Karel

Čapek
ELBESZÉLÉSEK
Fordították: Hosszú Ferenc, Rubin Péter, Sándor László,
Szekeres György, Tóth Tibor, Zádor András
AZ ELSŐ CSAPAT
 Első fejezet
Micsoda nyomorúság! Egek ura, micsoda nyomorúság; öt esztendőt eltölteni a
reálban, és egyszer csak mindennek vége, meghal a nagynénéd, aki legalább
azzal a híg kotyvalékkal tartotta benned a lelket, és most tessék, állj meg a
magad lábán! Most aztán sarokba vághatod a logaritmust, az ábrázoló geometriát
meg mifenét; a félelem és a gürcölés már-már az agyadra ment, de a tanároknak
még ez sem volt elég: „Mert hát az ilyen szegény fiúnak, mint maga, Půlpan,
jobban meg kell becsülnie a műveltséget, ha hozzájuthat, és iparkodnia kell,
hogy vigye valamire...” Iparkodni, iparkodni, iparkodni, aztán puff neki, a néni
fejébe veszi, hogy jobblétre szenderül, és ezzel befellegzett az ábrázoló
geometriának. Nem lenne szabad szegény fiúkat tanulásra fogni. Most itt
csücsülsz a mértanod és a francia szavaid mellett, és pisloghatsz a kérges
tenyeredre. Hogy is van az egész? Először jön az, amit a vájár a nadrágjába
ereszt, utána sokáig semmi, és csak azután a csillés. És még azt mondják, hogy
iparkodni kell!
Igaz, ott volt még az a két év. Az a két esztendő az építési vállalat irodájában.
Rajzoló a neved, és öt vagy hat százast keresel havonta, de az ember legalább
még reméli, hogy esténként folytathatja a tanulást, és egyszer mégiscsak leteszi a
vizsgákat. No és talán még annyira is viheti, hogy munka nélküli mérnök lesz
belőle, nemde? Hanem azok az esték, azok voltak talán a legkomiszabbak: csak
ülsz a tankönyvek előtt, mereszted a szemed a példára, a másodfokú egyenletre;
uramisten, mit kezdjek vele? Ha csak itt lenne a legkomiszabb fráter a tanárok
közül, ha csak néhány szóval útba igazítana, már tudnám, hogy mi fán terem az a
példa, és hogyan kell elbánni vele. De így csak nézed, nézed órák hosszat, egyre
nehezebb a fejed, majd belekergülsz. A krisztusát! Micsoda két esztendő! Aztán
csak mondja még valaki, hogy nem iparkodtam eléggé! Két esztendő, kérném
tisztelettel: minden este késő éjszakáig görbedsz a könyvek felett, és öklözöd a
fejed, meg kell értened, meg kell tanulnod – nem csekélység ez, uram! Csoda,
hogy mit ki nem bír az ember; voltaképpen már régen fel kellett volna
fordulnom a kétségbeeséstől meg az éhség okozta tüdőbajban. Azután az a kis
baleset érte a céget, tropára ment az új épület, mi tagadás, annyi betont és vasat
loptak el, hogy az Isten sem nézhette tovább; a romok alatt maradt hét kőműves,
az építész meg inkább agyonlőtte magát, mikor érte jöttek, hogy a törvény
nevében elkapják a frakkját. Mit csináljak? Půlpan Stanislav műszaki rajzoló
iparkodásának megint befellegzett. Ugyan honnan kotort volna elő másik állást?
Hiszen mindig tüstént kiderült, hogy annál a szerencsétlen építőcégnél dolgozott.
„Hát bizony ezzel ne nagyon ugráljon, fiam; senki sem ad munkát az olyannak,
aki ilyen rablóknál dolgozott.”
Így hát Isten nevében történjék, ami elrendeltetett. Megboldogult apád a
kokszolóban dolgozott, a fiacskája meg szenet fog fejteni. Öt reáliskolai
osztállyal és a műszaki rajzok felett eltöltött két esztendő után Standa a
Krisztinában fog csákányozni. Valamiből csak élnie kell az embernek, ha
lassacskán betölti a tizennyolcadik évét. Úgy látszik, hogy a Půlpanoknál ez már
családi hagyomány: a nagyapa bányaács volt, a papát kokszolóba tették, mikor
az aknában eltörte a lábát. Ti, Půlpanok, arra születtetek, hogy a fekete munkát
végezzétek. Semmi rajztábla, semmi ábrázoló geometria; szénnel kell
dolgoznod, ahogyan Půlpan a neved. Ez már csak így van, öregem, s ebből
ugyan nem tudsz kikecmeregni. „Nem, ebből csakugyan nem tudok
kikecmeregni, de legalább ne maradjak sokáig csillés, az istenit! Ne kelljen
folyton azt a kocsit tologatnom! Sohasem tanulom meg” – gondolja csüggedten
Standa. Az még csak hagyján, hogy az embernek megfájdul tőle a dereka meg a
keze, de legalább a csille ne akadna el folyton a váltónál! Aztán taszigálhatod,
ráncigálhatod, még a nyelved is lóg az erőlködéstől; szégyenszemre kisiklatod
azt a dögöt! „Ide nézz, te marha!” – reccsen rád Baďura vagy Grygar, és csak
úgy fél kézzel meglódítja a csillét, már gurul is, mint annak a rendje. – „Nincs
ebben semmi fortély! Ide süss, te marha! Látod, hogy megy?” – Hát akkor mire
kellett az az öt reálosztály, miért kínlódtál a francia szavakkal, mire volt jó az a
sok rajzolás meg másolás?!
Azt kérdezed, hogy mire? Hát, öregem, alighanem arra, hogy még jobban
érezd a nyomorúságot és a magányt.
Igen, a magány: ez a helyes kifejezés. Hát nem volt elég ebből a reálban?
Ilyen szegény fiúnak bizony nem könnyű az iskolában; többet kell tanulnia,
törekvőbbnek, jobbnak kell lennie a többinél; minduntalan az orra alá dörgölik,
hogy csupán kegyelemből eszi a művelődés kenyerét, példás magaviselettel,
szorgalommal és háládatossággal külön ki kell érdemelnie.
„Jobban tenné, Půlpan Stanislav, ha ide figyelne! Még egyszer
megmagyarázom magának, Půlpan, hogy boldoguljon a felsőbb osztályokban és
egyáltalában az életben, igazán rászorul!”
A kis Půlpan már az iskolapadban ráébred, hogy valahogyan nyersebben és
ugyanakkor könyörületesebben bánnak vele, mint a többi fiúval, mintha isten
tudja, miért, gyengébb lenne, sőt szinte beteg vagy micsoda; valahogyan úgy
érzi, hogy kirekesztették, megalázták, könnyek szöknek a szemébe a dühtől és a
bánattól; ugyan honnan kerül az emberbe annyi érzékenység és konokság? „Már
megint hol jár az esze, Půlpan? Jobban tenné, ha a magyarázatra figyelne, hogy
kellőképpen felkészüljön a gyakorlati életre.”
 Gyakorlati élet: hát ez az, uram, a gyakorlati élet. Tolod a szénnel vagy a
meddőkőzettel megrakott csillét a síneken, és ügyelsz, hogy be ne szoruljon.
„Ereszd, majd én megtaszítom mondja lenézően Grygar vagy Baďura, és fél
kézzel, oda se neki, meglódítja a kocsit, hogy csak úgy siklik, alig győzöd
lefékezni. Így kell ezt csinálni!” Igaz, mérgelődnek, mert feltartja őket, de mit
csináljanak, ha egyszer ilyen éretlen tacskót, ilyen iskolából kikopott
tejfelesszájút adnak a kezük alá, hát elnézhetik-e, hogy úgy küszködjék a
csillével, hogy még a szeme is kidülled? „Tágíts onnan, te málé! – veti oda
foghegyről Baďura segédvájár, és kikapja a kezéből a lapátot. Így kell megrakni
a kocsit, te nyavalyás!” És Standa éppen olyan nyomorult és megalázott, mintha
az iskolai tábla előtt állna. „Gyenge a számolásban, Půlpan, többet kell
tanulnia!” És Standa, a csillés, összeszorítja a fogát, és nekifeszül a kocsinak.
Majd megmutatom én, hogy olyan gyenge vagyok-e! Torkig vagyok már azzal,
hogy úgy bánjanak velem, mint valami ronggyal! Még ha Grygar volna – Grygar
vájár és markos legény, olyan lábikrái vannak, mint a söröskocsi elé fogott
igáslónak –, de Baďura, ez a töpörödött, nyavalyás emberke, aki már úgy
kiszáradt, mint a zsúptető. – Půlpan csillés suttyomban összeméri magát a
többiekkel, mikor a műszak után valamennyien a zuhany alatt állnak. Szent igaz,
hogy még nincsenek olyan bütykös ízületei és olyan duzzadt erei, mint a
többinek; de nehogy azt képzeljétek, barátocskáim, hogy ami a testet illeti,
valami nagyon szép fiúk vagytok; az ördög tudja, honnan kerül mégis annyi erő
és ügyesség ezekbe a csont-bőr emberekbe! Hát az már igaz, hogy csontvázak;
de te mégiscsak rongy vagy hozzájuk képest, hiába vagy tizennyolc éves, hiába
vagy a legszebb korban, ahogy mondani szokás, még a csillét sem tudod
felemelni, ha lecsúszik a forgatókorongról. „Ereszd, majd én visszateszem!” –
dünnyögi a foga között a kis Baďura, és köp egyet a szénporba. – „Te jó isten!
Ebből a kölyökből lenne bányász? Okosabb volna, ha a kantinba szaladgálnál, és
hordanád a valamirevaló embernek a pofa söröket!”
„Nem szeretnek – gondolja sértődötten és megbántva Standa. – De nehogy azt
gondoljátok, hogy rátok tukmálom magamat; úgysem tudok semmiről sem
beszélni veletek. Itt van ez a Baďura, ez is csak a házinyulairól tud locsogni;
görbén néznek rám, mert iskolába jártam, ennyi az egész. Éreztetni akarják
velem, hogy nem tartozom közéjük. Hát nem tartozom közéjük! Az iskolában
nem tartoztam a többiek közé, mert munkásgyerek voltam. Most pedig azért
nem, mert iskolázottabb vagyok, mint bármelyikőtök. Pedig hát beszélhetnék
arról, hogy milyen könyveket olvastam, de ha valamit mondok, például a mi
munkássorsunkról, egy ilyen Grygar úgy nekem támad, mint a mérges kutya.”
„Ne jártasd a szád! – mondja. – Nélkülünk még haza sem találnál, és már
papolsz nekünk?” „Rendben van, Grygar úr, egy szót sem szólok többet, de én is
munkás vagyok, mint maga, ha csak csillés vagyok is, és éppúgy meglehet a
véleményem, mint magának, csakhogy maga nem elég művelt ahhoz, hogy
megérthessük egymást. De csak várjatok, eljön még az idő, mikor beszélni
fogok, és ti majd hallgatjátok.
Minden csillés és vájár nevében, a gépészek és a kokszolók nevében, a
Krisztina-, a Murnau-, a Berchtold– meg a Rudolf-akna bányászainak nevében, a
ti nevetekben fogok beszélni. Fekete munkátokról és fekete nyomorotokról
fogok beszélni; a ti nevetekben fogok tárgyalni a zöld asztal uraival. »Uraim!
Mi, bányászok, a jogainkért jelentkezünk. Nélkülünk hol lenne a maguk ipara,
hol lennének a villanytelepeik, hol lennének a maguk jól fűtött villái és fényben
úszó palotái? A mi fekete szenünk nélkül hova lenne az önök csodálatos
civilizációja? De csak egyszer szálljanak le az aknába, uraim, hatszáz méterre a
föld alá, csak jöjjenek és nézzenek meg egy ilyen Grygar vájárt, amint övig
meztelenül, szénporosan és izzadtan új fejtésbe vág a fúrójával; nézzék meg
Baďura segédvájárt, hogyan fejti kalapácsával a szenet, és csak azért áll meg,
hogy kikrákogja torkából a szénport; vagy nézzék meg azt a szegény csillést,
amint véresre horzsolt tenyerével tolja a drága szénnel megrakott kocsit;
gyerünk, gyerünk, öregem, igyekezz, ha meg akarod csinálni a napi
kocsiszámot! Most már látják, uraim, hogyan készül a szén! De vigyázat, nehogy
a főtéről valami a fejükre zuhanjon, nehogy gázt leheljenek be, nehogy
összelapítsa önöket egy elszabadult csille; nekünk, bányászoknak, már a
vérünkben van az óvatosság, tudjuk, hogy hol leskelődik ránk a kaszás. Nálunk a
halál is fekete munkát végez. Most pedig árulják el, uraim, mennyiért végeznék
maguk ezt a munkát? Ne gondolják ám, mi szeretjük, és nem cserélnénk fel
semmi mással; csupán megköveteljük, hogy a bányász munkáját érdeme szerint
jutalmazzák, és ne tagadják meg tőle a tiszteletet, ami megilleti. Befejeztem,
uraim.« – „Mondja, kérem, ki ez a derék bányász?” „Půlpan Stanislav elvtárs,
művelt és iskolázott ember, lehetne munkafelügyelő, de akár bányamester is,
csakhogy nem akarja a fekete munkában magukra hagyni a bajtársait. Óriási a
befolyása az egész bányamedencében, a bányászok istenítik, olyan férfiú, akivel
tárgyalni kell!”
Standa maga is röstellte, mikor így elképzelte a dolgokat. „Hát bizony ezek
butaságok; de biztosan vinném valamire, csak már ne kellene ezeket az átkozott
csilléket tologatnom! Öt hete csinálom, és a mancsom máris annyira
megmerevedett és meggörcsösödött, hogy az ujjaimat sem tudom kiegyenesíteni.
Soha többé nem foghatok velük rajztollat – és csillés a nevem.” És Standa
szájához emeli a tenyerét, kiszívja a vérhólyagokat.
 Második fejezet
Még csak öt hete, és máris milyen végtelen időnek tűnik. Mintha az ember
egyre mélyebbre, egyre mélyebbre zuhanna, és úgy érezné: nem, ebből már nem
szabadulok, ez már az egész életre szól. Standa megpróbálja elképzelni egész
életét, de valahogy nem megy a dolog; elképzeli magát, amint felfúrja a
széntelepet, akárcsak Grygar, de egyszerre csak – bumm! valami rendkívüli
helyzet adódik, mondjuk, bányakatasztrófa, és Standa véghezvisz valamit, hogy
a szátok is tátva marad; azután maga az igazgató hívatja fel, és azt mondja:
„Půlpan Stanislav, gratulálok, bányász módra cselekedett; tekintettel fiatal
korára, egyelőre csupán felügyelőt csinálhatunk magából, de maga biztosan
többre viszi. Ilyen férfiakra szükségünk van a bányában. Micsoda, maga
ráadásul öt reálosztályt is kijárt? No tessék, és mi hagytuk, hogy egy ilyen
munkaerő isten tudja, meddig tologassa a csilléket!”
„Miért ne?” – gondolja titokban Standa. Mint nemrégiben, mikor az a svéd
bemérte az új szállítóvágatot. Az a mérnök, a Hansen, de a bányászok Hansnak
nevezik; állítólag valami új bányatalálmányon dolgozik; azt mondják, hogy
belevaló srác, noha öt cseh szót sem tud összehozni. Standa éppen üres csillét
tolt a fejtéshez, Hans szép kék pillantást vetett rá, és intett neki, hogy fogja csak
meg azt a lécet. No lám, éppen Standára esett a választása! Egy pillanatba sem
telt, és Standa már ott szaglászott a svéd műszerei körül, és a belevaló Hansen
kemény német kiejtéssel megmagyarázta neki, hogy hol és hogyan kell leolvasni
a nóniuszt Breithaupt bányateodolitján. Másnap már maga küldte Zitka lőmestert
Standáért, hogy jöjjön segíteni a mérésnél. Standa melle úgy dagadozott a
boldogságtól, hogy szinte fájt, és a mérnökhöz ügetett. „No, fiúk, hát ehhez mit
szóltok?! Mire képes a málé!” Hiába legeltette szemét a hórihorgas svéden, hogy
pilláinak rezzenéséből kiolvassa, mit kell csinálnia, hogyan kell helyezkednie a
méréshez, Hans rá sem hederített, csak izzadt orrával intett, hogy gut, gut, és
végezte a dolgát, mintha a buzgó Půlpan a világon sem lenne. „Ha legalább
megkérdezné a nevemet – gondolja izgatottan Standa –, valahogy talán tudtára
adhatnám, hogy majdnem az egész reált kijártam.” – Soll ich noch etwas
machen, Herr Ingenieur? – A fiatal svéd megcsóválta bőrsisakba bújtatott fejét: –
Is gut, danke. – És Standa vérző szívvel visszabaktat a munkahelyre, hogy ismét
szenet hányjon a csillékre, Grygar hátra sem fordul, a kis Baďura összecsücsöríti
a száját fekete orra alatt és fütyörészik; biztosan dühösek; mert Standa
valamiben kitűnt. – Remek fickó ez a Hansen – veti oda Standa, talán azért,
hogy bosszút álljon. Csak nyald be magad nála, te... – morog Baďura, és a
fejtőkalapáccsal morcosan nekirugaszkodik a széntömbnek. – Aztán gyerünk
azzal a rakodással.
Mi tagadás, Standa úgy beleszeretett abba a hórihorgas svédbe, hogy szinte
szégyelli. Kullogna utána, mint a kutya, cipelné a mérőeszközeit, boldog lenne,
ha bőrkabátjához dörgölőzhetne. Hülye dolog, de rettenetesen kedveli hosszú
lábait, hanyag, kissé suhancos járását; Hansen úrnak afféle világos svéd képe
van, és amikor az orra körül elmázolja a kormot, olyan mulatságos, mint valami
nagy, maszatos kölyök. Půlpan Stanislav aligha tudná megmondani, hogy mit
neveznek rajongásnak; de mikor tudja, hogy az ő mérnöke az aknában
tartózkodik, a kocsija magától siklik, mint az istennyila. Ide süssetek, ilyen
csillés vagyok én! És valahányszor találkoznak a vágatokban, Hansen kissé
feléje biccent azzal a fénylő orrával; látni is alig lehet, de Standa tudja, hogy ez
neki szól, és néhány pillanatig valósággal szédeleg a kimondhatatlan
boldogságtól. Roppant büszke arra, hogy a Krisztinán mindenki szereti az ő
fiatal svédjét. Hansen belevaló srác, csakhogy nem tud szót érteni az
emberekkel. Standa a minap berohant a városba, egyenesen a
könyvkereskedésbe. – Nincsen valami svéd nyelvtanuk? – Nincsen, svéd
nyelvtanuk nem volt; így aztán Standa hiába töri a fejét, hogy mit tehetne
Hansen úrért.
Éppen nyár van; Standa elhagyatottságában Hansen villája körül tekereg:
futórózsa nyílik ott, valóságos zuhatagok és gejzírek futórózsából, kék szarkaláb
meg valamiféle sárga napraforgó.
A pompázó virágok közt Hansenné forgolódik öntözőkannával a kezében –
éppoly nyúlánk, mint Hans, világos hajú, hosszú lábán vászonnadrág –, valamit
odakiált svédül az olvasó Hansennek, mire mindketten kacarászni kezdenek,
mint az utcagyerekek; vagy karonfogva távoznak hazulról, hadonásznak a
teniszütőjükkel, taszigálják egymást, átugorják a sarokköveket, és fütyörésznek,
mint a suszterinasok. Standa határtalanul rajong Hansen asszonyért, először is
azért, mert az ő svédjéhez tartozik, továbbá pedig azért, mert olyan... hogy is
mondják... no hát olyan egészen másmilyen, mint általában a nők szoktak lenni,
inkább olyan fiúféle, de ugyanakkor szép is – az ember nem is tudja, hová tegye
a szemét, amikor futni látja abban a vászonnadrágban. Egy ízben kis híján
összeütköztek Standával a villa előtt; Standa elvörösödött, legszívesebben a föld
alá süllyedt volna, és mogorván bökte ki, hogy „jó szerencsét”. Hans
barátságosan elvigyorodott, az asszony világoszöld szeme pedig végigsiklott
Standán. Standa szörnyen, eszeveszetten szerencsétlen volt, ugyanakkor isten
tudja, miért, szinte fulladozott a boldogságtól; most már a világ minden kincséért
sem mutatkozna a villa környékén, vagy ha mégis, legfeljebb éjnek idején, mikor
Hansen házának ablakai rőt és aranyos fénybe ragyognak a futórózsa-zuhatagok
alatt. „Milyen gyönyörű itt minden gondolja Půlpan csillés, és szinte könnyek
szöknek a szemébe. – Hansen belevaló srác.”
„Mit is csinálhatnék? – töri a fejét Standa. – Ha úgy alkalom adódna, és
elejthetnék néhány francia szót Hansen úr előtt, bezzeg meresztené a szemét!”
„No nézd csak, egyszerű csillés, és franciául tud!” (Standa francia szókészletéből
már összeállított néhány mondatot, sőt egyet kötőmódban; de nem biztos, hogy
nincs benne hiba.) Hansenné biztosan beszél franciául; erre aztán esetleg teára
invitálják Standát... vagyis nem, hiszen ez semmi; de ha, mondjuk, egyszer
Hansenné egyedül sétálgatna azon az ösvényen a meddőhányók és a halastó
között – ronda egy hely, mindenféle alakok tekeregnek ott, Standa szíve is
erősebben ver, mikor néha kíváncsiságból arrafelé viszi az útja –, és egy olyan
csirkefogó megtámadná az asszonyt, vagyis inkább kettő. Hansenné
kétségbeesetten védekezik, segítségért kiált, de az a vagány a torkát szorongatja.
Standa ott terem. Az egyiket hasba rúgja, a másikat állon teremti, és kész.
Hansenné ráemeli sugárzó zöld szemét (dehogyis, világosszürke az a szem),
mondani akar valamit, de csak az ajka reszket. „Pas de quoi, Madame – mondja
egyszerűen Standa. – N’ayez plus peur. Itt maradok, hogy biztonságban legyen.”
És másnap Hansen úr felkeresi Půlpan csillést a munkahelyen. Nem szól semmit,
erősen megszorítja Standa kezét, mint férfi a férfinak. „El kell jönnie hozzánk
teára, Půlpan úr, a feleségem köszönetet akar mondani magának.” Grygar és
Baďura ott állnak majd vigyázzban, és pislognak. „Nézd csak a mulyát, ki hitte
volna!” És a rózsalugasban Hansen asszony felszolgálja az aranyló teát. Talán
éppen az a vászonnadrág lesz rajta – egyetlen nő sem visel ilyet errefelé.
„Gyakrabban el kell jönnie hozzánk, Půlpan úr.” Standa egész biztosan tanulni
fog svédül. Azután Hansenné elmegy, hogy megöntözze a virágokat, és Standa
kettesben marad a rózsalugasban a svéddel. „Most pedig, Půlpan, komolyan
beszélnünk kell a jövőjéről; nem maradhat egyszerű csillés azok közt az
emberek közt. Magamhoz veszem az irodára, hogy magánúton folytathassa a
tanulmányait.” Standa megcsóválja a fejét. „Köszönöm, Hansen úr, de nem
fogadok el semmiféle jutalmat. Elég az nekem, hogy valamit tehettem... önért.”
Az öröm és a büszkeség majdhogy szét nem veti Standa szívét. Igen, így
mondanám neki. Hadd lássa Hansen, hogy milyen vagyok.
Nem az asszony kedvéért, öregem? Igazán nem azért, hogy az asszony
lássa?...
 Harmadik fejezet
No, mi az, szerelmes Standa abba a hölgybe, vagy sem? Nyilván szerelmes, de
a világért sem ismerné be, még magának sem; oly különös és ünnepélyes érzés –
példának okáért leginkább az tetszik neki szörnyen, hogy az asszony oly
mérhetetlenül szereti az ő kamaszos svédjét, minden mozdulata elárulja, szinte
kirobban belőle, mindjárt a nyakába ugrik, a tiéd vagyok, édes egyetlenem;
szembeszökő, hogy milyen boldog együtt az a két égimeszelő, valósággal
mámorosak egymástól. Standa nem mai gyerek, és élénken el tudná képzelni,
hogy mit művelnek azok ketten, mikor leeresztik a függönyt és a többi; de ezt
megtiltotta magának és punktum. Ugyan, szó se lehet róla; azzal valami
elromlana, összetörne benne – s már Hansen úr sem lenne a régi. Lehet, hogy
hülyeség, de már nem tudná oly lelkesen csodálni, ha ezt, azt vagy amazt
gondolná róluk. Így meg mintha egy másik világból érkeztek volna, olyan
szépek, sugárzók és olyan csodálatosan idegenek; bármi legyen a neve annak,
ami Standa szívét csordultig eltölti, az érzés mindkettőnek szól. Igaz, nem
könnyű, mintha kettétört volna az ember szíve; csakhogy minden szerelemnek
fájni kell valahogy.
Minden szerelemnek. Standa nagyon is jól tudja ezt, hiszen még egy
szerelemmel küszködik rettenetes, hogy mi nem zúdul néha az ember szívére. Ez
azonban másféle szenvedély, nyomasztó és megátalkodott, annál nyomasztóbb,
mert otthon várja Standát; ki tudja, talán éppen azért imádja a távolból hosszú
lábú svéd istennőjét, hogy levegőhöz jusson abban a gyötrő szerelemben, amely
odahaza fojtogatja. Ó, de nagy megkönnyebbülés számára, mikor tisztes távolból
nézheti, hogyan szökdécsel Hansenné karcsú lába a virágzó rózsák közt; Hansen
világos ruhában, éppen mögéje lopakodik; és a nyakára teszi a kezét, mire az
asszony hirtelen rápillant – micsoda derű, micsoda boldogító látvány!
Hansenéknál még a rózsák is örömet sugároznak. Standa ablaka alatt is rózsa
nyílik a kertben, de egészen másfajta rózsa; szakíts le egyet, szorítsd a szívedre,
és mondd halkan: „Isten veled, isten veled, inkább eltűnök, mint vízben a kő.”
Így van ez Adam házában.
Így történt: mikor Standát felvették a Krisztinába, többen mondták neki, hogy
Adaméknál biztosan lesz kiadó szoba; Adam vájár, maga is a Krisztinán
dolgozik, így hát úgy érezheti magát náluk, mintha otthon lenne. Standa elment
érdeklődni: a ház csinos volt, és kis kert vette körül, az asszony az ablakban
varrogatott. – Majd ha visszatér a férjem a bányából mondta, és tovább dolgozott
valami kék ruhácskán. Este, mikor Standa újra eljött, a kertben egy magas,
sovány férfi kapálgatott. – Úgy hallom, hogy itt egy szoba kiadó – szólt Standa a
sövényen át. A férfi felkapta a fejét. Olyan különös, beesett szeme volt, hogy
Standa majdnem megijedt. – Micsoda? Szoba? – kérdezte, mintha nem tudná
felfogni a szavak értelmét, és megvakarta az állát, hogy hallani lehetett a sörték
sercegését. – Á, szobát mondott – morogta, és az ablakhoz fordult. – Mit
gondolsz, Mariska, van szobánk? – Te tudod – suttogta a lehajtott fej az ablak
mögött. – A férfi megsimogatta a nyakszirtjét, és elgondolkozva nézett le Půlpan
csillésre. – Hát szoba éppen lenne – mondta bizonytalanul. – Csakhogy...
Időbe telt, amíg megmutatta Standának azt a kis szobát, a tető alatt; annyira
érzett rajta, hogy még alig használták, hogy szinte kedvét szegte az embernek.
Nos, Standa beköltözött Adam házába, valahol csak kell laknia az embernek;
de már az első éjszaka úgy érezte, hogy valami sajátságos csend terjeng
körülötte; kihajolt az ablakon, és látta, hogy Adam ott ül a kőlépcsőn, arcát a
tenyerére támasztja, és belebámul az éjszakába; azután nehézkesen
feltápászkodik, hogy az ízületei is ropognak, és lábujjhegyen bemegy a házba.
Azután még megreccsen az ágy, és vége, mint mikor bezárul a fekete mélység.
„Adammal fogok a műszakra járni” – gondolta kezdetben Standa. De fenét,
sohasem ment vele – Isten a megmondhatója, hogy tűnt el Adam reggelenként a
házból –, Standa mindig csak az ellenőrzésnél érte utol, mikor átvette a számát;
itt ráadásul úgy nézett Standára azzal a beesett szemével, mintha most látná
először, azután nekiállt, hogy isten tudja, honnan, kiszorítson magából valami
emberi beszédre emlékeztető hangot, horkant egyet, megzavarodott, köszörülte a
torkát, s csak azután bökte ki a szája sarkából, hogy „jó szerencsét”. Ilyen
rettenetes erőfeszítésébe került. Néha megtörtént, hogy együtt szálltak le a
bányába; összezsúfolt férfitestektől, ócska ruháktól és pállott fülledtségtől
bűzlött az aknakas; a bányászok zajongtak, ugratták egymást, vagy csak úgy
általánosságban káromkodtak; csak Adam állt, mint a cövek, tenyerével védve
lámpáját, és szórakozottan bámulta a felfelé száguldó falakat; sohasem nyitotta
ki a száját, és őt sem szólította meg soha senki, hacsak nem egy-egy „Adj’ isten,
Adam!” kedvéért.
Standa csillés más fejtőhelyen dolgozott, mint Adam, de csak ugrásnyira volt
tőle; néha szalonnázás közben, ha nem volt felügyelő a közelben, odament
nézelődni. Adam csapata éppen egy hatalmas szénpillért fejtett le, és Standa, aki
még nemigen tudott eligazodni a munkában, megbámulhatta a félmeztelen
Adamot. A hátán úgy kidudorodtak a csigolyák, mint a gereblye fogai, de talán
azzal a beesett szemével fúrja meg a pillért, szinte darabokra aprítja a
tekintetével; a szenet szépen, tisztán lehámozza a fedüről, keze nyomán csak úgy
ragyog a boltozat; pompás munka, ezt Půlpan, az újonc is érzi.
– Hé, Adam, nehogy a fejedre roskadjon – veti oda Grygar, és felfelé pislog.
 Adam felegyenesedik, csoda, hogy nem zörögnek a csigolyái, mint a
rózsafüzér.
– Micsoda? – mondja. – Á, még leszedek róla.
– Adam csapatának mindig egyharmaddal nagyobb a teljesítménye – mondja
irigykedve Baďura. – Öregem, egy ideig csillés voltam náluk, szedhettem a
lábamat a kocsival, rohangáltam is, mint a levélhordó. Fogadjunk, hogy egyszer
még betemeti Adamot; minden darabka szénért bemászik, azt sem nézi, hogy
már majdnem kupán vágja a főte. Azt mondja egyszer a felügyelő, hogy no,
kirabolni az ácsolatot, és gyerünk! Kiszedik a támfákat meg a fejfákat, és máris
recsegni kezd fent a szikla. Adam hirtelen megszólal: „Azt a szenet a tetőn nem
hagyom ott, még begyullad nekünk.” Én meg azt mondom: „Vigyázz, Adam,
már ropogott, be fog omlani.” Rám se hederít, és bemászik a fejtőkalapáccsal.
Öregem, még három teli csillét megcsinált, mielőtt kimászott volna; és egyszerre
csak – zsupsz! – akkora kőtömb zuhant le a főtéről, mint egy koporsófedél,
olyan követ életemben nem láttam. És micsoda légnyomás, úgy fellökött minket,
mint a kuglibábokat! Adam pedig olyan volt, mint a kréta. „Egyszer még
otthagyod a fogad, te hülye” – mondom neki. És meglátod, úgy is lesz. Csak azt
szeretném tudni, hogy miért csinálja...
– Az? Az már régen felügyelő lenne, ha ki tudná nyitni a száját – vélte Grygar.
– Komám, a parancsoláshoz pofa kell.
– Ugyan, így is megkeresi ő a magáét – elmélkedett Baďura. – Azt mondják,
hogy a házát már majdnem kifizette, a felesége varr... Nem hinném, hogy Adam
annyira odalenne a pénzért.
– No, tudod, az Adam... Ott valami nincsen rendben – hümmögött Grygar és
odasercintett, ahová a fúrót illesztette.

Alighanem úgy lehet, hogy Adammal valami nincsen rendben; pedig milyen
rendes embernek látszik. A gürcölésben nincs párja az egész Krisztinán, a
fejtőhelyen meg se mukkan, csak fúr és fúr, csak a csigolyái merednek ki a bőre
alól; és mikor a műszak véget ér, hát jó, szép tisztán összeszedi a holmiját,
felhúzza az ingét meg a kabátját, és szótlanul az aknakashoz ballag. Azután
félóráig mosakszik a zuhany alatt. Más a megnedvesített mancsával dörgöl
egyet-kettőt azon a bűnös testen, megrázza magát, és már fel is rántja a nadrágot;
Adamnak saját keféje és spongyája van; a többiek már réges-régen
szétszóródtak, mikor ő még mindig szappanozza és dörzsöli csontos tagjait,
csupán azok a beesett és szórakozott szemek pislognak elő a szappanhabból.
„Megvárom” – gondolja olykor Standa; no, ugyan várhat! Már nem tudja, hogy
mit mosson és törüljön magán, hiszen fiatal bőrén nem ragad meg annyira a
szénpor, nem tudja, hogyan fűzögesse ki és be a cipőjét, de a hosszú Adam még
egyre dörgöli a zuhany alatt sovány combját és beesett, szőrös hasát, se vége, se
hossza. – No, Adam, jön már? – Á, csak menjen – morogja Adam, és tovább
szappanozza a mély árkokat a bordái között. Van abban valami igazság, hogy a
bányász a legtisztább munkás, hiszen minden áldott nap tetőtől talpig
megmosakszik; Adamnál azonban ez már valóságos szertartás, olyan
hosszadalmasan és alaposan tisztálkodik. Mondhattok, amit akartok, de mikor az
emberfia anyaszült meztelen, ne meresztgesse bűnbánóan a szemét, mint a
sekrestyés a passión. Az egyik közben fütyörészik, a másik szuszog és tüsszent,
a harmadik megereszt valami vaskos megjegyzést, nem éppen szűz leány
fülének valót, de férfiak közt ez már a dologhoz tartozik; mindenki zajong, örül
a maga módján, hogy vége a műszaknak, csak Adam hallgat és hunyorgat
bánatának feneketlen mélységében. Furcsa ember.
És nehogy azt mondjátok, hogy így van rendjén: Adam a konyhában alszik, a
felesége pedig egy takaros kis szobában, csupa függöny, mindet maga varrta.
Standa tudomása szerint Adam még sohasem lépte át annak a szobának a
küszöbét. Hazajön a munkából, leveszi a kávét a tűzhelyről, leül a szenesládára,
és lassan eszik; a szomszéd szobában Mária keze a varrással az ölébe hanyatlik,
és úgy ül ott, hogy élettelennek néznéd, ha egy-egy sóhajtás nem emelné meg
olyan erősen a vállát. Tik, tik, csattog a kanári a feje fölött, és megpróbál
trillázni, de a mélységes csendben megijed saját hangjától és abbahagyja. Azután
Adam feltápászkodik, és lábujjhegyen kioldalog a kertbe. Mária összeszorítja az
ajkát, és folytatja a varrást; berreg a varrógép, a kanári énekel és lármázik, az
udvaron gerlepár turbékol. A hórihorgas Adam leguggol, és pepecsel a sárgarépa
és a petrezselyem közt. Vagy kioson az udvarra, és ott csinál valamit, új kalitkát
a gerlicéknek vagy karókat a babágyásokba. És beesett, komor szeme határtalan
türelemmel pislog a munkájára. Mária kilép a tornácra, és csak úgy a levegőbe
mondja: – Elmegyek, hazaviszem a varrást. – Adam morog valamit, a fejét sem
emeli fel; de amint becsapódik a kiskapu, felemelkedik, és a felesége után néz;
milyen nyugodtan, egyenesen lépdel, szép, magas csípőjét sem ringatja! Mária
már régen eltűnt a bányászházak között, de a hosszú Adam még egyre ott áll
mozdulatlanul, és az asszony után mereszti beesett szemét. Alighanem úgy lesz,
hogy itt valakinek a fejében vagy a szívében valami nincsen rendben.

