Alekszandr Ivanovics Kuprin

Szulamit

TÉGY ENGEM
MINT EGY PECSÉTET A TE SZÍVEDRE,
MINT EGY PECSÉTET A TE KARODRA,
MERT ERŐS A SZERELEM, MINT A HALÁL,
KEMÉNY, MINT A SÍR A BUZGÓ SZERELEM;
LÁNGJAI TŰZNEK LÁNGJAI

[Énekek Éneke]

"És felövezte a király Szulamitot drága nyakláncokkal, tiszta igazgyöngyökből,

amelyeket alattvalói a Perzsa-tengerből halásztak ki, és a lány testének
melegétől a gyöngy eleven fényt és finom ragyogást kapott. És a korall is
pirosabban csillogott napbarnította mellén, és megélénkült a türkiz ujjain, és
kezében sustorgó szikrát szórtak azok a sárga borostyán csecsebecsék,
amelyeket a messzi északi tengerpartról hoztak ajándékba Salamon királynak a
tiruszi Hirám merész hajósai... És ím, szerelem költözött Salamon király szívébe,
a királyok királya és a bölcsek bölcse szívébe: első és utolsó szerelme.

Sok évszázad pergett le azóta. Jöttek országok és fejedelmek, s eltűntek

nyomtalanul, mint a sivatagon végigsöprő szél. Jöttek hosszú, kegyetlen háborúk,
melyek után a hadvezérek nevei évszázadokon át ragyogtak, mint a véres
csillagok, de az idő emléküket is elmosta.

De a szegény szőlőbeli leányka és a hatalmas király szerelme sohasem múlik el, és

nem megy feledésbe, mert erős, mint a halál, a szerelem, mert minden szerető
asszony királynő, mert a szerelem gyönyörűséges!"

A költői szépségű elbeszélés művészi parafrázisa a salamoni Énekek Éneké-nek:

az író újrateremtő fantáziája nyomán színpompás képekben elevenedik meg a
véresen kegyetlen és buján érzéki ókori Kelet világa.
 Első bekezdés

Még nem érte el a férfikor delét, a negyvenötödik esztendőt Salamon király, de

bölcsességének és szépségének, bőkezűségének s udvara pompájának híre
messze elterjedt Palesztina határain túl. Asszíriában és Föníciában, Felső- és
Alsó-Egyiptomban, az ősi Tiberisztől Jemenig és Izmarától Perszepoliszig, a
Fekete-tenger partvidékén és a Földközi-tenger szigetein mindenütt csodálattal
emlegették a nevét, mert nem volt hozzá hasonlatos a királyok között, míg csak
élt.

Izrael kivonulása utáni 480-ik esztendőben, uralkodása negyedik évében, Siván

hónapjában kezdte meg a király az Úr nagytemplomának építését a Moria-hegyen
és a palota építését Jeruzsálemben. Nyolcvanezer kőfaragó és hetvenezer
teherhordó dolgozott szüntelen a hegyekben és a külvárosokban,
harmincnyolcezer favágó pedig tízezres csoportokban, felváltva indult
Libanonba, ahol álló hónapot töltött olyan keserves munkában, hogy utána két
hónapot kellett pihennie. Ezer meg ezer munkás ácsolta tutajjá a ledöntött
szálfákat, és a tengerészek százai úsztatták le Jaffába, ahol az esztergályos-
és asztalosmunkában jártas tirusziak dolgozták fel. Csupán a gizehi Khefren-,
Kheopsz- és Menkaura-piramisok építésénél alkalmaztak ilyen teméntelen sok
munkást.

Háromezer-hatszáz felügyelő vigyázott a munkára, a felügyelőkre pedig Azaria

őrködött, Náthán fia, kegyetlen és buzgó ember, akiről az a hír járta, hogy
sohasem alszik, mert gyógyíthatatlan belső kór lángja emészti. A palota és a
szentély valamennyi tervét, az ablakok rajzait, a falak és a trónszékek díszeit
Hirám-Avia szidoni építész készítette, egy Naftali törzsbeli rézműves fia.

Hét esztendő múlva, Bul hónapjában, elkészült az Úr temploma és a

tizenharmadik esztendőben a királyi palota. A libanoni cédrusgerendákért, a
ciprus- és olajfa deszkákért, a szittim- és tarziszfákért, a faragott és csiszolt,
hatalmas, értékes kövekért, a bíborért, a nemes bőrért, az arannyal kivarrott
bisszusért, az égszínkék gyapjúszövetekért, az elefántcsontért és a vörös
báránybőrért, a vasért, az ónixért és a rengeteg márványért, a drágakövekért,
aranyláncokért, koszorúkért, zsinórokért, csatokért, hálókért, tálcákért,
lámpákért, virágokért, gyertyatartókért, aranyos kapcsokért az ajtókra és az
aranyszögekért, amelyek egyenként hatvan sékelt nyomtak, az arannyal kivert
kelyhekért és tálakért, a vésett és mozaikdíszítésekért, az öntött és kőből
faragott oroszlánokért, kerubokért, ökrökért, pálmákért és ananászokért húsz
várost és falut ajándékozott Salamon az építész névrokonának, Hirám tiruszi
királynak, és Hirám ezt az ajándékot csekélynek találta; olyan hallatlan
fényűzéssel épült az Úr szentélye, Salamon palotája és a kis palota Millóban, az
uralkodó felesége, a szépséges Asztisz, Szusszakim egyiptomi fáraó leánya
számára. A mahagónifát, amelyből később a folyosók és lépcsők korlátjai,
hangszerek és a szent könyvek kötése készült, Sába királynője küldte ajándékul
Salamon királynak, a bölcs és gyönyörű Balkisz, oly temérdek illatos füstölővel, jó
szagú olajjal és drága illatszerrel együtt, amennyit eddig még sosem láttak
Izraelben.

A király gazdagsága évről évre növekedett. Minden esztendőben háromszor

tértek meg a kikötőbe a hajói, a "Tarzisz", amely a Földközi-tengeren járt és a
"Hirám", amely a Fekete-tengeren vitorlázott. Elefántcsontot hoztak Afrikából,
majmokat, pávákat és antilopokat; gazdagon ékesített szekereket Egyiptomból,
élő tigriseket és oroszlánokat, valamint állati bőröket és szőrmét
Mezopotámiából, hófehér lovakat Kuvából, aranyhomokot Parvaimból,
hatszázhatvan talentumnyit minden esztendőben, mahagónifát, ébenfát és
szantálfát Ofir országából, tarka szövésű asszír és csodálatos mintájú kalahi
szőnyegeket: Tiglat-Pilézer király ajándékait, művészi mozaikokat Ninivéből,
Nemrótból és Szárgonból; káprázatos mintájú szöveteket Hatuárból; arannyal
kivert serlegeket Tiruszból; Szidonból színes üvegeket, Puntból pedig, a Bab el-
Mandeb vidékéről, ritka illatszereket: nárdust, áloét, fahéjat, sáfrányt, ámbrát,
mósuszt, mirhát és tömjént, amelyeknek birtoklásáért nemegyszer véres
háborúkat kezdtek az egyiptomi fáraók.

Az ezüst Salamon király idejében olyan értéktelen lett, mint az egyszerű kő, a
mahagóni pedig nem drágább a közönséges szikomornál, amely a völgyekben nő.

Porfírral borított kőfürdőket, márvány vízmedencéket és hűsítő szökőkutakat

építtetett a király, megparancsolván, hogy a vizet a Kedronba ömlő hegyi
forrásokból vezessék beléjük, a palotát pedig kertekkel és ligetekkel vette
körül, és szőlőt ültetett Bál-Hamonban.

Negyvenezer öszvér és szekeres ló állott Salamon istállóiban, tizenkétezer meg

a lovasság számára; naponta hordták be a tartományokból az árpát és a szalmát
az állatoknak. Tíz hízott ökör és húsz legelésre fogott, harminc mérő búzaliszt
és hatvan másfajta, száz akó különféle bor, háromszáz birka, azonfelül tömött
baromfi, szarvas, vadkecske és dámvad ment át naponta a tizenkét felügyelő
kezén, és került Salamon asztalára. Az ötszáz legerősebb és legbátrabb harcos
közül hatvan állt váltakozva őrséget a palota belső termeiben. Ötszáz,
aranylemezzel borított pajzsot készíttetett a király testőrei számára.

Második bekezdés

Nem tagadott meg magától semmit a király, és nem vont meg szívétől semminemű
mulatozást. Hétszáz felesége volt és háromszáz ágyasa, nem számolva a
rabnőket és táncosnőket. És mindahányat elárasztotta szerelmével Salamon,
mert Isten a szenvedély oly kiapadhatatlan erejével ajándékozta meg, amilyen
nem volt a közönséges halandónak. Szerette a fehér arcú, fekete szemű, piros
ajkú hitteus leányokat ragyogó, de pillanatnyi szépségükért, amely éppoly korán s
pompásan virul és éppoly hamar hervad el, mint a nárcisz virága; a barna bőrű,
magas termetű, lángoló filiszteus nőket kemény szálú, göndör hajukkal, akik
csengő arany karperecet hordtak csuklójukon, aranyabroncsot a vállukon és
széles aranykötőt mindkét bokájukon, vékony lánccal fűzve össze őket; a
gyengéd, kicsiny, hajlékony, gyönyörű testű ammoreai leányokat, akiknek hűsége
és alázata a szerelemben közmondásossá vált; Asszíria asszonyait, akik festékkel
színezték hosszabbra szemüket, és kék csillagokat marattak homlokukra és
orcáikra; a művelt, vidám és szellemes szidoni leányokat, akik jól tudtak énekelni,
táncolni, valamint hárfán, lanton és fuvolán játszani dobkísérettel; a sárga bőrű
egyiptomi nőket, akik fáradhatatlanok a szerelemben és őrültek a
féltékenységben; a kéjvágyó babiloni leányokat, kiknek egész teste márványsima
a ruha alatt, mivel különös kenőccsel eltüntetik a pihét; Baktria szüzeit, akik
hajukat és körmüket tűzpirosra festik és bő bugyogót hordanak; a szótlan,
szemérmes moabita leányokat, akiknek dús keble hűvös a legperzselőbb nyári
éjszakán is; a gondtalan és tékozló ammonita leányokat, akiknek lángvörös a
hajuk, és oly fehér a testük, hogy világít a sötétben; a törékeny, kék szemű,
lenszőke hajú és illatos bőrű nőket, akiket északról hoztak, Baalbeken át, és
akiknek nyelve ismeretlen volt Palesztina valamennyi lakosa számára. Ezenkívül
szerette még a király Júdea és Izrael sok leányát és asszonyát.

És megosztotta ágyát Balkisz-Makédával, Sába királynőjével, aki szépségével,

bölcsességével és a szerelem művészetében való jártasságával felülmúlta a világ
összes asszonyait; és a szunamita Abisággal, aki Dávid király öreg napjait
édesítette meg, ezzel a mosolygós, halk szépséggel, akiért Salamon a halálba
küldte bátyját, Adoniát, Benajának, Jojada fiának keze által. És a szőlőbeli
szegény leánnyal, Szulamittal, az egyetlennel az asszonyok között, kit szívével-
lelkével szeretett a király.
Gyaloghintót készíttetett magának Salamon a legjobb cédrusfából,
ezüstoszlopokkal, fekvő oroszlánt ábrázoló aranyos könyöklővel, tiruszi
bíborszövetből készült sátorral. A sátor belsejét aranyos hímzés és drágakövek
ékesítették, a jeruzsálemi asszonyok és leányok szerelmi ajándékai. És amikor a
karcsú, fekete rabszolgák a nagy ünnepeken végighordozták a nép között
Salamont, valójában olyan gyönyörű volt a király, mint a Sáron-völgy lilioma!

Arca sápadt volt, ajka akár a tűzpiros szalag, hullámos haja kékesfeketébe
játszó, s benne - a bölcsesség ékessége - néhány ősz szál csillogott, mint a
Hermon fekete szikláiról lezúduló hegyi patakok ezüstös fonala; ezüst szál villant
fekete szakállában is, melyet az asszír királyok szokása szerint szabályos, apró
gyűrűkbe font.

A király szeme pedig sötét volt, mint a legsötétebb agát, mint az ég holdtalan
nyári éjszakán, pillája pedig, amint nyílként rebbent, olyan volt, mint valami
fekete sugár fekete csillag körül. És nem volt ember széles e világon, aki el tudta
volna viselni Salamon pillantását anélkül, hogy le ne sütötte volna a szemét. És a
harag villáma szemében a földre döntötte a halandót.

De voltak pillanatai az őszinte vigasságnak, amikor a király mámoros volt a

szerelemtől, vagy a bortól, vagy a hatalom édességétől, vagy a találó, bölcs és
szép szónak örvendezett; ilyenkor félig lecsukódtak hosszú pillái, kékes árnyékot
vetve derült arcára, szemében pedig, mint fekete gyémántban a szikra,
fellobbant a kedves mosoly meleg fénye; s aki látta ezt a mosolyt, kész volt
odaadni érette testét-lelkét: olyan leírhatatlanul gyönyörű volt. Salamon király
puszta neve hallása megremegtette az asszonyok szívét, mint az elcsurranó
mirha illata, mely szerelmes éjszakákra emlékeztet.

A király keze finom volt, fehér, meleg és szép, mint az asszonyoké, de az életnek
olyan túláradó ereje rejlett benne, hogy ha rátette tenyerét a beteg fejére,
nyomban meggyógyította a főfájást, görcsöt, kínzó búskomorságot és az
őrjöngést is. Bal keze mutatóujján vérpiros aszterixből való gemmát hordott,
amely hat gyöngyszínű sugarat lövellt. Sok száz esztendős volt e gyűrű, és a kő
alsó lapjába egy régi, letűnt nép nyelvén e mondás volt belevésve: "Minden
mulandó."

És olyan óriási volt a király lelkének hatalma, hogy még az állatok is

engedelmeskedtek neki: az oroszlánok és a tigrisek a lábánál csúsztak,
pofájukkal térdéhez törleszkedtek, és kezét nyalták érdes nyelvükkel, mikor
belépett ketrecükbe. És a király, aki örömöt lelt a drágakövek csillogó fényében,
a jó szagú egyiptomi gyanták illatában, a könnyű szövetek finom simításában, az
édes muzsikában, a szikrázó vörös bor nemes ízében, amely a metszett ninivei
serlegben villog - szívesen simogatta az oroszlán zord sörényét, a fekete párduc
bársonyos szőrét és a foltos leopárdkölykök finom mancsait, szívesen hallgatta a
vadállatok bömbölését, nézte erős és pompás mozdulataikat, és szívta be
vérengző leheletük forró szagát.

Így írta le Salamon királyt Jozafát, Ahilud fia.

 Harmadik bekezdés

"Amiért nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, nem kérted
ellenségeid életét, hanem bölcsességet, íme, Én a te szavaid szerint cselekszem.
És ím adok neked bölcs és értő szívet, hogy hozzád hasonló nem volt a földön te
előtted, és utánad sem lesz senki hozzád hasonlatos."

Így szólt Salamonhoz az Úr, és szavára megismerte a király a világ rendjét és az

elemek mozgatóerejét, átlátta az idők kezdetét, végét és közepét, behatolt az
események örökös hullámszerű körforgásának nagy titkába; Biblosz, Akra,
Szárgon, Borszippa és Ninive asztronómusaitól megtanulta követni a csillagok
állásának változásait és az évgyűrűket. Ismerte továbbá minden állat
természetét, és kitalálta a vadállatok érzéseit is, értette a szelek keletkezését
és irányát, a növények különböző tulajdonságait és a füvek gyógyító erejét.

Az emberi szív szándéka mély kút, de belőle is tudott meríteni a bölcs király.
Szavakból, hangból, szemekből, kézmozdulatokból oly világosan olvasta ki a lélek
legrejtettebb titkait, mint betűket a nyitott könyvből. És ezért Palesztina
minden vidékéről seregestül járult hozzá a nép, igazságot, tanácsot, segítséget,
vitás ügyek eldöntését, valamint rejtélyes jelek és álmok megfejtését kérve. És
Salamon mélyenszántó, bölcs válaszait csodálták az emberek.

