozott, Aedion megszólalt:
– Minden egyes csatában a frontvonalon küzdött. Majdnem az
életét adta, hogy megküzdjön az ellenséggel. Nem láttam, hogy
bármelyikőtök megtette volna ugyanezt.
 Az idős lordok undorodva felvonták a szemöldöküket. Darrow
mégis megmoccant a székében, még ha alig észrevehetően is.
Mintha Aedion fájó pontra tapintott volna.
– Nem olyan könnyű elfogadni, hogy túl öregek vagyunk már a
harchoz – szólalt meg Darrow halkan –, miközben ti, fiatalabbak
az életeteket adjátok, Aedion. – Lepillantott az Aedion oldalán
függő egyszerű kardra. – Egyáltalán nem könnyű.
Aedionban felmerült, hogy visszavág, kérdezze meg az
elesetteket, hogy szerintük harcolni könnyű-e, ám ekkor Galan
herceg megköszörülte a torkát.
– Mivel készültetek eddig az ostromra?
A terraseni lordoknak nem igazán tetszett ez a kérdezz-felelek,
ám végül csak kinyitották gyűlöletes szájukat, hogy válaszoljanak.

Egy órával később a többieket a szobájukba kísérték, majd forró

fürdővel és étellel kínálták őket, Aedion pedig Lysandra illatát
követte.
Nem az északi toronyba ment, ahol a gyámleánya várta, hanem
a trónterembe. Az óriási tölgyfa ajtó résnyire nyitva állt, a két
faragott, ágaskodó szarvasbika lebámult rá. Egykor aranyozott volt
a büszke agancsaik között lobogó örök láng.
Az elmúlt egy évtizedben valaki lefejtette róla az aranyat. Vágy
gonoszságból, vagy könnyű pénzszerzési lehetőséget látott benne.
Aedion belépett az ajtón. A tágas terem régi barát szellemeként
köszöntötte.
Hányszor nyavalygott amiatt, hogy szép ruhát kell öltenie, ott
kell állnia a trónok mellett, az oszlopokkal szegélyezett helyiség
végében? Hányszor kapta rajta Aelint, hogy elbóbiskolt egy-egy
végtelennek tűnő, pompával teli napon?
Akkor Terrasen összes területének zászlaja ott lógott a
plafonról. Akkor olyan fényesre suvickolták a márványpadlót,
hogy látta benne a saját tükörképét.
Akkor egy agancstrón állt az emelvényen, ősi erőt árasztva
magasodott a terem fölé. Tölgyváld halhatatlan szarvasbikáinak
levetett agancsaiból építették.
Mostanra lemészárolták, felégették a szarvasokat, éppúgy,
ahogyan az agancstrónt is a theralisi csata után.
A király azon nyomban, ott, a csatamezőn kiadta rá az utasítást.
Lysandra e mellett az üres emelvény mellett állt. Úgy bámulta a
fehér márványt, mintha látná rajta az egykor ott lévő trónt és a
mellette álló kisebbeket.
– Nem tudtam, hogy Adarlan ennyire tönkretette ezt a helyet –
szólalt meg.
Vagy megérezte őt, vagy felismerte a lépteit.
– Az alapok épek – válaszolta Aedion. – Hogy meddig még, azt
nem tudom.
Lysandra zöld szeme felé villant, kimerültség és bánat
ködösítette.
– A lelkem mélyén – mondta halkan – valahol hittem benne,
hogy látom majd őt ezen a trónon ülni. – Az emelvényre mutatott,
ahol az agancstrón egykor állt. – A lelkem mélyén azt hittem,
valahogy sikerül elérnünk. Még ha Morathtal kell
szembeszállnunk is érte, még ha ott van a Zár és minden egyéb,
akkor is.
Nem maradt reménysugár az arcán.
Talán ezért állt szóba vele egyáltalán.
 – Én is így gondoltam – felelte Aedion éppolyan csendesen, bár
a szavak visszhangot vertek a hatalmas, üres teremben. – Én is így
gondoltam.
 70. FEJEZET

A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ MORATHBA JÖTT.

Dorian nagy nehezen csendesítette a szívverését, igyekezett
egyenletesen venni a levegőt, miközben Maeve belekortyolt a
borába.
– Tehát nem ismersz meg – felelte a tündérkirálynő a valg
királyt tanulmányozva.
Erawan megdermedt, kupája megállt félúton a szája felé.
– Tán nem Maeve vagy, Doranelle királynője?
Aelin. Maeve idehozta Aelint? Hogy eladja Erawannak?
Az istenekre, az istenekre…
Maeve hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Pár évezred, és már meg sem ismered a saját sógornődet?
Dorian hálás volt, hogy aprócska, néma és jelentéktelen. Lehet,
hogy megingott volna ennek hallatán.
Erawan megmerevedett.
– Te.
Maeve elmosolyodott.
– Én.
Az arany szempár végigsöpört a tündérkirálynőn.
– Tündérbőrben. Végig ott voltál.
– Csalódott vagyok, hogy nem jöttetek rá.
 Erawan erejének lüktetése végighasított Dorianen. Olyan
hasonló volt... olyan nagyon hasonló a valg herceg iszamós
hatalmához.
– Tudod te, mit…
A valg király elhallgatott. Kihúzta magát.
– Akkor tulajdonképpen hálával tartozom – nyerte vissza
Erawan az önuralmát. – Ha nem árulod el a bátyámat, sosem
fedezem fel ezt a csodálatos világot. És nem állnék a meghódítása
küszöbén. – Erawan belekortyolt a kupájába. – De a kérdés akkor
is áll: miért jöttél ide? Miért feded fel magad épp most? Az ősi
ellenségem… talán már nem is az ellenségem.
– Sosem voltam az ellenséged – felelte Maeve rezzenéstelenül.
– A testvéreid viszont ellenségükké tettek engem.
– Mégis feleségül mentél Orcushoz, pedig pontosan tudtad,
milyen.
– Talán inkább hozzád kellett volna mennem, amikor
felajánlottad. – Apró mosoly... Csábos és rettenetes. – De akkor
még fiatal voltam. Könnyen megvezethető.
Erawan halk nevetést hallatott, amitől Dorian gyomra
felfordult.
– Egyáltalán nem voltál az. És végül ide jutottunk.
Ha Aelin itt van, ha Dorian rábukkanna, akkor talán ketten
együtt felvehetnék a harcot a valg királynő és király ellen...
– Bizony, ide jutottunk – ismételte Maeve. – Te a kontinens
elsöprésének küszöbén állsz. Én pedig segédkezet nyújtok neked
ebben.
Erawan a térdére fektette a bokáját.
– Ismét kérdem: miért?
Maeve végigsimított a kupája mintáján.
 – A népem elárult. Mindazok után, amit értük tettem, azok
után, hogy megvédtem őket, fellázadtak ellenem. Az összegyűjtött
seregem nem volt hajlandó hadba vonulni velem. A nemeseim, a
szolgálóim többé nem hajlandóak térdet hajtani előttem. Már nem
vagyok Doranelle királynője.
– Van egy sejtésem, hogy ki áll emögött – jegyezte meg Erawan.
Sötétség lobbant a teremben, borzalmas és hideg.
– Bezártam Tűzhozó Aelint. Azt reméltem, idehozhatom
neked, amikor már… készen áll. De az őrszem, akinek a gondjaira
bíztam, végzetes hibát követett el. Elismerem, engem is
megvezettek. Aelin pedig kiszabadult. És úgy gondolta, leveleket ír
néhány hatalommal bíró egyénnek Doranelle-ben. Valószínűleg
már visszajutott erre a kontinensre.
Doriant elöntötte a megkönnyebbülés.
Erawan intett.
– Anielle-ben van. Meggondolatlanul pazarolja az energiáját.
Maeve szemében fény gyúlt.
– Elvette tőlem a királyságomat, a trónomat. A leghűbb
harcosaimat. Bármiféle semlegességet vallottam idáig ebben a
háborúban, bármiféle kegyet gyakoroltam volna is felette eddig,
elvesztette a jóindulatomat, amikor a párjával együtt távozott
onnan.
Tehát megtalálták. Valahogy sikerült rábukkanniuk. És
Anielle... Remélheti vajon, hogy Chaol is ott van?
Dorian legszívesebben győzedelmes üvöltést hallatott volna.
Ám ekkor Maeve így folytatta:
– Aelin Galathynius el fog jönni értem, ha téged túlél. Nem
tervezem megadni neki ezt a lehetőséget.
Erawan mosolya kiszélesedett.
– Tehát arra gondoltál, szövetséget kötsz velem.
 – Csak együtt érhetjük el, hogy Brannon vérvonala végleg
elbukjon. És többé sose éledjen újra.
– Akkor miért nem ölted meg, amíg még tehetted?
– Miért tettem volna, sógor? Te nem próbáltad volna meg
magad mellé állítani?
Erawan némasága elengedő válasznak bizonyult. A valg király
válasz helyett kérdezett:
– Sok mindent kínálsz nekem, sógornőm. Tényleg azt várod,
hogy minden szavadat készségesen el is higgyem neked?
– Sejtettem, hogy bizalmatlan leszel. – Maeve szája széle felfelé
görbült. – Végül is nem maradt semmim, csak a saját erőm.
Erawan nem felelt, mintha pontosan tudná, miféle táncban
vezeti őt a királynő.
Maeve a terem közepe felé nyújtotta holdfehér kezét.
– Van még valami, amivel szolgálhatok, már ha érdekel.
Csettintett vékony ujjával, és lyuk jelent meg a terem kellős
közepén.
Dorian megrettent, még összébb húzta magát az árnyékban, a
porban. Meg sem próbálta palástolni remegését, ahogy olyasfajta
borzalom jelent meg a lyuk másik oldalán, amelyet csakis valódi
sötétség szülhet. Az átjáró másik oldalán.
– El is felejtettem, hogy elsajátítottad ezt a képességet – lobbant
fel Erawan aranyszínű szeme a lény láttán, ami karmait
összecsattintva meghajolt előttük.
Egy pók.
– Ahogy arról is megfeledkeztem, hogy még hajlandóak
engedelmeskedni neked – folytatta Erawan.
– Amikor a tündérek elhajítottak – válaszolta Maeve halovány
mosolyt küldve a hatalmas pók felé –, visszatértem azokhoz, akik
mindig is hűségesek voltak hozzám.
 – A stígiai pókok a saját uraikká váltak – vitatkozott Erawan. –
Továbbra sem büszkélkedhetsz sok szövetségessel.
Maeve a fejét rázta, sötét haján megcsillant a fény.
– Ezek nem stígiai pókok.
Dorian cikcakkos, hamuszürke követ látott az átjáró másik
oldalán. Hegyeket.
– Ezek a kharankuik, ahogyan a déli kontinens népe hívja őket.
A leghűségesebb szolgálólányaim.
Dorian szíve hevesebben vert, ahogy a pók ismét meghajolt.
Erawan arca hűvössé, unottá vált.
– És mi hasznom belőlük? – Az ablakon túlra mutatott, a
pokolra, amit létrehozott. – Egy egész seregnyi lényt teremtettem,
amik mind hozzám hűségesek. Nincs szükségem pár száz pókra.
Maeve még csak meg sem rezzent.
– A szolgálólányaim találékonyak, a hálóik messzire elérnek.
Elmesélik, mi minden történik a világon. Említették, mi lesz a
következő lépés a csodálatos tervedben.
Dorian megacélozta magát. Erawan megfeszült.
Maeve affektálva folytatta:
– A valg hercegnőknek gazdatestre van szüksége. Eddig nem
sikerült megfelelően erőseket találnod. A kaganátus hercegnője
túlélte azt, akit beleraktál, és ismét ura a saját testének.
Valg hercegnők. A déli kontinensen. Chaol…
– Hallgatlak – mondta Erawan.
Maeve a továbbra is meghajló pók felé mutatott az átjáróban –
az átjáróban, amit a déli kontinensre nyitott, olyan könnyedén,
mintha egyszerű ablak lenne csupán.
– Miért keresnél emberi gazdatestet a maradék hat
hercegnődnek, amikor sokkal erősebbre is szert tehetsz? És
készségesebbre.
 Erawan a pókra vetette aranyló szemét.
– Te és a fajtád rábólintana erre? – Az első szavai a lény felé.
A pók összecsattintotta karmait, és pislogott egyet iszonytató
szemével.
– Megtiszteltetés lenne, ha bizonyíthatnánk hűségünket a
királynőnk iránt.
Maeve a pókra mosolygott. Dorian összerezzent.
– Halhatatlan, erős gazdatestek – búgta Maeve a valg királynak.
– Gondolj csak bele, mennyire kibontakozhatnának a hercegnők
az ő adottságaikat felhasználva. Mind a pókok, mind a hercegnők
többé válhatnának.
Olyan borzalmassá, amit ők el sem képzelhetnek.
Erawan nem felelt, Maeve pedig csettintett, mire az átjáró és a
pók eltűnt. A királynő egy árnyék kecsességével felemelkedett.
– Hagyom, hogy végiggondold az ajánlatomat, ha ezt szeretnéd.
A kharankuik azt teszik majd, amit parancsolok nekik, és boldogan
vonulnának a zászlód alatt.
– És mit mondok a bátyámnak, ha újra látom őt?
Maeve oldalra billentette a fejét.
– Miért, azt tervezed, hogy összefutsz vele?
– Mit gondolsz, miért gyűjtöttem ezt a sereget ilyen sokáig,
miért készítettem fel ezt a világot, ha nem azért, hogy
visszahívjam a testvéreimet? Ha nem azért, hogy lenyűgözzem
őket, mit vittem végbe itt?
Ha lehetősége nyílik rá, Erawan azonnal visszahozza a valg
királyokat Erileára. És ha megteszi…
Maeve az ülő királyt tanulmányozta.
– Akkor majd megmondod Orcusnak, hogy meguntam a
várakozást, és nem volt kedvem tovább várni, hogy hazatérjen a
hódításaiból. – Pókmosoly terült szét az arcán. – Szívesebben
csatlakoztam volna hozzá.
Erawan pislogott egyet – ez volt a meglepettségének egyetlen
jele. Aztán elegáns mozdulattal intett, mire az ajtó fantomszéllel
kitárult.
– Gondolkozni fogok rajta, sógornőm. Amiért ilyen merész
voltál, hogy idejöttél, a vendégemként maradhatsz, míg döntésre
jutok. – Két őr jelent meg a folyosón, Dorian pedig megacélozta
magát, tappancsai megfeszültek a kövön. – Megmutatják a
szobádat.
Ha túl sokáig marad ebben a teremben, azzal a lelepleződést
kockáztatja, de nem érezte a kulcsot a valg királyon. Később…
Majd később folytatja a kutatást. Elgondolkozik azon, hogyan
tudna legkönnyebben végezni a királlyal. Már ha van olyan
ostoba, hogy megkockáztatja. Egyelőre azonban…
Maeve felvette a köpenyét, magára kanyarította, Dorian pedig
előresietett, és újfent elbújt az árnyak között, miközben a
tündérkirálynő kivonult.
Az őrök végigkísérték a folyosón, fel egy kanyargó lépcsősoron,
az Erawannal szomszédos toronyba. Gondosan rendezték be, tele
volt fényes tölgyfa bútorokkal, az ágynemű frissnek tűnt.
Valószínűleg ennyi maradt azokból az időkből, amikor még
emberek lakták, nem pedig borzalmak.
Ahogy az ajtó becsukódott Maeve mögött, a királynő nekidőlt a
vassal kovácsolt fának, és felsóhajtott.
– Végig ebben a szánalmas alakban szándékozol maradni?
Dorian az ajtó és a padló közötti rés felé iramodott, ám Maeve
rálépett a farkára fekete csizmás talpával.
Fájdalom hasított végig a csontjain, azonban Maeve meg sem
mozdította a lábát. Dorian mágiája fellángolt, lecsapott vele,
azonban hirtelen fekete szél kulcsolta rá karmait, és fojtogatni
kezdte. Kioltotta.
A tündérkirálynő mosolyogva nézett le rá.
– Nem kémkedsz valami ügyesen, Adarlan királya.
 71. FEJEZET

DORIAN MÁGIÁJA VERGŐDÖTT, ÜVÖLTÖTT, ahogy Maeve sötét

ereje sakkban tartotta. Ha át tudna változni wyvernné, letéphetné
a fejét...
Ám ekkor Maeve arcán elcsigázott, derűs mosoly jelent meg, és
felemelte a lábát Dorian szerencsétlenül járt farkáról. Aztán a
mágiáját is eleresztette.
Dorian összerezzent, ahogy az a sötét, rothadó mágia
végigsimított karmaival az ő erején, megcirógatta ragyogó, nyers
magját, majd köddé vált.
Az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne kezdjen
öklendezni, hogy ne érintse meg a nyakát szegélyező világos sávot,
hogy megbizonyosodjon róla, tényleg nincs már rajta rémkő gallér.
Maeve vörös ajkát továbbra is mosoly görbítette, Dorian
mágiája pedig egyre csak reszketett, ahogy továbbra is magán
érezte Maeve azóta már visszahúzódott mágiájának érintését.
Olyan erőt, amivel képes elmékbe beférkőzni, darabokra szaggatni
valaki lelkét. Egészen különleges ellenségnek bizonyult. Olyannak,
akit másik irányból kell megközelíteni. Vakmerő, ostoba irányból.
Hízelgéssel.
Úgyhogy Dorian visszaváltozott, bundája bőrré vált, mancsai
kezekké. Amikor végül emberként állt a tündérkirálynő előtt,
Maeve mosolya kiszélesedett.
– Milyen jóképű vagy!
 Dorian meghajolt. Nem mert az oldalán lógó Damaris után
nyúlni.
– Honnan tudtad?
– Gondolod, hogy nem ismertelek meg téged, az illatodat, az
erődet Aelin emlékein keresztül? – Maeve oldalra billentette a
fejét. – De a kémem nem jelentette, hogy érdeklődsz az alakváltás
iránt.
Cyrene. Dorian elborzadt.
Maeve elindult a helyiségben, és leült az ágy lábánál álló padra,
éppolyan uralkodói mozdulattal, mintha a trónján foglalt volna
helyet.
– Mit gondolsz, honnan tudták a matrónák, merre keressenek?
– Cyrene csak egyetlen napig volt a táborban – nyögte ki végül
Dorian.
– Komolyan azt hiszed, hogy nincs több pók odafent a
hegyekben? Mind neki engedelmeskedtek, és persze nekem. Elég
volt egyetlenegyszer suttognia a megfelelő pókoknak, és
megtaláltak. Ahogyan a vasfogúakat is. – Maeve végigsimított a
lábára simuló anyagon. – Hogy Erawan tisztában van-e a
képességeiddel, az majd kiderül. Mielőtt végeztél vele, Cyrene a
tudtomra adta, hogy eléggé... Eléggé más vagy, mint a többi.
Dorian egyáltalán nem bánta, hogy végzett a pókkal.
– De ez teljességgel lényegtelen most. Cyrene meghalt, te pedig
igencsak messze jársz Feketecsőrű Manon ölelésétől.
Dorian keze Damaris markolatára csúszott.
Maeve az ősi kardra mosolygott.
– Úgy tűnik, Terrasen királynője megtanulta, hogyan osztozzon
meg másokkal. Elképesztő gyűjteményt halmozott fel, nem igaz?
Dorian megrezzent.
Ha Maeve tudja, mi minden került Aelin birtokába…
 – Azt is tudom – mondta Maeve. Szeme feneketlen, sötét
veremnek tűnt. Damaris megmelegedett Dorian tenyere alatt. – És
azt is, hogy a póknak fogalma sem volt az igazságról. – Végigmérte
Doriant. – Hol vannak most, Dorian Havilliard?
Valami éles csúszott végig Dorian elméjén. Megpróbált
beférkőzni... Dorian mágiája felzúgott. Jégfal köszöntötte a
mentális karmokat. Elűzte őket.
Maeve kuncogott, Dorian pedig pislogott egyet, és rádöbbent,
hogy az egész helyiséget dér fedi.
– Drámai, de igen hatásos módszer.
Dorian rávigyorgott.
– Gondoltad, vagyok olyan ostoba, hogy beengedlek az
elmémbe? – Egyik kezét továbbra is a kardon tartotta, a másikat
pedig a zsebébe csúsztatta, ha másért nem, legalább azért, hogy
elleplezze a remegését. – Vagy hogy elmondom, hol a
rejtekhelyük?
– Egy próbát megért – felelte Maeve.
– Miért nem riadóztatod Morathot? – kérdezte Dorian nyíltan.
Maeve hátradőlt, és ismét tanulmányozni kezdte.
– Te is azt akarod, amit én. Erawannál van. Ez egyfajta
szövetségessé tesz bennünket, nem igaz?
– Teljesen megőrültél, ha azt hiszed, hogy hajlandó lennék
átadni neked a kulcsokat.
– Tényleg? Te mit tennél velük, Dorian? Elpusztítanád őket?
– Te mit tennél? Leigáznád a világot?
Maeve felnevetett.
– Ó, véletlenül sem tervezek ilyen közönséges dolgokat.
Gondoskodnék róla, hogy Erawan és a bátyjai sose térhessenek
vissza.
 Damaris megmelegedett Dorian tenyere alatt. A királynő igazat
szólt. Legalábbis részben biztosan.
– Ilyen könnyedén elismered, hogy el akarod árulni Erawant?
– Mit gondolsz, miért jöttem ide? – kérdezte Maeve. – A népem
kitaszított, és úgy sejtettem, hamarosan úgyis felkeresed Morathot.
Damaris melege nem csappant meg, Dorian mégis így felelt:
– Nem gondolhatod, hogy elhiszem, szövetséget akartál kötni
velem, és azért jöttél ide. Hiszen láttam, hogy felajánlottad
Erawannak a pókjaid segítségét a hercegnőivel kapcsolatban.
Dorian nem akarta tudni, mire képesek a valg hercegnők. Hogy
Erawan miért nem vetette be őket idáig.
– Apró áldozat részemről azért, hogy elnyerjem a bizalmát. –
Damaris továbbra is meleg maradt. – Nem különbözünk mi ketten
annyira. És a barátodnak köszönhetően most már nincs
vesztenivalóm.
Igaz, igaz, igaz.
És tessék… A lehetőség, amire eddig várt.
Elméjét jégburokban tartotta, mágiája pedig felmérte az
ellenséget. Dorian eleresztette Damaris markolatát. Hagyta, hadd
lássa Maeve, hogy kezd engedni a bizalmatlanságából.
– Aelin nagyon ért hozzá, hogy más királyságokat zúzzon szét a
sajátja megóvása érdekében.
– És ahhoz, hogy másokkal fizettesse meg a saját adósságait.
Dorian megdermedt, bár a mágiája továbbra is éberen őrködött,
figyelte Maeve sötét erejét, ahogy az az elméje köré vont pajzs
mentén járkált.
– Nem ezért jöttél ide? – kérdezte Maeve. – Hogy feláldozd
magad, és Aelinnek ne kelljen? – Csettintett egyet a nyelvével. –
Borzalmas pazarlás lenne… Ha bármelyikőtöknek is meg kellene
fizetnie Elena ostobaságának az árát.
 – Valóban.
Ez az igazság.
– Elmeséljem, mit fedett fel előttem Aelin, amikor bepillantást
nyertem az elméjébe?
Dorian nem nyúlt Damaris után.
– Fogságba ejtetted – morogta. – Egy nyomorult szóra sem
vagyok kíváncsi ezzel kapcsolatban!
Maeve hátrasöpörte a haját, és hümmögve így szólt:
– Aelin örül neki, hogy te vagy az – mondta. – Reméli, hogy túl
későn tér vissza. Hogy sikerrel jársz, és megkíméled őt a borzalmas
döntéstől.
– Párja van, és királysága. Nem hibáztatom. – Doriannek nem
kellett teljesen megjátszania a hangjában csendülő élt.
– Nem? Neked talán nincs saját királyságod, amiről
gondoskodnod kell? Egy olyan, ami éppolyan erős és nemes, mint
Terrasen? – Amikor nem felelt, Maeve így folytatta: – Aelin már
hetek óta szabad. És nem keresett meg.
– Elég nagy ez a kontinens.
Maeve arcán mindentudó mosoly terült el.
– Ha szeretne, megtalálhatna. Mégis Anielle-be ment.
Dorian tudta, miféle játszmát űz Maeve. Mágikus fala
megcsúszott, épp csak egy hangyányit. És utat engedett.
Maeve azonnal rávetette magát, be akart férkőzni. Még át sem
ért a nyíláson, Dorian már a fogát csikorgatva ki is vetette onnan,
Maeve jégfalnak csapódott.
– Érdekesen mutatod ki, hogy szövetséget akarsz kötni velem!
Maeve halkan felnevetett.
– Csodálkozol, hogy megpróbálom?
Dorian nem felelt, csak hosszasan bámulta Maeve-et.
 Eljátszotta, hogy jó alaposan megfontolja a szavait. Az udvari
intrika és nevelés minden egyes morzsájára szüksége volt ahhoz,
hogy ne üljön ki semmi az arcára.
– Gondolod, hogy ilyen könnyedén elárulnám a barátaimat?
– Árulás lenne? – gondolkozott Maeve hangosan. – Hogy más
utat keresünk neked és Aelin Galathyniusnak, hogy ne nektek
kelljen megfizetni a végső árat? Neki is végig ezt kínáltam, nem
akartam, hogy fel kelljen áldoznia magát az érzéketlen istenek
miatt.
– Azok az istenek elég erős lények.
– Akkor hol vannak most? – A szobára, az erődre mutatott.
Csupán a némaság felelt. – Rettegnek. Tőlem, Erawantól. A
kulcsoktól. – Maeve arcára egy kígyó mosolya rajzolódott ki. –
Tőled is félnek. Tőled, és Tűzhozó Aelintől. Elég nagy hatalommal
bírtok ahhoz, hogy hazaküldjétek őket… Vagy a vesztüket
jelentsétek.
Dorian nem felelt. Maeve szavaiban akadt némi igazság.
– Miért ne szállnál szembe velük? Miért hajolnál meg az
akaratuk előtt? Mit tettek érted eddig?
Sorscha fájdalomtól eltorzult arca jelent meg Dorian szeme
előtt.
– Nincs más módja – felelte végül Dorian –, hogy véget vessünk
ennek.
– A kulcsokkal véget lehetne.
Ha használnák őket, ahelyett, hogy belezárnák a kapuba.
– Bármire képesek lehetnének – folytatta Maeve. –
Elpusztíthatnák Erawant, visszaküldhetnék az isteneket az
otthonukba, ha ezt akarják. – Maeve oldalra billentette a fejét. –
Átjárót nyithatnának a nyugalom, a megpihenés világaiba.
A nőhöz, aki nyilván ott van most.
 A Dorian elméje körül ólálkodó sötét, ragadozóra emlékeztető
erő elhalványult, visszahúzódott az úrnőjéhez.
Aelin is megtette már egyszer. Átjárót nyitott, hogy
beszélhessen Nehemiával. Tehát lehetséges. A Gavinnel és
Kaltainnel folytatott beszélgetései szintén ezt a feltételezést
erősítették.
– Mi lenne, ha nemcsak velem kötnél szövetséget – kérdezte
végül Dorian –, hanem magával Adarlannal?
Maeve nem felelt. Mintha meglepte volna az ajánlat.
– Egy olyan szövetségre gondolok, ami túlmutat azon, hogy
együtt megkeressük a kulcsot – merengett Dorian hangosan, majd
vállat vont. – Neked nincs már királyságod, és a jelek szerint
nagyon vágysz egy másikra. Mi lenne, ha Adarlannak, nekem
kölcsönöznéd az erődet? Ha a mi oldalunkon harcolnának a
pókjaid?
– Az előbb még teljesen kikeltél magadból, hogy fogságba
ejtettem a barátodat.
– Még most is ki vagyok kelve magamból. De annyira azért
nem vagyok büszke, hogy ne gondoljam végig ezt a lehetőséget is.
Királyságot akarsz? Akkor csatlakozz az enyémhez! Köss
szövetséget velem, dolgozzunk együtt, hogy megszerezzük
Erawantól azt, amit akarunk, és akkor királynévá teszlek! Egy
jóval hatalmasabb terület felett uralkodhatsz, olyan emberek felett,
akik nem fognak fellázadni ellened. Tiszta lappal kezdhetnéd.
Amikor Maeve nem felelt, Dorian az ajtónak dőlt. Róla
faraghatták volna az arisztokratikus közönyösség szobrát.
– Na és Feketecsőrű Manon? Mi van a neki tett ígéreteiddel?
– Nem ígértem neki semmit a trónommal kapcsolatban, és
egyébként sem akar tőlem semmi olyasmit. – Nem rejtette el a
szavaiban csendülő keserűséget. – Ennél sokkal viharosabb
alapokra is épültek már házasságok.
– Tűzhozó Aelin ellenségként is tekinthet rád, ha valóban ilyen
módon egyesülünk.
– Aelin nem vállalna ekkora kockázatot, nem végezne egy
szövetségessel, most azonnal legalábbis semmiképp. És rá kell majd
jönnie, hogy nem egyedül ő mentheti meg a világot. Talán még
hálás is lesz, ha tényleg annyira szeretne megmenekülni az
áldozati oltártól, ahogyan állítod.
Maeve vörös ajka felfelé görbült.
– Fiatal vagy, és vakmerő.
Dorian ismét meghajolt.
– Ráadásul kifejezetten jóképű is, és hajlandó vagyok a
jóhiszeműségem zálogaként felajánlani a trónomat.
– Most azonnal kiadhatnálak Erawannak, és busásan
megjutalmazna.
– Megjutalmazna... Mintha vadászkutya lennél, ami fácánt visz
a gazdájának. – Dorian felnevetett, Maeve szeme pedig megvillant.
– Te ajánlottad, hogy kössünk szövetséget, nem én. De gondolj
csak bele, mit szeretnél jobban, Maeve: térdet hajtani vagy
uralkodni? – Dorian megérintette a nyakát, épp a rajta
keresztülfutó világos sávon. – Én térdet hajtottam már egyszer, és
nincs kedvem megismételni. Sem Erawan, sem Aelin, sem senki
más előtt. – Ismét vállat vont. – A nő, akit szeretek, meghalt. A
királyságom romokban hever. Mi vesztenivalóm van?
– Hagyta, hadd ütközzön ki az arcán a régi jég, a mellkasában
érzett üresség. – Én hajlandó vagyok belemenni ebbe a játszmába.
És te?
Maeve ismét némaságba burkolózott. Fantomkeze lassan
Dorian elméjének csücskeibe szivárgott.
 Dorian megmutatta.
Hagyta, hadd lássa az igazságot, amit keres.
Állta azt a kutakodó érintést.
Végül Maeve kifújta az orrán a levegőt.
– A kulcsért jöttél Morathba, és menyasszonnyal távozol.
Dorian izmai majdnem elernyedtek megkönnyebbülésében.
– Mindkettő nálam lesz, amikor távozom. Méghozzá
hamarosan.
– És mit javasolsz, hogyan keressük meg, amire vágyunk?
Dorian a tündérkirálynőre mosolygott. A valg királynőre.
– Azt bízd csak rám!

Órákkal később Dorian Morath legmagasabb tornyán állt, és

lepillantott a völgyet pöttyöző számtalan tábortűzre. A környező
hegyekből érkező jeges szél felborzolta hollótollait.
Végre elhallgattak a sikolyok és a morgások. Mintha még
Morath börtöneinek urai is pontos munkarend szerint
dolgoznának. Dorian még akár sötét humorral viccesnek is találta
volna, ha nem tudja, mit törnek meg és mit hoznak létre itt.
Az unokatestvére, Roland is itt kötött ki. Tudta jól, pedig soha
senki nem erősítette meg, hogy tényleg így történt. Vajon túlélte,
hogy valg herceg lett belőle, vagy végül lakomaként szolgált az itt
ólálkodó borzalmak egyike számára?
Dorian felemelte a fejét, a felhős égboltot pásztázta. A hold
halovány, elmosódott foltnak tűnt mögöttük, kevéske fénysugár,
ami mintha szeretett volna elrejtőzni Morath elől.
Veszélyes játszma ez.
Nagyon veszélyes játszmát űz.
 Vajon Gavin figyeli őt most, bárhol nyugszik is? Tudja, miféle
szörnyeteggel kötött Dorian alkut?
Nem merte megidézni a királyt itt. Így, hogy Erawan ilyen
közel van hozzájuk.
Elég közel ahhoz, hogy Dorian akár rá is támadhatna. Talán
ostobaság volt nem tenni. Talán akkor lenne ostoba, ha
megpróbálná, ahogy Kaltain is figyelmeztette, hiszen azzal
felfedné, mi járatban vannak itt. Erawan tele van gallérokkal.
Dorian a szomszédos toronyra pillantott, ahol Maeve aludt.
Nagyon-nagyon veszélyes játszmát űz.
Mintha lüktetett volna az erő a Maeve melletti sötét toronyból.
A folyosó végi tanácsteremben még mindig égtek a lámpások. És a
folyosón... Mozgolódás. El-elhaladtak a fáklyák mellett. Siettek.
Dorian tudta, hogy hatalmas ostobaságot követ el, a következő
pillanatban mégis keresztülszállt a jeges levegőn. Bedőlt, majd
leröppent a folyosó egyik résnyire nyitott ablakához.
Csőrével kissé beljebb lökte az ablakot, és hallgatózott.
– Hónapok óta itt vagyok, és mégsem kíváncsi a tanácsaimra?
– Egy magas, vékony férfi viharzott végig a folyosón. El Erawan
tanácstermétől.
A folyosó másik oldalán álló ajtó és az előtte strázsáló,
kifejezéstelen arcú őrök felé.
Két alacsonyabb férfi igyekezett tartani vele a lépést. Egyikük
így szólt:
– Erawan indítékai valóban kifürkészhetetlenek, Lord Vernon.
De semmit sem tesz ok nélkül. Bízzon benne!
Dorian megdermedt.
Vernon Lochan. Elide nagybátyja.
Dorian mágiája fellobbant, jég recsegett a párkányon.
 A nyúlánk lord elviharzott mellette, sötét, prémes köpenye a
földet söpörte.
– Már így is jócskán megbíztam benne – csattant fel Vernon.
A lord és emberei nagy ívben kikerülték a toronyba vezető
ajtót, ahogy elhaladtak mellette, befordultak a sarkon, majd
eltűntek szem elől, és ezzel együtt a hangjuk is elhalt.
Dorian körbenézett az üres folyosón. A távolabbi végében álló
tanácsteremre pillantott. A nyitott ajtóra.
Nem habozott. Nem gondolta végig még egyszer, miközben
megkovácsolta a tervét. És megkezdte a várakozást.

Erawan egy órával később bukkant fel.

Dorian szíve hangosan dübörgött, de nem mozdult a folyosóról,
kihúzta magát, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Éppúgy,
ahogyan megjelent az őrök előtt, amikor befordult a sarkon,
miután egy elhagyatott folyosóra repült, ott átváltozott, és
megindult ide.
A valg király végignézett rajta, és megfeszült a szája.
– Ha jól emlékszem, azt mondtam, ma estére végeztünk,
Vernon.
Dorian fejet hajtott, és igyekezett egyenletesen tartani a
lélegzetét minden egyes lépéssel, amit Erawan felé tett. Mágiája
mozgolódni kezdett, összerándult a felé közeledő lény borzalma
láttán, de legyűrte. Olyan mélyre száműzte, ahol Erawan nem
vehette észre.
Ahogyan korábban sem figyelt fel Dorianre. Talán a benne lévő
nyers mágia a szagát is elnyomta.
 – Visszatértem a szobámba – mondta fejet hajtva Dorian –, de
rájöttem, hogy van még egy kérdésem, jó uram.
Imádkozott, hogy Erawannak ne tűnjön fel, másféle ruhát visel.
Hogy oldalán félig rejtve kard lóg. Imádkozott, hogy Erawan azt
gondolja, Vernon visszatért a szobájába, átöltözött, majd visszajött.
És imádkozott, hogy eléggé hasonlítson a beszédstílusa Perranth
uráéhoz ahhoz, hogy meggyőző legyen, amit mond.
Képmutató, aljas ember, olyasvalaki, aki képes eladni az
unokahúgát egy démonkirálynak.
– Mi az? – folytatta útját Erawan a tornya felé. Egy gyönyörű
testbe bújt rémálom.
Most kell lecsapni rá. Most kell végezni vele.
Csakhogy Dorian pontosan tudta, nem ezért érkezett. A
legkevésbé sem. Fejét elhajtva, halkan ejtette ki azt az egy szót.
– Miért?
Erawan aranyló, ragyogó szeme felé villant. Manon szeme.
– Mit miért?
– Tucatnyi más vidék ura lehetnél, mégis erre esett a
választásod. Miért? Régóta gyötör már a kíváncsiság.
Erawan szeme összeszűkült, Dorian arcára azonban csakis egy
talpnyaló kíváncsisága rajzolódott ki. Vajon megkérdezte ezt már
korábban Vernon?
Ostoba kockázatvállalás. Ha Erawannak feltűnik a kard az
oldalán…
– A testvéreimmel le akartuk igázni ezt a világot, hogy ez is
része legyen a kincstárnak, amit megtöltöttünk. – Erawan
aranyszínű haja ragyogott a fáklyák fényében, ahogy végigsétált a
hosszú folyosón. Doriannek az az érzése támadt, hogy amikor
elérnek a másik felére, a beszélgetésnek is vége szakad majd. – Ide
jöttünk, de meglepően nagy ellenállásba ütköztünk. Őket
száműzték is. Az a legkevesebb, hogy ha egyszer fogságba estem
itt, legalább megfizessek azért, amit elszenvedtünk. Úgyhogy ez a
világ tükrözni fogja a hazánkat, hogy ezzel tisztelegjek a bátyáim
előtt, hogy felkészüljek a visszatértükre.
Dorian végiggondolta, mit tud a saját vidékeik különböző
nemesi házairól, és így felelt:
– Én magam is tudom, milyen a testvéri versengés. – A szavakat
megtoldotta egy negédes mosollyal.
– Te megölted a sajátodat – felelte Erawan, aki a jelek szerint
máris elunta ezt a beszélgetést. – Én viszont nagyon szeretem a
testvéreimet.
Nevetségesnek tűnt a gondolat.
Már az ajtóhoz vezető folyosó felénél jártak.
– Tényleg megtizedeled ezt a világot? Végzel mindenkivel, aki
itt él?
– Csak azokkal, akik nem hajtanak térdet.
Maeve legalább szerette volna megőrizni. Ő akart uralkodni, de
nem tette volna tönkre.
– Gallért és gyűrűt kapnak majd, vagy egyszerű halál lesz a
jussuk?
Erawan a szeme sarkából pillantott rá.
– Még sosem szólaltál fel a saját néped érdekében. Még az
unokahúgodéban sem, akármekkora csalódást okozott is.
Dorian eljátszotta, hogy összerezzen, és újfent fejet hajtott.
– Ismételten elnézésedet kérem ezért, uram. Okos lány.
– Úgy tűnik, olyan okos, hogy elég volt egyetlen összecsapás,
máris elijesztett.
Dorian ismét lehajtotta a fejét.
– Meg fogom keresni, ha ezt kívánod.
 – Tudom, hogy már nincs nála, amit keresek, eltűnt. És ezt a
veszteséget a te számládra írom. – A rémkulcsról beszélt, ami
Elide-nál volt, amit Kaltaintől kapott.
Vajon Vernon hónapokon keresztül meghúzta magát, csak hogy
elkerülje ezt a beszélgetést? Ismét megrezzent.
– Mondd, hogyan tehetném jóvá, uram, és megteszem!
Erawan megtorpant, mire Dorian szája kiszáradt. A mágiája
összegyűlt, felkészült a harcra.
De azért a királyra nézett. Annak a lénynek a szemébe, aki
annyi szenvedést okozott már.
– A vérvonalad hasztalannak bizonyult számomra, Vernon –
jegyezte meg Erawan, kissé talán halkan. – Keressek neked más
feladatot itt, Morathban?
Dorian pontosan tudta, miféle hasznot hajthat ez a férfi.
Esdeklőn emelte fel a kezét.
– Állok szolgálatodra, jó uram.
Erawan hosszan figyelte őt. Aztán ennyit mondott:
– Elmehetsz!
Dorian kiegyenesedett, hagyta, hadd menjen tovább Erawan a
torony felé. A közömbös arcú őrök azonnal félreléptek, amikor
már közel járt.
– Tényleg gyűlölöd őket? – bukott ki Dorian száján.
Erawan félig visszafordult felé.
Dorian pontosított:
– Az embereket. Aelin Galathyniust. Dorian Havilliardot.
Mindegyiküket. Tényleg gyűlölöd őket? – Miért okozol ennyi
szenvedést nekünk?
Erawan aranyszínű szeme feneketlenné vált.
– Távol tartanak a testvéreimtől – felelte. – Nem hagyom, hogy
bármi az utunkba álljon.
 – Nyilván más módja is van annak, hogy ismét együtt legyetek.
Nem kell ezt a hatalmas háborút megvívni.
Erawan tekintete végigsöpört rajta, Dorian pedig mozdulatlanul
tűrte, igyekezett palástolni a szagát, megőrizni az alakját.
– Akkor hol maradna a szórakozás? – kérdezte a valg király,
majd visszafordult az ajtó felé.
– Adarlan korábbi királya kérdezett ilyesmiket? – szakadtak ki a
szavak Dorianből.
Erawan ismét megtorpant.
– Ő nem volt olyan hűséges szolgálóm, mint gondolnád. És
nézd, mi lett belőle.
– Szembeszállt veled. – Nem éppen kérdésként bukott ki a
mondat.
– Sosem hajolt meg. Teljesen nem. – Dorian úgy megdöbbent,
hogy a száját is eltátotta. De Erawan már továbbindult, nem nézett
vissza rá. – Sokat kérdezel, Vernon. Túlságosan is sokat. Kezdem
unni.
Dorian meghajolt, hiába volt neki Erawan háttal. Azonban a
valg király csak ment tovább, kinyitotta a torony ajtaját, ami
mögött fénytelen helyiség tűnt fel, aztán becsukta maga mögött.
Éjfélt ütött egy óra, váratlanul és hátborzongatóan, és Dorian
visszafelé indult a folyosón, másik utat keresve Maeve szobája felé.
Egy árnyékos alkóvban gyorsan átváltozott, és iszkolva haladt
tovább, egérszemével jól látott a sötétben.
Már csupán parazsak izzottak a kandallóban, amikor
becsusszant az ajtó alatt.
Maeve így szólt az ágyból a sötétben:
– Ostoba vagy.
Dorian visszaváltozott a saját testébe.
– Miért is?
 – Tudom, hova mentél. Mit kerestél. – Maeve hangja
keresztülkígyózott a sötéten. – Ostoba vagy. – Amikor Dorian nem
felelt, ezt kérdezte:
– Meg akartad ölni?
– Nem tudom.
– Nem élnéd túl, ha szembenéznél vele. – Könnyed, mégis
határozott szavak. Doriannek nem kellett Damaris markolatára
tennie a kezét ahhoz, hogy tudja, igazat mond. – Megint gallért
rakott volna a nyakadra.
– Tudom. – Talán ki kellene derítenie, hol tartja őket a valg
király, és elpusztítani mindet.
– Nem fog működni ez a szövetség, ha folyton elszökdösöl, és
meggondolatlan kisfiúként viselkedsz – sziszegte Maeve.
– Tudom – ismételte Dorian. Üresen csengtek a szavai.
Maeve felsóhajtott, amikor nem mondott mást.
– Legalább megtaláltad, amit kerestél?
Dorian lefeküdt a tűz elé, és a feje alá húzta a karját.
– Nem.
 72. FEJEZET

A TÁVOLBÓL NEM ÚGY TŰNT, mintha Morath légierejének nagy

része a Ferian-résben táborozna.
És nem úgy fest, gondolta Nesryn, mintha évek óta wyverneket
tenyésztenének itt.
Nyilván azért maradhatott rejtve a világ elől mindaz, amit a
valg király itt művelt, mert nem hagyta semmilyen egyértelmű
nyomát a vidéken.
Ahogy közelebb repültek a Rést kétoldalt közrefogó hatalmas
ikercsúcsokhoz – az egyik oldalon az Északi-Agyar, a másikon az
Omega magasodott –, amelyek elválasztották a Fehéragyar-
hegységet a Ruhnn-hegységtől, Nesryn alig látta a rajtuk felhúzott
épületeket. Hasonlított egy kicsit az Eridun-fészekre, de végső
soron egyáltalán nem olyan volt. Az Eridun-hegység tele volt
mozgással, élettel. Amit a Résben építettek, kőhíddal a teteje felé,
teljes némaságba burkolózott. Hideg volt, és sivár.
A hó félig elvakította Nesrynt, de Salkhi magasan repülve
egyenesen a csúcsok felé tartott. Borte és Arcas északról érkezett,
gyakorlatilag fekete árnynak tűntek az őket ostorozó fehérségben.
Jóval mögöttük, a Résen túl elterülő síkságon várakozott a
hadsereg egy része és a rukok. Várták, hogy Nesryn és Borte,
valamint a többi felderítő, aki kirepült, visszatérjen, és jelezze,
hogy elérkezett az idő a támadásra. A folyón az éj leple alatt keltek
át, akiket a rukok már nem bírtak el, csónakokba szálltak.
 Nagyon veszélyes helyzetben voltak a Rés előtt elterülő
síkságon. Az Avery ott folyt mögöttük, gyakorlatilag bezárta őket.
A nagy része befagyott ugyan, de annyira határozottan nem volt
vastag a jégréteg, hogy átkelhessenek rajta. Ha rosszul alakul a
csata, akkor sehová sem menekülhetnek majd.
Nesryn megbökte Salkhit, hogy kerüljék meg délről az
ÉszakiAgyart. Odalent a mélyben a kavargó hó kitisztult annyira,
hogy felfedjen egy fekete építményt, ami mintha kapuként
vezetett volna a hegybe. Őrszemnek, wyvernnek nyoma sem volt.
Talán az időjárás miatt mind behúzódtak.
Délre pillantott, az Agyar-hegység felé. De nem látta a sereg
másik felét, hogy kibukkannának északról, a csúcsok között, és a
nyugati bejárat felől közelítsék meg a Rést. Sokkal veszélyesebb
utazást vállaltak, mint amin ők voltak túl.
De ha jól időzítenek, ha kicsalják a Résben táborozó csapatokat
a síkságra, épp mielőtt a többiek megérkeznek nyugatról, akkor
talán összezúzhatják Morath seregét. És ehhez még az sem kell,
hogy Aelin Galathynius bevesse az erejét. Ahogy nem lenne
szükség a hitvesére és az udvarára sem.
Salkhi megkerülte az Északi-Agyart. Nesryn a távolban látta,
hogy Borte hasonlóképpen tesz az Omega körül. De az ellenségnek
nyoma sem volt.
És amikor Nesryn és Borte ismét megkerülte a Ferian-rést, még
nagy merészen a két csúcs között is elröppentek, rá kellett
döbbenniük, hogy ott sem látják őket sehol.
Mintha a föld nyelte volna el az ellenséget.

A Fehéragyar-hegység teljességgel könyörtelennek bizonyult.

 A vademberek, akik vezették őket, segítettek elkerülni a
hegyek veszélyeit, tudták jól, melyik szorosokat fedi majd a hó, hol
lehet veszélyes jégréteg, amin felülről könnyedén észrevehetnék
őket. Chaol döbbenten nyugtázta, milyen gyorsan haladnak, pedig
ott járt a nyomukban a sereg, és hogy három nap alatt átjutottak a
hegyeken, és kiléphettek a mögöttük húzódó lapos, hólepte
síkságra.
Még sosem járt ott, pedig gyakorlatilag az övé volt. Adarlan
hivatalos határa még magában foglalta a síkság egy jó részét is az
Agyar-hegység után, csak jóval messzebbről kezdődtek a Pusztaság
nevesincs területei. Mégis olyan érzés volt, mintha a Pusztaságban
járnának már, hátborzongatóan néma, hosszan elnyúló vidékre
jutottak, egy különös síkságra, ami egészen a láthatár széléig
húzódott.
Még a kaganátus sztoikus harcosai sem figyelték hosszasan a
tőlük balra elterülő Pusztaságot, miközben észak felé haladtak.
Éjszaka közelebb húzódtak a tábortüzekhez.
Mindannyian így tettek. Yrene egy kicsit szorosabban bújt
hozzá esténként, arról suttogott, milyen különös ez a vidék,
milyen üres a csendje. Mintha nem dalolna a táj, mondta
néhányszor, mindig összerezzenve.
Milyen tökéletes hely arra, hogy Erawan birodalmat építsen,
gondolta Chaol, ahogy észak felé lovagolva megkerülték a
jobbjukon húzódó Agyar-hegységet. A fenébe is, még oda is adnák
neki, ha a síkság mélyén építene erődöt, és nem mozdulna onnan.
– Egynapnyi járásra vagyunk a Réstől – mondta Chaolnak az
egyik vadember, Kai, egy szokatlanul napos reggelen. – Ma éjszaka
az Északi-Agyartól délre táborozunk le, holnap reggel pedig
bemegyünk magába a Résbe.
 A vademberek nem csupán az ígért terület miatt álltak
melléjük. A boszorkányok vadásztak rájuk tavasszal, egész klánok
és táborok váltak véres cafatokká. Sokakat hamuvá perzseltek, a
néhány túlélő pedig egy sötét hajú, istentelen erővel rendelkező
nőről suttogott. Chaol mérget mert volna venni rá, hogy Kaltain
volt az, de nem mondta meg a vadembereknek, hogy az a bizonyos
fenyegetés már megszűnt létezni. Hogy végül saját magát perzselte
fel.
Egyébként sem számítana. Az a körülbelül kétszáz vadember,
aki Anielle óta beállt a seregbe, mind azért jött a Ferian-résbe,
hogy bosszút álljon a boszorkányokon. Morathon. Chaol azt sem
említette, hogy ő is végzett egyikükkel közel egy évvel ezelőtt.
Akár egy évtizede is lehetett volna, annyi minden történt azóta,
hogy megölte Káint, miközben Aelinnel párbajozott. Még mindig
hetek voltak hátra Yule ünnepéig – már ha túlélik addig, hogy
megünnepelhessék.
Chaol a vékony, szakállas férfihoz fordult, aki a honfitársaira
jellemző köpcösség hiányát pengeéles elmével és szemmel
kompenzálta:
– Van itt olyan hely, ahol ma este elrejthetünk egy ekkora
sereget?
Kai a fejét rázta.
– Ilyen közel nincs. Ma leszünk kitéve a legnagyobb
veszélynek.
Chaol a gyógyítók távoli kocsijára pillantott, ahol Yrene
utazott, azokat a katonákat gyógyította, akik megbetegedtek vagy
megsebesültek az út során. Azóta nem látta, hogy felébredtek, de
tudta, hogy az egész napot gyógyítással töltötte – minden egyes
kilométerrel nőtt a gerincén a nyomás.
 – Akkor kénytelenek leszünk imádkozni – felelte Chaol, ahogy
visszafordult az éppen alakot öltő, föléjük magasodó hegy felé.
– Az istenek errefelé nem figyelnek – jegyezte meg Kai, majd
lemaradt, hogy bevárja a saját embereit.
Chaol mellé odakaptatott egy ló, és Aelin termett mellette
prémes köpenyben, kezét Goldryn markolatán nyugtatva. Gavriel
mögötte haladt, Fenrys mellette. Előbbi a nyugati síkságot
fürkészte, utóbbi a tőlük jobbra magasodó hegycsúcsok falát.
Mindkét aranyhajú hím tündér néma maradt, miközben Aelin
homlokráncolva Kai lemaradó alakját figyelte.
– Olyan drámai alakítást nyújt, hogy könnyedén bejuthatott
volna Résvár legnevesebb színházi társulataiba.
– Micsoda dicséret ez tőled!
Aelin rákacsintott, majd megpaskolta Goldryn rubinnal
díszített markolatgombját. A kő mintha fellángolt volna
válaszképp.
– Megismerem a hasonszőrűeket.
Chaol a közelgő csata ellenére is felkuncogott.
Ám ekkor Aelin így szólt:
– Rowan és a többiek jó néhány napja gyűjtik már az erejüket.
– Hátrabiccentett a válla felett Fenrys és Gavriel, majd előre,
Rowan felé, aki a kompánia elején haladt. A tündérherceg
ezüsthaja éppolyan fényesnek tűnt, mint a napsütéstől szikrázó hó
körülöttük. – És én is. Gondoskodunk róla, hogy ne essen
bántódása a hadseregnek ma este. – Sokat sejtető pillantást vetett a
gyógyítók kocsija felé. – Bizonyos területeket kiemelten őrizni
fogunk.
Chaol válaszképp bólintott. Ha Aelin tudja használni az erejét,
ahogyan a társai is, akkor sokkal-sokkal könnyebb lesz megvívni
ezt a csatát. A wyvernek talán el sem jutnak majd a katonáikhoz,
ha Aelin egyszerűen kilövi őket az égből, vagy Rowan egyetlen
széllökéssel eltöri a szárnyukat. Vagy egyszerűen csak kiszippantja
a levegőt a tüdejükből.
Eleget látta, ahogy Fenrys és Gavriel Anielle-ben harcolt.
Tudta, mágia nélkül is halálosak. Lorcan pedig… Chaol nem nézett
hátra oda, ahol Lorcan és Elide haladt. A sötét harcos ereje nem
olyasfajtának tűnt, amivel Chaol valaha is szembe akart kerülni.
Aelin szintén biccentett, majd előreügetett Rowan mellé.
Goldryn markolata apró napként ragyogott közben. Fenrys
követte, még a szövetségesek közepette is vigyázta a királynőt.
Gavriel azonban ott maradt, Farasha mellé irányította a lovát. A
fekete szemű kanca megnézte magának a harcos aranyderes
heréltjét, de szerencsére nem próbálta megharapni. Hála az
isteneknek!
Az Oroszlán haloványan Chaolra mosolygott.
– Még nem nyílt alkalmam gratulálni.
Különös, hogy a harcos ezt mondta, hiszen a tanácskozásokon
kívül nem sok szót váltottak, de Chaol azért fejet hajtott.
– Köszönöm.
Gavriel a hó és a hegyek felé bámult, a távoli észak felé.
– Nekem nem adatott meg az, ami neked, hogy már a
kezdetektől fogva ott lehessek. Hogy lássam, ahogy a fiam férfivá
érik.
Chaol is sokat gondolkozott már ezen – az Yrene méhében
növekvő életen, a gyermeken, akit felnevelnek majd. Hogy mi
mindenből maradt ki Gavriel.
– Sajnálom. – Egyebet nem mondhatott.
Gavriel a fejét rázta, homokszínű szeme aranyként fénylett,
még a smaragd foltok is elővillantak a vakító napsütésben.
 – Nem azért mondtam el, hogy együttérezz velem. – Az
Oroszlán ránézett, és Chaol hirtelen magán érezte Gavriel minden
egyes megélt évszázadának a súlyát. – Hanem hogy olyan tanácsot
adjak, amit talán már magad is tudsz: élvezd ki minden egyes
pillanatát!
– Mindenképpen. – Ha túlélik ezt a háborút, úgy lesz. Ki fog
élvezni minden egyes másodpercet.
Gavriel úgy emelte a gyeplőt, mintha vissza akarna térni a
társaihoz, ám ekkor Chaol így szólt:
– Úgy sejtem, Aedion nem könnyítette meg, hogy belépj az
életébe.
Gavriel arca megfeszült.
– Minden joga megvan ehhez.
És bár Aedion Gavriel fia, Chaol mégis így folytatta:
– Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, de Aedion a lehető
legmakacsabb, legforrófejűbb. – Állával Aelin felé bökött, aki jóval
előttük haladt, és épp odaszólt valamit Fenrysnek, amitől Rowan
kuncogott, Fenrys pedig ugatásszerű nevetést hallatott. – Aelin és
Aedion akár ikrek is lehetnének. – Abból, hogy Gavriel nem
hallgattatta el, Chaol rájött, jól olvasott a harcos szemében
megcsillanó sebből. – Gyakran mondanak valamit, és teljesen
máshogy gondolják. Aztán az utolsó leheletükig ragaszkodnak a
szavaikhoz. – Chaol a fejét rázta. – Adj egy kis időt Aedionnak!
Amikor elérjük Orynthot, szerintem sokkal jobban örülni fog
neked, mint amennyire kimutatja majd.
– Visszaviszem a királynőjét, és egy egész hadsereget.
Szerintem még a legnagyobb ellenségét is boldogan fogadná, ha
megtenné ezt érte. – Az Oroszlán napbarnított vonásai
belesápadtak az aggodalomba. Nem a viszontlátás gondolatára,
hanem amiatt, amivel a fiának északon minden valószínűség
szerint szembe kell néznie.
Chaol elgondolkozott.
– Apám egy rohadék – mondta halkan. – Már a fogantatásom
óta velem volt. De egyszer sem kérdezett olyasmit, amiket te –
magyarázta. – Sosem érdekeltem annyira, hogy megtegye. Egyszer
sem aggódott miattam. Ez a különbség.
– Ha Aedion úgy dönt, megbocsát…
– Meg fog – jelentette ki Chaol. Majd ő ráveszi Aediont.
– Miért vagy benne ennyire biztos?
Chaol alaposan megfontolta a szavait, mielőtt ismét belenézett
Gavriel éles pillantású szemébe.
– Mert az apja vagy – felelte. – És nem számít, mi történt,
Aedion meg akar majd bocsátani. – Elárulta hát a saját nagy
szégyenét, amivel ő maga is küzdött, hiába tette az apja mindazt,
amit. Még a levelekkel teli láda után is így érezte. – És Aedion is rá
fog jönni, a maga módján, hogy nem Aelin vagy Rowan miatt
mentél el megmenteni Aelint, hanem miatta. És hogy miatta
maradtál velük, miatta tartasz ki a sereg mellett.
Az Oroszlán észak felé nézett, szeme megrebbent.
– Nagyon remélem, hogy igazad van.
Meg sem próbálta tagadni, hogy mindent, amit eddig tett és
ezután tesz majd, egyedül Aedionért teszi. Hogy Aedionért megy
északra, a biztos pokolba.
A harcos ismét elválni látszott tőle, de Chaolból hirtelen
kibuktak a szavak:
– Bárcsak... Bárcsak olyan szerencsés lettem volna, hogy ilyen
apám van, mint te!
Meglepettség és valami sokkal mélyebb villant át Gavriel arcán.
Tetovált nyaka megmoccant, ahogy nagyot nyelt.
 – Köszönöm. Talán ez a mi sorsunk… Hogy sosem olyan az
apánk, amilyenre vágyunk, mégis reménykedünk, hogy képes
túllépni önmagán, az összes hibáján.
Chaol nem mondta el Gavrielnek, hogy már így is jócskán
többet tett a kelleténél.
Gavriel halkan hozzátette:
– Igyekszem méltóvá válni a fiamhoz.
Chaol már épp azt motyogta volna, hogy Aedion jobban teszi,
ha méltónak ítéli az Oroszlánt, amikor két alak jelent meg felettük
az égen. Hatalmasak voltak, sötétek, és nagyon gyorsan mozogtak.
Chaol lekapta a hátáról az odaakasztott íjat, miközben a
katonák felkiáltottak. Gavriel már az ég felé szegezett egy nyilat,
Rowan azonban hátrakiáltott nekik:
– Ne lőjetek! – Patadobogás harsant, majd Aelin és a
tündérherceg jelent meg, és utóbbi így folytatta: – Nesryn és Borte
az.
A két nő néhány perc alatt leereszkedett hozzájuk, rukjukat jég
fedte a csúcsok feletti levegő hidege miatta.
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte Aelin, akihez már
felzárkózott Fenrys, Lorcan és Elide is.
Borte összerezzent.
– Egyszerűen nem értjük. Egyáltalán nem.
Nesryn magyarázatba fogott, mielőtt Chaol rászólhatott volna a
lányra, hogy bökje már ki:
– Háromszor megkerültük már a Rést. Még le is szálltunk az
Omegán. – A fejét rázta. – Üres.
– Üres? – kérdezett vissza Chaol. – Egy teremtett lélek sincs
ott?
A tündérharcosok összenéztek ennek hallatán.
 – Néhány kohóban még ég a tűz, úgyhogy valaki csak maradt
ott – vette vissza a szót Borte –, de egyetlen boszorkányt vagy
wyvernt sem láttunk. Nem maradhattak sokan hátra, valószínűleg
idomárok és tenyésztők.
A Ferian-rés kiürült. A vasfogú légió elment.
Rowan az előttük magasodó csúcsot fürkészte.
– Akkor ki kell derítenünk, mi jutott a tudomásukra.
Nesryn komoran bólintott.
– Sartaq emberei már úton vannak.
 73. FEJEZET

DORIAN SZÁZ KÜLÖNFÉLE FORMÁBAN járta végig Morathot.

Egy macska csendes tappancsain sietett, csótányként iszkolt a
padlón, denevérként gerendáról lógott, és a hét nagy részét
hallgatózással töltötte. Megfigyeléssel.
Erawan továbbra sem fedezte fel az ottlétét. Talán a nyers
mágia ajándékozta meg ezzel az észrevétlenséggel – és Maeve is
csak az Aelin elméjében látottaknak köszönhetően ismerte fel.
Éjszakánként Dorian visszatért Maeve szobájába, ahol
átbeszélték mindazt, amit felfedezett. Hogy mivel segítette elő a
valg királynő azt, hogy Erawan ne figyeljen fel az apró, folyton
változó lényre a folyosókon, nem említette.
A pókokat viszont biztosan áthozta. Dorian hallotta, ahogy a
szolgálók rettegve sugdolóznak a rövid életű átjáróról, amit a
királynő azért nyitott, hogy áthívjon belőlük hatot a
katakombákba. Ahol majd valamilyen borzalmas varázslat folytán
magukba fogadják a valg hercegnőket.
Dorian nem tudta eldönteni, örüljön-e vagy se, hogy még nem
találkozott a két lény keresztezésével. A lesoványodott emberi
testeket, puszta porhüvelyeket ellenben látta, időről időre
végigcibálták őket a folyosón. Vacsora, sziszegték az őket hurcoló
őrök a kővé váló szolgálóknak. Amivel a csillapíthatatlan éhséget
táplálják. Hogy felkészítsék őket a harcra.
 Hogy mire képesek a pókhercegnők, hogy mit tesznek majd a
barátaival északon... Dorian fejében egyre csak az járt, amit Maeve
Erawannak mondott. Hogy a valg hercegnőket a terve második
szakaszára tartogatja. Talán ezzel akart gondoskodni arról, hogy
véglegesen a földbe döngölje őket, miután a seregei nagy részét
már bevetette.
Mindennek köszönhetően figyelmesebben kutatott. Motiválta,
egyre csak tettekre sarkallta, még akkor is, amikor a józan ész és az
ösztönei azt sugallták, meneküljön erről a helyről. De nem tette.
Nem tehette. A kulcs nélkül semmiképp.
Néha esküdni mert volna, hogy érzi a kulcsot. Azt a borzalmas,
másvilági jelenlétet.
De hiába sietett le lépcsősorokon, futott végig ősrégi folyosókon
az iszonytató erő nyomában, csak por és árnyékok fogadták.
Gyakran visszajutott Erawan tornyához. A kulcsra zárt
vasajtóhoz és az előtte strázsáló valg őrökhöz. A kevés olyan hely
egyikéhez, ahová még nem mert beférkőzni. Voltak még egyéb
átnézendő helyek is.
A föld alatti teremből áradó bűz jóval azelőtt megcsapta Dorian
orrát, hogy leröppent volna a csigalépcsőn. A gyéren megvilágított
folyosó óriásinak, nyomasztónak tűnt légyként. Aznap ez tűnt a
legbiztonságosabb alaknak. A konyhai macska vadászni indult
korábban, és vasfogú boszorkányok siettek ide-oda az erődben,
készültek valamire, ami alapján Dorian úgy sejtette, parancsot
kaptak, hogy induljanak északra.
Hajnalhasadta óta kereste a kulcsot. Mindeközben Maeve
lefoglalta Erawant az erőd túlfelén, a nyugati katakombákban.
Ahol a pókhercegnők az új testüket próbálgatták.
Dorian egyszer sem hatolt még ilyen mélyre az erőd alá. Le, a
raktárak alá. A tömlöcök alá. A lépcsősorra is csak a szag alapján
talált rá, ami a fenti, teljesen átlagos ajtó alól szivárgott elő, a szag
alapján, amit csakis a légy kitűnő szaglása fedezhetett fel.
Eredménytelen kutatásai során rengetegszer elhaladt már az
ajtó mellett, azt hitte, egyszerű kamra – ma azonban közbeszólt a
jó szerencse.
Dorian bevette a csigalépcső utolsó kanyarját, és majdnem
lezuhant a levegőből, ahogy a szag teljes erővel megcsapta.
Ezerszer rosszabb volt ebben a formában, ezekkel az érzékekkel.
Halál, rothadás, gyűlölet és kétségbeesés bűze lengte körbe a
helyiséget. Olyan szag, amit csakis valgok idézhetnek elő.
Sosem fogja elfelejteni. Valójában sosem tette túl magát rajta.
Fordulj vissza! – figyelmeztette suttogva az elméje. – Fordulj
vissza!
A folyosót odalent csupán néhány rozsdás vastartóba helyezett
fáklya világította meg. Egyetlen őrt sem látott sehol, még a túlsó
felén álló magányos vasajtónál sem.
A bűz végigáradt a folyosón, egyértelműen az ajtó mögül
származott. Hívogatta.
Vajon Erawan védelem nélkül hagyná a kulcsot? Dorian
előreküldte a mágiáját, hogy tapogassa végig a folyosót, hátha
rejtett csapdák várják.
Nem talált semmit. És amikor a mágia elérte a vasajtót,
összerándult. Majd menekülőre fogta.
Visszahúzta magába az erőt, magához ölelte.
A vasajtó réginek tűnt, tele horpadásokkal és karcolásokkal. A
szélén kilenc zár díszelgett, egyik bonyolultabb szerkezetű volt a
másiknál. Ősrégi, különös zárak.
Dorian nem tétovázott. Azonnal a kövek és a vasajtó közötti rés
felé repült, és a levegőben átváltozott. A légy szúnyoggá vált,
porszemnél alig nagyobbá. Beröppent az ajtó alatt, nem
foglalkozott a bűzzel, a vérére telepedő iszonyatos lüktetéssel.
Beletelt egy pillanatba, hogy felfogja, mit lát a durván kivésett
teremben, amit az ívelt plafonról lelógó egyetlen kis méretű
lámpás világított csupán meg. Benne zöldes láng táncolt. Nem e
világi tűz.
A fény végigsiklott a helyiség közepén álló fekete kőtömbön.
Egy szarkofág darabjain.
És körülötte a hegyoldalba vájt polcokon mindenütt rémkő
gallérok csillogtak.

Csupán az aprócska, jelentéktelen test ösztönei tartották

Doriant a levegőben. Azokra támaszkodva járta körbe a fénytelen
helyiséget. A közepén álló romokat.
Erawan sírja – épp Morath alatt. Az a hely, ahová Elena és
Gavin zárta őt, hogy utána erődöt emeljenek a szarkofág fölé, amit
mozdítani nem tudtak.
Ahol ez az egész elkezdődött. Ahová évszázadokkal később, az
apja elbeszélése szerint, Perringtonnal ellátogattak ifjú korukban,
majd a rémkulccsal kinyitották az ajtót és a szarkofágot, és
tudtukon kívül kiszabadították Erawant.
A démonkirály megszállta a herceget. Az apját pedig…
Dorian dübörgő szívvel hagyta maga mögött egyik gallért a
másik után, miközben körbe-körbe repkedett a helyiségben. Az
apjára nem kellett ráadni, hiszen neki nem folyt mágia az ereiben.
Erawan mégis azt mondta, hogy nem hajolt meg – teljesen
legalábbis soha. Hogy évtizedeken át harcolt ellene.
 Nem gondolkozott ezen az elmúlt egy hétben. Hogy vajon az
apja igazat mondott-e utolsó pillanataiban az üvegpalota tetején. Ő
maga végzett vele, még a gallért sem okolhatta érte.
Lüktetett a feje, ahogy körbe-körbe járt a sírban. A gallérok
ontották magukból másvilági bűzüket, ugyanazt a ritmust verték,
mint a szíve.
Mintha aludtak, mintha várakoztak volna.
Vajon mindegyikben herceg pihen? Vagy ezek csupán
hüvelyek, amiket meg lehet tölteni?
Kaltain figyelmeztette őt ezzel a teremmel kapcsolatban. Hogy
ide fogja hozni őt Erawan, ha elkapja. Hogy miért itt tárolja
Erawan a gallérokat? Talán egyfajta szentély ez itt, már ha létezhet
ilyesmi egy valg király számára. Talán Erawan lejár ide, hogy
megtekintse, hogyan ejtették fogságba őt, és az eszébe vésse, hogy
ez többé nem fordulhat elő. Hogy ezekkel a gallérokkal az uralma
alá von mindenkit, aki megpróbálná őt visszazárni a szarkofágba.
Dorian mágiája vergődött, türelmetlenül, eszeveszetten. Vajon
van itt egy gallér, amit külön neki tartogat? És Aelinnek?
Csak járt körbe-körbe a szarkofág és a gallérok felett. A
kulcsnak nem látta jelét.
Tudta, milyen lenne a gallér érintése a bőrén. A rémkő jeges
fájdalma.
Kaltain dacolt vele. Legyőzte a benne lakozó démont.
Dorian még mindig érezte az apja térdének súlyát a mellkasán,
ahogy a márványpadlóhoz szegezte őt az üvegpalotában, ami azóta
már megszűnt létezni. Érezte a gallér sima kőfelületét, ahogy a
nyakára kulcsolódott. Látta Sorscha élettelen kezét, ahogy
megpróbált még egyszer, utoljára utánanyúlni.
Forgott vele a helyiség, lüktetett a vére.
Nem herceg, nem király.
 A gallérok láthatatlan, karmos ujjakkal nyúltak utána.
Nem jobb náluk. Elkezdte élvezni mindazt, amit a valg herceg
mutatott neki. Jó embereket tépett szét, hagyta, hogy a démon a
dühéből, a haragjából táplálkozzon.
A terem örvényleni kezdett, forgott, lerántotta őt a mélybe.
Nem ember… Teljesen nem. Talán nem is akar az lenni. Talán
örökké más formában marad, talán egyszerűen csak megadja magát
a...
Sötét szél söpört végig a helyiségen. Bezárta hatalmas
tenyerébe, és magával rántotta.
Dorian vergődött, némán sikoltott.
Nem vihetik el. Ne így, még egyszer ne…
Azonban a sötétség elhúzta őt a galléroktól. Ki az ajtó alatt, ki a
teremből.
Egyenesen egy sápadt tenyérbe. Sötét, feneketlen szempár
pillantott le rá. Hatalmas vörös ajkak váltak szét, hogy
kivillanhasson a csontfehér fogsor.
– Ostoba fiú! – sziszegte Maeve. A szavak mennydörgésként
hasították keresztül a levegőt.
Dorian lihegett, szúnyogteste szárnytól szárnyig remegett. Elég
lenne egyetlen mozdulat, és szétlapulna Maeve ujja alatt.
Megacélozta magát, várta a halált.
Azonban Maeve nem zárta össze a tenyerét. Elindult a
folyosón, egyre távolodott a bezárt teremtől, és így szólt:
– Amit odabent éreztél… Azért hagytam ott a világukat. –
Maga elé meredt, arcát árnyék sötétítette. – Minden áldott nap
pontosan ezt éreztem.
 Dorian Maeve szobájának sarkában térdelt a padlón, és kiokádta
a gyomra tartalmát egy favödörbe.
Maeve a tűz melletti székből figyelte, vörös ajkát kegyetlen
derű görbítette.
– Még a börtönök borzalmai után sem lettél rosszul – jegyezte
meg, amikor Dorian ismét hányni kezdett. Kimondatlan kérdés
csillant a szemében. Akkor ma miért?
Dorian felemelte a fejét, és a kabátja vállába törölte a száját.
– A gallérok… – Végigsimított a nyakán. – Nem hittem, hogy
ilyen hatással lesznek rám. Ha újra látom őket.
– Vakmerőség volt bemenned abba a terembe.
– Vajon ki tudtam volna egyáltalán jönni, ha nem találsz rám?
– Nem kérdezte, hogyan bukkant rá Maeve, hogy érezte meg,
hogy veszélyben van. Az ereje segítségével nyilván számon
tartotta, hogy merre jár.
– A gallérok semmire sem képesek gazdatest nélkül. De az a
szoba tele van gyűlölettel és fájdalommal, beleivódott az emlékük
a kőbe. – Maeve hosszú körmeit tanulmányozta. – Csapdába csalt.
Hagytad, hogy csapdába csaljon.
Hát nem szinte ugyanezt mondta Kaltain is a gallérokkal
kapcsolatban?
– Nem számítottam rá.
Maeve hümmögött, pontosan tudta, hogy hazudik. De aztán így
felelt:
– A gallérok az egyik legnagyszerűbb találmányai. Egyik bátyja
sem volt olyan zseniális, hogy ilyesmivel rukkoljon elő. De
Erawan... Neki mindig is pompás ötletei támadtak. – Hátradőlt a
székében, és keresztbe tette a lábát. – Csakhogy ettől arrogánssá is
vált. – Biccentett Dorian felé. – Az is csak azt bizonyítja, hogy
hagyta, maradj csak apád mellett Résvárban ahelyett, hogy
idehozott volna. Azt hitte, mindkettőtöket képes lesz irányítani a
távolból. Ha óvatosabb lett volna, azonnal idehoz téged Morathba.
És munkához lát.
Dorian szeme előtt gallérok jelentek meg, ahogy mérgezett,
iszamós szagot árasztva hívogatják őt, csak rá várnak…
Ismét öklendezni kezdett.
Maeve halkan felnevetett, amitől Dorian úgy érezte, mintha
végighúzta volna a karmait a gerincén. Az önuralmán.
Dorian összeszedte magát, és Maeve felé fordult.
– Odaadtad neki a pókokat a hercegnői számára, pedig tudtad,
mit élnek majd át, tudtad, milyen érzés ebbe a csapdába esni, még
ha ez náluk egy kicsit másképpen történik is.
Hogy tehetted? – hangzott a kimondatlan kérdés. Hogy voltál
képes rá, amikor magad is tudod, milyen átélni ezt a borzalmat?
Maeve egy pillanatig hallgatásba burkolózott, és Dorian esküdni
mert volna, hogy megbánásféle suhan át az arcán.
– Csakis azért tettem, mert kénytelen voltam bizonyítani a
hűségemet. – A Dorian oldalán függő Damarisra vándorolt a
pillantása. – Nem szeretnéd ellenőrizni, igazat mondok-e?
Dorian nem érintette meg az aranymarkolatot.
– Szeretnéd, ha megtenném?
Maeve csettintett a nyelvével.
– Te tényleg más vagy, mint a többi. Vajon jutott beléd némi
valg is, amikor apád nemzett téged?
Dorian összerezzent. Nem merte erről kérdezni Damarist –
hogy vajon ember-e. Hogy számít-e ez most.
– Miért? – kérdezte Dorian, körbemutatva az erődben. – Miért
csinálja ezt az egészet Erawan?
Egy héttel korábban magát a valg királyt is megkérdezte, de
még mindig tudni akarta – tudnia kellett.
 – Mert megteheti. Mert Erawan örömét leli az ilyesmiben.
– Abból, amit elmondtál, mintha ő lenne a legjámborabb a
három testvér közül.
– Így van. – Maeve végigsimított a nyakán. – Orcus és Mantyx
tanított neki mindent, amit tud. Ha visszatérnek ide, mindazok a
lények, amiket Erawan itt a hegyekben teremtett, szelíd kis
báránynak fognak tűnni.
Kaltain figyelmeztetései közül legalább ezt nem vette félvállról.
A völgyön túli barlangokba nem mert elmenni. A kőoltárhoz és
mindahhoz, amit Erawan ott létrehozott.
– Sosem született gyereked? – kérdezte. – Orcustól?
– Tényleg ennyire fontos ez a jövendőbeli férjem számára?
Dorian a sarkára ült.
– Szeretném megismerni az ellenséget.
Maeve végiggondolta a szavait.
– Nem hagytam, hogy megérjen a testem, hogy gyermeket
nemzhessek. Apró lázadás részemről Orcus ellen, az első.
– És a valg hercegek és hercegnők mind a többi király
leszármazottai?
– Vannak, akik igen, és akadnak, akik nem. Méltó örökös nem
lépett elő. Persze, ki tudja, mi történt az ő világukban az elmúlt
évezredekben.
– Az ő világukban. Nem az övében. – A hercegek, akiket
Erawan megidézett, nem voltak kifejezetten erősek. Nyilván
hatalmas bosszúságot okoztak vele Erawannak.
– Ezért hozta el a hercegnőket?
Biccentés.
– A nők a legveszélyesebbek. De sokkal nehezebb őket
gazdatestben tartani.
 Mintha felizzott volna Dorian nyakán a fehér sáv, de ezúttal
megzabolázta a gyomrát.
– Miért hagytad el a világodat?
Maeve pislogott, mintha meglepte volna a kérdés.
– Mi az? – kérdezte Dorian.
Maeve oldalra billentette a fejét.
– Hosszú-hosszú ideje már annak, hogy olyasvalakivel
beszélgettem, aki tudta, ki vagyok valójában. Olyannal, aki teljes
mértékben rendelkezett a saját elméje felett.
– Még Aelin sem volt ilyen?
Maeve állkapcsán megrándult egy izom.
– Még Tűzhozó Aelin sem. Teljesen nem tudtam behatolni az
elméjébe, de apróságokat... Bizonyos dolgokat láttatni tudtam vele.
– Miért fogtad el, miért kínoztad meg? – Milyen egyszerű
megfogalmazása mindannak, ami Eyllwe-ben és azután történt.
– Mert sosem egyezett volna bele, hogy összedolgozzon velem.
És nem védett volna meg Erawantól, a valgoktól.
– Erős vagy... Miért nem véded meg saját magad? Miért nem
használod a pókokat a saját érdekedben?
– Mert a mi fajtánk csak bizonyos dolgoktól fél. És sajnos az én
képességeim között ezek nem szerepelnek. – Maeve egyik sötét
tincsével játszadozott. – Általában magam mellett tartok egy másik
tündérnőt. Egy olyat, akinek az ereje felhasználható a valgok ellen.
Más, mint amilyen Aelin Galathyniusé. – Maeve nem árulta el,
pontosan milyen adottságról van szó, és Dorian ebből rögtön tudta,
felesleges is megkérdeznie. – Réges-rég véresküt fogadott nekem,
és azóta nem is igazán hagyott magamra. De Morathba nem
mertem magammal hozni. Ha velem jön, nehezebb lett volna
meggyőzni Erawant, hogy tényleg jó szándékkal érkeztem. – Az
ujjára tekerte a tincset. – Úgyhogy, mint látod, én magam is
éppolyan védtelen vagyok Erawan ellen, mint te.
Dorian ezt a legkevésbé sem hitte el, de végül feltápászkodott a
földről, és az asztalhoz ment, ahová a vizet és az ételt rakták.
Nagyszerű választék ahhoz képes, hogy egy démonkirály
kastélyában időzött tél derekán. Töltött magának egy pohár vizet,
és felhajtotta.
– Ez Erawan valódi alakja?
– Bizonyos szempontból. Mi nem olyanok vagyunk, mint a
halandók és a tündérek, a ti lelketek láthatatlan, nem látszik ki. A
miénknek külön alakja van. Aköré építjük a testünket, úgy
cicomázzuk, mintha ékszert viselnénk. Az, amit Erawanon látsz
most, a kedvenc alakja.
– Hogy néz ki a lelketek alatta?
– Nem tetszene.
Dorian elnyomta a remegést, ami azzal fenyegetett, hogy
végigfut az egész testén.
– Gondolom, mi is egyfajta alakváltók vagyunk – elmélkedett
Maeve hangosan, miközben Dorian leült mellé.
Éjszakánként a földön aludt, a tűz mellett, és fél szemmel
mindig a királynőt figyelte, aki ott aludt mögötte a baldachinos
ágyban. De Maeve nem próbált rátámadni. Egyetlenegyszer sem.
– Valgnak vagy tündérnek érzed inkább magad?
– Vagyok, ami vagyok.
Egy pillanatra mintha megcsillant volna Maeve szemében az a
hosszú idő, amit megélt.
– De mi szeretnél lenni? – kérdezte óvatosan.
– Nem olyan, mint Erawan. Vagy a testvérei. Soha nem is
voltam olyan.
– Ez nem éppen válasz a kérdésemre.
 – Te talán tudod, mi szeretnél lenni? – Kihívás… És őszinte
érdeklődés.
– Azon vagyok, hogy kitaláljam – felelte. Különös. Milyen
különös, hogy így beszélgetnek. Dorian úgy döntött, megkíméli
mindkettejüket egy időre, és megdörgölte az arcát. – A kulcs a
tornyában van. Biztos vagyok benne.
Maeve szája megfeszült.
Dorian így folytatta:
– Nem tudok bejutni, legalábbis úgy, hogy ott őrködnek,
semmiképp. És körberepültem már kívülről, nincsenek ablakok,
még repedések sem, amin bemászhatnék. – Belenézett Maeve
másvilági szemébe. És nem rettent vissza tőle. – Be kell jutnunk
oda. Ha másért nem, hát azért, hogy biztosan tudjuk, tényleg ott
van-e.
Egykor Maeve-nél voltak a kulcsok, tudja jól, milyen érzés.
Hogy akkor ennyire közel jutott a céljához...
– Gondolom, azt akarod, hogy én oldjam meg.
Dorian keresztbe fonta a karját.
– Nem jut eszembe senki más, akit Erawan beengedne oda.
Maeve egyetlen pislantása jelezte csupán a meglepettségét.
– Elcsábítani és elárulni egy királyt... Az egyik legócskább
trükk, ahogy ti, emberek fogalmaztok.
– El lehet egyáltalán csábítani Erawant?
Dorian esküdni mert volna, hogy undor villant fel Maeve
sápadt arcán, mielőtt így szólt:
– Igen.

Nem pazarolták az idejüket. Nem vártak.

 És még Dorian sem tudta levenni a szemét Maeve-ről, ahogy a
valg királynő intett, és lila ruhája semmivé foszlott, hogy helyét
egy könnyű, lobogó fekete anyag vegye át. Gyakorlatilag csak egy
köntös. Aranyszálat szőttek a többi közé, ügyesen leplezte
mindazt, amit csak az láthatott, aki leveszi róla a ruhadarabot.
Maeve komor arccal fordult vissza a tükörtől.
– Nem fog tetszeni, aminek tanúja leszel.
Azzal magára kanyarította a köpenyét, elrejtette vonzó testét és
sokat sejtető ruháját, és kiviharzott az ajtón.
Dorian apró rovarrá vált, gyorssá, mozgékonnyá, és
utánaindult, végig Maeve sarkában maradt, ahogy a királynő
végigvonult a folyosókon. Egészen a torony aljáig meg sem álltak.
Dorian behúzódott a fekete fal egyik résébe, amikor Maeve így
szólt az ajtó előtt álló valghoz:
– Tudod, ki vagyok. Mi vagyok. Szólj neki, hogy megérkeztem.
Dorian esküdni mert volna, hogy Maeve keze megremeg kissé.
Ám ekkor az egyik őr – akit Dorian korábban még pislogni sem
látott – az ajtóhoz fordult, bekopogott, és belépett.
Néhány pillanattal később visszatért a posztjára, de nem szólt
egy szót sem.
Maeve várt. Aztán léptek hangzottak fel odabentről.
És amikor az ajtó ismét kinyílt, orrfacsaró szél és kavargó
sötétség áradt ki, amitől Doriannek majdnem inába szállt a
bátorsága. Erawan a kései óra ellenére is talpig felöltözve állt.
– Holnapra már megbeszéltünk egy találkozót, sógornőm.
Maeve közelebb lépett.
– Nem a háború miatt jöttem.
Erawan megdermedt. Aztán így szólt az őreihez:
– Hagyjatok magunkra!
 74. FEJEZET

AZ ŐRÖK EGYKÉNT HAGYTÁK EL Erawan tornyának bejáratát.

Amint egyedül maradtak, Maeve így szólt az ajtónyílást elálló
valg királyhoz:
– Ez tehát azt jelenti, hogy szívesen látsz? – Kissé előrenyújtotta
a kezét, amivel eddig a köpenyét fogta össze, amitől a köpeny eleje
szétnyílt, és láthatóvá vált áttetsző ruhája.
Erawan aranyszínű szeme minden egyes porcikáján
végigsiklott. Majd az arcára nézett.
– Akár hiszed, akár nem, a bátyám felesége vagy.
Dorian pislantott egyet meglepetésében. Micsoda becsület
lakozott a férfitestbe bújt démonban!
– De nem kell, hogy az legyek – mormolta Maeve, és Dorian
ekkor rájött, miért figyelmeztette, mielőtt elindultak.
Megrázta a fejét, mire éjfekete haja aranyszínűvé vált.
Holdsápadt bőre kissé bebarnult, napcsókolta árnyalatot kapott. A
szögletes arc kissé kikerekedett, sötét szeme immár türkizaranyban
játszott.
– Így is játszhatunk, ha szeretnéd.
Még a hang is Aeliné volt.
Erawan szemében tűz lobbant, mellkasa egyenetlenül
emelkedett.
– Ez már tetszene? – jelent meg Maeve arcán olyan félmosoly,
amilyet Dorian eddig csak Terrasen királynőjének az arcán látott.
 Undor és iszonyat hasított belé. Tudta... Tudta, hogy Erawan
szemében nem csillan valódi kéj Aelin láttán. Csakis arra vágyott,
hogy felülkerekedjen rajta, hogy fájdalmat okozzon neki.
Maeve igézete ismét megváltozott. Aranyhaja fehérré vált,
türkiz szeme lángoló arannyá.
Színtiszta, tömény, jeges düh csapott végig Dorianen most,
hogy már Manon állt a valg király előtt.
– Vagy talán ez az alak? A lehetetlenül gyönyörű? – Maeve
mosolyogva végigpillantott magán. – Ő lett volna a királynőd a
háború után, a szárnyparancsnok? Vagy csupán díjnyertes
tenyészkancának szeretted volna?
Erawan orra kitágult, és Dorian a légzésére koncentrált, a
mögötte lévő kőre, bármire, csak sikerüljön visszafojtania a
mágiáját, ahogy Erawan arcára vágy – valódi vágy – rajzolódott ki.
Ha ezzel Maeve bejuthat a toronyba…
Erawan pislogott, és a vágynak nyoma veszett.
– A bátyám felesége vagy – ismételte. – Nem számít, kinek az
alakját öltöd magadra. Ha kielégülést keresel, küldök valakit a
szobádba.
Azzal becsukta az ajtót. És többé nem mutatkozott.

Maeve magával vitte Doriant a másnap reggeli találkozóra.

Dorian mezei egérként, mozdulatlanul hallgatózott Maeve
köpenyének zsebében.
– A tegnapi felhajtás után mégis elküldted, akit odaküldtem
hozzád – jegyezte meg Erawan.
Valóban, negyedóra sem telt el azután, hogy visszatértek Maeve
tornyába, amikor valaki kopogott. Egy üres arcú fiatalember állt
ott, gyönyörű volt, és hűvös. Nem herceg, hiszen egyszerű gyűrűt
viselt csupán. Csak valami leigázott halandó. Maeve elküldte, de
nem kedvességből.
Nem, Dorian tudta, hogy a férfi csakis az ő jelenléte miatt
menekült meg a szolgálattételtől. Maeve elárulta neki, mielőtt
lefeküdt.
– Borban reménykedtem – felelte Maeve édeskésen –, nem
felvizezett lőrében.
Erawan kuncogott, majd papírzörgés hallatszott.
– Elgondolkoztam a szövetségünk további részletein, sógornőm.
– A megnevezés tüske volt, a tegnapi visszautasítás sebét fájdította.
– És az jutott eszembe, vajon mi egyebet kínálhatsz még. Te
mégiscsak többet nyerhetsz ezzel az egésszel, mint én. És a hat pók
felajánlása tulajdonképpen nem volt olyan hatalmas dolog, még
akkor sem, ha szívesen fogadták a hercegnőket.
Dorian a fülét hegyezte, miközben várta Maeve válaszát. A valg
királynő halkan, feszültebben felelt, mint ahogy korábban
bármikor hallotta őt:
– Mit akarsz, sógor?
– Hozd el a többi kharankuit is! Nyiss átjárót, és hozd át őket
ide!
– Nem mind lenne készséges gazdatest.
– Nem gazdatestnek. Katonának. Nem akarok kockáztatni. Nem
lesz második szakasza a tervnek.
Dorian gyomra felfordult. Maeve tétovázott.
– Pedig előfordulhat, te is tudod, hogy mindennek ellenére,
még ha áthozom is a kharankuikat, elbukhatsz, amikor
szembenézel Aelin Galathyniusszal. – Maeve elhallgatott. –
Anielle igazolta a legsötétebb rémálmodat. Hallottam, mi történt.
Hogy mennyi erőt idézett meg a folyó megállítására. – Maeve
hümmögött. – Tudod, azt nekem szánta. Azt az ütést. De ha
megint összeszedi az erejét, például ellened a csatamezőn... Vajon
túlélnéd, sógor?
– Épp ezért lenne kulcsfontosságú, hogy a pókjaiddal
indulhassak északra – felelte Erawan.
– Végül is – mondta Maeve. – De ne feledd, hogy közösen
nyerhetünk! Pókok nélkül. Hercegnők nélkül. Még Aelin
Galathynius sem tudna mit kezdeni kettőnkkel. Elmehetünk
északra, és eltörölhetjük őt a föld színéről. A pókokat pedig
megtartjuk más királyságokra. Más időkre.
Nem akarta feláldozni őket. Mintha gyengéd érzelmek fűznék
azokhoz a lényekhez, akik évezredeken át hűségesek maradtak
hozzá.
– Egyébként pedig – folytatta Maeve –, tudod, milyen világok
között járni. De minden részletet még te sem ismersz.
Maeve a zsebébe dugta a kezét, és Dorian megfeszült, ahogy
végigsimított a hátán. Mintha arra figyelmeztette volna, hogy jól
figyeljen most.
– És gondolom, csak akkor derül majd ki, mit tudsz még, ha
már megnyertem ezt a háborút – szólalt meg végül Erawan.
– Igen, bár hajlandó vagyok bemutatót tartani neked. Holnap,
miután felkészültem. – Ismét beállt az a borzalmas csend. Maeve
így folytatta: – Túl erősek, túl hatalmasak ahhoz, hogy olyan
átjárót nyissak, amin át tudnak kelni. Az túlságosan szétzilálná a
mágiámat, ha teljes egészében át akarnám hozni őket. De
megmutathatom őket, egy pillanatra legalábbis. Megmutathatom a
testvéreidet. Orcust és Mantyxet.
 75. FEJEZET

HÁLA AZ ISTENEKNEK, Darrow és Terrasen többi lordja bölcsen

kihasználta a rendelkezésre álló időt az elmúlt hónapokban, és
feltöltötték Orynth készleteit a minden egyes múló órával egyre
közelebb érő ostrom ellen.
Ételt, fegyvert, gyógyászati felszereléseket halmoztak fel,
megtervezték, ki hol tud aludni a palotában, ha esetleg a lakosok
kénytelenek odamenekülni, és több ponton megerősítették a város
és a kastély falait ott, ahol az ősrégi kő meggyengült. Aedion nem
sok kivetnivalót talált a munkájukban.
Mégis, miután éjszaka összevissza forgolódott a régi palotabeli
szobájában – borzalmas volt, különös és hideg –, hajnalhasadtakor
már az alacsonyabb tornyok egyikében járt. Idefent a szél sokkal
szeszélyesebbnek, jegesebbnek bizonyult.
Magabiztos, halk léptek koppantak Aedion mögött a boltívnél.
– Épp mentem le reggelizni, amikor megláttalak idefent –
mondta Ren köszönés helyett.
Az Allsbrook udvar mindig is az Aedionéval szomszédos
toronyban kapott helyet – amikor gyerekek voltak, egyszer egy
egész nyarat töltöttek azzal, hogy jelrendszert dolgozzanak ki, és a
szobájukból, lámpással tudjanak kommunikálni.
Az volt az utolsó nyár, amit barátságban töltöttek, akkor
kezdett Ren apja rádöbbenni, hogy minden valószínűség szerint
Aedion fog majd véresküt fogadni. És akkor kezdetét vette a
versengés.
Az egyik nyáron még elválaszthatatlanok és vadak voltak. A
következőn pedig folyamatosan kakaskodtak, futóversenyt
rendeztek az udvarokon, lökdösték egymást a lépcsőkön, sőt, még
verekedésbe is keveredtek a nagycsarnok előtt. Rhoe igyekezett
oldani a feszültséget, de sosem hazudott jól. Nem tagadta Ren apja
előtt, hogy Aedion fog véresküt fogadni. És nyár végére már a
koronaherceg is másfelé nézett inkább, amikor két fiú ismét
verekedni kezdett a mocsokban. Nem mintha számított volna most
már.
Vajon az apja, Gavriel bátorította volna, versengjen csak? Végül
is, ez sem számított. Azonban egy pillanatra Aedion próbálta
elképzelni – Gavriel, ahogy a nevelését felügyeli. Az apja és Rhoe,
ahogy együtt tanítják. És tudta, hogy Gavriel valahogy elcsitította
volna a versengésüket, valahogy úgy, ahogy a saját társaságát is
összetartotta. Vajon miféle ember vált volna belőle, ha az Oroszlán
itt van? Valószínűleg Gavrielt is lemészárolják az udvar többi
részével együtt, de... De legalább itt lett volna.
Ostobaság volt ilyesmiken merengeni. Aedion az lett, aki, és az
esetek túlnyomó részében ezt cseppet sem bánta. Rhoe apaként
viselkedett vele minden tekintetben, ami számított. Még akkor is,
ha Rhoe-t, Evalint és Aelint elnézve néha csak vendégnek érezte
magát.
Aedion kirázta a gondolatokat a fejéből. Nem tesz jót neki,
hogy itt van, ebben a palotában. Visszahúzza a szellemek közé.
– Ne várd, hogy Darrow olyan reggelit ad elénk, mint régen –
jegyezte meg Aedion. Nem mintha ő maga olyasmire számított,
vagy akár vágyott volna. Csak azért evett, mert a teste
megkövetelte, mert az erőt adott, és hamarosan szüksége lesz rá, a
népének szüksége lesz rá.
Ren végignézett a városon, az azon túl elterülő Theralis-
síkságon. A továbbra is üres láthatáron.
– Ma beosztom az íjászokat. És gondoskodom róla, hogy a
kapunál lévő katonák tudják, mit csináljanak azzal a forró olajjal.
– Te tudod, mit kell vele csinálni? – vonta fel a szemöldökét
Aedion.
Ren felhorkant.
– Ugyan, mit kell tudni hozzá? Ráborítod a hatalmas üst
tartalmát a falakra. Kész is.
Ennél azért kicsit többről volt szó, de a semminél még ez is
jobbnak tűnt. Legalább Darrow gondoskodott róla, hogy legyen
mivel harcolniuk.
Aedion imádkozott, hogy fel tudják egyáltalán használni a
készleteket. Mivel Morath boszorkánytornyokkal érkezik,
könnyen meglehet, hogy még azelőtt rommá lövik őket, hogy az
ellenséges sereg egyáltalán elérné a város két kapuját.
– Milyen jól jönne egy kis pokoltűz! – motyogta Ren. – Azzal
biztos távol tudnánk tartani őket a kapuktól.
És valószínűleg mindent meg is olvasztanának körülöttük.
Aedion szólásra nyitotta a száját, hogy egyetértését fejezze ki,
de aztán összehúzta a szemöldökét.
Szemügyre vette a síkságot, a láthatár szélét.
– Mondd már! – szólt rá Ren.
Aedion visszaterelte Rent a torony bejáratához.
– Beszélnünk kell Rolfe-fal!
Nem a déli és a nyugati kapunál bevetendő pokoltűzről volt szó.
A legkevésbé sem.
 Megvárták az éj leplét, hogy Morath kémei ne szúrhassák ki a
kis csapatot, ahogy kilométerről kilométerre haladnak a Theralis-
síkságon.
Fekete harcöltözetben siettek át a mezőn, ami hamarosan ismét
vérben úszik majd. Amikor elérték a megfelelő pontokat, amiket
Aedion és Ren a nappali órákban kijelölt, Aedion feltette a kezét.
A csendes orgyilkosok nevükhöz hűen viselkedtek, ahogy Ilias
jelzett nekik, és szétszóródtak. Ott volt közöttük Rolfe mikéni
népének jó néhány tagja is, ők cipelték a nehéz súlyokat.
Elsőként azonban az alakváltó látott munkához. Először
hatalmas borzzá változott, egy lónál is nagyobbá, és ügyes, erős
mancsával kiforgatta a fagyos földet.
A levegő megtelt Lysandra vérének szagával, de akkor sem
hagyta abba a munkát.
És amint megásta az első gödröt, indult is tovább a másodikhoz,
hátrahagyva a csendes orgyilkosokat és a mikénieket, hogy állítsák
bele a csapdát, aztán temessék be ismét a gödröt.
Kegyetlen szél süvített körülöttük. Mégis egész éjszaka
dolgoztak, és minden egyes percet kihasználtak. És amikor
elkészültek, továbbra is láthatatlanul visszaosontak a városba.

Morath egy nappal később jelent meg a láthatár szélén.

