Karel

Čapek
EGY KIS FOXI ÉLETE
 Rólam szól, azaz Dásenkáról, egy kis foxiról

Szervusztok, fiúk és lányok, papák és mamák, kicsik és nagyok! Engedjétek

meg, hogy bemutatkozzam: Én egy kis foxikutya vagyok. Nevem Dásenka. A
következőkben rólam lesz szó. De mivel én nem tudok olyan szépen beszélni,
megkértem az első gazdámat, szóljon helyettem. Jól figyeljetek minden szavára!
Vau-vau-vau!
Kicsinyke, apró fehér semmiség volt, amikor a világra jött, belefért az ember
tenyerébe, de mivel volt egy pár parányi füle, hátul meg farkincája,
megegyeztünk abban, hogy mégiscsak kutya, és mert úgyis kutyaleánykát
kívántunk, elneveztük Dásenkának.
Ameddig csak megmaradt ilyen fehér csöppségnek, addig vak is volt, nem
volt szeme. Ami pedig a lábát illeti... hát azzal sem nagyon dicsekedhetett. Volt
ugyan két pár valamije, amit kis jóakarattal lábnak is lehetett nevezni, és mert
nem hiányzott belőlünk a jóakarat, elfogadtuk, hogy lábak, ámbár nem sokat
értek. Képzeljétek csak el, olyan gyengécskék, bizonytalanok voltak, hogy rájuk
sem lehtett állni, nemhogy járni rajtuk.
A járás körül bizony komoly bajok mutatkoztak! Ha Dásenka egyszer
nekilátott (azaz, mivel szeme nem volt, nem láthatott neki, mondjuk helyesebben
így: nekigyürkőzött; nem, ez sem az igazi, tehát: a markába köpött, illetőleg,
értsük meg egymást: nem köphetett a markába, mert nem is tudott még köpni,
aztán meg a mancsa is olyan apró volt, hogy nem talált volna belé), szóval, ha
Dásenka igazában nekifeküdt, fél nap alatt az anyukája hátsó lábától a mellső
lábáig hempergett. Hogy erőt merítsen, e nagy kirándulás közben kétszer is
kialudta magát, és háromszor alaposan belakott. Mert két dolgot nem kellett
megtanulnia: aludni és enni születése percétől tudott. Ezt a kettőt buzgón
gyakorolta. Különösen az alvásban volt lelkiismeretes. Egész áldott nap,
ahányszor csak megfigyeltük, szunyókált. És éjszaka, amikor nem figyeltük,
akkor is ezt cselekedte; bizony, ilyen szorgalmas kiskutya volt Dásenka.
Ezenkívül még nyöszörögni is tudott. Egy kiskutya nyöszörgését aztán nem
lehet lerajzolni, és előadni se tudnám, ehhez az én hangom nem elég vékony.
Csámcsogni is élete első pillanatától fogva tudott Dásenka, csámcsogott is
mindig, mikor a mamája tejét szopta, de mást – mást igazán nem tudott.
Amint látjátok, eleinte nem okozott sok gondot, de a mamájának (Irisz a neve,
drótszőrű foxterrier) ez is elég volt. Egész nap mesélt, dünnyögött az ő kis
csemetéjének, Dásenkának, végigszagolgatta, végigcsókolta, tisztogatta,
nyaldosta, mosdatta a nyelvével, fésülte, simogatta, ápolta. Meg azután táplálta,
becézte, őrizte, saját bolyhos testét fektette alá párnának, és Dásenka igazán
pompásan aludt rajta. Tudnotok kell, ezt nevezik anyai szeretetnek, és az
embermamáknál is ugyanúgy megvan, de hát mit meséljek róla sokat,
bizonyosan ti is ismeritek. Csakhogy az embermamák jól tudják, mit és miért
cselekszenek, de egy ilyen kutyamama nem tudja, csak érzi, hogy a természet
így parancsolja.
– Halló, kutyaasszonyság! – intézkedik a természet hangja – vigyázz, ameddig
a kicsinyed még vak és ügyetlenke, ameddig nem bír maga védekezni, de még
elbújni vagy segítségért kiáltani se, nem szabad mellőle elmoccannod.
Figyelmeztetlek rá, őrizned kell, saját testeddel kell takarnod, és ha valami
gyanús jön, akkor: hrrr! Rohanj rá, és pusztítsd el!
Irisz mama vészes komolysággal követte ezeket az utasításokat, és mikor
egyszer egy gyanús alak, valami ügyvéd közeledett, rárohant, hogy megfojtsa, de
mielőtt még megtehette volna, elöljáróban elszakította a nadrágját. Máskor meg
egy író bukkant fel a közelben, azt is el akarta pusztítani, és a lábába harapott.
Egy nőnemű lénynek eltépte a ruháját, sőt hivatalos személyeket is megtámadott,
mégpedig: 1. a levélhordót, 2. a szemetesembert és 3. azt a bácsit, aki a
gázművektől jött. Ezenkívül megfenyegetett jó néhány közéleti személyiséget,
rárontott egy képviselőre, s a rendőrrel is elég viharos félreértése támadt.
Ébersége és harciassága megóvta egyetlen kis csöppségét a világ minden
áskálódásától, gonoszságától és kártevésétől. Bizony, kedves gyerekek, kicsik és
nagyok, az ilyen kutyamamának nincs könnyű élete: annyi az ember, és
valamennyit mégse lehet megharapni.
Azon a napon, amelyen Dásenka életének tizedik napfordulóját ünnepelte,
nem kapott tortát tíz gyertyácskával, ellenben átélte az első nagy eseményt:
amikor reggel felébredt, elképedve látta, azaz fedezte fel, hogy lát. Igaz,
egyelőre még csak az egyik szemével – de véleményen szerint egy szem is nagy
lépést jelent előre az életbe. Ez az esemény annyira meglepte, hogy felsikkantott,
és ez a nevezetes sikkantás a kutyabeszéd, vagyis az ugatás kezdete volt. Ma már
a felnőtt Dásenka – akit immár a Dása kisasszony név illet meg – nemcsak
beszélni, hanem társalogni, civakodni és ijesztgetni is tud. De akkor még éppen
csak sikkantott, olyan hangot hallatott, mint a kés, amikor végigcsikordul a
tányéron.
E pillanatban azonban a nagy újítás, felfedezés, világhódítás, a szem volt a fő
dolog. Eddig Dásenka kénytelen volt az orrával megkeresni, hol, merre vannak
anyuka pompás gombocskái, ahonnan a finom tejecske folyik. Ha meg mászni
próbált, fényes fekete orrát kellett előretolnia, hogy kitapogassa, mi is van előtte.
Bizony, lelkecskéim, ilyen szem, még ha csak egyetlenegy van is belőle, pompás
találmány: csak egyet hunyorítasz, és máris tudod: ejha, itt van a fal, amott meg
valamilyen mélység, és az a fehérség arra, az a mama. És ha aludni akarsz,
bezárod a szemecskéd, és azzal jó éjszakát, fütyülök a világra!
No és mi lenne, ha egy kicsit felébrednénk? Erre felnyílik az egyik szem, és
nézd csak, nézd, mert most már láthatod: felnyílik a másik is, pislogsz még egy
ideig, és máris kerekre tágul. E pillanattól kezdve Dásenka két szemmel nézi a
széles és kerek világot, és két szemmel alszik is. Két szemmel kevesebbet kell
aludni, mint eggyel, és több időt lehet fordítani az ülés és járás megtanulására
meg egyéb életbe vágó dolgokra. Mindenki megértheti, hogy ez nagy haladás.
Most a természet hangja újból megszólal, de ezúttal nem a mama, hanem
Dásenka hallja meg: – Te Dása, most már vannak látókáid, kukkants hát magad
elé, és próbálj járni!
Dásenka annak jeléül, hogy hall és szót ért, fülét hegyezte, és járni próbált.
Először a jobb mellső lábacskáját tolta előre, de azután megakadt és
elgondolkozott: mi a legközelebbi teendő?
– Most tedd előre a bal hátsó lábacskádat! – súgta a természet. – No, hál
istennek, sikerült!
