Anton Pavlovics CSEHOV

Dráma a vadászaton

IGAZ TÖRTÉNET

Rab Zsuzsa fordítása

Rajz: Miklosovits László

Megjelent a Rakéta Regényújság

1975./19-23. számaiban
 Csehov, írói pályája kezdetén, apró humoreszkekkel jelentkezik a
korabeli orosz élclapok hasábjain. Ebből a korszakból származik Dráma a
vadászaton című kisregénye is. Sajátos mű: a tulajdonképpeni történetet a
főszereplő, Kamisev vizsgálóbíró mondja el, ill. írja meg, de többször közbeszól
az író is: elmondja véleményét a féltékenységből elkövetett gyilkosságról, s
megjegyzéseivel, logikus következtetéseivel fényt derít a gyilkos személyére… S
miközben feszült érdeklődssel követjük az izgalmas bűnügyi drámát, melyben
a romantika minden kelléke – szerelem, féltékenység, bosszú, lelki vívódás –
egyaránt fellelhető, lehetetlen észre nem vennünk, hogy ez paródia: az író a
romantika túlburjánzó divatját gúnyolja ki, a sekélyes érzelmeket, a túlzott
regényességgel bonyolódó cselekményt, egyszóval mindazt, ami elrejti a szem
elől az élet valóságának fény- és árnyoldalait.
 1880 egyik áprilisi délelőttjén Andrej, a szerkesztőségi altiszt lépett be
szobámba, és titokzatosan jelentette, hogy egy úr vár odakinn, aki
mindenáron a szerkesztővel akar beszélni.
– Csinovnyiknak nézem – tette hozzá Andrej – kokárda van a
tányérsapkáján…
– Mondd neki, hogy jöjjön máskor – utasítottam Andrejt. – Ma nem
érek rá. Mondd meg, hogy a szerkesztő csak szombatonként fogad.
– Már tegnapelőtt is itt járt, a szerkesztő urat kérdezte. Azt mondja,
nagy dologról van szó. Majdnem sírva kér, hogy eresszem be. Szombaton,
azt mondja, dolga van… Beengedhetem?
Sóhajtottam, félretettem a tollat, és vártam a kokárdás urat. A kezdő
írók s általában azok az emberek, akik nincsenek beavatva a szerkesztőségi
titkokba, s akiket a „szerkesztőség” szó hallatára remegő áhítat fog el,
rendszerint elég sokáig váratnak magukra. A szerkesztő „tessék”-je után
még sokáig köhécselnek, az orrukat fújják, lassan nyitják ki az ajtót, még
lassabban lépnek be, s ezzel jó sok időt vesznek el. A kokárdás úr azonban
egy percig se várakoztatott. Alighogy Andrej után becsukódott az ajtó, már
ott állt a szobámban egy széles vállú, magas férfi; egyik kezében néhány
összegöngyölt papírtekercset tartott, a másikban azt a bizonyos kokárdás
tányérsapkát.
Ez az ember, akinek olyan fontos volt, hogy találkozzék velem, igen
jelentős szerepet játszik történetemben. Le kell hát írnom a külsejét.
Mint már mondtam, magas, vállas és tömött izmú, mint a jófajta igásló.
Egészség és erő sugárzik egész testéből. Arca rózsás, tenyere hatalmas,
széles és izmos a melle, a haja sűrű, mint egy egészséges kisfiúé. Negyven
felé járhat. Ízlésesen s a legújabb divat szerint öltözött: vadonatúj
trikószövet öltönyt visel. Mellén vastag arany óralánc, csecsebecsék
fityegnek rajta, kisujján briliánsgyűrű szór parányi, vakító csillagokat. De
ami a legfontosabb, s amit mindenki elvár egy valamirevaló regény- vagy
novellahőstől: rendkívül szép ember. Én nem vagyok nő, se festő. Keveset
értek a férfiszépséghez, de a kokárdás úr külseje megkapott. Izmos, nagy
arca örökre emlékezetembe vésődött. Ennek az arcnak enyhe hajlású, igazi
görög orr, keskeny száj és szelíd, kék szem a dísze; a szemből jóság sugárzik,
s még valami, aminek nehéz nevet találni. Kicsi állatok szemében bujkál ez
a „valami”, amikor szomorkodnak, vagy fáj nekik valami. Könyörgő,
gyermeki, zúgolódás nélkül tűrő kifejezés… A ravasz és nagyon okos
embereknek nem ilyen a szemük.
Az egész arcból csak úgy árad az egyszerűség, a kiegyensúlyozott
természet, az őszinteség… Ha igaz, hogy a szem a lélek tükre, első
találkozásunk után becsületszavamat mertem volna adni rá, hogy a kokárdás
úr nem tud hazudni. Akár fogadást is kötöttem volna.
Elvesztettem vagy megnyertem volna a fogadást – majd meglátja az
olvasó.
A férfi gesztenyebarna haja és szakálla puha, mint a selyem. Azt
mondják, a puha szálú haj a lágy, gyöngéd, „selymes” lélek ismertetőjele. A
bűnözőknek meg a gonosz, makacs természetű embereknek többnyire
kemény szálú hajuk van. Igaz vagy nem – ezt is megtudja majd az olvasó.
De semmi sem olyan puha és finom rajta – sem az arckifejezése, sem a
szakálla –, mint hatalmas, súlyos testének mozgása. Jólneveltség,
könnyedség, kecsesség, sőt – bocsánat a kifejezésért – némi nőiesség árad
minden mozdulatából. Hősöm csekély erőfeszítéssel patkót tudna hajlítani,
vagy fél markában összenyomni egy szardíniásdobozt, ugyanakkor egyetlen
mozdulata sem árulja el testi erejét. Az ajtókilincset vagy sapkáját úgy fogja
meg, mint egy pillangót: gyöngéden, óvatosan, alig érintve ujjaival. Léptei
nesztelenek, kézszorítása gyöngéd. Ha az ember ránéz, elfelejti, hogy
hatalmas, mint Góliát, hogy fél kézzel könnyedén felemelné azt, amit öt
szerkesztőségben Andrej se tudna megmozdítani. Könnyed mozdulatait
látva alig hiszi az ember, hogy erős és súlyos a teste. Spencer a kecsesség
szobrának nevezte volna.
Szobámba lépve megzavarodott. Gyöngéd, érzékeny lelkét bizonyára
kellemetlenül érintette mogorva és kelletlen képem.
– Bocsásson meg, az istenért! – kezdte zengő, lágy baritonján. –
Rendkívüli időben törtem be önhöz, és arra kényszerítem, hogy kivételt
tegyen a kedvemért. Ön annyira elfoglalt emberi Hanem nézze, szerkesztő
úr, arról van szó: én holnap Odesszába utazom, nagyon fontos ügyben…
Ha el tudnám halasztani ezt az utazást szombatra, elhiheti, nem kérném
most, hogy kivételt tegyen velem. Meghajlok a szabályai előtt, mert magam
is szeretem a rendet…
„Milyen sokat beszél!” – gondoltam, tollam után nyúlva, s ezzel értésére
adva, hogy kevés az időm. (Torkig voltam akkoriban a látogatókkal!)

Csak néhány percét veszem igénybe folytatta hősöm bocsánatkérő

hangon. – Mindenekelőtt engedje meg, hogy bemutatkozzam. Ivan
Petrovics Kamisev vagyok, a jogtudományok kandidátusa, volt
vizsgálóbíró. Nincs szerencsém a tollforgató emberek közé tartozni, mégis
kizárólag írói törekvések hoztak ide. Egy negyven felé ballagó ember áll ön
előtt, aki a szárnypróbálgatók közé vágyik. De jobb későn, mint soha
– Nagyon örülök… Mivel lehetek szolgálatára?
A szárnypróbálgatók közé vágyó ember helyet foglalt és könyörgő
pillantású szemét a padlóra szegezve folytatta:
– Elhoztam önnek egy kisregényt, szeretném, ha közölné a lapjuk.
Megmondom őszintén, szerkesztő úr, nem írói dicsőség – vágy íratta velem,
s nem édes hangú húrokat akartam pengetni… Ezekből a nagyszerű
törekvésekből én már kiöregedtem. Egyszerűen csak anyagi természetű
meggondolásokból lépek az írói pályára… Pénzt akarok keresni… Jelenleg
a világon semmiféle elfoglaltságom nincs. Vizsgálóbíró voltam a sz-i
járásban, több mint öt esztendeig, de se vagyont nem szereztem, se a
becsületemet nem őriztem meg…
Kamisev rám vetette jóságos tekintetét, és csöndesen felnevetett.
– Hamar megelégeli az ember azt a szolgálatot. – Dolgoztam egy
darabig, aztán csak legyintettem egyet és otthagytam az egészet. Most nincs
állásom, majdnem hogy nincs mit ennem… És ha ön, nem bírálgatva
regényem színvonalát, közöltetné a lapban, az több lenne, mint egyszerű
szívesség. Segítsen rajtam… Egy újság nem jótékonysági intézmény, és nem
szegények menhelye… Én ezt tudom, de… kérem, legyen olyan jó…
„Hazudsz!” – gondoltam.
Az óralánc meg a gyűrű a kisujján semmiképp se illett össze a
kenyérkunyerálással; Kamisev arcán át is futott egy halvány, de tapasztalt
szemmel észrevehető árnyék, amit csak a ritkán hazudó emberek arcán látni.
– Mi a regény tartalma? – kérdeztem.
– A tartalma… Hogy is magyarázzam?… A tartalma nem új…
Szerelem, gyilkosság… De majd meglátja, ha elolvassa… Egy vizsgálóbíró
feljegyzéseiből…
Alighanem elkomorodott az arcom, mert Kamisev zavartan pillogott,
nyugtalanul fészkelődött, és gyorsan folytatta:
– A regényt a nyugalmazott vizsgálóbírók sablonja szerint írtam, de…
valóságot, igazságot talál benne… Mindaz, amit megírtam benne, szóról
szóra igaz, a szemem előtt történt… Szemtanúja, sőt szereplője voltam.
– Nem a valóság az írás titka… Az embernek nem kell okvetlenül látnia,
amit meg akar írni… Az nem fontos. Hanem arról van szó, hogy a mi
szegény olvasóink már rég torkig vannak Gaboriau-val és Skljarevszkijjel.
Unják már a titokzatos gyilkosságokat, az agyafúrt nyomozókat meg a
vizsgálóbírók rendkívüli leleményességét. Olvasó, persze, sokféle van, de
most az én lapom olvasóira gondolok. Mi a címe a regényének7
– Dráma a vadászaton.
 – Hm… Tudja, ez komolytalan cím… Meg aztán, őszintén szólva,
olyan tömeg kézirat gyűlt össze nálam, hogy egyenesen lehetetlen új írásokat
elfogadnom, még érdemeik teljes tudatában is.
– Azért az enyémet fogadja el, kérem… Azt mondja, komolytalan… de
hát… hiszen nem lehet egy írást látatlanban elbírálni… Annyit csak
megenged, hogy vizsgálóbírók is írhatnak komoly dolgot?
Mindezt dadogva mondta Kamisev, közben ceruzát forgatott az ujjai
között, és a cipője orrát nézte. A végén mélységes zavarba jött, szaporán
pislogott. Megsajnáltam.
– Jól van, hagyja itt – mondtam. – De azt már nem ígérhetem, hogy
hamarosan elolvasom. Várnia kell…
– Sokáig?
– Nem tudom… Jöjjön be úgy… két-három hónap múlva…
– Hosszú idő… De nem merek erőszakoskodni… Legyen, ahogy
akarja…
Kamisev felállt, és a sapkája után nyúlt.
– Köszönöm az audienciát – mondta. – Most hazamegyek, és,
reményekkel táplálom magam. Háromhavi reménykedés következik. No, de
nem untatom. Van szerencsém elbúcsúzni öntől…
– Bocsásson meg, még egy szóra – állítottam meg, belelapozva apró
betűkkel teleírt, vastag füzetébe. – Ön itt első személyben ír. A vizsgálóbíró
személye tehát önt rejti?
– Igen, csak más néven. Kissé botrányos a szereplésem ebben a
regényben… A magam neve alatt mégsem akartam… Tehát három hónap
múlva?
– Úgy van, korábban aligha…
– Minden jót kívánok…
A hajdani vizsgálóbíró gálánsán meghajolt, óvatosan lenyomta a
kilincset, és asztalomon hagyva művét, eltűnt. A füzetet eltettem az
íróasztalom fiókjába.
 A daliás Kamisev regénye két hónapig nyugodott fiókomban. Egyszer,
amikor elutaztam nyaralni, eszembe jutott, és magammal vittem.

A vonatban kinyitottam a füzetet, és beleolvastam a közepébe.

Felkeltette érdeklődésemet. Még aznap este, bár kevés szabad időm volt,
elolvastam a legelejétől egészen a „vége” szóig, amelyet lendületes betűkkel
kanyarított oda az író. Éjszaka még egyszer végigolvastam a regényt,
hajnalban aztán fel-alá jártam a teraszon, és a halántékomat dörzsölgettem,
mintha azt a hirtelen rám törő, kínzó gondolatot akarnám kikergetni a
fejemből… A gondolat csakugyan gyötrelmes volt, kibírhatatlanul élesen
sajgott… Úgy rémlett, hogy nem a vizsgálóbíró, s még csak nem is a
törvényszéki pszichológus, hanem én magam fedeztem fel egy ember
rettenetes titkát, amihez eddig semmi közöm sem volt… Fel-alá jártam a
teraszon, s arra próbáltam rábírni magam, hogy ne higgyek
felfedezésemnek…
Kamisev regényét nem közöltem a lapomban, hogy mért nem, azt majd
történetem végén mondom el. Mert egyszer még találkozom az olvasóval.
De most hosszú időre elválunk; Kamisevnek adom át a szót.
Ez a regény nem tűnik ki a sorból. Sok hosszúra nyújtott rész van
benne, itt-ott döcög a történet. Az író kedveli a hatásos és erőteljes
mondatokat… Látszik, hogy ez élete első műve, gyakorlatlan kézzel,
fegyelmezetlenül írta… Regénye mégis könnyen olvasható. Megvan a
meséje, a tanulsága is, és ami mindennél fontosabb, eredeti, jellemző, az,
amit sui genens-nek (sajátságos) nevez a latin. Még bizonyos irodalmi színvonala
is van… Érdemes elolvasni… íme.
 DRÁMA
A VADÁSZATON

EGY VIZSGÁLÓBÍRÓ FELJEGYZÉSEIBŐL

– Egy férfi megölte a feleségét! Ó, milyen ostobák vagytok! Adjatok hát

végre cukrot!
Ez a kiáltás ébresztett fel. Nyújtóztam egyet és ólmos fáradtságot
éreztem minden tagomban… Az embernek néha elzsibbadhat a keze, a
lába, de én ezúttal úgy éreztem, hogy egész testem elzsibbadt, tetőtől talpig.
Az ebéd utáni álom a fojtott, fullasztó légkörben, legyek és szúnyogok
zümmögésében nem üdíti, inkább gyengíti az embert. Összetörten,
verejtékben fürödve ébredtem, és az ablakhoz léptem. Délután hat óra volt.
A nap még magasan járt, és éppen olyan fáradhatatlanul perzselt, mint
három órával korábban. Napnyugtáig és a hűvösebb órákig még sok idő
telik el.
– Egy férfi megölte a feleségét!
– Ne lódíts már, Ivan Gyemjanics! – fricskáztam meg könnyedén Ivan
Gyemjanics fejét. – A férjek, barátom, csak a regényekben ölik meg a
feleségüket meg a trópuson, ahol forró afrikai szenvedélyek forrnak. Mi
csak érjük be olyan borzalmakkal, mint a betöréses lopás vagy
váltóhamisítás.
– Betöréses lopás… – recsegte kampós csőrén át Ivan Gyemjanics. –
Ó, milyen ostobák vagytok!
– Hát mit csináljunk barátom? Mit tehetünk róla, hogy véges emberi
elménk van? Különben is, Ivan Gyemjanics, ilyen hőségben nem bűn
ostobának lenni. Te például okos vagy, de ebben a melegben biztosan a te
eszed is eltompult, te is megbutultál.
Papagájomnak nem Lóri a neve, nem is másféle közönséges madárnév,
hanem Ivan Gyemjanics. Egészen véletlenül jutott ehhez a névhez. Egyszer
Polikarp, az inasom, miközben a papagáj kalitkáját tisztogatta, olyan
felfedezést tett, ami nélkül az én nemes madaramat mind a mai napig
Lórinak tisztelnék… A naplopó Polikarpnak egyszer csak, isten tudja, mért,
az a gondolat gyúlt az agyában, hogy papagájom csőre rendkívül hasonlít a
falu szatócsának, Ivan Gyemjanicsnak orrához, s attól fogva a madáron
rajtmaradt a görbe orrú boltos keresztneve és atyai neve. Inasom
könnyelműségéből az egész falu Ivan Gyemjanicsnak szólította különös
madaramat. Polikarp akaratából a madár emberré változott át, a szatócs meg
elvesztette igazi nevét: halála napjáig, mint „a vizsgálóbíró papagája” fog
élni a falusi nép ajkán.
Ivan Gyemjanicsot a nem sokkal kinevezésem előtt elhunyt elődöm,
Poszpelov vizsgálóbíró anyjától vettem. Az ódon tölgyfabútorokkal,
konyhai kacattal, egyszóval halott elődöm egész berendezésével együtt
vásároltam meg. Falaimat máig is az ő rokonainak fényképei díszítik, ágyam
fölött pedig még mindig ott függ magának a házigazdának arcképe… A
falról nem vettem le egyetlen képet sem, egyszóval úgy hagytam a lakást,
ahogy átvettem. Túlságosan lusta is vagyok ahhoz, hogy törődjem tulajdon
kényelmemmel, hadd lógjanak hát a falamon nem csak megboldogultak, de
akár élők is, ha úgy tetszik nekik! (Bocsánatot kérek az olvasótól a hasonló
kifejezésekért. Bőségesen akadnak ilyenek a szerencsétlen Kamisev regényében, s csak
azért nem húztam ki, mert szükségesnek tartottam, hogy a szerző jellemzésére teljes
egészében közöljem a kéziratot. [A. P. Csehov.])
Ivan Gyemjanicsnak éppen olyan melege volt, mint nekem. Tollait
borzolta, szárnyát terjengette, s harsányan ismételgette azokat a
mondatokat, amiket elődömtől, Poszpelovtól és az én Polikarpomtól tanult.
Hogy ebéd utáni szabad időmet agyonüssem valamivel, leültem a kalitka elé,
és a papagáj mozdulatait figyeltem: buzgón, de hasztalan kereste a
menekülés útját abból a szenvedésből, amit a rekkenő hőség és a tollai közt
megtelepedett bogarak okoztak neki… Szegényke egészen
szerencsétlennek látszott.
– És hány órakor szokott felébredni? – hallatszott be az előszobából
egy basszus hang.
– Mikor hogy! – felelte Polikarp – Néha ötig is elalszik, máskor meg
reggelig hortyog… Persze, nincs más dolga.
 – Maga talán a komornyikja?
– A személyzet. No de hallgass már, ne zavarj… Nem látod, hogy
olvasok?
Kinéztem az előszobába. Az én Polikarpom a nagy, vörös ládán hevert,
s mint rendesen, olvasott. Sohasem pillantó, álmos szemét belefúrta a
könyvbe, mozgatta a száját, arca komor volt. Alighanem bosszantotta az
idegen jelenléte, a nagy szakállú, szálas paraszté, aki a láda előtt álldogált, és
hasztalan próbált beszélgetést kezdeni. A paraszt, amikor meglátott, lépett
egyet előre, és katonásan kihúzta magát. Polikarp elégedetlen képet vágott,
s fel se nézve a könyvből, kissé felemelkedett – Mit akarsz? – kérdeztem a
paraszttól:
– A gróf úr küldött, nagyságos uram. Tiszteletét küldi a gróf úr, és kéri,
hogy szíveskedjék azonnal elfáradni hozzá…
– Hát megérkezett a gróf úr? – csodálkoztam el.
– Igenis, nagyságos uram… Tegnap éjszaka érkezett… Levelet is
hoztam, kérem…
– Megint idehozta az ördög! – szólalt meg az én Polikarpom. – Két
nyáron békén hagyott bennünket, de most megint kedve szottyant, hogy
disznóólat csináljon a járásunkból. Ebből megint csak gyalázat lesz.
– Hallgass, téged senki se kérdezett!
– Engem nem is kell kérdezni… Beszélek én magamtól is. Most majd
megint holtrészegen tetszik tőle hazajönni, és ruhástul fürödni a tóban!
Aztán tisztogathatom! Három napig se végzek vele!
– Mit csinál most a gróf úr? – kérdeztem a paraszttól.
– Éppen ebédhez méltóztatott ülni, mikor elküldött… Délelőtt
horgászott a fürdőháznál. Mit mondhatok neki?
Felbontottam a levelet, s a következő sorokat olvastam:

Kedves Lecoqom! Ha még élsz, jó egészségben vagy, és nem felejtetted el

legeslegrészegesebb barátodat, akkor egy pillanatot se késlekedj, bújj bele
ruhádba, és rohanj hozzám. Tegnap éjjel érkeztem, de máris haldoklom az
unalomtól. Türelmetlenségemnek. hogy viszontlássalak, nincs határa. Magam
akartam érted menni, hogy elhozzalak a barlangomba, de a hőség béklyóba
 verte tagjaimat. Csak ülök egy helyben, és legyezem magam. Hát te hogy élsz?
Hogy van az a nagyeszű Ivan Gyemjanicsod? Még mindig harcolsz a pedáns
Polikarppal? Gyere mielőbb és beszélj!
A. K.-d.

Nem is kellett megnéznem az aláírást, anélkül is ráismertem nagyivó

barátom, Alekszej Karnyejev gróf csúnya, nagy betűs, gyakorlatlan keze
írására. A levél rövidsége, játékos és eleven hangja elárulta, hogy kedves
barátom sok levélpapírt elszakított, mielőtt ezt a levelet megszerkesztette
A levélből hiányzottak az „amely” névmások és a határozói igenevek,
márpedig ezek nélkül nem tud a gróf egy ültő helyében levelet írni.
– Mit tetszik üzenni? – kérdezte újra a paraszt.
Erre a kérdésre nem tudtam azonnal választ adni, s azt hiszem, minden
becsületes ember késlekedett volna a helyemben. A gróf szeretett, és a
legőszintébb ragaszkodással barátkozott velem, én azonban nem tápláltam
iránta olyan érzelmet, amit barátságnak lehet nevezni, s nem is szerettem;
éppen ezért becsületesebb dolog lett volna kereken, egyszer és mindenkorra
visszautasítani barátságát, mint elmenni hozzá és alakoskodni. Azonkívül,
ha meglátogatom, az azt jelenti, hogy még egyszer belevetem magam abba
az életbe, amit az én Polikarpom „disznóólnak” nevezett, s ami két
esztendeje, egészen addig, míg a gróf Pétervárra nem utazott, kikezdte
vasegészségemet, és szinte elszárította az agyamat. Az a hatásvadászatokkal
és részeg garázdálkodásokkal teli, értelmetlen és rendkívüli élet nem tudta
egészen aláásni egészségemet, de nekem hírnevet szerzett az egész
kormányzóságban… Népszerű lettem…
Józan eszem a leplezetlen igazságot súgta, s arcomon elömlött a szégyen
pírja két évvel ezelőtti múltam miatt, és szívem riadtan lódult meg a puszta
gondolattól, hogy nem lesz bátorságom visszautasítani a gróf meghívását.
De nem tétováztam sokáig. Alig egy percig küzdöttem magammal.
– Tiszteltetem a gróf urat – mondtam a parasztnak –, és köszönöm,
hogy eszébe jutottam… Mondd meg, hogy nem érek rá, és hogy… Mondd
meg, hogy én…
 De abban a pillanatban, amikor már-már kimondtam a döntő „nem”-
et, egyszerre nyomasztó érzés vett erőt rajtam… A fiatal embert, aki tele
van élettel, erővel és vágyakkal, s akit a sors ebbe az isten háta mögötti
faluba vetett, elfogta az egyedüllét szomorúsága…
Eszembe jutott a grófi park, fényűző, hűvös üvegházaival, az
elhagyatott, keskeny fasorok homálya… Azok a fasorok, amelyeket vén
hársfák összeboruló lombjainak boltozata véd a naptól, ismernek engem…
Ismerik azokat a nőket is, akik a homályban szerelmemet kutatták…
Eszembe jutott a pompás szalon, a bársonydíványok, nehéz függönyök és
pehelypuha szőnyegek édes lustasága, az a jóleső lankadás, amit annyira
szeretnek a fiatal, egészséges állatok… Emlékezetembe idéztem mámoros
merészségemet, amely nem ismert határt, sátáni büszkeségemet és
életmegvetésemet. És álomtól levert, nagy testem hirtelen megkívánta a
mozgást…
– Mondd meg, hogy ott leszek!
A paraszt meghajolt és elment.
– Ha tudtam volna, be se eresztem, az ördög vinné el! – morogta
Polikarp, gyorsan és céltalanul lapozva a könyvét.
– Tedd le azt a könyvet, és eredj, nyergeld meg Zorkát! – parancsoltam
rá szigorúan. – Egy-kettő!
– Egy-kettő… Hogyisne, azonnal… Ugrok és rohanok… Még ha okos
dologban járna, de csak az ördög szarvát markolássza!
Ezt félig suttogva mondta, de úgy, hogy azért halljam. A szemtelen
szavak után kihúzta magát előttem, és megvető mosollyal várta
felfortyanásomat, én azonban úgy tettem, mintha semmit se hallottam
volna. Hallgatásom a legjobb és legélesebb fegyver Polikarppal vívott
ütközeteimben. Ha lenézően elengedem a fülem mellett epés szavait,
lefegyverzem, s ő elveszti a talajt a lába alól. A hallgatás, mint büntetés
hatásosabb, mint egy pofon vagy a szidalmazó szavak özöne… Amikor
Polikarp kiment az udvarra felnyergelni Zorkát, belepillantottam a könyvbe,
aminek olvasásában megzavartam… Dumas borzalmas regénye volt, a Gróf
Monte Cristo… Az én civilizált bolondom mindent elolvas, az italmérések
cégéreitől kezdve egészen Auguste Comte-ig, akinek könyvét az én
ládámban találta, egyéb olvasatlanul félredobott könyvek között. Az írott és
nyomtatott művek tömegéből azonban csak a borzalmas és megrázó
regényeket kedveli, amelyekben előkelő „urak”, mérgek, és föld alatti
folyosók szerepelnek. A többit „zagyvaságnak” keresztelte el.
Olvasmányairól úgyis később kell beszélnem, most pedig – megyek! Zorka
patája egy negyedóra múlva már a grófi kastély felé vezető út porát verte fel.
A nap már nyugovóra hajlott, de a levegő mozdulatlan volt és száraz, pedig
utam egy hatalmas tó partján vezetett. Jobbra a tó víztükrét láttam, balra
tölgyerdő zsenge, tavaszi lombja üdítette szememet, de arcomat közben a
Szahara forrósága perzselte.
„Bárcsak zivatar lenne!” – gondoltam, s egy kiadós, hideg záporról
álmodoztam.

Csöndesen szunnyadt a tó. Egyetlen hanggal se üdvözölte száguldó

Zorkámat, a mozdulatlan vízóriás síri némaságát csak egy fiatal szalonka
füttyögése törte meg. A nap úgy tekintett bele, mint egy hatalmas tükörbe,
egész széltében elöntötte rajta vakító aranyát, az én utamtól egészen a távoli
partokig. A káprázó szem úgy látta, hogy nem is a naptól, hanem a tó vizétől
kapja a fényt az egész természet.
A hőség elaltatta a tavon és zöld partjain máskor annyira eleven életet
is… Elrejtőztek a madarak, hal se vetődött a víz színére, a mezei tücskök és
szöcskék pilledten várták a hűvöset. Körül minden kihalt. Zorka csak néha
vitt parti szúnyogok sűrű felhőjén keresztül; messze a tavon alig mozdult
Mihej három fekete ladikja, az öreg halászé, aki az egész tavat bérelte.
Nem egyenest mentem, hanem annak a félkörnek mentén, amit a kerek
tó partja alkotott. Toronyiránt csak csónakon lehetett átvágni, a
szárazföldön nagy kerülőt kellett tenni, s ez vagy nyolc versztával toldotta
meg a távolságot. Egész úton a tavat néztem, s láttam a szemközti agyagos
partot, amely fölött virágzó cseresznyéskert sávja fehérlett. A cseresznyefák
közül a gróf csűrje magaslott ki, tarka galambraj lepte el a tetejét. Kifehérlett
a fák közül a kastély kis kápolnájának tornya. Az agyagos part szélén
vitorlavászonnal bevont kis fürdőház állt; korlátjain lepedők száradtak.
Mindezt láttam, és úgy tetszett, hogy egy-két verszta választ el gróf
barátomtól, pedig még tizenhat versztát kellett ügetnem a grófi kastélyig.
Útközben kettőnk különös kapcsolatán tűnődtem. Szerettem volna
számot adni róla magamnak, rendszerezni, de ez a feladat meghaladta
erőmet. Akármennyit fontolgattam, töprengtem rajta, végül is arra a
következtetésre kellett jutnom, hogy rosszul ismerem magamat és általában
az embereket Azok, akik engem és a grófot ismertek, különbözőképpen
magyarázták kettőnk viszonyát. A szűkhomlokúak, akik nem látnak tovább
az orruknál, azt bizonygatják, hogy az előkelő gróf a „szegény és
jelentéktelen” vizsgálóbíróban hű csatlósra és ivócimborára talált. Én, aki
ezeket a sorokat írom, szerintük morzsákért és koncokért csúsztam-
másztam és hízelkedtem a grófi asztal körül. Véleményük szerint a gazdag
gróf, az egész sz-i járás réme és irigységének tárgya, nagyon okos és liberális
ember; különben érthetetlen lett volna egészen a barátságig menő nyájas
leereszkedése egy vagyontalan vizsgálóbíróhoz, s az a mélységes
liberalizmus, amellyel a gróf eltűrte tegezésemet. Az okosabb emberek „lelki
érdekközösséggel” magyarázták szoros kapcsolatunkat. A gróf meg én
egykorúak vagyunk. Mindketten ugyanannak az egyetemnek hallgatói
voltunk, mindkettőnk jogász, és egyformán keveset tudunk: én még csak
tudok valamit, a gróf azonban alkoholba fullasztotta mindazt, amit valaha
tudott. Mind a ketten büszke emberek vagyunk, és valami csakis előttünk
ismert okból idegenkedünk a társaságtól, akár a vademberek. Egyikünket se
feszélyezi a nagyvilág (azaz, az sz-i járás) véleménye, mindketten
erkölcstelenek vagyunk, és mindegyikünknek rossz vége lesz. Ezekből
tevődik össze a kettőnket összekapcsoló „lelki érdekközösség”. Ennél
többet nem tudnak mondani barátságunkról az ismerőseink.
Mondtak volna, persze, többet is, ha ismerik barátom, a gróf, gyenge,
puha és engedékeny természetét s az én testi-lelki erőmet. Sok szóbeszéd
járná, ha tudnák, mennyire szeretett engem ez a törékeny lelkű ember, s én
milyen kevéssé viszonoztam szeretetéti 0 ajánlotta fel barátságát, de először
én tegeztem le, s milyen más hangon, mint ő! A gróf, egy nagylelkűségi
rohamában megölelt, és félénken kérte, hogy legyünk barátok, mire én, aki
csak megvetést és utálatot éreztem iránta, azt feleltem:
– Hallod, ne fecsegj már annyi ostobaságot!
Ezt a tegező megszólítást barátságom jelének tekintette, és attól kezdve
elfogadta, becsületes, testvéri tegezéssel viszonozva.
Okosabban és becsületesebben cselekedtem volna, ha megfordítom
lovamat, és hazaügetek Polikarphoz meg Ivan Gyemjanicshoz.
Később nemegyszer gondoltam: mennyi szerencsétlenséget
elkerülhetem volna, és mennyi jót tehettem volna enyéimmel, ha ezen az
estén elég határozottság van bennem visszafordulni; ha Zorka
megbokrosodik és elragad minél messzebbre attól a rettenetes, nagy tótól!
Most nem nyomná annyi gyötrelmes emlék agyamat, nem kellene
minduntalan letennem a tollat, hogy homlokomra szorítsam a kezemet!
De nem vágok az események elébe, annál inkább se, mivel ezentúl még
sokszor el kell időznöm keserűségemnél. Most csak vidám dolgokról
szólok…
Zorka lovam befordult velem a grófi kastély udvarára. A kapuban
megbotlott, lábam elvesztette a kengyelt, s majdnem lezuhantam a
nyeregből.
– Rossz jel, uram! – kiáltotta oda egy paraszt; ott állt a gróf egyik hosszú
istállója előtt.
Elhiszem, hogy az ember, akit levet a ló, kitörheti a nyakát, de az
előjelekben nem hiszek. Átadtam a kantárszárat a parasztnak,
korbácsommal levertem a port a lovaglócsizmámról, s befutottam a
kastélyba. Nem fogadott senki. Az ajtók és ablakok sarkig tárva voltak,
ennek ellenére különös, nehéz illat ülte meg a szobákat. Ódon, elhagyott
termek levegője keveredett össze a frissen vágott melegházi növények
csípős, kábító illatával. Az egyik teremben, egy halványkék selyemmel
bevont díványon, két gyűrött párna hevert, a dívány előtt egy kerek asztalon
pohár állt, benne néhány csepp folyadék az erős rigai balzsam szagát
árasztotta. Mindez arra vallott, hogy a kastélyt lakják, én azonban, bár mind
a tizenegy szobát végigjártam, egy lélekkel sem találkoztam. Kihalt volt a
kastély, akár a tó partja.
Az úgynevezett „mozaikszalonból” nagy üvegajtó nyílt a kertbe. Nagy
zajjal kinyitottam, és a márványterasz lépcsőjén lementem a kertbe. Alig
mentem néhány lépést a fasorban, a kilencvenesztendős Nasztaszja anyóval,
a gróf hajdani dajkájával találkoztam. Apró termetű, ráncos képű, haláltól
elfeledett teremtés volt; kicsiny fején alig egypár szál haj, tekintete szúrós.
Ha az ember ránézett, önkéntelenül eszébe jutott a csúfnév, amit a cselédség
ragasztott rá: „Bagoly anyó”… Az öregasszony összerezzent a láttomra, s
majdnem leejtette a két kezébe fogott tejfölös köcsögöt.
– Adjon isten, Bagoly anyó! – köszöntem rá.
A szeme sarkából rám pillantott, és szó nélkül továbbindult. Megfogtam
a vállát.
– Ne félj, te buta… Hol a gróf?
A vénasszony a fülére mutatott.
– Hát süket vagy? Mikor süketültél meg?
Az anyóka hajlott kora ellenére nagyszerűen lát és hall, de úgy gondolja,
sose árthat, ha érzékszerveit megrágalmazza… Ujjammal megfenyegettem
és elengedtem.
Néhány lépés után hangokat hallottam, s nemsokára a beszélőket is
megpillantottam. Azon a helyen, ahol a fasor vaspadokkal körülrakott kis
térré szélesedik, a magas fehérakácok árnyékában asztal állott; szamovár
csillogott rajta. Annál az asztalnál beszélgettek. A fűben nesztelenül
elindultam a kis tér felé, egy orgonabokor mögé rejtőztem, és tekintetemmel
a grófot kerestem.
Barátom, Karnyejev gróf, egy takaros rácsos széken ült, és teázott.
Tarka háziköntös volt rajta – ebben láttam két évvel ezelőtt is – és
szalmakalap. Gondterhelt és figyelmes volt az arca, redőkbe vont; aki nem
ismerte, azt hitte volna, hogy ebben a pillanatban súlyos gondok kínozzák…
A közben eltelt két esztendő semmit sem változtatott külsején. Teste a régi
kicsi, sovány, csenevész és rozoga madártest. Ugyanaz a tüdőbeteg, keskeny
váll és apró, vörös fej. Orra rózsapiros, mint régen, arca petyhüdten lóg,
mint a rongy, akár két esztendeje: bátorságnak, erőnek, férfiasságnak nyoma
sincs rajta… Minden vonása gyönge, egykedvű és ernyedt. Egyedül
lecsüngő, nagy bajusza tekintélyes. Valaki azt mondta barátomnak, hogy jól
illik neki a hosszú bajusz. Elhitte, és azóta minden reggel méregeti, mennyit
nőtt a bajusz sápadt ajka fölött. Nagy bajuszú, de nagyon fiatal és keshedt
macskára emlékeztet így.
Mellette egy kövér ember ült, akit nem ismertem; kopaszra nyírt, nagy
feje volt és szénfekete szemöldöke. Arca gömbölyűén fénylett, mint az érett
dinnye. Bajusza a grófénál is hosszabb, homloka alacsony; száját
összepréseli, és lustán bámulja az eget… Arcát zsír párnázta, de minden
vonása kemény volt, akár egy cserzett bőrű arcé. Nem orosz típus… A
kövér ember nem viselt se kabátot, se mellényt, egy szál ingét sötét
verejtékfoltok tarkázták. Nem teát ivott, hanem szódavizet.
Tisztes távolban az asztaltól tagbaszakadt, zömök ember állt, zsíros és
vörös tarkójú, elálló fülű: Urbenyin, a gróf intézője, őméltósága
megérkezésének tiszteletére vadonatúj fekete öltönybe bújt, és most
pokolian szenvedett. A verejték patakokban csurgott napégette, vörös
arcán. Az intéző mellett az a paraszt álldogált, aki nekem a levelet hozta.
Akkor vettem csak észre, hogy a paraszt félszemű. Feszes vigyázzban állt, a
legkisebb mozdulatot se engedte meg magának, szobormereven várta a
kérdéseket.
 – El kellene venni tőled a korbácsodat, Kuzma, és alaposan
elnáspángolni vele – mondta tagoltan, átható és lágy basszus hangján az
intéző. – Hát szabad ilyen hebehurgyán teljesíteni urad parancsait? Meg
kellett volna kérned, hogy fáradjon ide azonnal, s megkérdezned azt is,
mikor jön.

– Igen, igen, igen… – idegeskedett a gróf. – Mindent meg kellett volna

tudnod! Ő azt mondta: ott leszek! De ennyi nem elég! Nekem most van
szükségem rá! Most, az-zon-nal! Nem kérdezted meg világosan.
– Minek neked ilyen sürgősen? – kérdezte tőle a kövér.
– Látni akarom!
– Csak? Én pedig azt mondom, Alekszej, az a te vizsgálóbíród
okosabban tenné, ha ma szépen otthon maradna. Nekem most nincs
kedvem vendégeket fogadni.
Tágra meresztettem a szememet. Mit jelent ez a házigazdás, parancsoló
„nekem”?
– De hiszen ő nem vendég! – mondta esdeklő hangon barátom, a gróf.
– Felőle nyugodtan kipihenheted az út fáradalmait! Kérlek; ne
szertartásoskodj vele! Majd meglátod, micsoda ember az! Egy csapásra
megszereted, és összebarátkozol vele, galambocskám!
 Kiléptem az orgonabokrok közül, és az asztal felé indultam. A gróf rám
nézett megismert, felragyogó arcán mosoly ömlött el.
– Már itt is van! Már itt is van! – hadarta örömtől pirosan, és felugrott
az asztaltól. – Milyen kedves tőled!
Elém szaladt felugrott, megölelt, és szúrós bajuszával néhányszor
végigkarcolta az arcomat. A csókok után hosszas kézszorongatás
következett a gróf mélyen a szemembe nézett…
– Hanem te, Szergej, egy hajszálnyit se változtál! Ugyanaz vagy, aki
voltál! Éppen olyan szép és erős ember! Köszönöm, hogy megtiszteltél
látogatásoddal!
Amikor a gróf öleléséből kiszabadultam, üdvözöltem jó ismerősömet
az intézőt, és leültem az asztalhoz.
– Ó, galambocskám! – lelkendezett tovább boldogan a gróf. – Ha
tudnád, milyen öröm látnom a komoly ábrázatodat! Nem ismeritek
egymást? Engedd meg, hogy bemutassam jó barátomat, Kaetan
Kazimirovics Psehockijt. Ő pedig – mutatott rám, a kövérhez fordulva – az
én nagyon régi jó barátom, Szergej Petrovics Zinovjev! A helybeli
vizsgálóbíró…
A fekete szemöldökű kövér ember félig felállt, és felém nyújtotta
rettenetesen izzadt párnás kezét.
– Nagyon örülök – mormolta fürkész pillantással. – Nagyon
örvendek…
A gróf, miután kiöntötte érzelmeit és lecsillapodott töltött nekem egy
pohár vörös barna, hideg teát, és a kezem ügyébe tolta a süteményes dobozt.
– Egyél… Ejnemnél vettem, amikor Moszkván átutaztam Hanem
haragszom rád, Szerjozsa úgy haragszom, hogy össze akartam veszni veled!
Nem elég hogy a két esztendő alatt egy sort sem írtál, de még az én
leveleimet se méltattad válaszra! Ez a barátság?
– Én nem tudok levelet írni – mondtam különben sincs időm levelezni.
Miről is tudtam volna írni, mondd meg, kérlek?
– Annyi mindenről…
– Igazán nem volt miről. Én csak háromféle levelet ismerek:
szerelmeset üdvözlőt és hivatalosat. Az első fajtát nem írhattam, mert nem
vagy nő, és nem vagyok beléd szerelmes, a másodikra nincs szükséged, ami
pedig a harmadikat illeti: soha életünkben nem volt egymással hivatalos
ügyünk.
– Ez csakugyan így van – bólintott a gróf; gyorsan és szívesen
egyetértett mindenben – de azért írhattál volna legalább egy-két kurta sort…
Aztán, mint Pjotr Jegorovicstól megtudtam, a két év alatt egyetlenegyszer
se látogattál el ide, mintha ezer versztányira laknál, vagy utálnád a
birtokomat Lakhattál volna a kastélyban, vadászgathattál volna. Azonkívül
annyi minden történhetett volna itt a távollétemben!
A gróf sokat és hosszadalmasan beszélt. Ha egyszer elkezdett valamit
egypercnyi szünet nélkül, végtelen sokáig fecsegett, akár a legalaposabb és
legnyomorúságosabb témáról is.
Fáradhatatlan volt a beszédben, akár az én Ivan Gyemjanicsom. Szinte
elviselhetetlenné tette ez a tulajdonsága. Ezúttal Ilja, az inas vetett gátat a
beszédnek, az elnyűtt libériás, vékonydongájú, hórihorgas ember;
ezüsttálcán egy kupica vodkát és egy fél pohár vizet tett a gróf elé. A gróf
felhajtotta a vodkát leöblítette vízzel, aztán fintorogva rázta meg a fejét.
– Látom, nem szoktál még le a vodkanyakalásról – jegyeztem meg.
– Bizony nem, Szerjozsa!
– Akkor legalább azt a részegember-szokást vetkőzd le, hogy
fintorogsz, és a fejedet rázod. Utálatos. Lemondok én galambocskám,
mindenről. Az orvosok megtiltották, hogy igyam. Most csak azért iszom,
mert ártalmas lenne egyszerre elvonni magamtól… Fokozatosan kell…
Ránéztem a gróf beteges, megviselt arcára, a kupicára, a sárga cipős
inasra, a fekete szemöldökű lengyelre, akit valami okból első pillantásra
semmirekellőnek és szélhámosnak ítéltem, ránéztem a vigyázzban álló
félszemű parasztra – és szorongató, nyomasztó érzés fogott el… Egyszerre
kedvem támadt kilépni ebből az egész szennyes légkörből, de előzőleg
ráébreszteni a grófot ellene táplált végtelen utálatomra… Volt egy pillanat,
amikor már-már felálltam és elmentem… De mégse tettem… Szégyenlem
megvallani: közönséges testi lustaság akadályozott meg benne…
– Hozzál nekem is vodkát! – mondtam Iljának.
A fasorra és a kis térre már hosszúra nyúlt árnyékok vetődtek…
 A távoli békaümmögés, a varjúkárogás meg a sárgarigók füttye már a
napnyugtát köszöntötte.
Leszállt a tavaszi este…
– Ültesd le Urbenyint – súgtam oda a grófnak. – Úgy áll előtted, mint
egy gyerkőc.
– Ó, nem is gondoltam rá! Pjotr Jegorics – fordult az intézőhöz. –
Foglaljon helyet, kérem! Eleget állt már!
Urbenyin leült, és hálás pillantást vetett rám. A vasegészséges, vidám
embert most betegnek és csüggedtnek láttam. Arca gyűrött és álmos, szeme
lusta és kelletlen volt.
– Mi újság erre, Pjotr Jegorics? Mi jót tud? – kérdezte tőle Karnyejev. –
Nem történt-e valami… valami rendkívüli?
– Minden a régiben, kegyelmes uram!
– Vannak-e… izé… új lányok, Pjotr Jegorics?
A komoly erkölcsű intéző elvörösödött.
– Nem tudom, kegyelmes uram… Én nem törődöm velük.
– Vannak, kegyelmes uram – dadogta mély hangon a mindeddig
szótlanul álldogáló félszemű Kuzma. – Nagyon is szemrevalók.
– Szépek?
– Mindenfélék, kegyelmes uram, mindenki kedvére valók… Barnák,
szőkék, mindenfélék…
– No, nézd!… De várj csak: most kezdek emlékezni rád… Te vagy az
én egykori Loporellóm, személyi titkárom… Kuzmának hívnak, igaz?
– Igenis.
– Emlékszem, emlékszem… Aztán most milyet ajánlasz? Biztosan
mind parasztlány.
– A legtöbbje parasztlány, igenis, de vannak köztük finomabbak is…
– Hol találtál finomabbat? – kérdezte Ilja, Kuzmára hunyorítva.
– A postáshoz az ünnepekre eljött a sógornője… Nasztaszja Ivanna…
Olyan az a lány, mint az ördögmotolla, magam is beleharapnék, ha pénzem
volna… Piros az arca, majd kicsattan, meg minden… De van még annál is
különb. Mintha csak a kegyelmes urat várná. Fiatalka, fürge, van mit fogni
rajta – gyönyörű! Ilyen szépséget Pétervárba se látni, kegyelmes uram…
 – Ki az?
– Olenyka, a Szkvorcov erdész lánya.
Urbenyin alatt megreccsent a szék. Tenyerével az asztalra nehezedve,
vérvörös arccal lassan felállt, és a félszemű paraszt felé fordult. A kimerült,
csüggedt kifejezést kemény harag! váltotta fel az arcán.
– Elhallgass, barom! – reccsent rá. – Te félszemű féreg Beszélj, amit
akarsz, de tisztességes embereket ne bánts!
– Én nem bántom magát Pjotr Jegorics – felelte háborítatlan
nyugalommal Kuzma.
– Nem magamról beszélek, te tuskó! Különben… bocsásson meg,
kegyelmes uram – fordult a grófhoz. – Bocsánat hogy jelenetet csinálok, de
arra kérném, tiltsa meg ennek a Loporellónak, ahogy nevezni méltóztatott,
hogy olyan személyek körül buzgólkodjék, akik a legnagyobb tiszteletet
érdemlik.
– Én… nem… – dadogta a gróf. – Nem mondott ő semmi különöset.
A vérig sértődött és felindult Urbenyin elment az asztaltól, és félreállt.
Karját összefonta a mellén, sűrűn pillogott, lángba borult arcát egy ág mögé
rejtette, és elgondolkozott.
Megérezte-e ez az ember, hogy nemsokára ezerszerte keservesebb
sérelem éri erkölcsi érzékét?
– Nem értem, mért sértődött meg! – súgta nekem a gróf. – Csodabogár!
Hiszen nem hangzott itt el semmi sértő!
A kétévi józan élet után egy kicsit a fejembe szállt a vodka. Agyamon és
egész testemen valami könnyűség és elégedettség ömlött el. Megcsapott az
esti hűvösség is, amely lassanként kiszorította a nappal fülledt hőségét…
Azt javasoltam, hogy sétáljunk egyet. A kastélyból kihozták a gróf és a
lengyel kabátját, és elindultunk.
Urbenyin követett bennünket.
A grófi kert, amelyben sétáltunk, meglepő pompájával külön leírást
érdemel. Botanikai, gazdasági és még sok egyéb szempontból gazdagabb és
nagyobb arányú valamennyi kertnél, amit életemben láttam. A zöld
boltozatot formáló poétikus fasorokról már beszéltem, de rajtuk kívül
megtalálni benne mindent; amit csak megkívánhat egy kerttől az
elkényeztetett szeszély. Vannak itt mindenféle fajtájú honi és külországi
gyümölcsfák, a cseresznyétől meg a szilvától kezdve egészen a lúdtojás
nagyságú sárgabarackig. Eperfa, borbolya, francia bergamotte-fa, olajfa
lépten-nyomon. Mohával benőtt, félig beomlott mesterséges barlangok,
szökőkutak; kőmedencék, amelyekben aranyhalakat és pontyokat
tenyésztettek; dombok, lugasok, drága üveg*• házak… És az apák,
nagyapák szerezte ritka kincsek, a rózsákkal befuttatott, vadregényes nagy
barlangok és végtelen fasorok pompája elhagyatottan pusztult, a barbárság
kiszolgáltatta a gyomnövények, a tolvaj fejszék és a csókák kénye-kedvének,
amelyek minden teketória nélkül rakták csúf fészkeiket a ritka fák ágaira.
Mindezeknek a javaknak törvényes ura ott lépkedett mellettem, és elnyűtt,
megcsömörlött arcának egy izma se rándult az elvadult kert, a kiabáló
emberi hanyagság láttán; mintha nem is ő lett volna a kert gazdája. Csak
egyszer jegyezte meg az intézőnek, akkor is unalmában, hogy nem volna
rossz homokkal felszórni a kerti ösvényeket. A homok hiányzott neki, ami
senkinek se kellett, s nem vette észre a kemény télen elfagyott, csupasz fákat
meg a kertben bitangoló teheneket. Urbenyin azt felelte neki, hogy a kert
rendben tartására vagy tíz embert keltene fogadni, de mivel őkegyelmessége
nem él a birtokán, felesleges és meg nem térülő kiadás volna, amit a kertre
költenek. A gróf, persze, egyetértett ezzel az okoskodással.
– Aztán, megvallom, nincs is rá időm! – legyintett az intéző. – Nyáron
kinn vagyok a földeken, télen meg a városban, gabonát eladni… Nem lehet
itt kertészkedni!
A főallé, az úgynevezett „vezér fasor”, amelynek szépségét a terebélyes,
öreg hársak meg a kétoldalt pompázó rengeteg tulipán hosszú, tarka
szőnyege adta, messze elöl sárga színfoltban végződött. Sárga kőből épült
lugas állt ott; valamikor büfé és biliárdasztal, tekepálya és kínai árnyjáték-
színpad volt benne. Céltalanul indultunk feléje… A lugas bejáratánál végre
találkoztunk egy élőlénnyel, amely eléggé megviselte gyáva társaim idegeit
– Kígyó! – kiáltott fel hírtelen szűkölő hangon a gróf, és sápadtan
megragadta a karomat. – Oda nézz!
A lengyel hátraugrott és lába földbe gyökerezett széttárta a karját mintha
valami kísértetnek akarná útját állni… A félig leomlott kőlépcső felső fokán
fiatal kígyó hevert közönséges fajtájú oroszországi vipera. Amikor észrevett
bennünket felemelte fejecskéjét és megmozdult… A gróf még egyszer
felszűkölt és a hátam mögé rejtőzött
– Ne féljen, kegyelmes uram! – mondta lustán Urbenyin, és rálépett az
első lépcsőfokra…
– És ha mar?
– Dehogy mar! Ezeknek a kígyómarásoknak a veszedelmességét
különben is eltúlozzák. Engem egyszer megmart egy öreg kígyó, és nem
haltam bele, amint látják. Az emberi fullánk veszedelmesebb a kígyóénál! –
sóhajtotta, megragadva az alkalmat hogy moralizálhasson.
És valóban, alig lépett az intéző két-három lépcsőfokot a kígyó egész
hosszában kinyúlt és villámgyorsan besurrant két kőlap közötti résbe. A
lugasban megpillantottunk még egy élőlényt. A napszítta, öreg biliárdasztal
rongyos posztóján alacsony öregember feküdt; sötétkék kiskabát csíkos
nadrág volt rajta, a fején kis zsokésapka. Édesen és nyugodtan aludt
Faodúra emlékeztető, fogatlan szája körül, hegyes orrán legyek élték
világukat. A csontvázsovány, mozdulatlan, tátott szájú ember olyan volt,
mint egy halott, akit nemrég hoztak fel boncolásra a hullakamrából.
– Franz! – lökte meg Urbenyin. – Franz! öt-hat taszítás után Franz
becsukta a száját feltápászkodott, végighordozta rajtunk tekintetét aztán
újra lefeküdt A következő percben már újra tátva volt a szája, s az orra körül
sétáló legyek megint nyugtalankodni kezdtek a horkolástól remegő bőrön.
– Alszik a züllött disznó! – sóhajtotta Urbenyin.
– Ugye, ez Tricher, a kertészünk? – kérdezte a gróf.
– Az… Ezt csinálja minden áldott nap… Ilyenkor úgy alszik, mint akit
fejbe vágtak, éjjel meg kártyázik. Ma, azt mondják, reggel hatig a kártyát
verte.
– És mit játszik?
– Hazárdjátékokat… Legtöbbször kopogóst
– No, az ilyen urak nem végezhetik jól a munkájukat… Ingyen kapják
a fizetésüket
– Nem azért mondtam, kegyelmes uram, hogy bepanaszoljam – kapott
észbe Urbenyin – vagy elégedetlenkedjem vele, hanem csak… mert
sajnálom, hogy egy ilyen értelmes ember káros szenvedély rabja. Amúgy
szorgalmas ember, semmi baj vele… megdolgozik a fizetésért
Még egyszer megnéztük a kártyás Franzot és kiléptünk a lugasból. A
földekre vezető kis kertkapu felé indultunk.
Ritka az olyan regény, amelyben nincs komoly szerepe a kertkapunak.
Ha ezt önök nem vették volna észre, kérdezzék meg az én Polikarpomat,
aki tömérdek borzalmas és kevésbé borzalmas könyvet felfalt már életében,
biztosan ő is megerősíti ezt a jelentéktelen, de mégis jellemző állításomat
Az én regényemből se hiányozhat a kertkapu. De az én kapum annyiban
különbözik másoktól, hogy tollam sok boldogtalan embert vezet be rajta,
boldogat pedig úgyszólván egyet se, ami más regényekben éppen fordítva
van. És ami a legrosszabb, ezt a kertkaput egyszer már le kellett írnom, nem
mint regényírónak, hanem mint vizsgálóbírónak… Több bűnös embert
vezettek be rajta, mint szerelmest
Egy negyedóra múlva sétapálcára támaszkodva baktattunk fel a hegyre,
amit Kősírboltnak hívnak a környékünkön. Él a falunkban egy legenda: a
kőhalom alatt valami tatár kán nyugszik, aki attól félt, hogy ellenségei majd
meggyalázzák porait, ezért úgy végrendelkezett, hogy nagy kőhegyet
hordjanak a holtteste fölé. De ez a legenda aligha igaz… A kőtömbök
helyzete és nagysága kizárja azt a lehetőséget, hogy emberi kéz is
beleavatkozott a hegy keletkezésébe. Magában áll a síkságon, olyan formájú,
mint egy leborított sisak.
Amikor megálltunk a domb tetején, kitárult előttünk a tó egész
lenyűgöző szélességében és szépségében, amivel nem bír el a toll. A nap
már nem tükröződött benne, lenyugodott, csak egy széles, bíborszínű
pásztát hagyott emlékül az égen, amely kellemes sárgásrózsaszín fénybe
vonta a vidéket. Lábunk alatt 9 grófi birtok terült el, a kastély, a kápolna és
a kert; messzebb, a tó túlsó partján, az a kicsi falu szürkéllett, amelyben a
sors akaratából az én rezidenciám volt. A tó tükre még mindig
mozdulatlanul feszült. Az öreg Mihej három ladikja elszakadt egymástól, a
part felé igyekezett.
A falumtól nem messze vasútállomás sötétlett, mozdonyok füstjébe
burkolva; mögöttünk, a Kősírbolt túlsó oldalán, másféle kép tárult ki. A
kődomb lábánál út kanyargott, két oldalán vén jegenyeóriások. Ez az út
vezetett a láthatárig húzódó grófi erdőbe.
A gróf meg én fönn álltunk a hegyen. Urbenyin és a lengyel, mint afféle
nehézkes emberek, lent az úton vártak ránk.
– Ki ez az alak? – kérdeztem a gróftól, a lengyel felé bökve fejemmel. –
Hol szedted fel?
– Nagyon kedves úriember, Szerjozsa, nagyon kedves! – mondta
lelkesen a gróf. – Egykettőre összebarátkozol majd vele!
– Alig hinném. Mért hallgat folyton?
– Kevés beszédű, olyan a természete. De annál okosabb!
– Miféle?
– Moszkvában ismerkedtem meg vele. Nagyon kedves ember. Majd
később elmondok mindent, Szerjozsa, most ne kérdezősködj. Lemegyünk?
Leereszkedtünk a Kősírboltról, és elindultunk az úton az erdő felé.
Szemlátomást sötétedett. Kakukkszó hallatszott az erdőből, s egy hangjából
ítélve fiatal, epekedő fülemüle trillája.
– Hó! Hó! Fogjatok meg! – hallottunk az erdőhöz érve egy csengő
gyermekhangot. Öt év körüli lenszőke, kék ruhás kislány futott ki a fák
közül. Amikor észrevett bennünket, csengőn felnevetett, ugrándozva
szaladt Urbenyin elé, és átölelte a térdét. Urbenyin felemelte és
megcsókolta.
– Kislányom, Szasa – mondta. – Bemutatom.
Szasa után egy tizenöt esztendős gimnazista rontott elő, Urbenyin fia.
Megpillantva bennünket tétován emelte le a sapkáját, feltette, majd újra
levette. Lassan haladó, vörös színfolt tűnt fel a nyomában. Ez a színfolt
rögtön magára vonta figyelmünket.
– Milyen különös látomás! – kiáltott fel a gróf, megragadva kezemet. –
Oda nézz! Mennyi báj! Ki ez a lány? Nem is tudtam, hogy ilyen najádok
élnek erdeinkben!
Urbenyinhez fordultam, hogy megkérdezzem, ki ez a lány, és különös
módon csak akkor vettem észre, hogy az intéző holtrészeg. Rákvörös volt
az arca, megtántorodott, és elkapta a könyökömet.
 – Szergej Petrovics! – súgta a fülembe; alkoholgőzös lehelete megcsapta
az arcomat. – Könyörögve kérem, ne engedje, hogy: a gróf további
megjegyzéseket tegyen erre a lányra. Szokása szerint még túlságosan
messzire megy a gróf, márpedig ez a teremtés a legnagyobb tiszteletet
érdemli!
A „legnagyobb tiszteletet érdemlő teremtés” gyönyörű hosszú fürtű,
búzaszőke hajú, szelíd kék szemű, tizenkilenc éves lány volt. Élénkpiros
ruha volt rajta, félig gyermek-, félig kisasszonyruha. Szép formájú, piros
harisnyás, karcsú lábán aprócska gyerekcipő. Kerek válla egész idő alatt, míg
gyönyörködtem benne, kacéran borzongott, mintha fázna, vagy mintha
csípte volna a pillantásom.
– Ilyen gyermekded arc és ilyen kifejlett idomok! – súgta oda a gróf, aki
már kora ifjúságában elvesztette azt a képességét, hogy tisztelje a nőket, és
azóta egy romlott állat szemével nézi őket.
De nekem, emlékszem, jóleső érzés melegítette át a szívemet Még költő
voltam, és erdőkben, májusi estékben, kigyúló esti csillagokban
gyönyörködő szemmel, a költő szemével néztem a nőkre… Ugyanolyan
áhítattal pillantottam a piros ruhás lányra, ahogy az erdőkre, hegyekre, az ég
kékjére. Akkoriban még volt bennem bizonyos érzelmesség, német anyám
öröksége.
– Ki ez? – kérdezte a gróf.
– Szkvorcov erdész lánya, kegyelmes uram! – felelte Urbenyin.
– Az az Olenyka, akiről a félszemű paraszt beszélt?
– Igen, ő említette a nevét – mondta az intéző, és tágra nyitott szeme
könyörgőn tapadt rám.
A piros ruhás lány hagyta, hogy elmenjünk mellette, szemmel láthatóan
ügyet se vetett ránk. Tekintete másutt bolyongott, de én, aki jól ismerem a
nőket megéreztem arcomon a pillantását
– Melyikük a gróf? – hallottam meg suttogó hangját a hátunk mögött.
– Az a hosszú bajuszos – felelte a gimnazista.
Ezüsthangú nevetés csendült a hátunk mögött… csalódott nevetés. A
lány azt hitte, hogy a gróf, a roppant erdők és széles tavak ura – én vagyok,
nem pedig az elnyűtt arcú, macskabajuszos törpe…
Hallottam az Urbenyin széles melléből előtörő mély sóhajt. A vasgyúró
alig vonszolta magát
– Küldd haza az intézőt – súgtam a grófnak. – Beteg… vagy részeg.
– Mintha valami baja volna, Pjotr Jegorics! – fordult a gróf az intézőhöz.
– Nincs szükségem magára, ezért nem tartóztatom.
– Ne aggódjék miattam, kegyelmes uram. Köszönöm figyelmét, de
nincs semmi bajom.
Hátrapillantottam… A piros színfolt nem mozdult Nézett utánunk…
Szegény búzaszőke fejecske! Gondolta-e ezen a nyugalommal teli,
csöndes májusi estén, hogy ő lesz majd nyugtalan regényem hősnője?
Most, amikor ezeket a sorokat írom, meleg szobám ablakait vadul veri
az őszi eső, és valahol a fejem fölött vonít a szél. Elnézem a sötét ablakot s
erőltetem a szememet: hátha előteremti képzeletem az éjszaka sötétjéből a
kedves alakot… És meglátom gyermekien ártatlan, együgyű-szelíd
arcocskáját szerető pillantású szemét. Szeretném eldobni a tollat és
összetépni, tűzbe vetni mindazt, amit már leírtam. Minek háborgatni ennek
a fiatal, tiszta léleknek az emlékét?
De a fényképe itt áll a kalamárisom mellett A búzaszőke fej itt már a
mélyre bukott gyönyörű asszony hiú szépségében pompázik. Epedő
tekintetű, de feslettségére büszke szeme mozdulatlan. Az a kígyó van
előttem, amelynek marásáról nem mondta volna Urbenyin, hogy eltúlozzák
a veszedelmességét
Csókját a szélnek adta, s a szél tövestül kitépte a virágot Sokat kapott
az élettől, de drágán is fizetett érte. Bocsássa meg bűneit az olvasó…
Benn jártunk az erdőben.
A fenyők néma egyformasága unalmas látvány. Mindegyik akkora és
olyan, mint a másik, egész esztendőben megőrzik formájukat és nem
ismerik sem a halált, sem a tavaszi megújulást. De komorságuk megrendítő:
mozdulatlanok, némák, mintha csüggesztő gondolatokat forgatnának
magukban.
– Ne forduljunk vissza? – kérdezte a gróf.
Egyikünk se válaszolt rá. A lengyelnek tökéletesen mindegy volt,
akárhol jár. Urbenyin úgy gondolta, ő úgysem dönthet én pedig sokkal
jobban örültem az erdei hűvösségnek, a gyantás levegőnek, hogysem
visszafordultam volna. Különben is éjszakáig agyon kellett ütni valamivel
az időt, ha csak egyszerű sétával is. A közelgő sötét éjszaka gondolata édes
szívdobogást okozott. Szégyellem megvallani, de alig vártam már, és
képzeletben máris élveztem gyönyöreit Abból, ahogy a gróf türelmetlenül
órájára pillantgatott kitaláltam, hogy őt is kínozza a várakozás. Éreztük,
hogy megértettük egymást.
A fenyők között, egy négyszögletes kis irtáson épült erdészházikó előtt két
ismeretlen fajtájú, angolnahajlékonyságú, fényes szőrű, tűzsárga kis kutya
fogadott bennünket dallamos, csengő ugatással. Urbenyint megismerték,
vidám farkcsóválással futottak elébe, amiből azt lehetett következtetni, hogy
az intéző gyakori vendége az erdészháznak. A házikóból egy csodálkozó
képű, szeplős kamasz lépett elénk mezítláb és hajadonfőtt. Egy
másodpercig némán meresztette ránk a szemét aztán, úgy látszik,
megismerte a grófot, mert felkiáltott és hanyatt-homlok visszaszaladt a
házba.