A palota legmagasabb tornyaiból és nyitott folyosóiról minden
egyes feléjük vonuló katonasort megszámolhattak. Egyik jött a
másik után.
Lysandra bekötözött keze még mindig sebes volt attól, hogy a
fagyos földet ásta, miközben ott állt különféle szövetségeseikkel a
folyosón. Evangeline belecsimpaszkodott.
 – Tizenötezer – jelentette Briarcliffi Ansel, ahogy újabb sor
jelent meg. Senki sem szólt semmit. – Húsz.
– Morath nyilván teljesen kiürült mostanra – mormolta Galan
herceg.
Evangeline megremegett, és nem teljesen a hidegtől, mire
Lysandra szorosabbra vonta körülötte a karját. A folyosó
falrészénél Darrow és a többi terraseni lord halkan egymás között
beszélgetett. Mintha megérezte volna Lysandra tekintetét, Darrow
összehúzott szemmel ránézett, majd a sápadt, reszkető
Evangeline-re. Nem szólt egy szót sem, Lysandra pedig nem
próbált kedvesnek tűnni, mielőtt visszafordult a társaihoz.
– Megvan a harminc – mondta Ansel.
– Mi is tudunk számolni! – csattant fel Rolfe.
Ansel felvonta borvörös szemöldökét.
– Tényleg?
Hiába masírozott feléjük egy hadsereg, Lysandra szája széle
megrezzent.
Rolfe csak a szemét forgatta, aztán visszafordult a közeledő
hadsereghez.
– Legkorábban hajnalban érkeznek majd – nyugtázta Aedion
komor arckifejezéssel.
Lysandra még nem döntötte el, milyen alakot öltsön. Hogy hol
harcoljon. Ha ilkek is repülnek a sereggel, akkor wyvern lesz, de
ha közelharcot kell vívnia, akkor… Azt még nem döntötte el.
Senki sem kérte meg, hogy legyen ott valahol konkrétan, bár
Aedion szólt neki előző este, hogy segítsen végrehajtani azt az
eszelős tervet, ami ritka kikapcsolódást nyújtott a várakozással és
rettegéssel teli napok hosszú sorában.
Persze örömmel járkált volna tovább fel-alá ahelyett, hogy
szembenézzen mindazzal, ami feléjük közeledett.
 – Ötvenezer – szólalt meg Ansel ismét, és gúnyos pillantást
lövellt Rolfe felé.
Lysandra nagyot nyelt, torka megfeszült. Evangeline Lysandra
oldalához nyomta az arcát.
Aztán megjelentek a boszorkánytornyok.
Mintha hatalmas lándzsák nőttek volna ki a horizontból, ahogy
alakot öltöttek a reggeli szürke fényben. Három volt összesen,
egyenlő távolságban egymástól a sereg kellős közepén, ami
továbbra sem apadt.
Már Ansel sem számolt tovább.
– Nem hittem, hogy ilyen borzalmas lesz – suttogta Evangeline,
és belemarkolt Lysandra súlyos köpenyébe. – Nem hittem, hogy
ilyen iszonyatos lesz.
Lysandra puszit nyomott a lány vörös-arany hajára.
– Nem esik majd bántódásod.
– Nem magam miatt aggódom – felelte Evangeline. – Hanem a
barátaim miatt.
A citromsárga szempárban félelem könnyei csillantak, és
Lysandra letörölte az egyiket, mielőtt visszafordult, hogy a feléjük
közeledő tornyokat figyelje. Nem volt mivel vigasztalnia a
kislányt.
– Már csak percek kérdése – mormolta Aedion, mire Lysandra a
hófedte síkságra pillantott.
Az onnan előbukkanó fehér ruhás alakokra. Akiknek íján tüzes
nyíl feszült. Morath első sorai már majdnem elérték őket, ám nem
a katonákra céloztak.
A fal mentén Murtaugh megragadta az ősi követ, ahogy egy
alak, aki nem lehetett más, csak Ren, kiadta a parancsot. Lángoló
nyilak röppentek és írtak le ívelt pályát, a morathi katonák pedig
elbújtak a pajzsuk alatt.
 A lábuk elé nem néztek.
Ahogyan a három tornyot vezető boszorkányok sem.
A lángoló nyílvesszők halálos pontossággal értek földet, hála a
csendes orgyilkosoknak, akik kilőtték őket.
Egyenesen a megásott gödrök felett futó gyújtózsinórokra
céloztak. Éppen akkor lőttek, amikor a boszorkánytornyok
elhaladtak felettük.
Vakító villanások zúzták szét a sereg fekete tengerét. Aztán jött
az óriási robbanás.
Majd kőzápor érkezett, és Morath minden katonája odapördült.
Tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult, hogy Ren, Ilias és a
csendes orgyilkosok gyalogszerrel a hótorlasz mögé rejtett hófehér
lovakhoz rohanhassanak.
Amikor már nem villant többé semmi, és elült a füst,
megkönnyebbült sóhajok szálltak fel a folyosóról.
Két boszorkánytorony épp a gödrök felett volt, amiket a Rolfe
tűzlándzsáit működtető kémiai anyagokkal és porokkal töltöttek
meg, és lejtettek a föld alá. Csak a szikra kellett, hogy
meggyulladjanak.
Az a két torony most romokban hevert, eltemette a
wyverneket, a lehulló kövek pedig jó néhány katonát összezúztak.
Egy viszont épen maradt, túl korán robbant fel a gödör, amihez
még csak közelített. Az egyik wyvernt eltalálta a szomszédos
toronyból lezuhanó törmelék, és a földön hevert – vagy megsérült,
vagy elpusztult.
És ez a harmadik torony most megtorpant.
Veszedelmes, mély kürtszó harsant az ellenség soraiból, és az
ellenséges sereg is megtorpant.
– Hála a rohadt isteneknek! – horgasztotta le Rolfe
megkönnyebbülten a fejét.
 Azonban Aedion végig a síkságra meredt – a lóháton Orynth
falai felé vágtázó alakokra. Figyelte, hogy épségben visszatérjenek.
– Mennyi időre állítottuk meg őket? – kérdezte Evangeline.
Mindenki, még Darrow is a lány felé fordult. Senki sem tudott
válaszolni. Még megnyugtató hazugsággal sem szolgálhattak.
Úgyhogy ismét visszafordultak a síkságon összegyűlt sereg felé,
aminek most már látszottak a leghátsó sorai is.
– Százezer – jelentette be halkan Briarcliffi Ansel.
 76. FEJEZET

– LEHETSÉGES... MEGMUTATNI EGY MÁSIK VILÁGOT? – faggatta

Dorian Maeve-et, amikor visszatértek a toronyszobájukba.
Maeve leült az egyik székbe, vonásai távolinak tűntek.
– Tükrökkel igen.
Dorian felvonta a szemöldökét.
– Te magad is láttad, mire képesek a boszorkánytükrök. Hogy
mit tett Aelin Galathyniusszal és Feketecsőrű Manonnal. Mit
gondolsz, ki tanította meg erre a boszorkányokat? Hát nem a
tündérek! – Maeve halk nevetést hallatott. – És szerinted hogyan
látok el olyan messzire, hogy hallom, mit mondanak a kémeim,
amikor én magam Doranelle-ben vagyok? Vannak tükrök
kémkedésre, utazásra, gyilkolásra. Erawan most is felhasználja
őket a vasfogúakkal.
A boszorkánytornyokkal.
Maeve elnyújtózott a székben. A korona nélküli királynő.
– Megmutathatom, amit látni szeretne.
Dorian szólásra nyitotta a száját, majd végiggondolta az
elhangzott szavakat.
– Egy illúziót. Nem is Orcust és Mantyxet akarod megmutatni
nekik!
Maeve hűvös pillantást lövellt felé.
– Egy kisebbfajta mutatvány… amíg te bemész a toronyba.
– Nem tudok bemenni.
 – Világjáró vagyok – felelte Maeve. – Univerzumok között
mozogtam. Szerinted helyiségek között nem tudok?
– Terrasenbe mégsem mentél el sosem.
Maeve állkapcsa megfeszült.
– Brannon Galathynius jól tudta, hogy képes vagyok
könnyedén eljutni egyik helyről a másikra. A királysága köré
épített védelmi vonalak megakadályoztak benne.
– Tehát nem tudod odavinni Erawan seregeit.
– Nem. Csak gyalogszerrel léphetek be. Egyébként is túl sokan
vannak ahhoz, hogy olyan sokáig nyitva tartsam az átjárót.
– Erawan is tisztában van a képességeiddel, úgyhogy
valószínűleg megtette a szükséges óvintézkedéseket, hogy
megvédje a saját szobáját.
– Igen, és az itt töltött időmet arra fordítottam, hogy lassan
kijátsszam őket. Nem olyan ügyesek a varázslatai, mint hiszi. –
Maeve arcán önelégült, győzedelmes mosoly terült szét.
Dorian mégis ezt kérdezte:
– Miért nem ezzel kezdtük akkor?
– Mert akkor még nem láttam úgy, hogy megéri vállalni a
kockázatot. Mert akkor még nem erőltette, hogy hozzam át a
szolgálólányaimat, és csináljak belőlük egyszerű gyalogos katonát.
– Fontosak számodra... A pókok.
– Majd megtanulod, felség, hogy a hű barát igen ritka kincs. És
nem olyan könnyű feláldozni.
– Hatot mégis feláldoztál a hercegnők számára.
– És soha életemben nem is fogom elfelejteni őket – felelte
Maeve, és valóban, mintha érzelem árnyéka suhant volna át az
arcán. – De önként vállalkoztak. Ezt mondogatom magamnak,
amikor rájuk nézek, és nem látom azokat a lényeket, akiket
ismertem. Hogy segíteni akartak nekem. – Maeve Dorian szemébe
nézett. – Nem minden valg gonosz.
– Erawan az.
– Igen – hagyta helyben Maeve, és elsötétült a szeme. – Ő és a
fivérei... A fajtánk férgese. Félelemmel és fájdalommal uralkodtak.
Élvezetüket lelték az ilyesmiben.
– Te viszont nem?
Maeve az ujja köré csavart egy tintafekete tincset. De nem
felelt.
Hát jó. Dorian így folytatta:
– Tehát áttörsz az Erawan szobája köré állított védelmi
vonalakon, átjárót nyitsz nekem, amin én átmegyek, míg te
eltereled a figyelmét a testvérei illúziójával. – Dorian a homlokát
ráncolta. – Amint megtalálom a kulcsot, tudni fogja, hogy
átverted. Menekülnünk kell majd.
Maeve ajka felfelé görbült.
– Úgy lesz. Menj oda, ahová a többit rejtetted.
Dorian arca kifejezéstelen maradt.
– Biztos vagy benne, hogy nem fog rájönni, csak átverés az
egész?
– Orcus a bátyja. De a férjem is. Elég hihető lesz az illúzió.
Dorian átgondolta a tervet.
– Mikor kezdjük?

Napszálltakor.
Maeve azt mondta Erawannak, akkor találkozzanak. Abban a
fény és sötétség közötti rövid időszakban, amikor egyik erő átadja
a helyét a másiknak. Akkor nyitja majd meg az átjárót Doriannek
is jó néhány helyiséggel odébb.
Ahogy a nap nyugovóra tért – nem mintha látszódott volna
Morath fellegei és sötétsége mellett –, Dorian Maeve szobájának a
falát bámulta.
A királynő percekkel korábban távozott, csupán búcsúpillantást
vetett rá, nem köszönt el. Kidolgozták, hogyan szöknek majd el, és
mit tesznek, ha kútba esik a terv. Minden terv szerint haladt.
És a külső, amit Dorian most magára öltött, az aranyszínű haj és
szempár… Ha Erawanon kívül bárki belépne a toronyba, azt
hinné, a gazdája van ott.
Nem maradt hely félelemnek, kétségnek. Dorian nem gondolt
az erőd alatti rémkő gallérokra, a rengeteg borzalmas helyiségre és
börtöncellára, amin korábban már áthaladt. Odakint leszállt az éj.
Dorian hátralépett, ahogy a kövek sötétebbé, egyre sötétebbé és
sötétebbé váltak, majd... egyszerűen eltűntek.
Halál, rothadás és gyűlölet bűze áradt az átjáróból. Sokkal
áthatóbb, mint a jó néhány szinttel alattuk lévő sírban.
Azzal fenyegetett, hogy megrogyasztja a térdét, ám Dorian
kivonta Damarist. Összeszedte az erejét, és felemelte a bal kezét.
Ujjain halovány aranyfény ragyogott. Tűz.
Imát mormolt azoknak az isteneknek, amelyek hajlandóak
voltak segíteni rajta, és belépett az átjáróba.
 77. FEJEZET

DORIAN MAGA SEM TUDTA, mit várt a valg király szobájától, de a

fekete fából faragott mennyezetes ágy, a mosdóállvány és az
íróasztal nem szerepelt kifejezetten előkelő helyen a listáján.
Semmi különöset nem látott. Nem volt lopott, ősi fegyverekkel
és ereklyékkel teli láda, bugyborgó varázsital és varázskönyv, sem
vicsorgó szörnyetegek a sarokban. Ahogyan további rémkő
gallérokat sem látott sehol.
Egyszerű hálószoba volt, semmi több.
Dorian körbenézett a kör alakú helyiségben, még a lépcsőn is
lepillantott. Egyenesen a vasajtóhoz és az előtte strázsáló őrökhöz
vezetett. Nem volt külön fülke. Sem csapóajtó.
A szekrényben egy sor tiszta ruhát talált. A fiókokban semmit –
nem bukkant rejtett zugokra.
De érezte. Azt a másvilági, iszonyatos jelenlétet. Érezte maga
körül mindenhol…
Halk hang csendült, mire megpördült.
És az ágyra nézett. Arra, amit eddig nem vett észre, ami ott
feküdt az obszidián ágynemű közt – apró, törékeny teste
majdhogynem teljesen beleveszett.
Egy fiatal nő. Arca üres volt, kifejezéstelen. Mégis Dorianre
bámult. Mintha felébredt volna.
Csinos, sötét hajú lány. Húszévesnél nem idősebb.
Gyakorlatilag Kaltain ikertestvére lehetett volna.
 Epe égette Dorian torkát. És ahogy a lány felült, a lecsúszó
takaró alól csonttá soványodott, meztelen test bukkant elő, túl
vékony kar, és borzalmas, lilás seb a csuklóján... Dorian most már
tudta, miért érezte a kulcs jelenlétét itt-ott az erődben. Mintha
mozgott volna. El-eltünedezett.
Két lábon járt. Követte a gazdáját. Az igába hajtóját.
A lány nyakát fekete kő ölelte.
Mégis, most ott ült a gyűrött ágynemű között. És őt nézte.
Üresen, kifejezéstelenül – fájdalomtól eltorzultan.
Dorian nem találta a szavakat. Csak a csengő némaság maradt.
Kaltain elpusztította a beleköltöző valg hercegeket, azonban a
rémkő az őrületbe kergette. Borzalmas erővel ajándékozta meg, de
szétszaggatta az elméjét.
Dorian lassan, óvatosan közelebb lépett az ágyhoz.
– Ébren vagy – szólalt meg, és igyekezett olyan vontatottan
beszélni, mint a valg király. Tudta jól, hogy a lány a gazdáját látja
benne.
Pislogás.
Dorian látta, mikkel kísérletezik Erawan, miféle borzalmak
történnek a tömlöceiben. Itt pedig ez a lány, akit éheztettek,
akinek karját zúzódások tarkították, akinek ott lakozott a gonosz a
karjában, a gonosz, akivel, Dorian tudta jól, a lány megosztja ezt az
ágyat…
Bátorságát összeszedve kieresztette a mágiája egy részét. Amint
a lány karjának közelébe ért, visszarettent.
Igen, ott a kulcs.
Közelebb lépett, szuggerálta a lányt, hogy ne nézzen a falon
lévő átjáróra.
A fiatal nő megremegett – egészen enyhén csak.
 Dorian azért fohászkodott, nehogy elhányja magát. Hogy ne
csináljon semmit, csak a lányt nézve hűvösen ráparancsoljon:
– Add a karod!
A lány barna tekintete az arcát pásztázta, de azért kinyújtotta a
karját.
Dorian majdnem hátratántorodott a gennyes seb, az onnan
szerteszét futó fekete erek láttán. A méreg szép lassan a lányba
szivárgott. Nyilván Kaltain sebe is éppígy nézhetett ki, és ezért
maradt meg a heg még holtában is.
Dorian eltette Damarist, és kezébe vette a lány karját.
Jeges volt. Mintha jég fedte volna a bőrét.
– Feküdj le! – utasította.
A lány megremegett, de engedelmeskedett. Megacélozta magát.
Miatta.
Kaltain. Ó, az istenekre, Kaltain! Amin keresztülment…
Dorian előhúzta az oldalán lógó tőrt – azt, amit Sorreltől kapott
–, és a lány karja fölé emelte. Kaltain ugyanígy szedte ki magából,
ezt mondta Manon.
Végigsimított a mágiájával a lány karján. Hogy érzéstelenítse,
hogy csillapítsa a fájdalmat. A lány vergődni kezdett, azonban
Dorian szorosan tartotta. Hagyta, hadd járja át a lányt a mágiája. A
lány felsikkantott, ívbe feszítette a hátát, és Dorian kihasználta a
hirtelen jött mozdulatlanságot, hogy gyorsan, ügyesen lesújtson a
késsel.
Három mozdulattal később – miközben a gyógyító mágia
továbbra is dolgozott a lányban, amennyire tudta, csillapította a
kínját – ott volt a kezében a véres kulcs. Tompa, gyomorforgató
ereje végiglüktetett Dorianen.
Az utolsó rémkulcs.
 Dorian eleresztette a lány karját, a rémkulcsot a zsebébe
süllyesztette, majd az átjáró felé fordult.
Ám ekkor kéz kulcsolódott az övére, gyengén, remegőn.
Dorian megpördült, keze azonnal Damarisra siklott, ám csak a
lány nézett fel rá. Arcán könnyek csorogtak.
– Ölj meg! – lehelte. Dorian pislogott. – Vissza...
visszaszorítottad. Nem a kulcsról beszélt, hanem a benne lévő
démonról, döbbent rá Dorian. A gyógyító mágiájával valahogy
sikerült…
– Ölj meg! – ismételte a lány, majd zokogásban tört ki. – Kérlek,
ölj meg! Damaris megmelegedett a kezében. A lány őszintén kérte.
Dorian iszonyatában még a száját is eltátotta kissé.
– Nem… Nem megy.
A lány a nyakát ölelő gallért kezdte markolászni. Mintha
letéphetné magáról.
– Kérlek! – zokogta. – Kérlek!
Nem maradt erre idő. Hogy valahogy leszedje róla a gallért.
Még csak nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán le tudná szedni
az aranygyűrű nélkül, amit Aelin rajta használt.
– Nem megy.
Kétségbeesés és fájdalom csillogott a lány szemében.
– Kérlek! – ismételgette. – Kérlek!
Damaris meleg volt a tenyere alatt. Őszinte volt. A könyörgése
teljesen őszinte volt.
De mennie kell... Most azonnal mennie kell. Nem viheti
magával. Tudta, hogy a benne lévő lény, bármennyire sikerült is
most hátraszorítania, visszatér majd. És üvöltve közölné
Erawannal, merre járnak. Hogy mit lopott el.
A lány sírt, újra és újra belemart saját, meggyötört testébe.
– Kérlek!
 Vajon kegyes tett lenne, ha megölné? Vajon rosszabb lenne, ha
itthagyná Erawannal? A valg király, a benne élő valg démon
fogságában?
Damaris nem felelt a néma kérdésekre.
Ő pedig nem eresztette el teljesen a pengét, miközben a zokogó
lányt figyelte.
Manon véget vetne az életének. Felszabadítaná őt az egyetlen
lehetséges módon. Chaol magával vinné, bánná is ő a
következményeket! Aelin pedig… Dorian nem tudta, mit tenne
Aelin.
Ki akarsz lenni?
Ő nem a többiek.
Ő csak... Ő csak önmaga, semmi más.
Egy olyan ember, aki ismeri a veszteséget, a fájdalmat, igen. De
ugyanúgy tudja, milyen a barátság, a boldogság.
A veszteség és a fájdalom – nem törték meg teljesen. Ezek
nélkül is olyan csodásak lennének vajon a boldogság pillanatai?
Ezek nélkül is olyan keményen harcolna, nehogy ismét
megtörténhessenek?
Ki akarsz lenni?
Egy olyan király, aki méltó a koronájára. Egy olyan király, aki
újjáépíti mindazt, amit szétromboltak, mind saját magában, mind
pedig a királyságában.
A lány egyre csak zokogott, zokogott, Dorian keze pedig
Damarisra siklott.
Majd reccsenés hallatszott. Csont tört.
Az egyik pillanatban a lány még sírt. A következőben feje
oldalra bicsaklott, szeme üvegessé vált.
Dorian megpördült, már épp felkiáltott volna, ahogy Maeve
lépett be a helyiségbe.
 – Tekintsd nászajándéknak, felség – görbült a királynő ajka. –
Hogy megkíméltelek ettől a döntéstől.
És az arcán elterülő mosoly, a ragadozóléptek felkorbácsolták
Dorian mágiáját.
Maeve a zsebe felé biccentett.
– Szép munka!
A királynő sötét ereje Dorian elméjére vetette magát.
Még arra sem volt ideje, hogy előkapja Damarist, már bele is
ragadt Maeve sötét hálójába.
 78. FEJEZET

ERAWAN SZOBÁJÁBAN VOLT, ÉS MÉGSEM.

– A kulcsot, ha kérhetem! – dorombolta Maeve.
Dorian a zsebébe csúsztatta a kezét. A kődarabra.
– Aztán elmegyünk a többiért – folytatta a királynő, majd az
átjáró felé intett, amin keresztül mindketten érkeztek. – Micsoda
terveim vannak számunkra, felség! A szövetségünk számára. A
kulcsokkal örökké fiatalon tarthatlak. És az erőddel, amivel semmi
sem vetekedhet, még Aelin Galathyniusé sem, védelmezel majd
bennünket mindenkitől, aki vissza akarna térni ebbe a világba.
Beléptek a szobájukba, és Maeve intésére az átjáró megszűnt
létezni.
– Gyorsan! – ösztökélte. – Indulunk. A wyvern már vár.
Dorian megtorpant a szoba közepén.
– Nem gondolod, hogy udvariatlanság így, se szó, se beszéd
távozni?
Maeve Dorian felé pördült, ám ekkor már túl késő volt.
Túlságosan késő, ahogy Maeve karmai mélyebbre süllyedtek az
elméjében. Ahogy forró, sistergő láng csapott fel azon a részen,
amit védtelenül hagyott, miközben megpróbálta csapdába csalni
Doriant.
Csapda a csapdán belül. Dorian azóta dolgozott rajta, hogy
meglátta őt. Egyszerű csel volt. Megváltoztatta az elméjét, ahogyan
a testét is szokta. Maeve egyetlen dolgot láthatott csak benne,
amikor bepillantást nyert.
Azt, amit látni szeretett volna: az Aelin iránti féltékenységet,
neheztelést, a kétségbeesését, a naiv ostobaságát. Hagyta, hadd
teljen meg ezekkel az elméje, hadd csalják csapdába Maeve-et. És
minden egyes alkalommal, amikor Maeve közelebb merészkedett,
amikor beleesett az apró csapdákba, Dorian mágiája
tanulmányozni kezdte Maeve-ét. Ahogyan Cyrene ellopott
alakváltómágia-magját is alaposan feltérképezte, úgy tanulta meg
azt is, hogyan férkőzik be Maeve mások elméjébe, hogyan ragadja
meg őket.
Csak ki kellett várnia, hogy a királynő lépjen, hogy csapdát
állítson, melynek során örökre magához láncolhatja.
– Te…
Dorian rámosolygott, Maeve pedig többé nem szólalhatott meg.
A királynő elméjének sötét verméhez intézte szavait: Egyszer
már leigáztak. Csak nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy
ismét megtörténjen?
Maeve vergődött, de Dorian vasmarokkal tartotta. Most azonnal
eressz el! – sziszegte Maeve, és már nem a gyönyörű királynő
hangja csendült, hanem egy gonosz, hűvös lényé. Egy kiéhezett,
gyűlöletes lényé.
Öreg vagy, mint maga a föld, mégis azt hitted, tényleg
elfogadnám az ajánlatodat. Dorian kuncogott egy sort, és egy
szikrával megégette Maeve-et. A királynő felsikoltott, némán és
végtelenül az elméjükben. Csodálkozom, hogy belesétáltál a
csapdámba.
Ezért megöllek!
 Hacsak nem végzek veled előbb én magam. Dorian tüze élő,
lélegző lénnyé vált, körbefonta Maeve sápadt nyakát. A
valóságban, ahol a testük volt.
Ártottál a barátomnak, mondta Dorian veszedelmes
nyugalommal. Nem fog nehezemre esni, hogy végezzek veled
ezért.
Ilyen király akarsz lenni? Megkínzol egy védtelen nőt?
Dorian ismét felnevetett. Nem vagy te védtelen. És ha
tehetném, örökre vaskoporsóba zárnálak. Dorian az ablakra
pillantott. Az odakint uralkodó éjszakára. Indulnia kell –
méghozzá most azonnal. De azért még válaszolt: Pont az ellentéte
akarok lenni annak, amilyen uralkodó te vagy. Maeve-re
mosolygott. És csakis egyetlenegy boszorkány lehet a királyném.
Valami felmordult alattuk a hegyben. Morath megremegett.
Maeve szeme még inkább elkerekedett.
Mennydörgésnél is hangosabb csattanás vert visszhangot a
köveken. Megingott a torony.
Dorian szája mosolyra görbült. Ugye nem gondoltad, hogy
csakis és kizárólag kutatással töltöttem a hosszú órákat?
Nem engedi, hogy akár csak egyetlen napig is tovább létezzen –
az a terem a rengeteg gallérral. Egyetlenegy további napig sem.
Úgyhogy ráomlasztja az egész nyomorult erődöt.
Nem volt olyan nehéz. Egy kis mágia itt-ott, és a leghidegebb
jég kúszott be Morath alapjainak repedéseibe. Megrepesztette az
ősrégi követ. Apránként haladt, hálóként terjedve ingatott meg
minden folyosót és helyiséget, amit átkutatott. Amíg végül már az
erőd egész keleti oldalát egyedül ő tartotta össze.
Egészen idáig. Amíg egy félgondolatnak engedelmeskedve a
mágiája szétáradt a repedésekben, és lesújtott rájuk.
És Morath elkezdett összeomlani.
 Dorian Maeve-re mosolyogva távolodni kezdett. Egyre távolabb
és távolabb került, miközben szorosan tartotta Maeve elméjét.
A torony ismét megremegett. Maeve felsikkantott. Nem
hagyhatsz itt csak úgy! Megtalál, és akkor fogságba ejt…
Ahogyan te is fogságba ejtettél volna engem? Dorian varjúvá
változott, ott csapdosott a szobában.
Morath recsegett-ropogott, ám még azt is túlharsogta egy
dühödt rikoltás, olyan éles és másvilági, hogy még a csontjai is
beleremegtek.
Mondd meg Erawannak, állt meg Dorian a párkányon, hogy
Adarlanért tettem.
Sorscháért, Kaltainért és mindazokért, akiket elpusztított.
Ahogy magát Adarlant is elpusztította.
De a teljes pusztulásból még felépítheti. Ha nem ő, akkor
mások.
Talán ez lesz az első és utolsó ajándéka Adarlan számára a
királyaként: a tiszta lap, már ha túlélik ezt a háborút.
Sikoltás töltötte meg a folyosókat. Dorian megjegyezte, hol
dolgoznak, hol laknak a halandó szolgálók. Ők ép utakon
menekülhetnek majd. Egészen addig, amíg utolsó szálig ki nem
jutnak.
Kérlek! – könyörgött Maeve térdre zuhanva, ahogy a torony
ismét megingott. Kérlek!
Hagynia kellene, hogy Erawan rátaláljon. Arra az életre
kárhoztatni, amit Maeve neki szánt. Aelinnek.
Maeve a térdére hajolt, elméje és ereje kalitkába zárva
vergődött. Kétségbeesetten várta a sötét királyt, akit olyan hevesen
próbált elkerülni. Vagy talán azt, hogy ráomoljon a remegő erőd.
Tudta, hogy meg fogja bánni. Hogy meg kellene ölnie. De hogy
arra kárhoztassa, amit ő maga is átélt…
 Ezt senkinek sem kívánná. Még akkor sem, ha ezzel elveszítik a
háborút.
Dorian nem hitte, hogy ez gyengévé tenné őt. A legkevésbé
sem.
Az ablakon túl vasfogúak röppentek a levegőbe, wyvernjeik
felrikoltottak, ahogy Morath kövei mozogni kezdtek. Odalent a
völgyben a hadsereg megtorpant, hogy felnézzen a föléjük
magasodó hegyre. Az arra épített, reszkető toronyra.
Kérlek! – ismételte Maeve még egyszer. Jó néhány szinttel
mélyebbről újabb dühödt üvöltés szakadt fel Erawanból – ezúttal
közelebbről.
Úgyhogy Dorian kiröppent a káoszba fulladt éjszakába.
Maeve néma, kétségbeesett kiáltása egészen a Morathra néző
hegycsúcsokig és a sziklás kiszögellésig követte, ahol a két másik
rémkulcsot rejtette a pala.
Dorian a saját nevére is alig emlékezett, ahogy a másik zsebébe
dugta őket. Most már mind a három rémkulcs súlya nyomta a
vállát.
Ezután visszanyúlt az elmébe, ami továbbra is Maeve-éhez
fonódott.
Egyszerű volt, csupán egy gyors vágást igényelt elmetszeni az
elméjük közötti kapcsolatot – és leválasztani Maeve-ről egy másik
részt.
Elvenni tőle azt a képességet, aminek köszönhetően ide-oda
utazhatott térben. Aminek segítségével átjárókat nyitott.
Többé nem vagy világjáró, mondta, miközben nyers mágiájával
Maeve-ét formálta. És teljesen megváltoztatta. Azt ajánlom, vegyél
egy pár igazán jó cipőt.
Azzal eleresztette Maeve elméjét.
Gyűlöletes, véget nem érő sikoly érkezett csupán válaszul.
 Dorian ismét átváltozott, hatalmassá és veszedelmessé, épp csak
annyira, mint egy wyverncsapat, ami északra repül, hogy
felszerelést vigyen a légierőnek.
Ebben a néhány napban, ami még hátravan, igenis Adarlan
királyaként viselkedhet. Lemoshatja róla a foltot, elűzheti a
rothadást, ami szétterjedt rajta. Hogy tiszta lappal újrakezdhessék.
Hogy az lehessen, amivé válni szeretne.
Dorian elkapott egy gyors légáramlatot, keményen, sebesen
csattogott szárnyaival.
És amikor hátranézett a haláltól bűzlő hegyre és völgyre, arra a
helyre, ahol az a rengeteg borzalom született, Dorian
elmosolyodott, és ledöntötte Morath tornyait.
 79. FEJEZET

YRENE GYŰLÖLTE A FERIAN-RÉST. A gyér levegőt a két óriási

csúcs között, a sziklás talajt borító csontokat és wyvernürüléket, a
bűzt, ami minden egyes, a hegybe vájt nyílásból áradt.
De legalább üresnek bizonyult. Azt még nem tudták pontosan,
ez áldás-e.
A két hadsereg megtöltötte a Rést, Hasar katonái már
készülődtek rá, hogy visszamenjenek az Averyn, és bevessék
magukat Tölgyváld rengetegébe. Az az út bizony egy
örökkévalóságba telik majd, még akkor is, ha rukhin cipeli a
kocsikat és a nehezebb felszerelést. Aztán északnak indulnak az
erdőn keresztül, az Avery északi ága mentén haladó ősrégi úton.
– Add csak ide azt a kést! – szólt Yrene Lady Elide-nak, állával a
felszerelése felé bökve.
A zárt kocsi padlójára terített pokrócon öntudatlan darghan
katona hevert, homlokán hideg verejték gyöngyözött. Nem kereste
fel a gyógyítókat azután, hogy az anielle-i csatában felhasították a
combját, és miután ma reggel szó szerint lezuhant a lováról,
idehozták.
Elide biztos kézzel kapta fel a vékony kést, majd Yrene felé
nyújtotta.
– Magához fog térni közben? – kérdezte, ahogy Yrene az
öntudatlan harcos fölé hajolt, és szemügyre vette az elfertőződött
sebet, ami olyan undorítónak bizonyult, hogy a legtöbb ember
gyomra felfordult volna tőle.
– Mély álomba ringattam a mágiámmal. – Yrene felemelte a
kést. – Csak akkor tér majd magához, amikor felébresztem.
Elide javára szóljon, hogy nem öklendezett, amikor Yrene
elkezdte kitisztítani a sebet, eltávolította az elhalt, fertőzött
részeket.
– Vérmérgezésnek nincs nyoma, hála az isteneknek – jelentette
Yrene, miközben a férfi mellé kiterített vászon megtelt a levágott
darabokkal. – De azért különleges gyógyitalt kell adnunk neki,
hogy biztosra menjünk.
– Nem tudod a mágiáddal átnézni? – dobta Elide az
összemocskolt anyagot a közeli szemétkosárba, hogy tisztát
terítsen a helyére.
– De igen, és meg is fogom tenni – felelte Yrene, miközben ő
maga is öklendezéssel küzdött. A seb bűze megtelepedett az
orrában. – De az nem biztos, hogy elég, ha tényleg meg akar
jelenni az a fertőzés.
– Úgy beszélsz a betegségekről, mintha élő, lélegző dolgok
lennének.
– Bizonyos szempontból azok is – válaszolta Yrene. –
Megvannak a maguk titkai, az egyedi vérmérsékletük. Néha ki kell
cselezni őket, ahogyan bármilyen más ellenfelet.
Yrene felkapta a tükörrel ellátott lámpást az ágy mellől, és úgy
igazította a lapokat, hogy a fény az elfertőződött vágásra vetüljön.
Így megvilágítva már nem látszott további rothadó bőrfelület,
úgyhogy Yrene letette a lámpást és a kést.
– Tartottam tőle, hogy rosszabb lesz – ismerte el, és a véres seb
fölé nyújtotta a kezét.
 Melegség és fény kelt életre benne, mint egy nyári emlék a
jeges hegyszorosban, és ahogy felragyogott a keze, Yrene mágiája
keresztülvezette őt a férfi testén. Végigfolyt véren, inakon és
csontokon, összeforrasztott, begyógyított, figyelte, hol fáj, hol
tombol láz. Megnyugtatta, elcsitította a testet. Eltörölt minden
rosszat.
Lihegett, mire végzett, de a férfi légzése egyenletessé vált.
Felszáradt a homlokáról a verejték.
– Elképesztő – suttogta Elide, és tátott szájjal meredt a harcos
immáron gyógyult lábára.
Yrene oldalra fordult, és belehányt a szemeteskosárba.
Elide felpattant.
Ám Yrene feltartotta a kezét, míg a másikkal megtörölte a
száját.
– Amilyen csodás érzés, hogy hamarosan anya leszek, az első
néhány hónap azért… nem annyira csodás.
Elide az ivóvízzel teli kancsóhoz bicegett, és töltött egy
bögrével.
– Tessék! Hozhatok neked még valamit? A... a saját
rosszullétedet is meg tudod gyógyítani, vagy ahhoz valaki más
kell?
Yrene belekortyolt a vízbe, elmosta a szájában maradó rossz ízt.
– A hányás azt jelzi, hogy a baba fejlődik. – Keze a hasára
vándorolt. – Nem igazán olyasmi, amit meg lehetne gyógyítani,
legfeljebb az segítene, ha egy gyógyító éjjel-nappal mellettem
lenne, és megszabadítana az émelygéstől.
– Olyan rossz? – ráncolta Elide a homlokát.
– Borzalmas időzítés, tudom. – Yrene felsóhajtott. – A legjobb
ilyenkor a gyömbér, illetve bármi, ami gyömbéres. De azt inkább
megtartanám a katonáknak, akiknek rendetlenkedik a gyomra. A
borsmenta is segíthet. – A táskája felé intett. – Van ott néhány
szárított levél. Csak rakd bele az egyik bögrébe forró vízzel, és
rendben is leszek.
Mögöttük apró tűztálon gőzölgő kanna állt – nem azért, hogy
teát készítsenek, hanem hogy fertőtlenítsék az eszközöket.
Elide azonnal mozgásba lendült, Yrene pedig néma csendben
várta, hogy Perranth úrnője elkészítse a teáját.
– Meggyógyíthatom a lábadat.
Elide a kannáért nyúlva megdermedt.
– Tényleg?
Yrene megvárta, hogy a lány a kezébe nyomja a borsmentateát,
majd a csizmájára pillantva biccentett.
– Megnézhetem a sérülést?
Elide habozott, de aztán leült Yrene mellé a zsámolyra, és
lehúzta a cipőjét és a zokniját.
Yrene alaposan szemügyre vette a hegeket, az elferdült csontot.
Elide néhány nappal ezelőtt elmesélte neki, hogyan szerezte a
sérülést.
– Szerencse, hogy neked sem fertőződött el – kortyolt bele
Yrene a teába, és mivel túl forrónak ítélte, letette, majd
megpaskolta az ölét. Elide engedelmeskedett, Yrene combjára tette
a lábát. Yrene óvatosan megérintette a sebhelyeket, a szétroncsolt
csontot. Mágiája hasonlóképpen tett.
Yrene lélegzete már a borzalmas sérülés láttán is elakadt. A
fogát csikorgatta, ha arra gondolt, milyen fiatal volt Elide,
mennyire elviselhetetlenül fájdalmas lehetett, ami vele történt – és
hogy mindezt a saját nagybátyjának köszönheti.
– Mi a baj? – lehelte Elide.
– Semmi... Mármint azt leszámítva, amiről már amúgy is tudsz.
 Milyen kegyetlenség. Milyen iszonyatos, megbocsáthatatlan
kegyetlenség.
Yrene visszahúzta a mágiáját, de nem eresztette el Elide
bokáját.
– Hetekbe telne, hogy meggyógyítsam, és a jelen helyzetben
szerintem egyikünk sem tudna erre elegendő időt fordítani. – Elide
biccentett. – De ha túléljük, és szeretnéd, akkor tudok rajtad
segíteni.
– Mivel járna?
– Két módja van – válaszolta Yrene, és mágiája beszivárgott
Elide lábába, könnyített a sajgó izmok terhén, csillapította a
fájdalmat ott, ahol csont tompítás nélkül csontot ért. A lány
felsóhajtott. – Az első út a nehezebb. Az kell hozzá, hogy teljesen
újraépítsem a lábfejedet, a bokádat. Ez azt jelenti, hogy minden
egyes csontot szét kell törni, eltüntetni a rosszul összeforrt
részeket, majd újranöveszteni őket. Amíg dolgozom, nem tudnál
lábra állni, és bár valamennyit tudok segíteni a fájdalmon,
iszonyatosan nehéz lenne a gyógyulás. – Nem volt értelme
kerülgetni az igazságot. – Három hétbe telne, hogy szétszedjem a
csontjaidat, és visszarakjam őket, de legalább egy hónapig
pihenned kellene, és újra megtanulni járni.
Elide arca elsápadt.
– És mi a másik lehetőség?
– A másik az, hogy nem meggyógyítalak, hanem gyógyírt adok,
olyat, amilyet Lorcan is adott neked, hogy csillapítsuk a fájdalmat.
De egy biztos, sosem múlik el végleg a fájdalom. Ahogy a csontjaid
összeérnek itt – érintette meg gyengéden a kérdéses pontot Elide
lábfejének felső részén, majd lent a lábujjainál –, már kialakulóban
van az ízületi gyulladás. És ahogy a csontok folyamatosan
egymáshoz érnek, az ízületi gyulladás, a fájdalom, amit akkor
érzel, amikor jársz, csak erősödni fog. Lehet, hogy pár éven belül,
talán öt, de az is előfordulhat, hogy tíz, ezt nehéz előre megjósolni,
már annyira elviselhetetlen lesz a fájdalom, hogy semmilyen
kenőcs nem segít majd rajtad.
– Tehát mindenképpen meg kell gyógyítani majd.
– Rajtad áll, hogy szeretnéd-e egyáltalán, hogy
meggyógyítsalak. Csak szerettem volna, ha tudod, milyen
lehetőségek állnak előtted. – Yrene a lányra mosolygott. – A te
döntésed, hogyan szeretnél mindezzel szembenézni.
Yrene megpaskolta Elide lábát, mire a lány leeresztette a
padlóra, majd visszavette a zokniját és a csizmáját. Ügyes, könnyed
mozdulatokkal.
Yrene belekortyolt a teájába, ami mostanra lehűlt annyira, hogy
megigya. A borsmenta friss íze végigbizsergett rajta, kitisztította az
elméjét és megnyugtatta a gyomrát.
– Nem tudom, képes lennék-e újra átélni azt a fájdalmat –
mondta Elide.
Yrene bólintott.
– Az ilyesfajta sérüléseknél önmagadban is szembe kell nézni
bizonyos dolgokkal. – A kocsi bejáratára pillantott. – A férjemmel
mi is egy ilyen utat jártunk be közösen.
– Nehéz volt?
– Elképesztően. De sikerrel járt. Végigcsináltuk.
Elide elgondolkozott, majd vállat vont.
– Végül is, előbb még túl kell élnünk a háborút. Ha életben
maradunk... Akkor majd beszélünk róla.
– Rendben.
Elide homlokráncolva a kocsi plafonjára pillantott.
– Kíváncsi vagyok, mit derítettek ki odafent.
 Az Omegában és az Északi-Agyarban, ahol Chaol és a többiek
felkeresték a hátramaradó tenyésztőket és idomárokat.
Yrene nem igazán volt kíváncsi a részletekre, Chaol pedig nem
részletezte, pontosan hogyan szeretnének információt kinyerni
belőlük.
– Remélhetőleg megérte eljönni erre a borzalmas helyre –
motyogta Yrene, majd felhajtotta a teája maradékát. Minél előbb
indulnak, annál jobb.
Mintha az istenek csúf tréfát űztek volna vele –
mindkettejükkel. Valaki bekopogott a kocsi ajtaján, és Elide már
bicegve meg is indult, amikor Borte jelent meg. Szokatlanul
komornak tűnt az arca.
– Velem kell jönnöd – zihálta Borte levegőért kapkodva. A lány
mögött Arcas várt, nyergén egy veréb ácsorgott. Falkan Ennar.
Nem azért, hogy pusztán elkísérje őket, döbbent rá Yrene, hanem
hogy védelmet nyújtson.
– Mi a baj? – kérdezte Elide.
Borte megmoccant. Hogy türelmetlenségből vagy
aggodalomból, azt Yrene nem tudhatta.
– Találtak valakit a hegyekben. Azt akarják, hogy menj oda, és
döntsd el, mi legyen vele.
Elide megdermedt. Teljességgel megdermedt.
– Kit? – faggatózott Yrene.
Borte szája megfeszült.
– A nagybátyját.

Elide elgondolkozott, vajon szóba állna-e még vele a rukhin, ha

lehányja Arcast. Mindent elkövetett, hogy a gyomortartalma ne
végezze a madár tollazatán, miközben gyorsan, meredek pályát
leírva szálltak az Omega és az Északi-Agyar között feszülő híd felé.
– Az Északi-Agyar-hegységben találtak rá – magyarázta Borte,
mielőtt felhúzta Elide-ot a nyeregbe. Falkan addigra már
felröppent a kopár szorosban. – Bujkált, megpróbálta
wyvernidomárnak kiadni magát. De az egyik valódi idomár kiadta.
Aelin királynő azonnal érted küldött, amint elfogták. Mármint a
nagybátyádat, nem az idomárt, nyilván.
Elide válaszolni sem tudott. Csak bólintott.
Vernon itt van. A Résben. Nem Morathban, az urával, hanem
itt.
Gavriel és Fenrys már várta őket, amikor Arcas leszállt az
Északi-Agyar tágas nyílásában. A durván kivésett kő tátongó
pofaként magasodott föléjük, és az odabentről áradó bűztől Elide
gyomra ismét felkavarodott. Mintha rothadó hús és valami annál is
rosszabb szaga keveredett volna. Nyilván valgok, de keveredett
bele gyűlölet, kegyetlenség is, és persze mindez a szűk, levegőtlen
folyosókon terjengett.
A két hím tündér némán felzárkózott mellé, ahogy belépett.
Egyelőre nem látta sem Lorcant, sem Aelint. Sem a nagybátyját.
Holtak hevertek néhány gyéren megvilágított folyosón, ahol
Fenrys és Gavriel vezette őt. A rukhin végzett velük, amikor
berontottak. Egyikükből sem szivárgott fekete vér, de mind
bűzlött tőle. Mintha ez a hely megfertőzte volna magát a lelküket.
– Idefent vannak – szólalt meg Gavriel halkan, kedvesen.
Elide keze remegni kezdett, Fenrys pedig megérintette a vállát.
– Fogva tartják.
Elide tudta, hogy nemcsak egyszerű kötéllel vagy lánccal.
Hanem minden valószínűség szerint tűzzel, jéggel, sőt, talán még
Lorcan sötét mágiájával is.
 Ettől még ugyanúgy remegett, kicsinek és törékenynek érezte
magát, amikor befordultak a sarkon, és meglátták Aelint, Rowant
és Lorcant egy csukott ajtó előtt. A folyosón messzebb Nesryn,
Sartaq és Lord Chaol várt. Hagyták, hadd döntsék el Aelinék, mi
legyen.
Hadd döntse el Elide, hogy mi legyen.
Lorcan komor arcára ráfagyott a düh, feneketlen szemében az
éjszaka jege csillant.
– Nem kell bemenned – szólalt meg halkan.
– Azért hoztunk ide – vette át a szót Aelin, arcán visszafojtott
dühvel –, hogy eldönthesd, mitévők legyünk vele. Vagy ha esetleg
beszélni szeretnél vele még előttünk.
Elég volt egyetlen pillantást vetni a Rowan és Lorcan oldalán
függő tőrökre, arra, ahogyan a királynő ujjai begörbültek, és Elide
máris tudta, miféle beszélgetésről lenne szó részükről.
– Mármint azelőtt, hogy kínzással kiszedtek belőle mindent,
amit lehet? – Elide nem mert Aelin szemébe nézni.
– Mielőtt megkapja, amit megérdemel – morogta Lorcan.
Elide ide-oda járatta a pillantását a szeretett hím és a királynője
között. Még sosem érezte a bicegését ennyire hangsúlyosnak,
nyilvánvalónak, ahogy közelebb lépett.
– Miért van itt?
– Ezt még nem árulta el – válaszolta Rowan. – És bár nem
mondtuk meg neki, hogy itt vagy, sejti. – Lorcanre pillantott. – A
döntés a te kezedben van, Lady Elide.
– Ettől függetlenül megölitek majd?
Lorcan vette magához a szót:
– Szeretnéd, ha megtennénk?
Hónapokkal ezelőtt azt mondta neki, hogy tegye meg. És
Lorcan beleegyezett. Ez még azelőtt volt, hogy Vernon és az ilkek
el akarták rabolni, még az előtt az este előtt, hogy inkább
választotta volna a halál ölelését, mintsem hogy visszatérjen vele
Morathba.
Elide magába nézett. A többiek megtették azt a szívességet,
hogy némák maradtak.
– Szeretnék beszélni vele, mielőtt döntünk a sorsáról.
Csupán Lorcan biccentett válaszképp, mielőtt kinyitotta a
mögötte lévő ajtót.
Fáklyák lángja rebbent. Az egyik fal mellett álló munkapadot
leszámítva a helyiség üresnek bizonyult.
Elide nagybátyja súlyos vasbéklyóba verve ült egy fából faragott
széken.
Előkelő ruhája viharvert volt, sötét haja kócos, mintha
ellenkezett volna, miközben megkötözték. És valóban, az egyik
orrcimpáján vér sötétlett, az orra megdagadt.
Valaki eltörte.
Elég volt egyetlen pillantást vetni a tőle jobbra álló Lorcan
véres öklére, hogy kiderüljön, ki tette.
Vernon kihúzta magát, ahogy Elide jó néhány méternyire tőle
megtorpant. Az ajtó bezárult, Lorcan és Aelin csupán néhány
lépéssel lemaradva követték. A többiek odakint maradtak a
folyosón.
– Milyen előkelő társasággal utazol manapság, Elide – szólalt
meg Vernon.
Az a hang… Még törött orral is, mintha karmok szántották
volna fel a bőrét a selymes, iszonytató hang hallatán.
De Elide felszegte az állát. Nem fordította el a tekintetét a
nagybátyjáról.
– Miért vagy itt?
 – Először hagyod, hogy az a vadállat nekem essen – szólalt meg
Vernon affektálva, és Lorcan felé biccentett –, aztán beküldöd a
kedves arcú lányt, hogy kicsalja belőlem a válaszokat? – Vernon
Aelinre mosolygott. – Ilyesfajta technikákat alkalmazol, felség?
Aelin a kőfalnak dőlt, kezét zsebre dugta. Az égvilágon semmi
emberi nem rajzolódott ki az arcára. De Elide észrevette, ahogy
megmoccant a keze a zsebében.
Vasba verve. Kékre-zöldre verve.
Csupán hetek teltek el azóta, hogy a királynő Vernon
helyzetében volt. És úgy tűnt, most is csupán a puszta akarat
tartotta itt. Elide miatt állt itt, készen arra, hogy mindent kiszedjen
Vernonból.
Ez megerősítette Elide-ot is annyira, hogy így feleljen a
nagybátyjának:
– Nem sok időd maradt. Azt tanácsolom, használd ki bölcsen.
– Milyen kegyetlen! – vigyorgott Vernon. – Úgy tűnik, tényleg
boszorkányvér folyik az ereidben.
Képtelen volt elviselni. Egy helyiségben lenni vele. Ugyanazt a
levegőt szívni, mint a férfi, aki mosolyogva nézte végig Elide
apjának a kivégzését, aki mosolyogva zárta be őt a toronyba egy
évtizedre. Mosolygott, amikor Kaltainhez ért, sőt, talán rosszabbat
is tett, aztán megpróbálta eladni Elide-ot Erawannak
tenyészkancaként.
– Miért? – kérdezte Elide. Ez volt az egyetlen kérdés, ami
eszébe jutott, ami valóban számított. – Miért csináltad ezt az
egészet?
– Mivel nem sok időm maradt, nyilván nem számít, mit
válaszolok – mondta Vernon. Ajkát apró mosoly görbítette. – Mert
megtehettem – tette hozzá. Lorcan felhördült. – Mert a testvérem,
az apád egy elviselhetetlen, kegyetlen ember volt, aki csakis azért
uralkodhatott, mert előbb született, mint én. Egy igazi harcos
vadállat – fröcsögte Vernon, és Lorcanre vicsorgott. Majd Elide-ra.
– Úgy látom, neked is az tetszik, mint anyádnak. – Gyűlölködve
megrázta a fejét. – Milyen kár! Kivételes szépség volt, tudod.
Milyen kár, hogy az életét adta őfelsége védelmében.
– Forróság áradt szét a helyiségben, de Aelin arca rezzenéstelen
maradt. – Talán akadt volna hely számára Perranthban, ha nem…
– Elég! – vágott közbe Elide halkan, ám erélyesen. Közelebb
lépett Vernonhoz. – Tehát féltékeny voltál. Apámra. Az erejére, a
tehetségére. A feleségére. – Vernon szólásra nyitotta a száját,
azonban Elide felemelte a kezét. – Még nem végeztem.
Vernon pislogott.
Elide légzése egyenletes maradt, háta egyenes.
– Nem érdekel, miért vagy itt. Nem érdekel, miféle sorsot
szánnak neked. De szeretném, ha tudnád, hogy amint kilépek
ebből a szobából, többé nem gondolok rád. Kitörlöm a nevedet
Perranthból, Terrasenből, Adarlanból. Egyetlen suttogás sem
marad fenn rólad, semmiféle emlék. El fognak felejteni.
Vernon elsápadt – de csak egy kicsit. Aztán elmosolyodott.
– Kitörlöd a nevemet Perranthból? Úgy beszélsz, mintha nem
tudnád, Lady Elide. – Amennyire csak a láncok engedték,
előrehajolt. – Perranth most már Morath kezében van. A
városodat megszállták.
A szavak mellbe vágták Elide-ot, még Lorcan is élesen szívta be
a levegőt.
Vernon egy macska önteltségével hátradőlt.
– Csak tessék, töröld ki a nevemet mindenhonnan! Tekintve,
hogy minden romokban hever, nem lesz olyan nehéz dolgod.
Morath elfoglalta Perranthot. Elide-nak nem kellett
hátrapillantania a válla felett, hogy tudja, Aelin szeme már-már
izzik. Sokkal rosszabb a helyzet, mint amire számítottak. Tovább
kell menniük. Amilyen gyorsan csak lehet, északra kell érniük.
Úgyhogy Elide az ajtóhoz fordult, Lorcan pedig odasietett, hogy
kinyissa előtte.
– Ennyi? – vakkantotta Vernon.
Elide megtorpant. Lassan megfordult.
– Mi egyebet mondhatnék még neked?
– Nem kérdezted a részleteket. – Egy újabb kígyómosoly. – Még
nem tanultad meg, hogyan játsszák ezt a játékot, Elide.
Elide visszamosolygott.
– Semmit sem tudnál mondani, ami érdekelne. – Lorcanre és
Aelinre pillantott, a folyosón összegyűlt társaikra. – Nekik viszont
vannak még kérdéseik.
Vernon arca olyan színt öltött, mint a megkeseredett tej.
– Itt akarsz hagyni velük, teljesen védtelenül?
– Én is védtelen voltam, amikor hagytad, hogy úgy maradjon a
lábam – felelte Elide, és egyfajta nyugalom lett úrrá rajta. – Akkor
még csak gyerek voltam, mégis túléltem. Te felnőtt férfi vagy. –
Ajka újabb mosolyra húzódott. – Meglátjuk, hogy boldogulsz.
Meg sem próbálta elrejteni a bicegését, amikor kivonult.
Elkapta Lorcan pillantását, a hím szemében büszkeség csillogott.
Egyetlen suttogás sem érkezett a hangtól, ami eddig terelgette
őt. Nem azért, mert félne, hanem... Talán nincs szüksége
Anneithre, a bölcsesség istennőjére. Talán az istennő is tudja, hogy
nincs rá szükség.
Többé már nincs.
 Aelin tudta, hogy Lorcan egyetlen szavára kitépné Vernon
torkát. Vagy talán előbb a csontjait törné szilánkosra.
Vagy élve megnyúzná, ahogy Rowan tette Cairnnel.
Követte Elide-ot, Perranth úrnőjét, aki felszegett állal haladt
előtte, és az uralma alá vonta a légzését. Megacélozta magát
mindazzal kapcsolatban, ami rájuk várt. Sikerülni fog. Legyőzi a
keze remegését, a hátán végigcsorgó jeges verejtéket. Kideríti, amit
tudniuk kell, valahogy átvészeli ezt a következő feladatot.
Elide megtorpant a folyosón, Gavriel, Rowan és Fenrys pedig
közelebb lépett. Nesryn, Chaol és Sartaq eltűnt, de nyilván
egyetlen kiáltás is elég lett volna ezen az iszonyatos
nyomortanyán, hogy előbukkanjanak.
Az istenekre, micsoda bűz! Milyen borzalmas érzés!
Aelin az elmúlt egy órában azon tanakodott, vajon megérné-e
az ép elméje és a gyomra miatt visszaváltozni emberi alakba –
hiszen micsoda áldás, hogy az emberek annyival fejletlenebb
szaglással rendelkeznek.
Elide megszólalt:
– Nem érdekel, mit csináltok vele.
– Az érdekel, hogy élve megússza? – kérdezte Lorcan halálos
nyugalommal.
Elide szemügyre vette a hímet, akinek a szívét birtokolta.
– Nem.
Helyes, bukott ki majdnem Aelinből.
– De ne húzzátok el! – tette hozzá Elide. Lorcan szólásra
nyitotta a száját, azonban Elide a fejét rázta. – Apám is így
kívánná.
Gondoskodj róla, hogy megkapják a büntetésüket! – ígértette
meg Kaltain Aelinnel régen. És az Elide által elmondottak alapján
Vernon előkelő helyet foglalhatott el Kaltain listáján.
 – Előbb ki kell kérdeznünk – szólalt meg Rowan. – Derítsük ki,
mit tud!
– Rendben – felelte Elide. – De amikor eljön az idő, ne
húzzátok el!
– Ne húzzuk el – gondolkozott Fenrys hangosan –, de fájdalmas
azért lehet?
Elide arca hűvös volt, rezzenéstelen.
– A ti döntésetek.
Lorcan kegyetlen mosolya bármely szónál többet elárult
Aelinnek. Ahogy a Rowan bárdjához hasonló fegyver is, ami az
oldalán ragyogott.
Aelin tenyere izzadni kezdett. Azóta izzadt, hogy megkötözték
Vernont, mióta meglátta a vasláncokat.
Aelin a mágiájáért nyúlt. Nem a dühöngő tüzért, hanem a
hűsítő vízért. Hallgatta néma dalát, hagyta, hadd folyjon keresztül
rajta. És miután megtette, rádöbbent, mit akar tenni.
Lorcan az ajtó felé lépett, azonban Aelin elébe állt.
– Kínzással semmit sem szedünk ki belőle – szólalt meg.
Erre még Elide is pislantott egyet.
– Vernon szeret játszadozni – felelte Aelin. – Hát majd én
játszom vele!
Rowan szeme megrebbent. Mintha megérezte volna a
verejtéket a tenyerén, mintha tudta volna, hogy a régi
módszerrel... Biztosan ki kell rohannia az Északi-Agyar szélére
hányni.
– Ne becsüld alá a csonttörés erejét – vitatkozott Lorcan.
– Lássuk, mit tudsz kiszedni belőle! – fordult felé Rowan.
Lorcan megpördült, már szólásra nyitotta volna a száját, ám Rowan
rámordult: – Itt és most eldönthetjük, miféle udvar szeretnénk
lenni. Legyünk olyanok, mint az ellenségeink? Vagy inkább
találjunk más módszert arra, hogy megtörjük őket?
Rowan Aelin szemébe nézett, tekintetében megértés csillant.
Úgy festett azonban, Lorcan szívesen vitatkozna még.
Aelin csuklóját még mindig égették a láncok, az arcát húzta a
maszk, amikor így szólt:
– Először kipróbáljuk, amit akarok. Utána még mindig
megölhetitek, de előbb azt csináljuk, amit én mondok. – Lorcan
nem vitatkozott, úgyhogy Aelin így folytatta: – Kerítsünk sört!

Aelin keresztülcsúsztatta a korsó hideg sört az asztalon, aminek

a túlfelére Vernont ültették. A láncait meglazították annyira, hogy
használhassa a kezét.
Egyetlen rossz mozdulat, és a tüze úgyis felperzseli.
Csak az Oroszlán és Fenrys volt bent a helyiségben, az ajtónál
álltak.
Rowan és Lorcan felhördült, amikor meghallották, hogy kint
kell maradniuk, de Aelin kijelentette, hogy csak hátráltatnák őt
idebent.
Most belekortyolt a saját korsójába, és hümmögve így szólt:
– Különös, amikor az ember kénytelen elismerni, hogy az
ellenségnek jó ízlése van sörök terén.
Vernon homlokráncolva nézte a korsót.
– Nem mérgeztük meg – mondta Aelin. – Azzal csak magunk
ellen dolgoznánk.
Vernon belekortyolt.
 – Ha jól sejtem, azt gondolod, megvehetsz magadnak egy kis
sörrel meg azzal, hogy úgy teszel, mintha kocsmai haverok
lennénk, és máris elmondom, amit tudni akarsz.
– A másik módszer jobban tetszene? – Aelin halványan
elmosolyodott. – Nekem annyira nem.
– A módszerek különbözhetnek, de a végeredmény ugyanaz
lesz.
– Mesélj valami érdekeset, Vernon, és talán mégsem ugyanaz
lesz!
Vernon végignézett rajta.
– Ha tudtam volna, hogy ilyen királynő leszel, talán nem
hódolok be Adarlannak. – Ravasz mosoly terült el az arcán. –
Teljesen más vagy, mint a szüleid. Apád megkínzott valaha bárkit?
Aelin ügyet sem vetett a gúnyos megjegyzésre, helyette
belekortyolt a sörbe, és megforgatta a szájában, mintha azzal
elmoshatná ennek a helynek az ízét.
– Megpróbáltál hatalomhoz jutni, de elbuktál. Először Elide-tól
akartad elragadni, aztán eladtad volna őt Erawannak. Morath
elfoglalta Perranthot, és most nyilván Orynth felé tart, te viszont
mégis itt vagy. Bujkálsz. – Ismét belekortyolt az italba. – Felmerül
az emberben a gondolat, hogy talán kiestél Erawan kegyeiből.
– Talán okkal küldött ide, felség.
Aelin mágiája már letapogatta Vernont. Nehogy vas- vagy
rémkő szív dobogjon a mellkasában.
– Szerintem elhajított – dőlt hátra Aelin, és összefonta a karját.
– Már nem voltál hasznos a számára, főleg azután, hogy nem
sikerült elfognod Elide-ot, és Erawan nem akart végleg
megszabadulni az egyik talpnyalójától, de azt sem akarta, hogy
duzzogjál. Úgyhogy ide küldött. – Aelin a helyiségre, a hegyre
mutatott. – A csodás Ferian-résbe.
 – Tavasszal gyönyörű – felelte Vernon.
Aelin elmosolyodott.
– Mint mondtam, ha valami érdekessel szolgálsz, talán
megérheted.
– Esküszöl? A trónodra? Hogy nem ölsz meg? – Vernon az
Aelin háta mögött faarccal álló Fenrysre és Gavrielre pillantott. –
Ahogy a társaid sem?
Aelin felhorkant.
– Én meg már abban reménykedtem, hogy tovább tart majd
rávenni, terítsd ki a lapjaidat! – Felhajtotta a sör maradékát. – De
igen. Esküszöm, hogy sem én, sem a társaim nem fognak megölni,
ha elmondod, amit tudni akarunk.
Fenrys megmoccant. És ezzel meg is győzte Vernont, hogy
Aelin őszintén beszél – hogy nem tervelték ki ezt az egészet.
Vernon alaposan meghúzta a sörét.
– Maeve Morathba ment – bökte ki.
Aelin hálás volt, hogy ül. Arca mindenesetre unott,
kifejezéstelen maradt.
– Hogy találkozzon Erawannal?
– Hogy egyesítsék az erőiket.
 80. FEJEZET

KISSÉ MEGPÖRDÜLT AELINNEL A SZOBA. Még az anyja

vízmágiájának cseppje sem hűtötte le.
Ez rosszabb, mint bármi, amire Vernontól számított.
– A seregét is magával hozta? – Hűvös, nyugodt hangja nagyon-
nagyon távolian csengett.
– Egyedül érkezett, senkit sem hozott magával.
– Nem volt vele sereg? Egyáltalán senki?
Vernon ismét belekortyolt az italba.
– Nem láttam semmit azelőtt, hogy Erawan az éjszaka közepén
wyvernháton ideküldött. Azt mondta, túl sokat kérdezősködöm, és
jobban illik hozzám ez a hely.
Erawan vagy Maeve rájött. Valahogy kitalálták. Hogy errefelé
tartanak, és idedobták elé Vernont. Hogy elárulja mindezt.
– Említették, hogy hol van Maeve hadserege?
Csak ne Terrasenben legyenek! Ha egyenesen Terrasenbe
mentek…
– Nem, de azt feltételeztem, hogy a partnál hagyhatta őket,
hogy várják meg a parancsot, merre hajózzanak tovább.
Aelin legyűrte egyre erősödő émelygését.
– Azt megtudtad, mit tervez Maeve és Erawan?
– Gondolom, szembe akarnak szállni veled.
Aelin erőt vett magán, és hátradőlt a székében, arca unott,
kifejezéstelen maradt.
 – Tudod, hol tartja Erawan a harmadik rémkulcsot?
– Az mi?
Nem elterelésként tette fel a kérdést.
– Fekete kő, olyan, mint ami Kaltain Rompier karjában volt.
Vernon szeme megrebbent.
– Neki is tüzes képessége volt. Már a gondolattól is kiráz a
hideg, hogy mi lenne, ha Erawan a te karodba rakná.
Aelin nem reagált.
– Szóval?
Vernon felhajtotta a sör maradékát.
– Nem tudom, volt-e neki másik, mint amit Kaltain karjába
rakott.
– Volt. Van.
– Akkor nem tudhatom, hol van, nem igaz? Csak arról tudtam,
amit a ravasz unokahúgocskám ellopott.
Aelin visszafogta magát, és nem csikorgatta a fogát. Maeve és
Erawan összeállt. Dorianről, Manonról és a másik két kulcsról
pedig semmi hír.
Aelin nem foglalkozott a falakkal, amik azzal fenyegettek, hogy
rádőlnek, a hátán ismét lecsorduló jeges verejtékkel.
– Miért kötött szövetséget Maeve Erawannal?
– Azon a beszélgetésen nem vettem részt. Gyorsan elküldtek
ide. – Némi düh lobbant Vernonban. – De Maeve… Valahogy
hatást gyakorol Erawanra.
– Mi történt a Résben állomásozó vasfogúakkal?
– Északra hívták őket. Terrasenbe. Parancsot kaptak, hogy
csatlakozzanak a légióhoz, ami megfutamította az ellenséges
sereget előbb a határnál, majd Perranthnál.
 Ó, az istenekre! Aelinnek minden egyes kiképzéssel töltött
pillanatára szüksége volt ahhoz, hogy most gondolkozni tudjon,
úgy zúgott a feje.
– Százezer katona vonul Orynth felé – folytatta Vernon
kuncogva. – Vajon a tüzed elég lesz ahhoz, hogy megállítsa őket?
Aelin keze Goldryn markolatára csúszott, szíve hevesen
dobogott.
– Milyen messze járnak a várostól?
Vernon vállat vont.
– Amikor a vasfogúak elmentek, pár napnyira voltak.
Aelin végiggondolta, milyen távolságot kellett megtenniük,
milyen terepen, hogy mekkora az ő hadseregük. Legjobb esetben is
kéthétnyire járnak – már ha az időjárás nem hátráltatja őket
tovább. Két hét, mire átkelnek a sűrű erdőn és az ellenséges
területen.
Nem fognak időben odaérni.
– Maeve és Erawan is odamegy majd?
– Úgy sejtem. Az első csapatokkal nem indultak el, ennek a
miértjébe nem avattak be, de idővel biztosan Orynthba mennek.
És ott szembenéznek majd veled.
Kiszáradt a szája. Aelin felállt.
Vernon a homlokát ráncolta.
– Arra nem vagy kíváncsi, hogy ismerem-e Erawan gyenge
pontjait, vagy tudok-e bármiféle meglepetésről, amit számodra
tartogat?
– Mindent megtudtam, amit kellett. – Aelin állával Fenrys és
Gavriel felé intett, mire előbbi ellökte magát a faltól, hogy kinyissa
neki az ajtót. Utóbbi pedig újfent meghúzta Vernon láncait.
Odaerősítette őt a székhez, kezét a karfához kötözte.
 – Nem engedsz el? – csattant fel Vernon. – Hiszen mindent
elmondtam, amit tudni akartál!
Aelin kilépett a folyosóra, és azonnal látta, miféle düh tombol
Lorcan arcán. A hím minden egyes szót hallott, az esküjét is,
miszerint nem hagyja, hogy lemészárolja Vernont.
Aelin féloldalas vigyort küldött Vernon felé a válla felett.
– Azt nem mondtam, hogy elengedlek.
Vernon megdermedt.
Aelin vállat vont.
– Azt mondtam, mi nem fogunk megölni. Az nem a mi hibánk,
ha nem tudsz kiszabadulni a láncokból, nem igaz?
Vernon arcából kifutott a vér.
Aelin halkan folytatta:
– Tíz évre megláncoltad és bezártad a barátomat egy toronyba.
Lássuk, neked hogy tetszik a dolog! – Hagyta, hogy mosolya
veszedelmessé élesedjen. – Bár, miután végzünk az idomárokkal,
szerintem nem marad majd senki, aki etessen. És itasson. És hallani
sem fogja senki a sikolyaidat. Úgyhogy nem hiszem, hogy kibírod
majd tíz évig. Talán... Két napig? Háromig? Szerintem ezzel együtt
tudok élni.
– Könyörgöm! – szólt utánuk Vernon, ahogy Gavriel a
kilincsért nyúlt, hogy bezárja a férfit.
– Marion megmentette az életemet – nézett Aelin Vernon
szemébe. – Te pedig örömmel meghajoltál annak, aki meggyilkolta
őt. Talán még el is mondtad Adarlan királyának, hol talál minket.
Mindannyiunkat.
– Könyörgöm! – rikoltotta Vernon.
– Talán jobb lett volna, ha megőrzöd azt a korsó sört – jegyezte
meg Aelin, majd biccentett Gavrielnek.
 Vernon üvölteni kezdett a csukott ajtó mögött. Aelin
elfordította a kulcsot.
Némaság telepedett a folyosóra.
Aelin belenézett Elide tágra nyílt szemébe. A mellette álló
Lorcan arcára ádáz elégedettség rajzolódott ki.
– Nem lesz gyors – nyújtotta át Aelin a kulcsot Elide-nak. A
kérdés kimondatlanul lógott közöttük a levegőben.
Vernon egyre csak üvöltött, könyörgött, hogy menjenek vissza,
hogy eresszék el.
Elide szemügyre vette a zárt ajtót. A mögötte lévő kétségbeesett
férfit.
Perranth úrnője elvette a kulcsot. Majd zsebre tette.
– Ennél alaposabban is be kell zárnunk az ajtót.

– Bebizonyosodott a legrosszabb félelmünk – mondta Aelin

Rowannek, ahogy nekidőlt az Északi-Agyar egyik erkélyén a
korlátnak, és lepillantott a Rés völgyében állomásozó seregre. Oda,
amerre a társai ebben a pillanatban tartottak, mivel már
véglegesen lezárták a termet, amiben Vernon megkötözve ült.
Nekik is odafelé kellett volna már tartaniuk. De Aelin megtorpant
itt. Elidőzött egy kicsit.
Rowan a vállára tette a kezét.
– Együtt szembenézünk velük. Maeve-vel és Erawannal.
– És a százezer katona, ami Orynth felé tart?
– Együtt, tűzszívű lány – biztosította Rowan.
A hím arcán több száz évnyi kiképzés nyoma és hűvös, számító
kifejezés ült. Az a megtörhetetlen elszántság.
 Aelin a párja vállára hajtotta a fejét, halántéka nekinyomódott a
könnyű páncélnak.
– Odaérünk egyáltalán? Marad még bármi addigra?
Rowan kisimította Aelin haját az arcából.
– Megpróbáljuk. Ennél többet nem tehetünk.
Egy parancsnok szavai, aki évszázadokon keresztül járt egyik
harcmezőről a másikra.
Rowan összekulcsolta a kezüket, és együtt figyelték a
hadsereget odalent. A megváltás reménysugarát, amit kínált.
Ostobaság lett volna, hogy azt a három hónapnyi kemény
munkát, aminek során egyre lejjebb szállt az erejében, a
hadseregre pazarolta, ahelyett, hogy Maeve-nek tartogatja?
Maeve-nek és Erawannak? Még ha most újra elkezdené, akkor sem
lenne ugyanaz, nem is lehetne ugyanaz.
– Ne emészd magad a „Mi lett volna, ha...?” kérdéssel! –
figyelmeztette Rowan, leolvasva az arcáról a szavakat.
Nem tudom, mitévő legyek, mondta neki némán Aelin.
Rowan csókot nyomott a feje búbjára. Együtt.
És ahogy a szél keresztülsüvített a csúcsok között, Aelin
rádöbbent, hogy talán még a párja sem kínálhat megoldást.
 81. FEJEZET

– SZÁZEZER – LEHELTE REN, miközben a kezét melengette a

nagycsarnok lobogó tüzénél. Két csendes orgyilkost vesztettek a
boszorkánytornyok elpusztításáért bosszút álló morathi íjászok
nyilai miatt, de szerencsére csak ennyi veszteséggel kellett
számolniuk.
Ennek ellenére komoran vacsoráztak meg. Senki sem evett
igazán, hiszen már leszállt az éj, és felgyúltak az ellenség
tábortüzei. Több annál, hogy össze tudják számolni.
Aedion a csarnokban maradt, miután mindenki más elvonult
lefeküdni. Csak Ren maradt, Lysandra is visszakísérte a továbbra is
remegő Evangeline-t a szobájukba. Hogy mit hoz a reggel, azt csak
az istenek tudhatják.
Talán az istenek megint elhagyták őket, most, hogy az egyetlen
hazavezető útjukat vaskoporsóba zárták. Vagy teljes mértékben
Dorian Havilliardra összpontosítottak.
Ren hosszan kifújta a levegőt.
– Hát ennyi, igaz? Már nem maradt senki, aki a segítségünkre
siethetne.
– Nem lesz szép – ismerte el Aedion a kandallópárkánynak
dőlve. – Főleg, ha sikerül működőképes állapotba hozniuk a
harmadik tornyot.
Nem nyílik több lehetőségük meglepni Morathot.
Aedion állával az ifjú lord felé intett.
 – Jobb, ha pihensz egy kicsit!
– És te?
Aedion a tűzbe bámult.
– Igazi megtiszteltetés lett volna – szólalt meg Ren. – Ebben az
udvarban szolgálni. Együtt veled.
Aedion lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.
– Bizony, igazi megtiszteltetés lett volna.
Ren vállon veregette. Léptei visszhangot vertek a csarnokban,
ahogy keresztülcsoszogott rajta.
Aedion egyedül maradt néhány percre a leégő tűz fényében,
majd elindult az ágya felé, hátha rátalál egy időre az álom.
Már majdnem elérte az északi torony bejáratát, amikor
észrevette őt.
Lysandra megtorpant, kezében egy bögre gőzölgő tejnek tűnő
italt szorongatott.
– Evangeline-nek – magyarázta. – Nem tud aludni.
A lány egész nap reszketett. Úgy festett, mint aki le fogja
hányni az asztalt.
– Beszélhetek vele? – kérdezte Aedion.
Lysandra kinyitotta a száját, mintha nemet akarna mondani, és
Aedion rá is hagyta volna, de az alakváltó végül bólintott.
Néma csendben sétáltak el az északi toronyhoz, majd fel, fel,
egyre csak fel, Rose régi szobájába. Nyilván Ren gondoskodott
róla. Az ajtó résnyire nyitva állt, arany fény ömlött ki a lépcső
tetejére.
– Hoztam neked tejet – jelentette be Lysandra. Szinte ki sem
fárasztotta a hosszas lépcsőzés. – És némi társaságot – tette hozzá,
ahogy Aedion belépett a kellemes szobába.
 Bár évek óta nem gondozta senki, Rose szobáját nem is
háborgatták a királyi palotában – a kevés helyiség egyike, amiről
ezt elmondhatták.
Evangeline szeme elkerekedett Aedion láttán, aki rámosolygott,
mielőtt leült az ágya szélére. Evangeline elvette a tejet
Lysandrától, és az alakváltó leült a matrac másik szélére. A kislány
belekortyolt az italba, ujjpercei elfehéredtek a bögrén.
– Az első csatám előtt – mesélte Aedion a lánynak – az egész
éjszakát az árnyékszéken töltöttem.
Evangeline felsikkantott.
– Te?
Aedion elvigyorodott.
– De még mennyire! Quinn, az őrség régi parancsnoka azt
mondta, csoda, hogy maradt még bennem bármi hajnalhasadtára.
Régi fájdalom öntötte el Aedion mellkasát, ahogy korábbi
mentoráról és barátjáról beszélt, arról a férfiról, akit olyan nagyra
becsült. Aki még egyszer utoljára megvetette a lábát a városon túl
elterülő síkságon, ahogyan Aedion is fogja.
Evangeline halkan felnevetett.
– Ez undi!
– Az volt, bizony – felelte Aedion, és esküdni mert volna, hogy
még Lysandra is elmosolyodik kissé. – Úgyhogy te már így is
sokkal bátrabban viselkedsz, mint én.
– Nemrég én is hánytam – suttogta Evangeline.
Aedion összeesküvő suttogással felelt:
– Jobb, mintha összekakiltad volna magad, drágám.
Evangeline olyan hangosan nevetett, hogy kénytelen volt két
kézzel megmarkolni a bögrét, nehogy kiöntse a tejet.
Aedion elvigyorodott, és összeborzolta a lány vörös-arany haját.
 – Nem lesz szép látvány a csata – mondta, miközben Evangeline
a forró italt kortyolgatta. – És valószínűleg fogsz még hányni. De
ne feledd, hogy ez a félelem, amit most érzel, azt jelenti, hogy van
valami, amiért érdemes harcolnod…
Olyasvalami, amit annyira szeretsz, hogy a puszta gondolat,
miszerint elveszítheted, felér a legrosszabb rémálmoddal. – A
jégvirágos ablakokra mutatott. – Azok a rohadékok ott kint a
síkságon? Nekik nincs semmi ilyesmijük. – Megérintette
Evangeline kezét, és gyengéden megszorította. – Nekik semmijük
sincs, amiért harcolhatnának. És lehet, hogy nem vagyunk
annyian, mint ők, de nekünk van mit megvédenünk. És ezért
képesek vagyunk leküzdeni a félelmünket. Harcolhatunk ellenük,
a végsőkig. A barátainkért, a családunkért... – Ismét megszorította
a lány kezét. – Azokért, akiket szeretünk... – Ekkor
megkockáztatott egy pillantást Lysandra felé, akinek zöld
szemében ezüstkönnyek csillantak. – Azokért, akiket szeretünk,
felülkerekedhetünk a félelmünkön. Gondolj erre holnap! Még
akkor is, ha hányni fogsz, még akkor is, ha az egész éjszakát az
árnyékszéken töltöd. Gondolj arra, hogy van miért harcolnunk, és
ez mindig győzelemre visz!
Evangeline bólintott.
– Rendben.
Aedion még egyszer összeborzolta a lány haját, majd az ajtóhoz
sétált. A küszöbön megtorpant. Lysandra smaragdként fénylő
szemébe nézett.
– Tíz éve elvesztettem a családomat. Holnap az újért fogok
küzdeni, akiket azóta szereztem.
Nem csak Terrasenért, az udvarért és a népért. Hanem a
szobában lévő két hölgyért is.
Azt akartam, hogy te legyél az.
 Már majdnem kiejtette a szavakat. Majdnem elmondta
Lysandrának, ahogy az alakváltó arcára valami bánathoz és
vágyakozáshoz hasonló ült ki.
De aztán Aedion kilépett a szobából, és behúzta maga mögött az
ajtót.

Lysandra nem sokat aludt. Minden egyes alkalommal, amikor

lehunyta a szemét, Aedion arcát látta maga előtt, az ő szavai
csengtek a fülében.
Aedion nem hitte, hogy túléli a csatát. Nem hitte, hogy
bármelyikük túl fogja élni.
Utána kellett volna mennie. Utánaszaladnia a lépcsőn.
De nem tette.
Hajnal hasadt, új nap virradt. A felkelő nap fényében tisztán
látták a rájuk váró hadsereg méretét.
Lysandra befonta Evangeline haját. A kislány most kihúzta
magát, nem úgy, mint előző nap. Ezt Aedionnak köszönhették. Az
ő szavai hoztak álmot Evangeline szemére az éjszaka folyamán.
Evangeline felszegte az állát, ahogy néma csendben a
nagycsarnok felé igyekeztek, hogy talán az utolsó reggelijüket
fogyasszák el.
Már majdnem ott jártak, amikor egy idős hang csendült:
– Egy szóra!
Darrow.
Evangeline előbb fordult oda, mint Lysandra.
Az idős lord egy dolgozószobának tűnő helyiség ajtajában állt,
és intett, hogy menjenek be.
 – Nem tart soká – ígérte, amikor látta, hogy Lysandrának nem
fűlik a foga a dologhoz.
Lysandra nem volt hajlandó többé kedveskedni a férfiaknak,
akiknek valójában nem akart. Evangeline kérdőn pillantott rá,
Lysandra pedig állával az idős férfi felé intett.
– Rendben.
A dolgozószobát telezsúfolták könyvekkel – halmokban álltak a
falak mentén, a padlón. Jóval több mint ezer kötet lehetett ott. A
könyvek felét azonban már alaposan megtépázta az idő.
– Orynth könyvtárának utolsó fennmaradt szent kötetei –
magyarázta Darrow, miközben a papírtól roskadozó asztal felé
igyekezett, ami egy keskeny ablak előtt állt. – Tíz évvel ezelőtt
csak ezeket tudták megmenteni a tudósmesterek.
Milyen kevés. Milyen kevés ahhoz képest, amennyi Aelin
szerint egykor a legendás könyvtárban állt.
– Kihozattam őket a rejtekhelyükről a király halála után – ült le
Darrow az asztalhoz. – Talán ostobaság volt ilyen optimistán állni
a dolgokhoz.
Lysandra odalépett az egyik halomhoz, és ránézett a felső kötet
címére. Olyan nyelven írták, amit ő fel sem ismert.
– Egy fejlett, ősi civilizáció maradványa – jegyezte meg Darrow
elfúlón.
És ez az apró változás a hangjában volt az, ami miatt Lysandra
megfordult. Kinyitotta a száját, hogy rászóljon, mondja el végre,
amit akar, ám ekkor meglátta, mi hever a férfi jobb keze mellett.
Egy kártyalapnál nem nagyobb kristályburokban vörösnarancs
virág ragyogott – éppúgy, ahogy az erő, ami életre keltette.
– A királyláng – lehelte, és képtelen volt megállni, hogy
közelebb lépjen.
 Aelin és Aedion sokat mesélt neki a legendás virágról, ami a
hegyeken és a mezőkön virágzott attól a naptól fogva, hogy
Brannon betette a lábát a kontinensre. A békét hirdették, amit
magával hozott.
Az ősi napok óta egyetlenegy virágot találtak csak, olyan
ritkává vált, hogy jelnek tekintették, miszerint a vidék megáldotta
az uralkodót, aki Terrasen trónján ült éppen. Hogy a királyságra
valódi béke köszöntött.
Az, ami most kristályburokban Darrow asztalán állt, Aelin
szerint Orlon uralma idején virágzott. Orlonén, aki Darrow nagy
szerelme volt.
– A tudósmesterek fogták a könyveket, amikor Adarlan ránk
támadt – mesélte Darrow, és szomorúan a királylángra mosolygott.
– Én pedig ezt helyeztem biztonságba.
Az agancstrón, a korona – ezeket mind elpusztították. Egyedül
ez a kincs maradt meg, ennél értékesebbet nem is tudhatott
magáénak a Galathynius-ház.
– Gyönyörű – lépett oda Evangeline is az asztalhoz. – De
nagyon picike.
Lysandra esküdni mert volna, hogy a vénember ajka
mosolyféleségtől rezzen.
– Valóban – felelte Darrow. – Ahogyan te is.
Lysandra nem számított rá, hogy Darrow hangja így ellágyul,
hogy ilyen kedvesség csendül benne. Ahogyan a következő
szavaira sem:
– Még délidő előtt ki fog törni a csata – mondta Darrow
Evangeline-nek. – És úgy látom, szükségem lesz valakire, akinek
gyorsan vág az esze, és gyorsan is tud szaladni, hogy segítsen
nekem. Hogy üzeneteket vigyen a palotában a különféle
parancsnokoknak, és hogy elhozza nekem, amire szükségem van.
 Evangeline oldalra billentette a fejét.
– Azt szeretnéd, ha én segítenék?
– Ha jól sejtem, sokat gyakoroltál a harcosokkal, miközben
együtt utaztatok.
Evangeline kérdőn Lysandrára pillantott, aki biccentett
gyámleányának. Útközben megtanították Evangeline-nek a
kardvívás és az íjászat alapjait.
A lány bólintott az idős lordnak.
– Valamennyire értek hozzá, de nem úgy, mint Aedion.
– Úgy kevesen értenek hozzá – felelte Darrow szárazon. – De
nekem olyasvalakire van szükségem, aki nem ismer félelmet, és
biztos kézzel tud nekem segíteni. Gondolod, hogy te vagy a
megfelelő személy erre a feladatra?
Evangeline ezúttal már nem nézett Lysandrára.
– Igen – szegte fel az állát.
Darrow halványan elmosolyodott.
– Akkor menj csak a nagycsarnokba! Reggelizz meg, és mire
visszatérsz, várni fog rád a páncél.
Evangeline szeme tágra nyílt a páncél szó hallatán, de
félelemnek még csak az árnyéka sem csillant benne.
– Menj csak! – mormolta Lysandra. – Egy perc, és én is ott
leszek.
Evangeline kiszaladt, csak úgy lebegett mögötte a fonata.
Lysandra csak azután szólalt meg, hogy megbizonyosodott róla,
Evangeline tényleg lement a nagycsarnokba.
– Miért?
– Ha jól sejtem a kérdés alapján, akkor megengeded, hogy
igénybe vegyem a gyámleányod segítségét.
– Miért?
Darrow kézbe vette a királyláng kristályburkát.
 – Most, hogy kiderült, kihez hűséges Nox Owen, teljességgel
hasznavehetetlen számomra, ráadásul a jelek szerint még távozott
is, ki tudja, hová, nyilván Aedion kérésére. – Darrow megforgatta
a kristályt vékony ujjai közt. – De ezt leszámítva... Egyetlen
gyermeknek sem szabad végignéznie azt, ahogy lekaszabolják a
barátait. Ha lefoglalom, célt adok neki, és egy kis hatalmat is, az
még mindig jobb, mint ha bezárnánk az északi toronyba, és
minden egyes borzalmas hang és halál hallatán remegne a
félelemtől.
Lysandra nem mosolyodott el, nem hajtott fejet.
– Megtennéd ezt egy szajha gyámleányáért?
Darrow letette a kristályt.
– A gyerekek arcára emlékszem leginkább tíz évvel ezelőttről.
Még Orlonénál is tisztábban. És Evangeline arca, amikor tegnap
kinézett a seregre... Ugyanaz a kétségbeesés ült rajta, mint amit
akkor régen láttam. Lehet, hogy egy hatalmas rohadéknak tartasz,
ahogy Aedion is fogalmazna, de nem vagyok olyan szívtelen, mint
gondolod. – Darrow a nyitott ajtó felé biccentett. – Rajta fogom
tartani a szemem.
Lysandra nem tudta pontosan, mit feleljen. Hogy arcon köpje-e,
és közölje, menjen a pokolba az ajánlatával.
De az Evangeline szemében csillanó fény, ahogy kiszaladt
innen… Cél. Darrow célt biztosít neki, útmutatást.
Úgyhogy elfordult a szobától, az értékes kincstártól, az ősrégi
könyvektől, amik az aranynál is többet érnek. Darrow néma,
gyászoló társaitól.
– Köszönöm.
Darrow intett, hogy elmehet, és tovább folytatta az asztalán
heverő papírok tanulmányozását – de a szeme nem mozdult a
sorok mentén.
 A város lőréses fala megtelt katonákkal. Mindegyikük merev
arcvonásokkal figyelte az egyre közelebb vonuló sereget.
A boszorkánytorony továbbra is működésképtelen volt, hála az
isteneknek. Azonban Aedion még ilyen távolból is ki tudta venni a
tönkrement kerék megjavításán fáradozó katonák mozgását.
Persze, ha nem szereznek másik wyvernt a tegnap elpusztult
helyett, akkor biztosan nem mozdul még egy darabig.
Ettől még azért nem lesz sokkal könnyebb a mai nap. Nem,
nagyon is fájdalmas lesz.
– Nagyjából egy óra, és az íjászok lőtávolságba érnek –
jelentette Elgan. Mit számított Darrow parancsa! Igen, továbbra is
Kyllian volt a tábornok, de minden egyes jelentést, amit a barátja
kapott, Aedion is ugyanúgy hallott.
– Mondd nekik, hogy érjenek is valamit azok a lövések! Ne csak
úgy vaktában lövöldözzenek.
A Romlás ezt anélkül is tudta, hogy elismételték volna nekik. A
többiek… Ők már bizonyították a csatában, mennyit érnek, de
sosem árt az emlékeztető.
Elgan a felé a falszakasz felé sietett, amit Ren és a
tündérnemesek a legmegfelelőbbnek nyilvánítottak az íjászaik
számára. Egy százezres sereg sorait persze csak megritkíthatták
valamelyest, de bődületes ostobaság lenne csak úgy hagyni, hogy
az ellenfél háborítatlanul elérje a falakat. A védők már azelőtt
megtörnének lelkileg, hogy egyáltalán szembe kellene nézniük a
halállal.
– Az meg mi? – mormolta Ren a láthatár szélére mutatva.
Ren látása élesebb lehetett a legtöbb emberénél, tekintve, hogy
még Aedion is csak egy elmosódott foltot látott a horizonton.
 Eltelt egy lélegzetvételnyi idő. A sötét folt kezdett alakot ölteni,
már a kék ég volt csak mögötte.
Repült feléjük.
– Ilkek? – emelte Ren a kezét hunyorgó szeme elé, hogy
leárnyékolja.
– Ahhoz túl nagy – lehelte Aedion.
A katonáktól hemzsegő sereg felett repülő csapat tisztábbá,
nagyobbá vált, ahogy közelebb ért.
– Wyvernek – jelentette Aedion. Gyomrában rettegés ült.
Hát csak rájuk szabadították végül a vasfogú légiót.
– Ó, az istenekre! – suttogta Ren.
Puszta földi ostrom ellen Orynth talán még bírta volna – pár
napig, akár hetekig is, de legalább bírták volna.
Viszont így, hogy ezernyi, vagy még több vasfogú boszorkány
repült feléjük wyverneken... Nem kellenek majd azok a pokoli
tornyok ahhoz, hogy elpusztítsák a várost, a palotát. Hogy
felszaggassák a városkaput, a falakat, és Morath hordái
bezúdulhassanak.
A katonák is elkezdtek felfigyelni a wyvernekre. Kiáltások
harsantak a városfalon. Fent, a föléjük tornyosuló palotában.
Az ostrom még csak nem is lesz igazán ostrom.
Ma végük. Néhány órán belül.
Rohanó léptek tulajdonosa fékezett, majd Lysandra bukkant fel
lihegve.
– Mondd, mit csináljak, hova menjek! – Smaragdzöld szeme
tágra nyílt a félelemtől… A kétségbeesett rettegéstől, a
reményvesztettségtől. – Wyvernné változhatok, megpróbálhatom
visszatartani őket…
– Több mint ezer vasfogú van – felelte Aedion, és még a saját
fülében is üresen csengett a hangja. Lysandra félelme kiélesített,
veszedelmessé formált valamit benne, de nem nyúlt utána. – Nincs
semmi, amit akár te, akár mi tehetnénk.
Résvárat az a néhány tucatnyi boszorkány órák alatt bevette.
Ez a csapat…
Aedion a légzésére koncentrált, arra, hogy magasan tartsa a
fejét, ahogy a katonák elkezdtek ellépni a helyükről a falak
mentén.
Elfogadhatatlanul viselkedtek.
– MARADTOK, AHOL VAGYTOK! – üvöltött rájuk. –
TARTJÁTOK A VÁROSFALAKAT, NEM FUTAMODTOK MEG!
Az elordított szavak hallatán legalább megtorpantak azok, akik
úgy festettek, mindjárt kereket oldanak. De a kardok ugyanúgy
remegtek, a félelem bűze egyre erősödött.
Aedion Lysandrához és Renhez fordult.
– Vigyük fel Rolfe tűzlándzsáit a magasabb tornyokba és
épületekbe! Hátha le tudjuk pörkölni a vasfogúakat a levegőből.
Ren tétovázása láttán Aedion ráförmedt:
– Gyerünk már!
Ren már rohant is oda, ahol a kalózok fejedelme a mikéni
katonákkal állt.
– Semmi haszna nem lesz, igaz? – kérdezte Lysandra halkan.
Aedion így felelt:
– Fogd Evangeline-t, és meneküljetek! Van egy szűk alagút a
palota legalsó szintjén, ami egyenesen a hegyekbe vezet. Fogd a
lányt, és meneküljetek!
Lysandra a fejét rázta.
– Mégis minek? Morath úgyis ránk talál.
A parancsnokok Aedion felé rohantak, és azóta, hogy
megismerkedtek, most először látott valódi rettegést a Romlás
katonáinak szemében. Elgan szemében.
 Aedion azonban csak Lysandrával törődött.
– Kérlek! Könyörgöm! Könyörgöm, Lysandra, fussatok!
Lysandra felszegte az állát.
– A szövetségeseinket nem kéred arra, hogy meneküljenek!
– Mert a szövetségeseinkbe nem vagyok szerelmes.
Lysandra egy pillanatig csak pislogott rá.
Aztán megrándult az arca, és Aedion csak bámult rá, már nem
félt a kiejtett szavaktól. Csak a sötét légierőtől, ami egyenesen
feléjük tartott, tökéletes alakzatban repülve az ellenséges sereg
végtelen sorai felett. Csak attól félt, mit tenne a légió Lysandrával,
Evangeline-nel.
– El kellett volna mondanom – folytatta Aedion elfúlón. –
Minden egyes nap azóta, hogy rájöttem, az elmúlt hónapokban
végig. Minden egyes nap el kellett volna ismételnem.
Lysandra elsírta magát, Aedion pedig letörölte a könnyeit.
A parancsnokok hamuszürke arccal, lihegve lefékeztek
mellettük.
– Mi a parancs, tábornok?
Nem mondta nekik, hogy nem a tábornokuk. Pár óra múlva
úgysem számít majd, miféle rangot visel.
Lysandra azonban nem mozdult mellőle. Nem fogta
menekülőre.
– Kérlek! – noszogatta Aedion.
Lysandra azonban összefonta az ujjaikat. Néma válaszként,
kihívásként.
Aedion szíve meghasadt, ahogy Lysandra dacolt vele. Ahogy
remegő, hideg kezével belekapaszkodott.
Gyengéden megszorította a kezét, és nem engedte el, ahogy
odafordult a parancsnokaihoz.
– Mindenki...
 – Wyvernek északról!
Az elrikkantott figyelmeztetés végigfutott a városfalon, Aedion
és Lysandra pedig lebukott, miközben a hátulról érkező támadás
felé pördültek.
Tizenhárom wyvern suhant feléjük az Agancs-hegységből,
egyenesen a városfalak felé tartottak.
És ahogy Orynth felé száguldottak, ahogy a nép és a katonák
üvöltve menekültek előlük, a nap megcsillant a többit vezető
kisebb wyvernen.
Felszikrázott a szárnya, már-már élő ezüstnek tűnt.
Aedion ismerte ezt a wyvernt. Ahogy a fehér hajú lovasát is.
– NE LŐJETEK! – üvöltötte a katonáknak. A parancsnokok
azon nyomban visszhangozni kezdték az utasítást, és minden egyes
felfelé szegezett nyílvessző megdermedt.
– Hiszen ez... – lehelte Lysandra, és elengedte Aedion kezét,
ahogy már-már kábultan előrelépett. – Hiszen…
A katonák hátraugrottak a városfaltól, amikor Feketecsőrű
Manon és a Tizenhármak leszálltak hozzájuk, épp Aedion és
Lysandra előtt érve földet.
Nem az a boszorkány volt, akit Aedion legutóbb az eyllwe-i
tengerparton látott.
Nem, semmi sem maradt abból a rideg, különös teremtményből
Manon komor mosolyában. Fején elképesztő csillagkorona ült.
A csillagkorona.
Az utolsó crochan királynőé.
Lihegő, reszelős zihálás közeledett, és Aedion elfordította a fejét
Feketecsőrű Manontól, hogy Darrow-t figyelje, aki végigsietett a
városfalon, és tátott szájjal bámulta a boszorkányt és a wyvernjét,
majd Aediont, amiért nem lőtt rá… Hiszen Darrow azt hitte,
egyezkedni jött a mészárlás előtt.
 – Nem adjuk meg magunkat! – sziszegte Darrow.
Feketecsőrű Asterin felnevetett Manon mellett kék wyvernjén.
És valóban, Manon ajka is hűvös derűt árasztva felfelé görbült,
amikor így felelt:
– Azért jöttünk, hogy gondoskodjunk róla, ne is kelljen,
halandó.
– Akkor miért küldött ide az uratok, hogy beszéljetek velünk? –
fröcsögött tovább Darrow.
Asterin ismét felnevetett.
– Nekünk nincs urunk – válaszolta Feketecsőrű Manon, és
valóban egy királynő hangján jelentette ki mindezt, ragyogó
aranyszín szemmel. – Egy barátunk tiszteletére érkeztünk.
Doriant nem látta a Tizenhármak között, de Aedion úgy
megdöbbent, hogy rá sem tudott kérdezni, hová lett.
– Azért jöttünk – jelentette ki Manon, elég hangosan ahhoz,
hogy a városfalakon mindenki hallja a szavait –, hogy betartsuk az
Aelin Galathyniusnak tett ígéretünket. Hogy megküzdjünk azért,
amit ő ígért nekünk.
– És mi lenne az? – kérdezte Darrow halkan.
Manon ekkor elmosolyodott.
– Egy jobb világ.
Darrow elhátrált.
Mintha nem is hinné el, mi áll előtte, hogy mi veszi majd fel a
harcot a feléjük süvítő légióval.
Manon ekkor mosollyal az arcán Aedionra nézett.
– Réges-régen a crochanek Terrasen oldalán harcoltak, hogy
visszafizessék azt a hatalmas adósságot, amivel a tündérkirály
Brannonnak tartoztunk, amiért otthont biztosított számunkra.
Évszázadokon át voltunk közeli barátok és szövetségesek. – A
korona felragyogott Manon fején. – Hallottuk, hogy segítséget
kértek. – Lysandra ekkor zokogni kezdett. – És eljöttünk, hogy
mellétek álljunk.
– Hányan? – lehelte Aedion, az eget, a hegyeket fürkészve. –
Hányan jöttetek?
A boszorkánykirálynő arcán büszkeség és csodálat jelent ment,
és még az ő aranyszínű szemében is ezüstkönnyek csillantak,
ahogy az Agancs-hegységre mutatott.
– Nézd meg te magad!
És ekkor megjelentek a csúcsok között.
Vörös köpenyek lebegtek a levegőben, megtöltötték az égbolt
északi részét. Annyian voltak, hogy Aedion össze sem tudta
számolni őket, ahogy a kardokat, íjakat és egyéb fegyvereket sem,
amiket a hátukra erősítettek. Seprűik egyenesen, biztosan szálltak.
Ezrek. Ezrek ereszkedtek le Orynthra. Ezrek árasztották el a
várost, és Aedion katonái tátott szájjal bámulták a vörös sereget,
akik nem féltek, nem aggódtak a horizontot sötétítő ellenséges
sereg miatt. Egyesével mind leszálltak a kiürült városfalakra.
Légierő a vasfogúak ellen.
A crochanek visszatértek.
 82. FEJEZET

MINDEN EGYES CROCHAN, aki képes volt még seprűre ülni és

kardot ragadni, eljött.
Napokon keresztül szálltak sebesen észak felé a hegyek
rejtekében, majd Tölgyváld felett alacsonyan, mielőtt végül széles
kört leírva idejöttek – így kerülték el Morath figyelmét.
És még most is hihetetlennek tűnt, hogy ideértek, most, hogy
Manon és a Tizenhármak már a városfalakon ültek, az odafentről
érkező crochanek pedig leszálltak oda, ahova csak tudtak a
gyilokjárókon.
És még egy órájuk is maradt. Minél északabbra értek, annál
több crochan csatlakozott hozzájuk. Mintha Manon
csillagkoronája egyfajta mágnesként vonzotta, hívta volna
magához őket.
Minden egyes megtett kilométerrel egyre többen bukkantak elő
a felhők, a hegyek, az erdők közül. Fiatalok és idősek, bölcs
tekintetűek és fiatal arcúak egyaránt eljöttek.
Végül már ötezren repültek Manon és a Tizenhármak mögött.
– Megálltak – lehelte az alakváltó Aedion mellett, a harcmezőre
mutatva.
Jóval odébb Morath serege valóban megtorpant.
Mintha földbe gyökerezett volna a lábuk a kétségtől, a
döbbenettől.
 – Nagyanyád velük van – mormolta Asterin Manonnak. –
Érzem.
– Tudom. – Manon a fiatal tábornok-herceghez fordult. – Mi
majd elbánunk a vasfogúakkal.
Aedion türkiz szeme felragyogott, akár a nap, ahogy a síkságra
mutatott.
– Csak tessék, nem állunk az utatokba!
Manon ajka féloldalas mosolyra húzódott, majd állával a
Tizenhármak felé bökött.
– Mi itt maradunk a palota falain. Itt hagyom az egyik
kémemet, ha esetleg üzenni szeretnél.
Biccentett Vestának, mire a vörös hajú boszorkány ott maradt,
miközben a többiek egyesével a hatalmas, föléjük tornyosuló
palota felé indultak. Manon még sosem látott ehhez foghatót. Még
a korábbi résvári üvegpalota sem érhetett a nyomába.
Manon összes fogát kivillantva az öregemberre mosolygott, aki
nemrég sziszegve beszélt hozzá.
– Nagyon szívesen – jelentette ki, majd csattintott egyet a
gyeplővel, és már fel is röppent.