Egyszer aztán Standa mindent megtudott. Falta mondta el neki, vagyis a

Pepek, az a mosdatlan pofájú segédvájár.
– Én ugyan nem sokat teketóriáznék az ilyen nőszeméllyel – jelentette ki
Pepek. – Alaposan megmutatnám neki, hogy férfi vagyok, hamar abbahagyná a
sóhajtozást. – És Pepek tüstént közelebbi adatokkal is szolgált arra nézve, hogy
milyen úton-módon és milyen alapossággal mutatná meg neki... – Kérdezd csak
meg Ancsát – vetette oda öntudatosan, a szája sarkából. Így kell azt csinálni;
aztán akár az ujjad köré tekerheted az asszonyt, úgy megpuhul a kezed alatt.
Hogy mi van Máriával? Tudod, az apja bányamester volt a Murnau-aknában;
Mária valami iskolába járt, ahol a kislányok varrni és horgolni tanulnak – tudja a
rosseb, hogy miért bolondulnak annyira azért a csipkékért meg keszkenőkért,
hiszen az orrod sem törölheted belé –, az ilyen lány aztán azt képzeli magáról,
hogy isten tudja, milyen finom kisasszony. Egyszóval a mi Máriánk valami
tanítóval kezdett járni, olyan nyamvadt, hektikás fickóval, vagy mi baja volt,
kiráztad volna a nadrágjából. Az ipse mindenféle könyveket meg versikéket
hordozott neki. Alaposan meg kellene ruházni az ilyeneket – vélte Pepek. – Mit
kezdjen az ember a nővel, ha könyvekkel tömik tele a fejét! Úgy járkál, mintha
álmodna, te meg mutogasd neki a holdat az égen és sóhajtozz, hogy ó meg ah;
no meg hogy olyan illatos légy, mint az ibolya. Öregem, hiszen hébe-hóba én is
elolvasok egyet-mást, nincs abban semmi – jegyezte meg szakértő hangsúllyal
Pepek –, de asszony kezébe nem adnék regényeket, még csak az kellene!
Csakhogy aztán a tanítót áthelyezték valahová, és ezzel kampec; a kis hektikás
többé nem jelentkezett. Erre Mária valahogy meggabalyodott, azt mondják, hogy
el akarta emészteni magát, beugrott a holani halastóba; azután meg úgy
bolyongott, mint a holdkóros. Akkortájt ismerkedett meg vele Adam, és mindjárt
azon volt, hogy feleségül vegye. Megkavarta őt, hogy Mária olyan
kisasszonyféle, tudod, olyan művelt, szomorú és minden – mondotta Pepek, és
megvetően kiköpött. – Tudod, az az Adam birka, és a bibliát olvassa, nem is
értem, hogyan lett bányász egy ilyenből. Kerek három évig kerülgette a lányt,
mint valami szentséget; Mária végül igent mondott – gondolom, hogy a mamája
behúzott neki egy hatalmasat, mert úgy ment arra az esküvőre, mint aki se él, se
hal, csak a halotti fátylat a fejére, a kettétört gyertyát a kezébe, és letenni hat
lábnyira a föld alá; Adamot azonban látnod kellett volna, öregem, úgy vezette a
lányt, mintha cukorból lett volna. Hogy aztán mi történt, mi nem történt azon az
éjszakán, azt aligha fogja elmondani valakinek; de másnap reggel Mária
összeharapdált ajakkal feküdt ott, szívgörcs vagy micsoda, Adam pedig költözik
az ágyával a konyhába. Hát így történt, öregem. És azon a héten Adam olyanná
öregedett, amilyennek most látod: úgy néz, mintha a sírból meresztené rád a
szemét, görbíti a hátát, és meg sem mukkan. És gürcöl, mint az őrült:
függönyöket Mariskának, bútort Mariskának, házacskát Mariskának, mindent,
amit csak kiolvas a szeméből; odahaza lélegzetet sem vesz, nehogy bányászszag
legyen. Azért dörzsöli magát olyan veszettül a műszak után. Hát igen, öregem,
ha egyszer az asszony nem kér belőled, megette a fene, azt ugyan le nem
imádkozod róla, de pénzzel se mész semmire.
Adam persze nem szépfiú vagy regényhős, ez nem újság, de férfinak férfi, az
áldóját, bizonyára észrevetted, mikor fürdik – szóval férfi, de még mennyire!
Csakhogy nincs mit tenni.
Mária éjszaka mindig bezárkózik, ő pedig olvashatja a bibliát. Így van ez
náluk, ha éppen tudni akarod, és így tart már vagy öt esztendeje. Szó sincs róla,
hogy Mária ne szeretné a férjét – hát ugyan hol is találna jobb embert? Más már
régen fenéken billentette volna, és felcsíp egy másikat; senki sem házasodik
azért, hogy éjszaka imádkozzon. Néha mind a ketten végigbőgik az éjszakát...
Nehéz dolog, apám, mikor egy asszony így viszolyog. Szerintem a tanítóban
meg azokban a könyvekben van a hiba. No igen, ha Adam úgy tudna sóhajtozni
meg turbékolni, mint a regényekben szoktak: édes angyalom, csillagom, meg
hasonló marhaságok, bezzeg beleremegne az asszony térde, én mondom neked,
pajtás, mindjárt elrebegné, hogy ó... és kész a kocsi; de hát Adam ki sem nyitja a
száját, csak a szemét mereszti. Azt mondja az Ancsa, tudod, akivel úgy együtt
vagyok, hogy mindene bezárul, mikor Adam ránéz azzal a birkaszemével. Frászt
kapna, ha együtt kellene hálnia vele. Akár a kísértet. Hú, inkább meghalna. És
ezt Ancsa mondja, az a condra. De Mária... az ilyen nőszemélyt meg kell bűvölni
vagy meg kell erőszakolni. Én megmutatnám Adamnak, hogyan fogjon hozzá! A
teremtésit, ilyen szép nő... – sajnálkozott Pepek. – Ismerni kell a természetét,
pajtás: mint a gyújtókanóc, csak be kell gyújtani. Mindjárt elvörösödik még a
blúza alatt is. Szóval lassú víz. De vigyázz, Standa, nehogy szemezni próbálj
vele, mert Adam homlokán kidagadnak az erek, és kitelik tőle, hogy blindre
agyonvág. Várj csak, nem fogsz te sokáig ott lakni: eddig még senki sem bírta
ki.
 Negyedik fejezet
No, most már Standa is ért egyet-mást. Nyilván úgy igaz, ahogy Falta, vagyis
Pepek elbeszélte, csakhogy Pepek a maga szemével látja a dolgot, és Standa is a
magáéval. És nemcsak látja; hallja azt a némaságot, és érzi azt a bánatot, maga is
visszafojtja a lélegzetét, és lábujjhegyen jár, nehogy zajt csapjon. Ha belerúgna a
lépcsőbe, olyat dörrenne abban a csöndben, mint a puskalövés; Mária elsápadna
a rémülettől, s a varrás az ölébe hanyatlana – rohanj hozzá, vesd magad a
lábához, tedd a fejed az ölébe: „Ne féljen, Mária, nincs semmi baj, csak én
dörömböltem a lépcsőn, mert fiatal vagyok és szeleburdi.” És ő elpirulna, a
blúza alatt is elöntené a pirosság, ujjai remegnének... „Tudom, Standa, hogy
maga is oly egyedül van a világban.
Emlékeztet valakire, akit évekkel ezelőtt ismertem; azóta senki, de senki nem
értett meg engem...”
Nem, ez lehetetlen, hiszen az udvaron Adam új kalitkát készít a gerlicéknek;
sohasem mozdul hazulról, hacsak nem kell a műszakra mennie, és mindenen
rajta van az a beesett szeme. Ha mondjuk, Standa egyszer halálos beteg lenne –
(Standa még sohasem volt beteg, de úgy képzeli, hogy rettentő szép és szomorú
állapot lehet) –, fönt feküdne a szobájában, és lázasan zihálna a melle; azután
halkan, halkan megreccsennének a lépcsőfokok, és Mária megjelenne az ajtóban:
„Nincs szüksége valamire?” – „Köszönöm, nincsen; tudom, hogy hamarosan
meghalok. – „Ne nézzen úgy rám, olyan a szeme, mint valakinek, akit szerettem,
meghalt, és az én szívem is halott.” – „Nem halott, idáig hallom a dobogását. Ha
megengedné, hogy a keblére hajtsam a fejem, mindjárt megszűnne a rettenetes
fájdalom...” Azután csönd, nem történik semmi, csak Mária ujjai remegnek
Standa hajában. „Fáj még a feje, Standa?”
Jézusmária, Mária, Mária!...
Standa a tenyerébe vájja körmét – olyan ez, mint a megszállottság. Az a váll,
amint a varrás fölé hajlik, az az erős, fehér nyak!... Csak Adam ne lábatlankodna
folyton a közelben! Bekopogna a kis szoba ajtaján, az asszony ölébe ejtené a
varrást. „Eljöttem önhöz, asszonyom, mert nincs kivel beszélnem az életemről,
az emberek olyan durvák. Kérem, csak folytassa a varrást, könnyebb az
álmodozás, mikor hallani a szövet suhogását... Olyan nőies és érzéki;
megengedi, hogy a markomban gyűrögessem azt a szövetet? De Mária, hiszen ez
a maga ujja, hiszen ez a te kezed!” – „Engedjen el, Adam jön!” – „Nem, Adam
már nem jön, hallod, Mária, soha többé...”
Csakugyan, már hozzák kifelé a halott Adamot a telep kapuján. Hiszen
megmondotta Baďura, hogy egyszer még a fejére roskad a főte; szegény Adam,
nem kellett volna úgy gürcölnie az akkordban; meg volt írva, hogy egyszer baj
éri, ide, a homlokára volt felírva. Most hát itt fekszik az ágyán, a konyhában,
arccal felfelé, a fejénél gyertyák égnek, és már nem pislog a szeme azokban a
mély gödrökben. És éjszaka Mária mezítláb surran felfelé a lépcsőn, és egész
testében reszket. „Standa, Standa, én félek Adamtól!” – „Ne féljen, Mária; tegye
ide a fejét a vállamra, elringatom magát, mintha a bátyja lennék, igen, Mária,
mintha a bátyja lennék; hiszen látja, hogy összekulcsoltam a kezemet, és
imádkozom. Látom a mellét az inge alatt, Mária, érzem a haja illatát; semmi,
semmi, ne féljen, ne is mozduljon, hiszen olyan szent nekem, hogy
beléborzongok.” És Mária halkan, mélyen lélegzik és elszunnyad. „No látod,
Mária. Akkor érzi az ember, hogy igazán férfi, mikor méltó a bizalomra.”
Standa az ujját harapdálja. Istenem, istenem, mit csináljak, hogy egyszer
négyszemközt beszélhessek vele?! Mint akkor, nemrégiben – de az is micsoda
fejtörésbe került. Úgy egyeztek meg, hogy vasárnaponként reggelit is kap
Adaméktól; de azon a vasárnapon nem ment le érte. Fent ült a szobájában, az
asztalán egy csokor rózsa, és úgy tett, mintha olvasna.
Mi lesz már, Jézusom, mi lesz már: felhozza Mária azt a reggelit, vagy
megfeledkeztek róla?
Rettenetes volt a várakozás, és talán órákig eltartott; végre valaki megindult
felfelé a lépcsőn; Standa szíve majdhogy szét nem vetette a mellét, a torka
elszorult, szinte fulladozott. Valaki kopogtat. – Tessék! – kiáltott Standa ridegen,
és tálcával a kezében belépett Mária asszony.
Most kell beszélnem, most vagy soha, érzi rémülten Standa; hiszen hallania
kell, hogyan ver a szívem. De a szemét sem bírta felvetni; csak Mária kezét látta,
összeszurkált ujjait és a világos pihéket a fehér karon. – Kösz... köszönöm –
bökte ki kétségbeesetten és morcosan; a fehér kezek még egy pillanatig
tétováztak, talán mégis mondania kellene valamit, talán elnézést kellene kérnie,
hogy nem ment le, hogy belefeledkezett az olvasásba – de vége, örökre vége!
Az asszony egy szót sem szólt és elment; ne reméld, nem is szabad remélned,
hogy Mária még egyszer belép hozzád! Így hát vége mindennek. Pedig mi
mindent mondhatott volna neki felpattanhatott volna, hogy kivegye a tálcát a
kezéből, megérinthette volna az ujját, Mária fülig pirult volna, még a blúza alatt
is elöntötte volna a pirosság... De ő csak vadul bámult a könyvére, és
rettenetesen dühös volt magára. Mária talán észrevette, hogy milyen mogorva
képet vágott, és megsértődött; és Standa olyan nyomorúságosan érzi magát, mint
még soha.
Mintha elverték volna.
„Nem, nem így kell azt csinálni – elmélkedik Standa. – Máriának látnia kell,
hogy én is fölötte állok a környezetemnek – mármint lelkiekben meg mindenben.
Hiszen annyi minden köthetne össze bennünket. Például ha könyveim lennének,
minél több könyvem: egyszer biztosan feljönne ide: »Kérem, ne haragudjék, de
olyan szívesen elolvasnám ezt a könyvet...« – »Hát ez csodálatos, Mária, éppen
ezt a könyvet mintha a szívem vérével írták volna; néhány mondatot aláhúztam
benne, magát juttatták az eszembe.« Aztán két fej hajlik egy könyv fölé; az
asszony haja a fiú arcát cirógatja, karja a fiú vállához ér. »Hát ez csodálatos,
Standa, hiszen ezerszer is éreztem azt, amit itt aláhúzott!... «„
Egy napon, a műszak után Standa felkerekedett, és bement a városba,
egyenesen az antikváriumba; hiszen már alig eszik, hogy néhány koronát
megtakarítson a keresetéből. Könyveket, milyen könyveket? Standa
végeláthatatlanul tétovázik, és turkál a könyvek garmadjában; végül is sokkal
kisebb csomaggal tér haza, mint tervezte. És mikor odahaza lapozgat a
könyvekben, elfogja a bizonytalanság, az az érzése, hogy talán nem is azokat az
igazi műveket választotta ki; nem találja a mondatokat, amelyeket aláhúzhatna
Mária számára; nincsen bennük az, ami után a csalódott és meg nem értett lélek
vágyakozik, tudod, a nagy hősiesség, az igazi, nagy szerelem és a megváltás.
Standát mégis valami magasztos érzés tölti el, hogy most már annyi könyve van
otthon, és megpróbálja végigolvasni valamennyit. Ki tudja, talán mikor ő lent
dolgozik a föld alatt, feljön Mária, hogy kitakarítsa a szobát, kezébe veszi a
könyvét, ideül az ágy szélére és olvas, olvas: már ez is olyan összetartozásféle –
mondjuk, olyan lelki kötelék: majdnem olyan meghitt, mint mikor ketten egy
pohárból isznak. Bárcsak Mária illatának finom fuvallata lengene feléje azokból
a könyvekből! Mária, miért is szeretlek annyira, miért is kell annyit rád
gondolnom?! Miért? Talán azért, mert oly sok mindenben közös a sorsunk;
kicsinyes, fullasztó környezetben élünk, durva emberek között, akikkel nem
érthetjük meg egymást. Annyi mondanivalóm lenne számodra, Mária! De várj
csak, egyszer majd a kebledre szorítod a kezed, és azt mondod: „Standa, Standa,
itt van Adam; én sohasem szegem meg a szavamat, ezt meg kell értenie,
távozzon, menjen, többé nem látjuk egymást; de még soha senkit sem szerettem
úgy, mint téged.”
Igen, így van ez, így kell lenni; de Standát megzavarja, hogy azt a sok
szomorút és magasztosat a testében is oly rettenetesen érzi. Szeretné
megcsókolni vagy megharapni a tárgyakat, melyeket az asszony érintett; a
térdére gondol, a kezére, a lehajló nyakára, Mária, Mária! És éjszaka, éjszaka
arcra borul a padlón: ott lent alszik Mária. „Így vagyok legközelebb hozzád,
talán hallom a pihegésed, a lélegzésed, talán hallod, hogy mit súgok neked; ott
térdelek az ágyadnál, érzem a tested melegét; te vacogsz így, vagy én? Én
vagyok itt, Mária, én vagyok; ha karjára fektethetném az arcom, ha csak egy
kicsit felém nyújtaná: nesze, harapd!...” Standa maga is megrémül szerelmi
lázától. Mi ütött beléd, öregem, talán megőrültél?
Hát igen, így valóban nem menne a dolog; Standa megpróbál Hansennéra
gondolni. Mondjuk, Hansenné lábára, vagy arra, hogy feszül kis fenekén a
nadrág, mikor a kertben futkározik...
Nem, ezt igazán nem; és Standa erőszakkal elkergeti azt az emléket. Az a svéd
nő egészen más, mintha nem is asszony lenne; csak a távolból nézze az ember, s
a szíve megkönnyebbül; valami felszabadult és boldog érzés tölti el. „Mária
viszont... az inkább olyan lelki kapcsolat gondolja Standa. – Olyan kínzó
közelség, vagy mi. Nyilván ez lesz a szerelem.”
 Ötödik fejezet
„Nyilván ez a szerelem. (Az az előző... az a kis nyomorult, mikor rajzoló
voltam... az nem is volt szerelem. De nem ám.)” Standa újra feltörte a tenyerét a
mai műszakon, most éppen a hólyagot tanulmányozza, és visszatér az örök
témához: mi lenne, ha Mária egyedül lenne lent.
Feltétlenül odamenne hozzá; valami ürügy csak akadna – gondolja
bizonytalanul Standa –, és kerek perec megmondaná neki: „Tudni akarom, hogy
mi kínozza.” Az asszony keze az ölébe hanyatlana: „Miért akarja tudni?” –
„Mert oly rettenetesen egyedül vagyok, Mária. Ha már nem lehet és nem szabad
magával beszélnem, legalább együtt akarok érezni magával...”
Lent néma csend, csak a kanári ugrándozik és csipog Mária feje fölött – talán
nincs itthon Adam! Standa kihajol az ablakon. Nem, most is a kertben van, ott
guggol, ujjai a palánták közt matatnak; annyira elmerül pepecselő munkájában
vagy végtelen bánatában, hogy fel sem veti beesett szemét. Egyszer csak mégis
felkapja a fejét, mintha hallgatózna. Nem, semmi nem mozdul; Standa már
vissza akar térni a tenyeréhez és a gondolataihoz, mikor Adam felegyenesedik,
és feszülten néz az országút felé. Nincs ott semmi, csak valami autó dudál
elnyújtottan, és robog a Krisztina felé. Adam hirtelen nekilendül, és beszalad a
házba: már megint kint van, futás közben kapja magára a kabátját, és rohan, a
kiskaput sem csapja be maga után.
Tá-dá, lenn az országúton mentőkocsi száguld, nyomában egy másik. Standán
erőt vesz az izgalom. Valami történt. A házakból itt is, ott is kisiet egy bányász,
szorosabbra húzza a nadrágszíját, felpattan a biciklijére, és már húz is lefelé,
valószínűleg a Krisztinához. Különös látvány, mikor egy ilyen kis utca egy
irányba kezd mozogni; az asszonyok is kiszaladnak a ház elé, és arra lefelé
néznek, ahol a fák között a Krisztina aknatornya és kéményei meredeznek.
Valami történt – érzi Standa és elcsodálkozik, hogy itt milyen gyorsan terjed a
hír, és hogy egy csapásra minden megmozdul.
Mária kilép a tornácra, ő is arra lefelé néz, valami varrást szorít a keblére, és
mozdulatlanul áll. Standa szíve nagyot dobban, a vér a homlokában lüktet, el
kell fordulnia az ablaktól, hogy lélegzethez jusson. No, most bekövetkezett.
Mária egyedül van itthon. Most egyedül van. De már nincs a tornácon, talán
visszament a házba, biztosan megint ölébe teríti a varrást. Ha most bekopognék
hozzá, mit mondanék neki? Standának ég az ajka, szóhoz sem tud jutni, de
mindegy. Mária egyedül van! Borzongva igazgatja a gallérját, és megint kiles az
ablakon: nem jön-e vissza Adam? Nem, de az utcán csapatostul húznak el a
bányászok, szinte ráfekszenek a kerékpár kormányára, és száguldanak arra
lefelé; egy asszony eszeveszetten szalad és zokog, csaknem vonít. Standa
lerohan a lépcsőn, dobog a lábával, mint a ló, de most az egyszer nem törődik
vele; a lépcső alján megint rettenetes izgalom fogja el, valami remegés a
térdében vagy micsoda, de hál’ istennek már kint van, már az utcán van, és
vágtat arra lefelé, amerre a többiek igyekeznek; talpa alig éri a földet, mintha
sodorná valami, még sohasem vitte ilyen sebesen a lába; Standa röpül, és olyan
erősnek, könnyűnek, gyorsnak érzi magát, mint még soha.
A Krisztina bezárt rácsa előtt már nyüzsög a nép, mint a méhek a kas szájánál;
bányászok a kerékpárjukkal, lebzselők, asszonyok, valahol a bejáratnál egy nő
jajveszékel. Standa előrenyomakodik: – Mi történt? – Egy öreg bányász
komoran hátrapillant, de nem válaszol. – Valami robbanás – mondja egy másik.
– Vannak lent? – Igen, biztosan lesznek néhányan, de csak a második műszak,
amelyik az elővájáson dolgozik. Nem lehetnek sokan. – Standa még jobban
előretolakszik, hogy legalább benézhessen a rácson. Az udvar üres és ijesztően
csendes, csupán néhány ember várakozik a mentőautók körül; két öreg éppen
elvezet valakit az aknatoronytól, tántorog, mintha részeg lenne, lógatja a fejét,
most betuszkolják egy ajtón, valószínűleg ott van az orvos. – Ki az? Pesta? –
kérdezik az emberek, és a nyakukat nyújtogatják. Nem, Kolman. – No, Kolman
megúszta. – A lámpakamrából kilép egy bányász: – Adj’ isten, Ferda! – Jó
szerencsét, Purkyt! – kiáltja valaki a tömegből. – Lent voltál? – Lent. – Mi
történt? Hát robbanás, öregem. Betemette az új vágatot, tudod? A
hatvanhármasnál. Franta ott maradt.
– Melyik Franta? – A Brzobohatý. Csak a lábát láttam. – Mádr nincs ott? –
Mádr? De hisz az már feljött. Vagy nem? – Mi van Ramašsal – üvölti egy női
hang. – Nem láttam Ramašt? Ugyan, maradjon már csöndben, Ramašné –
csitítgatják a körülötte állók –, hiszen még senki sem tud semmit! – Most
élénkebb a mozgolódás az udvaron, valakit hordágyon cipelnek a mentőautóhoz.
– Ki az? – Bleha – mondják. – Kicsoda? – kérdezik a hátrább állók. – Valami
Bleha – felel egy csalódott hang –, nem is ismerem. – Az izgalom hevesen
dobogtatja Standa szívét. Tehát ilyen a bányaszerencsétlenség; az ember azt
gondolná, hogy láng és füstfelhő csap fel az aknából, de ilyesminek nyoma
sincs. A mentőautó a kapuhoz gördül, a rács kitárul – helyet! helyet! –, és a
kocsiból karbolszag vagy micsoda árad a tömeg felé. Standát rosszullét
környékezi, szeretne elillanni, de már nem lehet, mert az első sorban áll; mellette
egy asszony a rácsot rázza és üvölt: – Engedjenek oda, engedjenek be, ott van a
férjem! – Ugyan ne kiabáljon már, Kuldáné – csitítja a portás a rács másik
oldaláról –, hiszen még feljöhet.
– Piszok egy akna a Krisztina – magyarázza valaki Standa mögött. – Mióta az
eszemet tudom, nincs olyan hét, hogy bajt ne csinálna. – A Murnau komiszabb –
mondja egy másik hang. – Ott folyton gáz képződik. – Eredj a fenébe a
Murnauval – torkolja le valaki. – Ott még sohasem volt olyan zűr, mint itt,
tizenöt esztendővel ezelőtt. Apám, a Krisztina a legrothadtabb, ezt akárki
megmondhatja. – Várj csak – morog a murnaui ember. A Murnau még
megmutatja, hogy mire képes! – Egyszerre csak, isten tudja, honnan, pontosabb
hírek terjednek el a tömegben. Tehát lent maradt Mádr, Ramaš és Kulda;
állítólag életben vannak, de nem lehet hozzájuk férkőzni, mert beroskadt a vágat.
– Mi van Franta Brzobohatýval? – A Brzobohatý! Frantának befellegzett. Ki
akarták kaparni, még kilátszott a lába... – Ugyan hagyják már abba, emberek, ott
a felesége. – Hát aztán! Hiszen úgyis meglátja, ha idehozzák neki. Megpróbálták
kiásni, de a főtéről kövek potyognak. – A tömeg háborog. – Hát akkor talán
otthagyják megdögleni? Talán még van benne élet. Az istenit, engedjetek oda
minket! Még csak az kellene! Átkozott kutyák, engedjetek be! Adjátok vissza a
férjemet! – sikít egy női hang. – Ez Brzobohatý felesége – mondogatják
egymásnak a tömegben. – Ne hagyja magát, jóasszony! – Standa szíve hevesen
dobog; ő is kiáltani szeretne: „Engedjetek oda, gyilkosok! Nem hagyjuk ott a
bajtársainkat!” – Engedjetek be! – törne ki belőle, de a torka cserbenhagyja,
hangja siralmasan megbicsaklik. – No, éppen rád várnak – kuncog valaki;
Baďura áll mögötte, az a vakarcs, az a tetű. Standa mondana neki valamit, amit
Baďura nem tenne a kirakatba, de éppen újabb zsibongás támad. Frantát hozzák!
Tehát mégiscsak kihúzták szegény fejét! Két férfi hordággyal közeledik az
aknatorony felől, rendkívül óvatosan cipelik a terhüket. Jajveszékelő asszony
szaladgál az udvaron, valaki karon ragadja: – Vele jöhet, jóasszony, vele jöhet,
csak maradjon már csendben! – A hordágyat óvatosan, nagyon óvatosan betolják
a mentőautóba, felsegítik a zokogó asszonyt is; a második mentőautó lassan a
kapuhoz gördül. – A mindenét, hát ezt alaposan helybenhagyta – sajnálkozik
valaki az udvarban, és letörli a verejtéket a homlokáról –, de még van benne élet.
– És a betegszállító kocsi lassan áthalad a csendben szétnyíló sokaságon.
 Hatodik fejezet
Az üzemirodából végre kilépnek néhányan. Az a kis termetű, rózsás képű úr
az ősz kecskeszakállával, aki legelöl jön, maga a bányamedence igazgatója, az
„öregúr”; a fején furcsán félrecsapott világos kalap, az arcán szénfoltok, fehér
bajuszkáját befogta a korom – nyilván úgy szállt le a bányába, ahogy éppen volt,
s most még arra sem volt ideje, hogy legalább megmosakodjon.
Az a másik, a bányászruhás maszatos férfi, az üzemvezető úr; mögötte
Hansen úr kullog bőrkabátban, a fején bőrsisak, vérzik a homloka, s az orra
körül kormos, mint az a fekete király ott leghátul, mikor a gyerekek
betlehemeznek; csupán a kék szeme úszkál, hogy már-már majd kiárad világos
gödréből. Azután még egy szemüveges és meglehetősen összemázolt úr,
valószínűleg a bányakapitányságról, meg egy fekete felügyelő, aki hihetetlenül
piszkos zsebkendővel törülgeti a homlokát – gyönyörű társaság, az már
szentigaz; ha így mutatkoznának az utcán, mindenki azt gondolná, hogy ma
kéményseprőjárás van. Csakhogy itt mégis másképp fest a dolog, valahogy
ünnepélyesen, vagy hogy is mondják; a rácsnál elcsendesedik a zajongó tömeg,
mindenki a nyakát nyújtogatja; az üzem kapuja szélesre tárul.
A bejáratnál tolongó sokaság egyszeribe két csoportra oszlik. Azok, akik most
beléptek az udvarba, valamennyien a Krisztinában dolgoznak: a többiek a
kapuban torlódnak össze, mintha kötelet húztak volna keresztbe előttük;
lábujjhegyre állnak, a nyakukat nyújtogatják. Standa büszkén lép az udvarra,
fontos személyiségnek érzi magát. Nézzétek, én is ide tartozom, én is krisztinás
vagyok! Már vagy ötvenen-hatvanan lehetnek, de még csatlakoznak hozzájuk
néhányan, akik most érkeznek kerékpáron a környező falvakból; ez már nem
sokaság, hanem afféle fekete regiment, amint felsorakozik a helyére. Standa az
első sorban áll, Hansent keresi a tekintete; ott ül egy farakáson, és keze fejével
törülgeti a képét; csakhogy ezzel még jobban elkeni a kormot és a vért, rémes,
mennyire szivárog felhorzsolt csuklójából. Standa szégyenkezik, hogy nem bírja
nézni a vért, úgy érzi, menten elájul, és kitör a botrány; közben azonban a
bajszos öregúr odaállt a bányászok elé, és levette aranykeretes szemüvegét.
– Jó szerencsét – mondja, s miközben buzgón tisztogatja a szemüvegét,
körbejártatja rövidlátó tekintetét.
– Jó szerencsét – hangzik fel innen is, onnan is a fekete csoportból.
– Bányászok, komoly szerencsétlenség történt – kezdi bizonytalanul az
öregúr. – Robbanás... robbanás történt a hatvanhármas behúzólégvágatból a
tizennyolcas kihúzóba vezető szellőztető folyosó kihajtása közben. A
robbanásnak... sajnos... néhány áldozata van. Brzobohatý Františeket betemette
az omlás, igen súlyosan megsebesült. Bleha Jan... elég súlyosan megsebesült.
Kolman Rudolf csillés könnyebb sérüléseket szenvedett. Három ember, sajnos,
bent szorult. Név szerint... név szerint Mádr Josef felügyelő, Ramaš Jan
bányaács és Kulda... Kulda...
– Antonín – adja valaki a szájába.
– Kulda Antonín vájár, hét gyermek apja. Szerencsére... szerencsére, úgy
látszik, hogy még élnek... hogy legalább egyikük életben maradt. Hallani
lehetett, amint kopogtatnak. Fiúk, nem hagyhatjuk őket sorsukra.
– De nem ám! – kiáltja valaki a fekete csapatból. Az öregúr gyors pillantást
vet a hang irányába, és felteszi szemüvegét.
– Helyes. Hát ide hallgassanak, emberek – folytatja kicsit megkönnyebbülve.
– Az az új szellőztető vágat majdnem derékszögben ágazik el a tizennyolcastól,
és körülbelül hetven méter hosszúságban húzódik a hatvanhármas folyosó felé.
Azon a homlokzaton kénytelenek voltunk abbahagyni a munkát, mert... mert a
talp duzzadni kezdett. Egyszóval nagyobb robbanás veszélye fenyegetett,
márpedig az ördög nem alszik. Így aztán az ellenkező irányból, a hatvanhármas
behúzóvágat felől kezdtünk fúrni. Erről az oldalról már kihajtottunk vagy
harminchét métert, a további bontás folyamatban volt. Nos, a mai második
műszakban Mádr csapata dolgozott azon a helyen; már csak három vagy négy
métert kellett áttörni, hogy a két homlokzat összeérjen, mikor a rövidebb
vágatban robbanás történt.
– Azt az osztályt nem kellett volna munkába venni – mordult fel egy bányász.
– Arrafelé a szén amúgy is csupa szemét.
Az öregúr elvörösödik a felháborodástól.
– Micsoda? Még hogy nem kellett volna? – dadogja ingerülten. – Ki mondta?
Jöjjön ide, ha annyira ért hozzá!
– Mindenki mondta – makacskodik a hang. – Mindenki mondta, hogy rohadt
hely.
– Pofa be! – kiáltják mások.
Az öregúr valahogy megnyugszik.
– Ember, hiszen légvágatnak készült, azért, hogy a maguk biztonságát
szolgálja, és a munka teljes biztonsági felszereléssel folyt. Minket nem érhet
szemrehányás, magasabb hatalom avatkozott a dologba; egyébként a
bányahivatal majd kivizsgálja... Tehát mintegy tizenöt méteren beszakadt a
rövidebb folyosó, és Mádr csapata a beomlás mögött rekedt. Mondani sem kell,
hogy haladéktalanul nekiláttak a beomlás eltakarításának... a körzeti mérnök
vezetésével már lent dolgozik a mentőcsapat, de... – Az öregúr belezavarodott,
leveszi a szemüvegét, és újra buzgón törülgeti. – Amint hozzányúlnak
valamihez, máris potyognak a kövek.
Az egész fedü megrendült. Arról az oldalról ugyan nem jutunk el egyhamar
ahhoz a háromhoz – morogja bajusza alatt. – Átkozott munka!
– Hát akkor mi lesz? – hallatszik egy hang a fekete regimentből.
– Türelem – szól az öregúr, és felteszi a szemüvegét. – Marad a másik,
hosszabb folyosó a tizennyolcas felől, ahol beszüntették a munkát. A robbanás
azt is megnyomorgatta, az ácsolatot úgy összeroppantotta, mint a gyufaszálat, de
azon az oldalon még át lehet vergődni a vágat végéig. Hansen mérnök ott járt
és... jól hallotta annak a háromnak a kopogását. Jeleznek a falon. Legfeljebb
három-négy méterre lehetnek onnan, az elválasztó réteg azonban tiszta
meddőkőzet... – Az öregúr megint leveszi a szemüvegét. – Ott talán sikerül
kihúzni azt a hármat. Csakhogy mi senkit sem küldhetünk... senkit sem szabad
odaküldenünk. A süveggerendák mind darabokban vannak... a felső rétegek
meglazultak, és ha az ácsolat még egy kicsit enged... Hansen mérnök úgy
gondolja, hogy mégis meg lehetne próbálni; az én kötelességem az, hogy
mindenkit óva intsek; de ha valaki önként jelentkeznék, akkor... magamra
venném... megértették?
– Megértettük – morogják néhányan.
– Hát akkor gondolják meg, emberek – fejezi be az öregúr, és felteszi a
szemüvegét. – De nehogy aztán olyasvalaki jelentkezzék nekem... akinek
felesége és kölykei vannak otthon, értem? Ez nem afféle közönséges fejtés! Itt
hagyom maguknak Vojta bányamestert, még megtárgyalhatják vele a dolgot. Az
első csapat Hansen bányamérnök vezetésével azonnal beszállna; intézkedtünk,
hogy a szerszámok kéznél legyenek... Fiúk, tudom, hogy maguktól is rajta
lesznek... – Az öregúr elfogódottan megigazítja szemüvegét. – Hát akkor jó
szerencsét, Krisztina bányászai.
– Jó szerencsét – zúgják körös-körül; és az öregúr visszarohant az irodába,
mintha hirtelen megbokrosodott volna.
Az urak tehát elmentek, csupán Hansen bányamérnök ül a gerendarakáson,
cigarettáját szívja, és a földre bámul; az a maszatos bányamester pedig előhúzza
a noteszét, és ceruzáért matat a zsebében. A fekete regiment körbe zárul.
– Na, Vojta, hát akkor mondd el még egyszer, de a magunk módján.
– No, fiúk – kezdi a bányamester –, ki jelentkezik önként? Háromórás
műszak. Nyilatkozatot írtok alá, hogy önként mentek. Átkozottul ronda az a
folyosó, és mondom, csak úgy lóg minden a fejed fölött, a kutya mindenségit...
– Lejössz te is?
– Nem megyek, kölykeim vannak otthon, öt darab.
– De hisz már voltál lent.
– Voltam, hogyne lettem volna. De még egyszer nem mennék.
 – Mit adnak?
– Háromszoros órabért. És toronyórát aranylánccal, te éhenkórász. No,
gyerünk, fiúk, ki akar lemenni Hansen mérnökkel?
Csend, valaki krákog.
– Majd bolond leszek – dünnyögi valaki maga elé. Standa egyszerre csak úgy
érzi, hogy összeszorul a torka, mintha valami fojtogatná: a félelem vagy mi a
fene; Jézusmária, mi van a lábaival? Se szó, se beszéd, maguktól megindulnak,
és a kör közepére viszik Standát, az Isten sem állítja meg őket; Standa már ott áll
Vojta bányamester előtt, s tanácstalanul lógatja a kezét...
– Önként jelentkezel?
Körös-körül mindenki Standát nézi, a kapunál állók is nyújtogatják a
nyakukat. Mindez összefolyik Standa szeme előtt, csupán azt hallja, hogy egy
szorongó hang nagy nehezen kiböki:
– Igen.
– Hogy hívnak?
– Půlpan Stanislav csillés – feleli az az idegen és kísérteties hang. De hiszen
én beszélek – kap észbe Standa –, szent isten, mi történt velem? „Nézd csak a
taknyost – hallja valahonnan a vakarcs Baďura hangját. – Majd ő megmutatja!”
De ott ül Hansen úr, a cigarettáját szopogatja és biccent. Standa most már
egészen észnél van, sőt azt is érzi, hogy a hűs szellő a haját borzolgatja; csupán a
szíve ver hevesebben, de most már minden rendben van, csak nehogy valaki
meglássa, mennyire reszket a lába.
– Engem is írj fel – mondja valaki. Egy kiaszott öreg bukkan elő, és foghíjas
ínyét mutogatja. Csak írd fel: Suchánek Antonín, bányász...
– Isten neki, Suchánek papa! – veti oda valaki.
Az öreg elmosolyodik.
– No majd éppen én maradok ki a dologból. Bárkinél jobban ismerem a
Krisztinát, öcsém!
Tizenöt évvel ezelőtt is benne voltam...
Araszos vállú óriás nyomakodik át a tömegen; az arca kerek, a háta, mint a
bivalyé.
– Hátha én is lemennék – szól szelíden. – Martínek Jan, bányaács.
– Nőtlen? – kérdezi bizonytalanul Vojta.
– No persze – válaszolja az ács –, csak írja fel, hogy nőtlen.
– Jelen! – hallatszik a tömegből. – Falta Josef segédvájár.
– Jöjjön ide!
– Oda kell menned, Pepek! A sokaságban nyüzsgés támad.
– No rajta, Pepek!
– Mennyit kapok? – kérdezi zsebre vágott kézzel.
 – Háromszor három hatvanat.
– És ha felfordulok?
– Zenés temetést.
– És Ancsa?
– Összeházasodtatok már?
– Fenét. Kapna valamit?
Vojta bányamester a ceruzájával vakargatja a halántékát.
– Honnan tudjam? Inkább kihúzom magát, rendben?
– Azt azért ne – vágja rá Pepek –, már csak a vicc kedvéért sem, apafej. Aztán
lesz-e áldomás, ha kihozzuk őket?
A bányamester ránt egyet a vállán.
– Emberéletről van szó – mondja szárazon.
Pepek nagylelkűen int a kezével:
– Hát akkor bevágódom hozzájuk. Mehet a kocsi.
Falta Josef körülnéz, még mondana valamit, de már ott áll mögötte egy
hórihorgas férfi, és a semmibe mereszti beesett szemét.
– Maga jelentkezik?
– Adam Josef, vájár.
– Hiszen maga nős – habozik Vojta bányamester.
– Micsoda? – kérdezi Adam.
– Nős emberek ne jelentkezzenek.
Adam nyel egyet, és legyint.
– Én mennék – morogja csökönyösen.
– Ahogy akarja. – Vojta bányamester ceruzával kipipázza a neveket a
noteszében. – Öten vannak. Felügyelő nem jelentkezik?
A tömegből kiszalad egy kis ember.
– No, majd én – mondja magabiztosan. – Andres Jan, lőmester.
– Lőporos kutya – rikkantja valaki a bányászok közül.
– Legyen kutya – vágja vissza Andres. – De a kötelességem teljesítem.
Vojta a fogán dobol a ceruzájával.
– Andres, hiszen te is nős...
– Igen, nős vagyok, s ráadásul három gyerekem van. De valakinek csak le kell
menni a legénységgel – nyilatkoztatja ki Andres, és csoda, hogy lábujjhegyre
nem áll. – A rend kedvéért.
Behemót alak törtet elő a tömegből, és vérben úszó szemmel végigméri
Andrest.
– Akkor én is megyek.
– Mit akar?
– Én is megyek. – A püffedt arcból véres szem mered Andresre, mintha fel
akarná falni azt a kutyát. – Matula František, kőműves.
– Ha kőműves, akkor nincs lent semmi keresnivalója – vitatkozik Vojta
bányamester.
– Majd az ácsnak segítek ácsolatot készíteni – krákogja a kolosszus.
A bányamester Martínek ácshoz fordul. – Igen, igen – mondja jóindulatúan a
fiatal óriás. Akad ott munka kettőnek is.
– Akkor hát menjenek az irodába, és írják alá a nyilatkozatot – fejezi be Vojta.
– Most lássuk a második csapatot. Ki jelentkezik?
– Jelen, Grygar Ciril, vájár.
– Pivoda Karel, csillés.
– Wagenbauer Jan, ács.
– Kazimour, felügyelő.
– Vlček Jan, vájár.
– Králik František, segédvájár.
– Faltys Jan, vájár.
– Rubeš Josef, vájár.
– Sivák Josef, csillés.
– Holý František, csillés.
A fekete regiment szorosabbra zárkózik a bányamester köré.
– Hát akkor írj csak fel mindnyájunkat sorjában, testvér. Gyorsabban végzel
vele.
 Hetedik fejezet
Půlpan Stanislav a többiekkel együtt lassan levetkőzik. Nyomasztó érzés
nehezedik a szívére, nem érzi magát otthon ebben a csapatban – az ember
megszokja a Grygar– és Baďura-féléket is. Öt vagy hat héttel előbb vetkőzött
először ebben a mosdóban; megmutatták neki: „Itt a ruhafogasod, ezzel a lánccal
felhúzod a mennyezetig, a láncot pedig lezárod.” Akkor kíváncsian és izgatottan
nézegette a mennyezetre aggatott rengeteg ruhát – mintha hatalmas denevérek
csapata lógna fejjel lefelé; akkor alig bírta kivárni, hogy beszállhasson. Vajon
melyik lehet Ramaš Jan bányaács fogasa, hol csüng itt Kulda Antonín, a
hétgyermekes családapa hacukája? Most, hogy nem látja Hansen urat, az egész
vállalkozás szörnyen furcsának, értelmetlennek, már-már lidércnyomásnak tűnik
fel a szemében; Standa, Standa, mibe ártottad magad! „No látod, te málé –
szólalt meg belsejében Baďura gúnyos hangja –, be akartad nyalni magad
Hansnál, mi?” Standa valami szégyenfélét is érez; igaz, nem kellett volna
elsőnek jelentkeznie; a többiek csak néztek, biztosan nem volt kedvükre a dolog
– ilyen ürge, és csillés, és mégis előretolakszik, mintha isten tudja, mi minden
múlna rajta! No várj csak, majd lent meglátjuk, hogy mit tudsz!
Standa lopva és bizonytalanul pislog a többiekre; de azok ügyet sem vetnek
rá. Suchánek papa éppen felrántja kiaszott lábszárára a munkanadrágot, begyűri
ingét, és állandóan fecseg, hogy hát hogyan is volt tizenöt esztendővel ezelőtt.
Úgy bizony, százheten szorultak be akkor, az volt ám a kalamajka; darabokban
szedtük ki őket a föld alól. Adam mozdulatlanul ül a helyén, egyik bakancsát a
kezében tartja, s miközben mereven néz maga elé, ádámcsutkája nyugtalanul
mozog hosszú nyakán; most legyint egyet valamire, és felhúzza súlyos,
megkérgesedett cipőjét. Pepek még anyaszült meztelen, a hátát vakarja, és a
fiatal ácsnak magyaráz valamit erről a rablóbarlangról, a bizalmiak
nyavalygásáról, miegymásról: karján és vállán ökölnyi izomcsomók
dudorodnak, szőrös, mint egy fekete kutya, és csak úgy dől belőle a bűz – de
szent igaz, hogy Pepek mokány fickó. Martínek égszínkék szeme derűsen néz le
rá, s közben tempósan vakargatja bozontos mellének aranyszínű gyapját.
„Istenem, de szép férfi – gondolja visszatartott lélegzettel Standa. – Milyen
erőteljes és nyugodt test, milyen széles vállak, a combja, mint a gerenda.” Standa
most szörnyen szégyelli a maga nyúlánk és sápadt testét, petyhüdt izmaira és
szűk mellkasára pillant: „Micsoda férfi az ilyen” – gondolja csüggedten, és
gyorsan belebújik a munkaingébe: de amint kidugja belőle a fejét, látja, hogy
Martínek kerek ábrázata gyerekes mosolyt villant feléje. Standát elfogta az
öröm. „Martínekkel biztosan összebarátkozom – gondolja. – Ugyan hány éves
lehet? Harminc körül...” Matula bányakőműves az ingével viaskodik, s nagyokat
fújtat: potroha úgy lóg rajta, mint a zsák, nőies emlői ide-oda himbálóznak,
súlyos, hatalmas háta merő háj. Standa megrázkódik az undortól.
Mint az ártány, csak röfögnie kellene. A kőműves végre begyömöszölte
vastag, puffadt karját az ingujjba, s a mocskos inget áthúzta sörtés és dagadt
kobakján: most lihegve ül, kimerítette, az erőfeszítés. „Jóságos isten – gondolja
émelyegve Standa –, ez a hízott disznó is velünk jön!
Hát ilyenek lennének a hősök, mint mi? Csak úgy dől belőlük az izzadság
bűze; s még ezt nevezik mentőcsapatnak! Ezt a pár szál bányászt – hiszen
csaknem eltűnünk ebben az óriási fürdőhelyiségben! És még életmentésről
beszélnek! Miért nem küldenek többet, miért nem száll be egyszerre a Krisztina
négyszázötven bányásza, hogy megküzdjön bajtársaiért az alvilággal! Ugyan
mire is mehetnénk – gondolja szívszorongva Standa –, ugyan mit érhet el ott lent
az a nyomorult kis csapat!”
De már itt is van Andres felügyelő, a kutya, szemével számba veszi a
legénységet; a ruhája éppoly elnyűtt, a kalapja éppoly kérges, mint a többié, de
azért fenn hordja az orrát. A csapatban megszűnt a beszélgetés, mintha elvágták
volna. Matula kőműves felhorkant, és Andresre szegezi vérben úszó szemét;
mancsa ökölbe szorul és kinyílik, mintha meg akarná fojtani azt a kutyát. Andres
oldalvást rápillant, de nem enged a kemény hangból: – Kész?
– Hát igen – válaszol Suchánek papa a többiek nevében, és udvariasan
vigyorog foghíjas ínyével.
– A lámpákat, és indulás!
Az embersor gyorsan halad az aknakas felé, a nehéz lámpák ide-oda
himbálóznak a kezükben.
A meddőhányókon és kerítéseken túl, az erdő fölött aranyosan ragyog a
délutáni nap; Standa szívesen megállna egy pillanatra, talán utoljára látja a
napvilágot, a szívében valami szép szorongást érez; de már futnia kell, hogy
utolérje a többieket. Előkerül a kövér, olajos gépész, és utánuk néz.
– Jó szerencsét, fiúk! – kiáltja.
– Jó szerencsét.
Az aknakas már várja őket, belezsúfolódnak, kész, indulhatunk. Valaki még
kezet szorít velük: – Jó szerencsét, fiúk, és gyertek vissza! – A kas zuhanni kezd,
de még látni lehet, hogy fönt a kötélnél néhány kék zubbony feléjük hajlik,
néhány kéz a sapkához lendül: – Jó szerencsét!
– Jó szerencsét.
A kutya Andres arca megkeményedik, Suchánek papa az ajkát mozgatja,
mintha imádkozna; és a kas száll lefelé a fekete aknába. Standa szeme könnybe
lábad, mindez olyan ünnepélyes és szomorú, mint a búcsúzás. Még Pepek is
komoran ráncolja a homlokát, és befogja a száját.
Adam beesett szeme a távolba mered, és nyilván semmit sem lát, Matula
nehézkesen szuszog; csupán az ács holdvilágképe ragyog nyugodtan és kissé
álmosan. A kas sebesen süllyed, Standa úgy érzi, mintha a szíve is egyre
mélyebbre zuhanna. És a fekete falak egyre rohannak fölfelé, egyre
nyomasztóbb és fülledtebb körülöttük a levegő; a maroknyi ember a pislákoló
lámpákkal vég nélkül utazik a mélybe. „Lehetetlen – rémüldözik Standa –, ez az
akna még sohasem volt ilyen mély; isten tudja, mióta zuhanunk már!
Álmodnék?” – villant át Standa agyán; titokban megcsípi a kezét és egy
pillanatra lehunyja a szemét; de az izzadó falak egyre csak rohannak felfelé, és
tompán csillognak a lámpák imbolygó fényében. Andres most is összeszorítja a
fogát, Suchánek papa egyre mozgatja foghíjas száját, és Adam vakon bámul a
semmibe: csupán Martínek pislog Standára, mint idősebb bajtárs a fiatalabbra,
kissé zavarba jön, barátságosan rámosolyog: no látod, mindjárt ott leszünk.
Standa fellélegzik. Az aknakas fékez, és hirtelen megáll: valaki kívülről kinyitja
az ajtót: – Jó szerencsét! – Kis csoport áll előttük két hordággyal: – Jó
szerencsét, fiúk!
– Jó szerencsét!
A köszöntés itt valahogy még komolyabban cseng, mint odafönt, Standa torka
valósággal elszorul tőle; no meg azok a hordágyak, és azok az emberek a
vöröskeresztes fehér szalaggal a karjukon... Egy felügyelő Andreshez
csatlakozik, s lámpájukat himbálva már indulnak is; üres csillesorok állnak a
síneken, minden kihalt és különös. Standa még sohasem látta ilyennek a bányát.
De mi ez a többihez képest! Itt még égnek a lámpák, a mennyezeten
villanykörték sora zsinórként húzódik a távolba; a csapat felveszi a lépést, és
csak rója a sínek mentén a végeláthatatlan bolthajtásos folyosót; Suchánek papa
fecsegni kezd. Falta Pepek a foga között fütyörész. Olykor egy-egy ember jön
velük szemben, a kezében lámpás. – Jó szerencsét! köszönt rájuk.
– Jó szerencsét!
Itt az elágazás. A felügyelő, aki lent csatlakozott hozzájuk, megáll.
– No, nekem vissza kell mennem. Jó szerencsét, fiúk!
– Jó szerencsét!
A kutya Andres úgy lép ki, mint a zupás őrmester, mikor a lövészárokba
vezeti szakaszát.
Éppen csak a kard hiányzik a kezedből, te állat! Itt már nincsen kifalazott
folyosó, sem zsinórként tovafutó lámpasor; Standa bizonytalanul pislog az
ácsolatra: a boltozat erős, mint az istennyila, a támfák, mint az orgonasípok;
végül is talán mégsem oly rettenetes – bátorítja magát a fiú. Megint elágazás
következik, légajtó rekeszti el. Egy magas, sápadt férfi kinyitja: Jó szerencsét!
– Jó szerencsét!
– No, ez már a tizennyolcas – dörmögi az öreg Suchánek. – Húsz esztendővel
ezelőtt törtük.
Ronda egy vágat volt, pillanatra sem volt nyugtunk tőle... Most is állandóan
duzzad benne a talp. – A levegő fülledt, a meleg fullasztó, Standát elönti az
izzadság; Matula homlokán is nagy csöppek gyöngyöznek; Pepek a keze fejével
törölgeti az orrát. Martínek ács széles arca úgy ragyog, mint a lakodalmas vajas
lepény. – Meleg van, mi? – kérdezi mosolyogva Standától, mintha mezei úton
bandukolnának a tűző déli napsütésben, kenyérillatot árasztó magas rozstáblák
közt; csakhogy azon az ösvényen legalább valami szellő hűsítené a homlokukat,
itt meg mozdulatlan, könyörtelen a hőség; Standa durva ingujjával törölgeti a
homlokát, ájulás környékezi; Suchánek papa viszont vidáman poroszkál, és
szakadatlanul fecseg, az arca száraz és ráncos, mint a dohányzacskó; Adam arca
tompán fénylik, mint a cserzett bőr, a kutya Andres kiaszott képe pedig
harapósabbnak látszik, mint valaha. Bányamécsese egyre távolabb imbolyog,
mintha belefúródna a végtelen sötétségbe; egyre messzebb rajzolódnak ki előtte
az ácsolatok ferde dúcai, a járomfákon és süvegfákon fehéres
cseppkőképződmények, gumók, bányagombák lógnak fürtökben, újabb lezárt
folyosó következik, úgy bukkan elő, mintha a fejedre zuhanna, gyerünk,
gyerünk, csak talpalj, csak botorkálj a nyugtalan lángocska nyomában...
Andres hirtelen kört kanyarít le a lámpájával, mintha jelezni akarna valamit.
– Odanézz – mondja nyugodtan Martínek; megroppant gerenda hajlik le a
főtéről, a hosszú Adam kénytelen meggörnyedni, hogy bele ne verje a homlokát,
azután még egy, még kettő, egész sor összeroppant süvegfa. Standa összerezzen:
most már nem mehetünk tovább, hiszen a fejünkre roskad! Reménykedik, hogy a
többiek megtorpannak és azt mondják: nincs tovább, vissza az egész; de Adam
megy, csak a szokottnál is jobban meggörnyed, az ács behúzza széles vállát,
Matula Standa mögött fújtat: no, igyekezz, te gyerek, és Andres szökdécselő
lámpája egyre mélyebbre fúródik a sötétségbe. Már Standa is kénytelen lehajolni
a ráncba gyűrődött főte alatt; a világért se merne felnézni, nehogy megpillantsa a
megrendült kőzet nyomása alatt meghajló vékony gerendázatot – hiszen mindjárt
összeroppan, és betemet bennünket! Hát persze hogy betemet; hiszen a talpat és
a sínek közét máris elborította az omladék, a törmelék szakadatlanul szitál a
megroppant borítás alól. Nem megyek tovább szeretné kiáltani Standa; de
Andres lámpája egyforma ütemben rohan előre, már nem egyenesen halad,
hanem valahogy tántorog és ugrál, hol itt, hol ott villan fel; Adam meggörbített
háta és az ács széles válla most sebesebben mozog előre, Standa egyre
közelebbről érzi a hátában Matula lihegését; Standa már valósággal üget, egyik
kezéből a másikba teszi át a nehéz bányalámpát, szeretné elővenni a
zsebkendőjét, hogy letörölje arcáról az izzadságot, de erre sincs ideje, gyerünk,
gyerünk, gyerünk, hogy minél hamarabb kikeveredjünk ebből a folyosóból! A
teremtésit, a nyomás itt már a támfákat is kitörte, csonkán merednek elő a falból,
az egész főte meghajolt, már csak azokon az összekuszált bordákon nyugszik –
hová is vezet bennünket az az Andres?! Standának sírhatnékja támad a
rémülettől, de muszáj továbbmennie, nehogy nekirohanjon Matula, aki bozontos
kobakját kos módjára leszegve fújtat mögötte. Egyszerre csak maga Standa
ütközik be az orrával Martínek széles vállába. – Nem mehetünk tovább? –
kérdezi szorongva. – Dehogynem – feleli nyugodtan Martínek, és vállával,
fenekével átnyomakodik az összekuszált gerendák közt. – Ezt majd helyre kell
pofoznunk. Standa el sem tudja képzelni, hogyan lehetne itt valaha is rendet
teremteni; a főte süllyedése összerombolta az ácsolatokat, mindkét oldalon
kettétörte a támokat, s a rettenetes súlyt már csupán a megroppant süvegfák
tartják. – „Innen már nem kerülünk ki élve – gondolja a halálra vált Standa –,
mindjárt a fejünkre roskad!” – Behúzza a fejét, a hátán patakokban folyik az
izzadság, furcsán tántorog, a lába lépésről lépésre gyengül; de az élen egyre csak
ott táncol Andres fürgén előrehaladó lámpája. Jézusmária, mikor ér véget ez az
út?!
Most megáll a lámpa, és jelt ad; a kutya Andres bevárja a többieket. – No, mi
az? Mind itt vannak? – Most mi lesz? Hansen mérnök ott ül egy felfordított
csillén, a fejét tenyerére támasztja. Andres számba veszi a legénységet, és
szárazon kiadja a parancsot: – Utánam! – A mérnökhöz menetel, összevágja a
bokáját, baljában a lámpa, jobbját katonásan a nadrágvarratra szorítja. – Jó
szerencsét – jelenti szolgálatilag.
Hans felveti a fejét, maszatos orrán apró izzadságcseppek csillognak; a
homlokán, a bőrsisak tövében daganat látszik, mintha valakivel összeverekedett
volna.
– Andres lőmester és legénysége tisztelettel jelentkezik: Adam vájár,
Suchánek vájár, Martínek ács, Falta segédvájár, Matula kőműves, és Půlpan
csillés. – „Micsoda fontoskodó alak” gondolja szégyenkezve Standa.
Hans feláll, és a sapkájához emeli a kezét: Gut, gut. – Standa igazodik, mint
egy újonc, Suchánek papa meg se rezzen, az óriás Martínek zavartan szorítja
mancsát a nadrágja varratához, még Pepek is kidülleszti a mellét, de közben
fintorog; csak Adam bámul a semmibe, Matula pedig szinte felfalja véres
szemével a kackiás Andrest. Hansen úr mondani akar valamit, csakhogy nem tud
csehül szegény feje; így hát csak tanácstalanul mosolyog azzal a maszatos
szájával, bólogat és elismétli, hogy gut. – Hát igen, gut – mondja Suchánek papa,
és mindnyájan bólogatnak; Hans belevaló srác, szeretik őt. – Most mond nekik
valamit minden bizonnyal svédül beszél –, és hosszú kezével a beroskadt lyuk
felé mutat, amely előtt üldögélt.
– Hű a mindenit – nyel egyet Pepek.
– No, adj’ isten – mondja szakértő ábrázattal Suchánek, s még le is guggol
hozzá. – Hiszen ez csak romhalmaz – bámul Standa. Összetört gerendák kusza
halmazát borítják a főtéről lezuhant kövek, ott még kiáll belőle valami, ami
azelőtt támfa lehetett, már csupán két rozoga süvegfa tartja a beomló
boltozatot... Suchánek papa felegyenesedik, és ránt egyet nadrágszíján.
– Bekukkantok, mérnök úr – mondja –, eligazodom én a Krisztinán.
Hansen úr ugyan nem érti az öreget, de nyilván tudja, hogy miről van szó;
mond valamit, és ujjával megkopogtatja Suchánek vállát.
– Persze hogy persze – mondja az öreg, miközben nekigyürkőzik –, hiszen
vigyázok én. Egy kalapácsot, fiúk: átkopogok ahhoz a háromhoz.
Standa kezdi kapiskálni, hogy ez lesz az a bizonyos beroskadt folyosó. Erről
az oldalról talán át lehet kúszni a vágat végéig, mondta odafönn az öregúr;
csakhogy most alighanem tropára ment az egész, és nincs mit tenni. Közben
azonban Suchánek papa négykézlábra ereszkedett, és két összeékelődött gerenda
alatt bedugja kopasz fejét a nyílásba. – No igen – mormogja –, miért ne menne?
– Már csak a feneke látszik, megrázza a testét, és a bakancsa is eltűnik a kusza
fatörmelék közt az álmélkodó Standa elől.
Falta Pepek leveti a kabátját meg az ingét, és a felfordított csillére dobja;
orrfacsaró, vad izzadságszag terjeng körülötte. Standa el sem tudja képzelni,
hogy voltaképpen mit is fognak itt csinálni; a többiek egyelőre tétovázva
nézegetik a pusztulást, s úgy összezsúfolódnak a romhalmaz előtt, hogy
mozdulni sem lehet. Martínek a maszatos képű Hans felé fordítja kék tekintetét.
– Mérnök úr – kezdi lassan és vastag hüvelykujjával maga mögé bök –, közben
Matulával alátámaszthatnánk azt a vonalat, ugye? – Hansen úr biccent, no lám,
mindent megért. Martínek leveti a kabátját, kigombolja a gallérját, vaskos ujjai
nehezen boldogulnak a gombbal; közben a megroppant süvegfákat nézegeti. –
Nézd, micsoda erő! – mondja gyerekes csodálkozással, és nem tudja megállni,
hogy elismerése jeléül meg ne veregesse azt a mennyezetet. – Ez aztán erő, fiúk
– álmélkodik, és boldog mosoly sugárzik az arcáról. – No, gyere, Matula,
fogjunk hozzá. – Matula most is Andrest, a kutyát, tartja szemmel, s csak nagy
nehezen hagyja abba; horkant egyet, és zihálva támolyog az ács nyomában;
„Alighanem tökrészeg” – gondolja Standa. Andres lőmester még most is
vigyázzban áll Hansen úr mellett, bizonyára, parancsra vár; Adam leveti az
ingét. Pepek pedig már beleköpött a markába, és nekiáll, hogy kiráncigálja a
köveket a romhalmazból. – Várj – morogja Adam, és megpróbálja elmozdítani
az egyik beszorult gerendát.
 Andres szembefordul Standával, és dühösen ráordít:
– Mi az, maga azért jött ide, hogy a száját tátsa? Nyomás, hordja el azokat a
köveket!
– Hová? – kérdezi bizonytalanul Standa.
A lőmesterben forr a düh ekkora ügyefogyottság láttán.
– No, jöjjön – csaholja, és vagy harminc méterrel odább vezeti Standát a
folyosón.
– Ide. De aztán szabályos máglya legyen, értem? A szenet külön, a köveket
oda.
Standa levetette a kabátját, s most izzadva cipeli a köveket. „Mint egy
gályarab – gondolja. És még ezt nevezik életmentésnek!”
 Nyolcadik fejezet
Már fáj a dereka, kezét véresre horzsolták a kövek; lapockái közt patakokban
folyik az izzadság, csípi a szemét, csiklandozza az orrát és marja a száját; inna,
inna, majd meggebed a szomjúságtól. Már régen ledobta átizzadt ingét, sovány
fenekéhez tapad a nadrágja, biztosan sérvet kap, ahogy verejtékezve szaladgál
azzal a törmelékkel. Hát Hansen úr nem látja, hogyan gürcölök? És még
iderohan az a kutya Andres, belerúg a kövekbe, és üvölt: – Ez magának máglya?
Trágyadomb! Szépen, egyik réteget a másikra, de aztán sarkos legyen ám!...
Közben Adam és Pepek szép csendben egymás kezére dolgozik a
romhalmaznál: – Várj, majd kiemelem alóla. – Megmozdult már? Várj csak... –
Csak csináld, majd én tartom – mondja zihálva Pepek, és az izmai púposra
dagadnak. Adam valósággal átfúrja beesett szemével a kusza törmeléket s az
összezúzott bányafát; most már egészen másképp fest a dolog, már utat nyitottak
az omladékban, négykézláb be lehet mászni a nyíláson. A távolból kopácsolást
hallani, nyilván Martínek és Matula döngeti a támokat meg a vaskapcsokat. A
kutya Andres lázasan futkos ide-oda Martínek és Adam közt, megáll Pepeknél,
majd megint megugatja Standa kőrakását; Hansen úr egy megrepedt támfához
támaszkodik, a szemét lehunyja, nyilván hallgatózik; időről időre sajátságosan
morajlik a fejünk felett, mint mikor leomló kövek gördülnek. „Csak nehogy baja
essék” – gondolja Standa szinte nőies gyöngédséggel; mert magára már nem
gondol. Az ember mindenhez hozzászokik.
– Várj csak – mormogja Adam, és Andreshez fordul –, Suchánek nem jön.
Andres lőmester megáll, mintha odaszögezték volna, Hansen úr elhúzódik a
faltól, és hallgatóznak. Csend: csupán egy fűrész zaja, aztán megint az a moraj,
mint mikor kövek omlanak.
– Talán utána másznék – motyogja Adam, és aggodalmasan pislog hozzá. –
Már itt kellene lennie.
Újra az a kemény kifejezés ül ki Andres arcára:
– Menjen, nézze meg, hogy mi van vele.
Adam négykézlábra ereszkedik, és bekúszik a lyukon, már hosszú lábát is
maga után húzta, már csak hallani lehet, amint valahol a mélyben motoszkál.
Standa lehajlik, hogy felvegyen egy követ, de Andres szigorú pillantást küld
feléje és pisszeg: – Csend legyen! – Hát, ha csend, akkor csend; Standa
kifulladva támaszkodik a falhoz, és lehunyja a szemét. Hát ez az egész.
Semmi hősiesség, semmi önfeláldozás; csak köveket hordani, mint egy
rabszolga...
 A motoszkálás megint közeledik, a nyíláson, az összekuszálódott támfák közt
kibukkant Adam bakancsa. – Add ide a szerszámot. – Pepek egyetlen ugrással
kezébe adja a csákányt, és a bakancs újra behúzódik a hasadékba. Standa
bizonytalanul tekint Hansen úrról Andresre:
talán történt valami? Martínek közben nyugodtan csapdos a szekercéjével.
Bentről óvatos kopogás és motoszkálás hallatszik; a kutya Andres a lyuk előtt
guggol, és kemény arccal feszülten hallgatózik.
– Standa talán elugorhatna a hordágyért – szólalt meg rekedten Pepek, Andres
azonban megrázza a fejét, és tovább hallgatózik: egyszerre csak fürgén, mint a
borz, eltűnik a nyílásban.
Alighogy behúzta a lábát, Hansen úr is négykézlábra ereszkedik, és gyorsan
utána mászik...
– Történt valami? – motyogja Standa.
– Biztosan betemette az öreget – veti oda foghegyről Pepek. – Minek is
mászik oda az a vén trottyos?
– Pepek dühösen letép egy szálkát a megroppant ácsolatról, és ránt egyet a
nadrágszíján. Megnézem. Maradj itt. – És átnyomakodik a lyukon a többiek
nyomába.
Így hát Standa egyedül maradt vadul dobogó szívével. „Betemette az öreget!
Még félórája sincs, hogy itt matatott...” A feje felett megint recseg valahol;
hiszen mindnyájunkat betemet!
Rettenetes szorongás fogja el Standát; hallgatózik a lyuknál, bevilágít a
lámpájával – semmi, csak egy halom kő és fa. Bum, bum – dong tompán arról az
oldalról, ahol Martínek dolgozik.
Standa odarohan, már nem is gondol arra a megroppant ácsolatra. Martínek
erős segédtámot ver a kalapácsával egy megrongálódott süvegfa alá. Matula
kövér vállán tartja és fejével támogatja a gerendát, s nagyokat szuszog. – Még
egy kicsit – mondja nyugodtan az ács, s úgy odavág a nagykalapáccsal, hogy a
támfák körös-körül megremegnek. – Suchánek bácsit betemette – jelenti
elfulladva Standa.
– Igazán? – csodálkozik szelíden az ács. – No, még egy kicsit. – A lámpa
alulról világítja meg, látni lehet, hogyan emelkedik hatalmas mellkasa, mikor
fellendíti a kalapácsot. Matula fújtat, szétveti lábát, hájas tarkójával tartja
magasba a megroppant fejfát; minden kalapácsütés tetőtől talpig megrázza,
szinte a velejéig hatol, faforgács és kőtörmelék zúdul a fejére, de Matula állja,
csurog róla az izzadság, még egy kicsit, bumm, már elengedheted. Martínek
megsimogatja az aládúcolt gerendát. – Rendben – mondja behízelgő, meleg
hangján. Matula dagadt mancsával dörzsölgeti nedves nyakszirtjét, és rekedten
fellélegzik. – Bajlódni kell vele magyarázza az ács, és elégedetten nézegeti az
alátámasztott ácsolatot. – De legalább tartani fog. – Nadrágjába törli a tenyerét,
és elindul, hogy új gerendát hozzon.
– Sucháneket betemette – ismétli Standa Matulának.
A kőműves felveti véreres szemét.
– No igen, már mondtad.
– Mindnyájunkat betemet!
– Igen? Miért?
– Miért? – Standa nem tudja, hogyan magyarázza meg ennek a tompa eszű
baromnak; hát nem hallja, hogyan recseg-ropog a feje felett? Az egész folyosót
összeroppantja...
– Az egész folyosót összeroppantja – tör ki Standából.
Az ács éppen visszatér, gömbfát cipel a vállán.
– Ugyan, ugyan, dehogy roppantja össze – mondja elégedetten. – Kitart az
már.
– Maguk nem hallják, hogy folyton morajlik?
– Nincs időm hallgatózni – mosolyog Martínek. – No, gyere, Matula, itt
folytatjuk.
Standa leverten kullog vissza a beomlott vágathoz. Pepek már ott van, és
köveket hajigál ki a nyílásból.
– No, mi van? – kérdezi izgatottan Standa.
– Tudom is én – morogja Pepek, és összerántja a szemöldökét. – Csak egymás
után lehet odajutni, repedezik a főte.
– És Suchánek?
– Hiszen érte mentek – mondja türelmetlenül Pepek. – Add ide a csákányt!
„Süket alakok – gondolja kétségbeesetten Standa. – Betemetett egy embert, de
ők szót sem vesztegetnek rá. Egyikkel sem lehet beszélni, istenem, mit
csináljak?” Már megint recseg a főtében; Pepek a fejét sem emeli fel, egy
leroskadt szikladarabot feszeget a csákányával, a háta is meggörbül az
erőfeszítéstől.
Standa csüggedten felsóhajt, és lehajol, felemel egy követ, és a rakásra cipeli.
Így, szép szabályosan, máglyába. De aztán sarkos legyen ám! Egyik követ
szépen a másikra... És még csak mondja az az Andres, hogy olyan ez a rakás,
mint a trágyadomb! Standa elégedetten nézegeti művét. Mintha vonalzóval
húzták volna! És Standa követ kőre halmoz, már nem is gondol másra.
 Kilencedik fejezet
Hansen úr kimászik a hasadékból, hátrafelé, mint a rák, és leporolja ruháját. –
Is gut – bólogat vissza Standa kérdő tekintetére, és gyerekesen elmosolyodik.
Most hátrafelé kimászik a kutya Andres, arca felengedett, most már szivacsosan
puha. – Kihúztuk az öreget – mondja, de nem néz senkire. – Omlik bent a főte,
nem tudott kijönni... – És már indul is, hogy megszemlélje Standa kőrakását; de
most nem káromkodik, csak elhúzza a száját. – Csinálja csak, legyen már itt
valami rend!
Standa majdnem dicséretnek érzi Andres szavait, voltaképpen már nem is
haragszik a lőmesterre. Kutyának kutya, ezt nem lehet elvitatni tőle, de mikor
tisztességes munkát lát, nem fukarkodik az elismeréssel, hiszen hallgat.
A lyukból Adam hosszú lábszárai kapálóznak kifelé; már az egész ember kint
van, keservesen erőlködve talpra áll, mintha darabokban kellene összeszednie
magát. Patakzik róla az izzadság, alig áll a lábán. – Pihenjen egy kicsit, ember –
morogja a kutya Andres, de valahogy elváltozott hangon; Hansen úr svédül
mond valamit Adamnak, és úgy mozdul a keze, mintha vállon akarná veregetni.
Adam szeme csupa por, csípi az izzadság, dörzsöli a keze fejével. Alig... lehetett
moccanni – mondja nehezen, és a csilléhez támaszkodik, úgy rogyadozik a lába.
Most még egy pár bakancs kalimpál ki a lyukból, és lassan, tapogatózva
előbukkannak Suchánek papa kiaszott lábszárai; nyilván nem bírja már tovább,
és féltestével fekve a lyukban marad.
– Na, gyerünk, öreg – biztatja érdesen Pepek, és lábánál fogva húzza ki
Suchánek papát a szétzúzott folyosó nyílásából. Már kint van, a talpon csücsül,
és kopasz feje búbját simogatja; ernyedt és kábult, csak nekivörösödött képét
duzzasztja és apasztja a lihegés.
– Látod, látod, miért másztál be! – mérgelődik Pepek.
– Gyere, elvezetlek.
– Miért... miért másztam be? – magyarázkodik Suchánek papa erőtlenül. –
Tudod, csak át akartam kopogni hozzájuk. Eligazodom én errefelé...
– Közben megfulladhatott volna – pofázik Andres lőmester.
– Ha egyszer leroskadt mögöttem! – védekezik vékony hangon az öreg. –
Fiúk, nem tudtam visszajönni. Kapálózom a lábammal, a mindenit! Hiszen itt
lyuknak kell lenni... és már nem volt ott. – Suchánek papa mosolyog, foghíjas
ínye kivillan. – Nem volt ott, ha mondom!
A kutya Andres föléje hajol.
– Ide hallgasson, Suchánek bácsi, Falta és Standa elviszik magát.
 – Miért? – csodálkozik az öreg. – Hiszen tudok dolgozni. Csak éppen
kifulladtam kicsit. Suchánek papa bizonytalanul pislog zsibbadt lábaira. – És hol
a lámpám?
– Bent.
– No hát... – csodálkozik az öreg. – Hát bent maradt? – Már térdel is, és a fejét
bedugja a hasadékon.
– Hova, hova?
– A lámpáért – morog Suchánek, és már csak fél lába kandikál ki a nyílásból;
de Pepek visszahúzza. Átkozott papa!
– Mi az?
– Hiszen bent omlik! Ide ülj a fenekedre, és nyughass!
Suchánek papa, mint egy rakás szerencsétlenség, ül a földön és értetlenül
csóválja a fejét.
– Bent hagytam a lámpát! – motyogja. – Pepek! Ott maradt a lámpám!
Közben Andres lőmester és Hansen úr megpróbál valamit németül
megbeszélni, de alighanem nehezen megy, mert mindkettő kézzel-lábbal
hadonászik. „Tolmácsolhatnék nektek – gondolja Standa –, de ha nem hívtok,
úgy is jó, hordom a követ.” Hansen buzgón bólogat, és most svédül beszél, de az
ördög tudja, hogyan, ez a kettő végül mégiscsak megérti egymást.
Kissé távolabbról, a vágatból ide hallatszik, amint Martínek alátámasztja az
ácsolatot, és bekalapálja a kapcsokat.
– Ide hallgassanak, emberek – mondja Andres felügyelő, és körülnéz a
legénysége után, de csak Adamot és Standát látja, meg Suchánek papát, aki még
nem tért egészen magához. – A mérnök úr azt mondja, hogy így nem juthatunk
abba a vágatba. Rendesen ki kell hajtanunk, hogy szabaddá tegyük.
– Szappankövek vannak ott, szappankövek... – nyögi Suchánek papa. – Még
csak jelt sem ad, és zsupsz... máris omlik. Semmit sem hallottam, és egyszerre
csak beszorult a fenekem. A mindenit! – mondom magamban. – Biztos
szappankövek!
– Mindenekelőtt el kell takarítani az omladékot, és rendbe kell hozni a
légvágatot – folytatja Andres. – Olyan tiszta legyen itt, mint a fejtőhelyen,
megértették? Ezt a disznóságot nem hagyhatjuk itt. Így nem folytathatjuk a
kihajtást.
– Most már emlékszem! – örvendezik Suchánek papa. – Kopogtattak ott!
Kopogtattak! Én kalapáccsal vertem a falat, ők meg visszakopogtak... –
Suchánek most belezavarodik. – Hol az a kalapács? Otthagytam a kalapácsot!
A kutya Andres izgatottan feléje fordul, szinte megrázkódik.
– Suchánek bácsi, biztos benne, hogy kopogtak?
– Persze hogy kopogtak! – erősködik az öreg. – Mindig háromszor: kop, kop,
kop... De én otthagytam a kalapácsot!
– Tehát kapnak levegőt! – lélegzik fel Andres. – Az angyalát, ez rendben
volna!
– Ja... – bólogat Hans. – Gut...
A beroskadt folyosóból motoszkálás hallatszik, és a nyílásból Pepek lába
bukkan elő.
– Mi keresnivalója volt ott? – támadt neki Andres.
– Kicsit körülnéztem – veti oda Pepek, és feláll. – Itt a lámpád, papa!
Suchánek arca csupa ránc lesz az örömtől.
– Átkozott lámpa! A kalapács nem volt ott?
– Milyen kalapács?
– Ide hallgasson, Falta! – toporzékol a lőmester. – Ha még egyszer ilyen
vicceket csinál nekem...
Pepek dühösen villantja feléje a szemét.
– Talán megeszem azt a vacak lyukat? – Körülnéz, a csákányát keresi. – Alá
kellene támasztani... körülbelül harminc méter után. Süllyed ott a főte... Már
csak hason csúszva lehet átvergődni – krákogja Pepek, és olyan képet vág, mint
akinek semmi köze az egészhez, nem is érdekli más, mint az a gerendadarab,
amit éppen ki akar ráncigálni a romok közül.
– Majd nekem magyarázza valaki, hogy süllyed a főte! – hördül fel Andres,
mintha nem is Pepekhez beszélne. – Persze hogy újra alá kell támasztani...
– Ha közben alátámasztanánk – mondja Pepek csak úgy a levegőbe –, akkor
ott hátul azonnal megkezdhetnénk a kihajtást...
– Még mit nem! – mondja Andres, és a főtét nézi. – Valaki odamászik nekem,
aztán fölülről meg mögéje szakad valami.
Pepek köp egyet, és egyre azzal a gerendával bajlódik.
– Ugyan mit, én alátámasztanám! – morogja, mintha csak hangosan
gondolkoznék, és tiszteletlenül a hátát mutatja Andresnek. Aha! A fickók
összerúgták a patkót, és most nem beszélnek egymással.
– Majd még mindenkire vigyázni fogok! – vágja el Andres, nem néz senkire,
és tüntetően Martínekhez megy.
– Kutya! – sziszegi Pepek jó hangosan. – Torkig vagyok veled, te marha!
Hallani lehet, amint ott messzebb Andres rátámad az ácsra; Martínek hangja
szelíden, békésen válaszolgat.
– Hát nem? – fordul Pepek Hansen úrhoz. – Ugye, hogy addig is támasszam
alá?!
Hans bök egyet a fényes orrával.
– No, látod! – dörmögi elismerően Pepek. – Ez sem fél. – Hálásan pislog
Hansen úrra. – Standa, a fűrészt! És aztán majd beadogatsz nekem valami
gerendát, érted? – Olajat önt a tenyerére a lámpából, és bekeni a nyakát meg a
vállát. – Hát akkor én bemászok, Adam, és ha Andres valamit mondana, hát
nyalja ki a...
Adam csak a fejét ingatja, és tovább takarítja az omladékot. Suchánek papa
még most is leverten csóválja a fejét.
– Először csináltam ilyent, hogy valahol elhagytam a szerszámom. Harminc
évig nem történt meg velem. Segítek neked, Standa! – teszi hozzá buzgón, és ő
is nekiáll a kövek eltakarításának; szegény öreg csupa szégyenkezésből
segédmunkássá alázta le magát; most hordja a követ, kifulladtan topog vele ide-
oda...
– Hány éves a bácsi? – kérdezi Standa nekibátorodva.
– Ötvenöt. Miért?
– Csak úgy. Az ember majd hetvennek nézné. Hát így kiszárítja ez a bánya az
embereket, vagy mi a nyavalya?
A lőmester összevont szemöldökkel közeledik.
– Hallgasson ide, Andres – böki ki az öreg, és kiejti kezéből a követ. – Ha az a
kalapács nem kerülne elő, akkor... vonják le a fizetésemből.
A kutya Andres erre semmit sem mond.
– Csak csinálják, emberek... morogja fáradtan –, hogy végre odajussunk ahhoz
a légvágathoz. Aztán letérdel a beomlott folyosónál és hallgatózik. Igen, Pepek
bent van; és Andres vicsorog, mint a mérges kutya... menten harap...
 Tizedik fejezet
Standa most már felfedez valami rendet a munkamenetben. Most Martínek és
Matula egyre közelebb kerülnek az elágazáshoz, egyik segédtámot a másik után
állítják fel. – Rendben van, öregem, itt is alá kell támasztani. – Hansen úr
odamegy, hogy megnézze, elégedetten bólogat, és megy tovább. Hol itt, hol ott
emeli csillogó, maszatos orrát az ácsolat felé, és aggódva figyel, nem repednek-e
tovább a homlokfák. Vagy megáll és feszülten hallgatózik, vagy lámpáját a
talphoz közelíti, nincs-e ott gáz; és mikor Standa tekintetével találkozik, pislant
egyet, mintha azt mondaná: „Semmi, semmi, gut, egyelőre minden rendben.”
Suchánek papa abbahagyta a recsegést, és cipeli a törmelékeket. Görbe lábai
reszketnek, de mit össze nem dolgozik egy ilyen apró kis emberke! Adam némán
és lassan dolgozik, a beomlott folyosó mégis mintha szétnyílna előtte; már
jócskán bent jár, térden kúszik, már a vágat következő méterét tisztogatja.
Andres meg alighanem megunta, hogy nincs kire ordítania, és bemászik a
lyukon Pepekhez; olyan ingerülten vicsorognak egymásra itt, a föld mélyében,
mint mikor két mérges borz összetalálkozik a föld alatti odúban. Egyébként
csend van, nincs hajsza, sem zűrzavar; csak gyúrják a munkát, már a kezüket is
alig érzik. Na látod, így folyik a harc az emberéletért. Nem hősiesség ez, hanem
tisztességes gürcölés.
Martínek ács az elágazáshoz jön, hogy kicsit körülnézzen. – No; hát maguk
hogy haladnak? kérdezi békésen. – Mi fára várunk. – A fiatal óriás leül a
felfordított csillére, széles mancsával elégedetten simogatja meztelen karját, és
mosolygó kék szemével elnézi Adam csendes, lassú munkáját. – Ez sem könnyű
meló – vélekedik kisvártatva.
Az üregből hátrálva kinyomakodik Andres felügyelő. Már a fenekén látni,
hogy forr benne a düh. Még jóformán talpra sem áll, mikor már majd belemar
Martínekbe.
– Hát ez meg mi? – hördül fel. – Maga csak kibicel itt?
– Hát igen – mondja csendesen az ács, s tekintetét le sem veszi Adam
munkájáról.
– Menjen a helyére! – üvölt a kutya Andres, hogy hangja is megbicsaklik. –
Nem azért van itt, hogy lógjon, maga...
A háta mögött felhördül valaki, és Andres megfordul, mint a pörgőcsiga.
Matula áll mögötte, előregörbed, mint a gorilla, szeme vérben úszik, és
fenyegetően fújtat.
– Micsoda... ki lóg itt?
 A lőmester a falnak veti a hátát.
– Mit akar? – kiáltja élesen, és ökölbe szorítja a kezét.
– Istenem – sóhajt Suchánek papa, és félelmében a szájába kapja az ujját, mint
egy kislány.
A fiatal óriásnak a szempillája sem rezdül.
– Ugyan hagyd, Matula! – mondja kedélyesen, mintha egy csahos kiskutyával
állna szemben. Majd abbahagyja.
Andres eltépi magát a faltól. – Na, majd megnézem, hogy mit végeztek! –
recsegi ingerülten, és nem néz sem jobbra, sem balra. Matula kőműves úgy néz
utána, mint egy bika, és fenyegetően nyílik szét a tenyere. – Most ne törődj vele,
Matula – mondja rendületlen nyugalommal az ács, és tovább simogatja meztelen
karját. Különös dolog ez: Martínek itt lent is olyan tiszta, olyan szőke, az ember
önkéntelenül is érett gabonára gondol. Nyájasan és kissé álmosan figyeli Adam
lassú munkáját. Adam befúrta magát abba a folyosóba, hátra sem néz; de azok a
hosszú, tempós kezek olyan biztosan dolgoznak, hogy az ember legszívesebben
csak nézné tátott szájjal.
Andres visszajön, merev és mogorva.
– Az utolsó ácsolatpárt még be kellene dúcolni – mondja személytelenül –, és
rendesen kiékelni!
– Jó – mondja az ács zavartalan nyájassággal. – Tulajdonképpen hány óra
van?
A lőmester kiveszi az óráját a sárga dublé védőtokból.
– Mindjárt fél kilenc – morogja megint személytelenül és magába húzódva.
– Talán itt is bedúcolhatnám neked, Adam – mondja Martínek, és elégedetten
ásít.
Adam felegyenesedik, és felhúzza a nadrágját izzadt, meztelen fenekére.
– Lehet – hümmögi közömbösen.
Andres felügyelő ide-oda topog, és ráncolja a homlokát: no, nézd csak,
tudomásomra hozzák, hogy nincs rám szükségük.
– Půlpan – csaholja ingerülten –, másszon oda Faltához, és mondja meg neki,
hogy kijöhet!
– Kérem – feleli Standa, de hirtelen valami csavarodást érez a hasában,
gyomrát iszonyú nyomás szorítja össze. „Hogyhogy? Be kell másznom abba a
roskatag folyosóba? De hiszen már a többiek is voltak benne, hát nem?” Valóban
voltak, és kinevetnék Standát, ha nem menne be. „Na látod, te taknyos minek
jelentkeztél elsőnek?” Ha legalább Hansen úr itt lenne és látna, biztosan
biccentene, és már menne is a dolog.
– No, mi lesz már? – morog Andres.
Standa bedugja a fejét abba a fekete lyukba, a szíve a torkában ver, de valaki
lábbal megtaszítja: – Hé! A lámpád!
Standa négykézláb mászik a romok alatt, és előrevilágít a lámpájával; kúszik a
törmelékhalmokon, néha térden, néha majdnem felegyenesedhet; a tetőről
kettétört gerendák lógnak, minden pillanatban beveri a fejét vagy a vállát.
Egyszerre csak megdermed a rémülettől: most pontosan a feje felett recsegett. –
Pepek! – kiáltja kétségbeesetten. – Pepek! Beomlik! Vissza kell jönnöd, Pepek!
– „Én visszamegyek, tovább nem bírom – érzi Standa; kiveri a verejték, és
görcsösen hasal a hegyes köveken. – Nem, át kell adnom Pepeknek az üzenetet,
különben betemeti!” Standa tovább vánszorog, csak ne reszketne úgy a lába,
csak ne puhulnának úgy a csontjai, hiszen már valóságos kocsonya. – Pepek! –
kiáltja gyenge, sírós hangon. Na, most még ráadásul feldöntötte a lámpát,
lobbant egyet, és már ki is aludt. Most már igazán vissza kell mennie, megpróbál
visszakozni, de a lába csak omladékok falába ütközik. Legszívesebben
segítségért üvöltene. „Jézusmária, legalább látnék!” – Pepek! Pepek! Nem
hallod?! – Standa tapogatózik abban a félelmetes sötétségben, valami ürességben
kalimpál a keze, és továbbkúszik; most megint valami törmelékbe vagy
összevissza hányt fába ütközik, no de most igazán vége, nincs tovább. Növekvő
rémülettel markolászik a fa között – és most elölről hallatszik valami zörgés, de
valahogy szabályosan. – Pepek! – üvölt Standa, és tovább tapogatózik; igen,
nem, igen! Itt repedés van, mögötte meg valami tágasabb nyílás; átnyomja rajta
összehorzsolt vállát, térden kúszik tovább, fejét a tetőbe veri; most már kissé
közelebbről hallatszik a zaj, a döngetés, és valami halvány világosság is pislákol
ott.
– Pepek! – ordít Standa.
A zörej megszűnt. – Mi az?
Standa fellélegzik. Most már semmi sem számít, bevert fej ide, bevert fej oda,
fontos, hogy ott a Pepek. Már érezni Pepek csípős izzadságszagát, már látni lehet
lámpájának reszkető lángját; csak most veszi észre, milyen görcsösen szorítja
izzadt tenyerében a kialudt lámpát, az ujjait sem bírja kiegyenesíteni.
– Pepek – lihegi –, elaludt a lámpám!
– Hát add ide – mondja Pepek, és kissé oldalt tolja a fenekét, hogy
hátranyújthassa a kezét; szinte mozdulni sem tud az összezúzott támok között.
– Pepek, azt parancsolja neked a lőmester, hogy váltasd fel magad!
– Micsoda? – morog Pepek. – Mondd csak meg neki, hogy akassza fel magát!
Én ezt itt befejezem. Nesze!
Standa elveszi. Sugárzik a boldogságtól, hogy megint ég a lámpája.
– Összeveszett az áccsal – közli örömében.
– Ne mondd... – csodálkozik Pepek, egyszerre csupa fül, és abbahagyja a
kopácsolást. – És mit mondott neki Martínek?
 – Háát... – talál ki gyorsan valamit Standa –, azt mondta neki, hogy... ne
ugasson annyit, nincs semmi parancsolnivalója!
– Hmm – kaffant Pepek elégedetlenül. – A pofáját kellett volna szétverni! –
Aztán hirtelen nevetni kezd, hogy a feneke is beleremeg. – Standa pajtás, én itt
aztán alaposan a pofájába léptem! Idetolta az orrát, hogy így meg úgy; ez nem
bányászmunka... Úgy csináltam, mintha visszafelé kúsznék, és a bakancsom
talpa durr... bele a képibe! Öregem! Hogy prüszkölt! Pepek rázkódik a
lelkesedéstől. – Én mondom neked, megérte a fáradságot. Hány óra van?
– Fél kilenc. Talán több is.
– Hát akkor lassacskán már jön a váltás – véli Pepek. – Ha már itt vagy,
kopogj át, jó?
– Kihez?
– Ahhoz a háromhoz. – Pepek fürgén előrecsúszik, Standa alig bír a
nyomában maradni; már nem is látja olyan rettenetesnek a dolgot most, hogy
maga előtt látja Pepek lábát és fenekét.
Csak azt furcsállja, hogy ilyen hosszú ez a keskeny folyosó. – Itt vigyázz! –
figyelmezteti Pepek, és továbbcsúszik a térdén. – Itt le akart zuhanni. – És csak
egyre tovább, hason, könyökön vagy ahogy éppen lehet. Most pedig Pepek
abbahagyja a furakodást. – Gyere közelebb – mondja titokzatosan, mint mikor a
kisfiúk játszanak. – Át kell másznod rajtam, hogy odaérj. – Standa hason kúszik
át Pepek megizzadt inas testén; maga elé világít: semmi, csak omladék. – Itt
kopogj. Fogj valami követ, és ezen a helyen verd.
Standa keze reszket, csoda, hogy el nem ejti a követ.
– Hallottad? – suttog Pepek megilletődötten. Standa csak azt hallja, hogyan
zúg a vér a fülében.
– Nem hallottam – lihegi összeszoruló torokkal.
– Próbáld meg még egyszer. Most, most jeleznek – súgja Pepek magánkívül.
Tik-tik-tik, mintha valahol óra ketyegne. És megint: tik-tik-tik. Csoda, hogy
Standa izgalmában le nem csúszik Pepek derekáról. Hát csakugyan ott vannak!
Élő emberek vannak ott, és válaszolnak Standa jelzésére! Mintha kezet nyújtana
nekik, mintha csak beszélne velük – tik-tik-tik. Standa döngeti a kővel azt a
homlokzatot: igen, itt vagyok, mindnyájan itt vagyunk, és én Pepek, Hansen úr
és Martínek ács, az egész első csapat. Bum-bum-bum – veri Standa a falat.
Halljátok? Ne féljetek, értetek megyünk; még ha tíz körömmel kell is
szétszedni ezeket a sziklákat, tik-tik-tik. – Hallod, Pepek, felelnek – súgja Standa
elragadtatva. – Mondd, Pepek, ugye segítünk rajtuk, ugye nem hagyjuk őket ott!
– Szállj le már rólam, öregem! – nyögi Pepek. Standa nem szívesen csúszik le
Pepek nedves hátáról.
Szeretne még egyszer átkopogni azokhoz az emberekhez, erősen és hosszan,
erősen, hogy lássák, itt a segítség, itt az első csapat. Már mennek értetek,
megverekszenek ezzel a pillérrel, elhordják a köveket, még ha le is megy a hús a
tenyerükről: itt, már itt a kezünk, élve eltemetett bajtársak, még csak az kellene,
hogy ne segítsünk rajtatok!
– Kászolódsz már? – kérdi Pepek, és óvatosan hátratapogat a lábával. –
Nehogy a képedbe lépjek!
– Egy pillanat – sóhajtja Standa; térden kúszik, és meredten nézi Pepek hátát.
– Mondd, Pepek, ugye mindent elkövetsz, hogy segítsünk rajtuk! Tudod, mi
mindannyian, mi, az első csapat... Nézd, Pepek, megfogadjuk nekik... Még ha az
életünkbe kerül is!
– Jól van, na – morog Pepek, és még a feneke is kifejezi, hogy vége a
türelmének. – Szólj majd, ha befejezted a locsogást, s most kotródj vissza, te...
Standa némán kúszik hátra a szűk folyosóban.
– Pepek – kérdezi kisvártatva. – Aztán látnak ott?
– Van lámpájuk; de tudod, egyszer az is kialszik.
Standa megborzong.
– Rettenetes! Abban a sötétben... Pepek, az rémes lehet, mikor abban a
sötétségben várakoznak!
– Hm – véli Pepek. – Mássz egy kicsit odább, hallod? Itt beroskadhat.
De Standa talán nem is hallja.
– Pepek, Pepek, nem szabad otthagynunk őket!
 Tizenegyedik fejezet
Mikor Standa és Pepek kimászik, egy zömök ember áll ott Hansen úrral és
Andres felügyelővel, és a kezével magyaráz valamit. Martínek ács éppen a fejére
húzza az ingét, Adam gondosan elteszi a csákányt, és egyet-egyet ránt a
nadrágján... A köpcös ember fürgén hátrafordult: Pastyrik bányamester volt. – Jó
szerencsét, fiúk! – mondja. – Felváltunk benneteket.
No, mi van odabent?
Standa haragosan összerántja a szemöldökét. „Na, most idetolakszik a
második csapat, most, mikor már elvégeztük a nehezét. Most kihúzzák nekünk
azt a hármat, ezt ugyan akárki meg tudná csinálni! Én bezzeg megmondanám
nekik a magamét; megmondanám nekik, hogy mehetnek a csudába, mi voltunk
itt először, be is végezzük a munkát, az első csapat maga húzza ki az embereit.
Kibírjuk mi itt akár reggelig is...” Standa a többiekre néz, de Adam közömbösen
bújtatja hosszú karját az ingujjba, Pepek az inge aljával törölgeti izzadt mellét,
Martínek meg a gallérjával vesződik, fiatal, széles arca derűs és álmos.
Egyszerre csak megjelenik egy kiaszott emberke, bajusza szomorú és fakó,
összeüti a bokáját Hansen úr és a bányamester előtt, baljában a lámpa, jobbját a
nadrágvarratához szorítja. – Jó szerencsét! köszön recsegve. – Kazimour
felügyelő jelentkezik a csapatával: Faltys Jan vájár, Grygar Cyril vájár,
Wagenbauer Jan ács, Králík František segédvájár, Kadlec Josef ácssegéd, Pivoda
Karel csillés. – A hat ember úgy-ahogy kihúzza a derekát; Hansen úr tekintete
végigfut rajtuk, biccent, kezét bőrsapkájához emeli: – Gut, gut. – Rettentő
fáradtnak látszik, a szeme alatt fekete karikák...
– Milyen világ van odabent? – kérdezi halkan Grygar Adamtól.
Adam fáradtan pislog, mondana valamit, de valahogy nem jön ki belőle, csak
krákog egyet és legyint.
– Vacak, öregem – morog Pepek. – Csupa szappankő. Mondhatom, életemben
nem volt dolgom ilyen ronda lyukkal! Fiúk, az ötvenedik méternél vigyázat!
– Sucháneket betemette – mondja Standa szinte büszkén.
– Igazán? – szól Grygar egykedvűen, és bújik ki a kabátjából.
Ezalatt Martínek a másik ácsnak mutat valamit a biztosításon; mindketten
nyakszirtjüket vakargatják, és lapos sapkájukat buzgón fel-le tologatják a
homlokukon, a beszélgetés alighanem roppant érdekes.
– Hát akkor gyerünk – krákogja Pepek. Megindul a fekete folyosón, s
valahogy bágyadtan lóbálja a lámpáját. Suchánek papa meg sem mukkan, és a
nyomában ballag. – Mindjárt jövök!
 – kiáltja Martínek, és megint a másik ácshoz fordul: – Ide figyelj, ezt a keretet
itt alá kellene támasztani... – Matula bágyadtan kullog a folyosón, és fújtat;
Adam lassan baktat, meghajol a megroppant gerendák alatt; hátrább Hansen úr
húzza a lábát, s egy lépéssel mögötte a kutya, Andres, peckesen, akkurátusan,
mint mindig.
Standa iszonyatosan fáradt, majd összerogy; igazán csak három órát töltöttünk
lent? Még szerencse, hogy a lába magától viszi, még szerencse, hogy a fejének
van annyi esze és látatlanban lehajlik a megroppant süveggerendák alatt. Hét
reszketeg fény vándorol szaggatott sorban a végtelen fekete folyosón. Na,
úristen, ez aztán parádés csapat! A fejük lebicsaklik a fáradtságtól, a lábuk alig
bírja már, a mamájuk megfoghatná a kezüket: „Kisfiam, el ne ess!”
Ha már az a Pepek sem nyitja ki a száját!... Le ne hunyd a szemed, ember,
mert jártodban elalszol; hát itt tartunk. Senki el nem hinné, hogy három ilyen óra
így elintézi az embert.
Standa csak megy, átlép a síneken, kikerüli az álló csilléket, de észre sem
veszi; a fáradtságtól oly szomorú, hogy szinte sírhatnékja támad. Martínek
utolérte, és szótlanul ballag a nyomában, szemét lehunyja, mintha már aludna. –
Alaposan kikészített bennünket – szólal meg végre, és Standa vállára teszi széles
tenyerét. Standa kicsit kihúzza magát, és keményebben lépdel. Mint mikor kicsi
volt... Búcsúból jöttek, Standa gyerek már nehezen húzza apró lábát, el-
elmaradozik a többiektől; az apja... az apja kézen fogja: „No, gyere szépen...” A
papa kicsit sántít, Standa büszkén, erősen szorítja meg az ujját, ugye, hogy így
könnyebb...
Standa csodálkozik, tágra nyitja a szemét. Már az aknakasnál vagyunk? Itt egy
ember várakozik, és azt kérdezi: – No, milyen odabent? – Pompás, apafej –
morog Pepek, és benyomakodik az aknakasba. Standa úgyszólván meg sem tudja
számolni, hogy hányan zsúfolódtak össze a kasban, a feje jobbra-balra billen,
csak odatámasztani valakinek a vállára, és állva aludni. Már Martínek is alszik,
Adam komoran pislog, és szegény Hansennek ködben úszik a szeme, csoda,
hogy szét nem folyik. A kas repül felfelé a fekete aknában, a fekete éjszakában;
talán egyre így fog siklani felfelé a hét fáradt emberrel, senki egy szót sem szól,
és a kas meg az emberek a végtelenségig repülnek valahova felfelé.
Már vetkőznek, szótlanul és tétova mozdulatokkal.
– A mindenségit – morogja tompán Pepek, és rongyos zokniját nézegeti.
Adam a földre bámul, és megfeledkezik a vetkőzésről; Martínek a tarkóját
dörzsöli, és nagyot ásít, s most az öreg Tomšík közeledik, vagyis a Vince, aki
olyan takarítóféle a mosdóban; valami megcsörren a kezében.
Pepek felkapja a fejét.
– Mid van, Vince? – Az igazgató úr küldi maguknak – szuszogja a foghíjas
Vince. – Konyak... konyak.
– A mindenit! – csodálkozik Pepek. – Fiúk, hiszen ez... Mutasd csak!
Pepek nézi a címkét, és vizsgálódva körülszaglássza a dugót.
– Meg kell hagyni... belevaló ember az öreg, tudja, hogy mi illik, önts, Vince,
meggémberedtek az ujjaim. – Pepek már emelné is a vastag poharat a világosság
felé, de közben valahogy meggondolja. – Ide hallgass, Vince, vidd Hansennek,
hadd igyon elsőnek.
– De a mérnök úr már a kádban lesz – húzódik az öreg Tomšík szinte ijedten.
– Hát akkor vidd neki a kádba... nyomás! Ha az öregúr tud gavallér lenni, hát
mi is tudunk, ugye... És mondd meg neki, hogy az első csapat küldi.
Tomšík tehát eltávozott, és mélységes helytelenítését legalább a hátával
fejezte ki.
– Mit gondoltok – szólal meg Martínek ács –, nem kellene Andresnek is
küldeni egy pohárral?
Mit gondolsz, Adam?
Adam vállat von.
– Hát ha egyszer velünk volt...
– Suchánek!
– Na igen... mint lőmesternek... Úgy gondolom, adjuk meg neki ezt a
tiszteletet, nem? – fecseg az öreg.
– Teszünk arra, hogy lőmester – jelenti ki Pepek. – Véletlenül mi önkéntes
csapat vagyunk, ha nem tudnád. Lőmester vagy nem lőmester, az most mindegy.
– Én küldenék neki – szólt megfontoltan az ács. – Kutyának kutya, de az
ácsolathoz ért, és nem gazolt be ijedtében.
– Na igen – dünnyög Pepek. – De itt arról van szó, hogy talán visszautasítja,
és a mi csapatunk ezt nem vághatná zsebre.
– Nem utasítja vissza – vélekedik nyugodtan az ács. – Miért utasítaná vissza?
– Hogy felvágjon. Én nem tudom, de ezt nem lehet csak úgy... – komorodik el
Pepek. – Mit gondolsz, Matula?
Matula csak felhördül tiltakozása jeléül.
– No és Standa? – szól Martínek.
Standát elönti az öröm. No lám, őt is megkérdezik!
– Véleményem szerint... – kezdi vontatottan, hogy helyet csináljon igazságos
és hogy úgy mondjuk, magasabb szempontból alkotott véleményének – Andres
éppúgy önként jelentkezett, mint mi.
– Felügyelőnek muszáj, te bikfic! – oktatja Pepek. – Miféle felügyelő lenne,
ha nem jelentkezne? Ennek ez jóformán kötelessége, tudod? Például neked
egyáltalán nem kellett jelentkezned, mert te csak csillés vagy és ürge, és nem is
vagy úgy megfizetve. De ami azt illeti, elsőnek sem kellett volna jelentkezned –
teszi hozzá elégedetlenül Pepek. – Nem vagy még bányász, sem ácsmester!
– Standa nem is úgy gondolta – szólal meg békítően Martínek. – Néha te is
melléfogtál, mikor olyan kölyök voltál, mint ő.
– Nagyobb marhaságokat is csináltam – morogja Pepek –, de hogy így az
öregebb bányászok fölé toljam magam, azt már nem, ilyesmit nem csinál az
ember! Az istenit! Micsoda pofonokat kaptam volna tőlük!
Standát mintha leforrázták volna. Tízféle válasz is kavarog benne, például az,
hogy művelt ember létére jobban ismeri kötelességét, mint bárki más, meg hogy
itt szó sem volt semmiféle tolakodásról, hanem emberéletek megmentéséről. De
csak hallgat, mert a megalázás valósággal torkára forrasztotta a szót. „Csak
próbálkozz azzal a pofonnal” – fenyegeti titokban Pepeket, és mélyen a cipője
fölé hajlik, nehogy meglássák a szemében a könnyeket.
Az ács Pepekre nézett, és fejével Standa felé int.
– Hát ha egyszer marha – mondja barátságosan Pepek. – Tehát Standa is
amellett van, hogy küldjünk egy pohárkával a lőmesternek. Hát ahogy akarjátok,
fiúk. Én már úgyis megadtam a magamét Andresnek.
– A mérnök úr hálásan köszöni – jelenti örvendezve és buzgón az öreg Tomšik
már az ajtóból.
– És ivott?
– Ivott. Egyszerre felhajtotta az egészet.
– És mit mondott?
– Semmit. Pislogott és valami olyasmit mondott, hogy skoll.
– A kádban volt?
– Ott. Éppen szappanozta magát.
– Ízlett neki?
– Ízlett. Dank filmas, azt mondta.
– Mondtad, hogy a pohárból még senki sem ivott? – aggodalmaskodik Pepek.
– Nem, ezt nem mondtam.
– Ejnye – bosszankodik Pepek. – Talán undorodott, hogy utánunk kellett inni.
No látod, milyen vagy... Meg kellett volna mondanod, hogy tiszta!
– No, önts még eggyel, Vince – szól oda az ács –, és vidd Andresnek, mondd
neki, hogy egészségére kívánja a csapat.
Az emberek lassan vetkőznek, de csak úgy tessék-lássék; valójában izgatottan
várnak, mint a gyerekek. Csend van, csak a víz csöpög a zuhanyból, meg Matula
fújtat, vakarja a mellét, csak úgy harsog.
– Na, kíváncsi vagyok – epéskedik Pepek –, hiszen tudja, hogy rá sem bírunk
nézni.
– Miért ne inna? – véli az ács, hosszabb megfontolás után. – A konyak, az
konyak.
 – De ha egyszer kutya!
– Kutyának kutya, de mindenhez van szeme.
– Hát az igaz.
– És felvág – köp egyet Pepek. – Az én gyomrom ezt nem veszi be.
Adam már levetkőzött, csendben a zuhany alá ballag, hogy nekifogjon
végeérhetetlen mosakodásának. Martínek övig meztelen, ölbe tett kézzel ül, és
lehunyja álmos szemét. Suchánek papa alighanem fázik, és a mellén úgy teszi
keresztbe a kezét, mint egy szégyenlős kislány.
– Ivott! Ivott! – rikkantja az ajtóból az öreg Tomšík lázas fontoskodással.
– És mit mondott?
– Hogy szépen köszöni, és hogy az első csapat egészségére issza.
– És dühös volt?
– Nem. Azt mondta: „Vince, biztos, hogy az első csapat küldi? Igazán
biztos?”
– És te mit mondtál?
– Azt mondtam: „Igen, lőmester úr, mégpedig a maga egészségére! Maga az
igazgató küldte nekik azt a flaskát!”
– És erre mit mondott?
– Hát pislogott, és azt mondta: „Biztos ez, Tomšík bácsi?”
– És mit csinált?
– Hát mit csinált volna? Mosolygott, és azt mondta, hogy „rendes tőlük”!
– És ivott?
– Ivott, de remegett a keze, és a konyak a nadrágjára loccsant. Aztán azt
mondta: „Mondja meg nekik, Tomšík, hogy köszönöm az egész csapatnak. Hát
tudja, Vince – mondta aztán –, a fiúk úgy dolgoztak, mint az ördög.” Meg hogy
Hansen úr azt mondta: „Ezek aztán a bányászok, öröm nézni.”
Az egész csapat Tomšík körül tolong, alig tudnak betelni a hírekkel. Csak
Matula kőműves nem mozdul a helyéről, vakarózik, a földre mereszti véreres
szemét; a komoly Adam meg a zuhany alól figyel.
– És milyen képet vágott hozzá, Vince?
Az öreg Tomšík nem tudja, hogy hogyan is mondja.
– No... mintha nem várta volna. És azt kérdezte: „Nem tudja, Tomšík, hogy
kinek jutott eszébe?” „Én nem tudom, lőmester úr, de alighanem mindegyiknek.”
– Jól mondtad, Vince.
A csapat szemmel láthatóan felélénkül, és beszédessé válik.
– No, látod!
– Nézd csak, Andres végül még kezes lesz.
– Fiúk, most rajtunk a sor!
Pepek a karjára veszi az ingét, mint pincér a szalvétát, és Suchánek papa
kezébe adja a vastag poharat.
– No, papa, te vagy a legöregebb, és örülhetsz, hogy még itt vagy. – Most
tettek először említést erről.
Suchánek keze reszket, mikor megfogja a poharat.
– De az a kalapács, az igazán bánt – mondja, és megnyalja a pohár szélét. –
Hát akkor az egészségükre! – Magába önti a konyakot, és köhint. – Szűzanyám,
ez már igen!
Pepek Adamhoz viszi a poharat:
– Te következel.
Adam hosszan szagolgatja, de visszaadja a tele poharat.
– Egészségetekre – mondja, és elhúzza a száját. Standa nem hisz a szemének:
Adam mosolygott! Igaz, hogy ez csak a mosoly árnyéka volt, de mégis – mintha
nem is Adam lett volna.
Most az ács fogja meg a poharat, a világosság felé emeli és felhajtja.
– Hát ez jó – mondja és ragyog.
– Matula!
– Nem kell – morog a kőműves.
– No, Franta, ne vacakolj...
– Andres után... én... nem iszom!
– Ugyan, ne rontsd a kedvünket!
Matula püffedt ujjai közé fogja a poharat.
– Agyonvágom – morogja –, agyonvágom!
– Intézd el vele máskor, most maradj nyugton!
Matula kőműves beadja a derekát, magába dönti az italt.
– Adj még – krákogja, és tenyerével törölgeti lila száját.
– Most én! – Pepek szétterpeszti a lábát, a konyakot leereszti a torkán, és
felnyerít a gyönyörűségtől. – Most te következel, Standa!
Standa még sohasem ivott; beleszagol, majd az egész poharat magába önti,
mint a többiek.
Megrázkódik és rettenetesen köhög; egyszeriben a fejébe száll, és
mérhetetlenül boldog; ködben úszik a szeme, forog vele a mosdó, azt sem tudja,
hogy mihez fogjon széles jókedvében.
Odaáll Martínek elé, és csodálkozik, hogy így himbálózik a padló.
– Martínek, szeretlek – kiáltja elragadtatottan.
A fiatal óriás szép csendesen elmosolyodik:
– No, látod.
– És Pepekre egyáltalán nem haragszom – buzgólkodik Standa. – Egyáltalán
nem! Pepek...
Pepek megfogadta, hogy segít rajtuk. Pepek belevaló srác, bírom ezt a
Pepeket. És Hansen úr... hát az olyan, mint az Isten. Igaz-e? Mint az Isten!
– Hát igen, a Hans – bólogat komolyan az ács.
– Tudod, Hansen úr... ezt nevezem én hősnek! Elsőnek ment oda, és utolsónak
jött el. Te ács!
Én akár azonnal újra leszállnék. Hallottam őket, mikor kopogtak. Mondd,
Martínek, ugye segítünk rajtuk!
– De segítünk ám! – feleli az ács. – Egyébként Jendának hívnak. Menj
mosakodni.
Standa kéjesen prüszköl a zuhany alatt, és keze csak úgy kutyafuttában szalad
végig sovány meztelenségén. Martínek előtt már nem szégyelli magát. Nem,
Martínek előtt igazán nem.
– Csak nehogy aztán az a másik csapat mentse meg őket – vacogja. – Öregem,
az lehet ám valami, mikor kihúzzák őket!... Mit gondolsz, Andres bátor ember?
Martínek a zuhogó víz alatt szuszog, és a hátát dörzsöli.
– Mit mondasz?
– Andres legény a talpán?
Az ács elgondolkozik. Szép és erőteljes, mint egy szobor a szökőkút alatt.
– Az – mondja végül. – A munkához ért, és valakinek parancsolni is kell –
fejezi be némi tétovázás után.
– És mikor úgy mindenhova bemászik... gondolod, hogy bátorságból csinálja?
– Inkább a rend kedvéért – magyarázza megfontoltan Martínek. – Mindent
meg kell neki mérni, felírni, és jelentést csinálni róla, tudod? Rettentő szívesen
csinál jelentéseket. Akár a tűzbe is bemászna érte...
– Folyton utazott rám – panaszkodik Standa. – Még hogy szépen máglyába
kell raknom a köveket, és külön a szenet; ugyan minek, ha szabad kérdeznem?
– A rend kedvéért. Ő aztán megméri, és beírja a noteszébe, hogy ez meg ez a
csillés ennyi meg ennyi köbméter meddőt és szenet...
– Ezt jelenteni kell?
– Lehet, hogy nem kell, de Andres szereti. Tudod, én szívesen levágok egy
darab munkát, és ő aztán szívesen leméri; én ugyan nem bajlódom a
méricskéléssel; a kezemben érzem, hogy eleget csináltam és kész.
A fiatal óriás törülközővel dörzsöli boltozatos mellkasát, és elégedetten nagyot
lélegzik.
– De Andresnek sosincs elég munkája, mert folyton csak azzal a colstokkal
szaladgál, és azután persze dühöng, hogy miért nem végeztek többet. Persze,
csinálni és mérni, az kettő. No meg aztán azt is szeretné, ha egyszer
revirfelügyelő vagy bányamester lehetne, öregem, azért akár a pokolba is
bemászna. – Az ács felnevet. – No de tudod, Standa, ami ott lent volt...
– Gondolod, hogy olyan... olyan nagyon veszedelmes volt?
 – De mennyire! – feleli nyugodtan az ács. – Még megláthatod. Hans, Andres,
Adam, mindegyik tart valamitől, látni az arcukon.
– Mit várnak?
– No, azt én nem tudom – mondja Martínek, és rózsás képét törölgeti. – Én
ács vagyok. Az ácsolattal nem lesz hiba, az biztos. Az a Wagenbauer ügyes
ember. Eh, mit, egyelőre túl vagyunk rajta, nem igaz?
Standának valahogy forog a feje, csak nem a zuhanyozástól?
– Jenda... – áradozik –, szeretnék valamit csinálni azért a három emberért.
Valami... valami nagyot véghezvinni. Tudod? Hogy magam is érezzem, ez az,
amit az embernek tenni kell... mikor életről van szó. Olyan ez bennem, mint a
szomjúság... Mit gondolsz, mit csináljak?
Martínek megértően bólint.
– Hát akkor rendesen máglyába kell raknod azokat a köveket, tudod?
 Tizenkettedik fejezet
Csapatban baktatnak a portához, hogy leadják a számokat. Már besötétedett,
kilenc óra múlt; a Krisztina csendes és fekete, csupán itt-ott látni fényt; a gépház
magas ablakai világítanak; az ég alja olykor villámlik, szóval olyan komor
éjszaka.
Andres lőmester vigyázzban áll a porta ablaka előtt, és Hansen úrral beszélget.
Pepek hirtelen megtorpan, ragyogó ötlete támad.
– Fiúk, gyerünk el a kocsmába! Felőlem akár Málekhez!
– Miért?
– Hát ha már együtt van a csapat. Ezt meg kell ünnepelni.
– Még volna kedved? – mondja álmosan az ács. – Engem várnak a vacsorával,
és én szívesen alszom, pajtás.
– Hát akkor gyere vacsora után! – ajánlja fel Pepek nagylelkűen. – Matula jön,
Standa és a papa szintén...
– Micsoda? – kérdezi értetlenül Suchánek.
– A kocsmába, az egész csapat!
– Igen, azt igen... – helyesel az öreg tele buzgalommal. – Csapatostul, azt
igen.
Andres felügyelő ellép a porta ablakától.
– Hát akkor holnap – mondja kimérten. – Holnap délután ötkor... – újból
sorakozó lenne...
– No igen – mondja Martínek ács. – Itt leszünk! – Számát a porta ablakába
dobja. – Hát akkor fizetek!
– Milyen ott lent? – kérdezi a kapus.
– Megnézheti magának... – morogja Pepek. – Röhögni fog. Na, gyerünk!
Fájront!
A rácsos kapun túl néhányan várakoznak. Csupa asszony. Az egyik lázasan
rohan elibük.
– Pepek! Itt vagy hát, Pepek! – lihegi magából kikelten. – Hála istennek!
– Persze hogy itt! – húzódozik Pepek. – Most menj haza, majd jövök. A franc
bele... – morogja magában, és mérgesen rángatja a fejét, mintha szorítana a
gallér. – No, indulás!
Egy sovány asszony szótlanul odalép Andreshez.
– Mi újság? – kérdezi Andres futólag. – Semmi? A gyerekek rendben? No,
gyere! – és olyan gyorsan kilép, hogy az asszony alig bírja követni, pedig egy
fejjel magasabb nála.
 Az a harmadik Mária; mozdulatlanul áll, csupán keresztbe tett kezét szorítja a
mellére, és maga elé néz, szeme szokatlanul tágra nyílik, Adam zavartan
botladozik feléje.
– Mariska... te? – mondja nagy keservesen. – Minek... Igazán nem kellett
volna.
Mária hallgat, és egyre csak olyan furcsán néz Adamra.
– No, látod – morogja nyomottan Adam, és elfordítja a tekintetét. – Hiszen
nem történt semmi.
A kapun most Hansen úr jön ki kamaszos léptekkel. Az a negyedik, a hosszú
köpenyes, határozott léptekkel siet feléje. Hansenné asszony, a hosszú lábú svéd
nő. „Most biztosan a nyakába ugrik” – gondolja Standa, és hamarjában azt sem
tudja, hova tegye a szemét. De Hansenné csupán kezet fog Hansszal, és mond
valamit, csak úgy, mint máskor. Hansen úr elmosolyodik, biccent, karon fogja
Hansennét, így... felvenni a lépést... s már mennek is, és csacsognak, mintha
semmi sem történt volna. Mintha csak a teniszpálya felé vagy hova sietnének.
Standa néz utánuk, a száját majd nyitva felejti. Ezek aztán igen!
– No akkor, Mariska... – dünnyögi Adam szinte könyörögve. Máriának
egyszerre csupa könny a szeme, vagy micsoda, el kell fordítani a fejét, és úgy
megy Adam mellett, mint a vak. Standa szíve hirtelen megfájdul. Valakinek
karon kellene őt fogni és vezetni, mint ahogyan Hansen úr vezeti a svéd
asszonyát; ehelyett az az Adam egyméternyire botorkál tőle, és még a hátán is
látni, ha megfeszítenék, sem tudná, hogy mit mondjon neki. Mária úgy megy,
mint az alvajáró, kezében gyűrögeti a zsebkendőjét, és vár, biztosan vár valamit;
csakhogy Adam nem tudja, mitévő legyen, felhúzza a vállát, és zavartan dadog,
egy ép szó nem jön ki belőle.
Standa utánuk bámul, a szíve fáj; nehéz az élet...
– Gyere, ha kedved van – nógatja Pepek. – Kutya éhes vagyok. – A hontalan
Standa hálásan csatlakozik hozzá, s még most is Máriára gondol. A
bányaszerencsétlenség izgatta fel ennyire? Hát még ha látná, hogy mi van ott
lent, és hallaná, amint Standa hallotta, ahogy az a három kopog...
– Átkozott kecske... – szitkozódik Pepek.
– Kicsoda?
– Hát az Ancsa! Ha egyszer egy nő az ember nyakába varrja magát... Folyton
a szoknyájába kapaszkodjam... Még mit nem? Én nem bírom a női bégetést, nem
bírom, na! Begurulok tőle!
– Pepek dühösen rángatja a fejét meg a vállát. – Ki a fene bírja ezt hallgatni...
Mint ott az a három siránkozó mámi...
– Melyik három?
– Hát ott, a kapunál, az a három özvegy. Nem láttad őket? Kuldáné, a
Ramašné, meg a Mádr lőmester oldalbordája. Mit érnek vele? Majd ott állnak
egész éjjel, és kinézik a szemüket...
Valaki megmondhatná nekik: „Na, asszonyok, most már menjenek haza, és
hagyjanak minket békén, ne kelljen az embernek éppen magukat kerülgetni...”
Hát persze hogy Ancsának velük kellett bőgni, ez neki való!
– Ide hallgass... – kezdi tétován Standa. – Észrevetted, hogy... Adamék...
– Hát persze – felel Pepek. – Nekem se nagyon tetszik a dolog, öregem.
– Miért?
– Mert. Csak nehogy aztán Adam ott maradjon abban a vágatban! Ha egyszer
valaki kerge, közel sem szabadna engedni az ilyen munkához.
– Gondolod, hogy nem elég óvatos?
– Eh! Óvatosság! Adam mindig óvatos. De úgy mászik be, mintha a halálba
mászna, nem vetted észre? Mintha azt mondaná: „Nekem ugyan mindegy már.”
Ha Adam nem lenne olyan... olyan bibliás, azt hinném, ez biztosan ott akar
maradni. Csakhogy minálunk az ilyen bárányok nemigen emelnek kezet
magukra.
Standa elámult.
– Már miért akarna Adam ott maradni?
– Hát a Máriája miatt – dörmögi Pepek. – Valahogyan az agyára ment. –
Pepek szótlanul megy tovább, és valamin elmélkedik. – De valahogy az volt az
érzésem... nem is tudom...
– Na... mondd...
– Áááá, mi közünk hozzá?! Csak csodálkoztam, hogy Mária elibe jött. Nem is
tudom... Te nem vetted észre, hogyan nézett rá?
– Mintha könnyes lett volna a szeme...
– Na, igen. Az asszony mindjárt benedvesedik, fent is, lent is. Megismered a
szemén, mikor minden megpuhul benne, öregem, ha én Adam vagyok, karon
fogom, és már feleúton a nyakamba csimpaszkodott volna. Ez vele a nagy
helyzet, öcskös. Bizony, Mária ma éjszaka nem zárkózik be, vagy ne legyen
Pepek a nevem. Ha az az Adam nem lenne olyan balfácán, látná...
De ő megy, mint a vak, lógatja az orrát, nem tudja, hova rakja a kezét... Ugyan
mit... – sóhajt Pepek. – Odahaza talán elintézik egymással. Én kívánnám nekik,
öregem – mondja nagylelkűen. – Mondd már, mije van ennek a kettőnek az
életből...
Standa hallgat, kínjában összeharapja a fogát. „Nem, nem úgy van, Pepek nem
ért ehhez; Mária egyszerűen csak rettenetesen érzékeny. Emberileg féltette
Adamot. Ez csak természetes; aztán meg ott volt annak a három betemetett
embernek a felesége – az én szemem is könnyes lett volna, pedig én férfi
vagyok. Meg aztán az már olyan szokás, hogy az asszonyok mind várjanak,
mikor valami történik a bányában. Pepekre is várt az Ancsája – egy ilyen cafat,
maga Pepek mondta –, mind eljön, és várja a férjét, mint a sóbálvány.” Standa
megilletődik.
Egyszer majd őt is várja valaki a rács előtt – valaki, aki kicsit Mária, kicsit
Hansenné; hosszan, könnyes szemmel nézi, de Standa vidáman biccent feléje, és
már mennek is karonfogva, mintha semmi sem történt volna. „Gyerünk,
Mariska, kutya éhes vagyok.” Átmennek a teraszos kerten, futórózsák nyílnak
ott, valóságos futórózsa-zuhatagok; csakhogy most már nem Mária az, hanem
Hansenné a vászonnadrágjában, amint hosszú, könnyű léptekkel halad Standa
oldalán. Azután otthon... Standa a homlokát ráncolja, semmiféle otthont sem tud
elképzelni. Csak a padlásszobáját látja, olyan tiszta és annyira új még, hogy az
ember kicsit elszomorodik tőle; és Standa az asztalnál ül és vár, Mária ennivalót
hoz a tálcán; a karján aranyos pihék. Leül az ágy szélére, mert a szobában nincs
másik szék. „És most mondd el, Standa, mondd el, milyen odalent!” – „Azt a
hármat már megmentettük – mondja egyszerűen Standa. – Tudod, borzalmas
volt; Suchánek papa kis híján ott maradt, meg kellett ragadnom a csákányt, és
hason csúszva be kellett másznom a folyosóba, ahol omlott a főte.” Mária az
ölébe ejti a varrást, elsápad és könnybe lábad a szeme. „Standa, Standa, én nem
is tudtam, hogy ilyen hős vagy!”
Standa észbe kap, és elszégyelli magát. Pepek cigarettázik, nagyokat szippant,
hogy szikrák repkednek az arca körül.
– Hol marad Matula? – csodálkozik Standa.
– Hazament – mondja kurtán Pepek. – Majd jön később.
– Matula nős?
– De nős ám! Ilyen debellája van – mutatja Pepek. – Valakinek csak haza kell
vezetni Matulát a kocsmából! Hű, micsoda harapós nőszemély! Néha úgy elveri
Matulát... És muszáj neki térdelni... – kuncog Pepek.
– Matula... az a díjbirkózó... – csodálkozik Standa.
– Elhúzza a téglával megrakott kocsit... No látod, Andres meg vakarcs, a
felesége mégis úgy fél tőle, mint az ördögtől.
– Erről jut eszembe: Matula miért olyan dühös Andresre? – kérdezi Standa.
– Nem tudja azt senki. Talán egyszer ráripakodott a lőmester. Várj csak,
egyszer még elbánik vele. Matula ezért jelentkezett, érted? Andres miatt, hogy
alkalma legyen, mondjuk, hogy egy gerendával szétlapítsa. Jó lesz, ha vigyáz a
lőmester, Matulával nem lehet viccelni.
– És odahaza térdel? – csodálkozik Standa.
– Hát igen, pajtás, ilyen az asszony – mondja szakértően Pepek.
– És te miért nem mentél haza, Pepek?
– Ancsával? – Pepek krákog és kiköp. – Minek bőgött? Az embert... leigázza
az ilyesmi mondja bizonytalanul. – Ha egyszer vigasztalni kezded az asszonyt,
akkor már a markában tart. Csakhogy Pepeket nem lehet átejteni. Na,
megérkeztünk.
Standa megáll.
– Mondd csak, Falta... Tulajdonképpen miért jelentkeztél önként?
– Hát a dohányért – veti oda Pepek. – Van itt ész ötért, fiacskám! Megéri
nekem az a három óra meló... És kölykeim is vannak, ha tudni akarod.
Ancsától... kettő – hümmögi kelletlenül. – Hát mit csináljak? Na, gyere már.
 Tizenharmadik fejezet
Standa mohón kanalazza a levest, ráhajol a tányérra. A szomszéd asztalnál egy
bányász ül vájár a Murnauban –, fészkelődik, majd kitöri a nyakát. Pepek
azonban szótlanul fal, és oltja a szomját.
– Tehát maguk a Krisztinából vannak – tör ki végül a bányászból.
– Hát – morog Pepek.
– Valami szerencsétlenség történt maguknál.
– Igen, hallottunk róla – feleli kimérten Falta.
– Három embert is betemetett volna...
– Na ne mondja – csodálkozik Pepek. – Nahát, Standa, hogy az emberek mit
nem tudnak...
A murnaui kicsit megsértődött, de aztán újra rákezdi.
– Azt a Ramaš nevű ácsot ismerem. Nálunk is dolgozott, a Murnauban;
mondtam is neki: „Ne menj a Krisztinába, most az a legrosszabb akna, már csak
az megy oda, aki máshol nem kell.”
Csinn!... Pepek letette a villáját.
– Na, mondjon még valamit!
A murnaui bányász hörpint a poharából.
– Én csak azt mondtam, hogy a Krisztina harmadrendű akna. Ez az, amit
mondok.
– Hát igen – mondja Pepek mélabúsan. – Minden akna nem lehet olyan, mint
a Murnau. Oda csak azokat veszik fel, akik szárnykürtön játszanak; és ott az
orrukban vájárkodnak, ugyebár, mert szenük, az már nincs.
A murnaui most már igazán megsértődik.
– Én mondom magának, Málek – mondja a kocsmárosnak –, igazán nem
tudom, hogy van ez most... de régebben az egész medence ügye volt, ha valami
történt. Például a Murnauba vagy a Rudolfba a Krisztinából jött a mentőcsapat,
most meg már ne is kérdezzen az ember. És még munkásszolidaritásról
beszélnek! Fizetek!
Pepek fintorogva néz utána.
– Csak semmi gond, kapsz meghívót a temetésre! A bányászzenekar tagja –
magyarázza Standának. – A szárnykürtöt fújja, minden temetésünkön játszik.
Ezért képzeli, hogy minden szerencsétlenségnél ott kell lennie; odacsászkál, és
számolgatja, hogy milyen ünnepélyes lesz a temetés, és hányszor kell trombitálni
a bányászindulót. Itt a Suchánek! Adj’ isten, papa!
– Jó szerencsét! – köszön méltóságteljesen és ünnepélyesen Suchánek. Még az
ünnepi bányászsapkát is feltette a fejére, ott díszeleg rajta a két keresztbe tett
kalapács.
– A kalapácsra akarsz inni? – kezdi az ugratást Pepek.
Az öreg elszomorodik.
– Ugyan, ne is beszélj róla. Huszonöt évig nem történt meg velem, hogy
elhagytam volna a szerszámomat.
– Igen... – mondja Pepek. – Ugye, azelőtt a Murnauban dolgoztál? Éppen
most ment el egy murnaui, és azt mesélte, hogy ma találtak náluk egy rozsdás
kalapácsot. Azt mondják, hogy legalább huszonöt esztendeje lent feküdt. Most
azon törik a fejüket, hogy ki hagyhatta ott...
– Nézd, Pepek – siránkozik az öreg –, miért nem hagysz békén?
Pepek a boldogtalan papához hajol.
– De hiszen nem árultam el neki semmit! – suttogja bizalmasan. – Isten ments,
hogy valakinek elmondjam, mi folyik nálunk a Krisztinán. Még hogy az egész
medence rajtunk röhögjön.
Az öreg Suchánek elgondolkozik.
– Az a Brzobohatý... állítólag még él.
– Igazán?
– Azt mondják, hogy eltörött a dereka. Hát akkor nyugdíjat fog kapni.
– Mennyit? – érdeklődik élénken Pepek.
– Azt meg sem mondják. Azt a Kolmant is kórházba szállították. Először úgy
volt, hogy semmi baja, a saját lábán ment haza, de aztán hányni kezdett, és
egészen odavolt. Biztos a fejével van valami. – Suchánek papa lekopogja. – Ami
igaz, az igaz, még nem történt bajom a bányában. Pedig már huszonöt esztendeje
szállok le.
– Csak ma az a kalapács, igaz? – ejti el Pepek. – Ezért hoztál kettőt a
sapkádon. – És magába dönt egy pohár sört, közben még a szeme sem rebben. –
A mindenit, ma már legalább egy vödör vizet kiizzadtam.
– Látod, én nem izzadok – mondja a papa. – Hát régebben, akkor igen, úgy
húsz évvel ezelőtt, akkor én is izzadtam, de akkor a bányákat még nem
szellőztették úgy, mint most, de nem is volt reumája egy bányásznak sem.
Mindent kiizzadt. De mit el nem költöttek a kantinban! emlékezik az öreg. – Már
régen nincs úgy... de nincs ám! Mikor kisfiú voltam, az még a bányászdicsőség
ideje volt!
– Csak jönne már Martínek – szólal meg Pepek. – Olyan szépen tud énekelni.
Suchánek papa elgondolkozik.
– Igen, akkoriban azt énekelték... – várj csak, hogy is volt... „Isten veled,
kedvesem... Most már be kell szállnom...”
Pepek biccent.
 – És tudod, miért kellett neki beszállni? Mert ottfelejtette a kalapácsát! Így
történt!
– Ide hallgass, Pepek! – siránkozik az öreg. – Hagyd már abba! Bárkit
megkérdezhetsz, akárki megmondja, hogy Suchánek még sohase hagyott el
semmit. Ember! Hiszen félig betemetett, már azt gondoltam, hogy végem van...
– És közben mit érzett? – kérdezi Standa.
– No, mit is... – tétovázik Suchánek papa. – Hát hogy is mondjam... Semmit.
Hogy mikor jönnek már... hiszen a fiúk biztosan értem jönnek, ha lehet. Aztán
azt mondtam magamban, hogy mi lesz Ágneskével; tudod, nyomoréknak
született... a másik lány, a Lujza, az már férjnél van annál a Faltysnál, tudod, aki
a második csapatban dolgozik. Arra már nincs annyi gondom; de Ágneske, ez
már olyan szerencsétlenség, nehéz szülés volt... Igaz, mit is kérdeztél?
– Hogy mit érzett, mikor a föld betemette?
– Ja, vagy úgy, hogy mit éreztem... Hát, fiacskám, nem is igen tudom
megmondani. Mint mikor fekszel, és nem tudsz elaludni; akkor minden bajod az
eszedbe jut... Hát mire is gondolhatnál? – Suchánek papa krákog. – De az a
kalapács, az igazán bánt.
– Holnap megkeresem neked – inti le Pepek.
– Igen, igen – örvendezik az öreg. – Igazán megtehetnéd. De nehogy közben a
másik csapat találja meg azt a kalapácsot! Mit gondolnának rólam... Életemben
nem történt velem ilyesmi...
– No, itt a Matula! – üdvözli Pepek. – Adj’ isten, Matula! Mit mondott az
öregasszony? Elengedett?
– Már mér ne engedett volna? – szuszog Matula, és amint leül, nehéz teste
alatt szinte összeroppan a szék. – Elengedett. Ide nézz! – Zsebéből egész marok
pénzt húz ki. Ujjai vastagok és sötétvörösek, mint a véres hurka, kigurul közülük
egy hatos, de Matula kőműves oda se bagózik. Mikor így ráterpeszkedik az
asztalra, olyan, mint egy kőtuskó; Standa halkan felszisszen, mikor megpillantja
összezúzott, véraláfutásos, megfeketedett körmeit, egyetlen ép ujj sincs azon a
mancson.
– És hol hagytad a sapkád? – vallatja Pepek szívtelenül.
– A sapkát... – brummogja Matula, és véreres szemei bizonytalanul pislognak.
– Nem kell nekem sapka!
– Na ugye, hogy elvette? – ugratja tovább Pepek. – Hogy ne mehess a
kocsmába... Mi?
– Majd még kérdem tőle... – morog Matula.
– Egyáltalán, mi a véleményed a nőkről, Matula? – kérdezi Pepek, aki élvezi
az állatkínzó szerepet. Standára kacsint.
– Hát mit mondjak? – morog kitérően a kolosszus.
 – Mit gondolsz, rendesek?
– Hát... rendesek.
– De mikor jönnek az emberért a kocsmába... Ezt mégse kellene csinálniuk,
nem gondolod?
– És mér ne csinálják? – morogja Matula nyomottan. – Hiszen tudják...
– Csakhogy szerintem közben nem kellene szájalniuk – folytatja Pepek az
ugratást.
– Ez már vele jár – hörög Matula, és felveti bulldogszemét. – Hát mit
csináljanak? Tudod is te, hogy milyen feleségem van nekem!
– Rendes?
– Rendes.
– És igaz, hogy otthon térdelned is kell?
Matula kőműves arca egyszeriben sötétvörös. „Most repül a pohár” –
rémüldözik Standa, és az asztal alatt megrúgja Pepeket, hogy hagyja már abba.
– Nem igaz – dadog Matula. – Egy... tudod... egy gombot kerestem a földön.
Egy kis gombot...
– Aha... és aztán nem tudtál felállni.
– Persze. Aztán nem tudtam felállni. Nincs erő a lábamban.
Pepek kihalássza az asztal alól Matula hatosát, és az orchestrionhoz megy.
– Játszok neked valamit. Jó? – A gépzongora egy olasz dalt kezd zakatolni,
úgy dől belőle, mint a vízfolyás; Matula hájas, bozontos fejével jelzi a taktust.
– Jó estét, fiúk – szól közbe egy barátságos, meleg hang, és Martínek ács az
asztalra üt széles, erős öklével.
– Eljöttél? – örvendezik Standa.
– Hát igen. – Az ács hatalmas törzsével és araszos vállával helyet szorít
magának az asztalnál.
Most itt ül és sugárzik, hátra sem támaszkodik, olyan friss. – No, hogy s mint?
– És nálad? – kérdezi Suchánek papa szertartásosan.
– Hát tudod, a gyerekek – vidul az ács. – Amíg az ember elszabadul tőlük...
– Gyerekeid vannak? – csodálkozik Standa.
– Kettő. Hat és fél éves lányom és egy fiam: most lesz egyéves.
– De hiszen mikor jelentkeztél, azt mondtad, hogy nőtlen vagy!
– Hát igen, ott – legyint Martínek. – Minek mondjam azoknak?! Ha nőtlent
akarnak, rendben van, hát nőtlen vagyok. Már hét éve megnősültem, öregem! –
dicsekszik, és csillog a szeme, mint az iskolás fiúnak, aki lóvá tett valakit. – A
kislány már olvas... Egyszer igazán eljöhetnél hozzánk.
– Énekelhetnél valamit, Martínek – javasolja Pepek.
– Énekelj te, ha kedved van hozzá – feleli az ács, és mutatóujjával rajzolgat
párás poharán. – A gyerek pedig tizenhárom kiló, azt érdemes megnézni, Standa.
Igazi vasgyúró... Hiszen sárgarépával, spenóttal, mindennel etetjük; és minden
héten felírom a súlyát, hogy meglegyen neki emlékbe...
– Fogjatok meg – horkan fel Pepek, és meglepetten pislog az ajtó felé. Andres
felügyelő áll ott, barátságosan vigyorog, és kalapjához emeli a kezét.
– Jó szerencsét, csapat!
 Tizennegyedik fejezet
– Jó szerencsét, csapat! – Jó szerencsét – hebegi Suchánek, és fel akar állni,
Pepek azonban a kabátjánál fogva visszarángatja a székre.
– Csak maradjon ülve, Suchánek – szabadkozik buzgón Andres, és közelebb
lép az asztalhoz. Ne zavartassák magukat. Csak úgy benéztem... hogy
megbeszéljük a holnapit...
– No, igen – mondja nyugodtan Martínek ács, és félretolja székét, hogy a
lőmester leülhessen.
– Hozzon... hozzon egy pohár sört – mondja szórakozottan a felügyelő, és
letelepszik a többiek közé; vele szemben ül Matula, ökölbe szorított keze az
asztalon, tekintetével szinte felfalja a kutya Andrest, és tompán morog.
Suchánek papa izgatottan pislog, Pepek mulat magában, az ács meg Matulára
szegezi kék szemét; Andres úgy tesz, mintha mindebből semmit nem venne
észre, de láthatóan feszeng, kurta termetét valahogy kihúzza, megmerevíti.
– Először is azt akarom maguknak mondani – kezdi kissé kapkodva –, ugyanis
kötelességem, hogy megmondjam maguknak, hogy ma... egészen példás munkát
végeztek. Jelenteni is fogom felfelé – böki ki megkönnyebbülten. – Megtették
betemetett bajtársaikért... bajtársainkért, amit csak lehetett. Remélem, hogy
holnap, mi valamennyien... hogy a mi első csapatunk megint megmutatja, hogy
helytáll... kezével... és szívével. Hát ezt akartam mondani... mint a bajtársuk.
Egy ideig csend.
– No, tudja – szólal meg végül az ács –, mi megtesszük a magunkét.
– A bajtársainkért – ismétli a lőmester. – Csapatunk elsőnek jelentkezett, és
végig... elsőnek kell maradnia. Teljesítményével és önfeláldozásával... – Hát
persze – mondja az ács a többiek nevében. – Mi benne vagyunk, ha meg kell
lenni, hát megcsináljuk.
Pepek feláll, odasündörög az orchestrionhoz, és alaposan tanulmányozza a
kipingált istennőt a lantjával.
– Köszönöm maguknak – mondja bensőségesen Andres. – Tehát holnap ismét
harcba szállunk...
Klikk... az orchestrion rázendít a Castaldo-marsra, csak úgy csörömpöl.
Andres mérgesen elhallgat, Pepek meg elfordul a gépzongorától, hülyén
vigyorog, és bocsánatot kér:
– Ja úgy, azt hittem, hogy a felügyelő úr már befejezte. De most már nem
lehet megállítani. Ezzel megint leül.
– A mindenit! Erre aztán lehetett masírozni... – sóhajt fel az ács. – Tram...
tararamtam... tramtamtam!... Á, fiúk!
A lőmester dühöng magában, de azért lábával veri a taktust.
– Szívesen katonáskodott? – kérdezi hirtelen Martínektől.
– De az ám!
– Hol?
– Az utászoknál. Káplár voltam.
– Én is. A huszonnyolcasoknál, Prágában. És te?
– Parubicében. Utászezred.
Andres egy csapásra felenged, felemeli a poharát, és Martínekre kacsint. Az
ács pislog, mint aki megértette, és ő is kortyint. Pepek ádázan tüsszent egyet; na
tessék, Andresnek szövetségese lesz – már csak ez hiányzott. Megpróbálja
elkapni Martínek kék tekintetét, a fejével integet, hogy ember... hóó... ezzel ne
kezdj; az ács azonban csendesen mosolyog, és gondolja a magáét. És a Castaldo
dicsőséges vége felé csörtet.
Ebben a pillanatban Pepek majdnem kővé dermedt.
– Az áldóját! – csúszik ki a száján. – Adam! – A kocsmaajtóban valóban ott
áll a nyakigláb Adam. Beesett szemével szétnéz, s mikor meglátja Andrest,
csodálkozva rázza a fejét.
– Adam! Gyere ide, komám!
– Kicsoda? Adam? No de ilyent!
– Az istenit, hát ez baj – mondja Pepek csendben. – Megint semmi sem volt
Mariskával. Aztán megint hangosan: – No gyere, Adam, ülj le. Hogy keveredsz
ide?
Adam halvány mosollyal próbálkozik.
– Hát ha az egész csapat itt van... Jó szerencsét! – köszön Andres felé, és nem
tudja, hova üljön; mindenki helyet akar csinálni neki, de Adam a sarokra állít
egy széket, és zavartan letelepszik.
– Mondd, Adam, egyáltalán voltál te már valaha kocsmában?
– Mi?
– Hogy most vagy-e először kocsmában?
– Hát nem éppen először, de... – Adam legyint.
– Most már mindannyian együtt vagyunk – állapítja meg elégedetten Andres;
tekintete hideg pillantásokba ütközik, hogy szinte visszahőköl.
– Mi igen – mondja Pepek nyomatékkal. Csend lett; a lőmester nyugtalanul
fészkelődik, talán feláll és elmegy...
– Ide hallgasson, Andres – szólal meg nyugodtan az ács. – Tulajdonképpen
miért olyan kutya maga?
Csodálatos, a lőmester mintha éppen erre várt volna; szilárdabban helyezkedik
el a széken, és a kezébe veszi poharát.
 – Hű, a mindenit! – szisszen Pepek, és mohón előrehajlik; Suchánek papa
ijedtében tágra nyitja a szemét; Adam szeme lassan és figyelmesen pislog elő a
gödréből; Matula izgatottan fújtat, és ökle kinyílik, minden szem Andres szürke
arcára szegeződik, csak Martínek kék szeme nem.
Andres felnéz, látni, hogy kínlódik, de nyugodt marad.
– Nem vagyok kutya – mondja halkan. Mindenki arra vár, hogy még mond
valamit, de a lőmester csak tanácstalanul vonogatja a vállát. – No, nem vagyok.
– Hát persze – mondja elégedetlenül Martínek. – De az emberekkel kutya.
– Talán megbántottam valakit? – csattan fel Andres, és egyikről a másikra néz.
Az ács ránt egyet a vállán.
– Hát megbántani éppen nem bántott meg senkit, de... hiszen látnia kell, hogy
mit gondolnak magáról az emberek.
– Én csak a kötelességemet teljesítem – védekezik a lőmester, és megint
vonogatja a vállát. Mit csináljak?
– Hát igen, csakhogy maga azt akarja, hogy mindenki teljesítse a kötelességét,
és ez nem megy, de még mennyire nem. Nem kívánhatja, hogy mindenki olyan
kutya legyen önmagával szemben, mint amilyen maga. Andres, maga saját
magával is rosszul bánik, és ez a hiba.
Egyébként meg túlságosan nagyra van... magával... és a többiekkel szemben.
Nem tehet róla fordul az ács jóindulatúan a többiekhez. – Ő már csak olyan
vakarcs, hát lábujjhegyre áll.
Igaz?
– Igen, vakarcs – mondja keserűen a lőmester. – Maguk könnyen beszélnek.
Engem katonának is alig vettek be, csak harmadszorra, mert hát miféle katona
ez, hiszen csak afféle vakarcs. De aztán istenigazából megmutattam nekik, hogy
milyen katona vagyok; na látod, aztán már nem mondták, hogy vakarcs. Hanem
azt, hogy kutya káplár. A rézangyalát! De megtáncoltattam őket! S a háborúban
megkaptam a nagyezüstöt. Aztán azt mondták: „Andres, maradjon a
katonaságnál, magából törzs lesz.” De én meg akartam nősülni... és a lányok is
nevettek... még hogy vakarcs és töpörtyű. Ember... nem volt könnyű nekem.
– No persze, nézd... – szól megfontoltan a fiatal óriás. – Tudom én azt, de
azért ránk nem kellene kirúgnod. Tudjuk mi jól, Andres érti a dolgát, van hozzá
feje, és ha mond valamit, hát igen, igaza van, és megcsináljuk. De a pofádat nem
kellene kitátanod, minél többet óbégatsz, annál inkább látni, hogy vakarcs vagy.
Különben nekünk mindegy... – tette hozzá békítőleg az ács. – Mi már csak
kibírjuk veled.
Meglepő, a lőmester majdnem meghatódott.
– No, látod – morogja –, mi, katonák, megmondjuk egyenesen...
Ebben a pillanatban Matula görcsösen hörögni kezdett.
 – Töpörtyű... vakarcs... – ismételte és szinte fuldoklott a röhögéstől;
valószínűleg csak most értette meg, hogy miről van szó.
Andres elsápad, és előretolja az állat.
– Mii?! – vakkantja.
– Pofa be, Matula! – szól rá az ács. Matula felveti bárgyú szemét, és a szája
tátva marad. – És fiúk, ha valaki a medencében vakarcsot mer emlegetni, hát
velem gyűlik meg a baja. Ami itt, a csapatban, az asztalnál elhangzott, az itt is
marad.
Pepek láthatóan elégedetlen, a homlokát ráncolja, de Suchánek papa
fellélegzik, színtelen szeme megkönnyebbülten pislog.
– Én pedig azt mondom – fecseg buzgón –, hogy egy bányásznak nem is kell
nagynak lenni.
Könnyebben bemászik mindenhova, ha vakarcs... – Az öreg belezavarodik és
pislog. Vagyis... akarom mondani, ha alacsonyabb termetű. Volt nálunk azelőtt
egy vájár, tökmagnak és töpörtyűnek hívták...
Pepek prüszköl, és kénytelen megint az orchestrionhoz menni, hogy
kiröhöghesse magát.
Standa felhasználja az alkalmat, és kimegy az árnyékszékre; nem szokta meg
a sört, a feje kicsit kóvályog, és rettenetesen álmos. A folyosón utoléri valaki:
Andres felügyelő.
– Ide hallgasson, Standa – hadarja félhangon. – Szeretnék kérdezni valamit.
Mit gondol, megkínálhatnám... megkínálhatnám valamivel az első csapatot?
Mikor azt a konyakot küldték, akkor... nem is tudom... viszonzásul... Mit
gondol? Elfogadnák tőlem?
Standa egyszerre szinte megszánja Andrest, hogy ilyen felindult. Igaz, nehéz
kérdés, alaposan meg kell fontolni.
– Nem tudom, lőmester úr... – kezdi bizonytalanul –, de én talán nem
csinálnám. Esetleg valaki még azt mondaná, hogy nem kell.
– Hát igaz – borul el a felügyelő – És én olyan szívesen... úgy örültem, hogy...
eszükbe jutottam. Mondja meg, kérem, ki javasolta?
A lőmester sugárzik.
– Mindenki – hazudik Standa. – Pepek és Martínek... Mindenki.
– Biztos?... Hát akkor én mivel... Mit gondol?
– Talán ha az asztalon hagyná a cigarettáját... – javasolja Standa. – Ez nem
olyan feltűnő, aki nem akar, nem vesz...
– Ez már igaz – örvendezik a lőmester.
– És még valamit – teszi hozzá Standa komolyan. – Menjen előbb haza, mint
ők, lőmester úr.
– Miért?
 – Hát hogy még utána maguk között is elbeszélgethessenek.
Andres kicsit elgondolkozik.
– Igaza van – mondja, és sietve megszorítja Standa kezét. – Köszönöm.
Standa a sikeres diplomata elégültségével tér vissza.
– Mit akart tőled? – kérdezi Pepek gyanakodva.
– Semmit – felel Standa ártatlanul. – Csak nem talált oda.
Andres is visszatér, és feltűnően kotorász a zsebeiben.
– Ugyan, hova tettem?... Málek úr, adjon cigarettát. Százast! – A kinyitott
doboz ott fekszik az asztal közepén; bontatlan soraival szinte kínálgatja magát.
Matula kőműves elfordítja nehéz tekintetét Andresről, és meredten bámul a
fehérlő sorokra. – Gyújtsanak rá – mondja a lőmester, és nem néz senkire.
Matula sebhelyes ujjai megrándulnak. – Köszönöm, van – morogja Pepek, és
tüntetően veregeti az asztalon saját cigarettáját. Martínek kényelmesen az
asztalra könyököl. – No, fiúk kezdi szélesen –, szeretném tudni, hogy mit csinál
most ott a második csapat. Ha rendbe hoznák a síneket, hogy el lehessen
szállítani azt a törmeléket, mi, Standa? – És közben erős ujjai csak úgy
szórakozottan, mellékesen, de lassan, hogy mindenki lássa, kihalásszák az első
cigarettát Andres dobozából. Standa majdnem fellélegzik. Martínek belevaló
srác!
– Beszéltem róla Kazimourral – fűzi tovább a szót hálásan Andres –, de
Kazimour azt mondja, hogy hát igen, a sínek... De ha egyszer a talp
megmozdult... egyengetni kell majd.
Néhány szempár Suchánek papa felé fordul, aki éppen belenyúl Andres
dobozába. Az öreg meghökken, megijed.
– No, igen, a talp – dadogja, mint akit rajtakaptak, és gyorsan a zsebébe dugja
a kihalászott cigarettát. – Ott mindig ronda volt a talp... a tizennyolcasban.
Száraz, túlságosan száraz.
– Ebben igaza van – szól elismerően a lőmester. – Gyújtson rá, Suchánek
bácsi.
– Köszönöm, már van – védekezik az öreg, és bizonytalanul pislog a
többiekre.
– Csak gyújtson rá!
Suchánek papa merő boldogtalanság. Még egy cigarettát vesz ki.
– Hát akkor hálásan köszönöm, de én tulajdonképpen nem szívok, hacsaknem
pipát. A vőmnek viszem el, vagyis a Faltysnak. Pepek, te nem akarsz?
– Nem kell. – Pepek összerántja a szemöldökét, és megvetően szív egyet a
büdös csikkből.
Nincs mit tenni, a hangulat tetves, Andres is harapdálja az ajkát, arca
megkeményedik, és hamuszürkévé válik; csak az ács sugárzik önmagának; és
Adam mintha itt sem lenne, pohara érintetlen, beesett szeme pislog...
Egyszerre csak Pepek hirtelen megöli a csikket, kihúzza a derekát, mint egy
iskolás fiú.
– Gyerekek... – suttogja –, itt a Hans!
S az ajtón belép Hansen úr, orrával a csapat felé biccent, és leül a szomszédos
asztalhoz.
 Tizenötödik fejezet
Az egész csapat feláll. – Jó estét kívánok – köszön Martínek a többiek
nevében, és Hans barátságosan biccent. Andres felügyelő katonásan áll, keze a
nadrágvarraton, mintha azt akarná mondani: így és így, Andres felügyelő és
legénysége tisztelettel jelentkezik: Adam Josef vájár, Suchánek Antonín vájár,
Martínek Jan bányaács...
Martínek Jan békésen leül, háttal Hansen úrnak; mint a csűrajtó, olyan
egyenes és erős a háta.
Az egész csapat zavartan leül, legutoljára Andres lőmester, de nemcsak úgy,
előbb kicsit meghajol, mintha bocsánatot kérne a szomszéd asztaltól; de Hansen
úr már oda sem néz, ujjaival dobol az asztalon. Ünnepélyes csend, akár az
iskolában.
– Na, mondjatok már valamit – unszolja Pepek a társaságot, és Andresre néz,
hogy kezdje már, csakhogy Andrest ugyan nézheti, a lőmesterből kevesebb van,
mint bármikor, úgy ül a szék szélén, hogy az ember már-már megsajnálja, az
ácsra pislog: „Ember, kezdd el te,” vagy így valahogy.
– Hát persze... – kezdi Martínek, és Standára pislant, Standának azonban most
csak Hansen úr számára van szeme. „Ide süssetek! Eljött közénk! Olyan felesége
van otthon, hogy tátva maradna a szátok. És szeretik egymást, az aztán a
szerelem, el sem lehet mondani! Látjátok, mégis otthon hagyta, és eljött. »A
csapatomhoz kell mennem... – mondta neki. – Lássák a fiúk, hogy
összetartozunk...« Vagy így valahogy.” – Standa szíve hevesebben ver az
örömtől és a büszkeségtől.
– „Látjátok, milyen csapat vagyunk! Adam is eljött, Andres is, Hansen úr is...
Mintha egy igazi család lennénk, és több, mint család; a családot otthon hagyják,
és eljönnek, férfiak a férfiakhoz. Így van ez rendjén – érzi Standa
ellenállhatatlanul. – össze kell tartanunk, már csak a munka miatt is; és ti,
asszonyok... nektek félre kell állnotok, visszatérünk hozzátok, de az első a
csapat. Így van ez.”
Standa körülnéz a csapatban, és szinte borzong a lelkesedéstől. „Szeretlek
benneteket, ti férfiak, kimondhatatlanul szeretlek benneteket, még sohasem
voltam ilyen boldog; ahogy így ültök, az ember szeretne átkarolni benneteket. A
sör és dohány szaga dől belőletek, szőrösek vagytok, csupa csont és borosta, de
ha tudnátok, hogy milyen szépek vagytok! Azt csak én tudom – és biztosan
Hansen úr is; Hans tudja, ezért jött közétek. Igen, Andres is szép, Matula is,
Pepek is, mind; az isten is rajtatok felejthetné a szemét, és azt gondolhatná: »Az
istenit!
Ezek aztán talpig férfiak! Elsőnek szálltak be, és mekkora darab munkát
végeztek el ott lent; még egy ilyen csapat nem akad az egész világon.« Várjatok
csak! Holnap majd megmutatjuk annak a másiknak ott lent. Puszta kézzel törjük
át azt a pillért, tik-tik-tik, az a három kopogtat, már jövünk értetek, hason
csúszunk, hátunkkal emeljük meg azt a földkérget, mely rátok omlott! Hórukk!
A föld megnyílik, itt a kezünk. Jó szerencsét, élve eltemetett bajtársak! Az első
csapat jelentkezik: Hans Hansen mérnök, Andres Jan lőmester, Adam Josef
vájár, Suchánek Antonín vájár, Martínek Jan bányaács, Matula František
kőműves, Falta Josef, vagyis Pepek segédvájár, és Půlpan Stanislav,
engedelmükkel, csillés.”
Standa sorra szemügyre veszi társait. Ahogy itt ülnek szegények, kissé
mereven és ünnepélyesen, hogy úgy-ahogy fenntartsák a beszélgetés látszatát!
No nézd csak, a kutya Andres azt magyarázza Pepeknek, hogyan kell letenni a
vájárvizsgát; és Pepek szempillája meg sem rezdül, azt mondja: – Igen, igen, ez
aztán valami! – Ha egyszer Pepek „igent” mond, akkor a világban valami
megváltozott. Itt-ott a többi is hozzászól, s közben művelt és szokatlan szavakat
használnak; nem számít, hogy Hansen úr nem tud csehül, köztük van, s így ez
már más társaság. Martínek kihúzott derékkal ül, mint a jó fiúk, hatalmas
mancsa az ölében nyugszik; Pepek úgy figyel, mint buzgó iskolás, aki a
homlokát is összeráncolja; Matula kutyatekintete nem ereszti el Hansen urat;
Suchánek papa fészkelődik, és csoda, hogy nagy buzgalmában nem jelentkezik,
mint a szorgalmas tanuló: „Tanító úr, kérem... én... én... én tudom!” Andres
szerény és iparkodó, no, tisztára, mint a tanító úr, mikor bejön az osztályba a
tanfelügyelő. Csupán Adam süllyed itt is magába, görbíti a hátát, és pislog
érintetlen poharára.
Hansen úr pedig mintha semmiről sem venne tudomást, rajzolgat egy öreg
borítékra; talán azon a bányatalálmányon jár az esze.
Hansen úr felvetette a fejét, és az orrával int Standának: jöjjön ide. Standa
melle úgy dagadozik, hogy már szinte fáj, beleütközik minden székbe, úgy siet
Hansen asztalához. Hanyagul és fürgén akar odamenni, de valahogy nem
sikerült, no, mindegy. Hansen úr int hosszú kezével:
üljön le. Kormos a füle mögött, Standa ettől nagyon meghatódik; szegény,
még csak meg sem mosakodott rendesen, hogy Hansennéhez futhasson, és most
itt ül velünk! Hansen belevaló srác! Közben a csapat minden erejével azon van,
hogy így vagy úgy meg ne szakadjon a hangos beszélgetés, nehogy úgy tessék,
mintha hallgatóznának. – Mit is akartam mondani?... Ja igen, fiúk... – s közben
egymást rugdossák az asztal alatt: – No, kezdd már, te kuka, mondj már
valamit...
 Hansen úr Standához hajol.
– Bitte... – mondja kemény és tapogatózó németségével. – Maguk konyakot
küldtek nekem, köszönöm mindannyiuknak. Mit gondol, nem kellene... hogy
mindannyiuknak valamit... – s közben ujjával az asztal köré mutat. – Ahá...
megvendégelni!
– Azt nem! – tör ki Standából. – Nein, nein, azt nem szabad! – „Hogyan is
értethetném meg vele gyorsan – töri a fejét lázasan –, hogy megsértené a
csapatot, ha valahogy... meg akarná jutalmazni, vagy micsoda. »Ez olyan lenne,
Hansen úr, mintha nem lennénk egyenrangúak. És különben is, nem látja, hogy a
fiúk szeretik magát? Többet jelent számukra, hogy csak úgy eljött a csapathoz –
és nem azért, hogy megfizessen nekünk valamit. Nein, nein, ezt nem szabad
velünk tennie, Hansen úr.«„ Standa mindezt olyan jól és pontosan érzi, de
valahogy nem tudja összehozni; az istennek sem jut eszébe mérsékeltebb
kifejezés, mint a Beleidigung.
Es wäre für uns... hogy is mondják?... És csak a fejét rázza, és Hansen úr
jóindulatú, fényes orrát nézi. – Nein, bitte nein... – sóhajtja kérlelve.
Csakhogy Hansen úr szemmel láthatóan egészen pontosan felfogja, hogy
miről van szó, mondani sem kellett neki. Biccent, és örvendezve vigyorog, még
az orra is ráncos lesz kicsit. Gut, gut – mondja elismerően, és két ujjával
megkopogtatja Standa mellét. Standa majdhogy meg nem hal örömében és
büszkeségében. Látták ezt a fiúk?
Standa udvariasan feláll, keze a nadrágvarraton.
– Noch etwas, Herr Hansen?
– Ja – biccent Hans, és ujjával a poharára és a csapatra mutat. Standának ma
olyan könnyű a szíve, és olyan világos a feje, hogy mindent megért. Mintha
szárnyai nőttek volna, úgy megy vissza a csapathoz, és leül a helyére. – Fiúk –
mondja –, Hans a csapatra akar inni! – És izgalmában észre sem veszi, hogy
„fiúk”-nak szólította ezeket az öreg bányászokat, és hogy talán Hansen urat
kellett volna mondania; de talán más sem vette észre, mert az egész csapat
hátrafordul, Hansen úr már emeli a poharát, a csapat dörömböl a székekkel, és
feláll, Hansen úr szintén feláll, a pohara a kezében, és kamaszosan nevet, nahát
első csapat! Csakhogy a csapat egészen kihúzza magát, s egyszerre csak
szörnyen komoly és ünnepélyes. Erre aztán Hansen úr is komoly képet vág, és a
férfiak szeme közé néz. – Also, skoll – mondja, iszik egyet, és illedelmesen
meghajtja a fejét.
– Köszönjük, Hansen úr – szól az ács az ünnepi szónok arckifejezésével.
– Jó szerencsét! – teszi hozzá szertartásosan a lőmester, és mindnyájan
meghajtják a fejüket, mint Hansen úr, és méltósággal kortyintanak egyet. Adam
is ivott, tekintetét Hansenre szögezi. Hansen mosolyog, és Adam is
elmosolyodik. „Hogy ez az Adam milyen szépen tud mosolyogni” – csodálkozik
Standa; de a csapat már leült, és fellélegzik, mint nehéz munka után; Matula
izzad, s közben fújtat, Suchánek papa meg szipog a meghatottságtól. – Jól
mondtad, te ács – dicséri meg Pepek, és nagyot húz a poharából.
– Azt mondta, hogy köszöni maguknak – jelenti Standa gyorsan és halkan.
– Igazán? Biztos? – A csapat összedugja a fejét. – Hát akkor mondd el,
Standa!
– Azt mondta, hogy meg akar vendégelni minket; de én azt mondtam neki:
„Ez nem megy, Hansen úr, ne tegye azt velünk, örülünk, hogy eljött, nagy
megtiszteltetés számunkra, de megsértene bennünket, ha borravalót adna
nekünk. Olyan lenne, mintha nem lenne közülünk való, a csapatból.”
– Az áldóját – csodálkozik Pepek. – Ki hitte volna erről a kölyökről? És ő mit
mondott?
– Hogy inni akar az egészségünkre.
– No, mit szóltok ehhez?! És hogy mondtad neki?
– Hát németül! – állítja Standa mérhetetlen természetességgel.
– Jól mondtad, Standa – ismeri el az ács, és valamennyien bólintanak, Adam
is. Standa majdhogy szét nem robban a büszkeségtől, kedve lenne arra, hogy
még többet meséljen, mi mindent mondott Hansen úrnak, de mindennek van
határa. Voltaképpen annak az Andresnek is szép és lágy az arca; felemeli
poharát, illedelmesen meghajtja a fejét, és az asztal felett súgja:
– Standa, skoll! – A csapat csendes lelkesedéssel fogadta, no lám, ez az
Andres is belevaló srác!
Egymás után isznak Standára, skoll! Adam is biccent Standa felé, a szeme
barátságosan pislog.
– Fiúk – jelenti ki Pepek –, de ennek a skoll-nak köztünk kell maradnia.
Másnak nem szabad megmondanunk.
– Hát azt igazán nem – erősítgeti komolyan az ács. – Ez csak a mi csapatunkra
tartozik.
Már senki sem kukucskál Hansen úr felé, nehogy a felesleges kíváncsiskodás
terhére legyen.
Ne háborgassuk Hanst, ugye? De azért mindnyájan tudják, mikor Hans újra
tölt a poharába, és ilyenkor elégedetten pislognak egymásra. Inni aztán tud, ezt
meg kell hagyni, akárcsak mifelénk; mindjárt látni, hogy nem kevélykedik. Meg
azt is, hogy szívesen van velünk. Standa boldog és álmos. Már nem is tudja,
miről beszélget a csapat; no lám, már ez az Andres is mintha otthon érezné
magát. És Standa mosolyogni merészel a kutya Andresre, s ráemeli poharát: –
Skoll!
– Skoll! – feleli a lőmester, és udvariasan meghajol. „Istenem, ez aztán
csapat” – örvendezik Standa, de a szeme már majdnem leragad. Suchánek papa
buzgón fecseg neki valamit, talán arról a kalapácsról, de nem számít; Standa
egyszerre csak olyan kellemesen érzi magát, mintha megint kisgyerek lenne, és
éppen elaludna, a felnőttek még beszélgetnek, de ez már csak olyan duruzsolás –
a pohár néha megcsörren a tálcán.
– No hát, Martínek, énekelj valamit! – nógatja Pepek.
– Hát... azt mégse lehet – restelkedik az ács... Martínek zabálnivaló. Az ember
önkéntelenül is falusi házikóra, csűrre gondol, szalma illatát, tehenek nehéz
szagát érzi, az istállóban felnyerít a ló. – Hagyj már békében – védekezik Jenda
ács. – Nézd, Standa már alszik.
– Nem alszom – erősködik boldogan Standa, és kellemes nyugalom önti el.
Standa felrezzent, de aztán megint előrebukik a feje. Mi az? Martínek énekel,
a szemét félig lehunyja, fejét hátrahajtja; magas, lágy hangon énekel, kezével az
asztalra támaszkodik. Pepek Matula felé biccent, a kőműves az asztalra borulva
sír, kövér könnycseppek futnak lila arcán.
Andres feszülten, szakértő módján hallgat, fejét kissé félrehajtja, mint az urak
a hangversenyen. Adam mozdulatlanul nézi Martíneket és Hans... Hans letette a
papírt meg a ceruzát, és ő is hallgat. Az óriás Martínek csengő hangon énekel,
fejét hátrahajtja, a szemét lehunyja; hogyan kerül abba a hatalmas torokba az a
finom hang?! Standa az asztalra támasztja az állát, hogy jobban hallgathassa.
„Csak így tovább” – gondolja gyönyörködve, és lehunyja a szemét.
– No, fiúk, most melyiket?
– „Miért sírtok, kék szemek?”
– Menj a fenébe ezzel! Ide hallgass, Martínek! Nem őrlök...
– Hát jó, nem őrlök...
És Martínek énekel. Standa álmosan pislog. Most valamennyien énekelnek, a
kutya Andres a kezével veri a taktust, és lehunyt szemmel tercel, mintha kakas
kukorékolna; Pepek brummadzázik, Suchánek papa fejhangon mekeg, mint a kis
kecske.
Adam a térde közé szorítja a kezét, mereven bámul a földre, és csukott szájjal
dúdol.
Adam énekel! Standa már sokkal révültebb, semhogy valamin még
csodálkozzék.
Adam talán úgy abbahagyná az énekelést, mintha elvágták volna, ha
megérezné, hogy valaki figyeli. Hans közelebb tolja a székét, és Martínekhez
hajol. Andres abbahagyja a kukorékolást, és helyet csinál Hansen úrnak. De
Hans a fejét rázza, és a nyakát nyújtogatja Martínek széles válla felett, csoda,
hogy nem néz bele a szájába. Az ács észre veszi, két kézzel támaszkodik az
asztalra és énekel. Talán Hansen úr is szeretne vele énekelni, legalábbis mozgatja
az ajkát. Andres cigarettás doboza már félig üres... „No hát, ez szépen sikerült –
érzi Standa, és kéjesen mozgatja a vállát, mint mikor az ember az álláig húzza a
takarót. – Ez aztán a pompás csapat!” Martínek Standára néz, és barátságosan
kacsint: „Csak aludj, pajtás, csak aludj.”
Mikor Standa felébred, homloka az ács széles mellén nyugszik. Hansen úr
már az asztalra könyököl, és most már igazán egyenesen Martínek szájába néz;
Martínek halkan, lesütött szemmel énekel, és Andres, Pepek meg Adam,
mindegyik brummogva kíséri, pampampam... pampampam, mint mikor a
húrokon a kíséretet pengetik. „Mi ez a hirtelen csend?” – gondolja Standa.
Martínek abbahagyta. – Csak maradj – szól Standához, és Hans rábiccent:
feküdni, punktum. „Így is jó!” – gondolja Standa, és orrát belefúrja Martínek
érdes kabátujjába, s már megint kezdődik a pampampam, a fiatal csengő
férfihang rágyújt egy katonanótára.
 Tizenhatodik fejezet
Valaki felrázza Standát: – Talpra, megyünk haza. – Standa felébred, s egy
pillanatig nem tudja, hol van. A többiek már állnak, nadrágjukat igazgatják,
fogják a sapkájukat, Standa szégyelli, hogy így elaludt, és görcsösen ásít.
– Hol van Hansen úr?
– Már elment. Meg az Andres is.
– No, hát akkor jó éjszakát, fiúk, jó éjszakát, Standa, tehát holnap ötkor, és
indulás; és a csapat zajosan kitódul az éjszakába. Standa kissé tántorog, a lába
elzsibbadt az álmosságtól, az éjszaka olyan sötét, hogy az orráig sem lát. De
valaki megvárja, hozzácsatlakozik, Adam az. Egy az utunk, igaz? – morog, és
kilép a sötétbe. Standa már kezd felismerni valami útfélét; megborzong a friss
levegőn, és egészen felébred. Adam mellette baktat, hosszú és görnyedt, egy szót
sem szól; miről beszélhetnék vele?
– Szép volt – szólal meg Standa hálásan.
Adam nyel egyet.
– Nagyon... szép – dörmögi.
– Hány óra lehet?
– Egy.
– Már ilyen későre jár? – Standának eszébe jut, hogyan dúdolt Adam,
pampampam, s hogyan pislogott beesett szemével, mikor Martínek énekelt;
muszáj volt csendben nevetnie. „Ugyan mit szólna Adam, ha megmondanám
neki, hogy szeretem?” Standának már a nyelvén van, de inkább lenyeli. – Szereti
Hansen urat? – kérdezi hirtelen.
– Igen – felel Adam. – Szép tőle, hogy eljött hozzánk. Otthon hagyja az
asszonyt, és a csapathoz megy. Látta már a feleségét?
– N... nem, nem láttam.
– Szép nő, olyan hosszú. Tudja, az a kettő úgy összeillik... hát nem mindennap
látni ilyent.
Biztos rettenetesen boldogok. Ha ketten így szeretik egymást...
Adam meg sem mukkan, csupán nehéz lélegzését hallani. Standa zavarba jön,
a legszívesebben leharapná a nyelvét. „Hát erről igazán nem kellett volna
Adamnak beszélnem...”
– Milyen felesége van Martíneknek? – tereli gyorsan másra a szót.
– Én nem tudom.
– Az aztán az apa, a Martínek! Folyton csak a gyerekek, a gyerekek meg a
gyerekek... Nagy öröm lehet, mikor valaki így szereti a kölykeit – szajkózza
Standa, és máris sajnálja, mintha bizony vissza lehetne szívni az ilyesmit! Adam
hallgat, mintha már lélegzetet sem venne, mintha minden megállt volna benne.
Ilyen szerencsétlen beszéd! Mintha követ hajítanál a mélységbe, szörnyű csend,
a kő egyre zuhan, se vége, se hossza, istenem, micsoda mélység!
Végül csattanás hallatszik, a kő a fenékre ért; Adam nagyot lélegzik, és
gyorsabban lépked.
Standa már nem tudja, miről beszéljen, boldogtalanul üget a hosszú Adam
mellett, és harapdálja az ajkát.
– Gondolja, hogy sikerül megmenteni azt a hármat? – kérdezi, mikor már nem
bírja elviselni a hallgatást.
Adam valahogy hosszan töpreng.
– Nem tudom... – dünnyögi végül.
– Jó volna tudni – fűzi tovább a szót Standa –, hogy közben mit végeztek ott
lent.
– Talán már megkezdték a kihajtást – préseli ki magából Adam. – Ha már
rendbe hozták a légvezetéket... Szívesen szál... szívesen szállsz be?
– Hogy érti? – csodálkozik Standa. – Ahhoz a beomláshoz?
– Úgy általában gondolom – mondja Adam szórakozottan. – Egyáltalán...
beszállni...
– Már megszoktam – feleli Standa legénykedve; ez nem egészen igaz, de azt
nem kell másnak tudni.
– Én nem szívesen – nyomja ki magából Adam. – Mintha mindig rám akarna
zuhanni...
– Maga fél, mikor beszáll? – csodálkozik Standa.
– Hát... félek. Olyan furcsa. Mikor már lent vagyok, és dolgozom, akkor már
nem jön úgy rám... Érted? Csak mikor megindul a kas. Mintha zuhannék.
– És milyen régen ?...
– Tizenkét... tizenkét éve. Azt gondoltam, egyszer majd csak elmúlik. – Adam
hosszú kezével a tarkóját dörzsöli. – Én csak... Mondd, te is ismered ezt a buta
érzést?
Standának olyan furcsa, hogy Adam magáról beszél. „Én is mondhatnék neki
valamit, például, hogy voltaképpen iskolázott ember vagyok, s az csak olyan
szerencsétlen dolog, hogy idekerültem. Adam biztosan megértené.” Standa
különös hajlandóságot érez a hosszú, csendes ember iránt; szívesen mondana
neki valami szépet és komolyat, ami örökre megmarad két férfi között.
– Hogy azok a könyveid vannak, Standa... – mondja vontatottan Adam. –
Régebben én is olvastam, de aztán az emberek megvannak a... a maga... – Adam
habozik. – De hogyha kölcsönadnád valamelyiket Mariskának...
– Nagyon szívesen – vágja rá Standa, nehogy Adam észrevegye, mennyire
izgatott...
– Ő... sokat olvas – folytatja elmélyülten Adam. – Tudod, én... én is
megnéztem azokat a könyveket, de... de nem értem meg. – Adam megtorpan. –
Mi mindent tudnak, mi minden van azokban a könyvekben! Az ember esetleg
egész életében... figyel valakit... és semmit sem tud róla, még ha megfeszül is
bele. Hogyan is tudhatna... például... hogy mit gondol valaki, vagy hogy mi van
vele! De a regényekben... mindent tudnak. Hát én igazán nem tudom... – Adam
megcsóválja a fejét, és megint kilép. – No de te... te tanult ember vagy...
– Honnan tudja?
– Mondták. De ne törődj vele, egyszer te is mindent elfelejtesz. Tudod, ott
lent... abból már nem fogsz kikecmeregni.
– Miért?
– Nem tudom. Olyan idegenség. Nézd a többieket... mintha idegenek
lennének, mintha nem idevalósiak lennének, vagy hogy mondjam. Mindig azt
gondolom, ha hozzányúlok valamihez, összemaszatolom a szénnel. És ne adj
isten, hogy ettől megszabaduljak. Tudod, az a varrás otthon... Inkább nem is
megyek be, nehogy összekenjem Mariskának. Nem tudom... neked nem az az
érzésed, mintha merő korom lennél?
– De igen – bizonykodik Standa buzgón, és szívét összeszorítja a szánakozás.
„Szegény Adam!
Szegény Adam! Hogy szeretne most valamit elmondani vagy megmagyarázni.
Szegény, tanácstalan Adam.”
Adam fellélegzik.
– Hát így van ez. S az ember sohasem mossa le magáról. Van, aki nem törődik
vele. Én nem tudom... – Adam elhallgat, és valahogy gyorsabban szedi a lábát,
Standa alig bír lépést tartani vele. Szegény Adam! Röviddel ezelőtt még
dúdolgatott... pampampam... és egész testével a taktusra mozgott, s most itt siet,
és csak görnyed a keresztje alatt. Többé nincs csapat, de megint van Adam és
Mária, és megint van Standa és elhagyatottsága; mindenki egyedül van megint,
egyedül önmagával, mindenki rettenetesen egyedül. Lehet, hogy most a kutya
Andres is egyedül van, meg Pepek is, és Matula és Suchánek; mindegyik a maga
gondján vagy fájdalmán rágódik, s görnyedt vállai közé húzott fejjel igyekszik
haza...
Adam megáll kis házának kapuja előtt.
– Nagyon... örültem – mondja nehezen. – Hát jó éjszakát. – És csontos, száraz,
forró ujjai erősen megszorítják Standa kezét. Standa megint olyan mérhetetlenül
fáradt – vagyis igazából szomorú. Tapogatózva, lábujjhegyen megy fel
padlásszobájába; levetkőzni sincs kedve, ül az ágya szélén – egyszerre milyen
szomorú lett körülötte minden. Lent még megkattan a zár; talán megszólal ott
valaki, talán beszélgetni kezd két ember, vagy talán nincs mit mondaniuk
egymásnak? Csend van, valahol a távolban szenesvonat zakatol és fütyül.
Lentről csendes léptek hallatszanak, Adam ágya nehezet reccsen, aztán mint
fekete mélység, összezárul a hallgatás. „Szegény Adam – gondolja szánakozva
Standa. – Szegény, szegény Adam!” Azután már semmire sem gondol.
 Tizenhetedik fejezet
Reggel Standa kellemes érzéssel ébredt: ma nem kell iskolába mennem.
Kéjesen nyújtózott, és csak azután jutott eszébe: ugyan, hol az iskola, pajtikám;
de beszállnom csak ötkor kell!
Délután ötig – ez tengernyi idő, olyan hosszú, mint a diák vakációja. Odakint
ragyogó napsütés, hajnalban nyilván esett; lent trillázik a kanári, és búgnak a
gerlék, a szomszédéknál durcásan kotkodácsol egy tyúk; Standa reszket a
gyönyörűségtől, kiugrik az ágyból, nehogy valamit is elmulasszon ebből a sok
szépségből. Éppen csak belemártja fejét a vízbe, és már szalad is kifelé,
dörömböl a lépcsőn, mint a ló, már a küszöbön áll. Istenem, de csodálatos nap!
A kertben ott guggol a hosszú Adam, ujjaival az ágyasban matat, felnéz, és
valami mosolyféle suhan át hosszú, sovány arcán.
– Jó reggelt! – kiáltja Standa. Adam felegyenesedik.
– Adj’ isten, Standa. Ott... ott a reggelid.
Ez ugyan nincs az egyezségben, de a mai nap talán kicsit ünnepnap – van ez
így néha! „Már majdnem úgy vagyok itt, mintha otthon lennék” – örvendezik
Standa. – Mindjárt jövök! kiáltja. – Csak elfutok újságért. – Reggel újságot
olvasni, ez is olyan, mintha ünnepnap lenne.
A bányászkolóniát mintha kiseperték volna, a férfiak a műszakon vannak,
csak mi vagyunk szabadok; hát ez pompás! – Mariska, adj reggelit Standának! –
szól be Adam az ablakon, és Standa megy az újságért, mint egy úr. Uram bocsá’,
mint egy úr; de legszívesebben fél lábon ugrálna, annyira örül mindennek.
Most Adamék konyhájában ül, és maga elé teregeti az újságot. Mária asszony
tálcán hozza a reggelijét. Standa a fehér karján aranyló pihékre bandzsít; vajon
mit szólna, ha megcsókolná, ott, a könyökénél – talán elengedné a tálcát, és
félhangosan azt mondaná: „Ugyan, mit csinál?!” – „Örömömben csinálom,
Mária, ma ezt is szabad, ma olyan nap van.”
Csakhogy most már késő; Mária letette a tálcát az asztalra, és a fehér abroszt
igazgatja. Standa csak most látja: a tálcán kávéskanna, vékony kenyérszeletek,
és egy kis tányéron húsos, rózsaszínű szalonnaszeletek. Standának mintha
látomása lenne, így még sohasem reggelizett; mérhetetlenül megtisztelve érzi
magát, és olyan elérzékenyült, hogy belevörösödik.
– Köszönöm – nyögi keservesen, és nem tudja, mi történt a hangjával, mi
történt a kezével meg mindennel. Egészen feleslegesen köszörüli a torkát, és
mogorván, már-már nyersen böki ki: Adam... Adam azt mondta nekem, hogy
adjak magának könyveket kölcsön. – No, végre túl van rajta; Standa fellélegzik.
 Mária asszony keze megáll az abroszon.
– Adam?... – kérdezi elképedten. – Mit mondott Adam?
– Tegnap... tegnap este mondta. Hogy maga szeret olvasni...
– De hiszen erről nem is beszélt velem! – mondja tétován az asszony; mi
történt vele? Az ajka reszket, és megkövült tekintettel néz valahova Standa feje
fölé. – Nekem... nekem erről nem is szólt.
– Válassza ki, amelyiket akarja – morog Standa, de Mária talán oda sem
hallgat; egyre csak meredten bámul, s most hirtelen könnyek patakzanak a
szeméből; gyorsan elfordul, nehogy Standa lássa.
– Igazán ő maga mondta? Magától? – suttogja tétován, párás hangon. – Hát
akkor mondja meg neki... hogy... hogy nagyon örülök... – És – bumm! – már be
is csapódott mögötte szobájának üveges, fehér függönyös ajtaja. Standa
meglepetten néz utána, és csóválja a fejét. Hát ez meg mi? Miért én mondjam
meg Adamnak? Mintha nem is beszélnének egymással. No, mi lesz?
Berreg már az a varrógép? Énekel már az a kanári, mint máskor? Nem, még
lélegzet sem hallik onnan; csupán az udvaron turbékolnak mámorosan a gerlék.
„Különben meg semmi közöm hozzá – gondolja kelletlenül Standa. – Nem
leszek senkinek a postása, mondjátok meg egymásnak, amit akartok.” És Standa
éhesen veti magát a reggelire és az újságra.
No, tehát benne van a helyi újságban: katasztrófa a Krisztina-aknában. Standa
mohón az újság fölé hajol, nehogy egy szó is elkerülje a figyelmét, hiszen
úgyszólván részvevője annak a szerencsétlenségnek, és joga van arra, hogy
részletesen és a valóságnak megfelelően írjanak róla. Nagyjából egész helyesen
írják meg, ismeri el Standa: „Röviddel a második műszak megkezdése után...
robbanás az új szállítóvágatban... a hír villámgyorsan elterjedt.” Helyes.
„Áldozatul estek...” Ezt biztosan az üzemi bizottság vagy az igazgatóság tette
bele az újságba.
„A mentési munkálatok azonnal megkezdődtek...” Majd ez: „A súlyosan
megsérült és különösképpen veszélyes északi szektorban elsőnek a következő
bányászok jelentkeztek önként...”
Standának nagyot dobbant a szíve, kénytelen egy pillanatra abbahagyni az
olvasást: „...elsőnek a következő bányászok jelentkeztek önként: Adam Josef,
Falta Josef, Martínek Jan, Matula František, Půlpan V. és Suchánek Antonín,
akik azonnal beszálltak, hogy segítsenek betemetett bajtársaikon. A mentési
munka egész éjszaka szakadatlanul folyt a robbanás színhelyén...”
Standa újra elolvassa: „... elsőnek a következő bányászok jelentkeztek önként:
Adam Josef, Falta Josef, Martínek Jan...” Hansen urat és Andres lőmestert
kihagyták; talán akarattal, de ez mégsem igazság, véli Standa felháborodva; s őt
meg Půlpan V.-nek nevezik! Standát ez rettenetesen bántja, oda az egész öröm;
de aztán bicskájával lyukat fúr annak a hülye Vbetűnek a helyére, úgyhogy már
nem lehet elolvasni, s utána jobban érzi magát. Most már rendben van. „Elsőnek
a következő bányászok jelentkeztek önként... Uram, nem olyan egyszerű dolog
ez; elsőnek és önként – ez majdnem annyi, mintha azt mondanák: valamennyi
közt a legbátrabbak. És azonnal beszálltak, hogy segítsenek a betemetett
bajtársaikon. Különösen veszélyes szektorban. Tessék, uram, itt van, akárki
elolvashatja! Standa már betéve tudja, de újra meg újra elolvassa. Mondjatok,
amit akartok, de ez mégiscsak dicsőség; az újságok tele vannak vele. És
Standának még a feje búbját is bizsergeti a dicsőség.
A reggelit sem bírja befejezni, kirohan az újsággal Adamhoz. – Ezt nézze meg
itt! – mutatja kifulladva. – Magának is muszáj elolvasni! – Adam lassan feláll;
mennyi ideig tart, míg teljesen felegyenesedik! S a nadrágjába törli a kezét. – Mi
van benne – kérdezi értetlenül, és fentről lefelé végignézi az újságot.
– Ezt a cikket itt! – Adam a papirosra szegezi komoly, beesett szemét, ajka
lassan mozog, mintha imádkozna. Standa ezt nem bírja ki, és újra elolvassa vele;
már régen, talán tízszer is elismételte magának, hogy „elsőnek a következő
bányászok jelentkeztek önként”, de Adam még most is mozgatja az ajkát, és
figyelmesen olvas valahol a cikk közepén. Most megállt, az ajka sem mozog;
tekintete visszatér egy-két sorral feljebb, és lassan, lassan tovább olvas. Most
már talán nem is olvas, csak mozdulatlanul bámul az újságra.
– Mit szól hozzá? – türelmetlenkedik Standa.
– Hát... szép – morog Adam, és csak tovább mereszti szemét a mélységből
arra az újságlapra.
– A csapat néz majd nagyot! – büszkélkedik Standa.
Adam meg sem mukkan, hosszú arca merev, mint az álarc, csak néz, és lassan
pislog.
– Nesze – szólal meg végül. Visszaadja Standának az újságot, és az ágyás felé
fordul. – Talán... talán megmutathatnád Mariskának – préseli ki magából, és
lehajol az estikéihez.
– Nem akarja maga megmutatni? – habozik Standa.
– Dehogyis. Én... Miért én? – mormogja Adam, és még jobban lehajol. –
Agyagos a kezem...
Standa belép a fehér konyhába. A szobában csend van, csupán a kanári
trillázik és ugrál egyik rudacskáról a másikra. Standának egy kicsit megáll a
szíve, mikor kopog azon az üvegajtón. Tessék – mondja egy félénk hang, és
Standa először lép be Mária szobájába. Mária a varrógépnél ül, de a kezében
nincs varrás, szeme vörös és zavartan néz Standára, alighanem valaki mást várt.
– Itt... elolvashatná ezt... – mutat Standa az újságra. Miért van az, hogy mindig
olyan érdes és morgó a hangja, mikor Máriához szól?! Mária elveszi az újságot
és keresgél. – Itt, ezt a cikket – morog Standa, és rámutat az ujjával; közben
véletlenül megérinti az asszony kezét, és összerezzen. Mária olvas. Most
áthajolni a vállán, és még egyszer elolvasni, vele; a haja az arcomat simogatná,
érezném szappanénak, bőrének illatát, hallanám, amint halkan és mélyen
lélegzik. „...elsőnek a következő bányászok jelentkeztek önként...” Standa
bizonytalanul topog, és nézi Mária lehajtott fejét és vállát, a kanárit a feje felett,
a fehér függönyöket, Mária fehér ágyát, Mária fehér kezét; zavarában komor
képet vág, és kénytelen krákogni, maga is megrémül, milyen durván és
erőszakosan hangzott. Mária olvas, remegnek az ujjai, és az arcáról enyhe
pirosság fut le a blúza kivágásába; valahogy mozdulatlanul és sokáig olvas.
Most felveti a fejét, csillog a szeme, valami kibuggyan belőle, és lefolyik az
arcán, olyan nagy könnycsepp; és szétnyíló ajka körül lágy, reszketeg vonaglás.
– Meg... megtarthatom? – kérdezi a fátyolozott női hang.
– Majd elhozom magának – feleli Standa morcosan. – Még... előbb meg kell
mutatnom a bajtársaknak. – Csak most jutott eszébe, hogy újra megvehetné az
újságot, de most már késő. Majd elhozom – ismétli még barátságtalanabb
hangon, és nem tudja, hogy még mit mondhatna; már csak bele kell rúgni az
üvegajtóba, így, és már kint is van, és dühöng magára. Te hülye, oda kellett
volna adnod az újságot!
Adam feléje fordítja hosszú arcát.
– Megmutatom a csapatnak – mondja Standa, hogy valamit mondjon.
– Jó... de várj – szól Adam. A nadrágjába törli a kezét, és a fészerbe megy,
ahol a szerszámait tartja. Egy pillanat múlva vastag kék ceruzával tér vissza. –
Mutasd – dünnyögi –, aláhúzom, hogy megtalálják.
Adam kiteregeti az újságot a padon, leguggol, mint egy gyerek, és
figyelmesen pislogva, nagy gonddal kék keretet rajzol a Krisztinában történt
katasztrófáról szóló hír köré; aztán elégedetten nézi, és lelkiismeretesen kijavítja
az egyik sarkot.
– No, most már megmutathatod nekik.
 Tizennyolcadik fejezet
Először Pepekhez. Pepek arrafelé lakik albérletben Tomšéknál. Standa
bedugja a fejét Pepek odújába, és csoda, hogy el nem szédül, úgy bűzlik bent a
gyerekszag és a nyomor. A condra Ancsa egy zsámolyon ül, és kanállal etet egy
mocskos gyereket, egy másik, még taknyosabb, a földön ül, és főzőkanállal
játszik elmerülten.
– Nincs itthon Pepek?
– Alszik még.
Az egyik sarokból nyögés hallatszik, ágy reccsen, és Pepek felemeli sörtés
fejét.
– Micsoda... Mi az?
– Hoztam neked valamit.
– Jó, várj kint, mindjárt jövök. – Pepek ingben és nadrágban lép ki a tornácra
és ásít. – Adj’ isten, Standa. Mi jót hoztál?
– Olvasd el ezt – mutatja Standa. Pepek ásít, szőrös mellét vakargatja.
– Ma még nem vettem újságot. Na, mutasd! – Gyorsan, összerántott
szemöldökkel futja végig a sorokat. – Na és?
– Mit szólsz hozzá?
– De nagyra vannak vele – mordul fel Falta megvetően. – Jobban tennék, ha
kiguberálnának valamit.
– Mit csinálnának?
– Hát ha gubát adnának! Az ilyen melót, öregem, nem lenne szabad órabérben
fizetni.
– Nem akarod megmutatni Ancsának, hogy bent vagy az újságban?
Pepek olyan mérgesen rángatja a fejét, mintha szorítaná a gallérja.
– Á, mi a fenének, frászt értenek ehhez az asszonyok! – Pepek mérgesen
ráncolja a homlokát. Még azt mondják, veszélyes szektor! Könnyen beszélnek!
Oda kellene küldeni azokat a hősöket!
– Milyen hősöket?
– Hát azokat, akik ezt irkálják. Ki nem állhatom, ha valaki vállon vereget, és
azt mondja:
„Derék legény!” Fizessen, vagy fogja be a száját; kint vagyok a vízből azzal,
hogy az újság ír rólam! Talán majd a dicsőségért csinálja nekik valaki! Igaz?
Hacsak nem Andres... – röhög fel Pepek. – De őt juszt sem tették be az újságba!
Öregem! Egész éjjel arról a vágatról álmodtam; hogy egyre roskad a főte...
Standának nagy csalódás, hogy Pepek így reagál a hírlapi dicsőségre.
 – De tegnap Máleknél... az szép volt! – tereli másra a szót.
– Igen, príma! – élénkül fel Pepek. – És jó móka volt azzal az Andresszel!
– És hogy Hans eljött!
– Hát persze, Hans... – véli Pepek. – Ha az ilyen elismeréssel beszél rólunk,
azt nem bánja az ember, az mindenben ott volt velünk, és látta a munkát; igen, ha
az tudna csehül, azzal lehetne beszélni.
– Láttad, hogy Adam is énekelt?
– Láttam. Hát persze, Adam... Jó bajtárs ő. – Pepek elgondolkozik. – Ide
hallgass, Standa: nem láttál semmit, nem tudod, hogy mi van velük? Mármint
Adammal meg a Mariskájával.
– Nem tudom – feleli Standa kitérően. – Folyton velem üzengetnek.
– Ugyan, menj! Hát nem beszélnek?
– Beszélnek, de... valahogy elakad bennük a szó, tudod, mintha
röstelkednének vagy micsoda.
– Hm – töpreng el Pepek. – Nézd, Standa, te valahogy összehozhatnád őket.
Tanult ember vagy, Mária talán ad rád. Ha azt mondanád nekik: „Ugyan, ne
vacakoljanak már”... vagy így valahogy... Ja, igaz! Látta Mária, hogy Adam
benne van az újságban?
– Látta, és mindjárt meg akarta tartani emlékbe.
– Hát ez jó! – örvendezik Pepek. – Még azt is mutasd meg neki, hogy Adamot
a többiek előtt, az első helyen írják ki.
– Ez talán az ábécé miatt van – vitatkozik Standa.
– Mindegy az, Mária talán észre sem venné. Tudod, hadd lássa, hogy Adam...
mind közt a legkülönb, érted? Az asszonynak néha kell ez – folytatja a tapasztalt
Pepek. – És látod, ez az Adam igazán nem akármilyen! Annyi esztendőt leél egy
ilyen szép, tiszta nőszemély mellett, valósággal megveszik érte, és közben
semmi, hozzá sem nyúl, hát ki a fene bírja ezt, öregem!
És közben örökösen Mariska így, Mariska úgy... No, Standa, ez aztán nem
dicsőség, de – az istenit! – erre én nem lennék képes!
Standa hallgat, mert ezt maga is tudja: megveszni Máriáért, és közben semmit,
de semmit nem tenni – például megsimogatni a lehajtott fejét, vagy megragadni
erős és sima karját... Mit tudod te, Pepek, hogy milyen gyötrelem ez?
Pepek elgondolkozik; vakarja a mellét, csak úgy harsog; ez neki való ügy.
Pepek mindjárt csupa érdeklődés, ha szoknyáról van szó, ilyen kakas ez a Pepek.
– Na, mennem kell – mondja hirtelen Standa. – Nem tudod, hol lakik
Suchánek?
– A papa? Annak is meg akarod mutatni? Hát akkor itt le kell menned, aztán
az úton egészen a vasútig, s ott majd megmondják, hol laknak a Faltysék. És
mondd meg neki – kuncog Pepek –, hogy a kalapácsot már megtalálták,
zeneszóval szállították be az igazgatóságra. Na, ég veled, Standa! – Pepek most
a változatosság kedvéért a hátát vakarja és ásít.
Faltysék házánál minden szép és tiszta, akárcsak Adaméknál; a ház előtt kis
kert, bab és paradicsom, salakkal szegélyezett violaágyások, közte vörös
homokkal felhintett utak, szépen laknak. Az ablakból Suchánek papa kukkant ki.
– No, jó – mondja halkan –, mindjárt jövök.
Suchánek mellényben és ingben jön ki, alighanem az ünneplő ingét viseli,
olyan kikeményített.
– A gyerkőcökkel vagyok – hebegi, mintha bocsánatot kérne. – A Faltys,
mármint a vőm, még alszik, éjszakai műszakon volt, Lujza meg elszaladt
valahova. Meg akarod nézni őket?
– Kiket?
– No, a gyerekeket! – Suchánek papa lábujjhegyen bevezeti Standát. A
konyha fülledt és tiszta, a tűzhelyen ruha fő; az ablaknál egy lány ül, vézna lába,
mint a bot, a szeme gyönyörű, a tekintete ijedt; megpróbál felállni. – Ez Ágneske
– súgja Suchánek papa. „Alighanem a gerincével lehet valami baj, azért olyan
görbe” – gondolja Standa, és barátságosan biccent feléje.
Ágneske elvörösödik, visszahanyatlik a párnájára. A földön egy kislány
játszik, a szeme éppen olyan ijedt és gyönyörű, mint Ágneskéé, Standa láttán
tágra nyílik; aztán háta mögé rejti maszatos babáját. – Fél tőled – nevet
foghíjasan Suchánek papa. – Mostanában doktor járt hozzá a skrofli miatt, és
most picit fél. A legöregebb, mármint a Janika, a vőm fia, már iskolába jár. De
most ide nézz, a kocsiba!
Standa a kocsi fölé hajlik. Egy gyerek alszik ott, ökölbe szorítja kezecskéjét,
icipici kisgyerek, de a homloka szép domború. Nedves pelenka és hintőpor illata
terjeng körülötte. – Ez a mi Tónikánk – súgja Suchánek papa büszkén, s a kicsi
nyitott szájától egy ujjal húzza el a benyálazott öklöcskét. A gyerek felsír,
Suchánek papa meg csitítja – „ssssss” –, és ringatni kezdi. Standa valahogy
bután-sután érzi magát; na, ez nem neki való, miért éppen neki mutatják? –
Hoztam magának valamit – morogja, és lábujjhegyen kifelé indul. – Olvassa el
ezt!
Nincs mit tenni, az öreg kénytelen előkeresni szemüvegét; és most a padon
ülve olvas, ajkával morzsolgatja a szavakat. Standa a válla fölé hajlik, és újra
elolvassa vele. – Itt lent, látja...
Suchánek papa gondosan összehajtogatja az újságot. Egyszerre rendkívül
méltóságteljes, majdnem ünnepélyes.
– No látod, nekem is meg kell vennem ezt, hogy Ágneske is, meg Lujzika is
lássa. Ma még nem jártam kint... De Faltysról, vagyis a vőmről nincs semmi! –
jut eszébe hirtelen. – Ő is önként jelentkezett!
 – De ő csak a második csapatban dolgozik! – magyarázza Standa.
– Hát igen, azt igen, talán majd csak holnap lesz róla az újságban. Várj,
mutatok neked valamit!
Az öreg lábujjhegyen jár, előhoz egy vastag imakönyvet.
– A megboldogult, vagyis a feleségem után van – mentegetőzik gyorsan. – Az
irataimat tartom benne, nehogy elvesszenek. Ezt nézd meg! – és megsárgult
újságkivágást nyújt Standa felé.
– „Üzemi bizottsági választások... – olvassa Standa. – A Krisztina-akna üzemi
bizottságába a következő elvtársakat választották: Bidlo Fr., Mužik Jos. és
Suchánek Ant.”
Suchánek papa Standa válla felett kukucskál a szemüvegén át.
– Itt, itt... látod? Suchánek Antonín – figyelmezteti. – S itt van még egy cikk
rólam...
– Választások a Bányász Segélyegylet pénztárába – olvassa Standa, és lejjebb,
vörös ceruzával aláhúzva: – „Póttagnak megválasztották Mich Al.-t és Suchánek
Ant.-t.”
Standa visszaadja a megsárgult újságkivágásokat.
– Ha esetleg érdekel – mondja bizonytalanul Suchánek –, itt még vannak
holmi iratok... Standa óvatosan hajtogatja szét a málló lapokat. Keresztlevél: a
gyermek neve, nomen filii, Suchánek Antonín. Bizonyítvány, hogy Suchánek
Antonín, aki itt és itt született, letette a vájárvizsgát. Házasságlevél: Suchánek
Antonín és Broumar Aloisia...
– Hát ez minden – mormogja Suchánek Antonín, és gondosan visszarakja a
papirosokat az imakönyvbe, amely megboldogult felesége után maradt rá. – No,
nem éppen sok.
„Hát nem éppen sok – gondolja Standa –, de azért csupa fontos dolog,
Suchánek papa. Hogy valahol megszületett és feleségül vette Aloisiát; a
vájárvizsgát is letette; megérte azt a megtiszteltetést, hogy beválasztották az
üzemi bizottságba, meg póttagnak a segélyegylet pénztárába; és ez az egész élet,
ez az öt vagy hat esemény. S aztán még képzelje csak az ember, hogy isten tudja,
min múlnak a dolgok!”
– Suchánek bácsi... – kezdi habozva – mit gondol, Pepek csak a gubáért
jelentkezett a csapatba? Mert ő azt mondja.
– Ugyan, dehogy! – tüzel az öreg. – Ez csak olyan szájaskodás. Nem kell
elhinni.
– Hát akkor miért jelentkezett?
– Hááát – gondolkozik az öreg Suchánek –, nem is tudom, hogyan mondjam.
Hogyha azt mondanád neki, hogy segíteni akar azoknak a betemetett
bajtársaknak, mindjárt akkorára tátaná a kereplőjét, hajaj... Micsoda pofája van!
Tudod, Pepeknek már ilyen a természete; mindenbe bele kell ártania magát,
tudod? És mennyi verést kapott már; no, aztán megint csak beleüti mindenbe az
orrát. Kacifántoskodik, semmiből ki nem maradna, akár sztrájk, akár kocsmai
ricsaj – otthon van az mindenben. Olyan nyugtalan vére van. Hát ilyen a Pepek.
Különben príma munkás és derék bajtárs, azt meg kell hagyni, ha piszkál meg
heccel is mindenkit, aki az útjába akad. Oda se neki, elbolondozik vele az
ember...
– És... bátor?
– Hát igen... azt igen! – véli az öreg. – Egy egész kocsmával összerúgja a
patkót, oda se neki, ha a rövidebbet húzza. A tűznek is nekimenne, mindegy az
ennek. És látod, sohasem esik baja. Néha úgy kikészítik, hogy az már borzalom,
és reggelre semmi, megint jártatja a száját.
Bátornak igazán bátor; úgy elpocsékolja magát, tudod?
– És Martínek?
– No, Martínek – tétovázik az öreg. – Nem lehet összehasonlítani. A
Martínek! Az nem verekszik, meg semmi... Igen, csak egyszer, de a nemjóját,
akkor aztán élethalálra ment.
Bíróságig jutott a dolog, de Martíneket csak feltételesre ítélték. Valami
mészáros... nem is tudom, min verekedtek össze, de az késsel ment neki az
embereknek, és kettőt megszúrt.
Martínek meg éppen ott volt, és – a nemjóját! – mindjárt nekiugrott, aztán úgy
elbánt vele, mármint azzal a mészárossal, hogy nem is tudom, mennyi bordája...
Igaz, mit is kérdeztél?
– Miért jelentkezett Martínek, mikor felesége és gyerekei vannak?
Suchánek papa elgondolkozva pislog.
– No, Martínek katonaember, és ereje van... hű, micsoda erő az, fiacskám... És
ő inkább otthon van, mármint a gyerekeknél; vagy a tornácon ül, és elégedetten
nézelődik: szerethettek engem, emberek! Én meg tudod, azt gondolom, hogy azt
az erőt itt-ott valahol szabadjára kell ereszteni. Mint akkor, azzal a mészárossal.
Martínek nem ártja magát semmibe, de ha valami történik, azt mondja magában:
„Hát igen, miért ne mennék?” És megy. Hogy gondolkozik-e magában, miért is
megy tulajdonképpen, azt már én nem tudom. De nem nagyravágyó, ez
holtbiztos. A gyerek a mindene, no – és néha rájön az a rettenetes erő. Nagyon
rendes ember.
– És Matula?
– Áá... Matula. Mi mindent nem akarsz tudni! Matula olyan ütődött...
– Hogyhogy ütődött?
– Hát úgy. Nincs akarata. Dirigálni kell neki, és akkor megy. Vagy mikor rájön
az ivás, akkor is megy. S nem tud segíteni magán.
 – De hát akkor miért jelentkezett magától?
– Mert dühös az Andresre. Nem tehet róla, olyan ez, mint a veszettség. Persze
mindegyikünk vigyáz, nehogy Matula nekiessen Andresnek. De hogyha valaki
azt mondaná: „Matula, ledől a ház, támaszd meg!'' – hát akkor igen, megy, mint
a barom, és megtámasztja. Iszonyatos erő van benne, öcskös; de nem való
munkára. Cérnaszálon vezetheted, de hogy valamit magától megcsináljon, arra
nem képes... Ez olyan nehéz eset.
Suchánek némán bólint kopasz, tisztára dörzsölt fejével.
– Hát ha már mindent tudni akarsz – szólalt meg hirtelen –, megmondom azt
is, hogy miért jelentkeztem én azokkal az elsőkkel. A bányászbecsületért.
Nehogy valaki azt mondhassa:
„Na, itt van ez az öreg Suchánek, valamikor az üzemi bizottságban is benne
volt, most pedig meglapul.” Az ember nem bújhat ki a kötelesség alól. Hiszen én
húsz esztendeje vagyok vájár a Krisztinán, ismerek ott minden követ... Meg arra
is gondolok, hogy ha majd egyszer kivisznek a temetőbe, s utoljára szállok be a
föld alá, joggal mondhassák, igen, Suchánek Antonín öreg bányász volt a
javából, aki még emlékezett a bányászdicsőségre; semmivel sem maradt adósa a
Krisztinának... – Az öreg megtorpant. – Hanem az a kalapács, öcsém, az igazán
bosszant – kezdi újra a fecsegést –, egész éjszaka nem ment ki a fejemből. Még
sohasem történt meg velem, hogy elvesztettem volna a szerszámomat.
– És Adam?
– Hát Adam... mélázik Suchánek papa. – Várj csak, fiacskám, hogy is
mondhatnám neked...
Nézd csak... hiszen sokan jelentkeztünk, igaz? És ha lett volna idő a
gondolkozásra, akkor mindenki jelentkezett volna, aki ott állt. Ismerem én őket.
Ha most azt kérded tőlem, hogy miért, akkor azt mondom, hogy azért, mert
bányászok. Az ilyen bányaszerencsétlenség a bányász dolga, és ha rendes
bányász vagy, akkor odamész, tudod, mint szakember. Ez a legeslegelső ok, a
többi csak ezután következik. No meg az is, hogy te sem tudhatod, mikor
maradsz te ott. És ki fog téged kihúzni. Nálunk aztán igazán érvényes, amit
mondani szokás, hogy mindenki egyért és egy mindenkiért; ez bányászerkölcs.
Ja igaz, mit is kérdeztél?
– Miért jelentkezett Adam?
– Hiszen mondom, mert bányász. És a tetejébe milyen bányász! Nemigen
akad párja.
– De Adam nekem azt mondja, hogy nem szívesen száll be!
– Hogy nem szívesen? – csodálkozik az öreg. – Látod, ezt igazán nem tudtam.
No igen, az az Adam nem valami beszédes... Ilyen ügyes ember... – csóválja a
fejét. – Mindig Adamot állítják példának a többiek elé, ő meg nem szívesen...
Hogy mik vannak a világban!
– Gondolja, hogy Adam... a felesége miatt csinálta... mert az asszonynak nem
kell?
Suchánek papa elmélyülten pislog, és nem szól semmit.
– Ide hallgass, Standa – szólal meg kisvártatva. – Tulajdonképpen mi közöd
hozzá? Aki más dolgába üti az orrát... megütheti a bokáját. No meg fiatal is vagy
te ahhoz...
– Még hogy fiatal? – bosszankodik Standa. – Kedves papa, igazán nem sok
hasznom volt a fiatalságból!
– Szokták mondani, hogy az asszony miatt – morog elégedetlenül az öreg. –
Igen, a fiatal és nőtlen ember azt gondolja: „Akár a kútba ugrom, hogy
megszeressen a lány”, és talán bele is ugrik, megtörténik az ilyesmi a fiataloknál.
Élet vagy halál, mindegy az nekik. De az idősebb ember... – csóválja komolyan a
fejét az öreg. – Ilyesmit ne is mondj nekem. Kár lenne, igazán sajnálnám, ha így
lenne.
– Miért?
– Á... – legyint az öreg bütykös kezével. – Tudja Adam, hogy mit csinál, hogy
miért csinálja!
De azt is megmondom neked, ha a háza táján minden rendben lenne, vagy
akár hat gyerek várná, akkor is menne. Adam menne. Adam mindent
végiggondolt, öcsém, és látja a dolgokat, mélyebben látja, mint akármelyikünk.
De senkinek sem mondja meg, hogy mit gondol. Érted?
Hát hagyd őt békén.
Standa felállt.
– Látom, amit látok. Pepek is észrevette.
– No persze, Pepek – mérgelődik az öreg. – Mert szoknya van a dologban. No,
az a Pepek is...
Én mondom, békén hagyhatnátok Máriát, te is, meg a Pepek is.
Standa megsértődik.
– Talán bántjuk?
– Túlságosan érdeklődtök utána – morog az öreg. – Vigyázz, Standa, és ha
annyira egyedül érzed magad, hát annyi itt a lány, hogy még!
Standa a haja tövéig elvörösödik, dühös magára, dühös Suchánekre.
– Ugyan, kérem, kinek jutna eszébe! Még álmomban sem... Az ember csak
látja, hogy azok ketten... nem boldogok együtt. Ennyi az egész. És maga
mindjárt nem tudom, mikre gondol.
Suchánek papa bólogat okos fejével.
– Hagyd őket, Standa. Ne fájjon miattuk a fejed. Azt mondják, hogy
Pokornyéknál kiadó egy szép szoba. Talán megnézhetnéd...
 – Hogy elköltözzem? – fortyan fel Standa durván. – Hát igen, jobb lenne –
mondja Suchánek papa, és foghíjasan Standára mosolyog. – No látod, milyen
szépen elbeszélgettünk.
 Tizenkilencedik fejezet
Martínek ács egészen kint lakik a földeknél. Délután megyek hozzá, határozta
el Standa, és megy ebédelni, mint egy úr. Kerti étteremnek mondják ezt a
vendéglőt, ahol a poros galagonyasövény mögött néhány asztal áll vörös
abrosszal leterítve.
Standa az újsággal letelepszik az egyik asztalhoz, hogy még egyszer
elolvassa: „A súlyosan megsérült és különösképpen veszélyes északi szektorban
elsőnek a következő bányászok jelentkeztek önként...”
– Mit parancsol uraságod? – kérdezi ridegen a pincér, és egy darazsat hesseget
el a szalvétájával.
Az uraság elvörösödik, és komor képet vág, hirtelenében nem tudja, hogy mit
parancsoljon; szép kis úr, ez szent igaz, az újság tele van a nevével; ő meg
elpirul a pincér előtt. Standa nagyon dühös magára és Suchánek papára.
„Tulajdonképpen mi köze hozzá az öregnek? gondolja Standa. – Majd még ő ad
nekem tanácsot, hogy költözzem! Ugyan minek? Hiszen kizárt dolog, hogy
valaha is legyen valami... köztem és Mária között. (Hát ha annyira kizárt, akkor
miért akarsz ott maradni? – No, várj csak, annyira mégsem kizárt, azt megint
csak ne gondold! – De azt csak nem tennéd meg Adammal, mit képzelsz? Most,
mikor bajtársak vagytok... ugyanabban a csapatban... De hiszen Adamot nem
rövidítem meg azzal, hogy hébehóba egy-egy szót váltok Máriával... – És mást
nem? – Kuss!)” – Standa erélyesen maga elé teregeti az újságot, olvasni és
punktum! „A súlyosan megsérült és különösképpen veszélyes...”
„Miért költöznék el? – vitatkozik Standa. – Beérem azzal, ha legalább
láthatom, egyebem úgy sincs a világon!”
A szomszéd asztalnál két ember sietve eszik, alighanem szintén bányászok; a
Standának háttal ülő vendég előtt ugyanaz az újság fekszik, ugyanazon az
oldalon olvas. Standa szíve nagyot dobban, szeretne föld alá bújni: az az ember
most róla olvas, s talán hirtelen megfordul: „Nem te vagy az a Půlpan V.?”
„Sajtóhiba! Půlpan S.-t kellett volna írni, S.-t, S.-t, mint Stanislav!” szeretne
odakiáltani Standa; minden erejével azon van, hogy egészen közömbösen és
fesztelenül viselkedjék, valójában pedig abbahagyja az evést, és kitartóan nézi a
szomszéd asztalt. Az a másik bányász észreveszi, és bizonytalan, ugyanakkor
rendreutasító pillantásokat vet Standára.
– Melyik Martínekről van szó? – kérdezi az olvasó ember. – Az ács
Martínekről vagy arról a lhoteci Martínekről?
– Alighanem az ácsról – feleli közömbösen a másik. – Az a lhoteci, az beteg.
 – Ahá! Azt az ácsot, azt ismerem.
Csak ennyi. Az olvasó ember tovább lapoz az újságban, s most a hirdetéseket
nézi. Semmi több. „Ahá, azt az ácsot, azt ismerem.” És azok, akik nem ismerik,
még annyit sem mondanak, hogy ahá, csak tovább lapoznak... Standa
egyszeriben elszontyolodik, csalódást érez.
„Meg sem mutatom Martíneknek az újságot.”

Martínek széles mosollyal üdvözli Standát; házikója tornácán üldögél, térde

között aranycopfos, kék szemű lányka; megszólalásig az apja, de olyan apró és
finom kiadásban, hogy már szinte nevetséges: micsoda óriás, és egy ilyen
pöttöm merészel rá hasonlítani.
– Hogy hívnak?
– No, mondd meg szépen, Vera! – bátorítja az apja, és a kicsi hasára paskol.
– Vera... – suttogja a kislány, és tekintetét le nem veszi a galléros úrról.
– Már reggel vártalak – mondja nyájasan az ács. – Olyan gyönyörű volt ma
egész nap...
– Mit csináltál?
– Semmit. Tudod, ha az ember a gyerekekkel van... Még dohányért sem
mentem le. Verával olvasgattunk, igaz-e, Vera?
A lányka bólint, és az apja térdére kapaszkodik.
– Én is olvasnivalót hozok – veti oda Standa a lehető legközömbösebben, és
átnyújtja az újságot.
Az ács olvas, de nyugodt arca meg sem rezzen.
– No, igen – mondja végül, és vastag ujjával az újságba bök. – Ide nézz, Vera,
el tudod olvasni?
– Mar-tí-nek... Jan... – betűzi a gyerek.
– És tudod, ki az?
– A papa! – leheli a kislány, és az arcát apja felé fordítja.
Martínek ács sugárzik.
– No látod, milyen jól tudsz már olvasni! Nem adhatnád nekem, Standa?
Hogy ne kelljen elmennem érte. Eltenném a gyerekeknek.
– Szívesen – egyezik bele Standa; arra már nem is emlékszik, hogy az újságot
Máriának ígérte.
Martínek feláll, majd két méter magas, a kislány úgy fogja át a lábát, mintha
oszlopba kapaszkodnék.
– Gyere, megmutatom a kisfiút. Akarod?
A kisfiút Martínekné tartja az ölében, anyjához képest valóságos kis óriás;
Martínekné meg olyan kis apró és éppenséggel nem szép asszony. – „No,
biztosan kedves” – határozza el Standa. A kisfiú komolyan, szinte konokul néz
Standára.
– Jancsi, Jancsika, kukk! – mókázik Martínek óriás, és a lurkó feléje fordítja
kerek fejét, lelkesen gőgicsél. Martínekné szeméből boldogság sugárzik
hatalmas emberére; istenem, számít is az, hogy nem szép! Standának tetszik itt,
úgy érzi magát, mintha falun lenne. – Mi lesz a fiúból? Bányász? – kérdezi az
ácsot.
– Ugyan! – nevet Martínek. – Én aztán nem adnám bányásznak. Vadásznak,
azt igen. S ha már ács, építsen házakat. Az szép munka, öregem, ha én megint itt
fent ácsolhatnék!... Tudod, szeretem a jó levegőt meg a tágas helyeket. Mondjuk,
paraszti munkát végezni, azt igen... lovakkal...
Martínek már nem a kis konyhában áll, hanem kék és tiszta szemével a földjét
nézi, eke elé fogott lovakat. Hogy mi legyen a fiúból? Meztelen fenékkel ültetné
a nyergesre... hogy sikoltozna Jancsika örömében! A fiatal óriás legyint egyet
széles mancsával. – Kimegyünk, Standa?
Ülnek a tornácon, a kislány felkapaszkodik apja hátán, és izmos, napsütötte
nyakából hason csúszva evickél le a mellén, még a szoknyácskája is fennakad.
– Adamot említetted – mondja az ács, és elégedetten pislog a napba. – No, én
nem tudom, de a feleségem ismeri azt a Máriát... Néha eljön a gyerekekhez.
Annak is gyerek kéne, ez az igazság; szerintem erre lenne leginkább szüksége.
De talán nem lehet gyereke, ilyesmi is előfordul.
– Csakhogy Pepek azt mondja – védekezik valami ellen a piruló Standa –,
hogy Adam... tulajdonképpen sohasem élt vele.
– Mit tudják azt az emberek? – mosolyog Martínek. – Élt vagy nem élt, nem
fog ő arról senkinek beszélni. Van esze és vár; van úgy, hogy az asszonyok
megváltoznak, maguk sem tudják, miért. Mária valahogy úgy beszélt a
feleségemnek... hogy ami nem volt, az még lehet.
Tudod, mi mindent nem mondanak egymásnak az asszonyok! Az enyém úgy
látja, mintha Mária azt gondolná, hogy most lehetnének gyerekei. S az enyém
tegnap nála járt, keresgélt, mert nem tudta, hol vagyok, és Mária mintha csak
lázas lett volna, mi van Adammal, csak baja ne essék, és hogy azelőtt nem is
tudta, hogy milyen, hogy egész életében nem bocsátja meg magának... No,
mintha megőrült volna. Valaki megmondta neki, hogy Adamot nem akarták
odaengedni, mert felesége van, de ő csak azért is odament... Az enyém azt
mondja, hogy ilyent még nem is látott: mintha kővé vált volna, csak a könnyei
folytak, és mindennek elmondta magát; hogy sohasem akarta Adamot, hogy csak
egy szerelme volt, hogy hűséget esküdött annak az elsőnek, és csak most látja...
No, így van ez most vele, ha tudni akarod.
Standa a tenyerébe vájja a körmeit, a szíve fáj, no meg valami szégyenkezést
is érez.
– És... Adam?
A kislány most az apja nyakában lovagol, az ács meg kengyelnek odatartja a
tenyerét.
– Hát igen. Adam... Éppen erről van szó. Ilyen okos ember... ebben a
dologban meg olyan, mint a vak. Nem tudom, észrevetted-e: sohasem néz
Máriára, a földre pislog és morog, mintha nem merné ráemelni a tekintetét, vagy
micsoda. Pedig éppen tegnap, mikor kiszálltunk, igazán a szemébe nézhetett
volna, de ő csak bámult a földre. Nekem sehogy se tetszett, hogy utánunk jött a
kocsmába. Ez elmaradhatott volna. De Pepeknek mindig olyan hülye ötletei
vannak...
Mindnyájan otthon maradhattunk volna, hiszen az asszonyoknak is joguk van
ránk, hát nem?
De mikor Pepek a csapatot emlegette, hát mit lehetett tenni; így aztán Adam is
eljött, pedig nem is iszik... Képzelem, hogy ez mennyire bántotta Máriát. Hiszen
még az enyém is, pedig van ehhez esze, mégis azt mondta: „Nem gondoltam,
hogy az emberek fontosabbak neked.”
Tudod, ezt megint az asszonyok nem értik. No, hiba történt. Ha Adam otthon
maradt volna... nem tudom. De az is lehet, hogy csak mulyán pislogott volna a
földre, s aztán azt mondja: „Jó éjszakát, Mariska”, és ment volna a vackába.
Nehéz eset, mikor mind a kettő olyan büszke; egyik sem akarja, meg nem is
tudja elkezdeni...
A kislány lecsúszik az apja hátán, átfogja a nyakát, és arcát a tarkójára fekteti.
– Vegyelek fel, Vera?
– Nem... – suttogja álmosan és boldogan a kislány.
– Hát igen, mindketten büszkék – mondja aztán az ács elgondolkozva. –
Tudod, ők aligha éltek együtt. Ez a baj. Ha együtt éltek volna, hol lenne már a
büszkeség... Hajaj! Minden büszkeség olyan távolságféle az emberek között és,
öregem, ezt nehéz átlépni. És minél tovább tart, annál nagyobb a távolság. S
annál nehezebb átlépni.
– Gondolod, hogy Adam... még most is szereti Máriát?
– Hát persze. Hiszen mindenki látja, hogy emészti magát. És ha asszonyokról
locsognak előtte, elferdül a szája, és úgy néz, mintha kínpadra húzták volna.
Tudod, ha ő egyszer odahaza felemelné a fejét, és férfiasan a talpára állna, akkor
mindjárt látná, a kutyafáját! Mária lágy, mint a viasz. Hiszen Mária egészen szép
nőszemély, öregem!
– Gyönyörű – súgja bánatosan Standa.
– Ahogy vesszük. Adamnak biztosan az, akárcsak az oltári kép. Standa, te
nem tudod, mennyire odavannak a bányászok az asszonynépért; Pepek
elmondhatná neked. Tudod, én inkább falusi ember vagyok, én nem vagyok oda
értük annyira. No meg a feleségemet is szeretem. De hát az az Adam, az ember
csak néz, hogy mire képes az ilyen szerelem! Nézd csak meg, alszik már?
Standa Verára pislog, a kicsi félig csukott szempillái alól még fehér sarlók
világítanak. Elszunnyadt – suttogja. – Az ács szelíden himbálja magát, hogy
elringassa.
– Persze, a szerelem addig a legerősebb, amíg két ember nem juthat
egymáshoz; de mikor megkapják egymást, már nem ez a legfontosabb. Amint
jönnek a gyerekek, a szerelmet is meg kell szegni, mint a kenyeret. Adamnak
gyerek kellene, hogy megossza azt a nagy szerelmet.
Bizonyára észrevetted, Standa, mikor Adam néha elmosolyodik, az ember
mindjárt látja, hogy tudna boldog lenni, ha csak egy kicsit is lehetne! – Martínek
elborul. – De most rajta a sor, hogy lépjen egyet. Mária már tett egy lépést, elébe
jött. Azt meg nem kívánhatja, hogy Mária mondja: „Tessék, a tiéd vagyok.”
Ennyi esztendő után már nehéz az ilyesmi. Adamnak csinálni kellene valamit.
– Szerintem – mondja habozva Standa, és izgalmában elpirul –, szerintem
Adam éppen azért jelentkezett, tudod, hogy Mária valahogy hőst vagy micsodát
lásson benne. Tudod, Adam olyan rettenetes lentről néz fel rá... és ha Mária elé
áll, mindig fekete bányásznak érzi magát, ő maga mondta nekem. Ezért ő... csak
Mária miatt, érted? Hogy így megszerezze a megbecsülését... és a szerelmét.
Nem gondolod?
Az ács elgondolkozik, hunyorog.
– No, talán van benne valami. Persze hős, nem hős, az ember nemigen gondol
erre; de ha az asszony kedvéért tette... No, látod – lélegzik fel elégedetten –,
ezzel Adam már megtette volna az első lépést, hogy összekerüljön Máriával! Hát
akkor mindkét részről... Látod, én igazán örülnék. Az Adam miatt. Hát azért
dolgozott szegény feje olyan veszettül odalent! No de ilyet, ez még csak
eszembe sem jutott! Majd mondom az asszonynak, ejtsen el egy szót Mária előtt:
„Úgy bizony, kedveském, Adam – hogy is mondtad? – hős.” No, mondjuk,
hős – morogja Martínek. – Csakhogy mi az ilyesmit nem tekintjük annak.
– Esetleg én is megmondom neki – vágja ki Standa, mert szárnyaira kapta a
fájó és nagylelkű önfeláldozás. – Igenis, megteszem. A bajtársaimért.
– Te csak ne – mondja megfontoltan az ács. – És egyáltalán, azon legyél, hogy
elköltözz onnan, Standa.
– Miért?
Martínek ács elmosolyodik, és barátságosan Standa vállára teszi hatalmas
tenyerét.
– Mert még buta kölyök vagy, Standa.
 Huszadik fejezet
Standának már csak egy útja van hátra: elhaladni – persze csak úgy véletlenül
– Hansenék villája előtt. A kert üres, nincs ott sem Hansen úr, sem hosszú lábú,
lányos svéd asszonya.
Csoda, hogy Standa nem mászik be orrával a vasrácson. Mennyi rózsa. Ha
csak egyszer beléphetne, és közelről szagolhatná azokat a tömött bimbókat!
Standa megijed: a lugasban mozdulatlanul ül Hansenné, maga elé mered;
Standát ugyan nem látja, alighanem semmit sem lát, de furcsa és szokatlan, hogy
ez egyszer nem szaladgál a kertben, nem ugrándozik, hanem csendesen, kihúzott
derékkal üldögél.
Standa lassan hazafelé baktat. Nehéz a szíve, részben azért is, mert egy óra
múlva be kell szállnia a csapattal, s egyre jobban szorongatja a félelem. Hiszen
az újság is azt írja, hogy különösen veszélyes szektor; az ács meg azt mondta,
hogy piszok egy vágat, majd még megláthatod. „Ugyan, mi lehet azzal a három
betemetettel? – mélázik Standa. – Vajon kopogtatnak még a falon? Világít még a
lámpájuk?”
Adam mindenesetre a kertben van, éppen három magas törzsű rózsafáját
támasztja meg új karókkal, s még üveggömböt is illeszt a hegyükbe, ezüstöset,
aranyosat és kéket, s most elmélázva nézegeti a műremeket. Standa
legszívesebben észrevétlenül surranna el mellette, hogy eltűnjön
padlásszobájában; Adam azonban feléje fordul, mintha mosolyogna: –
Lassacskán... indulnunk kell. – Nincs mit tenni, Standa közelebb lép, hogy
megbámulja azt a csodát.
Nevetnivaló, ahogy az üveggömb visszatükrözi Adamot: óriási, torz koponya,
mintha csak szétlapították volna, alatta pedig nyomorúságos, satnya törzs. A
másik szétlapított fej a pipaszár lábakon – ez Standa. „Mókás – gondolja Standa,
de nincs kedve nevetni; nézi a tükröző üveggömböt: – micsoda szerencsétlen
alakok vagyunk mi ketten! Milyen görbe és nevetséges kép lenne, ha karon
fognám Adamot, és azt mondanám neki: »Adam, hiszen ez rettenetes, szerelmes
vagyok a feleségébe«; ugyan gyönyörűek lennénk mi ketten abban az
üveggömbben!”
– Hát menj, megvárlak – morog Adam, és az üveggömbben tovább nézegeti
testének nyomorúságát.
Könnyű azt mondani, hogy indulnunk kell; de Standának a lába is gyenge,
legszívesebben leülne, és az asztalra fektetné a fejét. Ott lent talán majd megint
be kell mászni abba a szűk, roskadozó folyosóba. „Hát menj, megvárlak” –
mondta Adam. „Többé talán vissza sem térek ide” – villant át Standa agyán, és
hiába próbálja emlékezetébe vésni ezt a kis darab világot: a tiszta és kicsit
idegen szobát, az ablakon besüt a délutáni nap, az udvaron mámorosan
turbékolnak a gerlék; és ez a csend, ez a furcsa és kínzó csend, ez Mária. És
Standának még gyorsan meg kell nézni valamit, az utolsó iskolai bizonyítványát.
S most már mehetsz, Půlpan csillés. Standa hevesen visszalöki a fiókot, lerohan
a lépcsőn, dörömböl, mint a ló. „Már megyek, Mária, már megyek, Adam. Már
megyek.”
Adam vár, a kerítésre támaszkodik, és valahova – isten tudja, hova – bámul.
– Hát akkor indulunk. – Még egy futó pillantás azokra az üveggömbökre;
vagyis nem, Mária áll az ablakban, a varrását a mellére szorítja, a szája kissé
szétnyílik, mintha nem jutna lélegzethez. – Isten veled, Mariska – mormogja
Adam, és lábát húzva megindul.
Tehát együtt mennek a Krisztina felé, és hallgatnak; miről is beszélhetnének?
Mennek a meredek utcán és a hosszú országúton, mennek a salakos járdán, a
kátránnyal bemázolt kerítések mentén; az ember valójában már nem is látja az
utat, melyen naponta jár. A lába magától lépdel, a gondolatok is maguktól
járnak; nem is gondolod ezeket a gondolatokat, magamagukat gondolják, és
valahogy mindig egyformán, hogy már nem is veszel róluk tudomást; csak úgy
vannak, mint ez a sövény vagy a telefonoszlopok – észre sem veszed, és már
megérkeztél a Krisztina rácsos kapujához. Adam csak most néz Standára,
barátságosan rámosolyog: ni, látod, milyen szépen eltelt az idő!
– Mi újság odalent? – kérdezi Adam szórakozottan a porta ablakánál.
– Hogy mi újság? Nem éppen jó. Délután el kellett onnan szállítani Brunert és
Holý Tónit.
Tóni a Bruner után mászott be...
– Gáz?
– Igen, fojtógáz. Már a homlokzaton dolgoznak, de álarcot kell felvenniük, s
minden tíz percben váltják egymást.
Adam elégedetlenül szusszan. De mit lehet tenni?
– És az a három? Kopogtatnak még?
– Reggel még jeleztek, de már csak gyengén. Gyorsan át kell törnötök
hozzájuk, fiúk, nehogy késő legyen. Ha a másik oldalon is fojtógázok vannak,
akkor már úgyis végük.
Adam legyint, és besiet a mosdóba, hogy átöltözzék. Suchánek papa, Matula
kőműves és Pepek már öltözködnek, éppen az ingükből bújnak ki, de valahogy
nincs beszédes kedvük.
– Hallottad? – morog Pepek a fogai között.
– Hallottam – mondja Adam, és ledobja a ruháját.
 – Hülye dolog – zúgolódik Pepek. – Álarccal a pofámon nehezen megy a
munka. Öregem, én nem rakom fel.
– Ha ugyan Andres engedi – vitatkozik Suchánek papa.
Pepek már-már kitör, de éppen megérkezik az ács.
– Adj’ isten, fiúk – köszön vidáman. – No, mi lesz?
– Azt mondják, gáz van odalent! – csattan fel Standa, akinek addig nem volt
dolga gázzal.
– Igazán? – kérdezi az ács egykedvűen, s leveti a kabátját, tempósan, mint az
arató a búzamezőn. – Fiúk, de szép nap volt ma!
– Hol voltál? – kérdezi Pepek, bakancsa fölé hajolva.
– Csak otthon, hiszen tudod...
A csapatban dünnyögő, szórakozott, akadozó beszélgetés folyik. Standa
reszket a hidegtől és az izgalomtól, az öt meztelen férfira pislog: fiúk, hiszen
talán utoljára látjuk egymást... Talán először nézi ösztönös viszolygás nélkül,
kíváncsian és elfogulatlanul a szőrös férfimeztelenséget: Pepek hosszú lábú hím,
csupa izom, ingerülten ásítozik, az izomcsomók csak úgy bizseregnek szőrös és
pörsenéses bőre alatt; Suchánek papa kiaszott és ráncos, melle közepén
nevetséges fehér szőrcsomók, mintha moha nőtt volna rajta; Matula kőműves
fújtató hústömeg, súlyos hájzacskók csüngnek róla, petyhüdt szőrpamacsok
csíkozzák; Adam csupa csont, csupa borda, de magas növésű, a csípője keskeny,
horpadt hasán sötét, merev szőrszálak hosszú sora húzódik mélyen beesett
köldökéig – mintha harmadik szeme lenne, ez is mélyen ülő, ez is komolyan
bámul, isten tudja, hova; Martínek ács aranyló szőrrel benőtt széles mellkasával
erős, szép és gondtalan: no meg ezek a hosszú sovány végtagok, ez a halvány és
sima mellkas, ez Standa. Nos, vagyunk, amilyenek vagyunk; de mennyire
elárulja a test, hogy milyen ember vagy, az ember sorsát olvashatod belőle. És
látod, mikor csapatban vagyunk, nem szégyenkezel többé; itt vagyok, bajtársak,
úgy, amint vagyok.
Már jön is Andres lőmester, be van öltözve, a lámpa a kezében.
– Jó szerencsét!
– Jó szerencsét! – dünnyög a csapat.
– Siessenek, és induljunk – nógatja őket a lőmester, és tekintetével számba
veszi legénységét.
– Igen, igen, mindjárt. – Matula kőműves már nem meregeti véreres szemét
Andresre, csupán dühösen ráncolja homlokát és félrenéz.
A csapat gyorsan és némán, himbálózó lámpákkal megy az aknakashoz;
mondani sem kell, hogy Andres az élen halad, feszesen lépdel, mintha katonai
szemlén lenne, csak a kard hiányzik a kezéből. Alulról már szállnak kifelé az
előző műszak bányászai, fáradtak, egykedvűek, csak a szájuk sarkából vetik oda
a „jó szerencsét”, vagy biccentenek.
– A tizennyolcasba mennek?
– Oda.
A kas lefelé zuhan a csapattal. Andres arca megkeményedik, Suchánek papa
aggodalmasan pislog, és némán mozgatja a száját, mintha imádkoznék; Pepek
görcsösen ásít; Matula fújtat; Adam tenyerével védi a lámpáját, és beesett
szemével a semmibe néz, a száját szigorúan összeszorítja; csupán Martínek ács
sugárzik békésen és kicsit álmosan. Standának egyszerre mindez rettenetesen
valószínűtlennek rémlik, mintha ugyanabban a műszakban lennénk, mintha még
most is vég nélkül zuhannánk lefelé; és ugyanakkor minden olyan mérhetetlenül
megváltozott... Micsoda? Mi változott meg? Hát minden: én, mi, az egész élet.
Az ember nem is tudja, hogy mi minden változott meg azon az úton lefelé; és
egyre, egyre csak futnak felfelé, hangtalanul és kérlelhetetlenül azok a meredek,
izzadó falak.
A kas végre zökken, megáll, s a csapat elindul azon a végtelen boltozatos
folyosón, a villanykörték távolba nyúló sora alatt. A Krisztina személyzete kis
csoportokban vagy széthúzott sorokban baktat a kashoz, mindenünnen
bágyadtan reszket a himbálózó lámpák lángja, mintha csak halottak napja lenne.
No, most balra, abba a fekete vágatba; a tetőgerendán és a falakon ugyanazok a
fehér cseppkőképződmények és bányagombafürtök, mint tegnap, és szemközt a
sötétségből, hunyorgó fények közelednek, ahá, a mentőosztag tér vissza a
robbanás körzetéből, valahogy nagyon sürgős nekik, hogy kint legyenek; Andres
egy pillanatra megáll a vezetőjükkel, a csapat szűkszavúan érdeklődik, hogy mi
a helyzet odabent.
– Ne is kérdezd, öregem, nagyon ronda.
– Gáz?
– Gáz meg minden, amit csak akarsz. Már megint recseg-ropog, jelez az
ácsolat. Hát akkor jó szerencsét, fiúk, mi torkig vagyunk vele.
Andres lőmester lámpája most gyorsabban fut a sűrű sötétségben. És megint
balra, ugyanazon a légajtón át, mint tegnap, megint itt az a sápadt, hosszú ember
– jó szerencsét! – és a tizennyolcas fülledt, nehéz levegője úgy borul a csapatra,
mint valami mocskos, nedves dunyha. Az istenit! – sziszeg Pepek; Matula meg
hörög, mintha fuldokolna. Standa úgy érzi, hogy az út még kihaltabb, még
elhagyatottabb, de ugyanakkor sokkal rövidebb, mint tegnap este; már a
megroppant ácsolatnál járnak, már itt vannak Martínek segédtámjai és
vaskapcsai. „Ilyen rövid lenne ez az út?” – csodálkozik Standa. És távolabb már
ott imbolyog egy viharlámpa apró, tompa fényű lángja, Hansen úr bőrsapkája és
maszatos, fénylő orra hajlik föléje.
Andres lőmester kifeszíti a mellét, és akkurátusan kilép, egy, kettő.
 – Jó szerencsét! – vágja ki, és összeüti a bokáját. – Az első csapat jelentkezik:
Andres lőmester, Adam vájár, Suchánek vájár, Martínek ács, Falta segédvájár,
Matula kőműves és Půlpan csillés.
 Huszonegyedik fejezet
– Gut – biccent Hansen úr. (Mi az? Két műszakot végigcsinál?) Övig
meztelen, a csapat feszengve fordítja el tekintetét, nem volna illő, hogy a mérnök
úr emberi meztelenségét nézegessék. De ha már egyszer Hans kényelembe
helyezkedett, minek teketóriázni? Az egész csapat leveti a kabátját, kibújik az
ingéből, mint mikor a fiúk fürödni mennek. Csupán Andres lőmester tétovázik,
valahogy nemigen tudja rászánni magát; Hansen úrra bandzsít, csakhogy mégis
furcsa szolgálati viszony lenne, ha a felügyelő kabátban maradna. És Andres
gyors elhatározással leveti a kabátját, ingét és lőmesteri méltóságát. Most itt áll
félmeztelenül, akár a többiek, kidüllesztett szép kis mellkasán lőtt sebek; igaz,
hogy vakarcs, de katona a javából, ezt rögtön látni. Most pedig rántani egyet a
nadrágszíjon és neki...
A csapat szemügyre veszi, hogy tegnap óta mennyit haladt a munka;
Standának soknak tetszik, de a csapat – mint egész – elégedetlen. – A mindenit,
nem nagyon erőltették meg magukat! – Ezt ugyan akárki megcsinálta volna! –
Csak ránéztek a tetvesek, és máris pucolni akartak! – Az istenit, ilyen vircsaftot
még életemben nem láttam! – Hát igen, fiúk, nincs itt más, csak amit mi
megcsináltunk. – Persze, ez nem így van, de az első csapatnak joga van ahhoz,
hogy kritizálja a másikat. Például a tizennyolcasban, már tudniillik a leroskadt
részben, új támok és gerendák egész erdeje keletkezett; a síneket is
megjavították; a kereszteződés forgatókorongján ott áll a csille, már abba az
összerombolt vágatba is be lehet tolni, igaz, nagyon le kell hajolnod, hogy átjuss;
és mélyebben, bent, már amennyire Standa látja, még rettenetes a kép: bedőlt
falak és leroskadt főte; hamarjában oszlopokkal, támokkal, segédszerkezetekkel
dúcolták alá. De már a sűrített levegő csövei is ott húzódnak, hallani lehet a
felszerelt ventillátorok búgását. „Ez már rendben lenne – gondolja Standa, és
lassacskán kezdi értékelni, amit a többiek végeztek –, mi mindent elő kell
készíteni, hogy meg lehessen menteni azt a három embert! Bátorságról meg
effélékről beszélnek, de mennyi ügyességre, előkészületre, rendre meg hasonlóra
van szükség... Dehogyis hősiesség, öregem, ész kell ehhez!”
Andres már megkapta a parancsokat Hanstól.
– No, fiúk – mondja –, gyorsan kell csinálnunk, mielőtt megint repedezni
kezdene a talp. Ki megy be elsőnek a munkahelyre?
– Mondjuk én – mormolja Adam, és lehajol, hogy felvegyen valami gumi–
meg pléhalkotmányt.
– Tízpercenként fogják egymást váltani Suchánekkel. Falta lapátolja az
anyagot, Standa meg ideállítja a csillét, Martínek!
– Jelen.
– A második és a harmadik párt alátámasztani! A nyolcadikat, a kilencediket
és a tizediket kicserélni. Azután kibélelni a kihajtást!
– Rendben.
– Hát akkor rajta, fiúk!
Adam bólint, és lassan a hátára csatol valami pléhputtonyt; majd hosszú,
elefántormányos gumiálarcot illeszt az arcára: „Gázálarc – fogja fel Standa, és a
szíve nagyot dobban –, tehát igaz, gázok!” Adam már magára szerelte, szíjakkal
a testére erősítette; milyen furcsa látvány az a gumipofa és elefántormány a férfi
hosszú, sovány testén, bizony isten, valóságos kísértet.
Az álarcból tompa mormolás hallatszik, talán Adam mond valamit, de nem
lehet megérteni; valami kallantyúkat próbálgat még a pléhszerkezeten, és már
mászik is négykézláb a leroskadt főte alá, maga után húzza hosszú lábát.
– No, Falta, feltenni az álarcot! – nógatja Andres.
– Nekem nem kell – horkan fel Pepek. – Én azzal nem dolgozom!
A lőmester hevesen megfordul; most biztosan ráripakodik Pepekre, ijed meg
Standa. De nem, nem kiabál.
– No, tapasztalt vájár felvenné – mondja nyugodtan, majd sarkon fordul, és az
ácshoz megy, aki a kereszteződésnél Matulával az ácsolatot nézegeti, éppen
tanácskoznak valamiről.
Pepek lehajolt az álarcért.
– Könnyen jár a szád – morogja kelletlenül. – Csak egyszer próbálnál ezzel
dolgozni, te főokos!
Az ember meg sem hallja, ha valami ropog... Úgysem fulladnék meg! –
dühöng Pepek, és fejére húzza az álarcot. – Az anyád! De büdös ez a gumi! –
Olyan benne, mint egy hatalmas, vastag ormányú, dülledt szemű rovar. Az álarc
mögül egy ideig még fojtott morgás hallatszik, Pepek alighanem tovább
káromkodik, de már térdel is a lesüllyedt főte alatt.
A mélyben ekkor zakatoló berregés, döngetés kezdődik. Standa már ismeri ezt
a zajt: a légkalapács. Tehát Adam már a homlokzaton dolgozik! Hála istennek!
Most már valójában megkezdték az áttörést ahhoz a három élve betemetetthez!
Pepek evickél, és eltűnik a támok és gerendák között. Suchánek papa
komolyan, szinte szertartásosan felteszi az álarcot.
– Én is vegyek fel? – kérdezi bizonytalanul Standa.
– Te ne, te itt maradsz, hiszen még lélegzeni sem tudnál benne. – Suchánek
papa szörnyen mulatságos, amint az az elefántormány ott fityeg szűk
mellkasának gyapja felett; de Standa csalódást érez: miért éppen neki ne legyen
álarca?! Hiszen első lehetne, aki átmászik ahhoz a háromhoz! Leguggol, hogy
legalább megnézze, mi történik odabent; de csak Pepeket látja, amint egyre
előbbre nyomul az örvénylő feketeségben; a szellőztetés a folyosóra is kicsapja a
szénport, kavarog a korom, fojtogatja az embert...
Suchánek papa rosszallóan koppant Standa vállára, és megcsóválja a
gumiormányt.
– Azt ne, Standa, nem szabad!
– Mi az? – csodálkozik Standa, mire az öreg ujjával a talp felé bök. Ahá, gáz.
Standát kegyetlenül megköhögteti a korom, még a szeme is könnybe lábad; az
örvénylő portól már alig látni, legfeljebb csak az öreg álarcának kidülledt
rovarszemét és himbálózó ormányát.
Bent vadul csikorog Pepek lapátja és zsupsz, repül a kő meg a szén.
„Milyen messziről hajítja Pepek!” – csodálkozik Standa, de a koromfelhőből
máris előbukkan Andres.
– No gyerünk! – nógatja. – A lapátot, és megrakni azt a csillét! És igyekezzék
vele, ne legyen semmi útban!
Suchánek papa bólint a gumiormányával: no, ez a munkád, Standa; és Standa
egyszerre csupa buzgalom; köhögve, a portól vakon lapátolja a szenet és a követ
a csillére.

Mire csuromvizesen visszatér az üres csilléjével, Suchánek papa már

leváltotta Adamot; Adam elcsigázottan támaszkodik egy gerendához, az álarcot
levette, és tenyerével dörzsöli homlokát, szemét, a verejték szinte fröcsköl az
ujjai közül; Pepek lehúzza az álarcot, és köp egyet, anyaszült meztelen, csak a
bakancs van rajta; testén izzadságpatakok sodorják a kormot, verejtékes,
szénporos teste szinte füstölög.
– El kellett zárnom a kallantyút – veti oda Andresnek. – Por.
Pepek krákog.
– Az áldóját, ma sehogy sem tetszik nekem a dolog!
Andres vállat von, rugdossa az elszórt széndarabokat és a köveket.
– Ide figyeljen! – szól szárazon Standához. – Ez nem munka, így akármelyik
csapat meg tudná csinálni. A talp olyan tiszta legyen, mint a táncterem.
„Szép kis táncterem – gondolja Standa. – Valamennyien olyan feketék
vagyunk a koromtól, mint a varjak.” Nehezen lélegzik, fáj a feje, szeretne
megtámaszkodni és mélyet lélegzeni, de valahogy nehezére esik a lélegzés; és
sötét van, sötét, a lámpák reszkető, vöröses lángja keservesen pislákol. De ha
tisztaság, hát legyen tisztaság, és Standa megragadja a lapátot, támolyogva
hányja a törmeléket a csillére. A kereszteződéstől ide hallatszik, amint Martínek
aláékeli a támokat, a beroskadt vágatból pedig hallani lehet Suchánek papa
légkalapácsának zakatoló berregését. Pepek megint köp egyet, és nagyot
káromkodik, alkalmasint tartalékban, majd újra felteszi az álarcot. Adam
komolyan, figyelmesen babrál az oxigénkészüléken, alighanem nincs valami
rendben rajta.
Ebben a pillanatban recsegés és nyögés hallatszik arról az oldalról, ahol az ács
dolgozik, azután súlyos zuhanás, mint mikor liszteszsák puffan. Andres
megrázkódik. – Mi az? – tör ki belőle az izgalom, és arrafelé szalad; Adam
éppen csak felnéz; Pepek felemeli a gumiormányt, egy pillanatig hallgatózik,
majd brummog valamit, és bemászik a lyukba. Standa félrelöki a lapátot, és
dobogó szívvel rohan Andres nyomában. Történt valami?
Nos, valami bizonyára történt, de aligha komoly; csupán Martínek ül a földön
a kőtörmelék között, és meglepetten pislog; Andres mellette térdel, és a
lámpával a feje búbjára világít; Matula kőműves mögötte fújtat, és a tarkóját
dörzsöli.
– Az áldóját – sóhajt Martínek. – Ki akartam cserélni a süveggerendát, hát
nem a fejemre pottyant! Hirtelen széles mosolyra derül. – Hanem micsoda ütés
volt, fiúk! – mondja elégedetten.
– Fel tudsz állni? – aggódik Andres.
– Hát persze – feleli az ács, és feltápászkodik a talpról. – Várj, egy pillanat
alatt magamnál leszek.
– Szédülsz?
– Kicsit.
– Nincs hányingered?
– Á, csudát! – Az ács már fel is állt, és elismerően nézegeti a lelógó
süveggerendát. – Na, tudod, ebben jócskán van erő!
A lőmester Matulához fordul.
– Magát is elkapta?
– Hát – morog a kolosszus, és bozontos fejét dörzsöli.
– Pihenjenek kicsit – aggodalmaskodik a lőmester, majd Standához fordul. –
Maga meg mit bámészkodik? Mars rakodni! Martínek ács lassan a kabátjához
megy, kulacsot és valami papírcsomagot húz ki a zsebéből. Ennék valamit –
mondja jóízűen. Adam már újból feltette az álarcot, és az elefántormánnyal
barátságosan biccent az ács felé.
– Igazán nem esett bajod? – kérdezi hadarva Standa, és felkapja a lapátját.
– Ugyan, dehogy! – A fiatal óriás a kereszteződésnél kényelmesen a földre
telepszik, maga elé állítja a lámpát, és barna papirosból jó étvággyal csomagol ki
egy vastag zsíros kenyérszeletet.
– Te csak csináld tovább!
Standa vadul rakja a szenet az üres csillére, és időnkint barátja felé pislog:
lehorgasztott fejjel ül ott érintetlen kenyerével, és ráncolja a homlokát.
Standa abbahagyja a rakodást.
– Valami baj van? Jenda?
– Büdös ez a zsír... – dünnyög az ács, és gondosan visszacsomagolja a
kenyeret. – Nem eszem meg.
Standa megint munkához lát; már Matula is csapkodja a kapcsokat és fújtat.
Suchánek papa visszatér a homlokzattól, és leveszi az álarcot.
– Jézusom! – sóhajt fel, és kiszikkadt kezével dörzsöli az arcát. – Micsoda
munka! Micsoda munka!
Most Adamon a sor, hogy becsússzon a leroskadt vágatba; bent vadul
csikorog Pepek lapátja, szünet nélkül repül kifelé a törmelék, Standa alig győzi a
rakodást. Pepek szenzációs! „Az áldóját, akárcsak egy ciklopsz, amint lapátjával
viaskodik abban a porfelhőben, feketén és csillogón, mintha gránitból lenne” –
gondolja a csuromvizes Standa, és kétszeres erőfeszítéssel birkózik a lapátjával.
Már a második megrakott csillét gurítja a forgatóra, de a korong nem akar
mozdulni.
– Segítek – szólal meg az ács.
– Hagyj – szuszog Standa, és küszködik a csillével.
– Itt valami bűzlik – dünnyög az ács. – Standa, miféle büdösség ez?
– Csak képzelődsz – véli Suchánek. – Ugyan, mi lenne büdös?
Martínek húzogatja az orrát.
– Nem tudom, de itt valamit érezni. A szentségit, micsoda púp nőtt rajtam! –
fintorog fejét tapogatva.
– Rád esett valami?
– Igen, egy süvegfa. Ki akartam cserélni...
– Hát persze, attól van! Agyrázkódásod van, komám! – vigasztalja Suchánek
papa. – Faltysnak, vagyis a vőmnek nemrégen szén esett a fejére, és ő is
képzelődött, hogy valami büdös. Aztán rosszul lett, feküdt néhány napig. Azt
mondják, agyrázkódása volt, vagy micsoda. Várj csak, pár perc múlva te is
rosszul leszel.
– Mármint én? – csodálkozik Martínek. – Mi jut eszedbe? Én még sohasem
lettem rosszul. Eh, megyek és dolgozok tovább!

