PIER PAOLO PASOLINI

Utcakölykök

KALLIGRAM
Pozsony, 2009
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Pier Paolo Pasolini: Ragazzi di vita. Aldo Garzanti Editore S.p.a.,
1955 (1971)
Fordította De Martin Eszter és Puskás István

Kiadta a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft., Pozsony, 2009. Első

kiadás. Oldalszám 240. Felelős kiadó Szigeti László. Felelős szerkesztő
Beke Zsolt. Borítóterv: Hrapka Tibor. Nyomdai előkészítés Stúdió GB,
Dunaszerdahely. Nyomta az Arrabona Print & Partner Zrt., Győr.
Felelős vezető Ványik László.

Vydal Kalligram, spol. s r. o., Bratislava 2009. Prvé vydanie. Počet

strán 240. Vydavater László Szigeti. Zodpovednỳ redaktor Zsolt Beke.
Návrh obálky Tibor Hrapka. Grafická úprava Stúdió GB, spol. s r. o.,
Dunajská Streda. Vytlacil Arrabona Print csoport, Print Invest
Magyarország Kft., Győr.

Copyright © Aldo Garzanti Editore S. p. a., 1955 Hungarian translation

© De Martin Eszter, Puskás István, 2009
ISBN 978-80-8101-152-8
Tartalom

1 A vazsbeton
2 Fürtös
3 Éjszaka a Villa Borghesében
4 Utcakölykök
5 Forró éjszakák
6 Fürdés az Anienében
7 Róma belvárosában
8 A rút komaasszony
 1
A vazsbeton

Ott, a Mazzini-szobor alatt…

Népdal

Forró, júliusi nap készülődött. Fürtös, akinek aznap kellett túlesnie az

elsőáldozáson és a bérmáláson, már ötkor felkelt; de ahogy ott lépdelt
lefelé a Donna Olimpia utcán, szürke hosszúnadrágban és fehér ingben,
nem igazán úgy festett, mint egy elsőáldozó vagy mint Jézus katonája,
inkább hasonlított egy ficsúrra, aki talpig kirittyentve csajozni indul a
Tevere-partra. Egy csapat hasonszőrű, fehérbe öltözött fiúval tartott az
Isteni Gondviselés templomába, ahol kilenckor Kecskeszakáll atya
megáldoztatta, tizenegykor pedig a Püspök megbérmálta. Fürtös alig
várta, hogy végre leléphessen: Monteverde negyedétől a Trastevere
állomásig más sem hallatszott, csak az autók zúgása. Egyfolytában
szóltak a kürtök, a motorok erőlködtek az emelkedőkön, a kanyarokban,
a már korán reggel napégette külvárost fülsiketítő robaj töltötte meg.
Amikor véget ért a Püspök mondókája, Kecskeszakáll atya és két-három
kispap kikísérték a gyerekeket a napközi udvarára a fényképezéshez; a
Püspök közöttük lépdelt, megáldotta rokonaikat, a fiúk térdre
ereszkedtek a nyomában. Fürtös úgy érezte, menten elpusztul abban a
díszes társaságban, úgy döntött, hagyja az egészet a csudába. Az üres
templomon át sikerült lelécelnie, de a kapuban a keresztapjába botlott,
aki megszólította: „Hova hova?” „Haza − bökte oda Fürtös kajás
vagyok.” „Mér nem jössz át hozzánk, te szarházi − kiáltotta utána
keresztapja −, nálunk van ebéd!” Fürtös rá se bagózott, elfutott a naptól
átforrósodott aszfalton. Egész Róma elmerült a zajok tengerében, csak
ott, magasan a város fölött volt csend − az élesített bomba csendje.
Fürtös elrohant átöltözni.
Monteverde Vecchiótól a Laktanyáig rövid volt az út: csak át kellett
vágni a Pratón, és a Quattro Venti út környékén épülő házak között:
szeméthegyeken, még be nem fejezett, de már omladozó épületek
mellett, sáros földeken, mocsokkal borított lejtőkön. Az Abate Ugone
utca alig pár lépésre volt. A nép Monteverde Vecchio csendes,
aszfaltozott utcáiról hömpölygött a Toronyházak felé, teherautók
végtelen sorai látszottak, furgonok, motorbiciklik, katonai járművek
vegyültek közéjük. Fürtös a raktárakhoz igyekvő tömegbe vetette
magát.
A Vazsbeton odalent olyan volt, mint egy hatalmas, körbekerített
udvar egy kis völgyben, akkora, mint egy piactér vagy egy állatvásár, a
téglalap alakú udvar kerítésén kapuk nyíltak, bent, az egyik oldalon
szabályos fakunyhók, a másikon pedig raktárak sorakoztak. Fürtös a
hullámzó tömeggel, az üvöltöző emberek között, átvágott a
Vazsbetonon teljes hosszában és az egyik kunyhóhoz ért. Csakhogy ott
négy Német strázsált, senkit nem engedtek bemenni. Ajtó mellett volt
egy felborított asztal, Fürtös felkapta és már szaladt is a kijárat felé.
Amint kiért, találkozott egy sráccal, aki megszólította: „Miccsinász
azzal?” „Hazadobom” − vágta rá Fürtös. „Na gyere velem kishaver,
kerítünk valami jobb cuccot!”
„Benne vagyok!” − helyeselt Fürtös. Elhajította az asztalt, egy arra
járó már vitte is.
Visszamentek a sráccal a Vazsbetonba, a raktárak felé vették az
irányt: ott szereztek egy zsák kendert. Aztán a srác odaszólt: „Na gyere,
szedd össze a szögeket!” A végén Fürtös ötször fordult a kenderrel,
szögekkel és egyéb szajréval, a Donna Olimpiáig és vissza. A nap
sugaraitól még a kövek is majd’ megrepedtek a koradélutánban, de a
Vazsbeton még tele volt emberekkel, abban a hőségben próbálták
túlordítani a Trastevere, a Porta Portese, a Vágóhíd és a Szent Pál felé
dübörgő teherautókat. Az ötödik fordulóból visszatérő Fürtös és a másik
srác a kerítés tövében, két kunyhó között egy lovas kocsit vettek észre.
Odasomfordáltak, hátha sikerül lenyúlniuk. Közben Fürtös az egyik
kunyhóban egy fegyverraktárra bukkant, egy géppuskát a vállára kapott,
két pisztolyt meg az övébe dugott. Állig felfegyverkezve pattant a ló
hátára.
De jött egy Német, és elzavarta őket.
Miközben Fürtös le-fel ingázott a kenderzsákokkal a Donna
Olimpiától a raktárakig és vissza, Marcello a Buon Pastore
háztömböknél töltötte az időt a többi kölyökkel. Az udvari nagy kád
hemzsegett a fiúktól, nagy zajt csapva fürödtek, mások a környező
szemétlepte grundokon fociztak.
Ördög megkérdezte: „Fürtös?”
„Áldozni van!” − kiáltotta Marcello.
„A fene a jódógát!” − jegyezte meg Ördög.
„Má biztos a keresztapjáná tömi a fejét!” − fűzte még hozzá
Marcello.
A Buon Pastore kádjában még semmiről sem tudtak. A nap csöndben
bombázta a Madonna del Riposo, a Casaletto és mögöttük a Primavalle
negyedeit. Mikor végeztek a fürdéssel, Prato felé tértek haza, ahol egy
német tábor állt.
Ott maradtak bámészkodni egy kicsit, de jött egy oldalkocsis motor,
és a benne ülő Német rájuk rivallt: „Rausch, fertőzött zóna!” A
közelben volt a katonai kórház. „És ki nem szarja le?” − kiáltotta
Marcello: a motorbicikli közben lelassított, a Német kipattant az
oldalkocsiból, és egy akkora pofont kevert le Marcellónak, hogy attól
koldult. A fiú feldagadt szájjal visszafordult, akár egy kígyó és
miközben rohant a többiekkel lefelé a lejtőn, nyelvet öltött a Németre; a
nagy menekülésben, nevetve, ordítozva egyenesen a Laktanya elé értek.
Ott összefutottak pár cimborával. „Miccsinátok ti itt?!” − kérdezték
hanyagul a szakadt, csupa kosz kölykök.
„Mér? − kérdezett vissza Ördög. − Mit kéne?” „Tűzzetek a
Vazsbetonhoz, ha nem akartok kimaradni!” Már mentek is, sietve,
ahogy odaértek, belevetették magukat a zavarosba, az autószerelő-
műhely környékén. „Kapjuk szét a motort!” − kiáltott Ördög. Marcello
azonban otthagyta a műhelyt, s hirtelen egyedül találta magát a
zűrzavarban, a kátrányos gödörnél. Majdnem belepottyant, el is merült
volna benne, mint az indián a futóhomokban, amikor egy kiáltás
megállította: „Vigyázz Marcelooo!” A kis köcsög Fürtös volt az, néhány
haverral. Hát hozzájuk csapódott. Behatoltak a raktárba, felpakoltak
gépzsíros dobozból, gépszíjból, vashulladékból. Marcello vagy
félmázsányit cipelt haza, az udvaron dobta le a cuccot, hogy az anyja ne
vegye észre rögtön. Reggel óta nem járt otthon. Az anyja jól megverte.
„Hol voltál, te szaros kölök?!” − kiabálta, miközben ütötte, ahol érte.
„Fürödni voltam!” − mentegetőzött Marcello, csontsovány teste
meggörnyedt, így próbálta kivédeni az ütéseket. Közben betoppant a
bátyja, aki észrevette az udvaron lehajigált szajrét. „Te hülyegyerek −
kiáltotta −, ilyen ócska cuccot lop ez a kis köcsög!” Marcello a
bátyjával is visszament a Vazsbetonba, most autógumikat hoztak el egy
vagonról. Már közeledett az este, ez volt a nap legmelegebb órája, a
Vazsbetonban pedig már több ember tülekedett, mint egy vásárban,
mozdulni sem lehetett. Néha-néha valaki felkiáltott: „Tünés, tünés,
jönnek a Németek!” − hogy menekülésre késztesse a többieket, és maga
vigyen mindent.
Másnap Marcello és Fürtös, akik nagyon rákaptak az ízére, együtt
mentek a Zsibibe, a Nagybani Piacra, szétnézni, de a kapuk zárva
voltak. Körös-körül hatalmas embertömeg, na meg a Németek, akik fel-
le járkáltak, és néha a levegőbe lőttek. De nem is annyira a Németek
akadályozták a bejutást, nem ők csesztették a népet, sokkal inkább az
olasz Zsemyákok. A tömeg viszont egyre csak nőtt, az emberek a
kapuknál tolakodtak, veszekedtek, kiabáltak, szitkozódtak.
Megkezdődött a támadás, és végül azok a büdös Olaszok is feladták,
nem volt kedvük tovább küszködni. A Nagybanit körülvevő utcák
feketélltek a tömegtől, a piac viszont üres volt, akár egy temető,
repedezett az erős naptól, de ahogy kinyíltak a kapuk, egy pillanat alatt
megtelt.
Csakhogy a Nagybani Piacon semmi nem volt, még egy rohadt
káposztatorzsa sem. Az emberek egyre csak keringtek a raktárakban, a
csarnokokban, az elosztóhelyeken, senki nem akart üres kézzel távozni.
Végre egy csapat kölyök felfedezett egy pincét, úgy tűnt, tele holmival.
A rácsokon túl kerékgumik, csövek, viaszos vásznak, ponyvák halmai
látszottak, a polcokon pedig sajtformák. A hír futótűzként terjedt; az
elsők után öt-hatszázan verődtek össze. Beszakították az ajtót és
egymást taposva tódultak befelé. Közöttük volt Fürtös és Marcello is. A
tömeg vitte, sodorta magával őket, lábuk alig érte a földet. Egy
csigalépcsőn lehetett lejutni: mindenki tolakodott lefelé, fulladozó nők
sikolyaitól zengett a helyiség. A lépcsőről majd’ lecsordult a sok ember.
A vékony vaskorlát nem bírta, elpattant, egy asszony pedig a mélybe
zuhant, feje az egyik alsó lépcsőfoknak ütődött. Az utolsók kintről
tolták maguk előtt a többieket. „Meghalt!” − kiáltotta valaki odalent.
„Meghalt!” − kezdtek ijedt rikoltozásba az asszonyok; csakhogy már se
ki, se be, moccanni sem lehetett. Marcello tovább ereszkedett a lépcsőn.
Ahogy leért, átugrotta a holttestet, benyomult a pincébe, megtömte a
zsákját kerékgumikkal, akárcsak a többiek, mindenki pakolt mindent,
amit csak mozdítani tudott. Fürtös eltűnt, talán már kiment. A tömeg
szétszéledt. Marcello visszafelé megint átlépett a halotton, és már rohant
is hazafelé.
A Bianco hídon járőrök állták el az utat. Megállították, és elvették
tőle az összes szajrét. De ő nem tágított, ott őgyelgett a közelben üres
zsákjával. A Zsibi felől nemsokára Fürtös is a hídhoz ért. „Na?”
„Nyúltam pár gumit, ezek meg elvettek mindent!” − felelte Marcello
gyászos arccal. „Mit keresnek itt ezek a faszok?! Mér nem foglalkoznak
a saját szarukkal?!” − háborgott Fürtös.
A Bianco hídon túl nem voltak házak, csak egy hatalmas építési
terület, mögötte a Quattro Venti út haladt mély árkában, akár egy
kiszáradt folyó, körülötte Monteverde terült el lepattogzott falaival.
Fürtös és Marcello a tűző napon, egy kopárrá feketedett grundon
telepedtek le, onnan nézték, hogy packáznak a Zsernyákok az
emberekkel. Nemsokára arra jött egy csapat kölyök, sajttal teli
zsákokkal. A Zsernyákok meg akarták állítani őket, de azok nem
rezeltek be, keményen szájalni kezdtek, s olyan elvetemült arcot vágtak
hozzá, hogy a Zsernyákok jobbnak látták hagyni a csudába: nem vették
el a kölykök cuccát, sőt még Marcellónak és a többieknek is, akik
fenyegetően közeledtek, visszaadtak mindent. Örömükben ugrálva, a
keresetet kalkulálva Fürtös és Marcello a Donna Olimpia felé vették
útjukat, a többiek is szétszéledtek. A Bianco hídon a Zsernyákokkal
csak a naptól átmelegedett mocsok szaga maradt.

Egy salakos tisztáson a Monte di Splendore alatt egy két-három méter

magas domb, amely kitakarta Monteverdét és a Vazsbetont, és a
horizonton a tenger csíkja sejlett −, egy szombati napon, amikor a
kissrácok már megunták a játékot, pár idősebb kölyök a kapuba állt egy
focilabdával. Kört alakítottak, passzolgatni kezdtek, belsővel küldték a
labdát, laza mozdulatokkal, hogy a földön guruljon végig. Nem telt bele
sok idő, mind úsztak az izzadságban, de nem akarták levenni az ünnepi
zakót és a kék alapon fekete vagy sárga csíkos gyapjútrikókat, ezzel
őrizve a játék spontaneitását, komolytalanságát. De mivel a körülöttük
ácsingózó taknyosok még azt gondolhatták volna, hogy csak az eszüket
játsszák azzal, hogy a tűző napon, így kiöltözve fociznak, egyfolytában
harsányan röhögtek és keménykedtek, hogy a kicsik minden kedvét
elvegyék a poénkodástól.
A passzok és a labda levétele közt nyomták a dumát. „Alvaro,
bazmeg, de puha pöcs vagy ma!” − kiáltotta egy fekete,
agyonbrillantinozott hajú srác. „Ezek a nők…” − tette hozzá, miközben
megküldte fonákkal. „Szájjá má le!” − szólt vissza Alvaro, csontos arcát
mintha jól megkezelték volna, a feje meg akkora volt, hogy egy tetű
belevénült volna, míg körbejárja. Megpróbálkozott egy trükkös
rúgással, sarokkal, de elhibázta, a labda messze gurult, oda, ahol Fürtös
meg a többiek heverésztek a mocskos füvön.
A kis vörös Ördög feltápászkodott, és egy nyugodt mozdulattal
visszaküldte a labdát a kölyköknek. „Nem akarja, hogy má most
kifoggyon a szusz − kiáltotta Rocco Alvaróra utalva −, este meg kell
mozgatnia pár mázsát!”
„Csőér mennek!” − mondta Ördög a többieknek. Abban a pillanatban
Vazsbetonban és a többi gyárban, a Testaccio, a Porto és a Szent Pál
környékén megszólaltak a szirénák, jelezték az időt, három óra volt.
Fürtös és Marcello felpattantak, és egy büdös szó nélkül elindultak az
Ozanam utca felé; a kora délutáni kánikulában elvánszorogtak a Bianco
hídig, hogy ott felkapaszkodjanak a 13-asra vagy a 28-asra. A
Vazsbetonnal kezdték, az Amerikaiakkal folytatták, végül csikkre
vadásztak. Pedig Fürtös egy darabig még dolgozott is: egy teherautós
céghez vették fel rakodófiúnak egy Monteverde Nuovo-i ürge mellé. De
aztán lenyúlta a főnököt fél rugóval, az meg elküldte jobb levegőre. Így
hát léhűtéssel töltötték a délutánt a Donna Olimpián meg a Monte di
Casadión a többi kölyökkel, akik az erős naptól megsárgult kis domb
alatt játszottak, később meg az asszonyokkal, akik a napperzselte fűre
teregették a frissen mosott ruhát. Vagy focizni mentek fel a
Toronyházak és a Monte di Splendore közötti térre, százával nyüzsögtek
ott a fiúk, nap hódította kis udvarokon, a kiszáradt grundokon, az
Ozanam vagy a Donna Olimpia utcában játszottak, a Franceschi Elemi
Iskola előtt, amit most menekültek és hontalanok töltöttek meg.
A Garibaldi híd, amikor Fürtös és Marcello odaértek és leugrottak a
villamos ütközőiről, teljesen kihalt volt az afrikai napsütésben; de a
pilléreinél, a Ciriolán1 nyüzsögtek a fürdőzők. Fürtös és Marcello
egyedül voltak az egész hídon, állukat az izzó vaskorlátra támasztva
elbámészkodtak egy darabig, nézték a strandolókat, akik az úszódokkon
napoztak, kártyáztak, vagy csak hűsöltek. Rövid vita után a következő
úticélról, visszakapaszkodtak a félig üres, öreg villamosra, amely
csikorogva döcögött a Szent Pál felé. Megálltak egy rövid időre az Ostia
állomásnál, hogy − a kávézók asztalai alatt négykézláb csúszva, az
újságosbódé körül, az árusok pultjai között meg a jegypénztárak előtt −
csikket gyűjtsenek. Hamar elegük lett; fullasztó meleg volt, még jó,
hogy fújdogált némi szellő a tenger felől, különben maga lett volna a
pokol. „Hé Fürt − szólalt meg ingerülten Marcello −, mér nem megyünk
fürödni egyet mi is?” „Mennyünk!” − válaszolt félrehúzott szájjal
Fürtös, és megvonta a vállát.
A Paolino park és a Szent Pál-bazilika aranyhomlokzata mögött, a
töltés plakátokkal teli falának túloldalán a Tevere haladt némán, árván:
se épületek, se csónakok, még egy árva fürdőző se, csak daruk,
antennák és kémények minden felé, no meg az ég felé meredő hatalmas
gáztartály. A horizonton, bűzös, kiégett lejtők fölött Monte verde
negyedével; szétszórt vén házai mint afféle dobozok enyésztek el a
fényben. Pont ott, ahol álltak, egy soha meg nem épült híd pillérei
meredeztek, örvénylett körülöttük a mocskos víz; a Szent Pál oldalán
nád és bokrok szövevénye borította a partot. Fürtös és Marcello a
bozóton átvágva lerohantak a vízhez, elérték az első pillért, de nem ott
fürödtek meg, hanem fél kilométerrel lejjebb a tenger felé, ahol a
Tevere hosszan kanyarodni kezdett.
Fürtös ott hevert elnyújtózva a gizgazban, meztelenül, kezeit a
tarkója alá téve, és az eget bámulta.
„Te voltál má Ostiába?” − kérdezte váratlanul Marcellótól. „Naná −
válaszolt Marcello −, mé, nem tód, hogy ott születtem?” „Mennyé má!”
− mondta Fürtös grimaszolva és végigmérte cimboráját „Ezt még sose
montad, hallod!” „És?” − kérdezett vissza a másik. „És voltál má kinn a
tengeren hajóval?” − kérdezte kíváncsian Fürtös. „Jóhogy!” − vágta rá
Marcello flegmán. „És meddig mentél be?” − folytatta Fürtös. „Jaj má
Fürt − mondta Marcello elégedetten − mennyi mindent akarsz te tudni!
Ki emlékszik má arra, voltam vagy hároméves!” „Szerintem úgy vótá te
hajón, ahogy én, szövegláda!” − mondta megvetően Fürtös. „Francokat!
− vágott vissza azonnal a másik. − Minden nap kimentem a nagybátyám
vitorlásán!” „Mentél te a picsába!” − méltatlankodott Fürtös, csettintett
egyet a nyelvével. „Hű, uszadékfaaa! − kiáltott fel aztán, a folyót
bámulva. − Uszadékfaaa!” A víz felszínén csónakroncsok úsztak az
árral, egy elázott láda és egy bili. Fürtös és Riccetto közelebb mentek,
egészen a part széléhez, a víz fekete volt az olajtól. „De jó lenne
hajókázni egyszer!” − szólalt meg Fürtös vigasztalan hangon, az árral
tovaúszó ládát bámulta, ahogy sorsára bízva sodródott a szemét között.
„Mé, nem tuttad, hogy a Cirioláná lehet csónakot bérelni?!” − mondta
Marcello. „Ja, és kinek van arra zsetonnya!” − felelt lemondóan Fürtös.
„Te agyalágyult, hát mi is elmegyünk csövet lopni, lesz lé, ne szarj be!
− állt elő ötletétől teljesen nekitüzesedve Marcello. − Ördög má kerített
hozzá szerszámot is!” „Benne vagyok!” − lelkesedett Fürtös.
Későig ott maradtak a földön végignyúlva, poros, átizzadt
nadrágjukat a fejük alá gyűrték: de mi okuk is lett volna rá, hogy
feltápászkodjanak onnan? Körülöttük bozót és kiszáradt nád borított
mindent a kavicsos folyóparton. Azzal szórakoztak, hogy kavicsot
szöktettek a vízen, még akkor is, amikor már végre elhatározták, hogy
elindulnak, félig felöltözve folytatták: csak dobálóztak a másik part felé,
vagy a víztükröt meg-megérintő fecskéket vették célba.
Marokszámra hajigálták a kavicsot, közben kiabáltak és
hülyéskedtek: az apró kövek mindenfelé szóródtak. Egyszer csak
kiáltást hallottak, mintha valaki szólította volna őket. Megfordultak, és
nem messze tőlük, a leszálló este félhomályában, megláttak egy néger
pacákot, a fűben térdelt. Fürtös és Marcello, akik rögtön átlátták a
helyzetet, olajra léptek, de amint biztos távolba értek, fogtak még egy
marék kavicsot, és a bokrok felé hajították.
Erre az utcalány félig kilógó csöcsökkel felállt, és mint egy fúria
rikácsolni kezdett.
„Kussojjá má! − kiáltott vissza gúnyosan Fürtös, kezéből tölcsért
formálva a szája előtt. − Mit gágogsz, te ribanc!” Csakhogy abban a
pillanatban a néger is felugrott, mint egy vadállat; egyik kezével
nadrágját tartva, másikban egy késsel hadonászva, utánuk iramodott.
Fürtös és Marcello segítségért kiáltozva rohantak a bokrokon át, fel a
töltés meredek oldalán; ahogy felértek és hátra mertek nézni egy
pillanatra, látták a négert odalent, ahogy a kést a levegőbe emelve rázta
és üvöltött. Fürtös és Marcello újra futásnak eredtek, egymás arcába
nézve kitört belőlük a röhögés. Fürtös a földre dobta magát, fetrengett a
porban, annyira nyerített, Marcellót nézte, és odakiáltott neki: „Édes-
jóistenkém, megbénultá vagy mi, Marcello?!”
A nagy menekülésben épp azon a ponton jutottak ki a folyópartra,
ahonnan a Szent Pál homlokzata látszott; gyengén csillogott a lemenő
nap fényében. A Paolino park felé vették az irányt − amely odalent az út
végén csak úgy hemzsegett a fák között korzózó munkásoktól és a
Cecchignolából eltávozásra kiengedett katonáktól − a bazilikát érintve,
egy kihalt és rosszul megvilágított úton. Egy vak koldus, vállát a falnak
támasztva, szétvetett lábakkal a járdán kéregetett.
Fürtös és Marcello nem messze tőle letelepedtek, hogy kifújják
magukat, mire az öreg, ahogy meghallotta, hogy emberek vannak a
közelében, elkezdett nyavalyogni. Széttárt lábai között pénzzel teli
sapkája hevert. Fürtös megbökte könyökével Marcellót és a sapka felé
biccentett. „Nyugi!” − morogta Marcello. Mikor zihálásuk kissé
megnyugodott, Fürtös megint elkezdte bökdösni a könyökével,
ingerülten, és kezével olyan mozdulatot tett, mintha azt kérdezte volna:
„Na mi lesz má?” Marcello megvonta a vállát, jelezve, hogy ő inkább a
másikra hagyja a balhét, Fürtös szemrehányó pillantást vetett rá, s
mérgében elvörösödött. Aztán halkan odasúgta: „Várjá meg odaát!”
Marcello átment az utca másik oldalára, a fák közé. Ahogy Marcello
távolabb került, Fürtös kivárta, hogy ne legyen a környéken senki;
közelebb ment a vak emberhez, felmarkolta a sapkából a pénzt, és
elrohant. Amint biztonságban voltak, megálltak egy utcai lámpa
fényénél, nekiálltak megszámolni a dohányt: majdnem fél rugó volt.
Másnap reggel az Apácazárdában és a Garibaldi utca lakóházaiban
víz nélkül maradtak.
Fürtös és Marcello ott találták Ördögöt a Donna Olimpián, a Giorgio
Franceschi Elemi Iskola előtt, a többi kölyökkel focizgatott, más
megvilágítás hiányában a hold fényénél. Hívták, hogy menjenek a
szerszámokért. Nem kellett neki kétszer mondani. Aztán mindhárman
együtt lebattyogtak a San Pancrazión, a Trastevere felé, egy nyugodt
helyet kerestek: a Manara utca abban az órában teljesen kihalt volt, ott
munkához láthattak, hogy eltávolítsanak egy csatornafedőt, anélkül,
hogy bárki is megzavarta volna őket. Akkor sem gyulladtak be, amikor
egyszer csak kinyílt fölöttük egy erkélyajtó, és félálomban egy kikent-
kifent öreglány lekiáltott: „Hé, miccsinátok ti odalenn?” Fürtös egy
pillanatra felemelte a fejét: „Semmi, semmi, naccsága, csak az eldugult
csatorna rejtélye!” De már amúgy is végeztek, Ördög és Fürtös fogták,
és a nyakukba vették a csatornafedőt úgy, ahogy volt, és szép
kényelmesen elindultak. A Gianicolo lábánál volt egy romos ház, amit
valamikor tornateremnek használtak. Az orrukig nem láttak, de Ördög
már ismerte a terepet, a terem egyik sarkában könnyen megtalálta a
kétkezes kalapácsot, azzal darabokra törték a csatornafedőt.
Már csak vevőt kellett találniuk: most is Ördög oldotta meg a
helyzetet. Lementek a Cinque közbe, amely, néhány részegtől
eltekintve, teljesen kihalt volt. Az ócskás ablaka alatt Ördög tölcsért
formált a kezéből a szája előtt, úgy kezdte szólítgatni: „Hé, Antoniooo!”
Az ócskás kinézett, aztán lement és beengedte őket az üzletbe, ott
lemérte a vasat, és kétezer-hétszáz lírát adott nekik azért a hetven
kilóért, amit nyomott. Ha már belekezdtek, nem akartak félmunkát
végezni. Ördög visszaszaladt a tornaterembe, magához vett egy kis
szekercét, majd a Gianicolo lépcsői felé indultak. Ott felemeltek egy
csatornafedelet, leereszkedtek. A szekerce nyelével összelapították a
csövet, hogy megállítsák a benne áramló vizet, aztán kivágtak belőle
egy öt-hat méteres darabot. A tornateremben aztán darabokra zúzták,
bepakolták egy zsákba, és elvitték az ócskáshoz, aki százötvenet adott
nekik kilójáért. Dohánnyal teli zsebbel, elégedetten mentek vissza, úgy
éjfél körül, a Toronyházakhoz. Fent, Alvaro, Rocco meg a többi srác a
lépcsőház aljában kártyáztak, csöndben, ki összekuporodva, ki a földön
elnyúlva, a földszinti lépcsőfordulóban, ami az egyik belső udvarra
nyílt, abban a házban, ahol Rocco lakott. Ördögnek amúgy is arra vitt az
útja hazafelé, Fürtös és Marcello meg elkísérték. Ha már ott voltak,
beszálltak ők is, leálltak a nagyokkal hazárdozni. Alig több mint fél óra
alatt el is játszották az összes dohányt. Még szerencse, hogy a
csónakázós mókához megmaradt az a fél rugó, amit a vak koldustól
szereztek, s amit Fürtös a cipőjében dugott el.

„Na, megjött a gyereksereg!” − jegyezte meg az uszályon egy fiatal

csóka, ahogy közeledni látta őket a felforrósodott járdán. Fürtös nem
tudott ellenállni a csábításnak, hogy ne ringassa magát egy kicsit a
hintában, de rögtön leugrott róla és már futott is, hogy utolérje a
többieket, akik közben a rövid pallón átértek a Tevere vizén ringatózó
strandra, és épp fizették az ötven lírát Horác feleségének, hogy
bemehessenek. Laja bá barátságtalanul fogadta őket. „Ide pakojjatok!” −
közölte és rámutatott arra az egyetlenegy szekrényre, amit
mindhármuknak szánt. Értetlenül álltak előtte: „Mi a fenére vártok?!” −
tört ki Laja bá, nyitott tenyerét fenyegetően feléjük lendítette, jelezve,
mennyire méltatlanul viselkednek. „Na mi lesz má, énnekem ke
levetkőztetni titeket, vagy mi?!”
„A kurva annyát!” − morogta fogai közt Ördög, miközben további
lacafacázás nélkül nekilátott, hogy levegye a trikóját. Közben Laja bá
folytatta: „Ezek a szaros kölkök… hogy dögőnének meg mind, meg az
is, aki küdte őket!” A három szaros kölök megszeppenve levetkőzött.
Ott álltak pucéran, ruháikkal a kezükben. „Na?! − üvöltött a kabinos, aki
a pult mögül keveredett elő − Mi lesz má?” A fiúk nem tudták, mi ott a
szokás. Laja bá megragadta a cuccokat, behajította a szekrénybe,
ráfordította a kulcsot. A kisebbik fia gúnyos mosollyal bámulta a három
újoncot. A többiek, akik ott totojáztak, ki meztelenül, ki lógó gatyában,
ki a tükör előtt fésülködve, énekelve, a szemük sarkából figyelték őket,
mintha azt mondanák: „Baszki, micsoda kemény gyerekek!” Kétoldalt
csomókat kötöttek az alsógatyájuk szélére, hogy le ne essen róluk, és
már rohantak is kifelé az öltözőből, az úszódokk vaskorlátjánál
gyülekeztek, de onnan rögtön elzavarták őket. A középső részlegből,
ahol a büfé is volt, maga Horác jött elő a béna lábával, vérvörös fejjel:
„Azanyátokat! − üvöltötte −, hányszor mongyam, hogy ott nem lehet
senki, mer letörik az a kurva korlát!?” Odébbálltak hát, a zuhanyzók
nádparavánja előtt haladtak el Horác ordibálása kíséretében, aki még
vagy tíz percig folytatta az acsarkodást fonott székén ülve. Odabent a
büfében néhány srác kártyázott, mások lábukat a bicegős asztalokon
pihentetve dohányoztak. A keskeny palló másik végén, amely
összekötötte az úszódokkot a parttal, Ördög kutyája lógó nyelvvel,
vidáman várakozott rájuk. Ez meg is vigasztalta a három jómadarat,
futásnak eredtek a töltésfal tövében, a kutya meg szaladt utánuk.
Megálltak egy kicsit az ugródeszkánál, aztán futottak tovább a Sixtus
híd irányába. Nagyon korán volt: talán fél kettő, még annyi se,
Rómában csak a nap sugarai járták az utcákat.
 A Sixtus híd mögött, a Szent Péter nagy kupolájától a Garibaldi híd
mögötti szigetig a levegő feszült volt, akár egy dob bőre. A csendben, a
kőfalak között − melyek bűzlöttek a hőségben, mint a vizeldék − a
Tevere csak folyt sárgán, mintha a rengeteg szemét hajtotta volna, amit
belehajigáltak. Elsőként a Giudia téri kócosok érkeztek meg, miután,
úgy kettő körül, az uszályon tanyázó hat-hét alkalmazott távozott. Aztán
megjöttek a trastevereiek a Sixtus híd felől, hosszú sorokban,
félmeztelenül, kiabálva, nevetve, mindig készen arra, hogy
elagyabugyáljanak valakit. A Ciriola megtelt, kívül a koszos homokpart,
bent az öltözők, a büfé, az egész uszály egy hangyabollyá változott.
Vagy két tucat srác gyűlt össze az ugródeszka körül. Indultak az első
fejesek, talpasok, bombák. Az ugróállvány nem volt magasabb másfél
méternél, még a hatéves taknyosok is tudtak ugrálni róla. A Sixtus
hídon néhány járókelő megállt a száját tátani. A töltésfal tetején is
bámészkodott jó pár kölyök, a platánok alatt, lovagló ülésben, dohány
híján, hogy ők is bemenjenek a strandra, onnan figyelték, mit művelnek
a srácok. A többség a homokos parton heverészett még mindig, vagy a
gyér, rozsdás füvön, ami a fal tövében megmaradt.
„Az első az utolsó2!” − kiáltotta a körülötte heverésző srácoknak egy
kistermetű, csupa szőr fekete fiú, és talpra pattant: de csak Csiga figyelt
rá, aki nekifutott azzal a görbe, hajlott hátával, majd széttárt karokkal és
lábakkal, fenéken csapódott a sárga vízbe. A többiek, megvetően
csettintettek a nyelvükkel, s odaszóltak akis fekete dugónak: „Mennyé
má!” Kicsivel később feltápászkodtak, és mint egy birkanyáj, átvonultak
a hinta alatti homokos részre, hogy Kukást bámulják, aki talpával az
izzó homokon, két gömb alatt, kivörösödve az erőlködéstől, ötvenkilós
súlyt emelgetett egy regiment kölyök gyűrűjében. Az ugródeszkánál
csak Fürtös, Marcello, Ördög és még pár srác maradt, meg a kutya, a
csapat benjáminja. „Na?!” − szólt Ördög fenyegető hangon a másik
kettőhöz. „Maraggyá má − keverte le Fürtös −, mi van, siecc?” „Bazeg
− szólalt meg ismét Ördög −, akkor mi a túrónak jöttünk ide!?” „Na jó,
füröggyünk egyet!” − mondta Fürtös és fellépett az ugródeszkára, kiállt
a végére, onnan nézte a vizet. A kutya követte. Fürtös megfordult:
„Jössz te is? − mondta neki kedvesen, vidáman jössz te is?” A kutya
ránézett, és a farkát csóválta.
„Akarsz fejest ugrani, mi?” − kérdezte Fürtös. Megragadta a
bundáját, a palló szélére húzta, de a kutya szűkölve hátrált. „Fosol? −
így Fürtös. − Na jó, akko kihagyod a fejest!” A kutya tovább bámulta,
szinte remegett a félelemtől. „Mit akarsz tőlem? − folytatta Fürtös
atyáskodó hangon és lehajolt hozzá. − A randa, büdös kopó fajtádat!”
Megsimogatta, vakargatta a nyakát, a fogai közé akasztotta az ujjait,
húzta-vonta. „Te kis dög! Te kis dög!” − dédelgette. A kutya viszont,
mivel érezte, hogy húzza, megijedt és hátraugrott.
„Ne féjjé − mondta neki Fürtös −, nem doblak a folyóba!” „Na,
ugrod má azt a fejest, Fürt!?” − kurjantott oda neki gúnyosan Ördög.
„Várjá! Előbb hadd pisájjak egyet!” − válaszolta Fürtös és elsietett a fal
tövéhez; a kutya követte, le nem vette ragyogó szemeit a kölyökről,
közben szünet nélkül csóválta a farkát.
Ördög nekifutott és a vízbe ugrott. „Azta kurva!” − kiáltott fel
Marcello, mikor látta, hogy a hülyéje csaknem vízszintesen zuhan. „A
picsába − óbégatott Ördög, amikor előbukkant a vízből −, micsoda
hasas!” „Na figyeld, hogy kell ugrani!” − harsogta Fürtös, és már ugrott
is. „Na, hogy csináltam?” − kérdezte Marcellótól. „Szétdobott
lábakkal!” − válaszolta Marcello. „Na jó, akkor megin megpróbálom!”
− mondta Fürtös és kimászott a partra.
Abban a pillanatban azok, akik Kukás körül ricsajoztak, mialatt súlyt
emelt, tömegesen megindultak az ugróállvány felé; vonultak
magabiztos, gúnyos röhögéssel, köpködve, a kisebbek ott ugráltak
körülöttük, vagy összekapaszkodva hemperegtek a járdán. Voltak vagy
ötvenen, egy pillanat alatt elárasztották a koszos fűvel borított részt az
ugróállvány körül. Elsőnek a szalmaszőke, piros hegekkel teli Kukás
futott neki és olyan bicskát ugrott, hogy az maga volt a tökély. Remo,
Pofátlan, Szurkos, Dagi és Cseles pedig követték, de még az egészen
kicsik is, akik egyáltalán nem vallottak szégyent, sőt, a kis Herkules, a
Cinque közből ügyesebb volt talán mindenkinél: lábujjhegyen
végigfutva az ugródeszkán, széttárt karokkal, könnyed mozdulatokkal
ugrott, mintha táncolna. Fürtös meg a többiek visszavonultak: nagy
duzzogva letelepedtek a kiégett füvön és csendben figyelték az
eseményeket. Akár a kenyérmorzsák egy hangyaboly közepén; ette őket
a méreg, hogy így félrehúzódva kell hallgatniuk a ricsajozást. Mindenki
talpon volt, lábszáraikról csurgott az iszap, gatyájuk a bőrükre tapadt,
gúnyos pofával méregették egymást, szidták egymás rokonait. Dagi,
azzal a gonosz kerek képével és tojás fejével nekilendült, de
megcsúszott a deszka végén, és zuhanás közben, mielőtt csobbant volna,
barbár kacaj kíséretében üvöltötte: „Akkurvaannyát!”, Remo a parton a
fejét csóválta és vidáman dünnyögte: „Hát bazeg, ez micsoda fej!”
Tacskó is ott mellette a járdán gúnyosan kuncogott, amikor egy jó adag
iszap csapódott göndör fürtjei közé. „Anyátokat!” − ordította dühödten
és hátrafordult. De nem sikerült lelepleznie a tettest, mert mindenki a
folyó felé fordulva röhögött. Nemsokára újabb adag iszap landolt a
fején. „Azanyátok!” − üvöltötte. Remót taszította mellbe. „Haggyá má!
− replikázott sértődött képpel. − A te anyádat, meg a nagyanyádat!” De
kicsivel később már sárgolyók százai röpültek a levegőben teljes
sebességgel: volt, aki térdig az iszapba süllyedve, a deszka pereméhez
vágott hozzá belőle marékszám, szétfröccsentve a híg iszapot
mindenfelé, mások közömbösen ültek félrehúzódva és orvul, alattomban
dobálták a süvítő gránátokat. „A jóédesanyátokat!” − üvöltött magán
kívül Remo a zűrzavar közepén, kezét az egyik szemére szorította, és
gyorsan a vízbe ugrott, hogy kimossa belőle a sarat. Kukás, amikor
látta, hogy Remo a folyóba veti magát, utána rohant és ezúttal ő
kiáltotta: „Az első az utolsó!”, és már röpült is a vízbe, lábát maga alá
húzva megpördült a levegőben, majd a hátával, a térdével és a
könyökével csaknem egyszerre, hatalmasat csobbant. „Akkurvaannyát!”
− vigyorgott homlokát ráncolva Pofátlan. Nekifutott és ugrott egy
ugyanolyat. „Cseles!” − ordította. „Mos mit strapájjam magam?” −
szövegelt Cseles. „Beszari nyúl!” − kiabálták a vízből Pofátlan és Kukás
kórusban.
„A kurva annyukat!” − morogta közben Fürtös félrehúzódva. „Akkor
mos mi legyen?” − kérdezte Ördög kemény hangon. Hármuk közül csak
Marcello tudott evezni, neki kellett a tettek mezejére lépni. Mentek és
leültek egy halom öreg, tropára ment ladik tetejére. „Figyejj, Marcello −
szólalt meg Ördög −, mennyé, mi itt megvárunk!” Marcello felállt és
elment, Bajkeverőt kerülgette, aki éppen az úszódokk végében babrált
valamit a bicskájával, tökrészegen. „Mennyi egy csónak?” − kérdezte
tőle minden bevezetés nélkül Marcello. „Kiló ötven” − válaszolta
Bajkeverő anélkül, hogy felnézett volna. „És van?” − folytatta a kölyök.
„Majd ha visszajönnek vele. Odakinn van.” „Sokat kell rá várni, mi,
Bajkevercs?” − kérdezte kis szünet után Marcello. „Az apád szencségit!
− csattant fel Bajkeverő és felnézett azokkal a kiüvegesedett, piás
szemeivel. − Honnan a francbó tuggyam? Majd jön.” Aztán végignézett
a folyón a Sixtus híd felé. „Ott jön, ni!” − mondta. „Mos kell fizetni
vagy utána?” „Inkább most.” „Elmegyek a lóvéjér!” − kiáltotta
Marcello. Csakhogy Laja bával nem számolt. A kabinos a nagyokkal
rendes volt ugyan, de a kicsikkel… azt se bánta volna, ha mind
belefulladnak a folyóba. Marcello ácsorgott ott egy darabig, hátha
észreveszi, de hiába. Teljesen lelombozódva tért vissza a
ladikkupachoz. „Hogy a francba juthat az ember a lóvéjához?” −
méltatlankodott. „Mennyé oda a kabinoshoz, te nagyon hülye!”
„Odamentem! − magyarázta Marcello −, de le se szart!” „De béna
vagy!” − csattant fel dühösen Ördög. „Mé nem mész te − válaszolta a
felindultságtól remegő hangon Marcello, felé lendítve nyitott tenyerét,
ahogy azt kevéssel előtte Laja bá tette, − ha olyan nagyokos vagy?” „Na
ezek minnyá egymás torkának ugranak” − filozofálgatott Fürtös. „Naná,
hogy behúznék egyet ennek a köcsögnek!” − dühöngött Ördög.
„Montam má, hogy mennyél te, bazeg!” Ördög elment, hogy majd ő
elrendezi a dolgot Laja bával, és valóban, hamarosan vissza is tért a kiló
ötvennel meg egy égő cigivel a szájában. A korláthoz mentek, hogy ott
megvárják a lélekvesztőt; amint befutott, és a kölykök kikecmeregtek
belőle, ők hárman beszálltak. Ez volt az első alkalom, hogy Fürtös és
Ördög vízre szálltak.
A csónak eleinte meg se moccant. Minél jobban evezett Marcello, az
annál kevésbé mozgott. Aztán szép lassan távolodni kezdett az
úszódokktól, ide-oda tántorogva, akár egy részeg. „Te szerencsétlen! −
üvöltött Ördög teli torokból. − Még jó, hogy tudsz evezni!” A csónak
mintha teljesen megkergült volna, összevissza imbolygott, egy kicsit fel,
egy kicsit le, egy kicsit a Sixtus híd felé, egy kicsit a Garibaldi híd
irányába. Az ár végül balra, a Garibaldi híd felé vonszolta a csónakot,
bár az orra, éppen teljesen véletlenül, pont az ellenkező irányba fordult.
Az úszódokk korlátjánál megjelent Bajkeverő, és ordítani kezdett
valamit, de úgy, hogy a hangszálak majd kiszakadtak a torkából. „Ezt a
köcsögöt! − üvöltötte közben Ördög Marcellónak. − Majd Fiumicinónál
szednek össze minket!” „Ne basztassá! − vágott vissza Marcello, és
tovább küzdött az evezőkkel, melyek hol a levegőben csapkodtak, hol
elmerültek a vízben, egészen a markolatukig. − Csináld akkor te!”
„Nem én vagyok ostiai!” − ordította Ördög. Közben a Ciriolát maguk
mögött hagyták, egyre távolodó képe a csónak faránál dülöngélve
táncolt; a platánok zöldje alatt a töltésfal már csaknem teljes hosszában
látszott a Sixtus és a Garibaldi híd között, a parton nyüzsgő kölykök, ki
a hintán, ki az ugródeszkán, ki az uszályon, egyre kisebbnek tűntek, már
a hangjukat sem lehetett megkülönböztetni.
A Tevere sodorta tovább a ladikot a Garibaldi híd felé, akár a víz
felszínén lebegő faládákat, állattetemeket; a híd alatt a víz örvényleni
látszott a zátonyok és Tiberina-sziget sziklái között. Bajkeverő
észrevette és tovább óbégatott azzal a rezes hangjával az uszályról; a
csónak már a cölöpökkel elkerített sekélyes magasságába ért, ahol azok
a kis pisisek pancsoltak, akik még nem tudtak úszni. Bajkeverő
ordítozására Horác is előjött a barakk mélyéről és még pár naplopó,
hogy kövessék az eseményeket. Horác is hadonászni kezdett, a kölykök
meg csak röhögtek. Fürtös felhúzott szemöldökkel és karba tett kézzel
méregette Marcellót. „Na mos leégünk miattad rendesen!” − szólt be
neki. De Marcello egyre inkább belejött. A lélekvesztő most egész
rendezetten haladt a túlpart felé, lassan az evezők is úrrá lettek a
sodráson. „Mennyünk át oda!” − lelkesedett Ördög. „Szerinted
miccsinálok?” − vetette oda utálkozva Marcello, ömlött róla a veríték.
A Ciriola felőli oldalt elárasztotta a verőfényes napsütés, de a túlsó
partot szürke, erőtlen árnyék borította: fekete sziklák fölött, amelyekre
kétujjnyi vastagon olaj rakódott, cserjék nőttek és apró, zöld
csipkebokrok, a víz itt-ott megrekedt tele alig mozgó szeméttel. Végre
csak sikerült átérniük, a köveket súrolva; s mivel azon az oldalon alig
volt sodrás, Marcello el tudta indítani a csónakot a Sixtus híd felé. Most
viszont a bal oldali evező csapódott állandóan a szikláknak; Marcello
minden figyelmét lekötötte, hogy el ne törje, vagy ki ne ejtse a kezéből.
„Mennyünk be inkább középre!” − ismételgette Fürtös fittyet hányva
Marcello erőfeszítéseire. Szeretett volna a folyó közepére menni, hogy
vízen érezhesse magát, a nyílt vízen, és felettébb dühítette, hogy ha csak
egy kicsit is felnézett, ott látta egészen közel a Sixtus híd szürke
tömegét, a vakítóan csillogó víztükör fölött, meg a Gianicolót és a Szent
Péter-bazilika kupoláját, ami nagy volt és fehér, akár egy felhő. Szép
lassan a Sixtus híd alá értek, a jobb oldali pillér alatt a folyó
kiszélesedett és lelassult, mély volt, zöld és mocskos. Mivel azon a
ponton már nem fenyegetett a veszély, hogy elragadja a ladikot a
sodrás, Ördög akart evezni, hogy kipróbálja, csakhogy nem tudott, egy
frászt: az evezők a levegőben kalimpáltak, vagy a folyó felszínén
csapkodtak úgy, hogy tele lett vízzel az egész csónak. „Bazmeg!” −
rivallt rá Fürtös méltatlankodva, közben Marcello hullafáradtan
végigterült a kétujjnyi langyos vízben, ami a ladik alján állt. Két kölyök
jött le a partra egy pecabottal a Nagy Szökőkút felőli lépcsőn, meglátták
Ördögöt, amint ott erőlködött tök feleslegesen, elkezdték cikizni és
röhögtek rajta. Ördög fújtatva odakiabált nekik: „Mi nem teccik?!”
Azok egy darabig csendben maradtak, majd:
„Kitől tanultál evezni? Nem veszed észre, hogy röhejes vagy?”
„Kitől tanultam evezni!? − feleselt Ördög. − Anyádtól!”
„Na azt földughatod!” − jött rögtön a válasz.
„A ti seggetekbe!” − ordította Ördög, vörös volt a dühtől, mint egy
erőspaprika.
„Köcsög!” − kiáltozták a kölykök.
„A jó édes anyátok!” − üvöltötte Ördög.
Közben tovább kínlódott az evezőkkel, de a csónak egy centit se
moccant. Balra, a másik pillérnél is lopta a napot pár jómadár: ott
heverésztek a kőbarázdák között, napoztak, mint a gyíkok, félig
elbóbiskolva. A taknyosok kiáltozásai felriasztották őket. Talpra
pattantak, mind fehérek voltak a portól, és a pillér széléhez gyűltek, a
csónak felé eső oldalon. „Hé révészek! − kiáltott oda az egyik −,
várjatok má meg minket is!” „Hát ez meg mit akar?” − morfondírozott
Fürtös gyanakvóan. Egy másik felkapaszkodott a vasgyűrűkön a pillér
derekáig és egy csatakiáltással fejest ugrott; a többiek is a vízbe dobták
magukat, onnan, ahol voltak, és kutyaúszásban megindultak feléjük. Pár
perc múlva már ott is voltak a csónaknál, vizes hajuk a szemükre tapadt,
szemtelen pofával kapaszkodtak a ladik peremébe. „Mit akartok?” −
kérdezte Marcello. „Hát beszállni! − válaszolták. − Mér? Mit
gondoltál?” Mind nagyobbak voltak náluk, be kellett fogniuk a
csőrüket. Beszálltak hát, az egyik rögtön odaszólt Ördögnek: „Add csak
ide!” − és már el is vette tőle az evezőket. „Elmegyünk a hídon túlra!” −
tette hozzá, és mélyen Ördög szemébe nézett, mintha azt kérdezné: „Mi
az, nem teccik valami?” „Mennyünk a hídon túlra!” − törődött bele
Ördög. A srác teljes erőből neki is veselkedett: csakhogy a híd alatt
erősödött a sodrás, a csónak meg túlságosan tele volt. Több mint
negyedórába tellett, hogy megtegyék azt a pár métert.

Antik városnegyed,
szürke tetőkkel, fénytelen ég alatt
hozzád fohászkodom…3

– énekelte a négy Bologna utcai fiú, végignyúlva a ladikban, ahogy a

torkukon kifért, hogy a Sixtus hídon és a rakparton sétálók is
meghallják. A csónak úgy tele volt, majd’ elsüllyedt, a pereméig merült
a vízbe.
Fürtös rá se hederített az újonnan érkezettekre, továbbra is úgy
maradt végignyúlva, felhúzott orral, a ladik vízzel borított fenekén, épp
csak a feje kandikált ki belőle: még mindig úgy tett, mintha a nyílt vízen
lenne, ahol az ember már szem elől veszti a szárazföldet. „Jönnek a
kalózok!” − kiáltotta, kezéből tölcsért formálva dörzsölt, tolvaj képe
előtt az egyik trasteverei, aki a lélekvesztő orrán állt, a többiek
fékevesztetten tovább dalolásztak. Fürtös hirtelen felkönyökölt, hogy
jobban szemügyre vegyen valamit, amire felfigyelt a víz színén, a part
közelében, majdnem a Sixtus híd ívei alatt. Nem tudta kivenni, mi lehet
az. A víz azon a ponton rezgett, sok apró, körkörös hullámot vetett,
mintha egy kéz kavarta volna fel: és valóban, a gyűrűzés közepén
mozgott egy kis fekete valami.
„Az meg mi?” − szólalt meg Fürtös és felegyenesedett. Mindnyájan
odafordultak: a szinte mozdulatlan víz tükrét figyelték a híd utolsó íve
alatt. „Áh, csak egy fecske az, bazeg!” − legyintett Marcello. Rengeteg
fecske volt arrafelé, röpködtek a töltésfalakat csaknem megérintve, a híd
alatt, a folyó felett, a begyükkel súrolva a vizet. Az ár egy kicsit
visszasodorta a csónakot, most már világosan látszott, hogy egy
fuldokló fecske borzolja a vizet. Egyre csapkodott a szárnyaival,
vergődött. Fürtös a ladik peremén térdelt, egészen előrehajolva. „Nem
látod, hogy minnyá felborulunk, te hülyegyerek?!” − förmedt rá Ördög.
„Nézd má − kiabálta Fürtös −, minnyá megfullad!” A trasteverei,
amelyik evezett, abbahagyta, és behúzott lapátokkal hagyta, hogy a
csónakot visszasodorja a víz, a fecske felé. De aztán elvesztette a
türelmét és újra evezni kezdett. „Hohó! − rivallt rá Fürtös, ujját
rászegezve. − Ki mondta, hogy evezzé?!” A másik lenézően csettintett
egyet a nyelvével, mire a legnagyobb is megszólalt: „Hagyd a francba!”
Fürtös a fecskét figyelte, még mindig ott vergődött, újra meg újra
hevesen csapkodva szárnyaival, majd szó nélkül a vízbe vetette magát,
és úszni kezdett felé. A többiek utánakiabáltak, meg röhögtek, az evezős
pedig lapátolt tovább az ár ellen, az ellenkező irányba. Fürtös egyre
távolodott, magával ragadta az erős sodrás: látták, miközben egyre
kisebbnek tűnt, ahogy gyors karcsapásokkal odaért a fecskéhez egészen
közel, a megrekedő víz színén, és megpróbálta elkapni. „Hé Fürt! −
ordította Marcello, ahogy a torkán kifért −, mér nem fogod má meg?!”
Fürtös bizonyára meghallotta, mert ugyan alig hallhatóan, de
visszakiáltott: „Megcsíp!” „Emész te a sunyiba!” − kiabálta nevetve
Marcello. Fürtös tovább próbálkozott, de a fecske folyton kicsúszott a
kezei közül szárnyait csapdosva, most már mindkettőjüket a híd lába
felé vitte a folyó, ahol egyre erősödött a sodrás és tele volt örvényekkel.
„Hé Fürt − ordították a csónakból a többiek −, hagyd a francba!” De
abban a pillanatban Fürtös összeszedte magát, megfogta, és már úszott
is fél kézzel a part felé. „Fordujjunk vissza, hallod!” − mondta Marcello
az evezősnek. Megfordultak. Fürtös a part mocskos füvén várta őket,
kezében a fecskével. „Mi a francnak mentetted meg!? − mondta neki
Marcello. − Olyan buli volt nézni, ahogy döglődik!” Fürtös nem felelt
neki rögtön. „Csurom víz − szólalt meg egy kis szünet után −, várjuk
meg, amíg megszárad!” Nem kellett hozzá sok idő: öt perc múlva már
ott repült újra társaival a Tevere felett, Fürtös már nem tudta
megkülönböztetni a többitől.
 2
Fürtös

1946 nyara volt. A Zoccolette utca sarkán, a szakadó esőben Fürtös

meglátott egy csoport embert és szép lassan odasomfordált hozzájuk. A
tizenhárom-tizennégy alak és a fényes esernyők egy nyitott, fekete, a
szokottnál jóval nagyobb ernyőt álltak körbe, rajta három, sorba rakott
kártya, egy dénár ász, egy kupa ász és egy hatos4. Egy nápolyi férfi
keverte a lapokat, a csókák meg feltettek rájuk ötszáz, ezer, de még
kétezer lírát is. Fürtös ott maradt egy jó félórát, hogy figyelje a játékot;
egy úr, aki nagy lelkesen játszott, minden körben vesztett, míg mások,
nápolyiak ők is, hol nyertek, hol vesztettek. Mikor az első csoportosulás
feloszlott, már elég későre járt. Fürtös odalépett a nápolyihoz, aki a
lapokat keverte, és megszólította:
„Szabad egy szóra?”
„Aha” − felelt a nápolyi és biccentett.
„Nápolyi vagy?”
„Ja.”
„Ezt Nápolyba jáccátok?”
„Ige.”
„És hogy kell ezt jáccani?”
„Hááát nehéz, de időve bele lehet tanúni.”
„Megtanítod?”
„Ja − mondta a nápolyi de…”
Felnevetett, mint aki valami okosságon járatja az agyát, és azt
gondolja magában: „Na, jóvan, csak ugye meg kéne eggyezzünk!”
Megtörölte esőáztatta, fiatal, ám ráncos képét; ajkai úgy csüngtek, akár
a tyúk segge. Fürtös szemébe nézett. „Megtanítalak én! Má hogyne
tanítanálak! − mondta, de mivel a másik hallgatott, folytatta. − De kérek
cserébe egy kis fizeccséget!” „Jóhogy!” − vágta rá komolyan Fürtös.
Közben az ernyő körül újabb csoport gyülekezett; az előbbi
nápolyiak most is köztük voltak. „Most figyejjé!” − mondta kacsintva a
nápolyi, miközben a lapokat rendezte sorba az ernyőn. Fürtös félreállt,
és továbbra is figyelmesen követte a játékot. Eltelt két óra, az eső
majdnem elállt, és szinte teljesen besötétedett. A nápolyi végre úgy
döntött, abbahagyja; összezárta az ernyőt, zsebre vágta a kártyákat, és
pillantásával jelzett a társainak. Ketten voltak, egy foghíjas szőke, meg
egy alacsony fickó háromnegyedes skótkockás kabátban, akár egy bibsi;
készségesen hallgatták társukat, aki azt mondta, dolga akadt, és nagy
vidáman elindultak a felszerelésükkel, búcsúzóul odabiccentve
Fürtösnek is.
„Mennyünk!” − mondta a nápolyi. Fürtösnél volt dohány, villamosra
szálltak, a Bianco hídig mentek vele, onnan még pár lépés, és már ott is
voltak a Donna Olimpián. Fürtös anyja ott ücsörgött, annak az egyetlen
szobának a közepén, amely az egész lakását jelentette, négy ággyal a
falak négy sarkában, nem is igazi falak voltak, csak választóelemek,
amint meglátta őket, rájuk förmedt: „Ez meg ki?” „Egy haver” − felelte
szárazon Fürtös, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna, mintha
ő lenne a főnök. De a minden lében kanál anyja csak folytatta a
cseszegetést, a szekírozást, így Fürtös belesett a szomszéd szobába, ahol
Ördög lakott a családjával, hátha nincs otthon senki a nagyok közül.
Hál’ istennek csak a kicsik voltak ott, kettő vagy három, bőgtek, folyt a
takony az orrukból. Fürtös meg a nápolyi bementek, letelepedtek Ördög
és kistestvérei ágyára, akik lábtól aludtak, és kényelmesen
elhelyezkedtek a vasaló lyuggatta ágytakarón. A nápolyi elkezdte a
leckét: „Mi öten vagyunk, egyikünk a kártyás, a többiek meg körülötte
úgy csinának, mintha közönséges járókelők vónának. No mos mongyuk,
tegyük föl, én vagyok a kártyás, ekezdek jáccani, a cimborák meg
körülájják az ernyőt. Ekezd lassan odagyűni a nép, az egyik cimbora
kilép, egy idegen elfoglajja a helyit… Eleinte az ember nem tudhassa,
jáccik vagy nem. A cimbora viszont jáccik: főrak mos mongyuk egy
ezrest, kettőt, ahogy teccik; mialatt ő előhúzza a dohányt, aki a kártyát
ossza, mos mongyuk tegyük fel, én, a cimborámnak teszem a jót, a
rosszat meg középre. Aki nem érti, hogy jáccuk, nem lássa, hogy
kicserétem, és má teszi is le a lóvét. Erre én aszondom: »Ha nem nyer,
engem nem érdekel!«, de a cimbora csak erőteti, nem, mer nyerünk,
nem, mer vesztünk, nem, mer nyerünk, nem, mer vesztünk. »Akko
emejjétek fel a lapotokat mind a ketten!« A cimbora nyer, az meg
veszít. Mikor a balek má elég sokat veszített, a cimbora megin beszáll,
és főtesz mos mongyuk tegyük fel, egy ezrest…” A nápolyi csak
mondta, magyarázta, hogy s mint megy ez a játék, Fürtös meg csak
hallgatta, de egy büdös szót sem értett az egészből. Amikor befejezte,
megszólalt: „Figyejj, haver, tudod, én egy kukkot se értettem az
egészből? Ekezdenéd előrő? Csak ha nem gond persze.” De abban a
pillanatban betoppant Ördög anyja. „Elnézését, Ibolyka néni − mondta
Fürtös, és már indult is kifelé az ajtón, a nápolyi meg utána −, muszáj
volt pár szót váltanom a haveromma!” Ibolyka asszony, fekete és
szőrös, akár egy porcsinfű csomó, nem szólt egy szót sem, a két
cimbora meg lesietett, a Franceschi Iskola lépcsőjére telepedtek le. A
nápolyi ott újra belekezdett a magyarázásba, egyre jobban
belemelegedett, vörös lett a feje, mint egy tál paradicsomos tészta.
Feltápászkodott, Fürtös elé állt, aki csak igenelt meg bólogatott, a
szemébe nézett csaknem dühös arccal, miközben csak mondta és
mondta; tekintete még szúrósabb lett, amikor elhallgatott egy pillanatra,
hogy nagyobb nyomatékot adjon annak, amit éppen mondott, a kérdő és
a fennkölt között; ott állt, térdeit berogyasztva, kitolt hassal, szélesre tárt
combokkal és karokkal, mint egy focikapus, aki a beeső labdát várja.
„Pssz” − hagyta el a Porta Capuana-i éhenkórász száját, mintha a
mély és megvilágosító gondolat, amely éppen átvillant az agyán, Fürtös
elméjét is meg kellett volna, hogy világítsa.
Mindezt azért, hogy keressen fél rugót. Fürtös ezúttal sem értett
belőle az égvilágon semmit. Közben besötétedett, a Toronyházak
ezernyi, függőleges és vízszintes sorba rendeződő ablaka és erkélye
világított, a rádiók teljes hangerőn bömböltek, a konyhákból
edénycsörömpölés és sipítozó, veszekedő, daloló asszonyok hangja
hallatszott. A lépcsők előtt, ahol a két cimbora ült, rengeteg ember
haladt el; volt, ki mocskosan tartott hazafelé a robotból, volt, ki már
kicsípve jött el hazulról, hogy a barátokkal korzózzon.
„Na gyere, mennyünk, igyunk egy kortyot!” – javasolta
nagyvonalúan Fürtös, akár egy harmincéves férfi; kiismerte már a
madárkáját, és jogosan feltételezte, hogy bizonyára kiszáradt a torka. Az
ajánlatra a másik úgy érezte magát, mint aki újjászületett, és még
mindig teljesen fellelkesülve, miután a kortyra vonatkozóan egyszerűen
és szinte közömbösen csak annyit válaszolt: „Mennyünk!”, már folytatta
is ott, ahol abbahagyta, mintha mi sem történt volna. Egész úton
Monteverde Nuovo felé ott csinálta a műsort Fürtös oldalán: egy
másodperc szünetet nem tartott, előadta, hogy csinál az osztó, a kör
közepén, a nyitott ernyőn, meg hogy csinál a cimbora, aki feltesz és hol
nyer, hol veszít, vagy a palimadár, amolyan balektípus, de tele lével,
ezért becsülendő, aki a körből be mer szállni a játékba, és nagystílűén
pakolja az ezres, kétezres téteket… A nápolyi − aki egyébként salernói
volt − tökéletesen utánozta a gesztusait, a mimikáját, és játékában jó
adag tisztelet is volt a balfék iránt.
Átbaktattak Monteverde Nuovóba, mert Fürtös nem akarta
nagydobra verni az ügyeit a Donna Olimpián, ahol mindenki csak a más
dolgával foglalkozott. Már hányingere volt tőlük. „Aki lát, úgy tűnik
néz is!” − adta a tapasztaltat a nápolyinak, hogy kimagyarázza, miért a
hosszú gyalogtúra fel az emelkedőn, először a hepehupás, aszfaltfoltos
úton, aztán egy kitaposott ösvényen, a réteken keresztül, fölöttük a
földönfutók bérkaszárnyáival. Monteverde Nuovóban is nagy ramazurit
találtak, nagy hepajt, a szombat esti tömeget. A piactéren, a villamos
végállomásánál betértek egy kocsmába: kicsivel a Teraszok után volt,
bejáratát lugas övezte, körülötte nádkerítés derengett a sötétben.
Letelepedtek a roskatag padok egyikére és rendeltek fél liter frascati
bort. Már az első kortyoktól becsíptek. A nápolyi negyedszer is
belefogott a magyarázásba, de Fürtösnek most már tényleg tele volt vele
a töke, nem bírta tovább hallgatni. A nápolyi is unta már a témát.
Fürtös, mialatt a másik beszélt, félig beletörődő, félig gúnyos mosollyal
figyelte, az pedig lassanként hagyta a fenébe az egészet; így, mindketten
örömmel, másról kezdtek fecsegni. Nagy lókötő volt mind a kettő, volt
mit mesélniük a római meg a nápolyi életről, az Olaszokról és az
Amerikaiakról. Kölcsönös tisztelettel és egymásnak nagy hitelt adva
beszélgettek, ugyanakkor, óvatosan, amikor csak lehetett, szurkálódtak,
beszólogattak egymásnak; lelkiismeretük legmélyén mindkettő
baleknak tartotta a másikat, dagadt az elégedettségtől, ha ő beszélt, és
majd meghalt az unalomtól, ha a másik felet kellett hallgatnia.
A nápolyi szép lassan, ahogy egyre többet ivott, mind furcsább lett: a
második pohár után már olyan volt, mintha smirglivel dörzsölték volna
meg a képét, és letörölték volna az arcvonásait; olyan lett a pofája, mint
egy égett húsdarab, szeme félig csukva, mint akit valami erős fény
vakít, amely ki tudja, honnan jön, duzzadt, lecsüngő ajkai
összetapadtak. Úgy beszélt, mintha panaszkodna: szemei mozdulatlanul
mosolyogtak, ellentmondásban a komoly, mélyen átérzett szavakkal,
amelyeket kiejtett. Már csak a saját dialektusát beszélte. Ott ült
görnyedten, vállai közé zuhanva, izzadtan, nyúzott, feldagadt arcával, és
mereven bámulta Fürtöst, tekintetében testvéri szeretet csillogott. „Izé,
hogyishívnak − mondta −, be ke, hogy vajjak egyvalamit!” „Na és mit?”
− kérdezte Fürtös, ő is be volt rúgva.
Ám a nápolyi szomorúan kuncogott, a fejét csóválta, majd hallgatott
egy darabig. Aztán megszólalt: „Egy borzasztó súllyos dologról vóna
szó. Azér akarom neked emondani, mer te egy barát vagy.” Ez a
kijelentés mindkettőjüket meghatotta. A nápolyi ismét elhallgatott,
Fürtös komoly arccal, büszkén bátorította: „Na akko mongyad, csak ha
akarod persze, én nem erőtetem!”
„Emondom − egyezett bele a nápolyi −, de meg kell ígérjél nekem
egyvalamit!”
„Mit?” − kérdezte azonnal Fürtös.
„Hogy nem beszész rólla senkinek!” − bökte ki ünnepélyesen a
nápolyi teljesen szétesve.
Fürtös átérezte a helyzetet; még komolyabb lett, kihúzta magát, és a
mellére tette a kezét: „Becsszó!” − mondta.
A nápolyi, mintha magához tért volna − résnyire nyitott szemei
továbbra is magukban nevetgéltek −, nekifogott, hogy elmesélje a
történetét. Elmondta, hogy ő ölte meg a Chiaja utcában az öregasszonyt
meg a lányait, azt a két vénkisasszonyt, méghozzá egy vasrúddal, sőt,
utána el is égette őket. Jó negyedórába telt, míg nagy dicsekedve előadta
ezt a históriát, mindent kétszer-háromszor megismételve, összevissza
zagyválva az egészet. Fürtös kicsit sem döbbent meg, nem vette be a
részeg hencegést, rögtön rájött, hogy csak a pia beszél belőle: de
hallgatta figyelmesen, adta alá a lovat, úgy tett, mint aki elhiszi, hogy
így már joggal, ő is elmesélhesse a sztorijait. És abból nem volt hiány,
mi minden meg nem történt vele az utóbbi két évben, az Amerikaiak
partraszállása óta!
Azalatt a két év alatt Fürtösből igazi csirkefogó lett. Ha még nem is
volt olyan, mint az a kölyök a bandából, aki egy napon, amikor épp a
Teraszokban időztek, és valaki jött, hogy szóljon neki: „Hé,
hogyishínak, rohannyá haza, anyád nem mozdul!”, másnap, amikor
Fürtös megkérdezte tőle: „Anyád hogy van?”, mosolyogva rávágta:
„Meghalt.” „Micsoda?!” „Meghalt, meghalt” − bizonygatta és jót
szórakozott Fürtös döbbenetén. Szóval ha nem is volt teljesen olyan,
mint az a srác, akkor majdnem olyan. Fiatal kora ellenére már sok száz
embert megismert, mindenfélét és fajtát, már mindegy volt, ki fia-borja.
Szinte már tudott volna úgy viselkedni, mint az a fickó, aki a Pantheon
környékén lakott, és egy napon az egyik cimborájával jól megtaposott
egy homokost, hogy elraboljon tőle párezer lírát, és amikor a haverja azt
mondta neki: „Hú, bazeg, kinyírtuk!”, anélkül, hogy odanézett volna,
azt válaszolta: „És ki nem szarja le!”
Fürtös hagyta, hogy elragadják az emlékek hullámai. A nápolyi
csöndben ült, saját vallomásától teljesen meghatva, vörösre sült
kutyapofájával, most Fürtösön volt a sor, hogy felidézze a történeteit.
Csakhogy ő az igazat mondta.
Mivel korábban szóba kerültek az Amerikaiak, Fürtös visszatért a
témához. „Na, ezt hallgasd meg!” − kezdte vidáman, nagyvilágiasan és
elmesélt két-három sztorit, egyik vadabb volt a másiknál, mind abból az
időből, amikor az Amerikaiak a városban voltak, persze mindegyikben
ő volt a legzsiványabb.
A nápolyi bámult rá bambán, merengve, bólogatott fáradt mosollyal.
Aztán hirtelen nagy levegőt vett, kidomborította mellkasát, és anélkül,
hogy arckifejezése megváltozott volna, még mindig Fürtösre meredve,
elkezdte: „Énnekem vezekelnem kell!” − és újabb negyedórán át
nyomta a műsoron kívüli süket dumát a bűncselekményéről. Fürtös
hagyta, hogy egy kicsit kiszövegelje magát − ez így volt igazságos −,
közben nézett rá nevetve ő is. Aztán amint a másik veszített egy kicsit a
lendületéből és dadogni kezdett, megint belevágott:
„Az Amerikaiak azok rendesek vótak!… Nem mondom, kicsit
felhúztak néha, de azér jó, hogy vótak! A Lengyelek viszont, a
kurvaannyukat, kegyetlen egy banda vótak! Hú, emlékszem egyszer, a
Torraccián vótam, mentünk valami cuccér a Lengyelek táborába, és
akko nem messze, a pincékné, valami sipákolást hallottunk,
odamentünk, hát két repettsarkú volt az, balhéztak a Lengyelekke, a
lóvéjukat akarták. Na és akko kijött az egyik Lengyel a pincébő, mi
elbújtunk, a másik meg bent maradt a két lotyóval. Azok lehet aszitték,
a lóvéjér ment. De az, baszki, megjelent egy kannáva. Fogta, lecsavarta
a kannáró a kupakot, kitőttötte egy vödörbe, ami benne vót, szót a
havernak, a másik Lengyelnek, aztá a pince bejáratánál ráöntötték a
ribancokra a benzint. A másik előkapart egy gyufát és főgyútotta őket.
Hallottuk, hogy üvőtenek, visítanak, odamentünk, erre láttuk, ahogy a
két csaj elég.”
Ismét a nápolyi következett, de akkorra már úgy elázott, hogy a
szemét se bírta nyitva tartani. „Na mi legyen, iszunk még egyet?” −
kérdezte tréfálkozva Fürtös. A másik talán meg se hallotta, csak
nevetgélt egy ideig. „Mi az, jól megy a sorod?” − kérdezte vidáman,
már tartott tőle, hogy Fürtösét is neki kell fizetnie. Mind a ketten unták
már a locsogást. Fürtös kezdeményezett: „Hé, izé, hogyishínak! Nem
akarunk menni?” A nápolyi nevetgélt még egy ideig magában a földet
bámulva; aztán tántorogva feltápászkodott, és nagy lendülettel
megindult, egyenesen a nádkerítés közepén nyíló kijárat felé. Teljesen
besötétedett, az emberek már megvacsoráztak és előjöttek egy kis friss
levegőt szívni. Néhány kölyök kismotorokon száguldozott a tér körül, a
kivilágított Teraszoktól a félig üres villamosmegállóig. Miközben
Fürtös fizetett, a nápolyi lelkiismeretesen elvégzett néhány komplikált
műveletet: tüsszentett, az ujjai közé fújta az orrát, pisált, aztán együtt
elindultak a megállóba, várták a villamost, amivel a nápolyi
visszajuthatott Róma belvárosába.
„Hol laksz?” − kérdezte Fürtös, míg ott ácsingóztak. A nápolyi erre
titokzatos, ördögi mosolyt varázsolt az arcára, de nem szólt egyet se.
Fürtös erősködött: „Mi az, titok?” − mondta kicsit sértődötten. A
nápolyi megragadta Fürtös kezét és meleg, püffedt tenyerei közé
szorította. „Te egy barát vagy” − kezdte ünnepélyesen, és megint
nekiállt nyomni a dumát a barátságról, bizonygatta, esküdözött,
fogadkozott. Fürtös nem volt túl lelkes a dologtól, éhes volt már és
olyan álmos, hogy már alig állt a lábán. Végül kiderült, hogy a
nápolyival a következő volt a helyzet: alig pár napja érkezett társaival
Rómába szerencsét próbálni. Ezért vállalta el azt a kis melót Fürtösnek
fél rugóért. Naná, máskülönben a nagy francokat ment volna bele! A
kártyával milliókat lehet keresni, milliókat! De egyelőre ő meg a
cimborái egy pincében aludtak, a Tevere töltésének oldalában, a
Testaccio környékén. Fürtös tudta is, melyikről van szó és elkezdte
hegyezni a fülét. „Akko nektek − mondta, ahogy megsejtette a
lehetőséget − kéne valaki, aki segít egy kicsit… aki megmutassa a
legjobb helyeket…”
A nápolyi megölelte, aztán mutatóujját az orrának nyomta, jelezve,
hogy ne is fecséreljen több szót, mert már ennyiből is tökéletesen
értették egymást. Ez a mozdulat megtetszett neki és kétszer-háromszor
megismételte, aztán újra megszorította Fürtös kezét és megint a
barátságról kezdett esküdözni, visszanyúlva bizonyos zavaros és
magasröptű általános alapelvekig, melyeket Fürtös − akinek sokkal
világosabb elképzelése volt a dologról és egy jóval konkrétabb terv a
fejében − csak nehezen bírt követni. „Ja, persze!” − mondogatta. Elment
egy villamos, aztán még egy: a harmadikra végre felszállt a nápolyi,
zsebében a fél rugóval, még megbeszélték, hogy másnap találkoznak,
kétszer-háromszor is elismételték, hogy lent a Sublicio hídnál.