És most a másik hátsó lábacskát – tanácsolja a természet hangja. – A hátsót,
ej, mondom, hogy a hátsót, nem a mellsőt! Ó, te buta Dásenka, hiszen hátul
felejtettél egy lábacskát! Várj csak, így nem jutsz tovább, ha nem húzod utána!
Mondom neked: a jobb hátsó lábadat told az ülepecskéd alá! Ejnye, ez nem a
lábacska, ez a farkincád, azzal nem lehet járni! Jegyezd meg magadnak,
Dásenka, a farkincáddal nem kell törődnöd, az magától szalad a lábad után.
Nos, hogy állunk? Együtt van az összes mancs? Nagyszerű! Hát akkor
kezdjük megint elölről! Jobb mellső mancsot előre, fejet kissé feljebb, hogy a
mancsok elférjenek, így, jól van, ez sikerült. Most a bal hátsó lábacskát, most
megint a jobbat! De ne olyan távol a testtől, Dásenka! Tedd magad alá a lábad,
nehogy a földön cipeld a hasacskádat. Így, most a bal mellső mancsot, kitűnő,
látod hogy megy a dolog, illetve te mész! Rendben van, most pihenj egy keveset,
no, most megint rajta: egy, kettő, három, négy, fejet fel, egy, kettő, három, négy...
Látjátok, gyerekek, mindez igen nagy munka, és a természet szava, bizony,
nagyon is szigorú tanító bácsi, még az ilyen kis kutyusnak sem enged el egyetlen
leckét sem. Amellett az is megtörténik, hogy nem ér rá intézkedni, mert egy
fiatal verebet kell sürgősen repülni tanítania, vagy a kis hernyónak magyarázza
éppen, milyen levelet kell megennie, milyet elkerülnie. Ilyenkor házi feladatot
ad Dásenkának (például ezt: bejárni az egész kutyaólat, az egyik saroktól
keresztbe a másik sarokig) – és ezzel már ott is hagyja, hogy szegény kis
Dásenka maga bajlódjék vele. Dásenka nekifohászkodik, elindul.
Annyira vigyáz, hogy csupa igyekezetből kilógatja a nyelvét: jobb mellső,
most bal hátsó (te jóságos ég, melyik is tulajdonképpen a bal, ez, vagy amaz?)
most a másik hátsó mancs (igen, de vajon hol van?) –, és mit tegyünk most?
– Nem jó, rosszul csinálod! – kiáltja a természet hangja egészen kifulladva,
mert a verébfiókát kellett repülni tanítania. – Kisebb lépéseket kell tenned,
Dásenka, fejet fel, és a lábacskát szépen magad alá – csináld csak még egyszer!
No persze, a természet hangja könnyen parancsolgat, de ha a lábacskáim
olyan vékonyak, mint a cérnaszál, és úgy remegnek, mint a kocsonya, akkor mit
kezdjek velük? És ha a hasacskám tele van és a fejem olyan nagy, azt hiszitek,
akkor egyszerű dolog járni tanulni? Dásenka lesújtva ül a kutyaház közepén, és
nyafog, nyöszörög. Irisz mama azonnal megérkezik, vigasztalgatja
kutyalánykáját, és megszoptatja. Azután mind a kettő elalszik. De Dásenka
hamarosan felébred, eszébe jut, hogy még nem fejezte be a házi feladatot, és
édesanyja hátán keresztül nyílegyenesen a kutyaól másik sarkába mászik.
– Jól van, Dása – dícséri a természet hangja –, ha tovább is ilyen szorgalmasan
tanulsz, akkor mire megnősz, gyorsabban száguldasz majd, mint a szél!
Nem is hinnétek, gyerekek, mennyi munkája van az ilyen kutyusnak: ha nem
tanul járni, alszik, ha nem alszik, akkor ülni tanul – és ez utóbbi sem olyan
könnyű, ahogyan ti, Pisták és Katik, Jancsik és Zsuzsik gondoljátok. A természet
hangja pedig megint pörlekedik: – Dásenka! Egyenesen ülj! Fejet fel, és ne
görbítsd a hátadat! Vigyázz! Mit csinálsz? A hátadon ülsz, nahát, most meg a
lábadon ülsz – és hol van a farkacskád? Ne ülj a farkadra, mert akkor nem tudod
csóválni – és így tovább egész nap, mindig csak utasítás meg figyelmeztetés. Jaj,
de nehéz az élet!
De míg alszik vagy szopik a kutyuska, azalatt is fontos feladatot kell
teljesítenie: nőnie kell. A lábaknak naponta egy darabkával hosszabbaknak kell
lenniük, erősebbé kell válniuk, a nyak egy kissé nyúlánkabb, az orrocska meg
fitosabb. Elképzelhetitek, mennyi munkát ad az, hogy mind a négy lábnak
egyszerre kell nőnie. És ne feledkezzünk meg a farkincáról, annak is nőnie és
erősödnie kell, nem maradhat holmi egérfark. Aki valóságos, szabályszerű
foxterrierré akar növekedni, annak komoly farka legyen, vastag, mint a bot, és
süvítsen, ha csóválják. Ezenkívül tudni kell fület hegyezni, farkat csóválni, meg
kell tanulni a hangos vakkantást, és nem is tudom felsorolni, hogy még mi
mindent. Dásának bizony rengeteg gondja van. Már szalad a lábacskáin, igaz,
hogy olykor-olykor még elveszít egyet belőlük, nem tudja, hol hagyta el;
kénytelen leülni, hogy megtalálja és összeszámolja őket: egy, kettő, három, négy.
Néha, persze, néha még orra bukik, de azt már megszokta – mint valami labda,
egyszerűen továbbgurul. Most újabb bonyodalom keseríti meg a kiskutyus életét:
a foga nő.
Ezek a fogak eleinte még csak daraszemecskékhez voltak hasonlók, de aztán
hegyesre nőttek. Minél hegyesebb a foga, annál hatalmasabban növekszik a kis
Dásában a kívánság: harapni, harapni. Még szerencse, hogy a világon rengeteg,
harapdálásra különösen alkalmas dolog van, így például: a mama füle, vagy az
emberi ujjak; ritkábban kínálkozik egy-egy ember orra, vagy fülcimpája – ha
azonban Dásenka ilyesmihez hozzájut, annak különösen örül, nagy kéjjel
harapdálja a finom csemegét. Irisz mama jár a legrosszabbul: Dásenka növekedő
fogacskái a hasát véresre harapdálják, karmai összeszabdalják. Ő azért
hűségesen szoptatja ezt a goromba kis frátert, ezt a kíméletlen kiskutyát, ezt a
faragatlan vadóc kutyakislányt. De közben pislog fájdalmában. Aztán
szenvedései véget érnek, a mamaeleségnek vége. Dásenka, új művészetet kell
tanulnod: a tálból enni.
Gyere már ide, te kiskutya, itt van a tejestálacskád. Jaj, te oktondi, nem tudod,
hogy mihez kezdjél vele? Hát figyelj ide! Dugd bele az orrocskádat, öltsd ki a
nyelvecskéd, és mártsd bele abba a fehérbe, aztán húzd gyorsan vissza, úgy,
hogy néhány csepp fehérség rajta maradjon! És így megy ez, újból és újból,
ismételd csak, amíg a tál üres lesz. Ne bámulj rám olyan ostobán, Dásenka, nincs
ebben semmi különös, rajta, láss hozzá, gyerünk, meglátod, könnyű és kellemes
dolog.
Dásenka nem mozdul. Kerekre nyitja két cipőgomb szemét, és a farkát
csóválja.
Ó, te kis buta, ha nem megy másképp, kénytelen vagyok a mulya orrocskádat
a tejbe dugni, akár akarod, akár nem: így! Dásenkát megdöbbenti, vérig sérti az
erőszak; orra, pofácskája csupa tej, nyelvével végignyalja, micsoda felfedezés,
biz isten: nagyszerűen ízlik. Most aztán semmi sem tartja vissza: maga mászik a
finom fehér dolog után, fejjel és manccsal a tálba fekszik, szétloccsantja a
padlón a tejet, mind a négy lábával, sőt fülével és farkacskájával benne gázol.
