Edward Bulwer-Lytton

Pompeji utolsó napjai

REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1987

 FORDÍTOTTA
Kaposi Tamás

A FORDÍTÁST SZERKESZTETTE
Mészáros Klára

A VERSBETÉTEKET FORDÍTOTTA
Tandori Dezső

3
 A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS: EDWARD BULWER, LORD LYTTON
THE LAST DAYS OF POMPEII
LEIPZIG, BERNARD TAUCHNITZ, 1879
HUNGARIAN TRANSLATION © KAPOSI TAMÁS, 1987

4
 I. könyv

I. fejezet
KÉT POMPEJI ÚR

– Hahó, Diomedes, jó, hogy találkozunk! – szólította meg a pocakos, középkorú polgárt egy vé-
konydongájú fiatalember, akinek lazán, nőies redőkbe szedett tunikájáról messziről lerítt az úri lé-
hűtő. – Te is Glaucusnál vacsorázol ma este?
– Sajnos, nem, Clodiusom, nem hívott meg – felelte a középkorú pocakos. – Polluxra mondom!
Pimaszság volt tőle! Pedig azt beszélik, ő rendezi a legjobb lakomákat Pompejiben!
– Lehetséges, bár nekem sohasem elég a bor. Nem olyan igazi, ősi görög vér csörgedezik az erei-
ben, különben nem panaszkodna, hogy a bortól még másnap reggel is kóvályog a feje.
Diomedes felhúzta szemöldökét.
– Talán nem csak ezért szűkmarkú. Hencegő különc, de azt hiszem, valójában nem olyan gazdag,
mint amilyennek megjátssza magát. Az amforáival jobban takarékoskodik, mint a szellemességei-
vel.
– Egy okkal több, hogy nála vacsorázzunk, míg el nem veri az utolsó sestertiusát is. Lehetséges,
hogy jövőre új Glaucust kereshetünk magunknak, Diomedes!
– Úgy hallom, a kockát is igencsak kedveli.
– Mint minden mulatságot. És amíg az a mulatsága, hogy lakomákat rendez nekünk, addig mi is
kedveljük őt.
– Haha, ezt jól megmondtad, Clodius – nevetett Diomedes. – Erről jut eszembe, mondd, az én
borpincémet láttad már?
– Nem hiszem, Diomedesem.
– Nos, akkor valamelyik este el kell hozzám jönnöd vacsorára. Akad néhány muréna a meden-
cémben, és meghívom Pansát is, az aedilist,1 hogy ismerkedjetek meg egymással.
– Ó, csak semmi ünnepélyesség! Persicos odi apparatus!2 Nincsenek nagy igényeim. No de…
Múlik az idő, és én a fürdőbe készültem. Merre tartasz?
– A quaestorhoz,3 hivatalos ügyben. Aztán az Isis-szentélybe… Vale!4
Felfuvalkodott, nyüzsgő, neveletlen fráter, mormolta magában Clodius, amint lassan továbbsétált.
Azt hiszi, a lakomái meg a borospincéje elfeledtetik, hogy az apja még felszabadított rabszolga volt.
Bár, ami igaz, az igaz, mi sem gondolunk rá, amikor megtiszteljük azzal, hogy elnyerjük a pénzét.
Pompás fejőstehenek ezek a gazdag plebejusok a magamfajta könnyelmű nemeseknek.
Elmélkedései közben Clodius elérkezett a Via Domitianára. Az utcán hemzsegett a sok kocsi és a
járókelők vidám, tarka összevisszasága: a színes, eleven forgatag nem sokban különbözött attól, ami
manapság is látható Nápoly utcáin.

1
Aedilis – a gabonaellátásra, a piacra, az árakra, a köztulajdonra, a közerkölcsre és a fürdőkre felügyelő tisztviselő,
(lat.)
2
Pontosabban: Persicos odi, puer, apparatus – Perzsa pompától nagyon is viszolygok. Horatius: Ódák, I 38. Imre Flóra
fordítása, (lat.)
3
Quaestor– római tisztviselő. Eredetileg büntetőperekben ítélt, később az állami pénzeket kezelte, (lat.)
4
Vale! – Légy egészséges! (Latin elköszönő formula.)