Fürtös végre talált magának szakmát; nem olyat, mint Marcello, aki
elment egy presszóba pultosnak, nem is olyat, mint Ördög, aki
szobafestő bátyja mellett segédkezett, de valami sokkal jobbat, valamit,
ami révén nagyot lépett előre a ranglétrán. Olyannyira, hogy már
egyenlőnek tekinthette magát az olyan kaliberű kölykökkel, mint
például Rocco és Alvaro, akik a csatornafedők lopásáról fokozatosan
egyre komolyabb és felelősségteljesebb munkákra tértek át, azzal
együtt, hogy végeredményben soha nem volt egy vasuk sem, és
ábrázatuk mindinkább az igazi szarrágókéra hasonlított. Fürtös már
inkább velük lógott és nem a vele egykorú, vagyis tizennégy éves kis
pöcsökkel. Azok aligha engedhették volna meg maguknak, hogy
olyanokkal csavarogjanak, akik mindig tele vannak lével, hiszen egy
árva buznyák sem akadt a zsebükben, vagy mondjuk legeslegfeljebb
két-három kiló. Az igazat megvallva, Roccóval és Alvaróval is gyakran
megesett − de még milyen gyakran! −, hogy teljesen le voltak égve, de
az egészen más dolog volt! Hogy mennyire más dolog, azt Fürtösnek is
volt alkalma megtapasztalni azon a vasárnapon, amikor Ostiába ment
velük, tele dohánnyal, mint egy isten.
A kártyával eleinte valóban nem ment rosszul az üzlet. Fürtös és a
salemóiak általában a Campo dei Fiori környékén, a Vittorio hídnál
vagy a Prati negyedben telepedtek le egy csöndes zugban. Mikor pedig
az ernyőt le tudták cserélni egy kis pultra, a kártyákat pedig három jól
legyalult, gumival körbetekert falapra (kettő kártyalap nélkül, egy pedig
a gumi alá csúsztatott kártyalappal), kiálltak a Spanyol lépcsőhöz, vagy
valami hasonlóan elegáns helyre, ott aztán szépen lépre csalták a
járókelőket, odacsődítettek egy csomó embert, mind talpig kirittyentve
és tele dohánnyal. Fürtös névleg csak csicska volt, aki a pultot tartotta,
de valójában ennél sokkal kényesebb feladat hárult rá; megkeresett vele
naponta egy rugót, vagy még többet is. Ám egy szombat este, már
június elején, miközben nagyban ügyködtek a Pettinari utcában, hirtelen
megjelentek a zsaruk, a Sixtus hídról rohantak egyenesen feléjük. Fürtös
vette őket észre legelőször, a Zoccolette utcán próbált lelépni, de egy
zsaru a sarkában volt és rákiáltott: „Állj, vagy lövök!” Fürtös
megfordult, és látta, hogy tényleg ott a revolver a kezében, de azt
gondolta: „Csak nem lő le, legalábbis remélem!”, és futott tovább, kiért
az Arenula utcára, aztán a Giudia térről nyíló sikátorokban eltűnt. A
másik hármat elcsípték. Bevitték őket az őrsre, másnap meg
visszatoloncolták őket szülőfalujukba és jóccakát. Azon a szombat estén
Fürtös mindenesetre leereszkedett a Sublicio híd töltésoldalához a
bunkerjukba, amely valójában egy évszázadokkal ezelőtt épült ház
pincéje volt. Hagyta a csudába a három szerencsétlen gönceit, ment
rögtön és kimozdított a falból két-három téglát, ott volt eldugva egy
teljes havi munkával megtakarított lóvé: ötven lepedő.
Így azon a napon, június első vasárnapján, Fürtös tele volt dohánnyal
és életkedvvel.
Csodás reggel volt, a nap szabadon és játékosan perzselte a tiszta,
üde Toronyházakat, sok-sok kilométernyi kékségen áthatolva arannyal
szórt be mindent: a Monte di Splendore és a Monte di Casadio újonnan
festett háztömbjeit, a bérkaszárnyák homlokzatát, a belső udvarokat, a
járdákat. Abban az aranyban, a friss levegőben, ünneplőbe öltözött
emberek nyüzsögtek a Donna Olimpia központjában, a bérházak
bejáratánál, az újságos pavilon körül…
Fürtös már korán elindult hazulról, kikenve-kifenve, nadrágja hátsó
zsebe csak úgy dagadt. Egy csoport közepén, a srácok között, akik nagy
hanggal vitatkoztak az Új Házak előtt, azonnal kiszúrta Roccót meg
Alvarót. Munkásruhában voltak, még mosdás előtt, bokánál szűk, bő
szárú gatyát viseltek, úgy vesztek el bennük pipaszár lábaik, mint egy
szál virág egy öblös köcsögben; feszítettek keresztbe vetett lábakkal,
akár a katonák a fotókon; mindehhez olyan randa pofájuk volt, hogy
formalinba téve ki lehetett volna állítani őket a kriminalisztikai
múzeumban. Fürtös odament hozzájuk, ügyet se vetett a vele egykorú
taknyosokra, akik nagy hévvel fociztak, a kis pisis pedig, akitől elvették
a labdát, ott bőgött. Amint észrevette, Alvaro Fürtös felé fordult,
arccsontjai, melyek mintha kalapáccsal lettek volna kilapítva, külön-
külön, egymástól függetlenül mozogtak: „Mi az, rád mosolygott a
szerencse?” − puhatolózott tettetett flegmasággal.
„Jóhogy!” − válaszolt Fürtös, adta a dörzsöltet ő is.
Olyan magabiztos volt és olyan felhőtlenül vidám, hogy Alvaro
bizonyos érdeklődéssel figyelte.
„Miccsinátok ma?” − kérdezte Fürtös.
„Hát” − bizonytalankodott Alvaro, hogy időt nyerjen, fáradt, de
ugyanakkor sejtelmes ábrázattal.
„Mi lenne, ha kimennénk Ostiába? − dobta fel Fürtös. − Tele vagyok
dohánnyal!”
„Ja persze! − mondta erre az összes pofacsontját le-fel mozgatva
Alvaro. − Lehet nálad vagy két kiló!”
Rocco is érdeklődve követte a beszélgetést.
„Ja, ja! Két kiló!” − vágott vissza Fürtös, csak úgy vibrált a hangja.
„Ötven rugóm van! − szólalt meg egy kis szünet után. − Ötven rug-
gó!” − ismételte, egész halkan, nyitott tenyerét a szájához emelve,
mintha súgná.
Alvarón olyan derültség lett úrrá, hogy le kellett ülnie a lépcsőre,
csaknem a földön fetrengve röhögött. Rocco úgyszintén. Fürtös
megvárta, míg lenyugszanak, közben remekül szórakozott ő is, aztán két
ujja közé fogta Alvaro ingnyakát, és ennyit mondott: „Gyere csak!”
Félrehúzódtak egy sarok mögé, ahol Fürtös megmutatta az ötven
lepedőt. A két cimbora felkiáltott: „Baszki, tényleg!” − egy kicsit
beletörődötten, mintha azt mondták volna: „Jó neked!”
„Na, akko megyünk Ostiába?” − kérdezte Fürtös.
„Megyünk hát!” − felelt Rocco.
„De előbb le kéne füröggyünk, meg át kéne őtözzünk!” – tette hozzá
Alvaro. „Mennyetek, megvárom!” − egyezett bele Fürtös. A másik kettő
összenézett. „Hé, Fürt! − dobta fel rövid gondolkozás után Alvaro,
csontjai kánkánt jártak a bőre alatt az elégedettségtől. − Mit szóná, ha
Ostiába összehoznánk neked egy jó kis numerát?” Fürtös rögtön ura volt
a helyzetnek: „Jóvan! − felelte. − Ha kerítetek egy bigét!” „Kerítünk,
kerítünk!” − biztosította Rocco. „Akkor félóra múlva ugyanitt!” −
mondta Alvaro. Bementek az Új Házak belső udvarába, de ahelyett,
hogy hazamentek volna, fel az emeletre, vagy elmentek volna keríteni
fél rugót a jegyre meg a kabinra, jobbra a szűkebb kapu felé indultak,
amely az Ozanam utcára nyílt, és bementek a trafikba, ahol a telefon
volt. A készülékhez léptek, amolyan hivatalos pózban, Alvaro
tárcsázott, Rocco pedig, miután bedobta a tizenöt lírát, teljes
lelkesedéssel követte a beszélgetést.
„Halló − szólt bele Alvaro −, volna szíves adni Nádját! Igen, Nádját,
egy haverja vagyok.” − A főszer a vonal másik végén elment, hogy
hívja Nádját, közben Alvaro egy pillantást vetett Roccóra, vállát a
málladozó falnak vetve figyelt.
„Halló − mondta aztán ismét fontoskodó hangon −, te vagy az,
Nádja? Figyejj má… Vóna itt egy kis üzlet… Ráérsz ma?… hogy
kigyere Ostiába… ja, Ostiába… Mi?… igen, mondom, hát szoktalak én
hülyitteni?… De biztos, tejjesen biztos!… Várjá meg minket a
Kéktengerné, tód, a Kéktengerné… Ott, ahol a pálya van, ott előtte… ja,
ja, ahogy a mútkor… Három, negyednégy fele… Jóvan… na szeva, izé,
hogyishívnak!” − Visszaakasztotta a kagylót, és Rocco kíséretében az
elégedettségtől teljesen kipirulva elhagyta a trafikot.
Nádja elnyúlva feküdt a homokon, mozdulatlanul, arcáról lerítt, hogy
a pokolba kívánja a napot, a szelet, a tengert és az összes embert, akik
ellepték a partot, mint a legyek egy leszedett asztalt. Ezrével nyüzsögtek
ott, a Battistinitől a Lidóig, a Lidótól a Kéktengerig, a Kéktengertől a
Hercegig, a Hercegtől a Hullámocskáig strandok tucatjait töltötték meg.
Volt, aki hanyatt fekve, vagy hason hevert a homokban, általában az
idősebbek, míg a fiatalok − a fiúk fecskében vagy szűk alsóban, ami
minden formát megmutatott, a lányok, a kis hülyék, falatnyi, tapadós
fürdőruhákban, kibontott hajjal − megállás nélkül fel-alá járkáltak,
mintha idegbajosok lennének. Egymást szólongatták, ugratták,
kiáltoztak, rikoltoztak, játszottak, ki-be járkáltak a kabinokból, hívták a
fürdőmestert, sőt még egy csapat trasteverei kölyök is volt ott
sombreróban, akik a kabinok előtt zenéltek, tangóharmonikán, gitáron
és kasztanyettán; szambáik dallama összekeveredett a Kéktenger
hangszóróinak habokat ostromló rumbáival. Nádja ott feküdt a tömeg
kellős közepén elterülve, fekete fürdőruhában, tele fekete szőrökkel,
akár egy ördög, melyek a hónaljában izzadt csomókba tapadtak,
szénfekete volt a haja is meg azok a dühtől égő szemei.
Negyven év körüli nagydarab nőszemély volt, akkora dudákkal és
akkora vaskos sonkákkal, hogy fénylett a bőre, feszült a hurkáin, mintha
felpumpálták volna. Minden baja volt, unta már, hogy a fanatikus
strandolok hepajozásában töltse az időt, ő úgysem fürdött meg a
tengerben, isten ments, már mosdott reggel a Téglagyárban, Anita néni
kádjában. Fürtös, Alvaro és Rocco még tíz perce se voltak ott, de ő már
tette volna a dolgát.
„Miva, hisztis vagy, Nádja?” − kérdezte tőle teljes nyugodtsággal
Alvaro, mert látta rajta, hogy már sík ideg. Ezekre a szavakra egyszerre
tört ki belőle minden nyűgje: „Mennyünk má! – fakadt ki. − Csinájjuk,
amiér idejöttünk, egy gyors kis izé, aztá jóccakát! Mi a szarra várunk,
monmámeg?”
„Hűűű anyukám, de sürgős!” − állapította meg Rocco. Nádja
sértődött képpel megfordult, mint egy vipera, legörbítette a száját,
szemei kiporcelánosodtak a dühtől, elszürkültek, akár a szívbetegeké:
„Akarsz keféni vagy nem?” − csattant fel dühödten és Alvaro szemébe
nézett. „Jóhogy!” − felelt Alvaro. „Akko mennyünk, mire vársz?” −
sipákolta a csaj, nagy vörös szája éppen olyan volt, mint a pokol kapuja.
Alvaro tovább bámulta, szemeiben nyájas irónia csillogott: „Na asszem,
te ma még nem kaptá! − mondta, s kezével egyértelmű mozdulatot tett.
− Látom, nagyon ki vagy éhezve!” − tette még hozzá nagy vidáman.
„Ó, hogy dögőné meg kibelezve!” − sipította Nádja, teljesen
megvadulva, mocskosabb volt a szája, mint egy vágóhídi hordárnak.
„Majd minnyá a kedvedre teszünk, na! − csatlakozott Alvaróhoz
Rocco is. − Van itt neked pár szép szál répa!”
„Fürtösnek is van ám! − tette hozzá Alvaro. − Még ha kis taknyos is,
látnád, micsoda fegyverje van!”
Fürtös teljesen szenvtelen maradt, még mindig a homokban térdelt,
kissé széttárt lábakkal: neki is mexikói kalap volt a fején, az álla alatt
megkötött madzag tartotta, kissé hátracsapva úgy, hogy a homlokán
előgöndörödtek alóla a hajfürtjei.
„Na, mennyünk akko!” − állt rá végre Alvaro, és mint egy igazi
szarházi, fejével a kabinok felé bökött. A csaj utálatos és önérzetes
tekintete mögé rejtette elégedettségét, tenyerét a földre támasztotta, farát
a levegőbe tolta, és lassan, óvatosan megemelte a csöcsétől a csülkéig
kisebb-nagyobb csomagokban megosztó mázsányi hájtömeget.
„Ájjá csak meg! − parancsolta Alvaro. − Én megyek előre!”
Felpattant és eltűnt a napernyők, nyugágyak meg a strandoló hústömeg
sűrűjében. Kis idő múlva Nádja, miután először térdre tápászkodott,
majd nagy csülkeit a tüzes homokba mélyesztve felállt és utánament.
Fürtös és Rocco ott maradtak, vártak a sorukra. Rocco elnyújtózott,
kezeit a tarkója alá téve, a szokásos idétlen arckifejezéssel. Mivel a
fürdésről egy szót sem ejtettek egész nap, Alvaróval is csak döglöttek a
hátukat a kabinoknak támasztva, és lesték a Trasteveréről, a Pratiból, a
Maranellából vagy a Quarticciolóból odasereglett bigéket, Fürtös most
felhozta a témát: „Hé, Rocco, te tudsz úszni?”
„Má hogyne tudnék! − vágta rá Rocco, szemrebbenés nélkül. −
Látnál engem a vízbe, olyan vagyok, mint egy delfin!”
„Na akkor addig is, amíg itt várunk, fürödhetnénk egyet!”
„Áh, nincs kedvem! Nincs kedvem! − nyafogta Rocco és ásított
egyet. − De te mennyé, ha akarsz!”
„Megyek is!” − jelentette be Fürtös határozottan, és egy kicsit
indulatosan. Levette a sombrerót, és futott a hullámok felé. Ott aztán
vagy félórát álldogált töprengve, először az egyik lábfejét dugta a vízbe,
majd visszahúzta, aztán a másikat, azt is visszahúzta; később csak
bemerészkedett egész térdig, és minden alkalommal, ahogy jött egy
hullám, ugrott egyet, mintha fenékbe billentették volna. Fürtös előtt a
víz tele volt emberekkel, alig fértek el, a fejek között egy csónak
imbolygott fel-le. Végül elszánta magát és a hullámok közé vetetődött,
sután, mint egy kiskacsa. Az egész fürdőzés annyiból állt, hogy a
melléig érő vízben vacogva bámult pár fiút, amint bőrüket lehorzsolva
felkapaszkodtak egy cölöp tetejére, és onnan hasasokat ugrottak.
Amikor visszament a Kéktenger elé, a másik kettő már megvolt a
dologgal. Most ő következett, de leült, fejébe húzta a kalapot, és egyet
se szólt. Alvaro viszont beszélt, jártatta az állkapcsát: „Figyu, Fürtös,
mielőtt te is mennél, igazán meghívhatná minket valamire… Mos nem
azér… de tód, pont annyi lóvénk vót, hogy kifizessük a vonatot meg a
kabint…” „Miazhogy!” − vágta rá Fürtös, elfutott a kabinhoz, bement,
előszedte a nadrágzsebéből a köteg bankjegyet, kihúzott belőle egyet,
előjött és intett a többieknek, mozduljanak. Azok feltápászkodtak, és
együtt elmentek a büfébe, hogy igyanak egy Coca-Colát.
A nap már lemenőben volt, de egyre nagyobb lett a ramazuri. A
tömegen túl a tenger úgy szikrázott, akár egy kard pengéje. A kabinok
és a barakkok sora ezer meg ezer hangtól zengett, a zuhanyzókat
ellepték a fiatalok és a gyerekek, ahogy a hangyák lepnek el egy
tetemet. A zenekar teljes erőbedobással játszott, a Kéktenger
fonográfjától pedig zsongott az ember feje. „Hé, Fürtös − szólalt meg
egy kis idő elteltével Alvaro −, te következel!”
Fürtös rögtön felpattant, egy szót se szólt, be volt rezelve, hogy
Nádjával be kell vonulnia a kabinba. A másik három röhögni kezdett
rajta, Nádját is beleértve, aki a büféasztalnál ücsörögve egy kicsit
kiengesztelődött. „Fizetni kéne előbb, nem?” – mondta Alvaro
jóindulatúan, szinte udvariasan, nem akarta túlságosan megszégyeníteni
Fürtöst a mulasztása miatt. „Elfelejtettem na, hát elfelejtettem!” −
mentegetőzött Fürtös nevetve, de közben belül eltorzult: fizetett, és
előrement, ahogy Alvaro tette korábban. A levegő és a homok már
kicsit lehűlt, de a kabinban most még nagyobb volt a forróság, ontotta a
meleget, akár egy kemence. A levetett ruhák kicsit büdösek voltak,
különösen a zoknik, de szaguk a só és a brillantin kellemes illatával
keveredett. Kis idő múlva, mikor Fürtös szemei már hozzászoktak a
kabin félhomályához, s már kellőképp izgalomba is jött, Nádja elkezdett
kaparászni az ajtón; Fürtös kinyitotta, a nő becsússzam, vitte maga után
jókora farát − ha egy tapizós belemarkolt az Arenula vagy a Famese
moziban, ülepe székről leomló tömegéből akkorát fogott, mintha egy
piton farkát szorongatná. Fürtös ott állt, mexikói kalapjában. A csaj szó
nélkül levette izzadt húsáról a kétrészesét, erre Fürtös is letolta a
gatyáját. „Dógozzá, gyerünk!” − utasította a nőt suttogva.
Csakhogy miközben tették, amit tenniük kellett, Nádja magához
szorította Fürtöst, arcát csöcsei közé temette, és szép lassan felcsúsztatta
az egyik kezét a fiú szögre akasztott gatyája szárán, benyúlt a hátsó
zsebébe, kiemelte a köteg lóvét, és a nadrág mellett lógó ridiküljébe
süllyesztette.

Fürtös a Giorgio Franceschi Elemi Iskola épületében lakott. A Bianco

hídtól felfelé vezető út jobb oldalán domb emelkedett, tetején
Monteverde Vecchio házaival, balkéz felől először a Vazsbeton tűnt fel
völgyébe ágyazódva, aztán a Donna Olimpia, amit egyszerűen
Toronyházaknak is neveztek. És rögtön az első épület jobbra az iskola.
A málladozó aszfaltból még málladozóbb homlokzat emelkedett ki:
középen egy sor négyszögletes, fehér oszloppal, sarkain négy vaskos,
két-három emelet magas, bástyaszerű épülettel.
Először Németek, majd Kanadaiak állomásoztak itt, később a
menekülteknek, aztán a hontalanoknak adott otthont, ahogy Fürtös
családjának is.
Marcello viszont a Toronyházakban lakott, kicsit odébb, úgy
magasodtak, akár egy hegylánc; sorokba, körökbe, átlókba rendeződő,
utcára, udvarra, lépcsőre, északra meg délre néző, nap sütötte vagy
árnyékos, zárt vagy kitárt, üres vagy száradó ruhával zsúfolt, csöndes
vagy nők rikoltozásától meg gyereksírástól zengő ezer meg ezer
ablakkal. Körös-körül még beépítetlen, hepehupás mezők terültek el,
telis-tele kiskölykökkel, akik takonytól maszatos iskolaköpenyben vagy
félpucéran játszottak.
Vasárnap aztán végképp csak a kis taknyosokat lehetett látni, a
nagyobbak a belvárosba mentek szórakozni, azok meg, akik tele voltak
lével, mint például Fürtös, Ostiába, hogy habzsolják az életet! Marcello
egyedül maradt a Donna Olimpián, egy árva peták nélkül, csóró majd
meghalt az unalomtól. A Toronyházak udvarain lődörgött zsebre dugott
kézzel, nyolc-kilenc éves kölykökkel állt le kártyázni, de a kicsik egy
idő után elunták, és elmentek inkább a Monte di Splendore környékére
indiánost játszani. Teljesen egyedül volt az egész Donna Olimpián, a
bérházakkal körülvett üres téren, tűzött rá a nap. Átkelt az utcán,
felsietett az iskola négy omladozó lépcsőfokán, aztán be a jobb oldali
épület lépcsőházába. Fürtös családja nem tanteremben lakott, mint a
menekültek, vagy az első érkezők, hanem az egyik folyosón, ahonnan a
termek nyíltak, s amelyet választóelemekkel osztottak fel sok-sok kis
helyiségre, eljárni csak egy kis sávon lehetett az udvarra néző ablakok
előtt, itt futott most végig Marcello. A szobaszerűségekben priccsek,
frissen bevetett ágyak − mert az asszonyoknak ennyi csemete mellett
csak ebéd után volt idejük összerámolni egy kicsit −, és megrogyott
asztalkák, feslett fonatú székek, kiskályhák, ládák, varrógépek, zsinórra
teregetett gyerekruhák látszottak. Abban az órában alig volt valaki az
iskola épületében: a fiatalok biztosan nem, az öregebbek a Toronyházak
alagsoraiban kocsmáztak, úgyhogy csak pár idős asszony lehetett
otthon.
„Adél néni! − kiabálta Marcello, miközben végigsietett az ablakok
előtt húzódó szűk folyosón. − Adél néni!”
„Mit akarsz?” − hallatszott az egyik helyiségből Adél néni
türelmetlen hangja. Marcello kivágta a libegő ajtót.
„Visszajött má a fia, Adél néni?” − kérdezte.
„Neem!” − felelt Adél néni. Már nagyon unta, hogy Marcello egy óra
leforgása alatt immáron harmadszor kereste rajta a fiát. Egy feslett
széken ült, megizzadva, minden irányban kibuggyanó ülepével, az újság
a lábára esett, épp a varrógépen megtámasztott kistükör előtt
fésülködött.
Választékát középen hordta, göndör, töredezett haja oldalt két
csomóban kiállt, sprőd volt, akár egy köteg rőzse. Dühösen fésülködött,
összeráncolt szemöldökkel, ajkai legörbültek a hajtűket szorítva, mintha
még mindig csitri lenne, és megengedhetné magának, hogy
türelmetlenül tépje-húzza a haját; épp pizzeriába készült a barátnőivel,
azért cicomázta magát. „Na akko viszlát, Adél néni!” − köszönt el
Marcello és távozott, de még hozzátette: „Mongya má meg a fiának, ha
megjön, hogy odalent vagyok!” „Engem má csak holnap lát, ha addigra
haza eszi a fene − morgott magában Adél néni −, elkényeztetett kis
szaros!”
Marcello visszament az utcára; megint csak a kihalt környék fogadta.
Elszontyolodott, majdnem elsírta magát, nekiállt kavicsokat rugdosni,
így eresztette ki a mérgét. „A franc ebbe a köcsögbe − gondolta, vagyis
inkább morogta magában −, hova a francba tűnhetett, hova a bánatba,
hogy senkinek se szót egy szót se… Vagy úgy? Így bánunk a
haverokkal?… Úgy pipásít, hogy egy ujja ki tudnám nyomni mind a két
szemét a mocsokjának!” Leült egy lépcsőfokra, ahol talált egy kis
árnyékot: az egész körzetben, amit csak megtört tekintetével be tudott
barangolni, senki mást nem látott, mindössze öt-hat kis taknyost, ott
ücsörögtek a porban, az iskola Vazsbeton felőli sarkán, valami
bicskával játszottak. Marcello egy kis idő után gondolt egyet, elindult
feléjük, mikor odaért, állva figyelte őket, zsebre dugott kézzel. Azok
ügyet se vetettek rá, egy szót se szóltak, játszottak tovább. Aztán
egyszer csak az egyik felnézett a Monte di Splendore felé, tekintete egy
pontra szegeződve felragyogott és elkiáltotta magát: „Nicsak, nicsak, a
Zambuia!” Mindannyian arra néztek, felpattantak, s már rohantak is a
Monte di Splendore felé. Marcello is követte őket szép lassan,
komótosan. Túljutott az árkokon, felért a domb buckáira, ahol a többiek
addigra már leheveredtek egy állvány árnyékában, ahonnan jobbra
Monteverde Nuovo látszott, alatta meg fél Róma, egész a Szent Pálig.
Zambuia körül guggoltak, mindegyikük térde közt egy kutyakölyök, ő
meg hozzáértő szemmel követe minden mozdulatukat. A fiúk csöndben
voltak és rendesen viselkedetek: csak nevettek egy kicsit, azt sem túl
hangosan, ha valamelyik kutya mulatságos mozdulatot tett. Olykor-
olykor Zambuia felemelt egyet, mint egy rongydarabot, megforgatta,
szétfeszítette a száját, aztán visszadobta a földre, valamelyik srác térdei
közé. A kiskutya kinyújtózott, vakkantott egyet, aztán ugrándozni
kezdett csámpás kis lábain a fiúk térdei körül, vagy sétára indult a
lejtőn. „Hova megy má az akis pöcs!” − kiáltozták erre a fiúk vidáman.
Egyikük felállt, s ő is csetledezve-botladozva, akár a kis jószág, ment,
hogy visszahozza. Aztán viccelődött vele kicsit, hogy megpróbálja
elrejteni − kicsit elvörösödve szégyenében − a szeretethullámot, amit a
kiskutya kiváltott belőle. „Kinek a kutyái ezek?” − kérdezte Marcello
előrelépve, fölényes hangon, de azért érdeklődést, szimpátiát mutatva a
kis állatok iránt. „Az enyémek!” − válaszolt sötéten Zambuia. „Kitő
vannak?” „Vak vagy? − vetette oda Zambuia, miközben azzal volt
elfoglalva, hogy az egyik kutyus hasát vakargassa. − Nem látód, hogy
ott az annyuk?” A fiúk nevettek. A szuka ott hevert a lábuknál, apró
volt, mint egy szúnyog, és csendes. „Na gyerünk!” − parancsolta
Zambuia. Összeszedte a kölyköket a bőrüknél fogva a kissrácok lábai
alól, és az anyjuk hasához rakta mindegyiket, azok meg egyből
ráharaptak az emlőire; a kerek gombócok, akár a kismalacok, rögtön
szopni kezdtek, a srácok köréjük gyűltek és vidáman, izgatottan
ösztönözték őket, nevetve kommentálták a történéseket. „Nekem adod
az egyiket?” − kérdezte tettetett közömbösséggel Marcello. Zambuia,
aki azzal foglalatoskodott, hogy rendet tartson a kis jószágok között a
szoptatás alatt, ránézett: „Persze” − mondta. Majd rögtön hozzátette:
„Van öt kilód?” „Meg vagy te húzatva! − mondta erre nevetve Marcello,
két ujjával a halántékát böködve. − Az állatkertbe úgy vágják hozzád
ingyér a farkaskutyakölyköket!” „Mennyé má!” − hangzott Zambuia
válasza és már vissza is tért a kicsik istápolásához. A taknyosok
hegyezték a fülüket. „És pont farkaskutyákat?” − érdeklődött rövid
szünet után Zambuia. „Asszed hazudok?! − vágta rá azonnal Marcello,
aki már várta a kérdést. − Mennyé, kérdezzed meg Oberdant, a suszter
fiát, ha nem hiszed!” − tette hozzá. „Érdekel is engem − legyintett
Zambuia −, ha igaz, igaz, ha nem, nem!” Két kutyus birkózni kezdett,
morogtak, mintha vérebek lennének, egymás orrát harapták, ez ismét
odavonzotta a srácok figyelmét, kitört belőlük a nevetés, a fűben
hemperegtek ők is, mint a kutyakölykök. „Legyen egy kiló!” − javasolta
Marcello. Zambuia meg se mukkant, de látszott rajta, hogy benne van.
„Rendicsek?” − erősködött Marcello. „Legyen, ahogy akarod!” −
préselte ki fogai közt Zambuia. „Ezt választom!” − vágta rá egyből
Marcello, időközben már kinézte, melyiket is akarja, és az egyik kövér,
fekete kölyökre mutatott, a legnagyobb zsiványra, arra, amelyik
egymaga akarta kiszopni az összes tejet. A kissrácok irigykedve
bámulták Marcellót, próbálták hergelni a kis jószágot, hogy megint
megharapja a többiek orrát. Marcello kivette a tárcájából az egyiket a
két százas közül, ami az összvagyona volt: „Nesze!” Zambuia szó
nélkül nyújtotta kezét, s már zsebre is vágta a pénzt. „Minnyá jövök,
várjatok meg itt!” − közölte Marcello, és elindult lefelé a lejtőn, vissza
az iskolához. „Adél néni! − kiabálta megint a keskeny folyosón. − Adél
néni!”
„Uh, na jó! − hallatszott az asszony rikácsolása, aki épp elkészült a
cicomázkodással. − Má megin itt vagy?!” − bosszankodott aztán, mikor
megjelent az ajtóban, ünneplős ruhájában olyan volt, mint a töltött
galamb. „Nem vagy te eszedné! − tette hozzá és türelmetlenségét jókedv
váltotta fel. − Fiacskám, ha én a helyedbe lennék, tudod, hova kűttem
vóna má rég az én szarházi kölkömet! Mi az, aranybó van?!” „Moziba
kellett vóna mennyünk együtt!” − vágta rá felélénkülve Marcello. „Hát,
asszem − mondta Adél néni kezét a mellére téve, amolyan lemondó,
ugyanakkor ravasz mozdulattal, amitől az álla teljesen eltűnt a tokájában
−, ez éjfélig má haza nem talál! Tudhatnád, mekkora tekergő, kap is
eleget az apjátó, de semmi foganattya!” „Hát akko visszajövök később”
− mondta Marcello, aki most már kissé jobb színben látta a világot,
vigasztalta a gondolat, hogy jobb kutyája van, mint Ördögnek. „Viszlát,
Adél néni!” Az asszony, szürke ruhájába beleszuszakolva mely annyira
feszült a háján, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban szétszakadhat rajta
és homloka közepétől két oldalt seprűszerűen kiálló hajával visszament
a szobába, hogy indulás előtt feltegyen még egy kis púdert és magához
vegye a táskáját. Marcello pedig már rohant is lefelé, ki az utcára:
végigrobogott a málló, megfeketedett lépcsőfokokon, a fal mellett,
amelyből itt-ott tekergőző csdarabok álltak ki, de alighogy kilépett a
házból, fülsüketítő robajt hallott a háta mögött, mintha bomba robbant
volna, aztán erős ütést érzett a vállán, mintha valaki orvul ökölcsapást
mért volna rá. „Akkurvaannyát!” − gondolta Marcello, miközben hassal
a földre zuhant, fülében a robbanás dörejével, a fehér porfelhőtől vakon.

Fürtösnek épp csak annyi aprója maradt, hogy vegyen magának két-
három szál cigit és villamosra szálljon. Végigvonszolta magát a
Körökhöz5 vezető úton, egyedül, mint egy kivert kutya; ott aztán várt
egy tizenhármast, amely félig üres volt még a délutáni napsütésben és
forróságban, hat óra felé se járhatott. Fürtös a jármű végébe ment,
egészen kihajolt az ablakon, hogy maga lehessen gyászos gondolataival;
a szél, melyet a villamos futásában keltett, ahogy végigsietett az
elnéptelenedett folyóparton, majd a Re sugárúton, összeborzolta göndör
fürtjeit, és kitűrt ingét lebegtette. Szemei előtt házak homlokzatai
futottak el, bámulta mereven, anélkül, hogy látná, a fájdalomtól teljesen
lesújtva, napégette arccal, könnyekkel küszködő, csillogó szemekkel.
Úgy szállt le a Bianco hídnál, mint egy tolvaj, de ahogy leszállt, földbe
gyökerezett a lába a váratlan látványtól. A Bianco híd gúlái körül, a
füves tereken, a Quattro Venti út építési területein, ahol rendszerint egy
lélek se mutatkozott, még a Vazsbetonhoz és a Toronyházakhoz vezető
szűk utcán is, amelyen csak az ott lakók jártak, de közülük is csak azok,
akiknek nem volt tyúkszemük és nem volt túl szoros a cipőjük, most
mindenhol emberek tolongtak. „Mi történt?” − kérdezte Fürtös a
mellette állótól. „Mittomén!” − hangzott a válasz, miközben egyre csak
a fejét forgatta, hátha sikerül kiderítenie valamit. Fürtös sietve elindult
az emberek között furakodva, le a lejtőn a vasúti átjáróig, aztán fel a
meredek emelkedőn a Vazsbeton felé. Abban a pillanatban a
Gianicolense körút végéből, a Trastevere állomás felől szirénák visítása
hallatszott. Fürtös megfordult, utat tört magának a hullámzó tömegben,
és ismét a Bianco hídon termett, éppen időben, hogy láthassa, amint
teljes sebességgel tűzoltóautók és egy mentő Monteverde Nuovo felé
robognak. Vijjogásuk lassan elült a házak és az építkezési területek
között.
Fürtös visszarohant vasúti átjáró felé, de Ördögbe botlott, aki egy
biciklit tolt. Együtt törték tovább az utat a tömegben. „Mi az, mi
történt?” − kérdezte Fürtös egy másiktól, mert majd megőrjítette a
kíváncsiság. „Biztos kigyulladt a Vazsbeton” − válaszolt a tag
grimaszolva és megvonta a vállát. De ahogy nagy nehezen, lökdösődve
eljutottak az átjáróig, rendőrkordonba ütköztek. Fürtös és Ördög
próbáltak szót érteni velük és élni a kiváltságukkal, hogy a Donna
Olimpián laknak, de azoknak parancsuk volt rá, hogy senkit ne
engedjenek közel, így a két fiúnak is vissza kellett fordulnia.
Megpróbáltak a Quattro Venti út felől lejutni egy ösvényen, amelyet a
munkások tapostak ki, és az utca vasúti átjárón túli szakaszához
vezetett. De ott is feltartóztatták őket a rendőrök. Nem maradt más
megoldás, mint hogy Monteverde Nuovo felé kerülve jussanak el a
Donna Olimpiára. Visszasiettek hát a Bianco hídhoz, ahol egyre többen
tülekedtek, és felfelé indultak a Gianicolense körúton, felváltva vitték
egymást a bicikli vázán, és hosszú szakaszokat gyalogoltak, ahol az út
túl meredek volt. Legalább két kilométert kellett megtenniük, hogy
Monteverde Nuovo terére érjenek, aztán újabb fél kilométer lejtőnek le,
réteken át, a menekültek bérkaszárnyái és az épülő házak között, hogy a
Donna Olimpiára érkezzenek a másik oldalról. Mire odaértek, már
esteledett. Lerobogtak az utca első szakaszán, aztán ott is meg kellett
állniuk. Kevéssel a Toronyházak előtt hatalmas tömeg mozgolódott az
utcán, a Monte di Splendore alatt, a házak belső udvarain. Kiáltások
hallatszottak, az emberek szólongatták egymást, az összezsúfolt tömeg
zúgolódása elfojtott, tompa morajlásnak hatott. Fürtös és Ördög,
leszálltak a bicikliről és szó nélkül a sokadalomba vetették magukat.
„Mi történt? Mi történt?” − kérdezgette Fürtös, ha ismerőst látott. Azok
csak bámultak, de nem feleltek, és felszívódtak a zűrzavarban. Aztán
valaki, miközben Fürtös falfehéren haladt előre a csődületben,
megragadta Ördög ingujját, és azt mondta neki: „Hát nem tód, hogy
összedőt az Iskola?” Ekkor ismét felvisítottak a szirénák Monteverde
Nuovo felől, néhány pillanattal később már újabb tűzoltókocsik siettek
le az úton, megnyitva maguk előtt a tömeget, és a Donna Olimpia széles
kereszteződésében leparkoltak a többi mellett. Amikor az utolsó sziréna
vijjogása is elhalt, jobban hallatszott az emberek zúgolódása,
kiáltozásaik felerősödtek. A jobb sarkon, az iskola épülete helyén egy
hatalmas romhalmaz látszott, melyet még mindig porfelhő ölelt, az
utcán egy nagy halom fehér kőtörmelék zárta el az utat és teljesen
kitakarta a még talpon maradt, fehér homlokzati oszlopsort. A romok
felett már dolgozott a tűzoltók egyik daruja, két-három tucat ember
pedig csákányokkal ásta a törmelékhalmot, utasításokat osztogatva,
egymást szólongatva, közben egyre jobban besötétedett. Körülöttük
rendőrkordon és az őrült nagy tömeg, mely a távolból nagy
érdeklődéssel követte a tűzoltók munkáját, az asszonyok a szemközti
bérház ablakaiban, a már felgyújtott lámpák fényében kiabáltak,
jajgattak és zokogtak.

Marcellót mentőautóval kórházba szállították, még mindig fehér volt a

portól, mint egy lisztben megforgatott hal; ott aztán megállapították,
hogy két bordája eltörött. Egy kórterembe vitték, amely a kertre nézett,
ahol a lábadozók napoztak, egy zsémbes májbeteg öregúr és egy
középkorú férfi között kapott ágyat. Az előbbi egyfolytában fecsegett,
hetet-havat összehordott, nevetgélt, morgott, szidta a nővéreket, mintha
folyton részeg lett volna, az utóbbinak a hangját sem lehetett hallani, és
két-három nap múlva átvitték egy másik szobába a folyosó túlsó végén,
hogy az erre kijelölt helyen lehelje ki a lelkét. A halott helyére másnap
reggel egy újabb öregembert hoztak, aki éjjel-nappal óbégatott, a
morgós már frászt kapott tőle, annyira idegesítette, hogy, akár egy
kisgyerek, grimaszolva utánozta. Marcellónak nem volt rossz dolga.
Leginkább az étkezések idejét várva töltötte napjait: nem mintha
annyira éhes lett volna, sőt, majdnem mindig hagyott is a tányérján,
sokkal inkább torkosságból: arca felderült minden alkalommal, amikor
meghallotta a folyosó végéből jövő csilingelést, ahogy az apáca a
zöldséglevessel teli bödönöket egy kézikocsi-szerűségen tolta. Rögtön
arra fordította a fejét, hozzáértő tekintettel figyelte, hogy mi az aznapi
kaja, amint előbukkant az étellel teli óriási merőkanál, mialatt a nővér
az első ágyakon fekvő betegek fémtányérjait töltögette. A szobatársak
körülményeskedve hozzáfogtak az evéshez, megrezegtették az
üvegcsékkel teli, fehérre festett, fém éjjeliszekrényeket. Állkapcsuk
mozgott, hunyorgó szemeikben rosszul palástolt elégedettség csillogott.
Pedig a legtöbben elégedetlenkedtek az étel miatt, játszották az
ínyencet, finnyáskodtak, mindig találtak valami kivetnivalót, miközben
beletörődötten legyűrték azt a pár falatot. Marcello is ez utóbbiak közé
tartozott, a szüleivel folytatott beszélgetéseinek egyik fő témája a
kórházi koszt volt, mintha nem tudták volna, mit szokott otthon enni.
Szinte mindent meghagyott, amit hoztak neki, étvágytalanságát azzal
magyarázta, hogy rossz az étel, hogy nincs jól megfőve, hogy az apácák
direkt neki adják a leghitványabb falatokat, mert ki nem állják.
Valójában azért evett keveset, mert a legkisebb mozdulat is éles
fájdalmat okozott a törött bordáiban, és kicsit azért is, mert tényleg nem
volt éhes, semmilyen étel nem kellett volna neki, még az oly sokszor
álmodott éttermi finomságoktól is forgott volna a gyomra.
Ahogy teltek a napok, ahelyett, hogy múltak volna a fájdalmai és
étvágytalansága, egyre inkább erősödtek. Napról napra mind soványabb
és sápadtabb lett, s annyira legyengült, hogy már a takaró alatt is alig
bírt megmozdulni. Ha csak a szemeit mozgatta, már attól is majdnem
elájult. De ő nem törődött vele, panasz nélkül viselte a fájdalmat és a
gyengeséget.
Ezalatt a Donna Olimpián úgy-ahogy összeszedték az Iskola elől a
törmeléket, és a romok oldalába hordták, felszabadítva az utat, a
halottakat eltemették, és a polgármester közbenjárására elhelyezték a
fedél nélkül maradottakat: jobban mondva elrendezték őket valahogy,
mivel bezsúfoltak vagy tíz családot egyetlen terembe a papi
kolostorban, a Casalettón, a többieket meg bedugdosták valami fedél alá
itt-ott a külvárosban, a Tormaranción, a Tiburtinón, a menekültek
szállásain vagy a laktanyákban. A Donna Olimpián úgy két vasárnappal
később az élet visszatért a régi kerékvágásba. A fiatalok szórakozni
mentek Róma belvárosába, az idősebbek megitták a maguk liter borát a
kocsmában, negyedliteres korsónként, a gyerekhad pedig újra
megszállta a réteket és az udvarokat. Marcello apja és anyja a másik hat
vagy hét gyerekükkel együtt felkerekedtek és elindultak a San Camillo
Kórházba, hogy meglátogassák Marcellót, gyalog, mert csupán félóra
járásra volt, fel Monteverde Nuovónak, aztán le a Gianicolense körúton.
Lassan, komótosan baktattak a tűző napon, fel az Ozanam utcán, férj és
feleség, legidősebb lányaikkal némán, lehajtott fejjel, a kisebbek meg
körülöttük rohangáltak, egymást heccelték, civakodtak, de csak halkan.
Így haladtak el a Toronyházak mögött, a Monte di Splendore előtt, ahol
egy kis téren, a szemét között kölykök fociztak. Ott volt Ördög és
Oberdan is, talpig kirittyentve bámulták a többieket, és már nagyon
unták, hogy ott ücsörögjenek tétlenül egy fűfolton, ügyelve, nehogy
összekoszolják a gatyájukat. Ördög, ahogy megpillantotta Marcello
családját, megbökte Oberdan könyökét, és máris teljesen elragadtatva
magát egy érzéstől, amely hatalmába kerítette, megszólalt: „Mé nem
megyünk mi is meglátogatni Marcellót?” „Mennyünk!” − vágta rá
Oberdan, ott úgysem tudtak mit kezdeni magukkal, felpattant,
ünnepélyes képet vágott, és teljesen tűzbe jött a jó szándéktól.
Elhagyták tehát a focipályát, jobb híján az azt körülvevő dimbeken-
dombokon keresztül; de néhány Monteverde Nuovo felől arra tévedő
haverjuk megállította őket: „Hova, hova?” − kérdezték, azzal a
szándékkal, hogy magukkal csalják őket valamerre. Nagy volt a
kísértés. De Ördög már eltökélten, komoly arccal azt válaszolta:
„Megyünk a kórházba, meglátogatni Marcellót.” „Milyen Marcellót?” −
kérdezte Kisfarkas, aki nem ismerte. „Marcello, tudod, a varrónő fia” −
magyarázta egy másik. „Azt tudod, hogy haldoklik?” − kérdezte tőle
Ördög. „Hogyhogy haldoklik?! − kérdezett vissza a másik
hitetlenkedve. − Eltört a bordája, tán egy bordatörésbe is bele lehet
halni?!” „Maraggyá má! − torkollta le Ördög. − Ha egyszer a nővére
aszonta nekem, hogy az egyik bordája belefúródott a májába, izé, a
lépjébe, vagy mittomén, hova…” „Na jóvan, Ördög, mennyünk má −
sürgette Oberdan −, mer még lemaradunk!” „Később összefutunk!” −
köszönt el Kisfarkas meg a többiek, miközben lerajzottak a Donna
Olimpia felé. Ördög és Oberdan futva utolérték Marcello családját, akik
épp rátértek a mezőt átszelő ösvényre, amely Monteverde Nuovo
teréhez vezetett; szó nélkül mögéjük szegődtek és követték őket a
perzselő napsütésben, a kihalt vasárnap délutáni utcákon, egészen a
kórház kapujáig.
Marcello nagyon örült nekik. „Nem akartak minket beengedni,
hallod!” − kezdte rögtön Ördög, aki még mindig fel volt háborodva az
őrök viselkedésén. Marcello nem hagyta ki az alkalmat, hogy kifejtse
véleményét a dologgal kapcsolatban: „Itt − mondta − mindenki szenyó!
És az apácák a legrosszabbak az összes között, gondojjatok bele…”
Akkora erőfeszítést tett, hogy beszéljen, hogy fehérebb lett a
lepedőjénél, de ő nem törődött vele.
„Láttátok mostanába Zambuiát?” − érdeklődött rögtön, és kérdően
Ördögre és Oberdanra nézett, szemei kíváncsian csillogtak.
„Á, azt sose látni!” − felelt megvetően Ördög, aki mit sem tudott a
kutyáról.
„Ha mégis látod − folytatta kicsit kiábrándultan Marcello −,
mommeg neki, hogy jól tarcsa ám a kutyámat, és hogy majd adok neki
még egy kilót! Ő tuggya, mirő van szó.”
„Jóvan!” − mondta Ördög.
„Csöndbe légyé má egy kicsit, na!” − aggodalmaskodott Marcello
anyja, mert látta, hogy a fiát fárasztotta a beszéd és egyre sápadtabb lett.
Marcello csaknem nevetve megvonta a vállát.
„Azt tudjátok ugye − folytatta még nagyobb hévvel, elégedetten, a
cimboráinak, ügyet se vetve az anyjára és az apjára, akik az ágy végéből
néztek rá −, hogy kapok biztosítást?”
„Milyen biztosítást?” − kérdezte tudatlanul Ördög.
„Hát biztosítást a törött bordáimér, mér, nem tuttátok, hogy van rá
biztosítás?!” − magyarázta Marcello nagy vidáman.
Arca csaknem visszanyerte a színét a gondolattól, hogy mire költi
majd a biztosítótól kapott pénzt; a szüleivel már meg is beszélte.
Csillogó szemekkel jelentette be: „Jobb biciklit veszek magamnak
belőle, mint a tied!” − mondta Ördögnek.
„Az komoly!” − csodálkozott el Ördög és felhúzta a szemöldökét.
Abban a pillanatban a jobb oldali öregúr panaszkodni kezdett,
jajgatott rövid egymásutánban, kezét a hasára szorítva. Az öreg a másik
oldalon, aki eddig, furcsa mód, egész jól viselkedett, hirtelen feléledt,
megfordult, grimaszolt egyet fogatlan szájával és elkezdte a másikat
utánozni: „Jajajaaj, jajajaaj, jajajaaj” − egy kicsit a vicc kedvéért, egy
kicsit pedig azért, mert tényleg pipa volt. Majd tovább bütykölt a
kacatjaival az ágyon ülve. Marcello vidáman a haverjaira pillantott,
mintha azt mondaná: „Látjátok őket?” − aztán halkan azt mondta:
„Mindig ezt csinájják!”
De ahogy ezeket a szavakat kimondta, talán megszédülhetett, mert az
ő száján is kicsúszott valami nyöszörgésféleség. Az anyja odalépett
hozzá és megigazította rajta a lepedőt. „Ehallgacc má végre?” − mondta.
A lánytestvérei is, akik eddig kicsit távolabb húzódtak, most köré álltak,
a kisöccsei pedig, akik már unták a látogatást és elkezdték bosszantani
egymást, az ágytámlába kapaszkodtak.
„És Fürtössel mi van?” − kérdezte Marcello, ahogy egy kicsit
magához tért.
„Mittomén − válaszolta Ördög −, má vagy két hete nem láttam!”
„Most hol lakik?” − érdeklődött Marcello.
„Asszem, a Tiburtinón vagy a Pietralatán, arrafelé valahol” −
válaszolt Ördög.
Marcello egy kicsit eltöprengett. „És mit szót, amikor megtutta, hogy
meghalt az annya?” − kérdezte.
„Mit szót vóna − mondta Ördög −, bőgött, gondóhatod.”
„Áúúh!” − tört ki Marcello, erős nyilallást érzett az oldalában, arca
eltorzult a fájdalomtól. Az anyja ijedten megfogta a kezét, és egy
zsebkendővel letörölte a homlokáról és a nyakáról a verítéket.
Marcello majd’ elájult a gyengeségtől, a fájdalmaktól; a család már
tudta, hogy az orvosok nem adnak neki többet két-három napnál. Az
apja, látva, mennyire elfehéredett, elment, hogy hívjon egy ápolónőt, az
anyja pedig térdre rogyott az ágy szélénél, még mindig a fia kezét
szorította és csöndben sírni kezdett. Az apa visszatért az egyik nővérrel,
aki megvizsgálta, végigsimította a kezét a homlokán, majd kifelé menet
fénytelen tekintettel azt mondta: „Türelemmel kell lenni!” Ezekre a
szavakra az anya egy pillanatra felemelte a fejét, körbenézett és még
keservesebb sírásban tört ki: „Fiam, kisfiam − ismételte zokogva −,
szegény kisfiam…”
Marcello kinyitotta a szemét, meglátta az anyját, aki ott zokogott,
jajgatott és a többieket körülötte, ki sírt, ki egy kicsit máshogy nézett rá,
mint szokott. Ördög és Oberdan félrehúzódtak az ágy lábához, a
legközelebb eső helyeket Marcello családjának hagyták.
„Mi bajotok van?” − kérdezte Marcello cérnavékony hangon.
Az anyja csak sírt, zokogott, egyre elkeseredettebben, nem tudott
magán uralkodni, megpróbálta hüppögését a lepedőbe fojtani.
Marcello jobban szemügyre vett mindenkit maga körül, mintha
erősen gondolkozna valamin.
 „Áh, tehát akkor − mondta kis idő múlva −, tényleg el kell mennem!”
Senki nem szólt egy szót sem. „Hát akkor − kezdte újra Marcello
tekintetét mereven a körülötte állókra szegezve − tényleg meg kell
halnom…”
Ördög meg a másik kölyök komoran hallgattak. Pár perc múlva
Ördög összeszedte a bátorságát, odalépett az ágy széléhez és
megérintette Marcello vállát: „Na, mi eköszönünk, Marcello − mondta
−, mennünk kéne, megbeszétük, hogy talákozunk a haverokkal.”
„Császtok!” − mondta vékony, elhaló hangon, de magabiztosan
Marcello. Aztán elgondolkozott egy pillanatra, majd hozzátette: „Üdv
mindenkinek a Donna Olimpián, adjátok át, ha én má nem jönnék
vissza… és mongyátok meg, hogy ne vegyék nagyon a szívükre!”
Ördög a vállával megbökte Oberdant, és némán eltűntek a már
majdnem teljesen sötét folyosón.
 3
Éjszaka a Villa Borghesében