Morath megtorpant.
Mintha át akarták volna gondolni a stratégiájukat most, hogy a
crochanek előbukkantak a legendák homályából. Úgy tűnt,
mégsem vadászták őket a kihalás széléig, mint hitték.
Legalább Manon és az összegyűjtött sereg szusszanhatott egy
kicsit.
És aludhattak is egy éjszakán át, még ha nem is túl
kényelmesen. Amikor egyértelművé vált, hogy Morath nem fogja
őket még aznap megtámadni, megbeszélést tartottak vacsoránál a
halandó vezetőkkel.
Ötezer crochan nem fogja megnyerni a háborút. Nem tudja
megállítani a százezer katonát. De legalább a vasfogú légiót
kordában tarthatja – így nem tudják elfoglalni a várost, nem
engedhetik be a démonhordát.
Legalább addig kihúzhatják, amíg valami kisebbfajta csoda nem
történik. Hogy pontosan mi, azt Manon nem tudta. Nem merte
feltenni a kérdést, ahogyan a halandó vezetők sem.
Vajon kibírja a város, hogy százezer katona ostromolja a falakat,
a kapukat? Talán.
De ha a síkságon álló boszorkánytorony ismét működőképessé
válik, akkor semmiképp. Manon nem kételkedett benne, hogy épp
javítják, és új wyvernt kerítenek, amit befoghatnak elé. Talán ezért
torpantak meg, hogy végül bevethessék a tornyot. És elsöpörjék
vele a crochaneket.
Hajnalban kiderül, mit tesznek a vasfogúak. Hogy mit tudnak
addig elérni.
Manon és a Tizenhármak, valamint Bronwen és Glennis órákat
töltött el azzal, hogy beossza a crochaneket a különböző vasfogú
szárnyak ellen, az alapján, amit Manon tudott.
Hiszen ő maga alakította ki a sereget így. Ő állt volna az
élükön.
És amikor ezzel végeztek, amikor a halandó vezetőkkel is
megbeszéltek már mindent, akik továbbra is komor arcot vágtak,
de legalább már nem voltak annyira halálra rémülve, Manon és a
Tizenhármak szobát kerestek, ahol nyugovóra hajthatták a fejüket.
Az óriási helyiségben égett néhány gyertya, de bútor nem akadt
benne. Csak a fekhelyek, amiket ők maguk hoztak. Manon
igyekezett nem hosszasan bámulni a sajátját, kivenni az illatot, ami
minden egyes észak felé megtett kilométerrel egyre halványodott.
Hogy merre jár Dorian, mit csinál… Manon ezen inkább nem
gondolkozott. Már csak azért sem, mert ha belegondol, biztosan
délnek indul, és Morathig meg sem áll.
Manon a fekhelyén ült a gyér fényben, a Tizenhármak
körülötte, és hallgatták a palotában uralkodó felfordulás zaját.
Az épület sírboltnak tűnt, az egykori gazdagság árnyai
kísértettek minden egyes zugban. Manon elmerengett, vajon
miféle helyiség lehetett ez egykor. Tanácsterem, hálószoba,
dolgozószoba? Semmi sem utalt korábbi funkciójára.
A mögötte álló fal hűvös kövének hajtotta a fejét, koronája a
csizmája mellett hevert.
Asterin szólalt meg először, megtörte a boszorkánykor csendjét.
– Ismerjük minden egyes harcmozdulatukat, fegyverüket. És
most már a crochanek is. A matrónák valószínűleg pánikba estek.
Manon még sosem látta a nagyanyját pánikba esni, de azért
sötéten felnevetett.
– Holnap mindenesetre kiderül. – Végignézett a Tizenhármain.
– Egészen idáig eljöttetek velem, de holnap a saját fajtátokkal kell
szembenéznetek. Lehet, hogy barátokkal, szeretőkkel,
családtagokkal kell majd felvenni a harcot. – Nagyot nyelt. – Nem
hibáztatnálak titeket, ha képtelenek lennétek rá.
– Azért jöttünk el egészen idáig – szólalt meg Sorrel –, mert
mindannyian felkészültünk arra, amit a holnapi nap hozhat.
A Tizenhármak bólintottak.
– Nem félünk – jelentette ki Asterin.
Nem, tényleg nem féltek. Elég volt belenézni a tisztán csillogó
szempárokba, és Manon maga is látta.
 – Azt hittem, azért legalább néhányan mellénk állnak a Ferian-
résből – dohogott Vesta.
– Nem értik – felelte Ghislaine –, hogy mit kínálunk nekik.
Szabadságot – szabadságot attól, hogy a matrónák a pusztítás
fegyvereivé kovácsolták őket.
– Micsoda pazarlás! – morogta Asterin. Még a zöld szemű
démonikrek is bólintottak.
Ismét némaság telepedett rájuk.
Hiába csillogott tisztán a tekintetük, a Tizenhármak pontosan
tudták, mire mehet ötezer crochan a vasfogúak és az alattuk
húzódó sereg ellen.
Úgyhogy Manon mindegyiküknek a szemébe nézett, és így
szólt:
– Inkább repülnék veletek, mint tízezer vasfogúval. –
Haloványan elmosolyodott. – Holnap megmutatjuk nekik, miért.
A boszorkányköre elvigyorodott, veszedelmesen és harcra
készen, és tiszteletük jeleként a homlokukhoz érintették két
ujjukat.
Manon viszonozta a gesztust, és fejet hajtott közben.
– Mi vagyunk a Tizenhármak – mondta. – Míg a sötétség el
nem jön értünk.

Evangeline úgy határozott, nem akar Lord Daxrow-nak

futkározni, inkább crochan boszorkány lenne.
Az egyik nő még vörös köpenyt is adott a tágra nyílt szemű
kislánynak, Evangeline pedig akkor sem volt hajlandó levenni,
amikor Lysandra ágyba dugta őt. Azért segít majd Darrow-nak
holnap, ígérte Evangeline, mielőtt elnyomta az álom. De csak
azután, hogy a crochaneknek már nincs szüksége semmilyen
egyéb segítségre.
Lysandra elmosolyodott ennek hallatán, hiába kellett még így is
borzalmas túlerővel szembenézniük. Feketecsőrű Manon – vagy
most már talán inkább Manon Crochan, végül is – nem kerülgette
a forró kását, amikor elmondta, ő hogyan méri fel a helyzetet. A
crochanek le tudják foglalni a vasfogúakat, talán még nyerhetnek
is, ha nagyon szerencsések, de a morathi sereggel akkor is fel kell
venniük a harcot. Amint a hadsereg ismét megindul feléjük,
ugyanúgy kell védeni a falakat, mint ahogy eddig tették volna.
Lysandra képtelen volt és nem is akart elaludni az Evangeline
ágya melletti priccsen, és végül a zegzugos, ősrégi kastély folyosóin
találta magát. Micsoda otthon lehetett volna ez Evangeline-nek!
Micsoda udvar!
Talán öntudatlanul is az ő illatát követte, mindenesetre
Lysandra cseppet sem lepődött meg, amikor belépett a
nagycsarnokba, és a hamvadó tűz előtt találta Aediont.
Egyedül állt ott, és Lysandra úgy sejtette, jó régóta van ez így.
Aedion már azelőtt megfordult, hogy Lysandra egyáltalán
belépett volna. Minden egyes lépését figyelte.
Mert a szövetségeseinkbe nem vagyok szerelmes. Mindent
megváltoztattak ezek a szavak, és mégis, valójában semmit.
– Aludnod kellene.
Aedion megajándékozta egy félmosollyal.
– Ahogy neked is.
Némaság borult rájuk, ahogy egymásra meredtek.
Egész éjszaka itt tudott volna állni.
Annyi éjszakát töltött így, valamilyen állat formájában. Figyelte
Aediont, testének erőteljes vonalait, a szemében csillanó
megtörhetetlen akaratot.
 – Azt hittem, ma meghalunk – szólalt meg Lysandra.
– Úgy is volt.
– Még mindig haragszom rád – bukott ki belőle. – De…
Aedion felvonta a szemöldökét, olyasfajta fény villanyozta fel
az arcát, amilyet már régóta nem látott rajta.
– De mi?
Lysandra a homlokát ráncolta.
– De elgondolkozom azon, amit mondtál. Ennyi.
Aedion szája ismerős, kaján vigyorra húzódott.
– Elgondolkozol rajta?
Lysandra felszegte az állát, úgy nézett le rá, hiába tornyosult
fölé Aedion.
– Igen, elgondolkozom rajta. Hogy mitévő legyek.
– Azzal kapcsolatban, hogy szerelmes vagyok beléd.
– Uhh! – Aedion tudta jól, hogy ez a magabiztos arrogancia
szétzilálja majd a védelmi vonalait. – Ha így szeretnéd nevezni.
– Miért, mi másnak kellene nevezzem? – Aedion egyetlen
lépést tett felé, hadd döntse el Lysandra, engedi-e a közeledését.
Engedte.
– Csak... – Lysandra összepréselte az ajkát. – Ne halj meg
holnap! Csak ennyit kérek.
– Hogy gondolkozhass azon, mihez kezdj a vallomásommal.
– Pontosan.
Aedion vigyora most már egy ragadozóéra emlékeztetett.
– Kérdezhetek akkor valamit?
– Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy jelenleg, de
legyen.
Az a farkasra emlékeztető vigyor végig Aedion arcán maradt,
miközben Lysandra fülébe suttogott:
 – Ha nem halok meg holnap, megcsókolhatlak, mielőtt véget ér
a nap?
Lysandra arca felhevült, ahogy elhúzódott, hátralépett egyet.
Az istenekre, hiszen képzett kurtizán! Nagyon is alaposan képzett.
Ettől az egyszerű kérdéstől valahogy mégis remegni kezdett a lába.
Összeszedte, kihúzta magát.
– Ha nem halsz meg holnap, Aedion, akkor majd
elbeszélgetünk. És meglátjuk, mi lesz.
Aedion farkasszerű vigyora még csak meg sem rezzent.
– Akkor holnap este találkozunk!
A pokol vár rájuk holnap. Talán a végzetük. De akkor sem
hajlandó megcsókolni, most semmiképpen. Nem fog ilyesfajta
ígéretet tenni, ilyen búcsút venni.
Úgyhogy Lysandra dübörgő szívvel megindult kifelé a
nagycsarnokból.
– Holnap találkozunk!
 83. FEJEZET

DORIAN CSAK REPÜLT ÉS REPÜLT, végig az Agyar-hegység mentén.

Jobbra tőle Tölgyváld terült el a maga téli csupaszságában,
miközben ő közel két napon keresztül egyre csak északnak szállt,
nem mert megállni.
Végül talált egy tisztást az ősi fák rengetegében, és átverekedte
magát az ágakon, vastag wyvernbőrén gyakorlatilag észre sem
vette a szúrásukat. Amint havat ért, átváltozott, a mágiája rögtön
megolvasztotta az ott kanyargó, fagyott patakot.
Aztán térdre rogyott, és inni kezdett. Hatalmas, mohó
kortyokban nyelte a vizet.
Könnyebben talált ételt, mint gondolta volna. Nem kellett
csapdát állítania, nyilakat használnia ahhoz, hogy elkapja a
közelben megbújó sovány nyulat. Nem kellett kés, hogy
megnyúzza. Nyársra sem volt szüksége.
Amint szomját és éhségét oltotta, felpillantott az égre,
megbizonyosodott róla, hogy nem közelít ellenség, és megrajzolta
a jeleket. Csak most, még egyszer utoljára.
Hamarosan úgyis útra kell kelnie. De ezért várhat még egy
kicsit az északnak indulás. Mintha Damaris is egyetértését fejezte
volna ki. Ezúttal rögtön megidézte azt, akit Dorian látni kívánt.
Gavin jelent meg a véres rémjelek körében, sápadtabbnak és
elmosódottabbnak tűnt a reggeli fényben, mint korábban.
 – Tehát megtaláltad – jegyezte meg a király köszönés helyett. –
És micsoda felfordulást hagytál hátra Erawannak!
– Igen – csúsztatta Dorian a kezét a kabátja zsebébe. Az ott
lüktető iszonyatos erőhöz. Minden erejét össze kellett szednie
ahhoz, hogy kizárja a suttogását, miközben őrült tempóban
menekült Morathból. Nem csak a hideg levegő miatt remegett.
– Akkor minek idéztél meg engem?
Dorian a szellem szemébe nézett. Király a királyéba.
– El akartam mondani, hogy azért szereztem meg, hogy
elköszönhess tőle. Mármint Elenától. Még mielőtt elkészül a Zár.
Gavin megdermedt. Dorian nem hátrált meg a király vesébe
látó pillantása elől.
Egy pillanattal később Gavin némileg kedvesebben így szólt:
– Ezek szerint neked is búcsút kell intenem.
Dorian bólintott. Készen állt. Nem volt más választása, készen
kellett állnia.
– Tehát eldöntötted? – kérdezte Gavin. – Hogy te leszel az
áldozat?
– Aelin északon van – magyarázta Dorian. – Amint megtalálom,
eldöntjük, mi legyen. – Hogy ki illessze össze a három kulcsot.
Amit az illető nem élhet túl. – De azért remélem, hogy elő tud
rukkolni valami más megoldással – vallotta be. – Egy olyannal, ami
Elenát is megmentheti.
Aelin megszökött Maeve-től. Talán azt is sikerült kitalálnia,
hogyan szökjenek meg a végzetük elől.
Gavin hosszú tincseit az arcába fújta a fantomszél.
– Köszönöm – mondta a király rekedtesen. – Hogy egyáltalán
eszedbe jutott.
Mégis fájdalom csillogott a szemében. Pontosan tudta,
mennyire lehetetlen küldetésre vállalkozik Dorian.
 – Sajnálom – mondta hát Dorian. – Azt, amit a Zár elkészítése
kettőtök számára jelentene.
Gavin nagyot nyelt.
– A párom már réges-régen meghozta a döntését. Mindig is fel
volt készülve rá, hogy elfogadja a következményeket, még ha én
nem is.
Ahogy Sorscha is meghozta a saját döntéseit. A saját útját járta.
És most az egyszer nem fájt a lány emléke. Inkább ragyogott,
egyfajta fénylő kihívást jelentett. Hogy tegyen meg mindent. Érte
és sok más emberért. Saját magáért.
– Ne add fel olyan könnyedén az életet! – figyelmeztette Gavin.
– Azért tudok egyáltalán belegondolni, hogy elváljak Elenától,
mert leéltem vele egy életet. Egy szép életet... Olyan szépet, amire
mindenki vágyik. – Lehajtotta a fejét. – Ugyanezt kívánom neked
is.
Még mielőtt Dorian hangot adhatott volna a szívébe gyűlő
szavaknak, Gavin felpillantott az égre. Sötét szemöldökét
összevonta.
– Menned kell!
Szárnycsapások zaja töltötte meg a levegőt. Több ezer szárny
csapása.
Úgy tűnt, a morathi vasfogú légió még az erőd összeomlása után
is összeállt. És most Orynth felé tartott. Nyilván sokkal-sokkal
szívesebben széttépték volna a barátait, mint korábban.
Dorian imádkozott, hogy Maeve ne legyen a csapattal. Hogy
Erawannal együtt Morathban nyaldossa még a sebeit. Amíg a többi
borzalom is útnak nem indul, a pókhercegnőkkel egyetemben.
De hiába közelített a sereg, Dorian csak megérintette Damaris
markolatát.
 – Gondoskodni fogok róla. Adarlanról. Amennyi időm maradt
még, abban megteszem. Nem hagyom magára.
A kard melegen felragyogott.
És Gavin, hiába lebegett kardként a feje felett a veszteség
fájdalma, halványan elmosolyodott. Mintha ő is érezte volna a
kard melegét.
– Tudom – felelte. – Mindig is tudtam, hogy így lesz.
Damaris melege nem csappant meg.
Dorian lenyelte a torkában növekvő gombócot.
– Miután lezárjuk a rémkaput, tudok majd még efféle átjárót
nyitni? – Beszélhetünk még, kikérhetem még a tanácsodat?
Gavin halványodni kezdett.
– Nem tudom. – Halkan hozzátette: – De nagyon remélem.
Dorian a szívére tette a kezét, és mélyen meghajolt.
És ahogy Gavin eltűnt a hó és a napsütés ragyogása közepette,
Dorian esküdni mert volna, hogy a király viszonozta a gesztust.
Néhány perccel később, amikor a szárnyak eltakarták a napot,
senki sem vette észre, hogy magányos wyvern emelkedik fel
Tölgyváldból, és csatlakozik az óriási légi hadsereghez.
 84. FEJEZET

EGYETLEN PÁNCÉL SEM MARADT a palota kiürült fegyvertárában.

És egyébként sem illett volna egy sem a wyvernekre.
Ami túlélte Adarlan megszállását, illetve amihez hozzájutottak
a birodalom bukása óta, azt szétosztották már, és bár Aedion
herceg felajánlotta, hogy a kovácsok fémlapokból mellvértet
készítenek, Manonnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a
leszedett ajtókra ahhoz, hogy tudja, túl nehezek lennének. A
vasfogú légió ellen a gyorsaság és a fürgeség lesz a leghatékonyabb
szövetségesük.
Ezért hát úgy indulnak majd csatába, ahogyan mindig is:
egyedül a pengéjükkel, a vasfogukkal és a vaskörmükkel, meg
persze a ravaszságukkal.
Manon az orynthi palota legmagasabb tornyának hatalmas
erkélyén állt, és miközben odalent mélyen a morathi sereg
gyülekezett, ő a felkelő napot figyelte, tudván, hogy talán most
látja utoljára.
A Tizenhármak azonban, akik közül sokan az erkély
korlátjának dőltek, nem néztek keletre.
Nem, ők végig az ellenséget figyelték, akik mozgolódni kezdtek
a hajnali napfényben. Vagy a két crochant, akik Manon mellett
álltak, kezükben seprűvel, hátukon karddal.
 Nem lepte meg őket, hogy Bronwen ma reggel harchoz öltözve
jelent meg. Manon azonban megdermedt, amikor Glennis is
karddal, hátrafont hajjal bukkant fel.
Már átbeszélték a részleteket. Háromszor is elismételtek
mindent előző este. És most az ősi toronyban várakoztak a felkelő
nap fényében.
Odalent a mélyben, Morath katonáktól hemzsegő sorainak
közepén kürtszó harsant.
Lassan, mintha óriási szörnyeteg ébredne mély álomból, a
morathi hadsereg megindult.
– Ideje már – motyogta Asterin Manon mellett, akinek
összefont haját bőrszalag tartotta egy helyben a homlokán.
A vasfogú boszorkányok wyvernjei a levegőbe röppentek,
megküzdöttek a páncéljuk súlyával.
Ez persze nem billenti feléjük a mérleg nyelvét, nem nyeri meg
a csatát. Nem, a vasfogúak nehezen indultak ugyan neki, de
hamarosan mégiscsak ellepték az eget. Legalább ezren voltak.
Hogy a Ferian-rés serege merre járt, Manon nem tudhatta.
Egyelőre legalábbis.
A palota tornyain, a város épületeinek tetején és a városfalakon
a crochan hadsereg emelte a seprűjét az oldalához, készen arra,
hogy a levegőbe röppenjenek.
Bronwen jelére vártak, az oldalán függő faragott kürtre. A kürt
már megrepedt, megbámult az idő múlása során, a belevésett jelek
úgy megkoptak, hogy szinte kivehetetlenné váltak.
Amint észrevette Manon pillantását, Bronwen magyarázatba
fogott:
– Ereklye a régi királyságból. Telyn Vanoráé volt, egy fiatal,
tapasztalatlan harcosé, aki ott volt a háború utolsó napjain, közel
ahhoz a kapuhoz, ahol Rhiannon elesett. Az ősömé. –
Végigsimított a kürtön. – Ezt a kürtöt fújta meg, hogy
figyelmeztesse a népünket, Rhiannont meggyilkolták, és
menekülniük kellett a városból. Épp csak kiadta a figyelmeztető
jelzést, amikor a kékvérű matróna lemészárolta. De a népünk így
legalább menekülhetett. Túlélhette. – Ezüstkönnyek csillantak
Bronwen sötét szemében. – Megtiszteltetés, hogy én fújhatom meg
ezt a kürtöt ma. Nem azért, hogy figyelmeztessem, hanem hogy
harcra buzdítsam őket.
A Tizenhármak nem néztek ugyan Bronwen felé, de Manon
tudta, jól hallanak minden egyes szót.
Bronwen bőr mellvértjére tette a kezét.
– Telyn ma itt van. Ott dobog minden egyes crochan szívében,
aki kijutott, aki elért idáig. Ahogy mindenki más is, aki elesett a
boszorkányháborúkban, még ha nem is látjuk most őket.
Manon felidézte azt a két alakot, aki megjelent mellette,
miközben a matrónák ellen küzdött, és tudta, hogy Bronwennek
igaza van.
– Értük harcolunk – folytatta Bronwen a közeledő hadseregre
pillantva. – És a jövőért, amit nyerhetünk.
– A jövőért, amit mind elnyerhetünk – jelentette ki Manon a
Tizenhármak szemébe nézve. Bár nem mosolyodtak el, az arcukon
lobogó tűz mindent elárult. Manon Glennishez fordult: – Tényleg
harcolni akarsz?
Glennis bólintott, határozottan, hajthatatlanul.
– Ötszáz évvel ezelőtt anyám az uralkodói vérvonalat
választotta ahelyett, hogy a szerettei mellett harcolt volna. És bár
sosem bánta meg a döntését, meglátszott rajta annak a súlya, amit
maga mögött hagyott. Én is magammal cipeltem ezt a súlyt egész
életemben. – Az idős boszorkány előbb Bronwenre, majd
Asterinre mutatott. – Aki ma itt harcba száll, amögött mind áll
valaki láthatatlan.
Asterin aranypöttyös tekintete ellágyult kissé.
– Igen – felelte Manon másodparancsnoka, és keze a hasára
vándorolt.
Nem a gyűlöletes, rávésett szó emléke miatt, vagy amiatt, amit
tettek vele.
Hanem a holtan született boszorkányivadék miatt, akit Manon
nagyanyja a tűzbe hajított, még mielőtt Asterin egyáltalán a
kezébe vehette volna.
Amiatt a vadász miatt, akit Asterin szeretett, úgy, ahogy
vasfogú még sosem szeretett halandó férfit, és akihez sosem ment
vissza a szégyen és a félelem miatt. A vadász miatt, aki örökké
várta őt, még idős korában is.
Miattuk, az elveszített családja miatt fog harcolni ma a
másodparancsnoka, Manon tudta jól. Azért, hogy többé ne
történhessen ilyesmi.
Manon is pontosan ezért fog harcba szállni ma.
– Hát eljött az idő, ötszáz év után – szólalt meg Glennis
határozott, mégis távoli hangon, mintha visszahúznák őt az
emlékek. Orynth fehér falai a felkelő nap arany fényében
fürödtek. – A crochanek utolsó csatája.
És mintha ezek a szavak alkották volna valójában a jelet,
Bronwen az ajkához emelte Telyn Vanora kürtjét, és megfújta.

A többség úgy hitte, a Florine folyó egyenesen az

Agancshegységből indul, és végigfut Orynth nyugati szélén,
mielőtt leér a síkságra.
 A többségnek azonban fogalma sem volt, hogy az ősi
tündérkirály okosan építette meg a városát, csatornákat és föld
alatti patakokat alakított ki, amik egyenesen a városba vitték a friss
vizet. Ezek épp a palota alatt folytak.
Lysandra magasra emelte a fáklyáját, és benézett az egyik föld
alatti csatornába. A sötét víz örvénylett, ahogy keresztülfolyt a
kőből épült mederben, hogy aztán kijusson a városból. Lysandra
lélegzete felhőpamacsokat formált előtte, miközben így szólt az őt
elkísérő Romlás-katonákhoz:
– Amint kimegyek, zárjátok be a kaput!
Válaszképp csupán morgást kapott.
Lysandra a föld alatti folyót átszelő súlyos vaskapura nézett. A
fémrácsok olyan vastagok voltak, mint az alkarja. Lord Murtaugh
javasolta ezt az útvonalat a támadáshoz, aki még Aedionnál is
többet tudott a város és a palota alatt húzódó csatornahálózatról.
Lysandra felkészült az ugrásra, tudván, hogy a víz hideg lesz.
Több mint hideg.
De Morath már elindult, és ha nem ér oda hamarosan a helyére,
akkor könnyedén elkéshet.
– Az istenek legyenek veled! – szólalt meg a Romlás egyik
katonája.
Lysandra feszülten a férfira mosolygott.
– Ahogy veletek is!
Nem gondolta át még egyszer. Fogta magát, és lelépett a kő
pereméről.
Gyorsan zuhant, de nem érte el a csatorna alját. A hideg
kiszippantotta a levegőt a tüdejéből, ám ekkor már át is változott,
fény és melegség öntötte el a testét, ahogy a csontjai megnyúltak, a
bőre eltűnt. Mágiája lüktetett, gyorsan szivárgott, hiszen
rengeteget követelt ez az átváltozás, de végül csak sikerrel járt.
 Odafent, a felszín felett a Romlás elkáromkodta magát. Hogy
félelmében vagy csodálatában, az Lysandrát vajmi kevéssé
érdekelte.
Csak annyira dugta ki a fejét, hogy levegőt vegyen, már meg is
indult lefelé. A hideg még ebben a formában is marónak bizonyult,
a víz homályos volt és sötét, de elkapott egy áramlatot, hagyta,
hadd vigye ki az az ősrégi csatornából.
Ki a városfalak alatt. Egyenesen a széles Florine-ba, ahol a hideg
már-már elviselhetetlenné erősödött. Vastag jégtömbök úsztak
odafent, ezek rejtették el őt az ellenséges szemek elől. Lysandra
lefelé úszott a folyón, elhaladt Morath keleti szárnya mellett, és
várta a jelet.

A crochanek a levegőbe röppentek, vörös hullám söpört végig a

város és a falak felett. A déli falrészen Aedion Rennel az oldalán
hátrahajtotta a fejét, úgy figyelte, ahogy a síkság felé száguldanak.
– Szerinted tényleg fel tudják venni a harcot azzal ott? –
biccentett Ren a vasfogú boszorkányok és wyvernek közeledő
tengerére.
– Szerintem nincs más választásunk, bíznunk kell benne, hogy
igen – válaszolta Aedion, majd leakasztotta a hátáról az íját. Ren
hasonlóképpen tett.
A néma jelre a városfalon álló íjászok is kézbe vették az íjaikat.
Rolfe mikéni harcosai közöttük szétszóródva álltak a
tűzlándzsáikkal, magán a falon támasztották meg a
fémszerkezeteket.
Morath megindult feléjük. Nem lesz már több haladék, nem jön
egyéb meglepetés. Most már kezdetét veszi a harc.
 Aedion arrafelé pillantott, ahol a Florine elkanyarodott, a
jéglapok vakítóan fénylettek a reggeli napsütésben. Száműzte
szívéből a rettegést. Túlságosan kétségbeesettek voltak, túl kevesen
ahhoz, hogy megtiltsa Lysandrának azt, amit ma magára vállalt.
Hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy a Romlás katonái
harcra készen állnak a katapultok mellett a gyilokjárókon, a
tündérnemesek pedig már használják is megcsappant erejüket, és a
megfelelő helyre emelik a hatalmas folyami sziklákat. A
városfalakon a tündéríjászok figyelmesen várták a saját jelüket.
Aedion az íja húrjára helyezett egy nyilat, karja megfeszült,
ahogy hátrahúzta az ideget.
A városfalakra gyűlt hadsereg egy emberként utánozta a
mozdulatot.
– Gondoskodjunk róla, hogy érdemes legyen megénekelni ezt a
csatát! – mondta Aedion.
 85. FEJEZET

MANON ÉS A TIZENHÁRMAK KILŐTTEK A LEVEGŐBE, alattuk a

crochan hadsereg mozgott sebesen, vörös hullámként zúgtak a
rájuk váró fekete tenger felé.
Választásra késztették a vasfogú légiót: az ősi ellenség vagy az új
ellen harcoljanak.
Próbára tették őket, és Manon minél korábban tudni akarta az
eredményt. Kideríteni, hány vasfogú engedelmeskedik a
parancsnak, miszerint haladjanak egyenesen előre, és hányan
szegik meg, hány boszorkánynak jelent majd túl nagy csábítást,
hogy a Tizenhármak ellen harcolhat. És próba elé állítja a
matrónákat, valamint az örököseiket is, akik a légiót vezetik.
Vajon bedőlnek a trükknek? Szétválnak, hogy körbevegyék a
vasfogúakat, vagy inkább a crochaneket támadják?
Manon és a Tizenhármak egyre magasabbra és magasabbra
emelkedtek, a két hadsereg rohamos tempóban közeledett
egymáshoz.
A crochanek nem haboztak, kardjukon megcsillant a napfény,
ahogy a közeledő wyvernekre szegezték.
A vasfogúak nem gyakoroltak olyanok ellen, akik felvehetik
velük a harcot. Olyanok ellen, akik szintén a levegőben vannak,
akik kisebbek és gyorsabbak, és ott sújtanak le, ahol ők a
leggyengébbek: a lovasokra. Ezt tervezték a crochanek – a
lovasokat akarták legyőzni, nem a hátasaikat.
 Ehhez azonban el kellett kerülniük a csattogó állkapcsokat és a
méreggel bevont, tüskés farkakat. Ha képesek kijátszani a
wyverneket, akkor is ott vannak a feléjük repülő nyílvesszők,
továbbá a képzett harcosok a nyeregben. Nem lesz egyszerű, és
nem lesz gyors.
A Tizenhármak olyan magasra emelkedtek, hogy a levegő
megritkult. Elég magasra ahhoz, hogy Manon a légi sereg hátsó
sorait is kivehesse, ahol Sárgalábú Iskra iszonyatos,
félreismerhetetlen hatalmas wyvernje szállt.
Petrah-t nem látta sehol. Ahogyan a két életben lévő matrónát
sem. Hogy ki vette át a sárgalábú matróna helyét, ki lett
főboszorkány helyette, azt Manon nem tudta. Nem is érdekelte.
Talán a nagyanyja meggyőzte őket, hogy ne nevezzék ki Iskrát
vagy valaki mást helyette még, ezzel is tovább kövezve saját maga
számára a királynőség felé vezető utat.
Épp ahogy Manon beleszédült a magasságba, nagyjából ötven
wyvern vált le az ellenséges seregtől. Felfelé szálltak, egyenesen
feléjük, mint láncukat levetett szörnyetegek. Dicsőséget reméltek,
büszkélkedni akartak azzal, hogy ők végeztek a Tizenhármakkal.
Manon elmosolyodott.
A két hadsereg megütközött.
Manon kifújta a levegőt, és megrántotta Abraxos gyeplőjét.
Ádáz lelkű wyvernje kitárta szárnyait, ahogy íves pályát írt le –
majd zuhanni kezdett.
A világ felborult, pörögve zúgtak le, le, egyre csak lefelé, a
Tizenhármakkal a nyomukban. Átszaggatták a felhőpamacsokat, az
összecsapó hadseregek elmosódtak, a palota és a város egyre
növekedett.
 És amikor a vasfogúak már olyan közel jártak, hogy Manon
látta, sárgalábúak és kékvérűek, Abraxos élesen oldalra fordult, és
egy légáramlatot kihasználva egyenesen közéjük vetette magát.
A Tizenhármak alakzatba álltak Manon mögött, és faltörő
kosként keresztülvágtak a vasfogúakon.
Manon íja dalolt, ahogy egyik nyilat a másik után lőtte ki.
Amikor először fröccsent kék vér, Manonból kiveszett valami. De
nem torpant meg, egyre csak lőtt. Ahogy Abraxos is szárnyakat és
nyakakat hasított fel farkával és fogaival.
És kezdetét vette a csata.

Lysandra még a folyóban is érezte az odakint masírozó talpak

dübörgését. Az ellenség nem vette észre a fehér orrot, ami időről
időre kibukkant a Florine jégtáblái között, hogy levegőt vegyen.
Az ég elsötétült, megtelt az összecsapó wyvernekkel és
crochanekkel.
Időnként egy-egy test zuhant a folyóba, vasfogú és crochan
egyaránt.
Azokat a crochaneket, akik vergődtek, akik még életben voltak,
Lysandra észrevétlen a túlpartra csempészte. Hogy mit gondoltak
róla, nem mondták. Nem is maradt ott elég hosszasan ahhoz, hogy
bármit is szólhassanak. Azokat a vasfogúakat, akik a folyóba
zuhantak, lehúzta az aljára, és köveket hordott rájuk.
Minden egyes alkalommal kénytelen volt félrenézni.
Lysandra kidugta az orrát, amikor egy éles kürtszó szelte át a
csatazajt. Épp a városfalról harsant. Nem figyelmeztetésképp,
hanem csatakiáltásként.
 Lysandra leúszott a folyó aljára. Aztán fellökte magát, hatalmas
farka folyamatosan mozgott, hogy segítse minél gyorsabban a
felszínre érni.
Előtört a jégből és a vízből, felugrott a levegőbe, majd
egyenesen Morath keleti szárnyába csapódott.
A katonák üvöltöttek, ahogy fogak, karmok és hatalmas,
csapkodó farok szélviharaként nekik esett.
Ahová a fehér tengeri sárkány elért, fekete vér fröccsent.
És amikor a katonák úrrá lettek annyira a rémületükön, hogy
nyilak és dárdák záporát zúdítsák a pókselyemmel megerősített
színváltós pikkelyekre, Lysandra megpördült, visszaugrott a mély
folyóba, és eltűnt a jég alatt. Dárdák hasítottak a türkiz vízbe, de
nem értek célt, Lysandra már száguldott is másfelé.
A tengeri sárkány – vagy talán inkább folyami sárkány – teste
nem lassult. Lysandra kihozta belőle, amit csak lehetett, a hatalmas
tüdő fújtatóként működött.
A folyó elfordult, Lysandra pedig kihasználta a lehetőséget, és
ismét kiugrott a vízből.
A katonákat annyira lefoglalta a pusztítás, amit odafent véghez
vitt, hogy nem is néztek felé, csak amikor már rájuk vetette magát.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie a városfalakra, aminek most
fekete hullám csapódott, ahol ostromlétrák emelkedtek, nyilak
röppentek és láng lobbant, és már vissza is tért a jeges folyóba.
Fekete vér szivárgott az állkapcsáról, a farkáról és a karmairól,
ahogy visszafelé sietett. Az odafent harcoló boszorkányok
árnyékot vetettek a feje feletti jégtáblákra.
Lysandra egyre csak küzdött, a jég jelentette a páncélját.
Támadott, majd továbbállt, minden egyes támadással egyre jobban
szétzilálta a keleti szárnyat, arra késztette a katonákat, hogy
visszameneküljenek a sereg sűrűjébe a folyópartról.
 A Florine türkiz vize lassan kék és fekete színezetet kapott.
Lysandra pedig újra és újra beleharapott az óriási szörnyetegbe,
ami Orynthra támadt.

A tűzlándzsákból áradó hő perzselte Aedion arcát, már-már

kényelmetlenül felhevítette a sisakját.
Apró ár volt ez persze azért, hogy a lobbanó tűz láttán a felfelé
igyekvő valg gyalogos katonák hátrálni kényszerültek a falaktól.
Ahogy az íjászaik célt értek, újabb ellenség bukkant fel. És ahol
a tűzlándzsák megolvasztották őket, csupán felperzselt föld és
megolvadt páncél maradt. De még ez sem volt elég – közel sem.
Odafent, a falakon túl vasfogúak és crochanek csatáztak.
Olyan kegyetlenül, olyan gyorsan, hogy kék ködpára lepte el az
eget a vérontástól.
Aedion nem tudta megállapítani, ki áll éppen nyerésre. A
Tizenhármak is ott harcoltak, és ahol belevetették magukat a
csatába, vasfogúak és hátasuk zuhant lefelé, összezúzták odalent a
valg gyalogos katonákat, akikre ráestek.
Vas ostromlétrák emelkedtek ismét, a városfalakat célozták meg
velük. A válaszképp fellángoló tűzlándzsák szénné égett hullaként
küldték a földre azokat, akik már rajtuk voltak. De újabb valgok
igyekeztek bevenni a falat, még a tűztől való félelem sem térítette
el őket.
Aedion a legközelebbi létrához rohant, és egyik nyilat kapta elő
a másik után, rálőtt a fokokon felfelé mászó katonákra. Nyílvesszői
pont a sötét páncél rései között értek célt.
 Az íjászok körülötte ugyanígy tettek, a Romlás katonái pedig
felvették a harci alapállást, várták azokat, akik először áttörik a fal
elsődleges védelmi vonalát.
A városkapuknál tűz lobbant, égett. Aedion rengeteg mikénit
küldött Orynth két falához, a falak leggyengébb pontjaihoz.
Az, hogy folyamatosan égett a tűz, mindent elárult: Morath ott
támadott, próbált bejutni.
Rolfe „Tartalékoljátok a tüzet!” parancsa félelmet ültetett
Aedion gyomrába, de továbbra is az ostromlétrával foglalkozott.
Íja megpendült, és újabb katona hullott alá. Majd még egy.
A fal egy más pontján Ren egy másik, közeli ostromlétra ellen
küzdött, az ő íja is dalolt.
Aedion megkockáztatott egy pillantást az előttük elterülő
seregre. Már jó néhányan elég közel kerültek.
Elhátrált, hagyta, hogy más íjászok vegyék át a helyét, aztán
felemelte a kardját, és jelzett a hajítógépeknél álló
Romláskatonáknak, valamint a tündérnemeseknek és a mellettük
álló íjászoknak.
– Most!
Fa reccsent, nyögött. Kocsiméretű sziklák szálltak át a fal felett.
Mindegyiket beolajozták, csak úgy csillogtak a napfényben, ahogy
emelkedtek a levegőben.
És amikor elérték röppályájuk csúcsát, épp, amikor zuhanni
kezdtek az ellenséges sereg felé, a tündéríjászok kilőtték lángoló
nyilaikat.
Pont azelőtt érték el az olajtól csúszós sziklákat, hogy azok
belecsapódtak a földbe.
Tűz lobbant, befutott a lyukakba, amiket Aedion a sziklákba
vájatott, és elérte a belsejükbe töltött robbanóanyagot, amit megint
csak Rolfe tűzlándzsáinak értékes készleteiből kellett elvenni.
 A sziklák felrobbantak, láng és kő záporozott mindenfelé.
A városfalakon lévő katonák éljeneztek a füstölgő
romhalmazban megjelenő mészárlás láttán. Nem maradt semmi,
csak a szétolvadt, összenyomott, összezúzott valg gyalogosok.
Mindenhol, ahol a hat katapult lövedéke célt ért, most felperzselt
kör díszelgett a talajon.
– Áthelyezni őket! – üvöltötte Aedion.
A Romlás már neki is feszült a kerekeknek, amik a
faemelvényen álló hajítógépeket mozgatták. Néhány másodperc
múlva már másfelé mutattak, és a tündérnemesek emelték is a
helyére a következő néhány beolajozott sziklát, amit Darrow
gyűjtött össze a hosszú hetek során.
Aedion nem hagyott időt Morathnak arra, hogy összeszedje
magát.
– Tűz!
Sziklák szálltak, nyomukban tüzes nyilak röppentek.
Ezúttal a városfal is beleremegett a csatatér robbanásaiba.
A katonák ismét éljenzésben törtek ki, Aedion pedig intett a
Romlásnak és a tündérnemeseknek, hogy szüntessék be a
támadást. Hadd higgye Morath azt, hogy elfogyott a muníciójuk,
hogy csupán néhány szerencsés lövés jutott nekik.
Aedion épp akkor fordult vissza az ostromlétrához, amikor az
első valg gyalogos katona feljutott a falra.
A várakozó Romlás-katonák azelőtt végeztek vele, hogy
egyáltalán letehette volna a lábát a gyilokjáróra.
Aedion lekapta a hátáról az odaerősített pajzsot, és felemelte a
kardját az ellenséges katonák hullámára várva.
Csakhogy nem valg gyalogos katona jelent meg következőként,
nem az mászott fel könnyedén a létrán.
 A fiatal férfi arca rideg volt, akár a halál, fekete szemében
szörnyű éhség tombolt.
Nyakát fekete gallér ölelte.
Egy valg herceg mászott fel hozzájuk.
 86. FEJEZET

– FIGYELJETEK A LÉTRÁRA! – mordult rá Aedion azokra a

katonákra, akik elhátráltak a jóképű démonherceg elől. A férfi úgy
lépett ki a városfalra, mintha csupán belépett volna egy szobába.
Nem viselt páncélt. Semmit, csupán egy karcsú testére szabott
fekete tunikát.
A valg herceg elmosolyodott.
– Aedion herceg – dorombolta a benne élő lény, miközben
előhúzta kardját az oldalán lógó fekete hüvelyből. – Már vártunk
rád.
Aedion támadott.
Nem volt mágiája, semmije, amivel felvehette a harcot a herceg
ereiben folyó sötét mágiával, csakis a gyorsasága. És az ereje.
Aedion cseles mozdulatot tett a kardjával, azzal a közönséges,
névtelen karddal, és a herceg is megsuhintotta saját pengéjét – épp,
amikor Aedion az oldalának rontott a pajzsával.
Hátralökte a herceget. Nem a létra, hanem a mikéni felé, akinél
a tűzlándzsa volt...
Csakhogy a mikéni holtan hevert.
A herceg kuncogott, és sötét erővel támadt Aedionra.
Aedion lebukott, maga elé kapta a pajzsát. Mintha bármit is
használna egy ilyen erő ellen.
Sötétség ütközött fémnek, Aedion karja beleremegett az ütés
erejébe.
 Azonban nem jött a fájdalom, nem szivárgott el kínok között az
életereje.
Aedion azonnal mozdult, és már vágott is felfelé, amit a valg
herceg oldalra ugorva kivédett. A démon szeme elkerekedett,
ahogy alaposabban megnézte a pajzsot. Majd Aediont.
– Nyomorult tündér! – sziszegte a valg herceg.
Aedion nem értette, mit jelent ez, nem is érdekelte, miközben
felfogott egy újabb támadást a pajzsával. A gyilokjáró már csúszott
a fekete és vörös vértől. Ha a közeli mikéni meghalt, hát van egy
másik Ren létrájának a közelében…
A valg herceg újra és újra lesújtott rá.
Aedion minden egyes támadást kivédett a pajzsával, a herceg
ereje úgy pattant le róla, mint vízcseppek a szikláról. És minden
alkalommal meglendítette a kardját.
Acél csattant acélnak, sötétség az ősi fémnek. Aedion
haloványan érzékelte, hogy valgok és emberek egyaránt
megtorpannak, ahogy ő és a démonherceg a városfalon csatázik.
Ügyelt, hova lép, ahogy Rhoe tanította. Ahogy Quinn, Cal
Lochan tanította. Ahogy az összes mentora és az általa
mindenkinél jobban csodált harcosok tanították. Erre a pillanatra
készítették fel, amikor majd magának Orynthnak a falait kell
védenie.
Értük lendítette meg a kardját minden egyes alkalommal,
miközben az ellenfele egyik ütést mérte rá a másik után.
A valg herceg minden egyes támadásnál felszisszent, mintha
dühítené, hogy az ereje képtelen áttörni a pajzsot.
Rhoe pajzsát.
Nem volt benne semmi mágikus. Brannon sosem viselte. De az
ő leszármazottja készítette, valaki a királyok és királynők egyenes
sorából, akik őt követték, akik a saját életüknél is jobban szerették
a királyságukat. Akik csatába, háborúba vitték ezt a pajzsot, hogy
megvédjék Terrasent.
És ahogy Aedion és a valg herceg a falon csatározott, ahogy az
ősi pajzs újra és újra kitartott, Aedionban felmerült, talán másfajta
erő nyugszik ebben a fémben. Egy olyan, amit valg sosem érthet
meg, soha nem is fog megérteni. Nem valódi mágia, mint amilyen
Brannoné és Aeliné. Hanem valami éppolyan erős, ha nem
erősebb.
Amit a valg sosem törhet meg, mindegy, mivel próbálkozik.
Aedion kardja dalolt, és a valg herceg felüvöltött, amint Aedion
elérte a karját, és mély vágást ejtett rajta.
Fekete vér spriccelt. Aedion kapva kapott a lehetőségen,
meglökte ellenfelét a pajzzsal, majd szúrt a kardjával.
Csakhogy a herceg már várta.
Csapdát állított, a saját testét használta csaléteknek.
És ahogy Aedion nekicsapódott a valg hercegnek, a démon tőrt
kapott elő a kardövéről, és lecsapott. Épp ott, ahol Aediont egy
résnyi vonalban, a hónaljától nem messze nem fedte a páncélja, és
teljesen védtelenül maradt most, hogy kinyújtotta a karját.
A démon beledöfte a pengét, szétmarcangolta a húst, az izmot,
a csontot.
Iszonyatos fájdalom vakította el Aediont, azzal fenyegetett,
hogy kiszalad az erő a kezéből, és elejti a kardját. Csakis a
kiképzésének, a sok-sok évnyi gyakorlásnak köszönhetően maradt
talpon, ahogy hátraugrott, és elrántotta magát a tőrtől.
A valg herceg kuncogott, Aedion pedig halványan érzékelte
csupán, hogy a falon továbbra is zajlik a küzdelem, hogy
felkiáltanak, elhullanak a katonák, hogy tűz lobban, miközben a
herceg mosolyogva lepillantott a véres tőrre.
 Érzéki szájához emelte, és megnyalta a pengét. Lenyalta róla
Aedion vérét.
– Mesés! – lehelte a démon, és beleremegett az élvezetbe.
Aedion még egy lépésnyit hátrált, karja egyre csak égett, égett
és égett, vér gyűlt a páncéljába.
A herceg utánaindult.
Sötét erő támadt Aedionra, aki ismét kivédte azt a pajzsával.
Hagyta, hadd küldje a földre. A Romlás egy vasba öltözött
katonáján landolt.
Aedion éppolyan élesen kapkodta a levegőt, mint amilyen a kés
pengéje volt, amivel megszúrták.
A herceg megtorpant előtte.
– Igazi élvezet lesz belőled lakomázni.
Aedion maga fölé emelte a pajzsát, várta a csapást.
A herceg ismét a szájához emelte a tőrt, és írisze felfelé siklott.
A következő pillanatban azonban elkerekedett a szeme, ahogy
nyíl hasított keresztül a nyakán. Épp a gallér felett.
A herceg fuldokolni kezdett, és odapördült a nyíl felé, ami nem
Aediontól, hanem hátulról érkezett. Egyenesen Ren Allsbrook és a
kezében tartott tűzlándzsa irányából.
Ren rácsapott a kioldóra, és tűz lobbant.
Aedion lebukott, összehúzta magát, hogy a pajzzsal védje testét
a láng elől, ami azzal fenyegetett, hogy az ő csontjait is
megolvasztja.
A világ hőséggé és fénnyé vált. Majd mindez megszűnt létezni.
Csak a csata és a haldokló emberek zaja maradt.
Aedion nagy nehezen leeresztette a pajzsát.
Ahol az imént még a valg herceg állt, ott most csupán hamu és
egy fekete rémkő gallér maradt.
Aedion lihegett, ujjai vérző oldalára vándoroltak.
 – Kézben tartottam a dolgot.
Ren csak a fejét csóválta, majd megpördült, és tüzet nyitott a
legközelebbi valg katonákra.
Allsbrook ura visszafordult hozzá, és szólásra nyitotta a száját.
Csakhogy Aedion feje addigra már elködösödött, testét olyan hideg
rázta, mint korábban még soha. Aztán már nem tudott semmiről.

A csata sokkal rosszabbnak bizonyult, mint amire Evangeline

számított.
Már magukba a hangokba beleremegtek a csontjai, és csak azért
nem gömbölyödött össze, mert üzeneteket kellett vinnie Lord
Darrow-nak, aki a palota egyik magasabban lévő erkélyén állt.
Lihegett, kiszáradt a szája, mire felszaladt az erkélyre. Darrow a
kőkorlátnál volt két másik terraseni lord társaságában.
– Kylliantől – nyögte ki Evangeline pukedlizve, ahogy minden
alkalommal, amikor üzenetet hozott.
Csata közben felesleges udvariaskodni, tudta ezt jól. Aelin
biztosan ezt mondta volna. De attól még minden alkalommal
pukedlizett, még akkor is, amikor már remegett a lába. Képtelen
volt másképp tenni.
A palota lépcsőjén találkozott Kyllian hírvivőjével, aki ott várta
most Darrow válaszát. Evangeline ennél közelebb nem került a
harchoz. Nem mintha idefent olyan jó lett volna.
A torony falához simult, és hagyta, hogy Darrow végigolvassa a
levelet. A crochanek és a wyvernek annyival közelebb voltak itt
fent. A toronyban egy magasságba került velük, a világ elmosódott
alattuk. Evangeline a jeges kőre fektette a tenyerét, mintha abból
erőt meríthetne.
 Még a csatazajban is hallotta, ahogy Darrow így szól a többi
lordhoz:
– Aedion megsebesült.
Evangeline gyomra elszorult, borzalmas, csuszamlós émelygés
lett úrrá rajta.
– Jól van?
A két lord ügyet sem vetett rá, Darrow azonban odapillantott
felé.
– Elvesztette az eszméletét, úgyhogy bevitték az egyik épületbe
a fal közelében. A gyógyítók már dolgoznak. Amint olyan
állapotba kerül, idehozzák.
Evangeline az erkély korlátjához botorkált, mintha onnan
láthatná azt a bizonyos épületet a városfalaknál uralkodó káoszban.
Sosem volt sem bátyja, sem apja. Még nem döntötte el, minek
szeretné pontosan Aediont. És ha annyira súlyosan megsérült,
hogy Darrow-nak is írni kellett…
Kezét a hasára szorította, próbálta visszaszorítani a torkába
toluló epét.
Mormolás hallatszott, majd valaki a vállára tette a kezét.
– Lord Gunnar majd elviszi a válaszomat – mondta Darrow. –
Te pedig itt maradsz velem. Lehet, hogy szükségem lesz rád.
A szavak keményen csengtek, viszont a vállán pihenő kézből
gyengédség áradt.
Evangeline csak biccentett, borzalmasan érezte magát, rosszul
volt, és úgy kapaszkodott az erkély korlátjába, mintha azzal
valahogy megmenthetné Aedion életét.
– Forró italt, Sloane! – adta ki az utasítást Darrow
ellentmondást nem tűrő hangon.
 A másik lord azonnal mozdult. Evangeline nem tudta, mennyi
idő telt el ezután. Hogy mennyi időbe telt, mire a lord visszatért,
és Darrow forró bögrét nyomott a kezébe.
– Idd meg!
Evangeline engedelmeskedett, valamiféle levest kapott. Talán
marhából. Nem érdekelte.
A barátai odalent voltak. A családja, az, amit ő maga választott.
A messzeségben, a folyónál elmosódott mozgásból látta csupán,
hogy Lysandra még életben van.
Aedion sorsáról nem érkezett további hír.
Úgyhogy Evangeline a toronyban maradt a néma Darrow-val az
oldalán, és imádkozott.
 87. FEJEZET

A LEHETŐ LEGGYORSABBAN HALADTAK, a kagán hadserege mégis

túl lassúnak bizonyult. Túl lassúnak és túl nagynak ahhoz, hogy
időben elérje Terrasent.
Az elmúlt egy hétben, ahogy észak felé haladtak, Aelin
könyörgött Tölgyváldnak, az Aprónépnek és Brannonnak, hogy
bocsássanak meg neki, amiért utat nyitott az erdőn keresztül, és
még mindig csak Távolvég közelében jártak, a határ sok-sok
kilométerrel odébb húzódott. Onnan, ha szerencséjük van, még tíz
napba telik, mire elérik Orynthot. Ha viszont Morath hátrahagyott
egy csapatot, hogy őrizze Perranthot, akkor minden katasztrófába
torkollik.
Éppen ezért Aelin úgy döntött, nyugatról kerülik meg a várost,
a Perranth-hegységen keresztül mennek majd ahelyett, hogy a
síkságot választanák, amin jóval egyszerűbben átkelhetnének. Ha
Tölgyváld oltalmában haladnak, talán észrevétlenül Morath mögé
lopózhatnak Orynthban.
Már ha marad még bármi Orynthból, mire odaérnek. Még
mindig túl messze voltak ahhoz, hogy a rukok felfedezőútra
induljanak, és hírvivővel sem akadtak össze az út során. Még az
Agyar-hegység vademberei sem ismertek ennél gyorsabb utat, akik
velük maradtak, és megesküdtek, hogy Orynthba vonulnak, hogy
megbosszulják a testvéreik halálát.
 Aelin nem gondolt minderre. Ahogy Maeve-re és Erawanra
sem, bárhol járjanak is. Bármit terveitek is ki.
Távolvég lesz a civilizáció első állomása, ott jutnak először
hírekhez azóta, hogy elhagyták a Ferian-rést.
Aelin igyekezett nem elidőzni ezen a gondolaton sem. Ahogy
azon sem, hogy másnap vagy egy napra rá át kell menniük
Távolvégen. Hogy látni fogja a szürke hegyeket, ahol a sóbánya
van.
A hasán feküdt a priccsén – felesleges lett volna uralkodói ágyat
állíttatni valakivel kettejüknek Rowannel, amikor pár óra múlva
úgyis ismét útra kelnek –, és összerezzent a hátát égető fájdalomra.
Csupán Rowan eszközeinek zaja és a tűztálak ropogása törte
meg a csendet a sátorban.
– Ma este elkészül? – kérdezte Aelin, amikor Rowan a sós
tintával teli üvegcsébe mártotta a tűt.
– Ha nem beszélsz olyan sokat… – felelte Rowan szárazon.
Aelin felhördült, és felkönyökölt, hogy hátrapillantson rá a
válla felett. Nem látta ugyan, mit tetovál rá Rowan, de ismerte a
mintát. Ugyanaz, mint ami tavasszal került rá, Aelin szeretteinek
és halálának a története, épp ott, ahol egykor a hegek
éktelenkedtek. Pontosan ott – mintha Rowan emlékezetébe véste
volna a helyüket.
De most egy másik tetoválás is díszelgett ott. Egy olyan, ami a
vállán terült szét, mintha széttárta volna szárnyait. Legalábbis
ilyesmit rajzolt le neki Rowan.
Kettejük történetét. Rowanét és Aelinét.
Egy olyan történetet, ami dühvel és bánattal kezdődött, majd
valami teljesen más lett belőle.
Aelin örült, hogy Rowan itt meg is torpant. A boldogságuknál.
Aelin a kezére fektette az állát.
 – Hamarosan elérjük Távolvéget.
Rowan tovább dolgozott, de Aelin tudta, hogy minden egyes
szavára figyel, elgondolkozik, mit feleljen.
– És mit akarsz tenni?
Aelin összerezzent, ahogy Rowan megnyomott egy különösen
érzékeny pontot a gerince mentén.
– Porig égetném. Szétzúznám a hegyeket.
– Helyes. Segítek.
Apró mosoly görbítette Aelin ajkát.
– A híres harcos herceg nem azt mondaná, hogy ne pazaroljam
ilyen felelőtlenül az erőmet?
– A híres harcos herceg azt mondaná, hogy ne térj le az útról,
de ha Távolvég elpusztítása segíthet, akkor melletted lesz.
Aelin a következő néhány percben némaságba burkolózott,
Rowan pedig tovább dolgozott.
– Nem emlékszem, hogy legutóbb ilyen hosszú időbe telt volna
a tetoválás.
– Azóta kibővítettem. Most teljesen másmilyet kapsz.
Aelin hümmögött, de egy időre megint elhallgatott.
Rowan egyre csak dolgozott, le-letörölte a vért, amikor kellett.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá – lehelte Aelin. – Nem
hiszem, hogy képes lennék egyáltalán ránézni Távolvégre,
elpusztítani meg aztán főleg nem.
– Szeretnéd, ha megtenném én? – Egy harcos nyugodt kérdése.
Megtenné érte, Aelin tudta jól. Ha megtenné, Távolvégbe repülne,
és porrá zúzná.
– Nem – vallotta be Aelin. – A felügyelők és a rabszolgák már
úgy sincsenek ott. Nincs mit elpusztítani, és nincs kit megmenteni.
Elhaladunk mellette, aztán többé nem gondolok rá. Gyáva vagyok,
ha így szeretném?
 – Szerintem inkább emberi. – Rowan elhallgatott. – Vagy
bármi, ami hasonló lehet egy tündér számára.
Aelin homlokráncolva az álla alatt összefűzött ujjaira nézett.
– Mostanában inkább vagyok tündér, mint bármi más. Néha el
is felejtem, hogy mikor voltam utoljára ember.
– És ez jó vagy rossz? – Rowan keze egy pillanatra sem torpant
meg.
– Nem tudom. Hiszen mégiscsak ember vagyok a lelkem
mélyén, ha eltekintünk a tündérkirálynős ostobaságtól. A szüleim
emberek voltak, az ő szüleik is emberek voltak nagyrészt, és bár
Mab vérvonala bennem él tovább... Akkor is csak ember vagyok,
aki tündérré tud változni. Egy ember, aki tündértestbe bújt.
Nem említette a halhatatlanságot. Hiszen annyi minden állt
még előttük.
– Ugyanakkor – vitatkozott Rowan –, én azt mondanám, hogy
ember voltál tündérösztönökkel. Talán több is volt belőle, mint
emberi. – Aelin érezte, hogy Rowan elvigyorodik. – Korlátozó,
domináns, agresszív...
– Senki sem érhet fel hozzád, ha bókolásról van szó!
Rowan nevetése forró levegőt küldött végig Aelin gerincén.
– Miért ne lehetnél egyszerre ember és tündér? Miért kellene
döntened?
– Mert mindenki azt várja, hogy vagy egyik legyek, vagy másik.
– Mindig is nagy ívben tettél arra, hogy ki mit vár el.
Aelin haloványan elmosolyodott.
– Ez igaz.
A fogát csikorgatta, ahogy a tű átszúrta a bőrt a gerincénél.
– Örülök, hogy itt vagy... Hogy úgy fogom viszontlátni
Távolvéget, hogy mellettem állsz.
 Hogy így kell majd szembenéznie a múltjával, a szenvedéssel, a
kínzással, ha az elmúlt néhány hónap történéseibe nem is tudott
még komolyabban belegondolni.
Rowan megtorpant, a zsibbasztó fájdalom alábbhagyott. Aztán
ajkával végigsimított a gerince tetején, épp az új tetoválás
kezdeténél. Ugyanolyan tetoválás, mint amilyet Gavriel és Fenrys
is magára varrt az elmúlt pár napban, amikor megálltak pihenni
éjszakára.
– Én is örülök, hogy itt lehetek, tűzszívű lány.
Bármeddig engedik is még meg ezt az istenek.

Elide lerogyott a priccsére, és halkan felnyögött, ahogy

előrehajolt, hogy kifűzze a csizmáját. Nem volt könnyű egész nap
Yrene-nek segíteni a kocsiban, és most egyenesen mennyeinek
tűnt a gondolat, hogy kenőcsöt masszírozhat a bokájába és a
lábfejébe. A munka legalább lefoglalta kavargó gondolatait – hogy
mit tett Vernonnal, hogy mi történt Perranthtal, hogy mi vár rájuk
Orynthban, hogy mit tehetnének a győzelemért.
A mellette lévő priccsről Lorcan figyelte, kezében egy félig
meghámozott almával.
– Többet kellene pihenned.
Elide legyintett, majd lerántotta előbb a csizmáját, aztán a
zokniját.
– Yrene terhes, szinte óránként elhányja magát. Ha ő nem
pihen, akkor én sem fogok.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Yrene teljesen ember. – Bár
Lorcan hangja mogorván csengett, szemében derű csillant.
Elide előhalászta a balzsammal teli dobozkát a zsebéből.
 Yrene azt mondta, eukaliptusz, egy olyan növény, amiről Elide
még sosem hallott, de nagyon tetszett neki az erőteljes, mégis
megnyugtató illat. A karakteres növény mellett levendula,
rozmaring és valami egyéb is került az opálos, világos kenőcsbe.
Ruha zizegett, és Lorcan letérdelt elé, hogy a kezébe vegye
Elide lábát, ami szinte eltűnt a tenyerében, ami azt illeti.
– Majd én... – ajánlotta.
Elide annyira megdöbbent, hogy hagyta, hadd vegye el tőle
Lorcan a dobozkát, és néma csendben figyelte, ahogy Lorcan a
balzsamba dugja az ujját, majd belemasszírozza a kenőcsöt a
bokájába.
Hüvelykujjával megtalálta azt a pontot, ahol csont ért csontot.
Elide felnyögött. Lorcan óvatosan, már-már tiszteletteljesen
enyhítette a fájdalmat.
Ugyanazzal a kézzel, ami egyik királyság után a másikban
osztott halált. Ott voltak a halovány hegek bizonyítékként. És
most mégis úgy tartotta Elide lábát, mintha apró madárka lenne,
mintha valami szent ereklyére bukkant volna.
Nem aludtak együtt – a priccsek túl keskenyek voltak, és Elide
legtöbbször kidőlt vacsora után. De egy sátorban éjszakáztak.
Lorcan óvatos volt, talán túlságosan is óvatos, gondolta néha Elide,
amikor magára hagyta, hogy átöltözzön, tisztálkodjon.
Aelinnek köszönhetően most is ott gőzölgött a víz a sátor
sarkában. Rengeteg fürdőt melegített fel a táborban, amivel mind a
kagán gyerekeinek, mind a gyalogos katonáknak elnyerte az örök
háláját.
Lorcan hosszú simításokat és apró körkörös mozdulatokat
váltogatva űzte el a fájdalmat Elide lábából. Úgy tűnt, boldogan
folytatná egész éjszaka, ha Elide úgy kívánná.
 Azonban Elide most az egyszer nem volt félálomban. És
minden egyes alkalommal, amikor Lorcan végigsimított a lábán,
egyre feljebb ült, valami felforrósodott a bensejében.
Lorcan végighúzta hüvelykujját Elide rüsztjén, mire ő halkan
felnyögött. Nem a fájdalom miatt, hanem…
Pír öntötte el az arcát, ami egyre csak forrósodott, ahogy
Lorcan felpillantott rá, és huncutság csillant sötét szemében.
Elide kissé eltátotta a száját. Majd megtaszította a hímet a
vállánál. Kőkemény izmok köszöntötték.
– Szándékosan csináltad!
Lorcan nem felelt, helyette a szemébe nézve megismételte a
mozdulatot.
Annyira, elképesztően jó érzés volt…
Elide elkapta a lábfejét. Összezárta a lábát. Jó szorosan.
Lorcan félmosolyától begörbültek a lábujjai.
Ám ekkor a hím így szólt:
– Most már tényleg Perranth úrnője vagy.
Elide is tudta. Folyamatosan ezen járt az esze az utazással töltött
nehéz napokon.
– Tényleg erről akarsz beszélni?
Lorcan ismét munkához látott Elide lábfején, csodálatos, bűnös
mozdulatokkal masszírozta.
– Nem beszéltünk még róla. Vernonról.
– Mit kellene? – kérdezte Elide. Megpróbált közönyt tettetni,
de csúfos kudarcot vallott. Lorcan csak nézett rá sűrű szempillái
alól. Pontosan tudta, hogy terelni próbál. Elide felsóhajtott, és
felnézett a sátor csúcsos tetejére. – Vajon lesüllyedtem oda, ahová
Vernon? Azáltal, ahogyan végül megbüntettem?
 Nem bánta meg sem az első napon, sem a másodikon. De a
hosszú kilométerek során, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált,
Vernon meghalt, mégiscsak ezen merengett.
– Szerintem erre a kérdésre csak te tudhatod a választ – felelte
Lorcan. Mégis megdermedtek az ujjai Elide lábán. –
Megérdemelte, már ha számít ez valamit.
Sötét ereje végigdübörgött a sátron.
– Persze hogy te így gondolod.
Lorcan vállat vont, meg sem próbált tiltakozni.
– Perranth újjáépül majd – tette hozzá. – Azután, hogy Morath
megszállta. És amit Vernon művelt vele korábban.
Ez volt a másik dolog, ami minden egyes észak felé tett lépéssel
annyira gyötörte Elide-ot. Hogy a városa, az apja és az anyja városa
elpusztult. Hogy Finnula, a dajkája is a halottak között lehet. Hogy
a népe talán szenved.
– Már ha megnyerjük ezt a háborút – mondta Elide.
Lorcan tovább folytatta a nyugtató masszázst.
– Perranth újjá fog épülni – felelte. – Gondoskodunk róla.
– Csináltál már ilyesmit? Újjáépítettél már bármilyen várost?
– Nem – ismerte el Lorcan, miközben hüvelykujjaival elűzte a
fájdalmat Elide csontjaiból. – Csak leromboltam őket. – Elide
szemébe nézett, fürkészően, nyíltan. – De szeretném megpróbálni.
Veled.
Elide látta benne, hogy ezzel valami mást is ajánl – hogy ne
csak a várost építsék fel, hanem egy egész életet. Közösen.
Hőség öntötte el Elide arcát, miközben bólintott.
– Én is – suttogta. – Ameddig csak lehet.
Mert ha túlélik is ezt a háborút, még mindig ott feszül közöttük
Lorcan halhatatlansága.
 Valami összetört ennek hallatán Lorcan tekintetében, és Elide
azt hitte, mondani fog még valamit, de csak lehajtotta a fejét.
Aztán elkezdte kifűzni a másik csizmáját is.
– Mit csinálsz? – zihálta Elide.
Lorcan ügyes ujjaival – ó, az istenekre, azok az ujjak... – gyorsan
kifűzte a csizmát.
– Áztasd ki a lábad! Áztasd ki magad! Ahogy korábban is
mondtam, túl keményen dolgozol.
– Azt mondtad, többet kellene pihennem.
– Mert túl keményen dolgozol. – Állával a fürdő felé intett,
miközben lehúzta Elide-ról a csizmát, majd segített neki felállni.
– Megyek, kerítek neked valamit enni.
– De hát már ettem…
– Egyél többet!
Magára akarta hagyni, anélkül, hogy kínos helyzetbe hozná
Elide-ot, amiért meg kell kérnie rá. Ezt próbálta épp véghez vinni.
Elide mezítláb a gránitkemény vonásokra pillantott. Lerázta
magáról a köpenyét, majd a kabátját. Lorcan nagyot nyelt.
Tudta, hogy a hím hallja, ahogy hevesebben ver a szíve.
Valószínűleg minden egyes érzelmével tisztában volt az illata
alapján. De azért így szólt:
– Segítségre lesz szükségem. Hogy beüljek a kádba.
– Nem mondod… – Lorcan már-már torokhangon szólalt meg.
Elide az ajkába harapott, melle elnehezült, bizseregni kezdett.
– Még a végén megcsúszom.
Lorcan szeme végigsiklott Elide testén, de ő maga nem mozdult.
– Nagyon veszélyes dolog ez, fürdőt venni.
Elide nagy nehezen odasétált a bronzkádhoz. Lorcan néhány
lépéssel lemaradva követte, előreengedte. Hagyta, hadd irányítson
ő.
 Elide megtorpant a kád mellett, gőz szállt körülötte. Kihúzta az
ing alját a nadrágjából.
Lorcan minden egyes mozdulatát árgus szemmel figyelte. Elide
nem volt benne teljesen biztos, hogy lélegzik-e még egyáltalán.
Ám ekkor… Megdermedt a keze. Bizonytalanná vált. Nem
Lorcan miatt, hanem maga az esemény, az út miatt.
– Mutasd meg, mit tegyek! – lehelte.
– Mindent jól csinálsz – nyögte ki Lorcan nagy nehezen.
Elide kétségbeesett pillantást küldött felé, mire Lorcan
közelebb lépett. Ujjai Elide kihúzott ingének a széléhez értek.
– Szabad? – kérdezte halkan.
– Igen – válaszolta Elide suttogva.
Lorcan még mindig a szemét fürkészte, mintha kiolvasná
belőle, mennyire őszinte a szó. Hogy mennyire igaz.
Lassan lehúzta róla az anyagot. Hűvös levegő csókolta Elide
bőrét, libabőrössé változtatta. A mellét még mindig takarta az a
ruganyos anyagból készült alsónemű, de Lorcan továbbra is a
szemébe nézett.
– Mondd el, mit szeretnél most! – szólalt meg rekedtesen.
Elide remegő kézzel végighúzta az ujját az alsóneműn.
Lorcan keze is remegett, ahogy levette róla. Ahogy felfedte
Elide testét a levegő és saját maga előtt.
Mintha teljesen elsötétedett volna a szeme, ahogy végignézett a
mellén, ahogy felfogta, milyen egyenetlenül lélegzik..
– Gyönyörű – mormolta.
Elide ajka felfelé görbült a szó hallatán.
Elég bátorságot öntött belé ahhoz, hogy Lorcan kabátja után
nyúljon, elkezdje kicsatolni, kigombolni. Végül már Lorcan
mellkasa is csupasszá vált, és Elide végigfuttatta ujjait a
szoborszerűen tökéletes domborulatok fekete szőrszálain.
 – Gyönyörű – mondta most Elide.
Lorcan megremegett – hogy az önuralomtól vagy az
érzelmektől, Elide nem tudta. Az a csodás dorombolásféle átjárta
őt is, ahogy ajkát a hím mellkasához érintette.
Lorcan keze a hajához vándorolt, simogató mozdulatokkal
kibontotta a fonatát.
– Csak addig megyünk el, ameddig szeretnéd – szólalt meg.
Elide megkockáztatott egy pillantást lefelé, oda, ahol Lorcan
nadrágja megfeszült.
Kiszáradt a szája.
– Nem... Nem tudom, mit tegyek.
– Bármit teszel is, elég lesz – felelte Lorcan.
Elide felemelte a fejét, szemügyre vette Lorcan arcát.
– De mire?
Újabb félmosoly jelent meg a hím arcán.
– Arra, hogy a kedvemre tegyél.
Elide felhorkant az arrogancia hallatán, ám Lorcan ekkor a
nyakához érintette az ajkát. Megfogta Elide oldalát,
hüvelykujjaival végigsimított a bordáin. Feljebb nem
merészkedett.
Elide belesimult az érintésébe, és halk nyögés szakadt fel belőle,
ahogy Lorcan ajka végigsimított épp a füle alatti ponton. Aztán
találkozott a szájuk. Lorcan csókja gyengéd volt, alapos.
Elide a nyaka köré fonta a karját, Lorcan pedig felemelte őt, és
nem a vízbe tette, hanem visszavitte a mögöttük álló priccshez.
Ajka egyetlen pillanatra sem hagyta el Elide-ét.
Hazatalált. Itt, Lorcannel otthonra lelt. Olyan otthonra, amivel
korábban sosem büszkélkedhetett. Bármeddig oszthatják is meg
egymással.
 És amikor Lorcan a priccsre fektette, légzése éppolyan
egyenetlennek bizonyult, mint Elide-é. Megdermedt, hagyta, hadd
döntsön Elide, hogy mi következzen most, ő pedig ismét
megcsókolta, és ezt suttogta:
– Mutass meg mindent!
Lorcan engedelmeskedett.

Egy kapu és egy koporsó állt előtte.

Egyiket sem választotta.
Olyan helyen állt, ami valójában nem is hely volt, körülötte
köd gomolygott, ő pedig egyre csak bámulta ezt a két dolgot. A
választási lehetőségeit.
Valaki belülről püfölte a koporsót, fojtott női sikolyok és egyre
hangosabb könyörgés szűrődött ki belőle.
A kapu pedig fekete boltívvel vezetett az örökkévalóságba – vér
csorgott lefelé az oldalán, beleivódott a sötét kőbe. Csak a vér
maradt, miután a kapu bekebelezte az ifjú királyt.
– Te sem vagy jobb nálam – jegyezte meg Cairn.
Aelin visszafordult hozzá, de nem az őt kínzó harcos állt a
ködben.
Tizenketten ólálkodtak ott, alakot nem öltöttek, mégis ott
voltak, ősi és hideg lények. Egyként szólaltak meg:
– Hazug! Áruló! Gyáva!
A kő beitta a kapun csorgó vért, mintha maga a kapu falta volna
fel azt, ami a királyból maradt. Abból a királyból, aki feláldozta
magát helyette. Ő pedig hagyta, hadd tegye.
A koporsóból áradó dübörgés nem szűnt.
– Sosem nyílik, ki a láda – mondták.
 Aelin pislogott egyet, és hirtelen a ládában találta magát – a kő
hideg volt, a levegő fojtogató. Pislogott egyet, és már ő püfölte a
fedelét, ő sikított és sikított vég nélkül. Pislogott egyet, és láncok
húzták, maszk simult az arcára…

Aelin gyér fényt árasztó tűztálakra ébredt, a párja fenyő- és

hóillata vette körbe. Odakint, a sátron túl szél süvített, a
vászonfalak lobogtak, meg-megduzzadtak.
Elfáradt. Olyan nagyon-nagyon fáradtnak érezte magát.
Hosszú órákon át bámulta a sötétséget, többé nem jött álom a
szemére.

Aelin még Tölgyváld takarásában, a kontinensen kiapadt érként

keresztülkígyózó, lángokkal kiszélesített ősi úton is érezte
Távolvég jelenlétét. Érezte, ahogy a Ruhnn-hegység föléjük
magasodik, hatalmas falat képezve a horizont mentén.
A sereg elején haladt, és leginkább hallgatásba burkolózott,
miközben eltelt a délelőtt, majd a délután is. Rowan mellette
maradt, mindig a bal oldalán, mintha pajzsot képezhetne közte és
Távolvég között, miközben ő lángnyelveket küldött előre, amivel
megolvasztotta az előttük álló ősi fákat. Rowan szele elfojtott
mindenféle füstöt, ami a közeled-tükre figyelmeztethette volna az
ellenséget.
Előző este befejezte a tetoválásokat. Egy aprócska kézi tükör
segítségével meg is mutatta Aelinnek a művét. A tetoválást, amit
nekik készített.
 Aelinnek elég volt egyetlen pillantást vetnie a hátán végigfutó
kitárt szárnyakra – a sólyomszárnyakra –, és megcsókolta Rowant.
Addig csókolta, amíg nyoma veszett a ruháinak, és lovagló ülésben
Rowanen találta magát. Egyikük sem bajlódott szavakkal,
képtelenek is lettek volna megtalálni a megfelelőeket.
Reggelre meggyógyult a háta, bár maradt néhány érzékeny
pont a gerince mentén, és miközben minden egyes órával egyre
közelebb lovagoltak Távolvéghez, a tinta láthatatlan súlya
valahogy megerősítette.
Kiszabadult. Túlélte.
Mind Távolvéget, mind pedig Maeve-et.
És most pokoli sebességgel igyekezett északra, hogy megmentse
a népét Morathtól, még mielőtt elsöprik őket a föld színéről.
Mielőtt Erawan és Maeve odaér, hogy így tegyen.
De ettől még lehúzta őt egy súly, ami nyugat felé vonzotta.
Hogy nézzen a felé a hely felé, ahonnan olyan sokáig tartott
kiszabadulnia, még azután is, hogy testileg kijutott.
Ebéd után Elide felzárkózott mellé jobb oldalt, néma csendben
lovagoltak a fák alatt. A lány háta egyenesebbnek tűnt, mint
korábban bármikor. Arca rózsás volt.
Aelinnek volt egy sejtése, miért pirul úgy Elide, és tudta jól,
hogy ha hátranézne Lorcanre, akkor azt a kielégült, csakis a
férfiakra jellemző mosolyt látná az arcán.
De Elide egyáltalán nem úgy szólalt meg, mint egy
szerelemittas leányzó.
– Miután Vernon elvitt Perranthból, azt hittem, sosem látom
többé Terrasent.
Aelin pislogott. És még a pirosság is elhalványult Elide arcán,
ahogy megfeszült a szája.
 Egyedül Elide látta közülük Morathot. Egyedül ő élt ott. Ő élte
túl.
– Volt, amikor én sem hittem, hogy újra látom majd – felelte
Aelin.
Elide arcán látszott, hogy alaposan elgondolkozik valamin.
– Amikor orgyilkos voltál, vagy amikor rabszolga?
– Mindkettő. – És bár Elide talán pont azért jött oda mellé,
hogy szóra bírja, mégis magyarázatba fogott: – Másfajta kín volt,
amikor Távolvégbe kerültem, tudni, hogy csupán kilométerek
választanak el az otthonomtól. És hogy nem láthatom többé
azelőtt, hogy eljön értem a halál.
Elide sötét szemében megértés csillogott.
– Azt hittem, meghalok ott, abban a toronyban, és senki sem
emlékszik majd rá, hogy egyáltalán léteztem.
Mindketten foglyok voltak, rabszolgák – így vagy úgy.
Mindketten láncot hordtak. És a nyomát.
Vagy legalábbis Elide. Az, hogy Aelinéi eltűntek, még mindig
rettentően gyötörte, sosem gondolta volna, hogy így fáj majd a
hiányuk.
– De végül kijutottunk – jegyezte meg Aelin.
Elide odanyúlt, és megszorította Aelin kezét.
– Igen, kijutottunk.
Még ha most azt is kívánta, hogy legyen már vége. Az egésznek.
Minden egyes lélegzetét megnehezítette ez a kívánság.
Továbbra is egymás mellett haladtak, és épp amint Aelin
észrevette, hogy kettéválik előttük az út – egy olyan kereszteződés
nyílik, ahol egyenesen a sóbánya felé indulhatnának –,
figyelmeztető kiáltás harsant a rukhin soraiból, akik az erdő és a
hegyek között repültek.
 Aelin azonnal előkapta Goldrynt. Rowan is előhúzta a
fegyverét mellette, és az egész hadsereg megtorpant, hogy a
rengeteget, az eget fürkéssze.
Épp abban a pillanatban hallotta meg a figyelmeztetést, ahogy
egy sötét árny suhant el felettük, olyan hatalmas, hogy kitakarta a
napot az erdő lombkoronája felett.
Wyvern.
Íjak nyögtek, és rukok száguldottak el mellettük, hogy
üldözőbe vegyék a wyvernt. Ha egy vasfogú felderítőcsapat
kiszúrta őket…
Aelin előhívta a mágiáját. A wyvern feléjük fordult, csak nagy
nehezen látták az ágak alkotta szövevényes mennyezeten túl.
Ekkor fény villant. Visszalökte a rukhint – méghozzá teljesen
ártalmatlanul.
Nem is fény. Hanem jég, reszketett, megvillant, majd lánggá
vált.
Rowan is felismerte. Elüvöltötte magát, hogy ne lőjenek.
Nem Abraxos szállt le a kereszteződésben. Feketecsőrű Manon
sem bukkant fel.
Ismét fény villant. És Dorian Havilliard állt előttük, kabátja és
köpenye foltos volt, megviselt.
Aelin vágtázva indult meg felé az úton, Rowan és Elide
mellette, a többiek mögötte.
Dorian felemelte a kezét, arca halálosan komornak tűnt, pedig a
szeme tágra nyílt Aelin láttán.
Aelin ebben a pillanatban megérezte.
Hogy mi van Doriannél. A rémkulcsok.
Mind a három.
 88. FEJEZET

AEDION KARJA ÉS BORDÁI ÉGTEK.

Erősebben, mint ha a tűzlándzsák perzselő tüze érte volna,
erősebben, mint Hellas égő birodalmának bármelyik bugyrában.
Akkor tért magához, amikor a gyógyító elkezdte összevarrni.
Ráharapott a bőrdarabra, amit a nő odakínált neki, majd ordított a
fájdalomtól, miközben a gyógyító összevarrta a sebet.
Mire a nő végzett, Aedion ismét elveszítette az eszméletét.
Percekkel később ébredt, legalábbis a katona szerint, akit azért
állítottak mellé, hogy figyeljen, nehogy meghaljon, és a fájdalom
akkorra kissé alábbhagyott már, ám még mindig elég élesnek
bizonyult ahhoz, hogy semmiképpen sem használhatta a
kardforgató karját. Legalábbis addig, amíg a tündéröröksége meg
nem gyógyítja – gyorsabban, mint a halandókat.
Azt is a tündérszármazásának köszönhette, hogy nem halt bele
a vérveszteségbe, hogy egyáltalán mozdítani tudta a karját,
miközben megparancsolta, adják vissza rá a páncélt, majd
kibotorkált az utcára, és a falhoz indult. Az anyja
tündérszármazásának is, igen, de legfőképp az apjáénak.
Vajon hallotta Gavriel a tengeren túl, vagy bárhol, ahol Aelint
keresik, hogy Terrasen hamarosan elesik? Vajon érdekelné
egyáltalán?
 Nem számított. Még ha egy része azt kívánta is, hogy az
Oroszlán itt legyen most. Rowan és a többiek is, persze, de Gavriel
megnyugtató jelenléte sokat segítene a katonákon. Talán rajta is.
Aedion a fogát csikorgatta, meg-megingott, miközben felfelé
kaptatott a vértől csúszós lépcsőfokokon a városfalra, és kerülgette
a halandó és valg holttesteket. Egy óra... Egy egész órán át kiütve
hevert.
Semmi sem változott.
A valgok továbbra is elárasztották a falat, valamint a déli és
nyugati kapukat, azonban a terraseni csapatok visszatartották őket.
Odafent a crochanek és vasfogúak serege valamelyest megritkult,
de nem nagyon. A Tizenhármak távoli, vad alakulatként téptek
szét mindenkit, aki feléjük repült.
És odalent a folyónál… Vörös vér szennyezte a havas partot.
Túlságosan is sok vörös vér.
Aedion megbotlott, egy pillanatra másfelé kellett figyelnie,
miközben a katonák megadták a kegyelemdöfést a valg gyalogos
katonáknak előtte. Amikor ismét tiszta lett az út, Aedion szinte
levegőhöz sem jutott, úgy fürkészte a véres partszakaszokat.
Mindenütt katonák hevertek holtan, de... Ott! Közelebb a
városfalhoz, mint hitte.
Lysandra fehérben harcolt hóban és jégben. Vér csordogált az
oldalán. Vörös vér.
De nem húzódott vissza a vízbe. Tartotta a frontot.
Ostobaság volt – és felesleges. Sokkal hasznosabb volt, hogy
korábban meglepetésszerűen rajtuk ütött.
De Lysandra tovább harcolt, farkával gerinceket roppantott
össze, hatalmas pofája fejeket szaggatott le, épp ott, ahol a folyó a
város körül kanyargott. Aedion tudta, hogy valami nincs rendben.
És nem csak az oldalán csorgó vér miatt.
 Lysandra megtudott valamit, amivel ők még nincsenek
tisztában. Azzal próbált meg jelezni nekik a falon, hogy
megvetette a lábát.
Aedionnal forgott a világ, a karja és a bordái lüktetve
hasogattak, miközben a csatamezőt pásztázta. Egy egész csapatnyi
katona rontott Lysandrára. Farkának egyetlen csapásával kettétörte
a dárdáikat, és magukat a gyalogosokat is.
Ám ekkor újabb csapat próbált meg elrohanni mellette, ezúttal
a folyópart mentén.
Aedion észrevette, mi van náluk, hogy mit próbálnak közelebb
cipelni, és elkáromkodta magát. Lysandra szétzúzott egy csónakot
a farkával, de a másik csapatnyi katonát már nem érte el – náluk is
volt egy csónak.
Ott termettek a jeges folyónál, a csónakjuk körül fröccsent a
víz, ahogy a folyóra hajították, Lysandra pedig már ugrott is. Épp
akkor, amikor rátámadt egy újabb csapatnyi katona, olyan sok
dárdával és lándzsával, hogy kénytelen volt felvenni velük a
harcot. Így a csónak és az azt cipelő katonák átjutottak a védelmi
vonalán.
Aedion ráeszmélt, merrefelé haladnak a katonák, és üvöltve
elkezdett parancsokat osztani. Minden egyes kiáltásba beleszédült.
Azzal, hogy Lysandra kiosont a csatornahálózaton keresztül a
folyóba, meglepte az ellenséget. Azonban ezzel egy időben fel is
fedte Morath előtt, hogy más módon is be lehet jutni a városba. A
lábuk alatt.
És ha átjutnak a kapun, ha bejutnak a falak mögé…
Aedion igyekezett leküzdeni az egyre növekvő ködöt a fejében,
és jelezni kezdett. Először az alakváltónak, aki a frontot tartotta
odalent, aki mindent elkövetett, hogy hősiesen visszatartsa az
ellenséges csapatokat. Majd a Tizenhármaknak, akik olyan
veszélyesen magasan szálltak a levegőben, hogy térjenek vissza a
falakhoz – és állítsák meg Morath alattomos előrehaladását, még
mielőtt túl késő lesz.

Magasan az égben, ahol a szél zúgása összekeveredett a

haldoklók és sérültek sikolyaival, Manon észrevette a tábornok
jelzését, az ügyesen kidolgozott fényjelzést, amit előző este
mutatott meg neki.
Parancs, hogy siessenek vissza a falakhoz – méghozzá azon
nyomban. Csak ő és a Tizenhármak.
A crochanek feltartóztatják a vasfogúakat, de hogy
elhátráljanak, hogy otthagyják őket…
Aedion herceg ismét jelzett. Most! Most! Most!
Valami baj történt. Nagy baj.
Folyó, jelezte a herceg. Ellenség.
Manon lepillantott a mélybe. És látta, mit próbál Morath
észrevétlenül végrehajtani.
– A falakhoz! – kiáltotta a Tizenhármaknak, akik továbbra is
pörölyként zúztak szét mindent maguk körül, és a város felé
fordította Abraxost, megrántva a gyeplőt, hogy ezzel jelezze,
repüljön magasan a csata fölé.
Asterin figyelmeztető kiáltása egyetlen szívdobbanásnyival
később érte el őt a kelleténél.
Alulról óriási bika rontott Abraxosnak, prédáját becserkésző
ragadozóként.
Manon tudta, ki ül rajta, ahogy a bika összeütközött
Abraxosszal, és karmait és fogait mélyen belevájta a kisebb
wyvernbe.
 Sárgalábú Iskra már mosolygott.
A világ megdőlt és forogni kezdett, de Abraxos, hiába üvöltött
fel fájdalmasan, a levegőben maradt, tovább vert a szárnyával.
Még akkor is, amikor Iskra bikája hátrahúzta a fejét – hogy
aztán összezárja állkapcsát Abraxos nyaka körül.
 89. FEJEZET

ISKRA BIKÁJA MEGRAGADTA ŐT A nyakánál fogva, azonban

Abraxos a levegőben maradt.
Amikor Manon meglátta, hogy az erős állkapocs Abraxos
nyakába mélyed, amikor rémület és fájdalom csillant a wyvern
szemében…
Manon levegőt is alig kapott. Képtelen volt gondolkozni a
rátörő rettegéstől, néhány pillanatig annyira vakítónak és
émelyítőnek bizonyult, hogy megdermedt. Teljességgel
megdermedt.
Abraxos, Abraxos...
Az övé. Abraxos az övé, ő pedig a wyverné, maga a Sötétség
választotta ki őket egymásnak.
Nem érezte az idő múlását, fogalma sem volt róla, mennyi idő
telt el a harapás és aközött, hogy ő ismét mozgásba lendült. Lehet,
hogy csupán egy másodperc volt, de az is lehet, hogy egy teljes
perc.
Ám végül előkapott egy nyilat a szinte kiürült tegezből. A szél
azzal fenyegetett, hogy kitépi a kezéből, de az íj húrjára illesztette,
és miközben a világ forgott, forgott, egyre csak forgott, és a szél
süvített körülöttük, célzott.
Iskra bikája megrándult, ahogy beleszúródott a nyílvessző – épp
csak egy hajszálnyira a szemétől.
De csak nem engedte el Abraxost.
 Egyre csak szorította a torkát, de ha elég hosszan és keményen
ráharap, ha elzárja a wyvern légútját...
Manon újabb nyilat húzott elő.
A szélirány megváltozott, épp csak annyira, hogy ezúttal a
wyvern állkapcsát találja el, és a nyíl hegye épphogy csak
belefúródott a vastag bőrrészbe.
Iskra felnevetett. Nevetett, ahogy Abraxos vergődött, és
egyszerűen képtelen volt kiszabadulni…
Manon a Tizenhármakat kereste, bárkit, aki megmentheti őket.
Aki megmenthetné Abraxost.
Hiszen ő mindenki másnál többet jelentett számára, ha a
háromarcú istennő engedné, azon nyomban helyet cserélt volna
vele, tépje inkább ki az ő torkát az az iszonytató állkapocs…
Csakhogy a Tizenhármakat széthúzták, Iskra boszorkányköre
szándékosan szétzilálta az alakzatukat. Asterin és Iskra
másodparancsnoka épp egymásnak esett vaskörmével, ahogy a
wyvernjeik karmai egymásra zárultak, és zuhantak lefelé a
csatamezőre.
Manon felmérte a távolságot Iskra bikájáig, az Abraxos nyaka
köré záruló állkapcsot. Vajon mennyire tart a gyeplő szíja? Ha
leugrik, és szerencséje van, talán elvághatja a bika torkát, épp
annyira, hogy leválassza őt…
Ám ekkor Abraxos szárnycsapásai lassulni kezdtek. A farka,
amivel eddig olyan hősiesen ütlegelte a bikát, megingott.
Ne!
Ne!
Ne így! Bárhogy, csak így ne!
Manon visszaakasztotta az íjat a hátára, félig dermedt ujjakkal
nyúlt a nyereg csatjai és szíjai után.
Képtelen elviselni.
 Nem is hajlandó elviselni ezt a halált, Abraxos fájdalmát és
félelmét előtte.
Talán zokogott. Talán sikított, ahogy Abraxos szárnymozgása
ismét megakadt.
Keresztülugrik az istenverte szélfúváson, kitépi azt a ribancot a
nyeregből, és elvágja a wyvern torkát…
Abraxos zuhanni kezdett.
Nem is zuhanni. Hanem lefelé szállt, próbált lejjebb kerülni.
Elérni a földet, és magával rántotta a bikát is.
Hogy Manon túlélje.
– KÉRLEK! – kiáltotta Manon Iskrának a csatatéren, az egész
világon át. – KÉRLEK!
Könyörögne, csúszna-mászna, ha azzal életben tarthatná
Abraxost.
Az ő harcos szívű wyvernjét. Aki sokkal többször mentette
meg, mint ahányszor Manon megmentette őt.
Aki a legfontosabb módon mentette meg.
– KÉRLEK! – üvöltötte… Üvöltött szétzilált lelkének minden
egyes darabkájával.
Iskra csupán nevetett. És a bikája nem engedte el, még akkor
sem, amikor Abraxos egyre lejjebb és lejjebb húzta őket.
Manon könnyeit elragadta a szél, és végre sikerült meglazítania
az utolsó csatot is a nyergen. A két wyvern közötti távolság
lehetetlenül nagynak tűnt, de már korábban is pártolt mellé jó
szerencse.
Nem érdekelte semmi. Sem a Pusztaság, sem a crochanek és a
vasfogúak, sem a koronája. Semmi sem érdekelte, ha Abraxos nincs
vele.
Abraxos szárnya megfeszült, rendületlenül harcolt hatalmas,
szeretettel teli szívével, hogy lejjebb ereszkedjenek.
 Manon felmérte a távolságot a bika oldaláig, és letépte a
kesztyűjét, hogy kiszabadítsa vaskörmeit. Éppolyan erősek voltak,
mint bármilyen csáklya.
Manon felemelkedett a nyeregben, maga alá húzta a lábát, teste
megfeszült, hogy előreugorjon. Megérintette Abraxos gerincét, és
így szólt:
– Szeretlek.
Végső soron csak ez számított. Ez volt az egyetlen, ami
számított most.
Abraxos vergődött. Mintha próbálta volna megakadályozni.
Manon erőt gyűjtött a lábába, a karjába, mély levegőt vett, talán
most utoljára…
És ebben a pillanatban egy üvöltő alak száguldott lefelé az
égből, gyorsabban, mint egy hullócsillag, és nekicsapódott Iskra
bikájának.
A wyvern eleresztette Abraxos nyakát, aztán zuhanni, pörögni
kezdtek.
Manonnak volt annyi lélekjelenléte, hogy belekapaszkodjon a
nyeregbe, hogy minden erejével fogódzkodjon, nehogy a szél
elragadja őket egymástól.
Abraxos vére felfelé szállt, ahogy zuhantak, ám a wyvern ekkor
szélesre tárta a szárnyát, és bedőlt, hogy megállítsa az esésüket.
Sikerült annyira visszanyernie az egyensúlyát, hogy Manon
visszalendülhessen a nyeregbe, és becsatolja magát. Közben
odafordult, hogy megnézze, mi történt mögötte. Hogy ki mentette
meg.
Nem Asterin volt.
Nem is a Tizenhármak közül valaki.
Hanem Kékvérű Petrah.
 És a kékvérű boszorkányklán örököse mögött vasfogúak
csapódtak Morath légierejének most, hogy kirontottak a felhőkből,
amelyek felett eddig észrevétlenül repültek.
Több százan voltak.
Több száz vasfogú boszorkány és wyvern vette fel a harcot a
saját népével.
Petrah és Iskra szétvált, a kékvérű örökös pedig Manon felé
repült, miközben Abraxos igyekezett a levegőben maradni.
Manon még a szél zúgása, a csatazaj mellett is hallotta, ahogy a
kékvérű örökös így szól:
– Egy jobb világért.
Manon szóhoz sem jutott. Egyetlenegyet sem sikerült
kipréselnie magából, úgyhogy a városfal felé fordult, a folyót és a
csatornát elválasztó rácson bejutni próbáló ellenség irányába.
– A falak…
– Menj! – Azzal Petrah Iskrára mutatott, aki a levegőben
lebegve, a száját tátva figyelte, mi történik. Olyan hallatlan árulás
és ellenszegülés tanúi voltak, hogy a morathi vasfogúak közül is
sokan teljesen megdöbbentek. Petrah vicsorogva kivillantotta
vasfogát a bágyadt napfényben. – Ő az enyém.
Manon a városfal és Iskra között járatta a tekintetét, még
egyszer odafordult. Ha ketten vennék fel egy ellen a harcot,
biztosan darabokra szaggatnák.
– Menj már! – mordult rá Petrah. És amikor Manon továbbra is
tétovázott, Petrah hozzátette: – Keelie-ért.
A wyvernért, amit Petrah szeretett – úgy, ahogyan Manon
szerette Abraxost. Ami az utolsó leheletéig védelmezte Petrah-t,
miközben Iskra bikája lemészárolta.
Úgyhogy Manon bólintott.
– A Sötétség vonjon ölelésébe!
 Abraxos a fal felé repült, szárnycsapásai egyenetlenek, légzése
felszínes volt.
Pihennie kell, gyógyítót keresni hozzá.
Manon hátrapillantott, épp akkor, amikor Petrah Iskrának
csapódott.
A két örökös a föld felé zuhant, majd ismét összecsapott, a
wyvernjeik is le-lesújtottak egymásra.
Manon teljeséggel képtelen lett volna elfordulni, még ha akart
volna is.
A két wyvern szétvált, majd bedőlt, tökéletes, borotvaéles
kanyart vett, és ismét összecsapott, felfelé emelkedett, ahogy
farokcsapások közepette karmaikkal összekapaszkodtak.
Iskra és Petrah egyre feljebb és feljebb szállt.
A wyvernek karmoltak, haraptak, összezárták karmaikat,
csattogtatták állkapcsukat. Maguk mögött hagyták a légbeli
csatateret, felrepültek a crochanek és vasfogúak fölé, a
felhőfoszlányok közé.
Versenyt futottak, a wyvernek násztáncát gúnyolták azzal,
hogy a lehető legmagasabbra emelkedtek, majd egyként zuhantak
le a föld felé.
A vasfogúak felhagytak a harccal. A crochanek megdermedtek
a levegőben. Még odalent a csatamezőn is felnéztek a morathi
katonák.
A két örökös egyre magasabbra, magasabbra és magasabbra
emelkedett. És amikor elérték azt a magasságot, ahol a wyvernek
már nem jutottak elég levegőhöz, összezárták karmaikat, és fejjel
lefelé zuhanni kezdtek a talaj felé.
Manon előbb vette észre a csapdát, mint Iskra.
 Abban a pillanatban észrevette, amikor Petrah elszakadt tőlük.
Aranyhaja lebegett a szélben, ahogy előhúzta a kardját, és
wyvernje körözni kezdett.
Szoros, tökéletes köröket írt le Iskra és a bikája körül, ahogy
azok zuhantak.
Olyan szorosakat, hogy Iskra bikájának nem maradt elég helye,
hogy kitárja a szárnyát.
És amikor mégis megpróbálta, Petrah wyvernje ott termett,
farkával odacsapott, pofájával odakapott. És amikor mégis
megpróbálta, Petrah kardja ott termett, szétvagdosta a hátast.
Iskra ekkor döbbent rá.
Miközben zuhantak, zuhantak, egyre csak zuhantak, Petrah
körözött körülöttük, olyan gyorsan, hogy Manonban felmerült, a
kékvérű örökös gyakorlással tölthette az elmúlt hónapokat, erre a
bizonyos pillanatra készült.
Hogy bosszút álljon azért, amit Iskra vele és Keelie-vel tett.
Mintha az egész világ megdermedt volna.
Petrah és a wyvernje körözött, csak körözött, és Iskra
wyvernjéből vér szállt felfelé. Az állat minden egyes zuhanással
töltött méterrel egyre jobban kétségbeesett.
Azonban Petrah sem kérte a wyvernjét, hogy tárja ki a
szárnyát. Nem húzta meg a hátasa gyeplőjét, hogy bedöntse a
wyvernjét.
– Hagyd ott! – lehelte Manon. – Döntsd be most!
Petrah nem tette. A két wyvern égboltról aláhulló sötét
csillagként zuhant tovább a föld felé.
– Elég! – vakkantotta Iskra.
Petrah válaszra sem méltatta.
 Ekkora sebességnél már semmiképpen nem dőlhettek be.
Hamarosan Petrah-nak sem sikerülhet. Ő is összezúzza magát,
Iskrával együtt.
– Elég! – Iskra utasítása éles kiáltássá vált a félelemtől.
Manonban semmiféle együttérzést nem ébresztett. Az
égvilágon semmilyet.
A föld egyre közeledett hozzájuk, kegyetlenül, keményen.
– Azt mondtam, elég legyen, te őrült ribanc!
Már csupán hatvan méter választotta el őket a talajtól. Aztán
harminc. Manon levegőt sem kapott.
Tizenöt méter.
És ahogy a föld mintha emelkedni kezdett volna, hogy végre
elérjék egymást, Manon olyan tisztán hallotta Petrah Iskrához
intézett szavát, mintha maga a szél repítette volna el őket hozzá.
– Keelie-ért!
Petrah wyvernje kitárta a szárnyait, és keményebben bedőlt,
mint amilyet Manon wyverntől valaha is látott.
Felfelé röppent, a szárnya széle épp végigkarcolta a jeges földet,
mielőtt visszarepült a levegőbe.
Iskra és a bikája pedig a földbe csapódott.
Manon beleremegett a csattanásba, ami végigmennydörgött a
világon.
Iskra és a bikája többé nem mozdult.
Abraxos fájdalmasan felnyögött, mire Manon dübörgő szívvel
megpördült a nyeregben.
Iskra meghalt. A sárgalábú örökös meghalt.
Nem érzett olyan boldogságot, mint kellett volna. Hiszen
mindeközben az ellenség a városfal védtelen rácsát támadta.
Úgyhogy megcsattintotta a gyeplőt, és Abraxos már repült is a
városfal felé. Sorrel és Vesta mellette termett, és Asterin is gyorsan
felzárkózott mögéjük hátulról. Alacsonyan repültek, a légi csatatér
alatt, ahol most már vasfogú küzdött vasfogúval a vasfogú-crochan
párharc mellett. Arrafelé haladtak, ahol a folyó elérte a várost.
A csónak már ott volt. A kis rácstól nyilak záporoztak az
ellenségre, az őrök kétségbeesetten igyekeztek visszatartani őket.
A morathi katonákat teljesen lefoglalta a célpontjuk maguk
előtt, fel sem pillantottak egészen addig, amíg Abraxos rájuk nem
támadt.
Vére ott szivárgott a levegőben Manon mellett, miközben
földet értek, és Abraxos már utánuk is nyúlt karmaival, fogaival és
farkával. Sorrel és Vesta foglalkozott a többivel, és a csónak
hamarosan darabokra tört.
Csakhogy ez még nem volt elég. Közel sem.
– A kövek! – lehelte Manon, és a folyó túlpartja felé irányította
Abraxost.
A wyvern megértette. Manon szíve úgy megfeszült, hogy már
fájt, amiért így terhelnie kell, de a wyvern keresztülszállt a folyón,
és visszacipelte magával az egyik hatalmas sziklát. A Tizenhármak
megértették a tervet, és gyors, magabiztos mozdulatokkal
követték.
Abraxos minden egyes szárnycsapása lassabb volt, mint a
legutolsó. Méterenként veszített a repülési magasságából, ahogy
átvágtak a folyón.
De csak átért, épp akkor, amikor egy újabb csapatnyi morathi
katona próbált meg beférkőzni a kis, védtelen csatornába. Manon
gyorsan belevágta a sziklát a vízbe, mielőtt még elérhették volna a
céljukat. A Tizenhármak is hasonlóképpen tettek, a csobbanások
végigvisszhangzottak a városfalon.
Újra és újra elismételték a mozdulatot, és minden egyes út a
folyón át lassabbnak bizonyult az előzőnél.
 De végül csak felhalmozták a sziklákat, áttörték a vízfelszínt.
Aztán magasabbra emelkedtek, és végül már nem lehetett
hozzáférni a csatornához. Épp elég nagyra építették a gátat ahhoz,
hogy elzárják a bejáratot, de ne segítsenek vele a túlparton
gyülekező katonáknak.
Abraxos légzése nehézkessé vált, feje lekonyult.
Manon megfordult a nyeregben, hogy szóljon a
másodparancsnokának, elég lesz ennyi szikla, de Asterin már egy
lépéssel előtte járt. A másodparancsnok felmutatott a föléjük
magasodó városfalra.
– Menj már be!
Manon nem vesztegette az idejét vitával. Megrántotta Abraxos
gyeplőjét, és átrepültek a városfalon. A wyvern vére csak úgy
záporozott az alattuk harcoló katonákra.
Abraxos sikeresen feljutott a palota gyilokjárójára, mielőtt
elszivárgott minden ereje.
Mielőtt nekicsapódott a falnak, és megcsúszott. A csattanás
visszhangot vert Orynthban.
Magának a palotának csapódott neki, szárnya elernyedt, és
Manon gyógyítóért üvöltve már szabadította is ki magát a
nyeregből.
Sokkal mélyebb volt a seb a nyakán, mint Manon gondolta.
És még így is harcolt érte. Így is odafent maradt.
Manon a mély harapásnyomra szorította a kezét, a vér úgy
szivárgott keresztül az ujjain, mint víz a megrepedt gáton.
– Jön a segítség! – nyugtatta Abraxost. Hangja reszelősen,
megtörten csengett. – Jönnek már!
A Tizenhármak leszálltak, és Sorrel berohant a palotába,
nyilván azért, hogy ha kell, a saját kezével rángassa ki a gyógyítót,
és hirtelen már tizenegy pár kéz szorította le Abraxos nyaksebét.
 Elállították a vérzést. Egyként nyomták, hogy odabent tartsák
az értékes vért, amíg elő nem kerül a gyógyító.
Manon képtelen volt rájuk nézni, képtelen volt bármi egyebet
tenni, mint lehunyni a szemét, és imádkozni a Sötétséghez, a
háromarcú anyához, ahogy kezét a vérző sebre szorította.
Sietős léptek hangzottak fel a palota várfalának kövein, és
Sorrel Manon mellett termett, hogy ő is odanyomja a kezét a sebre.
A vele érkező idősebb nő lepakolta a holmiját, és szólt, hogy
továbbra is szorítsák le a sebet.
Manon nem válaszolt, nem mondta el, hogy úgysem mennek
sehová. Egyikük sem.
Akkor sem, ha az égben és odalent a földön továbbra is dúlt a
harc.

