Frederick Forsyth

ÁTVERÉS
I.
 A mű eredeti címe: The Deceiver
Copyright © FFS Partnership 1991

Fordította: Rácz Péter

Címlapterv: Szabó Árpád

Hungarian Translation © Rácz Péter, 1993

A hidegháború negyven évig tartott. A történelmi hűség
kedvéért szögezzük le: a Nyugat győzelmével ért véget.
Persze, a küzdelem áldozatokkal is járt. Idézze hát föl ez
a könyv azoknak emlékét, akik életük legjavát az
árnyékban töltötték. Mert bizony, barátaim, azok voltak
ám a szép napok.
 ELŐTÖRTÉNET
1983 nyarán a brit titkosszolgálat; a Secret Intelligence
Service akkori főnöke áldását adta egy új osztály
létrehozásának a tervére, bár az elképzeléssel szemben volt
bizonyos belső ellenállás.
Leginkább a már régóta működő osztályok ódzkodtak tőle,
mert úgy tekintettek a világ nekik kiosztott szeletére, mint saját
hűbérbirtokukra. Márpedig az új részlegnek meglehetősen
széles hatáskört szántak, figyelmen kívül hagyva a
hagyományos határvonalakat.
Az osztály felállításának ötlete két forrásból táplálkozott.
Egyfelől a Westminster és a Whitehall környékén, de
legfőképp a konzervatív kormányban csak nem akartak
elcsitulni az előző évi Falkland-háború kavarta hullámok. A
katonai siker ellenére ugyanis ismét föllángolt az ádáz és
nemegyszer acsarkodó vita az örök témáról: miként történhet
meg, hogy Londont meglepetésként éri bármi, jelesül Galtieri
argentin tábornok csapatainak partraszállása Port Stanleyben?
A különböző részlegek között jó egy évig folyt a huzavona,
óhatatlanul is közönséges vádaskodások és visszavágások
áradatává silányítva a polémiát. – Minket senki sem
figyelmeztetett! – De igenis jeleztük előre! – szóval, ilyesfajta
stílusban dúlt a vita. Lord Carrington külügyminiszter
kötelességének érezte, hogy benyújtsa a lemondását. Évekkel a
falklandi háború után, a skóciai Lockerbie fölött felrobbantott
PanAm-gép ügyében zajlott ehhez hasonlatos perpatvar, az
Egyesült Államokban, amikor is az egyik ügynökség váltig azt
hajtogatta, hogy időben figyelmeztette a másikat a veszélyre,
amazok viszont megesküdtek rá, hogy semmiről sem
értesültek.
Az új részleg létrehozásának másik mozgatórugója az volt,
hogy a legfőbb hatalom birtokosa a Szovjetunió Kommunista
Pártja élén Jurij Andropov lett, aki előzőleg tizenöt évig a KGB
elnöke volt. Természetesen nem feledkezett meg régi
munkahelyéről, az első perctől kezdve igyekezett a
titkosszolgálat kedvében járni, aminek az lett az eredménye,
hogy főtitkárkodása alatt rendkívüli módon felerősödött a mind
agresszívabbá váló kémkedés és a KGB által foganatosított
„célműveletek” sorozata a Nyugat ellen. Köztudomású volt,
hogy ezek közül Jurij Andropov kedvence a dezinformáció,
vagyis a fellazítás és a demoralizálás fokozása hazugságok
terjesztésével, rágalmazással és a nyugati szövetségesek közötti
gyanakvás magjainak elhintése szándékosan félrevezető
információk terjesztésével.
Mrs. Thatcher, aki akkoriban kezdte kiérdemelni a
(szovjetek által adományozott) Vaslady címet, arra az
álláspontra helyezkedett, hogy „kettőn áll a vásár”, s jelezte:
egyáltalán nem bánná, ha a brit titkosszolgálat kihívná a
szovjeteket egy kis visszavágóra.
A felállítandó részlegre módfelett fellengzős elnevezést
találtak: a Félrevezetés, Dezinformáció és Lélektani Hadviselés
Osztálya lett belőle. Persze, a cégjelzés nemsokára
„FélDeLéHá”-vá zsugorodott, hivatalosan pedig csak FDLH-
vá.
Csakhamar kinevezték az új osztály főnökét is. Hasonlóan
az eddigiekhez (a Műszaki Osztály vezetőjét Szállásmesternek,
a Jogi Osztályét Ügyésznek hívták), ő is nemsokára becenevet
kapott az SIS büféjében: innen kezdve Nagy Átverőnek
nevezték.
Lépcsőházi perspektívából – ami sokkal általánosabb, mint
ellentéte, a bölcs előrelátás – bírálat illetheti (mint ahogy aztán
illette is) a titkosszolgálat főnökét, Sir Arthurt választásáért;
ugyanis nem előléptetésre váró tisztségviselőt állított a FDLH
élére, aki – miután sorban megmászta a hivatali létra fokait –
rendelkezett volna a vérbeli hivatalnok körültekintésével,
hanem egy volt operatív ügynököt, akit keletnémet területre
emelt ki.
Ezt az embert Sam McCreadynek hívták, és hét éven át
irányította a rábízott részleget. De hát semmi jó nem tarthat
örökké. 1990 egy késő tavaszi napján az alábbi beszélgetés
zajlott le a Whitehall falai között…

A külső irodában a fiatal alkalmazott begyakorolt mosollyal

sietett elő az íróasztala mögül. – Jó reggelt, Sir Mark! Az
államtitkár úr arra kér, hogy azonnal vezessem be önt.
A vendéget udvariasan betessékelte a külügyminisztérium
közigazgatási államtitkárának a magánirodájába, majd
csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Az államtitkár, Sir
Robert Inglis szívélyes mosollyal üdvözölte a belépőt.
– Mark, öregfiú, de jó, hogy eljött!
Sir Markot nem sokkal előbb nevezték ki a SIS vezetőjévé;
tökéletesen tudatában volt annak, hogy talán sosem kerülhetett
volna ebbe a magas tisztségbe, ha idejekorán nem fejleszt ki
magában bizonyos képességet, amely nyomban óvatosságra
intette, ahányszor csak testvéri barátságra emlékeztető
közvetlenséget tapasztalt olyan nők részéről, akiket
tulajdonképpen alig ismer. Így hát rögtön sejtette, hogy nehéz
perceknek néz elébe.
Miután hellyel kínálta a vendégét, a külügyminisztérium
rangidős állandó hivatalnoka felütötte az íróasztalán heverő
ütött-kopott, vörös irattartót és előhúzott belőle egy
barnássárga színű dossziét, amelynek fedelén átlósan piros csík
futott végig.
– Gondolom, már kézhez kapta az ügynöki összefoglaló
jelentéseket. Nyilván velem is megosztja majd a
következtetéseit, ugye?
– Természetesen, Robert… mihelyt itt lesz az ideje.
Sir Robert Inglis a „szigorúan titkos” jelzésű dosszié után
most egy vörös fedelű jegyzettömböt vett a kezébe. A puha
kötésű könyvecske lapjai fekete műanyag spirálra voltak
felfűzve.
– Érdeklődéssel olvastam „Az SIS a kilencvenes években”
című javaslattervezetét, annál is inkább, mert a benne
foglaltakat összevetettem a hírszerzési koordinátor legutóbbi
igénylistájával. Úgy látom, ezt ön a legteljesebb mértékig
figyelembe vette.
– Köszönöm, Robert – mondta a kémfőnök. – Ezek szerint
számíthatok a külügyminisztérium támogatására?
A diplomata arcán szétterülő mosoly dobogóesélyes lehetett
volna bármelyik amerikai tévés vetélkedőn.
– Kedves Markom, az égvilágon semmi kifogásunk sincs
indítványának lényege ellen. Csupán néhány apró részletet
szeretnék megvitatni önnel.
Na, most bújik ki a szög a zsákból, futott át Sir Mark agyán.
– Példának okáért, vehetem adottnak, hogy ezeknek az új
rezidentúráknak a költségkihatásait már egyeztette a
pénzügyminisztériummal, minek folytán a szükséges
összegeket a kincstár feltehetően más részlegek
költségvetéséből spórolja majd meg?
Mindketten tisztában voltak vele, hogy az SIS kiadásait nem
a külügyminisztérium fedezi teljes egészében. Ellenkezőleg:
valójában csak elenyésző hányadot jelentett az általa biztosított
keret. Az amerikai CIA-tól eltérően minden feltűnés nélkül,
csaknem láthatatlanul tevékenykedő brit titkosszolgálat
költségfedezetét a kormány különböző minisztériumai adták
össze. Tulajdonképpen valamennyi tárca beszállt az
adakozásba bármilyen hihetetlen, még a mezőgazdasági,
halászati és élelmezésügyi minisztérium is – talán arra
gondoltak, egy nap életbevágó lesz megtudniuk, hány tonna
tőkehalat fognak ki az izlandiak az észak-atlanti vizeken.
Minthogy az SIS költségvetése sokféle rejtett forrásból
származott, a külügyminisztérium hiába fenyegette volna meg
a támogatás megnyirbálásával a titkosszolgálatot, ha nem
paríroz neki. Sir Mark bólintott.
– Minden el van boronálva. A koordinátor társaságában
fölkerestem a pénzügyminisztériumot, ahol elmagyaráztam
előterjesztésünk lényegét – amit előzőleg természetesen már
tisztáztam és egyeztettem a kabinetirodával –, és a kincstár
nem emelt kifogást. A szükséges készpénzt a lehető
legvalószínűtlenebb minisztériumok fejlesztési és kutatási
alapjaiból utalták át a számunkra.
– Kitűnő! – jegyezte meg elragadtatással az államtitkár, akár
komolyan gondolta, akár nem. – Nos, akkor talán vegyünk egy
olyan témát, amely kétségkívül az én hatáskörömbe tartozik.
Nem tudom, önöknél mi a helyzet személyzeti ügyben, de meg
kell mondjam, a mi részünkről bizonyos utánpótlási
nehézségek merülnek fel a diplomáciai hálózat bővítésénél,
ami pedig biztosan be fog következni most, hogy a
hidegháború véget ért, mert a kelet-közép-európai országok
felszabadulnak. Érti, ugye, hogy mire gondolok?
Sir Mark nagyon is értette. A kommunista rendszernek az
utóbbi két évben lejátszódott teljes összeomlása megváltoztatta
a földgolyó diplomáciai arculatát, méghozzá rohamléptekkel. A
diplomáciai szolgálat bennfentesei új terjeszkedési
lehetőségeket láttak Kelet-Európában és a Balkánon, sőt
felmerült néhány fős új nagykövetségek létrehozásának a terve
is Lettországban, Litvániában és Észtországban, miután ezek az
államok függetlenítették magukat Moszkvától. Ez persze
egyben azt is jelentette, legalábbis az államtitkár szerint, hogy
miután a hidegháború végérvényesen a múlté, az SIS-nek
értelemszerűen létszámfölösleggel kell hadakoznia. Sir
Marknak más volt a véleménye.
– Akárcsak önöknek, nekünk sincs más választásunk, mint
továbbra is toborozni. És hát, leszámítva magának a
toborzásnak a bonyodalmait, az sem mellékes, hogy csupán az
alapkiképzés hat hónapig tart, mielőtt valaki átléphetné a
Century House küszöbét, hogy végül tapasztalt ügynökként
elfoglalja állomáshelyét külföldön.
A diplomata arcáról eltűnt a mosoly, komoly tekintettel
előrehajolt.
– Kedves Markom, pontosan erről szerettem volna önnel
értekezni. Vagyis hogy hány fősre tervezzük a
nagykövetségeinket, és kiknek biztosítunk ott helyet.
Sir Mark magában átkozódott. A rohadék meg akarja
szorongatni. Mivel a költségvetéssel a külügyminisztérium
nem tudja sarokba szorítani a titkosszolgálatot, a jelek szerint
másfajta aduval próbálkozik. A titkosszolgálat ügynökeinek
zöme ugyanis a nagykövetségek védőszárnyai alatt,
diplomáciai státusban végzi a munkáját. Vagyis, ha úgy tetszik,
a nagykövetségek, vendégszeretetét élvezi. Amiből logikusan
következik: ha nincs fedőbeosztás, nincs kiküldetés sem.
– S megtudhatnám, hogy úgy általában miként vélekedik a
jövőbeli kilátásainkról, Robert? – kérdezte az Intelligence
Service feje.
– Ami a jövőt illeti, sajnos tartok tőle, hogy egyszerűen
képtelenek leszünk státust biztosítani a szolgálat néhány…
hm… a kelleténél is feltűnőbb és színesebb egyéniségének.
Például azoknak, akikről teljesen nyilvánvaló, hogy
fedőbeosztásban dolgoznak. Akik magukon viselik a
cégjelzést. A hidegháború évei alatt ez elfogadott volt; az új
Európában azonban túlságosan is kirínának a környezetből.
Szálkák volnának a fogadó ország szemében. Biztos vagyok
benne, hogy ön is így ítéli meg a dolgot.
Mindkét férfi tudta, hogy a külföldön működő ügynököket
három kategóriába sorolják. Az „illegális” ügynökök nem
tartoztak a nagykövetségek – mint fedőszervek – kötelékébe,
következésképpen Sir Robert Inglisnek semmi dolga nem akadt
velük. A diplomáciai képviseleteken státusban lévő
ügynököket két csoportra osztották: voltak közöttük „nyílt” és
„fedezett” ügynökök.
 Az előbbiek kategóriájába, a cégjelzést viselők közé azokat
sorolták, akiknek valódi és tényleges feladatköre közismert
volt. A múltban igen hasznos tevékenységet végeztek, és a
követségek is szívesen vették a jelenlétüket. Ugyanis szinte
valamennyi kommunista és harmadik világbeli országban ők
tartották a kapcsolatot az ellenzékiekkel, ismertségük révén
őket keresték meg az elégedetlenkedők – illetve bárki, aki
találkozni óhajtott velük –, hogy elpanaszolják bánatukat, és –
mintha csak gyóntató lelkipásztorok volnának – kitárják előttük
a szívüket. Ezek a találkozók rendkívül gazdag
információforrásnak bizonyultak, arról nem is beszélve, hogy
jó pár látványos disszidálást is így készítettek elő.
Az államtitkár tulajdonképpen arra célzott,– hogy az ilyen
ügynökök további működésének nem látja értelmét, és a
jövőben nem is kíván státust biztosítani számukra a
követségeken. Eltökéltsége abból a tiszteletre méltó
hagyományból fakadt, amelyet a külügyminisztérium mindig is
fennen hirdetett: kedvében járni mindenkinek, aki nem
angolnak született.
– Hallottam, amit mondott, Robert, de engedje meg, hogy ne
úgy kezdjem pályafutásomat az SIS főnöki székében – és
őszintén szólva nem is fogom így kezdeni –, hogy az első
adandó alkalommal kirúgom azokat a rangidős tiszteket, akik
már bizonyították rátermettségüket, és hosszú évek óta
hűségesen és jól dolgoznak.
– Találjon számukra egyéb munkát – vetette közbe Sir
Robert. – Közép- vagy Dél-Amerikában, Afrikában…
– Ugyan már, nem küldhetem el őket Burundiba, hogy ott
várják ki a nyugdíjkorhatárt!
– Akkor ossza be őket irodai munkára. Idehaza.
– Olyan állásokra célozgat, amelyek a kutyának sem
kellenek – közölte Sir Mark. – A legtöbbjük vissza fogja
utasítani.
 – Ez esetben marad a korai nyugdíjazás – jegyezte meg
negédes hangon az államtitkár, és megint előrehajolt. – Mark,
öreg komám, ez nem alkutéma. Az Öt Bölcs szintén erre az
álláspontra fog helyezkedni, erre mérget vehet, annál is inkább,
mert jómagam is tagja vagyok eme díszes testületnek. Nyilván
megállapodunk majd valamilyen tekintélyes összegű
végkielégítésben, de…
Az Öt Bölcsként a kabinetiroda, a külügy-, a belügyi a
védelmi és a pénzügyminisztérium adminisztratív államtitkárait
emlegették. A kormányzat berkein belül irdatlan nagy
befolyással bírtak: rendkívüli hatalom összpontosult a
kezükben. Egyebek között az ő hatáskörükbe tartozott, hogy
kinevezzék (vagy személyére javaslatot tegyenek a
miniszterelnöknek, ami tulajdonképpen egy és ugyanaz) az SIS
főnökét és a biztonsági szolgálat, a Security Service (MI5)
főigazgatóját. Sir Mark roppant kedvetlenül fogadta a
hallottakat, de tisztában volt a rideg tényekkel. Be kell adnia a
derekát.
– Rendben van, de szükségem lesz eljárási irányelvekre.
Ezzel árra célzott, hogy pozíciója érdekében nyilvánvalóvá
kívánja tenni a beosztottjai előtt: a döntést az ő feje fölött
hozták.
– Haladéktalanul megkapja az irányelveket – válaszolta Sir
Robert készségesen, nyilván már várta ezt a megjegyzést. –
Indítványozni fogom a Bölcsek Tanácsának mielőbbi
összehívását, hogy a megváltozott körülményekre való
tekintettel kidolgozzuk a módosított szabályokat. Ezután ön az
új működési szabályzat szellemében olyan lépést fog
kezdeményezni – legalábbis ez az elképzelésem –, amelyet a
jogászok „klasszikus esetként” szoktak emlegetni. Ami
hivatkozási alap lehet a továbbiakban.
– Klasszikus eset? Hivatkozási alap? Miről beszél? – Sir
Mark el volt képedve.
 – Precedensről, kedves Markom. Olyan precedensről, amely
aztán irányadó lehet az egész csoport számára.
– Keressek magának bűnbakot?
– Bűnbak? Jaj, de csúnya szó ez! Mellesleg aligha
nevezhetjük áldozatnak azt, aki nagylelkű végkielégítésben és
tetemes összegű nyugdíjban részesül, még ha idő előtt
kénytelen is visszavonulni. Egyszóval, válasszon ki egy
rangidős ügynököt, akinek korai nyugdíjazását különösebb
akadékoskodás és gáncsoskodás nélkül elfogadják a többiek,
rendezzen nyilvános meghallgatást, és már meg is van a
precedens.
– Egy rangidős ügynököt? Önnek esetleg már van jelöltje?
Sir Robert összeillesztette ujjait és a mennyezetre bámult.
– Hát, Sam McCready bármikor szóba jöhet.
No persze. A Nagy Átverő. Sir Mark már korábban is
sejtette, hogy legutóbbi látványos – meglehet, előre nem
egyeztetett – akciója óta, amelyet a karibi térségben vitt végbe
három hónapja, a külügyminisztériumban úgy tekintenek
McCreadyre, mint valami elszabadult Dzsingisz kánra. Mi
tagadás, mégis furcsa. Szerencsétlen, nyomorult fickó…

Miközben visszahajtatott a Temze túlpartján lévő Century

House-ba, az SIS központjába, Sir Mark elmerengett a múlton.
Tudta jól, hogy a külügyminisztériumi államtitkár nem csupán
„sugalmazta” most Sam McCready menesztését, hanem
kifejezetten ragaszkodni fog korai nyugdíjazásához. Az ő
szemszögéből nézve azonban ennél nehezebbet már nem is
kívánhatott volna.
1983-ban, amikor Sam McCreadyt kinevezték az FDLH
élére, Sir Mark hálózatellenőr-helyettes volt – vagyis rangban
csupán egy fokozattal állt McCready fölött, akivel egyébként
együtt kezdte a pályafutását. Kedvelte ezt a furfangos
észjárású, illemszabályokra fittyet hányó ügynököt, mint ahogy
csaknem mindenki más is, aki Sir Arthur jóvoltából az
osztályvezetőségig vitte.
 Nem sokkal McCready kinevezése után Sir Markot három
évre a Távol-Keletre küldték, miután folyékonyan beszélt
kínaiul. Amikor 1986-ban hazatért, előléptették
főnökhelyettessé. Röviddel ezután Sir Arthur nyugdíjba vonult,
helyére új főnök került; Sir Mark őtőle vette át a stafétabotot
1989 januárjában.
Mielőtt elutazott Kínába, ő is, mint oly sok más kollégája,
arra számított, hogy Sam McCready nem sokáig fogja kihúzni
új beosztásában. A közvélemény úgy tartotta: Sam túlságosan
is csiszolatlan gyémánt ahhoz, hogy könnyen be tudjon
illeszkedni a Century House intrikáinak szövevényébe.
Először is, nyilvánvaló volt, hogy egyetlen területi
osztályvezető sem fogja szívesen venni, egy új ember
belekontárkodik féltve őrzött térségének ügyeibe. Mindenki
területháborúra számított: a csetepaté elkerülésére egy sima
modorú diplomata tapasztalatára lett volna szükség – márpedig
McCready minden volt, csak az nem. Azt is nehéz volt
elképzelni, hogy a külsejére nem sokat adó McCready
egykönnyen megtalálja a helyét a vasalt nadrágú, pedáns
hivatalnokok világában, akiknek zöme Nagy-Britannia
exkluzív iskoláinak típusterméke.
Nem csoda, hogy Sir Mark alaposan meglepődött, amikor
Kínából hazatérve McCreadyt még ott találta a helyén, mi több,
szemlátomást nagyon is jól érezte magát az FDLH élén:
valósággal kivirult. Minden jel szerint irigylésre méltóan
élvezte embereinek bizalmát, akik teljes lojalitást tanúsítottak
iránta; másfelől sikerült úgy irányítania a dolgokat, hogy
szívességkéréseivel a legbegyöpösödöttebb fejű területi
osztályvezetőket sem bántotta meg.
Tökéletesen szót értett – hiszen jól ismerte a szakma
zsargonját – a szabadságra vagy jelentéstételre hazarendelt
operatív ügynökökkel. Beszámolóik révén enciklopédiára való
információhoz jutott; kétség sem fért hozzá, hogy hivatalos
úton, a szolgálati előírásokat betartva csupán az adatok
töredékét tudta volna megszerezni.
Köztudomású volt róla, hogy alkalomadtán szívesen
felhörpint egy-egy korsó sört a kiszolgáló személyzethez
tartozó, nem túl jelentős, ám a gépezet működéséhez
nélkülözhetetlen munkát végző férfiak és nők társaságában,
akiknek bizalmával és barátságával igen kevés osztályvezető
büszkélkedhet; míg a többiek az igénylési nyomtatványok
kitöltésével bajlódtak naphosszat, ő egy pohár ital mellett
intézte el a telefonlehallgatásokat, a postai küldemények
feltartóztatását vagy éppenséggel az osztály számára szükséges
hamis útlevelek beszerzését.
Mindez – megtetézve egyéb gyarlóságokkal, mint hogy
megszegte a szabályokat, vagy napokra eltűnt engedély nélkül
– nem kifejezetten segítette hozzá Samet, hogy megkedveltesse
magát a hatalom árnyékában pöffeszkedő nagyfejűekkel. Arra
viszont, hogy ennek ellenére miként maradhatott meg a
posztján, egyszerű volt a válasz. Mindig rendben szállította az
árut, eredményes volt. Tevékenységének köszönhetően a KGB
székházában egyre sűrűbben nyeldesték az idegnyugtatókat és
az emésztést elősegítő tablettákat. Tehát McCready
maradhatott… egészen mostanáig.

Sir Mark nagyot sóhajtott és kikászálódott szolgálati

Jaguárjából. A lifthez lépett – a parkoló a Century House
alagsorában húzódott –, s felvitette magát a legfelső emeleten
lévő irodájába. Ráért, nem volt semmi sürgős dolga. Sir Robert
Inglis és kollégái hamarosan összedugják majd a fejüket, és
kiötlik az új rendszabályokat, no meg a vezérelveket, amelyek
lehetővé fogják tenni számára, hogy elszorult, nehéz szívvel,
bár legalább az igazsághoz híven kijelenthesse: – Nem volt
más választásom.
Ám az irányelveket – jobban mondva diktátumokat – csak
június elején kézbesítették a külügyminisztériumból. Sir Mark
azonnal magához rendelte két helyettesét.
 – Ez egy kissé kemény, nem gondolja? – jegyezte meg Basil
Gray. – Nem tudjuk megtorpedózni?
– Ezt nem – válaszolta a főnök. – Inglis megmakacsolta
magát, és mint láthatja, a többi Bölcset is rávette, hogy
támogassák az ötletét.
Az iromány, amelyet tanulmányozás végett Mark átnyújtott
a helyetteseinek, mintapéldája volt a világos és hibátlan
következtetésekkel operáló elemzésnek. Rámutatott, hogy
október harmadikán Kelet-Németország, a legkeményebb
rendszerű, ám leghatékonyabban működő kommunista állam a
szó szoros értelmében meg fog szűnni létezni. A kelet-berlini
nagykövetségeket sorra bezárják, a Fal már most is csak a
múltat idéző díszlet, az egykori hírhedett és félelmetes
titkosrendőrség, az SSD – vagy ahogy sokan emlegetik: a Stasi
– szégyenteljes takarodót fújt, a szovjet csapatokat is rendben
és időben kivonják. Tehát az a körzet, amelynek lefedése
valamikor az SIS egyik legkiterjedtebb hálózatát igényelte,
teljesen háttérbe szorul – ha egyáltalán lesz helye a grandiózus
előadásban.
Mi több, a jelzések alapján Prágában a módfelett barátságos
és jóravaló Václav Havel veszi át az elnöki hatalmat, az
egykori csehszlovák kémszervezet, a StB tagjai pedig ezentúl a
vasárnapi iskolában fogják oktatni a nebulókat. Nos, ha valaki
mindehhez még hozzáteszi a kommunista rezsimek
összeomlását Lengyelországban, Magyarországon és
Romániában, illetve a bolgár rendszer elkerülhetetlen
haláltusáját, nagyjából tiszta képet alkothat magának a jövőről,
szögezte le kíméletlen tárgyszerűséggel az elemzés.
– Őszintén szólva – sóhajtott fel Timothy Edwards –, be kell
látnunk, hogy Kelet-Európa többé már nem az a front, ami volt,
következésképp kénytelenek leszünk a hálózatunkat is
leépíteni. Tagadhatatlanul igazuk van a Bölcseknek.
– Ó, milyen jó, hogy ezt éppen öntől hallom – mosolyodott
el a főnök.
 Alighogy kinevezték januárban, első intézkedéseként,
személyes döntése alapján Basil Grayt léptette elő helyettesévé.
Timothy Edwardsot ellenben örökölte. Nem maradt titok előtte,
hogy Edwards feltett és eltökélt szándéka: három év múlva az
örökébe lép. Sir Mark azonban azt is tudta: a leghalványabb
késztetést sem érzi arra, hogy őt javasolja a tisztségbe. Nem
mintha Edwards ostoba lenne. Ellenkezőleg, ragyogó elme.
Csak hát…
– De a többi veszélyről egy szót sem ejtettek – mordult fel
Gray. – Egy árva szó sincs benne nemzetközi terrorizmusról, a
kábítószerkartellek megjelenéséről, a magánhadseregekről –
vagy épp az atomfegyverek elterjedésének eshetőségéről.
„Az SIS a kilencvenes években” című saját kezűleg írt
elemzésében – amelyet Sir Robert Inglis nemcsak elolvasott,
hanem minden jel szerint jóvá is hagyott – Sir Mark a globális
veszélyforrások megszűnése helyett azok átrendeződésére hívta
föl a figyelmet. Legfőbb fenyegetésként az atomfegyverek
elterjedését jelölte meg, rámutatva, hogy az uralmon lévő
diktátorok, akik között jó néhány rendkívül ingatag és
kiszámíthatatlan személyiség is akad, szinte akadálytalanul és
ijesztő mértékben halmozzák föl a fegyverzetet, és nem holmi
leselejtezett fegyverekről van ám szó, mint a régi szép
napokban, hanem csúcstechnológiát képviselő korszerű
felszerelésekről, rakétákról, vegyi és bakteriológiai töltetekről,
sőt atomfegyvergyártó kapacitásról. Az előtte fekvő iromány
mindezeket a tényezőket csakugyan a szőnyeg alá söpörte.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Timothy Edwards.
– Kénytelenek leszünk szembenézni egyfajta
népvándorlással – felelte halkan a főnök. – Csakhogy most a
mi embereink fognak hurcolkodni. Vissza Kelet-Európából –
hazai földre.
Arra célzott, hogy a jó öreg hidegháborús harcosok, azok a
veteránok, akik eddig a Vasfüggönytől keletre a terepen
irányították a műveleteket, végrehajtották a kényes
intézkedéseket és nagykövetségek fedezékéből irányították a
helyi ügynökök hálózatát, most mind haza fognak térni – a
nagy semmire. Nem lesz mivel megbízni őket. Helyükre persze
új emberek kerülnek, csupa fiatalok, akikről senki nem fogja
tudni, hogy valójában mivel foglalkoznak: észrevétlenül
beolvadnak majd a követségek vérkeringésébe, nehogy
véletlenségből is sértő szándékot tételezhessenek fel róluk a
Faltól keletre kialakulandó demokráciák hatóságai. A toborzás
is folytatódni fog, elvégre a szolgálatnak működnie kell.
Csakhogy ezzel távolról sem lesz megoldva a veteránok
problémája. Hol foglalkoztassák őket, mit kezdjenek velük?
Egyetlen lehetőség van: útilaput kell kötni a talpukra.
– Precedenst kell teremtenünk – közölte Sir Mark. – Ami
mérce lehet, és a többiek számára is megkönnyíti a korai
nyugdíjba vonulást.
– Már van jelöltje? – érdeklődött Gray.
– Sir Robert Inglisnek van. Sam McCready.
Basil Graynek nyitva maradt a szája a csodálkozástól.
– Főnök, Samet nem rúghatja ki!
– Senki sem akarja kirúgni Samet – fakadt ki Sir Mark.
Tudta, hogy Robert Inglis szavait szajkózza. – Nem lehet
áldozatnak tekinteni, ha valakinek megadatik a lehetőség, hogy
idő előtt és igen nagylelkű végkielégítéssel vonuljon nyugdíjba.
Egy pillanatig elmerengett, vajon mennyire húzta le Júdás
karját az a harminc ezüstpénz, amelyet a zsidók a markába
nyomtak.
– Kétségkívül szomorú a dolog, hiszen valamennyien
kedveljük Samet – vetette közbe Edwards. – De hát minden
főnöknek az egész szolgálat érdekét kell szem előtt tartania.
– Pontosan… és köszönöm – biccentett Sir Mark.
Ahogy tűnődve a helyettesére nézett, akkor döbbent rá
igazán, hogy miért nem őt fogja utódjául javasolni. Ő az
Intelligence Service főnökeként kénytelen végrehajtani, ami
elrendeltetett és meg is fogja tenni, de legalább utálkozik
közben egy kicsit. Edwards viszont szívfájdalom nélkül tenné
meg az ilyesmit, hogy előmozdítsa karrierjét.
– Ajánlanunk kellene neki három új álláslehetőséget –
mondta Gray. – Talán az egyiket elfogadná.
Magánemberként Gray hőn remélte, hogy Sam bele fog
menni.
– Elképzelhető – dörmögte Sir Mark.
– Mire gondol, főnök? – kérdezte Edwards.
Sir Mark kinyitotta az íróasztalán fekvő mappát. A
személyzeti igazgatóval folytatott megbeszélésének a kivonata
volt benne.
– Az alábbi posztok állnak rendelkezésre: a kiképzőiskola
parancsnoki posztja, az adminisztrációs és számviteli részleg
igazgatói széke és a központi nyilvántartás vezetői tisztsége.
Edwards gúnyosan elmosolyodott. Jól ki van ez találva,
gondolta.

Két héttel később e megbeszélések érintettje a szobájában

járkált föl s alá, miközben helyettese Denis Gaunt nyomott
hangulatban meredt, az előtte heverő papírlapra.
– Végül is annyira nincs nagy baj, Sam – szólalt meg. – Azt
akarják, hogy maradj. Csak más pozícióban.
– Valaki ki akarja tenni a szűrömet – szögezte le
megfellebbezhetetlen hangsúllyal McCready.
London bódultan bágyadozott a szokatlanul perzselő nyári
hőségben. Sam McCready irodájának az ablaka is tárva-nyitva
állt, ők ketten pedig ingujjra vetkőztek. Gaunton divatos
világoskék ing feszült, a Turnbull and Assernél rendelte egyedi
darabként; McCready viszont a Viyella konfekciótermékét
viselte: a sok mosástól itt-ott már ki is bolyhosodott. Ráadásul
rosszul is volt begombolva rajta – elnézhette a gomblyukakat –,
és az egyik oldalon magasabban állt a gallérja, mint a másikon.
Gaunt biztosra vette, hogy valamelyik titkárnő még ebédidő
előtt kiszúrja a felemás gombolást és a szokásos „ejnye-bejnye,
már megint” dorgálással megigazítja Sam ingét. Nemegyszer
úgy tűnt neki, mintha a Century House-ban dolgozó összes nő
szüntelenül csak arra vágyna, hogy valamivel kedveskedhessék
Sam McCreadynek.
A dolog zavarba ejtette. Mármint McCready és a hölgyek
kapcsolata. De nemcsak őt, hanem igazság szerint mindenkit.
Ő, Denis Gaunt, a maga egy méter nyolcvanával jó öt centivel
magasodott a főnöke fölé; szőke, jóképű fiatalember volt,
nőtlen, és nem szállt az inába a bátorsága, ha a gyengébbik
nemről volt szó.
Osztályvezetője ezzel szemben középmagas, átlagos termetű
férfi, ritkuló barna hajjal; lehetetlenül öltözködik, és többnyire
úgy állt rajta a ruha, mintha benne aludt volna. Denis tudta
róla, hogy évekkel ezelőtt meghalt a felesége, de nem nősült
meg újból, és azóta is egyedül él aprócska kensingtoni
lakásában.
Valaki azért nyilván csak eljárogat hozzá, hogy kitakarítsa a
lakását, elmosogassa az edényeket és kimosson, ötlött fel
Gauntban. Talán egy bejárónő. Ám McCreadytől ezt soha senki
sem kérdezte, ő meg soha senkinek nem beszélt róla.
– Szerintem valamelyiket nyugodtan elfogadhatod – mondta
Gaunt. – Azzal rögvest kirántanád a lábuk alól a talajt.
– Denis, figyelj ide! – felelte szelíden McCready. – Én nem
vagyok sem iskolaigazgató, sem könyvelő, de még csak holmi
irattáros sem. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy azok a
rohadékok rendezzenek meghallgatást az ügyemben.
– Igen, elképzelhető, hogy ettől megváltozik a leányzó
fekvése – helyeselt Gaunt. – Úgy értem előfordulhat, hogy a
tanács nem ért majd egyet az előterjesztéssel.

A meghallgatásra, mint mindig, most is hétfő reggel került

sor: a Century House konferenciatermében tartották, egy
emelettel a főnök irodája alatt. Az elnöki székben az SIS egyik
főnökhelyettese, Timothy Edwards trónolt, szokása szerint
makulátlan, sötét színű Blades-öltönyben és a hozzávaló
nyakkendővel. Egyik oldalán a belföldi műveletek
hálózatellenőre, a másikon a nyugati féltekével megbízott
ellenőr ült. Félrehúzódva tőlük, oldalvást foglalt helyet a
személyzeti igazgató, mellette egy fiatalember az adattárból,
ölében nagy méretű, sárga fedelű irattartóval.
Sam McCready utolsóként lépett be a terembe, és
letelepedett az elnökségi asztallal szemközti székre. Ötvenegy
éves kora ellenére nagyszerűen tartotta magát, egy deka
súlyfelesleg sem volt rajta. Alapjában véve azonban az a típus
volt, aki feltűnés nélkül el tud vegyülni a tömegben. Ennek
köszönhette, hogy operatív ügynökként annyira jól bevált –
átkozottul jól. (No persze ész dolgában sem állt rosszul.)
Mindannyian tisztában voltak a játékszabályokkal. Ha
valaki három – jóllehet távolról sem csábító – állásajánlatot
visszautasít, a szolgálatnak jogában áll az idő előtti
nyugdíjazást elrendelni. Az illetőnek viszont joga van arra,
hogy ragaszkodjék a meghallgatáshoz, és előadja érveit.
Sam McCready magával hozta helyettesét, a nála tíz évvel
fiatalabb Denis Gauntot; öt éven át foglalkozott vele, mielőtt
maga mellé vette második embernek. Most ő kért szívességet
pártfogoltjától – azt, hogy szóljon néhány szót az érdekében.
Úgy gondolta, a maga lebilincselő mosolyával és előírásszerű
nyakkendőjével Denis kedvezőbb benyomást tud gyakorolni a
hallgatóságra, mint ő maga.
A teremben tartózkodók valamennyien ismerték és
keresztnevükön szólították egymást, beleértve az adattáros
fiatalembert is. Hagyománnyá vált a Century House-ban –
talán mert annyira szűk és zárt közösséget alkottak –, hogy az
ott dolgozók tegeződnek; ez alól csupán az SIS vezetője volt a
kivétel, akit „uramnak” vagy „főnöknek” szólítottak szemtől
szembe, illetve „mesternek” – vagy akármi másnak – a háta
mögött. Az ajtó becsukódott, és Edwards megköszörülte a
torkát.
– Figyelmet kérek. Azért ült össze ez a tanács, hogy
megvizsgálja Sam beadványát az osztályvezetői személycsere
ügyében. Hangsúlyozni szeretném, hogy kérelemről van szó,
nem panaszról. Mindenki egyetért ezzel?
Mindenki egyetértett. Megállapították, hogy Sam McCready
nem emel munkaügyi panaszt – mindaddig persze, amíg az
összes fél betartja a játékszabályokat.
– Denis! Feltételezem, hogy Sam érdekében óhajtasz
felszólalni, ugye?
– Így van, Timothy.
A Secret Intelligence Service-t jelenlegi formájában egy
tengernagy, Sir Mansfield Cumming hozta létre, ezért néhány
„házon belüli” szokás-gyakorlat, (a közvetlen érintkezési forma
ez alól kivétel volt) halványan, ám felismerhetően magán
viselte a haditengerészet jellegzetességét. Egyike volt ezeknek
a tradícióknak az a lehetőség, hogy bárki, akinek ügyében
meghallgatás rendeznek, kérvényezhesse: hallgattassék meg a
ő érdekében fellépő tiszttársa is.
A személyzeti igazgató beszéde rövid volt és lényegre törő.
A hatalom csúcsán úgy döntöttek előnyös volna, ha Sam
McCreadyt áthelyeznék az FDLH éléről egy másik beosztásba.
Az érintett személy mindhárom felajánlott állást
visszautasította. Cselekedete törvényszerűen maga után vonja
az idő előtti nyugdíjba küldés kezdeményezését. McCready azt
kérte, ha már egyszer végérvényesen elhatározták, hogy nem
maradhat az FDLH élén, legalább helyezzék vissza az ügynöki
állományba, vagy helyezzék át olyan osztályra amelyik a
hálózat közvetlen irányításával foglalkozik. Ilyen tisztség
viszont nem szerepelt az ajánlatok között. Quod erat
demonstrandum – csapjanak össze az érvek.
Denis Gaunt emelkedett szólásra.
– Nézzétek, valamennyien ismerjük a szabályokat, és
tisztában vagyunk a tényekkel is. Nem meglepő, hogy Samnek
nincs kedve sem a kiképzőiskolában, sem a számvitelnél, de
még csak a nyilvántartóban sem dolgozni. Nem meglepő mert
ízig-vérig operatív ügynök. Annak képezték ki, alkata is erre
predesztinálta. És nagyon jó ügynök lett belőle… ha nem a
legjobb.
– Ezt senki sem vitatja – helyeselt a nyugati félteke hálózati
ellenőre. Edwards fagyos, figyelmeztető pillantást vetett rá.
– A lényeg az – folytatta Gaunt –, hogy ha a Cég nagyon
akarná, biztosan találna megfelelő helyet Sam számára.
Oroszország, Kelet-Európa, Észak-Amerika, Franciaország,
Németország, Olaszország… soroljam még? Nézetem szerint a
Cég kötelessége, hogy ezt a minimális erőfeszítést megtegye,
hiszen…
Odalépett az adatbankoshoz, és elvette tőle az aktát.
– …még négy éve van a nyugdíjkorhatárig. Majd ha elérte,
ötvenöt éves fejjel, természetesen tisztességben visszavonulhat,
élvezve a teljes nyugdíj előnyeit…
– Tudtommal méltányos végkielégítést ajánlottak föl –
vágott közbe Edwards. – Egyesek szerint túlságosan is
nagylelkű összeget.
– Gondoljatok csak a szolgálatban eltöltött éveire, a
hűségére, a nemegyszer kegyetlen és halálosan veszélyes
körülményekre, amelyek közepette mindig megállta a helyét –
folytatta rendíthetetlenül Gaunt. – Nem a pénz itt a lényeg,
hanem az, hogy a Cég hajlandó-e tenni valamit is Sam
érdekében, aki a saját neveltje.
– Denisnek persze halványlila fogalma sem volt arról a
beszélgetésről, amely az előző hónapban zajlott Sir Mark és Sir
Robert Inglis között a külügyminisztériumban.
– És most szeretném föleleveníteni Sam néhány esetét az
utóbbi hat év krónikájából. Talán elsőként…
A férfi, akinek az ügyét tárgyalták, rezzenéstelen arccal ült a
terem végében. A jelenlévők közül senki sem látott a viharvert
vonások mögé: a rideg álarc tökéletesen eltakarta a viselője
lelkében forrongó haragot és keserűséget.
 Timothy Edwards az órájára pillantott. Eredetileg abban
reménykedett, hogy egy nap alatt be tudják fejezni az eljárást.
Most erős kétségei támadtak.
– Azt hiszem, mindnyájan emlékszünk az ügyre – hallotta
Gaunt hangját. – A néhai szovjet tábornokkal, Jevgenyij
Pankratyinnal kapcsolatos történetre gondolok…
BÜSZKESÉG
ÉS BALÍTÉLET
 ELSŐ FEJEZET

1983. május
Az orosz ezredes, noha észrevette és világosan fölismerte a
jelzést, először óvatosan körülkémlelt, csak aztán lépett elő az
árnyékból. A brit kapcsolatával való találkozót mindig
veszélyesnek tartotta, ezért amikor csak tehette, kerülte a
közvetlen érintkezést. A mostani megbeszélést azonban ő maga
kérte. Volt néhány dolog, amit szeretett volna elmondani,
pontosabban követelni, és erre nem tartotta alkalmasnak a
postaládába rejtett cédulát. Valamivel odébb, a vasúti sínek
mentén az erős hajnali szélben megcsikordult a bádogtetős
őrbódé hullámlemeze. Az ezredes meresztette a szemét, de nem
látott semmi gyanúsat. Megnyugodva visszafordult, és ismét a
mozdonyfordító korong mellett álldogáló sötét alakra bámult.
– Sam? – suttogta a sötétben.
Sam McCready ugyancsak körültekintően viselkedett. Már
vagy egy órája várakozott a homályba burkolózó, elhagyatott
rendezőpályaudvar mélyén, valahol Kelet-Berlin külterületén.
Látta – jobban mondva hallotta –, amikor megérkezett az
orosz, mégsem fedte föl magát; rejtekhelyéről figyelte, nem
csap-e zajt valaki másnak a lába a szanaszét heverő ócskavasak
között. A titkos találkozók feszültségét sosem tudta megszokni,
jóllehet gyakorolhatta eleget életében; mégis minden egyes
alkalommal érezte a gombócot a gyomrában.
Az előre megbeszélt időpontban, miután meggyőződött róla,
hogy egyedül vannak, hüvelykujjával meggyújtotta a gyufát: a
kékes láng hirtelen fellobbant, majd szinte azon nyomban ki is
hunyt. Az orosz fölfigyelt a jelre, és rövid tétovázás után
kilépett a düledező szerszámosbódé mögül. Mindketten
áldásosnak tekintették a sűrű sötétséget. Az egyik azért, mert
áruló, a másik azért, mert hírszerző volt.
 McCready úgyszintén tett egy lépést előre, hogy
valamelyest felismerhetővé váljék. Pár pillanatig kivárt, míg az
ezredes is megbizonyosodik, hogy nincsenek kísérői.
– Jevgenyij! Régen találkoztunk, barátom.
Öt lépés távolságból tisztán látták egymást,
megállapíthatták, hogy mindketten azonosak azzal, akinek
mondják magukat, nincs semmi trükk a dologban. A
négyszemközti találkozón ez volt a legveszélyesebb mozzanat.
Hiszen az orosz időközben akár le is bukhatott és megtörhetett
vallatói keze között, lehetővé téve a KGB-nek és a keletnémet
SSD-nek, hogy csapdába csalja a magas rangú brit hírszerzőt.
Vagy megeshetett az is, hogy az orosz üzenetét lefülelik, és ő
sétál csapdába; akkor pedig innen egyenest a sivár
vallatószobába viszik, hogy azután a tarkójába eresztett
lövéssel örökre elnémítsák. Oroszország anyácska nem
kegyelmez eltévelyedett, áruló gyermekeinek, még ha azok
addig kiválóan szolgáltak is.
McCready nem ölelte át az oroszt, még a kezét sem
nyújtotta üdvözlésképpen. A beszervezettek között akadtak
olyanok, akik igényelték volna ezt a gesztust, az érintés
melegét, a személyes kapcsolat bizalmasságát, de Jevgenyij
Pankratyin, a Vörös Hadsereg ezredese nem tartozott közéjük;
rideg, zárkózott típus volt, bizonyos fokig öntelt és nyegle.
A brit nagykövetség jó szimatú katonai attaséja szúrta őt ki
Moszkvában, még 1980-ban. Diplomáciai fogadáson mutatták
be őket egymásnak; az ilyenkor szokásos udvarias, banális
társalgás bontakozott ki, ám az orosz teljesen váratlanul csípős
megjegyzést tett a szovjet társadalomra. A diplomata ott
helyben nem reagált, úgy tett, mintha nem is hallotta volna, de
azonnal jelentette az esetet. Sosem lehet tudni, ugyebár. Két
hónappal később megtörtént az első puhatolódzó
kapcsolatfelvétel. Pankratyin ezredes semmire sem kötelezte el
magát, de nem is volt visszautasító. Brit részről ezt kedvező
jelnek vették. Röviddel ezután az ezredest Potsdamba
vezényelték, a Németországban állomásozó Szovjet
Hadseregcsoporthoz, ahhoz a 330 ezer fős, 22 hadosztályra
tagolódó erőhöz, amely a keletnémeteket rabszolgasorban,
Moszkva bábfiguráját, Honeckert hatalmon, a nyugat-
berlinieket félelemben tartotta; a NATO-t pedig arra
kényszerítette, hogy állandó készenlétben várja a támadást a
német síkság irányából.
Az ezredes aktája McCreadyhez került, hiszen Kelet-
Németország az ő körzete volt. 1981-ben kapcsolatba lépett
Pankratyinnal, nem sokkal később beszervezte. Nem volt nagy
hajcihő, érzelgős ömlengés, panaszáradat, amelyet illett volna
együttérzéssel meghallgatni… Az ezredes kertelés nélkül
közölte, mennyiért adja el magát.
Az emberek a legkülönfélébb okokból válnak árulóvá.
Sértődöttség, világnézeti fenntartások, mellőzöttség, a
feljebbvaló iránti gyűlölet, szexuális aberráció miatti
szégyenérzet, vagy éppenséggel a megalázó hazahívástól való
rettegés. Az oroszok esetében a legfőbb mozgatórugóként az
életük minden területét átszövő korrupció, hazudozás és
nepotizmus miatti mély fásultság jelentkezett. Ám Pankratyin a
szó szoros értelmében igazi zsoldos volt: pénzt akart, semmi
mást. Eljön majd a nap, amikor olajra lép, mondogatta, de csak
akkor fogja megtenni, ha már megszedte magát. Ezt a hajnali
találkozót is azért kérte, hogy emeltesse a tétet.
Az ezredes benyúlt viharkabátja belső zsebébe, és előhúzott
egy vastag, barna borítékot McCready felé nyújtotta. Figyelte,
hogyan gyömöszöli be a brit dzsekije alá, miközben
tárgyilagos, érzelemmentes szavakkal, tömören ismertette a
csomag tartalmát. Nevek, helyek, időpontok, hadosztályok
szerinti készültségi fokozatok, parancsláncolatok,
csapatmozgások, kinevezések és áthelyezések, új fegyverek.
Természetesen a legérdekfeszítőbb információ az SS–20-
asokra vonatkozott: ezekre a félelmetes, mozgatható
kilövőállású, közepes hatótávolságú szovjet rakétákra,
amelyeket három önálló vezérlésű atomtöltettel szereltek fel;
mindegyik robbanófej brit vagy más nyugat-európai célpontra
volt irányítva. Pankratyin értesülései szerint az SS–20-asokat
közelebb telepítik a határokhoz, a szászországi és thüringiai
erdőségekbe, ahonnan félkörívben elérhetik majd Oslót,
Dublint és Palermót egyaránt. Eközben Nyugaton komoly
gondolkodású, ámde naiv emberek népes csoportjai szocialista
jelszavakat lobogtatva követelik majd saját kormányuktól,
hogy őszinte békeszándékuk jeleként szereljék le a hadsereget,
megfosztva országukat a jogos védekezés eszközeitől.
– Persze, nem ingyen lesz – szólalt meg az orosz.
– Magától értetődik.
– Kétszázezer fontot kérek érte.
– Meg van beszélve. – Nem volt megbeszélve, de McCready
tudta, hogy kormánya valahonnan majd csak előteremti a
pénzt.
– És még valami. A fülembe jutott, hogy elő akarnak
léptetni. Vezérőrnaggyá. Egyidejűleg át is helyeznének. Vissza
Moszkvába.
– Gratulálok. És milyen beosztásba, Jevgenyij.
Pankratyin a hatás kedvéért kivárt, nem válaszolt azonnal.
–A Honvédelmi Minisztériumba… a vezérkari
tervezőcsoport igazgatóhelyettesi posztjára.
McCreadyre valóban mély benyomást gyakorolt a hír.
Felbecsülhetetlen értéket jelenthetett volna, ha az SIS-nek
beépített embere van Moszkva szívében, a Frunze utca 19-ben.
– És az az óhajom, hogy ha majd végérvényesen átjövök
Nyugatra, álljon rendelkezésemre egy ház. Egy ingatlan. A
nevemre írva. Valahol Kaliforniában. Talán Santa Barbarában.
Azt hallottam, gyönyörű hely.
– Rendben, semmi probléma – közölte McCready. – De nem
akarsz inkább Nagy-Britanniában letelepedni? Ott védelmünket
élveznéd.
 – Nem. Sok napsütést szeretnék. Kaliforniai napsütést. És
egymillió amerikai dollárt a bankszámlámon.
– A lakást el lehet intézni. Szerintem az egymillió dollárt is.
Feltéve persze, hogy az árud megér annyit.
– Nem lakást mondtam, Sam. Bérházat. A bérleti díjakból
szándékozom megélni.
– Jevgenyij, te öt- és nyolcmillió dollár közötti összeget
követelsz tőlünk. Nem vagyok benne biztos, hogy
rendelkezésünkre áll ennyi pénz. Talán még azért az áruért
sem, amelyet te szállítanál.
Az orosz szája kurta mosolyra húzódott, hófehér foga
megvillant a katonásan vágott bajusz alatt.
– Ha visszamegyek Moszkvába, olyan árut fogok kínálni
nektek, amilyenre a legmerészebb álmotokban sem mertek
gondolni. Lesz rá pénzetek, tudom.
– Először várjuk meg a kinevezésedet, Jevgenyij. Utána
majd visszatérünk a lakótömb ügyére.
Még öt percig beszélgettek, aztán elváltak. Kiki ment a
maga útján: az egyenruhás ezredes vissza az íróasztalához,
Potsdamba, az angol át a Falon, a nyugat-berlini stadion
irányában. A Checkpoint Charlie-nál bizonyára megállítják
ellenőrzésre. De semmi vész, a barna boríték sokkal
biztonságosabb – igaz, valamivel lassabb – útvonalon fog
átjutni a Fal túloldalára. Majd ha újra a kezében lesz, azután
fog csak visszarepülni vele Londonba.

1983. október
Bruno Morenz illendően kopogott az ajtón, majd a szívélyes
„Herein!” hallatán belépett. Elöljáróját egyedül találta a
dolgozószobában. Gazdája a fontosságát sugárzó, forgó
bőrfotelben terpeszkedett az ugyancsak fontosságáról árulkodó,
terebélyes íróasztal mögött. Kényeskedve kavargatta
finommívű porceláncsészében aznapi első kávéját, amelyet
valódi őrleményből főzött és készített eléje figyelmes
titkárnője, Keppel kisasszony, ez a csinos és takaros hajadon,
aki odaadóan és engedelmesen leste főnöke minden gondolatát.
Akárcsak Morenz, a Herr Direktor is annak a generációnak
volt a tagja, amelynek emlékezetében még élénken éltek a
háború utolsó évei és a béke első időszaka, amikor a
németeknek be kellett érniük a cikóriakávé satnya ízével, s
csupán az amerikai megszállók, illetve hébe-hóba a britek
jutottak igazihoz. De ez már régen volt. Dieter Aust most
élvezettel szürcsölgette a gőzölgő, Kolumbiából importált
kávét. Morenzet nem kínálta meg.
Mindketten ötvenes éveik elején jártak, de ez volt az
egyetlen azonos vonás közöttük. Aust zömök, elpuhult
emberke volt, mindig jól ápolt hajjal, elegáns ruhákban
feszített; ő vezette a kölni irodát. Morenz viszont magasnak és
széles vállúnak látszott, haja őszes. Görnyedt tartása miatt
szüntelenül úgy festett, mintha járás közben imbolyogna;
rosszul szabott tweedöltönye esetlenül lógott tagbaszakadt
testén. Különböztek abban is, hogy Morenz csupán a hivatali
ranglétra középső fokáig verekedte fel magát, igaz, soha nem
ácsingózott igazgatói címre; beletörődött, hogy neki sohasem
lesz olyan, a mérhetetlen fontosság légkörét árasztó
dolgozószobája, mint Austnak, és egy Keppel kisasszony se
fog tüsténkedni körülötte, hogy reggelente odakészítse keze
ügyébe az illatos kolumbiai kávét az átlátszó
porceláncsészében.
Feltételezhetően szerte Németországban hasonló jelenetek
játszódtak le aznap reggel – elvégre nincs abban semmi
különös, ha egy magasrangú hivatalnok magához kéreti egyik
beosztottját –, ám az is valószínű, hogy foglalkozását illetően a
két úriembernek nem sok dolgozószobában akadt volna
hasonmása. Mint ahogy beszélgetésük tárgyára sem igen
lehetett volna másutt példát találni, lévén Dieter Aust a
nyugatnémet titkosszolgálat, a BND kölni rezidentúrájának a
vezetője.
– A BND központja amúgy tekintélyes épületegyüttesben
található, hét-nyolc kilométerre Münchentől, Bajorország déli
részén, közvetlenül az Isar folyó partján, egy Pullach nevű kis
település szélén. Meglehetősen furcsának tűnhet a helyszín,
kiváltképp ha figyelembe vesszük, hogy Németország
szövetségi fővárosa 1949 óta Bonn, több száz kilométerrel
északabbra, a Rajna partján. A magyarázatot a történelem adja
meg. A nyugatnémet kémszervezetet ugyanis tulajdonképpen
az amerikaiak építették ki közvetlenül a háború után, mégpedig
azért, hogy ellensúlyozzák az újdonsült ellenség, a Szovjetunió
erre irányuló erőfeszítéseit. A létrehozandó hálózat
irányításával a háborús Németország volt kémfőnökét,
Reinhard Gehlent bízták meg; nem véletlen, hogy kezdetben a
szolgálatot egyszerűen csak Gehlen-csoportként emlegették.
Az amerikaiak azt akarták, hogy Gehlen az ő megszállási
körzetükben tevékenykedjék, márpedig az amerikai zóna
Bajorországra, Hessenre és Baden-Württembergre, vagyis a
leendő NSZK középső és délkeleti részére terjedt ki.
Akkortájt Köln polgármestere a viszonylag ismeretlen
politikus, Konrad Adenauer volt. Pár évvel később, 1949-ben,
amikor a háborúban győztes államok létrehozták a Német
Szövetségi Köztársaságot, ő lett az ország első kancellárja: a
köztársaság fővárosává – általános meglepetésre – a Kölntől
alig húsz kilométerre fekvő szülővárosát, Bonnt tette meg.
Szinte valamennyi szövetségi hivatal odatelepült, kivéve a
Gehlen vezette intézményt: a frissiben létrehozott BND
továbbra is pullachi központtal működött, s ott székel ma is. A
szolgálat szerkezeti felépítése annyiban mégiscsak változott az
évek során, hogy a tartományi székhelyeken alközpontokat
állítottak fel. Az egyik legfontosabb kihelyezett tagozat a kölni
iroda volt. Habár Észak-Rajna-Vesztfália tartomány fővárosa
éppenséggel Düsseldorf, nem pedig Köln, az utóbbi annyira
közel fekszik Bonnhoz, a kormányzat központjához, hogy
óhatatlanul ráesett a választás. Az sem volt közömbös hogy
Kölnben hemzsegnek a külföldiek, a BND-nek ugyanis –
ellentétben testvérszervezetével, a kémelhárításra szakosodott
BfV-vel – a külföldről származó információk képezték a fő
vadászterületét.
Főnöke felszólítására Morenz engedelmesen helyet foglalt.
Miközben letelepedett, belényilallt, vajon mikor és hol
hibázhatott. De Aust szavaiból nyomban kiviláglott, hogy
nagyon is rendben van a szénája. Másért hívatta.
– Kedves Morenzem, nem kerülgetem a forró kását – vágott
bele az igazgató, és fennhéjázó mozdulattal ajkához érintette
makulátlan zsebkendőjét. – A következő héten kollégánk, Dorn
nyugdíjba vonul. Persze, ezt ön is tudja. Feladat- és hatáskörét
az utódja fogja átvenni. Csakhogy ő még nagyon fiatal, szeret
ide-oda eljárogatni… ugye, érti, mire gondolok. Van egy
részterület amelynek ellátását szeretném tapasztalt munkatársra
bízni. Önre gondoltam.
Morenz bólintott, mint aki érti, pedig nem értette. Aust
egymáshoz illesztette petyhüdt ujjait és kibámult az ablakon;
arcvonásai elárulták, hogy embertársai hóbortos szeszélyei és
nemtelen gyarlóságai szörnyű fejfájást okoznak neki. Roppant
óvatosan válogatta meg a szavait.
– Országunkat gyakran felkeresik külföldi látogatók, köztük
neves személyiségek, akik egy-egy fárasztó munkanap vagy
hosszú tárgyalássorozat után kikapcsolódásra vágynak… egy
kis szórakozásra. Természetesen minisztériumaink e téren is
előzékenyek, és kívánság szerint lefoglaltatják a vacsoraasztalt
az óhajtott előkelő étteremben, gondoskodnak a
koncertjegyekről, nyilvántartják az opera- és balettelőadásokat.
Tud követni?
Morenz ismét bólintott. Eddig világos, mint a vakablak.
– Eléggé el nem ítélhető módon látogatóink sorában
rendszeresen akadnak olyan vendégek – főleg az arab és afrikai
országokból érkezettek közül, de az is előfordul, hogy európai
az illető –, akik meg sem próbálják véka alá rejteni, hogy
leginkább nőre vágynak. Fizetett hölgyek társaságára.
– Call-girlökére – pontosította Morenz.
– Így is mondhatjuk. Nos, a kormány álláspontja az, hogy
inkább a kedves vendég figyelmébe ajánl bizonyos
telefonszámot, semmint hogy tétlenül szemlélje, amint fontos
külföldi személyiségek hotelportásoknál és taxisofőröknél
érdeklődnek címek és nevek után, vagy a Hornstrasse
vöröslámpás házai között kujtorognak, ne adj’ isten, bajba
keverednek valamelyik lebujban vagy éjszakai bárban. Higgye
el, kedves jó Morenzem, így megy ez a világ összes
fővárosában. Mi sem vagyunk kivételek.
– Úgy érti, hogy call-girl hálózatot futtatunk? – kérdezte
ártatlan szemekkel Morenz. Aust elképedésénél csak
felháborodása volt nagyobb.
Még hogy futtatunk?! Szó sincs róla! Mi nem futtatunk
semmit és senkit. Még csak a számlát sem mi rendezzük. A
kliensek maguk gondoskodnak róla. És hangsúlyoznom kell azt
is, hogy soha, semmilyen körülmények között sem
hasznosítjuk a minket felkereső közéleti személyiségek különc
szokásairól tudomásunkra jutott információkat. Nem állítunk
fel szexcsapdákat. Alkotmányos törvényeink egyértelműek és
világosak, azokat nem hághatjuk át. Ezt a módszert
meghagyjuk az oroszoknak és… – finnyásan elfintorította az
orrát – a franciáknak.
Íróasztaláról felkapott három lapos dossziét, és Morenz elé
lökte őket.
– Itt van három lány aktája. Külsőre teljesen elütnek
egymástól, három különböző típus. Azért éppen önt kérem fel
erre a munkára, mert megállapodott, nős ember. Semmi más
dolga nem lesz velük, mint hogy gondos atyaként rajtuk tartja
szemét. Gondoskodik róla, hogy rendszeres időközönként
átessenek a szükséges orvosi vizsgálatokon, ne kelljen miattuk
szégyenkeznünk. Ismerje meg időbeosztásukat, vezesse
pontosan, mikor és hol vannak, tartsa számon, ha betegek vagy
esetleg elutaznak. Egyszóval, a legváratlanabb pillanatokban is
tudnia kell, hogy melyikük áll rendelkezésre. Végül vésse jól
az eszébe, hogy önt bizonyos Herr Jakobsen fogja telefonon
keresni, ha a szükség úgy hozza. Ne lepődjék meg, ha időről
időre megváltozik a hangja: a lényeg az, hogy Herr
Jakobsenként mutatkozzék be. Ő fogja tolmácsolni a kedves
vendég kívánságát, ön pedig ízlés szerint kiválasztja a
megfelelő lányt, egyezteti vele az időpontot, és szavatolja,
hogy rendben és pontosan ott is legyen. Jakobsen később
visszahívja, hogy megtudakolja a helyet és az időpontot,
amelyet aztán ő közöl a külföldi személlyel. Az ön számára
ezzel véget is ért a közreműködés, a többi a call-girlre és
kliensére tartozik. Nem mondhatnám, hogy különösebben
fárasztó vagy bonyolult feladat volna. Bizonyára nem fogja
akadályozni a többi teendője ellátásában.
Morenz, kezében a dossziékkal, feltápászkodott. Már csak
ez hiányzott, dohogott magában, miközben behúzta maga
mögött az ajtót. Harmincévi hűséges szolgálat után, öt évvel
nyugdíjba vonulása előtt, őszülő fejjel meg kell érnie, hogy
kerítő legyen három kurva mellett, akiket azért tartanak, hogy a
szolgálati út örvén görbe estéket csapó külföldieket
szórakoztassanak.

1983. november
Sam McCready egy sötét szobában üldögélt, több szinttel a
föld alatt, a londoni Century House pincéjében; itt volt a brit
titkosszolgálat, az SIS főhadiszállása. A sajtó nemegyszer –
minden alap nélkül – MI6-osként hivatkozott rá, a
bennfentesek viszont egymás között csak így emlegették: a
Cég. Sam az ezüstösen villódzó filmvászonra bámult. A
felvétel a Vörös téren végtelen sorokban vonuló hatalmas
szovjet hadigépezetet (legalábbis annak egy részét) mutatta. A
Szovjetunió évente kétszer rendez itt gigantikus méretű katonai
parádét: az egyiket május elsején, a másikat a Nagy Októberi
Szocialista Forradalom győzelmének az évfordulóján,
november hetedikén. Ma nyolcadika volt. A kamera elfordult a
dübörgő harckocsikról és a dísztribünön tartózkodók arcát
kezdte pásztázni.
– Lassítsd le! – parancsolta McCready. A mellette ülő
gépész babrált valamit a billentyűkkel, és a közeli képek
valósággal kimerevedtek. Reagan elnök „gonosz birodalma” (a
kifejezést csak később kezdte használni) a filmen úgy festett,
mintha öregek otthona volna. A fagyos szélben vacogó,
megviselt, töpörödött alakok felhajtott kabátgallérjuk mögött
kerestek menedéket a csípős hideg ellen, s a fejükön lévő puha
nemezkalapot vagy szőrmesapkát mélyen a homlokukba
húzták.
A főtitkár meg sem jelent az emelvényen. Jurij Andropov, a
KGB egykori (1963–1978) elnöke, aki 1982-ben vette át a
hatalmat a hosszú ideig betegeskedő Leonyid Brezsnyev
túlságosan is későn bekövetkezett halála után, az utolsókat
rúgta a Politikai Bizottság kuncevói klinikáján. Augusztus óta
nem mutatkozott a nyilvánosság előtt; többé már nem is fog.
Csernyenko viszont ott volt (pár hónap múlva ő követte
Andropovot a főtitkári tisztségben), s vele együtt Gromiko,
Kirilenko, Tyihonov és a markáns arcélű főideológus, Szuszlov
is. Usztyinov honvédelmi miniszter marsalli rangjelzésű
nagykabátban díszelgett, mellén annyi dekorációval, hogy akár
szélfogónak is beillett volna. A mellvérten fagyoskodók között
felbukkant néhány fiatalabb arc is, akikkel a jövőre nézve illett
már most számot vetni – például Grisinnel, a moszkvai
pártvezetővel vagy Romanovval, a leningrádi titkárral. Valahol
a sor végén helyezkedett el a vezetőség legfiatalabb –
tulajdonképpen akkor még kívülálló – tagja: zömök, vállas
férfi, akit Gorbacsovnak hívtak.
 A kamera most a honvédelmi miniszter mögött felsorakozott
tisztekre közelített.
– Állítsd le a filmet! – adta ki az utasítást McCready. –
Merevítsd ki ezt az arcot, balról a harmadikat. Ki tudnád
nagyítani? Hogy közelebbről lássam!
A gépész pár pillanatig tanakodott, aztán finom
mozdulatokkal élesebbre állította, közben pedig nagyította a
képet. A tisztek csoportja egyre közelebb és közelebb ugrott.
Egyik-másik arc el is tűnt közben, mintha fokozatosan
lecsúszott volna a felvételről. Az a tiszt, akire McCready
kíváncsi volt, túlságosan szélre sodródott. A technikus két-
három kockával visszaállt, hogy a keresett arc középre
kerüljön, majd folytatta a nagyítást. A főtisztet ugyan félig
eltakarta egy tábornok – a hadászati rakétaerők főparancsnoka
–, de Sam még így is felismerte a szovjet vezérkar kötelékében
szokatlan bajuszviseletéről. Nagykabátja vállpántján közelről
világosan látható volt a rangjelzése: vezérőrnagy.
– A francba! – sziszegte McCready. – Hát megcsinálta. Ott
feszít közöttük. – A szemtelenül viselkedő gépész felé fordult –
Jimmy, nincs valami ötleted, hogyan tudnánk szert tenni egy
bérházra Kaliforniában?

– Nos, hogy röviden válaszoljak a kérdésedre, kedves Sam –

közölte két nappal később Timothy Edwards –, az igazság az,
hogy nincs ennyi pénzünk. És nem is lesz. Tudom, ez elég
keményen hangzik, de megbeszéltem a dolgot a főnökkel és a
pénzügyiekkel, s a válasz egyértelmű: túl sokat kér tőlünk.
– De hát amit nyújtani tudna nekünk, az szinte
felbecsülhetetlen! – fakadt ki McCready. – Ezt a fickót
nemhogy aranyba mártogatták, hanem tiszta, nemes platinából
öntötték!
– Vitának nincs helye – szögezte le szelíden Edwards.
Csaknem tíz évvel volt fiatalabb McCreadynél, kifogástalan
családi háttérrel, tekintélyes magánvagyonnal és jól csengő
diplomával. Alig múlt negyvenéves, és főnökhelyettesi rangban
van. A legtöbb ügynök az ő korában már annak is örülhetett és
kivételes dicsőségnek tekinthette, ha külföldi rezidentúra
vezetését bízták rá, vagy megkapta valamelyik területi osztályt,
ahol abban reménykedhetett, hogy kinevezéséhez előbb-utóbb
a hálózatellenőri rang is dukálni fog. Bezzeg Edwards! Ő nem
vesztegette az idejét. Irodáját már csak egy emelet választja el a
legfelső szinttől. – Nézd, a főnök nemrégiben Washingtonban
járt – mondta engesztelően. – Megemlítette nekik az
emberedet, célozva rá, hogy esetleg előléptetik. Amióta
beszervezted, a bratyóknak is átpasszoljuk az általa
szolgáltatott információkat. Őszintén meg kell mondjam,
mindig is nagyra értékelték a tevékenységét. Szóval, úgy tűnik,
boldogan átvennék tőlünk. Mindenestől.
– Érzékeny, sértődékeny ember. Engem ismer.
Elképzelhető, hogy mással nem hajlandó együttműködni.
– Ugyan már, Sam. Te is nagyon jól tudod, hogy az
emberedet a pénz érdekli. Zsoldos. Annak dolgozik, aki fizet
érte. Mellesleg így is, úgy is megkapjuk az anyagát. Intézkedj,
hogy az átadás simán megtörténjen.
Kivárt egy pillanatig, majd felvillantotta lebilincselő
mosolyainak egyikét.
– Most jut eszembe… a főnök látni óhajt. Holnap tízkor.
Talán nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom: új megbízást
talált a számodra. Feljebb lépsz a ranglétrán, Sam. Nézzünk
szembe az élet tényeivel: van úgy, hogy a dolgok kedvezőbben
alakulnak, mint gondolnánk. Pankratyin visszakerült
Moszkvába. Nehezen tudtad volna tartani vele a kapcsolatot.
Arról nem is beszélve, hogy túlságosan hosszú ideje működsz
már Kelet-Németországban. A bratyók készek az átvételre,
téged pedig előléptetnek. Megérdemled. Azt hiszem, egy
osztályt akarnak rád bízni.
– De én terepen szeretek dolgozni – felelte McCready.
– Miért nem hallgatod meg előbb a főnök ajánlatát? Nem
kerül semmibe.
 Huszonnégy órával később Sam McCreadyt kinevezték a
„FélDeLéHa” osztályvezetőjévé. Jevgenyij Pankratyin
tábornokot pedig átvette tőle szőröstül-bőröstül a CIA, ezentúl
az amerikaiak tartották vele a kapcsolatot, tőlük kapta a
megbízást, és ők fizettek a szolgálataiért.

1985. augusztus
Rekkenő forróság volt Kölnben azon a nyáron. Aki tehette,
valahová a tavak mellé, a hegyekbe, a hűs erdőkbe – vagy
éppenséggel a Földközi-tenger partján bérelt nyaralójába –
küldte a családját, hogy később, ő maga is csatlakozzék hozzá.
Bruno Morenzéknek sehol sem volt nyaralójuk. Az ő
fizetéséből éltek, ami nem volt sok, s már nem is remélhette,
hogy jelentősen növekedni fog, hiszen három évvel
nyugdíjazás előtt aligha számíthatott előléptetésre.
Éppen egy kávézó teraszán üldögélt és csapolt sört
iszogatott hosszú poharából. Nyakkendője, meglazítva, zakója
a szék támlájára vetve. Senki sem figyelt föl rá. Vastag téli
tweedöltönyét csíkos, könnyű vászonból készült nyárira
cserélte, ám az még esetlenebbül állt rajta. Szótlanul
hörpölgette sörét, s időnként beletúrt őszbe vegyülő hajába,
míg végül helyrehozhatatlanul csapzott nem lett. Az a típus
volt, aki nem sokat ad a külsejére. Haszontalan hívságnak
tekintette a gyakori fésülködést, csak felületesen
borotválkozott, nem használt kölnit (jóllehet abban a városban
élt, amelyről az a nevét kapta), nem hordott elegáns,
csináltatott öltönyt. Ha valamit ad magára, bizonyára már régen
kihajította volna a mandzsettájánál kifeslett ingét, és
valószínűleg kivasaltatta volna a nadrágját is. Talán még
tekintélyt parancsoló személyiség benyomását is kelthette
volna. Csakhogy a legkevésbé sem – érdekelte a külseje.
Mindazonáltal neki is voltak álmai. Jobban mondva,
valamikor voltak. Régen, sok-sok évvel azelőtt. Egyik sem vált
valóra közülük. Most ötvenkét éves volt, nős, két felnőtt
gyermek apja, aki üres, kiégett tekintettel bámult az emberekre.
Jómaga nem volt tisztában lelkiállapota mibenlétével, pedig
létezik rá a megfelelő német kifejezés: Torschlusspanikban
szenved, mondták volna rá honfitársai. (Magyarán: kapuzárás
előtti frász, az öregedéstől való félelem.) De nem mondták,
önmaga sem látta a valódi okot, s mert hivatásánál fogva
vérévé vált az alakoskodás, más sem jött rá, hogy hol keresse a
probléma gyökerét.
A nagydarab, barátságos férfi, aki zokszó nélkül végezte a
munkáját, hogy minden hónap végén felvehesse szerény
fizetését, s aki kivétel nélkül minden estéjét a családja körében
töltötte, nos, ez a joviális, kedves ember, Bruno Morenz
határtalanul boldogtalannak érezte magát.
Házasságából hosszú évekkel azelőtt kihunyt a szerelem,
felesége, Irmgard szívbemarkolóan ostoba teremtés volt,
ráadásul ma már csúnya és alaktalan is, és ahogy múltak az
évek, már arra is ráunt, hogy szemrehányást tegyen Brunónak
alacsony fizetése és az előléptetés elmaradása miatt. Férje
munkájáról csupán annyit tudott, hogy a kormány
alkalmazásában áll, s mint ilyen, valamelyik közhivatalban
dolgozik. Több nem is érdekelte. Hogy Morenz nem törődött
azzal, hogy gyűrött, kitérdelt öltönyben és szakadozott
ingekben szaladgál, az részben azért volt, mert jó ideje Irmgard
sem fordított már rá figyelmet. Viszonylag kisméretű porzi
lakásukat, amelyet egy jellegtelen utcában béreltek, még úgy-
ahogy rendben és tisztán tartotta, s minden áldott este,
hazaérkezése után pontosan tíz perccel, feltálalta férjének a
meleg vacsorát (ha viszont késett, Brunónak félig hidegen
kellett elfogyasztania az ételt).
Lányuk, Ute azon nyomban hátat fordított szüleinek,
mihelyt kikerült az iskolából; különböző baloldali
csoportokhoz csapódott (lánya politikai kapcsolatai miatt
Morenz kénytelen volt alávetni magát egy alkalmassági
tesztvizsgálatnak a Cégnél); annyit még tudott róla, hogy
nyomorúságos albérletben él Düsseldorfban egy gitárnyűvő
hippibanda valamelyik tagjával, de hogy melyikkel, azt Bruno
sohasem tudta megállapítani. Fiuk, Lutz velük élt, és egész nap
a televíziót bámulta. Pattanásos arcú siheder, aki csúful
megbukott az összes iskolai vizsgáján, mert gyűlölt tanulni, és
bosszúból megvetette azt a világot, amelynek értékrendje a
tudás elsőbbségét hirdeti az élet minden területén; a mélyen
lenézett társadalom szokásai elleni tiltakozásul punkosra
vágatta a haját, punkos öltözékben lófrált naphosszat, és
gondosan kerülte mindazokat a munkalehetőségeket, amelyeket
a megvetésre méltó polgári világ felkínált neki.
Bruno minden tőle telhetőt megtett; legalábbis úgy vélte. Ő
tényleg igyekezett – ennyire futotta az erejéből. Szorgosan
dolgozott, késedelem nélkül befizette az adóit, lehetőségeihez
mért jólétet próbált biztosítani a családjának. S közben
peregtek az évek, a sótlan, örömtelen esztendők. Még három
év, és elküldik nyugdíjba. Harminchat hónap, és vége.
Bizonyára rendeznek majd egy kis búcsúbulit a hivatalban,
Aust beszédet mond, pezsgőt bontanak, koccintanak, aztán
bezárul mögötte az ajtó. Vajon hová fog menni? Persze, ott lesz
a nyugdíja, meg hát az „egyéb munkából” származó jövedelme
is, amelyet titokban, rendkívül körültekintően helyezett el az
ország különböző zugaiban lévő bankokban, általában kis vagy
közepes nagyságú összegekben, maga választotta álnevek alatt.
Tekintélyes összeg gyűlhet össze a bankszámlákon, több mint
bárki gondolná vagy gyanítaná: bőven elegendő lesz arra, hogy
öregkorára saját otthonában, visszavonultan élhessen, vagy
éppenséggel azt tegye, amihez kedve szottyan.
Dacára nyájas, szeretetre méltó természetének, Bruno
Morenz lelke mélyén zárkózott, titoktartó ember volt. Soha
senkinek nem beszélt az „egyéb munkájáról”, sem Austnak,
sem más kollégájának. Igaz, nem is lett volna tanácsos, hiszen
az ilyesfajta „másodállás” szigorúan tilos volt, és ha kitudódik,
menten elbocsátják. Irmgardnak sem tett említést róla, a titkos
bankszámlákról sem beszélt előtte. Voltaképpen nem is emiatt
főtt most a feje. Legalábbis úgy gondolta, hogy nem ez jelenti
az igazi problémát.
Hanem az, hogy szabad akart lenni. Szerette volna
újrakezdeni az életét, és mintha csak hirtelen jó végszót kapott
volna, azt is tudta, hogyan. Bruno Morenz ugyanis középkorú
férfi létére, az öregkor küszöbe előtt botladozva, szerelmes lett.
Fülig szerelmes, mint egy kamaszkölyök. És hát
különösképpen nagyszerű érzéssel töltötte el, hogy Renate, az
elbűvölő, bájos, fiatalos erőtől duzzadó Renate is ugyanolyan
szerelmes belé, mint ő a lányba.
Azon a bizonyos fülledt nyári napon, a kávézó teraszán,
Bruno Morenz végső elhatározásra jutott. Meg fogja mondani
Renaténak, beszélni fog vele. Tudomására hozza, hogy el
akarja hagyni Irmgardot, persze gondoskodva róla, hogy az
asszony semmiben se szenvedjen hiányt; kérni fogja idő előtti
nyugdíjazását, leadja a megbízatását, és elutaznak együtt, hogy
új életet kezdjenek abban a házban, amelyről mindig is
álmodozott, fönn északon, a tengerparton, azon a tájon, ahol
született.
Választottja, Renate Heimendorf huszonhat éves, barna
hajú, arányos testalkatú, csinos nő volt; közel százhetvenöt
centijével magasnak számított. Tizennyolc éves korában
szeretőjévé és kitartottjává vált egy nála háromszor idősebb,
gazdag üzletembernek; viszonyuk öt évig tartott. Midőn az
úriember egy szívroham következtében elhalálozott – korai
távozását a mértéktelen italozás, egészségtelen táplálkozás és
szivarozás mellett nagy valószínűséggel maga Renate is
elősegítette –, kiderült, hogy végrendeletében tapintatlan és
meggondolatlan módon elfelejtett említést tenni róla, aminek
orvoslását Renate persze a legkevésbé sem várhatta el a
bosszút lihegő özvegytől!
 A lánynak sikerült szerencsés kézzel túladnia a gazdagon
berendezett, egykoron szerelmi fészekül szolgáló lakás
bútorain, ami – megtetézve az évek során ajándékba kapott
ékszerekért és csecsebecsékért befolyt pénzzel – vitathatatlanul
tekintélyes összegre rúgott.
Ám ahhoz nem volt elég, hogy visszavonulót fújjon; arra
sem futotta volna sokáig, hogy ugyanazt az életmódot
folytassa, amelyet az üzletember szeretőjeként megszokott.
Ahhoz viszont meg a foga nem fűlt, hogy holmi titkárnőként,
bagóért dolgozzon. Úgy döntött hát, hogy vállalkozásba kezd.
Miután csakis egy dologhoz értett, nevezetesen hogy
elcsábítson, majd körmönfont módszerekkel szexuális
gerjedelemre emlékeztető állapotba hajszoljon egy középkorú,
elpuhult úriembert, nem sok választása volt, már ami az üzleti
vállalkozás jellegét illeti.
Hosszú távra kibérelt egy lakást Köln fás-ligetes
zöldövezetében, a csöndes és előkelő Hahnwald negyedben. A
környék házai tartós, szilárd téglából és kőből épültek. Egyiket-
másikat átalakították bérházzá: Renate egy ilyenben élt és
dolgozott. Az épület négyszintes volt, egy-egy lakással minden
emeletén. Övé volt az első emelet. Miután beköltözött, az egész
lakást átépíttette.
A lakás nappaliból, konyhából, fürdőszobából, két
hálószobából, előszobából és folyosóból állt. Az előszobából
balra nyílt a nappali, rögtön mellette a konyha, a jobbra
kanyarodó folyosóról balra a kisebbik hálószoba és a
fürdőszoba, a folyosó végéről meg a nagyobbik hálószoba, így
a fürdőszobába mindkét hálóból be lehetett jutni. Közvetlenül a
nagyobbik hálószoba előtt húzódott a csaknem két méter
széles, falba épített gardróbszekrény (tulajdonképpen a
fürdőszobából választották le).
Renate a kisebbik hálószobában aludt, a tágasabbat
használta munkavégzés céljára. Az utólag beépített szekrényen
kívül ez volt a másik újítása: a hálószoba teljesen hangszigetelt
volt. A falat parafa lambériával fedette be, amit az ízléses
tapétától és egyéb dekorációtól nem lehetett látni; az ajtó
szigeteléséről dupla vastag bőrbevonat gondoskodott. A
szobából gyakorlatilag egy pisszenés nem sok, annyi sem
szivárgott ki, ami zavarhatta volna a szomszédok nyugalmát. A
bizarr módon berendezett és felszerelt szoba ajtaját állandóan
zárva tartotta.
A folyosón található gardróbszekrényben pusztán néhány
vastag pulóver, illetve téli- és esőkabát lógott a fogasokon.
Ezzel szemben a nagyobbik hálószobában lévő
ruhásszekrényben garmadával álltak az egzotikus alsóneműk és
öltözékek; ruhadarabok, amelyek kívánság szerint iskolás
lányt, szobalányt, menyasszonyt, pincérnőt, dajkát, ápolónőt,
nevelőnőt, iskolaigazgatót, légikisasszonyt, rendőrnőt,
börtönőrt, cserkészcsapat-vezetőt vagy éppenséggel náci Bund-
Mädchent varázsoltak Renatéból; de voltak itt különféle bőr- és
műanyag felszerelések is, magas szárú csizmák, álarcok és
köpönyegek.
Egy fiókos szekrény őrizte azokat a kellékeket, amelyekből
azok a kliensek válogathattak, akik üres kézzel érkeztek: a
fiókok alján egyebek között cserkészegyenruhák, iskolai
uniformisok, római rabszolgaöltözékek lapultak. Az egyik
sarokban állt a kínzózsámoly és a kaloda; mellette hatalmas
láda, tele láncokkal, szíjakkal, bilincsekkel és ostorral,
egyszóval olyan eszközökkel, amelyek, nélkülözhetetlenek a
szado-mazochista mutatványokhoz.
Renate belevaló, jó kurva volt; de mindenképpen sikeres.
Kliensei közül a legtöbbet rendszeresen visszatérő vendégként
tarthatta számon. Értett a színészkedéshez – végső soron
minden kurvának szerepet kell játszania –, aminek
köszönhetően sikerült valósághűen életre keltenie vendégei
aberrált fantáziavilágát. Agyának egy rejteke azonban mindig
kívülálló maradt, ridegen szemlélődő, tárgyilagosan
megfigyelő, szenvtelenül undorodó. Munkája nem érintette
meg a lelkét – legalábbis egyéni ízlése, egészen más volt, mint
amit mesterségként csinált.
Már három éve űzte ezt a foglalkozást. Úgy gondolta, még
két év, és visszavonul; mindent feléget maga mögött,
megtisztul, és befektetései hozadékából luxuskörülmények
között fog élni valahol messze, távol Hahnwaldtól.
Váratlanul kopogtak az ajtón. Szokás szerint későn kelt föl,
egy szál hálóingben és köntösben tett-vett a konyhában.
Szemöldöke ráncba futott; egyetlen vendége sem szokott
bejelentkezés nélkül beállítani. A bejárati ajtóhoz lépett, és
kikukucskált a kémlelőlyukon. Elég volt egy pillantás, hogy
felismerje – mintha csak vízzel, teli, aranyhalas üvegserlegen
keresztül látná – Bruno Morenznek, a külügyminisztériumból
mellé rendelt gyámjának csapzott, szürkés üstökét.
Felsóhajtott, de rögtön meg is gondolta magát, és lelkesedést
színlelve, elbűvölő mosollyal az ajkán ajtót nyitott.
– Ó, Bruno, drááágááám…

Két nappal azután, hogy Bruno Morenz váratlanul betoppant

Renatéhoz, Timothy Edwards ebéden látta vendégül Sam
McCreadyt. A Brook’s Clubban rendelt asztalt, a St. James’s
park tőszomszédságában. Az összes férfiklub közül, ahol
rendes tag volt, Edwards itt szeretett leginkább ebédelni. Nem
véletlenül. Itt ugyanis mindig jó esély volt rá, hogy az ember
találkozzék és következésképpen válthasson néhány udvarias
szót Robert Armstronggal, a kabinettitkárral, aki Anglia talán
legbefolyásosabb személyiségének hírében állott, de
mindenféleképpen az Öt Bölcs tanácsának elnökeként tartották
nyilván, aki ebben a minőségben, Margaret Thatcher saját kezű
jóváhagyása végett, egy nap kijelöli majd az SIS jövendőbeli
főnökét.
Már a könyvtárban szürcsölgették a kávéjukat, a III. György
korabeli portrék alatt, amikor Edwards rátért a lényegre.
– Mint ahogy már ebéd közben is jeleztem, Sam, mindenki
elégedett veled, nagyon is elégedett. De egy új korszak hajnala
köszöntött ránk, Sam. Egy olyan korszaké, amelynek
vezérgondolatát talán legjobban úgy lehetne megfogalmazni:
betartani a játékszabályokat. Szóval, néhány régi módszer – az
előírások áthágása, meg hasonlók –, óhatatlanul… hogy is
mondjam… szép lassan háttérbe szorul.
– Háttérbe szorul… nagyon találó kifejezés – helyeselt Sam.
– Remek. No már most. Átvizsgálva az aktákat, az
embernek az a benyomása támad, hogy te még mindig, habár
kétségkívül ad hoc alapon, életben tartasz és működtetsz olyan
forrásokat, amelyek hasznossága már réges-régen elveszett.
Talán régi barátokról van szó, nem tudom. Addig nincs is
semmi probléma, amíg a szóban forgó személyek nem magas
és kényes pozíciót töltenek be, amíg feletteseik rá nem jönnek,
hogy mit művelnek. Mert az már viszont komoly problémát
okozhatna a Cégnek.
– Kire gondolsz? – kérdezte McCready. Hát igen, ez a baj az
aktákkal. Bárki beléjük nézhet. Mihelyt fizetsz valakinek, hogy
teljesítsen egy megbízást, rögtön kitöltenek egy rubrikát a
pénztárkönyvben. Edwards hangja komor árnyalatot öltött.
– Például Poltergeistre. Sam, fogalmam nincs, hogy is nem
vettük észre ilyen hosszú ideig. Poltergeist a BND
alkalmazottja. Pullachban elszabadul a pokol, ha felfedezik,
hogy mellékfoglalkozásban neked súg. A legteljesebb
mértékben szabályellenes. Mi nem – hangsúlyozom: mi nem –
szervezzük be a baráti ügynökségek embereit. Nem a mi
módszerünk. Szabadulj meg tőle, Sam. És tiltsd le
tiszteletdíjának a folyósítását. Méghozzá tüstént.
– Poltergeist a haverom – szögezte le McCready. – Régóta
ismerjük egymást. Amióta csak felhúzták a berlini Falat. Jól
dolgozott, veszélyes megbízásoknak tett eleget a részünkről.
Akkoriban pont ilyen segítőkre volt szükségünk. A helyzet
váratlanul állt elő, és nem volt olyan emberünk, legalábbis nem
elég, aki olyan könnyen át tudott volna jutni a Falon, mint ő.
– Sam, ez nem vitatéma.
 – Megbízom benne. Ő is énbennem. Soha, semmilyen
körülmények között sem hagyna cserben. Az ilyesmit nem
lehet pénzen megvásárolni. Évekbe telik, mire kialakul az
összhang. Egy szerény összegű honorárium nem dönti romba a
Céget.
Edwards felállt. Előhúzta zsebkendőjét, előkelően az
ajkához érintette.
– Szabadulj meg tőle, Sam. Sajnálom, de ez parancs.
Poltergeist el van bocsátva.

Ludmilla Vanavszkaja őrnagy elcsigázottan felsóhajtott,

kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait, majd hátradőlt a
székében. Ennek a hétnek is vége. Fáradtnak érezte magát.
Kimerítőnek bizonyul ez a feladat. Cigarettáért nyúlt – szovjet
gyártmányú marlborós doboz feküdt előtte –, de közben
észrevette, hogy tele lett a hamutartó. Csöngetett.
Fiatal tizedes lépett be a titkársági irodából. Vanavszkaja
mutatóujjával szótlanul a hamutartóra bökött. A tiszthelyettes
odaugrott, fogta a tálkát, villámgyorsan eltűnt az ajtó mögött,
majd pár másodperc múlva ismét megjelent az immár kiürített
hamutartóval. Vanavszkaja biccentett, mire a tizedes
engedelmesen kihátrált, és behúzta maga mögött az ajtót.
Egy szó, egy pisszenés sem hangzott el közben.
Vanavszkaja őrnagy ilyen hatással volt az emberekre. Néhány
éve még megesett, hogy egyik-másik fiatal bikának megakadt a
szeme Ludmilla fényes, rövidre vágott szőke haján,
kidomborodó szolgálati ingén, karcsú testén feszülő zöld
szoknyáján, és elhatározta, hogy szerencsét próbál nála.
Mindegyikük hoppon maradt, Ludmilla huszonöt évesen
hozzáment egy ezredeshez – csupán azért, hogy előmozdítsa a
karrierjét –, ám három évre rá már el is vált tőle. Az ezredes
pályafutásának befellegzett, az övé felfelé ívelt. Harmincöt
éves volt, amikor végleg levetette az egyenruhát: azóta
szabónál varratott, szigorú vonalú, fekete-szürke csíkozású
kosztümökben járt, alattuk fehér, bodros nyakú blúzokat viselt.
 Páran továbbra sem mondtak le botor vágyálmukról, hogy
Ludmillát ágyba csalogassák, elég volt azonban egy fagyos
pillantás az áthatóan kék szempárból, hogy lelkesedésük örökre
lelohadjon. Vanavszkaja őrnagyról az a szóbeszéd járta a KGB
folyosóin – noha magát a szervezetet sem lehetett holmi
vajszívű liberálisok gyülekezetének tekinteni –, hogy elvakult
fanatikus. Márpedig a fanatikusok félelmet ébresztenek
környezetükben.
Vanavszkaja őrnagy szenvedélye a munkája volt,
fanatizmusát az árulók gerjesztették. Elkötelezett
kommunistaként, megingathatatlan eszmei alapokon nyugvó
öntudattal minden idejét az árulók felkutatásának és
üldözésének szentelte; harcát önként vállalta. Hideg, józan
szenvedéllyel gyűlölte őket. Sikerült kiverekednie, hogy
áthelyeztesse magát a kettes számú Főigazgatóságról – ahol
jobbára csak lángoló lelkű költőcskék és elégedetlenkedő
munkások voltak tevékenységének célpontjai – a független
osztályként működő Hármasra, amelyet a Fegyveres Erők
Igazgatóságaként is emlegettek olykor a szolgálat tagjai. Ott
már komolyabb és veszélyesebb árulókkal foglalkoztak –
mármint ha voltak egyáltalán ilyenek.
Áthelyezése után – amit felbomlóban lévő házasságuk
utolsó napjaiban ezredes férje járt ki neki, mert még mindig
vakon reménykedett abban, hogy viszonyuk helyrehozható –
beköltözött jelenlegi dolgozószobájába, abban a jellegtelen,
szürke épülettömbben, amely a Szadovája Szpásszkaja, a
moszkvai körgyűrű vonalán emelkedett; elegáns íróasztal várta
– és egy irattartó, amely most kinyitva hevert előtte.
Kétévnyi munkája feküdt ebben a dossziéban. Igaz, közben
kénytelen volt mással is foglalkozni, míg végül elöljárói hinni
nem kezdtek neki. Kétévnyi információgyűjtés és aprólékos
ellenőrzés, könyörgés segítségért más osztályokon, szüntelen
küzdelem azokkal a begyöpösödött agyú haramiákkal a
hadseregben, akik megátalkodottan védik a mundér becsületét;
kétévnyi megfeszített türelemjáték: lépésről lépésre, összerakni
a rejtvény parányi darabkáit, míg fokozatosan ki nem
bontakozik a kép.
Ludmilla Vanavszkaja munkája és elhivatottsága
lényegében kimerült abban, hogy kérlelhetetlenül felhajtsa a
haszonlesőket, a felforgató elemeket, esetenként pedig az
árulókat a hadseregben, a haditengerészetnél és a légierőnél.
Már egy értékes, állami tulajdont képező felszerelés elvesztése
bűnös figyelmetlenségből, vagy a katonához nem méltó
magatartás az afgán háborúban is főbenjáró bűnnek számított a
szemében, ám az íróasztalán fekvő dosszié anyaga sokkal
többről szólt. Meg volt győződve, hogy valahonnan a hadsereg
felső régióiból adatokat szivárogtatnak ki. Sejtette azt is, hogy
a forrásnak magas, igen magas beosztásban kell dolgoznia.
Fent, egészen a csúcs közelében.
Az iratköteg tetején, a legfelső papírlapon nyolc név
sorakozott egymás alatt. Ötöt már vastagon áthúzott, két név
mellett még kérdőjel állt. Pillantása ösztönösen a nyolcadikra
tévedt; folyton annál kötött ki. Fölkapta a telefont, bemondott
egy számot és várt, amíg a vonalban fel nem csendül a Hármas
számú Igazgatóság vezetője, Saljapin tábornok titkárának mély,
férfias hangja.
– Igen, őrnagy. Négyszemközti találkozó…? Más ne is
legyen jelen…? Értem… Tudja, az a probléma, hogy a
tábornok elvtárs jelen pillanatban távol-keleti körúton
tartózkodik… Igen, csak a jövő kedden jön vissza. Rendben
van, akkor kedden.
Vanavszkaja őrnagy a helyére tette a kagylót, és halkan
szitkozódott. Addig még négy nap. De hát nincs mit tenni. Ha
tudott két évig várni, négy nap már igazán nem számít.