A Tiburtina állomás felüljáróján két suhanc egy fotelekkel megpakolt

kocsival küszködött. Délelőtt volt. A hídon az öreg buszok − az,
amelyik Monte Sacróba tartott, amelyik a Tiburtino III-ba, amelyik
Settecaminiba, meg a 409-es, amelyik rögtön a híd alatt fordult meg, le
Casal Bertone és az Acqua Bullicante felé, a Furba kapu irányába −
köhögve váltottak sebességet a nagy jövés-menés közepén, az ócskások
triciklijei és kézikocsijai, a ficsúrok biciklijei és a piacról a külvárosi
kertek felé visszacammogó parasztkordék között. A híd két oldalán
húzódó repedezett járdák is zsúfolásig voltak emberekkel: munkások,
naplopók és articsókával, szalonnával tömött szatyrokat cipelő
családanyák tömött sorai, akik Portonacciónál, a Verano köztemető fala
mellett szálltak le a villamosról és a Tiburtina út roskatag épületei vagy
éppen valamelyik nemrég épült toronyház felé tartottak, romok,
építkezési területek, vas- meg faipari lerakatok, a Fiorentini vagy a
Romana Compensati hatalmas gyárai között. A híd legmagasabb
pontján, a járművek és gyalogosok özönében, a két fiú, akik eddig a
kocsit húzták-vonták − ügyet se vetve rá, hogy nagyokat döccent a
gödrökben, rázkódott az út kövezetén −, megálltak és leültek a kocsi
szélére. Egyikük elővett a zsebéből egy csikket és meggyújtotta. A
másik, egy vörös-fehér csíkos fotel karfájára támaszkodva várta a sorát,
hogy ő is szívhasson egy slukkot, közben kitűrte fekete trikóját a
nadrágjából a nagy meleg miatt. A másik csak szívta tovább a cigarettát,
rá se hederített. „Hékás − szólalt meg a várakozó −, ideadod má azt a
cigit?” „Nesze, csak kussojjá!” − mondta a cimborája, és már nyújtotta
is. Akkora volt a nyüzsgés a hídon, hogy alig hallották egymást. Még
egy vonat is elhaladt a felüljáró alatt, nagyot füttyentve, anélkül, hogy
lelassított volna az állomás lapos épületénél, a porban és a napsütésben
elvesző vágányok nyalábjai között, és futott tovább a Nomentana
mögötti völgyben épülő ezer meg ezer ház irányába. A fekete trikós
kölyök, miközben csikket szívta, amit épp átpasszolt a társa,
kényelembe helyezte magát a kocsira pakolt két fotel egyikében, teljes
hosszában elnyúlt benne, szétvetett lábakkal, bozontos üstökét a
támlának döntve, és önfeledten elfüstölte a két centinyi maradék hazai
cigit, amit az ujjai között tartott, miközben körülötte, ahogy dél felé
közeledett az idő, mind nagyobb lett a jármű- és gyalogosforgalom.
Társa is felmászott a kocsira, végignyúlt a másik fotelben, kezét a
nadrágja repedésén pihentette. „Asztakurva − mondta −, olyan gyenge
vagyok, hogy minnyá elpatkolok, tegnap reggel óta nem kajátam!” A
nagy lármában is jól kivehető, két hosszú füttyentés hallatszott a híd
végéből. A fotelben terpeszkedő jómadarak felismerték a hangokat,
megfordultak, s valóban, a Portonaccio tér túlsó végén, ahol a
villamossín elkanyarodott, közeledni láttak két hasonszőrű csirkefogót,
nagy vidáman cikázva, a hídra hosszú sorokban felkapaszkodó autók és
buszok között izzadva toltak egy kocsit. Nem csak füttyentettek a
fotelben trónolóknak, kiáltoztak és hevesen gesztikuláltak hozzá.
Kisvártatva odaértek, szeméttel megpakolt taligájuk bűzlött, mint a
pöcegödör. Csupa rongy és mocsok volt mind a kettő, képükön kétujjnyi
vastagon állt a por és a veríték, ám frizurájuk kifogástalan volt, mintha
most léptek volna ki valamelyik borbélyüzletből. Az egyik vékony,
barna hajú, még így szakadtan, koszosan is helyes kölyök volt,
szénfekete szemekkel, kerekded, egyszerre napbarnított és hamvas
arccal; a másik vörös hajú, bágyadt arca tele hegekkel. „Na mivan,
beátál kukásnak, unokatesó?” − kérdezte az elsőtől a fekete trikós,
anélkül, hogy egy centit is moccant volna a fotelben, kezét a hasán
pihentette, a cigi alsó ajkához tapadt. „Emész te a francba, Fürt!” −
vágott vissza a másik. Fürtös − merthogy ő volt az a szarházi a fotelben
− ravaszul ráncolta a homlokát, hunyorogva leszegte az állát, mint aki
mindent tud. Gomolya − aki a másik fotelben hevert − fölkelt, és
kíváncsian, akár egy kiskölyök, a másik kettő kocsijához ment, hogy
megvizsgálja, mit visznek. Undora jeléül vágott egy grimaszt, és
erőltetett nevetésben tört ki. „Uhaha, uhaha, uhaha!” − hahotázott,
megpördült saját tengelye körül, és lehuppant a járdaszegélyre. A
többiek csak bámultak rá, és várták, hogy abbahagyja, de azért ők is
vigyorogtak. „Akármi legyek, ha ezér kaptok egy büdös fillért is!” −
szólalt meg végre Gomolya. Mivel megjegyzése Fürtös előző
beszólására vonatkozott, az, akit Fürtös unokatesónak nevezett,
csettintett egyet a nyelvével és meglökte, aztán se szó, se beszéd
megragadta a taliga rúdját, indulásra készen. A másik, a vörös hajú, akit
Tunyának hívtak, követte, közben szeme sarkából figyelte Gomolyát,
aki még mindig rajtuk röhögött a földön ülve, a járókelők lábainál. „Egy
büdös fillért se − vetette oda neki −, na majd meglássuk este, kinek lesz
több dohány a zsebébe!” „Pff, pff, pff ’ − pukkadozott a röhögéstől
Gomolya. Tunya megtorpant és busa szaracén fejével, sápadt arcával,
minden szónak külön nyomatékot adva, nagy komolyan visszavágott:
„Te éhenkórász, nem jössz? Fizessük a piádat!” „Na, akkor
halaggyunk!” − fogadta el azon nyomban a meghívást Fürtös, aki eddig
szó nélkül figyelte a jelenetet fotelje magasából. Lekászálódott, és
Gomolya segítségével tolni kezdte a két guberáló taligáját. Azok,
anélkül, hogy egy szót is hozzáfűztek volna, mint a villám, pucoltak
lefelé a hídról, a Tiburtina út felé, majd megálltak egy lugassal övezett
kocsmánál, két-három rozzant viskó között, egy toronyház tövében.
Bementek mind a négyen, és megittak egy liter fehérbort, olyan
szomjasak voltak, hisz egész délelőtt a kocsikat húzták: Alduccio és
Tunya torka annyira ki volt száradva, hogy szinte égett, mivel négy-öt
órán át a tűző napon turkáltak egy szeméthalmon, az egyik vasúti
felüljáró alatt. Alighogy legurították az első kortyokat, máris mind
becsíptek. „Mennyünk, passzojjuk el a foteleket, Fürt − dobta fel
Gomolya a pultnak támaszkodva keresztbe tett lábakkal −, a picsába az
összessel!” „Aztá kinek akarod elpasszóni?” − adta a szakértőt Fürtös.
„Csesszétek meg − szólt közbe Tunya −, hát mennyetek a Porta
Portesébe6, nem?!” Fürtös ásított egyet, aztán álmos szemekkel
Gomolyára nézett: „Na, megyünk, Gomó?” − kérdezte. Erre a másik
egy szuszra kiürítette a borral teli poharat, be is állt teljesen, és
miközben kisietett a kocsmából, felemelte a kezét és hátrakiáltott: „Na
szevasztok, rondaságok!” Fürtös szintén felhörpintette az italát,
köhögve, sikerült is eláztatnia a fekete trikóját, majd követte Gomolyát.
A Porta Porteséig legalább négy-öt kilométert kellett megtenniük.
Szombat délelőtt volt, az augusztusi nap jól fejbe kólintotta a két részeg
kölyköt. Ráadásul nagyot kellett kerülniük, hogy ne érintsék San
Lorenzót, mert ott volt a főnök boltja, aki korán reggel elküldte őket,
hogy szállítsák le a két fotelt Casal Bertonéba. „Még csak az kéne, hogy
ne talájjunk senkit, akinek elpasszójuk ezt a cuccot!” − mondta
Gomolya tettetett pesszimizmussal, de közben reménnyel telve, nagy
lelkesen gyalogolt. „Találunk, találunk!” − vágott vissza vigyorogva
Fürtös és előhúzott a zsebéből egy csikket. „Szerinted mennyit kapunk
érte, Fürt?” − kérdezte a tapasztalatlan Gomolya. „Hát kábé olyan
harminc rugót” − válaszolt a másik. „Haza se megyek!” − fűzte még
hozzá és vidáman szívta az utolsó slukkokat. Neki a ’haza’ igazából
csak egy szófordulat volt: ment vagy nem ment, tök mindegy volt,
kajálni nem ott kajált, és ha egy padon aludt valamelyik parkban, az se
számított. Nem ugyanolyan otthon volt az is? Nagynénjét látni se bírta,
Alduccio sem egyébként, pedig neki az anyja volt. A nagybácsi, egy
részeges alak, egész álló nap csak basztatott mindenkit. És különben is,
hogy tudta volna megoldani két komplett család − az egyik négy, a
másik hat gyerekkel −, hogy együtt lakjanak két kicsi, szűk szobában,
mellékhelyiség nélkül, ami egyébként lent, a bérház udvarában volt?
Fürtösnek így kellett élnie több mint egy éve, amióta összedőlt az Iskola
és a rokonokhoz költözött a Tiburtinóba.
Antonióhoz, az ócskáshoz mentek a Cinque közbe, hogy eladják neki
a foteleket, ő vette át négy vagy öt évvel korábban Fürtöstől,
Marcellótól és Ördögtől a csatornafedők darabjait. Ötven rugót kaptak
értük, rögtön elmentek, hogy vegyenek belőle pár új ruhadarabot. Kicsit
szégyenlősen, de tulajdonképpen nem törődtek ők senkivel, mentek a
Campo dei Fiorira, ahol ezerért-ezerötért lehetett csőnadrágot kapni, egy
dögös trikó nem került kettőbe se: vettek egy-egy pár hegyes orrú cipőt
is, fekete-fehéret, Gomolya még egy napszemüveget is, amire olyan
régen vágyott; aztán sántikálva a fájdalomtól − teljesen feldagadt a
lábuk, mire a Portonacciótól elgyalogoltak a Campóig − elindultak,
hogy keressenek egy helyet, ahol a régi göncöket letehetik, ami nem
volt egyszerű feladat azon a környéken. A Garibaldi híd közelében, egy
presszó budijában hagyták a levetett cuccokat, kifelé jövet úgy tettek,
mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és miközben
elhaladtak a pultnál álló pincérek előtt, azt gondolták magukban: „Ha
még itt lesznek, amikor visszajövünk jó, ha nem, hát nem.”
A via del Corsón, Silviónál ettek egy pizzát és egy pirítóst. Már
későre járt, ideje volt, hogy kigondolják, mivel üssék el a délutánt, a
csudába is! Úgy tele voltak dohánnyal, hogy csak az volt a gond, mit
válasszanak: a Metropolitan vagy az Európa, a Barberini vagy a
Capranichetta, az Adriano vagy a Sistina. Nyakukba vették a várost,
lesz, ahogy lesz, mert csak annak terem babér, aki tettre kész, aki csak
kuksol, várhatja a sült galambot. Boldogok és jókedvűek voltak, még
véletlenül se jutott eszükbe, hogy nincs ezen a világon öröm, ami sokáig
tart, s a szerencse ugyancsak forgandó… Vettek egy Paese Serát, hogy
tanulmányozzák a moziműsort, összevesztek, el is szakították, mert
mindegyik maga akarta olvasni, végül, miután már jól felhúzták
magukat, a Sistina mellett döntöttek.
„Mennyire csípem én a szórakozást!” − mondta Gomolya nagy
vidáman a moziból kifelé jövet, négy órával később, mert kétszer is
megnézték a filmet. Napszemüvegével az orrán dülöngélt a Due Macelli
utca járdáján, hogy direkt beleütközzön az emberekbe.
„Hé, banya!” − kiáltott oda egy-egy hölgynek, akik megütközve
néztek rá, amikor látták, hogy majdnem nekik megy. És ha a hölgy
véletlenül még vissza is fordult, akkor aztán kész: a járda szélén
egyensúlyozva, tenyerükből tölcsért formálva szájuk előtt, még
hangosabban kiáltottak utána:
„Ocsmány banya! Madárijesztő!”
Bizonyos alakokat nem bírtak, de nagyon nem. „Nézd má ezeket!” −
kiáltott például egyszer Gomolya, mikor kiszúrt egy jó magas nőt
irgalmatlan nagy kufferrel, aki egy alacsony szemüveges emberrel jött
szembe velük: amikor elmentek mellettük, hogy súrolták is a nőt, Fürtös
és Gomolya gúnyos nevetés közepette lehajolt, annyira, hogy
orrcimpájuk szinte a földet érte és „Pfff, pfff’, fújjoltak, miközben
köpködtek, mint két levesesfazék. Az alacsony fickó háromnegyed
fordulatot tett, erre a jómadarak − hogy bírták volna megállni − egymás
szemébe nézve, kétrét görnyedve, akár két marionettbábu, teli pofával
röhögésben törtek ki. Ám egy fakabát megindult egyenesen feléjük, erre
ők, uzsgyi!, futásnak eredtek, nagy vidáman, fel, a Villa Borghese felé,
mert az összes hely közül, ahol padon lehetett aludni, ott kínálkozott a
legjobb szórakozás. A Pinciana kapu felől mentek le a lóversenypálya
mellett elhaladó fasoron, mely késő estig tele volt autókkal és
emberekkel. A fasor végén, a Ginestre körönd után egy másik fasor
vezetett a Pincio mellvédjéhez és a Valadier-lakhoz. Az út és a járda
között futó, vékony, téglalap alakú ágy ásókba ültetve két sor leander
árnyékolta be a padokat a kerítés mentén, mögöttük a
lóversenypályához vezető lejtő. A padokon emberek ücsörögtek a friss
levegőn. „Pihennyünk egyet!” − szólt gondtalanul Fürtös, hanyatt fekve
leheveredtek a lejtő kiégett gyepén, és dalra fakadtak, hangjuk tele volt
hálával az élet áldásaiért; várták, hogy múljon az idő. Amikor nagy
vidáman visszatértek a fasorra, már kicsit üresebbek voltak a padok,
kisebb volt a jövés-menés is: de az igazi élet csak most kezdődött. Itt-ott
idősebb férfiakat lehetett látni ingujjban, vagy fiatalok csoportjait,
egyesek vállukra vetett zakóval, mások színes amerikai pólóban.
Többnyire ücsörögtek, csevegtek, összezárt térdekkel, akár a nők, vagy
keresztbevetett lábakkal, egyik karjuk az ölükben, enyhén előrehajolva,
ideges, kis szippantásokkal dohányoztak, kinyújtott kezük négy ujjával
tartva a cigarettát. Kicsit odébb, az egyik padon, a leander árnyékában,
egy úriember diskurált egy fiatal fekete fiúval, aki olyan kivágott kék
trikót viselt, amilyet öt kilóért lehetett kapni a Porta Portesén. Távolabb
is emberek árnyai látszottak a fák között, a lámpák alatt. „A csajomnak
kint van az összes combja!” − mondta egyszer csak Gomolya, a fasor
túloldalát bámulva, ahol, a fénysávban, amit a lámpa vágott a sötétből,
egy nő ült a padon, vérvörös alsószoknyája a térdei fölé csúszva. „Azt
figyeld!” − vágta rá rögtön Fürtös felajzva. „Hé, szarházi!” − kiáltottak
Gomolyának egy közeli padról. „Na mit szólsz?” − kérdezte egy
sötétbőrű srác, fekete volt, mint a korom, de mocskos fürtökbe tapadó
zsíros haja még annál is feketébb. Ott ült szétvetett lábakkal, két
cimborája társaságában.
„Mi az, megy a csajozás?” − kérdezte izgatottan Gomolya, s
melléjük telepedett.
„Mit csajozás! Mit csajozás!” − felelt ironikusan Bokszos, jó
hangosan, hogy meghallja a két nagydarab férfi, akik két helyi
csinibabába karolva haladtak el széles jókedvvel. „Hogy a jóédes
anyátok!” − szövegelt utánuk Fürtös. „Bemutatom a haveromat” −
mondta Gomolya és bemutatta Fürtöst a többieknek. Kezet ráztak. A
távolodó két dagadék meg a pillangók tovább csinálták a fesztivált,
cigarettára gyújtottak, Bokszos és a többiek sanda tekintettel követték
őket. Bokszos cimborái közül az alacsonyabbik sustorgott valamit a
másiknak, egy vidám tekintetű méláknak. „Állítsd má le magad,
Calabriai!” − felelt békésen. „Jól telik ma az este, mi, Kalap?” −
kérdezte tőle Gomolya, hogy felmérje a terepet. „Jól hát!” − felelt
Kalap, fülig ért a szája, elterült a padon, lábait majdnem az ágyásig
kinyújtotta.
A Calabriai komolyan el volt foglalva a dolgukkal, ügyet se vetett a
két új jövevényre. „Hadd fogjam má meg!” − mondta rekedt hangon,
mert meg volt fázva, mindig meg volt fázva, mert minden éjjel a
szabadban aludt, ott, a Villa Borghesében, már vagy húszéves volt, de
fekete, pufók arca miatt úgy nézett ki, mint egy tizenöt éves kis
csavargó. Megérintette Kalap dagadó zsebét. „Na, jóvan… bazmeg… −
szólalt meg az hirtelen −, itt van, ni, most örűsz?” − és előhúzott egy
revolvert. „Te nem vagy eszedné!” − mondta Bokszos. Kalap hahotázva
tüntette el poros nadrágjában a fegyvert. „Baszki!” − kiáltott fel
Gomolya. „Berretta, mi?”7 − kérdezte Fürtös és közelebb lépett. De nem
válaszoltak. A Calabriai tovább folytatta a faggatózást monoton
hangján, fénytelen, agyafúrt tekintetével: „És a toll?” „Nincs nállam a
toll, te nagyokos!” − válaszolt Kalap. „A Harkályná van!” − szólalt meg
dühösen Bokszos, egyik karját a Calabriai felé emelve. „Az mostanra
má tisztára el van ázva és haggya, hogy elszeggyék mindenét a kurvák”
− mondta felhúzva az orrát a Calabriai. „Mennyé, aztá keresd meg!” −
szólt vissza Kalap. „Mennyünk!” − mondta a Calabriai. Kalap felkelt a
padról, és nevetve kinyújtózkodott. Fürtös és Gomolya követték a
Calabriait és Kalapot, lomhán vonszolták magukat végig a fasoron;
Bokszos viszont, ahogy felkerekedtek, közölte: „Engem innen
elvontatni se lehet, jól elvagyok én itt!” Hanyatt végigdőlt a padon, és
kinyújtotta először az egyik, majd a másik lábát.
A Pinciana kapu felé vezető fasor még tele volt csajokkal, kicsípett
ifjakkal, külföldiekkel, akik a Rózsa-lakból kiszűrődő jazz hangjaira
sétálgattak. Ám a Villa Borghese bejáratánál, a kapu árkádja előtt, a
fasor, amely még mindig a lóversenypálya mellett, a Muro Torto
mentén futott lefelé, teljesen sötét és kihalt volt, csavargók lődörögtek
arra, csupa rossz szándékú alak, feltűnt két-három katona, egy-egy
suhanc lambrettán, de rögtön el is tűntek a fák árnyékában. Jobbról
folytatódott a fasort a lejtőtől elválasztó kerítés, lejjebb pedig, a
sötétben, egy nyílt tér előtt, amelyet megvilágított a hold, a homokkal
borított pályát két kerítés szegélyezte. A tereket sárga, letaposott fű
borította, nappal gyerekek fociztak ott, meg a park jómadarai
sétálgattak, most viszont a hadsereg egész osztagai tartottak bandákban
a manézs lóhúgy marta, szögletesre nyírott sövényei felé. A tér közepén
csoportosuló platánok árnyékából és a manézs körüli rácsok és bokrok
káoszából előtűntek tarantói, vagy salemói tengerészek, feketék és
soványak, Pó-síksági harckocsisok, karjukat lóbálva, bő szárú
nadrágban, srácok Pratiból vagy a Flaminióból, sétáltak fölfelé, át a
pályán, mind teljesen elázva. Maguk mögött, lent csak a legmélyebb
csöndet hagyták. Amikor Fürtös, Gomolya és a Villa Borghese két
állandó látogatója odaértek, már későre járt, az emelkedők és lejtők
között mind hosszabbá vált a csönd. „A Harkály!” − jelentette be a
Calabriai, mintha észrevette volna. „Hol?” − kérdezte Kalap. „Mi van,
má süket is vagy?” „A kurva anyádat!” – válaszolt Kalap, miközben a
kerítés deszkájára telepedett, mintha ott akarná tölteni a következő egy
órát. És valóban, hallották, hogy a pálya mögött, lent a gesztenyefák
magasságában, a vasrácsok és a bokrok között, a manézs sötétjében
valaki torka szakadtából üvölt. Hangja egyre hangosabb lett, ahogy
közeledett.
„Mocskos picsák! Mocskos picsák!” − ordította. Egy pillanatra
elhallgatott, aztán megint rákezdett:
„Mocskos picsák!” − ismételte, úgy tűnt, mintha minden alkalommal
egyre dühödtebben ejtené ki ezeket a szavakat. Néha-néha megállt,
visszafordult a manézs felé, és úgy kiabált, legalábbis a hangjából
ítélve, hisz látni nem lehetett. Vagy talán nagyon lassan, arccal hátrafelé
haladt, s olykor-olykor megbotlott valamiben. Valószínűleg kezéből
tölcsért is formált a szája elé, és olyan erősen kiáltozott, hogy hallani
lehetett, ahogy a hurut felszakad a torkából:
„Mocskos picsááák! Mocskos picsááák!”
Aztán egy rövid időre megint abbahagyta, hogy megtegyen pár
lépést, vagy hogy köpjön egyet. Eleinte, mivel az á-t kissé megnyújtotta,
azt hihette volna az ember, hogy csak teszi az agyát és hülyíti őket. De
ahogy közeledett a hang, egyre tisztábban ki lehetett venni, hogy a
kiáltozó komolyan felhúzta magát valamin, dühe-nyála csak úgy
fröcsögött. Üvöltése elhallatszott a lóversenypálya közepéig, a fasorig,
egészen a Rózsa-lakig. Elhallgatott, pihent egy kicsit, aztán megint
kezdte, mintha haragjában nem találna más szavakat, csak hogy:
„Mocskos picsák!” A kerítés közelébe ért, már látni lehetett imbolygó
árnyát; feje búbjától a talpáig egyfolytában remegett, mintha a szél
rázná. Egy pillanatra sem állt meg a keze: ingét bedugta a nadrágba,
majd kiráncigálta, szorosabbra húzta az övét, húzgálta a rágógumit a
fogai közt, szemébe hulló haját igazgatta.
„Mocskos ravasz picsák!” − üvöltötte még hangosabban, azok meg
közben diplomatikusan elrejtőztek a távoli rekettyésben, az egész szent
gyülekezet; aztán hirtelen fenékre huppant, de rögtön fel is kelt és újra
elindult fölfelé, de még mindig arccal hátrafelé. Pár lépés után megint
megállt, a nadrágjából kihúzott bő ingében imbolyogva egy hosszú
kifakadásba kezdett, tele mindenféle komplikációkkal, a szavakat a
rágógumival összerágva, nyálát köpködve.
„Hé, te Harkály! − szakította félbe fentről Kalap. − El vagy mán
kűdve a búsba, csak magadba beszész, mi?” Harkály szó nélkül
felnézett, aztán vissza a füves térség másik vége felé, ahol azok
megbújtak, némán, akár a szfinx; és megint odakiáltott: „Mocskos
picsák!” Aztán megindult fel az ösvényen, a kerítések között, át a
pályán. Mikor felért a fasorhoz, ahol a többiek is voltak, letelepedett
közéjük, ő is az egyik facölöpre. Az egész szája járt a rágózás közben,
pattogott az állkapcsa, és fröcsögött a nyála. „Miccsinátál madárkám?”
− kérdezte a Calabriai, végre valahára kacagó szemekkel, akár egy
vadállaté, amikor prédához jut.
„Hogy a kurva annyukat!” − fakadt ki üvöltve Harkály. Üvöltés és
rágózás közben apró, aszott arcán csupa ránc lett a bőr.
„Egy se akar velem baszni!” − kiáltotta.
„Így hagyod, hogy kicsesszenek veled, mi, Harkály?” − mondta
Kalap.
A Calabriai két pofára röhögött. Harkály felállt, imbolyogva szája elé
emelte mindkét kezét, tölcsért formált belőlük, visszafordult a tér felé és
megint lekiabált:
„Mocskos picsák!”
„A toll?” − kérdezte a Calabiriai, aki megpróbálta elkezdeni a
nyomozást. Harkály dülöngélve rábámult, de nem igazán vett róla
tudomást. „Na mi van, tán karikát hordok az orromba? − kezdte újra a
prostiknak. − Nem adtam öt rugót én is!? Mocskos picsák!” Karját
feléjük emelte: „Hónap este majd adok én nektek!” „Miccsinász velük,
Harkály?” − kérdezte Kalap. „Miccsinálok? − kérdezett vissza
csámcsogva Harkály és felszívta a taknyát. − Máj megtuggyák, hogy
mit!” „Itt van, ni!” – folytatta a Calabriaihoz fordulva, de csak a szeme
sarkából sandított rá; szemöldökét mintegy beletörődése jeléül
kisimította.
A Calabriai megragadta a tollat, és a fénynél alaposan szemügyre
vette. „Kitő szerezted?” − kérdezte Fürtös, miközben ő is vizsgálgatta.
„Egy kölöktő a buszon” − csámcsogta oda Harkály.
„Miféle kölöktő!? − vágta rá a Calabriai. − Aszontad, hogy egy
amerikai vót!”
Harkály rá se hederített.
„Mi a francot kezdesz vele?” − kérdezte Fürtös és megvonta a vállát.
„Baszki − mondta a Calabriai −, mi, nem ér meg fél rugót?”
„Ja, persze!” − így Fürtös.
„Hé, hogyishínak− mondta neki a Calabriai −, mennyit adnál érte?”
„Na jóvan, ne röhögtessé má!” − vágott vissza Fürtös.
„Mennyünk, kűggyünk le egy lityi bort!” − kiáltott fel Harkály
felélénkülve, és már talpra is pattant; olyan sovány volt, hogy ha
feltámadt volna a szél, elfújja.
„Na, tele van lével!” − jegyezte meg a Calabriai.
„Hogy vónék tele! − csámcsogta Harkály és felsóhajtott. − Van
összvissz három kilóm!”
Fürtös meg Gomolya ülve maradtak, várták, hogy alakulnak a
dolgok.
„Na mennyünk!” − mondta rekedt hangon Harkály és a Pinciana
kapu felé bökött. „Najó, mennyünk!” − vágta rá Kalap, és a Calabriaival
együtt elindult utána. Fürtös és Gomolya nem mozdultak. „Na,
halaggyunk!” − szólt oda nekik Kalap.
A Pinciana kapu elé érve találkoztak Bokszossal meg egy másik
alacsony, göndör hajú sráccal, az Acqua Bullicantéból, pufók, bűnöző
képe volt és porcelán szemei, Rafkósnak hívták, a többiek már ismerték.
„Figyejjetek! − kiáltott fel Kalap. − Kettő a Tiburtinóbó, egy az Acqua
Bullicanébó, ketten Primavallébó, egy sehonnai, meg a Harkály a Pokol
vőgyébő! Megalakíthatnánk a Római Külvárosok Kallódóinak
Szöveccségét!”
Mind a heten beültek egy pizzeriába a Termini pályaudvar
környékén, hogy igyanak egy liter bort Harkály pénzén, aztán
visszagyalogoltak a parkba, végig a via Venetón, nadrágból kihúzott
ingben, vagy atlétában, a nyakukba kötött trikóval, kiabáltak, énekeltek,
mellbe taszigálva a gazdagokat, akik még ezen a késői órán is kicsípve
korzóztak, és egy Alfa várta őket. A Villa Borghese már szinte teljesen
kihalt volt. Alig hallatszottak a Rózsa-lak hegedűi. Amikor a
lóversenypályához értek, Harkály ismét felélénkült, és megint üvöltözni
kezdett, ahogy a torkán kifért: „Mocskos picsák!” Átmászott a
kerítésen, lebotorkált a lejtőn, s amint a füves térre ért, orra bukott, és
úgy ahogy volt, el is aludt.
„Tiszta kanos lettem, basszameg! − jelentette be Fürtös. − Az a
csomó dögös bige via Venetón!”
„Mennyünk le, nézzük meg, ott vannak-e még a ribancok!” − szólalt
meg Gomolya.
„Ja! − így a Calabriai. − De azok lóvét akarnak, lóvét!” „Mér, talán
nincs lóvénk?” − kérdezte diadalmasan Gomolya. A többiek hegyezték
a fülüket.
„Mennyünk akkor! − állt rá Bokszos, és gúnyosan felkacagott
bozontos üstöké alatt. − Mire várunk?”
Átvágtak a füves téren a holdfényben, és a manézsnál keresni
kezdték őket, de az utcalányok már nem voltak sehol.
„Má biztos erre járt a meseótó!” − okoskodott a Calabriai. „Na jó van
− mondta Gomolya −, ma éccakára…” − és mondatát gesztikulálva
fejezte be, kezével jelezve, hogy hoppon maradnak.
Rafkós enyhén rácsapott a fenekére: „Nézd má, milyen szép kis
seggecske?”
„Milyen szép, nagy farok!” − javította ki Gomolya.
„Mér, tán hátra ér?” − kérdezte Rafkós az Acqua Bullicantéból.
„Mi az hogy! − vágta rá Gomolya. − Még marad belőle a tiedbe is!”
„Ez megszívatott!” − zárta le Bokszos, mintha azt mondaná: „ámen”.
Felbaktattak a tér másik oldalán, és azon az úton lyukadtak ki, ahol
összetalálkoztak. Csakhogy túl forgalmas volt ahhoz, hogy ott
aludjanak. Irány be a parkba, a Valadier-lak felé, majd végigdőltek egy-
egy padon, és már húzták is a lóbőrt.
Az éjszaka gyorsan eltelt: a Muro Torto alatt még nem jártak az első
buszok, mélyen aludt az egész város, de a nap már tűzött a Villa
Borghese gyepére, ligeteire, a vakító fehér fény már égette az ágyások
mentén a mellszobrokat és a falakat.
 Fürtös arra ébredt, hogy valami különös hűvösség csipkedi a lábfejét.
Fészkelődött egy kicsit a padon, próbált visszaaludni, aztán csak
felemelte a fejét, hogy megnézze, mi történik a patáival. Egy friss, üde,
ragyogó napsugár, amely átlósan áthatolt a gallyakon, a lyukas
zoknijára vetette fényét.
„Mi van? Levettem vóna éccaka a csukámat?” − kérdezte magában
Fürtös, és hirtelen felült.
„Nem, nem vettem én le!” − válaszolt magának, és szétnézett a pad
alatt, a fűben, a bozótban. „Hé, Gomolya! Hé, Gomolya! − kiabálta
Gomolyát rázva, aki még aludt. − Megfújták a csukámat!”
„Miccsinátá!?” − kérdezte Gomolya, az álomtól bambán.
„Lenyúlták a csukámat!” − ordította megint Fürtös. „Meg a lóvét!” −
tette hozzá a zsebében kotorászva. Erre Gomolya − annak ellenére, hogy
még félig aludt − szintén átkutatta a zsebeit: nem volt ott egy peták se,
és a napszemüveg is eltűnt. „A kurva annyukat!” − kiáltotta
kétségbeesve Fürtös. A többiek is felkeltek, de csak messziről követték,
mi történik.
„Nekem nem vót egy fillérem se!” − mondta a srác az Acqua
Bullicantéból, Rafkós, a padján ülve. A Calabriai viszont csöndben ült
pufók arcával, és csak a fejét rázta, mint aki jól tudja, mi a dörgés, de
nem akar beszélni. Fürtös és Gomolya egy szó nélkül távoztak, még
csak rá se néztek a többiekre, akik játszották a hülyét, sanda képükre
aggódó, ártatlan kifejezést öltöttek, de egyikük sem merte
megkockáztatni, hogy megszólaljon. Az egész Villa Borghesében,
amelyet a forró nap máris elárasztott fehér fényével, egy lélek sem
mutatkozott. Leereszkedtek az ügető gyepére, átgyalogoltak rajta. A
túloldalon arccal a földnek még mindig ott aludt Harkály. Kék-fehér
vászoncipőt viselt, itt-ott ki volt kopva, és lyukas volt a talpa. Fürtös
óvatosan levette róla, és a saját lábára húzta, bár kicsit szűknek
bizonyult; aztán olajra léptek a Pinciana kapu felé.

Aznap a szerzetesekhez mentek enni. Kényszerűségből, mert annak

ellenére, hogy egész délelőtt a Vittorio téren lődörögtek, egy lírát sem
sikerült szerezniük.
Az éhségtől falfehéren keresztültántorogtak az állomás állványzata
alatt, és a Marsala utcába érkeztek, ahol a kétszáztízes szám alatt volt
egy kapu, amelyen ez állt: „Refektórium”, a Szent Szív, a Boldogságos
Szűz vagy valami ilyesmi refektóriuma. Először csak az orrukat dugták
be, majd a fejüket, léptek egyet előre, felet meg hátra, úgy kicsípve,
ahogy voltak, csak Fürtösön volt vászoncipő: egy folyosón találták
magukat, ami a döngölt földes belső udvarra vezetett. Tele volt
hozzájuk hasonló bűnbánókkal; kosárlabdáztak, jól láthatóan leginkább
azért, hogy a szerzetesek kedvére tegyenek. Fürtös és Gomolya
megnézték maguknak őket, felmérték az arcokat, és kis híján olajra
léptek, annyira sajnálatra méltó volt a látvány. Aztán inkább mégis
maradtak, nevetgéltek, lökdösték egymást, és ártatlan, kópé képpel
beljebb merészkedtek.
Egy dagadt verejtékező szerzetes jött eléjük, szakadt rongyokban, a
srácok kicsit el is húzódtak, „Mit akar ez tőlünk?” − gondolták
magukban. De a barát nagy hangon azt kérdezte: „Akartok enni, fiúk?”
Fürtös elfordult, nehogy észrevegye, hogy mindjárt elröhögi magát,
közben Gomolya, aki már járt ott máskor is, válaszolt: „Igen, atyám.”
Az „atyám” szóra Fürtös nem tudta türtőztetni magát, gurgulázva kitört
belőle a nevetés, le kellett hajolnia, mintha rossz cipőjének fűzőjét
kötné, hogy elrejtse a képét. „Gyertek velem!” − szólt a barát, és az
udvar másik végében egy szűk helyiségbe vitte őket, ahol egy kis
asztalka állt, rajta egy lajstrom és egy tömb letéphető biléta. A barát úgy
felhúzta a csuháját, hogy szinte kilátszott a nagy hasa, és a 'személyi
adataikat’ kérte tőlük. „A micsodákat?” − kérdezte Fürtös meglepetten,
de szolgálatkészen, jelezve, hogy mindenben áll a rendelkezésére.
Mikor megtudták, mik is azok a ’személyi adatok’, hamisakat diktáltak
be, cserébe pedig tiszteletteljesen átvették a barát kezéből a bilétákat.
Fürtös, amikor látta, milyen simán mennek a dolgok, olyan lett, mint
egy kezes bárány, szinte meg is hatódott szokatlan zavarában. „Na és
mikor kajálunk?” − kérdezte várakozással telve. „Mittomén, minnyár” −
válaszolt Gomolya. Közben a többi csirkefogó tovább játszotta azt a
hülye játékot, bár már a tökük tele volt vele. „Jáccunk mi is egyet!” −
kiáltotta Fürtös határozottan, eltökélten, hogy érvényesíti jogait. Az
udvar közepére mentek, veszekedtek egy sort a többiekkel, akik nem
voltak olyan jó erőben, mint ők, és elkezdtek játszani, bár fogalmuk
nem volt a kosárlabda szabályairól, hisz még soha nem hallottak róla.
Fél órán keresztül, amíg játszottak, Fürtös csak azon igyekezett, nehogy
egy „bazmeg” is kicsússzon a száján.
Később a szerzetesek tapsolva hívták a fiúkat, a bilétás helyiségből
nyíló nagy terembe vezették őket, ahol tíz méter hosszú asztalok álltak
padokkal; adtak nekik két szelet száraz kenyeret fejenként, meg két
mélytányér babos tésztát, és azt mondatták velük, hogy „Az Atya, a Fiú,
a Szentlélek nevében”, aztán hagyták őket enni.
Fürtös és Gomolya vagy tíz napig jártak oda. De csak délben, mert
sötétedéskor a barátok bezárták a boltot. Így gyakran megesett, hogy
csak egyszer ettek egy nap. Az estét megoldották valahogy. Vagy abból
a pénzből, amit délelőtt szereztek az állomáson, illetve a Vittorio téri
piacon, vagy pedig a pultokról sikerült elemelniük valamit. Végre egy
este rájuk mosolygott a szerencse, és végre tojhattak a papokra. Az
egyik buszon történt; felszállt egy asszony a karján egy táskával, a
táskában pedig egy pénztárcával: az a pénztárca a Merulana utcai
fűszeres kirakatán keresztül, ahova nem sokkal korábban betért a hölgy,
sokat ígérőén dagadozott, és az asszony kifelé jövet a táskájába tette,
ami csurig tele volt, és rosszul záródott. A sors is úgy akarta, hogy
Fürtös és Gomolya zsebében éppen csak harminc líra volt. Elfelezték
végszükség esetére, aztán rohantak a már mozgásban lévő busz után, és
sikerült is felugraniuk. Különváltak, de az asszony közelében
helyezkedtek el, aki a kapaszkodót markolta, és utálattal szemlélte a
mellette állókat. Fürtös közelebb került, ő volt az, akinek el kellett
végeznie a munkát, Gomolya meg szorosan mögötte, hogy kitakarja a
mozdulatait; miközben Fürtös óvatosan kinyitotta a táskát, a jobb
kezével kiemelte a tárcát, majd bal karja alatt végigcsúsztatta, míg a
hóna alá nem tudta szorítani. Aztán, még mindig Gomolya váltónak
takarásában utat csinált magának az emberek között, és a következő
megállóban le is szálltak, futásnak eredtek át a Vittorio tér parkján, és

Előbb, mint egy Áment mondani tudnál,

Eltűntek ők…8

San Lorenzo felé tűntek el, a Santa Bibianánál. Ha már arra jártak,
gondolták, elugranak a Tiburtinóba, megnézik, hogy mennek a dolgok
arrafelé, mióta meglógtak a Volsci utcai kárpitos foteljeivel…
Kora este volt, enyhe szellő vidította a levegőt abban az órában,
amikor a munkások hazafelé tartottak a tömött buszokon, akár a
szardíniásdoboz, és három órát kellett várni a megállóban, hogy az
ember meg tudjon kapaszkodni a legalsó lépcsőfokon. San Lorenzótól
Veranóig, meg egészen a Portonaccióig buli volt, nagy ramazuri, jó kis
hepaj. Fürtös dalra fakadt:

Mily szép vagy Róma,

Mily szép vagy Róma, ha jő az est…9

Torkaszakadtából énekelt, teljesen megbékélve a világgal, tele szép

tervekkel a közeljövőre nézve, zsebében a dohányt markolászva: a
dohányt, ami minden gyönyörűség és beteljesülés forrása ezen a
mocskos világon. Gomolya követte, ott lépdelt a sarkában, derűsen,
boldogan. Megérkeztek a Portonaccióba, lecövekeltek, és várták a buszt
a Tiburtino felé; zsebre dugott kézzel dalolásztak a felüljáró alatti tér
közepén. Az egyik busz épp akkor ment el, na és várhatta az ember a
következőt; amikor végre megérkezett, már annyi ember gyűlt össze,
hogy nehezen sikerült volna felkapaszkodniuk. Vártak egy harmadikat,
azzal is ugyanez volt a helyzet. A Szent Péter felől három-négy kövér
felhő érkezett, talán hűvös, inkább langyos szél hajtotta őket, dörgött, és
esett egy kevés eső is. Fürtös és Gomolya hagyták a csudába a buszt,
abban a napszakban még jó ideig kész kínszenvedés lett volna felszállni,
inkább gyalog indultak el, egy csapat, sorban vonuló lövészt követtek a
Tiburtina állomás mögött, raktárak, felásott építkezési területek között,
sáros földeken, hátha találnak arra pár repedtsarkút. Amikor visszatértek
a buszvégállomáshoz a felüljáró alá, a Verano mécsesei már égtek, a
falak tetején sorba vagy körbe rakva pislákoltak. A busz indulásra
készen állt, de a szokásos tömeg is, hogy megszállja. „Hány óra lehet,
Gomó?” − kérdezte Fürtös. „Mittomén, lehet má vagy nyóc,
negyedkilenc” − felelte; valójában már tíz óra felé járt. „Késő van −
mondta Fürtös anélkül, hogy elhagyta volna a jókedve −, pattannyunk
fel!”
Majdnem fellöktek két-három öregasszonyt meg két-három
öregembert, bunkóskodtak a kalauzzal, megtapostak pár tyúkszemet,
lökdösődtek jobbra, balra, míg el nem jutottak a sofőr mögötti sarokba.
Ott kapaszkodtak, és közben gúnyosan szemlélték a busz belsejében
zajló jeleneteket. Aztán lassan feltünedeztek végre a haverok, amint
felszálltak, nagy vidáman üdvözölték őket.
„Na − indított Gomolya atyáskodó, magabiztos hangon, miközben
egyenként kezet fogott mindegyikükkel −, mizujs?” „Mi lenne, nem
látod? − válaszolt az egyik fásultan, ruhájából a műhely bűze áradt. −
Jövünk a robotbó.”
„Ja, látom, látom!” − így Gomolya.
A másik keserűen folytatta: „Mos hazamegyünk, kajálunk, és irány
az ágy, hónap reggel megin kezdhessük előrő!”
„Ja, ja!” − bólogatott derűsen Gomolya.
„Na és veled mi van, Gomó?” − kérdezte egy szőke fiú, Ernesto, aki
felfigyelt Gomolya különös jókedvére.
Gomolya nézett rá egy darabig félig leeresztett szemhéja alól; aztán
− bár mozdulatát korlátozta a tömeg − a zsebébe nyúlt, és teljes lelki
nyugalommal kotorászni kezdett benne, közben gúnyosan, közönyösen
belenézett Ernesto és a másik két-három kispályás kölök szemébe, azok
is vigyorogva bámulták.
Lassan előhúzta a pénztárcát, nagy körülményeskedve kinyitotta,
majd az egyik részből elővett egy köteg százlírás bankjegyet. Majd egy
váratlan mozdulattal, piff-paff, kétszer-háromszor felpofozta Ernestót a
pénzköteggel, végül visszatette az egészet a tárcába, azt meg a zsebébe,
és fáradt, de elégedett képet vágott.
Ernesto szemei mosolyogtak, szórakoztatta, hogy ő játszotta az
áldozat szerepét Gomolya jelenetében: „És miccsinász vele? − mondta
neki vidáman. − Azzal a pár kilóvá?!”
„Ja, meg a többi, amit eldugtunk!” − válaszolt száját húzva,
szemhéját még jobban leeresztve Gomolya.
Fürtös csendben maradt, egyrészt egy kicsit meg volt zuhanva a
fáradtságtól, másrészt inkább átengedte a terepet, hiszen Ernestót meg a
többieket nem ismerte túl jól. Gomolya régi haverjai voltak, együtt
születtek és nőttek fel a Tiburtinón.
Ernestóval és egy bizonyos Francóval, aki szintén közöttük volt, és
akinek Fehér Toll volt a beceneve, egész kiskoruktól ismerték egymást,
amikor a Tiburtinót és a Pietralatát még tényleg csak mezők vették
körül, azokból nőttek ki az új bérházak és az Erőd. Olykor-olykor,
amikor még nyolcévesek sem voltak, megléptek otthonról pár hétre,
akkor koplaltak, vagy az árusoktól elcsent hagymát, barackot ették,
esetleg valami tésasszony táskájából kiemelt tepertőt. Igazából csak
úgy, minden ok nélkül szöktek meg otthonról, csak mert kedvükre volt,
szórakozásból. A lövészek laktanyájában szereztek füstölnivalót. Aludni
meg behúzódtak a dinnyeárus ponyvája alá, a dinnyehalom tetejébe.
Gomolyát jókedv töltötte el, hálás volt az életnek a zsebében dagadó
dohány miatt, szentimentálissá vált, ami arra ösztökélte, hogy
mindenféle régi sztorikat elővegyen.
„Ernestókám − kezdte, szinte mézesmázosan −, emlékszel még a
dinnyésre?”
„Még jó, hogy emlékszem!” − válaszolt Ernestino; akinek a zsebe
nem volt teletömve dohánnyal, így hát közömbös maradt.
„Hé, Fürtös − kezdte Gomolya, miközben rángatta a trikóját −, eszt
hallgazsd meg… Emlékszel, Ernestókám − folytatta nevetve −, hogy
paráztunk akkor éccaka, valahol a Tivoli Fürdők környékén, ahol egy
doronggal a fejünk alatt aluttunk?” Ernesto nevetett. „Ennek a
dinnyésnek − magyarázta Gomolya Fürtösnek − vót egy disznaja a
Tivoli Fűrdőkné, egy barakkba a mező közepén… namost, mivel mi
vigyáztunk a dinnyéjére, gondóta, elkűd minket, hogy vigyázzunk erre a
disznóra is. Vót egy nyula is ott. Egyik este jön a dinnyés muterja, és
aszongya: »Mennyetek má be Tivoliba, hozzatok fél kiló kenyeret!«
Gondóhatod, két kilóméter oda, kettő vissza… Má akko sötét vót… Míg
mi odavagyunk kenyérér, a dinnyés muterja fogja a nyulat, levágja,
megfőzi, megzabájja. Fogja a csontokat, ás egy gödröt, és
belehajíccsa… Micsoda egy köcsög! Mi megjövünk, megyünk egybő
nézni, mi van a nyúllal, a nyúl meg sehol. Jön a dinnyés, a főnök,
aszongya: »Hol a nyúl?« Mi Ernestóval aszongyuk, hogy »Mittomén,
elmentünk kenyérér, mire visszajöttünk, a nyúl nem vót sehol.« Mire a
főnök: »Nem tudott vóna csak az egyik menni?« Erre aszongyuk: »Hát,
fostunk egyedül menni, mentünk mind aketten!« A főnök meg tiszta
ideg lett, előhúzott a zsebébő ötszáz lírát: »Akko ki vagytok rúgva mind
a ketten, a szemem elé ne kerűjjetek, vagy széjjerúgom mind a kettőt!«„
„De ki nem szarta le? − folytatta nagy vidáman. − Visszamentünk
Pietralatába, hogy lejáccuk az ottani kölkökke, ki mehessen dógozni a
cirkuszba… emlékszel, Ernestókám?… az oroszlánok… a tigrisek…
meg amikor meglógott a Rondella, a maremmai kanca, mi meg
futottunk utána egész éccaka keresztül-kasul a mezőn a Pietralata
mögött, úgy kaptuk el, hogy fürdött az Anienébe!” Fürtös remekül
szórakozott, miközben hallgatta, és maradéktalanul osztotta Gomolya és
a régi haverok nézeteit. A többiek is figyelmesen követték a sztorit,
jókat nevettek, érezték csirkefogó ösztöneiket lelkűk mélyén újraéledni.
A tiburtinói srácok között volt egy pietralatai is, arca koromfekete,
üstöke, akár a kígyófészek; jó magas srác, a többiek még a hónaljáig se
értek; odaállt melléjük, egyik keze a kapaszkodón, erőtlenül, de
összeszedetten, miközben sanda képével, szinte kedveskedő tekintettel
hallgatta a többieket. Amerigónak hívták, Gomolya szinte csak látásból
ismerte. A busz nagyokat döccenve nyargalt végig a Tiburtina út
macskakövein, derekasan megtáncoltatva a jóemberekből álló
rakományt, akik olyan szorosan álltak, hogy egy tűt se lehetett volna
közéjük ejteni. Közben a tiburtinói banda mind vidámabb lett. „Nézd
má! Milyen szép fürtök nőttek ennek a fején!” − szólt Ernesto a
beszélgetés egyik szünetében Fürtös fejét bámulva. „Hát nem tód, azér,
hogy ilyen göndör legyen a haja, pofán fingattya magát?” −
szellemeskedett Gomolya. A többiek nevettek, Amerigo, anélkül, hogy
elmozdult volna, megérintette Gomolya könyökét: „Hé, izé,
hogyishínak − mondta neki barátságosan, szinte suttogva −, beszénünk
kéne!”
 4
Utcakölykök

A nép úgy burjánzik a társadalom keblén,

akár egy hatalmas vadon.
L. Tolsztoj

Amerigo részeg volt. „Szájjunk le itt, az Erődnél” − mondta

Gomolyának, aki közömbösen hallgatta. „Bemutatom a haveromat” −
mondta, csak hogy mondjon valamit. Amerigo úgy nyújtotta a kezét
Fürtösnek, mintha ólomból lett volna; zakója gallérját felhajtva hordta,
arca zöldes színben játszott a portól összecsomósodott fürtjei alatt,
nagy, barna szemeivel üveges tekintettel bámulta. Kézfogása erős volt
és határozott, mintha a legkisebb kétsége se lenne afelől, hogy rokon
lelkek. De rögtön meg is feledkezett Fürtösről, és Gomolyához fordult:
„Hallottad?” Adta a komoly gyereket, és Gomolya annyit már tudott
róla, hogy nem volt érdemes szórakozni vele: egyszer látta, hogy
Farfarellinél egy kézzel felemelt hat összeláncolt széket, jól
elagyabugyált és kórházba küldött több embert is a Pietralatán.
„Miccsinátá?” − kérdezte Gomolya, mint haver a havertól, ahogy két
csavargó között szokás. „Minnyá megbeszéjjük” − válaszolt Amerigo,
és megigazította felhajtott gallérját.
A busz megállt a Pietralata Erődjénél; a még nyitva tartó presszóból
fénysáv hasított a Tiburtina út aszfaltjába. Amerigo lábait rugóztatva,
tornászhoz méltó mozdulattal ugrott le a lépcsőről, anélkül, hogy
kihúzta volna a kezét a nadrágja zsebéből. „Halaggyunk!” − mondta
Gomolya Fürtösnek, akit nem igazán hozott lázba, hogy így alakultak a
dolgok, és Amerigóval tartottak. „Gyalog megyünk egy darabot” −
mondta Amerigo a lövészek laktanyája előtt és elindult a Tiburtino felé.
Amint kicsit távolabb értek, megragadta Gomolya egyik könyökét; rakta
egyik lábát a másik után, de olyan elvetemült arccal, hogy világos volt,
ha csak egy ujjal is hozzáért volna valaki, csúnyán pórul jár. Úgy húzta
a lábát, mint egy hullafáradt bokszoló, erőtlennek tűnő járásán azonban
látszott, hogy ugrásra kész, és fürge, rosszabb, mint egy vadállat.
Gomolyának és Fürtösnek továbbra is adta a komoly figurát, mint aki
tudomást sem vesz erejéről meg arról, hogy kivívta már magának a
Pietralata legkeményebb fickójának járó megbecsülést; úgy viselkedett,
mint egy cinkostárs, amikor vele egyenrangú személyekkel tárgyal
üzletről, akiket nem szokás átverni. „Ha velem jössz − mondta
Gomolyának −, nem fogod megbánni.” „Na és hova?” − tudakolta
Gomolya. Amerigo fejével a Tiburtino felé bökött: „Ide − mondta −, a
Filenihez.” Gomolya még soha nem hallotta ezt a nevet. Csendben
maradt. Amerigo folytatta, úgy tett, mintha azt hinné, hogy a másik
értette: „Ma szombat van, az jó nap!” − mondta erőtlen, szinte nőies
hangon, talán az anyjáé volt ilyen; arca egyre sárgább lett a
sápadtságtól. „Jóvan, mennyünk!” − egyezett bele Gomolya, ahogy egy
igazi csirkefogóhoz illett; úgyse volt más dolguk, különben is, most már
szórakozásnak fogta fel.
Fürtös viszont sanda szemmel baktatott mögöttük. Amikor a
Tiburtinóhoz értek, oda is szólt a másik kettőnek: „Na elköszönök,
cimborák, én lelépek.” „Hova mész?” − kérdezte Gomolya és megállt.
Amerigo is megállt, átnézett rajtuk, keze a zsebében. „Aludni, baszki.
Olyan fáratt vagyok, hogy még két lépés, és kipurcanok.”
Amerigo közelebb lépett, és vérben úszó szemekkel rámeredt, szinte
nevetett; nevetett, mert semmit nem lehetett tenni az ellen, amit ő
elhatározott.
„Hé, kishaver! − mondta halkan, még nyugodt, meggyőző hangon. −
Montam má, hogy ha velem jössz, meg fogod köszönni… Te még nem
ismersz engem…” Gomolya, aki viszont ismerte, szórakozva figyelte
őket. Úgyis tudta, hogy Fürtös velük fog tartani a Filenihez.
„Fáratt vagyok, mondom!” − folytatta Fürtös.
„Mit fáratt, mit fáratt!” − mondta Amerigo vigyorogva, összeráncolt
homlokkal, egyre csak az a gondolat vidította, hogy az ő tanácsait nem
lehet nem követni: „Halaggyunk!” Kezét a szívére tette: „Gomolya
megmongya neked, igaz, Gomó? Énrám senkinek se lehet egy rossz
szava se, ha megígérek valamit, biztos lehecc benne, kishaver, hogy
minden úgy van, ahogy mondom… Mér? Tán nem vagyunk itt mind
cimborák? Teszek neked egy szívességet, hogy úgy mongyam, majd
máskor meg te teszel nekem; vagy mi, nem kéne, hogy segíccsünk
egymásnak?” Ünnepélyesre váltott, nem csatlakozni hozzá köcsögség
lett volna. Csakhogy Fürtösnek sehogyse tetszett ez az üzlet Gomolya
meg Amerigo között, messziről bűzlött a dolog. Gomolya furcsán nézett
rá: „Azt csinász, amit akarsz.” Mintha azt mondta volna: „Én ebbe nem
avatkozom bele.” Fürtös megvonta a vállát. „Montam én rád akármit? −
fordult Amerigóhoz. − Mennyetek csak ti ketten, Gomolyával, nincs ott
szükség rám.” Csakhogy Amerigo nem tudta, kinek a zsebében van a
dohány. Türelmesen és nagyon komolyan nézte Fürtöst. Olyan közel
hajolt hozzá, hogy borgőzös lehelete összekeveredett Fürtösével. Ám
ebben a pillanatban két jól ismert alak tűnt fel a Tiburtino első
bérházainak sárgás árnyékában, a kút felé tartottak, éppen arra, ahol ők
megálltak.
„A zsaruk! − szólt Gomolya. − Ezek ismernek engem, azok lesznek,
akik a mútkor le akartak kapcsóni a Tiburtino moziba.”
Amerigo beteg szemeivel követte a közeledőket. Egyik kezét az
arcához emelte, ujjaival megszorította a homlokát. Falfehér lett, szája
legörbült, mintha mindjárt sírva fakadna. Amikor a két alak
keresztbevetett vállszíjjakkal kissé eltávolodott a házak felé, még
egyszer utoljára a homlokához emelte a kezét. „Édesjóistenem, hogy
fáj! Mintha egy nagy szöget vertek volna a fejembe.” De már el is múlt
neki.
Ismét Fürtöshöz lépett, kezét barátságosan a vállára tette. „Hé, Fürt −
mondta −, vagy hogy is hívnak, ne légyé má köcsög, jobb lesz az úgy,
ha te is jössz!” Újra terjengős, szónoki stílusra váltott: „Becsszó, én
legyek a legnagyobb szarházi, ha utána nem jössz oda, hogy aszongyad:
Figyejj, Amerigo, ezt meg kell köszönnyem, és bocsánatot is kérek!”
Keze mázsás súlyként nehezedett Fürtös vállára.
Mentek lefelé a Tiburtino főutcáján, csak a két presszóból vetődött a
járdára egy-egy fénycsík; roskatag, mocskos, egyemeletes háztömbök
között haladtak el, az ablakokban pár száradó ruha lógott, egy gitár
magányos hangjai hallatszottak. A végén lefordultak a fedett piacnál,
ami sikamlós, penészzöld volt a haltól, átvágtak két-három teljesen
egyforma utcán, a háztömbök között, végül az egyik megrogyott,
düledező épület huszadik századi stílusban épült lodzsája előtt álltak
meg. Felmentek egy lépcsőn, aztán végig a gangon, amelyik a
párhuzamos utcára nézett, és bekopogtak egy ajtón, ami félig nyitva
volt, bentről fény szűrődött ki. Egy kéz sarkig kitárta, ők pedig egy
konyhában találták magukat, tele emberekkel, egy asztal körül. Hatan-
heten kártyáztak az asztalnál ülve, zecchinettát10 játszottak, a többiek
meg a falnak vagy a piszkos tányérokkal teli mosogatónak támaszkodva
nézték őket.
Amerigo és a másik kettő óvatosan odaaraszoltak közéjük, azok
arrébb húzódtak, hogy helyet adjanak, éppen csak egy pillanatra
szemügyre vették őket; aztán mindenki újra a kártyákat figyelte a
játékosok válla felett. Amerigo úgy bámulta az asztalt, mintha teljesen
megfeledkezett volna Gomolyáról és Fürtösről, a leosztások gyorsan
pörögtek, ki nyert, ki vesztett, a kibicek suttogva meg néha egy-egy
hangosabb megjegyzéssel kommentálták az eseményeket. Gomolyát ez
kicsit sem érdekelte, s bár majd meghalt már az álmosságtól, vidáman
figyelte, mi történik; Fürtösnek viszont eszébe jutott, amikor kissrác
korában, a Donna Olimpián, eljátszotta a pénzt, amit csövekből szerzett,
kipirult az arca, égtek a szemei. Amikor egy kör véget ért, Amerigo
kicsit megfordult, de nem a társai, hanem valamelyik idősebb férfi felé
az ott álldogálók közül, akik rázták a fejüket és rekedt hangon károgtak:
„Akkurvaannyát!” Előtte egy görbe vállú alak ült, egy bizonyos Töki,
haja Rudi-módra11 hátranyalva, egy kocsis, aki folyton vesztett, arca
egyre keményebb, ráncosabb lett; végül aztán felállt, egy másik átvette a
helyét. Abban a pillanatban Amerigo elszánta magát. Gomolyához
fordult, s mintha korábban már megegyeztek volna, bizalmasan, keserű
tekintettel azt mondta neki: „Accsak kőcsön az egy rugót, ami a
zsebedbe van!” „Nem nálam van!” − válaszolt Gomolya.
Amerigo Fürtösre szegezte sárgás szemét, aki kicsit hátrébb állt: „Na,
húzd elő a zsozsót!” − szólt oda halkan, nehogy kihallatszon a
mormogásból. Fürtös hallgatott. „Gyerünk má! − sürgette Amerigo,
szinte kétségbeesve. − Megadom majd, mit gondósz, nem akarom én
ellopni, jó is néznénk ki!”
„Adoda neki, ki nem szarja le!” − mondta Gomolya.
„De fele-fele, ha nyersz, jóvan? − egyezett bele Fürtös, előkaparta az
egy rugót és erősen szorította a kezében. − Ha meg vesztesz, jössz fél
rugóval…” − tette még hozzá. „Nem akarom én ellopni! − ismételte
Amerigo. − Úgy csinájjuk, ahogy akarod, na!” − és türelmetlenül
kikapta a pénzt a kezéből. Két-három százast dobott az asztalra, és
megtette a tétet; a kártyák úgy csúsztak az egyik kézből a másikba,
mintha olajjal lettek volna bekenve, egy ide, egy oda, fél perc alatt, elég
volt odanézni egy pillanatra, hogy lássa az ember, bejött-e vagy sem.
Amerigo az első körben nyert, épp csak a szemét fordította Fürtösre,
aki borús arccal követte a játékot. Gomolyának fülig ért a szája: „Na,
mos rá ke hogy gyúccsak!” − nekiállt, hogy keressen egy csikket a
zsebében, talált is, meggyújtotta. Amerigo nyert a második körben is;
miközben zsebre vágta a nyereményt, megfordult és tett pár
megjegyzést a Rudi-sérós fickónak, aki ott kushadt mellette. A másik
kettőre éppen csak egy pillantást vetett, elégedett tekintettel, hogy
megnyugtassa őket. Pakolta a zsebébe az összes lóvét, amit nyert. Aztán
rosszra fordultak a dolgok, és öt-hat körben lenullázta magát. A másik
kettőhöz fordult üveges szemekkel. Fürtös kemény, keserű tekintete
mögött majd’ elsírta magát; egy szót se szóltak. Amerigo tovább
figyelte a játékot, próbálta megérteni, kalkulálni, hogyan forog a kártya;
néha váltott pár szót a kocsissal, magyarázta neki, hogy miért vesztett ő
is. Kis idő múlva megint Fürtöshöz fordult: „Hé, aggyá má még egy kis
zsozsót!” − mondta. „Meg vagy huzatva? − vágta rá Fürtös. − Hónap ki
aggya nekem vissza, ha megin vesztünk?” Amerigo még türelmesen
hallgatott egy pillanatig, aztán újra kezdte: „Na, add csak ide azt a
lóvét!” „Nincs kedvem többet jáccani, mondom!” − felelt suttogva
Fürtös. De bizonytalan volt; Amerigo meredten bámulta. „Mondok én
neked valamit!” − azzal megragadta a karját, erősen, mint a satu, aztán a
tömegen át kivonszolta magával a gangra. Megint szemerkélt az eső, ám
a felhőcafatok közül a hold fehér fénye is a háztömbökre hullt. „Te
olyan vagy nekem, mintha a tesvérem vónál − kezdte −, ezt hidd el
nekem, mer ami a szívemen, a számon. Kérdezd meg akárkitő a
Pietralatába vagy a Tiburtinóba, ki az az Amerigo, nem talász olyat, aki
ne ismerne, mer nekem van a legnagyobb tiszteletem a kerületbe. Ha
tudok segíteni valakinek, segítek, nem agyalok én rajta semennyit se, ha
máskor nekem kell, hogy valaki segíccsen, akkor meg az segít, így
megy ez, vagy nem?” Fürtös válaszra nyitotta volna a száját. „Mér?” −
előzte meg Amerigo, két ujjal megragadta a zakója gallérjánál. „Mér? −
kérdezte újra, fejét rázva, annyira meg volt győződve szavai igazáról. −
Ha valaki szívességet kér tőled, nem kéne, hogy segíccsé neki? Máskor,
meg mongyuk például, neked lehet szükséged segíccségre, így van,
vagy nem így van?” „Igazad van − mondta Fürtös −, de ha elmegy ez a
két kiló, hónap mit eszek?” Amerigo elengedte a zakója gallérját: egyik
kezét a homlokára tette, mintha nem találná a szavakat, hogy
elmagyarázzon egy nagyon egyszerű dolgot. „Asszem, nem érted, mit
akarok mondani!” − mondta, s elnevette magát. „Hónap − folytatta −,
mikor tudunk talákozni, mongyad!” „Mittomén, háromkor.”
„Háromkor, a Farfarelli előtt jó lesz?” „Persze.” „Hónap háromkor a
Farfarelliné talákozunk − mondta Amerigo és felemelte a karját −, és
megadom az összes lóvédat. Mennyi van nálad?” „Mittomén, nem sok.”
„Mutassad csak!” − mondta Amerigo, és ismét ujjai satujába fogta a
vállát. Fürtös előhalászta a nadrágzsebében lapuló pár bankjegyet,
Amerigo kiragadta a kezéből, és megszámolta. Aztán visszament a
helyiségbe, hátra se fordult, hogy megnézze, követi-e Fürtös. Gomolya
a kocsissal beszélgetett, aki továbbra is követte a játékot. Amerigo a
játékosok válla fölött az asztalra tette a pénzt; és megint elvesztette.
Próbálkozott a következő körben is, azt is elvesztette. Ezúttal sem szólt
senki egyetlen szót se. Amerigo csak egy kicsit később kezdett el
magyarázkodni Gomolyának és a kocsisnak. Maradtak még egy fél órát,
aztán távoztak, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna.
Az ég egy része már teljesen kitisztult, nedvesen ragyogtak a
csillagok, szétszórva a végtelen boltozaton, akár egy hatalmas
fémmennyezeten, ahonnan néha gyenge szellő fújdogált a földre. A
másik oldalon, ha megfordult az ember Róma felé, még tombolt a rossz
idő, súlyos felhőkből zuhogott az eső, villámlott a fényekkel borított
horizonton. A Tiburtino fölött viszont, akár egy világítóakna, kitárult az
ég, a hold pedig rémülten kapaszkodott valamelyik kóbor párafolt
fénylő sarkába. Lent, a Tiburtino negyed egyforma utcáin már senki se
járt, csak a főutcáról hallatszott némi zaj. A három csirkefogó leverten
baktatott a Tiburtina út felé a háztömbök között, a kitaposott földúton
itt-ott néhány gyér fűcsomó megmaradt. Gomolya magában
dudorászott, míg a másik kettő fekete-fehér, hegyes orrú, töksáros
cipőjében csoszogott szótlanul. „Na, köszönnyünk el!” − mondta
egyszer csak Fürtös. Amerigo rábámult széles képével, hatalmas
állkapcsával, melyet a hold fénye fehérre festett. Arca kifejezéstelen
maradt, duzzadt ajkai azonban, melyek úgy nyíltak szét, akár egy seb, és
inkább lilák voltak, mint vörösek, valamint elégedetlen tekintete nem
hagytak kétséget afelől, hogy mi jár a fejében. „Mi a fenének jövünk mi
a Tiburtinára, nem tom − szólalt meg Fürtös, csak hogy mondjon
valamit −, amúgy innen má csak egy ugrás, e tucc menni magadtó is.”
Amerigo tekintete eltorzult, nem is az dühítette igazán, hogy valaki
ellentmond neki, sokkal inkább az, hogy valaki egyáltalán merészel
ilyen hülye lenni, hogy ellentmond neki. De ezeket a meccseket
Fürtössel le kellett játszani, ehhez pedig türelem kellett; Amerigo eltűrte
neki, bár olyan sötét tekintettel, hogy az embernek borsódzott tőle a
háta. Újra elkezdte hát, a legnagyobb jóindulattal: „Ha mos
visszamegyünk − mondta −, biztosan nyerünk, mosmá tudom a dörgést,
érted, miről beszélek?!” Fürtös nem válaszolt, Gomolyára nézett, aki a
jeges szél miatt fehér és lila volt, mint egy hagyma. „Igen, de ahhoz
lóvé is kéne!” − mondta rekedt hangon. Amerigo türelmetlenül ránézett;
mintha a fejét is rázta volna, meg csettintett volna a nyelvével, jelezve,
hogy nem csak ő, de senki a világon nem lehet olyan hülye, hogy
ennyiben hagyja az ügyet. Nekitámaszkodott egy csöndes, rozoga ajtó
félfájának. „Ha mos szépen elővarázsolsz másik fél rugót − mondta,
mintha Fürtös valaha is elismerte volna, hogy van nála még dohány −,
akkor visszaszerzünk mindent, ami elúszott, meg is duplázzuk.” Hangja
egyre erőtlenebb lett, tökéletes ellentétben az ajtófélfának döntött
testével, formája leginkább egy kampóra akasztott fél disznóéra
hasonlított a hentesüzlet előtt. A szemei is összeszűkültek és
kiüvegesedtek, mint a fellógatott disznóké; szép vonásainak
grimaszából kitűnt, hogy fogytán a türelme. Fürtös felhúzott
szemöldökkel, mint egy kiskölyök, még egyszer azt mormogta, hogy:
„De ha nincs nálam egy líra se!”
Amerigo leült a töredezett szélű lépcsőre. „Lehet, hogy tíz évre a
Regina Coelibe12 csuknak, de nekem ma éccaka jáccanom kell!” −
suttogta. Fürtös remegve azt gondolta magában: „Na ezt cseszhessük!”
− de csöndben maradt, hogy ne hergelje. A másik viszont, rövid szünet
után, amire azért volt szüksége, hogy nyomatékot adjon szavainak,
újrakezdte, még rekedtebben, de még hangosabban, hogy feledtesse
előző megjegyzése hatását, és visszatérhessen a szívélyes modorhoz:
„Mér? Vótam én már jópár évet a sitten!” „Hol, a Porta Portesébe13,
mi?” − kérdezte Gomolya. „Jaja!” − válaszolt Amerigo, közben teljesen
elsötétedett az arca, kerek, ráncos ajkai remegtek. „Nemi erőszakér
csuktak le” − mondta. „Asztakurva, és kit erőszakótá meg?” − kérdezte
Gomolya. „Egy birkát − felelte elkeseredetten Amerigo. − A pásztor
meglátott, hogy dugom a jószágot, a kurva annyát, erre fejelentett.”
Sírásra görbült a szája, felhúzta a szemöldökét, ifjú homloka csupa ránc
lett szoborhoz illő hajfürtjei alatt. „Basszák meg − szólt fájdalmas
hangon −, mennyit kaptam én, mennyit, de mennyit!…” Hangja egészen
éles lett, akár az asszonyoké, ha egy régi, de még mindig fájó sérelmet
panaszolnak fel. „Mennyit!” − hajtogatta. „Ezt nézd!” − azzal
kiráncigálta az ingét a nadrágszíj alól, felhúzta és megmutatta a hátát.
„Még mindig ott a nyoma!” „Miccsinátak?” − kérdezte Gomolya. „Ez
itt korbácsütés, amit kaptam, a korbács, hogy a kurvaannyukat!” −
mondta Amerigo a fogát csikorgatva. „Látod, még mindig ott a nyoma!”
− ismételte, és még jobban felhúzta az ingét, egész a nyakáig. Széles,
meztelen háta olyan volt, akár egy acéllemez, kékes fényével világította
meg a hold. Sebhely egyáltalán nem látszott sima, lebarnult bőrén.
Gomolya föléhajolt, és lelkiismeretesen végignézte a nadrágszíjától az
inge alá rejtett tarkójáig ívelő gerincoszlopát, s miután jól megvizsgálta,
csak annyit mondott, hogy „Hmmm, hmmm” − és felegyenesedett.
„Láttad?” − kérdezte asszonyos, erőtlen hangon Amerigo. „Fasz se
láccik!” − mondta Gomolya. „Hogyhogy? Nézd meg jobban!” Gomolya
ismét közelebb hajolt széles hátához, mindenképp látnia kellett valamit,
mert Amerigo fájdalmas arckifejezésén átvillanó, fenyegető pillantással
figyelte. „Baszki!” − kiáltott fel teli torokból. Amerigo leengedte az
ingét, felállt, és visszagyűrte a nadrágjába. A könnyek párája elszállt,
felszáradtak gesztenyebarna szemei. A korbácsolásos história meg a
sirámok megtették a hatásukat, és a beszélgetést olyan témákra terelték,
amelyek előtt, immár közmegegyezés szerint, Fürtös nem tehetett mást,
meg kellett hajolnia, méghozzá szó nélkül. „Halaggyunk!” − szólt
Amerigo, mintha most már minden világos lett volna, mint akit végre
megértettek. Mivel Fürtös még cécózott, odalépett hozzá, és
akkurátusán ujjai közé fogta a zakója gallérját: „Hé, hogyishívnak,
kishaver − mondta −, halaggyunk… Vagy azt akarod, hogy
elveszíccsem a türelmemet?…” − tette még hozzá elkeseredett
tekintettel, mintha ő maga sem akarná kiejteni ezeket a szavakat,
mindezért tehát csakis Fürtös lenne a hibás. Így hát visszaindultak a
játékbarlanghoz, és amikor már a lépcsőn baktattak felfelé, Fürtös −
Amerigo egyetlen pillantására − szó nélkül előhúzott még fél rugót.
Odabent minden ugyanúgy ment tovább, mint korábban. Senki se vette
észre se azt, hogy elmentek, se azt, hogy visszajöttek. De még mielőtt
Amerigo megint mindent elvesztett volna, miközben arra várt, hogy a
következő körben beszállhasson a játékba, Fürtös szép lassan odébb
araszolt a sokaságban, a mosogató mentén, aztán kisurrant az ajtón és
olajra lépett.