Háromezer példabeszédet költött Salamon és ezeröt éneket. Két ügyes és sebes

kezű írnokának, Elihorefnek és Ahijának mondta őket tollba, Sziva fiainak,
azután összehasonlította a kettő írását. Gondolatait mindig pompás formába
öntötte, mert átlátszó szardonixkehelyben nyugvó aranyalmához hasonló a
szépen kimondott szó, és mert éles a bölcsek szava, mint a kés, erős, mint a
bevert szög, és alkotói mind az Egyetlen Pásztortól valóak. "A szó: az emberi szív
dobbanásának szikrája" - mondogatta a király. És Salamon bölcsessége felülmúlta
Kelet fiainak és az egyiptomiaknak minden bölcsességét. Bölcsebb volt az
ezrahita Etonnál, Hemánnál, valamint Hilkolnál és Dodránál, Mahol fiainál. De
megunta a közönséges emberi bölcsesség szépségét, mely elvesztette régi
becsét. Nyugtalan és fürkésző ésszel szomjazta azt a legnagyobb bölcsességet,
amely az Urat vezette ősidőktől fogva, még mielőtt teremtményeit
megteremtette, a kezdet kezdetén, a Föld teremtése előtt, azt a bölcsességet,
amely az Úr segítőtársa volt, amikor meghúzta a mindenség körvonalát a végtelen
űrben. És ezt nem találta Salamon.
Tanulmányozta a király a kaldeus és a ninivei mágusok tanítását, az abidoszi,
szaiszi és memfiszi asztrológusok tanítását, a varázslók, misztagógusok és az
asszír epoptusok titkait, valamint a baktriai és a perszepoliszi jósokéit is, de
meggyőződött róla, hogy tudományuk csupán emberi tudás.

És kereste a bölcsességet a régi pogány vallások titkos szertartásaiban, és ezért

bálványát látogatta, és áldozatokat mutatott be a hatalmas libanoni Bálnak, akit
Melkart néven tiszteltek, a teremtés és rombolás istenének, a hajózás
védőjének, Tiruszban és Szidonban; akit Ammonnak hívtak a szivai oázisban, ahol
bálványa bólintott, mutatva az utat az ünnepi menetnek; Bélnek a kaldeusoknál,
Molochnak a kánaánbelieknél; és hódolt hitvesének is: a rettenetes és kéjvágyó
Asztarténak, akit más országok templomaiban Istár, Iszár, Baltisz, Asera,
Isztár-Belit és Atargatisz néven imádtak. Olajat és tömjént áldozott az
egyiptomi Ízisznek és Ozirisznek, a fivérnek és nővérnek, akik házasságban
egyesültek még anyjuk méhében, s ott nemzették Hórusz istent, és Derketónak,
a hal alakú tiruszi istennőnek, és a sakálfejű Anubisznak, a balzsamozás
istenének, és a babiloni Oánnak, a filiszteus Dagonnak, az asszír Avdenának,
Utszabának, a ninivei bálványnak és a komor Kibelének, és Bél-Merodochnak,
Babilon védelmezőjének, a Jupiter csillagzat istenének, a kaldeus Ornak, az őrök
tűz istenének, és a titokzatos Omorogának, az istenek ősanyjának, akit Bél két
részre vágott, belőlük teremtve az eget és a földet, fejéből pedig az embereket;
valamint hódolt a király Atanisz istennőnek is, akinek tiszteletére Fönícia, Líbia,
Arménia és Perzsia szüzei odaadták testüket a vándoroknak, mint szent
áldozatot, a templom küszöbén.

De nem talált mást a király a pogány szertartásokban, csak mámort, éjszakai

orgiákat, paráználkodást, vérfertőzést és fajtalan szenvedélyt, és tanaikban
ámítást és csalást látott. De egyetlen alattvalójának sem tiltotta meg, hogy
áldozatot mutasson be bármely istennek, sőt maga is bálványt emeltetett az
Olajfák hegyén Hamosznak, a moabita förtelemnek, mert erre kérte a gyönyörű,
álmodozó moabita Elloa, akit abban az időben legjobban kedvelt feleségei közül.
Csak egyet büntetett halállal Salamon: a gyermekáldozatot.

És keresései során rájött a király, hogy az emberek fiainak és az állatoknak

azonos a sorsuk: ugyanúgy halnak meg ezek is, mint azok, hogy egy és ugyanaz a
lehelete mindkettőnek, és nincsen az embernek fölénye az állat felett. És
megértette a király, hogy a nagy bölcsesség nagy szomorúsággal jár, és aki
gyarapítja tudását - növeli bánatát is. És megtudta azt is, hogy néha nevetés
közben is fájhat a szív és az öröm bánattal végződik. És egy reggel először
mondta tollba ezt Elihorefnek és Ahijának:
- Hiúságok hiúsága minden és a lélek sóvárgása - így mondja a Prédikátor.

De akkor még nem tudta a király, hogy hamarosan olyan szelíd és lángoló, olyan
odaadó és gyönyörű szerelmet küld neki az Úr, mely egymagában drágább minden
gazdagságnál, dicsőségnél és bölcsességnél, drágább magánál az életnél is, mert
az életet sem kíméli és nem fél a haláltól.
 Negyedik bekezdés

A király szőlőskertje Bál-Hamonban volt, a Bat-el-Háb déli lejtőjén, nyugatra

Moloch bálványától; szívesen elvonult ide a király a mély töprengések óráiban.
Gránátalmafák, olajfák és vadalmafák, cédrusokkal és ciprusokkal vegyesen
szegélyezték háromoldalt a hegy felől, a negyediken magas kőfal választotta el
az úttól. A többi szőlő, amely körben feküdt, szintén Salamoné volt; az őröknek
adta bérbe, ezer ezüstpénzért.

Hajnalban végződött csak a palotában a dús lakoma, amelyet az asszír király, a

dicső Tiglat-Pilézer követeinek tiszteletére adott Izrael királya. Ezen a reggelen
nem jött álom Salamon szemére, bár fáradt volt. Sem a bor, sem a méhsör nem
bódította el a kemény asszír fejeket és nem oldotta meg ravasz nyelvüket. De a
bölcs király éles elméje már megelőzte terveiket, és már szövögette a politika
finom hálóját, amelybe bele fognak esni ezek a gőgös szemű, ravasz beszédű,
méltóságteljes emberek. Megőrzi a szükséges jó viszonyt Asszíria uralkodójával,
és ugyanakkor a tiruszi Hirámhoz fűződő örök barátsága révén megóvja a
rablástól országát, amely a szűk házakkal szegélyezett, keskeny sikátorok
pincéiben rejlő mérhetetlen kincseivel már régóta magára vonta a keleti
uralkodók mohó tekintetét.

E hajnalon hát Salamon felvitette magát a Bat-el-Háb hegyére. Gyaloghintóját

messze az úton hagyta, és most egymagában ül egy egyszerű fapadon, a szőlő
felett, a fák árnyékában, amelyek ágaik között még őrzik az éjszaka harmatos
hűvösségét. Közönséges fehér palást van a királyon, jobb vállán és baloldalt egy-
egy zöld aranyból készült egyiptomi kapocs tartja össze, összehajló
krokodilusokat ábrázolva: Szebek isten jelképét. Keze mozdulatlanul nyugszik
térdén, szeme pedig, mély gondolatoktól beárnyékolva, rebbenés nélkül figyel
kelet felé, a Holt-tenger irányába: arra, ahol az Anaze-hegy kerek orma fölött
most bukkan fel lángolva a nap.

Reggel szél fúj kelet felől, és virágzó szőlő illatát hozza: a rezeda és az erjedő
bor illatát. A sötét ciprusfák komolyan ingatják karcsú koronájukat, és gyantás
leheletet árasztanak. Fürgén csacsognak egymással az olajfák ezüstöszöld
levelei.

Ekkor Salamon felemelkedik, és hallgatózni kezd. Kedves női hang, csengő és

tiszta, mint e harmatos reggel, énekel valahol nem messze, a fák mögött. Az
egyszerű, lágy dallam úgy csörgedezik, mint a csengő hegyi patak, ugyanazt a pár
hangot ismételve. És igénytelen, kecses bája az elérzékenyülés szótlan mosolyát
villantja meg a király szemében.

A hang egyre közelebbről hallatszik. Itt cseng már a terebélyes cédrusok mögül,
a borókabokrok sűrű zöldje mögül.

Ekkor a király óvatosan széthajtja az ágakat, csendesen átsurran a szúrós

bokrok között, és kilép a szabadba.

Előtte, a nagy sárga terméskövekből rakott, alacsony kerítés mögött szőlőskert

emelkedik. Lenge kék ruhába öltözött fiatal lány jár a karók sorai között, lehajol
némelyik fölé, megint felegyenesedik és énekel. Rozsdavörös haja lángol a nap
sugaraiban.
Míg meghűsűl a nap és az árnyékok elmúlnak,
térj meg, és légy hasonló, én szerelmesem, az őzhöz,
vagy a szarvasoknak fiához a Béther hegyein.

Így énekel a lány, közben kötözgeti a szőlőt, és lassan mind lejjebb ereszkedik, a
kőfal felé, amely mögött a király áll. Egyedül van a lány - senki sem látja, és senki
sem hallja; megrészegíti a virágzó szőlő illata, a reggel örömteli frissesége és a
forró vér buzogása szívében: s az értetlen kis ének szavai maguktól születnek
ajkán, és elsodorja a szél örök feledésbe:

Fogjátok meg nékünk a rókákat, a rókafiakat,

akik a szőlőket elpusztítják;
mert a mi szőlőink virágban vannak.

Közben leér egészen a falig, és nem véve észre a királyt, megfordul, s könnyedén
megy fölfelé a lankás emelkedőn. Már tompábban száll az ének:

Fuss, én szerelmesem,
és légy hasonló a vadkecskéhez,
vagy a szarvasnak fiához, a drága
füveknek hegyein!

Hirtelen elhallgat, és oly mélyen lehajol, hogy a szőlő egészen eltakarja.

Ekkor megszólal Salamon bársonyos hangon:

- Leányka, mutasd meg arcodat, hadd halljam még hangodat.

A lány gyorsan felegyenesedik, és arcát a király felé fordítja. E pillanatban

hirtelen erős szél támad, és megcibálja a könnyű ruhát, és szorosan odacsavarja
a teste köré és a lábai közé. És egy szempillantásig, míg háttal nem fordul a
szélnek, látja a király a lányka egész testét a ruha alatt, szinte meztelenül,
karcsú, magas alakját, tizenhárom éve erős virágzásában; látja kicsiny, kerek,
kemény melleit és a bimbók dudorát, amelytől sugarasan redőződik a ruha,
csésze alakú, kerek hasát és a mély vonalat, amely alulról felfelé futva
elválasztja lábait egymástól és kétfelé ágazik a domború csípők irányában.

- Mert a te hangod édes és a te arcod kedves nekem! - mondja Salamon.

Közelebb jön a lány, és remegőn, elragadtatással néz a királyra. Napbarnította,

élénk színű arca leírhatatlanul gyönyörű. Tömött, sűrű, sötétvörös haja, melybe
két égőpiros pipacsot tűzött, megszámlálhatatlan göndör csigával borítja vállát,
végigfut a hátán, és úgy lángol a napsugarak tüzében, mint az aranyos bíbor.
Maga készítette, száraz, vörös bogyókból fűzött nyakéke kedvesen és ártatlanul
fonja körül kettős láncban sötét, magas és karcsú nyakát.

- Észre sem vettelek! - szólal meg lágyan, és hangja úgy cseng, mint a fuvola
éneke. - Honnan jössz?

- Olyan szépen énekeltél, leányka!

A leány szégyenlősen lesüti szemét és elpirul, de hosszú pillái alatt és ajka

szögletében rejtett mosoly táncol.

- A szerelmesedről énekeltél. Olyan könnyű ő, mint a vadkecske, mint a fiatal

hegyi szarvas. Bizonyára nagyon szép a te szerelmesed, leányka, ugye?

Felnevet a lány, olyan csengőn és dallamosan, mintha ezüstpénz záporozna

aranytálra.

- Nekem nincs szerelmesem. Csak úgy énekeltem. Nem volt nekem még
szerelmesem... .

Mindketten hallgatnak egy percig, és merőn, mosoly nélkül nézik egymást... A

madarak hangosan feleselnek az ágakon. A leányka keble sebesen hullámzik a
vékony vászon alatt.
- Nem hiszek neked, gyönyörűségem. Olyan szép vagy...

- Gúnyolódsz rajtam. Ide nézz, hogy lebarnultam...

Felemeli kicsiny, sötét kezét, és a bő ujj könnyedén csúszik lefelé, vállára,

felfedve könyökét, amely oly finom, kerek, kislányos. És így szól panaszosan:

- Megharagudtak rám az én bátyáim, és ide állítottak őrizni a szőlőt, és látod:

hogy megbarnított a nap!

- Ó, nem, csak még szebbé tett téged, te, asszonyok legszebbike! Most, amikor
nevettél, kivillantak a fogaid: olyanok, mint két frissen fürdetett, hófehér
bárány, és egyiknek sincs semmi hibája. Fürtjeid alatt orcáid, mint egy
gránátalma két fele. Ajkad tűzpiros, gyönyörűség ránézni. Hajad pedig... Tudod,
mire hasonlít a hajad? Láttad már, amint a Gileád hegyéről este leereszkedik a
nyáj? Ellepi az egész hegyet, csúcsától a lábáig, és az alkony pírjában, a porban
éppoly pirosnak és hullámzónak látszik, mint a te fürtjeid. Szemed mély, mint
Hesbon tava a Batrabbim-kapunál. Ó, milyen gyönyörű vagy! Nyakad egyenes és
karcsú, mint Dávid tornya!

- Mint Dávid tornya! - ismétli a lány mámorosan.

- Igen, igen, te, asszonyok legszebbike. Ezer pajzs függesztetett fel Dávid
tornyán, és mind a legyőzött vezérek pajzsai. Én is felakasztatom pajzsomat a te
tornyodra...

- Ó, beszélj, beszélj még...

- S mikor hívásomra megfordultál, és a szél meglebbent, ruhád alatt

megpillantottam mellbimbóidat, és azt gondoltam: akár két kicsiny vadkecske,
mely liliomok között legel. Olyan a termeted, mint a pálma és kebleid, mint a
szőlő fürtjei.

A leányka gyengén felsikolt, szemét elfödi tenyerével, keblét pedig könyökével, s

úgy elpirul, hogy még füle és nyaka is bíborszínbe borul.

- És láttam csípődet is. Olyan karcsú, mint a drága mívű váza - mesteri kéz műve.
Vedd el a kezedet, leányka. Mutasd meg az arcodat.

Engedelmesen leereszti kezét a lány. Sötét, aranyos fény árad Salamon

szeméből, elbűvöli, elbágyasztja, és édes, forró remegéssel ömlik szét bőrén.
- Ki vagy te, mondd meg? - kérdi lassan, csodálattal. - Még sohasem láttam
hozzád hasonlót.

- Pásztor vagyok, szépségem. Gyönyörű, fehér juhnyájat legeltetek a hegyeken,

ahol a zöld fű között nárcisz tarkállik. Eljössz-e énhozzám, az én legelőmre?

A lány azonban csendesen rázza a fejét:

- Talán azt gondolod, elhiszem neked? Arcodat nem fújta ki a szél és nem égette
le a nap, kezed fehér. Köntösöd drága anyagból készült, és egyetlen csatja felér
egyesztendei bérrel, amelyet bátyáim fizetnek a szőlőért Adoniramnak, a király
adószedőjének. Onnan jöttél, a fal mögül... Ugye, te közülük való vagy, a király
kíséretéből? Mintha láttalak volna egyszer nagy ünnepen, sőt emlékszem is,
futottam a kocsid után.

- Eltaláltad, lányka. Előtted nehéz titkolni valamit is. Nem vagy te arra való, hogy
a pásztor nyáját terelgesd. Igen, a király kíséretéből való vagyok. A főszakácsa
vagyok a királynak. És akkor láthattál engem, amikor Aminodab szekerén
vonultam végig húsvét ünnepén. De minek állsz olyan messzire tőlem? Jöjj
közelebb, szép húgom! Ülj ide a kerítésre, és mesélj nekem valamit magadról.
Mondd, mi a neved?

- Szulamit - feleli a lány.

- Miért haragudtak meg rád a bátyáid, Szulamit?