Lysandra alig kapott levegőt, minden egyes szárnycsapás

nehezebbnek bizonyult az előzőnél, miközben arrafelé sietett,
ahová Feketecsőrű Manon és a boszorkányköre leszállt a palota
falán.
Ő maga is wyvernné változott, kihasználta a lázadó vasfogúak
érkezését, akik elvonták a sereg figyelmét, de kezdte megérezni,
hogy így felhasználta az összes varázserejét. És a harc, a sebek,
amiket még ő sem tudott begyógyítani…
Lysandra észrevette, hogy két alak egy ismerős aranyhajú
harcost cipel felfelé a kastély lépcsőjén, amikor végre odaért a
várfalhoz.
A boszorkányok azonnal felé fordultak.
Ekkor Lysandra összeszedte minden erejét, és még egyszer
átváltozott, kényszerítette a testét, hogy öltsön emberi alakot. Még
szinte fel sem húzta a nadrágot és az inget, amit a várfalnál
hagyott, amikor Ren Allsbrook és a Romlás egyik katonája felért
hozzájuk a félig öntudatlan Aedionnal.
Túl sok vér fedte.
Lysandra feléjük rohant, nem foglalkozott erős bicegésével, a
bal lábát, a jobb vállát hasogató fájdalommal. Végigrohant a
várfalon, ahol a gyógyító a sérült Abraxosszal foglalkozott, a
Tizenhármak pedig vérben úszva ügyeltek rá.
– Mi történt? – fékezett le Lysandra Aedion előtt, aki nagy
nehezen felemelte a fejét, hogy komoran rámosolyogjon.
– Egy valg herceg – felelte Ren, akit szintén vér borított, arca
pedig belesápadt a kimerültségbe.
Ó, az istenekre!
– Nem élte túl – felelte reszelősen Aedion.
Ren ráripakodott:
– Te pedig nem pihentél eleget, te ostoba barom! Szétszaggattad
az öltéseket!
Lysandra végigfuttatta a kezét Aedion arcán, homlokán.
– Keressünk neked gyógyítót…
– Már látott – nyögte Aedion. Lábát a földre tette, és igyekezett
megállni rajta. – Azért hoztak fel, hogy pihenjek.
Mintha már maga a gondolat is teljességgel nevetséges lett
volna.
Ren elengedte Aedion vállát.
– Ülj le, mielőtt elesel, és bevered a fejed a kőbe! – Lysandra
hajlott rá, hogy helyeseljen, de ekkor Ren így folytatta: –
Visszamegyek a falra.
– Várj!
Ren odafordult hozzá, ám Lysandra addig nem szólalt meg,
amíg a Romlás katonája le nem ültette Aediont a palota falához.
 – Várj! – ismételte, amikor Ren szólásra nyitotta a száját.
Lysandra szíve dübörgött, gyomrából émelygés tört fel.
Füttyentett, mire Feketecsőrű Manon és a Tizenhármak
odanéztek. Intett nekik, pedig iszonyatosan fájt a karja.
– Megsérültél! – mordult fel Aedion.
Lysandra rá sem hederített, miközben a boszorkányok
közeledtek feléjük. Annyi kiontott vér fedte őket!
– Abraxos túléli? – kérdezte Manontól.
A boszorkánykirálynő aprót bólintott, aranyszeme
fénytelennek tűnt.
Lysandra már arra sem volt képes, hogy megkönnyebbüljön.
Hiszen azért repült ide ilyen kétségbeesetten, hogy figyelmeztesse
őket valamire. Lenyelte a torkába toluló epét, és a harcmezőre
mutatott. A csatatér sötét, ködös szívére.
– Megjavították a boszorkánytornyot. És errefelé tart. A két
szememmel láttam. Boszorkányok gyűlnek a tetején.
Teljes némaság borult rájuk.
És mintegy válaszképp, a torony felzúgott.
Nem feléjük, hanem az ég felé céloztak vele. Fény villant,
mennydörgésnél is hangosabb robbanást hallottak, majd az égbolt
egy része kiürült.
Ahol korábban vasfogúak csatáztak, lázadók és hűségesek
egyaránt, ahol az imént még crochanek repültek közöttük, most
nem maradt semmi.
Csupán hamu.
Lysandra elcsukló hangon folytatta, miközben a torony
továbbindult, egyenesen Orynth felé.
– Le akarják rombolni a várost.
Manon kezét és karját Abraxos vére fedte, úgy bámulta a
csatamezőt. Azt a helyet, ahol nemrég még vasfogúak és crochanek
harcoltak az ellenséges sereggel, most pedig... Egyszerűen nyomuk
veszett.
A nagyanyja minden egyes állítása igaznak bizonyult a
boszorkánytornyokkal kapcsolatban.
És most nem Kaltain és az ő árnyéktüze, hanem vasfogú
boszorkányok szolgáltatták a lövések erejét.
Fiatal vasfogú boszorkányok, akik felajánlották saját magukat.
Akik megadták magukat, miközben beléptek a torony tükörrel
bélelt közepébe.
Egy közönséges Megadás húsz-harminc boszorkánnyal végzett
volna körülötte. Talán többel is, ha idősebb és erősebb
boszorkányról lett volna szó.
De ha a Megadást a boszorkánytükrök erősítik fel… Egyetlen
lövés, és a palota romhalmazzá válik. Még egy, talán kettő, és
Orynth is hasonló sorsra jut.
Vasfogúak gyülekeztek a toronynál, veszedelmes fal tartotta
távol a crochaneket és a lázadó vasfogúakat.
Néhány crochan megpróbált áttörni a vonalukon.
Vörös köpenyes testük darabokban hullott a földre.
Petrah most már visszatért a boszorkányköréhez, ő is
megpróbálta elérni a tornyot. Hogy ledöntse.
Vasfogú boszorkányok áradata tartotta vissza őket.
A torony közeledett. Egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk.
Hamarosan lőtávolságba ér. Még néhány perc, és elég közel lesz
ahhoz, hogy a lövés elérje a palotát. Hogy eltörölje a sereget, az
ellenállás utolsó bástyáját – mégpedig örökre.
Nem marad túlélő. Nem lesz második esély.
Manon Asterinhez fordult, és halkan így szólt:
– Szükségem van egy másik wyvernre.
A másodparancsnoka rámeredt.
 – Szükségem van egy másik wyvernre! – ismételte Manon.
Abraxos nem tudott ismét a levegőbe lendülni. Még órákon,
napokon keresztül röpképtelen lesz.
– Senki sem juthat túl a vasfogúak falán – szólalt meg rekedten
Aedion Ashryver.
Manon kivillantotta a fogát.
– Én igen. – Az alakváltóra mutatott. – Te oda tudsz vinni.
– Nem! – vicsorgott Aedion.
Csakhogy Lysandra is a fejét rázta, zöld szemében bánat és
kétségbeesés ült.
– Nem megy… Minden erőmet felhasználtam. Ha lenne még
egy óránk…
– Öt percünk van! – csattant fel Manon. A Tizenhármakhoz
pördült. – Erre készültünk. Szét tudjuk verni az ellenséges sereget.
Átjutunk rajtuk. Szétromboljuk azt a tornyot!
A boszorkányok ekkor összenéztek. Mintha kimondatlan
beszélgetés zajlott volna le közöttük, ami során megegyezésre
jutottak.
A Tizenhármak a wyvernjeikhez indultak. Sorrel megszorította
Manon vállát, miközben elhaladt mellette, majd felmászott a
hátasára. Már csak Asterin állt Manon előtt.
A másodparancsnoka, az unokatestvére, a barátja
elmosolyodott, szeme csillagfénnyel ragyogott.
– Élj, Manon!
Manon pislogott.
Asterin erre szélesebben mosolygott, homlokon csókolta
Manont, és suttogva megismételte:
– Élj!
Manon nem számított az ütésre.
 Asterin olyan erősen, olyan pontosan gyomorszájon vágta, hogy
hirtelen a levegő is kiszorult a tüdejéből. Térdre esett.
Levegőért küzdött, fel akart állni, miközben Asterin odaért
Narene-hez, felszállt a kék nőstényre, és megfogta a gyeplőt.
– Vidd haza a népünket, Manon!
Manon ekkor megértette. Hogy mire készülnek.
A lába nem engedelmeskedett, ahogy a teste sem, miközben
igyekezett talpra kászálódni.
– Ne! – nyögte reszelésen.
Csakhogy Asterin és a Tizenhármak már a levegőbe röppentek.
Már felvették az alakzatot, faltörő kost képeztek, ami olyan jól
bevált korábban. A csatamező felé száguldottak. A közeledő
boszorkánytorony felé.
Manon nagy nehezen a várfal széléhez kúszott, és felhúzta
magát. A kőre dőlt, zihálva igyekezett levegőt préselni a tüdejébe,
hogy ő is felszállhasson, hogy előkerítsen egy crochant, akitől
elveheti a seprűt…
Csakhogy nem volt ott semmiféle boszorkány. Semmiféle seprű.
Abraxos továbbra is öntudatlanul hevert.
Manon halványan érzékelte, hogy az alakváltó és Aedion
herceg odalép mellé, Lord Rennel egyetemben. Halványan
érzékelte, miféle némaság borul a palotára, a városra, a falakra.
Mindannyian a közeledő boszorkánytornyot figyelték, a benne
gyülekező végzetet.
A Tizenhármakat, akik odafelé száguldottak, magával a széllel
és a halállal dacoltak.
Vasfogú boszorkányok fala emelkedett a torony előtt, elzárva az
útjukat.
Száz várta a tizenkettőt.
 A boszorkánytoronyban, ami mostanra elég közel járt ahhoz,
hogy Manon lássa, mi zajlik a legfelső szint nyitott boltíve alatt,
ifjú boszorkány lépett az üreges belső felé fekete köntösében.
Arrafelé, ahol Manon nagyanyja állt, és az üregre mutatott.
A Tizenhármak az útjukat álló ellenséghez értek, és nem
lassítottak.
Manon olyan erősen a kőbe vájta az ujjait, hogy megroppantak
vaskörmei. A fejét rázta, ahogy valami darabokra hullott a
mellkasában.
Szilánkosra törött, miközben a Tizenhármak a vasfogú
ostromzárba csapódtak.
Tökéletesen csinálták. Még sosem sikerült ilyen hibátlanra.
Halálos falanxként, nyílegyenesen törtek át az ellenséges
vonalakon. Egyenesen a torony felé repültek.
Másodpercek. Csupán másodpercek maradtak, míg a fiatal
boszorkány megidézi és rájuk szabadítja a Megadás fekete,
robbanásszerű erejét.
A Tizenhármait átvágtak a vasfogúakon, szétszéledtek, oldalra
nyomták őket.
Utat nyitottak a toronyhoz, hogy Asterin előreröppenhessen a
legfelső szintre.
Imogen volt az első.
Aztán Lin.
Majd Ghislaine, wyvernjét teljesen körbevette az ellenség.
Aztán Thea és Kaya, együtt, ahogy mindig.
Aztán a zöld szemű démonikrek, nevettek közben. Utána a
kémek, Edda és Briar, akiktől még akkor is záporoztak a nyilak.
Még így is eltalálták a célpontjukat.
Aztán Vesta, aki dühödten üvöltött az ég felé.
 Majd Sorrel. Sorrel, aki tartotta a megtisztított légi ösvényt
Asterin felé, kőkemény falat képezett Manon
másodparancsnokának, aki a torony felé szállt. Olyan falat, amin a
vasfogúak áradata újra és újra megtört.
A toronyban a fiatal boszorkányt fekete ragyogás vette körbe,
már csupán lépések választották el az üregtől.
Manon mellett Lysandra és Aedion összekapaszkodott. Készen a
néhány szívdobbanásnyira lévő végre.
Ekkor Asterin ott termett. A nyílt tér felé száguldott, a torony
felé, amiért a Tizenhármak az életükkel fizettek. Azzal, hogy még
egyszer, utoljára csatába indultak.
Manon nézte, nézte, egyre csak nézte, és úgy rázta a fejét,
mintha meg nem történtté tehetné, ahogy Asterin lerántotta
magáról a bőrruhát, az inget.
Felállt a nyeregben, már nem szorították a csatok, és kezében
tőrrel egyenesen a torony felé suhantak a wyvernnel.
Manon nagyanyja ekkor fordult meg. Elfordult az üregtől, a
serdülőtől, aki épp beugrott volna, hogy mindannyiukat
elpusztítsa.
Asterin elhajította a tőrt.
A penge tökéletes utat írt le.
Egyenesen a serdülő boszorkány hátába mélyedt, aki elterült a
kövön. Egylépésnyire a torony belsejétől.
Asterin előhúzta ikerkardjait az oldalán lógó hüvelyekből, és a
toronyba csapódott a wyvernjével. Az egész világon visszhangot
vert, ahogy csont tört a kövön.
Ám Asterin addigra már ugrott is. Íves pályát írt le a levegőben,
kardját magasra emelte, miközben a wyvernje lefelé hullott.
Narene összezúzta a testét a becsapódáskor.
Manon ekkor kezdett el sikítani.
 Véget nem érően, szavak nélkül sikított, ahogy az a valami a
mellkasában, a szívében darabokra hullott.
Ahogy Asterin földet ért a torony nyitott, íves felső szintjén, és
a kardját lendítette, amikor boszorkányok rontottak rá, hogy
megöljék. Mintha fűszálak lettek volna csupán. Mintha köd
gomolygott volna csak Asterin körül, ahogy egyiket a másik után
vágta le. Egyenesen előre haladt, a matróna felé, aki belevéste
Asterin hasába a szót, ami most olyan élesen látszott a bőrén.
TISZTÁTALAN
Pörgött, forgott, mindenen keresztülhasított a pengéje, ahogy
Asterin karddal utat vágott magának Manon nagyanyja felé.
A feketecsőrű boszorkányklán főboszorkánya a fejét rázva
hátrálni kezdett. Szája megmozdult, mintha csak azt mondaná:
– Asterin, ne...
Csakhogy Asterin addigra már odaért.
És nem sötétség, hanem fény – fény ragyogott fel Asterinből,
vakító és tiszta, mint a havon megcsillanó napfény.
Fény robbant elő belőle, ahogy Asterin belekezdett a
Megadásba.
Ahogy a Tizenhármak mind, majdnem tökéletes kört alkotva a
torony körül, szétzúzottan mind elkezdték Megadni magukat.
Fény. Mindegyikükből fény tört elő. Ragyogtak.
Az a fény, ami a lelkükből áradt, ádáz szívükből, ahogy átadták
magukat az erőnek. Ahogy lángra lobbantak.
Ahogy Asterin a földre vitte a feketecsőrű matrónát, Manon
nagyanyja nem volt több apró árnyéknál a fényárban. Csupán
gyűlölet- és emlékfoszlány volt, ahogy Asterin felrobbant.
Ahogy a Tizenhármak mind Megadták magukat, és apró
darabokra szaggatták saját magukat és a boszorkánytornyot.
 90. FEJEZET

MANON A VÁRFAL KÖVÉRE ROGYOTT, és nagyon-nagyon sokáig

nem mozdult.
Nem hallotta azokat, akik hozzászóltak, akik megérintették a
vállát. Nem érezte a hideget.
A nap magasra hágott, majd süllyedni kezdett.
Valamikor lefeküdt a kőre, és a falhoz gömbölyödött. Amikor
felébredt, szárny fedte, és meleg lélegzet fújt át a feje felett, ahogy
Abraxos szunyókált.
Nem maradtak szavak. Semmi, csak a csengő némaság.
Manon talpra kászálódott, kibújt a szárny alól, ami eddig
pajzsként védte.
Hajnal hasadt.
És ahol egykor a boszorkánytorony állt, ahol a hadsereg volt,
most csupán felperzselt föld maradt.
Morath visszahúzódott. Jócskán visszahúzódott.
A város és a falai még mindig álltak.
Manon Abraxos oldalára tette a kezét, hogy felébressze.
Repülni nem tudott, egyelőre még nem, úgyhogy együtt
sétáltak.
Le a várfal lépcsőjén. Ki a palota kapuján, az alattuk elterülő
város utcáira.
Nem érdekelte, hogy mögé szegődtek. Egyre többen és többen.
 Az utcák vérrel és törmelékkel teltek meg, megcsillant rajtuk a
nap aranyló fénye.
Manon nem érezte a nap melegét az arcán, ahogy kisétáltak a
déli kapun, az azon túl elterülő síkságra. Nem érdekelte, hogy
valaki kinyitotta előttük a kaput.
A mellette lépdelő Abraxos odébb lökött egy halom valg
katonát, utat nyitott neki. Mindazoknak, akik követték őket.
Némaság uralkodott. Mind Manonban, mind a síkságon.
Némaság, üresség.
Manon átvágott a dermedt csatamezőn. Nem állt meg, amíg el
nem érte a robbanás középpontját. Amíg egyenesen a szívében állt
már.
Semmi sem maradt a toronyból. Ahogy azokból sem, akik
benne, körülötte voltak. Még a kövek is megolvadtak.
Semmi sem maradt a Tizenhármakból, a bátor, nemes
wyvernjeikből.
Manon térdre rogyott.
Hamu rebbent, libegett, éppolyan könnyűnek bizonyult, mint a
hópelyhek, ahogy az arcán folyó könnyekhez tapadtak.
Abraxos odaült mellé, farkával körbefonta őt, ahogy Manon a
térdére hajolt, és zokogott.
Ha a háta mögé néz, látta volna Glennist. És Bronwent.
Kékvérű Petrah-t.
Aedion Ashryvert, Lysandrát és Ren Allsbrookot.
Galan herceget, Rolfe kapitányt és Briarcliffi Anselt, valamint
Iliast és a tündérnemeseket.
Ha hátranéz, látta volna a fehér virágokat a kezükben.
Elgondolkozott volna, mégis hogy szerezték a tél derekán.
Ha a háta mögé néz, látta volna a mögéjük gyűlt embereket.
Olyan sokan voltak, hogy egészen a város kapujáig elért a soruk.
 Látta volna, hogy halandók állnak a crochanek és a vasfogúak
mellett.
Mind azért jöttek, hogy megemlékezzenek a Tizenhármakról.
De Manon nem nézett hátra. Még akkor sem, amikor a vezetők,
akik vele jöttek, akik elkísérték egészen idáig, elkezdték letenni
virágukat a felperzselt, véres földre. Még akkor sem, amikor az ő
könnyük is csorogni kezdett, és lehullott a hamvakra a tiszteletük
jele mellé.
Nem szólaltak meg. Ahogyan az utánuk érkezők sem.
Néhányuknál virág volt, sokaknál viszont kő, azt helyezték el.
Akiknél egyik sem volt, azok személyes holmikat hoztak, hogy
azzal adózzanak. Végül teljesen beterítették a robbanás helyét,
mintha virágoskert nőtt volna a vérmezőre.
Glennis végig vele maradt.
És amikor magukra maradtak a néma csatamezőn, Manon
dédanyja a vállára tette a kezét. Hangja valahogy távolian csengett,
ahogy így szólt:
– Híd kell, fény kell. Ha olvad a vas, ha virágok sarjadnak a
véráztatta földből, amikor a föld tanúbizonyságot tesz, akkor
térjetek haza!
Manon nem hallotta a szavakat. Nem vette észre, hogy már
Glennis is visszatért a háta mögött magasodó városba.
Manon órákon át térdepelt a harcmezőn Abraxosszal az
oldalán. Mintha így velük lehetne még egy kicsit, a
Tizenhármakkal.
És a messzeségben, a hófedte hegyeken túl egy egykor pompás
város előtti puszta síkságon virág sarjadt.
 91. FEJEZET

DORIAN EL SEM HITTE – reménykedni sem mert abban, ami most

a szeme elé tárult.
Egy idegen hadsereg vonult északnak. Egy olyan hadsereg, amit
gyerekkorától kezdve tanulmányozott. Ott voltak a kagán gyalogos
katonái és a darghan lovasság. Felettük szárnytengert alkotva
legendás rukok szálltak, mesésen, büszkén.
A sereg elejét célozta meg, olyan közel ment, amilyen közel
csak tudott, és azon gondolkozott, vajon a kagán melyik gyereke
jött el. Vajon velük van-e Chaol. Hogy ez a csodálatos hadsereg azt
jelenti-e, hogy a barátja minden nehézség ellenére is sikerrel járt.
Ekkor vették észre a rukok.
Üldözőbe vették, ő pedig jelezni kezdett, ahogy egyre közelebb
ért a sereghez. Reménykedett benne, hogy megtorpannak majd.
Ám ekkor leszállt a kereszteződésben. És meglátta őket.
Meglátta őt.
Aelint, ahogy felé vágtázik. Oldalán Rowannel és Elide-dal,
mögötte a többiekkel.
Maeve úgy hitte, Aelin Terrasenbe indult. És így is volt, a
kagán hadserege kísérte.
Aelin mosolya azonnal lehervadt, ahogy a közelébe ért. Mintha
megérezte volna, mi van nála.
– Hol van Manon? – kérdezte.
 – Terrasenben – felelte Dorian kissé lihegve. – És ha minden jól
alakult, a crochanek is vele vannak.
Aelin szólásra nyitotta a száját, szeme elkerekedett, ám ekkor
egy másik lovas vágtázott végig az úton.
És a világ elcsendesült.
A lovas lefékezett, ahogy mögötte egy gyönyörű nő is, akit
Dorian csak az aranyló jelzővel illethetett.
De Dorian csak a lovast bámulta. Azt, ahogyan tartotta magát,
ahogy ült a nyeregben.
És amikor Chaol Westfall leugrott a lóról, és az utolsó néhány
lépést futva tette meg Dorian felé, Adarlan királya könnyezni
kezdett.

Chaol nem rejtette el a könnyeit, a remegést, ami úrrá lett rajta,

amikor Doriannek csapódott, és megölelte a királyát.
Senki sem szólt egy szót sem, pedig Chaol tudta jól, mind ott
vannak. Tudta, hogy Yrene ott áll mögötte, és velük együtt sír.
Chaol csak ölelte a barátját, a testvérét.
– Tudtam, hogy menni fog – szólalt meg Dorian rekedtesen. –
Tudtam, hogy valahogy sikerrel jársz. Mindenben.
A hadsereg. A tény, hogy a saját lábán áll.
Chaol még jobban magához szorította Doriant.
– Neked is van mit mesélned!
Dorian elhúzódott, arca komorrá vált.
Az ő története, döbbent rá Chaol, nem olyan boldog, mint a
sajátja.
 De még mielőtt a Dorian cipelte borzalom rájuk szakadhatott
volna, Chaol hátramutatott Yrene-re, aki szintén leszállt a lováról,
és most a könnyeit törölgette.
– A nő, akinek mindezt köszönhetjük – intett Chaol a lábára,
arra utalva, hogy képes állni, járni, majd az utat betöltő
hadseregre. – Yrene Towers. A Torre Cesme gyógyítója. És a
feleségem.
Yrene meghajolt, Chaol pedig esküdni mert volna, hogy egy
pillanatra bánat sötétíti Dorian szemét. Ám ekkor a királya a
tenyerébe vette Yrene kezét, és felhúzta őt a meghajlásból. És bár
mosolyába még mindig vegyült némi szomorúság, Dorian így szólt:
– Köszönöm!
Yrene elvörösödött.
– Nagyon sokat hallottam már rólad, felség.
Dorian kacsintott, felsejlett az, aki egykor volt.
– Remélem, csupa rosszat!
Yrene felnevetett, és az arcára kirajzolódó boldogság láttán –
amiről Chaol tudta jól, mindkettejüknek szól – Chaol ismét
beleszeretett.
– Mindig is szerettem volna egy húgot – jegyezte meg Dorian,
és megcsókolta Yrene mindkét orcáját. – Üdvözöllek Adarlanban,
Lady Yrene!
Yrene mosolya ellágyult – elmélyült, ahogy a hasára tette a
kezét.
– Akkor nyilván nagy örömmel tölt majd el, hogy hamarosan
nagybácsi leszel.
Dorian hátrapördült. Chaol bólintott, képtelen volt szavakba
önteni a szívét megtöltő érzelmeket.
Ám Dorian mosolya elhalványodott, amikor arrafelé fordult,
ahol Aelin most egy fának dőlt, oldalán Rowannel és Elide-dal.
 – Tudom – szólalt meg Aelin, és Chaol azonnal rájött, hogy
nem a terhességről beszélnek.
Dorian lehunyta a szemét, Chaol pedig a királya vállára tette a
kezét, mert tudta, hogy súlyos dolgot fog most megosztani velük.
– Megszereztem a harmadikat Morathból – jelentette ki Dorian.
Chaol térde megroggyant, Yrene pedig azonnal ott termett, és
átkarolta a derekát.
A rémkulcsok.
Chaol Dorianhez fordult:
– Mind a három nálad van?
Dorian biccentett.
Rowan egyetlen pillantást vetett a társaira, akik azonnal
indultak is, hogy gondoskodjanak róla, a seregből senki se halljon a
beszélgetésükből semmit ezek után.
– Belopóztam Morathba a harmadikért – folytatta Dorian.
– Az istenekre! – lehelte Aelin. Chaol csupán pislantott egyet.
– Az még a könnyebbik része volt – sápadt el Dorian. A kagán
gyerekei tűntek fel a sereg mélyéről, mire Dorian Nesrynre
mosolygott. Majd biccentett a nemeseknek. Később
bemutatkoznak egymásnak.
– Maeve is ott volt – fordult vissza Dorian Aelinhez.
Lángok táncoltak Aelin ujjhegyein, ahogy Goldrynt markolta.
A penge mintha beitta volna a tüzet, felragyogott a rubin.
– Tudom – mondta halkan.
Dorian felvonta a szemöldökét. Aelin megrázta a fejét, és intett,
hogy folytassa, miközben a tündérek visszatértek.
– Maeve rájött, hogy ott vagyok, és... – Dorian felsóhajtott,
majd minden szép sorjában elmesélt.
 Amikor a végére ért, Chaol hálás volt, hogy Yrene átkarolja a
derekát. Némaság borult rájuk, sűrű és feszültséggel teli. Dorian
elpusztította Morathot.
– Úgy sejtem – ismerte be Dorian –, hogy mind Erawan, mind
Maeve túlélte Morath összeomlását. Valószínűleg csak
feldühítettem vele őket.
Chaol továbbra is csodálta a barátját, a többiek meg a szemüket
meresztették.
– Szép munka! – jelentette ki Lorcan, ahogy tetőtől talpig
szemügyre vette a király. – Nagyon is szép munka!
Aelin elismerően füttyentett.
– Bár a saját szememmel láthattam volna! – mondta Doriannek
fejcsóválva. Aztán Rowanhez fordult. – Tehát a nagybátyád és
Essar mégis sikerrel járt. Kihajították Maeve-et.
A tündérherceg felhorkant.
– Mondtad, hogy határozottan fogalmaztál. Hinnem kellett
volna neked. – Aelin meghajolt. Chaolnak halvány fogalma sem
volt, miről beszélnek, de Rowan már folytatta is: – Maeve már
nem lehet tündérkirálynő, hát keríteni akar magának egy másik
trónt.
– Ribanc! – sziszegte Fenrys. Chaol hajlott rá, hogy egyetértsen
vele.
– Tehát bebizonyosodott a legrosszabb félelmünk – pillantott
Sartaq herceg a testvéreire. – A valg király és királynő egyesítette
erőit. – Biccentett Elide felé. – A nagybátyád igazat mondott.
– Viszont Maeve-nek nincs hadserege – emlékeztette őket
Dorian. – Csak a saját ereje maradt.
Nesryn összerezzent.
– A pókhercegnők is katasztrofálisnak bizonyulhatnak.
 Chaol Yrene-re pillantott, a nőre, akinek a testében a valgok
elleni leghatalmasabb fegyver lapult.
– Mikor hagytad el Morathot? – kérdezte Rowan.
– Három nappal ezelőtt – válaszolta Dorian.
Rowan Aelinhez fordult, aki hamura vált arccal a fának dőlve
maradt. Chaolban felmerült, hogy talán azért nem mozdul, mert őt
sem tartaná meg a lába.
– Legalább tudjuk, hogy Erawan még nincs Terrasenben.
– A vasfogú csapata viszont előbb indult – tájékoztatta őket
Dorian.
– Tudjuk – felelte Chaol. – Már majdnem Orynthnál vannak.
Dorian a fejét rázta.
– Az lehetetlen. Nem sokkal utánam indultak. Csodálom, hogy
nem láttátok őket a Ruhnn-hegység felett repülni.
Néma csend.
– Még nincs Orynthnál a teljes vasfogú hadsereg – mondta
Aelin halkan. Túl halkan.
– Több mint ezret számoltam abban a seregben, amivel én
repültem – magyarázta Dorian. – Soknál katonák is voltak, mind
valg.
Chaol lehunyta a szemét, és Yrene néma biztatásképp
megszorította a kezét.
– Úgyis tudtuk, hogy túlerőben lesznek a rukhinnal szemben –
jegyezte meg Nesryn.
– Semmi sem marad Terrasenből, amit a rukhin megvédhetne –
dörgölte Kashin herceg az állát. – Még akkor sem, ha a crochanek
előttünk érkeznek.
Terrasen királynője erre végre ellökte magát a fától.
– Két választásunk maradt – jelentette ki, és bár iszonyatos
pokol várt rájuk, hangja magabiztosan csengett. – Továbbhaladunk
észak felé, amilyen gyorsan csak tudunk. Amint Terrasenbe érünk,
kiderül, van-e miért harcolni még. Talán én magam is el tudok
bánni jó néhány wyvernnel.
– És a másik választási lehetőség? – kérdezte Hasar hercegnő.
Aelin arca komor volt.
– Nálunk van a három rémkulcs. Itt vagyok én. Most azonnal
véget vethetek ennek. Vagy legalábbis kivonhatom Erawant az
egyenletből, mielőtt ránk talál, visszalopja a kulcsokat, és az
uralma alá hajtja ezt a világot, és a többit is.
Rowan megrezzent, majd a fejét rázta. Aelin azonban feltartotta
a kezét. Erre még a tündérherceg is megdermedt.
– Nem egyedül az én döntésem.
És ekkor Chaol rádöbbent, hogy valóban királynő áll előtte,
nem pedig az orgyilkos, akit néhány kilométernyire innen
kirángatott a sóbányából. Még csak nem is az a nő, akit aztán
Résvárban látott.
Dorian kihúzta magát.
– Hanem az enyém is.
Aelin lassan, nagyon lassan ránézett. Chaol megfeszült. Aelin
hangja vészjóslóan halkan csengett, ahogy beszélni kezdett
Dorianhez:
– Megszerezted a harmadik kulcsot. A te szereped ennyiben ki
is merült.
– Meg a nagy büdös francokat! – villant meg Dorian zafír
szeme. – Ugyanaz a vér, ugyanaz az adósság folyik az én ereimben
is.
Chaol ökölbe szorította a kezét, miközben az ellen küzdött,
hogy megszólaljon. Úgy tűnt, Rowan is ugyanezt teszi, ahogy a két
uralkodó megütközött.
Aelin arca rezzenéstelen maradt – távoli.
 – Ennyire szeretnél meghalni?
Dorian nem hagyta magát.
– Miért, te?
Némaság. Teljes és tökéletes némaság uralkodott a tisztáson.
Aztán Aelin vállat vont, mintha nem világok súlya nyomná a
vállukat.
– Függetlenül attól, hogy ki teszi vissza a kulcsokat a kapuba, a
sors közös. Úgyhogy egyként kell döntenünk. – Felszegte az állát.
– Folytassuk a háborút, reménykedjünk benne, hogy időben
elérjük Orynthot, aztán pusztítsuk el a kulcsokat? Vagy
semmisítsük meg a kulcsokat most, és aztán mentek északnak? –
Elhallgatott. Borzalmas volt a csend, elviselhetetlen. – De már
nélkülem.
Rowan remegett. Hogy az önuralomtól vagy a rettegéstől, azt
Chaol nem tudta megmondani.
Aelin továbbra is tökéletes nyugalommal így szólt:
– Szeretnék szavazást kezdeményezni.

Szavazás.
Rowan még életében nem hallott ekkora ostobaságot!
Még ha részben ragyogott is a büszkeségtől, amiért Aelin az itt
és mostot választotta arra a pillanatra, hogy kezdetét vegye az új
világ, amit ígért.
Egy olyan világ, ahol nem kevesek kezében összpontosul a
hatalom, hanem sokakéban. Itt kezdődik, ezzel a húsba vágóan
fontos kérdéssel. Ezzel az elviselhetetlen sorssal.
Mindannyian továbbsétáltak az úton, és Rowannek feltűnt,
hogy kereszteződésben állnak. Hogy Dorian, Aelin és Chaol áll a
középpontján, csupán néhány kilométernyire a sóbányától. Ahol
annyi minden elkezdődött, kicsit több mint egy évvel ezelőtt.
Tompa zúgás uralta Rowan fejét, ahogy egyre hevesebbé vált a
vita.
Tudta, hogy térdre kellene hullania Dorian előtt, és köszönetet
mondani, amiért megszerezte a harmadik kulcsot. Ugyanakkor
gyűlölte is a királyt.
Gyűlölte az utat, amire ezer évvel ezelőtt kényszerítették őket.
Gyűlölte, hogy ilyen döntést kell meghozniuk, amikor már annyit
küzdöttek, annyi mindent feláldoztak.
Kashin herceg így szólt:
– Százezer fős sereg ellen vonulunk, talán még többen is
vannak. Ez a szám nem változik akkor sem, ha lezárjuk a
rémkaput. Szükségünk lesz a Tűzhozóra, hogy átvágjunk rajtuk.
Hasar hercegnő a fejét rázta.
– De előfordulhat, hogy a sereg összeroppan, amint Erawan
eltűnik. Ha levágjuk a szörny fejét, annyi a testének is.
– Ez elég nagy kockázat – feszült meg Chaol állkapcsa. – Lehet,
hogy segít, ha eltávolítjuk Erawant a játszmából, de az is lehet,
hogy nem. Hatalmas a hadsereg, tele valgokkal, akik szívesen
átvennék a helyét, lehet, hogy meg sem tudnánk őket állítani.
– Akkor miért nem használjuk a kulcsokat? – vetette fel
Nesryn. – Miért nem visszük őket északra, hogy használjuk őket,
elpusztítsuk a sereget, és…
– A kulcsokat nem lehet használni – vágott közbe Dorian. –
Azzal elpusztítanánk azt is, aki használja. Nem is vagyunk benne
teljesen biztosak, hogy egy halandó képes lenne ellenállni ekkora
erőnek. – Biccentett Aelinnek, aki némán, figyelmesen hallgatta
őket, miközben Rowannek az utolsó csepp önuralmára is szüksége
volt, hogy ne okádja ki a gyomra tartalmát. – Már az is mindent
felemésztene, ha vissza kellene rakni a kapuba. – Feszülten
hozzátette: – Egyikünk belehalna.
Rowan tudta, hogy vitatkoznia kellene, üvölteni.
Dorian így folytatta:
– Ezért kellene nekem megtenni.
– Nem! – bukott ki a szó Chaolból... És Aelinből. Az első szava
azóta, hogy vitatkozni kezdtek.
Fenrys volt az, aki halálosan halkan Chaolhoz fordult:
– Jobban szeretnéd, ha a királynőm halna meg, mint ha a
királyod?
Chaol megmerevedett.
– Azt szeretném, ha egyik barátom sem halna meg. Azt
szeretném, ha nem történne meg ez az egész.
Még mielőtt Fenrys vicsorogva válaszolhatott volna, Yrene
közbevágott:
– Szóval amikor elkészül a Zár, és lezárjuk vele a rémkaput, az
istenek eltűnnek?
– Nem kár értük! – motyogta Fenrys.
Yrene azonban megfeszült annak hallatán, hogy a hím ilyen
könnyedén lemondana róluk, és a szívére tette a kezét.
– Én szeretem Silbát. Nagyon is. Ha eltűnik ebből a világból,
akkor az erőm is megszűnik létezni? – Az összesereglettekre
mutatott.
– Nem hinném – felelte Dorian. – Ilyen árról legalábbis nem
volt szó.
– Mi van a világ többi istenével? – ráncolta a homlokát Nesryn.
– A kaganátus harminchatjával. Ők talán nem istenek? Őket is
elküldenénk, vagy csak ezt a tizenkettőt?
– Talán a mi isteneink másfélék – merengett Hasar.
 – Akkor ők nem segíthetnek? – kérdezte Yrene. Fájdalom
sötétítette aranyszínű szemét, ahogy az őt megáldó istennőre
gondolt. – Ők nem tudnának közbeavatkozni?
– Valóban működnek egyéb erők is a világon – érintette meg
Dorian Damaris markolatát. Az igazság istene, az, aki megáldotta
Gavin kardját. – De úgy gondolom, ha ezek az erők a segítségünkre
lehetnének ebben az ügyben, akkor már megtették volna, ami
tőlük telik.
Aelin toppantott.
– Csak az időnket pocsékoljuk, ha isteni közbeavatkozásra
várunk! És most nem erről van szó. – Égő tekintetét Dorianre
függesztette. – És nem is az a vita tárgya, hogy ki fizesse meg az
árat.
– Miért? – bukott ki Rowanből a halk kérdés, mielőtt még
visszafoghatta volna magát.
A párja lassan felé fordult.
– Mert nem. – Éles, jeges szavak. Dorianre pillantott, Adarlan
királya épp szólásra nyitotta a száját. Ráförmedt: – Nem!
Dorian ismét meg akart szólalni, ám Rowan ekkor elkapta a
pillantását. Farkasszemet néztek, hogy Dorian kiolvashassa a
tekintetéből a szavakat. Majd máskor. Majd máskor megvitatjuk!
Ha észrevette is Aelin néma szóváltásukat, ha felfigyelt is
Dorian apró biccentésére, nem mutatta. Csupán ennyit mondott:
– Nincs időnk erre a parttalan vitára!
Lorcan biccentett.
– Minden egyes pillanatban, amikor nálunk van mindhárom
kulcs, azt kockáztatjuk, hogy Erawan ránk talál, és végül
megkapja, amire vágyik. Vagy Maeve – tette hozzá a homlokát
ráncolva. – De még ennek tudatában is északnak mennék, hogy
Aelin átvághasson Morath légióin.
 – Nézzétek tárgyilagosan! – morogta Aelin. Körbenézett. –
Tegyetek úgy, mintha nem ismernétek. Tegyetek úgy, mintha nem
lennék senki és semmi számotokra. Mintha fegyver lennék. Most
vetnétek be, vagy inkább később?
– De nem az vagy – mondta Elide halkan. – Nagyon sok ember
számára nem.
– A kulcsok visszakerülnek a kapuba – jelentette ki Aelin kissé
hűvösen. – Ha nem most, akkor később. És velük együtt én is
odaveszek. Arról hozunk döntést, hogy ez most történjen meg,
vagy néhány hét múlva.
Rowan egyszerűen nem bírta. Képtelen volt még egy szót
végighallgatni.
– Nem!
Megint mindenki megdermedt.
Aelin kivillantotta a fogát.
– Olyan nincs, hogy nem csináljuk végig!
– Majd elrejtjük őket megint – mondta Rowan. – Erawan több
ezer évre elvesztette őket. Megismételhetjük. – Yrene-re mutatott.
– Ő egyedül is el tudná pusztítani Erawant.
– Arról szó sem lehet! – dörrent rá Aelin. – Yrene várandós…
– Képes vagyok rá – lépett el Yrene Chaol mellől. – Ha van rá
mód, meg tudom csinálni. Talán a többi gyógyító is segíthet...
– Több ezer valg lesz, akit elpusztíthatsz vagy megmenthetsz,
Lady Westfall – jelentette ki Aelin továbbra is ridegen. – Erawan
még azelőtt végezhet veled, hogy egyáltalán hozzáérnél.
– Miért csak te áldozhatod fel az életedet ezért, más miért nem?
– vitatkozott Yrene.
– Nem én hordok gyermeket a szívem alatt.
Yrene lassan pislantott.
– Hafiza talán képes lenne…
 – Nem vagyok hajlandó „mi lenne, há”-kkal meg „talán”-okkal
foglalkozni! – jelentette ki Aelin olyan hanghordozással, amit
Rowan ritkán hallott tőle. Egy királynő hangján. – Szavazunk!
Most. Visszarakjuk a kulcsokat a kapuba most rögtön, vagy
menjünk tovább Terrasenbe, és utána csináljuk, ha meg tudjuk
állítani a sereget?
– Erawant megállíthatjuk – erősködött Yrene, akit a legkevésbé
sem hatottak meg a királynő szavai. Nem félt a haragjától. –
Tudom, hogy így van. A kulcsok nélkül is megállíthatjuk.
Rowan hinni akart neki. Még soha életében nem akart úgy
semmit, mint elhinni Yrene Westfall szavait. Chaol Dorianre
pillantott, úgy tűnt, ő is ezt szeretné.
Azonban Aelin Hasar hercegnőre mutatott.
– Mire szavazol?
Hasar Aelin szemébe nézett. Végiggondolta.
– Én azt mondom, csináljuk most.
Aelin Dorianre mutatott.
– Te?
Dorian megfeszült, arcán még mindig ott tombolt a befejezetlen
vita. Mégis így felelt:
– Csináljuk most.
Rowan lehunyta a szemét. Szinte alig hallotta, ahogy a többi
uralkodó és szövetséges is leadta a szavazatát. A fák vonalához
sétált, hogy futásnak eredhessen, ha tényleg hányni fog.
Aelin ekkor így szólt:
– Te vagy az utolsó, Rowan.
– Nemmel szavazok. Sem most, sem később nem akarom.
Aelin szeme hűvössé vált, távolivá. Épp olyanná, mint amilyen
még Ködvárban volt.
– Akkor hát eldőlt – jegyezte meg Chaol halkan. Szomorúan.
 – Hajnalban elkészítjük a Zárat, és visszatesszük a kulcsokat a
kapuba – nyugtázta Dorian.
Rowan egyre csak a párját bámulta. Azt a nőt, akiért egyáltalán
még lélegzett.
– Te mire szavazol, Aelin? – kérdezte Elide halkan.
Aelin elszakította a pillantását Rowantől, akit mintha jeges szél
korbácsolt volna a párja tekintetének hiányától.
– Nem számít.
 92. FEJEZET

AELIN NEM ÁRULTA EL A TÖBBIEKNEK, hogy nem csak arról szólt

ez a szavazás, hadd döntsék el a világ sorsát ők, mint a benne élő
szabad népek képviselői. Hanem arról is, hogy valaki más döntsön
helyette. Hogy valaki más válassza meg az utat.
Aznap este Távolvégnél táboroztak le, a sóbánya öt
kilométernyire sem volt tőlük.
Rowan felállíttatta az uralkodókat megillető sátrat. Az
uralkodói ágyat.
Aelin nem evett a többiekkel. Szinte hozzá sem nyúlt az
ételhez, amit Rowan az asztalra tett. Még mindig ott állt előtte a
kihűlt sült nyúl, ahogy a hasztalan, rémjelekkel teli könyveket
böngészte.
– Nem fogadom el ezt az egészet – szólalt meg Rowan az asztal
túlsó oldaláról.
– Én viszont igen.
A szavak színtelenül, élettelenül buktak ki belőle.
Amilyen ő is lesz, még mielőtt teljesen felkel a nap. Aelin
becsukta az ősrégi kötetet.
Már csupán napok választották el őt Terrasen határától. Talán
azzal a feltétellel kellett volna beleegyeznie abba, hogy most
csinálják, hogy előbb odamennek Terrasenbe. Inkább terraseni
földön történne, mint Távolvég mellett.
 Csakhogy minden egyes múló nap kockázatot jelentett.
Borzalmas kockázatot.
– Még soha életedben nem törődtél bele semmibe – morgott
Rowan. Felpattant, és megtámaszkodott az asztalon. – És most
hirtelen hajlandó vagy rá?
Aelin nyelt egyet, sajgott a torka.
Végignézett a könyveken, amiket már háromszor elolvasott,
mindhiába.
– Mégis mit kellene tennem, Rowan?
– A pokolba kívánni az egészet! – csapott Rowan az asztalra,
megzörgetve a tányérokat. – Mondd, hogy menjenek a fenébe a
terveikkel, a jóslataikkal meg a sorsaikkal, és majd te megírod a
sajátodat! Csinálj bármit, bármit, csak ezt ne!
– Erilea népei kinyilatkoztatták az akaratukat.
– A pokolba azzal is! – vicsorgott Rowan. – Majd a háború után
kezdetét veheti a szabad világ. Válasszák csak meg a saját
nyomorult királyaikat és királynőiket, ha úgy akarják!
Aelin is felmordult.
– Egy pillanattal sem akarom tovább viselni ezt a terhet! Nem
akarok választani, hogy aztán kiderüljön, hibáztam, amikor
elodáztam!
– Tehát te is ellene szavaztál volna. Elmentél volna Terrasenbe.
– Mit számít? – ugrott fel Aelin. – A többi szavazat nem
mellettem szólt. Ha elmondtam volna, hogy el akarok menni
Orynthba, hogy még egyszer utoljára harcolhassak, azzal csak
megrendítem őket.
– A te halálod közeleg. Csak kell legyen beleszólásod.
Aelin kimutatta a foga fehérjét.
– Ez a sorsom. Elena megpróbált kimenteni. És nézd, mi lett a
vége! A dühödt istenek csapata megesküdött, hogy végez
halhatatlan lelkével. Amikor elkészül a Zár, amikor lezárom a
kaput, még egy életnek véget vetek a sajátom mellett.
– Elena ezer évig létezett, élőként és holtában lélekként. Már
megbocsáss, ha magasról szarok rá, hogy eljött számára a vég,
amikor te csak húsz évet kaptál.
– Miatta értem meg egyáltalán azt a húszat.
Még húszat sem. Sok-sok hónap volt még hátra a
születésnapjáig. Tavaszig, amit ő már nem ér meg.
Rowan fel-alá járkált, a szőnyeg elnyelte a léptei zaját.
– Ez az egész az ő hibája! Miért kellene egyedül viselned a
következményeit?
– Mert mindig is az én vállamat kellett, hogy nyomja a súly.
– Baromság! Ugyanúgy lehetett volna Dorian is. Hajlandó is rá.
Aelin pislogott.
– Elena és Nehemia azt mondta, Dorian nem áll készen rá.
– Dorian bement Morathba, aztán élve kisétált, szemtől
szemben állt Maeve-vel, és végül összeroppantotta az egészet.
Szerintem pont ugyanúgy készen áll, mint te.
– Nem hagyom, hogy feláldozza magát helyettem.
– Miért?
– Mert a barátom. Mert képtelen lennék együtt élni magammal,
ha hagynám.
– Azt mondta, megteszi, Aelin.
– Nem tudja, mit akar. Szinte még maga mögött sem hagyta a
borzalmakat, amik érték.
– És te? – vitatkozott vele Rowan. A legkevésbé sem hatotta
meg Aelin érvelése. – Felnőtt férfi. Képes meghozni a saját
döntéseit. Mi is meghozhatjuk, nem kell úgy tenned, mintha
minden rajtad múlna!
Aelin kivillantotta a fogát.
 – Már megszületett a döntés!
Rowan összefonta a karját.
– Akkor ott leszek melletted. Együtt csináljuk.
Aelinben megállt az ütő.
– Nem fogod egyedül elkészíteni a Zárat – folytatta Rowan.
– Nem. – Aelin keze remegni kezdett. – Arról szó sem lehet!
– Ki mondja?
– Én mondom! – Aelin levegőt sem kapott a gondolattól, hogy
Rowan számára eljöhet a vég. – Ha lehetséges lenne, Elena
elmondta volna. Az én vérvonalamból kell valakinek megfizetnie
az árat.
Rowan szólásra nyitotta a száját, de aztán felfigyelt az Aelin
arcára kiülő, a szavaiban csendülő igazságra. A fejét rázta.
– Megígértem, hogy találunk más módot, amivel
megfizethetjük ezt az adósságot... Együtt.
Aelin végignézett a szétdobált könyveken. Semmi – a könyvek,
a reménysugár, amit szolgáltattak, végül semmit sem
eredményeztek.
– Nincs más lehetőség – túrt bele a hajába. – Nincs más
lehetőségem – javította ki magát.
Nem maradt kijátszatlan lapja, nagy meglepetése. Erre nem.
– Akkor ne csináljuk meg holnap! – erősködött Rowan. –
Várjunk! Megmondjuk a többieknek, hogy előbb elmegyünk
Orynthba. Talán a királyi könyvtárban van valamilyen…
– Mi értelme van szavazásra bocsátani valamit, ha aztán nem
foglalkozunk az eredménnyel? Eldöntötték, Rowan. Holnap vége.
A szavak üresen, émelyítően csengtek benne.
– Hadd keressek más módot! – Rowan hangja elcsuklott, de
továbbra is fel-alá járkált. – Fogok találni más módot, Aelin…
 – Nincs más mód. Hát nem érted? Ez az egész – sziszegte Aelin
karját kitárva – azért van, hogy életben maradj. Hogy mind
életben maradjatok.
– És a te életeddel fizetünk érte. Hogy enyhíts valamilyen
szűnni nem akaró bűntudatot.
Aelin rácsapott az egyik kupacnyi ősrégi könyv tetejére.
– Szerinted én meg akarok halni? Szerinted nekem olyan
könnyű, felnézni az égre, és azt gondolni, hogy talán most látom
utoljára? Rád nézni, és azokon az éveken merengeni, amik nem
adatnak meg?
– Nem tudom, mit akarsz, Aelin – vicsorgott Rowan. – Nem
mondhatnám, hogy teljesen őszinte voltál.
Aelin szíve mennydörgésszerűen dübörgött.
– Azt akarom, hogy vége legyen, vagy így, vagy úgy. – Keze
ökölbe szorult. – Azt akarom, hogy vége túl legyünk rajta!
Rowan a fejét csóválta.
– Tudom. És tudom, min mentél keresztül, hogy a doranelle-i
hónapok során a poklok poklát jártad meg, Aelin. De nem adhatod
fel. Most nem.
Aelin szeme szúrt.
– Ezért tartottam ki. Pontosan ezért. Hogy visszatehessem a
kulcsokat a kapuba. Amikor Cairn darabokra szaggatott, amikor
Maeve minden ismerőset elvett tőlem, egyedül azért nem törtem
meg, mert tudtam, hogy ez múlik a túlélésemen. Hogy ha elbukok,
akkor mind meghaltok. – Légzése egyenetlenné vált, kapkodóvá. –
És azóta voltam olyan átkozottul ostoba, hogy azt hittem, talán
mégsem kell megfizetnem ezt az árat, hogy talán látom még
Orynthot. Hogy talán Dorian megcsinálja helyettem. – Aelin a
földre köpött. – Miféle ember vagyok én? Hogy rettegéssel töltött
el, amikor ma megérkezett?
 Rowan szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Aelin
elcsukló hangon közbevágott.
– Egy pillanatra elhittem, hogy megmenekülhetek. És amint így
történt, az istenek azonnal ideküldték Doriant. Mondd, hogy nem
szándékos volt! Mondd, hogy az istenek, vagy bármiféle erők
uralják is ezt a világot, nem azt ordítják éppen, hogy nekem kell
elkészítenem a Zárat!
Rowan hosszasan bámult rá, mellkasa hevesen emelkedett és
süllyedt. Majd így szólt:
– Mi van, ha ezek az erők nem azért vetették Doriant az utadba,
hogy egyedül fizesd meg az adósságot?
– Nem értem.
– Mi van, ha összehoztak titeket? Hogy ne kelljen választani,
hanem megoszthassátok a terhet. Egymással.
Mintha még a tűztálak is megdermedtek volna.
Rowan szeme izzott, ahogy tovább győzködte.
– Aznap szétrobbantottátok az üvegpalotát, amikor
megfogtátok egymás kezét, amikor egyesítettétek az erőtöket…
Még sosem láttam ilyesmit. Képesek voltatok összeolvasztani az
erőtöket, eggyé válni. Ha a Zár egy teljes személyt követel, miért
nem adtok egy felet? Mindketten egy felet, hiszen mindkettőtök
ereiben Mala vére folyik!
Aelin lassan lerogyott a székébe.
– Nem tudhatjuk, hogy beválik-e.
– Még mindig jobb, mint ha lehajtott fejjel odasétálnál a saját
kivégzésedre.
Aelin felmordult:
– Mégis hogy kérhetnék tőle ilyesmit?
– Úgy, hogy ez nem egyedül a te terhed. Dorian is tisztában van
ezzel. Elfogadta. Mert a másik megoldás az, hogy elveszítünk
téged. – A Rowan szemében tomboló düh megtört, ahogy a hangja
is. – Ha tehetném, magamra vállalnám helyetted.
Ekkor Aelin szíve is megrepedt.
– Tudom.
Rowan térdre hullott előtte, fejét az ölébe hajtotta, és átkarolta
a derekát.
– Nem bírom elviselni, Aelin. Egyszerűen nem.
Aelin beletúrt Rowan hajába.
– Ezer évet akartam veled – vallotta be halkan. – Gyerekeket
szerettem volna tőled. Együtt akartam átkelni veled a másvilágra.
Könnyei Rowan hajába csorogtak. A hím felemelte a fejét.
– Akkor harcolj meg érte! Csak még egyszer. Harcolj meg ezért
a jövőért!
Aelin Rowan arcát tanulmányozta, az oda kirajzolódó életet.
Mindazt, amit kínált neki.
Mindazt, amiben talán neki is része lehet.

– Kérnem kell tőled valamit.

Doriant Aelin hangja ébresztette felszínes álmából. Felült a
priccsen. Tekintve, hogy néma csend uralkodott a táborban,
nyilván az éjszaka közepén járhattak.
– Mit?
Rowan ott őrködött Aelin mögött, figyelte a fák alatt táborozó
hadsereget. Dorian elkapta a hím smaragd pillantását – és meg is
találta benne a választ, amit keresett.
A herceg betartotta korábbi néma fogadalmát.
Aelin nyelt egyet.
 – Együtt – szólalt meg elcsukló hangon. – Mi lenne, ha együtt
készítenénk el a Zárat?
Dorian azelőtt megértette Aelin tervét, a kétségbeesett
reménykedését, hogy elmagyarázta volna neki a részleteket. A
legvégén Aelin hozzátette:
– Sajnálom, hogy ilyesmire kell kérjelek.
– Én sajnálom, hogy nekem nem jutott eszembe – felelte
Dorian, és talpra ugrott, felhúzta a bakancsát.
Rowan most feléjük fordult. Várta a választ, pedig pontosan
tudta, mit fog mondani Dorian.
– Igen – felelte Dorian mindkettejüknek.
Aelin lehunyta a szemét, és Dorian nem tudta volna
megmondani, hogy megkönnyebbülésében vagy a bűntudattól. A
királynő vállára tette a kezét. Nem akarta tudni, miféle vita
vezetett Rowan és Aelin között oda, hogy végül beadta a derekát,
hogy elfogadta ezt a lehetőséget. Ahhoz, hogy Aelin igent
mondjon erre...
Aelin kinyitotta a szemét, amiben most már csak komor
elhatározás csillogott.
– Most csináljuk – jelentette ki rekedten. – Még mielőtt
felkelnek. Még mielőtt búcsúzni kellene.
Dorian biccentett.
– Szeretnéd, ha Chaol ott lenne? – kérdezte Aelin.
Dorian arra gondolt, hogy nemet mond. Hogy megkíméli a
barátját egy újabb búcsútól, hiszen olyan boldogság ült most az
arcán, olyan béke rajzolódott ki rá.
Mégis így felelt:
– Igen.
 93. FEJEZET

NÉGYEN LÉPDELTEK NÉMÁN A FÁK KÖZÖTT. Végig az ősrégi úton a

sóbányához.
Ez volt az egyetlen hely, amit az őrszemek nem figyeltek.
Aelin gyomra minden egyes lépéstől egyre jobban háborgott,
gerince mentén lassan verejték ült ki. Rowan egyre szorította a
kezét, hüvelykujjával simogatta.
Itt, ezen a borzalmas, üres helyen, ami annyi szenvedésnek volt
már tanúja – itt néz szembe a sorsával. Mintha valójában sosem
szabadult volna ki.
A sötétség leple alatt a hegyek, amikbe a sóbányát vájták, szinte
csak árnyékoknak tetszettek. A haláltábort körbevevő hatalmas fal
fekete foltnak tűnt.
Nyitva hagyták a kaput, az egyik szárnyat csupán félig tartották
a zsanérok. Talán a felszabadult rabszolgák próbálták meg
leszaggatni kifelé menet.
Aelin erősebben szorította Rowan ujjait, ahogy elhaladtak a
boltív alatt, és beléptek a bánya szabadtéri részére. Ott, középen
állt a facölöp, amin megkorbácsolták. A legelső napján, aztán olyan
sok további napon.
És ott, a tőle balra fekvő hegyben... Ott voltak az aknák. Azok a
koromsötét aknák, ahová belökték.
A felügyelők épületei sötétbe burkolóztak. Üresen tátongtak.
 Az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne nézzen le
a csuklójára, ahol egykor a béklyók nyomát hordta. Hogy
miközben a hátán hideg verejték csorog végig, ne gondoljon arra,
már ott sincsenek meg a sebhelyek. Csak Rowan tetoválása a
hibátlan bőrfelületen.
Mintha ez az egész csupán álom lett volna – egy rémálom, amit
Maeve talált ki.
Nem kerülte el Aelin figyelmét a helyzet iróniája. Mostanra
már kétszer szabadult fogságból – és mind a kétszer ugyanott
kötött ki. Ideiglenes szabadságban. A perceit számlálva.
Goldrynt a sátorban hagyta. Ott, ahová mennek, nem sok
hasznát venné.
– Nem hittem, hogy újra látjuk majd ezt a helyet – mormolta
Dorian. – Így meg aztán főleg nem.
A király határozottan lépdelt előre, arca komornak tűnt, ahogy
megragadta Damaris markolatát. Készen arra, hogy köszöntsön
bármit, ami rájuk leselkedhet itt.
A fájdalmat, amiről Aelin pontosan tudta, hogy jönni fog.
Nem, végül is sosem szabadult ki teljesen, nem igaz?
Az udvar közepén torpantak meg. Elena elmagyarázta, hogyan
készítse el a Zárat, hogyan tegye vissza a köveket a kapuba. Bár
nem lesz semmiféle mágikus jelenet, nem fenyegeti majd őket
semmi, Aelin máshol akart lenni. Messze mindenkitől.
Chaol arca sápadtnak tetszett a holdfényben.
– Mit tehetünk?
– Csak legyetek itt – felelte Aelin. – Az pont elég.
Ezért tudott egyáltalán megmaradni itt, ezen a gyűlöletes
helyen.
Ránézett a kérdő tekintetű Dorianre, és bólintott. Felesleges
pazarolni az idejüket.
 Dorian megölelte Chaolt, és váltottak néhány szót, olyan
halkan, hogy Aelin nem hallotta, miről beszélnek.
Aelin elkezdte belevésni a rémjelet a porba, elég nagyot ahhoz,
hogy Doriannel beleállhassanak. Kettő lesz majd egymáson: a
nyitás és a zárás.
A lezárás és a kinyitás.
Ezeket tanulta meg először. Ő maga is használta.
– Nincs édes búcsú, hercegnő? – kérdezte Rowan, miközben
Aelin a rémjelet rajzolta a lábával.
– Túl drámainak tűnik – felelte Aelin. – Még hozzám képest is.
Ám ekkor Rowan megállította, pedig még csak a második
szimbólum felénél tartott. Felemelte a fejét.
– Még amikor… Amikor ott leszel is – szólalt meg, és fenyőzöld
szeme olyan fényesen csillogott a holdfényben –, veled vagyok. –
Kezét Aelin szívére fektette. – Itt. Itt vagyok veled.
Aelin saját tenyerét Rowan mellkasához érintette, és mélyen
beszívta a hím illatát a tüdejébe, a szívébe.
– Ahogy én is veled vagyok. Mindig.
Rowan megcsókolta.
– Szeretlek – suttogta Rowan Aelin szájára. – Gyere vissza
hozzám!
Aztán Rowan elhátrált, és a befejezetlen jelektől egylépésnyire
megtorpant.
Aelint a hideg rázta most, hogy már nem érezte Rowan illatát,
melegét. De kihúzta magát. Egyenletesen lélegzett, miközben az
emlékezetébe véste Rowan arcvonásait.
Dorian fénylő szemmel lépett a jelekre.
– Fejezd be az utolsót, amikor végeztünk – mondta Aelin
Rowannek.
A hercege, a párja bólintott.
 Dorian előhúzott egy összehajtogatott vásznat a kabátjából,
majd kinyitotta. Két fekete kődarab hevert benne. És Orynth
amulettje.
Aelin gyomra felfordult, ahogy a másvilági erő a térde
megrogyasztásával fenyegette. De azért elvette Doriantől Orynth
amulettjét.
– Gondoltam, te szeretnéd kinyitni – jegyezte meg Dorian
halkan.
Itt, ahol annyit szenvedett, ahol annyi mindent átélt, itt, ezen a
helyen, ahol annyi minden elkezdődött.
Aelin a tenyerében tartotta az ősi amulettet, hüvelykujjaival
végigsimított az aranyozott széleken. Egy szívdobbanásnyi időre
visszakerült a folyó menti birtok kellemes szobájába, ahol az anyja
rábízta az amulettet.
Aelin végigsimított a hátuljára vésett rémjelen. A rúnák, amik a
gyűlöletes sorsról meséltek: Névtelen az ár.
Annyi évszázadon át állt itt. Figyelmeztetés Brannontól, és
egyben megerősítés is. Az áldozatukkal kapcsolatban. Aelin
áldozatával kapcsolatban.
Brannon dühöngve dacolt az istenekkel, megjelölte az
amulettet, és rengeteg nyomot hagyott hátra neki, hogy egy nap
rábukkanjon. Hogy megértse. Mintha ezzel valahogy
szembeszállhatna a sorsával. Ostobaság ebben reménykedni.
Aelin megfordította az amulettet, és végigsimított az örök életű
szarvasbikán is, ami az elejét díszítette.
Ajándékba kapta az időt. Végig meg voltak számlálva a percei.
Az amulettet lezáró arany elolvadt a kezében, sziszegve hullott
a jeges porba. Aelin egyetlen mozdulattal eltekerte, majd széthúzta
az amulett két felét.
 Megcsapta a harmadik kulcs földöntúli, hívogató bűze. Olyan
nyelveken suttogott, amelyek nem léteztek Erileában, és soha nem
is fognak.
Aelin Dorian kinyújtott tenyerébe pottyantotta a harmadik
rémkődarabot. Összekoccant a másik kettővel, és mintha a hang az
örökkévalóságig, az összes világig elért volna.
Dorian megremegett, Chaol és Rowan összerezzent.
Aelin zsebre tette az amulett két felét. Terrasen egy darabkája,
amit magával visz. Bárhová tartanak is.
Még egyszer belenézett Rowan szemébe. És látta az ott
kirajzolódó szavakat. Gyere vissza hozzám!
Ezeket a szavakat, ezt az arcot is magával viszi. Még ha a Zár
mindent felemészt is, ez megmarad majd. Ez örökké megmarad.
Aelin torka elszorult, de nagyot nyelt. Elszakította a pillantását
Rowan átható tekintetétől. Majd végighasította a tenyerén a bőrt.
Aztán Dorianén is.
A csillagok mintha közelebb húzódtak volna, a hegyek
átkukucskáltak Aelin és Dorian válla felett, ahogy harmadszorra is
megmozdította a kést, végig az alkarján. Mély és széles sebet ejtett,
a bőr könnyedén szétvált.
Ha meg akarja nyitni a kaput, akkor neki magának kell a
kapuvá válnia.
Erawan már elkezdte, Kaltain Rompiert akarta kapuvá
változtatni – nem megőrzésre tette a karjába a rémkulcsot, hanem
hogy felkészítse a testét a többi kőre. Hogy élő rémkapuvá
változtassa őt, amit aztán az irányítása alá vonhat.
Kaltaint már egyetlen kődarab is elpusztította. Hogy
mindhármat beletegye a saját…
Aelin Ashryver Galathynius vagyok, és nem félek.
Nem félek.
 Nem félek.
– Készen állsz? – lehelte Aelin.
Dorian biccentett.
Aelin vetett még egy utolsó pillantást a csillagokra, észak urára,
aki néhány kilométerrel odébb Terrasent vigyázta, majd elvette a
kődarabokat Dorian kinyújtott tenyeréből.
És ahogy Doriannel megfogták egymás véres kezét, ahogy
mágiájuk fellobbant körülöttük, és összefonódott, vakítóan és
örökkévalón, Aelin belenyomta a három rémkulcsot a karján
tátongó sebbe.

Rowan a lába egyetlen mozdulatával lezárta a rémjelet a jeges

földön.
Épp ahogy Aelin a karjára fektette a tenyerét, és a saját testébe
zárta a három rémkulcsot, miközben másik kezével Dorianét
markolta.
Be kell válnia. Nyilván ezért keresztezte egymást az útjuk, ezért
talált Aelin és Dorian egymásra immáron másodszor ugyanazon a
helyen. Egyéb eshetőséget nem volt hajlandó elfogadni. Másképp
el sem engedte volna.
Rowan nem kapott levegőt. Biztos volt benne, hogy a mellette
álló Chaol sem.
És bár Aelin és Dorian még mindig ott állt, fejüket felszegték,
pedig érezte a bennük munkálkodó félelmet, arcuk
kifejezéstelenné vált. Üressé.
Nem lobbant fény.
Nem robbant mágia.
 Aelin és Dorian csak állt, összekulcsolt kézzel, és előremeredt.
Üresen. Vakon. Dermedten.
Máshol jártak.
Itt maradtak ugyan, de mégis máshol jártak. Mintha a testük
csupán porhüvely lenne.
– Mi történt? – lehelte Chaol.
Aelin keze lehullott onnan, ahol egykor még a karját markolta,
most élettelenül lógott az oldalán. Kilátszott a nyílt seb. A fekete
kődarabok benne.
Rowan mellkasában megnyúlt valami szövevényes,
nélkülözhetetlen. Pattanásig feszült.
A párok köteléke.
Rowan kezét a mellkasára kapva hirtelen előrelépett.
Ne! A kötelékük vergődött, mintha gyötrelem, rémület kínozta
volna. Rowan Aelin nevével az ajkán megtorpant.
Aztán térdre hullott, ahogy az Aelin karjában lévő három
rémkulcs felszívódott a királynő vérében.
Mint harmat a napfényben.
 94. FEJEZET

AHOGY EGYKOR VOLT, ÚGY LETT MOST ISMÉT.

A kezdet, a vég és az örökkévalóság, a fény, az élet örvénylett
közöttük, egy kettéhasított vérvonal két fele között.
Köd gomolygott, ellepte a szilárd talajt a lábuk alatt. Talán csak
illúzió – hogy az elméjük elviselje azt, ahová kerültek. Azt a
helyet, ami nem hely volt, egy rengeteg ajtóval teli teremben.
Több ajtó volt ott, mint ahányat meg tudtak volna számolni.
Akadt, ami levegőből készült, mások üvegből, megint mások
lángból, aranyból és fényből.
Mindegyik mögött egy új világ ragyogott fel, egy új világ
hívogatta őket.
De ők nem mozdultak, ott maradtak a mindenség
kereszteződésében.
Olyan testben álltak ott, a rengeteg ajtó között, ami valójában
nem az ő testük volt, és az erejük elszivárgott, tócsába gyűlt
előttük. Összeolvadt, eggyé vált, fény és teremtés gömbjeként
lebegett a levegőben.
Minden egyes parázs, ami az egyre növekvő gömbbe, az alakot
öltő Zárba került, örökké elveszik. Többé már nem tér vissza
beléjük.
Kiszáradó kutakká váltak. Ami többé sosem telik meg.
Egyre több és több szakadt fel belőlük minden egyes lélegzettel.
Teremtés és pusztítás.
 A gömb forgott, felszíne kavargott, zsugorodni kezdett.
Olyanná vált, amilyenné ők akarták, arannyá és ezüstté. A Zár,
ami örökre lezárja majd ezt a végtelen sok ajtót.
Egyre többet adtak az erejükből, a Zár egyre többet követelt
tőlük.
És végül már fájt.

Aelin volt, és mégsem.

Aelin volt, mégis végtelen, a világok összessége, a...
Ő Aelin.
Igenis Aelin.
És azzal, hogy magába fogadta a kulcsokat, beléptek a valódi
rémkapun. Egyetlen lépéssel, gondolattal, kívánsággal bármelyik
világhoz hozzáférhetnének. Bármilyen lehetőség nyitva állna
előttük.
Mögöttük boltív húzódott. Egy olyan boltív, amiből fenyő- és
hóillat kell, hogy áradjon.
A Zár lassan készült, fény változott fémmé, arannyá és ezüstté.
Dorian lihegett, állkapcsa megfeszült, ahogy a mágiájuk egyre
csak áramlott és áramlott a Zárba. Hogy többé sose térjen vissza.
Iszonyatos volt. Olyan kín, amilyet korábban sosem érzett.
Ő Aelin. Aelin, és nem azok a holmik, amiket a karjába
nyomott, nem ez az elképzelhetetlen hely. Ő Aelin, Aelin, és azért
jött ide, hogy megtegyen valamit, azért jött ide, mert megígérte,
hogy megtesz valamit...
Visszafojtotta kitörni készülő sikolyát, ahogy az ereje egyre csak
fogyott, mintha lefejtették volna a húst a csontjairól. Éppúgy
ahogyan Cairn tette, méghozzá élvezettel. De őt is túlélte.
 Megszökött Maeve karmaiból. Túlélte mindkettejüket. Hogy
most megtehesse ezt. Hogy idejöhessen.
De tévedett.
Képtelen elviselni. Képtelen megbirkózni vele, a veszteséggel, a
kínnal, az egyre növekvő tébollyal, ahogy rádöbbent az eddig nem
látott igazságra:
Többé nem hagyják el ezt a helyet. Egyébként sem marad
belőlük semmi. Felolvadnak, ködpárává válnak, ami
összekeveredik a körülöttük gomolygó köddel.

Dorian még életében nem élt át ekkora kínt. Ő maga foszlott

szét szálanként.
Elena azt mondta Aelinnek, nem számít, milyen formát ölt a
Zár. Lehet madár, kard vagy akár virág is, ennek a helynek, ennek
a kapunak nem számít. De az elméjük, már ami megmaradt belőle,
ahogy szertefoszlottak, ismerős alakot kölcsönzött neki, egy olyat,
aminek a legtöbb értelmét látták. Elena szeme született meg ismét
– maga a Zár.
Aelin sikítani kezdett. Egyre csak sikított és sikított.
Dorian mágiája kiszakadt arról a szent, tökéletes helyről, ami
benne létezett.
Belehalnak, hogy elkészítsék a Zárat. Mindketten belehalnak.
Kétségbeesetten reménykedtek benne, hogy mindketten élve
távoznak majd.
És ha nem hagyják abba, ha nem vetnek véget neki, akkor
egyikükből sem marad semmi.
Próbálta megmozdítani a fejét. Elmondani neki. Elég!
 A mágiája elszakadt tőle, a Zár megzabolázhatatlan erővel
mindet magába szippantotta. Kielégíthetetlen éhséggel falta fel
őket.
Elég! Próbált megszólalni. Elhúzódni.
Aelin most már zokogott – fogcsikorgatva zokogott.
Hamarosan. Hamarosan a Zár mindent elragad. És a pusztítás
végső pillanata lesz majd a legkegyetlenebb, a legfájdalmasabb
mind közül.
Vajon az istenek a szemük láttára pusztítják el Elena lelkét?
Vajon adódik majd lehetősége, hogy segítsen rajta, ahogy
Gavinnek ígérte? Tudta a választ.
Elég! Elég!
– Elég!
Dorian hallotta a szót, és egy pillanatig nem ismerte fel a
hangot.
Ám ekkor egy férfi jelent meg az egyik lehetetlen, mégis létező
ajtóban. Egy hús-vérnek tűnő férfi, amilyenek ők is voltak, mégis
reszketve pislákolt a teste körvonala.
Az apja.
 95. FEJEZET

Az APJA ÁLLT OTT. A férfi, akit utoljára az üvegpalota hídján

látott, és mégsem ő.
Kedvesség rajzolódott ki az arcára. Emberség.
És bánat. Olyan iszonyatos, fájdalommal vegyes szomorúság.
Dorian mágiája megrebbent.
Még Aeliné is lelassult meglepetésében, az áradat patakká
változott, folytonos, kínzó szipolyozássá.
– Elég! – lehelte a férfi feléjük tántorogva, és a Zár elkészítését
tápláló vakító, tiszta erőhullámra pillantott.
– Nem állíthatjuk meg – felelte Aelin.
Dorian apja a fejét rázta.
– Tudom. Ha egyszer elkezdődött, nem lehet megállítani.
Az apja.
– Nem – mondta Dorian. – Nem lehetsz itt.
A férfi lepillantott – Dorian oldalára. Ahol talán kard függött.
– Talán nem te idéztél meg?
Damaris. A karddal az oldalán lépett be a rémjelkörbe. Az ő
világukban, az ő valóságukban legalábbis ott függött még.
A kard, ami egy névtelen istent szolgált, a jelek szerint úgy
gondolta, egy igazsággal még szembe kell néznie. Még eggyel,
mielőtt minden véget ér.
– Nem – ismételte Dorian.
 Más nem jutott eszébe, ahogy végignézett az apján, a férfin, aki
olyan borzalmas dolgokat művelt mindannyiukkal.
Az apja megadóan felemelte a kezét.
– Fiam – lehelte.
Doriannek nem volt mondanivalója számára. Gyűlölte a férfit,
aki most, a vég és a kezdet pillanatában eljött.
Az apja ekkor Aelinre nézett.
– Hadd csináljam én! Hadd fejezzem be én!
– Micsoda? – szakadt ki Dorianből a szó.
– Nem vagy kiválasztott – felelte Aelin, de hangjában már nem
csendült ridegség.
– Névtelen az ár – mondta a király.
Aelin megdermedt.
– Névtelen az ár – ismételte az apja. Az idős boszorkánya
figyelmeztetése, a kárhozatról szóló véset Orynth amulettjének a
hátulján. – Fattyú jelét viseled, így Névtelen vagy, de hát nem igaz
ez rám is? – Ide-oda járatta közöttük tágra nyílt szemét. – Hogy
hívnak engem?
– Ez nevetséges! – szűrte Dorian a fogai között. – A neved…
De ahol névnek kellett volna lennie, ott most üres lyuk
tátongott.
– Téged... – lehelte Aelin. – A neved... Hogy lehet, hogy nincs
neved, hogy nem tudjuk?
Dorian dühe elpárolgott. A mágiája, a lelke elszakításának
fájdalma másodlagossá vált, ahogy az apja így szólt:
– Erawan elvette. Kitörölte a történelemből, a népek
emlékezetéből. Ősi, borzalmas varázslattal, olyan hatalmassal.,
hogy csak egyetlenegyszer használhatta. Mindezt azért, hogy én
legyek a leghűségesebb szolgálója. Még én sem tudom a nevemet,
már nem. Elvesztettem.
 – Névtelen az ár – mormolta Aelin.
Dorian ekkor ránézett. A férfira, aki az apja volt. Alaposan
megnézte.
– Fiam! – suttogta az apja. És szeretet rajzolódott ki az arcára...
Szeretet, büszkeség és bánat.
Az apja, akit éppúgy megszálltak, mint őt, aki a saját módján
próbálta ugyan megmenteni őket, de kudarcot vallott. Az apja, aki
mindent elvett tőle, de sosem hajolt meg Erawannak – teljesen
soha.
– Gyűlölni akarlak – szólalt meg Dorian elcsukló hangon.
– Tudom – felelte az apja.
– Mindent elpusztítottál. – Dorian könnyei megállíthatatlanul
folytak. Aelin megszorította a kezét.
– Sajnálom – lehelte az apja. – Mindent nagyon sajnálok,
Dorian.
És ahogy az apja kiejtette a nevét... Még sosem hallotta tőle így.
El kellene küldenie. Belöknie valami pokoli világba. Ezt kellene
tennie.
A lelke mélyén Dorian mégis tudta, valójában ki miatt rombolta
porig Morathot. Hogy ki miatt temette el a gallérokkal teli,
gyűlöletes sírt.
– Sajnálom – ismételte az apja.
Doriannek nem volt szüksége Damarisra, hogy tudja, őszintén
beszél.
– Hadd fizessem meg én az adósságot! – lépett közelebb az apja.
– Hadd fizessem meg én, hadd tegyem meg! Hát nem folyik az én
ereimben is Mala vére?
– Neked nincs mágiád, nem úgy, mint nekünk – vitatkozott
Aelin szomorú tekintettel.
Az apja Aelin szemébe nézett.
 – Van elég... Épp elég folyik a véremben. Ahhoz, hogy segítsek.
Dorian hátrapillantott a válla felett, a boltívre, ami Erileába
vezetett.
Haza.
– Hagyjuk, hadd tegye – mondta, bár a szavak nem a kívánt
jegességgel buktak ki a száján. Csak kimerültség, ólomsúly
csendült bennük.
– Egyébként is így terveztem, még a vég előtt – mondta Aelin
halkan Dorian apjának.
– Akkor hát nem leszel egyedül – felelte az apja. Aztán
rámosolygott. A király, az apa, aki lehetett volna. Aki mindig is
volt, hiába történt vele az, ami. – Hálás vagyok... Hogy ismét
láthattalak. Még egyszer utoljára.
Dorian nem tudott mit mondani. Nem találta a szavakat. Aztán
Aelin odafordult hozzá, és arcán könnyek csorogtak, ahogy így
szólt:
– Egyikünknek uralkodnia kell.
És még mielőtt Dorian megérthette volna, még mielőtt
rádöbbent volna, miféle ígéretet tett, Aelin kitépte a kezét az
övéből.
És belökte a mögöttük lévő átjáróba. Vissza a saját világukba.
Dorian üvöltve zuhant hátra.
És még mielőtt a rémkapu ködös világa eltűnt, Dorian látta,
hogy Aelin megfogja az apja kezét.
 96. FEJEZET

ROWAN ÓRÁKON ÁT NEM MOZDULT, miközben Aelin és Dorian

mellett álltak, és figyelték, ahogy a semmibe merednek. Chaol sem
moccant meg.
Telt-múlt az éjszaka, a csillagok áthaladtak a gyűlöletes, rideg
hely felett.
Aztán Dorian megfeszült, levegőért kapkodott – és térdre
hullott.
Aelin továbbra sem mozdult. Állva maradt, egyszerűen csak
eleresztette Dorian kezét.
Rowan lelke megdermedt.
– Ne! – nyögte Dorian reszelősen, és Aelin felé mozdult,
próbálta ismét megragadni a kezét, csatlakozni hozzá.
Csakhogy a seb Aelin kezén már bezárult.
– Ne, ne! – üvöltötte Dorian, és Rowan ekkor megértette.
Rádöbbent, mint tett Aelin.
Hogy mi volt az utolsó játszmája, az utolsó hazugsága.
– Mi történt? – kérdezte Chaol, miközben talpra húzta Doriant.
A király zokogott, lecsatolta az oldaláról az ősi kardot, és
messzire hajította. Damaris tompán puffant a földön.
Rowan csak bámulta Aelint.
A párját, aki hazudott neki. Aki mindannyiuknak hazudott.
– Nem volt elég... hogy ketten mentünk. Mindkettőnket
elpusztított volna – sírt Dorian. – De Damaris valahogy megidézte
az apámat, aki... átvette a helyemet. Felajánlotta, hogy a helyembe
lép, úgyhogy Aelin... – Dorian visszaugrott volna, hogy megragadja
Aelin kezét, de már kilépett a rémjelkörből.
És a jelek most visszatartották.
Fal zárta körbe Aelint.
A kötelék egyre nyúlt, vékonyodott.
– Ők ketten... fogják bevégezni – mondta Dorian remegve.
Rowan szinte alig hallotta a szavait.
Tudnia kellett volna. Tudnia kellett volna, hogy ha a terv
kudarcba fullad, Aelin sosem áldozná fel egy barátját. Még ezért
sem. Még a saját jövőjéért sem.
Aelin tudta, hogy Rowan megpróbálná visszatartani őt a Zár
elkészítésétől, ha megemlíti ezt az eshetőséget, ha bevallaná, mit
tenne, amikor elszabadul a pokol. Csak azért egyezett bele Dorian
segítségébe, hogy ő maga odajusson. Valószínűleg akkor is
elengedte volna Dorian kezét, ha nem jelenik meg a fiú apja.
Hiszen újra és újra azt kívánta, bár lenne már vége. Figyelnie
kellett volna a szavaira.
Chaol megragadta Doriant, és az ifjú lord halkan, szomorúan
Rowanhez fordult:
– Sajnálom.
Aelin hazudott.
Az ő tűzszívűje hazudott.
És most kénytelen lesz végignézni a halálát.

Aelin az ellensége kezét fogva ismét szabadon eresztette a

mágiáját. Hagyta, hadd zubogjon ki belőle dühödten.
 A névtelen király erejét össze sem lehetett hasonlítani
Dorianével. De épp elég volt, ahogy a férfi mondta. Épp elég
ahhoz, hogy kisegítse.
Aelin sosem akarta, hogy Dorian elpusztítsa magát ezért. Csak
hogy adjon hozzá épp eleget. Aztán amúgy is visszalökte volna őt
Erileába. Hogy egyedül fejezhesse be.
Hogy megfizessen tízévnyi önzésért, azért a tíz évért, amit
Terrasentől távol, meneküléssel töltött.
A kín zsibbasztó zúgássá vált. Még az idős király is lihegett a
fájdalomtól.
Már közel jártak. Az aranyhurkok és – körök megszilárdultak a
Záron.
De még mindig nem volt elég. Ahhoz, hogy lezárják ezt a
helyet, hogy lezárják az összes világot.
Sosem bocsát majd meg neki.
A párja.
El kellett érnie, hogy Rowan elengedje őt, hogy elfogadja. Nem
lett volna képes végigcsinálni, eljönni ide, ha Rowan könyörög,
hogy ne tegye, ha úgy sírt volna, ahogy ő is zokogni akart, amikor
még egyszer utoljára megcsókolta.
Gyere vissza hozzám! – suttogta.
Tudta, hogy Rowan várni fog. Addig vár majd a visszatértére,
amíg át nem kerül a másvilágra. Várni fogja, hogy visszatérjen
hozzá.
Aelin mágiája kiszakadt belőle, egy olyan létfontosságú és
mélyen nyugvó darabka, hogy felkiáltott és megingott. Csak a
király szorításának köszönhette, hogy nem esett el.
A Zár már majdnem elkészült, Elena szemének két egymást érő
köre majdnem teljessé vált.
 Aelin mágiája vergődött, könyörgött, hogy hagyja abba. De nem
tehette. Nem tette.
– Már nincs sok hátra – ígérte a király.
Aelin odapillantott, és látta, hogy mosolyog.
– Üzenetet hoztam neked – mondta halkan. Körvonalai
elmosódtak, ahogy az utolsó csepp ereje is elszivárgott belőle. De
még ekkor is mosolygott. Úgy tűnt, békére lelt. – A szüleid.
Annyira nagyon büszkék rád. Megkértek, hogy mondjam el,
nagyon szeretnek. – Már-már láthatatlanná fakult, szavai nem
voltak hangosabbak a szél suttogásánál. – És hogy már megfizettél,
tűzszívű lány.
Azzal szertefoszlott. A Zár az utolsó cseppjét is felitta.
Véglegesen kitörölte a létezők sorából.
Aelin szinte nem is érezte az arcán csorgó könnyeket, ahogy
térdre rogyott. Ahogy egyre többet és többet adott át a mágiájából,
saját magából. Aelin Ashryver Galathynius va...
Fojtogató sikoly tört fel belőle, ahogy a Zár teljesen elkészült.
Ahogy a Zár ismét összeállt, éppolyan tapinthatóan, mint Aelin
teste.
Ahogy Aelin mágiája teljesen odaveszett.
 97. FEJEZET

MOZDULNI IS ALIG TUDOTT. Gondolkozni.

Eltűnt. Ahol egykor fény és élet áramlott benne, ott most nem
maradt semmi.
Egyetlen parázs sem. Csupán egy cseppnyi víz.
Aelin abba kapaszkodott, védelmezte, ahogy tizenkét alak
jelent meg mögötte az átjáróban. Beléptek a helyek helyére, a
végtelenség kereszteződésébe.
– Bevégeztetett hát – szólalt meg a sokarcú, és a lebegő Zár felé
közelített. Intett szellemszerű, folytonosan változó kezével, mire a
Zár Aelin felé lendült. Az ölében landolt, aranylott és csillogott.
– Idézd meg a világunkat, te lány! – mondta az, akinek
hangjában acél és sikolyok csendültek. – Hadd menjünk végre
haza!
Törjön össze végleg. Küldje haza őket, zárja le a kaput. A lénye
utolsó darabkáját kell feláldoznia hozzá, az utolsó cseppet, hogy
működésbe hozza a Zárat, és lepecsételje vele a kaput. Aztán ő is
eltűnik.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már
régen hamuvá égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki
szerette a királyságát...
– Most! – parancsolt rá az, akinek hangja a hullámok zaját
idézte. – Eleget vártunk már!
 Aelin nagy nehezen felemelte a fejét. Hogy ránézzen a ragyogó
alakokra. A másik világból származó lényekre.
És közöttük, közéjük zárva, mintha fogva tartanák…
Elena szeme tágra nyílt. Fájdalom csillogott benne.
Aki szerette a királyságát...
Egyikük Aelin felé csettintett kísérteties ujjaival.
– Elég legyen ebből!
Aelin felnézett rá, az istennőre, aki az imént hozzá beszélt.
Felismerte a hangját. Deannáét.
Némán tanulmányozta őket. Megtalálta azt, aki a ragyogó
hajnalt idézte, a tűz szívét.
Mala nem nézett rá. Ahogy Elenára, a saját lányára sem.
Aelin elfordult a Tűzhozótól. És ahogy megszólalt, nem intézte
szavait konkrétan egyikükhöz sem:
– Alkut szeretnék kötni veletek.
Az istenek megdermedtek.
– Alkut? – sziszegte Deanna. – Alkut merészelsz kérni?
– Én meghallgatnám – jegyezte meg az, akinek hangjában
kedvesség és szeretet csendült.
A karjában lévő holmi megvonaglott, mire Aelin előhívta azt,
amire a lények vártak.
Az átjárót a saját világukba. A zöld tájat bearanyozó napfény
már-már vakítónak tetszett. Mind odapördültek, néhányan
felsóhajtottak a látványra.
Aelin így folytatta:
– Kössünk alkut. Még mielőtt betartjátok a rátok eső részt.
A szavak távolian csengtek, nehezen és fájdalommal telin.
Mégis kinyögte őket valahogy.
Az istenek megtorpantak. Aelin egyedül Elenát nézte.
Haloványan elmosolyodott.
 – Megesküdtetek, hogy magatokkal viszitek Erawant. Hogy
elpusztítjátok – mondta Aelin, mire az, akinek a hangja maga volt
a halál, felé fordult. Mintha eszébe jutott volna, hogy valóban
megígértek egy ilyen felháborító dolgot.
– Szeretnék alkut kötni – ismételte Aelin. És valahogy sikerült
felemelnie a karját, amiben az örökkévalóság lakozott. – Erawan
lelkét Elenáéért.
Erre Mala is felé fordult. És rámeredt.
Aelin ismét megtörte a csendet.
– Hagyjátok Erawant Erileában. De cserébe hagyjátok itt Elenát
is. Hadd maradjon a lelke a másvilágon, azokkal, akiket szeret.
– Aelin – suttogta Elena, és ezüstkönnyek csorogtak végig az
arcán.
Aelin az ősi királynőre mosolygott.
– Már így is megfizettük az adósságot.
Aelin azt akarta, hogy vitassák meg – a barátai. Nemcsak azért
indítványozott szavazást, hogy megszabaduljon a választás
terhétől, hanem hogy az ő szájukból is hallja, képesek egyedül
legyőzni Erawant. Hogy Yrene Towers talán el tudja pusztítani.
Hogy most alkut köthessen, cserét ajánlhasson, és ne kelljen
teljességgel megpecsételnie a sorsukat.
– Ne tedd! – könyörgött Elena. Majd a rideg, rezzenéstelen
istenekhez fordult. – Ne fogadjátok el!
– Hagyjátok itt, és menjetek! – mondta nekik Aelin.
– Aelin, kérlek! – tört ki zokogásban Elena.
Aelin elmosolyodott.
– Időt nyertél nekem. Hogy élhessek. Hadd nyerjek most én is
neked valamit.
Elena két kezével eltakarta az arcát, és sírt.
 Az istenek összenéztek. Majd Deanna mozdult, olyan kecsesen,
mint szarvasbika a rengetegben.
Aelin kifújta a levegőt, a térdére hajolt, ahogy az istennő
Elenához lépett.
Csakis ő. Nem hagyja, hogy bárki mást feláldozzanak a végső
feladat során, csakis őt.
Deanna a tenyerébe vette Elena arcát.
– Reménykedtem benne, hogy így lesz.
Majd összenyomta két kezét, Elena fejével együtt.
Fény lobbant Mala irányából, figyelmeztetésképp, fájdalommal
telin, ahogy Elena szeme tágra nyílt. Ahogy Deanna megszorította.
És ekkor Elena meghasadt. Ezernyi csillogó darabra tört,
amelyek egyre halványodtak, ahogy aláhulltak.
Aelin sikolya elhalt a torkában, képtelen volt felállni, ahogy
Deanna megtörölte szellemszerű kezét, és így szólt:
– Nem alkudozunk halandókkal. Többé már nem. Tartsd csak
meg Erawant, ha úgy kívánod!
Majd az istennő átlépett a saját világába vezető ajtón.
Aelin arra a helyre meredt, ahol néhány szívdobbanással
korábban még Elena állt.
Nem maradt semmi.
Még izzó parázs sem, amit visszaküldhetett volna a másvilágra,
a párjának, akit maga mögött hagyott.
Az égvilágon semmi sem maradt.
 98. FEJEZET

KEZDETT ELSZAKADNI.
A párok köteléke.
Rowan a térdére hajolt, lihegett, kezét a mellkasára szorította,
ahogy a kötelék egyre inkább szétroncsolódott.
Belekapaszkodott, körbeölelte a mágiájával, a lelkével, mintha
azzal megakadályozná, hogy Aelin, bárhol jár is éppen, olyan
helyre távozzon, ahová nem mehet utána.
Nem volt hajlandó elfogadni. Sosem fogadja el ezt a sorsot.
Soha. Dorian és Chaol szavai távolian csengtek. Nem érdekelte,
miről beszélnek.
A kötelékük szakadozott.
És az égvilágon semmit sem tehetett azon kívül, hogy
belekapaszkodik.

Az istenek egyesével átléptek az átjárón a saját világukba.

Nem viszik magukkal Erawant.
Nem... Nem csinálnak semmit.
Aelin mellkasa üressé vált, lelke kihunyt, és még ez is.
Még ez is…
Aelin a ködös talajt kaparta, ami valójában nem is talaj volt,
ahogy az utolsó is eltűnt. Amíg végül már csak egy maradt.
 A fény és láng oszlopa. Ott ragyogott a gomolygó ködben.
Mala megtorpant a világa kapujában.
Mintha visszaemlékezett volna.
Mintha Elenára, Brannonra emlékezett volna, arra, aki előtte
térdepelt. A vérére. Arra, akire az ereje szállt. Az örökösére.
– Zárd le a kaput, Tűzhozó! – mondta Mala halkan.
De a fény úrnője még mindig nem mozdult.
Aelin fejében egy nő hangja csendült távolian.
Gondoskodj arról, hogy megkapják a büntetésüket!
Mindannyian. Meg fogják kapni, esküdött Kaltainnek.
Hazudtak.
Elárulták Elenát és Erileát, éppúgy, ahogy magukat is árulás
áldozatának hitték.
A zöld, napfényben fürdő világuk megremegett.
Aelin nyögve feltápászkodott.
Nem bárány ő, amit feláldozhatnak! Nem áldozat a közjó
oltárán! És még nem végzett.
Aelin Mala lángoló tekintetébe nézett.
– Gyerünk! – mondta Mala halkan.
Aelin elnézett mellette, arra a csodás világra, ahová olyan
régóta szerettek volna visszatérni. És rádöbbent, hogy Mala tudja –
látja, miféle gondolatok kavarognak a fejében.
– Nem állítasz meg?
Mala csupán kinyújtotta a kezét.
Izzó erő magja feküdt benne. Egy lehullott csillag.
– Vedd csak el! Az utolsó ajándékom a vérvonalamnak. – Aelin
esküdni mert volna, hogy Mala elmosolyodik. – Azért, amit érte
ajánlottál. Azért, hogy küzdöttél érte. Mindannyiukért.
Aelin tántorogva tette meg azt a néhány lépést az istennőig, az
erőig, amit a tenyerén nyújtott át neki.
 – Én emlékszem – mondta Mala halkan, és a szavakban
egyszerre csendült öröm, fájdalom és szeretet. – Én emlékszem.
Aelin elvette az erő apró magját a tenyeréből.
A napfelkeltét zárta egyetlen magocskába.
– Amikor vége, zárd le a kaput, és gondolj az otthonodra! A
jelek utat mutatnak majd.
Aelin pislogott, csak így jelezhette a zavarodottságát, miközben
az erő egyre csak nőtt, nőtt, növekedett benne, befoltozta a törött
részeket, megtöltötte az ürességet.
Mala ismét kinyújtotta a tenyerét, és most képet látott rajta. A
tetoválást a saját hátán.
Az új tetoválást, a kitárt szárnyakat, a Rowannel közös
történetét az ősi nyelven a tollak között.
Mala csettintett, és szimbólumok emelkedtek ki belőle. Ott
lapultak a szavak, a tollak között.
Rémjelek.
Rowan rémjeleket rejtett el a tetoválásában.
Rémjelekkel tetoválta őt tele.
– A hazavezető út – mondta Mala, és a kép elhalványult. – A
hozzá vezető.
Rowan sejtette valahogy. Hogy egyszer idejut. Azért kérte
Aelint, tanítsa meg rájuk, hogy aztán megtehesse ezt az
óvintézkedést.
És amikor Aelin hátrapillantott, a saját világába vezető átjáróra,
valóban érezte őket. Mintha a rémjelek, amiket titokban
rátetovált, kötelet alkottak volna. Ami összekötötte az otthonával.
Életvonal az örökkévalóságba.
Még egy utolsó átverés.
 Újabb suttogást hallott, egy emléktöredéket, amit egy résvári
tetőn élt át. Mi lesz, ha megyünk előre, és csak a szörnyű vég vár
ránk?
Akkor az még nem a vége lesz.
Az erő egyre csak áradt, áramlott Aelinbe. Ajka felfelé görbült.
Ez még nem a vége. És még nem végzett.
Ők viszont igen.
– Egy jobb világért! – mondta Mala, majd átlépett a sajátjába.
Egy jobb világ.
Egy olyan világ, ahol nincsenek istenek. Ahol senki sem szövi a
sorsukat.
Egy szabad világ.
Aelin odalépett az istenek világába vezető átjáróhoz. Oda, ahol
Mala most a csillámló fűszálak között sétált, és már-már
napfénynek tűnt.
A fény úrnője megtorpant, karját búcsúintésre emelte.
Aelin elmosolyodott, és meghajolt.
A távolban, a dombokon az istenek megtorpantak.
Aelin mosolya vigyorrá torzult. Veszedelmessé és dühödtté.
És egy pillanatra sem hervadt le az arcáról, ahogy megtalálta a
világot, amit keresett. Ahogy belenyúlt abba a végtelen, borzalmas
erőbe.
Egykor rabszolga, bábu volt csupán. Többé soha.
Értük nem. Értük soha.
Az istenek üvölteni kezdtek, rohanni felé, ahogy Aelin lyukat
ütött az égboltjukon.
Egyenesen abba a világba vezetett, amit csupán egyetlenegyszer
látott eddig. Amikor véletlenül átjárót nyitott oda egyik éjszaka
egy kőpalotában. Távoli csaholás, vonyítás hallatszott a sivár,
szürke pusztaságból.
 Átjáró a pokoli világba.
Kinyitotta az ajtót.
Aelin még mindig mosolygott, amikor bezárta az istenek
világába vezető portált.
És magukra hagyta őket, miközben a fülében csengtek dühödt,
rémült kiáltásaik.