– Azt hiszem, nyélbe ütöttem a dolgot – mondta Bruno

szinte gyerekes örömmel Renaténak a rákövetkező vasárnap
reggelén. – A pénzből nem csupán arra futja, hogy letegyem
érte a teljes vételárat, hanem arra is, hogy korszerűen
berendezzem és kicsinosítsam. Meglátod, milyen tündéri kis
bár lesz belőle.
A lány hálószobájában heverésztek az ágyon. Renate
időnként kivételt tett vele, és megengedte, hogy ott
szeretkezzenek, mert Bruno legalább annyira undorodott a
másik – a „munkahelyül” szolgáló – hálótól, amennyire ő a
saját munkájától.
– Mesélj még róla! – kérlelte hízelkedőn a férfit. – Olyan jó
hallgatni.
Bruno elvigyorodott. Csak egyszer látta azt a helyet, de
azonnal beléhabarodott. Pontosan olyan volt, amilyenre
világéletében vágyott, és pontosan olyan helyen, ahová mindig
is elképzelte; közvetlenül a tenger partján, ahová folyton friss
és tiszta levegőt hoz az északi szél. Télen persze fogvacogtató
hideg lesz, na de hát mire való a központi fűtés? Addigra
megjavíttatja.
– Rendben. Szóval, Lámpás bárnak hívják, és a cégtáblán
valóban egy hatalmas hajólámpást lenget a szél. Kint van
egészen a mólónál, a bremerhaveni kikötőben. Ha szép az idő,
az emeleti ablakból akár a Mellum-szigetig is el lehet látni…
majd ha egyenesbe jövünk, és jól mennek a dolgok, veszünk
magunknak egy vitorlás hajót, és nyaranként kihajózunk a
szigetre. A régimódi, patinás bárpult rézborítású – majd
mögüle szolgáljuk fel az italokat –, fönt, az emeleten pedig
meghitt, barátságos kuckó vár ránk. Nem valami tágas, de
kényelmes és otthonos, különösen, ha helyrepofozzuk. Az
árban megállapodtunk, már le is tettem a foglalót. Szeptember
végére elkészül. Akkor elvihetlek innen magammal, ebből a…
Renate alig tudta megállni, hogy ne fakadjon gúnyos
kacajra.
– Jaj, alig várom már – mondta inkább. – Csodálatos életünk
lesz, drágám… Nem akarsz még egy kísérletet tenni? Talán
most sikerülni fog…
 Ha a lányt más fából faragták volna, talán kedvesen,
szelíden elmagyarázza az öregnek, hogy esze ágában sincs
elmenni ebből a… akármiből is, legkevésbé pedig a szeles,
sivár bremerhaveni rakpartra. De nem szólt semmit;
kifejezetten szórakoztatónak találta, hogy a férfi mind jobban
belelovalja magát – annál nagyobb lesz majd a csalódása.

Alig egy órával a Kölnben lezajlott beszélgetés után egy

karcsú, fekete Jaguar – hétüléses luxuskocsi – kanyarodott le
nagy sebességgel a brit M3-as autópályáról, Dummer falu
közelében, és a csöndes, árnyas hampshire-i országút felé vette
az irányt. Az autó Timothy Edwards magántulajdonát képezte,
a volánnál mégis a Service gépkocsivezetője ült. A hátsó
ülésen, a sarokba behúzódva Sam McCready dúlt-fúlt
magában; főnökhelyettese telefonja ráncigálta ki Abingdon
Villas-i lakásáról, Nyugat-Londonból, ahol szokásos vasárnap
délelőtti kedvtelésének hódolt.
– Nagyon sajnálom, Sam, de nincs apelláta. A dolog sürgős.
Éppen a kádban csücsült, hosszú, forró és illatos fürdőjét
élvezte, amikor megcsörrent a telefon; a nappaliban kedvenc
Vivaldi-lemeze forgott, a szőnyegen szanaszét szórva hevertek
a vasárnapi újságok lapjai. Csupán arra maradt ideje, hogy
magára kapjon egy pólóinget, belebújjék kopott
kordnadrágjába, vállára akassza könnyű, nyári zakóját, a
bejáratnál már csengetett is John, a sofőr, aki előzőleg kihozta
a Jaguart a garázsból.
A luxusautó puhán siklott a vidéki országúton. Néhány perc
múlva bekanyarodott egy impozáns, XVIII. századi kúria apró
kaviccsal felszórt udvarára, és megállt a felhajtón. John szapora
léptekkel megkerülte a gépkocsit, hogy kitárja előtte a hátsó
ajtót, de McCready megelőzte. Utálta, ha nagy felhajtást
csinálnak körülötte.
– Arra kértek, mondjam meg önnek, uram, hogy hátul, a
teraszon keresse őket.
 McCready szemügyre vette az épületet. Tíz éve annak, hogy
Timothy Edwards oltár elé vezette feleségét, egy herceg lányát;
apósa, az ötvenes éveinek elejét taposó főrang belátó ember
lehetett, mert az esküvő után úgy döntött, ő maga leereszkedik
a nemesi kakasülőről, birtokát és vagyonát pedig megosztja két
leszármazottja, az ifjabb herceg és Lady Margaret között. A
leánytestvér mintegy hárommillió fontot örökölt.
McCready úgy becsülte, hogy az összegnek legalább a felét
ebbe a hampshire-i ingatlanba fektethették. Kétségkívül pazar
darab volt. Sam megkerülte az épületet: a hátsó traktuson tágas
veranda nyílt.
Négy fonott szék állt egy asztal körül. Háromban ültek; a
fehérre festett kovácsoltvas asztal megterítve, de csak három
személy részére. Lady Margaret bizonyára a házban
tartózkodik, futott át Sam agyán. Nem ebédel velük. Ő sem
fog. Közeledtére a két férfi felemelkedett nádszékéről.
– Á, Sam, örülök, hogy el tudtál jönni – üdvözölte Edwards.
Na, ne vidd túlzásba a dolgot, gondolta magában McCready.
Azok után, hogy nem volt „apelláta”?
Edwards végigmérte vendégét, és mint már korábban
nemegyszer, ezúttal is eltűnődött rajta, vajon mi késztetheti
kivételes tehetséggel megáldott kollégáját oly ellenállhatatlanul
arra, hogy úgy jelenjék meg közöttük – még ha csak röpke
időről van is szó –, mint aki most fejezte be kertjében a tavaszi
gyomlálást. Rajta persze ragyogóan fénylő golfcipő és vasalt
élű rozsdabarna nadrág feszült, selyemingéhez nyaksálat kötött,
vállán könnyű, nyári blézer.
McCready viszonozta elöljárója fürkész, tekintetét. Neki az
ütött szeget a fejébe, miért van az, hogy Edwards folyton
zakójának a bal ujja alá gyűri a zsebkendőjét. Nem tudhatta,
hogy a szokás a lovassági ezredeknél honosodott meg: a
kikent-kifent tisztek ugyanis annyira szűk díszegyenruhákban
parádéztak a fogadásokon, hogy a hölgykoszorú tagjai könnyen
félreérthették volna a helyzetet, azt gondolván, talán a csábító
parfümökből öntöttek magukra túl sokat, ha a deli
huszárlegények a nadrágjukba gyömöszölték volna a
zsebkendőjüket. Igazság szerint Edwards persze sosem szolgált
a lovasságnál, de még csak katona sem volt. Oxfordból
egyenesen a szolgálathoz került.
– Azt hiszem, még nem ismered Chris Appleyardot –
közölte Edwards, miközben a magas amerikai kezet nyújtott
McCreadynek. Szívós, állhatatos fajtának látszott, mint egy
texasi cowboy. Valójában tősgyökeres bostoni volt. Kemény,
férfias megjelenését főként annak köszönhette, hogy szája
sarkából egy pillanatra sem tűnt el füstszűrő nélküli Camel
cigarettája. Arca sem volt napbarnított, mint a cowboyoké;
talán ha egy kicsit pirosabbnak tetszett a normálisnál. Á, szóval
ezért van odakint megterítve, kuncogott magában Sam.
Edwards nem venné jó néven, ha az amerikai füstbe pácolná az
eredeti Canalettókat.
– Igen, nekem is úgy tűnik, hogy még sosem találkoztunk –
mondta Appleyard. – De örülök, hogy megismerhetlek, Sam.
Sok jót hallottam felőled.
Neve és a róla készült fotók alapján McCready tudta, hogy
kit tisztelhet az amerikaiban: a CIA európai részlegének
osztályvezető-helyettesét. A harmadik kerti széken helyet
foglaló elegáns nő előrehajolt, és üdvözlésképpen a kezét
nyújtotta.
– Halló, Sam, hogy s mint vagy manapság?
Claudia Stuart negyvenévesen is remekül nézett ki. A
szükségesnél talán ha leheletnyivel tovább tartotta fogva
McCready tekintetét, kezét a férfién pihentette.
– Pompásan, Claudia, kösz. Igazán pompásan.
Az asszony szeme elárulta, hogy nem hisz neki. Hiába, no,
nincs az a nő, aki igazán elhinné, hogy egy férfi, akinek ő
felajánlotta magát, valaha is kiheverhetné az élmény okozta
megrázkódtatást.
 Pár évvel azelőtt, Berlinben történt. Claudia fülig szerelmes
lett Sam McCreadybe. Talány volt számára a férfi, szinte az
őrületbe kergette, hogy semmire sem jutott vele. Tény, hogy
akkoriban még nem tudott Sam feleségéről, Mayről!
Claudia a CIA nyugat-berlini hálózatának dolgozott. Sam
látogatóban járt náluk; egy árva szóval sem árulta volna el a
nőnek, hogy tulajdonképpen mit keres ott. Később, másoktól
értesült róla, hogy akkor szervezte be Pankratyin ezredest. Akit
aztán végül is ő vett át Samtől.
Edwards felfigyelt a kettejük szemében felvillanó,
bensőséges fényre. Eltűnődött, vajon mi lehet a dolog mögött,
és ki is találta. Sosem értette igazán, mit szerethetnek a nők
Samen. Hiszen olyan… olyan elhanyagolt. Természetesen
hozzá is eljutottak azok a pletykák, miszerint találni jó pár nőt
a Century House-ban, akik majd a nyakukat törik, csak hogy
megigazíthassák Sam nyakkendőjét vagy felvarrhassák a
gombját, s ezt ő a legteljesebb mértékben érthetetlennek találta.
– Szomorúan hallottam, mi történt Mayjel – szólalt meg
Claudia.
– Köszönöm – válaszolta McCready. May… tündéri, bájos,
szeretetre méltó asszony; imádta őt. A felesége volt. Három
éve, hogy meghalt May… hányszor, de hányszor leste hosszú,
magányos éjszakákon át, házasságuk kezdetén, hogy Sam
mikor ér már haza, és mindig ébren volt, ahányszor csak
betoppant éjnek évadján, visszatérve a Vasfüggöny mögül;
sohasem kérdezte, merre járt, sohasem panaszkodott. A
sclerosis multiplex hathat gyorsan, de ölhet lassan is. May
esetében gyorsan gyilkolt. Egy évvel megbetegedése után már
tolókocsihoz volt kötve, két évre rá el is vitte a kór. Azóta Sam
egyedül él a kensingtoni lakásban. Hála istennek, a fiukat
fölvették az egyetemre, csak a temetésre jött haza. Nem látta
anyja szenvedését, nem volt szemtanúja apja
megkeseredésének sem.
 Egy inas bukkant fel – McCready biztos volt benne, hogy
kell lennie valahol egy inasnak –, ezüsttálcán tiszta poharat
hozott a pezsgőhöz. McCreadynek magasba szökött a
szemöldöke. Fölöslegesen. Edwards súgott valamit a
komornyik fülébe, mire az tüstént elvonult, majd pár pillanat
múlva ismét megjelent – egy korsó sörrel. Sam belekortyolt.
Mindnyájan öt lesték. Világos lager sör. Divatos külföldi
márka. Sam felsóhajtott. Jobban ízlett volna neki a csapolt
angol bitter, enyhén kesernyés zamatával, szobahőmérsékleten,
a skót árpa és a kenti komló illatát árasztva magából.
– Van egy kis problémánk, Sam – szögezte le Appleyard. –
Claudia, mondd el te neki.
– Pankratyin. Emlékszel még rá?
McCready a söröskorsóra meredt, és bágyadtan bólintott.
– Miután visszatért Moszkvába, főleg itt-ott elrejtett
küldemények útján tartottuk vele a kapcsolatot. Tudod,
karnyújtásnyira egymástól. Csekélyke közvetlen érintkezés.
Fantasztikus anyag, csillagászati honorárium. Sosem került sor
személyes találkozóra. Nemrégiben üzenetet kaptunk tőle. Egy
nagyon sürgős üzenetet.
Csend telepedett a társaságra. McCready Claudiára emelte a
tekintetét.
– Az áll benne, hogy sikerült megszereznie a Vörös
Hadsereg háborús haditervének egy számozatlan példányát. Az
egész forgatókönyvet. A nyugati front teljes szélességében
végrehajtandó hadműveletek tervét. Szükségünk van rá. Sam.
Mindenáron meg akarjuk kaparintani.
– Akkor szerezzétek meg. Mi a gond? – vágott közbe Sam.
– Csupán az, hogy ezúttal nem akar „döglött postaládát”
igénybe venni. Azt mondja, túl nagy a csomag. Nem férne el.
Meg feltűnő is. Csak személyesen hajlandó átadni.
Olyasvalakinek, akit ismer, tehát bízik az illetőben. Téged akar,
Sam.
– Moszkvában?
 – Nem. Kelet-Németországban. Hamarosan odautazik
szemleútra. Egy hétig lesz ott. Thüringiában szeretne veled
találkozni, valahol délen, közel a bajor határhoz. Körútja
Cottbusban kezdődik, aztán Drezda, Karl-Marx-Stadt
következik, onnan tovább megy nyugatra Gerába, majd
Erfurtba. Szerdán este érkezik vissza Berlinbe. Kívánsága az,
hogy az átadásra vagy kedden, vagy szerda reggel kerüljön sor.
Nem ismeri jól azt a vidéket. Egy országúti pihenőhelyre
gondolt. A helyszínt leszámítva már mindent kitervelt előre, azt
is, hogyan fogja lerázni a kísérőit.
Sam ivott egy korty sört, majd Edwardsra nézett.
– Említetted már nekik, Timothy?
– Csak futólag – ismerte be Edwards, és vendégei felé
fordult.
– Nézzétek, a helyzet az, hogy Sam személyesen nem
mehet. Szóba hoztam a dolgot a főnöknél, és… szóval, neki is
az a véleménye, hogy nem vállalhatja. Sam feketelistára került
az SSD-nél.
Claudia szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Ami azt jelenti, ugyebár, hogy amennyiben még egyszer
nyakon csípnek, többé már nem számíthatok rá, hogy az
éjszaka leple alatt kicserélnek az övéikre – magyarázta
McCready.
– Ehelyett kivallatják, és aztán tarkón lövik – fűzte hozzá
teljesen fölöslegesen Edwards. Appleyard halkan füttyentett.
– Te jó ég, ezzel megsértenék a hallgatólagos egyezségeket.
Nagyon a begyükben lehetsz, Sam!
– Hát, mit mondjak… bedobtam apait-anyait – válaszolta
borúsan Sam. – De ha már szóba került, van valaki, akit el
lehetne küldeni helyettem. Timothyval már meghánytuk-
vetettük a dolgot a múlt héten, amikor együtt ebédeltünk.
Edwardsnak torkán akadt a Krug pezsgő, kétségbeesetten
hadonászott.
 – Poltergeistre célzol? De hiszen Pankratyin megmondta,
hogy csak olyannal hajlandó szóba állni, akit ismer.
– No, hát Poltergeistet éppen hogy ismeri. Nem emlékszel
rá? A klubban elmeséltem, hogy a kezdet kezdetén, a
hőskorban ő volt az egyetlen használható emberem. 1981-ben,
amikor Pankratyint beszerveztem, Poltergeist vigyázott rá,
amíg oda nem értem. Mondok még valamit: Pankratyin
egészen megkedvelte. A fejemet teszem rá, hogy mindmáig
tudja, kiről van szó, és nem fog a személye ellen kifogást
emelni. Elvégre nem ostoba fickó.
Edwards megigazította selyem nyaksálát.
– Oké, Sam. De ez lesz az utolsó megbízatása.
– A dolog veszélyes, a kockázat rendkívül nagy. Külön
jutalmat kérek a számára. Tízezer fontot.
– Rendben – vágta rá habozás nélkül Appleyard. Zsebéből
előhalászott egy cetlit. – Itt vannak a részletek, miként képzeli
Pankratyin az átadást. Két helyszínt kér. Az egyik tartalék lesz,
szükség esetére. Mit gondolsz, huszonnégy órán belül
megkaphatjuk tőled azoknak a pihenőknek a pontos adatait,
amelyeket alkalmasnak vélsz a találkozó lebonyolítására? Mi
aztán tüstént továbbítanánk az orosznak.
– Ha Poltergeist nem áll kötélnek, nem akaszkodhatom
erőszakkal a nyakába – figyelmeztette őket McCready. –
Szabadúszó, nem fizetett ügynök.
– Próbáld meg, Sam, nagyon szépen kérlek – esdekelt
Claudia.
– Apropó. Keddről beszéltél. Melyikről?
– Holnaputánhoz egy hétre – felelte Claudia helyett
Appleyard. – Vagyis kilenc nap múlva.
– Jesszusom! – jajdult fel McCready.
 MÁSODIK FEJEZET
Sam McCready a rákövetkező hétfő java részét azzal
töltötte, hogy nagy léptékű térképeket és kinagyított fotókat
böngészgetett. Beugrott a keletnémet osztályra is, a régi
haverjaihoz, hogy egy-két dologban a segítségüket kérje. Noha
féltékenyen óvták a területüket (még tőle is), együttműködtek
vele – no persze, mint a FélDeLéHa vezetőjétől, tőle úgysem
tagadhatták volna meg a támogatást. Azzal meg eleve tisztában
voltak, hogy teljesen felesleges lenne megkérdezniük, miben is
sántikál tulajdonképpen az FDLH főnöke – a Nagy Átverőnek,
ugyebár az a dolga, hogy megtévesszen.
Délutánra Sam talált két helyszínt, amelyről úgy vélte,
megfelel a célnak. Az egyik egy fedett pihenőhely volt a kelet-
németországi 7-es országút mentén, amely kelet–nyugati
irányban, párhuzamosan fut az E40-es autópályával, és Jena
iparvárosát köti össze a festőibb Weimarral, illetve azon túl
Erfurttal. A pihenő, amelyre Sam választása esett, néhány
kilométerre van Jenától, a várostól nyugatra. A másik helyszín
is a 7-es országút mentén feküdt: félúton Weimar és Erfurt
között, alig négy kilométerre a Nohrában kiépített szovjet
támaszponttól.
Ha tehát az orosz tábornok szemleútja valóban a jelzett
körzetbe – Jena és Erfurt környékére vezet a jövő hét elején,
bármelyik helyszínt könnyedén elérheti. Öt órakor McCready
kapcsolatba lépett Claudia Stuarttal a Grosvenor square-i
amerikai nagykövetségen, és beszámolt neki a javasolt
parkolókról. Haladéktalanul kódolt üzenet ment a virginiai
Langleybe, a CIA főhadiszállására; a központban jóváhagyták
a tervet, és a döntésről értesítették a Pankratyinnal kapcsolatot
tartó moszkvai emberüket. Az információ útja másnap kora
reggel a novogyevicsi temető környékére, egy meglazult tégla
mögött kialakított „döglött postaládához” vezetett, ahonnan
négy órával később, a Honvédelmi Minisztériumba
igyekezvén, Pankratyin tábornok előkotorta az üzenetet
tartalmazó papírcédulát.
Hétfő este, alkonyattájt, McCready kódolt üzenetet
menesztett az SIS bonni irodavezetőjéhez, aki elolvasás után
tüstént megsemmisítette, a táviratot, majd a telefonért nyúlt, és
egy helyi számot tárcsázott.
Bruno Morenz hét óra körül érhetett haza aznap este. Félig
már elfogyasztotta a vacsoráját, amikor feleségének eszébe
jutott a hívás.
– Keresett a fogorvosod, dr. Fischer.
Morenz felkapta tekintetét a tányérról, és az előtte
tornyosuló hústömegre meredt.
– Aha.
– Azt mondta, meg kellene néznie a tömésedet. Holnap, ha
neked is jó. Hatra vár a rendelőjében.
Ennyi. Felesége máris beletemetkezett az esti
tévévetélkedőbe. Bruno remélte, hogy Irmgard jól értette az
üzenetet. Dr. Fischer sosem volt a fogorvosa. És ha McCready
valóban találkozni óhajtana vele, két bár jöhetett csak szóba. A
„rendelő” és a „klinika”. A hat óra pedig valójában déli
tizenkettőt jelentett.

Kedd reggel Sam McCready megkérte Denis Gauntot, hogy

vigye ki a Heathrow repülőtérre, a korai kölni járathoz.
– Csak holnap este jövök vissza – mondta búcsúzásképpen.
– Addig vigyázz a boltra.
Miután leszállt a Köln és Bonn közötti reptéren, Sam egy
szál kézitáskájával fennakadás nélkül átesett az útlevél- és
vámvizsgálaton; fogott egy taxit, és nem sokkal tizenegy óra
után már a kölni Operaház előtt álldogált. A következő
negyven percet tétlen bámészkodással töltötte. Körbesétálta a
teret, végigcaplatott a Kreuzgassén, majd bekanyarodott az
üzletekkel zsúfolt sétálóutcába, a Schildergasséba. Időnként
elidőzött egy-egy kirakat előtt, olykor-olykor hirtelen
hátrafordult, másszor meg kényelmesen besétált egy áruházba,
hogy aztán a hátsó kijáraton át távozzék. Tizenkét óra előtt öt
perccel, megnyugodva, hogy senki sem követi, befordult a
keskeny Krebsgasséba: egy régi stílusban épült, fagerendás
kocsma felé tartott, amelynek bejárata fölött aranyló gótikus
betűkkel díszített cégtábla függött. A színezett üvegű, szűk kis
ablakok kevés fényt engedtek át, bent a bárban félhomály
uralkodott. A helyiség végében talált egy üres bokszot;
letelepedett, és rendelt két korsó rajnai sört. Várt. Pár perc
múlva Bruno Morenz testes alakja bukkant fel a székek között.
– Rég láttuk egymást, öreg barátom – köszöntötte
McCready.
Morenz leült, és belekortyolt a sörébe.
– Mit akarsz, Sam?
Sam elmagyarázta. Tíz percen át beszélt. Morenz a fejét
rázta.
– Sam. Én már ötvenkét éves vagyok. Hamarosan nyugdíjba
küldenek. Már terveket is kovácsoltam, hogy mihez fogok
kezdeni. A régi szép időkben még más volt. Izgalmas. Őszintén
szólva azok a szarháziak odaát megrémisztenek engem.
– Engem is, Bruno. Ha mehetnék, mégis elvállalnám.
Csakhogy feketelistára kerültem. Te viszont még tiszta vagy.
Gyors munkáról van szó. Reggel mész, este már vissza is
jöhetsz. De ha az első találkozót netán nem sikerül nyélbe
ütnöd, másnap délutánra akkor is végzel. Tízezer fontot kapnál
érte. Készpénzben.
Morenz mereven ránézett.
– Ez rengeteg pénz. Biztosan lennének mások, akik ennyiért
bármikor elvállalnák. Mért pont én?
– Mert a pasas ismer téged. És kedvel. Rá fog jönni, hogy
nem én mentem, de ha téged lát meg, nem fog visszakozni.
Nehéz szívvel kérlek erre, de tedd meg a kedvemért. Ez lesz az
utolsó, esküszöm. A régi szép idők kedvéért. Kérlek.
Bruno felhörpintette maradék sörét, és távozni készült.
 – Mennem kell… Oké, Sam. De tényleg csak a te kedvedért.
A barátságunkért. Utána kiszállok a buliból. Végleg. Egyszer s
mindenkorra.
– A szavamat adom rá. Egyszer s mindenkorra. Bízhatsz
bennem, nem foglak becsapni.
Abban maradtak, hogy a rákövetkező hétfőn, a hajnali
órákban ismét találkoznak. Bruno visszament a munkahelyére,
a hivatalba. McCready várt még tíz percet, majd fizetett. A
Tunistrasse taxiállomásán beült egy kocsiba, és Bonnba vitette
magát. A nap hátralévő részében és másnap délelőtt az SIS
bonni irodájával egyeztette a teendőket. Temérdek dolog
maradt még függőben, miközben az idő vészesen röpült.

Két időzónával odébb, Moszkvában Ludmilla Vanavszkaja

őrnagy nem sokkal déli tizenkettő után nyert bebocsátást
Saljapin tábornokhoz. Beléptekor a tábornokot íróasztala
mögött találta: komor tekintetű, tar koponyájú szibériai paraszt
volt, akiből csak úgy sugárzott a nyers erő és a ravaszság.
Figyelmesen elolvasta az őrnagy által összeállított aktát. Amint
végzett vele, az iratokat visszatolta Ludmilla elé.
– Ez csupán okoskodáson alapul – jelentette ki.
Beosztottjaitól elvárta, hogy szilárd bizonyítékokkal támasszák
alá véleményüket. Régen talán (a tábornok nosztalgiával
gondolt azokra az időkre) elegendő lett volna az íróasztalán
fekvő akta. És persze a Lubjankában mindig akadt szabad
férőhely, ahová bármikor be lehetett suvasztani valakit. Csak
hát azóta sok minden megváltozott És még fog is.
– Igen, el kell ismernem, tábornok elvtárs – válaszolta
Vanavszkaja. – De túl sok a véletlen egybeesés. Vegyük az
SS–20-as rakétákat. Két évvel ezelőtt, Kelet-
Németországban… a jenkik feltűnően rövid idő alatt szereztek
róluk tudomást.
– Kelet-Németország tele van kémekkel és árulókkal. Az
amerikai műholdrendszerről, a ROR SATS-ról már nem is
beszélve.
 – És a Vörös Zászló nevű flottaegység manőverei? Azok a
gazemberek a NATO-ban szinte percre tudták, mikor hagyják
el a hajók az északi kikötőket…
Saljapin titkon megmosolyogta a fiatal nő szívében lángoló
szenvedélyt. Ugyanakkor fontosnak tartotta, nehogy kioltsa
beosztottjaiban az éberséget: végső soron ezért kapják a
fizetésüket a KGB-ben.
– Igen, elképzelhető, hogy valaki fecseg – ismerte be. –
Vagy valakik. Figyelmetlenségből, lazaságból. Esetleg kisstílű
ügynökök fontoskodnak. De hogy egyetlen ember állna mindez
mögött…?!
– Mégpedig ő! – Ludmilla előrehajolt, és rábökött a
dossziéban lévő fotóra.
– No és miért éppen ő?
– Mert mindig ott van, ahol a dolgok történnek.
– Csak a közelben – igazította ki a tábornok.
– Igen, a közelben. Ugyanabban a körzetben. És mindig
megtalálható, mindig elérhető.
Saljapin tábornok hosszú időt húzott már le a hatalom
árnyékában, és feltett szándéka volt, hogy átvészel még néhány
évet. Márciusban figyelt föl rá először, hogy itt más világ lesz.
Amikor meghalt az a szenilis, vén hülye Csernyenko, Mihail
Gorbacsovot késedelem nélkül, egyhangú döntéssel
választották meg az SZKP főtitkárának. Fiatalember, tele
becsvággyal és energiával, sokáig hatalmon maradhat.
Reformpárti, változásokat akar. Már hozzá is látott, hogy
megtisztítsa a pártot a leghasznavehetetlenebb emberektől.
Saljapin öreg róka volt a szakmában, ismerte a dörgést. Még
egy főtitkár sem élheti túl politikailag, ha egyszerre hangolja
maga ellen a szovjet államhatalom három tartópillérét. Tehát
ha Gorbacsov hadat üzent a pártvezetés veteránjainak, akkor
muszáj magához édesgetnie a KGB-t és a hadsereget. Saljapin
kiegyenesítette a derekát, enyhén előrehajolt, és vastag
mutatóujját az őrnagyra szegezte.
 – Amit maga összeírt, annak alapján nem rendelhetem el
egy magas beosztású minisztériumi főtiszt letartóztatását.
Egyelőre legalábbis nem. Konkrétumra volna szükség, valami
megfoghatóra. Egy aprócska tény is megtenné, de tény legyen.
– És ha megfigyelés alá helyeznénk? – próbálkozott
Vanavszkaja.
– Lehet, de csak óvatosan.
– Úgy lesz, tábornok elvtárs. Óvatosan, feltűnés nélkül.
– Akkor engedélyezem, őrnagy. Rendelkezésére bocsátom a
megfelelő embereket.

– Csak pár napot kérek, Herr Direktor. A teljes nyári

szabadságom fejében. Szeretnék néhány napra elmenni a
városból a feleségemmel és a fiammal. Csak a hétvégéhez
csapnám hozzá a jövő hét elejét. Hétfő, kedd, szerda.
A szerda reggel engedékeny hangulatban találta Dieter
Austot. Különben is, törvénytisztelő közhivatalnok lévén,
tisztában volt vele, hogy beosztottjainak jár a nyári szabadság.
Tulajdonképpen mindig is csodálkozott rajta, hogy Morenz
miért vesz ki oly kevés napot az éves keretéből. De aztán
megmagyarázta magának azzal, hogy nyilván anyagilag nem
engedhetne meg magának többet.
– Kedves Morenzem, a szolgálat kötelékében végzett
munkánk terhes és fárasztó. A Cég azonban ügyel a dolgozóira,
és nagylelkűen bánik szabadnapigényükkel. Öt nap csakugyan
nem a világ. Igaz, szólhatott volna valamivel előbb, de így
sincs semmi gond. Majd megkérem Keppel kisasszonyt, hogy
szervezze át az ügyeleti beosztást.
Este, odahaza Bruno Morenz közölte a feleségével, hogy öt
napra el kell utaznia. Hivatalos kiküldetésre.
– A hétvége esik bele, meg a jövő hét eleje. Hétfő, kedd,
szerda. Aust igazgató külön kívánsága volt, hogy elkísérjem az
útra.
– Ez kedves tőle – dünnyögte a felesége, le nem véve a
szemét a televízióról.
 Morenz úgy tervezte, hogy a szombatot és a vasárnapot
Renatéval tölti szenvedélyesen és romantikusan, a hétfőt Sam
McCreadynek és a felkészülésnek szenteli, kedden pedig
átmegy az NDK-ba. Még ha a sors úgy hozza is, hogy a
második találkozó érdekében ott kell maradnia éjszakára,
szerda estére mindenképp visszatér Nyugatra. Bőven lesz rá
ideje, hogy az éjszaka folyamán hazaautózzék. Csütörtök
reggel már jelentkezhet is a munkahelyén. Aztán szépen
benyújtja a felmondását, szeptemberben elintézi az ilyenkor
szokásos teendőket, szakít a feleségével, összepakol és
Renatéval elutazik Bremerhavenbe. Úgy érezte, Irmgard nem
fog nagy patáliát csapni; hiszen már most sem érdekli, hogy ott
van-e mellette vagy máshol jár.

Csütörtökön Vanavszkaja őrnagy váratlan és komoly

akadályba ütközött; kedélyállapotát híven tükrözte, hogy a
beszélgetés végén dühösen lecsapta a telefonkagylót, és
hölgyhöz igencsak méltatlan, trágár káromkodást eresztett meg.
A megfigyelőcsoport már felállt, készen arra, hogy tagjai
megkezdjék a szóban forgó katonai személy követését. Ám
ehhez nagyjából illett volna tudniuk a megfigyelendő célpont
szokásait, bevett napi programjait, rutinútvonalát. Vanavszkaja
úgy döntött, hogy fölveszi a kapcsolatot a Hármas számú
igazgatóság egyik ügynökével, aki többedmagával a hadsereg
hírszerző szervezetéhez, a GRU-hoz volt telepítve,
természetesen fedőbeosztásban.
Jóllehet a KGB és katonai megfelelője, a GRU között ádáz
presztízsháború dúlt, keveseknek lehetett kétsége afelől, hogy
melyikük a kutya, és melyikük kárhoztatott a farok szerepére.
A KGB sokkal jelentősebb hatalommal rendelkezett, szinte
állam volt az államban; kivételezett státusa különösen a
hatvanas évek elején erősödött meg, amikor is a GRU egyik
ezredese, bizonyos Oleg Penkovszkij annyi titkot adott ki az
ellenségnek, mint a szovjet árulók közül még soha senki; tette
iszonyú rombolást vitt végbe. A Politbüro akkor döntött úgy,
engedélyezi a KGB-nek, hogy saját embereit beépítse a GRU
szervezetébe. Noha katonai egyenruhát viseltek, és nap mint
nap elvegyültek a minisztériumi folyosókon lebzselőkkel, a
beépített személyek izig-vérig KGB-s ügynököknek
számítottak. A GRU vezető beosztású tisztjei persze tudták, kik
is ők valójában, és igyekeztek kordában tartani őket, amennyire
csak lehetett, de hát ez távolról sem volt könnyű.
– Sajnálom, őrnagy – szabadkozott a fiatal KGB-s ügynök,
amikor Ludmilla felhívta őt a GRU-ban. – Az útiparancs itt
fekszik előttem. A maga embere holnap indul Németországba,
hogy szemleutat tegyen a négy legfontosabb helyőrségi
körzetünkben. Igen, rendelkezésemre áll a látogatás részletes
programterve is.
Pontról pontra lediktálta az őrnagynak, mielőtt bontott
volna. Ludmilla gondolkodóba esett. Rövid habozás után
döntött. Előszedett egy nyomtatványt, és engedélyért
folyamodott, hogy meglátogathassa a Hármas számú
Igazgatóság embereit a KGB kelet-berlini főhadiszállásán. Két
napjába telt, mire végzett az összes papírmunkával, és kezében
volt az engedély. Az indulás szombat reggelre volt kitűzve; a
potsdami katonai repülőtérre kellett megérkeznie.

Bruno lelket öntött magába, s nekiveselkedett, hogy amilyen

gyorsan csak tudja, átnézze és szortírozza a dolgozószobájában
fölhalmozott aktákat. Már péntek volt, és szeretett volna minél
előbb elszabadulni. Tekintettel arra, hogy a következő héten
úgyis be akarta nyújtani nyugdíjazási kérelmét, néhány fiókját
is kiürítette. Utoljára a parányi páncélszekrény maradt. Mivel
az általa kezelt iratok többnyire nem minősültek szigorúan
titkos okmánynak, gyakorlatilag alig vette igénybe a trezort.
Minek is használta volna? Ha akarta, kulcsra zárhatta
íróasztalának a fiókjait, arra pedig mindig gondosan ügyelt,
hogy éjszakára az irodaajtó sose maradjon nyitva; egyébként is
szigorúan őrizték az egész épületet. Mindazonáltal talált
néhány elfekvő aktát, azokat kiválogatta. Az iratok alatt, a
páncélszekrény legalján lapult automata szolgálati fegyvere.
A Walther PPK poros volt. Bruno azóta sem lőtt vele, hogy
a pullachi lőtéren az átvételkor kipróbálta. Annyira koszos volt,
hogy Bruno úgy gondolta, illene megtisztogatnia, mielőtt
visszaszolgáltatná. A fegyverkarbantartó készletet azonban
otthon tartotta, Porzban. Öt előtt tíz perccel fogta a pisztolyt, és
a zakója zsebébe süllyesztette. Azután távozott.
Miközben a lifttel lefelé ereszkedett a földszintre, érezte,
hogy a pisztoly időnként az oldalának ütődik; ez roppantul
zavarta. Sebesen a nadrágja derekába dugta a fegyvert, zakóját
szorosan begombolta. Elvigyorodott a gondolatra, hogy most
először fogja megmutatni Renaténak a pisztolyt. Talán ettől
elhiszi, milyen fontos is az ő munkája. Nem mintha ez
számítana: Renate szereti őt pisztoly nélkül is.
Még beugrott egy belvárosi élelmiszerüzletbe, mielőtt
kiautózott volna Hahnwaldba – borjúhúst vett, friss zöldséget
és gyümölcsöt, meg egy üveg valódi francia vörösbort.
Csodálatos vacsorát fog összeütni belőlük; imádott a
konyhában tüsténkedni. Nem feledkezett meg a virágról sem,
hatalmas csokrot rendelt.
Opel Kadettjét a sarkon túl, a szomszédos utcában parkolta
le. Mindig így szokta, rendszerint gyalog sétált Renate házáig.
Ellenben most nem hívta fel útközben rádiótelefonján, hogy
jelezze a jövetelét. Meg akarta lepni. Azért vette a virágot is.
Biztosan örülni fog neki. Mintha csak összebeszéltek volna, a
házból pont akkor lépett ki egy hölgy, amikor Bruno odaért,
így csengetnie sem kellett. Ez lesz ám a meglepetés! A
lakáshoz saját kulcsa volt.
Óvatosan, nesztelenül lépett be az ajtón, hogy fokozza a
hatást. A hallban csend fogadta. Már boldogan kiáltott volna,
hogy „Renate, drágám, én vagyok az, megjöttem”, amikor fülét
megütötte a lány gyöngyöző kacagása. Bruno szája mosolyra
húzódott. Renate biztosan a tévét nézi, valamilyen szórakoztató
műsort sugározhatnak. A férfi belesett a nappaliba. Üres volt.
A nevetés újra felhangzott, a folyosó kanyarulata felől jött, a
fürdőszoba irányából. Akkor döbbent rá, hogy valószínűleg
ostobaságot követett el: elképzelhető, hogy Renaténak vendége
van. Viszont ha ez volna a helyzet, bizonyára a
„dolgozószobában” tartózkodnának, márpedig a nagy
hálószoba ajtaja hangszigetelt. Már a nyelve hegyén volt a lány
neve, de megint torkára forrott a szó. Most másvalaki nevetett.
Egy férfi. Morenz lassú léptekkel megindult a folyosón.
A nagy hálószoba ajtaja résnyire nyitva állt. Így sem lehetett
belátni, mert a gardróbszekrény két szárnyát szélesre tárták; a
padlón télikabátok hevertek halomban.
– Micsoda seggfej! – hallotta Bruno a férfi szavait
Komolyan azt hiszi, hogy hozzá fogsz menni feleségül?
– Hát persze. Fülig szerelmes belém! Ostoba fajankó. Nézd
csak meg, láthatod te is!
Bruno felismerte Renate hangját. A virágcsokrot a padlóra
fektette, mellé helyezte a gyümölcsös zacskót, és a szoba felé
settenkedett. Nem értett semmit. Óvatosan behajtotta a
ruhásszekrény ajtaját, hogy elférjen mellette, majd megállt a
hálószoba előtt, és cipője orrával belökte az ajtót.
Renate a széles, fekete lepedővel borított ágy szélén ült,
kezében marihuanás cigaretta. A levegőben a kábítószer illata
terjengett. Az ágyon fiatal férfi hevert, akit Bruno sosem látott;
karcsú, keménykötésű fickó, farmernadrágban és
motorkerékpáros bőrdzsekiben. Mindketten észrevették, hogy
megmozdult az ajtó, és azon nyomban felpattantak az ágyról;
az ismeretlen egyetlen lendülettel Renate mögött termett. Nyers
és durva vonásai kegyetlenséget tükröztek, szőke, ápolatlan
haja a homlokába hullott. Magánéletében Renate a belevaló,
kemény fickókért lelkesedett – állandó barátja, a szőke fiú az
volt a javából.
Morenz az ágy végében álló tévékészülékre meredt. A
képernyőn egy videofilm pergett. Egyetlen középkorú férfi sem
nyújt épületes látványt szeretkezés közben, hát még ha nem is
sikerül neki. Morenz saját magát bámulhatta a képernyőn,
egyre növekvő szégyenérzettel és kétségbeeséssel. Renate
alatta feküdt, és időnként csúfolkodó pofákat vágott a háta
mögött a kamerába. Minden bizonnyal ezen szórakoztak olyan
jól kettesben.
A lány most is szinte teljesen meztelenül állt előtte, de
hamar felocsúdott megdöbbenéséből. Arcába szökött a vér,
valósággal lángolt a haragtól. Amikor megszólalt, hangjában
nyoma sem volt a jól ismert hízelkedő, mézesmázos tónusnak;
rikácsolását egy halaskofa is megirigyelhette volna.
– Mi a faszt keresel te itt?
– Meg akartalak lepni – motyogta Bruno.
– Hát ez sikerült, te faszfej. És most kotródj innen. Menj
vissza ahhoz a satnya krumpliszsákodhoz Porzba!
Morenz mély lélegzetet vett.
– Leginkább az fáj, hogy szólhattál volna – mondta halkan.
– Miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból? Én tényleg
szerettelek téged.
A lány arca a felismerhetetlenségig eltorzult.
– Hogy miért hagytam? Megy az neked anélkül is!
Magadtól is hülye vagy. Kövér, vén hülye. Az ágyban is,
másutt is. És most takarodj.
Bruno megütötte. Nem ököllel, hanem nyitott tenyérrel.
Valami elpattant benne, és ő pofon ütötte a lányt. Renate nem
számított rá. Bruno tagbaszakadt, erős ember volt, így ütése
valósággal letaglózta Renatét, aki elvágódott a padlón.
Hogy közben mi járt a szőke fickó fejében, Bruno sosem
tudta meg. Ő mindenesetre távozni szeretett volna. A strici
azonban hirtelen mozdulattal a dzsekije alá nyúlt; úgy tűnt,
fegyver van nála. Morenz előrántotta Waltherját. Azt hitte, ki
van biztosítva. Csupán rá akart ijeszteni a selyemfiúra,
magasba emeltetni vele a két karját, aztán elzavarni. De a strici
rá sem hederített, keze a dzsekije alatt. Morenz meghúzta a
ravaszt. Meglehet, a Walther PPK régen látott tisztítórongyot
és olajat, mégis elsült.
Kint, a lő pályán Morenz egy elefánt nagyságú célpontot
sem lett volna képes eltalálni. Évek óta kézbe se vette a
fegyvert. A profi gyilkosok naponta gyakorolnak, ám a
kezdőknek mindig szerencséjük van. A lövedék pontosan a
négy és fél méterre álló selyemfiú szívébe fúródott. A fickó
kétrét görnyedt, arcára álmélkodó kifejezés ült ki.
Idegközpontja utolsó parancsára-e, vagy ki tudja, mitől
maradtak mozgásban az izmai, mindenesetre jobb karja egyre
följebb lendült. Markában Berettát szorongatott. Morenz újra
tüzelt. Renate abban a pillanatban emelkedett fel a padlóról. A
második lövedék őt találta el; szétroncsolta a koponyáját. A
hangszigetelt ajtó még a vita közben becsapódott – egy hang
nem sok, annyi sem szűrődött ki a szoba falai közül.
Morenz némán, percekig bámulta a két holttestet.
Zsibbadást érzett, enyhén szédült. Végül tétován sarkon
fordult, és lassan kitántorgott a szobából. Nem zárta kulcsra az
ajtót. Már éppen keresztüllépett volna a padlón szanaszét
dobált télikabátokon, amikor váratlanul eszébe ötlött, vajon mi
a csodát keresnek a földön. Félszegen belesett a
gardróbszekrénybe… észrevette, hogy a hátsó borítólemez ki
van lazítva. Két kézzel megragadta, és maga felé húzta…
Még vagy negyedórát töltött a lakásban, aztán távozott.
Hóna alá csapta a róla készített videoszalagot, a vásárlásnál
kapott barna papírzacskót és a virágcsokrot, sőt kifelé menet
felragadott egy fekete színű vászon sporttáskát is, és sebtében
belepakolt egyet-mást, amit a lakásban talált. Hahnwaldtól két
kilométerre megszabadult az üveg bortól, a hússzeletektől és a
zöldségtől; különböző szemeteskukákba rejtette őket. Aztán
egy órán át céltalanul autókázott a városban, majd megállt a
Rajna egyik hídján, és a hullámok közé vetette a videokazettát
és a pisztolyt. Aztán a repülőtérre ment, ahol az automata
csomagmegőrzőbe tette a vászontáskát, és innen már egyenest
hazavitt az útja Porzba. Elmúlt fél tíz, mikor belépett a
nappaliba. Felesége ügyet sem vetett rá.
– A Herr Direktorral tervbe vett utat el kellett halasztani –
közölte Bruno. – Csak hétfőn indulok, kora hajnalban.
– Ó, hát ez igazán remek – mondta Irmgard.
Bruno néha már azt fontolgatta, hogy egy este azzal állít
haza a munkából: „Szívem, képzeld el, ma bekocsikáztam
Bonnba és lelőttem Kohl kancellárt.” Mérget vett volna rá,
hogy a felesége akkor is csupán annyit válaszolna: „Ó, hát ez
igazán remek”…
Irmgard egy idő után föltápászkodott, és nagy kegyesen
összeütött neki valami ennivalót. Bruno hozzá sem nyúlt.
Ehetetlen volt.
– Kiugrom, iszom valamit – közölte. Irmgard újabb tábla
csokoládét bontott, egy szeletet odakínált Lutznak, majd
mindketten újra beletemetkeztek a tévénézésbe.
Akkor este Bruno leitta magát. Egyedül. Feltűnt neki, hogy
reszket a keze, és minduntalan kiveri a hideg veríték. Nyári
influenzára gyanakodott. Az is lehet, hogy megfázott valahol.
Sosem járt pszichiáternél, nem is foglalkozott ilyesmivel:
következésképpen nem is figyelmeztethette senki sem arra,
hogy klasszikus, kifejlett idegösszeomlásnak néz elébe.

Szombat délelőtt Vanavszkaja őrnagyot egy rendszám

nélküli gépkocsi röpítette a repülőtérről a KGB kelet-berlini
központjába. Alig tette be lábát az épületbe, azonnal a
megfigyelendő személy holléte felől kérdezősködött. Annyit
sikerült megtudnia, hogy az embere jelenleg Cottbusban
tartózkodik, népes katonai kísérettel; onnan Drezdába megy a
konvoj. Ami azt jelenti, hogy a távolság miatt neki nem lesz rá
módja, hogy megfigyelés alatt tartsa az illetőt. Vasárnap Karl-
Marx-Stadtot fogja a küldöttség felkeresni, hétfőn Zwickaut,
kedden Jenát. Hiába, Vanavszkaja mandátuma nem terjedt ki
egész Kelet-Németországra. Persze, lehetőség éppenséggel lett
volna a megfigyelés térbeli kiterjesztésére, de hát az megint
többnapos papírmunkával járt volna. A fene vigye ezt az
átkozott bürokráciát, dühöngött magában.

Másnap Sam McCready is megérkezett Németországba,

csak éppen a nyugati felébe. Az egész délelőttöt a bonni
rezidentúra vezetőjével töltötte. Kora este átvette a
rendelkezésére bocsátott BMW kulcsait meg a szükséges
papírokat, és átrobogott Kölnbe, ahol a Holiday Innben szállt
meg. A szobát két éjszakára előre kifizette.

Hétfőn pirkadatkor, amikor még szürkésfeketébe hajlott az

ég alja, Bruno Morenz szép csendben fölkelt, és elment
hazulról, még mielőtt a családja fölébredt volna. Hét óra körül
érkezhetett a Holiday Innbe; a szeptemberi reggeli napsütés
kellemes időt ígért. Egyenesen Sam szobájába ment. Az angol
mindkettőjük számára rendelt reggelit, majd miután megvárták,
hogy a szobapincér eltakarítsa a tányérokat és a csészéket,
kiterítették Kelet- és Nyugat-Németország nagyméretű
országúti térképét.
– Először nézzük az útvonalat – javasolta Sam. – Holnap
hajnali négykor indulsz innen. Kimerítő vezetés vár rád,
úgyhogy hajts óvatosan, és gyakorta iktass be pihenőt. Rögtön
térj rá az E35-ösre, haladj rajta egészen Frankfurtig. Itt fordulj
rá az E41-esre, majd az E45-ösre. Ez ugyanaz a sztráda, csak
több számmal jelölik a szakaszait. Elvisz Nürnbergig. Ott
kanyarodj balra, hogy az E51-esen haladhass tovább, Bayreuth
mellett, majd nyílegyenesen a határig. Ezt Hof közelében lépd
át, a Saale-hídon. Az egész körülbelül hatórás út. Tizenegyre
kell odaérned. Én előtted fogok haladni, hogy körülnézzek a
terepen. Jól érzed magad, Bruno?
Morenzről szakadt a veríték, pedig már korábban ingujjra
vetkőzött.
– Iszonyú meleg van idebent – panaszkodott. McCready
bekapcsolta a légkondicionálót.
 – A határ után egyenesen északnak menj, amíg el nem éred
a nagy kereszteződést. Itt van ni, a Hermsdorfer Kreuz. Fordulj
rá balra az E40-esre, és hajts visszafelé, nyugati irányban.
Mellingennél kanyarodj le az autópályáról, és azon az úton
haladj tovább, amely Weimarba vezet. Menj be a városba,
keresd meg a 7. számú országutat jelző táblát, és ismét nyugat
felé vedd az irányt. Négy kilométerre a várostól, nyugati
irányban, az út jobb oldalán találsz egy autóspihenőt…
McCready előhúzott egy kinagyított légi felvételt a szóban
forgó útszakaszról. A fotót nagy magasságban repülő
felderítőgépről készíthették, látnivalóan kissé hegyes szögből,
hiszen a gép nem hagyhatta el a bajor légteret. Morenz így is
tisztán látta a keskeny leállósávot, a parányi épületeket, sőt
még a fákat is, amelyek árnyékot vetettek az első találkozó
színhelyeként kijelölt pihenő kaviccsal felszórt parkolójára.
McCready aprólékos gondossággal, néhányszor elismételtette
vele az útvonalat, majd ugyanolyan alaposan elmagyarázta, hol
és milyen körülmények között kell eltöltenie az éjszakát, ha az
első találkozó nem jönne létre; a térképen megmutatta, hová
esik a második, a pótrandevú helyszíne, és szükség esetén
miként jut oda. Tíz óra körül elhatározták, hogy kávészünetet
tartanak.

Hétfő reggel kilenc tájban Frau Popovics belépett a

hahnwaldi lakásba; hogy elvégezze napi munkáját. Jugoszláv
bevándorlóként takarításból tengette az életét; mindennap
reggel kilenc és tizenegy között dolgozott Renate lakásán. Saját
kulcsa volt mind a ház kapujához, mind a lakásajtóhoz. Tudta
jól, hogy Heimendorf kisasszony szeret sokáig lustálkodni,
ezért soha nem is csöngetett be, a takarítást is a többi szobával
kezdte; a hálóra általában csak fél tizenegy tájban szokott sort
keríteni, azután, hogy munkaadója már felkelt. A folyosó
végén lévő szobába pedig még egyszer sem tette be a lábát; azt
a Fräulein mindig zárva tartotta. Közlése szerint az egy szűk
kis helyiség, ahol a felesleges bútorait tárolja. Popovicsné
elhitte neki. Halványlila fogalma sem volt arról, hogy Renate
milyen foglalkozást űz.
Aznap reggel a konyhával kezdte a takarítást, majd az
előszobával és a folyosóval folytatta. Éppen a csukott szoba
előtt szorgoskodott a porszívóval, amikor feltűnt neki valami
szokatlan, furcsa dolog; először barna selyemkombinénak
vélte. Beszorulhatott az ajtó alá, gondolta. Lehajolt, hogy
fölemelje – de nem kombiné volt az a micsoda, hanem egy
nagy, barna folt, amely rászáradt a szőnyegre. Frau Popovics
zsörtölődött az extra munka láttán, de már fordult is vissza a
vizesvödörért és a padlókeféért, hogy eltávolítsa azt a
rondaságot. Térden csúszva látott neki a súrolásnak, ám
megtorpant, amint lábával véletlenül belerúgott az ajtóba. Nagy
meglepetésére az ajtó ugyanis megmozdult. Felnyúlt a
kilincsig, és azt kellett tapasztalnia, hogy tényleg nincs
bezárva.
Mivel a barna folt állhatatosan kitartott és az istennek sem
akart eltűnni, arra gyanakodott, hogy bizonyára az ajtón túlról
szivároghat ki valami. Feltápászkodott és belépett a szobába. A
következő pillanatban észveszejtő sikoltozással szaladt le a
földszinti lakáshoz, és őrülten dörömbölni kezdett az ajtón,
halálra rémisztve az ott lakó nyugdíjas könyvkereskedőt. Az
öregember nem volt hajlandó felmenni az első emeletre,
ellenben annyit megtett, hogy tárcsázta a 110-es telefonszámot
és riasztotta a rendőrséget.
A hívást 9.51-kor vették a waidmarkti kapitányságon. A
német rendőrség gyakorlatának megfelelően elsőnek egy
járőrkocsi érkezett a helyszínre. Két egyenruhás rendőr szállt ki
belőle. Feladatuk abból állt, hogy megállapítsák, valóban
történt-e bűncselekmény, és ha igen, milyen kategóriába esik,
hogy ennek alapján tüstént riaszthassák az illetékes részleget.
Az egyik rendőr lent maradt a földszinten, hogy istápolja
Popovicsnét, akit időközben a könyvkereskedő idős felesége is
védőszárnyai alá vett, a másik rendőr viszont egyenesen
fölrobogott az emeleti lakásba. Anélkül, hogy valamihez is
hozzáért volna, villámgyorsan körülnézett, a folyosó végén
belesett a félig kitárt ajtón, megdöbbenésében halkan
füttyentett egyet, majd lerohant a földszintre, hogy
telefonáljon. Nem kellett Sherlock Holmesnak lennie, hogy
konstatálja: az eset a gyilkossági csoportra tartozik.
Betartva az ilyenkor szokásos procedúrát, először a
mentőorvost hívta. Ezután a rendőrkapitányság számát
tárcsázta, és az erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó
részleg ügyeletét, a Leidstellét kérte. Elmagyarázta a
szolgálatos altisztnek, hogy hol van és mit talált. Bejelentéséről
azon nyomban értesítették a Mordkommissiont, a gyilkossági
csoportot; az osztag irodái a Waidmarkt tér egyik oldalát teljes
hosszában elfoglaló csúf, jellegtelen, zöld betonépület tizedik
és tizenegyedik emeletén sorakoztak. A csoport vezetője egy
felügyelőt és két nyomozót bízott meg az üggyel. A hivatalos
jegyzőkönyv szerint 10.40-kor érkeztek a helyszínre, éppen
akkor, amikor a mentőorvos már elmenőben volt.
Az orvos előzőleg nemcsak bepillantott, hanem be is lépett a
szobába, ellenőrizte, nem talál-e életjelt az áldozatokon, majd
miután befejezte a vizsgálódást, elhagyta a lakást, és
hozzálátott, hogy megírja a jegyzőkönyvet. Mindent
érintetlenül hagyott, akárcsak a rendőr.
A felügyelő, akit Peter Schillernek hívtak, a lépcsőházban
futott össze vele. Ismerték egymást.
– Mi van odabent, doktor? – tudakolta a felügyelő.
Tisztában volt vele, hogy nem a mentőorvos feladata a
halottkémi vizsgálat, ő csupán a halál beálltát állapítja meg.
– Két hulla. Egy férfi és egy nő. Az utóbbi meztelen. A férfi
fel van öltözve.
– A halál oka?
– Szerintem lőfegyver. A boncolás majd kideríti.
– Időpont?
 – Nem én vagyok a kórboncnok. Mindazonáltal azt
mondanám, hogy egy vagy két… esetleg három nappal ezelőtt
történhetett. A hullamerevség már jócskán beállt. Persze,
szigorúan nem hivatalos véleményként mondom. Nos, én itt
végeztem. Viszlát.
Schiller az egyik nyomozó társaságában fölment a lakásba.
A másik megpróbált szemtanúi nyilatkozatot kicsikarni Frau
Popovicsból és a könyvkereskedőből. Kint, az utcán már
csoportokba verődtek a bámész szomszédok. Nem csoda: a ház
előtt három rendőrautó is parkolt.
Egyenruhás kollégájához hasonlóan Schiller felügyelő ajkát
is meglepett füttyszó hagyta el a hálószobában elé táruló
látványtól. Renate Heimendorfnak és fiújának a holtteste
ugyanabban a helyzetben feküdt, ahogy a lövés pillanatában
földre zuhantak; a csaknem meztelen lány feje az ajtó
közelében pihent, a vér az ő koponyája alól szivárgott ki a
folyosóra. Stricije a szoba túlsó végében rogyott össze, hátával
félig-meddig a tévékészüléknek támaszkodva; arcvonásai még
mindig álmélkodást tükröztek. A tévé ki volt kapcsolva az
ágyat borító fekete színű selyemlepedőn még mindig
kirajzolódott a két test lenyomata.
Óvatosan, nehogy összemaszatolja az esetleges
ujjlenyomatokat, Schiller sorra kinyitotta a fiókokat és
szekrényeket.
– A lány kurva volt – jelentette ki. – Call-girl, vagy ilyesmi.
Kíváncsi vagyok, hogy a lenti lakók tudták-e róla. Ne felejtsük
el megkérdezni. Voltaképp az összes bérlőt ki kell kérdeznünk.
Fogj hozzá a nevek összeírásához.
Wiechert nyomozó – rangját tekintve felügyelőhelyettes –
már szedte is a lábát, de az ajtóból váratlanul visszafordult: –
Én már láttam valahol ezt a pofát… Megvan! Hoppe. Igen,
Bernhard Hoppe. Bankrablás, ha jól emlékszem. Nehézfiú.
– Nagyszerű, mit mondjak – fanyalgott Schiller. – Más se
hiányzott, mint egy alvilági leszámolás.
 Schiller két telefonkészüléket is látott a lakásban, de egyiket
sem használta, még kesztyűs kézzel sem nyúlt hozzájuk.
Könnyen letörölhetné az ujjlenyomatokat. Inkább ő is a
földszinti készüléket választotta, udvariasan megkérte a
könyvkereskedőt, hadd használja a telefonját. Előzőleg két
őrszemet állított a ház kapuja elé, egyet a lépcsőházba, egyet
pedig közvetlenül az emeleti lakás ajtajához.
Felhívta a főnökét, Rainer Hartwigot, a gyilkossági csoport
vezetőjét, és beszámolt neki a bűncselekményről; megemlítette,
nem kizárt, hogy bandák közötti leszámolással van dolguk.
Hartwig a maga részéről úgy találta helyesnek, ha azonnal
értesíti saját felettesét, a bűnügyi hivatal, a Kriminalamt (KA)
elnökét. Ha ugyanis Wiechertnek igaza van, s a hálószoba
padlóján fekvő hulla egykoron gengszterként élte a világát, a
gyilkossági csoporton kívül talán más részlegeket – például a
rablással és az orgazdasággal foglalkozó kollégákat – is
érdekelheti az ügy, illetve érdemes kapcsolatba lépni velük.
Addig is, gondolta Hartwig, sürgősen intézkedni kell; a
helyszínre irányította hát az Erkennungdienst, a törvényszéki és
azonosító szolgálat embereit, egy fotóst és négy ujjlenyomat-
biztosítót. A lakást most órákra ők szállják meg: addig lesz a
birtokukban, míg mintát nem vesznek az összes ujjlenyomatról,
nem rögzítik a gyanús karcolásokat, össze nem szedik a
szövetdarabokat és az anyagmaradványokat… egyszóval
mindent, amit érdemesnek tartanak megvizsgálni. Az
ujjlenyomatosokon kívül Hartwig további nyolc embert mentett
fel egyéb irányú elfoglaltsága alól, és azonnali hatállyal
Hahnwaldba küldte őket. Tapasztalatból tudta: iszonyú nagy
munka lesz sorra járni a lakókat, és egyenként megkérdezni
tőlük, nem láttak-e valakit (valakiket?) bemenni vagy kijönni a
házból.
A hivatalos jegyzőkönyvben rögzített adatok szerint az
azonosítási csoport tagjai 11.31-kor lépték át a küszöböt, és
csaknem nyolc órán át tartózkodtak a lakásban.
 Nagyjából ezzel egy időben Sam McCready felhörpintette
második csésze kávéját, majd összetekerte a térképet.
Morenzcel pedáns részletességgel átrágták magukat az
átadással kapcsolatos dolgokon, tanulmányozták mindkét
helyszínt, egyeztették a lebonyolítás módját. Sam Bruno elé
rakta a szovjet tábornokról készült legújabb fotót, majd
elmondta neki, hogy terepszínű gyakorlóruhát fog viselni,
tizedesi rangjelzéssel és ellenzős sapkával, hogy elfedje az
arcát; nem személyautóval, hanem GAZ típusú terepjárón
érkezik majd. Hozzáfűzte, hogy maga az orosz akarta így.
– Sajnos arra számít, hogy velem fog találkozni.
Mindazonáltal bíznunk kell benne, hogy emlékezni fog rád
Berlinből, és rendben le tudjátok bonyolítani a cserét. Ami az
autót illeti, itt várakozik lent a parkolóban. Ebéd után majd
teszünk vele egy kört, hogy megszokjad a vezetést. Egy nagy
teljesítményű, fekete BMW, würzburgi rendszámmal. Irataid
szerint ugyan Rajna-Vesztfáliában születtél, de jelenleg
Würzburgban élsz, és ott is dolgozol. Délután ismertetem majd
a fedőtörténetet, és megkapod az irataidat is. Egyébiránt ilyen
rendszámú gépkocsi létezik, mi több, az is fekete BMW. No
persze nem a Cég kocsija, mint emez, amelyet vezetni fogsz.
Már többször is megtette az utat odaátra, méghozzá éppen a
Saale-hídi határállomáson keresztül, úgyhogy remélhetőleg
felismerik majd a határőrök. Mindig más ült benne, miután
vállalati autó. Az úti cél viszont minden egyes alkalommal Jena
volt, mintha csak a Zeiss-műveket keresték volna fel a
vállalattól. A kocsi mindig tiszta volt. Most nem egészen az.
Az akkumulátor alatt egy üres rekeszt képeztek ki. Csak az
tudja megtalálni, aki nagyon keresi. Oda kell majd elrejtened a
Szmolenszktől átveendő könyvet. Pont bele fog férni.
(A nagyobb elővigyázatosság kedvéért Morenznek sosem
árulták el Pankratyin valódi nevét. Azt sem tudta meg, hogy
időközben előléptették vezérőrnaggyá, vagy hogy
visszahelyezték Moszkvába. Legutoljára akkor találkozott vele,
amikor még csak ezredes volt; ez Kelet-Berlinben történt, és az
orosz akkor a Szmolenszk fedőnévre hallgatott.)
– Ebédeljünk – indítványozta McCready.
Telefonon rendeltek ennivalót; Morenz rengeteg bort vedelt
evés közben, és a keze remegett.
– Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte tőle újból Sam.
– Persze. Csak ez az átkozott nátha, csak ez ne volna! No
meg hát ideges is vagyok egy kissé. Azt hiszem, ez érthető.
McCready bólintott. Az idegességet normálisnak találta.
Lámpaláz. Mint a színészeknél az első fellépés előtt. Vagy a
katonáknál a csata kezdetén. Meg minden titkos ügynöknél, aki
átérzi a szovjet blokk területén végrehajtandó illegális
(diplomáciai státussal nem fedett) küldetése súlyát. Ennek
ellenére nagyon nem tetszett neki Morenz állapota. Őszintén
szólva ritkán találkozott hasonló „lámpalázas” esettel. De
minthogy Pankratyinnal most lehetetlen volt kapcsolatba lépni
– egyébként is már csak huszonnégy óra volt hátra az első
találkozóig –, Sam semmit sem tehetett.
– Gyerünk, nézzük meg az autót – mondta.

Nem sok minden eshet meg úgy Németországban, hogy a

sajtó előbb-utóbb ki ne szagolná: ez volt a helyzet 1985-ben is,
amikor Németország még „csak” Nyugat-Németország volt. A
bűnügyi riporterek sztárjának akkor a veterán újságírót, a
Kölner Stadt Anzeiger főmunkatársát, Günther Braunt tartották.
Egyik beépített rendőrségi forrása elkotyogta ebéd közben,
hogy valami nagy balhé van Hahnwaldban. Braun valamivel
három óra előtt érkezhetett a ház elé; vele volt a fotósa, Walter
Schiestel is. Az újságíró hasztalan próbálkozott Schiller
közelébe jutni; közölték vele, hogy a felügyelőnek az emeleti
lakásban van dolga, később sem fog ráérni, s azt üzeni
Braunnak, forduljon a rendőrkapitányság sajtóosztályához. Ő
ennél azért szívósabb fajta volt. Majd később beugrik a
csontszáraz, semmitmondó rendőrségi közleményért. Elkezdett
kérdezősködni. Aztán ráült a telefonra. A kora esti órákra, jóval
lapzárta előtt, már össze is ütötte a tudósítást. Ráadásul nem is
akármilyet: bombasztorinak ígérkezett! Persze a rádió és a
televízió megelőzte a főbb – és épp ezért hamar érdektelenné
váló – tények tálalásával, de Braun tudta, hogy az exkluzív
értesülésekkel megint csak ő fog kirukkolni.
Az első emeleti lakásban időközben a nyombiztosítók
ugyancsak végeztek a munkájukkal. Először a holttesteket
vették kezelésbe. A fotós minden lehetséges szögből felvételt
készített róluk, aztán a falakat, a bútorokat, az ágyat, a fejtámla
mögötti hatalmas tükröt, a szekrényben és a ládákban tárolt
eszközöket örökítette meg. Miután krétával megjelölték a
holttestek helyzetét, műanyag zsákba csomagolták, majd
elszállították őket a városi hullaházba. Ott a törvényszéki
halottkém tüstént munkához látott. A nyomozóknak szükségük
volt a halál beálltának pontos idejére és a halált okozó
lövedékekre – mégpedig minél előbb. Ha lehet, azonnal.
A lakás helyiségeiben összesen tizenkilenc különböző
ujjlenyomatot rögzítettek – teljes egészében vagy részlegesen –
az azonosító szakemberek. Hármat eleve elkülönítettek, mint
amelyek nem igényelnek további vizsgálatot: az elhunytakét és
Frau Popovicsét, akit a délután folyamán bevittek a
kapitányságra és ujjlenyomatot vettek tőle. Maradt tehát
tizenhat.
– Valószínűleg kliensé mind – jegyezte meg Schiller.
– De lehet, hogy a gyilkos is köztük van – vetette fel
Wiechert.
– Kétlem. Minden profimunkára vall. Feltehetően
kesztyűben dolgozott.
Schiller véleménye szerint a legnagyobb gondot nem az
indíték hiánya jelentette, hanem éppenséggel az, hogy
lehetséges mozgatórugókban akár kedvük szerint dúskálhattak.
Egyáltalán, ki volt a merénylet elsődleges célpontja? A call-
girl? És ki végezhetett vele? Felháborodott ügyfél, elvált férj,
bosszúszomjas feleség, üzleti vetélytárs, vagy elhanyagolt
selyemfiú? Vagy pedig őt csak merő véletlenségből lőtték le, és
az igazi célpont a strici volt? Az áldozatot Bernhard Hoppeként
azonosította a központ: ismert bűnöző, bankrabló és gengszter,
kiállhatatlan, kegyetlen alak; tipikus alvilági figura.
Megtorlásképpen ölték meg, vagy egy kábítószerüzlet zátonyra
futott? Esetleg ellenlábasai némították el? A felügyelő sejtette,
hogy bizony kemény diónak ígérkezik az ügy.
A házban lakó többi bérlő és a szomszédok vallomásaiból
kiderült, hogy egyikük sem tudott Renate Heimendorf titokban
űzött mesterségéről. Igen, persze, jártak hozzá férfiismerősök,
de csupa tiszteletre méltó úriember. Sosem rendezett dévaj
partikat, sosem volt nála dorbézolás.
Miután a nyombiztosítók befejezték ténykedésüket a lakás
nagy részében, Schiller szabadon szemlélődhetett, sőt most már
nyugodtan megfoghatta és elmozdíthatta a tárgyakat.
Legelőször a fürdőszobát vette közelebbről szemügyre. Volt
valami különös a helyiségben, de nem jött rá, hogy micsoda.
Hét óra körül az azonosítók távoztak. A felügyelő vagy egy
órán át nézelődött és bámészkodott a felforgatott lakásban,
rendre elhárítva Wiechert nyomozó panaszos célzásait üresen
korgó gyomrára. Nyolc után tíz perccel végül ő is megunta a
hiábavaló keresgélést, és takarodót fújt. Aznapra befejezték,
majd holnap reggel folytatják a központban, közölte.
Lepecsételte a lakás ajtaját, a lépcsőházba őrszemet állíttatott –
hiszen nemegyszer megesett már, hogy a tettes visszatért a
bűncselekmény színhelyére –, és némileg csalódottan
hazament. Valami roppant mód zavarta a lakásban, csak azt
nem tudta, mi. Fiatalember létére Schiller felügyelő rendkívül
intelligens és fogékony nyomozó volt.

Sam McCready a délután folyamán befejezte Bruno Morenz

felkészítését.
– A neved Hans Gruber. Ötvenegy éves, nős ember vagy,
három gyermek apja. Mint minden büszke családapa, te is
hordasz magadnál családi fotót. Nézd, rajta vannak
valamennyien. Heidi, a feleséged, és a gyerekek: az ifjabbik
Hans, aztán Lotte és Ursula, becenevén Uschi. A würzburgi
BKI Optikai Művek alkalmazásában állsz. A cég létezik, a
gépkocsi is az övék. Miután valamikor te magad is szakmabeli
voltál, ha a helyzet úgy diktálja, nyugodtan használd a szakmai
zsargont. Ez mindenképpen szerencsés körülmény. A jénai
Zeiss Művek exportigazgatójával lesz megbeszélésed. Tessék,
itt van a levele. A cégjelzéses papír valódi, a személy is létezik.
Az aláírás hasonlít ugyan az övére, de valójában mi
kanyarítottuk a levél aljára. A megbeszélés időpontja: holnap
délután három óra. Ha az üzleti tárgyalás jól megy, ott helyben
megrendeled a Zeisstől a precíziós lencséket, és este már vissza
is térsz Würzburgba. Amennyiben bonyodalom adódna, és
ezért a megbeszélés értelemszerűen elhúzódna, ott maradsz
éjszakára… Feltéve persze, hogy a határőrséget egyáltalán
ilyen részletességgél érdekelné a dolog. Az szinte teljességgel
kizárt, hogy a határőrök ellenőrizzék a sztoridat a Zeissnél. Az
SSD természetesen megtenné, de annyi nyugati partnere van
már a Zeiss Műveknek, hogy a határon eggyel több vagy
kevesebb látogató a legcsekélyebb feltűnést sem kelti…
Tessék, rakd el ezeket az iratokat. Itt van az útleveled,
hitelkártyák, jogosítvány, levelek a feleségedtől, egy használt
jegy a würzburgi opera előadására. Fogd a kulcsokat, köztük
van a BMW indítókulcsa is. Esőkabát, miegymás, csak egy
diplomatatáskát és egy kisebb sporttáskát viszel magaddal. Jó
volna, ha ellenőriznéd a diplomatatáskát, és tanulmányoznád a
tartalmát. Biztonsági zárja Hans Gruber születési dátumának –
1934. április 5. – számaira nyílik: 3445. A benne lévő iratok
egytől egyig a Zeiss-szel folytatandó üzleti tárgyalásra
vonatkoznak. A Hans Gruber nevet saját kézírásoddal
használhatod. Ruháid és alsóneműid Würzburgból származnak;
használt mind, némelyiken rajta van a würzburgi tisztítószalon
cédulája. Most pedig, öreg barátom, csapjunk egy jó vacsorát.
 Dieter Aust, a BND kölni irodavezetője aznap este nem
nézte a tévéhíradót. Egy vacsorameghívásnak tett eleget.
Később nagyon megbánta, így alakult a dolog.
Éjféltájban Kit Johnson, az SIS bonni rezidentúrájának
rádiósa jelentkezett McCreadynél. Beszálltak egy
magánrendszámú Range Roverbe, és elhajtottak. Észak-
Bajorország felé igyekeztek, a Saale folyóhoz, hogy még
Morenz előtt odaérjenek.

Bruno egyedül maradt McCready szobájában. Rendelt

magának egy üveg whiskyt, és berúgott. Lefeküdt, de nem
tudott aludni. Két órán át álmatlanul vergődött az ágyon, aztán
hajnali háromkor, amikor megszólalt az ébresztőóra,
felcihelődött. Négy órakor elhagyta a Holiday Innt, beült a
BMW-be, és a hajnali félhomályban elindult a déli autópálya
irányában.

Szinte hajszálpontosan ugyanekkor Peter Schiller felriadt

álmából; miközben kikászálódott alvó felesége mellől, hirtelen
megvilágosodott előtte, hogy mi is zavarta annyira Renate
Heimendorf lakásában. Lábujjhegyen kiosont a nappaliba,
telefonon felhívta Wiechertet, és közölte a korai ébresztés miatt
felháborodva tiltakozó nyomozóval, hogy reggel hétkor legyen
ott a hahnwaldi lakás előtt. A német rendőrségnél honos
előírások szerint helyszíni nyomozást csak szemtanú
jelenlétében lehet lefolytatni.

Bruno Morenz valamivel gyorsabban haladt a tervezettnél.

Így amikor megállt a határ közelében, a frankenwaldi
pihenőnél, volt huszonöt perc agyonütni való ideje. Beült hát
az étterembe, és kávét kért magának. Alkoholt nem ivott,
ellenben lapos kulacsát teletöltötte.
Tizenegy óra előtt öt perccel Sam McCready Johnson
társaságában egy fenyőerdő szélén rejtőzködött, a Saale
folyótól délre emelkedő dombháton. A Range Rover a fák
között állt, az útról nem lehetett észrevenni.
Rejtekhelyükről ráláttak a nyugatnémet határőrposztra és a
határhoz vezető út mintegy fél kilométeres szakaszára. A
dombok között, a folyó túloldalán felsejlett a keletnémet
határállomás épületeinek a teteje is; az őrhely jó egy
kilométerre lehetett tőlük.
Noha a keletnémetek jócskán a saját területükön belül,
messze a határtól építették ki ellenőrzési pontjukat, az, aki
áthaladt a nyugatnémet őrhelyen, tulajdonképpen máris
keletnémet területre lépett. Az út itt kétsávosra szűkült, és
kétoldalt vasoszlopokon függő, vastag láncok határolták. A
lánckerítésen túl emelkedtek az őrtornyok. A fák árnyékából,
nagy teljesítményű látcsövén keresztül McCready tisztán ki
tudta venni az őrtornyok ablaküvege mögül éber tekintettel
figyelő keletnémet őröket, akik szintén messzelátóval
pásztázták a tájat, csak éppenséggel ők a nyugati oldalt
kémlelték fürkésző szemekkel. Az angol látta a géppuskákat is.
Az a fél kilométeres folyosó valójában azért épült, hogy bárkit,
aki esetleg áttörne a keletnémet ellenőrzési ponton, a lehető
legnagyobb biztonsággal lekaszabolhassanak a lánckerítések
között, mielőtt a nyugati határ közelébe érne.
Két perccel tizenegy előtt Sam megpillantotta a fekete
BMW-t. Minden fennakadás nélkül, előírásszerűen haladt
keresztül a nyugatnémet őrhelyen. Kisvártatva már a láncok
között gördült tovább – egy olyan ország területére, amelynek
lakosságát Kelet-Európa leghatékonyabb, rettegett
titkosrendőrsége, az SSD tartotta vasmarkában.
 HARMADIK FEJEZET

Kedd
– A fürdőszobában kell lennie, egész biztosan – hadarta
Schiller felügyelő, amint az álomittas és mogorva Wiecherttel a
nyomában belépett a hahnwaldi lakásba.
– Nekem nem tűnt fel semmi – dünnyögte a nyomozó, –
Különben is, a nyombiztosítók már alaposan kipucolták a
fürdőszobát.
– Csakhogy ők ujjlenyomatokat kerestek, nem pedig a
méretekkel törődtek – válaszolta Schiller.
– Nézd csak például ezt a beépített gardróbszekrényt a
folyosón. Két méter széles, ugyebár?
– Aha, nagyjából annyi.
– A túlsó vége a nagyobbik hálószoba ajtajával határos. Az
ajtó viszont derékszögben durván az ágy fölé helyezett tükörrel
van egy magasságban. Ha most még azt is figyelembe veszed,
hogy a fürdőszoba ajtaja a beépített szekrény túlsó felén nyílik,
milyen következtetést vonhatsz le mindebből?
– Azt, hogy éhes vagyok.
– Fogd be a szádat. És figyelj ide. Ha belépsz a
fürdőszobába, és jobbra fordulsz, körülbelül két méter
távolságnak kell lennie a szemközti falig. Mint amilyen széles
a ruhásszekrény, nemdebár? Na, saccold csak meg!
Wiechert engedelmeskedett.
– Egy méter ha lehet – közölte.
– Pontosan. Hát ez zavart engem. A mosdó fölötti, illetve a
hálószoba falát borító tükör között körülbelül egyméteres rés
tátong.
Félórányi kutatás után Schiller megtalálta a gardróbszekrény
hátsó lemezének kallantyúját, ügyesen álcázott helyen, a
fenyőfa burkolatba süllyesztve.
 Amint a szekrény hátulja elmozdult, Schiller kapcsolót vett
észre a félhomályban. Golyóstollával felkattintotta. Az üreget a
mennyezetről lógó, csupasz körte fénye árasztotta el.
– A szentségit! – ámuldozott Wiechert, a felügyelő válla
fölött ágaskodva. A titkos rekesz mintegy három méter hosszú
lehetett, de csak egy méter széles, pontosan amennyi a
fürdőszobából hiányzott. A célnak így is megfelelt. Jobboldalt
a fal csaknem teljes hosszúságában húzódott az, ami a
hálószoba felől tükör volt, innen viszont átlátszó üvegtábla,
amely tökéletes belátást biztosított a szomszédos helyiségbe.
Középtájon, az ágyra irányítva egy állványra szerelt
videokamera helyezkedett el; legújabb típusú felvevőnek
látszott, amely a tükör foncsorozott üvege és a félhomály
ellenére is minden bizonnyal kiváló minőséget produkált. A
hangrögzítő berendezés ugyancsak a legjobb fajtából való volt.
A szűk kis folyosó túlsó végében, a padlótól a mennyezetig
polcok borították a falat; a polcokon videokazetták sorakoztak.
A kazettákon címkék, a címkék beszámozva. Schiller eleget
látott.
Minthogy előző nap az azonosító csoport szakemberei a
telefonkagylón is rögzítették az ujjlenyomatokat, immár
nyugodtan használhatták a készüléket. A felügyelő a
kapitányságot tárcsázta és Rainer Hartwigot, a gyilkossági
csoport vezetőjét kérte.
– A francba! – csattant fel Hartwig, miután végighallgatta a
részleteket. – Rendben. Maradjanak ott, azonnal küldök két
ujjlenyomat-biztosítót.
Negyed kilencet mutatott az óra. Dieter Aust éppen a
fürdőszobában borotválkozott. A hálóban be volt kapcsolva a
televízió, a reggeli ébresztő műsort sugározta. A
hírösszefoglaló következett. Aust tisztán hallott minden egyes
szót, de nem érdekelték a hírek. Különösebben nem keltette fel
érdeklődését a hahnwaldi kettős gyilkosságról szóló beszámoló
sem. Egészen addig, amíg a bemondó nem közölte az
áldozatok nevét: – …Egyiküket, aki feltehetően felső köröknek
dolgozó call-girl volt, Renate Heimendorfnak hívták…
Ekkor történt, hogy a BND kölni irodavezetője csúnyán
megvágta magát a borotvával. Nem telt bele tíz perc, máris a
gépkocsijában ült, és irodája felé robogott, ahová a
megszokottnál csaknem egy órával korábban toppant be. Ez
roppantul zavarba hozta Keppel kisasszonyt, aki általában
főnöke bejövetele előtt egy órával kezdett hozzá napi teendői
ellátásához.
– Keresse meg azt a telefonszámot, amelyen a szabadságon
lévő Morenz utolérhető. Legyen szíves mihamarabb
előkeríteni.
Dieter Aust többször is próbálkozott, de minden kísérlete
eredménytelennek bizonyult: a hívott szám szüntelenül
foglaltat jelzett. A körzetszám alapján úgy vélte, hogy Morenz
a népszerű turistaközpontba, a Fekete-erdőbe utazhatott, így
hát felhívta az ottani telefonközpontot: az ügyeletes közölte
vele, hogy a szóban forgó szám – amely egy bungalóé volt –
valószínűleg meghibásodott. Az igazgató nem tudhatta, hogy
az erdei házikót McCready egyik embere bérelte ki, és miután
mellétette a telefonkagylót, kulcsra zárta a bungalót, és
angolosan távozott. Végső elkeseredettségében Aust
beosztottja otthoni telefonszámát tárcsázta: próba szerencse,
gondolta. A szája is tátva maradt a csodálkozástól, amikor
Morenz felesége vette fel a kagylót. Ezek szerint idő előtt
hazatértek?
– Beszélhetnék a férjével, kérem? Aust igazgató vagyok a
hivatalból.
– De hát önnel utazott el, Herr Direktor! – válaszolta elnéző
hangon Frau Morenz. – Már nem is tudom, hová. Holnap késő
este kell visszajönniük.
– Á, igen, értem… köszönöm, Frau Morenz.
Aust nyugtalan képpel tette le a telefont, Morenz hazudott
neki. Vajon miben mesterkedhet? Esetleg egy kellemes
hétvégét akart eltölteni fiatal barátnője társaságában a Fekete-
erdőben? Elképzelhető, de valahogy nem tetszett neki a dolog.
A biztonsági vonalon felhívta a pullachi központot, és a
műveleti igazgatóság főnökhelyetteséhez kapcsoltatta magát.
(Ők ketten Morenzcel közvetlenül ehhez az igazgatósághoz
tartoztak.) Dr. Lothar Herrmann fagyosan fogadta a
bejelentkezését, mindazonáltal feszülten figyelt a szavaira.
– A call-girlt és a stricijét… hogyan ölték meg őket? –
kérdezte.
Aust támasz után kutatva belepillantott a Stadt-Anzeiger
reggeli számába, amely az íróasztalán feküdt kinyitva.
– Mindkettőt agyonlőtték.
– Van Morenznek szolgálati fegyvere?
– Ööö… igen, azt hiszem, van.
– Mikor, hol és ki adta ki neki? – hangzott a következő
kérdés, de Herrmann tüstént hozzáfűzte: – Várjon, a
jegyzőkönyvnek úgyis itt kell lennie a központi irattárban.
Majd visszahívom, okvetlenül maradjon a helyén.
Tíz perc múlva már csörgött is Aust telefonja.
– Morenz szolgálati fegyvere egy Walther PPK. Tőlünk
kapta. A laborban lőtték be neki, mielőtt átvette. Ennek tíz éve.
Mit gondol, hol tartja?
– Minden bizonnyal a szobájában, a páncélszekrényében.
– És ott is van? – tudakolta Herrmann fagyosan.
– Mindjárt utánanézek, és visszahívom önt – dadogta az
önérzetében vérig sértett Aust. Az irányítása alatt álló
alközpont összes páncélszekrényéhez volt kulcsa. Alig telt el öt
perc, és már ismét a fölöttesével beszélt.
– Morenz pisztolya eltűnt Persze, haza is vihette.
– Az szigorúan szabályellenes. Akárcsak az, hogy hazudott
az elöljárójának, bármi volt is rá az indoka. Úgy vélem,
helyesebb, ha tüstént odautazom Kölnbe. Kérem, várjon rám a
Münchenből érkező legközelebbi járatnál. Fogalmam sincs,
mikor indul a gép, de egy biztos: rajta leszek.
 Mielőtt elhagyta volna Pullachot, Herrmann még
lebonyolított három telefonhívást. Az elsőnek utóhatásaként a
Fekete-erdő körzeti rendőrségének emberei rövidesen
kiszállnak majd ahhoz a bizonyos faházikóhoz, az üdülőtelep
gondnokának a kulcsával behatolnak a bungalóba, és gyors
vizsgálódás után megállapítják, hogy a telefonkagylót
szándékosan mellétették, ellenben az ágyat senki sem
használta. Ez szerepel majd a jelentésükben. Herrmann gépe
tizenkettő előtt öt perccel landolt Kölnben.

Bruno Morenz fekete BMW-jével a keletnémet

határellenőrzési pont betonépületéhez gördült, ahol rögvest
utasították, hogy soroljon be a megfelelő sávba, és állítsa le a
motort. Kisvártatva egy zöld egyenruhás határőr arca tűnt fel a
vezető melletti ablaknál.
– Aussteigen, bitte! Ihre Papiere!
Bruno szófogadóan kiszállt és átnyújtotta az útlevelét. Újabb
határőrök érkeztek, körbevették a kocsit. Semmi különös;
normális eljárás.
– Nyissa fel a motorháztetőt, aztán a csomagtartót.
Bruno engedelmeskedett. A határőrök elkezdték a kutatást.
Targoncán tükröt toltak a BMW alá. Egy fegyveres motorház
fölé hajolt. Bruno idegesen elfordult, amint szeme sarkából
látta, hogy a határőr az akkumulátort vizsgálgatja.
– Mi a célja a Német Demokratikus Köztársaságba teendő
útjának?
Morenz a kérdezősködő határőrre nézett. Kék szempár
bámult vissza rá a keret nélküli, vastag szemüveg mögül.
Belekezdett a mondókájába: Jenába utazik, hogy optikai
lencsék megvételéről folytasson üzleti tárgyalásokat a Zeiss
Művek képviselőivel; ha sikeresen zárulnak a megbeszélések,
már aznap este visszamegy Nyugatra; ha nem, akkor az
éjszakát Jenában tölti, és valószínűleg másnap reggelre
beiktatnak még egy tárgyalási fordulót a Zeiss
exportigazgatójával. Szenvtelen arccal hallgatták. Aztán
intettek neki, hogy guruljon odébb, a vámvizsgálathoz.
Minden normális kerékvágásban halad, gondolta magában
Bruno. Felötlött benne, hogy McCready a lelkére kötötte:
rendezze úgy a dolgokat, hogy a hivatalos, üzleti okmányaira
maguk a vámosok bukkanjanak rá. – Ne akarj önként túl sokat
megmutatni, az gyanús – magyarázta Sam. A vámosok
átkutatták a diplomatatáskáját, beleolvastak a Zeiss Művek és a
würzburgi BKI közötti hivatalos levelezésbe: Bruno közben
azon imádkozott, hogy a felbélyegzés és a bérmentesítés
tökéletesen eredetinek tűnjék. Annak tűnt. Az aktatáska fedelét
becsukták, a sporttáskáját is visszakapta. Túlesett a
vámvizsgálaton. A táskákat a hátsó autóülésre dobta. A
közelben egy őrszemet pillantott meg, jókora farkaskutya
feküdt a lábánál. A szomszédos épület ablakából pedig két civil
ruhás személy figyelte árgus szemmel. A titkosrendőrség
emberei voltak.
– Érezze jól magát a Német Demokratikus Köztársaságban –
mondta a rangidős határőr. Vonásairól lerítt, hogy ezt azért
nem gondolja komolyan.
Abban a pillanatban éles sikoltás hallatszott, majd kemény
parancsszavak csattantak a szomszédos, kifelé igyekvők
számára fenntartott sávból; az útelválasztó betoncsík túloldalán
több autó torlódott össze, mind áteresztésre várva. A határőrök
a kiáltozás irányába fordultak. Morenz csöndben visszaült a
kormány mögé, arcán rettenet.
A kocsisor elején egy kék színű, nyugatnémet rendszámú
mikrobusz vesztegelt. Két határőr lábánál fogva ráncigált ki
egy fiatal teremtést a busz hátuljából, ahol felfedezték a padló
alá épített rejtekhelyét. A lány rémülten sikoltozott. A
mikrobuszt vezető nyugatnémet fiú barátnője lehetett. Őt is
kirángatták az ülésből: pillanatok alatt vicsorgó farkaskutyák és
rászegeződő géppisztolycsövek fogták körül. A fiatalember
kétségbeesetten magasba emelte a karját, arca fehér volt, mint a
mész.
– Eresszétek el, seggfejek! – üvöltötte. Az egyik határőr
gyomorszájon vágta. A fiú kétrét görnyedt.
– Los! Nyomás innen! – szolt rá Morenzre a mellette őrködő
határőr. Bruno sebességbe tette a váltót, és a BMW
előrelendült. Áthaladva a sorompó alatt, néhány méter
megtétele után lefékezett a Népi Bank fiókjánál, hogy
nyugatnémet márkáját egy az egyhez alapon beváltsa értéktelen
keleti bankjegyekre, az előírásoknak eleget téve lepecsételtesse
valuta-beviteli nyilatkozatát. A pénztáros sótlan, szófukar
ember volt. Bruno keze remegett. Miután visszaült, autójának
visszapillantó tükréből még látta, hogy a fiatalembert és a
barátnőjét bevonszolják egy betonépületbe. Mindketten
eszeveszetten tiltakoztak, de hasztalan próbáltak ellenszegülni.
Bruno észak felé hajtott. Szakadt róla a veríték, agya
eltompult, kész idegroncs volt, csakis a beléivódott tapasztalat,
a sokévi kiképzés tartotta benne a lelket. No meg szilárd
eltökéltsége, hogy semmi áron sem hagyja cserben a barátját,
McCreadyt. Jól tudta, hogy az NDK-ban szigorúan büntetik az
ittas vezetést, mégis a kulacsáért nyúlt és meghúzta. Ó, jobb
így, sokkal jobb! Erős kézzel, egyenesen tartotta a kormányt A
BMW egyenletes sebességgel haladt, se nem gyorsan, se nem
lassan. A karórájára pillantott. Még csak dél van. Rengeteg
ideje maradt. Időmilliomos. A találkozónak délután négykor
kell lezajlania. Két óra alatt kényelmesen odaér. Mégis… A
lelkét rágó félelem, a szörnyű rettegés attól, hogy ha
rajtakapják, akár tízévi, munkatáborban letöltendő büntetéssel
is sújthatják, újabb sokk volt amúgy is romokban heverő
idegeinek.
McCready még látta őt, amikor ráhajtott a lánckerítések
övezte folyosóra, de azután szem elől vesztette Brunót. A
határőrhelyen történt incidens az ő leshelyéről nem látszott. A
domb hajlata pont eltakarta az átkelőt, s csak az épületek teteje
és a tornyok estek szeme síkjába; és persze a szélben csattogó,
kalapacsos-körzős-búzakévés állami zászló. Ám valamivel
később, pár perccel déli tizenkettő óra előtt, a távolban még
egy pillanatra felvillant a BMW sötét törzse, mielőtt végleg
beleveszett volna a Thüringiai-erdő sűrűjébe.
A Range Rover hátsó ülésére Johnson induláskor behajított
egy bőröndszerű táskát. A „koffer” valójában egy hordozható
telefonberendezést álcázott, nem is akármilyet. A készülék
vonalán meglepő tisztasággal, ám kifelé folyamatosan zavaró
jeleket sugározva lehetett beszélni akár a cheltenhami Brit
Kormányzati Telekommunikációs Központtal (GCHQ), akár a
londoni Century House-szal, akár az SIS bonni irodájával.
Maga a kagyló úgy nézett ki, mint egy közönséges
rádiótelefoné, az óhajtott felet számozott gombokkal lehetett
hívni. McCready külön megkérte Johnsont, hogy ne
feledkezzék meg a berendezésről, mert szeretne állandó
kapcsolatot tartani a központtal, és azonnal értesíteni őket, ha
majd Poltergeist épen és egészségesen visszaérkezik odaátról.
– Rendben átjutott – jegyezte most meg Johnson felé
fordulva. – Nincs más dolgunk, mint várni.
– Akarsz Londonnal vagy a bonni irodával beszélni? –
kérdezte amaz.
McCready megrázta a fejét.
– Fölösleges. Ugyan mit csinálhatnának? Tulajdonképpen itt
már senki sem tehet semmit. Minden Poltergeisten múlik.

A két ujjlenyomat-szakértő szedelődzködni kezdett, miután

végeztek a hahnwaldi lakás rejtekhelyén. A szűk, keskeny
lyukban három ujjlenyomatról tudtak mintát venni.
– Megegyeznek a tegnapiak közül valamelyikkel? –
kérdezte Schiller.
– Fogalmam sincs – válaszolta a rangidős nyombiztosító. –
Majd ellenőrzöm a laborban. Utána értesítem önt.
Mindenesetre most már nyugodtan közlekedhetnek odabent.
 Schiller átfurakodott a nyíláson, és a videokazettás
polcrendszerhez lépett. Semmi jelzés nem árulkodott arról,
hogy mit tartalmaznak a kazetták; csupán annyit lehetett
megállapítani, hogy meg vannak számozva. Találomra
kiragadott egy szalagot, átment a hálószobába és becsúsztatta a
videomagnóba. A távirányítóval bekapcsolta a tévét, majd
elindította a szalagot. Letelepedett a csupasz ágyra – a lepedőt
a laborosok elvitték –, és tekintetét a képernyőre szegezte. Két
perccel később undorodva fölpattant, a tévét kikapcsolta;
minden porcikájában reszketett.
– Donnerwetter nochmal! – dünnyögte az orra alatt
Wiechert. Az ajtófélfának támaszkodva pizzát majszolt.
A baden-württembergi szenátor vidéki politikus létére
országosan közismert személyiség lett. Gyakorta szerepelt a
tévében: lángoló hévvel prédikált a régi erkölcsi értékek
visszaállítása mellett, és engesztelhetetlenül ostorozta a
pornográfia terjedését. Választói a képernyő jóvoltából a
legváltozatosabb környezetben és helyzetekben találkozhattak
vele – hálatelt szívvel nézhették például, amint iskolás nebulók
feje búbját paskolja vagy pólyás csecsemők arcocskáját
cirógatja; de láthatták egyházi rendezvények megnyitóján,
konzervatív nőegyletek üléseinek szónoki emelvényén is. Ám
feltehetően még sosem látták pucér fenékkel, négykézláb
mászkálni, nyaka körül szöges nyakörvvel, amelynek szíját
sarkantyús csizmát viselő és korbácsot suhogtató fiatal nő
rángatja.
– Maradjon itt! – parancsolt rá a nyomozóra Schiller. – El ne
mozduljon innen, egy lépést se tegyen! Visszamegyek a
kapitányságra.

Morenz karórája délután két órát jelzett.