Mint a kéményseprő, olyan maszatos, csakhogy rajta fehér a maszat, nem fekete.
Már jön is az édesmamája, hogy lenyalja, megtisztítsa. Ez se nagy baj, fontos,
hogy a kezdő lépés megtörtént.
Néhány nap múlva Dásenka már büszkén, önállóan, maga kilefetyeli a tálat,
méghozzá olyan gyorsan, mintha kergetnék, és közben szemmel láthatólag nő,
mint a növény a melegházban. Persze, rosszul mondtam, hiszen Dásenka nem
növény, és nem a meleg növeszti, hanem a finom tejecske. Akárhogy is,
gyerekek, vegyetek róla példát, egyetek szorgalmasan, hogy növekedjetek,
szellemben és testben erősödjetek, mint ez a kedves, virgonc kutyakölyök, aki a
Dásenka névre hallgat, ha hallgat.
Sok víz folyt le azóta a Dunán, és ezenkívül is sok kis tócsát elcsepegtettek.
Dásenka már nem esetlen kis batyu, remegő farkincával, hanem rendkívül
független, bolyhos és rakoncátlan, éles fogú, nyughatatlan, nagybélű és mindent
elpusztítani törekvő teremtvény. Ha tudományosan, természetrajzilag akarjuk
meghatározni, akkor azt kell mondanunk: gerinces állattá fejlődött. De mintha
nem is volna gerinc vagy bármiféle csont benne, úgy kering, ugrik, fordul,
pörög, mint aki megkergült. Ő jelenleg a pajkos kutyafajú ragadozók
csoportjának, a fickándozók nemének, a szimatolók családjának, a bolondozók
fajának s azon belül is a fekete fülű bohócok al– és mellékfajának méltó
képviselője. Oda megy, ahová neki tetszik. Az egész ház, az egész kert, az egész
világmindenség – egészen a kerítésig – az ő birodalma. E mindenségben, e
hatalmas területen temérdek olyan dolog van, amelynek szétrághatóságát, sőt
talán az ehetőségét is alaposan ki kell vizsgálni. Rengeteg, egész sereg olyan
titokzatos hely ven e birodalomban, ahol érdekes kísérleteket lehet végrehajtani,
és a legszebb tócsákat lehet csinálni. E tekintetben Dásenka az én
dolgozószobámat és környékét szereti leginkább, de olykor az ebédlő szép
szőnyegét részesíti előnyben. Továbbá meg kell vizsgálni és állapítani: min lehet
a legjobban, legédesebben szunyókálni. Számba jönnek: a törlőrongyok, a seprű,
a frissen vasalt fehérnemű, a kosár, a bevásárlótáska, az ágy előtti medvebőr,
néhány pár papucs, a melegágyak, a szeméttel teli lapát, a lábtörlő, sőt még a
csupasz föld is. Vannak tárgyak, amelyek a szórakozást szolgálják.
Ilyen például: a lépcső, amelyen hanyatt-homlok le lehet bukfencezni (ez
aztán a pompás muri, gondolja Dásenka, miközben orrával végigszántja a lépcső
valamennyi fokát). Vannak veszedelmes és kiszámíthatatlan dolgok, teszem azt
ajtók, amelyek becsapódva álnok módon fejbe kólintanak, vagy beszorítják a
mancsot avagy a farkat, amikor azt legkevésbé várnánk. Ez utóbbi esetben
Dásenka úgy szűköl, mintha nyársra húzták volna, és utána is még jó ideig
nyöszörög az emberi karok vigasztaló ölelésében. Azután fájdalomdíjul valami
finom ennivalót kap, és máris fut, szalad, rohan újból legurulni a lépcsőn.
Bár néhány rossz tapasztalata volt már, Dásenka szilárdul meg van róla
győződve, hogy neki semmi baja nem történhet, és bolyhos kutyusbuksija felett
nem lebeghet semmiféle veszély. Nem tér ki például a seprű elől, hanem teljes
bizalommal várja, hogy a seprű térjen ki előle – és csodálatos módon a seprű
általában meg is teszi ezt. Dásenka különben is rokoni vonzódást érez minden
iránt, ami bolyhos vagy gubancos, legyen az seprű avagy lószőr (amelyet
sikerült kiráncigálnia a pamlagból) vagy a hozzá közel kerülő ember haja.
Emberi cipőnek sem tér ki: az ember dolga, hogy egy ilyen kiskutya elől
kitérjen. Hát nincs igaza?
A ház valamennyi lakója lábujjhegyen lépked, majdhogy lebegni kényszerül.
Mindenesetre oly elővigyázatosan rakjuk a lábunkat, mintha vékony jégen
járnánk. Soha nem tudhatjuk, mikor sivít fel kétségbeesetten valami a lábunk
alatt. Senki nem hinné, gyerekek, mennyire tele van minden szoba, az udvar és a
kert egyetlen kicsinyke kutyával. Dásenka nem vet számot a világ
rosszakaratával, álnokságaval és rejtett csapdáival. Háromszor ugrott fejest a
kerti víztartályba, mert egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy a
világmindenségben akadhat olyasvalami, amin nem lehet nagyszerűen
végigszaladni. Ilyenkor persze mindig csuromvizes lett, akár egy bemártott
felmosórongyocska. Erre meleg ruhákba bugyolálták, és vigasztalásul emberi
orrhegyet bocsátottak a rendelkezésére, hogy a világ legpompásabb harapdálása
magához térítse ijedelméből.
De vegyük csak számba, mik egy kiskutya legfontosabb tennivalói.
1. Dásenka legfontosabb teendője a futás. Most már, kedves gyerekek, nincs
szó fáradságos és imbolygó botladozásról, mint a első lépéseknél. Immár
magasabb rendű, igazi sportteljesítményeket láthatunk, olyanokat, mint: a futás,
ügetés, száguldás, távolugrás, magasugrás, röpülés, rohanás, vágta, tízméteres
hajrá. Továbbá a bukások különböző válfajai, például: orra, fejre, hátra
huppanás, bukfencek szaladás közben egy vagy több fordulattal, gátfutás meg
akadályverseny (teszem azt, törlőronggyal a szájban), a hempergésnek,
gurulásnak, fordulásnak, keringésnek, támadásnak és menekülésnek,
megfutamodásnak, kergetésnek és szökésnek legváltozatosabb formái. Röviden,
a könnyűatlétika minden foka és faja, neme és ága, amit egy kutya űzni szokott
és szeret. Az önfeláldozó mama vezeti az edzést, ő adja a leckéket. Irisz a
kertben száguld, virágágyakon és más akadályokon keresztül repül, mint egy
bozontos nyíl. Dásenka szorosan a nyomában. Most a kutyamama hirtelen
oldalra szökken, és mivel ez váratlan dolog, olyasvalami, amit a kislány még
nem tud, akaratlanul is parádés bukfencet vet, másképp nem bír megállni. Vagy
vegyünk egy másik változatot: Irisz mama körbeszalad, Dásenka állandóan
mögötte lohol.
Dásenka még nem tudja, hogy mi az a centrifugális erő (a kutyák ugyanis
valamivel később tanulnak fizikát), de ez az erő hirtelen lendülettel feldobja őt a
levegőbe. Odafenn a kis tanítvány újból bukfencezik egyet. Dásenka minden
ilyen meglepő fizikai jelenség után leül az ülőkéjére, és nagy csodálkozással
körülnéz. Nem érti, mi történt.
Azután, mi tagadás, az is baj, hogy az ilyen kölyökkutya mozgásában nincs
még meg a helyes mérték. Nem tudja kiszámítani cselekedeteinek
következményét. Kis lépést akar tenni, és ehelyett repül, mintha parittyából
hajították volna.
Ugrani akar, és íme, mi történik? Olyat lódul, mintha puskából lőtték volna ki.