– Tudom, mért futott vissza – nevetett a gróf. – Emlékszem rá… Ez

Mityka.
A gróf nem tévedett Mityka alig egy perc múlva egy tálcával lépett ki a
házból, egy kupica vodkát és egy fél pohár vizet hozott
– Kedves egészségére, kegyelmes uram! – kínálta a grófot, és együgyű,
bámész képe széles mosolyra derült
A gróf felhajtotta a vodkát „harapott” hozzá egy kis vizet, de most nem
fintorgott A házikótól százlépésnyire öntöttvas lóca állt öreg, mint a fenyők.
Leültünk, és elmerültünk a májusi este csöndes szépségében. Fejünk fölött
károgva keringtek a föl-ijedt varjak, fülemüleének csattogott mindenfelé;
csak ezek a hangok törték meg a mélységes csendet.
A gróf még az ilyen csöndes tavaszi estéken sem tud hallgatni, amikor
pedig a legkevésbé kellemes az emberi hang.
 – Nem tudom, elégedett leszel-e a vacsorával – fordult hozzám.
– Hallevest rendeltem sügérből, meg vadat A vodkához hideg tokot és
tormás malacot
A poétikus fenyők, mintha csak megharagudtak volna a prózai
szavakért megingatták koronájukat és halk zúgás futott át az erdőn. Friss
szellő iramodott végig az irtáson, és játékosan borzolta a füvet
– Nyughassatok már! – kiáltott Urbenyin a tűzsárga kutyákra: nem
tudott rágyújtani a hízelkedésüktől. – Úgy nézem, ma még eső lesz. Érezni
a levegőből. Egész nap rekkenő hőség volt, nem kell tudós professzornak
lennem, hogy megjósoljam az esőt. Kell is a gabonának.
„Mit akarsz a gabonával? – gondoltam. – Úgyis elissza a gróf. Kár lesned
az esőt!”
A fák között megint szellő suhant el, de ez már csípősebb volt.
Hangosabban zizegett a fű, zúgtak a fenyők.
– Menjünk haza.
Felálltunk, és lustán baktattunk visszafelé, az erdészházikó irányába.
– Jobb lenne annak a búzaszőke Olenykának a helyében lenni –
mondtam Urbenyinnek – és itt élni az erdei vadak közt, mint
vizsgálóbíróként az emberi társadalomban… Nyugalmasabb itt. Nem igaz,
Pjotr Jegorics?
– Mindegy, akárhol él az ember, csak a lelke legyen nyugodt Szergej
Petrovics.
– Vajon annak a szép kis Olenykának nyugodt-e a lelke?
– Mások lelkébe egyedül az Úristen lát bele, de én úgy gondolom, hogy
semmi oka a nyugtalanságra. Bánata kevés lehet, bűne meg – mint egy ma
született gyermeknek. Nagyon derék lány az! No, végre az ég is mondja az
esőt…
Mintha távoli hintó vagy tekegolyó dübörgött volna. Messze, túl az
erdőn, megdördült az ég. A sarkunkban lépkedő Mityka összerezzent és
gyorsan keresztet vetett.
– Vihar! – rezzent össze a gróf. – Ez hirtelen jött! Útközben még elkap
bennünket az eső. És milyen sötét lett! Mondtam, hogy forduljunk vissza!
De nem, te csak mentél tovább.
 – Várjuk meg az erdészházban a vihar végét – indítványoztam.
– Mire jó az? – szólt közbe Urbenyin furcsán pislogva. – És ha egész
éjjel szakad az eső, akkor egész éjjel itt üldögélnek? Ne méltóztassék
aggódni… Tessék, csak menni nyugodtan, majd Mityka előreszalad, és
fogatot küld uraságotok elé.
– Talán csak nem esik egész éjjel… A viharfelhők gyorsan
szétszakadoznak… Különben sem ismerem az új erdészt, és szeretnék
elfecsegni azzal az Olenykával… megtudni, miféle lány…
– Én sem volnék ellene! – mondta a gróf.
– De hogy mehetnének be, amikor… amikor rendetlenség van
odabenn? – hebegte izgatottan Urbenyin. – Benn üldögélnének a fülledt
szobában, kegyelmes uram? Hiszen haza is juthatnak! Nem értem, mi az
élvezet abban! Az erdésszel pedig most kíván megismerkedni, amikor
beteg?…
Nyilvánvaló volt, az intéző semmiképpen sem akarta, hogy belépjünk
az erdészházba. Még a karját is széttárta, mintha el akarná állni az utat
előttünk. Láttam az arcán, komoly oka van, hogy ne engedjen be. Tisztelem
mások indokait és titkait, de most a kíváncsiságom bujtogatott. Nem
tágítottam, és beléptünk a házba.
– A nagyszobába tessék! – mondta vagy inkább csukladozta furcsa
hangon a mezítlábas Mityka, szinte fuldokolva örömében.
Képzeljék el a világ legkisebb „nagyszobáját”; festetlen gerendafalas;
kagylóval, vagy ahogy itt mondják: „békateknővel” kirakott keretekben a
Nyiva olajnyomatait és fényképeket meg bizonylatokat – az egyik szolgálati
bizonyítvány, valamelyik báró hálája az erdész sokéves munkájáért, a többi
díjnyertes lovak oklevele. A falakon itt-ott borostyánindák tekerőznek. A
sarokban, a kis ikon előtt, csöndben olvadozik egy kék lángú mécses, fényét
visszaveri az ezüstkeret. A falak mellett székek lapulnak – nem rég
vásárolhatták. Sok felesleges bútort is vettek, de azokat is a szobába
állították – másutt nem volt hely. Itt szoronganak a karosszékek is a fodros,
csipkés, fehér huzattal bevont dívánnyal, meg a kerek, lakkozott asztal.
Szelíd nyúl szunyókál a díványon. A szoba barátságos, tiszta és meleg… Női
kéz nyoma látszik mindenen. Még a kis könyvespolc is ártatlan és nőies,
mintha azt akarná mondani, hogy nincs rajta semmi más, csak silány kis
regények és békés versek… Az ilyen otthonos, meleg szobácskák báját nem
annyira tavasszal, mint inkább ősszel érzi az ember, amikor menedéket talál
benne a hideg, az eső elől.
Mityka zajos igyekezettel, szuszogva, fújva, hangosan sercintve a gyufát,
meggyújt két gyertyát, és az asztalra teszi, óvatosan, mint egy köcsög tejet.
Elfoglaltuk a karosszékeket, egymásra pillantottunk, és elnevettük
magunkat.
– Nyikolaj Jefimics betegen fekszik – magyarázta meg a házigazda
hiányát Urbenyin. – Olga Nyikolajevna meg, úgy látszik, az én gyerekeimet
kísérte haza…
– Mityka, zárva az ajtó? – hallatszott át egy gyönge tenor hang a másik
szobából.
– Zárva, Nyikolaj Jefimics! – felelte rekedt hangon Mityka, és hanyatt-
homlok rohant át a beteghez.
– Azért… Zárj be gondosan mindent… – mondta az előbbi gyenge
hang. – Kulcsra, de jó erősen… Ha bemászna valami tolvaj, szólj nekem.
Puskával megyek a gazembernek… a gyalázatosnak…
– Úgy is kell, Nyikolaj Jefimics!
Nevettünk, és kérdő pillantást vetettünk Urbenyinre. Az elvörösödött,
s hogy leplezze zavarát, az ablakfüggönyt igazgatta… Hát ez meg mit jelent?
Megint egymásra néztünk.
De a talány megfejtésére nem volt időnk. Szapora léptek hangzottak fel
az udvaron, majd a tornácon, ajtó csapódott. A piros ruhás lány robbant be
a „nagyszobába”.
– „Tavaszi zá-por, úgy sze-ret-lek!” – énekelte kissé sikító szoprán
hangon, és felnevetett. Aztán észrevett bennünket, megtorpant és
elhallgatott.
Mélységes zavarban és szelíden, mint egy bárányka, a másik szobába
indult, ahonnan az imént apja hangját hallottuk.
– Erre nem számított! – mosolyodott el Urbenyin.
A lány egy kis idő múlva halkan kilépett, leült az ajtóhoz legközelebb
álló székre, és szemügyre vett bennünket. Merészen farkasszemet nézett
velünk, mintha nem is ismeretlen emberek, hanem állatkerti vadak volnánk.
Egy percig némán és mozdulatlanul néztük… Én szívesen ültein volna
moccanás nélkül, akár egy esztendeig benne gyönyörködve – olyan szép volt
ezen az estén. Rózsás arca friss, mint az erdei levegő, keblét lágyan emelgeti
a szapora lélegzet, fürtös haja ráömlik homlokára, vállára, gallérkáját
igazgató jobb karjára, szeme nagy és fényes… mennyi szépség ezen a kicsi
testen, amelyet egyetlen pillantás magába ihat! Aki ránéz csak egyszer erre a
teremtésre, többet lát mintha évszázadokig bámulná a végtelen
horizontot… Rám komoly szemmel és kérdőn pillantott alulról felfelé;
amikor aztán a grófra és a lengyelre siklott tekintete, éppen a fordítottját
vettem észre: felülről és gúnyosan tekintett rájuk.
Én szólaltam meg elsőnek…
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondtam felállva, és elébe
léptem. – Zinovjev… És bemutatom barátomat Karnyejev grófot…
Bocsánatot kérünk, hogy hívás nélkül betörtünk szép kis házukba…
Természetesen nem tettük volna, ha be nem kerget a vihar…
– De hiszen ettől nem dől össze a házunk! – mondta nevetve a lány, és
kezet nyújtott
Megmutatta gyönyörű fogait Leültem melléje egy székre, és arról
beszéltem, milyen váratlanul lepett meg bennünket útközben a vihar. Az
időjárásra terelődött a szó – minden kezdet kezdetére. Miközben
beszélgettünk, Mityka már kétszer is letett a gróf elé egy kupica vodkát s az
elmaradhatatlan vizet. A gróf, kihasználva, hogy nem figyelek rá, mind a két
kupica után jólesőn elfintorodott és a fejét rázta.
– Talán ennének valamit? – kérdezte tőlem Olenyka, s meg se várva a
választ kiment a szobából.
Az ablaküvegen megkoppantak az első cseppek. Odamentem az
ablakhoz. Már koromsötét volt s nem láttam semmit, csak az ablaktáblán
lefutó esőcseppeket meg tulajdon orrom tükörképét. Villámfény lobbant s
megvilágított néhány közeli fenyőt…
– Zárva az ajtó? – hallottam újra a gyönge tenort. – Eredj, Mityka, ördög
a bőrödet zárd be az ajtót! Ó, te istenverése!
 Ostobán aggodalmas képű, lógó hasú parasztasszony lépett a szobába,
mélyen meghajolt a gróf előtt és fehér abroszt terített az asztalra. Nyomában
vigyázva lépkedett Mityka, a tálakat hozta. Egy perc múlva vodka, rum, sajt
meg valami sült szárnyas volt az asztalon. A gróf felhajtott még egy kupica
vodkát, de enni nem evett A lengyel bizalmatlanul szaglászta a sültet, és
nekilátott hogy felvágja.
– Már esik is! Nézzék! – mondta a belépő Olenyka.

Odalépett mellém az ablakhoz, s abban a pillanatban vakító fehér fény

világított meg bennünket… Odafenn megreccsent az ég, s nekem úgy
rémlett hogy valami roppant súlyos dolog szakadt le az égről, s dübörögve
zuhant a földre… Megrezdültek az ablaktáblák, a gróf előtt álló pohárkák
csengve koccantak össze… Közel vágott le…
– Fél a villámlástól? – kérdeztem Olenykát.
A lány kerek vállához szorította arcát és gyermeki bizalommal nézett fel
rám.
– Félek – suttogta egy kis gondolkodás után. – Az anyámat is villám
sújtotta agyon… Még az újságok is írtak róla… Ment az anyám a mezőn, és
sírt… Nagyon keserű sorsa volt ezen a világon… Az Isten megkönyörült
rajta, és megölte az égi elektromossággal.
– Honnan tudja, hogy a villám elektromosság?
– Tanultam… Tudja-e, hogy a villámsújtottak, a háborúban elesettek
meg a nehéz szülésben meghalt asszonyok a mennybe jutnak? Ezt nem írták
meg semmiféle könyvben, pedig bizonyos. Most anyám is a
mennyországban van. Úgy képzelem, hogy valamikor engem is villám sújt
agyon, és én is a mennybe jutok… Maga tanult ember?
– Igen…
– Akkor hát nem fog kinevetni… Tudja, hogyan szeretnék meghalni?
Fölöltözni a legdrágább, divatos ruhába, amilyet a napokban láttam egy
itteni gazdag asszonyon, Scheffer földbirtokosnén… karkötőt csatolni fel…
Aztán megállni a Kősírbolt tetején, és agyonsújtatni magam a villámmal,
hogy mindenki lássa… Rettenetes dörgés, tudja… aztán vége…
– Micsoda szertelen fantáziája van! – mosolyogtam, s a szemébe
néztem, amely tele volt a félelmetes, de hatásos halál szent borzalmával. –
Hétköznapi ruhában nem is szeretne meghalni?
– Nem… – rázta a fejét Olenyka. – És fő, hogy mindenki lássa…
– Ez a ruha, amit most visel, szebb mindenféle divatos és drága
ruhánál… Illik magának. Olyan benne, mint a zöld erdő kis piros virága.
– Nem, nem igaz! – sóhajtotta naivul Olenyka. – Ez egy olcsó ruha,
nem is lehet szép.
A gróf lépett oda hozzánk az ablakhoz, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy elbeszélget a szép kis Olenykával. Barátom három európai nyelven
beszél, de a nők nyelvén nem ért. Mintegy véletlenül megállt mellettünk,
félszegen mosolygott, hümmögött aztán megfordult, és visszament a
vodkás üveghez.
– Amikor belépett a szobába – fordultam Olenykához –, azt énekelte:
Tavaszi zápor, úgy szeretlek! Hát ezt a verset megzenésítették?
– Nem. Én magam szoktam énekelni minden verset, amit csak tudok.
Véletlenül hátrapillantottam. Urbenyin figyelt bennünket Szeméből
haragot és gyűlöletet olvastam ki, ami sehogy sem illett jóságos, szelíd
arcához.
 „Féltékeny vajon?” – töprengtem.
Szegény, amikor elkapta kérdő pillantásomat, felállt az asztaltól, és
céltalanul kifordult az előszobába… Még a járása is elárulta izgatottságát.
Mind sűrűbb egymásutánban zendült meg az ég, egyre erősebb és
visszhangzóbb dörejjel. A villámok egyre-másra bevilágították kellemes,
kápráztató fényükkel az eget, a fenyőket a vizes földet… Semmi jel nem
mutatta, hogy hamarosan eláll az eső. Elfordultam az ablaktól, a
könyvespolchoz léptem, és szemügyre vettem Olenyka könyvtárát. „Mondd
meg, mit olvasol – megmondom, ki vagy” – de a polc szép rendben
sorakozó kincseiből nehéz volt bármiféle következtetést levonni. Olenyka
szellemi színvonalát és „műveltségi cenzusát” illetően. Különös keverék
volt a kis könyvtár. Három irodalmi olvasókönyv. Born egy kis könyve,
Jevtusevszkij számtani példatára, Lermontov összes verseinek második
kötete, Sklarevszkij, a Gyelo című folyóirat, szakácskönyv, a Szkladcsina… A
többit nem tudom felsorolni, mert amikor a Szkladcsiná-t leemeltem a
polcról és belelapoztam, kitárult a szomszéd szoba ajtaja, s közénk lépett
egy ember, aki nyomban elvonta a figyelmemet Olenyka műveltségi
cenzusáról. Rendkívül eredeti arcú, inas, magas férfi volt, pamutvászon
köntösben és rongyos cipőben. Kék erekkel telerajzolt arcát őrmesterbajusz
és kis oldalszakáll díszítette, s egész ábrázatában volt valami madárszerű.
Arca előrefeszült, mintha orra hegye után igyekezett volna. Azt hiszem, az
ilyen arcokat nevezik „csőröskancsó-pofáknak”. A kis fej szikkadt, hosszú,
nagy ádámcsutkás nyakon ült, és úgy himbálózott, mint seregélydúc a
szélben… A furcsa ember ránk emelte zavaros tekintetű, zöld szemét, és
ráemelte a grófra…
– Zárva az ajtó? – kérdezte könyörgő hangon.
A gróf rám nézett, és megvonta a vállát
– Ne aggódj, apácska! – mondta Olenyka. – Mindent bezártunk… Menj
csak a szobádba.
– A pajtát is bezártátok?
– Néha… izé… nyugtalan egy kicsit – súgta az előszobából besiető
Urbenyin. – Tolvajoktól fél, és amint hallják, folyton az ajtókat kérdi…
Nyikolaj Jefimics – fordult a különös emberhez –, eredj szépen vissza a
szobádba, és feküdj le! Mindent bezártunk, ne félj!
– Az ablakokat is?
Nyikolaj Jefimics gyorsan végigvizsgált minden ablakot megpróbálta
zárjukat, aztán ránk se nézve, visszacsoszogott a szobájába.
– Rájön néha szegényre – kezdte magyarázni Urbenyin, amikor eltűnt.
– Jóravaló, derék ember, családos – és ilyen csapás! Majdnem minden
nyáron megháborodik…
Olenykára néztem. Zavartan rejtette el előlem arcát, könyvei
megbontott rendjét állította helyre. Látszott rajta, hogy szégyenkezik
zavarodott elméjű apja miatt.
– Megérkezett a fogat, kegyelmes uram! – mondta egyszer csak
Urbenyin. – Ha úgy tetszik, indulhatnak.
– Hogy került ide a fogat? – kérdeztem.
– Érte küldtem…
Egy perc múlva már ott ültem a gróf mellett a fogaton, hallgattam a
mennydörgést és mérgelődtem.
– Mégiscsak kitette a szűrünket az a Pjotr Jegorics, vinné el az ördög! –
morogtam, cseppet sem tréfálkozó haraggal. – Meg se nézhettem azt az
Olenykát! Pedig nem ettem volna meg előle… Vén bolond! Majd
szétvetette a féltékenység egész idő alatt… Szerelmes abba a lányba.
– Igen, igen, igen… Képzeld, én is észrevettem! Féltékenységből nem
akart bennünket beengedni az erdészházba, és féltékenységből küldött a
fogatért! Haha!
– Deres a szakálla, de még mindig incselkedik vele az ördög…
Különben, barátom, nehéz is bele nem szeretni abba a piros ruhás lányba,
ha valaki mindennap olyannak látja, amilyennek mi láttuk ma! Átkozottul
csinos lány! Csak nem az intéző fogára való… Ezt meg kellene értenie, s
akkor nem féltékenykedne olyan önző módon!… Szeresse, de ne zavarjon
mást se, különösen, ha tudja, hogy nem neki termett! Micsoda vén
fatuskó!…
 – Emlékszel, hogyan felfortyant, amikor Kuzma a teánál említette
nekünk a lányt? – vihogott a gróf. – Azt hittem, megver bennünket… Ilyen
hévvel nem védelmezi az ember egy számára közömbös nő becsületét…
– Dehogynem védelmezi, pajtás… De nem erről van szó. Más a
lényeg… Ha bennünket így kommandírozott, mit csinálhat a
kisemberekkel, akiknek felettese! A kulcsárokat, gazdászokat, vadászokat és
a világ egyéb apró teremtményeit biztosan a közelébe se engedi! A szerelem
meg a féltékenység igazságtalanná, szívtelenné, embergyűlölővé tesz
mindenkit… Fogadni mernék, hogy e miatt az Olenyka miatt nem egy
alárendeltjét elmarta már innen! Éppen ezért okosan teszed, ha kevesebb
hitelt adsz panaszainak, jelentéseinek és javaslatainak, hogy ezt vagy azt el
kell küldeni. Egyáltalán: egy időre korlátozd a hatalmát. Majd ha a szerelem
elmúlik, nem lesz mitől félni. Mert különben jólelkű, becsületes fickó…
– És hogy tetszik neked a lány papácskája? – nevetett a gróf.
– Elmebeteg… Az őrültekházában volna a helye, nem az
erdészházban… Különben, ha kiírnád a kastélyod kapujára:
„Elmegyógyintézet”, nem is hazudnál… Hiszen valóságos Bedlam a
birtokod! Ez az erdész, Bagoly anyó, Franz, akinek a kártya zavarta meg az
eszét a szerelmes öregember, az egzaltált lány, az örökké részeg gróf… mit
akarsz még?
– De ez az erdész fizetést kap! Hogy dolgozhat, ha őrült?
– Úgy látszik. Urbenyin csak a lánya miatt tartja… Urbenyin azt
mondja, hogy majdnem minden nyáron rájön… Én ezt nemigen hiszem…
Nem nyaranta, hanem állandóan beteg ez az erdész… Szerencsére ez a te
Pjotr Jegoricsod ritkán hazudik, s ha egyszer lódít, rögtön elárulja magát…
– Tavaly Urbenyin értesített, hogy Ahmetyev, az öreg erdész, barátnak
megy az Athos-hegyi kolostorba, s mint „tapasztalt, becsületes és érdemes”
embert, ezt a Szkvorcovot ajánlotta nekem… Én, persze, beleegyeztem,
mint mindig. Hiszen a levél nem arc: nem árulja el magát, ha hazudik.
A fogat begördült az udvarra, s megállt a kastély bejárata előtt
Leszálltunk. Az eső már elvonult. A villámokkal terhes viharfelhő dühös
morgással száguldott északkelet felé, nyomában egyre jobban kitárult a
sötétkék, csillagos ég. Mintha valami nehézfegyverzetük vad erő, miután
feldűlt mindent, és rettenetes sarcot szedett új győzelmek felé sietne…
Lemaradt felhőcafatok rohantak utána, olyan sebesen, mintha félnének,
hogy nem érik utol… A természet visszakapta békéjét.
Ez a béke érződött a fűszeres, csöndes levegőben, amely
gyönyörűséggel és fülemüleénekkel volt tele, az alvó kert némaságában, a
kelő hold simogató fényében… A tó fölébredt nappali álmából, és halk
mormolással adott hírt magáról az emberi fülnek…
Jó ilyenkor ringató kocsin járni a mezőt, vagy evezni a tavon… De mi
bementünk a kastélyba. Másfajta „költészet” várt ott bennünket
Aki lelki fájdalmában vagy elviselhetetlen szenvedések súlya alatt golyót
röpít a homlokába, azt öngyilkosnak nevezik; annak, aki átengedi magát
szánalmas és lelket lealjasító szenvedélyeknek a tavasz, az ifjúság szent
napjaiban, nem talál nevet az emberi nyelv. A golyót a sir nyugalma követi,
az elvesztegetett ifjúságot – fájdalmak és kínzó emlékek évei. Aki maga is
megszentségtelenítette tulajdon tavaszát megérti mostani lelkiállapotomat.
Nem vagyok öreg, még sötét a hajam, de már nem élek. Elmegyógyászok
beszélik, hogy egy Waterloonál megsebesüli katonának elborult az elméje, s
attól fogva azt állította, s maga is elhitte, hogy elesett a Waterlooi csatában,
s azt, akiről azt hiszik, hogy ő, csak az árnyéka, a múlt tükörképe. Olyasfélét
érzek most én is, mint ez az élőhalott.
– Örülök, hogy nem ettél semmit az erdésznél, és nem rontottad el az
étvágyad – mondta a gróf, amikor beléptünk a házba. – Nagyszerű
vacsoránk lesz… mint régen! Tálalni! – parancsolt Iljára, aki lerángatta róla
a kabátot, és ráadta háziköntösét.
Átmentünk az ebédlőbe. A terített asztalon már „pezsgett az élet”.
Mindenféle színű és nagyságú üvegek sorakoztak egymás mellett, mint a
színházi büfék polcain: a lámpa fényét tükrözve várták, hogy kitüntessük
őket figyelmünkkel. Sózott, ecetes-hagymás és sokféle más hideg étel
várakozott egy másik asztalon, egy üveg vodka meg egy üveg angolkeserű
társaságában. A borosüvegek mellett pedig két tál: tormás malac és hideg
tokhal…
 – No… – kezdte a gróf, miután teletöltött három pohárkát és
megborzongott, mintha fázna. – Egészségünkre! Fogd a poharadat, Kaetan
Kazimirovics!
Én ittam, de a lengyel tagadóan rázta a fejét. Maga elé húzta a tokot,
megszagolta és nekilátott
Bocsánatot kérek az olvasótól. Olyan dolgot kell most leírnom, ami egy
cseppet sem „regényes”.
– No… buktassuk meg még egyszer – töltötte tele a gróf másodszor is
a pohárkákat – Rajta, Lecoq!
Fogtam a kupicát megnéztem és visszatettem…
– Az ördög vigye el, rég nem ittam már – mondtam. – Ne idézzük fel a
múltat? – Nem sokáig gondolkoztam, felhajtottam egymás után öt kupica
vodkát. Másképp nem tudok inni. A kis iskolás gyerekek a felnőttektől
tanulnak cigarettázni: a gróf engem nézett magának is töltött egymás után
ötször, s hétrét görnyedve, fintorogva, fejét rázogatva kiitta. Az én öt
kupicámat legénykedésnek gondolta, pedig én nem azért ittam, hogy
ivóképességemmel dicsekedjem… Kívántam a részegséget a jó alapos
részegséget, amilyet a magam kis falujában rég nem éreztem. Ivás után
asztalhoz ültem, és nekiláttam a malacnak.
A részeg kábulat nem váratott magára sokáig. Hamarosan könnyű
szédülést éreztem. Jóleső hűvösség támadt a szívem körül – kezdődött a
féktelen, boldog állapot Barátom, minden észrevehető átmenet nélkül,
hatalmas jókedvre derült. A sivár unalmat a mindenről megfeledkező
vidámság és öröm váltotta fel bennem. Mosolyogni kezdtem. Egyszerre
megkívántam a fecsegést a nevetést az embereket. Ettem a malacpecsenyét
és érezni kezdtem az élet teljességét, majdnem hogy elégedett voltam az
élettel, majdnem boldog voltam.
– Maga mért nem iszik? – fordultam a lengyelhez.
– Ő nem iszik semmit – felelte a gróf. – Ne is erőltesd.
– De mégis, legalább egy cseppet igyék!
A lengyel befalt egy jókora darab halat, és tagadóan rázta a fejét.
Felbosszantott a hallgatása.
– Ide hallgasson, Kaetan… mi is az apjaura neve… mért hallgat
folyton? – kérdeztem tőle. – Még nem volt szerencsém hallani a hangját.
Repülő fecske szárnyára emlékeztető szemöldöke felemelkedett; rám
pillantott.
– Kívánja, hogy beszéljek? – kérdezte, erősen lengyeles kiejtéssel.
– Szerfelett kívánom.
– Mire jó az magának?
– De kérem! A hajókon ebéd után még az idegenek is szóba elegyednek
egymással, mi pedig már jó néhány órája ismerősök vagyunk, nézegetjük
egymást, s még egyetlen szót se váltottunk! Micsoda dolog ez?
A lengyel hallgatott. – Mért nem beszél? – kérdeztem egy kis idő múlva.
– Legalább válaszoljon valamit!
– Nem óhajtok önnek válaszolni. Gúnyt érzek ki a hangjából, azt pedig
nem szeretem.
– Nem gúnyolódik! – neszelt fel a gróf. – Honnan veszed ezt, Kaetan?
Ő csak barátságból…
 – Velem grófok, hercegek se beszélnek ilyen hangon! – felelte Kaetan,
a szemöldökét ráncolva. – Ezt a hangot nem szeretem.
– Tehát nem érdemesít beszélgetésre? – folytattam erőszakosan;
felhajtottam még egy pohárka vodkát, és nevettem.
– Tudod, mért jöttem ide tulajdonképpen? – vágott a szavamba a gróf,
hogy másra terelje a beszélgetést. – Nem is mondtam még, ugye? Elmentem
Pétervárott egy ismerős orvoshoz, aki állandóan kezel, és panaszkodtam
neki. Meghallgatott, kikopogtatott, tapogatott, aztán csak annyit kérdezett:
„Bátor ember ön?” Én ugyan nem vagyok gyáva, tudod, de elsápadtam. „Az
vagyok” – mondtam.
– Rövidebben, pajtás… Unom már.
– Azt mondta, ha nem hagyom el Pétervárt, ha nem utazom el,
hamarosan végem. Az egész májamat tönkretette a sok ital… Azért
határoztam el, hogy idejövök… Ostobaság is ott ülni, amikor olyan
pompás, olyan gazdag ez a birtok! Maga a klíma milyen sokat éri Itt legalább
elfoglalhatom magam. A munka a legjobb, a leghatásosabb gyógyszer. Nem
igaz, Kaetan? Gazdálkodom majd, és abbahagyom az ivást… A doktor
egyetlen kupicát se engedélyez. Egyetlenegyet se!
– Hát akkor ne igyál.
– Nem is iszom… Ma ittam utoljára, annak örömére, hogy
viszontláttam az én kedves jó barátomat (a gróf hozzám hajolt, és csókot
cuppantott az arcomra)… Holnaptól – egy cseppet se! Ma örökre búcsút
mondok Bacchusnak! Egy konyakot erre a búcsúra, Szerjozsa… no?
Ittunk egy pohárka konyakot.
– Meggyógyulok, Szerjozsa, galambocskám, és gazdálkodom. Ésszerű
gazdálkodást folytatok! Urbenyin derék, kedves ember, mindenhez ért, de
háti-gazda ő? Maradi ember. Egy intézőnek elő kell fizetnie folyóiratokra,
olvasni, mindent szemmel tartani, mezőgazdasági kiállításokon részt Venni,
hanem ő műveletlen mindehhez! Olenyka… csakugyan szerelmes volna
Olenykába? Haha! Eztán magam dolgozom, őt pedig segítségül veszem
magam mellé… Választásokon veszek részt, mulattatom a társaságot… mi?
Hiszen itt is lehet boldogan élni! Mit gondolsz? No, tessék, máris nevetsz!
Máris nevetsz! Veled igazán nem lehet beszélni semmiről!
 Vidám voltam, nevetős kedvű. Mulattatott a gróf, mulattattak a
gyertyák, a palackok, az ebédlő falait díszítő, nyulakat és kacsákat ábrázoló
domborművek… Egyedül Kaetan Kazimirovics józan ábrázata nem
mulattatott. Ingerelt ennek az embernek puszta jelenléte.
– Nem küldenéd a fenébe ezt a polyákot? – súgtam oda a grófnak.
– Ugyan! Az istenért… – dadogta a gróf, s megragadta mindkét
kezemet, mintha arra készültem volna, hogy elagyabugyáljam a lengyeljét. –
Mért ne ülhetne itt?
– De én látni se bírom! Ide hallgasson! – fordultam Psehockijhoz. –
Megtagadta ugyan, hogy beszélgessen velem, de én még nem adtam fel a
reményt, hogy rövidesen megismerkedem szókészségével…
– Hagyd! – rántotta meg ruhám ujját a gróf. – Könyörögve kérlek!
– Addig nem hagyom békén – folytattam –, amíg nem felel nekem. Mit
ráncolja a homlokát? Talán most is gúnyt érez a hangomban?
– Ha én is annyit ittam volna, mint ön, hajlandó lennék beszélgetni, Így
azonban nem vagyunk összeillő pár… – morogta a lengyel.
– Nem vagyunk összeillő pár, s ezt be is kellene bizonyítani… Éppen
erről akartam beszélni… Kutya a macskával, részeg a józannal nem férhet
meg… A részeg a józant zavarja, a józan a részeget. A szomszéd szalonban
pompás, puha díványok vannak! Tormás tokhal után igen jólesik heverészni
rajtuk! Oda nem is hallik át a hangom. Nem óhajtana átfáradni?
A gróf összecsapta a tenyerét, és pislogva jött-ment az ebédlőben.
Karnyejev gyáva, és fél a „nagy” beszélgetésektől… Engem pedig, ha
ittam, mulattattak a félreértések és civakodások…
– Nem értem! Nem ér-tem! – nyögdelte a gróf, nem tudva, mit
mondjon, hogy intézkedjék…
Tudta, hogy engem nehéz megállítani.
– Még nem ismerem önt eléggé – folytattam. Lehet, hogy ön a
legkitűnőbb ember, éppen ezért nem akarok előre összeveszni önnel. Nem
is veszem össze… Csak arra hívom fel a figyelmét, hogy józannak nincs
helye részegek között… A józan ember jelenléte ingerlően hat a részeg
szervezetre! Értse meg!
 – Beszéljen csak, amennyit jólesik – sóhajtotta Psehockij. – Engem
ugyan nem tud felingerelni semmivel fiatalember!
– Semmivel, csakugyan? – és ha makacs disznónak nevezem, akkor se
sértődik meg?
A lengyel elvörösödött, de szólni nem szólt. A gróf sápadtan lépett
hozzám, könyörgő arcot vágott, és széttárta a karját.
– Kérlek, igazán! Fékezd a nyelvedet!
Én már beleéltem magam a részeg szerepébe, és folytattam volna, de a
gróf és a lengyel szerencséjére léptek hangzottak fel, és Urbenyin jelent meg
az ebédlőben.
– Jó étvágyat! – kezdte. – Az iránt érdeklődöm, kegyelmes uram, nincs-
e valami parancsa?
– Parancsom egyenlőre nincs, de volna egy kérésem… – felelte a gróf.
– Nagyon örülök, hogy bejött, Pjotr Jegorics… Üljön le, vacsorázzék
velünk, és beszélgessünk egy kicsit a gazdaságról…
Urbenyin leült.
A gróf felhajtott egy kupica konyakot, és kifejtette az intézőnek az
ésszerű gazdálkodásra vonatkozó terveit. Hosszan beszélt, egyre-másra
ismétlésekbe bocsátkozott, és kitérőket tett. Urbenyin úgy hallgatta, ahogy
a komoly emberek figyelnek a gyermekek és a nők csacsogására: lustán és
érdeklődéssel… Hallevest evett, és szomorúan bámult tányérjába.
– Nagyszerű tervrajzokat hoztam magammal! – mondta többek között
a gróf. – Nagyszerű tervrajzokat! Megmutatom, ha akarja.
Karnyejev felugrott, és átfutott dolgozószobájába, a tervrajzokért.
Urbenyin, kihasználva távollétét, gyorsan töltött magának egy fél teáspohár
vodkát, kiitta, de nem evett utána semmit.
– Milyen pocsék vodka! – jegyezte meg, és gyűlölettel pillantott az
üvegre.
– A gróf előtt mért nem iszik, Pjotr Jegorics? – kérdeztem. – Csak nem
fél tőle?
– Jobb álszenteskedni, Szergej Petrovics, és titokban inni, mint a gróf
előtt. Tudja, milyen különös természete van… Ha szándékosan ellopnék
tőle húszezer rubelt, egy szót se szólna, puszta nemtörődömségből, de ha
elfelejtek neki számot adni egy elköltött garasról, vagy ha előtte vodkát
iszom, mindjárt sírni kezd, hogy haramia az intézője. Hiszen jól ismeri!
Urbenyin öntött még magának egy fél pohárral, és felhajtotta.
– Maga régebben nem ivott, ugye, Pjotr Jegorics? – kérdeztem tőle.
– Nem. De most iszom… Rettenetesen iszom! – súgta. – Rettenetesen,
éjjel-nappal, egy perc pihenőt se tartok! Még a gróf se ivott olyan
mértékben, mint most én… Iszonyúan nehéz Szergej Petrovics! A jóisten
tudja egyedül, milyen nehéz a szívem! Éppen keserűségemben iszom… Én
mindig szerettem és tiszteltem magát, Szergej Petrovics, hát megmondom
őszintén… legszívesebben felkötném magam!
– De hát mért?
– Az ostobaságom miatt… Nemcsak a gyerekek között van ostoba!…
Akad ötvenéves is. Ne kérdezze az okát.
Belépett a gróf, és véget vetett Urbenyin őszinteségi rohamának.
– A legkitűnőbb likőr! – kiáltotta, s a „nagyszerű” tervrajzok helyett egy
viasszal lepecsételt, hasas üveg benediktínert tett az asztalra. – Útközben
vettem Moszkvában, Deprénél. Iszol belőle, Szerjozsa?
– Úgy emlékszem, a tervrajzokért mentél! – juttattam eszébe.
– Én? Miféle tervrajzokért? Ahá, igen! De hát, pajtás, az ördög se tud
eligazodni a bőröndjeimben!… Kerestem, kutattam, aztán abbahagytam…
Ez a likőr nagyon finom. Nem akarsz?
Urbenyin még üldögélt köztünk egy darabig, aztán elköszönt és kiment.
Távozása után hozzáláttunk a vörös borhoz. Ez a bor végképp elvette az
eszemet. Sikerült a részegségnek azt a fokát elérnem, amit akartam, amikor
elindultam a grófhoz. Rendkívül élénk lettem, mozgékony és szokatlanul
vidám. Szerettem volna valami meghökkentő, mulatságos és
szemfényvesztő hőstettet véghezvinni. Úgy éreztem ezekben a percekben,
hogy át tudnám úszni az óceánt, feltalálni a legbonyolultabb dolgot,
meghódítani akármelyik asszonyt… A világ s a rajta nyüzsgő élet
elragadtatást váltott ki belőlem, szerettem, de ugyanakkor kedvem támadt
belekötni, epés élcekkel kigúnyolni… A mulatságos, fekete szemöldökű
lengyelt meg a grófot feltétlenül nevetségessé kell tenni, maró gúnnyal az
elevenjükbe vágni, összezúzni…
 – Mért hallgat hát? – kezdtem. – Beszéljen, figyelek! Haha! Rettenetesen
szeretem, amikor komoly, tekintélyes ábrázatú emberek gyerekes
butaságokat hordanak össze! Micsoda csúfság az, milyen megcsúfolása az
emberi észnek! Az arc sokszor meghazudtolja az észt! Magának, hogy igazat
mondjon, idióta ábrázat illenék, s közben olyan arca van, mint a görög
bölcseknek!
Nem fejeztem be… Akadozni kezdett a nyelvem arra a gondolatra,
hogy fél szóra se érdemes semmi-emberekkel beszélek. Népes, nagy termet
kívántam, ragyogó asszonyokat, gyertyák ezreit… Felálltam, fogtam a
poharamat, és róttam a szobákat. Amikor korhelykedünk, nem korlátozzuk
magunk körül a teret, nem érjük be egy ebédlővel, az egész házat, sokszor
az egész háztájat birtokunkba vesszük…
A mozaikszalonban kiválasztottam egy török kerevetet, végigdőltem
rajta, és átengedtem magam légvárépítő képzeletemnek. Részeg gondolatok
telítették fiatal fejemet, egyik grandiózusabb és féktelenebb, mint a másik…
Új világot teremtettem magam – köré, kábító gyönyörűségekkel és
leírhatatlan szépségekkel teli világot.
Már csak az hiányzott, hogy rímekben beszéljek, és víziókat lássak.
A gróf átjött hozzám, és leült a kerevet szélére… Mondani akart
valamit. Már az előbb említett öt kupica után kiolvastam a szeméből, hogy
valami rendkívülit akar velem közölni. Tudtam, miről akar beszélni…
– Milyen sokat ittam ma! – kezdte. – Pedig nekem minden csepp ital
méreg… De ma utoljára történt… Utoljára, becsületszavamra! Van
akaraterőm…
 – Jól van, jól van…
– Utoljára… Szerjozsa, édes barátom, ne táviratozzunk a városba…
utoljára?
– Hát táviratozz.
– Mulassunk egy nagyot utoljára… Kelj fel, no… írd meg… – A gróf
nem tud táviratot fogalmazni. Túlságosan hosszadalmas és mégsem teljes,
amit ír. Felkeltem és írtam:
„Sz., London Étterem. Karpov kórusát kérem. Otthagyni mindent, és
azonnal indulni a kétórás vonattal. Gróf K.”
 – Most háromnegyed tizenegy – mondta a gróf. – Míg egy ember
elvágtat az állomásra, az háromnegyed, maximum egy óra… Karpov egy
órára megkapja a táviratot… Eléri a vonatot… Ha a kétórást nem érné el,
a tehervonattal is jöhet… Igaz?
A félszemű Kuzma vitte el a táviratot… Ilja parancsot kapott, hogy egy
óra múlva küldjön fogatokat az állomásra. Én, hogy agyonüssem az időt
valamivel, lassan meggyújtogattam minden szobában a lámpákat és
gyertyákat, aztán felnyitottam a zongorát, és kipróbáltam a hangját.
Később, emlékszem, újra ledőltem a török heverőre, nem gondoltam
semmire, kezemmel szótlanul elhárítottam a mindenáron beszélgetni
kívánó grófot… Alig tudtam magamról, félálomban voltam, csak a lámpák
éles fényét és nyugodt, vidám hangulatomat éreztem… A piros ruhás lány
jelent meg előttem, amint fejét a vállára hajtja, láttam rémült pillantását,
amikor a hatásos halálról beszélt; ott állt előttem, és kicsiny ujjával szelíden
megfenyegetett… Aztán egy másik lány suhant el mellettem, fekete ruhás,
sápadt, büszke arcú; rám nézett – félig könyörgő, félig szemrehányó volt a
tekintete.
Aztán lármát hallottam, nevetést, szaladgálást… Mély fekete szempár
jelent meg a lámpafény helyén. Láttam a fényét a mosolyát… Egy nedves
szájon örvendező nevetés játszott… Tyina nevetett rám, az én
cigánylányom…
– Te vagy? – kérdezte. – Alszol? Kelj fel, kedves… Rég nem láttalak.
Némán szorítottam meg a kezét, és magamhoz vontam…
– Menjünk át oda… Megjöttünk mindannyian…
– Maradj… Olyan jó itt, Tyina…
– De itt… nagyon világos van… Megőrültél… Akárki bejöhet…
– Aki bejön, annak kitekerem a nyakát… Jól érzem magam, Tyina…
Már több mint két esztendeje nem láttalak…
A teremben belecsapott valaki a zongorába. Ó, Moszkva, Moszkva, fehér
kövű Moszkva… – harsogta egyszerre több hang.
– Hallod, mindenki odaát van, énekel… Nem jön be senki…
– Igaz, igaz…
 A találkozás Tyinával felrázott önfeledtségemből… Tíz perc múlva
átvezetett a terembe, ahol félkaréjban felállt a kórus… A gróf
lovaglóülésben feszített egy széken, és kezével az ütemet verte… Psehockij
a háta mögött állt, és bámész szemmel nézte az énekesmadarakat…
Kitéptem Karpov kezéből a balalajkát, intettem és rákezdtem:
– Le-ent, a Vo-ol-ga anyá-á-ács…
– A Vo-ol-ga anyá-á-ács-ká-án… – vágott bele a kórus.
– Hé rajta, no rajta, tovább…
Felemeltem a karomat, és villámgyorsan belekezdtem egy másikba:
– Féktelen éjszakák, mulatós éjszakák…
Semmi sem hat olyan pezsdítőn és csiklandón az idegeimre, mint az
efféle hirtelen átcsapások. Megremegtem gyönyörűségemben, fél karommal
átöleltem Tyinát, a másikkal a balalajkát lengettem a levegőben, úgy
énekeltem végig a Féktelen éjszakák-at… A balalajka reccsenve vágódott a
padlóhoz, és apró szilánkokra repült.
– Bort!
További emlékeim káoszba fulladtak… Minden összekeveredett,
egybefolyt, zavaros lett és homályos… Emlékszem a szürke hajnali égre…
Csónakban ülünk… A tó enyhén borzong, és mintha morogna, talán
korhelykedésünk miatt… A csónak közepén állok és tántorgok… Tyina azt
hajtogatja, hogy még beleesem a vízbe, és kér, hogy üljek le… Én pedig
harsány hangon sajnálatomat fejezem ki, hogy a tó nem vet olyan magas
hullámokat, mint a Kősírbolt, és kiabálásommal felijesztem a sirályokat,
amelyek fehérrel foltozzák a tó sötétkék tükrét. Aztán rekkenő meleg,
hosszú nap merül fel emlékeimben, véget nem érő villásreggeli, tízéves
gyümölcspálinka, puncs, eszeveszett lárma… Ennek a napnak csak néhány
mozzanatára emlékszem. Látom magam hintán fel-alá szállni Tyinával a
kertben. Én a hinta egyik végén állok, ő a másikon. Elszántan dolgozom
egész törzsemmel, ahogy csak erőmtől telik, és magam sem tudom, mit
kívánok: hogy Tyina lezuhanjon a hintáról, és megüsse magát, vagy hogy
felrepüljön egészen a felhőkig? Tyina halálsápadtan áll. de büszkeségből és
hiúságból összeszorítja a fogait, hogy egy hanggal se árulja el félelmét. Egyre
magasabbra hajít bennünket a hinta… hogy mi lett a vége, arra már nem
emlékszem. Aztán: séta Tyinával a hosszú fasor zöld boltozata alatt,

amely egyetlen sugarat se szűr át. Poétikus félhomály, fekete hajfonatok.