És Pepek egyre lapátolja kifelé a törmeléket abból a poros lyukból; közben ki-
kimászik, leveszi az álarcot, nagyot lélegzik, és istentelenül káromkodik.
Verejtékben úszik, szurokfekete, és mohón, kortyogva issza a szódavizet, amit az
a sápadt ember a légajtótól hoz ide. A kavargó porból minden tíz percben
előbukkan Suchánek papa vagy Adam, kezük reszket a légkalapácstól, alig
tudják levetni a gumiálarcot. Azután mohón isznak, elcsigázottan lihegnek, és
szót sem lehet velük váltani.
– No, mi az? Kopog még az a három?
– Á, ki tudja; ha a fejeden az álarc, nem hallasz semmit, csak a levegő
sziszegését és a kalapács dörömbölését.
– Nincs itt már gáz? – kérdezi Standa bizonytalanul.
– Van, már hogyne lenne, de a talp mentén marad, tudod? No meg Hans
vigyáz, hogy milyen magasra emelkedik. Lehet úgy övig, annyi bizonyos.
Standának gyötrelmesen fáj a feje, szívdobogása van, és valami szorongás
kínozza. És ez a lőmester is, mintha valamit várna, már nem is pofázik, csak
összeszorított szájjal aggodalmasan járkál ide-oda, és fülel. Hansen úr
minduntalan felemeli a lámpáját, megáll egy pillanatra, a légkalapács távoli
ugatására figyel, bólint, csóválja a fejét, és továbbmegy; lehorgasztott fejjel
lépked, a szeme között ránc, az ajkát összeszorítja, és ide-oda forgatja a
lámpáját, mintha árnyjátékot játszana. Csupán Martínek és Matula csapkodja
békésen az ácsolatot, időnként szót váltanak: – Taszítsd felém! Hozzá tudsz
férkőzni? Úgy, még egy kicsit! – Standa már a negyedik csillét rakja, lába
rogyadozik a gyengeségtől, a feje kóvályog. „Még egy negyedik kocsi, aztán
lehet, hogy összerogyok.” Adam a falnak támaszkodik, nehezen lélegzik,
tenyerével törölgeti az izzadságot; hirtelen lehajol, felvesz egy lapátot, és segít
Standának a rakodásban.
– No, elég már – morog Adam, és megint a falnak támaszkodik. – Mehetsz.
Standa végső erejével a forgatókorongra tolja a csillét, s küszködik, hogy
megfordítsa; de szemközt fény pislákol, Hansen úr bolyong lehorgasztott fejjel;
és lóbálja a lámpát. Standa vár, hogy Hans elhaladjon mellette, s hirtelen az az
érzése, hogy Hansen úr mögött egyszeriben emelkedik a talp.
Nehéz, morajló dörrenés, a folyosó beleremeg; s egyszerre megreccsen az
ácsolat. Standát majdnem fellöki az iszonyú légnyomás, még látja, hogyan forog
Hansen úr az örvénylő porfelhőben, s felette hogyan roppan meg, hogyan zuhan
lefelé a tetőgerenda.
– Vigyázat! – üvölt Standa, és rohan, hogy puszta kézzel felfogja azt a
gerendát. Aztán hirtelen hasító fájdalmat érez, még hallja saját embertelen
sikolyát, azután vége, valahová zuhan, elájul.
 Huszonkettedik fejezet
Az első, amit megint hallott, az volt, hogy valaki nagy sietve mondja:
„Emeljétek meg a lábát, hogy a fejébe szálljon a vér.”
Standa kinyitja a szemét, és a sötétben Adam föléje hajló hosszú arcát,
figyelmesen pislogó szemét látja.
– Hol van... Hansen úr? – motyogja ijedten.
– Hier – és Standa felett a sűrű sötétből kibukkan egy csillogó, maszatos orr, s
egy kormos kéz megpaskolja az arcát. – Nicht ohnmächtig werden! Ist schon
gut?
Standa felemeli a fejét, hogy körülnézzen; hol vagyok? A lábánál az ács
térdel, mögötte Pepek, Andres, Suchánek papa, Matula; félmeztelen, kormos
testek szoronganak körülötte, s mind olyan megindultan néz rá, hogy Standa
megdöbben.
– Mi... mi történt? – nyögi csodálkozva.
– Robbanás – mondja valaki.
– No látod, te marha – lélegzik nagyot az ács, és feláll. – És legközelebb ne
dugd az ujjaidat a süvegfa meg a borítás közé, jó?
„Az ujjaim”... persze az ujjai; Standa csak most eszmél rá, hogy milyen
rettenetes fájdalom hasogatja a bal kezét; hideg verejték lepi el a homlokát, és a
torkában csendesen jajgatni kezd valami.
– Fáj? – duruzsol Adam hangja a közelből.
– F... kicsit fáj.
– Elugrok a hordágyért – kiáltja Pepek, és nekiiramodik meztelenül, úgy,
ahogy az Úristen megteremtette, csak a bakancs csattog a lábán.
Martínek gondosan összehajtogatja a kabátját és az ingét, azután Standa feje
alá teszi a párnákat.
– Most feküdj.
Adam felegyenesedik, ránt egyet a nadrágján.
– Csak a bal keze – dörmögi megkönnyebbülten, és felteszi az álarcot.
Standa a jobb könyökére próbál támaszkodni.
– Csak... menjenek dolgozni, fiúk – mondja akadozva. – M... m... miattam ne
hagyják abba.
Valaki megsimogatja a fejét.
– Derék legény vagy. – Talán Andres volt. Standa meg akarja nézni a balját,
de fehér kendő borítja, alkalmasint Hansen úr zsebkendője; s a vásznon átüt a
vér. Vér! Standa nem bírja látni a vért, rosszullét környékezi; de nem szabad
elájulni. „Jaj, csak nem elájulni – gondolja összeszorított fogakkal –, nehogy a
csapat azt gondolja...”
– Jobb lesz felültetni – tanácsolja Andres. – A talp mentén gáz van.
– Fel tudsz ülni, Standa? – kérdezi Martínek aggódva. – Felültetlek, jó lesz?
– Nem, majd én magam – védekezik Standa. – Csak menjenek... én... én
egyedül is el tudok menni... Ne törődjenek velem...
– Itt maradok veled – buzgólkodik Suchánek papa. – Tudod, Adamnak meg
kell nézni, nem omlott-e össze minden.
– Nekünk is körül kell néznünk – mondja habozva Martínek, és röpke
pillantást vált Andresszel. – Teérted meg úgyis mindjárt jönnek, addig majd csak
elleszel. Nem akarsz egy kis kávét?
– Nem, semmit.
Matula megmozdul.
– Ha... ha valakinek pálinkája lenne – krákogja. – Pálinkával... kimosni. Vagy
rávizelni a sebre... ez tisztítja ki a legjobban. – Még egy pillanatig ide-oda topog,
és tenyerével dörzsöli a tarkóját. – No, igen – horkantja együttérzően, és az ács
után kullog. Hansen úr térdére támasztja a tenyerét, orrával Standa fölé hajlik, és
egészen közelről néz a szemébe.
– No, már... jobb? – mondja ki csehül, és örvendezve mosolyog.
Standa is elmosolyodik, noha folynak a könnyei a fájdalomtól.
– Jobb, Hansen úr. Már nincs baj. Schon gut.
– No... látod – vigyorog Hansen úr. – Sie sind... ein... braver Kerl... Jó, gut –
és int a kezével. Muss gehen.
Standa mosolyog, sír kínjában, ide-oda hánykolódik, hogy csillapítsa a
fájdalmat.
– Mindenki olyan kedves hozzám, Suchánek papa!
– Ugyan, mit – fecseg az öreg. – Ne törődj vele, akárkivel megtörténhet. De...
máskor semmihez ne nyúlj kézzel, Standa. Bányász ilyet nem csinál.
– De ha egyszer Hansen úrra zuhant... – suttogja Standa.
– Mindegy az! A bányász a lábában érezze! Amint zuhan valami, félreugrani!
Ezt vésd a fejedbe!
– És hogyan történt?
– Nem is tudom, hogy mondjam. Kimásztam a lyukból, és éppen szedtem le
az álarcot, mikor zuhant, és Adam utánad ugrott, hajaj, de hogyan ugrott,
öcskös! Micsoda ugrás volt! No és elrántott téged. Azután odafutottak a
többiek...
– És mit mondtak?
– No, sejtheted. Káromkodtak. Átkozott kölyök, hova nem dugja az ujját. De
igazán, Standa, ezt nem szabad csinálnod! Legközelebb... ezt meg kell tanulnod:
a fejet behúzni és félreugrani. Tudod-e, hogy egyenest Hansen úr útjába repültél;
ugrás közben kénytelen volt a falhoz lapulni, nehogy beléd ütközzön. Hajajaja!
– Mi az?
– Ugyan, semmi. Csak, tudod, Adamnak már a munkahelyen kellene lenni.
Jaj, ha az a lökés összedöntött nekünk mindent!
– Akkor mindennek vége lenne?
– Akkor mindent újra kellene kezdeni. – Suchánek papa csóválja kopasz fejét.
– Bizony, nem hallani Adamot.
Standa arrafelé nyújtogatja a nyakát, ahol a robbanás történt. Amennyire
abban a sötétségben látja, megrakott csilléje kisiklott, és a falhoz vágódott. Kissé
távolabb, az összeroppant támfák és a beroskadt süveggerendák alatt lámpák
himbálóznak, és fekete árnyak imbolyognak; Hansen úr bőrsapkája és Andres
kalapja mozog ide-oda. Most az ács bukkan elő a sötétből, mögötte Matula
kőműves; Martínek Standa felé biccent, és szélesen elmosolyodik.
– No, mi az, Standa? Jobban vagy?
– Jobban. Összedőlt?
– Bizony össze. Micsoda zűrzavar!
– És mit kezdtek vele?
– Rendbe kell hoznunk – feleli nyugodtan az ács, és megy a szerszámaiért.
Standa hánykolódik, balját a mellére szorítja, mint a gyerek a babát. A
fájdalomtól még egyre folynak a könnyei.
– Elmúlik – vigasztalja Suchánek papa. – Fent az orvos levágja az ujjaidat, és
rendbe hozza a kezed.
Standa már nem hánykolódik.
– Papa – súgja, és a rémülettől kidülled a szeme –, nem lesznek ujjaim?
Suchánek papa bólint okos fejével.
– Bizony, fiacskám, hiszen úgy összezúzódtak, hogy nézni is borzalom.
– És mi lesz velem? – hebegi Standa.
– Majd más munkára osztanak be – csitítja az öreg. – Mint azt a Kafkát,
vagyis a Lojzit, az is elvesztette a kezét, no és most éjjeliőr. Még mindig jobb,
mint az a néhány korona nyugdíj, amit egy nyomoréknak adnak.
Standa abbahagyja a sírást, mert ez rosszabb, mint a fájdalom. „Mi lesz velem,
istenem?
Lehet, hogy nemcsak az ujjaim, még a kezem is rámegy, és mindez egy ilyen
butaságért; és azt fogják mondani: »Átkozott kölyök, hova dugja a pracliját!«„
Standát valósággal elkábítja szerencsétlensége, de mindennél rosszabb az a
gondolat, hogy levágják az ujjait. És Standát ellenállhatatlanul rázza a
könnytelen zokogás.
– Ugyan, ugyan – ijedezik Suchánek papa –, nyugodj meg, Standa! Mit
csináljak veled, fiacskám? Odanézz, Hans jön...
Standa egyszeriben lecsillapodik. Hansen úr hátrakulcsolt kézzel áll meg
felette.
– No, már jobb? Igen?
– Jobb – sóhajtja Standa.
– No lám.
A másik oldalról, a feneketlen mélységből gyorsan közeledik három fény, az
élen Pepek, mögötte két férfi vöröskeresztes karszalaggal.
– A fa miatt nem tudják áthozni a hordágyat – mérgelődik Pepek. – Át kell
hogy vigyelek, öregem.
– Megyek magam – erősködik Standa, és próbál talpra állni. De a térde
rogyadozik, és kóvályog a feje.
– Csak kapaszkodj a nyakamba – biztatja az egyik férfi –, majd én elvezetlek.
– Na, majd elfértek ketten egymás mellett! – dühöng Pepek. – És még francia
négyest is táncoltok, mi? Úgy nem megy.
– Hát akkor hogy vigyem?
– Ereszd! – ripakodik rá Pepek. – Ide süss, te szamaritánus, így dobnak ki a
kocsmából, ha nem akarsz menni! Fogd a holmiját! Rakd szét a kezed, Standa! –
És hátulról, két kézzel fogja Standa derekát. – Tudod mozgatni a lábad? Igen?
Hát akkor nyomás!
Standa, akit félig cipelnek, félig tolnak, erőtlenül és zavartan néz körül; de
Hansen úr a bőr sapkájához emeli az ujját; Suchánek papa integet, Andres
lőmester szalutál, Martínek kezében megáll a szerszám: jó szerencsét, Standa,
adj’ isten, Standa, ne félj, Standa, derék legény vagy. És Pepek a gerendák és a
támfák erdején át úgy viszi, mint a pelyhet.
– Így! – szusszan. – Feküdj a hordágyra, és iszkolj a kórházba.
– Köszönöm, Pepek – mondja Standa elfogódottan.
– Jó, jó – krákog Pepek, és köp egyet. – Hát akkor minden jót, Standa!
A két bányászszanitéc, mintha szentséget vinne, úgy viszi Standát a
hordágyon. Most, hogy senki sincs itt a csapatból, a keze sokkal jobban fáj,
sziszeg kínjában. A lámpák imbolygó fényében csupa deszkát, csupa gerendát lát
maga fölött. Mennyi fa, mennyi fa, valóságos faalagút. És mennyi fakó gomba!
Az egyik nagy, mint a marhatüdő, a másik olyan, mint a madzag, némelyik meg
finom szemcsés, mint a zúzmara. Az a hosszú, sápadt ember kitárja a légajtót a
hordágy előtt. – Jó szerencsét – köszön és szalutál. – Jó szerencsét – mormolja
Standa, és egyszerre végtelenül fontosnak érzi magát. És megint azok a
tetőgerendák; Standa egy ideig számolja őket, de aztán belezavarodik, és
lehunyja a szemét. Mire felébred, már azon a végtelen, boltozatos folyosón
cipelik, a villanykörték messze nyúló lánca alatt. „Most csak nekem világít –
gondolja büszkén Standa. – Csak ez a dög kéz ne fájna annyira.”
Már az aknarakodónál vannak. – Jó szerencsét – szalutál az aknacsatlós. A
szanitécek lehajolnak, hogy felemeljék Standát a hordágyról. – No, vigyázat,
kapaszkodj a nyakamba, vigyázz! És óvatosan, szinte tisztelettel viszik a kasba.
Standa feje kóvályog, valakinek a nyakába kapaszkodik, és közben
mondhatatlanul magasztosnak érzi helyzetét, szinte már nem is gyötri az a kínzó
fájdalom a kezében. Az aknakas is valahogy lassan és ünnepélyesen emelkedik,
Standát kellemes gyengeség fogja el.
– Tessék, igyál egyet – mondja az a másik szanitéc, és Standa szájához illeszti
a kulacsot.
Standa nyel és köhint. Konyak. Azonnal fejébe száll, szédül a gyönyörűségtől
és a fájdalomtól.
– Az volt ám... a robbanás, tudják? – fecseg izgatottan.
– Egyszerre csak nagyot roppant, és... és a... főke leroskadt. A főke. – Standa
észreveszi, hogy főkét mondott főte helyett, és helyre akarja hozni. – A főke,
tudják? A főke. – Most már elneveti magát. – A főke. – Csuklik még egyet és
úgy kacag, hogy a kezébe élesen belehasít a fájdalom.
– Nono – dörmögi az a szanitéc, akinek a nyakába kapaszkodik, és erősebben
átkarolja Standa derekát.
– Öregem, téged is szeretlek – közli Standa ünnepélyesen.
A kas megáll, a két szanitéc kivezeti Standát. – Jó szerencsét – mondja valaki,
és szalutál.
„Hiszen még nappal van – csodálkozik Standa, és pislog, mint a bagoly. –
Hogyan lehet az, hogy még nappal van?” – Hány óra? – kérdezi.
– Mindjárt hat. Vigyázz, ülj le.
– Miféle vér ez itt? – bök Standa maga elé a földre és elkomorodik. – Miért
nem törlik fel?
Micsoda rend ez?
– No, most feküdj le.
– Miért?
– A hordágyra. Elviszünk.
Standát átviszik az udvaron, a Krisztina rácsos kapujánál néhányan
bámészkodnak. „Egyszer vittek erre valakit – emlékezik zavartan Standa. –
Istenem, mikor is volt az? Hiszen a mentőkocsi is itt várakozik, az a kettő
felemeli a hordágyat, és óvatosan, nagyon óvatosan betolja a kocsiba. Kit is
vittek akkor? – tépelődik Standa. – És mikor is volt az?
A kocsi elindul, és Standa, az első csapat csillése, elviselhetetlen fájdalmában
nyöszörög, mint a gyerek.
 Huszonharmadik fejezet
– No, lássuk csak – lármázik a kövér főorvos. – Ne féljen, kisfiú, nem fog
fájni. No rajta, nővérke. Levetkőztetni, megfürdetni s aztán a műtőbe.
Standa rettenetesen szégyenkezik, mikor a két takaros nővér lehúzza róla a
nadrágot meg a harisnyát, és a kádhoz vezeti. – Megyek magam – védekezik, de
hiába; már szappanozza, dörzsöli egy csillogó képű, kövérkés, vidám teremtés. –
Mindjárt megleszünk – mondja nevetve, és Standa szemét, orrát is megtörli.
– De az ujjaimat nem hagyom levágni – erősködik morcosan Standa, és csupa
elszántság, hogy életre-halálra fog védekezni, ha az a kövér orvos bicskával
vagy micsodával támadna rá. De mikor bevezetik a műtőbe, végleg inába száll a
bátorsága; csak a szék szélére mer ülni, és szorongva pislog.
Egy fiatal, fehér köpenyes orvos lép hozzá.
– Mondja csak, volt diftériája vagy tífusza? – kérdezi csak úgy mellesleg.
– Nem volt – rebegi Standa rémülten.
– Hát akkor beadok egy tetanuszinjekciót – mondja elégedetten a fiatal orvos,
és teljes lelki nyugalommal a kezébe vesz valami apró holmit. – Nem fog fájni. –
Valami hideggel ledörzsöli Standa karját, majd vékony tűt közelít feléje; Standa
pokolian fél. – Most tartsa – dünnyög a fiatal doktor, Standa húsát két ujja közé
csípi, és határozott, gyors mozdulattal belevágja a tűt.
Standa tompán feljajdul.
– Nono – morog a fiatal doktor. – Ilyen sebesülést kibírt, most meg nyöszörög
egy injekció miatt!
Standa hirtelenében nem tudja, mit mondjon: de hogyan is magyarázhatnám
meg neki, hogy akkor, ott, a csapattal voltam, itt meg egyedül vagyok, ez pedig,
uram, nagy különbség! Az ajtón már berobog az a fehér köpenyes, buzgó, kövér
főorvos, mögötte két fehér nővér, mint a ministránsok. Standa összerezzen. –
Lefektetni! – kiáltja a kövér főorvos, és megy, hogy még egyszer megmossa a
kezét. S mire Standa felfogná, hogy mi történik, már valami asztalon fekszik, és
fehér mennyezetet lát maga fölött; közben homályosan az az érzése, hogy önként
ment ahhoz az asztalhoz, alázatosan, mint a birka, csak a hanyatt fekvésnél
segített neki valaki. És most valami nedveset érez az orrán, s valaki azt mondja:
– Mélyeket lélegzeni, és számoljon húszig! – Standa számol, de aztán eszébe jut
az a főke, és röhögni kezd. – Roskad a főke, a főke, Pepek! A főke! – Standa
csuklik a nevetéstől. – Vakarcs, vakarcs, Andres töpörtyű és vakarcs! Énekelj,
Martínek! „Miért sírtok, kék szemek – óbégat Standa –, mikor engem néztek?” –
Közben műszerek zördülnek. – Fogja meg, nővérke – mondja valaki gyorsan; és
Standa énekel: – „Úgysem leszek, úgysem leszek soha a tiétek!” Énekelj,
Martínek, édes egy komám! – A kést! – mondja valaki. – „Már jön is felém
csendesen, kék szemű szőke kedvesem...” – gyújt rá újból Standa. – Fogni! –
mondja valaki, és Standa felett összecsap a köd.

Mikor felébred, egy másik fehér mennyezetet lát maga fölött, és fehér ágyban
fekszik. Az ágya mellett az a kövérkés, fehér nővér áll, és valami sárgás
folyadékkal teli poharat tart a kezében.
– Igya ki ezt – mondja –, és jó éjszakát. – Standa mohón kiissza a keserű
folyadékot, és visszahanyatlik a párnára. Minden jodoformtól vagy micsodától
bűzlik, de ez is mindegy. Valahonnan messziről kínzó lüktetést érez, alkalmasint
a keze; Standa felemeli, és felfedezi, hogy a keze helyén hatalmas fehér baba
van pólyából.
– Fáj?
– Nem. – „Csak már ne legyenek ott azok a véres ujjak” – gondolja álmosan
Standa. – Hány óra?
– Fél nyolc.
Fél nyolc, fél nyolc. Tehát félóra múlva vége a műszaknak. Jön a másik
csapat, hogy leváltson minket. Jelentkezik Andres lőmester, Adam vájár,
Suchánek vájár, Martínek ács, Matula kőműves, Falta segédvájár és Půlpan
Stanislav csillés. Gut. Gut. Először jön az, amit a vájár a nadrágjába ereszt, utána
sokáig semmi, és csak azután a csillés. Půlpan Stanislav csillés.
„Derék legény vagy, Standa, de tanuld meg: behúzni a fejet, és félreugrani.”
Nem, nem így van, másként van – hogyan is mondták? Ahá! Húszig számolni, és
mélyeket lélegezni. Mélyeket lélegezni, egy, kettő, három...
És Půlpan Stanislav csillés elaludt, mint egy kisgyermek.
 Huszonnegyedik fejezet
Reggel pityergős jó érzéssel ébred: „Ma nincs iskola” – gondolja
gyönyörűséggel, és újra lehunyja a szemét. Igaz, a keze fáj, de valahogy távolról,
mintha nem is egészen az ő keze lenne, s a hasában valami ürességet érez.
Kinyitja a szemét, és körülnéz: napfényes fehér szoba, az ablakban a fák
koronája, a szemközti falnál egy másik fehér ágy, de üres; az ágyfejnél
éjjeliszekrény, rajta egy pohár víz és fehér zsebkendő, sőt csengő is – no,
pompás!
Standa visszadől, a nagy fehér gézbabát a mellére helyezi, és kéjesen
nyújtózkodik. Vajon mi történne – elmélkedik –, ha csengetne azon a csengőn?
Talán idefutna valaki, és mérgelődne:
„Hát maga mit csinál? Csenget az üzemi kórházban?” – „Nem én csengettem
– védekezne. Csak legalább megmondaná valaki, hogy hol van az árnyékszék!”
Standa ásít, olyan jól érzi magát, hogy nem is tudja, mihez kezdjen.
„Mégiscsak csengetek határozza el –, majd meglátjuk, mi történik.” Röviden,
félénken megnyomja a gombot, de semmi sem történik, a riadó elmarad;
kellemes, tiszta csend, csak valahol messze zúgnak hangok, és most lépések
közelednek. Standa fellélegzik. Egyszerre csak kop, kop, cipősarok koppanását
hallja, és az ajtón belép az a másik, az a törékeny ápolónő, a kezében óvatosan
tart egy tálcát. – Jó reggelt – mondja kedvesen. – Hogy aludtunk?
Standa felül, és gyorsan rendbe hozza az ingét a mellén. – Hát jól – morogja,
és zavarában elkomorodik; eszébe jut, hogy ez a fehér ápolónő tegnap anyaszült
meztelenre vetkőztette; csakhogy a nővérke észre sem veszi mogorvaságát, és
hosszú szempilláival figyelmesen pislogva teszi a tálcát az éjjeliszekrényre.
„Talán nem is nekem hozza” – ijedezik Standa.
Teáskanna, egy tányéron sonkaszeletek, vajas kenyér is... A fehér nővérke futó
pillantást vet Standa bekötött kezére. – Megetetem? Jó?
– Nem, majd én magam – húzódozik Standa, és homlokát ráncolja.
– Hát akkor tartom a tányért. – Ezzel az ágy szélére ül, villát nyújt Standának,
és elibe tartja a tálcát.
Nincs mit tenni, Standának ennie kell, ha egyszer az ápolónő az orra alá tartja
az ételt.
Mogorván tömi magába az ételt, a tányérja fölé hajlik, homlokával már-már az
ápolónő vállát érinti. Látja, amint sima, fehér ujjaival türelmesen tartja a tányért,
látja fiatal, apró mellének pihegését a keményített kötény alatt. Lopva ránéz; a
tányért figyelő lesütött szemek alatt kék árnyék a tiszta arcon. Kedvesen
Standára mosolyog, de a tekintetét fel sem veti. – Ugye, éhes volt?
– Mmmm... – morog Standa tele szájjal, és a tányér fölé hajlik. Akár a
gyöngy, olyan a körme, és azok a merev kézelők a csuklóján... Standa még
sohasem látott ilyen szép, finom tenyeret; amint a tányér fölé hajol, homlokába
hullik a haja, érzi az ápolónő pihegő lélegzését, szinte beleborzong. A mindenit!
Csak ez az étel ne fogyna olyan gyorsan. Standa olyan lassan eszik, ahogy csak
bír...
– Elég már?
– Mmmm... – Éppen most kellett tele lenni a szájának! A nővérke félreteszi a
tányért, aranyló teát önt Standának, pislog a hosszú szempilláival, kicsit kinyitja
a száját, hopp, nehogy kicsorduljon!
– Sok cukorral?
– Még – dünnyög Standa, csak hogy még egyszer lássa, hogyan pottyan ki a
fehér kockacukor karcsú ujjai közül. A nővér szürke szeme kedvesen nézi,
hogyan issza Standa a teát.
– Tizenegykor kötözés.
– Mmmm... – Standa úgy megégette a torkát, hogy könnybe lábad a szeme.
Közben a nővérke ügyesen feldarabolja a vajas kenyeret és a sonkát. – Kinyitni
szépen – mondja, és két korty tea között Standa szájába dug egy-egy falatot;
csillogó szemével a szájába kukkant, és figyelmesen pislog: nyilván csak arra
gondol, hogy rendesen megetesse. Standa úgy nyitja ki a száját, mint mikor a
mamája etette, szörnyen ráncolja a homlokát, és olyanokat nyel, hogy majd
megfullad. Ez ugyanis olyan bűbájos játék: valahányszor a nővér a szájába akar
tenni egy falatot, maga is szétnyitja ajkait, és zsupsz, már benne is van a falat;
azután kortyint a teából, mialatt a nővérke új kenyérdarabot tart az ujjai között,
és türelmesen vár. Standa majd meghal a boldogságtól, mintha megint a mamája
kisfia lenne és közben... no, olyan kellemes a dolog! Így, ez már az utolsó falat,
utoljára érintik azok a könnyű ujjak Standa ajkát, Standa egyben nyeli le az
egészet, a szeme is kidülled.
A nővér nyájasan Standára pillant, és elmosolyodik: – Csakhogy ízlett! –
Nyilván örül neki, mintha isten tudja, micsoda sikert aratott volna; Standa meg
hajlandó lenne még három ilyen reggelit megenni, csak hogy kifejezhesse
háláját. A fehér nővérke gyorsan és ügyesen rendezgeti az edényeket a tálcán. –
Fáj a keze?
– Nem fáj.
– Nem akar még valamit?
– Nem, semmit.
Az ápolónő már kiment, Standa kéjesen elnyúlik az ágyban, és mellére helyezi
azt a lüktető gézbabát. Tőle mégsem kérdezhette meg, hogy hol van az
árnyékszék, talán majd ha kötözésre megy. „Meg sem vagyok borotválva” –
bosszankodik Standa, és megtapogatja az orra alatt meg az állán azt a néhány
árva pelyhet; kár, hogy nincs tükre!
Nyílik az ajtó, és egy csomó újsággal a hóna alatt, bevonul Standához az a
fiatal, fehér köpenyes orvos.
– No, hogy vagyunk?
– Köszönöm, jól – dörmögi Standa. – Kérem szépen... hol van itt az
árnyékszék?
Az orvos éppen a hőmérőt dugja Standa hóna alá.
– Ott van magának az ágy alatt!
– Az nem kell! – védekezik Standa.
– Hát akkor kint a folyosón, balra. Ott a köpenye.
A fiatal orvos az ablakhoz áll, és a fák koronáját nézegeti.
– Ismeri... Hansen urat?
Standa gondosan, szorongatja hóna alatt a hőmérőt.
– Nem... csak úgy... a Krisztinából. Egyszer tartottam neki a lécet...
– Mert telefonált. Maga felől érdeklődött. – Az orvos egy pillanatig hallgat, és
kibámul az ablakon. – Ő... az apjának szénbányái vannak Svédországban.
Hansen úr valami bányatalálmányon dolgozik. Állítólag nagyszerű elgondolás...
– Az orvos az ablakon dobol. – Azt hittem, ismerik egymást. Vagy a feleségét...
Standa hallgat, görcsösen szorítja a hőmérőt.
– Mutassa! – A doktor visszafordul, és elveszi a hőmérőt. – No, semmi.
Rendben van. Ezeket az újságokat Hansen úr küldi, hogy legyen olvasnivalója.
Tizenegykor... kötözésre megy.

Standa urasan fekszik az ágyban, és turkál az újságok között. Hát még erre is
gondolt Hansen úr! Igazán szép tőle... No, ezt igazán nem várhatta az ember!
Standa még nem is olvasta az újságokat, csak örül, hogy olyan sok. Mégis,
nézzük csak, van-e valami ezekben a nagy prágai lapokban a Krisztina
katasztrófájáról.
Persze hogy van, s nem is kevés. Hosszabban vagy rövidebben, de mindegyik
beszámol róla, sőt az egyik a következő címmel: „A halálbánya. A Krisztina-
akna ismét az áldozatok tömegét követelte!” Meg hogy felháborodás a
bányászok között, és viharos tiltakozás a biztonsági rendszabályok elégtelensége
miatt. A bányahivatal megnyugtató nyilatkozata. Interpellációt nyújtottak be a
parlamentben. A minisztérium külön vizsgáló bizottságot küld ki... („Hát
mégiscsak nagyon jelentős a dolog” – csodálkozik Standa, és növekvő
büszkeséget érez.) „Éjjel-nappal lázasan folyik a mentőmunka az északi
térségben – olvassa Standa hevesen dobogó szívvel. – Még van remény, hogy a
bányászok példátlanul önfeláldozó munkájukkal végül is kiszabadítják sírjukból
élve eltemetett bajtársaikat. Az élve eltemetettek, mint már jelentettük, a
következők: Mádr Josef felügyelő, három gyermek atyja, Ramaš Jan bányaács,
egy gyermek atyja, Kulda Antonín, hét gyermek atyja.” – „Hősies harc a föld
alatt – olvassa másutt Standa, és dicsérően bólint a fejével. – Élete
veszélyeztetésével nyomul a mentőcsapat a beomlott akna felé.” („Nem akna az
– helyesbíti Standa – hanem szintfolyosó! Egyébként szent igaz, amit írnak; néz
majd a csapat!”) „A mentőmunka során a robbanási körzet legveszélyesebb
pontján különösen kitüntette magát egy ifjú hős...”
Standa felül, pislog, majdhogy el nem áll a szívverése. Várjunk csak, várjunk:
mélyet lélegzeni, és újra elolvasni: „...a robbanási körzet legveszélyesebb
pontján különösen kitüntette magát...” Várj, csak nyugodtan! És Standa lassan,
összeráncolt szemöldökkel betűzi: „...különösen kitüntette magát egy ifjú hős,
Půlpan Stanislav tizenhét éves csillés, aki súlyosan megsebesült, továbbá Brunel
Václav és Holý Ant. bányászok, akiket gázmérgezéssel kórházba szállítottak.”
Hát itt van: Půlpan Stanislav, az ifjú hős; itt olvasható fehér papíron fekete
betűvel, és többet úgysem tudsz kiolvasni belőle.
Hát itt van; s az ifjú hőst olyan gyengeség fogja el, hogy kénytelen
visszafeküdni. Szent isten, ki tette az újságba? És mit mond majd a csapat?! Az
ember marhaságot csinál, kézzel nyúl a süveggerendához, és még beleteszik az
újságba, hogy hős! Az egész első csapat Standán fog nevetni. Szép kis hős.
Becsípteti a pracliját, ahelyett, hogy a csillét tolná, ahogy illik!
Suchánek papát betemette, és megint bemászott, és ő, látod, nem hős. Vagy
Martínek. A fejére esik a tetőgerenda, Martínek pislant egyet, és azt mondja: „Az
áldóját, ez aztán erő” – és megy tovább, végzi a munkáját, és senki sem mondja,
hogy hős. Standa pedig úgy fekszik itt, mint egy gróf, és sonkát zabál – no, hős.
Úgy bizony! Standa rettenetesen restelkedik a csapat előtt, majdhogy elbőgi
magát szégyenében. Mit fog gondolni a csapat? Mindenki százszor többet tett, az
a barom Matula is, meg a nagypofájú Pepek is, és éppen vele, Standával kell
ennek megtörténnie!
Standa fekszik, és megalázottan pislog a mennyezetre. A kezében lüktető
fájdalom, helyes, megérdemli. „Mit is neveznek hősiességnek?” – gondolja
szégyenkezve. Egész idő alatt rémüldözött odalent, majdhogy a nadrágjába nem
csinált félelmében, éppen csak néhány nyavalyás csillét taszigált odább; és
azután butaságból, mert még nincs a vérében a bányászmunka, rohan, és
odadugja a pracliját – s még ráadásul úgy repül Hansen úr útjába, hogy az alig
tud félreugrani! Tehát ez hősiesség; de a légkalapáccsal a beomlott folyosóba
mászni, és izzadni az álarcban, mint Adam, vagy az a fecsegő Suchánek papa –
az nem hősiesség, az csak önfeláldozó munka. Standa a szeméhez emeli bekötött
balját. Hát ez a te nagy hősiességed, na, nesze neked! És Standa szinte
bosszúállóan verdesi megnyomorított kezével a mellét. Nesze neked, legalább
fájjon! Jézusmária! Standa rettenetes fájdalmában nyöszörög, a párna sarkát a
szájába tömi, nehogy meghallják; a szeméből ömlik a könny.
– Látogatója jött – jelenti valaki buzgón az ajtóból.
Az ifjú hős gyorsan felül, és letörli könnyeit. – Kicsoda?... Kicsoda? – Az a
kövérebb ápolónő áll az ajtóban, és szinte ünnepélyes képet vág. („Jaj, csak ne a
csapatból legyen!” – rémüldözik Standa.) De közben már finom illat árad be a
folyosóról, és karcsú nyakát meghajtva Hansenné lép be az ajtón. Karja tele
tömött bimbójú rózsákkal, a szoba közepén áll, és keres valamit.
– Jaj, a szék! – kap észbe a gömbölyű nővér. Már jön is vissza a székkel, és
Standa ágya mellé állítja. Közben Standa nyitott szájjal bámul a svéd asszonyra;
észre sem veszi, hogy még most is potyognak a könnyei. Istenem, de gyönyörű!
Hansenné fürgén odaül Standa ágyához.
– Tessék – mondja németül, és gyorsan Standa takarójára teszi a rózsákat. –
Azért, amit Axelért tett... amit Axelért akart tenni. Köszönöm. – Gyorsan beszél,
valahogyan mindent gyorsan csinál, Standa alig bírja követni. Csak most kapja
fel a fejét és elmosolyodik; Standa hamarjában rendbe szedi zilált ingét a mellén,
és morog valamit, de Hansenné gyors és figyelmes pillantást vet rá. – Magának
fáj! Feküdjön le, azonnal feküdjön le!
– Nein, nein – tiltakozik Standa.
– Le kell feküdnie! Axel megmondta nekem, hogy el akarta kapni a gerendát a
feje felett. Ez igazán nagyon szép magától! Már régebben is beszélt magáról...
gyakran beszélt. Axel... de hiszen maga tudja... – Lesüti a szemét. – Nagyon
boldog vagyok, hogy itt mindenki úgy szereti őt... Ugye, hogy... szörnyen
kedves?
– Ja... – súgja boldogan Standa, és az orráig húzza a takarót, hogy ne lássék,
hogy nincs megborotválva.
– Mint egy kisfiú. Hiszen ismeri. Axel gyerek. Majd ha közelebbről
megismeri... Tudja, hogy valami bányatalálmányon dolgozik, ugye?
– Ja.
– Egész éjszakákat görnyed felette, és rajzol; nappal meg abban a bányában
mászkál... Sohasem akarta megmutatni nekem, hogy milyen is odalent, a föld
alatt. Nem akar magával vinni, azt mondja, hogy a bányászok nem szeretik ezt,
mármint a női látogatást... Igaz ez?
– Ja. – Rémes lehet odalent az élet. Én tanítónő voltam. Húsz gyerekem volt
az iskolában, fent, Vassijauréban, egészen a sarkkörön túl, tudja? Ahol már csak
rénszarvasok és házi istenek vannak; kis lapp csemetéket tanítottam írni-olvasni.
Szörnyen kedvesek és okosak voltak.
Szereti a gyerekeket?
– Ja.
– El kell jönnie hozzánk teára később – mosolyodik el. – Szeretem magát,
mert szereti Axelt.
És igazán nagyon rendes magától, hogy meg akarta menteni az életét. Mi
olyan egyedül vagyunk itt... Ugye tudja, hogy miért jöttünk el Svédországból?
– Nein – felel habozva Standa.
– Részben Axel egyes nézetei miatt, de főleg azért, mert feleségül akart venni.
Egyszerűen a fejébe vette, de a családja le akarta beszélni. Így hát
összeházasodtunk és mentünk. Itt mindenki szörnyen kedves hozzánk, de én
szeretném, ha Axel többet érintkezne az emberekkel.
Különösen most, mikor... kevesebbet érek rá. Teniszezik?
– Nein. Nem, sajnos.
– Kár. Tegnapelőtt este Axel azt mondta, hogy a csapatához kell menni a
kocsmába. Szörnyen örült, mindegyikükről sokat beszélt nekem, hogy milyen
kedvesek, meg egyáltalán. Martínek úr, Adam úr, Matula úr, meg mindenki.
Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen bajtársai vannak: igazán kedvesek, hogy
magukkal vitték! Most egész nap azt énekli, amit maguktól hallott... szörnyű
hamisan énekel. Egyszer majd énekelni fogok magának svédül vagy lappul...
majd később, tudja?
– Ja – dünnyögi boldogan Standa, és tekintetét az eleven, lányos arcon felejti;
ferde vágású a szeme, de csuda jól áll neki.
– Helgának hívnak – közli hirtelen, és sellőszemével csak néz az ablak felé. –
Úgy örülök, hogy megismerkedtem mindegyik bajtársa feleségével, ott, a
kapunál. Úgy félti mindegyik a férjét.
Mondja meg... őszintén, mint a barátjának: nagyon... veszélyes odalent?
Mármint Axel folyosóján... és egyáltalán...
– Nein – bizonykodik buzgón Standa. – Egyáltalán nem.
Hansenné kihúzott derékkal ül, és csak néz mozdulatlanul, lányosan.
– Köszönöm... ugyanis én... hiszen látja... gyerekünk lesz – mondja tiszta,
elmélyült hangon.
Standa nem tudja, mitévő legyen, nem tudja, mit mondhat erre; mérhetetlenül
zavarba jön, és megilletődött, hogy ilyen egyszerűen és közvetlenül megmondta
neki, mint barátjának, mint felnőtt férfinak, és közben isten tudja, miért, valami
férfibüszkeség fogja el: no látod, gyerekük lesz, majd néz a csapat! Csakhogy ezt
senkinek sem mondom meg. Csak én fogom tudni...
– Ugye, megkéri őket, hogy vigyázzanak Axelre? Most, hogy maga nem lesz
ott... – duruzsolja sebesen Hansenné, és harmatos szemmel Standára mosolyog.
– Tudom, maga most azt gondolja, hogy buta vagyok, az állapotom miatt vagyok
ilyen. Huhh... – és megrázkódik. Axelnek nem szabad megtudnia, hogy félek.
Ezeket a rózsatöveket Svédországból hozattam tereli gyorsan másra a szót, de
hirtelen abbahagyja és felpattan. – Micsoda liba vagyok! Őszibarackot akartam
hozni, és valahol elhagytam. Mostanában mindent elhagyok. Hasznavehetetlen
vagyok! – És ferde szeméből egyszeriben kibuggyan egy apró könnycsepp,
fürgén lepereg az arcán.
Standa felül.
– Az isten szerelmére, ne sírjon! – kiáltja morcosan.
Hansenné idegesen felnevet.
– Semmi az egész. Naponta tízszer is rám jön. Tudom, hogy utálatos vagyok.
– Hirtelen lehajol, és se szó, se beszéd, gyengéden homlokon csókolja Standát. –
Köszönöm – suttogja –, kedves volt magától.
Standa ül az ágyában, és tátott szájjal bámul utána. Valami kimondhatatlan
illat maradt a szobában, no meg a vörös rózsák nehéz illata. Standa szinte bódult,
boldogságában véghetetlenül elkomolyodik; az ágyát elborítják az újságok és a
rózsák.
Nyílik az ajtó, és besündörög a fehér köpenyes, fiatal gyakorlóorvos.
– Látogatója volt, ugye? – mondja tettetett közönnyel, és Standa ágyához lép.
– Hansenné... hozta ezt magának? – kérdezi, és szórakozottan felvesz egy szál
vörös rózsát. – Vázába... kellene tenni, ugye? Majd küldök magának.
Standa nem tudja, mit mondjon; a fiatal orvos a rózsával játszik, ő sem tudja,
hogy mit mondjon, csupán az ajka remeg.
– Mondja, kérem... hogy is hívják tulajdonképpen Hansennét.
– Helgának.
– Helga – súgja az orvos, és a szája elgörbül. Mintha meg akarná csókolni azt
a rózsát, vagy mi.
Standa komolyan és meglepetten néz rá: szép férfi, az arca zárkózott, a szája
keskeny.
– Gyerekük lesz – mondja hirtelen Standa.
– Úgy? – A fiatal orvos lassan visszateszi a rózsát a többi közé, és az ablakhoz
fordul. Most ott áll, néz kifelé, lélegzetet sem vesz. Standa is alig lélegzik, és
csendben rendezgeti az ágyán a rózsákat. „No de ilyet – gondolja elszomorodva.
– No de ilyet!”
– Köszönöm – mondja szárazon a fiatal orvos, és kisiet a szobából, a fehér
köpeny csak úgy repül utána.
 Huszonötödik fejezet
– No jöjjön, maga hős – lármázik a kövér főorvos. – Lássuk csak, mutassa azt
az istenáldott kacsot! Nővér, tartsa!
A kövér orvos szuszog, és gyorsan lecsavarja a pólyát, talán száz méter is
lehet! Standa nem mer odanézni, csak görcsösen tartja a kezét. „Nyikkannom
sem szabad, akárhogy is fáj.” Az orvos most valami odaragadt kötszert tép le,
pokolian fáj, az ifjú hős összeszorítja a fogát, és érzi, hogy a szemhéja rezeg az
erőlködéstől. – Ki kell bírnom, ki kell bírnom – mondogatja kétségbeesetten, és
mégis hosszan felnyög.
– Már meg is vagyunk – csitítja az orvos, és könnyedén, ügyesen leveszi a
sínt, melyen az összezúzott kéz feküdt. Szemüvegét a homlokára tolja, az orrát
csaknem beledugja abba a nyers vörösségbe, és tempósan szuszog. Standa
szorongva pislog fehér szőrszálakkal benőtt tarkójára; de a nyakszirt semmit sem
mond, és Standa arra a kis fehér nővérre emeli a szemét.
A nővér a könyökénél tartja, és csillogó szürke szemével figyelmesen nézi azt
a szörnyű és véres valamit; éppen ilyen nyájasan nézett a szájába is, mikor etette.
– Nos, fiatalember – szólal meg a kövér orvos –, ez nem is olyan csúnya. Most
bírja ki egy pillanatig. Adhatnék novokaint, de... kibírja?
– Kibírom – morog elszántan Standa, és összehúzza a szemét, ahogy csak
bírja.
– No, rendben. Nővér, a csipeszt!
Standa szaporán lélegzik...Kibírom, kibírom – fiúk, csapat, Pepek, Jenda –,
csak nem ordítani, csak azt ne...”
– Kést!
A kis nővér még a száját is nyitva felejti nagy buzgalmában, és figyelmesen
pislog arra, amit az orvos művel. „Milyen hosszú szempillái vannak” – gondolja
Standa, de közben elgörbül a szája a szörnyű fájdalomtól. Az ápolónő röpke
pillantást vet rá, és kicsit elmosolyodik.
– Vattát!
Standa ráncolja a homlokát, érzi, hogy hideg verejték lepi el.
– Fogót!
Valami reccsen. Standa hiába szorítja össze a száját, mégiscsak felszisszent s
meginog.
– Derék legény – dörmög az orvos, és gyorsan csinál valamit. – Mindjárt
vége. Tűt!
A fogak görcsös szorítása felenged, Standa gyorsan fellélegzik, és érzi, hogy a
vér visszatér az arcába. Az orvos pepecselés közben hirtelen felnéz. – Törölje
meg a homlokát, nővér! – A nővér fog egy darab vattát, végigsimítja vele Standa
homlokát, szemgödrét, s közben figyelmesen pislog. Standa mélyet lélegzik, s
most már jobb.
– Várjon egy pillanatig – mondja az orvos, és újból kezet mos. „Mi lesz még?
– dermeszti meg az ifjú hőst a rémület. – Mit csinál még velem?” Görcsösen
nyel, nehogy sírva fakadjon, és arcát az ablak felé fordítja, de az orvos vígan
pancsol a vízben, és örvendezve szuszog. – No, most bekötjük, és egy ideig
nyugta lesz. Nővér, gipszet! És vazelint! – A kövér orvos fürgén tekeri a pólyát
Standa baljára, jodoform bűze terjeng, de már minden vidámabb.
– Mire való ez a léc? – kérdezi Standa nekibátorodva.
– Hogy ne tudja mozgatni a kezét – dörmögi az orvos. – De lesz még vele
dolgunk, amíg használni tudja. Nem olyan egyszerű ám hősnek lenni,
fiatalember; rendszerint fájdalmas, és az orvosnak kell vele bajlódnia. Így. – A
kövér orvos elégedetten nézi művét; hatalmas fehér bunkó van Standa keze
helyén, ökröt is letaglózhatna vele. Büszke is rá, nézegeti, emelgeti.
– No – mondja nyugodtan a kövér orvos –, most pedig jöjjön velem, de nem
kell félni.
Standának reszket a térde, mint a kocsonya, és szörnyen kelletlenül követi a
fürge főorvost a szobájába. Az orvos keres valamit a szekrényében a csillogó
sebészműszerek között, az ifjú hősnek megint nadrágjába száll a bátorsága; de
csak egy üveg és két pohárka kerül elő. A kövér orvos nem mindennapos
fürgeséggel tölt. – Igya ki, fiatalember, hiszen egészen zöld. És üljön le! – Egy
hajtásra kiissza a poharat, krákog és megint tölt; aztán két kézzel emel egyet a
hasán, és szétvetett lábbal a forgószékre ül. Standa félénken nyalogatja a
konyakot, és a jóságos öregre pislog.
– No, hát – kezdi a főorvos, és ünnepélyesen megigazítja a szemüveget. –
Hansen úr rendkívül érdeklődik maga iránt, és... egyébként is első osztályú beteg
nálunk. Rendelhet amit akar, és a többi. És nem sietős, hogy elmenjen innen, ezt
is megmondhatom. Nem, mintha feküdni kellene ezzel a kézzel... Kijárhat
sétálni, de este hat után nálunk kell lennie. Értem? A rend kedvéért.
– Főorvos úr, kérem – hebeg Standa –, nyomorék maradok a kezemmel?
Tudok még vele csinálni valamit?
– Micsoda? Nyomorék? – csattan fel a kövér. – Ember, hiszen minden ujján
megmaradt legalább egy íz! Hiszen csak hat ujjperce hiányzik! Ide nézzen,
fiatalember! – és kövér karjait úgy mozgatja, mint a pingvin a szárnyát. – S ezt
még ma is arany kéznek nevezik!
Standa összerezzen. Most először merészelt ránézni a sebész kezére;
voltaképpen nem is kéz, hanem merő formátlan dudor és kurta csonk. „Akár az
áska – gondolja Standa. – És az a rövid kar, hiszen a szerencsétlen talán nem is
tudja összekulcsolni a kezét a hasán!”
Az orvos Standa orra előtt rázza azokat a vaskos csonkokat.
– A röntgentől van, pajtás. Semmiféle hősiesség, uram. És látja, egyre jönnek
az emberek az öreg orvoshoz, hogy foltozza össze őket. Még hogy tud-e
dolgozni! Nevetséges! – Valahonnan előhalász egy hatalmas zsebkendőt, és
harsogva fújja az orrát. – Csillét már nem fog tologatni, az magától értetődik, és
azt hiszem, hogy leszállnia sem kell többet. Telefonáltak az igazgatóságról.
Maga szerencsétlen, hiszen maga állítólag tanult ember!
– Igen... Vagyis, csak öt reálosztályt végeztem – dadog Standa.
– No, látja – zsörtölődik a kövér orvos. – Be kellene fejezni, fiatalember. El
kell végezni azt az iskolát... és letenni az érettségit. Telefonáltak, hogy esetleg
irodába teszik magát, ha majd meggyógyul. Irodai munkát végezhet; ha nem is
fürdetik aranyban, talán valamivel mégis többet keres, mint egy csillés. És ami a
legfőbb, közben magánúton tanulhat. Igaz?
– Nem tudom – feleli akadozva Standa.
– Hát ha tudni akarja – csattan fel a kövér orvos –, maga az öregúr üzeni
magának!
– Az igazgató úr?
– Igen. Úgy tudom, hogy már szólt is a fiatal mérnököknek, hogy hébe-hóba
segítsenek magának, és tanítgassák... Csak fogadja el, fiatalember, hiszen nekik
semmibe sem kerül! És ha leteszi az érettségit... no, majd kiderül; állítólag van
valami ösztöndíjas hely a bányászakadémián, vagy hogy a csodába hívják. A
maga helyében nem sokat gondolkoznék – véli a kövér orvos. Kezével megemeli
a hasát és feláll. – Most pedig tűnjön el, fiatalember, dolgom van.
 Huszonhatodik fejezet
Standa az ágyban fekszik, nem mintha feküdnie kellene, csak éppen mert így
jobban esik az álmodozás; ráadásul olyan rettenetesen jóllakott, hogy mozdulni
sincs kedve. Ami igaz, az igaz, délben fejedelmien megtömték; kapott tyúkhúst,
rétest, miegymást; az a törékeny nővér mindent szépen felszeletelt, a tányért az
orra alá tartotta, s közben az a kövérkés kényelembe helyezkedett a széken, a
karját összefonta anyás melle alatt, s mindenfélét tudni akart; hogy honnan és
hogyan, hogy a megboldogult mama így, meg a nagynéni úgy, meg Hansenné és
a többi. Az éjjeliszekrényen nagy porcelán vázában hatalmas, vörös rózsacsokor
és egy palack bor – úgy mondják, ez vért csinál. No meg véletlenül az az újság,
melyben egy cikk jelent meg bizonyos ifjú hősről. Az a törékeny nővérke talán
megkérdezi, miféle újság ez? „Semmi mondaná morcosan az ifjú hős. – A
Krisztináról írnak, de el sem olvastam; meg akarja nézni?”
S itt állna, és olvasná, figyelmesen pislogva azokkal a hosszú pillákkal...
Csakhogy semmit sem kérdezett. Standa most kényelmesen hanyatt fekszik, a
mennyezetre bámult, és sorsán elmélkedik. Tehát nyomorék – gondolja
megadóan. „Már csillésnek sem vagyok jó. Mit csináljak, muszáj irodába
mennem. Hiszen már dolgoztam irodában, görnyedtem a műszaki rajzok felett, s
odahaza ráadásul egész este a tankönyvekkel kínlódtam...
Könnyen mondják, hogy magánúton tanulni! Én már belekóstoltam, és
beletörött a bicskám.
Tudom én, milyen öröm az. S most még két-három évig gyötörjem magam
vele: ugyan mit gondolja szomorúan és józanul Standa –, kibírom! De nem lesz
fenékig tejfel. Alaposan neki kell feküdnöm, eszeveszetten kell gürcölnöm...
Majd abbahagyod a tekergést, majd nem lesz időd, hogy arrafelé nézelődj, ahol a
rózsák nyílnak; otthon ülsz a fenekeden, könyöködre támasztod a fejed, és
mereszted a szemed a könyvekre, hogy belehülyülsz. ... »E1 kellene egyszer
jönnie hozzánk« – mondotta Helga asszony. No látod, mint diák, nyugodtan
megtehetnéd. A diák semmi. Tulajdonképpen még a csillés is több nála. És,
öregem, mégiscsak van valami különbség. Mondjuk, egy ilyen Martínek
nemigen mehetne oda. A kocsmában, az más, Hansen úr ott akár át is ölelheti a
nyakát, de ha Helga asszony meghívná, az a szegény ács csak ülne a szék szélén,
az ökleit a térdén tartaná, és azon lenne, hogy mielőbb kívül kerüljön. Pedig
micsoda erős ember! Egy ilyen diák meg semmi, és látod, még teniszezhet is,
mondhatja, hogy ready és game. Csakhogy ezzel a bal kézzel... nem tudom. (De
legalább svédül megtanulhatnék” – gondolja Standa kissé bizonytalanabbul.)
Standa szomorú, mert voltaképpen már minden eldőlt; most csak keresztül-kasul
átgondolja a döntést. Például a csapat. „A csapattal vége – fogja fel hirtelen. –
Már nem fogok közéjük tartozni. Pepek fintorogna: »Diák vagy, úr.« Martínek
Jenda is aligha mondaná: »No látod, te marha« – és a többi. És Suchánekkel,
Matulával, Adammal, senkivel sem lenne többé ugyanaz. Ugyan, a fiúk
megértik, hiszen látják, hogy nyomorék vagyok, és nem mehetek a fejtőhelyre.
Hát mit csináljak? Látniuk kellene ezt a kezet így! Biztosan mondanák is: »No,
Standa, fogadd csak el, ami akad, és velünk ne törődj.« Igazán kár”; és Standa
fájó honvággyal érzi, hogy máris valami távolság vagy idegenség lopakodik
közéje és a csapat közé.

– Adj’ isten, Standa – hangzik félénken az ajtóból, és Standa fölriad a

szendergésből.
Martínek ács áll ott, sapkája a kezében, s olyan komoly és félszeg, mint egy
jól nevelt kisfiú. Hogy vagy?
– Martínek! – örvendezik Standa. – Gyere be! Gyere be!
– Szabad? – A fiatal óriás lábujjhegyen cammog az ágyhoz. – A fiúk mondták,
hogy érdeklődjem utánad. Hogy úgy mondjam, megválasztottak. Andres akart
jönni, de a fiúk azt mondták, a Martínek nézze meg, hogy mi van vele. – Az ács
nagyot lélegzik. – És hogy adjam át az üdvözletüket.
– Igazán kedvesek vagytok – mormolja megilletődve Standa. – Ülj le, ide!
– Szabad? – Az ács óvatosan leereszkedik a székre. – Igazán szépen vagy itt,
fiatalúr!
– Ide nézz – mutatja Standa a bekötött kezét.
– No! – méltányolja az ács. – A főorvos úr csinálta? Mindjárt látni, arany keze
van, öregem.
Szerencséd van.
– Jó orvos?
– De még mennyire. A szülésnél is... A fiúknál is ő segített. Micsoda ügyesség
bújt meg abban a kurta kezében! No meg lármázni is tud...
Standa nevet, és a pólyát szagolgatja.
– Itt valami bűzlik, emlékszel, Martínek?
– Persze – vigyorog az ács. – Még akkor is bűzlött, mikor kifelé szálltunk.
– Milyen volt a műszak? – érdeklődik felélénkülve Standa. – Mit csináltatok?
Történt még valami?
– Semmi. Javítgattuk azt az ácsolatot... Ja, igaz, Matulát kis híján agyonvágta.
Egy kőtömb.
Hajszálon múlott. Szerencséje volt, meg sem ijedt. Azt meg ugye tudod, hogy
az a vágat megint beomlott?
– És oda tudnak jutni?
– Nem tudom. Adam azt gondolja, hogy igen. De ha valaki áttör, az az első
csapat lesz. Andres nem egykönnyen enged, de nem ám! Mi meg... hát rajtunk
nem múlik...
– És Pepek?
– No, Pepek. Pepek pofázik, de csinálja. Suchánek papa nem végez annyit,
hanem az esze, az a helyén van. Egyre mondogatja, hogy megy a dolog, és hogy
rosszabb esetekre is emlékszik.
Így megoszlik köztünk a munka.
– És Adam?
– Adam! Majdhogy a lábánál fogva kellett kihúznunk abból a lyukból, akár a
rákot.
– Még kopogtatott az a három?
– Tegnap már nem lehetett hallani. Tudod, ha ott is fojtógáz van, mint a mi
oldalunkon, akkor már nehéz eset, öregem.
– És mégis tovább fúrtok?
– Hát persze. Legalább eltemetjük őket, míg egy darabban vannak. Nem
maradhatnak ott. Martínek ács békésen pislog az ablak felé. – Ma alighanem
meglátjuk...
Csend lett.
– És Hansen úr? – kérdezi Standa, hogy másra terelje a szót.
– Semmi. Ide-oda járkál, és fülel, hogy nem ropog-e valami.
– Vigyáznotok kell rá, fiúk – mondja komolyan Standa.
– No, igen – feleli az ács. Hirtelen eszébe jut valami, és kotorászik a zsebében.
– Van valami az újságban, elhoztam neked.
Standa a feje búbjáig elvörösödik.
– Tudom – morogja boldogtalanul. – Ugyan ki tesz az újságba ilyen
sületlenséget? Kérlek, hagyd... Mondd csak, Mária megint várta Adamot?
– Várta. – Az ács összerántja a szemöldökét. – Aztán Adam megint utánunk
jött a kocsmába. A fene egye meg, ez igazán nem tetszik nekem. Ilyen kisírt
szeme volt – mutatja vastag ujjával a szeme körül. – De az a kerge birka az
istennek sem vette észre. Mi csak mégsem mondhatjuk neki, hogy „menj aludni
a feleségeddel”! Elhiheted, örülni fogok, ha Adamot már másutt látom, és nem
Hans folyosóján.
– Miért?
– Mert. Tudod, Adam olyan szerencsétlen természet. – Martínek elhallgat,
kihúzott derékkal ül a széken, hátratámaszkodni sem mer, széles ökle a combján,
kék tekintete ide-oda járkál a betegszobán. – De szép ez a kórház! – mondja
gyönyörködve.
– Hát megint voltatok a kocsmában? – kérdezi mohón Standa. – Az egész
csapat?
Az ács felragyog.
– Igen, öregem, Andres, mi, Adam, mindenki. Csak te hiányoztál.
– És Hansen úr?
– Ő is ott volt, mint akkor.
– És miről beszéltetek?
– Hát csak úgy. Tudod, Pepek ugratta a többieket, Suchánek meg a régi szép
időket emlegette.
Andres a háborúról mesélt. Mi mindent megélt az az ember, pajtás!
Szerbiában volt, meg Galíciában... Az ember nem is hinné: ilyen vakarcs, és mi
mindenen ment keresztül. Nagyon szépen elbeszélgettünk, Hans is.
– Mit mondott?
– Semmit. Csak hallgatott, néha egészen úgy, mintha értené. A szemén lehetett
látni. És mosolygott... Tudod, mikor Pepek produkálja magát...
– És énekeltetek?
– De énekeltünk ám!
– Adam is?
– Adam is.
– És Hansen úr?
– Hansen úr is. Valami svéd nótát énekelt...
– Szépen?
– Szépen, de a hangja valahogy mindig melléfogott, tudod? Pepek elhozta a
harmonikáját, no és aztán táncoltunk...
– Mindenki? Adam is? – kérdezi az elbűvölt Standa.
– Megpróbálta – mondja megfontoltan Martínek, mintha mentegetné.
– És Hansen úr is?
– Nem. Hansen úr csak nézett minket, és verte a taktust.
– Lányok is voltak?
– Mi jut eszedbe – mondja Martínek erkölcsös megrökönyödéssel. – A
lármára két olyan jóféle besündörgött az utcáról, de kikergettük őket. Magunk
között akartunk maradni, a csapat, másnak nem volt ott keresnivalója. Ha láttad
volna, mikor Matula táncolt! Tudod, Pepek nagyon szépen harmonikázik... –
Martínek álmos tekintete mosolyog. – Príma volt, kár hogy nem voltál ott. De
gondoltunk rád...
Standa nem tud betelni a mesével.
– És mikor mentetek haza?
– Úgy két óra felé – mondja szerényen az ács. – Tudod, Pepeknek még az az
ötlete támadt, hogy próbáljuk ki, melyikünk a legerősebb. Így aztán birkóztunk...
– És ki volt a legerősebb?
– No, Matula – ismeri el becsületesen az ács. – De Pepek is megizzasztott.
Nem is hinnéd, milyen izmos és fürge az a fiú. Matula közben felborította az
egész söntést, még a kályhát is.
Azt hiszem – tette hozzá kajánul –, hogy Hansnak kell majd megfizetni.
– Miért?
– Tudod, ő volt a bíró. Mikor az a felfordulás kerekedett, valami szekrény is
felborult, Hans Málekre nézett, és magára mutatott, ő majd megfizeti. Csuda
mulatságos az a Hans – mondja elismerően Martínek.
– Tudod-e, hogy Adamnak is jócskán van ereje? Mikor megragad azzal a
hosszú kezével, a nemjóját, vesződhetsz vele. Mint a szíj! Jól megforgatott
engem...
– És Andres?
– Ugyan, Andres! Az csak olyan pehelysúly; de ha jól emlékszem, Pepekkel a
földön hemperegtek. Ez éppen akkor volt, mikor bejött az őrjárat.
– Milyen őrjárat?
– Hát a rendőrség – ismeri be lassan Martínek. – Tudod, a ramazuri miatt. Azt
hitték, hogy valami csihi-puhi. – De Andres ismerte az egyik zsarut a
katonáéktól, és valahogy elintézték a dolgot. De én már nem akartam
belekeveredni, és Adammal hazamentem. Tudod, én nem szeretem az ilyesmit –
tette hozzá tartózkodóan, valahogy úgy, ahogy egy jó kisfiú mondaná. De
Adammal szépen elbeszélgettünk.
– És miről?
– Úgy általában. Az életről... meg a halálról – emlékezik Martínek kicsit
bizonytalanul. – Adam pontosan tudja, hogy mit hova tegyen a fejében.
Meghalni... már nem is tudom, hogyan mondta, de közben rád kellett
gondolnom, jó lett volna, ha ott vagy. Neked van hozzá iskolád.
– Honnan tudod?
– Azt mindjárt látni.
– Mit gondolsz, Jenda – kérdezi habozva –, befejezzem az iskoláimat?
Az ács mosolyog: minek ezt kérdezni?
– Hát persze hogy fejezd be!
– Miért?
– Mert nem vagy bányásznak való. Kézzel kapsz a süveggerenda után,
öregem. Mindjárt látni, hogy nem vagy odavaló. Mint hős talán igen, de mint
bányász, azt nem. De nem ám! Mi van a kezeddel?
– Nyomorék lettem – mondja nyugodt méltósággal Standa. – Tropára mentek
az ujjaim.
 – Minek dugtad a gerendák közé? – dünnyög bosszúsan az ács. – De ne félj,
majd csak elhelyeznek valahová. Ha fél keze megmarad az embernek, akkor
még dolgozhatik. De leszállni már aligha fogsz, öregem. Azzal végeztél.
Úgysem sokat értél mint csillés.
Standa nyíltan, szívélyesen néz barátjára: nyers vagy, nagyon nyers, ember, de
az élet is nyers.
– Irodába megyek, Jenda.
– Hát persze. Hova is mennél?
– Mérnök leszek. Akkor aztán megint beszállok... fél kézzel is.
– Elég az a parancsoláshoz – jegyzi meg nyugodtan az ács. – Tudod, fél kézzel
úgysem tudnál fejteni. Csak tanulj!
Standa kiugrik az ágyból.
– Martínek, miért haragszol rám?
– Nem haragszom, de ha már egyszer úgyis tanulni fogsz, hát akkor... Tegnap
mi is beszéltünk erről – mondja közvetlenül –, és mindannyian így gondoltuk.
Hogy el kell végezned az iskolát.
Elküldtük Andrest az igazgatóságra a csapat nevében, de ott azt mondták:
„Igen, igen, mi már tudjuk, arról a Půlpanról van szó, aki legelsőnek
jelentkezett.” Nem tudom, ki beszélt róla nekik, lehet, hogy Hans.
Standa mérhetetlenül elérzékenyült.
– Fiúk, hát ti erre is gondoltatok?
– Á, semmi – nevet az ács. – Akárhogy csűrjük-csavarjuk, te már nem fogsz
közénk tartozni.
Ja, igaz, Vera üdvözöl.
Standa lehorgasztott fejjel fekszik az ágyán. Ez hát elvégeztetett; mintha
valamit elvágtak volna, s most fájdalmat is, megkönnyebbülést is érez. »Hiába
csűrjük-csavarjuk, te már nem fogsz közénk tartozni.« Most még nem látni
annyira, de ha munkába állok, ha majd a könyvek előtt ülök, egyre nagyobb lesz
köztünk a távolság. A könyvek elválasztanak bennünket egymástól. A nemjóját,
pedig de jó bajtársak voltunk; de ha egyszer vége a közös műszaknak, akkor már
valami idegenség furakodik közénk, már nem is igen tudom, hogy miről
beszélgessünk...”
– Ide hallgass, Jenda – kezdi habozva. – Ha majd az igazgatóságon leszek...
Adamék háza messze van onnan. Mit gondolsz, nem kellene közelebb
költöznöm?
– Azt igen, az bizony jó lenne.
– Te, ha megmagyaráznád Adamnak... Suchánek papa mondta, hogy valami
Pokornyéknál szép szoba kiadó. Nem néznéd meg nekem?
– Szívesen – helyesel élénken az ács. – Biztos Pokorny bányamesterre
gondolt; a fiuk bevonult... Elmegyek Adamhoz, és majd ketten mindjárt el is
visszük a holmidat, hogy ne kelljen neked ezzel a kézzel cipekedned.
– Rendes vagy.
– Ugyan, hagyd – sugárzik Martínek. – Nagyon szívesen.
Standa fellélegzik. Tehát ez is elvégeztetett. Kezdődhet az új élet. Igaz, itt bent
még vérzik valami, de ez már majdnem kellemes; ennek így kellett lenni,
öregem, ennek így kellett lenni.
Standa a homlokát ráncolja, erőlködve gondolkozik. Van még valami
elszakítanivaló? Nem, tulajdonképpen már semmi. Milyen kevés marad meg, ha
már egyszer elhagyod a közös munkahelyet!
Martínek ács feláll, kezében gyűrögeti a sapkáját.
– Hát akkor, Standa, igazán örültem... és gyere el egyszer a gyerekekhez.
– Nagyon köszönök mindent, Jenda. És üdvözlöm az egész csapatot...
– Jó, átadom. – A fiatal óriás lábujjhegyen az ajtó felé indul.
– És mondd meg nekik, Martínek, mondd meg nekik, hogy mindent köszönök.
Martínek a küszöbről visszabiccent.
– Megmondom! – és kinyomakodik a félig nyitott ajtón. – Jó szerencsét,
Standa!
Standa ül az ágyban, és az ujjait harapdálja. „Tehát már nem tartozom
közétek, ugye? És máshova sem. Mit csináljak, talán így van ez rendjén;
csakhogy az ember rettenetesen egyedül érzi magát.”
 Huszonhetedik fejezet
Igaz, Standának van miről elmélkednie; balját úgy tartja a mellén, mint valami
beteg gyereket, és töprengve ráncolja a homlokát. De mikor öt óra felé jár az idő,
mindent félrelök, felhúzott térddel kényelembe helyezkedik az ágyban, és
lehunyja a szemét. Az első csapat már készülődik a leszállásra. Most alkalmasint
vetkőznek, kibújnak az ingből, és ledobják a nadrágot, férfitestek erős szaga
terjeng. Pepek biztosan káromkodik, Suchánek papa fecseg, Matula fújtat, Adam
pedig hallgatagon és komolyan pislog beesett szemével, mint a kísértet.
Martínek békésen mosolyog. „Hát igen, fiúk, az aztán szép, az a kórház” –
vagy így valahogy. Standa számolja a perceket. Már jön is Andres, átizzadt kalap
a fején, a lámpa a kezében, és tekintetével számba veszi csapatát. „Egy, kettő,
három, négy, hol az ötödik?” – „Itt – jelentkezik suttogva Standa –, itt vagyok!”
– „No, siessenek, és indulás” – jártatja a száját Andres lőmester. „Jó, jó,
mindjárt...”
Most biztosan mennek az aknakashoz libasorban, és himbálják a lámpákat;
valahogy nincs beszédes kedvük. Jó szerencsét, fiúk! A kas zuhanni kezd a
fekete aknában, Andres arca megkeményedik, Suchánek papa az ajkát mozgatja,
mintha imádkozna, Matula szuszog, Pepek görcsösen ásít, a hosszú Adam meg
kezével védi a lámpáját, és a semmibe pislog, csak Martínek sugárzik békésen és
kissé álmosan. És egyre, vég nélkül futnak felfelé azok a fekete falak, mintha
feneketlen kútba zuhanna az első csapat. „Jó szerencsét, fiúk!” – szeretne utánuk
kiáltani Standa, és közben mintha velük utazna, és nézne felfelé, amerre azok az
izzadó fekete falak rohannak.
Reccs, a kas hirtelen megáll, és a csapat a végtelen, boltozatos folyosón baktat
a villanykörték zsinórként tovafutó sora alatt; az élen Andres menetel, csak
kardot a kezébe, egy, kettő, egy, kettő, balra át! Az első csapat rendezett sorban
bemasíroz abba a fekete vágatba. Standa úgy néz utánuk, mintha távolról látná
őket; öt lámpa reszkető lángja imbolyog egyre messzebb, már belefúródik a
végtelen sötétség mélyébe; most megint balra, az a hosszú, sápadt ember kitárja
előttük a deszkaajtót: „Jó szerencsét!” A tizennyolcas fülledt, nehéz levegője úgy
zúdul Standára, hogy nyitott szájjal kell lélegeznie. „Micsoda hőség, mi?” –
mondja mosolyogva Martínek, mintha mezei ösvényen ballagnának. Már csak
egy kis darab van hátra, már biztosan odaértek, ahol Martínek és Matula az
ácsolatot javították; mennyi támfa! És erős gerendák, mint a ménkű! Elöl meg
már látni lehet Hansen úr lámpáját és bőrsapkáját. Andres kidülleszti a mellét,
katonásan összevágja a bokáját. „Jelentkezik az első csapat: Andres felügyelő,
Adam és Suchánek vájár, Martínek ács, Matula kőműves, Falta segédvájár és
Půlpan csillés.” – „Standa is itt van?” – „Hát persze, hogy itt vagyok – súgja
Standa csukott szemmel. – Hát hol lehetnék másutt, mint veletek?”
A csapat most biztosan ledobja a kabátot meg az inget; most már csak köpni
egyet a tenyérbe, és kezdhetjük. „No, nézd csak, legalább a betemetett vágatot
rendbe hozta az a tetves második csapat, de különben minden úgy maradt, ahogy
mi itt hagytuk; megkezdjük a kihajtást, fiúk!”
A hosszú Adam a fejére teszi az oxigénálarcot az elefántormánnyal, és magára
szíjazza. Már térdel is, és zsupsz, kúszik a leroskadt főte alá; most a távolban
zakatolni kezd a légkalapács.
Pepek alighanem pofázik, és ő is felrakja az álarcot; azután letérdel, illegeti a
fenekét, és már benn is van. Egy pillanat, s már csikorog a lapátja a törmelékben.
Most rajtad a sor, Standa!
Gyorsan rakodni, semmi ne legyen útban.
Kissé távolabb Martínek és Matula kopácsol az ácsolaton, mint a harkály;
Hansen úr gondosan ide-oda világít lámpájával, és bolyong a folyosón, Andres a
nyomában, és már Suchánek papa is fogja az álarcot, hogy leváltsa Adamot.
Most mutasd meg, Standa, hogy mit tudsz!
Mert ott van valami Půlpan Standa, aki azelőtt a reálba járt, de most az első
csapat csillése. Az a Standa megragadja a lapátot, rakja a meddőt a kocsira, úgy
forgatja a lapátot, mint a tollat, Suchánek papa is elismerően csóválja az
elefántormányát. „De rááll ma a kezed, te gyerek!”
Andres is megáll és néz – no még egy lapát, és már teli a csille; és Standa fél
kézzel, csak úgy a baljával tolja azt a csillét, fut vele, hopplá, átlódítani a
forgatókorongon, és lefékezni a másik sínen, és már üget is vissza az üres
kocsival. Adam éppen kimászik a lyukból, leveszi az álarcot, a falnak
támaszkodik, és csontos keze fejével törli az izzadságot a szemgödréből.
Standa fogja a lapátot, és megrakja szénnel a második csillét. Adam beesett
szemével nézi, hogyan röpköd az a lapát. „Ne olyan gyorsan, Standa –
mormolja, és valami mosoly csillan a szemében. – Hiszen nem győzzük a
fejtést!”
Pepek kimászik, és lerántja a képéről az álarcot, káromkodni akar, de közben
szemébe ötlik Standa műve. „Nézd már ezt a Standát – morogja –, mehetek
megint, hogy lapátoljak neki!”
Standa már a második megrakott csillét lódítja, meg sem kottyan neki. Az ács
mosolyogva néz utána: De jól megy ma a munka! Alaposan neki kell
rugaszkodnunk, fiúk, hogy lépést tartsunk vele!” És valahogy mindannyian
gyorsabban mozognak, egyre gyorsabban, Andres lőmester úgy szaladgál a
vágatban, mint egy szürke egér, Hansen úr lámpája hol itt, hol meg a folyosó
másik végén táncol, az ács és Matula éppen csak megsimogatják a fát, és már áll
is az új keretácsolat, a támfa, a homlokfa, az egész biztosítás; bentről
szakadatlan áradatban ömlik a szén, Standa ide-oda, ide-oda cikázik a csillével,
most meg már valahogy zegzugosan, szövevényesen bányafolyosókon vágtat, és
nem tud megállni. „Hiszen nem találok vissza a csapathoz” – hasít bele a
rémület, és egy pillanatra felriad. Ülve szendergett, beteg kezére csuklott a feje,
izzad, és a szíve hevesen dobog.
„Talán lázam van” – gondolja nyugtalanul Standa, és a szívét tapogatja. Nem,
már lassabban ver. Fél hat múlt, a csapat már túl van a műszak felén. Martínek
most előszedi zsíros kenyerét – szörnyen szeret enni. „No, fiúk, hogyan
haladunk?” – „Piszok munka ez, öregem – mondja Pepek, és köp egyet. –
Legalább ezt a hülye álarcot ne kellene a pofámra kötni! De mindjárt odaát
leszünk, meg kell csinálnunk, az istenit, nem hagyhatjuk a második csapatnak!”
A lyukból kimászik „Suchánek papa. „Fiúk, már a miénk – fecseg örvendezve –,
már üresen kong!”
„Csak lassan a testtel – mondja Andres. – Az áttörés a legrosszabb; ha áttörjük
azt a pillért, felül meglazulhat. El kell határozni, hogy ki megy oda önként. Én
mennék” – ajánlkozik nyugodtan Andres.
„Azt nem lehet – vitatkozik Suchánek. – Aztán még azt mondanák: no persze,
a bányászok közül egyik sem akart odamenni. Ez vájármunka.”
„Én megcsinálom” – morogja Adam, s fel akarja rakni az álarcot. De
egyszerre csak ott terem Standa, és Adam elé áll. „Maga nem megy oda, Adam,
magának nem szabad.”
„Már miért... miért ne lenne szabad?”
„Mert Mária szereti magát! Ember, hát nem látja? Másszon már ki egyszer a
fekete aknájából, és mondja ki: »No, Mariska, intézzük el végre egymással –
nem eleget kínlódtunk már?« Maga meg, Adam, azt nézze, hogy minél
hamarabb hazakerüljön.”
„Standának igaza van – erősítgeti a csapat. – Nézd csak a kölyköt, ki hitte
volna róla! Te nem mész oda, Adam, ez már elintézett dolog. Fiúk, ki mászik
be?”
„Én – mondja halkan Standa, és ide-oda hánykolódik az ágyán. – Fiúk, hadd
menjek én! Én még semmi rendeset sem csináltam. Ugyan, mit számítok én?!
Nézzétek, én vagyok az egyetlen, akinek senkije sincs! No, kérem, Andres úr,
igazán, fiúk...”
Standa egészen közelről látja Adam beesett, furcsa szemét. „Standa – suttogja
Adam –, ez igaz?... Igazán szeret engem Mária? Biztos vagy benne?”
„Biztos, hiszen én is szerettem őt, ember! Menj, menj hozzá, legyen végre
nyugtom!”
 „És odaengednek – mosolyog Standa csukott szemmel. – Egészen a végéig
mászom... hason... és most ráilleszteni a fejtőnyársat; vigyázat, nehogy
beszoruljon! Rendesen nekitámaszkodni... látjátok, nincs ebben semmi
ördöngösség! Tatatata... rrrtatata... a pillér lazul, töredezik, szétesik, már reccsen,
már érzi a kezén, hogy a levegő áthúz a másik oldalról. Reccs! Áttörte a pillért;
fiúk, csapat, már odaát vagyunk! »Halló, éltek még ott, ti hárman? Él még Mádr
Josef, Ramaš Jan és Kulda Antonín, a hét gyerek atyja? Jelentkezik az első
csapat: Hansen Axel, Andres lőmester, Adam vájár, Suchánek papa, Martínek
ács, Matula kőműves, Falta Pepek és a legeslegvégén Půlpan Stanislav,
engedelmükkel, csillés.«„Csakhogy most valaki a lábánál fogva húzza Standát,
és azt ordítja: „Vissza!” Mi történt? Semmi, csak fent lassan, csendesen
megmozdult egy irdatlan kőtömb, lecsúszik, és rettenetes súllyal nehezedik
Standa baljára. Ez a vég. A feje felett recseg-ropog, a szikla megállíthatatlanul
zuhan egyre lejjebb, lejjebb, Půlpan csillés mellére és szívére. „Ez a vég” – súgja
Standa, és tágra nyílik a szeme. Fehér szobát lát, fehér és csupasz falakat, fehér
és nyugodt mennyezetet, és vacogva lélegzik. Mi ez a nyomás a mellén, ez a
rettenetes súly vagy micsoda?...
Hét óra van. Standa kiugrik az ágyból, és csenget. „Hova rakták a ruháimat?!
A csapathoz kell mennem, várnom kell őket, mikor vége a műszaknak!”
– Hol a ruhám? – ripakodik a rémülten besiető törékeny ápolónőre. – Mennem
kell!
A ruha helyett végül is azt a fiatal doktort hozza be. Standa lázasan
magyarázza neki, hogy mennie kell a csapathoz, de az orvos szótlanul a hóna alá
dugja a hőmérőt.
– Nincs már semmi bajom! – hajtogatja Standa. – Kérem, nagyon kérem,
engedjenek a csapatomhoz!
A fiatal orvos vállat von. Láza ugyan nincs, de rendnek kell lenni; a kórház
nem galambdúc.
– Tudja, mit – határozza el némi vonakodás után –, ma este az üzemi
szállodában leszek; most menjen, ahova akar, de tizenegy előtt szóljon be értem.
Velem jön vissza a kórházba, hogy ne kelljen jelentkeznie a portásnál. Mulasson
jól – mondja mélabúsan a fiatal doktor; bizonyára azt hitte, hogy valami lány van
a dologban.
Csakhogy a ruha, éppen ez a bökkenő; Standa nem tudja bedugni bal kezét az
ingujjba. A kis nővér figyelmesen pislog, s az álla alatt összegombostűzi a
kabátot, hogy valamennyire felöltözöttnek lássék; kabátja alatt felköti a karját, a
gallérját feltűri, így, elkíséri a kapuig, és már rohanhat is kifelé.
Már nyolc óra, rohamosan sötétedik; Standa pedig rohan a Krisztina-aknához.
Alkalmasint most áll munkába a következő csapat, jelentkezik Kazimour
felügyelő a legénységével. A fiúk öltözködnek, alig ejtenek egy-egy szót; s most
széthúzott sorban baktatnak, lóbálják a lámpát, és hallgatnak. Itt is, ott is
felcsillannak az esti fények, a Murnau– és a Rudolf-akna felett kigyúlnak az
ívlámpák, a kokszolók vörösen lángolnak, a villanykörték zsinórként húzódó
sora már ég a fekete utak felett. Standa gyorsabban szalad. Most már talán azon
a végeláthatatlan, boltozatos folyosón mennek a villanykörték zsinórként húzódó
sora alatt. Mi susog? Standa megáll, és fel-felnéz. Fák, a fák lombjai. De hogy
kerülnek fák ebbe a fekete vágatba? A csapat talán már odaért a kashoz, és
felfelé száll. A fejük jobbra-balra csuklik a fáradtságtól, a szemük lezárul, és ők
emelkednek, vég nélkül emelkednek; mennyi bányalámpa pislákol fent, az egész
égbolt tele van velük – mikor felnézel a csillagokra, mintha az egész világ, az
egész élet siklana lefelé, mint az akna falai. A kas egyre emelkedik a csillagos
éjszaka fekete, végeláthatatlan aknájában; Adam körülnéz beesett szemével,
Pepek komor képet vág, és rángatja a fejét, mintha szorítana a gallérja, Matula
nehezen szuszog, Andres arca megkeményedik, Suchánek papa mozgatja az
ajkát, mintha imádkozna, az ács pedig álmosan sugárzik. A kas már fékez
valahol a tejúton, és megáll, jó szerencsét! A csapat kilép abba a végtelen
éjszakába, és lóbálja lámpáinak apró lángját. Vége a műszaknak, fiúk!
Standa ismét elindul a fekete fasorban. A csapat most már öltözködik; Pepek
körül vad izzadságszag, Matula vakarózik, Suchánek papa fecsegni kezd, Adam
pedig csendben a zuhany alá lép, hogy megkezdje a se vége, se hossza
mosakodást. Tenyerével dörzsöli hosszú combját, beesett hasát, és komolyan,
szórakozottan pislog mély szemgödreiből. „Igen, fiúk ásít elégedetten az ács –,
ez volt ám a műszak!” A Krisztina felett ívlámpák égnek, már ide látszik a
gépház kivilágított ablaksora és az aknatorony fekete tömege. Standa
meggyorsítja a lépteit, rohan a rácsos kapu felé. „Nehogy későn érkezzem” –
gondolja hirtelen támadt szorongással.
Egy lélek sincs a Krisztina kapujánál. Nem várakozik ott sem Mária, sem
Helga asszony, nincs ott a condra Ancsa, nincs ott az a három asszony sem, aki
úgy várakozott, mint a sóbálvány: Mádr Josef háromgyermekes családapa
felesége, Ramaš Jan egygyermekes apa felesége és Kulda Antonín csillés,
hétgyermekes családapa felesége. Standa megrázkódik; furcsa, hogy senki sincs
itt, hiszen a csapatunk még nem mehetett el! Valahol a fekete épületek között
egy lámpa imbolyog – alkalmasint az éjjeliőr vagy a tűzoltó. Standa türelmesen
vár. „Valójában már nem tartozom ide – mondja magának –, csak az ujjaimat
hagytam bent. Ahogy ezt a buta kezet a mellemre szorítom – gondolja –, olyan
vagyok, mint egy asszony a gyerekével. Miért nincsenek itt azok az asszonyok,
hogy velük várakozzam: a condra Ancsa a két kölyökkel, Helga asszony a
gyermekkel a szíve alatt, és Mária... Mária... Miért nincs itt senki dermedezik
Standa, és egyre nyugtalanabb. Ásítozik a hidegtől és az izgalomtól, fázik abban
az összetűzött kabátban. – Már régen itt kellene lenniük! Most kilépnek arról a
folyosóról, és a porta felé baktatnak, hogy leadják a számukat. Még százig
számolok és...”
A portásfülkéből kilép egy ember, és hangosan ásít.
– Kérem – szólítja meg Standa reszkető hangon –, ott van még Andres
csapata?
– Andres csapata? – csodálkozik az az ember. – Már régen elment! Nincs ott
senki.
– Hogyhogy senki? – hebegi Standa. – Már nem dolgoznak a
tizennyolcasban?
– Ja, a tizennyolcas! – morogja az az ember kelletlenül. – Hiszen az beomlott.
Abba kellett hagyni a munkát. Nem folytatják.
Standát heves hidegrázás fogta el.
– Kérem – vacogja –, kérem, mindenki visszajött?... Nem maradt ott valaki az
első csapatból?
– Azt mondják, hogy az egyik ott maradt – dünnyögi az ember. – Én nem
voltam itt, én csak nyolckor kezdtem.
– Ki? Ki maradt ott?
– Mindjárt – mondja az ember, azután ásít és visszacammog a portásfülkébe.
Standa megkövülten áll, valahogy nem tudja felfogni. Az egyik ott maradt. Az
az ember megint kijön. – A százkilencvenkettes szám hiányzik – mondja
közömbösen –, de nem tudom, hogy ki az. Érdeklődjön reggel. – És hátratett
kézzel tovább ballag a fekete udvaron.
 Huszonnyolcadik fejezet
„Megkérdezem Pepeket vagy Sucháneket – dönti el Standa, és már futna is. –
Igen ám, de ha éppen Pepek vagy Suchánek maradt ott!” Standa megtorpan,
mintha a földbe gyökerezett volna a lába. A világért sem beszélne most a síró
Ágneskével vagy az óbégató condra Ancsával; nem volnék képes, érzi gyáván,
csak azt ne! Kérdezze meg Martínektől, Adamtól vagy Andrestől – de hiszen
bármelyikük ott maradhatott! Standa az ajkát harapdálja, izgalmában és
félelmében rosszullét környékezi. Máleknél talán tudják, ötlik fel benne; vagy
Málek legalább tanácsot ad, hol érdeklődjék. És Standa rohan Málekhez.
Hála istennek, ott ül Pepek, éppen annál az asztalnál támasztja az állát a
tenyerébe, amelyiknél a csapat üldögélt. Standa fellélegzik.
– Jó, hogy jössz – morogja Pepek. – Tudtam, hogy eljön valaki.
– Kicsoda... kicsoda? – kérdezi Standa vacogva.
– Hát persze Adam – feleli Pepek komoran, és rángatja a fejét, mintha
szorítaná a gallérja.
Mély csend. Standa úgy ült, mint akiből elszállt a lélek; milyen furcsa: belül
minden olyan tompa, olyan üres, a szeme előtt meg valahogy összefolyik
minden. Tehát Adam maradt ott.
Különös, Standa voltaképpen előre érezte...
Pepek felveti a szemét.
– Ugye mindig mondtam, hogy egyszer ott marad! És így is lett – mondja, és
dühösen kiköp. És ráadásul ott kellett lennem!
– És hogyan... hogyan történt?
Pepek borúsan szopogatja az ujját.
– Leütöttem a körmöm. Hát hogyan? Éppen ott tartottunk, hogy áttörünk Hans
vágatából...
Igen, és Andres még azt mondja: „Vigyázat, fiúk, nehogy a fejünkre zuhanjon,
mikor átütik azt a pillért; inkább én magam megyek.” Hiszen tudod, töpörtyű:
mindig fel kell neki vágni.
Csakhogy... ha valaki konyít az ilyen munkához, az Adam, na nem? Olyan
keze van, mint egy óriásnak; senki sem bontja le olyan tisztán és finoman a
pillért, mint ő. „No igen – mondja Andres –, csakhogy ez nem közönséges
kihajtás, itt nem tudod, hogy mibe fúrod magad a másik oldalon, és hogy ott min
fekszik a főte.” – „Csak ne félj – mondja Adam –, az ujjam hegyében érzem az
ilyesmit. De álarcot nem veszek, hogy halljam, hogyan dolgozik a főte; kibírom
azt az öt percet, és ma kevesebb arrafelé a gáz.” Ez így is volt – magyarázza
Pepek –, levegőt nyomtak abba a vágatba, hogy kiszellőztessék. Aztán még
mintha elmosolyodott volna, mély lélegzetet vett, és bemászott. Utoljára láttuk.
Pepek fintorog, s megint a szájába dugja a hüvelykujját.
– Fáj ez a dög! Mi tehát mind kint maradtunk, és hallgatóztunk, hogy mikor
kezdődik a zakatolás; én meg azt mondom: „Andres, én utána mászok.” – „Menj
– mondta Andres –, de tedd fel az álarcot, mert kettőt nem engedek oda álarc
nélkül.” Erre felraktam az álarcot, és bekúsztam Adam után; már hallani lehetett,
hogy dolgozik a légkalapáccsal. Az utolsó pár métert hason kellett megtenni, s
ott látom magam előtt Adamot, vagyis csak a bakancsát, amint hason fekve
gyúrja. Gondolhatod, az álarc meg Adam fejtőnyársa miatt frászt se hallottam;
így hát csak pislogok, mintha... És egyszerre csak látom, hogy felülről törmelék
szitál, mintha a főte mozdulna. „Adam, vissza!” – kiáltom, de nem hall semmit,
csak fúr tovább. Én meg lerántom az álarcot, és a lábainál fogva akarom
visszahúzni; de amint lent az álarc, huzatot érzek a pofámban – a mindenit,
Adam áttört! Azt is lehetett hallani, hogy a légkalapács már üresen jár. Öregem,
addig sem tartott az egész, míg elmondom. „Adam!” kiáltom, és a fuszeklijánál
fogva húzom visszafelé. „Mindjárt meglesz” – mondja ő, s ekkor bal kéz felől
lassan engedni kezd a fal, s felülről lassan süllyed egy kőtömb, akkora, mint ez
az asztal; és én nem tudom, hogy igazán olyan lassan és csendesen zuhant-e,
vagy csak nekem rémlett olyan iszonyatosan hosszúnak. – Pepek elhallgat,
valami morzsákat szedeget az asztalon. – Standa – morogja –, abban a
pillanatban vége lehetett. A lába sem vonaglott meg, hiszen én közben fogtam a
lábát. Akkora kőtömb volt, és éppen a hátára... Csak reccsent egyet, és zúdult rá
a szén. – Pepek elhallgat, s megint azokkal a morzsákkal foglalkozik. Tudod,
milyen hülye az ember. Puszta kézzel kezdtem kikaparni Adamot, azt hittem,
hogy darabokra kell tépnem azt a sziklát.
– Hány órakor történt? – leheli Standa.
– Úgy hét óra körül – dünnyögi Pepek. – És tudod, az volt a legszörnyűbb,
hogy már vége volt, és a kalapácsa még egyre futott, mintha még mindig
nekitámaszkodna... A fejtőnyárs egyre verte a köveket, mintha tovább dolgozna
az a halott ember. – Pepek harsogva fújja kék zsebkendőjébe nyers férfisírását. –
Engem aztán a patáimnál fogva húztak ki, mint egy darab fát. Tudod, hogy
Adam áttörte azt a pillért... a túlsó oldalon biztos tele volt gázzal, és nagyobb
volt a nyomás. Andres azt mondja, hogy az a huzat merő gáz volt, elkábította
Adamot, ezért nem tudott visszajönni. Na igen, előbb kellett volna leváltatnia
magát. De tudod, ha egyszer Adam már ráharapott a munkára... Hiszen még
halálában is fejtett. – Pepeket valahogyan megint szorítani kezdte a gallérja. –
Átkozott eset! Mondom is magamnak, ki tudja, más talán visszajött volna...
– És mit... csinált a csapat?
 – Tudom is én – morog Pepek. – Öregem, én úgy kikészültem, hogy Suchánek
papa pumpálta belém a levegőt, mikor meg magamhoz tértem, már mindannyian
bent voltak, mármint Adamnál... nem is tudom, hogyan fértek el abban a
lyukban. Elsőnek Matula kecmergett ki, csak fogta a fejét, hogy nagy baj van,
omlik az egész folyosó. Suchánek még be akart mászni, de bentről valaki kiabál:
„Kifelé, mindenki kifelé!” Leghamarabb Hans ért ki, a könyöke, a térde
végighorzsolva, a lába kificamodott, vagy mi, odább sántikált, a fejét egy
gerendához támasztotta, és bőgött, mint egy kisgyerek, még az álarcot sem vette
le. Tudod, ez úgyszólván az ő vágata volt... – Pepek szája valahogy elgörbül,
szaporán pislog. – Átkozott ujj – sziszegi mérgesen. – Hasogat, mint a fene!
Standa alig lélegzik.
– Folytasd, Pepek...
– Igen – mondja Pepek rövid szünet után. – Alighogy Hans kiért, máris reccs!
– éppen Suchánek mögött recsegett, és az öreg ugrott, mint a bolha; azok a
megrepedt süveggerendák roppantak össze, amik még tartották a főtét Hans
vágatában, emlékszel? Leroskadtak a talpra, és a főte mindjárt rájuk omlott. Még
szerencse, öregem, hogy egy kicsit messzebb álltam Matulával, aligha
mozdultam volna el a helyemből, hiszen egészen hülye voltam a gáztól.
Suchánek pedig azt mondja: „Jézusmária, ott a lőmester meg Martínek is!”
Egymásra néztünk, s már átvillan az agyamon, hogy ugrom a másik csapatért,
mert magunk ugyan nem boldogulunk ezzel; s egyszerre csak a beomlás elkezd
magától mozogni, emelkedni, mint amikor a vakondok emelgetik a vakondtúrást.
„Matula, emelőt! – nyögi alóla Martínek. Andres mögöttem van.” Martínek bent
a hátán tartotta azt a megroppant süvegfát, és a beomlással együtt próbálta
felemelni. Látni nem lehetett őt, csak a fa meg a kövek mozogtak kicsit fölötte.
Pepek felélénkül.
– Az volt ám valami, öregem! Matula csak állt, mint a hülye, még mindig nem
tudta felfogni; Suchánek meg én, mint az őrültek, kezdtük félrehányni a köveket,
csak úgy, kézzel, hogy kiszabadítsuk azt a süvegfát, ami Martínek hátán feküdt.
De felülről egyre újabb kövek hullottak rá. Martínek arca egyre jobban eltorzult
az erőfeszítéstől, hangosan nyögött, s Matula csak most kapott észbe. „Ja igen” –
és iszkolt valami emelőért. „Fiúk – mondta Martínek –, hiába minden, már nem
bírom tartani.” De Matula már ott is volt egy hatalmas támfával, mintha csak
ceruzát hozott volna, csuda, hogy nem tűzte a füle mögé. „Alá tudod fogni? –
kérdezte Martínek, mintha az ácsolaton dolgoznának. – No, még egy kicsit, no
még, még lehet, csak tovább, komám. Ha szólok, emeld meg.” Fogalmad sincs,
Standa, micsoda súly feküdt rajta. „No, most” – mondta, és Matula válla feszült
neki annak a támfának. Ilyet még életemben nem láttam, öregem – csattan fel
Pepek és csodálata jeléül iszik egyet.
 – Ilyet még nem láttam – ismétli. – Matula a vállával emeli azt a támot, a lába
így remeg az erőfeszítéstől; és a süvegfa felnyomódik, a beomlás emelkedik, és
Matula az egész mindenséget, a követ meg a fát visszanyomja a főtébe. A
nemjóját, micsoda erő! – lihegi Pepek. – Rohanok segíteni, de Matula csak
fújtat: „Kuss, ne üsd bele az orrod” – és egyedül emeli fel; öregem, mintha azt a
hatszáz méter kőzetet a vállán tartaná felettünk. Mondhatom neked,
megfeledkeztünk Adamról is, Martínekről is, csak Matulát néztük tátott szájjal.
Olyan... csoda volt! – morogja Pepek bizonytalanul. – Kár, hogy nem voltál ott.
De Martínek már furakodik kifelé és azt mondja: „Tartsd még, Feri, Andres még
bent van” – s megint a süveggerenda alá hajol, s kezét Andres felé nyújtja.
Matula már úgy reszket, mint a kocsonya, hörög, vérzik az orra, de tartja, és még
megemeli az egész szakramentumot; de Martínek már kihúzta a lőmestert. Na,
alighogy elrántottuk, reccs, alul kettétört a támfa, és az egész beomlás megint a
talpra zúdult, hajszál híja, hogy Matula nem került alája. Legfőbb ideje volt –
jegyzi meg szakértően Pepek –, még egy pillanat, s talán megszakad a szíve,
vagy mi, attól az erőfeszítéstől; rettenetesen elkékült, s csak hörgött. Andres meg
semmi, éppen csak a vállát horzsolta fel. De Matulát féltettük, úgy rogyott a
földre, mint valami nedves rongy. Még szerencse, hogy megeredt az orra vére,
ettől megkönnyebbült; Hans a saját ingével törölte le, csoda, hogy meg nem
csókolta. Az áldóját, micsoda műszak volt! – szusszan Pepek. – És az első, amit
Andres mondott: „Nézd csak, Pepek, szerencse, hogy vakarcs vagyok és
töpörtyű, így legalább átfértem azon a lyukon.” – Pepek elérzékenyülten fújja az
orrát. – Látod, ő is észre tért. És Matula tulajdonképpen megmentette Andres
életét... hogy megoldódik minden! Csak éppen Adam maradt ott... – Pepek
véresre sebzett ujjaival megátalkodottan babrálja a morzsákat az asztalon. – Így
hát ez is megoldódott, igaz?
– És... folytatják a munkát... hogy legalább kihúzzák őket?
Pepek megcsóválja a fejét.
– Ugyan! Az a három már régen megfulladt, az biztos... Még fönt
mosakodtunk, elképzelheted, milyen mosakodás volt, mikor odajött hozzánk
Andres, és azt mondja: „Fiúk, a tizennyolcas hát aus, ott egy időre leáll a munka.
Merthogy mozgásban vannak a rétegek és a többi...” Mi még láttuk, hogyan
szakadt rá a tető a tizennyolcasra, ott mindjárt Hansen vágata mellett; a főte
szakadatlanul recsegett, jelezve, hogy készül valami, s megvártuk, hogy mi lesz.
Holtbiztosak akartunk lenni abban, hogy már semmit sem lehet csinálni. Na, így
is lett.
És úgy hét perc múlva fent morajlani kezdett, jött a beomlás, a támok úgy
törtek össze, öregem, mint a fogpiszkáló, és a lőmester azt mondja: „Fiúk,
mehetünk haza.” Fél nyolc lehetett. – Pepek megvakarja borzas fejét. –
Adamnak aztán szép sírhant jutott, Standa, ezer meg ezer tonna kő. Abból aztán
nem kandikál ki a lába úgy, mint mikor én láttam ott. Folyton csak arra
gondolok: ugyan mikor állt meg a légkalapácsa? – mondja. Az arca elborul;
feláll. Mindjárt jövök.
Standa orrán gyerekes könnycsepp gördül le. Tehát Adam. Megpróbálja
felidézni Adam képét, a hosszú, görnyedt férfit, amint merőn néz, szórakozottan
pislog azokból a mély szemgödrökből; de csak álarccal a fején látja,
gumiormánya komolyan, méltósággal himbálózik, olyan, mint valami elefántfejű
isten, szinte ijesztő. Vagy ahogy abban a színes üveggömbben tükröződik az
alakja; torz fej, mintha szétlapították volna, alatta pedig azok a vézna lábak...
„Voltaképpen milyen keveset tudtunk róla – gondolja Standa, és elszorul a
torka. – Milyen keveset tud az ember az emberről, és mégis: ha valaki meghal,
mintha belőled halt volna meg egy darab.”
Pepek visszatér, a szeme vörös, sűrűn szipákol.
– Ne gondold ám, Standa – mondja bizalmatlanul –, mi mindent megtettünk,
amit csak tehettünk, hogy kihúzzuk onnan Adamot... még akkor is, mikor már
biztosan vége volt. Elképzelni sem tudod, hogyan törték magukat a fiúk, a tíz
körmükkel tépték volna azokat a sziklákat; de mikor Andres azt mondta:
„Vissza”, akkor már úgyis hiábavaló volt minden. És mikor már minden
beomlott, akkor sem akart senki mozdulni onnan; a lámpákat egymás mellé
állítottuk, hogy megvilágítsák Adam utolsó útját, és Suchánek papa
mindnyájunk helyett imádkozott bányászmódra. A fejünk felett egyre morajlott,
és itt-ott törmelék hullott a csendbe. Hát igen, Adamnak szép temetés jutott;
Hans szalutált, és ilyen könnyek folytak a szeméből... egyáltalán nem szégyellte
– dünnyögi Pepek, és megrebben a szeme. – Andres is sírt, Matula meg bőgött,
mint egy kurva. Aztán Martínek azt mondta: „Hát isten veled, Adam... de egy
lámpát otthagytunk neki örökmécsnek, ne maradjon olyan vaksötétben. Szó, ami
szó, jó csapat voltunk mi, Standa, az ember nem is hinné, mennyire illettünk
egymáshoz. Ha úgy megnézed: Adam, Martínek, te, Matula, Hans, Suchánek,
Andres – milyen szépen összedolgoztunk. Ennek most már vége. Adam lent
maradt, te tanulni mész... Én is tanulni fogok, Standa – nyögi valahogy zavartan.
– A csapat azt mondja, hogy tegyem le a vájárvizsgát. Andres megígérte, hogy
segíteni fog. Igaz is – jut eszébe hirtelen –, nehogy elfelejtsem. Hoztam neked
valamit... – Pepek egy maszatos újságlapot kotor ki a zsebéből. – A kórházban
talán elkerülte a figyelmedet. Cikk van benne rólad.
Standa elvörösödik, legszívesebben a föld alá süllyedne.
– Tudom – mondja gyorsan –, nagyon bosszant engem. Pepek... Ez gyalázat,
hiszen alig vettétek hasznomat...
Pepek vállat vont.
 – Hát igen, csakhogy ez nem egészen úgy van. Most például azt fogják
mondani, hogy Adam hős volt, igaz? De ha visszajött volna, azt mondanák, na,
megtette a kötelességét, éppúgy, mint Andres vagy Suchánek, de azt a hármat ő
sem mentette meg. Így hát mit akarsz? Az ember nem lesz hős, mert az akar
lenni; öregem, ez csak úgy megeshet valakivel, legalább nálunk, a bányában. És
mi nem bátorságból mászunk oda, hanem azért, mert ennek meg kell lenni.
Gondolod, hogy valaki hősiességből jelentkezett erre a melóra? Esze ágában sem
volt senkinek. Például én... én ismertem azt a betemetett Kuldát, akinek hét
kölyke volt. Így hát magától értetődik, hogy megyek. Kulda is jött volna értem,
hát akkor meg mit... Csak tedd el magadnak azt az újságot, Standa. Az ilyen
fiútól elég az, és jót akartál. Hidd el, mindannyian örültünk, Andresnek is a
zsebében volt az újság, de legjobban szegény Adam örült, legalább háromszor
elolvasta, és azt mondta: „No látjátok, fiúk, ezt meg kellene mutatnom
Mariskának...”
Standa gyorsan feláll.
– Várj, mindjárt jövök – hebegi.
A folyosón a falnak támaszkodva zokog, mint egy gyerek. Leküzdhetetlen
erővel tört fel belőle a sírás, nem tarthatta magában. Nem is igen tudja, miért;
Adamért, önmagáért, Máriáért, a csapatért – mindegy, túlságosan sok nehezedett
a szívére; csuklik a sírástól, és ahogy felfelzokog, mondhatatlanul
megkönnyebbül. Már elmúlik, már el is múlt; Standa nagyot lélegzik, megtörli
az orrát és a szemét. „Utoljára esett meg velem – mondja magában. – Soha többé
nem fogok bőgni.” Most ott áll a tornácon, az éjszaka és a világmindenség hűti a
homlokát, végtelen nyugalom támad benne. No, már elsírta a könnyeit; különös,
megérik az ember, mikor valakije vagy valamije meghal. Mintha egy fejjel nőtt
volna belsejében, vagy micsoda; idősebb és szomorúbb az egész élete. „Az első
csapatnak vége” – mondotta Pepek. Hát jó, úgyis új életet kell kezdeni, könyvek
mellett ülni, gürcölni, mint egy kisdiák; nem fogod könnyen megszokni, öregem,
mintha a háborúból térnél vissza, és újra iskolapadba kellene ülnöd. Standa
megint érzi nehéz magányát és elhagyatottságát, de valahogy már másképp,
mintha maga is vonogatná felette a vállát. Valamit csak ki kell bírni az
embernek; mit szólna az első csapat, ha nyafognék a sorsom miatt? Mi tagadás,
Standa nem tüntette ki magát valami nagyon, de legalább látta a többieket, az
Adamokat, a Matulákat, az Andreseket, a Pepek– és Martínek-féléket – és,
ember, ez is valami! Kár minden szóért, jó csapat volt; olyan igazán férfias érzés
volt velük lenni...
Standa mélyet lélegzik. Mintha a mellében, sebesült bal keze alatt fájdalmasan
megkeményedne valami, mintha tartással és tartalommal telítődne. Nyugalom
meg béke és bátorság ez, vagy micsoda; és a fiú csendesen, hosszan fellélegzik a
teher alatt, mert boldog, hogy férfivá érik.
Zsebkendőjébe fújja maradék könnyeit, és visszamegy Pepekhez.
– Ide hallgass – mormolja Pepek. – Most, hogy az irodán leszel... nézd csak,
talán szólhatnál, hogy csináljanak Suchánekből felügyelőt. Rettenetesen örülne
az öreg... Úgyis egykettőre nyugdíjba megy. Mi az neked, megemlíteni... –
dünnyögi. – Tudod, én... Adam kedvéért, hogy valahogy megtiszteljük őt. Na
meg aztán, öregem – tette hozzá feszengve és morcosan, miközben morzsákat
sodorgatott az ujjai között –, az első csapat megszolgálta ezt, igaz?