Még mindig megmaradt a végső feladat, az, hogy örökre lezárja

a kaput.
Aelin kinyitotta a tenyerét, és szemügyre vette a Zárat, amit
elkészített. Hagyta, hadd lebegjen a ködös, ajtókkal teli terem
közepére.
Nem félt. Kinyitotta a tenyerét, és erő áramlott ki rajta.
Mala utolsó ajándéka. És lázadása.
Ezernyi robbanó nap ereje tört elő Aelin tenyeréből.
Zárj! Csukódj! Lakatolj!
Csakis és kizárólag ezt akarta. Bezáródásra kényszerítette,
ahogy felajánlotta a saját erejét.
De nem az utolsó darabkáját.
Már így is megfizettük az adósságot.
Az otthon térképe, a térkép, ami az univerzumok nyelvén
íródott, hazavezeti majd.
Több, több, egyre csak több. De nem mind.
Mindet nem adja fel. A saját lényét nem.
Nem hódol be.
Ezt az utolsó cseppjét nem veszik el.
Nem adja át.
 Fény áradt keresztül a Záron, ami prizmaként törte meg, és a
végtelen számúnak tetsző ajtók felé lövellte.
Lezárta, lepecsételte, becsukta őket. A mindenhová vezető
átjárók most megszűntek létezni.
Őt viszont nem pusztítják el. Ezt nem veszik el.
Gyere vissza hozzám!
Mala ereje egyre csak áradt, árad ki belőle, át a Zárba.
Nem nyernek. Nem vehetik el – nem kapják meg őt.
Nem hajlandó megadni magát.
Aelin most már sikított. Sikított és üvöltött, ahogy szembeszállt
velük.
Fény lövellt a mögötte lévő átjáróba is. Azt is elkezdte lezárni.
Élni fog. Igenis élni fog, és mindenki elmehet a pokolba!
Egy jobb világban. Istenek, sorsok nélkül.
Egy olyan világban, amit ők hoznak létre.
Aelin egyre csak üvöltött és üvöltött, a hang végigvisszhangzott
az összes világon.
Nem győzik le. Ezt nem vehetik el, ezt a legalapvetőbb
darabkáját. A lelkéét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már
régen hamuvá égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki
szerette a királyságát...
A királysága. Az otthona. Újra látni fogja.
Még nincs vége.
Mögötte az átjáró lassan lezárult.
Nem sok esélye maradt, gyakorlatilag semennyi. Nem szántak
neki menekülést – ahogy azt sem hitte senki, hogy elér erre a
pontra, és még mindig lélegezni fog.
Aelin a szívéhez emelte a kezét, és megérintette a mellkasát.
 Valójában ennek az ereje számít, mondta az anyja olyan nagyon
régen. Nem fontos, hol vagy, milyen messzire kerülsz, ez mindig
hazahúz.
Nem számít, hol van.
Hogy milyen messzire kerül.
Még akkor sem, ha az ismert világokon túl jár.
Aelin begörbítette az ujjait, tenyerét a mellkasára szorította,
oda, ahol a szíve zakatolt. Ez mindig hazahúz.
Az Erileába vezető átjáró már majdnem bezárult.
Világjáró. Utazó.
Mások is megtették már. Neki is sikerülni fog. Megtalálja a
hazavezető utat.
Már nem Megjövendölt Királynő. Hanem a Világok Között Járó
Királynő.
Nem adja meg magát némán.
Nem félt.
Aelin kitépte magából az erőt. Azt, ami megmaradt Mala
ajándékából. Azt, amivel egy egész világot elpusztíthatott volna. És
a Zár felé hajította. Az utolsó darabka. A legvégső.
Aztán Aelin átugrott a kapun.
 99. FEJEZET

ZUHANT.
Zuhant, hajították.
A rémkapu bezárult mögötte, mégsem jutott haza.
Ahogy bezárult, minden világ egybeért.
Ő pedig keresztülzuhant rajtuk.
Egyik világon a másik után. Vízi világokon, jeges világokon,
sötétséggel teli világokon.
Keresztülhasított rajtuk, gyorsabban, mint egy hullócsillag,
gyorsabban, mint maga a fény.
Haza.
Haza kell jutnia…
Fénnyel teli világok, olyan világok, amiknek a tornyai az égig
értek, néma világok.
Olyan nagyon sok.
Rengeteg világ létezett, mindegyik csodálatos volt, mindegyik
értékes és tökéletes, és hiába zuhant, egyszerűen összetört a szíve a
látványtól.
Haza. A hazavezető út…
Aelin a kötelet kereste, a köteléket a lelkében. Azt, amit Rowan
a bőrébe tetovált.
Gyere vissza hozzám!
Aelin egyik világba zuhant a másik után.
Túl gyorsan.
 Túl gyorsan eléri majd a sajátját, és nem fog tudni megállni.
De képtelen volt lassítani. Nem tudott megállni.
Pörgött, bukfencezett, ahogy egyik világot hagyta maga mögött
a másik után.
Valójában ennek az ereje számít. Nem fontos, hol vagy, milyen
messzire kerülsz, ez mindig hazahúz.
Aelin felüvöltött, a lénye felragyogott az égbolton.
A kötelék erősebbé vált. Szorosabbá. Magához rántotta őt.
Túl gyors. Valahogy le kell lassítania...
Magába nyúlt, abba, ami még megmaradt, és erőt keresett,
amivel lelassíthatja a száguldását.
Keresztülzuhant egy világon, ahol óriási várost építettek egy
folyó kanyarulatába, amelynek épületei lehetetlenül magasak
voltak, és egyre csillámlottak a fényben.
Keresztülzuhant egy olyanon, ami megtelt esővel, zölddel,
széllel.
Üvöltve igyekezett lelassítani.
Átzuhant egy óceánokkal teli világon, ahol semmiféle
szárazföldet nem látott.
Közeledett. Olyan közel volt már az otthona, hogy szinte érezte
a fenyő és a hó illatát. Ha elhibázza, ha elhalad mellette…
Keresztülszáguldott egy világon, ahol a hósipkás hegycsúcsok
felett csillagok ragyogtak. Az egyik hegyen szárnyas hím állt az
utolsó hónapjaiban járó, terhes nő mellett, épp a csillagokat
bámulták. Tündérek.
Tündérek voltak, de nem az ő világából.
Kinyújtotta a kezét, mintha úgy jelezhetne nekik, mintha
valahogy segíthetnének neki, pedig nem volt más, csupán egy
láthatatlan energiaszemcse…
 A leírhatatlanul gyönyörű szárnyas hím odakapta a fejét, ahogy
Aelin keresztülzuhant a csillagos égbolton.
Felemelte a kezét, mintha köszönteni akarta volna.
Sötét erő csapódott belé, olyan, mint egy enyhe nyári éjszaka.
Nem támadott – lassította.
Falat, pajzsot képezett, amit Aelin átszakított.
De csak lelassította. A szárnyas hím ereje lelassította őt, épp
eléggé.
Aelin egyetlen suttogás nélkül tűnt el a hím világából.
És megérkezett.
Ott volt a fenyő és a hó, a saját kontinensének kígyózó gerince,
Tölgyváld rengetege a jobbján, a Pusztaság a balján. A rengeteg
különböző nép és lény világa.
Látta mindet, egyszerre voltak ismerősek és idegenek, egyszerre
harcoltak és éltek békében, kiterjedt városokban és a vadon
mélyén rejtőzve. Olyan sokan voltak, és mind megmutatkoztak
előtte. Erilea.
Aelin belevetette magát. Megragadta a köteléket, és felüvöltött,
ahogy húzta magát. Le Erileába.
Haza.
Haza.
Haza.
Ez még nem a vége. Még nem végzett.
Puszta akarattal próbálta magát, a világot rávenni, hogy álljon
meg. Épp amikor a rémkapu és vele együtt az összes ajtó
mennydörgésszerű robajjal becsapódott.
Aelin pedig visszazuhant a saját testébe.
 A rémjelek szertefoszlottak a sziklás talajon, ahogy a nap felkelt
Távolvég felett.
Rowan Aelin előtt térdelt, készült a párja utolsó
lélegzetvételeire, a végre, ami reményei szerint valahogy őt is
magával ragadja.
Ez lesz az ő vége is. Amikor Aelin meghal, ő is meghal.
De aztán megérezte. Ahogy a nap felkelt, megérezte a szétzilált
kötelékükön keresztülszáguldó energialöketet.
A hő és fény robbanását, ami összeforrasztotta a szálakat.
Levegőt sem mert venni. Nemhogy reménykedni.
Még akkor sem, amikor Aelin térdre rogyott ott, ahol korábban
a rémjelek voltak.
Rowan azonnal ott termett, Aelin erőtlen teste után kapott.
Szívdobbanás visszhangzott a fülében, a lelkében.
Aelin mellkasa emelkedett és süllyedt. Lassan kinyitotta a
szemét.
Dorian és Chaol könnyeinek illata elmosta a távolvégi sóét,
ahogy Aelin felnézett Rowanre, és elmosolyodott.
Rowan magához ölelte, és hullani kezdtek a könnyei a felkelő
nap fényében.
Erőtlen kéz ért a hátához, végigsimított a tetováláson. Mintha
kétségbeesett, vad reménnyel követte volna végig az odarejtett
jeleket.
– Visszajöttem – szólalt meg Aelin reszelős hangon.

Melege volt, de valahogy mégis fázott. Idegennek tűnt a saját

teste.
Aelin felült, és felnyögött a csontjait kínzó fájdalom miatt.
 – Mi történt? – kérdezte Dorian, akit Chaol tartott meg a
derekánál fogva.
Aelin tölcsért formázott két kezéből maga előtt. Apró láng
lobbant fel benne.
Semmi több.
Rowanre nézett, majd Chaolra és Dorianre. Mindannyian
nyúzottnak tűntek a felkelő nap fényében.
– Eltűnt – mondta halkan. – Az erő. – Megfordította a kezét, a
láng végigkúszott rajta. – Csak parázs maradt.
Nem szóltak semmit.
Aelin azonban elmosolyodott. Mosolyogva fogadta, hogy most
már nincs benne kút, nem tombol a lángtenger. Ami megmaradt…
Hatalmas ajándék volt, igen, de semmi elképesztő.
Csupán az maradt, amit Mala adott neki, hálából Elenáért.
De…
Aelin magába nyúlt, a lelkének egy részébe.
A mellkasára fektette a kezét. Érezte, ahogy a szíve lüktet a
tenyere alatt.
A tündérszíve. Az ár.
Átadta magát. Az életét.
Az emberi életét. A halandóságát. Az megsemmisült, porrá
hamvadt a világok között.
Többé nem változik át. Csupán ez a test maradt, ez az alakja.
Ezt el is mondta a többieknek. Ahogyan minden egyebet is, ami
történt.
És amikor a végére ért, amikor Rowan továbbra is ölelte, Aelin
még egyszer kinyújtotta a kezét, hogy lássa.
Talán ez is Mala végső ajándékához tartozott. Hogy
megőrizhette azt a részét, ami most a tenyerében formálódott – a
vízcseppet.
 Az anyja erejét.
Amit Aelin a végsőkig mentett, amitől még akkor sem akart
megválni, amikor már szinte mindent felemésztett a Zár, a
rémkapu.
Aelin kinyújtotta a másik kezét is, amiben aztán láng lobbant.
Egy teljesen átlagos erő. Többé már nem volt Tűzhozó.
De attól még ugyanúgy Aelin maradt.
 100. FEJEZET

AEDIONT KYLLIAN ENYHE RÚGÁSA ÉBRESZTETTE még

hajnalhasadás előtt.
Nyögve nyújtózott ki a nagycsarnokban felállított priccsen,
körülötte még mindig félhomály uralkodott. Jó néhány katona
aludt mindenfelé, szuszogásuk megtöltötte a termet.
Aedion hunyorogva pillantott a kis lámpásra, amit Kyllian fölé
tartott.
– Mennünk kell! – figyelmeztette Kyllian elcsigázott, karikás
szemmel.
Egyikük sem festett valami jól. Nem is érezték magukat a
legjobban.
De legalább életben voltak. Egy hét telt el azóta, hogy a
Tizenhármak feláldozták magukat és visszaszorították Morath
áradatát, és még mindig életben voltak. A boszorkányok egy teljes
napnyi pihenést váltottak meg nekik. Egyetlenegy napot, aztán
Morath ismét Orynth falait ostromolta.
Aedion a vállára kanyarította a nehéz prémes köpenyt, amit
eddig takaróként használt, és összerezzent, ahogy lüktető fájdalom
öntötte el a bal karját. A saját ostobaságából szerezte a sérülést,
amikor egyetlen pillanatra nem figyelt a pajzsára, és az egyik valg
gyalogos katona megvágta.
De legalább nem bicegett. Legalább a valg hercegtől szerzett
sebe begyógyult.
 A vállára kapta a pajzsot, majd felmarkolta a kardját, és az övére
függesztette, miközben átvágtak az alvó, kimerült katonák alkotta
labirintuson. Elég volt biccentenie csupán Kylliannek, aki erre
rögtön a városfal felé igyekezett.
Aedion viszont balra fordult, miután maga mögött hagyta a
nagycsarnokot, az északi tornyot vette célba.
Magányos, hideg séta vezetett abba a szobába, amit keresett.
Mintha az egész palota sírbolttá változott volna.
Halkan bekopogott a torony tetejéhez közeli szoba faajtaján,
ami azonnal kinyílt, majd becsukódott. Lysandra még azelőtt
kiosont a folyosóra, hogy Evangeline megmoccanhatott volna az
ágyában.
Aedion gyertyájának remegő fényében a Lysandra arcán
húzódó árnyak élesebbnek, mélyebbnek tűntek. Egy hete harcolt
napkeltétől napnyugtáig.
– Kész vagy? – kérdezte Aedion halkan, miközben visszafordult
a lépcsőhöz.
Egyfajta szokássá vált, hogy felkísérte Lysandrát minden egyes
este, majd reggelenként eljött érte. A hosszú, borzalommal teli
napok egyetlen fénypontja. Néha Evangeline is melléjük szegődött,
elmesélte, mi történt vele, míg Darrow üzeneteit és ügyeit intézte.
Máskor kettesben lépdeltek egymás mellett.
Lysandra némaságba burkolózott, kecses léptei minden egyes
megtett lépcsőfokkal egyre inkább elnehezültek.
– Reggeli? – kérdezte Aedion a lépcsősor aljához közeledve.
Biccentés. A tojás és szárított hús helyett már csak zabkása és
forró leves maradt. Két éjszakával ezelőtt Lysandra
wyvernformában kirepült, miután véget értek a harcok aznapra,
majd egy órával később mindkét karmában egy-egy szarvasbikával
tért vissza.
 Az értékes hús túlságosan is gyorsan elfogyott.
Elérték a torony lépcsőjének alját, és Aedion az ebédlő felé
fordult, amikor Lysandra kezét a karjára téve megállította. Aedion
odafordult hozzá a félhomályban.
Lysandra, akinek gyönyörű arcára hihetetlen fáradtság
rajzolódott ki, egyszerűen csak átkarolta a derekát, és a
mellkasához nyomta a fejét. Olyan erősen nekidőlt, hogy Aedion
letette a gyertyáját egy közeli párkányra, és szorosan magához
ölelte.
Lysandra elernyedt, és még jobban rátámaszkodott. Mintha már
kibírhatatlanul húzta volna a kimerültség súlya.
Aedion megtámasztotta állát Lysandra feje búbján, és
belélegezte folytonosan változó illatát.
Lysandra szíve ott dübörgött Aedioné mellett, ahogy
végigfuttatta kezét az alakváltó gerincén. Hosszú, nyugtató
mozdulatokkal simogatta.
Nem osztották meg az ágyukat.
Nem is tehették volna sehol. De ez, hogy így ölelkeztek...
Lysandra kezdeményezte, azon az estén, amikor a Tizenhármak
feláldozták magukat. Pontosan itt állította meg őt, és hosszú
perceken keresztül ölelte Aediont. Amíg a fájdalom és a
kétségbeesés elcsitult a lelkében annyira, hogy képes legyen
felmászni a toronyba.
Lysandra elhúzódott, de nem bontakozott ki teljesen az
öleléséből.
– Készen állsz?
 – Kezdünk kifogyni a nyilakból – fordult Kékvérű Petrah
Manonhoz a hajnalhasadás előtti kékesszürke fényben. Épp a
palota egyik tornyában, hirtelenjében kialakított fészken vágtak át.
– Talán érdemes lenne hátrahagyni az egyik kisebb
boszorkánykört, hogy készítsenek még.
– Rendben – hagyta rá Manon, miközben a még mindig
ismeretlennek tűnő wyverneket pásztázta, akik mellett Abraxos
pihent. A hátasa már ébren volt. Magányosan, hűvösen bámulta a
harcmezőt a város falain túl. A felperzselt földrészt, amit még a hó
sem tudott teljesen elfedni.
Manon maga is órákon át meredt arrafelé. Szinte képtelen volt
átrepülni felette a mindennapos, végtelenségbe nyúló harcok
során.
A mellkasa, a teste üressé vált.
Csak azért nem gömbölyödött össze a fészek egy zugában, hogy
aztán többé ki se tegye onnan a lábát, mert mozgásban maradt,
mert megvoltak ezek a mindennapos mozdulatok, amiken
keresztül kellett vergődnie.
Mozgásban kellett maradnia. Muszáj volt.
Ha nem teszi, hasznavehetetlenné válik.
Nem érdekelte, hogy mennyire látszik rajta. Briarcliffi Ansel
megkereste őt előző este a nagycsarnokban. A vörös hajú harcos
leült mellé a padra, borszínű szeme végigsiklott az ételen, amihez
Manon alig nyúlt hozzá.
– Sajnálom – szólalt meg Ansel.
Manon a szinte érintetlen tányérra meredt.
Az ifjú királynő körbenézett a komor csarnokon.
– Elvesztettem a katonáim nagy részét – mondta. Szeplős arca
teljesen elsápadt. – Még mielőtt megérkeztél volna. Morath
lemészárolta őket.
 Manonnak erőt kellett vennie magán, hogy Ansel felé fordítsa a
fejét. Hogy belenézzen a királynő fájdalomtól terhes tekintetébe.
Pislogott egyet, ennél többet nem tudott kisajtolni magából.
Ansel Manon kenyeréért nyúlt, lecsípett belőle egy darabot, és
megette.
– Megosztozhatunk rajta. A Pusztaságon. Ha megtöröd az átkot.
A hosszú asztal mentén jó néhány boszorkány megmerevedett,
de nem néztek feléjük.
Ansel így folytatta:
– Tiszteletben tartom a Boszorkánykirályság régi határait, a
többit viszont megtartom. – A királynő felemelkedett, és magával
vitte Manon kenyerét. – Csak azért mondom, hogy
végiggondolhasd, ha egyszer úgy alakul.
Aztán magára hagyta, visszavonult a megmaradt katonáihoz.
Manon nem bámult utána, de a szavak, az ajánlat ott lebegett a
levegőben.
Hogy megosztozzanak a területen, hogy visszafoglalja, ami
egykor az övék volt, de nem az egész Pusztaságot... Vidd haza a
népünket, Manon!
Folyamatosan ezek a szavak csengtek a fülében.
– Neked sem kell kijönni a harcmezőre – mondta most Kékvérű
Petrah, miközben megérintette a wyvernje oldalát. – Segíthetsz a
többieknek. Pihenhetsz.
Manon rámeredt.
Hiába halt meg két matróna, és velük együtt Iskra is, hiába
maradt távol Petrah anyja, a vasfogúak sorai valahogy mégis
rendezettek maradtak. Lefoglalták Manont, Petrah-t és a
crochaneket.
Minden egyes nap kevesebben és kevesebben hagyták maguk
mögött a csatamezőt.
 – Mások sem pihennek – felelte Manon hűvösen.
– De mindenki más el tud aludni – vitatkozott Petrah. Amikor
Manon a szemébe nézett, Petrah rezzenéstelen tekintettel így
folytatta: – Gondolod, hogy nem látom, egész éjszaka ébren
fekszel?
– Nincs szükségem pihenésre.
– A kimerültség éppolyan halálos lehet, mint bármilyen
fegyver. Ma pihenj, aztán holnap újra kirepülsz velünk!
Manon kivillantotta a fogát.
– Amennyire én tudom, nem te vagy a vezetőnk.
Petrah még csak a fejét sem hajtotta le.
– Akkor harcolj, ha azt szeretnéd. De gondold végig, hány élet
múlik rajtad, és ha elesel, mert a fáradtságtól figyelmetlenné válsz,
akkor mindannyian viselni fogják a következményeit.
Bölcs tanács volt. Alaposan megfontolt szavak.
Manon mégis kipillantott a harcmezőre, ahol a fekete tenger
épp kivehetővé vált. Nagyjából egy óra, és a csontdobok ismét
megszólalnak, aztán kiújul a háború üvöltő zaja.
Manon képtelen lett volna megállni. Nem volt hajlandó rá.
– Nem pihenek.
Megfordult, hogy felkeresse Bronwent a crochaneknél. Ő
legalább nem bombázta ilyen nevetséges ötletekkel. Még ha
Manon pontosan tudta is, hogy Glennis Petrah pártját fogná.
Petrah felsóhajtott, és a hang végigkaristolta Manon gerincét.
– Akkor találkozunk a harcmezőn.

A nap közepére a háború harsogása és dörrenései távoli

zümmögéssé csitultak Evangeline fülében. Hiába korbácsolta őket
a jeges szél, verejték csörgött a hátán a sokrétegnyi, vastag ruha
alatt, ahogy kezében levéllel ismét felrohant a várfalra vezető
lépcsősoron. Darrow és a többi idős lord éppúgy állt, ahogy az
elmúlt két hétben: a palota falai mentén, az alattuk elterülő
városon túl zajló csatát figyelték.
Az üzenet Bronwentől érkezett, a hírvivő crochan lába szinte
alig érintette a földet, amikor leröppent az égből, hogy átadja neki.
Evangeline már megtanulta, hogy a vasfogúak és a crochanek
ritkán jelentenek bármit is az embereknek. Hogy a crochan katona
megtalálta őt, hogy tudta, ki ő... Inkább a büszkeség repítette
Evangeline-t felfelé, majd keresztül a várfalon Lord Darrow-hoz,
mintsem a félelem.
A Murtaugh mellett álló Lord Darrow már nyújtotta is ki a
kezét, amikor Evangeline csúszkálva lefékezett.
– Óvatosan! – figyelmeztette Murtaugh. – A jég veszélyes lehet.
Evangeline biccentett, pedig esze ágában sem volt hallgatni a
tanácsra.
Még most sem, pedig előző nap lezúgott a lépcsőn, ám
szerencsére senki sem látta.
Az hiányzott volna csak, hogy Lysandra meglássa! Elég lett
volna egyetlen pillantást vetnie az Evangeline lábát és karját
csúfító kék-zöld foltra, máris bezárta volna a toronyszobába.
Lord Darrow elolvasta az üzenetet, majd homlokráncolva a
városra pillantott.
– Bronwen azt üzeni, Morath ostromtornyot visz a nyugati
kapuhoz. Egy-két órán belül elérnek minket.
Evangeline elnézett a városfalon túl dúló káosz mellett, ahol
Aedion, Ren és a Romlás olyan hősiesen küzdött, és a légi csatatér
alatti földrészt figyelte, ami felett boszorkány ütközött meg
boszorkánnyal, és Lysandra wyvern alakban repült.
 És valóban, hatalmas alak közeledett feléjük.
Evangeline gyomra összerándult.
– Az… Az is boszorkánytorony?
– Egy ostromtorony teljesen más – mordult Darrow a rá
jellemző módon. – Hála az isteneknek!
– Attól még halálos lehet – tette hozzá Murtaugh. – Csak
teljesen másképpen. – Az idős férfi összevont szemöldökkel
Darrow-ra nézett. – Lemegyek.
Evangeline pislogott egyet. Az idős lordok közül senki – senki –
nem ment még a frontvonalra.
– Hogy figyelmeztesd őket? – kérdezte Darrow óvatosan.
Murtaugh megpaskolta a kardja markolatát.
– Aedion és Ren így is alig bírja. Meg persze Kyllian, ha
továbbra is azzal akarod áltatni magadat, hogy ő vezeti a sereget.
– Murtaugh a legkevésbé sem hajtott fejet a megmerevedő
Darrow előtt. – Majd én foglalkozom a nyugati fallal. Meg azzal az
ostromtoronnyal. – Evangeline-re kacsintott. – Nem lehetünk
mind bátor hírvivők, nem igaz?
Evangeline mosolyt kényszerített az arcára, pedig lassan úrrá
lett rajta a rémület.
– Szeretnéd, ha... Ha figyelmeztetném Aediont, hogy ott leszel?
– Majd elmondom neki én magam – válaszolta Murtaugh, és
összeborzolta Evangeline haját, ahogy elhaladt mellette. – Csak
óvatosan a jégen! – figyelmeztette ismét.
Darrow meg sem próbálta megállítani Murtaugh-t, ahogy maga
mögött hagyta a várfalat. Lassan. Olyan lassúnak, idősnek és
sérülékenynek tűnt. Mégis felszegte az állát. Kihúzta magát.
Darrow arca megfeszült, amikor Murtaugh eltűnt a szemük
elől.
 – Vén bolond! – jegyezte meg, ahogy aggodalommal teli
pillantását ismét az előttük dúló csatára függesztette.
 101. FEJEZET

TÖBBÉ MÁR NEM EMBER.

Aelin lehelete minden egyes lépéssel csikorgott a fülében – a
most már véglegesen hegyes, halhatatlan fülében –, ahogy
visszafelé sétáltak a táborozó sereghez. Rowan mellette maradt,
átkarolta a derekát.
Egyetlenegyszer sem engedte el azóta, hogy visszajött.
Azóta, hogy világokon kelt át.
Még mindig látta őket. Még most, hogy némán lépkedett a fák
alatt, és a sötétség átadta a helyét a hajnalt megelőző szürkés
fénynek, még most is maga előtt látott minden egyes világot, amin
keresztülzuhant.
Talán örökké maga előtt látja majd őket. Talán ő az egyetlen
ezen és a többi világon, aki tudja, mi található az őket elválasztó
láthatatlan falakon túl. Hogy mennyi élet lakozik, virágzik.
máshol. Hogy hányan szeretnek, gyűlölnek és kaparják ki
maguknak kínkeservesen a jogot, hogy éljenek.
Olyan sok világ! Több, mint amennyibe egyáltalán bele tudna
gondolni. Vajon örökké kísértik majd az álmait? Hogy bepillantást
nyerhetett beléjük, de nem fedezheti fel őket? Vajon gyökeret ver
majd a szívében ez a vágy?
Tölgyváld ágai csontszerű rácsozatot formáztak a fejük felett.
Mintha egy ketrec rácsai borultak volna föléjük.
 Éppolyan ketrecé, mint amilyen a teste, ez a világ lehet
számára.
Aelin lerázta magáról a gondolatot. Hiszen él! Életben van,
pedig halottnak kellene lennie. Még akkor is, ha a halandó énje
elpusztult. Szétolvadt.
Egyre közelebb értek a tábor külső széléhez, és Aelin
lepillantott a kezére. Hűvös volt – mintha hideg mardosta volna.
Mindenféle szempontból megváltozott.
A rukhinhoz érve Dorian így szólt:
– Mit fogsz nekik mondani?
Az első néhány szó, ami azóta elhangzott közöttük, hogy
elindultak visszafelé.
– Az igazat – válaszolta Aelin.
Végül is ennél többet nem nyújthatott számukra azok után,
amit véghez vitt.
Dorianhez fordult:
– Sajnálom, ami apáddal történt.
A hűvös szél kisöpörte Dorian tincseit a homlokából.
– Én is – felelte kezét Damaris markolatán pihentetve.
Mellette Chaol némaságba burkolózott, de időről időre azért
odapillantott a királyra. Vigyázni fog Dorianre. Ahogyan végső
soron mindig is tette, gondolta Aelin.
Elhagyták az első néhány rukot, a madarak fürkész szemmel
figyelték őket. Lorcan, Fenrys, Gavriel és Elide a sátrak szélénél
várta őket.
Chaol és Dorian mormolt valami olyasmit, hogy összeszedik a
kagán gyerekeit, és elváltak tőlük.
Aelin Rowan mellett maradt, ahogy odamentek az udvara
tagjaihoz. Fenrys tetőtől talpig végigvizslatta, kitágult orrlyukakkal
szaglászta. Botladozva előrelépett, arcára rémület ült ki. Gavriel
csupán elsápadt.
– Megtetted, igaz? – zihálta Elide.
Mégis Lorcan volt az, aki felelt, megmerevedve, mintha érezte
volna, miféle változás ment végbe Aelinben.
– Nem... Te nem vagy már ember.
Rowan figyelmeztetésképp felmordult. Aelin csak végignézett
rajtuk, azokon, akik annyit adtak már, akik úgy döntöttek, követik
őt ide, de továbbra is kard lebegett a fejük felett. Győzelmet
aratott, mégis teljesen kudarcot vallott.
Erawan itt maradt. Ahogy a serege is.
És már nincs többé Tűzhozó, nincsenek rémkulcsok, nincsenek
istenek, akik a segítségükre lehetnének.
– Elmentek? – kérdezte Elide halkan.
Aelin biccentett. Majd később elmagyarázza. Mindannyiuknak.
Istengyilkos. Ez lett belőle. Egy istengyilkos. De nem bánta. A
legkevésbé sem.
Elide Lorcanhez fordult:
– Érzel… érzel valami változást? – Most, hogy már nem
vigyázta őket egyetlen isten sem.
Lorcan felnézett a fákra, mintha az összefonódó ágakból
kiolvashatná a választ. Mintha ott keresné Hellast.
– Nem – ismerte be.
– Mit jelent az, hogy már nincsenek itt? – gondolkozott Gavriel
hangosan, ahogy a nap első sugarai elkezdték bearanyozni szőke
haját. – Van most egy pokolbéli világ, aminek trónja üresen áll?
– Túl korán van még az ilyen filozofikus baromságokhoz –
vágta rá Fenrys, és félmosolyt vetett Aelinre, de a tekintete komor
maradt.
 Szemrehányás ült benne. Nem a döntése miatt, hanem mert
kihagyta őket. Fenrys mégis próbálta könnyedén venni.
Pusztulásra ítéltetett – az az imádni való farkasvigyor talán az
utolsó napjait éli.
Talán mind az utolsó napjaikat számlálják. És ennek ő az oka.
Rowan kiolvasta a gondolatot a szeméből, az arcából.
Megszorította a derekát.
– Keressük meg a többieket!

A kagán egyik mesés harci sátrában Dorian a saját maga által

gyújtott tűz felé nyújtotta a kezét.
– Jobban is alakulhatott volna ez a megbeszélés.
Chaol a tűz másik oldalán ült, Yrene-t az ölébe húzta, és most a
felesége hajfonatának végével játszadozott.
– Az biztos.
Yrene a homlokát ráncolta.
– Nem értem, hogy volt képes itt maradni, nem faképnél
hagyni mindenkit, hogy rohadjanak meg ott, ahol vannak. Nekem
biztos nem ment volna.
– Sose becsüld alá a bűntudat erejét, ha Aelin Galathyniusról
van szó – felelte Dorian, majd mélyet sóhajtott. A megidézett tűz
megrebbent.
– Lezárta a rémkaput – vonta össze Yrene a szemöldökét. – Az a
legkevesebb, hogy hálásak legyenek érte.
– Ó, nyilván hálásak is – vette át a szót Chaol, aki szintén
felhúzta a szemöldökét. – De ettől még Aelin megígért valamit, és
aztán homlokegyenest az ellenkezőjét tette.
 Valóban. Dorian sem tudta pontosan, mit gondoljon Aelin
döntéséről. És arról, hogy végül elmondta nekik, elcserélte Elenára
Erawant. Aztán az istenek átverték őt.
Mire Aelin elpusztította őket.
– Jellemző – jegyezte meg Dorian. Humorosnak szánta a szót,
de nem járt sikerrel. Részben még mindig úgy érezte, hogy ott van,
a helyek helyén.
Főleg, hogy egy részét feladta.
A tegnap még feneketlen kútnak tűnő mágia most már nagyon
komoly korlátokkal rendelkezett. Igen, továbbra is elképesztő
tehetségről beszélhetett, de valószínűleg soha többé nem lesz már
képes üvegpalotákat és ellenséges várakat lerombolni.
Még nem tudta pontosan, megkönnyebbülést hoz-e ez a tudat.
Annál legalább több maradt neki, mint amennyi Aelinnek. Úgy
hangzott, ajándékba kapta azt, ami maradt. A saját mágiáját teljes
egészében felhasználta. Ami megmaradt, az Mala ajándéka volt,
aminek segítségével lezárhatta a kaput – és megbüntethette az
isteneket, akik mindkettejüket elárulták.
Dorian még mindig rosszul volt a gondolattól. Még mindig a
fogát csikorgatta az emléktől, hogy Aelin kihajította őt arról a
helyről, ami nem is volt igazán hely. Nem azért, mert így döntött,
hanem mert az apja…
Majd később gondol az apjára.
Vagy inkább soha.
A névtelen apjára, aki végül csak eljött érte.
Chaol nem faggatta róla, nem erősködött. Dorian tudta, hogy ha
készen áll majd rá, hogy megbeszélje vele, a barátja ott lesz
számára.
– Aelin nem ölte meg Erawant – mondta Chaol. – De legalább
nem tudja áthozni a bátyjait. Ahogy a kulcsokkal sem pusztíthat el
minket. Legalább ennyi megadatott. És ezt Aelinnek...
mindkettőtöknek köszönhetjük.
Nem lesz több gallér. Nem lesz több terem egy sötét erőd alatt,
ahol tárolhatja majd őket.
Yrene végigsimított Chaol barna haján, és Dorian igyekezett
leküzdeni a látványra a mellkasát marcangoló fájdalmat. Olyan
szabadon áramlott közöttük a szerelem.
Nem neheztelt Chaolra azért, mert rálelt a boldogságra. De attól
még ugyanúgy belevájt a fájdalom minden egyes alkalommal,
amikor együtt látta őket. Minden egyes alkalommal, amikor
megpillantotta a Torre gyógyítóit, és azt kívánta, bár Sorscha is
eljutott volna hozzájuk.
– Tehát csak félig mentettétek meg a világot – nyugtázta Yrene.
– Még mindig jobb, mintha semmi sem történt volna.
Dorian erre elmosolyodott. Már így is nagyon szerette a barátja
feleségét. Ő maga is elvette volna, ha úgy alakul.
Még ha a gondolatai észak felé szálltak is, egy aranyszemű
boszorkányhoz, aki mellett örökösen ott ólálkodott a halál,
mégsem félt tőle. Vajon gondol rá? Felmerül benne a kérdés, mi
történhetett vele Morathban?
– Aelinnel még mindig van mágiánk – mondta Dorian. – Nem
úgy, mint korábban, de még mindig maradt valamennyi. Nem
vagyunk teljesen tehetetlenek.
– Elég ahhoz, hogy felvegyétek a harcot Erawannal? – kérdezte
Chaol. Bronzszínű szemében elővigyázatosság csillant. Hiszen
pontosan tudta a választ. – Vagy legyőzzétek Maeve-et?
– Majd valahogy megoldjuk – jelentette ki Dorian. És
imádkozott, hogy tényleg így legyen.
Csakhogy már nem maradt isten, akihez imádkozhatott volna.
 Elide fél szemmel végig Aelint figyelte, miközben a királynő
sátrában fürdőztek. A másikkal pedig a behozott csodás meleg
vizet.
Amit az övé melletti kádban ülő nő tartott melegen.
Mintha így lázadt volna a borzalmas megbeszélés után, amit a
kagán gyerekeivel tartottak Aelin váratlan visszatérése után.
Győzedelmes visszatérése után. Persze csak néhány
szempontból lehetett annak tekinteni.
Egy fenyegetést kiiktatott. A másikkal viszont nem tudott mit
kezdeni.
Ügyesen leplezte, de Aelinnek is megvoltak a maga ismérvei.
Teljesen mozdulatlanná vált, fejét ragadozóként biccentette
oldalra. Ahogyan ma reggel is. Tökéletes mozdulatlanságba
merevedett, miközben kikérdezték, kritizálták, üvöltöztek vele.
A királynő azóta nem burkolózott ilyen némaságba, hogy
megszökött Maeve-től.
És nem a borzalmak miatt hajtott fejet, hanem a bűntudat
miatt. A rettegés, a szégyen miatt.
Elide javasolta, hogy vegyenek fürdőt, azért merültek el most
közel vállig a magas, hosszú kádakban. Így legalább Rowan herceg
felrepülhetett, hogy messzire szálljon, és levezesse a dühe egy
részét. Aelin pedig összeszedhette magát.
Elide egyébként is fürdőzni szeretett volna ma reggel. Bár az
igaz, hogy más társat képzelt el hozzá.
Nem mintha Lorcan tudott volna róla. Csókot nyomott Elide
halántékára, majd elindult a reggelben – csatlakozott Fenryshez és
Gavriel-hez, akik felkészítették a sereget az indulásra. Hogy
továbbhaladjanak észak felé.
 Aelin lemosta hosszú haját, a dús tincsek a testére tapadtak. A
tűztálak fényében a királynő hátára tetovált minta már-már élő,
fekete folyóként hullámzott.
– Szóval még mindig maradt mágiád? – bukott ki Elide-ból a
kérdés.
Aelin türkiz pillantása a lány felé vándorolt.
– Meleg a vized?
Elide felhorkant, és végighúzta ujjait a vízben.
– Igen.
– Akkor inkább arra vagy kíváncsi, pontosan mennyi maradt.
– Tudhatom egyáltalán?
– Nem hazudtam a megbeszélésen – mondta Aelin, továbbra is
üresen csengő hangon. Akkor csak állt ott, és hagyta, hogy Hasar
hercegnő üvöltve tegye fel a kérdéseit, hogy Sartaq herceg
elégedetlenül ráncolja a homlokát. – Valahogy így... – Felemelte a
karját, és egymás fölé emelte a két kezét, nagyjából harminc centi
lehetett közöttük. – Korábban itt volt az alja – mozgatta meg az
alul lévő kezének ujjait. Aztán feljebb emelte a kezét, és már csak
öt centi választotta el a másiktól. – Most pedig itt van.
– Kipróbáltad?
– Érzem. – Mindannak ellenére, amit tett, türkiz szemében
súlyos teher csillogott. Komorság. – Még sosem éreztem korábban
az alját. Főleg anélkül, hogy keresnem kellett volna egyáltalán. –
Aelin a vízbe hajtotta a fejét, és lemosta a hajáról a habot és az
olajokat. – Nem valami lenyűgöző, igaz?
– Engem sosem érdekelt, van-e mágiád vagy nincs.
– Miért? Mindenki mást érdekelt. – Élettelen kérdés. Igen,
amikor gyerekek voltak, sokan rettegtek attól, miféle mágia jutott
Aelinnek. Hogy mi lesz majd belőle.
– Nem a mágiád határoz meg – felelte Elide.
 – Nem? – Aelin a kádnak támasztotta a fejét. – Szerettem a
mágiámat. Imádtam.
– És az emberlétet? – Elide tudta, hogy nem lenne szabad
ilyesmit kérdeznie, mégis kicsúszott a száján.
Aelin a szeme sarkából pillantott rá.
– Lehetek ember a lelkem mélyén, ha emberi testem már
nincsen?
Elide elgondolkozott a kérdésen.
– Azt hiszem, ezt csak te döntheted el.
Aelin hümmögött, majd megint lebukott a víz alá. Amikor
feljött, Elide így szólt:
– Félsz? Attól, hogy szembenézz Erawannal a csatában?
Aelin magához ölelte a térdét, tetoválása megfeszült a hátán.
Hosszan hallgatott.
– Attól félek, hogy nem érünk oda időben Orynthhoz – felelte
végül. – Ha Erawan úgy dönt, hogy odavonszolja magát, majd
foglalkozom vele.
– És Maeve? Mi van, ha ő is Erawannal tart?
De Elide erre már tudta a választ. Meghalnak. Mind meghalnak.
Kell hogy legyen valami módja annak, hogy mindkettejüket
legyőzzék. Anneith most már nem segíthet rajta. És talán
egyébként is eljött az ideje, hogy inkább saját magára
támaszkodjon. Még akkor is, ha ennél sokkal jobban is időzíthették
volna ezt.
– Mennyi kérdésed van, Perranth úrnője!
Elide elpirult, és a szappanért nyúlt, hogy lemossa a karját.
– Sajnálom.
– Érted most már, miért nem tehettél nekem véresküt?
– A hím tündérek is folyton vitatkoznak veled.
 – Igen, de tetszik, hogy nem köt hozzám ilyesmi. – Halkan
felsóhajtott. – Erre már nincsenek terveim.
– Mire?
– Nem gondoltam, hogy túlélem a Zárat. A kaput. Hogy
ténylegesen uralkodnom kell majd. Élnem. Úgy tűnik, idegen
területre tévedtem.
Elide elgondolkozott ezen. Majd lehúzta az ujjáról az
aranygyűrűt. Silba gyűrűjét, nem Maláét.
– Tessék! – nyújtotta át a gyűrűt a másik kádhoz, miközben
szappanhab csöpögött az ujjairól.
Aelin pislogva nézte a gyűrűt.
– Miért adod ezt nekem?
– Mert valószínűbb, hogy te fogsz majd szembenézni
Erawannal vagy Maeve-vel.
Aelin nem vette el.
– Jobban szeretném, ha nálad maradna.
– Én pedig azt szeretném, ha nálad lenne – vitatkozott Elide, és
rezzenéstelenül állta a királynő pillantását. Halkan megkérdezte: –
Hát nem adtál még eleget, Aelin? Mi lenne, ha egyszer mi is
tehetnénk valamit érted?
Aelin lepillantott a gyűrűre.
– Kudarcot vallottam. Ezt te is érted, ugye?
– Visszatetted a kulcsokat a kapuba. Az nem kudarc. És még ha
kudarcot vallottál volna is benne, akkor is odaadnám neked ezt a
gyűrűt.
– Tartozom annyival édesanyádnak, hogy gondoskodom róla,
túléld ezt az egészet.
Elide mellkasa összerándult.
 – Azzal tartozol anyámnak, hogy élsz, Aelin. – Közelebb hajolt,
és gyakorlatilag Aelin arcába nyomta a gyűrűt. – Vedd el! Ha az én
kedvemért nem, hát legalább érte!
Aelin ismét a gyűrűre meredt. Majd elvette.
Elide próbált nem hangosan felsóhajtani, amikor a királynő az
ujjára húzta.
– Köszönöm – mormolta Aelin.
Elide már épp válaszolni akart volna, amikor kinyílt a
sátornyílás lapja, és jeges szél érkezett Bortéval egyetemben.
– Engem nem hívtatok fürdőzni? – kérdezte a ruklovas, és
drámai pillantással, homlokráncolva méregette a királynőt.
Aelin szája felfelé görbült.
– Azt hittem, a rukhin túl kemény ahhoz, hogy fürdőzgessen.
– Láttad te, milyen gondosan ápolják a férfiak a hajukat?
Szerinted ehhez nem kell megszállottan tisztán tartani? – Borte
átvágott a kagán sátrán, majd lehuppant a királynő kádja mellett
álló székre. Úgy tűnt, a legkevésbé sem zavarja, hogy Aelin és
Elide meztelen.
Elide-nak az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne
takarja el magát. Aelin elől nem kellett, ő a másik kádban ült, és
elég magas volt a széle ahhoz, hogy ne lássák egymást. De mivel
Borte így feléjük került…
– Elmondom, mit gondolok én – jelentette ki Borte, és a
végénél fogva hátravetette az egyik fonatát.
Aelin haloványan elmosolyodott.
– Hasar házsártos és rideg. Sartaq hozzászokott már az ilyen
körülményekhez, nem érdekli. Kashin próbálja a legjobbat kihozni
mindenből, mert olyan iszonyúan kedves, de azért mindannyian
idegesek egy kissé, hogy tízezer katona felé masírozunk, és
valószínűleg még több érkezik majd, ráadásul Erawant sem tudtuk
kivonni az egyenletből. Ahogyan Maeve-et sem. Úgyhogy most
dühösek. Kedvelnek téged, de azért felkapták a vizet.
– Ezt én is sejtettem – felelte Aelin szárazon –, amikor Hasar
ostoba tyúknak hívott.
Elide-nak akkor is szüksége volt az önuralma utolsó morzsáira
is, hogy ne vesse rá magát a hercegnőre. És a hím tündérekből, az
istenekre, még Lorcanből is feltörő morgás alapján Elide tudta,
hogy nekik is éppolyan nehéz dolguk van.
Aelin csak oldalra billentette a fejét, miközben a hercegnőt
nézte, és elmosolyodott. Ahogyan most is mosolygott.
Borte legyintett Aelin szavai hallatán.
– Hasar szerint mindenki ostoba tyúk. Semmivel sem vagy
rosszabb helyzetben másoknál. – Aelin erre ismét elmosolyodott.
– De nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk. Rólad és rólam
akartam néhány szót ejteni.
– A kedvenc témám – kuncogott fel Aelin halkan.
Borte elvigyorodott.
– Életben vagy. Kijutottál. Mind azt hittük, hogy odaveszel. –
Még az ujját is elhúzta a nyaka előtt a hatás kedvéért, mire Elide
összerezzent. – Sartaq valószínűleg engem jelöl majd ki az egyik
szárny vezetésére a csatában. Persze ilyesmire akadt már példa a
múltban. Jól teljesítettem. – Borte vigyora kiszélesedett. – De én a
te szárnyadat akarom vezetni.
– Nekem nincs szárnyam.
– Akkor kivel indulsz majd csatába?
– Eddig még nem jutottam el – vonta fel Aelin a szemöldökét.
– Tekintve, hogy eddig azt hittem, meg fogok halni.
– Hát, ha majd eljutsz odáig, akkor számíts rá, hogy ott leszek
feletted az égen. Az hiányozna csak, hogy halálra unjam magam a
csatában.
 Csak a rukhin egy lobogó tekintetű lovasa merne attól félni,
hogy halálra unja majd magát, amikor százezer katona ellen állnak
ki.
Még mielőtt Aelin megszólalhatott volna, vagy Elide
megkérdezhette volna Bortétól, hogy a rukok készen állnak-e rá,
hogy felvegyék a harcot a wyvernekkel, a ruklovas magukra
hagyta őket.
Amikor Elide Aelinre pillantott, látta, hogy a királynő arcán
komor kifejezés ül.
Aelin a sátorlapok felé biccentett.
– Esik a hó.
– Napok óta folyton esik a hó.
Aelin jól hallhatóan nyelt egyet.
– Ez északi hó.

A vihar olyan hevesen támadt rá a táborra, hogy Nesryn és

Sartaq kénytelen volt egész napra és éjszakára kiadni a parancsot,
miszerint a rukok nem mozdulhatnak.
Mintha az, hogy pár napja áthaladtak a terraseni határon,
hivatalosan is kitette volna őket a kegyetlen télnek.
– Megyünk tovább északra – merengett Kashin a tűz mellett
heverve Hasar óriási sátrában.
– Mintha lenne más választásunk! – vágta rá Hasar forralt borát
kortyolgatva. – Eddig már eljöttünk. Akkor már elmehetünk
egészen Orynthig.
Nesryn egy alacsony pamlagon ült Sartaqkal, és továbbra is
azon elmélkedett, mégis mit keres ő ezeken a megbeszéléseken.
Mit keres ő a kagán gyerekei mellett, a kagán örökösének oldalán.
 Katun. Mintha minden egyes lélegzetvételét, mozdulatát ez a
szó húzta volna le.
– Nem ez az első eset, hogy a népünk ilyen nehézségekkel néz
szembe – jegyezte meg Sartaq. – Most is szembenézünk majd
velük.
Sartaq sokáig fennmaradt éjszakánként az elmúlt hetekben,
hogy a kaganátus korábbi harcosainak és vezetőinek beszámolóit,
naplóit olvassa. Egy egész ládányit magukkal hoztak a
kaganátusból, pontosan e célból. A többségüket már olvasta
korábban, mesélte Sartaq. De sosem árt felfrissíteni az ember
emlékezetét.
Nesryn nem panaszkodott, ha ezzel esélyük nyílhat legyőzni
tízezer katonát.
– Ha nem enyhül a vihar, akkor egyáltalán nem fogunk
szembenézni velük – pillantott Hasar felvont szemöldökkel a sátor
lezárt lapjára. – Csak érjek vissza egyszer Anticára, többet nem
megyek sehova!
– Hol a kalandvágy, nővérem? – mosolyodott el Kashin
haloványan.
– Biztos nem ott, ahol a pokol is befagy – morogta Hasar.
Nesryn halkan felnevetett, Sartaq pedig átkarolta a vállát.
Ösztönös, gondtalan mozdulattal.
– Megyünk tovább – jelentette ki Sartaq. – Egészen Orynth
falaiig. Megesküdtünk rá, és nem fogjuk megszegni az adott
szavunkat.
Nesryn már csak ezért a kijelentéséért is beleszeretett volna.
Néma hálával nekidőlt, kiélvezte a melegét.
– Akkor imádkozzunk – mondta Kashin –, nehogy ez a vihar
annyira lelassítson minket, hogy aztán ne maradjon semmi
Orynthból, amit megvédhetnénk.
 102. FEJEZET

KIÜRÍTETTÉK AZ EGYIK KISEBB TERMET a nagycsarnok közelében a

ravatalozáshoz.
Annyi gyertya világította meg a helyiséget, amennyit csak erre
a célra áldozni tudtak, az ősi kövek táncoló fényben fürödtek az
asztal mentén, amire lefektették.
Lysandra az ajtóban állt, onnan nézte a terem másik végében
fekvő, lepellel letakart testet.
Ren ott térdelt előtte, fejét lehajtotta. Órák óta nem mozdult.
Azóta, hogy hírt kaptak, Murtaugh elesett.
Lekaszabolták a valg gyalogos katonák, miközben próbálta
megakadályozni, hogy az egyik ostromtorony segítségével
beáramoljanak a városfalra.
Katonák sokasága kísérte Murtaugh-t vissza a városfalról.
Lysandra odafent szállt a boszorkányokkal azután, hogy Morath
ismét kiadta a parancsot, pihenjenek meg, és még ott is hallotta
Ren sikolyát. Látta, ahogy végigrohan a gyilokjárón, és meg sem áll
a városon végigcipelt holttestig.
Aedion is pillanatokon belül ott termett. Ő tartotta meg Rent,
ahogy az ifjú lord zokogott, és félig ő cipelte el ide, hiába ejtettek
rajta is újabb sebeket.
A herceg is itt maradt. Kezét Ren vállán nyugtatva virrasztott
vele végig.
 Lysandra is eljött Evangeline-nel. Ölelte a döbbent, síró
kislányt, és megvárta, amíg Evangeline odasétál Murtaugh
holttestéhez, hogy csókot leheljen a homlokára. Amennyire a lepel
alatt kivehető volt azok után, amit a valgok műveltek vele.
Épp akkor kísérte ki a gyámleányát a teremből, amikor Darrow
és a többiek megérkeztek.
Lysandra nem nézett Darrow-ra, egyikükre sem, akik nem
merték megtenni azt, amit Murtaugh igen. A halála, mint kiderült,
feldühítette a falon harcolókat. Felborították az ostromtornyot.
Szerencsés győzelem, amiért súlyos árat fizettek.
Lysandra segített Evangeline-nek megfürödni, gondoskodott
róla, hogy meleg ételt kapjon, majd ágyba dugta, csak utána tért
vissza.
Aedion még mindig Ren mellett állt, kezét még mindig a
térdelő lord vállán pihentette.
Úgyhogy ő is ott maradt, az ajtónál. Ő is virrasztott, míg az
ereje kútja ismét megtelt, míg a sebei apránként összeforrtak.
Aedion mormolt valamit Rennek, és visszahúzta a kezét.
Lysandra elmerengett, vajon ez volt-e az első néhány szó, amivel
az elmúlt órák csendjét megtörték.
Aedion ekkor odafordult hozzá, és pislogott. Üresnek tűnt.
Összetörtnek. Kimerült, gyászolt, és olyan súlyt cipelt, amit
Lysandra látni sem bírt rajta.
Még a szokásos magabiztos léptei is csupán vánszorgásnak
tűntek most.
Lysandra követte, és csupán egyetlenegyszer pillantott vissza
oda, ahol Ren még mindig fejét lehajtva térdelt.
Milyen borzalmas némaság vette körbe.
 Lysandra felzárkózott Aedion mellé, aki az ebédlő felé indult.
Ilyen későn már nem sok étel maradhatott, de Lysandra kerít majd
valamit. Mindkettejüknek. Ha kell, vadászni is elmegy.
Kinyitotta a száját, hogy ezt Aedionnak is elmondja.
Csakhogy Aedion arcán könnyek csorogtak, áttörtek a vér, a
kosz rétegén.
Lysandra megtorpant, és őt is megállásra késztette.
Aedion nem nézett a szemébe, miközben Lysandra letörölte
előbb az egyik, majd a másik orcájáról is a könnyeket.
– Ott kellett volna lennem a nyugati falon – csuklott el Aedion
hangja.
Lysandra tudta, hogy semmilyen szó nem vigasztalhatná meg.
Úgyhogy ismét letörölte Aedion könnyeit, azokat a könnyeket,
amiket csakis itt, ezen az árnyas folyosón hullatna, azután, hogy
mindenki lefeküdt már aludni.
És amikor Aedion továbbra sem nézett a szemébe, Lysandra a
tenyerébe vette az arcát, és felemelte a fejét.
Egy szívdobbanásnyi ideig, egy örökkévalóságig bámulták
egymást.
Lysandra egyszerűen nem bírta azt az ürességet, a gyászt az
arcán. Képtelen volt elviselni.
Lábujjhegyre állt, és ajkát Aedionéhoz érintette.
Egy rebbenésnyi csók, az élet ígérete a halál közepette.
Elhúzódott, azonban Aedion arca ugyanolyan nyúzottnak tűnt,
mint korábban.
Úgyhogy újra megcsókolta. És az ajkától alig elválva suttogni
kezdett:
– Jó ember volt. Bátor és nemes. Ahogyan te is. – Harmadszorra
is megcsókolta. – És amikor véget ér a háború, bármi történjék is,
én itt leszek melletted. Akár ebben az életben, akár a
következőben, Aedion.
Aedion lehunyta a szemét, mintha belélegezné a szavait.
Mellkasa emelkedett, széles válla megremegett.
Aztán kinyitotta a szemét, amiben most tiszta türkiz lángok
égtek, az a rengeteg bánat, düh és a halállal való viaskodás fűtötte.
Aedion egyik kezével megragadta Lysandra derekát, a másikkal
a hajába túrt, majd hátrahajtotta Lysandra fejét, és az övéhez
nyomta az ajkát.
A csók végigperzselt Lysandra folyton változó csontjain, mire
átkarolta Aedion nyakát, és szorosan magához vonta.
Kettesben voltak a sötét, néma folyosón, halál uralta a közeli
harcmezőt, Lysandra mégis átadta magát ennek a perzselő
csóknak, Aedionnak, és képtelen volt visszafojtani a feltörő
nyögést, ahogy Aedion nyelve végigsimított az övén.
A hang teljesen elvette Aedion eszét, megperdítette
mindkettejüket, és a falhoz nyomta Lysandrát, aki ívbe feszítette
magát, kétségbeesetten érezni akarta Aedion hozzá simuló testét.
Aedion a szájába nyögött, az eddig a derekát tartó keze most a
csípőjére siklott, hogy felkapja, és nekinyomhassa az ölét, épp ott,
ahol Lysandrának is szüksége volt rá.
Aedion elszakította a száját az övétől, és felfedezőútra indult a
nyakán, az állkapcsán, a fülén. Lysandra a nevét lehelte,
végigsimított izmos hátán, hullámzott az érintése alatt.
Még. Még. Még.
Még ebből az életből, ebből a tűzből, hogy felégethessék az
összes árnyékot.
Még Aedionból.
Lysandra keze Aedion mellkasára siklott, belemarkolt a
kabátjába, a meleg bőrt kereste alatta. Aedion továbbra is a fülét
harapdálta, fogával végigkarcolta az állkapcsa vonalát, majd egy
újabb, mély csókkal ismét birtokba vette a száját, amitől Lysandra
megint felnyögött.
Csoszogó léptek hallatszottak a folyosón, és szándékos köhintés,
mire Aedion megdermedt.
Hangosak... Nyilván túlságosan hangosan lehettek…
Bár Aedion nem mozdult, Lysandra azért leeresztette a lábát,
amivel eddig a derekát kulcsolta. Az őr a szemét lesütve elhaladt
mellettük.
Méghozzá igen sietősen.
Aedion végig a férfit fürkészte, tekintetében semmiféle emberi
nem csillant. Inkább tűnt csúcsragadozónak, aki végre megtalálta a
zsákmányát.
Nem, nem zsákmány. Aedion mellett soha.
Hanem a társa. A párja.
Amikor az őrszem befordult a sarkon, és nyilván rohant, hogy
mindenkinek elmesélje, mit szakított félbe épp az imént, amikor
Aedion ismét odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, Lysandra
gyengéden az ajkához érintette a kezét.
– Holnap – mondta halkan.
Aedion felmordult – de nem úgy tűnt, mintha dühös lenne.
– Holnap – ismételte Lysandra, arcon csókolta, és ellépett tőle.
– Éld túl a holnapi napot, harcold végig, és akkor... Folytatjuk.
Aedion kissé zihált, szemében gyanakvás csillant.
– Szánalomból tetted? – kérdezte összetörten, boldogtalanul.
Lysandra végigsimított Aedion borostás arcán, és újra az övéhez
nyomta az ajkát. Ismét megízlelte.
– Azért tettem, mert elegem van ebből a rengeteg halálból. És
mert szükségem volt rád.
 Aedion halk, fájdalmas hangot hallatott, úgyhogy Lysandra még
egyszer megcsókolta. Még végig is simított a nyelvével az ajka
mentén. Aedion kinyitotta a száját, aztán ismét egymásba
gabalyodtak, fogak, nyelvek, kezek fedezték fel egymás, érintették,
ízlelték a másikat.
Végül Lysandra nagy nehezen ismét ellépett Aediontól, és már
éppúgy zihált, mint a herceg.
– Holnap, Aedion – lehelte.

– Még három napra elegendő nyilunk van az íjászok számára,

ha takarékoskodnak, akkor talán négyre – mondta Lord Darrow,
miközben karba tett kézzel a lajstromot szemlélte.
Manonnak nem volt különösebb baja az öregemberrel – egy
része csodálta, milyen vasmarokkal irányít. De kezdték untatni a
minden este összehívott haditanácsok.
Főleg, hogy egyre rosszabb és rosszabb híreket osztottak meg
egymással.
Előző nap eggyel többen álltak a teremben. Akkor még Lord
Murtaugh is itt volt.
Mára csupán az unokája maradt, vöröslő szemmel. Kísértetre
emlékeztetett.
– Az élelmiszerraktár? – kérdezte Aedion az asztal túlfeléről. A
tábornok-herceg is látott már szebb napokat. Ahogyan mind. A
teremben lévő minden egyes arcon ugyanaz az üres, nyúzott
kifejezés ült.
– Legalább egy hónapra elegendő élelmünk van – válaszolta
Darrow. – De az mit sem számít, ha nem lesz, aki megvédje a
falakat.
 Rolfe kapitány lépett oda az asztalhoz.
– A tűzlándzsák már a végüket járják. Ha szerencsénk van,
holnap még kitartanak.
– Akkor azzal is takarékoskodunk – jelentette ki Manon. – Csak
akkor használjátok, ha egy magasabb rangú valg mászik fel a
városfalra!
Rolfe biccentett. Egy újabb férfi, akit Manon akaratlanul is
csodált – bár a hetyke viselkedése elég idegesítő tudott lenni.
Milyen nehezen állta meg, hogy ne nézzen a terem csukott
ajtajára! Ahol Asterinnek és Sorrelnek kellett volna várnia. Őt
védelmeznie.
Helyettük Petrah és Bronwen állt ott. Nem az új másod- és
harmadparancsnokaként, hanem a saját csoportjuk
képviselőjeként.
– Tegyük fel, hogy bírjuk még nyilakkal négy napig – ragadta
magához a szót Briarcliffi Ansel, akinek homlokát mély barázdák
szabdalták. – A tűzlándzsák pedig három napig, ha
takarékoskodunk velük. Mi lesz, miután ezekből is kifogyunk?
– A hajítógépek még működnek – felelte az egyik ezüsthajú
tündérnemes. A nőnemű.
– De azok arra vannak, hogy messzebb, a harcmezőn okozzanak
kárt – vitatkozott Galan herceg, akinek szeme Aedionéhoz
hasonlóan Aelinét idézte. – Nem közelharcra.
– Akkor marad a kardunk – nyugtázta Aedion rekedtesen. – A
bátorságunk.
Manon pontosan tudta, hogy utóbbi is igencsak
megfogyatkozott.
– A vasfogúakat kordában tudjuk tartani – mondta Manon –, de
a falakon már nem tudunk segédkezni.
Valóban, mintha apadni nem látszó árral hadakoztak volna.
 – Ez hát a vég akkor? – kérdezte Ansel. – Négy vagy öt nap
múlva tálcán nyújtjuk át a nyakunkat Morathnak?
– Az utolsó emberig harcolunk! – morogta Aedion. – A
legeslegutolsóig!
Még Lord Darrow sem vitatkozott vele. Így hát berekesztették a
gyűlést, és mindenki ment a saját dolgára.
Nem maradt már mit megvitatni. Néhány nap múlva varjak
pompás lakomájává válnak.
 103. FEJEZET

A VIHAR AZ EGÉSZ HADSEREGNEK MEGÁLLJT PARANCSOLT.

Az, első reggelen olyan hevesen tombolt, hogy Rowan csupán
néhány lépésnyire látott el. A rukok nem szállhattak fel, és csak a
legszívósabb felderítőket küldték ki, őket is lent a földön.
Így hát a sereg nem mozdult. Nyolcvan kilométerre sem
jutottak Terrasen határától. Egy hétre jártak Orynthtól.
Ha Aelin még mindig a teljes erejével bírna…
Nem a teljes erejével. Már nem, emlékeztette magát Rowan,
miközben a tábori sátrukban ült, a párja, felesége és királynője
pedig mellette foglalt helyet az alacsony pamlagon.
Aelin teljes ereje most... Rowan nem is tudta pontosan. Talán
annyi lehetett, mint Ködvárban volt. Amikor még mindig
visszafogta magát. Nem olyan kevéssel bírt, mint amikor
megérkezett, de nem is annyival, mint amikor lángokkal vette
körbe egész Doranelle-t.
Határozottan nem maradt elég ahhoz, hogy szembenézzen
Erawannal, és győzedelmesen kerüljön ki az összecsapásból.
Ugyanez vonatkozott Maeve-re is.
Nem érdekelte. Magasról tett rá, hogy Aelinbe egy nap ereje
szorult, vagy egyetlen parázs sem maradt.
Neki ez egyébként sem számított soha.
Odakint süvített a szél, a sátor is beleremegett.
 – Mindig ilyen borzalmas? – kérdezte Fenrys, ahogy
homlokráncolva a reszkető sátorlapokat figyelte.
– Igen – felelte kórusban Elide és Aelin, majd ritkán látható
mosoly terült szét az arcukon.
Csoda, hogy ilyen mosolyt láthattak Aelin ajkán.
Elide-é azonban rögtön le is hervadt, ahogy folytatta:
– Ez a vihar napokig is eltarthat. Közel egyméteres hó is
maradhat utána.
Lorcan a tűztál mellett felhördült.
– Ha egyszer vége a havazásnak, akkor bajlódhatunk azzal. A
katonák elveszítik a lábujjaikat és az ujjaikat a hideg és a
nyirkosság miatt.
Aelin mosolya teljesen lefagyott az arcáról.
– Amennyit csak tudok, elolvasztok.
Tényleg megteszi majd. Ha kell, a kiégés szélére sodorja saját
magát. Ha összedolgoznak, ha egyesítik erőiket, Rowan
mágiájának a segítségével talán utat olvaszthatnak. Melegen
tarthatják a sereget.
– Az Orynthhoz érő sereg akkor is kimerült lesz – jegyezte meg
Gavriel az állát dörgölve.
Hányszor látta Rowan, ahogy észak felé bámul, a fia felé, aki
Orynth-ban harcol? Nyilván azon járt az esze, életben van-e még
Aedion.
– Képzett katonák – vágta rá Fenrys szárazon. – Megoldják.
– Ha kerülőt teszünk, akkor csak még jobban kifárasztjuk őket
– mondta Lorcan.
– A legutóbbi információink alapján Perranth Morath kezébe
került – vitatkozott Rowan. Elide arca fájdalmasan összerezzent
ennek hallatán. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy túl közel
kerüljünk hozzá. Akkor valószínűleg konfliktusba keveredünk
velük, még később érünk Orynthba, és még a katonák száma is
megfogyatkozik.
– Ezerszer átnéztem már a térképeket. – Gavriel felvont
szemöldökkel arrafelé nézett, ahol az asztalra fektetve hevertek.
– Nem vezet más út Orynthba, ha el akarjuk kerülni
Perranthot.
– Talán mellénk szegődik a szerencse – vetette fel Fenrys –, és
ez a vihar az egész északi területet sújtja. Talán lefagyasztja Morath
seregének egy részét.
Rowan nem hitte, hogy ennyire szerencsések lennének. Volt
egy olyan sejtése, hogy bármiféle szerencsét tudhattak is a
magukénak, azt már teljesen felhasználták a mellette ülő nőre.
Aelin komor és fáradt pillantást vetett rá. Rowannek fogalma
sem volt, milyen érzés lehet. Mindenét feladta. A halandó énjét, a
mágiáját. Rowan tudta jól, hogy az előbbi miatt olyan nyúzott,
fájdalmas a tekintete. Hogy idegennek érzi magát a saját testében.
Az előző estét Rowan azzal töltötte, hogy ismét közelebb hozza
Aelint a saját testének bizonyos részeihez. És a sajátjához.
Hosszasan időzött ezzel. Egészen addig abba sem hagyta, amíg
Aelin szeméből eltűnt az a zavaros pillantás, amíg már vonaglott
alatta, lángolt, ahogy ő mozgott benne. Rowan nem fojtotta el a
könnyeit, még akkor sem, amikor gőzzé váltak, még mielőtt Aelin
testéhez értek volna. Aelin arcán is könnyek csorogtak, ezüstös
fényt kaptak a lángok közt, ahogy Aelin magához szorította őt.
Mégis, amikor ma reggel az állkapcsa vonalát, a nyakát
csókolgatva felébresztette, Aelin szemébe visszatért az a megviselt
pillantás. És ott is maradt.
Előbb a sebhelyei. Aztán a halandó, emberi teste.
Elég. Már eleget adott! És Rowan tudta, hogy még többet akar
adni.
 A rukhin egyik őrszeme bekiáltott a királynőért a
sátornyílásból, mire Aelin halkan engedélyt adott a belépésre.
Azonban az őrszem csak bedugta a fejét, szeme tágra nyílt. Hó
fedte a csuklyáját, a szemöldökét, a szempilláit.
– Felség! Királyi fenségek – javította ki magát Rowanre
pillantva. Rowan nem javította ki, hogy ő legfeljebb Öméltósága,
annál több nem is lesz soha. – Jöjjenek! – Az őrszem lihegett,
lélegzete gomolygott a sátorlapok között beszivárgó jeges
levegőben. – Mindannyian!
Percek alatt magukra kapták a melegebb ruhájukat és
egyebeket, amikkel a hó és a szél ellen védekezhettek.
Aztán lassan átvágtak a havon, az őrszem vezette őket a félig
eltemetett sátrak között. Még a fák sem nyújtottak igazi
menedéket.
Amikor a tábor szélére értek, elvakította őket a kavargó hó.
Elfedte azt, amire az őrszem mutatott, amikor így szólt:
– Nézzék!
Aelin megbotlott Rowan mellett. Rowan azonnal odakapott,
hogy megtartsa.
Csakhogy Aelin valójában nem megbotlott. Hanem
előrelendült, mintha oda akarna rohanni.
Végre Rowan is megpillantotta azt, amit a párja. Hogy ki lépett
ki a fák közül.
Szinte teljesen beleveszett a hóba fehér bundája. Egészen
láthatatlanná vált volna, ha nem lobog aranyszínű láng büszke,
hatalmas agancsai között.
Észak ura.
És a lábánál, körülötte mindenütt… Az aprónép.
 Aelin szempilláira hó tapadt, és apró hang szakadt fel belőle,
ahogy a legközelebbi lény begörbítette ujjait, intett nekik. Mintha
csak azt akarná mondani: Kövessetek!
A többiek némán tátották a szájukat a mesés, büszke szarvas
láttán, ami eljött, hogy üdvözölje őket.
Hogy hazavezesse Terrasen királynőjét.
Ekkor a szél suttogni kezdett, ám nem olyan dalt dalolt, mint
amit Rowan általában hallani szokott.
Nem, ez most olyan hang volt, amit mindannyian hallottak,
ahogy elhaladt mellettük.
Pusztulás fenyegeti Orynthot, Brannon örököse. Sietned kell!
Rowant olyan hideg rázta ki, aminek semmi köze nem volt a
levegő hőmérsékletéhez.
– A vihar... – nyögte Aelin, a hó elnyelte a szavakat.
Sietned kell! Utat mutatunk neked, gyorsat, észrevétlent.
Aelin megdermedt. Így felelt a hangnak, ami olyan ősi volt,
mint a fák, idős, mint a közöttük heverő kövek:
– Hiszen már annyiszor segítettetek rajtam!
Te pedig rengeteget feláldoztál, Brannon örököse. Mi, akik
emlékszünk rá, tudjuk, hogy ő maga is így döntött volna, ha teheti.
Tölgyváld sosem feledi Brannont, sem az örökösét.
Aelin kihúzta magát, a fákat fürkészte, a havat hordó szelet.
Driád. Ezt a szót kereste Rowan. Driád. Fában lakozó szellem.
– Mi az ára? – kérdezte Aelin, ezúttal hangosabban.
– Komolyan kíváncsi vagy rá? – motyogta Fenrys. Rowan
rávicsorgott.
Aelin azonban megmerevedve várta a driád válaszát. Tölgyváld
hangjáét, az aprónépét és a lényekét, akik régóta gondozták már.
Egy jobb világ, felelte végül a driád. Számunkra is.
 A hadsereg lázas mozgolódásba fogott, ahogy menetre készült –
versenyt futni az idővel észak felé.
Aelin azonban berángatta Rowant a sátrukba. A
könyvhalomhoz, amit Chaol és Yrene magával hozott a déli
kontinensről.
Végigfuttatta ujját a címeken, keresett, kutatott.
– Mit csinálsz? – kérdezte a párja.
Aelin ügyet sem vetett a kérdésre, és hümmögött, amikor végre
rábukkant a könyvre. Átlapozta, de csak óvatosan, nehogy
elszakítsa az ősrégi lapokat.
– Lehet, hogy ostoba tyúk vagyok – motyogta, miközben
odafordította Rowan felé a könyvet, hogy megmutassa a kérdéses
lapot –, de legalább van választási lehetőségem.
Rowan szemében fény táncolt. Engem is bevonsz a legújabb
cselszövésedbe, hercegnő?
Aelin elvigyorodott. Már csak az hiányzik, hogy úgy érezd,
kihagylak.
Rowan oldalra billentette a fejét.
– Akkor igyekeznünk kell!
Aelin a sátron túl készülődő hadsereg zaját hallgatva bólintott.
Aztán munkához látott.
 104. FEJEZET

AEDION ZIHÁLVA DŐLT AZ OSTROMLOTT VÁROSFALNAK, a verejték

és a vér gyorsan megfagyott rajta. Figyelte, ahogy az ellenséges
sereg visszahúzódik a táborába éjszakára.
Beteg vicc volt, kegyetlen kínzás, hogy Morath minden egyes
naplementekor visszavonult. Mintha valamiféle emberi döntés lett
volna részükről, mintha az odalent harcoló rengeteg katona nagy
részét megszálló démonoknak fényre lett volna szüksége.
Aedion pontosan tudta, miért adta ki ezt az utasítást Erawan.
Hogy miért kellett lefárasztani őket nap nap után, hogy miért
kellett inkább megtörni őket ahelyett, hogy dühödten, dicsőn
halhassanak meg.
Erawan nem puszta győzelmet, hódítást akart, hanem teljes
megadást. Hogy könyörögjenek, legyen már vége, hogy végezzen
velük, uralkodjon felettük.
Aedion fogcsikorgatva bicegett végig a gyilokjárón. A fény
gyorsan fogyatkozott, a hőmérséklet rohamos tempóban csökkent.
Öt napig húzták.
A tartalékaik, amikről azt hitték, három vagy négy napig
tartanak majd csak ki, egészen máig elegendőnek bizonyultak.
Egészen mostanáig.
A fal mentén az egyik mikéni lángnyelvet küldött a valg felé,
amelyik még mindig próbálta megmászni az ostromlétrát. Ahol a
láng perzselt, ott démonok hullottak alá.
 Rolfe a tűzlándzsát forgató nő mellett állt, arcát éppúgy vér és
verejték fedte, mint Aedionét.
Fekete páncélkesztyűs kéz kapaszkodott meg a városfal azon
részén, ahol Aedion épp elhaladt, fogódzkodót keresett.
Aedion szinte oda sem nézve ütött ősrégi pajzsával. Üvöltés,
majd elhaló kiáltás hirdette, hogy a magányos katona
visszabucskázott a földre.
Rolfe komoran rámosolygott, amikor Aedion megállt előtte. A
páncélja ezernyi kő súlyával húzta lefelé. Odafent crochanek és
vasfogúak repültek vissza lassacskán a városba, vörös köpenyük a
seprűre borult, a wyvernek szárnya rendszertelenül vert. Aedion
addig fürkészte az eget, amíg meg nem pillantotta a lovas nélküli
wyvernt, akit mindennap, minden éjszaka keresett.
Lysandra is észrevette őt, ezért bedőlt, és lassú, fájdalmas
ereszkedésbe kezdett a városfal irányába.
Annyi halott. Minden egyes nap nőtt a számuk. Az elveszett
életek minden egyes lépésnél ólmos súllyal húzták Aedion lábát.
Semmit sem tehetett, hogy helyrehozza – valójában az égvilágon
semmit.
– Az íjászok kifogytak – mondta Aedion Rolfe-nak köszönés
helyett, miközben Lysandra feléjük tartott. Szárnyait, mellkasát
mások és a saját vére szennyezte. – Nem maradt több nyíl.
Rolfe állával a mikéni harcos felé bökött, aki még mindig
egyenetlen, köpködő tüzet szított tűzlándzsájával.
Lysandra leszállt, egy villanással átváltozott, és azonnal Aedion
mellett termett, aki magához húzta a pajzsot tartó karjával. Egy
gyengéd, gyors csókkal üdvözölték egymást. Az egyetlen dologgal,
amit Aedion esténként várt.
Néha, miután bekötözték őket, és ettek valamit, ennél többet is
kapott. Gyakran meg sem mosakodtak, csak kerestek maguknak
egy árnyas zugot. És akkor nem maradt más, csak ő, Lysandra a
maga tökéletességében, az apró hangok, amiket akkor hallatott,
amikor Aedion megnyalta a nyakát, amikor kezével lassan, olyan
nagyon lassan felfedezte minden egyes porcikáját. Hagyta, hadd
irányítson Lysandra, hadd mutassa meg, mondja el neki, meddig
szeretne elmenni. Az utolsó lépést azonban nem tették meg,
egyelőre még nem.
Így maradt valami, amiért élhettek – ebben egyeztek meg
szótlanul.
Lysandra valgok vérétől bűzlött, Aedion mégis csókot lehelt a
halántékára, mielőtt visszafordult Rolfe-hoz. A kalózok fejedelme
komoran rájuk mosolygott.
Pontosan tudta ő is, hogy az utolsó néhány napjukat élik. Az
utolsó néhány órájukat.
A mikéni harcos ismét bevetette a tűzlándzsát, és az ott lévő
valg a sötétségbe hullott – nem maradt belőle más, mint megolvadt
csont és lebegő ruhafoszlányok.
– Ez volt az utolsó – jegyezte meg Rolfe halkan.
Beletelt egy szívdobbanásba, hogy Aedion rádöbbenjen, nem az
aznapi utolsó ellenséges katonára vonatkozott a kijelentés.
A mikéni harcos hangos, fémes koppanással tette le a
tűzlándzsát.
– A tűzlándzsák kifogytak – nyugtázta Rolfe.

Sötétség lepte el Orynthot, olyan sűrű, hogy még a palota

lángjai is beleremegtek.
 Evangeline a várfalon állt a néma Darrow-val az oldalán, és
figyelte, ahogy a katonák visszafelé vánszorognak a falakról, az
égboltról.
Csontdobok harsantak.
Szívdobbanások, mintha a síkságon lévő hadsereg egyetlen
hatalmas, ébredező szörnyeteget alkotna, ami arra készül, hogy
felfalja őket.
Általában csak napkeltétől napnyugtáig verték a dobokat,
túlharsogták vele a csatazajt. Hogy most megint belekezdtek,
amikor a nap épp eltűnt... Evangeline gyomra összerándult.
– Holnap – mormolta Lord Sloane Darrow mellett. – Vagy
holnapután. Akkorra vége.
És nem ők aratnak győzelmet. Evangeline pontosan tudta.
Darrow nem szólt semmit, Lord Sloane pedig a vállára tette a
kezét, majd elindult befelé.
– Mi történik a legvégén? – szedte össze Evangeline a
bátorságát, hogy megkérdezze Darrow-t.
Az öregember a várost figyelte, az iszonytató sötétséggel teli
harcmezőt.
– Vagy megadjuk magunkat – felelte rekedtesen –, és Erawan
rabszolgasorba taszít mindannyiunkat, vagy addig harcolunk, amíg
bele nem halunk mind.
Milyen kemény, durva szavak. De Evangeline szerette ezt
Darrow-ban – hogy nem szépített az igazságon előtte.
– Ki dönti majd el, hogy mit csinálunk?
Darrow szürke szeme immár Evangeline arcát fürkészte.
– Ránk hárul majd ez a feladat, Terrasen lordjaira.
Evangeline bólintott. Ellenséges tábortüzek gyúltak, a lángok
mintha a csontdobok lüktetését visszhangozták volna.
– Te hogyan döntenél? – kérdezte Darrow halkan, óvatosan.
 Evangeline elgondolkodott. Még soha senki nem kérdezett tőle
ilyesmit.
– Nagyon szeretnék Caraverre-ben élni – ismerte be
Evangeline. Tudta, hogy Darrow nem ismeri el a területet, de
végtére is, ez nem számított most. – Murtaugh megmutatta a
folyókat és a hegyeket is a közelben, az erdőket, a dombokat. –
Fájdalom mardosta a mellkasát. – Láttam a kertet a ház mellett, és
szerettem volna megnézni, milyen tavasszal. – Elszorult a torka. –
Szerettem volna, ha ott élhetek. Ha ezt itt... Ha egész Terrasent az
otthonomnak hívhatom.
Darrow nem felelt, Evangeline pedig a várfalra tette a kezét, és
most nyugatra nézett, mintha elláthatna egészen Allsbrookig és az
árnyékában húzódó aprócska területig. Caraverre-ig.
– Számomra mindig is ezt jelentette Terrasen – folytatta
Evangeline, inkább csak úgy magában beszélve. – Mióta Aelin
felszabadította Lysandrát, és felajánlotta, hogy csatlakozzon az
udvarához, Terrasen az otthont jelentette. Egy olyan helyet, ahol...
Ahol nem élhetnek olyanok, akik bántottak minket. Ahol nem
számít, ki kicsoda, honnan jött és miféle rangot visel, békében
élhet. Ahol kertünk lehet tavasszal, és nyáron úszhatok a folyóban.
Ez korábban sosem adatott meg. Mármint nem volt otthonom. És
szerettem volna, ha Caraverre, ha Terrasen lehet az. – Evangeline
az ajkába harapott. – Úgyhogy én azt mondanám, harcoljunk. A
végsőkig. Az otthonomért, még ha nem olyan régóta mondhatom
is annak. Én harcolnék.
Darrow olyan hosszasan hallgatott, hogy Evangeline végül
felnézett rá.
Még sosem látott a szemében ilyen szomorúságot, mintha a sok-
sok megélt év súlya ütközött volna most ki benne.
Darrow csak ennyit mondott:
 – Gyere velem!
Evangeline követte őt, elhagyták a várfalat, és beléptek a palota
melegébe. Végigkövették a számtalan kanyargós folyosót, és meg
sem álltak a nagycsarnokig, ahol a túlságosan szerény vacsorát
szolgálták fel. Az egyik utolsó vacsorájukat.
Senki sem pillantott fel a tányérjából, ahogy Evangeline és
Darrow elhaladt a kimerült, sebesült katonákkal teli hosszú
asztalok mellett.
Darrow sem nézett rájuk, egyenesen az ételre várók sorához
ment. Aedionhoz és Lysandrához, akik egymásba karolva várták a
sorukat. Ahogyan már korábban is lennie kellett volna – ők ketten,
együtt.
Aedion észrevette Darrow közeledtét, és megfordult. A
tábornok teljesen elcsigázottnak tűnt.
Tehát ő is tudta. Hogy a holnapi vagy a holnaputáni napjuk lesz
az utolsó. Lysandra halvány mosolyt küldött Evangeline felé, és ő
tudta, hogy Lysandra is pontosan tisztában van ezzel. Hogy azért
megpróbálja majd kijuttatni őt valahogy még a vereség előtt.
Még ha Evangeline ebbe sosem egyezne bele, akkor is.
Darrow leoldotta az övéről a kardot, és Aedionnak nyújtotta.
Némaság gyűrűzött végig a termen a kard láttán. Aedion kardja
láttán. Orynth kardja láttán.
Darrow kettejük között tartotta, a régi csont markolatgomb
csillogott.
– Terrasen az otthonod.
Aedion nyúzott arca kifejezéstelen maradt.
– Azóta az, hogy idejöttem.
– Tudom – felelte Darrow a kardra pillantva. – És sokkal
vitézebbül védelmezted, mint amit bármelyik, itt született fiunktól
várhatunk. Jóval túl azon, amit bárki az észszerűség határain belül
kérhet. Zokszó, félelem nélkül tetted, és nemes szívvel szolgáltad a
királyságodat. – Ismét Aedion felé nyújtotta a kardot. – Bocsáss
meg egy büszke öregembernek, aki hasonlóképpen akart tenni!
Aedion eleresztette Lysandra vállát, és elvette a kardot.
– Életem legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy ezt a
királyságot szolgálhattam.
– Tudom – ismételte Darrow, és előbb Evangeline-re pillantott,
majd Lysandrára emelte a tekintetét. – Egy nagyon bölcs személy
nemrégiben azt mondta nekem, hogy Terrasen nem puszta hely,
hanem egy eszmény. Otthon a vándorlóknak, azoknak, akiknek
arra van szükségük, hogy valahol tárt karokkal fogadják őket. –
Fejet hajtott Lysandra előtt. – Hivatalosan is elismerem Caraverre-
t és határait, és téged mint úrnőjét.
Lysandra ujjai megtalálták és megszorították Evangeline-éit.
– A küszöbünkön összegyűlt ellenséggel szemben tanúsított
rendíthetetlen bátorságodért, mindazért, amit ennek a városnak és
királyságnak a védelmében tettél, elismerem Caraverre-t, ami
immáron örökké a tiéd. – Darrow ide-oda járatta a tekintetét
Lysandra és Aedion között. – Születendő gyermekeid megöröklik,
ahogyan utánuk az ő örököseik is.
– Evangeline az én örökösöm – jelentette ki Lysandra elfúlón,
és meleg kezét Evangeline vállára tette.
Darrow haloványan elmosolyodott.
– Ezzel is pontosan tisztában vagyok. De szeretnék még egy
dolgot mondani ezen a mai estén, ami talán a legutolsó számunkra.
– Evangeline felé biccentett. – Sosem született gyermekem, és nem
is fogadtam örökbe senkit. Megtiszteltetés lenne, ha egy ilyen
bölcs, bátor fiatal hölgyet nevezhetnék ki az örökösömnek.
Tökéletes némaság telepedett rájuk. Evangeline pislantott –
majd ismét csak pislogni tudott.
 Darrow így folytatta a döbbent csendben:
– Úgy szeretnék szembenézni az ellenségeimmel, hogy tudom,
a birtokaimnak, ennek a királyságnak a szíve tovább ver majd
Evangeline-ben. Hogy nem számít, miféle árnyak gyűlnek körénk,
Terrasen mindig tovább él olyasvalakiben, aki anélkül megérti a
lényegét, hogy meg kellene tanítani rá. Aki magán viseli a
legnemesebb jegyeit. – Lysandrára mutatott. – Már ha egyetértesz
ezzel.
Azzal, hogy a gyámleányává fogadja őt… és valódi nemes
kisasszonnyá tegye. Evangeline megszorította Darrow kezét, aki
viszonozta a gesztust.
– Nos… – Lysandra pislogott, majd fénylő szemmel Evangeline-
re nézett. – Nem az én döntésem, nem igaz?
Úgyhogy Evangeline Darrow-ra mosolygott.
– Nagyon örülnék neki.

Egész éjszaka verték a csontdobokat.

Hogy miféle új borzalmakat szabadítanak majd rájuk hajnalban,
Manonnak fogalma sem volt.
Abraxos mellett ült a fészeknek kinevezett toronyban, együtt
bámulták a végtelen fekete tengert.
Hamarosan vége. Aelin Galathynius kétségbeesett reménye
kihunyóban volt.
Vajon el tud menekülni bárki a városból azután, hogy
betörnek? De mégis hova mehetnének? Vajon megállíthatják-e
még Erawant azután, hogy megtelepszik rajtuk az árnyéka?
Dorian... Dorian képes lenne rá. Ha sikerült megszereznie a
kulcsokat. Ha túlélte.
 Talán meghalt. De az is lehet, hogy épp feléjük igyekszik,
nyakán fekete gallérral.
Manon Abraxos meleg bőrére hajtotta a fejét.
Nem fogja hazavinni a népét. Nem tudja majd elvezetni őket a
Pusztaságba.
Holnap... Kegyetlen, öreg csontjaiban pontosan érezte, hogy a
város másnap végül el fog esni. Nem maradt semmilyen fegyverük,
csak a kardjuk és az ellenállásuk. Az pedig csak addig tart majd ki,
amíg rájuk nem ront ez a végtelennek tűnő hadsereg.
Abraxos megmozdította a szárnyát, hogy megvédje őt a széltől.
– Szerettem volna látni – szólalt meg Manon halkan. – A
Pusztaságot. Csak egyetlenegyszer.
Abraxos fújt egyet, és gyengéden meglökte őt a fejével. Manon
végigsimított az orrán.
És hiába uralta sötétség a harcmezőt, Manon látta maga előtt –
az élénkzöld dombos vidéket, ami egészen a viharos szürke
tengerig ért. A ragyogó várost a partján, felette seprűn és
wyvernháton repülő boszorkányokat. Hallotta a
boszorkányivadékok nevetését az utcákon, a népük rég elfeledett
dalait a szél szárnyán. Látta a tágas, nyitott teret tele zöld, buja
növényzettel.
– Szerettem volna látni – suttogta Manon ismét.
 105. FEJEZET

VÉR ZUHOGOTT A HARCMEZŐRE.

Vér és nyilak, annyi, hogy Lysandra szinte észre sem vette,
ahogy belefúródnak az oldalába, a szárnyába.
Morath takarékoskodott. Egészen mostanáig.
Hajnalban nyílzáport zúdítottak rájuk, akkorát, hogy olybá
tűnt, páncélkesztyűs kéz visz be halálos csapást nekik. Lysandra
nem akarta tudni, hány crochan hullott alá, hiába igyekeztek a
lázadó vasfogúak a wyvernek testével védelmezni őket.
A többség azért feljutott a levegőbe – és már várta is őket a
vasfogú légió támadása.
Odalent Morath olyasfajta sietséggel mozgolódott, amit
Lysandra korábban nem látott tőlük. Fekete tenger csapódott a
városfalnak, és időről időre áttört felette.
Az ostromlétrák gyorsabban érkeztek, mint ahogy le tudták
volna őket dönteni, és még alig kelt fel a nap, de már
ostromtornyok közelítettek.
Lysandra nekirontott egy vasfogúnak – a homlokát átfonó
festett bőrszalag alapján egy feketecsőrűnek –, és kirántotta őt a
nyeregből, majd kitépte a wyvernje torkát.
Egy. Egyetlenegy az eget elborító légióból.
Lebukott, újabb célpontot választott.
Majd újabbat. És újabbat. És még így sem volt elég.
 A vasfogú légió az elmúlt hetekben csupán harcolt velük, most
viszont szabályosan rájuk rontottak. Méterenként szorították
vissza őket Orynth falaihoz.
És sem Lysandra, sem a crochanek, sem pedig a lázadó
vasfogúak nem tehettek ellene az égvilágon semmit.
Így hát boszorkányok vesztették életüket.
És odalent, a városfalon különböző királyságok katonái estek el.
Kétségbeesett szövetségük utolsó óráiban, a végső
összecsapásban.

Manon reszelősen kapkodta a levegőt, kardforgató karja sajgott.

Újra meg újra összegyűltek, majd nekirontottak a vasfogú
légiónak.
Újra meg újra visszalökték őket. Vissza, Orynth felé. A falak
felé.
A crochanek vonalai megtörtek. Még a lázadó vasfogúak is
hibákat vétettek repülés közben.
Hogy lehet, hogy harcoltak, egyre csak harcoltak, és mégis ide
jutottak? A Tizenhármak az életüket adták. Manon mellkasa
üresnek tűnt, a csatazaj távoli zúgás volt csupán a fejét megtöltő
némasághoz képest. Mégis ide jutottak.
Ha így folytatják, napszálltára eltapossák őket. Ha nem
változtatnak taktikát, semmi sem marad belőlük hajnalra. Elég
megmaradt szétzilált lelkéből ahhoz, hogy ezt elfogadhatatlannak
tartsa. Hogy dühvel fogadjon egy ilyen véget.
Kénytelenek lesznek visszavonulni a városfalra. Összegyűlni, és
kihasználni az Orynth, a mögötte húzódó hegyek nyújtotta
előnyöket. Minél tovább maradnak a nyílt égbolton, annál
veszélyesebbé válik számukra.
Manon lekapta a kürtöt az oldaláról, és kétszer megfújta.
Crochanek és vasfogúak fordultak felé, szemük tágra nyílt
döbbenetükben. Manon ismét megfújta a kürtöt.
Visszavonulni! – zengte a kürt. – Visszavonulni a városba!

A város nyugati kapuja megrázkódott.

Ahol egykor szövevényes, ősi metszetek díszítették az óriási
vaslapokat, ott most horpadások és vérfoltok csúfították a kaput.
Mennydörgésszerű robaj visszhangzott végig a városon, a
hegyeken és Aedionon is, aki lihegve harcolt a kapu feletti
falrészen, és megkockáztatott egy pillantást másfelé, mint ahol a
legutóbbi ellenfele állt. Összeszedte a bátorságát, és megnézte, mi
maradt a faltörő kos legutóbbi támadása után.
Katonák töltötték meg a kapuhoz vezető utat, és még többen
gyülekeztek a mögötte húzódó utcákon. Amennyit csak nélkülözni
tudtak a falakon.
Hamarosan. A nyugati kapu hamarosan megadja magát. Több
ezer év után most végül ledől.
A vér csúszóssá tette Orynth kardját a kezében, az ősrégi
pajzson megalvadt már.
Az emberek menekülni kezdtek a palota irányába. Azok a bátor
lelkek, akik egészen idáig a városban maradtak, és reménykedtek a
túlélésben, most gyermekeikkel a karjukban menekültek a
palotába, ami a végső bástya lesz Morath hordái ellen. Bármeddig
tartson is majd ki.
Talán csak órákig fogják bírni.
 Manon kiadta az utasítást a visszahúzódásra, a crochanek és a
vasfogúak leszálltak a falra a még biztosan tartó déli kapunál.
Néhányan csatlakoztak a küzdelemhez, mások pedig
visszatartották a nyomukban érkező légi sereget.
A nyugati kapu ismét megrázkódott, befelé dőlt, a fa, a fém és a
láncok, amikkel megerősítették, kezdték megadni magukat.
Aedion érezte, hogy ellenség tör védtelenül hagyott baljára, és
felemelte végtelenül nehéz pajzsát. Ám egy lovas nélküli wyvern
elkapta a katonát, és széttépte, a maradványokat pedig lehajította a
városfalról.
Lysandra egy villanással ott termett mellette, és lekapta a ruhát,
a kardot és a pajzsot egy elesett csendes orgyilkosról.
– Mondd, hova küldjem Manont és a többieket, akik a városban
vannak! – zihált Lysandra, túlságosan is. Karján seb húzódott,
mindenütt vér folyt, de mintha észre sem vette volna.
Aedion igyekezett rálelni arra a rideg, számító énjére, ami
keresztülvezette őt más csatákon, egyéb alkalmakkor, amikor
majdnem vereséget szenvedtek. Csakhogy ez itt nem egy majdnem
vereség volt.
Ez valódi vereség, színtiszta, brutális megsemmisülés.
Mészárlás.
– Aedion! – Eszeveszett könyörgésként bukott ki a neve
Lysandra száján.
Egy valg katona rontott nekik, mire Aedion köldöktől orrig
felhasította, elég volt egyet suhintania Orynth kardjával. Lysandra
már-már rezzenéstelen tekintettel tűrte, hogy fekete vér spriccel
az arcára.
A nyugati kapu meghajlott, csikorgott a vas, ahogy kezdett
szétfeszülni.
Mennie kellett – le oda, hogy ő irányítsa a csapatot a kapunál.
 Ahol majd eljön az ő személyes, végső összecsapása is. Ahol
utoléri a vég, miközben azt a helyet védi, aminél semmit sem
szeret jobban ezen a világon. Ez a legkevesebb, amit megtehet,
hiszen annyi harcos vesztette életét – neki, az ő döntéseinek
köszönhetően. A legkevesebb, hogy ő is életét adja Terrasenért.
Olyan halált hal, amit érdemes lesz megénekelni. Olyan véget
ér, amiről a tűz körül mesélnek majd.
Ha Erawan új világa csupa sötétség lesz, akkor csak létezhet
majd láng is.
A morathi vasfogú légió nekirontott lázadó nővéreinek. A
kimerült crochanek leszálltak a kövekre, vizet döntöttek magukba,
számba vették a sérüléseiket. Mély levegőt vettek az utolsó
küzdelem előtt.
Valg katonák ugrottak át a városfalon, egymás után érkeztek
meg a gyilokjáróra.
Aedion Lysandrához hajolt, és még egyszer utoljára
megcsókolta a nőt, akinek a feleségének, a párjának kellett volna
lennie.
– Szeretlek.
Bánat rajzolódott ki Lysandra gyönyörű arcára.
– Én is téged. – A nyugati kapura mutatott, majd a katonákra,
akik az utolsó csapást várták. – A végsőkig?
Aedion felemelte a pajzsát, megforgatta Orynth kardját a
kezében, és kirázta ujjaiból a merevséget.
– Megtalállak – ígérte. – Bármilyen élet következzen is ezután.
Lysandra bólintott.
– Minden életben.
Együtt fordultak a kapuhoz vezető lépcső felé. A rájuk váró
halál öleléséhez.
Kürtszó hasított keresztül a levegőn, a csatán, a világon.
 Aedion megdermedt.
Arrafelé pördült, ahonnan a kürtöt hallotta, délről. Morath
katonáktól hemzsegő seregén túlról. A fekete tengeren túlról, a
széles Theralis-síkságot szegélyező dombok felől.
A kürt újra és újra felharsant, ellenállásról üvöltött.
– Ez nem morathi kürt – lehelte Lysandra.
Aztán felbukkantak. A dombok szélénél. Az aranypáncélos
harcosok sora, gyalogos és lovas katonák egyaránt. Egyre több és
több jelent meg, széles vonalat alkottak a legközelebbi domb
szélénél.
Az eget a láthatár szélén hatalmas, páncélos madarak töltötték
meg, hátukon lovasok. Rukok.
És előttük, kardját az ég felé emelve, miközben még egyszer
felharsant a kürt, és a penge markolatgombját díszítő rubin egy
kisebbfajta nap fényével izzott…
A sereg legelején, Észak urának hátán Aelin közeledett.
 106. FEJEZET

ÉSZAK URA ÉS AZ APRÓNÉP Tölgyváld ősi, elfeledett ösvényein, a

Perranth-hegységen keresztül vezette őket. Gyorsan,
magabiztosan, a végítélettel versenyt futva rohantak észak felé.
Gyakorlatilag pihenő nélkül haladtak. Minden feleslegesnek
ítélt felszerelést maguk mögött hagytak.
A ruklovas felderítők nem mertek előrerepülni, attól féltek,
Morath kiszúrja őket. Attól féltek, elveszítik a meglepetés erejét.
Hat napig meneteltek, Aelin elöl, az óriási hadsereg mögötte.
Barátságtalan vidék simult ki előttük. Kisebb folyók fagytak be,
hogy áthaladhassanak rajtuk. Fák óvták őket a szakadó hótól.
Tegnap még éjszaka is utaztak. És amikor hajnal hasadt, Észak
ura letérdelt Aelin mellé, és felajánlotta, hogy a hátára veszi.
Nyereg nem volt rá, soha nem is engedné, nem is lenne rá
szükség. Akit a hátára vesz, Aelin tudta jól, sosem esik le róla.
Voltak, akik letérdeltek, amikor elhaladt előttük. Még Dorian
és Chaol is fejet hajtott.
Rowan egy izzó szemű darghan lovon ülve csak bólintott.
Mintha számított volna rá, hogy végül ott köt ki, a sereg élén
vágtázik majd Orynth határáig.
Aelin a fejére vette a háborús koronát, és magára öltötte az
Anielle-ben talált páncélt is, majd felkötötte mindazt a felesleges
fegyvert, amit Fenrys és Lorcan nélkülözni tudott.
 Yrene, Elide és a gyógyítók hátul maradnak majd egészen
addig, amíg a rukok Orynthba nem tudják vinni őket. Dorian és
Chaol fogja vezetni az Agyar-hegység vademberei alkotta
jobbszárnyat, a kagán gyerekei a balszárnyat, Sartaq és Nesryn
pedig a rukokat irányítja az égbolton. Aelin, Rowan, Fenrys,
Lorcan és Gavriel harcol majd középen.
A hadsereg vonala kiszélesedett, ahogy elérték az Orynthhoz
közeli dombokat, azokat a dombokat, amik a Theralis-síkságra
juttatják őket, és ahonnan az első pillantást vethetik majd a
városra.
Aelin szíve zakatolt, miközben Észak ura biztos léptekkel
felkaptatott vele az egyik dombra, a legmagasabbra,
legmeredekebbre mind közül, és tíz éve először megpillanthatta
Orynth városát.
Iszonytató, lüktető némaság zúgott végig rajta.
Ahol egykor csodás fehér város csillogott a folyó, a síkság és a
hegyek között…
Ott most füst szállt, káosz és rettegés uralkodott. A Florine
türkiz vize megfeketedett.
A falaknak rontó, a felettük szálló óriási hadsereg
mennydörgése, maga a mérete…
Aelin fel sem fogta. Hogy Morath hadserege ekkora lesz. Hogy
milyen kicsinek, becsesnek tűnik majd előtte Orynth.
– Majdnem áttörték a nyugati kaput – mormolta Fenrys, aki
tündérlátásával könnyedén felmérte a részleteket.
A kaganátus hadserege legyezőként terjedt szét körülöttük,
végig a dombokon. A hamarosan lefelé zúduló hullám tajtékává
váltak. Még a darghan katonák is tétovázni tűntek, lovaik
fészkelődtek, ahogy felmérték az őket a várostól elválasztó
hadsereget.
 Rowan arca komor volt. Komor, félelem mégsem ült rajta,
miközben végigmérte az ellenséget.
Annyira sokan voltak. Olyan nagyon sok katona. És felettük a
vasfogú légió.
– A crochanek a városfalon harcolnak – jegyezte meg Gavriel.
Valóban, még Aelin is ki tudta venni vörös köpenyüket.
Feketecsőrű Manon tartotta a szavát.
Ahogyan ő is tartani fogja.
Aelin a kezére pillantott, arra a részre, amit most páncélkesztyű
fedett. Ahol sebhelynek kellett volna húzódnia.
Megígérem, hogy függetlenül attól, milyen messzire megyek, és
milyen árat kell fizetnem érte, ha hívtok, mert a segítségemre van
szükségetek, akkor eljövök.
Nem lesz idő beszédet tartani. Nem lesz idő lelket önteni a
mögötte felsorakozó katonákba.
De készen álltak. Ahogyan ő is.
– Fújd meg! – adta ki Aelin a parancsot Lorcannek, aki az
ajkához emelte a kürtöt, és engedelmeskedett.
A hadsereg soraiban a kaganátus hírnökei válaszképp szintúgy
megfújták kürtjeiket. Végül már egyetlen hatalmas kürtszó szállt
Orynth irányába.
Ismét megfújták a kürtöt.
Aelin előhúzta Goldrynt a hátára akasztott kardhüvelyből, és
megemelte pajzsát, miközben a kardot az ég felé szegezte.
Mágiájának töredéke keresztülhasított a markolatgomb
rubinján, és az felizzott.
A darghan katonák előreszegezték szuldjukat, fa reccsent,
lószőr lobogott a szélben.
 Odébb Hasar hercegnő és Kashin herceg szintén az ellenséges
seregre fogta a dárdáját. Dorian és Chaol is elővonta és felemelte a
kardját.
Rowan ugyancsak előhúzta a kardját, másik kezében pedig a
bárdját tartotta. Arcát mintha kőből faragták volna.
Rendíthetetlennek tűnt.
A kürtök harmadszorra és egyben utoljára felharsantak,
hangjuk csatakiáltásként szállt keresztül a véres síkságon.
Észak ura felágaskodott, még magasabbra emelte Goldrynt, fel
az ég felé, Aelin pedig egy tűzhullámmal felvillantotta a rubint –
megadta a jelet, amire a mögötte felsorakozó hadsereg várt.
Terrasenért. Minden Terrasenért történt.
Észak ura visszatette patáit a földre, és az agancsai közti örök
láng fényesen lobogott, ahogy vágtázni kezdett. A hadsereg Aelin
mellett és mögött szintén lefelé indult a domboldalon, minden
egyes lépéssel falták a távolságot Morath hátsó soraiig.
Orynth felé száguldottak.
Hazafelé.