nedves ajkak, suttogás… Később a kis alténekesnő lépked az oldalamon,
hegyes orrú, gyermeki tekintetű, igen vékony derekú kis szőke. Addig
sétálgatok vele, míg Tyina utánunk nem jön, ós jelenetet nem csinál… A
cigánylány sápadt és vad… „Átkozott”-nak nevez, és sértődötten
készülődik vissza a városba. A gróf sápadt arccal, reszkető kézzel szaladgál
körülöttünk, de. mint rendesen, most sem talál szavakat, hogy maradásra
bírja Tyinát. A cigánylány végül is pofon üt. Különös: veszett haragra
lobbanok egy férfi legcsekélyebb sértő szavától, de közönyösen tűröm a
pofont, amit nőtől kapok. Megint hosszú „ebédután”, megint kígyó a
lépcsőn, megint az alvó Franz legyekkel az orra körül, megint a kertkapu…
A piros ruhás lány fenn áll a Kősírbolton, de amikor bennünket észrevesz,
eliramodik, mint egy gyíkocska.
Estére már újra jó barátok vagyunk Tyinával. Az estét megint féktelen
éjszaka követi, muzsikával, merész énekkel, idegeket csiklandó éles
átcsapásokkal… egy percnyi alvás nélküli
– Ez önpusztítás! – súgta nekem Urbenyin, aki betért egy percre, hogy
énekünket hallgassa
Persze, igaza van. Később: a gróf meg én kinn állunk a kertben,
egymással szemben, és vitatkozunk valamin. A fekete szemöldökű Kaetan
körülöttünk járkál; mindvégig nem vett részt mulatságainkban. de azért Ő
sem feküdt le, úgy követett bennünket mindenüvé, mint az árnyék… Az ég
már tejfehér, s a legmagasabb fák csúcsát már bearanyozzák a kelő nap
sugarai Körül veréb-lárma. seregélycserregés, susogás, az éjszaka
elnehezedett szárnyak csattogása Tehénbőgés hallik, csordások
kurjongatása. Mellettünk márványlapos asztal. Az asztalon sápadtan világol
a karos gyertyatartó. Cigarettavégek, cukorpapírok, törött kupicák,
őszibarackhéj…
– El kell fogadnod! – mondom, egy köteg bankjegyet tukmálva a grófra.
– Kényszerítelek, hogy elfogadd!
– De hát én hívtam meg őket. nem tel – próbál meggyőzni a gróf, és a
gombom után nyúlkál. – Itt én vagyok a házigazda… vendégül láttalak…
hogy fizethetnél? Értsd meg. hogy megsértesz vele!
– Én is hívtam őket. azért én fizetem a felét. Nem veszed el? Nem
énem, mért akarsz lekötelezni! Azt hiszed, hogy mivel olyan pokolian
gazdag vagy, jogod van ilyen szívességeket tenni nekem? Az ördög vigye el,
Karpovot én hívtam, én is fizetem ki! Nem kell a te feled1 Én küldtem a
táviratot!
– Vendéglőben. Szerjozsa fizethetsz, amennyit akarsz, de az én házam
nem kocsma… Különben sem értem, mért erősködöl, nem értem, mit
akarsz. Neked kevés a pénzed, nekem meg annyi van, hogy már a tyúkok se
csipegetik… Az igazság is mellettem szól!
– Hát nem veszed el? Nem? Jól van…
 A bankjegyeket a gyertya sápadt lángjához tartom, meggyújtom és
leszórom a földre. Kaetan melléből hirtelen nyögés tör elő. Kimereszti a
szemét, elsápad, nehéz testét a földre veti, tenyerével próbálja elfojtani a
tüzet a bankók szélén… Sikerül is neki.
– Nem értem! – mondja, zsebébe rejtve a megperzselt bankókat. –
Pénzt égetni?! Mint tavalyi avart vagy a szerelmes levelet?… Inkább
odaadom valami szegény embernek, mintsem hogy a tűz eméssze el.
Bemegyek a kastélyba… Minden szobában, díványokon, szőnyegeken,
elcsigázott, halálosan kimerült énekesek alszanak. Az én Tyinám a
mozaikszalon heverőjén alszik.
Kinyújtózva, nehezen lélegzik… Fogait összeszorítja, arca sápadt.
Alighanem a hintázásról álmodik. Bagoly anyó végigjárja a szobákat, szúrós
kis szeme haragosan méregeti az embereket, akik olyan hirtelen törték meg
az elhagyatott birtok síri csendjét… Nem cél nélkül jár-kel, fárasztja öreg
csontjait… Íme minden, ami megmaradt emlékezetemben a két garázda
éjszakából, a többit vagy kivetette magából részeg fejem, vagy nem illik
leírni… De ennyi elég is!
Zorka sohasem vitt olyan igyekvőn hazafelé, mint a pénzégetés utáni
reggelen… A ló is hazakívánkozott. A tó lomhán görgette tajtékos
hullámait, készülődött nappali álmára; tükre visszaverte a kelő nap kópét.
Az erdő fái, a parti füzek mozdulatlanul álltak, mintha hajnali istentiszteletet
hallgatnának… Nehéz leírni akkori lelkiállapotomat. Nem részletezem, csak
annyit mondok, hogy kimondhatatlanul megörültem, s ugyanakkor égtem a
szégyentől, amikor az útkanyarban megláttam a parton az öreg Mihej
becsületes munkában és betegségekben eltörődött, vén apostol-arcát…
Mihej a bibliabéli halászokra emlékeztet Galambősz a haja, a szakálla;
bölcsen nézi az eget… Amikor mozdulatlanul áll a parton, és a felhők
futását figyeli, azt hinné az ember, hogy angyalokat is lát odafönn. Szeretem
az ilyen arcokat…
Amikor észrevettem, megállítottam a lovamat, s kezemet nyújtottam az
öregnek, mintha megtisztulni akarnék becsületes, kérges keze érintésétől…
Rám emelte huncut kis szemét, és elmosolyodott.
 – Jó egészséget, uram! – köszönt rám, és sután kezet fogott velem. –
Hova vágtatsz mán megint? Vagy talán megjött az a naplopó?
– Megjött.
– Úgy a… látom az ábrázatodon… Én meg csak itt állok és nézek… A
világ olyan, mint volt. Hiúságok hiúsága… Nézd csak! A németre már a
temető vár, de még mindig a földi javakon jár az esze… Látod?
A gróf fürdőháza felé mutatott a botjával. A fürdőháztól sietve
közeledett egy csónak. Zsokésapkás, kék kabátos ember ült benne. Franz
volt, a kertész.
– Minden reggel pénzt visz a szigetre, és elássa… Nincs neki annyi esze,
hogy pénzt gyűjteni – akárha homokot gyűjtene… Ha meghal, úgysem
viheti magával… Egy cigarettlit, uram!
Odakínáltam a tárcámat. Kivett három cigarettát, s az ingébe rejtette.
– Az unokaöcsémnek… Hadd szíja…
A türelmetlen Zorka ficánkolt alattam, aztán elvágtatott. Meghajoltam
a nyeregben az öreg felé, hálásan, hogy engedte megpihentetni a szememet
az arcán. Sokáig nézett utánam.
Odahaza Polikarp fogadott… Lekicsinylő és megsemmisítő képpel
vette szemügyre úri testemet, mintha azt vizsgálgatná, megfürödtem-e
ruhástul ezúttal is.
– Jó reggelt! – morogta. – űrömére szolgált?
– Hallgass, bolond! – szóltam rá.
Dühített ostoba ábrázata. Gyorsan levetkőztem, magamra húztam a
takarót, és lehunytam a szemem.
Szédültem, ködbe borult minden – körülöttem. Ismerős arcok, alakok
bontakoztak elő a ködből… A gróf, a kígyó, Franz, a tűz-sárga kutyák, a
piros ruhás lány, a háborodott Nyikolaj Jefimics.
– Egy férfi megölte a feleségét! Ó, milyen ostobák vagytok!
A piros ruhás lány megfenyegetett az ujjával, Tyina fogta el előlem a
világosságot, fekete szeme rám ragyogott, aztán… elaludtam.
– Milyen édesen és nyugodtan alszik! Ha az ember elnézi ezt a sápadt,
kimerült arcot, a gyermekien ártatlan mosolyt, hallgatja az egyenletes
lélegzetet, azt gondolhatná, hogy nem is vizsgálóbíró fekszik az ágyban,
hanem maga a nyugodt lelkiismeret! Azt gondolhatná, hogy Karnyejev gróf
meg sem érkezett, hogy nem volt se dáridó, se cigánylány, se duhajkodás a
tavon… Keljen fel, maga gonosz! Nem érdemli meg a nyugodt álom
jótéteményét! Keljen fel!
Kinyitottam a szememet, jólesőn kinyújtóztam… Az ablaktól széles
sugárpászta vetődött az ágyamig, fehér porszemecskék táncoltak,
kergetőztek benne nyugtalanul, és bágyadt-fehér árnyalatot kevertek a
fénykévébe… A pászta hol eltűnt a szemem elől, hol meg újra megjelent,
aszerint, hogy belekerült vagy kilépett belőle a hálószobámban fel-alá sétáló
járási orvos, a kedves Pavel Ivanovics Voznyeszenszkij. A doktor, végig
begombolt hosszú kiskabátjában, amely úgy lógott rajta, mint egy vállfán,
kezét szokatlanul hosszú nadrágja zsebébe mélyesztve, saroktól sarokig,
széktől székig, képtől képig rótta a szobát, s rövidlátón ráhunyorgott
mindenre, ami útjába került. Szokásához híven. hogy mindenbe beleüsse az
orrát, és ahova csak lehet, bekukkantson, hol lehajolva, hol nyújtózkodva
vizsgálta a mosdót, a lebocsátott függöny redőit, az ajtóréseket, a lámpát,
mintha keresne valamit, vagy arról akarna meggyőződni, hogy minden
épségben van-e… Pápaszemén át alaposan szemügyre vett egy-egy rést vagy
foltot a tapétán, és homlokát gondterhelten ráncolva szimatolta hosszú
orrával, körmével buzgón kapargatta. Mindezt gépiesen, öntudatlanul és
szokásból csinálta, de azért, miközben szeme fürgén ugrált egyik tárgyról a
másikra, a szemlét végző szakértő képét öltötte fel.
– Keljen fel, azt mondtam! – költögetett éneklő tenor hangján;
belenézett a szappantartóba, és körmével lecsípett a szappanról egy
hajszálat.
– Á-á!… Jó reggelt, Hunyori úr! – köszöntöttem ásítva, amikor
megláttam a mosdó fölé hajolva. – Ezer esztendeje nem láttam!
A doktort, örökösen hunyorgó szeme miatt, az egész járás Hunyorinak
csúfolja; én is úgy szólítottam. Voznyeszenszkij, amikor látta, hogy
felébredtem, odalépett hozzám, leült az ágyam szélére, és rögtön odahúzott
hunyorgó szeme elé egy skatulya gyufát…
 – Így csak a hétlusták meg a tiszta lelkiismeretű emberek tudnak aludni
– mondta. – De mivel maga nem tartozik sem ezek, sem azok közé, illene
valamivel korábban felkelnie…
– Hány óra van?
– Tizenegy múlt.
– Az ördög vigye el magát, Hunyorka! Senki se kérte rá, hogy ilyen
korán felébresszen! Ma reggel feküdtem le, hat órakor, s ha fel nem kelt,
estig aludtam volna!
– Úgy! – hallottam a szomszéd szobából Polikarp basszusát. – Még
mindig nem aludt eleget! Második napja alszik, s még mindig kevesli! Tudja
az úr, milyen nap van ma? – kérdezte a hálóba lépve, s úgy pillantva rám,
ahogy az okos emberek a bolondokra.
– Szerda – mondtam.
– Hogyne! Föltétlenül! Úgy intézték az úr kedvéért, hogy egy héten két
szerda legyen!
– Ma csütörtök van! – szólt közbe a doktor. – Tehát az egész szerdát át
tetszett aludni, galambocskám? Kedves! Nagyon kedves! Mennyit ivott, ha
szabad kérdeznem?
– Két éjjel nem aludtam, de hogy mennyit ittam… nem emlékszem,
mennyit ittam.
Polikarpot kiküldtem, aztán öltözködni kezdtem, és elbeszéltem a
doktornak a „féktelen éjszakák, mulatós éjszakák”-at, amelyek olyan szépek
és érzelmesek a dalokban, s a valóságban olyan utálatosak. Beszámolómban
igyekeztem a „könnyű genre-kép” keretein belül maradni, a tényekre
szorítkozni, és nem vonni le erkölcsi tanulságokat, bár az összegezéseket és
következtetéseket szenvedélyesen szerető ember éppen az ilyen
előadásmódot gyűlöli. Beszéltem, és olyan arcot vágtam, mintha
jelentéktelen semmiségekről fecsegnék, amik egy cseppet sem érdekelnek.
Mivel kímélni akartam Pavel Ivanovics erényeit, és mert tudtam, mennyire
utálja a grófot, sok mindent elhallgattam, sok mindent csak futólag
érintettem, de hiába volt játékos a hangom, szavaim hiába rajzoltak
karikatúrát elébe, egész idő alatt komolyan nézett a szemembe, egyre-másra
csóválta a fejét, s türelmetlenül vonogatta vállát. Egyetlenegyszer sem
mosolyodott el… „Könnyű genre-képem”, úgy látszik, nagyon is súlyos
hatást gyakorolt rá.

– Mért nem nevet hát, Hunyori? – kérdeztem tőle, amikor történetem

végére értem.
– Ha mindezt nem maga mondja el, s ha nem bizonyítaná valami, el se
hinném az egészet. Nagyon is szemérmetlen história, barátocskám!
– Miről beszél? Mi bizonyítja?
– Tegnap estefelé járt nálam egy paraszt, akit maga elég tapintatlanul
elintézett az evezővel… Ivan Oszipov…
– Ivan Oszipov… – vontam vállat. – Először hallom!
– Magas, vörös ember… szeplős arcú… Emlékezzék csak!
Fejbe vágta az evezővel.
 – Nem emlékszem semmire! Nem ismerek semmiféle Oszipovot, és
evezővel nem vágtam fejbe senkit! Álmodta az egészet, öregem!
– Bárcsak álmodtam volna!… A karnyejevi járási hivatal írásával jött
hozzám, és kérte, hogy vegyek fel orvosi”látleletet… Az írásban az állt, de
hát ő maga se úgy találta ki, hogy a sebet maga ejtette. Most sem emlékszik?
Zúzott seb, a homloka fölött, a haj tövében… Egészen csontig hatolt,
barátom!
– Nem emlékszem… – suttogtam. – Ki az? Mi a foglalkozása?
– Közönséges karnyejevi paraszt. Evezős volt a csónakjukban, amikor
a tavon mulatoztak…
– Hm… Lehet… Nem emlékszem rá… Biztosan részeg voltam, és
valahogy véletlenül…
– Nem, nem véletlenül… Azt mondja, hogy megdühödött rá valamiért,
cifrát káromkodott, aztán vadul odaugrott hozzá, és többek szeme láttára
fejbe vágta… Még kiáltott is: „Megöllek, te bitang!”
Elvörösödtem, és sétálni kezdtem a szobában.
– Ha agyonüt, se emlékszem! – hajtogattam, erőltetve, ahogy csak
bírtam, emlékezetemet. – Nem emlékszem! Azt mondja:
„megdühödtem”… Részeg fejjel jóvátehetetlenül heves szoktam lenni!
– Annál inkább!
– A paraszt nyilvánvalóan botrányt akar, de nem ez a fontos… Maga a
tény a fontos, az ütés… Hát verekedős ember vagyok én? És mért ütöttem
volna meg azt a szegény parasztot?
– Hm… A látleletet, természetesen, nem tagadhattam meg tőle. De azt
tanácsoltam neki, hogy forduljon magához… Majd megegyeznek
valahogy… Könnyű testi sértés, de köztünk szólva, a koponyacsontig ható
fejseb nem tréfadolog… Nem is ritkák az olyan esetek, amikor a látszólag
egészen jelentéktelen fejseb – amit a könnyű testi sértések közé sorolnak –
a koponyacsont elhalását eredményezi, végül pedig utazást ad patres. (őseihez
[megtér őseihez].)
És Hunyori, akit elragadtak tulajdon szavai, felkelt, hadonászva járkált
fel-alá a fal mellett, s kifejtette minden sebészetkórtani ismeretét…
Koponyacsont-elhalás, agyhártyagyulladás, halál és egyéb borzalmak csak
úgy ömlöttek az ajkáról; makroszkopikus és mikroszkopikus folyamatok
véget nem érő magyarázgatásával kísérte ezt a számomra ködös és
érdektelen terram incognitam. (Ismeretlen területet.)
– Elég legyen, maga kereplő! – vetettem gátat orvosi fecsegésének. –
Nem gondolja, milyen unalmas ez az egész?
– Nem baj, ha unalmas… Csak hallgassa végig, és vezekeljen. Legalább
máskor óvatosabb lesz, és nem követ el felesleges ostobaságokat… Az a
tetves Oszipov, ha nem tud megegyezni vele, még az állásába kerülhet!
Themisz papját perbe fogják verekedés miatt… hiszen ez botrány!
Pavel Ivanovics az egyetlen ember, akinek szabad kérdőn pillantani a
szemembe, és kutató kézzel belenyúlni lelkem útvesztőjébe… Barátok
vagyunk, a szó legjobb értelmében, és becsüljük egymást, bár vannak
kellemetlen, kényes jellegű elszámolnivalóink… Kettőnk között, mint egy
fekete macska, átfutott egy lány. Ez az örök casus belli (a háború oka) ott van
mindkettőnk számláján, mégsem veszített össze bennünket, továbbra is
békességben élünk. Hunyori nagyon derék fickó… Szeretem egyszerűségét,
szabálytalan arcát, nagy orrát, hunyorgó szemét és vöröses, gyér szakállkáját.
Szeretem keskeny vállú, magas, vékony figuráját, amelyen úgy lóg a kabát,
mint egy akasztón.
Lehetetlen szabású nadrágja rendetlen ráncokba gyűlik a térdénél, és
csizmája istentelenül letaposva; fehér nyakkendője örökösen félrecsúszva.
De azért ne higgyék, hogy lompos ember…
– Ha szemügyre vennék egyszer figyelő, jóságos arcát, megértenék,
hogy nincs ideje a külsejével törődni, meg nem is ért hozzá… Fiatal,
becsületes, cseppet sem hiú, szereti a hivatását, s örökké úton van – elég
ennyi, hogy javára írjuk ötlettelen öltözködésének minden fogyatékosságát.
Akár egy bohém, nem ismeri a pénz értékét, s nyugodtan feláldozza
kényelmét és az élet javait holmi apró kis szenvedélyekért, ezért olyan, mint
egy nincstelen, aki éppen hogy eltengeti életét. Nem dohányzik, nem iszik,
nem ad pénzt nőknek, de azért az a kétezer rubel, amit állása és orvosi
gyakorlata jövedelmez, éppen olyan gyorsan elfolyik a kezéből, mint az én
pénzem a korhelykedések időszakában. Két szenvedője van: kölcsönadni és
újságokban hirdetett cikkeket megrendelni. Kölcsönt mindenkinek ad, aki
kér tőle, szó nélkül, s egy hangot se ejt, amikor a pénzt visszakapja… Se
tűzzel, se vassal nem lehet kiirtani belőle az emberi becsületességbe vetett
könnyelmű hitet, s ez a hit még jobban megmutatkozik az
újsághirdetésekben magasztalt áruk szakadatlan rendelésében… Rendel
mindent, szükségeset és feleslegest. Rendel könyveket, látcsöveket,
humoros folyóiratokat, „száz darabból álló” étkészleteket,
kronométereket… Nem csoda hát, hogy a betegek, akik látogatják,
fegyverraktárnak vagy múzeumnak vélik a szobáját… Becsapták százszor
is, eztán is becsapják, de továbbra is hisz, erősen és könnyelműen… Derék
fickó; még találkozunk vele néhányszor ebben a regényben…
– No, de nagyon itt feledkeztem – kapott észbe, egyfedeles, olcsó
órájára pillantva; Moszkvából rendelte „ötévi garanciával”, ennek ellenére
már kétszer javíttatta. – Mennem kell, barátocskám! Isten vele, és ne feledje
a szavamat! Ezek a tivornyák a grófnál rosszul végződnek! Az egészségéről
nem is beszélve… Igaz is! Ott lesz holnap Tyenyevóban?
– Mi lesz ott holnap?
– Búcsú! Mindenki ott lesz, jöjjön el maga is! De okvetlenül! Szavamat
adtam, hogy feltétlenül ott lesz. Ne hagyjon hazugságban!
.Hogy kinek ígérte, nem is kellett kérdenem. Értettük egymást. A doktor
elbúcsúzott tőlem, aztán belebújt ócska kabátjába, és elhajtatott.
Egyedül maradtam… Hogy elűzzem a fejemben motoszkáló
kellemetlen gondolatokat, íróasztalomhoz léptem, s igyekezve, hogy ne
gondolkozzam, ne vessek számot magamban, aznapi postámat néztem át…
Egy boríték, amelyen először akadt meg a szemem, a következő levelet
tartalmazta:

Szerjozsa, lelkecském! Bocsás meg hogy zavarlak de ugy meg vagyok lepve hogy
nem is tudom kihez forduljak… Ez példátlan! Most már persze nem lehet jóvá
teni, nem is bánom, de gondoldd meg magad, hogy ha az ember elnéző a
tolvajokkal, akor egy rendes nőnek sohase lehet nyukta. Miután elmentél, én
felébretem a díványon és több mindenem eltűnt. Ellopták a karkötőmet, az
arany gallérgombomat tíz szem gyöngyöt a nyakláncomból és kivetek a
táskámból száz rubelt. Panaszkodni akartam a grófnak, de az alut és én
 eljötem. Ez nem szép dolog. Grófi ház és ugy lopnak mint egy kocsmában.
Mond meg a grófnak. Csokollak és tiszteltetlek.
Szerető Tyinád

Hogy őkegyelmessége kastélya tele van tolvajokkal, az nem volt újság

számomra, és Tyina levelét azok közé a tapasztalatok közé soroltam,
amelyek megmaradtak emlékezetemben. Előbb vagy utóbb elő kell állnom
ezekkel a tényekkel… Tudtam, kik a tolvajok.
A fekete szemű Tyina levele, kövér, vastag betűs írása eszembe juttatta
a mozaikszalont, és olyasféle vágyat ébresztett bennem, hogy jó volna
lerészegedni, de erőt vettem magamon, és munkára kényszerítettem
magam. Eleinte leírhatatlanul unalmas volt kiböngészni a rendőrfőnökök
cikornyás betűit, később azonban lassanként összpontosult a figyelmem a
betöréses lopásokra, és élvezettel folytattam a munkát. Egész nap
íróasztalomnál ültem, Polikarp pedig el-elment mellettem, és bizalmatlanul
pillantgatott munkámra. Nem hitt lehiggadásomban, s minden percben azt
várta, hogy felállók az íróasztaltól, és megnyergeltetem Zorkát, estefelé
azonban, szorgalmamat látva, megerősödött a hite, és mogorva arcán
elégedettség ömlött el… Lábujjhegyen kezded járni, suttogva beszélt…
Amikor ablakaim előtt harmonikás legények vonultak el, kiment az utcára,
és rájuk kiabált:
– Mit mászkáltok itt, ördög a dolgotokat! Válasszatok másik utcát! Nem
tudjátok, mamlaszok, hogy az úr dolgozik?
Este, amikor asztalra adta a szamovárt, halkan kinyitotta az ajtómat, és
nyájas hangon teázni hívott.
– Tessen teázni! – mondta gyöngéd sóhajjal, és tiszteletteljesen
mosolygott.
Miközben a teát ittam, csöndesen mögém lépett, és megcsókolta a
vállamat…
– Így a legjobb, Szergej Petrovics – morogta. – Fütyüljön arra a kese
ördögre, hogy az a… Illik-e ilyen okos és művelt úrhoz az a sok hitványság?
Akinek ilyen nemes munkája van… Úgy kellene, hogy mindenki a kedvét
keresse, tartson az úrtól. Hanem ha azzal a sátánnal beveri az emberek fejét,
meg ruhástul fürdik a tóban, mindenki azt mondja majd: „Egy csepp esze
sincs! Semmit érő ember!” És megindul a mendemonda. Kupechez való az
ilyen, nem pedig nemesemberhez… A nemesemberhez a tudomány illik, a
hivatal…
– No, elég, elég…
– Ne fújjon egy követ a gróffal, Szergej Petrovics! Ha már barátkozni
akar valakivel, mért nem jó Pavel Ivanics, a doktor? Sok esze van, ha
rongyosan jár is!
Polikarp őszinte hangja megmelegítette a szívemet… Szerettem volna
egy-két gyöngéd szót szólni hozzá.
– Milyen regényt olvasol most? – kérdeztem.
– A Gróf Montekrisztovot. Az aztán a gróf! Az az igazi gróf! Nem
olyan, mint a maga semmirekellő barátja!
Tea után megint munkához láttam, s addig dolgoztam, amíg pilláim rá
nem nehezedtek fáradt szememre… Lefeküdtem, s megparancsoltam
Polikarpnak, hogy reggel ötkor ébresszen fel.
Másnap reggel hatkor vidáman fütyörészve, nádpálcámmal
virágfejecskéket ütögetve, gyalog vágtam az útnak Tyenyevóba, ahol búcsú
van, s ahova meghívott Pavel Ivanovics Hunyori barátom. Csodálatos
reggel volt. Úgy tetszett, maga a boldogság terül el a föld felett, az tündöklik
a harmat gyémántcseppjeiben, az hívja-csalja a gyalogos ember lelkét. A
reggeli fényben fürdő erdő csöndes volt és mozdulatlan; mintha lépteimet
hallgatta volna, meg a közeledtemre bizalmatlanul és riadtan felrebbenő
madarak zsivaját. Tavaszi lombok lágy illata telítette a levegőt, egészséges
tüdőm gyönyörűségére. Mélyen beszívtam, elragadtatott tekintetem itta a
tájat; éreztem a tavaszt, ifjúságomat, s úgy tetszett, a zsenge nyírfák, az út
menti fű meg a szünetlen brummogó cserebogarak is osztoznak velem
ebben az érzésben.
„Mért is szoronganak odakinn a világban szűk viskóikban, szűk és
kényelmetlen kis eszméik között, amikor itt ilyen tág tere van az életnek és
a gondolatoknak? – tűnődtem. – Mért nem jönnek ide?”
És költészettel telített képzeletem tiltakozott a zavaró gondolat, a tél és
a megélhetés szomorú gondolata ellen, amely a hideg és prózai Pétervárra
meg a piszkos Moszkvába űzi a költőket, ahol ugyan tiszteletdíjat kapnak a
verseikért, de költői ihletet nem.
Parasztszekerek és urasági bricskák porzottak el mellettem; az
istentiszteletre meg a vásárra igyekeztek. Minduntalan le kellett emelnem a
sapkámat, és fogadnom a parasztok meg az ismerős földbirtokosok
barátságos köszöntését. Mindenki felajánlotta, hogy fölvesz, de én
szívesebben mentem gyalog, mint kocsin, és mindenkinek nemet mondtam.
Könnyű versenykocsiján elhajtott mellettem Franz is, a gróf kertésze, örök
kék kabátjában és zsokésapkájában. Savószínű, álmos szeme lustán siklott
végig rajtam, még lustábban bökte meg sapkaellenzőjét, ötakós,
vasabroncsos hordó volt kocsija mögé kötve; alighanem vizet vitt benne.
Franz utálatos képe és hordója kissé elrontotta költői hangulatomat de
hamarosan újra beleringattam magam; kocsizörgést hallottam magam
mögött, és hátratekintve megpillantottam egy több üléses, nehéz kocsit,
előtte egy pár pej lovat, s fenn, a láda formájú bőrülésen – új ismerősömet
a „piros ruhás lányt”, aki két napja az „elektromosságról” beszélt nekem,
amely megölte anyját… Olenyka frissen mosdott kissé álmos, szép
arcocskája felragyogott és enyhén elpirult, amikor engem észrevett; ott
lépkedtem az utat az erdőtől elválasztó mezsgyén. A lány vidáman bólintott
s olyan barátságosan mosolygott rám, ahogy csak régi ismerősökre szokás.
– Jó reggelt! – kiáltottam neki.
Kis kezével felém intett s a nehéz kocsi már el is tűnt a szemem elől,
mielőtt még elgyönyörködhettem volna a szép, üde kis arcban. Olenyka
most nem a piros ruháját viselte. Valami sötétzöld, nagy gombos, turnűrös
ruha volt rajta, széles karimájú szalmakalap, de nekem éppen úgy tetszett,
mint először. Boldogan beszélgettem volna vele, a hangját akartam hallani.
Szerettem volna napsütésben látni kék szemét, ahogy akkor este a villámok
fényében láttam; leszállítani az ormótlan kocsiról, megkérni, hogy folytassa
az utat gyalog, mellettem. Meg is tettem volna, ha nem törődöm vele, hogy
„mit szólnak hozzá” az emberek. Valahogy úgy éreztem, szívesen fogadta
volna indítványomat… Nemhiába nézett két ízben is hátra, amikor a magas
égerfák mögé kanyarodott a kocsi!
 Tyenyevo hat versztára volt az én falumtól – fiatal embernek ilyen szép
reggelen úgyszólván semmi. Hat óra után már a tyenyevói templom felé
törtem utat a szekerek és bódék között. A vásári lárma már felverte a
csendet, pedig még korán volt, s a hajnali istentisztelet még nem ért véget.
Szekérnyikorgás, lónyerítés, tehénbőgés, papírtrombiták harsonája –
mindez összekeveredett a cigány lókupecek ricsajával és a máris „beszívott”
parasztok kurjongató énekével. Mennyi vidám ünnepi arc, hányféle fajta!
Mennyi szépség és mozgás van ebben a tolongásban, a reggeli napfényben
felragyogó színes ruhák sokaságában! Ezer meg ezer ember sürgölődött,
lármázott, igyekezett, hogy néhány óra alatt végezzen a dolgával, és estére
hazaszéledjen, szénatörmeléket, szétszórt zabot és dióhéjat hagyva mintegy
emlékül a téren… A nép sűrű tömegben tódult a templom felé és a templom
felől.
A templomkereszt aranysugarakat lövellt, olyan vakítókat, mint maga a
nap. Szinte lángolt a kereszt, úgy tetszett, arany tűzben izzik. Alatta éppúgy
tündöklött a torony, csillogott a frissen festett zöld kupola, s a vakító kereszt
mögött szélesen feszült a kristályos, messzi kékség. Az istentisztelet nemrég
kezdődött; amikor beléptem, még csak az evangéliumot olvasták. A
templomban csend volt, csak az ige szavai meg a füstölőt lóbáló diakónus
léptei hallatszottak. Némán, mozdulatlanul állt a nép, áhítatosan nézte a
szentély tárt ajtaját, s hallgatta az elnyújtott szavakat A falusi illem, vagy
inkább a paraszti tisztesség, szigorúan üldöz a templom áhítatos csendjének
megzavarására törő mindenfajta kísérletet Mindig szégyelltem magamat,
valahányszor mosolyogni vagy beszélgetni kényszerített valaki a
templomban. Szerencsétlenségemre majdnem minden alkalommal
találkoztam a templomban ismerősökkel – sajnos, elég sokan voltak;
rendesen alighogy beléptem a templomba, nyomban mellettem termett
valamelyik „intelligens” ember, s az időjárásról szóló hosszadalmas
bevezető után rátért a maga érdektelen kis dolgaira. Én csak kurta „igen”-
nel vagy „nem”-mel válaszolgattam, de voltam annyira lelkiismeretes, hogy
nem vonhattam meg teljesen figyelmemet a beszélőtől. Udvariasságom
nagy erőfeszítésembe került: miközben beszélgettem, zavartan
pillantgattam imába merült szomszédaimra, attól tartva, hogy megbántom
őket hiábavaló fecsegésemmel.
Ezúttal se térhettem ki egy találkozás elől. Amikor beléptem a
templomba, mindjárt a bejáratnál ott láttam a „piros ruhás lányt”, akivel az
úton találkoztam.