A Kálvária című kötetből Lábnyom Nyugalmasan, végtelen folytonossággal

hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend is hull, gondolta Boura kinézve
a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert
nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A
föld mind egyszerűbbé vált szeme előtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek,
fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet
zűrzavaros nyomai. A hópelyhek tánca végre meggyérült, aztán abbamaradt, s
ezzel az egyetlen mozgás is megszűnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva
süppeszti lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú
sorával ő jelöli meg elsőnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan
összehúzózkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak
majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsentik az első emberi
zűrzavart az érintetlen fehér táblára.
Ám a szembejövő alak megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz
valamit az országút szélétől nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, és ő
is az idegen tekintetének irányába néz. A két lábnyomlánc találkozott egymással
és véget ért.
– Látja ott azt a lábnyomot? – szólalt meg a havas idegen, és egy pontra
mutatott, vagy hatméternyire az országút szélétől.
– Látom – felelte Boura. – Egy ember lábnyoma.
– Igen, de hogy került oda?
Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen
lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte, sem utána nem volt semmi; a
lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magányosan;
semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.
– Hogy kerülhetett oda – csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.
– Várjon – szólt az idegen –, fölösleges nyomokat hagyna a hóban, és mindent
összekuszálna.
Rá kell jönnünk a nyitjára – tette hozzá ingerülten –, micsoda dolog az, hogy
valahol csak egyetlen lábnyom legyen. Tegyük föl, hogy valaki innen leugrott a
mezőre; akkor nem kellene másik nyomnak lennie. De ki a csuda ugrana ilyen
nagyot, és hogy tudna egy lábra ugrani?
Hiszen elveszítené az egyensúlyát, és le kellene tennie a másik lábát is; sőt pár
lépést még futnia is kellene, mint amikor az ember mozgó villamosról ugrik le.
De itt nincs másik lábnyom.
– Ostobaság – felelte Boura –, ha innen ugrott volna le, akkor itt fent is
nyomot hagyott volna, de itt csak a mi nyomaink vannak. Senki se járt itt
előttünk.
– Az országút felé a nyom sarka néz; az illetőnek tehát az úttól elfelé kellett
haladnia. Viszont ha a faluba igyekezett volna, akkor jobbra kellett volna
mennie. Előrefelé csak mezők vannak, és mi a fenét keresett volna ilyenkor a
mezőn?
– De engedje meg, annak, aki otthagyta azt a nyomot, el is kellett mennie
valamerre, de nyilván nem ment el, mert ha elment volna, újabb nyomokat
hagyott volna maga után. Ez világos, nem? Senki se ment erre. Másképp kell a
nyomot megmagyarázni. – Boura minden figyelmét összpontosítva
gondolkodott. – Talán valami természetes lábnyom alakú mélyedés volt a
földben, vagy valóban lábnyom, amely megfagyott, aztán ráesett a hó. Vagy egy
eldobott cipő volt ott, amit aztán valami madár, varjú vagy mi elvitt a csőrében,
és a cipő helye behavazatlan maradt. Természetes feltevést kell keresnünk.
– Ha a havazás előtt cipő lett volna ott, akkor a nyomnak feketének kellene
lennie; de én havat látok benne.
– A madár talán akkor vitte el a cipőt, amikor már havazott; vagy röptében
elejtette, aztán megint felvette. Szóval ez nem lehet igazi lábnyom.
– De hát cipőt eszik az a maga madara, vagy mi? Vagy fészket rak magának
benne? Egy kis madár nem bírja elvinni a cipőt, a nagy meg nem fér bele. Ezt a
kérdést másképpen kell megoldani. Általánosabban. Én azt hiszem, hogy az ott
igenis lábnyom, és ha nem a földön át került oda, akkor felülről jött. Maga azt
hiszi, hogy madár csinálta, de az is lehet, hogy valami... léggömbről került oda.
Valaki ráakaszkodott egy léggömbre, és egyik lábával belelépett a hóba, hogy
bolondot csináljon az emberekből. Ne nevessen, nekem is kellemetlen, hogy
ilyen nyakatekert magyarázatokat találok, de... No, jobb szeretném, ha az a
lábnyom nem lenne ott. – És mind a ketten letértek az országúiról, hogy
közelebbről is megnézzék a nyomot.
A körülmények teljesen világosak voltak. Az ároktól az országút széléig
emelkedő enyhe lejtő szántatlan felületének közepén rajzolódott ki a nyom,
mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyom közötti
területet szűzhó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külső
beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyós,
mint a nagy fagyok idején.
A lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipő
lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a
cipő alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés elállta után
keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak, az amerikai cipő
talpára nehezedő súly felülmúlta a vizsgálódó férfiak bármelyikének súlyát. A
madár és a léggömb feltételezése hallgatólagosan lekerült a színről.
Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélső ágai, néhány vékonyka
hótakarta vessző. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt rajtuk. Amikor a
férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. A
„felülről” keletkezett lábnyom hipotézise végleg megdőlt. Felülről semmit se
lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázódjék a hó.
A lábnyom valódiságának ténye kemény, meztelen valósággá vált.
A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el. A két ember felment az
enyhe lejtésű domb tetejére. A másik oldalon ugyanolyan érintetlenül ereszkedett
lefelé a fehér lejtő, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelkedő
terült szét. A másik láb nyomát sok kilométernyi fehér területen hiába kereste a
két férfi.
Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lépéseik nyomának kettős sora,
amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan s
vigyázva alakították volna ki. S a két sor között, egy nyomgyűrű közepén, más,
hatalmasabb láb lenyomata nézett feléjük cinikus egyedülállóságában. A két
ember nem is tudta, mi tartotta vissza őket attól a cselekedettől, hogy csendes
egyetértésben széttapossák és megszabaduljanak tőle.
Felzaklatva és kimerülten ült le Boura az országút szélén egy kilométerkőre.
– Valaki a bolondját járatja velünk.
– Szégyen, gyalázat – mondta a másik –, szörnyen buta dolog, de... a fene
egye meg, hiszen az ilyesminek fizikai határai is vannak... Ide figyeljen –
horkantotta csaknem ijedten –, nem eredhet az a nyom valami féllábú embertől?
Ne nevessen ki, tudom, hogy butaságot mondtam, de mégiscsak kell valamilyen
magyarázatot találnunk... Egészen felzaklatott ez a dolog. Vagy mind a ketten
bolondok vagyunk, vagy lázálmaim vannak, vagy van természetes magyarázata
a nyomnak.
– Azt hiszem – felelte csendesen Boura –, mind a ketten bolondok vagyunk.
Egyre csak „természetes” magyarázatot keresünk; belefogózunk a
legkomplikáltabb, legértelmetlenebb, legerőszakoltabb okokba, csak azért, mert
„természetesek”. De talán sokkal egyszerűbb és sokkal... természetesebb volna,
ha azt mondanánk, hogy egyszerűen csoda történt. Megcsodálnánk a csodát, és
nyugodtan továbbmennénk utunkon... minden zavar nélkül. Talán még
elégedetten is.
– Nem, én nem lennék elégedett. Ha ezzel a lábnyommal összefüggésben
valami nagy dolog történne... ha valakinek valami jó jutna osztályrészül általa,
akkor térdre esnék és elkezdenék kiáltozni: Csoda! Csoda! De ez csak egy
lábnyom... borzasztó; borzasztó és kínos dolog egyetlen lábnyomot hagyni a
hóban a megszokott hosszú nyomsor helyett!
– Ha valaki itt most feltámasztana egy halott leányt, maga letérdelne és
hódolna előtte; de még mielőtt a hó elolvadna a térdén, már azt a magyarázatot
találná a látottakra, hogy a leány csak tetszhalott volt. De itt... ebben a lábnyom-
esetben nincs semmi olyan látszólagos jelenség, mint a tetszhalál; itt a csodát
hallatlanul leegyszerűsített feltételek között vitték végbe; körülbelül úgy, mint
egy fizikai kísérletet.
– Lehet, hogy nem hinnék a lány feltámasztásában. De nagyon szeretném, ha
engem is megváltanának... csodára várok... olyan csodára, ami megváltoztatná az
életemet. Ez a lábnyom nem változtatja meg az életemet, nem vált meg és nem
szabadít fel, csak kínoz; belefészkelődött az agyamba, és nem tudok tőle
szabadulni. És nem hiszek neki; a csoda kielégítene, de ez a nyom a
bizonytalanságba vezető első lépés nyoma. Jobb lenne, ha sohasem láttam volna.
Sokáig hallgattak mind a ketten. Újból elkezdett hullani a hó, és egyre
sűrűbben hullott.
– Emlékszem – kezdte el Boura –, hogy Hume valamelyik írásában olvastam
valamit egy magányos lábnyomról a homokban. Tehát ez itt nem az első
magányos lábnyom. Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen nyom van, végtelenül sok
nyom, amit nem tudunk megmagyarázni, mert túlságosan megszoktunk bizonyos
szabályokat. Lehet, hogy mások fel se figyeltek volna erre itt; nem vették volna
észre, hogy egyedül van, lehet, hogy mi se veszünk észre a világon egyéb
dolgokat, amelyeknek semmi, de semmi közük sincs más dolgokhoz. Nézze, a
mi nyomunk egyforma; de az az egy mélyebb és nagyobb a miénknél. És ha a
magam életére gondolok, akkor el kell ismernem, hogy vannak benne
lábnyomok, amelyek sehonnan sem jönnek és sehova sem vezetnek. Szörnyen
komplikált dolog úgy gondolni az átélt dolgokra, mint valami láncolatra, amely
egy bizonyos rend szerint keletkezik, amelyben minden szem a következő
láncszemhez kapcsolódik. Megtörténik, hogy az ember hirtelen olyasmit tud
vagy érez, ami előtt nincs semmi hozzá hasonló, és amit nem is követhet soha
semmi hasonló. Vannak emberi dolgok, amelyek nincsenek együtt más
dolgokkal, amelyek csak önmaguk egyedül valóságát bizonyítják. Tudok
dolgokat, amelyekből nem következett semmi, amelyek senkit se váltottak meg,
és mégis... Történtek események, amelyek már nem vezettek tovább, és nem
segítettek senkit tovább élni, és talán éppen ezek voltak az élet legfontosabb
dolgai. Nem gondolja, hogy ez a lábnyom a legszebb valamennyi lábnyom
közül, amit eddig életében látott?
– Nekem – szólalt meg a másik – a hétmérföldes csizma jutott az eszembe.
Talán valamikor régen mások is találtak ilyen lábnyomot, és nem tudták
másképpen megmagyarázni. Ki tudja... ennek az embernek az első lépése talán
Pardubicénél vagy Kolínnál hagyott nyomot, a következő lépése meg
Rakovníknál. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a következő lépés már nem
a hóban hagyott nyomot, hanem valahol az emberi társadalomban, valamilyen
esemény forgatagában, valahol, ahol valami történt vagy történni fog; lehet,
hogy ez a lépés egy összefüggő lépéssorozat egyik eleme. Kigondolhatunk egy
olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van. Ha a
napilapjaink tájékoztató szolgálata tökéletes volna, akkor a „Napi hírek”
rovatban talán megtalálhatnánk a következő lépést, és azok alapján
végigkövethetnénk valakinek az útját. Talán valamely istenség járja a vidéket;
ötletszerűen lépeget, folyamatosan; lehet, hogy az útja az irány, amelyet
követnünk kell. Lépésről lépésre járhatnánk az istenség nyomdokában. Talán az
üdvösség útját járja. Mindez lehetséges... és a legborzasztóbb az, hogy amit itt
látunk, az egész biztosan annak az útnak egyik lépése, s mi nem tudjuk, tovább
követni.
Boura megrázkódott és felállt. Egyre sűrűbben hullottak a pelyhek, és a
letaposott mező a nagy lábnyommal a nyomgyűrű közepén lassan új hótakarót
öltött.
– Nem vesztem el szem elől... – mondta a behavazott férfi.
...a nyomot, amely már nincs, és nem is lesz többé, gondolta magában Boura,
és a két férfi útja egymással ellentétes irányban ismét szétfutott.
 ELÉGIA (LÁBNYOM II.)
Boura aznap este kissé fáradtan adott elő az Arisztotelész-Társaságban. Bár
nagy hallgatósága volt, kimerültnek és szórakozottnak érezte magát; észrevette,
hogy nem sikerült meggyőznie közönségét, s hogy vitára kerül majd sor, pedig
nem volt kedve vitatkozni. Egy ideig megpróbálta saját hangját figyelni;
sűrűnek, összefolyónak érezte, kádenciáját nehézkesnek, hangsúlyát
természetellenesnek, s hiába próbálta a hibákat kiküszöbölni, képtelen volt
uralkodni beszédmodorán. Passzívan és kelletlenül hallgatta magát tovább.
A közönség is nyomasztotta. Úgy érezte, hogy valami fal választja el az előtte
ülő emberektől, hogy végtelen távolságból beszél hozzájuk, és bosszankodott,
hogy közölnie kell velük gondolatait. Az arcok egyformáknak látszottak és
untatták; az egész légkör annyira élettelen volt, hogy Boura elvesztette
valóságérzetéből folyó biztonságát, és légüres térben tapogatózott, amelyet nem
tudott szavaival kitölteni. Erőszakkal rákényszerítette magát, hogy egyenként
figyelje az arcokat. Észrevette közöttük ismerőseit, de idegennek érezte őket, és
meglepődött, hogy az arcok egyes részletei most tűnnek szemébe először. Mi
van velem, mondta magában bizonytalanul, amikor következtetéseit
összefoglalta, miért olyan közömbös nekem az, amit előadok? Előadásának
vázlata kifogástalanul megrögződött agyában, úgyhogy tétovázás nélkül és
biztosan beszélt, különben is olyan szemléletet ismertetett, amelyet már régen
hordozott magában, amely valamilyen különös ihletettség perceiben villant fel
benne, s azóta meggyőződésévé vált. Mégis, amikor most az előadóterem
szokatlan csendjében hangosan fogalmazta meg nézeteit, furcsának, idegennek
érezte őket. Hiszen mindez igaz, mondta magában, ez a puszta és világos
igazság, olyannyira, hogy már semmi sem az enyém belőle; csak tényeket
állítok, amelyeknek semmi közük hozzám. Visszaemlékezett, mennyire közeliek,
mennyire személyesen az övéi voltak ezek a gondolatok, amikor sugallatként
eszébe jutottak. Mennyire szenvedett, amikor meginogtak, s mennyire örült
minden bizonyítéknak, amely megtámasztotta őket, mintha a felfedezett igazság
az ő személyes sikere lett volna; igen, akkor ezek a gondolatok az ő belső
életével azonosultak. De ma már ez mind csak igazság, csak valami külsőleges,
személytelen diszciplína, amely vele már nem függ össze, valami annyira
élettelen elem, hogy önkéntelenül sietni kezdett, csak hogy megszabaduljon tőle.
De minél jobban sietett, annál jobban kínozták a saját szavai: idegenül, absztrakt
módon hangzottak, s élesen elhatárolódtak attól, amit tulajdonképpen mondani
akart, pedig minden szó, minden fordulat régen beleidegződött az agyába, s most
mégis valami agyonismételt szöveg módjára, süketen, csaknem kínosan
hangzott. Elhatározta, hogy már csak az előadás végére fog gondolni; minden
szóval közelebb férkőzött a befejezéshez, s merev következetességgel haladt
feléje; csak vége legyen már! A hallgatóság feszülten figyelt; no végre
megfogtam őket, érezte Boura, most bebizonyítom nekik az igazamat, most
jönnek a nagy argumentumok. Istenem, csak semmi apátia, csak semmi
gyengeség! És hirtelen kihagyott egy csomó érvet, s mintha valami fonalat
vágott volna ketté, váratlanul befejezte az előadást.
Az arisztotelésziek elégedetlenek voltak; néhány hozzászóló felállt,
kérdéseket intézett és kifogásokat emelt. Boura csak félig fogta fel, mit
beszélnek; most, hogy gondolatait mások szájából hallotta, még
idegenebbeknek, még igazabbaknak érezte őket. Minek védjem hitelüket,
gondolta magában tompa szomorúsággal, hiszen nekem semmi közöm sincs
hozzájuk, amit mondtam, az a puszta igazság, semmi több, csak az igazság;
engem ez nem érint. Mégis válaszolt, de nehezen beszélt, erőszakkal
összpontosította figyelmét, de érezte, hogy érvei meggyőzőek, termékeny talajra
találnak, s hogy „ügye” ismét győzedelmeskedik. De hiszen ez nem az én
ügyem, ismételgette magában csodálkozva.
Újabb vitatkozó állt fel, kefehaja vad kifejezést kölcsönzött arcának.
– Kérem, határozza meg az igazság fogalmát! – kezdte harciasan.
– Nem noetikát adtam elő – ellenkezett Boura.
– Engem mégis nagyon érdekel ez a kérdés – mosolyodott el gúnyosan a
felszólaló.
– Eltér a tárgytól – panaszkodtak az arisztotelésziek.
– Elnézést kérek – mosolygott tovább győzelmesen a tüskehajú vitatkozó –, a
kérdés a tárgyhoz tartozik.
– Nem tartozik – zúgott a Társaság.
– De igen – jelentette ki váratlanul Boura.
– Akkor válaszoljon, kérem – követelőzött a felszólaló.
Boura felállt.
– Kérem az elnökséget, szíveskedjék lezárni a vitát.
Az arisztotelésziek elámultak.
– Jobb volna, ha megvitatnánk a kérdést – szólalt meg az elnök. –
Kötelességem megvédeni a Társaság által elfogadott szabályokat. Persze
semmire se kényszeríthetem önt.
– Nincs mit hozzátennem az előadásomhoz – mondta Boura megátalkodottan.
Az arisztotelésziek nevettek; az előadás megbukott, s az elnök nem tehetett
egyebet, mint hogy befejezettnek nyilvánítsa az ülést, és „sajnálatát fejezze ki
amiatt, hogy a Társaság tagjai kénytelenek lemondani az oly érdekesnek
ígérkező vitáról”.
Boura száraz torokkal és üres fejjel végre kitámolygott az épületből. Lágy téli
este volt, havazás előtti csend, még a villamoscsengők is diszkréten szóltak,
mintha vattával vonták volna be őket. Boura hallotta, hogy valaki fut utána, s
megpróbált elrejtőzni egy fa mögé. De követője felfedezte, s kifulladva megállt
előtte.
– Holeček vagyok – mondta gyorsan. – Megismertem előadás közben.
Emlékszik rám?
– Nem – vélte Boura bizonytalanul.
– Tavaly találkoztunk... annál a lábnyomnál a hóban...
– Aha – mondta vidáman Boura –, persze, ön volt az. Igazán örülök... sokszor
gondoltam önre.
No, megtalálta a többi nyomot?
– Ah, nem. Persze sokáig kerestem... Miért nem felelt az előadás után az
utolsó kérdésre?
– Nem tudom. Nem volt kedvem.
– Pedig, nyugodtan mondhatom, engem csaknem meggyőzött. Olyan világos
volt minden, amit mondott! Mikor az a tüskehajú pojáca előállt a kérdésével, fel
akartam ugrani, hogy odamondjam neki: Micsoda értelmetlenség ez? Egy órája
hallgatja az igazságot és most megkérdezi, mi az igazság? Hiszen hallotta a
megdönthetetlen bizonyítékokat. Semmi hézag, semmi hiba nem volt bennük.
Minden, ami elhangzott, elejétől végig racionális érvsorozat volt... Mondja,
Boura úr, miért nem válaszolt neki?
– Minek válaszolni – felelte Boura leverten. – Nem tudom, mi az igazság.
Tudom, hogy minden, amit mondtam, világos, logikus, helyes, ahogy akarja. De
amikor először merült fel a fejemben, akkor nem volt se logikus, se világos.
Akkor olyan bizarrnak éreztem az ötleteimet, hogy néha nevetnem kellett rajtuk.
Bolondnak hittem magam. És végtelenül boldog voltam.
Pedig az egészben nem volt egy csöppnyi ésszerűség sem. Nem tudom,
honnan eredtek a gondolataim... olyan céltalanul, olyan egészen céltalanul
kóvályogtak bennem.
– Lábnyomok, amelyek sehonnan sem jönnek és sehova sem vezetnek –
emlékezett vissza hirtelen Holeček.
– Igen, és most rendszert, vagy talán igazságot csináltam belőlük; minden
világos és logikus.
De akkor... nem tudom, hogyan fogalmazzam meg: olyan furcsa volt az egész,
szebb, csodálatosabb, mint most... Semmi sem következett belőle, semmire se
volt jó... Tudtam, hogy még más, merőben ellenkező gondolatok is
felmerülhetnek, ugyanolyan szépek, ugyanolyan természetfelettiek. A korlátlan
szabadság érzete élt bennem. Semmit se lehet megcáfolni, ami tökéletes. Csak
amikor igazságot kezdtem csinálni a gondolataimból, csak akkor fogott el az az
érzés, hogy az egész anyagszerűvé válik a kezem között. Sok mindent meg
kellett döntenem, hogy csak egyvalami maradjon: az igazság. Bizonyítanom
kellett, meggyőző érveket keresnem, logikusnak, világosnak kellett lennem... de
ma, előadás közben, megértettem: akkor, igen, akkor közelebb voltam
valamihez, valami máshoz, tökéletesebbhez. És amikor az a dühöngő
megkérdezte: mi az igazság, már-már azt feleltem neki: az igazság nem fontos.
– Jobb ilyesmit nem mondani – vélte Holeček meggondoltan.
– Van valami, ami több az igazságnál; ami nem köt, hanem felszabadít. Voltak
olyan napjaim, amikor szinte elragadtatásban éltem; olyan szabad voltam akkor,
semmit sem láttam természetesebbnek, mint a csodákat. A csodák csak abban
különböznek más eseményektől, hogy szabadabbak és mindenekelőtt
tökéletesek. Csupán szerencsés esetek ezer meg ezer balsiker és véletlen között.
Milyen közel állt akkor hozzám az a lábnyom! De később, az igazság
szempontjából, gyűlölni kezdtem. Ó, mondja, valóban láttuk azt a nyomot?
– Láttuk.
– Igazán, annyira örülök, hogy találkoztam önnel – mosolygott Boura. –
Tulajdonképpen vártam önt. Gyerünk el valahova. Ahova önnek kedve van. Úgy
kiszáradtam azon a katedrán, mint a tehénlepény az országúton. Képzelje el,
voltak pillanatok, amikor láttam magam; mintha a hallgatóság között ülnék.
Találtak egy kis borozót és bementek. Boura felhevült, sokat beszélt és
kinevette az arisztotelészieket, mialatt Holeček némán forgatta ujjai között a
poharat. Úgy-úgy, gondolta magában Bourát figyelve, mit is keresel
tulajdonképpen, te nyugtalan ember? Csodát fedeztél fel valamiben, és a csoda
nem váltott meg. Megismerted az igazságot, és nem vetetted alá neki magad.
Nagy sugallataid voltak, és nem izzították fel tartósan az életedet. Ó, ha nekem
olyan szárnyam lenne, mint neked!
Szárnyas lélek, hát csak azért tudsz repülni, hogy mindent leejts a magasból?
Hogy sehol se legyen fészked és sohase lelj nyugalomra? Hogy az üresség
birodalmába repülj, és ott a térrel beszélgess, vagy a semmivel simogattasd a
melledet? Ha én ismerném meg a csodát, meg lennék mentve; ha én találnám
meg az igazságot, istenem, hogy ragaszkodnék hozzá! És ha belém csak egy
icipici isteni szikra repülhetne, olyan lennék, mint a kápolna, amelyet
örökmécses világít meg.
Ha maga az Égő Csipkebokor beszélne hozzád, akkor se üdvözülnél. De a
szemed lángszem, és istent a bokorban és a csalánban is felismered, míg én vak
vagyok, anyag csupán, és nem tudok csodát látni.
Ó, neked az egyiptomi fogság hiányzik, hogy a hit megválthasson: de ki tudna
téged fogságba ejteni, te röpke, istentelen szellem?
– Emlékszik? – hajolt hozzá Boura –, amikor tavaly a fölött a nyom fölött
álltunk, ön azt mondta, hogy talán valami isten ment arra, és hogy követni
lehetne az útját.
– Ó, nem – borult el Holeček arca –, egy istent nem lehet
detektívmódszerekkel megtalálni.
– Hát hogyan?
– Sehogy. Csak várni lehet, amíg az isten fejszéje elvágja a gyökereinket, s
akkor megértjük, hogy csak csoda által állunk a lábunkon, s ha ezt megértjük,
akkor már nem kerülünk ki többé a bámulat és egyensúly bűvköréből.
– Az ön gyökereit már elvágta isten fejszéje?
– Nem.
A sarokban álló asztal mellől felemelkedett egy ember és feléjük tartott. Nagy
termetű volt és erős, széles arcú, vöröses hajú, egyenes tekintetű. Megállt
útközben, és mélyen, elgondolkodva nézte Bourát, mintha nagy távolságban lett
volna tőle.
– Mi van? – csodálkozott Boura.
Az ember nem felelt; csak mintha közelebb jött volna a szeme, egyre
figyelmesebben, egyre szorosabban, egyre kutatóbban nézte Bourát.
– Maga nem Boura úr? – mondta hirtelen. Boura felállt.
– De igen. És maga kicsoda?
– Nem volt magának bátyja?
– Van bátyám... valahol külföldön él. Mit akar vele?
Az ember leült az asztalukhoz.
– Hát az úgy van... – kezdte bizonytalanul, s hirtelen Bourára emelte a szemét:
– Ugyanis én vagyok a maga bátyja.
Bourát határtalan, szinte bolondos öröm fogta el.
– Te, tényleg te vagy?
– Én – mosolygott az ember. – Hogy megy a sora?
– Az ördögbe is, miért beszélsz így? Miért magázol?
– Megszoktam... – felelte az ember, és megpróbált elmosolyodni; de az arcán
csak összpontosult figyelem tükröződött. – Az édesanyánk hasonmása – mondta,
és ujjával kört írt Boura arca köré.
– Nem ismertelek volna meg – mondta Boura lelkesen –, istenem, annyi év
után! Mutasd magad! Apára hasonlítasz, igen... apára.
– Lehet.
– Micsoda véletlen – lelkesedett Boura. – Egészen véletlenül tértünk be ide...
Holeček barátommal.
– Nagyon örvendek – mondta az ember méltóságteljesen, és odanyújtotta
Holečeknek nagy, forró kezét.
– Mi van veled? – kérdezte Boura bizonytalanul.
– Semmi. Üzleti úton vagyok itt. Van valamim lent, délen, valami kis iparom.
Elmentem haza is, ha már itt vagyok.
– Én nem voltam otthon... a szüleink halála óta – vallotta be Boura.
– A házunkat lerombolták. Valami iskola vagy mi áll a helyén, csúnya
téglaépület. Be is mentem, de megkérdezték, hogy mit akarok. Buták, nem
tudtak semmit. De szemben még áll az a kis ház, ilyen alacsony... – mutatta a
kezével.
– Nem tudom... – tétovázott Boura –, nem emlékszem.
A vöröses ember előrehajolt és erőlködve gondolkodott; a két szeme mintha
közelebb került volna egymáshoz, amint minden erejét megfeszítve egyetlen
dologra próbálta összpontosítani a figyelmét.
– Ah, igen... igen... az öreg Hanousek lakott abban a házban – kiáltotta végre
örvendezve –, Hanousek, a koldus.
– És a lányai – ragyogott fel Boura arca.
– Úgy van. Mindig piros volt a szemük, mert fájt. Piros kör volt a szemük
körül. És én hozzájuk jártam enni.
– Erről nem tudok – csodálkozott Boura.
– Bizony. Kenyeret pirítottak nekem a sparherten... amit az öreg összekoldult,
kenyérhéjat meg egyebet, borsót... szörnyű dolgokat; mindent megettem, aztán
lefeküdtem a koldus ágyába és a tetveit tápláltam.
– Ezért hívtunk olyan gyakran hiába – mosolygott Boura.
– Nem; amikor hívtatok, fent voltam a lejtőn, a magas fűben, ilyen magas fű
volt ott. Senki se ismerte azt a helyet, de nekem volt ott egy gödröcském, abba
belebújtam, mint a nyúl, és néztem a házunkat. Jól láttam, hogy édesanyánk
kiszalad a küszöbre, hív, keres, sírva fakad szeretetében és aggodalmában; kínzó,
de ugyanakkor édes érzés fogott el, meg akartam halni, de a világért se szólaltam
volna meg. Nem akartam, hogy meglásson, csak titokban integettem neki.
Szerettem volna magamat megmutatni neki, de csak egy kicsit, egy pillanatra,
hogy ne ismerjen fel.
– Bizony sokszor keresett – emlékezett vissza Boura.
– Tudom. Mindig ki akartam próbálni, vajon keres-e majd. Lélegzetemet
visszafojtva ültem ott és vártam, hogy feljöjjön. De nem jött föl. Csak hívott,
keresett, sírt. Aztán már csak hívott és keresett, de nem sírt. Egyszer meg már ki
sem jött a küszöbre. Akkor estig vártam ott fenn a fűben. Féltem. De édesanya
nem jött. Azóta nem mentem fel a lejtőre; elkezdtem csavarogni, egyre
messzebbre, egyre messzebbre...
– Hol élsz most?
 – Afrikában. Azt hittem, senki se szeret, azért csavarogtam. Meg akartam
próbálni, történik-e valami, ha nem vagyok otthon. Szerettem az ilyen érzéseket.
Ó, otthon senki se beszélt velem, hát elmentem beszélgetni az útkaparókkal;
leültem a kavicshalomra és elbeszélgettem velük.
Az öreg Hanousek se beszélt soha, csak káromkodott egy kicsit. De a lányai
sokat beszéltek, halkan, de sokat.
– Mit csináltál aztán, hogy elmentél? – kérdezte Boura bátortalanul.
– Hát... – a vöröses ember elgondolkodott.
Boura feszülten várt. Talán mégis mond majd valamit magáról. Oly sok
távolság és idő tolakodott közénk, hogy nincs annyi szó, ami ezt a hézagot
kitölthetné. Nézd, bátya, üljünk évekig így egymás mellett és beszélgessünk
mindenféle apróságról, mindennapi, jelentéktelen dolgokról, mindenről, amit
tudunk, hiszen annyi szürke kis dolog van a világon, ami közelebb hozza
egymáshoz az embereket és megérteti őket egymással.
De a nagy testvér csak cigarettázott, időnként köpött egyet, és mereven nézte a
földet.
Bourában régen elfelejtett gyermeki érzések ébredtek: ez ő, a bátyám, aki azt
csinálhat, amit akar, akinek titkai vannak. Mindent szeretnék tudni róla, de ő
nem mond meg nekem mindent.
Mindent el szeretnék neki mondani magamról, de ő nem kérdez. Ah, sohase
fogom őt megérteni.
Milyen gyakran láttam, amint megérkezik valahonnan, az arca szórakozott,
titokzatos és jóllakott, mint a macskáé, ha kegyetlenül és gyönyörrel verebet
tépett szét és evett meg, aztán fáradtan s bűnös kielégüléstől ragyogó szemmel
jön le a padlásról! Milyen gyakran mentem el azokra a helyekre, amelyeket te
elhagytál, hogy megkeressem, amit te felfedeztél vagy elrejtettél, de hiába
forgattam fel mindent, csalódottan és szegényen tértem vissza, mert minden
dolognak csak a pókhálós fonákját találtam meg. És ma is olyan az arcod, mint
akkoriban; most is titokzatosan térsz vissza valahonnan, mint akkor, mint a
macska, élvezettel emlékezve és már előre élvezve a következő vállalkozás
gyönyörét.
– Hát... – mondta hirtelen a nagy testvér mintegy megkönnyebbülve –
elmegyek. Nagyon, nagyon örülök, hogy láthattam.
Boura zavartan felállt.
– Én is nagyon örülök... de hát maradj még! Annyi éve nem láttuk egymást!
A nagy testvér felvette a kabátját.
– Igaz, sok-sok éve. Nagyon sok éve. Az élet túl hosszú. – Mind a ketten
zavartan álltak egymással szemben; nem tudták, hogyan váljanak el; a nagy
testvér lehajtotta a fejét, mintha keresne valamit, valami jobb, tisztább szót;
erőlködve mosolygott és mozgatta az ajkát. – Nem akar pénzt? – horkantotta
végre. – Nekem van belőle elég.
– Nem, nem – védekezett Boura végtelenül boldogan és meghatottan. – Nem,
kérlek, nem, nincs szükségem rá; de nagyon jó vagy, köszönöm. Hát menj, isten
veled, isten veled. – Miért nem fogadja el? – morgott a nagy testvér tétovázva. –
Nekem nem kell. No, ahogy akarja. Isten vele.
Megfordult és elment. Magasan, egyenesen; csak a fejét hajtotta kissé
féloldalt. Holeček egészen az ajtóig kísérte szemével, s látta, ahogy visszafordult
és búcsút intett, mielőtt kilépett az ajtón.
Boura a földet nézte.
– Itt felejtette a botját! – kiáltott fel hirtelen Holeček és már szaladt is a bottal
a nagy testvér után; örült is, hogy kicsit egyedül hagyhatja Bourát.
A lépcsőn meghallotta a távozó nagy testvér lépteit maga előtt.
– Halló, uram!
Két ugrással fent termett a lépcső tetején s kilépett az ajtón. De az utca üres
volt. Nedves hó esett és azonnal elolvadt a járdán.
Holeček megdöbbenve nézett vissza a borozó bejáratába. Semmi, csak a lefelé
vezető üres lépcsők.
A falról két emberalak vált le. Rendőrök.
– Nem jött ki innen valaki az imént? – kérdezte Holeček.
– Mit lopott el?
– Semmit. Merre ment?
– Senki se jött ki – mondta az egyik rendőr. – Mióta itt vagyunk, senki se jött
ki a borozóból.
– Legalább tíz perce állunk itt – tette hozzá a másik –, talán még lent van az
illető.
– Nincs – felelte ámultan Holeček –, néhány lépéssel előttem ment fel a
lépcsőn. Lent felejtette a botját.
– A botját... – ismételte a rendőr elgondolkodva. – Senki se jött ki az ajtón.
– De hát nem tűnhetett el – kiáltott Holeček szinte haragosan.
– Nemigen – helyeselt a rendőr vigasztalóan.
– Menjen vissza, uram – szólalt meg a másik rendőr –, havazik.
Azt hiszik, hogy részeg vagyok, mondta magában Holeček; pedig csak
egyetlen pohár bort ittam. Mi ez az érthetetlen dolog megint?
– Néhány lépéssel volt csak előttem – magyarázta ismét kedvetlenül –, hát
mégse tűnhet el egy ember csak úgy, minden további nélkül; ha kijött volna,
akkor maguk látták volna, nem?
A rendőr blokkfüzetet vett elő a zsebéből.
– Hogy hívják azt az urat?
 – Ostobaság – húzta el a száját Holeček –, mit akarnak vele?
– Nem lehet tudni, mi történt vele: talán valami baleset érte, vagy...
Holeček száját vad harag rántotta félre.
– Ha csak erről volna szó... – kiáltotta és becsapva az ajtót lerohant a lépcsőn.
Boura sajnálkozással eltelve ült bora fölött, sokat ivott és alig vette észre,
hogy Holeček nincs mellette.
– A bátyja eltűnt! – jelentette Holeček remegve az izgalomtól és a hidegtől.
Boura megcsóválta a fejét:
– Ez jellemző rá.
– De engedje meg – szólt közbe Holeček türelmetlenül –, a bátyja valóban
eltűnt. A szó fizikai értelmében; felment a lépcsőn és eltűnt; ki se ment az ajtón,
és egyszerre nem volt sehol; mintha a föld nyelte volna el.
– Igen, mintha a föld nyelte volna el – bólogatott Boura –, mindig ezt csinálta.
Elrohant, senki se tudta, hova, aztán olyan furcsa arccal jött vissza, önmagába
nézve, mintha többet látott volna, mint amennyit mások fel tudnak fogni.
– Az ördögbe is, értse meg, most nem rohant el, hanem eltűnt. Hiszen ez
abszurdum. Eltűnt a lépcsőn; két rendőr állt a kijáratnál, és nem látták kijönni.
– Különc, valóban különc, mindig is az volt. Már gyerekkorában is;
világkerülő, kiszámíthatatlan, változékony, kegyetlen és szórakozott.
– De Boura úr, hát nem akarja megérteni, amit mondok? – erőlködött Holeček.
– Eltűnt, mint a kísértet, mintha keresztülment volna a falon.
– Értem, értem, hogyne érteném? Mindig ilyen mértéktelen volt minden
tekintetben. És állhatatlan. Sohase törődött azzal, hogy mit szabad és mit nem
szabad. Mintha nem lett volna lelkiismerete, mintha nem ismert volna
korlátokat. Ó, ha tudná, hányszor ámított el bennünket a viselkedésével!
– De hát hogy lehet így eltűnni?
– Nem tudom. A bátyám nem járt iskolába, fogalma sincs a tudományról,
egyáltalán nem tudja, mit lehet és mit nem lehet. Minden tudást megvetett.
Holeček az asztalra csapott.
– De hát nem ezen múlik most!
– Hát min múlik? – kérdezte Boura, s békésen Holečekra emelte szemét.
– Senki se tűnhet el csak úgy egyszerűen! Értse meg, vannak a világon...
– ...fizikai korlátok; tudom. Ezt már ott is mondta, annál a lábnyomnál. Fizikai
korlátok!
Mintha olyan fontosak volnának önnek! Nézze, sok mindent láttam és sok
mindent olvastam életemben, de semmit sem értettem meg jobban, mint Jairus
lányának feltámasztását. Láttam egy halott lányt... ah, ebben az egész undorító
mechanizmusban csak egyetlen dolog volna igazán természetes: a csoda.
Egyedül a csoda felel meg az ember lelke mélyén meghúzódó vágyaknak.
 – Igen, a csoda... – válaszolta Holeček. – Megmenteni valakit, meggyógyítani
a betegeket, és mindenekelőtt feltámasztani azokat, akik fiatalon haltak meg...
De mire való és kinek használ az, amit az imént láttam? Ha vannak csodák, miért
olyan céltalanok? Hiszen semmi, de semmi nem következik belőlük.
– Még ha senkinek semmi haszna sincs belőlük, akkor is csodák! Bennünk
magunkban is történnek események, játszódnak le folyamatok... talán teljesen
céltalanul... semmi értelmük... legfeljebb az, hogy önmagukban tökéletesek. A
szabadság hirtelen jött pillanatai... még ha csak pillanatok is! Ha a dolgok
lelkünk természete szerint mennének végbe, történnének csodák.
A KÍNOS TÖRTÉNETEK CÍMŰ
KÖTETBŐL
 A pénz
Már megint ugyanúgy járt: alig evett pár kanállal, máris rosszullét
környékezte, nyomasztó érzése támadt, homlokát kiverte a szédülés verítéke.
Kénytelen volt abbahagyni az ebédet; fejét tenyerére támasztotta, s konokul
elhárította a szállásadónő tüntető gondoskodását. Végül is sóhajtva elment az
asztaltól, és lefeküdt a heverőre, hogy pihenjen egy kicsit, illetve, hogy borzongó
figyelemmel hallgassa testének gyötrelmes hangjait.
Szédülése nem akart elmúlni, úgy érezte, hogy kő van a gyomra helyén, a
szíve gyorsan vert; annyira elgyöngült, hogy fektében is izzadt. Ah, bárcsak
elalhatna!
Egy órával később bekopogott a szállásadónő; táviratot hozott. Ijedten
bontotta fel, s ezt olvasta: „X. 19-én este 7.34-kor érkezem ruza”. Egyszerűen
nem értette, miről van szó; kavargó fejjel állt fel, s újra elolvasta a számokat és a
szavakat, míg végre megértette: asszony húga, Růžena táviratozott, ma este
érkezik, nyilvánvalóan elébe kell menni. Alighanem bevásárolni jön; erre a
gondolatra dühbe gurult: a nők szelesek és tapintatlanok, gondolnak egyet, és
megzavarják az embert. Fel-alá járt a szobában, és mérgelődött, hogy elrontották
az estéjét. Arra gondolt, milyen kényelmesen fekhetne az ócska heverőn a
meghitten zümmögő lámpa mellett, könyvvel a kezében; rendszerint terhesnek
és végtelennek érezte az ilyen estéket, de most, isten tudja, miért, különösen
vonzónak, békésnek és elmélkedésre késztetőnek találta volna. Oda az estéje.
Vége a nyugalmának. Gyerekes és bosszús keserűséggel tépte apró darabokra a
szerencsétlen táviratot.
Mialatt a magas, nyirkos váróteremben a késéssel befutó esti vonatra
várakozott, rossz érzése nőttön-nőtt; szorongással töltötte el a szenny és a
nyomor, amelyet maga körül látott, a vonattal érkezők fáradtsága és a hiába
várakozók csalódottsága. A tolongó tömegben nehezen találta meg karcsú kis
húgát, aki ijedten cipelte súlyos bőröndjét; rögtön észrevette rajta, hogy valami
komoly dolog történt. Bérkocsiba ültette, és hazahajtatott vele; csak útközben
jutott az eszébe, hogy elfelejtett szállásról gondoskodni; megkérdezte húgát, nem
akar-e szállodába menni, de kérdését kitörő sírás fogadta. Ilyen állapotban persze
sehová sem vihette; beletörődött a helyzetbe, megfogta az asszonyka ideges,
sovány kezét, s végtelenül megörült, amikor Růžena végre rámosolygott.
Csak otthon vette tüzetesebben szemügyre, s elszörnyedt. Elgyötörtén,
reszketve, különös izgalomban égő szemmel és kiszáradt szájjal ült az asszony a
heverőn, a párnák közt, amelyeket a fivére tornyozott fel körülötte, és beszélt,
beszélt... A férfi megkérte, hogy beszéljen halkabban, mert már későre jár. –
Megszöktem az uramtól – hadarta sebesen Růžena.
– Ó, ha tudnád, Jiří, ha tudnád, mit éltem át! Ha tudnád, mennyire
megutáltam! Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek tőled – tette hozzá, és sírva
fakadt.
Jiří borúsan járkált a szobában. Az egymást követő szavak nyomában kitárult
előtte húgának élete hájas, kapzsi és közönséges férje oldalán, aki sértegette őt a
cselédlány előtt, visszaélt vele a hálószobában, és örökösen oktalan jelenetekkel
gyötörte, aki ostobaságokra pazarolta a felesége hozományát, otthon
garasoskodott, de drága pénzért gyógyíttatta képzelt nyavalyáit...
Végighallgatta a számon tartott falatok, a szemrehányások, megaláztatások és
durvaságok, a szennyes nagylelkűségi rohamok, a dühös és brutális
veszekedések, az erőszakkal kicsikart szeretkezések, az ostoba és fennhéjázó
kötekedések történetét... Jiří undortól és részvéttől fuldokolva járkált a szobában;
rettenetesen szenvedett, már nem tudta elviselni a szégyen és a fájdalom
végtelen áradatát. S lám, itt ül ez a kicsi, hebehurgya asszony, akit sohasem
ismert igazán, itt ül büszke és indulatos húgocskája; milyen harcias volt mindig,
sohasem engedett a negyvennyolcból, milyen vadul lángolt a szeme, amikor még
kicsike volt! Lám, lám, hogy remeg az álla a zokogástól és a feltartóztathatatlan
szavaktól, milyen zilált, hogyan tüzel! Jiří szeretné megsimogatni, de szinte fél
tőle. – Hagyd már abba – mondja nyersen –, elég volt, mindent tudok. – De lehet
is Růženát megállítani! – Ne bánts! – zokogta. – Senkim sincs rajtad kívül! S
tovább árad a panaszok özöne, de most már szaggatottan, vontatottan,
halkabban; egyes részletek megismétlődtek, az események eltávolodtak, s
egyszerre csak Růžena elhallgat, és megkérdi: – Hát te hogy vagy, Jiří?
– Mit mondjak? – dörmögi Jiří. – Nincs okom panaszra. De te? Azt mondd
meg: visszatérsz-e hozzá?
– Soha! – jelenti ki Růžena izgatottan. – Szó se lehet róla. Inkább, meghalok,
semmint... Ha tudnád, milyen ember az!
– Várj csak – tér más témára Jiří. – Mihez akarsz kezdeni?
Růžena csak erre a kérdésre várt. – Ezt már rég eldöntöttem – magyarázta
buzgón. – Órákat fogok adni, vagy elmegyek nevelőnőnek, vagy beállok egy
irodába, vagy... Majd meglátod, tudok én dolgozni is. Eltartom én magamat, s
boldogan, Isten a megmondhatója, milyen boldogan vállalok minden munkát! Te
majd megmondod, mit tegyek... Találok magamnak egy szobát, egy kis szobát...
Úgy örülök, hogy dolgozni fogok! Ugye, majd csak kerül valami?
– Olyan izgatott lett, hogy nem tudott megülni a helyén, felugrott, s lángoló
arccal kezdett felalá járni a bátyja mellett. – Én már mindent kiterveltem.
Felhozatom a bútort, a régi bútort, tudod, ami a szüleinké volt; majd meglátod,
milyen jó lesz. Hiszen nem akarok én semmi mást, csak azt, hogy békén
hagyjanak, azt se bánom, ha szegény leszek, csak ne kelljen többé... Hiszen én
semmit, de semmit sem akarok az élettől, kevéssel is beérem, mindenbe
beletörődöm, ha egyszer megszabadulhatok... ettől az egésztől... Úgy örülök,
hogy dolgozni fogok, magam varrom a ruháimat, s dalolni fogok közben... Évek
óta nem daloltam! Ah, Jiří ha tudnád!
– Szóval dolgozni akarsz – töprengett Jiří kételkedőn. – Nem is tudom, talán
csakugyan találunk valamit, de... Nem szoktál te hozzá a munkához, Růžička,
nehezedre fog esni, bizony nehezedre...
– Dehogy, dehogy! – tiltakozott Růžena égő szemmel –, te nem tudod, milyen
az, amikor minden falatot, minden rongyot, mindent számon kérnek az
emberen... Amikor folyton azt hallod, hogy nem dolgozol, csak szórod a pénzt...
Szívesen lemondok mindenről, annyira nekikeseredtem. Nem Jirka, hidd el,
boldogan fogok dolgozni, boldogan fogok élni! Minden falatnak örülni fogok,
még a száraz kenyérnek is, büszke leszek rá... Még álmomban is büszke leszek,
kartonruhát fogok viselni, magam főzöm meg az ebédemet... Mondd, nem
mehetnék el munkásnőnek? Ha mást nem találok, gyárba fogok járni... Úgy
örülök!
Jiří örvendezve és álmélkodva nézte. Édes Istenem, hát ilyen bátor, ilyen
lelkes is lehet valaki, akit megtaposott az élet! Szégyellte magát bágyadtságáért,
fáradtságáért, s váratlan jókedvvel és örömmel gondolt a munkájára, mert őt is
magával ragadta ennek a különös, lázas asszonykának tüzes élénksége. Hogy
megfiatalodott, egész kislányos lett, kipirult, felhevült, naiv gyermekké vált...
Eh, sikerülni fog! Lehetetlen, hogy ne sikerüljön!
– Meglátod, hogy sikerül – magyarázta Růžena. – Nem akarok én senkitől
semmit, eltartom én magamat, annyit biztosan megkeresek, ugye, megkeresek
annyit, hogy meglegyen a betevő falatom, s egy csokor virágot is vásárolhassak
az asztalomra! S ha még egy csokorra se telne, lesétálok az utcára, és
nézelődöm... Ha tudnád, mennyire örülök mindennek, amióta... elhatároztam,
hogy megszököm! Mennyire más minden, mennyire tetszik minden! Azóta új
életet élek... Hiszen eddig fogalmam sem volt róla, milyen gyönyörű minden!
Ah, Jirka! kiáltott fel sírva –, olyan boldog vagyok!
– Te, csacsi! – mosolygott rá Jiří örvendezve. – Olyan könnyen azért nem fog
menni. Nem baj, mégis megpróbáljuk. De most feküdj le, nehogy a végén még
megbetegedj. Hagyj most egy kicsit, kérlek, gondolkozni akarok, reggel majd
megmondom, mit sütöttem ki... Aludj nyugodtan, velem ne törődj!
De semmiképpen sem bírta rávenni, hogy az ágyba feküdjön. Az asszony
ruhástul ledőlt a heverőre, Jiří pedig ráterítette, ami meleg holmit össze tudott
szedni, és lecsavarta a lámpabelet. Csend lett, csak Růžena szapora, gyerekes
szuszogása esedezett Isten irgalmáért.
Jiří halkan ablakot tárt a hűvös, októberi éjszakára.
A békés, magas égbolton csillagok szikráztak. Így álldogált valaha az apai ház
tágra nyílt ablaka mögött ő és a kis Růžena; a kislány a hidegtől reszketve
húzódott közelebb hozzá, míg hullócsillagra lestek. – Ha lehull egy csillag –
hallatszik Růžena suttogása – azt fogom kívánni, bárcsak fiú lehetnék, hogy
valami dicső cselekedetet hajthassak végre! – Ah, apa alszik, akár a tölgy, idáig
hallani, hogyan recseg az ágy roppant fáradtsága alatt. Jiřin ünnepélyes hangulat
vesz erőt, ő is valami nagy dologra gondol, s férfias komolysággal óvja a kis
Růženát, aki remeg a hidegtől és az izgalomtól...
A kert fölött csillag hull alá...
– Jiří – szólítja a szobából Růžena gyönge hangja.
– Mindjárt, mindjárt! – feleli Jiří, s remeg a hidegtől és a lelkesedéstől. „Igen,
nagyot cselekedni; nincs más megváltás. De milyen nagy tettet hajthatnál végre,
te balga? Vedd fel terhedet; ha valami nagyot akarsz cselekedni, emeld
magasabbra; olyan nagy vagy, amekkora terhet elbírsz. Saját terhed alatt is
roskadozol, te anyámasszony katonája? Húzd ki magad, hogy felemelhesd a
roskadozót; más megoldás nincs, ha csak nem akarsz magad is elesni!”
– Jiří! – szólította Růžena halkan.
Jiří hátat fordított az ablaknak. – Ide hallgass! – kezdte tétován. –
Gondolkoztam a dolgon...
Attól tartok, hogy... nem találsz olyan munkát... Munka ugyan van elég, de
úgyse kapsz olyan fizetést, hogy abból... Nincs ennek értelme.
– Én bármivel beérem – mondta Růžena csendesen.
– Várj csak! Nem is tudod, mire vállalkozol. Nézd, nekem most, hál’ isten,
olyan a fizetésem... és külön munkát is vállalhatok délutánonként. Hiszen néha
már nem is tudom, mit csináljak...
Nekem ez bőven elég. Neked pedig odaadnám a pénzt...
– Milyen pénzt? – suttogta Růžena.
– Az örökrészemet, ami a szüleinktől maradt rám, meg ami azóta gyűlt össze.
Az annyi mint... annyi mint ötezer évente. Azaz nem ötezer, csak négy...
Mármint a kamat, érted? Arra gondoltam, hogy átengedhetném neked a
kamatokat, hogy legyen valamid. Růžena felugrott a heverőről. – Ezt nem
teheted! – kiáltotta.
– Ne kiabálj! – dörmögte Jiří. – Mondom, hogy ez csak a kamat. Ha nem lesz
rá szükséged, nem veszed fel. De egyelőre, kezdetben...
Růžena úgy állt ott álmélkodva, mint egy egészen kicsi lány. – Ez
képtelenség! Mi marad neked?
– Azzal ne törődj! – nyugtatta a bátyja. – Már régóta szerettem volna délutáni
különmunkát vállalni, de... szégyelltem elvenni a kollégáim elől. Hiszen látod,
hogyan élek itt; csak örülhetek, ha lesz valami tennivalóm. Így áll a dolog, érted?
Az a pénz engem csak zavart. Szóval, akarod, vagy nem akarod?
– Akarom – lehelte Růžena; lábujjhegyen odament Jiříhez, átölelte a nyakát, s
nedves arcocskáját a férfi arcához szorította. – Jiří! – suttogta –, erre még
álmomban se gondoltam; esküszöm, hogy nem akartam tőled semmit, de ha te
ilyen rendes vagy...
– Hagyjuk ezt – kérte a bátyja felindultan, nem erről van szó. Nekem igazán
nem fontos a pénz. Ha az embernek ilyen az élete, Růžena, tennie kell valamit...
De mit tehet, amikor egyedül van? Akármit tesz is, a végén mindig csak
önmagával találja szemben magát; mintha csupa tükör közt élne, érted? És
bárhová néz, mindenütt csak a saját arcát, a saját unalmát, a saját magányát
látja... Ha tudnád, milyen érzés ez! De nem akarok magamról beszélni, Růžena,
csak örülök, hogy itt vagy! Annyira örülök, hogy így történt! Nézd csak, mennyi
csillag ragyog odafent; emlékszel, amikor... még otthon... hullócsillagra lestünk?
– Már nem is tudom – mondta Růžena, sápadt arcát feléje emelve; a fagyos
félhomályban úgy látta, hogy bátyja szeme is csillagként fénylik. – Miért vagy
ilyen?
Jiří megrázkódott a fagy harapásától, s megsimogatta húga haját. – Ne beszélj
többet a pénzről.
Jól tetted, hogy hozzám jöttél! Istenem, úgy örülök! Mintha ablak nyílt
volna... a tükrök közt!
El tudod képzelni? Hiszen mindig csak magammal foglalkoztam! Már
belebetegedtem, belefáradtam önmagamba, de nem akadt más tennivalóm... Eh,
semmi értelme sem volt az egésznek! Emlékszel, hogyan hullottak a csillagok,
és te mit kívántál? Mit kívánnál ma, ha megint lehullana egy?
– Hogy mit kívánnék? – nevetett fel boldogan Růžena. – Kívánnék magamnak
valami... Nem is, inkább neked, hogy teljesüljön a kívánságod.
– Nincs mit kívánnom, Růžena; annyira örülök, hogy megszabadultam...
Mondd, hogyan fogsz berendezkedni? Várj csak, holnap keresek neked egy
csinos szobát, szép kilátással, jó lesz?
Innen csak az udvart látni; nappal, amikor nem ragyognak a csillagok, kissé
szomorú itt. De neked szép kilátásra van szükséged, hogy felvidulj...
Egészen tűzbe jött, s a szobában futkározva, tervezgette a jövőt; minden apró
részlet lelkesedéssel töltötte el, nevetgélt, fecsegett, fűt-fát ígért... Lakás, munka,
pénz? Eh, gyerekjáték az egész, az a fő, hogy új élet kezdődik! Érezte, hogy
Růžena szeme ragyog a sötétben, s az a szem mosolyogva követi őt nyomon
tündöklő fényével; örömében teli szájjal nevetett volna már; s csak akkor hagyta
abba, amikor kimerülten, a boldogságtól bágyadtan, a sok beszédtől elcsigázva
már mindketten hosszú szünetekre kényszerültek meghitt fáradtságukban.
Jiří végül is lefektette húgát, aki már nem tiltakozott bátyja kissé nevetséges,
anyás gyöngédsége ellen, s eltörődöttségében megköszönni sem tudta; de a férfi
– valahányszor felemelte fejét a nagy csomó újságból, amelynek hirdetései közt
lakásokat és lakásügynökségeket keresett – mindig magán érezte Růžena
lelkesedéstől vadul csillogó szemét, s szíve elszorult boldogságában. Így virradt
rá a reggel.
Valóban új élet várt rá. Megszabadult gyötrő rohamaitól is, miközben sietve
bekapta ebédjét, hogy megszámlálhatatlan emeletet megmászva, szobát
keressen; agyonhajszoltan, mint egy vadászkutya, és boldogan, mint egy
vőlegény, tért haza; éjjel csak úgy falta az aktákat, amelyeket különmunkában
kapott, míg végre kimerülten és lelkesülten aludt el egy-egy tartalmas nap után.
Sajnos, meg kellett elégednie egy kilátás nélküli szobával, egy bársonyhuzatos,
utálatos és méregdrága szobával, ahol egyelőre elhelyezte Růženát. Néha ugyan
szédülés és gyengeség tört rá munka közben, remegett a szemhéja, hirtelen
szederjessé váló homlokát kiverte a szédülés verítéke, de erőt vett magán,
összeszorította a száját, homlokát a hideg asztallapra fektette, és elszántan így
szólt magához: „Kibírod! Ki kell bírnod! Hiszen nemcsak magadért élsz!”
Valóban, napról napra erősebb lett. Új életet élt.
Míg egyszerre csak váratlan látogatója érkezett. Tylda, a másik nővére kereste
fel, aki a közelben élt a férjével egy nehezen boldoguló kisvállalkozóval. Tylda
mindig meglátogatta, valahányszor ezért vagy azért feljött Prágába – ő intézte
ugyanis az üzleti ügyeket, mindenről ő gondoskodott; lesütött szemmel, bujkáló
tekintettel üldögélt ilyenkor a fivérénél, s szűkszavúan, halkan beszélt három
gyerekéről és ezernyi gondjáról, mintha más nem is lett volna a világon. De
ezúttal valósággal megrémítette Jiřít; nehezen lélegzett, újra meg újra
végigsimított gondoktól szántott arcán, s ujjai, amelyeket eltorzított a sok írás és
varrás, zord szánalommal töltötték el testvére szívét. A gyerekek, hál’ isten,
egészségesek és jók – ez derült ki töredezett szavaiból –, de a műhely áll, a
gépek már nem használhatók, éppen most keres rájuk vevőt...
– Růžena meg itt van – mondta váratlanul, félig kérdő hangsúllyal, s nem mert
felnézni.
Csodálatosképpen, amerre csak pillantott, mindenütt vagy lyukas volt a
szőnyeg, vagy szakadt a bútorhuzat; szegényesen és javítatlanul vénült a
berendezés... Az igazat megvallva, se Jiří, se Růžena nem nagyon figyelt fel az
ilyesmire. A férfi most mégis kínosan érezte magát, s félrefordította fejét;
szégyellt volna belenézni nővére szemébe, amely olyan serény volt, mint egy
varrótű, és olyan kitartó, mint a végtelen gond.
– Megszökött az urától – kezdte Tylda tétován. – Azt mondja, hogy folyton
kínozta. Talán így is volt, de... Mindennek megvan a maga oka...
– Az urának is volt rá oka... – folytatta, miután hiába várta Jiří kérdését. –
Růžena olyan... én nem is tudom, milyen. – Elhallgatott, és súlyos tekintete
megállapodott a szőnyegen, éppen ott, ahol egy nagy lyuk tátongott rajta. –
Růžena rossz háziasszony – kezdte újra kisvártatva. Persze, nincsen gyereke,
nem kell dolgoznia, semmi gondja, de...
Jiří borúsan nézett ki az ablakon.
– Růžena mindig sokat költött – forgatta szájában a szavakat Tylda –,
adósságba verte a férjét, márpedig... Megnézted a fehérneműjét?
– Nem én.
Tylda felsóhajtott, s végigsimított a homlokán. – Te nem is tudod, mibe kerül
az ilyen holmi...
Vagy például bundát vett magának... ezreket adott érte, aztán elkótyavetyélte
pár száz koronáért, hogy kifizesse a cipőit. A számlákat meg eldugta a férje elől;
aztán befutottak a fizetési felszólítások... Te erről nem is tudsz?
– Nem. Nem tartok kapcsolatot Růžena férjével.
Tylda bólintott. – Tudod, fura ember az is, nem tagadom... De ha
meggondoljuk, hogy Růžena még az ura fehérneműjét sem tartotta rendben, a
gombjait sem varrta fel, maga meg úgy öltözködött, mint egy hercegnő... És
hazudott az urának... Meg másokkal járt...
– Hagyd abba! – kérte Jiří elgyötörten.
Tylda a szakadt ágyterítőt javítgatta szomorú szemével. – Nem szólt neked –
kérdezte bizonytalanul –, hogy elvállalná a háztartásod vezetését? Hogy bérelj
nagyobb lakást... hogy majd ő főz rád?
Jiří szíve fájón összeszorult. Erre nem is gondolt. De Růžena sem! Istenem,
pedig jó is lenne!
– Ezt nem is akarnám – mondta élesen, s minden erejét megfeszítette, hogy
úrrá legyen magán.
Tyldának végre sikerült felemelni a fejét:
– Talán ő sem akarná. Elvégre itt van a... a tisztecskéje is. Prágába helyezték.
Miatta szökött meg Růžena... egy házasember miatt! Ezt biztosan nem mondta el
neked.
– Tylda! – mondta Jiří rekedten, villámló tekintetet vetve az asszonyra. –
Tylda, te hazudsz!
Tyldának remegett a keze és az arca, de azért nem adta fel a harcot. – Magad
is meg fogod látni – hebegte. – Túlságosan jóhiszemű vagy. Nem is szóltam
volna, ha... nem sajnálnálak.
Růžena sohase szeretett. Azt mondta rólad, hogy...
– Menj innen! – kiáltotta a férfi, magánkívül felháborodásában. – Hagyj már
békén, az Isten szerelmére!
Tylda lassan szedelőzködött. – Rendesebb... rendesebb lakást kellene
keresned, Jirka – mondta hősies higgadtsággal. – Nézd, milyen piszkos itt
minden. Ne küldjek körtét?
– Ne küldj semmit!
– Mennem kell... Olyan sötét van itt nálad... Ó, Istenem, Jiří... hát akkor a
viszontlátásra!
A férfi halántékán lüktetett a vér, torka elszorult; megpróbált dolgozni, de alig
ült le, eltörte mérgében a tollszárat; felugrott, és elrohant Růženához. Zihálva ért
oda, s becsöngetett; a szállásadónő nyitott ajtót: a fiatalasszony még reggel
elment; üzen neki valamit?
– Nem, semmit – motyogta Jiří, és úgy vánszorgott haza, mintha végtelenül
nehéz terhet cipelne. Otthon nekiült az aktáknak, s tenyerére támasztott fejjel
kezdte tanulmányozni őket; egy óra telt el így, s még egyetlenegyszer sem
lapozott; szürkülni kezdett, majd besötétedett, de nem gyújtott lámpát. Egyszerre
csak frissen, vidáman megszólalt a csengő, az előszobából szoknyasuhogás
hallatszott, s Růžena libbent be a szobába. – Alszol, Jirka? – nevetgélt kedvesen.
– Istenem, milyen sötét van itt! Hol vagy?
– Itt. Dolgoztam – dünnyögte a férfi kiszáradt szájjal. A szobában hideg
levegő s valami végtelen finom illat áradt szét.
– Ide hallgass... – kezdte Růžena vígan.
– Meg akartalak látogatni – szakította félbe a bátyja –, de arra gondoltam,
hogy talán nem is vagy otthon.
– Hát hol lettem volna? – álmélkodott őszintén az asszonyka. – Ah, milyen jó
is itt! Úgy örülök, ha nálad lehetek; Jirka! – Áradt belőle az öröm és a fiatalság,
szinte szikrázott boldogságában. – Ülj ide mellém! – kérte Jiřít, s amikor
letelepedett a heverőre, átölelte a nyakát, és megismételte: – Úgy örülök, Jirka! –
A férfi odaszorította arcát Růžena hűs bundájához, amelyet beharmatozott a
szemerkélő őszi eső, hagyta, hadd ringassák gyöngéden, s közben így
elmélkedett: „Bárhol járt is... mi közöm hozzá? Csak az a fontos, hogy utána
mindjárt idejött.”
De szívére nyomasztó teherként nehezedett az éles fájdalom és az édes illat
különös kavargása.
– Mi van veled, Jiří? – kiáltott fel ijedten Růžena.
– Semmi – felelte a bátyja ringatózva. – Tylda járt itt.
– Tylda? – ismételte meg az asszony dermedten. – Nem baj – folytatta pár
pillanat múlva. – Mit mondott?
– Semmit.
– Beszélt rólam? Mondott valami rosszat?
 – Egyet s mást.
Růžena dühös sírásra fakadt. – Az az undok nőszemély! Mindig irigykedik
rám! Hát tehetek én arról, hogy rosszul megy nekik? Biztosan csak azért jött,
hogy... kiszimatolja, mit tettél értem. Ha jobb helyzetben lennének, eszébe sem
jutottál volna! Hogy lehet ilyen undokul viselkedni! Mindent magának
szeretne... meg a gyerekeinek... azoknak az utálatos kölyköknek!
– Ne beszélj róla! – kérte Jiří.
De Růžena tovább sírt. – Mindent el akar rontani! Alig fordult jobbra a
sorsom, máris itt van, máris rágalmaz, és el akarja venni tőlem a... Mondd, te
elhiszed, amit beszélt?
– Nem.
– Hiszen én csak szabad szeretnék lenni, egyebet nem is kívánok! Talán nincs
jogom rá, hogy egy kicsit boldog legyek? Olyan kevés kell nekem, olyan boldog
voltam itt. Jirka, erre jön ő...
– Ne félj – nyugtatta a bátyja, és felállt, hogy lámpát gyújtson. Růžena rögtön
abbahagyta a sírást. A férfi olyan figyelmesen nézegette, mintha most látná
először. A földre szögezi a szemét, remeg a szája széle; ah, milyen szép és fiatal!
Új ruhája van, a kezén pattanásig feszülő kis kesztyű, a szoknyája alól
selyemharisnya látszik ki... Ideges ujjacskái a heverő rongyos terítőjének
szálaival játszanak.
– Ne haragudj – mondta nagyot sóhajtva –, de most dolgoznom kell.
Růžena engedelmesen felállt. – Ah, Jirka – kezdte, de nem tudta folytatni.
Úgy állt ott mellére szorított kézzel, csapongó és elgyötört szemmel, elfehérült
ajakkal, mint a rettegés szobra. Ne nyugtalankodj – szólt Jiří kurtán, és leült
dolgozni.
Másnap besötétedésig üldögélt az aktái fölött. Megpróbált simán és
öntudatlanul elmerülni a gépies munkában, kényszerítette magát, hogy
gyorsabban, egyre gyorsabban dolgozzon, de iratai közt minden percben
szélesebbre nyílt a fájdalom eleven repedése. Ekkor érkezett meg Růžena. – írj
csak nyugodtan – súgta oda –, nem fogok zavarni. – Csendesen leült a heverőre,
de a férfi szüntelenül magán érezte szenvedélyes és éber szemét.
– Mért nem jöttél el hozzám? – fakadt ki váratlanul. – Ma otthon voltam. – Jiří
megértette megható vallomását. Letette a tollat, és húga felé fordult, aki fekete
ruhát viselt, mint a vezeklők, sápadtabb is volt, mint máskor, szegény
kezecskéjét összekulcsolta az ölében, s a férfi messziről is megérezte, hogyan
dermednek meg az ujjai. – Meglehetősen hideg van itt dörmögte mentegetőzve, s
megpróbált úgy beszélni, mint máskor, még csak célzást sem tett az előző napon
történtekre. Růžena alázatosan és kedvesen felelgetett, mint valami hálás kislány.
– Tudod-e – szakadt ki belőle váratlanul –, hogy Tyldáéknak azért megy olyan
rosszul, mert a férje ostoba. Kezességet vállalt valakiért, s fizetnie kellett... Csak
magát okolhatja! Mért nem gondolt a gyerekeire! De ha egyszer semmihez sem
ért! Volt egy ügynöke, az is meglopta; ráadásul nyakra-főre hitelezett
mindenkinek... Tudod, hogy szándékos bukással vádolják?
– Semmit sem tudok – hárította el Jiří; megértette, hogy a húga egész éjjel
ezen gondolkozott, s szégyellte magát miatta. Růžena nem érezte meg csendes
ellenállását; elragadta a hév, egészen belebetegedett, s rögtön elő is állt a
nagyágyúval: – Már az uramat is megkörnyékezték, hogy segítsen rajtuk, de ő
informálódott, és kinevette őket... „Pénzt adni nekik – így mondta –, annyi,
mintha az ablakon dobná ki az ember; van vagy háromszázezer korona
adósságuk...
Bolond, aki egyetlen fillért is kockáztat; mindene rámehet.”
– Miért meséled ezt nekem?
– Hogy te is tudj róla – váltott át könnyed hangra az asszony. – Túlságosan
jóhiszemű vagy, képes volnál megengedni, hogy teljesen kifosszanak...
– Nagyon kedves vagy – hagyta rá Jiří, s egy pillanatra sem vette le szemét a
húgáról. Růžena megfeszült, akár az íj, égett a vágytól, hogy még mondjon
valamit, de zavarba hozta bátyja figyelő tekintete; megijedt, hogy máris túl
messzire ment. Így azzal a kéréssel állt elő, hogy keressen neki Jiří állást, mert
senkinek, senkinek sem akar terhére lenni, mindenben csökkenti az igényeit,
nincs szüksége ilyen drága lakásra... Talán most, most fogja vállalni Jiří
háztartásának vezetését! A férfi dobogó szívvel várt, de Růžena elfordította
szemét az ablaktól, és másról kezdett beszélni.
Másnap levél érkezett Tyldától.
Kedves Jiří, sajnálom, hogy a múltkor nem értettük meg egymást. Ha mindent
tudnál, bizonyára másként olvasnád ezt a levelet is. Kétségbeejtő helyzetben
vagyunk. Ha most kifizetnénk ötvenezret, meg lennénk mentve, mert iparunknak
van jövője, két év alatt kifizetődővé válna. Minden biztosítékot megadnánk, ha
kölcsönt nyújtanál. Bevennénk társtulajdonosnak, s mihelyt haszon
mutatkoznék, a jövedelemből is részesülnél. Gyere el, nézd meg az üzemet,
győződj meg róla, hogy van jövője. Ha megismernéd gyerekeinket, hogy milyen
kedvesek, szófogadóak, és milyen szorgalmasan tanulnak, akkor semmiképpen
sem engednéd meg, hogy tönkretegyék a jövőjüket. Legalább a gyerekek
kedvéért segíts rajtunk, hiszen egy vérből valók veled, Karel már nagy és okos,
szép jövő vár rá. Bocsásd meg, hogy ilyeneket írok, de végtelenül el vagyunk
keseredve, és hiszünk benne, hogy megmentesz minket, és megszereted a
gyerekeinket, mert jó a szíved. Feltétlenül gyere el! Ha Tyldácska felnő, szívesen
elmegy házvezetőnőnek a bácsikájához; majd meglátod, milyen édes. Ha nem
segítesz rajtunk, férjem nem éli túl, s a gyerekek koldusbotra jutnak. Drága Jiří,
sokszor csókol szerencsétlen nővéred Tylda Ui. Azt mondtad, hogy Růženkáról
hazudtam neked. Ha férjem felmegy Prágába, magával viszi a bizonyítékokat.
Růžena nem érdemli meg nemes lelkű támogatásodat, mert szégyent hoz a
fejünkre. Nyugodtan visszamehetne az urához, aki biztosan megbocsátana neki,
s nem kellene ártatlan gyerekek szájából kivennie a kenyeret.
Jiří eldobta a levelet. Keserű, rossz érzés töltötte el. Reménytelen üresség
áradt felé az asztalon heverő, kiterített aktákból, s fojtogató gombócként
szorongatta torkát az undor; mindent otthagyott, s elment Růženához. Már a
lépcsőházban járt, Růžena ajtaja előtt, amikor legyintett, újra lement, s
magányosan kószálni kezdett az utcákon. A távolban meglátott egy bundás
fiatalasszonyt, aki karonfogva sétált egy katonatiszttel; utánuk rohant, mint egy
féltékeny férj, de nem Růžena volt az. Fénylő női szemeket látott, rózsaszínű
ajkakon fakadó nevetést hallott, ragyogó, boldogságtól megpendült, meghitten
mosolygó örömük és szépségük teljében levő asszonyokkal találkozott. Végül is
kimerülten hazatért. A heverőn ott feküdt Růžena, és sírt. Tylda levele kibontva
fehérlett a padlón.
– Egy ilyen harácsoló! – zokogta szenvedélyesen. – Hogy nem süllyed el
szégyenében! Ki akar fosztani, Jirka, koldusbotra akar juttatni; ne hagyd magad,
egy szavát se hidd el! Fogalmad sincs róla, milyen agyafúrt és pénzéhes! Miért
üldöz engem? Mit vétettem neki? A pénzed miatt... engem... így ócsárolni! Csak
a... csak a pénzedet akarja! Szégyen, gyalázat!
– Gyerekei vannak, Růžena – vetette ellen Jiří halkan.
– Nem kellett volna világra hoznia őket! – kiáltott fel az asszony durván,
sírástól fuldokolva. Mindig meglopott minket, csak a pénzt szereti! A férjéhez is
a pénze miatt ment hozzá, már gyerekkorában azzal kérkedett, milyen gazdag
lesz majd... Utálatos, aljas és ostoba... mondd meg igaz lelkedre, Jirka, mi jót
találsz benne? Emlékszel rá, milyen volt, amikor jól ment a soruk? Hájas, öntelt,
barátságtalan... Most meg azt akarná... elvenné tőlem... Ugye nem engeded meg,
Jiří? Ugye nem kergetsz el! Inkább vízbe ugrom, de nem megyek vissza!
Jiří lehorgasztott fejjel hallgatta. Ez az asszony élethalálharcot folytat, a
szerelméért, a boldogságáért küzd; dühében sír, hangjában szenvedélyes gyűlölet
cseng mindenki ellen, Tylda ellen, de a bátyja ellen is, aki mindentől
megfoszthatja. A pénz! Mintha ostorral vágtak volna végig Jiřin, valahányszor
ezt a szót hallotta Růženától; szemérmetlennek, mocskosnak, bántónak érezte...
– ...Mintha csoda történt volna, amikor azt a pénzt felajánlottad – zokogta
Růžena. A szabadságot, az életet jelentette nekem! Magad ajánlottad fel, Jiří;
nem kellett volna felajánlanod, ha most vissza akarod venni!... Most, amikor már
beleéltem magam...
Jiří már nem is hallgatta. Mintha messziről hallaná csak panaszos kiáltozását,
sírását...
Végtelenül megalázottnak érezte magát. „Pénz, pénz!... Hát csak pénzről volt
itt szó?
Krisztusom, mi történt velünk? Miért kérgesedett meg a gondterhelt,
anyáskodó Tylda, miért kiabál ez a másik, miért kérgesedéit meg, miért fásult el
az én szívem is? Hát igazán csak pénzről volt itt szó?”
Meglepetten vette észre, hogy képes volna, sőt, már-már szeretné megsérteni
Růženát, nyers, megalázó, fennhéjázó szavakat szeretne mondani neki...
Felállt, s valahogy olyan üresnek érezte magát. – Várj csak – mondta hidegen.
– Az a pénz az enyém. Én fogom eldönteni, mi legyen vele – fejezte be
nagyvonalú, elbocsátó gesztussal.
Růžena felugrott; szeme tele volt rémülettel. – Te... te... – dadogta. –
Különben... igazad van... Kérlek, Jirka... ne érts félre... nem úgy gondoltam...
– Rendben van – szakította félbe szárazon a férfi. – Azt mondtam, hogy én
fogom eldönteni.
Růžena szemében gyűlölködő fény villant fel; de a szájába harapott, lehajtotta
fejét és elment.
Másnap új látogató várta Jiřít a lakásán: Tylda férje, egy esetlen, vörös arcú,
zavarban levő és kutyaalázatosságú férfi. Jiřít fojtogatta a szégyen és a harag; le
sem ült, hogy a vendége is állva maradjon.
– Mit óhajt? – kérdezte személytelen hangon, mint egy tisztviselő.
Az esetlen férfi megremegett, s nagy nehezen kinyögte: – Én... én... illetve
Tylda bizonyos írásokat küld... amelyeket ön látni kívánt... – és lázas sietséggel
keresgélni kezdett a zsebében.
– Egyáltalán nem kívántam látni őket – mondta Jiří, elhárító mozdulattal.
Kínos csend támadt.
– Tylda megírta önnek... sógor... – kezdte újra a szerencsétlen gyáros, és még
jobban elvörösödött –, hogy az üzemünk, szóval ha be akarna társulni...
Jiří hagyta, hadd evickéljen ki, ahogy tud.
– A helyzet... nem is olyan rossz, s ha hajlandó volna betársulni... iparunknak
szép jövője van... és mint csendestárs...
Az ajtó halkan kinyílt, Růžena állt a küszöbön. Valósággal kővé dermedt,
amikor meglátta Tylda férjét.
– Mi az? – kérdezte Jiří élesen.
– Jirka! – lehelte Růžena.
– Vendégem van – hárította el Jiří, és látogatójához fordult. – Folytassa,
kérem.
Růžena nem mozdult.
Tylda férjét kiverte a szégyen és rettegés verítéke. – Itt vannak... kérem... a
bizonyítékok, a levelek, amelyeket a férje írt, és más levelek is, amelyeket
elfogott...
Růžena az ajtófélfába kapaszkodott. – Mutassa! – mondta Jiří, átvette az
iratokat, úgy tett, mintha el akarná olvasni az első levelet, de aztán egyetlen
mozdulattal valamennyit összegyűrte, és odavitte Růženának. – Tessék! –
biztatta gonoszul mosolyogva. – De most hagyj magunkra. A bankba pedig ne
menj többet... a pénzért; hiába mennél. – Růžena arca hamuszürkére vált;
szótlanul kitántorgott.
– Térjünk vissza az üzemére – folytatta Jiří rekedten, miközben becsukta az
ajtót.
– Igen. A kilátások... a lehető legjobbak, s ha kapnék egy kis tőkét... egyelőre
ugyan nem fizethetném a kamatokat...
– Hallgasson ide! – szakította félbe Jiří minden teketória nélkül. – Tudom,
hogy minden a maga hibájából történt; úgy tájékoztattak, hogy nem elég óvatos
és... üzleti ügyekben nem is elég készséges.
– Minden lehetőt megtennék – dadogta Tylda férje, s hűséges kutyatekintetét
Jiříre emelte, de az kitért előle. – Hogyan bízhatnék magában? – vont vállat Jiří.
– Higgye el, hogy... nem élnék vissza a bizalmával... és a világon mindent...
Gyerekeink vannak, sógor!...
Jiří szívét rettenetes, kínzó részvét gyötörte. – Jöjjön vissza... egy év múlva –
fejezte be ingadozó elszántságának végső maradványával.
– Egy év múlva... istenem... – sóhajtott fel Tylda férje, és bágyadt szeme
megtelt könnyel.
– Isten áldja! – mondta Jiří, kezet nyújtva. Tylda férje nem is látta a feléje
nyújtott kezet. Az ajtóhoz botorkált, közben belebotlott egy székbe, s a kilincs
helyett a levegőbe markolt... Isten vele! – búcsúzott megtört hangon a küszöbön.
– És... köszönöm.
Jiří magára maradt. Végtelen gyöngeségében izzadság öntötte el homlokát,
összerakta az asztalon heverő aktákat, és behívta a szállásadónőt, de mire az
belépett, ő már mindkét kezét szívére szorítva járt fel-alá a szobában, s nem is
tudta, mit akart voltaképpen.
– Várjon csak! – szólt az asszony után, amikor az kifelé indult. – Ha eljönne
ma... vagy holnap, vagy bármikor... a húgom, Růžena, mondja meg neki, hogy
nem érzem jól magamat, és hogy... senkit sem fogadok.
Aztán lefeküdt az ócska heverőre, s tekintetével megkereste az új pókhálót,
amely a feje feletti sarokban szövődött.
 A kastélyban
– D, Mary, D! – ismételte Olga gépies türelemmel. A kis Mary kelletlenül
kalimpálta a zongorán a könnyű etűdöt; második hete kínlódtak már vele, s
minél többször vették elő, annál rosszabbul ment. Olgát már álmában is üldözte
ez az undok, gyerekes dallam.
– D, Mary, figyeljen ide: C D G D. – Olga elénekelte gyönge hangján, s a
zongorán is lejátszotta a dallamot. – Vigyázzon jobban! C D G D, Mary, D!
Miért játszik mindig E-t?
Mary nem tudja, miért játszik rosszul, csak annyit tud, hogy kényszerből
játszik; szemében gyűlölet lángol, lábával a széket rugdossa, s várja a pillanatot,
hogy a papához meneküljön; addig is konokul E-t játszik, mindig csak E-t. Olga
már oda se figyel, elgyötörten kinéz az ablakon. Süt a nap, a park óriási fáit forró
szél cibálja; a parkban sincs menekvés, sem a park mögött elterülő rozsföldeken
– ah, mikor lesz már vége az órának? S már megint, megint az az E!
– D, Mary, D! – ismételte meg Olga kétségbeesve, és hirtelen kitört: –
Sohasem fog jól játszani!
A kislány kihúzta magát; szeméből ősi gőg sütött Olgára: – S ezt mért nem a
papa előtt mondja a kisasszony?
Olga az ajkába harapott. – Játsszon! – kiáltotta szükségtelenül élesen, elfogta
a gyerek gyűlölködő pillantását, s hangosan, türelmetlenül számolni kezdett: –
Egy, kettő, három; négy!
Egy, kettő, három, négy! Egy, kettő, három, négy! C D G D! Rossz! Egy,
kettő, három, négy...
A szalon ajtaja megreccsent. Az öreg gróf bizonyára megint ott áll mögötte, és
hallgatózik.
Olga halkabban folytatta:
– Egy, kettő, három, négy! C D G D! Így már jó, Mary!
Igaz, hogy nem jó, de az öreg gróf hallgatózik.
– Egy, kettő, három, négy. Most jó. Ugye nem is olyan nehéz? Egy, kettő...
Az ajtó kinyílt, s botjával hangosan kopogva bejött a béna gróf. – Haha, Mary,
wie gehts?
Hast du schön gespielt! Nem igaz, kisasszony?
– De igaz, gróf úr – helyeselt Olga buzgón, és felállt a zongorától.
– Mary, du hast Talent! – kiáltotta a béna öregember, s váratlanul – Olga
szinte megijedt tőle térdre rogyott, olyan erővel, hogy a padló beledobbant, és
elcsuklón vijjogva, zajos, vad csókkal borította kislánya nyakacskáját. – Du hast
Talent – dünnyögte –, du bist so gescheit, Mary, so gescheit! Sag’ mal, was soll
dir dein Papa schenken?
– Danke, nichts – felelte Mary a vállát vonogatva, mert csiklandozták apja
csókjai. – Ich möchte nur...
– Was, was möchtest du? – gügyögte boldogan a gróf.
– Ich möchte nur nicht so viel Stunden haben – vágta ki Mary.
– Haha, natürlich – nevetett a gróf elragadtatottan –, nein, wie gescheit bist
du! Nem igaz, kisasszony?
– De igaz – sóhajtotta Olga.
– Wie gescheit – ismételte meg az öreg, és fel akart állni. Olga odaugrott,
hogy segítsen neki. Hagyjon! – kiáltott a gróf hevesen, s négykézlábra állt, mint
egy állat, úgy próbált kiegyenesedni. Olga elfordult tőle. De ekkor öt ujj
kapaszkodott görcsösen a karjába, s teljes súlyával rátámaszkodva, az öreg gróf
feltápászkodott. Olga kis híján összerogyott a szörnyű, nagy, szélütött test terhe
alatt; nem bírta lelkierővel. A kis Mary nevetett.
A gróf kihúzta magát, feltette cvikkerét, s olyan meglepetten nézett Olgára,
mintha most látná először.
– Miss Olga?
– Please – lehelte a lány.
– Miss Olga, you speak too much during the lessons; you confound the child
with your eternal admonishing. You will make me the pleasure to be a little
kinder.
– Yes, sir – suttogta Olga, a feje búbjáig elvörösödve. Mary megértette, hogy a
papa összeszidta Olgát, s fölényesen úgy tett, mint akinek semmi köze hozzá.
– Volt szerencsém, kisasszony – fejezte be a gróf. Olga meghajolt és távozott;
közben azonban bosszúvágy fogta el, villogó szemmel megfordult, és így szólt:
– Mary, köszönhetne, amikor elmegyek!
– Ja, mein Kind, das kannst du – helyeselt az öreg gróf jóindulatúan. Mary
elhúzta a száját, és villámgyors kis pukedlit vágott ki.
Olga, alighogy kilépett az ajtón, homlokára szorította kezét. „Istenem, nem
bírom tovább, nem bírom! Ó, istenem, öt hónap alatt nem volt egyetlen nap,
egyetlen óra sem, hogy ne gyötörtek volna...”
„De hiszen nem is gyötörnek – gondolta aztán, míg halántékára szorítva kezét,
végigment a hideg előcsarnokon. – Idegen vagyok, az alkalmazottjuk, nem is
törődnek velem. Ilyen a természetük. Istenem, sehol nincs annyira egyedül az
ember, mint idegenek között! De Mary gonosz – kiáltott fel bensőjében egy
indulatos hang –, és gyűlöl engem; meg akar kínozni, és tudja is, hogyan tegye.
Osvald pajkos, de Mary gonosz; a grófnő gőgös, sérteget, de Mary gonosz. Ez a
gyerek, akit úgy akartam szeretni! Akivel egész nap, egész áldott nap együtt
vagyok! Istenem, hány évet kell még itt töltenem?”
A folyosón két szobalány kuncogott. Mihelyt meglátták Olgát, elhallgattak, és
sanda tekintettel üdvözölték. Olga kis híján rájuk ripakodott, annyira irigyelte
őket a nevetésükért; szeretett volna félvállról parancsot adni nekik, de nem tudta,
mit parancsoljon. „Ha én is a cselédszálláson laknék ezekkel a lányokkal – jutott
az eszébe – ; késő estig viháncolnak, pletykálnak, kergetőznek; velük van Franz
is, a komornyik, percenként felvisít valamelyikük, istenem, milyen undorító ez
az egész!” – Ellenállhatatlan erővel támadt fel benne a legrémesebb emlék:
tegnap rajtakapta Franzot a konyhalánnyal az üres vendégszobában, amely éppen
az övé mellett van; legszívesebben a képébe vágott volna haragos kis öklével,
ahogy bárgyún mosolyogva begombolkozott. Olga az arcába vájta ujjait. –
„Nem, nem bírom itt tovább! C D G D, C D G D... De ezek a cselédlányok
legalább jól szórakoznak. Legalább nincsenek egyedül, nem étkeznek együtt az
urasággal, egész nap kedvükre fecsegnek, este meg halkan énekelgetnek az
udvaron... Ha legalább este befogadnának maguk közé!” Eszébe jutott az édes
dallam, amelyet előző este énekeltek két szólamban az öreg hársfa alatt:
...úgy fáj a szívem, sírni szeretnék!
Könnyes szemmel hallgatta az ablakból, s halkan velük dúdolta; mindent
megbocsátott nekik, s forró barátsággal nyújtotta feléjük a kezét. „Hiszen én is
olyan vagyok, mint ti, lányok! Én is csak szolgálólány vagyok, s a
legszerencsétlenebb köztetek!”
„A legszerencsétlenebb – ismételte meg magában Olga, mialatt átment az
előcsarnokon. Hogy is mondta a gróf? »Miss Olga, ön túl sokat beszél óra
közben. Csak megzavarja a gyereket, ha... folyton... rászól. Örömömre fog
szolgálni, ha egy kicsit... kedvesebb... lesz hozzá«.” Szóról szóra elismételte,
hogy az utolsó cseppig kiürítse a keserű poharat, ökölbe szorította kezét, düh és
fájdalom lángolt benne. Igen, az a hibája, hogy túlságosan komolyan veszi
nevelőnői feladatát. Lelkesedéstől égve jött ide a kastélyba, már eleve szerette a
kislányt, akit a gondjára bíztak. Szenvedélyes buzgalommal és öntudatos
fontoskodással vetette bele magát a tanításba; megingathatatlanul hitte, hogy a
műveltség fontos dolog, de mostanában már csak kiskanállal adagolta a számtan
és a nyelvtan elemeit az unatkozó Marynek, újra meg újra dühbe gurult, öklével
verte az asztalt, s legutóbb is sírva rohant ki a tanulószobából, ahol a kis Mary
maradt a győztes, makacsságával és hibáival. Eleinte túláradó és szenvedélyes
hévvel játszott Maryvel, gyerek módjára feledkezett bele játékaiba; a végén
észrevette, hogy egyedül játszik, s a kislány hideg, gúnyos, unott tekintettel
figyeli. A játéknak vége lett, Olga árnyként vonszolta magát tanítványa mögött,
nem tudta, miről beszéljen vele, mivel szórakoztassa. Amikor megérkezett,
csordultig telve volt a szeretet, szelídség és türelem ünnepélyes eltökéltségével;
de nézzétek meg most lángoló szemét, hallgassátok meg szívének heves,
szaggatott dobogását; szíve már csak fájdalmat tud érezni, nem pedig szeretetet.
„»Örömömre fog szolgálni, ha egy kicsit... kedvesebb... lesz hozzá.« –
ismételgette Olga remegve. – Istenem, képes leszek-e rá?”
Felindultan, égő arccal sietett el a bádogvitézek, a lovagpáncélok közt,
amelyeket régebben annyiszor kinevetett. Ezer érv ötlött az eszébe, amellyel a
gróf szemrehányására felelhetett volna; méltóságteljes szavak rajzottak benne,
határozott és büszke választ fontolgatott, amely végérvényesen megalapozta
volna tekintélyét ebben a házban. – Gróf úr – mondhatta volna emelt fővel –, jól
tudom, mit akarok; meg akarom tanítani Maryt, hogy mindent jól megértsen, és
szigorú legyen önmagához; embert akarok faragni belőle, aki nem engedi meg
magának, hogy bármiben is tévedjen. Nem a hamis hangokról van itt szó, gróf
úr, hanem a hamis nevelésről; megtehetem, hogy ne szeressem Maryt, és
elnézzem a hibáit; de ha szeretem, ugyanolyan szigorú leszek hozzá, mint
önmagamhoz. – Szinte felvidult, mialatt égő szemmel, fájdalomtól még mindig
tüzelő szívvel mindezt végiggondolta; megkönnyebbült tőle, s szilárdan
elhatározta, hogy hamarosan, már másnap beszél a gróffal. A gróf nem rossz
ember, olykor nagylelkű is tud lenni, s annyit szenved! Csak ne meresztené rád
cvikkere mögül azt a rettenetes, megdöbbentő, világos szemét!
Olga kilépett a kastély elé. Elvakította a napfény. A nemrég meglocsolt
kövezet fénylett és nedvesen párolgott. – Vigyázzon, kisasszony! – harsant fel
Osvald mutáló hangja, s máris vizes futball-labda puffant Olga fehér szoknyáján.
Osvald felvihogott, de nyomban elnémult, amikor meglátta a szegény lány
dermedt arcát. A szoknya csupa sár lett; Olga felemelte az alját, s egyetlen szó
szemrehányás nélkül feljajdult. Osvald elpirult, s dadogva mentegetőzött:
– Nem vettem észre a kisasszonyt. – Beg your pardon, miss ... – szólalt meg
Osvald nevelője, mister Kennedy, aki fehér ingben és fehér nadrágban a pázsiton
heverészett; egy szempillantás alatt talpra ugrott, pofon vágta Osvaldot, s újra
lefeküdt. Olga csak a szoknyáját látta; annyira szerette ezt a fehér ruháját.
Sarkon fordult, és visszament a házba; minden erejét össze kellett szednie,
nehogy kicsorduljanak a könnyei.
Már torkában érezte a kitörni készülő zokogás remegését, amikor kinyitotta a
szobája ajtaját.
A küszöbön azonban döbbenten torpant meg, s csak nehezen fogta fel az elébe
táruló látványt:
a szoba közepén ott ült egy széken a grófné, a komorna pedig előtte túrta fel
Olga ruhásszekrényét...
– Ah, c’est vous – üdvözölte a grófné, anélkül, hogy ránézett volna.
– Oui, madame la comtesse – nyögte ki Olga elfúló hangon, tágra meredt
szemmel.
A komorna nyalábszámra emelte ki a ruhákat a szekrényből:
– Méltóságos asszonyom, itt biztosan nincs.
– Na jó – felelte a grófné, s feltápászkodott, hogy kimenjen a szobából. A
sóbálvánnyá dermedt Olgának eszébe se jutott, hogy félreálljon az ajtóból. A
grófné megállt három lépésre tőle. Mademoiselle?
– Oui, madame.
– Vous n’attendez pas, peut-?tre, que je m’excuse?
– Non, non, madame – kiáltott fel a lány.
– Alors il n’y a pas pourquoi me barrer le passage – ropogtatta torokhangú r-
jeit a grófné.
– Ah, pardon, madame la comtesse – suttogta Olga, s nyomban félreállt. A
grófné és a komorna kiment, de ott maradt az asztalra és az ágyra szórt
ruhanemű.
Olga megkövülten ült le a székre; már sírni sem volt kedve. Átkutatták a
szekrényét, akárcsak egy enyveskezű szobalányét. »Csak nem arra vár, hogy
bocsánatot kérjek?« – Nem, dehogy, méltóságos asszonyom; isten ments, hogy
bocsánatot kérjen az alkalmazottjától! Itt van a zsebem is, a pénztárcám is;
kutasson át mindent, hadd lássa, mit loptam. Szegény vagyok, s nyilván
becstelen is.” Olga üveges szemmel meredt a padlóra.
Végre megtudta, mi az oka, hogy már annyiszor feltúrták a ruháit és a
fehérneműjét. „Pedig egy asztalnál eszem velük, felelgetek, mosolygok,
szórakoztatom őket, vidámságot erőltetek magamra...” Olga végtelenül
megalázottnak érezte magát. Tágra meredt szeme száraz volt, kezét a mellére
szorította; képtelen volt gondolkozni, csak a szíve kalapált fájón és rettenetesen.
Egy légy odaszállt Olga összekulcsolt kezére, megdörgölte a fejecskéjét,
emelgette szárnyát, ide-oda mászkált; a kéz nem mozdult. Időnként pata dobbant
vagy lánc csörrent az istállóban.
A tálalóban edények koccantak, a park fölött fekete vércse vijjogott, messze a
kanyarban vonat sípolt. A légy végül is elunta a dolgot, megrezzentette szárnyát,
és kiröpült a nyitott ablakon. Végtelen csend feszült a kastély fölé.
Egy, kettő, három, négy. Négy óra. A szakácsnő hangos ásítással indul, hogy
elkészítse az uzsonnát. Gyors léptek futnak végig az udvaron, megnyikordul a
kút kereke: egy kis mozgalmasság költözött a házba. Olga felállt, tenyerével
önkéntelenül végigsimított a homlokán, s szépen rendezgetni kezdte ruháit az
asztalon. Aztán letérdelt a fiókosszekrény elé, kiszedte a fehérneműjét, és az
ágyra tette. Könyveit a székre rakta, s amikor elkészült, megállt a holmija fölött,
mintha Jeruzsálem romjai fölött állna, s a homlokát dörzsölgette: „Voltaképpen
mit akarok ezzel?
 Miért csinálom?
Mert elutazom – felelte benne egy derűs hang. – Azonnali hatállyal
felmondok, s holnap reggel ötkor elmegyek. Az öreg Vavrys majd kiviszi a
bőröndömet a vasútra. – De hiszen ez lehetetlen! – tiltakozott Olga
meghökkenten. – Hova mennék innen? Mihez fogjak állás nélkül? –
Hazamegyek – felelte a hang, amely már mindent eldöntött. A mama sírni fog,
de a papa megdicsér. Jól tetted, kislányom, fogja mondani, a becsület még a jó
állásnál is többet ér.
De papa – vetette ellen Olga csendesen és büszke örömmel –, mit fogok itt
csinálni? – Gyárba mégy – felelte a hang, mely mindent eldöntött – ; fizikai
munkát fogsz végezni, hetibért kapsz, és segítesz otthon a mamának, úgyis öreg
és gyönge már. Ruhát mosol, padlót súrolsz, fáradtan alszol, éhesen eszel.
Hazajössz, kislányom!”
Olga kitárta karját örömteli elragadtatásában. „El innen, el! Holnap este már
otthon leszek!
Hogyan lehetséges, hogy erre csak most jöttem rá? Hogyan bírtam ki eddig?
Most mindjárt, rögtön uzsonna után felmondok, és hazautazom; este mindent
bepakolok, idehívom a grófnét, és megmutatom neki; ezt viszem haza; ha talál
benne egy szál cérnát, ami nem az enyém, rántsa ki; csak ez a sárfolt a ruhámon,
csak ez nem az enyém, méltóságos asszonyom, de ezt magammal viszem.”
Örömében kipirulva rángatta le magáról bepiszkított ruháját. „Holnap, holnap!
Meghúzódom a vagon sarkában, még csak észre sem vesz senki; kirepülök a
kalitkából, mint a madár.”
Pajkos jókedv kerítette hatalmába, fütyörészett, és piros sálat kötött. Büszkén,
kibomlott sörénnyel nevetett tükörképére, s teljes erejéből fütyölte: C D G D, C
D G D.
Az udvaron emberek futnak nagy sebesen, a rekedt gong uzsonnára hív. Olga
lesiet a lépcsőn, nehogy elmulassza a grófi család ünnepélyes bevonulását,
amelynek utoljára lesz tanúja, íme, itt jön a félig béna öreg gróf, a nyurga Osvald
vállára támaszkodva. A grófné nehézkesen cipeli puffadt, beteg hasát, csúnyán
perel Maryvel, még a masniját is megcibálja. Leghátul az atléta termetű mister
Kennedy kullog fölényes közönnyel szemlélve mindent, ami körülötte történik.
Az öreg gavallér elsőnek lépett az ajtóhoz, kinyitotta és így szólt:
– Madame?
A grófné nehézkes léptekkel ment be az ebédlőbe.
– Mademoiselle? – nézett a gróf Olgára. Olga emelt fővel lépett be. Utána a
gróf, Kennedy, Mary, majd Osvald. A gróf leült az asztalfőre, jobbján a grófné,
balján Olga foglalt helyet. A grófné csengetett. A szobalányok lesütött szemmel,
nesztelen léptekkel jöttek be, mint a bábuk, akik csakis a parancsot hallják, és
csakis a nekik szóló kézmozdulatokat látják; mintha ezek a fiatal ajkak soha meg
nem szólalnának, mintha ezek a lebocsátott szemhéjak sohasem nyílnának
érdeklődő vagy megértő pillantásra. Olga a némajátékra szegezte tekintetét.
„Hogy soha el ne felejtsem...”
– Du beurre, mademoiselle – kérdezte a gróf.
– Merci. – Üres teát ivott száraz kenyérrel; „egy hét múlva – szikrázott benne
az öröm gyárba fogok járni”. Közben a gróf keservesen kínlódik hamis
fogsorával, a grófné nem eszik, Osvald leönti kakaóval az abroszt, Mary mindent
otthagy, hogy cukorkát szopogathasson, csupán mister Kennedy ken ujjnyi
vastagon vajat a kenyerére. Olga szívét diadal tölti el:
mindent és mindenkit lenéz. „Ti szegények, közületek csak én leszek szabad, s
már holnap; borzadva fogok visszagondolni vacsoráitokra, ahol semmi
mondanivalótok nincs egymásnak, s nem hogy nevetni, de még panaszkodni sem
tudtok.”
Olga fölényének ormáról nézett le mister Kennedyre. Szívből gyűlölte őt az
első naptól fogva; gyűlölte a közönyös könnyedséget, ami lehetővé tette az
angolnak, hogy a maga módján éljen, s egy cseppet se törődjön a többiekkel;
gyűlölte, amiért senki se mert szembeszállni vele, amiért egykedvű
fensőbbségében mindenkit megvetett. Isten tudja, mit keresett itt; durván
bokszolt Osvalddal, kilovagolt vele, s eltűrte, hogy a fiú istenítse; ha kedve
kerekedett rá, célba lőtt, s ha valahol a parkban lustálkodott, nem lehetett
mozdulásra bírni. Néha, amikor magára maradt, leült a zongorához, és
rögtönzött; tökéletesen, de érzéstelenül játszott, mert csakis önmagára gondolt;
ilyenkor Olgát, aki titokban hallgatta játékát, határozottan sértette, hogy nem
tudja megérteni ezt a hideg, bonyolult, önző zenét. Mister Kennedy senkivel és
semmivel sem törődött; ha kérdést intéztek hozzá, épp csak megrebbent az ajka,
úgy mondta:
„yes” vagy „no”. A kíméletlen, önhitt és lusta vasgyúró úgy viselkedett,
mintha minden cselekedetével kegyet gyakorolna; megtörtént, hogy az öreg gróf
bátorkodott felkérni őt egy parti sakkra; ilyenkor mister Kennedy szó nélkül leült
a sakktábla mellé, s néhány könyörtelenül heves és kegyetlenül durva lépéssel
megmattolta az öregurat, aki aggodalmában izzadva, gyerekesen fecsegett, s fél
óráig törte a fejét izgatottan minden lépés előtt, amelyet tízszer is visszavett.
Olga leplezetlen dühvel figyelte ezt az egyenlőtlen küzdelmet; néha maga is
sakkozott a gróffal, aki megfontolt és jó játékos volt, s ilyenkor végeérhetetlen
játszmákat folytattak, hosszan töprengtek, és körültekintő terveket kovácsoltak,
amelyeknek felderítése az ellenfél ravaszságának méltánylását és játékának
értékelését jelentette. Olga nem gondolkozott azon, joga van-e hozzá, de
összehasonlíthatatlanul különbnek érezte magát Kennedy úrnál, annak könnyen
szerzett tökéletességével, önbizalmával és mindent megoldó, fölényes
fensőbbségével együtt; megvetette a férfit, s ezt éreztette is vele;
leánybüszkesége és önérzete, amelyet naponta többször is megsértettek,
valósággal feléledt ettől a tüntető megvetéstől.
Ám mister Kennedy rendíthetetlen nyugalommal uzsonnázott, s ügyet sem
vetett a villogó szemű Olga gyilkos pillantásaira. „Mintha a világon se volnék –
gondolta Olga indulatosan –, pedig lefekvés előtt minden este bekopog az ajtón:
»Open, miss Olga...«„
Ez is a kastély titkai közé tartozott, s Olga nem is sejtette, hogy a
cselédfertályon milyen jól mulatnak ezen a titkon. Az angol fiatalember, aki
szinte sértő módon mellőzte a szobalányokat, már jó ideje adózott eme titkos
kedvtelésének. Egyébként az volt a bolondériája, hogy a kastély tornyában
lakjék, ott, ahol nemzedékről nemzedékre szálló mendemonda szerint kísértetek
járnak. Olga természetesen nem hitt a kísértetekben, s Kennedy szeszélyét
hetvenkedő komédiának tartotta; ennek ellenére minden este halálos félelem
töltötte el, amikor a lépcsőházban vagy a folyosón akadt dolga. Különben
tagadhatatlan tény volt, hogy éjjelente gyakran hallatszottak olyan zajok,
amelyeket nem lehetett megmagyarázni sem Franz szerelmi kalandjaival, sem a
leányszállás még rosszabb erotikájával. Akárhogy is, egy este, amikor Olga már
ágyban feküdt, Kennedy úr kopogtatott az ajtaján: – Open, miss Olga. – Olga
magára kapta a pongyoláját, s a résre nyitott ajtón át megkérdezte, mit akar.
Mister Kennedy darálni kezdett mindenféle angol badarságot, aminek
negyedrészét ha értette a lány, annyit azonban kivett belőle, hogy édes Olgának
(„sweet Aulga”) nevezik, s egyéb figyelemre méltó megszólításokkal illetik; ez
elég is volt ahhoz, hogy becsapja az ajtót a férfi orra előtt, és bezárkózzék,
másnap reggel pedig, első találkozásukkor, végtelenül meglepett tekintettel és
nagyon szigorúan megkérdezte az ángliustól, mit keresett az éjjel az ajtajánál.
Mister Kennedy szemlátomást nem tartotta szükségesnek, hogy magyarázatot
adjon, vagy bármire is emlékezzen; de e naptól fogva minden este bekopogott,
elmondta: „Open, miss Olga”, lenyomta a kilincset, s a lehető legmulatságosabb
módon mindent összehadart, miközben Olga az ágyában feküdt, álláig húzta a
takaróját, és sírva kiáltozta: „You’re a rascal” vagy: „Maga megbolondult – s ez
utóbbit elismételte mindazokban a változatokban, amelyekben annyira
bővelkedik az angol nyelv, mert elkeserítette és felbőszítette őt ennek a bolond
semmirekellőnek a nevetése, aki egész nap nem is nevetett többet.
Olga villogó szemmel méregette Kennedy urat. „Ha felnéz – gondolta –, most
mindjárt, mindenki előtt megkérdezem tőle: Kennedy úr, miért próbál minden
éjjel bejönni a szobámba? Jó kis botrány lesz; de mielőtt elmegyek, egyéb
dolgokat is elmondok még.” A bosszú íze felderítette. Ebben a pillanatban mister
Kennedy felvetette nyugodt, acélkék szemét; Olga már kinyitotta a száját, de
hirtelen elpirult. Eszébe jutott, hogy...
Azok a múlt heti gyönyörű, holdfényes éjszakák tehettek róla. Azok a
kimondhatatlanul varázslatos éjszakák, a telihold sugaraitól ragyogó nyárközépi
éjszakák, az ezüstös éjjelek, a holdfényes, pogány, szent éjszakák! Olga a kastély
előtt barangolt, nem tudta rászánni magát arra, hogy egy ilyen varázslatos
éjszakán lefeküdjön; egyedül volt, boldog volt. Szárnyaló lelkesedéssel töltötte
el a végtelen szépség, amely eláradt az alvó világ felett. Lassan, kéjes
borzongással bemerészkedett a parkba is. Szépséges nyírfákat látott az ezüstös
réteken és koromfekete tölgyeket, titokzatos árnyakat és varázsos fényt; több
volt ez, mint amennyit el lehetett viselni. A nagy réten át lement a vízmedencéig,
amelyet szökőkút táplált; amikor megkerülte a bokrokat, a medence körbefutó
peremén fehér szobrot pillantott meg: egy meztelen férfit, aki a telihold felé
fordította arcát, a tarkóján tartotta kezét; széles mellkasa erős ívben domborodott
keskeny csípője fölött. Kennedy úr volt az. Olga nem volt együgyű teremtés,
nem sikoltott fel, és nem eredt futásnak. Félig lehunyt szemmel, mozdulatlanul
meredt a fehér alakra. A szobor élt, erejét megfeszítve mozgatta izmait. A
lábikráiból kiinduló hullám fokozatosan haladt felfelé combjai és hasa
összehúzódó izmain át, elérte mellkasát, majd elöntötte szép, izmos karjait; aztán
új izomhullámzás futott fel karcsú lábikrájából, s újra megtöltötte bicepszeit,
amelyeket mintha kőből faragtak volna. Így tornázott mister Kennedy a maga
módján, anélkül, hogy elmozdult volna helyéről. Hirtelen meghajolt, kissé
felemelte karját, és hátrafelé bevetette magát a medencébe. A víz felcsapott,
megcsillant, megcsobbant.
Olga halkan visszahúzódott, s ügyet sem vetve többé az éjszaka titokzatos,
rémítő árnyaira, egyenesen a ház felé tartott; különös módon már észre sem vette
a szépséges nyírfákat és az öreg tölgyeket az ezüstös pázsiton. Ez volt
pirulásának első oka.
Igazán nem tudta, voltaképpen miért pirult el; nem volt ebben a kalandban
semmi szégyellnivaló, annyira csodálatos és szép volt. De aztán valami rosszabb
történt, mégpedig mindjárt másnap. Bűbájos, tiszta éjszaka volt; Olga megint a
kastély előtt sétálgatott, de a parkba természetesen nem merészkedett többé;
gondolatai ott jártak Kennedy úrnál, aki talán ezen a napon is fürdik, eszébe
jutott a park titokzatos mélye, a fiatalember fehér szobra; amikor azonban a
pletykás kulcsárné közeledett feléje, kitért előle, mert egyedül akart maradni.
Közben késő lett, tizenegy óra, s Olga félve gondolt rá, hogy magányosan kell
végigmennie a ház lépcsőin és folyosóin. Kennedy zsebre dugott kézzel tért
vissza a parkból; ahogy meglátta Olgát, már-már belekezdett különös éjszakai
udvarlásába, de Olga a szavába vágott, s elég nyersen ráparancsolt, hogy
világítson neki. Kennedy, mintha meghökkent volna, szótlanul kísérte a
gyertyával; amikor a lány ajtaja elé értek, nagyon szelíden csak ennyit mondott:
„Good night.” Ekkor Olga hirtelen megfordult, cseppet sem természetes, sötét
pillantást vetett a férfira, s szinte öntudatosan belemarkolt a hajába. Nedves,
puha és kócos volt az a haj, mint egy frissen megfürösztött újfundlandi
kutyakölyök szőre. Olga felszisszent gyönyörűségében, s azt sem tudva, mit tesz,
erősen megcibálta. S mielőtt a férfi felocsúdott volna, a leány becsapta maga
mögött az ajtót, és bezárta. Mister Kennedy meghökkenten ment fel a szobájába;
csak fél óra múlva tért vissza az ajtóhoz, mezítláb volt, s talán hiányos
öltözékben is, halkan kopogott, s így suttogott: „Olga, oh, Olga...” Olga meg se
mukkant, s Kennedy úr végül is eloldalgott. Ez volt az az esemény, amely miatt
Olga annyira pironkodott.
Valóban szégyenletes ostobaságot követett el, szeretett volna a föld alá
süllyedni tettéért, s legalább azzal állt bosszút, hogy kétszeres megvetéssel
sújtotta Kennedy urat, akit valami módon felelősnek tartott az esetért. A
következő este magával vitte szobájába Fritzet, a bozontos pincsit; amikor
Kennedy megérkezett és bekopogott, Fritz rettenetes ugatásba fogott.
Ezután mister Kennedy pár napig békében hagyta; de már kétszer is megjelent
azóta, s a leglíraibb stílusban áradozott, miközben Olga, aki torkig volt már az
egésszel, s undorító gyűlöletet érzett a szegyentelen férfi iránt, fejére húzta a
párnáját, hogy semmit se halljon.
Szavamra, ez volt minden, ami Olga és Kennedy úr közt történt; Olga éppen
ezért kimondhatatlanul restellte, hogy elpirult a férfi tekintetétől, s
legszívesebben felpofozta volna magát.
Végtelen nyugtalanság töltötte el érzékeny, szűzies szívét. „Annál jobb, hogy
elmegyek mondta magában – ; ha másért nem, hát emiatt az ember miatt.”
Kifárasztotta a mindennapi küzdelem, és megalázottnak érezte magát
tehetetlenségéért; az ellenszenv és undor hulláma olyan erővel szorongatta
torkát, hogy majdnem felkiáltott. „Hála neked, Istenem, hogy elmegyek –
csillapította magát –, ha még egy napig maradnék, rettenetes botrányt csapnék.”
– Prenez des prunes, mademoiselle.
– Pardon, madame?
– Prenez des prunes.
– Merci, merci, madame la comtesse.
Elfordította tekintetét Kennedy úrról, s Osvald csinos arca ötlött a szemébe.
Derűs gyöngédséget érzett, s ettől némi öröm költözött a szívébe. Nem maradt
rejtve előtte, hogy a fiú a maga módján szerelmes belé, bár ezt csak felesleges
durvasága és bujkáló tekintete árulta el.
De azért Olga különös gyönyörűséggel gyötörte; karját a fiú finom vonalú,
szép nyakára fektette, és magával vitte a parkba, miközben féktelenül mulatott a
gyerek zsémbes és boldog dühöngésén. Tessék megnézni, Olga tekintetének
súlya alatt most is mekkora falatot nyelt le, s milyen haragosan pillant fel!
Szegény Osvald! Mi lesz belőled ebben a rettenetes házban, te gyerek, aki éppen
most serdülsz gyötrődve fiatalemberré, s egyszerre szenvedsz túlzott
érzékenységed és szilárdságod miatt? Olgán szorongó lehangoltság lett úrrá.
Nemrégiben betoppant Osvald szobájába, s rajtakapta, amint viháncolva
bokszolt Paulinával, a legelrugaszkodottabb szobalánnyal. Ez persze csak
amolyan gyerekes játék volt, mint egy kutyakölyök hancúrozása; de azért
Osvaldnak nem kellett volna annyira tűzbe jönnie, Paulina szemének és arcának
sem kellett volna annyira lángolnia, szóval mindennek nem kellett volna így
történnie, és egyáltalán nem kellett volna megtörténnie. A gyanakvó Olga ettől a
perctől kezdve résen állt; nem cirógatta többé érzékeny ujjaival Osvald haját,
soha többé nem karolta át a nyakát. Árgus szemekkel kezdte figyelni, sőt, a
nyugtalanságtól űzve, arra vetemedett, hogy kémkedjen a fiú után, mert
elhatározta, hogy megvédi Osvald gyermekkorát a korai és szégyenletes
tapasztalatoktól.
Gyakran megesett, hogy otthagyta Maryt, és felkutatta Osvaldot; hideg volt
hozzá és szigorú, amivel csak annyit ért el, hogy a kamasz ifjúi szerelme lázongó
gyűlöletté torzult.
„Voltaképpen miért is vigyázok rá? – kérdezte most magától Olga. – Mi
közöm hozzá, nekem, az idegennek, hogy milyen életbölcsességre tanítja őt
Paulina vagy bárki más? Miért kell szenvednem nyugtalanságomtól és önnön
szigorúságomtól, amely a lányok tisztaságánál is kedvesebb; nem fogok vigyázni
rád többé, nyisd csak ki a szemed, tárd csak ki a karod, ragadd meg az első
alkalmat... én úgy sem leszek itt, hogy megsirassalak.
Ön pedig, méltóságos asszony, meggyanúsított engem – folytatta Olga
váratlan eréllyel a leszámolást. – Kémkedett utánam, amikor órát adtam
Osvaldnak; értésemre adta, hogy »inkább javára válik, ha Kennedy úr
társaságában tartózkodik«. Talán az is inkább javára válik, ha Paulina
társaságában tartózkodik, elvégre Paulina az ön bizalmasa. Amikor azon az
éjjelen Osvald titokban elment Kennedyvel vidralesre, ön bejött a szobámba,
ajtót kellett nyitnom önnek, aki még az ágyamban, még a takaróm alatt is kereste
a fiát. Rendben van, méltóságos asszonyom, hiszen az ön gyereke, Paulinát
mégis odaküldi az ágyához, hogy ő keltse fel. Paulinát, aki több mint
harmincéves, és romlottabb, mint az ördög. Ön átkutatja a szekrényemet, a
fiókomban szaglászik, aztán beültet a hintójába, hogy szórakoztassam.
Szilvával kínál, köszönöm szépen, madame, ön nagyon kedves! Ha
könnyűvérű nőcskének és tolvajnak tart, küldjön el az asztalától, hogy a
cselédszálláson étkezzem vagy a mosókonyhában; a harag és a megalázottság
könnyeivel fogom öntözni darabka kenyeremet, de legalább nem kell
mosolyognom!”
– Nem hallja, kisasszony?
– Pardon – vörösödött el Olga.
– Talán... rosszul érzi... magát? – kérdezte a gróf a leányra szögezve tekintetét.
– Nincs véletlenül láza?
– Nincs, gróf úr – mentegetőzött Olga sietősen. – Igazán semmi bajom.
– Akkor jó – mondta a gróf lassan –, nem szeretem, ha valaki... beteg.
Olga elszántsága nyomban elpárolgott. „Képtelen vagyok szembeszállni
ezekkel az emberekkel – gondolta elkeseredetten –, nem bírok megmérkőzni
velük. Istenem, adj erőt, hogy ma fel tudjak mondani nekik! Adj erőt hozzá,
Istenem!” Szörnyű lámpalázat érzett, hogy beszélnie kell a gróffal, aki nyilván
felhúzza majd szemöldökét, és így szól: „Azonnali hatállyal, kisasszony? Ez
nem szokásos!” „Mit találjak ki? Mivel indokoljam, hogy feltétlenül haza kell
mennem, hogy most mindjárt haza kell mennem? Megszököm, ha nem engednek
el, mindenképpen megszököm!” Olga kimondhatatlan rettegéssel várta a
következő perceket.
A család felállt a uzsonnaasztal mellől, s a szomszéd szalonba telepedett le; a
gróf és Kennedy rágyújtott, a grófné valami hímzést szedett elő: a délutáni postát
várták. „Mihelyt kimennek a gyerekek, közlöm velük” – határozta el Olga.
Dobogó szívvel kényszerítette magát, hogy az otthonára gondoljon. Felidézte a
mama kék kötényét, a lepattogzott és tisztára sikált bútort, és apját is, aki
ingujjban, pipázgatva, higgadt alapossággal olvasgatja újságját. „Nincs más
menekvés – gondolta növekvő szorongással –, egyetlen napig sem bírom ki itt.
Istenem, legalább az utolsó pillanatban adj erőt!”
Paulina lesütött szemmel hozta be ezüsttálcán a postát. A gróf az ölébe söpörte
a leveleket; az utolsót is el akarta venni, ez a tálca szélén feküdt, de Paulina
tisztelettudóan hátralépett. – A kisasszonyé – suttogta. Ah, Olga már messziről
megismerte a mama írását, az olcsó, összemaszatolt borítékot, a rémes
helyesírással megcímzett levelet, amelyért mindig szégyellte magát, s amelyet
mégis a szíve fölött őrzött. Most is elpirult – bocsáss meg érte, mami!
Reszkető ujjal vette át a falusi levélkét, s meghatottan olvasta a címzést,
amelyet olyan túlzott pontossággal vetettek papírra, mintha attól tartottak volna,
hogy ha nem címezik meg a lehető leggondosabban, ez a gonosz világ át sem
adja a levelet annak, akit illet, aki messze, idegenek közt él – s egyszerre nagy
kő esett le a szívéről: „Mami, megmentettél! Elolvasom a levelet, s hirtelen
felkiáltok: megbetegedett az apám, sürgősen haza kell utaznom, felkerekedek, és
elmegyek, senki sem tarthat vissza; egy hét múlva pedig megírom, hogy otthon
kell maradnom, küldjék utánam a bőröndömet. Így igazán könnyű lesz!” –
gondolta örvendezve. Mint minden nő, szemlátomást ő is szívesebben
hivatkozott valamilyen kifogásra, mint a tényleges okokra.
Nekividámulva tépte fel a borítékot. Amikor kihúzta belőle a levelet, éles
szúrást érzett a szívében; visszafojtotta lélegzetét, és olvasni kezdett:
Kedves lányom! Szomorú hírt kell tudatnom veled, mert a Papa
megbetegedett, a doktor azt mondja, hogy a szivétül van, nagyon gyenge, a lába
is felpufadt, járni se bir. A doktor azt is mondja, hogy nem szabad felizgatni,
meg azt is, hogy te se panaszkodj, ha írsz nekünk, mert a Papát az nyugtalanítja,
ezér ne is tedd ezt, inkább aztirjad, hogy jól vagy, legalább ne legyenek gondjai.
Tudod mennyire szeret téged, örül, hogy hál Istennek jó hejed van.
Imádkozz a mi Papánkér, és ne utazz ide az Isten háta mögé. A pénzt
megkaptuk, sokszor köszönjük neked, nehéz hejzetben vagyunk, amióta a Papa
fekszik. Frantík ellopta az óráját, ezt se mondhatjuk meg neki, biztosan megölné,
azt mondtuk, hogy elromlott és az órásnál van.
Fojton csak azt kérdi, mikor javítja mán meg, azt se tudja, hány az óra, én meg
sírni se merek előtte.
Kedves lányom, azt is meg kell írnom neked, hogy adj hálát Istennek, amér
ilyen jó hejed van.
Imádkozz az Uraságér, szolgáld őket hüségessen, jobb héjét nem is
tanálhatnál, megvan a jó kosztod, ami használ az egésségnek, úgyis gyenge a
mellyed, nekünk is küldhetsz valamicskét minden hónapba, köszönjük neked
kislányom, az Úr Isten megjutalmaz, hogy segíted Szüleidet.
Tiszteld az Uraságot, ha sok évig szolgálsz nekik, halálodig ellátnak, ollyan
ez, mintha Hivatalba lennél, csak vigyázz magadra.
Üdvözöld nevemben, az Uraságot, a Papa rossz bőrbe van, úgy elfogy, mint a
gyertya.
Sokszor csókol Anyád Kostelec 37. sz.
A gróf abbahagyta levelei olvasását, és Olgára meresztette szemét. – Maga
rosszul van, kisasszony! – kiáltott fel őszinte ijedelemmel.
Olga zsibbadtan felállt, kezét halántékára szorította.
– Csak... a fejem fáj, gróf úr – lehelte.
– Azonnal feküdjön le, kisasszony, azonnal feküdjön le! – kiáltotta a gróf
nyersen és nyugtalanul. Olga gépiesen meghajolt, és lassú léptekkel távozott.
A gróf kérdő pillantást vetett a feleségére; az vállat vont, és élesen így szólt: –
Osvald, gerade sitzen. – Kennedy úr dohányzott, és a mennyezetet nézte.
Nyomasztó csend volt.
A grófnő összeszorította száját, hímezgetett. Kisvártatva csengetett, mire
megjelent Paulina. Paulina, hová ment a kisasszony? – kérdezte foghegyről.
 – A szobájába, méltóságos asszony – felelte a lány. – Magára zárta az ajtót.
– Fogjanak be!
Az udvar homokján megcsikordult a hintó kereke, a kocsis kivezette a
lovakat, és a szíjakat igazgatta.
– Papa, soll ich reiten? – élénkült fel Osvald.
– Ja – bólintott a gróf, mereven elnézve mellette. A grófné kutató, ellenséges
pillantást vetett rá. – Wirst du mitfahren? – kérdezte a férjétől.
– Nein – felelte az szórakozottan.
A lovász kivezette és felnyergelte a hátaslovakat. Kennedy lova a fél udvart
végigtáncolta, mire a nyerget rátehették, Osvald herélt félvére eközben békésen
és bölcsen kapált a lábával, s szomorúan nézegette a patáját.
A család kiment az udvarra. Osvald, aki jó lovas volt, tüstént felpattant a
lovára; nem állta meg, hogy fel ne pillantson Olga ablakára, ahonnan a nevelőnő
gyakran integetett neki, amikor kilovagolt. Az ablak üres volt. A grófné
nehézkesen ült be a hintóba. – Mary! – vetette oda. A kis Mary kelletlen fintort
vágott, s ő is beszállt a kocsiba. A grófné habozott. – Paulina!
– hívta oda a komornáját –, nézd meg, mit csinál Olga kisasszony. De észre ne
vegyen!
Mister Kennedy eldobta a cigarettáját, egyetlen ugrással a nyeregben termett,
és térdét az állat oldalába nyomta. A ló nekiiramodott, patája jégesőként
kopogott a kapualj deszkáin, és szikrákat hányva csattogott a kastély előtti
kövezeten. – Halloo, mister Kennedy! – kiáltotta Osvald gyerekes hangján, és
utánavágtatott.
Paulina futva jött, kezét fehér kötényének zsebében tartva.
– Méltóságos asszony – jelentette bizalmasan –, Olga kisasszony a ruháit
akasztja vissza a szekrénybe, és a fehérneműjét teszi a fiókjába. – A grófné
bólintott. – Hajts! – kiáltott rá a kocsisra. Az öreg gróf búcsút intett, aztán
magára maradt.
Leült a padra, az árkádok alá, botját térde közé fogta, és rosszkedvűen,
elhagyatottan bámulta az udvart. Így üldögélt vagy fél óra hosszat; végül is
felállt, s béna lábával keményen kopogva bement a szalonba. Leült a
karosszékbe a félbehagyott sakkjátszma mellé, amelyet előző este kezdett el
Olgával. Felmérte a helyzetet, amely szemlátomást kedvezőtlen volt számára;
Olga a lóval lépett, és támadni készült. A tábla fölé hajolva próbálta kitalálni
szándékát; a végén rájött a szépen átgondolt tervre, amely alapos vereséggel
fenyegette. Akkor feltápászkodott, kihúzta magát, s botjával kopogva felment az
emeletre, ahol a vendégszobák voltak. Olga szobája előtt megállt. Odabent csend
volt, szinte ijesztő csend, semmi se mozdult. Végül bekopogott: – Olga
kisasszony, hogy van?
 Rövid csend. – Köszönöm, jobban – hallatszott aztán Olga fojtott hangja. –
Kíván valamit, gróf úr?
– Nem, nem, feküdjön csak. – Majd mintha úgy érezte volna, hogy nagyon is
sokat mondott, hirtelen hozzátette, hogy lerontsa a hatást: – Hogy holnap újra
taníthasson. – És dübörögve visszament a szalonba.
Ha valamicskével tovább marad, gyenge nyöszörgést hallhatott volna, s utána
véget nem érő csendes zokogást.
Lassan, végtelenül lassan telnek a magányos férfi órái. Végre visszatér a
hintó, izzadó lovak ficánkolnak az udvaron, a konyhából, mint mindennap,
sürgésforgás, csörömpölés hallatszik.
Fél nyolckor megkondul a vacsorára hívó gong. Mindenki lejön, csak Olga
hiányzik. Egy darabig valamennyien úgy tesznek, mintha nem vennék észre, de
aztán az öreg gróf felhúzza szemöldökét, és csodálkozva megkérdezi: – Was, die
Olga kommt nicht?
A grófné majd keresztüldöfi szemével, de hallgat. Csak jóval később hívja be
Paulinát. Kérdezd meg Olga kisasszonyt, mit kíván enni?
Paulina gyorsan visszajön. – Méltóságos asszony, Olga kisasszony köszöni
szépen, de nem éhes; holnap majd felkel. – A grófné egy cseppet megcsóválja a
fejét; ez a mozdulat nemcsak elégedetlenséget fejez ki.
Osvald turkál az ételben, s könyörgő pillantásokat vet Kennedy úrra, hogy
gyorsan, mindjárt étkezés után szöktesse ki a házból; de mister Kennedy,
szokásához híven, ezúttal sem hajlandó megérteni őt.
Közben besötétedik, leszáll az est, amely kegyelmes a megfáradtakhoz, de
végtelen a szerencsétleneknek. Világos volt, bealkonyult, éjszaka lett; az ember
nem is tudja, mikor köszöntött be a sötétség, amely fojtogatja és szorongatja, a
sötétség, a feneketlen szakadék, amelynek mélyén emberi kétségbeesés
hánykolódik.
Te tudod csak, te csendes éj, aki figyeled az alvók lélegzését és a betegek
nyögését; hogyne figyeltél volna fel a lány gyenge, forró zihálására, a lányra, aki
sokáig sírt, de már nem sír; füledet a szívére tetted, s ólomsúllyal telepedtél zilált
fürtjei közül kivillanó keblére. Hallottad párnába fojtott panaszát, s a még
keservesebb csendet, amely követte a panaszt.
Te tudod csak, te néma éj, aki hallottad, hogyan csendesedett el emeletről
emeletre, hálószobáról hálószobára az egész kastély; aki forró ujjaiddal
belefojtottad a szerelmes búgást a lépcső alatti kuckójába visszahúzódó nőbe. Te,
aki visszhangzóvá tetted a fiatalember lépteit, amikor fürdéstől nedves hajával,
halkan fütyörészve utolsóként vonult vissza szobájába a hosszú
kastélyfolyosókon át.
Sötét éj, te láttad csak, hogy a sírástól kimerült lány hogyan rezzent össze a
fiatal léptek zajára. Láttad, hogyan ugrott ki az ágyból, mintha valami vak erő
lökte volna ki, s hátravetve haját égő homlokából, az ajtóhoz rohant, kinyitotta, s
félig nyitva hagyta.
S aztán újra megdermedve tüzes fekhelyén, rettegve várakozott, mint az olyan
ember, akin már nem lehet segíteni.
 Ingek
Bár más, sokkal komolyabb dolgokra akart gondolni, makacs állhatatossággal
állandóan visszatért az agyába az a kellemetlen gondolat, hogy a házvezetőnője
meglopta.
Oly sok éve volt már nála, hogy nem is kellett holmijával törődnie. Itt a
szekrény, az ember reggel kinyitja és felülről levesz egy tiszta inget. Olykor-
olykor, nem is tudja, milyen időközökben, Johanka asszony szétterít előtte egy
szakadt inget, mondván, hogy már mind ilyen, újakat kell venni. Jól van, az első
kereskedésben, ami elébe kerül, vesz hat új inget, s valami homályos emlék
merül fel benne, hogy nemrégen is vásárolt már ilyesmit. Különös, gondolja,
milyen rossz minőségű árut gyártanak mostanában. És az embernek ezeregy
dolog kell, még ha özvegy is. Gallér, cipő, öltöny, szappan, meg még isten tudja,
mi. Idővel mindent meg kell újítani, és ha az ember öreg, akkor valahogy a
dolgok is gyorsabban öregszenek rajta, vagy mi a csuda történik velük; az ember
folyton új holmit vásárol, és ha kinyitja a szekrényét, mégis azt látja, hogy csak
néhány elhordott ruha lóg benne, már azt se tudja, mikor csináltatta őket. No, de
az a fő, hogy semmivel se kell törődnie, mindenről Johanka gondoskodik.
Hogy csak most, annyi év múltán merült fel benne a gondolat, hogy
rendszeresen meglopják, annak a következő oka volt: reggel meghívót kapott
valami bankettra. Évek óta nem járt ilyen helyen. Baráti köre olyan szűk, hogy a
váratlan meghívás egészen kihozta a sodrából. Rendkívüli öröm és félelem fogta
el egyszerre. Első dolga az volt, hogy utánanézzen, van-e tökéletes inge erre az
alkalomra. Minden ingét kivette a szekrényéből, de egyet se talált köztük,
amelynek az ujja vagy a mellrésze ne lett volna kirojtosodva. Behívta Johankát
és megkérdezte, nincs-e valahol eltéve egy jobb ing.
Johanka nyelt egyet, hallgatott kicsit, aztán éles hangon kijelentette, hogy az
úrnak már úgyis új ingeket kell vennie, ő már nem győzi foltozni őket, hiszen
mind olyan már, mint a pókháló... Homályosan érezte ugyan, hogy nemrégen
vásárolt valamit, de nem volt biztos a dolgában, így hát hallgatott, és mindjárt
öltözködni kezdett, hogy megvegye az inget. Közben arra gondolt, hogy egyszer
már tényleg rendet kell teremteni a dolgai közt, és zsebéből kiszedte a benne
levő papírdarabokat, amelyek között egy pénztári blokkot talált hat ing áráról.
Fél tucat ing, fizetve ekkor meg ekkor. Hét héttel ezelőtt. Hét héttel ezelőtt fél
tucat ing. Ez volt az egész felfedezése.
Már nem ment bevásárolni, fel-alá járt a szobában és gondolkodott.
Visszanézett sokéves magányába; felesége halála óta Johanka gazdálkodott nála,
és soha egyetlen pillanatig se gyanúsította a legkisebb visszaéléssel sem. De
most hirtelen szorongás fogta el, hogy egész idő alatt állandóan meglopták.
Körülnézett a szobában. Nem tudta volna pontosan megmondani, mi hiányzik,
de hirtelen megérezte, hogy a szoba üres és sivár, és megpróbált
visszaemlékezni, mi minden volt itt azelőtt; rádöbbent, hogy a szoba sokkal
telibb, sokkal intimebb volt valamikor... Nyugtalan szívvel nyitotta ki a
szekrényt, ahol a felesége után maradt emlékeket tartotta: ruhákat, fehérneműt...
Csak néhány foszlott darabot talált, de egész múltja lehelt rá belőlük; istenem,
mennyi mindent hagyhatott itt a megboldogult! És hova lett minden?
Bezárta a szekrényt és kényszerítette magát, hogy másra gondoljon; például a
ma esti bankettra. De az elmúlt évek makacsul visszatolakodtak képzeletébe.
Elhagyatottabbaknak, keserűbbeknek, szegényesebbeknek látta őket most, mint
amikor élte őket; hirtelen kifosztottnak érezte magát bennük, s levegőjükből
sivár szomorúság áradt. Pedig néha még elégedett is volt, csendesen
elringatózott az évek egyhangúságában, mintha szunyókált volna, de most csak a
magányt látta a szunyókálásban, az olyan ember magányát, akinek még a
párnáját is kilopják a feje alól. Olyan heves fájdalom, olyan szomorú bánat
telepedett rá, amilyet nem érzett a temetés napja óta... Hirtelen öregnek és
fáradtnak érezte magát, mint az olyan ember, akihez az élet nagyon kegyetlen
volt.
De egy dolgot nem tudott megérteni: miért lopkodta volna Johanka a dolgait?
Mit csinált volna velük? Aha, döbbent rá a válaszra haragos megelégedéssel.
Persze! Van egy unokaöccse valahol, akit bolondos, nagynénés szeretettel szeret;
hiszen számtalanszor beszélt már neki az emberiség színe-javának e
legjobbjáról. Várjunk csak, a múltkor a fényképét is megmutatta, göndör haj,
pisze orr, szemtelen kis bajusz; Johanka a szemét törölte nagynénei
büszkeségében és meghatottságában. Szóval oda vándorol mindenem, gondolta,
s szörnyű düh fogta el; kirohant a konyhába, rákiáltott Johankára, átkozott
vénasszony, vagy valami ilyesmit, s ismét visszaszaladt, ott hagyva Johankát,
amint öreg birkaszemét könnyesen és értetlenül meresztgeti csodálkozásában.
Aznap nem beszélt vele többet; Johanka sértődötten sóhajtozott és csapkodott
mindennel, amit csak a kezébe vett. Fogalma se volt, mi történt gazdájával.
Délután a fiókok ellenőrzése következett. Az eredmény borzalmas volt. Egyre
több családi emléktárgy jutott az eszébe, mely most nagyon becsesnek látszott.
Hűlt helyük volt. Mintha kiégett volna a ház. Sírni szeretett volna dühében és
elhagyatottságában.
Ott ült a kihúzgált fiókok között lihegve és porosan, s kezében egyetlen
ereklyét tartott, ami még megmaradt: apjának kis gyöngyökkel kivarrt
pénztárcáját, amely mindkét végén lyukas volt már. Hány évig kellett
Johankának fosztogatnia, hogy semmi se kerülte el a figyelmét!
Magánkívül volt dühében. Ha Johanka most bejött volna, bizonyára arcul üti.
Mit csináljak vele? – kérdezte magában nyugtalanul. Kidobjam? Feljelentsem?
De ki főz majd holnap?
Vendéglőbe megyek, döntötte el a kérdést. De ki fűt be és ki készít meleg
vizet? Minden erejét megfeszítve igyekezett ezektől a gondoktól szabadulni;
majd holnap meggondolom, nyugtatta meg önmagát, valami megoldás majd csak
akad, hiszen nem függök tőle!
Mindazonáltal jobban elkeserítette a dolog, mint ahogy önmaga előtt
elismerte, s csak a sérelem tudata és a büntetés szükségszerűsége fegyverezte fel
némi bátorsággal.
Amikor bealkonyodott, annyira összeszedte erejét, hogy bement a konyhába
és közönyös hangon elküldte Johankát hazulról; egy bonyolult, valószínűtlen és
hosszan tartó feladatot bízott rá, amely nem tűr halasztást, és amelyet nagy
megerőltetéssel gondolt ki. Johanka nem szólt semmit, és úgy készülődött az
elmenetelre, mint valami mártír. Végül becsukódott mögötte az ajtó, és a ház ura
egyedül maradt. Dobogó szívvel, lábujjhegyen kiment a konyhába, de még akkor
is tétovázott, amikor a keze már a kilincsen volt; a szégyenkezés valóságos
pánikja ragadta el, félt, hogy sohase lesz ereje kinyitni Johanka szekrényét, s úgy
érezte magát, mint egy tolvaj. De amikor már feladta a reményt, hirtelen
megnyugodott és benyitott a konyhába.
Minden ragyogott a tisztaságtól. S itt van Johanka szekrénye, de zárva, és a
kulcs sehol.
Szándéka csak most érlelődött kemény és végleges elhatározássá.
Megpróbálta felfeszíteni a zárat egy konyhakéssel, és sikerült is összevissza
vagdosnia az ajtó fáját, de kinyitni nem; aztán végigpróbálta a saját kulcsait, míg
végül, félórai dühöngés után rájött, hogy a szekrény nincs kulcsra zárva és
cipőgombolóval könnyen ki lehet nyitni.
A szekrény rekeszeiben gyönyörűen elrendezve és kivasalva fehérlett a
fehérnemű. Mindjárt felül az ő hat új inge feküdt, még kék szalaggal átkötve,
ahogy az üzletből elhozta. Egy papírdobozban felesége ametiszttűje, apja
gyöngyház-manzsettagombjai, édesanyja elefántcsontba karcolt arcképe –
istenem, hát ez is kellett neki? Mindent kiszedett a szekrényből, a harisnyáit, a
gallérjait, egy doboz szappant, fogkeféket, egy régi selyemmellényt,
párnahuzatokat, régi tiszti revolverét, sőt még egy valóban értéktelen,
agyonfüstölt borostyánszipkát is. Ruhatárának már csak a romjai voltak itt, a
többi valószínűleg régen elvándorolt a göndör hajú unokaöccshöz. A dühroham
elmúlt, csak a szemrehányó bánat maradt: Hát így állunk... Johanka, mivel
érdemeltem én ezt meg magától?!
 Darabonként vitte át a dolgokat a szobájába és rakta szét az asztalon. Egész
szép kis kiállítás volt. Johanka dolgait visszadobálta a szekrénybe, sőt el is
akarta rendezni őket, de az első kísérletek után tanácstalanul kiszökött a
konyhából, nyitva hagyva a szekrényt, mint valami tolvaj. Aztán félni kezdett,
hogy Johanka megjön és neki majd beszélnie kell vele... Erre a gondolatra olyan
utálkozás fogta el, hogy gyorsan öltözködni kezdett. Majd holnap jól
összeszidom, mára elég neki, ha rájön, hogy mindent tudok. Kiválasztott egy új
inget; kemény volt, mint a papírmasé, hiába feszítette meg minden erejét, sehogy
sem sikerült begombolni a gallérját. És Johanka minden percben megérkezhet.
Gyorsan bebújt a régi ingébe, s már nem is törődött azzal, hogy rojtos a
manzsettája; kilopózott a lakásból, mint valami betörő, és egy órát kószált kint
az esőben, amíg végre elmehetett a bankettra. Az estélyen elhagyatottnak érezte
magát; megpróbált elbeszélgetni régi ismerőseivel, de az évek valahogy
túlságosan közéjük tolakodtak, ejnye, gondolta, hiszen alig értjük meg egymást!
De senkire se haragudott emiatt; félreállt, és elkápráztatva a fénytől és az
emberforgatagtól, figyelni kezdte, mi történik körülötte... amíg isten tudja,
honnan, újabb ijedelem nem támadt benne: Hogy én hogy nézek ki! Hiszen
rojtos az ingem és foltos a frakkom, és milyen cipő van rajtam, úristen!
Legszívesebben a föld alá süllyedt volna; megpróbált elbújni, de mindenütt
ragyogó fehér ingmellekbe ütközött, és már csak azt nézte, hogyan távozhatna el
feltűnés nélkül. Attól félt, hogy ha egyetlen lépést is tenne a kijárat felé, minden
szempár rászegeződne. Izzadt zavarában, s úgy tett, mintha mozdulatlanul állna,
de közben folyton dolgozott a talpával, hogy centiméterenként, észrevétlenül az
ajtóhoz jusson. Egy nagyon régi ismerőse, gimnáziumi osztálytársa állt mellette:
no, ez hiányzott még! Zavarosan válaszolt a kérdéseire, s csaknem megsértette;
fellélegzett, mikor végre megint egyedül maradt és folytathatta
centiméterenkénti útját az ajtó felé. Végre sikerült kimenekülnie; szinte futva
igyekezett hazafelé, pedig éjfél sem volt még.
Útközben megint Johankára gondolt. A gyors járás felizgatta; megpróbálta
megfogalmazni, mit mond majd neki. Hihetetlenül könnyedén kötődtek benne
mondatokba az energikus, méltóságteljes szavak, a szigorú ítélet és a végső
feloldás hosszan kialakított kombinációja.
Igen, végső feloldás, mert a végén megbocsát neki. Nem dobja ki az utcára.
Johanka sírni fog és könyörögni fog, megígéri, hogy megjavul; ő hűvösen
meghallgatja, és a végén komolyan ennyit mond csak: Johanka, alkalmat adok
magának arra, hogy jóvá tegye hálátlanságát, legyen becsületes és hűséges, mást
nem kérek magától, öreg ember vagyok, nem akarok kegyetlen lenni.
Ez a szónoklat-fogalmazás annyira megnyugtatta, hogy észre se vette, mikor
ért haza.
 Johankánál még égett a villany. A függönyön keresztül bekukkantott a
konyhába, és íme! Mi ez? Johanka vörösen, dagadtan a sírástól, fel-alá szaladgál
és egy bőröndbe dobálja a holmiját.
Mi a fenének kell neki bőrönd? – rémült meg. Lábujjhegyen bement a
szobájába, és zavartan, szorongva, meglepetten gondolkodni kezdett. Mi az, hát
Johanka költözködni akar?
Itt fekszenek az asztalon azok a dolgok, amiket ellopott tőle. Megérintette
őket és semmi örömöt nem érzett már, hogy megkerültek. Aha, mondta
magában, Johanka rájött, hogy felfedeztem a tolvajlásait, s most fél, hogy
azonnal kidobom, azért csomagol már. Jó, meghagyom ebben a hiedelemben,
hadd higgye reggelig, hogy kidobom; ez legyen a büntetése. Majd reggel
beszélek vele. De talán... talán még bejön bocsánatot kérni! Sírni fog itt nekem;
térdre esik meg miegymás. Jól van, Johanka, nem akarok kegyetlen lenni,
maradhat. Úgy ahogy volt, frakkban, leült és várt. Csend, végtelen csend volt
már a házban; a konyhából kihallatszott Johanka minden lépése, majd a koffer
tetejének csattanása, aztán ismét csend lett. Mi ez?
Ijedten felugrott és hallgatózott. Hirtelen hosszú, szörnyűséges, szinte
embertelen üvöltés hangzott fel, amely hisztérikus zokogássá aprózódott,
miközben két térd zuhant a padlóra és a zokogást rövid nyögések szakították
meg. Johanka sír. Egy kis sírásra el volt ugyan készülve, amikor felfedezte a
lopást, de erre nem. Dobogó szívvel állt a helyén és hallgatta, mi történik a falon
túl. Semmi, csak sírás. Most, most tér majd észre Johanka, és bejön bocsánatot
kérni.
Fel-alá kezdett járni a szobában, hogy visszanyerje biztonságát, de Johanka
nem jött. Megmegállt, hallgatózott; Johanka sírása szabályos, egyhangú ritmusba
ment át. Ez a hosszan tartó kétségbeesés megrémítette. Odamegyek hozzá és
csak ennyit mondok neki: Hát jól jegyezze meg magának a dolgot, Johanka, és
ne sírjon már; ha jól fog viselkedni, én elfelejtem az egészet.
Alig gondolta végig a mondatot, heves léptek közeledtek az ajtó felé, s a
küszöbön üvöltve megjelent Johanka. Arca olyan dagadt volt a sírástól, hogy
rossz volt ránézni.
– Johanka!
– Hát... hát ezt szolgáltam én meg... – nyögte. – Elismerés helyett... úgy bánni
velem... mint egy tolvajjal... ilyen szégyen!...
– De hát Johanka! – kiáltott rémülten –, hiszen maga mindent elvitt tőlem,
nézzen ide... ezt itt mind! Elvitte vagy nem vitte el?
De Johanka nem hallotta a kérdést.
– Hogy tűrhetem én ezt el... micsoda szégyen! A szekrényemben kutatni...
mint... egy... cigányasszonyéban!... Ilyen gyalázatot hozni rám!... Ezt nem kellett
volna megtennie a nagyságos úrnak!... Ahhoz nincs joga, hogy így megsértsen!...
Ilyet sohase hittem volna!... Hát tolvaj vagyok én, vagy mi?... Hogy én... én...
tolvaj vagyok? – kiabálta szenvedélyesen, fájdalmasan. – Hogy én tolvaj
vagyok? Én, ilyen családból? Ezt... ezt nem vártam volna... ezt nem érdemeltem
meg!
– De hát Johanka, legyen végre esze – mondta lehiggadva. – Hogy kerültek
ezek a dolgok a maga szekrényébe? A magáé ez, vagy az enyém? Mondja, maga
nőszemély, a magáé ez?
– Én semmit se akarok hallani – zokog Johanka –, Uram Jézus, ilyen
szégyen!... Mintha csak valami... cigányasszony... lennék. Kutatni a
szekrényemben!... Azonnal, azonnal elmegyek...
Reggelig se maradok!... Nem én!...
– De hiszen én nem akarom kikergetni... – próbálkozott ijedten. – Csak
maradjon, Johanka.
Sohase történjen rosszabb... Hiszen én nem mondtam magának semmit! Hát
ne sírjon már!
– Tessék mást fogadni! – fuldoklik Johanka a sírástól. – Én nem maradok itt
reggelig se! Mi vagyok én... kutya, hogy mindent eltűrjek?! Nem... nem...
akármennyit fizetne is... Inkább az utcán alszom!
– De hát miért, Johanka – védekezett tanácstalanul –, hát bántottam én magát?
Ezt csak nem akarja letagadni, ami itt van az asztalon?
– Nem, nem bántott – kiabálja Johanka még sebzettebben. – Ez nem bántás...
kutatni valakinek a szekrényében... mintha tolvaj volna... Ez semmi... Ezt kell
nekem eltűrni ?... Ezt még senki se tette velem... ilyen szégyent... hát jöttment
vagyok én? – üvöltött fel még egyszer, és becsapva az ajtót kiszaladt a szobából.
Hát ezt kapta bocsánatkérés és megbánás helyett. Végtelen zavart érzett
magában. Mi történt itt? Lop, mint a szarka, s most megsértődött, mert rájöttem;
nem szégyelli azt, hogy tolvaj, de kegyetlenül fáj neki, ha tolvaj voltáért fizetnie
kell... Bolond ez a nő?
Hirtelen sajnálni kezdte Johankát. S egyre jobban sajnálta. No lám, mondta
magában, minden embernek megvan a maga gyengéje, és semmivel sem tudod
jobban megsérteni, mint ha rájössz, hogy mi az. Ah, mennyi erkölcsi
érzékenységgel veszi körül az ember a bűneit!
Milyen fájdalmasan, milyen törékenyen gyengéd az ember a rosszaságaiban!
Érintsd meg leplezett hibáit, s a legmélyebb sértődöttség fájdalomkiáltásával fog
válaszolni! Nem látod, hogyha bűnös fölött ítélkezel, sértődöttet ítélsz el?!
A konyhából takarókkal elfojtott zokogás hallatszik. Be akart menni, de zárva
találta a konyhát. Így hát az ajtón keresztül próbálta Johankát lecsendesíteni.
Szidta, vigasztalta, de szavaira csak még hevesebb és még hangosabb zokogás
volt a válasz. Visszament a szobájába és halálosan elszomorodott tehetetlen
részvétében. Itt fekszenek az ellopott dolgok, a gyönyörű új ingek, egy csomó
egyéb fehérnemű, emléktárgyak és ki tudja, még mi minden!
Végigsimogatta őket, de csak szomorúság és elhagyatottság áradt belőlük.
A MESÉK ÉS TÖRTÉNETEK
CÍMŰ KÖTETBŐL
 A HEGY
A gyermek a régi kőbánya alján, a tegnapi zápor pocsolyáiban játszott, gátakat
rakott a patakocskák útjába, és a meredek kőfal alatt egy szétzúzott koponyájú
férfi holttestébe botlott.
Bár nem ismerte a halált, félelem fogta el, és futva menekült anyja ölébe.
Most már a macskát dédelgeti karjai között, és nem tudja, miért dobta el apja
olyan hirtelen a szerszámot, és miért rohant ki hanyatt-homlok a házból. A
macska jobb, mint a pocsolya.
Ha valaki ott állna a kőbánya fölött a hegyen, szinte tenyerében tartaná a falut;
látná a gyermeket, amint sírva, kiabálva hazaszalad; látná az apró férfialakot,
amint izgatott hangyaigyekezettel végigsiet a falun, és látná, hogyan kezd
hirtelen nyüzsögni sok-sok más apró figura, látná őket, amint integetve és
szaggatott sorokba verődve lefelé igyekeznek a kőbánya mélyére. Aki a kőbánya
fölött a hegyen állna, elmosolyodna az apró emberfejek élénk kavargásán.
De ha lent állna a tömegben, az áhítatos rettenet borzongását érezné a hátában,
és szemét a halott ember testéről a hegy tetejéig emelve, mérné fel a borzalmas
távolságot a bánya fenekétől a szikla csúcsáig, ahol alacsony korláttal
szegélyezve fut az út, és lustán vonulnak tova a felhők. Ott állna csendben, mint
a többiek; furcsa vonzóerő kötné a földhöz, és nem tudna hazamenni. Slavík épp
akkor haladt el a bánya mellett. Árvának érezte magát az ég és föld között, a
hegyoldalak és házak között, ahol az esők időszakát kellett eltöltenie. – Uram
kiáltottak rá alulról –, egy holttest van itt. – Lement megnézni.
Aztán elgondolkozva indult hazafelé. Otthon megállt az ablaknál, és a bánya
felé nézett, amely úgy tátongott a hegy oldalában, mint valami óriási nyílt seb.
Szörnyűnek látta és rejtélyesnek.

Azt a képet nem törli már ki belőle soha semmi. Hatalmas test, arccal a véres
agyagban, a végtagok őrült lendülete, mintha újból fel akarna ugrani, igen, most,
most mindjárt talpra ugrik, és letörli homlokáról a sarat! Micsoda látvány! A
szétfröcskölt lucsokból két kéz emelkedett ki vádlón és sárosan, és uramisten,
mégis annyira emberien! Azt a képet soha semmi...
Drága arcokat kellett látnom, koporsóban alva, drága kezeket összekulcsolva.
Gyertyák és virágok között úgy szunnyadtak, mint a szentek áldásosztás után.
Ah, mi lehet emberibb a halálban, mint az ember dicsőítése!
De semmi sem szörnyűbb az olyan halálnál, amely nem szenteli meg sem a
halottat, sem az élőt. A pillanat, a véletlen vagy a mozdulat fintorába merevedett
halál. Az élet utolsó nyomait le nem törlő halál. Semmi sem rettenetesebb, mint
a halottak élő gesztusa. Semmi sem áll olyan közel a megszentségtelenítéshez.

Órák teltek el, míg a kőbánya előtt megállt egy autó. Három úr lépett ki
belőle. Slavík utánuk szaladt. Ketten éppen a holttest fölé hajoltak, a harmadik a
lejtőt mászta meg a bánya nyílása mentén.
– Egyenesen az arcára zuhant – mondta az egyik, és felemelkedett a holttest
mellől. – Minden fraktúra elöl van. Rögtön vége volt. A feje egészen... hm...
Hogyan? Ezt már senki sem ismeri fel többé.
– De nem ám – szólt nyomatékkal a másik, és guggolva megfordította a
tetemet. – Az ördög sem ismeri fel.
– Mit keres?
– Semmit, csak nézem, hogy...
– Talált valamit?
A guggoló férfi felegyenesedett. – Semmit. Elaludt a cigarettám. Köszönöm –
szólt oda Slavíknak, aki tüzet adott. – Lebeda detektívfelügyelő vagyok. Igen –
mondta elgondolkozva. Milyen régen fekszik itt, doktor?
– Egy-két napja...
– Két napja! Hol lehet most már!
– Kicsoda?
– Hát a gyilkos – csodálkozott a kérdésen a felügyelő. – Aki letaszította...
– Talán mégse! – védekezett a doktor. – Gyilkosság? Miért?
– Csak úgy. Csodálkozom, hogy a kalap a fején maradt, és még csak össze se
gyűrődött... sőt, be se piszkolódott. Csodálatos, nemde?
– Valóban – vélte a doktor nem valami meggyőzően. A felügyelő ajka
dühösen megrándult, szeme a doktorra meredt.
– Minden monogramot kivágtak a ruházatából – jelentette ki hirtelen.
– Takartassa le – morgott a doktor, és undorodva nézegette a kezét. – Meg kell
mosdanom.
– Várjon – szólalt meg a felügyelő. – Tegyük fel, hogy megtámadták, és ő
védekezett... küzdelem a szakadék szélén, ahogy mondani szokás... de hiába;
csak a kalapja maradt odafenn. A gyilkos felemeli, és a bélésben monogramot
talál vagy cégjelzést... Egyébként nézze meg szakította félbe a felügyelő
önmagát, felemelte a kalapot, és megmutatta a bélést. Egy kis darab ki volt
vágva belőle. – Erről eszébe jut, hogy a halott ruháján, fehérneműjén és
zsebeiben is lehetnek ilyen azonossági jegyek, ezért a kalappal a kezében
leereszkedik a lejtőn... Hülyén furcsa dolog, hiszen egyszerűen ledobhatta volna.
 A lejtőt kutató ember felkiáltott.
– Pilbauer talált valamit – jegyezte meg a felügyelő. – Szóval lejött a kalappal,
és kivágott, letépett, elvitt minden jelet, monogramot, cégjelzést, papírt, minden
személyi és helyi adatot.
Semmiről sem feledkezett meg. Aztán ráhúzta a halott fejére a kalapot, és
elment. Csak ezt hagyta itt. Ezt a névtelen halottat. Egy személyiségétől
megfosztott személyt. Egy nagyon is néma tanút. Rejtélyt. Mit kezdjek vele?
Pilbauer, talált valamit?
– Lábnyomokat – felelte a harmadik férfi, leérve a lejtőről. – Valaki sietősen
jött le onnan folytatta –, nagyokat csusszant a nedves agyagon.
– Tegnap délután?
– Igen. Turistacipő volt rajta, három számmal nagyobb, mint az enyém.
– Nagy termetű ember. Turista. Csakugyan – csodálkozott a felügyelő
elgondolkozva –, igen nagy termetű ember.
– Nem tetszik nekem ez az egész – morgott a doktor. – Nem szeretem a
gyilkosságokat.
Takartassa már le!
Slavík a felügyelő mellé lépett, és komoran megjegyezte:
– Ez egyszerűen ostobaság.
– Micsoda?
– Az, hogy kivágta a monogramokat. Miért vágta ki? Ha otthagyta volna,
mindenki azt hitte volna, hogy szerencsétlenség történt. Nem gyilkosság. Valaki
leesett. Senki se tudta volna bizonyítani az ellenkezőjét. Miért csinált ilyen
ostobaságot?
– Nem tudom.
– Aztán az is butaság volt, hogy levitte a kalapot. Elvesztette a
biztonságérzését. De itt lent visszanyerte. Sőt... túlságosan is biztonságban érezte
magát. Semmiről sem feledkezett meg.
Erős egyéniség... bizonyára. Nincs itt valami ellentmondás?
– Nem tudom.
– És még valami: ezt a helyet az útról is, a faluból is jól lehet látni. A gyilkos
halálos veszedelemben forgott, és mégis meggondoltan, sőt módszeres
lassúsággal dolgozott. Semmit sem hagyott ki. Paradox dolog.
– Csúnya és sötét – folytatta Slavík. – Vagy szokatlan és rejtélyes
indítékokból, vagy szokatlan és rejtélyes egyéniségből kell kiindulni,
amennyiben rá akarunk jönni a dolog nyitjára. Az egész helyzet furcsább, mint
amilyennek látszik. Bizonyára önnek kell megoldania, azért szerettem volna
felhívni a figyelmét...
– Köszönöm szépen – válaszolta a felügyelő –, nagyon érdekelt, amit
fejtegetett, de ön nem érti a dolgot. Nekem semmit se kell megoldanom.
Slavík mondani akart valamit.
– Semmit se kell megoldanom. Én csak a Végrehajtó Szerv vagyok. Ha
érdekli a további ügymenet, szívesen meghívom.

„Semmit se kell megoldani”, mormogta magában Slavík, hát akkor

voltaképpen mit csinál?
Pár perc múlva hangosan is megkérdezte a felügyelőtől.
– Semmit se kell megoldanom – felelte a Végrehajtó Szerv –, mert
egyszerűen... nézze, uram, én nem a magam nevében cselekszem, én a hatalom
nevében cselekszem, a hatalom feladata pedig nem az, hogy megoldjon valamit,
hanem, hogy döntsön. Ebben van az ereje és magától értetődő volta... Az
egyetlen videns ítélet a parancs. Ez a hatalom logikája. Nem, uram, itt nincs szó
megoldásról.

A felügyelő unott arccal kezdte meg a vizsgálatot. Egyre többen akadtak, akik
tegnap itt vagy ott látták az „ismeretlen embert”. S az ismeretlen hol magas volt,
sovány és szakállas, hol pedig tagbaszakadt, vörös hajú, sima arcú, vagy
rendkívül magas turista, akinek az arcát senki sem látta. Minden valószínűség
szerint menekülőben volt, és szörnyű, zavaros nyomot hagyott maga után.
A holttest felfedezése előtti napon, éppen mikor zuhogni kezdett az eső, egy
öreg kocsis, útban az állomás felé, utolért egy magas termetű, térdnadrágos
idegen urat, és lekiáltott neki a bakról:
– Üljön fel ide a ponyva alá!
– Nem! – rázta meg a fejét az idegen. Az öreg kocsis továbbhajtott, de sajnálta
a gyalogost, hát megfordult, és még egyszer odakiáltott neki. – Nem! – kiabálta
vissza az idegen dühösen, és futni kezdett az állomás felé. Feltűnő, „furcsa” csak
az volt rajta, „hogy olyan nagy volt, és hogy annyira megsajnáltam”. (Az öreg
kocsis vallomása.) Valamivel később ugyanez a nagy termetű, sportruhás férfi az
állomásra ért, és fel-alá járt a fedetlen peronon az esőben. Az állomásfőnök
beinvitálta a váróterembe, de az idegen csak feltűrte a gallérját, és kint maradt.
Néhány perc múlva az állomásfőnök közölte vele, hogy ma már nem indul
vonat, mert a zápor következtében negyvenöt kilométernyire innen földomlás
történt, és eltorlaszolta a pályát. A hatalmas termetű utas erre szörnyen
elkáromkodta magát, és megkérdezte, mikor lesz mégis vonat. Huszonnégy óra
múlva, felelte az állomásfőnök, és csaknem megborzadt az utas szemében
tükröződő düh és fájdalom láttán. – Háljon meg a városban – tanácsolta
együttérzéssel az állomásfőnök, de az utas nyersen visszautasította: – Ne
törődjön velem! – és elment. Arcát eltakarta a magas kabátgallér, mégis furcsa,
„kínzó” benyomást keltett, „akár egy halálos veszélyben forgó ember arca.” (Az
állomásfőnök vallomása.) Este ugyanez az idegen megjelent a városka
vendégfogadójában, befűttetett az egyik szobában, és ételt hozatott. A vendéglős
bekopogott az ajtaján. – Mi az? – kiáltotta a vendég riadtan.
– Az úr turista? – kérdezte a vendéglős, összeszedve bátorságát. – Egy jó
fuvarost ajánlanék, az emberek „Isten segítségével”-nek keresztelték el... talán az
úr... – Majd meggondolom – felelte a vendég, és később lekiáltotta a lépcsőről: –
Rendelje meg a fuvarost holnap egész napra!
Ötkor indulunk. – Tehát ma hajnalban ment el. Szörnyű, óriás termetű ember
volt, turistaruhát viselt, és az arcát eltakarta. – Féltünk tőle; úgy ültünk itt lent,
mintha a székünkhöz szegeztek volna... (A vendéglős vallomása.) – Úgy állt az
ablaknál, mint valami szobor. A feje majdnem a plafonig ért. Nem szólt semmit,
csak morgott. Háttal állt felém. Féltem tőle. Nem tudom, miért. (A pincér
vallomásából.) – Most mi lesz? – kérdezi Slavík.
A felügyelő vállat vont; aztán elküldött az „Isten segítségével” feleségéért, és
beletemetkezett a környék térképébe. Slavík egyre izgatottabb lett. „Istenem –
kínlódott bánatos nyugtalanságában –, micsoda nyom! Milyen szörnyűség!
Milyen különös dolog történhetett itt! Csak gyilkosság? Nem. Valami sötétebb
dolog. Értelmetlenebb. Furcsább és értelmetlenebb.”
A felügyelő kihallgatta a fuvaros feleségét; az asszony semmit sem tudott, de
népi ösztönösséggel tagadott. Pilbauer az ablaknál állt, és mélységes
nyugalommal egy régi árjegyzéket olvasott. „Borzalmas, sötét dolog – bánkódott
Slavík. – Valami felfoghatatlan történt itt.
Lépésről lépésre követhetnénk ennek a szörnyűségnek a nyomát. De mi csak
várunk. Várunk a végtelenségig.”
A kisváros tompa délutánja fölött egyhangúan vonultak a felhők, krónikus,
makacs eső esik. A felügyelő a kihalt téren keresztül a távírdába siet. A
pléhcsatornában dobol az eső, és Slavík úgy érzi, hogy valami titkos
morzeszerkezet különös és végtelen jelentéseket és elfogató parancsokat kopog.
Nem igazodik el a dolgon. Az eset homályosan és zavarosan egyre hosszabbra
nyúlik. Slavíkot komor türelmetlenség fogja el. Késő van.
A felügyelő végre megjön a postáról. A távirati jelentés szerint a szomszéd
városka egyik vendéglőjében részegen ül „Isten segítségével”, és azt meséli,
hogy reggel egy óriást vitt a kocsiján, aki kendővel eltakarta az arcát, és egyetlen
szót sem szólt hozzá. A fuvarost olyan rémület ülte meg, hogy az úton
valamilyen kifogással leszállította utasát a kocsiról, és megszökött előle. Hogy
ez hol volt, nem tudja pontosan.
 De legalább megvan az irány. Mintha síkos spirálrugón siklana lefelé, úgy
rohant a felügyelő nyitott autója a kanyargós úton a szomszéd város felé.
Slavíknak nem volt gyakorlata a sebesség felbecsülésében, de a vak fizikai
szorongás, a sírás– és hányinger, az az érzés, hogy a levegő hideg anyagból
hegyezett ékké vált, amelyet a száján keresztül tüdejének fájdalmasan rángatózó
két szárnya közé döftek, megsejtette vele, hogy a kocsi maximális sebességgel
halad. Valami ismeretlen elragadtatás kerítette hatalmába Slavíkot, és mialatt
keze görcsösen szorongatta a karosszéria szélét, érezte, hogy két hatalmas,
primitív érzés születik benne: büszkeség és borzalom.
Aztán hirtelen: stop! Kendőlobogás: megállni! – Megismertem a kocsiját –
szólt valami küldöncféle –, éppen a csendőrökért megyek; különös dolog történt
nálunk Svatá Anežkán. – A férfi elmondta, hogy reggel egy kocsi rohant el erre
utas nélkül, megbokrosodott lovakkal. A kocsit egy óriás követte, és mikor ez
beért a fogadóba, „úgy esett le a székre, mint valami sziklabálvány”. Aztán
befűttetett egy szobában, és bezárkózott. Délután bekopogtak hozzá, kell-e neki
valami. Kiordított, hogy mindenkit ledob a lépcsőről, aki felmerészkedik hozzá.
Hát most már senki se merészkedik fel. Egyszer kijött az ajtó elé, az arcára
törülköző volt csavarva, és az öklét rázta. Már az erdészeket is elhívták, de azok
sem tudják, mit csináljanak vele, mindenkit, aki a közelébe kerül, elfog a
félelem.
A felügyelő kocsija tehát Svatá Anežka felé robogott tovább. Svatá Anežka
kicsiny fürdőhely a környék legmagasabb hegyén. Csodatevő nyári esőiről
nevezetes. Amikor odaértek, azt kellett hallaniuk, hogy az ismeretlen óriás alig
egy órával azelőtt önként lejött a lépcsőn, számláját kérte a szobalánytól, azután
elindult azon az ösvényen, amely a hegytetőn levő tanyához vezet, mialatt kilenc
ember csukott ajtók mögött azon tanácskozott, hogyan lehetne szobájában
foglyul ejteni. – Az óriást tehát csak a szobalány látta, és az is megszökött előle.
A kilenc ember körülvette a felügyelőt; erdészek voltak, nyaralóvendégek,
helybeliek és egy szemüveges emberke, aki a nyakába ugrott Slavíknak; Jevíšek
zeneszerző és hegedűművész, aki itt töltötte a nyarat, halálosan unatkozva
apjától örökölt szülőházacskájában.
– Miért engedték el?! – kiabált a felügyelő.
– Nem volt időnk elfogni.
– Nem tudtunk megegyezni, hogy mit csináljunk.
– Féltünk tőle – sóhajtott Jevíšek bizalmasan.
A felügyelő Slavíkhoz hajolt: – Nem voltak megszervezve.
A hegy, amelynek oldalában most álltak, erdők közé süllyesztett sziklatábla
volt, s csak két úton lehetett megközelíteni: a szekérúton és a gyalogösvényen,
amely felvezet a hegytetőre. A tetőn magányos tanya áll, körülötte néhány
négyszögöl termőföld, különben az egész hegy egyetlen meredeken zuhanó
sziklafal.
Most alaktalan ködös tömegnek látszott.
A felügyelő kiment a ház elé, s mozdulatlanul állva, méregette a hegy óriási
testét, mintha párbajra hívná ki.

Ezután Slavík olyan eseményeknek lett tanúja, amelyek nemcsak tartalmukkal

lepték meg, hanem különös atmoszférájukkal is. Több ember együttesen
végrehajtott cselekedeteinek sodrában találta magát, s maga is részt vett a
történetekben. Tanúja volt annak, hogyan állt össze és jött lendületbe egy
hirtelen megteremtett kis szervezet, amelyet csaknem katonai fegyelem
irányított, és mégis: az egyetlen pontos és határozott érzés, amely Slavíkon
eluralkodott, az értelmetlen káosz érzete volt.
Csak később ismerte el, hogy ennek bizonyára így kellett lennie, de amikor
még együtt mozgott a történéssel, s maga is egyik láncszeme volt az irányított
közösségnek, hihetetlenül szenvedett a nyers nehézkességtől, s hiábavaló
várakozásoktól, az oktalan meg-megrekedésektől, de ugyanígy szenvedett a
hirtelen tettre váltástól, az események pergő egymásutánjától és az egész akció
hanyatt-homlok diszharmóniájától is. Csodálkozva gondolt vissza azokra a
percekre, amikor maga is cselekedett; annyi különlegesen egyéni s ugyanakkor
más cselekedetekkel összefüggő ütemet talált a közösség magatartásában, hogy
utólag nehezen ismerte fel önmagát a sietős, aritmikus kollektív mozgásban.
Homályos szorongás súlyosodott el benne.
Az egész hajsza legrosszabb pillanatában, amikor éjszaka a hegy tetején
botladozott, különös erővel nehezedett rá a helyzet szomorúsága; és katonákra
gondolt, végeláthatatlan hadakra, egy parancsot váró kis szakaszra, a saját kis
rajára, mely gonosztevőre vadászik az éjszakai hegyekben, s a gonosztevőre, a
különös magányos lényre, aki magányából isten tudja, milyen fölényt merít. És
végül önmagára gondolt. Leült egy kőre, és nem törődve a sötéttel, apró,
összeszorított, fanyar betűivel írni kezdett a jegyzetfüzetébe:
„A szervezet lényege: anyagot csinálni belőled. Idegen akarattól vezetett
cselekvő test vagy; rész – tehát lényegedben függő tényező. Elismervén a vezért,
indítékaidat, célodat, akaratodat és döntési jogodat bele helyezted át; benned
nem maradt egyéb, mint a passzív lélek, melyet szenvedésként érzékelsz...”

– Jól van – szólt végül a felügyelő –, bekerítjük a hegyet. Tizenketten

vagyunk, és a csendőrökért is elküldök, tehát húszan leszünk. Négyen a dűlőutat
szállják meg, ön vezeti őket, uram; négyen a gyalogösvényt, ön felel értük,
uram; a gyilkos ilyenkor, éjszaka, másfelől nem ereszkedhetik le a csúcsról. Én
felmegyek az ösvényen. Valaki velem jöhet.
– Majd én – jelentkezett Slavík.
– Jó. Pilbauer nyomozó ugyanakkor a dűlőúton megy fel. Valaki, aki nem fél,
tartson vele.
– Én megyek – szólalt meg Jevíšek, és elszántan megigazította szemüvegét.
– Jó. A tanyánál találkozunk. Ha megjönnek a csendőrök, kettő maradjon lent
az útnál őrségnek. A többiekkel jöjjenek fel mindnyájan. Foglalják el a helyüket,
uraim.
Így kerítették be a hegyet.