Már jóval maga mögött hagyta a Hermsdorfer Kreuzot, azt a
nagy kereszteződést, ahol a Berlint a déli határátkelővel
összekötő autópálya találkozik a Drezda és Eisenach között
kelet–nyugati irányban futó sztrádával. Morenz most nyugati
irányban robogott. Ha továbbra is ilyen gyorsan hajt, túl korán
fog odaérni. Holott eredetileg úgy tervezte, csupán tíz perccel
négy előtt áll be a parkolóba, hiszen ha sokáig várakozna egy
helyben, esetleg valakinek még szöget ütne a fejébe, vajon mit
kereshet ott ennyi időn át egy nyugatnémet rendszámú autó.
Önmagában már az is gyanút ébreszthet, ha megáll az út
szélén. A nyugati oldalról érkező üzletemberek egyenesek a
célállomásig szoktak hajtani, megbeszélik az ügyeket, aztán
fordulnak is vissza. Jobb tehát, ha folyamatosan vezet.
Elhatározta, hogy elmegy Jena és Weimar mellett, majd az
erfurti elágazásnál megkerüli, a kereszteződést, és visszafordul
Weimar felé. Ezzel is múlik az idő. A belső sávban hirtelen
feltűnt a Népi Rendőrség (VOPO) zöld-fehérre festett,
Wartburg gyártmányú járőrkocsija, tetején kék lámpával és
szirénával. A benne ülő két rendőr kifejezéstelen tekintettel
meredt rá.
Bruno görcsösen szorította a kormányt, és igyekezett
leküzdeni a gyomrát szorító pánikot. Tudják, hogy ki vagy,
sziszegte egy árulkodó, kárörvendő hang a fülében, csapdát
állítottak neked, Szmolenszk lebukott; a parkolóban várnak
rád, a karjaikba fogsz futni; most csak ellenőriznek a biztonság
kedvéért, mert túlhajtottál az elágazáson.
Ugyan, ne légy ostoba, intette józanabbik énje. Ám eszébe
jutott Renate, vele pedig a sötét kétségbeesés, amely
dacszövetséget kötött a félelemmel, és minden jel arra mutatott,
hogy fényes győzelmet aratnak.
Figyelj ide, te esztelen, biztatta agyának értelmesebbik fele.
Való igaz, hogy szörnyű nagy butaságot követtél el; de nem
szántszándékkal csináltad: emlékezz csak vissza, nem
veszítetted el a fejedet, a hullákat hetekig nem fogják
megtalálni; addigra te már árkon-bokron túl leszel, kilépsz a
szolgálat kötelékéből, kiveszed a megtakarított pénzedet, és
elutazol egy olyan országba, ahol békén fognak hagyni; igen,
főként arra vágysz, hogy békén hagyjanak; egyedül szeretnél
lenni; meglátod, egy ujjal sem fognak hozzád nyúlni… tudod,
már csak a szalagok miatt sem.
A VOPO-autó valamelyest lelassított a szomszédos sávban,
és a rendőrök alaposabban szemügyre vették a BMW-t. Bruno
homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Félelme nőttön-nőtt,
a csata eldőlni látszott. Honnan is tudhatta volna, hogy a két
fiatal rendőr megrögzött autóbolond, és csupán azért bámulják
kidülledt szemmel, mert még életükben nem látták ezt a
modellt.

Schiller felügyelő harmincperces tájékoztatójában

részletesen kifejtette a gyilkossági csoport vezetőjének, mi
mindenre bukkant a hahnwaldi lakásban. Hartwig az ajkába
harapott.
– Na, ez úgy kellett, mint púp a hátunkra – jelentette ki. –
Vajon már elkezdte a zsarolást a csaj, vagy ezt visszavonulása
utánra tartogatta? Nem tudhatjuk.
Fölkapta a telefonkagylót, és az azonosítási csoport laborját
kérte.
– Egy órán belül az asztalomon szeretném látni a
lövedékekről készült fotókat és az ujjlenyomatok mintáit, a
tegnapi tizenkilencét és a ma reggeli háromét. Világos?
Felállt és Schillerre pillantott.
– Gyerünk. Kimegyünk Hahnwaldba, magam is körül
akarok nézni abban a lakásban.
Hartwig volt az, aki megtalálta a noteszt. El sem tudta
képzelni, mi lehet annyira fontos abban a jegyzetfüzetben,
hogy egy eredendően szupertitkos zugban külön rejtekhelyre
dugják. Bármi lett légyen is az ok, akkor bukkant rá, amikor
kezét végigcsúsztatta a legalsó kazettás polc alján: a notesz oda
volt szigetelőszalaggal fölerősítve.
Feltételezhetően Renate Heimendorf jegyezhetett bele. Okos
lehetett ez a lány, legalábbis minden jel arra vallott: kezdve a
lakás belső szerkezetének ötletes átalakításától a teljesen
ártatlannak tűnő távirányítóig, amellyel egy gombnyomásra
működésbe lehetett hozni a tükör mögötti kamerát. Nem
véletlen, hogy a nyombiztosító csoport tagjai is a tévékészülék
távirányítójának vélték.
Hartwig gyorsan átfutotta a jegyzetfüzetben szereplő
neveket (a mellettük lévő számok megfeleltek a kazetták
címkéjére vésetteknek). Néhányat fölismert közülük, néhányat
viszont nem. Úgy gondolta, hogy az utóbbiak mind külföldi,
bár bizonyára fontos személyiségek. Az ismertek között volt
két szenátor, egy kormánypárti parlamenti képviselő, egy
pénzügyi szakember, egy helybeli bankár, három ipari
vállalkozó, egy sörfőzde örököse, egy bíró, egy híres sebész és
egy országszerte népszerű televízióriporter. Nyolc név
angolszásznak tűnt (angol?, amerikai?, kanadai?), kettő pedig
franciának. Összeszámolta a neveket.
– Nyolcvanegy név, nyolcvanegy videokazetta. Te jóságos
isten! Ha csak az általam ismert nevekből indulunk ki, több
tartományi kormányt megbuktathatnánk ezekkel a kazettákkal.
Talán még a bonnit is…
– Furcsa – vágott közbe Schiller. – Itt csak hatvanegy
kazetta van.
Mindketten újra megszámolták! Valóban hatvanegy.
– Azt mondta, ma reggel három ujjlenyomatot találtak
ebben a lyukban.
– Így van, uram.
– Tegyük föl, hogy kettő közülük Heimendorftól és
Hoppétól származik. A harmadik ezek szerint a gyilkosé lehet.
Van egy rémisztő érzésem, hogy a húsz kazettát is ő vitte
magával. Na, szedjük a sátorfánkat, amilyen gyorsan csak
lehet. Kihallgatást kérünk a hivatal elnökétől. Ez nem
közönséges gyilkossági-ügy. Sokkal több annál.

Dr. Herrmann éppen befejezte a beosztottjával, Austtal

közösen elköltött ebédjét.
– Kedves Austom, az égvilágon semmi biztosat nem tudunk
még. Legalábbis egyelőre. Mindazonáltal azt sem kendőzhetjük
el, hogy van okunk az aggodalomra. Persze elképzelhető, hogy
a rendőrség gyanúsítottként hamarosan nyakon csípi
valamelyik gengsztert. Morenz pedig időben hazatér, miután
eléggé el nem ítélhető módon kidorbézolta magát a
barátnőjével, mit tudom én, hogy hol. Egy biztos: nem a
Fekete-erdőben. Magunk között szólva, kétség sem férhet
azonnali, nyugdíjmegvonással járó elbocsátásához. Ám most
csupán egyetlen dolgot kérnék öntől – találja meg nekem
Morenzet. Azt akarom, hogy egy női munkatársunk szüntelenül
ott legyen Frau Morenz közelében, ha esetleg a férje telefonon
keresné. Nem érdekel, hogy milyen ürüggyel csempészi be. Én
közben utánanézek, hogy milyen stádiumban tart a rendőrségi
nyomozás. Tudja, hol szálltam meg. Ha Morenz nyomára
bukkan, haladéktalanul értesítsen.

Sam McCready a Range Rover hátsó lökhárítójára

kuporodva élvezte a kora őszi napsugarak kellemes melegét, és
időnként ivott egy korty kávét a termoszból. Johnson a
rádiótelefonnal babrált; pár pillanattal azelőtt lebonyolított egy
beszélgetést a nyugat-angliai Cheltenhamben lévő országos
távközlési és lehallgató központtal.
– Semmi. Minden normálisan működik – közölte. – Nem
tapasztaltak váratlanul megnövekedett hírforgalmat vagy
szokatlanul sűrű üzenetváltást egyik szektorban sem. Sem az
oroszokéban, sem az SSD hullámsávján, sem pedig a Népi
Rendőrségén.
McCready az órájára pillantott. Négy óra lesz tíz perc
múlva. Brunónak ilyentájt kell a pihenőhöz érnie. Arra
utasította, hogy a találkozó előtt öt perccel foglalja el a helyét a
parkolóban, és legföljebb huszonöt percet várjon
Szmolenszkre. Ha annyi idő alatt sem bukkanna fel, az azt
jelenti, hogy az első találkozó nem jöhetett létre. Noha Johnson
előtt igyekezett palástolni belső remegését, Sam gyűlölt
várakozni. Mindig ez volt a legrosszabb, ez az őrjítő várakozás,
vajon ügynöke szerencsésen visszatér-e a határ túloldaláról.
Felfokozott idegállapotában a képzelet furcsa dolgokat művelt
vele, valósággal belészuggerálva, hogy mi minden történhetett
az emberével – holott nyilvánvalóan igen csekély volt a
valószínűsége e szélsőséges helyzetek, bekövetkezésének.
Immár ezredszer rágta át magát a forgatókönyvön. Ötpercnyi
várakozás a parkolóban; feltűnik az orosz; megtörténik az
átadás; tízpercnyi egérút Szmolenszknek; négy tizenötkor
indulás. Valahol útközben megállni, öt perc alatt elrejteni a
dokumentumot az akkumulátor alatti rekeszben; aztán durván
kétórás folyamatos vezetés… vagyis hat körül elő kell
bukkannia a fák közül. Újabb korty kávé.

A kölni rendőr-főkapitányság elnöke, Armin von Starnberg

komor tekintettel hallgatta a fiatal felügyelő jelentését. Jobbján
Hartwig ült a gyilkossági csoporttól, balján Horst Fraenkel, a
bűnügyi hivatal igazgatója. Mindketten úgy látták helyesnek,
ha közvetlenül hozzá fordulnak. A részletes beszámoló hallatán
teljes mértékben igazat adott nekik. Ez az eset nemcsak egy
közönséges gyilkosság kereteit lépte túl, de még Köln
illetékességét is meghaladta. Már el is döntötte, hogy följebb
terjeszti az ügyet. A fiatal Schiller tájékoztatójának végére ért.
– A legteljesebb titoktartást kérem öntől, Herr Schiller –
közölte von Starnberg. – És a kollégájától, Wiechert
felügyelőhelyettestől úgyszintén. Karrierjük ezen áll vagy
bukik, megértette? – Hartwighoz fordult. – Magától értetődően
ugyanez vonatkozik arra a két emberre is, akik ma reggel az
ujjlenyomatokat rögzítették.
Schillert ezzel elbocsátotta, a másik két rendőr még maradt.
– Pontosan meddig jutottak a nyomozásban?
Fraenkel Hartwig felé biccentett, aki menten egy halom
kinagyított fotót halászott elő a táskájából.
– Herr President, íme, itt vannak a lövedékekről készült
felvételek. – Rábökött két fotóra, és magyarázatképpen
hozzáfűzte: – Az áldozatokkal egy-egy golyó végzett.
Mindössze két lövést adtak le. Most már csak a gyilkos
fegyvert kell megtalálnunk… Ezek pedig az ujjlenyomatok
fotói. Hármat találtak a szoba mögötti sufniban. Közülük egy a
lányé, egy a stricié. Véleményünk szerint a harmadikat a
gyilkos hagyta ott. Azt is valószínűnek tartjuk, hogy a húsz
hiányzó kazettát ő tüntette el.
Egyikük sem sejtette, hogy valójában huszonegy szalag
hiányzik a készletből. Azt az egyet – a huszonegyediket –,
amelyiken ő szerepelt, Morenz még péntek este a Rajnába
dobta, de az ő neve nem volt rajta a noteszban vezetett listán
sem, mert a lány nem tekintette érdemleges zsarolási
célpontnak, pusztán a maga szórakoztatására készített róla is
felvételt.
– Jelenleg hol vannak a kazetták? – tudakolta von Starnberg.
– Az irodai páncélszekrényemben – felelte Fraenkel.
– Kérem, intézkedjék, hogy késedelem nélkül hozzák át ide
őket. Senki sem tekinthet beléjük.
Miután magára maradt, a kölni rendőrség elnöke tüstént a
telefonért nyúlt. Aznap délután az ügyért való
felelősségvállalás – jobban mondva annak áthárítása –
sebesebben kúszott felfelé a bürokrácia ranglétráján, mint
ahogy egy majom kapaszkodik föl a fára. Köln a tartományi
Bűnügyi Hivatalnak, a düsseldorfi Kriminalamtnak passzolta át
az ügyet, onnan rögvest a szövetségiekhez került,
Wiesbadenbe. Fegyveres őrök által kísért páncélautók
röpítették a hatvanegy videokazettát és a jegyzetfüzetet egyik
városból a másikba. Wiesbadenben a nagy staféta röpke időre
megpihent, de csak addig, amíg a szövetségi rendőrség magas
rangú tisztségviselői ki nem fundálták, miképpen tálalják fel az
esetet a bonni kormány igazságügyi miniszterének. Ő volt a
következő fokozat a hivatali ranglétrán. Addigra már mind a
hatvanegy szexlovagot azonosították. Közülük mintegy
harmincan jómódú, pénzes emberek hírében állottak; a többi
nemcsak gazdag, hanem egyben tekintélyes tagja is volt a
hatalmat gyakorlók klubjának, az uralkodó elitnek. S ami még
rosszabb, érintett volt a kormánypárt hat szenátora és
parlamenti képviselője, két ellenzéki politikus, két magas
szintű közhivatalnok és a hadsereg egy tábornoka is. S akkor
még a külföldiekről nem is beszéltünk. Köztük szintén akadtak
zsíros falatok: két Bonnban akkreditált diplomata (egyikük egy
szövetséges NATO-ország képviselője), két kormánypolitikus,
akik hivatalos látogatáson jártak az NSZK-ban, valamint egy
fehér házi tanácsadó, Ronald Reagan közeli munkatársa.
Még ennél is rettenetesebb volt azonban a hiányzó huszak
listája. Köztük volt a kormányzó párt parlamenti frakciójának
egy neves tagja, egy másik parlamenti képviselő, egy bíró (a
szövetségi fellebbviteli bírói testületből), a fegyveres erők egy
főtisztje (ezúttal a légierő kötelékéből), a sörmágnás (akinek a
nevét Hartwig szúrta ki a listán) és egy miniszterhelyettes. No
meg hát a kereskedelmi és üzleti élet számos oszlopos tagja.
– Néhány pucérkodó üzletemberen még csak-csak
elröhigcsél az ember – jegyezte meg találóan egy nyomozó a
wiesbadeni Szövetségi Bűnügyi Hivatalban. – Ha lebuknak, az
ő bajuk. Csakhogy ez a szuka szemmel láthatóan az uralkodó
elitre specializálta magát.
A délután folyamán, pusztán a forma kedvéért, riasztották a
belbiztonsági szolgálat, a BfV embereit is. A noteszbe
bejegyzett neveket nem hozták a tudomásukra, csupán a
tényállásról és a nyomozás addigi eredményeiről tájékoztatták
őket. A sors torz fintora, hogy a BfV székhelye Kölnben van –
tehát ahonnan a botrányos ügy szálai kiindultak. A rendőrségi
átirat a belső elhárítás egyik vezető tisztjének, Johann Prinznek
az asztalán kötött ki.

Bruno Morenz csökkentette a sebességet. A 7-es országúton

haladt, Weimartól négy kilométerrel nyugatra, csupán másfél
kilométerre a nohrai szovjet bázis óriási kiterjedésű, meszelt
falú épületegyüttesétől. Az aszfaltcsík enyhe ívben kanyarodott
előtte; a kanyaron túl, pontosan azon a helyen, ahová
McCready bejelölte a térképen, hirtelen felbukkant a leállósáv
és a pihenő bejárata. Az országút üres volt. Morenz finoman
rálépett a fékre, és lassú, kényelmes tempóban begördült a
parkolóba.
Utasításainak megfelelően kikecmergett a kormány mögül,
felnyitotta a csomagtartót, és előszedte a szerszámoskészletét.
Az összehajtható vászontáskát kicsatolta, és a jobb első kerék
mellé helyezve kiterítette úgy, hogy az arra haladók jól
láthassák, mit csinál. Ezután benyúlt a műszerfal alá, és maga
felé húzta a motorháztető kallantyúját. A fémlemez
felcsapódott, Bruno úgy érezte, mintha vasmarok szorítaná
össze a gyomrát. A parkolót bokrok és fák szegélyezték.
Meggyötört, zilált elméjében rémkép jelent meg: fák mögött
lapuló SSD-ügynökök vicsorogva várnak a lehetőségre, hogy
őt is, meg Szmolenszket is lefüleljék. Szája kiszáradt, nyelvét
lepedékesnek érezte; hátán patakokban csorgott a veríték.
Pattanásig feszült idegszálainak elég lett volna egy pöccintés,
hogy millió darabra szakadjanak.
Felmarkolt egy villáskulcsot, és a motorház fölé hajolt.
McCready töviről hegyire elmagyarázta, sőt meg is mutatta
neki, hogyan tudja kilazítani a hűtővíztartály gumicsövének
csavarját. Vékony, gőzölgő vízsugár spriccelt a magasba.
Villámgyorsan lehajolt, és egy másik, látnivalóan rossz méretű
kulcsot emelt ki a készletből. Keserves arccal nekiveselkedett,
hogy megszorítsa a csavart – természetszerűen a legcsekélyebb
eredmény nélkül.
Múltak a percek. Bruno továbbra is a motorház fölé
görnyedt, mint aki nagyban dolgozik. Szeme sarkából a
karórájára lesett. Hat perccel múlt négy. Hol a pokolban marad
ez a Szmolenszk? – dörömbölt a kérdés koponyája falán. Szinte
ugyanabban a pillanatban ütötte meg a fülét az egymáson
gördülő kavicsok csikorgása; mint amikor lefékez egy autó.
Nem nézett föl. Utasításai alapján az orosz fog kezdeményezni;
neki kell odajönnie, és tört németséggel felajánlania: „Ha
gondban van, talán az én szerszámaimmal könnyebben
boldogulna” – azzal már nyújtja is a terepjáróról leemelt
szerszámos faládát. A szovjet háborús haditerv számozatlan
példányának a csavarhúzók alatt kell feküdnie.
A fák mögött lebukni készülő nap sugarait közeledő árnyék
takarta el. Csizmatalp csikordult a kavicson. Valaki oldalvást
megállt mögötte. Csönd. Morenz fölegyenesedett. A
keletnémet rendőrségi járőrautó öt méterre parkolt tőle. Az
egyik VOPO-s a kocsinál strázsált. A másik Morenz mögött
állt, és a nyitott motorházba bámult. Mindketten zöld színű
egyenruhát viseltek.
Morenzet hányinger fogta el. Görcsbe ránduló gyomrából
maró sav áradt szét a szervezetében. Térde remegni kezdett.
Hátra akart fordulni, de majdnem elvágódott. A rendőr az
arcába nézett.
– Was ist los? – kérdezte.
Az egész egy nagy színjáték, hogy leplezzék diadalittas
győzelmi mámorukat, futott át Bruno agyán; csupán azért
érdeklődnek, van-e valami baj a kocsival, hogy eltereljék a
figyelmét; a következő pillanatban úgyis felhangzanak a jól
ismert kiáltások és parancsszavak. A letartóztatás. Morenz
nyelve a szájpadlásához tapadt.
– Úgy éreztem, mintha szökne a hűtővíz – hebegte. A rendőr
a motorház fölé hajolt, és megvizsgálta a tartályt. Aztán
kiragadta a kulcsot Morenz kezéből, és kicserélte egy másikra.
– Meglátja, ezzel menni fog – közölte, és odanyújtotta a
szerszámot. Morenz megerősítette a csavart. A vízcsöpögés
megszűnt.
– Rossz kulccsal próbálkozott – nyugtázta a sikert a rendőr.
Lopva a motorra nézett. Morenznek úgy tűnt, mintha le sem
venné tekintetét az akkumulátorról. – Schön Wagen – mondta a
fiatal járőr. – Szép autó. Hová igyekszik?
– Jenába. Holnap reggel tárgyalásom van a Zeiss Művek
exportigazgatójával. Üzletet szeretnék kötni vele.
A rendőr helyeslőleg bólintott.
 – Tengernyi kiváló minőségű terméket gyártunk – szögezte
le. Nem mondott igazat. Kelet-Németországban csupán
egyetlen gyárban állítottak elő a nyugati színvonalat megütő
terméket: a Zeiss Művekben.
– És mit keres errefelé?
– Szerettem volna körülnézni Weimarban… fölkeresni a
Goethe-emlékházat.
– Ez esetben rossz irányba tart. Weimar arra van, visszafelé.
A VOPO-s karjával mutatta a helyes irányt. Abban a
pillanatban egy szürkészöld, szovjet gyártmányú GAZ
terepjáró tűnt fel a kanyarban. A kormány mögött egy katona
ült, gyakorlósapkája mélyen a szemébe húzva; egy
másodpercre elkapta Morenz pillantását, aztán a rendőrségi
autóra villant a tekintete, és gázt adva tovább robogott. A
találkozó lefújva. Kizárt, hogy Szmolenszk most visszatérjen.
– Igen, azt hiszem, eltévedtem. Valószínűleg elnéztem a
kereszteződést. Éppen azon voltam, hogy keresek egy helyet,
ahol megfordulhatnék, amikor észrevettem a hűtővíz
szivárgását.
A rendőrök irigykedve figyelték, ahogy szabályos U alakban
megfordul, aztán ők is bepattantak a VOPO-járőrkocsiba és
egészen Weimarig kísérték. Csupán a város szélén váltak le
róla. Morenz keresztülvágott Weimaron. Jenában, a Fekete
Medve szálloda előtt lefékezett, és éjszakára kivett egy szobát.

Nyolc óra felé a Saale folyóra néző domb tetején Sam

McCready levette szeméről a messzelátót. A tájra ereszkedő
alkonyat egyre sűrűbb homályba borította a keletnémet oldalt,
már a határőrposzt épületeit és az erdőben kanyargó utat sem
lehetett kivenni. Sam fáradtnak, elcsigázottnak érezte magát
Valami történhetett a túlsó parton, az aknamezők és a
borotvaéles drótkerítés mögött… valami előre nem látott dolog.
Lehet persze, hogy nincs semmi jelentősége… talán csak az
autó valamelyik gumija durrant ki, esetleg váratlan forgalmi
dugó támadt valahol. De nem valószínű. Az sincs kizárva, hogy
az embere nyugodtan ül a kocsijában és egyenletes tempóban
közeledik a határ felé. Talán Pankratyin meg sem jelent az első
találkozón, mert nem tudott elszakadni a többiektől, vagy
gyanút ébresztett volna, ha beül egy dzsipbe… A várakozás
volt a legrosszabb, mindig az; a tehetetlenség és a
bizonytalanság, hogy mi történhetett odaát.
– Gyere, induljunk! – mondta Johnsonnak. – Úgysem látok
már semmit.
A Range Rovert a frankenwaldi benzinkút parkolójában
állították le, a határ felé néző északi oldalon. Johnson fog
éjszaka őrködni, vajon nem bukkan-e föl a fekete BMW.
McCready leintett egy dél felé haladó kamiont, és előadva a
sofőrnek, hogy lerobbant a kocsija, elvitette magát egy
darabon. A münchbergi útkereszteződésnél szállt ki.
Megköszönte a fuvart, majd begyalogolt a mintegy másfél
kilométerre fekvő kisvárosba. A Braunschweiger Hof motelben
vett ki szobát. Vállra akasztható táskájában vele volt egy
hordozható telefon, hogy Johnson bármikor riaszthassa. Reggel
hatra rendelt egy taxit.

Dr. Herrmann-nak eszébe jutott régi ismerőse a BfV-ben.

Évekkel korábban, a Günther Guillaume-botrány idején,
amelynek során kiderült, hogy Willy Brandt kancellár
magántitkára huzamosabb időn át értékes információkat
szolgáltatott ki a keletnémeteknek, együtt dolgoztak az ügyön.
Akkor este, hat óra tájban, Herrmann felhívta a BfV kölni
központját, és kérte, hogy kapcsolják.
– Johann? Itt Lothar Herrmann… Nem, nem. Itt vagyok
Kölnben. Ó, csupa rutin dolog, tudja, hogy van ez… Abban
reménykedtem, hogy meghívhatom egy vacsorára… Menni
fog? Nagyszerű! Innen-telefonálok a Dómból. Mi volna, ha
csatlakozna hozzám? A bárban várom… és igazán örülök,
hogy újra láthatom.
 Johann Prinz töprengő arccal rakta helyére a telefont. Mi a
fenét kereshet Herrmann Kölnben? Csak nem csapatszemlét
tart? Majd kiderül…

Egy félreeső asztalhoz vezették őket. Feladták a rendelést.

Eddig csak finoman tapogatóztak mindketten, nem teregették
ki rögtön a kártyáikat. Hogy van? Mi újság? A szokványos
közhelyek… Aztán a rákkoktél fölött Herrmann pedzeni kezdte
a témát.
– Gondolom, tájékoztatták önöket a call-girl ügyről…?
Prinz meglepődött. Hát a BND hogy jön bele a képbe?
Mikor szerezhettek róla tudomást? Személy szerint ő csak
délután ötkor kapta kézhez a rendőrségi feljegyzést. Herrmann
hívása hatkor futott be, és azt mondta, hogy már Kölnben van.
– Igen – válaszolta rövid hallgatás után. – Ma délután.
Most viszont Herrmannon volt a sor, hogy gondolkodóba
essék. Ugyan mi köze lehet a belső kémelhárításnak egy kölni
kettős gyilkossághoz? Úgy tervezte, hogy bizalmas értesüléseit
fitogtatva majd ő avatja be Prinzet a részletekbe, cserébe
viszont szívességet kér tőle.
– Ronda ügy – mormogta az orra alatt, miközben
felszolgálták a marhasültet.
– És egyre rondább lesz – fűzte hozzá Prinz. – Bonn nagyon
zokon venné, ha azok a szexkazetták közkézen forognának, és
bárki elcsámcsoghatna rajtuk.
Herrmann arca rezzenéstelen maradt, de szíve hatalmasat
dobbant, gyomra görcsbe rándult Szexkazetták? Uramisten,
miféle szexkazettákról beszél ez itten? Enyhe meglepetést
színlelt, és bort töltött a poharukba.
– Hm, már ekkora hullámokat vet az ügy? Alighanem a
távollétemben futhatott be ez a hír az irodámba. Nem bánná, ha
megkérném, hogy röviden tájékoztasson a legújabb
fejleményekről?
 Prinz nem bánta. Herrmann-nak egy csapásra elment az
étvágya. Orrát nem a vörösbor kellemesen fanyar illata, hanem
katasztrófával fenyegető botrány szaga töltötte el.
– És még mindig semmi biztos nyom? – dünnyögte
sajnálkozó fejcsóválással.
– Semmi – helyeselt Prinz. – A gyilkossági csoport embereit
mind egy szálig visszarendelték, és erre az ügyre állították
valamennyiüket. Természetesen most az a legfontosabb, hogy
megtalálják a fegyvert és az ujjlenyomatok tulajdonosát.
Lothar Herrmann felsóhajtott.
– S mi van, ha a gyilkos netán külföldi? – vetette föl. Prinz
az utolsó kanálnyi fagylaltot is elszopogatta, majd
elvigyorodott.
– Ahá, kezdem kapiskálni. Csak nem?… ezek szerint a
külső hírszerzést is érdekli a dolog.
Herrmann közömbösen vállat vont.
– Kedves barátom, gyakorlatilag mindnyájan ugyanazt a
munkát végezzük. Védőernyőt tartunk politikusaink feje fölé.
Mint a hozzájuk hasonló, magas rangú közhivatalnokoknak
általában, nekik is megvolt a különbejáratú véleményük a
politikusokról, amit persze nem szívesen osztottak volna meg
az érintettekkel.
– Kár is volna tagadni, hogy nekünk is megvan a magunk
nyilvántartása – folytatta Herrmann. – Például néhány
feltűnően viselkedő külföldi ujjlenyomata… Erről jut eszembe,
mi még nem kaptuk meg a gyilkosságiak által keresett személy
ujjlenyomatáról készült mintát.
– Hivatalos úton is bekérheti – javasolta Prinz.
– Így van, de hát érdemes volna mellékvágányra terelni a
nyomozást? Nem hivatalos úton viszont…
– Nem kedvelem ezt a kifejezést.
– Higgye el, barátom, én sem… csak hébe-hóba… a régi
szép idők meg a barátság kedvéért. Megígérem, hogy ha
valami a tudomásomra jut, rögtön értesíteni fogom önt. A két
szolgálat ismét összefog. Közös erőfeszítés. Szavamat adom rá.
Kár akkor sem származik belőle, ha nem jön össze.
Prinz felemelkedett a székéről. – Rendben. Kizárólag a régi
idők kedvéért. Először és utoljára.
A hotelból távoztában egyre azon tanakodott, vajon miről
tudhat Herrmann, amiről ő nem.

Sam McCready a münchbergi Braunschweiger Hof bárjában

üldögélt. Egymagában iszogatott, a pult sötét faborítását
bámulta. Mély aggodalom és kétségek gyötörték. Újra és újra
föltette magának a kérdést, helyesen cselekedett-e, amikor
Morenzet küldte át? Valami nincs rendjén azzal az emberrel.
Valóban megfázott volna? Talán nyári influenza. De hát attól
még senki nem készül ki ennyire idegileg! Márpedig régi
barátján látszott, hogy rendkívül rozzant állapotban van.
Berezelt volna? Kizárt, az öreg Bruno aztán soha. Annyiszor,
de annyiszor megtette már ezt az utat. És hát ő „tiszta” is a
keletnémetek szemében – legalábbis McCready így tudta.
Igyekezett igazolást keresni a döntésére. Nem volt elég ideje
arra, hogy esetleg fiatalabb vállalkozót találjon. De Pankratyin
különben sem lett volna hajlandó szóba elegyedni egy
ismeretlennel. Az ő élete szintén kockán forog, bárhogyan
nézzük is. Ha Sam nem Morenzet küldi, valószínűleg soha nem
jut a kezükbe a szovjetek háborús stratégiai terve. Nem volt
más választása… Saját érvei sem győzték meg azonban,
gyomrában csak nem akart megszűnni a gombóc.

Alig száz kilométerrel északra, a határ túloldalán, a jénai

Fekete Medve hotel bárjában Morenz szintén egyedül iddogált.
Túl sokat ivott.
Az utca szemközti oldalán a sok évszázados múltra
visszatekintő Schiller Egyetem bejáratára esett a pillantása. A
kapu mellett Marx Károly mellszobra díszelgett. Alatta egy
tábla, amely büszkén hirdette: 1841-ben Marx az egyetem
filozófiai tanszékén oktatott. Morenz azt kívánta, bárcsak
megmaradt volna tanári katedrájánál a szakállas filozófus.
Vagy akár össze is rogyhatott volna előadás közben. Akkor
nem ment volna Londonba, hogy megírja a Tőkét, és akkor
most neki sem kellene elszenvednie ezt a rengeteg
nyomorúságot, távol az otthonától.

Szerda
Hajnali egy órakor egy barna borítékot csúsztattak dr.
Herrmann szobájának ajtaja alá a Hotel Dómban. Még ébren
volt. A borítékban három kinagyított fotót talált. Kettőn két
kilenc milliméteres lövedék volt látható. A harmadikon egy
hüvelyk- és mutatóujjnyom, illetve egy tenyéré. Úgy
határozott, hogy nem faxolja le Pullachnak, majd reggel
személyesen viszi be a központba. Ha a lövedékek szélén
szabad szemmel is elkülöníthető barázdák, illetve az
ujjlenyomatok beigazolják a gyanúját, roppant veszélyes
slamasztikába kerül. Kinek és mennyit kössön az orrára,
nagyon nem mindegy. Legalább az a gazfickó Morenz
elődughatná a képét… Az első, reggel kilenckor induló járattal
visszarepült Münchenbe.

Délelőtt tíz órakor a berlini KGB-székházban Vanavszkaja

őrnagy – ki tudja, hányadszor – újfent megbizonyosodott
kiszemelt áldozata pontos tartózkodási helyéről. Az erfurti
helyőrségben tart szemlét, közölték vele. Este hatkor indul
Potsdamba. Holnap repül vissza Moszkvába.
S onnantól kezdve nincs menekvés, te gazember, rajtad
fogom tartani a szemem, fogadkozott magában Ludmilla.

Fél tizenkettőkor Morenz feltápászkodott a kávézó asztala

mellől, ahol addig múlatta az időt, és a parkolóban álló
gépkocsijához indult. Másnaposnak érezte magát. Aznap reggel
nem mert borotválkozni, nehogy megvágja az arcát, a
nyakkendőjét sem kötötte meg. Állát szürkés borosta fedte,
ápolatlannak tűnt. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy komoly
üzletember, aki nagy volumenű exportról kíván tárgyalni a
Zeiss Művek igazgatóságán. Rendkívül körültekintően,
óvatosan vezetett. Nyugat felé hajtott, Weimar irányában. A
második találkozó helyszíneként kiszemelt pihenő alig öt
kilométerre volt onnan.
Nagyobbnak látszott, mint az előző napi; az út két oldalán
árnyas bükkfák sorjáztak, eltakarták a parkolót is. Szemközt, a
fák közé ékelődve a Mühltalperle falatozó. Sehol egy lélek. A
hely kihalt volt. Tizenkettő előtt öt perccel befordult a
parkolóba, a motort kikapcsolta. Újra előszedte a
szerszámoskészletet, a motorháztetőt kitámasztotta. Tizenkét
óra múlt két perccel, amikor a GAZ típusú terepjáró felbukkant
a pihenő bejáratánál, és nyikorogva lefékezett a BMW mellett.
A kormány mögül kifakult gyakorlóruhába öltözött, bakancsos
katona mászott elő. Zubbonyán tizedesi rangjelzést viselt,
sildes sapkája mélyen a homlokába húzva. Határozott léptekkel
Morenz felé indult.
– Ha gondban van, talán az én szerszámaimmal könnyebben
boldogul – szólalt meg a szovjet katona, és választ se várva,
nehéz szerszámos faládáját a motorblokk tetejére fektette.
Piszoktól-olajtól feketéllő, tompa hüvelykujjával felkattintotta
a ládikó csatját. Csavarkulcsok feküdtek benne.
– És mondd csak, Poltergeist, hogy s mint megy a sorod
manapság? – suttogta a katona. Morenznek újra kiszáradt a
szája.
– Jól – válaszolta halkan. Félretolta a kulcsokat: egy piros
műanyag borítású kézikönyv tűnt fel alattuk. Az orosz fogott
egy szerszámot, és nekiállt megszorítani a hűtőtartály csavarját.
Közben Morenz kiemelte a könyvet, becsúsztatta könnyű, nyári
esőkabátjába, és bal hóna alja alá szorította. A katona a helyére
rakta a kulcsot, és becsukta a szerszámos láda fedelét.
 – Mennem kell – súgta oda. – Adj tízpercnyi előnyt. És
csinálj úgy, mintha hálálkodnál. Lehet, hogy figyelnek
bennünket.
Fölegyenesedett, jobb kezével búcsút intett, és
visszaballagott a dzsipjéhez. A motor egykedvűen duruzsolt,
nem állította le, amikor megérkezett. Morenz utánafordult,
búcsúzásra lendítette a karját, és hangosan odakiáltott az
orosznak: – Danke!
– A terepjáró kifarolt a parkolóból, és elszáguldott Erfurt
irányába. Morenz térde remegett, úgy érezte, menten
összecsuklik. Minél előbb el akart iszkolni innen. Szüksége
volt egy korty italra. Majd később leparkol valahol az út szélén,
és elrejti a dokumentumot az akkumulátor alatti rekeszbe. De
most muszáj innia egy kortyot. A hóna alatt szorongatva a
kézikönyvet, lecsapta a motorháztetőt, a szerszámoskészletet
bedobta a csomagtartóba, és beült a kocsiba. Lapos kulacsa a
kesztyűtartóban feküdt. Felmarkolta és alaposan meghúzta; a
hosszú, kiadós korty jóleső érzéssel töltötte el. Öt perc sem telt
bele, önbizalma helyrebillent; elfordította az indítókulcsot, és
kigördült a pihenőből. Jena felé vette az irányt. A városon túl,
az út jobb szélén, közvetlenül a határhoz vezető autópálya
becsatlakozása előtt már korábban felfigyelt egy eldugott
pihenőre. Most habozás nélkül úgy döntött, ott fogja leállítani
az autót, míg el nem rejti a rekeszbe a Szmolenszktől kapott
dokumentumot.
A baleset még csak nem is az ő hibájából következett be.
Jena külvárosában, Stadtrodában váratlanul elé hajtott egy
Trabant; hatalmas, ocsmány lakótömbök sorakoztak az úttest
két oldalán, a kocsi egy kis mellékutcából kanyarodott ki. Ha
Morenz reflexei gyorsabban működnek, talán időben tudott
volna fékezni. A nehéz, erős BMW valósággal összepréselte a
keletnémet kisautó hátulját.
Morenz elveszítette a fejét. Biztosan csapda volt a koccanás.
Ki vezeti a Trabantot? Az SSD ügynöke? Az ismeretlen
kiugrott a kocsijából, megszemlélte az összezúzott
csomagtartót, és elszántan a BMW felé indult. Elgyötört,
beesett arcvonásai rosszmájúságról árulkodtak, szeme
haragosan villogott.
– Mi a fészkes fenét csinált, jóember! – üvöltötte. –
Rohadék nyugatiak, hajtanak, mint az őrültek.
Zakója hajtókájára a Német Szocialista Egységpárt (a
kommunista párt) apró, kerek jelvénye volt kitűzve. Tehát
párttag. Morenz kikászálódott a kormány mögül, és miközben
bal karjával kétségbeesetten igyekezett magához szorítani a
kézikönyvet, belső zsebéből előkotort egy köteg bankjegyet.
Természetesen keletnémet márkát; nyugatit nem ajánlhatott fel,
a másik még provokációnak vélte volna. Mind többen
gyülekeztek köréjük.
– Nézze, borzasztóan sajnálom – szabadkozott. – Kifizetem
a kárt. Ennyiből bőven futja majd a javításra. Ne haragudjon,
de már így is késésben vagyok…
A felháborodott keletnémet mohón a pénzre pillantott;
csábítóan vastag volt a köteg.
– Nem ez a lényeg – szögezte le. – Éveket kellett várnom
erre az autóra.
– Könnyen helyre lehet pofozni – jegyezte meg valaki a
körben állók karéjából.
– Egy frászt, egyáltalán nem lesz olyan egyszerű – förmedt
rá a sértett fél. – Vissza kell majd vinni a gyárba.
A bámészkodók sokasága egyre duzzadt, már lehettek vagy
húszan. Eseménytelen az élet egy iparváros szürke, jellegtelen
lakónegyedében. A BMW látványa megérte az ácsorgást.
Akkor fékezett le mellettük a VOPO-s autó. Járőrkocsi volt;
Morenz hátán végigfutott a hideg. A rendőrök kiszálltak,
fölbecsülték a kárt.
– Ezt rendbe lehet hozni – közölte egyikük. – Akar
feljelentést tenni?
A Trabant vezetője szemlátomást elbizonytalanodott.
 – Hát…
A másik rendőr Morenzhez fordult.
– Ausweise, bitte – mondta. Morenz jobbjával előhúzta és
átnyújtotta az útlevelét. Ujjai remegtek. A VOPO-s
végigmérte; figyelmét nem kerülte el Morenz vérben úszó
szeme, borostás álla, remegő keze.
– Maga ivott! – jelentette ki. Közelebb hajolt és
beleszimatolt Morenz leheletébe. – Bevisszük az őrszobára.
Nyomás, üljön be az autóba!
Azzal a járó motorral hagyott VOPO-kocsi felé taszította
Morenzet. A vezetőülés felőli ajtó nyitva volt. Bruno Morenz
idegei ekkor mondták föl végleg a szolgálatot. A szovjet
háborús haditerv még mindig ott lapult a kabátja alatt. Az
őrszobán mindenképpen ráakadnak, bárhová próbálná rejteni.
Szabad karjával teljes erejéből hátracsapott. A lendületes ütés
betörte a rendőr orrát; a VOPO-s magatehetetlenül hátrazuhant
és elterült. Bruno egy szemvillanás alatt bevágódott a
járőrautóba, sebességbe kapcsolt és tövig nyomta a gázt. A
VOPO-kocsi orral északnak, Jena felé nézett. Neki délnek
kellett volna mennie. A másik rendőr időközben visszanyerte
lélekjelenlétét és szolgálati oldalfegyveréből tüzet nyitott.
Négy lövés dörrent. Három lövedék célt tévesztett. A VOPO-
járőrautó füstölgő gumiabroncsokkal, vadul megpördült, majd
a sarkon befordulva eltűnt a szemük elől. Vékony benzincsíkot
húzott maga után: a negyedik golyó lyukat ütött az
üzemanyagtartályon.
 NEGYEDIK FEJEZET
A két járőrt teljesen letaglózta az eset, megrökönyödve
meredtek maguk elé. Szinte föl sem fogták a történteket. Még
soha nem tapasztaltak ilyen nagyfokú engedetlenséget és
erőszakos kihágást polgári személy részéről. Még csak nem is
hallottak ilyesmiről. Nyilvánosan, népes tömeg előtt
megtámadták és megalázták őket; vulkánként fortyogott
bennük a düh. Őrültek módjára, összefüggéstelenül ordítoztak
egymással, mielőtt rájöttek volna, mit kell tenniük.
A sértetlen rendőr, hátrahagyva betört orrú kollégáját,
elrohant, hogy riassza a VOPO-őrsöt. Személyi rádiótelefonnal
nem voltak felszerelve, szükség esetén mindig a járőrkocsi
rádióján jelentkeztek be a központnál; megkérdezték ugyan a
köréjük gyűlt járókelőktől, nem tudnák-e megmondani, honnan
lehetne telefonálni, de szenvtelen vállrándítás volt csupán a
válasz. A keletnémet munkásosztály tagjai közül nem sokan
büszkélkedhettek telefonnal.
A Trabant-tulajdonos párttag félszegen érdeklődött, nem
mehetne-e el, mire a törött orrú ráfogta a fegyverét, és azon
nyomban őrizetbe vette. Szemmel láthatóan olyan
idegállapotban volt, hogy habozás nélkül elhitte mindenkiről,
hogy galád felforgató, és részt vett az összeesküvésben.
Az úttest közepén loholó kollégája eközben leintett egy
szembejövő Wartburgot, pisztolyát a rémült sofőrre szegezve
megparancsolta neki, hogy azonnal forduljon meg és vigye őt a
város szívében lévő kapitányságra. Ám alig tettek meg két
kilométert, a szemközti sávban felbukkant egy másik VOPO-
járőrkocsi. A civil Wartburgban ülő rendőr eszeveszett
hadonászásba kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet.
Odarohant a lefékező VOPO-sokhoz, és gyorsan elhadarta,
hogy mi történt. A lestoppolt járőr rádióján bejelentkezett a
központnál, szakszerűen ismertette a tényállást, és leírta az
elkövetett bűncselekmények jellegét. Közölték vele, hogy
azonnal térjen vissza a főhadiszállásra. Ezzel egy időben a
központból rohamkocsikat vezényeltek a baleset színhelyére.
A jénai központi rendőrkapitányságra 12.35-kor futott be a
VOPO-járőr rádióüzenete. A hívást sok-sok kilométerrel
odébb, a határ túloldalán, a Harz-hegységben is fogták.
Mégpedig egy brit lehallgató-állomáson, amely Arkhimédész
fedőnéven működött.

Délután egy órakor dr. Lothar Herrmann már az íróasztala

mögött ült pullachi dolgozószobájában, és türelmetlenül várta a
BND ballisztikai laboratóriumának jelentését a szomszédos
épületből. A telefon csörgésére idegesen fölkapta a kagylót.
A labort közvetlenül a fegyverraktár és a lőpálya mellé
építették. Amikor egy ügynöknek kiadták a szolgálati
fegyverét, nemcsak a sorozatszámát és az ügynök nevét
vezették be a nyilvántartásba, hanem egy hangszigetelt, lezárt
szobában ki is próbálták a pisztolyokat, két-két lövéssel, a
golyókat pedig megőrizték.
Á BND ballisztikai szakértője normális körülmények között
nem rejtette volna véka alá, hogy jobban örülne a hullákból
kiszedett lövedékeknek, de most be kellett érnie a fotókkal is.
Mindegyik fegyver csövének más és más a mikroszkopikus
finomságú huzagolása, amiből következik, hogy a kilőtt
lövedékeken sajátságos, csak arra a fegyverre jellemző
karcolások és barázdák maradnak. Ha úgy tetszik, ezek is
„ujjlenyomatok”. A szakértő összehasonlította a tíz évvel
azelőtt kiadott Walther PPK próbalövedékeinek barázdáit a
fotókon látható rovátkákkal, anélkül, hogy tudta volna, kié a
fegyver.
– Tökéletesen összeillenek? Értem. Köszönöm.
Herrmann ezután a nyombiztosítókat tárcsázta – a BND
nemcsak azokról vesz ujjlenyomatmintákat, akik fölkeltették az
érdeklődését, hanem saját embereiről is –, ahol ugyanazt a
választ kapta. Keservesen felsóhajtott, és ismét a telefonért
nyúlt. Nincs mit tenni, az ügyről tájékoztatnia kell a szolgálat
főigazgatóját.
Talán egész pályafutásának legkínosabb beszélgetése zajlott
le néhány perccel később. A főigazgató eszelős megszállottként
őrködött az ügynökség dicsfény övezte hatékonyságán és a
bonni kormányfolyosókon – ám egyszersmind a nyugati félteke
hírszerző közösségében is – élvezett bizalom nimbuszán. A
Herrmann által tolmácsolt hír valóságos ökölcsapásként érte.
Egy pillanatra eljátszott azzal a gondolattal, hogy merő
véletlenségből „elveszettnek” nyilvánítják a próbalövedékeket
és Morenz ujjlenyomatát, de ahogy jött, olyan gyorsan el is
vetette az ötletet. Morenzet úgyis elkapja a rendőrség, a
laborosokat pedig eskü alatt kihallgatják – így csak még
nagyobb botrány kerekedne belőle.
A BND kizárólag a kancellári hivatalnak tartozott
felelősséggel. A főigazgató tudta, hogy előbb vagy utóbb – de
érzése szerint inkább előbb – odafent is be kell majd számolnia
a botrányról. Nagyon nem fűlött hozzá a foga.
– Keresse még Morenzet – utasította Herrmannt. – Keresse
meg, amilyen gyorsan csak lehet, és szerezze vissza azokat a
szalagokat. – Herrmann már az ajtónál járt, amikor a folyékony
angolsággal beszélő főigazgató utánaszólt.
– Tudja, Herrmann, van egy angol mondás, amit szeretnék
most hangsúlyozottan a figyelmébe ajánlani. Így szól: „Thou
shalt not kill, yet need not strive officiously to keep alive.”
Herrmann maga is beszélt angolul, így megértette a
lényegét. Az eleje biztos, ez a tízparancsolat egyike: „ne ölj”.
Aztán jön a „de”: arra se törekedj, hogy életben maradjon.
Csupán az „officiously” szó nem volt neki ismerős. Megnézte
az angol-német szótárban, és arra jutott, hogy leginkább az
„unnötig” – fölöslegesen szónak felel meg. Mindenesetre a
BND-ben eltöltött évei során még soha nem kapott ennyire
tágan értelmezhető utasítást. Felkapta a kagylót, és a
személyzeti osztály központi nyilvántartóját kérte.
 – Küldje át, legyen szíves, egyik emberünk, név szerint
Bruno Morenz aktáját és önéletrajzát – parancsolta.

Már két óra felé járt az idő. Sam McCready – Johnson

társaságában – reggel hétkor foglalta el előző napi
figyelőállását a domboldalon. Habár sejtette, hogy az első,
Weimar közelébe tervezett találkozó vélhetően elmaradt, azért
sosem lehet tudni; Morenz dönthetett úgy is, hogy kivár, s csak
a kora reggeli órákban lépi át a határt. De nem tette.
Szokásához híven Sam megint végigpörgette fejében a
forgatókönyvet: randevú tizenkét órakor; indulás tizenkettő
tízkor; egy és háromnegyed órás vezetés… Morenznek most
már bármelyik pillanatban föl kell tűnnie. Ki tudja, hányadszor,
ismét a szeméhez illesztette a távcsövet, és nyugtalan
tekintettel végigpásztázta a folyó túlsó partján kanyargó
országutat.
Mellette Johnson a helybeli lapot böngészgette elmélyülten
– a frankenwaldi benzinkútnál vette –, amikor halkan
megcsörrent a rádiótelefon. Felkapta a kagylót, belehallózott,
majd kisvártatva átnyújtotta McCreadynek.
– A GCHQ – mondta. – Veled akarnak beszélni.
McCready egyik barátja volt a vonal végén, aki
Cheltenhamben dolgozott.
– Nézd, Sam, azt hiszem, tudom, hogy hol és mi járatban
vagy jelenleg. Ezért hívlak. A környéketeken hirtelen
megnövekedett a hírforgalom, egymást érik a rádióüzenetek.
Esetleg érdemes volna érintkezésbe lépned Arkhimédésszel.
Ők biztosan többet tudnának mondani.
A vonal elnémult.
– Hívjuk be Arkhimédészt – szólt oda Johnsonnak Sam.
Az 1950-es évek közepén – a Rajnai Brit Hadsereg
közreműködésével – a brit kormány megvásárolt egy romos,
ásatag kastélyt a Harz-hegységben, az égbe nyúló csúcsok
között, nem messzire a festői szépségű, történelmi kisvárostól,
Goslartól. Maga a Harz sűrű erdővel borított hegyvidék,
amelyen kacskaringós vonalban – hol a hegyek gerincét, hol a
sziklaszakadékok mélyét követve – a német–német határ futott
keresztül. A terep előnyeiben bízva sok keletnémet kísérelte
meg a szökést errefelé.
A kastélyt – a Schloss Löwensteint – a brit kormány
csakhamar újjáépíttette, méghozzá azzal a látszólagos céllal,
hogy a rajnai hadsereg katonazenekarai háborítatlanul
masírozhassanak üstdobjaikat és harsonáikat próbálgatva az
ódon várfalak között. Az álca hitelességének kedvéért egész
nap magnetofonról visszajátszott katonaindulókat bömböltek a
kastély különböző pontjain felszerelt hangszórók, mintha
tényleg zenekarok gyakorolnának egyvégtében. Ám a tetőrész
kijavítása közben a cheltenhami központ ügyes kezű
szakemberei igen modern és nagy teljesítményű antennákat
csempésztek a tetőnyílásokba, majd az évek során, lépést tartva
a technológiai fejlődéssel, folyamatosan korszerűsítették a
berendezéseket. Noha időnként meghívták a helybeli német
előkelőségeket egy-egy bensőséges kamarakoncertre vagy
látványos katonai parádéra – ezekre az alkalmakra persze külön
odaszállították a zenekarokat –, Löwenstein lényegét tekintve a
cheltenhami központ kihelyezett lehallgatótagozataként
működött, Arkhimédész fedőnéven. Feladata viszonylag
egyszerű volt; fogni és rögzíteni a határ túloldalán, a
keletnémet és a szovjet szektorban az éter hullámain sercegő
üzenetváltásokat és végtelen rádióadásokat. A magas hegyek
kiváló vételi lehetőségeket biztosítottak.
– Igen, éppen most játszottuk át Cheltenhamnek – közölte az
ügyeletes Sammel, miután a megfelelő kódszavakkal igazolta
magát. – Szóltak, hogy esetleg közvetlenül bennünket fog
hívni.
Többperces beszélgetés következett, amelynek végeztével
McCready halottsápadt arccal, üres tekintettel rakta le a
rádiótelefont.
 – A jénai rendőrség megbolydult, rohangálnak, mint majom
a fán – tájékoztatta Johnsont a hallottakról. – Két kocsi
összeütközött a város határában. A déli oldalon. Egy
nyugatnémet rendszámú, típusa egyelőre ismeretlen, és egy
Trabant. A nyugatnémet vezető leütötte a helyszínre kiszálló
VOPO-sok egyikét és elviharzott a helyszínről. Ráadásul a
járőrautóval. Lehet, hogy a mi emberünk.
Johnson együttérzően ránézett, de azért látszott a
pillantásán, hogy legalább annyira nem tudja elhinni – vagy
nem akar hitelt adni az eshetőségnek –, mint McCready.
– És most mit teszünk? – kérdezte.
McCready a terepjáró lökhárítójára kuporodott, fejét a
kezébe temette.
– Várunk – szólalt meg nagy sokára. – Úgysem tudnánk
mást tenni. Arkhimédész megígérte, hogy azonnal ideszól, ha
valami fontosat hallanak.
Nagyjából ezzel egy időben a fekete BMW-t bevitték a jénai
rendőrkapitányságra. Egy VOPO-s vezette. Mivel tudták, hogy
kit akarnak kézre keríteni, nem érdekelték őket az
ujjlenyomatok. A betört orrú rendőrt elsősegélyben
részesítették, majd jegyzőkönyvbe vették a beszámolóját; a
kollégájáét úgyszintén. A Trabant vezetőjét letartóztatták és
kihallgatták, akárcsak egy tucat bámészkodót. A körzeti
rendőrparancsnok íróasztalán egy Hans Gruber névre kiállított
nyugatnémet útlevél feküdt; az úttesten találták meg, mivel a
szerencsétlenül járt VOPO-s elejtette, amikor támadója orrba
vágta. Egy egész csapat rendőr vizsgálta át az aktatáska és a
sportszatyor tartalmát. A Zeiss Művek exportigazgatóját
haladéktalanul berendelték az őrsre, hogy kifaggassák. A
vállalati vezető határozottan tagadta, hogy valamikor is
találkozott volna egy Hans Gruber nevű üzletféllel, ám azt
készséggel elismerte, hogy korábban kötött már
megállapodásokat a würzburgi BKI-val. Amikor az orra alá
dugták az általa aláírt meghívólevelet, azt állította, hogy az
valóban hasonlít az ő keze írására, de mégsem az övé.
Kálváriája csak ekkor kezdődött.
Minthogy az útlevél nyugatnémet volt, a Népi Rendőrség
körzeti parancsnoka rutinszerűen értesítette az SSD helyi
irodáját. Tíz perccel később visszaszóltak a VOPO-
kapitányságra: kérik, hogy a BMW-t késedelem nélkül
szállítsák be vontatón az SSD erfurti garázsába, de ha lehet,
több ujjlenyomatot már ne hagyjanak és ne is kenjenek szét az
autóban; szükségük lesz a kocsiban talált összes holmira és
természetesen a szemtanúk vallomásaira is. Most, azonnal.
A VOPO ezredese nagyon is jól tudta, hogy kinek a kezében
van a gyeplő. Ha egyszer a Stasi kiadja a parancsot, vitának,
tétovázásnak helye nincs. A BMW-t szállító vontató délután
négy óra harminckor gördült be az SSD erfurti garázsába, és a
titkosrendőrség műszerészei azon nyomban munkához láttak.
A VOPO-parancsnok kénytelen volt bevallani magának, hogy a
Stasi helyesen cselekedett. Teljességgel értelmetlennek találta a
nyugatnémet viselkedését. Az ittas vezetést minden bizonnyal
megúszta volna puszta pénzbírsággal – meglehet, tekintélyes
summával, elvégre Kelet-Németországnak égetően szüksége
van a kemény valutára. Így viszont több évi börtönbüntetésnek
nézhet elébe. Mi a fészkes fenéért húzta el a csíkot a
helyszínről? No mindegy, a Stasi azt csinál az autóval, amit
akar, az ő feladata nyakon csípni a menekülőt. Az
illetékességébe tartozó körzetben szolgálatot teljesítő összes
autós és gyalogos VOPO-járőrt utasította, hogy tartsa nyitva a
szemét, s éberen figyelje, nem bukkant fel valahol Gruber vagy
a lopott járőrkocsi. A személyleírást és a VOPO-autó adatait
eljuttatták minden egységhez. Értesítették Jenától északra az
apoldai, illetve nyugati irányban a weimari körzetet is. Nem
hoztak nyilvánosságra semmiféle sajtófelhívást, amelyben a
lakosság közreműködését kérték volna. Egyébként is, ritka
luxusnak számít egy rendőrállamban, ha a rendőrség a
lakosságtól remél – és kap – segítséget. Mindettől eltekintve,
az Arkhimédész emberei tisztán vették és rögzítették a viharos
rádióforgalmat.

Pontban négy órakor dr. Herrmann telefonon felhívta

Kölnben Dieter Austot. Egy szóval sem említette neki a
laboratóriumi eredményeket, vagy hogy előző este miket
hallott Johann Prinztől a szálloda éttermében. Austnak nem
kell mindenről tudnia.
– Arra kérem, személyesen hallgassa ki Frau Morenzet –
mondta a telefonba. – Ugye, rendelt mellé valakit?… Rendben,
maradjon a helyén. Ha a rendőrség szintén szeretne kérdéseket
feltenni az asszonynak, ne gátolja meg, de rögvest értesítsen
engem a fejleményekről. És ami a legfontosabb: próbáljon
valamit kicsikarni belőle, bármilyen apró, jelentéktelennek
tűnő információt, hogy hová mehetett a férje… egy nyaraló
címét, egy barátnő lakását, rokonok lakhelyét – bármit, ami
nyomra vezethetne bennünket. Ha valami a tudomására jut,
vesse be az egész kölni csoportot, és járjanak tüstént utána.
Mindenről tudni akarok.
– Nincsenek rokonai Németországban – közölte Aust, aki
időközben átnézte Morenz személyi papírjait –, csak a
közvetlen családja: a felesége, fia és a lánya. Úgy rémlik, hogy
a lányból hippi lett, és valahol Düsseldorfban tengeti az életét
egy bandával. Mindenesetre ráállítok valakit, hogy nézzen
körül azon a nyomortanyán.
– Csak helyeselni tudom – mondta Herrmann, és lecsapta a
telefont. Morenz aktájának tanulmányozása közben felfigyelt
valamire, egy apró mozzanatra. Ennek alapján „Sürgős!”
jelzésű, kódolt üzenetet menesztett Wolfgang Fietzaunak, a
BND londoni ügynökének, aki fedőbeosztásban a német
nagykövetségen – a londoni Belgrave Square-en – dolgozott.

Öt órakor ismét pittyegni kezdett a rádiótelefon a Range

Rover hátuljában. McCready heves mozdulattal felkapta. Azt
hitte, London vagy Arkhimédész lesz a vonalban. A hang
nagyon távolinak, elmosódottnak tűnt, mintha a beszélő
berekedt volna vagy fuldokolna.
– Sam, te vagy az? Sam?
McCready izmai megmerevedtek.
– Igen, én – csattant a hangja.
Sajnálom, Sam. Borzasztóan sajnálom. Az egészet
elszúrtam…
– Nincs semmi bajod? – kérdezte McCready sürgető
hangsúllyal. Minden másodperc életbevágóan fontos lehet,
nincs idő fecsegésre.
– Oké, hogyne. Kával, mint kaput. Nekem lőttek, Sam. Nem
akartam megölni. Szerettem őt, hidd el, Sam. Szerettem…
McCready lecsapta a telefont. Kelet-Németországból
lehetetlen Nyugatra telefonálni nyilvános fülkéből. Az ottani
hatóságok minden érintkezést betiltottak. McCready emlékezett
rá, hogy az SIS-nek van egy titkos búvóhelye Lipcse
környékén, egy lakás, amelyet egy Londonnak dolgozó
helybeli ügynök bérelt ki. Oda viszont nyugodtan lehet
telefonálni Kelet-Németország bármely pontjáról; a hívást
speciális berendezés révén bekapcsolják a műholdas rendszerbe
és kijátsszák Nyugatra.
Igen ám, csakhogy a hívásoknak nem szabad hosszabbnak
lenniük négy másodpercnél, máskülönben a keletnémetek
könnyen bemérhetik nemcsak a hívó felet, hanem magát a
rejtekhelyet is. Morenz most kilenc másodpercen át gagyogott
a műholdas vonalon. Jóllehet McCready biztosan nem tudhatta,
de tény: az SSD lehallgató-központja valóban lecsapott a
hívásra, sőt, már Lipcse körzetét is azonosította, amikor Sam
váratlanul megszakította az összeköttetést. Hat másodperc
hiányzott hozzá, hogy pontosan bemérjék a rejtekhelyet, és
leleplezzék a bérlőjét. Pedig Sam a lelkére kötötte Morenznek,
hogy kizárólag végszükség esetén vegye igénybe ezt az
érintkezési módot, és akkor is csak pár másodperces üzenet
erejéig.
 – Teljesen kikészült – jegyezte meg Johnson. – Szétesett.
– Az isten szerelmére, úgy bőgött, mint egy iskolás kölyök!
– csattant fel McCready. – Idegösszeomlás, mégpedig a
javából. De valamit nem értek. Mondd csak, mi az ördögre
célozhatott, amikor azt dadogta, hogy „nem akartam megölni”?
Johnson töprengő képet vágott.
– Ugye, Kölnbe valósi? – kérdezte.
– Te is nagyon jól tudod, hogy oda.
Valójában Johnson nem tudta. Neki az volt a dolga, hogy
fölszedje McCreadyt a kölni Holiday Innben. Soha életében
nem találkozott Poltergeisttel, nem is látta. Miért is kellett
volna? A hátsó ülésről előszedte a reggel vásárolt újságot, és a
címoldalára bökött, az egyik kiemelt helyen közölt cikkre.
Günther Braun sztorija volt a kölni kettős gyilkosságról; a
tudósítást átvette a Nordbayrischer Kurier, a Bayreuthban
szerkesztett és nyomott észak-bajor napilap is. A kölni
keltezésű cikk fölött harsány szalagcím: „Lövöldözés a
szerelmi fészekben – Megölték a call-girlt és selyemfiúját”.
McCready gyorsan átfutotta a helyszíni jelentést. Üveges
tekintettel pár pillanatra maga elé meredt, aztán a határ
túloldalán észak felé vonuló dombok fölött valahová a
messzeségbe révedt.
– Ó, Bruno, szegény öreg barátom, mibe keveredtél?
Öt perccel később Arkhimédész jelentkezett.
– Mindent hallottunk – közölte az ügyeletes. – Gondolom,
nemcsak mi. Sajnálom, ami történt. Neki befellegzett, nemde?
– Van valami újság?
– A Hans Gruber nevet ismételgetik egyfolytában – hangzott
a válasz. – Egész Thüringiában körözik, minden őrposztot
riadóztattak. Ittas vezetés, hatósággal szembeni erőszak,
rendőrségi autó eltulajdonítása. Az emberünk egy fekete
BMW-vel ment, igaz? Azt bevitték az SSD központi garázsába.
Táskáit, iratait lefoglalták és átadták a Stasinak.
 – Pontosan mikor történt a baleset? – Sam hallotta, hogy az
ügyeletes konzultál valakivel.
– Az első rádióüzenetet a jénai rendőrőrsre egy VOPO-
kocsiból adták le. Nagy valószínűséggel az a rendőr szólt be a
központnak, aki sértetlen maradt. Beszámolójában érthetően
utalt rá, hogy öt perccel azelőtt… a bejelentkezés időpontja:
– Köszönöm – mondta McCready.

Este nyolcra járhatott az idő, amikor az erfurti garázsban az

egyik SSD-szerelő megtalálta az akkumulátor alatt kialakított
rejtekhelyet. Vele együtt összesen négyen vették kezelésbe a
BMW-t. Nem sok maradt a kocsiból. Üléseit kiszedték, belső
kárpitozását fölfeszítették; kerekeit eltávolították és a
gumiabroncsait kifordították. Gyakorlatilag csak a csupasz
alváz és a karosszéria maradt egyben.
A szerelő azonnal jelentést tett felfedezéséről egy civil ruhás
embernek, az SSD őrnagyának. Miután közelebbről is
szemügyre vette a rekeszt, az őrnagy helyeslőleg bólintott.
– Ein Spionwagen – konstatálta. Kémautó. A négy ember
folytatta a munkát, bár sok értelme már nem volt. Az őrnagy
hanyatt-homlok felrohant a lépcsőn, és a fenti irodából
érintkezésbe lépett az Állambiztonsági Szolgálat kelet-berlini
főhadiszállásával. Tudta, hogy kit kell hívni: az Abteilung II-t,
vagyis a szervezet kémelhárító részlegét, a Spionage Abwehrt.
Az ügyet személyesen az ügyosztály vezetője, Otto Voss
ezredes vette kézbe. Első intézkedéseként elrendelte, hogy az
üggyel összefüggő minden információt tüstént és
maradéktalanul Kelet-Berlin rendelkezésére kell bocsátani;
második parancsa úgy hangzott, hogy az összes olyan
személyt, aki akár csak futólag látta a BMW-t vagy a benne ülő
személyt – kezdve a Saale-folyó hídjánál szolgálatot teljesítő
határőrökkel –, azonnal vigyenek be és kérdezzenek ki. A
későbbiek folyamán, az utasítás szellemében, kihallgatták a
Fekete Medve szálloda teljes személyzetét, azt a két VOPO-st,
akik járőrözés közben megcsodálták a BMW-t és váratlan
megjelenésükkel – habár teljesen szándéktalanul –
meghiúsították az első találkozót, valamint a másik két pórul
jártat, akiknek járőrkocsiját Hans Gruber elorozta.
Voss harmadik utasítása arra vonatkozott, hogy azonnali
hatállyal beszüntetendő az üggyel kapcsolatos bármiféle hír- és
üzenetforgalmazás, akár rádión, akár nem biztosított
telefonvonalon. Miután rendeleteit a szokásos hivatalos
nyelven megfogalmazta és útjára bocsátotta őket, a belső
vonalon átszólt az Abteilung VI-ra, a határátkelőhelyeket és
repülőtereket ellenőrző részlegre.

Este tízkor Arkhimédész ismét – ám egyszersmind utoljára –

kapcsolatba lépett McCreadyvel.
– Azt hiszem, befuccsolt a dolog – közölte vele a
szolgálatban lévő lehallgató. – Nem, nem kapták még el, de el
fogják. Úgy veszem ki, hogy az erfurti garázsban valamit
felfedeztek az autón. Sűrű, kódolt üzenetváltást észleltünk
Erfurt és Kelet-Berlin között. Azóta viszont rendkívül
megszigorították a rádiózást, nincs több óvatlan locsi-fecsi. Ja,
igen… a határőrséget teljes riadókészültségbe helyezték. A
járőrök létszámát megkétszerezték, a reflektorok folyamatosan
pásztázzák a határsávot. Úgy értem, minden talpalatnyi helyen.
Sajnálom.
Még onnan a domboldalról figyelve is feltűnő volt, hogy az
utóbbi egy órában milyen kevés autót engedtek át a keletnémet
határőrposzton. A sötét tájba csak hébe-hóba hasított bele egy-
egy gépkocsi fényszórója. Bizonyára órákig tart az ellenőrzés,
amíg erős fényű lámpákkal az utolsó csavarig át nem kutatnak
minden egyes személygépkocsit és teherautót, nehogy akár egy
csenevész egér is észrevétlen maradjon.
Tíz harminckor Timothy Edwards jelentkezett a
rádiótelefonon.
– Nézd, Sam, valamennyien őszintén sajnáljuk, de most már
le kell fújnunk az akciót – közölte. – Késedelem nélkül térj
vissza Londonba.
 – Még nem kapták el. Addig maradok. Talán még a
segítségére lehetek. Még nincs lefújva a mérkőzés.
– Már csak a hármas sípszó van hátra, Sam. Egyébként vége
– makacskodott Edwards. – És, tudod, volna egy-két dolog,
amit meg kellene vitatnunk. Nem utolsósorban az elveszett
csomag ügyét. Mit mondjak, láttam már jobb hangulatban is az
amerikai bratyókat. Éppen ezért holnap reggel légy szíves
felülni az első járatra és visszarepülni Londonba. Münchenből
vagy Frankfurtból, ahonnan előbb jön.
Frankfurtból ment előbb. Johnson még az éjjel – kivitte
Samet a repülőtérre, aztán már indult is tovább, hogy a Range
Rovert és a rádiótelefonos berendezést minél előbb
visszajuttassa Bonnba. Fáradt, megviselt fiatalember
benyomását keltette. McCready kivett egy szobát a repülőtéri
Sheratonban, szundított pár órát, majd másnap reggel felült a
Heathrowra induló első járatra. Az egyórás időkülönbségnek
köszönhetően nem sokkal nyolc után már landolt is
Londonban. A bejáratnál Denis Gaunt üdvözölte, és egyenesen
a Century House-ba hajtott vele. Sam a kocsiban olvasta el az
éjszaka fogott rádióüzenetek dossziéját.

Ludmilla Vanavszkaja őrnagy azon a csütörtökön is kora

reggel ébredt. Mivel a KGB-szálláshelyen nem volt tornaterem,
megszokott kondicionáló gyakorlatait a szobájában végezte. A
gépe csak délben indult, de addig még tenni akart egy utolsó
ellenőrző látogatást a berlini központban.
Programjából tudta, hogy akire vadászik, az előző este
kíséretével együtt visszatért Erfurtból Potsdamba, és az
éjszakát ott töltötte a tiszti szálláson. Annak is tudatában volt,
hogy ugyanazon a Potsdamból induló gépen fognak aznap
délben visszautazni Moszkvába. Igaz, az embere nyitván elöl
fog ülni, azoknak a helyeknek az egyikén, amelyeket még a
katonai gépeken is fenntartanak a kiváltságosok számára. Ő
maga az Unter den Linden-i szovjet nagykövetség (a kelet-
németországi hatalom színfalak mögötti, ám igazi birtokosa)
egyszerű és szerény alkalmazottjaként – gyorsíró titkárnőjeként
– húzódik meg a gépen. Nem fognak szemtől szembe
találkozni, a gyanúsított bizonyára észre sem fogja venni őt, de
mihelyt beérnek a szovjet légtérbe, ismét érvénybe lép az illető
nyomon követésére kieszközölt teljhatalma.
Nyolc óra körül Vanavszkaja besétált a nagykövetségtől pár
száz méterre lévő KGB-főhadiszállás kapuján, és egyenesen a
rádiós és távközlési részleg termébe ment. Meg akarta őket
kérni, tudakolják meg Potsdamtól, vajon változatlan
időpontban indul-e a gépük. Várakozás közben kedve szottyant
egy forró kávéra, és kezében a csészével letelepedett egy
szemlátomást kialvatlan és elgyötört fiatal hadnagy mellé, aki
nagyokat ásítozva támasztotta az asztalt.
– Csak nem fent volt egész éjszaka? – szólította meg
Ludmilla.
– Dehogynem. Éjszakai ügyelet. Ráadásul a
káposztazabálók mintha megbolondultak volna, annyit
vacakoltak egész éjjel.
Ludmilla civil ruhában volt, így a hadnagy nem is sejthette a
rangját; nyilván ezért engedte meg magának, hogy a
keletnémetekre nézve egyáltalán nem hízelgő jelzőt használja.
Bár végül is az összes orosz így nevezte őket.
– Miért, mi történt?
– Lefüleltek egy nyugatnémet autót, és valami titkos
rejtekhelyet fedeztek fel rajta. Gondolom, valamelyik
ügynökük használhatta a kocsit.
– Ez itt volt, Berlinben?
– Nem, lent Jenában.
– Jena… hol is van az pontosan?
– Nézd, galambocskám, letelt a műszakom. Ha nincs ellene
kifogásod, megyek és bevágom a szundit.
Ludmilla bűbájosan elmosolyodott, és vállra akasztható
táskájából előhalászta vörös borítású igazolványát. A fiatal
hadnagy arcából egy pillanat töredéke alatt kifutott a vér, még
ásítani is elfelejtett a megrökönyödéstől. Akárhogy is vesszük,
nem éppen kellemes élmény farkasszemet nézni a hármas
számú Igazgatóság őrnagyával. Felocsúdva a lidérces
ámulatból, gyorsan a kantin hátsó falán lógó térképhez vezette
Ludmillát, és az ujjával Jenára bökött. Az őrnagynő útjára
engedte a fiút, ám ő még egy darabig ott téblábolt a térkép
előtt, a városokra meresztve a szemét. Zwickau, Gera, Jena,
Weimar, Erfurt… mind egy vonalban. Az az útvonal, amerre az
embere járt. Tegnap például… igen, Erfurtban volt. Úgy
negyven kilométerre Jenától. Közel, megint milyen átkozottul
közel!
Tíz perccel később már egy másik őrnagy társaságában ült,
és feszülten figyelt a keletnémet rendőrség hatáskörét és
munkamódszerét taglaló tájékoztatójára.
– Mostanra már biztosan a II. ügyosztály foglalkozik az
üggyel – fejezte be az őrnagy. – Azaz Voss ezredes osztálya.
Otto Voss. Nyilván már ő az illetékes.
Ludmilla az őrnagy vonalát vette igénybe. Kis
erőszakoskodással elérte, hogy Voss ezredes fogadja őt az SSD
lichtenbergi központjában. Tízre beszélték meg a találkozót.

Londoni idő szerint kilenckor McCready elfoglalta a helyét

a Century House tanácstermében, közvetlenül a főnöki
dolgozószoba alatti emeleten. Szemközt vele Claudia Stuart
ült, arcán szemrehányó kifejezés. Chriss Appleyard, aki azért
repült Londonba, hogy személyesen vigye a szovjet haditerv
másolatát Langleybe, szokásához híven cigarettázott, és a
mennyezetre fújta a füstöt. Viselkedéséből sugárzott a
szenvtelen cinizmus, mint aki nyomatékossá kívánja tenni:
amit megfőztetek, egyétek is meg. Timothy Edwards afféle
békebíróként az asztalfőn ült. Egyetlen hallgatólagosan
elfogadott napirend szerepelt terítéken – fölbecsülni a
tényleges kárt. Annak kérdése, hogy van-e lehetőség, ha nem is
a csorba kiköszörülésére, hanem a veszteségek mérséklésére –
és ha igen, milyen mértékben –, csak egy későbbi szakaszban
vetődhetett fel. A jelenlévők közül senkit sem kellett
tájékoztatni az ügy részleteiről, hiszen valamennyien időben
megkapták és tanulmányozhatták a helyzetértékelő jelentéseket
és a lehallgatott ellenséges üzenetváltásokat.
– Rendben, akkor vágjunk bele – szólalt meg Edwards. – A
jelek arra vallanak, hogy Poltergeist idegileg szétesett, és
csúnyán elszúrta a dolgot. Vegyük sorra, van-e olyan terület,
ahol még meg lehetne valamit menteni ebből a halom…
– Mi a pokolnak kellett éppen őt küldened, Sam? – fakadt ki
Claudia.
– Te is tudod, hogy miért. Azért, mert mindenáron meg
akartátok valakivel csináltatni a munkát – szögezte le
McCready. – Mert ti magatok nem tudtátok volna elvégezni.
Mert gyorsan kellett megcsinálni. Mert Pankratyin
ragaszkodott a személyemhez. Mert miután én nem mehettem,
Poltergeist volt az egyetlen szóba jöhető, helyettes. És mert
elvállalta.
– Csakhogy a jelek szerint – egyenesedett fel Appleyard,
levetkőzve hanyag kívülállóságát – indulás előtt megölte a
kurváját, amitől a lelki-idegi összeomlás szélére sodródott.
Semmit sem vettél észre a viselkedésén?
– Nem. Izgatottnak tűnt persze, de szemmel láthatóan képes
volt uralkodni magán. A lámpaláz, a felfokozott idegállapot
normális jelenség – úgy értem, egy bizonyos pontig.
Magánéletéről sosem beszélt nekem. Én pedig nem vagyok
látnok, sem vajákos asszony.
– Az egészben az a legrohadtabb, hogy létrejött a találkozó
közte és Pankratyin között – vette át a szót Claudia. – Ha a
Stasi kezelésbe veszi, nem fogja sokáig bírni; megtörik és
beszélni fog. Vagyis egyszersmind leírhatjuk Pankratyint is.
Azt pedig csak a jó isten tudná megmondani, hogy abból
mennyi kárunk lesz, ha őt beviszik a Lubjankába.
– Hol van most Pankratyin? – kérdezte Edwards.
 – Előzetes programja szerint ezekben a percekben kell
felszállnia a Potsdamból induló katonai gép fedélzetére, hogy
visszarepüljön Moszkvába.
– Nem lehetne valahogy a közelébe férkőzni és
figyelmeztetni őt?
– Nem, hogy a fene vinné el. Alighogy hazaér, rögtön el is
utazik egy hét szabadságra. Tábornok barátaival, valahová
vidékre. Vagyis addig nem tudjuk utolérni és tudomására hozni
a veszélyt jelző kódot, míg vissza nem tér Moszkvába – ha
egyáltalán valaha is visszatér.
– És mi lehet a haditervvel? – kérdezte Edwards.
– Gyanítom, hogy még mindig Poltergeist birtokában van –
válaszolta McCready. – A találkozó pontban tizenkettőkor
ment végbe. Tételezzük fel, hogy tizenkét óra húszkor hagyta
el a pihenőt. A koccanás tizenkettő harminckor történt –
kocsival tíz percre a parkolótól, Jena szélén, az ellenkező
irányban. Úgy sejtem, ha addigra elrejtette volna a
dokumentumot a BMW rekeszébe, idegkimerültsége ellenére is
józanul felmérte volna a helyzetét, és felvállalta volna az ittas
vezetésért kiszabható bírságot. Maximum egy éjszaka az
őrszoba cellájában, némi pénzbüntetés. Szinte biztos, hogy a
VOPO-sok nem kutatták volna át alaposabban a kocsit. Mint
ahogy az is, hogy ha a dokumentum a BMW-ben maradt volna,
ott óhatatlanul megtalálják, ami feltételezésem szerint a
rádióüzenetekből is kiszűrődött volna. Akkor az SSD-t tíz
percen belül, s nem két óra múlva riasztják. Szóval én azt
hiszem, hogy az okmány még mindig Poltergeistnél van. Talán
a kabátja alá dugta. Ami egyben magyarázatul szolgál arra is,
miért nem vállalta annak kockázatát, hogy bekísérjék a
kapitányságra. Le kellett volna ugyanis vetkőznie, hogy vért
vehessenek tőle. Ezért választotta a menekülés útját.
Néma csend ülte meg a tanácstermet.
– Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a szálak visszavezetnek
Poltergeisthez – nyugtázta Edwards. Jóllehet mindegyikük
ismerte Poltergeist valódi nevét, továbbra is ragaszkodtak
ügynöki fedőneve használatához. – Csak kell valahol lennie.
Hová mehetett? Vannak a környéken barátai? Van ott valahol
menedékházunk? Vagy bármi más, ahol elrejtőzhet?
– McCready komoran ingatta a fejét.
– A legközelebbi menedékházunk Kelet-Berlinben van.
Régről ő is emlékezhet rá. Próbáltam ott kapcsolatba lépni
vele. Válasz nem jött. A déli országrészben senkit sem ismer.
Nem is járt arrafelé korábban.
– Elrejtőzhetett esetleg az erdőben? – morfondírozott
Claudia.
– Azon a vidéken nincsenek olyan sűrű erdők, mint a
Harzban. Lapos, mezőgazdasági vidék, szántóföldekkel,
városokkal, falvakkal és elszórt tanyákkal.
– Lehetne úgy is fogalmazni, hogy nem éppen elsőrendű
búvóhely egy középkorú szökevény számára, aki ráadásul be is
golyózott – vélekedett Appleyard.
– Hát, akkor elvesztettük – vágta rá Claudia. – Őt is, meg a
haditervet és Pankratyint is. Az egész meccset.
– Sajnos, csakugyan ez az ábra – jegyezte meg Edwards. –
A Népi Rendőrség, a VOPO teljes zárlatot fog alkalmazni.
Minden fő- és mellékútra ellenőrző pontokat telepít. Ha
Poltergeistnek nincs hol meghúznia magát, gyanítom, hogy
délre már a markukban lesz.
Az eszmecsere ebben a komor hangulatban ért véget. Az
amerikaiak távozása után Edwards az ajtóban még
visszatartotta McCreadyt.
– Sam, tudom, hogy reménytelennek látszik az ügy, mégis
kérlek, maradj rajta. Már kérvényeztem Cheltenhamtől, hogy a
keletnémet szekció fokozza a lehallgatást, és ha bármit is
megtudnak, azonnal jelezzék neked. Ha a sors úgy hozza, hogy
elkapják Poltergeistet – és esküdni mernék rá, hogy el fogják
kapni –, rögvest tudni akarok róla. Valamiképpen ki kellene
engesztelnünk a bratyókat is. Csak tudnám, hogyan!
 Visszatérve dolgozószobájába, McCready szomorúan a
karosszékébe vetette magát, mellétette a telefont és bávatagon a
szemközti falra meredt.
Ha kedvelte volna az italt, most biztosan a palackért nyúl,
hogy alkoholba fojtsa a bánatát. Ha évekkel korábban nem
hagyta volna abba a dohányzást, most valószínűleg egyik
szálról a másikra gyújtana rá.
Csúfos kudarcot vallott, és ez borzasztóan nyomasztotta.
Mondhat ő bármit is Claudiának a ránehezedő nyomásról és a
szűkös határidőről, vitathatatlan tény, hogy végső soron ő
döntött Morenz mellett. Rossz döntés volt, be kell látnia.
Lőttek a haditervnek, és feltehetően fuccsba ment a
Pankratyin-féle kapcsolat is. Ám Sam bizonyára meglepődött
volna, ha szembesül azzal a ténnyel, hogy az egész épületben ő
az egyetlen, aki ezeket a veszteségeket másodlagosnak tartja.
A legnagyobb fájdalmat ugyanis az okozta neki, hogy régi
barátját küldte fogságba és a kínvallatás utáni biztos halálba,
csupán azért, mert nem figyelt fel azokra a veszélyre intő
jelekre, amelyek így utólag már annyira nyilvánvalóak és
egyértelműek voltak. Morenz nem volt abban az állapotban,
hogy a feladatot teljesíthesse. Ha el is vállalta, csak azért tette,
mert nem akarta cserbenhagyni a barátját, Sam McCreadyt.
A Nagy Átverő tudta, érezte minden idegszálával – igaz,
túlontúl későn –, hogy élete hátralévő részében, ha hajnaltájt
fölriad nyugtalan, gyötrő álmából, minduntalan egy arc fog
megjelenni lelki szemei előtt: Bruno Morenz fáradt, beesett
arca, ahogy ott ülnek kettesben a szállodai szobában…
Erejét megfeszítve próbálta elhessegetni a bűntudatot, és
inkább arra igyekezett koncentrálni, vajon mi játszódhat le egy
ember agyában, ha idegileg teljesen összeomlik. Még sosem
találkozott ezzel a jelenséggel. Vajon külsőre megváltozott-e
Bruno? Miképpen reagál a helyzetére? A józan ész parancsát
követve? Pánikban? Sam fogta a telefont, és a Service
pszichiáterének a számát tárcsázta; nagy tudású, tapasztalt
szakember hírében állott, akit mindenki csak úgy emlegetett: a
Fejvadász. Dr. Alan Carrt Sam a Wimpole Street-i
rendelőjében érte utol. A pszichiáter közölte, hogy bár a
délelőttje teljesen be van táblázva, boldogan ebédelne Sam
társaságában, és természetesen készséggel áll a rendelkezésére
egy ad hoc konzultáción. McCready egy órára rendelt asztalt a
Montcalm Hotelben.

Pontban tízkor Ludmilla Vanavszkaja belépett az SSD

Normannenstrasse 22. szám alatti főhadiszállásának a kapuján.
Nyomban lekísérték a negyedik emeletre, ahol a II ügyosztály,
a kémelhárítás irodái sorakoztak. Voss ezredes már várta.
Bevezette a dolgozószobájába, és az íróasztallal szemközti
székre mutatva hellyel kínálta. Ő maga az asztal mögé
telepedett és kávét rendelt. Miután meghozták, udvariasan
megkérdezte vendégétől: – Miben lehetek a szolgálatára,
őrnagy elvtársnő?
Őszintén fúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon minek
köszönheti ezt a váratlan látogatást, ráadásul egy rendkívül
zsúfoltnak ígérkező napon. A találkozóra vonatkozó kérés a
KGB központjának tábornok-parancsnokától futott be, és Voss
ezredes talán mindenkinél jobban tudta, hogy ki az igazi úr a
Német Demokratikus Köztársaságban.
– Tudomásom szerint vizsgálatot folytatnak egy bizonyos
Jena környéki ügyben – vágott bele Vanavszkaja. – Ha jól
tudom, egy nyugatnémet ügynökről van szó, aki
karambolozott, majd kocsiját hátrahagyva kereket oldott.
Beavatna a részletekbe?
Az ezredes a már ismert tényektől eltekintve aprólékosan
számot adott a nyomozás eredményeiről.
– Tételezzük fel, hogy ez az ügynök, ez a Gruber azért jött,
hogy valamit átvegyen vagy kézbesítsen… – vette át a szót
Vanavszkaja, elégedetten nyugtázva a tájékoztatót. – Találtak
valamit az autóban vagy abban a titkos rekeszben, amelyet
nyilvánvalóan rejtekhelyül akart használni, hogy valamit be-
vagy kicsempésszen?
– Nem, semmit. A diplomatatáskában talált iratok is csupán
fedőtörténetének az igazolására szolgáltak. A rekesz üres volt.
Ha valamit behozott, nyilván már kézbesítette a címzettnek.
Ám ha kivinni akart valamit, a jelek szerint még nem tudta
begyűjteni.
– Vagy még mindig nála van.
– Igen, ez elképzelhető. Majd kiderül a vallatás során.
Megtudhatnám az ügy iránt tanúsított kitüntető figyelmének az
okát?
Vanavszkaja óvatosan válogatta meg a szavait.
– Nem lehet teljességgel kizárni, hogy az az ügy, amelyben
én nyomozok, valamilyen módon összefügg az önökével.
Közömbösséget színlelő, szenvtelen arcvonásai mögött Otto
Voss jól mulatott magában. Úgy, szóval ez a csinos kis orosz
vadászgörény valamit megszimatolt: gyanúja szerint a
nyugatnémet azért ruccant át keletre, hogy orosz kapcsolatával
találkozzon, nem pedig egy keletnémet árulóval. Ez érdekes.
– Van valami kiindulópontjuk arra nézve, ezredes, hogy
Gruber személyesen akart kapcsolatba lépni valakivel, vagy
pedig csak „döglött postaládát” óhajtott igénybe venni?
– Véleményünk szerint közvetlen érintkezésre készült –
válaszolta Voss. – A karambol tegnap tizenkettő harminckor
következett be, ám Gruber már kedd délelőtt átlépte a határt.
Amennyiben megbízatása pusztán arra szólt volna, hogy
egyszerűen csak elhelyezze, illetőleg kivegye a csomagot a
„döglött postaládából”, nem kellett volna ilyen sokáig nálunk
maradnia. Akár a szerdára virradó éjszaka leple alatt is
elvégezhette volna a feladatát. Ezt az éjszakát egyébként a
jénai Fekete Medve szállodában töltötte. Egy szó mint száz,
úgy gondoljuk, hogy személyes kontaktusra kapott
felhatalmazást.
 Vanavszkaja szíve nagyot dobbant, Voss szavai mámorító
zeneként zsongtak a fülében… Személyes találkozó a jena–
weimari körzetben, valahol az út mentén… azon az útvonalon,
amelyen az ő embere is közlekedett… az időpontok ugyancsak
egybeesnek. Veled akart találkozni, te rohadt gazember!
– Rájöttek már Gruber valódi kilétére? – érdeklődött. –
Nyilván nem ez az igazi neve.
Noha mellét majd szétvetette a büszkeség, Voss egy árva
hang nélkül, diadalmámorát palástolva, Vanavszkaja elé tolt
egy aktát, benne egy szénrajzzal. A képmást a két jénai
rendőrnek, a Fekete Medve személyzetének és annak a két
országúti rendőrnek a közreműködésével készítették, akik
segítettek Grubernek meghúzni a hűtőtartály csavarját. Első
osztályúra sikeredett. Voss egy kinagyított fotót is mellékelt a
dossziéhoz. Tökéletesen egybevágott a remekbe szabott rajzzal.
– Morenznek hívják – közölte. – Bruno Morenznek. A BND
munkatársa; a kölni részlegen dolgozik.
Vanavszkaja megdöbbent. Úgy, tehát a nyugatnémetek
szervezték az akciót! Pedig ő kezdettől fogva arra gyanakodott,
hogy az embere vagy a CIA-nek dolgozik, vagy a briteknek.
– Letartóztatták már?
– Még nem, őrnagy. Hogy őszinte legyek, magam is
furcsállom ezt a késedelmet. Ámbátor arra mérget vehet, hogy
elkapjuk. Az ellopott rendőrkocsit tegnap este megtalálták. Egy
út mentén állt gazdátlanul. Miután benzintartályát egy lövedék
kilyukasztotta, teljesen üres volt. Talán ha tíz-tizenöt percet
mehetett vele Morenz. Apolda közelében bukkantak rá. Jenától
északra. Mindebből következik, hogy emberünknek gyalog kell
menekülnie. Tökéletes személyleírásunk van róla – magas,
széles vállú, haja őszes, esőkabátja gyűrött. Iratai nincsenek,
kiejtése Rajna-vidéki, fizikailag legyengült állapotban van.
Könnyen ki lehet szúrni.
 – Szeretnék jelen lenni a kihallgatásán – közölte
Vanavszkaja. Nem volt kényes gyomrú. Látott már ilyesmit
eleget.
– Ha ez hivatalos kérelem akar lenni a KGB részéről,
természetesen semmi kifogásom sincs ellene.
– Az lesz – vágta rá Vanavszkaja.
– Ez esetben tartózkodjék a közelben, őrnagy elvtársnő.
Délig nyakon csípjük, a szavamat adom rá.
Vanavszkaja őrnagy visszasietett a KGB épületébe,
lemondta a helyét a potsdami járaton, és a biztonsági vonalon
érintkezésbe lépett Saljapinnal. A tábornok jóváhagyta a
döntését.
Déli tizenkét órakor egy Antonov–32 típusú szovjet katonai
szállítógép emelkedett a magasba a potsdami repülőtérről.
Fedélzetén Pankratyin tábornok és a kíséretében lévő főtisztek
– a hadsereg és a légierő magas rangú képviselői – tértek vissza
Moszkvába. Az Antonov hátuljában alacsonyabb rangú és
beosztású tisztek foglaltak helyet, valamennyien futárzsákot
cipeltek magukkal, Az eredeti utaslistán szereplő követségi
titkárnő hiányzott a gépről.

– Azt mondanám, hogy tudathasadásos, amnéziás vagy a

kábítószeres bódulatra emlékeztető állapotban lehet –
vélekedett dr. Carr, miközben jóízűen habzsolta az előételként
felszolgált görögdinnyés-avokádós salátát.
Előzőleg figyelmesen végighallgatta McCready
beszámolóját egy névtelen személyről, aki minden jel szerint
súlyos idegösszeroppanást kapott. Nem hozták a tudomására –
ő pedig nem is tudakolta –, hogy milyen feladattal bízták meg
az illetőt, az iránt sem érdeklődött, hogy éppen hol
tartózkodott, amikor bekövetkezett az idegösszeroppanás.
Magától értetődőnek vette, hogy ellenséges területen. Az üres
tányérokat elvitték, és már érkezett is a nyelvhal, filézve.
– Tudathasadás? Mitől? – kérdezte McCready.
 –A valóság deformálódásától. Egyik klasszikus
megnyilvánulási formája ennek a szindrómának. Hajlamos
vagyok azt hinni, hogy a végső összeomlás előtt már mutatott
bizonyos, önbecsapásra vagy önámításra utaló jeleket.
Mi az hogy, futott át McCreadyn. „Csak” annyit próbált
elhitetni önmagával, hogy egy menő kurva belehabarodott – na
meg, hogy képes lesz megúszni egy kettős gyilkosságot.
– A mámoros bódulat – folytatta dr. Carr, és szájába dugott
egy falat sole meunière-t – pedig pihekönnyű röpködést,
szárnyalást takar. El, messzire a világtól, a valóságtól!
Különösen a kőkemény, kellemetlen dolgoktól.
– De mit fog most tenni? – kérdezte McCready. – Hová
mehet?
– Valószínű, hogy menedékhelyet keres magának. Ahol
meghúzhatja és biztonságban érezheti magát. Ahol tovatűnnek
a problémái és nem zavarják az emberek. Az sem kizárt, hogy
újraéli a gyerekkorát. Volt már olyan, súlyos konfliktusokkal
küzdő betegem, aki egy nap szépen felmászott az ágyára,
összekucorodott, mint egy magzat, szájába dugta az ujját, és
többé nem volt hajlandó tudomást venni a külvilágról.
Egyszerűen jól érezte magát abban az állapotban, és nem akarta
feladni. Gondoljon csak bele. Gyermekkor – biztonság,
problémamentesség. Egyébiránt kitűnő ez a nyelvhal… Igen,
talán kérnék még egy kis Meursault-t… Köszönöm.
Ez rendben is volna eddig, töprengett magában Sam,
csakhogy Bruno Morenznek nincs hová rejtőznie, Hamburgban
született és nevelkedett, élete java részét Berlinben,
Münchenben és Kölnben töltötte. Ugyan, hol bújhatna el Jena
és Weimar környékén? Kit ismerhetne arrafelé? Magának is
töltött még egy korty bort, és megkérdezte:
– Tegyük fel, hogy nincs a közelben biztonságos
menedékhely. Akkor hová megy?
– Hát… ez esetben félő, hogy csak bolyong céltalanul, s
összezavarodott elméjével képtelen kiutat találni. Eddigi
tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy ha létezne valami
biztos, szilárd célpont a számára, akkor képes volna az
észszerű, józan cselekvésre. Ellenben ha nincs… – dr. Carr
vállat vont –, …el fogják kapni. Lehetséges, hogy már a
kezükön van. De estére mindenképpen. Szinte kivédhetetlen.