Félelmet nem ismerve, haragtól fűtve rohamozták meg a

csatateret.
A fehér szarvason ülő királynő nem rettent vissza, hiába
közelítettek rohamtempóban a rájuk váró légió felé. Csupán
megpörgette kardját a kezében – egyszer, majd még egyszer, és
magához húzta pajzsot tartó kezét.
A mellette száguldó halhatatlan harcosok sem tétováztak,
szemüket az előttük álló ellenségre függesztették.
 Egyre gyorsabban és gyorsabban szálltak, a kaganátus lovasai
ott vágtáztak Aelin mellett, kialakították a sereg arcvonalát, majd
tartották az alakzatot, ahogy odaértek Morath hátsó soraihoz.
Az ellenség feléjük fordult. Dárdáikat rájuk szegezték, az
íjászok rohantak, hogy felvegyék a megfelelő pozíciót.
Fájdalmas lesz a találkozás. Sokan még azelőtt elhullanak majd,
hogy egyáltalán odaérnének.
De az arcvonalnak oda kell jutnia. Nem törhetnek meg.
Parancs harsant az ellenséges sorokból.
– Íjászok!
Íjhúrok nyögtek, a nyilak célpontokat kerestek.
– Tűz!
Hatalmas vasnyilak takarták ki a napot, a száguldó lovasságot
vették célba.
Ám ekkor az aranyló, barna és éjfekete rukok bukórepülésbe
kezdtek, egyre csak zuhantak lefelé az égből, olyan szorosan
egymás mellett, hogy szárnyuk összeért. És útját állták a föld felé
hulló nyilaknak, felfogták a támadás nagyját, hogy megvédjék az
alattuk száguldó hadsereget.
Rukok hullottak alá.
Még a támadást vezető királynő is sírt dühében és bánatában,
ahogy a madarak és lovasaik a földre zuhantak. Felette fiatal lovas
hallatott csatakiáltást, miközben magasra emelt pajzsával egyik
nyilat fogta fel a másik után.
Az arcvonaluk nem szakadozhatott fel.
Vasfogú boszorkányok és wyvernek fordultak feléjük, a rukok
felé, akik védtelenül hagyott hátuk felé szálltak.
A városban, Orynth falain fehér hajú királynő üvöltött:
– Előre! Előre! Előre!
 Kimerült boszorkányok röppentek a levegőbe seprűn és
wyvernen egyaránt, kardjukat előreszegezve. A légi hadsereg eleje
felé iramodtak, akik most a rukok felé fordultak. Össze akarták
préselni a vasfogú légiót.
A földön Morath dárdát, lándzsát, kardot és mindenféle
fegyvert fogott a feléjük dübörgő lovasságra.
De ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megállítsák
őket.
Ekkor ugyanis szélből, lángból, a legsötétebb halálból álló pajzs
állta útjukat – belehasított a morathi sereg arcvonalába.
Elsöpörte a harcra készen álló katonákat. Felfedte azokat, akik
még fel sem emelték a fegyverüket.
Rést ütött Morathon, hogy az aranyló hadsereg egy árhullám
erejével beléjük csapódhasson.
 107. FEJEZET

ROWAN BIZTOSAN, DE ZIHÁLVA SZEDTE A LEVEGŐT, miközben

keresztülhasított a valg katonák sorain, és sikolyok szálltak
körülötte. A közelben Aelin és Észak ura harcolt, ők is átvágtak
Morath hadseregének egy kisebb csapatán. Hemzsegtek a katonák,
de sem a királynőt, sem a szarvast nem rettentették vissza.
Aelin tüze, akármilyen kevés maradt is belőle, folyamatosan
visszaverte a támadásokat a vakfoltjain.
A darghan lovasság visszaszorította Morathot, felettük rukok és
wyvernek ütköztek meg egymással.
Tollas és pikkelyes ragadozók zuhantak le a földre.
Borte még mindig ott harcolt a királynő felett, védelmezte őt a
vasfogúaktól, akik észrevették a fehér szarvast, ami zászlóként
hirdette hollétüket a feketeség tengerében, és nekirontottak volna.
Borte mellett a jegyese vigyázta, másik felén pedig Falkan Ennar,
ruk formájában ügyelt rá.
Rowan darghan lova rettenthetetlen maradt, miközben ő maga
bal kezével megsuhintotta daloló bárdját. Valg fejek bucskáztak le,
ám Rowan már oda is vágott a következő ellenfélnek a kardjával.
Nem sok esélyük volt, még a tervükkel sem. De ha sikerül
felszabadítani a várost, összegyűlni és tartalékokat felhalmozni,
még mielőtt Erawan és Maeve megérkezik, akkor talán még
nyerhetnek is.
 Merthogy Erawan és Maeve biztosan eljön. Valamikor
idejönnek majd, és Aelin szembe akar nézni velük. Rowan még
csak véletlenül sem szándékozott engedni, hogy egyedül tegye.
Aelinre pillantott, aki előrébb jutott már, az arcvonal
széthúzódott, morathi katonák jártak közöttük. A közelében kell
maradnia. Semmiképp sem hagyhatja magára.
Crochan száguldott el Rowan mellett, majd felfelé röppent, fel,
fel, egyenesen egy vasfogú boszorkány wyvernjének védtelenül
maradt hasához.
A boszorkány felemelt karddal elsuhant alatta, gyorsan és
kegyetlenül támadott.
Miután elhaladt, vér zuhogott alá.
A bestia felnyögött, szárnyát kitárta, Rowan pedig szelet
küldött hozzá. A wyvern hatalmas döndüléssel a morathi
katonákba csapódott, amitől még az ő nyavalyás lova is
megbokrosodott.
Miután a wyvern szárnya többé nem mozdult, miután Rowan
visszanyerte uralmát a lova felett, és levágta a felé rohanó
katonákat, ismét Aelint kereste.
Csakhogy a párja már nem volt a közelében.
Nem, arany-ezüst látomásként száguldott előre, olyan messzire
jutott, hogy már szinte alig látta. Gavriel sem volt a környéken.
Fenrys azonban Rowan jobb oldalának közelében harcolt,
Lorcan a balján – sötét, halálos szél hasított előre a kardjával
egyetemben.
Egykor alig voltak többek rabszolgáknál, egy olyan királynőt
szolgáltak, aki rászabadította őket a világra. Együtt egész
hadsereget vertek szét, városokat romboltak porig.
 Akkoriban nem érdekelte, maga mögött hagyja-e azokat a
távoli csatamezőket. Nem érdekelte, elesnek vagy túlélik-e azok a
királyságok. Parancsot kapott, amit végrehajtott.
De itt, ma... Aelin nem parancsolt nekik semmit, csakis és
kizárólag a legelső utasítása volt érvényben, amit akkor adott
nekik, amikor engedelmességet fogadtak: hogy védjék meg
Terrasent.
És most ezt tették. Együtt sikerre juthatnak, ismét egy
csapatként.
Megharcolnak ezért a királyságért – és az új udvarukért. Az új
otthonukért.
Látta mindezt Fenrys szemében, ahogy kardját mélyre nyomva
kettéhasított egy katonát. Látta a jövőképet Lorcan dühödt arcán,
ahogy a harcos mágiával és pengével szétszaggatta az ellenséges
vonalakat.
Egy csapatot alkottak, ám annál jóval többek voltak. Testvérek
– a mellette küzdő harcosok a testvérei. Végig vele maradtak. És
most sem hátrálnak meg.
Ez éppannyira megacélozta Rowant, mint az, amikor a továbbra
is jóval előttük harcoló párjára gondolt. Oda kell jutnia hozzá, a
közelében maradni. Ahogy mindannyiuknak. Orynth sorsa múlik
rajta.
Többé már nem voltak rabszolgák. Nem dühöngtek megtörten.
Otthon. Ez lesz az otthonuk. A jövőjük. Együtt, közösen.
Morathi katonák hullottak el előtte. Néhányan egész
egyszerűen menekülőre fogták, amikor felfogták, ki közelít feléjük.
Talán Maeve pont ezért gyűjtötte össze őket. Ám sosem volt
képes teljesen kihasználni a bennük rejlő potenciált, a valódi
erejüket. Ő béklyóval és fájdalommal irányított. Fel nem foghatta,
még csak eszébe sem jutott, hogy a dicsőség és a vagyon csupán
egy bizonyos pontig juttatja el őket.
Azonban egy valódi otthon és egy olyan királynő, aki hímként
látja őket, nem pedig fegyverként... Ezekért megéri harcolni. És
semmiféle ellenség nem állhat az útjukba.
Rowan Lorcannel és Fenrysszel az oldalán, fogcsikorgatva
hajtotta a lovát Aelin felé, belevetette magát a káoszba és a halálba,
ami megállás nélkül, egyre csak tombolt és tombolt körülöttük.

Aelin hazatért.
Kiszabadult Maeve fogságából, és eljött.
Aedion alig hitte el. Még akkor sem, amikor a saját szemével
látta a vele együtt harcoló hadsereget. Még akkor sem, amikor
észrevette, hogy Chaol és Dorian vezeti a jobbszárnyat,
előretörnek az Agyar-hegység vadembereivel, és a király jéggel
tarolja le az ellenséget.
Chaol Westfall nem hagyta cserben őket. Valahogy rávette a
kagánt, hogy küldje el – a jelek szerint – a serege nagy részét.
Csakhogy a sereg nagyon lassan haladt Orynth felé, még mindig
a Theralis-síkság túlsó felén jártak.
Morath továbbra is támadta Orynth két kapuját. A déli
kitartott. Azonban a nyugati kezdte megadni magát.
Lysandra wyvernné változott, és beállt Feketecsőrű Manon és a
crochanek utolsó, kétségbeesett támadásába a vasfogú légió ellen,
remélve, hogy össze tudják zúzni őket úgy, hogy a rukok a másik
oldalról nyomják az ellenséget. Az alakváltó most ott harcolt,
beleveszett a csatába.
 Úgyhogy Aedion lerohant a nyugati kapuhoz, ajkán csatakiáltás
harsant, ahogy az emberei a vaskapuhoz engedték. Az ellenség épp
láthatóvá vált az elváló lemezek között. Amint a kapu kinyílik,
végük.
Aedion kimerült lába remegett, karja megfeszült, de tartotta
magát. Ameddig csak levegőt tud venni.
Aelin eljött. És ez épp elég volt.

Dorianből előtört a mágia, lekaszabolta a rájuk törő katonákat.

Chaollal az oldalán, körülöttük az Agyar-hegység vadembereivel
utat nyitottak Morath seregében. Kardjuk döfött és felfelé szántott,
a levegő égett a torkukban.
Még sosem járt csatában. Nem is kívánta megismételni az
élményt. A káosz, a zaj, a vér, a lovak panaszos nyihogása...
De nem félt. És Chaol sem tétovázott mellette, ahogy lováról
összeroppantotta a katonákat. Fogcsikorgatva vágott utat magának.
Adarlanért – azért, amit a királysággal tettek, azért, amivé
válhat.
Ez a szó visszhangzott minden egyes zihálva kapkodott
levegővel. Adarlanért.
Morath hadserege állt előttük, még mindig elválasztotta őket
Orynth ostromlott várfalától.
Dorian nem gondolt arra, hányan maradtak ott. Csak a kezében
tartott karddal és pajzzsal törődött. Damaris már vérben fürdött,
méghozzá a mágiának köszönhetően, amivel a suhintásokat
megtámogatta. Nem fog átváltozni – egyelőre még nem. Majd csak
akkor, ha a fegyverek és a mágiája kezd csődöt mondani. Még
sosem harcolt más alakban, de megpróbálja. Wyvernként vagy
rukként próbát tesz majd.
Valahol felette Feketecsőrű Manon szállt. Nem mert felnézni
olyan hosszasan, hogy az ezüstfehér haj vagy a pókselyemmel
megerősített szárny csillanását kutassa.
A Tizenhármak közül senkit sem látott. A felette elzúgó
crochanek közül sem ismert fel senkit.
Úgyhogy Dorian harcolt tovább, testvérével, bajtársával az
oldalán.
Majd csak a nap végén kezd el számlálni. Ha túlélik. Ha elérik a
városfalat.
Majd csak akkor számlálják meg a halottakat.

Nem létezett más, csak Aelin ostromlott városa, az ellenség

előtte és az ősi kard a kezében.
Ostromtornyok közelítettek a falakhoz, három csoportosult a
déli kapunál, mindegyik hemzsegett a katonáktól.
Még mindig túl távol járt ahhoz, hogy elérhesse őket. Akár csak
a mágiájával.
Azzal a mágiájával, ami már így is kezdett apadni az ereiből,
sebesen, mulandón.
Nyoma sem volt már a végtelenül mély kútnak. Kénytelen volt
tartalékolni, a lehető legügyesebben kihasználni az erejét.
És az elmúlt tíz év kiképzésein tanultakra támaszkodni. Soksok
évig működött orgyilkosként, mielőtt megtanulta uralni az erejét.
Nem volt nehéz ismét előhívni ezeket a képességeket. Vért
ontani Goldrynnel, egyszerre több katonával küzdeni, majd végül
maga mögött hagyni őket, hadd vérezzenek el.
 Észak ura viharként tombolt alatta, fehér bundáját vörös és
fekete szennyezte.
Az agancsai között égő örök láng még csak meg sem rezzent.
Odafentről az égből vér hullott alá, boszorkányok, wyvernek és
rukok egyaránt estek el és küzdöttek tovább.
Borte még mindig Aelint védelmezte, az útjába állt minden
egyes vasfogúnak, aki bukórepülésbe kezdett felé.
A percek órákká váltak, vagy talán inkább az ellentéte történt.
A nap a legmagasabb pontjára vándorolt az égbolton, majd
ereszkedni kezdett, az árnyékok megnyúltak.
Rowan és a többiek szétszéledtek a harcmezőn, ám egy-egy
jeges fuvallat elárulta Aelinnek, hogy a párja még mindig harcol,
még mindig végigküzdi magát az ellenséges sorokon. Még mindig
próbálja utolérni őt.
Orynth lassacskán közelebb került. A falak távoli pontból
föléjük tornyosuló építménnyé váltak.
Az ostromtornyok elérték a falakat, a katonák számolatlanul
özönlöttek a várfalra.
A kapuk azonban tartottak.
Aelin felemelte a fejét, hogy utasítást adjon Borténak és
Yerannak, pusztítsák el azokat az ostromtornyokat.
Épp időben ahhoz, hogy észrevegye, amint hat vasfogú
boszorkány és wyvernje csapódik a rukoknak.
Szétlökték Bortét, Falkant és Yerant, rukok és wyvernek
vijjogtak, ahogy földre zuhantak és gurultak.
A vasfogúak megtisztították az utat egy hatalmas wyvern előtt,
ami egyenesen Aelin felé száguldott.
Aelin tűzfalat küldött a levegőbe, ahogy a wyvern kitárta
karmait, hogy elragadja őt és Észak urát.
A wyvern bedőlt, felemelkedett, majd ismét lecsapott.
 Észak ura felágaskodott, tartotta magát a feléjük tartó wyvern
ellen.
Aelin azonban leugrott a hátáról, és kardlapjával ráhúzott az
oldalára. Torka úgy sajgott már az üvöltéstől, hogy képtelen lett
volna elmondani, amit akart. Menj!
Észak ura lehajtotta a fejét, ahogy a wyvern egyenesen felé
száguldott.
Aelinnek nem maradt elég mágiája ahhoz, hogy hamuvá
porlassza a bestiát.
Úgyhogy a szarvast vette körbe az erejével. És feltartott pajzzsal
és karddal ellépett a tűzgömbtől.
Várta a becsapódást, minden apró részletet szemügyre vett a
wyvern páncélján, kifigyelte, hol a leggyengébb, hogy hova
szúrjon, ha sikerül kivédenie a csattogó állkapcsot.
Forrón áradt ki a dögszag a wyvern szélesre tárt pofájából.
Majd porba hullott a feje.
Nem is hullott, inkább csapódott.
Merthogy eltalálta egy óriási, tüskés farok. És a wyvernnek,
amihez tartozott, smaragdként tündöklött a szeme.
Aelin leguggolt, ahogy a lovas nélküli wyvern a tátott szájú
vasfogú boszorkány felé fordult, ami még mindig lefejezett hátasán
ült.
A zöld szemű wyvern egyetlen faroksuhintással felnyársalta a
boszorkányt a tüskéire, majd áthajította a testét a csatamezőn.
Majd fény villant, ragyogott. És most már szellemleopárd
rohant Aelin felé, aki szintén futásnak eredt.
Átkarolta a felágaskodó leopárdot, hatalmas testének súlyától
majdnem a földön kötött ki.
– Szép volt, barátom! – nyögte ki nagy nehezen Aelin Lysandrát
ölelve.
 Kürtszó harsant a városból – kétségbeesett segélykiáltás.
Aelin és Lysandra Orynth felé pördült. A három ostromtorony
felé, melyek a déli kapu mentén húzódó falrészeknél álltak.
Smaragdzöld szempár fonódott össze a türkiz-arannyal.
Lysandra farka megmozdult.
Aelin elvigyorodott.
– Mehetünk?

Aelin mellé kell jutnia.

Egy egész csatatér választotta el őket egymástól, ahogy Rowan
az ellenséget mészárolva Aelin felé tartott. Fenrys és Lorcan sem
maradt el tőle.
A fájdalom tompa zúgássá szelídült a fülében. Már rég nem
tudta, hány sebet ejtettek rajta. Egyedül azért emlékezett rájuk
egyáltalán, mert az egyik nyílvessző vasvége beletört a vállába,
amikor kirántotta.
Ostoba, hirtelen hiba volt.
A vasdarab elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy
megakadályozza az átváltozását, így nem repülhetett Aelinhez.
Nem mert megállni annyi időre, hogy kihalássza, hemzsegtek
körülöttük az ellenséges katonák. Úgyhogy folytatta a küzdelmet,
a többiekkel az oldalán. Lovaik merészen, félelmet nem ismerve
haladtak előre, egyre nagyobb területen vetették meg a lábukat,
azonban Aelint sehol sem látta.
Csakis Észak urát, ahogy keresztülszáguldott a csatamezőn
Tölgyváld irányába.
Mintha felszabadították volna.
Fenrys arcát fekete vér pöttyözte, ahogy odakiáltott hozzá:
 – Hol van?
Rowan a csatateret figyelte, dübörgött a szíve. Azonban a
mellkasában feszülő kötelék erősen, a tűz fényével izzott.
Lorcan előremutatott. A déli kapu melletti városfalszakaszra.
A szellemleopárdra, ami széttépte a morathi katonákat, és a
lobbanó lángokra, amik a küzdelmét kísérték a mellette rohanó,
aranyba öltözött harcossal egyetemben.
A falat pusztító három ostromtorony felé tartottak.
A tornyok oldalát nem fedte semmi, így Rowan mindent látott,
ami odabent történt.
Látta, ahogy Aelin és Lysandra felrohan a rámpán, ahogy
szintenként cafatokra szabdalja az ott lévő katonákat. Ahol az
egyik életben hagyott valakit, ott a másik lesújtott. Ahol az egyik
lecsapott, a másik védelmezte.
Egészen a torony tetejéig küzdötték magukat, a majdnem
legfelül álló hajítószerkezethez.
Katonák kiáltottak, akadtak, akik leugrottak a toronyból, ahogy
Lysandra beléjük mart.
Mindeközben Aelin a hajítógép kerekekkel ellátott aljára
erősített fokoknak feszült, és nyomni kezdte.
Megfordította. El Orynthtól, el a palotától.
Pontosan úgy, ahogy Aelin elbeszélése alapján Sam Cortland is
tette a Koponya-öbölben. A katapultot úgy alkották meg, hogy
forgatható legyen. Rowan eltűnődött, vajon az ifjú orgyilkos
mosolyog-e épp – mosolyog-e annak láttán, hogy Aelin más állásba
forgatja a hajítógépet.
Úgy, hogy végül a bal oldalán álló ostromtoronyra nézzen.
A második toronyra vörös hajú nő küzdötte át magát. A
harmadik, és egyben utolsó ostromtorony felé forgatta az ottani
hajítógépet.
 Briarcliffi Ansel.
Ansel kardja megvillant, mire a katapult működésbe lépett, és
áthajította a sziklát, ami benne volt. Épp abban a pillanatban,
amikor Aelin is lesújtott Goldrynnel az előtte lévő katapultra.
Két ugyanolyan szikla szelte át a levegőt.
Hogy aztán a szomszédos toronyba csapódjon.
Vas nyögött, fa törött.
És a két torony dőlni kezdett. Hogy Briarcliffi Ansel hova
menekült a pusztítás elől, azt még Rowan sem látta.
Hiszen Aelint figyelte, aki továbbra is az első ostromtorony
tetején maradt, ráugrott a katapult kinyújtott karjára, ami az alant
húzódó csatatér fölé nyúlt. Ráüvöltött Lysandrára, aki ismét
átalakult, és az ugró szellemleopárd immáron wyvernként
emelkedett a levegőbe.
Egyik karmos lábával a hajítógép karját, a másikkal Aelint kapta
el.
Lysandra egyetlen erőteljes szárnylendítéssel letépte az
odaerősített katapultot a toronyról. Majd megpördült, és az utolsó
ostromtorony felé hajította.
Ami így a földre zuhant. Egyenesen a déli kaput bevenni
próbáló morathi katonákra.
A három tündérharcos tágra nyílt szemmel pislogott.
– Hát ott van Aelin – jegyezte meg Fenrys.

Salkhi végig a levegőben maradt. Ahogy Sartaq és Kadara is.

Nesrynnek csak ennyi maradt meg, csupán ezzel foglalkozott,
ahogy egyik wyvernnel küzdöttek meg a másik után.
 Sokkal rosszabbul teljesítettek a csatában, mint várta. Hiába
voltak gyorsak és rettenthetetlenek a rukok, a wyvernek
hatalmasnak bizonyultak. Farkukon a tüskékről méreg csöpögött.
A lovasaik pedig lélektelenek voltak, akik könnyedén
elpusztították a hátasaikat, ha azzal a rukot is letaszították az
égből.
De már közel jártak. A kaganátus serege egyre közelebb és
közelebb nyomult az ostrom alatt tartott, harcban égő, megviselt
Orynthhoz. Ha továbbra is megtartják ezt a lépéselőnyt, akkor
akár még a falhoz is szoríthatják őket, ahogyan Anielle-ben is.
Mindenesetre gyorsan kell cselekedniük. Az ellenség
elárasztotta mindkét kaput, mindenáron be akarták törni őket. A
déli kapu tartott, a nemrégiben még azt támadó ostromtornyok
már romokban hevertek.
Azonban a nyugati kapu… Az bizony nem marad sokáig zárva.
Salkhi a harcok fölé röppent, hogy szusszanjon egyet, Nesryn
pedig összeszedte a bátorságát, és megsaccolta, nagyjából hányan
vannak a levegőben a rukhinból. Még a crochanekkel és a lázadó
vasfogúakkal kibővítve is alulmaradtak Morath létszámával
szemben, azonban a rukhin legalább kipihent volt. Készen állt,
lelkesen fogadta a csatát.
Végül nem a túlélő ruklovasok száma miatt akadt el Nesryn
lélegzete.
Hanem annak láttán, ami hátulról közelített.
Nesryn bukórepülésbe kezdett. Sartaq és Kadara felé iramodott,
akik repülés közben épp kitépték egy wyvern torkát.
A herceg lihegett, mindenütt kék és fekete vér fedte, ahogy
Nesryn felzárkózott mellé.
– Add ki a parancsot! – üvöltötte túl Nesryn a csatazajt, a szél
süvítését. – Irány a városfal! A déli kapu!
 Sartaq összehúzta szemét a sisak alatt, mire Nesryn
hátramutatott.
Második sötét sereg közelített, egyenesen Perranth irányából,
ahol minden bizonnyal eddig rejtőztek.
A morathi sereg másik fele. Vasfogú boszorkányokkal és
wyvernekkel egyetemben.
Az egész csata csapdának bizonyult. Ide akarták csalni őket,
hogy ennek a seregnek a legyőzésére fordítsák az energiájukat.
A többiek pedig mögéjük osonnak, és csapdába ejtik őket
Orynth falai előtt.

A nyugati kapu végül megadta magát.

Aedion készen állt a pillanatra, amikor a faltörő kos sikerrel
járt, amikor vas csikorgott, ahogy a kapu kinyílt. Hirtelen morathi
katonák leptek el mindent.
Aedion falanxot alakított ki korábban, a katonák összeérő
pajzsokkal álltak egymás mellett.
De még ez sem volt elég. A Romlás semmit sem tehetett, hogy
megakadályozza a csatatérről bezúduló tömeget, képtelenek voltak
visszanyomni őket az úton, amelyen érkeztek, hiába adtak bele
mindent. Még a falakon állókat irányító Ren sem tehetett semmit,
képtelen volt megfékezni az őket elborító árt.
Be kell zárniuk a kaput. Valahogy mindenképpen vissza kell
zárniuk.
Aedion levegőt is alig kapott, szerencse, hogy a lábai
megtartották.
Figyelmeztető kürtszó harsant. Morath második hadsereget
küldött. Minden egyes katonájuk sötétségbe burkolózott.
 Valg hercegek – méghozzá rengeteg. Morath már várta ezt a
pillanatot.
– A déli kapu tiszta! – üvöltötte túl Ren a csatazajt. – Akit csak
tudnak, behoznak a városfalon túlra!
Hogy összegyűljenek, és együtt vehessék fel a harcot a második
ellenséges hadsereggel. Csakhogy a nyugati kapu tárva-nyitva állt,
morathi katonák hemzsegtek mindenütt – így semmiképpen sem
járhatnak sikerrel.
Valahogy mindenképpen vissza kell zárni azt a kaput. Aedion
és a Romlás szúrt, vágott, falat képezett, amin a morathi ár
megtört. De még ez sem lesz elegendő.
Wyvern rontott ugyanis a kapu felé, átrepült a talaj felett,
ahogy feléjük tartott. Aedion várta a becsapódást, hogy az a
hatalmas test teljesen tönkretegye a kaput.
Azonban a bestia megtorpant, és összenyomta a katonákat
hatalmas testével, épp a kapu boltíve előtt.
Elállta az utat. Barikádot képezett a nyugati kapu előtt.
Méghozzá nem véletlenül, döbbent rá Aedion, amikor
aranyhajú harcos ugrott le a wyvern nyergéből, amiből még
mindig ott lógott a halott vasfogú, elmetszett torkából kék vér
csorgott le a bestia oldalán.
A harcos feléjük rohant, egyik kezében kardot fogott, másikkal
tőrt kapott elő. Aedion felé sietett, tetőtől talpig végigmérte őt.
Az apja.
 108. FEJEZET

MORATH KATONÁI BELEVÁJTAK AZ ELHULLOTT, útjukat álló

wyvernbe, átmásztak rajta. Megtöltötték a boltívet, az utat.
Aranypajzs tartotta őket vissza. De nem sokáig.
Az alatt az idő alatt, amennyit Gavriel nyert nekik, a Romlás
meghúzhatta kiürülő vizestömlőit, felkaphatta elejtett fegyvereit.
Aedion lihegett, megtámaszkodott a kapuhoz vezető út falán.
Gavriel pajzsa mögött dühöngve hemzsegett az ellenség.
– Megsebesültél? – kérdezte az apja. Ezek voltak az első szavai.
Aedion nagy nehezen felemelte a fejét.
– Megtaláltad Aelint – mondta válasz helyett.
Gavriel vonásai ellágyultak.
– Igen. És lezárta a rémkaput.
Aedion lehunyta a szemét. Legalább ennyi megadatott.
– Erawannal is végzett?
– Nem.
Aedionnak nem kellett tudnia a részleteket, miért nem halt
meg a nyomorult. Hogy mi ment félre.
Ellökte magát a faltól, de megszédült. Apja a könyökénél fogva
megtartotta őt.
– Pihenned kell!
Aedion kirántotta a kezét Gavriel szorításából.
– Mondd ezt azoknak a katonáknak, akik már elestek!
 – Hamarosan te is el fogsz – válaszolt az apja olyan éllel,
amilyet korábban még sosem hallott tőle –, ha nem pihensz egy
percet.
Aedion a hímre meredt. Gavriel farkasszemet nézett vele.
Semmi badarságnak, semmi vitának nem maradt hely. Az
Oroszlán nézett vele szembe.
Aedion csak a fejét rázta.
Gavriel aranypajzsa megtörni látszott a valgok rohama alatt.
– Be kell csuknunk a kaput – jelentette ki Aedion a kapu két
nyitott, falhoz szorított, ám sértetlen szárnyára mutatva. A
morathi gyalogos katonák elállták az útjukat, továbbra is
igyekeztek átjutni Gavriel pajzsán. – Vagy biztosan elárasztják a
várost, mielőtt összeszedhetnénk magunkat.
Felesleges a városba menekülni, ha a nyugati kapu tárva-nyitva
áll.
Az apja követte a tekintetét. A katonákra pillantott, akik
továbbra is igyekeztek átjutni a védelmi vonalán. Áradatukat
szivárgássá csillapította a wyvern, amit olyan gondosan épp előttük
vágott le.
– Akkor becsukjuk – jelentette ki Gavriel komor mosollyal. –
Együtt.
Az utolsó szó inkább kérdésnek tűnt, halk volt, és bánatos.
Együtt. Mint apa és fia. Két harcos.
Gavriel – az apja. Hát eljött.
És ahogy a homokszínű szempárba nézett, Aedion tudta, hogy
az apja nem Aelinért tette mindezt, nem is Terrasenért.
– Együtt – ismételte Aedion reszelősen.
Nem csak ezt az akadályt győzik le, nem csak ebből a csatából
kerülnek ki győztesen. Hanem minden egyében is
felülkerekednek, minden egyebet túlélnek. Együtt.
 Aedion esküdni mert volna, hogy egyfajta boldogság és
büszkeség ragyog fel Gavriel szemében. Boldogság, büszkeség és
bánat, súlyos és ősrégi.
Aedion visszasietett a Romláshoz, és intett az egyik katonának
maga mellett, hogy adjon helyet Gavrielnek. Egyetlen erőteljes
támadás, és bezárhatják a kaput. A kint lévő hadsereg majd a déli
kapunál jön be, és valahogy csak összeszedik magukat, mielőtt ez
az új ellenséges hadsereg eléri a várost. De a nyugati kaput meg
kell tisztítaniuk és be kell zárniuk. Méghozzá véglegesen.
Apa és fia együtt teszi majd. Együtt győzedelmeskednek.
Ám amikor az apja nem állt mellé, Aedion megpördült.
Gavriel egyenesen a kapuhoz ment. A pajzsa aranyló széléhez,
ami most egyre távolabb és távolabb tolódott. Azzal együtt tolta
vissza az ellenséges katonákat, pedig minden egyes szívdobbanással
egyre nehezebben tartotta. Végigment az úton. Ki a boltív alatt.
Ne!
Gavriel rámosolygott.
– Zárd be a kaput, Aedion! – mondta az apja.
Azzal eltűnt a kapu mögött. Az aranyló pajzs elvékonyodott.
Ne!
A szó kitörni készülő sikolyként erősödött Aedion torkában.
Azonban a Romlás katonái már rohantak is a kapuhoz.
Nekiveselkedtek, hogy bezárják.
Aedion szólásra nyitotta a száját, rájuk akart üvölteni, hogy
álljanak le. Hogy megállni, megállni, megállni!
Gavriel felemelte kardját és tőrét, aranyként ragyogott a
lemenő nap fényében. A kapu bezárult mögötte. Ő pedig kint
rekedt.
Aedion mozdulni sem tudott.
 Még sosem állt meg, folyton mozgásban volt. Most mégsem
tudott segíteni a katonáknak, akik fát, láncokat és fémet hordtak a
nyugati kapu elé.
Gavriel itt maradhatott volna. Maradhatott volna, hátratolhatta
volna a pajzsot annyira, hogy bezárják a kaput. Itt maradhatott
volna…
Aedion ekkor futásnak eredt.
Túl lassan. Léptei túl lassúnak bizonyultak, teste túl nagynak és
súlyosnak, ahogy átverekedte magát az emberein. Ahogy a falra
vezető lépcső felé igyekezett.
Aranyfény villant a csatamezőn.
Majd kihunyt.
Aedion gyorsabban rohant, torkát zokogás fojtogatta, átugrott,
átbotorkált az elesett katonákon, mind a halandókon, mind a
valgokon.
Végül feljutott a falra. A széléhez rohant.
Ne! Szíve ezzel az egy szóval vert.
Aedion lemészárolta az útjába kerülő valgot, mindenkit, aki
átmászott az ostromlétrán.
A létra. Leküzdhetné magát rajta, kijuthatna a csatamezőre,
elérhetné az apját…
Aedion olyan erősen sújtott le az előtte álló valg katonára, hogy
annak feje lebucskázott a saját vállán.
Végre a fal széléhez ért. Lebámult a kapu előtti részre.
A faltörő kos szilánkosra törött.
Valgok hevertek körülötte egymás hegyén-hátán. Épp a kapu
előtt. A wyvern környékén.
Olyan sokan, hogy a nyugati kapu hozzáférhetetlenné vált.
Olyan sokan, hogy a kapu biztonságba került – a nyílt sebet
elszorították.
 Meddig állt vajon ott, mozdulni képtelen? Csak állt ott, és az
égvilágon semmit sem tett, miközben az apjának ezt köszönhették?
Először az aranyszínű hajat vette észre.
Ott, az egymásra halmozott valg tetemek magas dombja előtt. A
kapu előtt, amit bezárt nekik. A város előtt, amit megmentett.
Aedion iszonyatos, hirtelen jött mozdulatlanságba merevedett.
Már nem hallotta a csatazajt. Nem látta a körülötte, felette dúló
háborút.
Nem látott semmit, csak az elesett harcost, aki üveges szemmel
meredt a sötétedő égboltra.
Tetovált torkát kitépték. Kardját továbbra is a kezében
szorította.
Gavriel.
Az apja.

A morathi sereg visszahúzódott a lezárt nyugati kaputól.

Visszavonult, és hátrahúzódott az előretörő sereghez. A morathi
sereg másik feléhez.
Rowan lábát olyan súlyos vágás csúfította, hogy bicegve járt, a
vállát nem érezte a belefúródott nyílvessző beletört vashegyétől,
de azért széthasította egy menekülő katona arcát. Fekete vér
spriccelt, de Rowan már mozgásba lendült, a nyugati kapu felé
igyekezett.
Ahol minden olyan elképesztő mozdulatlanságba dermedt.
Már épp indult volna, amikor észrevette, hogy Aelin Ansellel
együtt a távoli déli kapu felé küzdi magát, azok után, hogy
lerombolták az azt ostromló tornyokat. A hadsereg nagy része a
megmentett kapu felé sietett most, a kagán hadserege versenyt
futott az idővel, hogy a városfalon belülre kerüljön, még mielőtt
bezárnák.
Legfeljebb egy órájuk maradt, és Morath rajtuk üt – és akkor
kénytelenek lesznek becsukni a déli kaput is, kizárva mindenkit,
akit aztán majd a falnak szorítanak.
A nyugati kapu végleg zárva marad. Az elhullott wyvern és a
hullahegyek körülötte gondoskodnak róla, ahogyan bármiféle
belső megerősítés is.
Rowan látta, hogy percekkel korábban aranyfény villant.
Odafelé igyekezett, átkozta a vasdarabot a karjában, amitől
képtelen volt átváltozni. Fenrys és Lorcan elvált tőle, hogy
levadásszák azokat a morathi gyalogos katonákat, akik rá
akarnának támadni a déli kapu felé menekülőkre. Odafent a rukok
gyógyítókat szállítottak, és persze Elide-ot és Yrene-t is,
pánikszerűen száguldottak a város irányába.
Meg kell találnia Aelint. Mozgásba lendíteni a tervüket, még
mielőtt túl késő lenne.
Nagyon pontosan sejtette, kivel masírozik feléjük az a sereg. És
nem volt hajlandó hagyni, hogy Aelin egyedül nézzen szembe
vele.
De ez a feladat... Rowan tudta, mi vár rá. Tudta, mégis
odaindult.
Gavrielre a nyugati kapu előtt akadt rá, körülötte holttestek
alkotta halmok magasodtak.
Gyakorlatilag falat képezett a kapu és a rájuk leselkedő
ellenséges sereg között.
A fény minden egyes pillanattal halványodott. A hátramaradó
morathi katonák és vasfogúak az erősítés felé siettek.
A kagán hadserege igyekezett minél többel végezni, miközben
a déli kapu felé rohantak.
 De be kellett jutniuk a városba. Bármilyen módon.
Felállították az ostromlétrákat, amik csupán percekkel vagy
órákkal korábban dőltek le, és a kagán serege felmászott a falon.
Néhányan sérült társaikat cipelték a hátukon.
Rowan mágiája alig volt több némi szellőnél, és a fogát
csikorgatva tűrte a lába és a válla lüktetését, miközben
félrerángatta a morathi gyalogos katonát, aki félig elterült
Gavrielen.
Évszázadokig élt, éveket töltöttek együtt háborúban, bejárták a
világot – és most mindennek vége szakadt. Nem maradt semmi,
csak a merev test, a maga mögött hagyott porhüvely.
Rowan térde azzal fenyegetett, hogy megadja magát alatta.
Egyre többen és többen másztak felfelé a városfalon,
rendezetten, de lélekszakadva siettek az átmeneti menedékbe.
Folytatniuk kell. Folytatni tovább. Gavriel is ezt akarná. Ezért
adta az életét.
Rowan mégis lehajtotta a fejét.
– Remélem, békére leltél, testvérem. És hogy a túlvilágon
megtalálod őt újra.
Rowan előregörnyedt, és a combját hasogató fájdalom miatt
nagyot nyögve az ép vállára kapta Gavrielt. Majd mászni kezdett.
Fel az ostromlétrán a nyugati kapu mellett. Fel a falra. Minden
egyes lépés nehezebbnek bizonyult, mint az előző. Minden egyes
lépés a barátja emlékét jelentette, a királyságokat, amiket közösen
láttak, az ellenségeket, amik ellen harcoltak, a csendes
pillanatokat, amiket soha, semmilyen dalban nem énekelnek majd
meg.
Ezt viszont meg fogják énekelni – azt, hogy az Oroszlán Orynth
nyugati kapuja előtt esett el, a várost és a fiát védve. Ha túlélik a
mai napot, ha valahogy túlélik, a bárdok biztosan erről dalolnak
majd.
Bár káosz uralkodott mindenhol, ahogy a kaganátus katonái és a
darghan lovasság a város felé igyekezett, amikor Rowan Gavrielt
cipelve lelépdelt a városfalra vezető lépcsőn, mindenki elnémult.
Csak nagy nehezen tudott hálásan, megkönnyebbülten
biccenteni a nyúzott, véres Endának és Sellene-nek, akik épp
zihálva álltak az unokatestvéreik körében a katapultok
maradványainál. A vére, a rokonai – csakhogy a vállán heverő
harcos, Gavriel ugyanúgy a családtagja volt. Még akkor is, ha erre
csak később jött rá.
A vállát nyomó lehetetlen, ocsmány teher minden egyes
lépéssel nőtt, ahogy Aedion felé haladt, aki a lépcső aljánál állt,
Orynth kardját lógatva a kezében.
– Bent maradhatott volna – szólalt meg Aedion, amikor Rowan
óvatosan letette Gavrielt a legalsó lépcsőfokokra. – Bent
maradhatott volna.
Rowan elesett barátjára pillantott. A legközelebbi barátjára. Aki
annyi háborút, annyi veszélyt megjárt már vele. Aki éppúgy
megérdemelte ezt az új otthont, mint ők mindannyian.
Rowan lecsukta Gavriel semmibe meredő szemét.
– A túlvilágon találkozunk.
Aedion aranyszínű haja vértől és izzadságtól volt csatakos, a
kezében szorongatott ősi kardot vér szennyezte. Katonák haladtak
el mellette, lefelé tartottak a várfalra vezető lépcsősoron, azonban
Aedion csak az apját figyelte. A véres kősziklát a háború
folyamában.
Aedion végül elindult az utcán. A könnyek és az üvöltés majd
később jön. Rowan követte.
 – Fel kell készülnünk a csata második felére – jegyezte meg
Aedion rekedten. – Vagy nem éljük túl az éjszakát.
Enda és Sellene már lehullott kőtömböket cipelt mágiája
segítségével a nyugati kapu elé. A kövek remegtek, de végül csak
engedelmeskedtek. Rowanben ennyi erő sem maradt.
Megfordult, hogy visszamásszon a falra, és nem mert
hátranézni – pedig tudta, hogy a katonák beljebb viszik Gavriel
holttestét a városba. Valahová, ahol biztonságban lehet.
Elhunyt. A barátja, a testvére elhunyt.
– Őméltósága! – Lihegő, vérfoltos ruklovas állt a várfalon. A
láthatárra mutatott. – A nagyját sötétség fedi, de felbecsültük,
mekkora hadsereg közelít. – Rowan megacélozta magát. –
Legalább húszezer fő. – A ruklovas nagyot nyelt. – Tele vannak
valgokkal, és láttunk hat kharankuit is.
Nem kharankuit.
Hanem hat valg hercegnőt, akik megszállták őket.
Rowan át akart változni. A teste nem engedelmeskedett.
A fogát csikorgatva lehámozta a válláról a páncélt, és a seb felé
nyúlt. Csakhogy az már bezárult. És benne ragadt a vasdarab is.
Nem tudott átváltozni, nem tudott Aelinhez repülni. Bárhol járt is
a párja épp.
El kell jutnia hozzá. Meg kell keresnie Fenryst és Lorcant, aztán
Aelin után kell menniük. Még mielőtt túl késő lesz.
Ám ahogy leszállt az éj, kivonta a tőrét, és a vállán összeforrt
sebhez emelte, Rowan tudta jól, hogy talán már így is elkéstek.
Bár az istenek már nem voltak ott, Rowan mégis imádkozott.
Végig imádkozott, miközben fájdalom öntötte el, ahogy sebet
ejtett a vállán. Azért, hogy időben elérje Aelint.
 Eddig életben maradtak, hiába minden akadály, még az ősi
jövendölésekkel is szembeszálltak. Rowan mélyebbre nyomta a
kést, a vállába fúródott vasdarabot kereste.
Sietnie kell, igyekezni.
 109. FEJEZET

CHAOL HÁTA MEGFESZÜLT, fájdalom hasított végig a gerince

mentén. Hogy a sok-sok órányi harctól vagy attól, hogy a felesége
a palota falain belül gyógyított, azt nem tudhatta.
Nem is érdekelte, ahogy Doriannel együtt a déli kapu felé
vágtáztak, be Orynthba. Alig voltak többek két egyszerű lovasnál a
száguldó hadsereg kellős közepén. Igyekeztek összeszedni
magukat, hogy felvehessék a harcot a feléjük vonuló újabb
hadsereggel.
Hamarosan leszáll az est. Morath nem vár majd hajnalig.
Borzalmas felhőre emlékeztető feketeség lebegett felettük.
Hogy mi repült, mi osont a sötétségben, hogy mi várt rájuk…
Dorian gyakorlatilag a nyeregre hanyatlott. Hátán pajzs,
Damaris a hüvelyében az oldalán.
– Pont úgy nézel ki, ahogy én érzem magam – nyögte ki nagy
nehezen Chaol.
Dorian zafír pillantása felé vándorolt, a fájdalmas űrt
villanásnyi derű színezte.
– Tudom, egy királynak ki kell húznia magát – dörgölte meg
véres, koszos arcát. – De egyszerűen képtelen vagyok ilyesmivel
foglalkozni.
Chaol komoran elmosolyodott.
– Ennél nagyobb gondunk is van jelenleg.
Sokkal nagyobb.
 A palota felé igyekeztek, épp felfelé indultak a domboldalon,
ami egészen a kapuig vitte volna őket, amikor kürtszó harsant a
harcmezőn.
Figyelmeztetés.
A domboldalról tisztán látták. Hogy mitől kaptak újult erőre a
menekülő katonák.
Morath felgyorsított.
Mintha rájöttek volna, hogy a zsákmányuk az utolsókat rúgja,
és nem akartak volna időt biztosítani számukra ahhoz, hogy
összeszedjék magukat.
Chaol Dorianre pillantott, és visszafordították lovaikat a
városfal felé. A kagán katonái hasonlóképpen tettek, lefelé
iramodtak a dombon, amin eddig felfelé kaptattak.
Vissza a városfalra. Ahol hamarosan ismét elszabadul a pokol.

Aelin egy elpusztult wyvernnek dőlt, és kiitta a tömlőjében

lévő víz maradékát.
Mellette Briarcliffi Ansel összeszorított fogakkal lihegett, ahogy
a gyógyító összehúzta a seb szélét. Valaki csúnya, mély vágást
ejtett Ansel karján.
Elég súlyosat ahhoz, hogy fegyvert sem tudott fogni. Úgyhogy
megálltak, épp akkor, amikor a csata menete megváltozott, és az
ellenség Orynth falai felé igyekezett.
Aelin szédült, mágiájából alig maradt valami, végtagjait ólmos
súly húzta. A csatazaj még mindig ott zúgott a fülében.
Alvadt vér és sár fedte őket, így senki sem ismerte fel egyik
királynőt sem, ahogy térdre buktak a déli kapu közelében.
Katonák rohantak el mellettük, igyekeztek bejutni a városba,
mielőtt a sarkukban loholó ellenség utoléri őket.
Csak egy perc. Egyetlen perc, hogy ismét lélegzethez jusson.
Aztán tovább rohannak a déli kapuhoz. Be Orynthba.
Haza.
Ansel elkáromkodta magát, és megingott, mire a gyógyító
gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy megtámogassa.
Nem jó ez így. A legkevésbé sem.
Aelin tudta, mi és ki vonul feléjük.
Lysandra jó ideje visszatért már a levegőbe, ismét csatlakozott a
lázadó vasfogúakhoz és a crochanekhez. Hogy merre járt Rowan és
a többiek, Aelin nem tudhatta. Már órákkal, napokkal, egész
életekkel korábban elvesztette őket.
De Rowan biztonságban volt – a párok köteléke ennyit elárult
neki. Nem szerzett halálos sebet. És a véreskü alapján azt is tudta,
hogy Fenrys és Lorcan is lélegzik még. Hogy ezt elmondhatja-e a
többi barátjáról is, arról fogalma sem volt. Nem is akarta tudni,
egyelőre még nem.
A gyógyító végzett Ansellel, és amikor felé fordult, Aelin
felemelte a kezét.
– Menj, segíts olyasvalakinek, akinek szüksége van rá! – mondta
rekedtesen.
A gyógyító nem tétovázott, azonnal szaladt is tovább, a
sikolyok felé vetette magát.
– Be kell jutnunk a városba – mormolta Ansel, és fejét az állat
vassal megerősített bőréhez nyomta. – Még mielőtt bezárják a
kaput.
– Igen – hagyta helyben Aelin, és igyekezett erőt gyűjteni
kimerült lábába, hogy feltápászkodjon. Hogy megnézze, milyen
messze jár a legutóbbi, őket összezúzni készülő hadsereg.
 A terv! Hiszen tervet kovácsolt erre az eshetőségre.
Mindannyiuknak volt egy terve.
Csakhogy az idő ellene dolgozott. Talán a szerencséje az
elpusztított istenekkel együtt elszivárgóit.
Aelin nagyot nyelt, pedig kiszáradt a szája, és nyögve talpra
kászálódott. A világ megingott, de ő állva maradt. Valahogy
sikerült elkapnia az egyik elhaladó darghan lovas kantárját, hogy
megálljt parancsoljon neki.
Hogy vigye magával a félig öntudatlan, vörös hajú királynőt,
aki még mindig a földön hevert.
Ansel szinte nem is ellenkezett, amikor Aelin felnyomta őt a
katona mögé a nyeregbe.
Aelin csak állt az elhullott wyvern mellett, és a barátját figyelte,
amíg az át nem ért a déli kapun. Be Orynthba.
Aelin lassan a sötétség egyre növekvő árja felé fordult.
Halálra ítélte őket.
Mögötte a déli kapu csikorogva bezárult.
A döndülés végigvisszhangzott a csontjain.
Az odakint ragadt katonák pánikba esve üvöltöttek, ám ekkor
parancsok harsantak. Hogy álljanak alakzatba. Készüljenek a
csatára.
Menni fog. Át tudja alakítani a tervet.
Még mindig az eget fürkészte, a fehér farkú sólymot kereste.
Sehol sem látta.
Helyes. Helyes, ismételgette magában.
Aelin egy szívdobbanásnyira lehunyta a szemét. Kezét a
mellkasára tette. Mintha az megacélozná, felkészítené arra, ami a
közelgő sötétség mélyén várakozik.
 Katonák kiabáltak, ahogy ismét csatasorba álltak, hangjukba a
sebesültek, a haldoklók sikolyai vegyültek, és mindenütt
szárnycsapások mennydörögtek.
Aelin mégsem mozdult, még ott időzött egy pillanatig a városa
kapuja előtt. Az otthona előtt. Kezét a mellkasához szorította, hogy
érezze az odabent dübörgő szívét, hogy érezze az elmúlt tíz év
minden útjának porát, amit azelőtt járt végig, hogy visszatért ide.
Ezért a pillanatért tette. Ebből az okból tette.
Úgyhogy még egyszer, utoljára elsuttogta magának. A
történetet.
A saját történetét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már
régen hamuvá égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki
szerette a királyságát...

Yrene csupán percekre állt meg két gyógyítás között. Mágiája

erőteljesen, ragyogóan áramlott, nem halványította el az sem, hogy
már órák óta dolgozott.
De most megállt, meg akarta nézni, mi történt. Hallotta, hogy a
katonáik, akiknek már a markában volt a győzelem, most a
városfalhoz menekülnek. Elide-dal mindketten kirohantak a
várfalra. A lány egész nap vele volt, segített neki.
Elide arcára fájdalmas kifejezés ült ki, ahogy felfelé igyekeztek
a várfalra, de nem panaszkodott. Perranth úrnője végignézett a
zsúfolt téren, valakit, valamit keresett. Tekintete megállapodott
egy idős férfin és egy elképesztő vörös-arany hajú gyereken
mellette. A férfihoz időről időre hírvivők szaladtak, majd rohantak
tovább.
 Vezető volt – valaki, aki a többieket irányította, döbbent rá
Yrene jóval Elide után, aki már feléjük bicegett.
Az idős férfi feléjük fordult, ahogy közeledtek, és összerezzent,
amikor meglátta Elide-ot.
Yrene nem foglalkozott a bemutatkozással, tekintete a
csatamezőre tévedt.
A hadseregre – az újabb hadseregre –, ami feléjük vonult, és
félig sötétségbe burkolózott. Hat kharankui vezette.
A kagán katonái a falaknál gyülekeztek, egy részük a városon
belül, a többiek pedig odakint. A déli kapu bezárult.
Nem elég. Még csak véletlenül sem voltak elegen ahhoz, hogy
felvegyék a harcot a feléjük masírozó új, pihent sereg ellen. A
soraiban hemzsegő lények ellen, amiket Yrene épphogy csak ki
tudott venni. Valg hercegnők – valg hercegnők jártak közöttük.
Chaol. Hová lett Chaol...
Elide az öregemberrel beszélt.
– Nem győzhetünk le ennyi katonát – jelentette ki Elide. Yrene
még sosem hallotta őt így beszélni. Parancsolóan és ridegen. Elide
a csatamezőre mutatott. A sötétségre, szent istenek, arra a
sötétségre, ami átvonult rajta.
Yrene-t kirázta a hideg.
– Tudod, mi az ott? – kérdezte Elide, egészen halkan. – Mert én
igen.
Az öregember csupán nyelt egyet.
Yrene ekkor rádöbbent. Hogy mi jár abban a sötétségben. Hogy
ki van ott.
Erawan.
A nap utolsó sugarai is eltűntek, a vérfoltos hó kékes fényben
tündöklött.
 Fény villant mögöttük, mire a kislány megpördült, torkából
zokogás tört elő, ahogy egy döbbenetesen szép nő jelent meg
előttük véresen, leharcoltan. Ruhaként egy köpenyt kanyarított
meztelen testére, még csak meg sem remegett a hidegben.
Alakváltó. Kitárta a karját, és magához ölelte a kislányt.
Lysandra, Chaol így nevezte őt. Aelin udvarának egyik hölgye.
Falkan Ennar ismeretlen unokahúga. Lysandra az idős férfihoz
fordult:
– Aedion és Rowan kiadta az utasítást, Darrow. Mindenkinek
menekülnie kell, aki csak tud.
Az öregember – Darrow – a csatamező felé bámult. Szóhoz sem
jutott az egyre közelebb és közelebb érő hadsereg láttán.
Két alak bontakozott ki az élén.
Akadálytalanul sétáltak a városfal felé, sötétség gomolygott
körülöttük.
Erawan. Az aranyhajú fiatal férfi. Akkor is felismerné, ha vak
lenne.
Mellette pedig sötét hajú, világos bőrű nő lépkedett, köpenye
fantomszéllel lebegett körülötte.
– Maeve – lehelte Lysandra.
Ekkor sikolyok törtek ki körülöttük. A félelem, a kétségbeesés
sikolyai.
Maeve és Erawan eljött. Hogy személyesen felügyeljék Orynth
elestét.
A városfal felé közelítettek, mögöttük sötétség gyülekezett,
óriási hadsereg bontakozott ki. Lábak csattogtak a sötétségben.
Olyan lényeké, amik felfalják az életet, a boldogságot.
Ó, az istenekre!
 – Lord Darrow! – szólalt meg Elide élesen, parancsolón. – Vezet
ki valamiféle út a városból? Valamilyen rejtett kijárat a hegyekbe,
amin a gyerekek és az idősek elmenekülhetnek?
Darrow elszakította tekintetét a közeledő valg királyról és
királynőről.
Szemében tehetetlenség és kétségbeesés ült. Elcsuklott tőlük a
hangja, ahogy így felelt:
– Olyan nincs, amin időben elmenekülhetnének.
– Mondd, merre van! – szólt rá Lysandra. – Hogy legalább
megpróbálhassák. – Megragadta a lány karját. – Hogy Evangeline
elmenekülhessen.
Vereség. Ami diadalmas győzelemnek tűnt, most teljes
vereséggé válik. Mészárlássá.
Amit maga Maeve és Erawan vezet majd, akik most már csupán
száz méterre járhattak a várostól.
Már csak az ősi kövek és a vas állt köztük és Orynth között.
Darrow tétovázott. Teljesen megriadt. Az öregember
megrendült.
Ám ekkor Evangeline a kapura mutatott, Maeve és Erawan felé.
– Nézzétek!
És ott volt ő.
A leszálló éj sötétedő kékjében, a kiújuló hóesésben Aelin
Galathynius jelent meg a lezárt déli kapu előtt.
Erawan és Maeve előtt.
Kiengedett haja aranyló zászlóként lobogott a szélben, a fény
utolsó sugara a napnyugtakor leszálló sötétségben.
Némaság borult a környékre. Még a sikolyok is abbamaradtak,
ahogy mindenki a kapu felé fordult.
Aelin nem rettent vissza. Nem futamodott meg a valg királynő
és király elől, akik megtorpantak, mintha élvezetüket lelték volna
a magányos alak látványában, aki egyedül merészelt szembenézni
velük.
Lysandrából fojtott zokogás tört elő.
– Nem… Nem maradt mágiája. – Az alakváltó hangja elcsuklott.
– Nem maradt semmije.
Aelin mégis felemelte a kardját.
A penge lángba borult.
Egyetlen lángnyelv a gyülekező sötétség ellen.
Egyetlen fénysugár az éjszakában.
Aelin felemelte a pajzsát, mire az is lángba borult.
Fényesen izzott, rendíthetetlenül lobogott. Egy ősrégi alak
született most újjá.
Kiáltás harsant a várfalon, a városban, végig a városfal
gyilokjáróin.
A királynő végül csak hazatért.
A királynő eljött, hogy a kaput védelmezze.
 110. FEJEZET

AELIN ASHRYVER WHITETHORN GALATHYNIUSNAK HÍVJÁK.

És nem fog félni.
Maeve és Erawan megtorpant. Ahogy a harcra kész hadsereg is
mögöttük, a pöröly utolsó csapása, amivel szétzúzzák Orynthot.
Aelin ereiben csupán parázslott már a mágia.
De ők ezt nem tudhatták.
Remegő keze azzal fenyegetett, hogy elejti a fegyvereit, de jó
erősen megkapaszkodott bennük. Szorosan tartotta őket.
Egyetlen lépést sem.
Egyetlen lépést sem tehetnek Orynth felé innentől kezdve.
Maeve elmosolyodott.
– Milyen hosszú utat jártál be, Aelin.
Aelin csupán feljebb emelte Goldrynt. Belenézett Erawan
aranyló szemébe.
A férfi szeme megvillant, ahogy felismerte a kardot. Ahogy
visszaemlékezett rá.
Aelin kivillantotta a fogát. Még fényesebbé varázsolta a kardot
ölelő lángot.
Maeve a valg királyhoz fordult.
– Kezdhetjük akkor?
Ám Erawan Aelinre nézett. És tétovázott.
Már nem maradt sok hátra. Hamarosan rádöbbennek, hogy az
Erawant habozásra késztető erő már a múlté.
 De nem azért maradt odakint, a kapu előtt, hogy legyőzze őket.
Hanem hogy időt nyerjen.
Azokért, akik hőn szeretett városában vannak. Hogy
elmenekülhessenek, és holnap még küzdhessenek.
Hazatért.
Ennyi elég is volt.
Ezek a szavak visszhangoztak minden egyes lélegzetvételében.
Kiélesítették a látását, megacélozták a gerincét. Lángkorona
lobbant a feje tetején, elpusztíthatatlanul izzott.
Kettejükkel szemben véletlenül sem győzedelmeskedhetne.
De nem könnyíti meg a dolgukat. Az egyiket magával viszi, ha
teheti. Vagy legalább annyira lelassítja őket, hogy a többiek véghez
vihessék a tervüket, hogy valahogy vagy megállítsák, vagy
legyőzzék őket. Még akkor is, ha mindkét végkifejlet
valószínűtlennek tűnt. Reménytelennek.
Ezért maradt itt. Hogy megadja számukra ezt a halovány
reménysugarat. Erőt öntsön beléjük a további küzdelemhez.
Ha csupán ennyit tudott is tenni Erawan és Maeve ellen, végül
emelt fővel léphet át a túlvilágra. Nem kell szégyenkeznie azok
előtt, akiket tűzszívével annyira szeret.
Így hát Aelin meghajolt Erawan előtt, és színlelt bátorságának
utolsó cseppjeit is összekaparva így szólt:
– Találkoztunk már néhányszor, de még sosem a valódi
alakunkban. – Rákacsintott. Remegett a térde, de akkor is
rákacsintott. – Akármilyen csinos is ez a külső, azért hiányolom
Perringtont. Még ha csak egy kicsit is.
Maeve orrlyukai kitágultak.
Erawan azonban derűsen összehúzta a szemét.
– Gondolod, a sors akarta úgy, hogy összetalálkoztunk
Résvárban, mégsem ismertük fel egymást?
 Milyen könnyed szavak egy ilyen iszonyatos, romlott
mocsoktól. Aelin nagy nehezen vállat vont.
– Sors, vagy inkább a szerencse? – A harcmezőre mutatott,
megostromlott városára. – Ez sokkal nagyszabásúbb színtér a végső
összecsapáshoz, nem gondolod? Sokkal méltóbb hozzánk.
– Elég legyen ebből! – sziszegte Maeve.
Aelin felvonta a szemöldökét.
– Életem legutóbbi évében, vagy akár elmúlt tíz évében, ha úgy
tetszik, erre a pillanatra készültem. – Csettintett egyet a nyelvével.
– Bocsáss meg, de szeretném kiélvezni! Egy röpke pillanatnál azért
tovább beszélgetnék legnagyobb ellenfelemmel.
Erawan kuncogott, és a hang végigkaristolta a csontjait.
– Még a végén felébred bennünk a gyanú, hogy az időt húzod,
Aelin Galathynius.
Aelin a háta mögött húzódó városfal felé intett.
– Minek? A kulcsok elpusztultak, ahogy velük együtt az istenek
is. – Mosolyt villantott feléjük. – Ezt persze tudod, nem igaz?
Erawan arcáról erre leolvadt a derű.
– Tudom.
Halál, micsoda iszonytató halál csendült a hangjában.
Aelin ismét vállat vont.
– Igazából szívességet tettem.
– Ne hagyd, hogy ennyit beszéljen! – mormolta Maeve. – Most
azonnal véget vethetünk ennek.
Aelin felnevetett.
– Még a végén felébred bennem a gyanú, hogy félsz, Maeve!
Mindenféle késlekedéstől. – Ismét Erawan felé fordult. – Az
istenek azt tervezték, hogy magukkal vonszolnak. Hogy
széttépnek. – Aelin félmosolyt küldött felé. – Megkértem őket,
hogy ne tegyék. Hogy te meg én összecsaphassunk végül.
 – Hogy élted túl? – követelt választ Maeve.
– Megtanultam, hogyan kell megosztozni – dorombolta Aelin.
– Annyi idő után végül sikerült.
– Hazudsz! – förmedt rá Maeve.
– Lenne egy kérdésem hozzátok – járatta Aelin a pillantását a
két sötét uralkodó között, akiket csak a kavargó hó választott el
tőle. – Ti megosztjátok majd a hatalmat? Most, hogy mindketten
itt ragadtatok? – Lángoló pajzsával Maeve-re mutatott. –
Amennyire én tudom, leghőbb vágyad volt hazaküldeni őt. És
kisebbfajta gyógyítóhadsereget gyűjtöttél Doranelle-ben, hogy
amint lehet, elpusztítsd.
Erawan lassan pislantott egyet.
Aelin elmosolyodott.
– Mi lesz most azzal a rengeteg gyógyítóval, Maeve? Ezt
megbeszéltétek már?
Sötétség kavargott Maeve ujjai körül.
– Eleget tűrtem már ezt a cseverészést!
– Én viszont még nem – lobbant tűz Erawan arany szemében.
– Helyes – vágta rá Aelin. – Ugye tudod, hogy a foglya voltam?
Hónapokon át. Meglepődnél, ha tudnád, mennyi mindent
hallottam. A férjéről, a bátyádról. A kastélyában lévő könyvtárról
és arról, hogy mennyi érdekességet megtanult Maeve a
világjárásról. Ezt a tudást is megosztod majd vele, Maeve, vagy ez
nem szerepel az alkutokban?
Kétség. Lassan kétség felhősítette Erawan tekintetét.
Aelin tovább ütötte a vasat:
– Maeve meg akar tőled szabadulni. Azt akarja, hogy megszűnj
létezni. Mit mondott, amikor eltűnt a legutolsó rémkulcs is? Hadd
találjam ki! Azt, hogy Adarlan királya belopózott Morathba,
megölte a lányt, akit élő kapuként akartál használni, elpusztította
az erődödet, ő pedig épp időben érkezett ahhoz, hogy megpróbálja
megakadályozni, de nem járt sikerrel. Tudtad, hogy hosszú-hosszú
napokon át összedolgoztak? Próbálták elvenni tőled a kulcsot?
– Szemenszedett hazugság – csattant fel Maeve.
– Az lenne? Elismételjek néhány dolgot, amit az itt jelen lévő
Lord Erawannal közös, magántermészetű találkozóidon mondtál?
Olyasmiket, amiket én Adarlan királyától tudok?
Erawan mosolya kiszélesedett.
– Mindig is jó érzéked volt a drámai hatáskeltéshez. Talán a
sógornőmnek igaza van, és mégis hazudsz.
– Talán igen, talán nem. De szerintem sokkal érdekesebb,
hogyan próbált meg hátba támadni az új szövetségesed, mint
bármiféle hazugság, amivel én előállhatok.
– Mi is megosszunk veled egy igazságot akkor? – kérdezte
Maeve dalolva. – Szeretnéd tudni, ki ölte meg a szüleidet? Hogy ki
végzett Lady Marionnal?
Aelin megmerevedett.
Maeve Erawanra intett.
– Nem ő volt. Még csak nem is Adarlan királya. Nem, egy
alacsony rangú valg herceget küldött. Annyira sem érdekelte, hogy
ő maga végezze el a piszkos munkát. Úgy gondolta, nem kell
fontosabb személyt kijelölnie erre a feladatra.
Aelin a királynőre meredt. Majd a valg királyra.
Végül felvonta a szemöldökét.
– Megpróbálsz kihozni a sodromból? Több ezer éves vagy, és
csak ennyivel tudsz előrukkolni? – Aelin felnevetett, és Erawanra
szegezte Goldrynt. Esküdni mert volna, hogy a démon hátrébb
húzódott a lángoló kardtól. – Tudod, szánlak téged. Hogy
összeláncoltad magad ezzel a halhatatlan borzalommal. –
Megszívta a fogát. – És amikor Maeve hátba támad, akkor is
sajnálni foglak téged egy kicsit, azt hiszem.
– Látod, miket mond? – sziszegte Maeve. – Ebben mindig is
nagyon tehetséges volt, hogy elterelje a figyelmünket, hogy
összevissza locsogjon, miközben…
– Igen, persze! De ahogy már mondtam, nálatok a lépéselőny.
Nem maradt semmi, amivel megállíthatnálak titeket.
– Leszámítva saját magadat – jegyezte meg Erawan.
Aelin a mellkasához kapta a pajzsot.
– Igazán hízelgő, hogy így vélekedsz. – Felvonta mindkét
szemöldökét. – Bár azt hiszem, az a kétszáz gyógyító, aki odabent
van a városban, kicsit megsértődne azért, hogy őket így semmibe
veszed. Főleg, hogy olyan szorgosan űzték ki a valg katonákat a
megszállt halandókból.
Erawan megdermedt. Szinte alig észrevehetően.
– Vagy ez is csak hazugság lenne? – elmélkedett Aelin. –
Kockázatos vállalkozás lenne azért belépni a városba. Az én
városomba, tulajdonképpen. Kideríteni, hogy ki vár rád. Úgy
hallottam, nagyon igyekeztél nyáron megölni az egyik barátomat.
Silba örökösét. A helyedben én sokkal nagyobb hangsúlyt
fektettem volna rá, hogy végezzek vele. Mert most itt van. Egészen
idáig jött, hogy szembeszálljon veled, és visszafizesse a tartozást. –
Aelin tüze felizzott, ahogy Erawan ismét tétovázni látszott. –
Maeve persze tudta. Tudja, hogy a gyógyítók itt vannak, és csak
rád várnak. Hagyná, hadd vessék rád magukat. Kérdezd meg, hol a
baglya, a gyógyítója, akit magához láncolt, hogy megvédje tőled
saját magát.
– Ne hallgass rá, micsoda ostobaság! – fröcsögte Maeve.
– Még alkut is kötött. Megkíméli az életüket, ha megszabadítják
tőled. – Aelin Orynth felé intett Goldrynnal. – Amint belépsz a
városba, csapdába esel. Te és az összes kis valg barátod. És végül
csak Maeve marad, a Mindenség Úrnője.
Maeve árnya szökőárként borult föléjük.
– Megelégeltem ezt az egészet, Aelin Galathynius!
Aelin tudta, hogy Maeve Erawan nélkül is rájuk törne. Ha kell,
nélküle is folytatná.
A sötét király Maeve-re pillantott, és a jelek szerint ő is
rádöbbent erre.
Maeve sötét haja lebegett körülötte.
– Hol van Adarlan királya? Váltanék vele néhány szót! –
Fortyogó, veszedelmes düh áradt lüktetve a királynőből.
Aelin vállat vont.
– Valahol harcol. Valószínűleg eszébe sem jutsz. – Oldalra
billentette a fejét. – Azért ügyes erőfeszítés, Maeve, hogy
megpróbálod más mederbe terelni a beszélgetést. – Visszafordult
Erawanhoz. – A gyógyítók odabent várnak rád. Menj, derítsd ki,
igazat mondok-e! Persze, akkor már túl késő lesz.
Kétség. Tényleg kétség villant Erawan tekintetében. Épp csak
egy hajszálnyi. De csak kinyílt az az ajtó.
És most már Yrene-en múlik, Yrene-en és a többieken, hogy
megragadják-e a lehetőséget.
Aelin nem akarta ezt kérni, nem akart ilyesfajta tervet
kovácsolni. Senkit sem akart belerángatni ebbe.
Viszont bízott bennük. Yrene-ben, a barátaiban. Bízott bennük,
hogy sikerrel járnak. Amikor ő már nem lesz. Megbízott bennük.
Maeve előrelépett.
– Remélem, kiélvezted az elmúlt néhány percet. – Kivillantotta
túlságosan fehér fogait, és hűvös eleganciájának utolsó cseppje is
szertefoszlott. Még Erawan is pislogott egyet meglepetésében. És
újfent tétovázni látszott. Mintha azon gondolkozna, vajon Aelin
igazat szólt-e. – Remélem, szórakoztatott az ostoba fecsegésed!
– Végtelenül – hajolt meg Aelin gúnyosan. – Remélem, még
inkább szórakoztatni fog, amikor eltöröllek a föld színéről. – Arcát
az ég felé fordítva felsóhajtott. – Az istenekre, micsoda látvány
lesz!
Maeve kinyújtotta a kezét, sötétség kavargott begörbített ujjai
között.
– Nem maradtak már istenek, akik végignézhetnék. És nem
maradt egyetlen isten sem, aki a segítségedre siethetne, Aelin
Galathynius.
Aelin elmosolyodott, Goldryn fényesebben izzott.
– Én magam is isten vagyok.
Azzal rájuk vetette magát.

Rowan épp akkor szedte ki magából a vasdarabot, amikor

Maeve és Erawan megérkezett.
Amikor Aelin odaállt eléjük Orynth falai előtt.
Mágiája csupán pislákolt az ereiben, de kezét vérző karjára
szorította, és rohanni kezdett a déli kapu felé. Erőnek erejével
kényszerítette a testét gyógyulásra.
Szúrt a hús, ahogy a seb összeforrt – csakhogy túl lassan. Olyan
átkozottul lassan.
Megtört szárnnyal nem tudott volna repülni, pedig biztosan
átváltozott volna most, ha teheti. Egyik tömböt hagyta el a másik
után, rohant keresztül a városon, ami az otthona lehetett volna,
egyenesen a déli kapu felé.
Oda kell érnie Aelinhez.
 Figyelmeztető kiáltás szállt a gyilokjárón, amitől ösztönösen
felemelte a pajzsát. De csak egy ostromlétra csapódott a falnak a
feje feletti falrészen.
Morathi katonák kezdtek özönleni rajta, egyenesen a kagán
katonáinak és a Romlás harcosainak várakozó pengéibe. Túl sokan
voltak.
Felettük vasfogúak ütköztek meg crochanekkel – a vasfogúak
mind számos morathi katonát cipeltek. Ledobták őket a várfalra, az
utcákra.
Emberi sikolyok szálltak. Bent a városban is sikítani kezdtek.
Menekülni.
Már nem sok választotta el Rowant a déli kaputól – Aelintől.
Csakhogy közben rémülettel, fájdalommal teli sikolyok
harsantak. Családok. Gyerekek.
Otthon. Ez lenne az otthona. Már így is az, ha Aelin mellette
van. Úgyhogy megvédi.
Rowan elővonta a kardját, a bárdját.
Tűz lobban a falon túl, aranyba vonta a várost. Puszta parázsnál
nem maradhatott több Aelinben. Már halottnak kellene lennie
úgy, hogy Erawannal és Maeve-vel vette fel a küzdelmet. Mégis
dühödten lángolt a tüze. A párok köteléke erős maradt.
Fehérség villant mellette, és Fenrys termett ott, bundáját vér
fedte, ahogy rámordult a városfalon átözönlő katonákra. Az egyik
a közelébe merészkedett, és elég volt meglendítenie hatalmas
mancsát ahhoz, hogy szétcincálja a gyalogost.
Egyetlen csapás – majd fekete széllökés érkezett. Lorcan.
Egy szívdobbanásnyi időre megtorpantak. Mindkét hím kérdőn
nézett rá. Pontosan tudták, merre van Aelin. Hogy mi volt a terv.
Újabb láng lobbant a falon túl.
 Csakhogy közben ártatlanok sikoltottak a városban… Aelin
sosem bocsátaná meg neki, ha magukra hagyná őket.
Úgyhogy Rowan felemelte a fegyvereit. És a sikolyok felé
fordult.
– Esküt tettünk a királynőnknek, az udvarnak – morogta,
miközben felmérte a városfalakon átszökkenő katonákat. – És nem
fogjuk megszegni.

Hiába csatázott a városkapu előtt a vidék három legerősebb

teremtménye, a háború sodrát még ez sem állíthatta meg.
Morath elárasztotta őket, és a kaganátus hadserege odafordult,
hogy még egyszer felvegye velük a küzdelmet. Hogy
szembenézzenek az újabb borzalmakkal, a csattogó állkapcsú,
velőtrázóan vonyító szörnyekkel, a felettük szálló ilkekkel. A valg
hercegnőknek egyelőre nyoma sem volt. Azonban Elide pontosan
tudta, hogy odakint ólálkodnak. Morath kiürítette a legsötétebb
bugyrait is, hogy végső megsemmisülést hozzanak.
És a síkságon, a kapu előtt tűz és a leszálló éjnél is feketébb
sötétség csapott össze.
Elide nem tudta, hova nézzen – a két hadsereg csatájára vagy
arra, ahol Maeve és Erawan küzdött Aelinnel.
Yrene ott maradt mellette, ahogyan Lord Darrow, Lysandra és
Evangeline is együtt figyelte velük az eseményeket.
Fény lobbant, majd válaszképp sötétség hulláma érkezett.
Aelin tüzes förgeteggé vált Maeve és Erawan között, gyorsan,
kegyetlenül harcoltak.
Nem maradt mágiája. Még mielőtt a rémkapu elragadta tőle az
erejét, talán szembenézhetett volna mindkettejükkel, és még úgy is
győztesen kerül ki. De most, hogy ilyen csekély ereje maradt, és
egész nap használta a csatatéren…
Maeve és Erawan azonban erről nem tudott.
Nem tudták, hogy Aelin csupán védekezik, nem támad. Hogy
ezt az elnyújtott táncot nem látványosságnak szánja, hanem időt
nyer vele számukra.
Odalent, a falon túl elterülő sötétségben katonák hullottak
egymás után. A városfalon pedig, ahogy ostromlétrák törték meg a
védelmi vonalát, Morath rontott be Orynthba.
De Aelin még mindig tartotta a kaput Erawan és Maeve elől.
Egyetlen lépésnyi térnyerést sem engedélyezett nekik. Aelin
Galathynius utolsó önfeláldozása Terrasenért.
Abban a pillanatban, amikor rádöbbennek, hogy Aelinben nem
maradt semmi, vége. Bármiféle élvezetet lelnek is ebben a felszínes
kis képesség- és erőfitogtatásban, azon nyomban elpárolog majd.
Hol vannak a többiek? Merre jár Rowan, Lorcan, Dorian?
Fenrys és Gavriel? Hol vannak, hogyhogy nem tudják, mi zajlik a
városkapu előtt?
Lysandra kapkodta a levegőt. Az alakváltó az égvilágon semmit
sem tehetett ellenük. Ha Aelin segítségére siet, akkor elárulja
Erawannak és Maeve-nek, hogy a királynő megtéveszti őket.
Nem suttogott halk hang Elide vállánál. Többé már nem. Többé
sosem hallja majd a suttogást, sosem mutat már irányt neki az a
bölcs hang.
Nézd! – mormolta neki mindig Anneith. Láss!
Úgyhogy Elide a csatateret pásztázta, a várost, a valg
uralkodókkal csatározó királynőt.
Aelin semmit sem tett ok nélkül. Azért ment ki oda, hogy időt
nyerjen nekik. Hogy lefárassza a valg uralkodókat, ha csak egy
kicsit is. De Aelin nem győzhetett.
 Egyetlenegy ember maradt csupán, aki felülkerekedhetett
rajtuk.
Elide szeme Yrene-re vándorolt. A gyógyító hamura vált arccal
figyelte Aelint.
A királynő sosem kérné ezt. Sosem kérné őket, Yrene-t erre.
De lehetőséget biztosít számukra. Már ha szeretnék, már ha
Yrene szeretné ezt megragadni.
Yrene észrevette, hogy figyeli, és elszakította tekintetét a
harcmezőről.
– Mi az?
Elide Lysandrára pillantott. Majd a városfalra, az ott villanó
jégre és lángra.
És végre pontosan látta, mit kell tenniük.
 111. FEJEZET

NESRYN NEM SZÁMOLT AZ ILKEKKEL. Hogy milyen pusztítást hoz

már néhány tucatnyi is.
Fürgék és veszedelmesek voltak, végigsuhantak Morath
katonáktól hemzsegő sorai felett. Feketén, mint a leszállt éjszaka,
türelmetlenül várták, hogy szembeszállhassanak a rukokkal.
Sartaq utasítást adott, hogy használjanak fel minden egyes
lángoló nyílvesszőt, amit csak találnak. Az egyikből áradó hő
megperzselte Nesryn ujjait, ahogy célpontot választott a sötétben,
és lőtt.
A láng keresztülhasított az éjszakán, egyenesen az ilk felé, ami
épp bele akart marni egy darghan lovasba. A nyílvessző célba ért,
az ilk rikoltása még Nesryn füléig is elért. A darghan lovas mélyre
döfte a szuldját, mire az ilk visítása abbamaradt. Szerencsés,
merész mozdulat volt.
Nesryn már kereste is az újabb nyilat, a tűzgyújtáshoz szükséges
eszközöket, amikor a darghan lovas elesett.
Nem halt meg – az ilk nem halt meg, csak eljátszotta a halálát.
A gyönyörű ló fájdalmas nyerítése megrengette az éjszakát, ahogy
karmok hasították fel a szügyét. Még egy vágás, és már a lovas
mellkasán is seb tátongott.
Nesryn a kovakövet kereste, hogy meggyújtsa a nyílhegyet fedő
olajos rongyot.
 Az ilkek fent és lent is támadtak a csatatéren. Mind a lovasság,
mind a rukhin katonái elhullottak.
És a harcmező végében, mintha csak a nagy belépőjüket várnák,
azt, hogy lecsaphassanak arra, ami megmarad, újfajta sötétség bújt
meg.
A valg hercegnők. Az új kharankui testükben. Erawan utolsó
meglepetése.
Nesryn célpontot választott, és kilőtte a nyílvesszőt, majd
Sartaqot kereste. A herceg egy rukhincsapatot vezetett, ami
behatolt az ellenség arcvonala mögé. A megviselt Borte, Falkan és
Yeran kísérte.
Egy kétségbeesett, végső támadás.
Amit valószínűleg egyikük sem él majd túl.

Yrene nehezen szedte a levegőt, torka elszorult, egész testében

érezte szíve vad ritmusát, ám mégsem vette át felette az uralmat a
félelem, mint ahogyan arra számított. Még nem.
Lysandra ruk formájában leszállt a városfalra, elég ügyesen
ahhoz, hogy Yrene és Elide gyorsan leugorjon róla. Épp oda, ahol
Chaol és Dorian harcolt, és kétségbeesetten igyekezett
visszatartani a falakra mászó valgokat.
Persze ez volt a legkisebb bajuk. Hiszen ilkek közeledtek,
szabdaltak szét mindenkit, aki az útjukba került.
Silba óvja meg mindannyiukat!
Chaol vette észre először. Szeme elkerekedett, színtiszta pánik
öntötte el.
– Menj vissza a palotába!
 Yrene azonban nem engedelmeskedett. És ahogy Dorian
megfordult, így szólt a királyhoz:
– Szükségünk van rád, felség!
Chaol ellökte magát a faltól, erősen bicegett.
– Menj vissza a palotába!
Yrene ezúttal sem vett róla tudomást. Ahogy Dorian sem,
miközben kivégzett egy valgot maga előtt, áttaszította a démont a
falon, majd Yrene-hez sietett.
– Mi az?
Elide a déli kapura mutatott. A tűzre, ami fel-felvillant a
támadó sötétségben.
Dorian vérfoltos arca teljesen elsápadt.
– Nem maradt semmije.
– Tudjuk – felelte Elide megfeszülő ajakkal. – Épp ezért van
szükségünk rád.
Chaol előbb megértette, mit terveznek, mint a király. Mert
ekkor odapördült Yrene-hez, pajzsa és kardja ott lógott az oldalán.
– Nem teheted!
Elide gyorsan, lényegre törően elmagyarázta merész, őrületbe
hajló ötletüket. Perranth úrnőjének ötletét.
Yrene igyekezett visszafojtani a remegését. Próbált nem
reszketni, amikor felfogta, hogy tényleg meg fogják csinálni.
Elide felmászott az alakváltó bőrrel borított hátára, és intett a
királynak, hogy kövesse. Dorian javára szóljon, hogy nem
tétovázott.
Chaol azonban a véres kőre hajította kardját és pajzsát, és a
tenyerébe vette Yrene arcát.
– Nem teheted! – ismételte elfúló hangon. – Egyszerűen nem!
Yrene Chaoléra tette a kezét, és összeérintette a homlokukat.
– Te vagy a boldogságom! – mondta neki.
 A férje, a legdrágább barátja lehunyta a szemét. Valgvér bűze és
fém szaga áradt belőle, ám alatta mégis ott volt a saját illata. Az
otthoné.
Chaol végül kinyitotta a szemét, ragyogott a bronzszín.
Élettel telin. Annyira tele élettel. Bizalommal, megértéssel és
büszkeséggel.
– Menj, mentsd meg a világot, Yrene! – suttogta, majd csókot
lehelt a homlokára.
Yrene hagyta, hogy a bőrébe ivódjon a csók, a védelem, a
szeretet jele, amit a pokolba és azon túl is magával visz majd.
Chaol odafordult az alakváltón ülő Dorianhez és Elide-hoz, és a
vonásait lágyító szeretet hévnek és elszántságnak adta át a helyét.
– Vigyázz rá! – mondta Chaol. Talán az egyetlen utasítás,
döbbent rá Yrene, amit valaha is adni fog a királyának. A
királyuknak.
Épp ezért szerette. Ebből tudta olyan nagyon pontosan, hogy a
méhében növekvő gyermekben soha, egyetlen pillanatra sem
fogalmazódik meg majd kétség, vajon szeretik-e.
Dorian fejet hajtott.
– Az életem árán is. – Azzal a király kezet nyújtott, hogy
felsegítse Yrene-t Lysandra hátára. – Adjunk bele mindent!

Manon mellkasa minden egyes lélegzetvételnél égett, de

Abraxos megállíthatatlanul hasított keresztül a csatatéren.
Olyan sokan voltak! Túl sokan. És az újfajta borzalmak, amiket
Morath rájuk szabadított, köztük az ilkek…
 Sikolyok és vér töltötte meg az eget. Crochanek, vasfogúak és
rukok – hiszen valóban, azok rukok! – küzdöttek az életben
maradásért.
Bármiféle reménysugarat jelentett is Aelin Galathynius a
győzelemre, az most veszni látszott.
Manon és Abraxos szétzúzta a vasfogú védvonalat, majd bukó
repülésbe kezdett, hogy széttépje az ilkeket és a gyalogos
katonákat. Szélhasító ólmos súlyként húzta a kezét. Már nem tudta
megkülönböztetni a verejtéket a vértől.
Terrasen királynője eljött, egy egész sereget hozott magával, és
még az sem lesz elég.

Lorcan tudta, hogy Maeve eljött. A csontjaiban érezte a

jelenlétét, azt a sötét, iszonytató dalt a világban. Egy valg dalát.
A városfal túlsó oldalán harcolt Whitethornnal és Fenrysszel,
miközben Aedion olyan kegyetlenül vetette magát egyik katonáról
a másikra, amiről Lorcan pontosan tudta, csakis mély, borzalmas
gyász fűtheti.
Gavriel meghalt. Azért adta az életét, hogy a fia és a többiek
bezárhassák a nyugati kaput.
Lorcan elfojtotta a fájdalmat, ami a gondolatra elöntötte a
mellkasát. Az Oroszlán nincs többé. Melyikük lesz a következő?
Fény villant a falon túl. Elnyelte a sötétség. Túl gyorsan, túl
könnyedén.
Aelin megőrült. Nyilván teljesen elment az esze, ha azt hiszi,
felveheti a harcot nemcsak Maeve-vel, hanem Erawannal is.
 Rowan megdermedt. Egy valg katona bizonyára le is rohanta
volna, ha Lorcan nem hajít el egy tőrt, egyenesen a démon
pofájába.
Rowan biccentett Lorcannek és Fenrysnek, majd átváltozott, és
a sólyom már repült is át a fal felett.
Lorcan Fenrysre pillantott. A hím teleszívta a tüdejét levegővel.
Tudta, hogy változóban vannak a dolgok a falon túl. Hogy eljött az
idő.
– Együtt teszünk pontot a végére! – vicsorgott, és ő is
átváltozott, majd fehér farkasként leugrott a gyilokjáróról,
egyenesen az alant húzódó utcára. És már rohant is a kapu felé.
Lorcan a palotára pillantott, ahonnan, tudta jól, Elide figyeli
őket.
Néma búcsút intett, ami a szívéből megmaradt, azt mind
elküldte a széllel annak a nőnek, aki megmentette őt mindenféle
szempontból, ami számított.
Aztán ő maga is futásnak eredt a kapu felé – a sötét királynő
felé, aki veszélybe sodorta mindazt, amire Lorcan most már
vágyott, amiben reménykedett. Igen, remény gyúlt a szívében.
Rájött, hogy valami jobbat is kínálhat az élet. Valaki jobbat.
És ha kell, kardját forgatva adja az életét, hogy megvédje.

Táncot jártak, olyat, amit Aelin egész életében gyakorolt.

Nem csak a kardsuhintásokat, a pajzsa emelkedését. Hanem a
vigyort is, ami egyetlen pillanatra sem hervadt le az arcáról, hogy
minden egyes sötét támadást felfogott. Újra és újra és újra rá kellett
döbbennie, hogy kik a táncpartnerei.
 Amikor előreléptek, Aelin lángot küldött feléjük. Nem hagyta,
hogy a saját kétségei megmutatkozzanak, nem rágódott azon, vajon
tudják-e, hogy a tüze főleg szín és fény.
Mert kikerülték. Elugrottak előle.
Várták, hogy mélyre nyúljon, hogy bevigye a végső csapást,
amire számítottak.
És bár a tüze visszaverte a sötétséget, bár Goldryn lángoló
dalnak bizonyult a kezében, tudta, hogy hamarosan megtörik az
erejük.
A kulcsok megsemmisültek. Ahogyan a Tűzhozó is.
Többé nem lesz szükségük rá. Nem kell majd leláncolni,
legfeljebb ha meg akarják kínozni.
Mindkét végkifejlet lehetségesnek tűnt. A halál és a szolgasors
is.
De már nincs több kulcs, Erawan nem tud több rémkövet
létrehozni, ahogyan valgokat sem beengedni ebbe a világba, hogy
megszálljanak másokat.
Aelin előreugrott Goldrynnel, egyenesen Erawanra célzott,
miközben felemelt pajzsával Maeve támadását védte ki. Lángot
küldött az oldalukhoz, hogy közelebb terelje őket.
Erawan visszaverte, Maeve azonban megtorpant. Megtorpant,
ahogy Aelin lihegve elugrott.
Vér fémes íze telepedett meg a szájában. A közelgő kiégést
jelezte.
Maeve figyelte, ahogy Aelin tüze megolvasztja a havat, és
felfedi a Theralis-síkság száraz füvét. Ami a nyári hónapokban
fodrozódó zöld tenger szokott lenni, most saras, vértől iszamós
pusztaság volt.
– Ahhoz képest, hogy istennek képzeled magad – jegyezte meg
Maeve, elsőként törve meg a csendet azóta, hogy percekkel,
órákkal vagy akár egy egész örökkévalósággal ezelőtt táncra
perdültek –, nem igazán akarsz lesújtani ránk.
– A jelképeknek hatalmas ereje van – zihálta Aelin, és
mosolyogva megpörgette Goldrynt a kezében. A láng sziszegve
hasított keresztül a levegőn. – Nem olyan hatásos, ha túl gyorsan
lesújtok rátok. – Aelin összeszedte utolsó csepp hetyke
arroganciáját is, és Erawanra kacsintott. – Azt akarja, hogy
fárasszalak le. Hogy kimerítselek, és akkor a gyógyítók a palotában
könnyedén elbánhatnak veled.
– Elég! – Maeve rátámadt, Aelin pedig felemelt pajzsának
lángjával védte ki az ütést.
Épphogy csak. A csontjaiban, a vérében érezte a becsapódás
erejét.
De még csak össze sem rezzent, úgy küldött lángnyelvet Maeve
felé, ami elől a sötét királynő eltáncolt.
– Csak várd ki a végét, hamarosan úgyis csapdát állít neked!
– Hazudik és ostoba is – fröcsögte Maeve. – Éket akar verni
közénk, mert tudja, hogy együtt legyőzhetjük.
Maeve körül ismét sötét erő gyülekezett.
A sötét király Aelint fürkészte égő, aranyló pillantásával, majd
elmosolyodott.
– Valóban. Hiszen…
Elhallgatott. Aranyszemét Aelin fölé szegezte. A háta mögött
lévő kapu és fal fölé. Valamire, ami magasan szállt a levegőben.
Aelin nem mert odanézni. Nem mert ilyen hosszan másfelé
figyelni. Reménykedni.
Erawan szeme ekkor felragyogott. Felragyogott – méghozzá
dühvel és talán egy csipetnyi félelemmel.
Maeve felé fordult.
– Gyógyítók vannak abban a palotában.
 – Persze! – csattant fel Maeve.
Erawan mégis megdermedt.
– Ezek itt képzett gyógyítók. Tele erővel.
– Egyenesen a Torre Cesméből érkeztek – biccentett Aelin nagy
komolyan. – Ahogy ezt már korábban is mondtam.
Erawan egyre csak Maeve-et bámulta. És ismét kétség suhant át
az arcán.
Ezután Aelinre pillantott. A tüzére, a kardjára. Aelin biccentett.
– Ha igazat szólt, neked véged! – sziszegte Erawan Maeve-nek.
És még mielőtt Aelin akár csak egyetlen parazsat is
megidézhetett volna, sötét, inas alak bontakozott ki az Erawan
mögötti sötétségből, és felkapta őt. Egy ilk.
Aelin nem próbálta arra pazarolni az erejét, hogy lelője őket,
hiszen az ilk képes volt ellenállni a mágiának. Hiszen Maeve végig
Erawant figyelte, ahogy a szörny felrepítette őt a levegőbe. Át a
város felett.
Két valg uralkodóval nézett szembe, már rég meg kellett volna
halnia. Aelin pontosan tudta, hogy a királynő ellen is meg vannak
számlálva a percei. De ha Yrene, ha a barátai képesek elbánni
Erawannal…
– Tehát ketten maradtunk – húzódott Maeve ajka a rá jellemző
pókmosolyra. Azoknak az iszonytató lényeknek a mosolyára, amik
most rávetették magukat Orynthra.
Aelin új fent felemelte Goldrynt.
– Pontosan így is terveztem – jelentette ki. Igazat mondott.
– Csakhogy én ismerem a titkodat, Tűz Örököse – dalolta
Maeve, és ismét lecsapott rá.
 112. FEJEZET

AZ ORYNTHI PALOTA LEGMAGASABB TORNYÁNAK TETEJÉN, az alant

elterülő világra néző széles erkélyen a gyógyító ismét kieresztette
az erejét.
Fehér ragyogás hasított keresztül az éjszakán, vakító fénnyel
árasztotta el a torony köveit.
Jelzőtűzként égett, kihívást intézett a sötét király ellen, aki
odalent harcolt Aelin Galathyniusszal.
Itt vagyok, dalolta az ereje az éjszakában. Itt vagyok.
Erawan pedig válaszolt rá.
Dühe, félelme, gyűlölete átitatta a szelet, ahogy egy ilk
hosszúkás végtagjaiban megérkezett. Rámosolygott a fiatal
gyógyítóra, akinek kezén tiszta fény ragyogott, mintha már a
nyelvén érezné a vérét. Mintha már élvezhetné, hogy
elpusztíthatja, amivel a gyógyító szolgálhat, a tehetséget, amivel
megáldották.
Elég volt megjelennie, a palotában sikítva menekültek az
emberek.
Nem a megtestesült halál volt ő, annál sokkal rosszabb. Egy
majdnem ugyanolyan ősi és már-már hasonlóképp hatalmas
entitás.
Az ilk végigsöpört a torony felett, és ledobta őt az erkély
kövezetére. Erawan egy macska kecsességével ért földet, szinte alig
lihegett, ahogy kiegyenesedett.
 És elmosolyodott.