Sötétedett már, amikor Lebeda felügyelő és Slavík nekiindult a hegynek. Bár

sötéten és nyersen esett, a felügyelő élesen fütyörészett, mint valami elégedett
madárka. – No, hát mit szól a dologhoz? – kérdezte hirtelen.
– Csodálkozom – felelt Slavík. – Azt hittem... szóval másképpen képzeltem el
az egészet.
Engem a megoldás érdekelt; mindenben titokzatosságot láttam... De ez csak
vadászat.
Medveles. Gonosztevő-üldözés.
– Mi mást várt?
– Megoldást. Az egész eset szörnyen sötét. Valami egészen különös történt itt.
Már maga a halott névtelensége... nem érezte ezt mindjárt ott a holttest mellett?
– De éreztem – felelte a felügyelő. – Nem tudom, miért, de... furcsa. Nem
szívesen gondolok rá.
– Reggel óta kínlódom – folytatta Slavík. – Számomra minden titok feladat, és
csak ezért foglalkozom vele. Engem nem érdekel, hogy itt bűntett történt; csak
az érdekel, hogy megmagyarázhatatlan. Csak azért kell utánajárnom.
– Majd ha elfogtuk.
– Igen – vetette ellen Slavík –, ahelyett, hogy a titkot megoldanánk, csak meg
akarjuk tudni.
Egyszerűen meghallani. Éppen ez nem tetszik nekem. Ez nem méltó eszes
emberekhez. Talán elfogjuk, de az már csak a tények nyers érdekessége lesz. A
titok a lélek dolga; minden rejtélyt a szellem lehelete leng körül. Csak amikor
rejtéllyel találkozik, csak akkor tudatosítja az ember saját szellemét; és ilyenkor
remegő félelem szállja meg. Timor Dei. A szellemet félő félelem. A
materializmus titok nélkül való. Félelem nélkül való. A félelemhez szükséges
bátorság nélkül való. Szóval belsőbb megoldást vártam.
 – Nincs magánál véletlenül revolver?
– Nincs – válaszolta Slavík bosszúsan.
– Kár. Nálam sincs.
– Látja – folytatta Slavík –, ez mind csak romantika. Éjszaka! Hegyek! És
még revolver is hozzá! Egyébként eltévedtünk. Milyen külsődleges mindez!
– Nézze, uram – vitatkozott a felügyelő békésen –, mi, detektívek, valóban
nem vagyunk filozófusok. A mi számunkra gyakorlati, helyesebben technikai
feladat az egész. De higgye el, uram, hogy messziről minden gyakorlat
romantikusnak látszik. A revolver is csak szerszám, mint a harapófogó vagy az
eke. Egyébként nem tévedtünk el.
Némán mászták tovább a komor és kísértetiesen sápadt utat az elsötétült erdő
alatt; úgy kanyargott lépteik előtt, akár egy valószínűtlen, homályos sejtelem. –
Belsőbb megoldást várt?
– szólalt meg hirtelen a felügyelő. – De a gyakorlati foglalkozásokban
nincsenek belső megoldások. A földet talán meg lehetne termékenyíteni
imádsággal, de ez technikailag helytelen lenne. A belső utak talán a
legrövidebbek és legegyenesebbek, de műszakilag helytelenek.
Talán tiszta etikai sejtelem alapján is rá kell jönni a bűntényre, de az intuíció
nem szakszerű.
A regényekben szereplő detektívek technikailag mind rosszul dolgoznak.
Nagyon is személyesen, nagyon is ötletesen. Módszerük bűnözőmódszer, nem
detektívmódszer. Másképpen kell dolgozni.
– Hogyan?
– Szociális rutinnal. Szervezéssel. Nézze, az embereken való uralkodásnak is
megvan a maga technikája... valóban technikája, mert úgy bánunk az emberrel,
mint a szerszámmal. Ebben haladás van: ami azelőtt személyes adottság volt,
most technikává vált. Minden, amihez hozzányúlunk, szerszámmá, műszerré
válik. Az ember is. Maga is. Csak az ott odafent, az vonja ki magát.
– Az Isten?
– Nem. A menekülő bűnöző. Én nem vagyok egyéb, mint a hatalom keze.
Nem oldok meg semmit, csak szorítok. És minél erősebben szorítok, annál
inkább érzem az erőt, amely rajtam keresztül hat. Csak kéz vagyok. Ám legyen,
de annál inkább érzem azt a szörnyű, nem tétovázó erőt, amely az én öklömmel
sújt le. A törvény erejét. Amely ma is lesújt.
A felügyelő elhallgatott. Éjszaka volt már. Nehezen botladoztak felfelé a
köveken és gyökereken át. Valóban elvesztették az utat; vakon törtek előre a
nedves bozóton keresztül, felhorzsolt kezükkel a földbe kapaszkodva. Végre
valami tetőt találtak maguk fölött. Talán itt szokták az állatokat etetni. Nem
valami szép hely volt, de legalább rá lehetett gyújtani a hegyek hatalmas, párázó
zúgása közepette.
Az éjszaka végtelen térségeiben makacs kitartással ömlött a sötét eső; csak itt-
ott roppant egy ág vagy lazult meg egy kő, és zuhant gigantikus dobogással a
mélybe; minden más zajt magába nyelt az eső zuhogása. Slavík szorongva
hallgatózott, beleveszve a világot átfogó áthatolhatatlan, határtalan sötétségbe. A
felügyelő mozdulatlanná meredt mellette. Aztán hirtelen gyenge remegés futott
rajta végig, mintha elektromos áram rázta volna meg. A remegés megszűnt, majd
újra s újra visszatért, egyre erősebben, egyre hosszabban, míg fogat vacogtató
görcsös reszketéssé nem vált.
– Mi baja – kiáltott fel Slavík.
– Semmi – vacogott a felügyelő –, semmi... csak félek... Egy pillanat... Várjon
egy pillanatig!
– Miért fél?
– Nem tudom... csak amit róla mondanak... nem akartam rágondolni. Maga
nem érzi?
– Nem. Csak a szellemet félő félelmet érzem.
– Ez nem az. Ez rosszabb annál... igazi félelem... Nem bírom ki!
– Gyerünk innen – sürgette Slavík, s enyhén émelyegni kezdett.
– Mindjárt... Menjen előre. Csendben. No, menjen!
Már csak négykézláb lehetett előrejutni a sziklák között, s Slavík úgy érezte,
hogy feljebb már nincs semmi. – Menjen! – sziszegte újból a felügyelő. Slavík
kezéről és térdéről még jobban lehorzsolódott a bőr, mire az ösvényt megtalálta.
Elborzadt: elég lett volna, hogy egy kicsit megcsússzon a lába...
A felügyelő nemsokára megelőzte, és némán tört előre a hegytető felé. A
tanyai házban égett a lámpa. A felügyelő halkan bekopogott, s az ajtón fél
szemnyi rés nyílt. – Rendőrség – jelentette ki a felügyelő, mire az ajtó
megkönnyebbült sóhajtól kísérve, sarkig tárult. – Hál’ istennek, suttogta
titokzatosan a gazda, s puskáját a falnak támasztotta. – Hál’ istennek!
– Mióta van itt? – kérdezte a felügyelő sietősen.
– Egy órája. Szállást kért. A padláson van.
– Mindjárt lejövök – szólt le fölülről egy hatalmas, rekedt hang. – Csak
felöltözöm.
A felügyelő, mintha valami vak erő lendítette volna előre, egy ugrással a
lépcsőn termett. – A törvény nevében!
– Mindjárt – szólalt meg újra a hang, valamivel távolabbról. – Ugyanis...
megfáztam egy kicsit.
– Őrködjenek lent! – kiáltotta le a lépcsőről a felügyelő. – Odakint kell
elfogni! Futás!
Slavík és a puskát szorongató gazda kirohantak a ház elé. Fent a padlás ablaka
tárva-nyitva.
Csend. Semmi.
A felügyelő élesen világító zseblámpával a kezében kijött a házból, és Slavík
gépiesen elolvasta az oromzatba vésett írást:
Isten áldd meg ezt a házat, Én építettem, de másnak.
Ezalatt Pilbauer és Jevíšek a dűlőúton kapaszkodtak felfelé. Jevíšek egy
lépésnyire se látott, és félt, hogy eltévednek. Pilbauer némán, békésen haladt
előtte.
– Ismeri az utat? – kérdezte Jevíšek.
– Sohasem jártam erre – válaszolta Pilbauer.
– Akkor hogyan talál oda?
– Parancsra.
Ismét csend lett. Jevíšek dúdolni kezdett valamit, de abbahagyta: hatással volt
rá, hogy egy detektívvel megy együtt, és elkomolyodott. – Hamis bajusza van? –
kérdezte hirtelen, és maga is meglepődött.
– Mire való lenne az? – csodálkozott a nagy szál ember.
– Hát nem álöltözetben van?
– Nem. Én igazán ilyen vagyok – felelte a detektív szerényen. Jevíšek hirtelen
nagy rokonszenvet érzett a hallgatag, szomorú ember iránt. – Nehéz detektívnek
lenni? – kérdezte.
– Nem. Természet dolga az egész. Maga zeneszerző? Az persze könnyebb
foglalkozás.
– Ó, ne higgye – panaszkodott Jevíšek. – Például éppen most... Valami
nagyobb dologba kezdtem... egy kvartettbe, no, és... szóval megakadtam...
teljesen tanácstalan vagyok... Szertefoszlott bennem az egész.
– Nyomozni kell utána – vélte a detektív.
– Ó, a művészember mindig keres. Egész életében csak keres. De most
kimerültem. Azért is csatlakoztam magukhoz. Hogy ne gondoljak rá. Hogy
kikapcsolódjam.
– Azt hittem, kíváncsiságból jött, mint az a másik úr.
– Ó, nem, voltaképpen nem érdekelt az ügy. De most már örülök, hogy valami
szokatlan, izgalmas dolgot látok majd. Az embernek néha szüksége van
megrázkódtatásra... Vigyenek máskor is magukkal.
– Szívesen – mondta a detektív komolyan –, de csak ha muszáj jönnie. Ha
nem muszáj, ne jöjjön. Embert üldözni nem jó.
Jevíšekben felébredt a lelkiismeret. – Hiszen gyilkos – magyarázkodott.
A detektív bólintott. – Igen. Nem jó nem üldözni embert.
– Hát akkor mit kell tenni?
– Semmit. Mert minden nem jó. Rossz ütni, és rossz nem ütni, rossz ítélkezni,
és rossz megbocsátani. Mindennek megvan a maga árnyéka.
Jevíšek elgondolkodott. – És mit csinál maga?
– Csak azt, amit kell. Legokosabb engedelmeskedni. Alávetni magunkat a
parancsnak.
– És az, aki a parancsokat adja?
– Az hibázik, uram. Nem jó parancsolni; a parancsolás a legrosszabb
eltévelyedés.
– És mégis engedelmeskednie kell?
– Persze. Ha nem engedelmeskednénk, nem lenne parancs.
– Maga nem lehetne művész – döbbent rá Jevíšek.
– Nem lehetnék – hagyta rá a detektív. – A művészet túl önkényes.
– Ó, nem. A művészetnek is megvannak a maga szabályai, és azokat is be kell
tartani.
– Parancsok?
– Nem. Parancsoknak nem mondhatók.
– No, látja – morogta Pilbauer.
Jevíšek összezavarodott; lelkében hirtelen felgyülemlett mindaz a
bizonytalanság, mindaz a kínzó kétség, amelyet művészete miatt el kellett
viselnie; mennyivel jobb sorsa lenne, ha valami felsőbb hang egyszerűen
elrendelné, mit hogyan kell tennie... És már zengett is benne a Hang, távolról,
dallamosan, jólesőn. Jevíšek szótlanul követte a tagbaszakadt komor embert, aki
teljes biztonsággal találta meg a sötétben a számára ismeretlen utat, mialatt
Jevíšek, idevalósi létére, százszor is megzavarodva botladozott, kanyart érezve
ott, ahol nem volt, vagy olyan irányt véve, ahonnan egyetlen lépéssel a
szakadékba zuhanhatott.
„Milyen erősek – elmélkedett Jevíšek. – Slavík, aki csupa megismerés, és a
felügyelő, akinek szabad parancsolni... micsoda biztonságot ad a hatalom az
embernek! És Pilbauer is, aki ellenállás nélkül aláveti magát a parancsnak.
Milyen magabiztosak; és nekem pillanatnyi nyugalmam sincs... A szépség nem
enged aludni, nem enged nyugodni... soha senkinek sem adott biztonságot.”
„Bár lennék inkább detektív – suhant át az agyán a bánatos gondolat –, ha már
keresni kell, akkor legalább ne emberen túli szubsztanciát keressek, amit nem is
lehet megtalálni! Hiszen én is üldözök valamit – jutott eszébe –, itt-ott találok
egy nyomot, hallok valami visszhangot, ah, valami tökéletesnek örökké távolodó
visszhangját! Egy éneklő angyal hangját!”
– Mit dúdol? – kérdezte Pilbauer váratlanul.
Jevíšek megijedt, teste megforrósodott:
– Dúdoltam?
– Dúdolt. Énekelt. Valami nagyon szépet.
 Jevíšeket most az öröm hulláma öntötte el: – Igazán? Köszönöm. Nem is
sejtettem... Milyen dallam volt?
– Várjon csak... várjon csak... Ejnye... nem tudom már. Folyton változott...
mindig másképp hangzott... no, úgy látszik, már nem jut eszembe. De gyönyörű
volt.
Közel jutottak a hegytetőhöz. Jevíšek már nem elmélkedett, és nem énekelt.
Pilbauer továbbra is némán és biztosan vezette felfelé. Aztán hirtelen megállt. –
Valaki szalad ott – suttogta.
Jevíšek is megállt, fülelt, de csak a hegyek orgonáját hallotta. – Maradjon
csendben – suttogta ismét Pilbauer.
Az esőből egy emberi test hatalmas tömege bukkant elő, kőről kőre ugrált,
aztán belesuhant a sötétbe. Jevíšek a lelke mélyéig megdöbbent, s valami ősi
vadászösztöntől hajtva, egyetlen szó nélkül utána vetette magát. Pilbauer néhány
lépést tett előre, de Jevíšeket már elnyelte a köd: Pilbauer legyintett, és nyugodt
léptekkel újra a tanya felé vette útját.

Hirtelen elállt az eső. Az ég kitisztult, csak a hegyeken maradt meg a sűrű

köd, melyet a holdfény tej fehérre festett. A tájat széltében-hosszában puha,
csaknem édes csend öntötte el.
Jevíšek minden erejét megfeszítve rohant az ide-oda cikázó emberalak után.
Megátalkodott, néma hajsza kezdődött. Jevíšek egyre görcsösebben lélegzett,
aztán hirtelen megállt. – Nem bírom tovább! – lihegte szaggatottan.
– Én se bírom – hangzott a ködből.
Jevíšek leült egy kőre, és akadozva szedte a lélegzetet.
– Beteg embert üldöznek – szólalt meg újból a rekedtes mély hang. –
Kikergettek az ágyból, kihajtottak a tető alól az esőbe. Nem elég ez maguknak?
Nem tettek már elég rosszat velem?
– Maga beteg? – kiáltott fel Jevíšek.
– Mit akarnak még? – panaszkodott a hang. – Hisz ez embertelenség!
Undorító! Hagyjanak végre békén!
– Nem mehet el innen – mondta Jevíšek nyugtalanul. – Elfognák...
bekerítették a hegyet.
– Annyian vannak? – folytatta a hang végtelen keserűséggel. – Gyalázat!...
Mit tegyek? Ó, Istenem, mit tegyek?
Jevíšek szinte megmerevedett zavaros fájdalmában.
– Uram Jézus – kesergett a hang –, mitévő legyek?... Bekerítették a hegyet...
bekerítették...
Jézus Isten!...
 Jevíšek szívét ragyogó fehérség öntötte el. – Uram – szólalt meg
bizonytalanul.
– Mitévő legyek – reszketett a ködben a hang. – Elvesztem, elvesztem,
elvesztem. Istenem, miért engedted?...
– Segítek magán, uram, ne féljen – kiáltott Jevíšek sietősen.
– El akar árulni – nyögött a hang. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,
szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te
akaratod... a Te akaratod... add, hogy megmeneküljek! Atyám, add, hogy
megmeneküljek!
Jevíšek összerázkódott. Fájdalom, lelkesedés, borzalom, szeretet, sebzett öröm
és sírós, szenvedélyes, kétségbeesett bátorság lepte meg: felugrott, és
belesuttogta a ködbe: – Jöjjön velem... csak az utakat őrzik. Kivezetem innen.
Ne féljen.
– Ne közeledjen hozzám! – kiáltotta a hang.
– Kivezetem innen. Ne féljen tőlem. Hol van?
– Jézus Krisztus! – remegett a rémülettől torzult hang. – Nem kell, semmi sem
kell magától, semmi!
Alaktalan árnyék nőtt ki a földből, és Jevíšek arcát lázas lehelet forrósága
csapta meg. Hagyjon! – zakatolta a hang, és egy kéz könnyedén megérintette
Jevíšek mellét... Az árnyék hosszú ingaugrásokkal belemenekült a ködbe.
A felügyelő a körmét rágta a tanyai ház küszöbén. Slavík melléje lépett. –
Uram – szólította meg –, gondolkodtam a dolgon. Hallotta, mit mondtak a tanúk.
Az az ember egyre nagyobbra nőtt szemükben. És tovább nő. A végtelenbe.
Különös szuggesztió.
A felügyelő felvonta fáradt szemhéjait.
– Talán a viselkedése hat így az emberekre – folytatta Slavík. – Elképeszti
őket. Valószínűleg őrült. Megalomániás. Ez a magyarázata az egésznek.
A felügyelő megrázta a fejét, és újból lehunyta a szemét.
Rajvonalba fejlődve húsz ember indul el a tanyáról, s szóródik szét a
fennsíkon minden irányba. Lassan, szótlanul mennek, gépies folytonossággal.
Csak néha-néha csörren meg halkan egy-egy fegyver.
A felügyelő meglazítja összeszorult állkapcsát. „Fáradt vagyok. Nagyon
fáradt. Nem bírom tovább.”
Nekidől egy fának, és behunyja a szemét. Egész kicsinek érzi magát a
fáradtságtól. „Nem bírom tovább... – Micsoda? Fáradt vagy, haszontalan? No,
gyere, felveszlek a hátamra.” – A kisfiú nem is akart egyebet. Apának olyan háta
van, mint egy óriásnak. Jó magasan lehet ülni rajta, mint a lovon. Az út gyorsan
fogy. Apa dohányszagú és erőszagú. Mint az óriások. Senki se erősebb nála. S a
kisfiú ellágyulva a gyengédségtől, arcát apja bikatarkójához dörgöli.
 A felügyelő kiszakítja magát emlékeiből. „Csak tudnék koncentrálni! Mennyi
hétszer tizenhárom?” Összeráncolt homlokkal számol. „Nem, nem tudom
kiszámítani.” A végtelenségig ismétli magában a számokat. Ellenszenvesek,
szorozhatatlanok, makacsok. A legrosszabbak minden szám közül. A felügyelő
abbahagyja a reménytelen harcot.
Hirtelen világosan, tagoltan hallja: „Mennyi hétszer tizenhárom? – A szíve
megáll az ijedelemtől. – Igen, ezt a tanító úr kérdezi. És engem fog kihívni,
most... most... Uram Jézus, hová bújjak? Mit tegyek? Istenem, add, hogy
megmeneküljek! Add, hogy megmeneküljek!”
Valahol lövés dörrent.

Jevíšek szórakozottan barangolt a hegyen; nem tudta, merre menjen. Meg-

megállt és hallgatózott, de a világ sohasem volt csendesebb, zártabb; egy kicsit
fáj, egy kicsit részegít; és Jevíšek tovább ballagott, gondolat nélkül, tehetetlenül,
elfeledkezve magáról, s arról, hogy hol van.
Valahol lövés dörrent. Hegyről hegyre hullámzott a riasztó visszhang, egyre
távolabbra, egyre csendesebben, egyre félelmetesebben. Aztán újra csend lett,
kegyetlenebb, mint azelőtt.
Jevíšek most fogta fel, hogy egyedül van; egyedül, jelentéktelenül és
céltalanul a hegyekben, hogy ismét hazafelé tart, és nehéz szívéből finom
repedéseken keresztül apró cseppekben szivárog a gond és a végtelen fájdalom.

Pilbauer nehezen utat tört magának a bozóton keresztül; a víz belecsurgott a

nyakába és a cipőjébe; mindenüvé beférkőzött, mindenünnen átszűrődött,
mindenbe belesiklott, ügyesen, ravaszul és ellenségesen; Pilbauer végül minden
kíméletről lemondott önmaga iránt, és úgy ment neki a bozótnak, mint valami
faltörő kos.
Valahol lövés dörrent. Néhány lépésnyire, szemközt vele. – Vigyázzanak egy
kicsit! – kiáltotta Pilbauer, és meg kellett támaszkodnia, hogy össze ne essen,
annyira remegett a térde. „Már most megtörténhetett volna – érezte hirtelen –,
majdnem megtörtént. Már ma! Már ma!
Megtörténhetett volna! Végre megtörténhetett volna!
Slavík egy zsinegen rángatott bábu szaggatott gépiességével lépkedő árnyékot
látott maga előtt. Sokáig tartott, míg a felügyelőt felismerte benne. – Ide
hallgasson – szólította meg sürgetőn. – Gondolkoztam a dolgon. Főképpen
azokon a monogramokon. A dolog világos. Az áldozat egész biztosan valami
idegen.
 Slavíknak úgy rémlett, mintha a felügyelő érthetetlen szavakat suttogna.
– Igen – ismételte Slavík –, kétségkívül idegen. Senki sem fog utána
kérdezősködni. Különben nem lenne semmi értelme az egésznek. Soha senki
sem fogja megállapítani az azonosságát.
Soha senki sem fogja keresni. És ha a gyilkos megmenekül, semmi sem juttat
senkit a nyomára többé. A gyilkos nem őrült. Nagyon jól tudta, mit csinál.
Kioltott egy életet, eltörölt egy emberi ábrázatot és egy emberi nevet. Nagyon
fontos lehetett számára, hogy az áldozat nevét is megölje; a legborzasztóbb az
egészben talán éppen a név volt. A név, amely ujjal mutathatott volna a
gyilkosra. És még ha sohase tudnám is meg azt a nevet, most végre minden
világos számomra.
– Igen, igen – bökte ki nagy nehezen a felügyelő. – Tartsák be a távolságot...
Álljanak be a sorba! Indulás!

Jevíšek már otthon van; halkan, melegen búg a lámpa a kvartett kézirata
fölött; az utolsó nagyon magas, pacsirtásan trillázó hang befejezés után kiált.
Félve, tétovázva kezd bele Jevíšek a kézirat olvasásába. Minden úgy van, ahogy
volt: az ujjongó öröm, az éneklő, szabadon szárnyaló kantiléna... Semmi sem
változott. Semmi sem változtathatja meg a szépséget, semmi sem érintheti rontó
ujjal; semmi sem ingott meg, semmi sem komorodott el, semmi sem foszlott szét
a hangok tűnő és varázslatos szövedékéből; nem történt semmi, semmi. És
megmaradtak a régi kétségek is: itt-ott félelem szűköl, szorongás lapul, a
piruettező táncosnő erőlködését leplező megrögzött mosoly képmutatóskodik a
hangjegyek között...
Jevíšek megpróbálta felidézni magában a magasabb rendű hangot, amely a
hegyen megszólalt benne: az örökké parancsoló hang dörgő kádenciáját. De
nyomban megcsóválta a fejét: nem, ez nem jó.
A magasabb rendű hang nem parancsol. A magasabb rendű hang
fájdalmadhoz kiált.

Az éjszakánál szomorúbb a hajnali szürkület. A messzeségben minden sötét

még, de aztán beáll az éjszaka betegségének krízise, és feszültségétől megremeg
a levegő. A dolgok körvonalai csupasszá, hideggé tisztulnak. A falak
megvillannak halotti fehérségükben, az anyagok megsápadnak, s a kontúrokon
belül minden dolog homályosan, megátalkodottan néz bele a világba; minél
többet látsz, annál valószínűtlenebbül látsz. – Keleten pirkad; a világ lassan
eszmél a távoli, bizalmatlan hajnalban. Borotvaélesen látsz mindent, s még sincs
fény.
Az emberek ébredeznek ágyuk fülledt forróságában, s rosszabb, kegyetlenebb
napnak néznek elébe, mint a tegnapi volt.
Virradatkor valaki megkopogtatta Jevíšek ajtaját. A kis zenész kiszakította
magát félálmából, s ijedten szaladt az ajtóhoz. A küszöbön Slavík állt a
felügyelővel és Pilbauerral.
– Hát maga hová lett az éjszaka? – kérdezte Slavík. – Nagyon nyugtalanok
voltunk. – Megszökött? – suttogta Jevíšek.
– Megszökött – felelte kelletlenül Slavík –, lezuhant a szikláról és...
– Meghalt?
Slavík bólintott. – Meghalt. Ott fekszik, arccal a földön... fenyőgallyal
letakarva. A komédiának vége.
Jevíšek szó nélkül a tűzhelyhez lépett, hogy kávét főzzön vendégeinek. „A
komédiának vége ismételte magában, a lángokba bámulva –, meghalt;
fenyőgallyal van letakarva. A tűz égette Jevíšek szemét; le kellett vennie a
szemüvegét, hogy letörölje könnyeit. A komédiának vége.”
Slavík erőlködve bizonygatott valamit a felügyelőnek, egyre hangoztatva,
hogy ez világos volt. Jevíšek nem értette, mit mond, és nem tudta, miért beszél
Slavík olyan élénken. Reszkető kezével véletlenül a hegedűje húrjaihoz ért, s a
húrok megzendültek. Jevíšek visszakapta a kezét, mintha megégette volna.
Slavíknak elakadt a szava, a felügyelő megremegett, és Pilbauer felemelte súlyos
szemhéjait.
– Bocsánat – suttogta Jevíšek.
– Úgy hangzott, mint a sírás – jegyezte meg Slavík szórakozottan és
nyugtalanul. – Különben is... szomorú história. Ha sejtettem volna.
Senki se mozdult. Slavík az ajkát rágta keserűségében. – Valami nagyszerűség
volt benne kezdte újra. – Mindenki érezte; mintha emberfelettivé nőtt volna.
Meg akartam ismerni... azért, csak azért üldöztem. Ah, inkább mindig a titok
pártján kellene állnunk, semmint... semmint... – Slavík arca eltorzult. – Meghalt.
Agyonhajszoltuk.
– Legalább... túl van rajta – szólalt meg váratlanul Pilbauer.
A szobában nyomasztó csend támadt. Jevíšek kéken, rövidlátón vizsgálgatta
vendégeit. Látta Pilbauert, amint mozdulatlanul, lehunyt szemmel gondolkozik
valamin; látta Slavíkot, amint fájdalmas szemrehányásokkal kínozza önmagát;
látta a felügyelőt, amint kimerülten, megsemmisülten roskad magába, s arca egy
beteg gyermek gyengeségét és szomorúságát tükrözi.
„Hiszen ti mindannyian megértettétek volna őt! – érezte Jevíšek. – Olyan
boldogtalan volt... és csak menekülni akart... csak menekülni... milyen jól
megértették volna!”
 – Beszéltem vele – szólalt meg tétován. – Egyáltalán nem láttam
rejtélyesnek...
– Nem? – kiáltott Slavík megdöbbenten.
– Nem – ismételte Jevíšek –, hiszen panaszkodott; szörnyen panaszkodott...
mindenre.
– Nem félt tőle? – kérdezte a felügyelő, hirtelen felriadva.
– Nem féltem. Istenem, ha maguk is hallották volna!... Milyen jól megértették
volna!...
 Jogi eset
...hát szóval simán közeledek a kanyarhoz nyolcvanassal, biztos, hogy szabad
az út, gondolom magamban, ami persze marhaság volt, s csak épp hogy
visszahúztam a lábam a gázról és már vettem is a kanyart. Abban a pillanatban
észrevettem, hogy keresztben az úton valami menet halad át. Temetés. A tömeg
éppen akkor kanyarodott be a temető bejáratához. Ráléptem a fékre, de erre olyat
csusszant a kocsi, hogy azt hittem, felfordul. Szerencsére nem fordult fel, és csak
annyira emlékszem, hogy az a négy fiatalember, aki a koporsót vitte, négy felé
szaladt, a koporsó a földre esett és nekiütődött a kocsi hátuljának, aztán felrepült
a levegőbe, és átlendülve az árkon a mezőre zuhant.
Kimászom a kocsiból, Uram Jézus, mondom magamban, ha a papot is
elgázoltam, meg még valakit a gyászolók közül, akkor befellegzett! De semmi se
történt. Az út egyik oldalán a ministráns állt kereszttel a kezében, a másik
oldalon a pap meg a gyászolók; mind olyanok voltak, mint a viaszfigurák. Eltelt
egy perc, míg végre a pap magához tért és elkezdett remegni:
– Ó, gyarló ember, hát már a halottakat se tiszteli?
De én inkább annak örültem, hogy élő emberben nem tettem kárt. Az emberek
közben megnyugodtak; néhányan elkezdtek szidni, néhányan meg a mezőre
szaladtak a koporsóhoz, hogy a halottnak segítsenek, úgy látszik, ez amolyan
veleszületett ösztön. Én is arrafelé néztem, de mindjárt el is állt a lélegzetem: a
koporsó széthullt deszkái közül egy élő ember kászálódott ki, és karját lóbálva
mindenáron fel akart ülni.
– Mi az, mi az? – kérdezi, és egyre csak nyűglődik, hogy felülhessen.
Azonnal ott termettem.
– Bácsi – mondom neki –, hisz magát majdnem eltemették! – És segítem
kifelé a deszkák közül. Ő meg csak pislog és dadog:
– Mi? Mi? Mi? – De felállni nem tudott, talán kificamodott a bokája, amikor a
kocsival nekimentem. No, mit húzzam tovább, beültettem az öreget meg a papot
a kocsiba, és elvittem őket a gyászoló házba; a rokonok meg a ministráns a
kereszttel, gyalog jöttek utánunk. A zenészek persze már nem játszottak,
valószínűleg azért, mert nem tudták, kapnak-e fizetséget.
– Az orvost megfizetem – mondtam a rokonoknak –, meg a koporsó árát is, de
mást nem.
Különben is, nekem köszönhetik, hogy nem temettek el élő embert. – És
beültem a kocsiba.
Őszintén szólva örültem, hogy végre letudhattam a dolgot, és hogy nem
történt komolyabb baj.
Akkor még nem sejtettem, hogy a baj csak most kezdődik. Először a községi
bírótól kaptam levelet. Udvariasan megírta, hogy a tetszhalott, Antonín Bartoš
nyugdíjas vasutas családja vagyontalan, hogy az öreget nagy tisztességgel
akarták eltemetni és erre utolsó megtakarított fillérüket is felhasználták, és hogy
mivel az öreg az én hibámból felkelt halottaiból, még egyszer el kell majd
temettetni, amire a családnak már nem lesz pénze. Legyek szíves tehát az egész
elrontott temetést megfizetni, pappal, zenével, sírásóval és halotti torral
egyetemben.
Aztán egy ügyvéd írt az öregúr képviseletében. Hogy ügyfele nyugdíjat
élvezett a vasúttól, de a nyugdíj folyósítását persze a halála után beszüntették és
nem is akarják megújítani, mert hiszen birtokukban van a körzeti orvos
bizonyítványa, amelynek tanúsága szerint az öreg meghalt. Ezért felszólítanak,
hogy kárpótlásul az elveszett nyugdíjért életjáradékot fizessek az öregnek.
A következő levél tanúsága szerint az öreg azóta, hogy feltámasztottam, sokat
betegeskedik, miért is jobban kell táplálkoznia. És különben is, teljesen
tönkretettem, mert amióta feltámadt, nem a régi többé, egyre csak panaszkodik,
egyre csak azt mondogatja, hogy: Egyszer már meghaltam, és minden szépen el
volt intézve. Most meg majd még egyszer meg kell halnom!
Ezt nem engedem el neki, ezt meg kell fizetnie, még ha a Legfelső Bírósághoz
kell is fordulnom. Így megkárosítani egy szegény embert! Az ilyet úgy kellene
büntetni, mint a gyilkosokat... és így tovább.
A legrosszabb az, hogy akkor már régen nem fizettem biztosítási díjat, és így a
biztosítóintézet obligón kívül van. Hát most igazán nem tudom, mi lesz. Mit
gondol, uram, mindent meg kell majd fizetnem?

Báró Bihary hitelezőegylete Hát megint elment egy tagtársunk, az öreg

Politzer, az írógépes, isten nyugosztalja békében; igaz, túl volt már a
nyolcvanon, de azért élhetett volna még. Szegény, annyira szerette a mi
keddjeinket. Ha sejtettük volna, hogy ilyen korán elhagy bennünket,
megválasztottuk volna elnöknek, nem mintha a nagyobb hitelezők közé tartozott
volna, hiszen alig öt-hatezer korona követelése volt a báró úrral szemben, de
biztosan örült volna, ha megválasztjuk. Mert azt meg kell adni, uram, hogy a mi
egyletünkben olyan jó szellem uralkodik, amilyenről más egyesületben nem is
álmodnak. No, most már úgyis hiába, de a koporsójára gyönyörű koszorút
helyeztünk el, öröm volt nézni.
Hogy milyen egyesület a mienk? Hát ehhez a következőket kell tudnia, uram:
élt Prágában egy Bihary nevű báró, amolyan nagy termetű, előkelő megjelenésű
úr, fekete haja volt és olyan szeme... nos, a nők bolondultak utána. Elegáns villát
bérelt Bubenečen, két autót tartott, és ami a szeretőit illeti, csak a számlák szerint
hét volt belőlük, hiába, a báró úr igazi gavallér módjára élt. Nagybirtoka volt
Szlovákiában, erdőgazdasága valahol Jasina mellett, cellulózgyára, üveghutája
és petróleumkútjai Antalovce környékén, egyszóval mesés vagyon ura volt.
El se tudja képzelni, uram, mennyi traktor, gép, irodaberendezés, csekk,
írógép, ékszer és virág kellett neki ehhez a vagyonhoz; igaz, az ilyen nagy
tulajdonkomplexum nagy rezsivel jár, és a báró úr nagyon jól tudott
reprezentálni, mindent nagyban csinált, az embernek szinte gyönyörűsége tellett
benne. Aztán egy szép napon kiderült, hogy a cellulózgyár nem létezik, a
petróleumkutak nem léteznek, az erdőgazdaság nem létezik, és nincs nagybirtok
sem; csak az üveghuta van, de a gépeket a báró úr már régen eladta belőle; s
aztán az is kiderült, hogy Bihary báró úr nem báró és nem Bihary, hanem Cháim
Róth Perecsényből. Fel kellett volna jelenteni csalásért meg egyéb hasonló
műveletekért, de amikor összejöttünk néhányan hitelezők, megállapítottuk, hogy
semmit sem vehetünk rajta, az a pár szőnyeg meg parfümös üveg a villájában
senkin se segített volna, ez világos. Ha a báró urat becsukják, akkor végképp
keresztet vethetünk mindenre, mondtuk, viszont ha egyszer pénzhez jut a
pimasz, ami nem lehetetlen, mert a nyelve jól fel van vágva a huncutnak,
viselkedni meg úgy tud, mint egy herceg, tehát előfordulhat, hogy gazdagon
nősül meg miegymás, szóval, mondottuk, ha pénzhez jut, akkor mi is látunk
belőle valamit, ha nem is az egészet. Csak nem szabad tönkretennünk, mert
akkor fuccs a pénznek. Így hát visszavontuk még azokat a kereseteket is, amiket
már beadtunk ellene, és hitelezőegyletet alapítottunk; vagy százhetvenen
voltunk, és mint a rotariánusok, mindenféle bransból kerültünk ki; volt
közöttünk autókereskedő, főpincér, bankár, szabó, ékszerész, virágkereskedő,
építész, lókupec, drogista, varrónő, ügyvéd, szajha meg még sokféle más,
összesen kitettünk vagy tizenhétmillió koronát, és rendszeresen összejöttünk
tanácskozni, hogyan mentsük meg a báró urat a végveszélytől. Felszínen kellett
tartanunk, hogy hébe-hóba megpróbálja a szerencséjét, s amellett vigyázni
kellett rá, hogy el ne kövessen valamit, ami miatt becsukják. Egyszer egy napra
eltűnt a szemünk elől, és máris valami sikkasztásba keveredett, nekünk kellett
szép csendben rendbe tenni a dolgot, ami persze nem kis pénzbe került. Ja, ja,
uram, izgalmas idők voltak azok! A báró úr egészen odavolt a kártyáért, csak
hamisan játszani, hamisan játszani, ez volt minden vágya. Vagy kémszolgálatba
lépni, az mesés pénzt hoz, mondogatta nekünk... Valamelyikünknek mindig ott
kellett lennie a sarkában, de ami igaz az igaz, a báró úr ragyogó társalgó volt, és
mindig pompásan megvendégelt bennünket, s a lakoma végén csak annyit
jegyzett meg: írják a számlámra. Az biztos, hogy sohasem szórakoztunk annyit,
mint akkor a báró úrral. És mi hitelezők kitűnően meg is értettük egymást,
nagyon jól összeszoktunk, ami nem is csoda, mert csupa idősebb, megállapodott,
tapasztalt ember került össze, kinek egyetlen célja volt:
visszaszerezni a hitelezett pénzt a báró úrtól.
Aztán a báró úr eltűnt... Állítólag Amerikába szökött, Hollywoodba, vagy
hova. Ó, kérem, nem kell őt félteni, megél az a jég hátán is, és lehet, hogy
egyszer majd nagy pénzt csinál és néhány év múlva visszajön. De mi hitelezők
igazán nagyon megszerettük egymást; a báró úr ugyan kegyetlenül hiányzott
nekünk és hiányzott a pénzünk is, amit belefektettünk, de még jobban hiányzana,
ha nem tudnánk minden kedden összejönni. Olyan szépen el tudunk beszélgetni
mindenféle gazdasági dologról, hiszen tudja, uram, mennyi baj van manapság, és
az üzleti élet sem olyan szolid már, mint régen, jó, ha a különböző bransból való
emberek kicserélik a tapasztalataikat. Különben honnan tudhatnám, hogy fest
most az autószakma vagy a virágkereskedelem; nálunk, kérem, a mi
egyletünkben minden brans együtt van, így hát azt mondtuk, a báró urat elvitte
ugyan az ördög, de mi, ha már ilyen szépen egymásra találtunk, együtt
maradunk, és kész. Tíz év óta minden kedden összejövünk, megemlékezünk a
báró úrról, vajon mit csinál most szegény Amerikában, aztán rátérünk a mai
rossz időkre, az ember legalább megkönnyebbül egy kicsit, és a betegségeiről is
elbeszélgethet. Tizenketten bizony már elköltöztek a másvilágra, az öreg Politzer
úr is nagyon fog hiányozni. Nagy kár, uram, hogy ön nem ismerte Bihary báró
urat, igazi úriember volt, és most legalább ön is tagja lehetne az egyletünknek.
 A glória
Knotek úr háromnegyed hétkor ébredt legényágyában. No, akkor még egy
negyedórát fekhetek, gondolta magában elégedetten, s ebben a pillanatban
felmerült benne a tegnapi nap emléke. Szörnyű volt. Igazán nem sok hiányzott
ahhoz, hogy a Moldvába ugorjon. De előbb levelet írt volna Polický cégjegyző
úrnak, amit az nem tett volna a kirakatba. Bizony, Polický uram, haláláig nem
lett volna nyugalma, hogy így megbántott egy ártatlan embert. Itt, a kis asztalnál
ült tegnap késő éjszakáig Knotek úr egy ív üres papír fölött, teljesen letörve attól
a szégyentől és sérelemtől, ami a bankban érte. Ilyen idióta még nem szolgált
nálunk, kiabált Polický úr, na várjon csak, maga Knotek, majd én gondoskodom
róla, hogy áthelyezzék máshová; de hogy ott majd mit kezdenek magával, azt az
istenek tudják. Mert maga a legügyetlenebb munkaerő, aki az utóbbi ezer évben
a kezem alá került... és így tovább. És mindezt, kérem, a többi tisztviselő és a
kisasszonyok előtt. Knotek úr vörösen, megsemmisülten állt ott, Polický úr
ordított, és a végén Knotek úr lába elé dobta azt a szerencsétlen számlakivonatot.
Knotek úr annyira megdöbbent, hogy még védekezni sem tudott. Tudja meg,
Polický úr, mondhatta volna, azt a kivonatot nem én csináltam, hanem Šembera
kolléga:
menjen és ordítson Šembera kollégával, Polický úr, és engem hagyjon békén.
Én tizenhat éve dolgozom a banknál, Polický úr, és eddig még nem csináltam
nagyobb hibát. De még mielőtt Knotek úr szóhoz jutott volna, Polický úr már
becsapta az ajtót, és az irodában kínos csend támadt. Šembera kolléga a papírjai
fölé hajolt, hogy ne lehessen látni az arcát, Knotek úr pedig fogta a kalapját, és
elment a bankból. Sohase jövök vissza többé, érezte. Vége, és kész.
Egész nap az utcákat rótta, elfelejtett ebédelni, és vacsora nélkül lopózott
haza, mint valami tolvaj, hogy megírja búcsúlevelét, aztán véget vessen az
egésznek, de Polický úrnak haláláig a lelkén szárad majd egy ártatlan ember
élete.
Knotek úr most elgondolkozva pislogott az asztal felé, amelynél a tegnapi
éjszakát töltötte.
Mit is akart írni tulajdonképpen. Sehogy se jutott eszébe egyetlenegy sem
azok közül a méltóságteljes és keserű szavak közül, amelyekkel Polický úr
lelkiismeretét meg akarta terhelni. Persze, a végén annyira fázott a kis asztal
mellett, és olyan szomorúság jött rá, hogy sírva fakadt önsajnálatában. Aztán
meg az éhségtől gyengült el annyira, hogy bemászott az ágyba, és abban a
pillanatban el is aludt, mint a tej... Most kellene megírnom a levelet, gondolta
Knotek úr az ágyban, de olyan jól érezte magát a melegben, hogy elhatározta:
várok még egy kicsit, az ilyen dolgokat jobb szép nyugodtan átgondolni.
Knotek úr álláig húzta a takarót. Mit is írjak tulajdonképpen? Hát elsősorban
talán azt, hogy a kivonatot Šembera kolléga csinálta. De hát ezt nem lehet,
borzadt el Knotek úr. Šembera ugyan valóban nagyon ügyetlen ember, de három
gyereke van, és beteg a felesége. Még hat hete sincs, hogy belépett a bankba –
azonnal repülne! Nagyon sajnálom, kedves Šembera, mondaná Polický úr, de
ilyen munkaerőt nem tarthatok a bankban. Legfeljebb azt írhatnám meg,
elmélkedett Knotek úr, hogy nem én csináltam a kivonatot. De akkor meg
Polický úr nyomozni kezd a tettes után, és Šembera megint csak repül. Ezt pedig
nem szívesen venném magamra. Šembera kollégát valahogy ki kell hagyni a
dologból. Csak annyit írok Polický úrnak, hogy igazságtalan volt hozzám, és
hogy a lelkiismeretén száradok...
Knotek úr felült az ágyban. Valakinek vigyáznia kellene arra a Šemberára. Én
szívesen megtenném. Azt mondanám neki: nézze, ezt így kell csinálni... vagy,
tudja mit, inkább majd mindig segítek magának... Igen ám, csakhogy én már
nem leszek ott, és Šemberát úgy kiteszik, mint annak a rendje. Buta egy helyzet,
elmélkedett tovább Knotek úr a térdét átölelve; tulajdonképpen ott kellene
maradnom. De akkor meg kellene bocsátanom Polický úrnak, hogy olyan durva
volt hozzám. Miért ne? Igaz, hogy Polický úr egy pukkancs, de nem
rosszakaratú. Egy perc múlva már nem is tudja, miért dühöngött az előbb.
Szigorú, de rend van az osztályán, azt meg kell adni. És Knotek úr csodálkozva
vette észre, hogy már nem érzi olyan mélynek a sértést; kellemes,
kiegyensúlyozott hangulatba került. No jó, hát akkor megbocsátok Polický
úrnak, suttogta maga elé, és megmutatom Šemberának, hogy kell a dolgot
csinálni...
Negyed nyolc. Knotek úr kiugrik az ágyból, és a mosdóhoz fut. Borotválkozni
már nincs ideje, csak magára hányja a ruhát, és rohan. Leszalad a lépcsőn, és a
szíve végtelenül könnyű; bizonyára azért, hogy olyan szépen elrendezte
magában a dolgokat; kalapját a kezében tartva siet tovább, és szinte énekelni
volna kedve. Most beugrok a kávéházba, gyorsan megiszom a kávémat, átfutom
az újságokat, és bemegyek a bankba, mintha mi sem történt volna...
Knotek úr most a fejéhez nyúl. Miért néznek rá olyan furcsán az emberek?
Talán rosszul tette fel a kalapját. De nem, hisz a kalapja a kezében van. Az
úttesten egy taxi jön vele szemben. A sofőr ránéz, aztán úgy elrántja a kormányt,
hogy majd felszalad a járdára. Knotek úr megcsóválja a fejét; részben
szemrehányóan, részben annak jeléül, hogy nem kell neki taxi.
Az az érzése, hogy az emberek megállnak és utánafordulnak. Óvatosan
végigtapogatja magát, begombolta-e minden gombját, és nem felejtett-e el
nyakkendőt kötni. Nem, hál’ istennek, minden rendben van, és Knotek úr vidám
szívvel lép be a kávéházba.
A pikológyerek kimereszti a szemét.
– Kávét és újságokat – parancsolja Knotek úr, és leül az asztalához. A pincér
hozza a kávét, és elképedve Knotek úr kopasz feje fölé mered. A konyhaajtóban
néhány fej jelenik meg, és tátott szájjal bámulja Knotek urat.
Knotek úr nyugtalankodni kezd.
– Mi van? – kérdi a pincértől. A pincér zavartan köhint.
– Valami van a fején, uram.
Knotek úr ismét a fejéhez nyúl. Semmi. A feje sima és száraz, mint mindig.
– Mi van a fejemen? – horkantja.
– Valami fénykör – dadogja a pincér tétován. – Csak nézem, nézem...
Knotek úr összevonja a szemöldökét. Ezek itt bizonyára tréfát űznek a
kopaszságából.
– Menjen a dolgára – mondja élesen, és nekikezd a kávéjának. De a biztonság
kedvéért még körülnéz, és megpillantja magát a tükörben: látja a szolid tonzúrát,
de uramisten, fölötte valami aranyszínű kör van!... Knotek úr felugrik, és
közelebb megy a tükörhöz. Az aranyszínű kör vele megy. Knotek úr mind a két
kezével odakap, de nem fog meg semmit. Keze átjárja a fénykört, amely teljesen
anyagtalan, csak egy icipicit melegíti az ujjait.
– Mitől tetszett ezt kapni? – kérdi a pincér együttérzéssel.
– Nem tudom – feleli tanácstalanul Knotek úr, és hirtelen pánik fogja el.
Hiszen így nem mehet be a bankba! Mit mondana Polický úr! Ezt hagyja otthon,
maga Knotek! Ilyesmit nem tűrünk a bankban! Mit csináljak, gondolkodott
elszörnyedve Knotek úr. Levenni nem lehet, és kalap alá rejteni sem; csak jussak
haza valahogy.
– Mondja – fordult a pincérhez –, nincs itt valahol egy esernyő? Azzal
takarnám el ezt az... izét.
Ha az ember verőfényes reggel nyitott esernyővel megy végig az utcán, akkor
eléggé feltűnő látványt nyújt, de mégse annyira, mint ha glória van a feje körül.
Knotek aránylag baj nélkül ért haza, csak a lépcsőházban sikított fel a
szomszédék szolgálója, amikor meglátta, és a tele szatyrot is kiejtette a kezéből.
Nem csoda: az ilyen dicsfény elég világosan ragyog a sötét lépcsőházban.
Knotek úr bezárkózott a szobájába, és a tükörhöz rohant. Igen, az a micsoda ott
volt a feje körül, nagyobb volt, mint egy cintányér, és legalább negyven
gyertyafénnyel világított. Nem lehetett eloltani. Hiába engedett rá vizet a mosdó
csapjából. De a ragyogástól eltekintve semmi bajt se okozott. „Hogyan mentsem
ki magam a bankban? – gondolkodott Knotek úr kétségbeesetten. – Beteget kell
jelentenem. Így csak nem mehetek be.” Leszaladt a házmesternéhez, hajszálnyira
kinyitotta az ajtót, és bekiabált:
– Legyen szíves, telefonáljon be a bankba, hogy nem tudok bemenni, beteg
vagyok. – Szerencsére senkivel se találkozott a lépcsőházban. Otthon megint
bezárkózott, és megpróbált olvasni. De minden percben felugrott, és a tükörhöz
rohant. A fénykör békésen ragyogva világított a feje körül.
Délután szörnyű éhség kezdte kínozni Knotek urat; de hát csak nem mehet be
a vendéglőbe ezzel a dologgal a feje körül! Nem tudott tovább olvasni;
mozdulatlanul ült a széken, és csak azt hajtogatta magában: „Vége, mindennek
vége. Sohasem mehetek többé emberek közé.
Miért is nem fojtottam magam vízbe!”
Valaki csengetett.
– Ki az? – horkant fel Knotek úr.
– Doktor Vaňásek. A bankból küldtek. Kinyithatná az ajtót.
Knotek úr végtelen megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. Az orvos bizonyára
segít rajta; doktor Vaňásek megbízható, bölcs, tapasztalt orvos.
– Hát mi bajunk van? – fuvolázta a doktor már az ajtóból. – Fáj valamink?
– Nézze, doktor úr – mondta Knotek úr –, mi keletkezett itt!
– Hol?
– Itt a fejem körül.
– Ejha – csodálkozott a doktor, és elkezdte vizsgálni a tünetet. – Hát ilyet még
nem pipáltam morogta. – Mintha aranyból volna; hol szedte ezt fel, ember?
– Nem tudom. De hát mi ez tulajdonképpen, doktor úr?
– Olyan, mint a gloriola – felelte az öreg doktor komolyan, mintha azt mondta
volna: variola. Ilyesmit még nem láttam, barátom. Várjon csak, megnézem a
pateláris reflexeit... Hm, a pupillák normálisan reagálnak. Hogy állunk a
szülőkkel? Egészségesek voltak? Igen? És valami vallási egzaltáltság vagy
ehhez hasonló? Semmi? És maga? Látomások, jelenések nem szoktak
előfordulni magával? – Doktor Vaňásek ünnepélyesen megigazította
szemüvegét. – Ide figyeljen, ez különös eset. Én elküldöm magát az
ideggyógyászati klinikára. Ez a dolog kiválóan alkalmas tudományos kutatásra.
Mostanában sokat írnak az agyban keletkező elektromosságról... az ördög tudja,
nem valami elektromos kisugárzás-e ez a hogyishívják a feje körül. Erős
ózonillatot érzek itt a szobában. Ember, magából híres tudományos eset lesz!
– Az istenért, csak azt ne! – hördült fel Knotek úr. – Nálunk a bankban nagyon
nem szívesen vennék, ha az újságok írnának rólam... Mondja, doktor úr, nem
segíthetne rajtam valahogy?
Doktor Vaňásek elgondolkodott.
– Nehéz dolog, barátocskám. Felírok magának egy kis brómot, de nem
tudom... nem tudom.
 Én, orvos lévén, természetesen nem hiszek a természetfeletti jelenségekben...
Ez a dicsfény bizonyára valami ideges eredetű tünet... de mégis, Knotek úr...
nem követett el maga véletlenül valami, hogy úgy mondjam, szent dolgot?
– Mi az, hogy szent dolog? – kérdezte Knotek úr csodálkozva.
– Hát... valami szokatlan... valami nagyon erényes vagy nagyon jó
cselekedetet.
– Nem tudok ilyesmiről, doktor úr – dadogta Knotek úr –, hacsak nem lehetne
szó arról, hogy egész nap nem ettem.
– Igen? Akkor egyék valamit, hátha elmúlik – morogta az öreg doktor. – A
bankban majd azt jelentem, hogy influenzája van. Ide hallgasson, én a maga
helyében megpróbálnék egy kicsit káromkodni.
– Káromkodni?
– Igen. Vagy valami más bűnt elkövetni. Ártani nem árt, és talán megéri a
fáradságot. Hátha aztán eltűnik magáról ez a micsoda. No, isten áldja, holnap
újra eljövök.
Knotek úr egyedül maradt, és a tükör előtt állva megpróbált káromkodni. De
vagy nem volt elég fantáziája, vagy valami más baj volt, elég az hozzá, hogy a
glória meg se rezzent a feje körül. Mikor már semmi káromkodásféle nem jutott
eszébe, kinyújtotta nyelvét a saját tükörképére, és megsemmisülten leült.
Annyira éhes és gyenge volt, hogy majdnem sírva fakadt. „Rajtam már semmi se
segít – gondolta leverten. – És mindez azért, mert megbocsátottam annak a kutya
Polickýnak. Még ha legalább megérdemelné! De nem érdemli meg. Ilyen
embernyúzó, ilyen karrierista nincs még egy a világon. Persze, a
kisasszonyoknak sohase szól egy rossz szót se. Nagyon szeretném tudni, Polický
úr, miért hívja be olyan gyakran azt a kis vörös hajú gépírónőt az irodájába.
Persze, tudom, diktál neki. Nem mintha rosszra gondolnék, de az olyan vén
bakkecskének, mint maga, már igazán benőhetett volna a feje lágya. Az ilyesmit
rendszerint drágán kell megfizetni, Polický úr; egy ilyen fiatal lány sokba kerül!
Aztán az illető cégjegyző úr elkezd spekulálni a tőzsdén, és megkárosítja a
bankot. És a magunkfajta szegény ördög csak nézze a dolgot, és fogja be a
száját, mi? Valakinek figyelmeztetnie kellene az igazgató tanácsot, hogy nézzen
a körmére a cégjegyző úrnak, nemkülönben a kis vörös hajú gépírónőnek. Csak
tessék megkérdezni tőle, honnan szedi a pénzt a sok sminkre meg a
pókhálóharisnyára... és egyáltalán, illik-e ilyen harisnyában bankba járni?
Világos: az ilyen kis macska csak azért megy dolgozni, hogy valami
cégjegyzőt vagy igazgatót fogjon magának; aztán egész nap a száját keni,
ahelyett, hogy dolgozna. És mind egykutya; ha én cégjegyző lennék, tudnám,
hogy kell az ilyesmikkel elbánni!”
„Vagy az a Šembera – elmélkedett tovább Knotek úr. – Protekcióval került be
hozzánk. Azt sem tudja, mennyi kétszer kettő. Majd rajtad fogok én segíteni! Ha
bolond leszek! Egy ilyen penészvirág! De gyerek, az kellett neki, méghozzá
három! Én nem engedhetek meg magamnak egyetlen feleséget és egyetlen
gyereket sem; hova jutnék az én fizetésem mellett? Az ilyen könnyelmű
bohémokat fel se volna szabad venni a bankba. És hogy beteg a felesége, tisztelt
Šembera úr? Hát persze! Tudjuk mi, hogy miért beteg! Egy újabb gyerek már
maguknak is sok lett volna! De vigyázat, kérem! Az ilyesmiért börtön jár! Ha
még egyszer elfuserálsz valamit, rám ne számíts, Šembera, én többé nem tartom
érted a hátam. Gondoskodjon mindenki magáról, és kész. A bank nem
jótékonysági intézmény. Még a végén valaki azt mondja majd: »Knotek úr, maga
tudja, mi a kötelessége. Minden hibára rámutatni, nem pedig eltussolni! Az
ilyesmi igen rossz hatással lehet az előmenetelére, Knotek úr! Csak önmagára
legyen gondja, és ne nézzen se jobbra, se balra! Ha valaki el akar érni valamit az
életben, akkor ne kerüljön holmi romantikus emberbaráti érzelmek hatása alá.
Vagy talán azt hiszi, hogy az igazgató úrnak vagy Polický úrnak vannak
emberbaráti érzelmei? No látja, Knotek úr!«„
Knotek úr ásított az éhségtől és a fáradtságtól. Istenem, ha legalább
kimehetnék az utcára!
Ismét elfogta a mélységes sajnálkozás önmaga iránt. Aztán gépiesen felállt, és
odament a tükörhöz. Csak egy mindennapi bosszús emberi arcot látott benne. S a
feje körül nem volt semmi. Egyáltalán semmi. Fénykörnek nyoma se. Knotek úr
még az orrát is odanyomta az üveghez, olyan hévvel vizsgálgatta magát, de nem
látott egyebet, mint egy kopasz fejet, ráncokat a szeme körül, és a háttérben
glória helyett az elárvult, barátságtalan legénylakás homályát.
Knotek úr mélységesen megkönnyebbülve felsóhajtott. Végre. Holnap reggel
nyugodtan bemehetek a bankba.
 A repülő ember
Tomšík úr a Vinohrady Kórház felé vezető úton haladt: ez volt a mindennapos
egészségügyi sétája, mert Tomšík úr sokat adott az egészségére, és különben is
szenvedélyes sportember volt, ami abban nyilvánult meg, hogy minden
ligamérkőzést végignézett. Szóval a Vinohrady Kórház felé haladt, s mint
sportemberhez illik, rugalmasan, könnyedén lépkedett a tavaszi alkonyatban,
észre se véve a szerelmespárokat és a néhány magányos járókelőt, akik
valószínűleg Strašnicéből igyekeztek a belvárosba. Lépésmérőt kellene vennem,
hogy tudjam, hány lépést teszek meg naponta. És egyszerre csak eszébe jutott,
hogy már harmadik napja ugyanazt álmodja; megy az utcán, és szembetalálkozik
egy asszonnyal, aki gyerekkocsit tol maga előtt; Tomšík úr nem tér ki, hanem bal
lábával könnyedén ellöki magát a földtől, s abban a pillanatban fellendül
háromméternyire a föld fölé, átrepüli az asszonyt a gyerekkocsival, és egy
darabig a levegőben úszva ér földet. Álmában egy csöppet sem csodálkozott
ezen. Természetesnek találta, és hihetetlenül kellemesnek érezte a dolgot, s csak
azt furcsállotta, hogy ezt rajta kívül senki se próbálta még megtenni. Hiszen
olyan könnyű az egész:
az ember úgy tesz a lábával, mintha biciklizne, és máris fent van egy
emeletnyi magasságban, majd lassan leereszkedik a földre. De elég újból
könnyedén ellökni magát, s máris erőlködés nélkül repül, mint a forgólétrán, sőt
meg se kell érintenie a földet, csak egy kicsit tempóznia a lábával, és tovább
repül. Tomšík úrnak nevetnie kell álmában, hogy eddig senki se jött rá erre a
trükkre. Csak könnyedén elrugaszkodik a földtől, és máris repül. Hiszen ez
könnyebb és természetesebb, mint járni, döbben rá Tomšík úr álmában; holnap
ébren is megpróbálom.
És Tomšík úr ismét arra gondol, hogy ez az álma három éjszakán át újra meg
újra megismétlődött. Kellemes álom; az ember olyan könnyűnek érzi magát;
milyen jó lenne, ha a valóságban is így lehetne repülni – csak egy kicsit
elrugaszkodik a földtől... Tomšík úr hátrafordult. Senkit se látott maga mögött.
Csak úgy, a tréfa kedvéért, meggyorsította lépteit, és bal lábával ellökte magát a
földtől, mintha egy pocsolyát akarna átugrani. Ebben a pillanatban
háromméternyire fellendült a föld fölé, és lapos ívben repült tovább. Nem is
csodálkozott túlságosan, csak kéjes izgalmat érzett, mintha körhintán ülne.
Csaknem felkiáltott gyermekes örömében, de ekkor már megtett vagy harminc
métert, és lassan a föld felé közeledett. A járda azon a helyen sáros volt egy
kicsit, s ezért Tomšík úr könnyedén tempózni kezdett a lábával, mint álmában,
mire azonnal újból a levegőbe emelkedett, és vagy tizenöt méterrel odább ért
földet, egy melankolikusan Strašnice felé igyekvő férfi háta mögött. A férfi
gyanakodva hátranézett; bizonyára nem tetszett neki, hogy hirtelen mögötte
termett valaki, akinek lépteit azelőtt nem hallotta. Tomšík úr feltűnés nélkül
megelőzte, s közben nagyon vigyázott, nehogy egy energikus lépéssel ellökje
magát a földtől, s repülni kezdjen.
Ezt jól ki kell próbálnom, gondolta magában, és visszafordult, hogy
ugyanazon a néptelen úton menjen végig hazafelé. De a gonosz véletlen úgy
akarta, hogy minden percben szerelmespárok és vasutasok jöjjenek vele szembe.
Így tehát letért az útról egy rakodóhelyre, amely most teljesen elhagyatott volt.
Közben erősen besötétedett, de Tomšík úr, attól való félelmében, hogy holnapra
elfelejt repülni, kissé tétovázva ellökte magát a földtől. Csak egyméternyire
emelkedett fel, és zökkenősen ért földet. Erre másodszor is megpróbálta, de most
már merészebben, s egyidejűleg úszómozdulatokat végzett a kezével. Jó
nyolcvan métert repült gyönyörű félkörívben, és olyan könnyedén szállt le a
földre, mint egy szitakötő. Már éppen harmadszor is nekilendült volna, amikor
vakító fénykéve vetült rá, és egy nyers hang megkérdezte:
– Mit csinál maga itt?
Egy rendőrőrjárat volt.
Tomšík úr szörnyen megijedt, s azt dadogta, hogy tréningezik.
– Hát akkor tűnjön el, és tréningezzen máshol; itt nem lehet! – dörögte a
rendőr.
Tomšík úr nagyon nem értette, miért tréningezhet máshol, és miért nem lehet
itt, de mivel lojális állampolgár volt, jó éjszakát kívánt a rendőröknek, és
gyorsan odébbállt, szörnyen aggódva, hogy valahogy a levegőbe ne emelkedjék,
ami rendőri szempontból bizonyára gyanús dolog lett volna. Csak az Állami
Egészségügyi Intézet előtt lendült fel megint a levegőbe, átrepülte a magas
drótkerítést, és kezével úszótempókat végezve folytatta útját az intézet kertje
fölött, át a másik oldalra, egészen a Koronázó útig, ahol egy teli sörös korsóval
hazafelé igyekvő cselédlány előtt ért földet. A lány nagyot kiáltott ijedtében, és
elfutott.
Tomšík úr kétszáz méterre becsülte repülőútját, és ragyogó kezdetként
könyvelte el.
A következő napokban szorgalmasan gyakorolta a repülést, persze csak
éjszaka, és csak egészen elhagyatott helyeken, az olšanyi zsidótemető
környékén. Kipróbálta a legkülönbözőbb módszereket, például a nekifutásból
való felszállást, és a helyből való függőleges felemelkedést. Ilyen módon játszva
elérte a száz métert, pedig csak a lábát mozgatta, s magasabbra is emelkedhetett
volna, de nem mert. Begyakorolta a különböző leszállási módokat is, például a
repülőgépszerű landolást, vagy a lassított függőleges kikötést, amit megfelelő
kézmozdulatokkal ért el. Rájött, hogyan kell fokozni és csökkenteni a
sebességet, irányt változtatni, szél ellen repülni, teherrel repülni, emelkedni és
süllyedni. Olyan könnyen ment minden, mint a karikacsapás, és Tomšík úr egyre
jobban csodálkozott, hogy erre még senki se jött rá, hogy senkinek se jutott
eszébe bal lábával ellökni magát a földtől, és repülni. Egy alkalommal teljes
tizenhét percig bírta ki a levegőben, de aztán beleakadt valami telefondrótba, és
inkább leszállt. Egy éjszaka az Orosz út fölött repült vagy négy méter
magasságban, s hirtelen két rendőrt látott meg maga alatt. Gyorsan irányt
változtatott, és eltűnt a villakertek fái között, mialatt az éjszaka csendjében
messze hangzott a rendőrsípok éles sivítása. Néhány perc múlva gyalog
visszament arra a helyre, és látta, hogy hat rendőr villamos zseblámpákkal
pásztázza végig a kertet. Kérdésére azt felelték, hogy az előbb egy betörő
mászott át az egyik villa kerítésén.
Ekkor döbbent rá Tomšík úr, hogy repülési tehetsége hihetetlen lehetőségeket
rejt magában, de hogy tehetségét hogyan hasznosíthatná, azon hiába törte a fejét.
Valamelyik éjszakai gyakorlata után a Lobkovici Jiří téren haladt át, és sehogy se
tudott ellenállni egy harmadik emeleti nyitott ablaknak. Könnyed
nekilendüléssel felemelkedett, leült az ablak párkányára, és megpróbált kisütni
valami okos dolgot. A szobában egy mélyen alvó ember horkolt, de mivel
Tomšík úr nem akart lopni, minden határozott cél nélkül belépett a szobába, és
azzal a nyomasztóan kínos érzéssel állt meg a helyén, amelyet az ismeretlen
lakások keltenek az emberben. Felsóhajtott, és visszament az ablakhoz, de
eszébe jutott, hogy jó volna legalább valami jelt hagyni maga után
sportteljesítménye dokumentumaként. Valami papírt halászott hát ki a zsebéből,
és ceruzával ráírta: „Itt voltam! A bosszúálló X.” Letette a papírt az alvó ember
éjjeliszekrényére, s csendesen leereszkedett az utcára. Csak otthon jött rá, hogy
az a papír egy levélboríték volt az ő címével, de már nem mert visszamenni érte.
Néhány napig aztán páni félelemben élt, várva a rendőrségi vizsgálatot, de furcsa
mód nem történt semmi.

Egy idő múlva Tomšík úr elviselhetetlennek kezdte érezni, hogy a repülést

titkos és magányos szórakozásként űzi. Gondolkodni kezdett, hogyan adhatná át
felfedezését a köznek, s rádöbbent, hogy ez nem olyan könnyű. Mit is
mondhatna? Hiszen olyan egyszerű az egész. Elég egy kicsit ellökni magunkat a
földtől, egy csöppet mozgatni a kezünket, és máris repülünk, mint a madár.
Lehet, hogy ebből új sportág fejlődik ki, vagy tehermentesíteni lehet majd az
utcákat azzal, hogy a gyalogforgalmat részben a levegőben fogják lebonyolítani.
Annyi biztos, hogy lifteket egyáltalán nem kell a jövőben építeni. Szóval, ennek
a repülni tudásnak általában óriási jelentősége van. Tomšík úr nem tudta
pontosan, hogy milyen jelentősége, de ez majd kialakul valahogy. Hiszen
minden nagy találmány eleinte hiábavaló játéknak látszik.
Tomšík úr szomszédja, egy alacsony, kövér kis ember, valamelyik újság
szerkesztőségében dolgozott. Vojtának hívták. A sportrovat szerkesztője volt,
vagy valami ilyesféle. Ehhez a Vojta úrhoz ment el Tomšík úr, s hosszas
köntörfalazás után bejelentette, hogy valami érdekes dolgot szeretne mutatni
neki. De annyira titokzatos stílusban beszélt, hogy Vojta úr felsóhajtott, mintha
azt mondta volna: „No, engem is jól megáldott az isten veled!” Ennek ellenére
hajlandó volt este kilenc után kimenni Tomšík úrral a zsidótemetőhöz.
– Hát ide nézzen, szerkesztő úr – mondta Tomšík úr, és bal lábával ellökte
magát a földtől.
Vagy ötméternyi magasságba lendült, miközben különböző mutatványokat
produkált, alacsonyabbra ereszkedett, a kezét mozgatta, majd újból feljebb
lendült, s nyolc másodpercig mozdulatlanul állt a levegőben. Vojta úr szörnyen
elkomolyodott, s elkezdett vizsgálódni, hogy megállapítsa, milyen módon viszi
végbe produkcióit Tomšík úr. Tomšík úr türelmesen magyarázta: nézze, csak így,
egyszerűen ellökjük magunkat a földtől, és kész; nem, nincs ebben semmi
spiritizmus; és semmiféle magasabb rendű erő sem kell hozzá, még akaraterő,
sőt izommunka sem; elég egy kicsit nekilendülni, és már repülünk is. Látja? No,
próbálja meg, szerkesztő úr – unszolta Tomšík úr az újságírót, de az csak a fejét
csóválta. Nem, nem, ennek valami különös fortélya van, vélte elgondolkozva.
Majd rájövök. És egyelőre, úgymond, jó lesz titokban tartani a dolgot.
A legközelebbi alkalommal Tomšík úrnak ötkilós súlyzókkal terhelten kellett
repülnie Vojta úr előtt. Így persze rosszabbul ment a produkció. Tomšík úr csak
háromméternyire tudott felemelkedni, de Vojta úr elégedett volt. A harmadik
repülés után így szólt Vojta úr:
– Ide figyeljen, Tomšík úr, én nem szeretném megijeszteni, de ez nagyon
komoly dolog. Az ilyen önerővel való repülésnek igen nagy jelentősége lehet.
Például honvédelmi szempontból, érti? Ezt szakszerűen kell kézbe venni. Tudja
mit, Tomšík úr, legközelebb majd szakembereknek mutatja be a tudományát. Én
mindent elintézek.

Így hát egy szép napon Tomšík úr tornanadrágba öltözött, és az Állami

Testnevelési Intézet udvarán egy négy tagból álló szakbizottság elé állt.
Borzasztóan szégyellte meztelenségét, lámpaláza volt, és didergett a hidegtől, de
Vojta úr könyörtelen maradt. Csak tornanadrágban lehet, mondta, hogy a
bizottság lássa, milyen izmok működnek a mutatványnál. A bizottság elnöke egy
zömök, kopasz úriember, aki a testnevelés egyetemi tanára volt, elutasító
arckifejezéssel nézett maga elé, és látszott az orrán, hogy az ügyet tudományos
szempontból nonszensznek tartja. Türelmetlenül nézte az óráját, és maga elé
mormogott valamit.
– No, Tomšík úr – szólalt meg végre felindultan Vojta úr –, nézzük először
nekifutásból.
Tomšík úr ijedten futott két lépést, de az elnök megállította:
– Várjon! Egészen rosszul startol. A testsúlyát a bal lábára kell helyeznie, érti?
Még egyszer!
Tomšík úr visszafordult, s megpróbálta testsúlyát a bal lábára helyezni.
– De mi van a kezével? – kérdezte az elnök. – Maga nem tudja, mit kezdjen a
kezével! Úgy kell tartania a karját, hogy a mellkasa felszabaduljon. És az előbbi
nekifutásnál visszatartotta a lélegzetét. Teljesen helytelen. Szabadon és mélyen
kell lélegeznie. No, még egyszer!
Tomšík úr teljesen megzavarodott. Most már igazán nem tudta, mit kezdjen a
kezével, és hogyan lélegezzen. Csak topogott, és az egyensúlyát kereste.
– No, rajta! – kiáltotta Vojta úr.
Tomšík úr zavartan megingott, s futni kezdett. Éppen fel akart emelkedni a
levegőbe, amikor az elnök megint megszólalt:
– Rossz! Várjon!
Tomšík úr meg akart állni, de már késő volt, gyengén ellökte magát a bal
lábával, és vagy egyméternyire fellendült a levegőbe, de mivel engedelmeskedni
akart a bizottság elnökének, lefékezte a repülést, s megállt a földön.
– Egészen rossz! – kiabált az elnök. – Behajlított térddel kell megállnia!
Lábujjhegyen kell földet érnie, és térdhajlásban rugóznia! És a karja előrelendül,
érti? A kar átveszi a tehetetlenségi nyomatékot, uram; ezért természetes az a
mozdulat. Várjon – folytatta az elnök –, megmutatom, hogyan kell ugrani. Jól
nézze meg, hogy csinálom!
Ledobta a kabátját, és starthoz állt.
– Figyelje meg, uram, a súlypont a bal lábon nyugszik. A láb behajlik, a test
előredől, a könyökömet hátrafeszítem, hogy a mellkasom kitáguljon. Tessék
utánam csinálni!
Tomšík úr utánacsinálta. Életében nem érezte magát ilyen kényelmetlenül.
– Ezt be kell gyakorolni – vélte a szakember. – És most nézzen ide! Bal
lábával előrelöki magát...
Az elnök előrelökte magát, hat lépést futott, fellendült a levegőbe, miközben
karja gyönyörű kört írt le, aztán elegáns térdhajlítással és előrelendített karral
földet ért.
 – Így kell csinálni! – mondta, és megigazította a nadrágját. – No, most
próbálja meg pontosan így!
Tomšík úr boldogtalan, kérdő tekintettel nézett Vojta úrra: „Muszáj?”
– No, még egyszer – szólt Vojta úr, és Tomšík úr az előírásos pózba
ficamította testét. – Rajta!
Tomšík úr összetévesztette a lábát. Bal lábbal lépett ki, de ez talán mindegy,
gondolta, a fő, hogy ne feledkezzem meg a térdhajlításról meg arról, hogy előre
kell lendíteni a karomat.
Majdnem elfelejtett ugrani, de az utolsó pillanatban mégis nekilendült,
térdhajlítás, villant át az agyán. Vagy egy fél méter magasra ugrott, s másfél
méternyi távolságban földet ért. Egy gyors térdhajlítást csinált, és előrelendítette
a karját.
– De, Tomšík úr, hiszen maga nem repült! – kiabálta Vojta úr. – Még egyszer,
kérem!
Tomšík úr még egyszer nekifutott. Egy méter negyvenet ugrott, de
térdhajlítással és karlendítéssel ért földet. Elöntötte az izzadság, és szívét a
torkában érezte. Istenem, hagyjanak már békében, gondolta megsemmisülten.
Még kétszer ugrott; aztán abba kellett hagyni a dolgot.
Attól a naptól kezdve Tomšík úr nem tudott többé repülni.
A BETÖRŐK, BÍRÁK, BŰVÉSZEK ÉS
TÁRSAIK
CÍMŰ KÖTETBŐL
 A kék krizantém
– Hát most elmondom önnek – kezdte az öreg Fulinus –, miképpen jött a
világra Klára.
Akkoriban a lichtenbergi hercegi parkot rendeztem Lubenecben... az öreg
herceg, az aztán igazi szakértő volt, uram; egész fákat hozatott magának
Veitschtől Angliából, és csak hagymából tizenhétezer darabot rendelt egy
holland cégtől; de ezt csak úgy mellesleg mondom.
Egy vasárnap reggel megyek az utcán Lubenecben, és találkozom Klárával;
tudja, Klára volt a falu bolondja, süketnéma, hóbortos nőszemély, amerre járt,
mindenütt boldogan sikongott... nem tudja, uram, hogy ezek a félkegyelműek
miért olyan boldogok mindig? Éppen ki akartam kerülni, hogy meg ne tiszteljen
egy csókkal, amikor hirtelen észrevettem, hogy virágcsokrot tart a mancsában; a
csokorban kapor volt, meg mindenféle mezei gyom, de közte... uram, én már sok
mindent láttam, de akkor majdnem megütött a guta. Annak a hóbortos
némbernek a csokrában egy szál bodros krizantém volt, kék krizantém! Kék,
uram! Olyasfajta kék, mint a Phlox Laphami, némi palaszürke árnyalattal; a
széle atlaszrózsaszín, belül meg mint a Campanula turbinata, teljes szirmú, de ez
még mind semmi: uram, az a szín még ma is egészen ismeretlen a tartós indiai
krizantémnál! Évekkel ezelőtt az öreg Veitschnél jártam; sir James azzal
dicsekedett, hogy tavaly kivirágzott náluk egy krizantém, amit egyenesen
Kínából hoztak, és a virágja egy kicsit lilába hajló volt, de télen, sajnos,
elpusztult. És itt, barátom, az a kotkodácsoló maskara olyan kék krizantémot
tartott a praclijában, amilyen a képzeletben létezik. Rendben van.
De hogy folytassam, Klára vígan elbődült, és kezembe nyomta a csokrát. Egy
koronát adtam neki, és rámutattam a krizantémra: „Klára, hol vetted ezt?” Klára
lelkesen csipogott és röhögött: többet nem tudtam kihúzni belőle. Kiabálok rá,
mutogatok, de hiába; mindenáron meg akart ölelni. Elszaladtam hát az öreg
herceghez a csodálatos kék krizantémmal: „Kegyelmes uram – mondom –, ez itt
nő valahol a környéken; tessék velem jönni, keressük meg.” Az öreg mindjárt
befogatott a hintóba, és azt mondja, elvisszük magunkkal Klárát.
Csakhogy Klára ezalatt eltűnt, és nem lehetett megtalálni. Ott álltunk a kocsi
mellett, és egy jó órát káromkodtunk – az öregúr valamikor a huszároknál
szolgált. De még nem is végeztünk a káromkodással, amikor megint előviharzott
Klára, a sietségtől kilógott a nyelve, és egy egész csokor frissen tépett
krizantémot nyomott a kezembe. A herceg egy százkoronást akart adni neki, de
Klára csalódásában sírva fakadt; szegény sohasem látott még százkoronást.
Kénytelen voltam egy koronát adni neki, hogy megnyugodjék. Elkezdett
táncolni és rikoltozni, de mi felültettük a bakra, és rámutattunk a kék
krizantémokra: Klára, vezess!
Klára a bakon sikongott örömében; viszont hogy őméltósága a kocsis
mennyire fel volt háborodva, amiért Klára mellett kellett ülnie, azt el se tudja
képzelni, uram. Ezenfelül a lovak is minduntalan megbokrosodtak Klára
kurrogásától és gágogásától – egyszóval pokoli kocsikázás volt. Mikor már
másfél órája rázattuk magunkat, megszólítottam: „Kegyelmes uram, legalább
tizennégy kilométert tettünk meg már.”
„Nem számít – morgott a herceg –, akár száz kilométert is megteszek.”
„Helyes – mondom én –, csakhogy Klára egy óra alatt jött meg azzal a
második csokorral, tehát az a hely három kilométernél nem lehet messzebb
Lubenectől.”
„Klára – kiáltja a herceg a kék krizantémokra mutatva –, hol nő ez? Hol
találtad?”
Klára kotkodácsolt valamit, és állandóan előre mutatott. Bizonyára nagyon
örült a kocsikázásnak. Uram, én azt hittem, hogy a herceg agyonüti: Jézusom,
hogy tudott dühöngeni az az ember! A lovakról szakadt a hab, Klára cserregett, a
herceg káromkodott, a kocsis csöpp híján sírva fakadt szégyenében, én meg
terveket szőttem a kék krizantém felkutatására. „Kegyelmes uram – mondtam –,
ez így nem megy. Klára nélkül kell keresnünk. Körzővel kijelöljük a térképen a
három kilométeres körzetet, szakaszokra osztjuk, és házról házra megyünk.”
„Ember – mondta a herceg –, Lubenectől három kilométernyire nincsen park
sehol!”
„Az a jó – feleltem –, a parkokban legfeljebb öreganyánk térde kalácsát
találnánk, no meg esetleg ageratumot vagy cannát. Tessék csak ide nézni, itt lent
a száron egy morzsányi föld van; ez nem humusz, ez nyúlós agyag, amit
alighanem emberi hm, izével trágyáztak. Olyan helyen kell keresnünk, ahol sok
a galamb; tessék megnézni, ez a levél teli van galambpiszokkal. Valami
hántolatlan karókból vert kerítés aljában nőhet, mert ennek a levélnek a
hónaljában egy mákszemnyi fenyőkéregdarabka van. Ez biztos jel.”
„Mit mutat ez a jel?” – kérdezte a herceg.
„Hát azt mutatja – mondom –, hogy három kilométeres körzetben minden ház
környékét meg kell nézni; négy csoportra oszlunk: a kegyelmes úr, én, a
kegyelmes úr kertésze és az én segédem, Vendel. Kész.”
No és reggel mindjárt az történt, hogy Klára megint hozott nekem egy bukéta
kék krizantémot.
Aztán átkutattam a magam szakaszát, minden kocsmában ittam egy korty
meleg sört, ettem egy kis kvarglit, és kérdezgettem az embereket a kék
krizantém felől. Uram, rossz visszagondolni rá, hogy milyen hasmenésem
támadt attól a kvarglitól; meg aztán meleg is volt, ahogy az néha szeptember
végén lenni szokott; én meg csak jártam házról házra, és tűrtem, hogy
mindenféle gorombaságokat vagdossanak a fejemhez, mert az emberek azt
hitték, hogy bolond vagyok, vagy ügynök, vagy valami hivatalos ember. De
estére egy dologban bizonyos voltam: az én szakaszomban nem terem semmiféle
kék krizantém. A többi három szakasz területén se találtak semmit. Csak Klára
hozott egy új kék krizantémcsokrot.
Hisz tudja, egy ilyen herceg nagy úr ám, ha mindent egybeveszünk; hát
elhívatta a csendőröket, mindegyiknek egy szál kék krizantémot nyomott a
markába, és fene tudja, mit ígért nekik, ha megtalálják azt a helyet, ahol a virág
nő. A csendőrök, uram, azok minden követ ismernek a környéken, és nagy a
befolyásuk. Hát képzelje el, hogy aznap hat csendőr, a községi rendőrök, a falusi
bírók, az iskolás gyerekek tanítóstul, no meg egy cigánycsapat három
kilométeres körzetben végigkutatták a terepet, és elhoztak mindent a kastélyba,
ami virágzott a környéken. Uram, ott annyi virág volt, mintha Úrnapja lett volna,
de kék krizantém, magától értetődik, egy se volt közte. Klárát egész nap
szemmel tartottuk, de éjszaka megszökött, és éjfél után egy nyaláb kék
krizantémot hozott nekem.
Becsukattuk a községi fogdába, hogy le ne szaggassa, ami a virágból talán
megmaradt, de ezzel végére is értünk a tudományunknak.
Becsületszavamra, olyan volt az egész, mint a varázslat. Képzelje el, körös-
körül síkság, mint az asztal lapja, és ne adj’ isten azt a virágot megtalálni.
Azt hiszem, az embernek joga van arra, hogy goromba legyen, ha nagy
szükségben van, vagy kudarc éri; ismerem az ilyesmit; de amikor dühében a
herceg kijelentette, hogy ugyanolyan idióta vagyok, mint Klára, azt feleltem
neki, hogy velem ugyan vén kretén létére ne gorombáskodjék, és mentem
egyenesen az állomásra; azóta se voltam Lubenecben. Hanem amikor már bent
ültem a vasúti kocsiban, és a vonat elindult velem, úgy sírva fakadtam, uram,
mint egy kisgyerek. Eszembe jutott, hogy nem látom meg többé a kék
krizantémot, és hogy most örökre elszakadok tőle. És ahogy így sírok, és
kinézek az ablakon, mindjárt a sínek mellett valami kéket látok. Čapek úr, az a
látvány erősebb volt nálam: felrepített az ülésről, és meghúzatta velem a
vészféket – nem is tudtam, mit csinálok; a vonat nagyot rándult, én ráestem a
szemközti ülésre, és eltörtem ezt az ujjamat. Mikor a kalauz odarohant,
elkezdtem dadogni, hogy valamit ottfelejtettem Lubenecben, mire fene nagy
büntetést fizettetett ki velem. Káromkodtam, uram, mint egy matróz, és a sínek
mentén visszakullogtam ahhoz a kékséghez. Te marha, mondtam magamnak,
hátha csak őszirózsa volt, vagy más kék gyom, te meg ennyi pénzt hajítasz ki
miatta! Megtettem vagy kétszáz métert; már azt hittem, hogy az a kékség valahol
közelebb volt, hogy elmentem mellette, vagy hogy káprázott a szemem, amikor a
töltésen megláttam a bakterházat és a kiskert karókerítése mögött a kékséget. Két
bokor kék krizantém volt.
Minden gyerek tudja, uram, hogy ezek a bakterek miket termesztenek a
kertjükben. Kelkáposztát meg dinnyét, napraforgót, egy-két rózsafát, mályvát,
tropaeolumot és néha dáliát; ebben a kertben még ennyi se volt; csak krumpli,
bab, egy orgonabokor és itt a sarokban a két kék krizantém.
„Öregem – mondom neki a kerítésen keresztül –, hol vette ezt a kék virágot?”
„Ezt a kéket? – kérdezte a bakter. – Ez a boldogult Čermák után maradt, aki
énelőttem szolgált itt. De a pályán tilos a járás. Ott a tábla, hogy »A pálya
mentén járni tilos«. Mit keres maga itt?”
„Öregem – mondom én erre –, hát hogy lehet magukhoz eljutni.”
„A pályán át – feleli az őr. – De itt senkinek nincs semmi keresnivalója. Mit
akar itt?
Kotródjon innét, de a pályára ne merje rátenni a lábát!”
„Hát – mondom –, akkor merre kotródjak!”
„Az nekem édesmindegy – kiabál az őr –, de a pályán át nem, és punktum!”
Erre leülök a töltés szélire, és azt mondom: „Ide figyeljen, öregem, adja el
nekem azt a kék virágot.”
„Nem adom – morog az őr. – És szedje innét a sátorfáját. Itt nem szabad ülni!”
„Miért nem? – kérdem. – Az nincs felírva a táblára, hogy itt nem szabad ülni.
Járni nem szabad, hát nem járok.”
Az őr meglepődött, és megelégedett annyival, hogy a kerítésen keresztül
mindenféle szépet mondjon rám. Olyan magánakvaló ember lehetett, nemsokára
abbahagyta a szitkozódást, és elkezdett önmagával beszélgetni. Fél óra múlva
kijött, hogy végigjárja a pályát.
„No – állt meg mellettem –, elmegy vagy nem?”
„Nem mehetek – mondom –, mert a pályán járni tilos, más út pedig nincsen
erre.”
Az őr gondolkodott egy kicsit.
„Hát tudja, mit – szólalt meg –, ha majd elhagyom ott azt a kanyart, tűnjön el
a pályán keresztül; én nem látok majd semmit.”
Hálásan megköszöntem a tanácsot, és amikor elhagyta a kanyart, átmásztam a
kerítésen, és a saját ásójával kiástam mind a két kék krizantémot.
Elloptam, uram. Becsületes ember vagyok, és csak hétszer loptam életemben;
mindig virágot.
Egy óra múlva vonaton ültem, és vittem haza a lopott krizantémot. Amikor
elhaladt a vonat az őrház előtt, a bakter ott állt kint zászlóval a kezében, és olyan
dühös arcot vágott, mint az ördög. Integettem neki a kalapommal, de azt hiszem,
nem ismert meg.
No látja, uram: mivel ott volt az a tábla, hogy „A pályán járni tilos”, senkinek
közülünk, sem a csendőröknek, sem a cigányoknak, sem a gyerekeknek nem
jutott eszébe, hogy ott is kereshetnék a kék krizantémot. Ilyen ereje van, uram,
egy tiltó feliratnak. Lehet, hogy a bakterházak kertjében kék kankalin nő vagy a
tudás fája, vagy aranypáfrány, de ezt soha senki fel nem fedezi, mert a pályán
járni szigorúan tilos és punktum. Csak a bolondos Klára jutott el oda, mert
bolond volt, és nem tudott olvasni.
Ezért adtam a kék krizantémnak a Klára nevet. Tizenötödik éve bajlódom
vele. Alighanem az a baja, hogy jó földdel meg nedvességgel elkényeztettem –
az a bugris bakter egyáltalán nem öntözte, olyan tömör volt körülötte a föld,
mint az ón; szóval tavasszal kihajt, nyáron gutaütést kap, és augusztusra
elpusztul. Képzelje el, uram, a világon csak nekem van kék krizantémom, és
nem mehetek vele a nyilvánosság elé. Hol van ettől a Bretagne– vagy az
Anasztáziakrizantém – azoknak csak egy kis lila árnyalatuk van; de a Klára,
uram, ha az én Klárám egyszer kivirágzik, az egész világ beszélni fog róla.
 A jósnő
Aki jártas bírósági dolgokban, az könnyen kitalálja, hogy ez az eset nem
történhetett volna meg sem nálunk, sem Franciaországban, sem
Németországban, mert közismert tény, hogy ezekben az államokban a bírák nem
a józan eszük és lelkiismeretük szerint, hanem a törvény betűje szerint kötelesek
ítélkezni és büntetni. És mivel történetünkben olyan bíró szerepel, aki ítéletét a
paragrafusokra való tekintet nélkül, pusztán ép eszének szavára hallgatva
mondja ki, mindjárt rájövünk, hogy az alábbi eset nem történhetett meg másutt,
mint Angliában; mégpedig Londonban, pontosabban Kensingtonban, vagy
várjunk csak, talán Bromptonban vagy Bayswaterban, szóval valahol arrafelé. A
bíró Master Justice Kelley volt, azt a nőt pedig egyszerűen Myersnek, mistress
Edith Myersnek hívták.
Higgyék el nekem, hogy az a különben tiszteletre méltó hölgy felkeltette Mac
Leary rendőrfelügyelő figyelmét.
– Drágám – mondta Mac Leary egy este a feleségének – ez a Mrs. Myers
valahogy nem megy ki a fejemből. Nagyon fúrja az oldalamat, hogy miből él.
Képzelje, ilyenkor, februárban spárgát vásároltat magának ebédre a
szolgálójával. Azonkívül megállapítottam, hogy látogatóinak száma tizenkettő és
húsz között mozog naponta, arról nem is beszélve, hogy a látogatók rangsora a
kofától a hercegig terjed. Tudom, drágám, maga azt fogja mondani, hogy Mrs.
Myers kártyából jósol. Jó, de lehet, hogy ez a foglalkozás valami mást fed,
mondjuk, kerítést vagy kémkedést. Szóval, drágám, én nagyon szeretnék
belelátni ebbe a dologba.
– Jól van, Bob – mondta a nagyszerű Mac Learyné –, bízza csak rám.
Így történt tehát, hogy Mac Learyné másnap, persze jegygyűrű nélkül, de
annál fiatalosabban öltözve, ijedt arcocskával és kibodorított hajjal, mint az
olyan lányhoz illik, aki már belátta, hogy itt az ideje felhagyni a butaságokkal,
becsöngetett Myers asszonyhoz Bayswaterban vagy Marylebone-ban. Egy kicsit
várnia kellett, amíg Myersné fogadta.
– Üljön le, kedves gyermekem – mondta az idős hölgy, miután tüzetesen
szemügyre vette félénk látogatóját. – Mit tehetek önért?
– Én... én – hebegett Mac Learyné –, én nagyon szeretném... ugyanis holnap
lesz a huszadik születésnapom. Nagyon szeretném tudni, milyen jövő vár rám.
– De miss... – hm, hogy is...
– Jones – lehelte Mac Learyné.
– Drága miss Jones – mondta Myersné, miközben energikusan keverni kezdett
egy csomag kártyát –, ez tévedés; én nem foglalkozom kártyavetéssel, legfeljebb
néha-néha jövendölök ismerőseimnek baráti alapon, ahogy azt már az
öregasszonyok szokták. Emeljen le bal kézzel néhány kártyát a csomag tetejéről,
és rakja öt csomóba. Úgy. Néha szórakozásból pasziánszozok, de különben. –
Nini – mondta, mikor megfordította az első csomót. – Tök. Ez pénzt jelent.
És piros alsó. Ez szép lap.
– Ah – mondta Mac Learyné –, és mi következik?
– Tök alsó – mondta Myersné, mikor a második csomót is megfordította. –
Zöld tízes, ez utazást jelent. De itt makkot látok. A makk mindig viszályt hoz, de
a végén piros felső van.
– Az mit jelent? – kérdezte Mac Learyné, és kimeresztette a szemét,
amennyire csak tudta.
– Megint tök – gondolkodott el Myersné asszony a harmadik csomó fölött. –
Kedves gyermekem, önre sok pénz vár, de még nem tudom, hogy ön fog-e nagy
utat tenni, vagy valaki, aki közel áll önhöz.
– Southamptonba kell utaznom a nénikémhez – mondta Mac Learyné.
– Nem, nem, itt hosszabb útról van szó – szólt Myersné, megfordítva a
negyedik csomót. Valaki akadályokat fog gördíteni ön elé, egy idősebb férfi...
– Biztosan apa – kiáltotta Mac Learyné.
– Hát itt van – mondta Myersné ünnepélyesen az ötödik csomó fölé hajolva. –
Ez a legszebb lap, amit életemben láttam. Egy év múlva meglesz az esküvője;
valami nagyon, nagyon gazdag ember fogja elvenni, milliomos vagy kereskedő,
mert sokat utazik; de mielőtt egymáséi lesznek, sok nehézséget kell majd
leküzdeniük, egy idősebb úr útjukba fog állni, de önnek ki kell tartania. Ha majd
aztán férjhez megy, akkor messzire költözik, alighanem tengerentúlra. Egy
guineát kapok a szegény négerek megtérítésén fáradozó missziók javára.
– Olyan hálás vagyok önnek – rebegte Mac Learyné, egy fontot és egy
shillinget húzva ki kézitáskájából –, olyan nagyon hálás! Kérem, Myers asszony,
mibe kerülne a jóslás a viszály nélkül?
– A kártyát nem lehet megvesztegetni – felelte az öreg hölgy méltóságteljesen.
– Mi az ön édesapja?
– A rendőrségen dolgozik – hazudta ártatlan arccal a fiatalasszony. – Tetszik
tudni, a titkos osztályon.
– Aha – szólt az öreg hölgy, és kihúzott a csomóból három kártyát. – Hát ez
nagyon csúnyán fest, nagyon csúnyán. Mondja meg neki, kedves gyermekem,
hogy nagy veszély fenyegeti. El kell jönnie hozzám, hogy többet is megtudjon
tőlem. Hozzám sokan járnak a Scotland Yardról, hogy kártyát vessek nekik, és
mindent elmondanak, ami a szívüket nyomja. Úgy, úgy, csak küldje el hozzám.
Azt mondta, hogy a politikai osztályon dolgozik Mr. Jones?
 Mondja meg neki, hogy várom. Isten vele, kedves Jones kisasszony.
– Ez nem tetszik nekem – jegyezte meg Mac Leary úr a tarkóját vakarva –, ez
nem tetszik nekem, Katie. Ez a nő túl élénken érdeklődött a maga boldogult
édesapja iránt. Ezenfelül pedig nem Myersnek hívják, hanem Meierhofernek, és
Lübeckbe való. Átkozott németje morgott Mac Leary úr –, hogyan
férkőzhetnénk hozzá? Százat teszek egy ellen, hogy olyan dolgokat szed ki az
emberekből, amikhez semmi köze. Tudja mit, szólok erről odafent.
Mac Leary úr csakugyan szólt: odafent a dolgot komolyan vették, és így
történt, hogy a tiszteletre méltó Myersnét Kelley bíró úr meghívta magához.
– Hát, kedves Myersné – szólította meg vendégét a bíró –, mi a csuda van
azzal az ön kártyavetésével?
– De az istenért, uram, hát az embernek csak élnie kell valamiből! Az én
koromban már nem mehetek el varietébe táncolni!
– Hm – mondta Kelley úr –, de panasz van önre, hogy rosszul veti a kártyát.
Kedves Myersné, ez olyan, mintha csokoládé helyett agyagot árulna. Egy
guineáért joguk van az embereknek arra, hogy tisztességes jövendőmondást
kapjanak. Kérem, hogyan mondhat ön jövendőt, amikor nem ért hozzá?
– Vendégeim nemigen panaszkodnak rám – védekezett az öreg hölgy. –
Nézze, én olyasmiket jósolok, amik tetszenek nekik. Ez az öröm megér egypár
shillinget. És az ember néha csakugyan eltalálja a dolgokat. „Myersné asszony –
mondta nemrégiben egy hölgy –, senki sem vetett nekem még olyan jól kártyát,
és nem adott olyan jó tanácsokat, mint ön.” Az illető St.
John’s Woodban lakik, és válófélben van az urától.
– Várjon csak – szakította félbe Myersnét a bíró –, van itt egy tanú ön ellen.
Mac Learyné, mondja el, kérem, hogy is volt ott, Myersnénál.
– Myersné azt jövendölte nekem a kártyából – kezdett hozzá fürgén Mac
Learyné –, hogy egy év múlva férjhez megyek; egy nagyon gazdag férfi fog
elvenni, és elköltözöm vele tengerentúlra.
– Miért éppen tengerentúlra? – kérdezte a bíró úr.
– Mert a második kártyacsomóban zöld tízes volt; ez utazást jelent – mondja
Myersné.
– Ostobaság – morgott a bíró úr. – A zöld tízes reményt jelent. Az utazást a
zöld alsó jelenti: ha tök hetes jár vele, akkor az nagy utat jelent, amiből nyereség
származik. Engem nem csap be, Myersné. Tehát ön azt jósolta a tanúnak, hogy
egy éven belül férjhez megy egy gazdag fiatalemberhez, de Mac Learyné már
három éve Mac Leary, a kitűnő rendőrtiszt felesége. Nos, hogyan magyarázza
meg ezt a buta ellentmondást, kedves Myersné?
– De hát, istenkém – felelte nyugodtan Myersné –, az ilyesmi előfordul. Ez a
kis nő nagyon jól öltözve állított be hozzám, a bal kesztyűje azonban lyukas volt,
tehát láttam, hogy nem lehet bőviben a pénznek, de fel akar vágni. Azt mondta,
hogy húszéves, pedig már megvan huszonöt is.
– Huszonnégy – kérte ki magának Mac Learyné.
– Az mindegy, a lényeg az, hogy szívesen férjhez menne, ugyanis hajadonnak
adta ki magát.
Ezért raktam ki a lapot férjhezmenésre meg gazdag vőlegényre; ezt tartottam a
legmegfelelőbbnek.
– No és mi van azzal a viszállyal meg azzal az idősebb úrral, meg a
tengerentúli úttal? kérdezte Mac Learyné.
– Azt csak azért mondtam, hogy több legyen – felelte egyszerűen Myersné. –
Azért az egy guineáért rengeteget kell összebeszélnie az embernek.
– Ennyi elég – vonta le következtetését a bíró úr. – Hiába, Myersné, az ilyen
jövendőmondás csalás. A kártyához érteni kell. Sokféle elmélet van ugyan
forgalomban, de a zöld tízes soha, jegyezze meg magának, Myersné, soha nem
jelent utazást. Fizet ötven font büntetést, mint azok, akik élelmiszert
hamisítanak, vagy értéktelen árut árusítanak. Azzal is gyanúsítják, Myersné,
hogy jövendölésen kívül kémkedéssel is foglalkozik, de én azt hiszem, hogy ezt
nem fogja bevallani.
– Esküszöm az égre – kiáltotta Myersné, de Kelley úr félbeszakította: – No,
no, hagyjuk ezt; de mivel ön idegen állampolgár, és nincs rendes foglalkozása, a
közigazgatási hatóságok élni fognak jogukkal, és kiutasítják az országból. Isten
önnel, Myersné, köszönöm, Mac Learyné.
És még egyszer mondom, Myersné, hogy az ilyen kártyakirakás cinikus
lelkiismeretlen dolog.
Ezt jegyezze meg magának, Myersné.
– Mit csináljak – sóhajtott föl az idős hölgy. – Éppen most kellett ennek
beütni, amikor már olyan szépen kezdett menni a bolt.

Úgy egy év múlva Kelley bíró találkozott az utcán Mac Leary

rendőrfelügyelővel. – Szép az időnk – mondta a bíró úr barátságosan. –
Egyébként, hogy van a kedves felesége?
Mac Leary úr nagyon savanyú arcot vágott. – Hát... hogy is mondjam csak,
Kelley úr – mondta kissé zavartan. – A feleségem... mi ugyanis elváltunk.
– Ne mondja – csodálkozott el a bíró úr –, egy ilyen csinos fiatal asszony!
– Hisz éppen ez az – morgott Mac Leary úr –, valami fiatal ingyenélő
belebolondult hirtelen... amolyan milliomos vagy kereskedő Melbourne-ből... Én
mindent megpróbáltam, de... – Mac Leary úr reménytelenül legyintett egyet. –
Egy héttel ezelőtt elutaztak Ausztráliába.
 A látnok
– Tudja, ügyész úr – prédikált Janowitz –, engem nem lehet egykönnyen
átejteni, nemhiába vagyok zsidó, igaz? De amit az az ember csinál, az
egyszerűen nem fér a fejembe. Ez nem közönséges grafológia, ez nem tudom,
micsoda. Képzelje: nyitott borítékba odaadja neki valakinek a kézírását, ő meg
se nézi az írást, csak beledugja az ujjait a kovertába, és simogatja a papírt.
Közben úgy húzogatja a pofáját, mintha fájna neki valamije. És egyszer csak
elkezdi felvázolni annak az embernek a jellemét, akitől az írás származik, de úgy
ám... no, álmélkodna, ha hallaná. Hajszálra eltrafálja azt az embert. Én az öreg
Weinberger keze írását tettem neki a borítékba; mindent megmondott belőle, azt
is, hogy cukorbaja van az öregnek, meg hogy csődbe fog jutni. Mit szól hozzá?
– Semmit – mondta az államügyész úr szárazon. – Lehet, hogy az ipse ismeri
az öreg Weinbergert.
– De hiszen még az írást se látta – izgult Janowitz úr. – Azt mondja, hogy
minden írásnak megvan a maga fluiduma, és ezt egész pontosan ki lehet
tapintani. Azt mondja, hogy ez tisztán fizikai jelenség, mint a rádió. Ügyész úr,
ez nem svindli; Karadagh herceg nem fogad el semmit a produkciójáért, ősi
bakui családból származik, egy orosztól hallottam. De mit meséljek magának,
jöjjön el, és nézze meg, ma este nálunk lesz. Okvetlen el kell jönnie.
– Ide hallgasson, Janowitz úr – mondta az államügyész –, ez mind nagyon
szép, de én idegeneknek csak ötven százalék erejéig hiszek, különösen, ha nem
tudom, miből élnek; az oroszoknak még kevésbé hiszek, és ezeknek a fakíroknak
legkevésbé; ha pedig ráadásul herceg is az illető, akkor aztán végképp nem
hiszek neki. Mit mond? Hol tanulta ezt? Aha, Perzsiában. Hagyjon békén,
Janowitz úr; az egész Kelet humbug.
– De, ügyész úr – védekezett Janowitz –, ez a fiatalember tisztára
tudományosan beszél; semmiféle bűvészet, semmiféle titokzatos erő, én
mondom magának, pontos tudományos módszer.
– Annál nagyobb humbug – felelte az államügyész szemrehányóan. –
Janowitz úr, csodálkozom magán; ön egész életében megvolt pontos tudományos
módszerek nélkül, és most ennyit szaval nekem itt róluk; nézze, ha volna valami
ebben a dologban, akkor már régen tudnánk róla, igaz?
– Hát... – vélte Janowitz úr kissé meginogva –, de mikor a saját szememmel
láttam, hogy mennyire eltalálta az öreg Weinbergert! Az zseniális volt. Tudja
mit, ügyész úr, jöjjön el, nézze meg; ha svindli, akkor maga rájön, magát nem
lehet rászedni.
 – Hát, nemigen lehet – mondta az államügyész úr szerényen. – Jól van,
Janowitz úr, eljövök, de csak azért, hogy a körmére nézzek annak a maga
fenoménjának. Szégyen, gyalázat, hogy nálunk milyen hiszékenyek az emberek.
De nem szabad neki megmondania, hogy ki vagyok; várjon, majd adok neki egy
kézírást, valami egész különlegeset. Lefogadom, hogy rábizonyítom a csalást.
Tudni kell, hogy az államügyész úr (illetve pontosabban: dr. Klapka
főállamügyész úr) képviselte a vádat az előre megfontolt emberöléssel vádolt
Hugo Müller perében. A főtárgyalást az esküdtbíróság a közeli napokra tűzte ki.
Hugo Müller gyárost és milliomost azzal vádolták, hogy nagy összegű
életbiztosítást kötött öccse, Ottó javára, akit aztán a doksani tóba fullasztott.
Azzal is gyanúsítják, hogy évekkel ezelőtt eltette láb alól a szeretőjét, de ezt
persze nem lehetett rábizonyítani. Szóval nagy per volt; az ügyész úr mindent
elkövetett, hogy a vádat bebizonyítsa, s a rá jellemző szorgalommal és
alapossággal dolgozott az ügyön. Egyébként ez a szorgalom és alaposság tette őt
a legrettegettebb közvádlóvá. A Müller-ügy nem volt világos. Az ügyész úr isten
tudja, mit nem adott volna egyetlenegy közvetlen bizonyítékért, de ahogy a
dolgok álltak, inkább jó svádájában kellett bíznia, ha az esküdtszéktől kötelet
akart kapni Müller úr nyakára, ami egy közvádló számára, higgyék el,
becsületbeli kérdés.
Janowitz úr este kissé izgatott volt. – Karadagh herceg – dr. Klapka – mutatta
be fojtott hangon a két urat egymásnak –, hát akkor kezdhetjük, ugye?
Az ügyész úr fürkészve nézte az egzotikus vendéget. Ez fiatal, karcsú,
szemüveges férfi volt, arca mint egy tibeti szerzetesé, keze finom tolvajkéz. –
Szélhámos – döntött magában röviden az ügyész úr.
– Karadagh úr – motyogta Janowitz úr –, tessék ehhez az asztalhoz... Az
ásványvíz már ott áll.
Kérem, gyújtsa fel az állólámpát, a csillárt eloltjuk, hogy ne zavarja önt. Így.
Csendet kérek, uraim. Ez itt – mhm, Klapka úr egy kézírást hozott; ha Karadagh
úr volna olyan kedves...
Az ügyész úr köhintett, és úgy ült le, hogy a lehető legjobban szemmel
tarthassa a látnokot. Itt a kézírás – mondta, és nyitott borítékot vett elő belső
zsebéből.
– Kérem.
– Köszönöm – mondta a látnok fásultan, megfogta a borítékot, lehunyta
szemét, és forgatni kezdte ujjai között a papírt. Hirtelen megremegett, és
megcsóválta a fejét. – Különös – mondta, és lenyelt egy korty vizet. Aztán két
ujját beletette a borítékba, és megmerevedett; sárgás arca mintha még egy
árnyalattal jobban elsápadt volna.
A szobában olyan csend volt, hogy hallani lehetett Janowitz úr fújtatását;
Janowitz úrnak ugyanis golyvája volt.
Karadagh herceg vékony ajka úgy remegett és rángatózott, mintha izzó vasat
tartott volna a kezében; homlokát kiverte az izzadság.
– Nem bírom ki – sziszegte, kihúzta ujjait a borítékból, és egy ideig úgy
húzogatta őket végig az asztal posztóján, mintha kést élesítene; azután izgatottan
ivott egy korty vizet, és újból óvatosan kezébe vette a borítékot.
– Az az ember, aki ezt írta – kezdte szárazon –, az az ember, aki ezt írta...
Valami nagy erő van itt... de olyan (itt nyilvánvalóan a megfelelő szót kereste),
de olyan erő, amely lesben áll. Ez a lesben állás szörnyű – kiáltott fel, és a
borítékot az asztalra ejtette. – Ezt az embert semmiképpen nem szeretném
ellenségemnek tudni!
– Miért? – kérdezte türelmét vesztve az ügyész úr. – Elkövetett valamit?
– Ne kérdezzen, kérem – mondta a látnok. – Minden kérdéssel útbaigazít. Én
csak azt tudom, hogy bármit elkövethetne... nagy és szörnyű dolgokat.
Hihetetlen akaratot érzek itt... siker felé... pénz felé irányulót... Ez az ember nem
retten vissza attól, hogy elvegye felebarátja életét. Nem, ez nem közönséges
gonosztevő; a tigris se gonosztevő; a tigris nagy úr. Ez az ember képtelen volna
piszkosságra, de azt hiszi, hogy rendelkezhet az emberek életével.
Amikor vadászaton van, csak zsákmányt lát az emberekben. Aztán megöli
őket.
– Kívül áll a jón és a rosszon – morgott nyilvánvaló egyetértéssel az ügyész
úr.
– Ezek csak szavak – szólt Karadagh herceg. – Senki sem állhat kívül a jón és
a rosszon. Ennek az embernek megvannak a maga pontos erkölcsi fogalmai;
senkinek sem tartozik semmivel, nem lop, nem hazudik; ha öl, úgy teszi, mintha
mattot adna a sakktáblán. Saját külön játékszabályai vannak, és e játékszabályok
szerint korrektül játszik. – A látnok erőlködve húzta össze szemöldökét. – Nem
tudom, mi ez. Nagy tavat látok, és rajta egy motorcsónakot.
– És mit lát még? – horkant fel az államügyész elnehezült lélegzettel.
– Tovább nem látok semmit, csak ködöt. Olyan furcsán ködös ott minden, és
ez annyira ellentétben áll azzal a kegyetlen és kíméletlen zsákmányűző akarattal.
De az egészben nincs semmi szenvedély, csak ész. Minden kis részletnek
pusztán spekulatív feldolgozása. Mintha valami feladatot vagy műszaki
problémát kellene megoldania. Nem, ez az ember soha semmiért sem tesz
magának szemrehányást. Annyira biztos önmagában, annyira biztonságban érzi
magát önmaga előtt. Nem kell félnie a lelkiismeretétől. Kiérzem belőle, hogy
mindenre felülről néz; hihetetlenül öntelt és hiú; örül annak, hogy az emberek
félnek tőle. – A látnok egy korty vizet ivott. – De ő is komédiás. Alapjában
karrierista, aki egy bizonyos pózt vett magára.
 Szeretné tetteivel elkápráztatni a világot. Elég. Fáradt vagyok. Nem szeretem
ezt az embert.

– Ide hallgasson, Janowitz – mondta az államügyész úr izgatottan –, ez a maga

látnoka valóban szenzációs alak. Amit itt közölt, az tökéletes arckép. Egy erős és
kíméletlen férfi, aki embertársaiban csak zsákmányt lát; tökéletes játékosa a saját
játékának; csak az eszével, tisztán spekulatív módon készíti elő tettét, és nem
tesz magának szemrehányást soha semmiért.
Gentleman és komédiás egy személyben. Janowitz úr, ez a Karadagh
százszázalékosan jellemezte azt az embert!
– No látja felelte Janowitz elégedetten. – Hát nem megmondtam? Az a levél a
libereci Schliefen levele volt, ugye?
– Dehogy – kiáltott fel az államügyész úr. – Az egy gyilkos levele volt,
Janowitz úr.
– No de ilyet – csodálkozott Janowitz úr –, és én azt hittem, hogy a textiles
Schliefen írta; tudja, ez a Schliefen irtó nagy gazember.
– Nem, a levél Hugo Mülleré volt, a testvérgyilkosé. Emlékszik rá, hogy a
látnok halastóról meg csónakról beszélt? Erről a csónakról dobta vízbe Müller az
öccsét.
– Nohát – csodálkozott Janowitz úr. – Látja, államügyész úr, milyen pompás
tehetség ez a látnok!
– Kétségtelenül az – jelentette ki az ügyész úr. – Milyen kitűnően írta le annak
a Müllernek a jellemét és tettének motívumait, szóval Janowitz úr, ez egyszerűen
fenomenális. Még én se tudtam volna ilyen jól lefesteni. És ez az ember
tapintásból, Müller néhány sornyi írásából jött rá mindenre... Janowitz úr, van
abban valami: az ember írásából valami különös fluidum áramlik.
– Na, mit mondtam? – kérdezte diadalmasan Janowitz. – Ha volna olyan
kedves, államügyész úr... én még sohasem láttam egy gyilkos keze írását.
– Szívesen – mondta az államügyész úr, és kihúzta zsebéből a borítékot. –
Különben is érdekes ez a levél – tette hozzá, miközben a papírt kivette a
borítékból. Ekkor az arca hirtelen színt változtatott. – Ejnye... Janowitz úr...
ugyanis – tagolta nehezen és bizonytalanul a szavakat –, ugyanis ez a levél a
bírósági ügyiratokhoz tartozik, vagyis... szóval nem mutathatom meg magának.
Ne haragudjon, kérem.
Az államügyész úr néhány perc múlva már az utcán volt, és rohant hazafelé.
Azt sem vette észre, hogy esik az eső. „Én szamár – gondolta keserűen –, én
hülye, hogy történhetett meg velem ilyesmi? Én marha! A nagy sietségben a
saját kézírásomat dugtam a borítékba! A vádhoz készített megjegyzéseimet. Én
állat! Szóval az az én írásom volt! Na, köszönöm szépen! Megállj, megállj, te
svindler, veled még elbánok egyszer.”
„Egyébként – nyugtatta magát az államügyész úr –, a legtöbb dolog, amit
mondott, nem is volt olyan rossz. Nagy akaraterő; óriási akaraterő, hát igen;
képtelen vagyok piszkosságra; megvannak a magam erkölcsi fogalmai – ez
voltaképpen egészen hízelgő vonás. Hogy soha semmiért sem teszek magamnak
szemrehányást? Hál’ istennek, nincs miért: csak a kötelességemet teljesítem. És
ami azt a spekulatív feldolgozást illeti, az is igaz. De hogy komédiás lennék, az
nem igaz. Mégiscsak humbug az egész.”
Az államügyész úr hirtelen megállt. „Magától értetődik – morfondírozott
magában tovább. Hiszen az, amit a látnok mondott, minden második emberre
ráillik! Ezek amolyan általánosságok. Mindenki karrierista és komédiás egy
kicsit. Ebből áll az egész trükk: úgy beszélni, hogy abból mindenki magára
ismerjen. Ez az” – döntött az államügyész úr, kinyitotta az esernyőjét és
megszokott szabályos, energikus lépteivel folytatta útját hazafelé.

– Jézusmária – panaszkodott a tanács elnöke, talárját levetve –, már hét óra

van; megint hogy elhúzódott ez a tárgyalás. Hiába, az ügyész úr két óra hosszat
beszélt... de nyert is; mit szól hozzá, kolléga úr, ilyen gyenge indiciumokra
kötelet kapni, ezt nevezik sikernek! Hiába, az esküdtszéknél az ember semmit
sem tudhat előre. De ügyesen beszélt – s az elnök úr hozzálátott a kézmosáshoz.
– Különösen amikor Müllert jellemezte, hát kérem, az kész portré volt, tudja, a
gyilkosnak az a monstruózus, embertelen jelleme – szinte beleremegtem.
Emlékszik, kolléga, hogyan mondta az ügyész: nem közönséges gonosztevő;
piszkosságokra nem képes, nem hazudik, nem lop, de amikor embert öl, olyan
nyugodtan teszi, mintha mattot adna a sakktáblán. Nem szenvedélyből gyilkol,
hanem hűvös, spekulatív meggondolásból, mintha valami feladatot vagy
műszaki problémát oldana meg. Nagyon jól van ez mondva, kolléga úr.
Mit is mondott még? Igen. Hogy amikor vadászik, csak zsákmányt lát
embertársában. – Tudja, kolléga úr, azzal a tigrissel, az kissé teátrális fogás volt,
de az esküdtszéknek tetszett.
– Vagy az – vette át a szót a szavazóbíró –, amikor azt mondta, hogy: ez a
gyilkos biztosan semmiért sem tesz szemrehányást magának; olyan magabiztos,
olyan biztonságban érzi magát önmaga előtt... nem kell félnie a lelkiismeretétől.
– Vagy az a lélektani megállapítás – folytatta az elnök úr, a kezét törülve –,
hogy a gyilkos komédiás és pozőr, hogy bámulatba szeretné ejteni tetteivel a
világot.
– Hiába – mondta a szavazóbíró elismerően –, Klapka ügyész úr veszedelmes
ellenfél.
– Hugo Müller bűnös. Mind a tizenkét esküdt erre szavazott – csodálkozott az
elnök –, ki hitte volna! Hát Klapka mégiscsak beleszorította őt a kelepcébe.
Klapka számára az ilyesmi olyan, mint a sakk vagy a vadászat. Minden ügybe
valósággal belerágja magát. Kolléga úr, nem szeretném Klapkát ellenségemnek
tudni.
– Neki örömet szerez, ha az emberek félnek tőle – felelte a szavazóbíró úr.
– Hát ami azt illeti, egy kicsit hiú, az igaz – vélte elgondolkodva a tiszteletre
méltó elnök úr. De óriási az akaratereje... főképpen ha arról van szó, hogy sikert
arasson. Hatalmas ereje van, kolléga úr, de... – Az elnök úrnak nem jutott eszébe
a megfelelő szó. – No, gyerünk vacsorázni.
 Az írás titka
– Rubner, kérem – szólt a főszerkesztő –, elmegy megnézni azt a grafológust.
Jensennek vagy minek hívják. Ma este produkálja magát a sajtó képviselői előtt;
úgy beszélnek róla, mint valami korszakalkotó jelenségről, írjon majd róla vagy
tizenöt sort.
– Jól van – morogta Rubner a megfelelő szolgálati kelletlenséggel.
– De vigyázzon, nehogy svindli legyen az egész – kötötte a szívére a
főszerkesztő. – Ellenőrizze jól a dolgot, lehetőleg személyesen. Éppen ezért
küldöm magát. Maga tapasztalt ember...

– ...tehát ezek, uraim, a tudományos, pontosabban szólva a pszichometrikai

grafológia alapelvei – fejezte be elméleti előadását Jensen grafológus aznap este
a sajtó képviselői előtt. Amint látják, az egész rendszer tisztán experimentális
törvényeken épül fel: persze ezeknek az egzakt módszereknek gyakorlati
alkalmazása olyan végtelenül bonyolult, hogy egyetlen előadás kapcsán nem
tudom részletesebben demonstrálni. Csak arra szorítkozom, hogy gyakorlatilag
elvégezzem önök előtt két vagy három kézírás analízisét, anélkül, hogy
elméletileg megmagyaráznám munkám egész menetét; erre ma, sajnos, nincs
időm. Megkérek valakit az urak közül, adjon át nekem valamilyen kézírást.
Rubner, aki már várt erre, mindjárt egy teleírt papírlapot nyújtott oda a nagy
Jensennek.
Jensen az orrára tette varázsszemüvegét, és megnézte az írást.
– Aha, női kéz – húzta el a száját. – A férfiírás rendszerint kifejezőbb és
érdekesebb, de végtére is... – Még morgott valamit, és figyelmesen böngészte
szemüvegén keresztül a papírlapot. Hm, hm – mondta időnként, és megcsóválta
a fejét; mély csönd honolt.
– Nem valami... hm... önhöz közel álló személy írása ez? – kérdezte hirtelen.
– Nem, nem, dehogy – tiltakozott gyorsan Rubner.
– Annál jobb – mondta a nagy Jensen. – Ide figyeljen, ez a nőszemély
hazudik! Ez az első impresszióm róla: a hazugság! Hazugság megszokásból,
hazugság mint életmegnyilvánulás.
Egyébként ez a személy igen alacsony színvonalon áll; művelt ember nemigen
tudna vele miről beszélni. És nagyon érzéki; ezeknek a betűknek egyenesen
húsosak a formáik. És borzasztóan rendetlen; hogy festhet ennek a háza tája –
na! Ezek a primer vonások, ezekre tértem ki elsősorban; az első, amit az
emberen meglátunk, a szokásai, vagyis azok a tulajdonságai, amelyek maguktól,
teljességgel mechanikusan nyilvánulnak meg kifelé. A voltaképpeni
pszichológiai analízis csak azoknál a tulajdonságoknál kezdődik, amelyeket az
illető személy tagad vagy elnyom, mert különben kényre-kedvre kiadná magát
környezetének. Tehát például – mondta, ujját az orra hegyéhez érintve –, ez a
személy senkinek se vallaná be, hogy mire gondol. Felületes, de kétféle
értelemben felületes. Felületesnek mutatkozik, érdeklődési köre sokszor alantas,
de mindezzel csak palástolja azt, amit valójában gondol; és az, amit palástol,
megint csak olyan borzasztóan hétköznapi; mondhatnám ocsmányság, amelyet
szellemi lustaság fékez. Például, tessék idenézni: ez az írás szinte már
kellemetlenül érzéki, ez egyébként a tékozló hajlam jele is, s amellett olyan
közönségesen meggondolt; ez a személy túlságosan szereti a kényelmet ahhoz,
hogy érzéki kalandot keressen; persze, ha alkalom kínálkozna rá... De ez már
nem a mi dolgunk. Rendkívül kényelmes, és amellett mindennek nagy feneket
kerít; ha valamit megcsinál, fél napig is elfecseg róla. Túlságosan sokat
foglalkozik önmagával; látszik, hogy senkit sem szeret; de hogy kényelmes élete
legyen, ráakaszkodik valakinek a nyakára, úgy lóg rajta, mint a kolonc, és be
akarja neki beszélni, hogy szereti, és hogy isten tudja, hogyan gondoskodik róla.
Olyanfajta nő ez, akivel szemben minden férfi pipogya: egyszerűen az unalom, a
szüntelen kelepelés teszi pipogyává, az egész megalázó anyagiasság. Figyeljék
meg, hogyan írja ez a nő a szavak és különösen a mondatok elejét: szélesen és
lágyan. Ez a személy parancsolni akar, és valóban parancsol; de parancsolásának
nem energia az alapja, hanem valami színlelt fontoskodás és a sok beszéd;
esetleg a legaljasabb zsarnokság, a könnyek zsarnoksága. Különös: minden ilyen
széles lendület után valami feltűnő, sőt teljességgel kishitű elernyedést látunk az
írásban; ezt a személyt fékezi valami, állandóan ijedezik valamitől – minden
valószínűség szerint attól, hogy napvilágra kerül valami, ami veszélyeztethetné
anyagi biztonságát; valami nagyon kínos és gondosan rejtegetett dolog lapul itt,
hm, nem tudom; bizonyára a múltjában lehet valami. Csak ez után a reakció után
tudja megint összeszedni az erejét, vagyis inkább az élni tudás rutinját, hogy
aztán konvencionálisan végig írja a szót – persze ezzel az öntelt, kicirkalmazott
macskafarokkal a végén; már megint növekszik benne az öntudat. És itt van az
igazolása annak az első benyomásnak, amelyről az analízis elején szóltunk, hogy
tudniillik ez a nő hazudik.
Ebből egyszersmind láthatják, uraim, hogy a részletes analízisnek a végén
igazolnia kell az első, általános, kissé még intuitív impressziót; ezt a végső
összhangot metodikus verifikációnak nevezem. – Azt mondottam: alacsony
színvonal; de ez az alacsony színvonal nem primitivitásból, hanem
diszharmóniából ered; ez az írás színlel, szebbnek mutatja magát, mint amilyen,
de ez az igyekezet is kicsinyességekben merül ki. Ez a személy az apró
részletekben vigyáz arra, hogy bizonyos értelemben korrekt legyen: gondosan
kiteszi a pontot az i-re, de nagy dolgokban hanyag, fegyelmezetlen, fesztelen,
szóval slampos. A legmeglepőbbek a vesszői; az írásnak megvan a megszokott
jobbra dűlése, de a vesszők ellentétes irányúak. Ez nagyon furcsa érzést kelt;
mintha tőrt döfnének az ember hátába. Valami alamusziság, valami orv szándék
van ebben. Képletesen azt mondhatnám, hogy ez a személy képes volna az
embert hátulról leszúrni; de nem teszi meg, mert ehhez túl kényelmes – és mert
nincs fantáziája.
Azt hiszem, ennyi elég ebből. Van itt még valakinél kézírás? Valami
érdekesebb?

Ezen az estén Rubner úgy tért haza, akár egy fekete viharfelhő.
– No, csakhogy már itt vagy – mondta Rubnerné. – Vacsoráztál valahol?
Rubner komor pillantással mérte végig az asszonyt. – Már megint kezded? –
morogta fenyegetően.
Rubnerné csodálkozva vonta fel szemöldökét. – Mit mondasz? Mit kezdek
újból? Csak kérdezem, hogy akarsz-e vacsorázni.
– Na tessék – felelte Rubner undorodva. – Persze te nem tudsz másról
beszélni, mint arról a nyavalyás ételről. Ez a te alantas érdeklődési köröd.
Milyen megalázó ez a szüntelen kelepelés, ez az anyagiasság és unalom... –
Rubner felsóhajtott és reménytelenül legyintett egyet. – Tudom, ezzel csinálnak
pipogya alakot az emberből.
Rubnerné ölébe ejtette a varrást, és figyelmesen nézett férjére. – Franci –
mondta gondterhelten –, valami kellemetlenséged volt?
– Aha – vágta rá Rubner harapósan. – Már megint a gondoskodó asszonyt
játszod. Csak azt ne hidd, hogy beugrok neked! Barátom, az ember egyszer
mégiscsak eljut odáig, hogy keresztüllát rajtad meg azon az egész
hazugságszövevényen, amivel behálóztad; egyszer mégiscsak rájön, hogy valaki
ráakaszkodott a nyakára, csak azért, hogy kényelmes élete legyen... és puszta
érzékiségből. Pfuj! – ordította – az ember szinte összerázkódik az undortól!
Rubnerné megcsóválta a fejét, és mondani akart valamit; de inkább
összeszorította száját, és elkezdett gyorsan varrni; csend támadt.
– És ahogy ez a lakás kinéz – sziszegte pár perc múlva Rubner, és súlyos
tekintetét körüljártatta a szobán. – Rendetlenség, slamposság. – Hát persze,
kicsiségekben vigyázol a rendre meg a korrektségre, de nagyobb dolgokban...
Mit keresnek itt ezek a rongyok?
– Az ingeidet foltozom – préselte ki a szavakat elszorult torkából Rubnerné.
 – Az ingeimet foltozod – ismételte meg gúnyosan Rubner –, lám-lám, az
ingeimet foltozod! És magától értetődik, hogy erről az egész világnak tudnia
kell, mi? Fél napig csak arról beszélni, hogy valaki ingeket foltoz! Hát erről van
is mit beszélni! Ez aztán igazán fontos dolog! És te azt hiszed, hogy azért
mindjárt parancsolgathatsz? Hát, barátom, ennek mostantól kezdve vége!
– Franci – sóhajtott Rubnerné kétségbeesetten –, megbántottalak valamivel?
– Hát tudhatom én azt? – kiáltott Rubner. – Én nem tudom, mivel bántottál
meg, mert nem tudom, mit csinálsz; nem tudom, mire gondolsz, min töröd a
fejed; én nem tudok rólad semmit, de semmit, mert te átkozottul titkolod, hogy
mi rejtőzik benned! A múltadat sem ismerem!
– Ide hallgass – fortyant fel Rubnerné –, hát ez már több a soknál! Ha még
valamit mondasz... Nagy nehezen erőt vett magán. – Szívecském – mondta
elszörnyedve –, mi történt veled?
– Aha – diadalmaskodott Rubner –, itt van ni! Mitől ijedtél meg úgy? Talán
attól, hogy napvilágra kerül valami, ami veszélyeztethetné a jólétedet, he?
Ismerjük ezt; azért minden kényelem mellett akad alkalom egy kis kalandra is,
ugye?
Rubnerné úgy ült a helyén, mintha kővé meredt volna. – Szívecském – nyögte
könnyeit nyelve –, ha valami kifogásod van ellenem... az istenre kérlek, mondd
ki egyenesen!
– Egyáltalán semmi – prédikálta Rubner lendületes iróniával –, egyáltalán
semmi kifogásom sincs ellened! Hiszen az igazán semmiség, ha az embernek
fegyelmezetlen, erkölcstelen, hazug, rendetlen, közönséges, lusta, tékozló és
szörnyen érzéki felesége van! És ha ráadásul olyan alacsony szellemi
színvonalon áll...
Rubnerné felzokogott, varrását a földre ejtette és felállt.
– Hagyd ezt – kiáltott rá a férje megvetően –, ez a legaljasabb zsarnokság, a
könnyek zsarnoksága!
De Rubnerné ezt már nem hallotta, mert fulladozva a görcsös zokogástól,
bemenekült a hálószobába.
Rubner tragikusan felkacagott, aztán még benyitott a hálószobába. – Hátulról
leszúrni az embert, azt meg tudnád tenni, de még ahhoz is túl kényelmes vagy!
Este Rubner beült megszokott vendéglőjébe. – Éppen a maguk lapját olvasom
– üdvözölte őt Plečka úr, felpillantva a szemüvege fölött. – Nagyon dicsérik
benne ezt a Jensen grafológust.
Van valami ebben a dologban, szerkesztő úr?
– Van bizony, sőt nagyon sok van benne – szólt Rubner úr. – Jančik úr, adjon
egy rostélyost, de ne legyen kemény. Ide hallgasson, az a Jensen, az valóságos
fenomén; tegnap láttam.
 Szigorúan tudományos alapon elemzi az írást.
– Hát akkor az csak svindli lehet – vélte Plečka úr. – Uram, én mindenben
hiszek, csak a tudományban nem. Úgy van ez, mint a vitaminokkal; amíg nem
voltak vitaminok, addig az ember legalább tudta, mit eszik; most már nem tudja.
Most ez a maga rostélyosa tele van ismeretlen élettényezőkkel. Ott egye a fene –
fejezte be Plečka úr keserűen.
– De az más – jelentette ki Rubner. – Ahhoz, hogy ezt megértse, Plečka úr,
nagyon sokat kellene beszélnem arról, hogy mi az a pszichometria,
automatizmus, primer és szekunder jelek és más hasonló dolgok. De én csak
annyit mondhatok magának, hogy Jensen úgy kiolvassa akárkinek a jellemét az
írásból, mint valami könyvből. És pontosan eltalálja az embert; szinte ott látja
maga előtt. Megmondja, hogy milyen, meg hogy mi van a múltjában, mire
gondol, mit takargat, no, szóval mindent! Én ott voltam, uram!
– Igazán? – morgott hitetlenkedve Plečka úr.
– Nos, elmondok magának egy esetet – kezdte újból Rubner. – Egy úr, nem
fogom megnevezni, de egy nagyon ismert férfi, odaadta Jensennek a felesége
kézírását. Hát Jensen csak ránézett az írásra, és mindjárt elkezdte: – Ez a nő
tisztára át van itatva hazugsággal, rendetlen, szörnyen érzéki és felületes, lusta,
tékozló, fecsegő, otthon parancsolgat, sötét múltja van, és mindennek a tetejébe
még meg is akarja ölni a férjét! – Képzelje, az az úr halálosan elsápadt, mert
minden, amit a grafológus mondott, igaz volt. Gondolja csak meg! Húsz évig
boldogan élt azzal az asszonnyal, és semmit, de semmit se vett észre! Húszévi
házasság alatt egy tizedrészét sem látta meg az asszonyon annak, amit Jensen
egy szempillantás alatt kiolvasott az írásból! Hát ez komoly teljesítmény, igazam
van? Ezt magának is be kell látnia, Plečka úr!
– Én csak azon csodálkozom – közölte Plečka úr –, hogy az a hólyag, az a
férj, húsz év alatt nem vett észre semmit az asszonyon.
– Kérem – mondta gyorsan Rubner úr –, ha egyszer az a nő olyan ügyesen
tettette magát, a férfi meg egészen boldogan élt vele. – Az ilyen boldog
embernek nincs szeme. Meg aztán nem volt neki egzakt tudományos módszere.
Ez már így van: ami puszta szemmel fehérnek látszik, az tudományosan egy
csomó színből tevődik össze. A tapasztalat, az semmi, uram; a mai ember csak
az egzakt módszereknek hisz. Hát ne csodálkozzék rajta, ha annak az illetőnek
sejtelme sem volt róla, milyen szörnyeteggel él; nem használt vele szemben
tudományos módszereket, ennyi az egész.
– És most elvált tőle? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Jančik úr, a
vendéglős.
– Azt már nem tudom – felelte hanyagul Rubner úr –, az ilyen butaságokkal
én nem törődöm.
 Engem az egészből csak az érdekel, hogyan lehet valakinek az írásából
kiolvasni azt, amit különben senki sem vesz észre. Gondolják meg, hogy hosszú
éveken keresztül tisztességes, rendes embernek ismerünk valakit, és egyszerre
bumm! Az írásából rájövünk, hogy az illető tolvaj, gazember. Uraim, senkinek
sem lehet hinni a cifferblattja alapján; csak egy ilyen analízis mutatja meg, mi
rejtőzik felebarátunkban!
– Ejnye, ejnye – csodálkozott Plečka úr szorongva –, hát akkor jobb, ha
levelet sem írunk senkinek.
– Ez az – vélte Rubner úr. – Képzeljék el, milyen jelentősége lesz ennek a
tudományos grafológiának, mondjuk, a kriminalisztika szempontjából. Uraim, az
embert le fogják csukni, mielőtt ellop valamit; az írása elárulja, hogy szekunder
tolvajhajlamok működnek benne, és zsupsz, máris a Pankrácban találja magát. A
grafológiának óriási jövője van. Ahogy mondtam, komoly tudomány ez, efelől
nem lehet kétség. – Rubner úr az órájára nézett. – Ejha, tíz óra van; jó lesz
hazamenni.
– Miért ilyen korán ma? – morogta Plečka úr.
– Hát tudja – felelte Rubner úr lágyan –, az asszony még morogni találna,
hogy mindig magára hagyom.