A pszichológus tévedett. A délután folyamán Voss ezredes

fortyogó dühe és kétségbeesett zavara nőttön-nőtt. Már
huszonnégy óra telt el a baleset óta, aztán harminc… a
rendőrség és az SSD járőrei minden utcát ellenőriztek, az
Apolda–Jena–Weimar háromszögben minden fő- és
mellékúton torlaszokat emeltek, minden kijáratot lezártak;
mégis, a nagydarab, szétesett, beteg, összezavarodott és
eltévedt nyugatnémetet mintha a föld nyelte volna el.
Voss egész éjszaka idegesen, vérbe borult tekintettel járkált
fel-alá normannenstrassei irodájában; valamivel odébb, a KGB
női szállásán Vanavszkaja őrnagy tehetetlen dühében a körmét
rágta a priccse szélén; a löwensteini kastélyban és
Cheltenhamben álmos férfiak hegyezték fülüket a
rádiókészülékek fölé hajolva; Thüringia déli részében minden
személygépkocsit leintettek és zseblámpával átkutattak a
rendőrségi barikádoknál; McCready egy bögre forró kávét
szürcsölgetett a Century House-ban lévő dolgozószobájában.
És… és sehol semmi. Bruno Morenznek nyoma veszett.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Vanavszkajának nem jött álom a szemére. Próbált ugyan
elaludni, de mindhiába: gyötrődve forgolódott az ágyában,
időnként éber tekintettel belebámult a sötétbe. El sem tudta
képzelni, hogyan téveszthetett a saját lakossága
megzabolázásában olyannyira hatékony keletnémet rendőrség
szem elől egy olyan kirívó külsejű szökevényt, mint Morenz.
Ráadásul viszonylag szűk kiterjedésű körzetben, nem egész
ezer négyzetkilométeres területen! Esetleg a menekülő
lestoppolt egy autót? Vagy ellopott egy biciklit és azzal hajtott
tovább? Netalán egy árok mélyén lapul? És mi az ördögöt
csinál a VOPO?
Hajnali három körül Vanavszkaja felült a priccsén. Fejébe
vette, sőt fokozatosan szilárd meggyőződésévé vált, hogy
valami hiányzik a képből. Egy mozzanat, egy apró részlet a
kirakós játékból, amely a helyére kerülve rögtön
megmagyarázná, hogyan játszhatta ki egy félig-meddig
zavarodott elméjű személy az őt üldöző hatóságokat – dacára
annak, hogy a vidék hemzseg a rendőröktől.
Vanavszkaja négy óra tájban felöltözött és beállított a KGB-
központba. A teljesen elképedt éjszakai ügyeletest utasította,
hogy a lehallgatásmentes vonalon tüstént kösse össze az SSD
főhadiszállásával. Voss ezredest kérte. A kémelhárítás vezetője
még mindig az irodájában tartózkodott.
– Az a fotó, amelyet Morenzről mutatott nekem – tért
nyomban a tárgyra Vanavszkaja –, mikor készülhetett?
– Talán egy éve – válaszolta értetlenkedve Voss.
– Honnan szerezték?
– A HVA-tól – közölte az ezredes. Vanavszkaja
megköszönte a tájékoztatást, és bontotta a vonalat.
Hát persze, a HVA. Haupt Verwaltung Aufklärung – a
keletnémetek hírszerző szervezete, amely a nyilvánvaló nyelvi
okokból kifolyólag leginkább Nyugat-Németországra
specializálta magát. A HVA élén a legendás hírű kém
vezérezredes, Markus Wolf állt. Őt még a KGB is nagy
becsben tartotta, noha köztudomású volt a szovjet felderítő
szervezetről, hogy határtalanul lenézi a csatlós országokban
működő társszervezeteket. Markus „Mischa” Wolf jó néhány
briliáns akciót hajtott végre a nyugatnémetek ellen; közülük is
kiemelkedett Brandt kancellár személyi titkárának a
beszervezése. Vanavszkaja ismét a telefonért nyúlt, és
kiugrasztotta ágyából a hármas számú Igazgatóság helyi
részlegének a vezetőjét. Saljapin tábornokra hivatkozva
előterjesztette kérését. A trükk bevált. Az ezredes azzal
válaszolt, hogy meglátja, mit tehet az ügyben. Fél óra múlva
már vissza is szólt. – Úgy látszik, Wolf tábornok koránkelő
ember – közölte. – Hatkor várja magát az irodájában.

A cheltenhami lehallgató és távközlési központ, a GCHQ

rejtjelfejtő részlege hajnali ötre fejezte be az előző huszonnégy
órában összegyűlt és nyers formában rögzített üzenettömeg
kiválogatását és dekódolását. A letisztázott anyagokat később
rendkívül biztonságos, föld alatti távközlési vonalakon
átjátsszék a különböző érdekelt feleknek – egy részüket a
Century House-ba, az SIS-nek, a többit a Curzon Street-i MI5
főhadiszállásnak, illetve a hadügyminisztériumnak a
Whitehallba. A jelentések zöme több példányban készült, ha
esetleg nemcsak egy, hanem két – vagy történetesen mind a
három – „fogyasztó” is igényt tartana az információra.
Természetesen a fontos és ezért sürgős felderítési jelentések
sokkal gyorsabb csatornákon futottak be az illetékes
szervekhez, de a szokásos mindennapi összefoglalók Londonba
juttatására tökéletesen megfeleltek a kora hajnali órák; ilyenkor
még alig használja valaki a kábel-összeköttetéseket.
Az elfogott és megfejtett táviratok között volt egy
figyelmeztető üzenet, amely a nyugatnémet nagykövetség
kötelékében tevékenykedő BND-képviselő számára érkezett.
Németországot magától értetődően értékes és megbecsült
szövetségesnek tekintették, és tekintik ma is Londonban.
Ennek fényében nem lehetett zokon venni – és nem is volt
benne „személyes sértő szándék” –, hogy Cheltenhamben
lehallgatták és dekódolták egy szövetséges ország saját
nagykövetségére sugárzott bizalmas rádiótáviratát. A német
rejtjelkulcsot már korábban megfejtették. Szép csendben,
anélkül, hogy dobra verték volna a dolgot. Csak úgy
rutinszerűen, mellőzve bármiféle ártó szándékot vagy hátsó
gondolatot. A BND-ügynöknek címzett, szóban forgó üzenetet
dekódolás után egyfelől megkapta az MI5, másfelől a Secret
Intelligence Service-nek a Londonnal szövetséges államok
hírszerző szervezeteihez fűződő kapcsolataiért felelős, szintén a
Century House-ban székelő NATO-osztálya (a CIA-ügyeket
külön részleg intézte).
Tulajdonképpen annak idején a NATO-osztály főnöke hívta
föl első ízben Edwards figyelmét arra a fölöttébb kellemetlen
és zavart keltő tényre, hogy McCready a BND egyik emberét
szervezte be „magánügynöki” minőségben. Ettől függetlenül az
érintett osztályvezető továbbra is kebelbéli jó barátja maradt
McCreadynek. A dekódolt rádiótáviratot délelőtt tíz órakor
pillantotta meg, és azon nyomban úgy döntött, hogy baráti
gesztusként Sam tudomására hozza. Csak úgy miheztartás
végett… Ám halaszthatatlan, bokros teendői miatt csupán dél
körül tudott időt szakítani arra, hogy McCreadyt tájékoztassa.

Vanavszkaja őrnagyot a megbeszélt időpontban, bevezették

Markus Wolf dolgozószobájába, amely két szinttel Voss
ezredes irodája fölött helyezkedett el. A keletnémet kémmester
ki nem állhatta az egyenruhát, most is kifogástalan szabású,
elegáns sötét öltöny feszült rajta. Másrészt a kávénál jobban
kedvelte a teát, és különleges ízesítésű, kedvenc keverékét
egyenesen a londoni Fortnum and Masontól hozatta. Egy
csészével megkínálta az őrnagynőt is.
 – Tábornok elvtárs, Bruno Morenz fotójáról van szó. Önök
adták ki.
Mischa Wolf csészéje karimája fölött tüzetesen
tanulmányozta a szemben ülő nő arcát. Nem érezte szükségét,
hogy egy idegen előtt fölfedje a nyugatnémet államhatalom
sáncain belül működő ügynökeinek és forrásainak a hálózatát;
pedig akadtak szép számmal.
– Esetleg meg tudnák szerezni Morenz önéletrajzának a
másolatát is? – kérdezte az őrnagy. Markus Wolf fontolóra
vette a dolgot.
– És miért volna szüksége rá? – érdeklődött szelíden.
Vanavszkaja megmagyarázta. Kitálalt mindent, amivel
bizonyára át is hágott néhány szabályt.
– Tisztában vagyok vele, hogy még csupán gyanúról van szó
– zárta le beszámolóját. – Úgy értem, semmi konkrétum. Mégis
az az érzésem, hogy egy kocka, egy láncszem hiányzik. Talán
Morenz múltjából előbányászhatjuk.
Wolf helyeslőleg bólintott. Tetszett neki, hogy az őrnagynő
minden szálat meg akar ragadni. Ha jól belegondolt,
legnagyobb sikereit a pályán a hirtelen támadt, bizonytalan
megérzéseinek köszönhette, meg annak a meggyőződésének,
hogy az ellenségnek is van Achilles-sarka, csak éppenséggel
kitartó szemfülességgel rá kell jönni, hogy hol. Felemelkedett,
és az íróasztala mellett álló irattartó szekrényhez lépett. Szó
nélkül előhúzott egy dossziét; Bruno Morenz életének
történetét, nyolc gépelt oldalba sűrítve. Az akta egyenesen
Pullachból származott, voltaképpen ennek eredetijét vette
kézbe szerda délután Lothar Herrmann, amikor bekérte Morenz
személyi iratait. Vanavszkaja az elragadtatástól ajkába
harapott. Wolf elmosolyodott.
Ha Markus Wolfot különleges dicsfény övezte a kémek
világában, akkor ezt a nimbuszt elsődlegesen nem annak
köszönhette, hogy magas rangú nyugatnémet politikusokat
vesztegetett meg és tartott a markában, vagy éppenséggel tiport
a sárba (bár időnként erre is alkalma nyílt), hanem annak a
gyakorlatnak, hogy feddhetetlen életvitelű, a biztonsági szűrőn
kirostálhatatlan, minden szempontból szemérmes és prűd
vénkisasszonyokat ültetett a titkárnői székbe a nagykutyák
közvetlen környezetébe. Tudta ugyanis, hogy a bizalmas
ügyekbe óhatatlanul beavatott titkárnő mindent lát és hall, amit
a főnöke tesz és mond; talán néha még többet is.
Az évek hosszú során számtalan, miniszterek, magas rangú
köztisztviselők vagy hadiipari vállalkozók magántitkáraival
kapcsolatos botrány korbácsolta fel a bonni kormányzat háza
táját; volt, akit a BfV leplezett le és vett őrizetbe, volt, aki
titokban visszaszökött Keletre. Wolf tudta, hogy egy szép nap
Fräulein Erdmute Keppelt is kénytelen lesz visszarendelni a
kölni BND-központból hőn szeretett hazájába, a Német
Demokratikus Köztársaságba. Ám addig minden áldott reggel
egy órával Dieter Aust előtt fog megérkezni a munkahelyére,
hogy lefénymásolja az érdeklődésre számot tartó okmányokat,
beleértve a BND ügynökeinek személyes aktáit is. Továbbra is
a szabadban, jobbára a közelben lévő csöndes parkban fogja
elkölteni az ebédjét – feltéve persze, hogy az időjárás
megengedi –, a személyiségéből sugárzó pedantériával
fogyasztva el salátás szendvicsét, a morzsákat pedig precízen a
galambok elé szórva; természetesen nem feledkezik meg az
üres szendvicses zacskóról sem, hanem, ahogy illik, a pad
melletti szeméttartóba dobja. Ahonnan pár perccel később a
kutyáját sétáltató úriember kihalássza, majd sebtében zsebre
vágja. Rossz időben Erdmute inkább egy meleg kávézóba fog
betérni, mint eddig is, hogy bekapjon egy-két falatot, aztán
kifelé jövet a bejárat melletti szemetesbe ejti evés közben
elolvasott reggeli újságját. A félig összegyűrt napilapra egy
utcaseprő bukkan majd rá, és habozás nélkül megmenti az
enyészettől.
Ha majd egyszer végleg hazatelepül, Keppel kisasszony
állami fogadtatásban fog részesülni; Erich Mielke
nemzetbiztonsági miniszter – az sem kizárt, hogy maga a
pártfőnök, Erich Honecker – bizonyára, személyesen jelenik
meg üdvözlésére, okvetlenül kitüntetik, állami nyugdíjat is
folyósítanak neki; kap majd egy takaros kis házat, valahol a
fürstenwaldi tavak környékén.
Persze, azért maga Markus Wolf sem tetszeleghetett volna a
jós szerepében. Nem sejtette, hogy 1990-re Kelet-
Németországot el fogja söpörni a történelem vihara, hogy
Mielke és Honecker kénytelen lesz megalázva távozni a
hatalomból, ő maga pedig nyugalomba vonul, és jelentős
összeg fejében hozzákezd emlékiratainak a megírásához; és
hogy Erdmute Keppel nem éppen a számára kijelölt,
kényelmes fürstenwaldi házban fogja múlatni öreg napjait,
hanem Valahol Nyugat-Németországban, egy sokkal szűkebb
helyen, jól elzárva a külvilágtól.
Vanavszkaja őrnagy felpillantott.
– Van egy nővére.
– Igen – hagyta helyben Wolf. – Gondolja, hogy esetleg tud
valamit?
– Csupán magamban morfondírozom. Talán ha beszélhetnék
vele…
– Talán ha először is engedélyt kapna rá a főnökeitől –
intette gyengéd hangon Wolf. – Ne felejtse el, kérem, hogy
nem nekem dolgozik. Sajnos.
– Feltéve, hogy jóváhagyják a tervemet, szükségem lesz
álcázásra. Egy fedőtörténetre, amelynek nincs köze sem az
oroszokhoz, sem a keletnémetekhez.
Wolf túlzott szerénységgel felhúzta a vállát.
– Tagadhatatlanul rendelkezésünkre állnak bizonyos
„legendák”. Használatra kész állapotban. Hát igen… Ez is
része a mi fura mesterségünknek.

A lengyel légitársaság, a LOT 104-es járata aznap délelőtt is

leszállt a berlin-schönefeldi repülőtéren. Tíz perc elég is volt,
hogy Ludmilla Vanavszkaja elfoglalja helyét a fedélzeten. Mint
ahogy Wolf találóan rámutatott, német nyelvtudása megfelelő
volt ugyan, de annyira mégsem, hogy született németnek
higgyék. Ellenben lengyelül valószínűleg csak kevesen értenek
azok közül, akikkel Londonban találkozni fog. Iratai szerint a
rokonát meglátogató lengyel tanárnő.
A lengyel utasszállító tizenegykor landolt a célállomáson,
egy órát nyerve az időeltolódás miatt. Vanavszkaja őrnagy
harminc perc alatt átesett az útlevél- és vámvizsgálaton, a
kettes várócsarnok büféjéből megeresztett két telefont, majd a
repülőtér elé kisétálva fogott egy taxit, és a Primrose Hill nevű
londoni kerületbe vitette magát.

Sam McCready íróasztalán dél körül csörrent meg a telefon.

Nem sokkal azelőtt akasztotta helyére a kagylót, miután
Cheltenhamnél érdeklődött, ki tudja, hányadszorra. A válaszuk
mindig ugyanaz volt – semmi; egy árva hang nem sok, annyi
információjuk sincs. Bruno Morenz immáron
negyvennyolcadik órája volt szökésben. A vonalban a NATO-
részleg vezetőjének a hangja csendült fel.
– Van egy kis levélke, amely a reggeli csomaggal érkezett.
Talán téged is érdekel. Ha lényegtelen, dobd ki. Mindenesetre
felküldetem hozzád.
A küldönc öt perccel később már be is állított a cetlivel.
Sam elolvasta, aztán megnézte a cédula aljára vésett időpontot,
és hangos káromkodásban tört ki.
A „kit illet – kit nem” szabálya normális körülmények
között kitűnően beválik a titkosszolgálatok világában. Ha
valakinek nincs szüksége egy bizonyos információra feladata
teljesítéséhez, akkor azt nem is hozzák a tudomására.
Ekképpen józan határok közé szoríthatják a kárt, ha már
egyszer nem tudnak gátat vetni akár a szándékos, akár az
óvatlan fecsegésből eredő kiszivárogtatásoknak. A dolog
hátránya az, hogy máskor viszont az információ átadása egy
bizonyos személynek megváltoztathatná az eset kimenetelét,
csak éppen senkinek sem jut eszébe, hogy az illetővel is
közölni kellene.
Mind Arkhimédésznek a Harz-hegységben, mind a
cheltenhami keletnémet osztálynak utasításba adták, hogy
minden birtokukba jutó információt késedelem nélkül
továbbítsanak McCreadynek. Kiváltképpen sürgősnek
számítottak azok a hírek, amelyekben a Gruber vagy a Morenz
név felbukkant. Arra azonban senki sem gondolt, hogy riassza
a szövetségesek diplomáciai és katonai rádióadásait figyelő
szolgálatokat is.
Azt az üzenetet, amelyet Sam a kezében tartott, szerda
délután 4.22 perckor vették és rögzítették. A táviratban az állt:

Herrmanntól
Fietzaunak.
Rendkívül sürgős. Lépjen kapcsolatba Mrs. A.
Farquarsonnal, szül. Morenz, lakhelye London. Kérdezze
meg, látta-e vagy hallott-e öccse felől az utóbbi négy
napban. Vége.

Sosem mondta nekem, hogy van egy Londonban élő nővére;

egyáltalán, hogy van nővére, sajdult bele McCreadybe.
Gondolkodóba esett, vajon mi egyebet felejtett el közölni vele
Bruno a múltjáról. Az egyik fiókból előszedte a
telefonkönyvet, és megkereste az F betűs előfizetők jegyzékét.
Hála istennek a Farquarson nem valami gyakori név. A
Smith-szel például egészen más lett volna a helyzet. Összesen
tizennégy londoni Farquarsont talált, de „Mrs. A.” előtaggal
egyet sem. Sorra hívogatni kezdte a számokat. Az első hétből
öt azt válaszolta, hogy nincs tudomása semmiféle Mrs. A.
Farquarsonról. Két helyen nem vették föl a kagylót. A
nyolcadik hívással szerencséje volt, a jegyzék szerint Robert
Farquarson volt az előfizető. Egy női hang jelentkezett a
csengetésre.
– Tessék, itt Mrs. Farquarson.
 Mintha német akcentussal beszélne, vagy tévedett volna?
– Mrs. A. Farquarson?
– Igen. – Hangja védekezőnek tűnt.
– Bocsásson meg az alkalmatlankodásért, Mrs. Farquarson.
A Heathrow repülőtér Bevándorlási Hivatalából beszélek. Ne
haragudjon a kérdésért, de nincs véletlenül egy Bruno Morenz
nevű testvére?
Hosszú, néma csönd.
– Csak nem Londonban van? A Heathrow-n?
– Erre nem áll módomban válaszolni, asszonyom. Kivéve
persze, ha ön valóban a testvére.
– Igen, az vagyok. Adelheid Farquarson a teljes nevem.
Bruno Morenz az öcsém. Beszélhetnék vele?
– Sajnálom, asszonyom, de jelen pillanatban ez lehetetlen.
Ön otthon lesz egy negyedóra múlva is? Nagyon fontos
dologról volna szó.
– Rendben, itthon fogok maradni.
McCready leszólt a garázsba, kért egy kocsit, majd mint a
villám, lerohant a lépcsőn.
A tágas lakás egy téglából épült, Edward korabeli villa
legfelső emeletén helyezkedett el, a Regent’s Park Roadon.
Sam fölment a lépcsőn. Csengetésére Mrs. Farquarson nyitott
ajtót: festékes, bő munkaköpenyt viselt. Betessékelte Samet. A
műteremlakásban iszonyú rendetlenség uralkodott, szanaszét
hevertek a vázlatok és az állványokon száradó festmények.
Csinos nő volt, bár haja már őszbe csavarodott, akár az
öccséé. Sam úgy becsülte, hogy az ötvenes éveit taposhatja, de
közelebb járhat a hatvanhoz. Mrs. Farquarson félresöpört
néhány holmit, és hellyel kínálta a vendéget. Szemrebbenés
nélkül állta a férfi tekintetét. McCready két üres kávésbögrét
vett észre a közeli asztalon. Míg a nő ülőhelyet keresett
magának, kinyúlt és megérintette az egyik bögrét. Még meleg
volt.
– Miben lehetek a segítségére, Mr…?
 – Jones. Az öccsével, Bruno Morenzcel kapcsolatban
szeretnék néhány kérdést feltenni önnek.
– Megtudhatnám, hogy miért?
– A Bevándorlási Hivatal megbízásából….
– Hazudik, Mr. Jones.
– Valóban?
– Igen. Az öcsém nem utazik ide. De ha mégis tervbe venné,
az égvilágon semmi problémája nem lenne a Bevándorlási
Hivatallal. Tudniillik nyugatnémet állampolgár. Ön talán
rendőr?
– Nem, Mrs. Farquarson. Bruno barátja vagyok. Sok-sok
éve ismerjük egymást. Régóta barátok vagyunk. Kérem,
higgyen nekem, mert ez az igazság.
– Bajba keveredett, igaz?
– Sajnos, igen. Szeretnék neki segíteni. Nem lesz könnyű.
– Mit követett el?
– A jelek arra vallanak, hogy megölte a szeretőjét Kölnben.
Utána elmenekült. Üzenetet kaptam tőle. Azt bizonygatta, hogy
nem akarta megölni. Azóta eltűnt.
A nő felállt és az ablakhoz sétált. Kint, a Primrose Hill
Parkban színes ruhákba öltöztette a fákat a londoni nyárutó.
– Bruno, Bruno! Ó, te bolond! Szegény, ijedt kis Brunóm!
Hátrafordult és egyenesen McCready szemébe nézett.
– Tegnap reggel felkeresett egy férfi az itteni német
nagykövetségről. Már szerda este telefonált, de nem voltam
itthon. Ő nem árulta el, hogy mit művelt Bruno – csupán afelől
tudakozódott, hogy tartjuk-e a kapcsolatot. Hát nem tartjuk.
Önnek sem tudok segíteni, Mr. Jones. Nálam valószínűleg
sokkal többet tud az öcsémről, ha egyszer üzenetet is kapott
tőle. Merre lehet most?
– Ez a legnagyobb probléma. Feltehetően átkelt a határon
Kelet-Németországba. Valahol Weimar környékén
rejtőzködhet. Talán vannak ott barátai. De hát amennyire én
tudom, soha életében nem járt még arrafelé.
 A nő elképedve nézett rá.
– Miket beszél? Nem tudja, hogy Bruno két évig azon a
vidéken élt?
McCready arcvonásai meg sem rezdültek, de az információ
letaglózta.
– Sajnálom, de valóban nem tudtam erről. Sosem mondta
nekem.
– Igen, ezt elhiszem. Gyűlölt ott lenni. Élete
legboldogtalanabb két évének tekintette. Soha senkinek nem
beszélt arról az időszakról.,
– Én eddig abban a hiszemben éltem, hogy önök
Hamburgban születtek és ott is nevelkedtek.
– Így is van. Egészen 1943-ig. Abban az évben rombolták le
Hamburgot a brit légierő, a RAF gépei. A híres-nevezetes
Tűzvihar bombázás. Hallott róla, nem?
McCready biccentett. Ő maga négyéves volt akkor. A Royal
Air Force repülőgépei olyan sűrű hullámban támadták
Hamburgot, hogy a szőnyegbombázástól lángokba borult a
városközpont. A hatalmas tűzfészkek valósággal magukba
szippantották az oxigént a külső kerületekből, és a város pokoli
tűztengerré változott. Olyan iszonyú hőmérséklet uralkodott
Hamburg romjain, hogy az acélcsövek patakokká olvadtak, a
betontömbök pedig valósággal felrobbantak a bennük izzó
energiától. A tűzfolyam maga alá gyűrte az egész várost, és
mindent elpusztított, ami az útjába akadt.
– Azon az éjszakán elveszítettük a szüleinket – Adelheid
hangja elcsuklott. Valahová a messzeségbe bámult, el
McCready feje mellett; újra látta az örvénylő lángokat,
amelyek semmivé tették szülővárosát, szénné égették a szüleit,
a barátait és a tanítóit, életének addigi tanúit. Kisvártatva
felocsúdott a merengésből, és folytatta bársonyos, mély
hangján; amely enyhén megőrizte német akcentusát. – Miután
megfékezték a tűzvészt, a gyámhatóságok kitelepítettek
bennünket. Én tizenöt éves voltam akkor, Bruno tíz.
Elválasztottak bennünket egymástól. Én egy göttingeni
családhoz kerültem. Brunót egy Weimar környéki parasztgazda
vette magához. – A háború után elhatároztam, hogy felkutatom
az öcsémet. A Nemzetközi Vöröskereszt segítségével meg is
találtam. Visszatértünk Hamburgba. Én gondoskodtam róla.
Weimarról sosem akart beszélni. A britek NAAFI-kantinjában
vállaltam munkát, hogy legyen elég pénzünk a megélhetésre.
Nagyon kemény és szűkös évek voltak azok, mint bizonyára ön
is tudja.
McCready bólintott. – Igen, hogyne. És… és sajnálom.
Mrs. Farquarson vállat vont. – Háború volt… 1947-ben
megismerkedtem egy brit őrmesterrel. Robert Farquarsonnak
hívták. Összeházasodtunk és Londonban telepedtünk le. Nyolc
évvel ezelőtt halt meg. Amikor 1948-ban elköltöztünk
Hamburgból, mármint Robert és én, Brunónak bentlakásos
ipari tanulóként sikerült elhelyezkednie egy optikai lencséket
készítő gyárban. Azóta talán ha háromszor vagy négyszer
találkoztam vele. Az utóbbi tíz évben egyszer sem.
– Mindezt elmondta annak az embernek is, aki a
nagykövetségről jött?
– Herr Fietzaunak? Nem, mert nem is érdeklődött Bruno
gyermekkora iránt. Viszont a hölgynek elmondtam.
– Hölgynek?!
– Igen. Alig egy órája távozott. A nyugdíjintézettől jött.
– Nyugdíjintézettől?!
– Igen. Közlése szerint Bruno még mindig az optikai
műveknél dolgozik, mégpedig a würzburgi BKI-nál. Minthogy
azonban a BKI a brit Pilkington Glass leányvállalata, a cég úgy
vélte helyesnek, ha Bruno teljes értékű nyugdíjjogosultsága
megállapítása végett megbízza őt egy részletes életrajz
összeállításával. Miért? Nem is az öcsém cégét képviselte?
– Erős kétségeim vannak. Szerintem a nyugatnémet
rendőrség, megbízottja volt. Gyanítom, hogy ők is Bruno után
szaglásznak, csak éppenséggel nem segítő szándékkal.
 – Ó, sajnálom. Nagyon ostobán viselkedhettem.
– Honnan sejthette volna, Mrs. Farquarson. A hölgy… jól
beszélt angolul?
– Igen, tökéletesen. Talán némi idegen beütéssel. De nem
németesen. Inkább mintha lengyel akcentusa lett volna.
McCreadynek most már nem voltak illúziói afelől, hogy
honnan jöhetett a hölgy. Nyilván se szeri, se száma azoknak,
akik Bruno Morenzra vadásznak, de csak ketten tudhattak a
würzburgi BKI-ról: ő és egy másik csoport. Menni készült.
– Gondolkozzék, kérem, hátha eszébe jut valami, amit
Bruno mesélt arról a háború utáni két évről. Nem él a
környéken valaki, akihez segítségért fordulhatna ilyen válságos
helyzetben? Bárki… ismerős, barát? Akinél megbújhat?
A nő mélyen eltöprengett.
– Egyszer mintha említett volna egy nevet, olyasvalakiét,
aki rendesen bánt vele. Tanítónője volt az általános iskolában.
Fräulein… a fenébe is… Fräulein Neuberg? Nem… inkább
Fräulein Neumann. Igen, ez az. Neumann. No persze,
szerintem ő már régen halott. Idestova negyven éve, hogy
Bruno ott élt.
– Utoljára engedjen meg egy apró kérdést. Mrs. Farquarson.
Ezt a tanítónőt megemlítette annak a hölgynek is, aki állítólag
az üveggyárból jött?
– Nem, dehogyis. Nekem is csak most jutott az eszembe.
Annak a nőnek csupán annyit mondtam, hogy. Bruno
kitelepítettként két évet töltött egy tanyán, Weimar környékén.

Miután visszatért a Century House-ba, McCready

kölcsönkért egy weimari telefonkönyvet a keletnémet
osztályról. Több Neumann is szerepelt a jegyzékben, de csak
egy előtt állt a „Frl” – Fräulein – rövidítés. Nyilván
vénkisasszony. Kizárt, hogy egy tizenévesnek saját lakása és
telefonja legyen – legalábbis Kelet-Németországban.
Bizonyára érett nő, tudós, tanárnő vagy ilyesféle. Így is nagyon
távoli volt az esély, hogy Sam jó helyen tapogatózik.
Megtehette volna azt is, hogy a keletnémet részlegen keresztül
az egyik helybeli ügynököt kéri fel a telefonálásra. Igen ám,
csakhogy a Stasinak mindenütt van füle és szeme. Mindent
lehallgat, mindent lát. Elég csak egy suta kérdés. – Ugye, ön
tanította kisgyerekkorában Bruno Morenzet… mondja csak,
nem bukkant fel mostanában a környéken? –, és már lőttek is
az egésznek. Sam átballagott arra a részlegre, amelyik tökélyre
fejlesztette a személyi okmányok hamisítását.
A British Airwayszel nem volt szerencséje, annál inkább a
Lufthansával. 17.15-kor indult egy gépük Hannoverbe.
Megkérte Denis Gauntot, hogy vigye ki újra a Heathrow-ra.

Olykor a legnagyszerűbb ötletek kimenetele is olyan

bizonytalan, mint a kutya vacsorája. A LOT lengyel
légitársaság menetrend szerinti járatának 15.30-kor kellett
volna felszállnia, hogy Kelet-Berlin érintésével hazarepüljön
Varsóba. Ám amint a pilóta működésbe hozta a fedélzeti
irányító rendszert, kigyulladtak a meghibásodást jelző vörös
lámpák. Csupán az egyik szolenoiddal volt baj, az indulást
mégis több mint két és fél órával elhalasztották emiatt. A
beszálló csarnokban Ludmilla Vanavszkaja időnként
rápillantott az indulási információkat közlő képernyőre,
amelyen most folyamatosan villogott a „műszaki okok miatt
késik” felirat, összeszorított foga között káromkodott egyet,
majd visszatért az olvasnivalójához.

McCready is éppen indulófélben volt, amikor megszólalt a

telefon. Tépelődött, hogy fölvegye-e, aztán úgy döntött, hogy
igen. Úgy illik. Egyébként is lehet, hogy fontos. Edwards volt a
vonalban.
– Sam, én hallottam valamit. Sam, figyelj ide: megtiltom, a
leghatározottabban megtiltom, hogy átmenj Kelet-
Németországba. Világos, amit mondtam?
– Ennél világosabb már nem is lehet, Timothy.
 – Akkor jó. – A főnökhelyettes ezzel lerakta a kagylót.
Gaunt fültanúja volt a beszélgetésnek; tisztán hallotta azt is,
amit Edwards mondott.
McCready egyre jobban kedvelte őt. Alig hat hónapja, hogy
az osztályra került, de máris bebizonyította, hogy gyors
észjárású, megbízható munkatárs – ráadásul a száját is tudja
tartani. Ám miközben ügyesen keresztülverekedte magát a
Hogarth Roundabouton, befurakodva minden kis résbe, amely
a péntek délutáni csúcsforgalom autórengetegében támadt a
Heathrow-ra vezető úton, úgy határozott, hogy ezúttal kinyitja.
– Sam, nagyon jól tudom, hogy volt már részed veszélyben
nem is egyszer, de azért ez mégiscsak más… Feketelistán vagy
a keletnémeteknél, a főnök meg egyenesen megtiltotta, hogy
átmenj.
– Egy dolog megtiltani – válaszolta McCready –, egészen
más megakadályozni.
Miközben keresztülvágott a kettes várócsarnok indulási
oldalának hosszú folyosóján, hogy elérje a Lufthansa hannoveri
járatát, alig két méterre haladt el egy csinos, fiatal nő mellett,
akinek ragyogóan szőke volt a haja és áthatóan kék a szeme.
Sam ügyet sem vetett rá. A nő sem nézett fel a könyvéből,
hogy végigmérje a középmagas, kissé fáradtnak látszó férfit,
ritkuló barna hajával, gyűrött, piszkosszürke esőkabátjában.
McCready gépe időben szállt fel, és helyi idő szerint este
nyolckor rendben meg is érkezett Hannoverbe. Vanavszkaja
őrnagy járata végül is hatkor indult és kilenckor ért földet a
Berlin-Schönefeld légikikötőben. McCready bérelt egy
gépkocsit, és a Goslar környéki erdőségbe hajtott.
Vanavszkajának nem kellett autót bérelnie, őt a KGB
kocsija várta, és a repülőtérről egyenesen a Normannenstrasse
22-be röpítette. Ott viszont kénytelen volt egy órát üldögélni
Otto Voss előszobájában, az ezredest ugyanis az
állambiztonsági miniszter, Erich Mielke hívatta magához.
 McCready Londonból előre értesítette vendéglátóját;
érkezése tehát nem volt váratlan. Házigazdája a bejáratnál
üdvözölte. Maga a ház ötletesen átalakított, kényelmesen
berendezett impozáns vadászlak volt; egy domboldalban bújt
meg, ahonnan nappal csodálatos látvány nyílt a tűlevelű fákkal
sűrűn benőtt völgykatlanra. Most, az esti homályban Goslar
bágyadt fényei pislogtak a távolban: a város hét-nyolc
kilométerre lehetett onnan. Ha még nem sötétedett volna be,
McCready megpillanthatta volna a Goslartól keletre emelkedő
csúcsot, rajta a toronnyal, amelyet könnyen össze lehetett
téveszteni egy magaslessel. De nem az volt. Hanem egy
kilátótorony, amelynek tetejéről, nem éppen vaddisznókra
vadásztak, hanem emberekre – nőkre és férfiakra. McCready
házigazdája szándékosan választotta lakhelyül ezt a környéket.
Oda kívánt visszahúzódni jól megérdemelt öreg napjaira,
ahonnan nap mint nap láthatja a határt – azt a keskeny vonalat,
amelynek szerencséjét és vagyonát köszönhette.
Megváltozott az évek során, ötlött fel McCreadyben,
miközben vendéglátója bekísérte a faborítású nappaliba. A
falakat vaddisznófejek és szarvasagancsok díszítették; a
kőkandallóban vidáman pattogtak a fahasábok, hogy elűzzék a
szeptemberi éjszaka hidegét. A magas hegyekben korán
beköszöntenek a fagyok.
Amióta Sam nem látta, házigazdája derekasan meghízott.
Az egykori vékony, szikár emberke kigömbölyödött. Még
mindig alacsony volt persze és kerek, pirospozsgás arca pedig,
amelyet vattacukorszerű haj keretezett, talán még
ártatlanabbnak tűnt, mint valaha. Amíg valaki a szemébe nem
nézett. Megátalkodott ravaszság és agyafúrtság ült abban a
szempárban; olyan ember tekintete volt, aki túl sokat látott, túl
gyakran volt élet és halál ura; akit arra kényszerített a sors,
hogy szennyvízcsatornákban bujkáljon – és átvészelt minden
megpróbáltatást. Kakas volt a hidegháború szemétdombján, aki
egykoron a berlini alvilág koronázatlan császárának számított.
 Andreas Kurzlinger húsz éven át, 1961-től, amikor is,
felhúzták a berlini Falat, egészen 1981-ig „határjárőr”-ként –
Grenzgängerként – tevékenykedett. Vagyonát a Falnak
köszönhette. Ha valaki 1961 előtt át akart, szökni Nyugatra,
elég volt csak Kelet-Berlinbe utaznia, és onnan egyszerűen
átsétálnia a város nyugati felébe. Aztán azon a bizonyos
éjszakán, 1961. augusztus 12-éről 13-ára virradóan a sötétség
leple alatt helyükre kerültek a hatalmas betontömbök, és
Berlinből kettéosztott város lett. Sokan megpróbáltak átmászni
a Falon; volt, akinek sikerült. Másokat sikoltozások és
ordítozások közepette leráncigáltak és hosszú évekre börtönbe
zártak. Voltak olyanok is, akiket géppisztollyal lekaszaboltak;
rongybábuként lógtak a szögesdróton, míg holttestüket el nem
távolították. Legtöbbjüknek a Falon való átszökés – bárhogyan
végződött is kísérletük – egyszeri vállalkozást jelentett csupán.
Kurzlinger számára azonban, akit addig gengszterként és
feketézőként ismert a berlini alvilág, egy csapásra
foglalkozássá vált.
Embereket csempészett át – pénzért. Vagy személyesen kelt
át a határon (a legkülönfélébb személyi iratokkal és külsővel
álcázva magát), vagy megbízottját küldte el, hogy a tarifában
megállapodjanak. Néhány kuncsaft keletnémet márkában
fizetett – kötegnyi Ostmárkával. Ezekből a pénzekből
Kurzlinger óriási tételekben vásárolta föl azt a három dolgot,
amely egyáltalán minőségi termék volt Kelet-Berlinben:
magyar disznóbőr táskát, cseh klasszikus hanglemezeket és
kubai szivart. Olyan olcsón tudta ezeket beszerezni, hogy a
csempészútvonal kiépítésére fordított tetemes befektetés
ellenére is tekintélyes haszonra tett szert belőlük.
Mások viszont beleegyeztek, hogy ha egyszer átjutnak és
munkát is kapnak, keresetükből fogják nyugati márkában
megtéríteni az általa nyújtott szolgáltatás árát. Páran
megszegték a szavukat. Kurzlinger nagyon precíz ember volt, a
tartozások dolgában is; jogos kintlévőségeinek begyűjtésére
felfogadott néhány tagbaszakadt alvilági alakot.
Egy időben olyan pletykák keringtek róla, miszerint a
nyugati hírszerzésnek dolgozott. Ez a szó klasszikus
értelmében nem volt igaz, bár valóban előfordult, hogy alkalmi
megbízások alapján valakit átszöktetett a határon a CIA vagy a
SIS felkérésére. De hasonlóképpen terjesztették róla azt is,
hogy az SSD és a KGB túlzottan is kesztyűs kézzel bánik vele
– olyannyira, hogy az már gyanús; fölöttébb valószínűtlennek
tűnt azonban ez a vádaskodás, hiszen tengernyi kárt és
veszteséget okozott a keletnémeteknek. Ami persze nem jelenti
azt, hogy nem fizetett le annyi határőrt és kommunista
hivatalnokot, hogy később már maga sem emlékezett a pontos
számukra. Olyan ember hírében állott, aki száz lépésről is
képes kiszimatolni, kit lehet könnyen megvesztegetni.
Noha kedvenc mozgáskörzete mindig is Berlin maradt,
máshol is kiépített csempészútvonalakat, itt-ott a német–német
határ mentén, a Balti-tengertől egészen Csehszlovákiáig.
Amikor pedig tekintélyes vagyon birtokában, megtollasodva
végleg takarodót fújt, úgy döntött, hogy nem Nyugat-
Berlinben, hanem az NSZK-ban telepszik le. A határtól
azonban nem bírt volna teljesen elszakadni. Fenséges kúriájától
alig öt kilométerre húzódott a Harz-hegység csúcsai között
kanyargó határvonal.
– Bizony, Herr McCready, régen láttuk egymást. Mikor is
volt, Sam, öreg barátom?
Háttal állt a kandallónak, rajta bársony szmokingkabát;
igazi, visszavonultan élő úriembernek festett – mi tagadás,
nagyon hosszú utat tett meg azóta, hogy gonosz tekintetű,
elvetemült kamaszként lődörgött Berlin romos utcáin, mígnem
aztán strichelő lányokat kezdett árulni amerikai közkatonáknak
egy-két csomag Lucky Strike-ért.
– Te is visszavonultál?
 – Nem, Andreas, én még mindig munkával keresem a
kenyeremet. Nem vagyok olyan ügyes és okos, mint te.
Kurzlingernek tetszett a bók. Csengetésére inas jelent meg,
tálcán egy üveg száraz moseli bort és kristálypoharakat
egyensúlyozott.
– Akkor hát… – Kurzlinger rövid szünetet tartott, míg a
nemes nedűn visszatükröződő ezerfényű lángnyelveket
bámulta. – …szóval, miben is állhatnék őfelsége nagy hatalmú
kémszolgálatának rendelkezésére?
McCready részletesen kifejtette. Az öregember a tűzre
meredt, ernyedten elmosolyodott, és a fejét ingatta.
– Sam, én már kiszálltam a buliból. Visszavonultam. Így
aztán békén is hagynak. Mindkét oldalról. Tudod, előre
figyelmeztettek, mint ahogy, gondolom, téged is: ha
újrakezdem, utánam jönnek és elkapnak. Villámgyors akció a
határ túloldaláról, hajnal előtt már vissza is térnek. Saját
otthonomban ölnének meg. Komolyan gondolják, nemcsak
üres fenyegetőzés. Te is tudod, hogy temérdek borsot törtem az
orruk alá.
– Tudom.
– Aztán meg az idők kezdenek megváltozni, Sam. Igen,
Berlinben, ott egyszer át tudtalak vinni. Azt sem tagadom,
hogy máshol is, az aláaknázott körzetekben is voltak
szervezetten működő csempészhálózataim. De szép lassan
valamennyit felgöngyölítették. A csatornák bedugultak. Azokat
az aknákat, amelyeket hatástalanítottam, újraélesítették. Az
általam megvesztegetett határőröket áthelyezték más
körzetekbe. De hiszen te is tudod, hogy odaát nem
maradhatnak huzamosabb ideig egy helyen az őrök!
Folyamatosan cserélgetik őket. Az összes kapcsolatom szélnek
eredt. Későn jöttél, Sam.
– Át kell jutnom – szögezte le Sam határozottan, de anélkül,
hogy fölemelte volna a hangját. – Át kell jutnom, mert odaát
van egy emberünk. Beteg, nagyon beteg. És még valami. Ha
vissza tudom hozni, valószínűleg örökre búcsút mondhat
karrierjének a II. ügyosztály vezetője. Aki nem más, mint Otto
Voss ezredes.
Kurzlinger nem mozdult, csak a szemében – gyulladtak
ijesztő, fagyos fények. McCready tudta, hogy évekkel azelőtt
volt egy nagyon jó barátja. Valóban bensőséges volt a viszony
közöttük, talán soha senki nem állt olyan közel Andreashoz,
mint az az ember. A keletnémetek elfogták a Falnál. Később
lábra kaptak olyan hírek, hogy nem is próbált szökni,
ellenkezőleg, mindkét karját a magasba tartva megadta magát.
Voss mégis megölte. Először a két térdét lőtte szét, aztán a
könyökét, majd a vállába eresztett két golyót. Végül a hasába.
Speciális, tompa lövedéket használt.
– Gyere, kész a vacsora. Szeretném, ha megismerkednél a
fiammal – invitálta Kurzlinger.
A jóképű, harminc év körüli, szőke fiatalember, aki az
asztalnál csatlakozott hozzájuk, természetesen nem a fia volt.
Kurzlinger örökbe fogadta. Időnként az öregember
szeretetteljesen, kedvesen rámosolygott, a fiú ilyenkor odaadó,
elragadtatott pillantással viszonozta a gesztust.
– Siegfriedet Keletről szöktettem ki – közölte Kurzlinger
társalgási stílusban. – Mivel se kutyája, se macskája nem volt
ideát, úgy döntöttem, hogy magamhoz veszem.
McCready némán folytatta az evést, érezte, hogy Kurzlinger
még nem fejezte be.
– Hallottál valaha is az Arbeitsgruppe Grenzenről? – nézett
rá Kurzlinger borospohara fölött.
McCready hallott felőle. Határbiztosító Munkacsoport. Az
SSD berkein belül, a római számozású Abteilungok színfala
mögött létezett egy titokzatos egység, amelyet módfelett bizarr
feladatra képeztek ki.
Ha Nyugatra akarta telepíteni valamelyik ügynökét, Markus
Wolf a legtöbb esetben egy harmadik, semleges ország
közbeiktatását választotta; a terepre vezényelt ügynök így
útközben be tudott illeszkedni a „legendába”, az álcázásra
szolgáló fedőtörténetbe. Ám néha előfordult, hogy az SSD –
vagy adott esetben a HVA – illegális, „fekete” küldetésre
dobott át ügynököket a határon. Hogy ezt megtehessék, saját
területükön kellett csapást vágniuk az aláaknázott övezetben. A
leggyakrabban persze az ellenkező irányból, Nyugat felől
hasítottak ki keskeny, az aknamezőn keresztül vivő ösvényt,
hogy kiszöktessék azokat, akik egyébként nem hagyhatták
volna el az országot. Nos, amikor az SSD óhajtott igénybe
venni egy-egy ilyen szökési útvonalat, a feladat végrehajtására
az Arbeitsgruppe Grenzen szakembereit alkalmazták. A
műszakiak általában az éjszaka leple alatt dolgoztak (elvégre a
másik, a nyugatnémet oldalról is éber tekintetek vigyázták a
határsávot): hason csúszva verekedték át magukat a szögesdrót
akadályok alatt, hogy aztán óvatosan, szakavatott kézzel
megtisztítsanak egy keskeny csapást az aknáktól – anélkül
persze, hogy áruló nyomot hagynának maguk után.
Igen ám, de a biztonságot jelentő nyugati oldalig még
keresztül kellett iszkolni egy mintegy kétszáz méter széles,
felszántott mezőn; az igazi szökevényeket általában itt, ebben a
sávban ejtették foglyul az erős fényű reflektorok, kiszolgáltatva
őket a határőrök géppisztolyainak. A nyugati határvonalat
csupán egy drótkerítés jelölte. Az AGG műszakijai lyukat
vágtak rajta, megvárták, míg az ügynök átbújik alatta, s utána
azonnal összefoldozták. Azokon az éjszakákon, amikor saját
emberüket dobták át Nyugatra, a reflektorokat szemérmesen az
ellenkező irányba fordították. A felszántott sávot pedig,
különösen nyár végén, sűrű, magas fű borította. Reggelre az
erős fűszálak maguktól is fölegyenesedtek, eltüntetve a kúszó
emberek nyomát.
Természetesen a határőrség együttműködését előre
biztosították, amikor saját kezdeményezésről volt szó; fordított
esetben, tehát amikor a másik irányból történt a behatolás, az
ellenkezőjére lehetett számítani.
 – Siegfried egykor az AGG alkalmazottja volt – közölte
Kurzlinger. – Amíg nem kezdett el a saját szakállára üzletelni.
A Stasi persze azonnal lezárta az útvonalat. Siegfried, a
barátunknak muszáj volna átjutnia. Tudnál neki segíteni?
McCreadyben felötlött, vajon helyesen ítélte-e meg
házigazdáját. Remélte, hogy igen. Kurzlinger teljes szívből
gyűlölte Vosst, azért, amit a barátjával művelt; márpedig sosem
szabad alábecsülni azt a bánatot, amelyet egy férfi érez
szeretett barátja elvesztése miatt.
Siegfried szemmel láthatóan gondolkodóba esett.
– Hát, valamikor létezett itt egy ösvény – szólalt meg nagy
sokára. – Saját kezűleg vágtam. Mivel a magam számára
készítettem, sosem árultam el senkinek. És végül is másik
útvonalat választottam a szökésre.
– Hol van? – kérdezte mohón Sam.
– Nem messze innen. Bad Sachsa és Ellrich között.
Hozott egy térképet és megmutatta Samnek a Harz déli
lejtőin megbúvó két kis települést: Bad Sachsát nyugatnémet
területen, Ellrichet a keletnémet oldalon.
– Láthatnánk a papírjaidat, Sam? – fordult hozzá Kurzlinger.
McCready átnyújtotta az okmányokat. Siegfried alaposan
szemügyre vette őket.
– Úgy tűnik, rendben vannak – közölte. – De szüksége lesz
vasúti igazolványra is. Nekem van egy. Kölcsönadom, még
érvényes.
– Melyik a legjobb időpont az átkelésre? – kérdezte
McCready.
– Négy óra körül: Mielőtt hajnalodni kezd. A fények akkor a
legtompábbak, a határőrök pedig addigra ellustulnak. Egyre
ritkábban pásztázzák végig reflektorral a felszántott mezőt.
Mindazonáltal szükségünk lesz terepszínű öltözékre, ha mégis
befognának bennünket a fénycsóvák. Az álcaruha megmentheti
az életünket.
A következő órában megvitatták a részleteket.
 – Meg kell értenie, Herr McCready, mindez öt évvel ezelőtt
volt – mutatott rá Siegfried. – Megeshet, hogy nem tudok
ráakadni. Damillal jelöltem meg a csapást. Lehet, hogy már
benőtte a gaz, vagy egyszerűen nem veszem észre. Ha nem
találom meg, vissza kell fordulnunk. Ha úgy vágnánk neki az
aknamezőnek, hogy fogalmunk sincs, hol húzódik az ösvény,
az egyenlő lenne a biztos halállal. Az is előfordulhat, hogy
egykori kollégáim felfedezték a damilt és elaknásították az
útvonalat. Akárhogy is, ha nincs meg, visszajövünk – amíg
még megtehetjük.
– Megértettem – válaszolta McCready. – És igazán nagyon
köszönöm.
Egy óra tájban vágtak neki, Siegfried és McCready,
keresztül a hegyeken; kétórás vezetés, mire a veszélyes,
kacskaringós hegyi utakon célhoz érnek. Kurzlinger a nyitott
ajtóból nézett utánuk, amíg el nem tűntek a sötétben.
– Vigyázz a fiúra – mondta búcsúzóul Samnek. – Értsd meg,
egy másik fiú emléke miatt csinálom ezt az egészet. Akit Voss
elvett tőlem hosszú évekkel ezelőtt.

– Ha sikerül átjutnia – magyarázta Siegfried vezetés közben

–, gyalog tegye meg az utat Nordhausenig. Csupán tíz
kilométer. Kerülje ki Ellrichet. Határőrfalu, és a kutyák
biztosan szagot kapnának. Nordhausenből vonattal menjen
Erfurtig, onnan busszal tovább Weimarba. A vonat is, a busz is
tele lesz munkásokkal.
Csendben, feltűnés nélkül keresztülhajtottak az alvó Bad
Sachsán, és a városka túlsó végében állították le a kocsit.
Siegfried vékony elemlámpát és egy iránytűt vett magához.
Miután megállapította a helyes irányt, a fenyőfák között
kitaposott ösvényen megindult keletnek. McCready szorosan a
nyomában haladt.

Négy órával korábban, Kelet-Berlinben Vanavszkaja

őrnagynak végre sikerült Voss ezredessel beszélnie.
 – A nővére szerint létezik egy hely Weimar környékén, ahol
Morenz esetleg el tudott rejtőzni – közölte.
Elmesélte az egész történetet, miért és hogyan telepítették ki
az árvákat, és hogy hová került Bruno Morenz.
– Egy tanyára? – vonta fel a szemöldökét Voss. – De
melyikre? Több száz gazdaság található azon a vidéken.
– Nevet nem tudott mondani a nő. Csak annyit tett hozzá,
hogy legfeljebb tíz kilométerre lehetett Weimartól. Rajzoljon
egy kört a térképre, ezredes. És riassza a csapatait. Nem kell
hozzá huszonnégy óra, és a keze között lesz a szökevény.
Voss ezredes az Abteilung XIII-at tárcsázta, a Nemzeti
Néphadsereg (NVA) felderítő és biztonsági osztályát. Nem
sokkal később egymás után csörrentek meg a telefonok az
NVA karlshorsti főparancsnokságán, s mielőtt véget ért volna a
nap, katonákkal zsúfolásig megrakott teherautók gördültek az
országúton Weimar irányában.
– A gyűrű létrejött, azon se ki, se be – közölte Voss
éjféltájban. – A csapatok megkezdik a kutatást. Weimarból
haladnak kifelé, egészen a gyűrű vonaláig, szektoronként
fésülve át a terepet. Mindenhová benéznek, mindent
megvizsgálnak… tanyákat, istállókat, szérűket, disznóólakat,
magtárakat. Szívem mélyéből remélem, hogy beigazolódik a
gyanúja, Vanavszkaja őrnagy. Rengeteg embert,
mozgósítottunk.
Még alig szürkült az ég alja, amikor Voss beült az autójába
és rákanyarodott a déli országútra.
– Vanavszkaja vele tartott. Az átfésülési műveletnek
hamarosan meg kell kezdődnie.
 HATODIK FEJEZET
Siegfried hason fekve lapult a fák között és a szemközti
sötét erdősáv szélét tanulmányozta. Háromszáz méternyire
húzódott tőlük, s a keletnémet határt jelölte. McCready mellette
hasalt. Hajnali három volt, szombat.
Öt évvel korábban, ugyanilyen sötétben, mint a mostani,
Siegfried egy jellegzetes, a többinél jóval magasabb fenyőfa
tövéből indult ki, hogy képzeletben megrajzolja az ösvényt; a
nyugati oldalon egy lankás domboldalon felsejlő, fehér
sziklaperemet szemelt ki tájékozódási pontként. Emiatt főtt
most a feje. Keletről nézve ugyanis még a hold sápadt fényénél
vagy a hajnali derengésben is könnyen be lehetett tájolni a
sziklatömböt. Az viszont soha nem jutott volna eszébe, hogy
egyszer még visszafelé is meg kell tennie az utat. A szikla tehát
ott magasodott valahol a fejük fölött, de a fák koronájától az
égvilágon semmit sem láttak. Egyetlen lehetőség kínálkozott
Siegfried számára, hogy megtalálja a keresett pontot: ha kijut a
senki földjének közepére, és onnan néz visszafelé. Amennyire
csak emlékezetéből tellett, megsaccolta a helyet, és
előrenyomult, hogy kúszva megtegye a tízméteres szakaszt,
amely még hátravolt az NSZK területéből. Elérve a
határvonalat, fémvágó ollójával nekilátott, hogy zajtalanul
kettécsippentse a drótkerítés szálait.
A lyuk egy-kettőre elkészült. McCready látta, hogy a fiú
karját felemelve int neki. Szintén kúszva tette meg a rövid
szakaszt. A kerítésnél öt percre megpihent, közben pedig
megfigyelte a keletnémet őrtornyokból világító reflektorok
fénycsóvájának az ívét. Siegfried jól választotta ki az útvonalat
– pontosan két őrtorony közé esett. Külön előnyt jelentett a
számukra, hogy az aknamező túloldalán egyik-másik fenyőfa
derekasan megnyúlt a nyáron, és ágai kiterebélyesedtek.
Samnek feltűnt, hogy az egyik reflektor fénysugarát –
legalábbis egy szakaszon – az újonnan nőtt hajtások
megakadályozták abban, hogy behatoljon a koronák alá. Ősszel
majd nyilván újra lenyesegetik az ágakat, de most még
árnyékot vetettek, az éles fényáradatban.
A másik reflektor sugarát éppenséggel nem gátolta volna
semmi, hogy beterítse tervezett útvonalukat, de kezelője vagy
elfáradhatott, vagy csak unta már rettenetesen a szolgálatot,
mindenesetre hosszú percekre sötétbe borult a táj. Amikor
pedig újra felvillant a vakító fénycsóva, mindig az ellenkező
irányban kezdte pásztázni a határsávot. Aztán lassan,
fokozatosan haladt feléjük, majd hirtelen kihunyt. Vagyis ha az
őrszem nem változtat a módszerén, a fényszóró
bekapcsolásától lesz néhány másodpercük, hogy fedezékbe
húzódjanak, mielőtt rájuk vetülne a fény.
Siegfried behúzta a fejét, és keresztülbújt a lyukon.
McCready követte, maga után húzva jutazsákját. A német fiú
megvárta, majd sorra visszahajtogatta és helyére illesztette a
drótokat. A körülnyisszantott lyukat csak egészen közelről
lehetett észrevenni, de az őrök rendszerint csak akkor
merészkedtek a kerítés közelébe, ha már amúgy is felfedezték a
behatolást vagy a szökést. Az aknamezőért ők sem lelkesedtek
igazán.
Csábító volt a kísértés, hogy futva tegyék meg azt a kétszáz
métert, keresztül a felszántott sávon, amelyen most
végeláthatatlan fűtenger hullámozott; itt-ott, apró szigetként,
magasra nőtt lósóska, bogáncs és csalán kókadozott ernyedten
a fűcsomók között. Csakhogy keresztül-kasul a mezőn
riasztókhoz csatlakoztatott buktató drótvezetékeket feszítettek
ki a keletnémetek. Biztonságosabb volt a kúszás. Kúszni
kezdtek hát. Nagyjából a sáv felétől már fedve voltak a bal
oldali őrtorony fényszórójának csóvájától. Hirtelen éles fény
hasított az éjszakába: a jobb oldali reflektor felvillant.
Mindketten kővé dermedtek, arccal a földre borultak. Zöld
álcaruhát viseltek, arcukat és kezüket-feketére mázolták,
Siegfried cipőpasztával, McCready égetett parafával, amit
könnyebben le tud majd törölni odaát.
A fénycsóva átcsapott a fejük fölött, tétován megremegett,
aztán visszaindult és kihunyt. Tovább kúsztak. Tíz méterrel
távolabb Siegfried buktató drótakadályba ütközött, és intett
McCreadynek, hogy vigyázzon. Kikerülték. További negyven
méter, és elérték az aknamező szélét. A bogáncs és a fű itt már
derékmagasságig ért. Aknamezőt nem szokás fölszántani.
A német megfordult és arrafelé nézett, ahonnan jöttek.
Magasan a fák teteje fölött, a fenyőerdő sötétjétől jól
elkülöníthetően, McCreadynek is szinte azonnal feltűnt a
sejtelmes, szürkésfehér folt. Siegfried most ismét hátrafordult,
és megkereste a sziklával szemközti óriásfenyőt. Jobb kézre
volt tőlük, derékszögben vagy tíz méterre. Siegfried lehasalt, és
az aknamező szélén újra kúszni kezdett. Tíz méter megtétele
után finoman körbetapogatta a talajt. Két perc sem telt el, és
McCready fülét megütötte a megkönnyebbülés diadalittas
sóhaja. Két ujja közé csippentve Siegfried vékony
horgászzsinórt emelt föl a földről. Gyengéden megrántotta. Ha
a damil enged, az akciót le kell fújniuk. Ám a zsinór
megfeszült.
– Kövesse a zsinórt – suttogta a fiú. – Keresztülvezet az
aknamezőn, egyenesen a drótkerítés alatti alagúthoz. Legyen
óvatos, az ösvény alig szélesebb fél méternél. Mikorra tervezi a
visszautat?
– Huszonnégy óra múlva. Vagy negyvennyolc. Ha akkor
sem jönnék, felejtsenek el. Akkor már soha többé nem fogok
visszatérni. Az óriásfenyő tövéből jelzek majd az
elemlámpával. A lyukat hagyja nyitva.
Sam laposkúszásban vágott neki az aknamezőnek. Feje
búbja nagy néha kibukkant a magas fű és gaz közül. Siegfried
megvárta, míg a reflektorok fényárja végigömlik a tájon, majd
a sötétben visszalopakodott a nyugati oldalra. McCready a
vékony damil nyomát követve egyre gyorsabban haladt előre.
Időnként megpihent, és ilyenkor ellenőrizte, feszes-e még a
zsinór. Tisztában volt vele, hogy szabad szemmel nem lehet
észrevenni az aknákat. A határsávba nem nagyméretű
tányéraknákat telepítettek, amelyek egy teherautót is képesek a
levegőbe röpíteni, hanem viszonylag kicsiny, plasztikból
készült gyalogsági aknákat, amelyeket a fémdetektorok nem
észlelnek, hiába próbálkoztak velük nemegyszer az illegális
határátlépők. Az aknák a föld alá voltak rejtve, és nyomásra
működtek. Egy róka vagy nyúl súlyától még nem robbantak, de
az emberi testre már reagáltak. Robbanóerejük képes volt
leszakítani az ember lábát, kiontani a beleit, szétroncsolni a
mellkasát. Nem mindig öltek azonnal. Gyakran előfordult,
hogy a sérült szökevény egész éjszaka ott üvöltözött és
vonaglott fájdalmában az aknamező közepén, míg ki nem
világosodott, amikor is az őrök az AGG embereinek
segítségével kivonszolták a megnyomorított testet a veszélyes
zónából.
McCready felfigyelt az aknamező szélét jelző, karikába
csavarodó pengés drótra. A horgászzsinór egy mélyedéshez
vezette. Hátára feküdt a vájatban. A jutazsákkal befedte a
kiálló, borotvaéles pengéket, karjával felnyomta a drótakadályt,
majd sarkát kitámasztva előretuszkolta magát.
Csigalassúsággal, szinte centiméterenként haladt. Ahogy a
hátán csúszott, közvetlenül a feje fölött meg-megcsillantak a
kiélezett, félelmetes pengék: sokkal ijesztőbb látványt
nyújtottak az egyszerű szögesdrótnál. Iszonytató kínokat kellett
elszenvednie annak, aki fennakadt rajtuk.
A drótakadály körülbelül tíz méter széles és vagy két méter
magas lehetett. Miután keservesen átverekedte magát az
alagúton, a másik, a keleti oldalon felfedezte, hogy a damil
tulajdonképpen egy parányi pöcökhöz van erősítve, amely
viszont már majdnem teljesen kilazult és veszélyesen kiállt a
földből. Még egy rántás, és tövig kiszakadt volna, szabadjára
engedve a zsinórt. Akkor Samnek vissza kellett volna
fordulnia. A pöcköt egy maroknyi tűlevéllel befedte – az
óriásfenyő alapján tájékozódva igyekezett fejébe vésni pontos
helyét –, majd iránytűjét előhúzva folytatta a kúszást.
Kisvártatva kilencven fokban elkanyarodott, és pár méter
után rábukkant a csapásra. Kibújt az álcaruhájából, a
kezeslábast az iránytűje köré csavarta. Hóna alá csapva az
összekötött csomagot, tíz méternyire behatolt a fenyőfák közé,
ahol a ruhát elrejtette az avarban. Ha otthagyja az ösvény
mellett, az arra kószáló őrkutyák esetleg szimatot kapnak. A
csapás szélén, nagyjából fejmagasságban kettéroppantott egy
vékony ágacskát, úgy rendezve, hogy egy keskeny
háncsrétegen lógjon csupán. Másnak biztosan nem szúr szemet,
de ő tudni fogja, hogy hol keresse.
Ha majd visszafelé jön, elég lesz, ha megkeresi az ösvény
bejáratát, a törött ágat, és akkor már gyerekjáték lesz
megtalálni a ruhát és az iránytűt. Aztán 90 fokos szögben
megfordul, és máris szembe találja magát az óriásfenyővel.
Most viszont keletnek tartott. Útközben szeme lázasan
dolgozott, igyekezett emlékezetébe vésni minden apró jelet –
kidőlt fenyőt, korhadt fatörzset, éles kanyarokat, furcsa alakú
sziklát. Körülbelül egy mérföldet tehetett meg a fák között,
amikor kiért egy földútra. A távolban feltűnt Ellrich lutheránus
templomának a tornya.
Siegfried tanácsának megfelelően messze elkerülte a
települést. Érett búzamezőkön vágott keresztül, és mintegy öt
kilométeres gyaloglás után a Nordhausenbe vivő országút
szélén találta magát. Még csak hajnali öt óra volt. Az út mentén
haladt tovább, ugrásra készen, hogy alábukjék és –
meglapuljon az árokban, ha bármelyik irányból motorzajt
hallana. Reménye szerint valamivel odébb már nem fog
feltűnést kelteni vastag, kétsoros zubbonyában,
kordnadrágjában, csizmájában és szemébe húzott sildes
sapkájában, hiszen a keletnémet gazdák zöme hasonló
öltözéket visel. De errefelé még, ebben a viszonylag szűk kis
közösségben az emberek egytől egyig ismerik egymást. Semmi
szükségét nem érezte, hogy valaki elkezdjen kérdezősködni,
hová s merre igyekszik – arról már nem is beszélve, hogy
honnan a csudából csöppent oda. Hiszen arrafelé, ahonnan jött,
csupán egyetlen település fekszik – Ellrich. Azon túl már csak
a határ van.
Valamivel Nordhausen előtt kegyes volt hozzá a sors. Egy
sötétbe borult ház cölöpkerítése mellett fának támasztott bicikli
árválkodott. Rozsdás volt ugyan, de használható. Sam felmérte
a kockázatot. Oda lyukadt ki, hogy megéri a veszélyt, ha
eltűnte után legalább még harminc percig nem fedezik fel a
lopást. Megragadta a kerékpár kormányát, nesztelenül eltolta
vagy száz méterre, ott felpattant a nyergébe és taposni kezdte a
pedált. A vasútállomásra hajtott. Öt perc múlva hat óra. Még
egy negyedóra, és az erfurti vonatnak be kell futnia.
A peronon pár tucat munkáskülsejű férfi lézengett. Sam
jegyet váltott a pénztárnál, és elvegyült a többiek közé. A
személyvonat – ősrégi, nagyokat fújtató gőzmozdony vontatta
szerelvény – hajszálpontosan gördült be az állomásra. Mivel
hozzá volt szokva a British Rail helyi járatainak szeszélyeihez,
a dolog kellemesen érintette. Miután kerékpárját poggyászként
feladta, elfoglalta helyét a fapados fülkében. A vonat pár
helyen megállt – Sonderhausen, Greussen, Straussfurt –,
mielőtt 6.41-kor bepöfögött volna az erfurti pályaudvarra.
Kiváltotta biciklijét és keresztülvágott a város kihalt utcáin.
Szaporán taposta a pedált, hogy minél előbb kiérjen a
Weimarba vezető 7-es út elágazásához.
Fél nyolc tájban, amikor már maga mögött hagyta Erfurtot
és nagy bőszen kelet felé karikázott az országúton, egy traktor
eredt a nyomába. Lapos utánfutót vontatott, a kormánykeréknél
öreg parasztember trónolt. Cukorrépát szállított a városba, de
azonnal fordult is vissza, hogy mielőbb hazaérjen a tanyájára.
Lassított, megállt.
 – Steig mal auf! – kiáltott oda Samnek a koromfekete füstöt
okádó, akadozva, prüszkölve ziháló motor éktelen csattogásától
mit sem zavartatva. McCready hajlongva hálálkodott, biciklijét
feldobta a lapos utánfutóra, aztán ő maga is felkapaszkodott az
öreg mellé. A traktor zörgése elnyomott minden más zajt, ők
sem tudtak szóba elegyedni egymással. Aminek McCready
mellesleg örült is, hiszen hiába beszélt folyékonyan németül, az
alsó-thüringiai kiejtést sosem volt alkalma begyakorolni. Az
öregember boldogságához sem hiányzott a sok beszéd,
elégedetten rágta üres pipáját. Tíz kilométerrel Weimar előtt
McCready megpillantotta a katonák sorfalát.
Teljes szélességében lezárták az utat, sőt kétoldalt, a
szántóföldre benyúlva is csatasorba fejlődtek. A
kukoricaszárak közé behatoló napsugarak megcsillantak
egyikük-másikuk acélsisakján. Jobbra feltűnt egy keresztbe
leágazó földút. McCready arra fordította a tekintetét. A
kukoricás szélén, ameddig csak a szem ellátott, katonák
őrködtek láncot alkotva, arccal Weimar felé, tíz méteres
távolságra egymástól. A traktoros gazda fékezett és a tragacs
döcögve megállt a barikád előtt. Egy őrmester üvöltve
ráparancsolt, hogy állítsa le a motort. A gazda valamit
visszakiabált; McCready sejtése szerint olyasfélét ordítozhatott,
hogy ha egyszer kikapcsolja, az istennek többé be nem indul a
motor. S akkor mi lesz, legények, talán bizony megtoljátok a
tragacsot? Az őrmester egy darabig latolgatta a dolgot, aztán
rándított egyet a vállán, és az öreg papírjait kérte. Tüzetesen
megvizsgálta, majd visszanyújtotta őket. Arrafelé fordult, ahol
McCready kuporgott.
– Papiere! – mondta. McCready odaadta a személyi
igazolványát. Az okmány szerint Martin Hahnnak hívták, és
egy tanyán dolgozott. A személyit a weimari közigazgatási
központban állították ki. A fiatal őrmester, aki északról,
Schwerin városából származott, fintorogva elhúzta az orrát.
– Mit vitt ez a járgány?
 – Cukorrépát – válaszolta McCready. Mivel senki sem
kérdezte, esze ágában sem volt önként közölni, hogy ő csak
potyautas, nem pedig napszámos.
A katona visszaadta Sam iratait, és intett, hogy mehetnek
tovább. Annál is inkább, mert Weimar irányából
érdekesebbnek ígérkező teherautó közeledett feléjük. A
parancsuk úgy szólt, hogy főképpen azokra kell ügyelniük,
akik a gyűrűből kifelé igyekeznek, őszes hajuk és Rajna vidéki
kiejtésük van; ócska traktorok nemigen érdekelték hát őket. Az
öreg úgy hat kilométerrel odébb lekanyarodott az útról és
behúzta a kéziféket. McCready leugrott a földre, biciklijét
leemelte a platóról, köszönetet intett a gazdának, és
bekarikázott a városba.
Lassan feltünedeztek az első házak. Sam igyekezett
szorosan a járdaszegély mellett hajtani, nehogy valamelyik
leponyvázott katonai teherautó kerekei alá sodródjék. A
végtelennek tűnő kocsioszlop csak úgy ontotta magából a
Nemzeti Néphadsereg, az NVA zöldes-szürke egyenruhájú
katonáit. Itt-ott felvillant a Népi Rendőrség, a VOPO fénylő
zöld uniformisa is. Az utcasarkokon kíváncsi járókelők
verődtek össze, és az egymás után érkező teherautókat
bámulták. Egyikük katonai hadgyakorlatot sejtett a nagy
kivonulás mögött; a többiek helyeslően bólogattak. A
katonaságnál tagadhatatlanul szoktak hadgyakorlatokat
rendezni. Normális dolog. Leszámítva azt a csekélységet, hogy
általában nem egy város központjában manővereznek a
csapatok.
McCready kétségtelenül hasznát tudta volna venni egy
várostérképnek, de nem merte megkockáztatni, hogy azzal a
kezében lássák lófrálni. Végtére is nem turista. Egyébként is,
indulás előtt kölcsönkért egy részletes térképet a keletnémet
osztályról, és miközben Hannoverbe repült, kellő alapossággal
emlékezetébe véste az útvonalat. Tudta, hogy az
Erfurterstrassén érkezett a városba. Ezen kellett végigmennie,
hogy elérje az óvárost; a Nemzeti Színház épületéről könnyen
felismerte a környéket. Az aszfaltutat itt macskakövek váltották
fel. Balra bekanyarodott a Heinrich Heine utcába, azon haladt a
Karl Marx Platz felé. A téren leszállt a biciklijéről, és maga
előtt tolta. Amerre csak nézett, VOPO-járőrkocsik
száguldoztak a szélrózsa minden irányába.
A Rathenau Platzra érve körbefordult, hogy merről nyílhat a
Brennerstrasse. A tér másik oldaláról. Amennyire fel tudta
idézni, jobb kézre kell lennie a Bockstrassénak. Valóban. A
tizennégyes ház régi volt és roskatag, lerítt róla, hogy hosszú
ideje renoválásra szorulna – mint még oly sok minden Genosse
Honecker „paradicsomában”. A külső vakolat hullott, a falak
omladoztak, a kapucsengők alatti névtáblák kifakultak. A 3.
számú lakás tulajdonosának a nevét nagy nehezen mégis
kibetűzte: Neumann. Biciklijét betolta a kapu alá, ott
nekitámasztotta a falnak, majd megindult a lépcsőn.
Emeletenként két-két lakás volt a házban. A 3. lakás az első
emeleten helyezkedett el. Sapkáját kezében szorongatva, vastag
zubbonyát kisimítva becsengetett. Ez tíz perccel kilenc előtt
történt.
Bent senki sem mozdult. Teltek-múltak a súlyos
másodpercek. Aztán hirtelen távoli, halk csoszogás ütötte meg
a fülét, és az ajtó lassan kinyílt. Fräulein Neumann nagyon öreg
volt már; fekete ruhás alakját hófehér haj koronázta, járás
közben mindkét kezével botra támaszkodott. McCready úgy
becsülte, hogy közel járhat a kilencvenhez. Az öreg hölgy
ráemelte a szemét, és megkérdezte: – Tessék! Mit óhajt?
Sam szélesen elmosolyodott, mintha csak feltörő emlékei
alapján végre felismerné a régen keresett személyt.
– Igen, ön az, Neumann kisasszony. Megváltozott az évek
során. Persze, mint mindannyian. Nem emlékezhet rám. Martin
Hahn vagyok. Negyven évvel ezelőtt engem is tanított az
általános iskolában.
 Az öreg hölgy kutató pillantással végigmérte. Okos, kék
szeme élénken leste aranykeretes szemüvege mögül.
– Éppen errefelé volt dolgom. Máskülönben berlini vagyok,
a fővárosban lakom. Eszembe jutott, hogy ön talán még mindig
itt él. A nevét megtaláltam a telefonkönyvben, így hát
szerencsét próbáltam. Bejöhetek?
Neumann kisasszony félrehúzódott és beengedte. A hallban
homály volt és dohszag. A hölgy ment elöl, reumás lábait
kínkeservesen vonszolta. A nappali ablakai az utcára néztek.
Sam megvárta, míg Neumann kisasszony helyet foglal, aztán ő
is letelepedett.
– Szóval, valamikor tanítottam magát a Heinrich Heine utcai
általános iskolában? Mikor is volt az?
– Hát… valamikor ’43-ban vagy ’44-ben lehetett. A
házunkat lebombázták Berlinben, és több gyerekkel együtt
engem is evakuáltak. Igen, ’44 nyarán történhetett. Egy
osztályba jártam… á, ezek a fránya nevek… igen, Bruno
Morenzre emlékszem. Egy padban ültünk.
Az öregasszony mereven Samre bámult, majd nehézkesen
feltápászkodott. Sam követte a példáját. A hölgy az ablakhoz
csoszogott és lenézett az utcára. Egy VOPO-sokkal megrakott
teherautó robogott el alattuk. A rendőrök kétoldalt, szorosan
egymás mellett ültek, derékszíjukon magyar gyártmányú AP9-
es pisztoly lógott bőrtáskában.
– Egyenruhák… folyton ezek az egyenruhák – jegyezte meg
halkan Neumann kisasszony, mintha csak magához beszélne. –
Először a nácik, most meg a kommunisták. Akkor a Gestapo,
ma az SSD. Ó, Németország, mit vétettünk, hogy ilyen átok ül
rajtunk?
Elfordult az ablaktól.
– Ön angol, ugye? Kérem, foglaljon helyet.
McCready boldogan engedelmeskedett. Rádöbbent, hogy
előrehaladott kora ellenére a hölgy esze vág, mint a borotva.
 – Miért állít rólam ilyen rendkívüli dolgot? – kérdezte. Sam
felháborodást színlelve. Indulatos viselkedése, a legcsekélyebb
hatást sem gyakorolta Neumann kisasszonyra.
– Három okból kifolyólag. Először is, minden egyes
gyerekre emlékszem, akit a háború alatt vagy közvetlenül utána
tanítottam. Martin Hahn nevű nem volt közöttük. Másodszor,
tudnia kellett volna, hogy az iskola nem lehetett a Heinrich
Heine Strassén. Ugyanis Heine zsidó volt, ezért a nácik minden
épületről és utcatábláról eltávolították a nevét.
McCready legszívesebben orrba vágta volna magát.
Csakugyan emlékeznie kellett volna rá, hogy a németek egyik
legnagyobb költőjének, Heinének a neve csak a háború után
nyerte vissza ragyogását Az öreg hölgy jól beugratta.
– Ha segítségért kiált, ha sikoltozni kezd, bántalmazni akkor
sem fogom – mondta csendesen. – De értem fognak jönni és
elvisznek, hogy megöljenek. A választás az öné.
A hölgy visszacsoszogott karosszékéhez és beleereszkedett.
Mint ahogy idős emberekkel gyakran megesik, emlékezetének
mélyéről rég kifakult, de sosem felejtett emléktöredékek
buktak a felszínre. – 1934-ben a berlini Humboldt Egyetem
professzora voltam… A legfiatalabb és az egyetlen női
professzor. A nácik akkoriban ragadták magukhoz a hatalmat.
Gyűlöltem és megvetettem őket. Nem csináltam titkot belőle.
Gondolom, kizárólag a vak szerencsének köszönhetem, hogy
nem hurcoltak el később valamelyik haláltáborba. Elnézően
bántak velem. Büntetésből csupán ideküldtek, hogy a
parasztgyerekeket tanítsam az általános iskolában. A háború
után sem mentem vissza a Humboldtra. Részben azért, mert
úgy gondoltam, hogy az itteni szegény gyerekeknek is van
annyi joguk a tudás megszerzésére, mint az elkényeztetett
fővárosiaknak: nem tagadhattam meg hát tőlük a segítségemet.
Részben pedig azért, mert nem voltam hajlandó a hazugságok,
kommunista verzióját sem terjeszteni. Tehát nyugodt lehet
afelől, kém úr, hogy nem fogom riasztani a rendőrséget.
 – És ha mégis a kezükre kerülök, és elárulok mindent, amit
most hallottam?
Neumann kisasszony most először mosolyodott el.
– Nézze, fiatalember, ha valaki már nyolcvannyolc éves,
nemigen tudnak vele olyasmit tenni, amit a jó Isten ne végezne
el magától is hamarosan. Miért jött ide?
– Bruno Morenz miatt. Emlékszik rá?
– Ó, hogyne. Bajban van?
– Igen, Fräulein, nagyon nagy bajban. Valahol itt bujkálhat a
környéken. Én küldtem ide, egy megbízást teljesített.
Összeroppant. Idegileg teljesen kikészült. Valószínűleg a
közelben rejtőzködik. Segítségre van szüksége.
– Ez a rengeteg rendőr, a katonák… mind őt keresik?
– Igen. Ha előttük bukkanok Bruno nyomára, talán tudok
rajta segíteni. Visszaszöktetni Nyugatra.
– Mit vár tőlem?
– Fölkerestem Bruno Londonban élő nővérét. Azt mondta,
hogy az öccse csak nagyon szűkszavúan nyilatkozott az itt
töltött két évéről. Csupán annyit közölt vele, hogy roppant
boldogtalannak érezte magát, és egyetlen jóakarójának
általános iskolai tanítónőjét, vagyis önt tekintette.
Neumann kisasszony előre-hátra, ingatta magát, de egy
darabig nem szólt semmit.
– Szegény Bruno! Mindig-olyan félénk, olyan riadt volt.
Rettegett a fájdalomtól, félelemmel töltötte el a hangos szó is.
– De miért félt annyira, Neumann kisasszony?
– Szociáldemokrata elveket valló családban született
Hamburgban. Az apja elpusztult a nagy bombázásban, de
halála előtt bizonyára tett egy-két keresetlen megjegyzést
Hitlerről. Brunót is kitelepítették. Egy tanyára került. A gazda
durva, iszákos ember hírében állott. Az már csak a ráadás,
hogy velejéig romlott, megszállott náci is volt. Bruno valamit
kikottyanthatott előtte, amit az apjától hallott. Az az elvakult
ember lekapta a nadrágszíját, és szitkozódva véresre verte.
Utána még sokszor előfordult, hogy valósággal szíjat hasított a
hátából. Amikor csak tudott, Bruno elmenekült előle.
– Hová bújt ilyenkor, kisasszony? Kérem, meg tudná
mondani?
– A csűrbe. Egyszer meg is mutatta nekem. Amikor
ellátogattam a tanyára, hogy beszéljek a gazda fejével.
Emlékszem, messze a háztól és a többi melléképülettől, túl a
lucernáson, ott állt a rozoga épület. Bruno az ott felhalmozott
szénába fúrt egy lyukat. Ha a gazda őrjöngeni kezdett, gyorsan
bebújt a kazalba, és megvárta, amíg le nem dönti lábáról a
részegség.
– Pontosan hol található ez a farm?
– A gazdaságot Marionhainnak hívták. Azt hiszem, még
megvan. Négy tanya tartozott hozzá. Persze, egyik sem
kerülhette, el a kollektivizálást. Ober- és Nieder Grünstedt
között fekszik félúton, nagyjából egyenlő távolságra a két
falutól. Induljon el az erfurti országúton. Hat kilométerre a
város szélétől, bal kézre látni fog egy dűlőt, azon menjen
tovább. Talál majd egy táblát is. A tanyát valamikor Müller-
portaként emlegették, de gondolom, azóta megváltozott a neve.
Sőt valószínűleg már csak egy számmal jelölik. De ha valóban
áll még a tanya, könnyen megtalálhatja a csűrt. Kétszáz méterre
lehet a többi épülettől, a kaszáló túlsó végében. Gondolja, hogy
tud Brunón segíteni?
McCready felállt.
– Ha a nyomára bukkanok, minden erőmmel azon leszek,
hogy segítsek neki. Ha kell, erre akár meg is, esküszöm. És
köszönöm az útbaigazítást.
Az ajtó felé indult.
– Az előbb azt mondta, három oka is volt rá, hogy angolnak
higgyen. Csak kettőt említett – szólt vissza a küszöbről.
– Ja, igen. Gazdaembernek van öltözve, mégis azt állította
magáról, hogy a fővárosban él. Berlinben nincsenek tanyák.
Tehát kémkedni jött. Vagy nekik dolgozik… – fejével az ablak
felé intett: az utcáról felszűrődött a teherautók tompa
dübörgése –, vagy a másik oldalnak.
– És ha valóban az SSD ügynöke volnék?
Az öregasszony megint elmosolyodott.
– Nem, Mr. Angol, az nem lehet – válaszolta szelíden. –
Mindmáig tisztán emlékszem azokra a brit tisztekre, akikkel
1945-ben találkoztam, mielőtt bejöttek volna az oroszok. Ön
túlontúl udvarias, hogy másnak vélhessem.

A mellékút valóban ott ágazott le, ahol az idős hölgy

mondta. A 7-es út és az E40-es autósztráda között elterülő,
zsíros, termékeny szántóföldek között kanyargott. Egy
helységnévtábla tűnt föl Sam előtt: OBER GRÜNSTEDT.
Talán ha másfél kilométert haladhatott a dűlőn, amikor az út
kettéágazott. Balra Nieder Grünstedtbe lehetett eljutni. A
települést zöld egyenruhások karéja zárta körül. A
kereszteződésen túl, a földút mindkét oldalán kukoricatáblák
terültek el. Még nem takarították be a termést; a kukoricaszárak
csaknem kétméteres magasságban bólogattak bajuszos, sárgálló
fejükkel. Sam mélyen a kormányra hajolt és jobbra
kanyarodott. Nem sokkal Ober Grünstedt előtt szemébe tűnt
egy még keskenyebb csapás. Lefékezett. Úgy ötszáz méterre
tőle, a dűlő mentén néhány épület – lakóház és pajta – állt egy
csokorban: meredeken lejtő cseréptetőikkel és hivalkodó
tornyaikkal magukon viselték a jellegzetes thüringiai építkezési
mód stílusjegyeit; magas és széles ajtajuk arra szolgált, hogy
kongó gyomrukba beférjenek a hatalmas szénabálák. Nyilván
ez Marionhain.
Sam nem mert keresztülhajtani a gazdaságon. Véletlenül is
lődöröghet arrafelé néhány csellengő aratómunkás: rögtön
kiszúrnák, hogy nem odavalósi. A kerékpárt elrejtette a
kukoricásban és közelebb lopódzott. Fölmászott egy kerítésre,
hogy jobban lásson. Jobb felé egy különálló, magas csűrt vett
észre. Téglából és szurokkal bevont palánkokból építették. Sam
leugrott a kerítés tetejéről, és a kukoricásban a csűr felé osont.
Szeme sarkából látta, hogy a távolból – Nieder Grünstedt
irányából – megindul arrafelé a katonák zöld egyenruhás sora.

Dr. Lothar Herrmann-nak szintén sok dolga akadt aznap

reggel. Londonba küldött sürgős üzenetére Fietzau válaszolt
ugyan, de az általa megszerzett információ tapodtat sem
mozdította elő a nyomozás ügyét. Bruno Morenznek nyoma
veszett, mintha a föld nyelte volna el. Lothar Herrmann
rendszerint nem dolgozott szombatonként, de most úgy vélte,
muszáj valamivel elfoglalnia magát, hogy elűzze komor
gondolatait. Előző nap a főigazgatóval vacsorázott.
Kellemetlen este volt. Megfeküdte a gyomrát.
A hahnwaldi kettős gyilkosság miatt még senkit sem vettek
őrizetbe. A rendőrség még csak körözést sem adott ki bizonyos
személyek ellen, akiket a merénylet ügyében óhajtott volna
kihallgatni. Láthatóan kemény falba ütköztek. A falat két
pisztolygolyó és egy bizonyos ujjlenyomat alkotta.
Az utóbbi napokban több köztiszteletben álló személyt
kerestek fel diszkréten a rendőrség emberei mind a magán-,
mind az állami szektorban. Ezek a beszélgetések fölöttébb
kínos helyzetbe hozták a meglátogatott személyiségeket.
Becsületükre legyen mondva, a kellemetlenségek ellenére
bizonyos határokon belül mégis együttműködtek a nyomozó
hatósággal. Engedték, hogy ujjlenyomatokat vegyenek tőlük,
fegyvereiket kipróbálás végett készségesen beszolgáltatták,
alibijük igazolására bizalmas adatokat közöltek. Az eredmény
– semmi.
A főigazgató megértő és sajnálkozó volt, de egyúttal
hajthatatlan. A Szolgálat már túl régóta zárkózik el mindenféle
együttműködéstől. Nincs más választása, mint hogy hétfőn
meghallgatást kér a kancellári hivatal államtitkárától, aki
politikai szinten viseli a felelősséget a BND ügyeiért, és
részletesen tájékoztatja a fejleményekről. A beszélgetés
mindennek, ígérkezik, csak felhőtlennek nem, és ő, a
főigazgató, egyáltalán nem repes a boldogságtól. Sőt.
 Herrmann felütötte az előtte fekvő vastag dosszié fedelét; a
szerdától péntekig terjedő időszak határ menti rádióüzeneteinek
gyűjteményét tartalmazta. Rögtön a szemébe ötlött a
szokatlanul nagymértékben megnövekedett rádiós hírforgalom.
Mintha az összes közrendőr megőrült volna a jénai körzetben.
Aztán az üzenetek között böngészve hirtelen felfigyelt egy
VOPO-járőrkocsi és a jénai kapitányság között lezajlott
beszélgetésre: „…tagbaszakadt, őszes hajú, Rajna vidéki
kiejtéssel beszél…” Herrmann megmerevedett. Agya rejtekén
megszólalt egy kis harang.
Egy alkalmazott lépett be az ajtón, és vékony papírlapot tett
elébe. Ha a Herr Doktor úgy döntött, hogy szombat délelőtt is
dolgozik, ám miért ne kapná meg tüstént a folyamatosan
beérkező jelentéseket? Az iratmásolaton a belbiztonsági
szolgálat, a BfV rövid, kiegészítő üzenete volt olvasható.
Csupán annyi állt benne, hogy a hannoveri repülőtéren a BfV
éles szemű ügynöke kiszúrt egy ismerős alakot, aki Maitland
néven szerepelt a. Londonból érkezett járat utaslistáján. Lévén
elővigyázatos és körültekintő ügynök, a BfV embere kutatni
kezdett az aktái között, és rövidesen megállapította az illető
személyazonosságát. Az eredményt haladéktalanul továbbította
a kölni alközpontnak. Az információ onnan Pullachba
vándorolt. A Maitland nevű utas azonos Mr. Samuel
McCreadyvel.
Herrmann őszintén felháborodott. Nincs annál
udvariatlanabb dolog, mint ha egy szövetséges NATO-állam
társszervezetének magas rangú tisztségviselője minden előzetes
figyelmeztetés nélkül lépi át az ország határát. Mi több,
különös… szerfölött különös. Hacsak… Egymás mellé
helyezte a jénai rádióbeszélgetés és a hannoveri távirat
másolatát. Nem, nem, erre azért csak nem mer vetemedni,
próbálta magába sulykolni, de az ösztöne egyre azt súgta neki:
mi az hogy, már hogyne merne! Herrmann felkapta a telefont
és elhadarta az utasításait.
 McCready kidugta fejét a kukoricásból és óvatosan
körülkémlelt. Sehol senki. Pár méterre volt csak a csűrtől.
Villámgyorsan keresztülvágott a fűvel benőtt kis tisztáson. A
berozsdásodott zsanérok megcsikordultak, amint résnyire tárta
az ajtót. Az oldalpalánkok résein beszűrődő napsugarak
tömbökre szabdalták a csűrre boruló sötétséget; a vékony,
aranyló fénycsíkokban csillámló porszemek táncoltak,
elkorhadt hordók, szekérmaradványok, ősrégi lószerszámok és
rozsdás ekevasak tűntek elő a félhomályból. Sam fölfelé
irányította a tekintetét. A padlás roskadásig meg volt pakolva
szénával. Létrán lehetett feljutni rá. Nesztelenül felmászott, és
halkan megszólalt. – Bruno!
Nem kapott választ. Óvatosan szemügyre vette a
szénabálákat, hátha fölfedez valamiféle arra utaló jelet, hogy
mostanában esetleg megbolygatták őket. A pajta végében, két
bála között észrevett valamit. Mintha egy esőkabát sarka lett
volna. Lassú, finom mozdulattal megemelte és odébbhúzta az
egyik bálát.
Bruno Morenz az oldalán feküdt. Szeme nyitva volt, de ő
nem mozdult. A rejtekhelyére, betüremkedő fényre szemhéja
idegesen összerándult.
– Bruno, én vagyok az, Sam. A barátod. Nézz rám, Bruno!
Morenz feléje fordította a tekintetét. Arca szürke volt,
vastag borosta fedte. Három napja egy falatot nem evett,
folyadékhoz is csupán egy hordóban összegyűlt, állott esővíz
formájában jutott. Szeme nyugtalanul ugrált ide-oda, képtelen
volt egy pontra koncentrálni. Kínkeservesen állapodott csak
meg McCreadyn.
– Sam?
– Igen, én vagyok. Sam McCready.
– Sam, ne mondd meg nekik, hogy itt vagyok. Ha nem
mondod meg nekik, sosem fognak megtalálni.
– Nem fogom nekik megmondani, Bruno. Sosem foglak
beárulni.
 Két deszkalap közötti résen kikukucskálva szemébe tűntek
az első katonák. Zárt sorokban meneteltek Ober Grünstedt felé
a kukoricáson átgázolva.
– Bruno, kérlek, próbálj felülni!
Karjával átölelte, hogy segítsen neki. Hátát az egyik bálának
támasztotta.
– Iparkodnunk kell, Bruno! Ki akarlak vinni innen.
Morenz bambán megrázta a fejét.
– Ne menjünk el, Sam. Itt biztonságban vagyunk. Itt senki
sem talál ránk.
Egy részeg parasztgazda talán nem is, gondolta magában
Sam. De ötszáz katona mindenféleképpen. Megpróbálta lábra
állítani Brunót, de reménytelennek tűnt minden igyekezete.
Túlságosan is nagydarab volt a barátja. Testének roppant súlyát
nem bírták el a lábai. Két karjával hátulról átölelte. Bal hóna
alatt valami keményet érzett. Egy tárgyat, ami kidudorodott.
McCready óvatosan leeresztette Brunót, aki azonnal fölhúzta a
lábát, és összegömbölyödött, mint egy gyerek. McCready
rádöbbent, hogy nem fogja tudni átcsempészni a határon –
ilyen állapotban, a drótakadályon és az aknamezőn keresztül?!
Tudta, hogy neki már vége. De az ügynek talán nem.
Kinézett a résen. Az aranyló napsütésben duzzadt
kukoricacsövek rezegtek, a távolban, Ober Grünstedt határában
zöld egyenruhás katonák rajzottak a pajták és fészerek körül.
Következő célpontjuk Marionhain.
– Meglátogattam Fräulein Neumannt. Emlékszel még
Neumann kisasszonyra? Nagyon rendes nő,
– Igen, az. Talán sejti, hogy itt vagyok, de ő sosem fogja
elárulni nekik.
– Ő sosem, Bruno, az egyszer szent. Azt mondta, látni
szeretné, hogyan oldottad meg a házi feladatot. Tudod, le kell
osztályoznia.
Morenz kigombolta esőkabátját és belső zsebéből előhúzott
egy vastag, vörös borítású füzetet. Puha, műanyag fedelén
aranyszínű sarló és kalapács tündökölt. Morenz nyakkendője
kicsomózva, inge nyitva. Egy zsinegen kulcs lógott a
nyakában. McCready elvette tőle a kézikönyvet.
– Szomjas vagyok, Sam.
McCready farzsebéből előhalászott egy lapos kulacsot, és
odanyújtotta Brunónak. Morenz mohón kortyolta a whiskyt.
McCready újra kikémlelt a kukoricásra. A katonák befejezték a
kutatást a szomszédos gazdaságban. Egypáran a dűlőn vonultak
Marionhain felé, a többiek szétszéledtek a földeken.
– Itt akarok maradni, Sam.
– Rendben van, Bruno. Isten veled, öreg barátom. Pihenj
csak nyugodtan. Aludj jól, Bruno. Senki sem bánthat már
téged.
– Igen, senki… soha többé – motyogta Bruno, és tompán
elszenderült. McCready felemelkedett, hogy induljon. Szeme
megakadt a barátja nyakában lógó kulcson. Finom
mozdulatokkal leakasztotta a zsinórt, a kulcsot zsebre vágta, a
haditervet belökte a jutazsákba, sebesen lemászott a létrán, és
bevette magát a kukoricásba. A katonák alkotta gyűrű két
perccel később bezárult Marionhain körül. Dél felé járt az idő.
Tizenkét órába telt, mire Sam vissza tudott vergődni a
hatalmas fenyőfa tövéhez. Gyorsan belebújt elrejtett
álcaruhájába és türelmesen várakozott az erdő szélén. Egészen
fél négyig. Akkor előhúzta elemlámpáját, és háromszor a
szemközt felsejlő szikla felé villantotta. A hátára feküdt, és újra
átcsúszott a szögesdrót alatt, aztán keresztülvágott az
aknamezőn, és végül a felszántott mezőn. Siegfried a
drótkerítésnél várt rá.
A Goslarba vezető úton, kényelmesen hátradőlve, Samnek
eszébe jutott a Bruno nyakából leakasztott kulcs. Érdeklődve
forgatta a kezében. Acélból öntötték, és három szó volt a hátára
vésve: FLUGHAFEN KÖLN/BONN. A kiadós reggeli után
elköszönt Kurzlingertől és Siegfriedtől, s Hannover helyett
délnyugat felé indult.
 Még szombat délután, úgy három óra körül, Voss ezredes
értesítést kapott a felgöngyölítést végző katonai egységek
parancsnokától. Szolgálati autójával azonnal a helyszínre
sietett. Vele volt egy civil ruhás nő is. Mindketten
felkapaszkodtak a létrán, és szemügyre vették a szénában
heverő holttestet. Nem sokkal később a katonák töviről hegyire
átkutatták a csűrt, benéztek minden résbe és üregbe, de még
csak egy gyűrött cetli sem akadt a kezükbe, nemhogy egy
vaskos dokumentum. Na persze nem is tudták, hogy éppen azt
kellene keresniük. Az egyik katona kicsavarta a halott ember
kezéből a lapos ezüstkulacsot, és odavitte Vossnak. Az ezredes
beleszagolt, és orra alatt azt dünnyögte: – Cián. – Vanavszkaja
őrnagy elvette tőle a flaskát és tüzetesen megvizsgálta. A
kulacs alján betűk sorakoztak: HARRODS, LONDON. Az
őrnagy ajkát elhagyó szavak a legkevésbé sem illettek egy
hölgyhöz. Voss csak az alapvető kifejezéseket ismerte oroszul,
de azt azért megértette, mi is az a „Jap tvoju maty”, csak azt
nem tudta, kinek szól.