Hiába, ez már így van, a fiatalság szívesen túloz egy keveset. Azt kell
mondanunk, hogy Dásenka nem is szalad, valami hajtja, futtatja. És nem is
ugrik, valami lendíti, dobja a kiskutyát. A szélvésznél is gyorsabb. Három
pillanat elég neki, hogy halomra döntse a szép rendben összerakott
virágcserepeket, fejjel előre zuhanjon egy melegágyba, és emellett még
hatvanháromszor a farkát csóválja. Ezt csinálja utána valaki!
2. A rágás is Dásenka legfontosabb teendői közé tartozik. Meggondolás és
lelkiismeret-furdalás nélkül összerág mindent, amihez hozzájut. Tehát:
nádbútort, seprűt, szőnyegeket, antennát, papucsot, borotvaecsetet, fényképész-
felszerelést, gyufaskatulyákat, aztán bármiféle madzagot, virágot, szappant,
minden fellelhető ruhaneműt és főleg gombokat... Ha véletlenül mindebből
semmi sincsen kéznél, illetve szájnál, akkor saját lábát vagy farkincáját
harapdálja, méghozzá oly tökéletesen, hogy hamarosan nyöszörögni kezd.
Ernyedetlen kitartással tud harapni, lankadatlan buzgalommal rágcsálni. A
szőnyeg csücskét és az ágyelő szélét felfalta. Mindenkinek el kell ismernie, hogy
ilyen kis állattól az igazán jelentős, derekas teljesítmény. Buzgó
tevékenységének rövid ideje alatt döntő sikerrel szétrágott: kerti bútortértéke:
800 korona egy pamlagterítőtértéke: 200 korona egy régi szőnyegetértéke: 900
korona egy majdnem új futószőnyegetértéke: 100 korona egy kerti
öntözőcsövetértéke: 200 korona egy kefétértéke: 30 korona egy pár
szandáltértéke: 70 korona egy pár papucsotértéke: 60 korona egyebet értéke: 600
korona Összesen: 2960 korona (Kérlek benneteket, gyerekek, számoljatok utána,
hátha tévedtem az összeadásban.) Ebből az következik, hogy egy ilyen fiatal
drótszőrű foxterrier testvérek között is megér kettőezer-kilencszázhatvan
koronát. Vagy nem? Most még csak azt szeretném tudni, hogy milyen értékű –
mondjuk – a berber oroszlán fajtiszta kölyke.
Előfordul, hogy különös csend uralkodik a házban. Dásenka feltűnően
nyugodtan, szinte mozdulatlanul ül a sarokban: Hála istennek, sóhajtunk,
valószínűleg elaludt a kis bestia. Legalább békében hagy bennünket egy ideig.
De hamarosan gyanússá válik ez a nagy csend. Meg akarjuk fejteni a rejtélyt és
megvizsgáljuk, mi az oka Dásenka feltűnő csendességének. Odalépünk mellé.
Dásenka győzelemittasan és farkcsóválva felemelkedik: forgácsok és
rongydarabok fekszenek alatta. Immár nem lehet felismerni, hogy mi volt
eredetileg, mielőtt e szorgos kutya munkába vette. Úgy gondoljuk, hogy kefe.
3. Hasonló fontos tevékenység a többi sport, például a kötélhúzás. Ebben
rendszerint Irisz mamának kell segítenie, ő a partner. Ha a kutyáknak nem áll
rendelkezésükre kötél, akkor az áll kötélnek, vagyis az szolgál a sport céljaira,
amit éppen találnak. Így: kalap, harisnya, cipőfűző, spárgából font szatyor és
más hasznos tárgy. Irisz mama természetesen erősebben húz, mint gyermeke, és
maga után rángatja Dásenkát, néha az egész kerten keresztül. De Dásenka nem
tágít, nem adja fel a harcot. Összeszorítja a fogát, kidülleszti a szemét, és addig
cipelteti magát a kerten át széltében-hosszában, amíg a szóban és a fogak között
forgó kötél avagy kötélpótlék el nem szakad. Ha a mama éppen nincsen kéznél,
akkor nélküle is lehet a kötélhúzás nemes sportját űzni, például a szárításra
kiakasztott lepedővel, fehérneművel, a fényképezőgépemmel, a virágokkal, a
telefonkagylóval, a függönyökkel, zsinórokkal és drótokkal. Ezer szerencse,
hogy az emberi hajlékban annyi minden akad, aminek legyőzése a fogak és
izmok erejét, a kitartást és a sportszellemet bizonyítja.
4. A következő tevékenységet, a nehézatlétika egyik sportágát Dásenka
rendkívül kedveli. Nincs is semmi olyan izgalmas, mint a görög-római
kutyabirkózás. Dásenka csodálatra méltó harci kedvvel rohanja meg mamáját,
belecsimpaszkodik az orrába, a fülébe vagy a farkába. A mama lerázza a
vakmerő támadót, és nyakon ragadja. Most a mérkőzés érdekes szakasza
következik.
Mindkét birkózó körülhempergi a szorítót, azaz legázolja a gyepet. Percekig
nem látni mást, mint megszámlálhatatlan tömegű mellső lábat, amely egymásba
kapaszkodva, összekeveredve, gubancos gomolyagban kapálódzik. Néha
nyikkant egyet valami – nem tudjuk, hogy az idősebb vagy a fiatal nemzedék-e
–, néha felemelkedik egy farok, és büszkén lengedez, mint győzelmi zászló.
Mindkét harcos vadul morog, majd hirtelen felugrik, és ekkor kiderül, hogy amit
láttunk, az nem lábak és farkak rendetlenül összekevert tömege, hanem két
önálló kutya. Most megint egymásnak rohannak. De Irisz mama nekiiramodik,
háromszor körülszaladja a kertet. A harcias Dásenka követi. Egyszerre mintegy
vezényszóra – megállnak, és megint űzni kezdik egymást és a birkózás igen
bonyolult és nehéz sportját.
Le kell azonban lepleznem a mérkőzés titkát. Nem folyik itt minden
sportszerűen. Irisz mama ugyanis csak úgy tesz, mintha birkózna,
látszatküzdelmet vív, nem harap igazán. Dásenka viszont harci lelkesedésében
teljes erejéből tépi, szaggatja és harapja a mamáját. Szegény Irisz, nem egy
csomó bolyhot veszít az ilyen mérkőzéseken. Ahogy kislánya, Dásenka
növekszik, erősödik és bundát ereszt, annyira, sőt annál ziláltabb, vedlettebb a
szegény anyuka. Bizony, sok baj van a gyerekekkel, ezt a ti anyukátok is
tapasztalja.
Néha a mama már unja is a dolgot, nyugtot szeretne, és elbújik valahová
veszekedős, verekedős kislánya elől. Ilyenkor Dásenka pótellenfeleket szerez, a
seprűvel birkózik, egy ronggyal hadakozik elkeseredetten, avagy rettenthetetlen
kirohanásokat rögtönöz emberi lábak ellen. Gyanútlan látogató érkezik, Dásenka
villámgyorsan a nadrágjára rohan, és tépni kezdi. A látogató udvariasan,
kényszeredetten nevet, és miközben ezt gondolja: pokolba az ilyen bestiával!,
biztosítja a ház népét, hogy forrón szereti a kiskutyákat, különösen ha azok a
nadrágjába akaszkodnak.
A másik változat, amikor Dásenka a vendég cipőjének ront, ráncigálja a
cipőzsinórt, és nagy hozzáértéssel, meglepő szakértelemmel kifűzi a cipőt, vagy
elszakítja a zsinórt. Mindezt másodpercek alatt, az illető eszmélni sem ért rá. És
határtalan öröme telik benne (nem az illetőnek, hanem Dásenkának).
5. Ne felejtsük ki Dásenka kedvenc tevékenységeinek sorából a ritmikus
tornát és a szabadgyakorlatokat. Ilyen például: vakaródzás a hátsó lábakkal a fül
mögött, az áll alatt, vagy vélt bolha szétharapása a saját bundájában. Ez utóbbi
gyakorlat a kecsesség, a mozgékonyság és hajlékonyság fejlesztését szolgálja, és
mint kutyatalajtorna jegyzendő fel.