Rouss professzor kísérlete Jelen voltak nevezetesen: a belügyminiszter, az

igazságügy-miniszter, a rendőrfőnök, néhány országgyűlési képviselő, néhány
magas rangú tisztviselő, sok kiváló jogász, sok híres tudós, és persze a sajtó
képviselői, mert az utóbbiaknak mindig és mindenütt ott kell lenniük.
– Uraim – kezdte hazánk neves szülöttje, C. G. Rouss, a Harward egyetem
professzora –, a kísérlet, amelyet önöknek fogok mutatni, az enyém kollégák és
munkatársak hosszú sorának öreg munkáin nyugszik; indeed, az egész dolgon
semmi új nincs, és eh, really az egész... régi vicc – bökte ki, s szemmel láthatóan
örült, hogy eszébe jutott a helyes kifejezés. – Csak a felhasználás metódusa, és
eh, némely teoretikus experiences gyakorlati felhasználása volt az én munkám
abdzsekt-je. Én kérem legfőleg a kriminalista urakat, hogy a dolgot megítéljék
az ő practice-ük szerint. Well.
Tehát az egész dolog ez: én önöknek mondok egy szót, és önök nekem
mondanak egy másik szót, amelyik abban a pillanatban eszükbe jut, még akkor
is, ha az nonsens, eh, hülyeség, úgy gondolom, hogy értelmetlenség. És a végén
önöknek azokból a szavakból, amiket nekem adnak, megmondom, hogy mi jár a
fejükben, mire gondolnak, és eh, hogy mit takargatnak.
Értik ezt? Én ezt nem fogom önöknek theoretically magyarázni; ezek
asszociációk, elnyomott képzetek, egy kis szadzsesztn meg ilyesmi. Én leszek
nagyon rövid: ki kell... eh, well, ki kell kapcsolni az akaratot és gondolkodást;
ezzel kibontakoznak a tudat alatti connections, és én ebből megismerem, hogy
mi... – A híres professzor a megfelelő szavakat kereste. – Well, what’s on the
bottom of your mind.
– Hogy mi van a lelkük mélyén – súgta valaki a hallgatóságból.
– Pontosan úgy – jegyezte meg C. G. Rouss elégedetten, önöknek csak
automatically ki kell mondani, ami abban a pillanatban a nyelvükre jön, minden
cantrol és rizörv nélkül. Az én bizniszem aztán az lesz, hogy analájzáljam az
önök képzeteit. That’s all. Hát én ezt meg akarom önöknek mutatni egy kriminál
kejzen eh, eseten, és aztán valakin a hallgatóságból, aki jelentkezik. Well, az
igazgató úr a rendőrségtől megmondja nekünk, milyen kejz az azzal a férfival.
Én kérem.
A rendőrfőnök úr felállt, és beszélni kezdett: – Uraim, az az ember, akit
néhány perc múlva látni fognak, Čeněk Suchánek záběhlicei lakos, kisbirtokos
és kitanult lakatos. Egy hét óta előzetes letartóztatásban van, mert azzal
gyanúsítjuk, hogy meggyilkolta Josef Čepelka taxitulajdonost, aki tizennégy
nappal ezelőtt eltűnt. A gyanú okai a következők: az eltűnt Čepelka autóját a
letartóztatott Suchánek fészerében találtuk meg; a kormánykeréken és a
sofőrülés alatt vérnyomok vannak. A letartóztatott persze mindent tagad; az
autóra vonatkozólag azt állítja, hogy hatezer koronáért vásárolta Čepelkától,
mert át akarta venni tőle az ipart. Megállapítottuk, hogy az eltűnt Josef Čepelka
valóban beszélt arról, hogy búcsút mond az egésznek, eladja a kocsiját, és
elmegy valahova sofőrnek; egyéb nyomra nem sikerült rábukkanni. Mivel több
anyagunk nincs, a letartóztatott Sucháneket holnap át kell adnunk a bíróságnak
vizsgálati fogságba. Engedélyt kértem arra, hogy tiszteletre méltó hazánkfia, C.
G.
Rouss professzor kísérletet végezzen rajta; ha a professzor úr úgy kívánja...
– Well – mondta a professzor, aki előzőleg szorgalmasan jegyezgetett –,
engedje őt bejönni. A rendőrök intésére elővezették Čeněk Sucháneket;
Suchánek sötét tekintetű ember volt, és arckifejezésével tudtul adta a
jelenlevőknek, hogy mindnyájan tehetnek neki egy szívességet; ami őt illeti,
szilárdan eltökélte, hogy nem hagyja magát.
– Jöjjön ide maga – szólt rá szigorúan C. G. Rouss –, én magát semmiről se
fogok kérdezni. Én csak szavakat fogok mondani, és maga mindjárt mondja rá az
első szót, ami eszébe jut, érti maga? Hát figyeljen: Pohár.
– Sz... – mondta Suchánek konokul.
– Ide hallgasson, Suchánek – mondta gyorsan a rendőrfőnök –, ha nem fog
rendesen felelni, mindjárt elvezettetem kihallgatásra, érti? És ott marad egész
éjszaka, érti? Hát vigyázzon! No, még egyszer!
 – Pohár – mondta újból Rouss professzor.
– Sör – morogta Suchánek. – Na látja, maga ember – mondta a tiszteletre
méltó professzor –, így nagyon jól van.
Suchánek bizalmatlanul nézett rá. Nincsen ebben valami csalás?
– Utca – mondta a professzor.
– Kocsik – felelte Suchánek.
– Magának kell gyorsabban mondani. Ház!
– Mező.
– Esztergapad!
– Sárgaréz.
– Nagyon jó. – Úgy látszik, hogy Sucháneknek már nem volt kifogása a játék
ellen.
– Mama!
– Néni.
– Kutya!
– Bódé.
– Katona!
– Tüzér. – Így ment ez egy-kettő, egy-kettő, egyre gyorsabban, és Sucháneket
láthatóan szórakoztatni kezdte a játék; a tromfolásra emlékeztette a kártyában.
Istenem, mi minden jutott futólag eszébe!
– Gyalogút – vetette oda neki C. G. Rouss megszakítatlan tempóban.
– Országút.
– Prága.
– Beroun.
– Elrejteni.
– Elásni.
– Tisztítani.
– Foltok.
– Rongy.
– Zsák.
– Kapa.
– Kert.
– Gödör.
– Kerítés.
– Hulla.
Semmi.
– Hulla – ismételte a professzor sürgetően. – Szóval maga a kerítés mellett
ásta el, ugye?
– Én semmit se mondtam! – robbant ki Suchánek.
 – A kerítés mellett ásta el a maga kertjében – ismételte keményen C. G.
Rouss. – Maga útközben ölte meg Beroun felé. Maga egy zsákkal törölte a vért
abban a kocsiban. Hova tette a zsákot?
– Nem igaz – kiabált Suchánek –, én megvettem a kocsit Čepelka úrtól! Nem
hagyom magam senkitől macerálni...
– Várjon csak, ember – mondta Rouss –, akkor én fogom kérni, hogy a
policemen menjenek oda megnézni. Ez már nem az enyém biznisz. Ez az ember
elmehet. Kérem, uraim, tizenhét percig tartott. Nagyon gyorsan ment. Ez egy
buta kejz volt. Leggyakrabban egy óráig szokott tartani. Hát most kérem
szívesen, hogy jöjjön valaki ide az urakból, és én fogok neki adni szavakat. Ez
nagyon soká fog tartani, mert én nem tudom, hogy mi az övé secret, hogy is
mondják azt?
– Titok – súgta valaki a hallgatóságból.
– Titok – örvendezett kiváló hazánkfia –, én tudom, az egy opera. Sok időbe
fog kerülni, míg az az úr elárulja nekünk a természetét, a múltját és az ő
legjobban titkolt ájdija.
– Gondolatait – súgta valaki a hallgatóságból.
– Well. Én kérem, uraim, ki hagyja most magát analájzálni?
Szünet állt be; valaki elnevette magát, de senki se mozdult.
– Én kérem – ismételte C. G. Rouss. – Hiszen semmit se fog fájni.
– Menjen maga, kolléga úr – suttogta a belügyminiszter az igazságügy-
miniszternek. – Menj oda mint pártod reprezentánsa – böködte az egyik
képviselő a másikat.
– Parancsoljon, osztályfőnök úr – biztatta az egyik magas rangú tisztviselő
minisztériumbeli kollégáját.
A helyzet kezdett kínossá válni; senki sem emelkedett fel a helyéről. – Én
kérem, uraim – szólalt meg az amerikai tudós harmadszor –, talán csak maguk
nem félnek, hogy el fogják magukat árulni?
Ekkor a belügyminiszter hátrafordult, és sziszegve parancsolta: – Menjen már
végre valaki!
A hátsó sorban egy férfi szerényen elköhögte magát, és felállt; száraz,
kopottas öregember volt, izgatottan mozgó ádámcsutkával. – Én... ehm – mondta
félénken –, hát ha senki, hát akkor engedelmükkel, izé...
– Jöjjön ide – szakította félbe az amerikánus parancsnoki hangon –, ide üljön
le. Magának kell mondani, ami először eszébe jut. Magának nem szabad
gondolkodni, magának kell odavágni mechanically, maga se tudja, hogy mit.
Maga érti?
– Kérem – mondta készségesen a kísérleti alany, és kissé szorongott az oly
kiváló hallgatóság jelenléte miatt: aztán köhintett, és zavartan pislogott, mint egy
érettségiző diák.
– Fa – lőtt rá a tudós.
– Hatalmas – suttogta az öreg.
– Hogyan, kérem? – kérdezte a tudós értetlenül.
– Erdei óriás – magyarázta az ember szemérmesen.
– Ah, úgy! Utca.
– Utca... az ünnepi díszbe öltözött utca – szólt az emberke.
– Mit ért ez alatt?
– Hát, kérem, ünnepélyt. Vagy temetést.
– So. Hát magának kell mondani csak ünnepélyt. Lehetőleg egy szóval.
– Igenis, kérem.
– No akkor tovább: üzlet.
– Virágzik. Kereskedelmünk válsága. Politikai üzlet.
– Hm. Hivatal.
– Melyik hivatal, kérem?
– Az mindegy. Mondjon gyorsan valami szót. Gyorsan!
– Ha azt méltóztatna talán mondani, hogy Hatóság...
– Well. Hatóság!
– Az illetékes hatóság – bökte ki örvendezve az emberke.
– Kalapács!
– Harapófogó. Harapófogóval húzni ki belőle a szót. Kalapáccsal szétverte a
fejét.
– Curious – mormogta a tudós. – Vér.
– Vérig pirulni. Ártatlanul kiontott vér. Vérrel írott történelem.
– Tűz!
– Tűzzel-vassal. A derék tűzoltó. Lángoló beszéd. Mene, tekel.
– Ez egy különös kejz – mondta a professzor kissé elhűlve. – Hát még
egyszer. Maga, ember, mondja csak az első képzetet, tudja? Csak azt, ami
automatically jön elő magának, mikor hallja a szót. Go on! Kéz!
– Segítő testvérkéz. Tartja a zászlót. Ökölbe szorított kézzel. Tisztátlan kezek.
Körmére ütni.
– Szem.
– Az ítélő nyilvánosság szeme. Szálka a szemében. Levetni a hályogot.
Szemtanú. Port hinteni a szemébe. Ártatlan gyermekszem. Kiszúrni a szemét.
– Ne olyan sokat. Sör!
– Nemes pilseni. Az alkohol démona.
– Zene.
– A jövő zenéje, összeszokott zenekar. A zenészek nemzete. Csábító hangok.
A nagyhatalmak koncertje. A béke harsonája. Nemzeti himnuszok.
 – Üveg!
– Vitriol. Szerencsétlen szerelem. Szörnyű fájdalmak között múlt ki a
kórházban.
– Méreg.
– Felforr az epéje. Kútmérgezés.
C. G. Rouss megvakarta a feje búbját. – Never heard that. Hát újból, kérem.
Én szeretném önöket, uraim, figyelmeztetni, hogy mindig a... eh, az olyan plain,
egyszerű dolgokkal kezdjük, hogy megtaláljuk az illető fő interest-jét és
profession-ját. Hát akkor tovább: Számla.
– A történelem benyújtja a számlát. Leszámolni az ellenséggel. Ellenfelünk
számláját terheli.
– Hm. Papír.
– A papír pirul szégyenében – jelentette ki az emberke energikusan. –
Értékpapírok. A papír mindent elbír.
– Bless you – mondta a tudós ingerülten. – Kő!
– Követ dobni rá. Sírkő. Vecsnaja pamjaty – mondta a kísérleti ember buzgón.
– Ave anima pia.
– Szekér.
– Diadalszekér. A sors kereke. Mentőkocsi. Gazdagon díszített hintó
allegorikus jelenetekkel.
– Aha – kiáltott C. G. Rouss. – That’s it! Látóhatár!
– Borús – mondta az öreg vidáman. – Új fellegek a politikai látóhatáron. Szűk
látókör. Új távlatokat nyitni.
– Fegyver!
– Becstelen fegyverek. Teljes fegyverzetben. Lobogó zászlókkal. Hátba
támadni. Mérgezett nyíl – duruzsolta a kísérleti férfi lelkesen. – Nem hátrálunk
meg. Csatazaj. Választási harc.
– Elem.
– A megvadult elemek. Elemi ellenállás. Gyanús elemek. Elemi erő. Éltető
elem!
– Na, elég – szakította félbe V. G. Rouss. – Ember, maga újságíró, ugye?
– Igen, kérem – mondta a kísérleti alany buzgón. – Már harminc éve. Vašátko
szerkesztő vagyok.
– Köszönöm – hajolt meg szárazon tiszteletre méltó hazánkfia. – Finished,
gentlemen. – Ha ennek az embernek a képzeteit analájzálnánk, akkor azt – eh,
azt állapítanánk meg, hogy ő egy zsurnalista. Én azt hiszem, hogy fölösleges
lenne ezt az experiment-et tovább csinálni. It would only waste our time. És
kérem, ez az experiment nem sikerült. So sorry gentlemen.
 – Lám csak – kiáltott fel este a szerkesztőségben Vašátko úr, a szerkesztőségi
papírokat böngészve. – A rendőrség jelenti, hogy megtalálta Josef Čepelka
hulláját; annak a Sucháneknek a kertjében volt elásva a kerítés mellett, alatta ott
volt a véres zsák is. Látja, kolléga úr, az a Rouss mégiscsak rájött a dologra.
Nem fogja nekem elhinni, kolléga úr: egy szót se mondtam neki újságról, és ő
mégis pontosan rájött, hogy újságíró vagyok. „Uraim – mondta –, egy érdemdús
kitűnő újságíró áll önök előtt!...” De meg is írtam az előadásról szóló
tudósításomban: Neves hazánkfia következtetéseit a szakkörök hízelgő
elismeréssel fogadták.
Várjon csak, ezen még egy kis stiláris változtatást kell eszközölni: Neves
hazánkfia érdekes következtetéseit szakköreink élénk és hízelgő elismeréssel
fogadták. Így már jobb.
 Az ellopott 139/VII. C. ÜO. sz. irat
Hajnali három órakor csörögni kezdett a telefon a helyőrségi
parancsnokságon. – Itt Hampl vezérkari ezredes. Küldjön hozzám azonnal két
embert a katonai rendőrségtől; és mondja meg Vrzal alezredesnek, hát persze
hogy a hírszerző osztályról, ember, ehhez magának semmi köze, hogy azonnal
jöjjön hozzám. Igen, most éjjel. Igen, üljön autóba. Hát gyerünk, gyerünk, az
istenit! – És kész.
Egy óra múlva Vrzal alezredes helyben volt: valahol az isten háta mögött egy
villanegyedben.
Idősebb és szörnyen gondterhelt úr fogadta civilben, azaz ingujjban. –
Alezredes, istenverte dolog történt velem. Ülj le, bajtárs. Átkozott, nyomorult,
pimasz disznó dolog. A kacskaringós ménkű csapjon belé. Hát ide figyelj: a
vezérkari főnök tegnapelőtt egy iratot ad át nekem, és azt mondja: „Hampl,
dolgozd fel ezt otthon; minél kevesebben tudnak róla, annál jobb, az irodában
egy szót se; no, mars, szabadságon vagy, ülj otthon, de vigyázz!” No, rendben
van.
– Milyen irat volt az? – kérdezte Vrzal alezredes.
Hampl ezredes tétovázott egy ideig. – No – bökte ki –, hát jó, megmondom: a
C osztályról.
– Aha – szólt Vrzal alezredes, magába mélyedve. – Folytasd.
– Hát ide figyelj – magyarázta leverten az ezredes. – Tegnap reggeltől estig
dolgoztam az iraton; de mi a fenét csináljak vele éjszaka? Berakni a fiókba, az
semmi; páncélszekrényem nincs; és ha valaki tudná, hogy ez a dolog nálam van,
akkor nemsokára bottal üthetnénk a nyomát. Aznap, amikor hazahoztam,
éjszakára az ágyamba tettem a matrac alá, és reggelre úgy összegyűrődött,
mintha egy disznó hentergett volna rajta.
– Azt elhiszem – felelte Vrzal alezredes.
– Mit akarsz – sóhajtott az ezredes –, a feleségem még kövérebb. Nos, másnap
este a feleségem tanácsolt valamit: „Tudod mit, betesszük egy üres pléhdobozba,
amiben makaróni volt, és a spájzban hagyjuk. A spájzt éjszakára bezárom, és
magamhoz veszem a kulcsot” – mondja a feleségem. Ugyanis szörnyű kövér
szolgálónk van, mindent megeszik, ami a keze ügyébe kerül. „Ott senki se fogja
keresni, igaz?” Na jó, ez tetszett nekem is.
– Egyszerű vagy dupla ablaka van a spájznak? – szakította félbe Vrzal
alezredes.
– A teremtésit – robbant ki az ezredes –, ez nem jutott eszembe! Egyszerű
ablaka van. Én állandóan a sázavai esetre meg hasonló butaságokra gondoltam,
és elfelejtettem megnézni az ablakot! Átkozott pimasz história!
– No, tovább – biztatta az alezredes.
– Jó. Szóval hajnali két órakor a feleségem arra ébred, hogy lent sikoltozik a
szolgáló. Lemegy megnézni, mi van vele, és már messziről hallja a Mária
óbégatását: „Tolvaj van a spájzban!”
A feleségem felszalad a kulcsért meg értem, én revolverrel a kezemben
berohanok a spájzba, és látom, hogy az ablak ki van izé, ki van feszítve, és a
doboznak az iratokkal együtt hűlt helye. A tolvajnak szintén. Ennyi az egész –
lélegzett fel az ezredes.
Vrzal alezredes figyelmesen dobolt az asztalon. – Ezredes úr, tudta valaki,
hogy az az irat itt van nálad?
A szerencsétlen ezredes szétvetette karját. – Azt nem tudom. Barátom, azok a
gazember spionok mindent kiszaglásznak. – Hirtelen eszébe jutott Vrzal
alezredes beosztása, és zavarba jött. – A kémek ugyanis nagyon okos emberek –
igyekezett valamit javítani a helyzeten. – De én egy szót se szóltam senkinek,
becsületszavamra. Csakhogy – tette hozzá diadalmas hangon – azt senki se
tudhatta, hogy az iratot a makarónis dobozba tettem.
– És hol tettétek bele a dobozba? – kérdezte csak úgy mellesleg az alezredes.
– Itt, ennél az asztalnál.
– Hol állt a doboz?
– Várjunk csak – gondolkodott az ezredes. – Én ezen a helyen ültem, és a
doboz itt állt előttem.
Az alezredes nekitámaszkodott az asztalnak, és álmodozva nézett az ablakra.
A harmatos hajnalban egy szürke-piros villa körvonalai bontakoztak ki. – Ki
lakik ott szemben? – kérdezte az alezredes fásultan.
Az ezredes nagyot ütött az asztalra. – A keserves istenit, erről
megfeledkeztem! Várj csak, valami zsidó lakik ott, bankigazgató vagy mi a fene.
Átkozott história, most már kezdem érteni! Vrzal, azt hiszem, nyomon vagyunk!
– Szívesen megnézném azt a spájzt – felelte az alezredes kitérően.
– No, gyere. Erre, erre – vezette vendégét buzgón az ezredes. – No, itt
vagyunk. Azon a legfelső polcon volt a doboz. Mari – ordított fel hirtelen –, itt
nincs semmi keresnivalója! Menjen a padlásra vagy a pincébe!
Az alezredes kesztyűt húzott, és fellendült a kissé magasan fekvő ablakra. –
Vésővel feszítették ki – mondta az ablakot vizsgálva. – A keret puhafából
készült; ezredes úr, ezt egy gyerek is szét tudja hasítani.
– Istenverte história – szólt csodálkozva az ezredes. – Istenverte emberek,
akik ilyen rossz ablakokat csinálnak!
Kint, a kerítés rácsa előtt két katona állt.
 – A katonai rendőrség? – kérdezte Vrzal alezredes. – Jól van. Én még kint is
körülnézek.
Ezredes úr, azt kell tanácsolnom, hogy esetleg további rendelkezésig ne menj
el hazulról.
– Az természetes – adta beleegyezését az ezredes. – De tulajdonképpen miért?
– Hogy rendelkezésre állhass, ha esetleg... Ez a két katona persze itt marad.
Az ezredes nagyot fújt, és nyelt egyet. – Értem. Nem innál meg egy kávét? A
feleségem megfőzi.
– Erre most, sajnos, nincs idő – felelte az alezredes szárazon. – Arról az
ellopott iratról persze egyelőre ne szólj senkinek; legfeljebb ha... ha majd
behívnak. És még valami: a lánynak mondd azt, hogy a tolvaj csak pár konzervet
vitt el, semmi egyebet.
– De ide hallgass – kiáltott fel az ezredes kétségbeesetten –, te persze
megtalálod azt az iratot, ugye?
– Azon leszek, hogy megtaláljam – mondta az alezredes, és összecsapta a
bokáját.
Hampl ezredes ezen a reggelen úgy ült otthon, mint egy rakás
szerencsétlenség. Egy ideig azzal foglalkozott, hogy maga elé képzelte a két
tisztet, aki majd eljön őt letartóztatni, azután pedig azt igyekezett kitalálni,
hogyan lendíti mozgásba Vrzal alezredes a hírszerző szolgálat egész hatalmas
titkos apparátusát. Lelki szemével látta a riadót a vezérkarban, és hangosan
felnyögött.
– Karelkám – szólította meg már huszadszor a felesége, aki férje revolverét
óvatosságból már régen Mari kofferjébe rejtette –, nem ennél valamit?
– Hagyj békén, a szentségit! – fortyant fel az ezredes. – Én azt hiszem, hogy
az a zsidó ott szemben kileste a dolgot.
Az asszony csak felsóhajtott, és kiment a konyhába sírni.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az ezredes felállt és kiegyenesedett,
hogy katonás tartásban fogadja a tiszteket, akik letartóztatását végrehajtják.
(„Vajon kit küldtek?” – gondolta szórakozottan.) De a tisztek helyett egy vörös
hajú emberke lépett be, kezében keménykalappal, és mókusfogait vidáman az
ezredesre villantotta. – Kérem, én Pištora vagyok a rendőrségtől.
– Mit akar? – bökte ki az ezredes, és vigyázzból feltűnés nélkül pihenjbe
helyezkedett.
– Az önök spájzából állítólag elloptak valamit – vigyorgott Pištora úr
bizalmasan. – Hát már itt vagyok.
– És mi köze magának ehhez? – horkantott az ezredes.
– Kérem szépen – ragyogott Pištora úr –, ez itt a mi rajonunk. Az önök
szolgálója ma reggel elmesélte a péknél, hogy valaki ellopott valamit a
spájzukból, hát szóltam a fogalmazó úrnak, hogy elugornék megnézni a dolgot.
– Nem érdemes – vicsorgott elutasítóan az ezredes. – Csak egy... egy
makarónis dobozt vittek el. Hagyja a fenébe az egészet.
– Furcsa, hogy egyebet nem fújtak meg – mondta Pištora úr.
– Nagyon furcsa – felelte keserűen az ezredes –, de ehhez magának semmi
köze.
– Biztosan megzavarta őket valaki – ragyogott fel Pištora úr arca, amint
hirtelen világosság gyúlt elméjében.
– Hát akkor volt szerencsém, uram – metszette el a beszélgetés fonalát az
ezredes.
– Kérem – szólt Pištora úr bizalmatlanul mosolyogva –, előbb meg kellene
néznem a spájzt.
Az ezredes már-már kirobbant, de aztán alávetette magát keserű sorsának. –
Hát jöjjön mondta kedvetlenül, és odavezette az embert a spájzhoz.
Pištora úr lelkesen nézett körül a kamrában. – Na ja – mondta vidáman –,
vésővel kifeszítették az ablakot; hát ez vagy a Pepek volt, vagy az Andrlík.
– Micsoda, kérem? – kérdezte élesen az ezredes.
– Ezt vagy a Pepek vagy az Andrlík csinálta; de Pepek, azt hiszem, éppen ül.
Ha csak az üveget nyomta volna be, akkor Dundr, Lojza, Novák, Hosička vagy
Kliment lehetett volna. De ez itt Andrlík lesz.
– Csak ne tévedjen – morogta az ezredes.
– Hogy itt valami új fiú működne, aki spájzra bukik? – komolyodott el
hirtelen Pištora úr. Nem hiszem. Az igaz, hogy Mertl is vésővel kezeli az
ablakot, de az sohase foglalkozik spájzzal, uram; az a vécén keresztül megy a
lakásba, és csak fehérneműt visz el. – Pištora úr kivillantotta mókusfogait. – No,
elnézek Andrlíkhoz.
– Mondja meg neki, hogy üdvözlöm – nyikorgott az ezredes. „Hihetetlen –
gondolta, amikor újra egyedül hagyták gyászos gondolataival –, milyen
tehetetlen a rendőrség. Ha legalább ujjlenyomatokat vagy lábnyomokat
keresnének – rendben van, ez szakszerű módszer; de olyan hülyén fogni hozzá
valamihez! – Mit kezdene a rendőrség a nemzetközi kémkedéssel?! No,
szeretném tudni, mit csinál Vrzal.”
Az ezredes nem tudott ellenállni a kísértésnek, és felhívta Vrzal alezredest.
Félórai dühöngés után összeköttetést kapott. – Halló – szólalt meg mézédesen –,
itt Hampl. Hát, kérlek, hol tart a... Tudom, hogy nem mondhatsz semmit, de én
csak... Tudom, de ha volnál szíves megmondani, hogy már... Jézusmária, még
mindig semmi? Tudom, hogy nehéz eset, de... Egy pillanat, Vrzal, kérlek.
Eszembe jutott, hogy a magam zsebéből, érted? tízezer koronát adnék annak, aki
azt a tolvajt megtalálja. Ennyi az egész pénzem, de hát egy ilyen szolgálatért...
 Tudom, hogy nem; de én tisztán magánalapon... No persze, ez tisztán az én
magánügyem lesz; szolgálatilag ez nem megy. – Vagy szét lehet osztani a polgári
ruhás detektívek között, ugye? Hát persze, te nem tudsz róla, de ha mégis
jelezhetnéd valahogy azoknak az embereknek, hogy Hampl ezredes tízezer
koronát ígért... Rendben van, hát akkor mondja meg az őrmestered. Kérlek,
barátom! – No, bocsáss meg. Köszönöm szépen.
E nagylelkű elhatározás után Hampl ezredes kissé megkönnyebbült; az volt az
érzése, hogy most legalább neki is van valami része annak az átkozott tolvaj
kémnek az üldözésében.
Lefeküdt a díványra, mert a sok izgalom kifárasztotta, és elképzelte, ahogy
száz, kétszáz, háromszáz ember (mindegyik vörös hajú, és mókusfogakat
villogtat, mint Pištora úr) vonatokat vizsgál, feltartóztatja a határ felé robogó
autókat, zsákmányra les az utcasarkok mögött, és hirtelen előlép: – A törvény
nevében. Jöjjön velem, és fogja be a pofáját. – Azután azt álmodta, hogy
ballisztikából vizsgázik a katonai akadémián, miért is nagyokat nyögött, és
megizzadva ébredt fel. Valaki csengetett.
Hampl ezredes felugrott, és igyekezett rendbe szedni a gondolatait. Az ajtóban
Pištora úr mókusfogai jelentek meg. – Már itt is vagyok – mondták a
mókusfogak. – Hát kérem, ő volt az.
– Ki? – igyekezett megérteni a dolgot az ezredes.
– No, hát Andrlík – szólt csodálkozva Pištora úr, még a fogvillogtatást is
abbahagyva. – Ki más lett volna? Pepek ugyanis Pankrácon van.
– Mi a fenét akar folyton azzal az Andrlíkkal? – fortyant fel türelmetlenül az
ezredes.
Pištora úr kimeresztette világos szemecskéit. – De hiszen ő lopta el a
makarónit a spájzból közölte barátságosan. – Már le is kapcsoltuk. Kérem, én
azért jöttem, hogy megkérdezzem... mert Andrlík azt mondja, hogy abban a
dobozban nem volt makaróni, csak valami iromány.
Hát azt akarom megkérdezni, hogy ez igaz-e.
– Hol az az iromány? – kiáltott fel az ezredes elfulladva.
– A zsebemben – villogtatta meg fogait Pištora úr. – Hova is... – motyogott
lüszterkabátjában kotorászva – ... aha. Az önöké ez?
Az ezredes kikapta Pištora kezéből a kincseket érő, gyűrött 139/VII. C. ÜO.
sz. iratot. Szemét elöntötték a megkönnyebbülés könnyei. – Édes barátom –
lélegzett fel –, nincs olyasmi, amit oda ne adnék magának ezért. Asszony! –
ordított fel –, gyere ide. Bemutatom neked a fogalmazó... felügyelő urat, a neve
eh...
– Pištora, nyomozó – mondta az emberke, kitörő örömmel mutatva fogsorát.
– Hát ő megtalálta az ellopott iratot – fuvolázta az ezredes. – Menj, asszony,
hozzál poharakat és konyakot! Pištora úr, én... nem is tudja, hogy... ugyanis,
hogy megértse... egészségére, Pištora úr.
– De hisz ez szóra se érdemes – mosolygott Pištora úr. – Uram, ez a konyak
minden nyelven beszél! Ja igaz, nagyságos asszonyom, a skatulya a rendőrségen
van.
– Ördög vigye a skatulyát – mennydörgött boldogan az ezredes. – De mondja
csak, drága Pištora úr, hogy találta meg ezt az iratot olyan gyorsan? Egészségére,
Pištora úr!
– Kedves egészségére – viszonozta Pištora úr tisztelettel. – Istenkém, hát ez
igazán semmi. Ha spájzba törnek be, akkor Andrlíkhoz vagy Pepekhez
megyünk. De Pepek most két kilót tölt le Pankrácon. Ha padlásról van szó, akkor
itt van Pisecký, a sánta Tondera, Kaner, Zima és Houska.
– Ugyan, ugyan – csodálkozott az ezredes. – Ide figyeljen, és mi történik, ha
például kémkedési ügyről van szó? Proszit, Pištora úr!
– Köszönöm szépen. – Kémkedés? – azzal mi nem foglalkozunk. De ha
rézkilincsről van szó, akkor a Čeněk vagy Pinkus, vörösréz drótban most csak
egy dolgozik, valami Toušek, ha meg söröscsapokkal van baj, akkor az csak
Hanousek, Buchta vagy Šlesinger lehet. Uram, mi biztosra megyünk. A
kasszafúrókat mind ismerjük az egész országban. Most – hukk! – huszonheten
vannak, de ebből hat ül.
– Úgy kell nekik – jelentette ki az ezredes vérszomjasan. – Igyék, Pištora úr!
– Köszönöm szépen – mondta Pištora úr, nem szoktam sokat inni. Kérem,
egészségére. Ezek a – hukk! –, ezek a gonosztevők... ezeknek nincs semmi
intelligenciájuk, uram; mindegyik csak egy figurát tud, és azt csinálja, amíg
megint el nem kapjuk. Mint ez az Andrlík. „Aha, mondja, alighogy észrevett.
Pištora úr, a miatt a spájz miatt jött. De, Pištora úr, hisz az egész nem éri meg a
fáradtságot, csak valami papírt fújtam meg egy skatulyában. Muszáj voltam
meglógni, mielőtt valami rendeset happoltam volna.” „No gyere, te hólyag,
mondom neki, legalább egy évet sóznak rád.”
– Egyévi börtönt? – kérdezte Hampl ezredes részvéttel. – Nem sok az egy
kicsit?
– De hiszen ez betörés volt – villogtatta fogait Pištora úr. – Hát akkor nagyon
szépen köszönöm, uram; nekem még van ma egy kirakatom, ez Klečka lesz,
vagy Rudi. És ha valamire szüksége lenne, akkor csak engem tessék keresni,
elég annyit mondani, hogy Pištora úr.
– Kérem, uram – mondta az ezredes –, ha nem sérteném meg – hm –, ezért a
szolgálatért... ugyanis az az irat... ugyanis semmi különös, de... nem szívesen
veszítettem volna el, tudja?
Szóval, ha a szolgálatért elfogadná... – fejezte be gyorsan, és egy
ötvenkoronást nyomott Pištora úr markába.
Pištora úr elkomolyodott a meglepetéstől és a meghatottságtól. – De hát ez
igazán fölösleges szólalt meg, és gyorsan zsebre tette a kezét meg a pénzt. –
Semmiség volt az egész... Köszönöm szépen, uram; és ha megint szükségük
lenne valamire...
– Ugyanis ötven koronát adtam neki – mondta Hampl ezredes úr a feleségének
kegyesen. Húsz korona is elég lett volna egy ilyen mákvirágnak, de... – és az
ezredes úr nagyvonalúan legyintett. – Az a fő, hogy az elveszett irat megkerült.
 A költő
Közönséges rendőrségi eset volt: egy autó reggel négykor a Žitná utcában
elütött egy részeg öregasszonyt, és továbbhajtott. Dr. Mejzlíknek, a fiatal
rendőrfogalmazónak, most ki kellett derítenie, hogy melyik autó volt az. Ilyen
fiatal fogalmazó komolyan szokta venni a kötelességét.
– Hm – szólt a 141. számú rendőrhöz –, szóval maga háromszáz méter
távolságról egy gyorsan hajtó autót és a földön egy emberi testet látott. Mit
csinált legelőször?
– Először is az elgázolthoz futottam, hogy elsősegélyben részesítsem.
– Először is meg kellett volna állapítania az autó rendszámát – morgott dr.
Mejzlík –, és csak azután törődni a vénasszonnyal. De lehet – tette hozzá,
ceruzájával a hajába turkálva –, hogy én is azt tettem volna, amit maga. Tehát az
autó számát nem látta; és egyébként az autóra vonatkozólag?...
– Azt hiszem – felelte a 141. számú rendőr –, hogy sötét színű volt. De lehet,
hogy kék vagy vörös. A kipufogóból kitóduló gáz miatt nem láttam jól.
– Ó, Jézusom, hát akkor hogyan állapítsam meg, hogy melyik kocsi volt az?
Menjek talán oda minden egyes sofőrhöz, és kérdezzem meg tőle: kérem szépen,
nem gázolt el véletlenül egy öregasszonyt? No, mondja meg, mit csináljak most?
A rendőr az alárendelt szerv tanácstalanságával vonta meg a vállát. – Kérem –
mondta –, egy tanú jelentkezett nálam, de az se tud semmit. Itt vár kint.
– Hát vezesse be – morgott dr. Mejzlík kedvetlenül, és hiába igyekezett valami
okosat kiolvasni a sovány jegyzőkönyvből. – Kérem a nevét és lakcímét –
mondta gépiesen, rá se nézve a tanúra.
– Jan Králík, műegyetemi hallgató – jelentette ki a tanú szilárd hangon.
– Ön, uram, jelen volt, amikor egy ismeretlen autó ma reggel négy órakor
elütötte Božena Macháčkovát?
– Igen, jelen voltam, és meg kell mondanom, hogy a sofőr a hibás. Kérem,
fogalmazó úr, az utca egészen üres volt, és ha a sofőr a keresztezésnél lassított
volna...
– Milyen messze volt ön onnan? – szakította félbe dr. Mejzlík.
– Tízlépésnyire. A barátomat kísértem el a... a kávéházból, és mikor a Žitná
utcába értünk...
– Hogy hívják a barátját? – szakította félbe újra dr. Mejzlík. – Nem látom a
nevét itt a jegyzőkönyvben.
– Jaroslav Nerad, költő – mondta a tanú kissé büszkén. – De ő aligha mondana
önnek valamit.
 – Miért ne mondana? – morgott dr. Mejzlík, belekapaszkodva a szalmaszálba.
– Mert ő olyan... olyan... költő. Mikor az a szerencsétlenség megtörtént, sírva
fakadt, és rohant haza, mint egy kisgyerek. Szóval, amikor a Žitná utcához
értünk, hátulról őrült sebességgel egy autó közeledett...
– Mi volt a rendszáma?
– Azt nem tudom, kérem. Nem figyeltem meg. Én csak azt az őrült sebességet
figyeltem, és éppen azt gondoltam, hogy...
– És milyen volt az a kocsi? – szakította félbe dr. Mejzlík.
– Négyütemű robbanómotor – mondta szakértelemmel a tanú. – Az
autómárkákban persze nem ismerem ki magam.
– És milyen színe volt? Ki ült benne? Nyitott volt vagy csukott?
– Nem tudom – mondta a tanú megütődve. – Azt hiszem, hogy valami fekete
kocsi volt; de pontosabban nem figyeltem meg, mert amikor a baleset történt, azt
mondtam Neradnak: Nézd, ezek a pimaszok elütnek egy embert, és még csak
meg se állnak!
– Hm – szólt dr. Mejzlík elégedetlenül –, ez ugyan egészen helyénvaló és
indokolt erkölcsi reakció, de én jobban örülnék, ha megfigyelte volna az autó
rendszámát. Uram, borzasztó, hogy az emberek mennyire képtelenek
megfigyelni valamit, ön persze tudja, hogy a sofőr a hibás, ön helyesen véli,
hogy az emberek pimaszok, de a számot nem nézi meg. Ítélkezni mindenki tud,
de rendesen, tárgyilagosan megfigyelni valamit... Köszönöm, Králík úr,
köszönöm, nem tartóztatom tovább.
Egy óra múlva a 141. számú rendőr becsöngetett Jaroslav Nerad költő
szállásán. „Igen mondta az asszony, akinél Nerad lakott –, a költő itthon van, de
alszik.” A költő az ajtóból a rendőrre meresztette apró, meghökkent szemét,
sehogy sem tudott rájönni, mit követett el. A végén mégis megértette valahogy,
miért kell a rendőrségre mennie. – Okvetlenül el kell mennem? – kérdezte
bizalmatlanul. – Én ugyanis semmire sem emlékszem; éjszaka kicsit be voltam...
– Rúgva – segített a rendőr megértően. – Uram, én sok költőt ismerek. Hát
akkor öltözzön fel; megvárjam?
Aztán a költő és a rendőr beszélgetésbe mélyedt; az éjszakai lokálokról, az
életről általában, a mennybolton tapasztalható különös jelenségekről és sok
egyéb dologról csevegtek; csak a politika volt mindkettőjük számára idegen.
Ilyen barátságos és tanulságos beszélgetés közben érkeztek meg a rendőrségre.
– Ön Jaroslav Nerad – szólította meg dr. Mejzlík a költőt. – Tanú úr, ön jelen
volt, mikor egy ismeretlen autó elütötte Božena Macháčkovát.
– Igen – sóhajtott a költő.
– Meg tudná mondani, milyen volt az az autó? Hogy nyitott volt-e vagy
csukott, milyen volt a színe, ki ült benne, és mi volt a rendszáma?
 A költő erősen gondolkodott. – Azt nem tudom – mondta –, nem figyeltem
meg.
– Nem tud visszaemlékezni semmi apróságra sem? – próbálkozott dr. Mejzlík.
– Á, dehogy – felelte a költő őszintén. – Én ugyanis egyáltalán nem figyelek
az apróságokra.
– Hát kérem – fordult feléje dr. Mejzlík ironikusan –, mit figyelt meg
egyáltalában?
– Azt az egész hangulatot – felelte a költő bizonytalanul. – Tudja, azt az
elhagyatott utcát... olyan hosszú utca volt... hajnalban... és ahogy az az asszony
ott fekve maradt – s itt a költő hirtelen felugrott. – Hiszen én erről írtam is
valamit, amikor hazaértem! – Kotorászni kezdett a zsebeiben, és kihúzott egy
csomó borítékot, számlát és egyéb hasonló holmit. – Nem, nem ez az – morogta
–, ez se az... Várjunk csak, talán ez lesz az – szólt reménykedve, miközben
valami boríték hátlapját nézegette.
– Adja ide – szólt dr. Mejzlík barátságosan.
– Nem sokat ér – szabódott a költő –, de ha akarja, felolvasom. Lelkesen tágra
nyitotta szemét, és a hosszú szótagokat éneklő hangon elhúzva, szavalni kezdett:
Komor színű házak menete: egy, kettő, állj!
a hajnal játszik mandolinján miért pirulsz, leánykám?
120 HP géppel rohanunk a világ végére vagy Szingapurba megállj, megállj, a
gép repül nagy szerelmünk a porban fekszik a leány letört virág hattyúnyak,
kebel, dob és cintányér miért sírok egyre?
– Ennyi az egész – jelentette ki Jaroslav Nerad.
– Kérem szépen – kérdezte dr. Mejzlík –, mi legyen ez?
– Hát az autóbaleset – csodálkozott a kérdésen a költő. – Mi az, talán nem
világos a vers?
– Attól tartok, hogy nem – vélekedett dr. Mejzlík bíráló hangon. – Én
valahogy nem tudom kiolvasni ebből, hogy július 15-én reggel négy órakor egy
ilyen és ilyen számú autó a Žitná utcában elütötte Božena Macháčková ittas
állapotban levő koldusasszonyt, a sebesültet az Általános Kórházba szállították,
ahol a halállal küzd. Ezekről a tényekről az ön verse, uram amennyire alkalmam
volt megfigyelni –, nem tesz említést. Hát így áll a helyzet.
– Ez csak a nyers valóság, uram – felelte a költő, és megdörzsölte az orrát. –
De a vers... az a belső valóság. A vers szabad, szürreális képzetek egymásutánja,
amelyet a valóság a költő tudata alatt életre hív, érzi? Látási és hallási
asszociációk sora. És az olvasónak alá kell vetnie magát ezeknek az
asszociációknak – jelentette ki Jaroslav Nerad szemrehányó hangon. Akkor
megérti őket.
– Kérem – robbant ki dr. Mejzlík. – Vagy várjunk csak. Adja csak ide az
ópuszát. Köszönöm.
Hát itt az olvasható, hogy, hm: „Komor színű házak menete: egy, kettő, állj!”
Most legyen szíves megmagyarázni...
– De hiszen ez a Žitná utca – mondta a költő nyugodtan. – Két olyan házsor,
tudja?
– És miért nem például a Národní út? – kérdezte dr. Mejzlík kétkedve.
– Azért, mert az nem olyan egyenes – hangzott a meggyőző válasz.
– Jó. Gyerünk tovább. „A hajnal játszik mandolinján.” – Na jó, legyen. „Miért
pirulsz, leánykám?” – Mondja, kérem, hogy kerül ide egy lány?
– A hajnalpír – felelte a költő lakonikusan.
– Aha, bocsásson meg: „120 HP géppel rohanunk a világ végére” – Nos?
– Alighanem akkor ért oda az autó.
– És 120 lóerős volt?
– Azt nem tudom; ez azt jelenti, hogy gyorsan hajtott. Mintha a világ végére
akarna repülni.
– Ja úgy. „Vagy Szingapurba” – Az istenért, miért éppen Szingapurba?
A költő vállat vont. – Azt már nem tudom. Talán azért, mert ott malájok
laknak.
– És miféle kapcsolat fűzi azt az autót a malájokhoz? He?
A költő leverten izgett-mozgott. – Lehet, hogy az a kocsi barna volt, nem
gondolja? – mondta gondolataiba merülve. – Valami barnaságnak feltétlenül
kellett ott lenni. Különben miért írtam Szingapurt?
– No látja – mondta dr. Mejzlík –, az a kocsi vörös volt, meg kék, meg fekete.
Most melyik színt válasszam?
– Válassza a barnát – ajánlotta a költő. – A barna kellemes szín.
– „Nagy szerelmünk a porban fekszik, a leány letört virág” – olvasta tovább
dr. Mejzlík. – Ez a letört virág a részeg koldusasszony?
– Hát csak nem fogok részeg koldusasszonyról írni a versemben? – szólt a
költő sértődötten. A koldusasszony egyszerűen nő volt, érti ezt?
– Aha. És mi ez itten: „Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér.” Ezek szabad
asszociációk?
– Mutassa – mondta a költő meglepetten, és a papír fölé hajolt. – Hattyúnyak,
kebel, dob és cintányér – mit akar ez jelenteni?
– Éppen azt kérdezem én is – morgott dr. Mejzlík sértően.
– Várjon csak – gondolkodott a költő – valaminek kellett ott lenni, ami
ilyesmire emlékeztet... Ide hallgasson, nem emlékezteti önt néha a kettes szám
hattyúnyakra? Nézze – és ceruzával egy 2-est írt a papírra.
– Aha – mondta dr. Mejzlík figyelmesen. – És mi a kebel?
– Az a 3-as két kis ív, igaz? – magyarázta a költő.
 – Még dob is van itt meg cintányér – mondta a rendőrtisztviselő feszülten.
– Dob és cintányér – gondolkodott Nerad, a költő –, dob és cintányér... az
talán az ötös lesz, ugye? Nézze – mondta, és egy 5-öst írt le. – Ez a has itt a dob,
és a cintányér fent van!
– Várjon – mondta dr. Mejzlík, és egy papírra ezt a számot írta: 235. – Biztos
benne, hogy annak az autónak a száma 235 volt?
– Én nem figyeltem meg semmiféle számot – jelentette ki Nerad, a költő,
határozottan. – De ilyesvalaminek kellett ott lenni, különben hogyan került volna
ez bele a versembe? – kérdezte csodálkozva, és tovább töprengett a
költeményén. – De tudja, ez a két sor a legjobb az egész versben.

Két nap múlva dr. Mejzlík meglátogatta Neradot; a költő ezúttal nem aludt,
hanem valami lány volt nála, hiába keresett üres széket, hogy hellyel kínálja meg
a rendőr-tisztviselőt.
– Én már megyek is – mondta dr. Mejzlík. – Csak meg akartam mondani,
hogy annak az autónak a rendszáma valóban 235 volt.
– Milyen autónak? – lepődött meg a költő.
– Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér – fújta gondolkodás nélkül dr. Mejzlík.
– És Szingapur is stimmelt.
– Aha, már tudom – eszmélt fel a költő. – No látja, hát ez a belső valóság.
Felolvassak magának még néhány verset? Most már meg fogja érteni őket.
– Majd máskor – szólt gyorsan a rendőr-tisztviselő. – Ha majd megint ilyen
esetem akad.
 A rekord
– Járásbíró úr – jelentette Hejda csendőr Tuček járásbírónak –, van itt egy
súlyos testi sértésem.
Egek ura, de meleg van!
– Helyezze magát kényelembe – szólt a bíró. Hejda a sarokba állította
puskáját, ledobta sisakját, leoldotta derékszíját, és kigombolta zubbonyát. – Uf –
mondta. – Nyavalyás gazember!
Bíró úr, ilyen esetem még nem volt. Nézzen ide. – És az ajtó mellől valami
nehezet emelt fel, ami kék kendőbe volt kötve; kioldotta a kendő csomóit, és egy
emberfej nagyságú követ vett ki belőle. – Nézze csak meg, bíró úr – ismételte
sürgetően.
– Mi néznivaló van rajta? – kérdezte a bíró, és ceruzájával megbökdöste a
követ. – Macskakő, nem?
– Az, mégpedig jó nagy darab – igazolta a feltevést Hejda. – Hát akkor
jelentem, járásbíró úr, hogy Václav Lysický tizenkilenc éves téglagyári munkás,
lakik a téglagyárban, megvan, bíró úr? a mellékelt öt kilogramm
kilencszáznegyvenkilenc gramm súlyú kővel megütötte vagy megdobta
František Pudil kisbirtokos, Dolní Újezd 14. házsz. alatti lakost, megvan, bíró
úr? akinek bal vállát találta el, miáltal nevezett vállcsukló-, váll– és
kulcscsontfraktúrát, izomhüvely– és ínszakadást és vérző vállizomsérülést
szenvedett, megvan, bíró úr?
– Megvan – felelte a bíró úr. – És mi olyan különös ezen?
– A bíró úrnak leesik az álla – jelentette ki Hejda határozottan –, ha majd
elmondok mindent.
Szóval három nappal ezelőtt elküldött értem ez a Pudil. Ismeri őt, bíró úr?
– Ismerem – felelte a bíró –, egyszer uzsora miatt került hozzánk, egyszer
meg... hm...
– Ferbli okából. Szóval ez az a Pudil. Cseresznyése van, és a cseresznyés
egészen a folyóig nyúlik. A Sázava ott éppen bekanyarodik, és ezért szélesebb,
mint máshol. Szóval három nappal ezelőtt, reggel elküld értem Pudil, hogy
valami történt vele. Az ágyban találtam.
Nyögött és káromkodott. Hát, azt mondja, tegnap este elment megnézni a
gyümölcsöst, és tetten ért egy gyereket, amint egy fán ült és cseresznyével tömte
a zsebét. Tudja, az a Pudil amolyan rabiátus ember, hát lekapcsolta a
nadrágszíját, lehúzta a gyereket a fáról, és elkezdte aprítani a nadrágszíjjal. Erre
a másik oldalról rászól valaki: „Pudil, hagyja azt a gyereket!”
 Pudil kicsit rövidlátó, azt hiszem, az ivástól, hát csak azt látja, hogy a másik
parton áll valaki, és nézi őt. Pudil a biztonság kedvéért csak ennyit mondott: „Mi
közöd hozzá, nyavalyás?” – és még jobban püfölte a gyereket. „Pudil, ordította
az az ember a másik partról, engedje el azt a gyereket, hallja?” Mit csinálhatsz te
nekem, gondolta magában Pudil, és visszaordított: „Nyald ki a... te hólyag!”
Éppen hogy kimondta, és már ott is feküdt a földön borzalmas fájdalommal a bal
vállában; az a másik meg még odaszólt neki: „Majd adok én neked, te zsíros
bugris!” Ide hallgasson, bíró úr, Pudilt úgy kellett elvinni onnan, fel se tudott
állni, és mellette ott feküdt ez a kő. Még éjszaka orvosért küldtek, az orvos
kórházba akarta szállítani Pudilt, mert a vállában minden csont ripityára tört, és a
bal keze állítólag béna marad. De Pudil most, aratás idején, nem akar kórházba
menni. Szóval reggel elküldött értem, hogy azt a tetves gazembert, azt a barmot,
aki ilyet tett vele, kísérjem be. No jól van.
Ide figyeljen, bíró úr, amikor azt a követ megmutatták nekem, tátva maradt a
szám; ez kovapala, és kovand is van benne, úgyhogy nehezebb, mint amilyennek
látszik. Emelje meg, én kapásból hat kilóra becsültem – és ötvenegy gramm
híján csakugyan hat kiló. Uram, az ilyen kővel tudni kell dobálni. Azután
elmentem megnézni azt a gyümölcsöst a folyó mellett, ahol a fű le volt
hengerelve, ott esett össze Pudil. Attól a helytől még két méter a vízig, és a
folyó, uram, azon a helyen jó tizennégy méter széles, mert éppen ott van a
kanyar. Bíró úr, én elkezdtem rikoltozni, ugrálni, aztán gyorsan hozattam
tizennyolc méter hosszú spárgát.
Cölöpöt vertem le arra a helyre, ahol Pudil összeesett, hozzákötöttem a spárga
egyik végét, levetkőztem, és a spárga másik végével a számban átúsztam a másik
partra. És mit szól hozzá, bíró úr, a spárga épp hogy elért a másik partig, pedig a
part után még a gát jön, és csak azután az út. Háromszor is megmértem a
távolságot a cölöp meg az út között, és pontosan tizenkilenc méter huszonhét
centiméter jött ki.
– Öregem – mondta a bíró –, ez nem lehet igaz; tizenkilenc méter, az jó nagy
távolság; mondja, nem állt az az ember a vízben, valahol a folyó közepén?
– Ez nekem is eszembe jutott – felelte Hejda. – Csakhogy, járásbíró úr, ott a
folyó végig két méter mély, különben is a gáton megtaláltam annak a kőnek a
helyét, ahonnan az az ember kivette, hogy Pudilhoz vágja. Tudja, a másik partot
kikövezték, hogy ne szaggassa le a víz.
Hát onnan rántotta ki a követ, és csak az útról dobhatta, mert a víz mély, a
gáton meg elcsúszott volna. Ez azt jelenti, hogy tizenkilenc egész és huszonhét
század métert dobott.
Tudja, mi ez?
– Talán parittyája volt – vélte a bíró bizonytalanul.
 Hejda szemrehányó tekintetet vetett rá. – Bíró úr, maga sohase parittyázott,
ugye? Próbáljon csak egy tizenkét fontos követ parittyából kilőni; ahhoz
katapulta kellene. Uram, én két napig kínlódtam ezzel a kővel; megpróbáltam
hurkot kötni rá, és megforgatni, tudja, úgy, mint a kalapácsvetésnél, és
megnyugtathatom, hogy nincs olyan hurok, amiből ki ne csúszna. Uram, amit az
az ember csinált, az tiszta súlylökés volt. És tudja, hogy mit jelent ez? – kiáltotta
izgatottan. – Világrekordot! Úgy ám.
– Ugyan menjen már – döbbent meg a bíró.
– Világrekordot – ismételte Hejda csendőr ünnepélyesen. – A versenyeken
nagyobb súlyt használnak, hét kilósat, és az idei rekord néhány centi híján
tizenhat méter. Tizenkilenc évig tizenöt és fél méter volt a világrekord, csak az
idén dobott valami amerikai, Kucknak vagy Hirschfeldnek hívják, majdnem
tizenhatot. Ez pedig hatkilós súlynál tizennyolc vagy tizenkilenc métert tesz ki.
És nekünk itt huszonhét századméterrel többünk van! Járásbíró úr, ez az ember
hétkilós súllyal jó tizenhat és egynegyed métert dobna tréning nélkül!
Jézusmária, tizenhat és egynegyed méter! Bíró úr, én régi súlydobó vagyok;
Szibériában a fiúk mindig nekem szóltak, ha kellett: vágd oda, Hejda – mármint
a kézigránátot, tudja? És Vlagyivosztokban amerikai tengerészekkel
versenyeztem. Versenysúllyal tizennégyet dobtam, de az ő káplárjuk négy
ponttal többet ért el. Úristen, de sokat dobáltunk mi Szibériában! De ezt a követ
itt, uram, nem dobtam el messzebbre tizenöt és fél méternél; több nem tellett
tőlem.
Tizenkilenc méter! Az istennyila csapjon belé, mondtam magamban, ezt az
embert kézre kell kerítenem; ez megdönti a világrekordot. Képzelje csak el, bíró
úr, ha el tudnánk szipkázni Amerikától a világrekordot!
– És mi legyen Pudillal? – ellenkezett a bíró.
– Az ördög vigye Pudilt – kiáltott Hejda. – Bíró úr, én a nyomozást a
súlylökés világrekordja ismeretlen tettesének kézrekerítéséért indítottam meg. Ez
nemzeti kérdés, ugye? Hát így elsősorban büntetlenséget garantáltam neki
Pudillal kapcsolatban.
– Nono – protestált a bíró.
– Várjon, bíró úr; büntetlenséget garantáltam neki azzal a feltétellel, hogy egy
hatkilós követ áthajít a Sázaván. A környékbeli falvak bíráinak
megmagyaráztam, hogy milyen nagyszerű teljesítmény ez, hogy az egész
világon írnának róla, és még azt is közöltem, hogy az az ember egy csomó ezrest
kereshetne. Becsületszavamra, bíró úr, az egész környék összes legényei
otthagyták az aratást, megszállták a gátat, és egész nap köveket hajigálnak a
túlsó partra. Tisztára szétszedték már a gátat; most már a mezsgyeköveket szedik
fel, és kőfalakat rombolnak, hogy legyen mivel dobálniuk. És a gyerekek,
gazember banda, minden faluban összevissza dobálóznak az utcán; képzelheti,
mennyi agyonütött csirke van mindenfelé, én meg állok a gáton, és figyelem– a
hajigálást; világos, hogy senki sem dob messzebb a folyó közepénél – uram, én
azt hiszem, hogy a folyómeder már félig van kővel. Hát tegnap aztán elhoztak
hozzám egy fiatalembert, hogy állítólag ő törte össze azzal a kővel Pudilt. No
hiszen mindjárt találkozni fog vele, bíró úr. Kint vár a huncut. „Ide figyelj,
Lysický, mondom neki, te hajítottad meg Pudilt ezzel a kővel?” „Igen, mondja,
Pudil elkezdett szidni engem, mire én mérges lettem, és más kő éppen nem akadt
a kezem ügyébe.” „Hát itt van egy másik ilyen kő, mondom, hajítsd át a Pudil
partjára; de ha nem hajítod át, te nyavalyás, hát meggyűlik velem a bajod!”
Fogta a követ – a mancsa olyan, mint a lapát, odaállt a gáthoz, és célzott; én
nézem, technikája nincs, stílusa semmi, nem dolgozott se a lábával, se a
törzsével, és bumm! beledobta a követ a vízbe vagy tizennégy méternyire; ez
elég szép, de... No jó, hát elkezdek neki mutogatni: „Te hólyag, mondom, így
kell megállni, a jobb válladat meg hátra, és mikor dobsz, akkor egyidejűleg ezt a
válladat is előre kell löknöd, érted?” „Ja”, mondja ő, aztán meggörbül, mint
Nepomuki Szent János, és bumm! eldobja a követ tízméternyire.
Hát tudja, erre már nagyon zabos lettem. „Te gazember, ordítok rá, még hogy
te hajítottad meg Pudilt? Hazudsz!” „Őrmester úr, mondja ő, Isten a tanúm, hogy
én hajítottam meg; álljon csak megint oda a nyavalyás, és megint meghajítom.”
Hát uram, én elszaladtam Pudilért, és elkezdtem kérlelni: „Pudil úr, nézze, itt
világrekordról van szó, legyen olyan kedves, jöjjön el a partra egy kicsit
veszekedni azzal a fiúval, hadd vágjon magához még egy követ.” – Nem fogja
elhinni, bíró úr, de Pudil a világért se akart kijönni. Látja, ezeknek az
embereknek nincs érzékük a magasabb érdekek iránt.
Visszamentem Lysickýhez a partra. „Te csaló, kiabálok rá, nem igaz, hogy te
ütötted le azzal a kővel Pudilt; Pudil azt mondja, hogy valaki más tette.”
„Hazudik, feleli Lysický, én tettem.”
„Hát akkor mutasd meg, mondom, hogy eldobsz odáig!” Ő csak vakaródzik és
nevet: „Őrmester úr, azt mondja, csak úgy hiába nem tudok odáig dobni, de
Pudilt akárhányszor is eltrafálnám, mert nagyon mérges vagyok rá.” „Vašek,
mondom neki jó szóval, ha átdobod a követ a túlsó partra, elengedlek, ha nem
dobod át, ülni fogsz súlyos testi sértés miatt, amiért megnyomorítottad Pudilt; fél
évet kapsz érte, te tinó.” „Hát majd télen leülöm”, felelte Vašek, mire én a
törvény nevében letartóztattam. Most itt vár a folyosón; bíró úr, próbálja
kiszedni belőle, hogy igazán átdobta-e azt a követ, vagy csak felvág! Én azt
hiszem, hogy megijed, és visszavonja az egészet; de akkor sózzon rá a bíró úr
legalább egy hónapot a hatóság félrevezetéséért vagy csalásért; sportban nem
lehet hazudni, az ilyesmit alaposan büntetni kellene.
 No, behozom az emberemet.
– Václav Lysický – szólította meg szigorúan a bíró a szőke hajú delikvenst –,
maga beismerte, hogy ezt a követ, amelyet itt lát, František Pudilhoz dobta, azzal
a szándékkal, hogy megsebesítse, s ezzel nevezettnek súlyos sérülést okozott.
Igaz ez?
– Kérem, bíró úr – kezdte a bűnös –, az úgy volt, hogy az a Pudil egy gyereket
csépelt, és én átkiabáltam neki, hogy hagyja abba, mire ő elkezdett sértegetni...
– Átdobta a követ, vagy sem? – vágott a szavába a bíró.
– Igenis, kérem – felelte a bűnös elkínzottan –, de ő sértegetett, hát fogtam azt
a követ...
– Az ördög vigye magát – kiáltott a bíró. – Miért hazudik? Nem tudja, hogy
nagy büntetés vár arra, aki félrevezeti a hatóságot? Mi jól tudjuk, hogy nem
dobta át a követ!
– De átdobtam, kérem – dadogott a fiatal munkás –, mert Pudil azt mondta,
hogy nyaljam ki a...
A bíró kérdőn nézett Hejda csendőrre, de az csak tanácstalanul vonogatta a
vállát. – Vetkőzzön le – förmedt rá a bíró a lesújtott vádlottra. – No gyerünk,
gyerünk, a nadrágot is! Na mi lesz?
Most úgy állt itt a fiatal óriás, ahogy az Isten megteremtette, és remegett;
nyilván azt hitte, hogy kínozni fogják, és hogy ez már hozzátartozik a dologhoz.
– Nézze meg, Hejda, ezt a deltoideszt – szólalt meg Tuček bíró. – És ezt a
bicepszet... mit szól hozzá?
– Megjárja – vélte Hejda úr szakértelemmel. – De a hasizmok nincsenek jól
kidolgozva. Bíró úr, súlydobáshoz hasizmok kellenek, tudja, amikor a törzs
fordul... Ha megmutatnám magának az én hasizmaimat!
– De hiszen ez remek has, öregem – szólt a bíró –, nézze ezeket a dudorokat;
és ez a mellkas! folytatta, s ujjával az aranyszínű szőrszálak közé bökött. – De a
lába gyenge, ezeknek a falusiaknak általában gyenge a lábuk.
– Mert nem hajlítják – állapította meg Hejda. – Ez itt nem láb, uram, a
súlydobónak olyan lába kell hogy legyen!...
– Forduljon meg – förmedt rá a bíró a fiatal munkásra. – Hát a háta milyen?
– Itt a válla alatt jó – vélte Hejda úr –, de lent nem ér semmit. Ennek a
fickónak a törzsében nincsen semmi svung. Én azt hiszem, bíró úr, hogy nem
dobta át a követ.
– Öltözzön fel – szólt a bíró a munkásra –, és ide figyeljen! Utoljára kérdem:
átdobta a követ, vagy sem?
– Átdobtam – morogta Václav Lysický egy koshoz méltó keményfejűséggel.
– Maga szamár – ordította el magát a bíró –, ha átdobta a követ, akkor mehet a
törvényszékre súlyos testi sértés miatt, és ülhet jó pár hónapot. Hát érti már?
Hagyja abba végre a felvágást, és vallja be, hogy csak kitalálta az egészet; adok
magának három napot a hatóság félrevezetéséért, és elmehet. No, halljuk,
megdobta ezzel a kővel Pudilt, vagy nem?
– Megdobtam – felelte Václav Lysický megátalkodottan. – Sértegetett engem
a folyón keresztül...
– Vezesse el – ordította a bíró. – Átkozott szélhámos!
Egy perc múlva Hejda csendőr megint bedugta a fejét az ajtón. – Bíró úr –
szólalt meg bosszúszomjasan –, még egy kis idegen tulajdon rongálást is rá
kellene húzni; a követ a gátból szakította ki, és az a gát most már egészen szét
van szedve.
 A blokk
Azon a forró augusztusi estén rengetegen voltak a Lövészszigeten. Így hát
Minka és Pepík csak egy olyan asztalnál talált helyet, amelynél már egy vastag
és szomorú bajuszú úriember ült. – Szabad? – szólt Pepa, és az úriember csak
bólintott. („Épp a mi asztalunknál kell ülnie az utálatosnak” – gondolta Minka.)
Minkának egyébként az volt az első dolga, hogy főhercegnői mozdulattal leüljön
a székre, amelyet Pepík előbb letörölt a zsebkendőjével, közvetlenül a második
pedig az, hogy gyorsan elővegye a púderes dobozát, és bepúderezze az orrát,
nehogy ebben a melegben istenments kifényesedjék. Ahogy a púderes dobozt
előhúzta, gyűrött cédula esett ki a táskájából. A bajuszos úr lehajolt és felvette. –
Tessék, kisasszony, tegye el – mondta komoran.
Minka elpirult, elsősorban azért, mert egy idegen úr megszólította, másodszor
pedig azért, mert szégyellte magát, hogy elpirult. – Köszönöm – mondta, és
gyorsan Pepík felé fordult. – Á, csak az a blokk esett le, amit
harisnyavásárláskor kaptam az üzletben.
– Sohasem tudhatja, kisasszony – szólalt meg melankolikusan a bajuszos férfi
–, hogy mire szolgálhat ez még.
Pepík lovagi kötelességének tartotta, hogy beavatkozzék. – Minek tartogatni
az ilyen buta papírokat – mondta, nem nézve az úriemberre. – Az embernek
aztán tele van velük a zsebe.
– Az nem baj – vélte a bajuszos férfiú. – Az ilyesminek néha nagyobb az
értéke, mint nem tudom én, minek.
Minka arca elutasító kifejezést öltött. („Ez az utálatos alak bele fog szólni a
beszélgetésünkbe, istenem, miért nem ültünk máshova!”) Pepík elhatározta,
hogy véget vet az eszmecserének: Milyen értéke lehet az ilyen kacatnak? –
kérdezte hidegen, és összehúzta szemöldökét.
(„Milyen jól áll neki ez a szigorú arc” – örvendezett magában Minka.) –
Nyomravezető értéke lehet – morogta az utálatos alak, és formális bemutatkozás
helyett hozzátette: – Én ugyanis Souček vagyok, a rendőrségtől. Éppen most volt
egy ilyen esetünk mondta s legyintett. – Az ember nem is tudja, milyen értékeket
hord a zsebében.
– Milyen esetük volt? – kérdezte Pepík, mert nem tudott ellenállni a
kíváncsiságnak. (Minka pedig felfogta a szomszéd asztalnál ülő fiatalember
pillantását. „Megállj csak, Pepík, majd adok én neked mással beszélgetni!”) – Á,
annak a nőnek az esete, akit Rozptylynél találtak meg – felelte a rendőrségi
ember, és elhallgatott.
 Most Minkában is felébredt a kíváncsiság, alighanem azért, mert a bajuszos úr
egy nőről beszélt. – Milyen nőről van szó? – csúszott ki a száján a kérdés.
– Hát arról, akit pár napja találtak meg – morogta Souček úr kitérően, és kissé
bizonytalan mozdulattal cigarettát kotort elő a zsebéből. Ekkor egészen váratlan
dolog történt: Pepík hirtelen a zsebébe nyúlt, elővette öngyújtóját, és tüzet adott
Souček úrnak.
– Köszönöm szépen – mondotta Souček úr megindultan, mint akit
megtiszteltetés ért. – Tudják, arról a nőről, akinek a hulláját aratók találták meg
Rozptyly és Krč között – magyarázta, s ezzel mintegy kifejezte háláját és
rokonszenvét.
– Semmit sem tudok róla – felelte Minka, szemét meresztve. – Pepík,
emlékszel arra, amikor Krčben voltunk?... És mi történt azzal a nővel?
– Megfojtották – felelte Souček úr szárazon. – Még a madzagot is rajta
hagyták a nyakán. A kisasszony előtt nem akarom részletezni, hogyan nézett ki
szegényke; elképzelhetik, júliusban, és már csaknem két hónapja feküdt ott... –
Souček úr utálkozva fújta a füstöt. – Fogalmuk sincs róla, milyen furcsán fest az
ember ilyen körülmények között. Még az édesanyja sem ismerne rá. És azok a
legyek... – Souček úr melankolikusan ingatta a fejét. – Kisasszony, ha egy nőnek
az arcáról lemegy a bőr, mindjárt vége a szépségnek. Ilyen esetben valóságos
kálvária megállapítani a személyazonosságot. Amíg megvan a szem meg az orr,
addig még istenes a dolog, de ha több mint egy hónapja fekszik a napon, nna...
– De hát valami monogram csak található egy ilyen hullán – vélte
szakértelemmel Pepík.
– Ugyan kérem, monogram – morogta Souček. – Uram, a fiatal lányoknak
rendszerint nincs semmiféle monogramjuk, mert azt gondolják, hogy nemsokára
úgyis férjhez mennek. Ennek a nőnek se volt monogramja, dehogyis volt neki!
– És hány éves volt? – érdeklődött Minka részvéttel.
– Huszonöt körül, legalábbis így mondta az orvos; a fogairól meg ilyesmiről
állapította meg. A ruhája szerint meg munkásnő vagy szolgálólány lehetett,
inkább szolgálólány, mert olyan falusi ing volt rajta. Meg aztán, ha munkásnő
lett volna, akkor már bizonyára keresték volna, mert a munkásnők rendszerint
sokáig tartózkodnak egy helyen vagy egy lakásban. De ha egy ilyen cselédlány
helyet változtat, a kutya se törődik vele. Furcsák ezek a cselédlányok. Hát azt
gondoltuk, hogy ha két hónapig senki se kereste, akkor biztosan szolgálólány. De
a fődolog mégiscsak a blokk volt.
– Milyen blokk? – kérdezte Pepík élénken, mert bizonyára azt a hősi
lehetőséget érezte magából, hogy detektív vagy kanadai erdőlakó, vagy
hajóskapitány, vagy valami hasonló lehetne, és arca most összpontosult,
energikus kifejezést öltött, mert ez is a dologhoz tartozott.
 – Az úgy volt – folytatta Souček úr, és merengve nézte a földet –, hogy
semmit, de semmit sem találtunk nála; aki azt a dolgot elkövette, mindent elvett
tőle, aminek valami értéke volt. Csak a lány bal kezében volt egy kis szíj darab,
a kézitáskája leszakadt füle, és a kézitáskát is megtaláltuk egy kicsit arrébb a
rozsban. Az az ember biztosan ki akarta tépni a lány kezéből a táskát, de amikor
a fogó leszakadt, a táska elvesztette értékét, hát eldobta, de előbb mindent
kiszedett belőle. Csak egy villamosjegy maradt benne a bélés ráncai között, a 7-
esről, meg egy ötvenöt koronás bevásárlási blokk valami porcelánüzletből.
Egyebet nem találtunk nála.
– De hát az a madzag a nyakán – mondta Pepík. – Ezen a nyomon kellett
volna elindulniuk!
Souček úr megrázta a fejét. – Csak egy darabka ruhaszárító kötél volt, az
pedig semmi.
Tisztára semmi sem volt a kezünkben a villamosjegyen és a blokkon kívül.
Természetesen közzétettük az újságban, hogy itt meg itt egy női hullát találtak,
kora körülbelül huszonöt év, öltözete szürke szoknya, és csíkos blúz, és ha
valahonnan két hónappal ezelőtt eltűnt egy szolgálólány, jelentsék be a
rendőrségnek. Kaptunk vagy száz bejelentést; hiszen tudják, hogy a
cselédlányok leginkább májusban szeretnek helyet változtatni, hogy miért, azt
senki se tudja; de kiderült, hogy minden jelentés alaptalan volt. El tudják
képzelni, mennyi munkát ad az ilyen nyomozás? – kérdezte mélabúsan Souček
úr. – Amíg egy ilyen libát, aki Dejvicében szolgált, megtalálunk valahol
Vršovicéban vagy Košiřéban, az egynapi lótás-futást jelent egy embernek. És
amellett hiábavaló is az egész, az a buta liba életben van, és még ki is röhögi az
embert. Hallják, milyen szép darabot játszik most a zene? – szakította félbe
magát sajnálkozva, és fejét most Wagner Walkürjének ütemére ingatta, mert a
zenekar egyveleget játszott a Walkürből, s minden erejét beleadta a játékba. –
Ugye milyen szép, szomorú zene? Szeretem a szomorú zenét. Az összes
temetésre én járok zsebtolvajokra vadászni.
– De hát csak hagyott valami nyomot maga után a gyilkos? – vette fel újból a
beszélgetés fonalát Pepík.
– Látják ott azt a szépfiút? – kérdezte Souček úr felélénkülve. – Templomi
perselyekre specializálta magát. Nagyon szeretném tudni, mit keres itt. Nem, a
gyilkos nem hagyott maga után nyomot. De jegyezzék meg: ha meggyilkolt
lányt találnak valahol, mérget vehetnek rá, hogy a szeretője gyilkolta meg; ez
rendszerint így szokott lenni – tette hozzá merengve. – Ezt ne vegye a szívére,
kisasszony. Mi tehát rájöttünk volna, hogy ki tette hidegre, de ahhoz előbb tudni
kellett volna, ki a nő. Ez volt a probléma magva, ugye.
– De hát a rendőrségnek az ilyen esetekben megvannak a maga módszerei,
ugye? – vélte bizonytalanul Pepík.
– Hát persze – felelte búskomoran Souček úr. – Például, itt van az a módszer,
amelyet általában akkor használunk, ha egy mákszemet keresünk egy zsák
lencse között. Hiába, az ilyesmihez némi türelem kell. Látja, én nagyon szeretem
a detektívregényeket. Hogy mi mindent írnak össze ezekben a regényekben a
nagyítóüvegekről meg miegymásról! De mit nézett volna ki ön abból a lányból
nagyítóüveggel? Hacsak nem érdekelte volna önt valamelyik kövér féreg családi
boldogsága; ebben az esetben megfigyelhette volna, hogyan viszi sétálni a kis
férgecskéket a családfő. Bocsásson meg, kisasszony, de engem mindig bosszant,
ha módszerekről hallok beszélni. Tudják, ez nem olyan, mint mikor az ember
regényt olvas, és találgatja, hogy mi lesz a vége. Ez inkább olyan, mint ha az
embernek kezébe nyomnának egy regényt, és azt mondanák: – Olvassa el ezt,
Souček úr, és azokat az oldalakat, amelyeken a „jóllehet” szó előfordul, jegyezze
fel. – Hát kérem, ilyen munka ez. Itt nem segít semmiféle módszer, semmiféle
leleményesség. Csak olvasnod meg olvasnod kell, és a végén kiderül, hogy az
egész könyvben nincs egyetlen „jóllehet” sem. Vagy be kell szaladgálnod egész
Prágát, hogy kiderítsed néhány száz Andulka és Mařenka tartózkodási helyét, és
a végén detektívmódszerrel felfedezed, hogy egyet se öltek meg közülük. Erről
kell írni valamit – vélte elégedetlenül –, és nem Sába királynőjének ellopott
gyöngynyakékéről. Mert ez legalább szolid munka, uram.
– No, és végül hogyan fogtak hozzá a nyomozáshoz? – érdeklődött Pepík,
eleve biztos lévén benne, hogy ő másképpen fogott volna hozzá.
– Hogyan fogtunk hozzá – szólt Souček úr elgondolkozva. – Hát valamivel
csak el kellett kezdeni, ugyebár. Először is itt volt az a jegy a hetes villamosról.
Tegyük fel tehát, hogy az a lány, amennyiben persze cselédlány volt, valahol a
hetes útvonala közelében szolgált; persze ennek távolról sem kell így lennie,
mert lehet, hogy csak véletlenül utazott a hetesen; de valami feltevést el kell
fogadnunk, hogy egyáltalán elkezdhessük a dolgot, igaz? Csakhogy éppen a
hetes Prága egyik végétől a másikig jár, Břevnovból a Malá Stranán és az
Újvároson keresztül egészen Žižkovig; ez tehát semmi, ezzel nem lehet kezdeni.
Aztán itt van az a blokk.
Ebből legalább azt lehetett megállapítani, hogy a lány nemrégiben ötvenöt
korona értékű árut vásárolt egy porcelánkereskedésben.
– És ott emlékeztek rá – bökte ki Minka.
– Mi jut eszébe, kisasszony – morgott Souček úr.
– Hogy emlékezhettek volna rá? Fogalmazónk, Mejzlík doktor úr, bement a
boltba, és megkérdezte, milyen árut lehet kapni ötvenöt koronáért. „Ötvenöt
korona körül sok minden van, mondták neki, attól függ, hogy hány darabból áll a
készlet. De pontosan ötvenöt koronáért csak egyszemélyes angol teáskannáink
vannak.” – „Hát akkor veszek egyet, mondta a mi doktorunk, de adjanak valami
hibásat, hogy ne kerüljön annyiba.”
Aztán behívatott a fogalmazó úr, és azt mondta: „Nézze, Souček, ez magának
való ügy.
Tegyük fel, hogy az a lány cseléd volt. Egy ilyen lány minden percben eltör
valamit, és a harmadik esetnél az asszonya már azt mondja neki: maga liba, most
menjen és vegye meg a saját pénzén. A lány tehát csak egy darab porcelánt vagy
üveget vásárol, csak azt, amit eltört.
Márpedig ötvenöt koronáért csak ezt az egy darabból álló dolgot árulják, ezt a
teáskannát.”
– „No, ez fene drága”, mondom neki. Mire ő: „Öregem, hiszen éppen ez az.
Először is itt a magyarázata annak, hogy a lány miért őrizte a blokkot; az ő
számára ötvenöt korona rengeteg pénz volt, ezért abban reménykedett, hogy az
asszonya egyszer majd megtéríti neki. Másodszor, nézze: ez egyszemélyes
kanna. Tehát a lány vagy egy egyedülálló személynél szolgált, vagy pedig az
asszonyának valami magános albérlője volt, aki ebben a kannában hozatta be a
reggelijét. És ez a magános albérlő bizonyára valami kisasszony volt, mert
magános férfi aligha venne magának ilyen szép és drága kannát, ugyebár; a
fiatalember rendszerint észre sem veszi, miből iszik. Valószínű tehát, hogy egy
magános kisasszonyról van szó, mert az ilyesfajta albérlő borzasztóan szereti, ha
a lakásában valami szép tárgy van, ami az övé, hát megy, és vesz magának egy
ilyen fölöslegesen drága holmit.”
– Ez igaz – kiáltott fel Minka. – Tudod, Pepík, nekem is van egy szép kis
vázám!
– No látja – jegyezte meg Souček úr –, de a blokkja már biztosan nincs meg.
No, és aztán azt mondja a fogalmazó úr: „Hát akkor most tovább fogunk
találgatni, Souček; persze átkozottul bizonytalan az egész, de valahol el kell
kezdeni. Nézze, az ilyen ember, aki ötvenöt koronát dob ki egy teáskannáért,
nem lakik Žižkovban. (Mejzlík doktor most megint a hetes útvonalára, vagyis
arra a villamosjegyre gondolt, értik?) A belvárosban kevés az albérlő, a Malá
Stranán meg inkább olyanok laknak, akik kávét isznak, a mi területünk tehát
véleményem szerint a Vár és Dejvice között fekszik, ha már itt van ez a hetes
villamosjegy. Majdnem azt mondanám, tette még hozzá, hogy az a kisasszony,
aki ilyen angol kannából issza a teáját, nem is lakhat máshol, mint egy kertes kis
házban; tudja, Souček, ez már hozzátartozik a modern angol kultúrához!” –
Persze ehhez ismerni kell a mi Mejzlík doktorunkat; nagyon hóbortos ötletei
támadnak néha: „Tudja mit, Souček, azt mondja, vigye magával ezt a kannát, és
nézzen utána a Vár meg Dejvice között, hol laknak albérletben valami finomabb
kisasszonyok, és ha valamelyiküknek éppen ilyen teáskannája volna, akkor
kérdezze meg tőle, nem ment-e el a háziasszonyától májusban a szolgálója.
Gyenge kis nyom ez, gyenge, akár a harmat, de azért meg lehet próbálni. Hát
menjen, öregem, ez most már a maga dolga.”
No, én nem szeretem a találgatást; a tisztességes detektív nem jós vagy látnok.
A detektívnek nem kell sokat spekulálnia; megtörténik ugyan, hogy véletlenül
helyesen spekulál, de a véletlen nem tisztességes munka. A villamosjegy és a
teáskanna, az legalább valami, amit látok; de a többi, az csak... csak a képzelet
szüleménye – mondta Souček úr kissé szégyenkezve amiatt, hogy ilyen
választékos szavakat használ. – Én tehát a magam módján kezdtem neki a
dolognak: sorra jártam a házakat, és mindenütt megkérdeztem, van-e ilyen
teáskannájuk. A harminchetedik házban azt mondja a szolgálólány: nini! éppen
ilyen kannája van a mi kisasszonyunknak. Kiderült, hogy a kisasszony
albérletben lakik a lakásban. Bejelentettem magam a háziasszonynál, egy
tábornok özvegyénél, aki a lakás két szobáját albérletbe adta ki, persze csak
nőknek. Az egyik szoba bérlőjét Jakoubková kisasszonynak hívták; angolt
tanított valamelyik gimnáziumban, és ő volt a keresett teáskanna tulajdonosa.
„Nagyságos asszony, mondtam a tábornok özvegyének, nem ment el innen
májusban egy szolgálólány?” – „De igen, felelte a hölgy, Mařkának hívtuk, de
hogy mi volt a vezetékneve, azt már elfelejtettem.” – „És nem törte el azelőtt
Jakoubková kisasszony teáskannáját?” – „De eltörte, felelte a ház asszonya, és
meg is kellett vennie a saját pénzéből; de az istenért, honnan tudja ezt maga?”
„Látja, nagyságos asszony, mi mindent tudunk.”
No, és a többi már könnyen ment; először is megkerestem Mařka barátnőjét...
hiszen tudják, hogy minden ilyen lánynak csak egyetlen barátnője van, annak
aztán mindent elmond. Megtudtam tőle, hogy Mařkát Marie Pařízkovának hívták
és Dřevíčből jött Prágába; de legjobban az érdekelt, hogy ki volt Mařka
udvarlója. Megtudtam, hogy Frantának hívták, de hogy milyen Frantának, és
hogy mi volt a foglalkozása, azt Mařka barátnője nem tudta. Csak arra
emlékezett, hogy egyszer együtt volt velük az Éden-parkban, és akkor Frantának
odakiáltott valaki: Szevasz, Ferda! – Hát ezt a dolgot Frýba úrra bízták nálunk, ő
a szakértője az ilyen alias-eseteknek. Frýba mindjárt meg is mondta: „Franta
alias Ferda, az csak a košířei Kroutil lehet, az igazi neve Pastyřík. Elmegyek
érte, fogalmazó úr, de csak ha valaki eljön velem.” Hát elmentem vele, bár ez
nem tartozott a reszortomba. A szeretőjénél találtuk meg; mihelyt meglátott
bennünket, mindjárt revolvert rántott a pimasz. Azután Matička fogalmazó vette
munkába. Senki sem tudja, hogy Matička hogyan csinálja, de mindenkiből
mindent kiszed.
Franta vagyis Pastyřík tizenhat óra leforgása alatt mindent elmondott. Hogy
megfojtotta Marie Pařízkovát, és elrabolta a pár száz koronát, amije volt. A lány
éppen akkor lépett ki a helyéről.
Franta ugyanis azt ígérte neki, hogy elveszi... ezt mind így csinálják – tette
hozzá Souček úr borongva.
Minka megremegett. – Pepík – sóhajtotta –, ez borzasztó!
– Most már nem borzasztó – jegyezte meg Souček úr komolyan. – Borzasztó
volt, amikor ott álltunk Mařka fölött a mezőn, és nem volt a kezünkben más,
mint a villamosjegy meg az a blokk. Két kis vacak papír... és mégis
megbosszultuk szegény Mařkát. Én azt mondom, hogy az embernek semmit, de
semmit sem szabad eldobnia; még a legfölöslegesebb dolog is lehet egyszer
nyom vagy bizonyíték. Az ember nem is tudja, milyen fontos dolgokat hord a
zsebében.
Minka mereven, könnyes szemmel nézett maga elé; aztán forró odaadással
Pepík felé fordult, és nedves tenyeréből a földre ejtette az összegyűrt blokkot,
amelyet mostanáig idegesen gyúrt a kezében. Pepík nem látta, hogy a blokk
megint leesett; nem látta, mert a csillagokat nézte, de Souček úr, a detektív, látta
és elmosolyodott; szomorúan és megértőn.
 Az utolsó ítélet
Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal körözött, és egy egész csendőr– és
detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentette, hogy nem kapják
el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben
kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A
csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is kapott hét golyót, és a hét közül három
halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől.
Halála olyan gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni.
Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, a téren kívüli,
homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem
döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot
egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet
érvényesülni, mint bárhol másutt.
Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen utolsó ítélet órája. Mivel
az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a tanács elé került, és nem az
esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem
berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak – bizonyos könnyen érthető
okokból – hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A
bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A
formaságok kissé unalmasan folytak le: Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli,
született ekkor és ekkor, meghalt... S ekkor kiderült, hogy Kugler nem ismeri
halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tünteti
fel őt a bíróság szemében, és ezért megcsökönyösödött.
– Miben érzi magát bűnösnek? – kérdezte az elnök.
– Semmiben – felelte Kugler dacosan.
– Hát akkor vezessék be a tanút – sóhajtott az elnök.
A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól
megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s
akarata ellenére, szinte megbűvölten felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le
megint, amikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerral szemben.
– Mindentudó Isten – kezdte az elnök –, az Utolsó Tanács önt tanúként idézte
meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a
Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. A tárgyalás gyors
lefolytatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne
térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jellegűek. És maga,
Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit
is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.
Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván
felkészülve arra, hogy a tanú sokáig fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró
alvásra rendezkedett be, a jegyzőkönyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet
könyvét.
Isten tanú enyhén köhintett, és beszélni kezdett:
– Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott
gyerek volt; hej, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját nagyon szerette, de
szégyellte kimutatni szeretetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Emlékszel,
hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a
jegyzőék kertjéből?
– Az adótiszték Irmájának loptam – emlékezett Kugler.
– Tudom – mondta Isten. – Irma hétéves volt akkor. Azt persze nem tudod, mi
történt vele később?
– Nem.
– Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, és Irma koraszülés
után meghalt.
Emlékszel Rudo Zárubovra?
– Mi történt vele?
– Tengerész lett, barátom, és Bombayban halt meg. Ti ketten voltatok a
legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már
lopott, és minden szava hazugság volt; rossz hírű emberekkel barátkozott,
például Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta.
A bíró intett, hogy ez talán nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen
megkérdezte:
– És... mi történt az öreg lányával?
– Mařkával? – kérdezte Isten. – Teljesen elzüllött. Tizennégy éves korában
már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád
emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél, és elszöktél
hazulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád kisírta a szemét, kishúgod Martička
nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét. Martička
most is magányosan és szegénységben él, és agyondolgozza magát azokért a
fillérekért, amiket kegyes szívű emberek juttatnak neki.
– Most éppen mit csinál?
– Cérnát vásárol Vlčekék boltjában, hogy vakulásig varrjon. Emlékszel arra a
boltra? Egyszer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vettél ott; mindjárt az első
nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél
dühödben és fájdalmadban?
– Hová lett az a golyó? – kérdezte Kugler mohón.
 – Az ereszcsatorna lefolyócsövébe gurult. Még most is ott van, barátom,
harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócska ott ugrál a
hűvös, csörgedező vízben.
Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette a szemüvegét, és
udvariasan megszólalt:
– Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?
Isten tanú a fejét ingatta.
– Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták,
és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra
ítélték, de megszökött a börtönből. Harmadik áldozata egy öregember volt, akit
kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával
verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húszezer koronájuk
volt elrejtve.
Kugler felugrott:
– Kérem szépen, holt volt elrejtve?
– A szalmazsák alatt – felelte Isten –, egy vászonzacskóban. Ott tartották az
öregek a pénzüket, amit uzsorával és zsugorisággal szereztek. A hetedik embert
Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy
gyermek.
– Hát a szalmazsákba dugták – suttogta Kugler elképedve.
– Igen – mondta a tanú. – A nyolcadik embert, egy járókelőt, azért lőtte le,
mert véletlenül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen
csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalomtól. Sokat
szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála
előtt terített le.
– Miért gyilkolt? – kérdezte az elnök.
– Azért, amiért mások – felelte Isten – : haragból, pénzsóvárságból,
megfontoltan és ötletszerűen, néha élvezettel, néha szükségből. Nagylelkű volt,
és néha segített az embereken. Jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat, és
megtartotta a szavát. Adjam elő a jótetteit?
– Köszönöm – felelte az elnök –, nem szükséges. Vádlott, óhajt valamit
felhozni a védelmére?
– Nem – felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt
neki.
– A bíróság tanácskozásra vonul vissza – jelentette be az elnök, és a négy
tanácsos eltávozott.
Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt.
– Kik ezek? – kérdezte Kugler, s fejével a távozók után intett.
– Emberek, mint te – mondta Isten. – A földön bírák voltak, hát itt is
ítélkeznek.
Kugler a körmét rágta.
– Azt hittem... vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de... azt vártam
volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint... mint...
– Mint Isten – fejezte be a hatalmas öreg. – De hát látod, éppen ez az... Mivel
mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki
jelentett fel akkor?
– Nem tudom – mondta Kugler meglepetten.
– Lucka, a pincérlány; féltékenységből.
– Bocsásson meg – bátorodott fel Kugler –, de ön elfelejtette megmondani,
hogy Chicagóban agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.
– Á, dehogy lőtted agyon – magyarázta Isten –, Teddy felépült a sebéből, és
ma is él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember az, barátom, és nagyon
szereti a gyerekeket. Ne hidd, hogy valaki minden ízében aljas lehet.
– Tulajdonképpen miért nem ön... miért nem te magad ítélkezel, Isten? –
kérdezte Kugler elgondolkozva.
– Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden, de minden
körülményt ismernének, akkor ők se tudnának ítélkezni; csak mindent
megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én
fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent,
Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.
– Akkor miért ítélkeznek... ezek az emberek... az égben is?
– Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de a
büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek... az égben is. Hidd el,
Kugler, így van ez rendjén; az emberek nem érdemelnek más
igazságszolgáltatást, mint az emberit.
Akkor újra beléptek a bírák, és az Utolsó Tanács elnöke érces hangon
kihirdette az ítéletet: Ferdinand Kugler kilencrendbeli előre megfontolt
gyilkosság, emberölés és rablás bűntettéért, tiltott visszatérés vétségéért, jogtalan
fegyverviselésért és rózsalopásért életfogytiglan tartó pokolbüntetésre ítéltetik. A
büntetés kitöltését azonnal megkezdi. Kérem a következő esetet.
Itt van František Machát vádlott?
 Paraszti bűn
– Álljon fel, vádlott – szólt a bíróság elnöke. – A vádirat értelmében maga
meggyilkolta apósát, František Lebedát. A vizsgálat során tett vallomása szerint
fejszével háromszor fejbe verte azzal a szándékkal, hogy megölje. Nos,
bűnösnek érzi magát?
A munkában elnyűtt kis ember összerázkódott, és nyelt egyet. – Nem – szorult
ki száján a szó.
– Megölte az apósát?
– Meg.
– Tehát bűnösnek érzi magát?
– Nem.
A bíróság elnökének angyali türelme volt. – Nézze, Vondráček – mondta –, az
is kiderült, hogy egyszer már meg akarta mérgezni; patkánymérget tett a
kávéjába. Igaz ez?
– Igaz.
– Ebből következik, hogy már hosszabb idő óta áhította az apósa halálát.
Értette, mit mondtam?
A kis ember szívott egyet az orrán, és tanácstalanul vállat vont. – Az a lóhere
miatt volt dadogta. – Ő eladta a lóherét, én meg azt mondtam neki, apa, hagyja
azt a lóherét, én nyulakat akarok venni.
– Várjon – szakította félbe a bíróság elnöke. – Az övé volt az a lóhere, vagy a
magáé?
– Hát az övé volt – morogta a vádlott. – De minek neki a lóhere? Én meg azt
mondtam neki, apa, adja nekem legalább a kaszálót, de ő azt mondja, „ha
meghalok, akkor majd Mařkáé lesz, mármint a feleségemé, aztán csinálhatsz
vele, amit akarsz, te telhetetlen papzsák.”
– Ezért akarta megmérgezni?
– Hát persze.
– Azért, hogy így leszidta magát.
– Nem. A lucernás végett. Azt mondta, hogy eladja.
– De, jóember – horkant fel az elnök –, hiszen a lucernás az övé volt, igaz?
Hát miért ne adhatta volna el?
Vondráček vádlott szemrehányó pillantást vetett az elnökre. – De hisz nekem a
mellett a lucernás mellett egy kis krumpliföldem fekszik – magyarázta. – Én azt
a kis darabot azért vettem, hogy egyszer majd egybekerüljön az ő darabjával, ő
meg azt mondta, mi közöm a te krumplidhoz, a lucernást eladom Joudalnak.
 – Maguk között tehát állandó volt a perpatvar – segített az elnök.
– Igen – mondta Vondráček komoran. – A kecske miatt.
– Miféle kecske miatt?
– Fejte a kecskémet. Azt mondtam neki, apa, hagyja békén azt a kecskét, vagy
adja nekünk a kis kaszálót a patak mellett. De ő árendába adta.
– És mit csinált a pénzzel? – kérdezte az egyik esküdt.
– Mit csinált volna? – felelte a vádlott komoran. – Ládába dugta. „Ha
meghalok – mondta –, akkor majd a tiétek lesz.” De meghalni, azt nem akart.
Pedig már hetvenen felül volt.
– Maga szerint a perpatvarnak az apósa volt az oka?
– Az – válaszolt Vondráček bizonytalanul. – Nem akart ideadni semmit.
„Amíg élek, addig én gazdálkodok, és kész.” Én meg azt mondtam neki, apa, ha
tehenet venne, akkor én a lucernást felszántanám, és nem kellene eladni. De ő
azt mondta, „ha meghalok, akkor vehetsz magadnak akár két tehenet is, de én a
lucernást eladom Joudalnak.”
– Ide hallgasson, Vondráček – szólt az elnök szigorúan –, nem azért a pénzért
ölte meg az öreget, ami a ládában volt?
– Az a pénz tehénre kellett – mondta Vondráček konokul. – Úgy számítottuk,
hogy ha majd meghal, akkor abból a pénzből tehenet veszünk. A föld nem lehet
meg tehén nélkül, igaz?
Honnan vegyek trágyát, ha nincs tehén?
– Vádlott – szólt az államügyész –, nekünk nem a tehén a fontos, hanem az
emberélet. Miért ölte meg az apósát?
– A lucernás végett.
– Ez nem válasz!
– El akarta adni a lucernást...
– De a halála után a pénz úgyis a maguké lett volna.
– Igen, de ő nem akart meghalni – felelte Vondráček felháborodva. – Ha
szépszerivel meg akart volna halni, szót se szóltam volna... Nem tettem én neki
semmi rosszat soha. Az egész falu megmondhatja, úgy bántam vele, mintha az
apám lett volna, igaz-e – fordult a hallgatósághoz.
A hallgatóság, azaz a fél falu, helyeslően zúgott.
– Igen – szólalt meg az elnök komolyan. – És ezért akarta megmérgezni,
ugye?
– Megmérgezni – morgott a vádlott. – Hát minek adta el a lóherét? Mindenki
megmondhatja, hogy a lóherét otthon kell tartani. Micsoda gazdaság az, hol
eladják a lóherét?
A hallgatóság helyeslően morgott.
– Forduljon felém, vádlott – kiáltott rá az elnök –, vagy kivezettetem a
földijeit. Mondja el, hogy történt a gyilkosság.
– No – kezdte Vondráček bizonytalanul. – Egy vasárnap láttam, hogy az
apósom megint Joudallal beszél. Apa, mondom, nehogy eladja azt a lucernást.
De ő erre, hogy eladja, „majd éppen téged kérdezlek meg, te fajankó”. Hát,
gondoltam, itt az ideje, igaz-e. És elmentem fát hasogatni.
– Ez a fejsze volt az?
– Ez.
– Folytassa!
– Este mondom az asszonynak, menj, vidd el a gyerekeket a nénédhez. Az
meg mindjárt ríni kezdett. Ne ríj, mondom, előbb még beszélek a fejével. Az
öreg bejött a fáskamrába, és azt mondja, „az az én fejszém, add ide!” Én meg azt
feleltem neki, hogy megfejte a kecskémet.
Erre ki akarta csavarni a kezemből a fejszét. Erre odavágtam neki.
– Miért?
– A lucernás végett.
– És miért ütötte meg háromszor?
Vondráček vállat vont:
– Csak úgy... a mi fajtánk nehéz munkához van szokva, nagyságos úr.
– Mit csinált azután?
– Elmentem lefeküdni.
– Aludt is?
– Nem. Azt számítottam, mennyibe fog kerülni a tehén, meg hogy a kis
kaszálót kicserélem azért a darabkáért az út mellett. Akkor az egész együtt lesz.
Aztán meg rendbe kell tenni az istállót a tehénnek. Az is párszáz korona. Hisz az
apósomnak már szekere se volt. Mindig mondtam neki, Isten bocsássa meg a
bűnét, de ez nem gazdaság. Az a két föld egybe kívánkozik, hát nincs magában
érzés?
– És magában nem volt érzés az öregember iránt?
– De mikor el akarta adni a lucernást Joudalnak – dadogta a vádlott.
– Hát akkor nyereségvágyból ölte meg!
– Nem igaz – védekezett Vondráček felindultan. – A lucernás végett! Ha azok
a földek egybekerültek volna...
– Bűnösnek érzi magát?
– Nem.
– Megölni egy öregembert, az magának semmi?
– De hát mondom, hogy a lucernás végett – tört ki Vondráček csaknem sírva.
– Hát ez csak nem gyilkosság?! Jézusmária, ezt mindenki megértheti. Hiszen a
családban történt, nagyságos úr. Idegennel nem tettem volna... Én sohasem
loptam életemben... tessék akárkit megkérdezni, milyen ember Vondráček... és
mégis úgy vittek el, mint egy tolvajt – nyögte fájdalmában fulladozva.
– Nem mint egy tolvajt, hanem mint egy apagyilkost – szólt az elnök
szomorúan. – Tudja, Vondráček, hogy ezért halálbüntetés jár?
Vondráček kifújta az orrát, és szipákolt. – A lucernás végett volt – mondta
megadóan; a tárgyalás tovább haladt, tanúk, vádbeszéd...

Amíg az esküdtek Vondráček bűnösségéről tanácskoztak, az elnök

elgondolkozva nézett ki az ablakon.
– Gyenge dolog volt – morogta a szavazóbíró. – Az ügyész sem erőltette meg
magát, a védő sem mondott sokat... Szóval világos eset, kár a szóért.
A tanácselnök fújt egyet. – Világos eset – mondta és legyintett. – Ide
hallgasson, kolléga úr, ez az ember olyan ártatlannak érzi magát, akárcsak maga
vagy én. Nekem olyan ez az egész, mintha egy mészáros fölött kellene
ítélkeznem, amiért teheneket vág le, vagy egy vakondok fölött, amiért feltúrja a
földet. Barátom, a tárgyalás alatt néha úgy éreztem, hogy ez az ügy nem a mi
dolgunk, érti? – hogy ez nem a törvény vagy a jog dolga... Fúj – lélegzett fel, és
levette talárját. – Pihennem kell pár percet. Az az érzésem, hogy az esküdtek
felmentik, nem, értelmetlen dolog lenne, de talán mégis felmentik, mert...
Mondok magának valamit: bennem parasztvér folyik, és amikor az az ember azt
mondta, hogy a földek egybe kívánkoznak... hát én magam előtt láttam azt a két
földsávot, és azt éreztem, hogy ha... érti... hogy ha valamilyen isteni törvény
alapján kellene ítélkeznünk... akkor a felől a két darab föld felől kellene
ítélkeznünk. Tudja, mit tettem volna legszívesebben? Legszívesebben levettem
volna a barettemet, és azt mondtam volna: Vondráček vádlott, Isten nevében,
mivel a kiontott vér égre kiált, beveted azt a két darab földet beléndekkel és
galagonyával; és halálod napjáig szemed előtt lesz a gyűlöletnek az a két ugara...
Szeretném tudni, mit szólt volna ehhez az államügyész úr.
Néha az Istennek kellene ítélnie; érti, kolléga úr, ő olyan rettenetes és nagy
büntetéseket tudna kiszabni... Isten nevében ítélni... no de ehhez mi kicsik
vagyunk... Mi az, az esküdtek már döntöttek? – Kedvetlenül felsóhajtott, és
felvette talárját. – Hát gyerünk! Jöjjön be az esküdtszék!
 Gyilkos merénylet
Tomsa tanácsos úr aznap este, fejhallgatóval a fülén, kényelembe
helyezkedett, és az élvezettől mosolyogva hallgatta Dvořák táncait, amelyeket
oly szépen játszott a rádió. „Ezt nevezem muzsikának” – gondolta elégedetten,
amikor kintről hirtelen dörrenés hallatszott, és a tanácsos úr ablakából hangos
csörömpöléssel üvegdarabok hulltak a padlóra. Tomsa úr ugyanis a földszinti
szobában ült.
Tomsa úr ezután ugyanazt tette, amit hasonló helyzetben mindenki más tett
volna: először várt egy pillanatig, vajon mi lesz tovább, majd levéve fejéről a
hallgatót, szigorúan megkérdezte magától, hogy mi történt, s csak azután ijedt
meg; mert látta, hogy valaki belőtt az ablakon, s ő éppen az ablaknál ült. Az
ablakkal szemben levő ajtón pedig felkunkorodott egy kis forgácsdarab, és alatta
a fába fúródva egy revolvergolyó fénylett. Tomsa tanácsos úr első impulzusa az
volt, hogy kiszalad az utcára, és puszta kézzel galléron ragadja azt a gazembert,
de ha az ember már meglett korban van, és bizonyos tiszteletnek örvend, akkor
rendszerint elmulasztja az első impulzust, és a második mellett dönt; így hát
Tomsa úr a telefonhoz szaladt, és felhívta a rendőrséget: – Halló, küldjenek ide
valakit gyorsan; néhány másodperccel ezelőtt gyilkos merényletet követtek el
ellenem.
– Hova küldjünk? – kérdezte egy álmos, közönyös hang.
– Hozzám – kiáltotta dühösen Tomsa úr, mintha a rendőrség tehetett volna
valamiről. Hallatlan ez, kérem, hogy így rálőnek egy békés polgárra, aki
nyugodtan ül az otthonában!
Uram, ezt az ügyet a legszigorúbban ki kell vizsgálni! Jól néznénk ki, ha...
– Jól van – szakította félbe az álmos hang. – Majd küldök valakit.
A tanácsos úr dühöngeni kezdett a türelmetlenségtől; úgy érezte, hogy egy
örökkévalóságig tart, amíg az a valaki bevánszorog hozzá; valójában már húsz
perc múlva megjelent egy megfontolt rendőrfelügyelő, és érdeklődéssel
vizsgálgatta az átlőtt ablakot.
– Valaki belőtt ide, uram – állapította meg tárgyilagosan.
– Azt magam is tudom – pattant fel Tomsa. – Hiszen itt ültem az ablaknál!
– Hetes kaliber – folytatta a felügyelő, miközben zsebkésével kipiszkálta a
golyót az ajtóból. Úgy nézem, régi katonai revolverből lőtték ki. A kerítésen állt
az ipse, mert ha a járdán állt volna, akkor a golyó följebb érte volna az ajtót. Ez
azt jelenti, hogy célba vette önt, uram.
– Különös – vélte Tomsa úr keserűen. – Én már majdnem azt hittem, hogy
csak az ajtót akarta eltalálni.
– És ki volt az? – kérdezte a felügyelő zavartalanul.
– Bocsásson meg – felelte a tanácsos úr –, hogy nem tudom megadni a címet,
de én nem láttam azt az urat, és elfelejtettem meghívni a lakásomba.
– Nehéz ügy – mondta a felügyelő békésen. – Hát akkor kire gyanakszik?
Tomsa úr türelme fogyni kezdett. – Hogyhogy kire gyanakszom? – fortyant fel
ingerülten. Ember, hisz én nem láttam azt a pimasz frátert; de ha meg is tette
volna azt a szívességet, hogy várt volna, amíg csókot küldök neki az ablakból,
akkor sem ismertem volna meg ebben a sötétben. Uram, ha tudnám, hogy ki
volt, akkor nem fárasztottam volna önt ide, nem gondolja?
– No persze – felelte a felügyelő csillapító hangon. – De talán eszébe jut
valaki, akinek haszna volna az ön halálából, vagy aki bosszút akar állni önön
valamiért... Nézze, ez nem rablási kísérlet; a rabló nem lő, amíg nem muszáj. De
talán valaki dühös önre. Ezt önnek kell megmondania, uram, mi aztán kikutatjuk
a többit.
Tomsa úr meglepődött. Ebből a szemszögből még nem gondolkodott a dolgon.
– Sejtelmem sincs – szólalt meg bizonytalanul, miután egyetlen pillantással
végignézett a maga agglegényés hivatalnokéletén. – Ki lehetne rám ennyire
dühös? – csodálkozott. – Becsületszavamra, nem tudok róla, hogy akárcsak
egyetlen ellenségem is volna! Ki van zárva – tette hozzá fejét csóválva. – Hiszen
senkivel sincs vitám; uram, én egyedül és magamnak élek, sehová nem járok,
semmibe nem ütöm az orrom... Miért akarna rajtam bosszút állni valaki?
A felügyelő vállat vont:
– Azt én nem tudhatom, uram; de talán holnapig eszébe jut valami. Nem fog
itt félni most?
– Nem, nem fogok félni – felelte Tomsa úr elmélázóan. „Furcsa – gondolta,
mikor egyedül maradt –, miért, igen, miért lőne rám valaki? Hiszen én
úgyszólván remete vagyok; elvégzem a munkám a hivatalban, és hazajövök...
tulajdonképpen senkivel semmi dolgom! Hát miért akartak lelőni?” –
csodálkozott növekvő keserűséggel emiatt a hálátlanság miatt; lassanként már
sajnálni kezdte magát. „Az ember robotol, mint egy igavonó barom, még otthon
is az aktákat bújja, nem költ semmire, nem szórakozik, úgy él, mint a csiga a
házában, és bumm!
jön valaki, és le akarja puffantani. Istenem, milyen különös gonoszság lakozik
az emberekben – csodálkozott a tanácsos úr kiábrándultan. – Hát ártottam én
valakinek? Miért gyűlöl engem valaki ilyen rettenetesen, ilyen őrülten?”
„Talán tévedés volt – nyugtatta magát, bal cipőjével a kezében az ágy szélén
ülve. – Magától értetődik: tévedés volt. Az az ember egyszerűen összetévesztett
valakivel, akire dühös volt!
 Ez az igazság – gondolta megkönnyebbülve –, hiszen miért is, miért is
gyűlölne valaki engem?”
A cipő kiesett a tanácsos úr kezéből. „Persze – kezdett emlékezni kissé
zavartan –, a múltkor nagy butaságot követtem el, de csak úgy kicsúszott a
számon; hogy is jöhetett a nyelvemre az az ügyetlen célzás, amikor Roubal
barátommal beszélgettem? Az egész világ tudja, hogy a felesége fűvel-fával
csalja, ő is tudja, csak éppen titkolja. És én, én marha, megyek, és olyan hülyén
elköpöm magam...” A tanácsos úr most maga előtt látta Roubalt, ahogy az csak
nyelt egyet, és a körmét a tenyerébe mélyesztette. „Istenem – gondolta a
tanácsos úr elszörnyedve –, milyen sebet ütöttem Roubalon! Hiszen bolondul
szereti a feleségét! Persze, megpróbáltam elkenni a dolgot, de az az ember mégis
hogy harapdálta az ajkát! Neki aztán valóban megvan rá az oka, hogy gyűlöljön
– vélte a tanácsos úr leverten. – Tudom, nem ő lőtt rám, bizonyosan nem ő; de
igazán nem csodálkoznék rajta...”
Tomsa tanácsos úr elfogódottan nézte a padlót. „Vagy az a szabó –
gondolkodott tovább izgatottan. Tizenöt évig varrattam nála, aztán valakitől azt
hallottam, hogy súlyos tüdőbaja van. Világos, hogy az ember nem mer olyan
ruhát hordani, amit egy ilyen tüdővészes ember teleköhög, hát nem mentem
hozzá többet... De ő eljött, és kérlelt, és elmondta, hogy nincs munkája, hogy
beteg a felesége, hogy a gyerekeit vidékre kellene küldenie, hát tiszteljem meg
újra a bizalmammal... Istenem, milyen sápadt volt, és milyen betegesen izzadt! –
Kolínsky úr mondtam neki –, nézze, sajnos nem tehetem, nekem jobb szabó kell,
nem voltam magával megelégedve. – Igyekezni fogok uram – dadogta, és még
erősebben izzadt félelmében és zavarában, s majdhogy sírva nem fakadt. És én –
emlékezett a tanácsos úr –, én elküldtem azzal a »Majd meglátjuk«-kal, amit
ezek a szerencsétlenek már olyan jól ismernek. Neki is megvan az oka rá, hogy
gyűlöljön – szörnyülködött a tanácsos úr –, hiszen micsoda borzalmas dolog
lehet könyörögni valakinek, szinte az életéért könyörögni, és aztán meghallani a
közönyös, elutasító választ! De hát mit tehettem volna? Tudom, hogy nem ő lőtt
rám, de...”
A tanácsos úrnak egyre nehezebb lett a szíve. „Milyen kínos volt az is – jutott
eszébe –, mikor nemrégen úgy lehordtam a hivatalszolgát. Nem találtam egy
aktát, behívattam hát az öreget, és úgy ordítottam rá, mint valami suhancra,
ráadásul a többiek előtt! Micsoda rend van itt, maga idióta, mint egy
disznóólban, megérdemelné, hogy kidobjam! – Aztán megtaláltam az aktát a
saját fiókomban! És az öreg nem szólt egy szót sem, csak remegett és
pislogott...” A tanácsos urat kínzó forróság öntötte el. „Hát csak nem kérhetek
bocsánatot az alárendeltemtől gondolta elégedetlenül –, még ha meg is
bántottam egy kicsit. De hogy ezek az alárendeltek mennyire gyűlölhetik az
uraikat! Várjunk csak, adok az öregnek valami régi ruhát; de voltaképpen ezzel
is csak megaláznám...”
A tanácsos úr nem bírt fekve maradni. Még a paplan is fojtogatta. Felült az
ágyban, átkarolta a térdét, és belebámult a sötétbe. „Vagy az az eset a fiatal
Morávekkel a hivatalban – merült fel agyában egy újabb kínos emlék. – Hiszen
az művelt ember, és verseket ír. És mikor a múltkor rosszul intézett el egy aktát,
azt mondtam neki: – Dolgozza át, kolléga úr – és az asztalára akartam dobni az
iratcsomót; de ügyetlen voltam, és a papírok leestek a földre, Morávek lába elé;
amikor lehajolt értük, egészen vörös volt az arca, még a füle is. – Szeretném
magam felpofozni – morogta a tanácsos úr. – Hiszen én szeretem azt a fiút, és
így megalázni, még ha akaratlanul is...”
Aztán más arc került a tanácsos képzelete elé: Wankl kolléga sápadt, puffadt
arca. „Szegény Wankl, hivatalfőnök szeretett volna lenni; ez évi néhány száz
koronával többet jelentett volna számára, és neki hat gyereke van... Azt mondja,
hogy a legnagyobb lányát énekelni kellene taníttatnia, de nincs pénze rá; én meg
átugrom az előléptetésénél, és engem neveznek ki hivatalfőnöknek, mert ő olyan
nehézkes és ügyefogyott, és amellett még stréber is... És milyen házsártos a
felesége, milyen aszott és keserű az örökös spórolástól; és szegény Wankl délben
száraz zsemlét majszol...” A tanácsos úr mélabúsan ingatta fejét. „Hát Wankl is
gondolhat rólam egyet-mást, mikor látja, hogy nekem, agglegény létemre,
nagyobb a fizetésem, mint neki; de hát tehetek én róla? Mindig rossz érzés fog
el, valahányszor olyan súlyos, szemrehányó pillantásokat vet rám.”
A tanácsos úr végigsimította homlokát, amelyen a szorongás verítéke ütközött
ki. „Igen, és a múlt héten becsapott a főpincér; csak pár koronáról volt szó, én
mégis előhívattam a tulajdonost, aki azt a szegény embert ott helyben kidobta az
állásából. – Maga tolvaj – sziszegte –, majd én gondoskodom róla, hogy egész
Prágában ne találjon munkát! – És a főpincér nem szólt egy szót sem és ment...
és a lapockái úgy kiálltak a frakkja alatt...”
A tanácsos úr nem bírta ki tovább az ágyban; odaült a rádióhoz, és feltette
fejére a hallgatót; de a rádió néma volt, az éjszaka órái némák voltak. És a
tanácsos úr tenyerébe támasztotta fejét, és emlékezett; emberekre emlékezett,
akikkel az élet összehozta, furcsa emberekre, kis emberekre, akikkel sehogy sem
tudott szót érteni, és akikre sohasem gondolt.
Reggel bement a rendőrségre; kicsit sápadt volt és kicsit zavart. – Nos –
kérdezte a rendőrfelügyelő –, hát eszébe jutott valaki, aki gyűlöli önt?
A tanácsos úr megrázta a fejét. – Nem tudom – mondta bizonytalanul. – Azaz
annyian vannak, akik gyűlölhetnek, hogy... – És tanácstalanul legyintett. – Ide
hallgasson, az ember nem is tudja, ki mindenkit bántott meg. Az biztos, hogy
annál az ablaknál nem fogok többet ülni.
Nézze, én azért jöttem, hogy megkérjem: hagyja a fenébe ezt a dolgot.
 Az ellopott kaktusz
– Hát elmondom – kezdte Kubát úr –, mi történt velem a nyáron. Egy olyan
helyen nyaraltam, ahol nincs se víz, se erdő, se halak, egyszóval semmi ilyesmi,
viszont van erős néppárt, városszépítő egylet, amelynek az élén agilis titkár áll,
van továbbá gyöngyházipar és végül postahivatal egy hosszú orrú
postamesternővel súlyosbítva; szóval ez a hely ugyanolyan, mint akármelyik
más. Mikor már vagy két hete élveztem a zavartalan unalom áldásos és
higiénikus hatását, valahogy megéreztem, hogy a helyi pletykazsákok és
általában az egész helyi közvélemény terítékére kerültem. És minthogy a
címemre érkező leveleket feltűnően jól lezárt borítékban kaptam kézhez (a
boríték hátsó fele csak úgy ragyogott a rászáradt gumiarabikumtól), azt
mondtam magamban: „Aha, felbontják a postámat; az ördög vigye el azt a
postamesterboszorkányt!” Hiszen tudják: a postások minden borítékot ki tudnak
nyitni. No, várj csak, gondoltam, és máris leültem, hogy a tőlem kitellő
legtökéletesebb szépírással papírra vessem: Te postásbanya, te hosszú orrú vén
spiné, te rusnya szipirtyó, te vipera, te világszája, te piaci kofa, és így tovább, és
így tovább, tisztelettel: Jan Kubát. Ide hallgassanak, ez a mi cseh nyelvünk
gazdag és pontos nyelv; egy szuszra harmincnégy olyan kifejezést írtam le, amit
egy egyenes lelkű, tisztességes férfi bármiféle hölggyel kapcsolatban
alkalmazhat anélkül, hogy túlságosan bizalmaskodóvá vagy tolakodóvá válnék;
azután elégedetten leragasztottam a borítékot, ráírtam a saját címemet, elutaztam
a szomszéd faluba és feladtam.
Másnap szaladok a postára, és legbűbájosabb mosolyommal bedugom a fejem
a kisablakon:
„Postamesternő asszony – mondom –, nem érkezett véletlenül levelem?” –
„Én magát be fogom perelni, maga aljas senkiházi” – sziszegte a postamesternő
asszony, és olyan szörnyű tekintettel mért végig, hogy majdnem megijedtem. –
„De postamesternő asszony – mondtam részvétteljesen –, csak nem olvasott
valami kellemetlen levelet?” Aztán inkább elutaztam.
– Ez semmi – szólalt meg Holan úr, a Holben-kert főkertésze. – Az ilyen
ravaszkodás túl egyszerű. Majd én elmondom, hogyan húztam be a csőbe egy
kaktusztolvajt. Azt tudják, hogy az öreg Holben úr milyen nagy kaktuszgyűjtő; a
gyűjteménye, nem hazudok, megér legalább háromszázezer koronát, ha nem
számítom a maguk nemében egyedülálló ritkaságokat. Az öregúr nagy súlyt
helyez rá, hogy a gyűjteményét bárki megnézhesse. Ide hallgasson, Holan,
szokta mondani, a kaktuszgyűjtés nemes szenvedély, amelyet táplálni kell az
emberekben. Én viszont azt hiszem, hogy ha egy kis gyűjtő meglát mondjuk egy
arany Grusont, amelynek az értéke ezerkétszáz korona, akkor fölöslegesen fáj a
szíve, hogy neki nincs ilyen. De hát legyen meg az öregúr akarata. No és tavaly
nyáron észrevettük, hogy a kaktuszaink valahogy tünedezni kezdenek. Nem az
olyan tetszetősek, amikre akárki vágyik, hanem éppen a különlegességek;
először az Echinocactus Wislizenii, azután egy Wittia, amit egyenesen
Costaricából hozattunk, azután egy species nova, amit Frič küldött, azután egy
Malocactus Leopoldi, olyan ritkaság, amit már ötven éve nem láttak Európában,
és végül egy Pilocereus fimbriatus, San Domingóból, az első darab, amely
eljutott Európába. Világos volt, hogy a tolvaj elsőrangú szakértő. – Sejtelmük
sincs, milyen düh szállta meg az öregurat. „Holben úr – mondom neki –, zárjuk
le az üvegházakat, és vége lesz a lopásoknak.” – „Azt már nem – kiabált az
öregúr –, a gyűjteményt nem szabad elzárni senki elől, aki a kaktuszgyűjtés
nemes szenvedélyének hódol; meg kell fognunk azt a tetves tolvajt; dobja ki az
őröket, fogadjon fel újakat, mozgósítsa a rendőrséget és a többi hasonló
intézményt.” De ezt nehéz lett volna megoldani; ha az embernek harmincezer
kaktusza van, nem állíthat őrt, minden cserép mellé. Így hát legalább két
nyugdíjas kerületi rendőrfelügyelőt fogadtam fel, hogy vigyázzanak; és éppen
akkor tűnt el a Pilocereus fimbriatusunk; csak egy mélyedés maradt utána a
homokban. No, erre aztán végképp megdühödtem, és magam kezdtem kutatni a
kaktusztolvaj után.
Tudniuk kell, hogy a kaktuszgyűjtők olyanok, mintha valami dervisszektához
tartoznának; azt hiszem, hogy szakáll helyett tüskék és glochidák nőnek az
arcukon, annyira bele vannak esve a dologba. Nálunk két ilyen szekta van: a
Kaktuszgyűjtő Egylet és a Kaktuszgyűjtő Szövetség; hogy mi a különbség a
kettő között, azt nem tudom – az egyik szekta talán a kaktuszok lelkének
halhatatlanságában hisz, a másik meg véres áldozatokat hoz nekik, tény az, hogy
a két szekta gyűlöli és tűzzel-vassal üldözi egymást a földön és a levegőben. Hát
én elmentem mind a két szekta elnökéhez, és a legbizalmasabban megkérdeztem,
nincs-e valami sejtelmük arról, ki lophatta el – esetleg a másik szekta tagjai
közül – Holben úr kaktuszait. Mikor aztán megmondtam, milyen becses darabok
tűntek el a gyűjteményből, teljes határozottsággal kijelentették, hogy a tolvaj
semmiképp se kerülhetett ki az ellenséges szekta tagjai közül, mert azok csak
amolyan kontárok, fuserok és laikusok, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az egy
Wislizen vagy egy Graessner, a Pilocereus fimbriatusról nem is beszélve; ami
pedig saját tagjaikat illeti, ezeknek becsületességéért és nemeslelkűségéért
felelősséget vállalnak; az ő tagjaik soha semmit nem lopnak, kivéve persze egy-
két kaktuszt, viszont, ha valamelyikük hozzájutott volna mondjuk egy
Wislizenhez, akkor már bizonyosan értesítette volna a többieket, hogy a kaktusz
színe elé járulhassanak, és vallási orgiákkal ünnepeljék, s így az elnöknek is
tudomása volna a dologról. Ezután mindkét tiszteletre méltó úr elmondta, hogy a
két nyilvánosan elismert vagy megtűrt szektán kívül „vad” kaktuszgyűjtők is
vannak, és ezek a legrosszabbak. Ezeket olyan féktelen szenvedély fűti, hogy
képtelenek megférni a mérsékelt szektákkal, vagy pedig különböző tévhiteknek
és erőszakosságoknak hódolnak. Ezek tehát mindenre képesek.
Minthogy a két úrnál tett látogatásom ilyenformán nem járt sikerrel,
visszatértem a parkba, felmásztam egy szép magas jávorfára, és elkezdtem
gondolkodni. Higgyétek el, hogy legjobban egy fa koronájába bújva lehet
elmélkedni; az ember valahogy feloldódik, kellemesen himbálózik, és amellett
mindent magasabb szemszögből lát; szerintem a filozófusoknak fákon kellene
élniük, mint a sárgarigóknak. Hát ezen a jávorfán gondoltam ki a tervemet.
Először is elmentem minden kertész ismerősömhöz, és megkérdeztem tőlük:
„Fiúk, nincs nálatok valami rothadó kaktusz? Az öreg Holben úrnak kellene a
kísérleteihez.” – Néhány száz beteget szedtem így össze, és éjszaka beraktam
őket a Holben-gyűjteménybe. Két napig csendben voltam, és a harmadik napon
minden újságban ezt a hírt tetettem közzé:
VESZÉLYBEN A VILÁGHÍRŰ HOLBEN-GYŰJTEMÉNY A világhírű
Holben-üvegházak nagy részében egy új, ismeretlen betegség ütötte fel a fejét,
amelyet valószínűleg Bolíviából hurcoltak be. A kór elsősorban a kaktuszokat
támadja meg, egy ideig lappang, majd a gyökerek, a nyak és a test rothadása
formájában jelentkezik. Minthogy a betegség igen ragályosnak látszik, és
kórokozói rendkívül gyorsan terjednek, a Holben-gyűjteményt lezárták.
Tíz nap múlva – ez alatt a tíz nap alatt bujkálnunk kellett, nehogy a
kaktuszgyűjtők szétszedjenek kérdéseikkel –, szóval tíz nap múlva egy másik
hírt tétettem közzé az újságban:
SIKERÜL MEGMENTENI A HOLBEN-GYŰJTEMÉNYT?
Megbízható értesülések szerint Mackenzie professzor Kewban felfedezte a
világhírű Holben-gyűjteményt pusztító betegség kórokozóját. Ez a kórokozó egy
különleges trópusi penészfajta. (Malacorrhiza paraguayensis Wild.) Mackenzie
professzor utasítása szerint a megtámadott példányokat Harvard-Lotsen
tinktúrával kell befecskendezni.
Azok a nagyszabású kísérletek, amelyeket ezzel a tinktúrával a Holben-
üvegházban folytatnak, nagyon sikeresek. A tinktúra ennél és ennél a cégnél
kapható.
Amikor ez a hír napvilágot látott, akkorra már egy titkosrendőr ült az újságban
megnevezett cégnél, én pedig a telefon mellett ütöttem fel sátorfámat. Alig egy
fél óra múlva megszólalt a telefon: „Nos, Holan úr, megvan az emberünk.” – Tíz
perc elteltével egy kis emberkét ráztam gallérjánál fogva.
 „De uram – tiltakozott az emberke –, mit ráz maga itt engem? Én Harvard-
Lotsen tinktúrát akarok venni.”
„Tudom – feleltem –, csakhogy ilyen tinktúra nincs a világon, mint ahogy
nincs semmiféle új kaktuszbetegség sem, ezzel szemben maga lopta el a
kaktuszokat a Holben-gyűjteményből, maga hétpróbás gazfickó.”
„Hála istennek – horkantott az emberke –, tényleg nincs semmi új betegség?
Én már tíz napja nem alszom a félelemtől, hogy a kaktuszaim megbetegszenek!”
Így hát az emberkét gallérjánál fogva autóba ültettem, és a titkosrendőrrel
együtt mindhárman elmentünk a delikvens lakására. Kérem, én még ilyen
gyűjteményt nem láttam; annak az embernek egyetlen kamrája volt
Vysočanyban, a tető alatt, no, legfeljebb háromszor négy méter lehetett az egész,
a sarokban a földön egy takaró, egy szék meg egy asztal, és ezen kívül már csak
kaktusz meg kaktusz mindenütt, de hogy micsoda példányok és milyen rendben,
hát azt öröm volt látni.
„No, hol vannak azok a darabok, amiket ellopott?” – kérdezi a detektív, én
meg látom, hogy a tolvaj remeg, mint a nyárfalevél, és nyeli a könnyeit. „Nézze
– mondom a detektívnek –, úgy látszik, nincs itt szó olyan nagy értékről, mint
ahogy eleinte gondoltuk; mondja meg az igazgatóságon, hogy ez az úr legfeljebb
ötven korona értékű holmit vitt el, és hogy én majd elintézem vele a dolgot.”
„No, barátom – mondtam, amikor a detektív elment –, hát először is rakjon ki
mindent, amit tőlünk elvitt.” – Az emberke sűrűn pislogott, mert alig bírta
visszatartani a könnyeit: „Kérem, uram, nem ülhetném le inkább a büntetést?”
„Szó sincs róla – kiabáltam –, először vissza kell adnia, amit ellopott.” Erre
elkezdi kiszedegetni a cserepeket, egyiket a másik után, és kiszed vagy
nyolcvanat – sejtelmünk se volt róla, hogy ennyi hiányzik; hosszú évek kellettek
hozzá, hogy ennyit összelopkodjon. De biztonság kedvéért még ráförmedtem:
„Micsoda? Ez minden?”
Most már kibuggyantak a könnyei; kivett még egy habfehér De Laitiit és egy
Cornigert, odatette a többiekhez, és felzokogott: „Uram, esküszöm, hogy
maguktól nincs több.”
„Azt majd meglátjuk – mennydörögtem –, de most mondja meg, hogyan vitte
el őket!”
„Az úgy volt – dadogta, és az ádámcsutkája fel-alá ugrált izgalmában –,
hogy... én... felvettem azt a ruhát...”
„Milyen ruhát?” – kiabálom én. Erre zavarában egészen elvörösödik: „Női
ruhát, kérem.”
„Barátom – képedek el –, és miért éppen női ruhát?”
„Azért, mert – akadozik – egy ilyen öregnek látszó nővel senki se törődik,
meg aztán – tette hozzá szinte diadalmasan – egy nőt senki se gyanúsít
ilyesmivel! Mert, uram, a nőkben mindenféle szenvedély lakozik, de
gyűjteményt sohase csinálnak maguknak! Látott már ön nőt, akinek
bélyeggyűjteménye, rovargyűjteménye vagy inkunábulum-gyűjteménye lett
volna?
Soha, uram! A nőkből hiányzik az alaposság és... és... a lelkesedés. A nők
olyan borzasztó józanok, uram! Tudja, ez a legnagyobb különbség köztük és
köztünk: hogy csak mi rendezünk be magunknak gyűjteményeket. Én úgy
érzem, hogy a világűr egy csillaggyűjtemény; az isten férfi, és gyűjti a virágokat:
azért van belőlük olyan rengeteg. A mindenit, ha nekem annyi helyem és anyagi
lehetőségem volna, mint neki! Tudja-e, uram, hogy én sokszor újfajta
kaktuszokat gondolok ki magamnak? Aztán éjszaka álmodom róluk. Az
egyiknek, amit kigondoltam, aranyhaja van és nefelejcskék virágja:
Cephalocereus nympha aurea Raceknek neveztem el, engem ugyanis Ráčeknek
hívnak, tetszik tudni; aztán van még Mamillaria colubrina Racek; uram, hogy
mennyi csodálatos lehetőség van! Ha tudná...”
„Várjon – szakítottam félbe –, miben vitte el a kaktuszokat?”
„A keblemben, kérem szépen – felelte szégyenlősen –, nem is sejti, milyen
kellemes szúrása van egy ilyen kaktusznak.”
Hát akár hiszik, akár nem, nekem nem volt szívem elvenni tőle a kaktuszokat.
„Tudja, mit mondtam neki –, én elviszem magát az öreg Holben úrhoz, hadd
tépje ki mind a két fülét.” No, látniuk kellett volna, hogy összemelegedtek azok
ketten! Egész éjszaka kint voltak az üvegházakban, amíg csak végig nem nézték
mind a harmincezer cserepet. „Holan – mondta nekem az öregúr –, ez az első
ember, aki megbecsüli a kaktuszt.” Egy hónap múlva Holben úr felszerelte
Ráčeket, és kiküldte Mexikóba kaktuszt gyűjteni. Mikor Ráček elbúcsúzott, az
öregúr megáldotta, és sírva fakadt. Mindketten szentül hitték, hogy Mexikóban
Caphalocereus nympha aurea Racek is terem. Egy év múlva aztán azt a furcsa
hírt kaptuk, hogy Ráček úr Mexikóban gyönyörű mártírhalált halt. Valahogy
felfedezte egy indiántörzs szent kaktuszát, a Csikulit, azaz az Atya Isten
édestestvérét, s vagy nem hódolt neki, vagy még ráadásul el is lopta: egyszóval a
kedves indiánok megkötözték Ráček urat, és felültették az Echinocactus visnaga
Hookerra, amelyik olyan nagy, mint az elefánt, és olyan hosszú tüskéi vannak,
mint az orosz bajonett, aminek következtében földim, megadván magát
sorsának, kilehelte lelkét. Hát ez volt a vége a kaktusztolvajoknak.
 A kasszafúró és a gyújtogató története
– Hát ami igaz, az igaz – szólt Jílek úr –, lopni tudni kell. – Ezt mondta mindig
Balabán úr, a kasszafúró is, aki legutóbb a Scholle és Tsa kasszáját intézte el.
Balabán művelt és megfontolt betörő volt; az igaz, hogy már deresedett a haja,
és a korral tapasztalat jár. A fiatalok hazárdjátékosok; kurázsival sok mindent el
lehet érni, de ha az ember gondolkodni kezd, akkor rendszerint elveszti a
kurázsiját, és ezért inkább ésszel megy neki a dolognak, mint erővel. Ez így
szokott lenni a politikában is, meg általában mindenben.
Szóval Balabán azt szokta volt mondani, hogy minden munkának megvan a
maga fortélya, és ami a páncélszekrényt illeti, az ilyen jószágot a kasszafúrónak
egyedül kell munkába vennie, mert senkiben sem szabad megbíznia; másodszor
nem szabad egy helyen sokáig dolgoznia, mert megismerik a munkáját;
harmadszor, haladnia kell a korral, és meg kell tanulnia mindent, ami a
szakmájában újdonság, de ugyanakkor ragaszkodnia kell a hagyományokhoz is
meg egy bizonyos jó átlagteljesítményhez, mert minél többen dolgoznak így,
annál nehezebb dolga van a rendőrségnek. Ezért ragaszkodott Balabán a
feszítővashoz, volt villanyfúrója, és termittel is tudott bánni. Szerinte csak a
fölösleges hiúság és becsvágy kényszerít egyeseket arra, hogy modern
páncélozott széfekkel bajlódjanak, ő szívesebben dolgozik a régi szolid
cégeknél, amelyeknek acélkasszájuk van becsületes pénzzel, nem pedig holmi
csekkekkel megtöltve. Hát ilyen szépen rendezett és raktározott el magában
mindent ez a Balabán. A mesterségén kívül ócskavasboltja volt, lovakkal is
kereskedett, ingatlant közvetített, szóval minden tekintetben elég jól ment a sora.
Hát Balabán kijelentette, hogy már csak egy kasszát fúr meg, de ez tiszta munka
lesz, az új generáció táthatja majd a száját. „A fődolog – mondta nem az, hogy
nagy pénzt csináljunk, hanem hogy le ne bukjunk.”
Egyszóval az utolsó kassza, amit Balabán kiválasztott magának, a Scholle és
Tsa cégé volt, hiszen ismerik azt a gyárat Bubnyban. Meg kell adni, igazán tiszta
munkát végzett; nekem egy nyomozó mondta el a dolgot, valami Pištorának
hívják. Balabán is az udvarról mászott be egy ablakon át, mint Vitásek doktor úr,
de neki vasrácsot kellett kifeszítenie; hát azt a munkát öröm volt látni, mondta
Pištora; olyan tisztán szedte ki a rácsot, hogy szemetet sem hagyott maga után;
ilyen szépen dolgozott az a fickó. És ahol a kasszát megkezdte, ott is nyitotta fel;
nem volt azon egyetlen fölösleges lyuk, egyetlen karcolás vagy horpadás, még a
lakkot se verte le róla fölöslegesen. Azon a kasszán messziről meglátszott,
milyen szeretettel dolgozott rajta Balabán. Be is tették a rendőrségi múzeumba, a
mesteri munka miatt. Szóval kinyitotta a kasszát, kivette belőle a pénzt,
hatvanezer koronát, megette a magával hozott kenyeret meg szalonnát, aztán
megint kimászott az ablakon; mindig azt mondta, hogy a hadvezérnek meg a
kasszafúrónak mindenekelőtt a visszavonulás lehetőségét kell biztosítania. Aztán
elvitte a pénzt az unokahúgához, a szerszámokat meg valami Líznerhez,
hazament, kitisztította a cipőjét, megmosdott, és bebújt az ágyba, mint minden
rendes ember.
Reggel még nem volt nyolc óra se, kopognak az ajtón és valaki kiabál odakint:
„Balabán úr, nyissa ki!” Balabán csodálkozik, ki a fene lehet az, de nyugodt
lelkiismerettel ajtót nyit. Az ajtón két rendőr nyomul be a lakásba, mögöttük
meg Pištora, a nyomozó. Nem tudom, ismerik-e, olyan kis alacsony ember,
mókusfoga van, és mindig nevet. Azelőtt egy temetkezési egyletnél dolgozott, de
ott kellett hagynia az állást, mert mindenkinek nevetnie kellett, amikor Pištora
ott lépdelt a koporsó előtt, és olyan mókásan vigyorgott. Én már megfigyeltem,
hogy sok ember csak azért vigyorog, mert zavarban van amiatt, hogy nem tudja,
mit csináljon a szájával, mint ahogy megint mások nem tudják, mit kezdjenek a
kezükkel. Azért mosolyognak sokan oly buzgón, ha nagy urakkal beszélnek,
mondjuk uralkodókkal vagy köztársasági elnökökkel; nem annyira az örömtől
mosolyognak, mint inkább zavarukban. No de én Balabánról akartam beszélni.
Szóval, amikor Balabán meglátta a két rendőrt meg Pištorát, igazságos
haragjában rájuk förmedt: „Mi az istent akarnak itt? Nekem semmi közsöm
magukhoz.” Közben maga is meglepődött, hogy így selypít.
„De Balabán úr, nevetett Pištora, hiszen mi csak a fogait jöttünk megnézni.”
És egyenesen egy festett bögre felé tartott, amelyben Balabán a fogsorát szokta
eltenni éjszakára – ugyanis majdnem minden fogát kitörte, amikor egyszer
menekülés közben ki kellett ugrania egy ablakon. „A hamis fogak nem jól
tartanak a helyükön, igaz-e Balabán úr? – mondta nagy gusztussal Pištora. Fúrás
közben mozogni kezdtek, hát maga kivette őket, és letette az íróasztalra; de hogy
az az asztal milyen poros volt, Balabán úr! Megjegyzem, maga is tudhatná már,
milyen porosak szoktak lenni a könyvelőségek. No és ha fognyomokat találunk a
porban, akkor nekünk már el muszáj jönni magához, Balabán úr, ne is
haragudjon ezért. De azt a port letörölhette volna előbb.”
„Azs angyalát, csodálkozott Balabán. Látja, Pištora, nemhiába mondják, hogy
még a legokosabb betörő is csinál egy hibát életében, igazs-e?” „Csakhogy maga
kettőt csinált, vigyorgott Pištora. Barátom, mi alighogy körülnéztünk, máris
magára tippeltünk; tudja, miért? Mert minden rendes betörő, bocsánat, odacsinál
a sarokba, hogy ne kapják el: ez már olyan régi babona. Csakhogy maga
amolyan hitetlen észember; azt hiszi, hogy elég gondolkodni és kész. Hát most
itt az eredmény. Úgy bizony, Balabán úr, lopni tudni kell.”
 – Meg kell hagyni – mondta meggondoltan Malý úr –, hogy némelyik ember
nagyon ügyes.
Egyszer olvastam egy esetről, lehet, hogy az urak nem ismerik; valahol
Stájerországban történt. Élt ott egy nyergesmester, a keresztnevén Anton, a
vezetéknevén meg valami Huber, Vogt, vagy Meyer, már ahogy ezeket a
németeket hívják. Hát az a nyergesmester éppen a neve napját ünnepelte, és ott
ült a névnapi ebédnél – persze Stájerországban még ünnepnap sem esznek jót,
nem úgy, mint nálunk. Legalábbis azt hallottam, hogy ott még a vadgesztenyét is
megeszik. Szóval a mester ott ül családja körében az asztalnál, amikor valaki
megzörgeti az ablakot: „Jézusmária, szomszéd, hiszen ég a tető a fejük fölött!” A
nyerges kirohan, és látja, hogy a tető lángokban áll. No hisz tudják, hogy szokott
az lenni ilyenkor, a gyerekek elkezdenek ordítani, az asszony sírva fakad,
megragadja a faliórát, és cipeli az udvarra – én már elég tüzet láttam életemben,
és megfigyeltem, hogy az emberek mindig elvesztik a fejüket, felkapnak valami
fölösleges tárgyat, órát, kávédarálót vagy kanárit kalickában, és csak amikor már
késő, akkor jut eszükbe, hogy benn hagyták a nagymamát meg a ruhákat, meg
egy csomó más fontos dolgot. Ezalatt összeszaladtak a szomszédok a nyerges
háza köré, és egymást akadályozták az oltásban, aztán megjöttek a tűzoltók,
persze a tűzoltónak előbb át kell öltöznie, és csak azután kezd oltani, de akkorra
már égett a szomszéd háza is, és estére leégett tizenöt. Ha valaki rendes tüzet
akar látni, az menjen falura, vagy legalábbis kisvárosba; nagyvárosban már a tűz
sem az igazi; az ember inkább a tűzoltók fortélyait figyeli, mint a tüzet. A
legjobb, ha az ember maga is olt, vagy legalábbis tanácsot ad a többieknek,
hogyan kell oltani. Oltani szép dolog, hallod, hogy sziszeg, ropog minden, de a
vizet hordani a patakról már nem olyan jó. Furcsa szerzet az ember: amikor
valami szerencsétlenséget lát, szinte azt kívánja, hogy ha már így van, hát akkor
legalább rendes nagy szerencsétlenség legyen. Nagy tűzvész vagy nagy árvíz
mindig fellelkesíti az embert, mintha, hogy is mondjam, elérkezett volna
életének nagy pillanata. Vagy talán valami pogány ámulat váltja ki ezt az érzést,
nem tudom.
No, másnap olyan volt a falu... szóval olyan volt, amilyen egy falu tűzvész
után lenni szokott:
a tűz gyönyörű dolog, de az üszkös romok szörnyűek; ugyanúgy van ez, mint
a szerelemmel.
Az ember csak néz és néz, és úgy érzi, hogy ezt nem lehet kiheverni. No, és
aztán eljött egy fiatal csendőr, hogy kinyomozza a tűzvész okát. „Őrmester úr,
mondta neki Anton, fogadni mernék, hogy valaki felgyújtotta a házam; különben
miért gyulladt volna ki éppen a nevem napján, és éppen amikor ebédnél ülök?
De nem tudok rájönni, hogy miért akart valaki bosszút állni rajtam, hiszen
rosszat nem teszek én senkinek, a politikával pedig végképp nem törődöm.
Csak az Isten tudja, ki haragudhat rám ennyire.”
Dél volt, forrón sütött a nap, a csendőr meg csak járja az üszkös romhalmazt,
és azt gondolja, hogy ebből aztán az ördög sem olvassa ki, hogyan fogott tüzet a
ház. „Anton úr, szólal meg aztán hirtelen, mi fénylik ott fönt azon a gerendán?”
– „Ott tetőablak volt, feleli a nyerges, valami szög lehet az vagy mi.” „Nemigen
lesz az szög, mondja a csendőr, inkább tükörnek nézem.” „Ugyan már, hogy
kerülne oda tükör, feleli a nyerges, hisz a padláson csak szalma volt.” „Mégis
tükör az, mondja a csendőr, majd mindjárt megmutatom.”
Odatámasztotta a kormos gerendához a tűzoltólétrát, felmászott, és azt
mondja: „Hát Anton úr, se szög, se tükör, hanem valami kerek üveg; csavarral
van a gerendához erősítve. Mire szolgál ez?” „Még ilyet, feleli a nyerges, talán a
gyerekek játszottak vele.” A csendőr csak figyeli az üveget, és egyszerre felordít:
„Hijj, az angyalát, hiszen ez éget! Mi az isten haragja ez?” És megtapogatta az
orrát. „A szentségit! – ordított megint. – Most meg a kezemet égette meg! Anton
úr, adjon csak ide valami papírt, de gyorsan!” – a nyerges kitépett egy lapot a
noteszéből, és odaadta neki. A csendőr odatartotta a papírt az üveg alá – aztán
megszólalt:
„No, Anton úr, azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestünk.” És már jött is lefelé a
létrán. Mikor leért, odatartotta a papírt a nyerges szeme elé. A papírban pörkölt
szélű lyuk volt, és még füstölgött is. „Anton úr, mondta a csendőr, az az
üvegdarab gyűjtőlencse, vagyis nagyítóüveg, és most nagyon szeretném tudni, ki
erősítette oda ahhoz a gerendához éppen a szalma fölé; de annyit mondok, hogy
aki odaerősítette, az vasban megy el innen.”
„Jézusom, felelte a nyerges, hiszen nekünk sohasem volt otthon
nagyítóüvegünk... halt, kiáltott fel hirtelen, várjunk csak, volt egy inasgyerekem,
Seppnek hívták, az játszott mindig ilyesmivel! Azért is dobtam ki, mert mindig
ilyen butaságok meg mindenféle kísérletek jártak a fejében, ahelyett, hogy
rendesen dolgozott volna. Hogy az a nyavalyás kölyök tette volna?
De várjunk csak, őrmester úr, hiszen én február elején dobtam ki őt innen, ő
tehát nem lehet a tettes, isten tudja, hol van most, de itt nem járt azóta.”
„Majd mi megtudjuk, övé-e a lencse, vagy nem, mondta a csendőr. Anton úr,
telefonáljon a városba, hogy küldjenek ide még két csendőrt; ahhoz a lencséhez
meg senki se nyúljon. Előbb megkeressük a fiút.”
Persze megtalálták; egy bőröndösnél inaskodott messze valamelyik városban.
Amikor a csendőr belépett a műhelybe, a fiú elkezdett reszketni, mint a
nyárfalevél. „Sepp, kiáltott a csendőr, hol voltál június tizenharmadikán?”
 „Itt voltam, kérem szépen, dadogta a fiú, február tizenötödike óta vagyok itt,
és nem mentem el innen egy fél napra se; tanúk vannak rá.” – „Igaz, szólt közbe
a bőröndös, én is tanú vagyok rá, mert a fiú nálam lakik, és dajkálnia kell a
kisgyerekeinket.”
„A fene egye meg, mondta a csendőr, hát akkor mégse ő tette.”
„Mit nem tett?”, kérdezte a bőröndösmester.
„Az volt a gyanú ellene, felelte a csendőr, hogy június tizenharmadikán amott
a hegyeken túl felgyújtotta Anton nyergesmester házát és vele a fél községet.”
„Június tizenharmadikán? – kérdezte a bőröndösmester meglepetten. Ide
figyeljen, ez nagyon érdekes; mert június tizenharmadikán hirtelen azt kérdezi a
gyerek: hányadika van ma? Június tizenharmadika? Szent Antal napja, ugye?
Akkor mama valahol történni fog valami.”
Ebben a pillanatban Sepp felugrott, és el akart iszkolni, de a csendőr galléron
ragadta. Útközben aztán vallott a csendőrnek: hogy nagyon haragudott a
nyergesre, mert a kísérletei miatt ütötte-verte, mint a kutyát; bosszút akart állni
rajta, hát kiszámította, hogy Szent Antal napján, június tizenharmadikán, pont
délben hol fog állni a nap az égen, és úgy állította be azt a nagyítóüveget, hogy
meggyújtsa a szalmát a padláson, mialatt ő már isten tudja, hol lesz; mindezt
még februárban készítette elő, aztán kilépett a helyéről.
A nagyítóüveget megvizsgáltatták egy bécsi csillagásszal, és az csak csóválta
a fejét, hogy milyen pontosan állította be a gyerek arra a pontra, amelyen a nap
június tizenharmadikán kulminálni fog. Azt mondta, hogy ez valóságos csoda,
hiszen a gyereknek nem voltak meg a szögméréshez szükséges csillagászati
eszközei sem. Hogy Seppel mi történt aztán, azt nem tudom, de gyakran
gondolkodom rajta, milyen kitűnő csillagász vagy fizikus lehetett volna abból az
átkozott kölyökből. Hiszen egy második Newton vagy ki veszett el benne. De
hát így van ez már. Mennyi leleményesség, mennyi tehetség vész el ezen a
világon. Mert ahhoz, hogy a homokban gyémántot keressenek, vagy a tengerben
gyöngyöt, ahhoz van türelmük az embereknek, de hogy az emberben az Úristen
különös és becses ajándékait keressék, nehogy elvesszenek, az eszükbe se jut. És
ez nagy hiba.
 Kalina karmester története
– A véraláfutás vagy zúzódás – szólt Dobeš úr – néha jobban fáj, mint a törés;
persze csak akkor, ha az ütés csontot ér. Én ismerem az ilyesmit, régi futballista
vagyok, és volt már bordatörésem, kulcscsonttörésem és hüvelyktörésem is; de
ma már nem játszanak oly tüzesen, mint valamikor. Hát tavaly még játszottam
egyszer; mi, öregurak, meg akartuk mutatni a mai fiatalságnak, milyen volt a mi
taktikánk. Most is hátvédet játszottam, mint tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt, és
amikor éppen a hasammal fogtam el egy labdát, saját kapusunk belerúgott a...
hm, farcsontomba, vagyis a cauda equinámba. Abban a nagy kavarodásban csak
káromkodtam egyet, aztán megfeledkeztem az egészről; de éjszaka elkezdett
sajogni az a hely, és reggelre mozdulni sem tudtam. Olyan fájdalmaim voltak,
hogy a kezemet se tudtam megmozdítani, de még tüsszenteni sem tudtam...
különös, hogy az emberi testben hogy összefügg minden.
Szóval, mozdulatlanul feküdtem a hátamon, mint valami halott bogár, oldalra
sem tudtam fordulni, még a lábam nagyujját sem tudtam mozdítani, egyszóval,
semmit nem tudtam csinálni, csak sziszegtem és nyögtem fájdalmamban.
Ebben az állapotban töltöttem el az egész napot és még egy éjszakát, és persze
egy másodpercre sem aludtam el. Hihetetlen, milyen lassan múlik az idő, ha az
ember nem tud mozogni; borzasztó kínos lehet például egy betemetett üregben
heverni. Számoltam, gyököt vontam, imádkoztam, sőt még holmi verseket is
felidéztem az emlékezetemben, hogy az idő gyorsabban múljon, de mindig csak
éjszaka volt. – Hirtelen – vagy két óra lehetett – hallom, hogy valaki
eszeveszetten fut az utcán; rögtön utána egy egész kis csapat futólépését
hallottam, és vagy hat különböző hang kiáltozását; megállj, kibelezünk, te
nyavalyás gazember, és így tovább. Pont az ablakom alatt kapták el az
emberüket, és rögtön el is kezdődött a cirkusz; hat pár láb dobogott, pofon
csattant, meg olyan fahangú ütések hallatszottak, mint amikor valakinek bottal
verik a fejét, és persze lihegés, nyögés, de semmi kiabálás. Hát ez mégse járja,
hatan egy ellen, és aprítják, mint a répát, egyszóval fel akartam kelni, és meg
akartam mondani nekik, hogy ilyesmit nem illik tenni, de felordítottam
fájdalmamban; a szakramentumát, megmozdulni se tudtam. Szörnyű az ilyen
tehetetlenség; a fogamat csikorgattam és bégettem dühömben, mint a birka.
Egyszerre csak valami roppanást éreztem magamban, aztán felugrottam,
felkaptam a botomat, és lerohantam a lépcsőn. Mikor az utcára értem, tisztára
vak voltam; beleütköztem egy emberbe, és azon nyomban csépelni kezdtem a
bottal; a többiek szélszaladtak, én meg úgy elpáholtam azt a mamlaszt, ahogy
még életemben senkit. Csak azután ébredtem tudatára, hogy a szememből ömlik
a könny a fájdalomtól; egy óra hosszáig tartott, míg visszavánszorogtam az
ágyamhoz, de reggel már járni tudtam; mintha csoda történt volna. Nagyon
szeretném tudni – tette még hozzá Dobeš úr elgondolkodva –, hogy kit raktam el
akkor; hogy a túlerőhöz tartozott-e az az alak, vagy az volt-e, akit a többiek is
vertek. De egy az egy ellen: ez legalább fair dolog.