Vasárnap
McCready valamivel tizenkettő előtt ért ki a köln-bonni
repülőtérre. Bőven volt még ideje az egy órakor induló londoni
járatig. A Hannover–London útvonalra szóló jegyét átíratta
Köln–Londonra, majd miután megkapta beszállókártyáját, a
csomagmegőrzők felé irányította lépteit. Zsebéből előhalászta a
kulcsot és a negyvenhetes rekesz zárjába illesztette. Egy fekete
vászontáska bukkant a szeme elé. Kivette.
– Azt hiszem, jobb, ha az én kezemben lesz az a táska, Herr
McCready!
Sam hátrapördült. A BND műveleti osztályának
vezetőhelyettese nézett vele farkasszemet. Valamivel odébb két
jól megtermett fickó támasztotta a falat. Az egyik a körmeit
tanulmányozta elmélyülten, a másik a mennyezetet bámulta,
mintha csak repedéseket keresne.
– Á, dr. Herrmann, micsoda meglepetés! Örülök, hogy újra
találkozunk. Mi szél hozta Kölnbe?
– A táskát kérném… ha meg nem haragszik, Mr. McCready.
Sam átnyújtotta neki. Herrmann továbbadta az egyik
testőrének. Mozdulatán látható volt a megkönnyebbülés.
Részéről most már minden rendben volt.
– Jöjjön, Mr. McCready! Tudja, mi németek igazán
udvarias, vendégszerető nép vagyunk. Elkísérem a gépéhez.
Gondolom, nem szívesen késne le róla.
Az útlevél-ellenőrzés felé indultak.
– Egy bizonyos kollégám… – puhatolódzott Herrmann.
– Soha többé nem fog visszatérni, dr. Herrmann.
– Ó, a szerencsétlen! De talán így is van ez jól.
Odaértek a pulthoz. Herrmann előhúzott egy igazolványt és
villanásnyi időre felmutatta. A határőrök szó nélkül átengedték
őket. Herrmann egészen a repülőgép ajtajáig kísérte az angolt.
– Mr. McCready!
Sam megfordult. Herrmann elvigyorodott – most először
közös sétájuk során.
– Tudja, mi is rájöttünk ám, hogyan kell lehallgatni a határ
egyik oldaláról a másikra sugárzott rádióadásokat Jó utat, Mr.
McCready. És adja át üdvözletemet Londonnak.

A lesújtó hír egy héttel később futott be Langleybe:

Pankratyin tábornokot áthelyezték. A jövőben egy katonai
büntetőtábor parancsnoka lesz valahol Kazahsztánban.
Erről a moszkvai amerikai nagykövetségen dolgozó
emberüktől értesült Claudia Stuart. Ő maga egyfolytában
diadalának fényében sütkérezett; miközben a katonai elemzők
elragadtatva adták kézről kézre a szovjet háborús haditerv
forgatókönyvét, akciója magas szinteken aratott tapsvihart.
Nem csoda, hogy a szovjet tábornok sorsáról kapott hírt
igyekezett némileg filozofikusán felfogni. Mint ahogy Chris
Appleyardnak kifejtette a CIA kantinjában: – Végső soron ép
bőrrel megúszta, a rangját is meghagyták. Képzeld csak el, ha
ne adj’ isten valamelyik jakutföldi ólombányában kötött volna
ki a szerencsétlen. Ami meg minket illet, mi tagadás, sokkal
olcsóbban jöttünk így ki, mintha meg kellett volna vennünk azt
a bérházat Santa Barbarában.
 KÖZJÁTÉK
A meghallgatás a következő nap reggelén, kedden
folytatódott. Timothy Edwards maga volt a megtestesült
előzékenység, de szíve mélyén hőn remélte, hogy az egész
ügyet jelentéktelen késéssel, rövidesen le tudják majd zárni.
Neki is, meg a mellette ülő két vezető beosztású
hálózatellenőrnek is halaszthatatlan munkái voltak.
– A többiek nevében is köszönöm az 1985-ös eseményeket
felelevenítő beszámolódat – mondta Gauntnak. –
Mindazonáltal szeretnék rámutatni, hogy a hírszerzés
történelmi távlatában szemlélve az az esztendő már egy másik,
ha úgy tetszik, letűnt világhoz tartozik.
Denis Gaunt nem ette meg a kefét. Tisztában volt vele, hogy
jogában áll előbányászni az emlékek tárából bármely epizódot
felettesével kapcsolatban, amelyről úgy véli, hogy meggyőzően
hathat a bizottságra, és arra késztetheti a tagjait, hogy végül is
döntése megváltoztatását javasolják a szolgálat főnökének.
Ahhoz nagyon csekély reményt fűzött, hogy Timothy Edwards
képes lesz magáévá tenni egy ilyen módosító indítványt, ám az
eljárási szabályok szerint többségi vélemény is születhet a
meghallgatásokon: ezt szem előtt tartva elsősorban arra
törekedett, hogy a két ellenőri rangú vezetőt nyerje meg Sam
ügyének. Felállt, és az adattáros hivatalnokhoz lépett, aki
serényen kutatni kezdett a nála lévő dossziék között.
Sam McCreadyről szakadt az izzadság. Borzalmasan
unatkozott. Gaunttal ellentétben sejtette, hogy esélyei a
nullával egyenlőek. A meghallgatáshoz is pusztán dacból
ragaszkodott. Hátradőlt a székén, és engedte, hogy gondolatai
elkalandozzanak. Bármit is meséljen Denis Gaunt, számára
nem mondhat újat.
Uramisten, amióta csak benőtt a feje lágya, és elkezdett
dolgozni, fél életét, jó harminc évet itt húzott le az SIS szűk
világában. Ha most kiteszik a szűrét, hová menjen? Most,
ahogy felidézte az emlékeit, újra eltöprengett rajta, egyáltalán
hogyan csöppent bele ebbe a furcsa, rejtelmes, világba.
Munkáscsaládban született: származása alapján senki sem
gondolta volna, hogy egykoron az SIS magas rangú vezetője
válik majd belőle.
1939 tavaszán látta meg a napvilágot, abban az évben,
amikor kitört a második világháború. Apja tejesember volt Dél-
Londonban. Csupán homályos, fényképszerű emlékei maradtak
róla.
Franciaország eleste után, 1940-ben édesanyjával együtt
kitelepítették Londonból. A Luftwaffe azon a forró nyáron
indította meg fergeteges, pusztító rajtaütéseit a brit főváros
ellen. Sam ebből semmire sem emlékezett. Később, az ősz
folyamán, a bombatámadások elültével – legalábbis anyja így
mesélte – visszaköltöztek a szegényes, de takaros Norbury
Streeten lévő teraszos lakásukba. Apját addigra már elvitték
katonának.
Szülei esküvői fotójára ellenben tisztán emlékezett. Anyja
hófehér ruhát viselt, kezében bokréta; a mellette álló
tagbaszakadt, nyársat nyelt férfin sötét öltöny, gomblyukában
egy szál szegfű. Az ezüstkeretbe foglalt fotó a kandalló
párkányán állt; édesanyja minden áldott nap kifényesítette.
Később egy másik fénykép is odakerült, a polc túlsó végébe:
egy nagydarab, mosolygós katonát ábrázolt, egyenruhájának
ujján őrmesteri sávok.
Anyja minden reggel korán kelt, hogy elérje a buszt
Croydonba, ahol naphosszat a középosztálybeli, tehetős
családok házainak lépcsőjét és parkettáját sikálta. Mosást is
vállalt. Sam emlékezetében élénken élt még a parányi konyha,
amely éjszakánként megtelt gőzzel, mert anyjának reggelre
készen kellett lennie a tiszta ruhákkal.
Egyszer, valamikor 1944-ben, a hatalmas, szálfa termetű
katona váratlanul hazajött, és őt a karjába kapva magasba
emelte. Sam rettentően élvezte, szinte visítozott örömében.
Apja néhány nap múlva már ment is vissza a frontra. Részt vett
a normandiai partraszállásban. Caennál esett el, a város
felszabadításáért indított ostromban. Édesanyja akkor egész
nyáron át sírdogált; Sam próbálta ugyan vigasztalni, de nem
tudta, mit is mondjon neki, így hál inkább ő is csak pityergett,
amikor látta megcsillanni anyja szemében a könnyeket, de
igazság szerint nem egészen tudta, hogy miért is sír.
A következő év januárjában Sam napközis iskolába került,
aminek köszönhetően anyja válláról nagy teher esett le, mert
nem kellett kisfiát Vi néni gondjaira bízni, amíg ő odavolt
Croydonban. Sam ellenben nem nagyon örült a változásnak, Vi
néninek ugyanis édességboltja volt az utcasarkon, és gyakran
megengedte, hogy ujját bedugja a szörbetes köcsögbe, és utána
lenyalja a sűrű szirupot. Annak az évnek a tavaszán csapódtak
be London házai közé az első V–1-es rakétabombák, amelyeket
a németalföldi kilövőállásokról indítottak gyilkos útjukra.
Tisztán emlékezett a jelenetre, mintha csak tegnap lett
volna. Közvetlenül a hatodik születésnapja előtt történt; az
egyenruhás légoltalmi tiszt betoppant a napközis otthonba,
oldalán kicsatolt vászontarisznyában gázálarc, fején acélsisak.
Megszólaltak a légitámadást jelző szirénák, és a gyerekek az
óvóhelyre vonultak. Az egész délelőtött ott töltötték – jobban
élvezték, mintha leckével kellett volna bajlódniuk. A veszély
elmúltával visszamentek az osztálytermekbe.
A légoltalmis tiszt súgott valamit az igazgatónő fülébe, mire
az kihívta őt a teremből, és kézen fogva az iskolaépület hátsó
traktusában lévő otthonába vezette. Sam azt is fel tudta idézni,
hogy ánizsos süteménnyel kínálta meg. Összekuporodva,
riadtan várakozott, míg meg nem érkezett az a kedves ember
dr. Barnardótól, hogy elvigye az árvaházba. Később, néhány
nap múlva elmondták neki, hogy többé már nem láthatja az
ezüstkeretes esküvői fotót, sem azt a másikat, a nagydarab,
mosolygós őrmesterrel.
 A dr. Barnardo vezette iskolában szorgalmasan tanult,
sikeresen letette az összes vizsgát, majd – jószerivel még
kamaszfejjel – belépett a hadseregbe. Tizennyolc éves korában
Malájföldre vezényelték, ahol ádáz dzsungelháború dúlt a brit
csapatok és a kommunista gerillák között. A felderítő
szolgálathoz osztották be írnokként.
Egy nap beállított a század ezredeséhez, és előadta
javaslatát. Az ezredes hivatásos katona volt. Miután
végighallgatta, csupán annyit mondott: – Terjessze be írásban
is. – Sam megfogadta a tanácsát.
Az elhárítás embereinek a helybeli kínaiak segítségével
sikerült foglyul ejteniük egy vezető tisztséget betöltő
terroristát. McCready javaslatának az volt a lényege, hogy a
malájföldi kínai közösségen keresztül szándékosan
szivárogtassák ki: az elfogott gerilla dalolt, mint a rigó, hogy
mentse a bőrét, miért is egy bizonyos napon átszállítják őt
Ipohból Szingapúrba.
A kommunisták – mint ahogy előre sejteni lehetett –
megtámadták a konvojt. Egy-kettőre kiderült azonban, hogy a
rabkocsi tulajdonképpen páncélautó, amelynek réseihez
belülről géppuskát rögzítettek. A véres rajtaütés hamvába holt.
Az összecsapásban tizenhat kínai kommunista gerilla esett el,
további tizenkettő súlyosan megsérült – a többit pedig a maláj
felderítők intézték el. Sam McCready még egy évet töltött
Kuala Lumpurban a hadsereg kötelékében, aztán leszerelt és
visszautazott Angliába. Az ezredes elé terjesztett írásos
javaslatát nyilvánvalóan elnyelte a bürokrácia aktatengere, de
valaki valahol mégiscsak olvashatta.
A munkaerő-gazdálkodási hivatal helyi fiókjánál sorakozott
többedmagával – akkoriban még nem munkahely-közvetítő
irodáknak hívták ezeket –, amikor váratlanul egy kéz
nehezedett a vállára. Amint megfordult, egy középkorú,
tweedzakós, barna puha kalapos férfival találta magát szemben.
Az ismeretlen rámosolygott és meghívta őt egy pohár italra a
közeli sörözőbe. Két héttel később, miután még további három
alkalommal folytattak vele hasonló, előzetes felmérő
beszélgetést, a Cég munkatársa lett. Az azóta eltelt harminc év
során a Cég jelentette számára apját, anyját, mindent, amit még
gyermekként elvesztett.
Mintha a nevét említették volna. Hirtelen felocsúdott a
merengésből. Talán mégis jobban teszi, ha odafigyel. Végül is
az ő, karrierje forog kockán.
Megint Denis Gaunt beszélt, kezében vastag aktacsomót
lobogtatva.
– Uraim, szerény véleményem szerint most pedig érdemes
volna feleleveníteni és nyomon követni az 1986-ban
bekövetkezett eseményeket,, mert talán önmagukban is okot
adnak rá, hogy a testület fontolóra vegye Sam McCready korai
nyugdíjaztatására vonatkozó döntésének felülvizsgálatát. A
fent említett események – legalábbis a mi szempontunkból –
egy szép, csöndes tavaszi nap reggelén kezdődtek valahol a
Salisbury-síkságon…
A MENYASSZONY
ÁRA
 ELSŐ FEJEZET
A síkságtól keletre elterülő, Fox Covert néven ismert erdős
táj fölött lassan foszladozni kezdett a hajnali ködfüggöny,
meleg, szikrázó napsütést jelezve aznapra.
A dombtetőn, amely szinte uralkodóan magaslott a katonai
körökben nemzedékek óta csak Békadombként emlegetett
gyakorlóterep fölé, már elfoglalták a helyüket a különböző
rendű és rangú tisztek, hogy megszemléljék a szimulált csatát
két zászlóalj között. A hadgyakorlaton részt vevő szemben álló
feleket persze brit csapatok alkották; az angolokra jellemző
diplomatikussággal azonban nem a „mieink” és az „ellenség”
kategóriájára osztották őket, hanem Kékekre és Zöldekre. Az
utóbbi elnevezés a dombtetőn gyülekező tisztek összetételére
való tekintettel váltotta föl a szokásos „Vörösök”-et.
A Salisbury-síkságot észak felől lezáró nyílt terepen –
amelyet a brit hadsereg vezetői nagy előszeretettel használtak
hadgyakorlatokra, miután földrajzi és terepviszonyait tekintve
kísértetiesen hasonlított a Középnémet Síkságra, márpedig a
Nyugat stratégáinak feltételezése szerint a harmadik
világháborút valószínűleg azon a tájon kell majd megvívni –
döntnököket helyeztek el a sűrűn kiépített
megfigyelőpontokon, hogy menet közben osztályozzák a
csapatok tevékenységét, végső soron pedig eldöntsék, hogy
melyik fél nyerte meg a csatát. Veszteségek nem lesznek; a
katonák most csak felkészülnek a halálra.
A domb mögött gépkocsik sorakoztak egymás mellett;
voltak közöttük elegáns, vezérkari szolgálati autók, de akadt jó
néhány kevésbé kényelmes, terepszínűre vagy fakózöldre
festett Land-Rover is. A hadtáp már kora hajnalban felállította
a tábori konyhát, hogy felkészülten várhassa az egész napos
tea- és kávérendeléseket; néhányan éppen hideg szendvicseket
rakodtak ki egy hűtőkocsiból.
 A meghívott katonatisztek, fesztelenül csevegtek egymással
vagy csak némán nézelődtek – egyszóval úgy viselkedtek,
ahogy a megfigyelők szoktak a világ bármely sarkában. Páran
az átlátszó műanyag tasakba bújtatott térképet tanulmányozták:
a hadgyakorlat alatt arra firkálnak különböző ábrákat, ám
később – érthető okokból – lemossák majd a rostirónnál
rávésett jeleket. Voltak, akik a messzi tájat pásztázták erős
nagyítású katonai távcsövükön. Megint mások komoly képpel
beszélgettek, kissé félrehúzódva a többiektől.
A megfigyelők csoportjának közepe táján álldogált a
rangidős brit tábornok, a Déli Hadvezetőség főparancsnoka;
mellette személyes vendége, a látogatók ugyancsak tábornoki
rangú képviselője. Egy fél lépéssel a hátuk mögött fiatal,
tehetséges hadnagy hegyezte a fülét, lesve a két tábornok
minden egyes szavát; nemrégiben került ki a nyelvi
akadémiáról, és most szinkrontolmácsolásra osztották be a
főparancsnok mellé.
A tisztek között a britek voltak többségben, lehettek vagy
harmincan. A helyzethez illő ünnepélyes visszafogottság
légköre jellemezte csoportjukat, mintha csak ezzel is
hangsúlyozni kívánták volna az alkalom szokatlanságát és
fontosságát. Bizonyos fokig azonban nyugtalannak is látszottak
– mint akik tartanak attól, hogy a hosszú évek során beléjük
ivódott szokásokat nem lesz könnyű egyik napról a másikra
levetkőzniük. Ez volt a peresztrojka első éve, s noha szovjet
megfigyelők már többször is megjelentek a Németországban
állomásozó brit csapatok manőverein, a mostani volt az első
alkalom, hogy vendégként részt vettek az Anglia szívében
megrendezett hadgyakorlaton. Hiába, nagy úr a megszokás.
Az oroszok talán még a briteknél is komorabbak voltak.
Csoportjuk tizenhét főből állt, aprólékos gondossággal
válogatták ki őket. Többségük csak tűrhetően értett angolul,
amiből nem is csináltak titkot; ötük angoltudása simán
megütötte az anyanyelvi szintet, amit viszont igyekeztek
leplezni.
Kiválogatásuknál mindazonáltal nem a nyelvtudás volt a fő
szempont, hanem a szakértelem. Mindegyikük kiváló ismerője
volt a saját szakterületének – különös tekintettel a brit
hadieszközökre, taktikára és a brit hadsereg felépítésére.
Megbízatásuk nem csupán arra szólt, hogy udvariasan
végighallgassák, amit mondanak nekik, még kevésbé, hogy
fenntartás nélkül el is fogadják a közölteket; elsődleges
küldetésük az volt, hogy tartsák nyitva a szemüket, semmit el
ne szalasszanak, és majd adjanak számot róla, hogy valójában
mennyire jók a britek, milyen fegyvereket és felszereléseket
használnak és hogyan, mik a gyenge pontjaik, ha vannak
egyáltalán.
Az orosz tisztek előző este érkeztek a manőverek körzetébe,
miután egy napot Londonban töltöttek, leginkább a szovjet
nagykövetség falai közé bezárva. A tidworthi támaszpont tiszti
étkezdéjében elfogyasztott első közös vacsora meglehetősen
formálisan, egy csipetnyit feszült hangulatban, de szerencsére
galiba nélkül zajlott le. Talán a második – vagy harmadik –
estére oldottabb lesz már a légkör, olyannyira, hogy nyugodtan
elsüthetnek egy-két viccet, esetleg még dalra is fakadnak. Az
oroszok tudatában voltak annak, hogy tizenhetük közül
legalább ötnek az a feladata, hogy a többieket – és
természetesen egymást is – szemmel tartsa.
Ezt persze egyikük sem kötötte a britek orrára, mint ahogy
vendéglátóik sem dicsekedtek el azzal, hogy saját tisztjeik
közül négy valójában a kémelhárításnak – a Figyelőknek –
dolgozik. Az egyedüli különbség talán az volt, hogy a
briteknek csupán az oroszokat, kellett megfigyelniük, saját
bajtársaikat nem.
Az orosz megfigyelőcsoport tagjai között két tábornok is
volt. Fegyvernemi jelzésük alapján az egyik a gépesített
lövészalakulatoknál szolgált, a másik a páncélosoknál. A
vezérkart egy ezredes képviselte; a katonai hírszerzés részéről
egy ezredes, egy őrnagy és egy százados volt jelen
(mindhármuknak bejelentett státusuk volt, azaz nyíltan
beismerték, hogy a katonai hírszerzésnek dolgoznak); a
légideszant-egységek szintén egy ezredest delegáltak
(terepszínű, nyitott nyakú zubbonya alóli háromszögben
kivillant kék-fehér csíkos trikója, a Specnaz, a speciális
alakulatok hagyományos viselete); a gyalogságtól és
páncélosoktól a tábornokokon kívül egy-egy ezredes, illetve
százados is érkezett. A küldöttséghez tartozott még a
hadműveleti törzs egy alezredese, egy őrnagya és két
századosa, valamint a híradósok színeiben egy ezredes és egy
őrnagy.
A szovjet katonai hírszerzést orosz kezdőbetűi alapján
GRU-nak rövidítették; a három „nyílt” ügynök hajtókáján
valóban ott virított a GRU jelzés. Csak ők hárman tudták, hogy
a híradósok őrnagya és a törzsfőnökség egyik századosa
szintén a GRU embere, csak éppen „illegalitásban”. Erről a
briteknek még csak sejtelmük sem lehetett, mint ahogy a többi
orosznak sem.
A maguk részéről viszont a britek azt nem érezték
okvetlenül szükségesnek, hogy az oroszok tudomására hozzák:
a Biztonsági Szolgálat húsz emberét vezényelték a tidworthi
tiszti körlet szemmel tartására, és addig ott is maradnak, amíg a
szovjet küldöttség el nem indul Londonba, hogy aztán a
harmadik nap reggelén hazarepüljön Moszkvába. Ezek az
álcázott ügynökök most a virágágyások körül szorgoskodtak
vagy a füvet nyírták, mások az asztalok megtérítésével voltak
elfoglalva, megint mások réztárgyakat fényesítettek. Az
éjszaka folyamán egymást váltva fogják szüntelen megfigyelés
alatt tartani a tiszti körletet, ezúttal egy nagyobb sugarú körben
kiépített őrhelyeikről. Mint ahogy a brit vezérkari főnök a
manőverekkel kapcsolatban néhány nappal azelőtt
megrendezett minisztériumi sajtótájékoztatón odasúgta a Déli
Hadvezetőség főparancsnokának: – Még csak az hiányozna,
hogy az egyik szarházi felszívódjék!
A hadgyakorlat pontban kilenckor megkezdődött, és egész
nap tartott. Az ejtőernyős ezred második zászlóaljának
bevetésére valamivel ebéd után került sor. A brit ejtőernyős
alakulat őrnagya történetesen a szovjet légideszant-egységek
ezredese mellett álldogált, midőn az ejtőernyősök
megindították szimulált támadásukat; szeme sarkából látta,
hogy az orosz főtiszt érdeklődve, sőt kitüntető figyelemmel
követi nyomon a terepen zajló eseményeket.
– Á, úgy látom, önök még ragaszkodnak az ötven
milliméteres aknavetőkhöz – jegyezte meg az ezredes.
– Úgy bizony! Rendkívül megbízható és hatékony fegyver.
– Egyetértek – válaszolta az orosz, tört, erős akcentussal
beszélt angolsággal. – Én is bevetettem őket Afganisztánban.
– Csakugyan? Én meg a Falkland-szigeteken – bólogatott
nagy buzgón az angol tiszt, és gondolatban még hozzátette:
Azzal a különbséggel, persze, hogy mi rövid idő alatt csatát
nyertünk, ti meg nem nagyon villogtok Afganisztánban.
Az ezredes feléje fordult, és megeresztett egy vérszegény
mosolyt. A brit őrnagy visszamosolygott rá. A rohadék,
mondta magában az orosz, nyilván azon mulat, hogy milyen
rosszul áll a szénánk Afganisztánban.
Továbbra is vigyorogtak mindketten, mintha arcukra fagyott
volna a mosoly. Honnan is sejthették volna előre, hogy két év
múlva az új, rendkívüli személyiségnek bizonyuló szovjet
pártfőtitkár parancsot ad a hadseregnek a teljes és végleges
kivonulásra Afganisztánból? A peresztrojka akkoriban még
csak bontogatta a zászlaját, s hiába, no, a megszokás nagy úr.
A vacsorát ezúttal már valóban oldottabb légkörben
költötték el. Számtalan palack bor fogyott, sőt a poharakba
időnként vodka is került, noha a brit hadseregben csak igen
ritkán szolgálták fel ezt az italt. Áthágva a nyelvi akadályokat,
tréfálkozással is megpróbálkoztak az asztaloknál ülők. Az
oroszok főképpen elöljárójuknak, a gépesített lövészek
tábornokának példájából, merítettek bátorságot. Mivel a
tábornok szemmel láthatóan roppantul élvezte a brit
kollégájával tolmács útján folytatott beszélgetését, a többiek is
lazítottak. A hadműveleti törzstől érkezett őrnagy csaknem
harsányan hahotázni kezdett a mellette ülő brit harckocsizó
tiszt viccén. Éspedig idő előtt, miután ő elvileg nem értett
angolul, így mindenképpen meg kellett várnia a fordítást.
Kínos.
Az ültetési rend jóvoltából az ejtőernyős őrnagy ezúttal a
szovjet katonai hírszerzés, a GRU bejelentetten tevékenykedő
őrnagya mellé keveredett. Úgy érezte, itt az alkalom, hogy
kezdetleges orosztudását fitogtassa.
– Govoritye vü po anglijszki? – kérdezte. Az orosz szeme
felcsillant.
– Ocsiny malenykó – hangzott a válasz, és rögtön angolra
váltott. – Sajnos csak nagyon kicsit. Könyvből tanulok otthon,
de az nem nagyon jó – mondta kissé akadozva.
– Mindenesetre jobb, mint az én oroszom – udvariaskodott
az ejtőernyős. – Egyébiránt Paul Sinclair a nevem.
– Kérem, bocsásson meg – válaszolta az orosz, és
megragadta tiszttársa feléje nyújtott kezét. – Pavel Kucsenko.
Mindent összevetve kitűnő hangulatban telt el a vacsora, mi
több, mielőtt a két csoport tagjai tizenegy óra körül jó éjszakát
kívántak volna egymásnak, és ki-ki indult volna a saját
szálláshelyére, még közös nótázást is rendeztek a tiszti étkezde
bárjában. Jó néhányan maradtak volna még szívesen, csak hát a
másnap reggeli program nem engedte a kései ébredést – a
tisztiszolgák parancsba kapták, hogy reggel hétkor szolgálják
fel az első bögre teát.
Kucsenko őrnagyot nem kellett ébreszteni, ő már hajnali
ötkor talpon volt. Két órán át üldögélt néma csöndben, leoltott
lámpák mellett hálószobájának lefüggönyzött ablakánál, és
egyfolytában a tiszti étkezde melletti utat figyelte, amely a
Tidworth Roadra nyíló főkapuhoz vitt. Sikerült – legalábbis
úgy vélte – kiszúrnia három figurát, akik a hajnali derengésben
a körlet körül leskelődtek. Szemtanúja volt annak is, amint
pontban hat órakor kivágódott a tiszti szálláshely ajtaja, és a
kijáratnál megjelent Arbuthnot ezredes, szemlátomást reggeli
kocogására beöltözve. Kucsenko okkal feltételezte, hogy
rendszeres, mindennapi, testedzésről van szó – előző reggel is
látta futni az ezredest.
Arbuthnotot nem volt nehéz felismerni: bal karja hiányzott.
Évekkel korábban veszítette el, miközben katonái élén
járőrszolgálatot teljesített a dhofari dombok között vívott
furcsa, azóta félig-meddig feledésbe merült háborúban, amelyet
brit speciális alakulatok és omani katonai egységek folytattak
az ottani szultán megdöntésére szervezett kommunista
forradalom elfojtására és a Hormuzi-szoros ellenőrzésének
biztosítására. Egy érzelgős katonai vizsgálóbizottság
engedélyezte Arbuthnotnak, hogy nyomorékon is a
hadseregben maradjon, s végül ide vetette a sors, Tidworthbe, a
tiszti körletért felelős hadtápparancsnok funkciójába. Ha fújt,
ha szakadt, Arbuthnot minden áldott reggel lefutotta a maga
számára kiszabott nyolcezer méteres távot: fehér tréningruhás
alakja lassan megszokott látvány lett a tidworthi úton, a fejére
húzott, kék zsinórral szegett kámzsával és a felsőrésznek az
oldalához tűzött, üresen himbálódzó bal ujjával. Kucsenko
őrnagy immár második reggel bámult utána gondolataiba
mélyedve.
A hadgyakorlat második napja is olajozottan, incidens
nélkül zajlott le, és a manőverek zárultával a két nemzetiségű,
vegyes megfigyelőcsoport egyöntetűen arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a döntnökök jogosan ítélték oda a
győzelmet a Zöldeknek, akik ádáz csatában elfoglalták a
Kékeknek a Békadombon kiépített állásait, aminek
köszönhetően egyúttal Fox Covertet is képesek voltak megóvni
az ellentámadástól. Nem csoda, hogy a harmadik közösen
elfogyasztott vacsora már kifejezetten felszabadult, vidám
hangulatú volt, hangzatos pohárköszöntőkkel teletűzdelve; ám
az est igazi és fergeteges tapsvihart arató fénypontja a Kalinka
volt, amelyet a hadműveleti törzs fiatal századosa adott elő, aki
nem volt kém, ezzel szemben csodálatos baritonja volt. Az
orosz csoport indulása másnap reggel kilencre volt kitűzve; a
reggeli után a hallban kell gyülekezniük, hogy aztán külön
autóbusszal Heathrow-ra vigyék őket. A Londonból érkező
autóbuszt két követségi megbízott kíséri majd, hogy szükség
esetén segítsenek a repülőtéri beszállásnál. A nagy kalinkázás
közben senkinek sem tűnt föl az Arbuthnot ezredes kulcsra
sosem zárt szobájába besurranó árny, amely hatvan másodperc
múlva ugyanolyan csendesen távozott onnan, ahogyan
belopózott, később pedig – mintha csak a férfiillemhelyről
jönne – lezserül csatlakozott a bárban iddogáló csoporthoz.

Másnap reggel, tíz perccel hat előtt újra felbukkant a fehér

tréningruhás alak a tiszti szálláshely bejáratánál; mint mindig,
most is a fejére volt húzva a kámzsa, a felsőrész bal ujját
biztosítótűvel rögzítette. Kényelmes futólépésben megindult a
főkapu irányában. A kocogó alakra felfigyelt a brit
titkosszolgálat embere, aki a szomszédos épület ablakában
őrködött. Feljegyezte az időpontot, de semmilyen intézkedést
nem tartott szükségesnek.
A kapunál szolgálatot teljesítő tizedes előbújt az őrszobából
és feszesen tisztelgett, mikor észrevette az útlezáró sorompó
alatt átbújó tréningruhás alakot. Mivel az utóbbin nem volt
sapka, a tisztelgést nem viszonozhatta, csupán a kezét emelte
fel üdvözlésképpen. A kapun túl a megszokott irányba fordult,
és ruganyos léptekkel Tidworth felé iramodott.
Hat óra után tíz perccel az említett tizedes felpillantott az
előtte fekvő iratokból, majd a szakasz őrmesterére nézett.
– Most láttam elmenni Arbuthnot ezredest az őrszoba előtt –
nyögte.
– Na és?
 – Másodszorra – mondta a tizedes. Az őrmester álmos és
fáradt volt. Húsz perc múlva jön az őrségváltás. Orrában érezte
a reggeli ínycsiklandozó illatát. Vállat vont.
– Biztosan fönn felejtett valamit – válaszolta. Később
csúnyán megbánta ezt a félvállról odavetett megjegyzést. De
akkor már a fegyelmi bizottság előtt adott számot
viselkedéséről.
Kucsenko őrnagy pár száz méter megtétele után behúzódott
az út menti fák közé, gyorsan kibújt az ellopott tréningruhából,
és elrejtette a sűrű aljnövényzetben. Amikor újra felbukkant az
úton, már szürke flanelnadrágot, tweedzakót, inget és
nyakkendőt viselt; csupán Adidas-futócipője rítt ki öltözékéből.
Sejtette – noha mérget nem mert volna venni rá –, hogy
Arbuthnot ezredes is nekivágott már a távnak, és most ott
caplat valahol a nyomdokában, igaz, némiképp viharos
kedélyállapotban, mert kénytelen volt tíz percet elfecsérelni
kedvenc tréningruhájának a keresésével, mielőtt beletörődött
volna, hogy tisztiszolgája nyilván beadta a mosodába, és
elfelejtette időben visszahozni. Végül is a tartalék
tréningruháját öltötte magára. Azt észre sem vette, hogy más
holmija is hiányzik: nevezetesen egy-egy nadrágja, zakója,
inge és nyakkendője, meg egy pár tornacipője.
Kucsenkónak nem okozott volna semmi gondot, hogy végig
az ezredes előtt haladjon, amíg csak vissza nem fordul, de még
erre sem volt szüksége, mert meg tudott állítani egy arra haladó
autót.
– Borzasztóan sajnálom – hajolt oda az utas felőli ablakon át
a sofőrhöz –, de a jelek szerint az én kocsim bedobta a
törülközőt. Nem tudom, mi baja lehet. Megkérhetném, hogy
vigyen el egy darabon? Talán Tidworthben találok valahol egy
garázst.
– Hát, ilyen korán még nemigen vannak nyitva, de szálljon
csak be, szívesen elviszem.
 Az ejtőernyős őrnagynak bizonyára leesett volna az álla az
álmélkodástól, ha meghallja Kucsenko hirtelen támadt
angoltudását. Kiejtéséből mindazonáltal nem tudta teljesen
eltüntetni a külföldi akcentust.
– Nem idevalósi, igaz? – kérdezte a sofőr csöppet sem
tolakodóan. Kucsenko felnevetett.
– Valóban nem. Norvég vagyok. A brit katedrálisokat járom
sorra.
A jó kedélyű és kedves autós a még alvó Észak-Tidworth
városközpontjában tette le Kucsenkót, tíz perccel hét előtt. Az
autó továbbrobogott Marlborough felé. Vezetője feltehetően
sohasem fogja okát látni, hogy bárkinek is említést tegyen kora
reggeli utasáról, mint ahogy az is valószínű volt, hogy soha a
kutya sem fogja erről kérdezni.
Kucsenko a városka közepén keresett egy telefonfülkét,
magára húzta az ajtót, és bedobva egy ötvenpennys érmét, hét
előtt egy perccel tárcsázott egy londoni számot. Az ötödik
kicsengésre fölvették a kagylót.
– Mr. Roth-szal szeretnék beszélni, Joe Roth-szal – szólt
bele Kucsenko.
– Iiigen, itt Joe Roth beszél – válaszolták a vonal túlsó
végén.
– Ez igazán kár. Tudja, valójában abban bíztam, hogy Chris
Hayesszel beszélhetek.
Viszonylag szűk, de roppant elegáns mayfairi lakásában Joe
Roth megmerevedett, mint aki karót nyelt. Hivatásos lévén,
ösztönei azonnal riadót fújtak. Alig húsz perce volt talpon,
pizsamában, borotválatlanul tett-vett. Pár pillanattal azelőtt
nyitotta meg a csapot reggeli fürdőjéhez, a kávéja is éppen csak
hogy kicsorgott. Egyik kezében egy pohár gyümölcslével, a
másikban egy bögre forró kávéval a konyhából botorkált kifelé,
amikor megszólalt a telefon. Ezt meglehetősen korainak találta,
még az ő mércéje szerint is, holott mindennek lehetett nevezni,
csak későn kelőnek nem, pedig pár száz méterre lévő
munkahelyén csak tíz órakor kezdődött a szolgálat. A
Grosvenor Square-en dolgozott, az amerikai nagykövetségen, a
sajtóattasé helyetteseként.
Joe Roth CIA-ügynök volt, de nem a londoni rezidentúra
vezetője. Ez a megtiszteltetés William Carvert érte, igaz,
Carver mindig is a Nyugati Világ Főosztályán dolgozott, és
köztudomásúlag a Cég összes állomásvezetője onnan került ki.
Carver „fedezett” státusban tevékenykedett, azaz bejelentetten:
mindenki, aki csak számított Londonban, tudta róla, hogy
kiféle, miféle. Hivatalából fakadóan részt vett a brit Egyesített
Hírszerző Bizottság ülésein, mint a Cég hivatalos képviselője.
Roth a Speciális Műveletek Irodájából került ki Londonba.
Ezt az alosztályt hat évvel kiküldetése előtt hívták életre azzal a
céllal, hogy – mint a neve is sugalmazta – olyan programokat
és műveleteket hajtson végre, amelyek a langley-i központ
megítélése szerint túlontúl érzékeny és kényes területeket
érintenek ahhoz, hogy a rezidentúrák vezetői a későbbiek
folyamán – ténylegesen mentesülve a felelősség alól – egyenes
derékkal kinyilváníthassák ártatlanságukat, akár a szövetséges
hatóságok és társszervek előtt is.
Függetlenül attól, hogy melyik osztályról kerültek külföldi
állomáshelyükre, a CIA-ügynököknek saját nevükön, kívül volt
egy műveleti – ha úgy tetszik: szakmai – fedőnevük is. A baráti
nagykövetség összejövetelein a saját név a valódit jelentette:
vagyis Joe Roth tényleg Joe Roth volt, ezen a néven szerepelt a
diplomáciai névjegyzékben is. Ám Carvertől eltérően Roth
nem bejelentett ügynökként dolgozott, csupán három-négy
Secret Intelligence Service-es brit kollégája tudta róla, hogy
mivel foglalkozik. Ebből fakadóan műveleti fedőnevét is csak
ők ismerhették, illetve még néhányan odahaza, Langley-ben.
Nem csodálható hát, ha hideg zuhanyként érte és menten
óvatosságra intette – hogy reggel hétkor egy ismeretlen,
külföldi kiejtéssel beszélő hang a fedőnevét emlegeti.
 – Ne haragudjék, uram – válaszolta, minden egyes szavát
megválogatva –, de én Joe Roth vagyok. És ott ki beszél,
kérem?
– Hallgasson ide, Mr. Roth vagy Mr. Hayes, teljesen
mindegy. Pjotr Alekszandrovics Orlov vagyok. A KGB
ezredese…
– Nézze, ha esetleg viccelni van kedve kora reggel…
– Mr. Roth, nem hiszem, hogy vicces volna önnek, ha a
fedőnevén szólítom. Én sem viccből szándékozom az Egyesült
Államokba disszidálni. Pontosan ezt akarom tenni. Az Egyesült
Államokba jutni, a lehető leggyorsabban. Nincs vesztegetni
való időm. Néhány perc múlva már késő lesz, hogy
visszatérjek az enyéimhez. Nem fognak helyt adni semmiféle
kifogásnak. Igen nagy mennyiségű információnak vagyok a
birtokában, amely az ön hivatala számára rendkívüli értéket
jelentene, Mr. Roth. Határozza el magát gyorsan, vagy már
fordulok is vissza, amíg nem késő…
Miközben Orlov beszélt, Roth sebesen jegyzetelt egy
cédulára, amelyet a kávézóasztalon lévő tömb tetejéről
szakított le. Előző este arra írta a Sam McCreadyvel folytatott
pókerjátszmák eredményeit. Hirtelen, szinte öntudatlanul
felötlött benne: Jézusom, ha ezt Sam hallaná, elsápadna az
irigységtől! Beleszólt a kagylóba.
– Pontosan hol van most, ezredes?
– Egy kisváros nyilvános telefonfülkéjében, a Salisbury-
síkság közelében – válaszolta a hang. Nyelvtanilag csaknem
tökéletes angolsággal beszélt. Csupán a kiejtésén lehetett érezni
az idegen beütést. Rothot arra is kiképezték, hogy képes legyen
megkülönböztetni az egyes akcentusokat. Beszélgetőpartnere
kiejtéséből tisztán kihallotta a jellegzetesen szlávos –
feltehetően orosz – hanglejtést. Megint eszébe jutott Sam
McCready, Lehetséges volna, hogy ez a telefonhívás is egyike
az ő hülye tréfáinak, és a következő pillanatban éktelen
hahotára fakad a vonal túlsó végén? De az istenit neki, már
elmúlt április elseje! Ma harmadika van. – Egy szovjet tiszti
küldöttség tagjaként három napon át részt vettem a Salisbury-
síkság körzetében megrendezett brit hadgyakorlatokon,
természetesen mint megfigyelő. A tidworthi laktanyában
szállásoltak el bennünket. Fedőnevem Pavel Kucsenko, és a
katonai hírszerzés, a GRU őrnagyaként szerepelek. Egy órával
ezelőtt szöktem ki a körletből. Ha újabb egy órán belül nem
térek vissza, örökre bezárul előttem a kapu. Körülbelül harminc
percre van szükségem, hogy visszaérjek a laktanyába. Vagyis
félórája van arra, hogy eldöntse, mit szándékozik tenni, Mr.
Roth.
– Oké, ezredes. Benne vagyok a buliban – legalábbis ami az
eddigieket illeti. Hívjon fel újra tizenöt perc múlva. A vonal
tiszta lesz. Addigra válasszal is tudok majd szolgálni.
– Tizenöt perc múlva hívom. De aztán nincs tovább,
fordulok vissza… – szögezte le a hang, és a vonal süketté vált.
Roth fejében vadul kergették egymást a gondolatok.
Harminckilenc éves volt. Tizenkét éve dolgozik a Hivatalnak.
Ehhez fogható még soha nem esett meg vele pályafutása során.
Végül is, ha jól belegondol, hányan, de hányan vannak olyanok
a Hivatal kötelékében, akik egész életüket végiggürcölték, de
soha még csak a közelébe sem szagoltak egy szovjet
disszidensnek! Persze, az esély mindig megvolt, tudta ő jól,
mint ahogy a többiek is tudták, hiszen ez is része volt a
kiképzési programnak – az állandó készenlét, mert bármikor
útjukba akadhat egy szökni óhajtó szovjet nagykutya.
Azzal is tisztában volt, hogy a legtöbb disszidálási kísérlet
óvatos közeledéssel, puhatolódzó helyzetfelméréssel kezdődik.
A döntést hosszú vajúdás előzi meg és némi óvatos előkészület.
A delikvens értesíti szándékáról a körzetben működő CIA-
ügynököket. Szeretnék önnel találkozni, megvitatni bizonyos
részleteket. Az önként jelentkezőt általában megkérik, hogy
egyelőre ne csináljon semmit, maradjon a helyén, és ha
lehetséges, mielőtt „átjönne”, bocsásson a CIA rendelkezésére
némi információt „kóstolóba”. Amennyiben ezt visszautasítja,
következő lépésként megpróbálják rávenni, hogy legalább pár
darab értékes dokumentumot hozzon magával. Az átjövetel
előtt elküldött információ, illetve az áthozott forrásanyag
mennyisége határozza meg a későbbiekben az illető értékét,
jutalmazását, életszínvonalát. Ezt nevezték a szakmabeliek a
„menyasszony árának”.
Nagy néha, igen ritkán előfordult, hogy a disszidens
egyszerűen csak besétált a Hivatal emberéhez. Minden előzetes
jelzés nélkül felbukkant, és előadta, hogy az összes hidat
felégette a háta mögött, már nincs módjában visszamenni.
Ilyenkor roppant szűkre szabott a választási lehetőség: vagy
felvállalják az illető ügyét, vagy rövid úton valamelyik
menekülttáborba irányítják. Az utóbbira csak ritkán került sor,
még ha olyan, viszonylag értéktelennek tartott disszidensről
volt is szó, mint mondjuk egy kereskedelmi tengerész vagy egy
közkatona, akinek bizony nem nagyon van mit elárulnia.
Rendszerint csak akkor döntöttek az elutasítás mellett, ha a
hazugságvizsgáló gép világosan kimutatta a szökevényről,
hogy valójában az ellenséges „átverőknek” dolgozik. Ilyenkor
az amerikaiak kerek perec megtagadták a menedékjogot. Az
oroszok pedig kénytelenek voltak lenyelni a keserű pirulát,
majd minden követ megmozgatni, hogy valahogy ki-, jobban
mondva visszacsempésszék emberüket a menekülttáborból.
Roth tudomása szerint egyszer megtörtént az is, hogy a
KGB utánaeredt egy ilyen visszadobott disszidensnek, és
minden teketóriázás nélkül likvidálta a menekülttáborban,
pusztán mert megbukott a poligráfos teszten, holott eredendően
a színtiszta igazat mondta minden egyes szavával. Csakhogy a
gép a szándékos félrevezetés jeleként értelmezte a szökés
kiváltotta izgatottságát. Átkozott pech. No persze, ez az eset
régen történt. Ma már sokkal kifinomultabbak a
hazugságvizsgáló berendezések.
 És akkor itt van ez a fickó, aki a KGB ezredesének adja ki
magát, és egyszerűen „be akar sétálni”. Semmi előzetes
körbeszaglászás. Semmi teketória. Még csak egy bőröndnyi
akta sem, amelyet legutóbbi állomáshelyéről, a KGB
rezidentúrájáról lopott volna el. És nem ám valahol a Közel-
Keleten vagy Latin-Amerikában kíván disszidálni, de nem ám!
– hanem itt, Anglia szívében. És még csak nem is a britekhez
akar átállni, hanem egyenesen az amerikaiakhoz. Vagy talán a
britekkel már megpróbálkozott? És visszautasították? Roth
egyre az esélyeket latolgatta, agyában szédületes iramban
forogtak a kerekek. De a percek sem jártak ólomlábakon, az
idő vészesen múlott.
Hét óra öt perc. Ez azt jelenti, hogy Washingtonban hajnali
két óra van. Mindenki alszik. Igazság szerint a főnökét, Calvin
Bailey-t kellene felvernie álmából, ő vezeti a Speciális
Műveletek Irodáját. De ő most nyilván az igazak álmát alussza
georgetowni otthonában. Csakhogy az idő… nincs vesztegetni
való idő. Roth a faliszekrényhez lépett, sebesen kitárta az
ajtaját, és működésbe hozta titkosított számítógépét. Pillanatok
alatt becsatlakozott a Grosvenor Square-i nagykövetség
alagsorában felállított központi komputer programjába. Saját
gépét kódolt üzemmódba helyezte, és a központi adattárból
lekérte a Nyugat számára ismertté vált, vezető beosztású KGB-
tisztek névsorát. Mikor ez megvolt, utána megkérdezte a
komputertől, ki is hát Pjotr Alekszandrovics Orlov.
A titkosszolgálatok világának egyik legfurcsább vonása az
az úgyszólván klubszerű, barátias légkör, amely körbelengi. A
pilóták között létezik még hasonló bajtársiasság, de nekik ezt
nem kell titkolniuk. Mint ahogy az ejtőernyősöknek meg a
kommandósoknak sem.
A szakmabeliek mindig is hajlottak arra, hogy tiszteletben
tartsák egymás értékeit – fittyet hányva a versengés, a
szembenállás vagy éppenséggel a nyílt gyűlölködés emelte
korlátoknak. A második világháború folyamán a Luftwaffe és a
RAF vadászpilótái ritkán gyűlölték egymást, az efféle
érzelmeket meghagyták a bigottoknak és a civileknek, A
hivatásosok persze hűségesen szolgálják politikai gazdáikat és
az államgépezetet, de ha arról van szó, sokkal szívesebben
isznak meg egy pofa sört szakmabelivel, még akkor is, ha az az
ellenséges oldalról való.
A titkosszolgálatok világában éber tekintetek követik
nyomon, hogy éppen kit tűzött céltáblájára az ellenfél.
Naprakészen rögzítik az előmeneteleket és áthelyezéseket a
szövetséges, rivális és ellenséges szolgálatoknál. A KGB-
rezidentúra vezetője a világ bármely fővárosában tudja, hogy ki
irányítja az ottani SIS- vagy CIA-állomást – és ellenkező
előjellel úgyszintén. Dar-es-Salaamban esett meg egyszer,
hogy a KGB helyi főnöke kezében szódás whiskyvel odalépett
egy koktélpartin az SIS állomásvezetőjéhez.
– Mr. Child, ön tudja, hogy én ki vagyok, én is tudom, hogy
ön kicsoda – közölte ünnepélyesen.
– Nehéz mesterség a miénk. Nem szabad lenéznünk
egymást.
És erre koccintottak.
A CIA londoni komputere egyenesen a virginiai Langleyben
lévő számítógépes aggyal van összekötve. Roth utasítására a
parányi áramkörök iszonytató sebességgel nekiestek a CIA
számára ismert KGB-ügynökök névjegyzékének. Több száz
„megerősített” és több ezer „feltételezett” ügynök neve
szerepelt a listán. A személyi adatok zömét éppen a
disszidensek szolgáltatták. Az újonnan érkezőket kihallgató
tisztek egyik elsődleges szempontja mindig is az volt:
megtudni, ki kicsoda manapság, kit helyeztek át és hová, kit
léptettek elő és kit fokoztak le. Az adathalmaz a menedékjogot
kérők szaporodásával párhuzamosan növekszik.
Roth tudta, hogy az elmúlt négy évben a britek rendkívül
segítőkésznek mutatkoztak ezen a téren, s több száz nevet
bocsátottak a CIA rendelkezésére, amelyek közül sok teljesen
újnak bizonyult, másokat pedig át lehetett helyezni a
„feltételezett” kategóriából a „megerősített”-be. A britek
információikat részint lehallgatott vagy elfogott üzeneteknek,
részint talpraesett elemzőiknek, részint pedig olyan
disszidenseknek köszönhették, mint Vlagyimir Kuzicskin
(Illegális Ügyek Igazgatósága), akit Bejrútból szöktettek meg.
Ha a langley-i adatbankban rendelkezésre állnak az
információk, a miniatűr áramkörök nem fecsérlik az időt: Roth
képernyőjén másodperceken belül villódzni kezdtek a zöld
nyomtatott betűk.

PJOTR ALEKSZANDROVICS ORLOV. KGB-

EZREDES. UTÓBBI NÉGY ÉVBEN FELTEHETŐEN
A HÁRMAS SZÁMÚ IGAZGATÓSÁG TISZTJE.
FEDŐBEOSZTÁSBAN A GRU ŐRNAGYA A VÖRÖS
HADSEREG EGYESÍTETT TERVEZŐ
CSOPORTJÁNAK KÖTELÉKÉBEN (MOSZKVA).
KORÁBBI POSZTJAI: MŰVELETI TERVEZŐ
KÖZPONT, MOSZKVA, ELSŐ SZÁMÚ
FŐIGAZGATÓSÁG (ILLEGÁLIS ÜGYEK
IGAZGATÓSÁGA), JASZENEVO.

Végigfutva az adatokon, Roth halkan füttyentett egyet, majd

kikapcsolta a gépet. Utólag belegondolva, igazat mondott a
hang a telefonban. A KGB hármas számú Igazgatóságának
(közkeletű nevén: a Fegyveres Erők Igazgatóságának) az volt a
feladata, hogy szüntelenül ellenőrizze a fegyveres erők tagjait
és őrködjék hűségük fölött. Mint ilyen, mély megvetésnek volt
kitéve, még ha eltűrték is a ténykedését. A FEI emberei GRU-
ügynököknek (katonai hírszerzőknek) álcázva épültek be a
fegyveres erők soraiba. Tudniillik ilyetén minőségükben senki
sem csodálkozhatott rajta, hogy mindenütt ott vannak, folyton
szaglásznak és kérdezősködnek, no meg szemmel tartják a
többieket. Ha Orlov a GRU őrnagyaként valóban a szovjet
Honvédelmi Minisztérium Egyesített Tervező Csoportjának a
kötelékében töltötte az utóbbi négy évet, annyit tudhat, mint
egy két lábon járó enciklopédia, futott át Roth agyán. És ez
egyszersmind magyarázatul is szolgálhat arra, mi keresnivalója
van a szovjet megfigyelői küldöttségben, amelyet a NATO és a
Varsói Szerződés megállapodásának értelmében hívtak meg a
Salisbury-síkságon megtartott hadgyakorlatra.
Roth egy pillantást vetett a karórájára. Hét óra tizennégy.
Arra már nincs ideje, hogy Langley-vel értekezzék. Hatvan
másodperc alatt döntenie kell. Túlságosan is sokat kockáztatna,
ha azt tanácsolná Orlovnak, menjen csak vissza szép
nyugodtan a tiszti körletbe, csücsüljön be a szobájába, mintha
mi sem történt volna, és várjon a sorára, míg a brit tisztiszolga
be nem viszi az első csésze gőzölgő teát. Aztán irány a
Heathrow, onnan meg Moszkva. Nem. Inkább arra kellene
rábeszélnie, hogy a Heathrow-n kísérelje meg a lelécelést,
ekképpen ő elégséges haladékot kapná, hogy érintkezésbe
lépjen Calvin Bailey-vel Washingtonban. A telefon
megcsörrent.
– Mr. Roth, itt áll egy autóbusz a telefonfülke előtt. Ez az
első járat ma reggel. Sejtésem szerint a polgári
takarítószemélyzetet szállítja a laktanyába. Ezzel éppen időben
visszaérek, ha muszáj…
Roth vett egy mély lélegzetet. A karriered, fiú, az forog
most kockán, gondold meg hát jól, hogy mit mondasz a
telefonba.
– Oké, Orlov ezredes, szívesen látjuk önt. Azonnal riasztom
a brit kollégákat. Harminc percen belül biztonságos helyre
viszik…
– Nem! – A hang keményen, ellentmondást nem tűrve
csattant. – Csak az amerikaiakkal akarok üzletelni. Minél előbb
szeretnék kikerülni innen, el Amerikába, amilyen gyorsan csak
lehet. Ez a feltétel, Mr. Roth. És ne is próbáljon alkudozni.
– Értse meg, ezredes…
 – Nem, Mr. Roth. Azt akarom, hogy ön jöjjön értem. Két
óra múlva. Az andoveri vasútállomás előtti téren várom. Aztán
onnan egyenesen az Upper Heyford-i amerikai légibázisra
hajtunk. Addigra szerezzen szállítóeszközt, amely azonnal
Amerikába visz. Más alapon nem vagyok hajlandó tárgyalni,
Mr. Roth.
– Rendben van, ezredes. Megkap mindent, amit csak kért.
Várjon rám a jelzett helyen, önért megyek.
Rothnak körülbelül tíz percébe telt, mire fölkapta utcai
ruháját, magához vette útlevelét és CIA-igazolványát, zsebre
vágott némi pénzt, és rohanás közben felmarkolva kocsijának a
kulcsait, már dübörgött is le az alagsori garázsba.
Negyedórával azután, hogy letette a telefont, Roth ráfordult
a Park Lane-re, majd a Marble Arch után a Bayswater Roadra.
Ezt a Londonból kivezető utat mindig is jobban kedvelte, mint
azt, amelyik Knightsbridge-en és Kensingtonon halad
keresztül.
Nyolcra maga mögött hagyta Heathrow-t, és délnek fordult,
a londoni körgyűrűre, onnan meg délnyugatnak, az M3-as
sztrádára. Nem sokkal ennek vége előtt pedig letért nyugati
irányban az A 303-asra, amely Andoverbe vitte. Tíz perccel
kilenc után fékezett le a vasútállomás előtt. Sok autó állt itt
utasokra várva, mindenki iparkodott valahová. Csak egy férfi
állt egy helyben: tweedzakóban, szürke nadrágban és
futócipőben a falat támasztotta és újságot olvasott. Roth
odament hozzá.
– Azt hiszem, magával kell itt találkoznom – szólította meg
az idegent, aki fölnézett az újságjából. Nyugodt tekintetű,
szürke szempár, kemény vonások, lehetett negyvenvalahány
éves.
– Az attól függ. Tudja igazolni magát? – kérdezte. A hang
ugyanaz volt, mint a telefonban.
Roth átnyújtotta neki CIA-igazolványát. Orlov szemügyre
vette, majd biccentett. Roth az autója felé bökött az ujjával. A
motort le sem állította, az utat viszont elállta néhány másik
kocsi elől. Orlov olyan tekintettel nézett körbe, mint aki most
int végleg búcsút annak a világnak, amelyben eddig élt, majd
egy árva szó nélkül beszállt az autóba.
Mielőtt elindult volna otthonról, Roth felhívta a
nagykövetséget, és a szájába rágta az ügyeletesnek, hogy
haladéktalanul riassza az Upper Heyford-i támaszpontot. Két
órába telt, mire keresztülvágva a vidéki utakon, autóval
Oxfordshire-be értek, a USAF, az amerikai légierő bázisához.
Roth egyenesen a támaszpont parancsnokának az irodájához
hajtott. Két gyors telefon Washingtonba, és a gépezet beindult:
Langley tisztázta az ügyet a Pentagonnal, a Védelmi
Minisztérium pedig rögvest utasította a bázisparancsnokot. Az
Andrews légitámaszpontra (Maryland államban) délután három
órakor induló Upper Heyford-i futárgépnek két pótutasa is lesz.
A felszállásig még volt öt óra – ezalatt az idő alatt Tidworth
és London között valósággal elszabadult a pokol. A súlyos
fenyegetésekkel megtűzdelt, haragos szóváltásból a brit
hadsereg, a védelmi minisztérium, a biztonsági szolgálat és az
orosz nagykövetség egyaránt kivette a részét.
A szovjet tiszti csoport tagjai aznap reggel nyolc óra körül
kezdtek gyülekezni a körlet étkezdéjében, most már fesztelenül
társalogva brit kollégákkal. Nyolc húszkor már valamennyien a
reggelire megterített asztaloknál ültek – egy fő kivételével.
Természetesen felfigyeltek Kucsenko őrnagy távollétére, de
aggodalomra senki sem látott okot.
Kilenc előtt tíz perccel a tizenhat orosz tiszt csomagostól-
bőröndöstől, indulásra készen téblábolt az előcsarnokban.
Kucsenko őrnagy még mindig sehol. Lóhalálában tisztiszolgát
menesztettek a szobájába, azzal az üzenettel, hogy most már
csipkedje magát. Az autóbusz a bejáratnál várakozott.
Az inas azzal tért vissza, hogy az őrnagy szobája üres, csak
a holmijai vannak ott. Két-két brit és orosz tisztből álló
küldöttség caplatott fel a lépcsőn, hogy saját szemével is
meggyőződjék a helyzetről. Megállapították, hogy az őrnagy az
ágyában aludt, törülközője is vizes, mi több, a szekrényében
lóg az összes ruhája – vagyis minden jel arra mutat, hogy
Kucsenkónak valahol a közelben kell lennie. Ellenőrizték a
folyosó végéről nyíló fürdőszobát (csak a két szovjet tábornok
lakosztályához csatlakozott külön fürdőszoba), de erőfeszítésük
nem vezetett eredményre. Átkutatták az illemhelyeket is,
mindhiába. Addigra azonban a kutató küldöttség két orosz
tagjának – köztük a GRU ezredesének – arcáról lehervadt a
mosoly.
A britek szintén kezdtek aggódni. Elrendelték a tiszti körlet
teljes átkutatását. Hasztalan. A brit titkosszolgálat századosa
kisurrant a körletből, és kifaggatta a Security Service
„láthatatlan” embereit. Eseménynaplójuk szerint reggel hat óra
körül két tréningruhás tisztet észleltek, mindketten kocogni
mentek – de külön-külön, és csak az egyik tért vissza. Telefon
a főkapunál szolgálatot teljesítő őrséghez, pattogó kérdések; az
éjszakai ügyelet naplójába bevésettek alapján Arbuthnot
ezredes valóban elhagyta a laktanyát, de később annak rendje
és módja szerint vissza is tért.
Hogy végére járjanak a dolgoknak, kiugrasztották az
éjszakai szolgálatot teljesítő tizedest az ágyából. A tizedes
felidézte, hogy fura módon kétszer is látta távozni Arbuthnot
ezredest; ám midőn nekiszegezték a kérdést, Arbuthnot váltig
tagadta, hogy kétszer hagyta volna el a laktanyát. Szobájának
tüzetes átkutatása során kiderült, hogy hiányzik egy fehér
tréningszerelése, ruhatárából pedig egy zakó, egy ing – a
hozzávaló nyakkendővel – és egy nadrág. A hírszerző százados
tüstént felkereste a rangidős brit tábornokot, és a füléhez
hajolva halkan beszámolt a fejleményekről; a tábornok arca
fokozatosan elkomorodott, majd megkérte a rangidős orosz
kollégát, hogy fáradjon vele az irodájába.
Kisvártatva az orosz tábornok haragtól elfehéredett arccal
lépett ki a parancsnoki szobából, és követelte, hogy
bocsássanak rendelkezésére egy szolgálati gépkocsit, mert
azonnal fel kívánja keresni a londoni szovjet nagykövetséget.
A hír futótűzként terjedt a többi tizenöt orosz között; a légkör
egy csapásra megfagyott, a vendégek mereven, elutasítóan
kezdtek viselkedni. Tíz óra lehetett. Felizzottak a
telefonvonalak.
A brit tábornok kapcsolatba lépett a vezérkari főnökkel, és
részletesen tájékoztatta a kínos helyzetről. Hasonló
helyzetjelentést készítettek a Figyelők is, csakhogy ők a
biztonsági szolgálat Curzon Street-i főhadiszállására juttatták el
a beszámolójukat. A jelentés pár percen belül már a
vezérigazgató-helyettes íróasztalán feküdt, aki szinte azon
nyomban az ATSZ keze nyomát vélte felfedezni a
történtekben; a Security Service emberei gyakran ezzel a
meghitt, barátságos rövidítéssel illették a Secret Intelligence
Service-nél dolgozó kollégákat – a betűszó annyit tett: Azok a
Túlparti Szarháziak.
A Temze túlsó, déli partján, a Century House-ban Timothy
Edwards főnökhelyetteshez futott be a Curzon Streetről érkező
hívás. A leghatározottabban tagadta, hogy az SIS-nek bármi
köze volna az ügyhöz. Alighogy befejezte a fölöttébb
kellemetlen beszélgetést, lenyomta a belső vonal gombját és
belevakkantotta: – Teremtse elő Sam McCreadyt, de tüstént!
Déli tizenkettő körül az orosz tábornok – oldalán a GRU
ezredesével – a Kensington Palace Gardensen lévő szovjet
nagykövetség egyik félreeső szobájában folytatott elmélyült
tanácskozást a katonai attaséval, aki a gépesített
lövészalakulatok vezérőrnagyának adta ki magát, holott
valójában a GRU színeit képviselte ugyanebben a rangban.
Egyikük sem tudta, hogy Kucsenko őrnagy voltaképp a KGB
embere, Orlovnak hívják és ezredesi rangot visel (igazság
szerint Moszkvában, az Egyesített Tervező Csoporton belül is
csupán egy-két magasabb rangú tiszt ismerte Kucsenko valódi
nevét). Tulajdonképpen mámorító érzéssel töltötte volna el a
szívüket, ha a tudomásukra hozzák, hogy kicsoda valójában ez
a Kucsenko: hiszen a hadsereg vezetői fülének zene, ha azt
hallják, hogy a KGB nyakig sáros. Ám ők hárman a londoni
nagykövetségen szentül hitték, hogy akinek nyoma veszett, az
a GRU őrnagya, és végtelen szomorúság fogta el őket, amint
belegondoltak, mi lesz Moszkva reakciója a hír hallatán.
A cheltenhami GCHQ-ban persze felfigyeltek az
ugrásszerűen megnövekedett szovjet rádió-hírforgalomra,
amely diplomáciai és katonai rejtjelzéssel zajlott a londoni
nagykövetség és Moszkva között.
Ebédidőben a szovjet nagykövet, Leonyid Zamjatyin igen
kemény hangú tiltakozó jegyzéket intézett a brit
külügyminisztériumhoz, követelve a szerinte csalárd módon
elrabolt Kucsenko őrnagy azonnali szabadon bocsátását. A
minisztérium persze tüstént elhárította magáról a felelősséget,
és a tiltakozást továbbította a brit titkosszolgálatoknak; azok
viszont egyöntetű sajnálkozással tárták szét a karjukat: – De
hát nincs nálunk!
Ahogy teltek-múltak az órák, az oroszok dühénél talán csak
a britek értetlensége volt nagyobb. Az, ahogy Kucsenko (mert
továbbra is ezen a néven emlegették) lelépett, enyhén szólva
bizarr volt. A disszidálók általában nem azért választják a
szökés rögös útját, hogy bevágjanak egy pofa sört a sarki
kocsmában; első dolguk, hogy biztonságos menedékhelyre
menjenek, amit általában már jó előre megszerveznek
maguknak. Ha Kucsenko valamelyik rendőrőrsön keresett
volna menedéket – volt már rá példa –, a wiltshire-i rendőrség
haladéktalanul értesítette volna Londont.
Minthogy valamennyi brit titkosszolgálat ártatlannak
vallotta magát az ügyben, az érdeklődés fokozatosan a brit
földön működő egyéb szervezetek felé irányult.
Bill Carver, a CIA londoni állomásvezetője roppant
kényelmetlen helyzetbe került. Rothnak muszáj volt a
légitámaszpontról érintkezésbe lépnie Langley-vel, mert csak
így tudta biztosítani, hogy feljussanak a USAF-gépre; Langley
persze nem volt rest, és azonnal értesítette erről Bill Carvert. A
rezidentúrafőnök nagyon is jól ismerte a hasonló ügyekre
vonatkozó angol–amerikai megállapodás íratlan szabályait –
sejtette hát, hogy a britek nagyon sértőnek fogják tekinteni, ha
utólag kitudódik, hogy az amerikaiak szinte az orruk előtt
szöktettek ki egy oroszt az országból úgy, hogy nekik egy szót
se szóltak. Ám Langley világosan Carver értésére adta azt is,
hogy próbálja meg húzni-halasztani a dolgot, míg a MATS-
járat el nem hagyja a brit légteret. Következésképp az
állomásvezető egész – délelőttre elérhetetlennek nyilváníttatta
magát, majd valamivel tizenkettő után sürgős találkozót kért
Timothy Edwardstól. Kérését teljesítették, a megbeszélést
délután háromra tűzték ki.
Carver késett egy kicsit – az SIS-főhadiszállástól három
saroknyira leparkolta az autóját, és megvárta, míg
rádiótelefonon jelzik neki, hogy az USAF futárgépe rendben
felszállt. Mire bevezették Edwards dolgozószobájába – három
óra tízkor –, az amerikai sugárhajtású gép már átrepült a
Bristoli-csatorna fölött, és Írországtól délre nyílegyenesen
haladt célállomása, Maryland felé.
Carver már a találkozó előtt megkapta Roth részletes
jelentését Kucsenko szökéséről (a beszámolót egy motoros
USAF-futár vitte Londonba a bázisról). Roth ebben
elmagyarázta, hogy nem volt más választása: vagy minden
teketóriázás nélkül beleegyezik a Kucsenko-Orlov diktálta
feltételekbe, vagy pedig elpuskázza a lehetőséget, és
visszaküldi az oroszt a laktanyába; azt is hangsúlyozta, hogy
Orlov csakis az amerikaiaknak volt hajlandó feladni magát.
Carver ezt az utóbbi érvet igyekezett felhasználni arra, hogy
kihúzza a tüskét a halálosan megsértődött britek oldalából.
Edwards időközben ellenőriztette Kucsenko személyi adatait
McCreadyvel, így hát pontosan tudta, hogy valójában kiről –
Orlovról – van szó; annál is inkább, mert azokat az
információkat, amelyek kora reggel megjelentek Roth
számítógépének a képernyőjén, tulajdonképpen az SIS
bocsátotta annak idején az amerikai társhivatal rendelkezésére.
Magának Edwards azt is bevallotta, hogy tekintettel a
disszidens személyére és tettének felbecsülhetetlen
jelentőségére, ő is ugyanúgy cselekedett volna, ahogy Roth,
Carver előtt viszont megjátszotta a vérig sértett felet, és
roppant hűvösen viselkedett vele szemben. Miután
meghallgatta az amerikai partnerszervezet képviselőjének
hivatalos tájékoztatóját, rögtön értesítette a védelmi és a
külügyminisztériumot, majd röviden beszámolt a helyzetről a
biztonságiaknak is. Közölte velük, hogy Kucsenko már
amerikai felségterületen tartózkodik, vagyis végképp kicsúszott
a kezükből (azt nem látta szükségesnek, hogy mindenki orrára
kösse az orosz igazi nevét, legalábbis egyelőre fölöslegesnek
vélte).
Egy órával később Zamjatyin nagykövet limuzinja a
külügyminisztérium King Charles Street-i bejáratához gördült,
s a kiszálló diplomatát azonnal a miniszter dolgozószobájába
kísérték. Noha látszólag erős fenntartással és kételkedve
fogadta Sir Geoffrey Howe magyarázatát, magánemberként
hajlott rá, hogy higgyen neki, mert mindig is igen tisztességes
és szavahihető partnernek tekintette a brit külügyminisztert.
Továbbra is felháborodottságot és éktelen haragot színlelve,
Zamjatyin visszahajtatott a nagykövetségre, ahonnan jelentést
tett Moszkvának. Az orosz katonai küldöttség aznap este,
félnapos késéssel indult haza; tagjai magukba roskadva,
elkeseredetten töprengtek a gép fedélzetén, már előre átérezve
a rájuk váró végtelen kihallgatások nyomorúságát.
Moszkvában ádáz csata dúlt a KGB és a GRU között. Az
előbbi mulasztással vádolta az utóbbit; az persze nem hagyta
annyiban a dolgot, és azzal vágott vissza, hogy a KGB árulókat
is megtűr a soraiban. Orlov végtelenségig felzaklatott felesége
tébolyultan bizonygatta ártatlanságát, de hiába, kihallgatták őt
is, akárcsak férje kollégáit, feletteseit, barátait és összes
kapcsolatát.
Washingtonban a CIA igazgatója feszengve hallgatta végig
a külügyminiszter indulatos telefonját amiatt, hogy rendkívül
lehangolt és sértődött hangvételű táviratot kapott Sir Geoffrey
Howe-tól, aki kifejezésre juttatta London tiltakozását az egész
ügy intézése miatt. Miután letette a kagylót, az igazgató a vele
szemközt ülő két emberre függesztette a tekintetét: egyikük a
műveleti igazgatóhelyettes volt, a másik pedig a speciális
részleg vezetője, Calvin Bailey. Az utóbbinak címezte a
szavait.
– A te sokat ígérő Mr. Rothod! Alaposan beletenyerelt a
darázsfészekbe. Azt mondod, hogy a saját szakállára
cselekedett?
– Igen. Értesülésem szerint az orosz egyszerűen nem
hagyott neki időt arra, hogy végigzongorázza a hivatalos
csatornákat. Az „eszi, nem eszi, nem kap mást” tipikus esete.
Bailey vékonydongájú, töpörödött emberke volt, akinek
nemigen akadtak barátai az ügynökségen belül. Kollégái
magának való, visszahúzódó embernek tartották. Azt viszont
mindenki elismerte, hogy érti a dolgát.
– Alaposan felkorbácsoltuk a kedélyeket, a britek valósággal
őrjöngenek. Te is vállaltad volna a kockázatot? – érdeklődött
az igazgató.
– Fogalmam nincs – válaszolta Bailey. – Előbb várjuk meg,
mit mond Orlov. Úgy értem, önszántából.
Az igazgató bólintott. A titkosszolgálatok világában – de
vélhetően a többiben is – a fő játékszabály egyszerűen
megfogalmazható: ha kockáztatsz és nyersz, okos vagy, s
följebb léphetsz a ranglétrán; ha veszítesz, készülj a korai
nyugdíjazásra. Az igazgató tisztába akart jönni a tétekkel – és a
fogadókkal.
– Szóval vállalod a felelősséget Rothért? Bárhogy
alakuljanak is a dolgok?
 – Igen, hogyne. Egyébként is, kész helyzet elé vagyunk
állítva. Majd meglátjuk, megérte vagy sem.
A MATS-járat washingtoni idő szerint este hatkor landolt az
Andrews légitámaszponton. A leszállópálya betoncsíkjánál öt
CIA-autó várakozott a gépre. Mielőtt a személyzet elhagyhatta
volna a fedélzetét, a két pótutast – akiknek ők a nevét sem
tudták és valószínűleg soha az életben nem is fogják őket többé
látni – szélsebesen letessékelték a gépről, és az elsötétített
ablakú, karéjban álló gépkocsikhoz kísérték őket. Bailey hűvös
biccentéssel üdvözölte Orlovot; majd megvárta, míg beültetik
az egyik autóba, aztán Rothhoz fordult.
– Joe, rád bízom a pasast. Te hoztad ki, te arasd le a babért!
– De én nem vagyok kihallgató tiszt – viszolygott Roth. –
Nem az én asztalom.
Bailey vállat vont.
– Hozzád fordult segítségért. Te hoztad ki. Hálával tartozik
neked. Elképzelhető, hogy neked sokkal jobban kitárulkozik,
mint másnak. Ne félj, nem leszel egyedül, a háttérben ott
lesznek a tolmácsok, elemzők és a szakértők, bármilyen
területet érintsen is Orlov. És hát persze a poligráf. Kezdd
azzal! A Farmon már várnak benneteket, oda menjetek először.
És még valami, Joe: mindent akarok tudni. Azonnal és az
egészet, a kézírásoddal. Senki más nem láthatja, csak én.
Megértetted?
Roth bólintott. Alig tizenhét órája, egészen addig a
pillanatig, míg egy angliai laktanyában föl nem öltötte magára
a fehér tréningruhát, Pjotr Orlov – alias Pavel Kucsenko – még
a szovjet hadsereg hűséges, megbízható tisztjének számított,
akit otthon szerető feleség, szédületes karrier és Oroszország
Anyácska várt. Most viszont alig volt több egy csomagnál,
melyet egy idegen országban gyorsan begyömöszölnek egy
gépkocsi hátsó ülésére; nyilván sejtette, hogy mi vár rá, hogy
az utolsó csepp információt is ki fogják facsarni belőle, s talán
belé is – mint minden disszidensbe – belenyillalt a kétség első
sajgása; lehet, hogy félelmet is érzett. Roth sarkon fordult,
hogy beüljön az orosz mellé.
– Joe, még valami. Ha Orlovról – akinek fedőneve
mostantól kezdve Trubadúr –, ne adj’ isten, kiderül, hogy egy
nagy nulla, az igazgató szét fogja rúgni a seggemet. De csak fél
perccel azután, hogy én már szétrúgtam a tiédet. Sok
szerencsét.
A Farm a CIA egyik legbiztonságosabb rejtekhelye volt
(mindmáig is az), valahol Virginia állam déli, lótenyésztéséről
híres vidékén. Nemcsak a nevében farm ez, eredendően annak
álcázzák. Washingtontól igazán nem esik messzire, viszonylag
rövid autóút vezet odáig; sűrű erdők ölén lapul, és magas
kerítés veszi körül; a főkaputól kanyargós, keskeny úton lehet
végighajtani, a fák közt itt-ott feltünedeznek az őrség tagjai;
csupa izom fiatalemberek, akik egytől egyig kitüntetéssel
sajátították el Quanticóban az önvédelmi harcmodort és a
különböző lőfegyverek mesterszintű használatát.
Orlovot kényelmes, kétszobás, megnyugtató színűre
tapétázott lakosztályban helyezték el, amelyhez külön
fürdőszoba csatlakozott. Megvolt benne egy színvonalas
szállodai apartman összes tartozéka: színes televízió, video,
magnetofon, néhány karosszék, ebédlőasztal. Felszolgálták a
vacsorát – Orlov életében első ízben evett amerikai földön –,
amelyet Joe Roth társaságában fogyasztott el. Az óceán
túlpartjáról megtett hosszú repülőút alatt abban maradtak, hogy
összetegeződnek, és a jövőben Peternek és Joe-nak fogják
egymást szólítani. Rajtuk kívül álló okok miatt szinte biztosnak
tűnt, hogy ismeretségük el fog mélyülni, és kapcsolatuk
bensőségessé válik.
– Nem lesz ám mindig gondtalan a helyzet, Peter – szólalt
meg Roth. Mellette az orosz egy hatalmas hamburgerrel
birkózott. Lehet, közben a golyóbiztos, kinyithatatlan
ablakokon járt az esze, vagy a hátulról átlátszó tükrök és a
lakosztály minden zugában elhelyezett poloskák képe sejlett föl
előtte, esetleg a rá váró kihallgatások köthették le gondolatait.
Mindenesetre bólintott, mint aki nagyon is jól tudja.
– Holnap bele kell vágnunk a sűrűjébe, Peter. Beszélgetni
fogunk egymással, komolyan beszélgetni. Át kell esned a
hazugságteszten is. Ha azon túljutottál, akkor leülünk és
elmondasz nekem mindent. De komolyan mindent, Peter. Amit
csak tudsz. Vagy amit csak sejtesz, egyre megy. Újra és újra,
nap mint nap.
Orlov letette a villát, és mosolyra húzódott a szája.
– Joe, nézd, mindketten ugyanabban a furcsa, szűkre szabott
világban nőttünk fel. Nem kell, hogy… – egy darabig kereste a
megfelelő kifejezést – …finomkodj, és megrágd minden egyes
szavadat. Neked bizonyítanod kell, hogy megérte a kockázatot,
amit magadra vállaltál a kiszöktetésemmel. Vagyis, hogy
bejöjjön a menyasszony ára, igaz, Joe?
Roth nevetett.
– Igen, Peter, erről van szó. A menyasszony áráról.

A történtek ellenére Londonban, a Secret Intelligence

Service központjában sem ültek ölbe tett kézzel. Timothy
Edwards először a védelmi minisztériumtól tudta meg az orosz
disszidens nevét, a Pavel Kucsenkót. Az SIS adatbankján
keresztül aztán egykettőre kitalálta, hogy ez csupán fedőnév,
amelyet Pjotr Orlov, a KGB (hármas számú Igazgatóság)
ezredese visel. Ez volt az a pillanat, amikor magához kérette
Sam McCreadyt.
– Amennyire csak tudtam, megszorongattam a nagy bratyó
tökeit. Arcátlan, pimasz sértés, felháborodás minden szinten…
meg hasonló marhaságok, te is tudod, hogy megy ez. Bill
Carver teljesen odavan. Úgy érzi, itteni pozíciója veszélyesen
megrendült. Akárhogy is, a lényeg az, hogy nyomást fog
gyakorolni Langley-re, adják át nekünk is a teljes anyagot…
már amikor erre mód nyílik. Jó néven venném, ha külön
csoport alakulna, és átnézné az Orlov-aktát, miután átküldik.
Téged bízlak meg az osztag vezetésével. Már úgy értem, az én
irányításom alatt.
– Köszönöm a bizalmat. – válaszolta a Nagy Átverő. – De
én többet szeretnék kihozni a dologból. Ott akarok lenni a
kihallgatáson. Nem kizárt, hogy Orlov olyasmit is tud, ami
elsősorban bennünket érint. Ezek iránt Langley biztosan nem
fog túlzottan érdeklődni. Részt akarok venni a beszélgetéseken.
Személyes kontaktust, közvetlen hozzáférést követelek.
– Nem lesz könnyű dió – tűnődött el Edwards. –
Valószínűleg valahol Virginiában rejtették el. No mindegy,
megkérdezni éppenséggel megkérdezhetem.
– Jogunk van jelen lenni – erősködött McCready. – Egy
csomó anyagot adtunk át nekik mostanában.
Megjegyzése még egy darabig ott lebegett a fejük fölött.
Mindketten tudták, honnan jött az a csomó anyag az elmúlt
négy év során. És hát ott volt a szovjet háborús haditerv is,
amelyet tavaly küldtek meg Langley-nek.
– Még valamit, Timothy – mondta Sam. – Szeretnék többet
megtudni Orlovról. Mégpedig Emlékkönyvtől.
Edwards mereven Samre bámult. Emlékkönyv a britek
embere volt, egy orosz, aki évek óta az SIS-nek dolgozott;
olyan magas és kényes tisztséget töltött be a szovjet hatalmi
hierarchiában, hogy a Century House-ban csupán négyen
tudták, kicsoda is ő valójában; mellesleg azok száma sem
haladta meg a tucatot, akik egyáltalán hallottak a létezéséről.
Az a négy ember, aki ismerte kilétét, maga az SIS főnöke,
Edwards, a szovjet tömb hálózati ellenőre és McCready volt.
Az utóbbi „esetfelelősi” minőségében: tulajdonképpen ő
futtatta Emlékkönyvet.
– Gondolod, hogy bölcs dolog lenne? – kérdezte Edwards.
– Azt hiszem, érdemes megpróbálnunk.
– Légy óvatos.

A következő nap reggelén, a belváros szívében egy fekete

autó parkolt le a tilosban, a kettős sárga csíkkal jelölt
járdaszegély mellett; a szabálysértés annyira szembeötlő volt,
hogy a szolgálatos forgalmi rendőr habozás nélkül kitöltötte a
büntetőcédulát. Ám alighogy becsúsztatta a celofánborítású
cetlit az ablaktörlő alá, a közeli üzlethelyiség ajtajában feltűnt
egy karcsú, elegáns, szürke öltönyös úriember. Észrevéve a
bírságcédulát, kézzel-lábbal tiltakozni kezdett az intézkedés
ellen. Senki sem vetett ügyet rájuk – szokványos jelenet az
ilyesmi London zsúfolt utcáin.
A járókelők nem láthattak egyebet, mint a felháborodott
autótulajdonos dühös hadonászását és a közlekedési rendőr
közömbös vállrándítását. Az sem keltett különösebb feltűnést,
hogy a vezető egyre hevesebben ráncigálja a rendőr kabátujját,
arra biztatva, vessen egy pillantást a hátsó rendszámtáblára. A
biztos végül mégiscsak kötélnek állt. Kétségkívül, a
rendszámtábla mellett ott virított a diplomáciai testület CD
jelzése; rendben van, nem vette észre, de ettől ő még nem
hatódik meg. A diplomáciai testületek tagjai mentesülhetnek a
pénzbírság alól, de a cédulát nem úszhatják meg ők sem. A
rendőr sarkon fordult, hogy faképnél hagyja a veszekedő
úriembert.
De az nem engedett a negyvennyolcból. Vehemensen
kirántotta a cetlit az ablaktörlő alól, és a rendőr orra alá
nyomta, aki erre kérdezett valamit tőle. A diplomata a belső
zsebébe nyúlt, és előhúzta az igazolványát, kényszerítve a
rendőrt, hogy megvizsgálja a papírjait. A rendőr
ajkbiggyesztve szemügyre vette az okmányt, megint vállat
vont, és ismét menni készült. A szürke öltönyös dühösen
összegyűrte a cédulát, dérrel-dúrral behajította az utasülésre,
majd bevágódva a kormány mögé, csikorgó kerekekkel
elviharzott.
Amit viszont egyetlen járókelő sem láthatott, mert a
diplomataigazolvány fedele eltakarta, az egy kis papírszelet
volt, rajta az üzenet: OLVASÓTEREM, HOLNAP 14.00-
KOR, BRITISH MUSEUM. Az sem tűnhetett fel senkinek,
hogy a gépkocsit vezető úriember pár kilométerrel odébb
kisimítja a büntetőcédulát, és elolvassa a hátuljára vésett
szöveget: PJOTR ALEKSZANDROVICS ORLOV ÁTÁLLT
AZ AMERIKAIAKHOZ. MIT TUDSZ RÓLA?
A Nagy Átverő így lépett kapcsolatba Emlékkönyvvel.
 MÁSODIK FEJEZET
A disszidensekkel való bánásmód – szakmai zsargonban: az
átállók „kezelése”. – esetről esetre változik: függ egyrészt a
disszidens érzelmi állapotától, másrészt a kihallgatásért felelős
titkosszolgálat gyakorlatától. Az egyetlen közös, ismétlődő
elem: mindig kényes és bonyolult feladatról van szó.
Az átállót először is olyan környezetben kell elhelyezni,
amely számára nem félelmetes, mégis eleve gátat szab
esetleges szökési szándékának – igen gyakran a saját
érdekében. Két évvel Orlov átállása előtt az amerikaiak súlyos
hibát követtek el egy Vitalij Jurcsenko nevű disszidenssel
(ugyanúgy „besétáló” volt, mint Kucsenko). Annak érdekében,
hogy otthonosan, normális életkörülmények között érezze
magát, egy este elvitték vacsorázni a washingtoni
Georgetownba. A pasas vacsora közben meggondolta magát.
Kimászott a férfivécé ablakán, majd elgyalogolt a szovjet
nagykövetségre és föladta magát. Nem sok haszna származott
belőle. Rövid úton hazaröpítették Moszkvába, ahol kegyetlen
kínvallatásnak vetették alá, utána pedig tarkón lőtték.
Az ehhez hasonló önsorvasztó késztetésektől eltekintve a
disszidenst óvni és védelmezni kell az esetleges megtorló
akcióktól is. A Szovjetunió – nevezetesen a KGB – hírhedett
volt arról, hogy képtelen megbocsátani azoknak, akik
árulóknak bizonyultak a szemében, és minden követ
megmozgat, hogy a nyomukra akadjon és eltegye őket láb alól.
Minél magasabb rangú volt az illető, annál súlyosabbnak
minősült az árulása; a vezető beosztású KGB-ügynökök e
tekintetben a lista élén álltak. A KGB ugyanis az uralkodó
elitnek is a krémje: tagjai minden szóba jöhető luxust és
privilégiumot élvezték egy olyan országban, ahol a nép éhezett
és fagyoskodott. Sutba vágni, lemondani erről az életstílusról –
a legfényesebbről, amelyet a Szovjetunió nyújtani tudott
dédelgetett kedvenceinek –, olyan hálátlansággal ért fel, amely
halált követelt. A Farm pontosan azt a fajta biztonságot kínálta,
amely kedvét szegte a megtorlóknak.
A bonyodalmakat okozó tényezők közül a legfontosabbat
rendszerint magának a disszidensnek a lelkiállapota jelentette.
A Nyugatra való szökés feszült izgalmát sokuknál a
kijózanodás követte, egyféle újragondolási szakasz. Döntésük
véglegessége és teljes súlya csak ilyenkor kezdett tudatosodni
bennük, ilyenkor döbbentek rá, hogy soha az életben nem
fogják többé látni a feleségüket, családjukat, a barátaikat és a
szülőhazájukat. Ez depresszióhoz is vezethetett, hasonlatos
ahhoz, mint amikor a kábítószeres „földet ér” a lebegés órái
után.
Hogy ezt a veszélyes visszaesést elkerüljék, a kihallgatások
zöme viszonylag könnyed, higgadt hangvételben kezdődik,
fölelevenítve a disszidens egész életét, a születéstől és a
gyerekkortól kezdve. Az akkori évek felidézése – a szülők, az
iskolai barátok, a téli korcsolyázás, a nyári kirándulások leírása
– a tapasztalatok szerint egyáltalán nem a depressziós
nosztalgiát és a visszavágyódást erősítette a disszidensben,
hanem általában megnyugtató hatással volt rá. Közben pedig
minden apró részletet – még a gesztusokat is – jegyzőkönyvben
rögzítették.
A kihallgatók fantáziáját egy dolog mindig roppantul
izgatta: éspedig a motiváció. Miért akart átjönni? (A
„disszidálás” szót sosem használják, miután inkább a
hűtlenségre utal, semmint az ember nézeteinek józan
felülbírálatára.)
Előfordult néhányszor, hogy az átálló nem mondott igazat
az indítékairól. Hivatkozhatott például arra, hogy teljes
mértékben kiábrándult abból a velejéig korrupt, cinikus és
nepotikus rendszerből, amelyet addig szolgált. Sokuk számára
valóban ez jelentette a fő mozgatórugót; tulajdonképpen a
legtöbben ezt hozták fel indítékul. De nem volt mindig igaz.
Mert megesett, hogy a disszidens egyszerűen csak
megdézsmálta a közös kasszát, és tudta, hogy ha elkapják,
iszonyú kemény büntetés vár rá. Vagy sejtette, hogy például
zavaros szerelmi élete miatt fegyelmi előtt áll, és nemsokára
haza is hívják külföldi állomáshelyéről. De állhatott akár
lefokozás, akár a felettes iránt érzett gyűlölet is a motiváció
igazi hátterében. A befogadó titkosszolgálat olykor tökéletesen
tudatában volt a valódi okkal, a disszidens által felhozott
ürügyeket mégis türelmesen, sőt együttérzéssel
végighallgatták, bár tudták, hogy az illető mellébeszél. És
természetesen a mellébeszélést is lejegyezték. Mert lehet, hogy
valaki merő hiúságból hazudik az indítékait illetően, de
hírszerzői szempontból nem szükségszerűen közöl félrevezető
adatokat. Vagy talán mégis?
Mások hiú ábrándokat kergetve, saját fontosságukat
eltúlozva beszéltek, hogy elkápráztassák házigazdáikat. A
kihallgatók minden parányi információt ellenőriztek; előbb-
utóbb teljes, valósághű képük rajzolódott ki a disszidensről –
mind indítékairól, mind a hátrahagyott társadalmi
hierarchiában betöltött státusáról. Ám kezdetben megértően,
részvétteljesen lesték a szavait. A keresztkérdések áradata csak
később következett, akár a bíróságon, a tárgyalás
előrehaladtával.
Midőn a szigorú értelemben vett titkosszolgálati területekre
és témakörökre került sor, a kérdezők számos csapdát állítottak
a disszidensnek. Rengeteg olyan kérdést tettek föl a kihallgatás
során, amelyekre eleve tudták a pontos választ. Amennyiben
mégsem voltak birtokában az összes szükséges információnak,
ott voltak az elemzők, akik az éjszaka folyamán elejétől a
végéig, oda-vissza hallgatták a magnószalagokat, és
összevetették az elhangzottakat az ismert tényekkel. Hiszen
szovjet átálló akadt szép számmal – és nekik köszönhetően a
nyugati hírszerző szervezetek bőséges információval
rendelkeztek a KGB-ről, a GRU-ról, a szovjet hadseregről, a
haditengerészetről és légierőről, sőt magáról a Kremlről is.
Kívánság szerint, csak választaniuk kellett.
Abban az esetben, ha a disszidens valótlanságokat kezdett
állítani olyan dolgokról, amelyekről egykori beosztása révén
tudnia kellett volna a színtiszta igazat, tüstént gyanús lett a
kihallgatók szemében. Lehetséges, hogy csupán hivalkodásból
hazudott, pusztán dicsekedni szeretett volna új környezetének;
vagy mert soha nem is volt birtokában az információnak, csak
azt állította; esetleg rövidzárlat állt be nála és elfelejtette a
dolgokat; vagy pedig…
A kimerítő, vesződségesen hosszú kihallgatások során
könnyen rajtakaphatták és leleplezhették a füllentőket. A
vallatás akár hónapokig, sőt évekig is eltarthatott, attól
függően, mennyi hamis információt közölt a kikérdezett
személy.
Ha egy újonnan átállt forrástól szerzett adat ellentmondani
látszott a korábban rögzített tényeknek, a vizsgálat során az is
kiderülhetett, hogy az addig valósnak vélt információk voltak
hamisak. Az elemzők ekkor ismét nekiláttak, előbányászták az
eredeti forrást, és újfent ellenőrizték az általa elmondottakat.
Vizsgálódásuk nyomán megerősíthették, hogy az újonnan
jöttnek van igaza. Ilyenkor a témát egy időre jegelték, míg nem
állt módjukban újabb ellenőrzéseket végezni; később aztán
ismét előszedték az ügyet. Újra és újra.
Gyakran előfordult, hogy a disszidensben nem tudatosodott
egy-egy részinformáció jelentősége, következésképp nem is
tulajdonított neki fontosságot. Igen ám, de házigazdái számára
pont ez a bagatellnek tűnő adatmorzsa jelenthette azt a hosszú
idő óta hiányzó részletet, amelynek segítségével egy csapásra
megoldhatóvá válhatott volna egy nagyobb szabású rejtély.
Azok közé a kérdések közé, amelyekre a kihallgatók már
korábbról ismerték a válaszokat, lassan kezdték becsempészni
az olyanokat, amelyekre csakugyan kíváncsian várták a
feleletet – azt, amelyik valójában meghatározta a disszidens
értékét. A kérdés ilyenkor már az volt: – Tud-e nekünk újat
mondani a most átállt egyén, és ha igen, milyen fontosak
lesznek majd az információi?
Pjotr Alekszandrovics Orlov ezredes esetében a CIA
szakértői alig négy hét leforgása alatt arra a következtetésre
jutottak, hogy isten és a vak szerencse segedelmével valóságos
aranytelérre bukkantak. A „hozam” egyenesen fantasztikus
volt.
Először is, kezdettől fogva higgadtan és éretten viselkedett.
Részletesen elmesélte Joe Rothnak élete történetét: attól a
naptól kezdve, amikor egy Minszk melletti nyomortanyán egy
bádogtetős viskóban meglátta a napvilágot, egészen addig a
pillanatig, amely szökése előtt hat hónappal következett be
Moszkvában, amikor leszámolt a gyűlölt rezsimmel, és
végérvényesen tisztázta magában, hogy többé nem képes
elviselni az életét abban a társadalomban és rendszerben.
Egyetlenegyszer sem tagadta, hogy szíve mélyén továbbra is
rajong szülőhazájáért, Oroszországért, mint ahogy normálisan
reagált arra a tényre is, hogy kénytelen örökre búcsút mondani
az ismerős tájaknak.
Beszámolt Gáljával, a sikeres moszkvai színházi
rendezőnővel kötött házasságáról is, elmondta, hogy az az
utóbbi három évben már csak névleges volt, emberileg érthető
indulattal említette meg azokat a szerelmi kalandokat,
amelyeket felesége folytatott fiatal, jóképű színészekkel.
Három különböző hazugságvizsgáló teszten esett át
sikeresen családi hátterét, szakmai pályafutását, magánéletét és
politikai-világnézeti pálfordulását illetően. Ahogy teltek-
múltak a napok, az általa szolgáltatott információk úgy váltak
egyre érdekfeszítőbbekké.
Ez nem utolsósorban annak volt köszönhető, hogy karrierje
során különféle helyeken dolgozott. Négy évet töltött a Hármas
számú, azaz a Fegyveres Erők Igazgatóságán, majd Kucsenko
őrnagyként, a GRU színeiben a Honvédelmi Minisztériumban
működő Egyesített Tervező Csoportban tevékenykedett, így
megszámlálhatatlanul sok vezető beosztású katonatisztet ismert
név szerint, tudomása volt a szovjet hadsereg és légierő
hadosztályszintű diszpozíciójáról, a haditengerészet nyílt
vizeken hajózó egységeiről vagy javítás miatt kikötőben
veszteglő hajóiról.
Lebilincselő, érzékletes elemzést adott a Vörös Hadsereg
afganisztáni csatavesztéseiről, az ott állomásozó szovjet
csapatok váratlanul bekövetkezett demoralizálódásáról és arról,
hogyan ábrándult ki Moszkva fokozatosan kabuli bábjából,
Babrak Karmalból.
Mielőtt a Hármas számú Igazgatóságra került volna, Orlov
az Illegális Ügyek Igazgatóságán dolgozott, amely külön
részleget képezett az Első számú Főigazgatóságon belül; ez az
osztály volt felelős a KGB „illegális” ügynökeiért, akik
behálózták az egész világot. Ezek képezik a titkosügynökök
legtitkosabb kasztját. Vannak közöttük olyanok, akik saját
országuk ellen kémkednek, de olyanok is, akik „mélyen a föld
alatt”, többszörösen álcázva folytatják tevékenységüket egy
idegen országban. Ezeknek az ügynököknek nincs diplomáciai
státusuk, amiből egyenesen következik, hogy ha leleplezik és
őrizetbe veszik őket, akkor büntetésképpen nem csupán a
nemkívánatos személlyé való nyilvánítás és az országból való
kiutasítás kínos, de elviselhető aktusát kell elszenvedniük,
hanem a sokkal fájdalmasabb kínvallatás, és néhány
szélsőséges esetben a kivégzés vár rájuk.
Jóllehet már négy éve elkerült korábbi osztályáról, Orlov
lexikális emlékezőtehetsége csodákat művelt, és egymás után
leplezte le azokat az illegális kémhálózatokat, amelyeket
egykor ő maga hozott létre és irányított, főképpen Közép- és
Dél-Amerika országaiban.
Ha egy frissen érkezett disszidens információi
ellentmondásosságuk miatt vihart kavarnak, a kihallgató tisztek
általában két táborra szakadnak: azokra, akik az újonnan
jöttnek hisznek és őt támogatják, illetve azokra, akik
kételkednek az őszinteségében és ellenzik a befogadását. A
CIA történetében a leghírhedtebb ilyen eset Golicin és
Noszenko nevéhez fűződik.
Anatolij Golicin 1960-ban lépett le a KGB-től, hogy közölje
a CIA-jel: a második világháború óta a földgolyón
tapasztalható összes gonoszság és aljasság mögött a KGB
vigyorgó ördögpofája rejtőzködik. Szemében nem létezett
olyan becstelenség, amelyhez a KGB ne, vagy csak vonakodva
folyamodott volna célja elérése érdekében. Szavai termékeny
talajra hullottak néhány kemény vonalas CIA-tisztségviselőnél,
élükön James Angletonnal, a kémelhárítás főnökével, aki évek
óta ugyanezt próbálta főnökei fülébe ültetni. Golicinből
csakhamar sztár lett.
1963 novemberében Kennedy elnököt orvul meggyilkolták;
a gyanú árnyéka egy baloldali beállítottságú személyre, Lee
Harvey Oswaldra terelődött, akinek nemcsak hogy orosz volt a
felesége, hanem maga is a Szovjetunióban élt egy évig. Nem
sokkal a merénylet után, 1964-ben egy Jurij Noszenko nevű
személy kért politikai menedékjogot az Egyesült Államokban;
bevallotta, hogy annak idején ő volt Oswald oroszországi
esetfelelőse; elmondta azt is, hogy egy idő után Oswald már
csak kolonc volt a KGB nyakán, ezért meg is szakítottak vele
minden kapcsolatot, következésképpen az égvilágon semmi
közük a Kennedy elleni merénylethez.
Az Angleton támogatását élvező Golicin azon nyomban
leszedte honfitársáról a keresztvizet, és ahol csak tudott,
belemart; Noszenko azonban jottányit sem volt hajlandó
változtatni az általa elmondottakon, jóllehet különösen kemény
kézzel bántak vele a kihallgatói. A vita megosztotta a CIA
személyi állományát, és változó hevességgel csaknem két
évtizeden át parázslott a felszín alatt. A polémia kimenetele –
mármint hogy kinek volt igaza és ki állított valótlanságot –
karriereket lendített előre vagy tört gyászosan derékba; hiszen a
titkosszolgálatoknál is alapszabály, hogy egy sikersztori
szereplői elnyerik a jutalmukat, még a statiszták is kiemelt
gázsiban részesülnek.
Pjotr Orlov esetében viszont senki nem akadt Langleyben,
aki kételkedve húzogatta volna az orrát; a dicsőség
rivaldafényében pedig annak a részlegnek a vezetője
sütkérezhetett, amely kimenekítette és behozta, a szovjetet;
vagyis Calvin Bailey, a Speciális Műveletek Irodájának a
főnöke.