Szegény kis teremtés pipacspiros arccal, verejtékezve állt a tömegben,

könyörgő pillantása mintegy szabadítót keresve siklott végig az arcokon.
Úgy beszorították, hogy nem mozdulhatott se előre, se hátra: madárkára
emlékeztetett, amelyet szorosan a markába zárt valaki. Amikor
megpillantott, keservesen rám mosolygott, és szép kis állát felszegve, felém
intett:
– Vezessen előre, az istenért! – súgta a karomba kapaszkodva. –
Rettenetesen fülledt itt a levegő… és ez a tömeg… Kérem!
– De hiszen elöl is szorosan állnak! – mondtam.
– Csakhogy ott csupa tisztán és rendesen öltözött ember áll… Ez itt
hátul az egyszerű nép helye, a mienk elől van… Magának is ott lenne a
helye…
Tehát nem a tömeg és a fülledt levegő borította pírba az arcát! A jogos
hely kérdése járt a fejecskéjében! Engedtem a hiú kis lánynak, s az
embersűrűben óvatosan utat törve, elvezettem a szentély előtti emelvényig,
ahol már összegyűlt járásunk „felsőbb köreinek” színe-java. Miután
odavezettem Olenykát az arisztokratikus törekvéseinek megfelelő helyre, a
társaság mögé álltam és figyeltem.
Az urak és hölgyek, szokásuk szerint, sugdolóztak és vihogtak. Kalinyin
békebíró ujjait mozgatva, fejét rázogatva félhangosan beszélte el Gyerjajev
földbirtokosnak betegségeit Gyerjajev majdnem egészen hangosan szidta a
doktorokat, és azt tanácsolta a békebírónak, kezeltesse magát bizonyos
Jevsztrat Ivaniccsal. A hölgyek, amikor Olenykát meglátták, szinte kaptak
rajta, mint jó beszédtémán, és gyorsan összesúgtak. Szemmel láthatóan csak
egy lány imádkozott. Térdelt, ajkát mozgatta; fekete szeme előretekintett.
Észre se vette, hogy kalapja alól kibukkant egy hajfürt, és lazán omlik sápadt
homlokára…*. Azt se látta, hogy megállok mellette Olenykával.
Kalinyin békebíró lánya volt, Nagyezsda Nyikolajevna. Beszéltem
nemrég egy lányról, aki mint fekete macska futott át a doktor között és
köztem – ő volt az… A doktor úgy szerette, ahogy csak a Pavel Ivanovics
Hunyori-féle jó lelkek tudnak szeretni. Ott állt most is a lány mellett,
póznamereven, vigyázzban, kinyújtott nyakkal. Szerelmesen kérdő
tekintetét néha a lány befelé fordult arcára emelte. Mintha a lány imáját
vigyázná, és szemében ott égett az epedő, szenvedélyes vágy, hogy az az
imádság érte szóljon. Pedig tudta szegény, kiért imádkozik a lány… Nem
érte…
Amikor Pavel Ivanovics tekintete felém tévedt, bólintottam neki, s
mindketten kimentünk a templomból.
– Csavarogjunk egy kicsit a búcsúban – indítványoztam.
Cigarettára gyújtottunk, és elindultunk a bódék között.
– Hogy van Nagyezsda Nyikolajevna? – kérdeztem, amikor beléptem
vele egy játékárus sátorba.
– Megvan… Azt hiszem, egészséges… – felelte a doktor, egy lila arcú,
bíborszín dolmányos ólomkatonát nézett hunyorogva. – Kérdezte magát…
– Mit kérdezett rólam?
– Csak úgy, általában… Haragszik, amiért rég nem volt náluk… Látni
szeretné, s megkérdezni, mi az oka, hogy egyszer csak kerülni kezdte a
házukat. Naponta járt hozzájuk, aztán – tessék! Mintha elvágták volna! Még
csak nem is köszön…
– Nem igaz, Hunyori! Egyszerűen azért nem járok Kalinyinékhoz, mert
nincs időm… Ez igaz. De a család iránt változatlan tiszteletet érzek. És
mindig köszönök, ha találkozom valamelyikükkel.
– A múlt csütörtökön, amikor az apjával találkozott, valami okból nem
tartotta szükségesnek fogadni a köszönését.
– Nem szeretem a békebírót, azt a faragatlan tuskót! – feleltem. – Nem
tudok közönyösen nézni a ronda képébe. De annyi akaraterőm még van,
hogy köszönjek neki, és megfogjam a felém nyújtott kezét. Biztosan nem
vettem észre csütörtökön, vagy nem ismertem meg. Maga bal lábbal kelt fel
ma, Hunyori, mindenbe beleköt…
– Szeretem magát, galambocskám – sóhajtotta Pavel Ivanovics –, de
nem hiszek magának… „Nem vettem észre, nem ismertem meg…” Nem
akarok se mentegetőzést hallani, se köntörfalazást. Mire jó az, ha olyan
kevés benne az igazság? Maga derék, jóravaló ember, de a beteg agyának
van egy csücske, ami, bocsásson meg, képessé teszi mindenféle alávalóságra.
– Alássan köszönöm!
– Ne haragudjék, galambocskám… Adja isten, hogy tévedjek, de azt
hiszem, maga egy kicsikét idegbeteg. Néha, akarata és jó természetének
irányítása ellenére, olyan vágyakra és tettekre ragadtatja magát, hogy
elképeszti velük azokat, akik rendes embernek tartják… Csak bámulok,
hogy magasztos erkölcsi elvei, amiket van szerencsém ismerni, hogyan
férhetnek össze azokkal a hirtelen fellobbanásokkal, amelyek végül is
égbekiáltó gyalázatosságokba fúlnak! Hát ez miféle vadállat? – fordult
váratlanul a bazároshoz egészen más hangon, s egy emberi ábrázatú,
sörényes, szürke csíkos hátú faállatkát emelt a szeméhez.
– Oroszlán – ásította a bazáros. – De másféle is lehet. A fene ismeri
ezeket!
A játékos bazártól a rőfösök sátraihoz indultunk, ahol már javában állt
a vásár.
– Ezekkel a játékokkal csak félrevezetik a gyerekeket – mondta a
doktor. – Téves fogalmakat szereznek az állat- és növényvilágról. Ez az
oroszlán például… Csíkos, vörös képű és nyafog. Hát nyafoghat egy
oroszlán?
– Ide hallgasson, Hunyorka – vágtam a szavába. – Úgy érzem, mondani
akar nekem valamit, csak mintha nem tudná rászánni magát… Beszéljen…
Jólesik hallgatni magát, még akkor is, ha kellemetlen dolgokat mond…
– Akár kellemes, barátocskám, akár kellemetlen, mégiscsak meg kell
hallgatnia… Sok mindenről, akarok beszélgetni magával…
– Kezdje… Egyetlen óriási fül vagyok!
– Már közöltem feltevésemet, hogy maga idegbeteg. Nem akarja-e
meghallgatni a bizonyítékaimat is? Őszintén beszélek, néha talán élesen is…
sértik talán a szavaim, de ne haragudjék rám, barátocskám… Ismeri
érzéseimet: az egész járásban magát szeretem a legjobban, tisztelem-
becsülöm… Nem szemrehányásokat akarok tenni, nem is pálcát törni, nem
azért beszélek, hogy bántsam. Legyünk mindketten tárgyilagosak,
galambocskám… Vizsgáljuk meg elfogulatlanul a lelki alkatát, akár a máját
vagy a gyomrát…
– Jól van, legyünk tárgyilagosak – bólintottam rá.
– Nagyszerű… Kezdhetjük akár a Kalinyinékkal való kapcsolatával…
Ha emlékezni próbál, eszébe jut: nyomban azután, hogy idekerült a mi
istenáldotta járásunkba, látogatni kezdte Kalinyinék házát. Nem keresték az
ismeretségét… Első alkalommal nem is tetszett a békebírónak a maga gőgös
arca, csúfondáros hangja és barátkozása a korhely gróffal. Nem is hívta
volna meg, ha nem maga vizitelt volna le nála. Emlékszik? Megismerkedett
Nagyezsda Nyikolajevnával, s attól fogva szinte mindennapos lett a
békebíróéknál. Volt olyan idő, hogy akármikor ment oda az ember, magát
mindig ott találta… Maga úgy érezte, hogy a legnagyobb örömmel fogadják.
Kényeztették, ahogy csak tudták. Az apa, az anya, a kis húgocskák… Úgy
ragaszkodtak magához, mint egy kedves rokonhoz… Rajongtak magáért,
tenyerükön hordozták, legapróbb szellemességén hangosan nevettek. Maga
volt számukra az ész, a nemesség, az úri viselkedés példaképe. Ezt maga jól
látta, és ragaszkodásukat ragaszkodással viszonozta – eljárt hozzájuk
mindennap, még az ünnepi készülődések, a házi felfordulások napjaiban is.
Hiszen végre is nem volt titok maga előtt, hogy milyen szerencsétlen
szerelmet ébresztett Nagyenykában… Ugye, nem volt titok? Tudta, hogy a
lány fülig szerelmes, de azért csak járt, csak járt hozzájuk… És mi lett a
vége, barátocskám? Egy évvel ezelőtt, se szó, se beszéd, egyszer csak
beszüntette látogatásait. Várták egy hétig… egy hónapig… mind a mai
napig várják, de maga nem mutatkozik. S végül még csak nem is köszön…
Maga, aki olyan nagy jelentőséget tulajdonít az illendőségnek, nem érzi,
hogy mindez az udvariatlanság csúcsa? Mért hagyta olyan hirtelen faképnél
Kalinyinékat? Megbántották? Nem… Megunta őket? Akkor hát mért nem
maradt el lassanként a házuktól, az nem lett volna ilyen sértő, ilyen
indokolatlanul goromba dolog…
– Nem járok vendégségbe – mosolyogtam fanyarul –, és idegbeteg
vagyok. Milyen naiv maga, Hunyorka! Nem mindegy-e, hogy az ember
egyszerre vagy apránkint szakítja meg a kapcsolatot valakivel? Egyszerre –
úgy még becsületesebb is, kevesebb az alakoskodás benne. Hanem olyan
jelentéktelen ez az egész!
– Lehet, hogy jelentéktelen, vagy hogy olyan rejtett okok
kényszerítették magát a sarkon fordulásra, amikhez nincs köze
avatatlanoknak. De mivel magyarázza további viselkedését?
– Például?
– Például: elment egyszer a zemsztvo-hivatalba – már nem tudom, mi
dolga volt ott –, s amikor az elnök megkérdezte, mért nem látni magát
Kalinyinéknál, azt felelte… Emlékezzék csak, mit mondott! „Félek, hogy
megházasítanak!” Ilyet mondani! Méghozzá gyűlésen, hangosan – hallhatták
százan is, akik ott voltak. Szép dolog! Nevetés harsant fel a szavaira, sértő
tréfák hangzottak el a vőlegényhalászás témájáról. Valami hitvány alak
megjegyezte, amit mondott, ment Kalinyinékhoz, s ebéd közben mindjárt
kitálalta Nagyenyka előtt… Mire volt jó így megsérteni azt a lányt, Szergej
Petrovics?
Pavel Ivanovics elállta az utamat, felém fordult, és könyörgő, majdnem
síró tekintettel nézett szembe velem:
– Mért kellett így megbántani? Mire volt jó? Mert az a derék lány szereti
magát? Tegyük fel, hogy az apja, mint minden apa, számított magára… Ó,
mint apa, mindenkit számon tart: magát is, engem is, Markuzint is… Ebben
minden szülő egyforma. Kétségtelen, hogy a lány is, aki fülig szerelmes volt
magába, azt remélte, hogy a felesége lesz… Ezért adta neki azt a csattanós
pofont? Barátom, barátom! Hát nem maga jogosította fel őket a reményre?
Mindennapelment hozzájuk, márpedig egyszerű vendégségbe nem szokás
olyan sűrűn járni. Délután horgásztak Nagyenykával, este a kertben sétáltak,
féltékenyen ügyelve bizalmas kettesükre. Megtudta, hogy szereti magát, de
egy jottányit se változtatott viselkedésén. Nem arra vallott-e ez, hogy
komoly szándékai vannak? Nekem meggyőződésem volt, hogy feleségül
veszi Nagyenykát! És maga… csepülte a lányt, kinevette. Mért? Mit vétett
magának?
– Ne kiabáljon, Hunyorka, már bámulnak ránk – mondtam kitérőn. –
Hagyjuk ezt a beszélgetést! Asszonyi fecsegés csak. Három mondatban el
tudok mondani mindent, érje be vele. Azért jártam Kalinyinékhoz, mert
unatkoztam, és mert kíváncsi voltam Nagyenykára. Igen érdekes lány…
Talán el is vettem volna feleségül, de amikor megtudtam, hogy maga már
előbb a szívéhez férkőzött, s nem közömbös a lány iránt, elhatároztam,
hogy visszalépek… Kegyetlenség lett volna tőlem megzavarni az
udvarlásban olyan derék fickót, mint maga…
– Merci! Igazán lekötelez! Én nem kértem ezt a könyöradományt, de
különben is, ahogy elnézem az arcát, látom, hogy most nem mond igazat,
oda se gondol, mit beszél… Egyébként az a körülmény, hogy én derék fickó
vagyok, nem akadályozta abban, hogy egyik utolsó látogatásakor a lugasban
olyan ajánlatot tegyen Nagyenykának, aminek nem nagyon örült volna a
derék fickó, ha történetesen feleségül veszi Nagyenykát!
– No lám!… És honnan szerzett tudomást erről az ajánlatról,
Hunyorka? Úgy látszik, egészen jól áll az ügye, ha ilyen titkokat elmondanak
magának! No de látom, egészen elsápadt dühében, és majdnem nekem ront!
És még maga kötötte ki, hogy legyünk tárgyilagosak! Milyen nevetséges
maga, Hunyorka! No de ne csépeljük tovább a szót! Gyerünk a postára…
Elindultunk a postaépület felé, amelynek három kis ablaka vidáman
kandikált ki a vásártérre. A szürke karókerítésen túl a postamester kis
virágoskertje tarkállott, Makszim Fjodorovicsé, aki mint a virágágyak,
veteményeskertek, gyepágyak és egyebek szakértője volt híres a
járásunkban.
Makszim Fjodorovicsot nagyon kellemes foglalatosság mellett találtuk.
Élvezettől kipirult és mosolygó arccal ült zöld asztalánál, s vastag köteg
százrubeles bankjegyet lapozgatott, akár egy könyvet. Úgy látszik, még a
más pénze is igen jótékony hatással volt kedélyállapotára.
– Jó napot, Makszim Fjodorovics! – köszöntöttem. – Honnan van
ennyi tömérdek pénze?
– Ezt, kérem, Szentpétervárra küldik! – mosolygott rám édesen a
postamester, s állával a sarok felé bökött, ahol a postahivatal egyetlen székén
sötét emberi alak ült.
Amikor megpillantott, felállt és felém indult. Új ismerősöm, újdonsült
ellenségem volt, akit úgy megsértettem, amikor a grófnál leittam magam…
– Mély tiszteletem – köszöntött.
– Jó napot, Kaetan Kazimirovics! – feleltem, s úgy tettem mintha nem
látnám felém nyújtott kezét. – Jól van a gróf?
– Hál’istennek… Csak unatkozik egy kicsit. Önt várja minden
pillanatban.
Psehockij arcán láttam, hogy szeretne elbeszélgetni velem. Hogyan
támadhatott benne ez a vágy az után a „disznó” után, amivel akkor este
megtiszteltem, s mért változott meg így a viselkedése?
– De sok pénze van! – jegyeztem meg, a köteg százrubelesre nézve, amit
feladott.
És akkor egy gondolat villant át rajtam.
Észrevettem, hogy az egyik százrubelesnek perzselt a széle, a sarka
pedig teljesen leégett… Az a százrubeles volt, amit el akartam égetni a
gyertya lángjánál, amikor a gróf nem engedte kifizetni a cigányokat. Amikor
végül a földre szórtam a pénzt, Psehockij felszedegette…
„Inkább odaadom valami szegény embernek – mondta akkor –, mint
hogy tűz eméssze el…”
Ugyan miféle „szegény embernek” küldheti most?
– Hétezerötszáz rubel – mondta vontatott hangon Makszim
Fjodorovics, amikor megszámolta a pénzt. – Megvan pontosan!
 Nem illik beletúrni mások titkaiba, de én mindenáron tudni akartam,
kinek küldi Pétervárra a pénzt ez a tusszemöldökű lengyel, és kinek a pénze
ez? Semmi esetre sem az övé, a gróf pedig kinek küldene?
„Kifosztotta a részeg grófot – gondoltam. – Ha a süket és ostoba
Bagoly anyó tud lopni tőle, mért ne tudná ő is belemélyeszteni a mancsát a
gróf zsebébe?”
– Jó, hogy eszembe jut… én is adok fel pénzt – kapott észbe Pavel
Ivanovics. – Képzeljék el, uraim! Szinte hihetetlen! Tizenöt rubelért ötféle
dolgot kapok, s ebben a postaköltség is benne van! Látcsövet, kronométert,
kalendáriumot s még valamit… Makszim Fjodorovics, adjon nekem, legyen
szíves, egy ív papírt meg borítékot!
Hunyori feladta a tizenöt rubelt, én átvettem újságjaimat és leveleimet,
s kiléptünk a postahivatalból…
A templom felé indultunk. Hunyori sápadtan vonszolódott mellettem.
Gyönge volt, mint az őszi légy. Várakozásán felül megrendítette az a
beszélgetés, amiben igyekezett „tárgyilagosnak” mutatkozni.
Harangoztak. Sűrű tömeg hömpölygött lassan lefelé a
templomtornácról, végeláthatatlan áradatban. Foszlott templomi zászlók
magaslottak a fejek fölé, fakereszt sötétlett a körmenet élén. A nap vidáman
csillant meg a papok reverendáján, az istenanya képe vakító sugarakat
lövellt.
– Itt a mi társaságunk is! – mutatott a doktor járásunk előkelőségeire,
akik kiváltak a tömegből, és oldalt megálltak.
– Talán a magáé, az enyém nem! – feleltem.
– Mindegy az… Menjünk oda hozzájuk…
Odamentem az ismerősökhöz, és sorra köszöntöttem őket. Kalinyin
békebíró – magas, vállas, deres szakállú és dülledt rákszemű ember – legelöl
állt, és valamit súgott a lánya fülébe. Kalinyin úgy tett, mintha észre se vett
volna, feléje irányított „általános” köszönésemet egy mozdulattal se
viszonozta.
– Isten veled, angyalkám – motyogta sírós hangon, s megcsókolta lánya
sápadt homlokát. – Menj haza szépen egyedül, estére én is otthon leszek.
Csak rövid látogatásokat teszek.
 Még egyszer megcsókolta a lányát, mézesmázos mosolyt küldött az
előkelő társaság felé, aztán szigorúan összevonta szemöldökét, hirtelen
sarkon fordult, s a mögötte álló, csendbiztosi jelvényt viselő paraszttól
rekedt hangon kérdezte:
– Mikor áll elő végre a kocsi?
A csendbiztos összerezzent, s hadonászni kezdett:
– Uta-at!
A körmenet kettévált, s a békebíró lovai kecsesen, csörgőiket rázva
odaléptettek Kalinyin elé. Az felült a kocsira, fellengzősen meghajolt, aztán
„uta-at” kiáltásával szétkergetve a tömeget, eltűnt anélkül, hogy akár egy
pillantással megajándékozott volna.
– Micsoda fellengzős disznó! – súgtam a doktor fülébe. – Gyerünk
innen!
– Hát nem akar egy kicsit elbeszélgetni Nagyezsda Nyikolajevnával? –
kérdezte Pavel Ivanovics.
– Haza kell mennem. Nem érek rá.
A doktor haragosan végigmért, sóhajtott egyet és otthagyott.
Elköszöntem a társaságtól, és elindultam a bódék felé. Miközben a
tömegben utat törtem, hátrafordultam s visszapillantottam a békebíró
lányára. Nézett utánam, mintha azt próbálná ki, el tudom-e viselni keserű
haraggal és szemrehányással telt, tiszta, átható tekintetét.
„Miért?!” – kérdezte a szeme.
Valami megsajdult a szívem körül, s fájdalmasan szégyelltem ostoba
viselkedésemet. A legszívesebben
nyomban visszamentem volna, és még nem egészen romlott, lágy lelkem
minden melegével simogattam, becéztem volna ezt a lányt, aki forrón
szeretett, s akit megbántottam. Szerettem volna megmondani neki, hogy
nem én vagyok a hibás, hanem az átkozott büszkeségem, az nem enged élni,
lélegzeni, egy lépést se tenni. A büszkeség, az ostoba, végzetes, hiú
büszkeség. De nyújthattam-e én, a hitvány ember, békejobbot, tudva és
látva, hogy minden mozdulatomat figyelik a komák és a „vészterhes
öregasszonyok”? Hadd röpítsék inkább a lány felé csúfondáros
pillantásukat, mosolyukat mintsem hogy kiábránduljanak „hajthatatlan”
jellememből és büszkeségemből, amit úgy szeretnek bennem az ostoba
asszonyok!
Pavel Ivanovicsnak adott magyarázatom a hirtelen félbemaradt
látogatásokról nem volt őszinte, és nem fedte a valóságot… Titkoltam az
igazi okot, azért titkoltam, mert szégyelltem jelentéktelenségét…
Porszemnyi kicsiség volt… A következő: utolsó látogatásomkor, miután
Zorkát a kocsis gondjaira bíztam, s beléptem Kalinyinék házába, ez a
mondat ütötte meg a fülemet:
– Nagyenyka, hol vagy? Itt a vőlegényed!
Az apja mondta ezt, a békebíró, nyilvánvalóan nem számítva rá, hogy
meghallhatom. De én meghallottam, és önérzetem egyszerre ágaskodni
kezdett.
„Én, a vőlegénye? – gondoltam. – Ki engedte meg, hogy vőlegénynek
nevezz? Milyen jogon?”
És mintha megszakadt volna valami bennem… Tombolt bennem az
önérzet, s elfelejtettem mindent, ami Kalinyinék felé menet az eszemben
járt… Elfelejtettem, hogy a lány vonzódik hozzám, s már magam is hozzá,
annyira, hogy egyetlen estét sem tudtam eltölteni a társasága nélkül…
Elfelejtettem szép szemét, amit pedig éjjel-nappal magam előtt láttam, szelíd
mosolyát, dallamos hangját… Elfelejtettem a csöndes nyárestéket, amelyek
soha többé nem ismétlődnek meg egyikünk számára sem… Ördögi
büszkeségem, amelyet felingerelt az együgyű apa egy ostoba mondata,
mindent porig rontott. Bőszen fordultam ki a házból, felpattantam Zorka
hátára és elvágtattam, szentül megfogadva magamban, hogy „feléje se
nézek” ennek a Kalinyinnak, aki engedélyem nélkül eljegyzett a lányával…
„Különben is, Voznyeszenszkij szerelmes bele – mentegettem
hazatérőben hirtelen távozásomat. – Ő előbb forgolódott körülötte, mint
én, s már vőlegénynek tekintették, amikor én megismerkedtem
Nagyenykával. Nem állok az útjába!”
Attól fogva egyetlenegyszer se mentem el Kalinyinékhoz, bár voltak
percek, amikor valósággal szenvedtem Nágya hiánya miatt, s egész
lelkemből kívántam a múlt felújulását… De az egész járás tudott a
szakításról, tudták, hogy „kereket oldottam a házasság elől”…
Büszkeségem nem tehet engedményeket!
Ki tudja, ha Kalinyin nem mondja akkor azt a mondatot, s én nem
vagyok ilyen ostobán büszke és szőrszálhasogató, most nem. érzem
szükségét, hogy hátrapillantsak, és Nágya se küld ilyen tekintetet utánam…
De nézzen inkább így, ilyen bántódottan és szemrehányón, mint ahogy
később nézett rám, néhány hónappal a tyenyevói találkozás után. Az a
fájdalom, ami ott sugárzott fekete szeme mélyén, csak bevezetője volt a
rettenetes csapásnak, amely, akár a sebesen előszáguldó gyorsvonat,
elsöpörte Nagyenykát a föld színéről… M! a virág azokhoz a bogyókhoz
képest, amelyek már értek, hogy rettenetes mérgükkel átjárják törékeny
testét és szomorú lelkét!…
Tyenyevót elhagyva, azon az úton indultam hazafelé, amelyen reggel
mentem a búcsúba. Delelőre állt már a nap. A parasztszekerek és urasági
bricskák nyikorgását, a szerszámcsengők érchangú fecsegését éppen olyan
élvezettel hallgattam, mint reggel. Franz, a kertész, megint elhajtott
mellettem a vizeshordójával, de most alighanem tele volt a hordó…
Savószínű szeme megint végigsiklott rajtam, megbökte a sapkaellenzőjét.
Utálatos ábrázata lehangolt, de a találkozás kellemetlen élményét mintha
elfújták volna, amikor az erdész Olenykája utolért ósdi, nehéz kocsiján.
– Vegyen fel! – kiáltottam oda neki.
Olenyka vidáman bólintott, és szólt a kocsisnak, hogy álljon meg.
Melléje ültem, s a kocsi nyikorogva indult el újra az úton. amely fénylő
pásztaként vonult át a tyenyevói erdő három verszta hosszú irtásán. Vagy
két percig szótlanul vizsgálgattuk egymást.
„Csakugyan milyen csinos ez a lány! – gondoltam, elnézve nyakát és
gömbölyű kis állát – Ha választanom kellene, vagy Nagyenyka, vagy ő,
Olenykát választanám… Természetesebb, üdébb, elevenebb természet,
lendület van benne… Ha jó kezekbe kerül, sokra viheti! Az a másik komor
és tűnődő… okos…”
Olenyka lábánál két vég vászon és több papírcsomag hevert.
– Mennyi mindent vásárolt! – mondtam. – Minek magának ennyi
vászon?
– Ó, ez még nem is elég! – felelte Olenyka. – Ezt csak úgy vettem,
többek között… El se tudja képzelni, mennyi a dolgom! Ma például egy
teljes óra hosszat jártam a vásárt, holnap meg a városba kell kocsiznom
vásárolni… Aztán nekilátni a varrásnak!… Mondja, nem tud ajánlani
asszonyokat, akik eljönnek varrni?
– Nem hinném… De hát mért kell annyit vásárolnia? Minek annyit
varratni? Hiszen nem olyan nagy a családjuk… Egy, kettő… már végeztem
is a számlálással…
– Milyen furcsák maguk, férfiak! Hogy lehet ezt nem érteni? Ha
megházasodna, maga is haragudna, ha a felesége mindenféle ringy-rongyot
teregetne ki az esküvő után! Tudom, hogy Pjotr Jegorics nem szorul rá, de
azért mégis kellemetlen lenne, ha nem úgy kezdeném, ahogy jó
háziasszonyhoz illik.
– Mi köze ehhez Pjotr Jegoricsnak?
– Hm… Csúfolódik? Mintha nem is tudná! – mondta enyhén elpirulva
Olenyka.
– Rejtvényekben beszél, kisasszony…
– Csakugyan nem hallotta? Feleségül megyek Pjotr Jegoricshoz!
– Feleségül? – ámultam el, nagy szemeket meresztve. – Miféle Pjotr
Jegoricshoz?
– Jaj, istenem! Hát Urbenyinhez!
Rápillantottam piruló és mosolygó arcára…
– Maga… feleségül? Urbenyinhez? Tréfás kedvében van.
 – Nem tréfálok én… Nem is értem, mi tréfásat talál ebben…
– Maga… feleségül… Urbenyinhez… – ismételtem sápadtan, magam
sem tudva, mért. – Hát mi ez, ha nem tréfa?
– Micsoda tréfa? Igazán nem tudom, mi ebben a csodálkoznivaló s
különös… – mondta ajkát biggyesztve Olenyka.
Hallgatásban telt el egy perc… Néztem a szép teremtést, fiatal, szinte
gyermeki arcát, s nem tudtam megérteni, hogy követhet el ilyen rettenetes
tréfát. Nyomban melléje képzeltem az idős, kövér, vörös arcú Urbenyint,
elálló fülével, érdes kezével, amelynek érintése is felsérti ezt a most zsendüld
női testet… Elképzelve egy ilyen jelenetet, nem iszonyodik-e el ez a szép
erdei tündér, aki oly ábrándos szemmel tudja nézni az eget, amikor villámok
szántják, haragos mennydörgések rázzák? Hiszen még én is eliszonyodtam!
– Igaz, hogy idős egy kicsit – sóhajtotta Olenyka –, de: szeret… És az
ő szerelme állandó.
– Nem a szerelem állandósága a fontos, hanem a boldogság…
– Vele boldog leszek… Tehetős ember, hál’istennek, nem holmi
koldus, hanem nemesember. Én, persze, nem vagyok szerelmes bele, de
talán csak azok boldogok, akik szerelmi házasságot kötnek? Ismerem én
azokat a szerelmi házasságokat!
 – Gyermekem – mondtam, és rémülten pillantottam sugárzó szemébe
–, mikor tömte tele szegény fejecskéjét ezzel a rettenetes életbölcsességgel?
Tegyük fel, hogy tréfál velem, de hol tanult ilyen ósdi és goromba tréfákat?
Hol? És mikor?
Olenyka csodálkozva nézett rám, és vállat vont.
– Nem értem, mit beszél… – mondta. – Kellemetlenül érinti, hogy egy
fiatal lány öreg emberhez megy feleségül? Igen?
Olenyka arca hirtelen lángba borult, álla idegesen megrándult, s meg se
várva válaszomat, sebesen hadarta:
– Nem tetszik magának? Akkor legyen szíves, költözzék ki maga az
erdőbe… az unalomba, ahol nem lát senkit, semmit, csak a vörös lábú
vércséket meg az őrült apámat… és várja ott a fiatal vőlegényt! Akkor este
tetszett magának a házunk, de nézné meg télen, amikor örülünk, ha ránk
nyitja az ajtót akár a… halál is!
 – Mindez képtelenség, Olenyka, mindez éretlen, ostoba beszéd! Ha
nem tréfál, akkor… nem is tudom, mit mondjak! Inkább hallgasson, és ne
mérgezze meg szavaival a levegőt! Én az első nyárfára felkötném magam a
helyében, maga pedig kelengyevásznat vásárol és… mosolyog! E-eh!
– Legalább gyógyíttatja majd az apámat… – suttogta a lány.
– Mennyibe kerül az apja kezeltetése? – kiáltottam fel. – Fogadja el
tőlem! Száz?… Kétszáz?… Ezer? Nem mond igazat, Olenyka! Nem az apja
gyógyíttatása a fontos magának!
Az újság, amit Olenyka közölt velem, úgy felkavart, hogy észre se
vettem, amikor a kocsi átporzott a falumon, bekanyarodott a grófi udvarba,
és megállt az intéző tornáca előtt… Megláttam az előszaladó gyerekeket és
a mosolygó Urbenyint, aki odaugrott, hogy lesegítse Olenykát, leugrottam
a kocsiról, és búcsút se mondva, futottam a kastély felé. Ott még egy újság
várt.
– A legjobbkor jöttél! A legjobbkor! – fogadott a gróf, végigkaristolva
arcomat szúrós, hosszú bajuszával. – Jobb időt nem is választhattál volna!
Ebben a pillanatban ültünk reggelihez… Ti, persze, ismeritek egymást…
Bírósági ügyekben már biztosan megütköztetek néhányszor egymással.
Haha!
Kitárta karját két férfi felé, akik kényelmes karosszékben ülve hideg
nyelvet ettek. Egyikük személyében kellemetlen érzéssel fedeztem fel
Kalinyin békebírót; a másik, az őszes holdvilágfejű, kopaszodó kis
öregember jó ismerősöm volt: Babajev, a gazdag földbirtokos, a járásbeli
zemsztvo örökös tagja. Meghajoltam, és csodálkozva pillantottam
Kalinyinra. Tudtam, mennyire gyűlöli a grófot, s milyen dolgokat híresztelt
a járásban arról, akinél most jó étvággyal eszi a zöldborsós hideg nyelvet, s
issza a tízéves gyümölcspálinkát. Mivel magyarázhatja becsületes ember ezt
a látogatást? A békebíró elkapta pillantásomat, s úgy látszik, olvasott belőle.
– A mai napot látogatásoknak szenteltem – mondta felém. –
Végiglátogatom az egész járást… Őkegyelmességéhez is betértem, amint
látja.
Ilja negyedik terítéket tett az asztalra. Leültem, felhajtottam egy pohárka
vodkát, és reggelihez láttam…
 – Ez így nincs rendjén, kegyelmes uram… Nincs rendjén! – folytatta
Kalinyin a belépésemkor félbenmaradt beszélgetést. – Tőlünk,
kisemberektől, senki sem veszi rossz néven, ha visszahúzódunk, de ön
előkelő, gazdag, ragyogó úr… Bűn lenne folytatni ezt a visszavonult életet.
– Bűn bizony, az már igaz – bólintott Babajev is.
– Miről van szó? – kérdeztem.
– Nyikolaj Ignatyics jó gondolatot vetett föl – intett a gróf a békebíró
felé. – Eljött hozzám, leült reggelizni, én pedig panaszkodni kezdtem neki,
hogy unatkozom…
– Azt panaszolja a gróf úr, hogy unatkozik… – vágott a szavába
Kalinyin. – Unalmas itt, lehangoló… ez-az… Egyszóval, csalódott…
Anyegin, ha szabad így mondani… Kegyelmességed maga tehet róla,
mondom… Hogyan? Egyszerű a dolog. Vállaljon, mondom, hivatalt, hogy
ne legyen unalmas az élet… foglalkozzék a gazdaságával… Pompás birtoka
van, mesés birtoka… Csak nincs, ami, hogy úgy mondjam, felvidítsa,
lelkesítse… Nincsenek… hogy is fejezzem ki… ööö… izé… nagy
élményei…
– No és milyen ötletet adott?
– Ötletet tulajdonképpen nem adtam, inkább szemrehányást
bátorkodtam tenni őkegyelmességének. Hogy lehet, mondom, ilyen
zárkózottan élni egy fiatal… művelt, sziporkázó embernek, mint ön,
kegyelmes uram? Hiszen ez valóságos bűn! Nem jár senkihez, nem fogad
senkit, nem látni sehol… akár egy öregúr vagy remete… Mért nem gyűjt
társaságot maga köré… mért nem jelöl ki, hogy úgy mondjam,
fogadónapokat?
– És mi haszna volna a fogadónapokból? – kérdeztem.
– Hogy mi haszna volna? Először is, ha estélyeket rendez
őkegyelmessége, megismerkedik a társasággal… tanulmányozza, hogy úgy
mondjam, az embereket… Másodszor, a társaság is közelebbről
megismerheti egyik leggazdagabb földesurunkat… Kölcsönös eszmecsere,
hogy úgy mondjam, társalgás, vidámság… Hány művelt kisasszony meg
gavallér van a környéken, ha elgondoljuk! Milyen pompás zeneesteket
lehetne rendezni, bált, pikniket – képzeljék csak el! Óriási termek, a kertben
lugasok… egyebek… Olyan műkedvelő előadásokat meg hangversenyeket
lehetne itt rendezni, amilyenről még csak nem is álmodhat senki az egész
kormányzóságban! Szavamra! Gondolják csak el! Ezeket a lehetőségeket
most nem használja ki senki, de akkor… meg kell ezt érteni! Ha nekem
olyan vagyonom volna, mint őkegyelmességének, bizony megmutatnám,
hogyan kell élni! Ó pedig unalomról panaszkodik! Még hallgatni is
nevetséges… bizony isten… szinte szégyellem magam.
És Kalinyin szaporán pislogva igyekezett olyan képet vágni, mintha
valóban szégyellné magát.
– Tökéletesen igaza van – mondta a gróf, és kezét zsebébe mélyesztve
felállt. – Nagyszerű estélyeket rendezhetek itt… Koncerteket, műkedvelő
előadásokat… csakugyan pompásan meg lehetne rendezni. S ráadásul ezek
az estélyek nemcsak szórakoztatják a társaságot, hanem nevelő hatásuk is
lesz… Nem igaz?
– Természetesen – hagytam rá. – Amint rápillantanak kisasszonyaink a
bajuszos fizimiskádra, rögtön áthatja őket a civilizáció…
– Te mindig tréfálsz, Szerjozsa – mondta sértődötten a gróf. – Sohasem
tudsz nekem baráti tanácsot adni! Ideje volna már, barátom, hogy levetkőzd
ezeket a diákos szokásokat!
A gróf elgondolkozva rótta a szobát, és hosszadalmasan, unalmasan
fejtegette, milyen haszon származnék az emberiségre estélyeiből. Zene,
irodalom, dráma, lovaglás, vadászat… Maga a vadászat egybekovácsolja a
járás színét-javát!
– Még visszatérünk erre a dologra! – mondta Kalinyinnak, amikor
reggeli után elbúcsúzott tőle.
– Szabad hát a járásnak reménykednie, kegyelmes uram? – kérdezte a
békebíró.
– Hogyne, hogyne… Fontolóra veszem majd az ötletét, s igyekszem,
hogy… Örülök… nagyon örülök… Megmondhatja mindenkinek…
Látni kellett volna azt az áhítatot, ami elömlött a békebíró arcán, amikor
felült a fogatára, és azt mondta: „Gyerünk!” Olyan boldog volt, hogy még
a köztünk levő kis kellemetlenségről is elfeledkezett, s búcsúzáskor
galambocskámnak nevezett, és erősen megszorította a kezemet.
 Amikor a látogatók elmentek, asztalhoz ültem a gróffal, és folytattuk a
villásreggelit. Este hét óráig falatoztunk, akkor kihordták az asztalról az
edényt, s felszolgálták az ebédet. Fiatal korhelyek jól értenek hozzá, hogyan
rövidítsék meg a fogások közti hosszú szüneteket. Pihenés nélkül ittunk, s
apró falatokkal tápláltuk étvágyunkat, amelyet elvesztettünk volna, ha
egészen abbahagyjuk az evést.
– Küldtél te ma valakinek pénzt? – kérdeztem a gróftól; eszembe jutott
az a köteg százrubeles, amit reggel láttam a tyenyevói postahivatalban.
– Nem, senkinek.
– Mondd, kérlek, ez a te új barátod… hogy is hívják… Kazimir
Kaetanics, vagy Kaetan Kazimirovics, gazdag ember?
– Nem, Szerjozsa. Szegény ördög! De micsoda szív, micsoda lélek! Kár,
hogy olyan lenézően bánsz vele… hogy folyton piszkálod… Nem ártana
megtanulnod, pajtás, különbséget tenni az emberek között. Iszol még
eggyel?
Ebédtájban Psehockij is bevetődött. Amikor látta, hogy én is ott
iszogatok az asztalnál, elkomorodott, egy darabig ott ődöngött az asztal
körül, aztán jobbnak látta visszavonulni szobájába. Az ebédet, fejfájásra
hivatkozva, visszautasította, de amikor a gróf azt indítványozta, hogy
feküdjön le, és vitesse az ebédet a szobájába, nem tett semmi ellenvetést.
A második fogásnál tartottunk, amikor Urbenyin lépett be. Nem
ismertem rá. Széles, vörös képén elégedettség ragyogott. Mintha még az
elálló fülén is boldog mosoly játszadozott volna, meg tömzsi ujjain, amelyek
minduntalan a vadonatúj, piperkőcös nyakkendőjét igazgatták.
– Az egyik tehenünk megbetegedett, kegyelmes uram – jelentette. –
Elküldtem az állatorvosunkért, de kiderült, hogy elutazott. Ne hívassuk ki,
kegyelmes uram, a városi állatorvost? Ha én üzenek érte, nem hallgat rám,
de ha a kegyelmes úr írna neki, az más… Lehet, hogy a tehénnek nincs
komoly baja, de súlyos is lehet.
– Jól van, majd írok… – mormolta a gróf.
– Gratulálok, Pjotr Jegorics – mondtam felállva, és kezet nyújtottam az
intézőnek.
– Mihez? – suttogta.
 – Hát hogy megházasodik!
– Bizony, bizony, képzeld el, megházasodik! – mondta a gróf, s az
elvörösödő Urbenyinre pislantott. – Mit szólsz hozzá? Hahaha! Hallgatott,
hallgatott, aztán egyszer csak – nesze neked! És tudod, kit vesz el? Sejtettük
mi akkor este! Mi, Pjotr Jegorics, már akkor kitaláltuk, hogy a maga kópé
szívében valami nincs rendjén. Amikor a barátom ránézett magára meg
Olenykára, azt mondta: „Hiszen ez fülig szerelmes!” Haha! Üljön velünk
ebédhez, Pjotr Jegorics!
Urbenyin óvatosan és illemtudóan leült, szemével magához intette Ilját,
és levest kért. Töltöttem neki vodkát.
– Én nem iszom, uram – mondta.
– Ugyan! Hiszen még nálunk is többet iszik!
– Ittam, kérem, igaz, de már nem iszom – mosolyodott el az intéző. –
Most már nem szabad… Nincs is értelme… Hál’istennek, minden
szerencsésen alakult, minden rendbe jött, éppen úgy történt, ahogy a szívem
óhajtotta, még jobban, mint reméltem.
– No, akkor legalább erre az örömre igyék – kínáltam, s fehér
ürmösbort öntöttem neki.
– Hát arra talán lehet. Hanem azelőtt csakugyan sokat ittam. Most már
meggyónhatom a kegyelmes úrnak. Megesett, hogy reggeltől éjszakáig
egyfolytában. Reggel, amint kinyitottam a szememet, eszembe jutott az a…
hát persze, hogy mindjárt a szekrénykéhez léptem. Most már, hál’istennek,
nincs bánatom, amit vodkába kellene fojtanom.
Urbenyin felhajtotta a fehér ürmöst. Töltöttem neki másodszor is.
Megitta azt is, és lassan megmámorosodott.
– Szinte nem is merem elhinni… – mondta, és hirtelen boldog,
gyermekes nevetésre fakadt. – Elnézem ezt a gyűrűt, eszembe idézem a
szavait, amikor igent mondott, és nem tudom elhinni… Szinte
nevetséges… Hát remélhettem-e az én koromban, ilyen külsővel, hogy ez a
nagyszerű teremtés nem utál feleségül jönni hozzám? Kis árváim anyjává
lenni? Hiszen ő szép, valóságos szépség, mint látni méltóztattak, földre
szállt angyal! Csoda, nem más! Megint töltött? De ez igazán az utolsó! Eddig
keserűségemben ittam, most iszom örömömben is. Mennyit szenvedtem,
uraim, mennyit kínlódtam! Egy esztendeje, hogy megláttam, és – hiszik-e?
– azóta nem volt egy nyugodt éjszakám, nem volt napom, hogy ne vodkával
öntözgettem volna ezt a… buta gyengeségemet, hogy ne szidtam volna
magam ostobaságomért… Sokszor benéztem az ablakán, gyönyörködtem
benne, és… téptem a hajamat. Legszívesebben felakasztottam volna
magam… De hál’istennek… megkockáztattam a vallomást, megkértem a
kezét, és… tudják, mintha fejbe vágtak volna! Haha! Csak hallgatom, és nem
hiszek a fülemnek… Azt mondja: „a felesége leszek”, én meg helyette azt
hallom: „eredj, vén ördög, a pokolba”… Csak akkor hittem el, amikor
megcsókolt…
Az ötvenéves Urbenyin a költői szépségű Olenyka első csókjának
emlékére lehunyta a szemét, és elpirult, mint egy siheder. Engem undorított
ez az egész…
– Uraim – folytatta Urbenyin és boldog, szerető pillantást vetett ránk –
mért nem házasodnak meg? Mért vesztegetik el hiába, mért fecsérlik el az
életüket? Mért idegenkednek annyira attól, ami a földi élet legnagyobb
áldása? Hiszen a kicsapongó élet élvezete századrésze se lehet a csöndes
családi élet gyönyörűségének! Fiatal emberek mind a ketten… kegyelmes
uram is, és ön is, Szergej Petrovics… én most olyan boldog vagyok, és…
isten látja, mennyire szeretem mindkettőjüket! Bocsássák meg ostoba
tanácsaimat, de… szeretném, ha önök is boldogok lennének! Mért nem
házasodnak meg? A családi élet áldás… És mindnyájunk kötelessége!
A boldog és ellágyult öreg, aki fiatal nőt vesz feleségül, és aki azt
tanácsolja nekünk, hogy a züllött életet cseréljük fel a csöndes családi élettel,
most már egyenesen elviselhetetlenné vált számomra.
– Igen – mondtam. – Megházasodni kötelesség. Ebben egyetértünk. Ha
jól tudom, ezt a kötelességet most másodszor teljesíti?!
– Úgy van, másodszor. Szeretem a családi életet. Az agglegényélet vagy
az özvegyi sor – fél élet az én szememben. Akármit mondanak, uraim, a
házasság nagy dolog!
– Hát persze… Még akkor is, ha a férj majdnem háromszor annyi idős,
mint a felesége?
 Urbenyin elvörösödött. Keze, amely éppen a leveseskanalat emelte a
szájához, megremegett, s a leves visszacsorgott a tányérba.
– Értem, mit akar mondani, Szergej Petrovics – mormolta. –
Köszönöm az őszinteségét. Én is sokszor kérdeztem magamtól: nem
aljasság-e ez? Eleget kínoz a gondolat! De minek kérdezgessem magam,
minek törjem a fejem különféle dolgokon, amikor minden pillanatomat
betölti az érzés, hogy boldog vagyok, amikor elfelejtem koromat, csúf
külsőmet… mindent! Homo sum, (ember vagyok), Szergej Petrovics! Ha pedig
egy pillanatra átvillan az agyamon a korkülönbség gondolata, hát nem
megyek válaszért a szomszédba, megnyugtatom magam, ahogy tudom. Úgy
érzem, boldoggá tudom tenni Olenykát. Neki apát adok, a gyerekeimnek
meg anyát. Különben olyan az egész, mint a regényekben, és… szédülök
bele! Kár volt ezt a bort belém tölteni!
Urbenyin felállt, az asztalkendővel megtörülte az arcát, s újra visszaült.
A következő percben nagy hévvel felhajtott még egy pohár bort, hosszú,
könyörgő pillantást vetett rám, mintha irgalmat kérne, aztán egyszer csak
megremegett a válla, és felzokogott, mint egy kisfiú.
– Semmi… semmi baj – tördelte, erőt véve magán. – Ne
nyugtalankodjanak. Valami rossz sejtelem szorította össze a szívemet a
szavaik után. De már semmi baj…
Urbenyin rossz sejtelme valósággá vált, olyan hamar, hogy időm sincs
kicserélni a tollamat, és új fejezetet kezdeni. Szelíd múzsám arcán harag és
fájdalom váltja fel a nyugalmat a következő fejezetekben.
Vége az előszónak, kezdődik a dráma.
Az ember bűnös akarata jogaiba lép.
Emlékszem a gyönyörű vasárnap reggelre. A grófi kápolna ablakain
átkéklik az üvegtiszta ég, s a kápolnát, a freskóval díszített kupolától egészen
a padlózatig, átszeli egy bágyadt fényű sugár-pászta, amelyben vidáman
táncolnak a tömjén füstgomolyai… A tárt ablakokon és ajtókon behallik a
fecskék és seregélyek csivitelése, cserregése. Egy veréb – elszánt legény
lehetett – beröppen a kápolna ajtaján, csipogva köröz a fejek fölött,
megmerül néhányszor a bágyadt fényű pásztában, aztán kisurran az
ablakon. Ének csendül a kápolnában is. Szép összhangban, érzéssel –
énekelnek, és olyan lelkesedéssel, amire csak a mi kisorosz énekeseink
képesek, amikor a perc hőseinek érzik magukat, és látják, hogy minduntalan
rájuk téved a tekintet.
A dallamok legtöbbje vidám és játékos, akár a falakon és a közönség
ruháján vibráló szőke kis fényfoltok. Egy csiszolatlan, de lágy és üde tenor
hangban, a menyegzői dallam vidámsága ellenére, valami szívbéli
szomorúságot érzek meg, mintha azt sajnálná az a hang, hogy a költői
szépségű Olenyka mellett a medve formájú, esetlen Urbenyin áll, aki már
megette a kenyere javát… De nemcsak a tenor gazdájának fáj ránézni az
össze nem illő párra… A látókörömbe eső sok-sok arcról, akármilyen vidám
könnyedséget erőltettek magukra, csak a bolond nem tudta volna leolvasni
a szánalmat.
Vadonatúj frakkomban Olenyka mögött állok, s feje fölött tartom a
menyegzői koszorút. Sápadt vagyok, nem egészen érzem jól magam. Fejem
zúg az előző napi italozástól, a csónakázástól, minduntalan a kezemet
figyelem, nem remeg-e a koszorú súlya alatt… Kínos és szorongató érzés
fog el, erdőben érez ilyet az ember, esős őszi éjszakán. Bosszankodom,
utálkozom, és tele vagyok szánalommal. Macskakarmok kotorásznak a
szívem körül, s ez az érzés egy kicsit a lelkiismeret-furdaláshoz hasonlít.
Lelkem legbelső zugában egy kis ördög gubbaszt, és makacsul, tolakodón
azt suttogja, hogy ha Olenyka meg az esetlen Urbenyin házassága bűn,
akkor én ennek a bűnnek is részese vagyok. Honnan támadtak ilyen
gondolataim? Hát talán el tudtam volna téríteni azt az ostoba kislányt az
értelmetlen kockázattól s a kétségtelen tévedés elkövetésétől?
„Ki tudja! – suttog tovább a kis ördög. – Te jobban tudhatod!” Én már
sok össze nem illő házaspárt láttam, nem egyszer álltam meg Pukirjev képe
előtt, számos regényt olvastam a férj és feleség viszálykodásairól, ismertem
végül a fiziológiát, amely könyörtelenül halálra ítéli a nagy korkülönbséggel
kötött házasságokat, de még soha életemben nem voltam ilyen csömörletes
lelkiállapotban, soha nem vett rajtam ennyire erőt, mint most, hogy ott
álltam Olenyka háta mögött, násznagyi tisztségemet látva el. Ha csak
szánalom az, ami felkavarja a lelkemet, mért nem támadt fel bennem
máskor is, más hasonló esküvőkön?
 „Ez nem szánalom – suttogja bennem a kis ördög. – Ez
féltékenység…”
De féltékeny csak arra lehet az ember, akit szeret, és szeretem-e én ezt
a piros ruhás lányt? Ha minden lányba beleszeretnék, akivel életemben
találkozom, nem lenne elég egy szív, és megfeküdné a gyomromat.
Barátom, Karnyejev gróf, hátul áll, a kápolna ajtajában, a sekrestyés
szekrénye mögött; ő árulja a gyertyákat. Kikente-fente magát, kábító, fojtó
illat árad belőle. Olyan kedves, jámbor az ábrázata, hogy reggel, amikor
köszöntöttem, nem állhattam meg szó nélkül:
– Olyan vagy ma, Alekszej, mint egy eszményi kvadrilltáncos!
A gróf minden be- és kilépőt mézes mosollyal üdvözöl, és hallom,
milyen jelentős bókkal halmoz el minden hölgyet, aki gyertyát vásárol tőle.
Neki, a sors kegyeltjének, sohasem volt rézpénz a kezében, nem is tud bánni
vele, minduntalan földre ejti a három-és ötkopejkásokat. Mellette, a
szekrényre könyökölve, a fellengzős Kalinyin áll, a Sztanyiszlav-rendjellel a
nyakában. Ábrázata ragyog és sugárzik. Örül, hogy a „fogadónapokkal”
kapcsolatos ötlete termő talajra talált, s már gyümölcsöket is hoz. Lelke
mélyén ezer köszönettel halmozta el Urbenyint. Házassága képtelenség
ugyan, de mégis jó alkalom az első fogadónap megrendezésére…
Örülhetett a hiú Olenyka… Az esketési asztalkától egészen a szentély
ajtajáig a járás hölgytársaságának színe-java állt kettős sorfalat. A vendégek
úgy kiöltöztek, mintha maga a gróf esküdött volna: szebb ruhákat kívánni
se lehet… A hölgyek legtöbbje arisztokrata volt. Egyetlen pópánét, egyetlen
kereskedőnét se lehetett látni. Voltak köztük olyanok is, akiknek Olenyka
régebben köszönni se mert volna… Olenyka vőlegénye intéző, kiváltságos
helyzetű szolga, ez azonban nem bánthatta a lány hiúságát: Urbenyin
nemesember, és a szomszéd járásban elzálogosított birtoka is van. Apja
járási nemesi marsall volt, maga pedig már kilenc esztendeje békebírája a
járásnak, amelyben született… Kívánhatott-e többet a lány hiúsága egy
birtokkal rendelkező nemesembernél? A násznagy is legyezgeti a hiúságát, a
járásszerte ismert hősszerelmes és Don Juan. Rajta van minden szem…
Megjelenése hatásosabb, mint negyvenezer más násznagyé együttvéve, s
ami szintén nem utolsó szempont, elvállalta a násznagyságot egy olyan
egyszerű lány kedvéért, mint ő, amikor köztudomású, hogy még az
arisztokrata lányoknak is nemet mondott, amikor násznagynak hívták.

A hiú Olenyka mégsem örül… Fehér az arca, mint a vászon, amit

nemrég vitt haza a tyenyevói vásárból. Gyertyát tartó keze enyhén reszket,
állacskája meg-megrándul. Szemében valami tompultság, mintha hirtelen
elcsodálkozott vagy megijedt volna… Arcán nyoma sincs a vidámságnak,
amely még tegnap ott ragyogott a szemében, amikor a kertben szaladgált,
és lelkendezve mesélte el, milyen lesz a tapéta jövendő szalonjában, milyen
napokon fogad majd vendégeket, és így tovább. Arca most túlságosan
komoly, sokkal komolyabb, mint amilyet az ünnepélyes alkalom
megkövetel…
Urbenyinen újdonatúj frakk feszül. Illendő az öltözete, de a haját úgy
fésülte, mint a pravoszláv hívők nyolcszáztizenkettőben. Arca, mint
rendesen, vörös és komoly. Szemében az ima áhítata, s amikor minden
egyes „Uram, irgalmazz” után keresztet vet, látszik, hogy nem gépiesek a
mozdulatai.
Mögöttem Urbenyin első házasságából származó gyerekei állnak – a
gimnazista Grisa meg a lenszőke kislány, Szasa. Nézik apjuk vörös tarkóját
és szétálló fülét, s egy-egy kérdőjel az arcuk. Nem értik, mért megy feleségül
apjukhoz Olja néni, s az mért viszi őt a házába. Szasa csak csodálkozik, de
a tizennégy esztendős Grisának komor az arca, pillantása mogorva. Ha az
apja tőle kér engedélyt a házasodásra, bizonyos, hogy megtagadja…
Az esketési szertartás különös ünnepélyességgel folyik. Három pap és
két diakónus látja el a szolgálatot. Sokáig tart a szertartás, olyan sokáig, hogy
a karom már alig bírja a koszorút, s a hölgyek, akik különben szeretik az
esküvőket, már nem is néznek az ifjú párra. Az esperes vontatottan
imádkozik, nem hagy ki egy imádságot se; a kórus énekének nem akar vége
szakadni; a sekrestyés megragadja az alkalmat, hogy basszus hangját
fitogtassa, s „iszonyúan elnyújtva” olvassa az evangéliumot… Végre az
esperes elveszi tőlem a koszorút… az ifjú pár megcsókolja egymást… A
vendégek meghatódnak, szabályos sorokba tömörülnek, gratulációk,
csókok, sóhajok hallatszanak… Urbenyin tündöklő arccal, mosolyogva
karol fiatal feleségébe, és kilépünk a szabadba…
Ha valaki, aki részt vett azon a szertartáson, hiányosnak és pontatlannak
találja ezt a beszámolót, írja fejfájásom és már elmondott lelkiállapotom
rovására, ezek zavartak az alaposabb megfigyelésben. Persze, ha akkor
tudom, hogy valamikor regényt írok róla, nem a földet bámulom, mint azon
a reggelen, s nem a fejfájásommal törődöm!
Milyen kegyetlen, epés tréfákat enged meg magának néha a sors! Az ifjú
házasok még ki se léptek a templomból, máris kellemetlen és váratlan
meglepetés fogadta őket… Amikor az esküvői menet, az ezer színben és
árnyalatban pompázó fényes sokadalom elindult a kápolnából a grófi kastély
felé, Olenyka egyszer csak megtorpant, a lába földbe gyökerezett, s olyat
rántott a férje karján, hogy az megtántorodott.
– Kiengedték! – kiáltott fel Olenyka, és rémülten pillantott rám.
Szegényke! A fasorban Szkvorcov erdész, Olenyka háborodott apja
rohant szembe az esküvői menettel. A hadonászó, botladozó, zavaros
tekintetű ember hátborzongató látvány volt. De azért még így is meg lehetett
volna menteni a látszatot, ha az erdészen nem pamutvászon háziköpeny és
csattogó sarkú papucs van, amelynek ócskasága sehogy sem illett lánya
fényűző esküvői ruhájához. Arca álomtól volt duzzadt, haját cibálta a szél,
hálóinge kigombolva a mellén.
– Olenyka! – motyogta, amikor odaért hozzájuk. – Mért mentél el?
Olenyka arca lángba borult, szeme sarkából a mosolygó hölgyekre
pillantott.
Szegényke majd elsüllyedt szégyenében.
– Mityka nem zárta be az ajtót – folytatta felénk fordulva az erdész –
Könnyen bemászhatnak a tolvajok Tavaly ellopták a szamovárt a
konyhából, úgy látszik, azt akarja ez a lány, hogy megint kiraboljanak!
– Nem tudom, ki engedhette ki! – súgta nekem Urbenyin –
Megmondtam, hogy zárják be… Szergej Petrovics, galambocskám, legyen
olyan jó, mentsen ki bennünket valahogy ebből a kényelmetlen helyzetből!
Próbálja meg!
– Én tudom, ki lopta el a szamovárt – fordultam az erdészhez. – Jöjjön,
megmutatom.
Átkaroltam Szkvorcov derekát, és a kápolna felé vezettem. A kerítésen
belül addig tartottam szóval, amíg a menet számításom szerint a kastélyhoz
ért, s akkor otthagytam, anélkül hogy az ellopott szamovár nyomára
vezettem volna.
Akármilyen váratlan és rendkívüli volt a találkozás a háborodottal,
mégis hamarosan elfeledkeztek róla… Az ifjú pár számára még annál is
különösebb meglepetést tartogatott a sors.
Egy óra múlva mindnyájan ott ültünk a hosszú asztalok mellett, és
ebédeltünk.
Aki hozzászokott a grófi lakosztályok pókhálós, penészes falaihoz, a
fogadott cigánykórusok ricsajához, annak számára furcsa látvány volt a
hétköznapi, prózai vendégsereg, amely ebédközi fecsegésével felverte az
ódon, elhagyatott termek csendjét. A zajos, tarka sokaság seregélycsapatra
emlékeztetett amely röptében leereszkedik megpihenni egy elvadult
temetőben, vagy – bocsásson meg nekem a hasonlatért a nemes madár! – a
gólyák seregére, amely vándorútján, alkonyatkor, egy rég lakatlan vár
romjaira száll le pihenni.
Ott ültem az asztalnál, s gyűlöltem ezt a tömeget, amely kíváncsin
szemlélte a Karnyejev grófok pusztuló kincseit. Elragadtatva és álmélkodva
nézték a mozaikfalakat, a domborművekkel díszített mennyezetet, a
pompás perzsaszőnyegeket és a rokokó bútorokat. A gróf bajuszos
ábrázatáról nem tűnt el az önelégült mosoly… Vendégei rajongó hízelgését
mint megérdemelt jutalmat fogadta, pedig tulajdonképpen semmi érdeme
nem volt az ősi fészek gazdagságának és fényűző pompájának
megteremtésében. Ellenkezőleg, csak keserű szemrehányásokat, sőt
megvetést érdemelt, amiért olyan barbár közönnyel nézett azokra a
kincsekre, amelyeket apái, nagyapái nem napok, de évtizedek alatt
gyűjtögettek össze. A megszürkült márványlapokon, a képeken, a grófi kert
sötét zugaiban csak a lélekben vak és kolduslelkű ember nem látta azoknak
a verejtékét könnyeit és véresre tört tenyerét, akiknek ivadékai most a gróf
falujának kicsiny parasztházaiban laknak. És a menyegzői asztalt körülülő
népes seregben, a gazdag, független s a legbántóbb igazságot is bátran
kimondó emberek között nem akadt senki, aki szemébe mondta volna a
grófnak, hogy önhitt mosolya ostoba és jogtalan… Mindenki szükségesnek
tartotta, hogy hízelkedőn mosolyogjon, és olcsó tömjénje füstjével lengje
körül a grófot) Ha ez „egyszerű udvariasság” volt (nálunk az emberek sok
mindent rákennek az udvariasságra és az illendőségre), akkor szívesebben
láttam volna ezeknek a kényeskedőknek a helyén faragatlan embereket akik
kézzel esznek, elveszik a kenyeret más tányérja mellől, s az ujjaik közt fújják
ki az orrukat.
Urbenyin mosolygott s megvolt rá az oka. Hízelgés, tisztelet, gyerekes
boldogság sugárzott róla. Széles mosolyában egy kutya boldogsága. A
hűséges és ragaszkodó kutyát megsimogatták, boldoggá tették, s most hálája
jeléül túláradó örömmel törleszkedik a gazdájához…
Mint Alphonse Daudet regényében az öregebbik Riesler, ragyogó
arccal, kezét elégedetten dörzsölgetve pillant ő is ifjú feleségére. Érzései
csordultig telítették szívét, s nem állhatta meg, hogy el ne árassza kérdéseivel
a körülötte ülőket:
 – Ki hitte volna, hogy ez a gyönyörű, fiatal teremtés megszeret egy ilyen
öreg embert, mint én? Nem talált volna-e fiatalabbat és hódítóbbat? Az
asszonyi szív csupa rejtély!
Még ahhoz is volt bátorsága, hogy hozzám fordulva ilyeneket fecsegjen:
– Micsoda században élünk! Hehe! Ilyen tündért csapott le az öreg
ember a fiatalok kezéről! Hát mért hagyták? Hehe! Hiába, a mai fiatalok…
Nem bírt magával; széles mellét majd szétfeszítette a túláradó hála.
Egyre-másra felállt, talpas poharát a gróf poharához koccintotta, és
izgalomtól remegő hangon mondta:
– Mindenki tudja, hogyan érzek kegyelmes uram iránt… A mai napon
annyi jóban részeltetett, hogy az én szeretetem csak egy kis porszem ehhez
képest. Mivel érdemeltem ennyi figyelmességet kegyelmes uram részéről,
mivel érdemeltem, hogy ilyen mértékben részt vesz az én örömömben?
Csak grófok és bankárok ünneplik így az esküvőjüket, ahogy én
ünnepelhetem! Ez a pompa, ez az előkelő vendégsereg… Ó. de mit is
beszélek. Higgye el. kegyelmes uram, soha életemben nem felejtem el önt,
mint ahogy életemnek ezt a legszebb és legboldogabb napját sem felejtem!
És így tovább… Olenykának, úgy láttam, nem volt kedvére férjének ez
a cikornyás tiszteletadása… Szemmel láthatóan nyomasztották a
felköszöntői, amelyek megmosolyogtatták a vendégeket; mintha
szégyenkezett volna miattuk… Bár megivott egy talpas pohár pezsgőt,
kedvetlen volt és csüggedt, mint azelőtt… Arcán ugyanaz a halotti
sápadtság, mint a templomban, szemében ugyanaz a rémület… Többnyire
hallgatott, lustán válaszolgatott a kérdésekre, kényszeredetten mosolygott a
gróf szellemességein, és alig nyúlt a válogatott ételekhez… Urbenyin a világ
legboldogabb halandójának vallotta magát, az ő szép arcocskáján pedig
mélységes boldogtalanság ült. Szánalom fogott el, ha ránéztem; tányéromat
bámultam, hogy ne lássam az arcát…
Mivel magyarázzam szomorúságát? Nem a megbánás kezdte-e
mardosni szegénykét? Vagy még nagyobb pompát várt, és hiúsága
csalódott?
Amikor a második fogásnál rápillantottam, úgy meglepődtem, hogy
belesajdult a szívem. Szegény teremtés, miközben éppen a gróf valamilyen
bárgyú kérdésére válaszolt erőlködve nyelt egyet: sírás fojtogatta a torkát.
Zsebkendőjét az ajkára szorította, s mint egy riadt kis állat félénken
pillantott ránk: nem vesszük-e észre, hogy sírni szeretne?
– Mért ilyen savanyú ma a kedve? – kérdezte tőle a gróf. – Ahá! Maga
az oka, Pjotr Jegorics! Vidítsa fel, legyen szíves, a feleségét! Uraim, csókot
kérek. Haha! Nem magamnak kérem, persze, hanem… izé… azt akarom,
hogy az ifjú pár csókolja meg egymást! Gorko!
– Gorko! – kapott rajta Kalinyin.
Urbenyin vörös képén széles mosoly ömlött el. Felállt és kacsingatott.
Olenyka, a társaság kiáltozásától és vihogásától kényszerítve, kissé
felemelkedett és merev, élettelen ajkát Urbenyin felé fordította. A férje
megcsókolta,., Olenyka összeszorította a száját mintha attól tartana, hogy
Urbenyin még egyszer megcsókolja, és rám pillantott… Valami csúnya
lehetett a tekintetemben, mert amikor elfogta, hirtelen lángba borult az arca,
zsebkendőjéhez kapott és kifújta az orrát hogy legalább ezzel leplezze
rettenetes zavarát… Az járt a fejemben, hogy talán szégyelli magát előttem,
szégyelli a csókot, a házasságát…
„Mi közöm hozzád?” – gondoltam, de közben nem vettem le a szemem
Olenykáról, zavara okát próbáltam kitalálni.
Szegényke nem tudta állni a tekintetemet. A szégyen pírja ugyan
hamarosan eltűnt az arcáról, de szemét elfutották a könnyek, őszinte
könnyek, amilyeneket soha azelőtt nem láttam a szemében. Zsebkendőjét
arcára szorította, hirtelen felállt, és kiszaladt az ebédlőből…
– Olga Nyikolajevnának fáj a feje – siettem megmagyarázni gyors
távozását. – Már reggel panaszkodott nekem…
– Ugyan hagyd, pajtás! – élcelt a gróf. – Nem fejfájásról van itt szól A
csók az oka mindennek, az ejtette zavarba. Szigorúan megrovom a
vőlegényt, uraim! Nem tanította meg csókolózni a menyasszonyát! Haha!
A vendégek elragadtatott nevetéssel adóztak a gróf szellemességének…
Pedig kár volt nevetni… öt perc tíz perc is eltelt, de az ifjú asszony még
mindig nem tért vissza… A vendégsereg elhallgatott… Még a gróf is
abbahagyta tréfáit. Olenyka hiánya annál feltűnőbb volt, mivel hirtelen, szó
nélkül távozott. Nem beszélve arról, hogy Olenyka mindenekelőtt az
etikettet sértette meg, nyomban a csók után állt fel az asztaltól, mintha azért
haragudott volna, hogy csókolózni kényszerítették a férjével… Nem
tételezhette fel senki, hogy zavarában menekült el. A zavar tarthat egy
percig, kettőig, de nem egy örökkévalóságig, mert távolléte tíz percét annak
éreztük… Hány illetlen gondolat villant át a férfiak mámoros fején, és hány
rágalom volt már a kedves hölgyek nyelve hegyén! A menyasszony felállt a
lakodalmi asztaltól, és kiszaladt – milyen hatásos és színpadias jelenet a járás
„nagyvilági” regényében!
Urbenyin nyugtalanul tekingetett körül.
– Az idegei… – mormolta. – Vagy talán valami toaletthiba… Ki ismeri
ezeket az asszonyokat! Mindjárt visszajön… Ebben a pillanatban…
De amikor újabb tíz perc telt el, és Olenyka nem mutatkozott, Urbenyin
olyan boldogtalan, könyörgő pillantást vetett rám, hogy megsajnáltam…
„Nem baj, ha elmegyek és megkeresem? – kérdezte a szeme. – Nem
segítene-e ki, galambocskám, ebből a rettenetes helyzetből? Maga itt a
legokosabb, legbátrabb és legtalálékonyabb ember, segítsen hát rajtam\”
Megértettem szerencsétlen tekintete beszédét, és elhatároztam, hogy
segítek. Hogyan segítettem rajta, mindjárt megtudja az olvasó… Csak annyit
mondok még, hogy Krilov medvéje, amely szolgálatot tett a remetének,
minden vadállati nagyságát elveszti a szememben, elszürkül és ártalmatlan
ázalaggá változik, ha eszembe jut, mit követtem el a „szolgálatkész fajankó”
szerepében… Köztem és a medve közt csak annyi a hasonlóság, hogy
mindketten őszinte buzgalommal akartunk segíteni, nem látva előre
szolgálatunk ostoba következményeit, a különbség viszont annál nagyobb
közöttünk… A kő, amit én csaptam Urbenyin homlokához, sokkal
súlyosabb volt…
– Hol van Olga Nyikolajevna? – kérdeztem az inastól, aki salátával
kínált.
– Kiment a kertbe – felelte.
– Micsoda dolog ez, mesdames! – fordultam könnyed, tréfálkozó hangon
a hölgyekhez. – Eltűnt a menyasszony, és az én borom megsavanyodik! El
kell mennem megkeresni és idehozni, még ha mind a harminckét foga
megfájdult is! A násznagy fontos személyiség, most elmegy, hogy
érvényesítse hatalmát!
Felálltam, és a gróf hangos tapsa közepette kiléptem az ebédlőből a
kertbe. Bortól felhevült fejemre tűztek a delelő nap merőleges, perzseld
sugarai. Fülledt hőség csapott az arcomba. Találomra elindultam az egyik
mellékfasoron, s valami dallamot fütyörészve, „teljes gőzzel” vágtam neki
nyomozó körutamnak, akár egy kopó. Benéztem minden bokor mögé,
lugasba, barlangba, s amikor már-már elfogott a kétség, hogy talán nem
jobbra, hanem balra kellett volna indulnom, váratlanul különös hangokra
lettem figyelmes. Valaki sírt vagy nevetett a közelemben. Az egyik
barlangból szűrődtek a hangok, amit utoljára akartam megnézni. Gyorsan
beléptem, s nyirkos hűvösség, penész-, gomba- és mészszag csapta meg az
orromat. A barlang mélyén megpillantottam, akit kerestem. –
Egy fekete mohával benőtt faoszlopnak támaszkodva állt, rám emelte
rémülettel és kétségbeeséssel teli tekintetét, és tépte a haját. Szeméből úgy
csorgott a könny, mint a megfacsart szivacsból a víz.
– Mit tettem! Jaj, mit tettem! – tördelte.
– Mit tett, bizony, Olja! – mondtam én is, és keresztbe font karral
megálltam előtte.
– Miért is mentem hozzá feleségül? Hová tettem a szememet? Hol volt
az eszem?
– Bizony, Olja, nehéz megmagyarázni ezt a lépését…
Tapasztalatlansággal magyarázni túlságosan lealázó volna, romlottsággal
magyarázni pedig nem akarom…
– Csak ma ébredtem rá… csak ma! Mért is nem értettem meg tegnap?
Most már nem tehetem jóvá, mindennek vége! Mindennek, mindennek!
Hozzámehettem volna ahhoz is, akit szeretek s aki szeret!
– Kihez, Olja? – kérdeztem.
– Magához! – felelte, és nyíltan, egyenesen nézett a szemembe. – De én
siettem! Ostoba voltam! Maga okos, nemes lelkű, fiatal férfi… Gazdag…
Elérhetetlennek hittem…
– Elég már, Olja – csillapítottam, és megfogtam a kezét. – Törölje meg
a szép szemét, és menjünk… Odabenn várnak bennünket… No, elég már
a sírásból, elég már… – Megcsókoltam a kezét. – Elég legyen, kislány!
Ostobaságot csináltál, s most fizetsz érte… Magad vagy az oka. Ne sírj már,
nyugodj meg…
– Hiszen szeretsz! Ugye? Olyan hatalmas vagy, olyan szép! Ugye,
szeretsz?
– Be kell mennünk, lelkecském… – mondogattam, s legnagyobb
rémületemre akkor vettem észre, hogy lázasan csókolom a homlokát, karom
a derekát öleli, arcomat perzseli forró lehelete, karja a nyakamra fonódik…
– Elég már! – mormolom. – Elég!
Amikor öt perccel később karomra emelve kivittem a barlangból az új
élményektől elcsigázott teremtést, s letettem, a barlang bejárata előtt
Psehockijt vettem észre. Ott állt, gúnyos pillantást vetett rám, és halkan
tapsolt… Végigmértem, karon fogtam Olgát, s a kastély felé indultunk.
– Még ma kitétetem a szűrét – fordultam vissza Psehockijhoz – Nem
viszi el szárazon ezt a kémkedést!
Csókjaim nagyon is hevesek lehettek, mert Olga arca tűzben égett. Az
előbbi könnyeknek nyoma se látszott rajta.
– Most már, ahogy mondják, utánam az özönvíz! – mormolta Olga, és
visszafelé indulva görcsösen szorongatta a könyökömet. – Reggel még nem
tudtam, hová bújjak félelmemben, de most… most meg azt nem tudom,
drága bajnokom, hová legyek boldogságomban! A férjem odabenn ül és vár.
Haha! Mit törődöm vele! Ha krokodilus volna, ha rettenetes kígyó volna,
most már akkor se félnék! Téged szeretlek, és nem akarok tudni semmi
másról!
Boldogságtól égő arcára pillantottam, szemébe, amelyből a kielégült
szerelem sugárzott, és szívemet összeszorította ennek a szép és boldog kis
lénynek baljóslatú jövője: irántam való szerelme csak újabb lökés a tátongó
mélység felé… Mi lesz a sorsa ennek a jövővel nem törődő, nevető kis
teremtésnek?… Szívem legmélyéig megrendített és felkavart az újféle érzés,
amit nem nevezhettem már se szánalomnak, se részvétnek, mert
mindkettőnél erősebb volt. Megálltam, és átöleltem Olga vállát… Soha
életemben nem láttam szebb, kecsesebb és ugyanakkor szánalmasabb
teremtést… Nem fontolgattam, számítgattam semmit, nem is
gondolkoztam, erőt vettek rajtam érzelmeim, s azt mondtam Óljának:
– Gyerünk hozzám. Olja, ebben a pillanatban! Azonnal!
– Hogyan? Mit mondasz? – kérdezte, nem tudva mire vélni kissé
ünnepélyes hangomat.
– Menjünk azonnal hozzánk… haza!
Olga elmosolyodott, és a kastélyra mutatott.
– Hát aztán! – vontam vállat. – Ma viszlek el, vagy holnap – nem
mindegy-e? Minél előbb, annál jobb… Gyere!
– De… mégiscsak furcsa lenne…
– A botránytól félsz, kislány? Rendkívüli botrány lesz, óriási botrány, az
bizonyos, de inkább ezer botrány, mint hogy itt maradj! Nem hagylak itt
téged! Nem hagyhatlak itt! Érted, Olga? Ne hallgass a kishitűségedre, az
asszonyi logikádra, fogadj szót nekem! Fogadj szót, ha nem akarsz a
vesztedbe rohanni!
Olga szeméből azt olvastam ki, hogy nem értett meg… Közben pedig
telt-múlt az idő, nem álldogálhattunk a fasorban, amikor odabenn ránk
vártak. Dönteni kellett… Magamhoz szorítottam a „piros ruhás lányt”, aki
a valóságban az én feleségem volt, s abban a pillanatban úgy éreztem, hogy
csakugyan szeretem, a férj szerelmével szeretem, hogy ő az enyém, és életéért
én vagyok felelős… Ráébredtem, hogy sorsom örökre és
megmásíthatatlanul az övéhez fűződött.
– Hallgass rám, édesem, mindenem! – folytattam. – Vakmerő lépés
ez… Eltávolít bennünket jó barátainktól, szemrehányások és könnyes
panaszok özönét zúdítja ránk. Lehet, hogy még a karrieremet is kettétöri,
ezer elkerülhetetlen kellemetlenséget okoz, de a mi sorsunk eldőlt,
kedvesem! A feleségem leszel… Különb asszonyt sohasem kívánok, nem
törődöm többé más nővel… Boldoggá teszlek, úgy vigyázok rád, mint a
szemem világára, míg csak élek, alakítalak majd, és igazi asszonyt nevelek
belőled! Ezt megígérem neked, fogadd el becsületes kezemet!
Őszinte lelkesedéssel beszéltem, annyi érzéssel, mint egy hősszerelmes, aki
szerepe leghatásosabb részét szavalja… Gyönyörűen beszéltem; egy
fölöttünk elrepülő sas mintha az én szavaimnak tapsolt volna csattogó
szárnyával… Az én Oljám pedig megfogta feléje nyújtott kezemet, apró
tenyerébe szorította, és gyöngéden megcsókolta. De ez nem a beleegyezés
jele volt. Sohasem hallott még ilyen vallomást; ártatlan, együgyű arcocskáján
értetlenség tükröződött… Még mindig nem értette meg szándékomat.