És milyen jól tette! Mert alighogy kiért a kilences számú ház kapuján,
megjelentek a zsaruk. Még éppen idejében látta meg őket; befordult a
sarkon és kereket oldott. „A kurva anyátokat!” − mondta fennhangon,
szinte dalolva, annyira örült, hogy nem csípték meg őt is; futásnak eredt
a háztömbök között, a kihalt utcákon, végig a Boccaleonén, onnan, még
mindig rohanva, a Tor Sapienza útján. Az égen már nem volt egy felhő
sem; balkéz felől a villamos erőmű fényei ragyogtak, reflektorokkal
teleaggatott oszlopok, mögötte pedig, már a távolban, a Tiburtino: új
házak sora a fekete ég alatt. Mögötte, még távolabb, a külvárosi
negyedek fényei vibráltak a meleg levegőben, egészen a Centocelléig, a
Gordiani lakótelep, Tor de’Schiavi, Quarticciolo. Lassan, holtfáradtan
Fürtös végre a Prenestina úthoz ért, megállt, hogy megvárja a
Quarticciolo felé közlekedő buszt. Előhalászta az öt darab százas
bankjegyet, amit sikerült megmentenie, kiválasztotta a
legmegviseltebbet, hogy azt adja a kalauznak.
„És most?” − kérdezte magától, amikor az üres busz letette a
Prenestino téren. Körbenézett, feljebb húzta a nadrágját, és amikor látta,
hogy számára ott nem terem babér, hangosan dalra fakadt, szinte
filozofikus nyugalommal. Jött egy-egy villamos a Prenestina út felől, a
megcsillanó jármű megállt egy kitekeredett fa alatt, aztán tett egy kört
két-három rossz kalyiba mögött a silány parkocska körül, majd megállt
a másik oldalon: a leszálló utasok lélekszakadva rohantak a távolabbi
külvárosok felé induló buszokhoz, melyek egy kivilágított kávézó előtt
sorakoztak; néhányan onnan már elbattyogtak közeli ágyaikba, szép
komótosan elindultak a Prenestino negyed tyúkólszerű viskói felé,
amelyek vagy fehérek voltak, mint az arabok házai, vagy feketék, mint a
gyárépületek, tele pugliai, marchebeli, szardíniái, calabriai suttyókkal:
fiatalok és idősebbek, akik abban az órában, rongyos ruháikban,
részegen tértek haza; mások a Prenestina út lejtős keresztutcái között, az
építési területeken összezsúfolt barakkok felé tartottak. Fürtös úgy
döntött, hogy vesz magának három szál hazai cigit, már jó ideje kívánta
a dohányfüstöt: nagy lazán átvágott a terecskén, s a pénzt számolva
belépett a presszóba. Kifelé jövet már ott csüngött alsó ajkán a cigaretta,
ravasz szemei ide-oda jártak, hogy találjon valakit, akitől tüzet kérhet.
„Acc tüzet, haver?” − kérdezte egy sráctól, aki hanyagul a korlátnak
támaszkodva dohányzott. Az szó nélkül odanyújtotta neki égő
cigarettáját, Fürtös, mint egy igazi huligán, egy biccentéssel
megköszönte, majd zsebre vágta kezét, és nótázva elindult azon a
szürkéslila utcácskán, ahol a villamos megfordult.
Körös-körül állványzatok és épülő bérházak meredeztek, köztük üres
terek, hulladéklerakók, építési területek; a távolból, talán a
Maranelláról, a Pignetón túlról, egy hangszóróval felerősített gramofon
hangja hallatszott. A Casilina nagy füves terén, a Maranella előtt
bizonyára vurstlisok vertek tanyát: Fürtös elindult arrafelé, zsebre
dugott kézzel, fejét a vállai közé süllyesztve, annyira szenvedélyesen
énekelt.
Egy darabon az Acqua Bullicante úton csak néhány hazasiető
öregemberrel találkozott, de a Gordiani lakótelephez kanyarodó
utcácska magasságában feltűnt egy csapat huligán, felé tartottak; az
utcát teljes szélességében elfoglalták, lassan közeledtek, üvöltözve,
keménykedve, összevissza, akár a legyek, amikor megszállják a
mocskos asztalt. Volt, aki fejbe kólintotta a társát, hogy felbosszantsa,
egy másik, mintha bunyózni akarna, terpeszbe állt, és a levegőbe ütött a
jobb öklével, aztán a ballal, majd egy horgot, szemében megelégedés
csillogott, megint egy másik adta a keményet, fel se vette a fenyegetést,
ment tovább hanyagul zsebre dugott kézzel, tele iróniával a többiek felé,
mintha azt mondaná: „Ne fárasszá má!”; néhányan nagyokat röhögve
diskuráltak, undorodva elhúzták szájukat, csettintettek a nyelvükkel,
vagy a beszélgetés hevében kezüket a mellükön megtámasztva
összefonták, kérdő testtartásban szembehelyezkedtek ellenfelükkel és
fél óráig abban a pózban maradtak. Az egész Acqua Bullicante úton
megállt az élet, mindenki csak őket figyelte. Fürtös rögtön érezte, hogy
gáz lesz. Nem mintha a hőbörgésük pont ellene irányult volna; úgy
általában az egész világnak akartak nekimenni, mindenkinek, aki nem
volt képes úgy szórakozni, ahogy ők. Fürtöst belül ette a méreg, hogy
azok csak keménykednek, ő meg ott van egyedül, kizárva, egyelőre, egy
ilyen szarházi bandából, hogy kénytelen meghúzni magát és csöndben
figyelni a randalírozást. Még hangosabban fütyörészett, rájuk se
hederített, ment az útjára: de ahogy maga mögött hagyta őket, alig húsz
lépésre, sírást hallott az utat az elhanyagolt kertektől elválasztó árokból;
odament és egy meztelen felsőtestű fiút látott a fűben kuporogni.
„Miccsinátá?” − kérdezte. Az csak sírt, tovább, nem válaszolt. „Ha,
mi van?” − kérdezte megint Fürtös. Még közelebb ment és látta, hogy a
kölyök teljesen meztelen, csontsovány és csuromvíz. A pórul járt fiú
feltérdelt, szipákolt, akár a kis taknyosok: „Levetkőztettek és eldugták a
ruhámat, hogy a kurva annyukat!” „Kik vótak?” − kérdezte Fürtös. Az
felállt, egyszál pöcsben, könnyben ázó arccal: „Azok ott” −
panaszkodott. Fürtös a galeri után rohant.
„Hé, cimborák!” − kiáltott utánuk. A banda megállt, s mind
hátrafordultak. „Ti dugtátok el annak a kölöknek a cuccát?” − kérdezte
Fürtös határozott, de még udvarias hangon. „Ott vannak valahol −
mondta az egyik nagy vidáman −, minnyá megtalájja!” Fürtös pár lépést
hátrált, se neki, se azoknak nem volt kedvük balhézni; sőt inkább
egymás szövetségesének érezték magukat, hiszen a takonypóchoz
képest ők mind kemény gyerekek voltak. „Haggyad má, hazudik!” −
mondta az egyik és mutatóujját az orrához nyomta. Fürtös vállat vont:
„Naés, csórikám!” − mondta; ezzel pártfogói szerepe véget is ért, és
valóban, látta, hogy már kászálódik is kifelé az árokból a sumákja, a
nadrág már rajta, a rongyosra szaggatott atlétája meg a kezében.
Csakhogy a csapat nem mozdult, sőt az egyik röhögve nézte Fürtöst.
„Mit bámulsz?” − kérdezte Fürtös. A másik húsos, cserepes ajkú,
rosszarcú kölyök volt, hajfürtjei úgy göndörödtek vékony nyaka fölött,
mint a káposzta levelei. „Tán ismerjük egymást?” − kérdezte Fürtös, aki
egy utcai lámpa ellenfényében nem látta jól. „Még jó!” − felelt vidáman
a másik. „A Rafkós vagyok! − folytatta. − Tegnap éccaka talákoztunk a
Villa Borghesébe!” „Jaj, ezer bocs!” − válaszolt szívélyesen Fürtös, és
tárt karokkal közeledett. „Merre mész?” − kérdezte. „Merre mennék,
ilyen rohadt éhesen!” A többiek nevettek. „És te?” − kérdezett vissza
Rafkós. Fürtös higgadtan nevetett, felhajtotta az inggallérját, kezeit
pedig még mélyebbre süllyesztette a nadrágzsebében. „Mittomén, csak
lógok az uccán… a fasz se akar hazamenni!” „És mér nem?” − kérdezte
Rafkós, akit szórakoztatott a dolog. „Mer nem akarok a sitten kikötni! −
mondta Fürtös. − Vótam a Tiburtinóba egy házba zecchinettázni,
kijöttek a zsaruk, és bazmeg majdnem megfogtak, a kurva annyukat! Ott
vót a Gomolya is!” „Ki az a Gomolya?” − kérdezte Rafkós. „Az, amék
velem vót tegnap éccaka, az a vörös hajú. Má biztos a fogdába van,
bassza meg!” „Én is az uccán lógok most − mondta Rafkós −, de tudod,
ki megy haza! A bátyám, ha meglát, kinyír…” „Hogy nyírna má ki? −
szólt közbe egy kölyök. − Mos montuk, hogy megcsípték szombaton
éccaka!” „Jóvan, tudom − válaszolta Rafkós −, de anyám odahaza van,
rohaggyon meg, látni se bírom!” „Ezt cseszheted! − mondta erre
röhögve a cimborája és fenyegetően felé emelte a karját. − Anyád
odahaza, a bratyód sitten, csináhacc akármit, csak gubanc van: ha
hazamész, kapsz a pofádra, ha lesittelnek, pláne, szar ügy!” Mind vele
nevetett. „Ki nem szarja le!” − zárta le Rafkós a témát. Röhögve,
kakaskodva indultak vissza a Maranella felé. „Különbenis − szólalt meg
az egyik Az Elina ma úgysincs!” Mire egy másik: „Honnan veszed? Az
mindig ott van, mindig!” „Ja − így az első −, a mútkor má akkora vót a
hasa, mint egy hordó, mos biztos a kórházba van, hogy kitojja a kőikét!”
„Mit vót akkora a hasa! − vágott vissza a másik. − Nem vót az még több
négy hónaposná!” „Négy hónapos a lófaszt! Má akkor nagy vót a hasa,
amikor tavasszal megdugtam!” „Ja, tíz éve! − szólt közbe Rafkós. −
Amúgy meg ki nem szarja le, itt vágják el a torkom, ha ötünknek van
egy kilója!” „Mér, tán most dugnánk meg először lóvé nékül?!” −
kiáltott közbe valamelyik kölyök. „Aszonygyuk neki, hogy kap egy
kilót, ha megdughassuk, megdugjuk, oszt nem kap egy büdös lírát se!”
„Ezt a szarházit, bazmeg!” − kurjantotta Rafkós.
Így folyt a fecsegés, közben már majdnem a Maranellánál jártak,
Elinát meg már rég el is felejtették. A vurstlisok gramofonja már
egészen közelről hallatszott, csakhogy zsivajjal és lábdobogással
keveredett, ami még közelebbről jött, a maranellai útkereszteződés felől,
a villamos megállójából. Mindenki arrafelé tartott, mintha valami történt
volna, vagy ünnepet tartanának, annak ellenére, hogy már igen későre
járt. „Asztakurva, a cirkuszosok azok!” − kiáltott fel valaki és futásnak
eredt. „Méghogy a cirkusz, méghogy cirkusz!” − vágott vissza
nyugodtan Rafkós, ennek ellenére, vonakodva bár, ő is gyorsított, hogy
lépést tartson a többiekkel. Kisebbfajta tömeg közeledett a Casilina
felől, feketéllett a rosszul megvilágított, gödrökkel teli úton. A Két
Babér mozi magasságában aztán megálltak, gyertyák fénye világította
meg őket. „Ó, bassza meg, a körmenet…” − mondta csalódottan Rafkós.
A srácok megtorpantak a kereszteződésnél, ahová futva érkeztek,
nem tudták, mi legyen, elinduljanak a Prato felé, ahol a vurstlisok
voltak, talán még nyitva találják a szőke nő céllövöldéjét, vagy
maradjanak ott, és bámulják azt a szerencsétlenkedést, a Maranellánál.
Hanyagul letelepedtek a járdaszegélyre, az emberek lábához, egyre
nagyobb lett körülöttük a tömeg, és egyre sűrűbb, hogy lássák a
körmenetet. Az egyik suhanc dalolászott, egy másik a társát kólintotta
fejbe, aki a menetet bámulta, de voltak olyanok is, akik a porban
hemperegtek összeölelkezve. Közben a körmenet egyre közelebb ért.
„Baszki − szólalt meg Fürtös −, jobb lett vóna a Prenestinóba maradni!”
„Mér, ott miccsináná?” − kérdezte Rafkós. „Hát ott van Elina, nem?” −
kérdezett vissza ravaszul Fürtös. Csupa terebélyes öregasszony
közeledett, pár öregember meg egy-két kiskölyök, mindenki
papírtölcsért tartott a kezében, benne a gyertyával, hogy az éjszakai szél
el ne oltsa a lángot. Olykor-olykor énekelni kezdtek, de mindenki a saját
feje után. Amikor a kereszteződéshez értek, megálltak és bevárták
egymást egy pizzeria előtt. Két fiatal fiú a málladozó falhoz támasztott
egy asztalt, arra fellépett egy öregember, és nekiállt a kommunisták
ellen és Krisztus lelkét dicsérve szónokolni.
Ahol Rafkós, Fürtös meg a többiek letáboroztak, jó kis csődület
támadt, így az öreg hangját, aki Pó-völgyi tájszólásban beszélt, alig
lehetett hallani. „Hallod ezt?” − kiáltott fel az egyik ficsúr. „Mi va,
beállsz te is ministrálni, Szivarvég?!” − kiáltott fel Rafkós; Szivarvég
egy darabig nem válaszolt, hegyezte a fülét. „De jól mongya!” − szólalt
meg végül, hangjából csodálat áradt. Fürtös megbökte könyökével
Rafkóst: „Nekem ebbő elegem van, hallod?!” „Tucc jobbat?” − kérdezte
Rafkós. „Mennyünk vissza!” − szólt Fürtös, s fejével a Prenestino felé
biccentett. „Meg vagy te huzatva!” − közölte a másik. „Van nálam
zseton, mit gondótá? De csak kettőnknek!” Rafkós vetett rá egy
pillantást, aztán körbenézett. „Várjá!” − mondta. A többiek nem
figyeltek oda. „Ájjá fel − szólt oda Fürtösnek − és indujjá el az Acqua
Bullicantén, minnyá jövök utánad!”
 Fürtös feltápászkodott, és lassan, óvatosan eloldalgott a tömegben,
amely gúnyolódva figyelte a szónoklatot. Öt perc sem telt el, az öreg be
is fejezte, a körmenet pedig újra megindult énekelve, és lekanyarodott a
negyed központja felé. Rafkós futva érte utol Fürtöst. „A többiek?” −
kérdezte Fürtös.
„Leráztuk őket − felelte Rafkós −, mentek a vurstliba.”
Csevegve visszagyalogoltak végig az Acqua Bullicantén, hátuk
mögött a fonográf szambái és a körmenet éneke egyre jobban
elhalkultak. Már csak pár ember lődörgött az utcán, akik a Preneste
térről és az Imperóról tartottak a Gordiani negyed vagy a Pigneto felé,
meg egy-egy részeg, aki felváltva énekelte a Vörös Zászlót és a Királyi
Indulót.
Ott találták Elinát az árnyak közepén, amelyeknek királynője volt;
néhány kátyús utcácska és szeméttel teli hepehupás rét mögött, ahol a
villamosok megfordultak, a gyomok között a mocsokban, egy
elhagyatott téren, melyet a körülötte magasló két-három épülő és egy
már elkészült toronyház árnyéka uralt, ahová út még nem vezetett. A
hatalmas doboz kivilágított ablakaival magányosan meredt az égre,
ahonnan szomorúan pislákolt néhány csillag. Elina ott vert tanyát, a
kerítés és a bokrok közelében, melyek az egyelőre csak
hulladéklerakóként szolgáló telkeket választották el egymástól, itt-ott
pár kalyibával és sóderhalommal.
Rafkós és Fürtös odamentek a nőhöz, kicsi volt és gömbölyű, mint a
töltött galamb, alkudoztak vele egy darabig, majd egy kerítés vasdrótjai
között átbújtak és eltűntek az elázott nádkupacok között.
Nem tartott sokáig; amikor újra előtűntek, nagy nyugodtan elmentek
megmosakodni egy utcai kúthoz, a téren, ahol a villamos végállomása
volt. Alvóhelyről Rafkós gondoskodott. A Gordiani lakótelep mögötti
réten, ahonnan be lehetett látni a külvárosokat a Centocellétől a
Tiburtinóig, egy harmatban ázó zöldségeskert végében, egy körülkerített
területen, csomó ócskavas között volt néhány rozsdás tartály.
Meglehetősen nagyok voltak, négykézláb lehetett bennük mászni,
hosszában egy ember pont elfért bennük. Az egyikbe Rafkós már
hordott szalmát, most egy részét átvitte a mellette lévőbe. Végignyúltak
a tartályokban, és csak másnap délelőtt tíz után ébredtek.
Rafkós rendszerint a Tuscolana út, a Re di Roma és a Taranto utca
környékén lődörgött, a kerületi piacok, a laktanyák, a szerzetesek
menzái közelében. Amikor épp lógott otthonról, a halkereskedőknél,
piacosoknál vállalt (lehető legkevesebb) munkából tengődött valahogy,
meg tolvajlásból, a piacokon, a villamosokon. Ha úgy tartotta kedve, a
külvárosban maradt, a Prenestina és a Quadraro közötti részen, ahol egy
rossz zsákkal ócskavasat, ólmot guberált a szemétben, de ehhez csak
ritkán folyamodott, mert a hajlongásban megfájdult a háta, száját meg
úgy kiszárította a sok por, hogy egy üveg bor kellett hozzá, hogy
leöblögesse, amire el is ment a megkeresett pénz fele. Fürtös se nagyon
bírta a vasguberálást, már csak azért sem, mert az taknyosoknak való
meló volt; így hát a külvárosba csak aludni jártak a jól bevált
tartályokba, a napot pedig a belvárosban töltötték. Ha viszont sikerült
annyi dohányt összeszedni, hogy másnapra is kitartott, tojtak a munkára,
a gürizésre: buszra szálltak és kimentek az Acqua Santa parkjába. A Via
Appiáról néhány csupasz bokor mögött mentek be, felkapaszkodtak a
poros lejtőn, gödrök és üregek, dombgerincek, felperzselt rétek,
hasadékok, földutak és tornyok romjai között jutottak egyre beljebb
azon a végtelen és átokverte ígéret földjén, ami az Acqua Santa volt.
Abban bíztak, hogy valamelyik dombtetőn vagy az elhanyagolt utak
egyik kereszteződésében összefutnak valami ribanccal, aki pelyhes állú
kuncsaftjaira vár a kalyibák negyedéből vagy a távolban magasodó első
bérkaszárnyákból; esetleg az egyik üreg bejáratánál vagy a csatorna
partján burjánzó bokrok között nyitott újsággal, aranykeretes
szemüvegben ácsorgó nagydarab némettel hozza össze őket a sors, hogy
megszerezzék tőle, amit akarnak. Bámulták a fickót, tették az ártatlant,
elmentek hugyozni egyet: mire az a nyomukba eredt, dombon-völgyön
át, a legposványosabb csatornákig, ahogy Róma nagy költője mondta:

Hallottam a buzit, hogy mongya mögöttem

Szuszogva: „Der Tejfel, ficsúrok,
Psz, ne rohannyatok, fáratt vagyok!”14

Egy nap a két ficsúr − ezúttal csak kettesben ahogy a csatornához ért, a
vörösre festett rácsos kapunál egy tiburtinói srácot talált: nem volt más,
mint Alduccio. Fürtös rögtön szaporázta lépteit, hogy nagy vidáman
kezet rázzon vele. „Hé, unokatesó, mizujs?” − kérdezte tőle
barátságosan, miközben ledobálta a gönceit. Alduccio egy szál gatyában
hevert a mocskos füvön, egy fonnyadt nádcsomó késpengényi
árnyékában. Szívélyesen válaszolt: „A szokásos, menné többet élsz,
anná többször van úgy, hogy hagyná a picsába mindent… inkább
emenné banditának!” „Asztakurva!” − mondta Fürtös, miközben
csillogó fején áthúzta az atlétát.
„Ha nem dógozol, éhen döglessz ám, de melót mikor talász?” −
Dekadens, lenéző csámcsogással rágta a rágógumiját.
„Naés − vette poénra Fürtös, folytatva Alduccio megjegyzését −,
kerítünk két Berettát és csinálunk egy bandát!” Alduccio olyan képpel
nézett vissza rá, mint aki egyáltalán nem viccel: „Pon-tos-san!” −
mondta. Rafkós, aki nem bírta ki, hogy egy percnél tovább ne szóljon
bele egy beszélgetésbe, s mivel a ’Beretta’ szóra hegyezni kezdte fülét,
gúnyosan közbekiáltott: „Mit Berrettát, Kalapot, nem Berrettát!”
Fürtös és Rafkós is leheveredtek a csatorna partján. „Na − kezdte
ismét Fürtös −, meséjjé valamit, mizujs a Tiburtinóba?
„Mit meséjjek? Montam má, csak a szokásos.”
„Figyejj, te ismered a Gomolyát ugye, amék a kilences tömbbe
lakik…”
„Hogyne ismerném! − válaszolt Alduccio. − Ismerem hát!”
„Miccsinál mostanába?” − tudakolta Fürtös. Alduccio szép arca
felvidult, egy szót sem szólt, de hüvelyk- és mutatóujjával összecsípte
és meghúzta a bőrt a szeme alatt. Ez annyit jelentett, hogy sitten van, a
Porta Portesében.
„Ó basszameg!” − mormogta magában nevetve Fürtös.
„A Fileni játékbarlangba fogták meg, zecchinettázott” − magyarázta
Alduccio.
„Tudom, tudom − mondta ravaszul Fürtös −, én is ott vótam.”
Alduccio érdeklődéssel nézte. „Amerigo meghalt” − mondta. Fürtös
felkönyökölt és az arcába meredt. Szája sarka megremegett, mintha egy
mosoly bujkált volna rajta, a hír roppant mód izgatta, kíváncsivá tette.
„Miccsinát?!” „Meghalt, meghalt” − ismételte Alduccio, örült, hogy ő
hozta a váratlan hírt. „Tegnap halt meg a kórházba” − tette hozzá. Azon
az átkozott estén, amikor Fürtösnek sikerült kereket oldania a Fileni
házból, Gomolyát és a többieket elkapták, egyikük sem tanúsított
ellenállást. Amerigo viszont, azt még ugyan hagyta, hogy két csendőr a
karjánál fogva kivezesse a lakásból, de alig értek ki a gangra, a falnak
vágta a két őrt, leugrott az udvarra, a két-három méteres mélységbe,
szétment az egyik térde, de sikerült tovább vonszolnia magát a fal
mentén, a csendőrök tüzet nyitottak, a vállán találták el, ennek ellenére
eljutott az Aniene partjáig; már majdnem elcsípték, ő csurom véresen a
folyóba vetette magát, át akarta úszni, hogy elrejtőzzön a túlpart
kertjeiben, és meglógjon a Mammolo híd vagy a Tor Sapienza felé. De a
folyó közepén elájult, a csendőrök elkapták és bevitték a kapitányságra
úgy véresen, sárosan, aztán át is kellett szállítaniuk a kórházba, ott
őrizték. Egy hét után lement a láza, ő meg öngyilkos akart lenni, egy
törött pohár darabjával felvágta csuklóján az ereit, de ezúttal is
megmentették; tíz napra rá kiugrott az ablakon a második emeletről; egy
hétig agonizált, s végül eltávozott az örök vadászmezőkre.
„Hónap lesz a temetés” − zárta le a történetet Alduccio.
„Akkurvaéletbe!” − suttogta döbbenten Fürtös. Rafkós, hogy
kimutassa, mennyire nem lepődik meg már semmin a világon, és hogy
az volt a mottója: „Mindenki foglalkozzon csak a saját szarával”,
énekelni kezdett:

Topánkák, topánkák…15

És amennyire csak tudott, elterpeszkedett a füvön, karját nagy, üres feje

alatt összefonva.
Fürtös viszont még eltöprengett az eseten egy darabig, és arra jutott,
hogy el kell mennie Amerigo temetésére; igaz, hogy nem ismerte túl jól,
de Amerigo Gomolya haverja volt, és egyébként is, kedve volt hozzá.
„Hónap ejövök a Pietralatába − mondta Alduccionak −, de ne mommeg
senkinek, nehogy a faterom megtuggya.”
Amerigo új, kék öltönyben, fehér ingben és fekete cipőben feküdt az
ágyon. Kezét összekulcsolták a mellkasán, pontosabban a kétsoros
zakón, melyre pár vasárnappal azelőtt még olyan rettenetesen büszke
volt, hogy nagy keményen vonult benne végig a Pietralatán. A pénzt
egy rablásból szerezte rá: a Prati Fiscali utcán elszedett egy
szerencsétlen idiótától vagy harmincezer lírát, hogy kiélje magát, még
véresre is verte; így megvette magának a kék öltönyt, és a szokásosnál
is állatiasabban feszített benne. Jobb volt vigyázni vele, hogy is nézett
rá az ember; a környékbeli cimborái, akik vele mindig gyávák és
képmutatók voltak, tudták, hogy hízelegjenek neki túlzások nélkül, de
mások, akik nem ismerték, és összeakadtak vele a Kommunista Párt
tánctermeiben vagy egy biliárdszalonban, bedagadt szemmel és vérző
ínnyel tértek haza, az volt a szerencséjük, hogy Amerigo nem szeretett
késsel mászkálni. Az öltönynek csőnadrágja volt, a zakója rövid, válla
széles és kerekített; az ingnyakát kigombolva hordta, haját pedig
dzsigolósan fésülte. Most ott azonban türelmesen hagyta, mint egy
áldozat, hogy keresztbe tegyék a kezét a kétsoros zakón; az ingnyaka
viszont most is ki volt gombolva, ahogy az igazi keményekhez illett,
keretbe foglalta az arcát, melyen ugyanaz a halott kifejezés ült, mint
amikor még élt. Mintha éppen csak elaludt volna, még mindig ijesztő
volt. A szunyókálásból felébredve biztos nem maradt volna nyugton,
biztos kitekerte volna azoknak a nyakát, akik vették a bátorságot, és így
helybenhagyták. Gyászosan, némán feküdt az ágyon, ami túl kicsi volt
számára, göndör haja még mindig ragyogott a brillantintól a
szürkésfehér párnán.
Fürtös belépett a ház földszintjén a szűk szobácskába, néhány
haverral a Tiburtinóból, hogy megnézzék. A háztömb bejárata előtt,
melyről hiányzott az ajtó, és két oldalán lépcső vezetett fel, sötét ruhás
emberek kisebb csoportja álldogált: az összes Lucchetti, akik rokoni
kötelességből jöttek el kegyeletüket leróni; és a nap főszereplői, a
kölykök és a kis pisisek élénk színű ünneplő ruhákban, a srácok meg
olyan cuccokban, mintha buliba és nem temetésre készültek volna. A
szomszédok, akik ugyanabban a lépcsőházban laktak, tízen, tizenketten
minden szobában − megtölthettek volna egy egész lakótelepet −, kicsit
félrehúzódtak. Még távolabb pedig Amerigo haverjai, mind kiöltözve:
Nehézkes, akinek gyerekkorában leszakította az orrát és kivitte az egyik
szemét egy kézigránát, a tüdőbeteg fiú a tizenkettes számból, Dög,
Nápolyi és Belevaló, meg Anita néni fia, aki gitározott és énekelt,
különösen azokon az éjszakákon, amikor valamilyen kalandból tértek
haza a telepre, és késő éjszakáig fennmaradtak, hogy elosszák a pénzt,
veszekedjenek, vagy sétáljanak még egyet a sárban, a hontalanok
kunyhói fölött izzó hold fényében. Volt egy pár fiatalabb srác is, akik
lustán a ház falának támaszkodva sustorogtak a barátokkal, vagy
bámulták a taknyosokat, akik kicsit távolabb, Pietralata közepén, a téren
fociztak.
Fürtös és a többiek alig tették be a lábukat a halottas szobába, máris
legszívesebben leléptek volna: sötét volt és nyirkos, akár télen, Amerigo
nagynénjei és lánytestvérei olyan kövérek voltak, hogy megtöltötték az
egész helyiséget, moccanni se lehetett; vetettek egy pillantást a halottra,
majd − szégyenkezve, mert az elsőáldozás óta nem tették − keresztet
vetettek, és már kint is voltak az utcán, a diskuráló férfiak között.
Középen, de elkalandozva, mint aki a saját dolgával törődik, Alfio
Lucchetti, a legfiatalabb nagybácsi állt; barna volt ő is, mint Amerigo,
arcéle, fürtjei szintén, akár a megboldogulté, csak magasabb,
soványabb: ő volt az, aki három évvel korábban egy bajonettel hasba
szúrta a megállóban lévő presszó tulajdonosát, most meg, azt beszélték,
félig tönkrement, mert egy prostiért bolondult, akit a Testaccióban
tartott el. Igazából nem is kapcsolódott be a beszélgetésbe, csak néha
vetett közbe két-három szót, arckifejezése zárkózott és sejtelmes volt,
egyre csak a fejét rázta. Rögtön lezárt vagy elejtett minden témát,
mintha nem akarná megosztani viselt dolgait a sok emberrel, akik
körülöttük ácsorogtak. Elnézett a kört alkotó fejek gyűrűje fölött, kezét
szürke csíkos nadrágja zsebébe mélyesztette, amit a fekete zakóhoz
viselt, fogait erősen összeszorította, majd elengedte, állkapcsa izmai
kidudorodtak, aztán elernyedtek, ahogy Amerigo csinálta mindig; és
olyan magas volt, hogy kinyújtott keze elérte volna a villanyvezetéket.
Nyugodt volt és sértett, a többiek előtt féltékenyen őrizte a titkot, bár
a negyedben többé-kevésbé mindenki sejtette: az Amerigo halála
mögött megbújó dolgok fenyegető fénye ott tükröződött minden arcon.
Alfio arca ezt világosan mutatta: állán deres, halántékán fekete szakálla
volt és alacsony homloka, tarkóján fehér gallérja felhajtva, mint egy
suhancnak; meg a többi nagybácsi és unokatestvér arca is, akik
osztoztak a kötelességtudatban és az elfojtott indulatban, ami most
Pietralata legfontosabb embereivé tette őket; konok hallgatásba
burkolóztak, csak szűk családi körben kívántak beszélni az Amerigo
halálával kialakult helyzetről, legfeljebb burkoltan utaltak rá egy-egy
fenyegető célzással. Ott volt az alattomos arcok között Nehézkesé is, a
fekete kötéssel, amely szeme behegedt gödrét takarta, de az orra
csonkját már nem, és Anita néni fiának a pofája, meg Dögé, meg
Belevalóé, sanda szemük világított, mint a ragadozóké; komoly
tekintetük alatt kövér boldogság bujkált, mint amilyen a katonákat tölti
el a zuhany alatt. Alducciónak sikerült elkapnia a félszavakat,
amelyeket Alfio és a többi férfi egymás között kiejtett. Arcáról áradt a
felvilágosultság, közben félrehúzott szájjal, behúzott nyakkal morogta:
„Ez má az ő szara.”
„Kijé?” − kapta fel a fejét Fürtös, végre némi naiv érdeklődéssel a
hangjában. Alduccio nem válaszolt.
„Kijé, Alduccio? Mi?” − faggatózott Fürtös.
„Azé, aki beszélt” − mondta udvariasan Alduccio, de nem is nagyon
figyelt rá. Fürtös a kilences számú házra meg a játékbarlangra gondolt,
és többet egy mukkot se szólt. A legnagyobb tisztelettel bámulta Alfio
Lucchettit, aki közben két lépést arrébb lépett, elhúzódott a csoporttól,
ott állt némán, magabiztosan, kezeit a nadrágzsebébe mélyesztve.
Bentről asszonyok sírása hallatszott. A férfiakon viszont nyoma se
volt a meghatottságnak, sőt, pelyhes állú kölykök vagy vén csirkefogók
módjára, mintha inkább szórakoztak volna. Pietralatán az élőket sem
volt szokás sajnálni, ugyan mi a francot éreztek volna a halottak iránt?
A pap sietősen érkezett, nem nézett senkinek a szemébe. Mögötte két
taknyos éhenkórász ügetett, soványak, mint a kismacskák; valamelyik
paraszt házából halászták elő őket, azok közül, amelyek itt-ott
megmaradtak a felperzselt mezőkön meg a szemétlerakóknál, Pietralata
határában. Miseruhájukban, a füstölőt lóbálva trappoltak az emberek
közt, akik az erős napsütésben szétszóródva a házak és a kalyibák között
sétáltak, játszottak, kiabáltak. A focizó gyerekek úgy rohantak a labda
után, mint egy méhraj, szakadt gönceikben, akár a koldusok, tovább
kiabáltak a távolban, az ibolyaszínű fényben, a megálló presszójában
pedig már jöttek-mentek a naplopók, ahogy abban az órában szoktak. A
félig üres helyiségben üvöltözve társalogtak, csaholtak, mint a kutyák;
esetleg egy kiszáradt fának vagy az ajtófélfának támaszkodtak, gúnyos
vigyorral az arcukon, hüvelykujjuk az öv nélküli nadrágjuk korcába
dugva, amitől az ülepe a térdüknél lógott; mások a belső udvarokon
lézengtek, a mocskos ablakok alatt, budik maradványai között, melyeket
a háborúban tégláról téglára adtak el a parasztoknak; most mind azzal
volt elfoglalva, hogy bámulja, messziről, a temetést. A pap belépett a
házba, tette, amit tennie kellett, és kisvártatva már jött is kifelé, mögötte
a két kölyök, asszonyok tömege, és a vállon kihozott koporsó. Berakták
egy fekete autóba, és a tömeg lassan, csoszogva elindult a Pietralata
úton, elhaladt a presszó előtt, feltartva a megállóban várakozó
autóbuszt, majd az aszfaltozatlan tér szélén, melynek hepehupáin két-
három körhinta állt, a rendelőintézet épülete mellett, mely sivár volt,
akár egy börtön, aztán tovább, szemben a kiégett mezők, a rózsaszín
házacskák, a kalyibák meg pár üzem akkora összevisszaságával, mintha
bombatámadás érte volna őket, végül megérkeztek a Pecoraro-hegy
kőrétegeihez, a Tiburtina út közelében, ahol régi beomlott bányák
szabdalták.
„Na mi legyen?” − kérdezte halkan Fürtös Alducciótól a
rendezetlenül haladó tömegben, ki elöl, ki hátul kísérte az autót és
papot. „Mittomén!” − válaszolt félvállról Alduccio, zsebre tett kézzel
szabadon lengedező hosszú inge alatt. Szép komótosan cammogtak a
lassan araszoló körmenet végén; de ők még lassabban, olykor-olykor fel
kellett gyorsítaniuk, hogy utolérjék a többieket; előredőlve gyalogoltak,
aggályoskodva, mintha fájna a lábuk. „A franc se tutta, hallod − mondta
Fürtös elszontyolodva −, hogy ilyen dögunalom egy temetés!” „Mit
hitté!” − mondta Alduccio és rápillantott. Tekintetük összetalálkozott,
végigmérve egymást a temetés nagy csöndjében, rájuk jött a
röhöghetnék, forgatták a szemüket, megfeszítették a nyakukat, hogy
valahogy visszatartsák, és ne égjenek le ott mindenki előtt. A kellemes
levegő, lágy, akár az olaj, a dolgok csillogó körvonalai, az enyhe,
langyos szellő, mely mintha áprilisi álmosságot hozott volna, ünnepi
hangulatot kölcsönöztek a napnak: az első olyan vasárnapok egyike
volt, amikor már beköszönt a jó idő, rögtön húsvét után, és az emberek
elkezdenek az ostiai tengerpartra járni. Még a Tiburtina út forgalmának
zaja is tompábbnak hatott; mintha egy üvegbúra alatt lett volna, a nap
fényében, mely megfakulni látszott az alacsony kőfalakon és a szürke
szemétkupacokon, de sárgán izzott a Pecoraro-hegy mögött. Az
Erődben a lövészeknek vidám trombitaszó jelezte, az étkezés óráját.
A Tiburtina út sarkán, egy presszó előtt, miután megálltak egy rövid
pihenőre, a szokásos összevisszaságban, a kis körmenet szétszéledt. A
halottaskocsi nekilendült, és a Lucchetti család legfontosabb tagjait
szállító taxival a nyomában teljes sebességgel elrobogott a Verano
temető felé.
 5
Forró éjszakák