Egy nappal azután, hogy az óceán túlsó partján, Virginiában

Joe Roth és Orlov ezredes beköltözött a Farmra, Sam
McCready feltűnés nélkül belépett a Bloomsbury szívében álló
British Museum előcsarnokába, és a hatalmas, kör alakú
kupolával fedett olvasóterem felé indult.
Nyomában két fiatalember haladt. Egyikük Denis Gaunt
volt, akire McCready egyre nagyobb mértékben kezdett
támaszkodni, beléje vetve minden bizalmát, a másik pedig
Patten nevű munkatársa. Egyikük sem láthatja majd
Emlékkönyv arcát – beosztásuk és feladatkörük ezt nem teszi
szükségessé, sőt esetleges veszélyessége miatt nem is ajánlatos
számukra a közvetlen érintkezés. Feladatuk csupán arra terjedt
ki, hogy a bejárat közelében őgyelegjenek – álcázásul időnként
belepillantva a zsebükből előhúzott, gyűrött újságba –, és
gondoskodjanak róla, hogy senki se zavarja vagy lesse ki
főnöküket odabent.
McCready a nagy, könyvespolcok által körülhatárolt
olvasóasztalhoz lépett, és udvariasan megkérdezte a már ott ülő
embert, nem zavarja-e tolakodásával. A másik éppen egy
nyitott könyv fölé hajolt, és buzgón jegyzetelt valamit a
könyökénél lévő papírlapra; a megszólításra fölnézett, és egy
árva hang nélkül a szemközti székre mutatott. McCready
csendben várakozott. Bejövetelekor kikért egy kötetet, amelyet
pár perc múlva elébe is rakott az olvasóterem egyik
alkalmazottja, majd ugyanolyan nesztelenül távozott. A
szemben ülő férfi egészen beletemetkezett az olvasásba. Sam
körbenézett. Senki sem tartózkodott a közelükben.
– Hogy vagy, Nyikolaj?
– Hááát – dörmögte a férfi, és folytatta a jegyzetelést.
– Van valami újság?
– A jövő héten látogatónk érkezik. A rezidentúrára.
– A moszkvai központból?
– Igen. Maga Drozdov tábornok.
McCready arca rezzenéstelen maradt. Ő is a könyv fölé
hajolt, ajkai mozgását alig lehetett észlelni. Ha valaki nem állt
a közvetlen közelükben, halk mormogásukat sem hallhatta.
Márpedig a könyvespolcok alkotta beszögellésbe rajtuk kívül
senki sem léphetett be. Gaunt és Patten jelenléte biztosítékot
jelentett erre. Ettől függetlenül McCready elképedt a név
hallatán. Drozdov, ez az alacsony, zömök ember, aki
kísértetiesen hasonlított a néhai Eisenhower elnökre, ritkán
merészkedett a Szovjetunió határain túlra; az Illegális Ügyek
Igazgatóságának volt a főnöke. Rendkívül szokatlannak
minősült – és talán éppen ezért igen-igen fontos lehetett –,
hogy most egyszerre csak besétál a londoni oroszlánbarlangba.
– Ez jó vagy rossz hír?
– Nem tudom – válaszolta Emlékkönyv. – Mindenesetre
furcsa. Nem a közvetlen főnököm, de bizonyára előre tisztázta
látogatását Krjucskovval.
(Vlagyimir Krjucskov tábornok akkoriban az Első számú
Főigazgatóság, a külföldi hírszerzés főnöke volt; pár évvel
később, 1988-ban ő vette át a KGB irányítását.)
– Gondolod, hogy a Nagy-Britanniába telepített illegális
ügynökeinek sorsát akarja veled megvitatni?
– Kétlem. Csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy
személyesen irányíthassa az „illegálisokat”. Szerintem útja
inkább Orlovval kapcsolatos. Rettentő nagy balhé tört ki
miatta. A delegáció másik két GRU-s tagját most hallgatják ki.
Ha szerencséjük van, megúszhatják egy gondatlanság vádjával
indított hadbírósági tárgyalással. De az is lehet…
– Lehet valami más oka is annak, hogy idejön a tábornok?
Emlékkönyv felsóhajtott, és most első ízben Samre emelte a
tekintetét. McCready állta a pillantását. Az évek során jó
barátok lettek. Sam bízott benne, és elhitte minden szavát.
– Csupán megérzés – válaszolta Emlékkönyv. – Talán a
rezidentúrát akarja átvilágíttatni. Semmi konkrétum, csak
valahogy szimatot kaphatott…. Talán valamit gyanítanak.
– Nyikolaj, ez úgysem mehetett örökké. Mindketten
tisztában voltunk vele. Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb a
darabkák a helyükre kerülnek. Túl sok kiszivárgás, túl sok
véletlen egybeesés. Most szeretnél átjönni? Elintézhetem. Csak
egy szavadba kerül.
– Még nem. Talán hamarosan, de egyelőre nem. Van még
néhány dolog, amiről szeretnék beszámolni. Ha majd úgy fest a
helyzet, hogy teljesen szét akarják szedni a londoni bázist,
akkor tudni fogom, hogy tartogatnak valamit a tarsolyukban.
Akkor itt lesz az ideje, hogy átmenjek. De egyelőre maradok.
Erről jut eszembe… Az volna a kérésem, hogy hagyjátok
békén Drozdovot. Ha észrevenne valami gyanúsat, menten úgy
értékelné, hogy íme, nem zörög a haraszt…
– Ez esetben viszont tudnom kell, milyen fedőnevet fog
érkezéskor használni, ha esetleg rajtunk kívül álló okokból
valami mégis történik a Heathrow-n. Mondjuk egy baleset.
– Svájci üzletembernek fogja kiadni magát – közölte az
orosz. – Zürichből érkezik. A British Airways járatával,
kedden.
– Gondom lesz rá, hogy senki se akaszkodjék a nyakába –
szögezte le McCready. – Orlovról megtudtál valamit?
– Még semmit. Hallottam róla, de személyesen nem
ismertem. Őszintén szólva meglepett a cselekedete. A
legmagasabb helyről voltak referenciái.
 – Akárcsak neked – jegyezte meg Sam. Emlékkönyv
elmosolyodott.
– Na persze. Ízlések és pofonok különbözőek. Meglátom,
mit tudok összeszedni róla. De miért érdekel ennyire?
– Nem is tudom – habozott McCready. – Mint ahogy te is
mondtad, nem zörög a haraszt… Az, ahogy lelécelt… hogy
semmi gondolkodási időt nem hagyott Joe Rothnak. Ha egy
szökött tengerész csinálja így, az rendben van. Ha viszont a
KGB ezredese, az már furcsa. Jobban is megszervezhette volna
a dolgot.
– Egyetértek. Minden tőlem telhetőt megteszek.
Emlékkönyv olyan kényes pozíciót töltött be a
nagykövetségen, hogy a közvetlen érintkezés szüntelen
veszélyforrást jelentett a számára, következésképpen nem is
találkoztak túl gyakran. Abban maradtak, hogy legközelebb
egy eldugott, parányi kávézóban jönnek össze London keleti
negyedében, Shoreditchben, a következő hónap, május első
hetében.

Április végén a Központi Hírszerző Hivatal igazgatóját a

Fehér Házba kérette az elnök. Tulajdonképpen nem volt ebben
semmi szokatlan, hiszen egyébként is gyakran találkoztak
egymással, akár a Nemzetbiztonsági Tanács üléseinek a
keretében, akár négyszemközt. Ám ez alkalommal az elnök
azért hívta az igazgatót, hogy az egekig dicsérje a CIA-t. A
jelek szerint annak a hálaözönnek a hullámai, amellyel a többi
titkosszolgálat és az érintett minisztériumi szervek elárasztották
a CIA-t a dél-virginiai Farmról kikerülő információk nyomán,
elérték az Ovális Iroda küszöbét is.
Az igazgató keménykötésű, szívós ember hírében állott,
akinek pályafutása a második világháborúban, működött
kémszolgálat, az OSS (a CIA elődje) fénykoráig nyúlt vissza,
és akit Ronald Reagan odaadó híveként tartottak számon. A
szigorú külső alatt azonban jó adag tisztesség is lakozott, és
nem látott okot arra, hogy a bőségesen áradó babértól
megfossza az Orlov-ügyben fő érdemeket szerzett részleg
vezetőjét. Így hát rögtön magához kérette Calvin Bailey-t,
mihelyt visszaérkezett Langley-be.
A Speciális Műveletek alosztályának vezetője az óriási
méretű panorámaablak előtt találta az igazgatót: az üvegtáblák
gyakorlatilag teljes szélességében elfoglalták a CIA
főhadiszállás legfelső szintjén található igazgatói szoba egyik
falát.
A főnök kibámult az alant húzódó, festői szépségű völgyre,
ahol a fák zöldellő levelei lassan feledtették a Potomac
partvidékének téli szürkeségét. Bailey beléptére megfordult, és
arcán széles mosollyal üdvözölte beosztottját.
– Mit is mondhatnék? Szívből gratulálok, Cal. A
haditengerészet majd kibújik a bőréből, és azon imádkozik,
hogy vége ne szakadjon az információözönnek. A mexikóiak
fiestát ülnek, egy teljes hálózatot felgöngyölítettek. Tizenhét
ügynök, videokamerák, rádióadók… minden, amit csak el
tudsz képzelni.
– Köszönöm – válaszolta Calvin Bailey visszafogottan.
Óvatos, megfontolt embernek ismerték, aki nem szereti
kimutatni érzelmeit.
– No, hogy ne kerülgessem a forró kását… Mindnyájan
tudjuk, hogy Frank Wright nyugalomba vonul az év végén.
Szükségem lesz új helyettesre. Meglehet, Calvin – de csak
meglehet! –, hogy már van is valami halvány elképzelésem
arról, ki lehetne alkalmas a posztra.
Bailey zord, rideg arcvonásai egy villanásnyi időre
meglágyultak, és elmosolyodott, amire igen ritkán ragadtatta
magát. A CIA igazgatójának a kinevezése immár három
évtizede politikai aktusnak számított. A nagyfőnökök a
kormányváltozásokkal együtt jöttek-mentek. Mindez nem
vonatkozott a műveleti és az elemző igazgatóhelyettesre. Ez a
két poszt (DDO és DDI) jelenti tehát azt a legmagasabb
tisztséget, amelyre egy hivatásos szakmabeli józan ésszel
ácsingózhat.
Eleget téve az illendőség szabályainak, a tiszteletkor
lefutása után az igazgató rátért a hétköznapi ügyekre.
– Nézd, a britekről van szó. Mint te is tudod, itt járt
Margaret Thatcher.
Calvin Bailey bólintott. A brit miniszterelnökasszony és az
amerikai elnök közötti szoros viszony mindenki számára ismert
tény volt.
– Magával hozta Cristophert is… – az igazgató a brit SIS
főnökére célzott. – Fölöttébb hasznos eszmecseréket
folytattunk. Az általa szolgáltatott anyag igazán remek.
Tartozunk neki, Cal. Egy apró szívességgel. Szeretek tiszta
lapokkal játszani. Két dolog miatt nyafognak. Nem tagadják,
hogy jó néven veszik és tényleg hálásak az általunk küldött
Trubadúr-anyagért, de ami az Angliában működtetett szovjet
kémhálózatot illeti, még ha hasznosak is az információk, a
gond az, hogy pusztán az ügynökök fedőnevei állnak
rendelkezésre. Tehát jó volna, ha Trubadúr elő tudná bányászni
az igazi nevüket, vagy esetleg megmondaná, hogy milyen
tisztséget töltenek be… Örülnének bármilyen adatnak,
amelynek révén azonosítani tudnák az ellenséges ügynököket.
Bailey gondolkodóba esett.
– Egyszer már megkérdeztük tőle, hogy ismeri-e őket név
szerint – szólalt meg kisvártatva. – Minden információt
átküldtünk a briteknek, amelyről úgy véltük, hogy akár csak
távolról is érintheti őket. Ám legyen, újra rákérdezünk
Trubadúrnál. Majd megmondom Joe Rothnak, hogy próbáljon
kihúzni belőle néhány nevet. Rendben?
– Pompás, pompás. És még valami, Cal. Mindenáron azt
akarják, hogy közvetlenül hozzáférhessenek a forráshoz.
Mégpedig odaát, náluk. Azt hiszem, ezúttal a kedvükben fogok
járni, és beleegyezem a dologba. Talán ennyit megengedhetünk
magunknak.
 – Szívesebben venném, ha itt maradna. Itt biztonságban van.
– Odaát is szavatolhatjuk a biztonságát. Nézd,
elhelyezhetjük például valamelyik bázisunkon. Upper
Heyfordban, Lakenheathben vagy Alconburyben. Akárhol.
Odaengedjük hozzá a briteket, felügyelet alatt kikérdezhetik,
aztán már röpítjük is vissza.
– Nekem nem tetszik az ötlet.
– Cal… – Az igazgató hangja acélosan megkeményedett. –
Már beleegyeztem a dologba. Hajtsd végre.
Calvin Bailey kihajtott a Farmra, hogy személyesen
beszéljen Joe Rothszal. Az ügynök szobája közvetlenül a kúria
nyitott, oszlopos tornáca fölött helyezkedett el. Bailey
fáradtnak, elcsigázottnak látta beosztottját. Egy átállt
disszidens kihallgatása kétségkívül kimerítő foglalatosság:
napközben hosszú órákat kell vele tölteni, éjszakánként pedig
fáradságos munkával összeállítani a következő szeánsz
kérdéseit. Kikapcsolódásra bizony nem nagyon telik az időből,
ráadásul az esetek zömében úgy alakul a helyzet, hogy a
disszidens és kihallgatója között személyes baráti viszony
szálai szövődnek, aminek következtében nem egyszerű az
utóbbi helyébe találni valakit, míg ő kipiheni magát.
– Washington nagyon meg van elégedve – közölte Bailey. –
Sőt: el van bűvölve. Minden, amit Trubadúr mond, helytálló. A
szovjet hadseregre, a haditengerészetre, a légierő egységeire
vonatkozó információit egy az egyben megerősítik a műholdas
felvételek. A fegyverzetfejlesztési tervekről, a készenléti
fokozatokról és az afganisztáni csúfos kudarcról előadott
beszámolói… mondanom sem kell, a Pentagonban szinte
repesnek az örömtől. Ügyes munka, Joe. Nagyon ügyes.
– Messze még a vége. Muszáj teljes erőbedobással
dolgoznunk. Egy csomó minden előjöhet. Ez az ember két
lábon járó lexikon. Káprázatos emlékezőtehetsége van. Néha
megakad egy-egy apró részletnél, de később az is eszébe jut.
Csak éppen…
 – Mi a baj? Joe, figyelj ide! Hála neki, egy csapásra
semmivé válnak a KGB több évi, keserves munkával kiépített
hálózatai Közép- és Dél-Amerikában. Barátaink sorra
számolják fel őket odalent. Oké, tudom, hogy fáradtak vagytok.
De tartsatok ki.
Elmesélte Joe-nak, hogy az igazgató halvány, de
reménykeltő utalást tett a műveleti igazgatóhelyettes
megüresedő helyére. Noha távol állt tőle mindenféle
bizalmaskodás, helyesnek vélte, ha felcsillantja beosztottja
előtt az előmenetel reményét, akárcsak vele tette a nagyfőnök.
– Ha ez összejön nekem, Joe, automatikusan megüresedik a
speciális műveletek főnöki posztja. Nyilván sejtheted, hogy az
ajánlásom sokat fog nyomni a latban. És én téged szándékozlak
javasolni, Joe. Azt akartam, hogy tudj erről.
Roth hálásnak látszott ugyan, de annyira mégsem, hogy
ujjongjon lelkesedésében. Volt valami a tekintetében. Valami,
ami jobban kínozta, mint a tompa fásultság.
– Problémáid támadtak vele? – tudakolta Bailey. – Talán
nem kapott meg mindent, amire számított? Esetleg hölgyek
társaságára vágyik? És te? Meglehetősen el vagytok itt
szigetelve a külvilágtól. Már idestova egy hónapja. Az ilyesmit
könnyen meg lehet szervezni, te is jól tudod.
Bailey ismerte Roth családi hátterét. Tudta róla, hogy elvált,
és azóta egyedül él. A Cég munkatársainak körében legendásan
magas a válások száma. Mint ahogy Langleyben
megfogalmazták: – Hja, kérem, ez foglalkozási ártalom!
– Nem, semmi ilyesmi. Már én is érdeklődtem nála. Nem
válaszolt, csak a fejét rázta. Együtt edzünk. Ez sokszor segít.
Addig futunk az erdőben, míg a lábunk bírja. Kifulladásig.
Életemben nem voltam még ilyen jó kondícióban. Ő az
idősebb, de erőnlétben messze lepipál. Szóval, ez egyike
azoknak a dolgoknak, amelyek fúrják az oldalam, Cal. Ez az
ember maga a tökély, nincsenek gyönge pontjai. Legalább ha
egyszer berúgna vagy megkefélne egy csapat diáklányt, vagy
érzelgősen előadná, hogy mennyire hiányzik neki a szülőföldje,
elveszítené a fejét, gorombáskodna…
– Próbáltad már provokálni? – kérdezte Bailey. Arra célzott,
hogy nem egy esetben feszültséget levezető szeleppel,
valóságos terápiával ér fel, ha dühkitörésbe hajszolják a
kihallgatás alatt álló disszidenst. Legalábbis a „házi”
pszichiáterek ezt vallották.
– Igen. Egyszer futás közben a fejéhez vágtam, hogy
alávaló, hitvány patkány, ócska köpönyegforgató. Semmi
hatás. Hazáig üldözött, aztán a szemem közé nevetett. Majd a
legnagyobb lelki nyugalommal leült, hogy folytassuk a kérdés-
felelet játékot. Vagy ahogy ő nevezi: a munkát… leleplezni a
KGB-ügynököket, szerte a világon. Még soha nem találkoztam
ilyen profival.
– Nyilván ennek köszönhető, hogy mindenben a legjobbat
tudja nyújtani, Joe. Inkább legyél hálás a lehetőségért.
– Calvin, nem ez a legfőbb oka, hogy aggályoskodom.
Személy szerint kedvelem a fickót. Talán még tisztelem is.
Sose hittem volna, hogy egyszer még tiszteletet fogok érezni
egy disszidens iránt. De van valami… valamit eltitkol előlem.
Calvin Bailey rámeredt. Némán, szúrós tekintettel.
– A hazugságvizsgáló tesztek mást mondanak – jegyezte
meg halkan.
– Igen, tudom. Ezért nem lehetek biztos a dolgomban. Csak
a zsigereimben motoszkál ez az érzés. Egy sejtés. Van valami,
amiről nem hajlandó beszélni.
Bailey még jobban előrehajolt és belebámult Roth arcába.
Iszonyú sok múlott azon, hogy milyen választ kap a következő
kérdésére.
– Joe, véleményed szerint elképzelhető – bár minden ez
ellen szól –, hogy az elvégzett tesztek ellenére Orlov
hamiskártyás? Szándékosan átdobott KGB-ügynök?
Roth felsóhajtott. A felettese most kimondta, ami egy ideje
neki is a fejében motoszkált.
 – Nem tudom. Nem hiszem, de nem is mernék megesküdni
rá. Körülbelül tízszázalékos esélyt adnék az eshetőségnek.
Csak tudod, ez a kósza megérzés… a sejtés, hogy valamit
eltitkol. És egyszerűen nem tudok rájönni, miért.
– Akkor találd ki, Joe. Találd ki! – közölte Calvin Bailey. És
nem tartotta szükségesnek, hogy rámutasson: ha végül is
kiderül, hogy Orlov kettős játékot űzött, kettejük karrierje
fölött meg lehet kongatni a lélekharangot. Fölemelkedett a
székéről.
– Én személy szerint úgy vélem, hogy csak rémkép, amit
mondasz. De tégy legjobb belátásod szerint.
Roth a lakosztály nappalijában találta Orlovot. Az orosz a
kanapén feküdt, és kedvenc zenéjét hallgatta. Bár
tulajdonképpen fogolyként őrizték a Farmon, mindene
megvolt, amit egy jól felszerelt vidéki klub nyújthatott volna
neki. Mindennap futhatott az erdőben (bár csupán négy
quanticói fiatalember kíséretében), éjjel-nappal használhatta a
tornatermet, a szaunát és az uszodát, külön mesterszakács állt a
rendelkezésére, bárszekrénye tömve volt jobbnál jobb italokkal
(igaz, az utóbbit alig vette igénybe).
Nem sokkal érkezése után bevallotta, hogy roppant mód
kedveli a hatvanas-hetvenes évek lassú számait. Roth kénytelen
volt hozzászokni, hogy ahányszor csak beállít az oroszhoz,
vagy Simon és Garfunkel fülbemászó slágere, vagy a Seekers
koncertje, esetleg Elvis Presley valamelyik lassú, búgó hangú
száma forog a magnetofonon.
Aznap este Mary Hopkin csengő gyermekhangja töltötte be
a szobát. Egyetlen híres, slágerré vált dalát énekelte. Orlov
élvezkedő vigyorral pattant fel a kanapéról. A magnetofonra
bökött.
– Kedveled te is? Hallgasd csak…
Roth engedelmeskedett.
– Those were the days, my friend, we thought they’d never
end… Azok a szép napok, csak arra gondolok…
 – Aha, egészen klassz – szólalt meg kisvártatva Roth. Ő
maga a hagyományos és a modern jazzt szerette.
– Tudod, mi ez?
– Egy angol énekesnő, nemde?
– Nem, nem. Nem az énekesnőre gondolok, hanem a
dallamra. Nyilván azt hiszed, hogy Nagy-Britanniából
származik. Talán valamelyik Beatles-szerzemény…
– Hááát, feltehetően így is van – felelte Roth. Most már ő is
mosolygott,
– Óriási tévedés! – csapott le rá Orlov győzedelmes
vigyorral. – Egy régi orosz dal átirata, Daragoj dlinnoju da
nocskoj lunaju… Hosszú tíz út a holdsütötte éjszakán… Nem
tudtad, mi?
– Nem. Valóban nem.
A derűs, vidám dallam utolsó hangjai is elnémultak. Orlov
kikapcsolta a készüléket.
– Beszélgessünk még egy kicsit? Ezért jöttél? – kérdezte
Joe-tól.
– Nem. Csak éppen erre jártam, és gondoltam, benézek
hozzád. De már megyek is, elteszem magam holnapra. Hosszú
volt ez a mai nap. Erről jut eszembe… hamarosan
visszarepülünk Angliába. A brit pajtik is szeretnének
kérdezősködni tőled egy kicsit. Nem gond, igaz?
Orlov szemöldöke ráncba futott.
– Azt a feltételt szabtam, hogy idejövök, Amerikába.
Kizárólag ide.
– Nyugalom, Peter. Egy amerikai légibázisra visznek
bennünket, és oda is csak rövid időre. Végül is amerikai
területen maradunk. És én is ott leszek melletted, hogy szükség
esetén megvédjelek a csúnya, gonosz britektől.
Orlov nem vette tréfára a dolgot.
Roth elkomorodott.
 – Peter, van valami különleges oka annak, hogy ennyire
nem akarsz visszamenni Angliába? Valami, amiről tudnom
kellene?
Az orosz megvonta a vállát.
– Semmi különös, Joe. Pusztán egy kis félsz. Minél
messzebb vagyok a Szovjetuniótól, annál nagyobb
biztonságban érzem magam.
– Az égvilágon semmi sem történhet veled Angliában. Erre
szavamat adom. Lefekszel?
– Azt hiszem, még egy darabig fennmaradok. Olvasgatok
vagy zenét hallgatok.
Az orosz szobájában hajnali fél kettőig égett a lámpa. A
kommandó néhány perccel három előtt lépett akcióba.
Mint utólag Orlov tudomására jutott, merénylői először
nyílpuskával elnémítottak két őrt a külső kerítésnél, majd
nesztelenül keresztülvágtak a pázsiton, és a házba hátulról, a
konyhán át hatoltak be.
Az első emeleti szobájában alvó Roth és Orlov már csak
arra riadt, hogy a földszinten géppisztolysorozatok ropogása
veri föl a ház csöndjét, majd a következő pillanatban lábak
dobogása hallatszott a lépcsők felől. Orlov, mint egy macska,
azonnal talpra szökkent, és nem egészen három másodperc
alatt a nappaliban termett. Föltépte az ajtót, és óvatosan kidugta
a fejét. Éppen hogy csak megpillantotta az éjszakai őr hátát; a
Quanticóban kiképzett fiatalember a lépcsőforduló felé rohant,
hogy csatlakozzék a földszinten védekező társaihoz. A
lépcsősor közepe táján fekete kezeslábasba öltözött, sísapkás
alak bukkant fel hirtelen, és megeresztett egy rövid sorozatot.
A lövedékek az amerikai fiatalember mellkasába hatoltak.
Egyensúlyát veszítve, rogyadozó térddel nekidőlt a korlátnak,
sebeiből patakzott a vér. Orlov becsapta az ajtót, és
visszarohant a hálószobájába.
Tudta, hogy az ablakokat nem lehet kinyitni. Arra tehát nem
menekülhet. És fegyvere sem volt. Időközben a fekete ruhás
alak elérte a nappali ajtaját. Felrántotta és berontott rajta,
nyomában egy amerikaival. Orlov a hálószoba küszöbéről még
látta, hogy a KGB kommandósa megpördül, és tüzet nyit az
őrre. Ez elég időt hagyott Orlovnak arra, hogy behúzza maga
mögött az ajtót és rátolja a reteszt.
Persze, ez nem jelenthetett akadályt a merénylőnek. Pár
pillanat múlva egy erőteljes sorozat kiszakította a zárat a
helyéről és lábbal berúgták az ajtót. A folyosóról a nappalin
keresztül beszűrődő halvány, sápadt fényben Orlov tisztán ki
tudta venni a KGB emberét; látta, hogy amaz félredobja kiürült
géppisztolyát, és övéből előrántja kilenc milliméteres automata
Makarovját. A vastag sísapka eltakarta a merénylő vonásait,
ám az a szó, amelyet oroszul Orlov arcába vágott, érthetően
csengett; és nem lehetett félreérteni azt az undort és gyűlöletet
sem, ahogy kiejtette a száján.
A feketébe öltözött alak két marokra fogta a pisztolyt és
Orlov homlokára célzott vele. – Pridátyelj! – sziszegte. –
Áruló!
Az éjjeli asztalon kristályüveg hamutartó feküdt. Orlov
sosem használta, mert a legtöbb orosszal ellentétben nem
dohányzott. Ennek ellenére ott hagyta, jobb híján dísznek.
Most, szinte csak ösztönösen, védekező reflexére hagyatkozva
felragadta és támadója felé repítette. – Padla! – kiáltotta
közben. Rohadék!
A támadó macskaügyességgel kitért a feléje süvítő nehéz
tárgy elől. Ám a mozdulat időt vett igénybe. Egy másodperc
töredék részét. Annyi elég is volt a quanticói biztonsági csoport
vezetőjének, hogy a nappaliból kétszer is tüzet nyisson nagy
kaliberű, Colt 44. Magnum típusú fegyveréből a hálószoba
ajtajában félrehajoló alak hátára. Az orosz előrevágódott, mint
akit hátulról megtaszítottak. Mellkasa valósággal szétrobbant,
sugárban spriccelő vére telefröcskölte Orlov lepedőjét és
takaróját. Az orosz előrelépett, hogy estében kirúgja a
Makarovot a merénylő kezéből. Nem volt rá szükség. Nincs
ember a földön, aki talpon tudna maradni két Magnum-
lövedékkel a testében.
Kroll, a biztonsági csoport vezetője keresztülosont a
nappalin és belesett a hálószobába. Zihálva kapkodta a levegőt,
arca fehér volt a dühtől.
– Rendben van? – vetette oda Orlovnak. Az orosz biccentett.
– Ezt jól megcsinálták – sziszegte az amerikai. – Csak ketten
voltak, de az én két emberem is holtan fekszik a földszinten, és
talán odakint is vannak veszteségeink.
Joe Roth pizsamás alakja tűnt fel az ajtóban. Szemmel
láthatóan meg volt rendülve.
– Jesszusom, Peter, rohadtul sajnálom. Tűnjünk el innen,
amilyen gyorsan csak lehet. Most, azonnal.
– És mégis hová? – kérdezte Orlov. – Mintha azt mondtad,
volna, hogy ennél nincs biztonságosabb hely. – Sápadt volt az
arca, de vonásai rendezettek, hangja nyugodt.
– Hát igen, a jelek szerint tévedtem. Már ez sem a régi.
Majd később megpróbálunk rájönni, hogy miért nem az. De
csak később. Most öltözz. Csomagold be a személyes
holmijaid. Kroll, te itt maradsz vele.
A Farmtól vagy harminc kilométerre egy katonai
támaszpont működött. Langley tüstént intézkedett a hadsereg
parancsnokságánál, és nem telt bele két óra, Roth, Orlov és a
quanticói biztonsági csoport maradék része máris beköltözött a
nőtlen tiszti barakkba. Egy teljes emeletet biztosítottak a
számukra. A katonai rendőrség kordont vont az épület köré.
Roth arra sem volt hajlandó, hogy gépkocsin menjenek;
helikopterrel szállították oda őket, a tiszti étkezde melletti
füves térre, felébresztve az egész laktanyát.
A támaszpont pusztán ideiglenes szálláshelyül szolgált a
csoportnak. Másnap estére már Kentuckyban találták magukat,
egy másik CIA-menedékhelyen, amelynek őrségét
megkettőzték.
 Miután Orlovékat biztonságba helyezte a támaszponton,
Calvin Bailey visszatért a Farmra. Részletes jelentést kért az
események lefolyásáról. Roth beszámolóját telefonon már
korábban megkapta. Most először Kroll tájékoztatóját hallgatta
végig. Ám mindenekelőtt annak a fekete ruhás, sísapkás
orosznak a tanúvallomására volt kíváncsi, aki közvetlen
közelről, szemtől szembe állva ráfogta a pisztolyt Orlovra.
A rohamosztagos zöldsapkásoknál szolgáló fiatal tiszt
keserves arccal masszírozta sajgó csuklóját, ahol esés közben
Orlov rúgása érte. A speciális hatást keltő művért már régen
lemosta magáról, kibújt a kezeslábasából is, amelynek az elején
két lyuk volt látható: a testére erősített parányi
robbanószerkezetek és a műanyag tasakokban tárolt sűrű, vörös
folyadék segítségével azokon keresztül fröcskölt a „vér” Orlov
ágyára.
– Mi a véleménye? – tudakolta Bailey.
– Nem hiszem, hogy kettős játékot űzne – felelte az oroszul
is tudó fiatalember. – Ha mégis, akkor a legteljesebb
mértékben hidegen hagyja, hogy mi lesz a sorsa. De ezt kétlem.
Az emberek döntő többségét érdekli, hogy életben marad-e.
– Nem gyanakodott magára?
– Nem, uram. Észrevettem volna a szemén. Láttam rajta,
hogy azt hiszi, meg fog halni. De szinte ösztönszerűen
védekezett. Nagyszerű fickó.
– Más egyéb? – tudakolta Bailey.
A tiszt vállat vont. – Talán egyvalami… Azért sem hiszem,
hogy a KGB küldte, mert ha így lenne, és egy fikarcnyit is
törődik az életével, kellett volna szólnia valamit oroszul,
amikor azt látta, hogy mégis a saját honfitársai akarják
kinyírni. Ha mindennek ellenére kettős ügynök, akkor egyben a
legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam.
– Azt hiszem, végleg eldőlt a dolog – jelentette ki később
Bailey, mikor telefonon felhívta Rothot. – A fickó oké, és ezt
tekintsd hivatalos álláspontnak. Próbálj meg kiszedni belőle
egy új nevet, hogy a britek odalegyenek az örömtől. Kedden
átrepültök egy katonai géppel. Alconburybe.

Roth és Orlov a következő két napot azzal töltötte új

„lakóhelyén”, hogy újra meg újra átrágták magukat azokon a
meglehetősen gyéren csurdogáló információkon, amelyeket az
Illegális Ügyek Igazgatóságán szerzett tapasztalatai alapján
idézett fel az orosz a Nagy-Britanniában működő ügynökökről.
Minthogy szakterülete Közép- és Dél-Amerika volt, nemigen
érdekelték az Angliával kapcsolatos ügyek, védekezett. Persze,
ha nagyon megerőlteti az agyát, nyilván eszébe fog jutni egy s
más abból, amit emlékezetében elraktározott. Egyelőre csak
fedőnevek kavarognak a fejében. Ennek ellenére, a második
nap estéjén váratlanul mégiscsak megvilágosodott az elméje, és
eszébe ötlött valami fontos.
Egy polgári alkalmazott a Védelmi Minisztériumban, a
Whitehallon. A pénzt mindig a számlájára kellett utalni a
Croydon High Streeten lévő Midland Bank-fiókba.
– Hát ez nem sok – konstatálta az MI5-ös Biztonsági
Szolgálat képviselője, amikor fülébe jutott a hír. A
testvérszervezet, az SIS főhadiszállásán tartózkodott, Timothy
Edwards szobájában.
– Azóta már át is helyezhették. Vagy hamis nevet adott meg
a bankban. Mindazonáltal utánanézhetünk.
Visszaballagott a mayfairi Curzon Streeten lévő irodájába,
és mozgásba lendítette a gépezet kerekeit. A brit bankok ugyan
nem élvezik a teljes diszkréció jogát, ám nem is szolgáltatnak
ki akárkinek magánszámlákra vonatkozó információkat.
Egyetlen olyan állami intézmény van, amellyel minden
körülmények között kötelesek együttműködni, mert törvény
írja elő – és ez az Adóhivatal.
Az Adóhivatal készségesen állt az MI5 rendelkezésére,
minek folytán a London déli részében található croydoni
bankfiók igazgatójának az asztalán egyszer csak megszólalt a
telefon. Ő maga nemrégiben került a helyére – nem úgy a
számítógépe.
Ketten érkeztek a bankba: egy adóhivatali megbízott és a
Biztonsági Szolgálat embere. Kis idő múltán az utóbbi vette át
az irányítást. Nála volt a védelmi minisztérium és az összes
kapcsolódó intézmény civil alkalmazottainak névjegyzéke egy
évtizedre visszamenően. A nyomozás nem sokáig tartott.
Csupán egyetlen olyan tisztségviselő akadt a listán, akinek a
számláját a croydoni bankfiókban vezették. Bekérték a
kivonatokat és egyenlegeket. Kiderült, hogy az illetőnek két
számlája is van, és még mindig Croydonban él. Az egyik egy
normális folyószámla, a másik viszont egy magas kamatozású
letét volt.
Az utóbbin mintegy 20 000 font gyűlt össze az évek során; a
pénzt mindig ő fizette be személyesen, viszonylag rendszeres
időközönként, készpénzben. Anthony Milton-Rice-nak hívták.
A Whitehall egyik épületében aznap este bizalmas, szűk
körű tanácskozást tartottak. Az MI5 főigazgatóján és
helyettesén kívül a fővárosi rendőrfőnök-helyettes (speciális
ügyosztály) is részt vett rajta. Nagy-Britanniában az MI5 nem
eszközölhet letartóztatásokat. Csakis a rendőrség. Ha a
belbiztonságiak őrizetbe akarnak valakit vétetni, átszólnak a
speciális ügyosztályra. Az ülésen az Egyesített Hírszerző
Bizottság vezetője elnökölt. Ő nyitotta meg a kérdések sorát.
– Tulajdonképpen kicsoda ez a Milton-Rice?
Az MI5 igazgatóhelyettese belepillantott a jegyzetfüzetébe.
– Másodkategóriás polgári alkalmazott, beszerzési részleg.
– Elég alacsony besorolás, nemde?
– Igen, de kényes területen dolgozik. Hozzáférhet a
különböző fegyverrendszerekhez, az új eszközök értékelési
adataihoz.
– Hhhmmm… Na és mit akarsz tenni? – kérdezte az elnök.
– A gond az, Tony – vette át a szót a főigazgató –, hogy
egyelőre kevés bizonyíték van a kezünkben. Gyanús
befizetések a bankszámlájára már hosszú éve óta… de ez nem
minden. Nem elégséges alap, hogy őrizetbe vétessük. A
bírósági vádemelést már nem is említem. Nyugodtan
mondhatja például azt, hogy rendszeresen jár a lóversenyre, és
mi tagadás, piszok nagy szerencséje szokott lenni. Innen a
pénze. No persze, be is vallhatja a bűnösségét. Vagy sem.
A rendőrfőnök-helyettes helyeslően bólintott. Vallomás
nélkül gyakorlatilag semmi esélye sem volna rá, hogy rábírja
az államügyészi hivatalt a vádelemésre. Azt is erősen kétségbe
vonta, hogy valaha is beidézhetnék tanúként a bíróságra azt a
személyt – bárki legyen is az –, aki beköpte Milton-Rice-t.
– Szeretnénk megfigyelés alá helyezni – közölte a
főigazgató. – A nap huszonnégy órájában. Ha egyszer is
érintkezésbe lép az oroszokkal, kivetjük rá a hálónkat. És akkor
mellékes, hogy tesz-e vallomást vagy sem.
Ezzel mindnyájan egyetértettek. Haladéktalanul riasztották a
figyelőket – az MI5-ös ügynökök elitcsapatát, akikről azt
tartották, hogy a legnagyszerűbb követők az egész világon –,
hogy másnap reggeltől láthatatlanul akaszkodjanak rá Anthony
Milton-Rice-ra, és számoljanak be minden egyes percéről,
bárhová is megy.

Mint oly sokan mások, akik kötött munkaidőben dolgoznak,

Anthony Milton-Rice-nak is megvoltak a bevett szokásai.
Ráadásul ő még kifejezetten pedáns ember is volt.
Munkanapokon pontban tíz perccel nyolc előtt lépett ki
addiscombe-i lakása ajtaján, és gyalog tette meg a jó ötszáz
méteres utat az East Croydon Station helyiérdekű
vasútállomásig – kivéve, ha erősen esett: ez esetben az
agglegénybusszal ment az állomásig. Minden áldott nap
ugyanarra a szerelvényre szállt fel, illendően felmutatta a
bérletét, és a Victoria pályaudvarig utazott. Onnan busszal
ment néhány megállót a Victoria Streeten; a Parliament
Square-en szállt le, majd keresztülvágott a Whitehallon a
védelmi minisztérium épületéig.
 A megfigyelését elrendelő bizalmas tanácskozást követő
reggelen pontosan ugyanezen az útvonalon indult el a
munkahelyére. Ügyet sem vetett arra a néhány fekete bőrű
fiatalemberre, akik a Norwood Junctionnál szálltak fel a
vonatra. Pár perccel később elszabadult a pokol. A suhancok
berontottak a zsúfolt kocsiba, ahol ő is utazott.
Zsákmányszerző rohamukat – vagy ahogy ők mondták egymás
között: kopasztási balhéjukat – sikoltozó nők és átkozódó
férfiak tették emlékezetessé; keresztülfurakodva a tömegen
sorra letépték a nők ékszereit, elragadták a táskáikat, a
férfiaktól – torkuknak kést szegezve – elszedték a
pénztárcájukat; gátlástalanul inzultálták az utasokat, és bárkit,
aki csak egy mozdulatot is tett, hogy szembeszegüljön velük,
halálosan megfenyegettek.
Mire a vonat beért a következő állomásra, az utasok zöme
hisztérikus nőkből és megszégyenített férfiakból állt. A vasúti
rendőrség magatehetetlenül, zavartan nézte, amint a suhancok –
lehettek vagy tucatnyian – a világ közepébe üvöltve dühüket és
megvetésüket, átugrálnak a korlátokon, majd odakint pillanatok
alatt szétszélednek a szélrózsa minden irányában, beleveszve
Crystal Palace utcáinak reggeli forgatagába. Senkit sem vettek
őrizetbe. A rajtaütés túlságosan is gyorsan zajlott le, és
felkészületlenül érte a békés polgárokat.
A vonat természetesen veszteglésre kényszerült, míg a
vasúti rendőrség emberei jegyzőkönyvbe nem vették a
tanúvallomásokat. Már csak pár ember volt hátra, amikor a
vasútiak a szürke esőkabátos utashoz értek; az egyik sarokba
behúzódva szunyókált. Szelíden megpaskolták a vállát, mire
előrebukott és elterült a padlón. Vékony vércsík folydogált a
szíve tájékáról. Esőkabátján keskeny lyuk, egy hosszú, hegyes
tőr üthette. A közelben állók visítozni kezdtek. Mr. Anthony
Milton-Rice halottabb már nem is lehetett volna.

A kávézó fantázianeve – Ivan’s Café – illett az orosszal való

találkozóhoz. Shoreditchben volt, a Crondall Streeten. Sam
McCready szokásához híven másodikként lépett be a bárba,
jóllehet már egy ideje odakint várakozott. A sorrendet ésszerű
megfontolás magyarázta: az ugyanis, hogy ha bármelyiküket
követik, nagyobb, valószínűséggel Emlékkönyv lesz az, akire
ráakaszkodnak. Ebből a meggondolásból Sam általában
harminc perccel korábban érkezett a találkozó helyszínére,
autójában ülve türelmesen megvárta, míg az orosz feltűnik,
majd újabb tizenöt percig figyelte, nem követi-e valaki az
emberét.
McCready teát rendelt a pultnál, majd kezében a csészével
az asztalok felé csoszogott. A fal mellett két asztal árválkodott,
Emlékkönyv a sarokhoz közelebb esőnél üldögélt. A Sporting
Life aznapi számát lapozgatta. McCready az Evening
Standardot varázsolta elő a zsebéből, s látszólag rögtön bele is
temetkezett az újságolvasásba.
– Nos, hogyan viselkedett a mi drága Drozdov
tábornokunk? – kérdezte halkan. Hangja beleveszett a kávézót
betöltő duruzsolásba és a gőzölgő teavizek sziszegésébe.
– Roppant barátságosan és rejtélyesen – válaszolta az orosz,
miközben a 3.30-as sandowni derbi fogadási tippjeit és az
esélyes lovak eddigi eredményeit tanulmányozta az újságban. –
Úgy hiszem, beigazolódott a gyanúm, és minket jött
ellenőrizni. Talán többet fogok tudni – és egyben biztosabb is
lehetek a dolgomban ha váratlanul látogatók érkeznek a K-
vonaltól, vagy az itteni emberük túlságosan is hirtelen
nyüzsögni kezd a követségen.
K-vonalnak nevezték a KGB belső kémelhárító és
biztonsági részlegét, amelynek nem annyira a hírszerzés és
információgyűjtés volt a feladata, mint inkább a KGB
ügynökeinek szemmel tartása és az információzárlaton támadt
rések betömése.
– Hallottad már valaha is Anthony Milton-Rice nevét? –
tudakolta McCready.
– Nem, sosem. Miért?
 – Nem ti irányítottátok a rezidentúráról? A Védelmi
Minisztériumban dolgozott polgári alkalmazottként.
– Soha az életben nem hallottam még róla. Még csak az
anyagát sem láttam.
– Hát, most már mindegy. Meghalt. Nem lehet megkérdezni
tőle, hogy ki futtatta. Ha egyáltalán futtatta valaki. Nem lehet,
hogy közvetlenül Moszkvából irányították, mondjuk az
Illegális Ügyek Igazgatóságán keresztül?
– Ha valóban nekünk dolgozott, csak ez lehet az egyetlen
elfogadható magyarázat – motyogta az orra alatt az orosz. –
Egy biztos, a PR-vonalnak semmi köze nem volt hozzá. Vagyis
nem a londoni rezidentúrához tartozott. Mint már mondtam,
soha egyetlen jelentése sem került a kezembe. Lehetséges,
hogy egy olyan esetfelelősön keresztül tartotta a kapcsolatot
Moszkvával, akit nem a nagykövetségre telepítettek. Miért halt
meg?
McCready felsóhajtott.
– Bár tudnám.
Annyit mindazonáltal sejtett, hogy ha nem valamiféle
káprázatos véletlenről, szinte a csodával határos egybeesésről
van szó, akkor valakiknek alaposan meg kellett rendezniük a
dolgot. Olyanoknak, akik töviről hegyire ismerték Milton-Rice
hóbortjait és szokásait, akik a szájába rághatták azoknak a
suhancoknak, hogy melyik vonatra fog szállni, milyen ruha
lesz rajta… a többi már csak pénz kérdése volt. Az is
elképzelhető, hogy a szerencsétlen soha nem is dolgozott az
oroszoknak. De hát akkor miért súgták be? És honnan volt az a
rengeteg pénze? Vagy mégis az volna a helyzet, hogy
kémkedett az oroszoknak, csakhogy nem az Emlékkönyv
vezette hálózat keretében, hanem egy külsősön keresztül, aki
viszont közvetlenül az „illegálisoknak” számolt be
Moszkvában? És az sem mellékes, hogy nemrégiben
Londonban járt Drozdov tábornok. Az a Drozdov, aki az
„illegálisok” főnöke…
 – Beköpték. Valaki feladta nekünk. És röviddel rá meghalt.
– Ki köpte be? – érdeklődött Emlékkönyv. Megkavarta a
teáját, noha egyáltalán nem állt szándékában, hogy megigya az
édes, tejjel felöntött folyadékot.
– Pjotr Orlov ezredes – közölte halkan McCready.
– Ahá. Akkor én is elárulok neked valamit – suttogta
Emlékkönyv. – Pjotr Alekszandrovics Orlov a KGB hűséges,
odaadó és elszánt tisztje. Disszidálása körülbelül annyira igaz,
mint amennyire egy háromdolláros bankjegy valódi lehet.
Beépített ember, dezinformációs ügynök. És meg kell
mondjam: remekül felkészített, ügyes fickó.
No, villant át McCready agyán, akkor lesz itt haddelhadd, és
nem is akármilyen.
 HARMADIK FEJEZET
Timothy Edwards éberen figyelt, leste McCready minden
szavát. A tárgyilagos jelentéstétel és elemző értékelés harminc
percig tartott. Miután McCready elhallgatott, Edwards hűvös,
nyugodt hangon megkérdezte tőle: – És egészen biztos vagy
benne, hogy hihetsz Emlékkönyvnek?
McCready már várta ezt a kérdést. Jóllehet Emlékkönyv
idestova negyedik éve dolgozott a briteknek – azóta, hogy
Dániában rezidens-ügynökként felajánlkozott az SIS ottani
képviselőjének –, a kémek világa mindig is tele volt sötét
árnyakkal, gyanúval és rejtelemmel. Bármilyen kicsi volt is a
valószínűsége, mindazonáltal fennállt az esély, hogy
Emlékkönyv kettős ügynök, vagyis igazi gazdája továbbra is a
KGB. Mint ahogy vádja szerint Orlov maradt hű Moszkvához.
– Négy éve ismerem – válaszolta McCready. – Ez alatt az
idő alatt az általa közölt információk egytől egyig kiállták a
próbát. Tiszta sor.
– No igen, hogyne volna az – jegyezte meg simulékony
modorban Edwards. – Csak hát az a nagy büdös helyzet, hogy
ha mindezt a bratyók tudomására hozzuk, ők szóról szóra
ugyanezzel fognak visszavágni – mármint hogy a mi emberünk
hazudik, az övék viszont igazi disszidens. Az a hír járja, hogy
szinte bolondulnak odaát ezért az Orlovért.
– Én jobbnak tartanám, ha nem szólnánk nekik
Emlékkönyvről – közölte McCready. Nagyon szívén viselte a
Kensington Palace Gardens-i nagykövetségen dolgozó orosz
sorsát. – Ő mellesleg úgy érzi, nemsokára vége a dalnak. Sejti,
hogy Moszkvában föltámadt a gyanú: valaki kiszivárogtatja az
információkat. Ha megbizonyosodnak erről, akkor már csak
idő kérdése, mikor csapnak le a londoni rezidentúrájukra. Azt
hiszem, várnunk kell a bratyókkal, míg Emlékkönyv
biztonságban nem lesz itt nálunk. Szerintem veszélybe
sodornánk, ha bárkinek fölfednénk a kilétét.
Edwards döntésre jutott.
– Egyetértek veled, Sam. Mégis úgy vélem, jobb, ha erről a
főnök is tud. Ma reggel a kabinetülésen van, úgyhogy csak
később tudok vele beszélni. Szólok, ha van valami.
Ebédidő alatt – amelyet Edwards főnöke, Sir Christopher
irodalakosztályában töltött el ritkaságszámba menő közös
ebédjeik egyikén a Century House legfelső szintjén – a
Grumman Gulfstream III katonai változata simán földet ért az
amerikai légierő alconburyi támaszpontján, a Cambridgeshire
grófsági Huntingdon városkától néhány kilométerre északra. A
repülőgép éjféltájban indult az óceán túlsó partjáról, a Nemzeti
Gárda légiegységének trentoni bázisáról; titokzatos utasai
Kentuckyból érkeztek, s az éjszaka leple alatt, a támaszpont
épületeitől távol szálltak át a fedélzetre.
Calvin Bailey helyesen döntött, mikor Alconburyt
választotta. A támaszpont adott otthont az USAF, az amerikai
légierő 527-es „Agresszor” repülőszázadának, amelynek
pilótáit a különleges szerepkört ellátó F–5-ös gépekre képezték
ki. Azért becézték őket „Agresszoroknak”, mert gépeik, az F–
5-ösök repülési tulajdonságaikat és külső jegyeiket tekintve
kísértetiesen hasonlítottak a szovjet MIG–29-esekre, ezért
mindig ők alakították a támadó szovjet vadászflotta szerepét az
amerikai és brit szuperszonikus lovagokkal vívott szimulált
légi csatákban. Az „Agresszorok” nemcsak hogy részletesen
tanulmányozták, hanem teljes mértékben magukévá is tették a
szovjetek által alkalmazott támadási taktikát, és olyannyira
beleélték magukat a szerepükbe, hogy fent, a magasban
kizárólag oroszul beszéltek egymással. Fedélzeti gépfegyvereik
és rakétáik persze csak elektronikus találatokat jeleztek, ám
ettől eltekintve minden egyéb tartozékuk – felségjelzésük,
pilótaszerelésük, az általuk használt szakzsargon, manőverezési
stílusuk – kiköpött orosz volt.
 Roth, Orlov, Kroll és a kísérőik lekászálódtak a Grumman
fedélzetéről, valamennyiükön az „Agresszor” légisvadron
pilótáinak egyenruhája feszült. Észrevétlenül vágtak át a
hangárok előtti nyílt téren. Egy lapos, a többitől elszigetelten
álló épülethez mentek; itt konyhával ellátott lakosztályokat,
konferenciatermeket és Orlov ezredes kihallgatására egy
elektronikus zavarórendszerrel felszerelt szobát rendeztek be.
Roth késedelem nélkül bejelentkezett a légi támaszpont
parancsnokánál és elintézte vele, hogy másnap reggel a brit
csoport tagjai simán bejuthassanak a bázisra. Nem sokkal
később, kissé fáradtan a hosszú repüléstől, az újonnan
érkezettek ledőltek pihenni.

McCready telefonja délután háromkor felberregett; Edwards

hívta, hogy a szobájába kéresse.
– Javaslataid el vannak fogadva – közölte Edwards. –
Hivatalos álláspontunk az, hogy Emlékkönyv igazat mond, és
az amerikaiak dezinformációs ügynököt fogtak maguknak. No
már most: a gond csupán az, hogy fogalmunk sincs, mi Orlov
megbízatása. Úgy tűnik, eddig jó árut szolgáltatott, tehát a
bratyók valószínűleg egy szavunkat sem hinnék el. Már csak
azért sem, mert a Főnök tökéletesen igazat adott neked abban,
hogy nem szabad elárulnunk nemhogy Emlékkönyv kilétét, de
még a puszta létezését sem. Egyszóval, mi az elképzelésed?
– Hadd vegyem én kezelésbe – indítványozta McCready. –
Azt mondták, jogunkban áll kérdéseket feltenni neki. Joe Roth
vezeti a kihallgatást és én ismerem Joe-t. Nem ejtették a fejére.
Lehet, hogy sikerül sarokba szorítanom az oroszt… Jól
megszorongatom, mielőtt Roth le nem állít. Talán el tudom
ültetni a kételkedés magját a bratyókban. Hadd
gondolkozzanak el, hogy Orlov talán mégsem egészen az, mint
aminek kiadja magát.
– Rendben. Tiéd az ügy.
Edwards most úgy állította be a dolgot, mintha az ő döntése
lett volna, hogy „nagylelkűen” Samra bízza Orlovot. Igazság
szerint az év végén nyugdíjba vonuló főnökkel közösen
elfogyasztott ebéd során kénytelen volt engedni az
elképzeléseiből.
A fölöttébb ambiciózus főnökhelyettes, aki mindig is büszke
volt a CIA-jel ápolt bensőséges kapcsolataira, arra számított,
hogy hamarosan sokat nyomhat a latban Langley jó véleménye,
ha szóba kerül az előléptetése.
Ebéd közben azt javasolta a főnöknek, hogy egy Sam
McCreadynél jóval tehetségtelenebb, kevésbé rámenős embert
bízzanak meg a CIA újdonsült üdvöskéjére vonatkozó és
igencsak zavarba ejtő információk kezelésével.
Elképzelését a főnök kerek perec elutasította. Sir
Christopher ragaszkodott hozzá, hogy az Orlov-ügyet a Nagy
Átverő vigye tovább, akivel egykor ő együtt dolgozott a
terepen, és akit személyesen ő nevezett ki jelenlegi tisztségébe.

McCready másnap kora reggel autóval indult Alconburybe.

A kocsit Denis Gaunt vezette. Kérésére Edwards elintézte,
hogy Gaunt szintén jelen lehessen az orosz kihallgatásán. Az
autó hátsó ülésén egy fiatal nő foglalt helyet, az MI5
képviselője. Értesülvén a lehetőségről, a Biztonsági Szolgálat
rögvest azzal a követeléssel állt elő, hogy az ő egyik emberük
is részt vehessen az orosszal folytatandó beszélgetésen, hiszen
a kérdések egy bizonyos és nem is elhanyagolható köre
éppenhogy a Nagy-Britannia területén ellene kémkedő szovjet
ügynökök tevékenységét fogja érinteni, amiben pedig
leginkább éppen az MI5 illetékes. Alice Daltry, ez a rendkívül
okos és vonzó teremtés harmincas éveinek elején járt. Látszott
rajta, hogy félelemmel vegyes ámulattal néz McCreadyre.
Hiába, a titkosügynökök, a szigorúan bizalmas információk
szűk világában is gyorsan terjednek a hírek – és a tavalyi
Pankratyin-ügy igazán nagy hullámokat kavart.
Az autó rádiótelefonja lehallgatásmentes vonalat biztosított:
pontosan ugyanúgy festett, mint egy közönséges készülék, csak
talán valamivel nagyobb volt – de ami a lényeg, a Londonnal
való beszélgetések céljára egy parányi kapcsoló
fölpöccintésével működésbe lehetett hozni a kódolt
üzemmódot. Úgy gondolták, az orosz kikérdezése során
fölmerülhetnek bizonyos adatok, amelyeket nem ártana
azonnal ellenőriztetni.
McCready az út java részében szótlanul, hallgatagon
üldögélt és elmélázva kibámult az ablakon; az elsuhanó vidéket
nézte, az ébredő, tiszta reggel ragyogó fényeit, a késő tavaszi
angliai táj megejtő szépségét.
Felidézte az Emlékkönyv által elmondottakat. Az orosz
szerint évekkel korábban, csupán érintőlegesen, de őt is
bekapcsolták annak a nagyszabású átejtő-félrevezető
műveletnek az előkészítésébe, amely most nyilván Orlov
küldetésében csúcsosodik ki. A program a Patyomkin-akció
fedőnevet kapta.
Enyhén szólva ironikus elnevezés, gondolta McCready,
jellemző a KGB akasztófahumorára. Nyilván nem a Patyomkin
páncélos hajóról jutott eszükbe ez a név, még csak nem is
Patyomkin hercegről, a híres hadvezérről, akiről a hajót
elkeresztelték, hanem az általa álcázásul felépíttetett falvakról.
A XVIII. század második felében II. Katalin cárnő, az
amúgy is sokat szenvedett Oroszország egyik
legkönyörtelenebb zsarnoka látogató körutat tett az újonnan
meghódított déli területen, a Krímben. Főminisztere,
Patyomkin rettegett a gondolattól, hogy a cárnő hidegtől
vacogó, csontig lesoványodott, nyomorúságos viskókban
tengődő tömegeket fog látni, amerre jár. Ezért hamarjában
ácsokat, vakolókat és festőket menesztett a délvidékre, akik
szaporán munkához is láttak – takaros, tiszta házakat és
integető, elégedett parasztokat ábrázoló díszleteket állítottak fel
végig az út mentén, ahol a cárnőnek az előzetes program
szerint el kellett haladnia. A korosodó, rövidlátó II. Katalint
valósággal lenyűgözte az idilli kép, és elégedetten tért vissza a
palotájába. Ám alighogy kitette lábát a Krímből, a munkások
hada máris lebontotta a hivalkodó díszleteket, amelyek mögül
ismét a világ szeme elé tárult a düledező viskók és az éhező
emberek gyászos látványa. A „Patyomkin-falu” azóta
fogalommá vált: a szemfényvesztés, a becsapás jelképévé.
– Az igazi célpont a CIA – mondta Emlékkönyv. Azt nem
tudta, személy szerint ki lesz a legfőbb áldozat, és hogyan
akarja elintézni a KGB. A programot végső soron nem is az ő
részlege készítette elő, ők csupán segédkezet nyújtottak némely
területen.
– Ám szilárd meggyőződésem, hogy ami most beindult, az
maga a Patyomkin-terv – szögezte le az orosz. – Kétféle
bizonyítékot fogtok találni. Egyrészt Orlov egyetlen olyan
információval sem fog előhozakodni, amely végzetes és
helyrehozhatatlan kárt tenne a szovjeteknek. Másrészt
tapasztalható lesz a rendkívüli mértékű meghasonlás a CIA
soraiban.
Ami az utóbbit illeti, az egyelőre várat magára, gondolta
McCready. Magukhoz térve a Jurcsenko-féle botrány kiváltotta
szégyenteljes zavarodottságból, az amerikaiak szemlátomást
majd’ kiugranak a bőrükből, annyira feldobta őket újdonsült
szerzeményük. Sam úgy döntött, hogy inkább az előbbi
szempontra fog koncentrálni.
A légi támaszpont főkapujánál felmutatta igazolványát (nem
a saját nevére volt kiállítva), és egy bizonyos, előre megadott
melléken felhívta Joe Rothot. Az amerikai percekkel később
már ott is termett a légierő dzsipjével.
– Sam, örülök, hogy újra látlak.
– Én is boldog vagyok, hogy visszajöttél. Mi tagadás, jól
felszívódtál!
– Figyelj ide… sajnálom, öregfiú. Sem időm, sem alkalmam
nem volt rá, hogy elmagyarázzam a dolgot. Vagy hónom alá
kapom a fickót, és eliszkolok innen vele, vagy pedig rövid úton
visszaküldöm oda, ahonnan jött – ez volt a helyzet.
 – Oké, semmi gond – válaszolta McCready barátságosan. –
Mindent értek. Minden el van boronálva. Hadd mutassam be a
két kollégámat.
Roth a letekert ablakon át behajolt az autóba és kezet rázott
Gaunttal és Daltryval. Túláradó lelkesedéssel, kipihent, derűs
arccal fogadta őket. Nem számított semmi problémára, és
őszintén örült annak, hogy a jó szerencséjét a britekkel is
megoszthatja. Az őrparancsnokkal tisztázta a vendégek
státusát, mire a bejáratot lezáró sorompó felemelkedett, és ők
egymás után hajtva – elöl a dzsip, mögötte Samék kocsija –
keresztülvágtak a bázison, és a CIA-csapat szálláshelyéül
szolgáló, különálló épülethez kanyarodtak.
Mint a legtöbb ilyen jellegű épület, ez sem volt éppen
építészeti remekmű, de céljának megfelelt. Egyetlen hosszú
folyosó vágta ketté, annak mentén sorakoztak a hálószobák, a
konyha, a közös ebédlő, az illemhelyek és a tanácstermek. Az
épület körül a légierő rendőrségének tucatnyi fegyverese
teljesített őrszolgálatot.
Belépés előtt McCready lopva körülpillantott. Feltűnt neki,
hogy miközben rájuk a kutya sem vet ügyet, a USAF
személyzetének arra elhaladó tagjai és alkalmazottai kíváncsian
felhúzzák a szemöldöküket a fegyveres őrség láttán.
– Tökéletesen sikerült felhívniuk a figyelmet erre a rohadt
helyre – suttogta oda Gauntnak. – Néhány távcsöves KGB-s
rögtön kiszúrhatja.
– Roth egy szobába vezette őket, amely durván az épület
közepe táján helyezkedhetett el. Ablakain a redőnyök le voltak
húzva, csupán villannyal volt megvilágítva. A helyiség
közepén teázóasztal, körülötte kényelmes karosszékek. A falak
mentén magas támlájú székek, előttük kisméretű íróasztalok a
jegyzőkönyvvezetők számára.
Roth kedélyesen az asztalhoz invitálta a brit vendégeket, és
kávét rendelt a számukra.
 – Megyek és hozom Trubadúrt – közölte. – Feltéve persze,
ha előbb nem akarjátok kifújni magatokat.
McCready a fejét rázta.
– Vágjunk bele, Joe.
Amint Roth kitette a lábát, McCready némán a fal mellett
sorakozó székek felé biccentett, jelezve Gauntnak és
Daltrynak: azt szeretné, ha ott foglalnának helyet, és hegyeznék
a fülüket, nehogy valamit is elmulasszanak. Joe Roth tárva-
nyitva hagyta maga után az ajtót. A folyosóról beáradt Simon
és Garfunkel andalító muzsikája, a „Híd a zavaros folyó
fölött”. A zene hirtelen elhallgatott, amint valaki kikapcsolta a
magnetofont. Roth lépett be elsőként. Mögötte egy zömök,
keménykötésű férfi bukkant fel, edzőcipőben, bő pantallóban,
pólóingben.
– Sam, engedd meg, hogy bemutassam Pjotr Orlov ezredest.
Peter, bemutatom Sam McCreadyt.
Az orosz kifejezéstelen tekintettel nézett McCreadyre.
Hallotta már hírét. Akárcsak a többi magas rangú KGB-tiszt –
zömük akkorra már nagyon is jól ismerte Sam nevét.
Arcvonásai azonban meg sem rezdültek. McCready előrelépett,
kezét nyújtva.
– Kedves Orlov ezredes! Boldog vagyok, hogy
találkozhatom önnel – mondta meleg mosollyal.
Felszolgálták a kávét, és ők helyet foglaltak a középső
asztalnál: McCready Orlovval szemben, Roth kettőjük között,
oldalvást. A mellettük lévő egyik kis asztalon halkan surrogott
egy magnetofon. Mikrofont mindazonáltal sehol nem lehetett
látni. Hiánya megtévesztő volt. A parányi magnetofon minden
árva hangot rögzített, nem is akármilyen minőségben.
McCready behízelgő, csiszolt modorban látott hozzá a
kérdezősködéshez. Orlov folyékonyan, fölényes
magabiztossággal válaszolt. Ez így ment vagy egy órán át.
Ekkor, mintegy varázsütésre, McCready feszengeni kezdett a
székében, sőt az idő múlásával folyamatosan nőtt kínos zavara.
Legalábbis úgy látszott.
– Hát, ez mind csodálatos, nagyszerű anyag – lelkendezett. –
Csak van egy bökkenő… egy parányi gond. Talán a többieknek
is ez a véleményük… Szóval, eddig csak fedőneveket
hallottunk. Egy Vadmadár nevű ügynök a
külügyminisztériumban… Aztán ott van Vörös Vércse, aki
vagy hivatásos tiszt a hadiflottánál, vagy polgári alkalmazott.
Az a bajom ezekkel az információkkal, ezredes, hogy igazából
nem vezetnek nyomra bennünket. A közöltek alapján senkit
sem tudunk elkapni.
– Mr. McCready, oly sokszor elmagyaráztam már, itt is,
Amerikában is: az „illegálisoknál” négy évvel ezelőttig
dolgoztam, akkor áthelyeztek máshová. És amíg náluk voltam,
azalatt, is leginkább csak Közép- és Dél-Amerikával
foglalkoztam. Nem voltam bejáratos a nyugat-európai vagy
amerikai osztályra, nem tekinthettem bele az ottani ügynökök
aktáiba. Ezek az adatok a legszigorúbban titkosak, akárcsak itt,
önöknél.
– Hát persze – mondta McCready. – De én inkább a
tervezőcsoportban eltöltött éveire gondoltam. Tudomásunk
szerint az a részleg foglalkozik a különböző fedőtörténetek, az
úgynevezett „legendák” kitalálásával és előkészítésével.
Olyanok számára, akiket hamarosan be akarnak dobni, de
olyanokéra is, akiket éppen hogy csak beszerveztek.
Feladatkörébe tartozik ezenkívül a kapcsolattartási hálózatok
kidolgozása, az információtovábbítás módszereinek
korszerűsítése… és az ügynöki jutalékok folyósítása. Amibe
persze beletartozik az is, hogy ismerik az ügynökük által
megjelölt bankokat, elkönyvelik a szóban forgó összegeket,
rögzítik az átutalások időpontját, még a kezelési költségeket is
bejegyzik. Olyan benyomásom támadt, mintha önnek
mindez… hogy is mondjam… kiesett volna az emlékezetéből.
 – De hát az Egyesített Tervező Csoportban még régebben
dolgoztam, mint az Illegális Ügyek Igazgatóságán! – vágott
vissza Orlov. – Nyolc évvel ezelőtt kerültem el onnan. A
bankszámlákat pedig nyolcjegyű számokkal jelölik,
képtelenség fejben tartani valamennyit!
Hangja érdessé vált, és mintha harag villódzott volna a
szavaiban. Vonásai megkeményedtek. Roth tekintete is
elsötétült, szemöldökét összehúzta.
– Vagy akár egyetlenegyet is közülük – felelte tétován
McCready, mint aki hangosan tépelődik. – Vagy egy bankot…
– Sam! – Roth figyelmeztetően előrehajolt. – Hová akarsz
kilyukadni?
– Ó, csupán azt próbálom megállapítani, vajon azok az
információk, amelyekről az utóbbi hat hét folyamán Orlov
ezredes jóvoltából tudomást szereztetek – vagy szereztünk mi –
, ténylegesen okozhattak-e visszafordíthatatlan és tartós kárt a
Szovjetuniónak.
– Mire akar kilyukadni? – Orlov már talpon volt, hangja
reszketett a dühtől. – Meg nem tudnám mondani, hány órán
keresztül ontottam az adatokat a szovjet katonai tervezésről, a
csapatok elhelyezkedéséről, a fegyverzetfejlesztési
kísérletekről, a készenléti fokozatokról és a személyi
állományról! Pontos részletekkel szolgáltam az afgán
háborúról! A közép- és dél-amerikai titkos hálózatokról,
amelyeket azóta már sorra fel is göngyölítettek! És ezek után
úgy beszél rólam, mint valami… bűnözőről!
Roth szintén felpattant a helyéről.
– Sam, válthatnék veled néhány szót? Odakint,
négyszemközt.
Ezzel már lódult is az ajtó felé. Orlov visszaült a helyére, és
fejét lehorgasztva a padlót kezdte bámulni. Vigasztalannak
tetszett. McCready felállt és Roth nyomába eredt. Daltry és
Gaunt a helyükön maradtak. A fiatal CIA-ügynök, aki a
magnetofont kezelte, a fejlemények láttán kikapcsolta a
készüléket. Roth végigloholt a folyosón, és már csak kint a
szabadban, az épületet övező gyepen várta be Samet. Ott
szembefordult vele.
– Sam, mi a jó büdös fenét képzelsz magadról? Mi a francot
csinálsz?
McCready vállat vont.
– Szeretnék bizonyságot szerezni Orlov szavahihetőségéről
– válaszolta higgadtan. – Végtére is ezért vagyunk itt.
– Nos, akkor tisztázzunk valamit – csattant fel Roth. – Nem
azért vagy itt, hangsúlyozom, nem azért, hogy te állapítsd meg
Trubadúr szavahihetőségét! Mi ezt már megtettük, nem is
egyszer. Trubadúr rendre kiállta a próbát. Szerintünk az, akinek
mondja magát. És amennyire csak telik tőle, igyekszik
felidézni, amit megtudott. Te viszont azért vagy itt – és hadd
mondjam meg: az igazgatónk személyes jóindulatának
köszönhetően –, hogy összegyűjtsd a benneteket érintő
információkat. Ez minden, Sam.
McCready álmodozó, tűnődő tekintete valahova a kerítésen
túlra kalandozott, a lágyan ringó, zöldellő búzaföldre.
– És mondd csak, Joe, szerinted mennyit érnek ezek az
információk?
– Rengeteget. Az előbb felsorolta, te is hallhattad…
csapattelepítési körzetek, vezénylési tervek,
fegyverzetfejlesztési programok, hadászati forgatókönyvek…
– Vagyis csupa olyasmi, amit egyik napról a másikra,
gyakorlatilag bármikor megváltoztathatnak – dörmögte Sam. –
Gyorsan és könnyedén. Kivált ha eleve tudják, hogy mit mond
el nektek.
– Na és Afganisztán…? – rukkolt ki a farbával Roth.
McCready nem válaszolt. Nem mondhatta el, persze hogy nem
mondhatta el amerikai kollégájának, amit huszonnégy órával
korábban Emlékkönyvtől hallott a csöndes kis kávézóban,
mindazonáltal szüntelenül ott érezte füle mögött a halkan
duruzsoló hangot:
 – Sam, figyelj rám. Itt van ez az új ember Moszkvában, ez a
Gorbacsov. Ti még alig tudtok róla valamit. Én viszont már jól
ismerem. Amikor itt járt Mrs. Thatchernél – egyszerű politikai
bizottsági tagként, még mielőtt megválasztották volna
főtitkárnak –, én gondoskodtam a személyes biztonságáról.
Sokat beszélgettünk. Szokatlanul nyílt, őszinte ember. És hát a
peresztrojka, meg a glasznoszty… Tudod-e egyáltalán, hogy
mit takarnak ezek a fogalmak? Egy-két év múlva… 1988-ra
vagy 1989-re ez az irdatlan sok katonai alak nem ér majd
semmit. Gorbacsovnak esze ágában sincs támadást indítani a
Középnémet Síkságon át. Komolyan elszánta magát, hogy
megpróbálja átalakítani a szovjet gazdaságot és társadalmat.
Kudarcot fog vallani, persze, de mindenesetre meg fogja
próbálni. Meglátod, hamarosan kivonja Afganisztánból a
szovjet csapatokat, sőt Európából is kivonul. Két év múlva az
archívumba vándorol mindaz, amit Orlov most elmond az
amerikaiaknak. Ezzel szemben a Nagy Hazugság, az aztán
iszonyú kárt fog okozni. Meglásd, legalább egy évtizedig
éreztetni fogja a hatását. Várd csak ki a csattanót, a Nagy
Hazugságot. A többi pedig – nos, az mind eleve bekalkulált,
említésre sem méltó KGB gyalogáldozat. Meg kell hagyni,
sakkozni azt aztán tudnak az egykori kollégáim.
– És a dél-amerikai titkos hálózatok? Az is semmi talán? –
folytatta Roth. – Az isten verje meg, Mexikó, Chile, Peru…
majd kibújnak a bőrükből, olyan boldogok! Szovjet ügynökök
tucatjait dugták rács mögé.
– Egytől egyig helybelieket. Egyetlen született orosz sincs
közöttük. Megfáradt, kiszipolyozott, pénzéhes, jelentéktelen
informátorok… eldobhatók.
Roth mereven a szemébe nézett.
– Te jóságos isten! – sóhajtott fel keservesen. – Ugye, az a
véleményed róla, hogy tégla? Azt gondolod, hogy kettős
ügynök, ugye? Honnan szeded ezt, Sam? Van valami belső
forrásod, beépített embered, akiről mi esetleg nem tudunk?
 – Ugyan már – hárította el a további kérdéseket McCready.
Viszolygott attól, hogy éppen Rothnak kell hazudnia, de hát a
parancs, az parancs. Egyébiránt a CIA rendre megkapta az
Emlékkönyv által szolgáltatott információs anyagot, csak
éppen álcázva, hét különféle forrásnak tulajdonítva a
szerzeményeket. – Megkísérlem a felhoz szorítani, kipréselni
belőle, amit tud. Az az érzésem, hogy valamit eltitkol. Téged
sem ejtettek a fejedre, Joe. Azt hiszem, a lelked mélyén te is
ugyanígy érzel.
A célzás telibe talált. Igen, Roth a lelke mélyén továbbra is
kételkedett. Bólintott.
– Rendben van. Megszorongatjuk, amennyire csak lehet.
Végtére is nem nyaralni hoztuk ide. De tudnod kell, hogy
kemény dió lesz. Gyere, menjünk vissza.
Háromnegyed tizenkettőkor folytatták a kihallgatást.
McCready a Nagy-Britanniában működő szovjet ügynökök
témájához kanyarodott vissza.
– Egyet már kiszolgáltattam közülük – védekezett Orlov. –
Önökön múlik, hogy őrizetbe vegyék. Arról a fickóról
beszélek, akinek Juno a fedőneve. A Midland Bank croydoni
fiókjában tartja a pénzét.
– Semmi kétség, a nyomára bukkantunk – válaszolta
kiegyensúlyozott, szenvtelen hangon McCready. – Anthony
Milton-Rice-nak hívják… pontosabban hívták.
– Na tessék – mondta Orlov.
– Mit akarsz azzal mondani, hogy „hívták”? – szólt közbe
Roth.
– Azt, hogy halott.
– Ó, ezt igazán nem tudtam – hüledezett Orlov. – Jó pár éve,
hogy először és utoljára hallottam róla.
– Nos, ez is csak szaporítja a bonyoldalmakat – felelte
letörten McCready. – Ugyanis Milton-Rice nem évekkel ezelőtt
halt meg. Hanem tegnap reggel. Eltették láb alól. Likvidálták,
mielőtt hozzákezdhettünk volna a figyeléséhez.
 Feszült csend ülte meg a szobát. Aztán Roth őrjöngve
felpattant, arcvonásai eltorzultak a dühtől. Két perccel később
újra kint álltak a füvön, és farkasszemet néztek egymással.
– A rohadt, kurva életbe, Sam, mi a szart csinálsz? Mire
megy ki ez a játék, mondd csak? – üvöltött Joe. – Legalább
nekem szólhattál volna!
– Szerettem volna látni Orlov reakcióját – válaszolta
McCready higgadtan. – Őszintén szólva, nem voltam benne
biztos, hogy ha elmondom neked, nem kottyantod-e ki
Orlovnak idő előtt. Figyelted egyébként az arcát?
– Nem, én téged néztelek!
– Meg sem rezzent. Azt vártam volna, hogy a hír teljesen
letaglózza. Vagy kiborítja. Az esetleges burkolt jelzésértéke
miatt.
– Acélból vannak az idegei, mondtam már – közölte Roth. –
Profi a javából. Ha nem akarja, hogy az érzelmei kiüljenek az
arcára, akkor nem is fognak. Máskülönben igaz ez az egész?
Tényleg meghalt a fickó? Vagy csupán félre akartad vezetni
Orlovot?
– Dehogyis, Joe, a fickó nagyon is halott. Munkába menet
leszúrta egy fekete bőrű csavargó. Egy tini rablóbanda tagja.
Ami csak tovább komplikálja a helyzetet.
– Tőletek is kiszivároghatott valami.
McCready a fejét, csóválta.
– Nem volt rá elég idő. Egy ilyen merénylet megszervezése
időt igényel, nem is keveset. Számunkra csupán tegnapelőtt
este, huszonnégy órás nyomozás után derült fény a fickó
személyazonosságára. És tegnap reggel már halott volt. Egy
éjszaka leforgása alatt nem lehet ilyesmit nyélbe ütni. De
mondd csak, mi történik a Trubadúr szolgáltatta anyaggal?
– Először Calvin Bailey kapja kézhez, közvetlenül tőlem.
Aztán az elemzőkhöz kerül. Végül a fogyasztókhoz.
 – Emlékszel rá, hogy mikor említette először Orlov a
hadügyminisztériumban dolgozó ügynököt, ezt a Milton-Rice-
t?
Roth pontosan emlékezett rá.
– Öt nappal azelőtt, hogy mi tudomást szereztünk róla? –
tűnődött McCready. – Ez elégnek tűnik…
– No, várj csak egy kicsit! Lassabban a testtel, pajtás! –
méltatlankodott Roth.
– Három eshetőség adódik – folytatta rendületlenül
McCready. – Vagy fantasztikus, véletlen egybeesésről van szó
– de hát te is tisztában vagy vele, hogy a mi szakmánkban nem
túl gyakori az ilyesmi –, vagy pedig menet közben, míg az
anyag leért tőled a számítógépes operátorig, valaki locsogott.
Vagy a harmadik lehetőség: az egész előre meg volt szervezve.
Már úgy értem, hogy a gyilkosságot egy bizonyos napra,
meghatározott időpontra tűzték ki. És nem sokkal a megbeszélt
időpont előtt Orlov elméje hirtelen megvilágosodik, és
emlékezetének legmélyéről felszínre törnek bizonyos tények és
sejtelmek. Aztán, még mielőtt a jó fiúk fel tudnának készülni
az akcióra, a leleplezett ügynök a hullaházban fekszik kiterítve.
– Nem tartom valószínűnek, hogy nálunk járt volna el
valakinek a szája – szögezte le Roth –, és azt sem hiszem, hogy
Orlov kettős szerepet játszana.
– Akkor meg miért nem akarja magát tisztára mosni? Hogy
még csak a gyanú árnyéka se vetüljön rá?… Na, gyere,
menjünk vissza hozzá – javasolta barátságos hangon
McCready.
Orlovot lógó orral, borongós, gyászos hangulatban találták.
Szemlátomást mégiscsak lesújtotta a hír, hogy rejtelmes és
gyanús körülmények között megölték az általa nem sokkal
korábban leleplezett ügynököt. McCready taktikát és
hangnemet váltott – ezúttal nyájas, vigasztaló hangon szólt
hozzá.
 – Orlov ezredes, ön bizonyára még idegennek érzi magát
egy idegen országban. Aggódik a jövőjéért. Megértem, ha
egyféle biztosítékként, a jövő zálogaként visszatart bizonyos
információkat. Én is hasonlóképpen cselekednék, ha engem
kérdeznének ki Moszkvában. Hiszen mindnyájan arra
törekszünk, hogy bebiztosítsuk magunkat. Ám Joe szavaiból
kiderült a számomra, hogy az ön ázsiója már magasabbra nem
is hághatna a Hivatalnál. Vagyis már nincs szüksége azokra a
biztosítékokra. Hadd kérdezzem meg hát kertelés nélkül: igazi,
valódi neveket is tudna nekünk mondani, ezredes?
Ismét mély csönd telepedett a helyiségre. Aztán kisvártatva
az orosz bágyadtan, vonakodva bólintott. Fejmozdulatát
általános megkönnyebbülés követte, a visszatartott levegő
sziszegve áramlott ki a tüdőkből.
– Peter, nekem is az a véleményem, hogy ez a
legalkalmasabb pillanat, amikor előhozakodhatsz a titkos
adukkal – unszolta Roth is behízelgő modorban.
– Remjanc – közölte Orlov. – Gennagyij Remjanc.
Roth arcáról egy csapásra lehervadt a mosoly, vonásait
eltorzította a kétségbeesett gyötrelem.
– Remjancról már régóta tudunk – mondta halkan. Lopva
McCreadyre pillantott. – Az Aeroflot washingtoni
képviseletvezetője. Ez a fedőbeosztása. Az FBI két évvel
ezelőtt lecsapott rá. Azóta nekünk dolgozik.
– Ez az, ami nem igaz – torkolta le Orlov. Keményen állta a
többiek tekintetét. – Tévedsz. Remjanc egyáltalán nem kettős
ügynök. Lebukását Moszkvából szervezték meg. Szándékosan.
Az szintén a terv része volt, hogy átáll a ti oldalatokra. Minden,
amit információként kiszivárogtat nektek, Moszkva
jóváhagyásával történik. Egy nap még borzasztóan meg fogtok
fizetni hiszékenységetekért… milliós nagyságú lesz a kár.
Remjanc mindmáig a KGB őrnagya. Az Illegális Ügyek
Igazgatóságán van állományban. Négy különböző
ügynökhálózatot irányít az Egyesült Államokon belül. Személy
szerint ismeri az összes ügynököt.
Roth füttyentett.
– Ha ez igaz, a fickó kész aranybánya. Feltéve, hogy igaz,
amit mondasz…
– Egyetlen módja van, hogy kitaláljátok. Vigyétek be
Remjancot, nyomjatok bele egy csomó igazságszérumot, aztán
majd elválik, hogy mi jön ki belőle – javasolta McCready. –
Egyébként meg itt az ideje, hogy bekapjunk valamit.
– Nocsak, két zseniális ötlet fél perc alatt – jegyezte meg
Roth, majd hozzátette: – Sajnálom, fiúk, de nekem be kell
ugranom Londonba, hogy Langley-vel beszéljek. Halasszuk hát
holnapra a következő szeánszot.

Joe Roth londoni idő szerint este nyolckor lépett

érintkezésbe a közvetlen vonalon Calvin Baileyvel.
Washingtonban akkor még csak délután három óra volt. Roth a
Grosvenor Square-i nagykövetség alagsorában kiépített kódoló
szobában tartózkodott, Bailey saját langley-i irodájában. Tiszta,
érthető hangon beszéltek mindketten, jóllehet a
lehallgatásmentes atlanti összeköttetést biztosító rejtjelező
technika miatt kissé fémesen csengtek a szavaik.
– Az egész délelőttöt a britekkel töltöttem Alconburyben –
kezdte Roth. – Ez volt az első találkozójuk Trubadúrral.
– És hogy ment a dolog?
– Szarul.
– Tréfálsz, ugye?! Azok a hálátlan csirkefogók! Mi az isten
bajuk volt?
– Calvin, a kihallgatást Sam McCready vezeti. Egyáltalán
nincsenek Amerika-ellenes érzései, de nem is bolond.
Véleménye szerint Trubadúr tégla. Kettős ügynök.
– A nagy büdös lószart! Elmagyaráztad annak a
nagyokosnak, hogy hány kísérletet végeztünk Trubadúrral? És
hogy mindegyiken megfelelt?
 – Igen, részletesen kifejtettem neki. Ennek ellenére
ragaszkodik az álláspontjához.
– És szolgált valamiféle kézzelfogható, sziklaszilárd
bizonyítékkal erre nézve, vagy csupán fantáziál?
– Nem, nincs semmi konkrét bizonyítéka. Azt mondja,
Trubadúr anyagának az elemzésekor jutottak erre a
következtetésre.
– Jesszusom, ez őrület! Trubadúr potom hat hét alatt olyan
anyagot produkált, hogy csak úgy porzik. Mi a baja
McCreadynek?
– Három fő érvet hozott fel. Egyrészt: Trubadúr katonai
jellegű információiról azt állítja, hogy az általa megadott
paraméterek bármikor, pillanatok alatt megváltoztathatók,
kiváltképp ha Moszkvában eleve tudják, hogy Trubadúr miről
dalol nekünk ideát. Márpedig ha valóban kettős ügynök, az
egész mesét töviről hegyire ismerik.
– Ez baromság. Folytasd.
– Afganisztánnal kapcsolatosan nem mondott semmit. De én
ismerem Samet. Úgy viselkedett, mint aki olyasmit tud, amit én
nem, viszont velem nem közölheti. Csupán sejteni engedte,
hogy brit értesülések szerint elképzelhető: a szovjetek
hamarosan kivonulnak Afganisztánból. Akkor viszont
Trubadúr afgán vonatkozású információi az archívumba
vándorolnak. Nálunk egyetlen elemző sem jutott ilyen
eredményre?
– Joe, az égvilágon semmiféle biztos jele nincs annak, hogy
a ruszkik ki akarnának masírozni Kabulból. Sem most, sem
később. Mi nem tetszett még Mr. McCreadynek?
– Szerinte a Közép- és Dél-Amerikában felgöngyölített
hálózatok csupa hasznavehetetlen, fásult embert alkalmaztak –
vagy ahogy ő fogalmazott: kiszipolyozott helybeliek, akik
között egyetlen orosz sem akadt.
– Hallgass ide, Joe. Trubadúrnak köszönhetően legalább egy
tucat hálózatot sikerült felszámolni odalent, abban a négy
országban. Magától értetődik, hogy az összes lebukott
ügynököt a helyiek közül szervezték be. Valamennyiüket
kihallgatták – köztünk szólva nem éppen finom módszerekkel.
Szinte kivétel nélkül mind bevallották, hogy a szovjet
nagykövetségről irányították őket. Jó néhány szovjet
diplomatának kellett azóta megszégyenítve távoznia Dél-
Amerikából. Akárhogy is Vesszük, a KGB több évi munkáját
döntötte romba Trubadúr szerenádja. McCready csupa
hülyeséget beszél.
– Valamiben azért mégis igaza van. Abban, hogy Trubadúr
eddig csak fedőneveket közölt a brit földön tevékenykedő
ügynökökről. Vagyis semmi kézzelfoghatót, amelynek alapján
valakit azonosítani lehetne. Illetve egy mégis akadt. Csakhogy
az meghalt. Hallottál az esetről?
– Persze. Rohadt balszerencse. Véletlen egybeesés.
– Sam szerint nem az. Azt hiszi, hogy vagy tőlünk szivárgott
ki az információ, vagy pedig Trubadúr eleve tudta, melyik
napra van beütemezve a merénylet, és ezért, úgy időzítette a
leleplezést, hogy a briteknek már ne maradjon idejük elkapni a
fickót.
– Lószart! Az egyik nagyobb baromság, mint a másik!
– Ő a második variációra tippel. Az a meggyőződése, hogy
Trubadúr Moszkvának dolgozik.
– És Mr. Nagyokos Sam McCready tudja is valamivel
bizonyítani az állítását?
– Nem. Külön és nyomatékosan rákérdeztem, hogy
rendelkeznek-e olyan moszkvai forrással, aki megvádolta
előttük Trubadúrt. Tagadta, hogy volna ilyen. Egyre csak azt
hajtogatja, hogy az anyag elemzése közben jutottak erre a
következtetésre.
Csönd lett a vonal túlsó végén, mintha Bailey a hallottakon
tépelődne. Valóban gondolkodóba esett. Ám rövid szünet után
feleszmélt, és megkérdezte: – És te elhitted, hogy nincs
semmiféle titkos forrásuk Moszkvában?
 – Őszintén szólva nem. Az az érzésem, hogy szándékosan
hazudott. Gyanítom, hogy létezik emberük, akiről mi nem
tudunk.
– De hát ők miért nem játszanak nyílt kártyákkal? Miért
titkolódznak?
– Fogalmam sincs, Calvin. Ha van valakijük, aki kígyót-
békát kiabál Trubadúrra, kerek perec letagadják.
– Oké. Figyelj ide, Joe! Azt üzenem Sam McCreadynek:
vagy kipakol mindent, vagy fogja be a nagy büdös száját.
Kincsesbányára leltünk Trubadúr személyében, és nem fogom
tűrni, hogy a Century House rágalomhadjárata tönkretegye az
eredményeinket. Hacsak nem állnak elő megdönthetetlen
bizonyítékokkal. Meg-dönt-he-tet-le-nek-kel. Világos, Joe?
– Mint a nap.
– És még valami, Joe. Ha ne adj’ isten kiderülne, hogy
valóban Moszkvából ültették a bogarat a fülükbe Orlov kettős
ügynöki szerepéről, különösebben nem lepődnék meg rajta. Ez
a KGB stílusa. Trubadúr kicsúszott Moszkva kezéből, mi tárt
karokkal fogadtuk, a britek meg hoppon maradtak. Naná, hogy
Moszkva megpróbálja elhitetni a britekkel, hogy a mi sikerünk
valójában említésre sem méltó! A britek meg persze
fogékonyak erre a marhaságra, mert vérig sértődtek, hogy nem
ők kapták meg Trubadúrt. Szóval a magam részéről a briteknek
adott tippet tartom dezinformációnak. Ha van is ott titkos
emberük, akkor éppenséggel ő hazudik, nem a miénk.
Trubadúr szénája rendben van.
– Rendben, Calvin. Ha még egyszer szóba kerülne a téma,
elmondhatom ezt Samnek?
– A legteljesebb mértékben. Amit az előbb elmondtam, az
Langley hivatalos álláspontja. És tűzzel-vassal készek vagyunk
megvédeni.
Egyiküknek sem fűlött a foga hozzá, hogy kölcsönösen
emlékeztessék egymást: Orlov sorsa immáron eltéphetetlenül
összefonódott pályafutásuk alakulásával, amely pillanatnyilag
felfelé ível.
– Samnek mindazonáltal sikerült valamit kicsikarnia
Trubadúrból – vetette oda Joe. – Igen keményen rámászott, és
sarokba szorította az oroszt – közben kétszer is félbe kellett
szakítanom, és négyszemközt tisztázni vele a feltételeket –,
aminek aztán meg is lett az eredménye. Trubadúr bedobott egy
újabb nevet. Gennagyij Remjancét.
– De hát Remjanc a mi emberünk! – hördült fel Bailey. –
Két éve minden egyes jelentése odakerül az én asztalomra is.
Roth részletesen elmesélte, mit mondott Orlov az Aeroflot-
képviselőről, hogy az átállást csak megjátszotta, valójában
továbbra is Moszkva hűséges szolgája; ismertette főnökével
McCready javaslatát is, miszerint a legegyszerűbben úgy
lehetne tiszta vizet önteni a pohárba, ha odaát elfognák
Remjancot, és kiszednék belőle az igazságot. Bailey először
nem válaszolt semmit. Aztán kisvártatva azt mondta: –
Lehetséges. Mindenesetre fontolóra vesszük a dolgot. Majd
beszélek a DDO-val és az FBI-jal. Ha meghozzuk a döntést,
nyomban értesítelek. Addig azonban igyekezz távol tartani
McCreadyt Trubadúrtól. Mondd azt, hogy pihenésre van
szükségetek.

Joe Roth telefonált Sam McCreadynek, és megkérdezte tőle,

mit szólna hozzá, ha másnap együtt reggeliznének. McCready
boldogan elfogadta a meghívást, amely Roth lakására szólt.
– Sose aggódj – biztatta Roth. – Tudom, hogy van a
közelben jó néhány klassz szálloda meg étterem, Uncle Sam is
megengedhetné magának, hogy a pénzét költsem, de hidd el,
isteni reggelit tudok összeütni magam is. Gyümölcslé, tojás,
palacsinta, kávé – nos, megfelel?
McCready hangosan felnevetett a telefonban.
– Beérem a gyümölcslével és a kávéval is.
Amikor megérkezett, Roth – nyakában köténnyel – már a
konyhában tüsténkedett; nem sokkal később büszkén
felszolgálta az ínycsiklandozó sonkás tojást. McCready szíve
meglágyult, és szedett magának pár falatot.
– Sam, nagyon jó volna, ha felülvizsgálnád a Trubadúrról
kialakított véleményedet – vágott bele Roth, mikor már a
kávéjukat szürcsölgették. – Tegnap este hosszasan értekeztem
Langleyvel.
– Calvinnel?
– Aha.
– És mit mondott?
– Azt, hogy elszomorítja a viselkedésed.
– Még hogy elszomorítja! A seggem, az szomorítja el –
méltatlankodott McCready. – Lefogadom, hogy ízesebb
angolszász kifejezéseket használt.
– Jó, jó, valóban így volt. Meglehetősen elégedetlennek tűnt.
Szerinte igazán nagylelkűen jártunk el, amikor felajánlottuk
nektek Trubadúrt. Azt üzeni neked: Langley álláspontja szerint
amikor mi megszereztük Trubadúrt, Moszkva begorombult, és
most úgy próbálják lejáratni Trubadúrt, hogy finom célzásokat
tesznek nektek, miszerint Trubadúr valójában még mindig az ő
emberük. Langley-nek ez a véleménye. Sajnálom, Sam, de a
jelek szerint ezúttal ingoványos talajra tévedtél, Orlov igazat
beszél.
– Joe, azért annyira hülyék mi sem vagyunk. Nem dőlnénk
be holmi újonnan jött informátor hazugságainak. Ha valóban
volna kételkedésre alapot adó információnk valakitől, akit nem
fedhetünk fel előttetek – de hát nincs senki –, akkor annak már
Orlov disszidálása előtt nekünk kellett volna dolgoznia.
Roth letette a kávéscsészét, és tágra nyílt szemmel
McCreadyre bámult. A körmönfont fogalmazás egy pillanatra
sem tévesztette meg.
– Jézus, Sam, szóval van valakitek Moszkvában! Az isten
szerelmére, nyögd már ki!
 – Nem tehetem válaszolta – McCready. – Már csak azért
sem, mert nincs olyan forrásunk Moszkvában, akiről ti ne
tudnátok.
A szó szoros értelmében véve ezzel még csak nem is
hazudott.
– Akkor viszont sajnálom, Sam, de Orlov marad. Továbbra
is nagyon értékesnek tartjuk. Meglátásunk szerint éppenséggel
a ti emberetek – aki persze nincs is – az, aki hazudik.
Benneteket vágtak át, nem minket. És ez hivatalos álláspont.
Az isten szerelmére, Sam, gondold végig! Orlov három
hazugságvizsgáló teszten is átesett. Ez csak elég bizonyíték,
vagy nem?!
McCready válasz helyett némán előhúzott zakója belső
zsebéből egy papírlapot, és kisimítva Roth elé helyezte. Az
amerikai tekintete végigfutott a szövegen:

Rájöttünk, hogy a kelet-európaiak között léteznek

olyanok, akik játszi könnyedséggel túl tudnak járni a
poligráfkészülék eszén. Mi, amerikaiak nem volnánk erre
képesek, mert bennünket igazmondásra neveltek, és
rögtön meglátszik rajtunk, amikor hazudunk. Ám
vizsgálataink szerint nagyon sok európai… a legkisebb
gond nélkül ki tudja cselezni a hazugságvizsgáló gépeket.
A képlet viszonylag egyszerű. Vegyünk egy bizonyos
személyt, aki a világnak abban a részében született és
nevelkedett. Egész életében a hazugság légköre veszi
körül, ő is hazudik egy-két dologban… aztán már annyira
hozzászokik, hogy végül a poligráf nem tudja kimutatni,
mikor mond igazat, mikor nem.