– Nem hittem, hogy megteszed – jegyezte meg Maeve. Sötét

ereje köré gyűlt, miközben Aelin levegőért kapkodott. Fájdalom
hasított a derekába, ami most felfelé kúszott a gerince mentén, és
le a lábába. – Hogy ennyire ostoba vagy, és visszateszed a kulcsokat
a kapuba. Mi történt azzal a csodás látomással, amit egyszer
megmutattál nekem, Aelin? Ahogy ebben a városban álltál, és a
téged istenítő nép a nevedet kiáltotta? Túlságosan unalmasnak
tűnt, hogy így magasztaljanak?
Aelin minden egyes lélegzetvétellel igyekezett összeszedni
magát, Goldryn még mindig fényesen lángolt.
Hadd beszéljen csak! Fecsegjen csak kárörvendően. Minden
egyes másodperc, amikor pihenhet, amikor visszanyerheti az ereje
akár csak töredékét, áldás.
Erawan bekapta a csalit, hagyta, hadd fészkelje be magát az
elméjébe a kétség magja, amit elhintett. Aelin tudta jól, hogy
csupán idő kérdése, és megérzi Yrene erejét. Már csak azért
imádkozott, hogy Yrene Towers készen álljon a fogadására.
– Mindig is abban reménykedtem, hogy te meg én valóban
egyenlő feleknek bizonyulunk majd bizonyos szempontból –
folytatta Maeve. – Hogy te Erawannál jobban átérzed, milyen a
valódi hatalom. Hogy mit jelent birtokolni. Mekkora csalódás,
hogy a lelked mélyén valójában teljesen átlagos szeretnél lenni.
A pajzs elviselhetetlenül nehézzé vált. Aelin nem mert
hátranézni, hogy kiderítse, hova ment Erawan. Hogy mit tesz épp.
Érezte Yrene erejének villanását, reménykedett benne, hogy talán
jelzés, csalétek, de azóta nem történt semmi. Viszont legalább
Erawant elcsalták vele. Már ez is elég volt.
Maeve körül gomolygott a sötétség.
– A Megjövendölt Királynő többé nem létezik – csettintett a
valg királynő a nyelvével. – Már nem vagy több koronás
orgyilkosnál. Teljesen átlagos mágikus adottságokkal.
Két ugyanolyan, kegyetlen csapás hasított Aelin felé mindkét
oldalról.
Egyik kezével felkapta a pajzsát, a másikkal megforgatta
Goldrynt, és felizzó tűzzel kivédte a támadást.
A pajzs megremegett, Goldryn azonban biztosan égett.
Ám Aelin már érezte. Azt az ismerős, vég nélküli fájdalmat. Az
árnyakat, amik felfalni készültek őt.
Egyre közeledtek. Felemésztették az erejét.
Maeve az égő kardra pillantott.
– Milyen okos, hogy átitattad a kardot az erőddel. Nyilván még
azelőtt, hogy mindent átadtál a rémkapunak.
– Óvintézkedés arra az esetre, ha nem térek vissza – zihálta
Aelin. – Olyan fegyver, amivel le lehet győzni a valgokat.
– Majd meglátjuk.
Maeve megint rátámadt.
És megint.
Hátranyomta Aelint a láthatatlan határvonalhoz, amit köztük
és a déli kapu között húzott.
Maeve előrelépett, sötét haja és köpenye lebegett.
– Két dolgot tagadtál meg tőlem, Aelin Galathynius. A
kulcsokat, amiket kerestem. – Újabb csapás szállt keresztül a
levegőn Aelin felé. Ezúttal épphogy csak ki tudta védeni a tüzével.
– És a nagyszabású párbajt, amire ígéretet kaptam.
 Sötétség robbant elő Maeve-ből, mintha kinyitotta volna az
erejét eddig lezáró láda tetejét.
Aelin lesújtott Goldrynnel, a penge tüze biztosan égett. Ám
még ez sem bizonyult elegendőnek. Ahogy Aelin újabb lépésnyit
hátrált, az egyik sötét csáp rávágott a lábára.
Képtelen volt visszafojtani a torkából feltörő sikolyt. Elesett, a
pajzsa lezuhant a jeges sárba.
Csak a kiképzésének köszönhette, hogy továbbra is szorosan
markolta Goldrynt.
Csakhogy ekkor iszonyatos, csuszamlós erő kezdte nyomni az
elméjét.
– Ébredj!
A világ megpördült. A havat tűzfény váltotta fel. A talajt
vaslemez.
Tovább kígyózott a nyomás a fejében, Aelin pedig a térdére
hajolt. Nem volt hajlandó engedni neki. Valódi – ez a csata, a hó és
a vér, ez a valóság.
– Ébredj, Aelin! – suttogta Maeve.
Aelin pislogott. És vasládában találta magát, Maeve hajolt épp a
nyitott teteje fölé. Mosolygott.
– Megérkeztünk – mondta a tündérkirálynő.
Nem tündér. Valg. Maeve valg...
– Álmodtál – simított végig Maeve egyik ujjával a maszkon, ami
továbbra is az arcát fojtogatta. – Milyen különös, messzire repítő
álmok, Aelin.
Nem. Nem, hiszen mindaz megtörtént. Aelin nagy nehezen
felemelte a fejét, hogy végignézzen magán. A rövid vászonruhán és
a túlságosan lesoványodott testén. A sebhelyein.
Még mindig ott voltak. Nem tüntették el őket. Nem
növesztettek új bőrt.
 – Csinálhatjuk könnyedén – folytatta Maeve, miközben
gyengéd, szeretetteljes mozdulatokkal félresimította Aelin haját.
– Mondd el, hol vannak a rémkulcsok, fogadj véresküt, és akkor
a láncok, az álarc, ez a láda... Mind azonnal eltűnik.
Még hozzá sem kezdtek. Ahhoz, hogy szétszedjék őt.
Az egész csak álom volt. Egyetlen hosszú rémálom. A kulcsok
továbbra is szabadon vannak, a Zár nem készült el.
Álmodott, amíg errefelé hajóztak. Bárhol jártak is éppen.
– Hogy döntesz, unokahúgom? Megkíméled a saját életedet?
Megadod magad nekem?
Nem adod fel!
Aelin pislogott.
– Könnyebb, nem igaz? – elmélkedett Maeve hangosan, és
alkarjával megtámaszkodott a koporsó szélén. – Itt maradni. És
akkor nem kell meghoznod ezeket a borzalmas döntéseket. Így
mások viselik a terhet. Ők fizetik meg az árat. – Mosolyféleség
rajzolódott ki az arcára. – A lelked mélyén ez kínoz. Hogy szabad
akarsz lenni.
Szabadság – hiszen ismerte. Nem igaz?
– Ettől félsz a leginkább. Nem tőlem, Erawantól vagy a
kulcsoktól. Hanem hogy a saját szabadságvágyad emészt majd fel,
hogy nem akarod sem a koronádat, sem az erődet. Annyira
megkeserít majd, hogy fel sem ismered majd saját magadat. –
Maeve mosolya szertefoszlott. – Szeretnélek megkímélni ettől.
Mellettem szabad lehetsz, Aelin, úgy, ahogyan álmodban sem
gondoltad volna. Esküszöm.
Eskü.
Esküt tett. Terrasennek. Nehemiának. Rowannek.
Aelin lehunyta a szemét, kizárta a fölé hajoló királynőt, a
maszkot, a láncokat, a vasládát.
 Nem igazi.
Ez nem a valóság.
Vagy mégis?
– Tudom, hogy fáradt vagy – folytatta Maeve kedvesen,
hízelegve. – Egyre csak adtál és adtál és adtál, és még úgy sem volt
elég. Sosem lesz elég számukra, nem igaz?
De, igen. Bármit tett is eddig, bármit tesz is majd a jövőben,
sosem lesz elég. Még ha megmenti is Terrasent, Erileát, akkor is
adnia kell, még, még. Már most kezdte összezúzni a gondolat
súlya.
– Cairn – szólalt meg Maeve.
Magabiztos léptek hangzottak fel a közelben. Nekicsattantak a
kőnek.
Remegés futott végig Aelinen, fékezhetetlen, kéretlen. Ismerte
ezt a járást, ezt a…
Cairn gyűlöletes, gúnyosan vigyorgó arca jelent meg Maeve
mellett. Most már ketten tanulmányozták.
– Mivel kezdjünk, felség?
Nem először ejtette ki ezeket a szavakat. Hiszen már annyiszor
végigjárták ezt a táncot.
Epe tolult a torkába. Képtelen volt úrrá lenni a remegésén.
Tudta, mit tesz majd Cairn, hogyan kezdi majd. A fájdalom emléke
örökké megmarad.
Cairn végigsimított a koporsó szélén.
– Valamit sikerült megtörnöm benned, nem igaz?
Elentyának nevezlek, vagyis „megtörhetetlen szellemnek”.
Aelin végigsimított fémbe zárt ujjaival a tenyerén. Ahol a
sebhelynek kellene húzódnia. Ahol húzódott is. Ahol örökké ott
lesz, akkor is, ha többé már nem láthatja.
 Nehemia... Nehemia mindent feláldozott Eyllwe-ért. Pedig…
Pedig őt is húzta a döntéseinek súlya. Ő is szeretett volna
megszabadulni a tehertől.
Mégsem gyengült el. Egyetlen pillanatra sem.
Cairn szemügyre vette Aelin leláncolt testét, azt kereste, hol
lásson munkához. Élesebben vette a levegőt, ahogy úrrá lett rajta a
vágy.
Aelin ökölbe szorította a kezét. Vas csikorgott.
Megtörhetetlen szellem.
Nem adod fel!
Ha kell, újra elviseli. Megteszi. Minden egyes borzalmas órát,
minden kínzó fájdalmat.
Fájni fog, ő sikít majd, de akkor is szembenéz vele. Túléli.
Arobynn nem törte meg. Ahogy Távolvég sem.
Most sem fogja ez a nyomorult lény!
Remegése alábbhagyott, teste megdermedt. Várt.
Maeve pislogott. Egyetlenegyszer.
Aelin mély levegőt vett – élesen, nyugodtan.
Nem akarta, hogy vége legyen. Egyáltalán nem.
Cairnt elragadta a szél. Vele együtt eltűntek a láncok is.
Aelin felült a koporsóban. Maeve hátrébb lépett.
Aelin körbenézett az illúzióban, amit Maeve olyan mesterien
szőtt. A kőtermet, a tűztálakat, a kampót fürkészte a plafonon. A
kőoltárt. A nyitott ajtót, a mögötte zúgó folyót.
Mindent megnézett. Szembenézett a fájdalmat és kétségbeesést
jelentő hellyel. Heget hagyott rajta, foltot, de nem hagyja, hogy ez
határozza meg.
Hiszen az ő története nem sötétségről szól.
 Nem ez lesz a története. A részévé válik ez a hely, ez a félelem,
de nem ez alkotja majd a történet egészét. Nem ez lesz az o
története.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Maeve.
Aelin tudta, hogy ott húzódik körülöttük a világ és a csatatér,
mégis maradt még egy kicsit a kőteremben. Kimászott a
vaskoporsóból.
Maeve csak bámult rá.
– Ennél okosabb is lehettél volna – jegyezte meg Aelin, és a
maradék parázs fényesen felizzott benne. – Te, aki annyira féltél a
fogságtól, és mindezt azért tetted, hogy elkerüld. Több eszed is
lehetett volna, mintsem hogy csapdába ejtesz. Tudhattad volna,
hogy valahogy kiszabadulok.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Maeve ismét. – Hogy nem
törtél meg?
– Mert nem félek – jelentette ki Aelin. – Téged az Erawantól, a
testvéreitől való félelem vezérelt, az is pusztított el. Már ha volt
egyáltalán valaha bármi értékes, amit el lehetett pusztítani.
Maeve felszisszent, Aelin pedig kuncogott.
– Aztán féltél Brannontól. Tőlem. Nézd, mi lett a vége! – Aelin
a helyiségre mutatott, az azon túli világra. – Ez maradt csupán
számodra Doranelle-ből. Ez az illúzió.
Maeve ereje végigmorajlott a termen.
Aelin ajka feljebb húzódott, kivillantak a fogai.
– Ártottál a páromnak. Annak a nőnek, akiről elhitetted vele,
hogy a párja. Meggyilkoltad Lyriát, és megtörted Rowant.
Maeve haloványan elmosolyodott.
– Igen, és minden egyes pillanatát élveztem.
Aelin viszonozta a királynő mosolyát.
 – Elfelejtetted, mit mondtam neked azon az eyllwe-i
tengerparton?
Amikor Maeve csak pislogott, Aelin támadásba lendült.
Tűzpajzzsal félrelökte Maeve-et, majd kék lángból álló dárdát
hajított felé.
Maeve sötét fallal védte ki a támadást, ám Aelin továbbra is
támadott, újra és újra és újra lesújtott. Ott csengett közöttük a szó,
amit Eyllwe-ben morgott Maeve-nek: Megöllek!
És tényleg meg fogja tenni. Azért, amit Maeve vele, Rowannel
és Lyriával, Fenrysszel és Connall-lel és még annyi mindenkivel
tett, kitörli őt mindenki emlékezetéből.
Egy fél gondolattal ismét a kezében termett Goldryn, a penge
lángolva dalolt.
Még ha az utolsó leheletébe kerül, akkor is ezért küzd majd
haláltusája során.
Maeve minden egyes ütését hárította, ahogy izzón, dühödten
keresztülsüvítettek a termen.
Az oltár meghasadt. Majd szétmállott.
A plafonra erősített kampó olvadt fémmé vált, sziszegve
csöpögött a kövekre.
Aelin elsöpörte azt a helyet, ahol régen Fenrys ült, ahová a
láthatatlan láncok szegezték őt.
Aelin újra és újra Maeve-re támadt, előhívta a benne izzó utolsó
parazsakat is, hiába gyöngyözött verejték a homlokán.
A vaskoporsó felhevült, vörösen izzott. Csak itt, ebben az
illúzióban történhetett ez meg.
Maeve ismét fogságba akarta ejteni.
Azonban a királynő lesz az, aki nem éli túl ezt az összecsapást.
Aelin megpördült, hátralökte Maeve-et. Egyenesen a füstölgő
koporsó felé.
 Lépésről lépésre kényszerítette őt hátra. Odaterelte.
Sötétség süvített végig a termen, kivédte a tüzes nyílvesszőket,
amik Maeve-et támadták, és a királynő megkockáztatott egy
pillantást a válla felett a háta mögött váró izzó sors felé.
Maeve arca a hullasápadtnál is fehérebbé vált.
Aelin reszelősen felnevetett, felemelte Goldrynt, és még
egyszer, utoljára összegyűjtötte erejét.
Ám ekkor mozgást észlelt a szeme sarkából – jobbra.
Elide.
Elide állt ott, arcán rémület uralkodott. Figyelmeztetően
nyújtotta kezét Aelin felé.
– Vigyázz…
Maeve fekete csápot küldött Perranth úrnője felé.
Ne...
Aelin odaugrott, tűz hasított Elide felé, hogy kivédje azt a végső
támadást. Egy szívdobbanással később már rá is ébredt, mekkora
hibát vétett. Akkor, amikor keze átsiklott Elide testén, és a barátja
eltűnt.
Illúzió. Maeve átverte egy illúzióval, ő pedig védtelenül maradt,
kiszolgáltatottá vált...
Aelin visszafordult Maeve felé, ismét fellángolt a tüze, ám
elkésett.
Árnyékujjak kulcsolódtak a nyakára. Mozdíthatatlanul.
Örökkön-örökké.
Aelin megfeszült, levegőért kapkodott, ahogy a kezek egyre
csak szorították és szorították…
A terem szétolvadt. A talpa alatt a kövek sárrá és hóvá
változtak, a folyó zúgását felváltotta a csatazaj. Egyik pillanatról a
másikra váltottak illúzió és valóság között. A meleg levegő helyén
csípős szél kerekedett, az élet átadta helyét a biztos halálnak.
 Aelin lángra lobbantotta a kezét, a nyakára szoruló árnyat
támadta vele.
Maeve lihegve állt előtte, köpenye lebegett a levegőben.
– Elmondom, mi fog történni, Aelin Galathynius.
Árnycsóvák hasítottak Aelin felé, törtek, zúztak, és semmilyen
láng, semmilyen vasakarat nem tarthatta vissza őket. Egyre
szorosabban fogták körbe, kiszorították belőle a szuszt, és még
sikítani sem tudott.
Aelin tüze elhamvadt.
– Véresküt fogadsz nekem. Aztán mi ketten helyrehozzuk azt,
amit elrontottál. Te és Adarlan királya helyrehozzátok, amit
műveltetek. Lehet, hogy már nem vagy Tűzhozó, de azért még
látom hasznodat.
Hóval csókolt szél süvített el Aelin mellett. Ne!
Újabb fény villant Aelin mögött, mire Maeve megdermedt.
Az árnyak ismét fojtogatni kezdték, és Aelin ívbe feszült, ahogy
néma sikoly tört fel belőle.
– Talán azt kérdezed most magadtól, miért merült fel egyáltalán
bennem a gondolat, hogy beleegyezel. Hogy mivel
fenyegethetnélek. – Maeve halk nevetést hallatott. – Pontosan
azzal, amit meg akarsz védeni, azt fogom elpusztítani, ha
ellenállsz. Azt, ami a legfontosabb számodra. És amikor ezzel
végeztem, térdre borulsz előttem.
Ne, ne...
Sötétség lüktetett Maeve-ből, Aelin látása elmosódott.
Jég csókolta szél verte vissza.
Épp annyira, hogy lélegzethez jusson. Hogy felemelje a fejét, és
lássa a tetovált kezet, ami érte nyúlt. Érte – hogy felsegítse őt.
Rowan.
 Mögötte két másik alak jelent meg. Lorcan és Fenrys, utóbbi
farkas formájában.
A csapat, ami aznap nem állt meg Ködvárban, hogy segítsen
neki – most azonban igen.
Rowan továbbra is felé nyújtotta a kezét, egy pillanatra sem
ingott meg az elhatározása, és végig Maeve-et figyelte, miközben
kimutatta a foga fehérjét, és rámordult.
Mégis Fenrys volt az, aki először támadott. Aki végig erre a
pillanatra, erre a lehetőségre várt.
Agyarait elővillantva, szőrét felborzolva támadt Maeve-re.
Egyenesen a királynő sápadt nyakát célozta meg.
Aelin fészkelődött, Rowan pedig figyelmeztetően felkiáltott,
ám elkéstek.
A fehér farkas beleveszett a bosszúvágyba, a dühbe, ahogy
Maeve felé ugrott.
Sötét ostor csattant.
Fenrys fájdalomkiáltása végigvisszhangzott Aelin csontjain,
még mielőtt a farkas a földre zuhant volna. Vér szivárgott a sebből
– mély vágás csúfította a pofáját.
Olyan gyorsan történt minden. Alig több mint egy
szempillantás alatt.
Rowan és Lorcan ereje fellángolt, le akartak sújtani. Fenrys
nagy nehezen talpra kászálódott. A sötétség ismét rátámadt.
Megint végighasított az arcán. Mintha Maeve pontosan tudta
volna, hol támadjon rá.
Fenrys ismét elesett, vér pöttyözte a havat. Fény villant, majd
Fenrys visszaváltozott tündérformába. Amit Maeve az arcával
művelt…
Ne. Ne...
 Aelin nagy nehezen beszívott annyi levegőt, hogy krákogva
megszólaljon:
– Fuss!
Rowan ekkor rápillantott. A figyelmeztetés miatt.
Épp, amikor Maeve ismét lesújtott.
Mintha eddig tartalékolta volna az erejét, mintha rájuk várt
volna. Erre itt.
Sötétség fonta körbe a párját. Lorcant és Fenryst.
Mágiájuk fellángolt, úgy világította meg a sötétséget, mint
villám az előtte úszó felhőt. Ám még ez sem bizonyult
elegendőnek ahhoz, hogy kiszabaduljanak Maeve karmából. Jég és
szél korbácsolta újra meg újra. Brutális, precíz ütésekkel.
Maeve ereje nőttön-nőtt.
A jég és a szél alábbhagyott. A többiek mágiája is megszűnt
létezni a sötétségben. Mintha elnyelte volna őket.
És ekkor üvölteni kezdtek.
Rowan üvölteni kezdett.
 113. FEJEZET

ERAWAN LIHEGVE KÖZELEDETT.

– Gyógyító! – lehelte. Iszonytató ereje fekete auraként áradt
belőle.
A gyógyító elhátrált, közelebb lépett az erkély korlátjához. A
sötét király követte őt, vadászként cserkészte be rég vágyott
áldozatát.
– Tudod, mióta kereslek már? – Aranyhaja lebegett a szélben.
– Tudod egyáltalán, mire vagy képes?
A gyógyító habozott, nekiütközött a mögötte futó korlátnak,
ami mögött végtelenül mély szakadék húzódott.
– Mit gondolsz, hogy tettünk egyáltalán szert a kulcsokra? –
Utálatos, borzalmas mosoly terült szét a király arcán. – Az én
világomban is létezik a fajtád. Mi nem gyógyítónak használjuk
őket, hanem hóhérnak. Halált hozó hajadonok. Képesek
gyógyítani, ugyanakkor képesek annak ellentétére is. Fel tudják
bomlasztani az élet szövetét. A világokét. – Erawan elvigyorodott.
– Úgyhogy fogtuk a fajtádat. Velük oldottuk fel a rémkaput. Az ő
segítségükkel téptünk ki három darabot belőle. Maeve sosem jött
rá, és soha nem is fog. – Erawan zihálása egyre erősödött, minden
egyes felé tett lépéssel. – Mindegyikre szükségünk volt, hogy
kivájjuk a kulcsokat a kapuból, a fajtám összes gyógyítójára. De
veled, a te képességeiddel… Egymagad is elég leszel hozzá, hogy
újra megtegyem. És most, hogy a kulcsok ismét a kapuban
vannak… – Újabb mosoly. – Maeve azt hiszi, azért jöttem ide,
hogy meggyilkoljalak, hogy elpusztítsalak. A kis tűzkirálynőd
ugyanígy gondolja. Fel nem foghatja, hogy én csak meg akartalak
találni. Még Maeve előtt. Még mielőtt bármi bajod eshetne. És
most, hogy rád leltem... Milyen jól szórakozunk majd, Yrene
Towers!
Újabb lépést tett felé. De csak egyetlenegyet.
Erawan megdermedt. Mozdulni próbált, mindhiába.
Ekkor lepillantott az erkély kövezetére. A véres jelre, amire
rálépett, mert túlságosan lekötötte a zsákmánya ahhoz, hogy
lepillantson.
A rémjelre. Amivel helyben lehetett tartani valamit. Csapdába
ejteni.
Az ifjú gyógyító rámosolygott, és a fehér fény a keze körül
semmivé foszlott, ahogy szeme aranyból zafírrá változott.
– Nem Yrene vagyok.

Erawan felkapta a fejét, amint Lysandra ruk formájában, Yrene-

nel a karmai között megkerülte a tornyot, aminek eddig a másik
oldalán rejtőzött.
Erawan ereje egyre nőtt, ám Yrene már ragyogott, fényesen,
mint a távoli hajnal.
Lysandra kinyitotta a karmait, és óvatosan leejtette Yrene-t az
erkély kövezetére. A gyógyítóból csak úgy áradt a fény, ahogy
egyenesen Erawan felé szaladt.
Dorian visszaváltozott a saját testébe, gyógyító fény áradt belőle
is, ahogy körbevette az Erawant foglyul ejtő rémjelet. A toronyajtó
kipattant, és Elide rontott ki rajta, épp akkor, amikor
 Lysandra átváltozott, és a szellemleopárd néma mancsán ért
földet az erkélyen.
Úgy tűnt, Erawan azt sem tudja, merre nézzen. Dorian olyan
erősen megütötte a gyógyítófénnyel, hogy elvesztette az
egyensúlyát. Lysandra ráugrott a sötét királyra, és a kövezethez
szegezte. Elide Damarisszal a kezében átszúrta Erawan hasát, és a
kövek közé vájta a pengét alatta.
Erawan felüvöltött. Ám ez a hang semmi sem volt ahhoz
képest, ami akkor szakadt fel belőle, amikor Yrene elérte. Két keze
csillagként fénylett, ahogy a mellkasához nyomta.
A világ lelassult, forogni kezdett.
Yrene mégsem félt.
Egyáltalán nem félt, miközben vakítóan fehér fény lövellt ki
belőle, és egyenesen Erawanba hasított.
A király megfeszült, élesen felrikoltott, azonban Damaris
odaszegezte a földhöz, az ősi penge jottányit sem engedett.
Erawan sötét ereje összegyűlt, árhullámot alkotott, hogy
elsöpörje a világot.
Yrene nem hagyta, hogy megérintse akár őt, akár a többieket.
Remény.
Remény fénylik benne, ezt mondta Chaol. Remény növekszik a
méhében.
Egy szebb jövőé. Egy szabad világé.
A remény vezérelte azt a két nőt a kontinens két végében tíz
évvel ezelőtt. Remény késztette arra Yrene anyját, hogy felkapja a
kést, és végezzen a katonával, aki élve felperzselte volna Yrene-t.
Remény vezérelte Marion Lochant, amikor az életét áldozta, hogy
egy ifjú trónörökös megmenekülhessen.
 Két nő, akik sosem ismerték egymást, két nő, akiket a világ
átlagosnak tartott. Két nő, Josefin és Marion, akik a reményt
választották a sötétséggel szemben.
Két nő, akik lehetővé tették, hogy végül eljöjjön ez a pillanat.
Akik lehetőséget biztosítottak számukra, hogy megharcoljanak a
jövőért.
Yrene miattuk nem félt. A gyermek miatt, akit a szíve alatt
hordott.
A miatt a világ miatt, amit Chaollal közösen építenek majd a
gyerek számára – ezért nem félt cseppet sem.
Lehet, hogy az istenek már nincsenek itt, maga Silba sem,
Yrene mégis esküdni mert volna, hogy érzi a meleg, gyengéd
kezek útmutatását. Hogy együtt nyomják a vergődő Erawan
mellkasát, aki ezernyi sötét nap fényével igyekezett szétszaggatni
őt.
Yrene ereje mindegyiken keresztülhasított.
Belevájt, belemart, szétszaggatta Erawant, a benne vonagló
férget.
A parazitát. A fertőzést, ami életen, erőn, boldogságon
élősködött.
Yrene messziről, a távolból érezte, hogy átjárja a fény, hogy
hevesebben ragyog, mint délidőben a nap. Tudta, hogy a sötét
király alatta nem más, mint egy verem teli tekergőző kígyókkal,
amik próbálják megharapni őt, igyekeznek megmérgezni a fényét.
Felettem nincs hatalmad, mondta Yrene Erawannak. A testnek,
ami az élősködők élősködőjét rejtette.
Széttéplek! – sziszegte Erawan. És a gyermekkel kezdem a...
Elég volt egyetlen gondolat, és Yrene ereje még fényesebben
ragyogott.
Erawan üvöltött.
 Teremtés és pusztítás hatalma. Ez rejlett Yrene-ben.
Életadó. Világteremtő.
Yrene apránként felégette őt. A végtagjainál kezdte, úgy haladt
befelé.
És amikor a mágiája lelassult, Yrene kinyújtotta a kezét.
Nem érezte a szúrást, ahogy tenyerén szétnyílt a bőr. Szinte
meg sem érezte, ahogy bőrkeményedéses kéz kulcsolódik az övére.
Amikor azonban Dorian Havilliard ereje beleáramlott, Yrene
felsikkantott.
Felsikkantott, és csillagfénnyé változott, melegséggé, erővé és
örömmé.

Yrene ereje maga volt az élet. A tiszta, hamisítatlan élet.

Dorian majdnem térdre rogyott, ahogy összefonódott az ő
mágiájával. Szántszándékkal, örömmel adta át az erejét Yrene-nek.
Erawan ott hevert előttük a földön. Felnyársalva.
A démonkirály üvöltött.
Örülnie kellene. Örülnie kellene a fájdalom láttán, a sikoly
hallatán. Tudva, hogy most már biztosan itt a vég.
Adarlanért, Sorscháért, Gavinért és Elenáért. Dorian értük
engedte, hogy az ereje keresztülfolyjon Yrene-en.
Erawan vergődött, összegyűjtötte az erejét, hogy áttörjön az
áthatolhatatlan fényfalon.
Dorianből mégis a következő szavak buktak ki:
– A neve.
Yrene teljes mértékben a feladatra koncentrált, még csak nem
is pillantott felé.
Erawan azonban, hiába üvöltött, mégis Dorianre nézett.
 A démonkirály szemében izzó gyűlölet a teljes világot
felemészthette volna.
Dorian pontosított:
– Apám neve. – Nem csuklott el a hangja. – Elvetted.
Eddig fel sem fogta, hogy tudni akarja. Hogy mennyire
iszonyatosan szüksége van rá.
Szánalmas, gerinctelen ember, sziszegte Erawan. Ahogyan te
is...
– Mondd el a nevét! Add vissza!
Erawan felnevetett ordítás közben. Nem.
– Add vissza!
Yrene most ránézett, szemében kétség csillant. A mágiája
megdermedt – csupán egyetlen pillanatra.
Ekkor Erawan ugrott, kitört belőle az ereje.
Dorian visszaverte, és a démonkirály felé ugrott. Damaris felé.
Erawan sikolya azzal fenyegetett, hogy megrepeszti a palota
köveit, ahogy Dorian mélyebbre nyomta benne a pengét. És
megforgatta. Ahogy beleeresztette az erejüket.
– Mondd el a nevét! – zihálta összeszorított fogain keresztül. A
másik kezébe kapaszkodó Yrene figyelmeztetően mormolt valamit.
Dorian alig hallotta.
Erawan ismét felnevetett, fulladozott kettejük egyesített ereje
alatt.
– Számít egyáltalán? – kérdezte Yrene halkan.
Igen. Dorian nem tudta, miért, de igenis számított.
Az apját eltörölték a túlvilágról, a létezés minden egyes síkjáról,
de a nevét még azért visszaszerezheti.
Ha másért nem, hát azért, hogy megfizesse az adósságot. Ha
másért nem, hát azért, hogy végre némi békét hozzon a férfinak.
Erawan ismét rájuk támadt. Dorian és Yrene visszaverte.
 Most. Most kell csinálniuk.
– Mondd el a nevét! – hörögte Dorian.
Erawan mosolyogva nézett fel rá. Nem.
– Dorian! – figyelmeztette Yrene. Izzadságcsepp gördült le a
halántékán. Már nem sokáig tudta lefogni Erawant. És hogy
kockára tegye Yrene épségét...
Dorian ereje végigfutott a pengén. Damaris markolata felizzott.
– Mondd el...
A sajátod.
Erawan szeme tágra nyílt, ahogy kibuktak a száján a szavak.
Ahogy Damaris előhúzta belőle. Dorian azonban nem a kard
erején csodálkozott…
Az apja neve…
Dorian.
Elvettem a nevét, sziszegte Erawan, vergődött, ahogy a szavak
kibuktak belőle Damaris miatt. Eltöröltem. Egyszer mégis
emlékezett rá. Egyetlenegyszer. Akkor, amikor a kezébe vett
téged.
Könnycsepp siklott végig Dorian arcán az elviselhetetlen
igazság hallatán.
Talán az apja a tudta nélkül rejtette el benne a nevét, az
Erawannal szembeni ellenállás végső magvát. És épp erről az
ellenállásról nevezte el a fiát, titokban megjelölve a férfit, aki ott
küzdött a démon uralma alatt. Aki sosem adta fel a küzdelmet.
Dorian. Az apja neve.
Dorian eleresztette Damaris markolatát.
Yrene zihálni kezdett. Most – most kell véghez vinniük.
A valg király ott hevert ugyan előtte, Dorian mellkasában mégis
engedett a nyomás. Begyógyult egy seb.
 Dorian így szólt Erawanhoz, miközben könnyei a mágiájuk
melegétől párologtak:
– Megsemmisítettem az erődödet. – Kegyetlen mosolyra
húzódott az ajka. – És most téged is meg foglak.
Ekkor bólintott Yrene-nek.
Erawan szeme szénként izzott fel. És Yrene ismét ráeresztette a
mágiájukat.

Erawan semmit sem tehetett. Az égvilágon semmit, ahogy a

nyers mágia Yrene erejével egyesülve világteremtővé vált.
Az egész város, a síkság vakítóan felragyogott. Úgy fénylett,
hogy Elide és Lysandra kénytelen volt eltakarni a szemét. Még
Dorian is lehunyta a sajátját.
Yrene ekkor megpillantotta.
Hogy mi lakozik Erawan bensejében.
A torz, gyűlöletes lényt odabent. Öreg volt, dühödt és sápadt,
mint a halál. Sápadt, hiszen egy örökkévalóságot töltött napfény
nélkül, teljes sötétségben.
Még sosem érte az ő fénye, ami most felperzselte a holdfehér,
ősrégi húst.
Erawan vonaglott, összerándult a benne lévő hely talaján.
Szánalmas, jelentette ki Yrene.
Aranyszem villant, tele dühvel és gyűlölettel.
Yrene azonban csak mosolygott, és a szívébe idézte az anyja
szép arcát. Megmutatta neki.
Azt kívánta, bár tudná, hogy nézett ki Elide anyja, hogy Marion
Lochant is megmutathassa Erawannak.
 A két nőt, akikkel végzett, akár személyesen tette, akár nem, és
még csak eszébe sem jutottak többet.
A két anyát, akiknek a lányuk iránt érzett szeretete és a jobb
világba vetett reménye hatalmasabbnak bizonyult, mint bármilyen
erő, amihez Erawan hozzáférhetett. Hatalmasabbnak, mint
bármilyen rémkulcs.
Erawan előtt ott ragyogott Yrene anyjának képe, a hibáé,
amiről sosem tudta, hogy elkövette, miközben Yrene ökölbe
szorította a kezét.
Erawan felüvöltött.
Yrene szorosabbra fonta az ujjait, és a távolból érezte, hogy a
valóságban is ökölbe szorul a keze. Érezte, ahogy a körmei a
tenyerébe vájnak.
Nem foglalkozott Erawan könyörgésével. A fenyegetőzéseivel.
Csak szorította a kezét. Egyre erősebben és erősebben.
Amíg Erawan nem maradt több puszta sötét lángnál az öklében.
Még erősebben ökölbe szorította a kezét, és a sötét láng
kihunyt.
Yrene úgy érezte, zuhanni kezd, visszabucskázott a saját
testébe. És valóban zuhanni is kezdett, nekiesett Lysandra bundás
testének, keze kicsúszott Dorianéből.
Dorian azonnal a keze után kapott, hogy visszaállítsa a
kapcsolatot, de már nem volt szükség rá.
Sem az ő erejére, sem Yrene-ére.
Erawan aranyszínű szeme üvegesen meredt a felettük húzódó
éjszakai égboltra, teste elernyedt az erkély kövezetén.
Bőre beszürkült, majd sorvadni, oszlani kezdett.
Elrothadt benne az élet.
– Égesd el! – szólalt meg rekedtesen Yrene. Keze a hasára
siklott, és válaszként örömteli lüktetést érzett, fény lobbant.
 Dorian nem habozott. Tűz lángolt, felemésztette az oszló
holttestet előttük.
De semmi szükség nem volt rá.
Még mielőtt a ruhák hamuvá porladtak volna, Erawan
szétmállott. Nem maradt más, csupán megereszkedett hús és éles
csontok.
Dorian azért csak elégette.
Néma csendben figyelték, ahogy a valg király hamuvá porlad.
Téli szél söpört végig a torony erkélyén, és messzire, nagyon
messzire vitte mindazt, ami maradt belőle.
 114. FEJEZET

MEGHALT.
Aelin meghalt.
Élettelen testét Orynth kapujára tűzték, haját tövig nyírták.
Rowan a kapu előtt térdelt, Morath serege ott özönlött
mellette. Ez nem lehet a valóság. Nem történhetett meg. Mégis
nap melengette az arcát. A halál bűze töltötte meg az orrát.
A fogát csikorgatta, erőnek erejével próbált kiszabadulni,
kitörni erről a helyről. Ebből a valóra vált rémálomból.
Mégsem változott semmi.
Gyengéd, finom kéz simított végig a vállán.
– Ezt az egészet magadnak köszönheted, ugye tudod? – csendült
egy dallamos női hang.
Rowan ismerte ezt a hangot.
Sosem feledi.
Lyria.
Ott állt mögötte, Aelint fürkészte. Maeve sötét páncélját viselte,
barna haját hátrafonta, hogy ne lógjon finom vonású, csinos
arcába.
– Tulajdonképpen ő is neked köszönheti, ami vele történt –
merengett tovább a párja, vagyis az, akit egy hazugság miatt annak
hitt.
Halott. Lyria meghalt, Aelinnek kellett volna túlélnie…
 – Őt választanád helyettem? – förmedt rá Lyria, gesztenyebarna
szemében érzelmek kavarogtak. – Ilyen hímmé váltál hát?
Rowan képtelen volt megszólalni, nem találta a megfelelő
szavakat, hogy magyarázattal szolgáljon, bocsánatért esedezzen.
Aelin meghalt.
Rowan nem kapott levegőt. De nem is akart.

Connall rávigyorgott.
– Mindennek te vagy az oka, ami velem történt.
Fenrys ott térdepelt a doranelle-i verandán, a palotában, amiről
azt remélte, soha többé nem kell látnia, és igyekezett leküzdeni a
torkába toluló epét.
– Sajnálom.
– Sajnálod. De változtatnál rajta? Hajlandó voltál feláldozni,
hogy megkapd, amit akarsz?
Fenrys a fejét rázta, de az hirtelen már egy farkasé volt – egy
olyan testhez tartozott, amit egykor olyan nagyon szeretett, amire
annyira büszke volt. Farkassá vált, és már nem tudott beszélni.
– Mindent elvettél tőlem, amit akartam – folytatta az
ikertestvére. – Mindent. Meggyászoltál egyáltalán? Számított
egyáltalán?
El kell mondania neki – el kell mondania az ikertestvérének
mindent, amit akar, mindent, amit szeretne a tudomására juttatni.
Csakhogy a farkas nyelvével nem formálhatta meg az emberek, a
tündérek nyelvének szavait. Nem volt hangja.
– Miattad haltam meg – lehelte Connall. – Miattad szenvedtem.
És ezt sosem felejtem el.
Kérlek! A szó égette a nyelvét. Kérlek...
 Képtelen volt elviselni.
Azt, hogy Rowan ott térdel, hogy üvölt.
Fenrys a sötét égbolt felé fordulva zokogott.
Lorcan pedig... Lorcan néma csendben állt, szeme üvegessé vált,
ahogy valami elmondhatatlan borzalmat látott maga előtt.
– Látod, mire vagyok képes? – hümmögte Maeve mintegy
magában. – Képtelenek felvenni ez ellen a harcot.
Rowan hangosabban üvöltött, nyakán az inak kidudorodtak.
Minden erejével küzdött Maeve ellen.
Aelin képtelen volt elviselni. Egyszerűen nem bírta.
Ez nem illúzió, nem álomkép.
Ez, a fájdalmuk igenis valóságos.
Maeve végül csak bevetette a valg képességeit. Ugyanazt a
pokolbéli erőt, amivel a valg hercegnők is rendelkeznek.
Ugyanazt, amit ő is elszenvedett. Amit a tüzével győzött le.
Csakhogy nem maradt már tűz, amivel segíthetett volna a
többieken. Nem maradt semmi az égvilágon.
– Valóban nem maradt semmi, amit cserére ajánlhatnál –
jegyezte meg Maeve. – Csakis te magad.
Bármit, csak ezt ne. Bármit, csak ezt ne…

– Nem vagy te semmi.

Elide állt előtte. A távolban tornyok magasodtak, annak a
városnak a tornyai, amit Lorcan még sosem látott a saját szemével,
ami az otthona lehetett volna. Szél tépte Elide sötét haját,
éppolyan hideg, mint a szemében táncoló fény.
 – Egy fattyú, egy senki – folytatta Elide. – Komolyan azt hitted,
hogy elkötelezném magam melletted?
– Azt hiszem, talán te vagy a párom.
Elide felhorkant.
– A párod? Miért gondolod, hogy egyáltalán méltó vagy bármi
ilyesmire mindazok után, amit tettél?
Nem lehet valóságos. Ez nem a valóság… És mégis, a rideg
vonások, a távolságtartás…
Ezt érdemli. Ez jár neki.

Maeve a három hímet figyelte, akik egykor a rabszolgái voltak,

és most teljesen elvesztek sötét hatalmában, ahogy az feltépte
elméjüket, megragadta az emlékeiket. Felnevetett.
– Milyen szomorú, ami Gavriellel történt. De legalább hősi
halált halt.
Gavriel...
Maeve Aelin felé fordult.
– Nem tudtad? – csettintett a nyelvével. – Az Oroszlán többé
nem bömböl, életét adta, hogy megvédje a kölykét.
Gavriel meghalt. Aelin kiérezte a Maeve szavaiban csendülő
igazságot. Hagyta, hogy lyukat üssön a szívén.
– Úgy tűnik, őt nem menthetted meg – folytatta Maeve. – De
őket még igen.
Fenrys felsikoltott. Rowan elnémult, zöld szeme üressé vált.
Bármit látott is, borzalmasabb volt annál, hogy üvöltsön, hogy
sírjon.
Fájdalom. Elmondhatatlan, elképzelhetetlen fájdalmat éreztek.
Amilyet korábban ő maga is – sőt, talán rosszabbat.
 De…
Nem hagyott időt Maeve-nek. Még csak a fejét sem fordíthatta
el, ahogy Aelin felkapta Goldrynt maga mellől a földről, és a
királynő felé hajította.
Két centin múlott csak, hogy eltalálja, a valg királynő elfordult,
a penge pedig mélyre fúródott a hóban, ami gőzölgött ott, ahol
földet ért. Goldryn még mindig lángolt.
Aelinnek csupán ennyi kellett.
Támadásba lendült, tüze keresztülhasított a világon.
De nem Maeve-et támadta.
Hanem Rowant, Fenryst és Lorcant. A láng nekicsapódott a
válluknak, keményen, mélyen beléjük mart.
Felperzselte őket. Megjelölte.

Aelin meghalt. Meghalt, ő pedig cserben hagyta.

– Alantas hím vagy – jelentette ki Lyria, miközben a kaput
tanulmányozta, amin Aelin teste ringatózott. – Megérdemled.
Azok után, amit velem tettél, megérdemled.
Aelin meghalt.
Rowan nem akart tovább élni ezen a világon. Egyetlen
szívdobbanásnyit sem.
Aelin meghalt. Ő pedig…
Fájdalom hasított a vállába. Aztán égni kezdett.
Mintha valaki megjelölte volna. Izzó vassal.
Lánggal.
Lepillantott, de nem látott sebet, Lyria tovább beszélt:
– Szenvedést hozol azokra, akiket szeretsz.
 A szavak távolian csengtek. Másodlagosnak tűntek az égő
sebhez képest. Ami ismét felizzott. Fantomseb, emlék...
Nem emlék. Nem emlék, hanem mentőkötél a sötétségben. Az
illúzióban.
Horgony.
Ahogyan ő is lehorgonyozta őt korábban, amikor kirántotta a
valg herceg markából.
Aelin.
Rowan keze ökölbe szorult maga mellett. Aelin, aki éppúgy
szenvedett, mint ő. Akinek békés életet mutattak, és mégis őt
választotta, úgy, ahogy volt, mindazért, amin keresztülmentek.
Illúziók... Csupán illúziók voltak.
Rowan a fogát csikorgatta. Érezte az elméje köré fonódó erőt.
Ami fogva tartotta.
Mély morgás tört fel belőle.
Ez nem az első eset – nem most teszi ezt először. Nem most tör
be először az elméjébe. Próbálja kicsavarni a gondolatait, elvenni
tőle a legfontosabbat. Aelint.
Többé nem veheti el tőle.

Lorcan felüvöltött, ahogy a jel átégette a józan gondolatait,

Elide gúnyos szavait, Perranth képét, az otthonét, amire annyira
vágyott, és talán sosem pillanthatja meg.
Üvöltött, mire a világ megremegett. Hóvá változott, sötétséggé
és csatává.
És Maeve-vé. Ott állt előttük, sápadt arca hamuszínűvé vált.
Ereje ismét rávetette magát, egy lecsapó párduc…
 Elide most egy hatalmas, fényűző ágyon feküdt, ráncos kezével
felé nyúlt. Keze megöregedett, tele az élet nyomaival, a kék erek
finoman behálózták, ahogyan Doranelle-t az a rengeteg folyó.
És az arca…
Sötét szeme hályogossá vált, arcát mély ráncok barázdálták.
Megritkult haja hófehérré fakult.
– Ez elől az igazság elől nem menekülhetsz el – krákogta. –
Kardként lebeg a fejünk felett.
Elide halálos ágya. Azt látta maga előtt. És a kéz, ami a lányét
érintette – fiatal maradt. Lorcan megőrizte a fiatalságát.
Epe tolult a torkába.
– Kérlek! – kapta kezét a mellkasához, mintha úgy
megakadályozhatná, hogy darabokra hulljon.
Enyhe, lüktető fájdalom válaszolt.
Elide reszelősen szedte a levegőt. Képtelen volt végignézni,
egyszerűen…
A mellkasába mélyesztette a kezét. A fájdalmat kereste.
Az élet... Az élet csupa fájdalom. Fájdalom és öröm. Öröm, mert
ismerik a fájdalmat.
Látta Elide arcán. Minden egyes vonásán, az öregség összes
jelén. Minden egyes ősz hajszálban. A leélt életet – a közösen leélt
életet. Azért fájt annyira, mert olyan csodás volt.
A sötétség oszlani látszott. Lorcan a vállán égő sebbe nyomta a
kezét. Elide fájdalmas köhögése darabokra szaggatta őt, mégis a
szívébe fogadta, minden egyes pillanatát. Mindazt, amit a jövő
hozhat.
És már nem félt tőle.
 Connall meghalt. Újra meg újra.
A veranda padlóján hevert, vére az alattuk zúgó ködös folyó
felé csörgött.
Ez a végzet az ő végzete kellett volna, hogy legyen.
Ha a veranda széléhez sétálna, egyenesen a zúgó folyóba, vajon
észrevenné valaki, hogy eltűnt? Ha a testvérével a karjában
leugrana, vajon gyors halált biztosítana számára a folyó?
Nem érdemelt gyors halált. Azt érdemelte, hogy lassan,
fájdalmasan elvérezzen.
A büntetése, a jól megérdemelt jutalma azért, amit a testvérével
tett. Amiért hagyta, hogy az élete az övének az árnyékába
szoruljon, amiről tudta, mindig is az árnyékában maradt, és
valójában nem próbálta meg megosztani vele a fényt.
Valami felperzselte, hevesen, szűnni nem akarón. Mintha
valaki egy kemencébe nyomta volna a vállát.
Megérdemelte. Örömmel fogadta.
Remélte, hogy végez vele.

Fájdalom. Pont az, amitől annyira rettegett, hogy a fejükre

hozza, ami ellen egyre csak harcolt.
Égő húsuk szaga szúrta az orrát, Maeve pedig halkan
felnevetett.
– Pajzs lett volna, Aelin? Vagy próbáltál véget vetni a
szenvedésüknek?
Rowan ott térdelt Aelin mellett, keze megrebbent a
borzalomra, amit maga előtt látott, végighúzta elejtett bárdján.
 Fenyő, hó és a vér fémes szaga keveredett, felemelkedett
Aelinhez, ahogy Rowan tenyerén szétnyílt a bőr ettől az apró
mozdulattól.
– Húzhatjuk egész nyugodtan – folytatta Maeve. – Egészen
addig, amíg Orynth romokban nem hever.
Rowan üveges szemmel maga elé meredt, tenyeréből vér
csöpögött a hóra.
Ujjai alig észrevehetően begörbültek.
Intés volt, túl apró ahhoz, hogy Maeve észrevegye. Hogy bárki
észrevegye – Aelinen kívül. Néma nyelven osztoztak, testük így
kommunikált egymással attól a pillanattól fogva, hogy
összetalálkoztak abban a poros varese-i sikátorban.
Az ellenállás legapróbb jele. Ahogyan egyszer Maeve-vel is
szembeszállt doranelle-i trónja előtt.
Fenrys ismét felzokogott, Maeve pedig felé pillantott.
Aelin végighúzta a kezét Rowan bárdján, a fájdalom
suttogásként terjedt szét a testében.
A párja megremegett, küzdött az elme ellen, ami ismét
megszállta az övét.
– Micsoda pazarlás! – fordult vissza hozzájuk Maeve. – Hogy
ezek a pompás hímek elhagyták a szolgálatomat, és végül egy
olyan királynő mellett kötöttek ki, akinek szinte semennyi erő
nem jutott.
Aelin megfogta Rowan kezét.
Ajtó nyílt közöttük. Ajtó vissza saját magába, hozzá.
Rowan ujjai az övére kulcsolódtak.
Aelin halkan felnevetett.
– Lehet, hogy nekem nincs mágiám – felelte –, a páromnak
viszont van.
 Rowan az ajtó túloldaláról várta, hogy lecsapjanak, és talpra
rántotta Aelint, ahogy az erejük, a lelkük összeforrt.
Rowan ősi, dühödt mágiájának ereje mellbe vágta. Jég és szél
perzselő lángokká változott.
Aelin szíve dalolt, üvöltött, ahogy Rowan ereje beleáramlott. A
párja biztosan állt mellette. Rendíthetetlenül.
Rowan elmosolyodott – hevesen, vadul, veszedelmesen. Feje
tetején tűzkorona gyúlt, éppolyan, mint Aelinén.
Egyként fordultak Maeve felé.
Maeve felszisszent, ismét gyűjteni kezdte sötét erejét.
– Rowan Whitethornnak nincs akkora ereje, mint neked volt
egykor.
– Lehet, hogy neki nincs – szólalt meg Lorcan egy lépéssel
mögülük, tiszta, szabad tekintettel –, de nekünk együtt már igen.
Aelinre pillantott, kezét a mellkasát csúfító vörös égési sebhez
érintette.
– És ha saját magunkat nem is számolom – folytatta Aelin,
miközben a kiontott vérével, a sajátjával és Rowanével jelet rajzolt
a hóba –, nekik aztán tényleg rengeteg van.
Fény lobbant a lábuknál, mire Maeve ereje fellángolt – ám
elkésett vele.
Az átjáró kinyílt. Épp úgy, ahogyan a rémjel ígérte a könyvben,
amit Chaol és Yrene hozott magával a déli kontinensről.
Pontosan oda, ahová Aelin tervezte. Abba a világba, amit akkor
pillantott meg, amikor visszafelé zuhant a rémkapun keresztül.
Ahová Rowannel néhány napja elmentek, amikor kipróbálták ezt
az átjárót.
Az erdei völgy holdfényben fürdött, vastagon fedte a hó.
Különös, ősrégi fák álltak ott, még Tölgyváld fáinál is idősebbek.
Olyan fák, amiket csak Terrasentől északra, az azon túl fekvő
területen találhattak.
Csakhogy Maeve nem a fák láttán dermedt meg. Nem, őt az a
temérdek ember rettentette meg, akiknek páncélja és fegyvere ott
csillogott a súlyos bundák alatt. Közöttük lónagyságú farkasok
morogtak. Akiken harcosok ültek.
Egyik átjáró nyílt a másik után a harcmezőn. Ott, ahol Rowan
és a társai a saját vérükből rajzolták meg őket harc közben. Azért,
hogy ezzel a varázslattal most megnyithassák őket. Ezzel a
paranccsal. És minden egyes átjáró mögött ugyanaz a rengeteg
ember jelent meg. Egy egész hadsereg.
– Hallottam, hogy ide akarsz jönni – fordult Aelin Maeve-hez,
miközben Rowan ereje ott dalolt a vérében. – Hallottam, hogy
kharankui hercegnőket akarsz magaddal hozni. – Aelin
elmosolyodott. – Úgyhogy arra gondoltam, én is elhozom a
barátaimat.
Egy hatalmas ezüstfarkason lovagló alak lépett át először az
átjárón. És hiába fedte bunda a nő súlyos páncélját, még úgy is
látszott hegyes füle.
– Nem sikerült teljesen kiirtani a terraseni tündéreket –
jelentette ki Aelin. Lorcan erre elvigyorodott. – Új otthont találtak
a Farkas törzsnél. – Merthogy a farkasokon emberek is ültek.
Ahogyan arról a legendák is beszámoltak. – És tudtad, hogy bár
sokan Brannonnal érkeztek, volt egy egész nemzetségnyi tündér,
akik a déli kontinensről jöttek? Szerintem előled menekültek.
Sajnos azt kell, hogy mondjam, egyikük sem szível téged
különösebben.
Egyre több és több tündér és farkason ülő harcos lépett át az
átjárón, felemelt fegyverrel a kezében. Mögöttük egy egész sereg
sorakozott, ameddig a szem ellátott.
 Maeve elhátrált. Egyetlen lépésnyit.
– De tudod, kiket utálnak még nálad is jobban? – mutatott
Aelin Goldrynnel a csatamezőre. – Azokat a pókokat. Nesryn Faliq
elmesélte, hogy az őseik harcoltak velük a déli kontinensen. Hogy
menekülniük kellett előled, amikor próbáltad leláncolni a
gyógyítóikat, aztán meg kellett küzdeniük a kis barátaiddal.
Mindezt nem feledték el, amikor Terrasenbe jöttek. Az igazság egy
része elveszett, elhomályosodott, de azért még emlékeztek rá. És
megtanították a gyerekeiknek is. Kiképezték őket.
A tündérek és a farkasaik az átjárón túl most a
kharankuihibridekre függesztették tekintetüket, amik végül csak
kiléptek a síkságra.
– Mondtam nekik, hogy veled én magam végzek – folytatta
Aelin, mire Rowan kuncogott egy sort –, de a pókok... Ó, a
pókokat megkaphatják ők. Szerintem régóta várnak már a
lehetőségre. Ahogy a vasfogúakkal is le akarnak számolni. A jelek
szerint a sárgalábúak nem bántak kesztyűs kézzel azokkal, akik
állatformában ragadtak az elmúlt tíz évben.
Aelin lángja fellobbant. Nem is kellett ennél több.
Jelzett azoknak, akik egyetlen dolgot kértek tőle, amikor Aelin
könyörgött, hogy harcoljanak velük, hogy csatlakozzanak
hozzájuk ebben a végső csatában. Haza akartak menni. Vissza
akartak térni Orynthba egy évtizednyi bujkálás után.
Aelin lángja végigtáncolt a harcmezőn. És az elveszett terraseni
tündérek, valamint a híres Farkas törzs, akik befogadták és
megvédték őket, keresztülrontottak az átjárókon. Egyenesen
Morath mit sem sejtő sorai közé.
 Maeve holtsápadttá vált. Arca még inkább hamura vált, ahogy
mágia izzott, hasított át a levegőn, és a pókhercegnők elhullottak,
meglepett sikolyukat aszterionpengék fojtották el.
Rowan megszorította a kezét, ahogy Aelin felnézett rá. Fenryst
figyelte. A sötét erőt, amivel Maeve még mindig sakkban tartotta.
A hím továbbra is elterült a hóban, néma könnyei véget nem
érően csorogtak. Szétmarcangolt arca vérben fürdött.
Rowan dübörgő erejének segítségével Aelin a szívéből, a
lelkéből kifutó szálakat kereste.
Nézz rám! – visszhangzott néma parancsa a véreskün keresztül
Fenrys felé.
Nézz rám!
– Gondolom, most szeretnétek velem színpadiasan végezni –
mondta Maeve neki és Rowannek, miközben egyre csak gyűlt
körülötte sötét ereje. – Ti ketten, akiknek a legtöbb szenvedést
okoztam.
Nézz rám!
Fenrys szétmarcangolt arcából vér szivárgott, de ránézett,
szeme vakon kereste az övét. És kezdett kitisztulni – még ha
nagyon lassan is.
Aelin négyszer pislogott. Itt vagyok, melletted vagyok.
Nem érkezett válasz.
– Felfogjátok egyáltalán, mi az, hogy valaki valg királynő? –
kérdezte Maeve, akinek arcán diadalmas kifejezés ült, hiába
rontottak ki a csatatérre körülötte a rég elveszett tündérek és a
farkason lovagló harcosok. – Hatalmas és végtelen vagyok, mint a
tenger. Erawan és a fivérei az erőm miatt akartak engem. – Maeve
mágiája borzalmas aurát képezett körülötte. – Istengyilkosnak
képzeled magad, Aelin Galathynius? Ők nem voltak többek hiú
lényeknél, akik ebben a világban ragadtak. Nem voltak többek
olyan lényeknél, akikhez a ti emberi agyatok képtelen volt felérni.
– Felemelte a karját. – Én vagyok isten!
Aelin Fenrysre pislogott, Rowan ereje gyűlt az ereiben, készen
az első és talán egyetlen csapásra, amit bevihetnek majd. Lorcan
ereje is gyülemlett az övék mellett. Aelin mégis újra meg újra
Fenrysre pislogott, akinek szeme még mindig félig üvegesnek
tetszett.
Itt vagyok, melletted vagyok.

Itt vagyok, melletted vagyok.

Ezt üzente neki a királynő. A titkos, néma nyelvükön. A kín
elmondhatatlanul hosszú óráiban ezt ismételgették egymásnak.
Hogy nincsenek egyedül.
Hogy sem ő nem volt egyedül, sem a királynő.
A doranelle-i veranda és az Orynthot körbevevő véres hó
összemosódott, felvillant.
Itt vagyok, melletted vagyok.
Maeve állt ott. Előtte Aelin és Rowan, lángolt bennük a mágia.
Lorcan köré árnyékot rajzolt sötét ereje. És tündérek – rengeteg
tündér és farkas, néhányan rajtuk – áradtak ki a csatamezőre a
levegőbe szaggatott lyukakon át.
Tehát bevált. Az őrületbe hajló terv, amit akkor akartak csak
bevetni, amikor ténylegesen elszabadul a pokol, amikor már nem
marad semmi egyéb a tarsolyukban.
Maeve ereje mégis egyre sűrűsödött.
Aelin végig őt figyelte, mentőkötelet dobott felé. Kihúzta a
vérben fürdő verandáról. Bele a fájdalomtól remegő testbe. Az égő,
lüktető archoz.
 Itt vagyok, melletted vagyok.
Fenrys azon kapta magát, hogy visszapislog. Egyetlenegyszer
csupán.
Igen.
És amikor Aelin szeme ismét megmozdult, megértette.

Aelin Rowanre pillantott. A párja már mosolygott. Sejtette, mi

vár rájuk.
– Együtt – mondta Aelin halkan.
Rowan hüvelykujjával végigsimított az övén. Szeretetteljesen,
búcsúzóan.
Aztán kitört belőlük a mágia.
Fényesen izzó láng hasított Maeve felé.
Ám a sötét királynő számított rá. Sötét ikerhullámok írtak le
íves pályát, hogy rájuk vessék magukat.
Csakhogy fekete szélpajzs állította meg, verte vissza őket.
Aelin és Rowan egy mérges kígyó sebességével sújtott le ismét.
Tűznyilak és – dárdák záporoztak Maeve-re, annyi, hogy a
királynő kénytelen volt hátrálni egy lépést. Majd még egyet.
Lorcan is támadta oldalról, így Maeve még hátrébb húzódott.
– Szerintem – lihegte Aelin, túlharsogva a benne zúgó
csodálatos mágiát, a Rowannel közös, félbeszakíthatatlan dalukat –
nem nekünk okoztad a legtöbb szenvedést.
Lorcan velük együtt támadott, felváltva ütlegelték Maeve-et.
Előbb tűzzel, aztán éjfekete halállal.
Maeve összevonta sötét szemöldökét.
Aelin lángfalat vetett felé, és még hátrébb tolta Maeve-et.
– Neki… Na, neki aztán van elszámolnivalója veled!
 Maeve szeme tágra nyílt, ahogy megpördült.
Csakhogy nem bizonyult elég gyorsnak.
A legkevésbé sem.
Fenrys eltűnt ugyanis onnan, ahol eddig térdelt, majd ismét
felbukkant – méghozzá Maeve mögött.
Goldryn fényesen izzott, ahogy keresztüldöfte.
Egyenesen a királynőben dobogó sötét szívet.
 115. FEJEZET

MAEVE SÖTÉT VÉRE A HÓRA ZÁPOROZOTT, ahogy térdre hullott, és

a mellkasán keresztülhasító lángoló kard felé kapott.
Fenrys megkerülte, otthagyta benne a kardot, amivel
felnyársalta, és Aelin mellé sétált.
Aelin és Rowan körül parázs szállt a levegőben, ahogy
odaléptek a királynőhöz.
Maeve a fogát kivillantva felszisszent, miközben mindhiába
próbálta kihúzni magából a pengét.
– Húzd ki!
Aelin Lorcanre pillantott.
– Van valami mondanivalód?
Lorcan komoran elmosolyodott, és végignézett a pókokat sírba
küldő tündéreken és a farkasokon lovagló harcosokon.
– Éljen soká a királynő! – A nyugati tündérkirálynő.
Maeve felmordult, és a hang nem emlékeztetett olyasmire, ami
tündérből vagy emberből szakadhat fel. Csakis egy valgból. Tiszta,
hamisítatlan valg morgás volt.
– Nézzenek oda, ki hagyott fel a színjátékkal! – jegyezte meg
Aelin.
– Bárhová elmegyek, ahová száműznél – forrt Maeve-ben a
düh. – Csak húzd ki belőlem!
– Bárhová? – kérdezte Aelin, majd elengedte Rowan kezét.
 Mintha jéghideg tó vizébe hajították volna, ahogy a párja
mágiája, ereje megszűnt létezni számára.
Csakhogy maradt neki is rengeteg.
Nem mágia, az többé sosem lesz annyi, mint amennyi volt,
hanem egy annál hatalmasabb, mélyebb erő.
Tűzszívű lány, így becézte az anyja.
Nem az ereje miatt. Ezt a becenevet egyáltalán nem az ereje
miatt kapta.
Maeve ismét sziszegett, a pengét markolászta.
Aelin ujjai lángba borultak, ahogy Maeve felé nyújtotta a kezét.
– Azért jöttél, hogy elmenekülj a férjed elől, akit nem szerettél.
A világból, amit nem szerettél.
Maeve megdermedt, Aelin kezét figyelte. Az új
bőrkeményedéseket rajta. Összerezzent – fájdalmasan
összerezzent, ahogy a penge kettéhasította a szívét, de meg nem
ölte.
– Igen – lehelte Maeve.
– Ezt a világot viszont szereted. Erileát szereted.
Maeve sötét szeme Aelint fürkészte, majd Rowant és Lorcant,
csak utána válaszolt.
– Igen. Úgy, ahogyan bármit szeretni tudok.
Aelin továbbra is felé nyújtotta a kezét. Kimondatlan ajánlat
lengte körbe.
– És ha úgy döntök, száműzlek, akkor elmész oda, ahová
határozunk. És többé sosem ártasz nekünk, sem senki másnak.
– Igen! – csattant fel Maeve. Arca megvonaglott a szívét
keresztüldöfő örök pengétől. A királynő leszegte a fejét, és lihegve
megragadta Aelin kinyújtott kezét.
Aelin közelebb lépett. És Maeve ujjára csúsztatott valamit.
Majd belesúgott a fülébe:
 – Akkor menj a pokolba!
Maeve hátrarándult, de túl későn.
Túl későn, mert ekkor már aranygyűrű – Silba gyűrűje, Athril
gyűrűje – csillogott az ujján.
Aelin visszahátrált Rowan mellé, miközben Maeve sikítani
kezdett.
Csak sikított és sikított a sötét égbolt, a csillagok felé.
Maeve nem azért akarta a gyűrűt, hogy az megvédje a
valgoktól. Nem, hiszen ő maga is valg. Azért akarta, nehogy
másvalaki kezébe kerüljön.
Elide azonban nem azért adta Aelinnek, hogy elpusztítson vele
egy valg királynőt. Hanem hogy megvédje Aelint. És Maeve ezt
sosem értheti meg – azt az ajándékot és erőt, amit a barátság jelent.
Aelin tudta, hogy csak ennek köszönheti, az előtte térdelő
királynő nem vált tükörré számára. Hogy ez mentette meg őt és
ezt a királyságot.
Maeve vergődött, Goldryn lángolt, éppúgy, ahogyan az ujján a
gyűrű.
Védelmet jelentett a valgok ellen. Őket pedig megmérgezte.
Maeve felrikoltott, olyan hangosan, hogy a világ is
beleremegett.
Ők pedig csak álltak ott a hóesésben, és rezzenéstelen
vonásokkal figyelték őt.
Végignézték a halálát mindazokért, akiket elpusztított.
Maeve összerándult, saját magát kaparta. Halvány bőre
pattogzani kezdett, mint egy régi festékréteg.
Kivillant a lény a bűbáj alól. A test alól, amit magára varázsolt.
Aelin Rowanre nézett, majd Lorcanre és Fenrysre, szemében
néma kérdés csillogott.
 Rowan és Lorcan bólintott. Fenrys csak pislantott egyet,
szétmarcangolt arca továbbra is vérzett.
Úgyhogy Aelin odalépett a sikító királynőhöz, a benne lévő
lényhez. Mögé sétált, és kirántotta belőle Goldrynt.
Maeve a hóba és sárba dőlt, azonban a gyűrű továbbra is
pusztította őt belülről.
Maeve felnézett sötét, gyűlölettel teli szemével, ahogy Aelin
felemelte Goldrynt.
Aelin csupán rámosolygott.
– Majd úgy teszünk, mintha az utolsó szavaim dalba illőek
lettek volna.
Azzal megsuhintotta a lángoló kardot.
Maeve szája még mindig sikolyra nyílt, ahogy feje a hóba
hullott.
Fekete vér spriccelt, és Aelin ismét megmozdult, ezúttal
keresztülszúrta Goldrynt Maeve koponyáján. Bele a földbe.
– Égesd el! – szólalt meg Lorcan rekedtesen.
Rowan meleg, erős keze ismét Aelinére kulcsolódott.
És amikor felnézett rá, a hím arcán könnyek csorogtak.
Nem az előttük heverő valg királynő miatt. Még csak nem is
azért, amit Aelin tett.
Nem, a hercege, a férje, a párja délre nézett. A csatatérre.
És még amikor erejük eggyé vált, ahogy Aelin hamuvá és múló
emlékké perzselte Maeve-et, Rowan akkor sem szakította el
tekintetét a csatamezőtől.
Ahol egyik sornyi valg katona hullott térdre a másik után a
tündérek, a farkasok és a darghan lovasság között.
Ahol a rukok döbbenten verdestek szárnyukkal, miközben
ilkek hullottak alá az égből, mintha hirtelen megállt volna bennük
az ütő.
 A messzeségben jó néhány velőtrázó sikoly harsant – majd
hirtelen el is hallgatott.
Egy egész hadsereg omlott össze a csata közepén, épp, amikor
lesújtottak volna.
Kifelé hullámzott a hatás, az összeomlás, a dermedtség. Végül
az egész morathi sereg mozdulatlanul hevert a földön. Az odafent
harcoló vasfogú sereg ráeszmélt, mi történik, és dél felé fordultak,
menekülőre fogták a rukhin és a boszorkányok elől, akik most
üldözőbe vették őket.
Az elesett hadsereget körbelengő sötétséget magával ragadta a
szél.
És Aelin ekkor rájött, mi történt. Hogy hova ment Erawan.
Hogy ki végzett vele.
Így hát Aelin kirántotta a kardját a hamukupacból, ami egykor
Maeve volt. Magasra emelte, az éjszakai égbolt, a csillagok felé, és
győzedelmes kiáltása megtöltötte az egész világot. A név, amit
elüvöltött, végigvisszhangzott a csatamezőn, a városban lévő
katonák között, akik ismételni kezdték, míg végül már egész
Orynth azt dalolta. Míg végül elérte a felettük ragyogó Észak urát
is, akinek többé már nem kellett hazavezetnie őt.
Yrene!
Yrene!
Yrene!
 116. FEJEZET

CHAOL ARRA ÉBREDT, hogy meleg, gyengéd kezek simítanak

végig a homlokán, az arcélén.
Ismerte ezt az érintést. Akkor is azonnal felismerte volna, ha
megvakul.
Az egyik pillanatban még a gyilokjárón harcolt. A
következőben elragadta őt a sötétség. Bármiféle erő hullámzott is
végig Yrene-en, az nem csupán a gerincét gyengítette el, hanem az
eszméletét is elvette.
– Nem tudom, kiabálni kezdjek-e, vagy sírni – nyögte, ahogy
kinyitotta a szemét, és látta, hogy Yrene ott térdel mellette. Egy
pillanat alatt felmérte a környezetüket, valamiféle lépcsősoron
voltak, az egyik forduló alsó fokán terült el. A közelben boltíves
átjáró nyílt a jeges éjszakába, azon túl tiszta, csillagos eget látott.
Wyvernt egyet sem.
És mindenütt ujjongás zengett. Győzedelmes, vad ujjongás.
Egyetlen csontdob sem harsant. Sem morgás, üvöltés.
Az arcát simogató Yrene rámosolygott. Szemében könnyek
csillogtak.
– Kiabálj nyugodtan, amennyit csak szeretnél! – mondta, és az
egyik könnycsepp végigcsorgott az arcán.
Chaol azonban csak a száját tátotta, amikor végre felfogta,
pontosan mi történt. Hogy mire használt fel Yrene olyan hirtelen
rengeteg erőt.
 Hogy mit tett a mellette térdelő, elképesztő nő.
Hogy miért harsogják az ő nevét. Hogy miért harsogja a
hadsereg, Orynth egész népe az ő nevét.
Örült neki, hogy a földön ül.
Pedig a legkevésbé sem döbbentette meg, hogy Yrene véghez
vitte a lehetetlent.
Chaol átkarolta a felesége derekát, és a nyakába fúrta az arcát.
– Tehát vége – lehelte a bőrére, és egyszerűen képtelen volt
megfékezni a remegést, ami úrrá lett rajta, a megkönnyebbülés, az
öröm és a rettegés emlékének a keverékét.
Yrene csak végigsimított a haján, a hátán, és Chaol érezte, hogy
mosolyog.
– Igen, vége.
Csakhogy a nő, akit a karjában tartott, a benne növekvő
gyermek…
Erawannak vége, ahogyan a seregének és az általa jelentett
fenyegetésnek is. Sőt, Maeve-nek is.
Azonban az élet, döbbent rá Chaol, az élet bizony csak most
kezdődik.

Nesryn el sem hitte. Az ellenség egyszerűen csak…

összecsuklott. Még a kharankuihibridek is.
Éppolyan hihetetlennek tűnt, mint az, hogy a tündérek és a
farkasok egyszer csak megjelentek a világba szaggatott lyukakon
keresztül. Az eltűnt hadsereg, akik habozás nélkül Morathra
vetették magukat. Mintha pontosan tudnák, hova és hogyan
sújtsanak le. Mintha észak ősi legendáiból léptek volna elő.
 Nesryn a vérben fürdő városfalon ült, figyelte, ahogy a rukhin
és a szövetséges boszorkányok a vasfogúakat üldözik a láthatár
felé. Velük lett volna ő is, ha nem éktelenkedik karmolásnyom
Salkhi szeme körül. Ha nincs az a rengeteg vér.
Levegőt is alig kapott, hogy gyógyítóért sikítson, amikor leszállt
róla.
Úgy zihált, hogy leszállni alig tudott, mégis végig mormolt a
madárnak. Az a rengeteg vér, és milyen mélyen futott az ilk
őrszem karmolása! Nem csillogott ugyan méregtől, de…
– Megsérültél? – Sartaq. A herceg szeme tágra nyílt, arcán
vérfoltok éktelenkedtek, ahogy tetőtől talpig végigmérte Nesrynt.
Mögötte Kadara lihegett a városfalon, tollazata éppolyan véresnek
bizonyult, mint a lovasa.
Sartaq megragadta Nesryn vállát.
– Megsérültél?
Még sosem látott Sartaq arcán ilyen pánikot.
Nesryn az immár mozdulatlanul heverő ellenségre mutatott,
képtelen volt szóhoz jutni.
Másoknak nem voltak ilyen problémái. Egyetlen szó, egyetlen
név zengett fel újra és újra körülöttük. Yrene!
Gyógyítók siettek fel a városfalra, hogy kezelésbe vegyék a
rukokat, Nesryn pedig engedélyezett magának annyit, hogy
átkarolja Sartaq derekát. Hogy páncélos mellkasához nyomja az
arcát.
– Nesryn. – Neve egyszerre volt kérdés és parancs. Nesryn
azonban csak ölelte. Egy hajszálon múlott. Egy hajszálon múlt
csupán a teljes vereség.
Yrene! Yrene! Yrene! – üvöltötték a katonák és a város népe.
Sartaq végigsimított Nesryn csatakos haján.
– Ugye tudod, mit jelent a győzelem?
 Nesryn felemelte a fejét, szemöldöke összeszaladt. Mögöttük
Salkhi türelmesen tűrte, hogy a gyógyító mágiája beforrassza a
szeme körüli sebet.
– Remélhetőleg egy kiadós alvást – felelte.
Sartaq felnevetett, és csókot nyomott a halántékára.
– Azt jelenti – lehelte a bőrére –, hogy hazamegyünk. Hogy
hazajössz... velem.
És bár csak az imént ért véget a csata, halottak és sebesültek
hevertek még körülöttük, Nesryn elmosolyodott. Haza. Igen,
hazamegy vele a déli kontinensre. Mindahhoz, ami ott várja őket.

Aelin, Rowan, Lorcan és Fenrys addig várt odakint a városkapu

előtt, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy az elesett hadsereg
többé nem kel már fel. Amíg a kagán harcosai be nem léptek az
ellenséges katonák közé, hogy megbökdössék, megszurkálják őket.
Az égvilágon semmiféle reakció nem érkezett.
De nem fejezték le őket. Nem választották el a fejüket a
nyakuktól, hogy pontot tegyenek a csata végére.
Azokat semmiképp sem bántották, akiken fekete gyűrű vagy
gallér volt.
Azokat nem, akiket a gyógyítók talán még megmenthettek.
Holnap. Majd holnap foglalkoznak ezzel.
A hold épp a legmagasabb pontján tündöklött, amikor némán
megegyeztek, hogy eleget láttak, és Erawan hadserege többé nem
kel már fel. Miután már a rukok, a crochanek és a lázadó
vasfogúak is eltűntek az éjszakában a légi sereget üldözve.
Aelin ekkor fordult Orynth déli kapuja felé.
Ami ekkor, mintegy válaszképp kinyílt, hogy üdvözölje.
 Kitárta két szárnyát.
Aelin Rowanre pillantott, koronájuk továbbra is fényesen
izzott. Kézen fogta a párját.
Minden egyes csontjában érezte a szíve dübörgését, ahogy
előrelépett. Orynth felé. Az otthona felé.
Lorcan és Fenrys is megindult mögöttük. Utóbbi sebeiből még
mindig vér szivárgott lefelé az arcán, de nem hagyta, hogy akár
Aelin, akár Rowan meggyógyítsa. Azt mondta, emlékeztetőt akar.
Nem merték megkérdezni, mégis mire akar emlékezni – egyelőre
még nem.
Aelin felszegte az állát, kihúzta magát, ahogy odaértek a kapu
boltívéhez.
Mindkét oldalon katonák álltak.
Nem a kagán katonái, hanem terraseni nők és férfiak
páncélban. Közöttük egyszerű lakosok is felbukkantak, arcukon
döbbenet és öröm táncolt.
Aelin a kapu küszöbére nézett. Az ősrégi, ismerős kövekre,
amiket most frissen kiontott és alvadt vér borított.
Apró lángot küldött végig rajtuk. Az ereje maradékát.
Amikor a tűz eltűnt, a kövek ismét tisztán ragyogtak. Újonnan.
Ahogy a várost is újjáépítik majd, még nagyszerűbbé, még
csodásabbá teszik. Ismét a tudás és a fény fellegvárává válik majd.
Rowan ujjai erősen az övéire kulcsolódtak, de Aelin nem nézett
a párjára, miközben átlépték a küszöböt, és áthaladtak a kapun.
Nem, Aelin csak a népét nézte, akik szélesen, szabadon
mosolyogtak, miközben ő belépett Orynthba, majd ujjongásban
törtek ki, hogy végre hazatért.
 117. FEJEZET

AEDION EGÉSZEN ADDIG HARCOLT, amíg az előtte álló ellenséges

katona térdre nem hullott, mintha hirtelen megállt volna benne az
ütő.
Azonban a fekete gyűrűt viselő férfi nem halt meg.
Csakis a benne lévő démon.
És amikor a számtalan különböző nemzetiségű katona
örömujjongásban tört ki, amikor elterjedt a hír, miszerint a Torre
Cesme egyik gyógyítója legyőzte Erawant, Aedion egyszerűen
hátat fordított a városfalnak.
Szag alapján kereste meg. Még halálában is megmaradt az illata,
utat mutatott Aedionnak, aki végigsétált a romos utcákon, az
ünneplő, zokogó emberek tömkelege között.
Magányos gyertya égett az üres kaszárnyabeli szobában, ahol
egy asztalra fektették a testét.
Ott térdelt le hát Aedion az apja előtt.
Hogy milyen soká térdelt ott fejet hajtva, nem tudta volna
megmondani. De a gyertya szinte teljesen csonkig égett már,
amikor az ajtó nyikorogva kinyílt, és ismerős illat szállt a
helyiségbe.
Egy szót sem szólt, ahogy nesztelen léptekkel odasétált hozzá.
Csak átváltozott, és letérdelt mellé.
Lysandra nekidőlt, Aedion pedig átkarolta, szorosan magához
vonta.
 Együtt térdeltek, és Aedion tudta jól, hogy Lysandra gyásza
éppolyan valóságos, mint az övé. Tudta, hogy gyászolja Gavrielt,
ahogyan Aedion vesztesége is fájdítja a szívét.
Mindazokért az évekért, amiket nem kaphattak meg az apjával.
Az évekért, amikről rádöbbent, hogy igenis vágyik rájuk, a
történetekért, amiket hallani szeretett volna, a hímért, akit meg
akart ismerni. És most már sosem lesz rá lehetősége.
Vajon Gavriel tudta ezt? Vagy úgy esett el, hogy azt hitte, a fia
az égvilágon semmit sem akar tőle?
Képtelen volt elviselni ezt a lehetséges igazságot. Kibírhatatlan
súllyal húzta volna. Amikor a gyertya kihunyt, Lysandra
felemelkedett, és őt is magával húzta.
Aedion némán megfogadta, hogy pompás temetést rendeznek.
Minden egyes tisztességet, minden egyes királyi felségjelvényt
megad majd neki, amit csak a csata után talál. A királyi temetőben
helyezi majd végső nyugalomra az apját, Terrasen hősei között.
Ahol ő maga is szeretne majd nyugodni egy nap. Mellette.
Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett. Hogy biztosítsa, az
apja tudja a túlvilágon.
Kiléptek az utcára, és Lysandra megtorpant, hogy letörölje
Aedion könnyeit. Hogy csókot leheljen az arcára, majd a szájára.
Szeretetteljes, gyengéd mozdulatokkal.
Aedion átkarolta, és szorosan magához vonta őt a csillagok
alatt, a hold fényében.
Hogy meddig álltak ott az utcán, nem tudta volna megmondani.
Ám amikor valaki megköszörülte a torkát a közelben, elváltak
egymástól, és a hang forrása felé fordultak.
Fiatalember állt ott, harmincévesnél nem idősebb.
Lysandrára meredt.
 Nem hírvivő volt, és nem is katona, de a rukhin súlyos
ruházatát viselte. Egyfajta higgadt elhatározás áradt belőle, céllal
érkezett, és nyúlánk testében néma erő lüktetett, ahogy nagyot
nyelt.
– Te vagy... Te vagy Lady Lysandra?
Lysandra oldalra billentette a fejét.
– Igen, én.
A férfi közelebb lépett, Aedion pedig leküzdötte a vágyat, hogy
maga mögé tolja Lysandrát. Hogy kardot rántson a férfi ellen,
akinek szürke szeme most elkerekedett – és benne könnyek
csillantak.
Aki Lysandrára mosolygott, szélesen és örömmel telve.
– Falkan Ennar vagyok – mutatkozott be kezét a mellkasára
téve.
Lysandra arcán továbbra is óvatosság, zavar ült.
Falkan mosolya azonban nem hervadt le.
– Nagyon-nagyon régóta kereslek már.
És ekkor Falkan könnyek közepette elmondta neki.
Hogy a nagybátyja. Falkan az ő nagybátyja.
Az apja sokkal idősebb volt Falkannál, de amióta csak tudomást
szerzett Lysandra létezéséről, kereste őt. Tíz évig kutatta halott
bátyja magára hagyott gyermekét, amikor csak tudott, eljött
Résvárba. Sosem gondolta volna, hogy neki is megadatott ez a
képesség, és talán nem fog hasonlítani a bátyjára.
De Nesryn Faliq megtalálta őt. Vagy inkább egymásra
bukkantak. És együtt kibogozták a szálakat, ezt a véletlent a
hatalmas világban.
És kereskedői vagyonát ráhagyná, ha Lysandra is beleegyezik.
– Amit csak szeretnél – mondta Falkan. – Többé sosem kell
nélkülöznöd.
 Lysandra sírt, arcára színtiszta boldogság rajzolódott ki, ahogy
tárt karokkal Falkanra vetette magát, és szorosan magához ölelte.
Aedion némán figyelte őket, és a szíve belesajdult. Mégis örült
– és mindig is örülni fog, ha Lysandra bármiféle fénysugarat talál
az életben.
Azonban Lysandra ekkor elhúzódott Falkantól. Még mindig
ragyogó mosoly ült az ajkán, csodásabb, mint a felettük húzódó
éjszakai égbolt. Aztán összefűzte ujjait Aedionéival, és jó erősen
megszorította, amikor végül felelt mindarra, amit a nagybátyja
elmondott neki:
– Már mindenem megvan, amire szükségem van.

Órák teltek el azóta, hogy Erawan szertefoszlott, és Dorian még

mindig ott ült az erkélyen, egyszerűen nem fért a fejébe.
Arra a pontra meredt, arra a sötét foltra a kövezeten, ahonnan
Damaris állt ki. Csupán ennyi maradt.
Az apja neve. A saját neve. Magán érezte a súlyát, de nem
állíthatta, hogy felettébb kellemetlen.
Dorian megmozgatta véres ujjait. Mágiájából alig maradt
valami, nyelvén vért ízlelt. Közeledett a kiégés. Még sosem történt
meg vele korábban. Végül is ideje hozzászokni.
Dorian remegő lábbal kirántotta Damarist a kövek közül. A
penge ónixfeketévé vált. Végighúzta ujját a vércsatornán, és
rádöbbent, hogy ezt a foltot bizony sosem moshatja majd le róla.
Maga mögött kellett hagynia a tornyot. Megkeresni Chaolt. A
többieket. Segíteni a sebesülteken. Az odakint a síkságon,
öntudatlanul heverő katonákon. Akiket nem szálltak meg, azok
már menekülőre fogták, nyomukban a különös, hirtelen
előbukkanó tündérekkel, az óriási farkasokkal és azok lovasaival.
Mennie kellene. Maga mögött hagyni ezt a helyet.
Mégis a sötét foltot bámulta. Mindazt, ami megmaradt.
Tízévnyi szenvedés, kín és félelem, és csak ez a folt maradt
utána.
Lassan megforgatta a kardot a kezében.
Nehezebbnek bizonyult, mint korábban. Az igazság kardja.
Végül mi lett az igazság? Mi az igazság most?
Erawan azért tette ezt, azért mészárolt le és taszított
szolgasorba annyi embert, hogy újra láthassa a fivéreit. Le akarta
igázni a világukat, megbüntetni, ugyanakkor szeretett volna ismét
együtt lenni a testvéreivel. Több ezer év telt el, Erawan mégsem
feledte a két bátyját. Hiányolta őket.
Vajon ő is megtette volna ugyanezt Chaolért? Hollinért? Ő is
elpusztított volna egy egész világot, csak hogy rájuk leljen?
Damaris fekete pengéjén nem csillant fény. Egyáltalán nem
csillogott.
Dorian ujjait az aranymarkolatra kulcsolva így szólt:
– Ember vagyok.
Megmelegedett a kezében.
A pengére pillantott. Gavin pengéjére. Egy olyan kor
ereklyéjére, amikor Adarlan békés és gazdag ország volt.
És újra az lesz.
– Ember vagyok – ismételte a csillagoknak, amelyek most már
ott tündököltek a város felett.
A kard ezúttal már nem felelt. Mintha tudta volna, hogy nincs
rá szükség.
Szárnycsapások mennydörögtek, majd Abraxos szállt le az
erkélyre. Rajta fehér hajú lovas.
 Dorian földbe gyökerezett lábbal állt és pislogott, miközben
Feketecsőrű Manon leszállt. A boszorkány végignézett rajta, majd
az erkély kövezetét szennyező foltra pillantott.
Arany tekintete összefonódott Dorianével. Fáradt volt,
gondterhes – mégis ragyogott.
– Helló, hercegfiú! – lehelte.
Dorian ajka mosolyra húzódott.
– Helló, boszi!
A Tizenhármakat kereste Manon mögött, Feketecsőrű Asterint,
aki most nyilván a csillagok felé fordulva hallat diadalmas üvöltést.
Manon halkan így szólt:
– Nem fogod megtalálni őket. Sem ezen az égen, sem semelyik
másikon.
Dorian szíve megszakadt, ahogy megértette. Újabb űr
keletkezett a mellkasában a gondolatra, hogy elvesztették azt a
tizenkét harcos, kiváló boszorkányt. Olyan űr, amit sosem feled
majd, aminek örökké tisztelettel fog adózni. Némán átszelte az
erkélyt.
Manon nem hátrált el tőle, ahogy átkarolta.
– Sajnálom – lehelte Dorian a hajába.
Manon bizonytalan, lassú mozdulatokkal emelte kezét Dorian
hátához. Végül csak megérintette, és megölelte őt.
– Hiányoznak – suttogta Manon remegve.
Dorian erre csak szorosabban ölelte, és hagyta, hadd
támaszkodjon rá Manon olyan hosszan, ameddig csak szeretne.
Miközben az alattuk húzódó város ünnepelt, Abraxos a síkság
felperzselt része felé meredt, a párja irányába, aki sosem tér már
vissza hozzá.
 Aelin Rowannel az oldalán kaptatott fel Orynth meredek
utcáin.
A nép megtöltötte ezeket az utcákat, kezükben gyertya égett.
Fényük folyót alkotott, tüzet, ami hazafelé vezette.
Egyenesen a palota kapujához.
Ahol Lord Darrow állt, és mellette Evangeline. A lány
ragyogott a boldogságtól.
Darrow arca jéghideg volt. Éppolyan kőkemény, mint a város
mögött magasodó Agancs-hegység, ahogy elállta az útjukat.
Rowan mély morgást hallatott, amit aztán Fenrys is
visszhangzott egy lépéssel mögöttük.
Aelin azonban elengedte a párja kezét, lángkoronájuk kihunyt,
ahogy egyedül megtette a palota bejáratától elválasztó néhány
lépést. Darrow-hoz.
Némaság borult az arany fényben fürdő utcára.
Nem engedi majd be. Itt, a világ figyelő tekintete előtt kihajítja
majd. Lekever neki egy utolsó, megszégyenítő pofont.
Ám ekkor Evangeline megrángatta Darrow ruhájának ujját –
mintha csak emlékeztetni akarná valamire.
Ez mintha beszédre késztette volna az öregembert.
– Ifjú gyámleányom és én úgy hallottuk, hogy amikor
szembenéztél Erawannal és Maeve-vel, már nem sok maradt a
mágiádból.
– Így igaz. És nem is lesz már sokkal több soha.
Darrow a fejét csóválta.
– Miért?
Nem az érdekelte, miért lett oda a mágiája. Hanem hogy miért
ment ki mégis szembenézni velük, amikor csupán parazsak
maradtak már az ereiben.
 – Terrasen az otthonom – felelte Aelin. Ez az egyetlen válasz
lakozott a szívében.
Darrow elmosolyodott – még ha csupán haloványan is.
– És valóban. – Fejet hajtott. Majd teljesen meghajolt. –
Üdvözöllek – mondta, majd miközben felemelkedett, hozzátette: –
, felség!
Aelin ekkor Evangeline-re pillantott, aki továbbra is ragyogott
a boldogságtól.
Szerezd vissza tőlük a királyságomat, Evangeline!
Ezt a parancsot adta a lánynak sok-sok hónappal ezelőtt.
És fogalma sem volt róla, hogyan csinálta. Hogy mivel
változtatta meg az idős lordot, aki mellettük állt. Darrow most
mégis a kapura mutatott, a palotára mögötte.
Evangeline Aelinre kacsintott, mintegy megerősítésképpen.
Aelin erre felnevetett, kézen fogta a kislányt, és bevezette
Terrasen fényes jövőjének ígéretét a palotába.

Minden egyes ősrégi, viharvert folyosó visszarántotta őt a

múltba. A lélegzete is elállt tőlük, csorogni kezdtek a könnyei.
Annak az emlékére, amilyenek voltak. Hogy milyenné váltak
most, szomorúvá, megviseltté. És a gondolatra, hogy milyenek
lesznek majd ismét.
Darrow az ebédlő felé vezette őket, hogy ételt és frissítőt
vegyenek magukhoz egy ilyen csata után – már amit persze az
éjszaka kellős közepén találhattak.
Aelinnek azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie arra, hogy
ki várja őt a nagycsarnok megkopott pompájában, és
megfeledkezett az éhségéről, a szomjúságáról.
 Az egész teremre némaság borult, ahogy Aedion felé rohant, és
olyan hevesen rávetette magát, hogy az unokatestvére vele együtt
hátratántorodott.
Végre hazatértek, végre együtt lehetnek itthon.
Haloványan érzékelte, hogy Lysandra odalép Rowanhez és a
többiekhez mögöttük, de nem fordult meg. Saját boldogságtól
csengő nevetése elhalt ugyanis, ahogy megpillantotta Aedion
megviselt, fáradt arcát. Az oda kirajzolódó bánatot.
Egyik tenyerébe vette Aedion arcát.
– Sajnálom.
Aedion lehunyta a szemét, Aelin kezéhez hajtotta a fejét, szája
megremegett.
Aelin nem hozta szóba az Aedion hátán lévő pajzsot – az apja
pajzsát. Fogalma sem volt róla, hogy Aedionnál van.
Helyette halkan így szólt:
– Hol van?
Aedion némán kivezette őt az ebédlőből. Végig a palota, az ő
palotájuk kanyargós folyosóin, egyenesen egy apró, gyertyafénnyel
megvilágított helyiségbe.
Gavriel egy asztalon feküdt, gyapjútakaró fedte testét, amiről
Aelin tudta jól, szétmarcangolták. Csak jóképű arca látszott, ami
még halálában is nemes és gyengéd maradt.
Aedion megállt az ajtóban, miközben Aelin odasétált a
harcoshoz. Tudta, hogy Rowan és a többiek is ott várnak vele,
hogy a párja Aedion vállára teszi a kezét. Hogy Fenrys és Lorcan
fejet hajt.
Aelin megállt az asztal előtt, amire Gavriel holttestét fektették.
– Várni akartam a véresküvel, hogy előbb a fiad fogadhassa meg
– szólalt meg. Halk hangja visszhangot vert a köveken. – De most
felajánlom, Gavriel. Tiszteletteljesen, hálásan felajánlom a
véresküt számodra.
Könnyei a harcost fedő takaróra hullottak, és az egyiket
letörölte, mielőtt kivonta a tőrt az oldalán lógó hüvelyből. Kihúzta
Gavriel karját a lepel alól.
Penge villant, és felhasította vele Gavriel karját. Csupán kissé
megduzzadt, nem kezdett el folyni a vére. Aelin mégis megvárta,
míg egyetlen vércsepp hullik alá a kőre. Aztán felhasította a saját
karját is, ujjait a vérbe mártotta, és három cseppnyit Gavriel
szájába csöpögtetett.
– Tudja meg az egész világ – folytatta Aelin elcsukló hangon –,
hogy becsületes hím vagy. Hogy kiálltál a fiad mellett, e mellett a
királyság mellett, és segítettél megvédeni. – Csókot lehelt a hideg
homlokra. – Véreskü köt hozzám. És eszerint is fogunk végső
nyugalomra helyezni itt. – Aelin ellépett tőle, ám egyszer még
végigsimított az arcán. – Köszönöm.
Nem maradt egyéb, amit mondhatott volna.
Amikor megfordult, látta, hogy nem csak Aedion arcán
csorognak könnyek.
Otthagyta őket. A hím tündérek csapatát, a testvériséget, akik
most a saját módjukon akartak búcsút venni.
Fenrys, akinek véres arcát azóta sem látta gyógyító, letérdelt az
asztal mellé. Egy szívdobbanással később Lorcan ugyanígy tett.
Aelin akkor érte el az ajtót, amikor Rowan is térdre borult. És
énekelni kezdett az ősi nyelven – a gyász szavaival, amelyek olyan
régiek és szentek voltak, mint maga Terrasen. Ugyanazokat az
imákat énekelte most, mint amiket a tetoválásának készítése
közben.
 Rowan tiszta, mély hangja megtöltötte a helyiséget. Aelin
belekarolt Aedionba, és hagyta, hadd dőljön neki az unokatestvére,
miközben visszasétáltak a nagycsarnokba.
– Darrow „felségnek” nevezett engem – szólalt meg Aelin némi
hallgatás után.
Aedion vöröslő szeme a lány felé siklott. És ekkor fény gyúlt
benne, alig látható.
– Kezdjek aggódni?
Aelin ajka mosolyra húzódott.
– Bennem is pontosan ugyanez fogalmazódott meg.