Az is előforkul, hogy Dásenka a virágágyakban utászgyakorlatokat végez.
Tekintettel arra, hogy a terrierek, azaz egérvadászok családjából származik,
megtanulja kikaparni az egérkét a földből. Megtörténik, hogy kénytelen vagyok
a farkánál fogva kihúzni egy maga kaparta lyukból, ami neki szemmel láthatóan
nagy gyönyört szerez, nekem azonban kevésbé. Mégiscsak bosszantó és
kiábrándító, ha az emberre a virágágyból illatozó liliom helyett kutyafarok
tekint. Nem így van? Dásenka, Dásenka, betelt a pohár; minden jel arra mutat,
hogy ez nem mehet így tovább, nincs más kiút, el kell távoznod a háztól!
– Igen, igen – mondják Irisz mama okos szemei –, ez bizony nem mehet így
tovább a gyerekkel! Nézz csak meg engem, kedves gazdám, milyen vagyok:
megtépett, alakomat vesztett, legfőbb ideje, hogy új bundám nőjön. Meg aztán,
látod, öt éve szolgálok nálatok – mégiscsak fáj a szívem, hogy most mindenki
ezt a mihasznát dédelgeti, engem meg majdhogy észre sem vesznek. Meg kell
mondanom, hogy már jóllakni se tudok, előbb megeszi a maga részét, aztán az
én tálamba mászik. Hála? Azt se tudja, mi fán terem. Legfőbb ideje, hogy
szolgálatba menjen valahová!
Így érkezett el a nap, amikor idegen emberek jöttek Dásenkáért, és elvitték
egy irattáskában. Mi persze elhalmoztuk dicsérő szavakkal, s égre emelt
szemmel bizonygattuk, hogy milyen derék, nagyszerű kutyuska. (Aznap ugyan
betörte a melegágy üvegtábláit, és egy egész kardliliomágyást kapart ki a földből
– de az ilyesmi a családban marad, csak nem beszélünk róla idegen emberek
előtt?!) Igen, dicshimnuszt zengtünk róla: tehetséges, szelíd, illemtudó – és
egyáltalában, ilyen kiskutya nincs még egy. És elbúcsúztunk tőle: – Szervusz,
isten veled, Dásenka, aztán jó légy!
Végre visszatért a ház nyugalma, jólesik az ilyesmi az embernek. Végre! Most
már nem kell állandóan rettegni, megint milyen bajt tett, mifajta garázdaságot
követett el ez a rakoncátlan kis vadállat! Hála istennek, hogy túladtunk rajta!
De nézzük csak! Miért van olyan halotti csend a házban? És miért lógatja
mindenki az orrát? És kerülik egymást, hogy ne kelljen a másik szemébe nézni!
Ellenben minden sarokba benéznek, hátha mégiscsak felfedeznék valahol a
kedves vadócot vagy legalább egy kis tócsát.
 A kutyaólban hangtalanul, csak pislogva sír a megtépett, megkopasztott,
meggyötört Irisz mama.
Kimondom kertelés nélkül: nehezen! A kísérlet mind a fényképész, mind a
kutya részéről a legnagyobb türelmet kívánja.
Például vegyük, kérem, a következő esetet: a nap éppen beragyogja azt a
megindító, bájos jelenetet, midőn a kutyuska a tálból tejecskét eszik. Az ember
futva rohan a fényképezőgépért, hogy a kiskutya életének eme hatásos pillanatát
megörökítse, de már későn érkezik. Mire visszatér a géppel, a tál üres.
– Egy-kettő, öntsenek újra tejet Dásenka táljába! – intézkedik a fényképész,
szakértői gyorsasággal beigazítja a megfelelő szabályozót, előírás szerint
beállítja a lencsét, mialatt Dásenka hősiesen nekiesik a frissen megtelt tálnak.
– Így, ez most nagyszerű lesz – sóhajt a fényképész, és a következő
pillanatban megállapítja, hogy elfelejtett filmet rakni a gépbe. Mielőtt még
megtenné, Dásenka felhabzsolta a második tál tejet is.
– Adjanak neki még egyet! – mondja dühösen a fényképész, és gyorsan újból
beállítja a gépet. Most azonban Dásenka a fejébe veszi, hogy semmi
körülmények között sem eszik. Azért sem! Minden rábeszélés hiábavaló.
Beledugják a tejbe az orrát – az se segít. Nem akar, és kész. A fényképész
felsóhajt, letörten visszaviszi a házba a gépet. Némán dühöng. Dásenka pedig
győzelmének tudatában és birtokában most már nyugodtan nekiláthat a harmadik
adag tejnek. Meg is teszi.
Eddigi tapasztalatainkkal gazdagabban legközelebb már jobban felkészülünk.
Minden pillanatban kéznél a gép, sőt film is van benne. Hurrá, meglestük,
amint Dásenka hosszú futkosás után végre leült egy kis időre. Rajta, tüstént
beállítani! Abban a minutumban, amikor a gépet elkattintjuk, a kutyus felugrik,
és máris eltűnik. Minden egyes alkalommal, ha a gép kattan, Dásenka felugrik,
és elrohan valahová, századmásodpercenként méteres sebességgel.
Mivel a dolog így sehogyse sikerül, másképp kell nyélbe ütni. Mialatt a
fényképész beállítja a gépet, két vállalkozó szellemű barátja Dásenka mellé
guggol, és hogy nyugodtan csücsüljön, mesélnek neki. De Dásenkának éppen
nincs kedve mesét hallgatni, szívesebben kergeti a mamát. Vagy nem akar a
napon maradni, túlságos meleg van, nyöszörögni kezd. Vagy a döntő pillanatban
felveti a fejét, de oly gyorsan, hogy a filmen fehér kiskutya helyett fehér folt
látszik. Ha ilyen viselkedéssel sikerül egy filmet elrontania, Dásenka rögtön
megnyugszik, és olyan csendesen ül, mint egy cseresznyemag. (A
cseresznyemag ül a legcsendesebben. De ha valaki jobban szereti a barackot
vagy a szilvát, helyettesítse be azzal a hasonlatot.) Enyhe, gyengéd veréssel
akartuk rákényszeríteni, hogy öt másodpercig nyugodtan üljön. Eszeveszetten
tiltakozott. Megkörnyékeztük egy falatka hússal, zsupsz, bekapta, lenyelte, és
olyan buzgalommal ugrott a következő falat után, hogy újból nem sikerült a
felvétel. Összegezzük: nem ment a dolog, nem és nem.
Lányok és fiúk, higgyétek el, könnyebb lefényképezni a szakadékba hirtelen
gyorsasággal lezuhanó sziklát vagy a villámlást az égen, mint egy kiskutya
mindennapi életét. Mindezt csak azért mondom el, hogy azt a pár képet, ami
csodálatos véletlen folytán nem romlott el, és e könyvben látható, kellően
megbecsüljétek.
Ugyanannyi szerencse kellett hozzá, mint ahhoz, hogy a szenesvödörben
gyémántot találjunk. Magam ugyan még sohasem találtam gyémántot sem a
szenesvödörben, se másutt, de bizonyára kellemes meglepetés lehet az ilyesmi.
A legérdekesebb ebben a fényképezési huzakodásban, szerencsejátékban az a
pillanat, amikor egy ilyen kutyaállatot előhívunk. (Úgy értem, a fényképet, a
felvételt a sötétkamrában.) Először a fekete farkocska jelentkezik, aztán
felcsillognak a fekete szemecskék, megjelennek a test fekete körvonalai, de
legeslegelőször, mintha ez volna az ilyen kiskutyánál a legfontosabb, az orrocska
bámul ránk.
Röviden: ha van fényképezőgépetek, szerezzetek hozzá egy kiskutyát, ha meg
kiskutyátok van, kerítsetek hozzá gyorsan egy fényképezőgépet, és azután –
próbáljatok szerencsét! Izgalmasabb, érdekfeszítőbb játék ez, mint félénken
eliramló zebrára vagy vérengző bengáli tigrisre vadászni. Minek mondjak még
többet? Győződjetek meg róla magatok!