5
 Élvezet volt hallgatni a tovagördülő kocsik vidám csengettyűit, és Clodius, Pompeji talán leghír-
hedtebb naplopója, ismerősként mosolygott a díszesen elegáns vagy éppenséggel felcicomázott ko-
csik utasaira.
– No lám! Clodius! Hogy aludtál a szerencsédre? – kiáltott le pompás, kecses vonalú kocsijáról
egy kellemes hangú fiatalember. A kézműves – a kiváló görög mesterek stílusában – az olympiai já-
tékokból vett jeleneteket mélyesztett a bronzborításba. A kocsi elé fogott két ló ritka szép parthusi
fajta; karcsú lábukkal – mintha a nemes állatok lenéznék a földet – valósággal röpültek a levegőben,
de a kocsi ifjú gazdája mögött álló kocsihajtó legapróbb mozdulatára lecövekeltek, mintha kővé vál-
toztak volna, álltak, mint két élethű márványszobor: Praxiteles valamelyik ihletett remeke. A kocsi
gazdája karcsú volt és arányos testalkatú: ilyen ifjakat választottak modellnek az athéni szobrászok.
Görög származásáról árulkodott szőke fürtös haja és arcvonásainak tökéletes harmóniája. Nem vi-
selt tógát. Akkortájt, a császárok korában, a tóga már nem a római polgár megkülönböztető viselete
volt, sőt, a divatrajongók szemében nevetséges ruhadarabnak számított. Tunikája azonban a tyrusi
festőműhelyek legragyogóbb színeiben pompázott, a finom kelmét összefogó fibulákon smaragdok
sziporkáztak, mellig érő arany nyaklánca kígyófejbe tekeredett, és a kígyó mesterien megmunkált,
nagy pecsétgyűrűt tartott a szájában. A tunika bő ujját arany arabeszk szegély díszítette, derekán az
ujjak szegélyéhez hasonló, hímzett öv helyettesítette a zsebet, ebben hordta erszényét, az íróvesszőt
és az írótáblát.
– Kedves Glaucusom! Örülök, hogy a veszteség nem vette el a jókedvedet – mosolygott vissza
Clodius. – Úgy festesz, mint Apollón maga, és olyan diadalmasan ragyog az arcod, mintha te nyer-
ted volna el az én pénzemet, és nem én a tiédet!
– Ugyan miért olyan fontos, hogy nyerek vagy veszítek néhány vacak fémdarabot? Venusra! Amíg
fiatalok vagyunk, és koszorút tehetünk dús fürtjeinkre, amíg fülünk tisztán hallja a cithara 5 hangjait,
és Lydia vagy Chloe mosolya lángot gyújt ereinkben, addig élvezzük a napsütést, míg a sivár időtől
örömöt lophatunk… Egyébként, tudod, hogy estére nálam vacsorázol?
– Hát megfeledkezhet valaki Glaucus meghívásáról?
– És most, merre?
– Nos… A fürdőbe készültem, de van még egy órácskám a szokott időmig.
– Akkor elküldöm a kocsimat, és veled tartok. – Glaucus megsimogatta az egyik lovat, azt, ame-
lyik közelebb volt hozzá. A ló játékosan hátracsapta a fülét, és halk nyerítéssel nyugtázta gazdája
kedveskedését. – Jól van, jól. Ma szabadnapot kapsz. Csinos állat, ugye, Clodius?
– Phoebushoz méltó – viszonozta a nemes léhűtő. – Vagy Glaucushoz.

II. fejezet
A VAK VIRÁGÁRUSLÁNY ÉS A DIVATOS SZÉPSÉG – AZ ATHÉNI VALLOMÁSA
– AZ OLVASÓ MEGISMERKEDIK AZ EGYIPTOMI ARBACESSZAL

A két fiatalembernek ezerféle témája akadt. Könnyedén csevegve rótták az utcákat. Abban a ne-
gyedben jártak, ahol egymást érték a nyitott portálos, tarkabarka üzletek; bent harsány, mégis össze-
illő színekkel festett ötletes freskók díszítették a falakat. Szökőkutak szórtak csillogó permetet a
nyári légbe; az utcán, javarészt tyrusi festőműhelyekből kikerült öltözékekben, járókelők – vagy in-
kább semmittevők – tolongtak, a vonzóbb boltok előtt vidám csoportok bámészkodtak, siető rab-
szolgák cipeltek fejükön kecses bronzedényeket, itt-ott falusi leányok kínálták kosaraikból az érett