– A tehetetlenség bizony szörnyű érzés – jegyezte meg bólogatva Kalina

karmester és zeneszerző. – Nekem is volt ilyen esetem, mindjárt elmondom.
Egyszer meghívtak Liverpoolba, hogy az ottani zenekart vezényeljem egy
hangversenyen. Én ugyan egy szót sem tudok angolul, de mi, muzsikusok, sok
beszéd nélkül is megértjük egymást, különösen, ha karmesteri pálca van a
kezünkben; az ember kopog egyet, kiabál valamit, forgatja a szemét, aztán újra
kezdi az egészet, és ezzel a módszerrel még a legfinomabb érzéseket is ki tudja
fejezni; ha például így teszek a kezemmel, akkor mindenki tudja, hogy ez
misztikus fennköltséget jelent, és megváltást az élet súlyától és fájdalmaitól.
Tehát megérkeztem Liverpoolba; az állomáson már vártak az angolok, és elvittek
a szállodába, hogy kipihenjem magam, de én csak megfürödtem, és kimentem
várost nézni, és közben eltévedtem.
Ha egyedül vagyok valahol, akkor először a folyóhoz megyek; a folyónál látja
meg legjobban az ember a város orchesztrációját. Amott az utcák tömkelege, a
dobok, üstdobok, trombiták, kürtök és a többi fúvós hangszer, itt meg a folyó, a
húros hangszerek, hegedűk és hárfák pianisszimója, és az ember a parton
egyszerre hallja az egész várost. De az a liverpooli folyó, nem is tudom, minek
hívják, szörnyű egy folyó; sárga a színe, és zúg, dörög, búg, bömböl, bőg,
csörög, zörög a sok vízi járműtől, vontatótól, postahajótól, raktártól, dokktól és
darutól; nagyon szeretem a hajókat, a hasas fekete bárkákat, a vörösre mázolt
teherhajókat, vagy a fehér tengerjáró gőzösöket, így hát azt gondoltam, hogy az
óceánnak itt kell lennie valahol a közelben, talán már a mögött az utcasarok
mögött, és elindultam a folyó partján, hogy megnézzem. Két órát gyalogoltam
megállás nélkül, raktárak, cölöpszínek, dokkok mentén; csak néha láttam egy-
egy hajót, magasat, mint a templom, vagy három ferde kéményt; halbűz,
lóizzadság szaga, juta, rum, búza, szén és vas illata kísért – tudják, ha a vas nagy
tömegben van együtt, akkor világosan érezni a vasszagot. Szinte bűvöletben
haladtam előre, de aztán éjszaka lett, és én csak azt láttam, hogy valami
homokparton vagyok, átellenben világítótorony ragyog, és előttem apró fények
úsznak valamiben – talán ez volt az óceán. Leültem egy gerendahalmazra, és
átéreztem gyönyörű magányomat és elhagyatottságomat; hallgattam, hogyan
csobog és susog körülöttem a víz, és üvölteni szerettem volna bánatomban.
Aztán egy férfi meg egy nő jött oda, de nem láttak meg; háttal felém leültek, és
csendesen beszélgetni kezdtek – ha értettem volna angolul, köhintettem volna,
hogy tudják: valaki hallja őket; de mivel a „hotel”-en és a „shilling”-en kívül
nem ismertem egyetlen angol szót sem, csendben maradtam.
Eleinte erősen staccato beszéltek, aztán a férfi lassan és halk hangon
magyarázni kezdett valamit, majd gyorsan elhadarta az egészet, mintha hirtelen
szabadulni akart volna mondanivalójától. A nő elborzadva felkiáltott, és
izgatottan mondott valamit, de a férfi úgy megszorította a nő csuklóját, hogy az
felnyögött, a férfi pedig összeszorított fogakkal elkezdte rábeszélni valamire. Ide
figyeljenek, ez nem volt szerelmes beszélgetés, az ilyesmit a zenész mindjárt
észreveszi; a szerelmi rábeszélésnek egészen más a kádenciája, és nem hangzik
olyan nyomottan – a szerelmes beszélgetés mély cselló; de ez nagybőgő volt,
egyetlen magas fekvésben, presto rubato, mintha az az ember folyton egy és
ugyanazt a motívumot ismételte volna. Megijedtem egy kicsit; a férfi valami
rosszat beszél. A nő halkan sírni kezdett, és néhányszor felkiáltott; mintha
ellenkezett volna, és mintha valamitől vissza akarta volna tartani a férfit; kicsit
klarinétos fiatal fahangja volt; de a férfihang egyre sziszegőbben hangzott,
mintha parancsolt vagy fenyegetőzött volna. A nő kétségbeesett hangon
könyörögni kezdett, és meg-megcsuklott a rémülettől, még a fogai is vacogtak,
mintha jeges borogatást raktak volna rá. A férfihang nagyon mélyen, tisztára
bőgőszerűen és csaknem szerelmesen kezdett brummogni; a női sírás erre apró,
passzív szipogásba ment át, az ellenállás megtört.
De aztán a szerelmes bőgő megint magasabbra szökkent, és szaggatottan,
meggondoltan, ellenállást nem tűrve, modulált mondatot mondat után; a női
hang csak tehetetlenül nyögött vagy fel-felcsuklott, de az már nem volt
ellenállás, csak őrült félelem, nem a férfitól, hanem valami elkövetkezőtől való
rémült, látomásszerű félelem. Most a férfihang megint csitító búgássá mélyült,
és halkan fenyegetőzött, a női sírás buta, védtelen sóhajtozássá vált, végül a férfi
hidegen suttogva néhány kérdést tett fel, amire alighanem fejbólintással igenlő
választ kapott, mert abbahagyta a rábeszélést.
Aztán mindketten felálltak, és ellentétes irányba elindultak.
Elhihetik nekem, hogy nem hiszek a sejtelmekben; de hiszek a zenében;
amikor azt a beszélgetést hallgattam ott az éjszakában, egész biztosan tudtam,
hogy a bőgő valami szörnyűségre beszéli rá a klarinétot. Tudtam, hogy a klarinét
leigázott akarattal tér haza, és megteszi azt, amit a bőgő parancsolt. Mindent
hallottam, és hallani több, mint megérteni a szavakat.
Tudtam, hogy bűntett készül, és tudtam, hogy milyen bűntett. Abból a
rémületből tudtam ezt, amely a két hangból sugárzott, és benne volt a hangok
színében, kádenciájában, tempójában, a beszéd intervallumaiban, cezúráiban –
ide figyeljenek, a zene szabatos, szabatosabb a beszédnél. A klarinét túl egyszerű
volt ahhoz, semhogy egyedül végbe tudott volna vinni valamit; csak segíteni fog,
kiad valami kulcsot, vagy kinyit valami ajtót, a durva, mély bőgő pedig
végrehajtja a dolgot, mialatt a klarinétnak elakad a lélegzete a borzalomtól.
Rohantam vissza a városba; hajtott a tudat, hogy meg kell akadályoznom azt a
dolgot; szörnyű érzés ilyenkor arra gondolni, hogy talán már késő. Végre
megláttam az első rendőrt az utcasarkon. Izzadtan, és lihegve odarohantam
hozzá: „Uram, itt valahol a városban gyilkosság készül!”
A rendőr vállat vont, és mondott valamit, amit nem értettem. Istenem, jutott
eszembe, hisz ez egy szavamat sem érti!
„Gyilkosság! – ordítottam, mintha a rendőr süket lett volna. – Érti? Meg
akarnak ölni egy magános asszonyt! Az a szolgáló vagy házvezetőnő segíteni
fog a gyilkosnak – ordítottam –, hát csináljon már valamit, ember!”
A rendőr megrázta a fejét és megint mondott valamit, ami úgy hangzott, hogy
„jurvej”.
„Uram – magyaráztam elkeseredetten, miközben remegtem a dühtől meg a
rémülettől –, az a szegény nő ki fogja nyitni az ajtót a szerelmesének; erre
mérget vehet! Ezt nem szabad hagynia! Keresse meg azt a nőt!” – Közben
eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hogy néz ki az a nő, és ha tudnám, akkor
sem tudnám megmondani. „Jézus Krisztus – kiáltottam –, micsoda
embertelenség, így futni hagyni őket!”
Az angol rendőr figyelmesen megnézett, és valahogy csitítgatni kezdett.
Fejemhez kaptam.
„Te hülye – ordítottam magamon kívül a kétségbeeséstől –, hát akkor magam
találom meg őket!”
Őrültség volt, tudom, de higgyék el, az embernek kell tennie valamit, ha
emberéletről van szó; egész éjszaka ott szaladgáltam Liverpool utcáin, és
figyeltem, nem akar-e valaki besurranni valamelyik házba. Furcsa az a város
éjszaka... valahogy szörnyen halott. Reggel leültem a járda szélére, és sírtam a
fáradtságtól; így talált meg egy rendőr; azt mondta, „jurvej”, és elkísért a
szállodámba.
Nem tudom, hogyan vezényeltem aznap délelőtt a próbán, de amikor végre
földhöz vágtam a karmesteri pálcámat, és kiszaladtam az utcára, a rikkancsok
már az esti lapok címeit kiáltozták. Vettem egy újságot. Nagybetűs felírás volt az
első oldalán: MURDER, és a felírás alatt egy fehér hajú asszony fényképe. A
murder szó, azt hiszem, gyilkosságot jelent.
 Gandara báró halála
– No – mondta erre Menšík úr –, azt a gyilkost biztosan elkapták a liverpooli
zsaruk; a gyilkosságot hivatásos bűnöző követte el, és az ilyesmire rendszerint
rájönnek, összeszedik a notórius gonosztevőket, mármint azokat, akik éppen
szabadlábon vannak és: no, most halljuk, nyavalyás, van-e alibid. És ha
valamelyiküknek nincs alibije, akkor ő volt az. A rendőrség nem szívesen
dolgozik ismeretlen tényezőkkel; az ilyen tényezőket igyekszik, hogy úgy
mondjam, ismert, vagyis notórius tényezőkkel helyettesíteni. Mihelyt valakit
megkaparintanak, mindjárt megmérik, ujjlenyomatot vesznek róla, és akkor az
már az ő emberük; ettől kezdve bizalommal fordulnak hozzá, mihelyt zörren a
haraszt; eljárnak hozzá a régi ismeretség alapján, ahogy az ember a borbélyához
vagy a fogorvosához jár. Rosszabb a helyzet, ha a bűntettet laikus vagy újonc
követi el, mondjuk, maguk vagy én; ilyenkor már nehezebb a dolga a
rendőrségnek, ha a bűnöst fülön akarja csípni.
Van egy rokonom a rendőrigazgatóságon: Pitr tanácsos, a feleségem
nagybátyja. Ez a Pitr azt mondja: ha rablásról van szó, akkor azt valami
szakember követte el, ha meg gyilkosságról, akkor családtag vagy rokon. Ilyen
megállapodott nézetei vannak ennek a Pitr úrnak. Például azt állítja, hogy ritkán
gyilkolnak meg idegent, mert ez nem könnyű; ha az emberek ismerik egymást,
akkor inkább nyílik alkalom gyilkosságra, és ha egy háztartásban élnek, akkor a
gyilkosság lehetősége egyenesen a kezük ügyében van. Ha Pitr úrra valami
gyilkosságot osztanak ki, akkor mindig azt igyekszik megállapítani, hogy ki
követhette el a tettet a legkönnyebben, és ezt nyomon követi. „Tudod, Menšík –
szokta mondani –, bennem nincs egy cseppnyi fantázia vagy leleményesség sem;
mindenki azt mondja nálunk, hogy én vagyok a legnagyobb hólyag az
igazgatóságon. Tudod, én éppen olyan primitív vagyok, mint a gyilkos; ami
nekem eszembe jut, az éppen olyan mindennapi, egyszerű és buta dolog, mint az
ő indítékai, terve és tette; és én mondom neked, hogy éppen ezért rendszerint
ráhibázok a tettesre.”
Nem tudom, emlékeznek-e annak az egzotikus Gandara bárónak a
meggyilkolására. Gandara báró amolyan titokzatos kalandor volt, a haja fekete,
mint a holló, és az egész férfi olyan szép, mint Lucifer. A Grébovka mellett
lakott egy villában, és hogy abban a villában mi folyt, hát azt nem lehet
elmondani. Egyszer hajnalban két lövést hallottak a villa környékén; a lövések
zajára összeszaladtak a szomszédok, és a villa kertjében holtan találták a bárót.
Az irattárcája hiányzott, de egyéb valamirevaló nyomot nem hagyott maga után
a gyilkos. Hát ezt a gyilkosságot feleségem nagybátyja, Pitr kapta meg, mert
éppen nem volt egyéb dolga, a főnöke csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy:
kolléga úr, ez az eset ugyan nem felel meg a maga munkastílusának, de azért
igyekezzék megmutatni, hogy még nem érett meg a nyugdíjra. Pitr bácsi
olyasvalamit morgott, hogy majd igyekezni fog, és elindult a tett színhelyére.
Világos, hogy nem talált semmit, összeszidta a detektíveket, és visszament az
íróasztalához, hogy újra rágyújtson a gipszpipájára. Ha valaki látta volna abban a
büdös füstben, azt hitte volna, hogy Pitr bácsi az esetén gondolkodik, de ez nagy
tévedés lett volna; Pitr bácsi nem gondolkodott, mert elvből elvetette a
gondolkodást. – „A gyilkos sem gondolkodik – szokta mondani –, annak vagy
eszébe jut valami, vagy nem.”
A kollégák az igazgatóságon sajnálták Pitr bácsit– ez nem neki való eset,
mondták; kár az ilyen szép anyagot Pitrnek adni; Pitrnek az olyan vénasszonyok
valók, akiket az unokaöccsük vagy a cselédjük udvarlója tett hidegre. Így hát az
egyik kolléga, Mejzlík fogalmazó mintegy véletlenül bement az öreghez, leült az
íróasztalára és azt mondta: „Mi újság, tanácsos úr, mi van azzal a Gandarával?”
„Talán volt neki unokaöccse” – vélte Pitr bácsi.
„Tanácsos úr – mondta erre Mejzlík doktor, hogy segítsen az öregen –, ez
alighanem másfajta eset. Tudnia kell, hogy Gandara báró nagy nemzetközi kém
volt; ki tudja, milyen különös dolgok lapulnak itt a háttérben... nekem nem megy
ki a fejemből, hogy eltűnt az irattárcája. A tanácsos úr helyében én elkezdenék
kutatni a...
Pitr bácsi megrázta a fejét. „Kolléga úr – mondta –, mindegyikünknek
megvannak a maga módszerei; először is ki kell deríteni, nincsenek-e rokonai,
akik örökölhetnek utána.”
„Másodszor – szólt közbe Mejzlík doktor – tudomásom van róla, hogy
Gandara szenvedélyes hazárdjátékos volt; a tanácsos úr nem jár társaságba, a
tanácsos úr csak dominózik Menšíkéknél, és nincsenek ilyen ismeretségei; ha
óhajtja, érdeklődni fogok ki játszott Gandarával az utóbbi időben... lehetséges,
hogy itt úgynevezett becsületbeli adósságról van szó.”
Pitr bácsi elkomorodott. „Ide hallgasson – mondta –, ez nem nekem való ügy;
én sohasem dolgoztam a felső társadalmi rétegekben, és nincs kedvem ezt a
munkát öreg fejjel elkezdeni.
Hagyjon nekem békét a becsületbeli adóssággal, életemben nem volt ilyen
esetem. Ha ez nem családi gyilkosság, akkor rablógyilkosság, és valaki a háziak
közül követte el. Ez rendszerint így szokott történni. Lehet, hogy Gandara
szakácsnőjének van valami unokaöccse, és az csinálta.”
„Vagy Gandara sofőrje” – jegyezte meg Mejzlík, hogy bosszantsa Pitr bácsit.
Pitr bácsi megcsóválta a fejét. „Sofőr – mondta –, az én időmben nem volt
ilyesmi; nem emlékszem olyan esetre, hogy sofőr rablógyilkosságot követett
volna el. A sofőrök isznak és benzint lopnak, de hogy gyilkolnának, ilyen esetem
még nem volt. Én már csak megmaradok a tapasztalataim mellett, fiatalember.
Ha majd olyan öreg lesz, mint én...”
Mejzlík doktor tűkön ült. „Tanácsos úr – mondta gyorsan –, van itt egy
harmadik lehetőség is.
Gandara bárónak viszonya volt egy férjes asszonnyal, Prága legszebb
asszonyával, uram.
Hátha féltékenységből gyilkolták meg.”
„Ilyesmi előfordul – helyeselt Pitr bácsi. – Öt ilyen esetem volt eddig. És mi
annak a hölgynek az ura?”
„Nagykereskedő – felelte Mejzlík úr. – Nagyon nagy cég.”
Pitr bácsi elgondolkodott. „Hát ezzel megint nem érünk semmit – mondta. –
Még nem volt olyan esetem, hogy egy nagykereskedő agyonlőtt volna valakit.
Csalni azt igen; de féltékenységből ölni, azt nagykereskedők nem szoktak; az
más társaságban szokás. Nem, nem, kolléga úr, ezzel nem érünk semmit!”
„Tanácsos úr – folytatta Mejzlík doktor –, tudja, miből élt Gandara?
Zsarolásból. Az a fickó szörnyű dolgokat tudott mindenféle... no, mindenféle
gazdag emberről. Meg kell gondolni, milyen sok ember érdeke fűződött az ő
hm... eltávolításához.”
„No látja – mondta Pitr bácsi –, ilyen esetem már volt egyszer, de bizonyítani
nem tudtunk semmit; tisztára szégyenben maradtunk. Á, kolléga úr, mi jut
eszébe, ilyen esettel nem akarom még egyszer megégetni az ujjamat. Nekem
elég a közönséges rablógyilkosság; én nem szeretem a szenzációkat és a
titokzatos afférokat. A maga korában én is azt hittem, hogy egyszer majd
megcsinálom a magam híres bűnügyét; ez a mi becsvágyunk. De az évek
múlásával ez is elmúlik, barátom. Az ember aztán látja, hogy csak közönséges
esetek történnek.”
„Gandara nem volt egyszerű eset – ellenkezett Mejzlík fogalmazó. – Ismertem
őt, uram:
hochstapler volt, fekete, mint a cigány... a legjóképűbb svihák, akit valaha
láttam. Rejtélyes alak. Démon. Hamiskártyás. Hamis báró. Ide hallgasson,
tanácsos úr, az ilyen alak nem hal meg közönséges módon; még csak nem is
közönséges gyilkosság áldozataként. Itt többről van szó. Itt nagyon rejtélyes
dolgokról van szó.”
„Akkor nem nekem kellett volna adni az esetet – morgott Pitr bácsi
kedvetlenül. – Fütyülök a rejtélyes dolgokra. Én a közönséges és világos
gyilkosságokat szeretem, mint amilyen a trafikosnő-gyilkosság... Barátom, én
már nem akarok új módszereket tanulni. Ha már nekem adták ezt az esetet,
akkor a magam módján fogom elintézni; közönséges rablógyilkosság lesz belőle.
Ha magának adták volna, akkor bűnügyi szenzáció lett volna belőle, szerelmi
regény vagy politikai bűntett... Magának romantikus az ízlése, Mejzlík, maga
ebből az anyagból ragyogó esetet dolgozott volna ki. Kár, hogy nem magának
adták.”
„Ide figyeljen, tanácsos úr – bökte ki Mejzlík doktor –, nem lenne kifogása az
ellen, ha... tisztán privátim... utánanéznék a dolognak? Tetszik tudni, nekem sok
olyan ismerősöm van, aki tud egyet s mást Gandaráról. Értesüléseimet
természetesen az ön rendelkezésére bocsátanám – tette hozzá gyorsan. – Az eset
a tanácsos úr esete maradna... nos?”
Pitr bácsi ingerülten fújt egyet. „Köszönöm szépen – mondta –, de ez nem
megy. Magának más a stílusa, kolléga úr; maga ebből egészen mást hozna ki,
mint én. Ezt a két stílust nem lehet összekeverni. Mit kezdenék én a maga
kémeivel, játékosaival, hölgyecskéivel és azzal az egész felső tízezerrel? Nem,
barátom, ez nem nekem való. Ha nekem kell ezt az ügyet feldolgoznom, akkor
az én megszokott mindennapi piszkos esetem sül ki belőle... Mindenki azt
csinálja, amit tud.”
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, és egy detektív lépett be. „Tanácsos
úr – jelentette –, megállapítottuk, hogy a Gandara villa házmesterének van egy
unokaöccse. Húszéves, foglalkozásnélküli, és Vršovicében lakik az 1451.
helyrajzi szám alatt. Gyakran jár a házmesterhez. A cselédlánynak katona az
udvarlója, de az most hadgyakorlaton van.”
„Jól van – hagyta rá Pitr bácsi. – Nézzenek el a házmester unokaöccséhez,
kutassák át a lakását, és hozzák ide nekem a fiút.”
Két óra múlva Pitr bácsi kezében volt Gandara báró irattárcája; a fiú ágyában
találták meg, éjszaka egy mulatóban elkapták a fiút is; reggelre beismerte, hogy
Gandarát agyonlőtte, el akarta rabolni a pénztárcáját; a tárcában egyébként
ötvenezer korona volt.
„No látod, Menšík – mondta nekem Pitr bácsi –, ez éppen olyan eset, mint
annak a Křemenová utcai öregasszonynak az esete, akit ugyancsak a házmester
unokaöccse ölt meg. De a mindenségit, fiam, ha eszembe jut, hogy Mejzlík mit
tudott volna csinálni ebből az anyagból!
De hiába, nincs hozzá fantáziám. Ez az.”
 Egy házasságszédelgő viselt dolgai
– Hát ez igaz – szólt Holub detektív, és szerényen köhintett. – Mi nem
szeretjük a szokatlan, extra dolgokat; és nem szeretjük az új embereket sem. Egy
régi, bevált gonosztevő, az sima munka; először is, ha ilyen fickó követ el
valamit, akkor mindjárt tudjuk, hogy ő csinálta, mert ez a szakmája, másodszor
tudjuk, hol keressük, és harmadszor az ilyen nem vacakol sokat, és nem is tagad,
mert tudja, hogy úgyse megy vele semmire. Az ilyen tapasztalt alakkal öröm
dolgozni, uraim. És meg kell mondanom, hogy hivatásos gonosztevők a
börtönben is közkedveltségnek és bizalomnak örvendenek; az újoncok és
dilettánsok a legmegátalkodottabb elégedetlenkedők és renitensek, semmi sem
tetszik nekik a börtönben; a régi bűnöző viszont tudja, hogy a büntetés nem
egyéb a munkával járó kockázatnál, és így nem nehezíti meg fölöslegesen a
maga és mások helyzetét. De ez már nem tartozik ide.
Egyszer, vagy öt évvel ezelőtt, mindenünnen jelentések futottak be hozzánk,
hogy a vidéken egy ismeretlen házasságszédelgő garázdálkodik. A leírás szerint
idősebb, testes, kopasz fejű úriemberről volt szó, akinek öt aranyfoga van, és aki
Müller, Procházka, Šimek, Šebek, Šinderka, Bílek, Hromádka, Pivoda, Berger,
Bejček, Stočes és még sok egyéb néven mutatkozott be áldozatainak. A fene
egye meg, ez a leírás egyik házasságszédelgőnkre se passzolt; az aranyfogú tehát
csak valami új ember lehet. Egy reggel behívatott a tanácsos úr, és azt mondja:
„Holub, maga a vasúthoz van beosztva; ha majd utazik valahová, nézzen körül
egy kicsit, hátha véletlenül találkozik azzal az öt aranyfoggal.” No jó; a vonatban
elkezdtem figyelni az emberek fogait, és tizennégy nap alatt három olyan urat is
kihalásztam az utasok közül, akinek öt aranyfoga volt; igazoltattam őket, de
Jézusmária, az egyikről kisült, hogy tanfelügyelő, a másik is valami hasonló
volt, a harmadik meg, rosszul vagyok, ha eszembe jut, országgyűlési képviselő,
hát urak, ne kérdezzék, mit kaptam tőlük meg feljebbvalóimtól. Ez aztán
megdühített, és most már elhatároztam, hogy azért is elkapom azt a vén kujont.
Nem az én esetem volt ugyan, de fejembe vettem, hogy bosszút állok rajta.
Pusztán magánszorgalomból elutaztam azokhoz az árvákhoz és özvegyekhez,
akiktől házassági ígérettel pénzt csalt ki ez az aranyfogú csirkefogó. Nem hinnék
el, uraim, mennyit beszélnek és pityeregnék a kisemmizett árvák és özvegyek.
De abban legalább mindannyian megegyeztek, hogy a pasas intelligens, szolid
úriember, hogy aranyfogak ragyognak a szájában, és nagyon szépen és
ildomoson szokta ecsetelni a családi élet gyönyöreit; de még ujjlenyomatot se
vett róla egyikük sem – borzalom, hogy milyen hiszékenyek ezek a nők. A
tizenegyedik áldozat – egy kamenicei lány – könnyek között mesélte el, hogy az
az úr háromszor járt nála, mindig délelőtt fél tizenegykor érkezett, és amikor az
utolsó alkalommal, a kicsalt pénzzel a zsebében búcsúzott tőle, felnézett a
házszámra, és azt mondta: „Nini, Mařenka kisasszony, hát nem Isten akarata-e,
hogy összeházasodjunk? A maguk házszáma 618, és én mindig a 6 óra 18
perckor induló vonattal utazom magához; hát nem jó jel ez?” Amikor
meghallottam ezt, így szóltam a lányhoz: „Kisasszony, ez becsületszavamra jó
jel.”
Mindjárt elővettem a menetrendet és keresni kezdtem, honnan indul 6 óra 18
perckor olyan vonat, amelynek a 10 óra 35 perckor Kamenicébe érkező vonathoz
van összeköttetése. Mikor mindent kikerestem és összevetettem, láttam, hogy a
keresett vonat minden valószínűség szerint a bystřice-novovesi állomásról indul.
Hiába, egy vasúti detektívnek el kell igazodnia a menetrendben.
Magától értetődik, hogy az első szabadnapomon elutaztam Bystřice-
Novovesbe, és mindjárt megkérdeztem, nem lakik-e itt egy testes, aranyszájú úr,
aki feltűnően gyakran utazgat ideoda. „De igen – felelte az állomásfőnök –, itt
lakik az alsó utcában, Lacinának hívják, és a foglalkozása kereskedelmi utazó;
éppen tegnap este érkezett meg valahonnan.” Hát elmentem Lacina úrékhoz;
apró termetű, tiszta asszonyka nyitott ajtót. „Itt lakik Lacina úr? – kérdeztem.
„A férjem – feleli –, de most alszik. Mindig aludni szokott ebéd után.” „Az
nem baj” mondom, és megyek befelé. A díványon egy alak fekszik ingujjban, és
azt mondja: „Nini, a Holub úr; anya, hozzál neki egy széket.”
Minden dühöm elpárolgott, hiszen ez Plichta, az öreg sorsjegyes; mi tudniillik
így hívjuk a sorsjegycsalókat; ez már legalább tízszer ült. „Adj’ isten, Vincek –
mondom –, hát te már nem sorsjegyekkel foglalkozol?”
„Nem, nem – feleli Plichta, és felül a díványon –, tudja, Holub úr, a
sorsjegyekkel sokat kell szaladgálni, és én már nem vagyok mai csirke. Ha az
ember ötvenkét éves, akkor szívesen elüldögél valahol; házról házra járni, ez
már nem nekem való foglalkozás.”
„Azért adtad magad a házasságszédelgésre, te vén kujon” – mondom neki.
Plichta csak felsóhajtott. „Valamit csak kell csinálni az embernek, Holub úr.
Tudja, amikor utoljára ültem, elromlottak a fogaim, azt hiszem, a sok lencsétől.
Szóval meg kellett csináltatni a fogaimat; és nem fogja elhinni, Holub úr, milyen
hitele van az embernek, ha aranyfogak csillognak a szájában. Az aranyfogak
bizalmat keltenek, az ember elkezd jobban emészteni, és meg is hízik. Hiába,
azzal kell dolgoznunk, amink van.”
„És hol a pénzed? – kérdem. – Itt a noteszomban tizenegy csalásod van
feljegyezve, és ez nettó kétszáztizenhatezer koronára rúg. Hol a pénz?”
„Ugyan, Holub úr – feleli Plichta –, hiszen tudhatná, hogy szokott az lenni. Itt
minden a feleségemé. Az üzlet, üzlet. Nekem nincs egyebem, csak ami nálam
van, ez pedig hatszázötven korona, egy aranyóra és öt aranyfog. Anya, én most
elutazom Holub úrral Prágába.
Holub úr, még ki kell fizetnem az utolsó részletet a fogaimért; ez háromszáz
korona, szóval ezt a pénzt itt hagyom.”
„És a szabónak is tartozol százötven koronával” – szólalt meg „anya”.
„Igazad van – felelte Plichta. – Holub úr, én nagyon vigyázok arra, hogy a
dolgaim rendben legyenek. Az embernek meglátszik az arcán, ha rendben van a
szénája. Ha nincs adósságod, nyugodtan nézhetsz akárki szemébe. Ez már az
üzlethez tartozik, Holub úr. Anya, keféld ki egy kicsit a kabátomat, nehogy
szégyent hozzak rád Prágában. No mehetünk, Holub úr.”
Öt hónapot kapott. A nők mind kijelentették az esküdtszék előtt, hogy önként
adták oda a pénzüket, és hogy megbocsátanak neki. Csak egy akadt köztük, aki
semmit sem engedett el, egy gazdag özvegyasszony, akit pedig csak ötezer
koronával vágott meg.
Fél év múlva megint hallottam két házasságszédelgési esetről. „Biztosan
Plichta” – gondoltam, de tovább nem törődtem a dologgal. Abban az időben
éppen Pardubicében volt dolgom, mert ott ütötte fel tanyáját az egyik kofferes,
ugyanis így hívják a vasúti tolvajokat. A családom éppen Pardubice közelében
nyaralt egy faluban, hát vittem magammal egy kis bőröndöt, tele virslivel meg
egyéb hentesáruval, hiszen tudják, hogy az ilyesmi falun nagy ritkaság.
Útközben, csak úgy megszokásból, végigmentem az egész vonaton, és az
egyik fülkében felfedeztem Plichtát, ahogy egy idősebb hölggyel a mai világ
romlottságáról cseveg.
„Vincek – szólítom meg –, már megint házasságot ígérsz valakinek?”
Plichta elpirult, és gyorsan bocsánatot kért a hölgytől, mondván, hogy sürgős
beszélnivalója van ezzel az úrral, és amikor kijött a folyosóra, korholó hangon
oktatni kezdett: „Holub úr, idegenek előtt nem volna szabad ilyesmit tennie
velem; elég, ha rám kacsint, és jövök. Miért keres?”
„Megint van két esetünk, Plichta – felelem. – De nekem ma más a dolgom,
Pardubicében átadlak a csendőröknek.”
„Csak nem tesz velem ilyet, Holub úr? Én már megszoktam magát, maga is
ismer engem, inkább magával megyek oda, ahol dolga van. No, Holub úr, a régi
ismeretség kedvéért.”
„Sajnos, nem lehet – mondom –, először el kell mennem a családomhoz, az
egy jó óra gyalog.
Mit csináljak veled addig?”
„Elkísérem, Holub úr – javasolta Plichta. – Legalább nem fog unatkozni az
úton.”
 Hát jó, szóval Plichta velem jött; mikor kiértünk a városból, azt mondja:
„Adja ide azt a táskát, Holub úr, majd én viszem.” Mentünk egy darabig, aztán
megint megszólalt: „Nézze, Holub úr, idősebb ember vagyok, és ha maga
idegenek előtt tegez engem, az nem kelt jó benyomást.”
Így hát a feleségemnek meg a sógornőmnek régi jó barátomként mutattam be
Plichta urat.
Tudniuk kell, hogy a sógornőm elég csinos lány és huszonöt éves, de Plichta
olyan szépen és szolidan beszélt, és még cukorkát is osztogatott a gyerekeknek...
no szóval, miután megittuk a kávét, Plichta kijelentette, hogy elmegy a
kisasszonnyal meg a gyerekekkel sétálni, és közben rám kacsintott, amivel azt
akarta jelezni, hogy mi, férfiak, értjük egymást, és hogy biztosan van
beszélnivalóm a feleségemmel. Ilyen finom érzésű ember volt. És amikor egy
óra múlva visszatértek, a gyerekek Plichta bácsi kezét fogták, a sógornőm meg
olyan volt, mint a rózsa, és búcsúzáskor sokáig szorongatta Plichta úr kezét.
„Ide figyelj, Plichta – mondom neki az úton –, mi jutott eszedbe, elcsavarni a
mi Máničkánk fejét?
„A megszokás vitt rá, Holub úr – mondta csaknem szomorúan. – Higgye el, én
már nem is tehetek róla; a fogaim miatt van az egész. Csak kellemetlenségem
származik belőle. Sohasem beszélek a nőknek szerelemről, ez már valahogy nem
illik a koromhoz; és látja, éppen ez hat rájuk a legjobban. Néha azt hiszem, hogy
nem magam miatt szeretnek belém, hanem haszonlesésből, amiért olyan biztos
egzisztenciának látszom.”
Mikor megint a pardubicei állomáson voltunk, azt mondom neki: „Plichta,
mégis át kell hogy adjalak a csendőröknek, mert nekem itt egy lopást kell
kivizsgálnom.”
„Holub úr – könyörgött Plichta –, hát akkor ültessen le addig itt a
vendéglőben, rendelek egy teát, és elolvasom az újságokat... tessék, itt a pénzem,
tizennégyezer néhányszáz korona, pénz nélkül úgyse tudnék megszökni, hiszen a
cechet se tudnám kifizetni.”
Hát beültettem őt a vasúti vendéglőbe, és mentem a dolgom után. Egy óra
múlva benéztem az ablakon; ott ült a helyén, az orrán aranykeretes cvikker, és
újságot olvasott. Fél óra múlva készen voltam, és bementem érte. Most már a
szomszéd asztalnál ült egy feltűnően molett szőke hölggyel, és méltóságteljesen
korholta a pincért, hogy pillével hozta a kávét a hölgynek.
Amikor meglátott, elbúcsúzott a hölgytől, és odajött hozzám. „Holub úr –
szólított meg –, nem vihetne el egy hét múlva? Volna még egy fontos
elintéznivalóm.”
„Nagyon gazdag?” – kérdeztem.
Plichta csak legyintett. „Gyára van, Holub úr – suttogta. – Nagyon kellene
neki egy tapasztalt ember, aki hébe-hóba tanácsot tudna adni. Éppen most akar
valami új gépeket vásárolni.”
„Aha – mondom –, no gyere, bemutatlak.” És elindulok a hölgy felé. – „Adj’
isten, Lojzička szólítom meg a hölgyet –, hát még mindig az ilyen idősebb
urakra vadászol?”
A szőke hölgy a füle tövéig elpirult: „Jézusmária, Holub úr, nem tudtam, hogy
ez az úr a maga barátja.”
„Hát akkor igyekezz eltűnni – mondom –, Dundr tanácsos úr beszélni szeretne
veled; ő ugyanis az ilyesmit csalásnak hívja.”
Plichta teljesen letört. „Holub úr – mondta –, sohase hittem volna, hogy ez a
hölgy is csaló!”
„Pedig az – mondom –, mégpedig amolyan könnyű nőcske. Képzeld! Idősebb
uraktól házassági ígérettel pénzt csal ki.”
Plichta csaknem elsápadt. „Pfúj, a fene egye meg – és köpött egyet –, hát így
higgyen az ember a nőknek! Holub úr, ez már több a soknál!”
„Hát akkor várj meg itt – szakítottam félbe –, elmegyek jegyet váltani neked.
Második vagy harmadik osztály legyen?
„De Holub úr – védekezett Plichta –, hát nem kár a pénzért? Hiszen le vagyok
tartóztatva, tehát ingyen utazom, ugyebár. Csak vigyen el, Holub úr, kincstári
pénzen. A mifélénknek számolni kell minden fillérrel.”
Plichta egész Prágáig azt a nőt szidta. Higgyék el, hogy ilyen erkölcsi
felháborodással még nem találkoztam életemben. Amikor Prágában kiszálltunk,
azt mondja: „Holub úr, tudom, hogy ezúttal hét hónapot kapok; és nekem nem
tesz jót a börtönkoszt. Nézze, szeretnék még egyszer tisztességesen jóllakni. Az
a tizennégyezer korona, ami magánál van, az minden, amit az utolsó ügyem
hozott... hát legalább egy jó vacsorám legyen belőle; meg aztán szívesen
revanzsálnám magam azért a kávéért is.”
Elmentünk egy jobb vendéglőbe; Plichta rostélyost rendelt, megivott hozzá öt
sört, én meg elővettem a pénztárcáját, és kifizettem a számlát, miután Plictha
háromszor is utánaszámolt, hogy a főpincér nem csapott-e be minket.
„No, most gyerünk az igazgatóságra” – mondom.
„Egy pillanat, Holub úr – szólalt meg Plichta. – Sok kiadásom volt a legutóbbi
esettel kapcsolatban. Négyszer utaztam oda-vissza; az negyvennyolc koronájával
összesen háromszáznyolcvannégy korona.” Felvette cvikkerét, és egy
papírdarabon számolni kezdett. „Aztán a napidíj, mondjuk harminc
koronájával... nekem rendesen kell táplálkoznom, Holub úr, ez is hozzátartozik
az üzlethez. Szóval ez százhúsz korona. Aztán itt van még a virágcsokor ára,
amit a hölgynek vettem, ez harmincöt korona, tudja, Holub úr, az ember legyen
udvarias. A jegygyűrű kétszáznegyvenbe került... csak aranyozott volt, Holub úr,
ha nem lennék becsületes ember, azt mondanám, hogy arany volt, és hatszázat
számítanék, ugyebár. Aztán vettem neki egy tortát, az harmincöt korona, aztán itt
van még öt levélnek a portója, az öt korona, és az apróhirdetés, aminek az
alapján megismerkedtünk, ez tizennyolc korona. Tehát jár nekem összesen
nyolcszázharminckét korona, Holub úr. Ezt a pénzt magánál hagyom, és ha
kiszabadulok, átveszem. Szeretem a rendet, Holub úr; legalább a rezsim legyen
fedezve, ugyebár. No, és most mehetünk.”
Amikor már a rendőrigazgatóság folyosóján voltunk, még eszébe jutott
valami: „Holub úr, hiszen én egy üveg kölnit is ajándékoztam annak a hölgynek;
ez megint húsz korona; legyen szíves ezt is levonni a javamra.”
Aztán gondosan kifújta az orrát, és nyugodt lélekkel engedte, hogy
elvezessék.
 A lírikus tolvaj
– De néha másképpen fest a dolog – törte meg a beállott csendet Zach úr, a
szerkesztő. – Néha valóban nem tudjuk, hogy a rossz lelkiismeret beszélteti-e az
embereket, vagy inkább valami dicsekvési vagy fitogtatási vágy; ez elsősorban a
hivatásos bűnözőkre vonatkozik, akik talán megpukkadnának, ha nem
henceghetnének el néhanapján azzal, amit elkövettek. Én azt hiszem, hogy sok
bűnöző belepusztulna, ha a társadalom ignorálná őket; az ilyen hivatásos
gonosztevőt egyenesen melegíti az a kivételes közérdeklődés, mely
megnyilvánul iránta. Nem azt állítom, hogy az emberek csak a dicsőségért
lopnak és rabolnak; bizonyára pénzért, vagy könnyelműségből, vagy a rossz
társaság hatása alatt teszik, de mihelyt belekóstolnak ebbe az aura popularis-ba,
azonnal valami nagyzolás ébred fel bennük – ugyanúgy, mint a politikusokban és
általában a közéleti emberekben.
Jó néhány évvel ezelőtt a mi kiváló vidéki folyóiratunkat, a Kelet Futárá-t
szerkesztettem. Én ugyan nyugaton születtem, de higgyék el, uraim, hogy a
legnagyobb lelkesedéssel harcoltam Kelet-Csehország helyi érdekeiért. Mintha
ma is magam előtt látnám azt az enyhe lejtésű festői dombvidéket,
szilvafasoraival és csendes kis patakjaival; minden héten harcra buzdítottam a
„mi keménykötésű hegylakó népünket, amely szívósan küzd minden falat
kenyérért a zord természettel és a kormány értetlenségével” – uraim, hogy ezt
milyen szépen, milyen őszinte szívvel írtam! Csak két évig működtem ott, de az
alatt a két év alatt beleoltottam az ottaniakba, hogy ők keménykötésű hegyi
lakók, hogy életük zord és hősi, hogy az ő vidékük szegény ugyan, de mélabúsan
szép és hegyes – azt hiszem, egy újságíró meg lehet elégedve azzal a
teljesítménnyel, hogy Čáslav környékét valami Norvégia-félévé varázsolta.
Ebből is látható, milyen nagy feladatok elvégzésére képes a sajtó.
Bizonyára tudják, hogy egy vidéki szerkesztőnek elsősorban a helyi
eseményeket kell figyelemmel kísérnie. Hát egyszer megállított egy ottani
rendőrfogalmazó, és azt mondja: „Ma éjszaka valami nyavalyás alak kirabolta
Vašat úr boltját, tudja, azt a vegyeskereskedést; és képzelje, szerkesztő úr, hogy
az a semmiházi verset írt a helyszínen, és otthagyta a pulton; hát ez már igazán
szemtelenség, igaz?”
„Mutassa azt a verset – mondtam neki gyorsan –, az ilyesmi nagyon kapóra
jön a Futár-nak, nem is beszélve arról, hogy milyen szenzációt kelt majd
városunkban és egész vidékünkön.”
Szóval, hosszú eszmecsere után megkaptam a verset, és leközöltem a Kelet
Futárá-ban.
Elmondom, hogy hangzott az a költői mű, már amennyire visszaemlékszem
rá:
Egyet, kettőt, hármat, négyet ötöt, hatot, nyolcat, tízet, tizenkettőt üt az óra, ez
a tolvaj riadója.
Amikor az ajtót feszítettem fel, a ház előtt épp egy ember ment el tolvaj
vagyok, nem ijedek én meg, de már távolodnak a lépések, ha sötétben fülelek,
valahol érzem, hogy a szívem hogy zakatol.
Árva a szívem, akárcsak magam, ha anyám látna, sírna miattam, boldogtalan
vagyok, ó én szegény, a sarokban kapirgál egy egér.
Ketten vagyunk csak, én meg az egér, mindkettő tolvaj, itt egy kis kenyér, de
ő rejtekhelyét nem hagyhatja el, mert tolvajnak tolvajtól is félnie kell.
És így ment ez tovább, a befejezés pedig így hangzott:
Volna még írnivalóm temérdek, de a gyertyám már egészen leégett.
A verset részletes lélekbúvári elemzés kíséretében közreadtam; kiemeltem
balladai hangját, és meggyőzően rámutattam a bűnöző lelkében zengő finom
húrokra. A cikk a maga nemében szenzáció volt; a többi párt és más vidéki
városok sajtója azt állította, hogy a vers szemérmetlen hamisítvány, egyéb kelet-
csehországi ellenfeleink pedig kijelentették, hogy a mű plágium, angolból van
fordítva, meg miegymás. De amikor a vidékünk betörő-költője védelmében
folytatott polémia legjavában voltam, eljött hozzám a rendőrfogalmazó, és azt
mondja: „Szerkesztő úr, most már véget vethetne az átkozott betörő
dicséretének; képzelje, ezen a héten is kifosztott két lakást meg egy boltot, és
mindenütt otthagyott egy-egy hosszú költeményt!”
„Ennek örülök – mondom, – leközöljük!”
„No még csak az kellene – morgott a fogalmazó. – Uram, ez a bűnözés
támogatása lenne!
Hiszen az az alak most csak irodalmi becsvágyból lop, és ezt a becsvágyat ön
ébresztette fel benne! Éppen ezért most valahogy le kell forráznia, érti? Írja meg,
hogy a költemények nem érnek semmit, hogy nincs bennük forma, vagy
hangulat, vagy amit akar; véleményem szerint a pofa mindjárt abbahagyja a
lopást.”
„Hm – mondom –, ezt nem tehetjük meg, ha már egyszer megdicsértük; de
tudja mit, nem fogjuk közölni a verseit és kész.”
Rendben van; a következő tizennégy nap alatt újabb öt betörést követtek el a
megfelelő öt költemény kíséretében, de a Kelet Futára úgy hallgatott a versekről,
mintha kivágták volna a nyelvét. Csak attól féltem, hogy tolvajunk sértett szerzői
hiúságból elköltözik Turnov vagy Tábor vidékére, és az ottani vidéki sajtónak
szolgáltat anyagot; képzeljék el, hogy azok a tökfejűek hogy felvágtak volna
vele! – Ez a hallgatás egészen megzavarta a betörőt; vagy három hétig nyugalom
volt, de aztán újból elkezdődtek a betörések, azzal a különbséggel, hogy a versek
most már postán érkeztek egyenesen a Kelet Futára szerkesztőségébe. De a Kelet
Futára megmakacsolta magát; egyrészt nem akart kikezdeni a helyi
hatóságokkal, másrészt a költemények egyre gyengébbek voltak; a szerző
ismétlésekbe bocsátkozott, és afféle romantikus faksznikat meg cirádákat
gondolt ki, szóval kezdett úgy viselkedni, mint egy igazi költő.
Egyszer jó későn tértem haza a vendéglőből; éjszaka volt már, és én úgy
fütyörésztem, mint egy rigó.
Mikor beértem a szobába, meg akartam gyújtani a petróleumlámpát. Alig
lobbant fel a gyufa, valami elfújta a hátam mögül.
„Ne gyújtson világot – mondta egy tompa hang –, én vagyok az.”
„Hm – mondtam én –, és mit óhajt?”
„Azt akarom megkérdezni – felelte a tompa hang –, hogy mi van a
költeményeimmel.”
„Barátom – mondom, mert még most sem tudtam, miről van szó –, most
nincsenek szerkesztőségi fogadóórák. Jöjjön el holnap tizenegykor.”
„Maga meg szépen lecsukat – mondta a hang keserűen. – Az pedig nem lenne
jó. Miért nem közli a verseimet?”
Csak most jöttem rá, hogy a mi betörőnk van nálam. „Erről sokat kellene
beszélni – feleltem. Üljön le, fiatalember. És ha tudni akarja, hát azért nem
közlöm a verseit, mert fabatkát sem érnek. Ez az igazság!”
„Én azt hittem – mondta a hang fájdalmasan –, hogy... hogy nem rosszabbak,
mint az első vers.”
„Az első jó volt – mondtam szigorúan. – Őszinte érzelem volt benne. Érti?
Intuitív frisseség, és az átélés közvetlensége és ereje, és hangulat és minden; de a
többi, az szemét.”
„De hisz – panaszkodott a hang –, hisz én a többit is úgy írtam, mint az elsőt!”
„Éppen ez a baj – mondtam keményen. – Már csak ismételte önmagát. Megint
az volt bennük, hogy kint lépteket hall...”
„De hiszen hallottam lépteket – védekezett a hang. – Ha az ember lop, akkor
hegyeznie kell a fülét, hogy hallja, jár-e valaki odakint!”
„És megint egér volt bennük” – folytattam.
„Egér – mondta a hang kishitűen. – Hát ha mindig van ott egér! De én csak
háromszor írtam róla...”
„Szóval – szakítottam félbe –, a maga versei a puszta irodalmi rutin
színvonalára süllyedtek.
Nincs bennük eredetiség, nincs bennük ihlet, nincs bennük érzelmi
megújhodás. Ez így nem megy. A költőnek nem szabad ismételnie önmagát.”
 A hang hallgatott egy ideig. „Szerkesztő úr – mondta aztán –, mit csináljak, ha
mindig egyforma a helyzet! Próbáljon meg lopni, és meglátja, hogy egyik lopás
olyan, mint a másik.
Nehéz dolog ez, uram.”
„Nehéz – mondtam. – Ideje volna már másba belekóstolnia.”
„Talán jó volna kirabolni egy templomot – felelte a hang –, vagy valami
sírboltot.”
Energikusan megráztam a fejem. „Azzal semmire sem menne – mondtam. –
Mert nem az anyagon múlik, hanem az átélésen. A maga verseiből hiányzik a
konfliktus. Mindig csak a közönséges lopás külsőséges leírását tartalmazzák.
Magának valami belső motívumot kellene felfedeznie. Például a lelkiismeretét.”
Az ipse gondolkodott egy darabig. „Lelkiismeret-furdalásra gondol? –
kérdezte bizonytalanul.
– Azt hiszi, hogy akkor jobbak lesznek a verseim?”
„Természetesen – kiáltottam. – Barátom, akkor meglesz bennük a lélektani
mélység és forróság!”
„Hát megpróbálom – mondta a hang elgondolkodva. – Csak azt nem tudom,
hogy fogok-e tudni lopni aztán. Ha az embernek lelkiismeret-furdalása van,
akkor elveszti a biztonságát, tudja? És ha nincs meg a biztonsága, akkor
könnyebben elkapják.”
„És ha elkapják! – kiáltottam. – Édes barátom, mi rossz van abban, ha
elkapják? Hát nem tudja elképzelni, milyen verseket írna in carcere et catenis?
Hadd mutassak meg magának egy börtönverset, el fog ámulni!”
„Az a vers benne volt az újságban?” – kérdezte mohón.
„Öregem – feleltem –, ez a világ egyik leghíresebb verse. Gyújtsa meg a
lámpát, felolvasom magának.”
Vendégem gyufát vett elő, és meggyújtotta a lámpát. Kiderült, hogy sápadt
arcú és kissé pattanásos fiatalember, amilyenek már a betörők és költők lenni
szoktak. „No várjon mondtam –, mindjárt kikeresem.” És elővettem A readingi
fegyház balladájá-t, Wilde költeményét. Az akkor nagy divatban volt.
Soha életemben nem adtam elő semmit olyan hévvel, mint ezt a balladát, és
főképp azt a sort, hogy „Mindenki úgy öl, ahogy tud...” Vendégem nem vette le
rólam a szemét; és amikor odaértem, ahol az a rab az akasztófára megy, eltakarta
arcát és sírt.
Mikor a költemény végére értem, csend támadt. Nem akartam megtörni a
pillanat nagyszerűségének varázsát. Kinyitottam az ablakot, és csak ennyit
mondtam: „A legrövidebb út arra vezet, a kerítésen keresztül. Jó éjszakát.” És
eloltottam a lámpát.
„Jó éjszakát – mondta a hang meghatottan –, hát megpróbálom valahogy.
Köszönöm szépen.” Aztán eltűnt a sötétben, hangtalanul, mint a denevér.
Mégiscsak ügyes tolvaj volt.
Két nap múlva elkapták egy üzletben. Ott ült a pultnál egy darab papír fölött,
és a ceruzáját rágta. A papíron csak ennyi volt:
Mindenki úgy lop, ahogy tud – és semmi több. Ez bizonyára a readingi
ballada változatának első sora akart lenni.
A betörő másfél évi börtönt kapott az elkövetett betöréssorozatért. Pár hónap
múlva egy egész füzetre való költeményt küldött nekem. Szörnyű versek voltak:
csupa nyirkos, föld alatti kamra, kazamata, rácsok, csörgő lábbilincsek, dohos
kenyér, akasztófához vezető út meg miegymás; elborzadtam, milyen szörnyű
viszonyok uralkodhatnak abban a börtönben. Azt tudják, hogy egy újságíró
mindenhova bejut. Sikerült elintéznem, hogy a fegyházigazgató meghívjon
intézményének megtekintésére. Egész rendes, humánus és nem is régi börtönben
találtam magam, és amikor a betörőmhöz bementem, éppen lencsét kanalazott a
csajkájából.
„No – mondom –, hol vannak a csörgő bilincsek, amikről írt?”
Betörőm elpirult, és tanácstalanul nézett az igazgatóra. „Szerkesztő úr –
dadogta –, de hát arról, ami itt van, nem lehet verset írni! Nehéz dolog ez, igaz?”
„És egyébként meg van elégedve?”
„Egyébként meglennék – morogta zavartan –, de nincs itt miről írni.”
Azóta nem találkoztam vele. Sem a rendőrségi rovatban, sem a költészetben.
 A tű
– Nekem ugyan sohasem volt dolgom bírósággal – mondta Kostelecký úr –, de
meg kell mondanom, hogy nagyon tetszik nekem az a hihetetlen pontosság és
körültekintés, meg az a sok oráció, amivel a bíróságok az ügyeket intézik, még
ha, mondjuk, csak egy szőrszálról van is szó. Ez komoly bizalmat kelt az
igazságszolgáltatásban. Ha már az igazságszolgáltatásnak mérleg van a kezében,
akkor az legyen patikamérleg, és ha már kard van a kezében, akkor az legyen
éles, mint a borotva. Erről eszembe jut egy eset, amely a mi utcánkban történt.
Egy házmesterné, Maškovának hívták, zsemlét vett a boltban, és ahogy enni
kezdi, egyszerre valami megszúrja a szájpadlását; belenyúl a szájába, és kihúz
egy tűt, amely jó mélyen belefúródott a lágy húsba. Csak most ijedt meg,
Jézusmária, hiszen ezt a tűt lenyelhettem volna, és aztán átfúrta volna a
gyomromat! Az életem forgott kockán, hát én ebbe nem nyugszom bele csak
úgy! Ki kell vizsgálni, hogy ki volt az a pimasz fráter, aki ezt a tűt a zsemlébe
dugta! Fogta magát és elvitte a tűt meg a félbehagyott zsemlét a rendőrségre.
A rendőrség kihallgatta a boltost meg a péket, de természetesen egyik sem
vallotta magáénak a tűt. A rendőrség erre átadta az ügyet a bíróságnak, mert
tudniuk kell, hogy itt könnyű testi sértésről van szó. A vizsgálóbíró, mint
lelkiismeretes és alapos hivatalnok, újból kihallgatta a boltost meg a péket;
mindkettő esküdözött, hogy a tű náluk nem kerülhetett a zsemlébe. A
vizsgálóbíró elment a boltba, és megállapította, hogy ott valóban nincsen tű.
Aztán elment a pékségbe megnézni, hogyan sütik a zsemlét; egész éjszaka ott ült
a sütödében, és nézte, hogy dagasztják a tésztát, hogyan kelesztik, hogyan fűtik
be a kemencét, hogyan formálják a zsemlét, hogyan teszik a kemencébe, és
hogyan sütik aranybarnára. Ilyenformán megállapította, hogy a zsemlesütéshez
valóban nem használnak tűt. Nem is hinnék, uraim, milyen szép munka a
zsemlesütés, különösen pedig a kenyérsütés. Boldogult nagyapámnak péksége
volt, hát én tudom. A kenyérsütésnek ugyanis van két vagy három nagy és
úgyszólván szent titka.
Az első titok a kovászkészítésnél szerepel; az előkészített anyagot állni
hagyják a kisteknőben, és ott a teknő fedele alatt rejtett átalakulás megy végbe:
meg kell várni, amíg a lisztből és vízből élő kovász lesz. Aztán megdagasztják a
tésztát, és a kovászolófával belekeverik a kovászt; ez olyan, mint egy vallásos
tánc, vagy mi. Aztán letakarják valami ruhával és megkelesztik; ez a második
titokzatos átalakulás: a tészta méltóságteljesen emelkedik, duzzad, és a ruhát
nem szabad felemelni, nem szabad alája nézni; – én mondom, olyan szép és
csodálatos ez, mint a terhesség. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy az a
szakajtó valami női dolog.
És a harmadik titok a sütés: az, hogy mi lesz a sápadt, puha tésztából a
kemencében; Jézusmária, ha aztán kiveszik az aranybarna cipót, és az olyan
pompásan illatozik, mint egy kisgyerek, no, hát ez valóságos csoda –, azt
hiszem, hogy ennél a három átalakulásnál harangozni kellene a pékségben, mint
ahogyan a templomokban harangoznak úrfelmutatáskor.
De mit is akartam mondani, hát igen, itt vége szakadt a vizsgálóbíró
tudományának; de abbahagyni a dolgot nem akarta. Fogta a tűt, és elküldte a
Vegytani Intézetbe, hogy állapítsák meg, mikor került a zsemlébe, sütés előtt
vagy sütés után, tudniillik ez a bíró nagyon sokat adott a szakvéleményre.
Akkoriban Uher professzor vezette a Vegytani Intézetet. Ez az Uher professzor
nagy tudós, szakállas férfi volt; amikor megkapta a tűt, szörnyű káromkodásba
kezdett, hogy mi mindent akarnak tőle a bíróságok, a múltkor olyan romlott
belsőrészeket küldtek neki, hogy még a kórboncnok sem bírta ki, és most mit
csináljon a Vegytani Intézet ezzel a tűvel? De aztán valahogy meggondolta
magát, és érdekelni kezdte a tű; tudományos szempontból, tudják? Talán valóban
valami változás megy végbe a tűn, gondolta, ha tésztába kerül, és megsül benne.
A kelésnél savak vagy mik keletkeznek a tésztában, és a sütésnél szintén, és ezek
egy kicsit megbonthatják a tű felületét, korróziót okozhatnak, és azt
mikroszkóppal meg lehet állapítani. Hát nekikezdett.
Először is vásároltatott néhány száz tűt, tisztát és többé-kevésbé rozsdásat is,
és elkezdett zsemlét süttetni a Vegytani Intézetben. Az első kísérletnél mindjárt a
kovászba tétette a tűket, hogy megállapítsa, hogyan hat rájuk az erjedés
folyamata. A második kísérletnél a frissen dagasztott tésztába tétette őket. A
harmadiknál a kelő tésztába. Aztán a közvetlenül sütés előtt álló tésztába; aztán
bedugta a még meleg zsemlékbe, és végül a már kihűlt zsemlékbe. Aztán ezt az
egész kísérletsorozatot még egyszer megismételte, ellenőrzés végett. Szóval két
hétig egyebet se csináltak a Vegytani Intézetben, mint zsemlét és tűt sütöttek;
mindannyian, a professzor, a tanársegéd, négy asszisztens és a szolga mindennap
dagasztottak, kelesztettek, és sütötték a zsemléket, aztán mikroszkóp alatt
vizsgálták; és összehasonlították a megfelelő tűket. Ez még egy heti munkát
jelentett, de a végén pontosan megállapították, hogy a szóban forgó tű a már
kisütött zsemlébe került bele, mert a mikroszkóp alatt hajszálnyira olyan volt,
mint azok a tűk, amelyeket az intézetben a már kész zsemlébe dugdostak.
A Vegytani Intézet szakvéleménye alapján aztán a vizsgálóbíró megállapította,
hogy a tű vagy a boltban, vagy útközben, a pékség és a bolt között került bele a
zsemlébe. A péknek most eszébe jutott, hogy éppen aznap bocsátotta el az inasát,
aki reggelenként széthordta a süteményt. Beidézték a gyereket, aki bevallotta,
hogy a tűt ő dugta bele a zsemlébe, hogy bosszút álljon a mesteren. Mivel a
gyerek fiatalkorú volt, csak megrovásban részesült. A pékmestert viszont
feltételesen ötven koronára büntették, mert ő felel a személyzetért. Hát ez az eset
is mutatja, hogy az igazságszolgáltatás milyen pontos és alapos.
De volt ennek a dolognak egy másik oldala is. Én nem tudom, de bennünk,
férfiakban van valami különös becsvágy vagy keményfejűség, vagy mi: szóval
amikor a vegyészek a Vegytani Intézetben elkezdték sütni a kísérleti zsemléket, a
fejükbe vették, hogy ha már zsemlét sütnek, akkor az jó zsemle legyen. A
zsemlék eleinte bizony gyenge minőségűek voltak, nem jól keltek meg, és a
formájuk se volt valami szép, de lassanként egyre jobbak lettek. Aztán már
mákot, sót, köménymagot szórtak rájuk, császárzsemlét formáztak belőlük,
egyszóval öröm volt nézni a munkájukat. Végül a tudósok kijelentették: egész
Prágában sehol sem sütnek olyan szép, jól kisült, ropogós zsemlét, mint a
Vegytani Intézetben.
– Maga ezt keményfejűségnek nevezi – szólalt meg Lelek úr –, szerintem
azonban a százszázalékos teljesítmény szeretetét inkább sportszenvedélynek
lehet minősíteni. Valamirevaló férfi ugyanis az ilyesmit nem az eredmény miatt
csinálja – az eredmény néha nem is éri meg a fáradságot –, hanem a játék, az
önként vállalt izgalom kedvéért. Egy példát mondanék erre, de maguk azt fogják
mondani, hogy butaság, és nem is tartozik ide.
Szóval, amikor még a könyvelőségünkben dolgoztam, és a félévi mérlegeket
csináltam, gyakran előfordult, hogy a számok nem stimmeltek. Egyszer például
hiányzott három fillér.
Világos, hogy ezt a három fillért befizethettem volna a pénztárba, és az ügy el
lett volna intézve, de ez nem lett volna tiszta játék; könyvelési szempontból az
ilyesmi nem sportszerű dolog; meg kell keresni, hogy a tizennégyezer
könyvelési tétel közül melyikbe csúszott hiba.
El kell árulnom, hogy én mindig előre örültem ezeknek a hibáknak.
Ilyenkor éjszakára is bent maradtam az irodában, magam elé halmoztam a
könyveket, és nekikezdtem a munkának. Furcsán hangzik, de én azokat a
számoszlopokat nem tekintettem számoknak, hanem tárgyaknak. Néha azt
képzeltem, hogy felfelé mászok rajtuk, mint egy meredek sziklán, vagy mély
aknába ereszkedek le rajtuk, mint valami létrán. Néha vadásznak éreztem
magam, aki a számok bozótján furakodik keresztül, hogy valami félénk, becses
vadra bukkanjon; ez a nemes vad a három fillér volt. Vagy detektívnek éreztem
magam, aki sötétben, egy utcasarkon leskelődik; ezer meg ezer alak megy el
mellettem, de én várok, várok, amíg galléron ragadhatom azt a gazembert, a
tettest, azt a könyvelési hibácskát. Néha úgy éreztem, hogy folyóparton ülök,
kezemben horgászbot, figyelem az úszót, aztán hirtelen rántok egyet a boton, és
már meg is vagy, pimasz! De legtöbbször mégis vadásznak éreztem magam,
amint a harmatos fenyvesben fel-alá kószálok, és örülök a mozgásnak, erőm
tudatának, szabadságomnak, és olyan izgalmat éreztem, mintha valami különös
kalandban volna részem. Képes voltam hosszú éjszakákon át vadászni arra a
három fillérre és amikor rábukkantam, eszembe se jutott, hogy három fillérről
volt szó, számomra a három fillér vadászzsákmány volt, és olyan diadalittasan,
olyan lelkesen mentem aludni, hogy csaknem cipőben feküdtem az ágyba. Ennyi
az egész.
 Az esküdt
– Hát én már ítélkeztem egyszer – szólt torkát köszörülve Firbas úr. – Mert
kisorsoltak esküdtnek. Éppen akkor került a bíróság elé annak a Lujza
Kadaníkovának az esete, aki meggyilkolta a férjét. Az esküdtek között nyolc
férfi és négy nő volt. Afene, mondtuk többékevésbé hallgatólagosan mi, férfiak,
az a négy asszonyszemély majd azon lesz, hogy felmentse a nőt! És így már
előre megmakacsoltuk magunkat.
Az előzmény afféle szabványos szerencsétlen házasság volt. Kadaník mérnök
húsz évvel fiatalabb lányt vett feleségül. Lujza még kislány volt, amikor férjhez
ment hozzá, és az egyik tanú azt vallotta, hogy a fiatalasszony egy nappal az
esküvő után sírt, és sápadt volt, mint a fal, és remegett az undortól, amikor a
férje hozzá akart nyúlni. Sokszor jut eszembe, micsoda szörnyű tapasztalatokon
esik át egy ártatlan fiatal lány az esküvő után; tegyük fel, hogy a férj
prostituáltakhoz szokott, és eszerint viselkedett. Szóval férfiember el sem tudja
képzelni, min megy keresztül egy ilyen kislány. – De az államügyész egy másik
tanút kapart elő valahonnan, aki azt vallotta, hogy Lujzika a házasság előtt
valami diákkal hetyegett, és hogy az esküvő után is levelezett vele. Egyszóval
mindjárt az esküvő után kiderült, hogy a házasság valahogy nem stimmel; Lujza
nem titkolta, hogy testi undort érez férje iránt; egy év múlva abortált, és azóta
valami női baja van. A mérnök úr máshol talált kárpótlást, és otthon minden
fillér miatt botrányt csapott. Azon a szerencsétlen napon megint jelenet volt
közöttük valami krepdesin ruha vagy mi miatt, és a mérnök úr kijelentette, hogy
nem hajlandó tovább mérgelődni otthon.
Ebben a pillanatban Lujzika a háta mögé került, és egy browningból tarkón
lőtte. Azután kirohant a folyosóra, és dörömbölni kezdett a szomszédok ajtaján,
hogy menjenek be az urához, mert megölte, ő meg megy a rendőrségre,
feljelenteni magát; de a lépcsőn görcsöket kapott és összerogyott. Ennyi volt az
egész.
S most ott ültünk tizenketten, hogy eldöntsük, bűnös-e Lujza vagy sem. Azt
mondták, hogy Lujza szép lány volt valamikor, de a vizsgálati fogság nem
kedvez a női szépségnek; Lujza arca sápadt és puffadt volt, a szeme pedig
gonoszul és gyűlöletet sugározva izzott. Fönt a tanács elnöke trónolt, maga a
megtestesült igazságszolgáltatás, szörnyen méltóságteljes és csaknem papos
jelenség abban a fekete talárban. Az államügyész a legszebb ügyész volt, akit
életemben láttam; erős, mint a bika, és harcra termett, mint a tigris; látszott rajta,
hogy ereje és fölénye tudatában élvezettel veti magát a zsákmányra, aki ott lent
olyan őrülten gyűlölte őt azzal az égő szemével. A vádlott ügyvédje minden
pillanatban felugrott, és veszekedett az ügyésszel; nekünk, esküdteknek, ez kínos
volt, mert olyan benyomást keltett, mintha nem egy gyilkos nőről lenne itt szó,
hanem valami vitás ügyről a védő és az ügyész között. Aztán ott ültünk mi,
esküdtek, azért jöttünk, hogy emberi lelkiismeretünk szerint ítéljünk, de a
legjobb akarat mellett is kétségbeesetten unatkoztunk az ügyvédi fogások és a
bírósági formaságok közepette. Hátul a hallgatóság szorongott, és élvezte Lujza
Kadaníková esetét; valahányszor kutyaszorítóba került, és meghajszolva
hallgatott, a nézők röfögtek a kéjtől. – Firbas úr megtörölte homlokát, mintha
izzadna. – Én időnként úgy éreztem magam, mintha nem kisorsolt esküdt lennék,
hanem kínpadra vont ember; mintha fel kellene ugranom, és odakiáltanom a
bíróságnak: mindent bevallok, csináljatok velem, amit akartok.
Aztán felvonultak a tanúk; mindegyik fontoskodva vallott, mintegy hencegve
azzal, hogy tud valamit; a tanúvallomásokban benne volt az egész kisvárosi élet;
irigység, pletyka, protekció, gyűlölködés, gyanúsítgatás, intrika, politika és
unalom. A tanúk szerint a megboldogult Kadaník egyenes ember és rendes
polgár volt, a legjobb hírnévnek örvendett; továbbá szoknyavadász, zsugori,
brutális, erkölcstelen, durva fráter; vagyis választani lehetett. Lujza rosszabbul
járt; könnyű, tékozló nőcskének mondták, aki selyem fehérneműt hordott, nem
törődött a háztartással, és adósságokat csinált...
Az államügyész előrehajolt, és jeges mosollyal kérdezte: „Vádlott, volt-e a
házasság előtt bizalmas viszonya férfival?”
A vádlott nem felelt, csak az arca vált szürkéspirosra.
Az ügyvéd felugrott: „Kérem, hogy hallgassák ki ezt meg ezt a nőt, akin
Kadaník erőszakot követett el, amikor nála szolgált. Gyereket szült tőle.”
Az elnök elkomorodott; látszott rajta, hogy azt gondolja: az istenért, elhúzódik
a tárgyalás! Ezalatt véghetetlen sorban következtek egymás után a családi ügyek;
ki adott okot a családi béke felborulására, mennyi pénzt kapott Lujza a
háztartásra, volt-e férjének oka a féltékenységre, és így tovább. Néha órákon
keresztül az volt az érzésem, hogy nem a halott Kadaníkról és házasságáról
beszélnek, hanem énrólam, vagy akármelyik más esküdtről, vagy nem tudom én,
melyikünkről mindannyiunk közül; istenem, hiszen amit itt a halottról
mondanak, azt én is megtettem, ilyen dolgok mindenütt megesnek, mit kell erről
beszélni? Úgy éreztem, mintha mindannyiunkat fokozatosan levetkőztetnének,
férfiakat, nőket egyaránt; mintha a mi veszekedéseinket teregetnék ki, a mi
szennyes intimitásainkat szellőztetnék, a mi szokásaink és ágyaink titkait húznák
elő. Mintha a mi életünket írnák le, de valahogy gonoszul és kegyetlenül, mint a
pokolban. Kadaník voltaképpen nem tartozott a legrosszabb emberek közé; kicsit
rideg volt, kiabált a feleségére és megalázta; kemény volt és fösvény, mert
nehezen dolgozott, és keveset keresett; élvhajhász volt, cselédlányokat csábított
el, és viszonyba keveredett valami özvegyasszonnyal, de mindezt talán sértett
férfihiúságból tette, mert Lujza utálta őt, mint valami undorító férget. Furcsa
érzés támadt bennünk, férfiakban, amikor az ügyvéd valamelyik tanúja Kadaník
ellen vallott, hogy milyen összeférhetetlen, kicsinyes, brutális, nemileg durva,
basáskodó ember volt. Bennünk, férfi esküdtekben, mintha valami ellenérzés és
szolidaritás mozdult volna meg: megálljunk csak! – éreztük, hát ha emiatt
lődöznének le bennünket... És amikor más tanúk Lujzát terhelték, hogy
könnyelmű, cicomáskodó nőszemély, meg miegymás, akkor mi, férfi esküdtek
valami elnézést éreztünk magunkban, valamit, ami védelmébe vette az asszonyt,
mialatt a négy nőesküdt összeszorította a száját, és a szemükbe
engesztelhetetlenség költözött.
Hosszú órákon és napokon át bontakozott ki előttünk az a házassági pokol,
amelyet szolgálók, orvosok, szomszédok és pletykazsákok tártak fel:
veszekedés, adósság, betegség, jelenetek, mindaz a hisztéria és kínlódás, amit
egy emberpárnak el kell viselnie; mintha emberi belsőrészeket aggattak volna
elénk a maguk nyomorúságos rútságában. Ide figyeljenek, az én feleségem
rendes, jó asszony; de időnként nem Lujza Kadaníkovát láttam ott lent, hanem
saját feleségemet, az én Lídámat, akit azzal vádolnak, hogy agyonlőtte a férjét,
Firbast; a tarkómban éreztem a lövés rettenetes, csattanó fájdalmát; láttam, amint
Lída sápadtan és gusztustalanul puffadtan összeszorítja a száját, és a
borzalomtól, utálattól és megaláztatástól őrült szemmel vádol engem. Lída volt
az, akit itt vetkeztettek és boncoltak; az én feleségem, az én hálószobám, az én
titkaim, az én bánatom, az én durvaságom került terítékre ebben a teremben;
csaknem felsírtam: látod, Lída, hová juttattál bennünket! Behunytam a szemem,
hogy megszabaduljak ettől a szörnyű látomástól; de így még kínzóbbak voltak a
tanúvallomások; és amikor újból rámeresztettem a szemem Lujzára, összeszorult
a szívem: istenem, Lída, mennyire megváltoztál! Amikor hazamentem a
bíróságról, Lída ezzel a türelmetlen kérdéssel várt: „No, mi van? Elítélték?” – A
per a maga módján szenzációs per volt, és főképpen az asszonyokat érdekelte. –
„Én – jelentette ki a feleségem izgatottan és lángoló érdeklődéssel –, én
elítélném!”
„Semmi közöd hozzá” – kiáltottam rá; nem bírtam erről beszélni vele. Az
ítélethozatalt megelőző estén nyugtalanság szorongatott; ide-oda szaladgáltam a
szobában, és gondolkodtam: talán felmentjük Lujzát; minek lenne ott az a négy
asszony az esküdtek között? Még egy szavazat kell a bűnösség ellen, és
felmentik; hát mi lesz? Én fogom leadni azt az egy szavazatot? – Nem tudtam
felelni a kérdésre; egészen váratlanul furcsa gondolatom támadt:
hiszen nekem is van töltött revolverem az éjjeliszekrényemben – ez olyan
háborúból maradt szokás: milyen könnyen előfordulhat, hogy a feleségem
hasznát veszi! Kezembe vettem a revolvert: nem kellene eldugni vagy egyáltalán
megszabadulni tőle? Még nem, húztam el a számat, majd meglátjuk, mi lesz
Lujzával! – Aztán újra kínlódni kezdtem: igen, mi lesz vele és az istenért,
hogyan szavazzak, hogyan fogok szavazni?
A tárgyalás utolsó napján az ügyész beszélt; jól és keményen; nem tudom,
milyen jogon, de az emberi és a családi kapcsolatok nevében beszélt. Úgy
hallgattam, mintha nagy távolságból érnének hozzám a szavak; különösen és
erősen hangsúlyozta az olyan kifejezéseket, mint:
család, családi élet, házasság, férj és feleség, a feleség jogai és feladatai; azt
mondták, hogy ez volt a legszebb vádbeszédek egyike. Aztán Lujza asszony
ügyvédje emelkedett szólásra, és szörnyű dolgot csinált: szexuálpatológiai
analízisre építette a védelmét. Azt bizonygatta, hogy milyen utálatot érez a
nemileg közönyös, vagy ahogy mondani szokás, frigid nő a brutális férj, a hím
iránt; hogyan mélyül el ez az utálat gyűlöletté; milyen tragikus áldozattá válik
ilyen esetben az asszony, aki ki van szolgáltatva a kíméletlen és élvhajhász nemi
zsarnokságnak. Ebben a pillanatban érezni lehetett, hogy az egész esküdtszék
áthangolódik; és jeges hidegséggel Lujza ellen fordul. Érezni lehetett, hogy az
esküdtszéken öntudatlan ellenérzés születik valami abnormális jelenség iránt,
ami felbomlasztja és fenyegeti az emberi rendet, vagy mit. A négy nő sápadt
volt, és szemük gyűlöletet lövellt az asszony felé, aki megsértett valami
kötelezettségfélét. És az ügyvéd, az a marha, buzgón fejtegette tovább a maga
szexuális tételeit. A tanács elnöke szemüvegén keresztül elnézően figyelte az
esküdtek felháborodott arcát, és összefoglalójában igyekezett megmenteni a
helyzetet; nem beszélt családról, sem nemi rabszolgaságról, hanem egy ember
meggyilkolásáról. Mi, esküdtek, megkönnyebbültünk; őszintén szólva erről az
oldaláról megemészthetőbb, egyszerűbb, tűrhetőbb volt számunkra az eset.
Az utolsó pillanatig nem tudtam, hogyan fogok a bűnösség kérdésére felelni.
De amikor feltették a kérdést: Bűnös-e Lujza Kadaníková abban, hogy gyilkos
szándékkal tarkón lőtte a férjét, Jan Kadaníkot? – én, aki elsőnek kerültem sorra,
gondolkodás nélkül igennel feleltem; mert Lujzának valóban az volt a szándéka,
hogy férjét megölje, és ezt meg is tette. És az történt, hogy mind a tizenkét
esküdt igennel felelt.
Aztán meglepett csend támadt; a négy nőesküdtre néztem. Kemény, csaknem
ünnepélyes arckifejezés ült az arcukon, mintha éppen most fejeztek volna be egy
csatát, amelyet az emberi családért vívtak.
Mikor hazatértem, a feleségem az izgalomtól sápadtan kérdezte: „No, mi
történt vele?”
„Lujzával? – kérdeztem gépiesen. – Mind a tizenkét szavazat szerint bűnös.
Kötél általi halálra ítélték.” „Borzasztó!” – kiáltott fel Lída, és naiv
kegyetlenséggel hozzátette: „De megérdemelte!”
Ebben a pillanatban elpattant bennem valami; talán a nagy feszültség vagy mi,
de olyan ingerülten kiáltottam rá Lídára, hogy magam sem értettem, miért:
„Igen, megérdemelte, mert butaságot csinált! Jól jegyezd meg: ha a férje
halántékába lőtt volna ahelyett, hogy tarkón lőtte, akkor azt állíthatta volna, hogy
öngyilkos lett, érted? És akkor felmenthették volna! Jól jegyezd meg, Lída, a
halántékába!”
Becsaptam magam mögött az ajtót; egyedül kellett maradnom. És még csak
annyit akarok mondani, hogy a revolverem még most is ott van az éjjeliszekrény
nyitott fiókjában. Nem dugtam el.
 Az ember végső dolgai
– Halálraítéltnek lenni borzalmas élmény – szólalt meg Kukla úr. – Én
ismerem ezt az érzést, mert valamikor átéltem a kivégzésem előtti utolsó
perceket. Persze, álmomban történt, de az álom éppen úgy az ember életéhez
tartozik, mint minden egyéb, még ha az álom az élet peremén játszódik is le.
Ezen a peremen már nem sok marad az ember híres jelentőségéből, a félelem, az
önszeretet és néhány más dolog, amiért rendszerint szégyelljük magunkat; talán
ezek az ember végső dolgai.
Egy délután olyan fáradtan jöttem haza, mint egy meghajszolt állat;
lefeküdtem a földre és elaludtam; úgy hevertem ott, mint egy darab fa. Minden
előzmény nélkül azt álmodtam, hogy kinyílt az ajtó, és belépett egy úr, háta
mögött két szuronyos katonával; nem tudom miért, de a katonák kozák
egyenruhát viseltek. „Álljon fel – mondta az ismeretlen durván –, és készüljön
el, holnap reggel végrehajtják magán a halálos ítéletet. Megértette?”
„Megértettem – mondtam –, de nem tudom, hogy voltaképpen miért...”
„Semmi köze hozzá – ordított rám az úr. – Itt a parancs, hogy végrehajtsuk az
ítéletet.” – És becsapta az ajtót.
Egyedül maradtam és gondolkodtam. Illetve nem tudom: ha álmunkban
gondolkodunk, akkor igazán gondolkodunk-e, vagy pedig csak azt álmodjuk,
hogy gondolkodunk? Az én gondolataim voltak azok, vagy pedig csak álmodtam
a gondolatokat, úgy, ahogy az arcokat álmodjuk? Én csak annyit tudok, hogy
feszülten gondolkodtam, és ugyanakkor csodálkoztam a gondolataimon. Az első
érzésem valami kárörvendő megelégedettség volt, hogy tévedés történt; hogy
holnap tévedésből ki fognak végezni, és nekik kellemetlenségük lesz miatta. De
egyidejűleg nyugtalanság is ébredt bennem, hogy valóban kivégeznek, és hogy
itt kell hagynom az asszonyt meg a gyereket; mi lesz velük; az istenért, mit
fognak csinálni. – Ez igazi fájdalom volt; mintha vérzett volna a szívem, de
egyben kellemes önelégültséget éreztem, hogy ilyen gondos férj és apa vagyok.
Íme, mondtam magamban, hát ezek a halálba menő férfi utolsó gondolatai,
örültem annak, hogy átadhatom magam ennek a nagy, atyai fájdalomnak,
amelyet csaknem felemelőnek éreztem. Ezt meg kell mondanom a
feleségemnek, határoztam el.
Ebben a pillanatban rémület futott végig rajtam: eszembe jutott, hogy a
kivégzéseket rendszerint kora hajnalban szokták végrehajtani, négykor vagy
ötkor, tehát borzasztó korán kell majd felkelnem, hogy kivégezhessenek.
Ugyanis nem szeretek korán kelni; és az az elképzelés, hogy a katonák hajnalban
felvernek, minden egyebet kiszorított a tudatomból; teljesen letörtem, és
csaknem sírtam, annyira sajnáltam magam szomorú sorsom miatt.
Ez olyan szörnyű érzés volt, hogy felébredtem, és megkönnyebbülten
sóhajtottam; de a feleségemnek nem meséltem el ezt az álmot.
– Az ember végső dolgai – sóhajtott Skřivánek úr, és elpirult zavarában. –
Elmesélnék valamit, de attól félek, hogy butaságnak fogják tartani.
– Nem fogjuk butaságnak tartani – nyugtatta meg Taussig úr. – Csak mondja!
– Nem tudom – vélte bizonytalanul Skřivánek úr. – Én ugyanis egyszer agyon
akartam lőni magam, és így... Ha Kukla úr az előbb az élet pereméről beszélt...
Hát ez is az élet pereme; ha az ember agyon akarja lőni magát.
– Ugyan, ugyan – csodálkozott Karas úr –, és miért akart ilyet tenni?
– Mert el voltam kényeztetve – felelte Skřivánek úr, és még jobban elpirult. –
Ugyanis... ugyanis képtelen voltam elviselni a testi fájdalmakat. És
ideggyulladást kaptam. Az orvosok azt mondják, hogy ez a legszörnyűbb
fájdalom, amit az ember... Én nem tudom.
– Ez igaz – morogta Vitásek doktor. – Igazán sajnálom magát. Vissza szokott
térni a fájdalom?
– Vissza – jött tűzbe Skřivánek –, de most már nem akarok... ugyanis el
kellene mondanom...
– Hát mondja el – biztatta Doležal úr.
– Ezt nem lehet jól elmondani; nem lehet kifejezni... – védekezett Skřivánek.
– Már maga a fájdalom...
– Az ember ordítani szeretne, mint az állat – jegyezte meg Vitásek doktor.
– Igen, és amikor a legrosszabbul voltam... a harmadik éjszaka... kitettem a
browningomat az éjjeliszekrényre. Még egy óra, gondoltam, tovább nem bírom.
Miért kell nekem, éppen nekem ennyit szenvedni? Úgy éreztem, rettenetes
igazságtalanság történik velem. Miért éppen én...
– Porokat kellett volna szednie – nyikorgott Vitásek doktor. – Trigemint vagy
veramont, adalint vagy algokratint, vagy migradont...
– Szedtem is – szólt Skřivánek. – Uram, annyit nyeltem le belőlük, hogy... a
végén teljesen hatástalanok maradtak. Ugyanis... engem elaltattak, de a
fájdalmakat nem, érti? A fájdalom megmaradt, de ez már nem az én fájdalmam
volt, mert... annyira elkábultam, hogy elvesztettem önmagamat. Nem tudtam
magamról, de tudtam a fájdalomról; és azt kezdtem érezni, hogy ez valami más
embernek a fájdalma. És én hallottam azt a másik embert... halkan jajgatott és
szűkölt; és rettenetesen sajnáltam őt... a könnyem csurgott a részvéttől. Éreztem,
hogy nő a fájdalom. – Krisztusom, gondoltam, ezt nem fogja kibírni! Talán...
talán agyon kellene lőnöm, hogy ne kínlódjon annyira! De abban a pillanatban
megrémültem... nem, ezt nem lehet megtenni! Nem tudom... de hirtelen valami
furcsa tiszteletet éreztem az élete iránt, éppen azért, mert olyan rettenetesen
szenvedett.
Skřivánek úr zavarában a homlokát dörzsölte. – Nem tudom, hogyan
magyarázzam meg önöknek. Lehet, hogy annyira elkábítottak a porok, de mégis,
mégis olyan abszolút világos volt minden... szinte vakítóan világos. Az a
látomásom volt, hogy aki itt szenved és jajgat, az az emberiség... maga az
Ember. És én csak tanúja vagyok ennek a szenvedésnek... amolyan éjjeliőr a
fájdalom ágyánál. Ha nem lennék itt, akkor ez a fájdalom hiábavaló lenne; olyan
lenne, mint egy nagy tett, amelyről senki sem tud. Ugyanis azelőtt... ameddig a
fájdalom az én fájdalmam volt... olyan nyomorúságosnak éreztem magam, mint
egy féreg... olyan jelentéktelennek. De most... amikor a fájdalom túlnőtt rajtam...
elborzadva éreztem, milyen nagy az élet. Éreztem, hogy... – Skřivánek úr
zavarában izzadni kezdett. – Ne nevessenek ki. Azt éreztem, hogy a fájdalom
valami... valamilyen áldozat. Talán ezért, ugye, talán ezért helyezi a fájdalmat
minden vallás Isten oltárára. Ezért volt az a sok véráldozat... ezért voltak
mártírok... és ezért van keresztre feszítve Isten. Megértettem, hogy... hogy...
hogy az Ember fájdalmából valami titokzatos áldás fakad. Azért kell
szenvednünk, hogy a fájdalom megszentelje az életet.
Semmiféle öröm nem elég erős és nem elég nagy... És éreztem, hogy ha
kikerülök ebből, akkor valami szentséget fogok hordozni magamban.
– És hordozza? – kérdezte érdeklődve Voves páter.
Skřivánek úr ismét elpirult. – Nem, nem – mondta gyorsan –, hiszen az ember
ezt nem tudatosítja magában. De azóta... valami tisztelet van bennem; minden
fontosabbnak tűnik fel, mint azelőtt... minden kicsiség és minden ember, tudják?
Mindennek óriási ára van. Ha a naplementét nézem, azt gondolom, hegy ez
megérte azt a borzalmas fájdalmat. Vagy az emberek, az emberek munkája,
mindennapi élete... mindennek fájdalom az ára. És én tudom, hogy ez rettenetes,
kimondhatatlan ár. – És azt is tudom, hogy nincs rossz és nincsen büntetés; csak
fájdalom van, amely arra szolgál, hogy... hogy az életnek meglegyen a maga
ára... – Skřivánek úr megakadt, nem tudta, hogyan folytassa tovább. – Önök
nagyon jók hozzám – bökte ki hirtelen, és meghatót tan kifújta az orrát, hogy
eltakarja égő arcát.
AZ APOKRIFOK CÍMŰ KÖTETBŐL
 Prométheusz büntetése
A hosszúra nyúlt tárgyalás után a rendkívüli bíróság ítélethozatalra vonult
vissza, a szent olajfa árnyékába. – Lássunk hozzá, uraim – kezdte ásítva
Hypotheusz, a tanács elnöke. Átkozottul elhúzódott a dolog. Azt hiszem, hogy
tulajdonképpen fölösleges is összefoglalnom a tárgyalás eddigi menetét, de hogy
ne legyenek alaki hiányosságok... A vádlott Prométheusz, helybeli lakos, tehát
azért került a bíróság elé, mert feltalálta a tüzet és ezáltal, hogy úgy mondjam –
ehm, ehm – megsértette a fennálló rendet. A vádlott beismerte először, hogy
valóban feltalálta a tüzet, továbbá, hogyha kedve szottyan, képes bármikor
csiholásnak nevezett tevékenységgel tüzet előidézni; harmadszor, hogy
rendbontó találmányát kellőképpen nem titkolta el, nem is jelentette be illetékes
helyen, ellenkezőleg, önkényesen elárulta, jobban mondva, illetéktelen
személyek használatára bocsátotta, amint azt az imént kihallgatott tanúk
vallomása bizonyítja. Úgy vélem, ennyi elég, és tüstént megkezdhetjük a
szavazást a vádlott bűnösségéről és a meghozandó ítéletről.
– Bocsánat, elnök úr – vetette ellen Apométheusz ülnök –, én úgy találom,
hogy a rendkívüli törvényszék fontosságát tekintve, mégiscsak helyesebb volna,
ha az ítéletet részletes tanácskozás és hogy úgy mondjam, az ügy lényegét
minden szempontból megvilágító eszmecsere után hoznánk meg.
– Ahogy parancsolják az urak – egyezett bele készségesen Hypométheusz. –
Az ügy világos, de ha valamelyikük még hozzá kíván szólni, tessék.
– Szeretném megjegyezni – emelkedett szólásra Amétheusz szavazó bíró,
kellő torokköszörülés után –, hogy nézetem szerint az egész bűnesetnek
különösen egy oldalát kell hangsúlyozni.
Uraim, az ügy vallási oldalára gondolok. Engedtessék meg feltennem a
kérdést, hogy mi is az a tűz? Mi az a kicsiholt szikra? Amint a vádlott
Prométheusz maga is beismerte, nem más, mint villám, a villám pedig, miként
köztudomású, a mennydörgő Zeusz különleges hatalmának megnyilvánulása.
Méltóztassanak megmagyarázni, uraim, hogyan jut egy ilyen Prométheusz az
isteni tűzhöz? Milyen jogon emelt rá kezet, kerítette a hatalmába? És
egyáltalában, honnét szerezte? Prométheusz azzal áltat bennünket, hogy a tüzet
csak úgy egyszerűen feltalálta, ostoba mellébeszélés ez, tisztelt törvényszék, ha
ilyen könnyű lenne a dolog, miért nem találta fel a tüzet például a tiszteletre
méltó tanács valamelyik tagja? Meggyőződésem, uraim, hogy Prométheusz a
tüzet egyszerűen ellopta isteneinktől. Nem téveszthet meg bennünket a vádlott
tagadása és köntörfalazása. Bűncselekményét egyrészt közönséges lopásnak,
másrészt istenkáromlásnak és szentségtörésnek minősíteném. Azért vagyunk itt,
hogy a legszigorúbb büntetéssel sújtsuk ezt az istentelen elvetemültséget, és
megvédjük nemzeti isteneink szentséges tulajdonát. Csak ennyit akartam
mondani – fejezte be beszédét Amétheusz, és magabiztos határozottsággal fújta
ki orrát talárja csücskébe.
– Jól beszélt – bólintott Hypométheusz. – Kíván még valaki szólni az urak
közül?
– Engedelmet kérek – kezdte Apométheusz –, de nem érthetek egyet tisztelt
kartársam okfejtésével. A magam szemével láttam, hogyan gyújtott tüzet
Prométheusz vádlott; és őszintén bevallom, uraim, hogy – köztünk legyen
mondva – a dologban nincs semmi csodálatos. A tüzet bármilyen naplopó,
csavargó és kecskepásztor feltalálhatta volna. Nekünk egyszerűen azért nem
jutott az eszünkbe, mert komoly embernek sem ideje, sem kedve azzal
játszadozni, hogy köveket ütöget össze. Biztosíthatom tisztelt Amétheusz
kartársamat, hogy teljesen közönséges és mindennapi erőkről van szó,
amelyekkel foglalkozni nem méltó gondolkodó emberhez, isteneinkről nem is
szólva. Szerény véleményem szerint a tűz túlságosan jelentéktelen jelenség
ahhoz, hogy bármi köze is lehetne mindnyájunk számára szent dolgokhoz. Van
azonban a kérdésnek egy másik oldala, amelyre fel kell hívnom tisztelt
kartársaim figyelmét.
Úgy találom, hogy a tűz igen veszélyes, sőt mondhatnám, ártalmas elem.
Végighallgattuk a tanúk vallomásait; nem egy beismerte, hogy Prométheusz
gyerekes találmányával próbálkozva, súlyos égési sebeket, sőt, több esetben
anyagi kárt is szenvedtek. Uraim, ha Prométheusz bűnéből elterjed a tűz
használata, ami, sajnos, immár nem akadályozható meg, egyikünk sem tudhatja
biztonságban többé életét, sőt vagyonát sem, ez pedig, uraim, minden civilizáció
végét jelentheti. Elég a legcsekélyebb óvatlanság, elővigyázatlanság – és mivel
vetünk gátat e nyugtalan elemnek? Prométheusz, uraim, vétkes könnyelműségről
tett tanúságot, amikor e szerfölött ártalmas és veszélyes elemet rászabadította a
világra. Bűnét olyképpen határoznám meg, hogy súlyos testi sértésről és a
közbiztonság veszélyeztetéséről van szó. Ennek megfelelően életfogytiglani
szabadságvesztést indítványozok, kemény fekvőhellyel és kurtavassal
súlyosbítva. Befejeztem, elnök úr.
– Tagadhatatlanul igaza van, kedves kartársam – fújt egy nagyot
Hypométheusz. – Csupán szeretném még hozzáfűzni, uraim, ne tévesszük szem
elől azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mire kell nekünk a tűz? Dicső őseink
használtak talán tüzet? Az efféle találmányok, hogy úgy mondjam, egyszerűen
tiszteletlenek az öröklött renddel szemben, vagyis – ehm, felforgató
tevékenységnek számítanak. Éppen csak az hiányzott, hogy játsszunk a tűzzel.
És vegyék fontolóra, uraim, hová vezet mindez? Az emberek a tűz mellett
fölöslegesen elpuhulnak, melegben és kényelemben lopják majd a napot,
ahelyett, hogy, izé, hogy harcolnának és egyéb üdvös és hasznos tevékenységet
fejtenének ki. Az eredmény elkorcsosodás, az erkölcsök hanyatlása és – ehm,
általános rendetlenség lesz. Egyszóval, valaminek végre történnie kell, hogy
szembeszegüljünk az efféle egészségtelen jelenségekkel, uraim. Különben is
komoly időket élünk. Csupán ennyit akartam mondani.
– Igen helyes – szólalt meg Antimétheusz. – Mindnyájan nyilván egyetértünk
az igen tisztelt elnök úrral abban, hogy a Prométheusz feltalálta tűznek
beláthatatlan következményei lehetnek. Ne titkoljuk, uraim, hogy nagyszerű
dolog ez. Micsoda óriási lehetőségek nyílnak előttünk, amióta hatalmunkba
kerítettük a tüzet! Csak találomra említek meg egyet-kettőt:
felperzselhetjük az ellenség gabonáját, felgyújthatjuk olajfaberkeit, és a többi,
és a többi. A tűzzel, uraim, mi emberek, új erőt és új fegyvert kaptunk; a tűz
birtokában, mondhatnám, majdnem hasonlatosak lettünk az istenekhez – suttogta
Antimétheusz és váratlan kitöréssel folytatta –, vádat emelek Prométheusz ellen,
hogy ezt az isteni és legyőzhetetlen elemet, a tüzet, pásztorok és rabszolgák
kezére adta, kiszolgáltatta mindenkinek, aki csak hozzáfordult, vádat emelek
Prométheusz ellen, amiért ez elemet nem szolgáltatta be az illetékeseknek, akik
fontos államvagyonként őrködtek és uralkodtak volna fölötte. Vádat emelek
Prométheusz ellen, hogy a fent említett módon elárulta a tűz találmányát, amely
pedig a hercegek titka kellett volna hogy maradjon. Vádat emelek Prométheusz
ellen – rikácsolta felindultan Antimétheusz –, amiért még az idegeneket is
megtanította a tűz gyújtására! Amiért még ellenségeink előtt sem titkolta el!
Prométheusz azáltal, hogy közprédára bocsátotta a tüzet, bennünket fosztott meg
tőle! Vádat emelek Prométheusz ellen hazaárulás miatt! Vádat emelek ellene a
köztársaság elleni összeesküvés miatt! – Antimétheusz kiáltó szava köhögésbe
fulladt. – Halálbüntetést indítványozok! – nyögte ki végül nagy nehezen.
– Kérem, uraim – fordult a jelenlevőkhöz Hypométheusz – jelentkezik még
valaki? Senki. A bíróság nézete szerint tehát a vádlott Prométheusz bűnös,
egyfelől az istenkáromlás és szentségtörés bűntettében, továbbá a súlyos testi
sértés, illetve idegen vagyon megrongálása és a közbiztonság veszélyeztetése
bűncselekményében, valamint hazaárulás bűntényében. Az urak azt
indítványozzák, hogy kemény fekvőhellyel és kurtavassal súlyosbított
életfogytiglani szabadságvesztéssel vagy pedig halállal büntessük. Ehm.
– Illetve mindkettővel – jegyezte meg töprengve Amétheusz. – Hogy elég
tétessék mindkét javaslatnak.
– Hogyhogy mindkét büntetéssel? – kérdezte az elnök.
– Éppen ezen gondolkozom – dünnyögte Amétheusz. – Úgy lehetne talán
megoldani a dolgot...
Ha Prométheuszt arra ítélnénk, hogy életfogytiglan egy sziklához
bilincseljük... és mondjuk, keselyűk tépnék csőrükkel istentelen máját. Meg
méltóztattak érteni?
– Így talán menne a dolog – jelentette ki elégedetten Hypométheusz. – Uraim,
egyben példás büntetéssel sújtanánk az efféle – ehm, elvetemült
különcködéseket, ugyebár. Van valakinek ellenvetése? Nincs, tehát ezzel készen
volnánk.

– Papa, miért ítélték halálra azt a Prométheuszt? – kérdezte Hypométheusztól

vacsora közben a fia, Epimétheusz.
– Ezt te még nem érted – morogta Hypométheusz, buzgón rágcsálva egy
birkacombot. Szavamra, ez a sült hús sokkal jobban ízlik, mint a nyers; lám,
valamire mégiscsak jó a tűz...
Közérdekből kellett elítélni, tudod? Hová jutnánk, ha bárki büntetlenül
előállhatna mindenféle újdonsággal. Nem igaz? De valami hiányzik ebből a
húsból... Megvan! – kiáltott fel örvendezve. – A sült birkacombot meg kell sózni
és be kell dörzsölni fokhagymával! Ez az! Látod, fiam, ez aztán a találmány! A
Prométheusz-féléknek az ilyesmi sohasem jutna eszébe!
 A kor romlásáról
A barlang előtt csend volt. A férfiak már kora reggel, dárdáikat rázva,
elmentek Blansko vagy Rajec felé, ahol egy rénszarvascsorda nyomára
bukkantak; az asszonyok az erdőben áfonyabogyót szedtek, és csak néha-néha
lehetett hallani rikácsoló szavukat, kurjongatásukat; a gyerekek alighanem
odalenn pacskoltak a patakban – különben is, ki törődik ezzel a haszontalan,
elvadult kölyökcsürhével. Janeček, a vén ősember békésen bóbiskolt az áldott
csöndben, az enyhe októberi napsütésben; hogy pontosak legyünk, meg kell
jegyeznünk, hogy tulajdonképpen horkolt és orrából sípolva fújta ki a levegőt, ő
azonban úgy tett, mintha nem aludna, hanem éberen őrizné a törzs barlangját és
uralkodnék fölötte, amint az egy vén törzsfőnökhöz illik.
Az öreg Janečekné egy friss medvebőrt terített ki és nekilátott, hogy éles
kovakővel tisztára kaparja. Aprólékos munka ez, nagy gonddal kell végezni,
hüvelykről hüvelykre. „Nem pedig úgy, ahogy a fiatalasszony csinálja –
gondolta magában az öreg Janečekné –, az a sedrekati csak úgy tessék-lássék
megvakarja és már fut is a gyerekeit ajnározni, dédelgetni... Az olyan irha –
állapítja meg magában az öreg Janečekné – nem sokat bír ki, hamarosan
megtöredezik vagy megpállik; de én nem szólok bele a dolgába – szövi tovább
gondolatait Janečekné –, ha a fiam nem szól neki. Annyi szent, hogy
takarékoskodni nem tud a menyem. Emitt meg ezt a bundát éppen a háta
közepén átszúrták! Emberséges emberek – szörnyülködik az öregasszony –,
melyik kétbalkezes szúrta hátba a medvét? Hisz tönkretette az egész bőrt! Az én
uram ilyet sohase tett volna, kesereg az öregasszony, az mindig nyakon szúrta...”
– Óóó, hó – nyögött fel gurgulázva az öreg Janeček, és megdörzsölte a
szemét. – Még nem jöttek vissza?
– Hogy is jöttek volna – morgott az öregasszony. – Várhatsz rájuk.
– Tja – fújt egy nagyot az öreg és álmosan pislogott. – Hogy is jöttek volna
meg ezek. Hát igen.
Az asszonyok hol vannak?
– Talán az őrzőjük vagyok? – vicsorgott a vénasszony. – Magadtól is tudhatod,
biztosan pletykáznak valahol.
– Óóóó! – ásított egy nagyot Janeček apó. – Valahol pletykáznak. Ahelyett,
hogy... ahelyett, hogy, mondjuk, ezt vagy amazt... Hát így vagyunk!
Megint csend volt; csak az öreg Janečekné kaparta szaporán és mérges
igyekezettel a nyers irhát.
– Azt mondom – szólalt meg Janeček és töprengve vakarta a hátát –, azt
mondom, hogy meglátod, megint nem hoznak semmit. Akinek esze van,
tudhatja: a haszontalan csontdárdáikkal...
Egyre csak mondom a fiamnak: nézd, semmiféle csont sem lehet olyan
kemény és erős, hogy dárdának való lenne! Bár csak asszony vagy, te is
tudhatod, hogy sem a csontnak, sem az agancsnak nincs elég... hogy is
mondjam... elég átütő ereje, érted? Csontra talál és a csontot nem üti át, nem
igaz? Egy kis ésszel kell csak élni, és világos a dolog. De már a kődárda, az
igen! Nem mondom, több munka van vele, de az aztán szerszám! De hát hagy
magának beszélni a fiam?
– Az úgy van – jegyezte meg keseregve Janečekné –, hogy ma már nem
parancsolhatsz senkinek.
– Nem is akarok én parancsolni – mérgelődött az öreg. – De a jó tanácsot se
fogadják meg!
Tegnap amott, a szikla alatt, igen szép formájú, lapos kovakő-szilánkot
találtam. Elég lett volna megköszörülni, hogy hegyesebb legyen, olyan
dárdahegy került volna belőle, hogy csoda! Hazahozom és megmutatom a
fiamnak: ide nézz, ez aztán a kő, ugye? – Bizony, kő, feleli, de mi legyen vele,
apa? – Mondom, dárdába való volna, hegynek. – Menjen már, apa, feleli, ki
babrálna vele? Halomszámra hever a barlangban a mindenféle ócska holmi,
mégse vesszük hasznát; a nyélben sem tart, akárhogy kötözzük, hát mit
csináljunk vele? – Lusták mind egy szálig – kiáltott fel haragosan az öreg. – Ott
a hiba, hogy ma már senkinek se akaródzik becsületesen megmunkálni egy darab
kovakövet. Elkényelmesedtek! Azt a bolond is tudja, hogy egy ilyen csonthegyet
egykettőre elkészít az ember, de minden percben el is törik. Mindegy az, mondja
a fiam, újat csinálunk és megvan. Az ám, de hová jutunk így?
Minden pillanatban egy új dárda! Hát mondd csak, ki látott ilyet? A
mindenségit, egy valamirevaló kovakőből csiszolt lándzsahegy évekig is
kitartott! Én csak annyit mondok, egyszer még visszaemlékeznek a szavamra:
szívesen előveszik majd a mi becsületes kőszerszámainkat! Ezért dugok el
mindent, ami csak a kezembe kerül: régi nyílhegyet, bunkókat, obszidiánkéseket.
Nekik ez mind csak ócska kacat!
Az öregúr valósággal fuldokolt a keserűségtől és a felháborodástól.
– No, látod – szólalt meg Janečekné, hogy más irányba terelje gondolatait. –
Ugyanez van a bőrökkel is. Mama – mondja a menyem –, mit kaparja olyan
sokat, kár a munkáért; próbálja meg egyszer hamuval kidolgozni a bőrt, attól
legalább nem büdös. – Engem akarsz tanítani ripakodott rá az öregasszony
távollevő menyére –, tudom én, amit tudok! Amióta csak ésszel élek, kapartuk a
bőröket, és micsoda bundák lettek belőlük! Persze, ha valaki sajnálja a
fáradságot... Olyanok ezek, hogy csak azt keresik, hol bújhatnának ki a munka
alól. Ezért találnak ki mindig valami újat, másfélét... Méghogy hamuval
kidolgozni a bőrt! Ki hallott ilyet!
– Ők már ilyenek – ásított Janeček. – Semmi se jó nekik, ahogy mi csináltuk.
Azt mondják, hogy a kőfegyver kényelmetlen a kezükben. Hát az aztán szent
igaz, hogy mi nem sokat törődtünk a kényelemmel. Ma persze... a
drágalátosoknak meg felhólyagosodna a tenyerük!
Hát mondd meg, asszony, hová jut így a világ? Itt vannak a mai gyerekek.
Hagyja őket, nagyapa, nyafogja a menyem. Hadd játsszanak. Az ám, de mi lesz
belőlük?
– Ha legalább nem csapnának olyan zenebonát – panaszkodott az öregasszony.
– Neveletlenek, ez az igazság.
– Hát igen, ez a mai nevelés – szónokolt az öreg Janeček. – Ha meg szólok a
fiamnak, azt válaszolja: apa, maga már ehhez nem ért, ma mások az idők, mások
a szokások. Azt beszéli, hogy a csontfegyverek még nem jelentik az utolsó szót;
egyszer majd, hajtogatja, az emberek még jobbfajta anyagot találnak föl. Hát
tudod, asszony, itt aztán megáll az ember esze: látott már valaki más anyagot,
mint követ, fát vagy csontot? Ostoba asszony létedre magad is beláthatod, hogy
ez már... ez már túltesz mindenen!
Janečekné ölébe ejtette a kezét.
– Hallod – kérdezte – és honnan szedik ezt a sok értelmetlenséget?
– Hát tudod, állítólag most ez a divat – motyogta a vénember. – Kérlek
szépen, arrafelé, négy napi járásra innét, valami új törzs ütötte fel a sátorfáját,
amolyan idegen csürhe, úgy beszélik, hogy azok is így csinálják... Mert hát a
mieink a butaságukat onnét szerezték. A csontfegyvereket meg mindent. Még
arra is vetemednek, hogy vásárolnak tőlük – kiáltott fel indulatosan az öreg. – A
mi drága szőrméinkért! Mintha idegenektől valaha is jó származhatna! Az
emberek soha semmit se kezdjen idegen bandával. Ősrégi bölcsesség ez, az
ükeink hagyták ránk: minden idegent tüstént meg kell támadni és el kell
metszeni a torkát. Így volt ez, amióta a világ világ: semmi teketória, hanem
agyonütni. Ugyan már, apa, mondja a fiam, ma mások a viszonyok, megindul az
árucsere... Még hogy árucsere! Ha valakit agyoncsapok és elveszem tőle, amije
van, akkor megszerzem az áruját és nem adok érte semmit. Hát mire kell itt a
csere? Ugyan már, apa, hajtogatja a fiam, emberélettel fizet érte, s azért kár! –
Hát nesze, itt van: méghogy kár az emberéletért! Ilyenek a mai nézetek –
dörmögte az öregúr kedvetlenül. Gyávák mind, ott a baj. Méghogy kár az
emberéletért! Hát hogyan él meg a földön egyszer majd annyi ember, ha senkit
sem csapnak agyon? A rénszarvasok már amúgy is fenemód megfogyatkoztak!
Nézd csak őket, az emberéletet sajnálják, de a hagyományokat nem becsülik, az
őseiket, a szüleiket nem tisztelik... A vesztükbe rohannak! – állapította meg
dühösen Janeček apó. – A minap is mit látok: az egyik taknyos – agyaggal
bölény képét pingálja a barlang falára. Persze, pofoncserdítem, de a fiam rám
szól: hagyja csak, apa, hisz a bölény olyan, mintha élne!... Itt aztán megáll az
ember esze! Ki látta már valaha is, hogy ilyen hiábavalóságokat csináljanak? Ha
nincs munkád, fiam, nesze, itt egy kovakő, köszörüld élesre, de ne fesd a bölényt
a falra! Mire való az efféle szamárság?
Janečekné asszony keserűen összeszorította az ajkát.
– Ha csak bölények volnának – bökte ki kis idő múlva.
– Hát még micsoda? – firtatta az apó.
– Ugyan, semmi – tért ki a válasz elől Janečekné asszony – még kimondani is
szégyellem... Hát hogy te is tudd – szánta rá magát hirtelen –, ma reggel a
barlangban... egy mammutagyarat találtam... Olyasformára faragták, mint egy
meztelen asszony. Melle is volt, meg minden... Érted már?
– Ugyan, eredj – szörnyülködött az öregember. – És ki faragta?
Janečekné asszony felháborodottan vonogatta a vállát.
– Ki tudhassa? Alighanem valamelyik fiatal. A tűzbe dobtam azt az
ocsmányságot, de tudod... Ekkora nagy mellei voltak! Pfuj!
– Hát ez így nem mehet tovább – szakadt ki a szó Janeček apóból. – Ez már a
züllés legalja! És tudod, honnan ered? Onnan, hogy mindenféle vacakot faragnak
csontból! Nekünk ilyen szemérmetlenségek eszünkbe se jutottak, mert
kovakőből ki se lehetne faragni... Ide vezetnek a mindenféle újdonságok, a híres
találmányaik! Egyre csak valami újat fognak kigondolni, új módit bevezetni, míg
végre mindent tönkretesznek és elpusztítanak... És én mondom neked emelte fel
szavát Janeček ősember prófétai ihlettel –, sokáig ez már nem tarthat!
 Therszitész
Leszállt az éjszaka, és az achaiok közelebb húzódtak a tűzhöz.
– Ez a birkasült megint a kutyának való volt – szólalt meg Therszitész a fogát
piszkálva. Csodálkozom rajtatok, achaiok, hogy mindezt szótlanul tűritek. A
fejemet tenném rá, hogy ők legalábbis előhasi bárányt vacsoráztak; persze
nekünk, öreg katonáknak, egy büdös bakkecske is jó. Emberek, ha
visszagondolok rá, micsoda birkasültet ettem odahaza, Görögországban...
– Hagyd abba, Therszitész – dörmögött Eupator apó. Háború van.
– Háború! – békétlenkedett Therszitész. – Kérlek, mit nevezel tulajdonképpen
háborúnak? Azt, hogy hovatovább már tíz esztendeje lézengünk itt csak úgy,
semmiért? Én megmondom nektek, legények, hogy ez micsoda: háborúról szó
sincs, csak éppen a hadvezérek és a nagyurak kirándulást szerveztek maguknak
államköltségen; mi, vén katonák pedig azért vagyunk itt, hogy a szánkat tátva
nézzük, hogyan futkároz fel-alá a táborban egy tejfölösszájú tacskó, a mama
kedvence, és páváskodik a pajzsával. Így van ez, fiaim.
– A Peleida Akhilleuszra gondolsz? – jegyezte meg a fiatal Laomedon.
– Arra gondolok, akire akarok – jelentette ki Therszitész. – Aki lát a szemétől,
úgyis tudja, kiről van szó. Uraim, nekünk hiába beszélnek: ha valóban azért
volnánk itt, hogy elfoglaljuk ezt a vacak Tróját, már régen benne ülnénk. Hisz
csak egyet tüsszentsünk, és már össze is omlik!
Miért nem indítanak támadást a főkapu ellen? Tudjátok, amolyan igazi
rohamot, ordítással, fenyegetéssel, harci dalok éneklésével – egyszerre vége
lenne a háborúnak.
– Hm – dünnyögött a megfontolt Eupator –, handabandázástól még nem esik
el Trója.
– Most aztán eltaláltad... a szarva közt a tőgyit – kacagott Therszitész. –
Minden csecsszopó tudja, hogy a trójaiak gyávák, nyöszörgő anyámasszony
katonái, rühesek és bitangok. Csak végre egyszer úgy isten igazában meg-
megmutatnánk nekik, hogy kik is vagyunk mi, görögök!
Akkor aztán bámulnátok, hogyan meghunyászkodnának, hogyan
rimánkodnának irgalomért!
Elég volna, ha néha-néha rajtaütnénk a trójai asszonyokon, amikor este vízért
járnak...
– Asszonyokat megtámadni? – vonogatta a vállát a megarai Hyppodamosz. –
Becsületes ember ilyet nem tesz, Therszitész.
– Háború van – harsogta vitézül Therszitész. – Szép kis hazafi vagy te,
Hyppodamosz. Azt képzeled, hogy megnyerjük a háborút, ha Akhilleusz
nagyságos úr negyedévenként egyszer nyilvános viaskodást rendez azzal a
fajankó Hektorral? Ember, hisz azok ketten előre megbeszélnek mindent, úgy
megy nekik a komédia, hogy öröm nézni; a párviadaluk valóságos magánszám,
hogy ez a sok tökfej itt mind azt higgye, a két hős értük verekszik! Ide süss,
Trója, ide bámulj, Hellasz, nézzétek és csodáljátok a vitéz urakat! Mi, többiek,
mi a semminél is kevesebbek vagyunk, a mi szenvedésünk a kutyát sem érdekli,
koszos macska se nyávog utánunk, ha felfordulunk. Egyet mondok nektek,
achaiok: Akhilleusz csak azért hősködik, hogy leszedje mindennek a fölét,
bennünket pedig megfosszon hadi érdemeinktől; azt akarja, hogy csak róla
beszéljenek, mintha ő csinálna mindent, a többi meg közben a száját tátaná. Így
van ez, legények. A háború is azért húzódik évek óta, hogy Akhilleusz úr minél
magasabban hordhassa az orrát. Csodálkozom rajtatok, hogy mindezt nem
látjátok.
– Kérlek már, Therszitész – szólalt meg az ifjú Laomedon –, tulajdonképpen
mit tett neked Achilles?
– Nekem? Semmit, még a semminél is kevesebbet – vágta rá ingerülten
Therszitész. – Mi közöm hozzá? Hogy mindent tudj, nem is beszélek vele, de az
egész nép már torkig van a fontoskodásával, a hencegésével. Itt van például a
duzzogás a sátorban. Történelmi időket élünk, Hellasz becsülete forog kockán,
rajtunk a világ szeme, a nagyságos hős úr meg mit csinál? Hentereg a sátorában,
és azt hajtogatja, hogy ő többet nem verekszik. Talán mi gürcöljük helyette végig
az egész történelmi percet? Mi mossuk helyette tisztára Hellasz becsületét? De
ez már így van: ha érzi, hogy a forrója következik a kásának, Akhilleusz bebújik
a sátorába, és játssza a sértettet. Ronda egy komédia, mondhatom! Nesztek,
ilyenek a nemzeti hősök! Gyáva fickók mind egy szálig!
– Nem tudom, nem tudom, Therszitész – szólt közbe megfontoltan Eupator. –
Azt beszélik, hogy Akhilleusz rettenetesen megsértődött, mert Agamemnon
visszaküldte a szüleihez a rabnőjét, hogy is hívják. Briszeisz vagy Kryszeisz,
vagy ilyesféle a neve. A Peleida presztízskérdést csinált a dologból, de én úgy
képzelem, hogy szerelmes is volt a lányba. Fiam, hidd el, nem komédiázás ez.
– Nekem mondod? – fortyant fel Therszitész. – Én csak tudom, hogyan történt
a dolog! Agamemnon egyszerűen elütötte kezéről a lányt, tudod? Könnyű neki,
annyi ékszert harácsolt össze, hogy se szeri, se száma, és ha szoknyaszagot érez,
a helyét se találja. Különben is, elég volt már az asszonyokból: a miatt a cafat
Heléna miatt indult meg a háború, most meg ez a másik... Hallottátok, hogy
Heléna legújabban Hektorral cicázik? Hentergett az már Trójában mindenkivel,
még a megpenészedett vén Priamosszal is, aki fél lábbal már a sírban van. Mi
meg ezért a condráért nélkülözzünk és harcoljunk? Köszönöm, nem kérek
belőle!
– Azt mondják – jegyezte meg szégyenlősen a fiatal Laomedon –, hogy
Heléna asszony igen szép.
– Mondják, mondogatják – felelte fitymálva Therszitész. – Elhervadt, akár az
ördögszekér, aztán meg akkora nagy szajha, hogy nincs párja a kerek világon. Én
bizony egy véka babot se adnék érte. Gyerekek, azt kívánnám a tökkelütött
férjének, Menelaosznak, hogy nyerjük meg a háborút, és kapja csak vissza a
Helénáját. Heléna egész szépsége nem más, mint legenda, csalás meg egy kevés
arcpirosító.
– Hát mi, danaók – háborgott Hyppodamosz –, csupán egy üres legendáért
harcolunk, mondd, Therszitész?
– Kedves Hyppodamosz – válaszolt Therszitész –, úgy veszem észre, nem
látsz a dolgok mélyére. Mi, hellének, először is azért háborúskodunk, hogy a vén
róka, Agamemnon teliharácsolja az üres zsákjait zsákmánnyal; másodszor azért,
hogy a kamasz Akhilleusz kielégítse határtalan becsvágyát; harmadszor azért,
hogy a szélhámos Odisszeusz mindenféle hadiszállítások ürügyén a bőrt is
lenyúzza rólunk: végezetül pedig azért, hogy egy megvesztegetett vásári énekes,
valami Homérosz vagy hogyan is hívják azt a csavargót, néhány piszkos garasért
dicsfényt fonjon a görög nemzet legelvetemültebb árulóinak feje köré, és
ugyanakkor meggyalázza vagy legalábbis agyonhallgassa az achaiok igazi,
szerény és áldozatkész hőseit, amilyenek ti is vagytok. Így van ez, jó
Hyppodamosz.
– Legelvetemültebb árulói – ingatta a fejét Eupator –, kissé erős ez a szó,
Therszitész.
– Tudjátok meg – Therszitész halkabbra fogta a szavát –, bizonyítékaim is
vannak az árulásról.
Uraim, szörnyű dolog ez; nem mondhatok el mindent, amit tudok, de egyet jól
jegyezzetek meg: eladtak bennünket. A magatok szemével is láthatjátok:
egészséges ésszel ki hihetne, hogy mi, görögök, a világ legvitézebb és
legműveltebb nemzete, már réges-régen nem foglaltuk volna el ezt a trójai
trágyadombot, és ne láttuk volna el az ilioni koldusok és csavargók baját, ha
esztendők óta nem árulnának el bennünket? Hát talán te, Eupator, olyan gyáva
kutyáknak tartasz bennünket, achaiokat, hogy már régen nem készültünk volna
el ezzel a piszkos Trójával? A trójaiak talán jobb katonák nálunk? Ide hallgass,
Eupator, ha így gondolkodsz, nem is lehetsz igazi görög, legföljebb epirusi vagy
thrák. Az igazi antik görög ember fájón érzi, mekkora gyalázatban, micsoda
bitangok közt élünk.
– Hát annyi szent – vélekedett Hyppodamosz –, hogy ez a háború átkozottul
elhúzódik.
 – Látod – kapott a szón Therszitész –, és azt is megmondom, miért: mert a
trójaiaknak szövetségeseik, segítőtársaik vannak köztünk. Talán tudjátok, kire
gondolok.
– Kire? – kérdezte komolyan Eupator. – Ha már belekezdtél, Therszitész, járj
a végére.
– Nem szívesen beszélek róla – kelletlenkedett Therszitész. – Ismertek engem,
danaók, tudjátok, hogy nem kedvelem a pletykát, a szóbeszédet, de ha úgy
vélitek, a köz érdeke, hogy szóljak, elmondom ezt az iszonyatos dolgot. Nemrég
néhány derék, bátor göröggel beszélgettem; jó hazafi módjára a háborúról
szóltam, az ellenségről, és amint azt becsületes, nyílt görög természetem
parancsolta, kijelentettem, hogy a trójaiak, a mi esküdt és megátalkodott
ellenségeink, tulajdonképpen nem mások, mint maroknyi gyáva tolvaj,
semmirekellő gazember és piszkos patkány. Hogy a királyuk, Priamosz egy
szenilis öreg totyakos, a híres Hektorjuk meg anyámasszony katonája. Magatok
is beláthatjátok, achaiok, hogy igazi görög csak így gondolkodhatik. Ekkor
váratlanul a sátrak árnyékából odalép mellénk Agamemnon, odáig jutott, hogy
már spionkodni sem szégyell, és így szól: „Fékezd a nyelved, Therszitész, a
trójaiak jó katonák, Priamosz derék öreg ember, és Hektor igazi hős.” Ezzel
sarkon fordult, és elpárolgott, még mielőtt kellő választ adhattam volna neki.
Uraim, úgy álltam ott, mint akit leforráztak. „Nézd csak, mondtam magamban,
hát innen fúj a szél!” Most már tudjuk, ki terjeszti a táborunkban a széthúzást, a
kishitűséget, az ellenséges propagandát! Hogyan nyerjük meg aztán a háborút,
ha azok a gyalázatos trójaiak a maguk embereit, a maguk szekértolóit
csempészték be közénk, egyenesen a főhadiszállásra? És azt hiszitek, achaiok,
hogy az efféle árulók ingyen, szerelemből csinálják az aljas aknamunkájukat?
Nem, fiaim, ingyen nem magasztalná az égig nemzetünk ellenségeit; nehéz
pénzeket kellett kapnia érte a trójaiaktól.
Fontoljátok csak meg, legények, a háború szántszándékkal elhúzódik.
Achillest akarva megsértették, a seregünkben csak panasz, elégedetlenség szava
hallatszik, lépten-nyomon elharapódzik a fegyelmezetlenség: bordély ez,
tolvajok tanyája, nem pedig katonai tábor! Amerre csak néztek, mindenütt csupa
áruló, ellenséghez szító, idegen és feketéző üzér. Ha pedig rájössz a
mesterkedéseikre, azt mondják, hogy rendbontó vagy, felforgató elem. Ez a bére
a becsületes hazafinak azért, hogy se jobbra, se balra nem tekintve, csak a
nemzetét, nemzetének dicsőségét és becsületét akarja szolgálni. Messzire
jutottunk mi, antik görögök!
Csoda, hogy bele nem fulladunk ebbe a fertőbe! Egykor majd úgy beszélnek a
mi korunkról, mint a nemzet legmélyebb gyalázatának, erkölcsi süllyedésének
koráról, a törpeség és az árulás, a rabság és a rendetlenség, a gyávaság, a
korrupció és az erkölcsi rothadás éveiről.
– Valahogy mindig volt, ezentúl is lesz – ásított Eupator. – Megyek aludni. Jó
éjszakát, emberek!
– Jó éjszakát – válaszolt Therszitész szívesen, és jólesőn nyújtózott. – Ma este
szépen elbeszélgettünk, ugye?
 Nagy Sándor
A sztageirita Arisztotelésznek, az athéni Líceum igazgatójának Nagy és
szeretett tanítóm, drága Arisztotelész!
Hosszú, igen hosszú ideje nem írtam Önnek; de amint Ön is tudja, túlságosan
lefoglaltak a háborús ügyek és mialatt keresztülvonultunk Hirkanián,
Drangianán és Gedrosián, elfoglaltuk Baktriát, és átkeltünk az Induson, bizony
nem volt sem időm, sem kedvem, hogy kezembe vegyem a tollat. Most már
néhány hónapja ismét Szuszában vagyok; de alighogy ideérkeztem, nyakig
csöppentem a közigazgatási gondokba, hivatalnokokat kellett kineveznem és
mindenféle lázongásokat és felkeléseket elfojtanom, így aztán mindmáig nem
jutottam hozzá, hogy valamit írjak Önnek magamról. Igaz, a hivatalos
jelentésekből nagyjából tudja Ön is, mi történt; de odaadásom az Ön személye
iránt, valamint bizalmam abban a befolyásban, amelyet Ön a hellén értelmiség
köreire gyakorol, arra ösztönöznek, hogy megint egyszer feltárjam szívemet az
én tisztelt tanítóm és szellemi vezetőm előtt.
Eszembe jut, hogy esztendőkkel ezelőtt (úgy érzem, igen régen volt!) dőre és
rajongó levelet írtam önnek Achillesz sírja fölött; perzsiai vállalkozásom
küszöbén álltam és megfogadtam, hogy egész életemre példaképem lesz Peleusz
hős fia. Vitézségről és nagyságról álmodtam; már magam mögött tudtam Thrácia
fölött aratott győzelmemet, és úgy véltem, makedónjaim és hellénjeim élén csak
azért vonulok Dárius ellen, hogy babérral díszítsem homlokomat, méltón
őseimhez, akikről az isteni Homérosz dalolt. Megállapíthatom, hogy
eszményemnek semmivel sem maradtam adósa, sem Khaironeiánál, sem
Granikosznál; ma már azonban lényegesen másképpen látom akkori
vállalkozásom politikai jelentőségét. A józan igazság az, hogy Makedóniánkat,
amely úgy-ahogy egyesült Görögországgal, akkoriban észak felől szüntelenül
fenyegették a barbár thrákok; alkalmatlan pillanatban ránk támadhattak volna és
ezt a görögök arra használhatták volna fel, hogy felmondják szerződéseiket és
elszakadjanak Makedóniától. Egyszóval, le kellett igáznom a thrákokat, hogy a
görögök árulása esetére oldal felől biztosítsam Makedóniát. Természetes
politikai szükségszerűség volt ez, kedves Arisztotelész; az Ön tanítványa
azonban akkoriban ezt még nem fogta fel teljes egészében és achilleszi
álmoknak adta magát.
Thrácia meghódításával helyzetünk megváltozott; hatalmunkba került az
Égei-tenger egész nyugati partvidéke a Boszporuszig; az Égei-tenger fölött való
uralmunkat azonban fenyegette a perzsa tengeri hatalom; nevezetesen, mihelyt
eljutottunk a Helleszpontoszhoz és a Boszporuszhoz, a perzsa hatalmi szféra
kellemetlen közelébe kerültünk. Előbb vagy utóbb ki kellett törnie a harcnak
köztünk és Perzsia között az Égei-tengerért és a pontoszi tengerszorosok
szabadságáért. Szerencsére előbb csaptam le, még mielőtt Dárius felkészülhetett
volna. Úgy képzeltem, hogy Achillesz nyomdokaiban haladok és a görögök
dicsőségére új Iliont hódítok meg; a valóságban, amint ma már világosan látom,
arról a kézenfekvő és természetes szükségszerűségről volt szó, hogy
visszaverjük Perzsiát az Égei-tengertől; vissza is vertem, drága tanítóm, olyan
alaposan, hogy elfoglaltam egész Bitiniát, Frigiát és Kappadokiát, kifosztottam
Kilikiát és csak Tarsuszban álltam meg. Kisázsia a mienk volt. Kezünkben
tartottuk nemcsak a régi Égei-pocsolyát, hanem a Földközi– vagy ahogyan mi
nevezzük, az Egyptusi-tenger egész északi partvidékét is.
Ön talán azt mondaná, kedves Arisztotelészem, hogy ezzel elértük fő politikai
és hadászati célunkat, vagyis Perzsia kiűzését a hellén vizekről. Kisázsia
meghódításával azonban új helyzet állt elő; új partvidékünket dél felől
fenyegethették, mégpedig a föníciaiak vagy az egyiptomiak; e két országból
Perzsia erősítéseket és hadianyagot kaphatott volna, hogy tovább folytathassa a
háborút ellenünk. Föltétlenül szükségesnek mutatkozott tehát, hogy megszálljuk
a tiruszi partokat, és kiterjesszük hatalmunkat Egyiptomra; ezáltal az egész
tengermellék urai lettünk, egyidejűleg azonban új veszély rajzolódott ki a
láthatáron; Dárius, a gazdag Mezopotámiára támaszkodva, betörhetett Szíriába,
és elszakíthatta volna egyiptomi tartományainkat kisázsiai támaszpontunktól.
Tönkre kellett zúznom tehát Dáriust, bármi áron; ez sikerült is Gaugamelánál;
amint tudja, érett almaként hullott az ölünkbe Babilon és Szusza, Perszepolisz és
Paszargada. A Perzsa-öböl urai lettünk tehát; hogy azonban ezt az új tartományt
megvédjük az észak felől lehetséges támadásoktól, felfelé kellett fordulunk, a
médek és hirkaniaiak ellen.
Ekkor területünk határa a kis Kaspi-tengertől a Perzsa-öbölig húzódott, de
nyitva volt kelet felé; makedónjaim élén Areia és Drangiana ellen vonultam,
felperzseltem Gedrosiát és tönkrevertem Arachosiát, majd diadalmasan
megszálltam Baktriát; hogy ezt a katonai győzelmet állandó kötelékkel
pecsételjem meg, feleségemül fogadtam Roxana baktriai hercegnőt. Ez is
magától értetődő politikai szükségszerűség volt; makedónjaimnak és
görögjeimnek annyi keleti országot hódítottam meg, hogy akarva-akaratlan, meg
kellett nyernem keleti barbár alattvalóimat; ez persze nem történhetett másként,
csupán kellő pompával, nagyszerűséggel, mert ezek a szerencsétlen nyomorult
pásztorok másképpen nem is tudják elképzelni a hatalmas uralkodót. Igaz,
mindezt régi makedóniai gárdám nehezen viselte el; talán úgy érezték, hogy
parancsnokuk elidegenedik öreg bajtársaitól. Sajnos, kénytelen voltam
kivégeztetni az én drága öreg Filótaszomat és Kalliszthenészemet; szeretett
Parmenionom is életét vesztette.
Nagyon búsultam utánuk; de nem volt más kiút, ha azt akartam, hogy
makedónjaim lázongása ne fenyegesse további akcióimat. Akkoriban ugyanis
katonai vállalkozásra készültem India ellen. Hogy világosan lássa a helyzetet,
kedves Arisztotelészem, hadd mondom el, hogy Gedrosia és Arachosia úgy terül
el a magas hegyek között, mintha bástyák öveznék; a bástyáknak azonban, hogy
bevehetetlenek legyenek, megfelelő előtérre van szükségük, ahonnét
vállalkozásra lehet indulni vagy visszavonulni a bástyák mögé. Ez a hadászati
előtér India, az Indus folyóig. Katonailag elkerülhetetlen volt számomra, hogy
megszálljam ezt a területet, valamint hogy az Indus túlsó partján megfelelő
hídfőt szerezzek; felelős hadvezér vagy politikus nem is tehetett másképp; alig
értünk azonban a Hiphasisz folyóhoz, makedónjaim megint csak lázongani
kezdtek, hogy ők nem mennek tovább, megfáradtak, betegek és szeretnének már
visszatérni hazájukba. Kénytelen voltam visszafordulni; rettenetes út volt ez
veteránjaim számára, de az én számomra még rettenetesebb; az volt a
szándékom, hogy eljutok egészen a Bengáli-öbölig, hogy keleten végre
természetes határokat biztosítsak Makedóniának, most meg kénytelen voltam
egy időre lemondani e feladatom teljesítéséről.
Visszatértem Szuszába. Elégedett lehettem, miután ekkora nagy birodalmat
hódítottam meg makedónjaimnak és görögjeimnek. Hogy ne kelljen azonban
csakis kimerült embereimre támaszkodnom, harmincezer perzsát soroztam be
seregembe; jó katonák, és szükségem van rájuk a keleti határok megvédésénél.
Mégis, látja, kedves Arisztotelészem, öreg katonáimat ez a tettem határtalanul
elkeserítette. Azt sem képesek megérteni, hogy miután népem számára
meghódítottam a hazánknál százszorta nagyobb keleti tartományokat, a Kelet
nagy királya lettem; hivatalnokaimat és tanácsosaimat keletiek közül kell
kineveznem és keleties udvarral kell körülvennem magam; mindezek magától
értetődő politikai szükségszerűségek, amelyeket Nagy-Makedónia érdekében
teljesítek. A körülmények egyre újabb és újabb személyes áldozatokat
követelnek tőlem; zúgolódás nélkül meghozom, mert szeretett hazám nagyságára
és erejére gondolok. El kell viselnem a hatalmammal járó barbár pompát és
fényűzést; három keleti ország hercegnői közül vettem feleségeket, sőt most,
kedves Arisztotelész, még isten is lettem.
Úgy bizony, drága tanítóm; istennek kiáltattam ki magam; derék keleti
alattvalóim imádnak és áldozatokat hoznak nekem. Politikai szükségszerűség ez,
ha kellő autoritásra akarok szert tenni e hegyi pásztorok és tevehajcsárok
szemében. Hej, messze már az idők, amikor Ön arra tanított, hogy hasznát
vegyem az eszemnek és a logikának! De a puszta ész is azt parancsolja, hogy az
emberi ostobasághoz alkalmazzuk az eszközeinket, amelyekkel élünk. Első
pillantásra bárki meseszerűnek találná az életpályámat; most azonban, isteni
dolgozószobám éjszakai csendjében visszatekintve rá, úgy látom, hogy sohasem
tettem semmi mást, csupán azt, ami kényszerűen következett előző lépésemből.
Nézze csak, kedves Arisztotelészem, a rend és a nyugalom, a politikai érdekek
megkívánják, hogy nyugati hazámban is elismerjenek istennek. Szabad kezet
nyernék itt, Keleten, ha biztos lehetnék benne, hogy Makedóniám és Hellaszom
magáévá tette abszolút autoritásom politikai princípiumát; nyugodtan
felkerekedhetnék, hogy természetes határokat szerezzek görög hazámnak a kínai
tengerparton. Ezzel minden időkre biztosítanám Makedóniám hatalmát és
biztonságát. Ön is láthatja, e terv józan és értelmes, már régóta nem vagyok az a
fantaszta, képzelődő siheder, aki esküt tett Achillesz sírja fölött. Ha most arra
kérem Önt, bölcs barátom és vezetőm, hogy bölcseletileg előkészítse és
görögjeim, makedónjaim számára elfogadhatón megindokolja istenné
nyilvánításomat, ezt mint felelős politikus és államférfi teszem; az Ön
elhatározására bízom, teljesíteni kívánja-e e feladatot, amely értelmes, hazafias
és politikailag szükséges ügy.
Drága Arisztotelészem, őszinte szeretettel köszönti Önt
Sándor
 Archimedes halála
Az a bizonyos história Archimedesszel ugyanis nem egészen úgy történt,
ahogyan megírták; igaz ugyan, hogy megölték, amikor a rómaiak elfoglalták
Szirakuzát, de nem felel meg a tényeknek, hogy a házába egy fosztogató római
katona tört volna be és Archimedes mértani rajzaiba merülve, haragosan
rámordult: „Ne bántsd a köreimet!” Először is Archimedes nem volt amolyan
szórakozott professzor, aki nem tudja, mi történik körülötte; ellenkezőleg,
természetétől fogva igazi katonaember volt, aki hadigépeket szerkesztett a
szirakuzaiaknak a város megvédésére; másodszor pedig az a római katona sem
volt valami részeg fosztogató, hanem egy művelt és becsvágyó vezérkari
százados, Lucius nevezetű, aki jól tudta, kivel beszél és nem fosztogatni jött, sőt,
a ház küszöbén feszes vigyázzba vágta magát, tisztelgett és így szólt:
– Üdvözöllek, Archimedes.
Archimedes felemelte pillantását a viasztábláról, amelyen valóban rajzolgatott
valamit és azt mondta:
– Mi az?
– Archimedes – kezdte Lucius –, mi jól tudjuk, hogy a te hadigépeid nélkül
ezek a szirakuzaiak egy hónapig se tarthatták volna magukat; így meg két
esztendeig bajlódtunk velük. Ne gondold, hogy mi, katonák, nem becsüljük meg
az ilyesfélét. Nagyszerű masinák. Gratulálok.
Archimedes legyintett.
– Ugyan, kérlek, semmi az egész. Közönséges hajítógépek, amolyan
nagyobbfajta játékszerek.
Tudományos szempontból nézve nem sokat jelentenek.
– De katonai szempontból igen – vélekedett Lucius. – Ide figyelj, Archimedes,
azért jöttem, hogy felszólítsalak, dolgozz velünk.
– Kivel?
– Velünk, rómaiakkal. Elvégre tudnod kell, hogy Karthágó hanyatlóban van.
Kár segíteni nekik. Most majd úgy ellátjuk Karthágó baját, hogy bámulni fogsz.
Inkább velünk tarthatnátok, mindnyájan.
– Miért? – dünnyögte Archimedes. – Mi, szirakuzaiak véletlenségből görögök
vagyunk. Miért kellene veletek tartanunk?
– Mert Szicíliában éltek, és nekünk Szicíliára szükségünk van.
– S miért van rá szükségetek?
– Mert uralkodni akarunk a Földközi-tengeren.
– Aha – jegyezte meg Archimedes, és töprengve meredt a viasztáblára. – És
mi célból akartok uralkodni rajta?
– Aki hatalmában tartja a Földközi-tengert – jelentette ki Lucius – az egyben a
világ ura is. Ez már csak világos.
– Mi az, hát nektek az a kötelességtek, hogy a világ urai legyetek?
– Igen. Róma hivatott uralkodni a világon. S én mondom neked, hogy
uralkodni is fog.
– Meglehet – szólt Archimedes és valamit letörölt a viasztábláról. – De én
nem tanácsolnám nektek, Lucius. Ide figyelj, a világ urának lenni, ez egykor
kegyetlen sok munkát ad majd nektek. Kár a fáradságért, ami rátok szakad.
– Mindegy; de nagy birodalom leszünk.
– Nagy birodalom – morgott Archimedes. – Akár kis kört rajzolok, akár nagy
kört, mindenképpen csak kör az. Határa van így is, úgy is – sohasem szabadultok
meg a határoktól, Lucius.
Azt hiszed, hogy a nagy kör tökéletesebb a kicsinél? Azt képzeled, hogy
nagyobb geométer vagy, ha nagyobb kört rajzolsz?
– Ti, görögök, egyre csak érvekkel játszadoztok – vetette ellen Lucius
százados. – Mi másképpen bizonyítjuk be a magunk igazát.
– Mivel?
– Tettekkel. Elfoglaltuk például ezt a ti Szirakuzátokat. Szirakuza tehát a
miénk. Világos bizonyíték ez?
– Világos – mondta Archimedes, és az íróvesszővel beletúrt a hajába. – Igen,
elfoglaltátok Szirakuzát; csakhogy ez már nem az a Szirakuza, soha többé nem is
lesz, ami eddig volt!
Nagy és dicső város volt ez, ember; most már nem lesz nagy soha többé. Kár
Szirakuzáért.
– Róma azonban nagy lesz. Róma lesz a legerősebb a földkerekségen. És így
is kell lennie.
– Miért?
– Hogy megmaradjon. Minél erősebbek vagyunk, annál több az ellenségünk.
Ezért van rá szükség, hogy mi legyünk a legerősebbek.
– Hát ami az erőt illeti... – dünnyögte Archimedes. – Tudod, én egy keveset
értek a fizikához is, Lucius, és most mondanék neked valamit. Az erő lekötődik.
– Mit jelentsen az?
– Hát ez amolyan törvény, Lucius. Az erő, amely hat, ezáltal lekötődik. Minél
erősebbek lesztek, annál több erőtök használódik fel hozzá, és egyszer eljön az a
perc...
– Mit akartál mondani?
– Ugyan, semmit. Nem vagyok én próféta, jóember, csupán fizikus. Az erő
lekötődik. Többet nem tudok.
 – Ide hallgass, Archimedes, nem akarnál velünk dolgozni? Fogalmad sincs
róla, micsoda óriási lehetőségek nyílnának előtted Rómában. Te építenéd a világ
legerősebb hadigépeit...
– Már meg kell hogy bocsáss, Lucius, öregember vagyok, és szeretném még
kidolgozni, kifejteni egy-két gondolatomat... Amint látod, most is éppen
rajzolgatok valamit.
– Archimedes, hát nem csábít az a gondolat, hogy velünk együtt megszerezd a
világuralmat?
Miért hallgatsz?
– Ne haragudj – pusmogott Archimedes a viasztáblája fölé hajolva. – Mit is
mondtál?
– Hogy a magadfajta ember kezébe keríthetné az uralmat az egész világ fölött.
– Úgy, világuralom – szólt Archimedes töprengve. – Ne neheztelj rám, de
most fontosabb dolgom van. Tudod, tartósabb, időállóbb valami, ami valóban
megmarad.
– Mi az?
– Vigyázz, ne töröld el a köreimet! Arról van szó, hogy hogyan kell
kiszámítani a körcikk területét.