Mese a kutya farkincájáról Most pedig hallgass ide, Dásenka. Ha egy ideig
szép nyugodtan, mozdulatlanul maradsz, akkor elmondok neked egy mesét.
Hogy miről? Hát, várj csak... a kutya farkáról.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya, úgy hívták, hogy Foxi.
Tudod milyen volt? Tiszta fehér, csak a fülecskéje volt fekete, a szeme meg
akár a szén, és kerek, mint a cipőgomb. Az orrocskája is koromfekete volt, és
annak jeléül, hogy igazi, valóságos, tisztavérű terrier, fekete foltot hordott a
szájpadlásán. Pontosan úgy, ahogy te. Hogyan, te nem is tudsz erről a fekete
foltról? Egyszer majd megmutatom neked, ha ásítás közben olyan nagyra tátod a
szádat, mint a nagykapu. A farkincája pedig akkora volt, majdnem olyan hosszú,
mint a családfája, és úgy tudta csóválni a farkát, hogy akár a tulipán szárát is
elvághatta volna vele. Ezt természetesen nem volt szabad megtennie, de ilyen
nagy ereje volt a farkacskájának.
Ez a Foxi kutya igen nagy hős volt, és nem félt senkitől. A jó embereket nem
harapta meg és a látogatókat sem, ezt tudniillik nem szabad megtenni, de ha
valakiről hallott, aki nem volt jó ember, például egy rablóról, akkor rárohant és
megfojtotta. Egyszerűen torkon ragadta, nem sokat teketóriázott, hanem addig
rázta, amíg vége lett. Egyszer meghallotta – talán az újságban olvasta –, hogy a
közeli hegységben, egy sziklakunyhóban vagy barlangban különösen kegyetlen
sárkány lakik. Tudod, mi az a sárkány? Az egy olyan gonosz és csúnya hétfejű
kutya, amelyik állatokat és embereket fal fel, igen, sőt kiskutyákat is, gondold
csak meg. Képzeld el, mit zabál össze egy ilyen sárkány, ha hét feje van. A mi
Foxink útnak eredt, hogy megfojtsa a gonosz sárkányt. És mit gondolsz,
megfojtotta? Természetes, hogy megtette. A fülére ugrott, mint ahogyan te az
Irisz mamával szoktad tenni, a sárkány jajgatott, megijedt és elszaladt. Ilyen hős
volt a Foxi.
Más alkalommal egy rettegett óriás megfojtására indult. Az óriás kint lakott a
környéken, szintén a hegyek között. Ez az óriás gyűlölt kutyafaló volt. Már a
neve is félelmetes: Fogdmeg, másképpen Sintér. Foxi nem félt tőle, mert a
kutyaérem a nyakában lógott. (A kutyaérem olyan varázsamulettféle, amely a
kutyáknak ellenállhatatlan erőt kölcsönöz – ezért minden jóravaló kutya, aki ad
magára, hord ilyen kutyaérmet.) És mit gondolsz, megfojtotta? Bizony,
megfojtotta. A lábának ugrott, és eltépte a nadrágját. Akkor a Fogdmeg, az óriás,
látta, hogy Foxi nyakán ott fityeg a varázslatos kutyaérem, és olyan rettentőt
káromkodott, hogy szinte kénkőszaga volt, aztán uzsgyi, megfutamodott. Örülsz
neki, ugye?
És mivel három az igazság, vitéz Foxi elindult a kegyetlen tatár kán
legyőzésére, akit becenevén Kutyafejű Tatárnak hívtak, és a harmadik utcán túl,
valahol a külvárosban lakott. Először vitézül megugatta ezt a tatárt. A Kutyafejű
Tatár erre úgy megijedt, hogy a szíve a nadrágjába esett és úgy remegett, hogy
még a pápaszemét se találta. És mert nem volt pápaszeme, rosszul látott, és
amikor a mi Foxink rettenthetetlenül csóválta a fakát, azt gondolta, kardot vagy
pallost lóbálnak előtte. És hatalmas, gyilkos szablyáját megragadva, vívni
kezdett Foxi farkacskájával, és le is vágta a hegyét. Ilyet tett az aljas fickó.
Érthető, hogy Foxi erre iszonyatosan dühös lett, nem törődött a farkával,
felborzolta a szőrét, és beleharapott a tatár nadrágjába.
De mivel a tatár fickó szíve a nadrágjába esett, Foxi, a hős, szétharapta a
Kutyafejű kán szívét. Erre az holtan esett össze, és soha többé nem mutatkozott
azon a tájékon.
A vérszomjas tatáron aratott dicsőséges győzelem örök emlékezetére a hős
Foxi valamennyi egyenes és tiszta vérű leszármazottja, az úgynevezett drótszőrű
foxterrierek levágatják a farkuk hegyét. Te is, Dásenka, levágatod majd, ha eljön
az ideje, ha egy kicsit megnősz. Igaz, hogy nem valami kellemes, de ha ügyesen
csinálják, alig fáj.
Úgy, most már el is készült a felvétel. Köszönet az ülésért! Miért kaparnak a
terrierek Ülj csendesen, Dásenka, ne izegj-mozogj, csak beállítom és elkattintom
a gépet, mindjárt készen vagyunk. Közben hallgasd a mesét, például arról, miért
kaparják a terrierkutyusok a földet. Azt szokták mondani, hogy egeret keresnek.
Szó sincs róla! Te még sohase láttál egyetlen egérkét sem, mégis ott kaparászol a
virágágyaimban, te pernahajder! És tudod-e, hogy miért teszed ezt? Nem tudod.
Nos, hát akkor elmesélem.
Elmeséltem már neked, miképp vesztette el Foxi, a nagy dalia, minden igaz
foxterrierek ősapja, a tatárral vívott harcában a farkacskáját, amelyet a
vérszomjas kán levágott. De Foxi megtalálta a földön dicsőséges és hősi
farkának végét. Nem akarta, hogy hajdani farkacskájával szégyenszemre holmi
macskák játszadozzanak, elásta hát a földbe, jó mélyen. Maradj veszteg, te
sajtkukac!
Ez idő óta minden derék foxterrier nagy elődjének hőstetteivel dicsekszik, és
az ő emlékének tiszteletére levágott farkat visel. Eddig rendben volna a dolog.
De a dakszlik, akiknek hosszú farkuk van, megirigyelték a foxik dicsőséges
történelmét, és rosszakaratúlag azt állították és ugatták, hogy az egész nem igaz,
s a modern oknyomozó történelmi kutatás eredményei szerint nem volt
semminemű harc a tatárral. Több vastag könyvet is írtak, azt fejtegetve, hogy a
Kutyafejű kán nem is létezett, ez csupán, ahogy mondani szokás, minden
történelmi alapot nélkülöző mendemonda.
A drótszőrű foxik ezt természetesen nem tűrhették, és azt ugatták, és arról
írtak ellenkönyveket, hogy a Foxiról szóló történet színtiszta igazság, és ezt a
legvilágosabban a levágott farkak bizonyítják.
De a dakszlik, ezek a makacs és alattomos alakok azzal az ellenvetéssel
válaszoltak, hogy a farkát bárki levágathatja, aki csak akarja, és odaát, a
harmadik utcában egy levágott farkú kandúr is van. Röviden: ők nem hisznek az
egész ügyben, ameddig a hős, nagy Foxi valódi levágott farkát nem látják.
Keressék meg a foxterrierek dicső elődjük szent maradványát, és így
bizonyítsák be előkelő származásukat!
Ez idő óta – bizony, Dásenka – keresik a foxterrierek ősapjuk farkát, amely
valahol mélyen a földbe ásva pihen. Valahányszor eszükbe jut, mint gúnyolják,
rágalmazzák őket a dakszlik, buzgón kaparni kezdik a földet, és orrukkal túrnak
benne. Ki akarják szimatolni, vajon nincs-e az ősük farka éppen ott elásva. Mind
a mai napig rengeteget ástak, de még nem találták meg. Egyszer azonban
egészen bizonyosan kiássák. Akkor majd, így határozták el, gyönyörű, hatalmas
mauzóleumot építenek az ereklyének. Rajta arany felírás hirdeti majd: Cauda
Foxii – ami latinul azt jelenti: Foxi farka.