Milyen sok boszorkány! Rengeteg boszorkány töltötte meg a

palota folyosóit, vasfogú és crochan egyaránt.
Elide őket fürkészte, miközben a gyógyítóknak segített a
nagycsarnokban. A sötét urat és a sötét királynőt legyőzték –
sebesültek azonban maradtak még. És mivel volt még ereje,
segíteni akart rajtuk, ahogyan csak tudott.
Ám amikor egy fehér hajú boszorkány bicegett be a csarnokba,
és egy sérült crochan lógott ernyedten közte és egy másik
boszorkány között, akit nem ismert fel… Elide már félig keresztül
is szelte a termet, ahol gyermekkora annyi boldog napját töltötte,
mire rádöbbent, hogy egyáltalán megmozdult.
Manon megtorpant a láttán.
Átadta a sebesült crochant a bajtársának. De nem lépett
közelebb.
Elide még azelőtt észrevette az arcára kirajzolódó bánatát,
mielőtt elérte volna. Hogy az aranyszínű szempár fénytelen, benne
fájdalom csillan.
 Megdermedt.
– Melyikük?
Manon nagyot nyelt.
– Mindegyikük.
A Tizenhármak mind. Az összes harcos, csodás boszorkány.
Meghaltak.
Elide a szívéhez kapta a kezét, mintha azzal
megakadályozhatná, hogy meghasadjon.
Ám ekkor Manon átszelte a kettejüket elválasztó távolságot, és
bár megviselt, véres arcán gyász ült, Elide vállára tette a kezét.
Vigasztalóan.
Mintha a boszorkány időközben megtanulta volna, hogyan
tegyen ilyesmit.
Elide szeme szúrni kezdett, látása elmosódott, Manon pedig
letörölte a kibuggyanó könnycseppet az arcáról.
– Élj, Elide! – mondta a boszorkány, mielőtt ismét kivonult
volna a teremből. – Élj!
Manon eltűnt a zsúfolásig telt teremben, fonata ide-oda lengett.
Elide pedig azon gondolkozott, vajon neki szólt-e egyáltalán ez a
parancs.
Lorcanre órákkal később, Gavriel holtteste mellett virrasztva
talált rá.
Amikor meghallotta, zokogásban tört ki a hím miatt, aki olyan
kedvesen bánt vele. És abból, ahogy Lorcan Gavriel előtt térdelt,
tudta, hogy a hím is ugyanezt tette az imént.
Lorcan megérezte őt az ajtóban, és feltápászkodott, fájdalommal
teli, lassú mozdulatokkal, amilyet csak a valóban kimerültektől
látni. Őszinte bánat rajzolódott ki az arcára. Gyász és megbánás.
Elide kitárta a karját, Lorcanből pedig sóhajtás szakadt fel,
ahogy magához húzta őt.
 – Úgy hallottam – mormolta a hajába –, hogy neked
köszönhetjük Erawan vesztét.
Elide kibontakozott az ölelésből, és kivezette őt a bánattal és
gyertyafénnyel teli helyiségből.
– Yrene-nek – felelte, és addig meg sem állt, amíg rá nem
bukkantak egy csendes zugra az ünneplő városra néző ablakok
közelében. – Nekem csak eszembe jutott.
– Ha nem jut eszedbe, mind Erawan szörnyeinek a gyomrában
végezzük.
Elide a szemét forgatta, hiába történt mindaz, ami, hiába várt
rájuk mindaz, ami.
– Akkor csapatmunka volt. – Az ajkába harapott. – Perranth...
Hallottál valamit Perranthról?
– Pár órája ruklovas érkezett. Ugyanaz történt ott is, mint itt.
Erawan halála után a várost tartó katonák vagy összeestek, vagy
elmenekültek. A lakosok visszavették az uralmat, de akiket
megszálltak, azoknak gyógyítóra lesz szüksége. Holnap odavisznek
egy csapatnyit, hogy munkához lássanak.
Elide térde majdnem felmondta a szolgálatot
megkönnyebbülésében.
– Hála Anneithnek érte! Vagy Silbának, végül is.
– Már egyikük sincs itt. Köszönd inkább magadnak!
Elide legyintett, mire Lorcan megcsókolta.
– Hát ezt miért kaptam? – lehelte Elide, amikor elhúzódott.
– Kérd, hogy maradjak itt! – mondta Lorcan felelet helyett.
Elide szíve hevesebben dobogott.
– Maradj itt! – suttogta.
Fény, olyan gyönyörű fény lobbant a hím sötét szemében.
– Kérd, hogy menjek veled Perranthba!
Elide hangja elcsuklott, de nagy nehezen csak kinyögte:
 – Gyere velem Perranthba!
Lorcan bólintott, mintegy válaszképp, és Elide még életében
nem látott szebbet a mosolyánál.
– Kérd, hogy vegyelek feleségül!
Elide ekkor sírni kezdett, pedig közben nevetett.
– Elveszel feleségül, Lorcan Salvaterre?
Lorcan erre a karjába kapta, és csókokkal borította Elide arcát.
Mintha valami végső, leláncolt része végre felszabadult volna.
– Meggondolom még.
Elide nevetett, és rácsapott a vállára. Aztán ismét felnevetett,
ezúttal hangosabban.
Lorcan letette.
– Mi az?
Elide szája remegett, ahogy igyekezett elfojtani a nevetését.
– Csak az, hogy... Perranth úrnője vagyok. Ha elveszel
feleségül, fel kell venned a családnevemet.
Lorcan pislogott.
Elide tovább nevetett.
– Lord Lorcan Lochan?
Tényleg nevetségesen hangzott így kimondva.
Lorcan megint pislantott, majd hahotázni kezdett.
Elide még életében nem hallott ilyen boldogságtól zengő
hangot.
Lorcan ismét a karjába kapta, és megperdítette őt.
– Büszkén viselem majd életem minden egyes nyomorult
napján – lehelte a hajába. Amikor végül letette, mosolya eltűnt.
Helyette végtelen gyengédség rajzolódott ki az arcára, ahogy
hátrasimította Elide haját, és a füle mögé tűrt egy tincset. –
Feleségül veszlek, Elide Lochan. És büszkén nevezem majd magam
Lord Lorcan Lochannek, még akkor is, ha az egész királyság
röhögésben tör is ki, amikor meghallja. – Gyengéden,
szeretetteljesen megcsókolta. – És miután összeházasodunk –
suttogta –, összekötöm az életemet a tiéddel. Hogy soha, egyetlen
napot se kelljen egymás nélkül töltenünk. Hogy soha, de soha
többé ne legyünk egyedül.
Elide a kezébe temette az arcát, és zokogott, hogy Lorcan így
felajánlotta a szívét, hogy lemondana a halhatatlanságáról érte.
Értük.
Azonban Lorcan megragadta a csuklóját, és gyengéden lefejtette
a kezét az arcáról. Mosolya bizonytalannak tűnt.
– Már ha szeretnéd – mondta.
Elide átkarolta a nyakát, érezte, hogy dübörög Lorcan szíve
összeérő mellkasuk alatt, és hagyta, hogy a hím melege a csontjaiig
hatoljon.
– Mindennél jobban szeretném – suttogta.
 118. FEJEZET

YRENE LEROGYOTT A HÁROMLÁBÚ, támlátlan székre a

nagycsarnokban uralkodó káosz közepette. Ismerős volt a történet,
még ha a környezet kissé más is – egy újabb hatalmas csarnokból
lett ideiglenesen kórterem. Már közeledett a hajnal, ő a többi
gyógyítóval mégis fáradhatatlanul dolgozott. Akik épp elvéreznek,
semmiképp sem élhették túl nélkülük.
Emberek, tündérek, boszorkányok, Farkasok... – Yrene még
sosem látott ennyi különböző népet egy helyen.
Elide is visszatért valamikor, és hiába vették körbe őket a
sebesültek, ragyogott a boldogságtól.
Yrene úgy sejtette, mindannyiuk arcán ugyanez a mosoly ül.
Bár az övé kezdett lehervadni már az elmúlt pár órában, ahogy
egyre jobban kimerült. Miután végzett Erawannal, pihenőre
kötelezték, és várnia kellett, amíg visszanyerte az erejét annyira,
hogy ismét munkához láthasson.
Egyszerűen képtelen volt egy helyben ücsörögni. Főleg úgy,
hogy minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, azt a lényt
látta, ami Erawan bőrében bújt meg. Igen, többé már nem térhet
vissza, mégis… Mégis azon járt az esze, vajon elfelejti-e valaha. A
sötét, iszamós érzést, amivel beborította. Órákkal korábban
képtelen volt megállapítani, hogy az öklendezés az emlékétől fogta
el, vagy a méhében növekvő baba miatt.
 – Legjobb lenne, ha megkeresnéd a férjedet, és végre ágyba
bújnál – bicegett oda hozzá Hafiza homlokráncolva. – Mikor
aludtál utoljára?
Yrene felemelte a fejét – sokkal súlyosabbnak tűnt, mint
néhány perccel korábban.
– Gondolom, akkor, amikor te. – Két nappal ezelőtt.
Hafiza csettintett egyet a nyelvével.
– Végeztél a sötét úrral, gyógyítod a sebesülteket... Csoda, hogy
még nem vesztetted el az eszméletedet, Yrene.
Már a határán járt, ám a Hafiza hangjában csendülő rosszallás
megacélozta a gerincét.
– Tudok még dolgozni!
– Utasítalak, hogy keresd meg azt a jóképű férjedet, és feküdj le
aludni! A méhedben növekvő gyermek miatt.
Uh! Ha a gyógyítómester így fogalmaz…
Yrene nyögve feltápászkodott.
– Kíméletlen vagy.
Hafiza csak vállon veregette.
– A jó gyógyítók tudják, mikor pihenjenek. A kimerültség rossz
döntéseket hoz magával. És a rossz döntésekért…
– Életekkel fizetünk – fejezte be helyette Yrene. A magas,
boltíves plafon felé emelte a tekintetét. – Sosem hagyod abba a
tanítást, igaz?
Hafiza ajka vigyorra húzódott.
– Ilyen az élet, Yrene. Folyton tanulunk. Még az én koromban
is.
Yrene már régóta gyanította, hogy a gyógyítómester a tanulás
szeretetének segítségével őrizte meg lelki fiatalságát ennyi éven át.
Visszamosolygott a mentorára.
Mire Hafiza tekintete ellágyult. Merengővé vált.
 – Addig maradunk, ameddig csak szükség van ránk, amíg a
kagán katonáit haza nem viszik. Lesz, akit hátrahagyunk, hogy
foglalkozzon a hátramaradó sérültekkel, de néhány hét múlva
indulunk.
Yrene torka elszorult.
– Tudom.
– Te viszont – folytatta Hafiza, és megfogta a kezét – nem jössz
velünk.
Yrene szeme szúrt, de csak elsuttogta a válaszát:
– Nem, nem fogok.
Hafiza megszorította Yrene ujjait, keze meleg volt. Erős, mint
az acél.
– Akkor új örököst kell keresnem magamnak.
– Sajnálom – suttogta Yrene.
– Mégis mit? – kuncogott Hafiza. – Szerelemre leltél,
boldogságra, Yrene. Ennél többet nem is kívánhatnék számodra.
Yrene letörölte a kiszökő könnycseppet.
– Csak... Nem akarom, hogy azt érezd, elpocsékoltad az idődet...
Hafiza felkacagott.
– Elpocsékoltam az időmet? Yrene Towers… Yrene Westfall. –
A vénséges vén asszony erős, idős kezébe vette Yrene arcát. –
Hiszen mindannyiunkat megmentettél.
Yrene lehunyta a szemét, miközben Hafiza csókot lehelt a
homlokára. Áldásképp és búcsúzóul.
– Itt maradsz – folytatta Hafiza rendíthetetlen mosollyal. – De
még ha egy egész óceán választ is majd el, ez itt összeköt minket.
– Megérintette a mellkasát, épp a szíve felett. – És nem számít,
hány év telik el, a Torréban mindig otthonra lelsz. Mindig.
Yrene a saját szíve fölé emelte a kezét, és bólintott.
 Hafiza megszorította a vállát, majd elfordult, hogy
visszasétáljon a betegeihez.
Yrene azonban utánaszólt:
– Mi lenne, ha…
Hafiza felvont szemöldökkel megfordult.
– Igen?
Yrene nyelt egyet.
– Mi lenne, ha miután letelepedtem Adarlanban, és megszültem
ezt a babát... Ha amikor eljön a megfelelő időpont, akkor
létrehoznám a saját Torrémat itt?
Hafiza oldalra billentette a fejét, mintha a szavak ütemét
hallgatná, ahogy visszhangot vernek a szívében.
– Az északi Torre Cesme.
Yrene így folytatta:
– Adarlanban. Résvárban. Egy új Torre, hogy visszanyerjük
mindazt, amit Erawan elpusztított. Hogy tanítsuk a gyerekeket,
akiknek talán fogalmuk sincsen róla, hogy milyen képességeik
vannak, és azokat, akik már velük születnek.
Hiszen az a rengeteg tündér, akik most beszivárogtak a
harcmezőről, azoknak a gyógyítóknak a leszármazottai, akik a
Torre asszonyait az erejükkel megajándékozták – olyan nagyon
régen. Talán ismét segítenének.
Hafiza ismét elmosolyodott.
– Nagyon tetszik az ötlet, Yrene Westfall.
Azzal a gyógyítómester visszasétált a gyógyítás és fájdalom
zűrzavarába.
Yrene viszont nem mozdult, keze enyhén dudorodó hasára
siklott.
És elmosolyodott – szélesen, megállíthatatlanul –, ahogy
jövőkép rajzolódott ki előtte, fényes, mint a közelgő hajnal.
 Közeledett a napfelkelte, Manon szemére mégsem jött álom.
Nem keresett olyan helyet, ahol megpihenhet, hiszen crochanek és
vasfogúak sebesültek meg, és még nem számolta össze teljesen,
hányan élték túl a csatát. A háborút.
Űr tátongott benne ott, ahol egykor tizenkét lélek izzott
hevesen.
Talán ezért sem feküdt még le, pedig tudta, hogy Dorian
minden valószínűség szerint kerített fekhelyet. Ezért időzött még
mindig a fészekben. Abraxos ott szunyókált mellette, ő pedig egyre
csak bámulta a néma csatamezőt.
Vajon ott marad a felperzselt föld, miután elcipelik a
holttesteket, megolvad a hó, és eljön a tavasz? Vajon örökké így
marad, jelezve, hol estek el?
– A végére jutottunk a számolásnak – jelentette Bronwen. A
crochan Glennisszel együtt lépett ki a toronyba vezető
lépcsőházból, Petrah-val a sarkukban.
Manon megacélozta magát, majd néma kérdésként intett.
Rossz hírt kapott. De ennél rosszabb is lehetett volna.
– Holnap összeszedjük a halottakat – szólalt meg halkan
Manon. – És amikor felkel a hold, elégetjük őket.
Ahogy az a crochaneknél és a vasfogúaknál is szokás. Másnap
telihold lesz, az Anya Méhe. Nagyszerű hold ahhoz, hogy
elégessék az embert. Hogy akkor térjen vissza a háromarcú
istennőhöz, és újjászülethessen abban a méhben.
– És utána? – kérdezte Petrah. – Mi lesz utána?
Manon Petrah, Glennis és Bronwen között járatta a tekintetét.
– Mit szeretnétek csinálni?
Glennis halkan így felelt:
 – Hazamenni.
Manon nagyot nyelt.
– Te és a crochanek akkor távoztok, amikor csak…
– A Pusztaságba – pontosított Glennis. – Együtt.
Manon és Petrah összenézett.
– Nem lehet – mondta Petrah.
Bronwen ajka felfelé görbült.
– Dehogynem.
Manon pislogott. És újfent csak pislogni tudott, amikor
Bronwen felé nyújtotta az öklét, majd kinyitotta.
Tenyerén halványlila virág hevert, olyan picike, mint Manon
hüvelykujjának a körme. Gyönyörű és törékeny.
– A crochanek egy csapata most ért csak ide, egy kicsit elkéstek,
de ők is hallották a csatára hívást, és eljöttek. Egészen a
Pusztaságból.
Manon egyre csak a lila virágot bámulta.
– Magukkal hozták ezt is. A Boszorkányváros előtti síkságról.
A sivár, véráztatta síkságról. Arról a földről, amin egyetlen
virág sem nyílt, nem volt ott semmiféle élet, csak fű, moha és…
Manon látása elmosódott, mire Glennis megfogta a kezét, és
Bronwenéhez húzta, hogy a boszorkány Manon tenyerébe ejthesse
a virágot.
– Csak közösen vethetünk véget az átoknak – suttogta Glennis.
– Híd kell! Fény kell!
Híd a két nép között, épp olyan, amilyenné Manon is vált.
Fény – a Tizenhármak is fényt árasztottak utolsó
pillanataikban, azzal robbantak fel, nem sötétséggel.
– Ha olvad a vas – mormolta Petrah.
A Tizenhármak megolvasztották azt a tornyot. Benne a
vasfogúakat. És egyúttal saját magukat is.
 – Ha virágok sarjadnak a véráztatta földből – folytatta
Bronwen.
Manon térde megroggyant, ahogy kinézett a harcmezőre. Oda,
ahová azt a rengeteg virágot tették a véres romokra, ahol a
Tizenhármakat utolérte a végzetük.
Glennis szólalt meg most:
– Amikor a föld tanúbizonyságot tesz…
A csatamező, ahol annyi különböző királyság és nép uralkodója
és tagja tette tiszteletét. Hogy tanúbizonyságot tegyen a
Tizenhármak mellett, és tisztelettel adózzon az emlékük előtt.
Némaság borult rájuk, amit Manon tört meg reszkető hangon,
suttogva, miközben azt a picike, hihetetlenül értékes virágot
tartotta a tenyerében:
– Akkor térjetek haza!
Glennis fejet hajtott.
– Az átok megtört. És egy népként térünk haza.
Megtört az átok.
Manon csak bámult rájuk, légzése szaggatottá vált.
Aztán felébresztette Abraxost, és néhány szívdobbanással
később már a nyeregbe is kapaszkodott. Nem magyarázkodott,
nem búcsúzott, egyszerűen csak kiröppentek a múló éjszakába.
Wyvernjét a felperzselt föld felé irányította a csatamezőn.
Egyenesen a szívéhez.
És könnyek között, mégis mosolyogva, örömében és bánatában
nevetve Manon a földre helyezte azt az értékes virágot a
Pusztaságról.
Hálából és szeretetből.
Hogy tudják, hogy Asterin tudja ott, abban a létsíkban, ahol kéz
a kézben sétál a vadászával és a gyermekével, hogy sikerrel jártak.
Hogy hazamennek.
 Aelin szeretett volna aludni, de képtelen volt rá. Nem
foglalkozott azokkal, akik szobát, ágyat ajánlottak neki a palotában
uralkodó káoszban.
Helyette Rowannel a nagycsarnokba mentek, hogy a
sebesültekkel beszéljenek, hogy felajánlják a segítségüket azoknak,
akiknek a legnagyobb szüksége volt rá.
A terraseni elveszett tündérek, a hatalmas farkasaik és a
befogadó emberi törzs is éppúgy beszélni akart vele, mint Orynth
lakói. Hamarosan kiderül, hogyan találták meg a Farkas törzset egy
évtizeddel ezelőtt, hogyan olvadtak be közéjük a hegyek és az azon
túl fekvő területek vadonjában. Az egész világ megtudja majd.
Gyógyítóik megtöltötték a nagycsarnokot, összedolgoztak a
Torre asszonyaival. Mind a déli kontinens népének leszármazottai
voltak, és a jelek szerint ugyanazok tanították is őket.
Többtucatnyi tettre kész gyógyító, mindegyiknél létfontosságú
ellátmány. Könnyedén felvették a Torréból érkezők ritmusát.
Mintha évszázadok óta ezt csinálták volna.
És amikor az ember és tündér gyógyítók kitessékelték őket,
Aelin bolyongani kezdett.
Végigjárt minden egyes folyosót és szintet, bepillantott a
szellemekkel és emlékekkel teli szobákba. Rowan némán, biztosan
lépkedett mellette.
Szintről szintre jártak, egyre feljebb jutottak.
Már majdnem az északi torony tetején jártak, amikor
hajnalodni kezdett.
A reggel kegyetlenül hidegnek bizonyult, főleg a világ fölé
magasodó toronyban, azonban látszott, hogy tiszta nap áll előttük.
Fényes.
 – Hát itt történt – biccentett Aelin az erkély kövezetét csúfító
fekete foltra. – Itt lelte halálát Erawan egy gyógyító keze által. –
Felvonta a szemöldökét. – Remélem, le tudjuk mosni.
Rowan felhorkant. Amikor Aelin hátrapillantott a válla felett, a
szél a haját lobogtatta, és látta, hogy Rowan összefont karral az
ajtónak dől.
– Komolyan mondom – erősködött Aelin. – Undorító lenne, ha
itt maradna ez a mocsok. Ezen az erkélyen szeretnék napozni.
Teljesen tönkretenné.
Rowan kuncogott, ellökte magát az ajtótól, majd az erkély
korlátjához sétált.
– Ha nem jön le, terítünk majd rá szőnyeget.
Aelin felnevetett, és odaállt hozzá, nekidőlt Rowan meleg
testének, miközben a napfény bearanyozta a csatateret, a folyót, az
Agancs-hegységet.
– Most már láttál minden egyes folyosót, szobát és lépcsősort.
Mit gondolsz az új otthonodról?
– Kicsit szűkös, de valahogy majd csak megleszünk – válaszolt
Rowan.
Aelin oldalba könyökölte, és a közeli nyugati torony felé intett
áliával. Míg az északi torony magasra nyúlt, addig a nyugati
szélesen terült el. Óriási volt. A tetején iszonyatos mélység fölé
nyúlva elfalazott sziklás kert csillogott. A király kertje.
Vagyis most már a királynőé, gondolta Aelin.
Nem maradt más, csak a tüskék és a hó. Aelin azonban
emlékezett még rá, hogy milyen volt, amikor még Orlonhoz
tartozott. A rózsákra, a lecsüngő lilaakácok szövevényére, a
szökőkutakra, amiknek vize egyenesen a kert széle felé folyt, hogy
aláhulljon a nyílt térben, az almafára, aminek virágai tavasszal
hókupacokra emlékeztettek.
 – Eddig eszembe sem jutott, milyen kapóra jön majd Fürgének
– jegyezte meg a titkos magánkerttel kapcsolatban. Ahová csakis a
királyi család tagjai léphetnek be. Olykor csakis a király vagy a
királynő. – Nem kell majd leszaladnia a torony lépcsőjén minden
alkalommal, amikor pisilnie kell.
– Biztos vagyok benne, hogy az őseid a kutyák vizelési szokásait
tartották szem előtt, amikor megépítették.
– Én azt tartottam volna! – morogta Aelin.
– Azt el is hiszem! – vigyorgott Rowan. – De elmagyaráznád,
hogy miért nem ott vagyunk épp, hogy miért nem alszunk?
– A kertben?
Rowan megpöckölte Aelin orrát.
– A kert mögötti lakosztályban. A hálószobánkban.
Aelin gyorsan az erkély másik végére húzta Rowant. Hiába volt
megviselt a palota nagy része, a királyi hálószoba egészen jól
átvészelte az elmúlt időszakot. Nyilván az adarlani udvar
sleppjéből használta valaki.
– Ki akarom takaríttatni, eltüntetni onnan Adarlant, mielőtt ott
alszom – vallotta be Aelin.
– Ó!
Aelin mélyet lélegzett, beszívta a reggeli levegőt.
Előbb hallotta, érezte meg őket illat alapján, mint ahogy
megpillanthatta volna. És amikor megfordultak, látták, hogy
Lorcan és Elide lép ki a torony erkélyére, nyomukban Aedionnal,
Lysandrával és Fenrysszel. Ren Allsbrook is felbukkant mögöttük,
tétova léptekkel, óvatos pillantással.
Honnan tudhatták, merre találják őket, miért jöttek, Aelinnek
fogalma sem volt. Fenrys sebei végre összehúzódtak, de most két
ugyanolyan, vöröslő sebhely szabdalta az arcát homloktól állig.
 Mintha észre sem vette volna – vagy egész egyszerűen nem
érdekelte.
Aelin arra is felfigyelt, hogy Lorcan keze végig Elide hátán
pihen. És hogy mennyire ragyog a lány arca.
Aelin sejtette, mitől villanyozódott fel úgy Elide. Még Lorcan
sötét szemében is fény gyúlt.
Ettől még elkapta Lorcan tekintetét. És figyelmeztető pillantást
lövellt felé, ami elárult mindent, amit szóban nem fejezett ki: ha
összetöri Perranth úrnőjének a szívét, élve felperzseli. Aztán
meghívja Feketecsőrű Manont, hogy süssön vacsorát az égő
holttestén.
Lorcan a szemét forgatta, amit Aelin beleegyezésnek vett, és a
többiek felé fordult:
– Aludt közületek bárki?
Csak Fenrys emelte fel a kezét.
Aedion szemöldökét felhúzva a köveket csúfító fekete foltra
nézett.
– Letakarjuk szőnyeggel – magyarázta Aelin.
Lysandra felnevetett.
– Remélem, valami giccsessel!
– Rózsaszínben és lilában gondolkozom. Virágokkal hímezve.
Erawan imádta volna.
A hím tündérek tátott szájjal néztek rá, Ren pedig pislogott.
Elide a nyakát behúzva kuncogott.
Rowan ismét felhorkantott.
– Legalább nem fogunk unatkozni az udvarban.
Aelin a mellkasához kapta a kezét, maga volt a megtestesült
felháborodás.
– Te tényleg amiatt aggódtál, hogy unalmas lesz?
 – Az istenek segítsenek! – morogta Lorcan, mire Elide
belekönyökölt.
Aedion Renhez fordult. Az ifjú lord még mindig a bejáratnál
állt, mintha azon gondolkozna, felhúzza-e a nyúlcipőt.
– Most még menekülhetsz. Aztán magával ránt a vég nélküli
bohózat.
Ren szeme összefonódott Aelinével. Kutatón nézett rá.
Aelin hallott Murtaugh-ról. Tudta, hogy nem most jött el az
ideje annak, hogy megemlítse. Ren szemét fájdalom felhősítette.
Úgyhogy nyíltan nézett rá. Őszintén. Melegen.
– Mindig szívesen látunk másokat is a bohózatunkban –
jegyezte meg Aelin, mintegy láthatatlan kezet nyújtva.
Ren ismét végigmérte.
– Mindent feladtál, mégis visszajöttél ide. Mégis harcoltál.
– Mindent Terrasenért tettem – felelte Aelin halkan.
– Igen, tudom – mondta Ren, akinek sebhelye olyan
határozottan kirajzolódott a felkelő nap fényében. – Most már
értem. – Halovány mosolyt küldött Aelin felé. – Azt hiszem, egy
ilyen háború után rám fér némi bohózat.
– Egyszer még megbánod, hogy ezt mondtad – motyogta
Aedion.
Aelin azonban meghajolt.
– De még mennyire, hogy meg fogja! – Rávigyorgott az
összesereglett hímekre. – Esküszöm, hogy nem untatlak titeket
könnyesre. Királynői szavamat adom.
– És mi lesz az, amivel nem fogsz minket halálra untatni? –
érdeklődött Aedion.
– Újjáépítünk – felelte Elide. – Hosszas újjáépítésekbe fogunk.
– És kereskedelmi megállapodásokat kötünk – tette hozzá
Lysandra.
 – Kitanítjuk az új nemzedék mágiahasználóit – folytatta Aelin a
sort.
A hímek erre ismét pislogni kezdtek.
Aelin oldalra billentette a fejét, és visszapislogott rájuk.
– Talán nincs mit átadnotok? – Csettintett egyet a nyelvével. –
Hárman igazi matuzsálemek vagytok. Ennél azért többet vártam a
mogorva vénségektől.
A hímek orrlyuka kitágult.
Aedion elvigyorodott, Ren pedig bölcsen összeszorította a
száját, mielőtt ő is hasonlóképpen tett volna.
– Négyen – vitatkozott Fenrys. – Négyen vagyunk
matuzsálemek.
Aelin felvonta a szemöldökét.
Fenrys elvigyorodott, amitől széthúzódtak a sebhelyei.
– Vaughan még mindig ott van valahol. És most már szabad.
Rowan keresztbe fonta a karját.
– Többé nem kapják el.
Fenrys vigyora ekkor mindentudóvá vált. A síkságon táborozó
tündérekre, farkasokra és emberekre mutatott.
– Van egy olyan érzésem, hogy valaki odalent nagyon pontosan
tudja, merre keressük. – Aelinre pillantott. – Már ha szívesen
fogadnál még egy mogorva vénséget az udvarodban.
Aelin vállat vont.
– Ha meg tudod győzni, miért is ne?
Rowan erre elmosolyodott, és az eget kezdte pásztázni, mintha
láthatná ott szárnyalni régi barátját.
Fenrys rákacsintott.
– Megígérem, hogy ő nem lesz olyan gyászos, mint Lorcan. –
Elide rácsapott a karjára, mire Fenrys feltartott kézzel, nevetve
odébb ugrott.
 – Kedvelni fogod – ígérte Aelinnek. – Minden hölgy kedveli –
tette hozzá, és rájuk kacsintott, Aelinre, Lysandrára és Elide-ra.
Aelin felnevetett, és hangja könnyedebbnek, szabadabbnak
tetszett, mint bármi az utóbbi időben, majd az ébredező királyság
felé fordult.
– Jobb világot ígértem mindenkinek – mondta némi hallgatás
után ünnepélyesen. – Úgyhogy kezdjük azzal.
– Kezdjük a legkönnyebbel – jegyezte meg Fenrys. – Ezt már
szeretem!
Aelin rávigyorgott.
– Tetszett ez a szavazzunk a rémkulcsokról dolog a múltkor.
Úgyhogy összehozunk még pár olyat.
Némaság. Majd Lysandra törte meg a csendet:
– Mégis miről szavazzunk?
Aelin vállat vont, és a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Mindenféléről.
Aedion felvonta a szemöldökét.
– Például a vacsoráról?
Aelin a szemét forgatta.
– Igen, a vacsoráról. Tanács által helybenhagyott vacsora lesz.
Elide köhintett.
– Szerintem Aelin komoly dolgokra gondolt. A királyság
irányításával kapcsolatban.
– De hát te vagy a királynő – vitatkozott Lorcan. – Mégis miről
kellene szavazni?
– Az embereknek is kell, hogy legyen beleszólása abba, hogyan
irányítjuk őket. A politikai döntésekbe, amik rájuk is hatással
vannak. Nekik is kell legyen beleszólásuk, hogyan építjük újjá ezt
a királyságot. – Aelin felszegte az állát. – Királynő leszek, és a
gyerekeim... – Arca felhevült, ahogy Rowanre mosolygott. – A
gyerekeink – tette hozzá némileg gyengédebben – is uralkodni
fognak. Egy nap majd. De Terrasennek is kell, hogy legyen
beleszólása. Minden egyes területnek, függetlenül attól, hogy
milyen lord uralja éppen, hallatnia kell a hangját. Olyasvalaki által,
akit a nép választ meg.
A hím tündérek összenéztek. Rowan így szólt:
– Volt egyszer egy királyság keleten. Nagyon régen. Ők is
ilyesmikben hittek. – Büszkeség csillant a szemében, fényesebben,
mint a hajnal. – A béke és a tudás fellegvára volt. Jelzőfény a világ
egy távoli, erőszakkal teli részében. Amint újjáépítjük Orynth
könyvtárát, megkérdezzük a tudósokat, mit tudnak még
elmondani róluk.
– Vagy akár mi magunk is felvehetjük velük a kapcsolatot –
javasolta Fenrys. – Hátha valamelyik tudósuk vagy vezetőjük
eljönne ide. Hogy segítsen nekünk. – Vállat vont. – Én szívesen
megcsinálom. Odautazom, ha szeretnéd.
Aelin tudta, hogy Fenrys komolyan gondolja, hogy szívesen
utazna képviselőjükként. Talán így fel tudná dolgozni mindazt,
amit látott, amit elszenvedett. Talán így megbékélne a testvére
halálával. Saját magával. Aelin úgy sejtette, az arcát csúfító
sebhelyek elhalványulnának, ha Fenrys úgy akarná.
Aelin bólintott.
És bár nagyon szívesen elküldte volna Fenryst bárhová, ahová a
hím menni szeretett volna…
– A könyvtárat? – bukott ki belőle.
Rowan erre elmosolyodott.
– És a Királyi Színházat.
– De hát itt nem volt színház, nem úgy, mint Résvárban.
Rowan mosolya kiszélesedett.
– Hát most lesz!
 Aelin leintette.
– Tényleg emlékeztetnem kell, hogy bár megnyertük a háborút,
a kincstár azért nincs dugig arannyal?
Rowan átkarolta Aelin vállát.
– Tényleg emlékeztetnem kell, hogy mivel lefejezted Maeve-et,
ismét doranelle-i herceg vagyok, és hozzáférek a vagyonomhoz és
a birtokaimhoz? És mivel kiderült, hogy Maeve szélhámos volt, a
vagyona fele a tiéd... A másik fele pedig a Whitethornoké?
Aelin lassan pislogott. A többiek elvigyorodtak. Még Lorcan is.
Rowan megcsókolta.
– Egy új könyvtár és Királyi Színház – mormolta a szájára. –
Vedd úgy, hogy ezt ajándékozom neked mint páromnak, tűzszívű
lány.
Aelin elhúzódott, hogy Rowan arcát fürkéssze. Hogy leolvassa
róla az őszinteséget és a meggyőződést.
Majd átkarolta, és a világosodó égboltra nevetve könnyekben
tört ki.

Rengeteg találkozót tart majd aznap, határozta el Aelin, ahogy a

gyakorlatilag üres, poros helyiségben állt, és a szövetségeseire
mosolygott. A barátaira.
A kék-zöld foltos, sebekkel teli Briarcliffi Ansel
visszamosolygott.
– Az alakváltód jól hazudott – jegyezte meg. – Szégyellem
magam, hogy nem láttam át a csaláson.
Galan herceg, aki éppolyan rossz bőrben volt, felnevetett.
– Nekem mentségemre szóljon, hogy sosem találkoztunk még.
 – Fejet hajtott Aelin előtt. – Úgyhogy örülök, hogy
megismerhetlek, kuzinom!
Aelin a helyiségben álló egyetlen bútordarabnak, egy félig
elkorhadt asztalnak dőlt, és a hercegre vigyorgott.
– Én láttalak már téged egyszer, messziről.
Galan Ashryver szeme felragyogott.
– Gondolom, az még a korábbi foglalkozásod idején volt, és
köszönöm, hogy nem öltél meg.
Aelin kuncogott, Rolfe pedig a szemét forgatta.
– Igen, kalózkapitány?
Rolfe intett tetovált kezével, körme alatt még mindig vér
éktelenkedett.
– Nincs hozzáfűznivalóm.
Aelin vigyorgott.
– Te vagy a mikéni nép örököse – mondta. – Az ilyen kisstílű
civakodások méltóságodon aluliak már.
Ansel felhorkantott, mire Rolfe rámeredt.
– És mi a terved számukra? – kérdezte Aelin.
Az egész udvarnak vele kellett volna lennie, de amikor elküldte
Evangeline-t, hogy hívja össze a szövetségeseit, végül úgy döntött,
hagyja őket pihenni. Rowan elment végre megkeresni Endymiont
és Sellene-t. Utóbbi nagy horderejű információt tud majd meg a
saját jövőjével kapcsolatban. Doranelle jövőjével kapcsolatban.
Rolfe vállat vont.
– Majd eldöntjük, merre menjünk. Hogy visszatérjünk-e a
Koponyaöbölbe, vagy... – Összehúzta tengerzöld szemét.
– Vagy? – kérdezte Aelin édesdeden.
– Vagy építsük-e újjá az otthonunkat Iliumban.
– Miért nem te magad döntöd el? – érdeklődött Aelin.
Rolfe intett tetovált kezével.
 – Az életüket kockáztatták ebben a háborúban. Nekik kell
eldönteniük, mihez akarnak kezdeni vele most, hogy túlélték.
– Bölcs döntés – csettintett Aelin a nyelvével. Rolfe
megdermedt, de aztán elernyedt, amikor észrevette az Aelin
tekintetéből sugárzó melegséget. Ő azonban ekkor már Ilias felé
fordult, az orgyilkos felé, akinek páncélja behorpadt, tele volt
karcolásokkal. – Szóltál akár egyetlen szót is a háború alatt?
– Nem – felelte helyette Ansel. A Néma Mester fia az ifjú
királynőre nézett. És állta a pillantását.
Aelin pislogott egyet kettejük láttán. Semmi ellenségesség,
semmi félelem. Esküdni mert volna, hogy Ansel elpirul.
Aelin megkegyelmezett régi barátjának, és így szólt az
összegyűltekhez:
– Köszönöm.
Ismét felé fordultak.
Aelin nagyot nyelt, és a szívére tette a kezét.
– Köszönöm, hogy eljöttetek, amikor erre kértelek titeket.
Köszönöm Terrasen nevében. Az adósotok vagyok.
– Mi voltunk a te adósaid – vitatkozott Ansel.
– Én ugyan nem – motyogta Rolfe.
Aelin rávigyorgott.
– Milyen jól szórakozunk majd, te meg én! – Végignézett a
szövetségesein, akik bár harcban megfáradtak és nyúzottak voltak,
még mindig biztosan álltak a lábukon. Mindannyian megálltak a
lábukon. – Szerintem tényleg nagyon jól fogunk szórakozni.

Délben Aelin felkereste Manont a boszorkányok egyik

fészkében. Abraxos a csatamezőt bámulta.
 Oldalát és szárnyait kötszer pöttyözte. A korábbi parancsnokot
gyakorlatilag beborította.
– A crochanek és a vasfogúak királynője – szólalt meg Aelin
köszönésképp, és halkan füttyentett, mire Manon lassan felé
fordult. Aelin a körmét piszkálta. – Nem semmi.
Azonban a felé forduló boszorkány arcán...
Kimerültség látszott. Gyász.
– Hallottam – mondta Aelin halkan, és leeresztette a kezét, de
nem lépett közelebb.
Manon nem szólt semmit, és a hallgatása mindent elárult, amit
Aelin tudni akart.
Nem, Manon nincs jól. Igen, teljesen tönkretette őt, ami
történt. Nem, nem akar róla beszélni.
Így hát Aelin csupán ennyit mondott:
– Köszönöm.
Manon egy bólintásfélével reagált. Úgyhogy Aelin a
boszorkányhoz sétált, majd el mellette. Egyenesen Abraxoshoz, aki
ott ült, és Theralist bámulta. A felperzselt földrészt.
Aelin szíve megfeszült a látványra. A wyvern, a föld, a mögötte
álló boszorkány láttán. De leült a wyvern mellé. Végigsimított az
állat fején. Abraxos a kezéhez dörgölőzött.
– Emléket állítunk – mondta Abraxosnak és Manonnak. – Ha
szeretnétek, ott, azon a ponton építjük fel. Hogy soha senki ne
feledhesse, miféle áldozatot hoztak. Hogy kinek köszönhetjük.
Szél dalolt a toronyban, üresen, csípősen. Majd léptek alatt
zizegett a szalma, és Manon is leült melléjük.
Aelin azonban nem szólt többet, nem kérdezősködött. És
amikor Manon rájött, hogy nem fog, megereszkedett a válla,
lehajtotta a fejét. Ahogy más mellett talán sosem tette volna. Mert
más nem érthette meg azt a terhet, ami az ő kettejük vállát
nyomta.
A két királynő némán bámulta a felperzselt földet. És az azon
túl sarjadó jövőt.
 119. FEJEZET

TÍZ NAPBA TELT MINDENT ELINTÉZNI.

Tíz nap alatt ürítették ki a tróntermet, sikálták végig az alsóbb
szinteken a folyosókat, kerítettek megfelelő ételt és szakácsokat.
Tíz nap alatt takarították ki az uralkodói lakosztályt, találtak
megfelelő ruhát, és díszítették fel a tróntermet királynői
pompájába.
Örökzöld füzérek lógtak a padokról és a gerendákról, és ahogy
Rowan a trónterem emelvényén állt, és az összesereglett tömeget
figyelte, el kellett ismernie, hogy Lysandra lenyűgöző munkát
végzett. Gyertyák lángja lobbant mindenütt, és friss hó hullott
előző éjszaka, elfedve a csata után ottmaradt sebeket.
Aedion mocorgott Rowan mellett, Lorcan és Fenrys pedig
egyenesen előre nézett.
Mindannyian megmosakodtak, megfésülködtek, és olyan ruhát
viseltek, amiben herceghez méltóan festettek.
Rowan nem szerette az ilyesmit. Ezüstszállal szőtt zöld kabátja
bizonyult a legkevésbé praktikus holminak, amit valaha felöltött.
Legalább az oldalán ott lógott a kardja, míg a másikon Goldryn.
Szerencsére a jelek szerint Lorcan is éppolyan kényelmetlenül
érezte magát fekete ruhájában, mint ő. Ha bármi mást viselnél,
ugratta Aelin Lorcant, a feje tetejére állna a világ. Úgyhogy
feketében, mintha temetésre jönnél!
 Lorcan a szemét forgatta. Azonban Rowan látta Elide arcát,
amikor kiszúrta őt Lysandrával néhány pillanattal korábban a
trónterem melletti folyosón. Látta a lány arcára kirajzolódó
szerelmet és vágyat, amikor végignézett Lorcanen az új ruhájában.
És arra gondolt, hogy hamarosan esküvőt szervezhetnek ebben a
teremben.
Rowan a szintén terraseni zöldbe öltözött Aedionra pillantott,
és haloványan elmosolyodott. Két esküvőt is, valószínűleg még
mielőtt beköszönt a nyár. Függetlenül attól, hogy sem Lysandra,
sem Aedion nem említett ilyesmit.
Az utolsó vendégek is beszállingóztak a zsúfolásig telt terembe,
és Rowan körbenézett az első néhány sorban ülő uralkodókon és
szövetségeseken. Briarcliffi Ansel folyton-folyvást mocorgott
szintén vadonatúj nadrágjában és kabátjában, Rolfe pedig a pad
támlájára fektette a karját mögötte, és vigyorogva figyelte, milyen
kellemetlenül érzi magát a királynő. Ilias a népe fehér, redős
ruháját viselve ült Ansel másik oldalán, teljes, zavartalan
nyugalomban. Egy sorral előrébb Galan felszegett állal foglalt
helyet hercegi öltözékében. Rákacsintott Rowanre, amikor
belenézett Ashryver szemébe.
Rowan csupán fejet hajtott a fiatalember előtt. Ahogy aztán a
saját unokatestvérei, Enda és Sellene előtt is, akik a folyosóhoz
közel ültek. Utóbbi jó néhány órán keresztül nem tudott felállni,
amikor Rowan elmagyarázta neki, hogy most már ő Doranelle
királynője. A keleti tündérkirálynő.
Ezüsthajú unokatestvére nem új címéhez méltóan öltözött ma –
Endához hasonlóan azt vette fel, ami leginkább épségben maradt a
csatában.
Mekkora változás vár Doranelle-re! Rowan tudta jól, hogy
képtelenség lenne megjósolni, mi minden lesz másképpen ezentúl.
A Whitethorn család uralkodik majd, Mora vérvonala végre
visszakapja a trónt, azonban most már rajtuk, Sellene-en múlik,
miképpen kormányozzák a birodalmat. Hogy miképpen változnak
a tündérek most, hogy már nem uralkodik felettük sötét királynő.
Az még nem derült ki, hány tündér marad majd itt,
Terrasenben. Hogy hányan kívánják itt megalapozni az életüket,
ebben a háború sújtotta királyságban, hogy hányan választják az
újjáépítés kemény éveit a könnyű, gazdag lét helyett. A
tündérharcosok, akikkel az elmúlt két hétben találkozott, nem
szóltak egy szót sem, ám sokakon látta, hogy vágyakozva
pillanatnak az Agancs-hegység, Tölgyváld irányába. Mintha ők
maguk is hallották volna a vadon széllel érkező, hívó szavát.
Persze akadtak mások is, azok a tündérek, akik itt éltek
Terrasen eleste előtt. Akik eljöttek, amikor Aelin kétségbeesetten
könyörgött nekik, és most hazatértek a Farkas törzs hajlékai között
elrejtett otthonaikba az Agancs-hegységen túli vidéken, hogy
felkészüljenek a visszaútra. Hogy végre hazatérhessenek
Terrasenbe. Talán néhány farkast is magukkal hoznak majd.
Ő azon fog munkálkodni, hogy ez a királyság méltó legyen a
visszatértükre. Méltó mindazok számára, akik itt élnek, legyenek
emberek, tündérek vagy boszorkányok. Hogy olyan hatalmas
királysággá váljanak, mint egykor voltak – vagy még annál is
nagyszerűbbé. Éppolyan csodássá, mint amilyen messze délen terül
el a Keskeny-tenger túlpartján, bizonyítva, hogy igenis létezhet
birodalom békében, jólétben.
A kagán gyerekei rengeteget meséltek nekik az elmúlt
napokban a saját birodalmukról – a politikájukról, a különböző
népekről. Ők most együtt ültek a trónterem másik felében
Chaollal és Doriannel. Yrene és Nesryn is ott foglalt helyet,
mindketten csodás ruhában, amiről Rowan azt feltételezte,
kölcsönbe kapták. Hiszen nem voltak nyitva üzletek, és senkinek
sem maradt semmiféle raktárkészlete. Csoda, hogy egyáltalán
tiszta ruha jutott mindannyiuknak.
Legalább Manon nem foglalkozott azzal, hogy kicicomázza
magát, a bőrből készült boszorkányruháját viselte. A csillagkorona
azért ott pihent a fején, fénybe vonta Kékvérű
Petrah-t és Bronwen Crochant, akik a két oldalán foglaltak
helyet.
Aedion nagyot nyelt, mire Rowan a nyitott ajtóra pillantott.
Aztán oda, ahol most Lord Darrow állt az üres trón mellett.
Nem rendes trón volt – csak egy nagyobb, szebb szék, amit a
rengeteg borzalmas közül választottak ki.
Darrow is a nyitott ajtó felé meredt, arca rezzenéstelen maradt.
Szeme mégis fénylett.
Trombitaszó harsant.
Négy hangjegynyi jelzés. Amit háromszor ismételtek el.
Megnyikordultak a padok, ahogy mindenki az ajtó felé fordult.
Az emelvény és egy festett faparaván mögött zenészek kis
csapata ünnepélyes dallamot játszott. Nem olyan csodás, hatalmas
zenekar, mint ami egy ilyen eseményhez dukálna, de a semminél
mégis több.
Nem mintha számított volna.
Hiszen ekkor Elide jelent meg orgonalila ruhában, sötét, befont
haját szalagok alkotta füzér díszítette. Minden egyes lépést bicegve
tett meg, és Rowan tudta, hogy azért, mert megkérte Lorcant, ne
könnyítse meg a járását. A saját két lábán akart végiglépdelni a
padok közötti hosszú folyosón.
Perranth úrnője egyenes tartással, kecsesen sétált el az
emelvényig, kezében magyalcsokrot szorongatott. Perranth úrnője
– és egyben Aelin egyik udvarhölgye. Legalábbis a mai napra.
 Aelin koronázására.
Elide már félúton járt, amikor Lysandra is belépett zöld
bársonyruhájában. Morajlás futott végig a termen. Nemcsak
elképesztő szépsége, hanem a lénye miatt is.
Az alakváltó, aki megvédte a királyságukat. Aki segített
legyőzni Erawant.
Lysandra felszegett állal sétált el a padok mellett, és még
Aedion is felemelte a fejét, amikor meglátta őt. Caraverre úrnőjét.
Ezután Evangeline jelent meg, vörös-arany haját zöld szalagok
díszítették, és ragyogott, sebhelyei szélesre húzódtak a színtiszta
boldogságtól. Arran ifjú úrnője. Darrow gyámleánya. Aki valahogy
megolvasztotta az idős férfi szívét annyira, hogy meggyőzze
Terrasen többi lordját, engedjenek.
Hogy fogadják el, Aelin a jogos trónörökös.
Két nappal ezelőtt kapták meg a dokumentumokat.
Mindannyian aláírták.
Elide a tróntól jobbra állt meg. Aztán Lysandra, majd
Evangeline is elfoglalta a helyét mellette.
Rowan szíve hangosan dübörgött, ahogy mindenki az immár
kiürült folyosót figyelte. Ahogy a zene egyre hangosabban és
hangosabban harsogott, ahogy Terrasen dala csendült.
És amikor a dal elérte a tetőpontját, amikor a világ fejedelmi,
rendíthetetlen hanggá vált, megjelent ő.
Rowan térde megroggyant, ahogy mindenki felállt.
Aelin fodrozódó, habkönnyű zöld-ezüst ruhát viselt, aranyhaját
kibontotta. Megtorpant a trónterem bejáratánál.
Rowan még sosem látott hozzá fogható szépséget.
Aelin végignézett a hosszú folyosón. Mintha mérlegelt volna
minden egyes, az emelvényhez vezető lépést.
 Ami hazavezeti. Mintha vele együtt az egész világ megdermedt
volna, ott várt volna a küszöbön.
Aelin felragyogott, fényesebben, mint odakint a hó, felszegte a
fejét, és megkezdte végső útját hazafelé.

Minden egyes megtett lépés, minden egyes út idevezetett.

A barátai, a szövetségesei arca elmosódott, ahogy elhaladt
mellettük.
A rá váró trón felé. A korona felé, amit Darrow a fejére tesz
majd.
Minden egyes lépés végigvisszhangzott a talajon. Aelin
parazsakat idézett, ott izzottak ruhájának lebegő uszálya mögött.
Remegett a keze, mire erősebben szorította az örökzöldekből
álló csokrot. Örökzöld – ez jelképezte Terrasen örök uralmát.
A trónhoz vezető minden egyes lépés rémisztőnek tűnt, mégis
hívogatta.
Rowan jobboldalt állt, fogai kivillantak heves vigyorának
köszönhetően, amit, kiképzés ide vagy oda, nem tudott elfojtani.
Aedion baloldalt állt. Fejét felszegte, arcán könnyek csorogtak,
oldalán Orynth kardja lógott.
Miatta mosolyodott el Aelin. A gyerekek miatt, akik egykor
voltak, mindazért, amit elvesztettek.
Amit most visszaszereztek.
Aelin elhaladt Dorian és Chaol mellett, és biccentett nekik.
Rákacsintott Briarcliffi Anselre, aki a kabátja ujjával szárította fel a
könnyeit.
Aztán Aelint már csupán három lépcsőfok választotta el az
emelvénytől, és Darrow odasétált hozzá.
 Amit az idős lord előző este elmagyarázott, azt Aelin újra és
újra, órák hosszat gyakorolta egy poros lépcsősoron: felment azon
a három lépcsőfokon, és letérdelt a legfelsőre.
Uralkodása idején most először és utoljára térdel le.
Az egyetlen dolog előtt, ami előtt hajlandó térdet hajtani.
A koronája előtt. A trónja előtt. A királysága előtt.
A teremben mindenki állva maradt, hiába intett nekik Darrow,
hogy leülhetnek.
Aztán felhangzottak a szavak az ősi nyelven. Szent, régi szavak
buktak elő tökéletesen Darrow szájából, aki annyi évtizeddel
ezelőtt maga koronázta meg Orlont.
Terrasen szolgálatába ajánlod életedet, testedet, lelkedet?
Mire Aelin szintén az ősi nyelven válaszolt, úgy, ahogyan azt
előző este Rowannel addig gyakorolták, amíg már ólmos súly
húzta a nyelvét. Terrasennek ajánlok mindent, ami vagyok,
mindent, ami felett rendelkezem.
Akkor tégy esküt!
Aelin szíve hevesen vert, és tudta, hogy Rowan pontosan hallja,
de fejet hajtott, és így szólt: Én, Aelin Ashryver Whitethorn
Galathynius halhatatlan lelkemre esküszöm, hogy védelmezni,
gondozni és tisztelni fogom Terrasent mostantól fogva életem
utolsó napjáig.
Úgy legyen, felelte Darrow, és kinyújtotta a kezét.
Nem Aelin, hanem Evangeline felé, aki zöld bársonypárnával a
kezében előrelépett.
Azon pihent a korona.
Adarlan elpusztította az agancstrónt. Megolvasztotta a
koronáját.
Úgyhogy újat készíttettek. Az elmúlt tíz napban, azt követően,
hogy eldöntötték, itt fogják megkoronázni a világ előtt, kerítettek
egy aranymíves mestert, hogy készítsen koronát a wendlyni
buckákból lopott arany maradékából.
Összefonódó pántokkal, mintha agancsok lennének, hogy azok
tartsák a drágakövet a közepén.
Nem valódi drágakövet persze, annál sokkal értékesebbet.
Darrow maga nyújtotta át Aelinnek.
A megmunkált kristályt, amibe az Orlon idején nyíló
királylángot zárták.
A virág még a korona fénylő fémje mellett is rubinként
ragyogott, szédítő látványt nyújtott a délelőtti fényben, ahogy
Darrow felemelte a koronát a párnáról.
Az emelvény mögötti ablakokon beáradó fénysávba emelte.
Nem véletlenül döntöttek úgy, hogy ebben az időpontban tartják
meg a ceremóniát, akkor, amikor így süt ide a nap. Hogy maga
Mala áldhassa meg.
És bár a fény úrnője többé nem létezett már, Aelin esküdni
mert volna, hogy meleg kéz érintését érzi a vállán, ahogy Darrow a
nap felé emeli a koronát.
Esküdni mert volna, hogy mind ott állnak mellette, azok, akiket
tűzszívével annyira szeretett. Azok, akiknek a történetét most a
bőrére tetoválva viselte.
És ahogy a korona süllyedni kezdett, Aelin megfeszítette a fejét,
a nyakát, a szívét, és felragyogott az ereje. Azokért, akik nem
érhették meg, azokért, akik harcoltak, az egész világért, akik
figyelő szemüket rájuk vetették.
Darrow a fejére tette a koronát, ami súlyosabbnak bizonyult,
mint amire Aelin számított.
Aelin lehunyta a szemét, hagyta, hogy a vállára nehezedjen a
súly, ami egyszerre volt teher és áldás.
 – Állj fel – szólalt meg Darrow –, Aelin Ashryver Whitethorn
Galathynius, Terrasen királynője!
Aelin visszanyelte a zokogását. És bár hangosan dübörgő szíve
azzal fenyegetett, hogy kiugrik a helyéről, Aelin lassan felállt.
Darrow szürke szeme fénylett.
– Éljen soká a királynő!
És ahogy Aelin megfordult, kiáltás futott végig a termen,
visszhangot vert az ősrégi köveken, hogy aztán kifusson az
összegyűlt városlakókhoz a palotán kívül.
– Éljen Aelin! Terrasen királynője!
Amikor Rowan ajkáról, Aedionéról hallotta, majdnem térdre
rogyott, de azért csak elmosolyodott. Felszegte az állát, és
mosolygott.
Darrow a rá váró trónra mutatott, arra az utolsó két lépésre.
Amint leül, vége a ceremóniának.
De előbb még…
Aelin balra fordult. Aedion felé. És halkan, mégis jól hallhatóan
így szólt:
– Ez téged illet attól a naptól fogva, hogy megszülettél, Aedion
herceg.
Aedion megdermedt, ahogy Aelin felhúzta fátyolkönnyű
ruhájának ujját, felfedve alkarját.
Aedion válla megremegett a könnyek erejétől.
Aelin sem tartotta vissza hát a sajátjait, ahogy remegő ajakkal
feltette a kérdést:
– Véresküt fogadsz nekem?
Aedion térdre hullott előtte.
Rowan némán átnyújtott neki egy tőrt, de Aelin megdermedt,
miután a karja fölé emelte.
 – Akkor is küzdöttél Terrasenért, amikor más nem tette.
Minden nehézséggel szembenéztél, akkor is kitartottál, amikor úgy
tűnt, nem maradt már remény, végig harcoltál ezért a királyságért.
Értem. Ezekért az emberekért. Esküszöl, hogy továbbra is így
teszel, egészen az utolsó lélegzetvételedig?
Aedion fejét lehajtva lehelt választ:
– Igen. Ebben az életben, és minden másikban is szolgállak
téged. És Terrasent.
Aelin Aedionra mosolygott, az érme másik oldalára, és sebet
ejtett a karján, majd odanyújtotta neki.
– Akkor igyál, herceg! És üdvözöllek!
Aedion gyengéden megfogta a karját, és a sebhez érintette az
ajkát.
És amikor száján a vérrel elhúzódott, Aelin rámosolygott.
– Azt mondtad, az egész világ előtt akarsz véresküt fogadni –
mondta olyan halkan, hogy csak Aedion hallja. – Hát most
megkaptad!
Aedion fuldokló nevetést hallatott, majd felállt, kitárta a karját,
és jó erősen magához szorította, mielőtt visszahátrált a helyére a
trón mellett.
Aelin Darrow-ra nézett, aki még mindig várakozón állt ott.
– Hol is tartottunk?
Az idős lord halványan elmosolyodott, és a trónra mutatott.
– A ceremónia utolsó lépése.
– Aztán végre ebéd! – motyogta Fenrys sóhajtva.
Aelin elfojtotta a mosolyát, és megtette azt a két lépést a trónig.
Miután megfordult, hogy leüljön, ismét megdermedt.
Megdermedt, ugyanis apró alakok dugták be a fejüket a
trónterem ajtaján. Aelinből halk sikkantás szakadt fel, mire
mindenki odafordult.
 – Az aprónép! – mormolták az emberek, voltak, akik még el is
húzódtak, amikor a kis alakok susogó szárnnyal, csillogó
pikkelyekkel végigsiettek a padok árnyékában.
Egyikük az emelvényhez ment, és hosszú, zöld ujjaival letette
ajándékukat Aelin lába elé.
Egy második koronát.
Mab koronáját.
Ami korábban a nyeregtáskájában volt – bárhová került is a
csata után. Úgy tűnt, hozzájuk. És nem hagyták, hogy ismét
elvesszen. Nem hagyták, hogy elfeledkezzen róla.
Aelin felvette a lába elé helyezett koronát, és tátott szájjal
figyelte a padok árnyékába gyűlő aprónépet, akik egyszer sem
pislogtak sötét, tágra nyílt szemükkel.
– A nyugati tündérkirálynő – jelentette be Elide halkan, ám
ennek ellenére mindenki hallotta.
Aelin ujjai megremegtek, szíve csordultig telt, már-már fájt,
ahogy szemügyre vette az ősrégi, csillogó koronát. Aztán az
aprónépre nézett.
– Igen – mondta nekik. – Titeket is szolgálni foglak. Életem
utolsó napjáig.
Azzal Aelin meghajolt előttük. A már-már láthatatlan nép előtt,
akik annyiszor megmentették őt, és cserébe sosem kértek semmit.
Észak ura előtt, aki ugyanúgy túlélte mindazt, ami történt,
ahogyan ő. Aki sosem feledte el. Őket is szolgálni fogja, ahogy
Terrasen minden egyes alattvalóját.
Az emelvényen mindenki más is meghajolt. Majd a
trónteremben is.
Ám az aprónép addigra már eltűnt.
 Úgyhogy Aelin az aranyból, kristályból és ezüstből készítettre
helyezte Mab koronáját, és az ősi korona tökéletesen illett a másik
mögé.
Ekkor Aelin végre elfoglalta a trónját.
Húzta őt, befészkelte magát a csontjai mellé ez az újfajta teher.
Nem volt többé orgyilkos. Nem volt többé csökönyös hercegnő.
És amikor Aelin felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye az
éljenző tömeget, amikor elmosolyodott, Terrasen királynője, a
nyugati tündérkirálynő olyan fényesen ragyogott, akár egy csillag.

A szertartásnak azonban nem volt vége. Még nem.

Ahogy megszólaltak a harangok, jelezve, hogy megkoronázták,
a város összegyűlt népe örömujjongásban tört ki.
Aelin elindult, hogy köszöntse őket.
Lement a palota kapujához, udvara és barátai pedig követték,
ahogyan a trónteremben összegyűltek mind. És amikor megállt az
óriási, díszes, zárt kapunál, ami mögött a város és a világ várta őt,
Aelin feléjük fordult.
Mindazok felé, akik eljöttek vele, akiknek azt köszönhették,
hogy megérték a mai napot, a harangok boldog kongását.
Magához intette az udvarát.
Majd Dorianre és Chaolra mosolygott, Yrene-re, Nesrynre,
Sartaqra és a társaikra. És őket is előrehívta.
Mindannyian homlokráncolva sétáltak oda hozzá.
A megkoronázott, ragyogó Aelin pedig csak ennyit mondott
nekik:
– Gyertek velem! – A háta mögötti kapura mutatott. –
Mindannyian.
 Ez nem csak egyedül az ő napja. A legkevésbé sem.
És amikor egyikük sem mozdult, Aelin előrelépett. Megfogta
Yrene Westfall kezét, és előrehúzta. Aztán Feketecsőrű Manont is.
Elide Lochant. Lysandrát. Evangeline-t. Nesryn Faliqot. Bortét,
Hasart és Briarcliffi Anselt.
Minden egyes nőt, aki vele harcolt, akár az oldalán, akár a
távolban. Akik mind a vérüket ontották, áldozták, és sosem
vesztették el a hitüket, hogy ez a nap eljöhet.
– Gyertek velem – ismételte Aelin, mire a hímek és a férfiak is
követték –, barátaim!
Még mindig zúgtak a harangok, ahogy Aelin biccentett a palota
kapujában strázsáló őröknek.
A kapu végül kitárult, és az összegyűlt nép üvöltése olyan
hangosnak bizonyult, hogy akár maguk a csillagok is
beleremeghettek.
Egyesével sétáltak ki az ujjongó városba.
Az utcákra, ahol az emberek táncoltak és énekeltek, ahol sírtak
és a szívükhöz kapták a kezüket, amikor meglátták az integető
felvonulást, a mosolygó uralkodókat, harcosokat és hősöket, akik
megmentették a királyságukat, a vidéküket. Örömfény gyúlt a
szemükben újonnan megkoronázott királynőjük láttán.
Egy új világ várt rájuk.
Egy jobb világ.
 120. FEJEZET

KÉT NAPPAL KÉSŐBB NESRYN FALIQ még mindig az egészen

hajnalig tartó bál fáradalmait nyögte.
De micsoda ünneplésben volt részük!
Semmi olyan pompásban, mint amit a déli kontinensen
tapasztalhattak, ám a nagycsarnokot megtöltő boldogság és
nevetés, a lakoma és a tánc… Nesryn tudta, sosem feledi, amíg
csak él, emlékezni fog rá.
Még akkor is, ha halála napjáig nem piheni ki.
Még mindig fájt a lába attól a rengeteg tánctól, és látta, hogy
egy órája, reggelinél Aelin és Lysandra is emiatt zsörtölődik.
A királynő is táncolt – és olyan látványt nyújtott, ami szintén
örökké megmarad Nesrynben.
Az első táncot Aelinnek kellett vezetnie, és ő a párját hívta
magához partneréül. Mind a királynő, mind a társa átöltöztek a
mulatságra, Aelin arannyal szőtt fekete ruhát viselt, Rowan pedig
ezüsttel hímzett feketét. És micsoda párost alkottak ketten a
táncparketten!
A királynőt mintha megdöbbentette volna – ugyanakkor a jelek
szerint nagyon élvezte is –, amikor a tündérherceg keringőre
hívta, és egyetlen lépést sem vétett. Annyira boldog lett tőle, hogy
még lángkoronát is varázsolt mindkettejüknek.
Ezzel kezdődött.
 És maga a tánc… Nesryn nem találta a szavakat arra a
gyorsaságra, kecsességre, amivel táncoltak. Most először, mint
királynő és társa. Minden mozdulatuk kérdés és válasz volt, és
amikor a zene felgyorsult, Rowan pörgette, döntötte, forgatta
Aelint, akinek fekete szoknyája fellibbent annyira, hogy kilátsszon
a lába, az arany cipellője.
Olyan gyorsan mozgott a lába, hogy parazsak izzottak fel a cipő
sarka alatt. Követték lebegő ruháját.
És amikor a keringő győzedelmes véget ért, megtorpantak –
tökéletesen, hirtelen. Majd a királynő Rowan nyaka köré fonta a
karját, és megcsókolta.
Nesryn még mindig mosolygott, ha erre gondolt, hiába fájt a
lába, miközben a poros teremben állt, ami a kagán gyermekeinek
tanácstermévé vált, és hallgatta, mit beszélnek.
– A gyógyítómester szerint még öt nap, és minden katonánk
készen áll – tájékoztatta Kashin herceg a testvéreit. És Doriant,
akit szintén meghívtak a mai tanácskozásra.
– Akkor indultok haza? – kérdezte Dorian, és némi szomorúság
vegyült a mosolyába.
– A többség – felelte Sartaq, hasonlóképp bánatosan.
Merthogy barátság szökkent szárba, hiába tombolt körülöttük a
háború. Valódi barátság szövődött, ami most kénytelen lesz
átívelni az őket újfent elválasztó óceánon.
Sartaq Dorianhez fordult:
– Azért kérettünk ide ma, mert szokatlan kérésünk van feléd.
Dorian felvonta a szemöldökét.
Sartaq összerezzent.
– Amikor a Ferian-résben jártunk, néhány ruklovas
wyverntojásokat talált. Otthagyták őket, nem gondoskodtak róluk
többé. Vannak, akik itt szeretnének maradni. Hogy vigyázzanak
rájuk. Hogy kiképezzék őket.
Nesryn pislogott, éppúgy, ahogyan Dorian is. Neki senki sem
szólt erről.
– Azt... Azt hittem, a rukhin sosem hagyja el a fészkét – bukott
ki Nesrynből.
– Ezek fiatal ruklovasok – felelte Sartaq mosolyogva. –
Kéttucatnyi csupán. – Visszafordult Dorianhez. – De könyörögtek,
hogy kérjem az engedélyedet, hadd maradjanak, amikor mi
hazautazunk.
Dorian elgondolkozott.
– Miért is ne. – Szemében fény csillant, ahogy eszébe jutott
valami, amit egy időre most félretett. – Igazából megtiszteltetés
lenne.
– Csak ne hagyd, hogy hazahozzák a wyverneket! – zsémbelt
Hasar. – Soha többé nem akarok wyvernt látni!
Kashin megpaskolta a nővére fejét, mire Hasar a fogát
csattogtatta.
Nesryn kuncogott, de azonnal abba is hagyta, amikor
észrevette, hogy Dorian rá is szomorúan mosolyog.
– Azt hiszem, megint elveszítem a palotaőrségem parancsnokát
– mondta Adarlan királya.
Nesryn fejet hajtott.
– Nos... – Nem számított erre a beszélgetésre. Legalábbis nem
most rögtön.
– De örülni fogok – folytatta Dorian –, hogy királynét
nevezhetek barátomnak.
Nesryn elpirult. És még vörösebbé vált, amikor Sartaq
vigyorogva kijavította Doriant:
– Nem királyné lesz. Katun.
 Nesryn összerezzent, mire Sartaq Doriannel együtt felnevetett.
Aztán a király szorosan magához ölelte.
– Köszönöm, Nesryn Faliq! Mindent, amit tettél.
Nesryn torka túlságosan elszorult ahhoz, hogy megszólaljon,
úgyhogy válasz helyett csak megölelte Doriant.
És amikor a király magukra hagyta őket, amikor Kashin és
Hasar korai ebéd keresésére indult, Nesryn Sartaqhoz fordult, és
megint összerezzent.
– Katun? Komolyan?
Sartaq sötét szemében tűz égett.
– Megnyertük a háborút, Nesryn Faliq. – Magához húzta. –
Úgyhogy most hazamegyünk.
Nesryn még életében nem hallott ilyen csodás szavakat.

Chaol a kezében szorongatott levélre meredt.

Egy órája érkezett, és még mindig nem nyitotta ki. Nem, csak
elvette a hírvivőtől – az Evangeline irányítása alatt álló rengeteg
gyerek egyikétől –, és visszahozta a szobájába.
Leült az ágyra, a megviselt helyiségben gyertyafény imbolygott,
és egyszerűen képtelen volt feltörni a vörös viaszpecsétet.
Elfordult a kilincs, és Yrene lépett be, fáradtan, ám fénylő
tekintettel.
– Aludnod kellene már.
– Ahogy neked is – felelte Chaol, és jelentőségteljes pillantást
lövellt Yrene hasára.
Yrene csak legyintett, éppolyan könnyedén, mint ahogyan
elhessegette a megmentő és az Erilea hőse titulusokat. Éppolyan
könnyedén, ahogy elhessegette az ámulattal teli pillantásokat és
könnyeket, amik mellett elhaladt.
Úgyhogy Chaol mindkettejük helyett büszke volt. Elmondja
majd ő a születendő gyermeküknek, milyen bátor, milyen
elképesztő tettet hajtott végre az anyja.
– Hát ez a levél? – kérdezte Yrene, és megmosta előbb a kezét,
majd az arcát az ablak melletti kancsó vizében.
Az üvegen túl elterülő város némaságba burkolózott –
elszunnyadt a hosszas építkezés után. Még az Agyar-hegység
vademberei is maradtak segíteni, és Chaol megfogadta, hogy a
kedvességük elnyeri méltó jutalmát. Már megnézte, hol tudná
kibővíteni a nekik átadott területet – és az Anielle és közöttük
megszületett békét.
Chaol nyelt egyet.
– Anyámtól jött.
Yrene megdermedt, arcáról víz csöpögött.
– A... Miért nem nyitottad még ki?
Chaol vállat vont.
– Tudod, nem vagyunk mind olyan bátrak, hogy sötét urakkal
nézzük szembe.
Yrene a szemét forgatta, megtörölte az arcát, aztán lehuppant
Chaol mellé az ágyra.
– Szeretnéd, ha előbb én olvasnám el?
Chaol szerette volna.
A fene vigye el, bizony ezt szerette volna. Némán átnyújtotta a
levelet.
Yrene nem szólt semmit, miközben kinyitotta a lezárt papirost.
Arany szeme végig-végigfutott a tintával rótt szavakon. Chaol
ujjával a térdén dobolt. Több esze volt annál, mintsem hogy fel-alá
járkálással próbálkozzon a gyógyítással töltött hosszú nap után.
Épphogy csak visszaért ide a botjával, és lerogyott az ágyra.
Yrene a nyakához kapta a kezét, ahogy megfordította a levelet,
és elolvasta azt, ami a hátulján állt.
Amikor felemelte a fejét, arcán könnyek csorogtak. Visszaadta
Chaolnak a levelet.
– Jobb, ha te magad olvasod el.
– Csak mondd el! – Majd később elolvassa. – Csak… Csak
mondd el, mi áll benne!
Yrene megtörölte az arcát. Ajka megremegett, ám szemében
öröm csillant. Színtiszta öröm.
– Az áll benne, hogy szeret téged. Hogy hiányoztál neki. Hogy
ha nem bánnánk, szeretne velünk élni. Ahogyan az öcséd, Terrin
is.
Chaol a levélért nyúlt, és átfutotta a szöveget. Egyszerűen nem
hitte el. Csak akkor, amikor ő maga is elolvasta, hogy...
Attól a pillanattól fogva szeretlek, hogy megtudtam, ott
növekedsz a méhemben.
Nem fojtotta vissza a könnyeit.
Apád közölte, mit művelt a neked írt leveleimmel. Én pedig
közöltem vele, hogy nem térek vissza Anielle-be.
Yrene a vállára hajtotta a fejét, miközben Chaol a sorokat falta.
Hosszúra nyúltak az évek, ahogy közöttünk a távolság is, írta az
anyja. De miután letelepedtél a feleségeddel, a gyermekeddel,
szeretnélek meglátogatni. Annál tovább is maradni, Terrinnel
együtt. Már ha részedről is rendben lenne.
Aggodalmas, óvatos szavak. Mintha az anyja sem hitte volna
igazán, hogy beleegyezik majd.
Chaol elolvasta a levél többi részét is, és nagyot nyelt, ahogy
elért az utolsó sorokig.
 Annyira nagyon büszke vagyok rád! Mindig is az voltam,
mindig is az leszek. És remélem, minél hamarabb újra látlak.
Chaol letette a levelet, megtörölte az arcát, és a feleségére
mosolygott.
– Nagyobb házat kell majd építenünk – jelentette ki.
Yrene vigyorában ott ragyogott minden, amiben csak
reménykedhetett.

Másnap Dorian felkereste Chaolt és Yrene-t a néhány szinttel

lejjebb helyezett kórteremben. Előbbi a kerekesszékében ült, úgy
segített a feleségének ellátni a sérült crochaneket. Intett nekik,
hogy kövessék.
Szó nélkül engedelmeskedtek, nem kérdeztek semmit. Végül
Manonnál kötöttek ki, a fészekben. Épp Abraxost nyergelte fel a
reggeli repüléshez. Mindennap kirepült, már-már megszokássá vált
számára, és Dorian tudta jól, hogy ez éppúgy szolgálja a gyász
féken tartását, mint a rend fenntartását.
Manon megdermedt, ahogy rájuk nézett, szemöldökét
összehúzta. Pár napja találkozott már Chaollal és Yrene-nel. A
találkozó csendes volt, de egyáltalán nem hűvös, függetlenül attól,
milyen rosszul alakult, amikor Chaol megismerkedett a
boszorkánnyal. Yrene csak megölelte őt, Manon pedig mereven
átkarolta, és amikor elváltak, Dorian esküdni mert volna, hogy
Manon arcának sápadtsága, komorsága kissé megenyhült.
– Hová mész, amikor mindenki útnak indul? – kérdezte Dorian
a boszorkánykirálynőt.
Manon aranyszínű szeme végig az ő arcát pásztázta.
Eddig nem merte megkérdezni tőle.
 Nem mertek még erről beszélni. Ahogyan az apja nevét, a saját
nevét sem ejtette ki. Még nem.
– A Pusztaságba – felelte végül Manon. – Hogy kiderítsem, mit
lehet tenni.
Dorian nagyot nyelt. Hallotta már a boszorkányokat,
vasfogúakat és crochaneket egyaránt erről beszélni. Érezte, hogy
egyre idegesebbek, egyre izgatottabbak.
– És utána?
– Nem lesz olyan, hogy utána.
Dorian rámosolygott, titkos, mindentudó mosollyal.
– Nem lesz?
– Mit akarsz? – kérdezte Manon.
Téged, bukott ki Dorianből majdnem. Mindenestől.
Ám végül így felelt:
– A rukhin egy része Adarlanban marad, hogy kiképezze a
wyvernfiókákat. Szeretném, ha ők alkotnák az új légi
hadseregemet. És szeretném, ha te és a többi vasfogú segítenétek
nekik.
Chaol köhintett, és pillantásában egyértelműen kirajzolódtak a
ki nem ejtett szavak: Nekem mégis mikor akartál erről szólni?
Dorian a barátjára kacsintott, majd visszafordult Manonhoz.
– Menj el a Pusztaságba! Építsétek újjá, amit kell. De gondold
azért végig… Hogy esetleg visszatérsz. Ha nem az én
főparancsnokomnak, akkor legalább azért, hogy kiképezd őket. –
Némileg halkabban hozzátette: – És hogy időről időre beköszönj.
Manon rámeredt.
Dorian igyekezett nem úgy festeni, mint aki épp visszafojtja a
lélegzetét, mint akiben nem csupán néhány perccel ezelőtt
született meg az ötlet a kagán gyermekeinek termében, frissen,
ropogósan.
 Manon így felelt:
– Wyvernháton csak pár nap választja el a Pusztaságot
Résvártól. – Szemében óvatosság csillant, ugyanakkor...
Ugyanakkor mintha mosolyra húzódott volna az ajka. – Szerintem
Bronwen és Petrah át tudja venni az irányítást, ha néha otthagyom
őket. Hogy segítsek a rukhinnak.
Dorian kiolvasta az ígéretet a szeméből, abból a
mosolyféleségből. Mindketten gyászoltak még, bizonyos részek
szilánkosra törtek bennük, de ebben az új világban... Talán
meggyógyulhatnak. Együtt.
– Össze is házasodhatnátok – jegyezte meg Yrene, mire Dorian
hitetlenkedve odakapta a fejét. – Könnyebb lenne
mindkettőtöknek, nem kellene ezt a színjátékot folytatni.
Chaol tátott szájjal meredt a feleségére.
Yrene vállat vont.
– És erős köteléket alkotna a két királyság között.
Dorian tudta, hogy vöröslik az arca, amikor visszafordult
Manonhoz. Már buktak volna ki belőle a bocsánatkérő, tagadó
szavak.
Ám ekkor Manon Yrene-re vigyorgott, ezüstfehér haját
meglebbentette egy szellő, mintha egyesített népéhez húzná, akik
hamarosan nyugatnak indulnak. Vigyora elhalványult, ahogy
felszállt Abraxosra, és kezébe vette a gyeplőt.
– Majd meglátjuk – felelte Feketecsőrű Manon, a crochanek és
a vasfogúak nagykirálynője, aztán wyvernjével felröppent az égbe.
Chaol és Yrene civakodni és nevetni kezdett, ahogy mindig is
szoktak, Dorian azonban a fészek széléhez sietett. Figyelte a fehér
hajú lovast és az ezüstszárnyú wyvernt, ahogy egyre távolodnak a
láthatár felé száguldva.
 Dorian elmosolyodott. És jó ideje most először úgy érezte, hogy
igenis várja a következő napot.
 121. FEJEZET

ROWAN TUDTA, hogy ez a nap nehéz lesz majd Aelin számára.

Mindannyiuk számára, hiszen olyan közel kerültek egymáshoz
az elmúlt hetekben, hónapokban.
Egy héttel Aelin koronázása után ismét összegyűltek. Ezúttal
nem azért, hogy ünnepeljenek, hanem azért, hogy búcsút
vegyenek egymástól.
Tiszta, napfényben fürdő reggel köszöntött rájuk, mégis
kegyetlen hideg uralkodott. Ahogyan az is lesz még jó darabig.
Aelin előző este arra kérte őket, maradjanak még. Hogy várják
ki a téli hónapok végét, és induljanak útnak tavasszal. Rowan
tudta, hogy Aelin is tisztában van vele, valószínűleg nem fogják
teljesíteni a kérését.
Úgy tűnt, néhányan hajlandóak végiggondolni, de végül Rolfe-
ot leszámítva mind úgy határoztak, hogy elhagyják Orynthot.
Mégpedig a mai napon – egyként. A négy égtáj felé repíti majd
őket a szél. A vasfogúak és a crochanek még napfelkelte előtt
távoztak, gyorsan, csendesen. Nyugatnak indultak, ősi otthonuk
irányába.
Rowan ott állt Aelinnel a palota udvarán, és érezte a párján
végigfutó bánatot, szeretetet és hálát, miközben Aelin őket
figyelte. A kagán gyerekei és a rukhin is elbúcsúztak már, Borte
vonakodott a leginkább, és Aelin hosszasan ölelte Nesryn Faliqot.
Suttogtak valamiről, és Rowan tudta, mit ajánl neki Aelin:
barátságot, még ha több ezer kilométer választja is majd el őket
egymástól. Két ifjú uralkodónő, akik hatalmas birodalom felett
rendelkeznek.
A gyógyítók is elindultak velük együtt, néhányan lóháton a
darghannal, mások kocsikban, megint mások a rukhinnal. Yrene
Westfall zokogott, ahogy még egyszer, utoljára átölelte a
gyógyítókat, a gyógyítómestert. Aztán a férje karjában zokogott
tovább hosszasan, miután elmentek.
Ezután Briarcliffi Ansel indult haza az emberei maradékával.
Aelinnel csipkelődtek egy sort, majd nevettek, aztán sírtak, és
megölelték egymást. Újabb kötelék, ami a távolság ellenére is
nehezen törik majd meg.
Következőnek a csendes orgyilkosok távoztak, Ilias mosolyogva
nézett Aelinre, miközben kilovagolt.
Aztán Galan herceg köszönt el, akinek hajóit Ravi és Sol
vigyázta, és előbb hozzájuk indult, Suriába, csak utána térhetett
haza Wendlynbe. Galan megölelte Aediont, és kezet fogott
Rowannel, utána pedig Aelinhez fordult.
Rowan felesége, párja, királynője így szólt a herceghez:
– Eljöttél, amikor arra kértelek. Anélkül, hogy bármelyikünket
ismerted volna. Tudom, hogy elmondtam már, de örökké hálás
leszek.
Galan rávigyorgott.
– Régi adósságot fizettem meg ezzel, kuzinom. Méghozzá
nagyon szívesen.
Aztán ő is kilovagolt az embereivel együtt. Az összegyűjtött
szövetségesek közül csak Rolfe maradt velük a téli hónapokra,
immáron Ilium uraként. És persze Falkan Ennar, Lysandra
nagybátyja, aki szerette volna kideríteni, mi mindent tud az
unokahúga az alakváltásról. Talán egy saját kereskedőbirodalmat is
létre akart hozni – és segíteni a külkereskedelmi megállapodások
megkötésében, amire igen hamar szükségük lesz.
Egyre többen és többen intettek búcsút a téli napsütésben, és
végül már csak Dorian, Chaol és Yrene maradt.
Yrene átölelte Elide-ot, ígéretet tettek, hogy gyakran írnak
majd egymásnak. Yrene Lorcannek bölcsen csak biccentett, aztán
Lysandrára, Aedionra, Renre és Fenrysre mosolygott, és végül
Rowanhez és Aelinhez lépett.
Továbbra is mosolyogva járatta közöttük a tekintetét.
– Amikor közeledik az első gyermeketek születése, küldjetek
értem, és eljövök. Hogy segítsek a szülésnél.
Rowan nem találta a szavakat, az őt elöntő hála azzal
fenyegetett, hogy megrogyasztja a vállát. A tündérgyerekek
születése... Bele sem gondolt. Inkább átölelte a gyógyítót.
Aelin és Yrene egy pillanatig farkasszemet nézett.
– Messzire jutottunk Innishtől – suttogta Yrene.
– De már nem vagyunk elveszettek – felelte Aelin, szintúgy
suttogva. Hangja elcsuklott, ahogy megölelték egymást. A két nő,
akiken a világuk sorsa múlt. Akik megmentették azt.
Mögöttük Chaol a szemét törölgette. Rowan a nyakát behúzva
ugyanígy tett.
Gyorsan vett búcsút Chaoltól, szorosan megölelték egymást.
Dorian némileg tovább búcsúzkodott, elegánsan és kitartóan, és
még Rowan is nehezen szólalt meg, úgy elszorult a torka.
Aztán Aelin Dorian és Chaol elé állt, Rowan pedig hátralépett
Aedion, Fenrys, Lorcan, Elide, Ren és Lysandra mellé. Az újonnan
megalakult udvar mellé, ami megváltoztatja majd az egész világot.
Ami újjáépíti azt.
Hagyták, hadd vegyen búcsút a királynőjük azoktól, akiktől a
legnehezebb.
 Aelin úgy érezte, percek óta egyre csak sír.
Azonban ez az elválás, ez a végső búcsú...
Aelin Chaolra és Dorianre nézett, és zokogásban tört ki. Kitárta
a karját, és sírt tovább, ahogy megölelték egymást.
– Szeretlek titeket – suttogta. – És történjék bármi, sodródjunk
bármilyen messzire egymástól, ez sosem változik meg.
– Látjuk még egymást – felelte Chaol, ám az ő hangja is
könnyektől terhesen csengett.
– Együtt – lehelte Dorian remegve. – Együtt újjáépítjük a
világot.
Aelin egyszerűen képtelen volt elviselni a mellkasában a
nyomást. Mégis elhúzódott, és rámosolygott a barátai könnyáztatta
arcára, ahogy kezét a szívéhez emelte.
– Köszönöm mindazt, amit értem tettetek.
Dorian fejet hajtott.
– Nem hittem volna, hogy valaha is ilyesmit hallok tőled.
Aelin reszelősen felnevetett, és meglökte Doriant.
– Most már király vagy. Méltóságodon aluliak az ilyen
beszólások.
Dorian vigyorgott, és megtörölte az arcát.
Aelin Chaolra mosolygott, és a mögötte várakozó feleségére.
– Mindenben boldogságot kívánok! – mondta Chaolnak.
Mindkettejüknek.
Chaol bronz szemében elképesztő fény csillogott, olyan,
amilyet Aelin korábban sosem látott.
– Látjuk még egymást – ismételte Chaol.
 Aztán Doriannel a lovaik felé fordultak, a palota kapuján túli
fényes nap felé. A délen fekvő királyságuk felé. Ami most
romokban hevert ugyan, de örökké nem lesz így.
Örökké semmiképp.
Aelin hosszasan hallgatott ezután, Rowan pedig ott maradt
mellette, követte őt a várfalra, hogy együtt figyeljék, ahogy Chaol,
Dorian és Yrene végiglovagol a feldúlt Theralis-síkságon
keresztülfutó úton. Egészen addig álltak ott, amíg a barátaik el
nem tűntek a láthatár szélén.
Rowan végig átkarolta Aelint, belélegezte az illatát, ahogy a
párja a vállára hajtotta a fejét.
Nem foglalkozott az enyhe fájdalommal, ami az előző este,
Aelin segítségével elkészített tetoválás mentén kínozta. Gavriel
neve díszelgett ott immáron az ősi nyelven. Pontosan úgy,
ahogyan egykor az Oroszlán is magára tetováltatta elesett
harcosainak nevét.
A törékeny békét kötő Fenrys és Lorcan szintén újabb
tetoválással gazdagodott, gyakorlatilag követelték, hogy nekik is
készítsenek egyet, amikor rájöttek, mire készül Rowan.
Aedion azonban másfajta mintát kért Rowantől. Ő azt szerette
volna, ha a szíve felett díszelgő terraseni csomóra tetoválja rá
Gavriel nevét.
Aedion némaságba burkolózott, míg Rowan dolgozott – olyan
csendben ült, hogy Rowan mesélni kezdett neki. Az Oroszlán
egyik története követte a másikat. A közös kalandokról beszélt, a
tájakról, amiket együtt bejártak, a háborúkról, amiket megvívtak.
Aedion nem szólalt meg, miközben Rowan mesélt és dolgozott, de
a belőle áradó gyász illata mindent elárult.
Valószínűleg sok-sok hónapon át körbelengi majd még.
Aelin mélyet sóhajtott.
 – Ha megígérem, hogy holnap dolgozom az újjáépítésen –
kérdezte végül –, akkor tölthetem azzal a mai nap hátralévő részét,
hogy szánalmas féregként zokogok az ágyban?
Rowan felvonta a szemöldökét, boldogság öntötte el,
zabolátlanul és csillogóan, mint ahogy folyó zubog lefelé a
hegyoldalon.
– Szeretnéd, ha kerítenék tortát és csokoládét, hogy teljes
legyen az élmény?
– Ha találsz valahol ilyesmit…
– Elpusztítottad a rémkulcsokat és megölted Maeve-et. Valahol
csak találok neked egy kis édességet.
– Ahogy egyszer te is mondtad, csapatmunka volt. Lehet, hogy
a torta és a csokoládé beszerzése is annak bizonyul majd.
Rowan felnevetett, és csókot lehelt Aelin feje búbjára. És egy
hosszú pillanatig kiélvezte, hogy megteheti. Hogy itt állhat
mellette, ebben a királyságban, ebben a városban, ebben a
palotában, ahol otthont teremtenek majd.
Már látta is maga előtt: a régi pompájukba visszaállított
folyosóikat, a síkságot és az előttük húzódó, csillogó folyót, a
hívogató Agancshegységet.
Hallotta a dalt, amit Aelin hoz majd a városba, a gyerekek
kacaját az utcákon. A folyosókon. A királyi hálószobában.
– Mi jár a fejedben? – pillantott fel rá Aelin.
Rowan csókot nyomott Aelin ajkára.
– Hogy itt lehetek. Veled.
– Rengeteg munka vár ránk. Vannak, akik szerint éppolyan
megterhelő, mint elbánni Erawannal.
– Soha semmi nem lesz olyan megterhelő.
Aelin felhorkant.
– Ez igaz.
 Rowan közelebb húzta magához.
– Az járt a fejemben, milyen hálás vagyok. Hogy túléltük. Hogy
rád találtam. Hogy hiába ez a rengeteg munka, egyetlen pillanatát
sem bánom, mert mellettem vagy.
Aelin a homlokát ráncolta, szemébe könnyek szöktek.
– Borzalmas fejfájás fog kínozni ettől a rengeteg sírástól, és csak
ráteszel egy lapáttal.
Rowan felnevetett, és ismét megcsókolta.
– Királynőhöz méltó problémák!
Aelin hümmögött egy sort.
– Ha mást nem, legalább azt elmondhatom, hogy magam
vagyok a megtestesült uralkodói kecsesség.
Rowan ott kuncogott Aelin szájánál.
– És alázat. Azt ne felejtsük ki.
– Ó, igaz! – karolta át Aelin a nyakát. Rowan vére felhevült,
hatalmasabb erő tombolt benne annál, mint amit bármilyen isten
vagy rémkulcs megidézhetett volna.
De azért elhúzódott, épp annyira, hogy Aelinéhez érinthesse a
homlokát.
– Menjünk a szobádba, felség, hogy nekiláthass királyi
fetrengésednek!
Aelin megremegett a nevetéstől.
– Most már inkább valami egyébre vágyom.
Rowan felmordult, és Aelin fülét, nyakát harapdálta.
– Helyes. Mert én is.
– És holnap? – kérdezte Aelin elfúlón, ahogy megdermedtek, és
egymásra néztek. Egymásra mosolyogtak. – Segítesz nekem holnap
újjáépíteni ezt a királyságot, ezt a világot?
 – Holnap, és minden azt követő napon is. – Az ezernyi áldott év
minden egyes napján, amiben együtt lehet részük. És még azon túl
is.
Aelin ismét megcsókolta, és kézen fogta, hogy keresztülvezesse
a palotán.
Az otthonukon.
– A világ végéig? – lehelte Aelin.
Rowan követte, ahogyan egész életében tette, már jóval azelőtt
is, hogy egyáltalán megismerkedtek volna, mielőtt a lelkük
megszületett volna.
– A világ végéig, tűzszívű lány. – Rápillantott a szeme sarkából.
– Van egy ötletem, mit építsünk újjá legelőször.
Aelin elmosolyodott, és maga a végtelenség nyílt meg előttük,
ragyogóan, tündöklően és csodásan.
– Majd holnap elmondod.
 EGY JOBB VILÁG

A KEGYETLEN TELET SZELÍD TAVASZ VÁLTOTTA FEL.

Végigdolgozták a végtelen, hóval teli hónapokat. Újjáépítették
Orynthot, kereskedelmi megállapodásokat kötöttek, olyan
királyságokkal vették fel a kapcsolatot, amelyekkel száz éve már
senki. Az elveszett terraseni tündérek visszatértek, magukkal
hoztak jó néhány farkason lovagló harcost is, és azonnal
belevetették magukat az újjáépítésbe. Ahogyan az a többtucatnyi
doranelle-i tündér is, akik úgy döntöttek, maradnak, még azután
is, hogy Endymion és Sellene hazatért a saját birodalmába.
Aelin esküdni mert volna, hogy az egész kontinensen
visszhangoznak a kalapácsütések, annyi nép és vidék született
most újjá.
És nem akadt olyan ország, ami keményebben dolgozott volna,
mint Eyllwe délen. Hatalmas veszteségeket szenvedtek, mégis
fennmaradtak – mégsem törtek meg. Aelin életének egyik
legboldogabb levele volt az, amit Nehemia szüleinek
fogalmazhatott. Remélem, hamarosan találkozhatunk, írta. És
közösen helyrehozhatjuk ezt a világot.
Igen, felelték. Nehemia is így kívánná.
Aelin hónapokon át az íróasztalán tartotta a levelet. Nem a
sebhely kellett a tenyerére, hanem a holnap ígérete. Az ígéret,
hogy a jövő éppolyan csodás lesz, mint amilyennek Nehemia
megálmodta.
 És amikor végül beköszöntött a tavasz az Agancs-hegységben, a
világ zölddé, arannyá és kékké változott, a palota mocskos kövei
megtisztultak és ott ragyogtak a város felett.
Aelin nem tudta pontosan, miért ébredt együtt a hajnallal.
Hogy mi késztette arra, hogy kibújjon Rowan karja alól, amit a
párja álmában tett rá. Rowan továbbra is aludt, hiszen rettenetesen
elfáradt – ahogy mindannyian minden egyes estére.
Mindketten kimerültek, ahogy az udvaruk is, mégis boldogok
voltak. Elide és Lorcan – utóbbi immár Lord Lorcan Lochan, ami
végtelenül szórakoztatónak bizonyult Aelin számára – egy hete
visszament Perranthba, hogy ott építsék újjá a várost most, hogy a
gyógyítók az utolsó valgok által megszállt embert is
meggyógyították.
Három hét múlva azonban visszatérnek majd. És velük fog
tartani a többi lord is, akik hazatértek birtokaikra, amikor a tél
kissé megenyhült. Három hét múlva mindenki idegyűlik
Orynthba. Aedion és Lysandra esküvőjére.
Aedion többé már nem wendlyni herceg, hanem valódi
terraseni lord.
Aelin elmosolyodott erre a gondolatra, miközben magára húzta
a köntösét, és belebújt gyapjúval bélelt papucsába. Bár
kitavaszodott már, a reggelek még mindig hűvösnek bizonyultak.
Fürge is a tűz előtt feküdt párnázott ágyán, szorosan
összegömbölyödött. A jelek szerint éppúgy kimerült, mint Rowan.
Még csak a szemét sem nyitotta ki.
Aelin betakarta Rowan meztelen testét, és rámosolygott,
amikor a hím még csak meg sem rezzent. Sokkal jobban szerette a
kétkezi újjáépítést – órákon át javította az épületeket és a
városfalat –, mint az udvari szarakodást, ahogy ő nevezte. Tehát
bárminek jobban örült, mint annak, ha kénytelen volt szép ruhát
húzni.
Azt azért megígérte neki, hogy táncol vele Lysandra és Aedion
esküvőjén. Milyen meglepő, hogy ilyen ügyesen táncol a párja! De
csak kivételes alkalmakkor, figyelmeztette a koronázása után.
Aelin kiöltötte a nyelvét, hátat fordított az ágynak, és a széles
erkélyre vezető ajtóhoz lépett, ahonnan kilátás nyílt a városra és az
előtte húzódó síkságra. Ez volt Aelin reggeli szokása – kimászott az
ágyból, elhaladt a függöny mellett, és kilépett az erkélyre, hogy
mélyen beszívja a reggeli levegőt.
Végignézett a királyságán, a királyságukon, hogy lássa, túlélték.
Hogy lássa a nyári zöldellést, hogy érezze az Agancshegység felől
érkező fenyő- és hóillatot. Néha Rowan is csatlakozott hozzá,
némán ölelte őt, amikor a történtek súlya túlságosan lehúzta
Aelint. Amikor az elvesztett emberi formája fantomvégtagként
kísértette. Máskor, azokon a napokon, amikor tiszta tekintettel,
mosolyogva ébredt, Rowan átváltozott, és kiröppent a hegyi
széllel, végigszáguldott a város, Tölgyváld vagy az Agancs-hegység
felett. Imádta, mindig így tett, amikor gondterhelt vagy őszintén
boldog volt.
Aelin tudta jól, hogy mostanában az utóbbinak köszönhetik a
repüléseket.
És ezért örökké hálás lesz. Azért a fényért, azért az élettel teli
csillogásért Rowan szemében.
Ugyanazért a fényért, amiről tudta jól, az ő szemében ragyog.
Aelin a súlyos függöny után nyúlt, és az erkély kilincséért
tapogatózott. Még egy utolsó mosolyt küldött Rowan felé, majd
kilépett a reggeli napfénybe és hűvös szélbe.
Megdermedt, keze elernyedt az oldalán, ahogy meglátta, mit
hozott a hajnal.
 – Rowan! – suttogta.
Az ágynemű zizegéséből tudta, hogy Rowan azonnal felébredt.
Felé sietett, menet közben húzta fel a nadrágját.
Aelin azonban nem fordult meg, amikor a párja kirontott az
erkélyre. Hogy aztán neki is földbe gyökerezzen a lába.
Némán bámultak maguk elé. Harangok zúgtak fel, kiáltások
harsantak.
De nem félelemből. Hanem meglepetésükben.
Aelin a szájához emelte a kezét, és körbenézett a világ e széles
szeletén.
A hegyi szellő letörölte a könnyeit, dalt hozott magával, ősit és
csodásat. Tölgyváld szívéből érkezett. A föld szívéből.
Rowan összefonta ujjaikat, és döbbenten suttogni kezdett:
– Neked, tűzszívű lány. Ez itt mind csak neked.
Aelin ekkor elsírta magát. Hullani kezdtek a könnyei a
szívében gyúló boldogságtól, ami fényesebben izzott, mint
bármilyen mágia valaha.
Merthogy minden egyes hegyoldalon, Tölgyváld zöld lombjai
alatt, a Theralis-síkság teljes egészén királyláng virágzott.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nem könnyű befejezni egy olyan sorozatot, amin (szó szerint)

fél életemben dolgoztam. És az is éppolyan nehéznek bizonyul,
hogy rendesen köszönetet mondjak mindenkinek, aki szerepet
játszott abban, hogy ez az álmom valóra váljon.
Azt hiszem, a szüleimmel kell kezdenem, akiknek ezt a
könyvet ajánlom, és akiknek olvasás iránti szeretete rám is
átragadt. Köszönöm, hogy minden egyes este olvastatok nekem
gyerekként, hogy sosem mondtátok, túl nagy vagyok már a
tündérmesékhez, és hogy arra biztattatok, kövessem az álmaimat.
Mindez nem jöhetett volna létre az én félelmet nem ismerő,
drága ügynököm, Tamar Rydzinski nélkül. Tamar: huszonkét éves,
publikálatlan íróként kötöttél velem szerződést, és akkor is hittél
ebben a sorozatban, amikor senki más. Megtiszteltetés számomra,
és örömmel tölt el, hogy együtt dolgozhattunk az elmúlt tíz évben
– köszönöm, hogy a bajnokom voltál, az én tündérkeresztanyám,
és ami a legfontosabb, a barátom.
A sorozat megírása során több fantasztikus szerkesztővel is
együtt dolgozhattam. Margaret Miller: köszönöm, hogy kockázatot
vállaltál ezzel a könyvvel, és hogy az évek során rengetegszer
rátapintottál a lényegre, és nagyszerű szerkesztői útmutatást
biztosítottál számomra. A közös munkának köszönhetően jobb
íróvá váltam. Michelle Nagler és Cat Onder: köszönöm a
támogatásotokat, az éleslátásotokat és a kedvességeteket. Laura
Bernier: köszönöm azt a rengeteg segítséget a Tower of Dawn – A
hajnal tornyával kapcsolatban, szuper volt együtt dolgozni rajta.
Bethany Strout: baromi hálás vagyok a Kingdom of Ash –
Felperzselt királyságával kapcsolatos csodás, alapvető fontosságú
visszajelzéseiddel kapcsolatban. A segítségeddel sikerült olyasmit
kihozni ebből a könyvből, amire valóban büszke lehetek. És
Kamilla Benko: nem dolgoztunk még olyan sokat együtt, de már
eddig is nagyon élveztem!
Lynette Noni: köszönöm, köszönöm, köszönöm a regénnyel
kapcsolatos, őrületbe hajlóan zseniális megjegyzéseidet, hogy
többször is elolvastad, és hogy még az utolsó pillanatban is
észrevettél benne dolgokat. Annyira örülök, hogy sok-sok évvel
ezelőtt összetalálkoztunk Ausztráliában.
Köszönet illet mindenkit a Bloomsburynél, aki most vagy a
múltban olyan fáradhatatlanul dolgozott ezeken a könyveken:
Cindy Loh, Cristina Gilbert, Kathleen Farrar, Nigel Newton,
Rebecca McNally, Emma Hopkin, Lizzy Mason, Erica Barmash,
Emily Ritter, Alona Fryman, Alexis Castellanos, Courtney Griffin,
Beth Eller, Jenny Collins, Phoebe Dyer, Nick Parker, Lily Yengle,
Frank Bumbalo, Donna Mark, John Candell, Yelena Safronova,
Melissa Kavonic, Oona Patrick, Liz Byer, Diane Aronson, Kerry
Johnson, Christine Ma, Linda Minton, Chandra Wohleber, Jill
Arnack, Emma Saska, Donna Gauthier, Doug White, Nicholas
Church, Claire Henry, LucyMacKay-Sim, Elise Burns, Andrea
Kearney, Maia Fjord, Laura Main Ellen, Sian Robertson, Emily
Moran, Ian Lamb, Emma Bradshaw, Fabia Ma, Grace Whooley,
Alice Grigg, Joanna Everard, Jacqueline Sells, Tram-Anh Doan,
Beatrice Cross, Jade Westwood, Cesca Hopwood, Jet Purdie, Saskia
Dunn, Sonia Palmisano, Catriona Feeney, Hermione Davis,
Hannah Temby, Grainne Reidy, Kate Sederstrom, Hali Baumstein,
Charlotte Davis, Jennifer Gonzalez, Veronica Gonzalez, Elizabeth
Tzetzo. Szívem mélyéről köszönöm, hogy megszülethetett ez a
sorozat. Imádlak benneteket mind!
Köszönöm a Laura Dail Literary Agency csapatának: igazi
fenegyerekek vagytok, és szeretlek titeket! Giovanna Petta és
Grace Beck: annyira köszönöm a segítségeteket! Jon Cassir és a
CAA csapat: köszönöm, hogy ilyen fantasztikus veletek dolgozni,
és hogy nektek köszönhetően mindig csodás otthonra lelnek a
könyveim. Maura Wogan és Victoria Cook: köszönöm, hogy ilyen
ász jogászcsapatot alkottok. David Arntzen: köszönöm az elmúlt
évek útmutatását és kedvességét. Cassie Homer: köszönöm, hogy
te vagy a lehető legjobb asszisztens a világon! Talexi: köszönöm a
mesés borítókat!
Mélyről jövő, hatalmas köszönet illeti az összes csodálatos
külföldi kiadómat: Bosznia: Sahinpasic, Brazília: Record, Bulgária:
Egmont, Csehország: Albatros, Dánia: Tellerup, Észtország:
Pikoprit, Finnország: Gummerus, Franciaország: Editions du Seuil,
Görögország: Psivhogios, Grúzia: Palitra, Hollandia:
Meulenhof/Van Goor, Horvátország: Fokus, Izrael: Kor’im, Japán:
Villagebooks, Kína: Honghua Culture, Korea: Athena,
Lengyelország: Wilga, Litvánia: Alma Littera, Magyarország:
Könyvmolyképző, Németország: DTV Junior, Norvégia:
Gyldendal, Olaszország: Mondadori, Oroszország: Azbooka
Atticus, Portugália: Marcador, Románia: RAO, Spanyolország:
Santillana & Planeta, Svédország: Modernista, Szerbia: Laguna,
Szlovákia: Slovart, Szlovénia: Ucila International, Taiwan: Sharp
Point Press, Thaiföld: Nanmee Books, Törökország: Dogan Kitap,
Ukrajna: Vivat. Szorítok, hogy egy nap mindannyiótokkal
személyesen is találkozhassak!
 Biztosan nem jutok el idáig, ha nincsenek a legelső olvasóim, a
Fictionpress közösség. Mégis hogy fejezhetném ki a hálámat
mindazért, amit tettetek? A karakterek és a világ iránti
szeretetetek bátorított arra, hogy kiadási lehetőséget keressek.
Köszönöm, hogy végig velem maradtatok!
Az idáig vezető út egyik legjobb része az a rengeteg barát, akire
közben szert tettem. Köszönöm, és végtelenül szeretlek titeket:
Louisse Ang, Steph Brown, Jennifer Kelly, Alice Fanchiang,
Diyana Wan, Laura Ashforth, Alexa Santiago, Rachel Domingo,
Jessica Reigle, Jennifer Armentrout, Christina Hobbs, Lauren
Billings és Kelly Grabowski. Charlie Bowaternek: írói karrierem
egyik fénypontja volt, hogy megismerhettelek, és lenyűgöző
alkotásaid számtalan módon inspirálnak. Köszönöm azt a rengeteg
kemény munkát (és hogy igazi zseni vagy)!
A családomnak: Köszönöm a rendíthetetlen szereteteteket.
Messzebb juttatott, mint hinnétek. Az anyósomnak és apósomnak,
Lindának és Dennisnek: köszönöm, hogy így gondoskodtatok
rólam és Joshról az elmúlt hónapokban (na jó, legyünk őszinték, az
elmúlt tizennégy évben!), és hogy ilyen csodás és önzetlen
nagyszülők vagytok.
És persze neked is köszönöm, drága olvasóm! Szívem minden
hálájával köszönök mindent. Nélküled mindez nem jöhetett volna
létre. Még vagy ezer oldalt tudnék írni arról, hogy mennyire hálás
vagyok és leszek is örökké. De végül csak azt tudom mondani,
hogy remélem, bármiről álmodsz is, teljesül. Remélem, hogy teljes
szíveddel kergeted majd azokat az álmokat, remélem, hogy
mindaddig dolgozol értük, amíg be nem teljesülnek, nem számít,
mennyire esélytelennek tűnnek. Higgy magadban, még akkor is,
ha úgy tűnik, a világ nem hisz! Menni fog. Igenis sikerülni fog!
Szorítok érted.
 Annie-nek, az én négylábú társamnak és (másik) legjobb
barátomnak: Mellettem ültél (…vagy az ölemben, a kanapén, a
lábamnál), míg ezeket a könyveket írtam. Ha tudnék, végtelen
mennyiségű nyulas jutalomfalatot vennék neked azért a feltétel
nélküli szeretetért, amit irántam tanúsítottál – és azért a rengeteg
boldogságért, amit okoztál. Örökkön örökké szeretni foglak,
kiskutyám!
Joshnak, a férjemnek, a carranamomnak, a páromnak: Mit is
mondhatnék? Közel olyan régóta ismerlek, mint amióta ezeken a
könyveken dolgozom – és micsoda út áll mögöttünk! Minden
egyes nap boldogan és hálásan ébredek, amiért együtt járhattuk
végig. Köszönöm, hogy így gondoskodtál rólam, hogy a legjobb
barátom vagy, hogy megnevettetsz, és magaddal húzol, amikor úgy
érzem, képtelen vagyok továbbmenni. Nélküled nem sikerült
volna, és annyira izgatott vagyok, hatalmas áldásnak élem meg,
hogy tovább folytathatjuk együtt az utunkat.
És végül Tarannak: végig te voltál a cél, pajti. Bár nem tudtam,
egész életemben feléd tartottam. Tökéletes vagy, csodálatos, az én
büszkeségem. Ezekre a korai hónapokra nem fogsz emlékezni, de
valahogy tökéletes időzítésnek érzem, hogy pont akkor tettem
pontot ezeknek a könyveknek a végére, amikor megérkeztél. Az
életem egy fejezete valóban lezárul, és kezdődik a következő.
Most, hogy ez előtt a válaszút előtt állok, szeretném, hogy tudd,
bármerre visz is az utad, Taran, remélem, végig boldogság, csodák
és szerencse kísér majd. Remélem, bátorság, együttérzés és
kíváncsiság fog vezérelni. Remélem, nyitva tartod a szemed és a
szíved is, és mindig a járatlan utat választod majd. De főként azt
remélem, hogy tudod, nem számít, milyen utat jársz be, milyen
messzire visz, én mindig szeretni foglak. A világ végéig.