5
Lantféle, ókori görög hangszer.

6
gyümölcsöt vagy illatos virágot (a régi itáliaiak jobban kedvelték a virágot, mint késői utódaik, akik
úgy vélik: latet anguis in herba, azaz, hogy minden ibolya– vagy rózsacsokorban valamilyen alat-
tomos kór leselkedik rájuk). Egymást érték a kocsmák, amelyek azt a szerepet töltötték be a dolog-
talanok életében, mint napjainkban a kávéházak meg a klubok; márványpolcaikon boros és olajos
kancsók sorakoztak, és előttük az utcán, bíborszínű ernyők alatt ülőalkalmatosságok hívogatták pi-
henni a fáradtakat, vagy tétlenül elüldögélni a semmittevőket. Mindez együtt oly csillogó, izgalmas,
eleven látvány volt, hogy senki sem róhatta fel Glaucusnak, ha athéni lelke örvendezett rajta.
– Szót se többet Rómáról – mondta Clodiusnak. – A hatalmas falak közt nincs egyszerű öröm,
minden nehéz és körülményes. Még a császári udvarban is, Néró aranypalotájában, sőt, Titus épülő
palotájában sincs más, mint fárasztó, unalmas pompa. Belefájdul az ember szeme, a lelke is belefá-
rad. Mellesleg az is bosszantó, ha kénytelenek vagyunk összehasonlítani mások fényűzését és gaz-
dagságát tulajdon, meglehetősen középszerű anyagi helyzetünkkel. Itt Pompejiben legalább könnyű
szívvel átadhatom magam az élvezeteknek, és minden fárasztó pompát mellőzve, kényelemben él-
hetek.
– Ezért döntöttél úgy, hogy a nyarat Pompejiben töltöd?
– Ezért. Jobban szeretem, mint Baiaet. Elismerem, Baiae elragadó, de nem szenvedhetem a sok
nagyképű alakot, aki ott tanyázik, és szemmel láthatóan drachmában méri az élvezeteket.
– Pedig te kedveled a művelt embereket! És ami a poézist illeti, házadat valósággal betölti
Aeschylus és Homerus, a dráma meg az epika szelleme.
– Igaz, de a rómaiak, akik utánozni próbálják athéni őseimet, oly nehézkesen művelnek mindent!
Rabszolgáik még a hajtóvadászatra is utánuk hordják Plato műveit, és ha történetesen elveszítik a
vaddisznó nyomát, hát elő a könyvet meg a papiruszt, nehogy még a drága időt is elvesztegessék.
És míg táncosnőik ravaszul kiszámított mozdulatokkal perzsa táncot lejtenek előttük, addig valame-
lyik herélt szabadosuk Cicero De Offíciis-ából6 olvas fel nekik. Tudatlan méregkeverők: a gyönyör
meg a tudás egymással nem vegyíthető elemek, külön-külön kell élvezni a kettőt. De a rómaiak so-
kat hangoztatott kifinomult ízlése mesterkélt, és ezért nem tudják igazán élvezni egyiket sem, nincs
érzékük hozzá. Ó, Clodiusom, milyen keveset tudnak honfitársaid egy Pericles valódi sokoldalúsá-
gáról, vagy Aspasia igazi varázserejéről. A minap meglátogattam Pliniust a nyaralójában. Ült és írt,
és egyik szerencsétlen rabszolgája közben tibiá-n7 játszott neki. Unokaöccse (legszívesebben meg-
korbácsolnám az ilyen tökkelütött filozófusokat) Thucydides leírását olvasta a pestisről, kis fejével
nagyképűen bólogatott a zene ütemére, és ajkát mozgatva falta betűről betűre a szörnyűségeket. A
pondró nem látott semmi összeférhetetlent abban, hogy egyszerre akarja megemészteni a pestis le-
írását meg egy szerelmes éneket.
– De hiszen a kettő csakugyan hasonlít egymáshoz – jegyezte meg Clodius.
– Ezt mondtam én is az ostoba mentségére, de az én fiatalemberem csak rosszallóan bámult a ké-
pembe, nem értette a tréfát. Válaszképpen olyasmit magyarázott, hogy a zene csak az értelmetlen
fülnek szerez gyönyörűséget, ám a könyv (mármint a pestis leírása, ne feledd!) fölemeli a lelket.
Ekkor hájasan zihálva megszólalt a nagybácsi: „Ah – mondta –, az én öcsém tisztára athéni! A
hasznost mindig összeköti a kellemessel!” Ó, Minerva! Mekkorát kacagtam magamban. Még ott
voltam, amikor jelentették annak a kölyök-szofistának, hogy kedvenc szabadosa, aki lázban feküdt,
meghalt. Erre az ifjonc felkiáltott: „Ó, kérlelhetetlen halál! Horatiusomat hozzátok! Milyen gyönyö-
rűségesen vigasztal az édes szavú költő, ha ilyen csapás éri az embert.” Mondd, Clodius, tudnak
ezek az emberek egyáltalán szeretni? Még az érzékeikkel is alig. Ritkaság, hogy a rómainak szíve is
legyen. Szellem helyett üres gépezet, hiányzik belőle az eleven élet.

6
Cicero, Marcus Tullius értekezése a mindennapi élet erkölcstanából.
7
Tibia – ókori csontfuvola.

7
 Clodius titokban bosszankodott ugyan a honfitársait becsmérlő megjegyzéseken, de úgy tett,
mintha mindenben egyetértene Glaucusszal. Részint mert a gerinctelenség veleszületett tulajdonsá-
ga volt, részint meg azért, mert a nyegle római ifjak körében divat volt némi enyhe megvetést tanú-
sítani származásuk iránt, amely másfelől fölényesen arcátlanná tette őket. Divat volt majmolni a gö-
rögöket, és kinevetni önmagukat azért, amiért olyan otrombán majmolják őket.
Beszélgetés közben, három utca találkozásánál egy kis térségre értek. A tömegben nem juthattak
tovább. Egy könnyed, bájos templom oszlopsorának árnyékában fiatal leány állt, jobb karján virág-
kosár, bal kezében háromhúros kis hangszer. A leány valami különös, félig-meddig barbár hangzású
dalt énekelt, és halkan, lágyan pengette hozzá a kíséretet. Két dal között kecses mozdulattal körbe-
kínálta kosarát, mintegy hívogatva a lézengőket, hogy vásároljanak tőle. A kosárba szaporán hullot-
tak a sestertiusok, amelyek az éneket jutalmazták, de talán részvétből is, mert az énekes leány vak
volt.
– Itt az én szegény kis thessaliai leánykám – mondta Glaucus és megállt. – Nem láttam még, ami-
óta visszajöttem Pompejibe. Csitt! Kellemes hangja van. Hallgassuk egy kicsit.