Ezt a ti buzgalmatokat, kedves Dásenka, ellestük tőletek, foxterrierektől. Mi,
emberek szintén egyre csak ásunk, kaparunk a földben. Az ősember csontvázát
keressük, meg hamvvedreket, és múzeumokban őrizgetjük őket. Nem, Dása,
tévedsz, azok a csontok nem rágcsálás céljából vannak ott, csupán
megtekintésre.
Készen vagyunk!
Mese Foxról Ha egy pillanatig nyugodtan maradsz, Dásenka, akkor
elmondom a Foxról szóló mesét.
Foxi, a hős, ugyan a világtörténelem legnagyobb foxterrierje volt, de nem ő
volt a világ első foxterrierje. Az első foxterriert, aki megpillantotta a napvilágot,
Foxnak hívták, és ez a Fox teljesen fehér volt, egyetlen folt nélkül. Hogy is ne
lett volna fehér, mint egy koszorúslány, hiszen a Paradicsom számára
teremtették, hogy ott lustálkodjék az angyalok ölében. Hogy mit kapott a
Paradicsomban? Jaj, de furcsákat kérdezel. Nos, tejfelt meg sajtot, húst nem,
mert az angyalok növényevők. Ez a Fox játékos kedvű és nyughatatlan volt, mint
minden foxterrier, és amikor egyszer kiment a Paradicsomból – hogy is
mondjam, mert, izé, egy kis dolga volt –, pfuj, mi jut eszedbe, a Paradicsomban
mégse csinálhatott tócsákat, az nem illik. Bizony, a lakásban sem szabad ilyesmit
elkövetni, ezt jól jegyezd meg magadnak, és vegyél példát Foxról, aki mindig
kapirgált a Paradicsom kapuján, hogy ki kell mennie... Várj csak, hol is hagytam
abba? Ahá, már tudom... Szóval Fox naponta néhányszor kiment a
Paradicsomból, és ott künn, pajkosságból játszott az ördögökkel. Biztosan azt
hitte, hogy azok is kiskutyák, mert farkuk volt, és az angyaloknak csak szárnyuk.
Hogy mit játszott velük? Fogócskát, aztán meg egymás farkába haraptak, a
földön hemperegtek, meg hasonló mókákat űztek. És amikor megint a
Paradicsom ajtajánál ugatott, hogy beengedjék, barna foltjai voltak a földtől, és
fekete foltjai voltak azokon a helyeken, ahol a kis ördögökhöz dörgölőzött.
Azóta van fekete és barna foltja a foxterriernek, tudod?
Egy napon, játék közben így szólt egy ördögfióka, afféle nyafka kis ördög,
manó, kölyökördög Foxhoz: – Te Fox, csak egyszer, egy pillanatra szeretném
látni, milyen ott belül a Paradicsom. Vigyél magaddal!
– Azt nem lehet – mondta Fox –, oda nem engednek be téged.
– De én úgy szeretnék bemenni! Tudod mit – mondta az ördögfióka –, végy a
szájacskádba, és csempéssz be! Senki se veszi észre. Csak nem kukkantanak a
szádba!
A jólelkű Fox könnyan beadta a derekát. Szájába vette az ördögöt, és
belopózott vele a Paradicsomba. És ráadásul, hogy semmit se vegyenek rajta
észre, vidáman csóválta a farkát. De a főangyal előtt semmi sem maradhat rejtve.
– Gyerekek, gyerekek – mondta –, én érzek valamit. Úgy rémlik, hogy
valakinek a testében itt ördög rejtőzik!
– Bennem nem, bennem nem – kiáltotta valamennyi angyal, csak Fox nem
szólt semmit, mert különben a szájából kiesett volna az ördög.
Csak annyit vakkantott: – Haff! – és megint becsukta a száját.
 – Fox, Fox – csóválta a fejét a főangyal –, hiába próbálod eltitkolni. Ha ördög
bújt beléd, akkor nem szolgálhatsz az angyaloknak. Menj le a földre, és maradj
csak az ember társaságában!
Azóta, Dásenka, minden foxterrier olyan arcátlan, fékezhetetlen, mintha ördög
bújt volna beléje. És a szájpadlásán fekete foltocska látszik az ördöggel való
cimborálás emlékeként. Bizony, így van ez. És most már futhatsz, te ördögfióka!
Mese Aliról Várj csak, Dásenka, most lefényképezlek, amint elgondolkozva
és illedelmesen ülsz a küszöbön.
Egyszer volt, hol nem volt, még a kerítésen is túl, volt egyszer egy foxi, akit
úgy hívtak, hogy Ali. Szép fehér volt ez az Ali, csinos barna füle volt, és a hátán
pompás fekete folt, olyan, mint egy takaró. Ez az Ali egy gyönyörűséges kertben
lakott, amely tele volt illatos virágokkal, tarka lepkékkel és huncut egérkékkel,
és volt ott egy medence is fehér és rózsaszín tavirózsákkal, de a mi Alink
sohasem esett bele, nem volt olyan bolond és szeleburdi, mint egy másik foxi,
egy bizonyos valaki, nem akarok ujjal rámutatni.
Egyik forró napon esőre, zivatarra állott az idő, és mert – mint tudjuk minden
kutya az eső előtt füvet eszik, hát Ali is füvet evett. Figyelj csak, mi történt
ekkor: a fűben volt egy varázsfűszál, amelynek latin neve Miraculosa magica, és
Ali, aki ezt nem tudta, szétharapta a fűszálat, és megette. Ebben a pillanatban Ali
csodaszép herceggé változott, barna hajfürtökkel és csodaszép fekete folttal a
hátán. Az első percben Alinak sejtelme sem volt arról, hogy ő már nem kiskutya,
hanem herceggé varázsolták, és meg akarta vakarni a hátsó lábával a füle tövét.
Ekkor vette észre, hogy a lábán aranycipellőt hord, és... Ne szaladj, még tart a
mese és a fényképezés is! Hajaj, rettenetes kutya ez!
(Itt ugyanis, a legérdekfeszítőbb résznél Dásenka abbahagyta a figyelést, és
egy veréb üldözésébe kezdett. Minek következtében ezt az Aliról szóló történetet
sem lehetett tovább folytatni, így nincs is befejezése.) Nyúlfarknyi mese a
dobermanok farkáról Igaz, más kutyáknak is van levágott farkuk, például a
dobermanoknak. Persze, te ismered a dobermanokat, tudod, hogy milyenek.
Olyan fekete vagy barna kamaszok, mindegyik nyakigláb, és a farkukat pontosan
a hátsó felüknél lecsípték. De ez nem azért van, hogy az ilyen doberman a dicső
foxira emlékezzék, dehogyis! Ülj nyugodtan, elmesélem neked, miért vágják le a
dobermanok farkát.
Volt egyszer régen egy doberman, akinek olyan buta neve volt, mint Astor
vagy Félix vagy valami hasonló. Ez az Astor vagy Félix olyan ostoba volt, hogy
nem tudott másképpen játszani, csak ha mindig körbe futott a saját farka után.
– Várj egy szempillantást – morgott a farkára –, csak egy picikét szeretnék
beléd harapni.
– Nem várok – felelte a farka.
 – Várj, mert különben mérges leszek – ugatott a doberman.
– Nem várok – nevetett rajta a saját farka.
– Ha nem vársz – fenyegetőzött a doberman –, akkor felfallak!
– Nem ijedek meg. Fogadjunk, hogy nem falsz fel! – feleselt a farok.
A doberman igen feldühödött, utánaugrott a farkának, elkapta és felfalta.
Talán saját magát is felfalta volna szőröstül-bőröstül, ha nem futottak volna
oda emberek, és el nem kergetik egy seprűvel.
Azóta az emberek a dobermanok farkát mindjárt a tövénél levágják, nehogy az
oktondi dobermanok felfalják.
Kész! Most aztán gyorsan kaptalak le, ugye?