Teli bendő nem hisz az éhkoppnak…

G. G. Belli

Rafkós közben Fürtöst és Alducciót várta, egy fal tövében ücsörgött a

porban, talpig kirittyentve, bársonynadrágban és piros-fekete trikóban,
szerinte ez volt a legfaszább cucc az egész Maranellában. Ázott az
izzadságban, mert focizott egyet a fiúkkal, akik folytatták a játékot, lent,
az Acqua Bullicante utca és a Pigneto közötti füves részen. A fal fölött,
birkaakolra emlékeztető otthona bádogtetején, ahonnan jól látszott az
utcai jövés-menés, Elina kuporgott, fülében két hatalmas, hamis
aranykarika himbálózott, karjában legkisebb porontya nyavalygott.
Rafkós rá se hederített, elmerengett az élet dolgain ő is, közben néha
anyázott, szidta Fürtöst, hogy még mindig nem keveredett elő. De azért
alapjában véve egész jó kedve volt. Göndör fürtökkel borított tarkóját a
falnak döntve énekelt, pergett a vakolat és a por, ahogy nagy átéléssel
mozgatta hozzá a fejét. Félig lecsukott szemekkel, halkan dalolászott,
mintha gyónna, vagy mintha csak egy kis ízelítőt akarna adni
repertoárjából, még négy lépés távolságból is csak azt látta volna az
ember, hogy mozog a szája és majd megszakadnak az inak a nyakán.
Ötpercenként félbeszakította a nótáját mindig a legszebb résznél,
hogy odakiáltson valamit a mocskos, pacuha srácoknak, akik teljesen
kifulladva tovább fociztak; az egyik, még tizenhárom éves se lehetett,
egy csikket szívott, miközben játszott, egy másik holtfáradtan hevert a
földön, onnan balhézott a többiekkel.
„Döglött lajhárok!” − morogta Rafkós, de csak halkan, hogy ezzel se
fárassza magát. „Mit akarsz, te már fel se tucc állni?!” − szólt vissza a
kapus, aki tétlenül álldogált a kapufák között, előrehajolva, félig
kigombolt, rossz rövidnadrágjában, szája előtt tölcsért formálva
kezeiből, egy pár szemétdombról guberált kesztyűt viselt rajtuk. Az
egyik suhanc, amelyik a pálya közepén feküdt, felkelt, és felgyalogolt
az útra, hagyta a francba a labdát és azokat, akik futottak utána, mint az
őrültek; feljebb húzta nadrágját, a koszos atlétát meg kitűrte, hadd
lobogjon szabadon ülepe körül, és egy másik srác elé indult, aki
vidáman közeledett, szinte röpdösött, akár egy kisfecske, hóna alatt egy
üveg tejet vitt. Golyózni kezdtek nem messze Rafkóstól, éppen a
bádogtető alatt, ahol Elina ült, a fehér ég előtt kirajzolódó alakja olyan
volt, akár egy Madonna-szobor a körmenetben. „A kurva annyát!” −
morogta megint Rafkós, jól felhúzta magát Fürtösön és Alducción; de
még ez sem tudta lelohasztani a jókedvét, éppen olyan hangulatban volt,
hogy tojni tudott a világon mindenre. Az utolsóként érkező kiskölyök −
aki golyózás közben vidáman csicsergett, még akkor is, amikor dühös
lett egy másikra, aki keménykedni próbált −, szimpatikus lett Rafkósnak
és a védelmére kelt. Erre a másik rögtön lenyugodott, és tisztességesen
folytatta a játékot, anélkül, hogy megpróbálta volna átverni a kicsit.
Leguggoltak, céloztak, tenyerükkel a földre támaszkodva, és hopp, a
golyó a lyukban landolt. Rafkós atyáskodó tekintettel követte a játékot.
A taknyos, ha nyert, örömtáncot járt a földön heverő tejesüveg körül,
aztán máris visszatérdelt a porba, szétnyitott lábakkal, a sarkára ült, és
célba vette a lyukat.
„Nyersz mi, kis pinty?” − kérdezte Rafkós, játszotta a jótevő
szerepét. A másik játékos keserűen csámcsogott: aztán megmakacsolta
magát, úgy bekeményített, hogy most ő nyerte a köröket. „Na mi lesz?
Hagyod, hogy kirabójjanak, kis pinty?” − szólt oda viccelődve Rafkós.
Aztán egy üres halottaskocsi húzott el teljes sebességgel a magas
bérházak alatt, majd az Acqua Bullicante sáros sövényénél
elkanyarodott.
Isten veled, szépségem, isten veled!”16 − kiáltotta Rafkós a
holttestnek, akiért az autó robogott, ki tudja, hová; eszébe is jutott
rögtön Fürtös: ő is temetésre ment. „A köcsög!” − mondta, s
elvörösödött mérgében.
Rafkós azért ment el otthonról, mert félt a bátyjától; és félhetett is,
mert úgy megkavarta a szart, hogy bele se mert gondolni, s ha mégis,
legszívesebben szemen köpte volna saját magát. Nem mintha bármi
rosszat tett volna, saját belátása szerint, morális értelemben… Ja!
Morál! Szartak ők a morálra, ő is, a bátyja is! Becsületbeli ügy volt ez,
és az igazat megvallva, egyáltalán nem valami lényegtelen hülyeség.
Hogy mi a fene ütött azon az éjszakán Rafkósba… Úgy látszik, kicsit
meghülyült az ütésektől, melyeket először az őrszobán, aztán a sitten
kapott… Amikor bevitték − a Regina Coelibe és nem a Porta Portesébe,
mert ugyan kiskölyöknek nézett ki, de már elmúlt tizennyolc −, göndör
fürtös kobakját vakargatva így szólt: „Na ezt most baszhatom!” És nem
tévedett, mert az első szavak egyike, amit odabent, rögtön megérkezése
után hallott egy alaktól, aki úgy nézett ki, mint a sírjából éppen
feltámadott Lázár, az volt, hogy: „De szép segged van, kishaver!” De
szerencséjére a bátyja, Rafkós numero 1, a Regina Coeli egyik
legnagyobb tekintélyű tolvaja volt; a testvérét övező tisztelet rá is
kiterjedt, mindazzal együtt, hogy igazán helyes kis srác volt. Pár hét
múlva feltételessel szabadult, és visszatérhetett a Tor Pignattarába. Az
anyja azzal fogadta, hogy: „Aki nem dogozik, nem is zabál!” „Haggyá
má, hagy pihennyek egy kicsit, na! − méltatlankodott és kezeit
összefűzte az álla alatt. − Mos jövök a sittről” Aznap este elment
szórakozni a haverjaival a Zöld Szőnyeg Bárba, amit más néven
Késeldének emlegettek, ez volt a kölykök találkahelye, akik a Maranella
huligánjainak nevezték magukat, tizenhat év körüliek, épp hogy csak
elkezdtek szórakozóhelyeket látogatni meg biliárdozni. Velük csinálta
egy kicsit a műsort, adta a nagyot, hogy volt a Regina Coelibe, már
ezért kijárt neki a tisztelet; ittak vagy fél pohár bort fejenként, aztán
matt részegen hazamentek aludni.
Rafkós a legidősebb bátyjával aludt együtt, egy ablaktalan szűk kis
szobában, az egyik egy olyan öreg ágyban, mint egy gondola, a másik
egy tábori priccsen. Már éjfél felé járt, Rafkós sehogyse tudott elaludni,
és be is volt gerjedve a bortól, ledobta magáról az ócska, toldozott-
foltozott takarót, és énekelni kezdett. Bátyja aludt, mint a bunda, félig
nyitott szájjal, a lába közé tekeredett takaróval, de egy idő után zavarni
kezdte: hirtelen megfordult és a hasa alá gyűrte. Rafkós, tökrészegen,
tovább énekelt, most már torkaszakadtából. Erre a másik hirtelen
felriadt és ráförmedt: „Mivanmá?!” „Mennyafrancba!” − válaszolt
Rafkós és felállt. A bátyja felfogta, mi történik, ránézett, aztán akkorát
lökött rajta, hogy nekiesett a falnak, majd visszaaludt. Másnap reggel,
ahogy Rafkós kilépett az utcára, meglátta a bátyját, aki a robogóján ülve
várta. „Szájjá fel!” − parancsolt rá. Rafkós kelletlenül bár, de
engedelmeskedett, ő gázt adott, és a kora reggeli forgalomban teljes
sebességgel áthajtott a Maranellán, átvágott a Tor Pignattara sikátorain,
melyeken a piac miatt abban az órában nem lehetett keresztülhajtani,
hatvan kilométeres sebességgel száguldott a Mandrione felé, átszelte azt
is, aztán akár egy félőrült, megérkezett az Acqua Santához. Nem szállt
le, mégcsak nem is lassított a négyujjnyi porral borított ösvényeken,
négyesbe kapcsolva robogott be a parkba, és csak akkor állt meg,
amikor már a mezők és az üregek között jártak, egy torony maradványai
alatt, leszállt és odaszólt az öccsének: „Védd magad!” Félórán át
bunyóztak, mire végre, rommá verve, Rafkósnak sikerült kereket
oldania.
Fürtös és Alduccio lassan közeledtek, gyalogoltak végig a
Pietralatától, már tök kivoltak, úgy húzták a lábaikat, mintha nem is a
sajátjuk lett volna, rogyadozó térdeiken, de egyenes háttal mutatták
ország-világnak, mennyire kimerítő a csirkefogók élete. Legalább négy
kilométert tettek meg a Boccaleone utcától a Prenestina úton az Acqua
Bullicantéig, egy teleszart mezőtől egy viskókból álló telepig, egy
hegymagas toronyháztól egy rozsdaette üzemig. De itt nem volt vége,
hátravolt a java, még végig kellett menniük az egész Casilinán. Rafkós,
frissen, akár egy bimbózó virág, miután jól lecseszte a két vándort, és
ezért megkapta, hogy mekkora szemét és köcsög, fürge léptekkel ment
elöl, a másik kettő meg mögötte sántikált, fájós lábakkal, dühösen a
fáradtságtól.
A hely az Amba Aradam utcában, amit Rafkós annyira forszírozott,
tényleg marha jó kis hely volt. Egy kicsit félreeső, éppen ott, ahol az
utca keresztezte a San Giovanni utat a zöldes-barna fal mentén,
lecsupaszodott növényekkel teli kertek és régi, lepusztult villák között.
Egy emelkedő tetején alacsony épületek sorakoztak, rozsdás
bádogtetejük csillogott a nap utolsó sugaraiban. A sor legvégén, a
sarkon állt a legkisebb műhely, ám nagy, kerítéssel övezett udvar
tartozott hozzá, tele ócskavassal. Az udvaron néma csend volt, de a
barakkokból és a hulladékhalmok közül munkások nyugodt füttyentései
vagy hangja hallatszott, ahogy szólították egymást. A három jómadár
tettetett közömbösséggel elsétált a telep előtt, az egyik dalolva, a másik
fütyörészve, csak akkor kommentálták a dolgot, amikor már kicsit
távolabb voltak, a romok alatt, szájukat akkor is épp csak résnyire
nyitották: „Asztakurva − mondta Fürtös −, micsoda féltengelyek!” „Mit
montam én neked?” − szólt diadalittasan Rafkós. „Ja, de még nappal
van” − akadékoskodott Fürtös, hogy a másik azért mégse örüljön
annyira. „Meg faszt se kezdünk itt egy tricikli nékül!” „Ja! Tricikli!
Honnan szerzel triciklit, te nagyokos?” − puffogott Rafkós a száját
húzva. „Mennyünk le a Maranellába, és kérjük el Remótó, az ócskástó!”
− szólt közbe Alduccio, de mivel a többiek nem fogadták túl lelkesen az
ötletét, rögtön meg is sértődött. Rafkós rámeredt, homlokát lesajnálóan
ráncolta, aztán csettintett egyet a nyelvével, válaszra sem méltatta. „Te
idióta! − fakadt ki kis idő múlva. − Mindhármunkat kórházba akarsz
küldeni? Megin gyalog innen a Maranellába, meg vissza? Magadná
vagy?” „Kimonta neked, hogy gyalogojjunk vissza, ki mondott ilyet?!”
− méltatlankodott Alduccio elvörösödve. „Figyed má!” „Akkor?” −
kérdezte már kicsit több érdeklődéssel a másik. Fürtös csöndben követte
a párbeszédet. „Keresünk egy kis dohányt, nem?” − kiáltotta Alduccio.
„Ja, persze!” − vágta rá Rafkós kiábrándultan. „Na halaggyunk!” −
mondta Alduccio, és anélkül, hogy megfordult volna, elindult a San
Giovanni felé. „Hova megy ez a vízfejű − jegyezte meg Rafkós és
Fürtössel egyetemben utána ügetett −, meghibbant?” „Dehogy hibbant,
dehogy hibbant!” − felelte Fürtös.
Nem kellett hozzá nagy ész, hogy kitalálja az ember, mire is készült
Alduccio. Ám a San Giovanni kapu terén egy árva lelket se találtak,
amikor odaértek. Igaz, a városfal romjaira néző alacsony fal tövében
ücsörögtek páran a padokon, de nem azok, akiket a három cimbora
keresett. Volt ott egy dagadt nő, krémszínű selyemruhája alatt csak úgy
fodrozódott a háj, szája még csupa cukor a mazsolás kenyértől, arca
mint a főtt halé, mellette egy ronda kis alak, talán a férje, képe mint a
sült halé, egy szerencsétlen nyomorult, tök másnaposan. Rajtuk kívül
még pár gyerek és pár cselédlány. Az alacsony fal mögött, amely akár
egy terasz, a Tuscolano negyedre nézett, a teniszpályákon és a csupaszra
taposott mezőkön túl már leszállóban volt az este, meleg és vörös,
megcsillant a halványkék házak ablakain, a Marson lehet ilyen
panoráma. A falnak azon az oldalán, ahol Alduccio és a többiek
heverésztek, a San Giovanni tér kertjei terültek el ugyanolyan
melankolikus hangulatban, tele ágyásokkal és fiatal fákkal, a nap utolsó
sugaraiban, amelyek még megvilágították a katedrális lodzsáit, hatalmas
szobrait, és bearanyozták az obeliszk vörös márványát.
 A három jómadár elszontyolodva − ennek gúnyos vigyorral adtak
kifejezést − a falnál telepedett le: Rafkós a fal tetején hanyatt fekve,
koszos kezeit tarkója alatt összekulcsolva énekelt; Fürtös mellette ült és
lóbálta a lábát; csak Alduccio maradt állva, csípőjével és könyökével a
falnak támaszkodva, lábát idegesen keresztbe téve. Hármuk közül csak
ő nem unatkozott, reménykedve várta, mi fog történni. Úgy állt ott,
zsebre dugott kézzel, mint a seriff fia egy westernfilmben, húsos ajkát
fekete pihe árnyékolta, mélyen ülő fényes szemei olyanok voltak, mint
két citromlével lecsepegtetett kagyló.
Hitéért meg is jutalmazta a sors. Fürtös és Rafkós, akik egyszer csak
felpattantak és elsétáltak a kúthoz inni egyet, mire lassan
visszaandalogtak a falhoz, Alducciót indulásra készen találták, fülig ért
a szája. „Na, mennyünk!” − mondta, zsebébe mélyesztette a kezét és
előhúzott három gyűrött százast. „Jött egy faszi − magyarázta −, és a
kezembe nyomta, csak úgy, mittomén, biztos mer szimpatikus vótam
neki.” „Csak hogy fogdoshasson egy kicsit” − tette még hozzá nagy
vidáman. A másik kettő nem firtatta tovább, megesett az ilyesmi. Nem
vesztegették az időt, kiáltozva, fennhangon diskurálva elmentek a
legközelebbi villamosmegállóba, a San Giovanni kapunál, és fél óra
múlva már ismét a Maranellánál voltak.
Remo, az ócskás szörnyen macerás fickó volt. A triciklit már
hazavitte a Pignetóba, egy udvarra, amely tele volt néppel, akár egy
hangaboly, ő meg elment a kocsmába. Egy szúette asztalnál ült, feje
vörös volt, mint egy languszta, arcán kétujjnyi deres szakállal, ráadásul
puffadt is volt, mintha bőre alatt nem vérrel, hanem gázzal lenne
megtöltve. Egy idős, aszott férfivel csevegett, aki száz év római élet
után sem sikerült elhagynia parasztos tájszólását; volt közöttük egy
harmadik alak is, akiből csak egy rongykupac látszott, az arca nem, mert
az asztalra borulva aludt. Rafkós, amint átlépte a küszöböt, szakértő
szemmel végigpásztázta a helyiséget, rögtön kiszúrta Remót és csak úgy
bizalmasan megszólította: „Hé, Remo, szabad egy szóra?” − Remo
megszakította az öreggel folytatott intellektuális csevelyt. „Bocsásson
meg bátyám − mondta −, csak meghallgatom má, mit akar ez a kis
szarházi.” A másik olyan arcot vágott, mint akit faképnél hagynak, s fel-
le mozgó ádámcsutkával kortyolt egyet a borból. A bejáraton kívül, a
töredezett, keskeny járdán, a villamossín mellett várakozott a másik
kettő. „Bemutatom a haverjaimat” − mondta Rafkós egyre dörzsöltebb,
elvörösödő képpel. „Örvendek” − rázott kezet egymással a másik
három. „Figyejj, Remo − játszotta az eszét Rafkós −, megtehetnél
nekünk egy szívességet.” „Hogyne, persze” − felelte az ironikus és az
udvarias között. „Jó lenne, ha kőcsön adnád a triciklidet, ha
leheccséges!” Remo nem mondott se igent, se nemet, hamar átlátta a
helyzetet, és még annál is gyorsabban kalkulált: a tricikliért cserébe,
amit ugye barátilag ad kölcsön, a szajrét neki adják el, ő meg majd
megmondja, mennyiért. Bajtársias mosollyal egy cigarettapapírt húzott
elő és nekiállt sodorni, szép lassan, komótosan, lenyalta, köpködött, de
közben figyelt, nehogy valaki nekimenjen, mert a Maranellánál, ott az
Acqua Bullicante és a Casilina kereszteződésében, nagyobb volt a
jövésmenés, az autóforgalom, mint a Veneto utcában…
Már tizenegy, fél tizenkettő felé járt, amikor Fürtös meg a többiek,
miután felváltva hajtották a triciklit − úgy, hogy egy hajtotta, egy
hanyatt feküdt benne két oldalt kilógó lábakkal, a harmadik meg
mögötte ügetett a nyergébe kapaszkodva −, újra végigmentek a
Casilinán, majd hullafáradtan megérkeztek.
Hajszálnyival a kerítésfalak és az átlyuggatott, családi kriptákra vagy
a fürdőhelyek pavilonjaira emlékeztető villácskák felett − gazdagok
építették őket Mussolini idején, amikor Fürtös még a világon se volt, s
egész mostanáig nem is szerzett róluk tudomást − előbukkant a hatalmas
kerek hold, hogy világítson nekik. Alduccio a lejtő aljánál maradt a
triciklivel; Fürtös és Rafkós hason kúszva jutottak be az udvarra, egy
lyukon át a kerítés műhelyhez közel eső részén, három-négy faág meg
pár szétterülő, száraz porcsinfű csomó között. Ahogy a nyílás alatt
átcsúsztak, rögtön felemelték a fejüket, aztán a felsőtestüket a másik
oldalon, mint két összelapított gyászbogár, bent termettek és
körülnéztek; Rafkós nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy költői
megjegyzést: „Ez itt a vasparadicsom!” − jelentette be. Elégedettség és
félelem ült a két gengszter arcán, bár nem szándékoztak mást kifejezni,
mint a jogos szakmai aggodalmat, különösen Rafkós esetében, aki a
vállalkozás fejének érezte magát. „Gyerünk!” − suttogta, egy percet sem
akart tovább vesztegetni. Mivel a másik kicsit tétovázott, hegyezte a
fülét, mint egy kutya, hogy hall-e valami gyanús zajt, aztán ráförmedt:
„Mit totojázol, gyerünk má!” Odaosont a leggazdagabb zsákmányt ígérő
halomhoz, megvizsgálta, volt, amit kézbe is vett, majd miután jobban
megnézte a holdfénynél, elhajította, és folytatta a kutakodást a többinél,
járkált a kupacok között, akár egy kísértet. Fürtös a sarkában, ő is
nézelődött, közben gondosan ügyelt, nehogy zajt csapjon. Miután
végeztek az abroncsok, kerekek és egyéb érdektelennek bizonyuló
dolgok átvizsgálásával, az udvar közepén megtalálták azt, amiért
odamentek. Megkezdték az elszállítást: darabonként halomba hordtak
mindent a nyílás belső oldalán, aztán Fürtös kimászott, Rafkós pedig
bentről egyenként kiadogatta a cuccot. Amikor már minden kint volt,
kimászott Rafkós is, majd együtt, teljes erőbedobással, fel-le rohangálva
a lejtőn, a triciklihez cipelték a zsákmányt, pattanásig feszültek az inak
a nyakukon, majd megszakadt a derekuk, ki is vörösödtek, akár a
paprika. Alduccio nem hitt a szemének, amikor meglátta az aksikat, a
bronz fogaskerekeket, a vascsöveket, a féltengelyeket és a végén még
vagy ötven kiló ólmot. Segített a pakolásban, ő rendezte el az egyes
darabokat a triciklin, míg a másik kettő jött-ment. „Fér még ide cucc!” −
mondta, mikor Fürtösék az utolsó kanyarral is végeztek. „Ezt rakjad
oda!…” − tette az agyát Rafkós, de nem fejezte be, tekintete hirtelen
egy pontra szegeződött az Amba Aradam utca irányában. A többiek
elnémultak, tettek-vettek a tricikli körül. Az alak, aki feléjük tartott,
fehér pólót viselt. Ahogy közelebb ért, már ki lehetett venni, hogy egy
kövérkés, fiatal srác, arca sima, akár egy perselymalacé, tekintete
bárgyú; Rafkós, akinek félelmében elhomályosodott a tekintete, amikor
látta, hogy csak apuci kisfia közeledik, egy szerencsétlen diák, visszajött
a bátorsága, kihúzta magát és ráförmedt: „Mivan, mitnézel?!”
„Semmit!” − felelt a másik, és ment tovább egyenesen, mintha
egyszerűen csak köszöntek volna egymásnak, mintha ez lett volna a
világ legtermészetesebb dolga, abban az órában, abban a helyzetben.
De Rafkós, aki már csak távolodó, kerek vállait látta, utánaszólt:
„Hé, dagi, ha nem nézel semmit, tűnnyé el, mer a végén még a
csillagokat fogod bámúni!”
Az meg se szólalt. Amikor azonban biztos távolba ért, megfordult és
visszakiabált: „Tolvajok!”
„Na, ez mos beköp valakinek!” − mondta ijedt hangon Alduccio; egy
pillanat alatt elvesztette magabiztosságát. Rafkós is berezelt: „Indujjá,
Alduccio, várjá be minket a kórházná!” − mondta, s már rohant is a dagi
után; Alduccio elhajtott az ellenkező irányba; Fürtös pedig csak
ácsorgott, nem tudta, kit kövessen. A jófiú − aki biztosan nem gondolta,
hogy Rafkós azért rohan utána, hogy bocsánatot kérjen vagy elrendezze
a dolgot − futásnak eredt, mint egy őrült, végig a Metronia kapunál
megmaradt városfal mentén. Rafkós felhagyott az üldözéssel,
visszament Fürtöshöz, aki nem mozdult, ott várta, aztán együtt utolérték
Alducciót, aki tiszta erőből tekert, izzadtan, falfehéren a kimerültségtől.
Egymást sűrűn váltották a triciklin, pedálozva, futva érkeztek meg az
Appia Nuovára. „Édesistenem!” − kiáltott fel Rafkós és hanyatt vágta
magát az út közepén, a villamossínen.
Szétvetett lábakkal, kezét a mellén összekulcsolva feküdt, akár egy
hulla. „Még öt méter és kipurcanok!” − kiáltotta.
A másik kettő nevetve hagyta el a triciklit, és ők is ledobták magukat
a földre, hemperegtek az Appia macskakövein, a csenevész fák alatt,
amelyek két végtelenbe vesző vonalban sorakoztak az út két oldalán.
„Mi van, Rafkós, beszartá, mi?” − kurjantotta Fürtös, fejével a
tricikli kerekei közt. Abban az órában alig járt valaki az utcán, csak
néhány srác robogón, akik az Acqua Santába vitték a csajukat.
Az elhaladó párokat figyelték, úgy kiterülve, az út közepén, és
kiabáltak, hogy:
„Hajrá!”, vagy:
„Ne dőjj be neki!”
Egy katona, aki mögött egy ócska kis luvnya ült a nadrágjába
kapaszkodva, adta a keményet, és nápolyi nyelvjárásban visszakiáltott:
„Kopjatokmále!”
Ezek, mintha tűt szúrtak volna a seggükbe, felkönyököltek a porban:
„Mivan, paraszt, kupálódol Rómába, mi?” − kiabálta Alduccio.
„Látod azt ott? − csatlakozott Fürtös, kezéből tölcsért formálva szája
elé, adta az okosat. − Az a San Giovanni-bazilika!”
„Mivan, a faludba még nyomjátok a tamtamot?” − toldotta meg
üvöltve Rafkós és feltérdelt.
„Na jóvan, halaggyunk! − mondta Alduccio, mikor kicsit
lenyugodtak. − Vagy itt tőccsük az egész éccakát?”
Rafkós feltápászkodott, és rágyújtott.
„Aggyá má egy slukkot!” − kérte Alduccio, miközben elindultak. Pár
szippantás után Rafkós durcás képpel továbbadta a csikket, Alduccio
pöfékelve még négyet sem pedálozhatott, amikor krikk-krakk-krokk, a
tricikli kereke beszorult az egyik sínbe és merőkanállá hajlott.
Kit érdekel? Semmiség! Jelentéktelen apróság! Hisz onnan már csak
egy ugrásra volt a Maranella! Amúgy is keveset gyalogolt még aznap
Fürtös és Rafkós! Miközben Alducciót ette a méreg, hogy ott kellett
maradnia őrizni a triciklit és a szajrét, amit felpakoltak az Appia egyik
mellékutcájának a járdájára, Fürtös és Rafkós szép lassan elbattyogtak a
Maranelláig, ahol megkeresték a taligás embert. Csakhogy a taligás
ember üzlete zárva volt. „A kurva annyát ennek a sóhemek!” − mondta
Rafkós a fogát csikorgatva, amikor felfedezték, hogy a kocsikészítő
valahol máshol rontja a levegőt.
„Így állunk? Má zárva is vagyunk? − méltatlankodott Fürtös, mint
aki bosszúra készül. − Majd mi kicseszünk vele, aztá rájön!” Az igazat
megvallva, már éjfél is elmúlt, de ők tojtak rá, behatoltak a kocsikészítő
udvarára, és kihozták a legjobb taligát.
„Nem hozzuk vissza neki hónap, mi?” − mondta Rafkós, elégedetten,
kiváltképp azért, mert lelkiismerete is megnyugodott.
Az Appián, ahol Alducciót hagyták, egy lélek se volt. De kicsivel a
Camilla utca előtt megjelent egy alak, ahogy közelebb ért, látták, hogy
egy aszott, idős férfi az, fején ócska kalappal: egy féltengelyt
szorongatott a kezében, amint meglátta a két kölyköt, megpróbálta
elrejteni.
Rafkós vörös lett, mint egy pulyka, és hezitálás nélkül az öregnek
rontott: „Hé, bátyám, hol taláta azt a féltengelyt?” Fürtös a taliga rúdjára
támaszkodva várt.
Az öreg képe ravasz, bizalmaskodó lett, ami még jobban
megnyújtotta fehér arcát a kalap gyűrött karimája alatt. „Most akartam
elrejteni − mondta kacsintva −, mer egy járőr be akarta vinni a
cimborátokat. Segítek neki, mer lehet, hogy a zsaru elment erősítésér.”
„Ja, persze, emész te a sunyiba!” − gondolta Rafkós, de hát sose lehet
tudni, bármi megeshet ezen a világon, úgyhogy futólépésben elindult −
Fürtössel és, kicsit hátrébb, a vénemberrel a nyomában − oda, ahol
Alducciót hagyták.
Csakhogy az a köcsög Alduccio nem volt sehol: keresték a kapuk
mögött, a boltok lehúzott redőnyei előtt: „Alduccio! Alduccio!” −
szólongatták. Alduccio egy sötét sikátorból bukkant elő, ahova
elrejtőzött.
„Na, mivan, erre járt egy fakabát?” − faggatta Fürtös.
„Mittomén − válaszolta Alduccio −, én meg egybő behúztam a
sikátorba.” A három jómadár nem firtatta tovább a dolgot, úgy tettek,
mintha hittek volna az öregnek. Ott ácsorgott mellettük, enyhe
terpeszben, ártatlan képpel, kezében még mindig a féltengelyt
szorongatta. Egyre csak vigyorgott, ajkai megfeszülve ráhajlottak
fogatlan ínyére.
„Gyerünk, pakojjunk!” − sürgette a csapatot Fürtös. Miközben
Alduccio behúzta a triciklit a sikátorba, biztos helyre, Fürtös és Rafkós
az öreg segítségével nekiálltak felpakolni a szajrét a taligára. Amikor
végeztek, Fürtös Rafkósra kacsintott, mire ő elgondolkozva így szólt
Alduccióhoz: „Hé, Alduccio, mennyé előre egyedül a kocsival, mer ha
így együtt meglátnak, rögtön lebukunk.” Alduccio vonakodott és
ellenkezett is egy kicsit, de aztán engedelmeskedett, felhúzott orral és
óvatosan tolni kezdte a mozgásba lendülő taligát.
A többiek követték, kissé lemaradva, készen arra, hogy veszély
esetén eltűnjenek valamelyik sikátorban, és faképnél hagyják. Rafkós
kipirulva bámult Fürtösre, rettenetesen elégedett volt, kacarászva bökött
a fejével Alduccio felé: „Gyerünk, rabszolga!” A beszólásra Fürtös is
felnevetett, cinkostársnak érezte magát, amitől teljesen kivirult. A
vénember ott csoszogott mellettük foltozott vászoncipőjében, tartotta
velük a lépést. Bal karja alatt, szorosan a hóna alatt, egy összetekert
zsákot vitt, ami szinte csibészes, sportos megjelenést kölcsönzött neki.
„Hova indút azzal a zsákka?” − kérdezte Rafkós, csak hogy mondjon
neki valamit, miközben haverja halkan kuncogott mögötte. „Megyek
karfiolt lopni, mer odahaza öt éhes száj várja” − felelt az öreg. „Öt fia
van?” − kérdezte Rafkós. „Nem, öt lány!” Rafkós és Fürtös hegyezni
kezdték a fülüket. „Na és hány évesek?” − érdeklődött tettetett
közömbösséggel Fürtös, hogy felmérje a terepet. Közben Rafkós lábai
élénkebb tempóra váltottak, akár a szamáré, ha megérzi az istálló
szagát. „Egy húsz, egy tizennyóc, egy tizenhat, kettő meg még kislány”
− felelt az öreg együgyű hangon, ám éppen rászedni készült őket.
Fürtös és Rafkós egymásra néztek. Mentek még egy darabot, aztán
Rafkós óvatosan oldalba bökte Fürtöst, és megállt pisálni.
Fürtös is lefékezett, csatlakozott haverjához, az öreget vitte még pár
lépést a lába, aztán néhány méterrel arrébb ő is lelassított.
„Rázzuk le Alducciót!” − suttogta sietősen Rafkós.
„És mégis hogy?” − kérdezte Fürtös leverten.
„Talájjá ki valamit!” − vágta rá türelmetlenül Rafkós.
Fürtös hallgatott egy ideig, aztán, mintha támadt volna egy ötlete,
megszólalt: „Majd én elintézem!” − gyorsan begombolta a nadrágját és
már indult is, hogy futva utolérje Alducciót, aki már csak egy távolodó
árnyék volt előttük, de Rafkós visszatartotta: „Szerezd meg tőle a lóvét
is!” − súgta utána.
„Jóvan, majd én elintézem!” − ismételte Fürtös, és elrohant.
Rafkós nagyvilágiasan megigazította a nadrágját és utolérte az
öreget, közben a szeme sarkából figyelte, mit művel a másik kettő a
távolban, egy nagy állványzat alatt, ahol már az Acqua Santa rétjei
kezdődtek.
Jól látszott, hogy Fürtös igent mond, Alduccio meg nemet, majd
Fürtös megint igent, Alduccio megint nemet. Aztán Fürtös visszafutott
hozzájuk, Alduccio pedig görnyedve tolni kezdte a kocsit.
„Azér kűttük előre egyedül a Maranellába − mondta Fürtös, aki
kötelességének érezte, hogy megmagyarázza a helyzetet az öregnek −,
mer ha együtt látnak minket, még a végén lebukunk!”
„Jótettétek” − mondta az öreg.
Már majdnem az Acqua Santa magasságában voltak, jobbra egy sivár
rét és a csatornák, balra pedig a Travertin diadalív útja kezdődött, mely
nyílegyenesen futott a Furba kapu felé, onnan meg tovább a Mandrione
és a Maranella irányába.
A Travertin diadalív útjának két oldalán egymásra zsúfolt, rozoga
építmények látványában gyönyörködhetett az ember. Csupa rózsaszín és
fehér kunyhó, köztük barakkok, viskók, cigányok kerék nélküli
szekerei, raktárak, egy részük elszórtan a mezőn, a többi a Vízvezeték
fala alatt egymás hegyén-hátán, festői összevisszaságban.
Volt köztük egy ház, az út töltése alatt, a többinél kicsit jobb
állapotban, homlokzatán cégér és rajta egy kartonlap, arra pirossal,
gyerekes betűkkel ráírva: „Bor”. Az ajtó szűk résén még fény szűrődött
ki bentről. „Nyitva van” − szólt Rafkós, s gyors pillantást vetett
Fürtösre, csak hogy megerősítést kapjon. Fürtös rákacsintott és egyik
kezét mélyen zsebre vágta, szinte a pöcséig. „Nagyon siet azér a
karfiolér, bátyám?” − kérdezte Rafkós.
„Nem, nem, dehogy sietek!” − válaszolt készségesen az öreg.
„Lehet, hogy máj mi is jövünk, hogy segíccsünk, ha nem bánnya!” −
folytatta Rafkós.
„Dehogy bánom, sőt!” − így a vénember.
„Azt elhiszem” − gondolta magában Rafkós. Aztán hangosan
folytatta: „Nem iszik előtte egy korty bort, bátyám? Jójön egy kis
lélekmelegítő, odakinn a mezőn hűvös van ám!”
Annak több se kellett, szeme ravaszul csillogott, mert ugyan ő
játszotta a hülye szerepét, de arról azért nem tett le teljesen, hogy
értésükre adja, ha megértették egymást. Mindenesetre, mielőtt elfogadta
volna az invitálást, udvariasságból vonakodott még egy kicsit: „De nem
akarok a terhetekre lenni!”, közben a zsákot egyik karja alól a másik alá
tette.
„Hogy lenne má a terhünkre!” − mondták a fiúk és leszaladtak a
töltésen, és mivel az öreg csak lassan ereszkedett utánuk, a kocsma
falánál Rafkós megjegyezte: „Keserű az élet annak, akinek gyengék a
lábai!”
Öt perc múlva a két szarházi már részeg volt. Istenről és a vallásról
kezdtek el beszélni. Az öreg játszotta a tanú szerepét. Fürtös,
kipirosodva az örömtől, hogy mennyire eredeti, feltett egy kérdést
Rafkósnak, aki figyelmesen hallgatta, hogy tudjon rá válaszolni:
„Figyejj má, te hiszel a Máriába, abba, améket Madonnának hívnak?”
„Mittomén − vágta rá Rafkós −, sose láttam!” Nagy büszkén az
öregre pillantott.
„Pedig vannak dógok − szólalt meg az öreg −, amik bizonyícssák,
hogy a Madonna van.”
De Fürtöst leginkább a téma egy bizonyos részlete izgatta, kezét
szájához emelte és bizalmasan Rafkóshoz fordult: „Azt tuttad, hogy
szűz vót, mégis vót egy fija?”
„Naná, baszki − csattant fel Rafkós, elvörösödött, s méltatlankodása
jeléül mindkét kezét a barátja felé lendítette −, má hogy ne tunnám!”
„Maga ehiszi, bátyám?” − fordult Fürtös az öreghez. A vénembernek
megnyúlt a képe, fejét behúzta a vállai közé: „Mér, te ehiszed, kis
barátom?” − kérdezte, hogy kitérjen a válasz elől. Fürtös nagy lelkesen
belekezdett: „Az attó függ… a nézőponttó… mint húsvér asszony, lehet
hogy élt eccer, de mint szent szűz, lehet, hogy nem… Hogy szent lett
vóna, még esetleg, de hogy szűz?! Ma má tuggyák, hogy lehet lombikba
gyereket csináni, de még ha lombikkal csinájja is a kölköt, a nő szűz
attó még nem marad… Meg ott van még a hit Krisztusba, Istenbe, meg
az ilyenekbe… Ha a hit szerint gondókozó, akkor ehiszed a Madonna
szüzességét, de részemrő, szerintem tudományosan nem leheccséges…”
Elégedetten nézett a többiekre, mint mindig, amikor előadta ezt a
dumát, amit egy tiburtinói kölyöktől tanult, látszott az arcán, hogy
meggyőződésében akár ökölre is menne, ha valaki ellent merne
mondani. Rafkós két kézzel megragadta az asztal szélét, és „Pff’,
puffogni kezdett, mintha egy rosszul záró fedő alól szivárogna a gőz.
„Mintha egy filmrendező lenné!” − mondta és alig bírta ki, hogy ne
röhögje el magát.
„Te bunkó faszfej!” − vágott vissza Fürtös és, persze joggal,
megsértődött.
„Na jóvan, kérjünk még fél litert! − kurjantott Rafkós, karját a másik
felé nyújtva. − Bennevagy?”
Fürtös rácsapott a kinyújtott kezére: „Köpök én rád, köpök!” Rafkós
széttárta a karját: „Mivan, Krisztusró meg a Madonnára akarsz itt
dumáni, közbe meg éhen döglesz?!” − arca égett, mint a hús a rostélyon.
Aztán, a másikat bámulva, kitört belőle a röhögés: „Mér akarsz tejet
inni − mondta −, mikor mindig a patak tiszta vizét ittad!, a fekete
csatornákét!”
„Te csak kussojjá! − vágott vissza Fürtös. − Olyan kérges a talpad,
hogy emehetné kunyeráni!”
Rafkós bámult rá, aztán hirtelen valami eszébe jutott, valami, amitől
röhögőgörcsöt kapott, két kezével Fürtös orra előtt hadonászva kiabálta:
„Emlékszel, mikor üres konzervdobozokat gyűjtötté, aztá elattad őket,
egy ötösér darabját?!”
Fürtösből is kitört a nevetés. Rafkós majd’ megpukkadt. Felállt, hogy
jobban elő tudja adni. „Tudod − folytatta −, mikor a szülészetre mentél,
ahol osztás volt az éhenkórászoknak, kunyerátál két-három dobozt −
közben Fürtös mozdulatait imitálta, ahogy meggyötörten egy
konzervdoboz levest koldul a beteghordóktól − …egyet bevágtál, de a
többinek ellenátál, és elattad a többi olyan éhenkórásznak, mint te!”
Erre a poénra mindketten úgy elkezdtek röhögni, hogy majd’
megfulladtak. Rafkós még idétlenkedett is hozzá, és az egyik
szökellésnél, mikor újult erővel kitört belőle a röhögés, valami koppant
a lábainál, az asztal alatt. Fürtös lenézett, és a téglapadlón Kalap
Berettáját pillantotta meg, ami alul kicsúszott Rafkós nadrágjából. „A
kurva annyát! − gondolta. − Akkor biztos ő nyúta le a csukámat is a
Villa Borghesébe!” Rafkós fürgén az asztal alá hajolt, és visszadugta a
revolvert az övébe.
Az öreg olyan arcot vágott, mint akit jól seggbe billentenek,
megfordul, és látja, hogy az, aki eltalálta, fél lábon ugrál, és üvölt a
fájdalomtól.
„Nincs egy-két kép magáná a lányairó?” − kérdezte tőle nagy
vidáman Rafkós és felegyenesedett. „Ha randák − gondolta −, még a
bort is kifizettetjük vele és lelépünk!” Az öreg arca megnyúlt, bamba
lett a bortól, a légyszaros lámpabúra alatt, amelynek fényétől még
falfehér is lett, előkaparta a tárcáját, s miután vaskos ujjaival átkutatta
minden zegét-zugát, mutatott nekik egy fotót egy kislányról, elsőáldozó
ruhában.
„Most is ilyen?” − kérdezte Fürtös, akit kicsit kiábrándított, amit
látott.
„Neeem! Mos má egyátalán nem ilyen!” − mondta az öreg, s megint
turkálni kezdett a tárcájában. Nem bírta ki, hogy ne mutassa meg a
személyi igazolványát: a fotón szépen kinyalva, ingnyakban, fekete
öltönyben, úgy nézett ki, mint Rudi Valentino. Bifoni, Antonio, apja
Virgilio, született Ferentino, 1896.11.3. Volt még a tárcában pár líra
apró, a kommunista tagsági, két ECA-kérvény17, és a munkanélküli-
igazolvány. Végre előkerült a többi fotó is. Rafkós és Fürtös dobtak egy
hátast.
„Aszta, micsoda bőőőrök!” − mondta Fürtös, bár hang alig jött ki a
torkán, inkább gesztusai beszéltek.
„Na ezt én csípem fel − szólt halkan Rafkós, hátat fordítva az
öregnek −, te meg a másikat.”
A kocsmából úti céljukig, a Furba kapu felé vitt az útjuk, aztán
lefordultak a Quardaro irányába, átvágtak egy csomó kis különálló ház
között, és megérkeztek a zöldségeskerthez, melyet egyik oldalról egy
fehér út szegélyezett, másik vége a mezőbe veszett, amelyen, a távolban
egy villa és egy fenyőliget állt.
 A kert trágyától és rothadó szalmától bűzlött, de erősen érződött az
édeskömény illata is, ágyásuk úgy terült el, mint egy zöld felhő, a
fejessaláták között, a rossz dróthálón és nádsövényen túl, ami
körülvette.
„Erre mennyünk!” − mondta ravasz képpel az öreg, és görnyedve,
halk léptekkel elindult arra, ahol véget ért az összevissza hajló drótháló,
és a kerítés egy kisebb-nagyobb deszkákból összetákolt szakasza
következett, míg el nem értek a kapuig; a kerítés és a kapu között volt
egy kis átjáró, egy rés, tüskés ágak és némi nád takarta. Az öreg nekiállt
leszedni a gallyakat, hogy kitágítsa a lyukat, ehhez letérdelt a harmat
áztatta ebnyelv-fű, porcsinfű, mályva és paraj közé. A résen át
bemásztak.
A hold fénye bevilágította az egész kertet, mely akkora volt, hogy a
túloldal kerítése nem látszott. A hold már jó magasan járt az égbolton,
egészen összetöpörödött, mintha ez a világ már egyáltalán nem is
érdekelné, és teljesen elmerülne a túlvilági dolgok szemlélésében.
Mintha már csak az ülepét mutatná ennek a világnak; az ezüst
seggecskéből csodás fény áradt, mindent elborított. Csillogott a kert
végi barack- és cseresznyefákon, fűzeken, hortenziákon és
bodzabokrokon, melyek itt-ott vaskemény csomókban törtek az ég felé,
az ágak könnyedén csavarodtak a gomolygó, fehér porfelhőben. Aztán
lejjebb ereszkedett, hogy csillogó fényével beezüstözze az egész kertet:
megvilágította a cékla- vagy parajhajtásokat, a saláta sárga fodrait, a
póréhagyma és az endívia zöldarany leveleit. No meg a szénaboglyákat
és a különböző eszközöket, amiket a parasztok széthagytak, festői
összevisszaságban hevertek mindenfelé, de nem is volt rájuk nagy
szükség, a föld mindent elvégzett egymaga, anélkül, hogy bárki is
beleszakadt volna a munkába.
De az öreget csak a karfiol érdekelte, semmi más. Két társával a
sarkában, késlekedés nélkül átvágott a barázdákon, aztán le a lejtőn egy
kis ösvényen, a karfiolos táblák között, amelyek közepén ujjnyi víz
csordogált, a csapástól jobbra és balra kezdődtek a sáros ágyások,
kisebb táblákra osztották a területet. Ezeken páváskodtak négy-öt méter
hosszú sorokban a karfiolok. „Gyerünk!” − szólt az öreg, aki már
kinyitva markolta a bicskáját. Bevetette magát az egyik ágyásba, és
szinte eltűnt az övig érő zöldségek között, nekiállt levagdosni a fejüket a
bicskával. Miután lenyeste, a zsákba tette őket, kézzel-lábbal
gyömöszölte. A két cinkostárs megállt egy kicsit hátrébb, onnan
figyelték a jelenetet, egymásra néztek és kitört belőlük a röhögés, de
olyan erővel, hogy a Quadraróig elhallatszott. „Kussojjatok má, hé!” −
förmedt rájuk az öreg és aggodalmas arccal kikukucskált a karfiolok
türkiz fejei közül. De miután elmúlt az első lelkesedés, el is hallgattak;
aztán elhatározták, hogy kezdenek magukkal valamit, és nekiálltak
letépkedni a karfiolt, amelyik épp a kezük ügyébe akadt, ott a csapás
mentén, ahol voltak. A termékeny földből fejestől, torzsástól,
mindenestől kiszakított zsákmányukat, a vénember zsákjába pakolták,
de közben összenyomták és félig kiborították, összetaposták, ami már
benne volt. „Lassan a testtel!” − szólt rájuk az öreg. Rá se hederítettek,
azzal szórakoztak, hogy minél többet a zsákba gyömöszöljenek, közben
jókat nevettek. Végül az öreg kiragadta kezükből, vállára vette, és
cikkcakkban visszaindult a lyuk felé. Rafkós meg nagy nyugodtan
megszólalt: „Hé, várjatok má, hadd végezzem el a dógom!” − a választ
meg se várta, kioldotta az övét, és gondtalanul nekiállt végezni a
nagydolgát a harmat áztatta füvön. Ha már így állt a helyzet, Fürtös és
Antonio bá is követték a példáját, sorba guggoltak a barázda fölött, egy
nagy cseresznyefa alatt, ülepük világított a holdfényben.
Rafkós miután végzett, dalra fakadt. Az öreg, aki teli zsákja mellett
guggolt, rásandított, és aggódó hangon megszólalt: „Hé, hogyishínak,
csak mondom, hogy az unokaöcsémet megfogták egy káposztával,
egyetlen darabbal, és hat hónapot ült érte a sitten! Azt akarod, hogy
mind a dutyiba mennyünk?”
A bölcs szavakra Rafkós elhallgatott. „Bátyám − kezdte ekkor
Fürtös, kihasználva a bizalmas pillanatot, míg Rafkós felhúzta a
nadrágját −, van má vőlegénye a lányának?”
Rafkósból kitört a nevetés, és puffogott hozzá, ahogy szokott,
befogta az orrát, mintha a bűz miatt csinálná. Az öreg lenyelte a keserű
pirulát, játszotta a hülyét, erre kényszerítették a körülmények, és
nyájasan válaszolt: „Nem, nincs annak senkije.” Felhúzták a
nadrágjukat, visszacsatolták az öveiket, és négykézláb követték Rafkóst,
aki már át is bújt a kapu melletti résen.
Amikor már kint voltak az úton, a két csirkefogó, világos, az istenért
se akarta volna, hogy az öreg fáradjon, erősködtek, hogy majd ők
cipelik a telepakolt zsákot. Felváltva vitték a vállukon, előadták a
vidámat, a nyeglét, közben majd’ megszakadtak a cipelésbe,
káromkodtak magukban, hogy ekkora erőfeszítést kell tenniük;
baktattak Antonio bá mögött, aki addig játszotta a hülyét, hogy szerzett
két hülyét, akik most cipelték helyette a zsákot. Lassan-lassan maguk
mögött hagyták a Furba kaput, már jó mélyen bent jártak a kiskertek,
utak, drótkerítések, kalyibák, üres terek, építkezések, bérházak,
csatornák dzsumbujában, és már majdnem az Angyalok negyedénél
jártak, a Tor Pignattara és a Quadraro lakótelepei között, amikor az öreg
jól nevelten és nagyvilágiasan megszólalt: „Mér nem ugrótok fel
hozzám?” „Persze, köszönnyük!” − válaszolt a két csicska, úsztak a
verejtékben, és azt gondolták magukban: „Még csak az kellett vóna,
hogy ne hívjon meg a buzi!”
Az Angyalok negyede teljesen kihalt volt abban az órában, a
bérkaszárnyák szabályos sorai között négy földút futott, tele szeméttel,
fent pedig, a felhőtlen égen, a lassan lefelé ereszkedő aprócska hold.
Antonio bá bérházának utcai kapuja nyitva volt. Bementek, aztán fel
a lépcsőn, egy emelet, kettő, három, egy csomó lépcsőforduló, ajtó,
belső udvarra néző ablak, minden teljesen lepusztulva, telefirkálva a
gyerekek szénrajzaival. Az öreg a hetvennégyes lakás ajtajánál állt meg,
becsengetett, mögötte a két várakozó segéd. A legidősebb lány nyitott
ajtót.
Jó kis csaj volt, még húszéves se lehetett, könnyű ruhácskája
lecsúszott a válláról, borzasan, az alvástól bedagadt szemmel, ágymeleg
hússal állt az ajtóban. Ahogy meglátta a két vendéget, egy rongyos
paraván mögé futott, amely az előszoba közepén díszelgett.
Antonio bá belépett, a zsákot a paraván mellé rakta, és hangosan
hívni kezdte: „Hé, Nádja!” Nem bukkant elő senki, de a fal másik
oldaláról susmusolás szűrődött át, mint amikor három-négy nő van
együtt.
„Mi a picsa! − gondolta Fürtös. − Egy egész törzs van odabent?”
„Hé, Nádja!” − kiáltott megint Antonio bá.
Erősebb lett a sustorgás, aztán ismét kijött a legidősebb lány, szűk
ruhában, cipőben, megfésülködve.
„Bemutatom a barátaimat!” − mondta Antonio bá. Nádja mosolyogva
lépett oda hozzájuk, szégyenlősen, egyik kezét a ruhája nyakánál
tartotta, a másikat a vendégek felé nyújtotta, ujjacskáit szorosan
összezárta, lágyak és fehérek voltak, akár a vaj, a két cimbora rögtön
felizgult.
„Mastracca Claudio” − mutatkozott be Fürtös és megszorította a kis
kacsót.
„De Marzi Alfredo” − mondta Rafkós és ő is kezet fogott, elpirult,
majd’ elolvadt, mint mindig, ha erős izgalmak érték; a lány annyira
szégyellte magát, hogy látszott rajta, mindjárt elpityergi magát, annál is
inkább, mert mind a négyen csak álltak ott, mozdulatlanul, egymást
bámulva.
„Fáraggyatok be!” − mondta Antonio bá, azzal előrement, át az
ajtónyíláson, amit csak egy függöny takart, be a konyhába. A tűzhely, a
kredenc és négy-öt szék mellett volt egy összecsukható ágy is a falnak
tolva, két kislány aludt rajta fejtől-lábtól, kipirulva, megizzadva, a
szürkésfehér, összegyűrt lepedőn, ugyanolyan takaróba burkolózva. Az
asztalon piszkos edények és tányérok sorakoztak, körülöttük legyek egy
csapata keringett, zümmögött, mint délben, felkeltette őket a világosság.
Nádja lépett be utoljára, félrehúzódva megállt az ajtóban.
„Rá se ráncsatok − mondta Antonio bá −, munkáscsalád lakik itt!”
„Na, ha látná az enyémet!” − vágta rá Rafkós kacarászva, hogy
bátorítsa az öreget, de úgy, mint egy kiskölyök, aki csak hasonszőrű
koszos taknyosokkal szokott diskurálni. Fürtös is kuncogott a haverja
poénkodásán. Rafkós fellelkesülve folytatta, már gátlások nélkül,
mintha a Késeldében lenne, szemeiből gúny áradt: „A mi házunk
konyhája olyan, mint egy budi, a hálószobába meg az egerek járnak
vakációzni!”
Közben Antonio bá hirtelen felpattant, kisietett a folyosóra, behúzta a
karfiolos zsákot, és nagy elégedetten a mosogató alá rakta.
„Ez a két derék fiatalember sokat segített nekem − mondta a
lányának −, egyébként hogy hoztam vóna ilyen hamar haza, majcsak
karácsonyra!”
Apja szavaira Nádja, pedig rettenetesen igyekezett, hogy
mosolygósnak mutatkozzon, remegő állal, mintha azonnal elsírná
magát, elfordította az arcát.
„Hééé − szólt negédesen Rafkós, kitolta a hasát és széttárta a karját
−, nehogy sirjá má egy ilyen semmiség miatt!”
 Mire a lány, mintha csak ezekre a szavakra várt volna, zokogásban
tört ki és a paraván mögé szaladt.
Pár pillanat múlva kiáltások hallatszottak: „Te bolond! Te
szerencsétlen!”
„A nejem!” − kommentálta az öreg.
Valóban, egy perc sem telt bele és megjelent hálóruhában, de szépen
megfésülködve, kontyba tűzött hajjal Adriana néni, két akkora
lökhárítóval, mint a karfiolos zsák. „Jobb az annyuk, mint a lányok!” −
gondolta Fürtös. Feldúltan viharzott be a konyhába, közben folytatta,
amit elkezdett: „Ez meg van hibbanva, hogy nem vág bele az istennyila!
Jónézünk má ki, ekezd itt bőgni, mer valaki meg akar élni ezekbe a
nehéz időkbe, megáll az eszem! Kire ütött ez a lány, én nem is
tudom…”
Itt félbehagyta, kicsit lehiggadt, két rövid pillantással felmérte a
vendégeket, akik rossz gönceikben sóher pofával állták a tekintetét.
„Bemutatom a barátaimat!” − mondta az öreg.
„Örvendek!” − morogta az asszony szemöldökét ráncolva, gyorsan
letudva az udvariassági kört. „Mastraccia Claudio” − mutatkozott be
ismét Fürtös, „Di Marzi Alfredo” − mondta Rafkós. Miután megvolt a
szükséges kitérő, az asszony megint rákezdett, de már kissé
bizalmasabb tónusban: „Ehhez mit szónak! Húszéves lány, és itt rinyál,
mint egy taknyos! Na és mér?! Pár nyamvatt karfiolér! Mit kell ebbe
szégyellni?” Dacosan felszegte a fejét, szeme csak úgy szikrázott, kezét
csípőre vágta valami láthatatlan, valószínűleg urakból álló, hallgatóság
előtt. „Nádja! − dugta ki a fejét a folyosóra. − Hé, Nádjaaa!”
Időközben felébredt a két kislány is a konyhában, fekve maradtak, de
tágra nyílt szemekkel élvezték az előadást. Nádja nemsokára visszatért,
még mindig szégyenlősen, kezével a szemét törölgetve mosolygott
korábbi csacska viselkedésén, mintha azt mondaná: „Rá se
hederíccsetek!” „Te bolond − rivallt rá megint az anyja, még mindig
azoknak az uraknak játszotta magát, akiket csak ő látott −, mit kell ebbe
szégyellni, mi??!” „Mér mi talán nem járunk lopni? − szólt közbe
szokásos tapintatosságával Rafkós, csak hogy felvidítsa. − Ha eccer
munkanéküliek vagyunk!”
„Nincs ebbe semmi − csatlakozott Fürtös is, szinte mintha egy
szalonban lenne −, lop itt mindenki, ki sokat, ki keveset!”
 Ezekre a szép, vigasztaló szavakra a leányzó megint majdnem
elpityeregte magát, még szerencse, hogy abban a pillanatban belépett a
húga, a tizennyolc éves, szépen kicsípve. Azért került elő csak ilyen
soká, mert időbe telt felvenni a fekete selyemruhát, sőt, még ki is
rúzsozta magát egy kicsit. Számított rá, hogy meglepetést vált ki, ha így
megjelenik, de adta a szendét, mikor előjött. „Bemutatom ezt a két
derék fiatalembert, a barátaimat! − kezdte az öreg harmadjára a
ceremóniát. − Ez a másik lányom!”
„Lucian-na” − mondta a lány hosszan elnyújtva nevét, játszotta a
cicuskát, mint azok a lányok a magazinokban.
„Mastracca Claudio”, „Di Marzi Alfredo” − ismételte a két derék
fiatalember.
„Örvendek!” − mondta a lány és hátrasimította a haját.
„Nagyon örülök az ismereccségnek!” − hebegte Fürtös és Rafkós
szívélyesen, vörös volt mind a kettő, mint a rák. Nemsokára felbukkant
a harmadik lány is, egy kis vörös hajú, szeplős pulykatojás, hajában
pántlikával; de nem lépett be a konyhába, megállt az ajtóban, és csak
nézte szótlanul a két derék fiatalembert, mint a két kisebbik az ágyból.
És valóban, jóformán kislány volt még ő is, apró virágos ruhát viselt,
sima szabásút, akár a papoké, kilátszott alóla sovány, göcsörtös lába. Az
anyjuk közben újra elkezdett patáliázni, határozottan, mély
meggyőződéssel mondta a magáét, csak ő tudta, miért és ki ellen kellett
így perlekednie.
„Igaza van, naccsád! − összegezte Rafkós, mikor az asszony végre
abbahagyta −, tejjes mértékbe!” Csakhogy őt valami teljesen más hév
hevítette, egészen pontosan az, hogy közben teljesen felizgult abban a
valóságos tejcsarnokban, ami körülvette.
„Mivel kínálhatunk meg benneteket? − kérdezte Antonio bá. −
Elfogadtok egy kávét?”
„Haggya csak, Antonio bá! − vágta rá Fürtös, pedig Rafkós hegyezte
a fülét az ajánlatra. − Nehogymá törjék magukat miattunk!” − tette még
hozzá Fürtös váratlan és jókedvű fölénnyel, annak ellenére, hogy két
olyan éhenkórászról volt szó, mint ő meg a cimborája. Antonio bá
azonban nem vette észre, hogy a ’kávé’ szóra a négy nő, de a két kislány
is az ágyban, egymásra nézett. Úgyhogy tovább erősködött: „Nem
fáraccság az, sőt a legnagyobb örömmel!” − mondta, teljesen
fellelkesülve saját nagylelkűségétől. Körülötte a család pillantásai egyre
gondterheltebbek lettek. Adriana néni kinyitotta a száját, mintha
mondani akarna valamit, aztán mégiscsak becsukta és csendben maradt,
lányai szorongva, szemükben tettetett közömbösséggel bámultak rá.
„Na, csinájjad má azt a kávét!” − mondta Antonio bá, teljesen
beleélve magát a házigazda szerepébe.
Az asszony meg se moccant, csak állt a lányai között, akik hol
anyjukra, hol egymásra néztek, Nádja megint majdnem sírt, Luciana
mosolygott zavarában, közben fejének apró mozdulataival megpróbálta
hátralökni a haját. Adriana néni csak csóválta a fejét, aztán a keblére
tette az egyik kezét és megszólalt: „Csinánám én, persze, csak az van…
mos mit mongyak erre… hogy elfelejtettünk cukrot venni…” Antonio
bá rettenetesen zavarba jött. „Hát, egyetlen Antonióm, mos miccsinájjak
− mentegetőzött az asszony −, a millió gond, má asse tudom, hol áll a
fejem…”
„Hát aztán − szólalt meg nagy vidáman Fürtös, tartotta magát a
szerepéhez, azaz továbbra is teljes mértékben alulértékelte saját magát
és a társát −, jó nekünk az cukor nékül is!”
Rafkós nevetve helyeselt, kipirult arccal. A fiúk reakciójára az egész
Bifoni család fellélegzett. Adriana néni így szólt: „Jó, akkor
csinálok…”; már vette is elő a rossz lábost és meggyújtotta a tűzhelyet,
a nagylányok segítettek neki, a sürgés-forgás olyan lelkesedést árasztott,
hogy − míg a két derék fiatalember és Antonio bá szívélyes
beszélgetésbe merültek − a két kislány is kimászott a takaró alól,
egyszál hálóingben, hogy a helyiségben nyüzsögjenek.
A kávé egy szempillantás alatt elkészült, és két csészében, minden
más nélkül, felszolgálták Rafkósnak és Fürtösnek, míg Antonio bá és a
felesége tejeskávét ittak csorba bögréből. Fürtös, miközben fújva
hűtögette, megszólalt: „Megisszuk, aztá nem is zavarunk tovább!”
„Dehogy zavartok!” − vágta rá nagyvonalúan az öreg. Andriana néni a
kávét kortyolva nem rejtegette undorát, már csak azért is, hogy
kivédhesse az esetleges megjegyzéseket. „Fúúú, micsoda lötty!” −
gondolta magában a két derék fiatalember, de undorukat szívélyes és
nagyvilágias modorral leplezték, vidáman szürcsölték a kávét, majd az
üres csészéket az asztalra tették, a legyek közé.
„Mosmá ideje menni!” − kezdte megint Fürtös.
 „Miaz, máris?” − csodálkozott el Antonio bá, mintha nem is éjjel
kettő-három lett volna, hanem kora este.
„Naná − csatlakozott barátjához Rafkós −, minnyá dél van!”
„Maraggyatok még egy kicsit, na!” − erősködött az öreg és széttárta
a karját.
„Mi elköszönünk, Antonio bá!” − mondta sietősen Fürtös és férfiasan
és egy kicsit csibészesen kezet nyújtott.
„Akkor elkísérlek benneteket!” − vágta rá a vénember. A szikár
termetű, fehér öreg, akár egy lakáj, a bejárati ajtóhoz tessékelte őket, és
a lépcsőfordulóban megvárta, míg a két cimbora elbúcsúzik, akik
lelkiismeretesen kezet szorítottak Adriana nénivel, Nádjával, Lucianával
és a kisebbikkel, aki szintén odatolakodott, kukán, mint a hal, hogy részt
vehessen az elköszönés nagyvilágias szertartásán. Szemrebbenés nélkül
nyújtotta kezét, közben meg se mukkant; két nővére már ment is a
dolgára, a paraván mögé, immár olyan arcot vághattak, amilyet akartak,
csak maguk voltak.
Antonio bá szinte siklott a lépcsőkön lefelé, nesztelenül, hála a
vászoncipőnek. Fürtös könyökével oldalba bökte Rafkóst, kihasználva,
hogy az öreg előresietett. Rafkós ránézett. „Aggyad a lóvét!” − mondta
suttogva, de erőszakosan Fürtös, tartott tőle, hogy a másik ellenkezni
fog. Valóban, Rafkós arca elsötétült, és úgy tett, mintha nem hallotta
volna meg. „Ne csinájjad má a süketet − mondta Fürtös még mindig
halkan, inkább a tekintetével, mint szavaival, fogait összeszorítva, és
dühösen rápillantott −, aggyad má a lóvét!” Rafkós érezte, hogy
kötelessége odaadni, borúsan előhalászta a zsebéből. Leértek a lépcsőn
a ház lepusztult bejáratához, az öreg kinyitotta nekik a kaput. Kint már
világosodott: az Angyalok negyedét alkotó negyven dobozház sora
mögött, a Quadrarón, a mezőkön, az Albanói-dombok ködbe vesző
körvonalain túl vöröses fény festette be az eget, mintha üveg borítaná,
úgy tűnt, az ég ellenkező oldalán hangtalanul lángol egy másik Róma.
„Najó, én búcsúzok, cimborák − mondta Antonio bá −, megyek
aludni!”
„Mi se akarunk tovább zavarni − mondta Rafkós −, isten mencs!”
Az öreg elmosolyodott, lehajtott fejjel, és megmozgatta az állkapcsát,
mintha száraz gesztenyét rágna.
„Tegye csak el, bátyám!” − szólalt meg sietősen Fürtös és
odanyújtott másfél kilót gyűrött bankjegyekben. Antonio bá
figyelmesen átnézte a dohányt. „Á nem, nem kellett vóna…” −
motyogta.
„Na, rakja csak el!” − bátorította Rafkós.
Az öreg vonakodott még egy kicsit, de végül persze csak zsebre
vágta a másfél kilót.
„Baszki, milyen világos van!” − mondta Rafkós, amikor az öreg már
visszament a lakásba és magukra maradtak a lakótelep közepén:
valóban, az ibolyánál egy kicsit erősebb fény imbolygott végig az
utcákon, a házak között, visszatükröződött abban a távoli, láthatatlan
tűzvészben, a dombok mögött, közben két-három bagoly huhogva
repkedett az egyik párkányról a másikra.
Rafkós aggódva hallgatta őket, és összesűrűsödtek a gondolatok a
fejében a két derék fiatalemberről, akiket eljátszottak, meg a Bifoni
családról és a halálról, és érezte, hogy lassan tele lesz a hócipője az
egésszel, egy pillanatra szórakozottan elmerengett, mintha magába
szállt volna egy kicsit, aztán felhúzta az egyik térdét a hasáig, és fingott
egyet. De nem esett igazán jól, mert nem szívből jött.

A Késeldében vagy más néven Zöld Szőnyeg kocsmában a Maranella

pelyhedző állú csavargói biliárdozás közben, két lökés között, vagy
mialatt unottan a falnak támaszkodva figyelték a játékot a szűk
helyiségben − ahol alig fért el a két biliárdasztal, és ha felemelték a
kezüket, beleverték a plafonba −, dumálgattak, és a sok téma között,
amiről elmondhatták a véleményüket, most az is szerepelt, hogy Fürtös
becsajozott.
A hangulattól függően, néha testvéri hangon beszéltek róla, jobbára
csak utalásokkal, teljesen komolyan véve a dolgot, máskor meg tojtak
magasról az egészre. Fürtös azt gondolta, hogy most ő a legérdekesebb
arc az egész társaságban, s mint olyan, kötelességének érezte, hogy
beszerezzen legalább egy új nadrágot. Csupa szívélyesség és
szellemesség volt, de a magánügyeit illetően a legnagyobb titokba
burkolózott, úgy járt a keskeny derekára húzott új nadrágjában, akár egy
ifjú bika. Szürke, csőszárú, ferdezsebes darab volt, csoszogva mászkált
benne, kicsit előregörnyedve, hüvelykujját az övébe dugva, szinte
fáradtan, parasztosan. Olyan volt, mint két cső, mozogtak, ahogy
lépdelt, cső ide, cső oda, cső fel, cső le, amikor pedig megállt a falnak
vagy a biliárdasztalnak támaszkodva, keresztbe tett lábakkal, egyetlen
nyugodt, fenyegető, egyenes oszlopot alkottak. Egyébként még mindig
Rafkóssal aludt a Gordiani lakótelep mögötti réten, a tartályban; bár az
új körülmények miatt ez az állapot már nem volt sokáig tartható.
Rafkós tudott egy helyet a Taranto utcában, az egyik hét- vagy nyolc
emeletes ház utolsó emeletén: egy lépcsőfordulót, ahonnan két ajtó
nyílt, az egyik teljesen tropára volt menve, így örökké nyitva állt, egy
tárolóféleségé volt, ahol vizes rekeszek álltak, a másik egy jó pár
hónapja üresen álló lakásé. Felcipeltek egy rakás újságot meg minden
motyójukat, amit napközben a rekeszek között dugtak el; az a
lépcsőforduló lett a hálószobájuk.
Ha valakinek nője van, komoly életet követel meg: és valóban,
Fürtös − nagy elégedetten, hogy eljátszhatja a komoly fiatalember
szerepét, akiről a Késeldében a legfontosabb beszélgetések folytak, és
ez esett neki a legjobban − beállt dolgozni. Elment segédnek egy
halkereskedő mellé, akinek a Maranella piacán volt standja.
Vasárnaponként pedig, csak hogy teljes mértékben hű maradjon
szerepéhez, folyton lemondott róla, rejtélyes okokból, hogy Rafkóssal
meg a többiekkel csavarogjon a Centocellében vagy a belvárosban, és
moziba vitte a csaját. A barátnője egyébként nem a húszéves volt, de
még csak nem is a tizennyolc éves, hanem a csúnyácska vörös szeplős;
amelyik azon a bizonyos éjszakán, mikor Fürtös meg Rafkós felmentek
Antonio bához, meg se mukkant, csak ácsorgott a konyhaajtót
helyettesítő mocskos függöny mellett. Amikor együtt voltak, és nem
enyelegtek − ez amúgy csak ritkán fordult elő, mert soha nem voltak
igazán kettesben, bár egyikük sem bánta túlságosan −, Fürtös
borzasztóan unta magát, sokszor a pokolba kívánta az egész históriát.
Ilyenkor mindig talált valami ürügyet a civakodásra, aminek rendszerint
az lett a vége, hogy lekevert egyet a lánynak. Alig várta, hogy
leléphessen, egyenesen a Késeldébe, hogy Rafkóssal meg a többi
szarházival találkozzon; persze mindig elégedett képpel jelent meg,
mint akinek most már sínen vannak a dolgai, sikerült minden gondon
túltennie magát, és nem vár már az élettől semmit.
De attól még, hogy játszotta a komoly fiatalembert, esze ágában nem
volt lemondani egy igazi csirkefogó kísértéseiről és foglalatosságairól.
Ha balhéról volt szó, biztos benne volt, és nem hiányzott soha akkor
sem, ha a Késelde tulajdonosát rövidítették meg ezzel-azzal, aki amúgy
rendes fazon volt, és másnap reggel, miközben takarított, pont nekik
panaszolta el a történteket. Mivel Rafkós meg még páran a bandából
megjárták már a Porta Portese börtönt, mind jól ismerték a „modern”
nevelési módszereket, amelyekre az olyan semmirekellők esetében volt
szükség, mint amilyeneknek nagy büszkén és boldogan, tartották
magukat; és mivel a tulaj nővére rosszul bánt velük, hogy kimentsék
magukat és lelkiismeretüket megnyugtassák − nem mintha nagyon
furdalta volna őket, inkább csak mert módjukban állt megtenni −, azt
mondogatták, hogy azért cseszegetik a helyet, mert az a csaj nem tud
velük bánni, így aztán büntetik… Másrészt meg az a kevés dohány, amit
Fürtös csicskásként a halasnál megkeresett, semmire nem volt elég.
Akkor mégis hogy viselkedjen becsületes fiatalemberként? Ha volt mit
lopni, lopott; naná, mi mást tudott volna csinálni, annyira kellett a lóvé!
Arról nem is beszélve, hogy most még a gyűrűt is meg kellett szereznie
valahonnan a lánynak… így hát Rafkóssal elhatározták, összehoznak
valami igazán nagy fogást: lenyúlnak egy rakás féltengelyt és egyéb
ócskavasakat, ami legalább egy hónapra ellátja őket dohánnyal.
Négyen vágtak neki: Fürtös, Rafkós, Alduccio meg egy bizonyos
Lello, Rafkós haverja, a Késelde egyik törzsvendége. Vitték a taligát is.
Amikor kiértek a Casilinára, feléledt a szél, fehér poroszlopokat
kavart és felkapta a szemetet a tereken, a nápolyi vasútvonal vezetékein
pedig úgy játszott, mintha gitározna. A fehér porfelhők mögött egy
pillanat alatt elsötétült az ég, a pokolfekete háttér előtt a Casilina
rózsaszín és fehér homlokzatai csillogtak, mint a csokipapír. Aztán az a
fény is elhomályosult, sötét lett és hideg, fagyos széllökések vágták a
szemükbe a port.
A négy cimbora épp jókor húzódott be egy kapualjba, hogy
megússza az első hideg zuhanyt. Akkorákat dörgött, mintha hat-hét
Szent Péter-kupola egymásnak ütődött volna egy hatalmas bödönben,
odafenn, az égben, és hangjuk kicsit tompábban hallatszott volna pár
kilométerrel távolabb, a házsorok, lakótelepek mögött, a Quadraro vagy
a San Lorenzo felé, vagy ki tudja merre, talán éppen ott, ahol egy
vékony csíkban még látszott a tiszta kék ég és a repülő verébcsapatok.
Félóra múlva elállt az eső, és a kis csapat teljesen átfagyva, átázva,
mint a csirkék, megérkezett a Metronia kapuhoz, arra a környékre, ahol
a legutóbbi akciójukat végrehajtották; az eső elállt, de az ég sötét
maradt, mintha egy kendővel takarták volna be, hogy elrejtsen valami
szörnyűséget, csakhogy a kendő még félelmetesebb volt: itt is, ott is
vörös villámok szaggatták. Már vagy két órája leszállt az este, a
Metronia kapu környéke teljesen kihalt volt, esővíz csöpögött
mindenről. A banda sorsot húzott: Fürtös maradt kint a taligával. A
többiek bemásztak, és amint bent voltak a raktárban, megint sorsoltak,
ki menjen be először a zsákkal. Lellónak kellett megküzdenie a
feladattal. Félt, remegett, mint a nyárfalevél, de bement, megtöltötte a
zsákot féltengellyel, fúrókkal, miegyébbel, annyira, hogy szinte
mozdítani se bírta. Kimászott, hívni akarta Rafkóst és Alducciót, hogy
segítsenek cipelni, hiszen a nehezén már túlestek. Csakhogy azok nem
voltak sehol. Akkor kipucolt a raktárból, odarohant a taligával kint
várakozó Fürtöshöz, aki csak annyit tudott, hogy látta őket bemászni.
Így Lello visszament, megpróbálta egyedül kihozni a zsákot. Fürtös
látta, hogy eltűnik a raktárban, de amikor nem sokkal később a zsákot
húzva újra felbukkant, megjelent az éjjeliőr, és rávetette magát. Abban a
pillanatban megjelent Rafkós és Alduccio − akik közben az ócskavas-
lerakó mögött behatoltak egy épületbe, ami nem látszott az utcáról −,
egy másik, ugyancsak jól megpakolt zsákot cipeltek, Fürtös nem tudta
kivenni, mi lehet benne, de talán sajtformák voltak. Amikor a lerakat
udvarára értek, kiszúrták, hogy az őr elkapta Lellót, aki megpróbálta
kiszabadítani magát a szorításból és elfutni, de nem sikerült. Gyorsan
odamentek, hogy segítsenek, hagyták a csudába a sajtos zsákot,
rávetették magukat az őrre; de a szerencsétlenje segítségért kiáltott, így
a közeli pékségből előrohant a pékmester meg az inasai. Csak
Alducciónak sikerült egérutat nyernie: de mielőtt kiért volna az utcára,
ahol Fürtös nagy nyugodtan ácsorgott, mintha mi se történt volna, éppen
a kapu előtt elébe ugrott pár férfi, erre ő irányt váltott, rohant a
fémkerítés mentén a másik kapuhoz; felkapaszkodott, hogy átmásszon
rajta, csakhogy a nagy sietségben az egyik lába megcsúszott a vizes
vason, és felnyársalta az egyik lándzsa alakú, hegyes vasrúd, jó mélyen
belefúródott a combjába. Sikerült azért leugrania a másik oldalon,
Fürtös odarohant segíteni; két-három üldözője pedig, amikor látták,
hogy megsebesült, inkább futni hagyták, nehogy bajba keveredjenek.
Fürtös Alduccio hóna alá karolt, és lekísérte az Archeológiai sétány
felé; amint egy eldugottabb helyre értek, egy darab atlétatrikóval
elszorította a sebet, és már mentek is tovább, villamosra ültek,
meghúzódtak a hátuljában, majd a Romos hídnál18 leszálltak. Fürtös a
Fatebenefratelli kórház bejáratánál hagyta Alducciót. Közben megint
eleredt az eső, és dörgött az ég, Fürtös ment az utcákon és csak arra
tudott gondolni, hogy Alducciónak a kórházban, vagy a többieknek az
őrszobán, akiket most pofoznak, gyomroznak, biztos eljár a szájuk,
úgyhogy felkészült az egész éjszakás kóborlásra.

Világosodott. A háztetők fölött szakadt felhőcsíkok úsztak, a szél tépte

meg őket, amely odafenn olyan szabadon nyargalt, mint a világ
kezdetén. Lent a földön azonban csak megcibált egy-egy falról lógó
plakátot, vagy felkapott egy papírdarabot, és végigvonszolta a töredezett
járdán, a villamossíneken.
Ahol a házsorok szétnyíltak, valamelyik csendes térnél, felüljárónál,
vagy egy üres grundon, ahol csak állványok meredeztek öt emelet
magasan, megnyílt a kilátás az égre is: ezernyi felhőfoszlány takarta,
apró pörsenések, különféle formájú és színű buborékok, amelyek a
távoli bérházak elmosódó, csipkés tetejére ereszkedtek. Fekete kagylók,
türkiz bajszok, sárga köpések; a horizonton pedig, az ég kékjének egy
áttetsző csíkján túl, amely tiszta volt, mint egy sarkvidéki folyó, egy
hatalmas fehér felhő pöffeszkedett, fodros, habos és hatalmas, mint a
Purgatórium hegye.
Fürtös nyúzott, falfehér arccal baktatott szép lassan vissza a Taranto
utca felé, várta, hogy kinyissanak a piaci árusok, és elkezdjenek
szálingózni a vásárlók. Olyan éhes volt szegény kölyök, hogy majdnem
elájult, csak rakta egymás után a lábait, ment, de azt se tudta, merre. A
Taranto utca közel volt már, odáig csak eljut valahogy. Valóban,
nemsokára befordult rajta, kihalt volt, akár egy aknamező, a házak
homlokzatain lehúzott redőnyök ezrei, sötét tömegük a kandírozott
tűzijátékkal borított ég felé meredt. A friss szellő, amitől fehér és
halványkék lett az ember képe, mint az édeskömény, néha egy-egy
erősebb lökéssel felrázta az út két oldalán szunyókáló, gümőkóros fákat,
melyek a homlokzatokkal párhuzamosan tartottak fel, San Giovanni ege
felé. A Monza és az Orvieto utcák kereszteződésénél azonban, melyet
rendszerint a piac foglalt el, pultoknak most nyoma sem volt. Egy árva
papírfecni se volt ott: se egy torzsa, se egy héj, se egy széttaposott
fokhagymagerezd, semmi; mintha soha nem is lett volna ott piac, és
azután sem lehetett volna. „Najó!” − motyogta Fürtös és zsebre tette a
kezeit, olyan mélyen, hogy ettől a nadrágja ülepe a térdénél lógott, a
nyakát behúzta felhajtott gallérja alá. Szép lassan, komótosan befordult
az első keresztutcába, ami szembe jött vele. „Bassza meg a kurva…!” −
tört ki összeszorított fogakkal, de szinte kiabált. „Ugyan ki hall meg itt
engem? − mondta, miközben körülnézett. − Meg ha hallanak is, ki nem
szarja le?” Remegett, mint egy falevél. Az utcai lámpák még
világítottak, aztán egyszer csak kialudtak: az égből aláhulló fény még
nyersebb és szomorúbb lett, rátapadt a falakra. A Pinerolo utca festett
redőnyei mögött még mindenki aludt, a portásoktól a hivatalnokokig, a
takarítónőktől a főtanácsosokig, mindenki. Az utca végéből hirtelen
fékcsikorgás hallatszott, de olyan hangosan, hogy elhallatszott egészen
San Giovanniig, majd rögtön utána puffanások, csattanások
visszhangoztak az egész negyedben, amelyet már elárasztott a nappal
fehér fénye. Fürtös sietség nélkül elindult a zaj irányába, a Re di Roma
térre jutott. Onnan jött a hangzavar. A fekete, tocsogó ágyásokban
sorakozó fácskák és az üres padok mögött szemeteskocsi állt; a járda
mentén egy tucat kuka sorakozott, körülöttük feltűrt ingujjú kukások
káromkodtak. A sofőr kiszállt, göndör fürtjei a szemébe lógtak; az egyik
mocskos sárhányónak támaszkodva, zsebre dugott kézzel hallgatta őket.
Egy kis szarházi, aki szintén remekül szórakozott, fülig ért a szája, mert
ugyan tojt magasról a beszélgetésre, örült, hogy addig se kell melózni,
csöndben álldogált kicsit távolabb, kezében egy tengellyel. „Mivan,
nem szótá annak a szarjankónak, hogy jöjjön?” − fordult váratlanul a
kölyök felé a sofőr; az elpirult egy kicsit, aztán nyugodtan válaszolt:
„Dehogyisnem!” „Hát, fiacskáim, erre mos mit mongyak! − mondta a
sofőr a két utcaseprőnek. − Olgyátok meg!” Azzal visszamászott a
fülkébe, végignyújtózott, és két lábát kilógatta az ablakon. Nem mintha
ezzel nagy lelki válságot okozott volna a két kollégának: mindössze
annyiról volt szó, hogy el kellett végezni a munkájukat, ki kellett üríteni
a kukákat, most kivételesen nekik és nem valamelyik csicskának: az
egyik − amolyan pofoznivaló képű, és retkes, mint egy cigány − neki is
veselkedett. Ráadásul, a kurva nénikéjüket, ha a Goridani lakótelepen
vagy a Quadraróban nem találtak volna olyan srácokat, akik csak azért,
hogy joguk legyen a szemétben guberálni, hajlandók voltak hajnali
háromkor felkelni és négy-öt órát gürizni, nem mindig nekik kellett
volna egyedül elvégezni a munkát?! De már el lettek kényeztetve, és
méltatlankodtak a szerencsétlenek, hogy így jött ki. Fürtös ott ácsorgott,
kezét félig kihúzta a zsebéből, tekintete mindent elárult.
Egy fogatlan figura, szakálla fekete volt, mint a szén, arca fehér a
csípős széltől, tekintete egy szerencsétlen nyomorulté, szemei
fénylettek, akár egy kutyáé, részegen, annak ellenére, hogy hajnali négy
óra volt, odaszólt: „Na, mozdujj meg!” Fürtösnek nem kellett kétszer
mondani, és miközben a kukások jókat derültek, a jéghideg bödönökre
könyökölve ugratták: „Gyerünk! Ma dagattra zabálod magad!”,
„Használd ki, komám, ez egy főnyeremény!” Fürtös rájuk se bagózott,
megragadta a kamionból kikandikáló másik tengelyt, és kollégájával
együtt nagy serényen nekiálltak a kocsiba üríteni a kukákat.
Közben egy mocskos, szürke párafolt terjedt szét a házak fölött, mint
a felvizezett tinta, abban a csíkban, ami az égből látszott a térről: először
elhalványította, majd feloldotta magában a kis felhők seregét. Az
acélkéken megcsillanó szép, nagy, fehér felleg szétfoszlott, fénye
eltompult, már majdnem teljesen eltűnt, mint a hó a sárban. Búcsúzóban
volt a nyár. Fürtös, a másik suhanccal a Gordiani lakótelepről, három
órán át ürítette a kukákat az egyre magasodó kupacra a teherautóban, a
szemét egy égett narancsliget csípős szagával töltötte meg a tüdejüket.
Megjelentek az első szolgálók üres táskáikkal, és egyre gyakrabban
hallatszott a kanyarodó villamosok csikorgása. A teherautó elhagyta a
jóravaló, tehetős emberek negyedét, ráhajtott a Casilinára, friss bűzét
meglebegtette a szegények nyomorúságos házai előtt, szambát járt a
kátyúkkal teli utakon, ahol a járdák olyanok voltak, mint a
szennycsatornák, roskatag felüljárók, palánkkerítések, állványzatok,
építkezések, egymásra zsúfolt viskók, kalyibák között; keresztezte a
centocellei villamost, a szerelvényeken fürtökben lógtak a munkások, és
megérkezett a Fehér úton a Gordiani lakótelep első házaihoz, amely
magányosan állt, mint egy koncentrációs tábor, a Casilina és a
Prenestina közötti magaslaton, tűzte a nap, cibálta a szél.
Ahol a teherautó megállt, nem sokkal a lakótelep előtt, az út két
oldalán mező terült el, ami búzamező kellett volna, hogy legyen, de
most tele volt gödrökkel, buckákkal, nádasokkal; kicsit messzebb egy
kert, az omladozó háznál is öregebb fákkal, szemlátomást már legalább
húsz éve senki nem gondozta őket. A csatorna árka tele fekete vízzel, a
még annál is feketébb fűben és porban magányos, vén libák járkáltak. A
tanya után valamivel véget ért a mező, elveszett az egykori
homokbányák között, melyeket helyenként szurdokok és völgyek törtek
meg, és már rég benőtte őket a nyamvadt fű, bár a Szabin-hegyekből
vagy Abruzzóból erre vándorló nyájaknak az is megfelelt. A szűk út ott
homokos lett, a kukásautó megállt. „Gyerünk, igyekezzetek!” − kiáltott
a sofőr, miközben a jármű orrát a Fehér út felé, hátulját pedig egy szinte
függőleges lejtő szegélyéhez manőverezte. A két csicska kinyitotta a
hátsó ajtaját, és a szeméthalom a lejtőre ürült. Amikor a kupac már nem
görgött tovább lefelé, utánaküldték a szilvakék, paradicsompiros bűzlő
szemétmaradékot, ami még a kocsin bűzlött, fáradtan söpörték ki a
tartályt. Aztán a sofőr gázt adott, és elhajtott.
Fürtös meg a másik srác magukra maradtak a bűzben, alattuk a
homokbánya mélye, körülöttük a lepusztult mezők. Letelepedtek, az
egyik lejjebb, a másik feljebb, és nekiálltak kutakodni a szemétben.
A másik kölyök gyakorlott volt, görnyedten, figyelmesen
vizsgálódott, komoly képpel, mintha valami precíziós munkát végezne;
Fürtös is igyekezett utánacsinálni, de undorodott attól, hogy kézzel
turkáljon, így hát tört egy ágat a közeli drótkerítés mellett álló fügefáról,
amely talán még Crispi19 idejében kezdett cseperedni. Leguggolt, és a
bottal piszkálgatta a gyűrött papírokat, a zöldség-, gyümölcshéjakat, a
gyógyszeres dobozokat, zöldségleves-maradékot, a körülötte bűzlő
kupacokat. Lassan teltek az órák, mielőtt végleg szürkére és szelesre
váltott volna az idő, az ég még egyszer kitisztult a Gordiani lakótelep
fölött, csak azért, hogy a reggel kilenckor már forró napocska égesse a
két melós görnyedt hátát. Fürtös úszott az izzadságban, szeme előtt
olykor-olykor elsötétült a világ: ilyenkor a feketeségben csak zöld és
piros csíkokat látott, már az ájulás környékezte, annyira éhes volt.
„Bassza meg a kurva…!” − tört ki belőle a méreg. Felegyenesedett, és
anélkül, hogy akár csak odaköszönt volna a másiknak − aki egyébként
szintúgy nem vette a fáradságot még arra sem, hogy hátraforduljon −,
szépen lelépett. Végigtántorgott a Fehér úton, mely valóban teljesen
fehér volt a portól és a naptól, aztán ismét elkomorult az ég, végre a
Casilinára ért, teljesen kikészülve. Ott megvárta a villamost,
felkapaszkodott az ütközőre, és egy több mint félórás utazással visszaért
a Taranto utcához, hogy ténferegjen egy kicsit a piac pultjai körül, mint
egy kóbor kutya, a bérházak között meghúzódó terecskén,
étvágygerjesztőbbnél étvágygerjesztőbb illatokat szaglászva, melyeket a
sirokkó mérföldekre elvitt.
Addig sündörgött a gyümölcsárusok körül, míg sikerült elemelnie pár
őszibarackot, két-három almát; egy sikátorba húzódott, hogy
bekebelezze a zsákmányt. Aztán, gyomrában az édessel, még éhesebben
tért vissza, teljesen megszédítette a sajtillat, amely a sikátorral szemben,
a kút mögötti töredezett burkolaton sorakozó fehér standok felől áradt.
Mozzarella, caciotta sorjázott, fölöttük provolone csüngött, a pultokon
már megszelt ementáli-, parmezán- és pecorino-darabok, voltak egész
kicsik, harminc-negyven dekásak, sőt még kisebbek is, magányosan
hevertek a nagy sajtformák közé szórva. Fürtös, akinek háborgott a
gyomra, kinézett magának egy szelet gruvierát, már kissé meg volt
sárgulva, illatától a lélegzete is elakadt. Közelebb somfordált, játszotta a
maflát, megvárta, míg a tulajdonos beszédbe elegyedik az egyik
vásárlóval, aki kövér volt, akár egy püspök és már jó ideje szúrós
pillantásokkal méregette az árut, aztán hopsz!, egy villámgyors
mozdulattal megcsípte a gruvierát, és a zsebébe dugta. A tulaj
észrevette. A kést, amit a kezében tartott, az egyik sajtdarabba szúrta,
„Egy pillanat, uram!” − mondta, és kilépett a pult mögül, megragadta
Fürtöst a grabancánál, az csak pislogott, mint aki mit sem ért az
egészből, majd annak biztos tudatában, hogy ehhez minden joga
megvan, szemét módon két akkora fülest kevert le a kölyöknek, hogy
attól koldult. Fürtös haragjában, amint magához tért, leszegett fejjel
nekiment, kétségbeesetten öklözte a férfi oldalát; az megingott egy
pillanatra, de mivel kétszer akkor volt, mint Fürtös, egy szempillantás
alatt visszanyerte egyensúlyát és úgy ütötte-verte a srácot, hogy ha a
többi kereskedő nem rohan oda, hogy szétválasszák őket, kórházba
küldte volna. Úgy gondolta, annyira kemény fickó, hogy még azt is
megengedheti magának, hogy rögtön lehiggadjon. „Haggyatok,
haggyatok, komák! Nem bántom én ezt! Nem kezdek én egy
kölyökkel!” − mondta azoknak, akik lefogták. Fürtös viszont, akit jól
helybenhagyott, még az ínye is vérzett, tovább rúgkapált néhány ember
szorításában, akik megpróbálták lefogni. „Add vissza a sajtomat, és
tűnnyé el!” − mondta szinte békítőleg a sajtkereskedő. „Add má oda azt
a sajtot!” − szólt közbe a szomszédos halárus. Fürtös lassan előhúzta a
darab gruvierát, és halálra vált képpel átnyújtotta, miközben mindenféle
bosszúkról ábrándozott, és utálatát az ínyéből szivárgó vérrel együtt
próbálta leküldeni a torkán. Aztán, miközben a körülötte összeverődött
csoportosulás feloszlott, hiszen tulajdonképpen nem történt semmi
különös, eloldalgott a tömegben, a vörös, zöld, sárga standok, a
paradicsom- és padlizsánhegyek meg a vidám, elégedett árusok között,
akik olyan hangosan ordibáltak, hogy kétrét kellett hajolniuk. Elindult
lefelé a Taranto utcán, és nagy nehezen megmászta az alvóhelyül
szolgáló lépcsőfordulóig vezető négyszáz lépcsőfokot. A gyengeségtől
már alig állt a lábán; látta ugyan, hogy az üres lakás zárva tartott ajtaja
most nyitva lengedezik, a légáram olykor-olykor hozzáütötte a félfához,
de ügyet se vetett rá. Tántorogva, lassú mozdulatokkal, mint aki a víz
alatt úszik, előkapart egy darab spárgát a zsebéből, és megkötötte az
ajtót. Aztán végigterült a padlón, és már aludt is. Félórát, ha aludhatott −
ennyi idő kellett, hogy a portás telefonja után kiérjenek −, amikor arra
ébredt, hogy rugdalva ébresztgeti két rendőr. Röviden az történt, hogy
az éjszaka folyamán kirámolták a szomszédos lakást, azért csapkodott
az ajtó. Fürtös, miután szegényt felverték, ki tudja, melyik álmából −
talán étteremben vacsorázott vagy ágyban aludt −, szemét dörzsölve
feltápászkodott, és anélkül, hogy az egészből egy mukkot is értett volna,
dülöngélve követte a két rendőrt le a lépcsőn. „Mos mér fogtak meg? −
kérdezte magától még mindig félálomban. − Kituggya…!” A Porta
Portesébe vitték, és három évet kapott − egészen ’50 tavaszáig kellett
odabent dekkolnia! −, hogy megtanulja a mórest.
 6
Fürdés az Anienében

Hejh Szárnyas! Hejh Rugós! Előre − nyugton!

s te Mérges − kezdett rendelkezni gonddal –
s Szemigszakáll lesz káplártok az úton!

S Harapós avval a fogféle csonttal

s te Főző! És te Körmös! És te Sárkány!
És Lóláb még, Vörössel, a bolonddal.
Dante: Pokol

„Olyan éhes vagyok, baszki, hogy összefosom magam!” − üvöltötte

Tunya. Levette az atlétáját, és ott, ahol volt, az Aniene meredek
partoldalában, a mocskos, letaposott füvön, az elszenesedett cserjék
között, kigombolta nadrágját, és elkezdett pisálni. „Ide pisász?!” −
rivallt rá Gomolya, aki éppen a zoknijától igyekezett megszabadulni egy
kicsit lejjebb. „Nem, majd elmegyek az Arenulára pisálni, te köcsög!” −
vágott vissza Tunya.
„Na, akkor füröggyünk! − mondta Gomolya elégedett képpel; szépen
kikerekedett a három év alatt. − Utána emegyünk moziba!” „És honnan
szerzel arra lóvét?” − kérdezte gúnyosan Alduccio. „Azt bízd csak ide!”
− felelte Gomolya. „Csikket gyűjtött tegnap!” − kurjantotta Alduccio
már meztelenül belegázolt a vízbe. „Emész te a sunyiba… bazmeg!” −
hangzott Gomolya tömör válasza, miközben övét összefogott ruhái
körül megszorította.
Ledobta a többiek cucca mellé, egy poros bokor alá, majd felment az
emelkedő tetejére, a mezőre, amelyen nemrég aratták le a gabonát, két-
három ló legelészett rajta; a kicsik, akik dél óta kint voltak,
földrögökkel dobálóztak odafent. „Pucérok vagytok mind, ti kis
disznók?!” − kiáltott oda nekik Gomolya. „Közöd?” − kiáltott vissza
Kekec. „A kis szarházi!” − kiabált a taknyosra Gomolya, és
megpróbálta elkapni, de az elrohant, le a meredek, köves folyóparton, az
ugródeszka mögé. Egyébként Tunya, Tirillo, meg a többi kölyök is,
mind meztelenek voltak. Gomolya azért beszélt így, mert reggel
lenyúlta az unokatestvére bő alsógatyáját, és saját kezűleg átalakította
fürdőnadrággá. „Nézd má a jampecet!” − nevetett Tunya. A kölykök
torkuk szakadtából üvöltöztek a folyó közepén, amely a napfényben
sötéten áramlott szűk medrében, a cserjékkel és náddal borított partok
között. A srácok, akik a kotrógéphez mentek ugrálni, most
nádkötegekbe kapaszkodva tértek vissza a vízen. „Ússzuk át a folyót!”
− hallatszott lentről Alduccio kiáltása, és már csobbant is. Majdnem
mindenki követte, a kicsik felhagytak a dobálózással és a part széléhez
futottak. „Te nem ugrasz be?” − kérdezték Gomolyát. „A bátorság nem
hiányzik − válaszolta −, csak ne fosnék ennyire!”
A többiek széles karcsapásokkal úsztak, keresztezték azokat, akik a
nádkötegeken közeledtek, aztán átértek a meredek, mocskos túlpartra.
Egy mészfehér erecske szelte ketté, csordogált a vén bokrok és a
megkeményedett iszap között; fölötte a lúggyár kerítése magasodott,
mögötte jól látszottak a zöld tartályok és a csarnokok dohányszínű,
ablaktalan falai. Tunya a fehér lúgot elvezető csatorna torkolatát
választotta fürdőhelyéül.
„Az kell neked, baszki!” − kiáltott át neki Gomolya. Tunya tölcsért
formált a kezéből a szája előtt, éppencsak elfordította hozzá a fejét, és
visszaharsogta:
„Gyere, mosd meg benne anyádat!”
„Köcsög!” − vágott vissza Gomolya.
„Repettseggű!” − feleselt Tunya.
A srácok, akik a nádkötegeken érkeztek a kotrógép felől, az
ugródeszka alatt megálltak és hemperegni kezdtek a fekete iszapban, a
meredek part alján, a kisebbek is csatlakoztak hozzájuk.
Fent, a partoldal tetején csak három kölyök maradt, akik a Mammolo
híd környékéről érkeztek; miután egy darabig a hídról bámészkodtak,
lementek a többiek közé a folyó kanyarulatához, bár arra még nem
vették rá magukat, hogy le is vetkőzzenek. Figyelték a srácokat, akik a
sekély vízben vagy az iszapban hülyéskedtek, meg azokat, akik a
túlparton, a lúggyár oldalában lubickoltak. A két kisebbik jókat nevetett,
így is remekül szórakoztak, a legidősebb viszont, miután csöndben
bámult egy darabig, szép lassan nekiállt levetkőzni. A másik kettő
követte a példáját, egy halomba gyűjtötték az összes holmit: a legkisebb
fogta a hóna alá a cuccokat, a másik kettő pedig leereszkedett. A kicsi
megsértődött. „Hé, Genesio, én nem fürödhetek?” − sivította. „Majd!” −
felelte halkan Genesio. A kanyar felől újabb kölyökcsapatok közeledtek,
az izzó tarlón át, amely a Tiburtina út mentén és a folyó partoldalán
pattogott a kis lángnyelvek alatt, kettesével-hármasával érkeztek, nagy
zsivajjal, szökdécselve a letarolt mezőn, melyet a távolban a SilverCine
fehér fala és a Pecoraro-hegy púpja zárt le.
Szinte teljesen pucérok voltak, rövidnadrágjukat spárga tartotta,
lyukas atlétájuk vagy trikójuk alsó széle kitűrve lengedezett. Menet
közben levették a nadrágjukat, mire a partra értek, minden ruhájuk a
kezükben volt. „Jobban úszik nálad, baszki, ha mondom!” − üvöltötte
indulatosan Armandino a mögötte trappoló kölyöknek és köpött egyet,
farkaskutyáját nyakörvénél fogva tartotta maga mellett. „Egy nagy
lószart!” − mondta erre a kölyök, aki azzal volt elfoglalva, hogy
leráncigálja magáról a koszos atlétáját. Amikor a fürdőhelyhez értek, a
nádból, iszapból rakott ugródeszkához, Armandino a vízbe hajított egy
ágat, a kutya keresztülnyargalt a folyóhoz vezető poros lejtőn,
megszaglászta a vizet, belevetette magát és úszni kezdett. Az összes
srác odagyűlt, hogy nézze. A kutya ráharapott az ágra, vitte nagy
boldogan ínyig felhúzott pofájában, vissza a partra, közben fröcskölte az
iszapot mindenfelé. Armandino elégedetten megsimogatta, aztán újra a
vízbe hajította az ágat, most messzebbre, hogy a kutya megint
végigcsinálja az egész mutatványt. Ismét kihozta; amikor visszaért,
kiejtette szájából az ágat, és ugrált a fiúkra csuromvizesen. Mellkasukra
tette a mancsát, farkát hátsó lábai közé húzta és elégedetten nyüszített.
A kölykök nevetve hátráltak. „A kurva nénikédet!” − kiáltozták,
mintegy tetszésük jeléül. A kutya Kekeccel kezdett ki: majdnem a
földre taszította, mellső lábaival szorította, mintha ölelni akarná.
„Meg akar dönteni!” − mondta Tirillo.
„A faszt érdekel!” − válaszolt Kekec, közben eltolta magától a
kutyát, nem igazán volt biztos benne, mit is akarhat tőle a jószág.
„Döntessük meg vele Tetvecskét!” − kiáltott fel röhögve Cékla.
„Gyerünk, gyerünk!” − lelkesedtek a többiek.
„Hé, Tetvecske − ordibálták a partoldal tetejéről le a vízhez, ahol
Tetvecske egyedül szórakozott az iszappal meg a folyó szemetével −,
gyere csak, puccíccsad csak ki a segged!” Nem felelt, kiálló
lapockáival, fogpiszkáló karjaival, egér képével lehajolt a földre, állát
mellkasára támasztotta. Fején karimás kalapot viselt, hogy eltakarja a
hegeket, dudorokkal teli, csupasz tarkója így még kisebbnek tűnt. Arca
sárga volt, szemei karikásak, lebiggyesztett ajka, mint egy majomé.
Kekec és Cékla lementek érte, karjánál fogva elkezdték felráncigálni.
Erre elbőgte magát, könnyei rögtön elöntötték az arcát, egész a nyakáig.
„Gyere, szopjad csak le a kutyát! Gyerünk má! − kiabálták. − Nézd,
milyen jól fel van szerelve!” Tetvecske a fűbe, a sárba próbált
megkapaszkodni, csak sírt, de nem szólt egy szót sem. Közben a kutya,
aki egy darabig örömében tovább nyüszített és ugrált a srácokra a mező
szélén, hirtelen gondolt egyet, a fogai közé vette, és szanaszét hordta az
itt-ott halomba rakott ruhákat. „A kurva nénikédet!” − visították és már
futottak is utána nevetve, nehogy a vízben kössön ki a holmijuk. Kekec
és Cékla röhögve otthagyták Tetvecskét, aki rögtön lerohant, vissza a
folyóhoz, ők pedig felkapaszkodtak, hogy biztonságba helyezzék
zsineggel átkötözött ruháikat.
Mariuccio a sajátját és testvéreiét a melléhez szorította, aggódva
hátrált, ha a kutya közelített; de az eb ügyet se vetett rá, még akkor sem,
ha véletlenül nekiment, szinte felborította, és eláztatta vizes bundájával.
Aztán észrevette, és nagy vidáman ráugrott, hogy kitépje a kezéből a
cuccokat. „Hé Genesio, Genesio!” − kiabált segítségért rémülten
Mariuccio. A kutya a bátyja rövidnadrágját kapta el, és húzni kezdte. A
többiek csak röhögtek. „Mekkora egy köcsög!” − ordítozták a kutyára.
Genesio a másik testvérével felért a folyótól, csöpögött róluk a víz, és
egy bottal hadonászva elkergette a jószágot. Aztán kivette Mariuccio
kezéből a ruhákat, és nekiállt újra összehajtogatni őket, közben egy árva
szót sem szólt.
Egy pillanatra teljes volt a nyugalom, csak egy öreg alkoholista
hangját lehetett hallani, aki azért jött, hogy leheveredjen a mocsokban,
éppen a híd alatt dalolászott. A srácok a túlpartról elindultak visszafelé,
együtt úsztak a sodrásban, ordítoztak, énekeltek. Gomolya, aki még
mindig nem ment be a vízbe, odakiáltott: „Hé, Tunya! Meleg a víz?”
„Meleg, meleg − válaszolta Tunya, kézzel-lábbal csapkodott az
olajtól mocskos vízben −, mint a pisa!”
„Ugorjá má be!” − kiáltott oda Gomolyának gúnyos hangon Kekec.
 „Még úszni se tud!” − szólt közbe egy kiskölyök.
„Köcsög, majd te kéne hogy megtaníccsá!” − vágott vissza sötét
képpel Gomolya.
„Úszd át a folyót!” − szólalt meg Armandino, aki közben levetkőzött,
de úgy, mint Gomolya, magán hagyta az alsógatyáját, ki tudja, honnan
szerezhette.