A vak virágárusleány dala

I
Virágot – ó! – kérlek, vegyetek!
Jön a vak lány, messzi világ.
Ha a föld oly szép, ha ily szót hihetek,
Hát gyermeke mind e virág.
Szépségét őrzik-e egyre?
Tudom, mily frissek voltak ölén;
Így leltem e kicsinyekre
Karjában pár órája én.
Felettük a lélegzet fut, a lég,
Maga fut, pihegőn, könnyű, puha lég –
Duruzsol a Föld Tünemény!
Édes csókja ott remeg ajkukon,
Gyengéd könnyei: cseppek az arcukon.
Mert a sír a föld – gyöngéd anya –
(Lesi őket reggel s éjszaka,
Csupa vágy a szíve, a szenvedélyes),
Erre a sok szép kicsike felérez;
Sír a föld – könnyet s harmatot,
Sír a föld – a szeretet ragyog,
Tiszta forrása maga!
II
Honotok a fény világa,
Hol szerető lel szerelmesére;
De a vak lányé az Éjszaka Háza,
Üres hang csak megannyi lénye.
Lakója a mélyek honának,
Állok, s ott fut folyónyi bánat!
Elhúznak, hallom, hiába-árnyak,
Oldalamnál puha leheletük árad.

8
 Szép alakjuk látnom nem lehet?
És kitárom a karomat,
De nem fog el, csak hangokat,
Nekem mind: puszta kísértetek.
Gyertek, vegyetek – vegyetek? –
Hallga! e szépek sóhaja remeg!
(Mert mind, mint ajkunk, hangot ad!)
„A rózsasziromnak e földön
A vak lány lélegzete börtön –
Finomak vagyunk, a fény fiai,
Elhervaszt minket ez az éj-valaki…!
A vak lánytól szabadítsatok!
Áhítjuk a szemetek: lássatok!
Az éjhez túl vígak vagyunk,
Szemetek napjára vágyakozunk –
Vegyetek – ó! – virágokat!”

– Azt az ibolyacsokrot elviszem, édes Nydiám! – Glaucus keresztülfurakodott a tömegen, és egy

marék aprópénzt dobott a leány kosarába. – A hangod elbűvölőbb, mint valaha.
Az athéni ifjú hangjára a vak leány összerezzent, előbbre lépett, hirtelen elnémult, és a haja tövéig
elvörösödött.
– Hát visszajöttél – mondta azután halkan, majd elismételte, mintegy önmagának: – Glaucus visz-
szajött.
– Igen, gyermekem, hosszabb ideig távol voltam. A kertem nagyon várja, hogy gondozásba vedd:
remélem, már holnap meglátogatod. Ne feledd, hogy az én házamban senki más nem köthet virág-
füzért, csak te, szép Nydia.
Nydia szótlanul, boldogan mosolygott. Glaucus tunikájára tűzte a kiválasztott ibolyacsokrot, azu-
tán vidáman és gondtalanul hátat fordított a sokaságnak.
– Afféle kliensed8 ez a kislány? – érdeklődött Clodius.
– Ugyan. De szép hangja van, ugye? Érdekes teremtés, szegény kis rabszolgalány. Egyébként az
istenek földjén született, Thessaliában. Bölcsője a zordon Olympus lábánál ringott.
– A boszorkányok hazája.
– Ahogy mondod… Bár ami engem illet, szerintem minden nő boszorkány. Venusra! Pompejiben
még a levegő is olyan, mint valami szerelmi bájital: minden szakálltalan arcot csinosnak látok tőle.
– Odanézz! – kiáltott fel Clodius. – Ott jön Pompeji egyik szépe! A dúsgazdag, vén Diomedes le-
ánya, Julia! – Lefátyolozott arcú, ifjú hölgy közeledett két rabszolganője kíséretében. A fürdőbe tar-
tottak.
– Szép Julia! Üdv neked! – köszöntötte a nőt Clodius.
Julia kacéran meglebbentette a fátylát. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy elővillanjon nagy, barna
szeme, merész, római arcéle. Természettől olajos árnyalatú bőrét gyengéd rózsaszínnel kendőzte,
hogy világosabb legyen.
– Lám, Glaucus is visszajött – mondta sokat jelentő pillantást vetve az athéni fiatalemberre. Azu-
tán félig suttogva hozzátette: – Talán már meg is feledkezett régi barátairól?