- Szégyellek erről beszélni. Pénzt kaptak a borért, és engem elküldtek a városba

kenyeret és kecskesajtot vásárolni. Én pedig...

- Elveszítetted a pénzt?

- Nem, rosszabb...

Mélyen lehajtja a fejét és úgy súgja:

- A kenyéren és sajton kívül vettem még egy kevés, icipici rózsaolajat az

óvárosban, az egyiptomiaknál.

- És eltitkoltad bátyáid elől?

- Igen...

És alig hallhatóan suttogja:

- Oly pompás illata van a rózsaolajnak!

A király nyájasan megsimogatja az érdes kis kezet.

- Bizonyára unatkozol itt egyedül a szőlőben?

- Nem. Dolgozom, énekelek... Délben enni hoznak, este pedig felvált egyik
fivérem. Néha mandragóragyökeret ások ki, amelyek apró emberkékre
hasonlítanak... Megveszik tőlünk a kaldeus kereskedők. Azt mondják, álomitalt
készítenek belőlük... Mondd, igaz-e, hogy a mandragóra bogyói segítenek a
szerelemben?

- Nem, Szulamit: a szerelemben csak a szerelem segít. Mondd, van-e apád,

anyád?

- Csak anyám van. Apám két esztendeje halt meg. Fivéreim mindketten idősebbek
nálam, és apám első házasságából származnak, a másodikból pedig én és a húgom.

- A húgod is olyan szép, mint te?

- Még kicsiny. Csak kilencéves.

A király elneveti magát, lassan átöleli és mellére vonja Szulamitot, és ezt súgja a
fülébe:

- Kilencéves... Szóval, még nincs olyan melle, mint neked? Olyan büszke, olyan
forró melle!

A lány hallgat, szégyenpírtól és boldogságtól ég. Szeme ragyog és elborul, boldog

mosoly felhőzi. A király érzi a kezében a lány szívének heves dobogását.

- Ruhád melegsége illatosabb, mint a mirha, mint a nárdus - mondja, és ajka

forrón érinti a lány fülét. - És amikor lélegzel, érzem orrcimpáid illatát, olyan,
mint az almáé. Szép húgom, szerelmesem, rabul ejtetted szívem szemednek
egyetlen pillantásával, azzal a füzérrel a nyakadon!

- Ó, ne nézz rám! - esdekel Szulamit. - Szemed lángra gyújt.

És maga hajtja hátra derekát, és fejét Salamon mellére ejti. Ajka piroslik a
ragyogó fogak felett, szemhéja reszket a kínzó vágyakozástól. Salamon mohón
tapad szájával a hívó szájhoz. Érzi az ajkak lángolását, a fogak simaságát, a nyelv
édes nedvességét, és maga is ég, oly tűrhetetlen vágyakozással, amelyet még
sohasem érzett.

Így múlik el egy perc, kettő.

- Mit teszel velem! - szólal meg bágyadtan Szulamit, és lehunyja a szemét. - Mit
teszel velem!

De Salamon szenvedélyesen suttogja a leány ajka fölött:

- Lépes méz csorog a te szádból, mátkám, méz és tej van a nyelved alatt... Ó,
siess énhozzám! Ott a kőfal mögött sötét van és hűvös. Senki sem lát meg
bennünket. Puha a pázsit a cédrusok alatt.

- Nem, nem, hagyj engem. Nem akarom, nem lehet.

- Szulamit... te akarod, akarod... Szép húgom, én szerelmesem, jöjj hozzám!

Léptek hallatszanak lent az úton, a királyi szőlő falánál, de Salamon kezénél

fogva visszatartja a megijedt leánykát.

- Mondd meg gyorsan, hol lakol? Ma éjszaka eljövök hozzád - súgja gyorsan.

- Nem, nem, nem lehet... Nem mondom meg. Eressz engem. Nem mondom meg.

- Nem eresztelek el addig, Szulamit, míg meg nem mondod... Kívánlak téged!

- Jól van, megmondom... De előbb ígérd meg nekem, hogy nem jössz el ma
éjszaka... És nem jössz el a következő éjjel sem... sem pedig az azután
következőn... Esküdj a vadkecskékre és a mezei liliomokra, hogy nem háborítod
szerelmesedet, amíg ő nem akarja!

- Jól van, megígérem... Hol van hát a házatok, Szulamit?

- Ha a városba vezető úton átkelsz a Kedronon, a Sziloam feletti hídon, a forrás

mellett megpillantod a házunkat. Ott nincsen más ház.
- És hol van az ablakod, Szulamit?

- Minek neked ezt tudni, kedvesem? Ó, ne nézz így rám! Pillantásod megbűvöl...
Ne csókolj. Ne csókolj engem... Kedvesem! Csókolj még...

- Hol van az ablakod, egyetlenem?

- A déli oldalon. Ó, nem kellett volna megmondanom. Kicsiny, magas ablak, rácsos.

- És a rács befelé nyílik?

- Nem, vakablak. De a sarkon túl ott az ajtó. Egyenesen abba a szobába nyílik,
ahol én alszom a húgommal. De hiszen megígérted!... A húgom nagyon éberen
alszik. Ó, milyen gyönyörű vagy, én szerelmem! De ugye, megígérted, igaz?

Salamon lágyan simogatja a lányka haját és arcát.

- Még ma éjjel eljövök hozzád. Éjfélkor jövök. Így lesz, így kell lennie. Így
akarom.

- Kedvesem!

- Várni fogsz engem. Csak ne félj, és bízzál bennem. Nem okozok neked
szomorúságot. Olyan örömet ajándékozok neked, amelyhez képest eltörpül
minden ezen a földön. Most isten veled. Hallom, jönnek utánam.

- Isten veled, szerelmem... Ó, ne menj még! Mondd meg a neved, hiszen még nem
is tudom.

Egy pillanatra, mintha haboznék, leereszti pilláit a király, de nyomban újra

felveti.

- Ugyanúgy hívnak, mint a királyt. A nevem Salamon. Isten veled. Szeretlek.

 Ötödik bekezdés

Örvendező és ragyogó volt Salamon ezen a napon, mikor a libanoni palota

nagytermében trónusán ült, és igazságot szolgáltatott az eléje járuló népnek.

Negyven oszlop, minden sorban négy-négy, tartotta a törvényház mennyezetét,

és valamennyit cédrus burkolta, s liliom alakú oszlopfőkben végződött; a padló
cédrusdeszkákból volt összeillesztve, a falakon sehol sem bukkant ki kő a
cédrusfa burkolat mögül, amelyet arany faragások ékesítettek, pálmákat,
ananászokat és kerubokat ábrázolva. A három emelet magas terem mélyén hat
lépcsőfok emelkedett a trón felé, és mindegyiken két bronzoroszlán állott, egy
jobbról és egy balról. Maga a trón elefántcsontból készült aranyberakásokkal és
aranykönyöklőkkel, amelyek fekvő oroszlán alakúak voltak. A trónszék magas
támlája aranykorongban végződött. Ibolya- és bíborszín kárpitok lógtak alá a
mennyezetről a padlóig a bejáratnál, elválasztva az előcsarnokot, ahol az öt
oszlop közepette tolongott a panaszosok, kérelmezők és tanúk tömege, valamint
vádlottak és bűnösök is, szigorú őrizet alatt.

A királyon vörös palást volt, fején egyszerű keskeny korona, hatvan

aranyfoglalatú berillből. Jobb keze felől anyja, Bethsaba trónja állott, aki
azonban hajlott kora miatt az utóbbi időben csak ritkán mutatkozott a városban.

A szigorú, fekete szakállal keretezett arcú asszír vendégek a fal menti, jáspissal
kirakott padokon ültek; világos olajszínű köntöst viseltek, melynek szegélyére
piros és fehér díszítések voltak hímezve. Még odahaza, Asszíriában, annyit
hallottak Salamon igazságszolgáltatásáról, hogy most igyekeztek egyetlen szót
sem mulasztani, hogy azután elbeszélhessék, miként ítél Izrael királya. Közöttük
ültek Salamon vezérei, miniszterei, a tartományok kormányzói és az udvaroncok.
Ott volt Benaja, egykori királyi hóhér, Joab, Adonia és Semaja gyilkosa, most
pedig a hadsereg főparancsnoka, zömök, testes öregember, hosszú, gyér, ősz
szakállal; fakó, kékes színű szeme, melyet piros, majdnem kifordult szemhéj
keretezett, öregesen, tompán meredt előre; szája nyitva volt, és nedvdús, húsos,
vörös alsó ajka petyhüdten csüngött lefelé; feje mindig lehanyatlott és kissé
reszketett. Ott volt Azaria is, Náthán fia, epés, magas ember, száraz, beteges
arccal és sötét karikákkal szeme alatt, a jólelkű, szórakozott Jozafát
történetíró, Alehár, Salamon udvarmestere, Zavut, aki a "király barátja" magas
címet viselte, Ben-Abinadáb, Salamon idősebbik leányának, Tófátnak férje, és
Ben-Geber, a Básánban levő Argob tartomány feje, kinek hatvan, kőfallal övezett
és érczáras kapukkal megerősített város volt a hatalma alatt, Bahana, Husai fia,
aki egykor arról volt híres, hogy kopjáját harminc singre tudta vetni, és még
sokan mások. Hatvan csillogó, aranyozott sisakú és pajzsú harcos sorakozott fel
a trón két oldalán; parancsnokuk a mai napon fekete fürtös, szép Eliava volt,
Ahilud fia.

Salamon elé elsőnek bizonyos Ahior járult panaszával, foglalkozását tekintve

drágakőcsiszoló. A föníciai Bélben dolgozva egy ízben drágakövet talált,
megmunkálta, és megkérte Zakariást, Jeruzsálembe induló barátját, hogy adja át
a követ feleségének. Csakhamar ő maga is hazatért. Mikor meglátta feleségét,
első kérdése a kő volt. Az asszony azonban nagyon elcsodálkozott a férj
kérdésén, és esküvel erősítette, hogy semmiféle követ nem kapott. Akkor Ahior
elment magyarázatért barátjához, Zakariáshoz; ez azonban szintén esküvel
bizonygatta, hogy megérkezése után nyomban átadta a követ a megbízás szerint.
Még két tanút is hozott magával, akik igazolták, hogy ők látták, amint Zakariás
átadta a követ Ahior feleségének.

És most mind a négyen - Ahior, Zakariás és a két tanú - ott állottak Izrael
királyának trónja előtt.

Salamon sorjában a szemébe nézett mindegyiknek, majd szólt az őröknek:

- Vezessétek őket más-más terembe, és zárjátok be külön-külön.

S mikor ezt végrehajtották, négy darab nedves agyagot hozatott.

- Gyúrja ki mindegyik - parancsolta - azt az alakot az agyagból, amilyen a kő volt.

Rövid idő múlva elkészültek a minták. Az egyik tanú lófej alakot gyúrt, amilyenre
a drágaköveket rendszerint csiszolják, a másik bárányfejet, de ketten - Ahior és
Zakariás - egyforma mintát gyúrtak: alakja női mellhez hasonlított.

És így szólt a király

- A vak is láthatja, hogy a tanúkat Zakariás megvesztegette. Ezért Zakariás adja

vissza a követ Ahiornak, és egyúttal fizessen harminc közönséges sékelt a
bíráskodás költségére, és adjon tíz papi sékelt a templom számára. A tanúk
pedig, akik maguk leplezték le önmagukat, fizessenek öt-öt sékelt a kincstárba
hamis vallomás miatt.
Ezután három testvér járult Salamon trónja elé, akik örökségükön perlekedtek.
Atyjuk halálos ágyán így szólt hozzájuk: "Hogy hajba ne kapjatok az
osztozkodáson, elvégzem én magam igazság szerint. Ha meghaltam, menjetek ki a
kis halom mögé, amely a ligetben van, és ássátok fel. Találni fogtok benne egy
ládát három rekesszel: jegyezzétek meg, a felső a legidősebb, a középső a
középső, az alsó pedig a legifjabb fiúé." És amikor az atya halála után a fiúk
elmentek, és úgy cselekedtek, mint azt ő meghagyta, látták, hogy a felső rekesz
színültig tele van aranypénzzel, a középsőben nincs semmi más, csak csontok, a
legalsóban pedig fadarabok. Irigységre, haragra lobbant a két ifjabb fivér
bátyjuk ellen. Életük végül oly elviselhetetlenné vált, hogy a királyhoz fordultak
ítéletért és tanácsért. De még itt is, a király trónja előtt sem fukarkodtak a
kölcsönös szemrehányásokkal és szitkokkal.

A király fejét csóválva hallgatta végig őket, majd így szólt:

- Hagyjátok a perlekedést; nehéz a kő, súlyos a homok is, de a bolond haragja

nehezebb mindkettőnél. A ti atyátok nyilván bölcs és igazságos ember volt, és
akaratát oly világosan kifejezésre juttatta rendelkezésében, mintha száz tanú
előtt tette volna. Hát nem jöttetek-e rá nyomban, szerencsétlen pörlekedők,
hogy a legidősebb fivérre hagyta atyátok minden pénzét, a középsőre a marhákat
és a rabszolgákat, a legifjabbra pedig a házat és a szántót? Menjetek hát
békességgel, és ne civakodjatok többé.

És a három testvér, akik az előbb még esküdt ellenségek voltak, felderült arccal
hajoltak földig a király előtt, s kart karba öltve hagyták el az ítélet házát.

Egy másik örökségügyben is ítélkezett a király, mely három nappal ezelőtt

kezdődött. Egy atya halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy minden vagyonát arra
hagyja két fia közül, amelyik méltóbb rá. De minthogy egyik sem volt hajlandó
elismerni, hogy alábbvaló a másiknál, a királyhoz fordultak.

Salamon ekkor megkérdezte őket, mi a foglalkozásuk. Válaszukból megtudta,

hogy mindkettő vadász és íjász, s így szólt:

- Térjetek haza. Megparancsolom, állítsátok atyátok holttestét egy fa alá. Tudni

akarom először, melyik talál közületek nyilával pontosabban a szívébe, s akkor
majd döntök ügyetekben.

Most a két fivér újra megjelent Salamon színe előtt, a király embere
kíséretében, akit a felügyelettel bízott meg az uralkodó. Őt kérdezte ki Salamon
a versenyről.

- Végrehajtottam mindent, ahogy parancsoltad, király - jelentette ez az ember. -

Kivitettem az öreg holttestét a fához, és mindegyik fivérnek odaadtam íját és
nyílvesszőit. Az idősebb lőtt először. Százhúsz könyöknyi távolságból pontosan
arra a helyre talált, ahol a szív ver, míg életben van az ember.

- Pompás lövés volt - mondta Salamon. - Hát a fiatalabb?

- A fiatalabb... Bocsáss meg, királyom, de nem tudtam elérni, hogy parancsodat

teljesítse... A fiatalabb kifeszítette íját, és már rátette a vesszőt, mikor
hirtelen lábához eresztette a nyilat, megfordult, és sírva mondta: "Nem,
képtelen vagyok ezt megtenni... Nem tudok belelőni atyám holttestébe."

- Akkor övé legyen atyja birtoka - döntött a király. - Ő bizonyult méltóbb fiúnak.
Az idősebb pedig, ha kedve tartja, beléphet testőreim közé. Szükségem van ilyen
erős és vérengző férfiakra, akiknek pontos a keze, biztos a szeme, és szívüket
vastag kéreg borítja.

Azután három ember járult a király elébe. Együtt űztek kereskedést, és nagy
haszonra tettek szert. És egyszer, mikor eljött az ideje, hogy elinduljanak
Jeruzsálembe, bevarrták az aranyat egy bőrövbe, és útra keltek. Az éjszakát
egy erdőben töltötték, az övet pedig óvatosságból beásták a földbe. És mikor
reggelre virradva felébredtek, nem lelték az övet azon a helyen, ahová rejtették.