– Azt mondod, menjek hozzád… – mondta elgondolkozva. – Nem

értelek egészen… Arra nem gondolsz, mit szólna hozzá ő?…
– Hogy ő mit szól, azzal ne törődj!
– Hogyne törődném? Nem, Szerjozsa, ne is folytasd… Hagyd ezt,
kérlek. Szeretsz, és többet nem kívánok. Még a pokolban is kibírnám, ha
tudom, hogy te szeretsz…
– De hát mit akarsz, te butuska?
– Itt élek majd, te meg… eljössz mindennap… Majd eléd megyek.
– De én reszketek, ha elképzelem a jövendő életedet! Éjjel – ő, nappal
– én… Nem, ez lehetetlen! Úgy szeretlek ebben a pillanatban, Olja, hogy…
még féltékeny is vagyok, eszeveszetten féltékeny… Nem is gondoltam,
hogy ilyen heves érzelmekre leszek képes valamikor…
Milyen vigyázatlan is voltam! Átölelve tartottam a derekát, ő gyengéden
simogatta a kezemet, amikor pedig bármelyik pillanatban felbukkanhatott
volna valaki a fasorban, s megláthatott volna bennünket!
 – Menjünk – mondtam, elvonva a kezemet. – Öltözz át, és menjünk!
– De hát hogyan… ilyen gyorsan?… – mondta sírós hangon. – Úgy
sietsz, mintha égne a ház a fejed fölött… Micsoda gondolat, istenem!
Elszökni, mindjárt az esküvő után!… Mit szólnak az emberek?
És Olenyka vállat vont. Annyi értetlenséget, csodálkozást és ellenkezést
láttam az arcán, hogy legyintettem, s elhatároztam, hogy más alkalomra
halasztóm az „életbevágó kérdés” eldöntését. Időnk se volt folytatni a
beszélgetést; már odaértünk a terasz kőlépcsőjéhez, s hallottuk a
vendégsereg lármáját. Olja az ebédlő ajtaja előtt megigazgatta a haját,
végignézett a ruháján, s belépett. Arcán nyoma se volt a zavarnak.
Meglepően bátran viselkedett.
– Visszahoztam, uraim, a szökevényt – mondtam, elfoglalva helyemet.
– Alig találtam rá… Egészen belefáradtam a keresésébe… Megyek a kertbe,
felkutatok érte mindent, neki meg a fasorban méltóztatik sétálni… „Mit
keres itt?” – kérdem. „Nagyon fülledt a levegő odabenn!” – mondja.
Rám nézett, aztán a vendégekre, a férjére… és felkacagott. Egyszerre
nevetős, víg kedve támadt. Arcáról azt a vágyat olvastam le, hogy megossza
hirtelen rátört boldogságának titkát az egész ebédelő vendégsereggel; mivel
nem önthette szavakba, ebben a nevetésben árasztotta ki.
– Milyen ostoba is vagyok! – mondta – Csak nevetek, s magam sem
tudom, min. Nevessen ön is, gróf!
– Gorko – kiáltotta Kalinyin.
Urbenyin köhintett, és kérdőn nézett OI|ára
– Nos? – kérdezte Olja s egy pillanatra összevonta a szemöldökét.
– Gorko – kiáltanak mosolygott ellágyultan Urbenyin, aztán felállt, s az
asztalkendővel megtörölte a száját.
Olga felemelkedett, és hagyta hogy megcsókolja mozdulatlan ajkát.
Hideg volt ez a csók, de még jobban felszította a bennem égő tüzet, amely
minden pillanatban kész volt lángra lobbanni Elfordultam, s összeszorított
szíjjal vártam az ebéd végét. El is érkezett, szerencsére hamarosan,
különben nem bírtam volna tovább…
– Gyere ide! – mondtam ebéd után gorombán a grófnak, és odaléptem
hozzá.
 A gróf csodálkozó pillantást vetett rám, s követett egy üres szobába,
ahova átvezettem.
– Mit akarsz, barátocskám? – kérdezte; kigombolta a mellényét és
böffentett.
– Válassz kettőnk között… – mondtam, miközben majd szétvetett a
hirtelen támadt düh. – Vagy én, vagy Psehockij! Ha meg nem ígéred, hogy
az a gyalázatos alak még ebben az órában elhagyja a faludat, én többet nem
lépem át a küszöbödet! Fél percet adok a gondolkodásra i
Karnyejev kiejtette a szájából a szivarját tehetetlenül tárta szét a karját.
– Mi van veled, Szerjozsa? – kérdezte, nagy szemeket meresztve. –
Egészen kivetkőztél magadból!
– Ne csűrd-csavard, kérlek! Ki nem állhatom azt a spiclit, azt az alávaló,
gyalázatos csirkefogót, a te Psehockij barátodat, és barátságunkra
hivatkozva kérlek, hogy azonnal tedd ki a szűrét!
– De hát mit vétett neked? – kérdezte ijedten a gróf. – Mért rontasz rá
így?
– Azt kérdeztem: én vagy ő?
– De galambocskám, rettenetesen kényes helyzetbe hozol… Várj, egy
pihe van a frakkodon… Lehetetlent kívánsz tőlem!
– Isten veled! – mondtam. – Nem ismerlek többé.
Hirtelen sarkon fordultam, s az előcsarnok felé indultam. Odakinn
felöltöztem, és sietve távoztam. Átvágtam a kerten, s a cselédház felé
igyekeztem, hogy befogassak, amikor valaki megállított. Kezében egy kis
csésze kávéval Nágya Kalinyina jött szembe velem, ő is ott volt Urbenyin
esküvőjén, de én valami zavaros félelemből kerültem a találkozást és a
beszélgetést vele. Egyszer se léptem oda hozzá, egész nap egy szót se
váltottunk.
– Szergej Petrovics! – szólított meg természetellenesen mély hangon,
amikor könnyed kalapemeléssel elhaladtam mellette. – Álljon meg!
– Mit parancsol? – kérdeztem hozzá lépve.
– Nem parancsolok semmit… Maga különben sem inas – mondta
halottsápadt arccal, és mereven a szemembe nézett. – Látom, siet valahova,
de ha nem nagyon sietős az útja, hadd tartsam fel egy percre.
 – Kérem, természetes… Nem is kell kérnie…
– Akkor üljünk le… Maga, Szergej Petrovics – folytatta, amikor
leültünk ma egész nap igyekezett engem észre se venni, úgy került, mintha
félne a találkozástól, pedig én éppen ma szerettem volna beszélni
magával… Én büszke vagyok és hiú… nem erőltethetem a találkozást… de
életemben egyszer fel kell áldoznom a büszkeségemet…
– Mit akar ezzel mondani?
– Elhatároztam, hogy ma megkérdezem. A kérdés megalázó, súlyos a
számomra, nem is tudom, hogy mondjam ki. Válaszoljon őszintén, ne
legyen tekintettel rám… Mondja, Szergej Petrovics: nem sajnál engem?
Nágya rám nézett, és erőtlenül ingatta a fejét. Arca még jobban sápadt,
felső ajka megremegett és eltorzult…
– Szergej Petrovics! Még mindig azt hiszem, hogy magát… valami
félreértés, valami szeszély távolította el tőlem… ügy érzem, ha tisztáznánk,
minden a régiben maradna… Ha nem így érezném, nem lett volna
bátorságom magának szögezni azt a kérdést, amit mindjárt hall tőlem… Én
boldogtalan vagyok, Szergej Petrovics… Ezt látnia kell… Így nem élet az
életem… csak senyvedés. És ami a legjobban kínoz, ez a bizonytalanság:
nem tudom, reménykedjem-e, vagy ne-… Olyan érthetetlen a viselkedése
velem, hogy nem vonhatok le belőle semmiféle következtetést… Feleljen,
s akkor majd tudom, mitévő legyek… Akkor legalább egy meghatározott
irányba terelhetem az életemet… Akkor elhatározom magam valamire…
– Maga, Nagyezsda Nyikolajevna, kérdezni akar tőlem valamit… –
szólaltam meg, gondolatban már készítve a választ az előre sejtett kérdésre.
 – Igen, kérdezni akarok… A kérdés megalázó… Ha valaki hallaná, azt
hihetné, hogy felkínálom magamat, mint… Puskin Tatjánája… Kínos
kérdés…
Valóban az volt. Amikor Nágya felém fordította az arcát, s már-már
elhangzott a kérdése, megijedtem: a lány reszketett, ujjait görcsösen
összeszorította, és szomorú lassúsággal kényszerítette ki magából a végzetes
szót. Kísértetiesen sápadt volt.
– Remélhetek? – suttogta végül. – Ne féljen az egyenes beszédtől…
Akármit válaszol, jobb, mint a bizonytalanság. Nos hát? Remélhetek-e?
Miközben szavamat leste, olyan lelkiállapotban voltam, hogy nem
tudtam értelmes választ adni. Mámoros voltam, felkavart a barlangban
lejátszódott jelenet, bőszített Psehockij spionkodása, Olga határozatlansága
meg az ostoba szóváltás a gróffal. Alig figyeltem Nágyára.
– Remélhetek? – kérdezte még egyszer. – Feleljen hát!
– Eh, most nem tudok rá felelni, Nagyezsda Nyikolajevna! –
legyintettem és felálltam. – Képtelen vagyok most bármiféle választ adni.
Bocsásson meg, de nem hallottam és nem értettem, amit mondott. Ostoba
vagyok és dühös… Igazán felesleges volt így felizgatnia magát…
Még egyszer legyintettem, és otthagytam Nágyát. Csak később, amikor
magamhoz tértem, akkor értettem meg, milyen ostoba és kegyetlen voltam,
amikor nem feleltem a lány egyszerű, mesterkéletlen kérdésére…
Mért is nem feleltem?
Most, amikor már elfogulatlanul pillantok vissza múltamba, nem feldúlt
lelkiállapotommal magyarázom kegyetlenségemet… Úgy tetszik, hogy
magamkelletésből, makacsságból nem adtam választ neki. Nehéz megérteni
az emberi lelket, de tulajdon lelkünkbe belelátni még nehezebb. Ha
csakugyan önfejűségből nem válaszoltam neki, bocsásson meg érte az Isten!
Bár azt hiszem, a mások szenvedésének kigúnyolása megbocsáthatatlan
bűn!
Három napig úgy jártam fel-alá, mint a ketrecbe zárt farkas, és akaratom
roppant erőfeszítésével kényszerítettem magam, hogy otthon maradjak
Nem nyúltam az asztalomon halmozódó iratok – hoz, amelyek türelmesen
várták, hogy megakad rajtuk a szemem, nem fogadtam senkit, veszekedtem
Polikarppal, minden apróságon mérgelődtem… Erős féken tartottam
magam, hogy ne menjek el a kastélyba, s ez az ellenállás kemény idegmunka
volt a számomra. Ezerszer is felvettem a kalapomat, s ugyanannyiszor
dobtam le… Hol úgy döntöttem, hogy nem törődöm semmivel a világon,
és elmegyek Olgához, hol hideg fejjel határoztam el, hogy otthon
maradok…
Józan eszem ellenezte, hogy átmenjek a grófhoz. Ha egyszer
megfogadtam, hogy nem lépem át többé a küszöbét, feláldozhattam e
önérzetemet és büszkeségemet? Mit is gondolna rólam az a bajuszos
piperkőc, ha az után az ostoba beszélgetés után beállítanék hozzá, mintha
mi sem történt volna? Nem volna-e egyenlő a beismeréssel, hogy nem volt
igazam?
Azonkívül, ha becsületes ember vagyok, Olgával is meg kell szakítanom
minden kapcsolatot. Folytatása csak vesztét okozhatná. Amikor Olga
feleségül ment Urbenyinhez, hibát követett el másodízben akkor hibázott,
amikor az enyém lett. Ha öreg férje mellett titokban szeretőt tartana, nem
lenne különb a feslett nőszemélyeknél. Nem is beszélve arról, hogy
alapjaiban milyen erkölcstelen az ilyen élet, számolni kell a
következményekkel is.
Milyen gyáva voltam! Féltem a következményektől, a jelentől, a
múlttól… Egy hétköznapi ember kinevetné okoskodásaimat. Az nem róná
nyugtalanul a szobát, nem kapkodna a fejéhez, nem szövögetne mindenféle
tervet, ráhagyna mindent az életre, amely porrá őrli még a malomkövet is.
Az élet nem kér az embertől se engedélyt, se segítséget, megemészt mindent
magától… Csakhogy én a gyávaságig megfontolt vagyok… Jártam a szobát
egyik saroktól a másikig, úgy sajnáltam Olgát, hogy szinte belebetegedtem,
s ugyanakkor elborzadtam a gondolatra, hogy egyszer csak megérti, mit
kínáltam fel neki elragadtatásom perceiben, s eljön hozzám, ahogy én
kértem, örökre. Mi történne, ha engedelmeskedne, és utánam jönne? Milyen
végtelenség volna az az örökre, és mit nyújtana szegény Olgának az élet
velem? Én nem ajándékoznám meg családdal, boldogsággal is aligha. Nem,
nem szabad elmennem Olgához!
Közben pedig féktelen szenvedély hajtott feléje… Úgy szenvedtem,
mint első szerelme idején egy siheder, akit nem engednek el randevúra.
Folyton kísértettek a barlangban történtek, új találkozásra szomjaztam,
minden pillanatban a csábító arcocskát láttam magam előtt, Olgára
gondoltam, tudtam, hogy ő is vár, és eped utánam…
A gróf egyik levelet a másik után írta, esengő, panaszos és megalázkodó
leveleket. Könyörgött, hogy „felejtsek el mindent”, s látogassam meg;
bocsánatot kért Psehockij nevében, kérte, hogy ne haragudjam erre a
„jólelkű, egyszerű, de kissé korlátolt emberre”, csodálkozott, amiért ilyen
semmiségért régi barátságunk megszakítására határoztam el magam. Egyik
utolsó levelében megfogadta, hogy maga látogat el hozzám, s magával hozza
Psehockijt is, aki majd megkövet, „bár nem érzi bűnösnek magát”.
Elolvastam a leveleket, s minden küldöncnek azt a választ adtam, hogy
hagyjanak békén. Értettem a módját, hogyan kell kéretnem magamat!
Idegeim már a végsőkig feszültek, amikor egyszer csak megálltam az
ablak előtt, és elhatároztam, hogy elmegyek hazulról, akárhova, csak nem a
gróf birtoka felé; fontolgatásokkal, szemrehányásokkal gyötörtem magam,
elképzeltem az Olgánál rám váró szerelmes jeleneteket. Egyszer csak halkan
kinyílt az ajtóm, könnyű lépteket hallottam magam mögött, s hirtelen két
formás kar fonta át a nyakamat…
– Te vagy, Olga? – kérdeztem hátrafordulva.
Megismertem forró lélegzetéről, a mozdulatról, ahogy a nyakamat
átölelte, még illata is ismerős volt. Fejét az arcomhoz szorította, végtelenül
boldognak látszott… Az öröm még a szavát is elvette. Mellemhez
szorítottam, és – hová lett a szomorúságom, a sok megoldatlan kérdés, ami
három napig kínzott? Úgy nevettem és ugráltam örömömben, mint egy
iskolás fiú.
Olga kék selyemruhát viselt, amely nagyon illett sápadt arcához és
gyönyörű búzaszőke hajához. A ruha divatos volt, és méregdrága lehetett.
Urbenyin alighanem egy negyedévi fizetését adta érte…
– Milyen szép vagy ma! – mondtam; karomra kaptam, és lázasan
csókoltam a nyakát. – Hát mi újság? Hogy vagy? Jól?
– Milyen csúnya itt nálad! – mondta Olga, körülpillantva
dolgozószobámban. – Gazdag ember vagy, nagy fizetést kapsz, s milyen…
egyszerűen élsz!
– Nem élhet mindenki, lelkecském, olyan fényűzően, mint a gróf –
feleltem. – De ne a gazdagságomról beszéljünk. Miféle jó szellem hozott ide
az én barlangomba?
– Vigyázz, Szerjozsa, összegyűröd a ruhámat… Tégy le!… Csak egy
percre jöttem be, kedves! Otthon mindenkinek azt mondtam, hogy
Akatyihához megyek, a gróf mosónőjéhez. Itt lakik közel hozzád, a
harmadik házban… Eressz el, kedves, így nagyon kényelmetlen… Mért
nem láttunk annyi ideig?
Feleltem valamit, aztán leültettem magammal szembe, és elmerülten
csodáltam szépségét…
Egy percig szótlanul néztük egymást…
– Nagyon szép vagy. Olja! – sóhajtottam fel. – Szinte fáj és bánt, hogy
ilyen szép vagy!
– Mért fáj?
– Mert ahhoz az ördög tudja, kicsodához mentél…
 – Ugyan, mit akarsz vele! Hiszen a tied vagyok! Látod, eljöttem… Ide
hallgass, Szerjozsa… Őszintén felelsz, ha kérdezek valamit?
– Persze hogy őszintén.
– Elvettél volna engem, ha nem megyek feleségül Pjotr Jegoricshoz?
„Aligha” – akartam mondani, de mért szakítsak fel egy amúgy is fájó
sebet a szegény Olja szívében?
– Természetesen – feleltem az igazmondó ember hangján.
Olja felsóhajtott, és lesütötte a szemét…
– Milyen nagyot tévedtem, milyen nagyot! S ami a legrosszabb, már nem
tehetem jóvá! Mert, ugye, nem válhatok el tőle?
– Nem…
– Mért is siettem annyira, nem értem! Mi, lányok, olyan ostobák és
szelesek vagyunk! Mert nincs, aki megverjen bennünket! Eh, de úgysem
tehetünk jóvá semmit, ne törjük a fejünket… Sem okoskodás, sem sírás
nem segíthet rajta. Ma egész éjjel sírtam, Szerjozsa! Ott van ő… ott fekszik
mellettem, én meg rád gondolok… nem tudok aludni… Még el is akartam
szökni az éjjel, akár az erdőbe, apámhoz… Élek inkább az őrült apámmal,
mint ezzel… ezzel a…
– Most már nem segít az okoskodás, Olja… Akkor kellett volna
okosnak lenned, amikor Tyenyevóból jöttünk együtt kocsin, s te örültél,
hogy jómódú emberhez mégy feleségül… Most már késő ez az
ékesszólás…
– Késő… hát azt se bánom! – legyintett határozottan Olja. – Csak
rosszabb ne legyen, így még lehet élni… Isten veled! Most már mennem
kell.
– Nem, még nem mehetsz!
Magamhoz vontam Olját, és csókokkal borítottam arcát, mintha az
elveszett három napért akartam volna kárpótolni. Úgy simult hozzám, mint
egy fázó bárányka, forró leheletével melengette arcomat… Csend volt…
– Egy férfi megölte a feleségét! – rikoltotta a papagáj.
Olja összerezzent, kitépte magát ölelésemből, és kérdőn pillantott rám.
– A papagájom volt, lelkecském – mondtam. – Nyugodj meg…
– Egy férfi megölte a feleségéti – ismételte Ivan Gyemjanics.
 Olja felállt, szó nélkül feltette a kalapját és a kezét nyújtotta…
Arcán rémület tükröződött.
– És mi lesz, ha Urbenyin megtudja? – kérdezte, és tágra nyitott
szemmel nézett rám. – Hiszen megöl engem!
– Ugyan, hallgass… – nevettem. – Miféle alak volnék én, ha engedném,
hogy megöljön? Különben is, aligha lenne képes olyan rendkívüli
cselekedetre, mint a gyilkosság… Elmégy? Hát isten veled, gyermekem…
Várlak… Holnap ott leszek az erdőben, apád háza közelében… Ott
találkozunk…
Amikor Olgát kikísértem, és visszamentem dolgozószobámba, ott
találtam Polikarpot. A szoba közepén állt, komoran meredt rám, és
megvetően csóválta a fejét…
– Ez még egyszer meg ne történjék, Szergej Petrovics! – utasított rendre
a szigorú apa hangján.
– Nem tűrhetem…
– Micsodát?
– Ezt az izét… Azt hiszi, nem láttam? Mindent láttam! Ide ne merjen
jönni többet ez a hölgy! Itt ne cicázzanak. Találnak arra alkalmasabb helyet
is…
Nagyszerű hangulatban voltam, hát nem bosszankodtam Polikarp
leskelődésén és mentori hangján. Csak nevettem rajta, és kiküldtem a
konyhába.
Olga látogatása után még magamhoz se térhettem, máris újabb vendég
érkezett. Nagy zörgéssel fogat hajtatott a lakásom elé, és Polikarp köpködve
és fogai közt káromkodva jelentette, hogy megérkezett „az a… izé… hogy
az a…”, vagyis a gróf, akit lelke mélyéből gyűlölt. Karnyejev belépett,
könnyező szemmel nézett rám, és a fejét ingatta.
– Elfordulsz tőlem… Szóba se állsz velem…
– Nem fordulok el – mondtam.
– Úgy szerettelek, Szerjozsa, te meg… ilyen semmiség miatt… Mért
bántasz engem? Mért?
A gróf leült, felsóhajtott, és a fejét ingatta…
– No, elég a bolondságból! – mondtam. – Semmi baj!
 Erős volt a befolyásom erre a gyönge és beteges emberkére, éppen
olyan erős, mint az iránta érzett megvetésem. Kicsinylő hangom nem
sértette, ellenkezőleg… Amikor meghallotta, hogy „semmi baj”, felugrott,
és ölelgetni kezdett.
– Magammal hoztam őt is… Kinn ül a kocsin… akarod, hogy
bocsánatot kérjen tőled?
– Te tudod, mi a bűne?
– Nem.
– Jól van. Ne kérjen bocsánatot, csak figyelmeztesd, hogy ha a jövőben
elkövet még valami hasonlót, nem heveskedem, hanem cselekszem.
– Tehát szent a béke, Szerjozsa? Szívből örülök! Így kellett volna már
régen, ördög tudja, min is vesztünk össze! Mint két iskolás lány! Hanem,
galambocskám… nincs egy fél pohárka vodkád? Rettenetesen kiszáradt a
torkom!
Vodkát hozattam be. A gróf két pohárkával felhajtott, aztán végigdőlt
a díványon, és megeredt a nyelve.
– Az előbb Oljával találkoztam, pajtás… Pompás asszonyka! Meg kell
vallanom, hogy kezdem gyűlölni Urbenyint… Ez azt jelenti, hogy Olenyka
kezd tetszeni nekem… Ördögien csinos! Az jár a fejemben, hogy lovagjául
szegődöm…
– Férjes asszonyokat legjobb békén hagyni! – sóhajtottam.
– Eh, egy öregember feleségét… Pjotr Jegoricstól nem bűn elcsábítani
a feleségét… Úgyse illenek össze… Urbenyin úgy tesz vele, mint a vén
kutya a konccal: maga nem bír vele, de másnak se adja… Még ma
megkezdem az ostromot, méghozzá módszeresen… Micsoda remek kis
teremtés… hah… csupa báj, barátom! Az ember a tíz ujját megnyalhatná
utána!
A gróf harmadszor is töltött, és folytatta:
– Tudod, ki tetszik még nekem az itteniek közül? Nagyenyka, annak a
bolond Kalinyinnak a lánya… A hollófekete haja, a halvány arca, a szeme…
Arra is ki kellene vetnem a hálómat… Pünkösdkor estélyt rendezek. Zene-
, ének- és irodalmi estet… egyenesen azért, hogy őt is meghívhassam…
Kiderült, barátom, hogy nem is olyan rossz itt az élet, egészen szórakoztató!
Társaság is van, nők is vannak… meg… Aludhatnék itt nálad egy kicsit?
– Hogyne… De mi lesz Psehockijjal?
– Várjon, ördög vigye! Magam sem igen szívelem, pajtás.
A gróf felkönyökölt, és titokzatos hangon folytatta:
– Csak kényszerűségből tartom… szükségből… Eh, vigye el az ördög!
A gróf könyöke elernyedt, feje a vánkosra hanyatlott. Egy perc múlva
már hortyogott.
Este, amikor a gróf elment, még egy vendégem érkezett! Pavel
Ivanovics doktor. Azért jött, hogy hírt adjon Nagyezsda Nyikolajevna
betegségéről meg arról, hogy a lány… végleg megtagadta tőle a kezét.
Szegény doktor szomorú volt, s egy ázott madárra emlékeztetett.

Véget ért a május, a költői hónap.

Elvirult az orgona meg a tulipán, s velük együtt kilobbant – ahogy az
történni szokott – szerelmünk első lángja is, szerelmünké, amely, noha
bűnös és gyötrelmes volt, néha mégis felejthetetlenül édes perceket adott
nekünk. Mert vannak percek, amelyekért hónapokat, éveket is szívesen
odaadnánk az életünkből!
Egy júniusi estén, amikor már leáldozott a nap, de a nyugati ég alján
még ott volt a nyoma, egy bíbor-arany pászta, csöndes, verőfényes időt
ígérve másnapra, ezen az estén Zorkámon a grófi kastély egyik szárnya, az
intézői lakás felé lovagoltam. A gróf azon a napon „zeneestet” rendezett. A
vendégek már gyülekeztek, de a gróf még nem volt otthon: lovagolni ment,
s azt ígérte, hamarosan visszatér.
Nemsokára ott álltam az intézőék tornáca előtt, s lovamat szárra fogva,
Urbenyin kislányával, Szasával beszélgettem. Maga Urbenyin a tornác
lépcsőjén ült, s fejét öklére támasztva bámult a nyitott kapun át a
messzeségbe.
 Mogorva volt, kérdéseimre kelletlenül válaszolgatott. Békén hagytam,
és Szasával beszélgettem.
– Hol van az új mamád? – kérdeztem tőle.
– Kilovagolt a gróffal. Mindennap együtt lovagolnak.
– Mindennap – mormolta Urbenyin, és felsóhajtott.
Sok mindent elárult ez a sóhaj. Ugyanazt éreztem benne, ami az én
lelkemet nyugtalanította, amit szerettem volna megmagyarázni magamnak,
de csak találgatásokba merültem.
Olga minden áldott nap kilovagolt a gróffal. De ez nem jelent semmit.
Olga nem szerethetett bele a grófba, és Urbenyin féltékenysége alaptalan.
Nem a grófra kell féltékenynek lennünk, hanem valami másra, s ezt nagyon
sokáig nem értettem meg. Ez a „valami más” úgy állt Olga közt és köztem,
mint egy erős fal. Ő továbbra is szeretett engem, de az után a látogatás után,
amit az előző fejezetben leírtam, csak kétszer látogatott meg, amikor pedig
másutt találkoztunk, furcsán ingerlékeny volt, és makacsul kitért kérdéseim
elől. Gyöngéd szavaimra szenvedélyesen válaszolt, de válaszai olyan
akadozók és riadtak voltak, hogy rövid találkáink csak kínzó értetlenség
emlékét hagyták bennem. Olgának nem volt tiszta a lelkiismerete – ezt jól
láttam, de hogy mit vétett, azt nem tudtam leolvasni bűntudatos arcáról.
– Remélem, jól van az új mamád? – kérdeztem Szásától.
– Jól. Csak a foga fájt neki éjjel. Sírt is.
– Sírt? – nézett Urbenyin Szasára. – Láttad? Alighanem csak álmodtad,
kedves…
Olgának nem fájt a foga. Ha sírt, nem fájdalmában sírt, hanem valami
más miatt… Szerettem volna még beszélgetni a kis Szasával, de nem
sikerült, mert lódobogás hangzott fel, s hamarosan megpillantottuk a
nyeregben esetlenül zötyögő lovast, s mellette a kecses amazont. Hogy
leplezzem örömömet Olga előtt, karomra emeltem Szását, és lenszőke haját
babráltam, megcsókoltam a homlokát.
– Milyen szép kislány vagy te, Szasa! – mondtam. – Gyönyörű hajad
van!
Olga futó pillantást vetett rám, köszöntésemre némán bólintott s a gróf
karjára támaszkodva belépett az intézői lakásba. Urbenyin feltápászkodott
és utánament.
Vagy öt perc múlva kilépett a gróf. Olyan vidám volt, mint még soha.
Még az arca is szinte felfrissült.
– Gratulálj! – mondta vihogva, és karon fogott.
– Mihez?
– A győzelemhez… Még egy ilyen lovaglás, és esküszöm nemes őseim
poraira, letépem ennek a virágnak a szirmait…
– Hát még nem tépted le?
– Már majdnem… Tíz percig volt „keze a kezemben” – áradózott a
gróf –, és egyszer se húzta el a kezecskéjét… Megcsókoltam! De várjuk meg
a holnapot. Most gyerünk. Engem várnak. Igaz is, beszélnem kell veled egy
bizonyos dologról, barátom! Mondd, kedvesem, igaz-e, amit beszélnek,
hogy te… hogy is mondjam… valami gonosz tervet forralsz Nagyenyka
Kalinyina ellen?
– Mért kérded?
 – Mert ha igaz, akkor nem zavarlak meg benne. Nem szokásom
másokat elgáncsolni. De ha nincs szándékod a lánnyal, akkor
természetesen…
– Nincs.
– Merci, kedves barátom!
A gróf azt forgatta a fejében, hogy két nyulat ejt egy lövéssel, s
tökéletesen biztos volt benne, hogy sikerül is. Ezen az estén
megfigyelhettem, hogyan rendez hajtóvadászatot mind a két vadra. A
vadászat ostoba volt és nevetséges, akár egy sikerült karikatúra. Csak
nevetni lehetett rajta, vagy a gróf aljasságán háborogni; azt nem gondolhatta
senki, hogy ez a gyerekes hajtó-vadászat az egyik szereplő erkölcsi
bukásával, a másik halálával és a harmadik halálos bűnével végződik!
A gróf nem két nyulat ejtett, hanem többet. Zsákmányul ejtette őket,
hanem a bőrük, a húsuk nem neki jutott.
Láttam, hogyan szorongatja titokban Olga kezét, aki minden
alkalommal barátságos mosollyal fogadta, de megvető fintorral kísérte ki a
grófot. Karnyejev egyszer, mintegy tüntetve vele, hogy kettőnk között nincs
titok, előttem csókolgatta Olja kezét.
– Micsoda fajankó! – súgta a fülembe Olja, s a keze fejét dörzsölgette.
– Ide hallgass, Olga! – kezdtem, amikor a gróf elment. – Én úgy látom,
mintha volna valami mondanivalód. Jól látom?
Fürkészőn néztem az arcába. Hirtelen elpirult, ijedten hunyorgott, mint
a tolvajláson ért macska.
– Olga – folytattam szigorúan –, meg kell mondanod! Követelem!
– Hát igen, van mondanivalóm – suttogta, a kezemet szorongatva. –
Szeretlek, nem tudok nélküled élni, de… ne járj hozzánk, kedves. Ne
szeress engem tovább, és szólíts „ön”-nek… Nem tudom folytatni ezt az
életet… Nem szabad… Semmi jelét ne add szerelmednek…
– De hát miért?
– Így akarom. Az okát ne kérdezd, úgyse mondom meg. Jönnek…
Menj…
 Ottmaradtam mellette, s neki magának kellett félbeszakítania
beszélgetésünket. Belekarolt mellettünk elhaladó férjébe, képmutató
mosollyal felém bólintott és bement.
A gróf másik kiszemelt zsákmányát, Nagyenyka Kalinyinát, ezen az
estén különösen kitüntette figyelmével. Egész este körülötte legyeskedett,
anekdotákat mondott el neki, szellemeskedett, kellette magát… a lány
pedig, a sápadt, elkínzott lány, kényszeredett mosolyra húzta ajkát. Kalinyin
békebíró egész idő alatt rajtuk tartotta a szemét, szakállát simogatta, és
sokatmondón köhécselt. Kedvére való volt a gróf udvarlása. Grófi vő!
Lehet-e ennél édesebb ábrándja egy vidéki világfinak? Nagyot nőtt tulajdon
szemében, amint a gróf udvarolni kezdett a lányának. És milyen fennhéjázó
pillantással mért végig, milyen gúnyosan köszörülte a torkát, amikor
beszédbe elegyedett velem! Mintha azt mondta volna: „Látod, kényeskedtél,
elmaradtál tőlünk, de mi fütyülünk rád! Akad nekünk gróf is!”
Másnap este megint ott jártam a kastély körül. Ezúttal nem Szasával
beszélgettem, hanem gimnazista bátyjával. A fiú a kertbe vezetett, és
kiöntötte előttem lelke minden keserűségét. Az bírta vallomásra, hogy
megkérdeztem: hogyan fér meg „az új mamával”.
– Maga jó ismerőse – kezdte, idegesen gombolgatva
gimnazistazubbonyát –, úgyis elmondja neki, de én nem bánom… Mondja
csak el, amit akar! Gonosz és aljas asszony!
És elpanaszolta, hogy Olga elvette tőle a szobáját, felmondott az öreg
dajkának, aki már tíz éve szolgál Urbenyinnél, s hogy örökké kiabál és
veszekszik.
– Maga tegnap megdicsérte a kishúgom haját. Mert igazán szép haja
van, ugye? Akár a len! És ő ma reggel tövig lenyírta!
„Féltékeny!” – magyaráztam meg magamnak Olga kontárkodását a
számára idegen borbélymesterségben.
– Mintha megirigyelte volna, hogy nem az ő haját dicsérte meg, hanem
Szásáét! – erősített meg feltevésemben a fiú. – Apámat is halálra gyötri.
Pedig apám rettenetesen sok pénzt költ rá, a munkáját is elhanyagolja… és
megint iszik. Megint! Az a buta liba egész nap sír, hogy szegénységben kell
élnie, egy kicsi intézői lakásban. Hát tehet arról apám, hogy nincs sok pénze?
– Sok szomorú dolgot beszélt el nekem a fiú. Ő meglátott olyat is, amit
elvakult apja nem látott, vagy nem akart meglátni. Olga megalázta a szegény
fiú apját, húgát, öreg dajkáját, öt magát kiűzte meghitt kis zugából, ahol
addig kedves könyveit rakosgatta, az erdőn fogott tengelice-fiókákat etette.
Mindenkit megbántott, mindenkin csak nevetett az ostoba és teljhatalmú
mostoha! De a szegény fiú akkor még nem is álmodott arról a szörnyű
megaláztatásról, amely a fiatal mostoha részéről aznap este érte a családot,
s amelynek tanúja voltam én is a fiúval folytatott beszélgetésem után. Ez a
sértés minden egyebet elhomályosított, Szasa hajának levágása szinte
semmivé vált mellette
Késő este a grófnál ültem a kastélyban Ittunk, mint rendesen. A gróf
már tökrészeg volt, én csak enyhén becsípett.
– Ma már eltűrte, hogy véletlenül a derekához nyúljak – dünnyögte. –
Holnap, azt hiszem, még tovább jutok.
– Hát Nágya? Nágyával mennyire jutottál?
– Haladunk! Vele még csak az elején tartok. A szemek beszédének
időszakát éljük. Szeretek olvasni a szomorú, fekete szemében. Tudod,
pajtás, van a mélyén valami, amit nem lehet szavakkal kifejezni, amit csak a
lélek tud felfogni. Iszunk?
– Alighanem tetszel neki, ha van türelme órákig beszélgetni veled. A
papácskájának is tetszel.
– A papácskájának? Arról a fajankóról beszélsz? Haha! Az ostoba azt
hiszi, komoly szándékaim vannak!
Köhögött, aztán megint ivott.
– Azt hiszi, elveszem a lányát! Nem is beszélve arról, hogy nekem nem
szabad megházasodni, ha meggondolom, azt hiszem, becsületesebb dolog
a részemről elcsábítani, mint feleségül venni azt a lányt… Örökké egy ilyen
részeges, köhécselő, koravén emberrel élni, mint én… brrr! A feleségem
elsorvadna mellettem, vagy már a második napon megszökne… Micsoda
lárma ez?
 Mind a ketten felugrottunk. Majdnem egyszerre több ajtó csapódott, s
váratlanul Olga rontott be a szobába. Fehér volt, mint a gyolcs, és remegett,
mint az erősen megütött húr. Haja zilált volt, szembogara kitágult. Lihegett,
s ujjával hálóköntöse redőit gyűrögette.

– Olga, mi van veled? – kérdeztem elsápadva, és megragadtam a kezét.

A gróf biztosan elcsodálkozott volna ezen a véletlenül kicsúszott
„veled”-en, de nem figyelt oda. Egyetlen kérdőjellé változott, tátott szájjal,
kimeredt szemmel bámult Olgára, mintha kísértetet látna.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Ver! – kiáltotta Olga, és zokogva hanyatlott egy karosszékbe. – Ver!
– Kicsoda?
– A férjem! Nem élhetek vele tovább! Otthagytam!
– Felháborító! – vágott a gróf öklével az asztalra. – Honnan veszi a
bátorságot? Ez zsarnokság, ez… az ördög tudja, micsoda! Verni egy
asszonyt! Verni! És mért verte meg?
– Egy semmiségért! – felelte Olga, a könnyeit törölgetve. – Elővettem
a zsebkendőmet s kirántottam a zsebemből azt a levelet is, amit tegnap este
kaptam öntől… Odaugrott, elolvasta, és… rám támadt… Elkapta a
karomat, megszorította – nézzék, még mindig piros a nyoma –, és
magyarázatot követelt… Én magyarázat helyett ide futottam… Legalább
ön vegyen védelmébe! Nincs joga ilyen durván bánni a feleségével! Én nem
vagyok szakácsnő! Nemesasszony vagyok!
A gróf fel-alá járkált a szobában, s részeg, botladozó nyelvvel valami
ostobaságot hadart, aminek tárgya, józan beszédre lefordítva, körülbelül ez
volt: a nők helyzete Oroszországban.
– Ez barbárság! Mintha Új-Zélandban élnénk! Még talán azt is gondolja
ez a paraszt, hogy ha meghal, leszúrják a feleségét is? Mert a vadak, amikor
a másvilágra költöznek, magukkal viszik a feleségüket!
Nem tudtam magamhoz térni. Hogy értsem Olga váratlan látogatását
lenge hálóköntösben, mit gondoljak róla, mit határozzak? Ha megverték,
megsértették méltóságában, mért nem az apjához szaladt, mért nem a
házvezetőnőhöz, s végül mért nem… hozzám, aki mégiscsak közel álltam a
szívéhez? És vajon csakugyan sérelem érte-e? Valami azt súgta bennem,
hogy az együgyű Urbenyin ártatlan: sejtettem az igazságot, és szívembe
belesajdult a fájdalom, amit ebben a percben az elképedt férj érezhetett.
Nem faggattam Ólját, azt se tudtam, hol kezdjem. Inkább csillapítottam, és
borral kínáltam.
– Mekkora tévedés! Mekkora tévedés! – sóhajtotta könnyezve, és
ajkához érintette a poharat. – Pedig milyen légynek se vétő embernek
mutatta magát, amikor udvarolt! Azt hittem, nem is ember, de földre szállt
angyal!
– Azt kívánta volna, hogy örüljön annak a levélnek, amelyik kiesett a
zsebéből? – kérdeztem. – Hahotázott volna rajta?
– Erről ne beszéljünk többet! – vágott szavamba a gróf. – Akármi
történt, Urbenyin gyalázatosan viselkedett! Így nem bánhat az ember egy
nővel! Párbajra hívom! Majd én megmutatom neki! Nyugodt lehet, Olga
Nyikolajevna, nem viszi el ép bőrrel!
A gróf úgy berzenkedett, mint egy fiatal pulykakakas, bár senki se
hatalmazta fel, hogy a férj és feleség dolgába avatkozzék. Én hallgattam,
nem ellenkeztem vele, mert tudtam, hogy tervezett bosszúállása egy idegen
asszonyért nem más, mint szájhősködés a négy fal között, s holnapra el is
felejti a párbajt. De mért hallgatott Olga? Gondolni se akartam arra, hogy
talán szívesen venné a gróf felajánlott szolgálatait. Nem akartam elhinni,
hogy az üres fejű, szép macskának annyi önérzete sincs, hogy visszautasítsa
a gróf bíráskodását kettőjük között…
– A sárba taposom! – rikoltozta az újdonsült lovag. – Aztán adok neki
egy jókora pofont! Még holnap!
És az asszony nem hallgattatta el ezt a semmirekellőt, amikor sértegetett
egy embert, akinek mindössze annyi volt a bűne, hogy csalódott, mert
becsapták! Urbenyin erősen megszorította Olga karját, ez elég ok volt a
botrányos szökésre a grófi kastélyba, ahol most egy erkölcsileg éretlen,
részeg alak, a szeme láttára, füle hallatára taposott meg egy becsületes nevet,
fröcskölte be szennyes lével azt az embert, aki közben bánat és
bizonytalanság között hányódik, és megcsalva érzi magát. Olgának pedig
minderre a szeme se rebben!
Miközben a gróf kiadta dühét, Olga pedig könnyeit törölgette, az inas
fogolysültet szolgált fel. A gróf egy fél foglyot tett vendége tányérjára. Olga
tagadóan rázta a fejét, de aztán, szinte gépiesen, fogta a kést, villát, és
evéshez látott. Utána megivott egy nagy pohár bort, s nemsokára nyoma se
maradt a sírásnak, csak néhány rózsaszínű folt a szeme körül meg egy-két
mély sóhaj.
Egyszer csak nevetést hallottunk. Olga nevetett, mint a sérelmét felejtő,
megvigasztalt gyermek… A gróf ránézett, s ő is elnevette magát.
– Tudja, mit találtam ki? – kezdte, közelebb húzódva az asszonyhoz. –
Műkedvelő előadást akarok rendezni a kastélyban. Olyan darabot adunk elő,
amiben jó női szerepek vannak. No? Mit szól hozzá?
Beszélgetni kezdtek a műkedvelő előadásról. Mennyire nem illett össze
az üres fecsegés azzal a rémülettel, amit alig egy órája láttam Olga arcán,
amikor sápadtan, zokogva, bomlott hajjal rontott a szobába. Milyen olcsó
ijedelem volt, milyen olcsó könnyáradat!
Közben pedig telt az idő. Éjfélt ütött az óra. A tisztességes asszonyok
ilyenkor már alusznak. Olgának már mennie illett volna. De az óra elütötte
a fél egyet, az egy órát, s ő még mindig ott ült, és beszélgetett a gróffal.
 – Későre jár – szólaltam meg, órámra pillantva. – Elmegyek.
Parancsolja, hogy elkísérjem, Olga Nyikolajevna?
Olga rám pillantott, aztán a grófra.
– Hová mehetnék? – suttogta. – Őhozzá nem mehetek vissza!
– Persze, persze, hozzá már nem mehet! – mondta a gróf. – Ki
kezeskedik róla, hogy nem veri meg még egyszer? Nem, azt nem!
Fel-alá sétáltam a szobában. Csend támadt. Egyik saroktól a másikig
mentem, ők ketten pedig, a barátom meg a kedvesem, figyelték lépteimet.
Úgy gondoltam, értem a hallgatást, tekintetüket. Türelmetlen várakozást
éreztem ki belőle. Letettem a kalapomat, és leültem a díványra.
– E-egen… – mondta vontatottan a gróf, és türelmetlenül dörzsölte a
tenyerét. – E-egen… Így van ez, bizony…
Fél kettőt ütött az óra. A gróf gyorsan órájára nézett, összevonta
szemöldökét, és most ő sétált fel-alá a szobában. Felém vetett pillantásából
nyilvánvaló volt, hogy mondani akar nekem valami fontos, de kényes és
kellemetlen dolgot.
– Ide hallgass, Szerjozsa! – szánta rá magát végül, mellém ült, és a
fülembe súgva folytatta: – Nehogy Megsértődj, galambocskám…
Természetesen megérted a helyzetemet, s nem tartod furcsának és
arcátlannak a kérésemet.
– Mondd gyorsan! Ne csépeld a szót!
– Nézd csak, arról van szó… izé… Menj el, galambocskám! Zavarsz
bennünket… Ő most itt marad nálam… Bocsáss meg, hogy elkergetlek, de…
hiszen megérted türelmetlenségemet…
– Hogyne.
Barátom undorító volt. Ha nem vagyok olyan finnyás, talán
széttapostam volna, mint egy férget, amikor szinte hideglelősen reszketve
arra kért, hogy hagyjam magára Urbenyinnéval. Az ábrándos kedvű „piros
ruhás lányt” akarta ez az alkohollal telített, beteges, erejét vesztett remete,
az erdők és haragos hullámú tavak gyermekét, aki olyan ártatlanul
álmodozott a látványos halálról! Nem, nem szabad itt hagyni mellette!
Odaléptem hozzá.
– Elmegyek – mondtam.
 Bólintott.
– Akarod, hogy elmenjek? Igen? – kérdeztem, s kigyúlt, szép kis arcán
az őszinte választ fürkésztem. – Akarod?
Hosszú fekete pillái alig észrevehető rebbenésével felelte, hogy:
„Akarom.”
– Jól megfontoltad?
Elfordult tőlem, ahogy a szemébe vágó szélnek fordít hátat az ember.
Nem akart beszélni. De mit is mondhatott volna? Erre a komoly kérdésre
nem válaszolhatott röviden, hosszú beszélgetésre pedig sem az idő, sem a
hely nem volt alkalmas.
Fogtam a kalapom, és el se köszönve, kiléptem. Olga később elmondta,
hogy alig mentem el, alig keveredett el lépteim zaja a szél és a fák zúgásával,
a részeg gróf már karjaiba zárta, ő lehunyta a szemét, befogta száját, orrát,
s majd elájult az utálattól. Volt egy pillanat, amikor majdnem kitépte magát
a karjaiból, hogy a tóba ölje magát. Voltak percek, amikor a haját tépte és
sírt. Nem könnyű egy asszonynak eladni magát.
Kiléptem tehát a kastélyból, s az istálló felé indultam, ahol Zorka várt;
utam az intézői lakás előtt vezetett el. Benéztem az ablakon. Egy erősen
felcsavart, füstölgő lámpa fényében megpillantottam Pjotr Jegoricsot. Ott
ült az asztalnál. Az arcát nem láttam, mert tenyerébe temette. Egész esetlen,
kövér alakja annyi keserűséget, bánatot és kétségbeesést fejezett ki, hogy
nem is kellett látnom az arcát, anélkül is megértettem lelkiállapotát. Két
palack állt előtte. Az egyik üres, a másik éppen megkezdett. Vodkás üveg
volt mind a kettő. Szegény ember nem magában kereste a megnyugvást,
nem az emberek között, hanem az italban.
Öt perc múlva már útban voltam hazafelé. Vaksötét volt az éjszaka.
Dühösen mormolt a tó, mintha haragudott volna, hogy én, a bűnös ember,
aki az imént bűnös dolognak voltam tanúja, háborgatni merem zord
nyugalmát. A sötétben nem láttam a vizet. Úgy rémlett, egy láthatatlan
szörnyeteg bömböl, maga a rám boruló sötétség morajlik.
Megállítottam a lovamat, szememet lehunytam, hallgattam a szörnyeteg
bömbölését, s közben gondolkoztam.
– Ha most visszamennék, és mind a kettőt megölném?…
 Rettenetes harag tombolt bennem. Azt a kevés erényt és tisztességet,
ami a züllöttség hosszú évei után még megmaradt bennem, mindaz, amit
megkímélt az erkölcsi rothadás, amit őriztem, óvtam, amire büszke voltam,
most megalázták, leköpdösték, sárral fröcskölték be!
Ismertem azelőtt megvásárolható nőket; megfizettem és kiismertem
őket, de azoknak nem volt ártatlanul piruló arcuk, nyílt tekintetű kék
szemük, amiben azon a májusi reggelen gyönyörködtem, amikor az erdőn
át hazakocsiztam a tyenyevói búcsúból… Magam, aki csontom velejéig
romlott voltam, a romlottság bocsánatát vallottam és hirdettem, egészen a
gyengeségig elnéző lettem. Az volt a meggyőződésem, hogy a sártól nem
kívánhatja senki, hogy más legyen, mint sár, s nem hibáztathatjuk az
aranypénzt, amelyet a körülmények kényszerítő ereje a sárba hullat… De
addig nem tudtam, hogy az aranypénz is elolvadhat a sárban, s anyaga
összekeveredhet vele… Tehát a sár az aranyat is feloldja!
Egy erős szélroham lesodorta a fejemről a sapkát, s beleröpítette a
mindent beborító sötétségbe. A sapka röptében Zorka pofáját súrolta. A ló
megriadt, felágaskodott, s elvágtatott velem a jól ismert úton.
Hazaérve végigdőltem az ágyamon. Polikarpot, aki azt tanácsolta, hogy
vetkőzzem le, minden ok nélkül gonosz ördögnek tituláltam.
– Maga az ördög – morogta, hátat fordítva ágyamnak.
– Mit mondtál? Mit mondtál! – ugrottam fel.
– A pap se prédikál kétszer!
– Te-e! Még szemtelenkedni mersz? – kiáltottam egész testemben
reszketve, s minden dühömet a szegény inas fejére zúdítottam. – Takarodj!
Színedet se lássam, te gazember! Mars!
Meg se vártam, amíg kiér a szobámból, újra végigdőltem az ágyon, s
zokogtam, mint egy kisgyerek. Túlfeszített idegeim nem bírták tovább.
Valami módon ki kellett öntenem tehetetlen haragomat, az érzelmeimen
esett sérelmet, féltékenységemet.
– Egy férfi megölte a feleségét! – recsegte papagájom, gyér tollait
borzolva.
Ez a rikoltás juttatta eszembe, hogy Urbenyin meg is ölheti a feleségét.
 Gyilkosságról álmodtam. Fojtó, gyötrelmes álom volt… Mintha valami
kihűlt testet simogattam volna, s csak a szememet kellene kinyitni, hogy
meglássam a holttestet… Álmomban Urbenyin állt az ágyam fejénél, és
könyörgőn nézett rám.
Ez után az éjszaka után szélcsend következett.
Legtöbbször otthon ültem, s csak hivatalos ügyekben engedtem
kimenőt magamnak. Rengeteg munkám halmozódott fel, így hát nem
unatkoztam. Reggeltől estig íróasztalom mellett ültem, és szorgalmasan
róttam a sorokat, vagy a vizsgálóbírói karmaim közé jutott embereket
vallattam. Nem vonzott semmi a karnyejevkai kastélyba.
Ha Olgára gondoltam, csak legyintettem. Ami leesik a szekérről, az már
elveszett; Olga leesett az én szekeremről, s úgy hittem, örökre lemondhatok
róla. Nem gondoltam rá, nem akartam rá gondolni.
– Ostoba, feslett személy! – hajtogattam magamban, valahányszor
megfeszített munkám egy-egy pillanatában magam elé képzeltem.
De néha, amikor lefeküdtem, vagy reggel, ébredéskor, ismeretségünk és
rövid szerelmünk különböző pillanatai tolakodtak emlékezetembe. Magam
előtt láttam a Kősírboltot, az erdei házacskát, amelyben a piros ruhás lány
élt, a tyenyevói utat, a találkozást a barlangban… és lázasan lódult meg a
szívem. Sajgó fájdalmat éreztem… De ez nem tartott sokáig. A ragyogó
emlékek fényét hamarosan kioltották a rájuk boruló nyomasztó képek. A
múlt költészetét bemocskolta a jelen szennye. S most, hogy Olgával
szakítottam, már egészen másnak láttam azt a „költészetet”, mint azelőtt.
Úgy emlékeztem rá, mint valami optikai csalódásra, hazugságra, farizeusi
képmutatásra… bája, költészete felére csökkent a szememben.
A grófot pedig végképp megutáltam. Örültem, hogy nem látom, ő
mindig felbőszített, ha nagy bajuszos ábrázata felmerült képzeletemben.
Naponta levelet küldött nekem, kérve kért, hogy ne csökönyösködjem,
látogassam meg „az immár nem magányos remetét”. Leveleire válaszolni
azt jelentette volna, hogy saját magam ellensége vagyok.
„Hogyisne – gondoltam. – Hála istennek, hogy vége… Elég volt.”
Elhatároztam, hogy minden kapcsolatot megszakítok vele, s ez az
elhatározás egyáltalában nem esett nehezemre. Más voltam már, mint
három hete, amikor a Psehockij miatt történt szakítás után alig bírtam
otthon maradni. Most már nem volt, ami csábítson…
Céltalanul üldögéltem otthon, végül elfogott az unalom, és levelet írtam
Pavel Ivanovics doktornak, hogy jöjjön el hozzám egy kis beszélgetésre.
Levelemre valami okból nem kaptam választ, írtam hát egy másikat. Azt
ugyanúgy válasz nélkül hagyta, mint az elsőt. Úgy látszik, a kedves Hunyori
haragot színlel… Szegény, amikor Nagyenyka Kalinyinától kosarat kapott,
engem hibáztatott boldogtalanságáért. Jogosan haragudott rám, hogy előbb
nem tette, csak az volt az oka, hogy nem tudott haragudni.
„Hát ezt mikor tanulta?” – gondoltam értetlenül, amikor második
levelemet is válasz nélkül hagyta.
Makacs és kilátástalan visszahúzódásom harmadik hetében
meglátogatott a gróf. Megszidott, amiért nem látogattam meg, nem
válaszoltam a leveleire, aztán végigdőlt a díványomon, s mielőtt horkolásba
fogott volna, legkedvesebb témájáról fecsegett-a nőkről…
– Tudom én – mondta bágyadtan hunyorogva, s karját a feje alá téve –
, hogy te tapintatos és kényes ember vagy. Azért nem mutatkozol nálam,
mert nem akarod megzavarni az édes kettest… Alkalmatlan vendég
rosszabb a tatárnál, a mézeshetek idején betoppanó vendég pedig a
pokolbéli ördögnél is… Megértelek. De, galambocskám, elfelejted, hogy te
barát vagy, nem pedig vendég, hogy szeretnek és tisztelnek a házamban…
Jelenléted csak teljesebbé tenné harmóniánkat. Mert harmóniában élünk,
úgy bizony, testvér! Olyan harmóniában, hogy el sem tudom mondani!
A gróf kihúzta a feje alól a karját, hadonászott.
– Magam se tudok eligazodni rajta, csakugyan jól élünk-e együtt vagy
sem. Ördög tudja! Vannak percek, amikor a fél életemet is odaadnám egy
újabb szerelmes öleléséért, aztán vannak napok, amikor úgy járok föl-alá a
szobámban, mint a háborodott, s ordítani tudnék I
– Ugyan miért?
– Én nem értem, testvér, ezt az Olgát. Mintha nem is asszony volna,
hanem hideglelés: az embert hol a forróság önti el tőle, hol didereg, s ez így
változik ötször is napjában. Hol vidám, hol meg olyan szomorú, hogy a
könnyeit nyeli és imádkozik… Egyszer szeret, másszor nem… Némelyik
percben úgy becéz, ahogy egy asszony se becézett soha életemben… De
előfordul az is, hogy amikor váratlanul felébredek, és kinyitom a szememet,
meglátom a felém fordított arcát… hátborzongató, kegyetlen az arca
olyankor, egészen eltorzítja a düh meg valami utálat… Amikor ilyennek
látom, elveszti minden varázsát a szememben… És gyakran néz így rám…
– Utálattal?
– Hát… igen. Sehogy sem értem… Azt bizonygatja, hogy szerelemből
költözött hozzám, s közben nem múlhat el éjszaka, hogy ezt az arcát meg
ne lássam. Mivel magyarázhatom? Már-már arra gondolok, de persze hinni
se akarom, hogy ki nem állhat, csak azokért a rongyokért adta magát nekem,
amiket mostanában veszek neki. Nagyon szereti a kacatokat! Egy új ruhában
reggeltől estig el tud álldogálni a tükör előtt, s egy elrontott ruha miatt képes
egész nap és egész éjjel sírni… Rettenetesen hiú! Bennem az tetszik neki
legjobban, hogy gróf vagyok! Ha nem volnék gróf, nem szeretett volna
belém. Nem ebédelhetünk, nem vacsorázhatunk anélkül, hogy könnyezve
szemrehányást ne tenne, amiért nem veszem magam körül arisztokrata
társasággal. Úgy látszik, szeretne királynője lenni annak a társaságnak.
Különös teremtés!
A gróf a mennyezetre függesztette zavaros tekintetét; elgondolkodott.
Nagy csodálkozással vettem észre, hogy ezúttal, várakozásom ellenére,
józan. Ez meglepett, szinte meg is hatott.
– Ma úgy látom, eszednél vagy – jegyeztem meg. – Nem vagy részeg, s
nem is kérsz vodkát. Hát ez meg mit jelent?
– Semmi különöset… Eszembe se jut az ivás, folyton a fejemet
töröm… Meg kell vallanom, Szerjozsa, komolyan elbűvölt ez az Olga. Nem
tréfálok… Rettenetesen megtetszett nekem! Nem is csoda… Különös
teremtés, nem holmi tucatnő, külsejéről nem is beszélve… Nem éppen
lángelme, de mennyi érzés, mennyi báj és üdeség! Össze se hasonlíthatom
azokkal az egyforma Amáliákkal, Angelikákkal és Grusákkal, akik
szerelmükkel ezelőtt boldogítottak, ő egy másik világból való, egy előttem
ismeretlen világból!
– Bölcselkedj csak! – nevettem.
 – Elragadott ez az asszony, mintha még szerelmes is lettem volna bele!
De most már látom, hogy a nullát hiába igyekeztem négyzetre emelni. Álarc
volt csak, ami képzelt rajongást ébresztett bennem. Az ártatlanság rózsáit
pirosítóval varázsolta az arcára, szerelmes csókja csak ára volt egy-egy új
ruhának… Házamba fogadtam, mint feleségemet, s ő úgy viselkedik, mint
egy fizetett szerető. De most már nem bánom! Lecsillapítom
elragadtatásomat, s eztán csak a szeretőt látom Olgában… Bánom is én?
– No? És a férj?
– A férj? Hm… Te mit gondolsz, mi van vele?
– Azt, hogy nehéz elképzelni boldogtalanabb embert nála.
– Úgy gondolod? Kár… Olyan hitvány semmirekellő, hogy én egy
cseppet se sajnálom… Egy gazember sohasem lehet boldogtalan, mert
mindig talál kivezető utat a bajából.
– Mért szidod olyan nagyon?
– Mert hitvány gazember. Tudod, hogy becsültem, hittem neki, bíztam
benne, mint egy barátomban… Én is, te is, mindenki derék, becsületes
embernek ismerte, aki nem képes csalásra. Közben pedig a szememet is
kilopta! Visszaélt intézői tisztével, s úgy rendelkezett a vagyonommal, ahogy
akart. Éppen csak azt nem lopta el, amit nem tudott megmozdítani.
Én, aki Urbenyint a legbecsületesebb és legönzetlenebb embernek
ismertem, a gróf szavai hallatára felpattantam, és odaléptem hozzá.
– Rajtaérted már lopáson? – kérdeztem tőle.
– Én nem, de hiteles forrásból szereztem tudomást az üzelmeiről.
– Miféle forrásból, ha szabad kérdeznem?
– Ne félj, nem vádolok ártatlanul senkit. Olgától tudtam meg mindent,
ő, amikor még nem volt a felesége, tulajdon szemével látta, amint
szekérszámra küldözte a városba a tyúkokat meg a libákat. Annak is
szemtanúja volt nemegyszer, hogy az én libáimat, csirkéimet küldte
ajándékba valami jótevőinek, akiknél gimnazista fia szállást kapott. Lisztet,
kölest, szalonnát is küldött neki, azt is látta Olga. Jól van, egy-két baromfi,
semmiség, de az a semmiség nem az övé. Itt nem az értékről van szó, hanem
az elvről. Az elvet sértette meg! De ez még nem elég. Olga egy köteg
bankjegyet látott a szekrényében. Kérdésére, hogy kié az a pénz, és honnan
vette, arra kérte Olgát, ne fecsegje el senkinek, hogy ennyi pénze van.
Hiszen te is tudod, barátom, hogy szegény, mint a templom egere! Éppen
csak, hogy eltengődik a fizetéséből! Magyarázd meg, hogy tett szert ennyi
pénzre?
– És te, te ostoba, elhiszed annak a kis féregnek egy szavát is? –
kiáltottam, lelkem mélyéig felháborodva. – Nem elégszik meg annyival,
hogy megszökött tőle, még a becsületét is meghurcolja az egész járás előtt?
Még rágalmazza is! Mennyi aljasság elfér egy olyan kicsi testben! Tyúkok,
libák, köles… ó, te gazda, te híres gazda! Gazdaságpolitikai érzékedet,
gazdaostobaságodat sérti, hogy vágott baromfit küldött valakinek az
ünnepekre? Rókák meg görények hordták volna el, ha le nem vágják, és el
nem küldik ajándékba azokat a tyúkokat meg libákat! Átvizsgáltad-e egyszer
is az óriási összegű elszámolásokat, amelyeket Urbenyin eléd tett?
Összeszámoltad-e az ezreket, tízezreket? Nem! De mit is beszélek veled!
Ostoba állat vagy. Szeretnél befűteni a szeretőd férjének, de nem tudod,
hogyan!
– Ehhez semmi köze a kapcsolatomnak Olgával. Akár férje, akár nem
férje, ha egyszer lopott, tolvaj a neve. De jól van, az üzelmeiről ne
beszéljünk. Mondd meg akkor azt: becsületes dolog-e, ha valaki zsebre vágja
a fizetését, és naphosszat részegen fetreng az ágyban? Minden áldott nap
részeg! Nem múlhat el nap, hogy ne látnám részegen dülöngélni! Ocsmány
és gyalázatos dolog! Így nem viselkedik tisztességes ember!
– Éppen azért iszik, mert tisztességes ember – jegyeztem meg.
– Különös élvezeted, hogy pártját fogod az efféle uraknak. De én
elhatároztam, hogy kíméletlen leszek. Ma felmondólevelet írtam neki,
megkérve, hogy adja át másnak a helyét! Az én türelmem is véget ér egyszer.
Feleslegesnek tartottam meggyőzni a grófot, hogy igazságtalan, ügyetlen
és ostoba. Nem a gróf előtt kell védelmembe vennem Urbenyint.
Vagy öt nap múlva meghallottam, hogy Urbenyin gimnazista fiával és
kislányával a városba költözött. Azt beszélték, holtrészegen indult útnak, s
kétszer is leesett a szekérről. A kis gimnazista meg Szasa egész úton sírt.
Nem sokkal Urbenyin elköltözése után kénytelen voltam átlátogatni a
grófi kastélyba. A gróf egyik istállójának ajtajáról a tolvajok leverték a
lakatot, és elloptak néhány drága nyerget. Jelentették a vizsgálóbírónak, azaz
nekem, s én, nolens, volens (kénytelen-kelletlen) átmentem a birtokra.
Érkezésemkor a gróf részeg volt és dühös. Végigjárta valamennyi
szobáját, menedéket keresett bánata elől, de nem talált.
– Halálra gyötör ez az Olga! – mondta legyintve. – Ma reggel
megharagudott rám, azzal fenyegetőzött, hogy vízbe öli magát, elrohant, s
amint látod, még mindig nem került elő. Tudom, hogy nem ugrik a tóba,
mégis kínos… Tegnap egész nap szeszélyeskedett, és földhöz csapkodta a
tányérokat, harmadnapja elrontotta a gyomrát csokoládéval. Az ördög se
ismeri ki a természetét!,
Vigasztaltam, ahogy tudtam, s leültem vele ebédelni.
– Nem, ideje, hogy véget vessek ennek a gyerekségnek – morogta egész
ebéd alatt. – Legfőbb ideje, mert ostoba és nevetséges az egész. Ráadásul,
megvallom, kezdem már unni a hirtelen hangulatváltozásait. Csöndes,
állandó, szerény teremtésre vágyom, olyanra, tudod, mint Nagyenyka
Kalinyina… Csodálatos lány az!
Ebéd után a kertben sétálgattam, és összetalálkoztam az „öngyilkossal”.
Amikor meglátott, mélyen elpirult, és – különös teremtés! – boldogan
felnevetett. Arcán örömmel vegyült a szégyenkezés, boldogsággal a
keserűség. Szeme sarkából rám pillantott, aztán elém szaladt, és szó nélkül
a nyakamba borult.
– Szeretlek – súgta, átfonva a nyakamat. – Úgy hiányoztál! Belehaltam
volna, ha nem jössz.
Átöleltem, és szótlanul egy lugas felé vezettem. Öt perc múlva, mielőtt
elváltam tőle, egy huszonöt rubeles bankjegyet húztam elő, és a kezébe
nyomtam. Tágra nyitott szemmel bámult rám.
 – Ezt mért adod?