8
Kliens – a. m. védenc (lat.)

9
 – Gyönyörű Julia! Ha Lethe maga búvik is a föld alá valahol, másutt megint csak felbukkan, mert
Jupiter nem tűri, hogy feledjünk, legföljebb ha egy-egy percet engedélyez. Nos, Venus még Jupiter-
nél is szigorúbb: egyetlen pillanatot sem ad nekünk.
– Glaucusnál mindig készen állnak a szép szavak.
– És kinél nem, ha tárgyuk ilyen szép?
Julia most Clodiushoz fordult.
– Hamarosan találkozunk mind a hárman apám villájában.
– Ünnepnap nekem, valahányszor meglátogathatom – válaszolt a szerencsejátékos.
Julia visszaejtette fátylát, de elég lassan ahhoz, hogy félénkséget mímelő, valójában annál meré-
szebb pillantása még megpihenhessen az ifjú athéni arcán. Gyengéd szemrehányás volt a tekinteté-
ben.
A két jó barát továbbsétált.
– Julia csakugyan nagyon csinos – jegyezte meg Glaucus.
– Tavaly ilyenkor ezt még több érzéssel mondtad volna.
– Igaz. Első látásra elkápráztatott: valódi drágakőnek néztem azt, ami művészi utánzat csupán.
– Ugyan – vonta meg a vállát Clodius –, alapjában véve minden nő egyforma. Boldog ember, aki
ha megházasodik, a csinos arcocska mellé jókora hozományt is kap. Kívánhat-e ennél többet?
Glaucus felsóhajtott.
Itt már néptelenebb volt az utca, és a végén kitárult előttük a gyönyörű tenger. Itt, ahol üde szellő
cirógatja keblét, számtalan tündöklő színárnyalatát a rózsás felhőktől kölcsönzi, és a bűbájos partok
fűszeres illatot hintenek fölé, mintha elhagyta volna neve mellől a „félelmetes” jelzőt. Ilyen lehetett
a tenger, amelyből egykor felbukkant Aphrodité, hogy átvegye uralmát a földön.
– Korai még a fürdőbe menni – mondta a minden költői képre érzékeny görög. – Hagyjuk a zsú-
folt várost, inkább nézzük a napfényben csillogó tengert.
– Szíves örömest – bólintott rá Clodius. – Az öböl környéke amúgy is a város legelevenebb része.
Pompeji a korabeli civilizált világ kicsinyített mása volt. Falai között, viszonylag kis területen,
egybegyűjtötte, mintegy mutatóba, mindazt a fényűzést, ami a hatalom birtokosainak osztályrészül
juthatott. Apró, de fényes üzletek, parányi paloták, fürdők, fórum, színház, cirkusz – és hozzá tevé-
keny, de romlott, kényes ízlésű, mégis bűnös nép – íme, a világbirodalom egészének modellje. Játék
volt, csecsebecse, kirakat. Mintha az istenek abban lelték volna kedvüket, hogy létrehozzák a világ-
birodalom kicsinyített mását, amelyet azután megóvtak az idő múlásától, hogy az utókor is megcso-
dálhassa. Mint a szállóige tartja: nincsen új a nap alatt.
Az öböl csillogó vízén kereskedőgályák, gazdag polgárok kedvtelésére való díszes, aranyozott
bárkák nyüzsögtek. Halászcsónakok siklottak fürgén ide-oda, és a messzeségben Plinius flottájának
árbocai látszottak. Egy szicíliai hajós ült a parton, és heves taglejtésekkel, kifejező arcjátékkal kí-
sért, különös történeteket mesélt hajótörött tengerészekről meg barátságos delfinekről a halászokból
és parasztokból összeverődött csoportnak, akárcsak manapság teszik a tengerészek a nápolyi kikötő
mólóján.
A görög, magával vonva társát, a part egyik elhagyatott szakasza felé vette lépteit. Letelepedtek a
kavicsos fövényből kiemelkedő kőre, és kéjesen itták a hűs szellőt, amely a víz tükrén járta táncát.
Valami, talán a látvány, önkéntelenül is szótlan tűnődésre késztette mindkettőjüket. Clodius elár-
nyékolta szemét a tűző nap elől, és számolgatta, mennyit nyert az elmúlt héten kockán. A görög
nem félt a naptól – nemzetének védelmező istenségétől –, amelynek olvadt aranyként áradó fénye,
költészete, öröme, szerelme betöltötte egész valóját. Térdére támaszkodva nézte a végtelenbe nyúló
tájat, és irigyelte a szellőt, amiért a görög partok felé szállhat.