Kérlek, csak a lábam ujját hadd tehessem beee…

– énekelte a vén részeges a híd alatt.

„Gyerünk má, Gomolya, gyerünk!” − kiabálta lentről Alduccio és
Tunya.
„Na, mos beugrik!” − mondta vigyorogva Armandino.
A partról Cékla megdobta Gomolyát egy marék iszappal. Gomolya
dühbe gurult. „Kivót?!” − üvöltötte és lenézett a partoldal tetejéről. A
kölykök kacagtak.
„Ha megtalálom, melyik vót − fenyegetőzött −, dagattra verem a
képét!”
„Lehet, hogy tucc úszni − mondta Armandino −, de nem úszod át a
folyót.”
„Átúszni még átúsznám, nem arról van szó − ismerte be Gomolya −,
de fosok, bassza meg!”
Genesio előhalászott a rövidnadrágja zsebéből egy fél cigit,
rágyújtott, úgy figyelte a balhét; csak ő és a két testvére érkeztek a
Mammolo híd környékéről, és egy kicsit elkülönültek. Egyből köré
gyűlt vagy tíz kölyök. „Acc egy slukkot?” „Hagy szívjunk má mi is
bele!” „Egyedül szívod el az egészet?” Szorosan körbevették; úgy
rimánkodtak azért az egy slukkért, mint a koldusok, közben
lökdösődtek, tolakodtak. „Hol laksz?” − kérdezte Kekec, hogy elnyerje
bizalmát. „A Mammolo hídnál” − válaszolta Genesio. „Ott csinájjuk a
házunkat!” − jelentette be Mariuccio. Pár slukk után Genesio némán
továbbadta a csikket Kekecnek, most mindenki Kekec köré gyűlt, tőle
várták a potya élvezetet.
„Na akkor mos füröggyünk egyet − ismételte meg vidáman Gomolya
−, utána meg emegyünk moziba!”
„Mit adnak a Tiburtinóba?” − kérdezte Armandino.
 „Az Amalfi oroszlánnyát”20 − válaszolta Gomolya és elégedetten
leheveredett a száraz gallyakra a porban.
Jó kedve volt, másfél kiló lapult a zsebében. A Tiburtinán néha
elhúzott egy-egy busz Casale di San Basilio vagy Settecamini felé a
csendesen ragyogó nap vakító fényében, amely a horizonton
elhomályosította Tivoli hegyeit. Mindenre rátapadt a lúg rothadtalma-
szaga, úgy terjedt szét, mint egy olajfolt a gyár területéről − amely
falaival és a tartályaival olyan volt, mint egy nagy pók − az Aniene
partjaira, az út aszfaltjára, az égő tarlóra, ahol a lángok nem is
látszottak, olyan erős volt a napfény.
„Hé, Óváros!” − kiáltotta atyáskodó hangon Genesio középső
testvérének Fürtös, aki a híd felől közeledett az ösvényen, peckesen,
fehér atlétájában dagadó mellkassal, rugózó léptekkel. Egy kiskölyök a
Tiburtinóról felismerte, és ujjongva visította: „Ő jön!” „Hé, Óváros!” −
ismételte Fürtös vidáman, gúnyosan, mivel Óváros rá se hederített,
mintha nem is hallotta volna, a mocskos földön kuporgott, és
összeráncolt szemöldökkel bámulta a vizet. Fürtös cinikus hanyagsággal
vetkőzni kezdett. Ruháit halomba dobálta maga előtt a földön, sietség
nélkül; lángvörös fürdőnadrágot húzott, aztán elővett egy cigit a
nadrágzsebéből, és meggyújtotta. Lekuporodott a forró porban, és
megint lenézett a partra, bámulta a kölykök csetepatéját. Mariuccio
mellette állt, melléhez szorította bátyjai ruháját. „Hé, Óváros!” − kezdte
megint Fürtös. „Na azt hívhatod!” − kuncogott a kicsi, aki már ismerte.
A másik rá se bagózott. „Énekejjé nekünk valamit, Óváros!” − kiáltotta.
Ám Óváros meg se fordult, maradt ugyanabban a helyzetben
csokoládészínű − fényes és fekete − arcával. „Miaz má, ez is énekel?” −
kérdezte Kekec gúnyosan. „Naná!” − válaszolt Fürtös ugyanolyan
hangnemben. Óváros néma maradt, Genesio sem szólt egy szót se,
mintha nem vett volna észre semmit. Mariucco, a legkisebb a három
testvér közül, megszólalt: „Nincs kedve énekelni.” „Mi van, köcsög −
mondta Fürtös Óvárosnak −, kiszáratt a torkod?” „Mit acc neki?” −
szólalt meg egyszer csak Genesio. „Kap egy cigit, na” − hangzott Fürtös
ajánlata. „Énekejjé!” − parancsolt öccsére Genesio. „Minnyá énekel” −
jelentette be Mariuccio. Óváros megvonta sovány, fekete vállait, és
madárfejét még jobban leszegte. „Énekejjé má!” − rivallt rá dühösen
Genesio. „Mit énekejjek?” − kérdezte megtört hangon Óváros. „A
Vörös Holdat21!” − vágta rá Fürtös. Óváros ott ült térdeit mellkasához
húzva, és elkezdett énekelni, nápolyi dialektusban, kieresztette a
hangját, ami tízszer erősebb volt, mint ő maga, tele szenvedéllyel,
mintha egy harmincéves férfi énekelt volna. A többiek, akik eltűntek
egy időre a part domborulata mögött az iszapos részen, most
előszállingóztak és köré gyűltek, hogy hallgassák. „Aszta, hogy énekel,
nem semmi!” − kommentálta Cékla, végig a folyó felett csak a dal
hallatszott, semmi más. A legszebb résznél, mikor mindenki
mozdulatlanná meredt, egy újabb marék iszap csattant Gomolya fején,
aki még mindig nem vette rá magát a fürdésre. „Kivót?” − hördült fel
ismét. „Mutasd csak, mi van a kezedbe!” − mondta Armandinónak,
amikor meglátta, hogy kutyájával az oldalán egyik kezét a háta mögé
rejti. Armandino a szemébe nézett, egyszerre gúnyos és ijedt tekintettel,
kihívóan, tettetett közömbösséggel. Vonakodott egy kicsit, mielőtt
megmutatta volna a kezét, aztán hirtelen előrántotta a háta mögül, és
nyitott tenyerét odatartotta Gomolyának, de ő mögötte termett, és a hóna
alá nyúlva kényszerítette, hogy felálljon.
Armandino, aki erre nem számított, idegesen simította el a szemébe
hulló hajfürtöt, közben pimaszul, és egy kicsit betojva, Gomolyára
meredt: „Mit akarsz tőlem, te sóher?” „Mi vót nálad?” − faggatta egyre
dühösebben Gomolya, és felemelt a földről egy maroknyi meggyúrt
iszapgolyót. „Ne baszogassá má, hallod, ne baszogassá!” − mormogta
Armandino. „Tevótál, mi?!” − vonta kérdőre Gomolya. Armandino
felcsattant, nyitott tenyerét felé emelte: „Figyed má ezt a barmot, ki a
fasz foglalkozik veled, te hülye!” − mondta, de a biztonság kedvéért
hátrált vagy tíz lépést. Gomolya hang nélkül bámulta, belefojtotta a szót
a méreg, és fenyegetően megindult felé, Armandino mögött, hogy
elmeneküljön, ott volt a mező, az Aniene partja egészen a kotrógépig, a
halászcsárdáig, a Tiburtinóig: de ő nem mozdult, ott maradt, ahol volt,
kicsit meggörnyedve, lángoló képpel, mindenre készen, akár a bunyóra
is, ha kell. Amikor Gomolya odaért hozzá, hirtelen lehajolt, majdnem
bőgve, felmarkolt egy darab száraz szart, pont ott hevert a lábainál, és
ellenfele képébe vágta. De nem sikerült azonnal meglépnie, mert
Gomolya, bedühödve, két ugrással ott termett, rávetette magát, és
miközben ő épp megfordult, hogy elinaljon, elkapta az alsógatyája
ülepét. Armandino úgy futott el, hogy az alsónadrágja kiszakadva
lobogott pucér fenekén. Hatalmas röhögés kíséretében elszaladt, jó
messzire, a folyó kanyarulatán túlra, és ott leült a homokba, miközben
Gomolya rosszul leplezett elégedettséggel visszasétált a bandához,
levette és megfordítva visszahúzta az alsógatyáját, kicsit sem érdekelte,
hogy elölről meglátják, az annál inkább, hogy hátulról takarva legyen. A
többiek, a partoldal tetején összegyűlve, még mindig röhögtek. „Nézd
má! Még a Tetvecske is röhög!” − mondta Tunya, aki időközben
visszaért a többiekkel a túlpartról −, mikor meglátta, hogy Tetvecske
nyitott szájjal hahotázik. Tetvecske, amint meghallotta ezeket a
szavakat, hirtelen abbahagyta a nevetést, és elindult lefelé, vissza a
partra. De Tunya keze megállította. Leírhatatlan különbség volt
Tetvecske és Tunya között. Tunya, sanda szemeivel, szeplős és fakó
fejével, kétségtelenül a legfrankóbb csávónak tarthatta magát ott az
egész bandából: és tartotta is, mi az hogy, úgy, hogy oda se nézett, a
legnagyobb nyugalommal, megragadta Tetvecske nyakát. Naná, az
éjszaka felét a Salarión töltötte, szunyókálni próbált, a másik felét a
Villa Borghesében ribancok és buzik között, vagy villamosokon, hogy
kizsebeljen pár palimadarat. A másik viszont, mielőtt lement volna a
folyóhoz, egész délelőtt a nagymamájával guberált egy bűzlő mezőn és
a kalyibák között, ahol a kórház szennyvize az Anienébe ömlött. Így
most, hogy Tunya keze a földre nyomta, kushadt, mint az állatok,
amikor halottnak tettetik magukat, készen arra, hogy elbőgje magát
fehér, átizzadt kalapja alatt, melynek karimája a válláig leért, és csak két
elálló füle akadályozta meg, hogy lecsússzon az orráig.
„Ez is röhög, ez a kis jómadár!” − ismételte Tunya, adta vidáman a
védelmezőt, és jó erősen megveregette törékeny, csontos hátát.
Tetvecske az ütésektől rázkódva rámeredt. „Összetöröd!” − avatkozott
közbe Fürtös. „Viccesz? − csinálta a műsort Tunya. − Hogy törnék má
össze egy ilyen erős csávót?” Megint nagyot sózott a lapockáira.
Tetvecske nevetett egy kicsit, fancsali képpel.
„Tudod, min röhögött? − szólt közbe Kekec. − Tudod, min röhögött?
Hogy kiláccott Armandino segge!”
„Tényleg?! − csodálkozott Tunya. − Aszta kurva! Nem gondótam
vóna, hogy páncélt kell venni, ha a közelébe vagy! Szereted a segget,
mi?! Rohadná meg az arab apádda együtt!” Tetvecske lehajtotta a fejét,
körbesandított, miközben mindenki röhögött.
 „Milyen segget, milyen segget − mondta Tirillo, miközben szélesre
tárt lábbal csípőjét rázta Tetvecske orra előtt. − Ezt szereti a kis buzi!”
„Rakjad anyádba!” − suttogta Tetvecske, már bőgve. Tirillo kétszer-
háromszor képébe tolta meztelen ölét, aztán a porba teperte a kicsit.
„Haggyad má − mondta Tunya −, mer most dumál nekünk egy kicsit
németül, igaz Tetvecske?!”
„Mi, német?” − kérdezte Fürtös.
„Ez, a kurva annyát − vágta rá Tunya −, német, angol, marokkói,
mennyé, kérdezzed meg az annyát!”
Tetvecske már úszott a könnyben, hagyta, hogy végigfolyjon az
arcán, a nyakán, nem törölte le.
„Tudnád, hogy beszél németül! − szólt közbe Kekec. − Mongyál
valamit neki Tetvecske!”
„Na gyerünk, beszéjjé má − rivallt rá Tunya −, a kurva anyádat!”
„Ha nem beszész − ugrott talpra Tirillo −, akkora lyukat csinálunk a
seggeden, mint a ház!”
„Ja, mer mos még kicsi neki!” − mondta Cékla.
„Haggyátok má, köcsögök! − mondta Tunya és átkarolta Tevecske
vállát. − Ha mos nem dumál nekünk németül, bedobjuk a cuccát a
folyóba, és pucéron küggyük haza Pietralatába!” Tetvecske csak
zokogott tovább. „Hova rámolta a cuccait ez a kis szaros?” − kérdezte
Tunya. „Ott vannak lent, az iszapba!” − kurjantotta Kekec, és már
rohant is értük. „Ezt a kalapot is!” − mondta Tunya, és lekapta
Tetvecskéről, fedetlen, borotvált fejbőrén fehér hegek látszottak.
Összefogta a ruhákat, egyik kezében a feje fölé tartva őket
belevetette magát a folyóba, és átúszta. Amikor átért a túlpartra, ahol a
lúg csordogált a vízbe, visszakiáltott Tetvecskének: „Ha mos nem
beszész németül, jöhecc vissza a szaros cuccaidér hónap reggel!”
„Beszéjjé má na, mi lesz?!” − biztatta Fürtös.
„A kurva anyádat!” − rivallt rá Kekec, és jól hátba rúgta. Tetvecske
erre még jobban bömbölni kezdett, amitől randa majomképe még
formátlanabb és visszataszítóbb lett, de közben elhatározta, hogy beszél:
„Ach rich grau riche fram ghelenen féi ach ach” − mondta halkan, még
mindig sírt.
„Nem hallom! Beszéjjé hangosabban!” − kiabálta a másik partról
Tunya. „Ir zum ach gramen bur ach minen fil ach zum cramen firen” −
folytatta kicsit hangosabban Tetvecske, és rögtön újra kitört belőle a
zokogás. „Mos csinájjá úgy, mint az indiánok!” − kiáltotta Tunya.
Tetvecske rögtön engedelmeskedett, könnyei továbbra is csak potyogtak
összeszűkült szemeiből, áztatták az arcát, és elkezdett szökdécselni,
közben rázta a karját és sivítozott, hogy „Ijú, ijúúú, ijú!” Tunya egy
bokorba hajította a cókmókot, a vízbe vetette magát, közben azt
kiabálta, hogy: „Cseszek én visszahozni a cuccodat!”
A nap már lemenőben volt, leereszkedett Rómára, a levegőben
mintha szénpor szállt volna. „Mennyünk!” − adta ki az utasítást Genesio
öccseinek. Elkérte Mariucciótól a ruhákat, felhúzta a nadrágját, a szárát
a kutya elszakította a fogaival. „Akkurva!” − sziszegte fogai közt,
amikor meglátta. „Mit fog szőni ehhez a mama?” − kérdezte Mariuccio.
Genesio nem válaszolt, zsebe mélyéből előkotort még egy fél cigarettát,
és amikor a Tiburtina út felé vezető ösvényen már kissé eltávolodtak,
meggyújtotta. „Váljatok!” − kiáltott utánuk Fürtös, amikor látta, hogy
távozóban vannak. A három srác megfordult, és megállt egy pillanatra:
tétováztak, megvárják-e, vagy sem. „Várjuk meg!” − szólt halkan, még
mindig komor képpel Genesio, és anélkül, hogy ránézett volna
testvéreire, keresztbe tett lábbal letelepedett a porba, földre szegezett
tekintettel szívta tovább a dohányt.
Fürtös nyugodtan öltözködött, felhúzta az egyik zokniját, aztán a
másikat, közben dúdolgatott, és baromkodott azokkal, akik bicskákat,
fejeseket ugrottak a vízbe; majd miután kétszer-háromszor kifordítva
felvett meg levett egy-egy ruhadarabot, elkészült végre, felállt, és lábait
lustán rakosgatva, vállát ringatva elsétált a három kölyök előtt a
Mammolo híd környékéről, akik rá vártak. Egy vagány biccentés
kíséretében odaszólt: „Halaggyunk!” Libasorban haladtak az ösvényen
az Aniene mentén, felkapaszkodtak a meredek emelkedőn a Tiburtinára,
és felmentek a hídra.
Fürtös ment elöl, atlétában, pocakosan, még egy kicsit vizesen a
fürdéstől, rugózó lépésekkel. Jókedve volt, énekelt, gúnyos szemekkel,
vizes fürdőgatyáját a kezében lóbálta. A három srác követte, Genesio,
akinek sötét volt a bőre, mint az édesgyökér, a szeme pedig szénfekete,
elkülönülve, sunyi pofával lépdelt, mögötte pedig a két kicsi ügetett,
mint a kutyakölykök: egy körmenet, amit Fürtös vezetett. A Tiburtináról
ráfordultak a Casal dei Pazzi útra, házai a cikkcakkban felszántott
földek és a fehérre meszelt kis épületek, építkezések, félkész házak
között magasodtak. Egy lélek sem volt az utcán, a nap felforrósította az
aszfaltot, a földeket, az egész környéken csak Fürtös dalolása
hallatszott.
A munkások, akik a szennyvízelvezető csatorna gödreit ásták a Casal
dei Pazzi út mentén − mert közeledtek a választások −, hanyatt fekve
aludtak, egy alacsony fal árnyékában. „Nézd má!” − rikkantott vékony
madárhangján Mariuccio, amikor belenézett az egyik gödörbe, fölötte a
csörlő kötele ringatózott. Óváros odaszaladt, föléhajolt, hogy megnézze,
ő is elámult, hogy milyen mély; Genesio csak lenézően belepillantott.
„Gyerünk má!” − csattant fel Fürtös, amikor meglátta, hogy lemaradtak,
mert egyenként szemügyre vették a kordonnal körülkerített gödröket,
amelyek egymást követték végig az út teljes hosszában.
„Na majd ad nektek apátok!” − kiáltotta vidáman Fürtös és hevesen
fel-le mozgatta az egyik karját.
„És ki nem szarja le!” − vágott vissza Genesio rekedt hangon.
„Ja, ja, persze, csak eldumcsizik veletek!” − cikizte Fürtös, közben
tovább hadonászott. Azokra az ütlegelésekre utalt, amiket naponta
kaptak az apjuktól, egy rosszindulatú, részeges tahótól. Fürtös, aki
tavasz óta mellette volt segédmunkás a Mammolo hídnál, ismerte már,
mint a rossz pénzt. Rátértek a Selmi utcára, maguk mögött hagyták a
lekerített gödröket, hosszú soruk elenyészett a tűző nap sugaraiban.
„Mos majd ad a pofátoknak!” − folytatta Fürtös, remekül
szórakozott.
„Jaa!” − vetette oda Genesio, Fürtös az elevenjébe vágott, és nem
volt hajlandó elfogadni a jóslatait; viszont ellenérvei sem voltak, amit
Fürtös jól ki is használt, hogy elszórakoztassa magát.
„Főleg, ha be lesz rúgva! − mondta patetikus hangon. − Kerít egy jó
kis furkósbotot, azza majd ellássa a bajotokat rendessen!”
„Szájjá má le!” − szólalt meg erre Mariuccio, aki még túl kicsi volt
ahhoz, hogy elküldje a francba, bizonytalanul méregette. „Ja, ja,
pojénkoggyá csak! − folytatta Fürtös −, de lesz majd sírás-rívás!”
„Szájjá má le!” − ismételte Mariuccio, nem tudta eldönteni, hogy
vegye ő is viccesre, vagy megbántódjon. Fürtös dudorászni kezdett,
mintha meg is feledkezett volna a három testvérről, aztán: „Hát én nem
lennék a helyetekbe!” − incselkedett tovább és vágott egy grimaszt, a
nyakát pedig behúzta a vállai közé, mint akire záporoznak az ütések.
„Szájjá má le!” − mondta megint Mariuccio, most már megbántódva.
Genesio csöndben maradt, a csonkig égett cigi utolsó slukkjait szívta,
közben a Selmi utca kavicsait rugdosta. A mélyen futó utca két oldalán
nadrágszíjtelkek zsúfolódtak, kis félbehagyott házakkal, száradó ruhák
garmadával.
„Na minnyá ott is vagyunk!” − szólt gúnyosan Fürtös, amikor az utca
végére értek, a Pulgiese család háza elé, melynek szintén még csak egy
szintje volt, az is vakolatlan: épp most dolgoztak az emelet ráépítésén,
körben állványok, a kis kert ledöngölt földjében egy oltatlan mésszel
teli gödör és szilvaszínű homokkupacok látszottak. Még egyik sem
érkezett meg a két-három fusizó segédmunkás közül. Fürtös volt az
első, nagy nyugodtan közeledett. Pugliese épp most verte meg a
feleségét; az asszony a ház lépcsőjén ült, véres volt az arca, sanda
szemei pedig vizenyősek, mint a kutyáké. A három testvér, akik
messziről kiszúrták apjukat, nem mentek közelebb, megálltak az út
hepehupái és a romos, alacsony kőfalak között, várták, hogy
bekövetkezzen a tragédia. Fürtös viszont belépett a kertbe, teljes
nyugalommal a kúthoz sétált, farzsebéből elővette a kisfésűjét,
bevizezte, és elkezdett fésülködni, szép lett, mint Kleopátra.

„A kutyák, a kutyák!” − kiabálta Cékla, és előbukkant az Aniene

partoldala mögül, vele az egész díszes társaság. Töki, a Rudi-frizurás
kocsis, és Kanóc közeledett a Tiburtino felőli ösvényen, két felnőtt
farkaskutyával, az egyik kan, a másik szuka. Ahogy a folyó
kanyarulatához értek − miközben az ebek a tarlón hancúroztak −,
levetkőztek, elővettek zsebükből egy szappant, és csevegve bementek a
sekély vízbe megmosdani.
Nem foglalkoztak ők se a kis taknyosokkal, se az idősebb
kölykökkel. Töki, kőkemény arcával, és Kanóc, egy idősebb fickó,
akinek kikerekedett képe feketéllett a szakálltól, miközben a folyó hideg
vize a hátukat mosta, dalolászásba fogtak, ügyet se vetettek srácokra,
akik közben a kutyákkal játszottak.
Armandino kutyája elkezdett morogni, de csak tisztes távolságból,
farkát a lábai közé húzta, közben egyfolytában pörgött a saját tengelye
körül, összegömbölyödve és kiegyenesedve, nehogy egy másodpercre is
felkínálja ázott oldalát két kollégájának.
Az összes kölyök odagyűlt, még Tetvecske is.
„Remeg a fasza!” − gúnyolódott Cékla.
„Még kölyök” − kelt a védelmére Kekec.
„Milyen kölyök, milyen kölyök, te hülye?! − vágta rá Cékla éles
hangon. − Ha ecce régebben született, mind én!”
Armandino csettintett egyet a nyelvével, és lekicsinylőén felhúzta
szemöldökét: „Nincs még egyéves se!”
„És? − így Cékla. − Akko fosnia kell a többi kutyátó?”
„Nem fosik, mit fosik! Ne basszá má fel!” − morgott Armandino.
Odalépett a kutyájához, durván megragadta a nyakörvét, és a másik
két eb felé húzta, azok morogni kezdtek, feszülten figyeltek a tarlón.
Armandino lehajolt hozzá, és halkan, szinte alig hallhatóan hergelni
kezdte, dühből, hogy fröcsögött a nyála:
„Gyerünk, Farkas, gyerünk, Farkas, gyerünk, gyerünk!”
Farkas csak remegett a halk biztatásra, alig hallotta meg hegyes
füleivel. Előreugró szügyével minden ízében reszketett, mint egy
begyújtott motor. Armandino hirtelen eleresztette.
Minden kölyök őket nézte, alig mukkantak. Töki két kutyája közül a
kan volt a kisebb termetű, soványabb; amikor meglátta Farkast gazdája
bátorításától így felhergelve, kelletlenül visszavonult a mező közepe
felé, olykor-olykor azért visszafordult és morgott vagy vakkantott egyet.
A szuka azonban egy igazi vadállat volt. Egy sovány, fekete, hegyes
orrú bestia, kopott farokkal, sanda szemekkel. Meg se mozdult, várta
Farkast, mereven, mint egy szobor, az pedig, amikor teljes lendülettel a
közelébe ért, hirtelen megtorpant, és eszeveszett ugatásba kezdett.
A szuka egy darabig csak állt és hallgatta, komoran, a kölykök
kiáltozása kíséretében: aztán hátat fordított, és tett pár lépést, mintha
úgy döntött volna, hogy inkább odébbáll és megy a maga dolgára,
mintha azt gondolta volna: „Jobban jársz, ha lelépek, vagy ebbő tragédia
lesz!”
De távolodva visszafordult néha hegyes pofájával sovány válla fölött,
fénytelen, sötét szemei vérben forogtak.
„Gyerünk, Farkas, gyerünk má!” − suttogta Armandino, megint
kutyája füléhez hajolva, a kölykök is biztatták, üvöltöztek, mint a
majmok, akkora ordibálást csaptak, hogy elhallatszott a Tiburtinóig. Az
együgyű Farkas eszeveszett csaholásba kezdett és a szuka után
iramodott, de az még mindig csöndben maradt.
„Ennyire azér ne légyé ki magadtó − gondolhatta a szuka és megállt
−, nem bírom én az ilyesmit!” Majd egy pillanattal később: „Akkurva
anyádat!” − tört ki belőle az ugatás, elfogyott a türelme. Olyan vadul,
hogy Farkas megtorpant, de megszeppentek a kölykök is. A szuka
megfordult, közben a szeme sarkából sötéten nézett a szerencsétlen
Farkas után, aki futva menekült.
„Na mit montam, Kekec?” − szólalt meg Cékla.
Armandino most még közelebb hajolt: „Gyerünk, Farkas, gyerünk!”
− mondta, szinte remegett ő is. Farkas egy kicsit összeszedte a
bátorságát, megfeledkezett az előbbi ijedtségről, és újra csaholni
kezdett, még fenyegetőbben, vadabbul, mint előtte. „Na, ez má megin itt
van!” − gondolhatta a másik. „Te luvnya, te büdös dög, ne nézzé így
rám, hallod?! − üvöltötte őrjöngve Farkas. − Asszed megijedek tőled?”
A szuka csöndben maradt. „Ha mos nem vakkantassz valamit −
fenyegetőzött Farkas −, olyat kapsz, hogy leszakad a fejed!”
„Aaah, de kedves vagy!” − szólt közbe a kan.
„Mivan? − mordult rá Farkas és felé mozdult, amitől az elfutott. −
Mit akar itt ez a szerencsétlen?” A szuka is morgott egyet. „Te meg
morogjá anyádra!” − üvöltötte Farkas.
„Ebbő elég! − csattant fel a szuka. − Elegem van, hallod?” Szembe
fordult a másikkal. „Dögöjjek meg − üvöltötte teljesen megvadulva −,
de egy kis elégtételért képes vagyok lenyomni harminc évet a Regina
Coelibe!”
„Na ezek minnyá széjjeszedik egymást!” − mondta Kekec; de még
be se fejezte a mondatot, mikor a két kutya egymásnak esett,
felágaskodtak, a mellső lábaik összefonódtak, egymás mellkasának
támaszkodva, kitátották pofájukat, fogsoruk egész az ínyig kilátszott, és
hörögve próbáltak beleharapni egymás nyakába, két támadás közt úgy
morogtak, hogy a kölykök zsivaját is elnyomták. Farkas a tarlón fekve
kapálózott, felverte a port, a szuka rajta, a torkát harapta. De Farkasnak
sikerült talpra állnia, és miután pár lépést hátrált, újra nekiment a
másiknak, szinte teljesen felegyenesedett, mellső mancsaival úgy
csapkodott, mint egy fuldokló. Bömbölve összegabalyodtak, a düh
teljesen meghülyítette őket. De éppen amikor már kezdtek
belemelegedni, felbukkant Töki bepöccenve, és füttyentett egyet. A
szuka azonnal, mintha egy varázsszóra elszállt volna a mérge, futni
kezdett a gazdája felé, sarkában a kannal, könnyedén szökellt, csóválta a
farkát, engedelmesen és szinte örömmel. Töki leanyázta a kölyköket,
mikor aztán kiadta dühét, újra leereszkedett a partoldalon, hogy
folytassa a szappanozást, de vitte magával a két kutyáját is. Ez rosszul
esett Farkasnak. „Nézzétek, a harapások!” − kiáltott fel meglepődve
Tirillo. Mindenki Farkas fölé hajolt, a kutya nyaka meg volt tépve, itt-
ott, a fekete szőrcsomók között duzzadt, vörös sebek borították,
körülöttük fekete alvadó vér. „Asztakurva!” − mondta Kekec
ugyanolyan meglepett hangon, mint Tirillo. „Dobjuk be a vízbe!” −
szólt Cékla, és elindultak mind a folyóhoz, vonszolták magukkal a
kutyát le a lejtőn.
Közben Gomolya felfelé tartott a partról, ahol a nagyok elkezdtek
kártyázni; közben olykor-olykor a gyár falán nyíló magányos ablak felé
lestek, hátha feltűnik a gondnok lánya, szívesen heccelték volna egy
kicsit, így, hogy meztelenek voltak. Gomolya körbenézett: „A cuccom
vajon hol van?”
„Cuccok, hol vagytok?” − kiabált szokásos jókedvével.
„Miaz, má mész is?” − kérdezte Alduccio.
„Minek maraggyak?” − kérdezett vissza Gomolya, miközben a ruháit
kereste a cserjék, a nád között.
„Füröggyünk még egyet, gyere!” − kiáltotta Alduccio.
„Neem!” − kiáltott vissza Gomolya.
„Haggyad!” − lökte meg Tunya Alduccio könyökét. Gomolya
megtalálta a ruháit, és nekiállt széthajtogatni, átkutatni őket.
„Ki nyút hozzá? − morogta magában. − Kituggya?”
„Hé, valamék turkált a zsebekbe?” − kérdezte hangosan.
„Á!” − válaszolt gúnyosan Kekec.
„Ha meglátom, hogy valamék az én zsebemben kotorászik,
kinyomom a szemét!” − kurjantott jókedvűen Gomolya.
„Kemény vagy, hallod!” − kiáltott oda neki lentről Tunya, aki
hallotta, miket beszél. Gomolya felhúzta a zokniját és a cipőjét, közben
dúdolgatott:

Topánkák, topánkák…
„Claudio Villa! − mondta Tunya. − Senki hozzád képest, Gomó!” „Ja,
tudom!” − vágta rá Gomolya megszakítva egy pillanatra az éneklést,
majd rögtön folytatta.
„A danolás megvigasztal” − állapította meg Alduccio.
„Ja, vigasztalom magamat” − helyeselt Gomolya.

Topánkák, topánkák…

„Mér ne vigasztalnám?! Tán engedélyt kéne kérnem bárkitől is, hogy

danojjak?”

Topánkák, topánkák…

„Na mos felőtözünk, megyünk és járunk egyet, utána meg beülünk egy
moziba…” Miközben dalolt meg dumált, felhúzta a zokniját és a
cipőjét, aztán kicsatolta a ruháit összefogó övét.
„Mozi meg minden, de arról egy szó se, hogy vinnéd a haverokat is,
mi?” − jegyezte meg Tunya.
„Te hülye − válaszolta Gomolya −, van össz-vissz másfél kilóm!”
„Jóvan, jóvan, te tudod” − zárta le Tunya.
Gomolya folytatta az éneklést: „Topánkák, top…” − hirtelen
elhallgatott. Egy darabig csöndben maradt, aztán előlépett a cuccaival a
kezében, arca fehér volt, mint a fal.
„Ki nyúta le a lóvémat, ami itt vót a zsebembe?!”
„Hé, haver − méltatlankodott Tunya −, ne rám nézzé?”
„Kivót?!” − ismételte holtsápadtan Gomolya.
„Ja maáj megmongya neked, aki vót!” − mondta a fejét csóválva
Töki, aki épp távozóban volt a kutyáival.
„Mos megmutassa mindegyik a zsebét!” − közölte Gomolya. Tunya
idegesen talpra pattant. „Nesze, te kretén, nézzed!” Fogta a ruháit, és
Gomolya képébe vágta; ő elkapta, és figyelmesen átvizsgált minden
zsebet; közben egy szót sem szólt. Aztán Tunya zoknijába és a cipőjébe
is bekukkantott.
„Na, talátá valamit?!” − kiáltott Tunya.
„A kurva anyádat, azt talátam” − felelt Gomolya.
 „Én meg minnyár jó főrúglak!” − csattant fel Tunya. Gomolya
Alduccio ruháival folytatta, aztán sorban végignézte az összes kölyökét,
de nem talált semmit. Visszahajigálta őket a porba, köpött ő mindenkire:
ki tudja, hány hete nem látott még száz lírát se, és mióta nem érezte
magát olyan elégedettnek, mint azon a délutánon. Csöndben,
gondolataiba merülve felöltözött, aztán távozott. A Tiburtina úton már
nagyobb volt az autóforgalom, bár a nyugvó nap még mindig perzselt a
Róma felett összegyűlt fekete füstfelhőkön túlról; éppen felhúzták a
SilverCine redőnyeit, és innen-onnan a háztömbök közül egyre
gyakrabban hallatszottak távoli hangok és zajok. Alduccio és Tunya
fürödtek még egyet, de aztán mentek ők is. Legutoljára a kiskölykök
hagyták el a folyót.
Néhányan egyenesen hazamentek a Boccaleone utca felé, mások még
csavarogtak egy kicsit: lassan baktattak fel a folyótól a Tiburtinóhoz, az
első háztömbökig, majd ácsorogtak vagy félórát a SilverCine előtt,
nézegették a plakátokat, ugratták egymást. Aztán továbbmentek a
Tiburtina leanderbokrai mellett, míg el nem érték a buszmegállót, a
Pecoraro-hegy előtti téren, ahol a kiskölykök ricsajozásának központja
és a suhancok találkahelye volt.
Kiscsajok is voltak a megsárgult tér közepén, amely a hegy négy-öt
csipkéje és a Tiburtina út között terült el, tele biciklin hazatérő
munkásokkal, némelyikük a Mammolo hídhoz vagy Settecaminiba
tartott, mások pont a térnél fordultak le a Tiburtino III és a Madonna del
Soccorso háztömbjei felé. Voltak, akik már hazamentek, és újra
elindultak a barátokkal csavarogni egyet a Pietralata környékén vagy a
két legközelebbi mozi egyikébe, nadrágból kihúzott atlétában vagy
ingben feszítettek.
A kiskölykök, még mindig félmeztelenül, ahogy előtte az Aniene
partján, felkapaszkodtak a sötétbarna ösvényen, amely kettészelte a
hegy csipkéit, először egy tufabánya katlanjának szegélyén, aztán a
szederbokrok között a Pecoraro-hegyen.
A csajok mentek utánuk, együtt érkeztek meg az elhagyatott bányák
szakadékjaihoz, a hegy belsejébe, ahonnan már nem látszott az út.
Mivel a Szent Péter tér felől vihar közeledett, sötét lett, mintha már
leszállt volna az este; a nyugvó napot felhők takarták, itt-ott villámlott
is, pedig felettük tiszta volt az ég, szinte vörös a visszaverődő fénytől és
a hőségtől. A nap helyett valami afrikai szél koptatta a hegyet, tele az
egész külváros zajával. Tetvecske is ott koslatott a fiúk bandája mögött,
sapkája alatt nevetgélt és gondosan ügyelt, hogy biztos távolban
maradjon, úgy tartott velük, hogy észre se vegyék. De a többiek már
nagyjából lehiggadtak, mert ott voltak a csajok. A nagyfeszültségű
vezeték egyik oszlopa alatt telepedtek le, Kekec és Tirillo morát22
játszottak, először csak úgy, poénból, de hamar belemelegedtek,
üvöltözni kezdtek, az egyik letérdelt, a másik lekuporodott az oszlop
tövében megmaradt gyér füvön.
Armandino pedig leheveredett az árnyékban, bár az árnyék vonalát
már alig lehetett kivenni, mert a nap eltűnt a villámlások mögött, csak a
derengése maradt, míg a többiek, idétlenül, mint egy majomhorda,
kötekedni kezdtek a csajokkal. De csak távolabbról, mert bár játszották
a nagy vagányt, egy kicsit szégyenlősek voltak, és egy csoportba
tömörülve, egymásba karolva kakaskodtak, gúnyolódtak. A lányoknak
azonban mindig volt kész válaszuk, amivel befoghatták a fiúk száját.
„Kiosztanak titeket a csajok rendessen!” − kurjantott oda nekik
Armandino, és dalolni kezdett. De ők úgy tettek, mintha meg se
hallották volna, és tovább poénkodtak a lányokkal. Cékla, akinek jobb
ötlete nem volt, fogta magát, és jól rásózott az egyik lányka fejére, de
akkorát, hogy majdnem elesett. Erre az összes szoknyás felhúzta az
orrát, és az oszlop másik oldalára húzódtak, ahonnan látszott egész
Pietralata, a fiúk meg mentek utánuk, annyira be voltak gerjedve,
amennyire a lányok közömbösek maradtak. Lent, a Pecoraro-hegy
másik oldalán, a régi tufabányák közé szorítva állt a Fiometini üzem,
motorjaitól vibrált a levegő. Olykor-olykor a toldott-foldott ablakok
üvegein át a hegesztő fehér fényei villóztak; a távolban Pietralata, a
hontalanok rózsaszínű kalyibáinak soraival, a megkeményedett
mocsokban, porban, mögöttük nagy, sárga háztömbök magasodtak
szorosan egymás mellett a napégette mezőn, olyan csupasz volt minden,
mint télen.
A lányok elvonultak egy kis tisztásra két nagy gödör között, már
válaszra sem méltatták a fiúkat, egymással is alig váltottak pár szót,
várták, hogy a fiúk odébb álljanak. A srácok feljebb, a hegyoldalon
gyűltek össze, ott vagánykodtak; a csajok tartózkodása dühítette őket,
még ha nem is akarták nyíltan kimutatni. Úgyhogy még durvább
szekálásba kezdtek: mivel szavakkal nem tudtak keményebbek lenni
náluk, gallyakat és köveket dobáltak szakadt kardigánjaikra, poros, de
már nagylányosan fésült hajukra.
A lányok megint arrébb húzódtak, miután a fiúk képébe kiabálták,
amit érdemeltek. „Basszus! − mondták. − Szórakozzatok a nénikétekkel,
hülyék!” Hangjuk remegett az indulattól, egyre élesebb lett és
vontatottabb. A fiúk erre gúnyosan röhögtek, és visszavágtak, ahogy azt
a bátyjaiktól, a Veneto utca bizonyos figuráira vonatkozóan, hallották; a
legtaknyosabb odakiáltott: „Hé muffok!” A csajok elhagyták a terepet;
hosszú, lassú léptekkel elindultak fel az emelkedőn, bal kezüket csípőre
tették, a jobbal meg hol egyensúlyoztak, hol a hajukat igazgatták a
tarkójukon.
Armandino az oszlop tövében tovább énekelt, teli torokból, nagy
beleéléssel, a másik kettő folytatta a játékot, már állva, bal kezükön
számolták a pontokat. „Akkurvanyátok! − háborogtak az érkezők. −
Miccsinátok itt?” Rávetették magukat a három kölyökre az oszlopnál,
teljesen fel voltak pörögve, a földön hemperegve birkóztak, mások meg
rágyújtottak egy csikkre, az elhajított gyufa meggyújtotta a füvet, amely
mérgesen zsugorodott feketére a hegyoldalon végigsöprő szél
szeszélyétől függően.
Sűrűsödtek a felhők, és a villámaik időnként vörösre festették őket,
egyre rövidebb szünetekkel, a sötétben már jobban látszottak, a
hegesztés villanásai voltak lentről, az üzemből, motorjainak zúgása
pedig teljesen elnyomta a Pietralatán és a Ti-burtinóban zajló
nyomorúságos élet zajait.
Tetvecske a földön ücsörgött keresztbe tett lábbal, kalapját
amennyire csak tudta, a fülére húzta, nevetett széles, csüngő ajkaival.
„Hé, Tetvecske! − kiáltották oda a többiek egy szikkadt sártócsán
hemperegve. − Ezt kapd ki!” − de aztán folytatták a bunyózást, rá se
hederítettek. Kekec hanyatt feküdt a földön, fölötte Cékla, has a hashoz,
hogy leszorítsa, megragadta a csuklóját és erősen a talajhoz szögezte.
Kekec próbált kiszabadulni a szorításából. „Meg ne moccanny!” −
kiáltotta Cékla, vörösen az erőlködéstől. De Kekecnek elege lett és
elkezdett ficánkolni, mint a csík. „Akkurva anyádat!” − kiabálta.
„Maraggyá má, Kekec!” − mondta Cékla. „Szájjá má le a tökömrő!” −
felelt a másik ingerülten, most már komolyan dühbe gurult. Cékla
rugózni kezdett rajta, mintha a lagziban ropná. „Hé, Cékla, vigyázzá,
mer itt az örök ellenfél, aki figyel!” − mondta nevetve Kekec. Cékla
elengedte és fellelkesedve hátraugrott. „Jáccunk indijánost!” − kiáltotta.
„Húzzá má el a hülyeségeddel!” − torkollták le a többiek. „Na, jó móka
lesz!” − erőszakoskodott Cékla. „Hú, ez kemény!” − nevetett gúnyosan
Armandino. „Iji, ijúú, ijú!” − kiáltozta Cékla, és szökdécselt is hozzá.
„Gyerünk, Tetvecske!”
Tetvecske talpra pattant, hol az egyik lábán, hol a másikon ugrálva,
és ő is kiabálni kezdett, hogy: „Ijú, ijijú.” Cékla mellé szökkent, hogy
együtt ugráljanak: „Ijú, ijúúú, ijú!” − kiabálták nevetve.
A többiek is csatlakoztak, előre-hátra dülöngélve kiabálták, hogy:
„Ijú, ijú.” A csajok visszamentek, hogy megnézzék, mi folyik odafenn,
meglátták a nagy ramazurit, körbeállták a fiúkat, és azt mondták: „Meg
vannak ezek húzatva!” A fiúk azonban, csak hogy bosszantsák őket,
még jobban ugráltak és még hangosabban ordítottak.
„Mos jön a haláltánc! Mos jön a haláltánc!” − üvöltötte Cékla, a
többiek erre még magasabb hangon folytatták, hogy „Ijú, ijijú”, és amint
ugrálás közben a csajokhoz közel értek, próbálták megrúgni vagy fejbe
kólintani őket. A lányok persze számítottak rá és kitértek előlük. „De
bénák vagytok! − visítozták. − Haggyátok má abba, bunkók!” − de azért
maradtak, nézték tovább a táncot; a fiúk pedig, bár már alig bírták az
ugrálást és a kiabálást, folytatták, egyre erősebben, a feltűnés kedvéért.
„Ez a kínzóoszlop!” − kiáltott fel Cékla.
„Persze, mos még kínzóoszlop is! − fintorogtak a lányok. − Ne
röhögtessétek má ki magatokat!” − lenézően, unott arccal bámulták
őket.
Cékla Tetvecskére vetette magát, aki ott igyekezett a többiek között,
bár a lábát már alig bírta mozgatni, olyan fáradt volt, de csak ordított,
hogy „ijú, ijú”. „A kínoszlopra!” − üvöltötte Cékla, amint a markában
volt.
A többiek segítettek neki, kiáltozva a villanyvezeték oszlopához
vonszolták Tetvecskét.
„Kötözzük meg!” − javasolta Kekec. Tetvecske úgy próbált
ellenállni, hogy a földre rogyott, elhagyta magát. „Akkurva anyádat! −
rivallt rá Cékla, és a hónaljánál alákarolt. − Ájjá fel, te kis mocsok!”
Tetvecskének azonban esze ágában nem volt felállni, rúgkapálva a
földre vetette magát, a többiek körülötte tovább ordibáltak. „Mosmá
unom!” − mondta Cékla, és hasba rúgta.
Tetvecske elkezdett olyan hangosan sírni, hogy túlharsogta még a
kölykök kiabálását is. „Mos meg bőg a köcsög!” − mondta Armandino.
„Ha mos nem állsz fel azonnal…” − fenyegetőzött Cékla. Tetvecske
hallani sem akart róla, próbált védekezni, továbbra is a földön, teli
torokból bömbölt.
„Tizen nem bírnak ezzel a bénasággal itt!” − kommentálták a lányok.
De Cékla a trikójánál fogva felrángatta; mivel Tetvecske üvöltött, hogy
„Engeggyé má el, a kurva anyádat!”, „Nesze!” − mondta és szemen
köpte, majd tiszta erőből megfogta, és Kekec meg Tirillo segítségével
az oszlophoz állította, aztán a csuklójánál fogva egy spárgával a
betonból kiálló vaskampóhoz kötözték.
De Tetvecske így kikötözve is tovább rugdosódott, kapálózott,
kiabált. A többiek újrakezdték a táncot, ezúttal körülötte, és még
hangosabban üvöltötték, hogy: „Ijú, ijú, ijúúú”, biztos távolságból, hogy
elkerüljék Tetvecske rúgásait. „A francba − kiáltott fel Cékla −, senkiné
nincs még egy darab zsinór?!”
„Hogy vóna má?” − mondta Tirillo.
„ATetvecskéné, a Tetvecskéné! − ordította Kekec. − Az tarcsa a
gatyáját!”
Tetvecskére vetették magukat, aki csak nyüszített és óbégatott, s
miközben a csajok nevetve sivítozták, hogy: „Azt nézd! Azt nézd!”,
leoldották a zsineget, ami a nadrágját tartotta és megkötözték vele a
bokáját.
„Gyúccsuk meg a kínoszlopot!” − kiáltotta Armandino és
meggyújtott egy gyufát.
De a szél eloltotta. „Ijú, ijú, ijú!” − ordították körülötte a többiek teli
torokból.
„Accsak ide az öngyútót!” − mondta Kekec Tirillónak.
„Nesze!” − húzta elő a nadrágzsebe mélyéből; meggyújtotta, s
miközben a többiek továbbra is kiabálva, ugrándozva gallyakat
rugdostak az oszlop lábához, belobbantott pár szikkadt fűcsomót.
A szél erősen fújt minden irányból a már szinte teljesen besötétedett
Pecoraro-hegyen; az üzem villanásai és a vihar villámai között most már
mennydörgött is, érezni lehetett az eső szagát.
 A száraz fű azonnal lángra kapott, a vérszínű lángok átterjedtek a
gallyakra, és Tetvecske körül, aki kiabált, ahogy bírt, gomolyogni
kezdett a füst.
Közben a nadrágja, amit immár semmi nem tartott, csupasz hasáról
megkötözött bokájára csúszott. Így a fűszálakon és az ágakon terjedő
tűz, amiket a kölykök tovább rugdostak kiabálva, belekapott a száraz
vászonba és vidáman lobogott.
 7
Róma belvárosában

A Pecoraro-hegy előtti nagy téren, a „zóna vége − zóna kezdete” feliratú

tábla szomszédságában, kicsivel az Anienéig húzódó tágas mezők előtt
volt a 309-es megállójának öreg, fedett peronja; a busz ott kanyarodott
le a Tiburtináról a háztömbök közé, a Madonna del Soccorso felé.
Alduccio, akárcsak Tunya, a IV-es tömbben lakott, a negyed főutcája
végén, nem sokkal a piactér után, a legfeljebb két emelet magas házak
mentén lámpasor húzódott, alkonyaikor felgyulladó fényeiben az
embernek olyan érzése támadt, mintha egy szegényes tengerparti
üdülőhelyen járna, az utcával, ami a rövid lejtő mögött az elmosódó
égben veszett el, a visszhangzó falak között, a belső udvarokon
vacsorázó vagy épp lefekvésre készülő lakók zajaival. Nagy volt a
nyüzsgés abban az órában, kamasz kölykök és fiatalok jöttek-mentek;
ám az igazi nagymenők még nem mutatkoztak, a kávézókban, az
utcasarkokon várták, hogy leszálljon az éj; nem mintha moziba vagy a
Villa Borghesébe készültek volna, az ő terepük a játékbarlang volt, ahol
reggelig folytak a zecchinetta-csaták. Az udvarokon egy-egy kölyök
gitárt pengetett, néhány asszony még mosogatott vagy sepregetett,
kiskölkeik ott bőgtek körülöttük, a buszok még mindig tömve voltak
munkából hazatérő emberekkel. „Na csá, Tunya, én elköszönök!” −
mondta Alduccio, amikor a ház elé értek. „Csá! − vágta rá Tunya. −
Később talákozunk!” „Akko kilencko várlak − tette hozzá Alduccio. −
Fütyüjjé!” „Oké, de legyé kész, mire jövök!” − szólt hátra még Tunya,
felfelé kaptatva a roskatag lépcsőn, amelyen végig kiskölykök
ücsörögtek. Alduccio két-három kapuval előrébb lakott, a földszinten.
Az ajtó előtt volt egy lodzsaszerűség, mint az összes tömbben,
omladozó oszlopokkal és falakkal. A húga a lépcsőn üldögélt. „Te meg
miccsinász itt?” − kérdezte Alduccio. A lány nem felelt, az utcát
bámulta. „Akkor dögöjjé meg!” − mordult rá; majd bement a konyhába,
az anyja a tűzhelynél főzött. „Mikéne?” − kérdezte az asszony, anélkül,
hogy megfordult volna. „Hogyhogy mikéne?” − kérdezett vissza
Alduccio, erre az anyja dühösen hátrafordította kócos fejét: „Aki nem
dogozik, nem eszik, tudod!” − mondta. Magas, nagydarab asszony volt,
szinte teljesen meztelen a rossz vászonpongyola alatt, haja a homlokára
tapadt az izzadságtól, kontya a nyaka és a pongyolája fölött szinte már
teljesen szétbomlott. „Na jó − mondta Alduccio nyugodtan −, szóval
nem acc kaját?! Na és, ki nem szarja le?!”
Átment az egyetlen szobába, ahol az egész család aludt, a másikban
Fürtösék laktak, levetkőzött, közben fütyörészett, előadta az anyjának,
hogy rohadtul nem érdekli az egész. „Fütyüjjé csak, te nyomorult! −
hallatszott a konyhából. − Ó, hogy ütnének agyon, meg azt a részeges
disznó apádat is!” „Igen, meg azt a mocsok anyámat!” − sziszegte a
fogai közt Alduccio, miközben az ágyon ülve, meztelenül, a
mokaszinját húzta. „Ha az elbaszott lányod megy az idegeidre, vele
szívózzá, ne velem! Nem acc kaját? Akko ne aggyá! Kit érdeke! Csak
kussojjá!” „Nem kussolok, dehogy kussolok! − csattant fel az anyja. −
Tessék, itt a fiam, má majnem húszéves, viszik katonának, de egy árva
lírát se hoz a házhoz! Egy büdös lírát se, a szarházija!” „Unom má ezt a
dumát!” − kiabálta Alduccio, közben tovább cicomázkodott. De abban a
pillanatban kiabálás, veszekedő női hangok hallatszottak az utcáról.
Alduccio anyja csöndben maradt egy kicsit, hegyezte a fülét, míg a
szobába, ahol Alduccio volt, csak szófoszlányok szűrődtek be. „Ó, te
hülye agyalágyult!” − méltatlankodott magában az anyja a tűzhely előtt.
Valamit leejtett, annyira igyekezett kifelé, rohant az ajtóhoz. Egy
darabig ott hallgatózott, aztán kilépett, most már az ő hangja is
hallatszott, kint rikácsolt a többiekkel. „Aszthallgazsmeg! Mér nem
mennek inkább zabot hegyezni?!” − motyogott magában Alduccio.
Vagy tízpercnyi veszekedés és ordibálás után az utcán vagy talán a
lépcsőházban, hallatszott, hogy kivágódik a lakás ajtaja, de az nem,
hogy becsukják, mert Alduccio anyja megállt a küszöbön, talán
mondani akart még valamit. Sőt, kilépett megint a lépcsőfordulóba: „Te
büdös ribanc! − kiabálta. − Te vótá eddig a világ cafkája, mos meg
idejössz, hogy lekurvázd a lányomat?!” Egy hang fentről válaszolt
valamit, de nem lehetett érteni, hogy mit. „Hogy dögőnétek meg
bazmeg!” − mondta keserűen Alduccio. „Anná jobb!” − felelt az anyja,
csípőre tett kézzel, a fentről lezúduló érthetetlen szóözönre.
„Még te beszész! Te, amiko pénzt kérté a cimborádtó, hogy
elkűdhesd a kölyköket moziba és egyedű lehessé vele!” A hang az
udvarról vagy a lépcsőfordulóból dühödten két-három tónust
emelkedett, és a gyalázkodások legszélesebb példatárát ontotta; amikor
a végére ért, ismét Alduccio anyja következett: „Hát nem emléksze, te
szajha − sivította olyan hangerővel, hogy még Jézus Krisztus se tudta
volna elhallgattatni −, amiko a férjed hazajött és a haverodda talált az
ágyba a két kisebbik kölköd előtt?!” Bevágta az ajtót, visszament a
konyhába, és ott folytatta egyedül, hangja remegett az indulattól, éles
volt, akár a penge: „Fejezd má be, te nyomorult, mer hónap, ha
meglátlak a téren, kitépem az összes hajadat, hogy vágnának agyon!”
Kicsivel később nyílt az ajtó, Alduccio apja jött meg. Mint minden este,
most is részeg volt. A feleségéhez lépett, és már emelte is a kezét, hogy
megüsse. Az asszony azonban mellbe taszította: ettől egy teljes
fordulatot tett saját tengelye körül, és az egyik székre huppant. De aztán
rögtön fel is állt és kitartóan megint nekiment a feleségének. A másik
szobából, amelyikben Fürtös családja lakott, előjött Fürtös húga, hogy
megnézze, veszélyes-e a helyzet. Pont akkor lépett be, amikor a
nagybátyja másodszor is a székre zuhant. „Mit keresel te itt?! − förmedt
rá az asszony. − Mit akarsz?” A lányka, egy újabb kis Fürtössel a
karján, sarkon fordult, és visszament a szobájukba. „Te szerencsétlen!
Te meg az egész családod, ingyenélő, éhenkórász banda! − kiabált utána
Alduccio anyja. − Négy éve laktok itt, de még eccer se montátok, hogy
nesze, itt van ezer líra, beszállunk a villanyszámlába!” Férje néhány
perces elmélyedést követően valamelyest összeszedte magát, és sikerült
két-három kísérlet után valami ilyesmit motyognia: „Álladóan pofázik
ez a nyomorult!” Feltápászkodott, és előre-hátra dülöngélve, előadott
valami okfejtést, de csak gesztikulálva, szavak nélkül, kezét kétszer-
háromszor mellkasától az orráig emelte, aztán ujjával piruettet írt le,
mint akinek ki tudja, milyen gondolat ötlött a tökfejébe; végül
futólépésben, nehogy elvágódjon, átment a szobába, ahol Alduccio
öltözködött, és ruhástól hanyatt vágódott az ágyon. A bor, amit a
délután folyamán bevedelt, falfehérré sápasztotta, és összetapasztotta
háromujjnyi durva szakállát az orrcimpái körül és a szája két szélén,
ahol sötét, nedves és ráncos volt a bőre, mint a kutyáké. Teljesen szét
volt esve, lógott mindene: szétvetett karjai a takarón, félig nyitott szája,
pofája, résnyire nyitott szemei, fekete haja, ami csillogott az
izzadságtól, mintha brillantint kent volna rá. Az ágy fölött függő lámpa
megvilágította az összes régi kakaóbarna koszfoltot, meg az egészen
friss poros izzadságcseppeket a homlokán, ráncai pókhálója magától
mozgott fel-le az arcbőrén, nyúzott volt a bortól, és sárga, ócska
göncökbe takart csont-bőr testében dagadó rossz májának ki tudja
melyik régi betegségétől. Itt-ott szeplőkkel körülvett, barna sebhelyek
árnyéka látszott, ezeréves ütések emlékei, amiket talán még
gyerekkorában kapott, vagy fiatalon, amikor katona volt vagy éppen
segédmunkás. Mindez az elégtelen táplálkozás és az ivászat szürke
sápadtságába és a négynapos szakáll sertéibe olvadt.
Alduccio közben elkészült, csőnadrágot, vékony csíkos, nyitott
nyakú pólót viselt a nadrágjából kitűrve. A fésülködés volt még hátra. A
konyhai tükörhöz lépett, és a csapnál benedvesített fésűvel igazgatni
kezdte a frizuráját, enyhe terpeszben, mert a kis tükör túl alacsonyan
volt. „Aszta semmirekellő hétszentségit!” − kezdte újra az anyja, szürke
volt a dühtől, hogy megint ott lábatlankodik a fia. „Szájjá má le! −
csattant fel Alduccio. − Elegem van belőled, hallod?!” „Nekem van
elegem belőled!” − vágott vissza az anyja. Alduccio a tükörhöz hajolva
dudorászni kezdett. „Dógozni nem dogozik, segíteni nem segít idehaza.
„Jaj má, anyám! − vágott közbe Alduccio. − Unom a baszogatást,
mondom! Fejezzed má be!” „Nem fejezem be, egy frászt fejezem be! −
rikácsolta az anyja. − Ha pofázni akarok, pofázok, amennyit csak teccik,
felfogtad, te kibaszott kölyök?!” „Na jóvan, én elmentem!” − mondta
dühösen Alduccio és távozott, szépen megfésülködve, jól bevágta maga
mögött a rozoga ajtót. Rá se nézett a húgára, aki még mindig a lépcsőn
kuporgott, szoknyáját a sarkáig lehúzta. Arca zöldes színben játszott a
sápadtságtól, kifestett szája olyan volt, mint egy vágott seb. Egyenes,
száraz haja a vállára hullott, egy-két tincs pedig a szemébe.
„Szégyentelen!” − gondolta Alduccio, ahogy távozóban elhaladt
mellette. Amióta összeszűrte a levet Anita néni, a sarki zöldséges fiával,
nem volt egy percnyi béke sem Alduccióék otthonában. Most hozzá
kellett volna mennie, de a zöldséges fia már látni se bírta. Azon az
éjszakán, amikor kitették a szűrét otthonról, a sráchoz csapódott, együtt
aludtak a szabad ég alatt, a házuk előtt, a III-as tömb lépcsőjén: csak
hogy mindenki együtt lássa őket. Aztán amikor kiderült, hogy teherbe
esett, eljegyezték egymást, annak ellenére, hogy egyikőjük szülei sem
akarták. Szégyenében, egy üvegdarabbal felvágta az ereit, kis híján
belehalt, a csuklóin még egészen frissek voltak a hegek.
Alduccio, míg Tunyára várt, járt egyet a telepen. A vihar elült,
langyos volt a levegő, szinte tavaszias. Tunya is átöltözött, nyaka köré
vagány csomóval kendőt kötött, hátul hosszú, lenszínű haját oldalt
elválasztva szögegyenesre fésülte. „Hé, Tunya!” − hívta Alduccio.
„Nálad mennyi lóvé van?” − kérdezte tőle rögtön Tunya. „Harminc líra”
− válaszolta Alduccio. „Csak a buszra elég − mondta Tunya −, nálam is
annyi van.” „Hogyhogy, és a többi?” − kérdezte gyanakvóan Alduccio.
„Itt van, itt van” − felelte Tunya, és a farzsebére csapott, ahol a másfél
kiló lapult, amit Gomolyától lenyúlt. „Kijön belőle még két szál cigi is!”
− szólalt meg Alduccio, amikor elhaladtak a presszó előtt. „Itt van,
fogjad, Alduccio!” − mondta Tunya. „Isten veled!” − búcsúzott aztán a
busztól, amikor látta, hogy éppen elment. „Minnyá jön a másik!” −
legyintett Alduccio, és vidáman nyújtózkodott egyet.
Tunya is éhkoppon maradt. Fakó haja alatt az arca is szép sárga volt,
kicsit zöldbe hajló, jól kiemelte a vörös hegeket. Olyan gyenge volt,
hogy még a láz sem vitt egy kis pírt az arcára: hát igen, mert lázas volt,
mint minden este, amióta kiengedték a Forlanini Kórházból; két-három
évvel korábban lett tüdőbajos, segíteni már nem lehetett rajta, legfeljebb
egy éve volt hátra.
Alduccio mellett lépdelt, két tenyerét üres gyomrára szorította,
előregörnyedt, és szidta a testvéreit, az apját, és leginkább szegény
anyját, aki egy éjszaka − az elsőn a szerencsétlen éjszakák sorozatából −
kiugrott az ágyból, és sikítozott, mint egy őrült, hogy látta az ördögöt.
Azt állította, hogy bement egy kígyó a szobába, az ágy lábára tekeredett,
mereven bámult rá, és arra akarta kényszeríteni, hogy meztelenre
vetkőzzön; erre ő elkezdett kiabálni. Aztán a nap folyamán többször is
hirtelen visítozni kezdett, kiabált, nyüszített, mint egy kutya, hogy
mindjárt elájul, annyira fáj a feje, belekapaszkodott a lányaiba, vagy
bárkibe, aki a közelében volt, hogy védjék meg attól a valamitől, amiről
csak ő tudott. A következő éjjelen ismét sikoltozva riadt fel; ezúttal nem
az ördög miatt. Beljebb húzódott a feldúlt ágyon, hogy helyet engedjen
valakinek, annak ellenére, hogy kórószáraz teste amúgy sem foglalt el
sok helyet. A szürke lepedőre − ahogy később mesélte − leült mellé egy
halott lány: halott, legalábbis a ruházatából ítélve, szép ruhát viselt,
fehér gyapjúharisnyát, narancsvirág-koszorút, mert pár nappal később
lett volna az esküvője. Panaszkodott Tunya anyjának, hogy túl rövid
alsóruhát adtak rá, hogy a virágkoszorú, amit a fejére tettek, túl szoros,
és fáj tőle a halántéka, majd arra is, hogy kevés misét mondtak érte,
hogy Kispisis, az egyik unokatestvére, soha nem ment ki hozzá a
temetőbe, és így tovább. Tunya anyja nem ismerte a lányt, de másnap a
szomszédság − kommentálva a sikítozást, ami az éjszaka kellős közepén
Tunyáék lakásának rozoga ablakaiból visszhangzott a háztömbök
udvarain − kiderítette, hogy a halott lány rokonai pár ajtóra laktak tőlük,
ugyanabban a háztömbben: tökéletesen egyezett minden részlet, még
Kispisis, az unokaöcs is, aki valóban létezett, vidáman élte napjait a
Prenestino negyedben. Aztán megint az ördög jelent meg újra és újra, a
legkülönbözőbb alakokat öltve: volt kígyó, medve, az egyik
szomszédasszony, akinek agyara nőtt, úgy jártak-keltek Tunyáék
lakásában, mintha a sajátjuk lett volna, hogy kínozzák az anyját. Ekkor
a család elhatározta, hogy tenni kell valamit, és elhívták Nápolyból az
egyik idős rokont, aki jártas volt az efféle dolgokban. A rokon
legelőször is kifőzetett minden tárgyat, ami Tunya anyjáé volt: pár nap
alatt 20 kilowatt gáz ment el a főzőcskézésre, közben a vacsorával senki
nem foglalkozott. A három báty, a négy nővér meg az összes szomszéd
azon dolgozott, hogy elűzzék az átkot. Anyja párnájában galamb,
kereszt, koszorú alakú tollakat találtak, azokat is rögtön kifőzték:
közben fémdarabokat forró olajba tettek, aztán hideg vízbe dobták őket,
hogy megnézzék, milyen alakzatokat adnak, és két-három napja más
sem hallatszott a lakásban, csak kopácsolás, hogy köröket rajzoljanak a
padlón a megátkozott köré, aki egész nap mást se csinált, csak
könyörgött és panaszkodott.
„Legalább egy darab kenyeret adtak vóna ezek a nyomorultak, de
még azt se!” − panaszkodott Tunya, a gyomorszáját nyomkodva.
„Egyikünk éhesebb, mint a másik!” − kommentálta nevetve Alduccio,
szép arcát beletörődött, ironikus mosoly torzította el. Zsebre tett kézzel
elbaktattak egészen a Pecoraro-hegyig.