– A mai szerelmedet fizetem ki.

Olga nem értette, továbbra is csodálkozva nézett rám.
– Tudod, vannak nők – magyaráztam –, akik pénzért szeretnek. Ezek a
megvásárolható nők. Nekik fizetni kell. Tedd el hát! Ha mástól elfogadod,
mért ne fogadnád el tőlem is? Nem szeretem, ha leköteleznek!
Olga azonban nem értette meg a cinikus sértést. Még nem ismerte az
életet, s nem értette, mi az a „megvásárolható” nő.
Verőfényes augusztusi nap volt.
Nyáriasan perzseltek a sugarak, messze fönn nyájasan mosolygott a kék
ég, de a levegőben már ott lebegett az ősz ígérete. A tűnődő erdők zöld
lombját már hervadt levélkék aranyozták, csüggedtek és szomorúak voltak
a megsötétült mezők.
Az elkerülhetetlen, nyomasztó ősz előérzete a mi lelkünkre is
ránehezedett. Nem volt nehéz megjósolni, hogy közel már az események
végső kifejlése. Kellett már a villámcsapás, a lezúduló eső, hogy felüdítse a
fojtó levegőt. Vihar előtt, amikor az égen ólomszürke felhők gyülekeznek,
fülledt hőség ül meg mindent; bennünket már fojtogatott az erkölcsi
fülledtség. Rávallott minden: mozdulataink, mosolyaink, szavaink.
Könnyű homokfutón hajtottam. Nagyenyka ült mellettem, a békebíró
lánya. Arca fehér volt, mint a gyolcs, álla és ajka remegett, mintha sírással
küszködne, mély tekintetű szeme csupa fájdalom, de közben egész úton
nevetett, gondtalan vidámságot színlelt.
Előttünk és mögöttünk mindenféle rendű-rangú, korú és méretű fogat
haladt. Jobbról és balról lovasok és amazonok léptettek. Karnyejev gróf
zöld vadászruhájában, amely inkább bohócruhára emlékeztetett, ide-oda
zötyögött a nyeregben, hollószőrű lova kegyetlenül dobálta. Aki görbe hátát
és az elnyűtt arcán minduntalan átrángó fájdalmas kifejezést látta, azt
gondolhatta, hogy eletében először ül lovon Hátán vadonatúj kétcsövű
himbálózott, oldalán vadásztáska, s benne egy sebzett szalonka vergődött.
A lovas menet dísze Olga Urbenyina volt. Hollószőrű lován, amelyet a
gróf ajándékozott neki, fekete lovaglóruhájában, fehér tollas kalapjában
cseppet sem hasonlított a piros ruhás lányhoz, akivel néhány hónapja az
erdőben találkoztam. Egész alakján valami grande-dame-i méltóság ömlött el.
Minden ostorcsapás, minden mosolya mesterkélten arisztokratikus és
fellengzős volt Mozdulataiban, mosolyaiban valami kihívó, felgyújtó
kacérság érződött. Gőgös-kényesen szegte fel a fejét, s a nyereg
magasságából megvető pillantással mérte végig az egész társaságot, mintha
ügyet se vetne a hangos megjegyzésekre, amelyeket jóságos hölgyek
röpítettek feléje. Virtuskodott a lován, feltűnést akart kelteni merészségével
és helyzetével „a gróf mellett”, mintha nem tudná, mennyire torkig van már
vele a gróf, mennyire várja már az alkalmat, hogy megszabadulhasson tőle.
– El akar kergetni a gróf! – mondta nekem keserű nevetéssel, amikor a
lovas menet kivonult az udvarból; tehát tisztában volt helyzetével s
megértette…
De mire ez a hangos nevetés? Csak néztem Olgát, és nem értettem: hol
tanulta az erdei polgárlány ezt a viselkedést? A kecses himbálózást a
nyeregben, orrcimpáinak büszke feszítését, a parancsoló mozdulatokat?
– A rosszféle nő olyan, mint a disznó – mondta egyszer a doktor, Pavel
Ivanovics. – Ha asztalhoz ültetik, a csülkével túr a tálba…
 Ez a magyarázat azonban túlságosan egyszerű volt. Senki sem ítélhette
meg Olgát elfogultabban, mint én, mégis én vetettem volna rá az első követ;
az igazság tompa hangja azonban azt súgta nekem, hogy viselkedése nem a
jómódba került, elégedett nő dicsekvése, hanem a közeli és elkerülhetetlen
vég megsejtése.
Hazatérőben voltunk a vadászatról, amely kora reggel kezdődött. Nem
sok szerencsével jártunk. Az ingovány környékén, amelyhez vérmes
reményeket fűztünk, vadászokkal találkoztunk, akik elmondták, hogy a vad
már fölriadt. Három szalonkát meg egy fiatal vadkacsát sikerült a másvilágra
küldenünk – ennyi volt a tíz-egynéhány vadász összes zsákmánya. Végül az
egyik amazonnak megfájdult a foga, és vissza kellett sietnünk. Gyönyörű
volt utunk a mezőn keresztül, ahol a nemrég learatott rozs kévéi
sárgállottak, s a háttérben az erdő komorlott. A láthatár szélén fehéren
derengett a grófi kastély meg a kápolna tornya. Tőlünk jobbra a tó sima
tükre terült el, balra a Kősírbolt sötétlett.
– Micsoda félelmetes nő! – súgta a fülembe Nagyenyka, valahányszor
Olga a kocsink mellé léptetett. – Milyen félelmetes! Éppen olyan gonosz,
mint amilyen szép! Maga nemrég volt násznagy az esküvőjén! Egy pár cipőt
se nyűtt el azóta, s már egy másik férfi selymeibe öltözött, más briliánsaival
kérkedik… Szinte el se hiszem ezt a különös és gyors átváltozást… Ha már
ilyen a vére, lehetne benne annyi tapintat, hogy vár egy évet, kettőt…
– Siet élni! Nincs ideje várni! – sóhajtottam.
– Tudja, mi történt a férjével?
– Azt mondják, iszik…
– Igen… Apám harmadnapja benn járt a városban, és látta, amint
elhajtott valahonnan egy bérkocsin. Félrebillent fejjel ült a kocsin,
hajadonfőtt, az arca csupa sár… Vége annak az embernek! Rettenetes
szegénységben él, azt mondják: nincs mit ennie, nem tudja a lakbérét
kifizetni. Szegény kis Szasa naphosszat étlen-szomjan ül odahaza. Apám
mindezt megírta a grófnak… De hiszen maga ismeri a grófot! Becsületes,
derek ember, de nem szeret gondolkozni, fontolgatni. „Küldök neki száz
rubelt” – azt mondta. El is küldte… Pedig én azt hiszem, semmivel se tudná
jobban megsérteni Urbenyint, mint ha pénzt küld neki. Vérig sérti a grófi
alamizsna, s még elkeseredettebben iszik…
– Igen, a gróf ostoba – mondtam. – Elküldhette volna az én nevemben
is a pénzt…
– Nem volt joga pénzt küldeni neki! Segíthet-e az ember valakin, akit
tönkretett, és aki gyűlöl!
– Bizony nem…
Elhallgattunk, gondolkoztunk… Urbenyin sorsa mindig lehangolt,
most pedig, amikor a szemem előtt páváskodott az asszony, aki a vesztét
okozta, egész sereg nyomasztó gondolatot ébresztett bennem. Mi lesz vele
és a gyerekeivel? Milyen sors vár végül Olgára? Miféle erkölcsi fertőben
fejezi be életét ez a csenevész, szánalmas gróf?
Mellettem ült ez a tiszteletre egyedül érdemes, derék teremtés. Két
embert ismertem csak az egész járásban akit szeretni és becsülni tudtam, s
éppen ez a kettő fordult el joggal tőlem, mivel fölöttem álltak… Nagyezsda
Kalinyina volt az egyik, a másik Pavel Ivanovics… Milyen sors vár rájuk?
– Nagyezsda Nyikolajevna! – fordultam feléje. – Akaratomon kívül
nagyot vétettem maga ellen, s nekem van a legkevesebb jogom számítani az
őszinteségére. De esküszöm, magát senki nem érti meg úgy, mint én. Bánata
az én bánatom, öröme az én örömöm… Ha most kérdezek valamit, ne
gyanítson hiú kíváncsiságot a kérdésemben. Mondja meg, kedvesem, miért
engedi, hogy a gróf, ez a korcs, közeledjék magához? Mi akadályozza abban,
hogy elkergesse magától, és ne hallgassa meg ocsmány kedveskedéseit?
Hiszen az ő udvarlása nem válik egy tisztességes nő becsületére! Miért ad
okot pletykákra, s mért tűri, hogy a nevét együtt emlegessék a nevével?
Nagyenyka ragyogó szeme úgy tapadt az arcomra, mintha az
őszinteséget kutatná rajta, aztán vidáman elmosolyodott.
– Hát mit pletykálnak? – kérdezte.
– Azt, hogy maga meg a papája kivetették a hálójukat a grófra, s az végül
is majd faképnél hagyja magukat.
– Nem ismerik a grófot, azért beszélnek így! – lobbant fel Nagyenyka.
– Arcátlan rágalmak! Itt megszokták az emberek, hogy csak a rosszat lássák
a másikban! A jót fel se tudják fogni!
 – És maga talált jót benne?
– Igenis, találtam! Magának kell a legjobban tudnia, hogy nem engedtem
volna a közelembe, ha nem hiszek becsületes szándékaiban!
– Tehát már a „becsületes szándékoknál” tartanak? – csodálkoztam. –
Elég hamar… És maga mit ért a gróf becsületes szándékaival?
– Kíváncsi rá? – kérdezte felcsillanó szemmel. – Nem hazudik a pletyka,
feleségül akarok menni hozzá! Ne vágjon olyan csodálkozó képet, és ne
mosolyogjon! Maga azt mondja, hogy nem szerelmi házasság becstelen
dolog, és még sok mindent, amit már ezerszer is elmondtak, de… mit
tehetek? Fölösleges bútordarabnak érzem magam ezen a világon, s ezt igen
nehéz elviselni… Nyomasztó ám céltalanul élni! Ha azonban azaz ember,
akit maga annyira nem szeret, a feleségévé tesz, máris van feladatom az
életben… Jobbá teszem, leszoktatom az ivásról, megtanítom dolgozni!
Nézze meg most! Nincs emberformája. Én embert faragok belőle.
– És így tovább, és így tovább – vágtam a szavába. – Vigyáz majd a
roppant vagyonára, jótékonykodik… Az egész járás áldani fogja, és a
szerencsétlenek vigasztalására küldött égi angyalt lát magában… Anya lesz,
és neveli az ő gyerekeit… Ez aztán a nagy feladat! Maga okos lány, de most
úgy gondolkozik, mintegy gimnazista!
– Lehet, hogy haszontalan ez az eszmém, nevetséges és együgyű, de
engem ez éltet!… Egészségesebbé és vidámabbá tett! Ne ábrándítson ki!
Hadd ábránduljak ki én magam, nem most, hanem majd egyszer, később…
a távoli jövőben… Hagyjuk abba ezt a beszélgetést!
– Volna még egy szerénytelen kérdésem: most azt várja, hogy megkérje
a kezét?
– Igen… Abból a pár sorból, amit ma kaptam tőle, úgy sejtem, ma este
eldől a sorsom… még ma este… Azt írja, hogy nagyon fontos
mondanivalója van… Válaszomtól függ, azt írja, egész élete boldogsága…
– Köszönöm az őszinteségét – mondtam. A gróf levelének rejtett
értelme világos volt előttem. Szegény lányra ocsmány ajánlat várt…
Elhatároztam, hogy megkímélem tőle.
– Itt vagyunk már az erdőnknél – mondta a gróf, kocsink mellé ugratva.
– Nem kívánja, Nagyezsda Nyikolajevna, hogy pihenőt tartsunk?
 Meg sem várta a választ, összeverte a tenyerét, és rikácsoló, vékony
hangján elkiáltotta magát:
– Pihenő-ő-ő!
Letelepedtünk az erdőszélen.
A nap már a fák mögé rejtőzött, csak a legmagasabb égerfák csúcsát
festette aranyra és bíborra, s a távolban fehérlő grófi kápolna aranyos
keresztjén csillámlott. Felriasztott vöröslábú vércsék és sárgarigók
röppentek el a fejünk felett. Egy férfi közébük lőtt, s ezzel még nagyobb
riadalmat keltett a madárbirodalomban. Hangos zsivaj kerekedett. Tavasszal
és nyáron gyönyörű a madarak hangversenye, de amikor már a hideg őszt
sejteni a levegőben, felborzolja az ember idegeit, és a hamarosan elkezdődő
madárvonulást juttatja az eszébe.
Esti hűvösség áradt a sűrűből. A hölgyek orrát kékre csípte a hideg, a
fázós gróf a kezét dörzsölgette. Szamovár füstje szállongott, teásedények
csörrentek – épp a legjobbkor! A félszemű Kuzma szuszogva és botladozva
a magas fűben, egy láda konyakot cipelt elénk. Nekiláttunk, hogy egy kicsit
felmelegedjünk.
A friss és hűvös levegőben megtett hosszú út mindenféle
étvágygerjesztő cseppeknél éhesebbé teszi az embert. Utána a halszelet, az
ikra, a fogolysült és egyéb jó falatok olyan kedvesek a szemnek, akár a rózsák
egy tavaszi hajnalon.
– Ma okos voltál – fordultam a grófhoz, egy szelet halat vágva
magamnak. – Olyan okos, mint még soha. Jobban nem is rendezhetted
volna…
– Mi ketten rendeztük így! – vihogott Kalinyin, s a kocsisokra
kacsintott, akik kis batyukban ételt, bort és poharakat emeltek le a kocsikról.
– Pompás kis piknik lesz… Pezsgővel fejezzük be…
A békebíró arca olyan elégedetten ragyogott, mint még soha. Sejtette-e
vajon, hogy a gróf ezen az estén ajánlatot tesz Nagyenykájának? Nem azért
gondoskodott-e pezsgőről, hogy a jegyespárt köszöntse fel vele? Fürkészve
néztem az arcába, de mint rendesen, most is csak gondtalan elégedettséget,
jóllakottságot és bárgyú méltóságot olvastam le róla, ez ömlött el egész
tekintélyes alakján.
 Jókedvűen vetettük rá magunkat az ételre. Ketten nézték csak
közönyösen a leterített szőnyegre halmozott ínyencfalatokat: Olga és
Nagyenyka Kalinyina. Olga oldalt álldogált, a kocsi farára könyökölve, és
némán bámulta a vadásztáskát, amit a földre dobott a gróf. A táskában még
mindig vergődött a sebzett szalonka. Olga a szerencsétlen madár
haláltusáját figyelte, s mintha kimúlását várta volna.
Nágya mellettem ült, és egykedvűen nézte a jókedvűen rágó
állkapcsokat.
„Mikor lesz már vége ennek az egésznek?” – kérdezte bágyadt szeme.
Kaviáros vajas kenyérrel kínáltam. Megköszönte és félretette. Látszott
rajta, hogy más foglalkoztatja, nem az evés.
– Olga Nyikolajevna! Mért nem ül le? – kiáltott a gróf Olgára.
Az nem felelt, továbbra is szobormereven állt, s a madarat nézte.
– Milyen szívtelen emberek vannak! – mondtam, Olgához lépve. – Nő
létére közönyösen végig tudja nézni ennek a szalonkának a halálvergődését?
Ahelyett, hogy a kínlódását figyelné, megparancsolhatná, hogy végezzenek
vele.
– Mások is kínlódnak, kínlódjék ez is – felelte Olga komoran, kerülve a
tekintetemet.
– Hát még kik kínlódnak?
– Hagyj békén! – kiáltotta rekedten. – Nincs kedvem ma beszélgetni
veled… se a bolond grófoddal! Eredj innen!
Könnyes szeme haragosan villant rám. Sápadt volt, az ajka remegett.
 – Mekkora változás! – mondtam; felvettem a vadásztáskát, és véget
vetettem a szalonka szenvedésének. – Micsoda hang! Meglepő! Nagyon
meglepő!
– Hagyj békén, nem hallottad? Nincs kedvem tréfálni!
– Mi van veled, gyönyörűm?
Olga tetőtől talpig végigmért, és hátat fordított.
– Ilyen hangon csak a züllött nőkkel és kitartottakkal beszélnek –
mondta. – Ha engem olyannak tartasz… akkor eredj a szentjeidhez! Én
vagyok itt a legrosszabb, a legaljasabb… Amikor fenn ültél a kocsin amellett
a szentfazék Nagyenyka mellett, rám se mertél nézni… No, hát eredj
őhozzá! Mit állsz itt? Menj!
– Igazad van, csakugyan te vagy itt a legrosszabb és legaljasabb –
feleltem, érezve, hogyan forr fel bennem lassan a harag. – Igen, züllött nő
vagy, kitartott nő…
– Emlékszem, amikor felkínáltad az átkozott pénzedet! Akkor nem
értettem, mit jelent, most már értem…
Egész lényemen erőt vett a harag. És ez a harag éppen olyan erős volt,
mint a hajdani szerelem, amely a piros ruhás lány iránt ébredt bennem…
De van-e olyan kőszívű ember, aki közömbös maradt volna? Magam előtt
láttam szépségét, amelyet a sors könyörtelenül sárba taposott. Nem kímélte
sem ifjúságát, sem szépségét, sem báját… Most, amikor ezt az asszonyt
gyönyörűbbnek láttam, mint valaha, tisztán éreztem, milyen sokat vesztett
vele a természet, és lelkemet csordultig töltötte a gyötrő harag a dolgok
rendje, a természet igazságtalansága ellen…
A düh perceiben nem tudom fékezni magam. Nem emlékszem, mit
kellett még Olgának hallania tőlem, csak arra, hogy hátat fordított és
otthagyott. Csöndesen az erdő felé indult, és hamarosan eltűnt a fák
között… Azt hiszem, jól kisírta magát…
– Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! – kezdte Kalinyin a
pohárköszöntőjét. – Ezen a napon, amikor mindnyájan összegyűltünk,
hogy… hogy együtt legyünk… Most mindnyájan itt vagyunk, mind
ismerjük egymást, mind jókedvűek vagyunk, s ezért a rég áhított együttlétért
világító fáklyánknak, kormányzóságunk jó csillagának tartozunk
köszönettel… Ön, gróf, ne piruljon! A hölgyek tudják, kiről beszélek…
Hehehe… No hát, folytassuk! Tehát mindezért a mi felvilágosult és ifjú…
ifjú Karnyejev grófunknak tartozunk hálával, ezért azt javaslom, hogy
ürítsük poharunkat a… Mi ez? Kocsi közeledik? Ki lehet?
A grófi kastély irányából hintó közeledett az erdőszél felé, ahol ültünk.
– Ki lehet ez? – csodálkozott el a gróf, s távcsövét a hintó felé
irányította. – Hm… furcsa… Biztosan utasemberek… De nem! Kaetan
Kazimirovics képét látom! De ki ül mellette?
A gróf hirtelen felugrott, mintha kígyó csípte volna… Halottsápadt lett
az arca, kezéből kiesett a távcső. Szeme úgy ugrált ide-oda, mint a csapdába
került egéré, és mintha segítségért könyörögne, hol rajtam állt meg, hol
Nágyán… Nem mindenki látta zavarát, mert legtöbben a közelgő hintót
figyelték.
– Szerjozsa, gyere ide, kérlek, egy pillanatra! – suttogta; belém karolt és
félrevont. – Galambocskám, könyörögve kérlek, mint barátomat, mint a
legjobb embert a világon!… Egy kérdést se, egy kérdő vagy csodálkozó
pillantást se! Majd később mindent megmagyarázok! Esküszöm, hogy
semmit se hallgatok el! Ez életem legsúlyosabb keresztje, olyan súlyos
keresztje, hogy el se tudom mondani! Mindent megtudsz majd, de most ne
kérdezz! Segíts rajtam!
Közben a hintó egyre közeledett… Végre megállt, s grófunk ostoba
titka kipattant az egész járás előtt… A hintóból fújva-szuszogva, mosolygó
képpel Psehockij szállt ki, vadonatúj nyersselyem ruhában. Utána egy
huszonhárom év körüli, fiatal hölgy ugrott le kecsesen a hágcsóról. Magas,
karcsú, szőke nő volt, kékszemű, szabályos vonású, de ellenszenves arcú.
Csak kifejezéstelen kék szemére emlékszem, púderes orrára, nehéz drága
ruhájára s a tömör karkötőkre mindkét csuklóján. Meg arra, hogy átható
illatszere elnyomta az esti hűvösség meg a kiömlött konyak illatát.
– Milyen sokan vannak! – szólalt meg idegenes kiejtéssel. – Biztosan
nagyon jól mulatnak. Jó napot, Alekszisz!
Aleksziszhez lépett, és csókra kínálta az arcát. A gróf sietős csókot
cuppantott rá, és riadtan pillantott végig a társaságon.
 – Bemutatom a… feleségemet! – motyogta. – Ezek pedig jó barátaim,
Zosia… Hm… Köhögök egy kicsit…
– Nemrég érkeztem! Kaetan azt mondta, pihenjek. De mért pihenjek,
mondtam, amikor egész úton aludtam? Inkább elmegyek a vadászatra!
Átöltöztem s most itt vagyok. Kaetan, hol a cigarettám?
Psehockij odaugrott a szőke nőhöz, és kezébe adta az arany
cigarettatárcát.
– Ő pedig – a feleségem fivére… – motyogott tovább a gróf,
Psehockijra mutatva. – Segíts hát! – lökött oldalba. – Húzz ki a csávából, az
istenért!
Azt mondják. Kalinyin rosszul lett, és hogy Nágya, amikor segítségére
akart sietni, nem tudott felkelni a helyéről. Azt is beszélik, hogy sokan sietve
kocsira ültek, és elhajtattak. Én mind ebből semmit se láttam. Csak arra
emlékszem, hogy betértem az erdőbe, s ösvényt keresve, mit se látva, vakon
botorkáltam, amerre a lábam vitt. (Kamisev itt száznegyven sort törölt kéziratából.
[A. P. Csehov])
Amikor az erdőből kiléptem, csizmámon nagy darabokban lógott a
ragadós agyag, s nyakig sáros voltam. (Alighanem patakon akartam átugrani,
de nem emlékszem erre a mozzanatra. Mintha bottal agyba-főbe vertek
volna, olyan kimerültnek és elcsigázottnak éreztem magamat. Az lett volna
a legokosabb, ha a kastélyba megyek, felülök Zorkámra és hazavágtatok. De
nem ezt tettem: gyalog indultam haza. Nem akartam viszontlátni sem a
grófot, sem az átkozott kastélyát. (A kéziratnak ezen a helyén rémülettől eltorzult
vonású, csinos női arcot rajzolt tollával a szerző. Mindazt, ami utána következik,
gondosan kihúzta. A következő lap felső felén szintén áthúzott jó néhány sort, s a vastag
tinta-vonalakon csak egy szó dereng át: „halánték”. [A. P. Csehov. ]) Utam a tó
partján vezetett. A vízi szörnyeteg már esti énekét bömbölte. Fehér tarajú,
magas hullámok lepték el a tó egész roppant tükrét. Zúgott, morajlott a
levegő. Csontomig hatolt a nyirkos, hideg szél. Balra a haragos tó, jobbra a
komor erdő egyhangú zúgása. Úgy éreztem, négyszemközt vagyok a
természettel, szembesítettek vele. Mintha teljes dühét, minden zúgását,
lármáját egyedül az én fejemre zúdítaná. Más körülmények között talán
félelem szállt volna meg, de most alig vettem észre magam körül a haragvó
óriásokat. Mi a természet haragja a bennem dúló viharhoz képest? (Néhány
sor ugyancsak kihúzva. [A. P. Csehov.]) Hazaérve le sem vetkőztem,
végigdőltem az ágyon. – Már megint ruhástul fürdött a tóban, hogy nem sül
ki a szeme! – morogta Polikarp, miközben lerángatta rólam a sáros, csatakos
ruhát. – Már megint! De megvert engem az Isten! Nemes, művelt úr, és
piszkosabb, mint egy kéményseprő! Ezt tanulta az egyetemen?
Nem tudtam elviselni az emberi hangot, az emberi arc látását. Rá
akartam kiáltani Polikarpra, hogy hagyjon békében, de a szó a torkomban
rekedt. Erőtlen és elcsigázott volt a nyelvem is, akár egész testem.
Akármilyen gyötrelmes volt, hagynom kellett, hogy Polikarp lehántson
rólam mindent, még a csuromvizes fehérneműmet is.
– Legalább megfordulna! – dörmögte az inasom, s úgy forgatott egyik
oldalamról a másikra, mint egy bábut. – Holnap felmondok! Nem maradok
tovább, nem én, a világ minden kincséért sem! Eleget voltam bolond!
Süllyedjek el, ha maradok!
A tiszta, meleg fehérnemű nem melegített át, és nem nyugtatott meg.
Olyan erősen reszkettem a haragtól és a félelemtől, hogy összekocódtak a
fogaim. Megmagyarázhatatlan rettegés járt át… Nem kísértetektől, nem
sírjukból kiszálló holtaktól féltem, még csak nem is elődöm, Poszpelov
arcképétől, amely ott függött a fejem felett. Poszpelov nem vette le rólam
élettelen szemét,

néha még szinte pillantott is, de én nyugodtan álltam tekintetét. Jövőmet

nem láttam tisztán, de bizonyos lehettem benne, hogy nem fenyeget semmi,
nem tornyosulnak fekete felhők fölöttem. A halál még messze van,
betegségektől nem félek, egyéni kellemetlenségekkel nem sokat törődöm…
Mitől féltem hát, mért vacogott a fogam?
Haragom okát se értettem… A gróf „titka” nem válthatott ki ilyen vad
dühöt belőlem. Semmi közöm a grófhoz, sem házasságához.
Akkori lelkiállapotomat csak idegkimerültséggel és fáradtsággal
magyarázhatom. Nem tudom mással indokolni.
Polikarp távozása után fejemre húztam a takarót, aludni akartam. Csend
volt és sötét. Papagájom nyugtalanul vergődött kalitkájában, Polikarp
szobájából áthallatszott a falióra egyhangú ketyegése, különben béke és
csend volt körülöttem. Végül erőt vett rajtam a testi-lelki fáradtság, és
elaludtam… Félálomban még éreztem, ahogy lassan legördül rólam valami
súly, ahogy a gyűlölt arcok belevesznek az álom ködébe… Emlékszem, még
álmodtam is. Azt álmodtam, hogy egy verőfényes téli reggelen a pétervári
Nyevszkij Proszpekten sétálok, s unalmamban a kirakatokat nézegetem.
Könnyű és vidám volt a szívem. Nem kellett sietnem sehová, semmi dolog
nem várt – tökéletesen szabad voltam. A tudat, hogy messze vagyok a
falumtól, a grófi birtoktól meg a haragos vizű, hideg tótól, még békésebb és
derűsebb hangulatot árasztott szét bennem. Megálltam a legnagyobb kirakat
előtt, és elnézegettem a női kalapokat… Ismerős kalapok voltak. Az egyiket
Olga viselte, a másikat Nágya, a harmadikat a vadászat napján váratlanul
előtermett Zosia lenszőke fején láttam… A kalapok alól a jól ismert arcok
mosolyogtak felém. Amikor szólni akartam hozzájuk, a három arc egyetlen
nagy, vörös ábrázattá folyt össze. Ez haragosan forgatta a szemét, nyelvet
öltött rám… Valaki hátulról rám támadt, és szorongatni kezdte a
nyakamat…
– Egy férj megölte a feleségét! – kiáltotta a vörös ábrázat.
Összerezzentem, felkiáltottam, s mint akit kígyó csípett meg, kiugrottam az
ágyból… Rettenetesen kalimpált a szívem, hideg verejték gyöngyözött ki a
homlokomon.
– Egy férj megölte a feleségét! – recsegte megint a papagáj.
– Adj hát cukrot! Eh, milyen ostobák vagytok! Bolond!
– Ez a papagáj… – csillapítottam magam, s visszafeküdtem.
– Hála istennek…
Egyhangú kopogást hallottam. A tetőt verte az eső… Az egész égboltot
beteregették azok a felhők, amelyeket hazatérőben nyugat felé láttam.
Halványan cikkant egy villám, és bevilágította a megboldogult Poszpelov
arcképét… Mintha közvetlenül a fejem fölött dördült volna meg az ég…
„Az utolsó vihar ezen a nyáron” – gondoltam.
Eszembe jutott az egyik tavaszi zivatar… Ilyenféle dörgés rázta meg
valamikor az erdőt, amikor először léptem be az erdészék házacskájába…
Ott álltam az ablakban a piros ruhás lánnyal, a felhőket néztük, amelyeket
meg-megvilágítottak a villámok… Félelem villogott a gyönyörű teremtés
szemében. Elmondta nekem, hogy anyját villám sújtotta agyon, s hogy ő is
ilyen látványos halált kíván… Úgy szeretne felöltözni, ahogy a járás
leggazdagabb arisztokrata női. Érezte, hogy szépségéhez illenek a drága,
fényűző ruhák. Maga is tudta, hogy milyen hiú, szinte büszke is volt rá. A
Kősírboltra akart felmenni, úgy meghalni, hogy mindenkit megrendítsen
halála.
Olga álma bete… csak nem a Kős… (Itt, sajnos, megint törlés van.
Észrevehető, hogy Kamisev nem akkor húzta ki, amikor írta, hanem később. A regény
vége felé különös figyelemben részesítem ezeket a törléseket [A. P. Csehov.])
Odavolt minden reményem, hogy újra el tudok aludni. Felkeltem, és
leültem ágyam szélére. Az eső csendes dobolása lassan haragos zúgássá
erősödött, amit annyira szeretek máskor, amikor nem gyötri a lelkemet a
félelem és a harag… Most baljóslatúnak éreztem ezt a zúgást. Dörgés
dörgés után rázkódtatta meg az eget.
– Egy férj megölte a feleségét! – rikoltotta a papagáj.
Ezek voltak utolsó szavai… Gyáva félelmemben behunytam a
szememet, a sötétben tapogatva megkerestem a kalitkát, és a sarokba
vágtam.
 – Vigyen el az ördög! – kiáltottam, amikor meghallottam a kalitka
csörömpölését és a madár keserves rikoltását.
Szegény nemes madár! Bizony megsínylette, hogy a sarokba vágtam!
Másnap kihűlt testét találtam a kalitkában. Mért öltem meg? De ha egyszer
kedves mondata a feleséggyilkos férjről arra emlé… (Ezen a helyen majdnem
egy teljes oldalnyi rendetlen törlés van. Kamisev csak néhány szónak kegyelmezett,
amelyekből azonban nem lehet megfejteni a kihúzott részt. [A. P. Csehov ])
Elődöm, Poszpelov anyja, aki átadta nekem a lakást, megvásároltatta
velem a berendezést, még a számomra ismeretlen emberek fényképeit is. A
drága papagájért azonban egy kopejkát se kért. Mielőtt elutazott

Finnországba, egész éjszaka nemes madarától búcsúzkodott. Emlékszem,

mennyi sírás és jajveszékelés kísérte ezt a búcsúzást. Könnyes szemmel kért,
hogy vigyázzak hű barátjára, amíg visszatér. Becsületszavamat adtam neki,
hogy a papagáj sohasem bánja meg velem való ismeretségét. És most
megszegtem becsületszavamat, megöltem a papagájt. Elképzelem, mit
mondana az öregasszony, ha megtudná, milyen sorsra jutott nagyhangú
barátja!
 Valaki óvatosan megkocogtatta ablakomat. A házacska, amelyben
laktam, az út szélén állt, a faluvégén, ezért gyakran bezörgettek hozzám,
különösen ítéletidőben, amikor az utasemberek éjjeli szállást kerestek.
Ezúttal nem utas zörgetett. Odamentem az ablakhoz, vártam, amíg újabb
villám lobbant, s akkor egy magas, szikár ember sötét alakját pillantottam
meg az ablak előtt. Ott állt, és mintha vacogott volna. Kinyitottam az
ablakot.
– Ki az? Mit akar? – kiáltottam ki a sötétbe.
– Én vagyok, Szergej Petrovics! – hallottam egy panaszos hangot, a
didergő és rémült ember hangját. – Én vagyok! Magához jöttem, drága
barátom!
A sötét árnyalak panaszos hangjában legnagyobb csodálkozásomra
doktor barátom, Pavel Ivanovics hangját véltem felismerni. A rendszeres
életet élő, éjfél előtt aludni térő Hunyori látogatását nem tudtam mivel
magyarázni. Ugyan mi kényszeríthette rá, hogy megszegje tulajdon
szabályait, s eljöjjön hozzám éjszaka két órakor, s hozzá még ilyen
ítéletidőben?
– Mit kíván? – kérdeztem, s lelkem mélyén az ördögbe küldtem a
váratlan vendéget.
– Bocsásson meg galambocskám… Az ajtaján akartam kopogni, de
Polikarp biztosan úgy alszik, mint a holt. Azért zörgettem meg az ablakot.
– De hát mi baj van?
Pavel Ivanovics közelebb lépett ablakomhoz, és néhány érthetetlen szót
motyogott. Egész testében reszketett, olyan volt, mint a részeg.
– Beszéljen, hallgatom! – mondtam türelmemet vesztve.
– Maga… látom, haragszik… de ha tudná, mit történt… nem
haragudna rám olyan semmiségért, hogy felverem álmából, és rendkívüli
időben látogatom meg… Most nem szabad aludnia… Uram, istenem!
Harminc esztendeje élek ezen a világon, de még soha nem voltam ilyen
rettenetesen szerencsétlen! Szerencsétlen vagyok, Szergej Petrovics!
– Eh, de hát mi történt? És nekem mi közöm hozzá? Magam is alig
állok a lábamon… Nem kívánok embert látni!
 – Szergej Petrovics! – tördelte síró hangon Hunyori, és esőtől vizes
kezét arcom felé nyújtotta. – Maga becsületes ember… Barátom!
Férfizokogást hallottam a sötétben. A doktor sírt.
– Menjen haza, Pavel Ivanovics! – mondtam egy kis hallgatás után. –
Most nem szabad beszélgetnünk… Félek a magam lelkiállapotától, s a
magáétól is. Úgysem értjük meg egymást…
– Drága barátom! – szólalt meg esengő hangon a doktor. – Vegye
feleségül őt!
– Elment az esze! – kiáltottam, és becsaptam az ablakot.
A papagáj után a doktor is megadta rosszkedvem árát. Nem hívtam,
hogy kerüljön beljebb, és becsaptam az ablakot az orra előtt. Mindkettő
olyan durva és illetlen cselekedet, hogyha valaki velem tenné meg, párbajra
hívnám, még ha nő is. (A mondat második felét egy kihúzott sor fölé írta Kamisev.
A törölt sort ki tudtam böngészni: „kitekerném a nyakát és beverném valamennyi
ablakát”. [A. P. Csehov.]) De a jámbor és szelíd természetű Hunyorinak
eszébe se jutott a párbaj. Nem ismerte a haragot.
Vagy két perc múlva újabb villám lobbant, s fényében, amint az ablakon
kinéztem, megpillantottam látogatóm görnyedt alakját. Most kérő és
várakozó volt a testtartása, mint a koldusé. Talán azt várta, hogy megbocsássak
neki, és megengedjem, hogy kiöntse a szívét.
Szerencsére megszólalt a lelkiismeretem. Egyszerre megszántam
magam, amiért ennyi kegyetlenséget és aljasságot oltott belém a természet.
Alantas lelkem éppen olyan vasegészséges volt, mint erős testem… (A
továbbiakban a szerző lelki ellenálló képességének szemléletes, de erőltetett magyarázata
következik. Az emberi szenvedés, a vér, a törvényszéki boncolás stb… mint állítja,
nincs rá semmiféle hatással. Az egész részt az együgyű dicsekvés és az önáltatás hatja
át; meglepett durvasága, ezért ki is hagytam. Nem elengedhetetlenül szükséges Kamisev
jellemzéséhez. [A. P. Csehov.]) Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam.
– Jöjjön be! – szóltam ki.
– Arra nincs idő! Minden perc drága! Szegény Nágya megmérgezte
magát, s nekem, mint orvosnak, mellette kell lennem. Alig sikerült
megmenteni szegénykét… Még ez sem elég szerencsétlenség? És maga nem
akar meghallgatni, bevágja előttem az ablakot!
 – Hát mégis él?
– Mégis… Kedves barátom, ilyen hangon nem szabad beszélni a
szerencsétlenekről! Ki hitte volna, hogy ez az okos, derék teremtés el akarja
magától dobni az életet egy olyan alakért, mint a gróf? Nem, barátom, a
nők, mindnyájuk szerencsétlenségére, nem lehetnek tökéletes lények!
Akármilyen okos egy nő, akármilyen erényekkel ékeskedik, van benne
valami, ami nem hagyja nyugodtan élni se őt, se másokat… Vegyük akár
Nágyát például… Mért követte el ezt? Hiúságból, csakis hiúságból! Beteges
hiúságból! Hogy magát megsebezze, elhatározta, hogy feleségül megy a
grófhoz. Nem a pénze kellett volna neki, nem a rangja… Csak a rettenetes
hiúságát akarta kielégíteni! És egyszerre kudarcot vallott! Tudja, hogy annak
megjött a felesége… Kiderült, hogy ez a züllött alak házasember… És még
azt mondják, hogy a nők szívósabbak, többet kibírnak, mint a férfiak! Hol
az a híres szívósság, ha egy ilyen nyomorult eset után a foszforos gyufa
következik? Üres hiúság ez, nem szívósság!
– Megfázik odakinn…
– Az, amit az előbb láttam, rosszabb minden meghűlésnél… A szeme,
a sápadt arca… jaj! Szerencsétlen szerelem, sikertelen próbálkozás, hogy
magát megsebezze, s ráadásul még ez a sikerületlen öngyilkosság!… Drága
barátom, ha még van magában egy csepp részvét, ha… ha látnál… De hát
mért is ne látogatná meg? Hiszen szerette! S ha már nem szereti, akkor is
feláldozhatja érte a szabadságát! Drága az emberi élet, s azért érdemes
feláldozni… mindent! Mentsen meg egy életet!
Valaki keményen dörömbölt az ajtómon. Összerezzentem…
Minden csepp vér a szívemre szaladt… Nem hiszek az előérzetekben,
de ezúttal beigazolódott riadalmam. Az utcáról dörömböltek.
– Ki az? – kiáltottam ki az ablakon.
– A nagyságos urat!
– Mit akar?
– A gróf úrtól hoztam levelet, nagyságos uram! Megöltek valakit!
Egy bundába burkolózott, sötét figura lépett az ablak alá, s keservesen
szidva a gyalázatos időt, átnyújtotta a levelet… Gyorsan hátraléptem az
ablaktól, gyertyát gyújtottam, és a következőt olvastam: Felejts el mindent, az
istenre kérlek, és gyere azonnal. Olgát megölték. Elvesztettem a fejemet, és mindjárt
megőrülök! A. K.
Olgát megölték! Ettől a rövid mondattól elszédültem, és minden
elsötétült a szemem előtt… Ágyamra roskadtam, s még gondolkozni se volt
erőm. Kezem ernyedten lógott.
– Maga az, Pavel Ivanovics? – hallottam a küldönc hangját. – Éppen
magához akartam menni. Magának is levelet hoztam…
Öt perc múlva ott ültem a doktor mellett a födeles kocsin, s a grófi
kastély felé hajtattam… A födélen kopogott az eső, előttünk egyre-másra
vakító fényű villám lobbant.
Hallottam a tó dühös moraját…
Megkezdődött a dráma utolsó felvonása, s a két szereplője megrendítő
látvány felé közeledett.
– Mit gondol, mi vár ránk ott? – kérdeztem útközben Pavel Ivanovicstól.
– Nem gondolok semmit… Nem tudom…
– Én sem…
– Hamlet sajnálta, hogy az ég és föld ura megtiltotta az
öngyilkosságot… Én pedig azt sajnálom most, hogy a sors akaratából orvos
lettem… Szívemből sajnálom!
– Attól félek, nemsokára magam is sajnálom, hogy én meg vizsgálóbíró
lettem-mondtam. – Ha a gróf nem keverte össze a gyilkosságot az
öngyilkossággal, s ha Olgát csakugyan megölték, akkor ma kijut az én szegény
idegeimnek!
– Megteheti, hogy nem vállalja a vizsgálatot ebben az ügyben…
Kérdőn pillantottam Pavel Ivanovicsra, de a vaksötétben, persze, nem
láttam az arcát… Honnan tudja, hogy megtehetem? Kedvese voltam Olgának,
de ki tud erről Olgán és Psehockijon kívül, aki akkor tapssal fogadott a
barlang előtt?
– Miből gondolja, hogy megtagadhatom részvételemet? – kérdeztem a
doktortól.
– Hát… Beteg is lehet… vagy benyújtja a nyugdíjazási kérvényét…
Nem becstelen dolog, hiszen van, aki helyettesítse. Egy orvos helyzete
azonban egészen más…
 „Ennyi az egész?” – gondoltam.
Az agyagos úton megtett hosszú és keserves út után a kocsi végre
megállt a kastély kapuja előtt. A kapu fölötti két ablakból éles fény
szűrődött, a jobb szárny szélső ablakában – Olga hálószobájában – halvány
világosság derengett. A többi ablak feketén tátongott.
A lépcsőn Bagoly anyó fogadott bennünket. Szúrós szeme merőn
bámult ránk, és csupa ránc arca csúfondáros, gonosz mosolyra rándult.
„Szép kis meglepetés vár rátok!” – ezt mondta a szeme.
Bizonyára azt hitte, hogy mulatni jöttünk, s még nem tudjuk, milyen
nagy baj történt a házban.
– Felhívom rá szíves figyelmét – fordultam Pavel Ivanovicshoz, és
lekaptam a vénasszony fejéről a főkötőt, felfedve teljesen kopasz fejét. – Ez
a boszorkány kilencvenesztendős, barátom Ha valamikor együtt
boncolnánk fel, alaposan eltérne a véleményünk. Maga aggkori agysorvadást
állapítana meg, én pedig azt állítanám, hogy ez a vénasszony az egész járás
legokosabb és legravaszabb teremtése volt… Ördög, szoknyában!
A terembe lépve, hátrahőköltem. Váratlan látvány fogadott.
Valamennyi széken és pamlagon emberek ültek. A sarkokban, az ablak
mélyedésekben csoportosan álldogáltak… Honnan teremhettek elő? Ha az
előbb azt mondta volna valaki, hogy ezeket az embereket találom itt,
egyszerűen kinevetem. Olyan hihetetlen és alkalmatlan volt jelenlétük a gróf
kastélyában most, amikor az egyik szobában holtan fekszik vagy haldoklik
Olga. Karpov cigánykórusa volt a London Étteremből… Az a kórus,
amelyet a regény elején ismert meg az olvasó. Amikor beléptem, az egyik
csoportból régi ismerősöm, Tyina vált ki, s amikor megismert, örvendezve
kiáltott fel. Sápadtra fakult, barna arcán mosoly ömlött el, amikor kezet
nyújtottam neki, de amikor szólni akart, kibuggyant szeméből a könny… A
sírás elvette szavát, nem tudott szólni. A többi cigányhoz fordultam, s azok
magyarázták meg, hogy kerültek ide. A gróf reggel táviratozott értük a
városba, kérve, hogy a kórus teljes létszámban ott legyen a kastélyban este
kilenc órára.
A „megrendelést” teljesítették, vonatra ültek, és nyolckor már meg is
érkeztek…
 – És még arról ábrándoztunk, hogy jól mulattatjuk őkegyelmességét és
a vendég urakat… Annyi új románcot tudunk… És egyszer csak…
És egyszer csak meghozta a hírt egy lóhalálában nyargaló paraszt, hogy
az erdőben vadállatian kegyetlen gyilkosság történt, s parancsot hozott,
hogy vessenek ágyat Olga Nyikolajevnának… Nem hittek a parasztnak,
mert részeg volt, „mint a disznó”, de amikor a lépcsőn jajveszékelés támadt,
és átvittek a termen egy fekete alakot, már nem kételkedett senki.
– És most nem tudjuk, mitévők legyünk. Itt nem maradhatunk… Ha
pap van a háznál, a muzsikusfélének takarodnia kell… Különben is minden
énekesnő izgatott és sír… Nem maradhatunk olyan házban, ahol halott
van… Mennünk kellene, de nem adnak lovakat! A gróf úr betegen fekszik,
és nem engednek be hozzá senkit, a cselédség pedig a szemünkbe nevet,
amikor lovakat kérünk… Gyalog csak nem vághatunk neki ilyen
ítéletidőben, éjnek idején! A személyzet különben rettenetesen goromba!…
Amikor szamovárt kértünk a hölgyeink számára, a pokolba küldtek
bennünket…
Siránkozásukat azzal végezték, hogy könnyes szemmel hivatkoztak
nagylelkűségemre: járjak ki kocsikat a számukra, hogy elhagyhassák ezt az
„átkozott” kastélyt…
– Hacsak nem karámban vannak a lovak, s ha nem küldték szét a
kocsisokat, akkor el is hagyják – feleltem. – Majd én megparancsolom…
Szegény, bolondos öltözetű cigányokhoz, akik máskor féktelen
virtuskodással kellették magukat, sehogy sem illett a böjti ábrázat, a
tanácstalan testtartás. Ígéretemmel, hogy kiszállíttatom őket az állomásra,
kissé felélénkítettem a társaságot. A férfiak suttogása hangos beszéddé
erősödött, a nők abbahagyták a sírást…
Amikor aztán egy egész sor sötét szobán áthaladva a gróf
dolgozószobája felé indultam, az egyik ajtón bepillantva, megható kép tárult
elém. Az asztalnál, zümmögő szamovár mellett, Zosia és fivére, Psehockij
ült… Zosia könnyű blúzban, csuklóján, ujjain ugyanazok a karperecek és
gyűrűk. Valami üvegcsét szagolgatott, és bágyadtan, utálkozva kortyolta á
teát. Szeme körül sírás nyomai… A vadászaton történtek erősen
megviselték idegeit és jó időre tönkretették hangulatát. Psehockij faarca
olyan volt, mint máskor, nagy kortyokban hörpölte a teát és beszélt valamit
Gyámolító arckifejezéséből és mozdulataiból ítélve, nyugtatgatta húgát s a
lelkére beszélt hogy ne sírjon.
A grófot természetesen a legziláltabb lelkiállapotban találtam. A rozzant
testű, vézna ember soványabbnak és gyöngébbnek látszott, mint valaha.
Sápadt volt, ajka remegett mintha a hideg lelné. Homlokán egy fehér
zsebkendő, amely csípős ecetszaggal árasztotta el az egész szobát Amikor
beléptem, a gróf felugrott a heverőről, összefogta magán háziköpenyét és
elém rohant.
– No? No? – kezdte reszketve és szinte fuldokolva. – Mi újság?
Bizonytalan szótöredékeket motyogott aztán ruhám ujjánál fogva a
heverőhöz ráncigált megvárta, amíg leülök; akkor hozzám simult. mint egy
ijedt ebkölyök, és elpanaszolta minden baját…
– Ki gondolta volna? Ugye? Várj, galambocskám, betakarózom…
lázam van… Megölték szegényt! És milyen barbár módon! Még él, de a
zemsztvo orvos azt mondja, nem éri meg a reggelt… Rettenetes nap ez!…
Aztán ráadásul egyszer csak megérkezett a… hogy vinné el az ördög… a
feleségem. Életem legszerencsétlenebb tévedése… Pétervárott házasítottak
meg, tudod, részeg fejjel. Titkoltam előtted, mert szégyelltem, de hát
megérkezett, s most láthatod… Nézz rá, és ítélkezz… Ó, átkozott
gyöngeségem! A pillanat és a vodka hatására képes vagyok megtenni
mindent amit csak kívánnak tőlem! Feleségem érkezése az első ajándéka a
sorsnak, Olga esete a második… Várom a harmadikat… Érzem, hogy még
történik valami… Tudom! Megőrülök!
Felzokogott felhajtott három pohárka vodkát elmondta magát
szamárnak, lókötőnek, részegesnek, aztán izgalomtól botladozó nyelvvel
elbeszélte a vadászaton történt drámát… Körülbelül a következőket tudtam
meg tőle.
Távozásom után húsz-harminc perccel, amikor a Zosia érkezése okozta
csodálkozás kissé csillapodott s amikor Zosia megismerkedve a társasággal,
átvette a háziasszony szerepét, a társaság hirtelen átható, szívbe markoló
kiáltást hallott A kiáltás az erdő mélye felől hangzott, s a visszhang négyszer
ismételte meg. Olyan különös volt hogy akik hallották, rögtön felugrottak,
a kutyák csaholni kezdtek, a lovak felcsapták fülüket Szinte nem is emberi
hang volt de a gróf azt állította, hogy női kiáltás… Kétségbeesés és iszony
sikoltott benne… Akkor kiáltanak fel így a nők, ha kísértetet látnak, vagy
egy gyermek halálának szemtanúi… A vendégek izgatottan néztek a grófra,
a gróf rájuk… Vagy három percig síri csend volt…
S miközben az urak tanácstalan pillantásokat váltottak és hallgattak, a
kocsisok és inasok elrohantak abba az irányba, ahonnan a kiáltást hallották.
A szerencsétlenség első hírnöke Ilja volt az öreg inas. Sápadtan futott ki a
sűrűből az erdő szélére, szeme kimeredt a rémülettől, szólni akart de a
lihegéstől és az izgalomtól sokáig nem jutott szóhoz. Végre erőt vett magán,
keresztet vetett és ezt nyögte ki:
– Megölték az úrnőt!
Melyik úrnőt? És ki ölte meg? Ilja nem felelt ezekre a kérdésekre. A
második hírnök szerepe arra az emberre jutott akit senki sem várt és akinek
megjelenése mindenkit meghökkentett Nemcsak felbukkanása, külseje is
megrendítő volt… Amikor a gróf meglátta és eszébe jutott hogy Olga az
erdőben sétál, elállt a szívverése, s a rettenetes balsejtelemtől megroggyant
a térde.
A váratlan jövevény Pjotr Jegorics volt a gróf elbocsátott intézője, Olga
férje. A társaság előbb csak súlyosan döngő lépteket, gallyropogást hallott…
Mintha medve csörtetett volna a sűrűből az erdőszél felé. Aztán előbukkant
a boldogtalan Pjotr Jegorics nehézkes teste. Kiért a fák közül, s amikor a
társaságot megpillantotta, hátrahőkölt, majd megállt, mintha földbe
gyökerezett volna. Vagy két percig nem szólt és nem moccant, hát jól
szemügyre vehették… Hétköznapi, már eléggé elnyűtt szürke ruháját
viselte… Kalapja nem volt, haja csapzottan tapadt verejtékes homlokára és
halántékára. Rendesen bíborvörös, gyakran lilás arca halottsápadt…
Természetellenesen tágra nyílt szeme tévelygett, mint az őrülteké… Ajka és
keze reszketett…
De ami a legmeglepőbb volt, ami először hívta fel az elképedt társaság
figyelmét: Pjotr Jegoricsnak véres volt a keze… Mindkét kezét még a
kézelőjét is vastag alvadt vér borította, mintha vérben mosta volna meg…
 Urbenyin, háromperces dermedt mozdulatlanság után mintha álomból
ocsúdott volna, leült a fűbe, lábát törökösen maga alá húzta és felnyögött.