10
 – Mondd csak, Clodius – szólalt meg végül –, voltál már valaha szerelmes?
– Voltam. Nagyon sokszor.
– Aki sokszor volt szerelmes, sohasem szeretett – jelentette ki Glaucus. – Valódi Eros egy van, a
többi hamisítvány.
– No de, mindent egybevetve, azért a kis hamis istenek is érnek valamicskét!
– Ebben egyetértünk – mosolygott a görög. – A Szerelem árnyékának is hódolója vagyok, de csak
az igazit imádom.
– Egyszóval, komolyan és őszintén szerelmes vagy? Megismerted az érzést, amelytől a költők da-
lolnak, amelynek a kedvéért elhanyagoljuk a lakomákat, lemondunk a színházról, hogy elégiákat ír-
junk? Ezt sohasem hittem volna rólad. Nagyszerűen leplezted.
– Nos, annyira azért még nem vagyok – válaszolta mosolyogva Glaucus. – Tibullussal vallom:
Kit szerelem kormányoz, járjon akármilyen úton,
Szentelt úton jár, és sosem érheti baj.
– Az az igazság, hogy még nem vagyok szerelmes, de az lennék, ha láthatnám azt, akit szeretni
tudnék. Eros hiába akarja meggyújtani a fáklyát, ha a papok nem adnak hozzá olajat.
– Megpróbáljam kitalálni, ki az illető? Netán Diomedes leánya? Imád téged, és nem is titkolja. És
Herculesre! Nem győzöm ismételni, csinos és gazdag is. A férje házánál még a kapufélfára is
aranypántokat kötözne!
– Nem. Semmi kedvem eladni magam. Diomedes leánya csinos, elismerem. És valamikor… talán
ha nem egy szabados unokája… De mégsem. Minden szépségét az arcán viseli. Nem viselkedik ha-
jadonhoz méltón. És műveltsége kimerül az élvezetekben.
– Könyörtelen vagy, Glaucus. De hát akkor mondd, ki a szerencsés szűz?
– Tudd meg hát, Clodiusom… Néhány hónapja Neapolisban jártam. A város közel áll a szívem-
hez, mert megőrizte a görög eredet nyomait. Méltán viselte egykor Parthenope, szűz szirén nevét,
olyan pompás ott a levegő, és csodaszép a tengerpart. Egy szép napon betértem Minerva templomá-
ba. Nem magamért akartam imádkozni, hanem a városért, amelyre Pallas Athéné már nem moso-
lyog. A templom elhagyatott volt, üres, és egyszerre megrohantak athéni emlékeim. Elérzékenyül-
tem… Azt hittem, egyedül vagyok, és annyira elmerültem az áhítatban, hogy a fohász szívemből
ajkamra tolult, és könnyek közt imádkoztam. Mély sóhaj riasztott fel ájtatosságomból. Hátrafordul-
tam. Egy nő állt a hátam mögött. Imádság közben kissé felemelte fátylát, szemünk találkozott, és
akkor úgy éreztem, mintha a tiszta, sötét szempárból földöntúli fénysugár világítana a lelkembe.
Soha, Clodiusom, sohasem láttam még tökéletesebben formált arcot. Valami enyhe mélabú meglá-
gyította vonásait, és ez még emelkedettebbé tette szépségét. Az ilyen, szavakba nem foglalható
szépség a lélek mélyéből fakad; ilyennek álmodják szobrászaink Psyche arcát. El nem mondhatom,
milyen isteni nemesség sugárzott róla. Szeméből patakzott a könny. Nyomban arra gondoltam, hát-
ha athéni ő is, és Athénért mondott imám a szívéhez szólt. Elcsukló hangon kérdeztem: „Athéni
volnál te is, szépséges leány?” Hangom hallatára elpirult, és félig elfedte arcát. „Őseim hamvai az
Ilissus mentén nyugosznak – mondta. – Magam Neapolisban születtem, de szívem, származásom
szerint, athéni.” „Akkor hát – mondtam én –, ajánljuk fel együtt áldozatunkat.” És mivel éppen ak-
kor belépett a pap, egymás mellé álltunk, úgy mondtuk a pap után a szertartásos fohász szavait;
együtt érintettük meg az istennő térdét, együtt helyeztük el olajfa leveléből font koszorúinkat az ol-
táron. Különös, szinte áhítatos felindulást éreztem. Mindketten távoli, elbukott hazánkból idesza-
kadt idegenek voltunk, együtt és egymagunkban ősi otthonunk istenségének templomában. Nem
természetes-e, hogy nyomban szívem egész melegével vonzódtam hazám leányához? Úgy éreztem,
mintha hosszú évek óta ismernénk egymást, és e hosszú évek vonzalma most csodálatosképpen ki-
teljesült ezekben az egyszerű szertartásokban. Szótlanul hagytuk el a templomot. Már azon voltam,

11
hogy megkérdezem, hol lakik, és megengedi-e, hogy meglátogassam, ám a templom lépcsőjén egy
ifjú várt reá, aki arcra valamelyest hasonlított hozzá, talán rokona lehetett, és kézen fogta. A leány
visszafordult, búcsút intett, azután a tömeg elsodort bennünket egymástól, és ő eltűnt a szemem
elől. Otthon néhány levél várt, ügyeim Athénba szólítottak, mert rokonaim el akarták perelni az
örökségemet. Szerencsésen rendbe jött minden, és visszatértem Neapolisba. Felkutattam a várost,
de nem sikerült a nyomára bukkanni. Ezért sietve belevetettem magam a pompeji társaság mulatsá-
gaiba, abban a reményben, hogy segítségével megszabadulhatok a csodás jelenség emlékétől. Ez az
én történetem. Nem szerelem ez, csupán fájdalmas emlék.
Clodius éppen válaszolni készült, amikor megcsikordult mögöttük a parti kavics. Lassú, méltóság-
teljes léptek közeledtek. Hátrafordultak, és mindketten nyomban ráismertek az érkezőre.
Magas, karcsú, inas, csupa ideg férfi volt. Még innen lehetett a negyvenen. Bronzbarna bőre keleti
származásra vallott, vonásaiban volt ugyan valami görögös (kivált álla, ajka és szemöldöke körül),
de sasorra és élesen kiugró arccsontja ellentmondott ennek, mert a görög arc telt, lágy vonalú, és
még férfikorban is megőrzi az ifjúság kerekded szépségét. Csillogó, nagy szeme fekete, mint a leg-
sötétebb éjszaka, és rezzenéstelenül, magabiztosan fénylő. Fensőbbséges, parancsoló tekintetéből
titkolt gondolatokat sejtető, már-már búskomor nyugalom áradt. Járása, megjelenése sajátságosan
megfontolt, szinte fenséges volt; idegenszerű és dúsan redőzött öltözékének tompa színei még fo-
kozták a lenyűgözően tekintélyes külső hatását. A két fiatalember köszöntötte a közeledő férfit, de
közben ujjaik gépies mozdulatával megadták a jelet. Óvatosan persze, nehogy észrevegye, mert
Arbaces, az egyiptomi, a kósza hírek szerint ismerte a szemmel verés végzetes tudományát.
– Azt kell hinnem, csakugyan elbűvölő itt a táj – mondta Arbaces udvarias, de rideg mosollyal –,
ha az örök vidám Clodiust és a körülrajongott Glaucust ide csalja a város forgatagából.
– Miért! A természet úgy általában, talán nem vonzó? – kérdezte a görög.
– Dehogynem. A kicsapongóknak.
– Kemény válasz, de aligha bölcs. Mert az ellentétek fokozzák az élvezetet; a kicsapongás megta-
nít élvezni a magányt, a magány a kicsapongást.
– Így gondolkodnak az ifjú epikureusok – felelte az egyiptomi. – A tespedést összetévesztik az
elmélkedéssel, és mert megcsömörlöttek a társaságtól, azt hiszik, hogy felfedezték a magány gyö-
nyörűségét. Csakhogy a természet nem az efféle eltompult szíveket lelkesíti, nem őket hívja, hogy
merítsenek elmondhatatlan szépségeinek tiszta forrásából. A Természet nem holmi kihunyt szenve-
délyeket vár imádóitól, hanem olyan odaadást, amelynek lázát nem hűsíti más, csak az, hogy imád-
juk őt. Ne feledd, ifjú athéni, hogy Endymion, aki előtt a hold fénye testet öltve mutatkozott, nem
valamiféle lármás forgatagban töltötte a napot, hanem a néma hegyek között, a vadászok völgyei-
ben.
– Nagyon szép hasonlat – kiáltott fel Glaucus –, rosszul alkalmazva. Kihunyt szenvedélyek!
Ilyesmiről csak öregek beszélnek, a fiatalság soha, jómagam legalábbis nem tudom, mi a csömör.
Az egyiptomi ismét elmosolyodott, de olyan hideg, megsemmisítő mosollyal, hogy még a nem
túlságosan képzeletdús Clodiusnak is a hideg futkározott a hátán. Rövid hallgatás után, Glaucus
szenvedélyes szavait válasz nélkül hagyva, szomorúan, csöndesen megjegyezte:
– Végül is igazad van, ha élvezed a percet addig, amíg rád mosolyog. A rózsa hamar elhervad, il-
lata elszáll. És nekünk, akik idegenek vagyunk ebben az országban, messzire szakadtunk atyáink
hamvaitól, ugyan mi egyebünk maradt, mint a gyönyör vagy a bánat? Neked az előbbi, az utóbbi
meg talán nekem.
A görög ifjú szeme könnybe lábadt.