Az agarakról és más kutyákról Sokan azt hiszik, hogy az agarakat ugyanúgy a
teremtő alkotta, mint a többi kutyát. Ez tévedés. Az agarakat a nyúl teremtette.
Mégpedig a következő módon.
Mikor a teremtő megalkotta az összes állatot, a kutyák még nem voltak a
világon. Ezeket, mint a legkülönbeket, utoljára hagyta. Azonban, hogy
gyorsabban menjen a munka, előkészített három halmot: egy halom csontot, egy
halom húst és egy halom szőrt; és ebből a három rakásból csinálta a kutyákat.
Először megteremtette a foxterriert és a pincsit, ezért olyan okosak. Éppen a
többieket akarta megteremteni, amikor delet harangoztak.
– No – mondta a teremtő –, mivelhogy elütötték a delet, hagyjuk most a
munkát.
Egy órakor úgyis megint teremteni kezdek! – És ebédelni ment.
De az őrizetlenül hagyott csontrakás mellett egy nyúl futott el. A csontok
összerezzentek, gyorsan háttá, lábakká, egész kutyává verődtek össze,
nekiugraszkodtak, és harsány csaholással üldözőbe vették a nyulat. Így
keletkezett belőlük az agár. Ezért nem más az agár, mint csupa csont, és nincs
rajta egy deka hús sem.
Igen ám, de mivelhogy dél, ebédidő volt, a húsrakás éhes lett, forogni és
szuszogni kezdett, és együttesen buldoggá formálódott. Mindjárt falni is ment.
Ezért csupa hús minden buldog.
Mikor a szőrhalom ezt látta, vakaródzott egyet, és szintén falni indult. Így
keletkezett a bernáthegyi, aki – mint tudod – csupa szőr. A gubancok és bolyhok
maradékából lett az uszkár, az ugyancsak csupa szőr. Visszamaradt egy egész kis
csomó, ez most a kínai, vagyis a pekingi pincsi.
Mikor a teremtő ebéd után visszajött, hogy folytassa a munkát, hát alig maradt
valami. Csak egy hosszú farok, egy vizsla két füle, négy aprócska láb és egy
rettenetesen hosszú test. Mi legyen mindezzel? Ekkor teremtette az alkotó a
mulatságos dakszlikutyát, vagyis a borzebet.
Jegyezd meg magadnak, Dásenka, és ne törődj sem az agarakkal, sem a
buldogokkal, sem a bernáthegyikkel, sem az uszkárokkal, mert ezek nem hozzád
illő kutyák.
Most pedig végeztünk.
A kutyák szokásairól Ma nem mesélni akarok neked, kedves kis Dásenka,
hanem a való életről közlök veled néhány színigaz megállapítást. Remélem,
hogy művelt kutya akarsz lenni, tehát jól ide figyelsz.
Sok száz meg ezer év előtt a kutya még nem élt együtt az emberrel. Akkoriban
az ember még egészen vad volt, így hát nem lehetett vele lakni. A kutyák
falkában éltek, de nem az erdőben, mint például az őzek, hanem a végtelen nagy
mezőkön, a pusztákon, amelyeket sztyeppnek is neveznek. Ezért szereti a kutya
még manapság is annyira a mezőket; szüntelenül futkároz rajtuk, ide-oda
száguld, szinte repül.
Tudod-e, Dásenka, miért fordul meg minden kutya háromszor, mielőtt
lefeküdne aludni? Ez onnan ered, hogy a kutyák, ameddig a pusztában éltek,
letaposták a magas füvet, hogy jó fekhelyet készítsenek maguknak, ahol aztán
nyugodtan alhatnak. Ez a szokásuk megmaradt, és ma is így csinálnak, még ha
puha karosszékben alusznak is, mint te.
És tudod-e, miért felelnek a kutyák éjszaka egymásnak ugatással? Ez onnan
ered, hogy régente a pusztában jelet kellett adniuk. Így találtak vissza éjszaka a
falkájukhoz.
Hát azt tudod-e, miért emelik fel minden kőnél és fatörzsnél a lábukat, és
miért öntözik meg őket? Így tették ezt a sztyeppén is, hogy a falka minden tagja
egy kis szimatolás után felismerhesse: itt járt a kollégánk, itt hagyta a kövön az
aláírását.
És tudod-e, hogy miért kaparjátok be ti, kutyák, a kenyérhéjakat és csontokat
a földbe? Sok ezer éves hagyomány ez nálatok. Megszoktátok, hogy éhség
idejére félretegyetek egy kis tartalékot. Látod, milyen okosak voltatok mindig?
És tudod-e, miért szegődött a kutya az emberhez? Ez így történt. Mikor az
ember látta, hogy a kutyák falkában élnek, ő is falkában kezdett élni. És mert
egy ilyen emberfalka rengeteg vadat zsákmányolt, és a zsákmánynak csak a
húsát kebelezte be, tábora körül mindig sok-sok eldobált csont hevert. Mikor a
kutyák ezt látták, így szóltak magukban: minek futkossunk mi a vad után, mikor
az embernél fölös mennyiségben hever a csont? A kutyák kísérni kezdték az
emberek táborát, és ez idő óta a kutyák és az emberek összetartoznak.
Ma már a kutya nem él kutyafalkában, hanem az emberfalkához csatlakozott.
Az emberek, akikkel együtt él, azok az ő falkája, úgy szereti őket, mint
felebarátait.
Most már mindent tudsz, szaladhatsz hát, és kergetőzhetsz a mezőn, a te
sztyeppeden.
 Végül néhány szó az emberekről Eldöntöttük tehát, Dásenka, hogy hamarosan
idegen emberek közé kerülsz, és az ő falkájukba tartozol majd. Útravalóul hadd
mesélek neked valamit az emberről.
Vannak állatok, akik azt mondják az emberről, hogy gonosz, sok ember is
annak tartja – de ne higgy nekik. Ha az ember valóban gonosz és érzéketlen
volna, akkor ti, kutyák nem csatlakoznátok hozzá, és még ma is távol tőle,
vadon, a pusztában élnétek. De az, hogy megbarátkoztatok vele, mutatja, hogy
sok ezer évvel ezelőtt már simogatott benneteket, vakargatta a fületek tövét, és
ennivalót adott.
Sokféle ember van. Az egyik magas termetű, mély hangon ugat, mint a vizsla,
és bajusza van. Apáknak nevezik őket. Ragaszkodjál hozzájuk, mert ők vezetik
az emberfalkát, ezért néha félelemkeltők. De ha jól viseled magad, csöppet se
bántanak, hanem ellenkezőleg, megvakargatják a füled tövét. Azt szereted, ugye,
te ugri-bugri?
A másik emberfajta valamivel alacsonyabb, vékonyabb hangon ugat,
orrocskája és szája sima és szőrtelen. Ezek a mamák. Szegődj hozzájuk, mert ők
táplálnak, néha kifésülik a bundádat, és egyáltalában gondoskodnak rólad. Ők
simogatnak, dédelgetnek, és nem engednek bántani. A mellső lábuk puha,
melengető, csupa jóság.
A harmadik emberfajta egészen kicsi, alig nagyobb, mint te, nyivákol és
nyafog, egészen úgy, mint a kiskutya. Ezek a gyerekek. Csatlakozzál hozzájuk,
tarts velük. A gyerekek arra valók, hogy játsszanak veled, hogy a farkadnál
fogva cibáljanak, hogy bolondozzanak veled a mezőn, és egyáltalán, hogy minél
több legyen a móka és a kópéság. Amint látod, sok jót találsz az emberfalkában,
bő a választék.
Néha játszol majd az utcán kutyákkal is, és könnyűnek, vidámnak érzed
magad köztük, hiszen a te véred, a te fajtád ők. De otthonosan, Dásenka,
otthonosan csak az emberek között érzed magad Valami, a vérnél gyengédebb,
csodálatosabb és bensőségesebb köt az emberhez. Ennek a valaminek bizalom és
szeretet a neve.
Most pedig fuss, tűnj el, hogy ne is lássalak!