Mindegyik a másikat vádolta lopással, és minthogy mind a hárman igen ravasz és

fondorlatos beszédű emberek voltak, így szólt a király:

- Mielőtt ítélkeznék ügyetekben, hallgassátok meg, amit mondani fogok. Egy szép
leány megígérte szerelmesének, aki nagy útra indult, hogy megvárja visszatértét,
és senki másnak nem adja oda szüzességét, csak neki. A vőlegény elment, és
nemsokára egy másik városban elvett egy másik leányt, és a jegyese ezt
megtudta. Közben új kérő jelent meg a házukban, egy városukbeli gazdag és
derék ifjú, a leány gyermekkori barátja. A lány szülei sürgették a házasságot, és
ő szégyenében és félelmében nem mert említést tenni az ifjúnak fogadalmáról,
és férjhez ment hozzá. De mikor véget ért az esküvői lakoma, és a férj bevitte
őt a hálószobába, és lefeküdni készült vele, az asszony könyörögni kezdett:
"Engedd meg, hogy elmenjek abba a városba, hol az én régi jegyesem él. Vegye le
rólam az esküt, akkor visszatérek hozzád, és mindenben kívánságod szerint
cselekszem!" S minthogy az ifjú nagyon szerette, teljesítette kérését, és
elengedte, s az asszony elindult. Útközben azonban rabló támadta meg,
kifosztotta, és erőszakot akart elkövetni rajta. De a szűz térdre borult a rabló
előtt, és rimánkodott, kímélje meg a szüzességét, és elmondott sorjában mindent
a rablónak, mi történt vele, s miért megy most az idegen városba. A rabló
végighallgatta, és úgy elcsodálkozott hűségén, és annyira meghatotta a vőlegény
jósága, hogy nemcsak engedte békében tovább folytatni az útját, hanem vissza is
adta neki az elvett holmikat. Most kérdezlek benneteket, e három közül kinek a
cselekedete kedvesebb az Úr előtt: a szűzé, a vőlegényé vagy a rablóé?

A pörlekedők közül az egyik kijelentette, hogy a szűz érdemes leginkább

dicséretre, mert megtartotta esküjét. A másik a vőlegény nagy szerelmén
csodálkozott; a harmadik pedig a rabló cselekedetét tartotta legnemesebbnek.

És szólt a király ehhez:

- Akkor te loptad el az arannyal teli övet, mert természetednél fogva kapzsi

vagy, és a másét kívánod.

Az ember pedig átadta vándorbotját egyik társának, kezét az ég felé emelte,

mintha esküvel erősítené:

- Tanúm a nagy Jehova, hogy a pénz nincs nálam, hanem őnála!

A király elmosolyodott, és megparancsolta egyik testőrének:

- Vedd el az ember botját, és törd kétfelé. - És mikor a testőr végrehajtotta

Salamon parancsát, nyomban hullani kezdett a földre az aranypénz, mert a kivájt
bot belsejébe volt rejtve; a tolvaj pedig elámult a király bölcsességén, leborult
trónja elé, és bevallotta bűnét.

Megjelent a libanoni palotában egy asszony is, egy kőfaragó szegény özvegye, és
szólt:

- Igazságot kérek, ó, királyom! Utolsó két dináromon lisztet vásároltam,

beleöntöttem ebbe a nagy agyagkorsóba, és elindultam vele hazafelé. De hirtelen
erős szél kerekedett, és széjjelszórta a lisztemet. Ó, bölcs király, ki téríti meg
a káromat? Mivel fogom táplálni gyermekeimet?

- Mikor történt ez? - kérdezte a király.

- Ma reggel történt, hajnalban.

Ekkor Salamon magához hívatott néhány gazdag kereskedőt, akiknek hajói áruval
megrakodva, éppen e napokban indultak vissza Jaffán át Föníciába. És amikor
izgatottan megjelentek a törvényházban, a király megkérdezte őket:

- Imádkoztatok-e Istenhez, vagy az istenekhez kedvező szélért hajóitok

számára?

És ők felelték:

- Igen, királyom! Imádkoztunk. És Istennek tetszettek a mi áldozataink, mert

kedvező szelet küldött.

- Ennek örülök - jelentette ki Salamon. - De ugyanaz a szél elfújta e szegény

asszony lisztjét, amelyet egy korsóban vitt. Nem tartjátok igazságosnak, hogy
kárpótoljátok őt?

És a kereskedők, megörülvén, hogy csak ezért hívatta őket a király, nyomban

színültig töltötték az asszony korsóját kis és nagy ezüstpénzzel. Mikor pedig az
könnyes szemmel hálálkodni kezdett a királynak, Salamon fényes mosolyra
derült, és így szólt:

- Várj, ez még nem minden. A ma reggeli szél nekem is váratlan örömet hozott.
Ezért a kereskedők ajándékait megtoldom a magam királyi ajándékával.

És megparancsolta Adoniramnak, kincstárnokának, hordasson annyi aranypénzt a

kereskedők pénzére, hogy az ezüst ne lássék ki alóla.

Senkit sem akart boldogtalannak látni ezen a napon a király. Annyi jutalmat,
életjáradékot és ajándékot osztott, amennyit máskor egész esztendő alatt sem
szokott, és megbocsátott Ahimasznak, Naftali kormányzójának, akire módfelett
haragudott, mivel törvénytelen adót szedett, és megbocsátotta a bűnét
sokaknak, akik megszegték a törvényeket, s nem hagyta teljesítetlenül alattvalói
kérését, kivéve egyét.

Mikor a király a kis déli kapun át kifelé tartott a palotából, útját állta egy sárga
bőrruhába öltözött, tagbaszakadt, vállas férfi; sötétvörös, zord arca, sűrű,
fekete szakálla, bikanyaka volt, komoran pillantott bozontos szemöldöke alól. A
Moloch-bálvány főpapja volt. Csupán egyetlen szót mondott könyörgőn:

- Király!
Bálványa bronzméhében hét rekesz volt az első a lisztnek, a második a
galamboknak, a harmadik a juhoknak, a negyedik a bárányoknak, az ötödik a
borjaknak, a hatodik a bikáknak, a hetedik pedig, az élő kisdedek számára
fenntartott, régóta üresen tátongott a király tilalma miatt.

Salamon szó nélkül ment el a pap mellett, de az utánanyújtotta a kezét:

- Királyom! Kényszerítelek a te boldogságodra!... Király, add meg nekem ezt a

kegyet, és én feltárom előtted az életedre törő veszélyt!

Salamon nem válaszolt, és a pap, ökölbe szorítva erős kezét, bősz pillantással
kísérte el a kijáratig.
 Hatodik bekezdés

Este Szulamit elment az óvárosba, oda, ahol hosszú sorokban húzódtak a

pénzváltók, uzsorások és illatszerárusok bódéi. Itt eladta egy ékszerésznek
három drachmáért és egy dinárért egyetlen ékszerét: ezüst fülbevalóját,
amelynek gyűrűiben egy-egy aranycsillagocska díszlett.

Aztán betért az illatszerárushoz. Mély, sötét kőfülkében, szürke arábiai

ámbrával telt tégelyek, libanoni tömjénescsomagok, illatos fűkötegek és
olajosüvegek között, lábát maga alá húzva, lomhán pislogva ült mozdulatlanul,
valóságos illatfelhőben a kövér, ráncos képű, öreg egyiptomi eunuch. Óvatosan
számolt le a föníciai üvegcséből a kis agyagedénybe pontosan annyi csepp mirhát,
ahány dinárja volt Szulamitnak, és mikor ezzel végzett, a dugóval letörölgette az
olajat az üveg nyakán, s ravasz mosollyal így szólt:

- Barna lányka, gyönyörű lányka! Mikor ma éjjel megcsókol a kedvesed a két

melled között, és így szól: "Milyen illatos a tested, szerelmem!", gondolj énrám
abban a pillanatban. Három cseppet adtam ráadásul.

És amikor leszállt az éj, és a hold Sziloám fölé emelkedett, a házak kékes

fehérségét az árnyak fekete kékjével és a fák sápadt zöldjével tarkítva, felkelt
Szulamit is a szegényes kecskeszőr nyoszolyáról, és hallgatózni kezdett. A
házban minden csendes volt. Kis húga egyenletesen lélegzett a fal mellett, a
földön. Csupán odakint, az út menti bokrokban, kiáltoztak rekedten és
szerelemre éhesen a tücskök. Fülében lüktetett a vér. A hold fényében tisztán,
ferdén rajzolódott az ablak rácsa a padlóra.

Félelemtől, várakozástól és boldogságtól reszketve, Szulamit kigombolta ruháját,

leeresztette a földre, lábához, és meztelenül maradt a szoba közepén, arccal az
ablak felé fordulva, s a rács szövetén keresztül ráhullott a hold fénye. A sűrű,
illatos mirhát vállára, mellére, hasára öntötte, és félve, hogy egyetlen drága
cseppet is elpazarol, gyorsan dörzsölni kezdte az olajat a lábán, a hóna alatt és a
nyaka körül. És amint tenyere és könyöke hozzáért sima, csúszós testéhez, ettől
az érintéstől megremegett, édes sejtéssel. És mosolyogva, reszketve nézett ki
az ablakon, ahol a rács mögött két nyárfa látszott, az egyik oldalon sötéten, a
másikon ezüst fényben, s így suttogott magában:

- Ez mind a tied, kedvesem, ez mind a tied, szerelmem. Az én kedvesem különb

tízezer másnál, feje színarany, haja hullámos és fekete, mint a holló. Szája édes,
és egész testében forró vágytól ég. Ez az én szerelmesem, ez az én egyetlenem,
Jeruzsálem leányai!

És mirhától illatosan feküdt vissza a nyoszolyára. Arccal az ablak felé fordul,

kezét térdei közé szorítja, mint a kisgyermek, szíve hangos dobogása betölti a
szobát. Sok idő múlik el így. Szinte le sem hunyva a szemét, félálomba merül,
csak a szíve virraszt éberen. Azt álmodja, hogy kedvese mellette fekszik. Jobb
karja a feje alatt, baljával átöleli. Boldog félelmében elhessegeti az álmot
szeméről, és keresi szerelmesét maga mellett, de nem talál senkit. A hold rácsos
mintája a padlón már közelebb mozdult a fal felé, megrövidült és ferdébb lett.
Cirpelnek a tücskök, egyhangúan csobog a kedroni patak, ide hallatszik a városból
az éjjeliőr panaszos kiáltása.

"S mi lesz, ha nem jön ma éjjel? - gondolja Szulamit. - Hiszen kértem, s hátha
hallgat rám?... Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, a vadkecskékre és
a mezőnek szarvasira: fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet, míg ő
nem akarja... De íme, most bezörgetett hozzám a szerelem. Fuss, én
szerelmesem! Jegyesed vár téged. Légy gyors, mint a fiatal szarvas a balzsamos
illatú hegyeken."

Odakinn megropog a homok könnyű léptek alatt. A leányban elhűl a vér. Óvatos
kéz kopogtat az ablakon. Sötét arc villan a rács mögött. És hallatszik a kedves
halk hangja:

- Nyisd ki az ajtót, én húgom, én szerelmem, én galambom, én egyetlenem! Mert

az én fejem megrakodott harmattal.

De hirtelen, mintegy varázsütésre, megmerevedik Szulamit teste. Fel akar állni,

de nem tud, mozdítani akarja kezét, és nem tudja. És nem értve, mi történik
vele, így suttog az ablak felé:

- Ó, fürtjeid átáztak az éj harmatától! Levetettem ruhámat, hogy öltözhetném

fel?

- Kelj fel, én szerelmem. Én gyönyörűm, jöjj ki. Közeleg a reggel, nyílnak a

virágok, árasztva a szőlő illatát, a szerelem dalának ideje ez: búg a vadgerlice a
hegyek felől.

- Megmostam lábaimat - suttogja Szulamit -, hogyan szennyezhetném be azokat?

A sötét fej eltűnik az ablak rácsa mögül, zizegő léptek járják körül a házat, és
elcsendesednek az ajtóban. A kedves óvatosan bedugja kezét az ajtó hasadékán.
Hallani, amint belülről keresi a reteszt.

Ekkor Szulamit felkel, kezét erősen kebléhez szorítja, és rémülten suttogja:

- Kis húgom alszik, félek felébreszteni őt.

Tétován felölti saruját, könnyű köntöst borít meztelen testére, kendőt borít
vállára, és kinyitja az ajtót, s a záváron marad a mirha nyoma. De már senki sincs
az úton, amely magányosan fehérlik a sötét bokrok között a reggeli
szürkeségben. A kedves nem várta meg: elment, már léptei sem hallatszanak. A
hold is megfogyatkozott már, elhalványult, és magasan áll. Keleten a hegyek
gerince fölött már elömlik az égen a hajnal előtti hideg pír. Messze fehérlenek
Jeruzsálem falai és házai.

- Szerelmem! Életem királya! - kiáltja Szulamit a nedves sötétségbe. - Itt

vagyok. Várok rád... Térj vissza!

De senki sem felel.

"Lefutok az úton és utolérem, utolérem az én kedvesem - mondja magában

Szulamit. - Végigmegyek az úton, a város utcáin, terein, és megkeresem azt, akit
az én lelkem szeret. Ó, bár az én testvérem volnál, ki az én anyám emlőjét szívta,
hogy mikor megtalálván téged az utcán, megcsókollak, senki se rójon meg miatta.
Kézen fognálak, és elvezetnélek anyám házába. Te tanítanál engem, én meg
itatnálak a gránátalma borával. Kényszerítelek titeket, Jeruzsálem leányai: ha
megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki? Hogy én a szerelem
betege vagyok!"

Így beszél magában, és könnyed, rugalmas léptekkel siet lefelé az úton a városba.
A szemetes kapunál a fal mellett ül és szunyókál a reggel hűvösségében a két őr,
aki éjszaka a várost járta. Felserken mind a kettő, ámulattal nézi a futó
leánykát. Az ifjabb feláll, és kitárt karokkal elállja az útját.

- Megállj, megállj, gyönyörűm! - kiáltja nevetve. - Hová sietsz? Bizonyára

titokban kedvesednél töltötted az éjszakát, és tested még meleg az ölelésétől,
mi meg elgémberedtünk az éjszaka hűvösségétől. Igazságos volna, ha egy kicsit
leülnél mellénk.

Az idősebb is felemelkedik és át akarja ölelni Szulamitot. Nem nevet, csak

nehezen fúj, szaporán és sípolva, nyelvével elkékült ajkát nyaldossa. Arcát
elcsúfítják a fekély mély forradásai és ijesztőnek rémlik a sápadt félhomályban.
És megszólal rekedt orrhangon:

- Igaz is: mennyivel különb a te kedvesed a többi férfinál, szép leányka? Hunyd
be a szemed, és nem tudsz megkülönböztetni engem őtőle. Sőt, én még különb is
vagyok, mert nagyobb a tapasztalatom.

Megragadják a mellét, vállát, csuklóját, ruháját. Szulamit azonban erős és

hajlékony, és olajjal bekent teste sikamlós. Kiszakítja magát, az őrök kezében
hagyva kendőjét, és még sebesebben szalad visszafelé az úton. Nem érez sem
sérelmet, sem félelmet: egész lényét betölti Salamon. Elhaladva a ház mellett,
látja, hogy az ajtó, amelyen az előbb kilépett, ugyanúgy nyitva áll, ásít fekete
négyszögével a fehér falon. De csak visszafojtja lélegzetét, összehúzódik, mint a
kismacska, és lábujjhegyen, nesztelenül továbbszalad.

Átmegy a Kedron hídján, megkerüli Sziloám falu szélét, és a köves úton

kapaszkodni kezd a Bat-el-Háb déli lejtőjén a szőlő felé. Fivére még alszik a
karók között, gyapjútakaróba burkolva, harmattól nedvesen; Szulamit költögeti,
de a fiú nem ébred: rabul ejtette a fiatal, reggeli álom.

Mint tegnap is, lángol a hajnal Aneze felett. Szél támad. Árad a virágzó szőlő
illata.

- Megyek, odapillantok, ahol az én szerelmesem állt a falnál - mondja Szulamit. -

Megérintem a követ, amelyet ő érintett, megcsókolom a földet, amelyet a lába
taposott.

Könnyen siklik a lány a szőlőtőkék között. Harmat csöppen le róluk, hűsíti a lábát,
és könyökére fröccsen. És hirtelen Szulamit örömteli kiáltása veri fel a szőlőt. A
király ott áll a falnál. Sugárzó arccal nyújtja karját a leányka felé.

Madárnál könnyebben veti át magát Szulamit a kerítésen, és szó nélkül, a

boldogság sóhajával tapad a király nyakára.