12
 – Ne folytasd, Arbaces! – kiáltott. – Ne beszélj őseinkről. Felejtsük el, hogy volt valaha másféle
szabadság is, nem csupán Rómáé. És Dicsőség! Hasztalan szólongatnánk szellemét Marathon vagy
Thermopylae mezejéről!
– Szíved meghazudtolja szavad – felelte az egyiptomi. – Bármilyen vidám éjszaka vár, többet
gondolsz majd Leonára,9 mint Lais-ra.10 Vale! – Azzal elrendezte köntöse redőit, és lassú léptekkel
elvonult.
– Végre, könnyebben lélegzem – sóhajtott fel Clodius. – Majmoljuk az egyiptomiakat, és közben
olykor behozzuk a csontvázat az ünnepi lakomára. Tréfán kívül, ahol egy ilyen surranó árny, mint
ez a kísérteties egyiptomi felbukkan, megsavanyodik még a legédesebb falernumi bor is.
– Fura ember – mondta elgondolkodva Glaucus. – Úgy viselkedik, mint aki az élvezeteket és a vi-
lág dolgait egyaránt hidegen szemléli, de a botrányai rácáfolnak. Szíve meg a háza is sok mindenről
mesélhetne.
– Arról is suttognak, hogy nemcsak osirisi, hanem egészen másfajta orgiákat is rendez komor ott-
honában. Beszélik, hogy nagyon gazdag. Mi lenne, ha meghívnánk magunk közé? Talán rákapna a
kockajátékra. Gyönyörök gyönyöre! Reménység és rettegés forró láza. Elmondhatatlan szenvedély,
sohasem lehet ráunni! Micsoda vad szépség rejlik a játékban!
– Ihletett szavak – nevetett Glaucus. – Költőien szól a bölcsesség Clodius ajkán. Vajon milyen
csoda jöhet még ezután?

III. fejezet
GLAUCUS ELŐDEI – POMPEJI VILLÁINAK LEÍRÁSA – EGY KLASSZIKUS LAKOMA

Az ég mindennel megáldotta Glaucust, egyvalamit tagadott meg tőle csupán; adott neki szépséget,
egészséget, vagyont, tehetséget, előkelő származást, adott tüzes szívet és költői lelket, de ősei sza-
badságát megtagadta tőle. Glaucus Athénban született, Róma alattvalójaként. Korán jutott gazdag
örökséghez, és a fiatalság természetes lelkesedésével adta át magát az utazás szenvedélyének. Meg-
ismerkedett a császári udvar fényűző pompájával, és alaposan belekóstolt a város kábító gyönyörei-
be.
Alcibiades11 volt, nagyra törő vágyak nélkül. Egykönnyen ilyenné válhat minden tehetséges, dús
képzeletű, gazdag ifjú, ha megfosztják a dicsőség ösztönző lehetőségétől. Római háza állandó be-
szédtémát adott a korhelyeknek, de a művészetek kedvelőinek is; görög szobrászok boldogan vetet-
ték latba tehetségüket, ha egy-egy athéni házának porticus-ait12 és exedrá-it13 díszíthették. Pompeji
nyaralójának színei, sajnos, elfakultak, a falfestmények lekoptak, és fő erénye, a választékos, apró-
lékosan kidolgozott belső díszítés örökre elveszett. És mégis, amikor ismét napvilágra került – már
amennyi megmaradt belőle –, nem győzték bámulni, valóságos dicshimnuszokat zengtek róla, a fi-
nom, csillogó díszekről, a festményekről, a mozaikokról! Glaucus szenvedélyesen szerette a költé-
szetet és a drámát, mert ezek felidézték elődeinek hősi szellemét, és tündérmesébe illő villájának fa-
lait Aeschylus és Homerus alakjaival díszíttette. A régészek, akik az ízlésből mesterséget és a mű-
vészlélekből professzort csinálnak, az athéni Glaucus házát – noha azóta már elismerték tévedésü-