Roth felhördült és visszalökte Sam elé a papírt.

– Ugyan már, nekem ne gyere holmi cserzett seggű,
húgyagyú akadémikussal, akinek fingja nincs a mi munkánkról
– morogta.
 – Ami azt illeti, ezt nem egy akadémikus írta, hanem
Richard Helms, két évvel ezelőtt.
Mindketten tudták, hogy kit tisztelhetnek Richard Helmsben
– a Központi Hírszerző Hivatal, a CIA legendás hírű volt
igazgatóját. Roth álla leesett az ámulattól. McCready menni
készült.
– Joe, Moszkvának nincs hőbb vágya, mint hogy egymásnak
ugrassza az amerikaiakat és a briteket. Márpedig ahogy
elnézem, éppen efelé tartunk, holott Orlov alig negyvennyolc
órája van itt Angliában. Gondolj csak bele, Joe!

Párezer kilométerrel odébb, Washingtonban a DDO és az

FBI találkozóján az a közös álláspont született, hogy a
leggyorsabban úgy tudják megállapítani, vajon Orlov igazat
mondott-e Remjancról, ha őrizetbe veszik és kivallatják az
oroszt. A két ügynökség emberei a teljes napot a tervezésnek
szentelték, és végül abban maradtak, hogy az őrizetbe vételre
aznap délután, úgy öt óra körül kerül sor – Londonban már
éjszaka lesz –, amikor Remjanc elhagyja Washington
belvárosában lévő irodáját.
Az orosz valamivel öt óra után lépett ki az Aeroflot
épületéből. Kényelmesen elsétált a következő kereszteződésig,
ahol átvágott a parkolóhoz vezető gyalogos átkelőhelyen.
Az Aeroflot-képviseletet akkor már egy ideje megfigyelés
alatt tartották. Remjancnak nem tűnt fel az a hat felfegyverzett
FBI-ügynök, aki rögtön a nyomába eredt, amint kitette a lábát
az irodájából. A terv az volt, hogy akkor tartóztatják le az
oroszt, amikor beül az autójába. Gyorsan és feltűnés nélkül
fognak cselekedni. Senki sem fogja észrevenni.
A parkolót elhanyagolt, szeméttel teleszórt füves sétány
vette körül; a keskeny gyalogösvények mentén padokat
helyeztek el, hogy a derék washingtoniaknak legyen hová
leülniük, ha pár percig élvezni szeretnék a simogató napsütést,
vagy csupán csak elfogyasztani papírzacskóba csomagolt
ebédjüket. A szelíd lelkű városatyák persze nem láthatták előre,
hogy a kis park hamarosan alvilági kábítószerkereskedők és -
elosztók kedvenc találkahelyévé válik. Az egyik padon éppen
parázs alkudozás folyt, amikor Remjanc nem messze tőlük
elsétált, egy fekete bőrű csempész próbált üzleti
megállapodásra jutni kubai kapcsolatával. Mindkettőjüket
fegyveres testőrök vigyázták.
Az összetűzést látszólag a kubai provokálta ki. A vita
hevében dühös ordítással felpattant, és előrántotta kését. A
fekete csempész egyik testőre pisztolyt rántott, és habozás
nélkül leterítette. A következő másodpercben elszabadult a
pokol, a két banda tagjai lőfegyvereikből tüzet zúdítottak
egymásra. A közelben tartózkodó járókelők visítozva kerestek
menedéket, ahol csak tudtak. Az FBI ügynökeit
felkészületlenül érte a kirobbant tűzpárbaj váratlansága és
hevessége, ám bénultságukon pár pillanat múlva
felülkerekedtek a quanticói kiképzés során begyakorolt
ösztönös mozdulatok: villámgyorsan lehasaltak, előrántották
fegyverüket és célra tartottak.
Remjanc lövést kapott a tarkójába. Mire földet ért volna,
halott volt. A lágy fejű lövedék szétroncsolta a koponyáját.
Gyilkosát az egyik FBI-ügynök azon nyomban ártalmatlanná
tette. A két banda tagjai – feketék és kubaiak – egy
szemvillanásnyi idő alatt szétrebbentek. Az egész tűzharc hét
másodpercig tartott. A füvön csupán két halott hevert – a lelőtt
kubai és az orosz, aki véletlenül került a kereszttűzbe.

Az amerikaiak mindennapi életükben túlságosan is

nagymértékben hagyatkoznak a technika vívmányaira, amit
sokszor fel is hánytorgatnak nekik; ám azt még soha senki sem
tagadta, hogy a korszerű technika csodákra képes.
A két holttestet a legközelebbi hullaházba szállították, ahol
az FBI szakemberei rögtön átvették az irányítást. A kubai által
használt pisztolyt alapos ujjlenyomat- és egyéb vizsgálatoknak
vetették alá, igaz, nem sok eredménnyel. Mint kiderült, a
fegyver csehszlovák gyártmányú, Star típusú pisztoly, amely
valószínűleg Közép- vagy Dél-Amerikából kerülhetett be az
országba; gyakorlatilag kinyomozhatatlan, hogy honnan. A
kubai ujjlenyomatai már több jóval kecsegtettek. A levett és
azonosított minták alapján megállapították, hogy az illetőt
Gonzalo Appiónak hívják. Már volt dolga vele az FBI-nak,
külön aktát vezettek róla. Sőt a számítógépes ellenőrzés
nyomán egykettőre fény derült arra is, hogy neve ismerősen
cseng mind a központi kábítószerellenes csoportnak, mind a
miami rendőrség nyomozóinak.
A nyomozati akták tanúsága szerint Gonzalo Appiót
hivatásos bérgyilkosként és kábítószerkereskedőként tartották
nyilván. Egyike volt azoknak a nyomorúságos sorsú
„marielitóknak”, akik csapatostul érkeztek Floridába a kubai
Mariel kikötőjéből, miután Fidel Castro oly nagylelkűen
szabadon engedte őket – bűnözők, pszichopaták,
homoszexuálisok és mindenféle alvilági alakok tucatjait
okádták ki akkor sötét gyomrukból a kubai börtönök és
elmegyógyintézetek, az amerikaiak pedig voltak olyan marhák,
hogy különösebb teketóriázás nélkül befogadták őket.
Egyetlen dolgot nem tudtak Appióra rábizonyítani, holott az
FBI régóta sejtette róla: azt, hogy valójában a DGI, a KGB-
irányítással működő kubai, titkosszolgálat orgyilkosa. A gyanú
annak kapcsán terelődött rá, hogy köze volt a két népszerű és
közismert rádiókommentátor meggyilkolásához, akik
Miamiban igen hatásos Castro-ellenes propagandát fejtettek ki
műsoraikkal.
Az FBI annak rendje és módja szerint továbbította a kubai
aktáit a langleyi CIA-központnak, ahol érthetően mély
nyugtalanságot váltott ki az ügy. Olyannyira, hogy a DDO,
Frank Wright átnyúlt Bailey feje fölött és személyesen hívta fel
Rothot Londonban.
– Tudnunk kell az igazságot, Joe. Mégpedig azonnal. Ha
van valami alapja a britek fenntartásainak Trubadúrral
kapcsolatban, meg kell bizonyosodnunk felőle. Vége a
kesztyűs kéz politikájának, Joe! Hazugságvizsgáló, és minden,
ami még belefér. Nyomás, ki az ágyból, és tudd meg minél
előbb, hogy miért sülnek el balul mostanában a dolgok.

Mielőtt elindult volna Alconburybe, Roth még beugrott Sam

McCreadyhez. Keserűség és harag munkált benne.
Találkozójuk minden volt, csak felhőtlen nem.
– Sam, ha tudsz valamit, valami biztosat és fontosat, akkor
most, azonnal meg kell mondanod nekem. Téged foglak
felelőssé tenni, ha szörnyű hibát követünk el pusztán azért,
mert elhallgatsz valamit előlem. Mi mindent elmondtunk
neked. Gyerünk, bökd már ki te is, ami a tudomásodra jutott!
McCready üres, szenvtelen tekintettel meredt a barátjára.
Túlontúl sok pókerpartit játszott már életében ahhoz, hogy
olyasmit áruljon el az arca, amiről nem akarja, hogy
kitudódjék. Magánszemélyként, baráti alapon, talán még
beszélt is volna Emlékkönyvről, meg az általa nyújtott
bizonyítékokról, amelyek megingathatták volna az amerikaiak
Orlovba vetett bizalmát. Csakhogy Emlékkönyv borotvaélen
táncolt, amelyet a szovjet kémelhárítás egyre tovább élesített,
és le is bukhat, ha megbizonyosodnak róla, hogy valahol
Nyugat-Európában rés támadt a gépezetükön. Ezért nem
ejthetett Sam egyetlen szót sem arról, hogy Emlékkönyv
létezik, a rangjáról és funkciójáról már nem is beszélve.
– Látom, problémád támadt, Joe – válaszolta. – Ne engem
hibáztass érte. Én elmentem addig, ameddig elmehettem. Talán
abba még én is belenyugodtam volna, hogy Milton-Rice halála
véletlen egybeesés lehet. De két ilyen gyilkosság már semmi
esetre sem.
– És ha itt nálatok valaki fecsegett? – kérdezte Roth, de azon
nyomban meg is bánta.
– Ugyan már, Joe – felelte nyugodtan McCready. – Ez
esetben pontosan tudnunk kellett volna, mikor akarjátok
elkapni Remjancot Washingtonban. De ezt senki sem tudta
közülünk. Tehát vagy Orlov alakítja így a dolgokat előre
egyeztetett forgatókönyv alapján, vagy a rés a ti oldalatokon
keletkezett. Ismered a véleményemet. Szerintem Orlov a ludas.
Egyébként hányan férnek hozzá Orlov anyagaihoz nálatok?
– Tizenhatan.
– Jézus Mária! Ezzel az erővel akár hirdetésként
betehetnétek a New York Timesba!
– Én, a két segítőm, a technikusok, az elemzők – összejön,
hidd el. Az FBI előre értesült a Remjanc-féle letartóztatásról,
de halványlila fogalma sem volt Milton-Rice-ról. Az általam
említett tizenhat személy természetesen mindkét ügyről
tudhatott – méghozzá időben. Sejtésem szerint egy pici csavar
meglazulhatott valamelyik alsó szinten… lehet egy iktató,
kódoló vagy titkárnő.
– Én meg azt hiszem, hogy a bajok gyökere Orlovig nyúlik
vissza. Mert tégla a fickó.
– Akármi is, ki fogom deríteni, arra mérget vehetsz.
– Veled tarthatok?
– Ne haragudj, pajtás, de ezúttal nem. Mostantól kezdve
szigorúan CIA-vállalkozásról van szó. Ha úgy tetszik, belső
ügyről. Majd látjuk egymást. Csao, Sam.

Pjotr Orlov ezredes szinte abban a pillanatban észrevette a

változást a körülötte lévő emberek viselkedésében, amint Roth
visszaérkezett Alconburybe. A barátságos, családias hangulat
néhány perc alatt szertefoszlott. Az épületben tartózkodó CIA-
személyzet mogorva és szófukar lett. Orlov várt. Türelmesen,
higgadtan.
Röviddel azután, hogy Roth belépett a kihallgatóterembe és
leült vele szemközt, kivágódott az ajtó és négykerekű kocsin
betoltak egy szerkezetet. Orlovnak elég volt egy pillantást
vetnie rá, nyomban felismerte a készüléket. Hazugságvizsgáló.
Értetlenkedve Rothra nézett.
– Valami baj van, Joe? – kérdezte halk, szelíd hangon.
– Igen, Peter, nagyon nagy baj van.
 Rövid, száraz mondatokban, tényszerűen beszámolt a
washingtoni fiaskóról. Mintha villanást vett volna észre Orlov
szemében. A félelemét? Vagy a bűntudatét? A gép meg fogja
tudni.
Orlov nem ellenkezett, amikor a technikusok hozzáláttak,
hogy a fémlapocskákat ráerősítsék a mellkasára, csuklóira és a
homlokára. Az nem Roth feladata volt, hogy működtesse a
szerkezetet – erre külön technikus állt a rendelkezésére –, de a
kérdéseket személyesen akarta feltenni.
A poligráfkészülék hasonlóképpen néz ki és nagyjából
hasonló elven működik, mint a kórházakban megtalálható,
közönséges EKG-berendezés. Méri és rögzíti a szívritmust, a
pulzust, az izzadást – egyszóval azokat a kísérő szimptómákat,
amelyek tisztességes megbízhatósággal jelzik, ha valaki –
külső vagy belső kényszerítő körülmények hatására –
hazugságokhoz folyamodik.
Roth szokás szerint egyszerű, semleges kérdésekkel kezdte a
tesztet, hogy a technikusok beállíthassák a megfelelő
válaszadási normát: a hajszálvékony, érzékeny kiírószerkezet
finom, lágy ívű hullámvonalat húzott a hengerről letekeredő
papírra. Orlovot eddig háromszor vetették alá ilyen
vizsgálatnak, de a gép egyik esetben sem jelezte, hogy
érzékelte volna a hazugságot kísérő szimptómák bármelyikét.
Roth újra feltette a már unos-untig elismételt kérdéseket családi
hátteréről, a KGB-ben eltöltött éveiről, disszidálásának
indítékairól és az eddig közölt információiról. Utána rátért a
kényesebbekre, a rázósabbakra.
– Kettős ügynök vagy, aki a KGB-nek dolgozik?
– Nem.
A kiírószerkezet hegye változatlanul puhán, lágyan mozgott
fel-alá!
– Azok az információk, amelyeket eddig szolgáltattál
nekünk, megfelelnek a valóságnak?
– Igen.
 – Van valami olyan fontos adat, amelyet eltitkolsz előlünk?
Orlov nem válaszolt azonnal. Ujjai megfeszültek, ahogy
erősen megszorította a szék karfáját.
– Nincs.
A ceruza tűhegye vadul kilengett a középvonalról, és
meredek, éles csúcsban végződő ábrákat rajzolt a papírlapra,
mielőtt visszatért volna nyugalmi állapotába. Roth szeme
sarkából a technikusra pillantott, aki igent bólintott. Roth
felállt, odalépett a géphez, maga is megnézte a szerkezet által
rótt csúcsos alakzatokat, majd megkérte a technikust, hogy
kapcsolja ki a berendezést.
– Sajnálom, Peter, de most hazudtál.
Mély csend ülte meg a helyiséget. Öt szempár meredt
hallgatagon az oroszra, aki egyre a padlót bámulta. Csak nagy
sokára emelte fel a tekintetét.
– Joe, barátom, beszélhetnék veled? De bizalmasan,
négyszemközt? Mikrofonok nélkül, csak te meg én?
Joe tudta, hogy az orosz kérésének teljesítése
szabályellenes. Ráadásul kockázatos vállalkozás. Eltöprengett
a váratlan fordulaton. Miért kéri? És vajon mit tudna
elmondani neki ez a titokzatos, rejtélyes ember, aki most
először bukott el a hazugságvizsgáló teszten? Mi lehet az,
aminek még a szigorúan megrostált biztonsági személyzet sem
lehet fültanúja? Hirtelen elhatározással biccentett. A többiek
kikapcsolták az összes szerkentyűt, és szótlanul távoztak.
– Nos? – szólalt még Joe, miután kettesben maradtak.
Az orosz mélyet sóhajtott, majd lassan kifújta a levegőt.
– Joe, valaha is eltanakodtál azon, hogy miért választottam a
disszidálásnak ezt a formáját? Hogy ilyen rohanvást csináltam?
És még arra sem hagytam időt neked, hogy beszélj
Washingtonnal és tisztázd velük a dolgokat?
– Igen. Emlékezz csak vissza, többször meg is kérdeztem
tőled. Őszintén szólva, sohasem nyugtatott meg a
magyarázatod. Tehát, miért is választottad ezt a szökési módot?
 – Mert nem akartam úgy végezni, mint Volkov.
Roth lerogyott, mint akit gyomorszájon vágtak. A
szakmában mindenki tud a tragikusan végződött Volkov-
ügyről. 1945. szeptember elején Konsztantyin Volkov, az
isztambuli szovjet helyettes konzul beállított a brit
főkonzulátusra, és közölte az elképedt diplomatákkal, hogy ő
valójában a KGB törökországi hálózatának helyettes vezetője,
és azért jött, mert disszidálni akar. Felajánlotta, hogy
befogadásáért cserébe kiadja háromszáztizennégy törökországi
és kétszázötven angliai szovjet ügynök nevét. Külön felhívta a
figyelmet arra, hogy az általa ismert és leleplezendő ügynökök
között van a brit külügyminisztérium két munkatársa is, egy
harmadik pedig az SIS magas rangú beosztottja.
Szándékát tüstént jelezték Londonnak, Volkov közben
visszatért a munkahelyére. Londonban az ügy az orosz szekció
vezetője elé került. Az ilyen esetekre előírt eljárási
gyakorlatnak megfelelően a részlegvezető felült a legközelebbi
gépre és Isztambulba repült. Legutoljára akkor látták Volkovot,
amikor a felismerhetetlenségig bekötözve és bepólyázva
felrakták egy szovjet szállítógépre, amely meg sem állt
Moszkváig: a repülőtérről egyenesen a lubjankai börtönbe
hurcolták a nyomorultat, ahol nem sokkal később belehalt a
borzalmas kínzások okozta szenvedésbe. Az orosz szekció
vezetője tehát túl későn érkezett – amin végül is nem volt
semmi csodálkoznivaló, mert mielőtt elindult volna
Isztambulba, ő maga értesítette Moszkvát. Kim Philbynek
hívták az illetőt – ő lett volna az SIS-be beépült szovjet
ügynök, akit Volkov le akart leplezni.
– Nem egészen értem, Peter… Mit akarsz ezzel mondani?
– Azért kellett ezen az úton-módon átjönnöm, mert rólad
tudtam, hogy megbízható vagy. Mert nem elég magas a
beosztásod.
– Nem elég magas a beosztásom? Mihez?
– Hogy te legyél az.
 – Ne haragudj, de nem tudlak követni, Peter – szabadkozott
Roth, pedig nagyon is sejtette, hogy hová akar kilyukadni az
orosz.
Orlov lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat, mintha kéjes
örömét lelné abban, hogy végre megszabadulhat egy óriási
tehertől.
– A KGB tizenhetedik éve futtat valakit a CIA kötelékén
belül. Úgy hiszem, ez elég idő arra, hogy az a valaki a hivatali
ranglétra csúcsának a közelébe jusson.
 NEGYEDIK FEJEZET
Joe Roth alconburyi szobájának az ágyán hevert, és egyre
azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. A hat héttel korábban
vállalt feladat, amelyhez oly nagy lelkesedéssel fogott hozzá,
hiszen szédületes karrierrel kecsegtette, mostanra lidércálommá
vált a számára.
Negyven éven át, 1948-as megalakításának első percétől
kezdve a CIA szinte megszállottan küzdött az ellen, hogy
soraiba egy szovjet „vakond” furakodjék be. Ennek érdekében
a kémelhárítás céljaira több milliárd dollárt fordítottak az
évtizedek során. Minden egyes ügynököt és alkalmazottat
többszöri ellenőrzésnek vetettek alá, rendszeres időközönként
hazugságvizsgáló teszteken kellett átesniük, aktáikat újra meg
újra átrostálták.
A szisztéma működőképesnek bizonyult. Miközben a brit
társszerveket az ötvenes években porig sújtotta Philby, Burgess
és Maclean esete, a Hivatal szeplőtelen maradt, elkerülték a
kínos botrányok. Az SIS-t különösen a Philby-ügy rázta meg,
de keservesen: a magas beosztású angol először Bejrútba
szökött, majd onnan települt át végleg Moszkvába 1963-ban. A
CIA-nek ekkora botrányt nem kellett elviselnie.
Aztán a hatvanas évek elején, amikor Franciaországban
kipattant a Georges Paques-botrány, London fölött pedig újra
átcsaptak a hullámok, ezúttal George Blake „jóvoltából”, a CIA
ismét hótisztán tündökölt a titkosszolgálatok világában.
Ezekben az években a Hivatal kémelhárító szárnyának a
tevékenységét, a Biztonsági Iroda munkáját egy figyelemre
méltó személyiség, James Jesus Angleton vezényelte;
magányos és zárkózott mániásként egyetlen célnak szentelte az
életét: hogy megakadályozza a szovjetek behatolását a CIA
kötelékébe.
 A sors torz fintora, hogy Angleton végül is saját, vele
született bizalmatlanságának esett áldozatul. A gyanú
befészkelte magát a tudatába, és ő egyre szilárdabban kezdte
hinni, hogy összes erőfeszítése ellenére a szovjetek mégiscsak
beszerveztek valakit a szolgálat falain belülről. Dacára a
rengeteg vizsgálatnak és ellenőrzésnek, sejtése szerint áruló
keveredett közéjük, és ott bujkál a soraikban. Talán valahogy
így okoskodott: ha nincs vakond, akkor kellene hogy legyen;
ha kellene hogy legyen, akkor van is. Az ismeretlen „Szása”
utáni hajsza mind több időt, pénzt és energiát emésztett fel.
Pártfogoltja, a szintén paranoiás orosz disszidens, Golicin,
aki a világ összes nyavalyájáért a KGB-t tette felelőssé, csak
tovább hergelte Angletont.
Fokozták a biztonsági intézkedéseket. A „szásavadászat”
teljes gőzzel beindult. Egyszer csak híresztelések kaptak lábra,
miszerint a sötétben bujkáló „vakond” neve K-val kezdődik. A
K betűs ügynökök élete pár nap leforgása alatt pokollá
változott. Egyikük felháborodásában benyújtotta a lemondását;
másokat – csupán mert nem tudták igazolni ártatlanságukat –
elbocsátottak: meglehet, bölcsen és előrelátóan cselekedtek,
akik így döntöttek, de az is biztos: a CIA erkölcsi szintje soha
nem tapasztalt mélységekbe süllyedt. A Szása utáni vadászat
tíz éven át – 1964-től 1974-ig – tartott. Végül William Colby
igazgatónak elege lett belőle, és Angletont nyugdíjba küldte.
A Biztonsági Iroda élére másvalaki került, és noha továbbra
is a szovjet behatolás elhárítása maradt a részleg elsődleges
tevékenységi köre, ezt alacsonyabb sebességfokozaton,
kevésbé agresszív módon kívánta megvalósítani.
Az már a sors iróniája, hogy miután megszabadultak az
idősebb nemzedékhez tartozó, ideológiai meggyőződésből
átállt árulóiktól, a briteknek többé nem kellett kémbotrányokat
elszenvedniük. Úgy tűnt, az inga az ellenkező irányban, az
óceán túlsó partjára lengett ki. Teljesen váratlanul, mint derült
égből a villámcsapás, abban az Egyesült Államokban, ahol a
negyvenes évek vége óta egyetlen példa sem akadt az árulásra,
most mintha a föld alól nőttek volna ki a beépített ügynökök –
igaz, nem eszmei alapon, hanem pénzért, a busás jutalom
reményében váltak árulóvá. Boyce, Lee, Harper, Walker – és
végül Howard, aki hosszú CIA-es múltra tekintett vissza, és
beköpte a Szovjetunióban Amerikának dolgozó összes orosz
ügynököt. Személyéről Jurcsenko, a magát később meggondoló
disszidens lebbentette fel a fátylat; ám Howardnak sikerült
egérutat nyernie a letartóztatás elől. A két botrányos ügy, a
Howard-féle árulás és Jurcsenko „visszidálása” a nyolcvanas
évek közepén szégyenfoltot hagyott a Hivatal becsületén.
De mindez eltörpülhet amellett, amilyen hatást Orlov
állítása kiválthat. Ha igaz, amit mond, pusztán a nyomozás,
amíg megtalálják a vakondot, darabjaira szaggathatja a CIA-t.
Csupán a kárbecslés eltarthat évekig; az ügynökök ezreinek az
átvezénylése, a fedőnevek és kódjelek megváltoztatása, új
külföldi hálózatok és biztonságos szövetségi csatornák
kiépítése… – legalább egy évtizedbe telik, mire mindez
megvalósítható, a sok-sok millió dollárról már nem is beszélve.
És hát a Hivatal jó híre évekre odalesz, hitele és becsülete
földig rombolva.
A kérdés, amely egyre ott motoszkált Roth fejében,
makacsul vissza-visszatérve az éjszaka folyamán, úgy
hangzott: ki a fenéhez fordulhatnék? Nem sokkal pirkadat előtt
elhatározásra jutott. Fölkelt, gyorsan magára kapta ruháját,
néhány kacatot begyömöszölt egy sportszatyorba. Mielőtt
távozott volna, még benézett Orlovhoz – az orosz mélyen
aludt. Roth felélesztette Krollt, és a lelkére kötötte: – Vigyázz
rá, kérlek. Senki be nem teheti a lábát, és senki sem távozhat
innen. Ez az ember most lett csak igazán értékes a számunkra.
Kroll ugyan nem értette, miért lett az, mindazonáltal
engedelmesen bólintott. Az a típus volt, akit nem nagyon
izgatnak a miértek – a parancsot végre kell hajtani, ha törik, ha
szakad.
 Roth Londonba hajtott. Szándékosan nem nézett be a
nagykövetségre, hanem egyenesen a lakására ment. Előkereste
azt az útlevelét, amely álnéven volt kiállítva, majd az utolsó
pillanatban sikerült helyet foglaltatnia magának egy Bostonba
induló brit charterjáratra, onnan pedig a washingtoni National
belföldi repülőtérig közlekedő csatlakozásra. Az ötórás
időeltolódás ellenére már esteledett, mire bérelt gépkocsijával
Georgetownba ért. Az autót leparkolta a K utca közepén, majd
kényelmesen elsétált addig a kereszteződésig, ahonnan már
látszanak a Georgetown Egyetem kollégiumai.
A ház, amelyet keresett, vörös téglás, szilárd építménynek
tűnt. Ám ami igazán megkülönböztette a környező házaktól, az
az egész épületet behálózó biztonsági rendszer volt –
segítségével nemcsak a bejáratokat lehetett megfigyelés alatt
tartani, hanem az egész utcát is. A tornácon feltartóztatták Joe-
t, mire felmutatta CIA-igazolványát. Az ajtónál megkérdezték
tőle, mi járatban van. Mikor közölte, hogy kivel szeretne
találkozni, azt a választ kapta, hogy az illető éppen vacsorázik,
és kérdezték, mit üzen neki. Pár perccel később bevezették egy
impozáns, faborítású könyvtárszobába, ahol a bőrkötésű
könyvek és a levegőben terjengő szivarillat sajátos hangulatot
árasztott. Roth türelmesen várt. Kisvártatva nyílt az ajtó, és
belépett rajta a Központi Hírszerző Hivatal igazgatója.
Noha az igazgatónak nem volt szokása otthonában fogadni
fiatal és viszonylag alacsony beosztású munkatársakat. –
kivéve, ha valamilyen halaszthatatlan ügyben ő kérette
magához őket –, most mégis zokszó nélkül elhelyezkedett az
egyik pompás bőrfotelben, majd intett Rothnak, hogy foglaljon
helyet vele szemközt. Miután Joe is leült, az igazgató
látogatása célja felől érdeklődött. Roth óvatosan előadta
mondandóját.
Az igazgató már elmúlt hetvenéves – szokatlan kor abban a
tisztségben, amelyet betöltött, de hát ő maga is rendkívüli
ember volt. A második világháború alatt az OSS-ben, a CIA
elődjében kezdte a pályafutását: a németek által megszállt
Franciaországban és Hollandiában több ügynököt is futtatott. A
háború után, amikor az OSS feloszlott, visszatért a civil életbe,
és átvette apjától a kis családi üzem irányítását. Hamarosan
óriási konglomerátummá fejlesztette a parányi gyárat. Közben
az OSS utódjaként megalakult a CIA, és az első igazgató, Allen
Dulles munkát ajánlott neki, de ő elutasította.
Évekkel később, már dúsgazdag emberként és a
Republikánus Párt nagyvonalú támogatójaként felfigyelt egy
volt színészre, aki akkoriban Kalifornia állam kormányzói
tisztségéért szállt harcba. Lelkesen csatlakozott a
kampányához. Amikor aztán Ronald Reagan a legfőbb hatalmi
méltóság jelképét, a Fehér Házat is meghódította, természetes
volt, hogy régi és megbízható barátját kérje föl a CIA
irányítására.
Az igazgató katolikus volt, régóta özvegyember, és
szigorúan puritán életmódot folytatott. A langley-i központ
folyosóin „kemény vén fasz"-nak nevezték a háta mögött.
Nagyra becsülte a tehetséget és a tudást is, de a hűséget
mindenek fölé helyezte. Sok jó barátját vesztette el úgy, hogy a
Gestapo kinzókamráiban kellett végezniük, mert elárulták őket.
Ezért az árulást soha, semmilyen körülmények között nem
tudta megbocsátani. Tiszta szívéből, szenvedélyesen gyűlölte
az árulókat. Számukra nem ismert kegyelmet.
Most figyelmesen végighallgatta Roth történetét, szemét a
gázkandallóra függesztve, amely most – tekintettel a
kellemesen langymeleg estére – nem volt bekapcsolva. Szeme
mindvégig rezzenéstelen maradt, lelkiállapotáról talán csak a
szája körül megfeszülő izmok árulkodtak.
– Közvetlenül hozzám fordult ez ügyben? – kérdezte
Rothot. – Úgy értem, másnak még nem beszélt róla?
Roth kifejtette, hogy milyen óvintézkedések után érkezett
meg lopva a saját hazájába, mint valami besurranó tolvaj,
hamis útlevéllel, kerülő úton. Az öregember megértően
bólintott. Egyszer, fiatal korában hasonlóképpen surrant be a
hitleri Európába. Nehézkesen feltápászkodott, és a fal mellett
elhelyezett antik kisasztalhoz lépett. Fogta a rajta álló
üvegdugós palackot, és jókora adag konyakot töltött magának
egy öblös pohárba. Biztatóan megveregette Roth vállát.
– Helyesen cselekedett, fiam. – Őt szintén megkínálta
konyakkal, de Roth visszautasította. – Azt mondja, immár
tizenhetedik éve?
– Orlov szerint igen. Az összes fölöttesem, beleértve Frank
Wrightot is, ennél régebben van a cégnél. Nem tudtam máshoz
fordulni, csak önhöz.
– Persze, persze.
Az igazgató visszaballagott a foteljához, kényelmesen
belesüppedt, és gondolataiba merült. Roth hagyta, hadd
eméssze meg a hallottakat. Nagy sokára az öregember
megszólalt: – A Biztonsági Irodában kell keresnünk a rést.
Persze, a főnök szóba sem jöhet. Tökéletesen meg vagyok
győződve a hűségéről, csakhogy már huszonöt éve van itt
nálunk. Elküldöm szabadságra. Helyettese egy tehetséges
fiatalember. Valamikor ügyvédnek készült. Ha jól sejtem, ő
nem lehet velünk tizenöt évnél régebben.
Az igazgató behívatta egyik titkárát, és megkérte,
bonyolítson le néhány telefont. Pár perc múlva megtudhatták,
hogy a Biztonsági Iroda, az OS főnökhelyettese negyvenegy
éves, és az egyetemről kikerülvén, tizenöt évvel azelőtt
csatlakozott a Céghez. Alexandriai otthonában érte utol a
telefon. Max Kelloggnak hívták.
– Még szerencse, hogy nem Angleton idejében kezdett el
dolgozni nálunk – jegyezte meg az igazgató. – Az ő neve is K-
val kezdődik.
Max Kellogg röviddel éjfél után, izgatottan és aggodalmas
ábrázattal állított, be. Már éppen lefeküdni készült, amikor
megszólalt a telefonja, és ugyancsak meglepődött, hogy maga a
nagyfőnök van a vonalban.
 – Mondjon el neki mindent – utasította Rothot az igazgató.
Joe tényszerűen elismételte a mondandóját. Az OS
főnökhelyettese feszülten figyelt, Roth egyetlen szavát el nem
mulasztotta volna; közben a szeme sem rezdült, jegyzeteket
nem készített. Utólag föltett két kiegészítő kérdést, majd az
igazgatóhoz fordult: – Miért pont én, uram? Harry is itthon
van.
– Maga csak tizenöt éve dolgozik a Hivatalnál – közölte az
igazgató.
– Értem.
– Úgy döntöttem, hogy Orlov – vagy ha úgy jobban tetszik,
Trubadúr – maradjon egyelőre Alconburyben. Talán ott még
nagyobb biztonságban van, mint itt – szögezte le a főnök. – És,
Joe, vakarja le róla a briteket. Etessen meg velük valamit.
Mondja azt nekik, hogy Trubadúr olyan információval állt elő,
amely kizárólag bennünket érint. Később folytathatják a
kihallgatását, ha utánanéztünk és lezártuk az ügyet. Holnap
reggel már indulnak is… – A karórájára pillantva rögtön
helyesbített. – …Akarom mondani, ma reggel, különjárattal
egyenesen Alconburybe. Teljesen szabad kezet kapnak. A
kockázat túl nagy, az idő kevés. Orlov meg fogja érteni.
Faggassák ki, szedjék ízekre. Mindent tudni akarok. Legelőször
is két kérdésre szeretnék választ kapni, és minél előbb. Az
egyik: igaz-e, amit mond. A másik: ha igen, ki az illető.
Mostantól kezdve maguk ketten kizárólag nekem dolgoznak, és
csakis nekem jelentenek. Semmi elejtett célzás, odavetett
megjegyzés. Ha valaki kérdezősködne, utasítsák hozzám. Majd
én elintézem.
Az öregember szemében fény gyulladt – a harci kedv
csillogó láza.

Roth és Kellogg megpróbált néhány órát szundítani a

Grumman fedélzetén az Andrews támaszpontról Alconburybe
vivő úton. Ennek ellenére fáradtnak és elgyötörtnek érezték
magukat, amikor kiszálltak a gépből. Az Atlanti-óceánon
mindig nyugatról keletre nehezebb átkelni az időeltolódás
miatt. Szerencsére egyikük sem ivott alkoholt, csak tiszta vizet.
Épp csak lemosakodtak és kissé rendbe szedték magukat,
mielőtt bementek Orlov ezredeshez. Roth már messziről
felismerte Art Garfunkel hangját.
Hát, ennél ideillőbb számot föl sem rakhatott volna,
gondolta Roth komoran, amint a sláger szövege is hallatóvá
vált: újra eljöttünk, hogy beszéljünk veled… Csakhogy ezúttal
nem a csend hangjait várjuk tőled, kiskomám, mondta magában
Roth.
Orlov azonban majd kezét-lábát törte, hogy együttműködési
szándékáról meggyőzze őket. Szemlátomást beletörődött, hogy
legértékesebb személyi biztosítékának utolsó darabját is
kiszolgáltatta. A menyasszony ára felajánlásra került, az utolsó
centig. Most már csak az volt a nagy kérdés, hogy elég-e ennyi
a vevőknek.
– Nem, a nevet sosem tudtam meg – mondta Orlov a
kihallgatószobában. Kellogg úgy határozott, hogy ezúttal nem
használják sem a mikrofonokat, sem a felvevőket. Nála volt a
hordozható kismagnója, közben meg szaporán jegyzetelt. Nem
akarta, hogy még egy magnetofon-felvétel készüljön, azt sem,
hogy másvalaki is jelen legyen rajtuk kívül. A műszaki
személyzetet kitessékelte, Kroll és két társa pedig a
hangszigetelt ajtón kívül, a folyosón őrködött. Mielőtt távoztak
volna, a technikusoknak még alaposan át kellett fésülniük a
helyiséget, nincsenek-e elrejtve lehallgató mikrofonok. Nem
találtak semmit. Mindazonáltal látszott rajtuk, hogy nem
egészen értik az új felállást.
– Esküszöm. Mindig a fedőnevén, Karvalyként emlegették
előttem. Személyesen Drozdov tábornok irányította.
– Hol és mikor szervezték be?
– Azt hiszem, Vietnamban. 1968-ban vagy 69-ben.
– Azt hiszed?
 – Nem, biztos vagyok benne, hogy Vietnamban történt.
Akkoriban a Tervezésnél dolgoztam. Emlékszem, valami nagy
balhéra készültünk odalent, elsősorban Saigonban és
környékén. Ügynökeink zöme helybeli volt, azaz Vietkong, de
saját embereink közül is jó néhányat odatelepítettünk. Az
egyikük táviratban jelezte, hogy a Vietkong eléje hurcolt egy
amerikait, aki elégedetlen a dolgok alakulásával. Az ottani
rezidentúránk vezetőjének tetszett a fickó és beszervezte. 1970-
ben Drozdov tábornok személyesen utazott Tokióba, hogy
találkozzon ezzel a bizonyos amerikaival. Akkor kapta a
Karvaly fedőnevet.
– Honnan szereztél tudomást minderről?
– Rengeteg gyakorlati teendő akadt… meg kellett szervezni
a megfelelő érintkezési csatornákat, bizonyos összegeket át
kellett utalni… Engem bíztak meg a részletek kidolgozásával.
A Karvaly-dosszié teljes egy hétig volt terítéken, minden
egyes információt aprólékosan kiveséztek. Orlovnak lassacskán
eszébe jutottak azok a bankok, ahová a pénzeket átutalták; föl
tudta idézni a hónapokat is, amikor az átutalások esedékessé
váltak. Az összeg évről évre emelkedett, nyilvánvalóan híven
követve Karvaly hivatali előmenetelét és az általa nyújtott
szolgáltatások értékét.
– Később is, amikor az Illegális Ügyek Igazgatóságára
kerültem, közvetlenül Drozdov alá, volt dolgom a Karvaly-
dossziéval. De ekkor már nem a bankátutalásokat kellett
intéznem. Sokkal inkább operatív módon kapcsolódtam be a
munkába. Ha Karvaly felhívta a figyelmünket valamelyik
ellenséges ügynökre, az én feladatom volt, hogy értesítsem a
megfelelő részleget, rendszerint a végrehajtó akciócsoportot –
vagy ahogy mi hívtuk őket, a „hidegborogatásos” fickókat –,
akik aztán vagy eltették láb alól az illetőt, ha nem a
Szovjetunió határain belül ténykedett, vagy ha igen, akkor meg
tétovázás nélkül letartóztatták. Négy Castro-ellenes kubait
öltünk meg így.
 Max Kellogg amit csak tudott, feljegyzett, éjszakánként
pedig újra és újra lejátszotta a napközben rögzített anyagot. Az
egyik este aztán váratlanul azt mondta Rothnak: – Csupán
egyetlen olyan személyi akta, hivatali pályafutás létezhet,
amelynek adatai beilleszthetők az Orlov által felvázolt
eseménysorba, s a kapcsolódó vádpontokba. Fogalmam nincs,
hogy személy szerint kihez kötődik ez a pályafutás, de az
aktákból ki fog derülni. Most már csak türelemjáték az egész.
Át kell fésülni a személyi aktákat. Bizonyára napokat vesz
majd igénybe. Ezt csak Washingtonban tudom megtenni, a
Központi Nyilvántartás segítségével. Vissza kell mennem.
A következő nap Kellogg el is repült Washingtonba. Öt órát
töltött az igazgató társaságában a georgetowni házban, majd
belétemetkezett a személyes adatokat rögzítő dossziék
átvizsgálásába. Abszolúte szabad kezet kapott az igazgatótól,
semmit sem tagadhattak meg tőle. A nagy titkolózás ellenére
így persze kósza hírek keltek lábra és terjedtek Langley
folyosóin. Valami van, suttogták az emberek. Valaki fecsegett,
és most a belbiztonságiak közbeléptek. A csapatszellem
rohamosan romlani kezdett. Hiába, ezeket a dolgokat sosem
lehet suba alatt elintézni.

Észak-Londonban, közel a Hampstead Heath-hez, a Golders

Hill környékén van egy kis park, amelynek mélyén parányi
állatkertben gyönyörködhetnek az ösvényen sétálók: őzek,
kecskék, kacsák és egyéb állatok élnek ott nagy békességben
egymással. McCready ebben a parkban találkozott
Emlékkönyvvel azon a napon, amelyen Max Kellogg
visszarepült Washingtonba.
– Kedvezőtlenül alakulnak a dolgok a nagykövetségen –
közölte Emlékkönyv. – Moszkva közvetlen parancsára a K-
vonal embere kérdezősködni kezdett olyan ügyek és akták
után, amelyeket évekkel ezelőtt lezártak. Sejtésem szerint egy
belbiztonsági szűrővizsgálat vette kezdetét, vélhetőleg az
összes nyugat-európai nagykövetségünkön egyszerre. Ám
előbb-utóbb a kör le fog szűkülni Londonra.
– Van valami, amiben segíthetnénk?
– Talán.
– Mondjad – sürgette McCready.
– Esetleg el tudnám altatni a figyelmüket, ha valami
fajsúlyos és hasznos dologgal hozakodnék elő… mondjuk
kirukkolnék egy igazán exkluzív értesüléssel az Orlov-ügyben.
Ha egy rezidens ügynök átáll a másik oldalra, gyanút kelthet
maga iránt, ha hosszú éveken át nem küld haza értékes
információkat. Épp ezért gyakorlattá vált, hogy az új
„munkaadók” valódi és hasznosítható titkos információkkal
látják el a disszidenst, hogy az otthoniaknak bizonyíthassa
belevalóságát és tettrekészségét.
Emlékkönyv már jószerivel az összes Angliában működő
szovjet kémet leleplezte, legalábbis java részüket. A britek nem
tartóztatták le valamennyiket, hiszen akkor kilógott volna a
lóláb. Fondorlatosabb módszereket alkalmaztak. Egyeseket
eltávolítottak a titkosnak minősített információk közeléből:
nem durva, szembetűnő módon, hanem fokozatosan,
„adminisztratív” átszervezések folyományaként. Másokat
viszont előléptettek, csak éppenséggel olyan funkciókba, ahol
bizalmas akták nem kerülhettek a kezükbe. Voltak, akik
továbbra is hozzáférhettek titkos anyagokhoz – csakhogy ezek
már manipulált információkat tartalmaztak, és több kárt
okoztak felhasználójuknak, mint hasznot.
Emlékkönyvnek megadták azt a lehetőséget is, hogy
Moszkva éberségének elaltatására „beszervezzen” néhány új
ügynököt. Egyikük az SIS központi nyilvántartásában
dolgozott. Maradéktalanul hű maradt a britekhez, és pusztán
azokat az információkat szolgáltatta ki, amelyeket utasításba
kapott. Moszkva így is rendkívül elégedett volt Rozsomák
ügynöki beszervezésével és tevékenységével. Az állatkerti
találkozón az a megállapodás született, hogy Rozsomák két nap
múlva át fog nyújtani Emlékkönyvnek egy Denis Gaunt
kézírásával összeállított feljegyzést, amelynek tanúsága szerint
Orlovot Alconburybe szállították, ahol eldugták a világ szeme
elől, mert vallatói szőröstül-bőröstül bevették a meséjét – és
nemcsak az amerikaiak, hanem a britek is.
– Egyébként hogy s mint alakulnak a dolgok Orlovval? –
érdeklődött Emlékkönyv.
– Minden elcsendesült – válaszolta McCready. – Orlovval
fél napot ha töltöttem, és persze semmire sem jutottam. De
talán sikerült bogarat ültetnem Roth fülébe, ott, Alconburyben,
meg itt, Londonban is, amikor később találkoztunk. Utána
rögtön visszanyargalt a bázisra, beszélt Orlovval, majd egy
álnévre kiállított útlevéllel az Államokba repült. Azt hitte,
lerázhat bennünket. Veszettül sietett. Azóta nem tért vissza,
legalábbis egyik repülőtéren sem szúrták ki. Természetesen egy
katonai géppel egyenesen Alconburybe is vitethette magát.
Emlékkönyv jobb keze – amellyel beszélgetés közben
kenyérgalacsinokat hajigált a falánk kacsáknak – hirtelen
megmerevedett, és az orosz McCreadyre szögezte a tekintetét.
– Azóta nem is beszéltek veled?! Nem szóltak, hogy
folytathatod a kikérdezést?
– Nem. Most már egy hete. Teljes a hallgatás.
– Akkor bedobta a Nagy Hazugságot. Teljesítette a
küldetést. És ez egyúttal érthetővé teszi, miért burkolódzik
hallgatásba a CIA.
– Van valami elképzelésed arról, hogy mit adhatott be
nekik?
Emlékkönyv mélyet sóhajtott.
– Ha én lennék Drozdov tábornok, bizonyára egy igazhitű
KGB-s fejével gondolkodnék. Márpedig a KGB-nek mindig is
két nagy vágyálma volt. Az egyik: háborúskodást szítani a CIA
és az SIS között. Vannak jelei a marakodásnak? Belétek
kötöttek már az amerikaiak?
 – Nem, semmi ilyesmi. Továbbra is rettenetesen udvariasak.
Csupán csak megnémultak.
– Akkor nyilván a másik dologról van szó. Felbomlasztani a
CIA-t, méghozzá belülről. Lezülleszteni a társaságot,
lerombolni a morált. Egymás ellen uszítani az embereket.
Orlov meséje az lesz, hogy a CIA soraiban van egy KGB-
ügynök. Igen, hatásos fogás, és a következménye pusztító lesz.
De hisz előre figyelmeztettelek: éveket vett igénybe, mire
kifőzték a Patyomkin-tervet!
– Honnan a fenéből fogjuk megtudni, kiről van szó, ha az
amerikaiak semmit sem mondanak?
Emlékkönyv felállt, és komótosan az autója felé ballagott.
Egy pillanatra megtorpant, és a válla felett visszaszólt: –
Tartsátok nyitva a szemeteket, ki az, akivel a CIA hirtelen
undokul kezd bánni. Ő a kiszemelt áldozat. Méghozzá teljesen
ártatlan is.

Edwards őrjöngött.
– Még hogy kiszivárogtatni Moszkvának, hogy Orlov
Alconburyben van?! Ha erre Langley-ben valaha is rájönnek,
menten kitör a háború. Az ég szerelmére, mi a fészkes fenéért
tennénk ilyesmit?
– Próbaként. Én hiszek Emlékkönyvnek. Meg vagyok róla
győződve, hogy nem vezet félre bennünket. Bízom benne.
Amiből logikusan következek, hogy véleményem szerint Orlov
viszont beépített ember. Ha Moszkva nem reagál a hírre, és
még csak meg sem kísérli, hogy ártson Orlovnak, kezünkben
lesz a cáfolhatatlan bizonyíték. Még az amerikaiak is
kénytelenek lesznek hinni nekünk. Naná, hogy prüszkölni
fognak dühükben, de a józan érvek előtt ők is fejet hajtanak.
– És mi van akkor, ha merő véletlenségből mégiscsak
megszervezik a merényletet, és megölik Orlovot? Talán te
fogsz vállalkozni rá, hogy mindent elmondj Calvin Baileynek?
– Hidd el, semmi sem fog történni – csitítgatta McCready. –
A nyakamat teszem rá.
 – Mellesleg idejön Londonba. Vakációra.
– Kicsoda?
– Calvin. A feleségével meg a lányával. Az íróasztalodon
találsz majd egy emlékeztetőt. Kívánatosnak tartanám, ha a
Cég némi vendégszeretetet tanúsítana irántuk. Például nyélbe
üthetnél egy-két vacsorát olyan személyekkel, akikkel Calvin
kimondottan szívesen találkozna. Az évek során mindig is
barátilag viselkedett velünk. Ennyit igazán megérdemelne.
McCready morcosan baktatott le a lépcsőn. Szobájába érve
rögtön kézbe vette az íróasztalán heverő dossziét. Denis Gaunt
leült vele szemben.
– Nagy operarajongó – olvasta hangosan McCready az
emlékeztetőt. – Gondolom, akkor örülne, ha jegyet szereznénk
neki a Covent Gardenbe. Esetleg Glyndebourne-ba is.
– Jesszusom, hisz oda mindeddig én magam sem tudtam
eljutni – irigykedett Gaunt. – Már hétéves a várólista.
Glyndebourne csodálatos vidéki birtok Sussex szívében;
gazdagon zöldellő rétek ölén fekszik, és egyben Anglia egyik
legnagyszerűbb operaházának ad otthont. Nincs a világon
olyan zenebarát, akinek ne volna szíve vágya, hogy eltöltsön
egy szép nyári estét Glyndebourne falai között.
– Te szereted az operát? – csapott le rá McCready.
– Hát persze.
– Remek. Akkor téged bízlak meg Calvin és Mrs. Bailey
dajkálásával, amíg itt lesznek. Szerezz nekik jegyet a Covent
Gardenbe és Glyndebourne-ba is. Hivatkozz Timothyra. Ha
szükséges, fenyegetőzz. Legalább ennyi előnye legyen ennek a
mi munkánknak, mert én mást nem látok benne.
Fölpattant, hogy ebédelni induljon. Gaunt magához vette a
dossziét.
– Mikor érkezik? – tudakolta.
– Egy hét múlva – Válaszolta Sam. – Majd hívd fel, és
meséld el neki, hogy milyen programot akarsz összeütni a
számukra. Kérdezd meg tőle, kik a kedvencei. Ha már egyszer
a nyakunkba ültették, legalább becsületesen csináljuk végig.

Max Kellogg bezárkózott az archívumba és tíz napig ki sem

mozdult onnan. A feleségét úgy tájékoztatták, hogy hivatali
teendők miatt a férjének el kellett hagynia a várost. Az asszony
elhitte. Kelloggnak helyben szolgálták fel az ennivalót, de
többnyire kávén és rengeteg cigarettán élt.
Az irattár két munkatársát személyes rendelkezésére
bocsátották. Fogalmuk sem volt róla, mi a vizsgálat célja és
lényege: feladatuk csupán abból állt, hogy a Kellogg által kért
aktákat sorra kikeressék és odavigyék neki. Vagy fotókat
bányásztak elő olyan dossziék mélyéről, amelyeket régen
elfelejtettek vagy jó mélyre elsüllyesztettek. Természetesen
mint akármely más titkosszolgálatnál, a CIA-nél sem dobtak ki
semmit, lett légyen bármennyire elavult vagy értéktelen; hiszen
ki tudja, talán egy nap mégiscsak szükség lehet arra az apró,
jelentéktelennek hitt részletre, egyik-másik megsárgult
újságkivágásra vagy kifakult fényképre. Hát most aztán elég
sokra szükség volt.
Az ötödik napon, amikor a vizsgálat a felénél tartott, két
ügynököt menesztettek sürgős megbízatással Európába. Az
egyik Bécset és Frankfurtot kereste fel, a másik Stockholmot és
Helsinkit. Mindketten a Kábítószerellenes Csoport
igazolványával rendelkeztek, és magukkal vitték az amerikai
pénzügyminiszter személyes hangvételű levelét, amelyben
bizonyos bankok együttműködését kérte a számukra.
Megbotránkozva a gondolattól, hogy kábítószerből származó
pénzt helyeztek el náluk, a bankok igazgatótanácsa mindenütt
úgy döntött, hogy hozzáférhetővé teszi a titkosított
följegyzéseket is.
A bankok pénztárosait behívták egy félreeső szobába, ahol
különböző fotókat raktak eléjük. Időpontokat és
számlaszámokat soroltak emlékezetük felfrissítésére. Csupán
egy akadt közöttük, akinél hasztalanul próbálkoztak, a másik
háromnál eredménnyel jártak. Az ügynökök fotómásolatot
kaptak bizonyos számlaegyenlegekről, a számlákon elhelyezett
összegekről, az átutalások időpontjairól. Számos
aláírásmásolatot is begyűjtöttek, azokat majd Langley-ben a
grafológusok kivesézik. Dolguk végeztével visszarepültek
Washingtonba, ahol trófeáikat Max Kellogg asztalára
helyezték.
A szóban forgó időszakban – ráadásul Kellogg két-két évvel
előre és hátrafelé is megtoldotta az Orlov által említett
időpontot – valamivel több mint húsz CIA-ügynök ténykedett
Vietnamban. Közülük mintegy tucatnyit nagyon gyorsan ki
lehetett húzni a listáról. Aztán lépésről lépésre a többiek is
kihullottak a rostán. Vagy azért, mert az adott időpontban nem
a megfelelő helyen tartózkodtak, vagy mert nem
szolgáltathattak ki bizonyos információkat, annál az egyszerű
oknál fogva, hogy nem is tudhattak róluk; vagy pedig nem
jelenhettek meg az Orlov által említett találkozókon, hiszen
abban az időben a világ másik sarkában voltak. Kivéve
egyiküket.
Még mielőtt a két ügynök visszatért volna Európából,
Kellogg már tudta, hogy megtalálta a keresett személyt. A
bankoktól szerzett információk pusztán megerősítették
gyanújában. Miután kigyűjtötte és rendszerezte az összes
rendelkezésre álló tényt, hóna alá csapta a kész anyagot, és
beállított a CIA igazgatójának georgetowni házába.

Három nappal azelőtt, hogy Kellogg újból felkereste az

igazgatót, Calvin Bailey felesége és lánya, Clara társaságában
elrepült az angol fővárosba. Bailey imádta Londont. De
nemcsak Londont: igazság szerint rajongott az angolokért. A
szigetország történelmi levegője csodálattal töltötte el.
Élvezetét lelte abban, ha kastélyok és kúriák folyosóin
ődönghet; ha rég letűnt évszázadok hangulatát idéző apátságok
hűvös kerengőjén sétálgathat, ha fölkeresheti a tudomány
szentélyeit. Családjával együtt egy mayfairi lakásban húzta
meg magát, amelyet a CIA a Londonba látogató fontos
személyiségeknek tartott fenn. Bérelt egy kocsit, és kiautózott
Oxfordba; elkerülte a forgalmas sztrádát, inkább a szűk
mellékutakat választotta; a bishami Bikánál ebédelt, amelynek
tölgyfáit még azelőtt ültették, hogy I. Erzsébet királynő
megszületett volna.
Szabadságának második estéjén Joe Roth beugrott hozzá
egy pohár italra. Ő most találkozott először a rendkívül
jelentéktelen külsejű Mrs. Baileyvel és Clarával, aki nyolcéves
korára egy mamlasz, szájtáti gyerek benyomását keltette; arcát
egyenes szálú, vörösesszőke haj keretezte, szemüveget viselt és
nyúlfogai voltak. Roth azelőtt sohasem látta őket együtt.
Főnöke nem az a fajta ember volt, aki úton-útfélen szerelmi
kalandokkal dicsekedne, vagy hetente rendezne grillpartikat a
háza kertjében. Most Roth mégis úgy tapasztalta, mintha
valamelyest megrepedezett és fölengedett volna Calvin Bailey
fagyos ridegsége; hogy aztán azért, mert ideje java részét hőn
szeretett operáinak, koncertjeinek és képtárainak szentelhette,
vagy előléptetésének kilátása buzdította, Joe Roth nem tudta
volna megmondani.
Lelke mélyén azt kívánta, bárcsak megoszthatná Baileyvel
Orlov bombaként ható állítását és a nyomában keletkezett
feszültséget, de hát az igazgató parancsát nem szeghette meg.
Senki, még Calvin Bailey, a Speciális Műveletek Irodájának
főnöke sem tudhat róla – egyelőre legalábbis. Ha Orlov
állításáról beigazolódik, hogy hamis, vagy ellenkezőleg,
megdönthetetlen tények támasztják alá igazságát, az igazgató
személyesen fogja tájékoztatni a CIA vezérkarát. Addig teljes a
hírzárlat. Kérdések elhangzottak, de válasz nem érkezett rájuk.
Önként kiadni valamit pedig egyenesen főben járó vétségnek
minősült volna. Joe Roth nem tehetett mást: hazudott.
Azt mondta Baileynek, hogy Orlov kihallgatása rendben
folyik, csak most már valamivel lassabb ütemben. A lényeges
dolgokat, amelyekre az orosz tisztán és teljes bizonyossággal
emlékezett, eddigre kielemezték. Most már csak az van hátra,
hogy a kisebb, jelentéktelenebb részleteket próbálják
kibányászni emlékezetéből. Orlov továbbra is készségesen
együttműködik velük, sőt a britek is meg vannak vele elégedve.
Újra és újra előveszik a már végigjárt területeket, a csontig
lerágott témákat; kétségkívül időigényes munka, de minden
egyes kísérletnél felfedeznek valami újat – apró, de értékes
adalékot.
Miközben iddogálva beszélgettek, váratlanul Sam
McCready toppant be Baileyékhez. Vele jött Denis Gaunt is.
Kölcsönös bemutatkozás kezdődött. Roth kénytelen volt
megcsodálni brit kollégája viselkedését. McCready
szívélyesnek és előzékenynek mutatkozott, gratulált Baileynek
az Orlov-ügy nagyszerű sikeréhez, majd felkínálta az SIS
program-étlapját, amelyet kizárólag azért állítottak össze, hogy
emlékezetesebbé tegyék a Bailey család ott-tartózkodását.
Bailey el volt ragadtatva, amikor megtudta, hogy
operajegyet is szereztek neki a Covent Gardenba és
Glyndebourne-ba. Az a két este lesz a család tizenkét napos
angliai útjának fénypontja.
– És utána azonnal vissza az Államokba? – kíváncsiskodott
McCready.
– Nem. Úgy tervezzük, hogy előbb teszünk még egy rövid
kis kitérőt Párizsba, Salzburgba és Bécsbe, és csak utána
megyünk haza – közölte Bailey, McCready bólintott. A
salzburgi és a bécsi opera a világ legnevezetesebbjei közé
tartozik.
Végül is kellemes, oldott légkörben telt az este. A túlsúlyos
Mrs. Bailey szüntelenül ott röpködött körülöttük, hogy
nyomban utánatöltsön, ha kiürült egy pohár. Clara is megjelent
körükben, mielőtt lefeküdt volna.
Bemutatták Gauntnak és McCreadynek. Az utóbbi
rávillantotta suta, féloldalas mosolyát, mire a kislány félszegen
visszamosolygott rá; tíz perc múlva már önfeledten nevetgélt
Sam bohókás bűvészmutatványain.
Zsebéből előhalászott egy pénzérmét, feldobta, majd
elkapta. Mire Clara szétfeszítette összeszorított ujjait, az
érmének híre-hamva sem volt. A következő pillanatban Sam a
kislány bal füléből „varázsolta elő”. Clara ugrándozva visított
örömében, az anyja pedig szinte elolvadt a gyönyörűségtől.
– Hol tanulta ezeket a trükköket? – kérdezte Bailey.
– Ó, csupán sokoldalú tehetségem egyik látványos
megnyilvánulási formája – tréfálkozott McCready.
Roth hallgatagon, félrehúzódva figyelt. Magában azon
töprengett, vajon képes volna-e McCready ugyanolyan
könnyedén, sima mozdulatokkal eltüntetni Orlov ezredes
legújabb vádját, mint ahogy a pénzérmével tette. Erősen
kételkedett benne.
Pillantása összeakadt az angoléval, és McCready azon
nyomban kitalálta, hogy min jár az esze. Óvatosan, nehogy a
többiek észrevegyék, megrázta a fejét. Nem, Joe, most még
nem. Visszafordult a kislány felé, aki sugárzó arccal várta,
hogy újabb trükkel szórakoztassa.
A három látogató egyszerre távozott. Kilenc óra körül járt az
idő. A ház előtt, kint a járdán McCready suttogva megkérdezte:
– Hogy haladsz a nyomozással, Joe?
– Ne szórakozz velem – felelte Roth.
– Jó, de azért légy óvatos – mondta McCready. – Az
orrodnál fogva vezetnek… behúznak a csőbe, mint valami
taknyos kölyköt.
– Mi ugyanezt hisszük rólad, Sam.
– Kit mártott be, mondd?
– Hátrább az agarakkal, Sam! – csattant fel Roth. –
Mostantól kezdve Trubadúr kizárólag a mi belügyünk. Semmi
közötök hozzá.
Sarkon fordult, és szapora léptekkel a Grosvenor Square felé
indult.
 Két nappal később Max Kellogg az igazgató
könyvtárszobájában kiteregette a jegyzeteit, az asztalra fektette
a bankátutalásokról készített másolatokat és a fotókat, keze
ügyébe helyezte az aktákat, és beszélni kezdett.
Halálosan fáradtnak érezte magát. Ahogy az utóbbi tíz
napban hajszolta magát, az egy több fős csapatnak is
becsületére vált volna, még ha kétszer annyi idő alatt is
végeztek volna a munkával. Arca beesett, szeme körül sötét
karikák.
Az igazgató vele szemközt ült, a hatalmas ebédlőasztal
mögött; külön kérte, hogy odahelyezzék a nagyméretű
tölgyfaasztalt, hogy legyen elég hely a rengeteg papírnak. Az
öregember most kissé görnyedtnek, megviseltnek tűnt bársony
szmokingkabátjában; a lámpa fénye megcsillant kopasz fején,
ráncos homlokán, s ahogy Kelloggra függesztette rezzenéstelén
barna szemét, olykor-olykor a szétterített aktahalmazra
pislantgatva merev tekintetével, egy vénséges vén gyíkra
hasonlított leginkább. Amikor Kellogg beszámolója végére ért,
megkérdezte tőle: – Nem lehet semmi kétség?
Kellogg megrázta a fejét.
– Trubadúr huszonnégy olyan pontot említett, amelynek
alapján kétséget kizáróan lehetséges az azonosítás.
– Gondolom, mind közvetett bizonyíték, ugye?
– Ez magától értetődik. Leszámítva persze a három
bankpénztáros vallomását. Ők tudniillik felismerték és
azonosították az illetőt. Természetesen fényképről.
– El lehet valakit ítélni kizárólag közvetett bizonyítékok
alapján?
– Igen, uram. Ha a vád kellőképpen alátámasztott, és ezt
megfelelő dokumentumok igazolják. Hulla hiányában is el
szoktak valakit marasztalni gyilkosságért.
– Nem szükséges, a vádlott beismerő vallomása?
 – Nem. És szerintem jobb, ha nem is számítunk rá. Egy
rendkívül ravasz, ügyes, kemény és tapasztalt ügynökkel van
dolgunk.
Az igazgató felsóhajtott.
– Menjen haza, Max. Menjen haza a feleségéhez. Senkinek
se beszéljen semmiről sem. Majd értesítem, ha újra szükségem
lesz magára. Az irodába se menjen be dolgozni, csak ha
magáért küldök. Pihenjen. Fújja ki magát.
Kezével bágyadtan az ajtó felé intett. Max Kellogg felállt és
távozott. Az öregember behívatta a titkárát, és megparancsolta,
hogy küldjenek egy rejtjelezett táviratot „A CÍMZETT SAJÁT
KEZÉBE” jelzéssel Joe Rothnak Londonba. Az üzenetben
annyi állt: – AZONNAL JÖJJÖN HAZA. UGYANAZON AZ
ÚTVONALON. JELENTKEZZEN NÁLAM UGYANOTT.
Alatta az a jelszó szerepelt aláírásként, amelyből Roth
megtudhatta, hogy a táviratot maga az igazgató küldte.
Azon a fülledt, nyári estén egyre mélyültek az árnyak
Georgetown házai között, mint ahogy mind sötétebb
gondolatok gyötörték az öregembert is. Szomorkásan, egyedül
üldögélt a félhomályban, és a régi szép napokra, a barátokra és
a kollégákra gondolt, azokra az ígéretes, kirobbanó tehetségű
fiatal férfiakra és nőkre, akiket az atlanti fal mögé küldött
megbízatással, és akik keserves kínvallatások közepette haltak
meg egy hazaáruló vagy egy besúgó miatt. Azokban az
időkben nem létezett sem bűnbocsánat, sem feloldozás; és nem
léteztek Max Kelloggok sem, akik akár a föld alól is
előkotorták volna a megcáfolhatatlan bizonyítékokat. Nem
ismertek kegyelmet sem, legalábbis nem a besúgók számára.
Az asztalon heverő fotóra bámult.
– Te rohadék! – sziszegte halkan, a foga között. – Te
gyalázatos, kétszínű köpönyegforgató!

A rákövetkező nap Sam McCready irodájának ajtaján egy

küldönc kopogtatott, a rejtjelfejtőktől hozott üzenetet.
McCready éppen telefonált, kezével intett Denis Gauntnak,
hogy bontsa ki ő a táviratot. Gaunt gyorsan végigjártatta
szemét a rövid szövegen, füttyentett egyet, és máris McCready
elé tolta a cédulát. A távirat a CIA langley-i központjától jött,
és egy kérést tartalmazott: – EURÓPÁBAN TÖLTÖTT
SZABADSÁGA ALATT CALVIN BAILEY NE JUSSON
BIZALMASNAK MINŐSÍTETT INFORMÁCIÓKHOZ.
– Orlov? – kérdezte Gaunt.
– Bármibe lefogadnám – helyeselt McCready. – Hogy a
pokolba tudnám őket meggyőzni?
Nem kellett sokáig törnie a fejét, csakhamar elhatározásra
jutott. Egy „döglött postaláda” segítségével üzenetet hagyott
Emlékkönyvnek, amelyben sürgős találkozót kért tőle.

Ebédidő alatt értesítette a repülőtéri figyelőszolgálat –

tulajdonképpen az MI5 részlege –, hogy Joe Roth újfent
elhagyta Londont. Úticélja most is Boston, és kilépéskor
megint a hamis útlevelét mutatta föl.
Az Atlanti-óceán fölötti átkelés során nyert ötórás
időkülönbözetnek köszönhetően Joe Roth már aznap este
leülhetett a CIA-igazgató házában felállított hatalmas
ebédlőasztalhoz. Vele szemben a házigazda foglalt helyet,
jobbján Max Kellogg ült. Az öregember komornak látszott,
Kellogg csak nyugtalannak. Miután előző este végre
hazatérhetett alexandriai otthonába, gyakorlatilag huszonnégy
órán keresztül aludt egyfolytában – egészen mostanáig, mikor
is a Hivatal igazgatója telefonon haladéktalanul visszarendelte
Georgetownba. Újra maga előtt látta a tömérdek papírlapot és
fotómásolatot, amelyeket kiterítve ott hagyott az igazgató
asztalán.
– Max, mondja el újra. Az elejétől a végéig. Úgy, ahogy
nekem.
Kellogg oldalvást Rothra pillantott, megigazította a
szemüvegét, és fogta a legfelül heverő papírlapot.
– 1967 májusában Calvin Baileyt tartományi felelősként,
azaz G–12-ként Vietnamba vezényelték. Itt van a kinevezési
okmánya. Mint te is láthatod, a Phoenix programba osztották
be. Bizonyára te is hallottál már erről a programról, Joe.
Roth biccentett. A vietnami háború csúcspontján az
amerikaiak kidolgoztak egy hadműveleti tervet, amelytől azt
remélték, hogy sikerül ellensúlyozniuk azokat a drasztikus
hatásokat, amelyeket a Vietkong nyilvános és könyörtelen
kivégzései váltottak ki a helyi lakosságból. Az elgondolás
viszonylag egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnt: szemet
szemért, fogat fogért, azonosítani és likvidálni kell a Vietkong
aktivistáit. Ez volt a Phoenix program. Hogy hány Vietkong-
gyanúsítottat öltek így meg vádemelés, bizonyítási eljárás és
tárgyalás nélkül, pontosan sosem derült ki igazán. Egyes
becslések szerint legkevesebb húszezret. A CIA bevallása
szerint alig nyolcezret.
Az a kérdés pedig, hogy a gyanúsítottak közül valójában
hányan voltak Vietkong-aktivisták, még a likvidáltak pontos
számánál is fontosabb, mivel a háború vége felé a vietnamiak
hajlamosak voltak bárkit följelenteni, akire csöppet is
nehezteltek. Az indokok között szerepelt családi viszály, törzsi
villongás, birtokvita, sőt egyszerűen adósság is, amelyet persze
nem kellett visszafizetni, ha a hitelező már meghalt.
A beárult személyeket rendszerint a vietnami
titkosrendőrség vagy a hadsereg, az ARVN gyűjtötte be. Azok
a módszerek, amelyeket, kínvallatásuk vagy kivégzésük során
alkalmaztak náluk, még az egyébként világszerte ismert és
megcsodált keleti leleményességhez tapadó képzeteket is
felülmúlták.
– Fiatal amerikaiak harcoltak odalent, és láttak olyan
dolgokat, amelyeket józan emberi ésszel nem lett volna szabad
látniuk. Volt, aki bedobta a törülközőt, volt, aki pszichiátriai
kezelésre szorult közülük. De akadtak olyanok is, akik a
megpróbáltatás súlya alatt pontosan azoknak a filozófiájához
idomultak, akik ellen harcba küldték őket. Mint például Calvin
Bailey… vagy előtte George Blake a koreai háború idején.
Persze nincs rá kézzelfogható bizonyítékunk, hogy így történt,
hiszen nem láthatunk be senkinek a lelkébe, pláne
visszamenőleg nem, mindazonáltal a továbbiak teljes
mértékben megerősítik ezt a feltételezést. 1968 márciusában
zajlott le az az eseménysor, amely feltevésünk szerint az igazi
fordulópontot jelentette Bailey számára: alig négy órával a
szörnyű mészárlás után érkezett My Laiba. Emlékszel My
Laira, nem?
Roth ismét bólintott. Már hogyne emlékezett volna! Ifjúsága
része volt, beleivódott a sejtjeibe. 1968. március 16-án egy
amerikai lövészszázad járőrözés közben rábukkant egy kis
falura, amelynek My Lai volt a neve; a katonák azt gyanították,
hogy a faluban Vietkong-harcosok vagy legalábbis
szimpatizánsok rejtőzködhetnek. Hogy konkrétan miért
vesztették el a fejüket, mi indította őket az esztelen
vérengzésre, arra később sem derült teljesen fény. Egyszer
csak, mivel senki sem válaszolt a kérdéseikre, tüzet nyitottak…
és abba sem bírták hagyni a lövöldözést mindaddig, mígnem
legkevesebb négyszázötven fegyvertelen ember feküdt holtan a
földön, a felismerhetetlenségig kicsavart végtagokkal, vérbe
fagyva. Férfiak, nők, gyermekek… Másfél évbe telt, hogy a
gyalázatos mészárlás híre eljusson az Egyesült Államokba, és
nem kevesebb, mint három évbe, hogy a hadbíróság bűnösnek
mondja ki és elítélje a parancsnokot, William Calley
hadnagyot. Calvin Bailey azonban ott járt, pár órával a
vérengzés után és a saját szemével látott mindent.
– Itt van a kézírásos jelentése, amelyet a helyszínről küldött
– közölte Kellogg, és Roth felé nyújtott néhány papírlapot. – A
sorok között kiolvashatod belőle, hogy aki írta, azt
mélységesen megrázták az események. Sajnos, minden jel arra
vall, hogy a felkavaró élmények a kommunisták oldalára
állították Baileyt. Hat hónappal később azt jelentette, hogy
sikerült beszerveznie két vietnami unokatestvért, Nguyen Van
Trocot és Vo Nguyen Cant, és rajtuk keresztül behatolt a
Vietkong hírszerző szolgálatába. Ez igazán kiemelkedő
eredménynek számított, amit aztán még sok ilyen követett.
Bailey bevallása szerint két évig futtatta a vietnami
unokatestvéreket. Orlov azt állítja, hogy fordítva történt a
dolog, ők futtatták Baileyt. Nézd csak meg ezeket!
Két fotót lökött Roth elé. Az egyiken két fiatal vietnami volt
látható, háttérben a dzsungel. A bal oldalinak az arcára
keresztet rajzoltak, jelezve, hogy már nincs az élők sorában. A
másik fénykép évekkel később készülhetett. Egy csoport
vietnami tisztet ábrázolt, amint kényelmesen elterpeszkedve
nádfonatú székeiken, teát szürcsölgetnek egy teraszon. A teát
felszolgáló pincér belebámul a kamerába, arcán széles vigyor.
– A pincér végül is csónakon menekült el Vietnamból, és
egy hongkongi gyűjtőtáborba került. Ez a fénykép volt a
legféltettebb kincse, de a britek – miután szemügyre vették a
fotón látható tisztek csoportját – elkobozták tőle. Látod itt ezt
az embert, a pincértől balra?
Roth a fotóra meredt. Nguyen Van Troc ült az egyik széken.
Tíz évvel idősebb lehetett, de kétségkívül ő volt. Vállpántja
tanúsága szerint magas rangot tölthetett be.
– Jelenleg ő a vietnami kémelhárítás helyettes vezetője –
közölte Kellogg. – Puff neki! Trubadúr állítása szerint Bailey
már ott, Saigonban átállhatott a KGB-hez. 1970-ben
történhetett. Trubadúr meg is nevezte a KGB saigoni
rezidentúrájának akkori vezetőjét. Az illető svéd üzletember,
aki azóta már meghalt. 1980 óta tudtuk róla, hogy nem az,
akinek kiadja magát, később a svéd kémelhárítás ízekre is
szedte a fedőtörténetét. Svédországban sosem járt, feltehetően
tősgyökeres moszkvai volt. Bailey akkor találkozhatott vele,
amikor csak kedve szottyant rá. A következő állomás Tokió.
Trubadúr azt mondja, hogy még ugyanabban az évben, tehát
1970-ben személyesen Drozdov tábornok utazott a japán
fővárosba, hogy átvegye Bailey irányítását. Ő adta neki a
Karvaly fedőnevet. Azt nem tudjuk bizonyítani, hogy Drozdov
valóban ott járt, de Trubadúr jól emlékezett a pontos
dátumokra. Márpedig abban az intervallumban Bailey is
Tokióban tartózkodott. Tessék, itt van az Air America által
visszaigazolt jegyigénylése. Minden stimmel. 1971-ben Bailey
már mint elkötelezett KGB-ügynök tért vissza az Egyesült
Államokba. Ezt követően két poszton szolgált Közép-, illetve
Dél-Amerikában, majd három helyen Európában. Az öreg
kontinenst mellesleg még jó néhányszor felkereste, ahogy
egyre magasabbra kapaszkodott a hivatali ranglétrán, és
kötelességei közé tartozott a külföldi posztok gyakori
ellenőrzése.
– Töltsön magának, Joe – dörmögte az orra alatt az igazgató.
– A java még hátravan.
– Trubadúr megnevezett négy olyan bankot, ahová a KGB
illetékes részlege készpénzátutalásokat eszközölt az áruló
számlájára – folytatta Kellogg. – Még az átutalások dátumaira
is vissza tudott emlékezni. Te is megnézheted a négy
bankszámláról készült egyenlegkivonatot Frankfurtban,
Helsinkiben, Stockholmban és Becsben szereztük be őket.
Tessék, itt vannak a betéti elismervények. Tekintélyes
összegekre vonatkozik mind… és a befizetések készpénzben
történtek, mind a négy helyen alig egy hónappal a folyószámla
megnyitása után. A négy pénztárosnak megmutattuk Bailey
fotóját; hárman közülük határozottan felismerték benne azt a
személyt, aki a náluk vezetett bankszámla tulajdonosa. Íme a
fénykép.
Kellogg Roth elé csúsztatta a fotót. Joe maga felé fordította:
mintha egy ismeretlen, sosem látott arcra meredt volna.
Képtelen volt elhinni Calvinről. Hiszen annyi éven át együtt
dolgoztak, együtt ettek, ittak, most már a családját is ismeri. A
fényképről az arc érzéketlenül bámult vissza rá.
– Trubadúr öt olyan, a KGB által ismert információt közölt
velünk, amelynek sosem lett volna szabad a KGB birtokába
jutnia. Megmondta azt is, hogy mikor szerezték be ezeket az
anyagokat. Calvin Baileyn kívül csak kevesen tudhattak róluk.
És akár hiszed, akár nem, még a Bailey által aratott szakmai
sikereket is Moszkvából rendezték meg. A KGB kész volt
áldozatokat hozni, csak hogy egyengesse pártfogoltja útját.
Bailey ezeknek a megszervezett fogásoknak köszönhette
előmenetelét. Trubadúr felsorolt négy olyan esetet, amelynek
kapcsán Bailey rivaldafénybe került, és az egekig magasztalták.
Való igaz, mind a négy dicsőséges húzás volt. Csakhogy
Trubadúr szerint valamennyit Moszkva közreműködésével
hajtotta végre. És őszintén szólva, félek, hogy igazat beszél,
Joe. Összefoglalva a tényeket; Orlov huszonnégy, világosan
behatárolható mozzanatot említett a Karvaly-dossziéval
kapcsolatban. Huszonegyről már beigazolódott, hogy helyes,
amit mond. Maradt három, ezek újabbak. Joe, ugye emlékszel,
milyen nevet említett Orlov, amikor először beszéltetek
telefonon? Amikor felhívott téged Londonban?
– A Hayest.
– Ez a te fedőneved. Vajon honnan tudhatta?
Roth vállat vont.
– Legutoljára pedig vegyük annak a két, megölt ügynöknek
az esetét, akiket Orlov leplezett le. Bailey arra utasított, hogy
az összes, Orlovra vonatkozó kézírásos anyagot először az ő
kezébe juttasd el, ugyebár?
– Igen. De ebben nincs semmi különös. Olyan ügyről volt
szó, amely a Speciális Műveletekre tartozott. Vagyis komoly
anyagról. Azt akarta, hogy ő nézze át először.
– Amikor Orlov ráirányította a figyelmet arra a britre,
Milton-Rice-ra… Bailey első kézből értesült róla, igaz?
Roth bólintott.
– És a britek csak öt nappal később?
– Igen.
– És Milton-Rice halott volt, mielőtt a britek rátehették
volna a kezüket. Ugyanez történt Remjanccal is. Sajnálom, Joe,
de úgy tűnik, a bizonyítékok százszázalékosak. Túlságosan is
egybevágóak.
Kellogg az utolsó dossziét is becsukta. Roth némán maga
elé meredt: az asztalon szanaszét heverő fotókat, banki
számlakivonatokat, repülőjegyeket és útvonaltáblázatokat
bámulta. Úgy festettek, mint egy hatalmas kirakós rejtvény
apró kockái – a kép már teljesen összeállt, valamennyi darab a
helyén. Még az indíték, a Vietnamban elszenvedett iszonytató
sokkhatás is hihetőnek és egyszerűnek tűnt.
Az igazgató megköszönte Kelloggnak a beszámolóját, és
útjára bocsátotta. Aztán Rothra emelte a tekintetét.
– Mit gondol, Joe?
– Ön is tudja, nem, hogy a britek szerint Orlov beépített
ember? Az első alkalommal, amikor itt jártam, tájékoztattam
arról, hogy Londonnak mi a véleménye.
Az igazgató ideges, bosszús mozdulattal leintette.
– Bizonyítékot, Joe! Arra kérte őket, hogy bizonyítékkal
támasszák alá állításukat. Megtették?
Roth a fejét ingatta.
– Vagy talán közölték magával, hogy van egy magas
pozícióban lévő forrásuk Moszkvában, aki bármikor le tudná
rántani a leplet Orlovról?
– Nem, uram. Sam McCready tagadta, hogy létezne ilyen
emberük.
– Tehát csak jártatják a nagy büdös szájukat – emelte föl a
hangját az öreg. – Nincs semmiféle bizonyítékuk, csupán az
alulmaradottak irigysége hajtja őket, a csalódottság, hogy nem
ők kaparintották meg Trubadúrt. Amit viszont itt lát az
asztalon, az mind bizonyíték. Egy egész halomnyi…
Roth ismét némán a papírokra meredt. Annak tudata, hogy
éveken át olyan ember mellett dolgozott, aki előre
megfontoltan, szántszándékkal elárulta a hazáját, olyan hatást
gyakorolt rá, mintha egy hatalmas doronggal teljes erőből
gyomorszájon vágták volna. Felfordult a gyomra, a feje
szédült. Halkan megkérdezte: – Mit kíván, uram, mit tegyek?
Az igazgató felállt, és gondolataiba mélyedve föl-le sétált a
könyvtárszobában. Kisvártatva megszólalt.
– Én vagyok a Központi Hírszerző Hivatal igazgatója.
Személyesen az elnök nevezett ki erre a posztra. Hivatalomnál
és tisztségemnél fogva legfőbb kötelességem, hogy erőmet nem
kímélve, legjobb tudásom szerint óvjam a hazámat. Hogy
megvédjem összes ellenségétől. Azoktól is, akik belülről
bomlasztják, és azoktól is, akik kívülről támadják. Nem
tehetem meg, hogy reszkető térddel odaállok az elnök elé, és
azt mondom neki: elnök úr, olyan szaftos botrány van
kibontakozóban, amelynek fényében az eddigi összes hitszegő
gyalázatos tette – a függetlenségi mozgalmat eláruló Benedict
Arnold tábornokig visszamenőleg – ártalmatlan gyerekjátéknak
tűnik csupán! Nem tehetem meg vele, kiváltképp most nem,
amikor a közelmúltban amúgy is repedések támadtak a
biztonsági rendszerünkön. Még hogy odavessem a sajtó
prédájául, és nevetségessé tegyem az egész világ előtt! Nem,
Joe, nem kerülhet sor sem letartóztatásra, sem tárgyalásra. Az
esküdtszék már összeült, és kimondta az ítéletét – itt és most!
Rám vár a feladat, hogy kiszabjam a büntetést. Isten engem
úgy segéljen.
– Mit tegyek, uram? – kérdezte ismét Roth.
– Végeredményben annyira talán meg tudom még
keményíteni a lelkemet, Joe, hogy ne törődjem a megrendült
bizalommal, az elárult titkokkal, a hitelvesztéssel, az erkölcsi
romlással, vagy a sajtó ellenünk folytatott hadjáratával és más
népek kárörömével. De képtelen vagyok elűzni magamtól
mindazoknak az ügynököknek a képét, akiket beárultak, meg
az őket sirató árvákét és özvegyekét… Nem, Joe, az áruló
számára csupán egyetlen büntetés létezik. Soha többé nem
térhet vissza ide. Soha többé nem mocskolhatja be ezt a földet.
Örök száműzetésre és sötétségre van ítélve. Joe, maga visszatér
Angliába, mielőtt az áruló Bécsen át Magyarországra
szökhetne. Föltehetően, ezt készítette elő, mióta Trubadúr átállt
hozzánk. Menjen vissza, és tegye meg, amit meg kell tennie.
– Nem vagyok benne biztos, uram, hogy képes leszek rá.
Az igazgató közelebb lépett, és áthajolva az asztal fölött,
gyengéden megemelte Roth állát. Egyenesen a fiatalember
szemébe nézett. Az övé kemény és éles volt, mint az
obszidiánkő.
– Meg fogja tenni, Joe. Azért, mert mint igazgatója,
parancsba adom, és mert az elnök megbízásából az egész
ország nevében beszélek. Meg fogja tenni a hazájáért. Repüljön
vissza Londonba, és teljesítse a kötelességét.
– Igen, uram – válaszolta Joe Roth.
 ÖTÖDIK FEJEZET!
A gőzhajó lomhán elkanyarodott a Westminster rakparttól,
és orrával Greenwich felé fordulva megkezdte útját a folyón.
Az oldalsó korlát mellett egy csoport japán turista tülekedett. A
Parlament tovatűnő épületét megörökítő fényképezőgépeik úgy
csattogtak, mintha hangtompítós géppisztolyból lövöldöznének
a cirádás tornyokra.
Amint a sétahajó elérte a folyó közepét, a világosszürke
öltönyös férfi csendben felállt a helyéről, és továbbra is kerülve
minden feltűnést, a hátsó hídhoz ballagott. Belekapaszkodott a
korlátba, és lebámult a hajócsavar kavarta hullámokba. Pár
perccel később, az ellenkező irányból egy könnyű, nyári
esőkabátot viselő férfi lépett melléje.
– Hogy állnak a dolgok a nagykövetségen? – tudakolta
halkan McCready.
– Nem valami jól – válaszolta Emlékkönyv. – Most már
biztos, hogy a központ nagyszabású elhárító akcióba kezdett.
Eddig még csak az alacsonyabb rangúak tevékenységét vették
górcső alá. De azt aztán alaposan. Nyilvánvaló, hogy ha őket
tisztázták, a többiek, a magasabb rangúak kerülnek sorra.
Igyekszem a nyomokat befedni, amennyire csak lehet, de hát
nem lehet egész dossziékat eltüntetni.
– Mit gondolsz, mennyi időnk maradt?
– Talán néhány hét.
– Légy óvatos, barátom. Inkább siesd el, mint hogy aztán
elkéss vele. Egyáltalán nem akarunk a nyakunkba egy újabb
Penkovszkij-esetet.
Az 1960-as évek elején Oleg Penkovszkij ezredes, a GRU
főtisztje két és fél éven át dolgozott a briteknek. Remekül.
Soha előtte nem akadt – de még jó pár évig utána sem – olyan
értékes szovjet ügynöke a brit titkosszolgálatnak, mint ő; soha
senki sem okozott annyi kárt a Szovjetuniónak. Ügynöki
tevékenységének viszonylag rövid ideje alatt nem kevesebb
mint ötezer szigorúan titkos okmányt adott át az SIS-nek,
köztük azokat, amelyek létfontosságú adatokat tartalmaztak a
Kubába telepített szovjet rakétákról, és amelyek 1962-ben
lehetővé tették Kennedy elnöknek, hogy mesterien kijátssza
lapjait Nyikita Hruscsov ellen. De óvatlan volt, és túl sokáig
maradt a helyén. Hiába sürgették, hogy szökjék át. Ő
ragaszkodott hozzá, hogy még néhány hetet ott tölt. Lefülelték.
Vallatás után elítélték és kivégezték. Emlékkönyv
elmosolyodott.
– Ne aggódj, nem lesz újabb Penkovszkij-ügy. És nálad mi
újság?
– Semmi jó. Gyanúnk szerint Orlov megrágalmazta Calvin
Baileyt.
Emlékkönyv halkán füttyentett.
– Hmmm… Szóval ilyen magasra helyezték a lécet? Nem
mondom! Magát Calvin Baileyt kipécézni… nem semmi! Ezek
szerint ő volt a Patyomkin-terv célpontja. Sam, sürgősen meg
kell őket győznöd, hogy óriásit tévednek, és Orlov hazudik.
– Képtelen vagyok rá. Már próbáltam. Megmakacsolták
magukat.
– Próbáld meg újra. Egy ember élete forog kockán.
– Talán csak nem gondolod komolyan, hogy…
– De igen, öreg barátom, komolyan gondolom – mondta az
orosz. – A CIA igazgatója szenvedélyes ember. Nem hiszem,
hogy még egy botrányt megengedhetne magának, egy minden
eddiginél pusztítóbb hatásút. Különösen, ha figyelembe
vesszük elnöke politikai helyzetét. Biztosra veszem, hogy
csöndben fogja elintézni az ügyet. Egyszer s mindenkorra.
Persze ez nem fog bejönni neki. Azt hiszi, ha végrehajtják a
kivégzést, pontot tehetnek az ügy végére. De mi jobban tudjuk,
nemdebár, hogy mi fog történni? Csakhamar bomlasztó
híresztelések kapnak majd lábra, mert a KGB gondoskodni fog
róla, hogy futótűzként terjedjenek. Hidd el, ebben ők nagyon
jók. Nem jó ezt kimondani, de Orlov tulajdonképpen már
megnyerte a csatát. Ha Baileyt letartóztatják és hatalmas
csinnadrattával bíróság elé citálják, akkor is Orlov nyert. Ha
örökre elnémítják Baileyt, de a híre kiszivárog, és a CIA
morálja soha sem látott mélységekig süllyed, akkor is Orlov
nyert. Ha Baileyt fegyelmivel elbocsátják, nyugdíj vagy
végkielégítés nélkül, szinte biztos, hogy bírósági keresetet
nyújt be ártatlanságának bizonyítására, vagyis a botrány évekig
elhúzódhat. Ebben az esetben is Orlov aratja le a babért. Fel
kell nyitnod a szemüket.
– Próbáltam már, nem is egyszer. Hiába. Meg vannak róla
győződve, hogy Orlov információi határtalanul értékesek és
pontosak. Minden szavát elhiszik.
Az orosz a hajófar kavarta habokat bámulta. A parton
feltűntek és tovasiklottak az East End javítódokkjai, a magasba
meredő rakodódaruk tornyai, a félig korhadt, düledező
raktárházak tucatjai.
– Meséltem már neked a hamutartó-elméletemet?
– Nem… Nem hiszem, hogy valaha is beszéltél volna róla –
felelte McCready.
– Amikor annak idején a KGB kiképző iskolájában
tanítottam, sokszor hoztam fel példaként a diákoknak. Azt
mondtam nekik: fogjatok egy üveg hamutartót, és törjétek
három részre; ha egy darabot felvesztek belőle, egy
haszontalan, törött üveget fogtok a kezetekben tartani; ha
kettőt, tudni fogjátok, hogy ez egy hamutartó kétharmad része,
de csikket így sem nyomhattok el benne; ha azt akarjátok, hogy
újra hasznavehető tárggyá álljanak össze a törött üvegdarabok,
akkor mind a három részre szükségetek lesz.
– Vagyis?
– Vagyis amit eddig Orlov produkált, az csupán számos
hamutartó egy vagy két darabjával ér fel. Soha semmikor sem
szolgáltatott ki egész hamutartót az amerikaiaknak. Olyasmit,
ami igazán titkos volna, ami fölött a Szovjetunió évek óta
őrködne, nehogy a világ tudomást szerezzen róla. Vedd rá őket,
hogy tegyék még egyszer próbára, egy döntő próbára. Kudarcot
fog vallani. Én viszont, ha egyszer úgy döntök, hogy átjövök
hozzátok, meglátod, egészben fogom átnyújtani a hamutartót.
Akkor majd hinni fognak nekünk, ne félj.
McCready elmerengett. Egy idő után megszólalt: – Mit
gondolsz, tudja Orlov, hogy ki az Ötödik?
Most Emlékkönyv esett gondolkodóba.
– Nagyon valószínű, bár biztosan nem tudhatom –
válaszolta. – Orlov éveket töltött az „illegálisoknál”. Én sosem
dolgoztam velük. Mindig is követségi státust élveztem, vagyis
nyilvános vonalon szolgáltam. A Memóriatermet persze
mindketten láttuk, hiszen az része a standard kiképzésnek. De a
Fekete Könyvet csak ő tanulmányozhatta. Igen, ő biztosan
tudja az Ötödik nevét.
A Dzerzsinszkij tér 2. szám alatti épület vastag falai mögött,
a KGB főhadiszállásának a szívében található a Memóriaterem;
szentély egy istent nem ismerő gépezet sötét gyomrában,
amelyet a KGB-ügynökök korábbi nemzedékének, a
kiemelkedő hősöknek az emlékére állítottak. Olyanok arcképei
függnek ott a drapériás falakon, mint Arnold Deutsch, Teodor
Malij, Anatolij Gorszkij és Jurij Magyin. Mesterkémek voltak
egytől egyig, akik félelmetes hírszerző hálózatot, építettek ki és
irányítottak hosszú éveken át lenyűgöző sikerrel az Egyesült
Királyságban.
Az általuk beszervezett ügynökök java része a cambridge-i
egyetem diákjai közül került ki, főképpen a harmincas évek
derekán és vége táján. A kiszemelt jelöltek valamennyien
kacérkodtak a kommunista eszmékkel – mint oly sokan mások,
akik később csalódtak bennük. Ám öten közülük hívek
maradtak új meggyőződésükhöz, és Moszkva ragyogó
tehetségű szolgáivá váltak, olyannyira, hogy mindmáig
Csodálatos Ötökként vagy az Öt Csillagként emlegetik őket.
 Az egyikük Donald Maclean volt, aki Cambridge-ből
egyenesen a külügyminisztériumba került. A negyvenes évek
vége felé a washingtoni brit nagykövetségen dolgozott
diplomataként, és elévülhetetlen szerepet játszott abban, hogy
Moszkva hozzájusson több száz, az atombomba készítésével
kapcsolatos titkos információhoz, amelyeket az amerikaiak
megosztottak a britekkel.
Guy Burgess szintén a külügyi vonalon dolgozott, mellesleg
szenvedélyes dohányos volt, részeges disznó, és olyan
homokos, mint a Szahara, ennek ellenére meglepően sokáig
kihúzta elbocsátás nélkül. Maclean és moszkvai megbízói
között teljesített rendszeres futárszolgálatot. 1951-ben
mindketten lebuktak, ám időben fülest szereztek küszöbönálló
letartóztatásukról, és Moszkvába szöktek.
Az ötös fogat harmadik tagja Anthony Blunt volt.
Ugyancsak homoszexuális hajlamú, szuperintelligens és
tehetséges beszervező tiszt. Egyébként kiváló
művészettörténész, minek köszönhetően a királynő
magángyűjteményének kurátorává nevezték ki, majd lovaggá is
ütötték. Ő volt az, aki értesítette Burgesst és Macleant a
készülő rendőri intézkedésről. Sikerült megúsznia néhány
ellene indított vizsgálatot, és csak az 1980-as években rántották
le róla a leplet és fosztották meg minden rangjától és
kitüntetésétől.
A legsikeresebbnek közülük Kim Philby bizonyult, aki az
SIS szolgálatába szegődött, és egészen a szovjet részleg
vezetőségéig vitte. Burgess és Maclean 1951-ben
bekövetkezett nyilvános átállása őrá is árnyékot vetett.
Letartóztatták és kihallgatták. Miután nem vallott be semmit,
megúszta azzal, hogy kitették a szűrét az SIS-ből. Bejrútból
szökött Moszkvába 1963-ban.
Az ő portréjuk is ki van állítva a Memóriateremben. Ötödik
társuk arcképének a helye azonban még üresen tátong. Hogy
kicsoda ő – az Ötödik –, azt csupán a Fekete Könyvből lehet
megtudni. És ennek nagyon egyszerű oka van.
Az ellenfél megzavarása és demoralizálása a
titkosszolgálatok háborújának egyik fő célkitűzése; jócskán
megkésve bár, de ezzel a szándékkal hozták létre az FDLH
részleget, amelynek vezetését McCreadyre bízták. A britek
ugyan már az ötvenes évek óta tudták, hogy az évtizedekkel
azelőtt toborzott hálózatnak volt egy ötödik tagja is, ám arra
képtelenek voltak rájönni, hogy kicsoda. Ami persze Moszkva
malmára hajtotta a vizet.
A hosszú-hosszú évek során – mindent összevetve
harmincöt éven át – az Ötödik rejtélye alaposan kikezdte a brit
hírszerző szolgálat tekintélyét. A csorbát persze csak
öregbítette a pletykaéhes sajtó és számtalan bennfentesnek vélt
könyv is.
Több mint egy tucat hűséges és régóta szolgáló ügynököt
rágalmaztak meg azzal, hogy ő a titokzatos Ötödik;
pályafutásuknak egy csapásra vége szakadt, életük
menthetetlenül és helyrehozhatatlanul kisiklott. A legfőbb
gyanúsítottnak a néhai Sir Roger Hollist kiáltották ki, aki
karrierje csúcspontján az MI5 vezérigazgatói székébe
avanzsált.
Ő egy James Angletonhoz hasonló mániás célpontjává vált:
a sors torz fintora, hogy esküdt ellensége, Peter Wright
tekintélyes vagyonra tett szert unalmas és fárasztó könyve
révén, amelyben két dolgot szajkózott unos-untalan – egyfelől
felhánytorgatta „nevetségesen alacsony” nyugdíját
(ugyanannyit kapott, mint bárki más), másfelől meglovagolta
kedvenc vesszőparipáját, miszerint Roger Hollis volt az
Ötödik.
Másokat is meggyanúsítottak, köztük Hollis két helyettesét,
sőt még a lángoló hazafit, Lord Victor Rothschildot is. Mindez
persze alaptalan fecsegésnek bizonyult, de maga a rejtély
megoldatlan maradt. Egyáltalán: él még az Ötödik? Lehetséges
volna, hogy még mindig valamilyen magas tisztséget tölt be?
És ha igen, hol? Talán a kabinetben? Vagy valamelyik
kormányhivatalban? Esetleg a titkosszolgálat kötelékében?
Mert ha igen, akkor az szörnyű csapást jelentene. Az ügy csak
akkor juthat nyugvópontra, ha az Ötödik kilétéről oly sok év
után sikerül egyszer s mindenkorra lerántani a leplet. A KGB
természetesen tűzzel-vassal őrködött a harmincöt éves titok
fölött.
– Beszéld rá az amerikaiakat, hogy próbálják meg kiszedni a
nevet Orlovból – indítványozta Emlékkönyv. – Állítom, hogy
nem fogja megmondani. De én meg fogom tudni, és ha
átjövök, kihozom neked azt is.
– Most az időtényező a legfontosabb – emlékeztette
McCready. – Meddig tudsz meg kitartani?
– Talán néhány hétig. De lehet, hogy addig sem.
– Nem tudom, várnak-e addig, ha igaz az, amit a CIA
reakciójáról mondtál az előbb.
– Nincs más módja, hogy meggyőzd őket: nem szabad
elkapkodniuk a dolgot?
– De igen, van. Csak ahhoz szükségem volna a
beleegyezésedre – szögezte le McCready.
Emlékkönyv végighallgatta a tervet, majd tétován bólintott.
– Ha ez a Roth megesküszik rá, hogy tartani fogja a száját.
És ha te megbízol abban, hogy állni fogja a szavát. Akkor igen,
beleegyezem.