Később hivatalos jelentést adtak ki, hogy a tudós Archimedes szerencsétlen

baleset következtében életét vesztette.
 Római légiók
Caesar négy veteránusa, akik végigverekedvén a galliai és britanniai
hadjáratokat, a világon páratlan hírnevet és dicsőséget szereztek, mégpedig
Bullio egykori tizedes, Lucius, aki soványsága miatt a Macer melléknevet
viselte, a Hillának nevezett Sartor, a második légió lófelcsere és végül a gaetai
Strobus, ez a négy hős találkozott Onokratész, egy szicíliai görög és országos
hírű lator borozójában, hogy együtt idézzék fel a nagy és emlékezetes
hadieseményeket, amelyeknek tanúi voltak. Mivel kissé meleg volt, Onokratész
kitette az asztalt a boltja elé, az utcára, ott iddogált a négy katona, hangosan
beszélgetve, vitatkozva. Ki csodálkoznék rajta, hogy hamarosan tömegbe
verődtek körülöttük az utcabéli emberek, iparosok, szamárhajcsárok, suhancok
és csecsemőjüket karjukon dajkáló asszonyok, hogy hallják a szavukat.
Tudnivaló, hogy a nagy Caesar tettei akkoriban még minden római polgárt
érdekeltek.
– Ide hallgassatok – szólt a gaetai Strobus –, hadd mondom el, hogyan is volt,
amikor annak a folyónak a partján harmincezer szenon állt velünk szemben.
– Megállj csak – szólt közbe Bullio –, először is azok a szenonok nem voltak
harmincezren, legföljebb ha tizennyolcezren, másodszor pedig te a kilencedik
légióba tartoztál, amely sohasem harcolt a szenonokkal. Ti akkoriban az
aquitaniai táborban tanyáztatok és a saruinkat javítottátok, mert csupa beszari és
foltozóvarga szolgált nálatok, így, és most beszélj tovább. – Összekevered a
dolgokat – vetette ellen Strobus. – Hogy tudd, mi akkor Lutetiában táboroztunk.
A saruitokat meg akkor javítottuk meg, amikor elkoptattátok a talpát, mert olyan
veszettül futottatok visszafelé Gergoviától. Bizony, akkoriban jól a feneketekre
vertek, nektek meg az ötödik légiónak; úgy kellett.
– Nem úgy volt – jegyezte meg a Macernek nevezett Lucius. – Az ötödik
légió sohasem állt Gergoviánál. Az ötödik légiót tüstént Bibracténál
elfenekelték, és azóta nem küldhették őket máshová, legföljebb valami csendes,
békés helyre, hizlalóba. Szép légió volt, annyi szent köpött egy nagyot Macer.
– De kinek a hibájából került csávába az ötödik légió Bibracténál? – vette fel
megint Bullio a beszéd fonalát. – A hatodiknak kellett volna előnyomulnia, hogy
leváltsa őket, de a hatosoknak nem akaródzott, mindig elbújtak a verekedés elől.
Akkor is egyenest Massiliából jöttek, a széplányoktól...
– Miket beszélsz – ellenkezett Sartor, akire a Hilla melléknevet ragasztották –,
a hatodik légió Bibracténak még a közelében sem volt; csak Axonánál került ki a
frontra, amikor Galba volt a főparancsnok.
 – Te aztán sokat értesz hozzá, te miskároló – ripakodott rá Bullio. – Axonánál
a második, a harmadik meg a hetedik légió volt. A hatodikat akkor már az
eburonok régen hazakergették az édes mamához.
– Hazugság minden – jelentette ki Lucius Macer. – Csak annyi az igaz, hogy a
második légió, amelyben szolgáltam, valóban ott verekedett Axonánál; a többit
kitaláltad.
– Mit nem mondasz – szólalt meg a gaetai Strobus. – Axonánál ti a
tartalékban fújtátok a csendest, s mire fölébredtetek, már vége is volt a csatának.
Cenabumot felperzselni, azt tudtátok, no meg pár száz civilt felkoncolni, mert
fölakasztottak három uzsorást, ahhoz is elég vitézek voltatok.
– Caesar parancsolta – szólt Macer, a vállát vonogatva.
– Az sem igaz – kiáltotta Hilla –, nem Caesar parancsolta, hanem Labienus.
Hol is tett volna ilyet a Caesar, ahhoz nagyon is politikusan járt az esze; de
Labienus katona volt.
– Galba volt a katona – mondta Bullio –, mert soha nem félt; de Labienus
mindig fél mérföldnyire bujkált a front mögött, nehogy baja essék. Hol volt
Labienus, amikor bekerítettek bennünket a nerviek, he? Akkor esett el a
centuriónk, és mint a legöregebb tizedes, én vettem át a parancsnokságot.
Legények, mondtam, aki egy lépést hátrál...
– A nerviekkel – szakította félbe Strobus – gyerekjáték volt az egész;
fenyőtobozokkal meg makkal lövöldöztek rátok. Nagyobb baj volt az
arvernekkel.
– Menj a fenébe velük – mordult rá Macer –, az arverneket utol se tudtuk érni.
Olyan volt az egész háború, mintha nyulakat kergettünk volna.
– Aquitaniában – szólalt meg Hilla – egyszer lőttem egy szarvast; az volt
aztán a bika, akkora agancsokkal, mint a tölgyfa ága, két ló alig bírta elhúzni a
táborba.
– Az semmi – jelentette ki Strobus –, de Britanniában, ott voltak csak igazi
szarvasok!
– Fogjatok meg – kiáltott fel Bullio –, ez a Strobus még el akarja hitetni
velünk, hogy Britanniában is volt.
– Mit beszélsz, hisz te se jártál ott – utasította rendre Marcer. – Hé,
Onokratész, bort ide! Csak annyit mondhatok, hogy már untig elég hazug fickó
került a szemem elé, aki azt állította, hogy megfordult Britanniában, de én ugyan
nem hittem egynek se.
– Én jártam arrafelé – mondta Hilla. – Malacokat vittem oda. A hetedik, a
nyolcadik és a tizedik légió volt ott.
– Ne dumálj, ember – vélekedett Strobus. – A tizedik egy lépéssel se jutott túl
a sequanok táborhelyén. Látnotok kellett volna, milyen parádésan érkeztek meg
Alesiához. De ott aztán megkapták a magukét, a rühesek.
– Megkaptuk ott mind – szólt Bullio. – Elcsépeltek, akár az érett rozsot, mégis
győztünk.
– Nem úgy volt – vetette ellen Macer. – Nem is volt az olyan nagy csata.
Amikor reggel kibújtam a sátorból...
– Nem úgy volt – vágott közbe Hilla – Alesiánál a tánc már éjszaka kezdődött.
– Eridj már valahová – szólt rá Bullio. – Pontosan délután kezdődött. Éppen
birkahús volt ebédre...
– Ez sem igaz – jelentette ki Hilla és dühösen verte az asztalt. – Alesiánál nem
fogytunk ki a marhahúsból, mert nyavalyásak voltak a teheneink; már senki sem
akarta zabálni.
– Én pedig azt mondom, hogy birkahús volt – ragaszkodott a maga igazához
Bullio. – Akkor odajött hozzánk Longus százados, az ötödik légiótól...
– Te ember – förmedt rá Macer –, hiszen a Longus nálunk szolgált, a
ketteseknél, és mikorra Alesiához kerültünk, már régen halott volt. Az ötösöknél
Hirtus volt a százados.
– Nem igaz – kapta el a szót Hilla. – Az ötösöknél az az izé... hogy is hívták...
Aha, Corda volt.
– Ugyan már – bizonykodott Bullio –, Corda Massiliában szolgált. Longus
volt és kész; hát odajött és azt mondja, átkozott egy eső...
– Hát most aztán megint ráhibáztál – szólt közbe Strobus –, nem is úgy volt.
Alesiánál aznap nem is esett. Átkozott forróság volt, én csak tudom, még ma is
emlékszem rá, milyen büdös volt a disznóhús.
– Birkahús volt – ordított Bullio –, és zuhogott az eső! Hát mondom, odajött
hozzánk az a Hirtus és azt mondja: legények, úgy érzem, ma nem visszük el
szárazon az irhánkat. Igaza is volt. Húsz óráig tartott a tánc...
– Nem úgy volt – szólt Macer. – Három óra alatt vége volt mindennek.
– Összehordasz itt hetet-havat – állapította meg Strobus. – Három napig
tartott, de kisebbnagyobb szünetekkel. A második napon elbabráltuk...
– Nem igaz – jelentette ki Hilla. – Az első napon babráltuk el, de a másodikon
újra győztünk.
– Marhaság – szólt Bullio –, egyáltalában nem győztünk, már azon voltunk,
hogy megadjuk magunkat, de amazok előbb adták meg magukat.
– Egyáltalán nem így történt – vágta rá Macer. – Hisz Alesiánál nem is volt
csata. Bort ide, Onokratész! Megálljatok, most én mondok valamit: amikor
Avaricumot ostromoltuk...
– De hisz az nem is úgy volt – mordult fel Bullio és elaludt.
 Pszeudo-Lót, avagy a hazafiság
Mikor a két Angyal estére Szodomába jutott, Lót Szodoma kapujában ül vala,
és amint meglátá őket, felkele eléjök, és arccal a földre borula.
És monda: Imé én Uraim, kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és
háljatok ott, és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek, és
indulhattok utatokra. Azok pedig mondának: nem, hanem az utcán hálunk meg.
De nagyon unszolá őket, és betérének hozzá, és bemenének az ő házába; ő
pedig szerze nékik vendégséget, és pogácsát is süte, és evének.
És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? Vődet, fiaidat
és leányaidat és mindenedet, ami a tied a városban, vidd ki e helyből.
Mert mi elveszejtjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt;
és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt.
Ezeket hallván, Lót megdöbbent, s kérdé:
– És miért kell elmennem innen?
Ők pedig felelék:
– Mert az Úr az igazat nem akarja elveszejteni.
Lót sokáig hallgatott, majd így szólt:
– Kérlek, uraim, engedjétek meg, hogy távozzam, és megmondjam vőimnek
és leányaimnak, hogy készüljenek az útra.
Ők pedig mondák: – Tégy így.
Kiméne azért Lót, és ezt kiáltozta a népnek:
– Keljetek fel, menjetek ki a helyből, mert elveszíti az Úr e várost.
De úgy tetszék nékik, mintha tréfálna.
Lót hazatért, de nem nyugodott le, hanem egész éjszaka töprenkedett.
És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az Angyalok Lótot, mondván:
– Kelj fel, vedd a te feleségedet és jelenlevő két leányodat, hogy el ne vessz a
városnak bűne miatt.
– Nem megyek – felelte Lót. – Ne haragudjatok rám, de én nem megyek.
Gondolkodtam a dolgon egész éjszaka. Nem mehetek el, mivel én is szodomai
vagyok.
– Te igaz vagy – mondták az angyalok –, de ők gonoszok, és tetteik kiáltása
megharagította az Urat. Mi közöd hozzájuk?
– Nem tudom – tűnődött Lót. – Azon is sokat gondolkodtam, hogy mi dolgom
velük; egész életemben csak panaszkodtam honfitársaimra, és oly keményen
ítéltem meg őket, hogy most rettenet arra gondolnom: lám, hiszen elpusztulnak.
És midőn Szegor városában jártam, úgy véltem, hogy lakói jobbak a
szodomaiaknál.
– Kelj fel – mondták az angyalok –, s menj Szegor városába; az megmarad.
– Mi nékem Szegor? – kérdezte Lót. – Egyetlen igaz ember él Szegorban:
valahányszor beszéltem vele, honfitársaira panaszkodott, én meg a Szodomáikat
szidalmaztam bűneikért; most mégsem tudok elmenni. Kérem, hagyjatok itt.
Szóla ekkor az egyik angyal, mondván:
– Az Úr meghagyta, hogy elveszítsük a szodomaiakat.
– Legyen meg az Ő akarata – suttogta Lót. – Egész éjszaka töprengtem; és
annyi minden jutott az eszembe, hogy sírva fakadtam. Hallottátok-e már valaha
énekelni a szodomaiakat? Nem, ti egyáltalán nem ismeritek őket; akkor nem így
jöttetek volna ránk. Amikor a lányok végigmennek az utcán, dal zümmög ajkuk
között, csípőjüket ringatják, s kacagnak, midőn kancsóikkal a vizet merik. Nincs
tisztább víz a szodomai kutak vizénél, nincs nyelv, mely nála ékesebben szólna.
Ha gyermek szólít, megértem, mintha sajátom volna; s ha játszik, azt játssza, mit
én is játszottam gyermekkoromban. És ha sírtam, szodomai nyelven vigasztalt
anyám. Úristen kiáltott fel Lót –, mintha csak tegnap történt volna!
– Vétkeztek a szodomaiak – monda szigorúan a második angyal –, és ezért...
– Vétkeztek, tudom – szakította félbe türelmetlenül Lót. – De láttátok-e már
legalább az iparosainkat? Mintha csak játék volna számukra a munka; de ha
elkészítenek egy serleget vagy egy vég vásznat, hát örül az ember szíve, oly szép
az. Olyan ügyesek, hogy álló nap elnéznéd őket. Hanem amikor azt kell látnod,
hogy milyen szörnyűségeket cselekszenek, hát jobban fáj, mintha egy szegori
ember művelné. Úgy gyötör, mintha te is részese lennél bűneiknek. Mit ér az én
igaz emberségem, ha szodomai vagyok? Ha elítélitek Szodomát, engem is
elítéltek. Nem vagyok igaz. Olyan vagyok, mint ők. Nem megyek el innen.
– Elpusztulsz velük együtt – szólt komoran az angyal.
– Lehet; előbb azonban még teszek valamit, hogy ők ne pusztuljanak el. Nem
tudom, mit fogok tenni; de az utolsó pillanatig csak arra gondolok majd, hogy
segítenem kell rajtuk. Hát elmehetek csak úgy? Ellene szólok az Úrnak, s ezért
nem hallgat meg. Ha adna három évet, vagy három napot, vagy legalább három
órát! Mit számít néki három óra? Ha tegnap azt parancsolta volna: „Menj el
közülük, mert bűnösök” – azt feleltem volna: „Légy türelemmel még egy
keveset, beszélek még ezzel meg azzal”; csak ítélkeztem fölöttük, ahelyett, hogy
közéjük mentem volna. Hát hogyan mehetnék el most, midőn el kell
pusztulniuk? Hát nem vagyok-e én is bűnös abban, hogy ide jutottak? Nem
akarok meghalni; de nekem az kell, hogy ők is éljenek. Maradok.
– Szodomát nem mented meg.
– Tudom, hogy nem: mit is tehetnék én? De mégis megpróbálok tenni valamit,
még nem tudom, mit; csak azt tudom, hogy ki kell tartanom mellettük. Éppen,
mert világéletemben olyan szigorúan ítéltem meg őket, ahogy senki mást; mert
viseltem velük a legnehezebbet:
hibáikat. Uram, nem tudom elmondani, mily sokat jelentenek nekem; csak
bizonyságot tehetek róla azzal, hogy velük maradok.
– A te honfitársaid azok – mondta az angyal –, akik igazak, és ugyanabban az
Úrban hisznek, mint te; a bűnösök, az istentelenek és a bálványimádók nem
honfitársaid.
– Már hogyne volnának azok, ha egyszer szodomaiak? Ti ezt nem érthetitek,
mert nem ismeritek a hús és a föld szavát. Mi az a Szodoma? Azt mondjátok, a
bűnök városa. De ha a szodomaiak harcolnak, akkor nem a bűneikért harcolnak,
hanem valami többért és jobbért, ami volt vagy lesz; és az a legelvetemültebb is
meghalhat a többiekért. Mi vagyunk Szodoma, mi, valamennyien; és ha van
valami érdemem az Úr előtt, akkor azt Szodoma javára írja, s ne az enyémre.
Miért is beszélek még? Mondjátok meg az Úrnak; Lót, a Te szolgád, a szodomai
férfiak élére áll, és védeni fogja őket Ellened, mintha ellensége volnál.
– Ne folytasd! – kiáltott rá az angyal –, iszonyatos a te bűnöd! De az Úr nem
hallotta meg szavad. Készülj, és hagyd el ezt a várost: mentsd legalább
asszonyodat és két leányodat, kik véled vannak.
Lót ekkor felzokogott: – Igen, meg kell mentenem őket, igazatok van.
Vezessetek.
Mikor pedig késedelmeskedék, megragadák a férfiak az ő kezét és az ő
feleségének kezét és két leánya kezét, az Úrnak iránta való irgalmából.
És midőn kivezették, Lót imádkozott, mondván:
– Mindazt, amit az élet adott nékem, a te kezed által adta; húsomat a te
porodból teremtette, és számba azokat a szavakat adta, melyek a te férfiaid és
asszonyaid szájában vannak; és ezért csókoltam őket minden szavammal, még
ha szidalmaztam is őket.
– Látlak, hunyt szemmel is látlak én téged, mert mélyebben vagy te bennem
két szememnél; úgy vagy te énbennem, miként én voltam tebenned.
– Kezem a te szokásaidat követi öntudatlan is; és ha a pusztaságban volnék,
lábam akkor is a te utcáidnak irányába vinne.
– Szodoma, Szodoma, nem vagy-é a legszebb minden városok között? És ha
csak egy ablakot látnék, mit csíkos vászon függönyöz, megismerném én:
szodomai ablakocska az.
– Olyan vagyok, mint a kutya, kit elűznek urának házától; ha porig hajtja is
fejét, hogy mit se lásson többé, azért szagukról is felismeri még a jól ismert
tárgyakat.
– Hittem az Úrban és az ő törvényében; benned nem hittem, de te vagy; és
más földek olyanok csak, mint az árnyak, melyeken által megyek anélkül, hogy
megtámaszkodhatnék egy falnál vagy fánál; olyanok csak, mint az árnyak.
– De te úgy vagy, miként nincs semmi más; és minden, ami van, csak a véled
való összehasonlításban van. Ha téged látlak, csak téged látlak, de ha valami
mást látok, akkor csak a veled való összevetésben látom azt.
– Hittem az Úrban, mert azt reméltem, Szodoma istene lészen; ha nincs
Szodoma, nincsen Úr.
– Kapuk, szodomai kapuk, hová vezetnek engem, miféle pusztaságba? Hol
vessem meg majd lábamat? Mert nincsen föld az én lábam alatt; és úgy állok,
mintha nem is állnék. Menjetek, leányaim, hagyjatok engem, nem mehetek
tovább.
És lőn mikor kivivék őket, monda az egyik: Mentsd meg a te életedet, hátra ne
tekints, és meg ne állj a környéken, hogy el ne vessz.
A nap feljött vala a földre, mikor ezt mondták.
És bocsáta az Úr Szodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az
égből.
S visszapillantott ekkor Lót, és felkiáltva futásnak eredt, vissza, a város felé.
– Mit művelsz, átkozott? – kiáltottak utána az angyalok.
– Megyek segíteni a szodomaiaknak – felelte Lót, és bement a városba.
 Márta és Mária
Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Márta
nevű asszony pedig befogadd őt házába.
És ennek vala egy Mária nevezetű testvére ki is Jézus lábainál leülvén,
hallgatja vala az ő beszédét.
Márta pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván azért,
monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott
engem, hogy szolgáljalak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.
Felelvén pedig, monda néki Jézus: Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra
igyekszel:
(Szent Lukács evangéliuma 10, 38-42.) Ennek a napnak estéjén Márta
általmene szomszédasszonyához, Grünfeld Jákob feleségéhez, Támárhoz, a
gyermekágyashoz; és látván, hogy a kandallóban kihunyóban vannak a lángok,
rávetett néhány hasábot a tűzre, s leült melléje, hogy felgerjessze azt. És midőn
elevenen lobogtak már a lángok, Márta a tűzbe néze, s hallgata.
Támár asszony ekkor így szólott:
– Maga nagyon jó, Mártuska. Annyi mindenre van gondja, nem is tudom,
hogyan hálálom meg. De Márta semmit sem szólt, s szemét nem vevé le a tűzről.
Ekkor Támár asszony megkérdezte, mondván:
– Igaz az, Mártuska, hogy maguknál volt ma a názáreti Rabbi?
És felelé Márta:
– Igaz.
És összekulcsolá Támár asszony a kezét, s szóla:
– Mily nagy öröme telhetett benne, Márta kisasszony; tudom, hozzánk ő nem
jönne el, de maga megérdemli, maga olyan jó háziasszony...
Márta ekkor a tűzhöz hajolt, erélyesen eligazgatta a fahasábokat, s így szólt:
– Őszintén szólván, Támár asszony, a legszívesebben elsüllyednék. De hát
miből is sejthettem volna, hogy most, az ünnepek előtt... Jól van, gondoltam
magamban, előbb mosok... Hiszen tudja, mennyi a mosni való a mi Máriánkra.
Hát éppen halomba dobálom a szennyest, amikor egyszerre csak: „Jó napot,
leányok!” S ő áll a küszöbön! „Mária, Mária, gyere ide” – kiabálom, hogy
segítene valahogy gyorsan eltakarítani azt az inghalmot –, Marika ott is terem,
persze borzasan, mint mindig, és amikor meglátja Őt, hát csak kiabál, mint egy
eszeveszett: „Mester, Mester, hát eljött hozzánk?” – és bumm, már ott térdel
előtte és sír, és a kezét csókolgatja.
Higgye el, Támár asszony, úgy szégyelltem magam miatta, mit is gondolhatott
a Mester, egy ilyen kelekótya hisztérika, s szanaszét az a sok piszkos rongy,
annyit is alig bírtam kinyögni, hogy „Üljön le minálunk, Mester” – s csak
kotrom, kapkodom azt a szennyest; de Mária kézen fogva húzza, és fel-felzokog:
„Beszéljen, Mester, mondjon nekünk valamit, Rabbóni...”
Képzelje, Támár asszony, Rabbóninak nevezte! És ahova nézek, mindenütt
rendetlenség, tudja, hogy van az mosáskor, még kisöpörve sem volt... mit is
gondolhatott Ő rólunk!
– Ó, Mártuska – vigasztalta Grünfeldné –, a férfiak egy kis rendetlenséget
észre sem vesznek.
Én már ismerem őket, nekem elhiheti.
– Akkor is – mondta Márta, s kemény fények villogtak szemében. – Rendnek
kell lenni. Nézze, Grünfeldné, amikor a Mester annál a vámosnál ebédelt, Mária
még arra is képes volt, hogy könnyeivel mossa meg az Ő lábát, és hajával törölje
szárazra. Megmondom őszintén, Támár asszony, ilyesmire én még gondolni se
mernék, de azt igenis szeretném, hogy legalább tiszta legyen a padló, amire lép.
Azt igen. És elébe teríteni azt a szép kis szőnyeget, tudja, a damaszkuszit. És
nem a szennyes fehérneműt. Könnyeivel és hajával ápolni a lábát, ahhoz ért a mi
Marikánk; de hogy legalább megfésülködne, amikor Ő megjön, azt már nem! És
feltörölni előtte a padlót, azt sem. Csak elébe omlani a földre, rámereszteni így a
szemét, no és most beszélj, Rabbóni!
– És beszélt? – kérdezte kíváncsian Támár asszony.
– Beszélt – felelte vontatottan Márta. – Mosolygott, és Máriához intézte
szavait. Sejtheti, én előbb a szennyest takarítottam el, aztán legalább egy kis
kecsketejet és egy darab kenyeret akartam elébe tenni... Fáradtnak és
elcsigázottnak látszott, már a nyelvemen volt: „Mester, hozok vánkosokat,
pihenjen le egy kicsit, szundítson egyet, mi meg se pisszenünk majd, még a
lélegzetünket is visszafojtjuk.” De hát tudja, Grünfeldné, az ember nem mer az
Ő szavába vágni. Ezért aztán csak lábujjhegyen jártam, ezzel akarva jelezni
Marikának, hogy csendben kell maradnunk, no de jelezgethettem én! „Beszéljen
még, Mester, kérem, kérem, mondjon még valamit” – és Ő, szegény, mosolygott
és beszélt...
– Ó, mennyire szerettem volna hallani, miket mondott – sóhajtott fel Támár
asszony.
– Én is, Grünfeldné asszony – szólt szárazon Márta. – Csakhogy valakinek le
is kellett hűtenie azt a tejet, hogy üdítőbb legyen. És valakinek elő kellett
teremtenie egy kis mézet a kenyérhez.
Aztán elugrani Efraimékhoz, megígértem Efraimnénak, hogy egyszer-másszor
benézek a gyerekekhez, míg ő a piacon van, látja, Grünfeldné, egy ilyen
magamfajta vénlány is jó olykor valamire. És ha legalább Lázár bátyánk otthon
lett volna! De Lázár, amikor észrevette a készülődést a mosáshoz, azt mondja:
„Lányok, jobb, ha én eltűnök; hanem te, Márta, figyelj, s ha erre járna a libanoni
gyógyfüves, vegyél nekem abból a mellteájából.” Ugyanis Lázár beteg a
mellére, Támár asszony, rohamosan sorvad tőle. Folyvást csak azon járt az
eszem, bárcsak Lázár visszatérne, míg nálunk van a Mester. Én erősen hiszem,
Grünfeldné, hogy Ő meggyógyítaná nekünk Lázárt; ha lépteket hallottam,
nyomban kiszaladtam a ház elé, s mindenkinek meghagytam: „Aser úr, Lévi úr,
Iszakhár úr, ha találkozik Lázár bátyámmal, mondja meg neki, hogy tüstént, de
tüstént jöjjön haza!” És közben lesni azt a gyógyfüvest is, azt sem tudtam, mit
előbb.
– Ezt ismerem – mondta Grünfeldné. – A háztartás sok gonddal jár.
– Hagyján a gond – legyintett Márta. – De nézze csak, Grünfeldné, más is
szeretné meghallgatni az Isten szavát. Én csak egy ostoba nőszemély vagyok,
amolyan cselédféle. Vigasztalgatom is magam, hogy valakinek ezt is csinálnia
kell, valakinek muszáj megfőznie, és mosnia és javítania a rongyos holmit, meg
kiseperni, a mi Marikánk meg, hiába no, nem erre való. Ó, nem, nem olyan szép
már, mint volt, Támár asszony; de valaha olyan szépség volt, hogy... hogy...
hogy egyszerűen szolgálnom kellett őt, érti ezt? Ugyanakkor mindenki azt hiszi,
hogy rossz vagyok; de ha valaki, hát maga tudja, Grünfeldné, hogy egy rossz és
boldogtalan nő nem tudhat jól főzni, én pedig nem vagyok rossz szakácsnő. Ha
Mária szép, akkor Márta tudjon jól főzni, nincs igazam? De, Támár asszony,
maga bizonyára ismeri ezt az érzést: néha az ember csak egy pillanatra, egyetlen
pillanatra ölébe ejti a kezét, és akkor olyan furcsa gondolatok rohanják meg:
talán csak mond már egyszer neked valaki valamit, vagy rád néz legalább,
olyanformán... olyanformán, mintha azt mondaná: „Leányom, reánk pazarolod a
szeretetedet, feláldozod magad érettünk, testeddel söprögetsz, és lelkednek
tisztaságával teremtesz tisztaságot magad körül; úgy lépünk a te házadba, mintha
te magad volnál az. Márta, a magad módján te is sokat szerettél...”
– Így bizony, így van – szólt Grünfeldné. – És ha hat gyereke volna, Mártuska,
mint nekem, akkor tudná csak igazán!
Márta így folytatta:
– Higgye el, Grünfeldné, mikor olyan váratlanul betoppant Ő, Názáreti
Mester, valósággal megrémültem: talán... talán azért jön, hogy kimondja azt a
szépet, amire olyan régen várok hiába... és éppen ilyen rendetlenségbe érkezik!
A torkomban dobogott a szívem, szólni is alig tudtam... nyugtatgattam magam:
majd elmúlik, ostoba nő vagyok, elmúlik, addig beáztatom még a fehérneműt,
elugrom Efraimékhoz, elküldök valakit Lázárért, és kikergetem a tyúkokat az
udvarból, hogy ne zavarják Őt... és... és aztán, amikor mindent elintéztem, olyan
jóleső érzés fogott el: igen, most már készen állok az Úr szavának befogadására.
Hát halkan, halkacskán bementem a szobába, ahol ő ült és beszélt. Mária a
lábánál kuporgott, szemét egy pillanatra sem vette le róla. – Márta szárazon
felnevetett. – Arra gondoltam, hogyan festenék én, ha így mereszteném Rá a
szemem! És ekkor Ő, Grünfeldné asszony, olyan gyöngéden és sugárzón emelte
rám tekintetét, mintha mondani akarna valamit. És abban a pillanatban hirtelen
belém döbbent: Istenem, milyen sovány! Tudja, sehol semmi rendes ételt nem
eszik soha, még ahhoz a kenyérhez és mézhez is alig nyúlt. Galambok! – ötlött
eszembe. Galambokat sütök neki! Elküldöm Marikát a piacra, Ő azalatt lepihen
egy kicsit. „Marika – mondom –, gyere csak egy pillanatra a konyhába.” De
Mária rám se néz, mintha nem látna és nem hallana.
– Talán nem akarta magára hagyni a vendéget – keresett mentséget szelíden
Támár asszony.
– Inkább törődött volna azzal – szólt keményen Márta –, hogy legyen mit
ennie; erre valók vagyunk mi nők, nem? Amikor aztán láttam, Mária meg se
moccan, csak bámul, s elragadtatásában szinte magánkívül van, hát, Támár
asszony, én magam se tudom, hogyan jött, de meg kellett mondanom: „Uram –
mondtam –, az neked mindegy, hogy az én húgom hagyja, hogy egymagam
szolgáljalak ki? Mondd meg neki, legyen segítségemre a konyhán!” Valahogy
kibuggyant ez belőlem...
– És meghagyta neki? – kérdezte Grünfeldné. Márta égő szeméből ekkor
előtörtek a könnyek.
– Márta, Márta, gondos vagy, és sok dologgal törődsz: de csak egy dolog
szükséges; Mária választotta a jobb részt, s azt senki el nem veszi tőle. – Így
valahogy mondta, Támár asszony.
Kis ideig csend volt. – És ez volt minden, amit mondott? – kérdezte Támár
asszony.
– Tudtommal minden – felelte Márta, s egy erőteljes mozdulattal letörölte
könnyeit. – Aztán elmentem megvenni a galambokat, rablók azok a piacon,
Grünfeldné asszony, megsütöttem őket, s megfőztem magának is az
apróléklevest...
– Tudom – mondta Grünfeldné. – Maga nagyon rendes, Mártuska.
– Nem vagyok az! – kiáltott fel Márta. – Tudja meg, most történt először,
hogy nem sütöttem át eléggé a galambot. Kemény lett: de hát úgy voltam...
minden potyogott a kezemből. Hiszen én annyira hiszek Benne, Támár asszony!
– Én is – szólt áhítatosan Támár asszony. – És miket mondott egyébként,
Mártuska? Mit beszélt Máriának? Mit tanított?
– Nem tudom – felelte Márta. – Megkérdeztem Máriát, de tudja, milyen
kelekótya... „Már nem is tudom – felelte –, esküszöm, egyetlen szavát sem
tudnám tisztességesen idézni, de hidd el, Márta, olyan hihetetlenül szép volt ez,
és én olyan határtalanul boldog vagyok...”
– Hiszen már az is nagy dolog – bólintott elismerően Támár asszony.
Márta ekkor hangosan kifújta az orrát, s így szólt:
– Adja csak ide, Grünfeldné asszony, majd én tisztába teszem azt a porontyot.
 Az öt kenyérről
...hogy mi a bajom vele? Megmondom én magának nyíltan, szomszéd: nem,
nem mintha a tanításában lelnék valami kifogásolnivalót. Egyáltalán nem.
Egyszer meghallgattam egy beszédét, és komolyan mondom magának, kis híja,
hogy nem lettem a tanítványa. Mikor hazatértem, azt mondom unokaöcsémnek,
a nyergesnek: „Te, ezt hallanod kellett volna, én mondom neked, ez az ember a
maga módján egy próféta.” Nagyon szépen beszél, meg kell adni; egyenesen az
ember szívéhez szól; könnyek öntötték el a szememet, kérem, a legszívesebben
tüstént bezártam volna az üzletemet, és követtem volna őt, hogy soha többé ne
veszítsem szemem elől. Oszd szét mindenedet, amid csak van, mondotta, és
kövess engem.
Szeresd felebarátodat, segíts a szegényeken, és bocsáss meg azoknak, akik
megbántanak, meg hasonlók. Én csak egyszerű pék vagyok, de amikor őt
hallgattam, hát kérem, engem valami csodálatos öröm és fájdalom járt át, nem is
tudom, hogy mondjam: valami nyomás nehezedett rám, amitől legszívesebben
leborultam volna a földre, és sírtam volna, ugyanakkor azonban olyan felemelő
és könnyű érzés öntött el, mintha lehullott volna rólam minden, érti, minden
gond és gyötrelem... Mondtam is akkor az unokaöcsémnek: „Te ökör,
szégyellhetned magad; kapzsiságodban egyébről sem tudsz beszélni, mint hogy
ki mindenki tartozik neked, meg hogy ilyen tizedeket meg olyan adókat és
kamatokat kell fizetned; oszd szét inkább mindened a szegényeknek, hagyd ott a
feleségedet és gyermekeidet, s kövesd őt...”
És azt, hogy betegeket és ördöngösöket gyógyít, nem, azt sem vetném a
szemére. Igaz, szokatlan és természetellenes hatalom ez, de hát azt mindenki
tudja, hogy a mi felcsereink csak kontárok, és a római orvosok sem különbek; a
pénzt zsebre vágni, ahhoz értenek, de ha haldoklóhoz hívod őket, akkor csak a
vállukat tudják vonogatni, s azt mondják, hogy miért nem hívattad őket előbb!
Előbb! Szegény megboldogult feleségem két évig betegeskedett vérfolyásban;
egyik orvostól a másikhoz vittem, elképzelni sem tudja, mennyi pénzembe
került, de egyik sem segített rajta. Ha Ő már akkor járta volna a városokat, térdre
borultam volna előtte, és így szóltam volna: „Uram, gyógyítsd meg ezt az
asszonyt.” És a feleségem megérintette volna az ő ruháját, és meggyógyult
volna. Így szegény annyit szenvedett, hogy azt el sem lehet mondani... A betegek
gyógyításáért tehát csak dicsérhetem. Tudja, a felcserek háborognak emiatt,
mondván, hogy ez szélhámoskodás és kontárkodás, és szeretnék eltiltatni a
gyógyítástól; de hát mindig így van ez, ha különböző érdekek csapnak össze.
Aki segíteni akar az embereken, és meg akarja váltani a világot, mindig
beleütközik valakinek az érdekébe; mindenkinek nem tehetsz kedvére, hiába, így
van ez már. Egyszóval, betegeket gyógyíthat, miattam akár a holtakat is
feltámaszthatja, de azt, azzal az öt kenyérrel, azt nem lett volna szabad
megtennie. Mint pék csak annyit mondhatok magának, hogy nagy
igazságtalanság volt az a pékekkel szemben.
Hogyan? Maga még nem hallott az öt kenyér esetéről? Hát ezt igazán
csodálom; hiszen minden pék magánkívül van a dologtól. No, hát az történt,
hogy egy ízben hatalmas tömeg kereste fel egy kies helyen, s Ő ott gyógyítgatta
a betegeket. Amikor beesteledett, hozzá léptek a tanítványai, mondván: „Puszta
ez a hely, és öreg az idő, bocsásd el őket, hogy a környékbeli majorokba és
falvakba menvén ennivalót vásároljanak maguknak.” Ő pedig felelvén nékik, így
szólt: „Miért mennének el, adjatok nékik ti enni.” És ők felelték: „Csak öt
kenyér és két hal van nálunk.” Ő pedig mondá: „Adjátok nekem.” És
meghagyván a gyülekezetnek, hogy telepedjenek le a zöld pázsiton, vevé azt az
öt kenyeret és két halat, az égre tekintett, megáldotta azokat, s tördelve belőlük,
nyújtá a tanítványainak, és a tanítványok a gyülekezetnek.
És mindannyian ettek, és mindannyian jóllaktak. És a hulladékokból tizenkét
kosárravalót szedtek össze. És mindazoknak a száma, akik ettek, körülbelül
ötezer férfi volt, az asszonyokon és a gyermekeken kívül.
Lássa be, szomszéd, ennek egy pék sem örülhet; hát hogy jövünk mi ehhez?
Hiszen ha szokássá válik, hogy öt kenyérrel és két hallal bárki jóllakathat ötezer
embert, hát a pékek elmehetnek legelni, no, nincs igazam? Ami a halakat illeti,
vigye ördög, azok maguktól szaporodnak a vízben, s bárki halászhatja őket. De a
péknek drágán kell megvásárolnia a lisztet meg a fát, segédet kell tartania, s
fizetnie a bérét; üzlethelyiségre is szüksége van, és fizetnie kell az adót meg ezt-
azt, a végén boldog, ha marad néhány krajcárja a megélhetésre, s nem kell
koldulnia. És akkor jön Ő, és csak felnéz az égre, s máris elegendő kenyere van
öt, vagy mit tudom én, hány ezer ember számára; neki persze egy fillérjébe se
kerül a liszt, neki nem kell, Isten tudja, honnan hozatnia a fát, se kiadás, se
fáradság – így aztán könnyű ingyen osztogatni a kenyeret a népnek, hát nincs
igazam? De azzal nem törődik, hogy ezáltal a környékbeli pékeket mind elüti a
becsületesen megszolgált haszontól! Én mondom magának, tisztességtelen
verseny ez, és meg kellene tiltani. Vagy ha a pékmesterséget akarja űzni, akkor
fizessen ő is adót, akárcsak mi! Az emberek már amúgy is örökösen a nyakunkra
járnak; micsoda, mondják, ilyen istentelenül sok pénzt kértek egy nyomorúságos
cipóért? Ingyen kellene adnotok, mint Ő! És nem is akármilyen kenyér az!
Fehér, ropogós és olyan illatos, hogy az ember legszívesebben halálra falná
magát vele... Már kénytelenek voltunk leszállítani a péksütemények árát;
becsületszavamra, önköltségi áron alul adjuk, csak hogy ne kelljen bezárni a
boltjainkat; de hová jutunk így? Ettől fő a pékek feje. Azt beszélik, hogy egy
másik helyen négyezer férfit lakatott jól az asszonyokon és a gyermekeken kívül,
hét kenyérrel és néhány halacskával, de ott már csak négy kosár morzsát szedtek
össze; úgy látszik, neki sem megy már olyan jól a bolt, de minket, pékeket azért
még teljesen tönkretesz. És higgye el nekem, mindezt csak a pékek elleni
rosszindulatból teszi. Igaz, a halkereskedők is zúgolódnak, no de hát ismerni kell
őket, azok már azt sem tudták, mennyit kérjenek a halaikért; sohasem volt az
olyan becsületes szakma, mint a pékmesterség.
Nézze csak, szomszéd: én már öregember vagyok, s nincs senkim, se
feleségem, se gyerekem, hát mondja, mire lehet nekem szükségem? Mondtam is
nemrégiben a segédemnek: vegye a saját nyakába az egész pékséget. Nem az én
hasznomat féltem én; esküszöm magának, szívesebben szétosztanám
jelentéktelen vagyonkámat, és követném Őt, ápolnám szívemben a felebarátaim
iránti szeretetet, s megtennék mindent, amit Ő parancsol. De amikor azt kell
látnom, hogy Ő ellenünk dolgozik, pékek ellen, akkor azt mondom: Ezt már nem
engedjük!
Én mint pék, tisztán látom, nem világmegváltás ez, hanem kész istenverés a
mi iparunkra. Ezt pedig, végtelenül sajnálom, de nem engedhetjük meg. Ezt
nem.
Magától értetődik, feljelentettük Ananiásnál meg a helytartónál is az
ipartörvény megszegése és néplázítás miatt; de hát tudja, milyen lassan intéznek
mindent azokban a hivatalokban.
Maga ismer engem, szomszéd; békés ember vagyok, senkivel sem keresem a
haragot; de ha Ő eljön Jeruzsálembe, hát kiállok az utcára, és azt fogom kiabálni:
Feszítsétek meg! Feszítsétek meg!
 Pilátus estéje
Azon az estén Pilátus a szárnysegédével, egy kirenaikai születésű, Szuza nevű
fiatal hadnaggyal vacsorázott. Szuza nem vette észre, hogy a helytartó ma
szokatlanul hallgatag, s felvillanyozva az életében először tapasztalt
földrengéstől, vidáman fecsegett.
– Csuda nagy ramazuri volt – hangoskodott két falat között. – Mikor ebéd
után olyan sötét lett, kirohantam, hogy megnézzem, mi történik. A lépcsőn
hirtelen úgy rémlett, mintha egyszeriben kicsúszott volna alólam a lábam, vagy
mi, komolyan mondom, irtó muris volt; esküszöm, excellenciás uram, sohasem
hittem volna, hogy egy földrengés csak ennyiből áll. Még a sarokig sem
jutottam, s már rohantak is szembe holmi civilek, s kifordult szemmel
üvöltözték:
„Megnyílnak a sírok, és kettéhasadnak a kősziklák!” Hű, a teremtésit,
mondom, csak nem földrengés? No, öregfiú, mondom magamnak, pokoli mázlid
van! Hiszen az ilyesmi elég ritka természeti tünemény, nem igaz?
Pilátus bólintott.
– Egy földrengést már megéltem – mondta –, Kilikiában történt, várj csak,
lehet vagy tizenhét éve... igen, így valahogy. Az sokkal nagyobb volt.
– Voltaképpen nem is történt semmi – jelentette ki Szuza hányavetin. – A
Hakeldamába vezető kapunál lehasadt egy szikladarab, ez igaz, meg a temetőben
kinyílott néhány sír. Csodálom, hogy itt ilyen sekély sírokba temetkeznek, alig
egy könyök mélyre. Nyáron csak úgy áradhat belőlük a bűz!
– Szokás – dörmögte Pilátus. – Perzsiában például egyáltalán nem
temetkeznek. Kiteszik a hullát a napra, és kész.
– Ezt meg kellene tiltani, uram – vélte Szuza. – Higiéniai meg egyéb okokból.
– Megtiltani – mormogta Pilátus. – Akkor egyebet sem tennél, mint örökösen
megtiltanál vagy parancsolnál nekik valamit; ez pedig rossz politika, Szuza.
Sohase avatkozz a dolgaikba, akkor legalább békesség van. Ha állatok módjára
akartok élni, hát csak rajta. Ó, Szuza, sok földet bejártam én már.
– Hanem azt igazán szeretném tudni – tért vissza Szuza érdeklődésének
tárgyára –, mitől keletkezik egy ilyen földrengés. Netán valami gödrök vannak a
föld mélyében, amelyek ilyenkor egyszerre csak beomlanak? De akkor miért
sötétedik el az ég? Nem, sehogy sem értem ezt. Hiszen reggel még normális,
napsütéses idő volt...
– Bocsánatot kérek – szólalt meg az öreg Papadokitisz, egy dodekanészoszi
görög, a felszolgáló. – Már tegnap sejthető volt ez, uram. Olyan vérvörös
naplemente volt, uram, hogy mondtam is a szakácsnőnek: „Myriam, holnap vagy
vihar lesz, vagy ciklon.” „Nekem meg szaggat a keresztcsontom”, felelte
Myriam. Várható volt valami, uram. Bocsánatot kérek.
– Várható volt valami – ismételte Pilátus elgondolkodva. – Tudod, Szuza, én
is vártam ma valamit. Reggel óta, azóta, hogy kiadtam nekik azt a názáreti
férfit... ki kellett adnom, mert a római politika alapelve, hogy nem avatkozik a
bennszülöttek dolgaiba, jól jegyezd ezt meg, Szuza: minél kevesebb dolguk van
az embereknek az államhatalommal, annál könnyebben viselik el. Jupiterre, hol
hagytam abba?
– A názáreti férfinál – segítette ki Szuza.
– A názáretinél. Tudod, Szuza, ez a férfi érdekelt egy cseppet; valójában
Betlehemben született... szerintem az itteni bennszülöttek juszticmordot követtek
el ellene, de ez az ő dolguk; ha nem adtam volna ki nekik, akkor széttépték
volna, ezzel pedig a római közigazgatás tekintélyén esett volna csorba. Hagyjuk
ezt, nem erről van szó. Ananiás azt állította, hogy veszedelmes ember; azt is
beszélik, hogy amikor megszületett, a betlehemi pásztorok úgy járultak hozzá,
mint egy királyhoz. Nemrég pedig úgy üdvözölték itt az emberek, mint valami
diadalmas hadvezért. Sehogy sem fér mindez a fejembe, Szuza. Mégiscsak azt
várta volna az ember...
– Mit várt volna? – figyelmeztette beszédének fonalára Szuza, néhány pillanat
múltán.
– Hogy talán eljönnek az ő betlehemi emberei. Hogy kiragadják az itteni
cselszövők kezéből.
Hogy elibém járulnak, és azt mondják: „Uram, Ő a mi emberünk, és sokat
jelent nekünk; azért jöttünk, hogy megmondjuk: mögötte állunk, s nem engedjük
igazságtalanul bántani.” Te, Szuza, én szinte örültem volna azoknak a hegyi
embereknek; torkig vagyok már az itteni bírákkal és szájaskodókkal... Azt
mondtam volna nekik: „Hála Isten, hogy eljöttetek, betlehemi férfiak, már
vártalak benneteket. Az Ő érdekében, a ti érdeketekben és az országotok
érdekében. Madárijesztőkön nem lehet uralkodni; uralkodni csak férfiakon lehet,
s nem szájhős fecsegőkön. A hozzátok hasonlatosakból lesznek azok a katonák,
akik nem adják meg magukat; a hozzátok hasonlókból lesznek a nemzetek és az
államok. Azt hallottam, hogy a ti földitek fel tudja támasztani a halottakat. De
hát mondjátok, mi dolgunk lehet a halottakkal?
De ti eljöttetek, s ebből látom, hogy a ti emberetek az élőket is fel tudja rázni,
hogy sugalmazni tud nekik valami olyat, mint a hűség és a becsület, és... mi,
rómaiak, ezt virtusnak nevezzük, nem tudom, mi a neve a ti nyelveteken,
betlehemi férfiak, de bennetek megtaláltam.
Azt hiszem, az az ember még véghezvisz valamit. Kár lenne érte.”
 Pilátus elhallgatott, szórakozottan lesöpörte az asztalról a morzsákat.
– Nos, nem jöttek – mordult fel. – Ó, Szuza, milyen hiábavaló dolog a
hatalom!
 Pilátus krédója
Felele Jézus: Én azért születtem, és azért jöttem a világra, hogy bizonyságot
tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.
Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság? És amint ezt monda, újra kiméne a
zsidókhoz, és monda nékik: Én nem találok benne semmi bűnt.
(Szent János evangéliuma 18, 37-38.) Este a város köztiszteletben álló
embere, név szerint Arimatiai József, Krisztus tanítványainak egyike felkereste
Pilátust, és arra kérte, hogy adja ki neki Jézus testét. Pilátus beleegyezett, és így
szólt:
– Ártatlanul végezték ki.
– Te magad adtad ki Őt – vetette ellen József.
– Igen, kiadtam – válaszolta Pilátus –, s tudom, az emberek azt hiszik, azért
tettem, mert megijedtem néhány szájhőstől és az ő Barabásuktól. Elegendő lett
volna öt katonát küldenem rájuk, hogy elhallgassanak. Csakhogy nem erről van
szó, Arimatiai József.
– Nem, nem erről van szó – ismételte tűnődőn, kis szünet után. – Hanem,
amikor beszéltem vele, rádöbbentem, hogy nem sok idő múltán az Ő tanítványai
fognak keresztre feszíteni másokat: az Ő nevében, az Ő igazságának a nevében
feszítenek keresztre s kínoznak meg mindenkit, aki más, mint ők, és elnyomnak
minden más igazságot, s új Barabásokat emelnek vállukra. Az az ember az
igazságról beszélt. De hát mi az igazság?
– Különös nép vagytok, sokat beszéltek. Csupa farizeus, próféta, üdvözítő s
más szektás. Aki új igazságot teremt, megtilt minden más igazságot. Olyan ez,
mintha az asztalos, aki egy új széket készít, megtiltaná, hogy az emberek
bármilyen más, őelőtte készített székre üljenek.
Mintha egy új szék készítésével egyúttal minden régi szék megsemmisülne.
Végül is, elképzelhető, hogy az új szék jobb, szebb és kényelmesebb, mint a
többi; de hát az ég szerelmére, miért ne ülhetne le a fáradt ember egy akármilyen
ócska szúrágta vagy kőből való székre?
Fáradt és törődött, pihenésre vágyik; és akkor ti erőszakkal felrántjátok a
székéről, hogy üljön át a tiétekre. Nem értelek titeket, József.
– Az igazság – ellenkezett Arimatiai József – nem olyan, mint a szék és a
pihenés; inkább olyan, mint egy parancs, mely meghagyja: menj ide meg ide,
tedd ezt és azt; győzd le az ellenséget, foglald el azt a várost, torold meg az
árulást és így tovább. Aki nem hallgat az ilyen parancsra, áruló és ellenség. Így
van ez az igazsággal.
 – Ó, József – szólt Pilátus –, jól tudod, katonaember vagyok, és életem
nagyobb felét katonák között töltöttem. A parancsoknak mindenkor
engedelmeskedtem, de nem azért, mert igazságosnak tartottam őket. Az igazság
csak annyi volt, hogy fáradt vagy szomjas voltam; hogy a dicsőségre vágytam
vagy anyám karja közé; hogy az egyik katona a feleségére gondolt, a másik meg
a földjére vagy a lovaira. Az igazság csak az volt, hogy parancs híján
egyetlenegy katona sem ment volna lemészárolni a hozzá hasonló fáradt és
boldogtalan embereket. Akkor hát mi az igazság? Hiszem, hogy legalább
némiképp igazam van, amikor a katonákra gondolok, és nem a parancsra.
– Az igazság nem a vezér parancsa – felelte Arimatiai József –, az igazság az
ész parancsa. Ez az oszlop fehér, látod s tudod ezt; ha én azt állítanám, hogy
fekete, akkor ez ellentmondana eszednek, s tiltakoznál.
– S miért ne? – kérdezte Pilátus. – Arra gondolnék, hogy alighanem fölöttébb
szerencsétlen és elkeseredett vagy, ha már a fehér oszlopot is feketének látod;
megpróbálnálak felderíteni; őszintén mondom, jobban foglalkoztatnál, mint
annak előtte. És ha merő tévedés volna csupán, azt mondanám magamban, hogy
a te tévedésedben ugyanannyi van a te lelkedből, mint a te igazságodban.
– Nincsen én igazságom – tiltakozott Arimatiai József. – Egyetlenegy igazság
van csak mindannyiunk számára.
– És melyik az?
– Amelyikben hiszek.
– No, látod – szólt lassan Pilátus. – Csakhogy az mégiscsak a te igazságod.
Hasonlatosak vagytok a gyermekhez, aki azt hiszi, hogy a világ az ő
látóhatáránál végződik, s azon túl már nincsen semmi. A világ azonban nagy, és
sok minden elfér benne, József. Az a gyanúm, hogy a valóságban tömérdek
igazság számára van hely. Nézd csak, én idegen vagyok ebben az országban, s
otthonom messze túl van a látóhatáron; mégsem merem azt állítani, hogy ez az
ország nem helyénvaló. Hasonlóképpen idegen számomra a ti Jézusotok tanítása;
de állíthatom azért, hogy helytelen? Tudod, József, én azt hiszem, hogy minden
ország helyénvaló; de a világnak roppant szélesnek kell lennie, hogy mind
elférjen benne, egymás mellett, szép sorjában. Ha Arábiát arra a helyre kellene
tennünk, ahol Pontosz fekszik, ez természetesen nem volna helyes. És ugyanez
áll az igazságokra is. Végtelenül naggyá, tágassá és szabaddá kellene tennünk a
világot, hogy beleférjen minden valódi igazság. Szerintem, József, a világ
valójában ilyen. Ha fölmégy egy magas hegyre, azt látod, hogy a dolgok
összefolynak, s egyetlen sík felületté válnak. Bizonyos magasságból az
igazságok is egymásba olvadnak. Tudom, az ember nem él, és nem is élhet egy
magas hegy tetején; be kell érnie azzal, hogy közelről látja a házát vagy földjét,
mindkettőt teli igazságokkal és tárgyakkal; ott van az ő igazi helye és dolga. De
néha azért felnézhet a hegyekre vagy az égre, és eszébe juthat, hogy onnan, a
magasból, az ő igazságai, noha maradéktalanul megvannak még, de
egybeolvadnak valami sokkal kötetlenebbel, valamivel, ami már nem az ő
tulajdona. Szívünkben e széles látóhatárral élni, s közben megművelni azért
kicsiny földünket, látod, József, ez már a vallásos hittel határos. Azt hiszem,
annak az embernek a Mennyei Atyja valóban él valahol, de nagyon jól megfér
Apollóval meg a többi istennel. Részben átfedik egymást, részben határosak
egymással. Nézd csak, az égen szerfölött sok a hely. Örülök annak, hogy a
Mennyei Atya is ott van.
– Se hideg, se meleg nem vagy – szólt Arimatiai József, s fölállt. – Csak
langyos.
– Nem igazi – tiltakozott Pilátus. – Én hiszek, hiszek, forrón hiszek abban,
hogy van igazság, s hogy az ember megismerheti, őrültség volna azt képzelni,
hogy az igazság csak azért van, hogy az ember ne ismerje meg. Megismerheti,
igen; de ki? Én, vagy te, avagy tán minden ember? Hiszem, hogy mindenki
részese; az is, aki igent mond, az is, aki nemet. Ha ők ketten egyesülnének és
szót értenének, megszületne a teljes igazság. Az igent és a nemet, tudom,
lehetetlen egyesíteni, de az emberek mindig összefoghatnak; és több igazság van
az emberekben, mint a szavakban. Inkább hajlom az emberekhez, mint az
igazságaikhoz; de ebben is hit van, Arimatiai József, ehhez is lelkesedés kell és
elragadtatás. Én hiszek. Rendületlen bizonyossággal hiszek. De mi az igazság?
 Dioklecián császár
Ez a történet alighanem hatásosabb lenne, ha hősnője Dioklecián lánya vagy
más fiatal, szűzi személy volna; de sajnos, a történelmi igazság kényszeréből az
eset középpontjában Dioklecián nővére áll, egy koros és méltóságteljes matróna,
a császár véleménye szerint kissé hisztérikus és egzaltált, és azt is be kell
vallanunk, hogy az immár öregedő zsarnok bizonyos mértékben félt is tőle.
Ezért, amikor az ajtónálló jelentette neki, hogy nővére meg akarja látogatni, az
uralkodó azon nyomban félbeszakította a kireneikai helytartó kihallgatását
akinek keresetlen szavakban fejezte ki elégedetlenségét –, és ajtóig elébe ment
látogatójának.
– Hát mi újság, Antónia? – kedélyeskedett. – Mi jó kéne? Talán megint valami
tűzkárosultjaid vannak? Vagy lépjek közbe a vadállatok megkínzása ellen a
cirkuszban? Esetleg fogjunk hozzá a légionáriusok erkölcsi neveléséhez? Csak
ki vele, bátran, de legelőször is foglalj helyet.
Antónia azonban állva maradt.
– Dioklecián – kezdte szinte ünnepélyesen –, mondanom kell valamit.
– Ja úgy – jegyezte meg a császár lemondón, és megvakarta a tarkóját. – De
Jupiterre, ma éppen annyi a dolgom. Nem várhatnál vele máskorra?
– Dioklecián – folytatta tántoríthatatlanul nővére –, azért jöttem, hogy
megmondjam néked:
abba kell már hagynod a keresztények üldözését.
– Ugyan kérlek – dörmögte az öreg császár –, csak úgy egyszerre... vagy
háromszáz esztendő után... – Figyelmesen nézett a felindult matrónára; szigorú
tekintete, görcsösen összekulcsolt, köszvénytől görbe ujjai ünnepélyes
elszántságot fejeztek ki. – Jól van, no – sietett a szóval Dioklecián –,
beszélhetünk a dologról; de mindenekelőtt légy olyan szíves és ülj le.
Antónia önkéntelenül engedelmeskedett, és helyet foglalt egy szék szélén;
ezáltal valamicskét levedlett róla a harcias elszántság, alakja megkisebbedett,
valósággal meggyöngült; szájának éles vonalát sírás lágyította.
– Azok az emberek annyira szentek, Dioklecián – mondta végül –, és olyan
gyönyörűségesen hisznek... Tudom, ha te ismernéd őket... Dioklecián, meg kell
őket ismerned. Meglátod, hogy... hogy egészen más lesz a véleményed róluk...
– De hiszen nekem egyáltalában nincs róluk rossz véleményem – vetette ellen
szelíden Dioklecián. – Jól tudom, hogy amit róluk beszélnek, az csupa pletyka és
rágalom. Az augurjaink találják ki, tudod, kenyéririgységből, meg más efféle
okokból. Kivizsgáltattam az ügyet, és úgy értesültem, hogy azok a keresztények
egészen rendes emberek. Rendkívül becsületesek és áldozatkészek.
– Hát akkor miért üldözöd őket olyan kegyetlenül? – kérdezte döbbenten
Antónia. Dioklecián felhúzta a szemöldökét.
– Hogy miért? Ugyan kérlek, micsoda kérdés ez! Mindig is ezt csinálták
velük, nemde? És még csak észre se lehet venni, hogy megfogyna a számuk.
Azok a mindenféle szóbeszédek az üldözésükről rendkívül túlzottak.
Természetesen, egyszer-másszor néhányukat példásan meg kell büntetni...
– Miért? – ismételte a kérdést a matróna.
– Politikai okokból – magyarázta az öreg császár. – Ide figyelj, kedvesem,
tucatjával sorolhatnám el az indokaimat. Például a nép kívánja. Pro primo, ez
eltereli a figyelmét más dolgokról. Pro secundo, azt a biztos tudatot ébreszti
benne, hogy kemény kézzel uralkodnak fölötte. És pro tertio, ez amolyan
népszokás minálunk. Mondhatom neked, egyetlen értelmes és felelős államférfi
se nyúlna hozzá fölöslegesen olyasmihez, amiből nemzeti szokás lett. Az efféle
dolgok csupán a bizonytalanság és mondhatnám a felbomlás, a zavar érzését
keltik.
Nézd csak, drágám, amióta trónon ülök, több újdonságot vezettem be, mint
bárki más.
Valamennyire szükség volt. Ami nem szükséges, azt nem csinálom. – De az
igazság, Dioklecián – mondta csendesen Antónia –, elvégre igazságnak kell
lennie. Én csak igazságosságot kívánok tőled.
Dioklecián a vállát vonogatta.
– A keresztényüldözés igazságos, mert megfelel az érvényes törvényeknek.
Tudom, mit akarsz mondani: hogy én hatályon kívül helyezhetném azokat a
törvényeket. Megtehetném, de nem teszem. Drága Toncsi, jól jegyezd meg,
minima non curat praetor; én nem törődhetem ilyen csip-csup dolgokkal.
Gondolj, kérlek, arra, hogy nyakamon a birodalom egész közigazgatása; és
tudod, leánykám, ezt a közigazgatást én alapjában megváltoztattam. Én
teremtettem újjá az alkotmányt, megreformáltam a szenátust, központosítottam a
közigazgatást, újjászerveztem az egész bürokráciát, újonnan megállapítottam a
provinciák határait, szabályoztam igazgatásuk rendjét; mindezek olyan dolgok,
amelyeknek meg kellett történniük az állam érdekében.
Asszony vagy, nem értesz hozzá, de az államférfi legfontosabb feladatai éppen
a közigazgatási teendők. Mondd meg magad, mit jelentenek a te keresztényeid
például a birodalmi pénzügyi ellenőrzés bevezetéséhez képest? Ostoba leppália
az egész.
– De mégis, Dioklecián – sóhajtotta Antónia –, te olyan könnyen
megtehetnéd...
– Megtehetném. És nem tehetném meg – vágta rá a császár határozottan. – Az
egész birodalmat én helyeztem új közigazgatási alapokra – az emberek meg,
mondhatom, semmit se tudnak róla. Csak azért, mert meghagytam nekik a
szokásaikat. Ha odaadom nekik azt a néhány keresztényt, az az érzésük, hogy
minden a régiben maradt, és békém van tőlük. Drága kincsem, az államférfinak
tudnia kell, hogy meddig merészkedhetik a reformjaival. Úgy ám.
– Tehát csak azért – szólt a matróna keserűen –, csak azért, hogy nyugtod
legyen ezektől az itteni naplopóktól és szájaskodóktól.
Dioklecián elvigyorodott.
– Ha akarod, hát igen, azért is. De hadd mondom meg neked, hogy én
elolvastam a te keresztényeidnek a könyveit, és egy kicsit gondolkodtam is
róluk.
– És mi rosszat találtál bennük? – kérdezte hevesen Antónia.
– Mi rosszat? – A császár elgondolkodott. – Ellenkezőleg, van valami a
dologban. Szeretet, meg a többi... például a világi hívságokról való lemondás...
Tulajdonképpen egészen szép ideálok, és ha nem volnék császár... Tudod,
Toncsikám, a tanításukban bizonyos dolgok átkozottul tetszettek nekem; bár
csak egy kissé több időm lenne... és gondolhatnék a lelkemre is... – Az öreg
császár tenyerével ingerülten az asztalra csapott. – De az egész dolog
abszurdum. Politikailag teljesen lehetetlen. Megvalósíthatatlan. Hát lehet
megteremteni Isten országát? Hogyan igazgatnánk? Szeretettel? Isten igéjével?
Én csak ismerem az embereket, nemde?
Politikailag az egész tanítás annyira értetlen és keresztülvihetetlen, hogy...
hogy egyenesen büntetendő.
– De hisz ők nem űznek semmiféle politikát – védelmezte a keresztényeket
Antónia. – És a szent könyvek egy árva szóval sem emlékeznek meg a
politikáról.
– Gyakorlati államférfi számára – szögezte le Dioklecián – minden politika.
Mindennek megvan a maga politikai jelentősége. Minden gondolatot politikailag
kell értékelni, hogyan volna keresztülvihető, mi belőle a felhasználható, és mi
volna az eredménye, a következménye. Hosszú napokon és éjszakákon át törtem
a fejem, hogyan lehetne politikailag megvalósítani a keresztény tanítást; és
látom, hogy a dolog lehetetlen. Annyit mondhatok, hogy egy keresztény állam
egyetlen hónapig sem állhatna fenn. Hát kérlek, lehetne keresztény módra
hadsereget szervezni? Lehetne keresztényien beszedni az adókat?
Létezhetnének-e keresztény társadalomban rabszolgák? Nekem megvannak a
magam tapasztalatai. Toncsikám, egy évig, egy hónapig se lehetne kormányozni
keresztény elvek szerint. Ezért a kereszténység sohasem verhet gyökeret.
Megmaradhat a kézművesek és a rabszolgák vallásának, de soha, sohasem lehet
belőle államvallás. Ez kizárt dolog. Tudod, a nézeteik a vagyonról, a felebaráti
szeretetről, miden erőszak elítéléséről és így tovább, ezek mind igen szép
dolgok, de gyakorlatilag lehetetlenek, a való élet számára alkalmatlanok, Toncsi.
Hát most mondd meg, mit csináljak velük.
– Lehet, hogy az elveik megvalósíthatatlanok – suttogta Antónia –, de azért
még nem bűnösek.
– Bűnös mindaz – állapította meg a császár –, ami árt az államnak. Már pedig
a kereszténység megrendítené az állam szuverén hatalmát. Ezt nem lehet. Drága
kincsem, a legfelsőbb hatalomnak e világon kell lennie, nem pedig a túlvilágon.
Ha azt mondom, hogy a keresztény állam elvileg nem lehetséges, úgy ez logikus
szükségszerűséggel azt jelenti, hogy az állam nem tűrheti meg a kereszténységet.
Egy felelős politikusnak józanul fel kell lépnie az egészségtelen és
megvalósíthatatlan álmok ellen. Különben is az egész kereszténység nem más,
mint bolondok és rabszolgák fantazmagóriái... Antónia felállt, nehezen lélegzett.
– Dioklecián, tudd meg: én is keresztény lettem.
– Ugyan, eredj – csodálkozott szelíden a császár. – Igaz, miért is ne? Hisz
mondtam, hogy van valami a dologban; és amíg az egész a te magánügyed
marad... Ne gondold, Toncsikám, hogy bennem nincs megértés az ilyenféle
dolgok iránt. Én is szeretnék még egyszer emberi lélek lenni; bizony Toncsi,
szívesen szögre akasztanám a császárságot, a politikát és mindent...
Csak előbb be kell fejeznem a birodalom közigazgatásának reformját és más
efféléket; akkor aztán legszívesebben elköltöznék valahová vidékre...
tanulmányoznám Platónt, Krisztust, Marcus Auréliust... meg azt az ő Páljukat,
vagy hogyan is hívják... De most már bocsáss meg; sürgős politikai értekezletem
van.
 Attila
Reggel az erdő széléről hírnök érkezett, jelentette, hogy az éjszaka délkeleten
tűzvész festette vörösre az eget. Aznap megint szemerkélt az eső, a nyirkos
fahasábok nem akartak égni; a sziklahasadékban rejtőző sokaságból hárman
meghaltak vérhasban. Az ennivaló is elfogyott, két ember ezért felkerekedett az
erdőn túli pásztorokhoz; késő délután érkeztek vissza, bőrig ázva és holtfáradtan;
csak nagy nehezen bírták elmondani, hogy baj van: a birkák dögledeznek, a
tehenek felfúvódnak, a pásztorok furkóval meg késsel támadtak rájuk, amikor
egyikük el akarta hozni a tinóját, amelyet még azelőtt adott a kezükre, hogy az
erdőkbe menekültek.
– Imádkozzunk – szólt a pap, akit ugyancsak a vérhas sanyargatott. – Az Úr
megkönyörül rajtunk.
– Kriszte eleiszon – rimánkodott a sorsverte tömeg. E pillanatban hangos
civakodás tört ki az asszonyok között, valami gyapjúkendő miatt.
– Mi az már megint, átkozott némberek – üvöltött fel a bíró, és fogta a
korbácsát, hogy ellássa vele az asszonyok baját. Egyszerre megenyhült a
tanácstalan feszültség, a férfiak megint férfiaknak kezdték érezni magukat.
– Ide nem jutnak el azok a kancatejivók – vélekedett az egyik szakállas. –
Méghogy ezekbe a sziklahasadékokba, a bozóton keresztül... Azt beszélik, hogy
a lovaik aprók és kiaszottak, akár a kecskék.
– Én amondó vagyok – vetette ellen egy ingerült emberke –, hogy ott kellett
volna maradnunk a városban. Annyit fizettünk a bástyáinkra... Azért a pénzért
olyan sáncaink lehetnének, hogy a mennykő se árthatna nekik, nem igaz?
– Az ám – csúfolódott a sápkóros deák. – Azért a pénzért akár kalácsból is
lehetne a sáncunk.
Menj oda, harapj egyet... sokan jóllaktak belőle, jóember; talán maradt még
neked is.
A bíró figyelmeztetően fújt egyet; az efféle beszéd nem nagyon illett ide.
– Én mégis csak amondó vagyok – hajtogatta a magáét az ingerült polgár –,
hogy a lovasság nem sokat árthat a mi bástyáinknak meg a sáncainknak. Azt
kellett volna mondanunk, hogy nem engedjük be őket a városba és kész.
Szárazon megúszhattuk volna az egészet.
– Hát akkor menj vissza a városba és bújj be az ágyadba – tanácsolta a
szakállas.
– Mit csinálnék ott egymagam – veszekedett az ingerült emberke. – Csak azt
mondom, hogy a városban kellett volna maradnunk és védekeznünk... Elvégre
jogom van rá megmondani, hogy hiba történt! Mennyi pénzünket emésztették fel
a sáncok, most meg azt mondják, hogy semmit sem érnek. Hát tessék!
– Már akár így van, akár úgy – engesztelte a pap –, bizakodnunk kell Isten
segedelmében.
Jóemberek, hisz az Attila csak egy pogány...
– Isten ostora – szólalt meg a hideglelős szerzetes –, Isten csapása.
A férfiak kedvetlenül elhallgattak; ez a lázasfejű barát egyre csak prédikálna,
pedig nem is tartozik a községbe. Mire van akkor papunk? – gondolták a férfiak.
Az a mi emberünk, velünk tart, és nem szidja únos-úntalan a bűneinket. Mintha
olyan sokat bűnöztünk volna – gondolták magukban az emberek rosszkedvűen.
Az eső elállt, de a fák koronái alatt még suhogtak a nehéz csöppek.
– Istenem, Istenem – jajgatott a pap, akit szüntelenül gyötört a baja.
Estére az őrök egy ágrólszakadt legényt cipeltek a táborba; azt mondta, hogy
keletről, a megszállt vidékről menekült el.
A bíró felfújta a tokáját és hozzáfogott, hogy kihallgassa a szökevényt;
szemlátomást úgy vélekedett, hogy az efféle hivatalos ténykedést minél
szigorúbban kell lefolytatni. Igen, mondta a legény, a hunok már csak vagy
tizenegy mérföldnyire vannak innét, és lassan nyomulnak előre; az ő városát is
megszállták, látta őket, nem, Attila nem volt köztük... Egy másik tábornokot
látott, olyan kövéret. Hogy fölégették-e a várost? Nem, nem gyújtották föl; az a
tábornok kiáltványt adott ki, hogy a polgári lakosságnak semmi bántódása nem
esik, de a városnak takarmányt, élelmiszert és más dolgokat kell adnia. Meg azt
is mondta, hogy a lakosoknak őrizkedniük kell minden ellenséges cselekedettől a
hunokkal szemben, mert máskülönben a legszigorúbb megtorló intézkedéseket
foganatosítják.
– De hisz azok a pogányok legyilkolják az asszonyokat meg a gyerekeket –
állította bizton a szakállas.
Nem úgy van, mondta a legény. Nálunk legalábbis nem tették. Ő maga a
szalma közt rejtőzött, de amikor a mamája azt mondta, hogy híre jár, hogy a
hunok a fiatal embereket hajcsároknak sorozzák, éjszaka megszökött. Ez
minden, amit tud.
Az emberek elégedetlenek voltak.
– Közismert dolog – jelentette ki az egyik –, hogy levágják a csecsemők
kezét, és hogy mit csinálnak az asszonyokkal, azt el se lehet mondani.
– Én semmi ilyenről nem tudok – mondta a legényke, szinte
mentegetőzésképpen. – Nálunk legalábbis az egész cécó nem is volt olyan
veszedelmes. És hogy hányan vannak a hunok?
Vagy kétszázan, többen nem lesznek.
– Hazudsz – ripakodott rá a szakállas. – Mindenki tudja, hogy ötszázezernél is
több a számuk.
És ahová eljutnak, ott mindent halomra gyilkolnak és felperzselnek.
– Az embereket pajtába zárják és elevenen megégetik – szólt a másik.
– A gyerekeket kopjára tűzik – bizonygatta a harmadik.
– És a tűz fölött megsütik – tette hozzá náthásan szipogva a negyedik. –
Átkozott pogányok!
– Istenem, Istenem – nyögött a pap. – Istenem, könyörülj rajtunk!
– Valahogy furcsának látszol nekem – fordult a szakállas gyanakodva a
legénykéhez. – Hogyan állíthatod, hogy láttad a hunokat, amikor a szalmába
bújtál előlük?
– A mamám látta őket – dadogott a legény – mindennap ételt hordott föl
nekem a padlásra...
– Hazudsz – mennydörgött a szakállas. – Tudjuk mi jól, hogy ahová a hunok
eljutnak, mindent felfalnak, akár a sáskák. Még zöld levél se marad utánuk a
fákon, megértetted?
– Magasságos Úristen, Szentséges Atyám – rikoltozott eszelősen az ingerült
polgár. – Miért van ez, miért? Kinek a bűnéből? Ki engedte őket ide? Mi annyi
pénzt fizettünk a katonaságra... Szentséges Úristen!
– Hogy ki engedte őket ide? – szólt közbe gúnyosan a deák. – Te nem tudod?
Kérdezd meg a bizánci császárt, hogy ki hívta ide azokat a sárga majmokat!
Jóember, ma már mindenki tudja, hogy ki pénzeli a népvándorlást! Úgy hívják
ezt, hogy magas politika!
A bíró fújt egy nagyot.
– Ostoba beszéd. Egészen másként van a dolog. Azok a hunok odahaza
alighanem éhen dögledeztek... lusta csürhe... dolgozni nem tudnak...
civilizációjuk nincs... és teli akarják magukat zabálni. Azért jönnek ránk... hogy
elszedjék tőlünk az izé... munkánk gyümölcseit.
Csak lopni, harácsolni... aztán megint tovább vonulni... ehhez értenek a
bitangok!
– Műveletlen pogányok – mondta a pap. – Vad és felvilágosulatlan nép. Urunk
csupán próbára tesz bennünket; imádkozzunk és mondjunk köszönetet néki, és
ismét jóra fordul a sorsunk.
– Isten ostora – kezdett megint indulatosan prédikálni a lázas szerzetes. – Isten
a ti vétkeitekért büntet benneteket, Isten vezeti a hunokat és eltöröl benneteket a
föld színéről, akár a szodomaiakat. Paráznaságtokért és istenkáromlásaitokért,
szívetek megátalkodottságáért, és istentelenségéért, kapzsiságtokért és
fukarságtokért, bűnös jólétetekért és az aranyborjúért elvetett benneteket
kegyelemből az Úr, és az ellenség kezére adott!
A bíró fenyegetőn felmordult:
 – Vigyázz a pofádra, domine: nem vagyunk templomban, érted-e? Azért
jöttek, hogy telizabálják magukat. Éhenkórászok, rongyosok, ágrólszakadtak
mind egy szálig...
– Politika az egész – fújta a maga nótáját a deák. – Bizánc keze van benne.
Ekkor szenvedélyesen megszólalt egy fekete képű férfi, mesterségét tekintve
ónműves:
– Semmiféle Bizánc; az üstfoltozók csinálták és senki más! Három évvel
ezelőtt itt járt egy vándor üstfoltozó, annak is éppen olyan apró és nyeszlett lova
volt, mint a hunoknak.
– És mi bajod van vele? – kérdezte a bíró.
– Akinek esze van, maga is láthatja – ágált a fekete képű. – Az üstfoltozók
mentek előre, hogy kikémleljék, hol mi van... Kémek voltak... Minden az
üstfoltozók műve! Tudja valaki, honnan jöttek? És hogy mit kerestek itt
minálunk? Micsoda? Hát mit akartak, ha a városban van egy letelepedett
ónműves? Csak az iparunkat megrontani... és kémkedni... Soha nem jártak
templomba... bűbájoskodtak... a marhát megbabonázták... rimákat cipeltek
magukkal... Mindennek az üstfoltozók az okai!
– Valami van a dologban – elmélkedett a szakállas. – Az üstfoltozók furcsa
emberek, azt beszélik, hogy nyers húst is esznek.
– Tolvaj banda – bólintott a bíró. – Tyúktolvajok és máskülönben is...
Az ónműves valósággal fuldokolt igazságos haragjában.
– Látjátok! Azt mondják, hogy Attila, márpedig valójában az üstfoltozók...
Mindenben, mindenben ezek az átkozott üstfoltozók a ludasak! Megigézték az
állatainkat... vérhast küldtek ránk... Mindezt az üstfoltozók tették! Fel kellett
volna akasztani, valahol csak egy is mutatkozott közülük! Hát nem hallottatok...
nem hallottatok még a pokolbeli üstökről? És nem tudjátok, hogy azok a hunok,
amikor felkerekednek, az üstjeiken dobolnak? Minden gyereknek meg kell látnia
az összefüggést! Az üstfoltozók zúdították ránk a háborút... az üstfoltozók a
bűnösök mindenben... És te – üvöltötte habzó szájjal az idegen legényre mutatva
– te is üstfoltozó vagy, az üstfoltozók cimborája és kémje. Azért jöttél közénk...
És meg akartál téveszteni bennünket, te üstfoltozó, el akartál árulni az
üstfoltozóknak...
– Kötélre vele! – sivította az ingerült emberke.
– Megálljatok, szomszédok – harsogta a bíró. – Ki kell vizsgálni a dolgot,
csend legyen!
– Mit teketóriázunk vele! – ordította valaki a tömegből.
Az asszonyok futva közeledtek.
 Azon az éjszakán tűz festette vörösre az eget északnyugaton is. Ritkásan
szemerkélt az eső. Öt ember elpusztult vérhasban vagy halálra köhögte magát.
A legényt hosszabb kínvallatás után fölakasztották.
 A képrombolás
Nikéforoszt, Szent Simeon klastromának elöljáróját felkereste egy bizonyos
Prokopiosz, akit a bizánci művészet tudós szakértőjének és lelkes gyűjtőjének
ismertek. Feltűnő izgalommal várakozott, fel-alá sétálva a kolostor
keresztfolyosóján. „Szép oszlopaik vannak – mondta magában –, alighanem az
ötödik századból valók. Egyedül Nikéforosz segíthet rajtunk.
Befolyásos ember az udvarnál, s valamikor ő is festegetett. És nem volt rossz
festő az öreg.
Emlékszem, hogy a császárnőnek hímzésterveket készített és ikonokat
festett... – Azért is csináltak belőle apátot, amikor a kezeit annyira meggörbítette
a köszvény, hogy nem bírta már fogni az ecsetet. Azt beszélik, még ma is adnak
a szavára az udvarnál. Krisztus szent nevére, micsoda gyönyörű oszlopfő! Igen,
Nikéforosz segíteni fog. Szerencse, hogy eszünkbe jutott az öreg!”
– Isten hozta, Prokopiosz – szólalt meg a háta mögött egy szelíd hang.
Prokopiosz sarkon fordult. Egy szikár, barátságos öregember állt mögötte,
kezét csuklyájának ujjába rejtette.
– Szép oszlopfő, ugye? – mondta. – Régi naxoszi munka, uram.
Prokopiosz megcsókolta az apát köntösének ujját.
– Önhöz jöttem, atyám – kezdte izgatottan, de a kolostor főnöke
félbeszakította:
– Jöjjön, üljünk le a napra, kedvesem. A nap jót tesz a köszvényemnek.
Micsoda fény, mennyi világosság! Hát halljuk, mi hozta hozzám? – szólt, miután
helyet foglaltak egy kőpadon, a kolostorkert közepén, körülöttük méhek
döngtek, és zsálya, tömjén meg menta illatozott.
– Atyám – kezdte el végre a mondókáját Prokopiosz –, azért fordulok önhöz,
mert ön az egyetlen, aki elhárítja a kultúránkat fenyegető súlyos és
helyrehozhatatlan csapást. Tudom, hogy önnél megértésre találok. Atyám, ön
művészember. Micsoda festő is volt, amíg nem volt kénytelen vállára venni
lelkészi hivatalának fennkölt terhét. Az Úr bocsássa meg nekem, de néha
sajnálom, hogy nem maradt továbbra is a falemezek között, amelyekre
nemegyszer a bizánci ikonok legcsodálatosabbjait varázsolta.
Nikéforosz atya válasz helyett feltűrte csuhájának hosszú ujját és hagyta, hogy
a nap süsse megnyomorodott, görcsösre aszott kezét, amelyen az ujjakat
madárkaromszerűre görbítette a köszvény.
– Ugyan már – csak ennyit mondott –, mit is beszél, kedvesem?
– Igazat szólok, Nikéforosz – bizonykodott Prokopiosz. (Szentséges
Szűzanya, micsoda kezek!) Az ön ikonjait ma egyszerűen nem lehet megfizetni.
Nemrég egy zsidó kétezer drachmát kért az egyik festményéért, és amikor a
vevő nem volt hajlandó megfizetni az árat, azt mondta, ő szívesen vár, tíz év
múlva háromszor annyit kap érte.
Nikéforosz atya szerényen köhécselt, arcát pirosra festette a szertelen öröm.
– Eredjen már – kotyogott. – Ugyan kérem, ki is beszélne az én kisded
művészetemről? Nincs is rá szükség; hisz most olyan közkedvelt, ünnepelt
mestereink vannak, mint Argüropulosz, Malvasziasz, Papadianosz,
Megalokasztrosz és magam se tudom, ki mindenki, például az az ember, aki
mozaikokat csinál, hogy is hívják...
– Papanasztasziaszra gondol? – kérdezte Prokopiosz.
– Igen, igen – dünnyögött Nikéforosz –, állítólag igen nagyra becsülik. Hát én
nem tudom; jómagam a mozaikban inkább kőművesmesterséget látok, mint igazi
művészetet. Azt is mondják, hogy az a maguk... izé, hogy is hívják...
– Papanasztasziasz?
– Igen, Papanasztasziasz. Állítólag krétai. Az én időmben az emberek más
szemmel néztek a krétai iskolára. Azt mondták, hogy nem is igazi művészet.
Túlságosan kemények a vonalai, hát még a színei! Maga tehát azt mondja, hogy
azt a krétait olyan hallatlanul nagyra becsülik?
Hm, különös...
– Én nem mondtam semmi ilyet – védekezett Prokopiosz. De látta, atyám, az
utóbbi mozaikjait?
Nikéforosz atya határozottan rázta a fejét.
– Nem, nem láttam, kedvesem. Mit is néznék rajtuk? A vonalak, akár a drót és
az a rikító arany! Észrevette, hogy utolsó mozaikképén Gábriel arkangyal olyan
ferdén áll, mintha lepottyanna? Hisz ez a maguk krétai embere még egy álló
alakot sem tud becsületesen megrajzolni!
– Ugyanis – ellenkezett tétovázva Prokopiosz – azt az alakot szándékosan
festette olyannak, kompozíciós okokból.
– Köszönöm szépen – tört ki az apát, és bosszankodva felfújta a képét. –
Kompozíciós okokból! – Akkor hát kompozíciós okokból lehet rosszul is
rajzolni, nemde? És maga a császár megy megnézni és azt mondja, érdekes,
nagyon érdekes! – Nikéforosz atya erőt vett indulatán. A rajz, uram,
mindenekelőtt a rajz: ebben áll az egész művészet.
– Így beszél a mester – hízelgett szapora szóval Prokopiosz. – A
gyűjteményemben őrzöm az ön Mennybemenetelét, de mondhatom, atyám, nem
adnám még egy Nikaónért sem.
– Nikaón jó festő volt – állapította meg Nikéforosz. – Klasszikus iskola, uram.
Istenem, micsoda gyönyörű szép arányok! De az én Mennybemenetelem gyönge
kép, Prokopiosz. Azok a merev alakok, és Krisztus, aki a szárnyaival olyan, mint
valami gólya... Ember, hisz Krisztusnak szárnyak nélkül is repülnie kell! Ezt
mondják művészetnek! – Nikéforosz atya izgatottan kifújta az orrát a csuha
ujjába. – Hiába, akkor még nem tudtam rajzolni. Nem volt a képeimben sem
mélység, sem mozgás...
Prokopiosz meghökkenten pillantott az apát köszvényes kezeire.
– Atyám, ön még mindig fest?
Nikéforosz atya a fejét rázta.
– Nem, nem. Csak néha-néha próbálkozom a magam örömére.
– Alakokat? – szökött ki a szó Prokopiosz száján.
– Alakokat. Nincs szebb az alakoknál, fiam. Álló alakok, amelyek olyanok,
mintha lépnének.
És mögöttük a háttér, amelybe – úgy vélnéd – visszavonulhatnának. Nehéz
dolog ez, kedvesem. Mit tud róla a maguk – no, hát hogy is hívják –, az a krétai
kőműves a félresikerült madárijesztőivel.
– Szívesen látnám az új képeit, Nikéforosz – mondta Prokopiosz.
Nikéforosz atya legyintett.
– Miért? Hisz maguknak megvan a Papanasztasziaszuk! Nagyszerű művész,
maga mondta.
Nézzük csak, kompozíciós okok! Hát tudja, ha annak az embernek a
mozaikmadárijesztői is művészetnek számítanak, akkor már valóban nem tudom,
mi a festészet. Maga persze szakértő, Prokopiosz, alighanem igaza van, ha azt
állítja, hogy Papanasztasziasz lángész.
– Azt nem mondtam – tiltakozott Prokopiosz. – Nikéforosz, nem azért jöttem,
hogy vitatkozzam önnel a művészetről, hanem, hogy megmentsük, amíg nem
késő.
– Papanasztasziasz ellen? – kérdezte élénken Nikéforosz.
– Nem, a császár ellen. Hisz ön is tud a dologról, őfelsége Konsztantinosz
Kopronümosz császár bizonyos egyházi körök nyomására meg akarja tiltani az
ikonok festését, mert bálványimádásnak tartják vagy ilyesfélének. Micsoda
ostobaság, Nikéforosz!
Az apát lesütötte szemét.
– Hallottam róla, Prokopiosz – morogta. – De a dolog még nem biztos. Még
nem készültek el vele.
– Éppen azért jöttem önhöz, atyám – lelkendezett Prokopiosz. – Mindenki
előtt világos, hogy a császár szempontjából az ügynek kizárólag politikai
jelentősége van. Az ördögöt bánja ő a bálványimádást, de békességet akar. Ha
pedig az utcákon fel-alá rohangál a piszkos fanatikusok vezette csőcselék és azt
üvöltözi: „Le a bálványokkal!” – hát akkor a mi fennkölt uralkodónk azt
gondolja, hogy a legkényelmesebb megoldás, ha eleget tesz a felhergelt csürhe
akaratának. Hallotta már, hogy a Legszentebb Szeretet kápolnájában bemázolták
a freskókat?
– Igen, hallottam – sóhajtott az apát lehunyt szemmel. – Mekkora vétek,
Szűzanyám! Ilyen értékes freskókat, Sztefanidész festményeit! Emlékszik Szent
Zsófia alakjára, balra az áldásosztó Krisztustól? Prokopiosz, az volt a legszebb
álló alak, amelyet valaha is láttam.
Sztefanidész, az volt az igazi mester, kár itt minden szóért.
Prokopiosz számonkérőn közelebb hajolt az apáthoz:
– Nikéforosz, Mózes törvényében írva van: Ne csinálj magadnak faragott
képet és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek ott fenn az égben
vannak, se azoknak formájára, melyek a földön itt alant vannak, se azoknak,
melyek a vizekben, a föld alatt vannak.
Nikéforosz, igazuk lenne azoknak, akik azt hirdetik, hogy Isten megtiltotta a
képek festését és a szobrok faragását?
Nikéforosz atya lehunyt szemmel a fejét csóválta.
– Prokopiosz – lehelte kis idő múltán –, a művészet oly szent, akár az
istentisztelet, mert... Isten művét dicsőíti... és megtanít a szeretetére. –
Megnyomorodott kezével kereszt jelét rajzolta a levegőbe. – A Teremtő talán
nem volt művész? Nem mintázta az ember alakját a föld agyagjából? Nem
ajándékozott meg minden tárgyat körvonalaival és színeivel? És micsoda
művész volt, Prokopiosz! Soha, soha nem tanulhatunk tőle eleget... Különben is
az a törvény csak a barbár időkre vonatkozott, amikor az emberek még nem
tudtak jól rajzolni.
Prokopiosz mélyen sóhajtott.
– Tudtam, atyám, hogy ezt fogja mondani – szólt tiszteletteljesen. – Mint pap
– és mint művész is. Nikéforosz, ön nem engedi, nem hagyja, hogy a művészetet
elpusztítsák!
Az apát felpillantott.
– Én? Mit tehetek én, Prokopiosz? Gonoszak az idők; a művelt világ
barbarizálódik, mindenféle emberek jönnek Krétáról, meg ki tudja, honnét...
Rettenetes dolog ez, kedvesem; de mivel háríthatnánk el?
– Nikéforosz, ha beszélne a császárral...
– Nem, nem – tiltakozott Nikéforosz atya. – A császárral erről nem
beszélhetek. A császárnak semmi érzéke a művészethez, Prokopiosz. Hallottam,
hogy nemrég megdicsérte annak a maguk... izé, hogy is hívják?
– Papanasztasziasz, atyám. – Igen, aki azokat a félresikerült madárijesztőket
csinálja. Hát az ő mozaikját dicsérte meg. A császárnak fogalma sincs róla, mi a
művészet. És véleményem szerint Malvasziasz ugyancsak rossz festő. Persze,
ravennai iskola. No, látja, és mégis rábízták az udvari kápolna mozaikjait!
Ugyan már, az udvarnál semmit sem lehet elérni, Prokopiosz. Én csak nem
mehetek oda könyörögni, hogy engedjék meg valami Argüropulosznak vagy
annak a krétai hogyishívjáknak, Papanasztasziasznak, hogy tovább rondítsa a
falakat!
– Nem arról van szó, atyám – érvelt tovább türelmesen Prokopiosz. – De
gondolja csak meg, ha győznek a képrombolók, elpusztítanak minden
művészetet. Elégetik az ön ikonjait is, Nikéforosz!
Az apát legyintett.
– Gyönge képecskék azok, Prokopiosz – dünnyögte. – Azelőtt nem tudtam
rajzolni. Úgy bizony, uram, az alakok rajzolását nem tanulja meg olyan könnyen
az ember.
Prokopiosz remegő kézzel egy antik szoborra mutatott, amely egy virágzó
rózsabokorban megbújva a fiatal Bakkhoszt ábrázolta.
– Ezt a szobrot is szétzúzzák – mondta.
– Micsoda vétek, micsoda vétek – suttogta Nikéforosz és szenvedő képpel
lehunyta a szemét. Mi ezt a szobrot Keresztelő Szent Jánosnak hívtuk, de
tulajdonképpen egy eredeti, tökéletes Bakkhosz. Hosszú órákon át nézem,
nézegetem. Olyan ez, mintha imádkoznék, Prokopiosz.
– Hát látja, Nikéforosz. És ezt az isteni tökéletességet hagyjuk elpusztítani?
Engedjük, hogy valami tetves, üvöltöző fanatikus a pörölyével tönkrezúzza?
Az apát kezét összekulcsolva hallgatott.
– Ön megmentheti magát a művészetet, Nikéforosz – igyekezett rábeszélni
Prokopiosz. – Szent élete és bölcsessége határtalan tiszteletet biztosított önnek
az egyházban; az udvar nagyra tartja: tagja lesz a Nagy Szinódusnak, amely
eldönti, vajon minden szobor és kép csupán a bálványimádás eszköze-e. Atyám,
az egész művészet sorsa az ön kezében van!
– Túlértékeli a befolyásomat, Prokopiosz – sóhajtott az apát. – Azok a
fanatikusok igen erősek, mögöttük áll a csőcselék... – Nikéforosz elhallgatott. –
Azt mondja, hogy minden képet és szobrot elpusztítanának?
– Igen.
– A mozaikokat is tönkretennék?
– Igen. Levernék a mennyezetről, a falakról és a köveket a szemétdombra
dobnák.
– Ugyan, ugyan – mondta szemmel látható érdeklődéssel Nikéforosz. – Akkor
hát levernék annak az izének a borzasztóan félresikerült Gábriel arkangyalát is?
– Alighanem úgy lenne.
– Ez jó, ez igen jó – vihogott az apát. – Ember, hisz az egy borzalmasan rossz
kép. Még soha életemben nem láttam olyan lehetetlen madárijesztőket; és még
azt mondják, hogy kompozíciós okokból! Én mondom magának, Prokopiosz,
hogy a rossz rajz bűn és istenkáromlás; egyenesen az Úr ellen való vétek. És
még az ilyesmi előtt hajtsanak térdet az emberek? Nem, nem! Ha az emberek
rossz képek előtt térdelnek, az valóban bálványimádás. Nem is csodálkozom
rajta, hogy a nép lázong ellene. Igaza van. A krétai iskola eretnekség; és egy
ilyen Papanasztasziasz például rosszabb az ariánusoknál is. Maga tehát azt
mondja – fecsegett jókedvűen az apát –, hogy azokat a mázolmányokat levernék
a falról? Jó hírt hozott, kedves fiam. Örülök, hogy eljött. – Nikéforosz erőlködve
felemelkedett a padról, jelezve, hogy a kihallgatásnak vége. – Szép időnk van,
ugye?
Prokopiosz is felállt, szemlátomást lesújtva és kétségbeesve.
– Nikéforosz – tört ki még egyszer –, de hisz más képeket is elpusztítanak!
Hát nem érti, hogy az egész művészetet elégetik és tönkrezúzzák!
– Ugyan, ugyan – békítgette kedveskedve az apát. – Kár érte, igen nagy kár.
De ha a világot meg akarjuk menteni a rossz rajzoktól, nem szabad szigorúan
vennünk egy-két túlkapást. A legfontosabb az, hogy az emberek ne hajlongjanak
többet félresikerült madárijesztők előtt, amilyeneket az a maguk izé...
– Papanasztasziasz.
– Igen, a maguk Papanasztasziasza rajzol. Gyalázatos krétai iskola,
Prokopiosz. Örülök, hogy figyelmeztetett a Szinódusra. Ott leszek, Prokopiosz,
ott leszek én, még ha vitetnem kellene magam, akkor is. A halálom óráján se
bocsátanám meg magamnak, ha elmulasztanám. Csakhogy végre leverik a falról
azt a Gábriel arkangyalt – húzódott mosolyra Nikéforosz összeaszott képe. –
Isten áldja, fiam – emelte áldásra köszvényes kezét.
– Isten önnel, Nikéforosz – sóhajtott reményvesztetten Prokopiosz.
Nikéforosz apát a fejét rázva, töprengve távozott.
– Gyalázatos krétai iskola – dünnyögte. – Legfőbb ideje, hogy leszámoljanak
velük... Ó, Istenem, micsoda eretnekség... Az a Papanasztasziasz... és
Papadianosz... Nem alakot rajzolnak, hanem bálványokat, átkozott bálványokat
– kiabált Nikéforosz és csonttá aszott kezét rázta. Bálványokat... bálványokat...
bálványokat...
 Ofir
A Szent Márk téren őgyelgő emberek alig pillantottak oda, amikor a
fogdmegek az öreget a dózse elé vezették. Rongyos volt és piszkos, az ember azt
hitte volna, hogy kikötői tolvaj.
– Ez az ember – jelentette ki a podesta vicegerente a dózse trónusa előtt – azt
állítja, hogy a neve Giovanni Fialho, lisszaboni kalmár; azt állítja továbbá, hogy
hajótulajdonos volt, és hajóját legénységével és terhével együtt algériai kalózok
fogták el; azt vallja, hogy sikerült megszöknie a gályáról, és hogy igen nagy
szolgálatot tehetne a Velencei Köztársaságnak.
Hogy milyenek ezek a szolgálatok, azt állítólag csak személyesen a dózse
őfelségével közölheti.
Az öreg dózse eleven madárszemével figyelmesen vizsgálgatta a kócos
öregembert.
– Hát azt mondod – kérdezte végre –, hogy gályán szolgáltál?
A fogoly válasz helyett felhúzta köntösét maszatos bokájáról, lába dagadt volt
a vasbilincstől.
– A hátam meg – tette hozzá – csupa seb és forradás, felséges dózse.
Parancsolja, hogy megmutassam?...
– Nem, nem – intette le tüstént a dózse. – Nem szükséges. Mit akartál nekünk
mondani?
A roskatag férfi felemelte fejét.
– Adjon hajókat, felséges dózse – szólt határozott hangon. – Elvezetem őket
Ofirba, az arany országba.
– Ofirba – dörmögött a dózse. – Te megtaláltad Ofirt?
– Megtaláltam – mondta az öreg –, és kilenc hónapot töltöttem ott, mert
tatarozni kellett a hajónkat.
A dózse pillantást váltott tudós tanácsosával, a pordenonei püspökkel.
– Hol van Ofir? – kérdezte az öreg kalmárt.
– Három hónapi útra innét – magyarázta a hajós. – Körül kell hajózni egész
Afrikát, majd ismét északnak fordítani a kormányt.
A pordenonei püspök figyelmesen közelebb hajolt.
– Ofir a tenger partján van?
– Nem. Kilenc napi útra fekszik a tenger partjától, egy nagy tó körül, amely
kék, mint a zafír.
A pordenonei püspök alig észrevehetőn bólintott.
– És hogyan jutottál el az ország belsejébe? – kérdezte a dózse. – Azt beszélik,
hogy Ofirt áthághatatlan hegyek és járhatatlan sivatagok választják el a
tengertől.
– Úgy van – szólt Fialho kalmár –, Ofirba nem vezet út. A pusztaság meg
hemzseg az oroszlánoktól, a hegyek pedig üvegből vannak, és síkosak, akár a
muranói kristály.
– Te mégis keresztüljutottál rajtuk? – bökte ki a dózse.
– Igen. Mialatt tataroztuk a hajónkat, amelyet súlyosan megrongáltak a
viharok, a partra fehér ruhás emberek jöttek, köntösüket bíborszegély díszítette,
és integettek felénk.
– Négerek? – érdeklődött a püspök.
– Nem, eminenciás uram. Fehérek voltak, akár az angolok, a hajuk meg
hosszú, aranyporral teliszórva. Igen szép emberek voltak.
– Fegyvert viseltek? – firtatta a dózse.
– Kezükben aranylándzsát hordtak. Ránk parancsoltak, hogy szedjük össze,
ami vasunk van, és cseréljük be Ofirban aranyért. Ofirban nincs vas. Ők maguk
ügyeltek rá, hogy magunkkal vigyünk minden vasat: horgonyokat, láncokat,
fegyvereket, még a hajó szögeit is.
– És aztán mi történt? – kérdezte a dózse.
– A parton egy ménes szárnyas szamár várakozott, vagy hatvan állat.
Szárnyuk volt, akár a hattyúknak. Pegazusnak hívták őket.
– Pegazus – jegyezte meg elgondolkozva a bölcs püspök –, erről már a régi
görögök is tudtak, fennmaradtak az értesüléseik. A görögök tehát nyilván
ismerték Ofirt.
– Ofirban ugyanis görögül beszélnek – jelentette ki az öreg kalmár. – Értek
egy keveset görögül, mert minden kikötőben akad egy-két krétai vagy szmirnai
tolvaj.
– Érdekesek a híreid – dörmögte a püspök. – És keresztények az ofirbeliek?
– Isten ne vegye rossznéven – mondta Fialho –, de olyan pogányok, akár a
bükkfa, eminenciás uram. Valami Apollót imádnak, vagy hogyan is hívják.
A pordenonei püspök fejét ingatta.
– Ez egybevág a többi értesüléssel. Alighanem azoknak a görögöknek a
leszármazottai, akiket tengeri viharok sodortak odáig. Trója elfoglalása után. És
aztán mi volt?
– Aztán? – mesélt tovább Giovanni Fialho. – Hát fölraktuk a vasat a szárnyas
szamarakra.
Hárman közülünk, vagyis én, egy bizonyos Chico Cádizból és a coimbrai
Manolo Pereira szintén kaptunk egy-egy szárnyas lovat, és az ofirbeli férfiak
vezetésével egyenest keletnek repültünk. Az út kilenc napig tartott. Minden
éjszaka leszálltunk, hogy a pegazusok egyenek és igyanak. Nem zabálnak mást,
csak aszfodéloszokat és nárciszokat.
– Látszik, hogy görög eredetűek – mormogta a püspök.
– Kilenced napra megpillantottuk a tavat, amely kék volt, akár a zafír –
folytatta az öreg kalmár. – Leszálltunk a partján. A vízben rubinszemű ezüst
halak úsztak. A tó homokja pedig, felséges dózse, csupa gyöngy, akkorák, mint a
kavics. Manolo tüstént letérdelt, és teli marokkal szedte a gyöngyöket; az egyik
kísérőnk megjegyezte, hogy nagyszerű homok ez. Ofirban ebből égetik a meszet.
A dózsénak majd kiugrott a szeme a szörnyülködéstől.
– Gyöngyből meszet! Rettenetes ez!
– Aztán bevezettek a királyi palotába. Csupa alabástromból épült, csak a teteje
volt aranyból, és ragyogott, akár az áldott nap. Ott fogadott bennünket az ofiri
királynő, kristálytrónusán ülve.
– Hát Ofirban asszony uralkodik? – csodálkozott a püspök.
– Úgy van, eminenciás uram. Egy vakító szépségű asszony, hasonlatos az
istennőkhöz.
– Alighanem az amazonok egyike – vélekedett a püspök.
– És a többi asszony? – firtatta a dózse. – Tudod, úgy általában, az asszonyok,
mondd csak, szépek?
A hajós összecsapta kezét.
– Ó, felséges dózse, olyan szép asszonyok még Lisszabonban sem voltak,
fiatal koromban.
A dózse türelmetlen kézmozdulatot tett.
– Miket beszélsz! Azt mondják, Lisszabonban olyan feketék az asszonyok,
akár a macskák. De Velencében, jóember, Velencében voltak csak asszonyok,
úgy harminc évvel ezelőtt. Mintha csak Tiziano madonnáit láttad volna! De
beszélj már ofiri asszonyokról!
– Öregember vagyok, felséges uram – mentegetőzött Fialho –, de Manolo
beszélhetne róluk, ha nem ütötték volna agyon a muzulmánok, amikor a
Baleárok mellett elfogták a hajót.
– És sokat beszélhetne? – firtatta a dózse érdeklődve.
– Szűzanyám – fohászkodott az öreg hajós –, el se hinne neki mindent,
felséges uram. Csak annyit mondhatok, hogy amikor már két hetet töltöttünk
abban az országban, és hazafelé készültünk, az én Manolo cimborám majd
kiesett a nadrágjából.
– És milyen volt a királynő?
– Vasövet viselt és vasból való karkötőket. „Azt hallottam, hogy vasad van –
így szólított meg –, néhanapján arab kalmárok szállítanak nekünk egy kevés
vasat.”
– Arab kalmárok! – mennydörgött a dózse, és öklével verte a trónszék
támláját. – Hát azok a bitangok már minden piacot elütnek a kezünkről! Ezt nem
tűrhetjük, elvégre a Velencei Köztársaság legszentebb érdekeiről van szó! Ofirba
mi fogjuk szállítani a vasat és kész!
Három hajót adok neked, Giovanni, három hajót, tele vassal...
A püspök figyelmeztetőleg felemelte kezét.
– És mi volt tovább, Giovanni?
– A királynő a vasamért egyenlő súlyú aranyat kínált.
– Te persze elfogadtad, te tolvaj!
– Nem fogadtam el, eminenciás uram. Azt mondtam, hogy a vasat nem súlyra,
hanem térfogatra adom el.
– Helyes – bólintott a püspök. – Az arany nehezebb.
– Hát még az ofiri arany, eminenciás uram! Háromszor olyan nehéz, mint a
közönséges arany, és vörös, akár a parázs. A királynő elrendelte, hogy az
aranyból ugyanolyan horgonyt, szögeket, kardokat és láncokat kovácsoljanak,
mint a mi vasszerszámaink. Ezért kellett várakoznunk néhány hétig.
– És mire nekik a vas? – álmélkodott a dózse.
– Mert nagy a becse náluk, felséges uram – magyarázta a vén kalmár. –
Ékszert csinálnak belőle meg pénzt. A vasszögeket úgy őrzik a ládájukban, mint
valami kincset. Azt hajtogatják, hogy a vas szebb az aranynál.
A dózse lebocsátotta szemhéjait, amelyek hasonlatosak voltak a pulykáéhoz.
– Furcsa, furcsa – motyogta. – Igen csodálatos dolog ez, Giovanni. És mi
történt aztán?
– Aztán felrakták az aranyat a szárnyas öszvérekre, és ahogy jöttünk,
ugyanazon az úton visszavittek bennünket a tenger partjára. Ott aranyszögekkel
összeeszkábáltuk a hajónkat, aranylánccal fölerősítettük az aranyhorgonyt. Az
összevissza rongyolt köteleket és vitorlát selyemmel pótoltuk, és kedvező széllel
nekivágtunk a tengernek, hazafelé.
– És a gyöngyök? – szólt a dózse. – Gyöngyöket nem vittetek magatokkal?
– Bizony nem vittünk – mondta Fialho. – Engedelmet kérek, de annyi volt
belőlük, akár a homok. Csak néhány szem akadt meg a sarunkban, azokat az
algériai pogányok szedték el tőlünk, amikor elfogtak a Baleárok mellett.
– Úgy látszik – dünnyögte a dózse –, hogy ez a történet nagyon is valószínű.
A püspök könnyedén bólintott.
– És milyen állatokat láttatok? – jutott hirtelen az eszébe. – Vannak ott
Ofirban kentaurok is?
– Nem hallottam róla, eminenciás uram – felelte tisztelettudón a hajós. – De
flamingók élnek ott.
A püspök szippantott egyet az orrán.
– Ebben nyilván tévedsz. A flamingók Egyiptomban találhatók, és
köztudomású róluk, hogy csak egy lábuk van.
– Vadszamaraik is vannak – tette hozzá a kalmár –, fekete-fehér csíkosak,
mint a tigris.
A püspök gyanakodva pillantott rá.
– Te ember, nem akarsz becsapni bennünket? Ki látott már csíkos szamarakat?
Egy dolgot furcsállok, Giovanni. Te azt mondod, hogy az ofiri hegyek fölött
szárnyas öszvéreken szálltatok el.
– Így igaz, eminenciás uram.
– Hm, nézzük csak. Arab források szerint az ofiri hegyekben él a griffmadár,
amelynek, mint ismeretes, ércből van a csőre, a karma, és bronzból a tollazata.
Nem hallottál róla, Giovanni?
– Nem hallottam – dadogta a hajós.
A pordenonei püspök kételkedve csóválta a fejét.
– Azok fölött a hegyek fölött nem lehet elrepülni, hiába is beszélsz nekünk;
bebizonyított tény, hogy ott tanyázik a griffmadár. Műszaki szempontból
lehetetlen a dolog, mert a griffmadár úgy nyeldesné a pegazusokat, mint a fecske
a legyet. Jóember, bennünket nem fogsz az orrunknál fogva vezetni! És hallod,
te tolvaj, micsoda fák nőnek arrafelé?
– Hogy micsoda fák? – nyögte a boldogtalan. – Hát azt mindenki tudja.
Pálmák, eminenciás uram.
– Most rajtacsíptelek – diadalmaskodott a püspök. – A biszkrai Bubo szerint,
aki ebben a kérdésben elismert szaktekintély, Ofirban gránátalmafák nőnek, és
gyümölcseikben mag helyett kárbunkulus van. Ostoba mesét találtál ki, fickó!
Giovanni Fialho térdre rogyott.
– Isten a tanúm, eminenciás uram, hát hogyan találhatná ki egy magamfajta
műveletlen kalmár Ofir országát?
– Nekem hiába beszélsz – korholta a tudós püspök –, én nálad jobban tudom,
hogy létezik a világon egy ország, Ofir, az arany földje; de te csaló és gazember
vagy. Amit mondasz, ellenkezik a megbízható forrásművek adataival, tehát
koholmány, hazugság. Felséges dózse, ez az ember csaló.
– Megint egy – sóhajtott föl a vén dózse, aggodalmasan hunyorogva. –
Rettenetes, mennyi kalandor van manapság. Vigyétek!
A podesta vicegerente kérdően pillantott rá.
– Mind rendesen, mint rendesen – ásított a dózse. – Előbb hadd üljön, amíg
belekékül, aztán adjátok el valami gályára. Kár – dörmögte –, hogy ez az ember
csaló: a mondókájában sok minden igaznak látszott... Alighanem az araboktól
hallotta.
 Goneril, Lear lánya
Nem, semmi bajom, dadus – és ne mondd nekem, hogy aranyos kislányom.
Tudom, így szólítottál, amikor kicsi voltam; Lear király meg pöttömnyi fickónak
hívott, ugye? Fiút szeretett volna – mit gondolsz, jobbak a fiúk a lányoknál?
Regan kisgyerekkorától kezdve puccos kisasszonyka volt, Cordélia meg... hisz
magad is ismered: ne süss rám, napocska, mert elolvadok. Igazi nebáncsvirág.
Regan pedig... az ember el se hinné róla: az orrát fennen hordta, mint valami
királynő, de mindig csak a maga hasznát leste, emlékszel? Születése óta ilyen
volt. Mondd, dadus, hát rossz gyerek voltam én kiskoromban? No, látod.
Mitől van az, hogy az ember rossz lesz? Én jól tudom, dadus, hogy rossz
vagyok. Ne beszélj, te is csak azt gondolod rólam. Nekem mindegy, hogy
milyennek tartotok engem. Rendben van, rossz vagyok; de abban a dologban, a
papa dolgában nekem volt igazam, dadus. Miért is vette a fejébe, hogy magával
kell cipelnie mindenhova a száz emberét, és ha csak százan lettek volna: de
mindenféle cselédség járt velük – hát ez így nem mehetett tovább. A papát
szívesen láttam volna, becsületemre, hidd el nekem, dadus; szerettem őt,
határtalanul szerettem, jobban, mint bárki mást a világon, de az a száz embere.
Krisztusom... Hisz valóságos bordélyt csináltak a házamból! Emlékezz csak
vissza, dadus, lépten-nyomon belebotlott az ember valami lézengő naplopóba,
vége-hossza nem volt a kiabálásnak, veszekedésnek, és mennyi piszok... Még a
trágyadomb is tisztább, mint a mi házunk volt akkoriban. Hát mondd meg
őszintén, dadus, melyik háziasszony tűrte volna? Parancsolni meg nem lehetett
nekik! Nem hallgattak azok másra, csak Lear királyra... Engem egyszerűen
kiröhögtek. Éjszaka meg a cselédlányok után kajtattak, hajnalig mást se
hallottam, csak lépéseket, kopogást, ruhasuhogást, vihogást és sikongatást... A
herceg aludt, mint a bunda; megrázom, költögetem, hallottad, ember? Ő meg
csak azt dörmögi, hogy hagyd őket, és aludj... Képzeld csak el, dadus, hogyan
éreztem magam! Te is voltál valamikor fiatal, el bírod képzelni, ugye? Amikor
panaszkodtam Lear királynak, csak nevetett: hát leánykám, legényemberektől
mást nem várhatsz. Dugd be a füled, és aludj.
Végül is kénytelen voltam megmondani neki, hogy takarítsa el a háztól az
ingyenélőinek legalább a felét, és látod, megsértődött. Hálátlanságról beszélt,
meg más efféléről. Fogalmad sincs róla, hogy dühöngött. De hát elvégre
énnekem kell tudnom, mit lehet és mit nem; nekik, férfiaknak, csak a
becsületükre van gondjuk, de mi, asszonyok, kénytelenek vagyunk törődni a
háztartással, a renddel. Ők azt se bánnák, ha olyan lenne az otthonuk, akár az
istálló. Hát mondd meg, dadus, nem volt igazam? No, látod. A papa meg
halálosan megsértődött. Mit is tehettem volna? Tudom én, dadus, mivel tartozom
neki, de mint asszonynak más kötelességeim is vannak az otthonomban, a
háztartásomban! A papa pedig megátkozott érte. A herceg... Hát ő csak pislogott
és hümmögött. Azt hiszed, hogy egy szót is mondott a védelmemre? Dehogyis!
Hagyta, hogy úgy bánjanak velem, mint valami rossz, kicsinyes, házsártos
asszonnyal. Hallod, dadus, abban a pillanatban mintha valami megszakadt volna
bennem: én... én meggyűlöltem a férjemet. Tudd meg, gyűlölöm őt. Gyűlölöm!
És gyűlölöm a papát is, mert ő az oka mindennek, megértetted? Így van ez,
hiába; rossz teremtés vagyok, tudom, de csak azért vagyok rossz, mert igazam
volt...
Ne beszélj nekem; valóban rossz vagyok. Hisz te is tudod, dadus, hogy
szeretőt tartok, ugye?
Ha tudnád, mennyire mindegy nekem, hogy tudod-e vagy sem! Azt képzeled,
hogy én szeretem Edmundot? Dehogyis szeretem; de bosszút akarok állni a
hercegen, amiért nem viselkedett férfi módjára. Gyűlölöm őt, egyszerűen
gyűlölöm. Dadus, te el se bírod képzelni, mit jelent az: gyűlölni! Azt jelenti,
hogy az ember rossz, rossz, minden porcikájában rossz. Ha az ember gyűlölni
kezd, mintha egészen megváltozna. Valamikor egész rendes lány voltam, dadus,
és derék asszony lehetett volna belőlem; gyerek voltam, testvér voltam, és most
nem vagyok más, csak rossz. Téged se szeretlek már, dadus, és magamat se... De
hisz igazam volt; ha akkor elismerték volna, ma egészen más lennék, hidd el
nekem...
Nem sírok, nem én. Azt se gondold, hogy bánt a dolog. Éppen ellenkezőleg,
az ember szabadabb, ha gyűlöl. Azt gondolhatja, amit akar – nem kell
visszariadnia semmitől. Tudod azelőtt nem mertem meglátni a férjemen, hogy
undok és ellenszenves, hogy pocakos, hogy papucshős, hogy izzad a keze; ma
mindezt látom, és látom azt is, hogy a papám, az öreg Lear nevetséges zsarnok,
fogatlan és agyalágyult vénember – látok mindent. Hogy Regan áspiskígyó, és
hogy én, dadus, hogy én olyan furcsa és irtózatos dolgokat viselek magamban –
régebben fogalmam se volt róla. Egyszerre jött minden. Mondd, az én bűnöm
ez? Nekem igazam volt; nem kellett volna idáig juttatniuk engem...
...Ehhez te nem értesz, dadus. Néha arra gondolok, hogy képes volnék
megölni a herceget, amikor ott horkol mellettem. Egyszerűen elvágni a torkát
egy késsel. Vagy megölni Regant.
Tessék, testvérkém, igyál egy kis bort. Hallottad, hogy Regan el akarja
szeretni tőlem Edmundot? Nem mintha szerelmes volna belé; Regan olyan hideg
teremtés, mint a kőszikla. Csak azért, hogy a dacomra tegyen. No meg arra is
számít, hogy Edmund valamiképpen elteszi láb alól ezt a totyakos herceget, és
megszerzi magának Lear trónját. Biztosan így van, dadus.
Regan most özvegy, annak a kígyónak világéletében szerencséje volt. De ne
félj, nem sikerülhet a szándéka! Én vigyázok és gyűlölök. Nem is alszom, csak
hogy űzhessem a gondolataimat és gyűlölhessek. Ha tudnád, milyen
gyönyörűségesen és határtalanul lehet gyűlölni a sötétben! Ha meg arra
gondolok, hogy mindez csak a papa konoksága meg egy kis rendetlenség miatt
van... De nézd csak, éppen azt a rendetlenséget nem tűrte volna egyetlen
háziasszony sem...
Dadus, dadus, miért nem látták be akkor, hogy nekem igazam volt!
 Don Juan gyónása
A szerencsétlen Donna Elvira halála megbosszultatott; Don Juan Tenorio
átszúrt mellkassal feküdt a Posada de las Reinas fogadóban, s nyilvánvalóan a
végét járta.
– Tüdőemfizéma – dörmögte a helybeli orvos. – Van, aki kilábal belőle, de
egy annyira kiélt Caballero, mint Don Juan... Nehéz eset, Leporello;
megmondom őszintén, nem tetszik nekem a szíve. Persze, érthető: ilyen
venereás excesszusok után... kifejezetten aszténiás eset, uraim.
Én papot hívatnék. Leporello, a biztonság kedvéért; talán magához tér még,
ámbár a tudomány mai állása szerint, nos, nem tudom, örvendtem a
szerencsének, ajánlom magamat, caballeros.
Így történt, hogy Padre Jacinto Don Juan ágyvégébe telepedett, s várta, hogy a
beteg magához térjen ájulásából; közben imádkozott a hírhedetten bűnös
lélekért. „Bárcsak sikerülne megmentenem ezt a pokoli bűnöst – óhajtja
magában a jó páter –, alaposan helybenhagyták... Ez talán megtöri gőgjét, s
lelkét bűnbánatra indítja. Ritka eset, hogy valakinek egy ilyen hírhedt és
lelkiismeretlen élvhajhász kerüljön a kezébe; barátocskám, ilyen rendkívüli esete
talán még a burgosi püspöknek sem volt. Suttogva mutogatják majd egymásnak
az emberek: Nézd csak, ez az a Jacinto atya, aki megmentette Don Juan lelkét...”
Az atya megborzongott, és keresztet vetett; részint mert felismerte a kevélység
ördögi kísértését, részint mert észrevette, hogy a haldokló Don Juan égő és
gúnyos tekintete egyenesen reá szegeződik.
– Kedves fiam – szólította meg a tisztelendő atya olyan nyájasan, ahogy csak
telt tőle –, halálod óráján vagy; nem sokára az Isten ítélőszéke előtt állsz
megterhelve mindazokkal a bűnökkel, amelyeket szennyes életedben elkövettél.
A mi Urunk szerelmére kérlek, vesd le őket, amíg nem késő; nem illő, hogy
vétkeid szennyes ruhájában, és földi életed hitványságaitól bemocskoltan menj a
túlvilágra.
– Igen – szólalt meg Don Juan –, még egyszer átöltözni. Atyám, én mindig
adtam arra, hogy a körülményekhez illően öltözzem.
– Attól tartok, nem értettél meg – mondta Padre Jacinto. – Felteszem hát a
kérdést, akarsz-e gyónással töredelmes bűnbánatot tartani?
– Gyónni – ismételte bágyadtan Don Juan. – Alaposan befeketíteni magam. Ó,
atyám, nem is hinné, mennyire hat ez a nőkre.
– Juan – komorult el a jó atya –, hagyd el már e földi hívságokat; jusson
eszedbe, hogy Teremtőd elé kell állnod.
 – Tudom – felelte udvariasan Don Juan. – Azt is tudom, hogy keresztényként
illik meghalnom.
Mindig igyekeztem betartani az illemszabályokat, ha csak egy mód volt rá,
atyám. Becsületszavamra, mindent elmondok, köntörfalazás nélkül; először,
mert túlságosan gyönge vagyok a sok beszédhez, másodszor, mert mindenkor
elvem volt, hogy a célt legrövidebb úton, kerülők nélkül közelítsem meg.
– Dicséretes a szándékod – bólintott Jacinto atya. – Legfőbb azonban, kedves
fiam, készülj fel alaposan, vizsgáld meg lelkiismeretedet, s ébreszd föl
magadban az alázatos bűnbánatot vétkeid fölött. Én várok addig.
Don Juan ekkor behunyta szemét, s lelkiismeret-vizsgálatot tartott; az atya
ezalatt buzgó imával kérte az Isten segítségét és kegyelmét.
– Elkészültem, atyám – szólalt meg Don Juan egy kis idő múltán, s gyónni
kezdett. Padre Jacinto elégedetten bólingatott; őszinte és töredelmes gyónásnak
látszott, nem hiányzott belőle sem a hazugság, sem a káromlás, gyilkosság,
hamis eskü és gőg, sem a csalás, sem a hitszegés... Don Juan valóban nagy
bűnös volt. Ám hirtelen elhallgatott, mintha elfáradt volna, s lehunyta szemét.
– Pihenj, kedves gyermekem – biztatta türelmesen a pap –, majd folytatod.
– Készen vagyok, tisztelendő atyám – felelte Don Juan. – Ha megfeledkeztem
egyről s másról, az csak apróság lehet, amit az Úr kegyesen megbocsát nekem.
– Hogyan? – kiáltott fel Padre Jacinto. – Te azt apróságnak nevezed? Hát a
paráznaság, melyben egész életed folyamán fetrengtél, hát a nők, akiket
elcsábítottál, hát azok a tisztátalan szenvedélyek, melyeknek oly féktelenül
hódoltál? Csak valld be őket szépen, fiacskám; az Úr előtt, te szégyentelen,
egyetlen erkölcstelen tetted sem titok; inkább bánd meg rondaságaidat, és
könnyíts bűnös lelkeden!
Don Juan arca türelmetlen és fájdalmas kifejezést öltött.
– Már megmondottam, atyám – szólt konokul –, hogy befejeztem.
Becsületszavamra, nincs több mondanivalóm.
Ebben a pillanatban a Posada de las Reinas kocsmárosa éktelen ordítást hallott
a sebesült szobájából.
– Az Úr legyen velünk – sóhajtotta, és keresztet vetett. – Úgy látszik, Padre
Jacinto kiűzi az ördögöt a szegény se?orból. Uram Teremtőm, igazán nem
szívesen látok ilyen dolgokat a kocsmámban.
Az említett ordítozás elég sokáig tartott, a bab is megfő annyi idő alatt;
időnként lélekre ható rábeszéléssé tompult, időnként vad rikácsolásba csapott;
aztán egyszerre csak Padre Jacinto vörösen, mint a pulykakakas kirontott a
sebesült úr szobájából, s a Szűzanyát szólítgatva a templomba rohant. A
fogadóban csönd lett; csal az elszontyolodott Leporelló surrant be urának
szobájába, aki lehunyt szemmel feküdt, és halkan nyögdécselt.
 Délután megérkezett ebbe a városba Padre Ildefonso, a Jézus Társaság tagja,
aki öszvérháton Madridból Burgosba tartott; s minthogy aznap kutya meleg volt,
megállt a plébániánál, és meglátogatta Jacinto atyát. Szikár pap volt, száraz, mint
a tavalyi kolbász, s szemöldöke olyan bozontos, mint egy öreg huszár hónalja.
Miután megitták savanyútejüket, a jezsuita Jacinto atyára emelte tekintetét,
aki hiábavalóan igyekezett titkolni, hogy valami emészti.
Olyan csönd volt, hogy dübörgésnek hallatszott még a légyzúgás is.
– A dolog így áll – tört ki végül a kínlódó Jacinto atyából. – Van itt egy nagy
bűnösünk, utolsó óráit éli. Megmondom azt is, Don Ildefonso, nem más az, mint
a szerencsétlen Don Juan Tenorio. Belekeveredett itt valamibe, párbajozott vagy
mi. Egyszóval, elmentem meggyóntatni. Eleinte olyan simán ment minden, hogy
öröm volt hallgatni; nagyon szépecskén gyónt, annyi szent; hanem amikor a
hatodik parancsolatra került a sor: néma csönd, egy szó nem sok, annyit sem
sikerült kiszednem belőle. Hogy nincs mit mondania! Szentséges Szűzanyám,
ilyen egy gazembert! Ha meggondolom, hogy mindkét Kasztíliában ő volt a
legnagyobb kéjenc, állítólag se Valenciában, se Cádizban nem akadt hozzá
hasonló. Azt beszélik, hogy az utóbbi években hatszázkilencvenhét nőt csábított
el; százharminc ebből kolostorba vonult, körülbelül ötvenet az apja vagy a férje
ölt meg jogos haragjában, s nagyjából ugyanennyinek meghasadt bánatában a
szíve. És akkor, képzelje csak, Don Ildefonso, egy ilyen züllött alak halálos
ágyán szemembe hazudja, hogy in puncto paráznaság nincs mit gyónnia! Hát mit
szól ehhez?
– Semmit – felelte a jezsuita. – És megtagadta tőle a feloldozást?
– Ez csak természetes – felelte leverten Padre Jacinto. – Falra hányt borsó volt
minden szavam.
Ennyi beszéddel még a köveket is megindíthattam volna, de erre a
haszontalanra semmi sem hatott. „Gőgös voltam, atyám – hajtogatta –, hamisan
esküdtem, s minden, amit csak akar; de amiről faggat, arról nincs
mondanivalóm.” Hanem tudja, mi lehet ennek a mélyén, Don Ildenfonso? – tört
ki hirtelen az atya, és sebtiben keresztet vetett. Az a gyanúm, hogy az ördöggel
szövetkezett. Ezért nem gyónhatja meg ezt a bűnét. Tisztátalan varázslattal élt. A
pokol hatalmával csábította el a nőket. – Jacinto atya megremegett. – Meg
kellene látogatnia, Domine. Szavamra, még a szeme sem áll jól.
Don Ildefonso S. J. szótlanul töprengett.
– Ha helyesnek véli – szólalt meg végül –, hát megnézem azt az embert.

Don Juan szendergett, amikor Don Ildefonso halkan belépett a szobába, s egy
kézmozdulattal kiküldte Leporellót; aztán az ágy fejénél álló székre ült, s
figyelmesen nézte a haldokló férfi beesett arcát.
Nagy sokára a sebesült fájdalmasan felnyögött, és kinyitotta a szemét.
– Don Juan – szólt szelíden a jezsuita –, úgy látom, fárasztaná a beszéd.
Don Juan bágyadtan bólintott.
– Nem baj – mondta a jezsuita. – Az ön gyónása, Juan úr, egy pontban
homályos volt. Nem teszek fel önnek kérdéseket, csak jelezze majd, hogy
egyetért-e vagy sem mindazzal, amit mondok majd önnek... saját magáról.
A sebesült szinte rémülten meredt a pap mozdulatlan arcába.
– Don Juan – kezdte Don Ildefonso csaknem könnyed hangnemben –, már
sokszor hallottam önről; gyakran töprengtem azon, hogy miért csapong egyik
nőtől a másik nőhöz, szerelemből szerelembe; hogy miért nem tud soha
megállapodni, soha horgonyt vetni abban a beteljesülésben és nyugalomban,
amit mi, emberek, boldogságnak hívunk...
Don Juan fájdalmas fintorában kivicsorította a fogait.
– Szerelemből szerelembe – folytatta Don Ildefonso szelíden. – Mintha újra
meg újra meg akarna győzni valakit, feltehetően saját magát, hogy érdemes a
szerelemre, hogy férfi, olyan férfi, akit a nők szeretnek... ó szegény, szegény
Don Juan!
A sebesült ajka megrebbent, mintha megismételte volna az utolsó szavakat.
– Valójában pedig – folytatta barátságosan a pap – ön sohasem volt férfi, Don
Juan; csak a lelke volt férfilélek, és ez a lélek szégyenkezett, szenyor,
szégyenkezett és kétségbeesetten igyekezett leplezni, hogy a természet nem adta
meg önnek azt, amivel minden élőlényt megajándékozott...
Az ágyból kisfiús sírás hangja tört elő.
– Ezért játszotta kora ifjúságától kezdve a férfit, Don Juan; vakmerően bátor,
kalandokat vállaló, büszke és hivalkodó volt, hogy legyőzze önmagában azt a
szégyenletes és megalázó érzést, mely egyre azt súgta, hogy mások különbek és
igazibb férfiak, mint ön; csakhogy ez hazugság volt, s ezért akart mindenáron
bizonyítékot bizonyítékra halmozni; egyik sem nyugtathatta meg, mert mind
hamis és értéktelen volt; nem, ön nem csábított el egyetlen nőt sem, Don Juan.
Ön sohasem ismerte a szerelmet, csak lázasan igyekezett minden útjába kerülő
kívánatos és előkelő nőt megbűvölni szellemével, lovagiasságával s az önmagára
kényszerített szenvedélyességgel; tökéletesen csinálta, mert csak játszotta. Ám
midőn elérkezett az a pillanat, amikor a nők térde megroggyan, nos, az pokol
lehetett az ön számára, Don Juan maga a pokol, mert abban a percben egyszerre
szenvedett átkozott gőgje és a legrettenetesebb megszégyenülés miatt. És ki
kellett tépnie magát az ölelésből, amelyért pedig életét kockáztatta, s menekülni,
szegény Don, menekülni a legyőzött asszony karjából, s a tetejébe még valami
gyönyörű hazugsággal ellenállhatatlan ajkán. Maga a pokol lehetett ez, Juan úr.
 A sebesült a falnak fordította fejét és sírt.
Don Ildefonso felállt.
– Szegénykém – mondta –, szégyellte ezt bevallani még a szent gyónásban is.
No, látja, már túl is vagyunk rajta... Hanem én nem szeretném elorozni Padre
Jacintótól az ő megtért bűnösét...
És hívatta a papot; s amikor Jacinto atya megérkezett, Don Ildefonso így szólt
hozzá:
– Nos, atyám, mindent beismert és sírt. Bűnbánata kétségkívül őszinte; azt
hiszem, feloldozhatjuk.
 Romeo és Júlia
Oliver Mendeville, egy fiatal angol nemes, aki Olaszországban volt
tanulmányúton, Firenzében értesült róla, hogy atyja, Sir William, elköltözött e
világról. Sir Oliver tehát nehéz szívvel és sűrű könnyhullatással búcsút vett
signorina Maddalenától, ismételten megesküdvén, hogy mihamar visszatér, és
szolgája kíséretében útrakelt Genova felé.
Utazásuk harmadik napján kiadós zápor szakadt a nyakukba, éppen, amikor
valami vidéki fészekbe érkeztek. Sir Oliver egy vén szilfa alatt megállította a
lovát és odaszólt a szolgának:
Paulo, nézz körül, talán akad itt valami albergo, ahol kivárhatjuk az eső végét.
– Ami a szolgát és a lovakat illeti – szólalt meg egy hang a feje fölött –, az
albergo amott van a sarkon túl; ön azonban, cavaliere, talán megtisztelné
plébániámat azzal, hogy betérne hozzám, szerény hajlékomba.
Sir Oliver kalapot emelt és az ablak felé fordult, ahonnét egy kerek képű öreg
páter mosolygott rá.
– Vossignoria reverendissima – szólt tisztelettudón – túlságosan kitüntet
barátságával egy idegent, aki éppen elhagyni készül az ön gyönyörű hazáját,
hálával eltelten mindazért a szépért és jóért, amivel túláradó bőkezűséggel
elárasztották.
– Bene, kedves fiam – vélte a pap –, de ha még sokáig hálálkodik, bőrig ázik
közben. Szíveskedjék leszállni a lóról és igyekezzék befelé, mert igen erősen
esik.
Sir Oliver bámulattal nézett a főtisztelendő plébánosra, aki a folyosón elébe
sietett a kapuig:
ilyen apróra sikerült papot még nem látott; üdvözlés közben olyan mélyen
kellett hajolnia, hogy a vér a fejébe futott.
– Hagyja csak, hagyja – kedveskedett a pap. – Én csak ferences vagyok,
cavaliere. Padre Ippolitónak hívnak. Hé, Marietta, hozz kolbászt meg bort. Erre
tessék, uram, kissé sötét van itt nálam. Ön Inglese, ugye? Hát igen, amióta
maguk, angolok, elszakadtak a szent római egyháztól, számot se lehet adni,
hányan járnak itt nálunk Itáliában a maguk országából. Értem én ezt signore,
lelki honvágyból teszik. Nézd csak, Marietta, ez az úr Inglese. Szegény, ilyen
fiatal és máris angol! Szeljen csak magának a kolbászból, cavaliere, hamisítatlan
veronai. Én mindig azt mondom, borhoz nincs jobb korcsolya a veronai
kolbásznál, tömessék ki magukat a bolognaiak a mortadellájukkal! Higgyen
mindig a veronai kolbászban és a sós mandulában, kedves fiam. Micsoda, maga
még nem volt Veronában! Kár, nagy kár. Ott született az isteni Veronese, signore.
Én ugyanis veronai vagyok. Dicső város az, uram, a Scaligerók városának
nevezik. Hogy ízlik a borunk?
– Grazias, Padre – dünnyögte Sir Oliver. – Nálunk, Angliában Veronát Júlia
városának hívják.
– Ugyan már – álmélkodott Padre Ippolito –, azt meg miért? Nem is tudom,
hogy lett volna ott valami Júlia nevű hercegnő. Igaz, már több mint negyven
esztendeje nem fordultam meg a szülővárosomban... Melyik Júliáról is van szó?
– Capulet Júliáról – magyarázta Sir Oliver. – Tudja, Padre, van egy
színdarabunk róla... valami Shakespeare-től. Szép darab. Ismeri, Padre?
– Nem ismerem, de megálljon csak, Capulet Júlia, Capulet Júlia – motyogta
Padre Ippolito. Tulajdonképpen ismernem kellett volna. Nemegyszer
megfordultam Capuleték házában Padre Lorenzóval...
– Ön ismerte Lorenzo barátot? – pattant fel Sir Oliver.
– Hogyne ismertem volna! A ministránsa voltam, signore. Hallja, nem arról a
Júliáról beszél, aki férjhez ment Paris grófhoz? Mert azt ismertem. Igen
istenfélő, derék asszony volt az a Júlia grófné. Valóban, Capulet-lány volt, a
bársonykereskedő Capuletok családjából.
– Az a Júlia másvalaki lehetett – jelentette ki Sir Oliver. – Az igazi Júlia
hajadonkorában halt meg, a legmeghatóbb halállal, amit csak ember elképzelhet.
– Aha – bólintott a molto reverendo –, hát akkor nem az volt. Az a Júlia, akit
én ismertem, férjhez ment Paris grófhoz és nyolc gyereket szült neki. Példás,
erényes feleség volt, fiatalember, bárcsak az Úristen magát is olyannal áldaná
meg. Igaz, híre járt, hogy előzőleg valami fiatal crapulone után bolondult... Ej,
signore, van-e asszony, akiről nem pletykálnak?
Fiatalság – bolondság, azt mindenki tudja. Örüljön, cavaliere, hogy maga még
fiatal. Mondja, az Inglesek is fiatalok?
– Igen, igen – sóhajtott fel Oliver. – Ó, atyám, bennünket is éget a láng, amely
az ifjú Romeo szívében dúlt!
– Romeo? – kapta fel a fejét Padre Ippolito és kiürítette a poharát. – Úgy
tűnik, hogy őt is ismertem. Mondja csak, nem arra a fiatal scioccóra, arra a
semmirekellő, széltoló Montecchifajzatra gondol, aki összevagdosta Paris
grófot? Akkoriban azt beszélték, hogy Julietta miatt.
Igen, így volt. Júliát megkérte Paris gróf – igen jó parti volt, signore, az a
Paris, gazdag és derék fiatalember, de Romeo állítólag a fejébe vette, hogy Júlia
az övé lesz... Micsoda ostobaság, uram – zsémbelt a Padre. – Mintha a gazdag
Capuleték odaadhatták volna a lányukat valami lecsúszott Montecchinek. No
meg aztán a Montecchiek Mantovával fújtak egy követ, a Capuletok pedig a
milánói herceg pártján voltak. Nem, nem. Én különben is azt hiszem, hogy az az
assalto assassinatico Paris gróf ellen tulajdonképpen közönséges politikai
merénylet volt. Ma mindenben politika van, kedves fiam. Az erőszakoskodásnak
természetesen az lett a következménye, hogy Romeo úrfinak el kellett
menekülnie Mantovába és nem is tért vissza többé a városba.
– Ez tévedés – szólt közbe Sir Oliver. – Bocsánatot kérek, Padre, de a dolog
nem így történt.
Júlia szerette Rómeót, de a szülei kényszerítették, hogy menjen feleségül Paris
grófhoz...
– Jól tették, tudták, hogy miért – helyeselt az öreg pap. – Romeo kapcabetyár
volt és Mantovával tartott.
– De mielőtt megtörtént volna az esküvő Parissal, Lorenzo atya valami port
adott Júliának, amitől tetszhalott lett – folytatta Sir Oliver.
– Ez gyalázatos hazugság – robbant ki Padre Ippolito. – Lorenzo atya ilyet
sohase tett volna.
Igaz azonban, hogy Romeo nyílt utcán megtámadta a grófot és összevagdalta.
Talán részeg volt, azért tette.
– Bocsánat, Padre, de a dolog egészen másképp történt – tiltakozott Sir Oliver.
– Az az igazság, hogy Júliát eltemették, és Romeo a lány sírja fölött ledöfte
Parist...
– Megálljunk csak – szakította félbe a pap. – Először is a verekedés nem
valami sír fölött történt, hanem az utcán, a Scaligerók emlékműve közelében.
Másodszor pedig Romeo nem szúrt le senkit, hanem csak belevágott a gróf
karjába. Hiába, fiacskám, nem mindig sikerül valakin keresztüldöfni a kardot.
Próbálja csak meg egyszer, cavaliere.
– Scusi – ellenkezett Sir Oliver – én a darabot mindjárt a bemutatón láttam.
Paris grófot párbajban ledöfték, ott helyben kiszenvedett. Romeo meg azt hitte,
hogy Júlia valóban meghalt, és megmérgezte magát a lány kriptájában. Így
történt, Padre.
– Dehogyis! – dörmögött Ippolito atya. – Nem mérgezte meg magát, hanem
elszökött Mantovába, barátom.
– Bocsánatot kérek, Padre – ragaszkodott a maga igazához Sir Oliver –, hisz
ezzel a két szememmel láttam – az első sorban ültem! Végül Júlia magához tért,
és amikor látta, hogy szerelmese, Romeo halott, ő is mérget vett be és elpusztult.
– Mi ütött magába – mérgelődött Padre Ippolito. – Szeretném tudni, hogy ki
találta ki ezt az ostoba pletykát. Az igazság úgy fest, hogy Romeo Mantovába
szökött, az a szegény Júlia pedig bánatában egy kicsit megmérgezte magát. De
nem lett belőle komoly baj, cavaliere, csak amolyan gyerekes duzzogás volt az
egész; hisz alig volt még tizenöt éves a leányka... A történetet attól a bizonyos
Lorrenzótól tudom, fiatalember; jómagam akkoriban ekkorka kis ragazzo voltam
– mutatta a derék páter, egy könyöknyire a földtől. – Júliát később elvitték a
nagynénjéhez, Besenzanóba, hogy egy kicsit összeszedje magát. Oda ment utána
Paris gróf, a kezét még felkötve hordta, és maga is tudhatja, hogyan szokott az
történni ilyenkor: akkora szerelem kerekedett közöttük, hogy meg se lehet
mondani. Három hónap se telt bele, és férjfeleség voltak. Ecco signore ilyen az
élet. Jómagam ministráltam az esküvőjükön.
Sir Oliver lesújtva ült a székén.
– Ne haragudjon, Padre – mondta végül –, de abban a mi angol
színdarabunkban ezerszerte szebb minden.
Ippolito páter fújt egy nagyot.
– Szebb, szebb! Nem tudom, mi szép van abban, ha két ember megöli magát.
Kár lett volna értük, fiatalúr. Én mondom magának, ezerszerte szebb dolog, hogy
Júlia férjhezment és nyolc gyereket szült, de micsoda gyerekeket, uram, festeni
se lehetne szebbet.
Oliver a fejét csóválta:
– Ez már mégsem az, kedves Padre; maga nem tudja, mi az igazi nagy
szerelem.
Az apróka páter elgondolkozva pislogott.
– Nagy szerelem? Én úgy képzelem, az a nagy szerelem, ha két ember egy
életen keresztül megérti egymást, megférnek egymással, odaadok és hűségesek...
Júlia derék asszony volt, drága uram. Nyolc gyereket nevelt fel és haláláig
szolgálta a férjét... Maguknál tehát Veronát Júlia városának hívják? Igen szép
dolog ez az angoloktól, cavaliere. Júlia asszony példás feleség volt, Isten adjon
neki örök nyugodalmat.
A fiatal Oliver leküzdötte elfogódottságát.
– És mi történt Rómeóval?
– Azzal? Nem is tudom. Csak véletlenül hallottam... Igen, most már
emlékszem. Mantovában beleszeretett valami márki lányába... Hogyan is hívták?
Monfalcone, Montefalco, vagy így valahogy. Hej, cavaliere, ez aztán igazi nagy
szerelem volt, ahogy az imént mondta! Meg is szöktette a lányt... átkozottul
romantikus história, de a részleteket már elfelejtettem; elvégre Mantovában
történt. De állítólag hallatlanul szenvedélyes szerelem volt, országszerte
beszéltek róla. Ecco signore, elállt az eső.
Sir Oliver felállt; póznányi teste zavart és bizonytalanságot tükrözött.
– Határtalanul szíves volt hozzám, Padre. Thank you so much. Megengedi
talán, hogy itt hagyjak valamit... szegény hívei számára – motyogta pirosra gyúlt
képpel, és a tányér széle alá maroknyi zecchinót dugott.
– Ugyan, ugyan – szörnyülködött Padre Ippolito, és tiltakozva rázta a kezét –,
mi nem jut az eszébe, ennyi pénz egy darabka veronai kolbászért!
 – Talán inkább az iménti históriáért – vágta rá sietve a fiatal Oliver. –
Nagyon... izé, nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat. Very much, indeed.
A plébánia ablakán szélesen ömlött be a napsütés.
 JEGYZETEK
A jegyzetek a forrás hiányossága miatt nem mutatnak sehova, de azért
meghagytam. (szs)

Nincs miért, asszonyom! (francia)

Ne féljen többé. (francia)
A skandinávok mondják, mikor koccintanak.
Haha, Mary, hogy megy? Szépen játszottál! (német)
Tehetséges vagy, Mary! (német)
Tehetséges vagy, olyan okos vagy, Mary, olyan okos! Mondd, mit szeretnél
kapni a papától? (német)
Köszönöm, semmit... Csak azt szeretném... (német)
Mit, mit szeretnél? (német)
Csak azt szeretném, ha kevesebb órám lenne. (német)
Haha, persze... nahát, hogy te milyen okos vagy! (német)
Olga kisasszony? – Tessék. (angol)
Olga kisasszony, ön túl sokat beszél óra közben. Csak megzavarja a gyereket,
ha folyton rászól.
Örömömre fog szolgálni, ha egy kicsit kedvesebb lesz hozzá. – Igen, uram.
(angol)
Csakugyan, gyermekem, ezt megteheted. (német)
Bocsásson meg, kisasszony... (angol)
Ah, maga az! (francia)
Igen, grófné. (francia)
Kisasszony? – Igen, asszonyom. – Csak nem arra vár, hogy bocsánatot kérjek?
– Nem, nem, asszonyom! (francia)
Akkor ne állja el az utamat. (francia)
Bocsánatot kérek, grófné. (francia)
Vajat, kisasszony? (francia)
Köszönöm. (francia)
Nyissa ki, Olga kisasszony! (angol)
Maga gazember! (angol)
Jó éjszakát! (angol)
Vegyen szilvát, kisasszony. – Tessék, asszonyom? – Vegyen szilvát. (francia)
Köszönöm, köszönöm, grófné. (francia)
 Osvald, ülj egyenesen! (német)
Papa, kilovagolhatok? (német)
Te is jössz? (német)
Mi az, az Olga nem jön? (német)
Kerti harangvirág. (latin)
Prágai börtön, a városnegyedről elnevezve.
Valóban. (angol)
Igazán. (angol)
Tapasztalatok. (angol)
Object – tárgy. (angol)
Gyakorlat. (angol)
Jól van. (angol)
Elméletileg. (angol)
Suggestion – sugalmazás. (angol)
Kapcsolatok, vonatkozások. (angol)
Gépiesen. (angol)
Ez minden. (angol)
Case – eset. (angol)
Rendőrök. (angol)
Bedřich Smetana egyik operájának címe: Titok (Tajemství).
Különös. (angol)
Rajta. (angol)
Sohasem hallottam ilyet. (angol)
Kb. Ugyan már! (angol)
Örök emlékezésül. (orosz)
Légy üdvöz, ájtatos lélek! (latin)
Ez az! (angol)
Végeztem, uraim. (angol)
Kár az időnkért. (angol)
Bocsássanak meg, uraim. (angol)
Egy fasiszta csoport megtámadott egy minisztériumi főtisztviselőt Sázava
melletti villájában, és elrabolta tőle a Gajda fasiszta vezér ellen indított vizsgálati
iratait.
A csendőr tehát ama csehszlovák légió katonája volt, amely a polgárháború
idején a szovjethatalom ellen harcolt Szibériában.
Zenei műszó: szaggatottan. (olasz)
Zenei műszó: az igen gyors ütem megjelölése. (olasz)
Go your way – menjen az útjára. (angol)
Népszerűség, a nép kegye. (latin)
Börtönben és láncra verve. (latin)
Itt: tárgyában, dolgában. (latin)
 TARTALOM
AZ ELSŐ CSAPAT
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
ELÉGIA (LÁBNYOM II.)
A KÍNOS TÖRTÉNETEK CÍMŰ KÖTETBŐL
A pénz
A kastélyban
Ingek
A MESÉK ÉS TÖRTÉNETEK CÍMŰ KÖTETBŐL
 A HEGY
Jogi eset
A glória
A repülő ember
A BETÖRŐK, BÍRÁK, BŰVÉSZEK ÉS TÁRSAIK CÍMŰ KÖTETBŐL
A kék krizantém
A jósnő
A látnok
Az írás titka
Az ellopott 139/VII. C. ÜO. sz. irat
A költő
A rekord
A blokk
Az utolsó ítélet
Paraszti bűn
Gyilkos merénylet
Az ellopott kaktusz
A kasszafúró és a gyújtogató története
Kalina karmester története
Gandara báró halála
Egy házasságszédelgő viselt dolgai
A lírikus tolvaj
A tű
Az esküdt
Az ember végső dolgai
AZ APOKRIFOK CÍMŰ KÖTETBŐL
Prométheusz büntetése
A kor romlásáról
Therszitész
Nagy Sándor
Archimedes halála
Római légiók
Pszeudo-Lót, avagy a hazafiság
Márta és Mária
Az öt kenyérről
Pilátus estéje
Pilátus krédója
Dioklecián császár
Attila
 A képrombolás
Ofir
Goneril, Lear lánya
Don Juan gyónása
Romeo és Júlia
JEGYZETEK