Így múlik el néhány perc. Salamon végül elvonja ajkát a lány szájáról, s
mámorosan, remegő hangon mondja:

- Ó, milyen gyönyörű vagy, szerelmem, milyen gyönyörű!

- Ó, milyen gyönyörű vagy te, szerelmem! - feleli a leány.

Az elragadtatás és a hála könnye, a boldogság könnye csillog Szulamit sápadt,

gyönyörű arcán. A szerelemtől ájultan roskad a földre, és alig hallható, bódult
szavakat suttog.

- A mi nyoszolyánk a pázsit. A mi takarónk a cédrusok lombja... Csókolj engem a

te ajkad csókjaival. A te csókjaid édesebbek a bornál!...

Kis idő múltán Szulamit feje Salamon mellén nyugszik. A király bal karjával
átöleli. A lány füléhez hajolva, a király súg valamit, szelíd szavakkal kér
bocsánatot, és Szulamit pirul e szavaktól és lehunyja szemét. Majd leírhatatlan
bájos mosollyal, szégyenlősen így szól:

- Az én fivéreim őrzőül állítottak a szőlőbe... és a magam szőlejét nem őriztem.

De Salamon megfogja a sötét kis kezet, és forrón ajkához szorítja: - Sajnálod,

Szulamit?

- Ó, nem, királyom, szerelmem, nem sajnálom. Ha most nyomban felkelnél és

elmennél tőlem, ha arra volnék ítélve, hogy soha többé ne lássalak viszont, akkor
is hálával említeném a neved napjaim végeztéig, ó, Salamon!

- Mondd meg nekem, Szulamit... De kérlek, igazat szólj, egyetlenem. Tudtad, ki

vagyok?

- Nem és most sem tudom. Azt gondoltam... De szégyellem bevallani... Félek, ki

fogsz nevetni... Azt beszélik, hogy errefelé, a Bat-el-Háb hegyén néha pogány
istenek bolyonganak... És sok közülük csodaszép... Én azt gondoltam: talán Hórusz
vagy te, Ozirisz fia, vagy valamely más isten?

- Nem, csak a király vagyok, szerelmesem. De ezen a helyen, ahol most

napbarnított, édes kezed csókolom, esküszöm neked, hogy még sohasem, sem az
ifjúság első szerelmi sóvárgásaiban, sem a dicsőség teljében nem lángolt a szívem
oly olthatatlan vágyakozástól, mint amelyet a te egyetlen mosolyod ébreszt,
lángoló fürtjeid puszta érintése, bíborszín ajkad hajlata! Gyönyörű vagy, mint a
Kedár sátrai, mint a kárpitok Salamon templomában! Csókod megrészegít engem.
Melled a legfelségesebb illat. Bimbója mámorító, mint a bor!

- Ó, nézz rám, nézz rám, én szerelmem! Szemed elkábít! Ó, micsoda boldogság:

értem lángol a te vágyad! Hajad illatos. Mint egy köteg mirha, úgy fekszel a két
mellem között! Az idő folyása megáll és föléjük borul, mint a nap korongja.
Nyoszolyájuk a pázsit, fedél fölöttük a cédrusok, a falak a ciprusok. És a lobogó
sátruk felett: a szerelem.

Hetedik bekezdés

Volt a király palotájában egy nyolcszögletű, hűvös, fehér márványmedence.

Sötétzöld malachit lépcsőfokok ereszkedtek le a mélybe. Hófehér egyiptomi
jáspisból készült borítás keretezte, alig észrevehető rózsaszín erecskékkel. A
falakat a legnemesebb ébenfa burkolta. Négy rózsaszín szardonixből készült
oroszlánfő bocsátotta a vizet vékony sugárban a medencébe. Nyolc
embermagasságú ezüsttükör, pompás szidoni munka, mélyedt a falba a karcsú,
fehér oszlopok között.

Mielőtt Szulamit belépett a medencébe, ifjú szolgálóleányok illatos anyagokat

öntöttek belé, és a víz megfehéredett tőlük, égszínkékké vált, majd szikrázni
kezdett, mint a tejszínű opál. A rabnők elragadtatással bámulták Szulamitot,
mikor levetkőztették; majd a tükör elé vezették. Nem volt hibája gyönyörűséges
testének, ragyogott, mint az érett, barna gyümölcs, finom, aranyos pihék
hamvában. És amint meglátta meztelen testét a tükörben, elpirult a lány is, és
ezt gondolta "Mindez a tiéd, királyom!"

Frissen, hűvösen és illatosan lépett ki a medencéből, reszkető vízcseppekkel

borítva. A rabnők kurta, fehér tunikát adtak rá, a legfinomabb egyiptomi
vászonból és drága szárgoni bisszusból készült köntöst, amelynek olyan ragyogó
arany színe volt, mintha az egész ruhát merő napsugárból szőtték volna. Lábára
piros sarut húztak, kecskegida bőréből, megszárították tűzvörös fürtjeit és
nagy, fekete gyöngysorba fonták, kezeit csengő karperecekkel ékesítették.

Ebben a díszben állott a leány Salamon elé, és a király boldogan kiáltott fel:

- Ki jön elém, ragyogón, mint a hajnal, gyönyörűn, mint a hold, fényesen, mint a
nap? Ó, Szulamit, szépséged fenyegetőbb, mint a kibontott zászlókkal száguldó
ezredek! Hétszáz feleségem volt és háromszáz ágyasom, és ismertem leányt
számtalant, de te vagy az egyetlen, én gyönyörűm! Meglátnak téged a királynők
és felmagasztalnak, és hódolnak az ágyasok, és dicséretedet zengi minden
asszony a földön. Ó, Szulamit, az a nap, mikor asszonyom és királynőm leszel,
szívem legboldogabb napja lesz.

Szulamit pedig odament a faragott olajfa ajtóhoz, arcával hozzásimult, és így

szólt:

- Én csak rabnőd akarok lenni, Salamon. Íme, odaillesztettem fülemet az

ajtófélfához. És kérlek téged Mózes törvényére, szegezd át a fülemet, önkéntes
rabságom tanúságául.

Ekkor Salamon előhozatott kincstárából két mélypíros, hosszúkás, körte alakúra

csiszolt karbunkulus függőt. Maga szúrta át Szulamit fülét, és így szólt:

- Az én szerelmesem az enyém, s én az övé vagyok.

És kézen fogva Szulamitot, bevezette a lakoma termébe, ahol már várakoztak

barátai s udvaroncai.
 Nyolcadik bekezdés

Hét nap múlt el a reggel óta, amikor Szulamit belépett a királyi palotába. Hét
napig élvezte a lány és a király a szerelem gyönyörűségét, és nem tudott betelni
vele.

Salamon szerette drágaságokkal ékesíteni kedvesét. "Milyen karcsú a te kicsiny

lábad a saruban!" - kiáltott fel elragadtatással, és térdre borulva a leány előtt,
sorjában végigcsókolta lábának ujjait, és olyan pompás, ritka kövű gyűrűket
húzott reájuk, amilyen nem volt a főpap talárján sem. És Szulamit hallgatta a
királyt, mikor az a kövek titkos tulajdonságairól beszélt, bűvös erejükről és
rejtélyes jelentésükről.

- Íme, az antrax, Ofir földjének szentelt köve - mondta a király. - Forró és

nedves. Nézd csak, olyan vörös, mint a vér, mint az alkonyat, mint a kibomló
gránátvirág, mint az engedi szőlők sűrű bora, mint a te ajkad, Szulamitom, a te
ajkad reggel, a szerelmes éjszaka után. Ez a kő a szerelem köve, a szerelemé, a
haragé és a véré. Ha lázban gyötrődő vagy vágytól részegült ember viseli,
felmelegszik és vörös lánggal ég. Húzd az ujjadra, szerelmem, és meglátod,
fellángol. Ha porrá törik és vízzel veszik be, pírt varázsol az arcra, megnyugtatja
a gyomrot, és felderíti a lelket. Viselőjének hatalmat ád az emberek felett.
Gyógyítja a szívet, az agyat és az elmét. Gyermekek előtt azonban nem tanácsos
hordani, mivel szerelmes vágyakozást kelt maga körül.

- Íme, ez a rézszínű, áttetsző kő. Az etiópok földjén, ahol nyerik, Mgnadisz-Fza

néven ismerik. Feleségem, Asztisz királyné atyja ajándékozta nekem, Szusszakim
egyiptomi fáraó, aki egy elfogott királytól szerezte. Látod: nem szép, de értéke
mérhetetlen, mivelhogy csupán négy ember van a földön birtokában a Mgnadisz-
Fza kőnek. Azzal a páratlan tulajdonsággal bír, hogy magához vonzza az ezüstöt,
mint a mohó és pénzsóvár ember. Neked adom, szerelmem, mert a te szíved
önzetlen.
- Nézd a szafírokat, Szulamit. Egyiknek színe olyan, mint a búzavirágé, másiké,
mint az őszi égbolté, harmadiké, mint a tenger derült időben. Ez itt a szüzesség
köve: hideg és tiszta. Messzi és fárasztó utazásokon a szájba teszik, hogy oltsa
a szomjat. De gyógyítja a bélpoklosságot és a mérges kelevényt is. Világosságot
ad az elmének. Jupiter papjai mutatóujjukon hordják.

- Minden kövek királya: a Samir. A görögök Adamasznak nevezik, ami

legyőzhetetlent jelent. Erősebb valamennyi anyagnál a világon, és sértetlenül
kerül ki a legerősebb tűzből. Gyönyörködj benne, Szulamit: a szivárvány minden
színében játszik, de maga átlátszó marad, mint a vízcsepp. Ragyog az éjszaka
sötétjében is, de nappal is elveszíti fényét, ha gyilkos húzza ujjára. A Samirt
akkor erősítik az asszony kezére, ha nehéz szülésben vajúdik, és bal kezére
húzza a harcos is, ha csatába indul. Aki hordja e követ, kedves a királyok előtt,
és nem fél a rossz szellemektől. Elűzi a foltot az arcról, tisztítja a lélegzetet,
nyugodt álmot ad a holdkórosnak, és izzadni kezd méreg közelében. A Samir kő
között van hím és nőstény, s a föld mélyében sokasodik.

- A holdkő sápadt és szelíd, mint a hold fénye: ez a kaldeus és babiloni mágusok

köve. Jóslás előtt nyelvük alá rejtik, és tőle kapják a jövőbe látás ajándékát.
Különös kapcsolat van közötte és a hold között, mivel újhold idején kihűl, és
élesebben ragyog. Jó hatással van abban az esztendőben, amikor a leánygyermek
hajadonná serdül.

- Ezt a smaragdgyűrűt mindig viseld, szerelmem, mert a smaragd a kedvenc köve

Salamonnak, Izrael királyának. Zöld, tiszta, vidám és szelíd, mint a tavaszi fű, és
mikor sokáig nézed, felvidul a szíved; ha reggel pillantasz rá, egész napod
kellemes lesz. Nyoszolyád fölé is smaragdot akasztok, gyönyörűm: hadd űzze el
rossz álmaidat, csendesítse szíved dobogását, és tartsa távol a nehéz
gondolatokat. Aki smaragdot visel, ahhoz nem közelít a kígyó és a skorpió; ha
pedig a kígyó szemei elé tartod, víz kezd ömleni belőlük, és addig ömlik, míg meg
nem vakul. Porrá tört smaragdot adnak forró tevetejben a mérgezettnek, hogy
kipárologjon belőle a rontás; rózsaolajjal keverve gyógyítja a mérges harapást,
sáfránnyal eldörzsölve és a beteg szemére téve elmulasztja a tyúkvakságot.
Segít a véres hasmenésen és a köhögőkóron, melyet nem gyógyít semmiféle
emberi szer.

És adott még a király szerelmesének líbiai ametisztet, melynek színe olyan, mint
a líbiai hegyek lábánál nyíló kora tavaszi ibolyáé, amelynek az a csodálatos
tulajdonsága, hogy lecsendesíti a szelet, csillapítja a haragot, megóv a
részegségtől, és segít tőrbe csalni a vadat; perszepoliszi türkizt, amely
szerencsét hoz a szerelemben, elsimítja a házasok viszályát, elfordítja a király
haragját, és segít a lovat megfékezni; macskaszemet, amely óvja a vagyont,
birtokosa elméjét és egészségét; fehér, kékes-zöld, partitengervíz-színű berillt,
amely elmulasztja a hályogot és poklosságot, és jó útitársa a zarándoknak;
sokszínű agátot, amelynek viselője nem fél az ellenség ármányától, és
megmenekül az összezúzódástól földrengés idején; nefritet, vesekövet, amely
elhárítja a villám csapását; almazöld, zavaros, áttetsző ónixot, amely
megoltalmazza viselőjét a tűztől és az őrülettől; jáspist, amely megremegteti a
vadállatokat; fekete fecskekövet, amely ékesszólást ad; és a viselős asszonyok
által tisztelt saskövet, amelyet a sas fészkébe tesz, mikor fiókái kikelnek a
tojásból; és ofiri zaberzátot, amely úgy ragyog, mint valami kis nap; és sárgás-
arany krizolitot, amely a kereskedők és tolvajok barátja; és szardonixot, amely a
királyok és királynők kedvence; és málnaszín ligiriát, amelyet, mint ismeretes, a
hiúz gyomrában találnak, és ettől látása olyan éles, hogy keresztüllát a falon -
ezért a ligiria viselői mind kitűnnek éles látásukkal -, és amely elállítja az
orrvérzést, és beforraszt mindenféle sebet, kivéve a kő vagy vas által ejtettet.

És felövezte a király Szulamitot drága nyakláncokkal, tiszta igazgyöngyökből,

amelyeket alattvalói a Perzsa-tengerből halásztak ki, és a lány testének
melegétől a gyöngy eleven fényt és finom ragyogást kapott. És a korall is
pirosabban csillogott napbarnította mellén, és megélénkült a türkiz ujjain, és
kezében sustorgó szikrát szórtak azok a sárga borostyán csecsebecsék,
amelyeket a messzi északi tengerpartról hoztak ajándékba Salamon királynak a
tiruszi Hirám merész hajósai.

Aranyvirággal és liliommal szórta be nyoszolyáját Szulamit, az éjszakára

készülve. És a lány keblén pihenve, így szólt a király szívének vidámságában:

- A királyi csónakhoz vagy hasonlatos, Ofir országában, én szerelmesem, az

aranyos, könnyű csónakhoz, mely ringva úszik a szent folyón, hófehér, illatozó
virágok közepette.

És ím, szerelem költözött Salamon király szívébe, a királyok királya és a bölcsek

bölcse szívébe: első és utolsó szerelme.

Sok évszázad pergett le azóta. Jöttek országok és fejedelmek, s eltűntek

nyomtalanul, mint a sivatagon végigsöprő szél. Jöttek hosszú, kegyetlen háborúk,
melyek után a hadvezérek nevei évszázadokon át ragyogtak, mint a véres
csillagok, de az idő emléküket is elmosta. De a szegény szőlőbeli leányka és a
hatalmas király szerelme sohasem múlik el, és nem megy feledésbe, mert erős,
mint a halál, a szerelem, mert minden szerető asszony királynő, mert a szerelem
gyönyörűséges!

Kilencedik bekezdés

Hét nap múlt el azóta, hogy Salamon - a költő, a bölcs és a király - palotájába
vezette a szegény kis lányt, akivel szőlőjében találkozott hajnaltájt. Hét napig
gyönyörködött a király szerelmében, és nem tudott betelni vele. És a nagy öröm
úgy beragyogta arcát, mint a nap aranyos sugara.

Világos, meleg, holdfényes éjszakák voltak: a szerelem édes éjszakái. A tigrisbőr

nyoszolyán mezítelenül feküdt Szulamit, és a király a lábánál ülve a földön,
színültig töltötte smaragd serlegét aranyló mareotiszi borral, és szerelmese
egészségére ürítette szíve nagy vidámságában, s mesélt neki bölcs, régi,
csodálatos történeteket. És Szulamit keze a király fején nyugodott, és
simogatta hullámos fekete haját.

- Mondd meg nekem, királyom - kérdezte egy ízben -, nem csodálatos-e, hogy
olyan hirtelen megszerettelek? Most, hogy visszaemlékszem, úgy tetszik nekem,
hogy tiéd voltam már az első pillanattól fogva, mikor még nem is láttalak, csak a
hangodat hallottam. Szívem hevesen kezdett dobogni és kitárult feléd, mint a
virág nyílik nyári éjjelen a déli szélben. Mivel ejtettél így rabul engem,
szerelmesem?