Amikor másnap reggel Joe Roth kilépett a repülőtéri

várócsarnokból Washingtonból jövet, az éjszakai utazástól
álmosnak és hullafáradtnak érezte magát, ráadásul a kedve is
pocsék volt.
Ezúttal ivott útközben, méghozzá derekasan, így hát igazán
nem tudott elmosolyodni, amikor a háta mögött megszólalt egy
ír tájszólásban beszélő hang.
– Pálinkás jó reggelt, Mr. Casey, úgy örülünk, hogy vissza
tetszett gyönni!
 Hátrafordult. Sam McCready vigyorgott a képébe. A
gazember bizonyára kezdettől fogva tudott a Casey névre
kiállított útlevélről, gondolta magában Joe. Elég volt
Washingtonban megérdeklődnie, rajta van-e Casey az
utaslistán, és bizton számíthatott rá, hogy ő fog megérkezni.
Gyere, szállj be – unszolta McCready, amint odaértek a
járdánál parkoló autójához. – Elviszlek Mayfairbe.
Roth közömbösen vállat vont. Végül is, miért ne? Most már
furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon mi újat tudhatott meg
McCready. Vagy csak sejt valamit? A brit ügynök hétköznapi,
jelentéktelen témákról csevegett, míg el nem érték London
külvárosát. Ám akkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül
rátért a lényegre. És rögtön belevágott a sűrűjébe.
– Nos, mit szólt az igazgató?
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– Ugyan már, Joe! Orlov nyilván megrágalmazta. Calvin
Baileyt. Lószar az egész, Joe. Csak nem kajáljátok meg?
– Rossz irányban tapogatózol, Sam.
– Jött egy üzenet a Centurybe. Az áll benne, hogy Bailey
elől el kell zárni a bizalmas információkat. Tehát gyanú alatt
áll. Ugye nem akarod bebeszélni nékem, hogy ennek semmi
köze sincs ahhoz, hogy Orlov vádja szerint szovjet kém?
– Ó, az isten szerelmére, csupán rutineljárásról van szó!
Azzal van kapcsolatban, hogy túl sok barátnőt tart magának.
– A nagy büdös francot! Calvin lehet sok minden, de hogy
nem csapodár nőcsábász, az egyszer szent! Találj ki valami
mást, Joe.
– Ne feszítsd túl a húrt, Sam. Könnyen a barátságunk
láthatja kárát. Már mondtam neked: ne üsd bele az orrod a
Hivatal belső ügyébe! Foglalkozz valami mással.
– Joe, az ég áldjon meg, térj már észhez! Túlontúl messzire
mentetek. Az egész ügy kicsúszott a kezetekből. Orlov hazudik
nektek, és én attól félek, hogy valami szörnyű dologra
készültök.
 Joe Rothnál elszakadt a cérna.
– Állítsd meg ezt a rohadt autót! Állj meg, de azonnal! –
üvöltötte magából kikelve.
McCready szó nélkül a járdaszegély mellé kormányozta a
Jaguart. Roth hátranyúlt az utazótáskájáért, és kinyitotta az
ajtót. McCready a karjánál fogva megragadta.
– Joe, holnap, kettő harminckor. Van valami, amit szeretnék
megmutatni neked. Kettő harminckor várlak a lakásodnál.
– Menj a francba! – káromkodott az amerikai.
– Csupán néhány percet kérek az idődből. Túl sok ez? A
régi szép idők kedvéért, Joe, tedd meg, kérlek!
Roth kiugrott a Jaguarból, és gyorsan odébb lépett, hogy
leintsen egy taxit.

Ám másnap, pontban fél háromkor, megjelent a háza

kapujában. McCready megvárta, míg beül mellé, aztán
sebességbe kapcsolt, és szó nélkül besorolt a többi kocsi közé.
Látta a barátján, hogy még mindig dühös és gyanakvó. Az út
rövid volt, talán ha ötszáz métert autóztak. Roth először azt
hitte, hogy az amerikai nagykövetségre mennek. De a
Grosvenor Square előtt egy sarokkal McCready bekanyarodott
egy kis mellékutcába.
Nagyjából a Mount Street közepe táján van London egyik
legjobb halvendéglője, a Scott’s. Három órakor egy karcsú,
világosszürke öltönybe öltözött ember lépett ki az ajtaján, és
megállt az étterem előtt. Mintha a föld alól bukkant volna elő,
egy szemvillanás alatt odakanyarodott eléje a szovjet
nagykövetség fekete limuzinja.
– Kétszer is kérdezted már tőlem, van-e beépített emberünk
a KGB moszkvai központjában – szólalt meg halk, nyugodt
hangon McCready. – Mind a kétszer tagadtam, és nem is
hazudtam nagyot. Merthogy nem Moszkvában van, hanem itt,
Londonban. Itt áll előtted.
 – Nem hiszek a szememnek – suttogta Roth. – Maga
Nyikolaj Gorodov? De hiszen ő az itteni KGB-rezidentúra
vezetője.
– Ő, személyesen. Nekünk dolgozik már négy éve. Mindent
megkaptatok, amit tőle tudtunk meg, csak éppen a forrást
tartottuk titokban. No, hát ő állítja, hogy Orlov hazudik.
– Bizonyítsd be – mondta Roth. – Mindig azt mondod, hogy
Orlov bizonyítsa be a maga igazát. Most rajtad a sor. Honnan
tudjam, hogy tényleg a ti emberetek?
– Ha Gorodov megvakarja a bal fülét a jobb kezével, mielőtt
beszállna az autóba, akkor a miénk, oké?
A fekete limuzin már az étterem ajtaja előtt parkolt.
Gorodov egy pillantást sem vetett a Jaguarra. Mégis fölemelte
a jobb kezét, megfogta vele a bal fülcimpáját, és beszállt a
követségi kocsiba, mely elhajtott vele.
Roth előrehajolt, és arcába temette a kezét. Több mély
lélegzetet vett, mielőtt McCreadyre nézett volna.
– Ezt el kell mondanom az igazgatónak. Személyesen. Most
rögtön visszarepülök.
– Nem teheted – mondta McCready. – Szavamat adtam
Gorodovnak, és tíz perce te is a szavadat adtad nekem.
– Akkor is el kell mondanom az igazgatónak, máskülönben
a kocka el van vetve. Nincs visszaút.
– Inkább nyerj időt. Szerezz be más bizonyítékot, vagy
legalább indokot a halasztásra. És most hegyezd a füledet,
elmondom neked a hamutartó-elméletet.
Elmagyarázta Rothnak a lényeget, úgy, ahogy
Emlékkönyvtől hallotta két napja a folyami gőzös fedélzetén.
– Kérdezd meg Orlovot, ismeri-e név szerint az Ötödiket.
Természetesen ismeri, csak nem fogja bevallani. Sebaj,
Emlékkönyv meg fogja szerezni, és magával is hozza a nevet,
ha átjön hozzánk.
– Az mikor esedékes?
 – Hamar, nagyon hamar. Legföljebb néhány hete van még
odaát. Moszkva gyanút fogott, és a kör kezd bezárulni.
– Egy hétig húzhatom a dolgot – közölte Roth. – Bailey egy
hét múlva Salzburgba, majd Bécsbe utazik. Oda már nem
érkezhet meg. Az igazgató szerint Magyarországra akar
átszökni.
– Akkor hívattasd haza valamilyen sürgős ürüggyel.
Rendeltesd vissza Washingtonba. Ha engedelmeskedik, az ügy
megér még egy-két hét halasztást. Ha nem, akkor én is
bedobom a törülközőt.
Roth eltöprengett a javaslaton.
– Oké, megpróbálom. Először is visszamegyek
Alconburyba. Holnap reggel az lesz az első teendőm, hogy
megkérdezem Orlovot, tudja-e az Ötödik nevét. Ha letagadja,
rögvest táviratot küldök az igazgatónak. És értesítem arról,
hogy új bizonyítékotok van arra nézve: Orlov hazudik, és kérni
fogom Bailey azonnali visszahívását Langley-be. Próbatétel
gyanánt. Azt hiszem, az igazgató legalább ennyibe bele fog
menni. A lényeg, hogy így néhány hét haladékhoz juthatunk.
– Annyi elég is lesz, öreg barátom – konstatálta McCready.
– Több mint elég. Emlékkönyv addigra át fog jönni, és mindent
tisztázhatunk az igazgatóddal. Bízzál bennem.

Roth valamivel naplemente után érkezett Alconburybe.

Orlovot a szobájában találta; az orosz zenét hallgatott és
olvasgatott. Simon és Garfunkelt mostanra teljesen kimerítette
– Kroll szerint olyannyira, hogy már testőrcsoportjának a tagjai
is kívülről fújják a két fiú legsikeresebb húsz slágerének a
szövegét –, és most a Seekerst vette sorra. Mikor Roth
betoppant hozzá, széles vigyorral fölpattant az ágyáról, és
kikapcsolta a magnót, amely épp a Morningtown című számot
bömbölte.
– Visszamegyünk az Államokba? – kérdezte mohón. – Ez a
hely borzasztóan unalmas. Még a Farmon is jobb volt, dacára a
kockázatoknak.
 Mivel Alconburyben nem nyílt lehetősége a napi
testedzésre, a sok lustálkodástól fölszedett néhány kilót. A
Farmra való utalást nyilván viccnek szánta. A falból
végrehajtott merényletkísérlet után Roth egy darabig úgy
állította be, mintha valóban a KGB-akcióról lett volna szó, és
hogy Moszkva valószínűleg Jurcsenkótól szerzett be
részleteket a Farmról, akit ott hallgattak ki, mielőtt botorul
visszaszökött volna a KGB-hez. Ám később bevallotta
Orlovnak, hogy az egészet a CIA rendezte meg, mert így
akarták kipuhatolni az orosz reakcióját. Orlov kezdetben
éktelen haragra gerjedt (– Ti rohadtak, tényleg azt hittem, hogy
meg fogok dögleni! – ordította), de aztán lecsillapodott, és
maga is jót szórakozott a „gyilkossági kísérleten”.
– Nemsokára visszarepülünk, ne nyugtalankodj – felelte
Roth. – Itt hamarosan végzünk.
Aznap este Orlovval vacsorázott. Falatozás közben mintegy
futólag megemlítette a Memóriatermet. Orlov kurtán biccentett.
– Persze hogy láttam. A kiképzés után minden végzős
tisztnövendéket odacipelnek, hogy saját szemükkel lássák a
hősök arcképeit, és példát vegyenek róluk.
Roth ügyesen, a Csodálatos Ötök portréjára terelte a szót.
Orlov – szájában egy hatalmas szelet sült hússal – csak a fejét
rázta.
– Négy – mondta, miután lenyelte a falatot. – Csak négy
fotó van kiállítva. – Burgess, Philby, Maclean és Blunt. A
Négy Csillag.
– És az ötödik? Úgy hallottam, hogy fénykép helyett egy
fekete karton van bekeretezve – pedzegette Roth a témát.
Orlov állkapcsa szemlátomást lassabban őrölte a húst.
– Igen – mondta, és újabb falatot eresztett le a torkán. –
Csak egy ráma, portré nélkül.
– Tehát akkor mégiscsak volt egy ötödik?
– Nyilván.
 Roth továbbra is fesztelen, társalgási stílusban beszélt, ám
villája fölött éberen figyelte Orlov arcvonásait.
– De te egy ideig az Illegálisoknál szolgáltál őrnagyi
rangban. Látnod kellett a Fekete Könyvet.
Éles fény villant Orlov szemében.
– Nekem azt sosem mutatták meg – felelte színtelen hangon.
– Peter, ki volt az Ötödik? A nevét kérem.
– Tényleg nem tudom, barátom. Esküszöm.
Már újra mosolygott, önfeledten, teljes szívből, ahogy
szokott. – Akarod, hogy ismét rám kössék a
hazugságvizsgálót?
Roth visszamosolygott rá, de közben azt gondolta magában:
– Nem, Peter, nem volna sok értelme… Hiszen akkor csapod
be a gépet, amikor csak akarod.
Úgy döntött, reggel visszamegy Londonba, és feladja a
táviratot az igazgatónak, amelyben kérni fogja, hogy
próbaképp rendeljék vissza Baileyt Washingtonba. Ha akár
fikarcnyi kétség is fölmerül Baileyt illetően – márpedig őbenne
Kellogg igazán lehengerlő érvelése ellenére is felébredt a
kételkedés szikrája –, nem fogja végrehajtani az utasítást. Az
igazgató kifejezett óhaja ellenére sem. Még ha tönkremegy
saját ígéretes karrierje, akkor sem. Vannak dolgok, amiket
egyszerűen nem lehet megcsinálni.

Másnap reggel beállítottak a takarítónők. Ott helyben,

Huntingdonban toborozták őket, a bázis többi létesítményében
is ők takarítottak. Mindegyiküket alapos biztonsági
ellenőrzésnek vetették alá, mielőtt ellátták volna őket a
különbelépővel. Roth az étkezdében reggelizett Orlovval,
amikor a takarítónők munkához láttak. Megpróbálta túlüvölteni
a padlókefélő éktelen zaját. A gép bugása hol felerősödött, hol
alábbhagyott, attól függően, hogyan húzták a folyosón.
Orlov letörölte a kávét a szája széléről, és arra hivatkozva,
hogy az illemhelyre kell mennie, távozott. Roth ebben a
pillanatban megtanulta, hogy a megérzéseket sosem szabad
lebecsülni. Pár pillanattal Orlov távozása után észrevette, hogy
mintha furcsán megváltozott volna a padlókefélő gép hangja.
Felállt, és kilesett a folyosóra. A gép mellett nem volt senki,
korongja egy helyben forgott, motorjából éles, monoton zaj
szűrődött ki.
Még emlékezett is a takarítónőre. Látta őt, mielőtt belépett
volna az ebédlőbe. Pamut kezeslábast viselt, göndörödő haját
kendővel kötötte össze hátul. Vékony, alacsony teremtés.
Félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen Rothnak, aztán –
anélkül, hogy ránézett volna – folytatta fáradságos munkáját.
Most viszont nem volt sehol. A folyosó végén a férfivécé
csapóajtaja enyhén bár, de még mindig ide-oda lengett.
– Roth torkaszakadtából Krollért kiáltott, majd
végigiramodott a folyosón. A takarítónő a férfi illemhely kövén
térdelt, műanyag vödre, takarítóeszközei szanaszét dobálva.
Kinyújtott kezében egy hangtompítós Sig Sauert szorongatott;
a fegyvert nyilvánvalóan a portörlő ruhák alá rejtette. A
következő pillanatban nyílt az egyik fülke ajtaja, és Orlov
lépett ki rajta. A térdeplő merénylő egyenesen rá célzott.
Roth nem beszélt oroszul, de ismert néhány szót. – Sztoj! –
üvöltötte. A takarítónő hátrafordult, Roth hasra vágódott.
Tompa puffanás. Roth érezte a feje mellett elsüvítő lövedék
okozta léglökéseket. Még mindig a padlón feküdt, amikor
fülsiketítő robaj hallatszott a háta mögül. A robbanás hullámai
visszaverődtek a szűk helyiség falairól. A 44-es Magnum
döreje félelmetes erővel töltötte be a vécét.
Kroll szétterpesztett lábbal állt a lengőajtóban, Coltját két
kézzel markolta. Második lövésre nem volt szükség. A nő
hanyatt feküdt, teste alól vékony csíkban vér szivárgott;
ugyanolyan vörös volt a színe, mint kezeslábasán a
rózsaminták. Később az igazi takarítónőt megtalálták
huntingdoni otthonában. Kezét-lábát összekötözték, száját
felpeckelték.
 Orlov kővé dermedten meredt maga elé, arca hamuszürke
volt.
– Elég ezekből a rohadt CIA-játszmákból! Nem akarok több
ilyet! – kiáltotta bénultságát lerázva.
– Ez nem játék volt – közölte Roth. Feltápászkodott. – Ez
igazi volt. A KGB akart megölni.
Orlov rábámult, aztán a holttestre fordította a tekintetét.
Akkor döbbent rá, hogy az egyre terebélyesedő sötétvörös
massza ott a kőpadlón nem hollywoodi kellék; ezúttal nem az.

Rothnak két óra leforgása alatt sikerült szabad utat

biztosítania Orlovnak és a csapat többi részének, vissza
Amerikába; elintézte, hogy újra a Farmon helyezzék el őket.
Orlov repesett az örömtől, hogy visszamennek. Sietve pakolta
össze nagy becsben tartott magnószalag-gyűjteményét. Miután
a MATS-gép a magasba emelkedett, Roth bevágódott az
autójába és elrobogott Londonba. Lelkét keserűség emésztette,
agyát méreg rágta.
Részben magát okolta. Tudhatta volna, hogy Bailey
leleplezése után Alconbury többé nem biztonságos hely Orlov
számára. De figyelmét annyira lekötötte a britek
kotnyeleskedése, hogy erről teljesen megfeledkezett. Hát igen,
senki sem tökéletes. Vezetés közben azon morfondírozott,
vajon miért késlekedett eddig Bailey, miért nem értesítette
korábban Moszkvát, hogy készítsék elő a merényletet. Miért
várta meg, hogy Orlovnak legyen ideje és esélye lerántani róla
az álarcot? Talán abban bízott, hogy Orlov nem tudja a nevét,
így nem is leplezheti le. Tévedett, Bailey sem tökéletes.
Ha másvalakiről lett volna szó, akkor Roth egy másodpercig
sem kételkedett volna most benne, hogy a britek tévúton
járnak, és Orlov igazat beszél. Ám McCreadyre való tekintettel
hajlandó volt öt százalék esélyt adni arra, hogy mégis neki van
igaza, és Bailey teljesen ártatlan. Csakhogy a labda most újra
McCready térfelén pattog.
 Mikorra odaért a nagykövetség elé, már tudta, mit kell
tennie. Ha McCready mindenáron be akarja bizonyítani, hogy
Gorodov az igazi disszidens, Orlov viszont beépített ügynök –
következésképpen Bailey tiszta, mint a ma született bárány,
akire gonoszul, de rendkívül ravasz módon az áldozat szerepét
osztották ki egyetlen megoldás kínálkozik. McCreadynek most,
azonnal át kell hoznia Gorodovot, hogy Langley közvetlenül
beszélhessen véle, egyszer és mindenkorra tisztázva a témát.
Egyenesen az irodájába ment, hogy felhívja telefonon
McCreadyt. A folyosón főnökébe, a CIA-állomás vezetőjébe
ütközött.
– Jó, hogy találkozunk – mondta üdvözlés gyanánt Bill
Carver. – Éppen most kaptunk egy infót a Century House-ból.
Úgy tűnik, hogy a Kensington Palace Gardensen tanyázó
barátaink mozgásba lendültek. A rezidentúra vezetője,
Gorodov ma reggel Moszkvába repült. A jelentés ott fekszik az
asztalodon.
Roth lemondott a tervezett telefonhívásról. Döbbenten ült az
íróasztala mögött, fejét lehorgasztotta. Hát mégis neki lett
igaza. Neki meg az igazgatójának és a Hivatalnak. Szíve
mélyén még őszinte sajnálatot is érzett McCready iránt. Négy
éven át csúnyán becsapták, orránál fogva vezették, mint egy
hiszékeny kölyköt. Szörnyű csapás lehet a számára. Joe-t
furcsa megkönnyebbülés öntötte el, noha tudta, mi vár még rá.
Csakhogy most már egy csipetnyi kétely sem lakozott a
lelkében, a mai délelőtt két eseménye még az utolsó morzsáit is
elsöpörte. Jól mondta az igazgató: amit meg kell tenni, azt meg
kell tenni:
Persze, azért még sajnálhatja McCreadyt, abban nincs
semmi rossz. Most bizonyára szíjat hasítanak a hátából odaát a
Century House-ban.

Nem állt messze a valóságtól. Timothy Edwards tajtékzott.

– Borzasztóan sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Sam, de
a lehető legnagyobb fiaskó. Épp most váltottam néhány szót a
főnökkel, és sejteni engedte, hogy véleménye szerint komolyan
el kell azon töprengenünk, nem vezetett-e félre bennünket
Emlékkönyv négy éven át. Vagyis hogy nem volt-e kezdettől
fogva beépített ügynök.
– Nem volt az – válaszolta McCready rendíthetetlenül.
– Ez a te véleményed, Sam. Ám minden jel szerint az
amerikai bratyóknak lett igazuk, bennünket pedig átvágtak, de
alaposan. Tudod, ugye, hogy mi következik mindebből?
– El tudom képzelni.
– Minden egyes információt, amelyet Emlékkönyvtől
kaptunk az utóbbi négy évben, felül kell vizsgálnunk, és az
adatokat újraértékelnünk. Iszonytató munka. És ami még
rosszabb, a bratyóknak is muszáj lesz megmondanunk, hogy
hasonló csapás vár rájuk, hiszen átadtuk nekik Emlékkönyv
anyagát. Évekbe fog telni, mire a károkat egyáltalán fel tudjuk
becsülni. Arról már nem is beszélve, mennyire kínos helyzetbe
kerültünk. Mit mondhatnék? Láttam már a főnököt jobb
hangulatban is.
Sam felsóhajtott. Így megy ez. Amíg rendre Emlékkönyv
információi jelentették a hónap slágerét, az érdem az egész
SIS-é volt; most viszont, amikor baj van, mindent a Nagy
Átverő nyakába varrnak.
– Jelezte neked valamilyen úton-módon, hogy vissza akar
menni Moszkvába?
– Nem.
– Mikorra tűztétek ki az átjövetelét?
– Két vagy három hét múlva lett volna esedékes. Abban
maradtunk, hogy majd ő jelzi, amikor már teljesen
reménytelennek látszik a helyzete.
– Hát, nem jelezte. Ehelyett hazament Moszkvába.
Feltehetően önként és dalolva. A repülőtéri figyelőszolgálat
jelentése szerint simán átjutott a Heathrow-n. Nyoma sem volt
annak, hogy erőszakkal kísérték volna. Joggal feltételezhetjük
tehát, hogy Moszkva az igazi otthona. Aztán meg itt van ez az
Alconbury-ügy. Mi a fészkes fene homályosította el az
agyadat? Azt mondtad, hogy csak próbáról van szó. Nos, Orlov
ragyogóan vette a gátat, Azok a rohadékok meg akarták ölni.
És piszok nagy szerencsénk van, hogy senki sem halt meg,
csupán a merénylő.
– Én mindennek ellenére sem hiszem, hogy Emlékkönyv
becsapott volna bennünket.
– Ugyan már! Lám, visszament Moszkvába.
– Valószínűleg azért, hogy kihozza nekünk az utolsó
bőröndnyi anyagot.
– Ez roppant veszélyes volna. Őrült ötlet – legalábbis az ő
pozíciójában.
– Igaz. Lehet, hogy hiba volt. De ő már csak ilyen. Már
évekkel ezelőtt megígérte, hogy végleges áttelepítése előtt
áthoz nekünk valami nagyvadat. Azt hiszem, ezért a trófeáért
ment most vissza.
– És van valami bizonyítékod, amivel alá tudnád támasztani
rendíthetetlen bizalmadat?
– A megérzésem.
– A megérzésed? – képedt el Edwards. – Soha semmire nem
vinnénk, ha csupán kósza megérzések vezérelnének bennünket.
– Kolumbusz vitte velük valamire. Volna ellene kifogásod,
ha beszélnék a főnökkel?
– Á, szóval Cézár színe elé óhajtasz járulni?! Kérlek.
Mindazonáltal nem hiszem, hogy elérsz nála valamit.
McCreadynek sikerült. Sir Christopher feszülten figyelt,
miközben ő kifejtette javaslatát. Aztán megkérdezte: – És ha
mégiscsak Moszkva embere volt mindvégig?
– Az pillanatok alatt ki fog derülni.
– Lebukhatsz és elkaphatnak… – aggályoskodott a főnök.
Kettesben mindig tegeződtek.
– Nem hiszem. Gorbacsovnak jelen pillanatban úgy
hiányzik egy diplomáciai háború, mint púp a hátára.
 – Háború nem is lesz – szögezte le a főnök. – Sam, mi
ketten régi harcostársak vagyunk. Végigcsináltuk a Balkánt, a
kubai rakétaválságot, a berlini Fal első napjait. Átkozottul jó
voltál akkoriban, és még mindig jó vagy. Ám mégis lehet, hogy
hibát követtem el, amikor téged neveztelek ki
osztályvezetőnek. Ez a feladat terepen dolgozó ügynöknek
való.
– Emlékkönyv senki másban nem bízik, csak bennem. Ezt te
is tudod.
A főnök nagyot sóhajtott.
– Igen, tudom. Ha valaki, akkor csak te mehetsz. Erről van
szó, ugye?
– Erről.
A főnök eltűnődött. Tisztában volt vele, hogy Emlékkönyv
elvesztése iszonyú csapás lenne. Ha csak tízszázaléknyi az
esély arra, hogy McCreadynek igaza van, és Gorodov sohasem
volt beépített ember, akkor, a szolgálatnak mindent meg kell
tenni, hogy sértetlenül kimenekítse őt. Csakhogy az éremnek
van egy másik oldala is: óriási botrány törne ki, ha a Nagy
Átverőt elkapnák odaát. A politikai hullámverés könnyen őt
magát is betemetné. Újra felsóhajtott. És az ablak felé fordult.
– Rendben van, Sam. De egyedül magadra leszel utalva.
Ettől a pillanattól kezdve nem akarok tudni rólad, levettem
rólad a kezemet.
McCready tudomásul vette a feltételeket Csupán abban
reménykedett, hogy Gorbacsovig nem jut el a hírük. Három
napba telt, mire összeállította a tervet.

A második napon történt, hogy Joe Roth felhívta Calvin

Baileyt.
– Calvin, ebben a percben jöttem vissza Alconburyből. Jó
volna, ha találkozhatnánk.
– Persze, Joe, gyere csak, ugorj be hozzánk.
– Hát, végső soron annyira nem sürgős. Mi volna, ha holnap
estére meghívnálak vacsorára?
 – Ó, igazán rendes tőled, Joe. Csak tudod, teljesen be
vagyunk táblázva, Gwennel. Például ma a Lordok Házában
ebédeltünk.
– Komolyan?
– Ühüm. A vezérkari főnökkel.
Roth őszintén elámult. Langleyben rideg, szófukar
emberként ismerték a főnökét. Itt meg, szabadjára engedve,
úgy viselkedik, mint egy taknyos kölyök az édességboltban. De
hát miért is ne? Arra számít, hogy hat nap múlva teljes
biztonságban lesz Budapesten.
– Calvin, ismerek egy pompás, patinás vendéglőt Etonban, a
Temze partján. Csodálatosak a tengeri ételeik. Azt mesélik,
annak idején VIII. Henrik ott találkozgatott titokban Boleyn
Annával.
– Valóban? Annyira régi?… Oké, Joe, de holnap este
tényleg nem érünk rá. Csütörtökön már menne a dolog.
– Akkor legyen csütörtök, Calvin, Várni foglak a ház előtt.
Pontban nyolckor.
A következő nap Sam McCready befejezte az
előkészületeket és lefeküdt aludni. Akkor még nem tudhatta,
hogy nem ez lesz-e az utolsó éjszakája Londonban.

Másnap reggel három férfi érkezett Moszkvába három

különböző irányból. Elsőnek Birnbaum rabbi gépe landolt. A
Swissair járatával érkezett Zürichből. A seremetyevói
repülőtéren az útlevélvizsgálatnál a KGB ügyeletese (Hatátőr
Igazgatóság) volt szolgálatban, egy szalmaszőke, szúrós, kék
szemű fiatalember. Tetőtől talpig végigmérte a rabbit, majd az
útlevelet vette szemügyre. Az okmány amerikai volt, és
Norman Birnbaum (ötvenhat éves) nevére állították ki.
Ha valamivel idősebb lett volna az útlevélellenőr, bizonyára
emlékezett volna azokra az időkre, amikor még Moszkvában –
sőt szerte Oroszországban – sok-sok olyan ortodox zsidó élt,
mint Birnbaum. A rabbi vaskos, tömzsi emberke volt, fehér
ingben, fekete öltönyben, fekete nyakkendővel. Őszbe hajló
körszakáll keretezte az ábrázatát, hozzá lekonyuló bajusz.
Fején fekete puhakalap, szemén olyan vastag szemüveg, hogy
pupillája színét csak elmosódottan lehetett kivenni. Kalapja
karimája alól kétoldalt sűrű hajfonat kandikált elő. Az
útlevélben lévő fotó ugyanezt az arcot ábrázolta, csak a kalap
hiányzott.
A vízum is rendben lévőnek látszott, a New York-i szovjet
főkonzulátuson pecsételték le. A KGB-s határőr felpillantott.
– Látogatásának célja?
– Szeretném meglátogatni a fiamat. Itt dolgozik az amerikai
nagykövetségen.
– Egy kis türelmet kérek – válaszolta az útlevélellenőr, és
hátravonult. Az üvegajtón keresztül fölsejlett az alakja, amint
odanyújtja az útlevelet az ügyeletes tisztnek. Ritka jelenség egy
ortodox rabbi olyan országban, ahol évtizedekkel azelőtt
bezárták az utolsó rabbiképzőt is. Az ellenőr visszatért. –
Várjon, kérem – mondta, és már intett is a következőnek.
Az üvegajtó mögött több telefonhívás is lezajlott. Bent, a
központban ellenőrizték a diplomáciai névjegyzéket. Az
ügyeletes tiszt megjelent az ajtóban, és suttogva mondott
valamit a beosztottjának. Az amerikai nagykövetség
kereskedelmi kirendeltségén valóban dolgozott egy Roger
Birnbaum nevezetű egyén. Természetesen a diplomáciai
névjegyzékben nem szerepelt az az adat, hogy az apja
Floridában él, és utoljára húsz éve járt zsinagógában, a fia
barmicvóján. A KGB-s intett a rabbinak, hogy továbbmehet.
A vámvizsgálatnál átkutatták a táskáját. Az utazáshoz
nélkülözhetetlen kellékek voltak benne: egy váltás ing, zoknik,
alsónemű, egy-másik fekete öltöny, tisztálkodószerek és egy
héber nyelvű imakönyv. Ebbe a vámtiszt gyanakodva
belelapozott, aztán megnyugodva elbocsátotta a rabbit.
Mr. Birnbaum az Aeroflot autóbuszával a városközpontba
vitette magát. Amerre ment, az emberek megfordultak utána, ki
csodálkozó, ki gúnyos tekintettel. A buszpályaudvarról a
Manyézs térre tartott, a Nemzeti Szállodába. Ott betért az első
férfimosdóba, a vizelde felé fordulva megvárta, míg a helyiség
kiürül, majd gyorsan besurrant az egyik fülkébe.
A gumiragasztó-oldószer a kölnivizes üvegében volt
elrejtve. A fülkéből kilépve ugyanaz a fekete zakó feszült rajta,
mint amikor bement; ám a kifordítható nadrág most a
világosszürke színével volt kifelé, a puhakalap, a bozontos
szemöldök, a hatalmas, szürke szakáll és a bajusz a táska
mélyén pihent, akárcsak a fehér ing és az ódivatú nyakkendő.
Gesztenyebarna haja fényesen csillogott, kanárisárga, magas
nyakú pulóvere – amelyet eddig az ing alatt viselt – kellemes
összhatást biztosított öltözékének. Feltűnés nélkül kisétált a
hotelből, leintette az első útjába akadó taxit, és a Kremllel
szemközti rakparton lévő brit nagykövetségre hajtatott.
Két fegyveres MDV-katona őrködött a kapun kívül, még
szovjet felségterületen. Megállították az idegent, és az iratait
kérték tőle. Ő előhalászta brit útlevelét, közben pedig kihívóan
rámosolygott az előtte álló őrre. A fiatalember szemlesütve
belepillantott az okmányba, de szinte azon nyomban már
nyújtotta is vissza. Zavarában ingerülten biccentett a szemmel
láthatóan homoszexuális hajlamú látogató felé, hogy beléphet a
nagykövetségre, a háta mögött pedig magasra húzott
szemöldökkel a társára nézett. Pár másodperc múlva az idegent
elnyelte a diplomáciai képviselet épülete.
Ami azt illeti, Birnbaum rabbi nem volt sem rabbi, sem
amerikai, de még csak homoszexuális sem. Valójában David
Thorntonnak hívták, és az angol filmszakmában az egyik
legkiválóbb maszkmesterként ismerték. A különbség a színpadi
és a filmbeli maszkírozás között abban rejlik, hogy a színpadon
rendkívül erőteljes a fényhatás, és a szereplők viszonylag
messze vannak a nézőktől; a filmforgatásnál is használnak
világosító lámpákat, csakhogy itt nemegyszer a kamera
egészen ráközelít a színészekre, pár centire az arcuktól. Épp
ezért a filmeknél alkalmazott maszkoknak sokkal
kifinomultabbaknak, élethűbbeknek kell lenniük. David
Thornton a Pinewood Studies műtermeiben dolgozott, és az ott
töltött évek alatt nemigen panaszkodhatott arra, hogy nem akad
munkája. Mellesleg egyike volt azoknak a polgári
szakembereknek, akiknek a szolgálatait időnként a Secret
Intelligence Service is előszeretettel igénybe vette (és az
érintettek sosem utasították vissza az SIS kéréseit).
A trojka második tagja Londonból érkezett a szovjet
fővárosba, mégpedig a British Airways járatával. Denis Gaunt
ugyanúgy nézett ki, mint ahogy szokott, leszámítva a haját,
amelybe most sűrű, ősz szálak vegyültek, minek következtében
tizenöt évvel idősebbnek látszott a koránál. Lapos bőrtáska volt
nála, amelyet vékony lánccal a bal csuklójára erősítettek; kék
nyakkendőjén egy agár sziluettje tündökölt, jelezve, hogy
viselője őfelsége, a királynő futárszolgálatának a tagja.
A világ összes országában létezik diplomáciai
futárszolgálat: munkájuk abból áll, hogy hozzák-viszik a
különböző okmányokat egyik nagykövetségről a másikra,
illetve vissza az anyaországba. Diplomáciai státusukat a Bécsi
Szerződés vonatkozó cikkelyei szabályozzák, táskáikat és
zsákjaikat a határokon nem kutathatják át. Gaunt útlevelét nem
a saját nevére állították ki, de érvényes volt és brit
felségjelzésű. Minden különösebb probléma nélkül átesett a
formaságokon.
A repülőtér előtt egy Jaguar várt rá a nagykövetségről.
Egyenesen a képviseletre hajtottak, ahová Gaunt egy órával
David Thornton után érkezett. Táskájából előkerültek azok a
kellékek, amelyekre egy igényes maszkmesternek minden
körülmények között szüksége van.
Harmadikként Sam McCready szállt le Seremetyevón.
Helsinkiből repült, a Finnairrel. Ő is álnéven jött, ámde eredeti
brit útiokmányokkal rendelkezett, és a másik kettőhöz
hasonlóan el volt maszkírozva. Csakhogy, mert túl meleg volt a
gépen, ebbe egy pici hiba csúszott.
 Vörösesszőke parókája parányit félrecsúszott, és most
kivillant alóla eredeti, sötét színű haja. Az ugyancsak vöröses
bajuszát rögzítő gumiragasztó szája egyik sarkában meglazult,
úgyhogy az álbajusz féloldalt kissé felkunkorodott.
Az útlevélellenőr rábámult az okmányban díszelgő fotóra,
majd ismét az előtte álló férfira pillantott. Ugyanazok az
arcvonások, a haj, a bajusz is stimmel. Abban nincs semmi
kivetnivaló, ha valaki parókát visel; Oroszországban is sokan
hordanak műhajat, kiváltképpen a kopaszodók. No de a bajusz?
Amelyen látszik, hogy ragasztva van? A határőr – nem
ugyanaz, akihez Birnbaum rabbi került, hiszen nagy kiterjedésű
repülőtér a seremetyevói – szintén az ügyeletes tiszthez fordult
tanácsért. Az elöljáró egy rejtett tükrön keresztül – amely csak
kifelé látszott annak, végigmérte a gyanús utast.
Mellette működésbe lépett egy titkos kamera, kisvártatva
parancsszavak csattantak, néhány embernek sürgős dolga
akadt. Amikor aztán McCready feltűnt a kijáratnál, már két
jelöletlen Moszkvics várakozott odakint. McCready elé
ugyancsak követségi autót küldtek – ezúttal nem Jaguart,
hanem egy kevésbé feltűnő, szerényebb típust –, amely
egyenesen a képviseletre vitte őt. Nyomában szorosan ott
haladt a két KGB-s jármű, amelynek utasai jelentést tettek a
kettes számú Főigazgatóságon a megfigyelt személy
úticéljáról.
Késő délután a furcsa idegenről készült fotók eljutottak
Jaszenevóba, a KGB külföldi hírszerzéssel foglalkozó
szárnyának, az egyes számú Főigazgatóságnak a
főhadiszállására. Végigjárva a hivatali ügyvitel lépcsőit, a
felvételek végül is Vagyim V. Kirpicsenkónak, a részleg
vezetőhelyettesének az íróasztalán kötöttek ki. A magas rangú
tiszt tüzetesen tanulmányozta a gyanúsított arcát, többször is
átfutotta a félrecsúszott parókáról és bajuszról szóló
beszámolót, majd a fényképekkel a kezében levonult a laborba.
 – Próbálják meg eltávolítani a parókát és a bajuszt erről az
emberről – adta ki az utasítást. A technikusok azon nyomban
hozzáláttak a retusáláshoz. Kirpicsenko hangosan felnevetett,
amikor visszakapta a fotókat.
– Kutya legyek, ha ez nem Sam McCready – dünnyögte az
orra alatt.
Értesítette a kettes számú Főigazgatóság illetékesét, hogy
attól a perctől kezdve az ő emberei veszik át a megfigyelt
személy követését. Utána kiadta a megfelelő parancsokat.
– Huszonnégy órás megfigyelés. Ha valakivel érintkezésbe
lép, követni a kapcsolatát is. Ha begyűjtene valamit, tüstént
nyakon csípni. Ha csak fingik egyet a Lenin Mauzóleum
irányába, azonnal behozni.
Letette a kagylót, és újra átböngészte McCready útlevelének
az adatait. Azok elektronikai szakértőnek tüntették fel az
angolt, aki Helsinki érintésével Londonból érkezett, hogy
átfésülje a brit nagykövetség épületét, nincsenek-e beépítve
lehallgató poloskák; a szokványos mese.
– De mi a fészkes fenét keresel te itt valójában? – kérdezte a
fényképtől.
A brit diplomáciai képviseleten McCready, Gaunt és
Thornton hármasban vacsorázott. A nagykövet enyhén szólva
nem repesett örömében, hogy egyszerre három ilyen vendég is
a nyakába szakadt, de hát az üzenet közvetlenül a
kabinetirodától érkezett, és egyébként is biztosították arról,
hogy csupán egy napra fogják zavarni a köreit. Őexcellenciája
őszintén úgy gondolta: az volna a legjobb, ha a három
rettenetes alak minél előbb elhúzná a csíkot.
– Remélem, sikerül – sóhajtott fel Gaunt. Túl voltak a
vacsorán, már a kávét szürcsölgették. – Az oroszok piszok jól
sakkoznak.
– Ez igaz – helyeselt komoran McCready. – Holnapra azt is
megtudhatjuk, vajon ugyanannyira jártasak-e a
kártyatrükkökben. Mondjuk az itt a piros, hol a pirosban.
 HATODIK FEJEZET
Öt perccel nyolc előtt, egy meleg júliusi reggelen a
moszkvai brit nagykövetség kapuján egy jelöletlen Austin
Montego gördült ki és kanyarodott rá a Moszkva folyón átívelő
hídra, amely a város szívébe visz.
A KGB-megfigyelők jelentése szerint a kormánynál Sam
McCready ült, utasa nem volt. Parókája és bajusza ezúttal
kifogástalanul illeszkedett a helyére, a szovjet elhárítás
ügynökei ezt tisztán ki tudták venni a környéken várakozó
autóikból. Sebtiben néhány telefotó-felvételt készítettek a
megfigyelt személyről, később, a nap folyamán aztán még
többször is lencsevégre kapták.
A brit ügynök óvatosan, körültekintően vezetett a sűrű
forgalomban. Keresztülhajtott a városon, a Moszkvától északra
elterülő Népgazdasági Kiállítás parkjába igyekezett. Útközben
különböző manővereket tett, hogy lerázza esetleges követőit,
de hiába. A KGB összesen hat gépkocsit állított rá az Austinra;
a kísérők gyakran váltogatták egymást, néhány száz méter
megtétele után máris új autó sorolt be az angol mögé.
A park bejáratánál az angol leállította az autóját, és gyalog
folytatta az útját. A KGB-gépkocsik közül kettő ott maradt az
Austin Montego közelében. A többi utasai szétszéledtek az
óriási parkban. Látszólag a kiállított tárgyak között sétálgatva,
fokról fokra bekerítették a megfigyelt egyént, mígnem teljesen
összezárult a gyűrű körülötte.
Az angol vett magának egy fagylaltot, majd letelepedett egy
padra, és a délelőtt nagy részét ott töltötte; újságot olvasgatott
vagy csak kényelmesen üldögélt; időnként a karórájára
pillantott, mint aki vár valakit. De senki sem szólította meg,
kivéve egy idős hölgyet, aki a pontos időt tudakolta tőle. A brit
ügynök egy árva hang nélkül odamutatta az óráját, a nénike
megnézte magának az időt, majd csoszogva odébbállt.
 Alighogy kikerült az angol látóköréből, nyomban őrizetbe
vették, alaposan átkutatták és kifaggatták. Másnap reggelre a
KGB megállapította; az őrizetbe vett személy nem más, mint
egy idős nénike, aki a pontos időt kérdezte a padon ülő férfitól.
A fagylaltárust szintén őrizetbe vették.
Valamivel déli tizenkettő után a Londonból érkezett ügynök
előhalászott néhány szendvicset a zsebéből, és komótosan
elfogyasztotta. Miután végzett velük, a szalvétát és a
csomagolópapírt behajította a legközelebbi szemetesládába,
vett egy újabb adag fagylaltot, majd visszaballagott a padhoz,
és ismét kényelembe helyezte magát.
A szemetesládát egész délután árgus szemmel figyelték, de
egy lélek sem járt arra, aki belenyúlt vagy kotorászott volna
benne; végül megjelent a parkőr, a láda tartalmát kiürítendő. Ez
nem sikerült neki, mert a KGB-sek azonnal lecsaptak a
zsákmányra, s a szeméthalomból előkotorták az angol
szendvicsének a papírjait; a hulladékot menten bevitték a
laborba, ahol tüzetes vizsgálatnak vetették alá: nem írtak-e
valamit láthatatlan tintával vagy parányi pontokkal a
szalvétára, esetleg nincs-e a papírrétegek közé mikrofilm
csúsztatva. Az égvilágon semmit sem találtak. Sikerült
viszonylag tetemes mennyiségű kenyér-, vaj-, uborka- és
tojásmaradványt azonosítaniuk.
Órákkal korábban, úgy délután egy körül a londoni ügynök
elhagyta a parkot, és beült az autójába. Nyilvánvalóan kudarcot
vallott az első kísérlete, hogy érintkezésbe lépjen a
kapcsolatával. Az is valószínűnek látszott, hogy a
kapcsolatfelvétel második helyszíneként egy valutáért árusító
birjozka-üzletet szemeltek ki, mert az angol most egy ilyenbe
tért be. Két KGB-ügynök azonnal bement utána, és miközben a
pazar áruk között őgyelegtek, megjátszva a bámészkodó
vásárlót, éber tekintettel lesték, vajon nem hagy-e üzenetet az
angol valamelyik polcon, vagy nem választ-e ki egy olyan
terméket, amelyben üzenet lapulhat a számára. Szigorú
parancsuk volt rá, hogy nyomban tartóztassák le, ha bármit
vásárol, mégpedig azon az alapon, hogy a megvett termék
feltehetően ellenséges üzenetet tartalmaz, és a valutás boltot
„döglött postaládaként” használták. Az angol azonban üres
kézzel távozott, így békén hagyták.
Ezután egyenesen visszahajtott a brit nagykövetségre. Tíz
perccel később újra felbukkant, ám ezúttal egy sofőr vezette
Jaguarban ült. Az elegáns gépkocsi végigrobogott vele a
városon, majd rátért a repülőtérre vezető útra. A megfigyelő
csoport vezetője rádióján haladéktalanul jelentést tett
Kirpicsenko tábornoknak.
– Most lép be a várócsarnokba, tábornok elvtárs.
– És nem lépett kapcsolatba senkivel?
– Senkivel, tábornok elvtárs. Eltekintve az öreg hölgytől és
a fagylaltárustól, akiket már őrizetbe vettünk, senkihez sem
szólt, és őt sem szólította meg senki. Birtokunkban vannak
szendvicsének a papírjai és az az újság, amelyet a parkban
olvasott. Máshoz nem nyúlt, nem is fogott meg semmit.
Vélhetően menet közben lefújták az akciót, gondolta
Kirpicsenko. De vissza fog jönni. Gyere csak, várni fogunk
rád.
Tudta, hogy McCready – a brit külügyminisztérium
műszaki-karbantartó személyzetének tagjaként – diplomata
útlevéllel rendelkezik.
– Engedjék, hadd menjen – adta ki a parancsot. – De tartsák
szemmel, nem érintkezik-e valakivel futólag a várócsarnokban,
mondjuk úgy állítva be a dolgot, mintha véletlenül egymásnak
ütköztek volna. Ha nem, akkor tartsák szemmel egészen a
repülőgépig, azután pedig jöjjenek vissza a központba.
Valamivel később, a nap folyamán a tábornok időt tudott
szakítani rá, hogy megnézze az angol ügynökről teleobjektívvel
készített felvételeket. Alig vetett egy pillantást a fotókra,
tüstént megparancsolta, hogy vigyenek oda egy erős nagyítót.
Még egyszer szemügyre vette a fotókat, időnként felkapva a
fejét, mint aki nem hisz a szemének, majd elvörösödött arccal,
haragra gerjedten felüvöltött: – Hülye barmok, ez nem is
McCready!

Még a reggeli órákban – pontosan tíz perccel nyolc után –

egy fekete Jaguar fordult ki a brit nagy követség kapuján. A
volán mögött Barry Martins, az SIS állomásvezetője ült.
Egyenletes tempóban a régi városrészbe, az Arbat-negyedbe
hajtott, ahol az utcák keskenyek, és kétoldalt az egykoron
roppant gazdag és virágzó kereskedőcsaládok impozáns házai
sorakoznak. Egy árva Moszkvics eredt a nyomába, ám az is
pusztán rutinból. A britek ezeket a KGB-ügynököket, akik
mindenhová követték őket Moszkvában (lehet-e ennél
unalmasabb meló a világon?) a „tartalék csapat"-nak nevezték.
A Jaguar céltalanul bolyongott az Arbat környékén, időnként
leparkolva a járda mellett, miközben vezetője a várostérképet
tanulmányozta.
Nyolc óra húsz perckor egy hétüléses Mercedes gördült ki a
brit nagykövetségről. A luxusautót – kék egyenruhában és
ellenzős sapkában – a képviselet sofőrje vezette. A hátsó
ülésekre senki sem nézett be, következésképp senki sem
láthatta a padlón összekuporodó alakot, akire ráadásul még egy
takarót is terítettek. A Mercedest egy másik Moszkvics kezdte
követni.
A luxusautó útja ugyancsak az Arbatra vezetett, ahol
elhaladt az éppen parkírozó Jaguar mellett. Ám abban a
másodpercben, mintha csak megtalálta volna a térképen a
keresett helyet, Martins sebességbe kapcsolt, és kikanyarodva a
járda mellől, beékelődött a Mercedes és az azt követő
Moszkvics közé. Pillanatok alatt összeállt a konvoj: elöl a
Mercedes, mögötte a Jaguar, a legvégén a két Moszkvics.
Nem messze onnan egy szűk, egyirányú mellékutca
torkolata tűnt fel. A Mercedes bekanyarodott, nyomában a
többi gépkocsival. Már az utca felénél járhattak, amikor a
Jaguar motorja váratlanul felmondta a szolgálatot: prüszkölt és
rázkódott, meg-megugrott, majd leállt. A mögötte haladó két
Moszkvics is veszteglésre kényszerült. Ajtók csapódtak, KGB-
ügynökök ugrottak elő. Martins mérhetetlen lelki nyugalommal
kiszállt, felnyitotta a motorháztetőt, és tanácstalanul széttárta a
karját. Mielőtt bármihez is nyúlhatott volna, tiltakozó, fekete
bőrzekés alakok vették körül.
Közben a Mercedes folytatta az útját, majd befordulva a
következő utcasarkon, eltűnt szem elől. A lerobbant Jaguar
körül hamarosan kíváncsiskodó moszkvaiak verődtek össze. A
körben állók hallhatták, amint az autó vezetője barátságosan
odaszól a KGB-megfigyelők parancsnokának: – Nézze,
jóember, ha tényleg úgy gondolja, hogy meg tudja javítani a
masinámat, csak rajta!
Aligha van szívmelengetőbb látvány a moszkvaiak számára,
mint amikor a „csekisták” elbaltáznak valamit. Az egyik KGB-
s visszasietett az elöl álló Moszkvicshoz, és rádión beszólt a
központba.
Elhagyva az Arbatot, a Mercedest vezető David Thornton
híven követte Sam McCready utasításait; a Nagy Átverő –
teljes életnagyságban és eredetiben – kibújva a takaró alól a
hátsó ülésről irányította segítőtársát.
Húsz perccel később a Mercedes lefékezett a Gorkij park
közepén, egy néptelen fasorban, McCready kiugrott,
hátraszaladt, és letépte a speciális pillanatragasztóval rögzített
CD-s rendszámot, majd egy másik rendszámtáblát erősített a
helyére. Thornton hasonlóképpen járt el az elülsővel. Miután
végeztek, McCready kiemelte a maszkmester kellékes táskáját
a csomagtartóból, és sebesen visszamászott a hátsó ülésre.
Thornton pedig egy fekete, közönséges orosz bőrsapkára
cserélte ellenzős kék sofőrfejfedőjét, majd beugrott a volán
mögé, és azon nyomban indított.
Kilenc óra után tizennyolc perccel Nyikolaj Gorodov
ezredes kilépett a Sabalovka utcában lévő lakásából, és
gyalogszerrel a Dzerzsinszkij téren emelkedő KGB-székház
felé indult. Nyúzottnak és sápadtnak látszott. Nem alaptalanul:
az okot két alak testesítette meg, akik nyíltan a nyomába
szegődtek, mihelyt feltűnt az utcán.
Alig tett meg kétszáz métert az ezredes, amikor váratlanul
egy fekete Mercedes kanyarodott a járda mellé, és vele lépést
tartva, csigalassúsággal követni kezdte, szorosan mögötte
haladva. Kisvártatva megütötte a fülét az elektromos
meghajtású ablak jellegzetes berregése, majd a következő
pillanatban megszólították angolul: – Jó reggelt, ezredes!
Elvihetem valameddig?
Gorodov megtorpant, és a nyitott ablakra meredt. A
leeresztett üveg fölött Sam McCready nézett rá. A
lefüggönyözött hátsó ablaknak köszönhetően a két KGB-s nem
láthatta az angolt. Gorodov elképedten bámult rá, arcán nyoma
sem volt a győzelmi mámornak.
Igen, éppen ezt az arcot szerettem volna látni, futott át
McCready agyán.
Az ezredes gyorsan magához tért, és jó hangosan, hogy az őt
követő KGB-sek is hallhassák, oroszul azt válaszolta: –
Köszönöm, elvtárs, igazán kedves.
Bepattant az autóba, és a nagy Mercedes máris tovarobogott.
A KGB-sek pár másodpercig a gépkocsi után bámultak,
aztán… feladták a játszmát. Az autó rendszámtábláján ugyanis
három betű – MOC – és két számjegy díszelgett.
Az MOC jelzésű rendszámtáblák kizárólag a Központi
Bizottság tagjainak voltak fenntartva, tehát egy igen szűk elit
számára, és bizony rendkívül bátornak kellett volna lennie
annak a KGB-közkatonának, aki megállítani merészel egy
ilyen autót, vagy zaklatni az utasát. Mindazonáltal az ezredes
nyomába eredő két megfigyelőnek sikerült leolvasnia a
gépkocsi jelzését, és haladéktalanul jelentették is a központnak.
Martins ügyesen választott. A Mercedesre szerelt
rendszámtábla egy politikai bizottsági póttagé volt, aki abban
az időben távol-keleti úton járt, valahol Habarovszk környékén.
Csaknem négy órát vett igénybe, mire kapcsolatba tudtak lépni
vele, és közlése alapján kiderítették, hogy neki nem is
Mercedese, hanem Csajkája van, amely ráadásul egy fedett
garázsban áll, amióta csak elutazott Moszkvából. Ám mire ezt
megtudták, már késő volt: a Mercedes addigra visszavedlett a
Brit Nagykövetség hivatalos kocsijává, és a Union Jack nagy
vidáman lobogott az oldalára erősített krómozott zászlótartón.
Gorodov hátrahanyatlott az ülésen. Érezte, hogy most aztán
az összes hidat felégette a háta mögött.
– Ha tényleg vakond voltál eddig, a szovjetek hű embere,
engem rögtön lenyakaznak – közölte McCready. Gorodov
elmélázott.
– Ha pedig te lennél a szovjetek beépített embere, akkor
engem nyúznak meg elevenen – válaszolta.
– Miért jöttél vissza? – tudakolta McCready.
– Azóta kiderült, hiba volt. Emlékszel, ígértem neked
valamit? Valami értékeset. Ám időközben rájöttem, hogy
Londonban nem tudom megszerezni. Na már most szeretem
tartani a szavamat. Kapóra jött, hogy Moszkva sürgősen
hazarendelt konzultációra. Ha nem engedelmeskedem,
valószínűleg azonnal le kellett volna lécelnem. Semmiféle
ürügyet nem fogadtak volna el kifogásként, talán csak azt,
hogy a nagykövetségen kell maradnom. Úgy gondoltam,
idejövök, egy hét alatt kiderítem, amire kíváncsi vagyok, aztán
már repülök is vissza Londonba. Ám itt rá kellett döbbennem,
hogy alaposan elkéstem. Egykettőre kiderült, hogy rajta
vagyok a gyanúsítottak listáján. A lakásomat és az irodámat
telerakták poloskával, és bárhova mentem, követtek. Ami a
munkát illeti, megtiltották, hogy kimenjek Jaszenevóba, és
csupán jelentéktelen feladatokat bíztak rám itt, Moszkvában.
Erről jut eszembe… Valamit azért mégiscsak hoztam neked.
Kinyitotta a diplomatatáskáját, és McCready kezébe
nyomott egy vékony dossziét. Öt papírlapot tartalmazott,
mindegyikhez tűzve egy-egy fotó, alattuk egy név. Az első
fénykép alatt az állt: DONALD MACLEAN. A második alatt:
GUY BURGESS. Mindketten halottak voltak már,
Moszkvában temették el őket. A harmadik fotóról ismerős
vonások villantak a szemébe, Kim Philbyé, aki még mindig a
szovjet fővárosban tengette az életét. A negyedikről csontos,
szinte aszketikus arc tekintett vissza rá: Anthony Blunté, aki
lebukott Angliában. McCready kezébe vette az ötödik lapot.
A fotó ugyan régi volt. Egy fiatalembert ábrázolt, hullámos,
dús hajkoronával és óriási szemüveggel, amelytől
bagolyszerűvé vált az arca. A fénykép alatt a név: JOHN
CAIRNCROSS. McCready hátradőlt és lassan kieresztette
tüdejéből a levegőt.
– A rohadt szentségit, hát ő volt az?
Tudta, kiről van szó. Cairncross a háború alatt és azután is
magas tisztségeket töltött be a kormányzatban: fiatal korához
képest meglepően bizalmas állásokat. Többek között Lord
Hankey hadügyminiszter titkára volt, aztán szolgált a
rejtjelzőknél a Bletchley Parkban, később a
pénzügyminisztériumban és a vezérkarnál. A negyvenes évek
vége felé könnyűszerrel hozzáférkőzhetett az atomtitkokhoz.
Az ötvenes évek elején gyanúba keveredett, de sikerült
tisztáznia magát, és bizonyítékok híján beszüntették ellene az
eljárást. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági
Szervezetéhez, a FAO-hoz helyezték át, annak római
központjába. 1986-ban ment nyugdíjba, és Franciaországban
telepedett le. Tehát ő volt az Ötödik. Emlékkönyv beváltotta az
ígéretét. Pontot tehetnek egy harmincöt éve húzódó ügy végére,
nem kell több ártatlan embert gyanúba keverniük.
– Sam, mégis hová megyünk? – kérdezte szelíd hangon
Gorodov.
– Horoszkópom szerint még ma elrepülök innen, mégpedig
nyugatra. A tiéd is ezt mutatja.
Thornton újra a Gorkij-parki fasorban állította le az autót,
gyorsan helyet cserélt az egyik mögötte ülővel, majd
munkához látott. Az, aki kimászott hátulról, előre ült, a
kormány mögé, a sofőr helyére. Senki nem mert volna
közelebb merészkedni egy központi bizottsági tag szolgálati
gépkocsijához, még ha valakinek szemet szúrt volna is a fák
árnyékában parkoló fekete Mercedes. A párt vezető
tisztségviselői egyébként is gyakran lefüggönyözték az autójuk
hátsó ablakát, hogy avatatlan szemek ne lássák, mi folyik
odabent – a roletták most is le voltak húzva. Thornton lázas
igyekezettel vette kezelésbe kuncsaftját – mindenkit így
nevezett, akin csak bemutathatta mesterségbeli tudását a fényt
a függöny résein beszűrődő éles napsugarak szolgáltatták.
Először a testhez álló, felfújható „trikót” húzta rá a
kliensére: ez a kellék fogja lehetővé tenni, hogy a viszonylag
vékony dongájú férfi elnyerje Birnbaum rabbi vaskos, tömzsi
alakját. Ezután következett a fehér ing, a fekete nadrág, a
nyakkendő és a zakó. Thornton felerősítette a szürke szakállat,
a vastag bajuszt; elővette a festékkészletét, és a kuncsaft haja
percek alatt őszes árnyalatot kapott. Végezetül kétoldalt
feltűzte az ortodox rabbik által viselt hajfonatot. Már csak a
fekete puhakalap és az egyszerű utazótáska hiányzott, hogy
Birnbaum rabbi ugyanúgy nézzen ki, mint előző napi
megérkezésekor a repülőtéren. Csak éppenséggel most
másvalaki rejtőzködött az álruha alatt. Amint Thornton az
utolsó simításokat is elvégezte a művén, villámgyorsan helyére
került az eredeti – a brit nagykövetséghez tartozó –
rendszámtábla is.
A rabbit a Nemzeti Hotel bejáratánál tették ki. A szálloda
éttermében kiadós ebédet rendelt magának, élvezettel
elfogyasztotta az ételt – a számlát amerikai dollárral
egyenlítette ki –, majd beült egy taxiba, és a repülőtérre vitette
magát. A délutáni londoni járatra szólt a jegye, amelyen fel volt
tüntetve a New York-i csatlakozás járatszáma és indulási ideje
is.
 Thornton időközben visszahajtott a Mercedesszel a brit
nagykövetségre. A luxusautó hátuljában, egy takaró alatt lapult
a kettes számú kliense. A maszkmester újra munkához látott,
serényen járt a keze, akár a motolla: felrakta a vörösesszőke
parókát és a bajuszt, azután némi alapozó krémet,
fogszínezéket és arcfestéket vett igénybe, végül gondosan
helyére illesztette a színezett, sötét árnyalatú kontaktlencsét.
Tíz perccel azután, hogy Denis Gaunt – aki már majd
megveszett, annyira izzadt, viszketett és bűzlött a vastag
paróka alatt, amelyet kizárólag a KGB kedvéért viselt
egyhuzamban reggel óta – piszkosan és elcsigázottan beesett
Montegojával a nagykövetségre, egy hasonló küllemű, szintén
vörösesszőke személy távozott a képviseletről; egyenesen a
repülőtérre ment, ezúttal egy igazi sofőr vezette Jaguarban. Egy
óra múlva magát Thorntont is – aki ezúttal a királynő futárjává
vedlett át – kivitte Seremetyevóra Barry Martins.
A rabbi megjelenése persze most is bámész tekinteteket
vonzott, ám mivel papírjai rendben voltak, tizenöt perc alatt
túlesett a formaságokon, és folytathatta útját az indulási
csarnokba. Leült egy félreeső zugban, elővette talmudját, és
halkan, más fülének érthetetlen nyelven imákat mormogott.
A vörösesszőke parókás-bajszos egyént valóságos
díszkíséretben részesítették az egymás hegyén-hátán taposó
KGB-sek, akik mindenáron elejét akarták venni, hogy az utolsó
pillanatban, a beszállás előtt még odacsúsztasson valakinek egy
üzenetet vagy neki adjanak át valamilyen csomagocskát. De
semmi ilyesmire nem került sor.
Utoljára a királynő futárja toppant be a repülőtérre, táskája
ezúttal is a bal csuklójához volt csatolva. Thornton most maga
cipelte értékes kegyszereit: nem kellett másra bíznia a
szállítást, hiszen mérget vehetett rá, hogy az ő csomagját nem
fogják átnézni.
Denis Gaunt ottmaradt a nagykövetségen. Őt három nappal
később fogja kicsempészni egy SIS-beli kollégája, aki futárként
érkezik Moszkvába, és a maga nevére – Masonre – kiállított
útlevelet hoz Gaunt számára. Kiutazásnál aztán két Mason is
jelentkezik majd a seremetyevói repülőtéren, a légikikötő két
különböző pontján, de hajszálpontosan egy időben és simán
átjutnak a vám- és útlevélvizsgálaton, a British Airways
képviselői pedig már tudják, hogy ezúttal két Masont kell
hazaszállítaniuk egy jeggyel.
Azon a bizonyos délutánon, amikor a rabbi, a vörösesszőke
angol és a futár elutazott Moszkvából, a BA gépe pontosan
indult Seremetyevóról, és 17.15-kor már el is hagyta a szovjet
légteret. Kisvártatva a rabbi felállt a helyéről, hátraballagott a
dohányzó részbe, lecövekelt a parókás férfi előtt, és arcán
széles mosollyal azt mondta neki:
– Nyikolaj, drága barátom, Isten hozott Nyugaton.
Pezsgőt rendelt mindkettőjüknek, és persze a futárnak is, aki
csatlakozott hozzájuk. A „kártyatrükk” tehát bevált, miután
McCready rádöbbent, hogy ő, Gaunt és Gorodov szinte
egyforma magasak és hasonló testalkatúak.
Az időnyerésnek hála, valamivel hét óra után landoltak a
Heathrow-n. Martins előre értesítette érkezésükről a Century
House-t, úgyhogy népes fogadóbizottság várta őket a
repülőtéren. Mihelyt kiléptek a gépből, azonnal közrefogták, és
mielőtt még valaki észbe kaphatott volna, már el is vitték őket.

Timothy Edwards külön kegyként megengedte

McCreadynek, hogy Nyikolaj Gorodov az ő Abingdon Villas-i
lakásában töltse az első éjszakát.
– Sajnálom, ezredes, de a kihallgatást már holnap reggel
megkezdjük – búcsúzott. – Egy kényelmesen berendezett,
hangulatos kúriát készítettünk elő erre a célra. Meglátja,
semmiben sem fog hiányt szenvedni.
– Köszönöm, és természetesen megértem a sietséget –
válaszolta az orosz.
Joe Rothot McCready telefonhívása riasztotta; néhány
perccel tíz után már ott is termett Samnél. Az előcsarnokban
rögtön feltűnt neki két „nehézfiú”, sőt a folyosón is őrködött
két SIS-fegyveres, közvetlenül McCready szerény lakása előtt.
Az amerikait meglepte a készültség.
Csengetésére McCready nyitott ajtót, lezser öltözékben,
nadrágban és pulóverben, kezében egy pohár whiskyt
szorongatva.
– Kösz, hogy eljöttél, Joe. Fáradj beljebb. Van itt valaki,
akivel nagyon szeretném, ha megismerkednél. El sem hinnéd,
milyen régóta vágytam erre a pillanatra.
Bevezette vendégét a nappaliba. Az ablaknál álló férfi
megfordult, és mosolyogva üdvözölte az amerikait.
– Jó estét, Mr. Roth. Végre személyesen is találkozhatunk.
Roth úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Aztán belerogyott a mellette lévő székbe, és remegő kézzel
elfogadta a felé nyújtott whiskyt. Gorodov vele szemben
telepedett le.
– Jobb, ha te mondod el neki – biztatta McCready az oroszt.
– Hiszen végül is a te történeted.
Az ezredes belekortyolt az italába, pár pillanatig
elmerengett, hol is kezdje, aztán belevágott.
– A Patyomkin-program nyolc évvel ezelőtt indult be. Maga
az ötlet egy fiatal tiszttől származott, ám Drozdov tábornok
hamarosan kisajátította a tervet. Úgy dédelgette, mintha édes
gyereke lett volna. Az elképzelés lényege a következő volt:
ráterelni a gyanút a CIA valamelyik magas rangú vezetőjére,
hogy a szovjetek beépített embere – méghozzá annyira
meggyőzően, annyi látszólag perdöntő bizonyítékkal szolgálva,
hogy senkinek se jusson eszébe kételkedni az állítás
hitelességében. A hosszú távú cél természetesen az volt, hogy
marakodást és torzsalkodást szítsanak a Hivatal berkein belül,
évekre megbénítsák a CIA munkáját, és lerombolják a
munkatársak erkölcsi hitelét, nem kevésbé pedig, hogy
szétszakítsák a CIA és az SIS közötti együttműködés szálait.
Eleinte nem volt kiszemelt áldozat. Fél tucat személy jöhetett
szóba, és az akták áttanulmányozása után a KGB Calvin Bailey
mellett döntött. A választást két tényező is indokolta. Az egyik
az volt, hogy odaát is tudtuk: rideg modora miatt Baileyt senki
sem kedveli, mi több, kifejezetten népszerűtlen. A másik:
annak idején szolgált Vietnamban, márpedig az ázsiai ország
alkalmas helynek tűnt a beszervezésre. Az a körülmény, hogy
Calvin Bailey CIA-ügynökként tevékenykedett Vietnamban,
csupán rutinszerűen került be az aktákba. Ti is jól tudjátok,
hogy a mi szakmánkban minden cég nyilvántartja a vetélytárs
ügynökeit, gondosan számon tartva áthelyezéseiket és
megbízatásaikat, előrehaladásukat a hivatali ranglétrán. Az
előléptetés elmaradása elégedetlenséget szülhet, amelyet egy
ügyes és agyafúrt ügynök kiaknázhat esetleges beszervezésére.
Na, de hát ezzel nem mondtam semmi újat. Azzal sem árulok
el titkot, ha közlöm, hogy a CIA-hez hasonlóan a KGB is
mindent megőriz. Az összes apró részletet, minden
információtöredéket gondosan archiváltunk. A megfelelő
személy kiválasztásánál az áttörés akkor következett be,
amikor Drozdov újra átnézte a Saigon 1975-ös eleste után
hozzánk került vietnami anyagokat. Az akták zömét elégették,
ám a nagy zűrzavarban néhányról megfeledkeztek. Az egyik
dossziéban rábukkantunk egy bizonyos Nguyen Van Troc
nevére, aki az amerikaiaknak dolgozott. Az akta nyomán
persze Nguyen Van Trocnak befellegzett, őt is, meg az
unokatestvérét is letartóztatták. A rokont kivégezték, ám maga
Van Troc – bár hónapokon át kegyetlenül vallatták – életben
maradt, és egy észak-vietnami munkatáborba hurcolták.
Drozdov 1980-ban odautazott. A szerencsétlen Van Trocot újra
megkínozták, mire bevallotta, hogy Calvin Bailey
megbízásából dolgozott a CIA-nek, a Vietkong soraiba
férkőzve. Miután a vietnami kormány kinyilvánította
együttműködési készségét, Drozdov megszervezte a nagy
fotózást. Nguyen Van Trocot kihozták a munkatáborból,
gyorsan fölhizlalták, majd ráadták a vietnami hírszerző
szervezet ezredesi rangjelzésű egyenruháját. Egy egész sorozat
fotó készült róla, amint a kambodzsai megszállás után
tiszttársaival teázik. Három különböző felszolgálót alkalmaztak
a fotók elkészítésénél – mindhárman természetesen a hanoi
kormány ügynökei voltak –, majd a fényképekkel együtt
Nyugatra csempészték őket. Van Trocot ezután kivégezték. Az
egyik „pincér” csónakos menekülőként Hongkongba vetődött.
Ott több angolnak is eldicsekedett kincsével, a fotóval. Addig-
addig forgolódott vele, míg végül a fényképet elvették tőle, és
Londonba küldték – pontosan úgy, ahogy a KGB eltervezte.
– A biztonság kedvéért, csupán udvariasságból elküldtünk
egy másolatot Langley-be – vágott közbe McCready. –
Számunkra úgy tűnt, hogy hírszerzési szempontból a fotónak
semmi értéke sincs.
– Drozdov addigra már tudta, hogy Bailey részt vett a
Phoenix programban – folytatta Gorodov. – Erre saigoni
rezidentúránk vezetője jött rá, aki a helyi diplomáciai
testületnek italt szállító svéd importőrnek adta ki magát annak
idején. Drozdov azt is megtudta, hogy Bailey ott volt a
helyszínen a My Lai-i mészárlás után, éspedig Bailey
tanúvallomásából; melyet a My Lai-i parancsnok hadbírósági
tárgyalásán tett. Meg kell mondjam, maguk ott Amerikában
rendkívül nagylelkűen bánnak a különböző okmányokkal és
jegyzőkönyvekkel. A KGB éhes farkasként veti rá magát
ezekre az iratokra. Egyszóval, lassacskán összeállt a kép, egy
lehetséges forgatókönyv arra, hogy miként állhatott át Bailey a
szovjetek oldalára. Rutinszerűen ugyancsak rögzítve volt
aktáinkban Bailey 1970-es tokiói látogatása: Drozdovnak
semmi mást nem kellett tennie, mint Orlov fejébe vésnie, hogy
egy adott időszakban ő, Drozdov is Tokióban járt, méghozzá
abból a célból, hogy beszervezzen egy renegát CIA-ügynököt –
és ha valaki utánanézett az időpontoknak, íme!… minden
egybevág, minden egyezik. Természetesen Drozdov nem járt
Tokióban a jelzett időben, ezt utólag tették hozzá a meséhez.
Innen kezdve fokozatosan kerekedett ki a Bailey-történet. Pjotr
Orlovot 1981-ben szemelték ki a dezinformációs feladat
végrehajtására. Azóta csak erre készült. Jurcsenko, aki ostoba
fejjel visszament Moszkvába, halála előtt még részletesen
elmesélte, hogyan bánnak az amerikaiak a disszidensekkel.
Orlov tehát begyakorolhatta, miként kerülheti el a csapdákat,
hogyan játszhatja ki a hazugságvizsgáló berendezést, és hogyan
mondja mindig azt, amit az amerikaiak hallani szeretnének.
Sosem tud sokat, de mindig olyasmit, ami stimmel. Miután
Baileyt megcélozták, személyi aktáját tüzetes vizsgálatoknak
vetették alá, őt magát pedig mindenhová nyomon követték,
minden lépését lejegyezték. Ahogy rangban egyre feljebb
jutott, és megkezdte ellenőrző túráit az európai rezidenturákon,
a KGB hozzáfogott a bankszámlák kiépítéséhez. Ahol Bailey
felbukkant, abban a városban menten nyitottak egy
folyószámlát, mégpedig olyan néven, amelyet akár ő is
kitalálhatott volna. Például felesége férjezett húgának vagy
anyai nagyanyjának a nevén. Drozdov kerített egy színészt, aki
a megszólalásig hasonlít Baileyre; őt bízta meg azzal, hogy
alkalomadtán azonnal a helyszínre utazzék, és személyesen
nyisson bankszámlát. Ekképpen biztosra vehette, hogy az adott
pénzintézet munkatársa szükség esetén felismeri majd Baileyt
és a számla tulajdonosaként azonosítja őt. Később jelentős
összegeket helyeztek el a számlákon, mindig készpénzben.
Drozdov a legkülönbözőbb forrásokból gyűjtötte be azokat az
információkat – óvatlanul elejtett megjegyzésekből, megfejtett
rádióüzenetekből, lehallgatott telefonbeszélgetésekből,
szaklapokból, meg kell mondjam, egyik-másik amerikai
szaklap elképesztően nyíltan kezeli a bizalmas adatokat –,
melyeket aztán Baileynek akart tulajdonítani. Még a moszkvai
amerikai nagykövetségen lebonyolított telefonbeszélgetéseket
is lehallgatja a KGB… mellesleg tisztában vannak önök ezzel,
Mr. Roth? Nem?! Nos, akkor erről majd később részletesen is
szót ejtünk. Drozdov tulajdonképpen nem bűvészkedett sokat,
csupán megváltoztatta a dátumokat. Vagyis azokról az
információkról, amelyekről a nyolcvanas évek elején
szereztünk tudomást, Orlovnak azt kellett mondania, hogy a
hetvenes évek közepe táján jutottak a birtokunkba. Egyúttal
persze sejtetve, hogy a forrás nem lehetett más, csak Calvin
Bailey. Csupa hazugság, de rendkívül ravaszul felépítve. És hát
kellett hozzá Orlov is, aki az egészet betanulta. Egy szó mint
száz, így lehetett a KGB CIA elleni sikerei közül jó néhányat
Bailey számlájára írni. Mint ahogy bizonyos kudarcot
szenvedett CIA-műveleteket is. És Drozdov mindvégig ügyelt
az időpontok megváltoztatására… tehát arra, hogy olyan
benyomást keltsen, mintha hamarabb szereztünk volna
értesülést egyes dolgokról, mint ahogy normális körülmények
között, áruló nélkül lehetőségünk volt rá. Ám két évvel
ezelőttig Drozdovnak még mindig hiányzott valami.
Különböző Langleyben terjedő pletykák, szóbeszéd… vagy
csak a házon belül ismert becenevek, mint például az ön
fedőneve, Mr. Roth, a Hayes. Edward Howard átállásával
azonban ez a gondja is megoldódott. Sikerült tudomást
szereznie olyan akciókról is, amelyeket Bailey hajtott végre,
csak Drozdov még nem tudott róla. Ezeket aztán úgy állíttatta
be Orlovval, mintha csakis a KGB engedélyével és
segítségével sikerülhettek volna, éspedig azért, hogy
szavatolják a Karvaly fedőnevű beépített KGB-ügynök
előmenetelét. Valójában persze ezekhez az akciókhoz a KGB-
nek semmi köze sem volt, kivétel nélkül mindegyik Calvin
Bailey érdeme. Végül aztán megszervezték Orlov átszökését,
ráadásul szerfölött bizarr módon. Erre azért volt szükség, hogy
később arra hivatkozhasson: félt, hogy ha máshogy próbál meg
disszidálni, Karvaly rájön, közbelép és beárulja; ugyanezen
okból kellett éppen az amerikaiakhoz mennie, nem pedig a
britekhez. Nyilvánvaló, hogy az utóbbiak egyéb dolgokat is
kérdeztek volna tőle… Aztán, a kihallgatás során Orlov két
KGB-ügynököt is leleplezett. Röviddel később mindkettőt
eltették láb alól. Az időzítés, az előre egyeztetett terv
tökéletesen működött. Sőt, Orlovnak egyszersmind sikerült
olyan látszatot keltenie, mintha rés támadt volna a CIA oldalán
– vagyis létezne valaki, aki az általa elmondottakat
visszaszivárogtatja Moszkvának. Türelmesen várt, míg
kellőképpen megpuhítja vendéglátóit. Akkor aztán bedobta a
horgot, és a gyanútlan halacska be is kapta azt: hogy valahol a
CIA legfelső szintjén szovjet vakond rejtőzik. Ugye, nem
tévedek.
Roth némán biccentett. Nagyon komoran nézett maga elé.
– És az alconbury-i gyilkossági kísérlet Orlov ellen, az mi
célt szolgált?
– Drozdov szereti túlbiztosítani a dolgokat. Rólam persze
még csak sejtése sem lehetett, csupán újabb szöget akart
beverni a történet tartópillérébe. A merénylő a legjobbak
egyike volt, egy nagyon veszélyes nő. Megbízása arra szólt,
hogy sebesítse meg Orlovot – semmi esetre sem arra, hogy ölje
meg. Utána el kellett volna menekülnie a helyszínről.
Súlyos csend nehezedett a szobára. Joe Roth az italát
bámulta, nem szólt semmit. Aztán nagy hirtelen felpattant.
– Mennem kell.
McCready kikísérte, egészen a kapuig. A folyosón
barátságosan hátba veregette az amerikait.
– Fel a fejjel, Joe! Az ördögbe is, ebben a szakmában
mindenki követ el hibákat. Az én cégem is művelt már
elképesztő dolgokat. A napos oldalt nézd, ne mindig a borúsat.
Visszamehetsz a nagykövetségre, és most már nyugodt szívvel
táviratozhatod az igazgatódnak, hogy az aktát le kell zárni,
Bailey tisztázva van.
– Azt hiszem, jobb, ha visszarepülök és személyesen
mondom el neki – motyogta Roth, és lassan leballagott a
lépcsőn. McCready vele ment, és a kapuban búcsút intett a
barátjának. Zavarta, hogy olyan hallgatag. Nem tudta mire
vélni.
 McCready visszament a házba. A két őr utat engedett neki
az előcsarnokban, majd bezárta mögötte a kaput. Gorodovot a
nappaliban találta, várakozás közben az Evening Standard
legfrissebb számát lapozgatta. Szó nélkül Sam elé lökte a
kinyitott újságot, rábökve egy cikkre az ötödik oldal közepén.

„A rendőrség könnyűbúvárai egy amerikai turista holttestét

emelték ki ma délelőtt a Temzéből Teddington Locknál.
Egy hivatalos szóvivő szerint az illető tegnap este
kerülhetett a vízbe, valahol Eton környékén. A halottban
Calvin Bailey amerikai köztisztviselőt azonosították, aki
szabadságát töltötte Londonban.
Az amerikai nagykövetségen elmondták, hogy Mr.
Bailey egy barátjával, a követség másodtitkárával
vacsorázott Etonban. Mr. Bailey váratlanul rosszul lett, és
szabadkozva felállt az asztaltól, hogy sétál egyet a friss
levegőn. A másodtitkár hátramaradt, hogy rendezze a
számlát. Hamarosan azonban ő is távozott, és a barátja
keresésére indult. Mr. Baileynek azonban nyomát sem látta.
Egyórai várakozás után arra gondolt, hogy barátja
feltehetően visszautazott Londonba. Felhívta Mr. Bailey
szállását, és amikor kiderült, hogy feltevése nem volt
helytálló, a másodtitkár rögvest jelentette az esetet az etoni
rendőrségnek. A kutatást az éjszaka folyamán el is kezdték,
de nem vezetett eredményre.
Az etoni rendőrség szóvivője ma délelőtt közölte, hogy
feltételezésük szerint Mr. Bailey a folyóparti vontatóúton
sétálhatott, amikor a sötétben megbotlott és a Temzébe
zuhant. Megállapították, hogy az áldozat nem tudott úszni.
Mrs. Gwen Baileyt nem lehetett elérni, hogy nyilatkozzék a
férjéről. A család által bérelt lakásban tartózkodik, és erős
nyugtatót kapott.”

McCready ernyedten leeresztette az újságot, és a csukott

ajtóra meredt.
 – Ó, te barom… te szerencsétlen, hülye barom – suttogta.

Joe Roth a másnap reggeli járattal repült Washingtonba. A

repülőtérről egyenesen a georgetowni házba sietett. Ott
benyújtotta a lemondását, amely huszonnégy óra múlva lépett
életbe. Az igazgató bölcsebb lett még egy élettapasztalattal, és
talán kiábrándultabb is. Roth utoljára, távozása előtt még kért
tőle valamit. Az igazgató engedélyezte.
Késő éjszaka volt már, mire Joe kiért a Farmra.
Orlov ezredes még nem aludt, a szobájában sakkozott. Egy
komputer volt az ellenfele. Orlov ügyesen kombinált, de a gép
jobbnak bizonyult nála. A komputer játszott a fehér bábukkal,
Orlov pedig a sötétekkel… nem feketékkel, hanem
sötétvörösekkel. A magnón a Seekers 1965-ös albuma forgott.
Elsőnek Kroll lépett be a szobába. Félreállt, és
szétterpesztett lábbal lecövekelt a falnál. Roth behúzta maguk
mögött az ajtót. Orlov felpillantott, szemében csodálkozás
villant.
Kroll szenvtelen tekintettel meredt rá, arca rezzenéstelen,
vonásai kőkemények. Bal hóna alatt enyhe kidudorodás. Orlov
észrevette, és kérdően Rothra nézett. Senki sem szólalt meg.
Roth is csak bámult rá, jéghideg tekintettel. Orlov álmélkodása
foszladozni kezdett, s fokozatosan átadta helyét a
beletörődésnek.
„Fare thee well, my own true lover,
This will be our last goodbye…”
„Isten veled, édes szerelmem,
Ez lesz utolsó búcsúnk…”
Kroll keze a magnetofon felé mozdult.
„For the carnival is over…”
„Véget ért a karnevál is…”
Egy gombnyomás és mélységes csend borult a szobára.
Orlov egyetlen szót ejtett csak ki a száján, az első orosz szót
azóta, hogy amerikai földre tette a lábát. – Kto? – kérdezte.
Kicsoda?
 – Gorodov – válaszolta Roth.
Orlovot mintha gyomorszájon vágták volna. Lehunyta a
szemét, és hitetlenkedve ingatta a fejét.
Lassan az előtte lévő sakktáblára fordította a tekintetét, és
mutatóujja hegyét a sötétvörös király koronás fejére tette. Egy
szelíd pöccintés, és a bábu eldőlt: sötét feladta a játszmát.
Kifizették a menyasszony árát, el is fogadtatott a hozomány –
esküvő mégsem lesz. A vörös király még egyet gördült
estében, aztán megállt, és mozdulatlanul hevert a tábla szélén.
Kroll előhúzta a fegyverét.
– Gyerünk – mondta.
És akkor Pjotr Alekszandrovics Orlov ezredes, a
rettenthetetlen, lángoló lelkű hazafi némán felemelkedett a
helyéről, és átutazott az örök éjszakába, hogy számot adjon
életéről teremtője előtt.
 KÖZJÁTÉK
– Rendben van, Denis, ez mind nagyon jó, mind nagyon
szép… Igazán lenyűgöző – közölte Timothy Edwards szerda
reggel, mikor újra összeült a bizottság. – Mindazonáltal
kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, még ha keserű szívvel
is: szükségünk lesz-e ezekre a rendkívüli képességekre a
jövőben is?
– Nem értem a kérdést, Timothy – válaszolta Denis Gaunt.
Sam McCready hátradőlt a székében, már amennyire a
magas támla engedte. Hagyta, hadd vitatkozzanak. Már-már
úgy beszéltek róla, mintha csak egy rozoga, kiszolgált
bútordarab volna, egy szuvenír vagy egy régi emlék, amelyet
olyan jólesik fölidézni a klubban, vörösbor mellett.
Kinézett az ablakon, a ragyogóan kék nyári égboltra. Egy
világ vár rá odakint, egy másik világ, amelybe hamarosan be
kellene illeszkednie; egy olyan világ, amelyben kénytelen lesz
egyedül boldogulni: nem lesz többé tagsági igazolványa a
kiválasztottak – a hírszerzők – szűk körű, zárt klubjába, ahol
felnőtt korának java részét leélte.
Eszébe jutott a felesége; ha élne, boldogan választaná azt a
másik életet, együtt vonulnának vissza, Devonba vagy
Cornwallba, bizonyára találnának egy takaros házat valahol a
tengerparton. Régebben gyakran ábrándozott egy kis
halászbárkáról; télen, hogy védve legyen a viharos szelektől,
bevontatná a kőgáttal körülvett kikötőbe, de nyáron, amikor
szikrázóan süt a nap és kék a tenger, minden reggel kifutna
vele, hogy tőkehallal, lepényhallal, angolnával vagy csillogó
makrélával megrakottan térjen vissza alkonyatkor.
Álmában mindig csak Mr. McCready volt, tetszik tudni, az,
aki a kikötő fölött lakik, vagy még inkább csak a jó öreg Sam,
aki együtt sörözget esténként a móló kocsmájában a helybeli
halászokkal és rákászokkal. Persze mindez vágyálom volt
csupán, amely sötét éjszakákon, eső áztatta sikátorokban
tartotta benne a lelket, miközben helyi kapcsolatára várakozott
valahol Csehszlovákiában vagy Lengyelországban, vagy
amikor órákon át leste, nem cserkészik-e be idegenek a
„döglött postaládát”, ahol a neki szánt üzenet lapul.
Csakhogy May eltávozott örökre, és itt hagyta őt egyedül
ebben a kegyetlen világban, ahol csupán egy titokzatos, talán
nem is létező világ még titokzatosabb, parányi bajtársi
közössége nyújtott számára védőburkot és vigaszt; azoké a
bajtársaké, akik életüket hazájuk szolgálatába állították, akik
úgy döntöttek, hogy ha kell, vállalják a sötétben bujkálást, ahol
a hősi halál sem nyíltan, a csatamezőn jön, hanem az
elemlámpa szemet vakító felvillanásával és a macskaköveken
csattogó katonacsizmákkal köszönt be. McCready mindezt
túlélte, de tudta, hogy egy bürokratikus döntést nem élhet túl.
Különben is, ugyan kivel válthatna néhány szót odalent,
délnyugaton, távol a többi leselejtezett, vén csatalótól, a derék
hadastyánoktól, akik a speciális alakulatok klubjában, a
Herbert Crescent végén szürcsölgetik esténként a gint? Mint
általában azok, akik életük java részét a titkosszolgálat
kötelékében töltötték, szíve mélyén Sam is magának való
ember volt; nehezen barátkozott, inkább visszahúzódott tüskéi
mögé, mint egy vén róka, amely nem szívesen merészkedik ki
nyílt terepre a sűrű erdő rejtekéből.
– Pusztán arra céloztam – felelte Gaunt megjegyzésére
Timothy Edwards –, hogy elmúltak már azok az idők, amikor
bonyolult cselszövések árán embereket kellett ki- vagy
becsempészni Kelet-Németországba. Jövő októberben ez az
ország egyszerűen megszűnik létezni… Már most is csak
névleg áll fenn. A Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok a
felismerhetetlenségig megváltoztak… Nem lesznek többé
disszidensek, csak díszvendégek.
Uramisten, ekkora ostobaságot, gondolta magában
McCready, ez a hülye tényleg bekapta a horgot! És elárulnád,
nagyokos, mi fog történni, ha majd Moszkvát utoléri az
éhínség, és a keményvonalasok térdre kényszerítik a
hatalmában megrendült Mihail Gorbacsovot? Na, majd
meglátod…
Ismét elmerengett. A fiára gondolt. Jóravaló, rendes gyerek,
nemrég végezte el az egyetemet. Építész akar lenni. Helyesen
döntött. Együtt él szőke, csinos barátnőjével – úgy látszik, ez
ma a divat… mindenesetre őt nem fogják ellenőrizni a
biztonságiak. Dan néha meglátogatja őt. Igazán szép tőle.
Persze tudta, hogy a fiúnak megvan a maga élete, most indul el
a pályáján, barátságokat köt, fölfedezi a világot. Sam remélte,
hogy a fia naposabb és biztonságosabb helyeket fog fölkeresni,
mint amilyeneket ő látott életében.
Azt kívánta, bárcsak lett volna több ideje a fiára, amikor
még kicsi volt, bár tudott volna időt szakítani arra, hogy
letelepedjék a nappali szőnyegén, és mesét olvasson föl neki
elalvás előtt… De ez általában Mayre maradt, mert ő túl
gyakran volt távol, valami istenverte határ mentén, az előtte
feszülő szögesdrótra meredve, és izgatottan várva, mikor tűnik
már fel kontaktusának kúszó alakja, vagy mikor hallja meg a
szirénák éles vijjogását, ami tudtára adja: soha többé nem fogja
emberét viszontlátni.
Annyi mindent tett és látott életében, annyi idegen helyen
megfordult már, és mégsem beszélhetett róluk annak a
fiatalembernek, aki mind a mai napig apának szólítja.
– Igazán hálás vagyok, Timothy, hogy éppen ezzel a
témával hozakodtál elő. Úgy is mondhatnám, hogy szinte a
számból vetted ki a szót.
Hát igen, Denis Gaunt tagadhatatlanul remek munkát végez,
rákényszeríti a gazfickókat, hogy odafigyeljenek rá, és minél
tovább beszél, annál nagyobb az önbizalma. Kétségkívül jó
ember, talán kissé bürokrata, de szíve mélyén jó ember.
– Ugyanis meg kell mondjam, hogy Sam maga is rájött, akár
mi mindnyájan, hogy nincs értelme a múlton rágódni,
visszasírni a hidegháborús időket – folytatta Gaunt. – A lényeg
azonban az: már körvonalazódnak azok az újabb veszélyek,
amelyek hazánkat fenyegetik és egyre nőnek. Korszerű, fejlett
haditechnikák jutnak tömegével szeszélyes diktátorok kezébe a
harmadik világban – elég csak megemlíteni az Iraknak
szállított francia fegyverek ügyét –, és hát nyakunkon a
nemzetközi terrorizmus is. Ami az utóbbit illeti, engedjétek
meg – Gaunt az irattároshoz lépett, és egy újabb aktát vett át
tőle –, hogy felidézzem azokat az eseményeket, amelyek 1986
áprilisában kezdődtek, és 1987 tavaszán zárultak le, már ha az
ír kérdést valaha is le lehet zárni. Meggyőződésem, hogy
hasonló válságos helyzetek újra és újra elő fognak állni, és a
Cég feladata lesz, hogy elhárítsa őket – ha kell, ezerszer is.
Adjunk túl Sam McCreadyn? Őszintén szólva, uraim, ennél
ostobább ötlettel még nem találkoztam.
A Nyugati Félteke és a Belföldi Műveletek hálózatellenőre
helyeslően bólintott; Edwards mogorva tekintetet vetett rájuk.
Az ilyesféle cinkos egyetértés aztán végképp nem hiányzott
neki. Ám Gaunt fapofával folytatta, amikor belevágott az 1986
áprilisában történtek ecsetelésébe: az akkor lezajlott események
nyomán bontakozott ki az az ügy, amely egészen a következő
év tavaszáig húzódott.
– 1986. április 16-án a Sidra-öbölbe behatol amerikai
anyahajókról felszálló vadászgépek és brit légi
támaszpontokról induló vadászbombázók csapást mértek
Kadhafi ezredes Tripoli melletti magánszállására. A diktátor
házát telibe találta az USS Exeter egyik vadászgépe, hívójele:
Hóember Négy. Kadhafi túlélte a támadást, de
idegösszeroppanást kapott. Mihelyt felépült, megesküdött rá,
hogy könyörtelen bosszút áll. Nemcsak az amerikaiak, hanem
Nagy-Britannia ellen is, mert megengedtük, hogy az Upper
Heyford és a lakenheathi bázison állomásozó F–11-es
vadászbombázók is bekapcsolódjanak az akcióba.
 1986 kora tavaszán sikerült rájönnünk, hogy mit forralt ki
ellenünk a bosszút lihegő Kadhafi. Az ügyet Sam McCreadyre
bízták…