A kutyák valami rendkívülit éreztek meg rajta: köréje gyűltek és ugatták…

Urbenyin végighordozta a társaságon zavaros tekintetét, tenyerébe temette
az arcát és megint mozdulatlanságba dermedt…

– Olga, Olga, mit tettél! – nyögte.

Tompa zokogás tört fel a melléből, és megrázta hatalmas vállát…
Amikor levette kezét az arcáról, a társaság észrevette, hogy kezével az arcát,
homlokát is bevérezte.
A gróf ehhez a részhez érve legyintett, lázasan kapkodó mozdulattal
felhajtott egy kupica vodkát, s csak aztán folytatta:
– A később történtekre csak zavarosan emlékszem. Képzelheted,
mindaz, ami történt, úgy megrendített hogy képtelen voltam összeszedni a
gondolataimat. Nem emlékszem semmire, ami ezután történt! Csak arra,
hogy a parasztok egy tépett véres ruhába burkolt testet hoztak ki az erdőből.
Nem bírtam ránézni! A testet kocsira tették és elvitték… Nem hallottam se
nyögést se sírást… Azt mondják, azt a kis tőrt döfték az oldalába, amit
mindig magánál hordott… emlékszel rá? Én adtam neki… Tompa tőr,
tompább, mint ennek a pohárnak a széle… Micsoda erő kellett hozzá, hogy
beleszúrják! Szerettem ezt a kaukázusi fegyvert, de most már sose lássam
többet! Holnap kidobatom!
A gróf megint ivott, és folytatta:
– Micsoda gyalázat! Mekkora elvetemültség! Megérkezünk vele ide, a
kastélyba. Mindenki rémült és kétségbeesett Egyszer csak vad énekszó
harsan fel, hogy az ördög vinné el ezeket a cigányokat!… Felálltak félkörbe,
és ordítottak, ahogy a torkukon kifért! Szépen akartak fogadni, hanem a
legrosszabbkor… Úgy jártam, mint a bolond Ivanuska a mesében, aki
halottas menettel találkozott, és vidáman rájuk kiáltott: „Valami vígat
húzzatok, ne halottat!” Látod, pajtás, mulattatni akartam a vendégeimet
iderendeltem a cigányokat, s ez lett belőle. Nem cigányokra van most
szükség, hanem doktorokra meg a papokra. És most nem tudom, mitévő
legyek. Mit csináljak? Nem vagyok tisztában a formaságokkal, a
szokásokkal… Kit hívassak, kiért szalasszak… Lehet, hogy a rendőrséget is
értesíteni kell. az ügyészséget… Ha agyonvernek, se tudom, mihez kell
fognom… Még szerencse, hogy Jeremij atya, amikor megtudta, mi történt
eljött és megáldoztatta Olgát Nekem nem jutott volna eszembe elhívatni.
Könyörögve kérlek, barátom, vállald magadra az intézkedést! Bizony isten
megőrülök! A feleségem váratlan megérkezése, a gyilkosság… brrr! Hol van
most a feleségem? Nem láttad?
– De láttam. Psehockijjal teázik.
– Szóval a bátyjával. Psehockij közönséges csirkefogó. Titokban
szöktem el Pétervárról, de ő kiszimatolta, s a nyakamba varrta magát…
Mennyi pénzt kicsalt tőlem azóta, megáll az eszem!
Nem értem rá sokáig fecsegni a gróffal. Felálltam, és az ajtó felé
indultam.
– Várj csak! – állított meg a gróf. – Izé… Mondd, engem nem szúr le
ez az Urbenyin?
– Hát Olgát ő szúrta le?
 – Persze hogy ő… Csak azt nem értem, honnan termett elő! Mi az
ördögöt keresett az erdőben? És mért éppen abban az erdőben? Tegyük fel,
hogy elrejtőzött és lesett ránk, de azt nem tudhatta, hogy éppen azon a
helyen tartunk pihenőt és nem másutt!
– Nem értesz te semmit – mondtam. – Különben, egyszer és
mindenkorra megkérlek: ha egyszer magamra vállalom ezt az ügyet, kérlek,
ne állj elő a magad elképzeléseivel… Ne legyen más gondod, mint hogy az
én kérdéseimre válaszolj.
Magára hagytam Karnyejevet, s elindultam abba a szobába, ahol Olga
feküdt… (Két sor kihúzva. [A. P. Csehov])…
A szobában kékfényű kis lámpa égett, és halvány világot vetett az
arcokra… írni, olvasni nem lehetett a fényénél. Olga az ágyán feküdt Fején
kötés, csak kihegyesedett, viaszsárga orra és csukott szemhéja látszott. Melle
födetlen volt, amikor beléptem: jég-tömlőt tettek rá. (Felhívom az olvasó
figyelmét egy különös körülményre. Kamisev. aki szeret tulajdon lelkiállapotáról fecsegni,
még a Polikarppal vívott csaták leírásánál is. egy szót sem írt arról, milyen hatással volt
rá a haldokló Olga látása. Azt hiszem, ennek elhallgatása szándékos. [A. P. Csehov.])
Tehát Olga még ól. Két orvos buzgólkodott körülötte. Pavel Ivanovics,
hunyorogva és szuszogva, éppen a szívét hallgatta.
A zemsztvo orvos – elcsigázott és beteges külsejű ember – az ágy mellé
húzott karosszékben ült, és miközben gondolkozott, úgy tett mintha Olga
pulzusát számolná. Jeremij atya, aki nemrég fejezte be a maga teendőit,
éppen a keresztet göngyölte be a stólába, és menni készült…
– Maga pedig, Pjotr Jegorics, ne bánkódjék! – mondta sóhajtva, és a
sarok felé tekintett. – Isten kezében van minden, őhozzá folyamodjék…
A sarokban, egy támlátlan kis széken, Urbenyin ült. Annyira
megváltozott, hogy alig ismertem rá. Az utóbbi idők tétlensége és az ivás
rányomta a bélyegét a külsejére és ruhájára: öltözete is, arca is elnyűtt
megviselt Szegény ember mozdulatlanul ült, és fejét öklére támasztva,
merőn nézte az ágyat… Keze, arca még mindig csupa vér… Elfelejtette
megmosni… ó, mennyire beigazolódtak balsejtelmeim és szegény
papagájom jövendölései!
 Amikor a kezem által elpusztult nemes madár elkiáltotta a sokszor
ismételt mondatot a férjről, aki megölte feleségét, képzeletemben mindig
Urbenyin jelent meg a színen. Vajon mért? Tudtam. hogy a féltékeny féljek
gyakran megölik feleségüket, de ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy
Urbenyin nem öl embert… S mint lehetetlent űztem el magamtól a
gondolatot, hogy Olgát megölheti a férje…
„Ő tette, vagy nem ő?” – kérdeztem magamtól, Urbenyin boldogtalan
arcát vizsgálva.
Megvallom, nem adtam rá igenlő választ, bár a gróf elbeszélése meg az
intézd véres keze és arca indokolta volna.
„Ha ő volna a gyilkos, már rég lemosta volna a vért a kezéről, arcáról…
– jutott eszembe egy vizsgálóbíró barátom következtetése. – A gyilkosok
nem tűrik meg magukon áldozatuk vérét.”
Ha kissé megerőltetem emlékezetemet, eszembe idézhettem volna jó
néhány hasonló esetet de nem akartam a fejlemények elé vágni, és korai
következtetésekkel terhelni az eszemet.
– Üdvözlöm! – fordult hozzám a zemsztvo orvos. – Nagyon örülök,
hogy legalább maga itt van… Mondja, kérem, ki itt a házigazda?
– Olyan itt nincs… Itt a zűrzavar a házi gazda – feleltem.
– A kifejezés nagyon szellemes, de cseppet sem könnyít a helyzetemen
– felelte gúnyos köhintéssel a zemsztvo orvos. – Három órája rimánkodom
már egy üveg portóiért vagy pezsgőért s mintha meg se hallanák! Süket
mindenki, mint a fajdkakas! A jeget csak most hozták, pedig már három
órával ezelőtt rendeltem. Mi történik itt? Egy ember haldoklik, s itt mintha
csak szándékosan semmibe vennék! A grófnak iddogálni méltóztatik a
dolgozószobájában, s ide nem tudnak behozni egy pohárral! Valakit a
városba akartam küldeni, a patikába – azt mondják, a lovak agyonhajszoltak,
s nincs is, aki bemenjen, mert mindenki részeg… Akkor a kórházamba
akartam elszalasztani valakit gyógyszerekért meg kötözőpólyáért
szíveskedtek is egy embert adni, tökrészeget, alig állt a lábán. Már két órája,
hogy elküldtem, és mi történt? Azt mondják, csak az előbb ment el. Hát
nem gyalázat? Mindenki részeg, goromba és faragatlan! Csupa idióta!
Esküszöm, soha életemben nem láttam ilyen szívtelen embereket!
 Az orvos méltatlankodása jogos volt. Cseppet sem túlzott,
ellenkezőleg… Az egész éjszaka nem lett volna elég rá, hogy elmondja
minden kifogását a grófi kastélyban uralkodó fejetlenségről és gyalázatról…
A cselédséget undorító módon lezüllesztette a tétlenség és a vezetés hiánya.
Minden egyes inas a jómódban elpuhult és elhájasodott ember mintaképe
lehetett volna.
Elindultam italt szerezni. Két-három pofon árán szereztem pezsgőt is,
valeriána cseppeket is, aminek az orvosok kimondhatatlanul megörültek.
Egy óra múlva megérkezett a kórházból egy felcser, és magával hozott
mindent, amire szükség volt. (Még egy nagyon fontos körülményre kell felhívnom az
olvasó figyelmét. Kamisev úr két-három óra hosszat mást sem tesz, mint jön-megy, egyik
szobából a másikba, veszekszik az orvosokkal és a cselédséggel, bőkezűen osztogatja a
pofonokat stb… Vizsgálóbíróra vall-e ez a magatartás? Nyilvánvalóan nem siet,
inkább igyekszik húzni az időt. Úgy látszik, „tudja, ki a gyilkos”. Mire való az alább
következő, indokolatlan házkutatás Bagoly anyónál s a cigányok kihallgatása, amely
inkább csúfolódásnak hat! Talán csak időt akart nyerni vele. [A. P. Csehov])
Pavel Ivanovicsnak sikerült Olga szájába töltenie egy evőkanál pezsgőt.
A beteg torka nyelésre rándult, hangosan felnyögött. Aztán a bőre alá
fecskendezett valamit, talán Hoffmann-cseppeket.
– Olga Nyikolajevna! – kiáltotta a fülébe a zemsztvo orvos. – Olga Nyi-
ko-la-jev-na!
– Bajosan tér magához! – sóhajtotta Pavel Ivanovics. Sok vért vesztett,
s a fejére mért ütés valami tompa tárggyal, valószínűleg agyrázkódást
okozott.
Nem az én feladatom, hogy eldöntsem, agyrázkódása volt-e vagy sem,
mindenesetre Olga kinyitotta a szemét, és vizet kért. Hatottak az
erősítőszerek.
– Most megkérdezheti, amit akar… – lökött meg Pavel Ivanovics. –
Kérdezze…
Odamentem az ágyhoz… Olga rám emelte a tekintetét.
– Hol vagyok? – kérdezte.
– Olga Nyikolajevna! – szólítottam. – Megismer?
Olga néhány másodpercig merőn nézett rám, aztán eltakarta a szemét.
 – Meg! – nyögött fel. – Meg!

– Zinovjev vizsgálóbíró vagyok. Van szerencsém ismerni magát, még

násznagy is voltam az esküvőjén, ha emlékszik rá…
– Te vagy az? – suttogta Olga, s kinyújtotta bal kezét. – Ülj le…
– Félrebeszél! – sóhajtotta Pavel Ivanovics.
– Zinovjev vizsgálóbíró vagyok… – folytattam. – A vadászaton is részt
vettem, ha emlékszik… Hogy érzi magát?
– Csak lényeges kérdéseket! – súgta a fülembe a zemsztvo orvos. – Nem
kezeskedem, hogy sokáig marad eszméletén…
– Kérem, ne tanítson! – utasítottam rendre sértődötten. – Magam is
tudom, mit kell mondanom… Olga Nyikolajevna – folytattam Olgához
hajolva – próbáljon meg visszaemlékezni a mai napra. Majd segítek… Déli
egy órakor lóra ült, és vadászni ment a társasággal… A vadászat négy óráig
tartott. Utána pihenőt tartottunk az erdőszélen… Emlékszik?
– És te… és te… megöl…
– Megöltem a szalonkát. Amikor végeztem azzal a sebzett szalonkával,
maga elkomorodott, és otthagyta a társaságot. Betért az erdőbe… (Annak,
hogy Kamisev halogatta a lényeges kérdéseket csak egy oka lehetett: Időt akart nyerni,
megvárni, míg Olga újra elveszti az eszméletét és nem tudja megnevezni a gyilkost
Jellemző fogás, csak az a meglepő, hogy az orvosok nem méltatták kellő figyelemre. [A.
P. Csehov]) Most szedje össze minden erejét, próbáljon meg emlékezni. Az
erdőben megtámadta egy előttünk ismeretlen személy. Mint vizsgálóbíró
kérdezem magától: ki volt az az ember?
Olga felnyitotta a szemét, és rám nézett.
– Nevezze meg előttünk azt az embert! Rajtam kívül még hárman
vagyunk a szobában…
Olga tagadólag rázta a fejét.
– Meg kell mondania a nevét – folytattam. – Súlyos ítéletet hoznak
ellene. A törvény drágán fizetteti meg vele vadállati kegyetlenségét!
Kényszermunkára ítéli… (Mindez csak az első pillantásra látszik ilyen naivnak.
Úgy látszik, Kamisev így akarta Olga értésére adni, hogy a gyilkosra milyen súlyos
következményekkel járna az ő vallomása. Ha Olga szívének kedves a gyilkos, hallgatni
fog. [A. P. Csehov.]) Várom a vallomását!
Olga elmosolyodott, és tagadóan rázta a fejét. További kérdéseimmel
semmi eredményt nem értem el. Olga egy szóval, egy mozdulattal sem
válaszolt.
Háromnegyed ötkor meghalt.
Reggel hétkor hívásomra megérkezett a faluból a községi bíró meg
néhány kirendelt tanú. A bűntett színhelyére lehetetlen volt kimenni: az
éjszaka megeredt eső még mindig úgy ömlött, mintha dézsából öntötték
volna. Az apró tócsák tavakká szélesedtek. Mogorva volt a szürke ég, nem
ígért napsütést; a csapzott fák szomorúan csüggesztették le lombjaikat, s
minden szélfuvallatra súlyos esőcseppek záporoztak róluk. Járhatatlan volt
minden út, s nem is lett volna értelme kocsira ülni: a bűn nyomait –
vérfoltokat, lábnyomokat stb. – az éjszaka bizonyára szétmosta az eső. A
hivatalos formaság mégis megkövetelte a helyszíni szemlét, de én ezt az utat
elhalasztottam a rendőrség megérkezéséig, addig is megírtam a vázlatos
jegyzőkönyvet, és kihallgattam néhány embert, mindenekelőtt a cigányokat.
Szegény énekesek egész éjszaka üldögéltek, virrasztottak, várták a lovakat,
hogy kimehessenek az állomásra. De lovakat nem adtak nekik: a cselédség
a grófhoz utasította őket, de ugyanakkor megmondta nekik, hogy a gróf úr
senkit se „bocsát be” magához. Reggel teát kértek, azt se vittek be nekik. A
több mint különös, bizonytalan helyzet egy idegen házban, ahol holtan
feküdt egy asszony, a teljes bizonytalanság, hogy mikor indulhatnak útnak,
meg a csüggesztő, esős idő – mindez úgy kétségbe ejtette szegény
cigányokat, férfiakat és nőket, hogy szinte egyetlen éjszaka alatt
lesoványodtak és megsápadtak. Ődöngtek egyik sarokból a másikba,
rémülten, mintha szigorú ítélet várna rájuk. Kérdéseim még jobban
kétségbe ejtették őket. Először is, a hosszú kihallgatás megint ott
marasztotta őket egy jó időre az „átkozott” házban, másodszor,
megrémültek kérdéseimtől. Az együgyű emberek, azt képzelve, hogy erősen
gyanúsítják őket a gyilkossággal, sírva bizonygatták, hogy ártatlanok, és nem
tudnak semmiről. Tyina, meglátva hivatalos arcomat, egészen elfelejtette
korábbi kapcsolatunkat, remegve válaszolt, majd megdermedt félelmében,
mint egy megvert kislány. Arra kértem a cigányokat, hogy viselkedjenek
nyugodtan, kijelentettem nekik, hogy csak a tanúkat, az igazságszolgáltatás
segítőtársait látom bennük, mire egyhangúlag azt válaszolták, hogy még
sohasem tanúskodtak, nem tudnak semmiről, és remélik, hogy Isten a
jövőben is megóvja őket a közelebbi ismeretségtől bírósági emberekkel.
Megkérdeztem tőlük, melyik úton indultak el az állomásról, nem vágtak-
e át azon az erdőn, ahol a gyilkosság történt, nem vált-e ki valaki a
társaságból, ha csak rövid időre is, s nem hallották-e Olga szívbe markoló
segélykiáltásait. (Ha Kamisev úrnak szüksége volt ezekre az adatokra, mért nem
kérdezte ki a kocsisokat, akik a kastélyba vitték a cigányokat? [A. P. Csehov]) A
kihallgatás nem vezetett eredményre. A megrémült cigányok kiválasztottak
a kórusból két fiatal legényt, és elküldték őket a faluba, hogy fogadjanak
fuvarost. Szegények mindenáron szerettek volna már kívül lenni.
Szerencsétlenségükre a faluban, ahol már híre futott az erdőben történt
gyilkosságnak, gyanakodva méregették a fekete követeket, aztán elfogták és
elém vezették őket. Az elkínzott cigánykórus csak estére szabadult fel a
lidércnyomás alól, és vehetett szabadon lélegzetet: háromszoros pénzért
felfogadtak öt parasztszekeret, és elhagyták a grófi kastélyt. Később
megkapták a pénzüket, de a grófi termekben elszenvedett lelki
gyötrelmekért senki sem tudta kárpótolni őket.
 Kihallgatásuk után házkutatást tartottam Bagoly anyónál. (Miért volt rá
szükség? Tegyük fel, hogy a vizsgálóbíró mindezt részeg fejjel vagy kábult félálomban
tette, de akkor miért írja le? Ezeket a durva tévedéseket okosabb volna leplezni az
olvasó előtt. [A. P. Csehov.]) Ládáiban tömérdek vénasszonycókmókot
találtam, átvizsgáltam minden ócska főkötőt és agyonfoltozott harisnyát, de
nem találtam sem pénzt, sem azokat az értékes tárgyakat, amelyeket a
vénasszony a gróftól és vendégeitől lopott el… A valamikor Tyinától
ellopott értékeket sem találtam. Úgy látszik a boszorkány máshová rejtette
el, olyan helyre, amelyről csak ő tud…
Nem közlöm itt a jegyzőkönyvet, az előzetes tanúvallomásokat és a
vizsgálatot sem írom le. Hosszú lenne, meg nem is igen emlékszem rá…
Csak rövid kivonatában, vázlatosan közlöm… Mindenekelőtt azt vettem
jegyzőkönyvbe, milyen állapotban találtam Olgát, s minden részletében
ismertettem hozzá intézett kérdéseimet és válaszait. Kiderül belőlük, hogy
Olga tudatos válaszokat adott nekem, és tudatosan hallgatta el gyilkosa
nevét. Nem akarta, hogy a gyilkos bűnhődjék, s ez mindenképpen arra a
feltevésre vezet, hogy a merénylő közel állt a szívéhez.
A rendőrfőnökkel együtt, aki hamarosan megérkezett, alaposan
megvizsgáltuk Olga ruháját, s ez nagyon sok körülményt tisztázott. A
lovaglóruha selyembélésű kis bársonykabátja még nedves volt a vértől…
Jobb oldalát, amelyen nyílást hasított a tőr, vér itatta át, helyenként alvadt
vércsomók tapadtak rá… A vérzés erős lehetett, szinte érthetetlen, hogy
Olga nem halt meg rögtön a helyszínen. Véres volt a kabátka bal oldala is…
A bal kabátujj válla és kézelője elszakadt… A két felső gomb leszakítva: a
helyszíni szemlén csak az egyiket találtuk meg. A fekete kasmír-szoknya
rettenetesen gyűrött volt: akkor gyűrték össze, amikor Olgát az erdőből a
kocsihoz vitték, majd ágyba fektették. Később lehúzták róla, és hanyagul az
ágy alá dobták. Hosszanti szakadás látszott a szoknya övén is, legalább
héthüvelyknyi; útközben szakadhatott el, de az is lehet, hogy már régen:
Olga nem szeretett ruhát javítgatni, varrónőt pedig nem talált; lehet, hogy a
kabátka szárnyával takarta el a szakadást. Azt hiszem, ezt helytelen a gyilkos
vad dühével magyarázni, ahogy később az ügyész állította vádbeszédében.
Az öv jobb oldala és a szoknya jobb zsebe is merő vér volt. A zsebben talált
zsebkendő és kesztyű két rozsdavörös, alaktalan csomóvá ragadt össze. A
szoknyán, az övtől egészen az uszály aljáig, különböző terjedelmű és alakú
vérfoltokat találtunk… Ezek, mint a kihallgatás folyamán később kiderült,
legnagyobbrészt az Olgát vivő kocsisok és inasok bevérzett kezének és
ujjainak nyomai voltak. Véres volt a blúz is, leginkább a jobb oldalon, ahol
szúrószerszám hasította szakadást találtunk. Akár a kabátkának, a blúznak
is elszakadt a bal válla és az ujja vége. A kézelő félig eltépve…
Azok az értéktárgyak, amelyeket Olga magánál hordott: aranyórája,
hosszú aranylánca, briliáns melltűje, fülbevalói, gyűrűi, erszényében az
ezüstpénzek, ott hevertek mellette. Világosan kitűnik belőle, hogy a gyilkost
nem rablási szándék vezette.
A törvényszéki boncolást Pavel Ivanovics és a zemsztvo orvos. végezte
a jelenlétemben, az Olga halála utáni napon. Eredményét. minden
részletében jegyzőkönyvbe vettem, amelyet itt csak főbb. vonalaiban írok
le. Az orvosok a külső vizsgálat alkalmával a következő sérüléseket találták:
a fejen, a bal halánték és a koponyacsont határán, másfél hüvelyk hosszú,
egyenetlen szélű, csontig hatoló seb. Tompa tárggyal, ahogy később
megállapítottuk, tőrmarkolattal ejtették. A nyakon, a nyakcsigolyákkal egy
vonalban, félkör alakú vörös csík, amely körülfogja a nyak hátsó részét. A
csík egész hosszában horzsolások és jelentéktelen véraláfutások. A bal
karon, egy hüvelykkel a csukló fölött, négy kék foltot észleltünk, egyet a kar
belső oldalán, hármat a külsőn. Minden valószínűség szerint szorító ujjak
nyomai. Az utóbbi feltevést még az is megerősíti, hogy az egyik folt közepén
kis karcolás is látható, bizonyára köröm nyoma. A kék foltoknak megfelelő
helyen, mint még emlékszik az olvasó, elhasadt a kabát bal ujja, s a blúz
kézelője félig leszakadt. A negyedik és ötödik borda között, a hónalj
közepéből függőlegesen lefelé húzott képzelt vonalon, hüvelyknyi
hosszúságú, nagy, tátongó seb. Széles, egyenletes, mint a szúrt sebeké, híg
alvadt vér telíti… Mélyen behatolt a testbe… Szúrószerszámmal ejthették,
ahogy az előzetes tanúvallomásokból kitűnik, Olga tőrével, amelynek
pengeszélessége pontosan megfelel a seb szélességének.
A vizsgálat alkalmával jobb tüdő- és mellhártyasérülést, tüdőgyulladást
és mellhártyaüregi vérzést állapítottak meg az orvosok.
 A két orvos, amennyire emlékezni tudok, a következőkben összegezte
felfedezéseit: a) a halál oka a jelentős vérveszteség volt, amelyet a mell jobb
oldalán tátongó seb magyaráz; b) a fejseb csak súlyos sérülés volt, de a mell
oldalán ejtett seb feltétlenül halálos; a halál közvetlen okának az utóbbi
nevezhető; c) a fejsebet tompa tárggyal ejtették, a mellsebet valószínűleg
kétélű szúrószerszámmal; d) a fentebb leírt sebeket az áldozat nem ejthette
tulajdon kezével; e) megbecstelenítési kísérlet valószínűleg nem történt.
Hogy ne halogassam, s később ne ismételjem, elmondom most az
olvasónak a gyilkosság lefolyását, úgy, ahogy elképzeléseim alapján, a
vizsgálatok, két-három kihallgatás és a boncolási jegyzőkönyv elolvasása
után papírra vetettem.
Olga elszakadt a társaságtól, és az erdőben bolyongott. Mélyen
eltűnődött, átadta magát szomorú gondolatainak (az olvasó emlékszik
hangulatára azon a végzetes estén), s észre sem vette, hogy úttalan utakon
jár a sűrűben. Ott találkozott a gyilkossal. Ahogy tűnődve álldogált egy fa
alatt, elébe lépett valaki, és beszélgetni kezdett vele. Ez az ember nem volt
neki gyanús, különben segítségért kiált, és az a kiáltás nem lett volna olyan
szívbe markoló. A gyilkos beszélgetés közben megragadta Olga bal karját,
olyan hevesen, hogy elszakította kabátja és blúza ujját, s megkékült a négy
ujja nyoma. Olga valószínűleg akkor hallatta azt a kiáltást, amelyre felfigyelt
a társaság – fájdalmában kiáltott fel, s a gyilkos arckifejezéséből,
mozdulataiból nyilván megsejtette szándékát is. A tettes, nehogy Olga még
egyszer kiáltson, vagy talán mert féktelen harag vett rajta erőt, megragadta
a mellén a ruhát, amit a két leszakadt felső gomb és a nyakon felfedezett
vörös csík bizonyít. A gyilkos dühödten megrázta áldozatát, s közben az
arany nyakláncot is erősen megrántotta a nyakán… A nyaklánc dörzsölése
és nyomása okozta a vörös csíkot. Ezután a gyilkos valami tompa tárggyal
– bottal vagy talán az Olga övében függő tőr markolatával – erős ütést mért
a fejére. Vagy mert elvesztette az eszét, vagy azt gondolta, hogy ez az egy
ütés nem végez vele, kirántotta hüvelyéből a tőrt, és nagy erővel beledöfte
az asszony jobb oldalába – nagy erővel, mondom, mert a tőr tompa volt.
Ilyen komor az a kép, amelyet a fent említett adatok alapján
felvázolhattam. A kérdés, hogy ki a gyilkos, mint látjuk, nem nehéz, szinte
maga kínálja a feleletet. Először is: a gyilkost nem kapzsiság indította,
hanem valami más… Tehát holmi züllött csavargót vagy rongyos orvhalászt
felesleges gyanúsítani. Az áldozat kiáltása nem riaszthatta el a tettest: a
melltűt, az órát egy perc alatt ellophatta volna… Másodszor: Olga
szándékosan titkolta előttem a tettest, amit nem tett volna, ha gyilkosa
közönséges útonálló. Nyilvánvaló, hogy kedves a szívének, s nem akarja,
hogy súlyos ítéletet mondjanak ki rá. Ilyen módon három emberre eshet
gyanú: elmebeteg apjára; férjére, akit nem szeretett, de aki előtt vétkesnek
érezhette magát, meg a grófra, akinek, meglehet, lekötelezettje volt… Az
őrült apa a gyilkosság estéjén, mint később a cselédség vallotta, ki sem lépett
az erdészházból, egész este a rendőrfőnöknek írt levelet, kérve, hogy fülelje
le a tolvajokat, akik, mint vélte, éjjel-nappal ott ólálkodnak a háza körül. A
gróf egészen a gyilkosság pillanatáig nem szakadt el társaságától. A gyanú
egész súlya tehát a szerencsétlen Urbenyinre nehezedett. Váratlan
felbukkanása, külseje, minden mozdulata alapos terhelő bizonyíték volt.
Harmadszor, Olga élete az utóbbi időben valóságos regény volt,
olyanfajta regény, amely legtöbbször valami bűnténnyel végződik.
Szerelmes öreg férj, csalás, féltékenység, verés, szökés a grófi szeretőhöz,
egy-két hónappal az esküvő után… Ha egy ilyen regény szép hősnőjét
megölik, ne a tolvajok és csavargók között keressék a gyilkost, hanem
vegyék számba a regény többi hősét. E harmadik feltevés szerint is
Urbenyin az a szereplő, aki gyilkolhatott.
Az előzetes vizsgálatot a mozaikszalonban folytattam, ahol valamikor
úgy szerettem a lágy pamlagon heverészni és a cigánylányokkal enyelegni…
Az első, akit kihallgattam, Urbenyin volt. Olga szobájából vezették elém;
mindaddig ott ült, nem mozdult a sarokból, és mereven bámulta az üres
ágyat… Egy percig szótlanul állt előttem, közönyösen nézett rám, aztán,
úgy látszik, ráébredt, hogy mint vizsgálóbíró akarok vele beszélni, és bánat
sújtotta, elkínzott hangon azt mondta:
– Hallgasson ki, Szergej Petrovics, más tanúkat, engem majd később…
Most nem bírok beszélni…
Urbenyin tanúnak tekintette magát, vagy azt hitte, hogy én annak
tartom.
 – Nem tehetem, most van szükségem a vallomására – mondtam. –
Kérem, foglaljon helyet.
Urbenyin leült velem szemben, és lehajtotta a fejét. Elcsigázott volt és
beteg, kényszeredetten válaszolgatott, nehezen tudtam belőle kierőszakolni
a vallomását.
Vallomása szerint Pjotr Jegorics Urbenyinnek hívják, nemesember,
ötvenéves, pravoszláv vallású. A szomszédos k…-i járásban, ahol kétszer is
megválasztották három-három évre tiszteletbeli békebírónak, földbirtoka
van, amit azonban, miután tönkrement, elzálogosított és kénytelen volt
állást vállalni. Hat évvel ezelőtt fogadta fel intézőnek a gróf. Szereti a
gazdaságot, ezért nem szégyelli, hogy magánszemély alkalmazottja, mert
csak az ostobák restellik a munkát. Fizetését mindig pontosan megkapta a
gróftól, nem volt oka panaszra. Első házasságából van egy fia és egy lánya
stb., stb.
Olgát szenvedélyes szerelemből vette feleségül. Érzelmeivel hosszú és
gyötrelmes harcot vívott, de nem segített sem a józan ész, sem az érett korú
ember gyakorlatias gondolkodása: engednie kellett érzelmeinek, és feleségül
vette. Hogy Olga nem szerelemből ment hozzá, jól tudja, de bízott
makulátlan erényében, és elhatározta, hogy beéri hűségével és barátságával,
amit kiérdemelni remélt.
Amikor a csalódásokra és az Urbenyin ősz fejét ért gyalázatra került
volna a sor, az intéző engedélyt kért, hogy hallgathasson „a múltról, amit
Isten megbocsát majd Olgának”, vagy legalább hogy halasszuk el a további
beszélgetést.
– Nem bírom… Nehéz erről… Különben, maga is tanúja volt…
– Rendben van, halasszuk más alkalomra… Most még csak erre feleljen:
igaz-e, hogy megverte a feleségét? Azt mondják, egyszer, amikor megtalálta
nála a gróf levelét, megütötte.
– Ez nem igaz… Csak megragadtam a karját, mire ő sírva fakadt, és
még azon az estén elfutott panaszkodni…
– Tisztában volt felesége és a gróf kapcsolatával?
– Kértem, hogy erről most ne beszéljünk… Mire való?
 Még csak erre az egy kérdésre válaszoljon, ez nagyon fontos…
Tudomása volt-e felesége és a gróf meghitt kapcsolatáról?
– Természetesen…
– Ezt most feljegyzem, a többiről, ami felesége hűtlenségére
vonatkozik, majd máskor beszélünk… Térjünk most át egy másik kérdés
tisztázására. Magyarázza meg nekem, hogy került tegnap az erdőbe, ahol
Olga Nyikolajevnát meggyilkolták… Hiszen, ahogy mondja, a városban
lakik… Hogyan került az erdőbe?
– Igen, kérem, a városban lakom, az unokanővéremnél, amióta
elvesztettem az állásomat… Azzal töltöttem az időmet, hogy új állást
kerestem, és ittam elkeseredésemben… Ebben a hónapban különösen
sokat ittam… A múlt hétre például nem is emlékszem, egész héten nem
józanodtam ki. Harmadnapja is leittam magam a sárga földig… egyszóval,
nekem végem… Örökre végem!
– Arról akart beszélni, hogyan került tegnap az erdőbe…
– Igaz… Az úgy volt, kérem, hogy tegnap már hajnali négy órakor
felébredtem… Fájt a fejem az előző napi ivástól, sajgott mindenem, mintha
magas lázam volna… Feküdtem az ágyban, néztem az ablakon a felkelő
napot, és eszembe jutott… mindenféle… Nehéz lett a szívem… Látni
akartam legalább még egyszer, talán utoljára. Harag és szomorúság
fogottéi… Kihúztam a zsebemből azt a százrubelest, amit a gróf küldött,
néztem, aztán ledobtam és rátapostam… Tapostam, tapostam, végül
elhatároztam, hogy a képébe vágom ezt a könyöradományt. Akármilyen
éhes és rongyos vagyok, a becsületem nem eladó, s aki meg akarja vásárolni,
vérig sért vele. Mondom, látni akartam Olgát, neki pedig, a csábítójának, a
pofájába vágni a pénzét. Ez a vágy annyira erőt vett rajtam, hogy majdnem
az eszemet vesztettem. Pénzem nem volt, hogy ideutazzam. Az ő száz
rubeljét nem költhettem magamra. Gyalog vágtam hát neki az útnak.
Szerencsére találkoztam az úton egy ismerős paraszttal, aki tíz kopejkáért
fölvett a szekerére, és elhozott tizennyolc versztát, különben még mindig
talpalnék. A paraszt Tyenyevóban tett le. Onnan gyalog jöttem ide, úgy
emlékszem, négy óra körül érkeztem meg.
– Látta magát valaki abban az idő tájban?
 – Igen, kérem. Nyikolaj, a kulcsár, kinn ült a kapu előtt, s azt mondta,
hogy az uraságok nincsenek itthon, vadászni mentek. Én már majd
összeestem a fáradtságtól, de mindennél erősebb volt a vágyam, hogy
lássam a feleségemet. Egy perc pihenőt se tartva, gyalog indultam arrafelé,
amerre vadásztak. Nem az úton mentem, hanem az erdőkön keresztül.
Ismerek erre minden fát, a gróf erdőiben éppúgy nem tévedek el, mint a
tulajdon lakásomban.
– De ha nem az úton ment, hanem az erdőben, elkerülhette volna a
vadászokat.
– Nem, kérem. Egész idő alatt az út irányát követtem, s olyan közel
voltam hozzá, hogy nemcsak a lövéseket, de még a beszédet is hallottam.
– Tehát nem is sejtette előre, hogy az erdőben esetleg összetalálkozik a
feleségével?
Urbenyin csodálkozva pillantott rám, egy kis ideig gondolkozott, majd
azt felelte:
– Bocsánat, ez elég különös kérdés. Az ember még azt sem sejti előre,
hogy farkassal találkozik, hát még az ilyen rettenetes csapásokat! Váratlanul
sújt le ránk az Isten! Vegyük például ezt a borzalmas esetet… Megyek az
olhovói erdőben, gyanútlanul, nem várok már semmi rosszat, hiszen anélkül
is van bajom elég, s egyszer csak meghallom azt az iszonyú kiáltást. Olyan
éles volt a hang, mintha valaki késsel hasított volna a fülembe… Szaladok a
kiáltás irányába…
Urbenyin szája eltorzult, álla megremegett. Sűrűn pislogott, végül
felzokogott.
– Szaladok, amerről a kiáltást hallottam, egyszer csak… meglátom
Ólját. Fekszik a földön, homloka csupa vér, iszonyatos az arca. Kiabálni
kezdek, a nevén szólongatom… Nem mozdul… Csókolgatom,
felemelem…
Urbenyinnek elfúlt a hangja, arcát tenyerébe temette. Egy perc múlva
folytatta:
– A gyilkost nem láttam… de amikor Olga felé futottam, hallottam,
hogy valaki sebesen csörtet a sűrűben. Biztosan a gyilkos menekült.
 – Mindezt nagyszerűen kieszelte, Pjotr Jegorics – mondtam. –
Csakhogy, tudja, a vizsgálóbírók nemigen hisznek az afféle ritka
véletlenekben, hogy maga véletlenül éppen akkor sétálgatott az erdőben,
amikor a gyilkosság történt. Okosan kieszelte, de nem sokat érünk vele…
– Hogy érti azt, hogy kieszeltem? – bámult rám megütközve Urbenyin.
– Én, kérem, nem eszeltem ki semmit.
Aztán hirtelen elvörösödött és felállt.
– Úgy beszél, mintha engem gyanúsítana… – mormolta. – Gyanúsítani,
persze, akárkit lehet, de maga, Szergej Petrovics, régóta ismer engem…
Hogy veheti a lelkére, hogy ilyen gyanakvással bélyegezzen meg?… Hiszen
ismeri
– Igen, ismerem, ez igaz… de az én magánvéleményem más lapra
tartozik. Magánvéleményt a törvény csak az esküdtszéki elnököknek enged
meg: nekünk, vizsgálóbíróknak, csak bizonyítékok állnak
rendelkezésünkre… Bizonyíték pedig sok van, Pjotr Jegorics…
Urbenyin riadtan nézett rám, aztán vállat vont.
– Akármennyi van – mondta –, meg kell értenie, hogy… Hát képes
lettem volna rá? Én? S hogy őt?… Egy fürjet vagy szalonkát talán meg
tudok ölni, de embert… valakit, aki az életemnél is drágább volt nekem, az
üdvösségemet… ha csak rágondoltam, mintha napfény járta volna át a
komor életemet… És engem gyanúsít!
Legyintett és leült.
– Már csak a halált kívánom, s maga még sérteget. S ha még valami
ismeretlen csinovnyik beszélne így velem, de maga, Szergej Petrovics…
Bocsásson el, kérem…
– Elmehet… Holnap majd újra kihallgatom, addig azonban őrizetbe
kell vétetnem, Pjotr Jegorics… Remélem, a holnapi kihallgatásig felfogja a
terhelő bizonyítékok egész jelentőségét, és nem húzza hiába az időt, hanem
beismerő vallomást tesz. Meggyőződésem, hogy Olga Nyikolajevnának
maga a gyilkosa… Többet ma nem mondok… Elmehet.
Ezt mondtam, és irataim fölé hajoltam… Urbenyin értetlenül bámult
rám, aztán felállt, és furcsa mozdulattal tárta szét a karját.
– Tréfált velem, vagy… komolyan beszélt? – kérdezte.
 – Nincs kedvem tréfálni… – feleltem. – Elmehet.
Urbenyin még mindig ott állt. Felpillantottam. Sápadt volt, és
tanácstalanul nézte irataimat.
– Mitől véres a keze, Pjotr Jegorics? – kérdeztem tőle.
Urbenyin a kezére nézett, amelyen még mindig vöröslött a vér, és
megmozgatta ujjait.
– Hogy mitől véres?… Hm… Ha ez az egyik bizonyíték, mondhatom,
elég gyenge… Amikor a vérző testét felemeltem, elkerülhetetlen volt, hogy
be ne vérezzem a kezemet… Nem volt rajtam kesztyű…
– Az előbb azt mondta, hogy amikor a feleségét megpillantotta,
segítségért kiáltott… Hogy lehetséges, hogy senki sem hallotta meg a
kiáltását?
– Nem tudom. Olga látása úgy megdöbbentett, hogy nem tudtam
hangosat kiáltani… Különben nem tudok semmit… Mentegetőzésre nincs
szükségem, nem is szokásom.