És a király, csendesen lehajtva fejét Szulamit lágy térdére, szelíden

elmosolyodott, és így válaszolt:

- Ezer meg ezer asszony tette fel e kérdést kedvesének teelőtted, ó,

gyönyörűm, és évszázadok múlva is ugyanezt fogják kérdezni kedvesüktől. Három
dolog van a világon, amit nem értek és egy negyedik is, amelyet nem tudok
felfogni: a sas útja az égen, a kígyóé a sziklán, a hajóé a tengeren és a férfi útja
az asszony szívéhez. Ez nem az én bölcsességem, Szulamit, ezek Agurnak, Jáké
fiának szavai, mint tanítványai hallották. De tisztelni kell a mások bölcsességét
is.

- Igen - mondta Szulamit tűnődve -, talán az ember sosem fogja megérteni ezt.
Ma a lakoma alatt illatos virágcsokor volt a keblemen. De amikor te felkeltél az
asztaltól, az én virágaim megszűntek illatozni. Úgy hiszem, ó, királyom, téged
szeretniük kell az asszonyoknak is, a férfiaknak is, az állatoknak és még a
virágoknak is. Gyakran gondolok erre, és nem fogom fel ésszel: hogy lehet rajtad
kívül mást is szeretni?

- És rajtad kívül, rajtad kívül, Szulamit! Minden órában hálát adok Istennek, hogy
elküldött téged hozzám.

- Emlékszem, ott ültem a kőfalon, és te rátetted a kezedet az enyémre. Tűz

futott végig ereimben, és a fejem szédülni kezdett. És ezt mondtam magamban:
"Ez az én uram, az én királyom, az én szerelmem!"

- Emlékszem, Szulamit, amint megfordultál hívásomra, lenge ruhád alatt

megpillantottam testedet, melyet úgy szeretek, mint az Istent. Szeretem a
tested, aranyos pihéivel, melyre rácsókolta csókját a nap. Karcsú vagy, mint
fiatal kanca a fáraó szekerében, gyönyörű, mint Aminodab szekere. Szemed, mint
két galamb, mely a forrásnál ül.

- Ó, kedvesem, a te szavad lángra gyújt engem. Kezed édesen perzsel. Ó,

királyom, a te lábad olyan, mint a márványoszlop. Hasad, mint a búzakéve, liliomok
körében.

A hold néma fénye beragyogta őket, rájuk ömlött, és ők megfeledkeztek időről,

térről. Múltak az órák, és ők csodálattal vették észre, hogy a terem rácsos
ablakain át már bekandikál a rózsaszín hajnal.

És egyszer ezt mondta Szulamit:

- Én szerelmem, ismertél te előttem számtalan asszonyt és leányt, és mindegyik

a legszebb volt az asszonyok között a földön. A szégyen pírja éget, ha magamra
gondolok, az egyszerű, tanulatlan lányra, szegény testemre, melyet megperzselt
a nap.

Ekkor a király ajkával a lány ajkához ért, és végtelen szerelemmel s hálával

mondta:
- Királynő vagy te, Szulamit. Igazi királynőnek születtél. Hétszáz feleségem van
és háromszáz ágyasom, és ismertem lányt számtalant, de te vagy egyetlen
drágaságom, asszonyok legszebbike. Úgy találtalak meg téged, mint ahogy a
búvár a Perzsa-öbölben számtalan kosarat tölt meg üres kagylóval és silány
gyönggyel, míg végül felhozza a fenékről az igazgyöngyöt, mely méltó a királyi
koronára. Gyermekem, ezerszer szerethet az ember, de igazán mégiscsak
egyszer szeret. És tenger sok ember gondolja, hogy szeret, de csak kettőnek
küld az Úr igazi szerelmet. És amikor te az enyém lettél ott a ciprusok között, a
cédrusok fedele alatt, a pázsitnyoszolyán, szívem mélyéből adtam hálát
Istennek, hogy ily kegyes énhozzám.

Más alkalommal pedig ezt kérdezte Szulamit:

- Tudom, hogy mindenki szeretett téged, mert téged nem lehet nem szeretni.
Meglátogatott téged országából Sába királynője. Mondják, ő a legbölcsebb és
legszebb minden asszony között, aki valaha is élt a földön, Mintha álmomban
láttam volna a karavánjait. Nem tudom, miért, de már gyermekkorom óta
vágyódtam a hatalmasok kocsijai után. Talán hétéves lehettem akkor vagy nyolc,
de emlékszem az aranyos szerszámú, bíborszín takaróval borított tevékre, amint
súlyos terhük alatt görnyedtek, emlékszem az öszvérekre, aranycsengettyűikre
füleik között, emlékszem a mulatságos majmokra az ezüstketrecekben és a
csodálatos pávákra. Tengernyi szolga haladt fehér és égszínkék köntösben
szelídített tigriseket és párducokat vezettek piros szalagon. Csupán
nyolcesztendős voltam akkor.

- Ó, gyermekem, te csak nyolcesztendős voltál akkor - mondta Salamon

szomorúan.

- Jobban szeretted őt, mint engem, Salamon? Mesélj nekem róla!

És a király elmesélt neki mindent erről a csodálatos asszonyról. A királynő

odahaza sokat hallott Izrael uralkodójának bölcsességéről és szépségéről, s
eljött hozzá országából, gazdag ajándékokkal, hogy próbára tegye bölcsességét,
és rabul ejtse szívét. Negyvenesztendős, pompázó asszony volt, de már hervadni
kezdett. Titkos szerekkel azonban elérte, hogy petyhüdésnek indult teste oly
karcsúnak és rugalmasnak látszott, mint egy leányé, és arca különös, nem emberi
szépség pecsétjét hordozta. Bölcsessége azonban közönséges emberi bölcsesség
volt, s amellett egy asszony kicsinyes bölcsessége.

Talányokkal akarta próbára tenni a királyt, és ezért először ötven zsenge,

serdülő ifjút és ötven leányt küldött hozzá. Valamennyi oly ravaszul volt
egyforma ruhába öltöztetve, hogy a legélesebb szem sem találta ki nemüket.
"Bölcsnek nevezlek téged, király - mondta Balkisz -, ha megmondod nekem, melyik
közülük leány és melyik fiú."

De a király csak nevetett, és megparancsolta, hogy hozzanak a küldötteknek egy-

egy ezüsttálat és ezüstkancsót mosakodásra. És míg a fiúk bátran paskolták a
vizet, és marékkal öntötték arcukba, s erősen dörzsölték bőrüket, a lányok úgy
cselekedtek, mint ahogy az asszonyok szoktak mosakodáskor: lassan és óvatosan
nedvesítették meg kezüket, és szemükhöz emelték.

Ilyen egyszerűen oldotta meg a király Balkisz-Makéda első talányát.

Aztán küldött a királynő Salamonnak egy nagy gyémántot, akkorát, mint a vaddió.
A kőben finom, rendkívül tekervényes repedés volt, amely keskeny csatornájával
végig átjárta. Ezen a gyémánton kellett a selyemfonalat keresztülfűzni. És a
bölcs király a nyílásba selyemhernyót bocsátott, amely a másik oldalon kibújva,
vékony selyemfonalat hagyott maga után.

Majd a gyönyörű Balkisz metszett szardonixból készült, pompás, művészi

munkájú, drága kelyhet küldött Salamon királynak. "E kehely a tiéd lesz - üzente
-, ha megtöltöd olyan nedűvel, amely sem a földből, sem az égből való." Salamon
erre megtöltötte a kelyhet a fáradt paripa testét kiverő tajtékkal, és
visszaküldötte a királynőnek.

Sok hasonló talányt adott fel még a királynő Salamonnak, de nem tudta megalázni
bölcsességét, és a kéjes éjszakák bűvös varázsával sem tartotta meg szerelmét.
És mikor a király megunta, kegyetlen tréfával gúnyolta ki.

Mindenki előtt ismeretes volt, hogy Sába királynője senkinek sem mutatta meg
lábát, s ezért földig érő, hosszú ruhát hordott. Még a szerelmes ölelés óráiban is
fedve maradt a lába. Sok különös és mulatságos történet keringett erről.

Egyesek azt állították, hogy a királynőnek szőrrel benőtt kecskelába van; mások
esküdöztek, hogy lába feje helyén úszóhártya nőtt, mint a kacsának. Sőt, azt is
beszélték, hogy Balkisz királynő anyja egy ízben, fürdő után leült a homokba, ahol
az előbb ott hagyta a magját valamely isten, kacsa képében, és e véletlenségből
született a szépséges Sába királynő.

Salamon hát parancsot adott, építsenek egyik termében átlátszó kristálypadlót,

alatta pedig üres mélyedést hagyjanak, ahová vizet öntsenek, és élő halakat
bocsássanak belé. És mindezt oly rendkívüli ügyességgel végezték el, hogy aki
nem tudott róla, nem vette észre az üveget, és megesküdött volna, hogy medence
van előtte, tiszta, friss vízzel.

És mikor mindez elkészült, Salamon találkozóra hívta királyi vendégét. Fényes

kíséretétől követve haladt át a királynő a libanoni palota termein, és odaért a
fondorlatos medencéhez. Másik végén ült a király, arany és drágakövek fényében
ragyogva, fekete szeme mélyen csillogott. Kinyílik az ajtó a királynő előtt, egy
lépést tesz előre, felsikolt és...

Szulamit felkacag, édes, gyermeki kacajjal, és összeüti tenyerét.

- Lehajolt és felemelte a ruháját? - kérdezi.

- Igen, szerelmem, úgy cselekedett, mint ahogy bármelyik asszony cselekedett

volna helyében. Felvonta ruhája szegélyét, és noha csak egy pillanatra, de ezalatt
én és egész udvarom látta, hogy Balkisz-Makédának, a gyönyörű sábai királynőnek
közönséges emberi lába van, de göndör és sűrű szőr borítja. Másnap azon
nyomban útnak indult, búcsút sem véve tőlem, eltávozott pompás karavánjával. Én
nem akartam megsérteni. Megbízható futárt küldtem utána, és meghagytam,
adjon át a királynőnek egy csomó ritka hegyi füvet, amely a legjobb szer a
felesleges szőr kiirtására. De ő követem fejét küldte vissza, drága bagaria
iszákban.

Sok mindent elmesélt még szerelmesének Salamon az életéből, amit nem tudott
senki más kívüle, és Szulamit magával vitte a sírba. Beszélt a vándorlás hosszú,
nehéz esztendőiről, amikor bátyjai haragja elől menekült, Absolon irigysége és
Adonia gyűlölete elől, s álnéven kellett bujdosnia idegen országokban, szörnyű
nélkülözés és nyomor közepette. Mesélt neki arról, hogy amikor egy távoli,
ismeretlen országban a piacon álldogált egyszer, várva, hogy felfogadja valaki,
odajött hozzá a király főszakácsa, és így szólt:

- Segíts nekem, idegen, elvinni ezt a halaskosarat a palotába.

Eszével, ügyességével és talpraesett viselkedésével Salamon annyira

megtetszett az udvari embereknek, hogy hamarosan állást kapott a palotában, és
mikor meghalt a főszakács, ő lépett a helyébe. Majd arról beszélt Salamon, hogy
a király egyetlen lánya, gyönyörű és szenvedélyes teremtés, titokban
belészeretett az új szakácsba, megvallotta neki szerelmét, és éjnek idején
megszöktek a palotából, de elfogták őket, és visszavitték, halálra ítélték, s csak
csodálatos módon sikerült kiszabadulnia a tömlöcből.
Mohón hallgatta Szulamit, és midőn elhallgatott a király, az éjszaka csöndjében
összeforrott ajkuk, összefonódott kezük, és mellük egymáshoz ért. És mikor
beköszöntött a hajnal, Szulamit teste habos-rózsás volt, a szerelem bágyadtsága
mélykék árnyat rajzolt gyönyörű szeme alá, s így szólt a lány szelíd mosollyal:

- Üdítsetek almával, erősítsetek borral, mert betege vagyok a szerelemnek.

Tízedik bekezdés

Most végződött Ízisz templomában, a Bat-el-Háb hegyén a nagy, titokzatos

szertartás első része, amelyre a kisebb szentség beavatottjait is bebocsátották.
A soros pap, fehér köntösbe öltözött, borotvált fejű, bajusztalan, szakáll nélküli
öregember, a hívők felé fordult az oltár lépcsőjén, és halk, fáradt hangon
mondta:

- Menjetek békével, fiaim és leányaim. Tökéletesítsétek magatokat hősi

tettekben, és dicsőítsétek az istennő nevét. Az ő áldása legyen veletek és
maradjon mindörökkön-örökké.

Karját áldóan tárta ki a hívők fölé. És ekkor a kisebb szentség beavatottjai

földre borultak, majd halkan, imádkozva a kijárat felé indultak.

Ma volt az egyiptomi Famenot hónap hetedik napja, amely Ízisz és Ozirisz

misztériumának van szentelve. Estétől kezdve három ízben kerülte meg a
templomot az ünnepi menet fáklyákkal, az istenek titkos szimbólumaival és a
fallosz szent ábrázolásával. A menet közepén a papok és alacsonyabb rendű jósok
vállán csukott "naosz" emelkedett, nemes fából készült, igazgyönggyel,
elefántcsonttal és arannyal kirakva. Benne volt maga az istennő: Ő, a Láthatatlan,
a Termékenyítő, a Titokzatos, Anyja, Nővére és Hitvese az isteneknek.

A gonosz Szet lakomára csábította bátyját, az isteni Oziriszt, s ravaszul

rávette, hogy belefeküdjék egy pompás koporsóba, majd rácsapta fedelét, s a
koporsót a nagy isten testével együtt belevetette a Nílusba. Ízisz, aki épp akkor
szülte meg Hóruszt, bánatosan, könnyek között indult férje testének keresésére
szerte a földön, de sokáig nem akadt nyomára. Végül a halaktól tudja meg, hogy a
koporsó a hullámokon leúszott a tengerbe, s Biblosznál vetődött partra. Itt
hatalmas fa nőtt körülötte, és törzsébe rejtette az isten testét, úszó házával
együtt. Azon ország királya pedig hatalmas oszlopot készíttetett abból a fából,
nem tudva, hogy benne nyugszik maga Ozirisz isten, a nagy életadó. Ízisz elmegy
Bibloszba, s eljut a fához, forróságtól, szomjúságtól és a fárasztó, köves úttól
elcsigázva. Kiszabadítja a koporsót a fa mélyéből, magával viszi, s elrejti a
földben a város falainál. Szet azonban titkos úton-módon újra elrabolja Ozirisz
testét, tizennégy részre szabdalja, és szétszórja Felső- és Alsó-Egyiptom
városaiban és falvaiban.

És mélységes bánattal zokogva kel útra megint Ízisz, hogy felkutassa hitvese és
testvére szent tagjait. Gyászában együtt sír vele nővére, Neftisz istennő, Thot
és Ízisz fia, a fényességes Hórusz, azaz Horizit.

Ez volt a titkos értelme a körmenetnek a szentségimádás első részében. Most, a

közönséges hívők távozása és rövid pihenő után következett a nagy misztérium
második része. A szentélyben csak a legnagyobb titok beavatottjai, a
misztagógusok, epoptusok, látnokok és papok maradtak.

Fehér ruhás fiúk ezüsttálcán húst, kenyeret, száraz gyümölcsöt és édes

peluziumi bort hordtak körül. Mások keskeny nyakú tiruszi kancsóból szikérát
töltöttek, amelyet akkoriban a halálra ítélt bűnösöknek szoktak adni, hogy
kivégzésük előtt élessze bátorságukat, de amelynek megvolt az a nevezetes
tulajdonsága is, hogy az emberekben fölszította és táplálta a szent őrület
lángját.