Meleg volt, nem fújt a sirokkó, és nem perzselt a forróság, egyszerűen

csak meleg volt. Mintha színesre festették volna a szellőt, a negyed
sárga falait, a tereket, a kordékat, a buszokat az ajtókon fürtökben lógó
emberekkel. Egy színes festékréteg, amely a múlt és a jelen nyári
éjszakáinak összes vidámságát és nyomorúságát egyesítette magában. A
levegő feszült és vibrált, akár egy dob bőre; még a frissen elcsurgó
húgytócsák is felszáradtak a járdán; a szeméthalmok csontszárazra
pörkölődtek, már nem is bűzlöttek. Szaga egyedül a nap hevítette
köveknek és redőnyöknek volt, és talán körülöttük a vizesen kiterített,
de azonnal keményre száradt rongyoknak. Egy csepp harmat sem hullott
az itt-ott még megmaradt konyhakertekre, amelyek dagadoztak a
hüvelyesektől, nőttek-burjánzottak, magukra hagyva, mint a földi
paradicsomban. A külvárosok központjaiban, az útelágazásoknál, mint
ott, a Tiburtinón, nagy volt a tömeg, rohant, kiabált a sok ember, mint
Sanghaj legzüllöttebb negyedeiben; még a félreesőbb helyeken is nagy
volt a nyüzsgés, férfiak tömött sorai járták az utcákat luvnyákra
vadászva, megálltak dumálni egy kicsit az autószerelő-műhelyeknél,
amik még nyitva voltak, előttük Rumik23 sorakoztak. A Tiburtinót
elhagyva a Tor dei Schiavi következett, aztán a Prenestino, az Acqua
Bullicante, a Maranella, a Mandrione, a Furba kapu, a Quarticciolo, a
Quadraro… A Tiburtinóéhoz hasonló központok százai: a
jelzőlámpáknál tengernyi ember hömpölygött, a tömeg lassan
szétcsurgott a környező utcákon, hangzavarral telt meg mind, ahogy a
házak udvarai is, repedezett járdáikkal a hatalmas városfalak romjai
alatt húzódó kalyibasor mentén. Fiatalok bandái száguldoztak
motorjaikon, Lambrettákon, Ducatikon, Mondialokon, félrészegen,
fekete mellkasukon nyitott, olajos munkaruhában, vagy úgy kirittyentve,
mintha éppen a Vittorio tér valamelyik kirakatából léptek volna elő.
Egyetlen hatalmas gyűrű Róma körül, Róma és a vidék között,
háztömbjei, viskói és toronyházai erdejében sok százezer emberi élet
nyüzsgésével. És nemcsak a külvárosi lakótelepeken volt ilyen nagy
élet, de Róma belvárosában, a szívében, talán még a Nagy Kupola
környékén is: igen, éppen a Nagy Kupola környékén, hisz elég volt az
embernek kidugnia az orrát a Szent Péter tér oszlopsorán túl, a
Cavalleggeri kapu felé, és íme, ott kiabáltak, vitatkoztak, gúnyolódtak
bandákban, gengekben a kis mozik, a pizzeriák előtt, egy kicsit lejjebb
szétszóródva, a Gelsomino meg a Cava utcán, a szeméthalmokkal
körülvett, letaposott grundokon, ahol nappal kiskölykök fociztak,
párokban az eldobált újságpapírokkal borított bokrok takarásában a
Fornaci utca és a Gianicolo között… És lent, a csöpögő alagút
túloldalán, a Rovere téren ugyanúgy: turisták sorai sétáltak felemelt
fővel, egymásba karolva, bő szárú térdnadrágban és bakancsban, alpesi
dalokat énekelve kórusban, miközben a fiatalok, csőnadrágban, hegyes
orrú cipőben, a Teverét övező alacsony falnak támaszkodva, egy
eldugult latrina mellett, bámulták őket, unott, gúnyos képpel utánuk
szóltak, és olyan megjegyzéseket tettek, hogy ha értették volna, biztos
szívbajt kapnak. Lent is, végig a Tevere partján, ahol nagy ritkán
elhaladt egy-egy rozoga villamos a platánok alatt, az út vacak kövezete
mentén, néhány Lambretta is feltűnt a kanyarban teljes sebességgel, egy
vagy két sráccal a nyergében, mentek, keresték a bajt; az Angyalvár
közelében, melynek lábánál, a folyó vizén a Ciriola ringatózott
kivilágítva; a Piazza del Popolo környékén, amely elegáns volt, mint
egy nagy színház; a Pincio és a Villa Borghese felé, a hegedűk halk
zsongásával és az utcalányokkal, vagy éppen a buzikkal csevegők
hangjaival, akik csapatban mozogtak, lesütött pillákkal, lebiggyesztett
ajkakkal énekelték a Sentimentalt24, közben a szemük sarkából lesték,
hátha felbukkan a meseautó. Vagy a folyó túlpartján, a Sixtus híd
magasságában, ahol a mocskos és csillogó Nagy Szökőkút alatt két
csapat trasteverei kölyök focizott, ordibáltak és rohangáltak fel-alá, mint
a kerge birkák a nagymenők Alfa Rómeóinak kerekei között, akik a
csajokat a Cinecittaból az Öreg Mérleg vendéglőbe viszik vacsorázni;
miközben a Trastevere összes szűk utcácskájából pizzát vagy pirítóst
őrlő férfi és női állkapcsok moraja hallatszott, a Sant’Egidio tér vagy a
Mattonato teraszain vacsoráztak; nyafogó csemetéikkel vagy körülöttük
futkározó, civakodó pincérinasokkal, akik könnyeden siklottak a
kövezeten, mint az elhajított papír, ha ide-oda sodorja a szél.
„Itt szájjunk le, Alduccio!” – kiáltotta Tunya, miközben fáradtan, de
egy illuzionista ügyességével leugrott az ütközőről.
Alduccio felállt a lépcsőn, hogy jobban szemügyre vegye a kalauzt,
és az üveget megkopogtatva búcsúzott: „Na heló, te rondaság!”
Leugrott az utca kövezetére, miközben a kalauz úgy szerzett
magának elégtételt, hogy kidugta a fejét az ablakon, és a jegytömbbel a
kezében, körülötte jegyváltásra várakozó utasokkal, utánuk üvöltött:
„Huligánok!”
„Ezt neked!” − kiáltott vissza Tunya, és energikus mozdulattal
beintett neki, valami olyasmit mutatott, hogy bekaphatja.
Előttük a Colosseum izzott, akár egy hatalmas kemence, árkádjai
nyílásain át vérvörös, gránát- és karamellszín füst felhői és oszlopai
szálltak fel körös-körül az égre, a Celio- és az Oppio-dombok felé, az
autóktól csillogó Labicana út és az Impero út fölé, a reflektorok legyező
formájú fényében.
„És itt mos miccsinálunk?” − kérdezte Alduccio.
„Mennyünk, gyalogojjunk egyet!” − javasolta Tunya.
„Mennyünk, gyalogojjunk egyet!” − helyeselt Alduccio:
leereszkedtek a Colosseum falához, megkerülték, és Constantinus
diadalíve alatt átvágva a Trionfi sugárútra tértek, amely sötét volt,
ontotta a meleget, mélyen a romok és a Palatinus-domb zöldes púpjának
pineafenyői között futott simán, egy nagy kanyarral, a Körök felé.
Végigsétáltak rajta, zsebre dugott kézzel, hanyag, erőtlen léptekkel,
tisztes távolságra egymástól, és dalolászva, ahogy kell, mindkettő külön,
a saját nótáját.

Topánkák, topánkák…

– énekelte Tunya. „Láttad − mondta, félbeszakítva a dalolást −, milyen

képet vágott Gomolya?”

Topánkák, topánkák…

– kezdte újra még hangosabban, hogy csak úgy zengett az üres utca a
biliárdzöld fenyők ernyője alatt, a romok kövei között. Alduccio
azonban rá se hederített, annyira elmerült a maga dalában, zsebre tett
kézzel, kicsit előrehajolva énekelt, de hátravetett fejjel, amit ide-oda
mozgatott, félig becsukta hozzá a szemét és behúzta a nyakát.
A Körök felett egészen pici, poros hold függött, de olyan fénye volt,
hogy mindent bevilágított, a füves tereket, a fekete bokrokat, a köveket,
a kavicshalmokat és a szemétkupacokat. Aki csak arra járt, sandán,
bosszúsan nézett fel rá, mert csak a falak tövében volt némi árnyék a
Circus Maximus hatalmas oválisa körül. A falnak azon a részén, ahol
Tunya és Alduccio felbukkantak − mögötte a Circus terült el a poros
holdfényben, itt-ott néhány csonka toronnyal −, már ücsörgött néhány
férfi, fiatal, és persze egykét kiskölyök is; távolabb, a villamosmegálló
magasságában, a füves téren mozgó árnyak látszottak, összegyűltek,
szétoszlottak.
„A zsaruk!” − kiáltotta Tunya gúnyosan, legyezőt formálva kezéből a
szája előtt, és elröhögte magát.
Még akkor is röhögtek, amikor a kurvák már nem bírták őket
hallgatni, térdig előre görnyedve, a falnak támaszkodva, vagy jó erősen
vállon taszítva egymást: nem is annyira nevettek, sokkal inkább
grimaszoltak, pukkadoztak és köpködtek. De hamar abbahagyták, mert
bárcsak azok a potrohos luvnyák beadták volna a derekukat, vagy
legalább egy kicsit leápolták volna őket. Mind a ketten úgy be voltak
gerjedve, hogy elmentek volna egy hetvenéves nyanyával is. Ezért múlt
el olyan hamar a nevethetnékűk; sőt nagy komolyan lépdeltek, szinte
dühösen, kiéhezett pillantásokkal vizsgálták odalent, a fal túloldalán a
nagy ovális teret, amelyen romok és bokrok feketélltek a hold fehér
fényében. Katonák sorait látták, pár kallódó srácot és a szokásos
ribancokat, akik úgy ugattak egymásra, mint a kutyák, közben a
táskájával jó nagyokat sózott egyik a másikra.
„Minden csődöt mondott! − fakadt ki keserűen Tunya, közben
gyalogolt tovább. − Jobb lesz, ha inkább átmegyünk a Santa Calla
rakpartra, bassza meg! Mennyire kedvem lett vóna pedig egy kis
dugáshoz, de semmi, lófasz… Bassza meg!” „Natessék, azt nézd −
folytatta, és egy fickóra mutatott, aki éppen elhúzott egy dögös
csodaautóban −, az hogy élvezi! Szerinted az jóvan, hogy ez egy jó kis
picsával, tök kicsípve, tele lóvéval, nekünk meg semmi? Ezek a
telhetetlen zabagépek! De vége lesz a nagy eldorádózásnak! Nem lesz
ez mindig így!” Egy darabig szótlanul gyalogolt, arcára kiült az undor.
Ahogy befordultak a Maré utcába, a kis kertek lejtőjén, a Vesta-
templom előtt Tunya újra megszólalt: „Figyed má!” − és a kertek felé
meredt.
„Mivan?” − kérdezte Alduccio, bizonytalan volt, hogy elküldje a
fenébe vagy komolyan vegye.
Tunya kétrét görnyedve füttyentett egyet. „Mivan? A birkákat
hívod?” − tudakolta gúnyosan Alduccio.
„Micsoda bombázók!” − kiáltotta Tunya. A bombázókat két lányra
értette, akik a templom lépcsőjén ültek: két dögös kis szőke, megvolt
mindenük, ráadásul őrjítő pasifogó szoknyában, és olyan mély
kivágással a ruhájukon, hogy kilátszott a fél cicijük.
Csöndben ücsörögtek, egymás felé fordulva, de mintha észre se
vennék egymást, a kerteket bámulták, a virágágyásokat, melyek a
Tevere partjától kanyarodtak lefelé, az Igazság Szájáig, a vén
templomig és Janus diadalívéig; holdfényben fürdött az egész környék,
olyan jól látszott minden, mint nappal.
Tunya és Alduccio a Körök felől érkezve a Romos híd felé tartottak,
nagy vagányan, dudorászva sétáltak el előttük. De ahogy elhagyták
őket, meggondolták magukat, és szép lassan visszafordultak.
A két szépség meg se moccant, mintha levegőt se vettek volna; ők
pedig araszolva, akár két kivert kutya, ha botütésektől menekülve
valamelyik mocskos járdánál lelassítanak behúzott farokkal,
visszamentek egy darabon a Mare úton, majd ismét irányt váltottak.
Aztán a kertek közepéig mentek, ott telepedtek le, közben egyfolytában
a két rózsaszálon tartották a szemüket. De úgy tűnt, a csajok észre se
vették őket. Újra leereszkedtek a templomhoz, az ellenkező oldalán,
amely az emelkedőre nézett, beléptek a kis oszlopsor árnyékába, és
elindultak lassan a hold fényében ragyogó falától az Igazság Szája felé.
A két gyönyörűség ezúttal sem vett róluk tudomást, mozdulatlanul
ültek, mint előtte. A két csapzott, kóbor kutya leült, félig az árnyékban,
félig a fényben, háttal a templom omlatag, sárga falának.
„Méket döntenéd meg? − kérdezte Tunya. − A szőkét vagy a
vöröset?”
„Mind a kettőt!” − válaszolta a másik.
„Ja, persze mind kéne!” − jegyezte meg Tunya.
„Vagy mind a kettő, vagy egyik se − magyarázta viccelődve
Alduccio −, mer ha nem, a másik megsértődik.”
„Ja, ezek biztos a pénzes balekot várják!” − morogta Tunya.
„És, mit kezd velük? Mi talán nem vagyunk elég jók, hogy
levegyük?” − vágta rá derűlátón Alduccio.
„Na, megpróbájjuk?” − kérdezte egy kis idő múlva Tunya.
„Hát próbájjuk!” − egyezett bele Alduccio. Mégis maradtak, ahol
voltak; tovább dumálgattak, nevetgéltek, de csak halkan, mellkasukig
felhúzott térdekkel, ülepük a porban, hajfürtjeiket és cipőik orrát
gyengén megvilágította a hold; amikor aztán a két csaj is váltott végre
egymással pár szót, nekibátorodtak, és egyre nagyobb hangon
műsorozni kezdtek.
„Aggyá má egy cigit, hallod!” − kiáltotta Tunya.
„Ha ezt elszívtuk, annyi” − közölte Alduccio, miközben meggyújtott
egy cigit.
„Mér, asszed nem tudunk szerezni még egyet?”
„Ja, csak lóvé ne kéne rá!”
„Hú bazmeg, milyen meleg van! − kiáltott fel fújtatva Tunya. − Ez
még egy teknős seggét is szétrepesztené!”
„Hallod − kezdte újra egy kis idő múlva −, én minnyá megdöglök
ebbe a melegbe…”
„Na és?” − kérdezte Alduccio.
„Füröggyünk meg a szökőkútba!” − javasolta Tunya.
„Meg vagy te húzatva?” − kommentálta Alduccio, és jót mulatott az
ötleten.
„Nem poénkodok, hallod!” − mondta fintorogva Tunya.
„Emész te a francba!” − nevetett Alduccio.
A két csaj kuncogni kezdett.
„Gyerünk má, Alduccio!” − kurjantott Tunya.
Talpra pattantak a félárnyékban, és viccelődve kigombolták gyorsan
az ingeiket, levették, ledobták őket a földre, be a legsötétebb sarokba.
Így atlétában, nagy hajukkal, úgy néztek ki, mint Sámson és Absolom,
és hogy ne veszítsék el az egyensúlyukat, miközben lehúzzák a
csőnadrágjukat, inkább megint leültek.
„Hagy vegyem le először a csukámat!” − mondta Alduccio halkan,
kicsit meghatódva, mert új cipő volt a lábán, mint akinek kedve támadt
gúnyt űzni magából. Lehúzta, és messzire hajította őket. Utoljára az
atlétájukat vették le fekete, izzadt mellükről, csak az alsónadrág maradt
rajtuk.
„Figyu, milyen bika vagyok!” − hencegett Tunya, és kidüllesztette a
mellkasát.
Mire a másik: „Húúú, nagyon állat vagy!”
„Topánkák, topánkák…” − énekelte Tunya, közben összeszedte a
ruhákat, amiket nagy vagányan szanaszét hajigáltak: egy-egy kupacba
összekötötték őket az övükkel, majd a hónuk alá vették. Így léptek ki az
árnyékból, megálltak egy pillanatra a holdfényben derengő lépcsőn,
majd kiabálva átrohantak a virágágyásokon. A ruhacsomókat ledobták a
fűre, a lánc alá, amivel a kút körbe volt kerítve, aztán felkapaszkodtak a
legalább egy méter magas nagy kagylóra, és felálltak a peremére.
„Mos meg má remegek, a kurva életbe!” − mondta Tunya a száját
húzva és leguggolt.
„Gyerünk má Tunya, meleg!” − biztatta Alduccio.
„Ja, mint a húsleves!” − vettette oda Tunya, lábujjaival a szegélybe
kapaszkodva egyensúlyozott, mint egy majom. Alduccio hátba lökte,
erre akkorát csobbant a vízben, mint egy krumpliszsák.
„Asztakurva! Micsoda hasas!” − rikkantotta Tunya, amikor csöpögő
feje előbukkant a vízből.
„Na majd én megmutatom, hogy kell!” − kiáltotta Alduccio, és a
medencébe vetette magát, a kicsobbanó víz a márványtalapzaton
landolt. Tunya torkaszakadtából énekelt, csak feje és válla volt kint a
vízből.
„Kussojjá má, te hülye! − rivallt rá Alduccio. − Ha egy zsaru
meghajja, nagy szarba leszünk!”
„Figyu! Hulla a vízbe!” − jött Tunya újabb ötlete; eljátszotta a vízen
lebegő halottat, lesüllyedt, aztán fuldokolva kiemelte a fejét, heves
mozdulatokkal törölgette a képét, teljesen betakarta a haja, ami sprőd
volt, mint a paraj, és hosszabb, mint Mária Magdolnáé. „Mit próbász itt
keménykedni, ha nem tucc?” − kommentálta Alduccio nevetve. Három
perc alatt, mert körülbelül annyi ideje voltak a kút vizében, tízméteres
körzetben teljesen eláztatták a kövezetet, az ágyásokat.
„Na asszem, én kiszállok” − mondta Tunya.
„Én is − kiáltotta Alduccio −, a fasznak sincs kedve tüdőgyuszit
kapni!”
Felléptek a szegélyre, az alsónadrágjuk teljesen rájuk tapadt és
átlátszott, ugrottak még egy-egy fejest, aztán kimásztak a vízből.
„Akkurva!” − csak ennyit bírt kinyögni Tunya, úgy vacogott.
Úgy, ahogy voltak, csuromvizesen, a hónuk alá kapták a ruháikat és
futásnak eredtek, át a frissen vágott füvön, átugorva a kis cserjéket.
Rohantak, nevetve, hogy felmelegedjenek. Két ugrással a templom
lépcsőjének tetején termettek, beléptek az oszlopsor alá, és a két lány
mögött elhaladva behúzódtak az árnyékos részre. Elkezdtek
pofozkodóst játszani; a csajok oda se néztek, ha mégis, csak
közömbösen odasandítottak, legfeljebb fintorogva elmosolyodtak.
„Gyere! − kurjantott Tunya. − Csavarjuk ki a gatyáinkat!” Nevetve,
tangót dúdolva még hátrébb húzódtak, a kör alakú templom ívén túlra,
lehúzták az alsógatyáikat, a két végüknél megfogva jól kicsavarták őket.
Mint mindig, ha fürdés után öltözködött, Tunyát most is elöntötte a
szentimentalizmus: „Soha, de soha az életbe még így nem
szerettelek…”25 − énekelte, miközben, nyakában a vizes gatyával,
elkezdte felhúzni a zokniját. Míg ők szép lassan, komótosan
öltözködtek, a két galambocska elhúzta a csíkot. A Tevere-part felé
vették az irányt, kezükben könyv, rakott szoknyájuk csak úgy
hullámzott a meleg fényben. Tunya félmeztelenül, egyik kezével
nadrágját tartva letelepedett a lépcsőre, ahol az előbb még a két csaj
ücsörgött.
„Oóó, micsoda bombázók vagytok!” − kiáltotta.
Alduccio is, ahogy volt, félmeztelenül, tölcsért formált a kezéből a
szája előtt, és mondta a magáét: „Figyed má, milyen jó kis bigék!”
„Gyerünk − tette még hozzá −, őtözzünk, aztán húzzunk utánuk,
szeggyük fel őket!”
A lányok már a Savello-hegyen jártak, mire Tunya és Alduccio,
ruháik alatt még vizesen, utánuk indultak.
„Na lássuk, hogy szecc fel egy bigét!” − mondta Tunya, miközben
kapkodták a lábukat, hogy utolérjék a két lányt, akik nyugodt, de gyors
léptekkel haladtak.
„Asztakurva, de sietnek!” − fakadt ki Alduccio, akinek, ha
gyalogolnia kellett, mindig megfájdultak a csülkei. „Mér nem szeded fel
őket te?” − kérdezte aztán szuszogva.
„Ja, persze, alig állok a lábamon!” − felelte Tunya még nála is
jobban kifulladva.
„Te vagy a nagy hódító, baszki… mongyá má nekik valamit!”
„Kapd be!” − vetette oda Tunya kedvetlenül.
Közben a két lány, ahogy a Tevere-part újabb szakaszához értek,
megálltak egy tíz méter hosszú autó előtt, beszálltak, az egyik gázt
adott, és viszontlátásra.
A két vagány ott maradt a töltésfalnak dőlve, fújtatva, mint két
leforrázott kappan. „Úgy nézel ki, mint egy rossz koldus!” − szólalt meg
végre Alduccio, miután egy darabig méregette a barátját, és kitört belőle
a röhögés. „Te meg mint egy fogoly az őrszobán!” − vágott vissza
Tunya. „Ó, hogy bassza meg a kurva! De itt még nincs vége az estének,
azt tudod?!” „Ja! Másfél kilónk van, mit akarsz ennyivel csináni?”
Gyengéden megsimogatta a zsebében lapuló dohányt, amit Gomolyától
nyúlt le. „Mennyünk vissza a Körökhöz egy kamatyolásra! Maj
kisorsojjuk, hogy ki!” „Hülye vagy te! − csattant fel Alduccio, és ujjával
a halántékára bökött. − Aztán majd visszagyalogolunk a Tiburtinóba?”
„Francokat! − csattant fel Tunya. − Mér, szerinted nem tudunk szerezni
még másfél kilót? Nem találunk errefele egy balekot, akit levehetünk
egy kis lóvéval?” „Ja persze, mikor? Karácsonykor!” − legyintett
Alduccio. „Baszki! − vágott vissza Tunya. − Mennyibe fogadunk, hogy
találunk?” Elindultak a Garibaldi híd felé, mint két kiéhezett farkas. A
vizelde mellett, a híd Arenula utca felőli végén megláttak egy
vénembert, aki a falat támasztotta. Tunya bement, pisált egyet, aztán,
ahogy Alduccio is, a töltésfalnak támaszkodva lecövekelt. Néma
csöndben vártak. Tunya előhalászott egy cigicsikket a zsebéből, és
udvariasan az öreghez hajolva megkérdezte: „Legyen szíves, nincs
tüze?” Öt perc múlva már le is vették fél kilóval.
A többit a Sixtus hídon szerezték egy öregembertől, aki egy táskát
szorongatott a hóna alatt, és olyan műsort vágott le nekik, hogy még a
vénasszonyok is lefialtak volna tőle. A végén Tunya zárta rövidre a
dolgot: „Olyan éhesek vagyunk, majd elpusztulunk, reggel óta, bassza
meg, egy falatot se ettünk!” Az úriember adott nekik száz lírát, hogy
vegyenek belőle fánkot maguknak, ők pedig rögtön eltűntek a
Giubbonari utcán. Szaporán lépkedtek a Campo dei Fiori katlana felé.
Közben komoly dolgokról beszélgettek. „Mi az, ember vagy te?” −
mondta komoran Alduccio. „Figyed má! − csattant fel Tunya, és megállt
az utca közepén, kezét a cimborája felé emelte −, mintha te szerezted
volna a lóvét!” „És? − kérdezett vissza Alduccio. − Akko mi van?” „Á,
semmi − válaszolt Tunya. − Én szerzek lóvét, és ő akar kamatyolni!”
„Idióta!” − kiáltott fel aztán és az ujjával a halántékára bökött. Éppen
egy kifőzde előtt haladtak el, Tunya száján kiszaladt egy „Baszki!”, és
már be is ment; benyomtak fejenként három rizsgombócot, úgyhogy
mire kijöttek onnan, ugyanott tartottak, mint előtte. Azért mentek
tovább nagy lazán, le a Giubbonari utcán, és ahogy közeledtek a Campo
dei Fiori teréhez, Alduccio meglökte a könyökével Tunyát, álmatag,
ravasz tekintete felcsillant, és a pasi felé biccentett, aki előttük lépdelt,
olykor-olykor megfordult, és lassan végigmérte őket. „Téma lezárva” −
mondta Tunya. A fickó hol lelassított, hol gyorsított, míg ki nem ért a
Campo dei Fiorira, aztán balra fordult egy rakás kiskölyök között, akik
egy rongylabdával fociztak a vizes kövezeten; majd megállt egy
pillanatra egy pisálda csipkézett teteje alatt, hogy hátranézzen. Tunya és
Alduccio alaposan szemügyre vették. Elég jól volt öltözve, szép ing, jó
szandál. A zömök kis alak bizonytalanul elindult a Farnese tér felé,
aztán egy sötét sikátoron át vissza a Campo dei Fiorira, kétszer-
háromszor bejárta ezt a kört. Úgy körözött a környező utcákon, mint
egy egér, amelyik megfullad egy lavórban.

„Szóval − kérdezte Tunya −, miccsinász te itt, kérdezem én?”

„Te miccsinász?” − kérdezett vissza Fürtös, és végigmérte Tunyát,
Alducciót és a faszit, akit felszedni készültek.
„Aggyá tüzet, és állítsd le magad!” − mondta Tunya, és közelebb
lépett Fürtöshöz a szájában egy cigarettával. Fürtös odanyújtotta égő
cigijét, de el nem mozdult egy centit se, csak a szemhéját sütötte le
enyhén, mert a másik kettőhöz képest kicsit magasabban volt; a Tevere
töltésfalán ült, az egyik lábát lelógatta, a másikat a mellkasához húzta.
„Mivan? Talákozód van itt valakivel?” − kezdte újra Tunya.
„Milyen talákozó!” − kérdezett vissza Fürtös.
„Rafinált egy csávó vagy te!” − vetette oda Tunya.
Alduccio és a fickó már unták.
„Alduccio teccik neki!” − röhögött Tunya, némi irigységgel. De a
fickó Fürtöst is méregette, aki nem véletlenül ült ott nagy vagányan,
szétvetett lábakkal.
„Mi van, engem bámul?” − szólt oda neki Fürtös.
Az rávigyorgott: „Perssze!” − mondta, kicsit félénken, kicsit játszva
az eszét.
„Áááá − szólt közbe Tunya, mintha éppen eszébe jutott volna valami,
nyájasan, készségesen −, bemutatom a haveromat!”
Fürtös leeresztette felhúzott lábát, kinyújtotta a jobbját, amivel addig
a térdét szorította a mellkasának, az új ismerős felé. Az kezet szorított
vele, kissé fölényes mosollyal: „Örvendek!” − mondta, ezzel igazából
arra az örömre utalt, amit az új ismeretségtől remélt, tekintetével
végigsimította azt, aki erről az örömről, ha minden jól megy,
gondoskodhatott; nyugodtan, vidáman ült előtte a töltésfalon, mint aki
mindjárt dalra fakad.
„Engem néz!” − mondta Fürtös, aki pontosan követte a változásokat
a fickó tekintetében.
A buzi úgy tett, mintha zavarba jönne, hogy rajtakapták; szégyenlős
mosolyt erőltetett az arcára, lilás ajkai mögött provokáció bujkált,
nyelve úgy járt ide-oda, mint egy kígyóé, egyik kezét mellkasára tette,
idegesen megigazította inge nyitott nyakát, mintha az éjszaka nyirkos
levegőjétől akarná megvédeni magát, vagy mintha a fiúk tekintete elől
takarna el szemérmesen ki tudja, mit.
„Bírnád, mi?” − kérdezte Tunya.
„Mmm, bejönne!” − válaszolt a kis buzi, és megvonta a vállát,
mintha unná a dolgot.
Alduccio már kezdte elveszíteni a türelmét, ráadásul egy kicsit
mellőzve is érezte magát. „Na, nem akarunk menni?” − kérdezte.
„És hova?” − kérdezett vissza affektálva a buzi.
„Mennyünk le ide a folyóhoz!” − javasolta Alduccio. A Tevere
töltésfalának a Sixtus és a Garibaldi híd közötti szakaszánál álltak.
„Meg vagy te húzatva, édes fiam!” − mondta erre sértődötten a buzi.
„Gyerünk má! − erősködött Alduccio. − Lemegyünk itt a lépcsőn,
aztán a híd alatt összeütünk egy általános kis izét!”
„Nem, nem, nem, nem!” − rázta a fejét és a kezét a buzi, arca is teljes
elutasítást tükrözött.
„Mér? − folytatta egyre jobban belemelegedve Alduccio. − Hol
talász ennél jobb helyet? Mi az, fél órát akarunk vacakolni? Két perc és
viszonlátásra! Úgy csinálunk, mintha a dogunkat akarnánk végezni, ki
baszogatna minket odalent!” Miközben beszélt, a buzi meg is
feledkezett róla; és széles mosollyal, kivillanó fogsorral egyre csak
Fürtöst bámulta, hol szemezett vele, hol az izéjére meredt; amikor
Alduccio elhallgatott, a buzinak ő is eszébe jutott, és kimérten,
szárazon, mintha a dolog már elvesztette volna az aktualitását, lezárta a
témát:
„Nem, én le nem megyek oda.”
És máris újra Fürtösre mosolygott, kocsányon lógott a szeme.
„De randa vagy, baszki!” − mondta neki Fürtös.
 Alduccio folytatta a támadást: „Akkor mi legyen?” Tunya mellé állt:
„Jó lenne, ha nem csesznéd el az időnket, szépfiú!” A buzi már közel
járhatott az ötvenhez, de legalább hússzal kevesebbnek akart tűnni:
továbbra is az inge nyakát igazgatta, összehúzta tyúkmellén, mint
akinek kényes az egészsége. „Mennyünk!” − mondta beletörődötten a
két kölyöknek.
„Ja, állandóan csak mondod, hogy mennyünk, mennyünk, aztán meg
se moccansz!” − fakadt ki Alduccio.
A Sixtus és a Garibaldi híd között már szinte senki se járt, Fürtös
viszont jól emlékezett, hogy amikor még gyerek volt, közvetlenül a
háború után, mik történtek ott. A töltésfalon, ahogy most ő, mindig
ücsörgött legalább húsz srác, készen arra, hogy az első arra tévedőnek
eladják magukat; a buzik csapatokban jártak, énekeltek, táncoltak,
frissen borotválva, kiszőkített hajjal; voltak közöttük nagyon fiatalok és
idősebbek is, de mind bolond volt, egyáltalán nem foglalkoztak a
járókelőkkel, se a villamoson utazókkal, hangosan szólítgatták egymást:
„Wanda! Bolero! Vasutaslány! Mistinguette!”, ahogy meglátták
egymást, már távolról, rohantak, finoman arcon csókolta egyik a
másikát, mint a nők, nehogy a smink elkenődjön; és amikor mind együtt
voltak a töltésfalnál lecövekelt fiúk előtt, akik játszották a
keménylegényt, bámulták őket, táncra perdültek, az egyik egy
klasszikus darabot mutatott be, a másik kánkánt járt, így bolondozva
olykor-olykor felkiáltottak, hogy „Szabadok vagyunk! Szabadok
vagyunk!”.
Hát igen, akkoriban még le lehetett menni a lépcsőn a folyóhoz, és a
sárban, a papírszeméttel teli cserjék között, a Sixtus vagy a Garibaldi
híd alatt, mindenki félelem nélkül csinálhatott bármit. Néha arra járt a
meseautó, akkor volt egy kis izgalom, rohanás, de aztán minden ment
tovább, mintha mi sem történt volna. Fürtös azon az estén egyáltalán
nem azért ült ott, mert kavarni akart valamit; csak az időt kívánta elütni
és nosztalgiázni egy kicsit.
„Várjatok, majd én mutatok nektek egy jó kis helyet!” − mondta,
mert hirtelen elöntötte a nagylelkűség.
A buzi erre legszélesebb mosolyának maszkja mögé bújt, amitől
csupa apró ránc lett az egész arca, bár elragadónak képzelte magát,
oldalról olyan volt, mint egy meztelen vállú szubrett az Altieri
plakátján. Valóban, a következő mozdulatával úgy dobta hátra a haját,
ahogy a nők, és már mozdult is, kicsit ferdén ugyan, hogy kövesse
Fürtöst.
Fürtös a 44-es busszal elvitte őket arra a környékre, ahol a
gyerekkorát töltötte. Az Ottavilla téren szálltak le − mikor Fürtös
arrafelé lakott, még csaknem vidéknek számított −, balra lefordultak egy
utcán, ami akkor még nem is létezett, vagy csak egy kis ösvény volt a
széles mezők közepén, itt-ott meredeken lejtett, mintha egy völgy
lankáin haladna, három méter magas nád és fűzfák szegélyezték; mára
már mindenhol lakott vagy épülőfélben lévő bérházak magasodtak.
„Mennyünk beljebb!” − kalauzolt Fürtös. Beljebb mentek, és
megérkeztek az utolsó építési területek mögött egy utcácskához, amely
a Donna Olimpiához vezetett, de előbb elhaladt egy öreg, lugassal
benőtt, részegekkel teli kocsma mellett. Továbbmentek, de a keskeny
utcának hamar vége szakadt, mert a már házakkal teleépült mezők
szélén egy új utca haladt, két oldalán ugyanúgy már birtokba vett vagy
készülő épületek sorakoztak. Közvetlenül az utca mögött kezdődött a
Casadio-hegy lejtője, ahol kiskölyökként Fürtös egész napokat töltött.
Arrafelé tartottak, és ahogy a lejtő felső pereméhez értek, mintha egy
szakadék nyílt volna alattuk, a Vazsbeton tűnt fel előttük. A völgy
mélyén terült el, a lábaik alatt, melyet bevilágított a hold fehér fénye.
Mögötte, a piszkosfehér felhők előtt feketéllett Monteverde Nuovo
félkörének csipkézett tömege, és jobbra, a Casadio-hegy takarásában a
Donna Olimpia toronyházainak tetői meredtek az ég felé.
„Ah, úgy! − mondta Fürtös. − Ti itt most mennyetek le jobbra − és
rámutatott egy lefelé ereszkedő ösvényféleségre a bozótban, úgy nézett
ki, mintha a kecskéknek készült volna. − És pont egy barlang elé értek.
Egyből észreveszitek. Ott biztos senki se basztat majd titeket… Én
búcsúzok is, jók legyetek.”
„Hova mész, mi van, most itt hagysz minket?” − kérdezte a buzi,
sértődötten, a vállát vonogatva.
„Megy a dógára, ne üzsd bele az orrod, haver!” − torkollta le
Alduccio; ő egyáltalán nem bánta, hogy Fürtös lelép.
„De hogyhogy − hőzöngött a buzi −, hát így kell velünk bánni?”
„Na jó, gyerünk − adta be nagylelkűen a derekát Fürtös −, lekísérlek
benneteket egészen a barlangig.” Leereszkedtek az ösvényen, a
cserjékbe kapaszkodva, és egy zöldellő, ingoványos tisztáson találták
magukat, ugyanis a barlangból egy fekete erecske csordogált. „Na, az
ott, bent!” − mutatta Fürtös. A buzi nem törődött bele, hogy nem marad
velük, megragadta a karját, invitáló mosollyal bámult rá, és kecsesen az
egyik válla mögé rejtette arcát, hogy lentről felfelé irányuljon a mosoly.
Fürtös nem vesztette el türelmét, vele nevetett. Amióta megjárta a
Porta Portesét, meghízott, és már felhagyott azzal, hogy folyton
keménykedjen. Tapasztalt férfivá érett. „Baszki − mondta szinte baráti
hangon kettő nem elég?”
„Neeem!” − felelte a buzi, kissé berogyasztva a térdét, akár egy
akaratos, hisztiző kislány.
„Baszki − ismételte Fürtös −, te aztán szerecc szórakozni, mi?!”
Majd tele megértéssel és felsőbbrendűségi érzéssel továbbindult az
ösvényen, csak a kezével intett búcsút nagy lazán, hátra se nézett.
Az ösvény még vagy húsz métert haladt lefelé, és közvetlenül a
Donna Olimpia központjába vezetett. Fürtösnek csak túl kellet jutnia
egy alacsony, romos falon a végén, átmennie egy úton, és máris a
Franceschi Iskola előtt találta magát. Még mindig egy romhalmaz volt,
mintha két napja omlott volna össze, csak az eső áztatta, nap perzselte
köveken gyűlt össze némi szemét. Fürtös megállt előtte zsebre tett
kézzel, hogy jobban megnézze. Igaz, az utca közepéig kigördült köveket
és törmeléket egy kupacba hordták, kicsit rendet raktak, csak egy-két
tömb hevert szanaszét az utcán; úgy látszik, amikor a választások előtt
úgy tettek, mintha komolyan nekilátnának az újjáépítésnek, az a két-
három tömb végül csak ottmaradt, a választások után meg már senki
nem foglalkozott vele, hogy arrébb vigye őket.
Fürtös mindent alaposan szemügyre vett: még hátra, az udvarokra is
bement, ahol mosókádak és vécécsészék álltak, aztán vissza az utcára a
téglahalmok és a talpon maradt, de lakatlan, bedeszkázott ablakú
saroképületek elé. Elnézelődött ott egy darabig, végül is ezért ment a
Donna Olimpiára; aztán felhajtotta inge keskeny gallérját, összehúzta
kicsit a vállait, mert egyre hűvösebb lett, és elindult, hogy járjon egyet a
Donna Olimpia központjában; a töredezett járdán, a zárva tartó
újságosbódé mellett alig találkozott pár félálomban csöndesen hazafelé
tartó alakkal, és az Új Házak előtt egy újdonság: két rendőr, akik
bezöldülve az unalomtól és átfázva ácsorogtak vagy fel-le járkáltak,
mint két árny a házak árnyékában, övükön pisztolytáskával.
Fürtös ezúttal tiszta lelkiismerettel, pusztán érzelmeitől vezérelve járt
arra: szép kényelmesen elsétált a két egyenruhás előtt, szinte flegmán;
majd a Toronyházak felé vette az irányt, ami négy egymáshoz
csatlakozó épületből állt úgy, hogy az ablakok sorai és átlói sehol nem
szakadtak meg székében és hosszában jó pár száz méteren keresztül; a
lépcsőházak ugyanúgy, amelyeket kívülről a téglalap alakú ablakok
hosszú függőleges oszlopáról lehetett felismerni. Lent, az utca szintjén a
fasiszta idők stílusában épült árkádok, átjárók, kapuk között hat vagy
hét belső udvar terült el, öreg, kitaposott földdel, hajdani virágágyások
maradványaival, tele rongyokkal és papírszeméttel a falak holdig
magasodó kürtője alján. A belső udvarokra, a félhomályos folyosókra a
Donna Olimpiáról nyíló kapukon abban az órában alig lépett be valaki,
de ha mégis, szapora léptekkel haladt el a pincelejáratok rácsai mellett,
besurrant valamelyik lépcsőház ajtaján és sietett felfelé, a sok poros
lépcsőn, hogy mielőbb a lakásába érjen.
Fürtös az udvarokon bolyongott; abban bízott, hogy összeakad
valakivel, akivel válthat pár szót. És valóban, kicsivel később az
Ozanam utcai vaslépcsőn egy fiatal srác körvonalait pillantotta meg,
ahogy lefelé lépdelt. „Asszem, ezt ismerem” − gondolta Fürtös, és
elindult felé. Egy vörös srác volt, tele szeplőkkel, szeme helyén vörös
bozont, haja gondosan fésülve, oldalt választékkal. Fürtös mereven
bámulta, a másik pedig, mivel érezte, hogy nézik, éberen figyelt,
minden eshetőségre felkészülve közeledett. „Hé, mi ismerjük egymást!”
− szólította meg Fürtös, és üdvözlésre nyújtott kézzel ment elé.
„Ha te mondod!” − mondta a másik, miközben jobban megnézte
magának.
„Te vagy az Ördög, a fene essen beléd?!”
„Igen” − válaszolt a másik.
„Én meg a Fürtös!” − kiáltott fel Fürtös, mintha valami
kinyilatkoztatást tenne.
„Á!” − hangzott Ördög rövid reakciója.
„Na és, mi van veled?” − kérdezte Fürtös udvariasan.
„Elvagyok” − felelte Ördög, látszott rajta, hogy hullafáradt.
„Meséjjé má valamit!” − faggatta Fürtös, teljesen felvillanyozódva.
„Mit meséjjek? A szokásos. Mos jövök a melóból, olyan álmos
vagyok, majd összeesek.”
„Miccsinálsz, pincérkecc?”
„Ja.”
„A többiek? Oberdan, Zambuia, Bruno, Kisfarkas?”
„Ki így, ki úgy, dogozik mind, ennyi.”
„Rocco, Alvaro?”
„Milyen Alvaro?”
„Alvaro Furciniti, a Nagyfejű.”
„Ááá!” − kapcsolt aztán Ördög. Rocco elkötözött Risanóba, köd
előtte, köd utána. Alvaróé viszont egy csúnya história volt, éppen pár
héttel korábban ért véget. Március elején történt. Esett az eső. Alvaro a
Testacción volt, egy presszóban, ahol néhány srác unottan biliárdozott.
Ő is beszállt, csak hogy elüsse az időt valamivel. A presszó csupa
alvilági figurával volt tele, a tulaj is egy jómadár volt, egy pocakos,
kopasz faszi, a nyakán göndörödött a szőr, úgy nézett ki, mint Néró, ő
volt az orgazda; a billiárdozók közül − mind kicsípve, annak ellenére,
hogy hétköznap volt, ráadásul hétfő − mindegyiknek volt már két-három
komolyabb balhéja, abból volt jövedelmük, legalábbis aznap. Az egész
kora délutánt játékkal töltötték a presszó mögötti nyirkos helyiségben,
már unták a dolgot, gondolták, bemennek a belvárosba. Amikor már a
Piazza del Popolón jártak, adódott egy remek lehetőség, hogy
meglovasítsanak egy öreg autót, egy Lancia Apriliát, hülyék lettek
volna kihagyni; nem volt benne semmi, még egy pár kesztyű se, de ők
úgyis csak azért akarták elkötni, hogy elszórakozzanak vele egy kicsit
aznap este, aztán valahova letegyék, otthagyják. Ittak egy keveset a
presszóban a Testacción, ittak még egy keveset a Piazza di Spagnán és a
Babuino utcában, és még mindig ittak, miközben a lopott autóval
furikáztak keresztül-kasul Rómában. Teljesen lerészegedtek,
száguldoztak, mint az őrültek. Csinálták egy kicsit a cirkuszt a Piazza
Navonán, de mivel a tér gyűrűje túl szűk volt, a Körök felé vették az
irányt, az Archeológiai sétányra tértek; felváltva vezettek, és
százhússzal, százharminccal repesztettek a felázott úttesten. Két
motoros rendőr üldözőbe vette őket, de lekanyarodtak az Anyakönyvi
Hivatalnál, és a Giudia tér körüli sikátorokban sikerült lerázniuk őket;
aztán visszamentek a Piazza Navonára, ott ismét körözni kezdtek,
felborítottak egy babakocsit, ami öt-hat métert repült, de szerencsére
üres volt, a kisgyerek az anyja kezét fogva sétálgatott; egy férfi valamit
utánuk kiáltott, erre ők egyből megálltak, kiszálltak, elkapták a fickót,
jól megverték, vérző szájjal hagyták ott, aztán visszaszálltak a kocsiba,
és szélsebesen elviharzottak a Governo Vecchio utca és a Panigo
negyed irányába. A Tevere mentén haladtak, a Milvio híd felé, amikor a
Tengerészeti Minisztérium magasságában egyikük meglátott egy csinos
nőt, kikenve-kifenve, aki a töltésfal mellett sétált egyedül; lelassítottak,
az egyikük kiszállt, a hölgyhöz lépett, kitépte a táskát a kezéből, és már
pucoltak is; visszatolattak, átmentek a hídon, és a Borgo Pio felé
indultak tovább, mentek pár kört a Szent Péter téren, végül megint a
Testacción kötöttek ki, hogy igyanak még három-négy stampedli
konyakot. Közben este lett, elhatározták, hogy kiugranak Anzióba,
Ardeába vagy Latinába, szóval vidékre. Újra beszálltak az Apriliába,
teljes sebességgel elindultak a San Giovanni irányába, ott rátértek a Via
Appiára; fél óra múlva valami kis faluban voltak, még a nevét sem
ismerték, benyomtak fél liter bort egy kocsmában, aztán összevissza
száguldoztak, legalább százzal, a vidéki utakon, míg egyszer csak egy
olyan helyen találták magukat, Latina közelében, amit egyikük már
ismert. Késő éjszaka volt. Az autót az útszélen hagyták, belopóztak egy
tanya udvarára, elloptak vagy húsz csirkét, a kutyát revolverrel
agyonlőtték. Bepakolták a csirkéket a kocsiba, aztán gázt adtak, mentek
vagy százharminccal, ismét a Via Appián lyukadtak ki; majd Rómától
harminc kilométerre, nem sokkal Marino előtt, ki tudja, hogyan, hátulról
belerohantak egy pótkocsis teherautóba. Az Apriliából csak egy gyűrött
fémkupac maradt, benne véres testek és csirketollak fasírtja. Csak
Alvaro élte túl, de elvesztette egy karját és megvakult.
Mire a történet végére ért, Ördög egy kicsit fázni kezdett, az is lehet,
hogy a fáradtság miatt, kicsit el is sápadt, türelmetlenül figyelte az
olykor-olykor felbukkanó embereket, akik hazafelé tartottak, csöndben,
görnyedten mentek be a kapun.
„Hagy mennyek mosmá aludni, mer apám pofázni fog” − mondta
végül, és nyújtózkodott egyet.
„Na akkor majd talákozunk!” − búcsúzott el Fürtös, sajnálta, hogy
így válnak el, de nem akarta kimutatni.
„Akkor elköszönök, izé, ja, Fürtös!” − mondta Ördög, kezet rázott
vele, és már el is tűnt az M vagy az N lépcsőház poros, egyetlen égővel
gyengén megvilágított, széles, fekete bélcsatornájában.
Fürtös gondolataiba merülve, csöndben távozott, át az udvarokon, a
Donna Olimpia utcán, ismét elhaladt a rendőrök előtt, és zsebre dugott
kézzel, fütyörészve a Casadio-hegy alatt rátért az útra, ami a Bianco
hídhoz vezetett, a Vazsbetonon túl. Már semmi dolga nem volt arrafelé,
szaporázta a lépteit, közben egy pillanatra sem hagyta abba a
fütyörészést. Alig várta, hogy a Bianco hídhoz érjen, ott villamosra
szálljon, és végre hazaérjen aludni egyet.
A Vazsbeton, jobban mondva a Vas és Beton jobbra terült el a hold
vattacukor-szerű fényében, egy fehér és illatos porfelhő, szépen rendbe
téve, és olyan csöndes volt, hogy hallatszott az egyik éjjeliőr hangja,
amint valamelyik raktárban dúdolgatott. Mögötte, egy magaslaton, az
ellenfényben, nagy, fekete dombok tetején előtűnt a Monteverde Nuovo
végtelen félköre, fényekkel pettyezve, a porcelánfényű felhőcsíkok alatt,
a sima égen. Amióta összedőlt az Iskola, Fürtös nem járt arrafelé, már
alig ismerte ki magát. Túl nagy volt a tisztaság, a rend, már meg se
próbált kiigazodni. A Vazsbeton tökéletesen tükrözte az új helyzetet:
magas kémények, melyek a völgyből szinte az utcáig értek, precízen
egymásra rakott gerendák sorai az udvaron, egy-egy mozdulatlan, fekete
vagon körül fénylő sínpárok, egymás mellett sorakozó, egyforma, vörös
tetejű raktárak, melyek annyira tiszták voltak, hogy a magasból
tánctermeknek tűntek.
Még az út mentén, a gyár fölötti bozótos lejtőn húzódó drótkerítés is
vadonatúj volt, egyetlen lyuk sem tátongott rajta. Egyedül a kerítés
melletti vén őrbódé volt még mindig a régi; még mindig büdös volt és
mocskos, mint hajdanán, aki arra járt, még most is szívesen végezte ott
a dolgát, volt belőle bent is, kint is legalább négyujjnyi vastagon. Ez
volt az egyetlen hely, amit Fürtös ismerősnek talált, pont olyan maradt,
mint gyerekkorában, közvetlenül a háború után.

Tunya és Alduccio ismét a Campo dei Fiori felé igyekeztek, zsebre

dugott kézzel, nyitott, kitűrt, a nadrág fölött lebegő ingben, de a
poénkodás, a dalolászás most elmaradt.
„Mi van, ember vagy te?” − ismételte Alduccio, görnyedten
gyalogolva.
„Na figyed má! − csattant fel Tunya, megállt az utca közepén, és felé
emelte kinyújtott karját. − Csak te vótál ott, mi, te egyedül?”
„Hát, az mindegy, a faszi csak nekem monta, udvariasságból!” −
vágott vissza Alduccio, tölcsért formálva tenyeréből a szája előtt.
„Jópofa vagy, hallod! − mondta Tunya, és újra elindult. −
Agyalágyult!” − tette még hozzá, és ujjával a halántékára bökött.
„Ki monta, hogy csak én csinálom! − magyarázta Alduccio.
– Montam, hogy legyen fej vagy írás te majom!”
Míg így civakodtak, kiértek a Campo dei Fiorira, kövezete
takarításképpen fel volt locsolva, de itt-ott még akadt egy-egy
káposztatorzsa vagy -héj elszórva, és még mindig ott voltak a
rongylabdával focizó kiskölykök is. A tér végében, a legsötétebb
sarokban nyílt egy sikátor, a Cappellari utca, rozzant kapukkal,
homlokzatdísz-maradványokkal és ütött-kopott ablakokkal a házakon, a
járda kövén sok-sok év vizelete száradt. A két cimbora megállt egy
rozoga lámpa fényénél, egy öreg padnál az egyik ház bejárata mellett,
ahol a sötét sikátor kezdődött, Tunya előkotort egy pénzérmét, ujjai
között megpörgette és feldobta.
„Fej!” − kiáltotta Alduccio.
Az érme a halszagú macskakövön landolt, és egy csatornanyílás felé
gurult; Tunya és Alduccio lökdösődve és a másikat hátrafelé rángatva az
ingénél fogva − amit közben majd elszakítottak egymáson −, rávetették
magukat, égnek meresztett fenékkel, hogy lássák az eredményt.
„Nekem jár!” − jelentette ki nyugodtan Alduccio, és nagy büszkén
elindult elsőnek a sikátorban. Tunya pedig utána. Az egyetlen fény,
amely megvilágította az inkább istállóra, mint egy utcára emlékeztető
kövezetet, az ólomszürke falba ékelődött kis ablakok egyikéből
szűrődött ki, nem volt könnyű megtalálni a kupleráj bejáratát. Ám
szerencsére szép borsózöldre volt festve, ezer közül is meg lehetett
volna ismerni, ráadásul félig nyitva volt, egy fehér csempékkel borított
folyosóra nyílt, mint a nappali szállókban.
Felmentek a lépcsőn, a félemeleti fordulóig; az egyik oldalon
folytatódott a lépcső egy foszladozó szőnyeggel a fehérre meszelt boltív
alatt, a másikon a kis szalon ajtaja nyílt, középen állt a madám pultja.
A két cimbora, mivel éppen senkit nem találtak a bejáratnál, és a
szalon ajtaja is zárva volt, tovább baktatott felfelé a lépcsőn. De valaki
rájuk kiáltott: „Hé, mocskos disznajai!” A tulajdonosnő üvöltött velük,
de olyan hangerővel, hogy majd leszakadt a veséjük. „Ki látott má ilyet,
asziszitek, hogy otthon vagytok?!” − folytatta.
Ezeket a szavakat nevetés és gúnyos megjegyzések követték a füsttel
teli szalonból. Sőt, két-három már bent tartózkodó kliens felállt és
röhögve ki is jött az ajtóig.
Tunya és Alduccio lerohantak a négy már megtett lépcsőfokon, és ők
is nevetve megálltak a madám előtt, aki közben dagadt lábain
bevonszolta magát a pulpitusa mögé. De ő egyáltalán nem volt vicces
kedvében, és a szolgálólány sem, aki búskomoran állt mellette,
oldalához tapadva, mint egy bolha.
„Micsoda kretének! − jegyezte meg az asszony, aki néha olaszul
beszélt, mivel ő volt a tulajdonos, egy magasabb társadalmi csoportba
sorolta magát. − Na mi az? Hetyegni akartok, anélkül, hogy egy lírát is
előkotornátok? Megáll az eszem!” „Naccsád − mondta Tunya, hogy
megbékítse −, tévettünk!” „Tévettetek a lófaszt!” − vágott vissza a nő,
mint mindig ha valaki megsértette az érdekeit, rögvest visszatért a saját
trasteverei nyelvéhez, bár Frosinonéba való volt; és követelőzve
kinyújtotta feléjük a markát. A fiúk elővették a személyi
igazolványaikat, megmutatták; aztán, annak ellenére, hogy az imént
éppen hülyét csináltak magukból, nagy vidáman léptek be a kliensekkel
teli szalonba, akik a falak mentén elhelyezett rákvörös díványokon ültek
és dohányoztak, legtöbbjük az áldozat arckifejezésével, csöndben és
kanosan.
És íme, egy kis, párnázott széken, a szoba közepén, hasa körül pár
mentaszínű szúnyoghálóval egy öreg szicíliai nő ült, rúzzsal összekent
cigarettát szívott.
Az ügyfelek csöndben méregették, ő hűvös pillantással viszonozta,
egyenest a képükbe nézett, füstfelhőket fújt a szájából, köldökéig lógó
csöcsökkel.
Ahogy belépett, Alduccio rögtön előtte termett, a többi vendégnek
hátat fordítva, s fejével biccentve azt sziszegte: „Mennyünk.”
„Ekkora köcsögöt! − gondolta Tunya, és letelepedett az egyik
díványra. − Ezek mind itt vannak má vagy egy órája, senki nem ment el
vele, ez meg bejön, aszt egybő szobára viszi!” Alduccio és a prosti
időközben távoztak, fel a lépcsőn, a feslő szőnyegen. Tunya rágyújtott,
fél fenékkel a díványon, a másik fele a levegőben, két vörös hajú, északi
katona között, akik egy árva mukkot se szóltak, olyan tiszteletteljesen
viselkedtek, mintha nem is kuplerájban, hanem templomban lennének.
„Na ez mos mikor jön vissza… sohanapján! − morfondírozott Tunya. −
Ha még eccer úgy jön ki, hogy nem ő szerzi dohányt, esküszöm,
kibaszok vele!” Még egy utolsót beleszívott a cigijébe, ami már az ujjai
között égett, a dívány alá hajította, és eltaposta a cipője sarkával.
Minden a megszokott mederben folyt: a madám a szolgálólánnyal
dumált a folyosón; úgy üvöltött, mintha beleznék, de nem lehetett
érteni, hogy mit mond.
„Dugujj má el, te ribanc!” − mondta két-három suhanc a szalon egyik
sarkában, érthető módon, miután hallgatták egy ideje az ordibálást,
olyan mély és erőltetett hangon, mintha gyomorból jönne, szinte
számítani lehetett rá, hogy elpattannak a hangszálaik és a szemeikben az
erek; aztán rögtön visszatértek a normális beszédhez, senki nem tudta
volna megmondani, hogy kik voltak azok. A madám rájuk se hederített,
tovább üvöltözött a szolgálólánnyal. Egyszóval minden a legnagyobb
rendben volt. Nem sokkal később lejött még két lány; az egyik az üresen
maradt székre telepedett, a másik pedig az egyik srác térdeire, azok
közül, akik felüvöltöttek, aztán csöndben maradtak és olyan ártatlan
képet vágtak, mintha szentelt ostya lenne a szájukban. A két katona
szedelőzködött, és szép komótosan távozott, két cafka sértegetése
kísérte őket kifelé menet. A legifjabbak összenevettek, vörösen, mint a
paprika; a füst, az átizzadt ruhák és a vászoncipők bűze egyre erősebb
lett, de ez is így volt rendjén. Amikor hirtelen…
Túlzengve a szalon zűrzavarát, a madám szónoklatának utolsó
szakaszát és a lányok nyafogását, fentről egyszer csak kacagás
hallatszott. Először senki nem figyelt fel rá. Se a madám, se a lányok, se
a négy alak, se Tunya. De mivel a kacagás nem maradt abba, mindenki
hegyezni kezdte a fülét. A tulajdonosnő gyanakvó pillantásokat vetett
fel az emelet irányába a pultja mögül, aztán egy kazettába pakolta a
pénzt, amit akkor is számolt, amikor a szolgálólány fejét mosta, felállt,
és kiment a lépcsőfordulóba, onnan nézett felfelé. A lányok is
elhallgattak, köré gyűltek, húzták maguk után a lepleiket, mozgott a
hájuk púder- és lekozmáltolaj-szagú bőrük alatt. A Panigo utcai
suhancok is felálltak, az ajtóhoz siettek, a félfáknak vagy egymásnak
támaszkodtak. A többi kliens az ő hátuk mögül kíváncsiskodott,
utolsónak Tunya nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, mi történik.
A kacagó nő még mindig az emeletre vezető lépcsőkön járt, a
második lépcsőforduló után, melyet a meszelt boltív takart, ahol a feslő
szőnyeg véget ért. Lassan lépdelt lefelé. Olykor-olykor meg kellett
állnia, hogy hátravesse fejét vagy hogy előregörnyedjen, annyira
nevetett. Olyan hangosan, hogy még az utcán is hallatszott, bár nem jött
igazán szívből: a-a-a-a-a-a-h-zott egy darabig, majd abbahagyta, de
aztán megint rázendített, a-a-a-a-a-a-h, most még magasabb tónusban,
az eszement majd megfulladt, annyira hahotázott. Végre leért a
lépcsőfordulóba, megállt, hogy tovább nevessen a közönsége előtt,
amely lentről figyelte a műsort. Egy darabig tátott szájjal bámulták, ő
teljesen összegörnyedt, már kedve se volt hozzá, de csak azért is
folytatta, egyre hangosabban és féktelenebbül.
„Megtudhatnánk, min nevecc ennyire, kisanyám?” − kiáltott oda az
egyik srác. A nő ránézett, majd a többiekre odalent, és az arcukba
nevetett.
„Mit röhögsz, te hülye picsa?!” − kiáltotta egy másik.
A nő a takarásban lévő lépcsőszakasz felé fordult, és anélkül, hogy
abbahagyta volna a hahotázást, azt kiabálta: „Gyerünk, csipkedjed má
magad, dajka kéne neked, vagy mi?!” Ekkor feltűnt a lépcsőn Alduccio
is a szicíliai bige mellett, a lépcsőfordulóban, lehajtott fejjel, épp a
nadrágszíján kereste a lyukat, hogy becsatolja.
„Mennyél, egyél egy kis zabaionét26!” − folytatta a nő, majd ismét
kitört belőle a röhögés.
„Bazmeg…” − morogta félhangosan Alduccio, végre megtalálta az
övön a megfelelő lyukat. A szicíliai pillangó lassan jött lefelé a
szőnyeggel borított lépcsőfokokon, kezével a falnak támaszkodva, hogy
jobban nevethessen, a fiú mögötte, mintha el akarna bújni. A többiek
odalent már gyanították, miről lehet szó, kuncogni kezdtek ők is, de
nem túl hangosan, csak visszafogottan, miközben ilyeneket
mondogattak: „Asztakurva, mi ez a nagy műsor?” De a nő csak
folytatta, fantáziátlanul, majd kiakadt az állkapcsa, hogy jól felhergeljen
mindenkit. „Az a nagy sieccség! − folytatta. − Aztán meg felmondja a
szolgálatot és faképnél hagy! A-a-a-a-ah!” „Tökre le vagyok
gyengülve!” − magyarázta Alduccio, de olyan halkan, hogy csak ő
hallotta. Közben a legalsó lépcsőfordulóra értek, ahol a többiek álltak; a
szicíliai pillangó hisztérikus nevetéssel bevonult a szalonba, utat törve
az ajtóban ácsorgók között, miközben Alduccio, akinek nem volt
bátorsága a társaság tagjaira pillantani, a dühtől fuldokolva
továbbrobogott a kijárat felé. Tunya − miután kiegyenlítette a számlát a
madámmal, aki persze azonnal rikácsolni kezdett − futott utána.
„Na mehetünk lábbusszal a Terminiig, remélem, tudod?!” −
aggályoskodott Tunya Alducciónak, amint utolérte, és bezárult
mögöttük a kupleráj ajtaja.
„Leszarom!” − mondta Alduccio. Ő ment elöl, hátra se fordult, úgy
kullogott, mint egy rühes farkas, behúzott farokkal. A Cappellari
utcában egy lélek se mutatkozott rajtuk kívül; egymás mögött baktattak,
csaknem a falat súrolva, a házakon vastagon állt a fekete, nyirkos
mocsok, kifeszített köteleken rongyok lógtak az ablakokban, amelyek
olyan közel voltak, hogy ha kihajoltak volna rajtuk, elérik egymás
kezét. Olyan sötét volt, hogy csak araszolhattak, mint a vakok. „Na, erre
rábasztunk − szólalt meg Tunya −, minnyá hasra esünk, orral valami
húgytócsába!” Tapogatózva haladt, gondosan ügyelt, hova teszi a lábát,
majd hirtelen kitört belőle a nevetés. „Mit röhögsz?” − kérdezte
Alduccio és hirtelen hátrafordult. A másik csak lépkedett tovább a
kövezeten, ami olyan volt, mintha bezsírozták volna, és még mindig
nevetett. „Röhögjé csak!” − sziszegte Alduccio fáradtan.
Így, libasorban átvágtak az elcsendesedett Campo dei Fiorin, onnan
az Argentína téren és a Via Nazionalén át felbaktattak a Termini
állomásig; fél óra erőltetett meneteléssel meg is érkeztek. „Itt
kapaszkoggyunk fel?” − kérdezte fakó hangon Alduccio. „Jobb, ha egy
kicsit előrébb” − válaszolta Tunya, képe megnyúlt, besárgult a
fáradtságtól. Kicsit előrébb, a Makaó laktanyánál felkapaszkodtak a 9-
esre. Tunyának jó kedve volt. Az ütközőn csüngve szívszaggató hangon
énekelni kezdett: „Topánkák, topánkák/” Ha egy utas véletlenül rá mert
nézni, egyből támadt: „Mit bámúsz?” − vagy attól függően, hogy kivel
volt dolga, és mennyire rohant a villamos: „Hé, főnök, itt potyázok, és
akkó mi van?” − még gesztikulált is hozzá nagy hévvel, vagy ha meg
egy suhanc volt az: „Mi van, haver, talán te acc kőcsön egy kis
zsetont?” − ha viszont egy bige: „Jaj, de dögös vagy!” − és már dalolt is
tovább nagy lelkesen, még hangosabban. „Állíccsad má le magad!” −
szólt rá komolyan Alduccio az egyik megállóban, miközben a jármű
körül keringtek, mintha semmi közük nem lenne hozzá. „Mér nem
telefonász inkább a zsaruknak, hogy jöjjenek értünk: halló, a kilences
járaton potyázik két csávó, tapadnak a villamosra!” „Leszarom, felőlem
vihetnek a sittre is, kit érdekel. Mér, odahaza talán jobb?” − közölte
Tunya, miközben ismét felugrott az ütközőre.
A Verano temető ezer meg ezer mécsesének fénye csillogott, rezgett
nyugodtan, sűrű sorokban, a ciprusok között, a temetőt övező fal
fülkéiben. A Portonaccio negyedben is, kicsivel a Tiburtina állomás
felüljárója után, a végállomáson, nagy volt a nyugalom, egy-egy
villamos és busz vesztegelt üresen, akár egy sötét folt a fakó levegőben,
melyet a derült ég és a pár utcai lámpa nem világossá, hanem inkább
még szomorúbbá tett. Egy 309-es állt a becsukott újságosbódé előtt,
kicsit odébb a fedett peron, egy teremtett lélek nélkül.
„Lássuk csak, mennyi lóvé van a zsebembe! − kiáltott fel Tunya és
kifordította a zsebét, hogy előhalássza a dohányt. − Ötvenöt líra −
jelentette be −, negyven a buszra, a maradékbó meg veszünk fánkot, mi
Alduccio?” „Jó, vegyünk!” − felelte rekedt hangon Alduccio. Már majd
éhen halt, de gondolni se bírt az evésre, csak ment Tunya mögött,
magába roskadva. Tunya vett egy fánkot a büfében, ahol már alig
maradt valami. „Nesze, egyé!” − mondta, és Alduccio szája elé tartotta a
hideg süteményt. Alduccio fintorogva harapott belőle. „Még egyet!” −
biztatta Tunya. „Nemkell, elég!” − tiltakozott Alduccio, és elfordította a
fejét. „Najó, nekem mindegy − csattant fel Tunya −, sőt, anná jobb,
legalább befalhatom az egészet!” Neki is látott, közben teli szájjal
röhögött. „Röhögjé csak, röhögjé, baszki!” − motyogott egyre
dühösebben Alduccio. „Szájjunk fel, nem?” − szólalt meg egy kis idő
múlva Tunya, miután befejezte a csámcsogást, és nagy vidáman
felpattant a busz lépcsőjére. Alduccio szótlanul követte a félig üres
utastérbe, csoszogva, zsebre dugott kézzel. Tunya viszont charlestont
fütyülve szállt fel. „Hé, kalauz! Két jegyet!” − rikkantotta. „Hallom,
hallom − próbált szót érteni vele a kalauz, miközben lassú
mozdulatokkal leszakított két jegyet a tömbből −, nem kell annyira
ordítani!”
A buszon tucatnyi ember bóbiskolt: egy kolduló vak nő, egy férfi
kísérte, aki úgy nézett ki, mint Cavour27, két zenész, fekete vászontokba
bujtatott hangszereikkel, alig bírták tartani a fejüket, egy
főtörzsőrmester, két-három munkás és pár moziból hazatartó fiatal.
Tunya és Alduccio végignyúltak az első üléseken, s mivel Alduccio
még mindig csöndben volt, Tunya halkan énekelgetni kezdett. A
buszvezető lent álldogált és a főnökkel diskurált, mögöttük a távolban, a
falakon túl a Verano fényei pislákoltak. Abba a csöndbe és abba a
szomorú bűzbe, ami a szegény emberek ruhájából áradt, hirtelen
berobbant egy szőke kölyök, angolkabátban, éhenkórász képpel, mint
akinek hetedíziglen minden felmenőjét a nélkülözés vitte el, és kiállt a
folyosó közepére, az emberek felé fordulva. Senki nem figyelt rá,
miközben kétszer-háromszor megköszörülte a torkát, mint a profik,
aztán énekelni kezdett. Erre mindenki odafordult, és ő ártatlan képpel
folytatta, jó hangosan, orrhangon, akkurátusán kiejtve a dal minden
szavát:

Repülj! Repülj! Repülj!28

– énekelte. Tunya és Alduccio a szemük sarkából figyelték kollégájukat

munka közben. Egy-egy utas elnevette magát, volt, aki tátott szájjal
nézte az előadást, volt aki az ablak felé fordult zavarában.
„Ha nem siecc azzal a repüléssel, elindul a busz, aztán
viszonlátásra!” − kommentálta Tunya, csak hogy megtörje a jeget;
Alduccio viszont kihasználta az alkalmat, amíg az a szerencsétlen ott
énekelt, hogy egy kicsit átgondolja a saját dolgait. A kölyök elénekelte a
dalt az elejétől a végéig, a busz és az egész tér mélységes csöndjében,
aztán körbejárt, hátha adnak neki valamennyit. Tunya megrázta a fejét,
mint egy rossz pap, és felfújva a nyakát, akár egy pulyka, előkotorta az
öt lírát, ami megmaradt. A szőke srác dolga végeztével le is szállt.
„Megvan a zseton, le is lép!” − motyogta Tunya, az öt lírája gondolatára
is összeszorult a szíve. „Repüjj, repüjj − kiáltott utána, bár a srác már
nem hallhatta −, repüjj, hogy a jó édes anyádba!” Aztán Alduccióhoz
hajolt sárga arcával: „Repüjj, repüjj!” − hajtogatta. Alduccio erre a
könyökével jól állon vágta, amitől Tunya a támlába verte a fejét;
Alduccio dühödt pillantást vetett rá, tekintetéből látszott, kész akár
ökölre is menni, ha még egy szót szól. Tunya inkább békén hagyta.
Ekkor a buszvezető lassan felkászálódott a járműre, de ahelyett, hogy
megragadta volna a volánt, csak elnyúlt az ülésén, fekete Júdás-képére
kiült a fáradtság, kezét combjai közé ejtette, úgy tűnt, mindjárt elalszik.
A busz hátuljából gyászos hang hallatszott: „Hé, komám, mi lesz má, itt
alszunk?” De az meg se moccant. „Repüjj, repüjj, repüjj!” −
kommentálta nagy hangon Tunya. Erre felélénkült a busz, mindenki
hajtogatta a magáét; mire kiszórakozták magukat, egymás után valami
bekiabálással, ki a koreai háborút emlegette, ki Rebecchinit29, a
buszvezető kezdett életjeleket adni, kiegyenesedett, lassan kiengedte a
kéziféket, a jármű szuszogott és fújtatott, majd a kövezeten billegve
elindult a kihalt és sötét Tiburtina úton.
„Na én elköszönök, Alduccio!” − mondta Tunya, amikor a Tiburtino
negyed végéhez értek, a háztömbjük elé, és elindult felfelé a málladozó
lépcsőn. „Csá!” − motyogta Alduccio, és továbblépdelt a néptelen utcán,
hiszen ő egy kicsivel előrébb lakott. Felőle most lehetett volna körülötte
akár hatalmas tömeg is, észre se vette volna. Az utcai lámpák
fényfoltjaikat az aszfaltra és a háztömbök sárgás falaira vetették, a
tökegyforma házak tízes csoportokban sorakoztak, köztük tökegyforma
földudvarok. Öt-hat zenélgető suhanc jött arra, az egyik harmonikázott,
a másik dobolt, a harmadik kasztanyettezett; majd ők is eltűntek a házak
között, míg szambájukból csak a tu-tún tu-tún maradt, egyre
távolabbról, mintha egy halott városban bolyongott volna a hang. Egy
részeg, lángvörös képét mocskos kalapja takarta, olykor-olykor
füttyentett egyet, hogy a szeretője ajtót nyisson, míg a férj aludt. Két
kölyök sutyorogva tárgyalta ki bizonyos ügyleteit, de a hangjuk tisztán
hallatszott az egyik udvar közepén, körülöttük kőoszlopok sorakoztak,
azok között ruhaszárító kötelek feszültek, olyanok voltak a
félhomályban, mint az akasztófák.
Alduccióék lakásának ajtaja félig nyitva volt, égett a villany is. Az
egyik széken a húga ült, a konyha végében, ahol még mindig borzalmas
rendetlenség uralkodott, az anyja állt és rikácsolt. A mosogatóban
koszos tányérok, a padló tele szeméttel, az asztalon, a villanykörte alatt,
melynek fényében csillogott minden, ami vizes volt, két-három
kenyérdarab hevert, egy piszkos fazék és egy kés. A kettő közül az
egyik szoba ajtaja szintén félig nyitva volt, a sötétben látszott Alduccio
apja, ahogy ruhástul, szétvetett lábakkal feküdt a franciaágyon, ahol a
legkisebb lány is, a többi csemete földre dobált matracokon aludt. A
másik szoba viszont, ahol Fürtös családja lakott, zárva volt, mintha nem
is lett volna senki odabent.
„Öngyilkos leszek, öngyilkos leszek!” − sikítozta a húga, fejét
meztelen, sovány karja közé fogta, mintha begörcsöltek volna az izmai.
„Bárcsak!” − sziszegte Alduccio anélkül, hogy bármelyikükre is
ránézett volna; és elindult a tábori ágy felé, amelyiken aludni szokott, a
fal mellett, a szobában, ahol az apja feküdt. Húga hirtelen felpattant a
székről, és a lakás ajtaja felé vetette magát. „Ájjámeg!” − kiáltott rá
Alduccio, megragadta a csípőjénél, és visszapenderítette a konyha
közepére, mire a lány a lökés erejétől a földre zuhant.
Ott is maradt, ahogy volt, a felborult szék és az asztal között, tovább
sírt könnyek nélkül, dühből, vonaglott a vizes padlón.
„Csukd be az ajtót!” − utasította Alducciót az anyja.
„Csukd be te!” − vágott vissza Alduccio; felmarkolt az asztalról egy
darab kenyeret, és a szájába tömte.
„Te átkozott!” − kiabálta az anyja, de nem túl hangosan, nehogy a
szomszédok meghallják, de annál vadabban; borzas volt és félmeztelen,
ahogy kora este hagyta a fia, csöcsei verejtékben úsztak, majd kiestek a
félig nyitott ruhából. Meztelen lábát csoszogva húzta a kövön, ahogy
ment bezárni az ajtót.
„Ez a büdös, kurva kölyök!” − folytatta, mialatt a földön heverő lány
olyan hangokat adott ki, mintha haldokolna, közben néha azt motyogta:
„Istenem, istenem!” Alduccio legyűrt egy falat kenyeret, aztán a
csaphoz ment, hogy igyon rá egy korty vizet. Tántorogva,
alsónadrágban és még a fekete munkáskabátjában megjelent az apja,
átment a konyhán, még mindig vakon a bevedelt bortól, kócos haja
izzadt homlokára tapadt. Állt ott egy darabig, talán mert mire kiért,
elfelejtette, miért is indult el; aztán szájához emelte a kezét, majd fel-le
mozgatta a levegőben, a szívétől körülbelül az orra magasságáig és
vissza, mintha egy hosszú és bonyolult beszédnek akarna nagyobb
nyomatékot adni, ami nem jön ki a száján. Végül, mikor észrevette,
hogy egy szót se bír kinyögni, gyorsan elindult vissza az ágyába.
Alduccio kilépett egy pillanatra elvégezni a dolgát, a bérházak
lakásaiban ugyanis nem voltak mellékhelyiségek, amikor visszatért, az
anyja megint rátámadt: „Egész nap csavarog! − mondta. − Vedel, zabái,
de soha egy büdös fillért nem hoz a házhoz, soha!”
Alduccio hirtelen megfordult, „Mosmá nagyon unom, anyám, állítsd
le magad!” − üvöltötte.
„Majd ha nekem teccik! − vágott vissza az asszony, és hátrasöpörte a
szeméből a haját, azokat a szálakat is, melyek meztelen, izzadt nyakára,
mellkasára tapadtak, majdnem a mellbimbójáig. − Mer kénytelen leszel
hallgatni még a pofázásomat, te senkiházi csavargó!”
Alducciót elvakította a düh, lábai elé köpte a szájában lévő falatot:
„Nesze! − mondta. − Itt van, má ki is köptem!” Taszított egyet az
asztalon, ahogy szoba felé indult, le is verte a fazekat és a kést. „Ezt
visszaadod, mi?! − rivallt rá az anyja és utána indult. − Assziszed, ezzel
egálba vagyunk?!” „Bazmeg!” − vetette oda válaszképpen Alduccio.
„Bazmeg te, büdös disznó, eddig is azt csinátad!” − üvöltötte az anyja.
Alducciónak teljesen elborult az agya; lehajolt, hogy felmarkolja a kést,
ami éppen a lábai előtt hevert a mocskos padlón.
 8
A rút komaasszony

…a Giulia ucca
aszott, rút Komaasszonya emeli a kaszát.
G. G. Belli

Vasárnap késő délelőtt volt. A csodás táj, melyben a San Basilió-i

buszból gyönyörködhetett az ember a Tiburtino negyed és a Mammolo
híd közötti hosszú, megállók nélküli szakaszon, mintha ezer mesés, az
ég kékjében megmártózó darabból lett volna kirakva, onnan lentről
egészen a Tivoli-dombokig, amelyek a párában kissé elmosódva ölelték
körül a fákkal, hidakkal, kertekkel, gyárakkal és házakkal tarkított
vidéket.
A Tiburtina úton, ahol most az autóbusz több mint hatvannal
robogott, fémváza és üvegei rettenetes csörömpölése közepette, lustán,
ricsajozva, ünneplőbe öltözött srácok haladtak el, gyalogosan vagy
biciklin, és lányok csoportjai. Minden olyan volt, mintha frissen
mázolták volna az előző esti eső után; az Aniene is, amely mezők,
nádasok, rossz viskók között kanyarodott a Prati Fiscalin át Monte
Sacro felé.
Az üres, átforrósodott buszon két csendőr élvezte a bámulatos
panorámát. Fekete, ciociarai vagy salernói fickók voltak, izzadtak,
mintha most léptek volna ki a zuhany alól, nyári egyenruhájukon
minden lehetséges gombot kigomboltak, kalapjukat a kezükben
tartották, olyan pofával, mint két megtért maffiózó, unott arckifejezésbe
zsibbadva, keserű szájízzel, ahányszor csak eszükbe jutott a nyűg, ami a
megégetett kiskölyök miatt szakadt a nyakukba. Ahogy a száguldó busz
átért az Aniene hídján, a lúggyárat érintve, és megállt egy öreg kocsma
előtt, leszálltak, szépen komótosan, zsebkendőjükkel letörölték
homlokukról a verejtéket, és nekiveselkedtek, hogy végigbaktassanak a
Casal dei Pazzi úton, amely a kocsmától hosszan vezetett a forró
levegőben vibráló horizontig; a végénél a Mammolo hídi lakótelep
terpeszkedett, akár egy arab város, fehér házainak sorai hullámvonalban
kanyarogtak a mezők szélén.
A két csendőr lassan lépkedett a melegtől megolvadt aszfalton;
elérkeztek az útkereszteződésig, majd a Selmi utcán beljebb hatoltak a
városnegyed mélyére. De akiket kerestek, nem voltak ott. Sem a Selmi
utca utolsó házainak egyikében, mely még félkészen állt, a nyílászárók
helyén függönyök lógtak, a kád csapjánál asszonyok civakodtak. Sem a
többi kölyök között, akik az utca közepén vagy a mezőkön játszottak.
És ha véletlenül sikerült volna kitalálniuk, hol találják őket, biztos
megspórolták volna maguknak a hosszú gyaloglást. De honnan a
fenéből tudták volna! Miből gondolhatták volna, hogy − minő fatális
véletlen! − amikor az autóbusz rátért az Aniene hídjára, ha kinéztek
volna egy pillanatra az ablakon, hogy jobban megnézzék a kerteket,
éppen ott, a folyó kanyarulata túloldalán, ahova kölykök csapatai jártak
fürödni, talán megláthatták volna őket…
Akiket kerestek, valóban ott voltak a kertek alján, jobban mondva a
bokrok, fűzfák, cserjék és a nádas dzsungelében a kertek és az Aniene
meredek partoldala között. Mariuccio, aki olyan kicsi volt, hogy még el
sem kezdte az iskolát, a sarkán ücsörgött és nyugodtan játszadozott két-
három hangyával, egy vékony gallyal piszkálta őket. Óváros nézte,
Genesio pedig dohányzott komoly képpel, kicsit félrehúzódva, a földre
kuporodva ő is. Mellette kutyájuk, Fido, ő is pihent éppen. A hátsó
lábain ült, a mellsők kinyújtva, a földnek szegezve; olykor-olykor az
egyik hátsó lábával megvakarta egy kicsit a hónalját. Elhelyezkedett,
csaknem jól nevelten, nézelődött jobbra-balra, messzire, szemügyre
vette az egész környéket, a Tiburtino háztömbjeitől a folyó
kanyarulatáig, és néha békésen rápillantott három fiatal gazdájára, akik
hozzá képest kiskölykök voltak még, rájuk kellett hagyni mindent, még
akkor is, amikor ilyen sótlanul viselkedtek.
Hirtelen, legelmélyültebb szemlélődéséből feleszmélve felkelt, és
odament Mariuccióhoz, hogy megszagolgassa a sarkát. „Fido, ide!” −
szólt rá Genesio, a mosolynak halvány árnyéka sem futott át az arcán;
megfogta a kutyát, aki azonnal visszafutott hozzá, a térdei közé vette, és
simogatni kezdte. A jószág boldogan hagyta, félig lehunyt szemekkel,
úgy tűnt, mintha kellemes félálomba merült volna, hogy jobban
megízlelje a nagylelkűség pillanatait, mellyel kedvenc gazdája végre
megajándékozta. És ez ritkán fordult elő, mert Genesio − bár jószívű fiú
volt, mindig könnyen legyőzték szegényt az érzelmei és az
érzékenysége − mindent magába temetett, csak akkor beszélt, ha nagyon
muszáj volt, nehogy felfedjen magából valamit. Öccsei rendszerint
felvidították, és mindig engedelmeskedtek neki, de egyáltalán nem
féltek tőle, néha, miközben nagy tisztelettel szót fogadtak, még azt is
megengedték maguknak, hogy viccelődjenek vele egy kicsit. A kutya az
ölében már majdnem elaludt, bár aznap délelőtt mind a négyen majd
meghaltak az álmosságtól; ez volt számukra a szabadság első délelőttje.
Nem messze, a száraz fű és a letört nád között még jól látszottak a
gödrök, amelyekben aludtak, mint a verebek a fészkükben, vagy a
nyulak a vackukban. Egyáltalán nem bánták, hogy elszöktek otthonról;
sőt, a két legkisebb kifejezetten örült neki, úgyis ott volt Genesio, aki
mindenre gondolt. Genesio összehúzott szemöldökkel éppen azt tette:
gondolkozott, miközben a kicsik a hangyákkal játszottak.
„Mennyünk!” − szólalt meg váratlanul Genesio, és felállt. Óváros és
Mariuccio anélkül, hogy megkérdezték volna, hova és miért, követték,
mint mindig, kíváncsian talpra pattantak ők is, várták, mi következik. A
kutya is felélénkült, csóválta a farkát, boldog volt, hogy megint történik
valami. Fel-le rohangált, közben megállás nélkül csaholt, ahogy csak a
száján kifért, kilógó nyelvvel. A cél azonban, amire Genesio gondolt,
nem volt túl messze. Először az Aniene kanyargós és elvadult partját
követték egy darabon, egyik buckáról a másikra ugrálva, a sűrű nádban,
egészen a Halász kocsmáig és a kotrógépig, aztán átkeltek az öreg
téglahídon, és a járhatóbb, nyitottabb túlparton elindultak visszafelé a
folyó mentén, a lecsupaszodott bokrok között futó ösvényen, míg a
folyó kanyarulatához nem értek, az ugródeszka közelébe, szemben azzal
a hellyel, ahol korábban táboroztak a túloldalon. Mint előző nap, amikor
a vén részeges hangja hallatszott a híd alól, ahogy énekelte magában:

Kérlek, csak a lábam ujját hadd tehessem beee…

– biztos nagyon a szívéhez nőtt az a hely. A folyó fölötti mezőn, amit

feketére festett a tűz, ahogy emésztette a tarlót, egy lélek se mutatkozott,
még a négy fekete ló sem. De aztán hangokra lettek figyelmesek, s
valóban, a partoldal aljában, közvetlenül a folyónál, az előző nap feldúlt
és összepiszkolt földön három-négy fürdőzőt pillantottak meg, azalatt
érkezhettek, míg a három testvér és Fido megkerülték a kotrógépet.
Dumálgattak, és lassan, nyugodtan mozogtak a még tiszta fényben, ahol
már terjedt a bűzös hőség; szétvetett lábakkal végignyúltak a porban,
olykor-olykor nagy lustán megfordultak, hangjuk erősnek hatott a
csöndben, alig járt autó a Tiburtinán, és a szemközti gyár is szünetelt.
A négy-öt kölyök között ott volt Gomolya is. „De jó lett vóna −
mondta éppen nosztalgikusan, mikor Genesio és a kicsik odaértek −, ha
tavaly jött vóna divatba ez a nóta!”
Töki énekelte a nótát, amire célzott; talán, mert szombaton nem
sikerült kedvére kifürödnie magát, visszament egy gyors szappanos
mosdásra, ezúttal a kutyái nélkül. Meztelen, sovány testével, mint egy
szardella, egy bokor mögött zengte eszeveszetten, ahogy csak a torkán
kifért:

Börtönbe vetettek, és jó anyám szíve megszakad…30

„Mér lett vóna jó, ha má tavaly befut?” − tudakolta Alduccio, ő is ott

lógott velük, olyan vörösek voltak a szemei az álmosságtól, mint két
sebhely.
„Mér?! − kérdezett vissza Gomolya. − Hát azér, mer tavaly, mikor a
Porta Portesébe ültem, ezt énekehettem vóna!”
„Az biztos!” − vigyorgott Alduccio.
„Tudnád, mennyire kedvem lett vóna ezt énekelni − folytatta
lelkesen és patetikusan a témát Gomolya −, mikor a sitten vótam én is!
Baszki! Minden este elénekeltem vóna elalvás előtt!” És nagy
beleéléssel rázendített ő is Töki példáját követve; de külön-külön,
egymástól függetlenül énekeltek, az egyik szenvedélyesebben, mint a
másik, Töki itt, Gomolya ott, egy csupasz, mocskos bokor két oldalán.
„Jól megszorongatták a tököd, mi − jegyezte meg Tunya −, mikor
benn vótá?!”
„Ez van!” − válaszolta beletörődötten Gomolya, megszakítva egy
pillanatra a dalolást, mint aki már megadta magát a sorsnak.
„Akkurvannyát!” − morogta összeráncolt szemöldökkel Genesio alig
hallhatóan, szinte magában, feljebb, a partoldal peremén guggolva.
Mariuccio és Óváros meglepődve néztek rá. Ez volt az első eset, hogy
teljes egészében kiejtette azt a csúnya szót. „Ha most hallott vóna téged
a mama − suttogta Mariuccio, mintha sóhajtott volna egyet, miközben
tűnődve figyelte a bátyját −, mit kapnál?” Genesio kifejezéstelen arccal
rápillantott, aztán tovább bámulta a tiburtinói huligánokat. Genesio,
Óváros és Mariuccio anyja egy Marche-beli asszony volt; a háború alatt,
ki tudja hogyan, hozzáment egy andriai kőműveshez, aki minden nap jól
elverte a szerencsétlent: rosszabb sorsa volt, mint az állatoknak. Ennek
ellenére, ahogy egy-egy nyugalmasabb időszakban mondogatta a
szomszédoknak, sokat adott arra, hogy fiai jó nevelést kapjanak. Most
otthon zokogott; először is azért, mert észrevette, hogy a fiúk a
kutyájukkal együtt eltűntek, aztán meg azért, mert megjelent a két
csendőr, a srácokat keresték; de a fiai, kiköpött anyja volt mind a
három, úgy külsőre, mint belsőre, éppen túlságosan elfoglaltak voltak
ahhoz, hogy rá gondoljanak. „Hé Óváros! − kiáltotta Tunya és sandán
végigmérte. − Énekejjed el te ezt a dalt!”
„Én ezt nem ismerem!” − vágta rá Óváros, megkeményítve
gesztenyebarna arcának finom vonásait.
„Nem is igaz − kotnyeleskedett Mariuccio −, tuggya!”
Tunya bedühödött, hirtelen közelebb lépett, és az ujjával megemelte
Óváros állát; „Ne húzzá fel, hallod, ne húzzá fel!” − mondta. Szerecsen
képén fenyegető tekintet villant át, majd hozzátette: „Énekejjé vagy
összeverlek!” Óváros nemtetszése jeléül vágott egy grimaszt, aztán
térdei közé húzott fejjel csak elkezdte énekelni a Rab nótáját, teli
torokból.
Alduccio kihasználta a pillanatot, hogy éppen senki nem figyelt rá, és
mint aki aludni készül, félrevonult, végigheveredett a füvön, melyet
eláztatott az előző napi eső, majd újra megperzselt a nap, hason, fejét
összekulcsolt karjaira hajtva.
Miközben Óváros énekelt, Genesio némán leereszkedett a folyóhoz,
Mariuccio és Fido pedig követték, négykézláb, bukfencezve a
partoldalon. Ahogy leért a vízhez, Genesio megállt egy pillanatra;
elmélyülten nézte a lábai előtt rohanó folyót, a túlparton éktelenkedő
lúggyárat körülvevő fal és a szennycsatorna fehér nyílása alatt. Aztán,
szép lassan, Mariuccio és Fido előtt, akik ott guggoltak és a kijáró
tisztelettel bámulták minden mozdulatát, vetkőzni kezdett. Óvatosan
lehúzta verejtéktől és portól megkeményedett rövidnadrágját, trikóját,
rózsaszínű atlétáját, cipőjét és zokniját; karcsú, szinte sovány teste,
kiálló lapockáival, majdnem teljesen meztelen maradt, de nem teljesen,
mert volt benne szemérem, nem úgy, mint a többi velekorú srácban a
Tiburtinóból. Magán hagyta bő alsónadrágját, az mindent takart elöl is,
hátul is. „Fogjad!” − mondta Mariucciónak; kezébe nyomta gondosan
összehajtogatott, övvel átfogott ruháit. „Nem is, várjá csak!” − tette
hozzá szűkszavúan; kicsatolta az övét, kitekerte a ruhákat, és kivett a
nadrágzsebéből egy cigicsikket, amit rögtön meg is gyújtott, és egy kis
fésűt. Dohányzás közben akkurátusán megfésülködött, Mariucciót
kérdezte, egyenes-e a választék, még hullámot is csinált a homlokán,
feketét, fénylőt, minden egyes hajszála a helyén volt. Végül visszaadta
öccsének az összefogott ruhákat, és szárazon, mintha nem is magáról
beszélne, bejelentette: „Ma átúszom a folyót.” Mariuccio egy pillanatra
rámeredt, megértette, hogy ez egy fontos, ünnepélyes pillanat; aztán
cérnavékony kiskutyahangján visítani kezdett: „Hé Óváros, hé Óváros!”
Óváros hadarva elénekelte az utolsó szavakat, ami a dalból még
hátravolt, majd némán a partoldal szegélyéhez lépett.
„Hé Óváros! − fontoskodott lelkesen Mariuccio. − Genesio
aszongya, ma átússza a folyót!”
Óváros egy darabig szótlanul állt, aztán ő is leereszkedett a vízhez,
fenéken csúszva a partoldalon egészen a kemény iszappal
megtámogatott ugródeszkáig.
„Tényleg átúszod a folyót, Genesio?” − kérdezte komolyan.
„Tényleg!” − válaszolta izgatottan Genesio, és félig elmosolyodott.
„Mos rögtön?”
„Nem, majd később, pihenek előbb egy kicsit.”
Letelepedtek a fekete homokra mind a hárman, a kutyával együtt, aki
érezte, hogy most olyan fontos dolgok miatt hanyagolják, amiket ő nem
érthetett, és megállás nélkül nyüzsgött körülöttük, az egyik fiútól a
másikig ugrált, hozzájuk dörgölte az orrát. Genesio nagy komolyan
dohányzott, egy ideig hallgatott, aztán azt mondta az öccseinek: „Ha
nagyok leszünk, kinyírjuk apánkat.”
„Én is!” − vágta rá egyből Mariuccio.
„Együtt, mind a hárman − erősítette meg Genesio. − Együtt nyírjuk
ki! Aztán emegyünk máshova lakni a mamával.”
A vízbe köpte a csikket, tekintete komoly volt és kemény, szemei
könnyesen csillogtak.
„Biztos megverte ma reggel is” − mondta. Egy ideig csöndben
maradt, hogy úrrá legyen az érzelmein, aztán a szokásos tompa,
kifejezéstelen hangján megismételte: „Ha nagyok leszünk, majd mi
megmutassuk neki!”
„Na, mos megpróbálom” − mondta aztán, továbbra is szenvtelenül.
„Átúszod?” − kérdezte remegve az izgalomtól a legkisebb.
„Dehogy úszom! − válaszolta Genesio. − Csak csinálok egy próbát.”
„És hogy? Elmész a feléig?” − faggatta tovább Mariuccio.
„Aha” − mondta Genesio. Talpra szökkent, és elindult felfelé a
partoldalon.
„Hova mész?” − kérdezte csodálkozva Mariuccio.
„Oda” − válaszolt Genesio úgy, hogy hátra se fordult.
Öccsei követték fel a partoldalon, aztán le, az ugródeszkán túl, ahol
Töki éppen befejezte a szappanozkodást, közben mintha átvette volna a
helyét, egy másik, nagydarab fickó érkezett; egy kopaszodó férfi,
hosszú szakállal, olyan volt az arca, mintha lázban égne; Alfio Lucchetti
volt az, a nagybátyja annak az Amerigónak Pietralatából, aki öngyilkos
lett.
„Ezek meg hogy keveredtek ide?” − jegyezte meg Töki egyszerre
kedvesen és cinikusan. Alfio, aki még ruhában volt, csíkos fekete
nadrágot viselt, nézte őket és gúnyosan ingatta a fejét, csípőre tett
kezében törölközőt és szappant tartott, annyira vigyorgott, hogy kemény
szakálla alatt kidudorodott az állkapcsa; lapátfülei előtt pajeszt
növesztett, haját úgy fésülte, mint egy fiatal suhanc, bár itt-ott már
őszült. Genesio, mintha nem is róla beszélnének, nem nézett senkire,
ment és belegyalogolt a vízbe. Egy darabig csak bámulta a folyót, majd
beljebb ment, egészen addig, ahol a derekáig ért a víz, felemelt
karokkal, aztán a folyóba vetődött és kapkodva, csapkodva,
kutyaúszásban elindult.
„Edz, hogy átússza a folyót!” − informálta Mariuccio tele ártatlan
lelkesedéssel a nagyobbakat, úgy nézett fel rájuk, mint a hegycsúcsokra.
De azok már a saját dolgaikról diskuráltak, meg se hallották. Genesio
elért a folyó közepéig, ahol a sodrás felerősödött, sok apró hullámot
korbácsolt és összehordta a folyó összes szemetét, a fekete olajcsíkokat
és valami sárga habot, mintha sok ezer köpés nyála lett volna; aztán
megfordult, és mozdulatlanul hagyta, hogy egy kicsit lejjebb sodorja a
víz, míg az ugródeszkához nem ért, onnan pedig visszaúszott a partra.
Lejjebb, a híd felé próbált meg kimászni, a tüskés ágakban
megkapaszkodva, amelyek a meredek partoldalról nyúltak a víz fölé.
Óváros és Mariuccio rögtön odarohantak hozzá, arra se ügyeltek,
hova teszik a lábukat, megcsúsztak, elestek, felkeltek a sárban, fel és le
az ugródeszka csúszós buckáján, a kutya pedig ugatva követte őket, bár
nem igazán tudta, aggódjon vagy örüljön.
„Hé Genesio, Genesio!” − kiabálta a két kistestvér, mintha legalább
tíz kilométerre lettek volna tőle.
„Nem sikerült, mi?” − kérdezte izgatottan Mariuccio.
„Máris elegem van belőletek” − vetette oda válaszképpen Genesio.
Idegesen körbenézett, gyors és sértődött pillantással, aztán hozzátette
anélkül, hogy rájuk nézett volna: „Ez csak egy próba vót, má montam!”
Újra tanulmányozni kezdte a folyót, most, hogy már tett egy próbát,
csöndben méregette a távolságokat. Onnan, ahol az áramlat felgyorsult,
még vagy tíz méter volt a másik partig, ahol a lúggyár szennye
csordogált a vízbe, fehér csíkot marva a partoldalba. Fido is ott ült és
nézelődött; nyitott szájjal lihegett, néha becsukta, hogy nyeljen egyet,
vagy hogy körbenyalja a száját. Tiszteletben tartotta fiatal gazdái
csöndjét, kissé letört pofával; úgy nézett ki, mintha valami szarházi
behúzott volna neki egyet, mert tiszta fehér volt, csak az egyik szeme
körül díszelgett egy szinte kékes árnyalatú folt, ráadásul azon az oldalon
a füle is lekonyult, míg a másikon hegyesen állt, nehogy a legkisebb zajt
is elszalassza.
Közben a srácok, akik a sárban hevertek, mint a disznók, éledezni
kezdtek. Tirillo felmászott az ugródeszkára, bágyadtan kiállt a végére,
mint egy szobor, nyújtózott egyet, aztán ott maradt egy kicsit
mozdulatlanul, lehajtott fejjel, majd csettintett egyet a nyelvével
kiszáradt szájpadlásán, és undorodva elhúzta a száját. „Ja, mikor ugrik
az be, soha!” − kekeckedett Gomolya, és csak a szeme sarkából
sandított rá, hogy még a fejét se kelljen megmozdítania. „Mi van, nem
tuttad, hogy fárattnak születtem?” − szólt vissza neki Tirillo lemondóan,
alig bírta nyitva tartani a szemét az álmosságtól. Tunya köhögni kezdett,
de annyira, hogy majdnem kiköpte a tüdejét. „Na neked má annyi!” −
jegyezte meg Tirillo, aztán hirtelen felvillanyozódva elkurjantotta
magát: „Ki ugrik velem?!” „Ugorjá egyedül, baszki…” − mondta
megvetően Tunya két köhögőroham között, majd kiszakadt a tüdeje.
Tirillo színpadiasan felemelte a karját, és mint egy kitárt szárnyú
angyal, fejest ugrott, bár szétvetett lábakkal, mint egy kacsa. „De béna
vagy, baszki!” − kommentálta Gomolya, miközben a másik még a víz
alatt volt.
Ám abban a pillanatban hatalmas robaj és morajlás hallatszott, ami
minden újabb megjegyzést egy csapásra elnémított. Mintha rengett
volna a föld. A Tiburtino negyed felől terjedt, párhuzamosan a Tiburtina
úttal és az Aniene partjával. Szabályos és monoton dübörgés, mintha a
föld gyökereit szaggatták volna, időnként reszelő és recsegő hangokat
lehetett kivenni, aztán rögtön elnémultak, mint afféle hirtelen
dühkitörések. Egyre közeledett, mint egy hatalmas úthenger, feldarálva
az egész horizontot a Tiburtino háztömbjei és a Pecoraro-hegy között,
összetörve és szétmorzsolva mindent, ami csak az útjába került, mint
egy szőnyegbombázás. Az Aniene partját pedig mintha majomhordák és
papagájcsapatok lepték volna el, mintha valami tűzvész elől menekültek
volna ki a vadonból; torkuk szakadtából kiabáltak, az ugyan nem volt
világos, hogy félelmükben vagy lelkesedésükben. Egy egész regiment
kölyök, kivonult a fél Tiburtino, rohantak, mint az őrültek, jó
rövidnadrágokban, a kezükben rázva trikóikat, atlétáikat, amiket futás
közben levettek. Nem lehetett érteni, mit kiáltoznak, mindenki
egyszerre, az egyik bandától a másikig, mert rohanás közben
szétszóródtak végig a part mentén, de ahogy a robajjal együtt
közeledtek, egyre jobban ki lehetett venni, mit kiabálnak. „A lövészek!
A lövészek!” − kurjongatták, miközben az elsők már az ugródeszka
kanyarjában leszakadoztak, és világosan látszott, hogy valójában tojtak
ők a lövészekre, csak kihasználták az alkalmat, hogy balhézzanak egy
kicsit. Futás közben lobogott a hajuk a szélben, mint a lovak sörénye,
Kekec, Cékla és Armandino loholtak legelöl, vidám és cinikus képpel,
ellentmondásban a futás és a vad ordítozás hevével. A kiskölykök
rögtönzött fantáziálása volt ez, akik mivel jó sokan voltak, erősnek
érezték magukat a nagyokkal szemben, és játszották a vagányt. A
gyereksereg teljes sebességgel húzott el, felkavarva a nehéz, vörös port
végig a part kopott szélén, a folyó kanyarulatát követve, és üvöltözve,
még mindig teljes közönnyel, de ahogy csak a torkukon kifért, „A
lövészek!”, végül felkanyarodtak a Tiburtinára. Éppen akkor ért oda a
harckocsik konvoja, motorbiciklis lövészek és páncélautók váltakoztak
a teherautókkal, tömve terepruhás katonákkal, akik géppisztolyt
tartottak a lábuk között, meg tankokkal, lánctalpaik gyűrték az aszfaltot,
mint a vajat. Az elsőként érkező srácok sietve felkapaszkodtak az út
töltésén, a híd közelében, míg az utolsók, egy csapat szarházi, annak
ellenére, hogy még csak öt-hat éves kis pisisek voltak, sorba
rendeződtek, és gúnyosan fújva a lövészek indulóját, „papparappa pappa
para, papparappa pappa paara”, menetelve kísérték őket. Gomolya is
teljesen felvillanyozódva utánuk futott, még Tirillo is előkeveredett az
olajcsíkokkal és köpésekkel tarkított vízből. Óváros és Mariuccio teli
torokból kiabálták a bátyjuknak: „Nem jössz, Genesio? Itt vannak a
tankok!” Genesio megvonta a vállát, és mintha nem is hallotta volna
őket, gondolataiba merülve leült, ott, ahol volt, a bokrok között. A két
kicsi izgatottan tovább visítozott: „Nem jössz, Genesio?” Amikor aztán
látták, hogy Genesiónak esze ágában sincs velük tartani, egyedül keltek
útra, pedig ez ritkán esett meg, trappolva a két nagyobb mögött a
Tiburtina töltése felé, és szegény Fido, aki már semmit nem értett az
egészből, követte őket.
Az ugródeszkánál csak Alfio Lucchetti maradt, félrehúzódva és
fenyegetően, mert Töki közben már elment, Alduccio még mindig
arccal a földnek, homlokát a karjaira támasztva hevert a forró homokon,
Genesio magányosan ücsörgött, mint egy remete, az ugródeszka
túloldalán, és Tunya, aki nem bírta abbahagyni a köhögést, harákolt,
krákogott, olyan hangokat adott, mint amikor egy üres bödönt ütögetnek
belülről egy fakanállal; sárga bőrén halvány pír takarta a hegeket;
csontsovány mellkasát mintha nem is normális bőr, hanem főtt hús
borította volna. Kivett a nadrágzsebéből egy zsebkendőt, ami már tele
volt vérfolttal, azt szorította a szájához, miközben még mindig köhögött.
A többiek rá se hederítettek. Ő pedig csak köhögött magában,
szitkozódott, káromkodott. Végre csillapodott a roham, ment és
visszatette a zsebkendőt a zsebébe, majd hanyagul visszahajította a
ruháit a bokor alá. Mivel a köhögéstől erősen megszédült, és hányingere
lett, gyenge is volt, alig aludt valamit előző éjszaka, gondolta, talán egy
fürdés jót tenne. Feltápászkodott a földről csontsovány testével, jobban
megkötötte a kopott spárgát a feje körül, ami napszítta, szalmasárga
haját fogta hátra, hosszú, csibészes bozontja egészen az első csigolyákig
ért, és bágyadtan, mivel senki sem figyelte, elindult a folyó habzó széle
felé, hogy egyszerűen csak megmártózzon benne, mint az öregek, mikor
a lábukat áztatják, vagy mint Alfio, ott mellette, aki már örökre
lemondott az ifjúkori ambíciókról, és csupán fürdőkádnak használta a
folyót. Belemártotta a lábát a vízbe, majd hirtelen visszarántotta, ahogy
a tyúkok szokták, olyan hideg volt, közben a fogai között sziszegte: „A
kurva életbe!”, aztán hozzászokott valamennyire, és dühösen elindult a
folyó közepe felé, de csak lassan, míg a víz el nem érte mellbimbóit,
olyanok voltak, mint két vörös viaszcsepp kiálló bordáin. Végül
elrugaszkodott, és úszni kezdett, kutyaúszásban kalimpált egy ideig a
folyó közepén, de még rosszabbul lett, szédült, forgott a feje, mint a
ringlispíl, úgy érezte, mintha egy döglött macska lenne a gyomrában.
Ájulás környékezte. Megijedt, lélekszakadva úszni kezdett a part felé,
ahogy kiért, csuromvizesen, nem volt képes megállni a lábán, térdre
rogyott, és elhányta magát. Mivel előző nap nem evett semmit, reggel
jól bezabált a szerencsétlen, fél vekni kenyeret tepertővel, biztos nem
tudta megemészteni, és most még a lelkét is kiokádta.
Így találtak rá a többiek, akik felrohantak az útra megnézni a
harckocsikat, és megvárták, amíg az utolsó is elkanyarodott a Mammolo
híd felé. „Tunya rosszul van!” − jelentette be kiabálva Gomolya, ő vette
először észre, hogy a parton fekszik, szájjal a sárban. Mindenki
odafutott, de Tunya mintha észre se vette volna őket, félig csukott
szemekkel meredt a semmibe. Gomolya és Tirillo a vállánál fogva rázni
kezdték: „Hé Tunya, hé Tunya, mi van veled?!” − kérdezték, de hiába,
egy szót sem felelt, csupa mocsok volt az arca, majd kifordult a többiek
gyomra. Vagy harminc pacuha, izzadt kölyök állta körbe, lökdösődtek,
civakodtak, hogy jobban láthassák. Alduccio is odaért, még bódult
arccal az álmosságtól, és kiabálni kezdett: „Húzóggyatok má hátrébb,
tünés, hülyék, nem veszitek észre, hogy elveszitek előle a levegőt?!” Ő
is megrázta Tunya vállát, a kör közepén, amely újra bezárult mögötte.
Tunya motyogott magában valamit, grimaszán látszott, hogy hányingere
van. „Mit mond?!” − kérdezte Gomolya. „Nemtom!” − mondta ijedt
arccal Tirillo. „Mosdassuk meg!” − döntötte el Alduccio, és már neki is
látott. Markából kelyhet formálva vizet hozott a folyóból, és Tunya
arcába loccsantotta, aki erre megrázkódott egy pillanatra, mint a
részegek, de aztán rögtön visszazuhant a zsibbadtságba. „Gyerünk!” −
buzdította a többieket Alduccio. A másik kettő segített, és három-négy
jól irányzott fröccsentéssel sikerült Tunya arcáról és mellkasáról
lemosniuk a mocskot. „Na ezt cseszhessük! − morgott Gomolya. − Most
aztán cipehessük hazáig!” Tirillo egyetértése jeléül olyan mozdulatot
tett, mint amikor valakit fejbe vágnak, grimaszával pedig mintha azt
mondta volna: „Baszki, Gomolya!” Mindenesetre bele kellett törődniük.
Tunyát feljebb húzták a parton, a száraz részre, és otthagyták kiterülve,
míg felöltöztek. Aztán az eseményeket izgatottan figyelő kiskölykök
gyűrűjében Tunyára is felhúzták a ruháit, aki hagyta, szó nélkül, csak
öklendezett egyet néha. Gomolya a hóna alatt ragadta meg, Tirillo pedig
a lábánál, felemelték és elindultak a Tiburtino felé, öt-hat méterenként
megálltak, hogy kifújják magukat, a kölyökcsapat pedig utánuk,
nyüzsögtek körülöttük, szinte egymást taposták, hogy minél közelebbről
láthassák, mi történik. Alduccio csak egy darabon kísérte el őket az
ösvényen, olykor-olykor felváltotta valamelyik haverját. Már éppen
visszafordult, amikor Fürtöst látta meg közeledni, szemmel láthatóan
remek kedvében volt, szépen kicsípve, vigyázva lépkedett, nehogy
poros legyen a vadonatúj, fehér, lyukacsos cipője, kezében gondosan
összehajtogatott, új úszónadrágját szorongatta, világoskék inge vidáman
lobogott az ülepe fölött.
Alduccio ekkor előreszaladt, hogy behozza a lemaradását és utolérje
a menetet, még idejében érkezett, hogy hallja az első információkat,
amiket Fürtös komoly arccal hallgatott. Gomolya és Tirillo letették
Tunyát a földre, hogy pihenjenek egy kicsit. Ott hevert, mint Krisztus,
miután levették a keresztről, de egyszer csak megmozdult, és lassan,
miközben cimborái a hóna alatt megtámasztva felsegítették, talpra állt.
Fürtös pesszimista ábrázattal figyelte, de amint észrevette Alducciót,
hagyta Tunyát a fenébe, és széles vigyorral odafordult hozzá: „Na mi
van, unokatesó? − mondta. − Nagyot alakítottál az éccaka, mi?”
Alduccio dühbe gurult, teljesen kiakadt: „Te kretén! − vágott vissza
Fürtösnek. − Asszed, vicces kedvembe vagyok?! Szórakozzá mással,
hallod?!” A haragtól eltorzult arccal, bár az is jól látszott, hogy gombóc
van a torkában, és kis híján elbőgi magát, sarkon fordult és elindult az
ugródeszka felé. „Na mi az, nem tetszik valami, unokatesó?” − kiáltott
utána gúnyosan Fürtös, és ruganyos léptekkel követte, élvezte, hogy
cukkolhatja. Alduccio megfordult, mint egy kígyó: „Menny a picsába!”
− üvöltötte. „Ja, ja! − ingatta a fejét Fürtös. − Csak nehogy úgy járj,
mint Rafkós! Pont úgy, mint Rafkós!” − ismételte. Rafkós valóban,
teljesen eltűnt: éppen magánzárkában volt egy évre, valahol Rómán
kívül egy börtönben, talán Volterrában vagy Ischiában, mivel nem
kevesebb mint harminc évre ítélték… Egy szép napon ugyanis, biztos
részeg volt, vagy ki tudja, mi jutott eszébe, leintett egy taxit, és elvitette
magát egy elhagyatott helyre Grotta Rossa környékén, ott a revolverrel,
amit Kalaptól lopott el, megölte a taxisofőrt, hogy elvegyen tőle öt-
vagy hatezer lírát, amennyi a zsebében volt…
Fürtös hallgatott egy ideig, unokatestvérét figyelte, ahogy lehajtott
fejjel baktatott előtte, aztán úgy döntött, hogy már eleget szórakozott és
így szólt: „Haggyuk a francba na, semmiség! Nyugoggyá meg, és
mennyé szépen haza, unokatesó, asszem, itt az ideje…” Alduccio
gyanakvóan nézett rá, de némi rosszul leplezett bizakodás is volt a
tekintetében: „Hogyhogy semmiség?” − kérdezte. „Semmiség,
semmiség, na − mondta Fürtös −, azért poénkodok. Anyád nem jelentett
fel! Kitalált valami mesét, hogy ő csináta magának véletlenül, vagy
valami ilyesmi!” Alduccio egy darabig némán baktatott tovább a
fürdőhely felé, gondolataiba merülve. Aztán hirtelen megfordult, és
anélkül, hogy egy szót is szólt volna Fürtöshöz, elindult a Tiburtino felé,
szinte futva, hogy utolérje Tunyát és kísérőit, akit már nem kellett vinni,
ment a saját lábán, de azért még Gomolya és Tirillo nyakába karolva.
„Na én elköszönök, unokatesó!” − mondta bölcsen Fürtös, és intett a
kezével, de ő sem fordult hátra.
Ment tovább egyedül, sietség nélkül, a lúggyár alatti kanyar felé.
Rázendített egy dalra, s mire a végére ért, az ugródeszka fölött találta
magát a partoldal szélén, ahol az egyik oldalon a három Mammolo hídi
srác volt, akik fentről nem látszottak, a másikon pedig Alfio Lucchetti,
aki, mintha mi sem történt volna, befejezte a szappanozkodást és éppen
öreg, csíkos nadrágját húzta magára.
„Hát ez meg ki? − kérdezte magában Fürtös a partoldal peremén
állva. − Kituggya!” Bámulta még egy ideig, miközben az ürge
megközelíthetetlenül, kiálló lapockáival és szőrös mellkasával tovább
öltözködött. „Ááá!” − kapcsolt aztán, eszébe jutott, hogy Amerigo
temetésén látta a fickót, arra is emlékezett, hogy mennyire
nyugtalanította akkor. „Ja, ja, mosmá emlékszem!” Aztán nyugodtan
vetkőzni kezdett, oda se bagózott többet, csak akkor vetett rá még egy
utolsó pillantást, amikor a tag távozott; „Mekkora balek!” − gondolta
magában.
Miközben levette a nadrágját, felhúzott lábbal, nehogy belelógjon
porba, elégedetten fütyörészett, és eldiskurált saját magával, halkan
eldumált a zokni lyukaival, majd gratulált magának a nemrégiben
szerzett szép trikójához. „Nagyon menő!” − mondta teljes
meggyőződéssel, mikor újra megnézte, és összehajtogatta.
„Elugrok ahhoz a nagyokos főnökhöz − morfondírozott, immár
alsónadrágban −, elkérem a lóvémat, kajálok, és ebéd után meg ami
belefér! Abba biztos lehecc, Fürtöském!”
Miután átgondolta a remek programot, csípőre tett kézzel az
ugródeszka széléhez sétált, onnan végre észrevette balra, a bokrok
között a főnök három kölykét. Fido rohant, hogy üdvözölje, szinte
magánkívül, ráugrált, majdnem a mellét érte mellső mancsaival. Fürtös
épphogy csak felé nyújtotta szórakozottan az egyik kezét; túlságosan
örült, hogy meglátta a három testvért odalent. Még jobb kedve lett;
eleve nem volt semmi humora egyedül fürödni abban a csöndben és
magányban, ami dél közeledtével egyre mélyebb lett. De jókedve igazi
oka, amitől végképp felragyogott amúgy is vidám képe rövidre nyírt
hajfürtjei alatt, valami más volt. Nézte őket. A kiskölykök is észrevették
őt, de egy szót se szóltak. Fürtös tovább bámulta őket. Semmi reakció.
Meredten nézte őket, rájuk szegezte tekintetét, de ők hátat fordítva neki
csak sandán rápillantottak néha. Aztán, amikor éppen mindhárman felé
fordultak, úgy döntött, megtöri a csöndet, kezét a magasba emelte, és
fenyegetően rázta nyitott tenyerét. A három kiskölyök csak nézett rá
dühösen, és megvonták a vállukat.
„Ja, ja! − kurjantott oda nekik Fürtös. − Csinájjátok csak!”
„Mit akarsz?” − szaladt ki Genesio száján, aztán ismét hallgatásba
merült, mint egy sün.
Fürtös remekül szórakozott, és nem válaszolt rögtön, inkább tovább
bámulta őket, közben bólogatott és húzta a száját.
„Szép kis dógokat műveltek!” − kiáltotta egy kis idő után teli
torokból.
„Mér? Miccsinátunk?” − vágott vissza mindannyiuk nevében
Mariuccio, a legkisebb lévén, úgy érezte, őt terheli a legkevesebb
felelősség.
„Még hogy miccsinátatok?! − ordította Fürtös tágra nyílt szemekkel.
− Baszki, neked aztán van vér a pucádba!”
„Igen! Miccsinátunk?” − ismételte ártatlanul a legkisebb.
„A jó kurva anyátokat! − csattant fel keményen Fürtös, öblösebb,
komolyabb hangon, mintegy atyai szigorral. − Van pofátok letagadni?!”
Genesio is egyre kíváncsibb lett; és miközben egy gallyal vakargatta
a lábát, megkérdezte: „Letagadni? Mit?”
„Miit?” − kérdezett vissza Fürtös, és annak ellenére, hogy szinte
tragikus gondolatok jártak a fejében, kitört belőle a nevetés, úgy
bugyogott, akár egy fazék.
„Tetveket süttök nyárson, azt! − kiáltotta, és majd megpukkadt a
röhögéstől a kifejezésen, amit használt, és amit akkor talált ki. − És még
kérditek, hogy miccsinátatok!” Tovább nevetett magában; a földre dobta
magát annyira röhögött a sült tetves poénján, pedig Tetvecske igazából
nem is sült meg, csak megpörkölődött. A három testvér egy mukkot se
értett az egészből.
„Miről beszész?!” − kiáltott vissza rekedt hangon Genesio.
„Tudod jól, te kis köcsög!” − mondta Fürtös, miközben felállt és egy
kicsit lecsillapodott.
„Ellógtunk hazurról, és akko mi van?” − vallotta be szemrebbenés
nélkül Genesio. Fürtös rámeredt: erről nem is tudott.
„Á! − mondta. − Szóval még hazurról is megléptetek! Na látod,
tuttad te jól, hogy keresnek titeket a zsaruk!”
Genesio megijedt, de úgy összekuporodva, térdeit a melléhez fogva,
megtartotta magának a döbbenetét, gondolatai viszont sebesen cikáztak.
Nem így Óváros és Mariuccio, aki azt csicseregte: „Nem is igaz, nem is
keresnek minket a zsaruk!”
„Mondod te − vágta rá Fürtös, hogy szívassa egy kicsit, csak úgy
játékból −, majd meglátod, igaz vagy nem, ha elkapják a kis tököd!”
„Állíccsad má le magad!” − feleselt Mariuccio.
„És mégis mér keresnének a zsaruk?” − érdeklődött Genesio, mintha
mi se történt volna.
„Mér-e? − csattant fel szigorúan Fürtös. − Még van pofád
megkérdezni? Mit műveltetek tegnap este a Pecoraro-hegyen, mi?!
Meséjjé!”
„Miccsinátunk vóna?” − szólt Genesio, ezúttal szinte kihívóan
egyenesen a szemébe nézett.
Fürtös összehúzta a szemöldökét, mintha sértőnek találná az
akadékoskodást. „Mér, ki vót az? − kérdezte. − Ki égette meg
Tetvecskét fent a Pecoraro-hegyen, a villanyvezeték oszlopáná?”
Genesio a szavai hallatán egy pillanatra teljesen elképedt, aztán
megvonta a vállát, mintegy ejtve a témát, és halkan azt mondta:
„Mittomén.”
„Ti vótatok!” − kiáltott fel rosszindulatúan és győzedelmesen Fürtös.
„Cc!” − vonta meg ismét a vállát Genesio, és elfordította fekete
üstöke alatt lángoló tekintetét.
„Nem is igaz! Nem mi vótunk!” − visította Mariuccio.
„Fölösleges letagadni! − mondta Fürtös, aki egyre jobban
szórakozott. − Tanúk is vannak, kérlek szépen!”
„Miféle tanúk?!” − kérdezte Genesio.
„Hogyhogy mifélék? − vágott vissza Fürtös. − Láttak tikteket vagy
hatvanan tegnap este! Cékla, Kekec, Armandino, az összes kölyök a
kettes tömbből, ne magyarázzá má nekem!”
„Nem mi vótunk!” − ismételte Mariuccio, már szinte kétségbeesve.
„Majd megtudod, ha lesittenek, lesz-e még merszed letagadni!” −
kiáltotta ünnepélyesen Fürtös. Mariucciót fojtogatta a felháborodás és a
felindultság, remegni kezdett az álla, és már pityeregve ismételte: „Nem
mi vótunk!”
Mikor látta, hogy a kicsinél eltört a mécses, Fürtös békén hagyta, és
még mindig az ugródeszka szélén, dudorászni kezdett, jókedve
ránehezült a három taknyosra odalent.
„Bőgjé csak, bőgjé!” − szólt oda olykor-olykor Mariucciónak,
megszakítva a dalolászást. Azért egy kicsit sajnálta is: eszébe jutott,
mikor akkora volt, mint ők, és a nagyok a Toronyházaknál megverték,
megvetette és hanyagolta az egész világ, és elment csikket gyűjteni,
Marcellóval és Ördöggel. Eszébe jutott az is például, amikor ellopták a
vak koldus pénzét, és elmentek fürödni a Ciriolára, amikor kivették a
csónakot, ő pedig megmentette a fecskét, amelyik majdnem a vízbe
fulladt a Sixtus híd alatt…
A távolban megszólaltak a delet jelző szirénák.
 „Na jó, füröggyünk egyet! − mondta magának hangosan. − Mer aztán
a főnök, hogy dögőne meg, jól beiszik, és cseszhetem a lóvémat! Az
kéne még, hogy ma dohány nékül maraggyak!”
Ezzel fejest ugrott a vízbe, ügyet se vetve Mariuccióra, aki időközben
megvigasztalódott és utánakiabált: „Tudod, hogy Genesio is átússza a
folyót!”
Genesio leintette: „Kussojá má!”, és fürdés helyett inkább töprengett
egy kicsit az előbb hallottakon. Aztán csak felkeltette a kíváncsiságát,
mit művel Fürtös a folyó közepén, ő is figyelni kezdte, mint Óváros és
Mariuccio. Közelebb ment a vízhez, épp csak egy pillanatra fordult
öccsei felé, akiket teljesen elvarázsoltak Fürtös mutatványai, és halkan
odaszólt nekik: „Utána hazamegyünk, jobb lesz, mer ha nem, a mama
sírni fog!” Miután gyorsan kiadta ezt az utasítást, már nyugodtan
nézhette ő is Fürtöst, aki a folyó közepén csinálta a fesztivált. Karjaival
úgy csapkodta a vizet, mintha evezőlapátok lettek volna, vödörnyi habot
fröcskölt szerteszét minden karcsapásra, alábukott, kitolta a fenekét és a
lábszárait, mint egy kacsa, aztán csak lebegett, előadta a hullát a vízben,
a hasa kint, miközben teli torokból énekelt. Majd hirtelen megfordult,
visszaúszott az ugródeszkához, felkapaszkodott rá, csöpögött róla a víz,
és játszotta az eszét a kiskölykök előtt, akik tátott szájjal bámulták, majd
egy angyalugrással megint a vízbe vetette magát.
Ahogy felbukkant, erős karcsapásokkal úszni kezdett a túlpart felé.
Genesio szó nélkül az ugródeszka alá sietett, a sárban tocsogva, arra a
részre, ahol a víz a melléig ért, elrugaszkodott, és gyors kutyaúszásban
elindult, ahogy csak bírt.
„Mi az, átúszod a folyót, Genesio?” − kiáltott utána Mariuccio és
Óváros, teljes izgalomban. De ő meg se hallotta őket, nem is hallhatta,
Fürtös mögött úszott, összeszorított száját magasan tartotta,
félrefordított fejjel, nehogy vizet nyeljen.
Túljutott az erősebb áramlaton, ami néhány méterrel lejjebb sodorta a
szeméttel együtt a folyón, aztán karjaival még mindig gyorsan
csapkodva a víz alatt, fejét kitartva, sikerült megtennie a táv második
felét is. Fürtös időközben már átért a túlpartra, a lúgmarta fehér erecske
alatt, és rögtön vissza is ugrott a vízbe, úszni kezdett, gyorsan, ahogy
odafelé, vissza. Pár karcsapással meg is érkezett, pedig néha még a
hátára is fordult, lebegett egy kicsit, és ismét dalra fakadt, aztán felsétált
az ugródeszkánál a partoldal tetejére, ott tornázni kezdett, hogy
megszáradjon. A nap szinte perzselt, magasan járt, és a környéken, a
lúggyár alatt, olyan meleg volt, hogy még a levegő is égetett, közben a
távolban, mind a mezőkre, mind az útra, a már messze dübörgő
harckocsikkal leszállt a vakító fényű déli csönd. Fürtös pár perc alatt
nemcsak megszáradt, de meg is izzadt.
Genesio viszont ott maradt egyedül a túlsó parton. Lekuporodott,
ahogy szokott, a csordogáló lúg alatti részen, a fehér iszapba. Mögötte,
akár a pokol egyik szakadéka, a bozóttal benőtt folyópart magasodott és
a gyár kőkerítése, ahol zöld és barna hengerek, tartályféleségek
látszottak, egy rakás fémdoboz, a napsugár szinte feketén verődött
vissza, olyan erős volt a fény.
Mariuccio és Óváros nézték a bátyjukat, úgy gubbasztott ott, mint
egy beduin. „Te nem jössz vissza, Genesio?” − kiabált át neki
cérnavékony hangján Mariuccio, még mindig a mellkasához szorítva
bátyja ruháit.
„Minnyá jövök!” − válaszolt Genesio a túlpartról, de csak mondta,
nem kiabálta, mozdulatlanul, arcát két térde közé temetve. Fürtös szép
kényelmesen öltözködni kezdett, felhúzta a zokniját, figyelmesen
megvizsgálta, nehogy kifordítva vegye fel. „Megyek, szólok a
zsaruknak, hogy itt vagytok! − kurjantott át vidáman Genesiónak, ahogy
elkészült. − Meg apátoknak is!”
Távozóban visszatért az optimizmusa: de ezúttal beérte annyival,
hogy fenyegetően, ahogy szokta, a kiskölykök felé emelte a kezét, akik
gyanakvóan figyelték odalentről. Miközben távolodott, félig
hátrafordulva, vetett egy véletlen, futó pillantást a gyár kőkerítése felé,
és fölötte, a tartályok nagy páncélhengerei között elvesző egyik kis
ablakban megpillantotta a gondnok lányát, aki nagy lendülettel nekiállt
ablakot mosni. „Dögös kis szuka!” − szólalt meg Fürtös, máris felizgult
egy kicsit. Tett pár lépést előre, aztán megbánta és visszanézett, majd
megint tett néhány lépést a híd felé, és megint megbánta. A lány még
mindig ott volt fent, tovább fényesítette az ablaküveget, már ragyogott,
mint a víztükör. „Csak maradok még egy kicsit, bassza meg!” −
mondta; megállt, és elbújt két tüskés bokor és a csalán között úgy, hogy
se a kiskölykök a folyópartról, se a járókelők a Tiburtina útról ne
vegyék észre. Amúgy abban az órában, abban a melegben szinte egy
lélek sem járt arra; csak egy-egy autó hangja hallatszott néha, és
messziről a harckocsik dübörgése és kattogása.
A bokrok takarásában aztán levette a nadrágját, úgy tett, mintha vizes
alsónadrágját kellene kicsavarnia egy kicsit, ott állt meztelenül, félig a
bokor mögé bújva, bámészkodott és próbálta magára vonni a csaj
figyelmét.
„Nem jössz vissza ide, Genesio?” − aggodalmaskodott tovább
Mariuccio. Genesio nem felelt, aztán hirtelen a vízbe vetette magát,
elúszott az áramlatig, de onnan rögtön vissza is fordult, és duzzogva
visszaült a partoldal tövébe a kőkerítés alatt.
„Nem jössz vissza, Genesio?” − ismételgette Mariuccio, csalódottan,
hogy így alakultak a dolgok.
„Itt maradok még egy kicsit! − kiabált vissza Genesio. − Jól el vagy
ok én itt!”
„Gyere má! Ússzá át!” − unszolta Mariuccio, a nyakán kidagadtak az
erek az erőlködéstől, annyira ordított. Óváros is hívni kezdte, Fido pedig
ugatott, ugrált jobbra-balra, de úgy, hogy az orra mindig a másik part
felé nézett, mintha ő is hívná.
Genesio erre feltápászkodott, nyújtózkodott egyet, pedig ez nem volt
szokása, és elkiáltotta magát: „Elszámolok harmincig, és beugrok!”
Csöndben állt és számolt, aztán a vízre meredt, szemei izzottak jól fésült
hajtincse fekete hulláma alatt, majd egy hasassal a vízbe vetette magát.
Gyors kutyaúszásban eljutott majdnem a közepéig, pontosan a gyár
vonalában, ahol a folyó elkanyarodott a Tiburtina híd felé. Csakhogy ott
erős volt a sodrás, és vissza, a gyár partoldala felé vitte; odafelé sikerült
könnyen keresztüljutnia az áramlaton, de most visszafelé teljesen más
volt. Ahogy ő úszott, az ahhoz volt elég, hogy ne süllyedjen el, de ahhoz
nem, hogy haladjon is, vitte a sodrás, még mindig a folyó közepén a híd
felé.
„Gyerünk, Genesio! − kiabálták az öccsei az ugródeszkától; nem
értették, miért nem közeledik. − Gyere, mennyünk mosmá!”
De sehogy sem sikerült keresztülvergődnie azon a sávon, ahol a víz
habbal, fűrészporral és égett olajjal tele rohant lefelé, olyan volt, mint
egy gyors sodrású patak a sárga folyóban. Ottrekedt a közepén, ahelyett,
hogy a parthoz közeledett volna, a híd felé vitte a víz. Óváros és
Mariuccio a kutyával együtt leviharzottak az ugródeszka buckájáról és
rohantak végig a part fekete sarában, négykézláb, amikor két lábon nem
ment, elestek és felálltak, hogy kövessék Genesiót, akit egyre
gyorsabban vitt a sodrás a híd felé. Így Fürtös, miközben tette az agyát a
lánynak, aki azonban zavartan, mint egy árnyék, tovább suvickolta az
ablaküveget, meglátta a három testvért, ahogy elfutottak előtte: a két
kicsi riadtan bukdácsolt keresztül a bozóton kiabálva, Genesio pedig a
folyó közepén kapálózott vékony karjaival, kutyaúszásban, anélkül,
hogy egyetlen centit is előbbre jutott volna. Fürtös felállt, úgy ahogy
volt, meztelenül tett pár lépést a víz felé a tüskék között, onnan figyelte,
mi történik. Először nem kapcsolt, azt hitte, csak szórakoznak; aztán
megértette és rohanni kezdett, le a partoldalon, el is csúszott, de közben
már látta, hogy nincs mit tenni: csak az ugrott volna be a vízbe ott, a híd
lábánál, aki már megunta az életét, senki nem élte volna túl.
Megtorpant, halálsápadtan. Genesio nem bírta tovább; szerencsétlen
kölyök, összevissza kapálózott, csapkodott a karjaival, de segítségért
nem kiáltott. Néha elmerült, aztán kicsivel lejjebb újra felbukkant;
végül, amikor már majdnem a hídhoz ért, ahol a sodrás tajtékozva tört
meg a sziklákon, megint elmerült, utoljára, hang nélkül, csak fekete
fejecskéje bukkant fel még egyszer, egyetlen rövid pillanatra.
Fürtös remegő kézzel, sietve felhúzta a nadrágját, amit addig a hóna
alatt szorongatott, anélkül, hogy a gyár ablaka felé pillantott volna, ott
állt mozdulatlanul egy darabig, nem tudta, mitévő legyen. A híd felől
Mariuccio és Óváros ordítása és sírása hallatszott, Mariuccio még
mindig a melléhez szorította Genesio atlétáját és rövidnadrágját; aztán
lassan elkezdtek felkapaszkodni a partoldalon.
„Jobb lesz, ha lelépek!” − mondta magában Fürtös, majdnem sírt ő
is, gyors léptekkel elindult az ösvényen a Tiburtina út felé, sőt, szinte
futott, hogy előbb éljen a hídhoz, mint a két kiskölyök. „Szeretlek,
Fürtös, tudod!” − gondolta. Meg-megcsúszva felkaptatott, a bokrok
ágaiba kapaszkodva, a porlepte, kiégett fűvel borított partoldalon, ahogy
felért, hátra se nézett, és felment a hídra. Sikerült észrevétlenül
lelécelnie, körülötte, a Pietralata és Monte Sacro fehér házrengetegéig
húzódó elhagyatott mezőkön, és a Tiburtina úton egy árva lélek sem
mutatkozott; még egy autó vagy a környéken közlekedő öreg buszok
valamelyike sem hajtott arra; a nagy csöndben csak egy-egy eltévedt
harckocsi hallatszott a Mammolo hídi sportpályákon túlról, ahogy
dübörgésével szaggatta a horizontot.
1
Úszódokk a Teverén, az Angyalvár magasságában, Róma népszerű fürdőhelye az 50-
es években, amely tulajdonosa gúnynevét viselte.
2
Játék, amelyben az utolsó büntetésképpen prémiumot fizet az elsőnek.
3
Claudio Villa énekelte sláger (Bonagura-Bonavolonta).
4
A nápolyi kártya lapjai.
5
A római népnyelv így nevezi a hajdani Circus Maximus helyén található parkot.
6
Portese kapu, egykori városkapu a Trastevere negyed szélén, így emlegetik Rómában
az ott található bolhapiacot.
7
Lefordíthatatlan szójáték, amely a további fejezetekben a pisztoly, illetve a Kalap
nevű szereplő kapcsán újra előfordul: Beretta - a pisztoly márkája, de két r-rel kalapot
jelent.
8
Dante: Isteni színjáték. Pokol, XVI. ének. 89-90. Babits Mihály fordítása.
9
Dal 1934-ből (De Torres-Bixio).
10
Zecchinetta: nápolyi kártyával űzött hazárdjáték.
11
Rudolf Valentino mozisztár után.
12
Börtön Rómában, a Tevere partján.
13
A Portese kapunál, a Tevere-parton álló (ma már nem működő) fiatalkorúak
börtöne.
14
Giuseppe Gioacchino Belli (1791-1863) - A veszélyes hugyozás című - 53. szonettje.
15
Claudio Villa énekelte sláger 1951-ből (Bertini-Falcocchio).
16
Ismert nóta 1848-ból, a risorgimento (olasz nemzetegyesítési harcok) idejéből.
17
ECA: Ente Comunale di Assistenza: Városi Segélyszervezet.
18
A római népnyelv a Tevere-szigetnél álló i. e. 2. vagy 3. században épült ókori híd
ma is látható romjait hívja így.
19
Crispi, Francesco (1819-1901), kétszer töltötte be a miniszterelnöki posztot (1887-
91 és 1893-96 között).
20
Kosztümös film 1950-ből, Vittorio Gassman főszereplésével.
21
Claudio Villa slágere 1954-ből (Vian-De Crescenzo).
22
Mora: kézjáték (kétjátékos hirtelen felmutatott ujjainak összegét kapásból ki kell
találni).
23
Rumi: az ötvenes években Olaszországban igen népszerű motorbicikli-márka.
24
Sláger 1948-ból (Garinei-Giovannini-Frustaci).
25
Luciano Tajoli énekelte sláger 1946-ból (Natili-Godini).
26
Nyers tojássárgája cukorral, borhabbal és Marsalával kikeverve.
27
Camillo Benso di Cavour (1810-1861) államférfi, az olasz nemzeti egység
megteremtésének egyik főszereplője.
28
Dal az 1920-as évekből (Dammarco-Albanese), abruzzói népdal feldolgozása.
29
Salvatore Rebechini - Róma polgármestere 1947 és 1956 között.
30
Mario Lima énekelte sláger 1949-ből (Pisano-Cioffi).