– Aligha kiabált maga… Miután megölte a feleségét, futásnak eredt, és

rendkívül meglepődött, amikor az erdőszélen embereket pillantott meg.
– Nem is vettem észre az embereket. Nem olyan lelkiállapotban
voltam…
Urbenyin első kihallgatása ezzel véget ért. Utána őrizetbe vették, és
bezárták a kastély egyik szárnyépületébe.
Másnap vagy harmadnap megérkezett a városból Polugradov helyettes
államügyész, akinek még puszta emléke is elrontja legjobb hangulatomat.
Képzeljenek el egy harminc év körüli, simára borotvált, hórihorgas és
ösztövér embert, akinek bodorított haja birkagyapjúra emlékeztet, s ruhája
piperkőcösen divatos; arcvonásai finomak, de olyan szárazak és
kifejezéstelenek, hogy nem nehéz belőlük kitalálni a szellemi ürességet s a
piperkőc hajlamot; hangja halk, édeskés és mesterkélten udvarias.
Kora reggel érkezett, bérelt hintón, két bőrönddel. Mindenekelőtt
erősen gondterhelt arccal és kényeskedőn panaszolta az út fáradalmait, s azt
tudakolta, rendelkezésére bocsátanak-e a kastélyban megfelelő szobát.
Utasításomra kijelöltek számára egy kicsi, de nagyon barátságos, világos
szobát, s ellátták mindennel, a márvány mosdótól egészen a gyufáig.
– Hallja, kedves fiam – szólt az inasnak hozzon be nekem meleg vizet!
– Letelepedett a szobában, és finnyásán szaglászta a levegőt. – Magának
szólok, hallja? Meleg vizet kérek…
S mielőtt munkához láttunk volna, hosszasan öltözködött, mosakodott
és fésülködött; még fogat is mosott valami vörös porral, s vagy három percig
nyesegette hegyes, rózsaszínű körmeit.
– Nos – kezdte el végre, s átlapozta jegyzőkönyveinket. – Miről van
szó?
Elmondtam neki, a legapróbb részletet sem felejtve ki.
– Kinn volt már a helyszínen?
– Nem, még nem voltam.
A helyettes államügyész összevonta a szemöldökét, nőies fehér kezével
végigsimította mosdástól felüdült homlokát, aztán felállt és elgondolkozva
rótta a szobát.
– Nem értem, miféle meggondolás tartotta vissza a helyszíni szemlétől?
– mormolta. – Szerintem az lett volna az első teendő! Elfeledkezett róla,
vagy nem tartotta szükségesnek?
– Sem egyik, sem másik: tegnap a rendőrséget vártam. Ma
szándékozom kiszállni.
– Ott most már nem talál semmit: napok óta esik az eső, s maga is adott
elég időt a gyilkosnak, hogy eltüntesse a nyomokat. Legalább állított oda
őrt? Nem? Ezt egyenesen nem értem!
A piperkőc méltóságteljesen vonta fel a vállát.
– Igya meg a teáját, mert kihűl – figyelmeztettem közönyösen.
– Hidegen szeretem.
 A helyettes ügyész az iratok fölé hajolt, és hangosan szuszogva, halkan
olvasta, közbe-közbe tűzve megjegyzéseit és helyesbítéseit.
Szája kétszer is gúnyosan mosolyra húzódott: ennek a csámpás
gúnárnak valami okból nem tetszett sem az én jegyzőkönyvem 36 sem az
orvosoké. (Kamisev hiába szidja a helyettes ügyészt. Polugradovnak mindössze annyi
a bűne, hogy nem tetszett az ábrázata Kamisev úrnak. Becsületesebb dolog lett volna, ha
Kamisev bevallja, hogy tapasztalatlanságból vagy szándékosan hibákat követettel. [A.
P. Csehov.]) A kikent-kifent csinovnyik szőrszálhasogató pedáns volt, telve
önhittséggel és tulajdon fontosságának tudatával.
Délben kimentünk a tett színhelyére. Ömlött az eső. Természetesen
nem találtunk sem vérfoltot, sem nyomot: mindent elmosott az eső. Nagy
nehezen sikerült megtalálnunk az Olga kabátjáról hiányzó egyik gombot; a
helyettes ügyész valami szétázott vörös csomót is felszedett, amiről később
kiderült, hogy dohánycsomagoló papír. Előzőleg láttunk egy bokrot,
amelynek két oldalsó ága letörött; az ügyész nagyon megörült az ágaknak,
feltételezte, hogy a gyilkos törte le, s így a bokor megmutatta volna a
menekülő gyilkos útját. De öröme korai volt: hamarosan egész sereg törött
ágú és lecsupált levelű bokrot találtunk; kiderült, hogy a bűntett színhelyén
teheneket hajtottak át.
Felvázoltuk a helyszínrajzot, kifaggattuk a magunkkal hozott
kocsisokat, milyen körülmények között találták meg Olgát, s dolgunk
végezetlen visszafordultunk. Amikor a helyszínt átkutattuk, egy kívülálló
szemlélő lustaságot és ernyedtséget láthatott volna mozdulatainkban…
Talán az a körülmény is lankasztotta buzgalmunkat, hogy a tettes már a
kezünkben volt, s nem volt szükség holmi lecoqi elemzésekre.
Az erdőből hazatérve Polugradov megint hosszasan mosdott, öltözött,
újból kért meleg vizet. Amikor toalettjével elkészült, közölte velem, hogy
szeretné még egyszer kihallgatni Urbenyint. Szegény Pjotr Jegorics ezúttal
sem mondott semmi újat: továbbra is tagadta bűnösségét, és semmibe vette
bizonyítékainkat.
– Nem is értem, hogy gyanúsíthatnak engem – mondta a vállát
vonogatva. – Különös!
 – Ne játssza az ártatlant, kedvesem! – mondta neki Polugradov. – Ok
nélkül nem gyanúsítja senki, tehát ha gyanúsítják, megvan rá az okuk!
– Akármilyen okuk van rá, akármilyen súlyos bizonyítékok vannak
ellenem, emberségesen kell megítélni a dolgot! Én nem – ölhettem meg… érti?
Nem ölhettem meg… Akkor hát mit érnek a bizonyítékaik?
– Sok baj van ezekkel az intelligens bűnözőkkel! – legyintett a helyettes
ügyész. – A paraszttal szót ért az ember, de az ilyen próbálja meggyőzni!
Nem ölhettem meg… emberségesen… csak úgy fújja a pszichológiát!
– Nem vagyok bűnöző! – vágott közbe sértődötten Urbenyin. – Kérem,
vigyázzon jobban a szavaira…
– Hallgasson, kedvesem! Most nincs időnk bocsánatot kérni magától és
meghallgatni a méltatlankodásait… Ha nincs kedve vallani, hát ne valljon…
Csak engedje meg, hogy akkor hazugnak tartsuk…
– Ahogy tetszik – dörmögte Urbenyin. – Most azt tehetnek velem, amit
csak akarnak… a kezükben vagyok…
Urbenyin legyintett, aztán kibámult az ablakon, s úgy folytatta:
– Nekem különben egészen mindegy: az én életemnek úgyis vége…
– Ide hallgasson, Pjotr Jegorics – mondtam. – Tegnap és tegnapelőtt
annyira leverte a keserűség, hogy alig állt a lábán, s a legrövidebb válaszokra
sem volt ereje. Ma pedig viruló és – természetesen csak viszonylag – vidám
az arca, még szónokol is. A bánatsújtott embereknek rendszerint nincs
kedvük szólni se, maga pedig nemcsak hogy hosszan elmélkedik, de még
apró kis sérelmeinek is hangot ad. Mivel magyarázza ezt a hirtelen változást?
– Hát maga mivel magyarázza? – kérdezte Urbenyin gúnyos
szemhunyorítással.
– Én azzal, hogy kiesett a szerepéből. Mert nehéz ám sokáig
színészkedni: az ember vagy elfelejti, vagy megunja a szerepét…
– Igazi vizsgálóbírói okoskodás – mosolygott csúfondárosan Urbenyin.
– Becsületére válik a leleményességének… Igen, igaza van: nagy változás
történt bennem.
– Megmagyarázná?
– Kérem, nincs okom eltitkolni. Tegnap annyira levert a szomorúság,
hogy már arra gondoltam, végzek magammal… vagy megháborodom… de
az éjjel sokat gondolkoztam… s az jutott eszembe, hogy a halál
megmentette Olgát a feslett élettől, kiragadta annak a gazembernek, az én
tönkretevőmnek mocskos karjai közül. A halálra nem vagyok féltékeny:
inkább azé legyen Olga, mint a grófé. Ez a gondolat felderített és
megerősített, mintha nagy nyomás alól szabadult volna a lelkem.
– Ügyesen kieszelte – tördelte a fogai között Polugradov, keresztbe
vetett lábát hintáztatva. – Nem megy a szomszédba a válaszért!
– Én tudom, hogy őszintén beszélek, csak azon csodálkozom, hogy
maguk, művelt emberek, nem tudják megkülönböztetni az őszinteséget a
színleléstől! Az előítéletnek egyébként nagy hatalma van, s könnyen téved,
aki rábízza magát. Megértem a helyzetüket, s el tudom képzelni, hogy
terhelő bizonyítékaik alapján elítélnek… gondolom, figyelembe veszik majd
a vadállati ábrázatomat, részegségemet… külsőm ugyan cseppet sem
vadállati, de hát az előítéletnek nagy elhitető ereje van…
– Jó, jó, elég… – intette le Polugradov, s újra az iratok fölé hajolt. –
Elmehet…
Urbenyin távozása után elkezdtük a gróf kihallgatását. Őkegyelmessége
háziköntösben és fején ecetes borogatással fáradt be hozzánk;
bemutatkozott Polugradovnak, aztán hanyatt dőlt egy karosszékben, és
elkezdte vallomását.
– Elmondok önnek mindent, a legelejétől fogva… De mondja csak,
hogy van Lionszkij, az elnökük? Még mindig nem-vált el a feleségétől?
Pétervárott ismerkedtem meg vele, véletlenül… Uraim, nem parancsolnak
valamit? Konyak mellett vidámabb lesz a beszélgetés… ezt a gyilkosságot
pedig Urbenyin követte el, bizonyos vagyok benne…
És a gróf elbeszélte mindazt, amit már tud az olvasó. Az államügyész
kérésére részletesen elmondta életét Olgával, élénken ecsetelte az élet
gyönyöreit a szépasszonnyal, s úgy elragadták tulajdon szavai, hogy
néhányszor még cuppantott és kacsintott is.
Vallomásából megtudtam egy nagyon fontos körülményt, ami még
ismeretlen az olvasó előtt. Kiderült, hogy a városban lakó Urbenyin
szakadatlanul levelekkel ostromolta a grófot; némelyik levelében elátkozta,
másokban könyörgött, hogy adja vissza a feleségét, s megígérte, hogy
elfelejti minden sérelmét, felesége minden botlását; szegény embernek
utolsó szalmaszála volt ez a levelezés.
A helyettes ügyész, miután még két-három kocsist kihallgatott, alaposan
beebédelt, egész sor utasítást adott nekem, majd elutazott. Távozása előtt
bement abba az épületszárnyba, ahol Urbenyint tartották fogva, s
kijelentette neki, hogy gyanúnk meggyőződéssé erősödött. Urbenyin
legyintett, s engedélyt kért, hogy részt vehessen felesége temetésén; az
engedélyt meg is, kapta.
Polugradov nem hazudott Urbenyinnek: gyanúnk csakugyan
meggyőződéssé változott, bizonyosak voltunk benne, hogy tudjuk, ki a
tettes, és hogy kezünk között van. Ez a meggyőződésünk azonban
hamarosan szétfoszlott.
Egy napsütéses reggelen éppen egy csomó iratot pecsételtem le, hogy
Urbenyinnel együtt a városi börtönbe küldjem, amikor rettenetes lármára
lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon: különös látvány tárult elém: vagy tíz
markos legény a félszemű Kuzmát rángatta ki a cselédkonyháról.
Kuzma sápadt volt és zilált, erősen megvetette a lábát, s mivel karjával
nem tudott védekezni, nagy fejével öklelte ellenfeleit.
– Nagyságos uram, tessék idejönni! – hívott izgatottan Ilja. – Nem akar
menni!
– Ki nem akar menni?
– A gyilkos.
– Miféle gyilkos?
– Kuzma… ő ölte meg, nagyságos uram… Pjotr Jegorics ártatlanul
szenved… bizony isten…
Kimentem az udvarra, s a cselédkonyha felé siettem, ahol Kuzma már
kitépte magát az erős kezekből, és jobbra-balra osztogatta a pofonokat.
– Mi történt? – kérdeztem odaérve.
Amit megtudtam, különös volt és meglepő.
– Nagyságos uram, Kuzma ölte meg!
– Nem igaz! – üvöltött fel Kuzma. – Verjen meg az Isten, ha igaz!
Hazudnak!
 – Mért mostad akkor a vért, ördögfattya. ha tiszta a lelkiismereted?
Megállj csak, majd kiderít mindent a nagyságos úr!
Trifon, a kerülő, amikor elment a folyó mellett, észrevette, hogy Kuzma
buzgón mos valamit a folyóban. Trifon először azt gondolta, a
fehérneműjét mossa, de amikor jobban megnézte, látta, hogy a zekéjét meg
a mellényét. Ezen megütközött: posztót nem szoktak mosni.
– Mit csinálsz? – kiáltott rá.
Kuzma zavartan dadogott valamit. Trifon még jobban szemügyre vette
a ruhát, s a zekén vörösbarna foltokat vett észre.
– Mindjárt gyanítottam, hogy vér… Bejöttem a konyhába, és
elmondtam az embereknek. Azok aztán lesni kezdték, és látták, hogy a
zekéjét éjjel terítette ki száradni a kertbe. Hát persze, megijedt. Mért mosta
volna ki, ha ártatlan? Nincs rendben a szénája, azért csinálta lopva…
Gondolkoztunk a dolgon, gondolkoztunk, s azt határoztuk, hogy a
nagyságos úr elé vezetjük… Hanem ő megköti magát, s a szeműnk közé
köp. Mért makacskodik, ha egyszer nem ő a bűnös?
További kérdéseimmel kiderítettem, hogy Kuzma közvetlenül a
gyilkosság előtt, abban az időben, amikor a gróf letelepedett vendégeivel az
erdőszélre, és teázott a társaság, betért az erdőbe. Nem volt azok között,
akik Olgát a kocsihoz vitték, a vérfoltok tehát nem akkor kerülhettek a
ruhájára.
Kuzmát bevezették a szobámba. A félszemű paraszt eleinte egy szót se
tudott kinyögni izgalmában; vadul forgatta egyetlen szemét, hányta magára
a kereszteket és imát mormolt…
– Nyugodj meg, és mondj el mindent, akkor elengedlek –
figyelmeztettem.
Kuzma a lábamhoz borult, és hebegve esküdözött.
– Rohadjak meg, ha én… Ne lássam többé se apámat, se anyámat…
Nagyságos uram! Jusson kárhozatra a lelkem, ha…
– Igaz, hogy benn voltál az erdőben?
– Az igaz, bementem… amikor konyakot szolgáltam fel az uraknak,
ittam magam is egy kicsit, ne tessék haragudni… Nagyon a fejembe szállt,
hát gondoltam, lefekszek az erdőben… be is mentem, lefeküdtem és
elaludtam… De hogy ki ölte meg és hogyan, azt nem tudom… Igazat
mondok, nagyságos uram!
– Hát akkor mért mostad ki a vért a ruhádból?
– Féltem, hogy még azt gondolják… hogy tanúnak visznek…
– Hogy kerülhetett vér az ujjasodra?
– Áztat nem tudom, nagyságos uram.
– Hogyan lehet, hogy nem tudod? Hiszen az ujjas a tiéd.
– Az enyém, az igaz, de nem tudom… akkor láttam meg a vért, amikor
felébredtem…
– Tehát álmodban vérezted be?
– Igenis…
– No; eredj, barátom, és gondolkozz… Bolondokat beszélsz.
Gondolkozz, s holnap majd elmondod… Eredj…
Másnap, amikor felébredtem, jelentették, hogy Kuzma beszélni akar
velem. Bevezettettem.
– Gondolkoztál? – kérdeztem tőle.
– Igenis, gondolkoztam…
– Hogy került vér az ujjasodra?
– Valami álomra emlékszek, méltsás uram… igen halványan… mintha
nagy köd lett volna, de hogy igaz vagy nem, aztat nem tudom…
– Mire emlékszel?
Kuzma az ég felé fordította fél szemét, gondolkozott, aztán így felelt:
– Csuda dolgot láttam… álmomban vagy valami sűrű ködben…
Fekszek a fűben részegen, és alszok… nem is egészen alszok, csak félig…
Egyszer csak azt hallom, hogy valaki elmegy mellettem… döng a lépte…
kinyitom a szememet, és azt látom, mondom, vagy álmomban, vagy
részegségemben, hogy odajön hozzám valami úrféle, lehajol és beletörli a
kezét az ujjasom szárnyába… az ujjasomba, aztán végighúzta a kezét a
mellényemen… Így ni.
– Milyen volt az az úr?
– Aztat nem tudom, csak arra emlékszek, hogy nem paraszt, hanem
úrféle… városi ruhában… de hogy ki volt, milyen volt az arca, arra nem
emlékszek…
 – Milyen színű ruhája volt?
– Tudom is én! Lehetett fehér is, fekete is… csak arra emlékszek, hogy
úrféle volt, másra semmire… De igen, még valamire! Amikor fölém hajolt,
és belém törölte a kezét, azt mondta: „Részeg disznó!”
– Álmodtad?
– Nem tudom… az is lehet, hogy álmodtam… De hát akkor mitől
lettem véres?
– Az az úr, akit láttál, hasonlított Pjotr Jegoricsra?
– Nemigen… de az is lehet, hogy ő volt… Csakhogy ő nem szokta
disznónak mondani az embert.
– Próbálj rá visszaemlékezni… Eredj, törd a fejed… talán eszedbe jut
még valami…
– Igenis.
A félszemű Kuzma váratlan színre lépése a már befejezéshez közeledő
drámában újabb útvesztőbe terelte az eseményeket. Végképp elvesztettem
a fejemet, s nem tudtam, hogy értsem Kuzmát: határozottan tagadta
bűnösségét, meg az előzetes nyomozás is ártatlansága mellett szólt: Olgát
nem rablási szándékból ölték meg; megbecstelenítési kísérlet, az orvosok
véleménye szerint „valószínűleg nem történt”.
Elképzelhetetlen tehát, hogy Kuzma, megtámadva áldozatát, nem
használta volna ki akár az egyik, akár a másik lehetőséget pusztán azért, mert
részeg volt, vagy megijedt, aminek viszont ellentmondanak a gyilkosság
körülményei…
De ha Kuzma nem bűnös, akkor mért nem tudja megmagyarázni,
hogyan kerültek a vérfoltok a ruhájára, s mért fecseg álmokról és
hallucinációkról? Mért hordott össze hetet-havat egy úrféléről, akit látott,
hallott, de annyira sem emlékszik, milyen színű ruha volt rajta?
Polugradov még egyszer berobogott.
– No, látja! – mondta. – Ha akkor nyomban megtartja a helyszíni
szemlét, higgye el, már világos volna minden, mint a nap! Ha azonnal
kihallgatja az egész cselédséget, már akkor megtudhattuk volna, kik vitték
és kik nem vitték a kocsihoz Olga Nyikolajevnát. Most már azt sem tudjuk
megállapítani, milyen messze feküdt a tett színhelyétől ez a részeges!
 Legalább két óra hosszat vesződött Kuzmával, de nem tudott meg tőle
semmi újat; Kuzma makacsul állította, hogy azt az urat félálomban látta,
hogy az úr beletörölte a kezét az ő ruhájába, és „részeg disznónak” titulálta,
de hogy ki volt az, milyen volt az arca, a ruhája, arra nem tudott felelni.
– Hát mennyi konyakot ittál?
– Egy fél üveggel.
– Talán nem is konyak volt…
– De bizony az, valódi Fine-Champagne!
– Lám, még a konyakmárkákat is ismered! – mosolygott görbén a
helyettes államügyész.
– Hogyne ismerném! Harmincadik esztendeje szolgálom már az urakat,
hál istennek, volt elég időm megismerni!
Polugradov valami okból szükségesnek tartotta Kuzma és Urbenyin
szembesítését… Kuzma sokáig bámult Urbenyin arcába, aztán megrázta a
fejét, s csak annyit mondott:
– Nem emlékszek… lehet, hogy Pjotr Jegorics volt, lehet, hogy más…
Ki tudhatja!
Az ügyész legyintett és elutazott, rám hagyva, hogy a két gyilkos közül
válasszam ki az igazit.
Hosszúra nyúlt a nyomozás. Urbenyint és Kuzmát átvitték abba a
faluba, ahol az én lakásom volt, és fogdába zárták. Szegény Pjotr Jegorics
nagyon rossz bőrben volt: lesoványodott, megőszült, és vallási rajongásba
esett; kétszer is elküldött hozzám valakit, a büntető törvénykönyvet kérte,
úgy látszik, az érdekelte, milyen ítélettel sújthatják.
– Mi lesz a gyerekeimmel? – kérdezte tőlem egy kihallgatás alkalmával.
– Ha egyedül állnék a világban, nem bánnám a maguk tévedését, de így
élnem kell… a gyerekeimért! Elpusztulnak nélkülem, meg aztán… nem is
tudnék megválni tőlük! Mit művelnek velem?!
Amikor a fegyőrök tegezni kezdték, s amikor kétszer is be kellett
gyalogolnia fegyveres kísérettel a falumból a városba meg vissza, az ismerős
parasztok szeme láttára, végképpen kétségbeesett, és idegesség szállta meg.
– Ezek nem jogászemberek! – kiáltozta hangosan, hogy az egész
fogházban hallották. – Kegyetlen és szívtelen kölykök, akik nem kímélik az
embert, nem törődnek az igazsággal. Tudom én, mért ülök itt, tudom! Azért
kenik rám a bűnt, hogy mentsék az igazi gyilkost! A gróf ölte meg Olgát,
vagy ha nem a gróf, hát a bérgyilkosa!
Amikor tudomására jutott Kuzma letartóztatása, először nagyon
megörült.
– Megvan a bérgyilkos! – mondta nekem. – Hát megtalálták!
De amikor látta, hogy őt mégsem engedik ki, s amikor elmondták neki
Kuzma vallomását, megint elcsüggedt.
– Most már végem – mondta örökre végem: Kuzma, ez a félszemű
ördög, csak hogy kiszabaduljon előbb vagy utóbb rám vall, azt mondja,
hogy én töröltem a kezemet a ruhájába. Pedig láthatták, hogy az én kezem
véres volt, tehát nem töröltem meg!
A sok kétes kérdésnek előbb vagy utóbb meg kellett oldódnia.
Ugyanabban az esztendőben, november végén, amikor ablakom előtt
már hópihék kavarogtak, s fehér sivataggá változott a tó, Kuzma beszélni
kívánt velem: elküldött hozzám egy őrt azzal az üzenettel, hogy „eszébe
jutott”. Megparancsoltam, hogy vezessék hozzám.
– Nagyon örülök, hogy végre meggondoltad – fogadtam. – Eleget
alakoskodtál már, és vezettél bennünket az orrunknál fogva. Hát mi jutott
eszedbe?
Kuzma nem válaszolt; némán állt a szobám közepén, és mereven
bámult rám… Félelem villogott a szemében, s egész alakja rémületet
fejezett ki: halálsápadt volt és remegett, arcáról hideg verejték patakzott.
– No hát, beszélj: mi jutott eszedbe? – ismételtem meg a kérdést.
– Olyan, hogy furábbat kieszelni se lehetne… – nyögte ki Kuzma. –
Tegnap hirtelen eszembe jutott, milyen nyakkendőt viselt az az úr, ma éjjel
aztán az arcára is emlékezni kezdtem.
– De hát kinek az arcára?
– Nem, nagyságos uram, engedelmet, de nem mondhatom meg. Mert
ha megmondom, elítél… Hadd gondolkodjam még egy kicsit, holnap aztán
megmondom… Félek.
– Eh, hogy azt a… – mérgesedtem meg. – Akkor minek zavarsz, ha
nem akarsz beszélni? Minek jöttél ide?
 – Azt gondoltam, megmondom, de most meg félek… Engedjen el,
nagyságos uram… majd inkább holnap… Mert ha megmondom, úgy
megharagszik rám, hogy száműzet Szibériába…
Megdühödtem rá, és parancsot adtam, hogy vezessék el. (Nagyszerű
vizsgálóbírói Ahelyett, hogy tovább vallatta volna Kuzmát, és valami hasznos adatot
kényszerített volna ki belőle, megdühödött, ez pedig nem tartozik egy hatósági ember
kötelességei közé. Különben, alig hiszem el az egészet… Ha Kamisev úr semmibe vette
is kötelességét, a puszta emberi kíváncsiság rábírta volna, hogy folytassa a kihallgatást.
[A. P. Csehov.]) Hogy időt ne vesztegessek, és hogy egyszer és mindenkorra
végezzek ezzel a „gyilkossági üggyel” elmentem a fogházba, és azt
hazudtam Urbenyinnek, hogy Kuzma őt nevezte meg mint gyilkost.
– Ezt vártam… – mondta Urbenyin legyintve. – Nekem már
mindegy…
Az egyes zárka alaposan megviselte Urbenyin medveerős egészségét.
Bőre megsárgult, teste majdnem felényire soványodott. Ígéretet tettem neki,
hogy megparancsolom a fegyőröknek, engedjék sétálni a folyosón
napközben, sőt még éjjel is.
– Nem tartok attól, hogy megszökik – mondtam.
Urbenyin köszönetet mondott, és távozásom után már ott sétált a
folyosón: nem zárták rá többé á cellaajtót.
Miután otthagytam, bekopogtam Kuzma zárkájának ajtaján.
– No, meggondoltad? – kérdeztem tőle.
– Nem, uram… – felelte gyönge hangon – jöjjön el az ügyész úr, annak
megmondom, de a nagyságos úrnak nem…
– Ahogy tetszik…
 Másnap reggel minden megoldódott.

Jegor, a fegyőr futott el hozzám, és jelentette, hogy a félszemű Kuzmát

holtan találták a priccsén. A fogházba siettem, és magam is meggyőződtem
róla… A jól megtermett, erős ember, aki tegnap még majd kicsattant az
egészségtől, és szabadulása érdekében mindenféle mesét agyalt ki.
mozdulatlan és hideg volt, mint a kő… Nem írom le rémületemet és az
őrség ijedelmét: elképzelheti az olvasó. Nekem fontos volt Kuzma mint
vádlott vagy mint tanú, a fegyőrök szemében pedig fogoly volt, akinek
haláláért vagy szökéséért drágán fizetnek… Megdöbbenésünk csak
fokozódott, amikor a boncolás erőszakos halált állapított meg… Kuzmát
megfojtották… Amikor erről meggyőződtem, keresni kezdtem a bűnöst, s
hamarosan meg is találtam… Nem volt messze…
Urbenyin zárkájába indultam; nem tudtam fékezni magam,
elfelejtettem, hogy vizsgálóbíró vagyok, s a legkeményebb és legélesebb
szavakkal szemébe vágtam, hogy gyilkos.
 – Nem érte be, gazember, a szerencsétlen felesége meggyilkolásával –
mondtam –, még azt az embert is meg kellett ölnie, aki maga ellen vallott!
És még ezek után is folytatni akarja ezt a piszkos, gyáva komédiát?
Urbenyin rettenetesen elsápadt és megtántorodott…
– Hazudik! – kiáltotta, öklével a mellére ütve.
– Dehogy hazudtam! Maga krokodilkönnyeket hullatott a mi
bizonyítékaink hallatára, kigúnyolta őket… Voltak pillanatok, amikor már-
már magának hittem, és nem a bizonyítékoknak… ó, de jó színész maga!
De most már nem hiszek, még ha ezek helyett a hamis színészi könnyek
helyett vér patakzik is a szeméből! Beszéljen: maga ölte meg Kuzmát?
– Maga vagy részeg, vagy csúfot akar űzni belőlem! Minden türelemnek
és szelídségnek van határa, Szergej Petrovics! Ezt nem bírom tovább!
És Urbenyin villogó szemmel zuhintotta öklét az asztalra.
– Tegnap elkövettem azt a vigyázatlanságot, hogy szabad mozgást
engedtem magának – folytattam. – Megengedtem, azt, amit más fogolynak
nem engedek meg, hogy a folyosón sétálhasson. És hálából odalopakodik
ennek a szerencsétlen Kuzmának a zárkájába, s álmában megfojtja! Tudja-
e, hogy nemcsak Kuzmát ölte meg: néhány őr is bűnhődik maga miatt?
– Hát mit követtem el, uramisten? – kapott a fejéhez Urbenyin.
– A bizonyítékokra kíváncsi? Tessék… a zárkája ajtaja, parancsomra,
nyitva állt… Valamelyik ostoba őr kinyitotta, de a lakatot elfelejtette levenni
róla… itt minden zárka ugyanarra a lakatra jár… maga éjjel kivette a lakatból
a kulcsot, kiment a folyosóra, s kinyitotta a szomszédja zárkáját…
megfojtotta, aztán rázárta az ajtót, s a kulcsot visszatette a maga lakatjába…
– De mért fojtottam volna meg? Mért?
– Mert maga ellen vallott… Ha ezt tegnap este el nem újságolom
magának, Kuzma életben marad… Nagy bűn és gyalázat ez, Pjotr Jegorics!
– Szergej Petrovics! Fiatal barátom! – szólalt meg a gyilkos hirtelen lágy
és gyöngéd hangon, és megragadta a kezemet. – Maga derék, becsületes
ember… ne tegyen tönkre, és ne ejtsen foltot tulajdon becsületén alaptalan
gyanúsítással és elhamarkodott vádaskodással! Nem tudja megérteni, milyen
kegyetlenül és fájdalmasan megsért, amikor újabb váddal terheli meg
ártatlan lelkiismeretemet? Én vértanú vagyok, Szergej Petrovics! Ne
bántson még ráadásul! Eljön majd az az idő, amikor bocsánatot kell kérnie
tőlem, s ez az idő nincs messze… Mert hát csak nem vádolnak komolyan?
De a bocsánatkérés nem lesz elég… Ahelyett hogy rám támad, és ilyen
rettenetes vádakkal illet, inkább kérdezzen ki emberségesen… nem
mondom, hogy barátian, mert maga már megtagadta a barátságunkat…
Mint tanú és segítőtárs, inkább hasznára lehetek az igazságszolgáltatásnak,
mint így, a vádlott szerepében. Ami például ezt az újabb vádat illeti… sok
mindent tudnék mondani. Az éjszaka nem aludtam, és mindent hallottam…
– Mit hallott?
– Éjjel, két óra tájban… koromsötét volt… hallom, hogy valaki
csöndesen végigoson a folyosón, és az ajtómon babrál… jár-kel, aztán
kinyitja a zárkám ajtaját, és belép…
– De kicsoda?
– Nem tudom… sötét volt, mondom, nem láttam… Vagy egy percig
állt a zárkámban, aztán kiment… és éppen úgy, ahogy maga mondta,
kihúzta a kulcsot az ajtóm lakatjából, és kinyitotta vele a szomszédos zárkát.
Úgy két perc múlva hörgést hallottam, aztán motozást… Azt gondoltam,
az őr jár-kel és motoz a folyosón, a hörgést meg horkolásnak véltem,
különben lármát csaptam volna.
– Dajkamese! – mondtam. – Ki másnak lett volna itt oka megölni
Kuzmát? Az ügyeletes őrök aludtak. Az egyikük felesége, aki ébren volt az
éjszaka, azt vallotta, hogy mind a három őr úgy aludt egész éjjel, mint a
bunda, s egy percre se keltek fel a priccsükről; nem tudták szegények, hogy
ebben a nyomorult fogházban ilyen vadállatok lehetnek… Már több mint
tizenkét éve szolgálnak itt, s még sohasem volt példa szökésre, nem is
beszélve ilyen elvetemült gyilkosságról. Maga miatt most fenekestül
felfordult az egész életük, s még nekem is a fejemre ütnek, amiért nem
várbörtönbe küldtem, s megengedtem, hogy szabadon sétálgasson a
folyosókon. Megköszönöm magának!
Ez volt utolsó beszélgetésem Urbenyinnel. Soha többé nem beszéltem
vele, ha csak azt a két-három kérdést nem számítom, amit a vádlottak
padjáról intézett hozzám mint vizsgálóbíróhoz.
 Regényem „bűnügyi regény”, s most, amikor az „Olga Urbenyina
meggyilkolásának bűnperét újabb érthetetlen és sok tekintetben titokzatos
gyilkosság teszi bonyolultabbá, az olvasó joggal várhatná a regény
legérdekesebb és legizgalmasabb részét. A gyilkos leleplezése és a bűntény
részletei tág teret nyitnak a szellemesség és az észbeli rugalmasság
megnyilatkozásainak. A rosszakarat és a ravaszság vívja itt csatáját a
tudással, s ez a csata minden részletében érdekes…
A csatát én vívtam, s az olvasó joggal várhatná tőlem győzelemre vivő
fegyvereim leírását, bizonyára elvárja azokat a nyomozói fogásokat is,
amelyekkel Gaboriau és a mi Skljarevszkijünk kápráztatja el az olvasót;
eleget is tennénk az olvasó kívánságának, de… a dráma egyik főszereplője
az ütközet befejezése előtt otthagyja a csatateret, nem veszi ki részét a
győzelemből-korábbi munkája kárba vész, s ő visszavonul a nézők
tömegébe. Ez a főszereplő – én vagyok, az önök alázatos szolgája. Az
Urbenyinnel folytatott beszélgetésem utáni napon felszólítást, helyesebben
parancsot kaptam, hogy adjam be lemondásomat. A járás vénasszonyainak
pletykái és fecsegései megtették a magukét… Lemondatásomhoz sokban
hozzájárult a fogházban történt gyilkosság, azok a vallomások, amelyeket a
helyettes államügyész a hátam mögött kényszerített ki a cselédségből, meg
az az eset – talán emlékszik még rá az olvasó –, amikor az evezővel fejbe
vágtam egy parasztot egyik éjszakai mulatozásunk alkalmával. A paraszt
felelevenítette a dolgot. Nagy kavarodás támadt. Két-három nap múlva át
kellett adnom a gyilkossági ügyet egy másik vizsgálóbírónak, akire
különösen bonyolult pereket szoktak bízni.
A szóbeszédek meg az újságcikkek hatására megindult az egész
ügyészségi gépezet. Az ügyész másnap leutazott a grófi kastélyba, és részt
vett a kihallgatásokon. Orvosaink látleleteit felülvizsgáltatták más
orvosokkal, és így tovább. Még arról is beszéltek, hogy a holttesteket
exhumálják, és újra megvizsgálják, ami különben semmi eredményre nem
vezetett volna.
Urbenyint kétszer is elcitálták a kormányzóság székhelyére, hogy
elmeállapotát megvizsgálják, s az orvosok mind a két alkalommal
épelméjűnek nyilvánították. Én mint tanú szerepeltem. (Ez a szerep
természetesen jobban megfelelt Kamisev úrnak, mint a vizsgálóbíró szerepe. Urbenyin
ügyében nem is lehetett vizsgálóbíró. [A. P. Csehov.]) Az új vizsgálóbíró olyan
buzgón látott az ügyhöz, hogy még az én Polikarpomat is beidézte tanúnak.
Lemondásom után egy évvel, amikor már Moszkvában laktam, idézést
kaptam az Urbenyin-ügy tárgyalására, örültem, hogy alkalmam lesz még
egyszer viszontlátni azt a helyet, ahová úgy vonzott a megszokás, és
elutaztam. A Pétervárott élő gróf nem jelent meg a tárgyaláson, orvosi
bizonyítványt küldött maga helyett.
A tárgyalást a járási székhelyen tartották meg, a kerületi bíróságon.
Polugradov volt a vádló, az a piperkőc, aki napjában négyszer is megmosta
a fogát a vörös fogporral; a védőt Szmirnyajevnek hívták – magas, sovány,
szőke férfi volt, álmodozó arcú és hosszú, sima hajú. Az esküdtek egytől
egyig kispolgárok és parasztok voltak; írni-olvasni tudó csak négy akadt
közöttük, a többi, amikor átnyújtották nekik megszemlélésre Urbenyinnek
a feleségéhez írt leveleit, verejtékezett kínos zavarában. Az esküdtszék
elnökévé Ivan Gyemjanicsot választották meg, azt a boltost, aki keresztapja
volt megboldogult papagájomnak.
A tárgyalóterembe lépve alig ismertem meg Urbenyint: teljesen
megőszült, s vagy húsz évet öregedett. Azt vártam, hogy egykedvűséget és
sorsa iránti közönyt látok az arcán, de csalódtam várakozásomban:
Urbenyin hevesen és ingerülten viselkedett, félrevont három esküdtet,
hosszan magyarázott nekik, és a tanúkat faggatta, kereken tagadta, hogy
bűnös, és azokat a tanúkat, akik ellene vallottak, sokáig kérdezgette.
Psehockij, mint tanú, azt vallotta a bíróság előtt, hogy nekem
viszonyom volt a megboldogult Olgával.
– Hazugság! – kiáltott közbe Urbenyin. – Hazudik! A feleségemnek
nem hiszek, de őneki igen!
Amikor az én vallomásomra került a sor, a védő megkérdezte tőlem,
milyen kapcsolat fűzött Olgához, s ismertette Psehockij vallomását arról,
ahogy a barlang előtt megtapsolt. Ha az igazat vallottam volna, a vádlott
javára vallok: minél erkölcstelenebb a feleség, annál elnézőbbek a bírák az
Othello-férjjel szemben – ezzel tisztában voltam… – Másrészt: őszinte
vallomásom sértette volna Urbenyint… gyógyíthatatlan sebet ütne rajta…
Okosabbnak tartottam hát a hazugságot.
– Nem igaz! – feleltem.
Beszédében az ügyész rikító színekkel festette le Olga meggyilkolását,
különösen a gyilkos vadállati kegyetlenségét és dühét hangsúlyozta. „A kiélt,
öreg kéjenc meglátta a szép és fiatal lányt. Tudta, milyen rettenetes
körülmények között élt őrült apja házában, magához csalogatta hát egy
darab kenyérrel, lakással és néhány tarka ronggyal… A lány igent mond: egy
jómódú, öreg férj mégiscsak elviselhetőbb az elmebeteg apánál és a
szegénységnél. De az asszony fiatal, s az ifjúságnak, esküdt urak, megvannak
a maga elvitathatatlan jogai… A regényeken nevelkedett s a természet ölén
felnőtt teremtésben előbb vagy utóbb fel kellett ébrednie a szerelemnek…”,
és így tovább ezen a hangon. Vádbeszédét azzal végezte be, hogy „a férj,
aki nem adott feleségének semmit, csak vénséget és színes rongyokat,
amikor látta, hogy kicsúszik kezéből a zsákmány, olyan féktelen dühvel
támadt rá, mint a vadállat, amelynek tüzes vasat értetnek az orrához. Állatias
volt a szerelme, gyűlölete is csak állatias lehetett” stb.
Polugradov Kuzma meggyilkolásának vádjával is terhelte Urbenyint,
rámutatott alattomos, jól kitervelt és megfontolt fogásaira, amellyel
meggyilkolta „az alvó embert, aki azt a vigyázatlanságot követte el, hogy
előző este ellene vallott. Mert hogy Kuzma ellene akart tanúskodni, abban,
gondolom, nem kételkednek”.
Szmirnyejev védőügyvéd nem cáfolta Urbenyin bűnösségét; csak azt
kérte, hogy tekintsék enyhítő körülménynek kétségbeesett lelkiállapotát.
Élénken leírta, milyen gyötrelmes érzés a féltékenység, Shakespeare
Othellóját idézte tanúnak. Több oldalról! is megvilágította ennek az
„általános emberi típusnak” jellemét,! különböző kritikusok mondásait
idézte, s végül olyan útvesztőbe: tévedt, hogy az elnök kénytelen volt
megállítani azzal a megjegyzéssel, hogy „a külföldi irodalom ismerete az
esküdtekre nem kötelező”.
Urbenyin az utolsó szó jogán Istent hívta tanúnak, hogy sem tettben,
sem gondolatban nem vétkes.
 – Nekem mindegy, akárhol vagyok: ebben a járásban, ahol minden a
meg nem érdemelt gyalázatra és feleségemre emlékeztet, vagy
fegyenctelepen… De a gyermekeim sorsa nyugtalanít
És a közönség felé fordulva sírva fakadt, s kérte az embereket, fogadják
be két gyermekét.
– Vegyék magukhoz őket! A gróf, persze, nem szalasztja majd el az
alkalmat, hogy nagylelkűségével tüntessen, de én már figyelmeztettem a
gyermekeimet, hogy egy morzsát se fogadjanak el tőle.
Amikor észrevett a tömegben, felém fordította könyörgő tekintetét, és
csak ennyit mondott:
– Védje meg a gyermekeimet a gróf jótéteményeitől!
Szemmel láthatóan elfelejtette, milyen ítélet vár rá, s csak a gyerekei
jártak az eszében. Egészen addig beszélt róluk, míg az elnök félbe nem
szakította.

Az esküdtek nem tanácskoztak sokáig. Urbenyint feltétlen bűnösnek

mondták ki, és egyetlen vádpontot sem ejtettek el.
Teljes vagyonelkobzásra, jogfosztásra, száműzetésre és tizenöt évi
kényszermunkára ítélték.
Ilyen nagy árat fizetett azért a májusi reggelért, amikor először
találkozott a költői szépségű „piros ruhás lánnyal”…
Több mint nyolc esztendő telt el a fentebb leírt események óta. A dráma
szereplői közül néhányan már meghaltak, el is porladtak, mások bűneikért
bűnhődnek, megint mások csak tengődnek, csatáznak a hétköznapok
unalmával, s naponta várják a halált…
 Nyolc év alatt sok minden megváltozott… Karnyejev gróf, aki továbbra
is a legőszintébb barátságot táplálta irántam, végképp elitta mindenét. A
dráma színhelye, a kastély, felesége és Psehockij kezére jutott. A gróf most
szegény, én tartom el. Néha, estefelé, amikor végighever szállodaszobám
díványán, fel-felidézi a múltat.
– De jó volna most cigányokat hallgatni! – mormolja. – Hozass
konyakot, Szerjozsa!
Magam is megváltoztam. Lassan elfogy minden erőm, s érzem, hogyan
száll ki testemből az egészség, az ifjúság. Hol van a hajdani testi erőm.
ügyességem, szívósságom, amire olyan büszke voltam, amikor egymás után
több éjszakát virrasztottam át, s olyan tömeg italt zúdítottam le a torkomon,
amennyit most felemelni se bírnék?…
Arcomon egymás után jelennek meg a ráncok, gyérül a hajam, a hangom
érdesebb lett és gyöngébb… Elmúlt az élet…
Úgy emlékszem a múltra, akár a tegnapi napra. Mintegy ködfátylon át
látom a tájakat, az embereket… Nem tudom elfogulatlanul felidézni őket; a
régi erővel szeretem vagy gyűlölöm valamennyit, s nincs nap, hogy
háborgásomban vagy gyűlöletemben a hajamat ne tépném… A grófot
változatlanul aljasnak tartom. Olgától undorodom, Kalinyin bárgyú gőgjét
nevetem. A rosszat továbbra is rossznak, a bűnt bűnnek tartom.
De néha vannak pillanatok, amikor ránézek az asztalomon álló
arcképre, s lebírhatatlan vágyat érzek, hogy újra az erdőben andalogjak a
piros ruhás lánnyal, s a zúgó fenyők alatt, semmivel sem törődve,
magamhoz öleljem. Az ilyen percekben megbocsátom hazugságait s bukását
a mocskos mélységbe, megbocsátanék neki mindent, ha csak még egyszer
visszatérne a múlt egy rövid pillanata… Elcsüggesztett a város sivársága,
szeretném még egyszer hallani az óriási tó moraját, végigvágtatni a partján
Zorkámmal… Megbocsátanék, elfelejtenék mindent, ha csak még egyszer
végigmehetnék a tyenyevói országúton, s találkozhatnék Franzcal, a
kertésszel, vodkás hordójával és zsokésapkájával… Vannak pillanatok,
amikor még a jólelkű Pjotr Jegorics véres kezét is megszorítanám, s
elbeszélgetnék vele hitről, aratásról, népművelésről… Szeretném még
egyszer látni Hunyorit és Nagyenykáját…
 Vad, féktelen és nyugtalan az élet, akár a tó azon az augusztusi
éjszakán… Sötét hullámai sok embert zártak örökre magukba. Nehéz
üledék rakódott le a medrében…
Mért is szeretem néha az életet? Mért bocsátok meg neki mindent mért
kívánkozom feléje egész lelkemmel, mint egy szerető fiú, mint egy
kalitkából kibocsátott madár?
Az élet, amit most szállodaszobám ablakából látok, olyan, mint egy
szürke kör: szürkeségén semmi árnyalat, semmi vidám csillogás… De ha
behunyom a szememet, a múltat idézem, olyan szivárványt látok, amilyet a
nap sugártörése varázsol elénk… Igen, az az élet féktelen volt, de ragyogó…

Sz. Zinovjev

Vége

A kézirat alján néhány sor:

 Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Kérem a benyújtott regényt (vagy elbeszélést, ahogy
tetszik) lehetőleg rövidítés vagy toldás nélkül közölni. Különben, ha az író is
hozzájárul, változtathatnak a szövegen. Ha a kézirat nem megfelelő, kérem,
őrizze meg visszatérésemig. Jelenleg Moszkvában lakom, a Tverszkaján, az
Anglia szállóban.
Ivan Petrovics Kamisev

P. S. Honorárium – a szerkesztőség belátása szerint.

Dátum.

Most, miután az olvasóval megismertettem Kamisev regényét, folytatom

félben maradt beszélgetésünket. Mindenekelőtt figyelmeztetnem kell az
olvasót, hogy a regény elején tett ígéretemet nem váltottam be: Kamisev
írását nem csorbítatlanul – in toto – közöltem, mint ahogy ígértem, hanem
jelentős rövidítésekkel. A Dráma a vadászaton ugyanis nem jelenhetett meg
abban a lapban, amelyről történetem elején említést tettem, mivel megszűnt
a kézirat nyomdába adása után… Az a szerkesztőség pedig, amelyik
elfogadta Kamisev kéziratát, lehetetlennek tartotta teljes közlését.
Valahányszor közölt egy-egy folytatást előzőleg elküldte nekem az egyes
fejezetek korrektúráját, hogy „változtassak rajta”. Én nem vehettem a
lelkemre más írásának meghamisítását, ezért hasznosabbnak és jobbnak
tartottam teljesen kihagyni, mint átírni a kényes sorokat. A szerkesztőség
egyetértve velem, kihagyta a megdöbbentően cinikus vagy hosszadalmas és
irodalmi szempontból csekély értékű részeket. Ezek a húzások, kihagyások
óvatosságot és időt igényeltek – ez az oka némelyik fejezet késésének.
Kihagytuk többek között két éjszakai orgia leírását. Az egyik a gróf házában
zajlott le, a másik a tavon. Elhagytuk Polikarp könyvtárának és erdei olvasási
módszerének leírását is: vontatottnak és túlzottnak találtuk.
Én leginkább azt a részt szerettem volna megtartani, amit azonban a
legjobban ellenzett a szerkesztőség, amelyben a grófi cselédség féktelen
kártyaszenvedélyéről van szó. A legelszántabb játékos Franz volt, a kertész,
meg az öreg Bagoly anyó; főleg kopogóst meg makaót játszottak. Kamisev
a nyomozások időszakában egyszer elhaladt az egyik lugas mellett,
bepillantott, féktelen játék szemtanúja volt: Bagoly anyó kártyázott Franczal
és… Psehockijjal. Kopogóst játszottak, letakart lapokkal, kilencven
kopejkás alapon; a tét néha harminc rubelre is felment. Kamisev leült
közéjük, és úgy „megkopasztotta” őket, mint a tyúkokat. A vesztes Franz
folytatni akarta a játékot s átevezett a szigetre, ahol a pénzét elrejtette.
Kamisev követte útját, kileste, hol tartja a pénzt, majd az utolsó kopejkáig
ellopta tőle. A pénzt Mihejnek, az öreg halásznak adta. Ez a különös
jótékonykodás nagyszerűen jellemzi a vizsgálóbíró bolondos
gondolkodásmódját, de leírása olyan pongyola, s a szereplők beszédét olyan
ritka trágárságok tarkítják, hogy a szerkesztőség még az átdolgozásba se
egyezett bele.
Kimaradt a regényből Olga és Kamisev néhány találkozása, egy
beszélgetése Nagyenyka Kalinyinával stb. Úgy gondolom azonban. hogy a
közölt részek is elegendők hősöm jellemzéséhez. Sapienti sat… (Okosnak
ennyi is elég)
Pontosan három hónap múlva Andrej, a szerkesztőségi altiszt jelentette,
hogy a „kokárdás úr” akar velem beszélni
– Kéretem! – mondtam.
Kamisev belépett; éppen olyan piros arcú, szép és egészséges volt, mint
három hónapja. Most is zajtalanul lépkedett… Kalapját óvatosan helyezte
el az ablakpárkányon, hogy az ember azt hihette, valami nagyon súlyos
tárgyat tesz le… Kék szemében végtelen gyermeki jóság csillogott, mint első
találkozásunk alkalmával.
– Már megint én háborgatom! – kezdte mosolyogva, és nagy óvatosan
leült. – Bocsásson meg, az istenért! Nos? Milyen ítélettel sújtotta
regényemet?
– Bűnösnek mondom ki, de figyelembe veszem az enyhítő
körülményeket – feleltem.
– Tehát: száműzetés a kandalló tüzébe? – kérdezte.
– Nem, ilyen keményen nem ítélem el. Nem érdemel megtorló
büntetést, inkább csak javító célzatút.
– Ki kell javítani?
– Igen… itt-ott… közös megegyezés esetén…
 Néhány pillanatig hallgattunk. Vadul vert a szívem, halántékomban
lüktetett a vér, de nem illett terveimbe elárulni izgalmamat.
– Közös megegyezés esetén… – ismételtem. – Legutóbb azt mondta
nekem, hogy regényének meséjét a valóságból merítette.
– Úgy van, s ezt most is hajlandó vagyok kijelenteni. Ha elolvasta a
regényemet, akkor… van szerencsém bemutatkozni: Zinovjev vagyok!
– Ön volt tehát a násznagya Olga Nyikolajevrutnak?
– Násznagya és a ház jó barátja. Rokonszenves vagyok a regényben
ugye? – nevetett Kamisev; térdet simogatva elpirult. – Szép mákvirág!
Verést érdemeltem volna, de nem volt, aki megverjen.
Nos. Regénye tetszik nekem, jobb és érdekesebb sok bűnügyi regénynél
Csak itt-ott kellene néhány kevésbé fontos változtatást megtenni rajta.
– Azt lehet. Például mit tart szükségesnek átdolgozni?
– Magát a regény habitusát, a szerkezetét. Minden van benne, ami egy
regénybe kell: bűntény, bizonyítékok, nyomozás, még tizenöt évi
kényszermunka is, csemegének, de a legfontosabb hiányzik belőle.
– Nevezetesen?
– Nincs meg az igazi tettes…
Kamisev tágra meresztette a szemét, és felemelkedett.
– Őszintén szólva, nem értem önt – mondta egy kis hallgatás után. –
Ha nem tartja igazi tettesnek azt az embert, aki valakit leszúrt, másvalakit
megfojtott, akkor… igazán nem tudom, kit tart annak. Természetes, hogy
a bűnöző a társadalom terméke, a társadalom felelős érte, de… ha ilyen
fennkölt fejtegetésekbe bocsátkozunk, akkor nem regényeket, hanem
referátumokat kellene írnunk.
– Ugyan, miféle fennkölt fejtegetésekről beszél! Arról van szó, hogy
nem Urbenyin a gyilkos!
– Hogyan? – kérdezte Kamisev, közelebb hajolva hozzám.
– Nem Urbenyin!
– Az is lehet. Humanum est errare (Tévedni emberi dolog) – a vizsgálóbírók
sem tökéletesek: téves ítéletek nem ritkák a nap alatt. Úgy gondolja, hogy
tévedtünk?
– Nem, maga nem tévedett, hanem tévedni akart!
 – Bocsánat, megint nem értem önt – mosolygott kényszeredetten
Kamisev. – Ha úgy véli, hogy a nyomozás tévútra terelődött, sőt, ha jól
értettem, szándékosan vezettük tévútra, akkor kíváncsi volnék a maga
nézeteire… Véleménye szerint ki hát a gyilkos?
– Maga!
Kamisev csodálkozva, szinte elborzadva meredt rám, elvörösödött és
hátrahőkölt. Aztán elfordult, az ablakhoz lépett és felnevetett.
– Ez aztán igen! – mormolta; rálehelt az ablakra, s idegesen rárajzolta
neve kezdőbetűit.
Ránéztem rajzoló ujjaira, s úgy rémlett, csak ez az izmos, acélerős kéz
fojthatta meg egyetlen szorítással az alvó Kuzmát, marcangolhatta szét Olga
törékeny testét. A gondolat, hogy gyilkost látok magam előtt, különös
iszonyattal és félelemmel töltött el… nem magamat féltettem, nem! hanem
ezt a könnyed mozgású, szép óriást… egyáltalán: az embert…
– Maga a gyilkos! – ismételtem.
– Ha nem tréfál, akkor gratulálok a felfedezéséhez – nevetett Kamisev,
még mindig kerülve tekintetemet –, különben remegő hangjából és
sápadtságából ítélve nem hiszem, hogy tréfál. Lám, milyen ideges!
Kamisev felém fordította lángoló arcát, s mosolyt erőltetve, folytatta: –
Kíváncsi volnék rá, hogyan támadt ez a gondolata! A regényemben írtam
volna ilyesmit? Érdekelne, bizony isten… Mondja el, kérem! Egyszer az
életben szívesen megtapasztalnám, milyen érzés, ha gyilkosnak tartják az
embert…
– Maga a gyilkos, nem más – mondtam –, s ezt el se titkolhatja; a
regényében elszólta magát, s most is rosszul színészkedik.
– Mégiscsak érdekelne, becsületemre…
– No, ha érdekli, hát figyeljen.
Felugrottam, és izgatottan róttam a szobát. Kamisev az ajtóra pillantott,
és szorosan becsukta.
Ez az óvatossága elárulta.
– Mitől fél? – kérdeztem.
Kamisev zavartan köhögött és legyintett.
 – Nem félek semmitől, csak… egyszerűen az ajtóra néztem. Ez is
bizonyíték talán? No, hát beszéljen…
– Megenged néhány kérdést?
– Amennyi csak tetszik.
– Figyelmeztetem, hogy én nem vagyok vizsgálóbíró, s nem sokat
konyítok a vallatáshoz. Nem várhat tőlem módszert és rendszert, ezért
kérem, ne zökkentsen ki, és ne keverjen össze semmit. Először is mondja
meg nekem: hová tűnt, miután elment az erdőszélről, ahol a vadászat után
dorbézoltak?
– Megírtam a regényben: hazamentem.
– A regényben ennek az útnak a leírását gondosan kihúzta. Azon az
erdőn ment keresztül?
– Azon.
– Tehát találkozhatott volna ott Olgával?
– Igen, találkozhattam volna – mosolygott gúnyosan Kamisev.
– Találkoztak is.
– Nem, nem találkoztunk.
– A nyomozáskor elfelejtett kihallgatni egy nagyon fontos tanút, saját
magát… Hallotta az áldozat kiáltását?
– Nem… Hanem, öregem, nem valami nagy mestere a vallatásnak!
Ez a bizalmaskodó „öregem” sértett: sehogy sem illett az udvarias
bocsánatkérésekhez és zavarhoz, amellyel beszélgetésünk kezdődött.
Hamarosan észrevettem, hogy Kamisev kicsinylőn néz rám, magas lóról
beszél velem, és szinte gyönyörködik ügyetlenségemben, ahogy mindjobban
belebonyolódom a nyugtalanító kérdések hálójába.
– Tegyük fel, hogy az erdőben nem találkozott Olgával – folytattam –,
bár Urbenyinnek nehezebb lett volna találkoznia vele, mint magának, mivel
Urbenyin nem tudta, hogy Olga az erdőben sétál, tehát nem is kereste, maga
azonban, részeg fejjel „és felindult állapotban, valószínűleg kereste. Egészen
biztos, hogy kereste, különben mért ment volna az erdőn át és nem az
országúton haza? De tegyük fel, hogy nem látta Olgát… Mivel magyarázza
akkor feldúlt, szinte vad lelkiállapotát azon a végzetes estén? Mi vitte rá,
hogy megölje a papagájt, amely a feleséggyilkos férjről rikoltozott? Azt
hiszem, tulajdon gonosztettére emlékeztette… Éjszaka hívták a grófi
kastélyba, s ön, ahelyett hogy nyomban munkához látott volna, majdnem
egy kerek napig várta, hogy kiszálljon a rendőrség, valószínűleg észre sem
véve az idő múlását… így csak azok a vizsgálóbírók húzzák az időt, akik
ismerik a gyilkost… Ön ismerte… Aztán: Olga nem nevezte meg a gyilkost,
mert közel állt a szívéhez… Ha a férje a tettes, ellene vallott volna. Ha képes
volt rá árulkodni grófi kedvesének, gondolkodás nélkül megmondta volna,
hogy ő a gyilkos, hiszen nem szerette, nem volt drága a számára… önt
kímélte Olga… Engedjen meg még egy kérdést: mért késlekedett az egyenes
kérdéssel, amikor Olga néhány percre eszméletre tért? Mért intézett hozzá
az ügyhöz egyáltalán nem tartozó kérdéseket? Ebből, ha szabad, azt
következtetem, mindezzel csak időt akart nyerni, hogy Olga ne tudja önt
megnevezni. Aztán Olga meghal… Regényében egy fél szót sem ejt arról,
milyen hatással volt önre a halála… Ebben az óvatosság jelét látom; arról,
hogy hány kupica vodkát hajtott fel, pontosan beszámol, de az olyan fontos
eseménynek, mint a piros ruhás lány halála, nincs nyoma a regényben…
Mért?
– Csak folytassa, folytassa…
– Csapnivalóan végzi a nyomozást… Nehéz elképzelni, hogy okos és
nagyon ravasz ember létére nem szándékosan csinálja. Nyomozási
módszere olyan levélre emlékeztet, amelyben szándékosan ejtettek
helyesírási hibákat – a túlzások elárulják… Mért nem végzett rögtön
helyszíni szemlét? Nem azért, mert elfelejtette, vagy nem tartotta fontosnak,
hanem mert arra várt, hogy az eső minden nyomot elmosson. Alig ír a
cselédség vallomásairól. Kiderül, hogy Kuzmát nem hallgatta ki mindaddig,
amíg rajt nem érték a mosáson… Úgy látszik, addig nem volt fontos, hogy
őt is belekeverje az ügybe. Mért nem hallgatta ki a vendégeket, akikkel együtt
ivott az erdőszélen? Ők látták a véres kezű Urbenyint, hallották Olga
kiáltását – természetes lett volna, hogy kihallgassa őket. Ezt azonban
elmulasztotta, mert attól tartott, hátha eszébe jut valamelyiknek, hogy ön
röviddel a gyilkosság előtt eltűnt az erdőben. Később valószínűleg őket is
kihallgatták, de ezt a körülményt addigra már elfelejtették…
 – Ügyes! – kiáltott fel Kamisev, a kezét dörzsölve. – Csak tovább,
tovább!
– Nem elég mindaz, amit elmondtam? Akkor végleg bebizonyítom,
hogy ön Olga gyilkosa. Meg kell még említenem, hogy maga a kedvese volt,
s olyan ember ütötte ki a nyeregből, akit mélyen megvetett… Ha a férj ölhet
féltékenységből, úgy gondolom, a szerető is… Most pedig térjünk át
Kuzmára… A halála előtti estén történt utolsó kihallgatásából ítélve, magát
akarta megnevezni: maga törölte a kezét a ruhájába, maga szidta részeg
disznónak… Ha nem maga volt, akkor mért szakította félbe a kihallgatást
legérdekesebb részénél? Mért nem kérdezte meg, milyen színű volt hát a
gyilkos nyakkendője, amikor Kuzma megmondta, hogy eszébe jutott a
nyakkendő színe? Mért engedett Urbenyinnek szabad járást éppen akkor,
amikor Kuzma emlékezni kezdett arra az „úrfélére?” Mért nem előbb, mért
nem később? Nyilvánvalóan szüksége volt valakire, akire rákenheti a bűnt,
egy emberre, aki éjszaka szabadon sétálhat a folyosón… Megölte tehát
Kuzmát is, attól tartva, hogy maga ellen vall…
– No, elég! – mondta Kamisev nevetve. – Elég már! Maga olyan tűzbe
jött, s úgy elsápadt, hogy még elájul. Ne folytassa! Igaza van: én vagyok a
gyilkos.
Csend támadt. Fel-alá jártam a szobában. Kamisev is.
– Én vagyok a gyilkos – folytatta. – Elcsípte az igazság farkát – és a
szerencséjét. Ritka embernek sikerül: olvasóiknak többsége az öreg
Urbenyint vádolja, és az én vizsgálóbírói furfangosságomat csodálja.
A lap egyik munkatársa lépett a szobámba, és félbeszakította
beszélgetésünket. Amikor észrevette, hogy dolgom van, és izgatott vagyok,
egy darabig ott ácsorgott az íróasztalom mellett, kíváncsin pillantgatott
Kamisevre, aztán kiment. Távozása után Kamisev megint az ablakhoz
lépett, és rálehelgetett az üvegre.
– Nyolc esztendő telt el azóta – kezdte egy kis hallgatás után –, nyolc
évig hordoztam magamban ezt a titkot. A titok és az eleven lüktető vér
azonban nem fér meg együtt az emberi szervezetben; nem lehet büntetlenül
olyat tudni, amit senki más nem tud. A nyolc év alatt mindvégig vértanúnak
éreztem magam. Nem a lelkiismeret gyötört, nem! A lelkiismeret – más
dolog… én nem sokat törődöm vele. Könnyű legyőzni, ha józanul
elgondolja az ember, mennyire tág fogalom. S ha józan eszem cserbenhagy,
hát borral, nőkkel hallgattatom el. A propos – a nőknél éppen olyan sikerem
van, mint régen. Más kínzott engem: az volt különös a nyolc esztendő alatt,
hogy az emberek úgy néznek rám, mint más rendes emberre, hogy nyolc év
alatt senki se fürkészett gyanakodva. Furcsa érzés volt, hogy nem kellett
bujkálnom; bennem volt ez a rettenetes titok, és közben sétáltam az utcán,
ebédekre voltam hivatalos, nőkkel enyelegtem… Egy bűnös

természetellenesnek és

gyötrelmesnek érzi ezt a helyzetet. Ha bujkálnom és titkolóznom kellett

volna, nem szenvedek így… Lelki betegség ez, öregem! Végül aztán merész
vágyam támadt: ki kellett öntenem a szívemet, fütyülve mindenre, kiadni
minden titkomat… valami… különöset csinálni… És megírtam ezt a
regényt. ezt a bizonyítékot, amelyből csak a korlátolt ember nem találja ki,
hogy rettenetes titkom van… Ahány oldal, annyi kulcs a megfejtéshez…
Nem igaz? Maga biztosan mindjárt látta ezt… Amikor írtam, az átlag olvasó
szellemi színvonalát vettem alapul…
Ismét megzavartak bennünket. Andrej lépett be, egy tálcán két pohár
teát hozott… Gyorsan kiküldtem…
– És most mintha megkönnyebbültem volna – mosolygott Kamisev. –
Végre úgy néznek rám, mint rendkívüli emberre, olyanra, akinek titka van!
Végre természetes helyzetbe kerültem… No, hanem… már három felé jár,
várnak lenn a bérkocsiban…
 – Várjon még, tegye le a kalapját… Azt már elmondta, mi késztette az
írásra, most azt mondja meg: hogyan ölte meg áldozatait?
– Ezt a regény kiegészítéséül kívánja tudni? Kérem… Szenvedélyes
felindultságomban öltem… Hiszen manapság még teázni és dohányozni is
szenvedélyből szoktak az emberek… Maga például felindulásában az én
poharamat emelte fel a magáé helyett, s több cigarettát szív, mint máskor…
Az élet merő szenvedély és felindulás… ez a tapasztalatom. Amikor
beértem az erdőbe, távol állt tőlem a gyilkosság gondolata; egy cél vezetett
csak: megkeresni Olgát, hogy tovább csipkedjem szavaimmal… Részeg
fejjel mindig csipkednem kell valakit… Az erdőszéltől vagy kétszáz
lépésnyire találtam rá… Egy fa alatt állt, és álmodozva nézett az égre…
Rákiáltottam… Amikor meglátott, elmosolyodott, és felém nyújtotta a
karját…
– Ne szidj, úgyis olyan boldogtalan vagyok! – mondta.
Ezen az estén olyan szép volt, hogy én, részeg fejjel elfelejtettem
mindent a világon, és forrón magamhoz öleltem… Esküdözni kezdett,
hogy sohasem szeretett mást, csak engem… s ez igaz is volt: szeretett… S
amikor a legszenvedélyesebben esküdözött, váratlanul kiszalasztott egy
undorító mondatot: „Milyen szerencsétlen is vagyok! Ha nem mentem
volna Urbenyinhez, most grófné lehetnék!” Ez a mondat volt az utolsó
csepp a pohárban… Felgyűlt bennem minden féktelen indulat… Undor és
gyűlölet szállt meg… Vállon ragadtam a lealjasodott kis teremtést, és
földhöz vágtam, mint egy labdát. Dühöm tetőfokát érte el… No… és
megöltem… Fogtam magam és megöltem… Kuzma históriáját pedig érti…
Kamisevre pillantottam. Nem láttam az arcán se bűntudatot, se
sajnálkozást. „Fogtam magam és megöltem” – ezt éppen olyan könnyedén
mondta, mint mások ezt: „Fogtam magam és rágyújtottam.” Most engem is
harag és utálat fogott el… Hátat fordítottam neki.
– És Urbenyin ott van, kényszermunkán? – kérdeztem halkan.
– Ott… Azt is beszélték, hogy még útközben meghalt, de ez nem
biztos… Mért?
– Hogy mért… Egy ember ártatlanul szenved, s maga még azt kérdi:
„Mért?”
 – Hát mit csináljak? Menjek és valljak be mindent?
– Úgy gondolnám.
– No, ezt még megfontolom… Hajlandó vagyok felváltani Urbenyint,
de nem adom meg magam harc nélkül… Vigyenek el, ha akarnak, de
magamtól nem megyek. Mért nem tartóztattak le akkor, amikor a kezükben
voltam? Olga temetésén úgy zokogtam, olyan tébolyodottan viselkedtem,
hogy még a vak is láthatta volna az igazságot… Nem én vagyok a bűnös,
ők az… ostobák.
– Undorodom magától! – mondtam.
– Az természetes… Én is magamtól…
Csend támadt… Kinyitottam egy számlakönyvet, és gépiesen számolni
kezdtem… Kamisev a kalapja után nyúlt…
– Látom, nyomasztja a jelenlétem – mondta. – Egyébként: nem akarja
látni Karnyejev grófot? Ott ül a kocsin!
Az ablakhoz léptem, és kinéztem… A kocsin, háttal felénk, elnyűtt
kalapos, fakó galléros, görbe hátú kis figura ült. Nehéz lett volna felismerni
benne a dráma egyik szereplőjét!
– Megtudtam, hogy Urbenyin fia itt lakik Moszkvában, az Andrejev
szállodában – mondta Kamisev. – Úgy akarom rendezni, hogy a gróf némi
adományt fogadjon el tőle… Legalább egyikünk vezekeljen! Nohát adieu!
Kamisev bólintott, és kisietett. Íróasztalomhoz ültem, és átadtam
magam keserű gondolataimnak. Utálat fojtogatott.

VÉGE