A soros pap intésére a fiúk eltávoztak. Az ajtónálló pap bezárt minden kaput.
Majd figyelmesen végigjárta az ott maradottakat, belenézett arcukba, és a
titokzatos szavakat kérdezte, melyek a jelszavai voltak a mai éjszakának. Két
másik pap végigtolta a templomon, valamennyi oszlop körül a kerekeken guruló
ezüstfüstölőt. Sűrű, kék, bódító tömjén árasztotta el a szentélyt, és füstjében
alig látszottak az áttetsző kőből készült lámpások különböző színű fényei, a
lámpásoké, melyek faragott aranyfoglalatban, hosszú ezüstláncokon lógtak alá a
mennyezetről. Régebben Ízisz és Ozirisz szentélye kis méreteivel és
szegénységével tűnt ki, és a hegy mélyébe volt vájva, mint valami barlang.
Keskeny föld alatti folyosó vezetett hozzá kívülről. Salamon uralkodása alatt
azonban, aki pártfogásába vett minden vallást - kivéve azokat, amelyek
megengedték a gyermekáldozatot -, valamint az egyiptomi születésű Asztisz
királyné buzgalma következtében, a templom megnövekedett mélységben és
magasságban egyaránt, és dús ajándékokkal gazdagodott.
A régi oltár mégis érintetlenül maradt kezdetleges, szigorú egyszerűségében, a
környező kisebb termek sokaságával együtt, amelyek a kincsek, áldozati tárgyak
és a szent szertartások eszközeinek őrzésére, valamint a legtitkosabb misztikus
orgiák céljaira szolgáltak.

Viszont valóban nagyszerű volt a külső udvar, Hátor istennő kápolnájával és a

négyszögletű árkáddal, mely huszonnégy oszlopon nyugodott. Még pompásabban
volt berendezve a belső, föld alatti, oszlopos terem, a hívők részére.
Mozaikpadlóját véges-végig halak, vadak, kétéltűek és csúszómászók mesteri
ábrázolatai díszítették, a mennyezetet égszínkék máz borította, rajta aranyos
nap ragyogott, ezüstös hold világított, számtalan csillag hunyorgott, és madarak
keringtek kiterjesztett szárnyakkal. A padló volt a föld, a mennyezet az égbolt,
és e kettőt kerek és szegletes oszlopok tartották össze, mint megannyi hatalmas
fatörzs. És mivel minden oszlop finom lótuszvirágot vagy vékony
papirusztekercset ábrázoló oszlopfőben végződött, a rajtuk nyugvó mennyezet
valóban oly könnyűnek és légiesnek tetszett, mint maga az ég.

A falakat embermagasságig piros gránitlemezek borították, amelyeket Asztisz

királyné parancsára Thébából hozattak, mert az ottani mesterek értették a
módját, hogyan lehet a gránitot tükörsimává és bámulatosan csillogóvá tenni.
Feljebb, a mennyezetig, a falakon s az oszlopokon a két Egyiptom isteneit
jelképező faragott és festett ábrázolások tarkállottak. Ott volt Szebek, akit
Fajumban krokodil képében tiszteltek, Thot, a hold istene, akit Khmunu
városában íbisznek ábrázoltak, Hórusz napisten, akinek Edfu lakosai a vércsét
szentelték, Bászt, akinek Bufász városában a macska alakját adták, Shet, a
levegő istene mint oroszlán, Ptah mint Ápisz-bika, Hátor, a vigasság istennője
tehén képében, Anubisz, a balzsamozás istene sakálfejjel, a hermoni Montu, a
kopt Minu, a szaiszi Neit, az ég istennője, és végül kos ábrázolatában a
rettenetes isten, akinek a nevét sem volt szabad kiejteni, és akit
Khentiementunak neveztek, ami annyit jelent, hogy "Nyugaton élő".

A félhomályba borult oltár magasan kiemelkedett az egész templomban, és

mélyén tompa arany fénnyel ragyogtak a szentély falai, amely Ízisz jelképeit
rejtette magában. Három ajtó, egy a középen, és egy-egy kisebb kétoldalt
vezetett a szentélybe. A középső ajtó előtt ott állt a főpap, etiópiai obszidiánból
készült, szentelt késsel a kezében. Lépcsőfokok emelkedtek az oltárhoz,
amelyeken az alacsonyabb rangú papok és papnők helyezkedtek el, timpanonnal,
hárfával, fuvolával és csörgődobbal.

Asztisz királyné kis rejtett fülkében pihent. A kicsiny négyszögletű nyílás,

melyet nehéz függöny takart el, egyenesen az oltárra nyílt, és lehetővé tette,
hogy figyelemmel kísérje a szent szertartás minden apró részletét, anélkül, hogy
jelenlétét felfedné. Ezüsttel átszőtt, könnyű, szűk fátyolszövet tapadt testére,
vállig fedetlenül hagyva karját, lábát pedig majdnem térdig. Az áttetsző anyagon
keresztül rózsásan fénylett a bőr, és áttünedeztek a karcsú test nemes vonalai
és domborulatai; a királyné harmincéves kora ellenére sem veszítette el
hajlékonyságát, szépségét és üdeségét. Kék színűre festett haja végigomlott
vállán és hátán, s fürtjei számtalan illatos csigában végződtek. Arca élénkpiros
volt és fehér, a festéktől tussal finoman körülrajzolt szeme óriásinak látszott,
és parázslott a sötétben, mint valamilyen hatalmas macskafajú ragadozóé.
Nyakából szent arany ureuszkígyó csüngött alá, kettéválasztva félig mezítelen
mellét.

Mióta Salamon elhidegült Asztisz királynétól, megunva féktelen érzékiségét, a

királyné délvidéki kéjvágya minden hevével és sértett asszonyi hiúsága minden
vadságával belevetette magát a fajtalan, titkos orgiákba, amelyek Ízisz
öncsonkító tiszteletének legfőbb kultuszához tartoztak. Állandóan a herélt
papok körében mutatkozott, és most is, míg egyikük ütemesen ringatta feje
fölött a pávatoll legyezőt, a többi, a földön ülve, eszeveszett, sóvárgó
tekintettel meredt rá. Orrcimpájuk kitágult és megremegett a királyné testéből
szálló illattól, és reszkető ujjaikkal igyekeztek észrevétlenül hozzáérni alig-alig
lebbenő könnyű ruhája szegélyéhez. Mértéktelen, soha ki nem elégülő sóvárgásuk
a végletekig felcsigázta képzeletüket. Leleményességük Kibele és Asera
gyönyöreiben felülmúlt minden emberi mértéket. És mert féltették a királynét
egymástól, minden asszonytól, férfitól és gyermektől, sőt még önmagától is,
jobban imádták, mint Íziszt, és szerelmükben egyszersmind gyűlölték is mint
kéjes és kegyetlen szenvedéseik kiapadhatatlan, tüzes forrását.

Sötét, gonosz, borzalmas és izgató hírek keringtek Jeruzsálemben Asztisz

királynéról. A szép fiúkat és leányokat szüleik elrejtették pillantása elől; nevét
rettegték kiejteni a hitvesi ágyon, mert ez szennyet és szerencsétlenséget
jelentett. De a sarkalló, mámorító kíváncsiság hozzá sodorta a lelkeket, és elébe
dobta a testeket. Aki csak egyszer is megízlelte vad, véres ölelését, sosem tudta
elfelejteni, és mindörökre szánalmas, eltaszított rabja lett. Újabb bírása végett
hajlandó volt minden bűnre, megaláztatásra és gaztettre, s azokhoz a
szerencsétlenekhez hasonlított, akik megkóstolva Ofir országa édes bódulatba
ringató, keserű mákonyát, többé nem tudnak leszokni róla, és csak neki hódolnak
és őt imádják, míg csak a kimerültség és az őrület el nem szakítja életük fonalát.

Lassan ringott a forró levegőben a legyező. Szótlan elragadtatással bámulták a

papok szörnyű parancsolójukat. Kissé félrehúzva a függönyt, a királyné merőn az
oltár túlsó oldala felé nézett, ahol az ódon arannyal átszőtt kárpitok sötét redői
mögött valamikor fel szokott tűnni Izrael királyának gyönyörű, sugárzó arca.
Mert egyedül őt szerette bűnös szívének minden lángolásával az eltaszított
királyné, a kegyetlen és kéjsóvár Asztisz. Az ő suhanó pillantását, nyájas szavát,
kezének érintését kereste mindenütt, de nem találta. Az ünnepi kivonulásokon,
díszebédeken és a törvénykezés napjain Salamon tiszteletet tanúsított iránta
mint királyné és fáraó lánya iránt, szíve azonban halott volt számára. És a büszke
királyné a nap bizonyos óráiban gyakran vitette magát a libanoni palota elé, hogy
legalább messziről, a gyaloghintó nehéz kárpitja mögül vethessen észrevétlen
pillantást az udvaroncok tömegétől övezett Salamon büszke, felejthetetlenül
gyönyörű arcára. És a király iránt táplált lángoló szerelmét már régóta úgy
benőtte az égő gyűlölet, hogy maga sem tudta elválasztani e két érzést.

Azelőtt Salamon is látogatta Ízisz templomát a nagy ünnepeken, és áldozatokat

is mutatott be az istennőnek, sőt főpapjának rangját is felvette, a másodikét az
egyiptomi fáraó után. De a megtermékenyítés véres áldozatának szörnyű
szertartása elfordította elméjét és szívét az istenek anyja szolgálatától.

- Aki tudatlanságból, erőszaktól, véletlenül vagy betegség folytán csonkítódik

meg, az nem utálatos az Úr színe előtt - mondta a király. - De jaj annak, aki
szándékosan csúfítja el magát.

És már álló esztendeje üresen volt fülkéje a templomban. A királynő lángoló

szeme pedig hasztalan meredt mohó pillantással a mozdulatlan kárpitra.

Ezalatt a bor, a mámorító ital és a kábító füstölőszerek már megtették

hatásukat a templomban összegyűltekre. Mind sűrűbb lett a kiáltozás, a nevetés
s a kőpadlóra guruló ezüstedények csengése. Közelgett a véres áldozat nagy,
titokzatos pillanata. Önkívület borult a hívőkre. A királyné szórakozottan nézte a
templomot és a hívőket. Sok köztiszteletben álló, jeles ember is volt itt Salamon
kíséretéből vagy vezérei közül: Ben-Gever, Argob tartomány kormányzója,
Achinoasz, Besemat király veje, az elmés Ben-Deker, Zavut, aki a keleti szokások
szerint a "király barátja" magas címét viselte, Dalva, Salamon bátyja Dávid első
házasságából, megroskadt, élőhalott öregember, akinek elméje idő előtt elborult
a mértéktelen kicsapongástól és részegségtől. Valamennyien Ízisz hódolói voltak:
egyesek a hit meggyőződéséből, mások önző számításból, ezek puszta
majmolásból, amazok kéjsóvárgásból. És ekkor a királyné szeme hosszan és
feszült figyelemmel állapodott meg Eliavának, a királyi testőrség egyik
parancsnokának szép, ifjú arcán.

Asztisz tudta, mitől ég olyan tüzes pírban az ifjú napbarnította arca, miért
tapad oly szenvedélyes vágyakozással szeme a kárpitra, amely alig rezdül a
királyné gyönyörű kezének érintésétől. Egy ízben, szinte tréfából, pillanatnyi
szeszélyének hódolva, magához hívatta Eliavát, egyetlen hosszú, boldog
éjszakára. Reggel elbocsátotta, de azóta mindennap, mindenütt, a palotában, a
templomban, az utcán, találkozik e szempár szerelmes, alázatos, esengő
pillantásával, amely mindenüvé elkíséri.

A királyné sötét szemöldöke felszökött, és hosszúkás zöld szeme hirtelen

elfeketedett a szörnyű gondolattól. Keze alig észrevehető mozdulatával
parancsolta a heréltnek, hogy bocsássa le a legyezőt, és halkan mondta:

- Menjetek ki mind. Husai, elmégy és idehívod Eliavát, a királyi testőrség

parancsnokát. Egyedül jöjjön.

Tizenegyedik bekezdés

Vörös foltos fehér köntösbe öltözött tíz pap lépett az oltár közepére, két másik
követte őket, női ruhában. Ma ők ábrázolták az Oziriszt sirató Neftiszt és
Íziszt. Majd az oltár mélyéből előbukkant egy ember, egyszerű fehér köntösben,
minden ékesség nélkül, és valamennyi asszony s férfi szeme mohón tapadt rá. Ez
volt a remete, aki tíz esztendőt töltött nehéz önsanyargatásban a libanoni
hegyek között, és most készen állt arra, hogy meghozza a nagy, önkéntes véres
áldozatot Ízisznek. Éhségtől elgyötört, széltől cserzett és naptól perzselt arca
szigorú volt és sápadt, szemét komoran lesütötte, és láttára a hívőket nem
emberi rémület fogta el.

Végre megjelent a templom főpapja is, százéves aggastyán, tiarával fején,

párducbőrrel vállán, sakálfarokkal díszített brokátkötényben.

A hívők felé fordulva, szelíd és reszkető öreges hangon szólalt meg:

- Szuton di gotpu. (Áldozatot mutat be a király.)

Majd az oltár felé fordulva, egy fiatalabb pap kezéből átvett egy piros lábú
fehér galambot, elmetszette nyakát, kitépte a szívét, s vérével meghintette az
áldozati oltárt és a szentelt kést.

Rövid imádság után pedig kihirdette:

- Sirassátok Oziriszt, Atum istent, a nagy Un-Nuter-Onufrit, On istent!

A két női ruhás herélt, Ízisz és Neftisz, nyomban jajveszékelni kezdett, ütemes,
finom hangon:

"Térj vissza lakodba, ó, gyönyörűséges ifjú. Látásod mennyei öröm. Ízisz

könyörög hozzád, Ízisz, aki egyazon méhben fogant veled, hitvesed és nővéred.

Mutasd meg nekünk újra arcodat, ó, fényességes isten. Íme, itt van Neftisz, a te
húgod. Záporoznak könnyei, és bánatában haját szaggatja.

Halálos aggodalomban keressük gyönyörű testedet, Ozirisz, térj vissza

hajlékodba!"

Két másik pap csatlakozott a siratókhoz. Hórusz és Anubisz siratta Oziriszt. És

valahányszor egy-egy sor végére értek, a lépcső fokain elhelyezkedett kórus
ünnepélyes és búsongó dallammal ismételt.

Majd, még mindig ének közben, az idősebb papok kivitték a szentélyből az

istennő szobrát, amelyet már nem rejtett magába a naosz. De az aranyos
csillagokkal telehintett fekete köpeny még mindig ráborult, csupán ezüstös lába
volt látható, melyet kígyó font körül, feje fölött pedig az ezüstkorong,
tehénszarvba foglalva. És lassan, méltóságteljesen és a lantok pengése közepette
bánatos sírással indult el Ízisz istennő menete az oltár lépcsőjéről, lefelé a
templomba, végig a falak mentén, az oszlopok között.

Így gyűjtötte össze az istennő hitvesének szétszórt tagjait, hogy Thot és

Anubisz segítségével új életre keltse:

"Dicsőség Abidosz városának, mely megőrizte szépséges fejedet, Ozirisz.

Dicsőség Memfisz városának, ahol megleltük a nagy isten jobbját, a harc és

védelem kezét.

Dicsőség neked, Szaisz városa, mely elrejtetted a fényességes isten bal kezét,
az ítélet kezét.

Áldott légy, Théba városa, ahol Un-Nuter-Onufri szíve megnyugodott."

Így járta be az istennő az egész templomot, visszatérve az oltárhoz, és mind

szenvedélyesebb, mind hangosabb lett a kar éneke. Szent őrület szállta meg a
papokat és a hívőket.
Ízisz megtalálta Ozirisz testének minden darabkáját, kivéve egyet, a szent
falloszt, az anyaméh megtermékenyítőjét, az új élet teremtőjét. Most
közeledett Ízisz és Ozirisz misztériumának csúcspontja.

- Te vagy, Eliava? - kérdezte a királyné az ifjút, aki csendesen belépett az ajtón.

A fülke sötétjében Eliava hangtalanul a királyné lábához borult, és ajkához

szorította ruhája szegélyét. S a királyné érezte, hogy az ifjú sír a
gyönyörűségtől, a szégyentől és a vágyakozástól. Kezét rátette kemény szálú,
göndör hajára, és így szólt:

- Mondj el nekem mindent, Eliava, amit tudsz a királyról és a szőlőbeli leányról.

- Ó, mennyire szereted őt, királyné! - jajdult fel az ifjú keserűen.

- Beszélj... - parancsolta Asztisz.

- Mit mondhatok neked, királyném? Szívem meghasad a féltékenységtől.

- Beszélj!

- Senkit sem szeretett még úgy a király, mint őt. Egyetlen pillanatra sem válik
meg tőle. Szeme boldogság fényében ragyog. Kegyet és ajándékokat osztogat. Ő,
a vezér és bölcs, rabszolgaként hever a lány lábánál, s mint kutya, le nem veszi
róla tekintetét.

- Beszélj!

- Ó, hogy kínozol, királyné!... És a lány... a lány is... csupa szerelem és gyöngédség!

Szelíd és szégyenlős, se nem lát, se nem hall szerelmén kívül. Nem kelt senkiben
haragot, féltékenységet, gyűlöletet...

- Beszélj! - nyögte bősz haraggal a királyné, és hajlékony ujjaival Eliava göndör

fürtjeibe markolva, testéhez szorította az ifjú fejét, és arcát végigkarmolta
átlátszó köntöse ezüsthímzésével.

Ezalatt az oltárnál, az istennő fekete lepellel borított képmása körül, a timpanon

csengésének s a lant pengésének ütemére táncot jártak a papok szent tébolyban.
Némelyik már korbácsolta magát orrszarvúbőrből font sokágú szíjostorral, másik
rövid késsel hosszú, véres sebeket vágott mellébe és vállába, a harmadik ujjával
marcangolta száját, tépdeste fülét és karmolta arcát. A tomboló kartánc
közepette, az istennő lábánál, szédületes gyorsasággal forgott egy helyben a
libanoni remete, hófehér, lobogó köntösében. Csupán a főpap maradt
mozdulatlan. Kezében tartotta az etiópiai obszidiánból készült szent áldozati
kést, hogy átadja az utolsó, rettenetes pillanatban.

És ekkor rettenetes, őrjítő, velőtrázó kiáltás harsogta túl egy pillanatra az

egész kórust. A papok gyorsan szétváltak, és a hívők serege jól láthatta a
libanoni remetét, teljes meztelenségében, magas, csontos, sárga teste
borzalmával. A főpap feléje nyújtotta a kést. Szinte elviselhetetlen csend
támadt a teremben. A remete hirtelen lehajolt, gyors mozdulatot tett, majd
felegyenesedett, és a fájdalom s a gyönyörűség ordításával hajította az istennő
lábához az alaktalan, véres húsdarabot.

Megingott. A főpap óvatosan támogatta, karját válla köré fonta, odavezette

Ízisz szobrához, óvatosan ráborította a fekete leplet, és így hagyta egy
pillanatig, hogy titokban, mindenki más előtt láthatatlanul, rányomja csókját a
megtermékenyített istennő szájára.

Ezután nyomban saroglyára tették, elvitték az oltártól. Az ajtónálló pap kiment a

szentélyből. Fakalapáccsal megütött egy óriási rézkorongot, tudtára adva az
egész világnak, hogy bevégeztetett az istennő megtermékenyítésének mélységes
titka. És a zengő hang elömlött Jeruzsálem fölött.

Asztisz királyné pedig, egész testében remegve, hátravetette Eliava fejét.

Szeme vad, vörös tűzben égett. S lassan tagolva a szót, ezt mondta:

- Eliava, akarod-e, hogy Júdea és Izrael királyává tegyelek? Akarsz-e uralkodni

Szírián és Mezopotámián, Fönícián és Babilonon?

- Nem, királyném, én csak téged akarlak...

- Az én parancsolóm is leszel. Minden éjszakám a tiéd lesz. Minden szavam,

minden pillantásom, minden leheletem... Te ismered a jelszót. Még ma éjjel
bemégy a palotába, és megölöd őket. Megölöd mind a kettőt! Mind a kettőt!

Eliava mondani akart valamit. A királyné azonban magához húzta, és szájára

tapadt forró ajkával és nyelvével. Kínosan sokáig tartott. Majd hirtelen
eltaszította az ifjút, és kurtán, parancsolóan szólt:

- Menj!

- Megyek - felelte Eliava alázatosan.

Tizenkettedik bekezdés

És ez volt a hetedik éjszakája Salamon nagy szerelmének.

Különösen halk és csodálatosan szelíd volt ez éjjel a király és Szulamit szerelme.

Mintha valamilyen merengő fájdalom, félő szégyenkezés, halvány sejtés
borította volna könnyű árnyát szavaikra, csókjukra, ölelésükre.

Szulamit kinézett az ablakon, az égre, ahol az est már diadalmaskodott az alkony

pírja felett, és tekintetét egy fényes, kéklő csillagon pihentette meg, amely
szelíden és lágyan reszketett.

- Hogy hívják ezt a csillagot, szerelmem? - kérdezte.

- Ez a Szopdit csillag - válaszolta a király. - Szent csillag. Az asszír mágusok azt

tanítják, hogy minden ember lelke tovább él rajta a test halála után.

- Hiszel te ebben, királyom?

Salamon nem felelt. Jobb keze Szulamit feje alatt nyugodott, baljával pedig
átölelte, és a lány érezte illatos leheletét a haján, a halántékán.
- Talán mi is találkozunk majd ott, királyom, ha meghalunk? - kérdezte szorongva.

A király megint hallgatott.

- Mondj nekem valamit, szerelmem - kérlelte félénken Szulamit.

És a király így szólt:

- Rövid az emberi lét, de az idő végtelen és az anyag halhatatlan. Meghal az

ember és rothadó testével hizlalja a földet, a föld neveli a kalászt, a kalász
termi a magot, az ember megeszi a kenyeret, és táplálja vele testét. Elmúlik sok-
sok évszázad, és megismétlődik minden a világon, ismétlődnek az emberek, az
állatok, a kövek, a növények. Az idő és az anyag változatos körforgásában mi
ketten is ismétlődünk teveled, én szerelmem. Ez éppúgy igaz, mint az, hogy ha
színültig megtöltenénk egy nagy zsákot tengeri kaviccsal, és beledobnánk
egyetlenegy drága zafírt, akkor sokszor belenyúlva a zsákba, előbb-utóbb
felhoznók a drágakövet. Mi találkozni fogunk, Szulamit, és nem ismerjük meg
egymást, de vágyakozással és elragadtatással repes majd szívünk egymás felé,
mivel mi már találkoztunk, én édes, gyönyörű Szulamitom, de nem emlékezünk rá.

- Nem, királyom, nem! Én emlékszem. Mikor házunk ablaka előtt álltál, és hívtál
engem: "Jöjj ki, gyönyörűm, az én fejem megrakodott az éjszaka harmatjával!" -
én megismertelek, én emlékeztem rád, és öröm s félelem költözött szívembe.
Mondd meg nekem, királyom, mondd meg, Salamon: ha én holnap meghalok, fogsz-
e emlékezni a szőlőbeli kis barna lányra, a te Szulamitodra?

Melléhez szorította a király, és nyugtalanul suttogta:

- Ne beszélj így soha... Ne beszélj így, ó, Szulamit! Az Isten választottja vagy,

igazi királynője lelkemnek... A halál nem fér tehozzád...

Éles harangszó szállt Jeruzsálem fölött. Sokáig panaszosan reszketett a

levegőben, s mikor elcsendesedett, remegő visszhangja még hosszasan úszott
utána.

- Ízisz templomában most teljesült a szentség - mondta a király.

- Félek, szerelmem! - suttogta Szulamit. - Sötét rettegés járja át szívemet...

Nem akarok meghalni... Még nem teltem be öleléseddel... Ölelj meg... Szoríts a
szívedhez még jobban... Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy
pecsétet a te karodra!

- Ne félj a haláltól, Szulamit! A szerelem van olyan erős, mint a halál... Űzd el
szomorú gondolataidat... Akarod, hogy meséljek neked Dávid hadjáratairól,
Szusszakim fáraó lakomáiról és vadászatairól? Akarsz hallani egyet azokból a
mesékből, melyek Ofir országából valók?... Akarod, hogy meséljek Bakramadit
csodáiról?

- Igen, királyom. Magad is tudod, hogy amikor téged hallgatlak, szívem repes az
örömtől! De kérni szeretnék tőled valamit...

- Ó, Szulamit, mindent megteszek, amit csak kérsz! Kérd az életemet, boldogan

odaadom neked. Csak azt sajnálnám, hogy túlságosan kis árat fizettem
szerelmedért.

Szulamit a sötétben mosolygott a boldogságtól, és karját a király nyaka köré

fonva, a fülébe súgta:

- Kérlek, királyom, ha eljön a reggel, menjünk el együtt oda... a szőlőbe... Oda,

ahol a pázsit zöldell, ahol a ciprusok és cédrusok állnak, ahol a kőfal tövében a
két kezedbe fogtad a lelkem... Kérlek, kedvesem... Ott majd újra megmutatom
neked az én szerelmem...

A király mámorosan csókolja kedvese ajkát.

Szulamit azonban hirtelen felemelkedik a nyoszolyán és hallgatózik.

- Mi az, gyermekem?... Mitől ijedtél meg? - kérdi Salamon.

- Várj, kedvesem... jönnek... lépteket hallok...

Könnyű nesz az ajtó mögött, amely hirtelen hangtalanul megnyílik.

- Ki az? - kiáltja Salamon.

Szulamit azonban már ugrik is le az ágyról, s egyetlen mozdulattal odaveti magát

a sötét emberi alak felé, melynek kés villog a kezében. És hirtelen, sebes
szúrástól átjárva, halk, szinte csodálkozó kiáltással hull a földre.

Salamon széttöri a karneol ernyőt, amely az éjjeli mécsest borítja. Megpillantja

Eliavát, aki az ajtóban áll, kissé a leány fölé hajolva, és tántorog, mint az ittas.
Salamon pillantásának súlya alatt az ifjú harcos felemeli fejét, tekintete
találkozik a király bősz haragtól izzó szemével, elsápad és felnyög. Kétségbeesés
és rémület torzítja el vonásait. És hirtelen, meggörnyedve, fejét köpenye alá
rejtve, ijedten, mint a megriasztott sakál, kioldalog a szobából. De a király
megállítja. Három szót mond csupán:

- Ki bérelt fel?

Az ifjú katona egész testében reszket, foga vacog, szeme fehér a rémülettől.
Tompán nyögi:

- Asztisz királyné...

- Eredj - parancsolja Salamon. - Mondd meg a soros őrnek, vegyen őrizetbe.

Hamarosan fáklyás emberek futnak a palota sok-sok szobáján át. Kivilágosodik

valamennyi terem. Jönnek az orvosok, gyülekeznek a király vezérei és barátai.

Az orvosok feje így szól:

- Királyom, itt nem segít sem tudomány, sem Isten. Ha kihúzom melléből a kést,
nyomban meghal.

Ekkor felocsúdik Szulamit, és nyugodt mosollyal mondja:

- Szomjas vagyok.

És mikor megitatták, szelíd, szép mosollyal a királyra függesztette szemét, s

többé már le sem vette róla; ő pedig térden állt az ágya előtt, meztelenül,
akárcsak a lány, s nem vette észre, hogy térde vérben fürdik, és kezét is ellepi a
vér bíbora.

Szerelmesét nézve és szelíden mosolyogva, elhaló hangon megszólalt a szépséges

Szulamit:

- Köszönök neked, királyom, mindent: szerelmedet, szépségedet, bölcsességedet,

amelyre rátapaszthattam ajkamat, mint az édes forrásra. Hadd csókoljam meg
kezedet, és ne vond el az én számtól, míg az utolsó lehelet el nem száll
énbelőlem. Sosem volt és sosem lesz boldogabb asszony nálam. Köszönöm neked,
én királyom, én szerelmem, én gyönyörűségem. Emlékezz majd néha a te
rabnődre, a te napbarnította Szulamitodra.
És a király így felelt lassan, mély hangon:

- Ameddig szeretni fogják egymást az emberek, ameddig a lélek és a test

szépsége lesz a legszebb és a legédesebb álom a földön, addig, esküszöm neked,
Szulamit, nevedet századokon keresztül meghatottan és hálával említik majd.

Reggelre Szulamit nem volt többé.

Akkor felkelt a király, megmosakodott, felöltötte aranyskarabeusokkal kivarrott,

legpompásabb bíborköntösét, fejére vérpiros rubinkoszorút tett. Majd hívatta
Benaját, és mondta neki nyugodtan:

- Benaja, most mégy és megölöd Eliavát.

Az öregember kezével eltakarta arcát, és leborult a király előtt.

- Királyom, Eliava az unokám!

- Hallottad, Benaja?

- Királyom, bocsáss meg nekem, és ne sújts haragoddal, de bízd ezt valaki másra.
Eliava, ahogy kiment a palotából, a templomba futott, és megragadta az áldozati
oltár szarvát. Öreg vagyok, közel a halálom órája, nem merem lelkemre venni e
kettős bűntettet.

A király azonban így válaszolt:

- És mikor azt parancsoltam neked, hogy öld meg a bátyámat, Adomát, aki
szintén az áldozati oltár szent szarvába kapaszkodott, vajon megtagadtad az
engedelmességet?

- Bocsáss meg! Irgalmazz nekem, uram!

- Emeld fel arcodat - parancsolta Salamon.

És mikor Benaja felemelte fejét, és megpillantotta a király szemét, nyomban

felkelt a földről, és engedelmesen a kijárat felé indult.

A király pedig Ahisszorhoz, a palota parancsnokához és felügyelőjéhez fordult, s

így rendelkezett:
- A királynét nem büntetem halállal, éljen úgy, ahogy akar, és haljon meg, ahogy
akar. De többé sohasem látja meg arcomat. Még ma felszereled a karavánt,
Ahisszor, és elkíséred a királynét Jaffa kikötőjébe, onnan pedig Egyiptomba,
Szusszakim fáraóhoz. Most pedig menjetek mind.

És egyedül maradva Szulamit testével, sokáig elnézte a lány gyönyörű vonásait.

Arca fehér volt és szebb, mint valaha is életében. A félig nyitott ajkak, melyeket
alig egy órája csókolt Salamon, titokzatosan és boldogan mosolyogtak, s a még
nedves fogak megcsillantak mögöttük.

Sokáig nézte a király halott szerelmesét, aztán ujjaival lágyan megérintette

homlokát, melyről már lassan elszállt az élet melege, majd lassú léptekkel
elhagyta a termet.

Az ajtó mögött várakozott rá Azaria, a főpap, Szedok fia. A királyhoz lépett és

megkérdezte:

- Mit tegyünk ez asszony testével? Ma szombat van.

És eszébe jutott a királynak, hogy mikor sok esztendővel ezelőtt meghalt az

atyja, ott feküdt a porban, és teste már oszlásnak indult. A hullaszagra odagyűlt
kutyák sűrűn kerülgették, éhségtől és mohóságtól égő szemmel. S akárcsak most,
akkor is megkérdezte a főpap, Azaria atyja, a törődött aggastyán:

- Íme, itt fekszik a te atyád, a kutyák prédájára... Mit tegyünk? Tiszteljük-e a

király emlékét, és szegjük meg a szombatot, vagy pedig tartsuk meg a
szombatot, és hagyjuk atyád tetemét a kutyák martalékául?

Akkor így válaszolt Salamon:

- Hagyjuk. Az élő kutya több, mint a halott oroszlán.

És mikor most a főpap szavaira ez eszébe jutott, szívét félelem és szomorúság

szorította össze.

Nem válaszolt a főpapnak, és továbbment, az ítélet termébe.

Mint minden reggel, két írnoka, Elihoref és Ahija már ott feküdt a trón két
oldalán, a gyékényszőnyegen, készen tartva a papirusztekercseket, a nádtollat és
a tintát. Mikor a király belépett, felkeltek, és földig hajoltak előtte. A király
pedig leült aranydíszítésű elefántcsont trónusára, könyökével az aranyoroszlán
hátára támaszkodott, és fejét tenyerébe hajtva, mondta:

- Írjátok!

"Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra,
mert erős a szerelem, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai
tűznek lángjai."

És oly sokáig hallgatott, hogy az írnokok ijedtükben lélegzetüket is

visszafojtották, majd így szólt:

- Hagyjatok magamra.

S egész nap, míg le nem szállott az alkony, egyedül maradt a király gondolataival,
és senki sem merészelt belépni az ítélet üresen tátongó, hatalmas termébe.