9
Leona – a zsarnokölő Aristogiton (Arisztogeiton) hősies kedvese, aki a kínvallatás előtt leharapta nyelvét, nehogy a
fájdalom szóra bírja.
10
Lais – híres ókori kurtizán.
11
Athéni államférfi és hadvezér (i. e. kb. 450-404). Többször is átállt Spárta, majd Athén oldalára.
12
Porticus – oszlopsoros folyosó v. csarnok.
13
Exedra – belső és külső terek félkörös alaprajzú bővítése.

13
ket –, pusztán megszokásból, A DRÁMAI KÖLTŐ HÁZÁ-nak nevezik, úgy, ahogyan feltárásakor,
hibásan, elkeresztelték.
Úgy véljük, az olvasónak hasznára válik, ha Glaucus villájának leírása előtt némi képet kap álta-
lában a pompeji villákról. A leírásban bizonyára sok hasonlóságot fedez majd fel Vitruvius villájá-
val. A különbségek azokban az apróságokban vannak, amelyek az emberi szeszélyek és az egyéni
ízlés természetes következményei, de mindannyiszor zavarba ejtették a régészeket. Mindenesetre
igyekszünk, hogy a leírás a lehetőséghez mérten világos, és minél kevésbé szakszerű legyen.
Az utcáról rendszerint keskeny, fedett bejáraton, a vestibulum-on át jutunk be a tágas előtérbe,
amelynek atrium volt a neve. Ezt a helyiséget olykor (de nem feltétlenül) oszlopok fogták körül.
Három oldaláról ajtók nyíltak különféle kamrákba (az egyik a kapus szobája volt). A szebbeket
többnyire vidékről érkező látogatóknak tartották fenn. Nagyobb házakban az atrium végéből is nyílt
még két helyiség, jobbra meg balra. Ezek inkább fülkéknek, mintsem szobáknak nevezhetők, és
többnyire a hölgyek kényelmét szolgálták. A mozaikpadlós atrium közepén mindenütt megtalálható
az elmaradhatatlan négyszögletes, sekély esővíztároló-medence (ókori nevén impluvium), amelyhez
a tetőn egy hasonló méretű nyílás tartozott. A nyílást tetszés szerint el is takarhatták ponyvatetővel.
Az ókoriak valamiféle szentséget tulajdonítottak az impluviumnak, és többnyire (főként Rómában,
Pompejiben kevésbé) a közelében helyezték el a házi istenek képmásait vagy szobrait. A Laroknak
szentelt és a római költők által oly gyakran megénekelt házi tűzhely céljára Pompejiben csaknem
mindenütt hordozható fémüstöt használtak. A helyiség egyik sarkában, lehetőleg a legszembeötlőbb
ponton, bronz- vagy vaspántokkal megerősített, díszes faláda állt, amelyet erős hurkok rögzítettek a
kőtalpazathoz, nehogy a rablók elmozdíthassák. Egyes feltevések szerint ez volt a ház urának pén-
zes ládája. A Pompejiben kiásott faládák egyikében se találtak azonban pénzt, ezért valószínűbb,
hogy dísztárgy volt csupán, és semmire sem használták.
Itt az atriumban fogadták a klienseket és az alacsonyabb rangú látogatókat. A „tekintélyesebb”
polgárok házánál egy rabszolgát kizárólag az atrium gondozásával bíztak meg. A neve atriensis
volt, és mint fontos személyiség, rangban rabszolgatársai fölött állt. A középponti medence megle-
hetősen veszélyes ékessége lehetett a villának, ezért az atrium közepén, akárcsak manapság a gye-
pen, tilos volt közlekedni, erre a célra bőségesen maradt szabad terület körös-körül. A bejárattal
szemközt, az atrium túlsó oldalán is volt egy helyiség: a tablinum. Padlózatát gazdag mozaikkal, fa-
lait pompás festményekkel díszítették. Többnyire itt őrizték a családi okmányokat, és ha a ház ura
közhivatalt töltött be, akkor az ezt tanúsító okiratot is. Ebből a helyiségből, amelyet akár szalonnak
is nevezhetnénk, nyílt egyik oldalon az ebédlő, a triclinium, a másikon meg az, amit manapság talán
„kincstárnak” neveznénk: ide hordták össze a ház drágaságait, különleges emléktárgyait, ritkaságait.
Ugyaninnen nyílott az elmaradhatatlan kis folyosó, amelyen a rabszolgák közlekedtek a villa többi
részébe, az említett helyiségek érintése nélkül. Valamennyi helyiség a négyzetes vagy téglalap alakú
oszlopos udvarra, a peristylium-ra. nyílt. A kisebb házak nem is terjedtek túl ezen az oszlopos udva-
ron. Ilyenkor bármilyen parányi hely állt is rendelkezésre, kis kertet alakítottak ki az udvar közepén,
és talapzatra helyezett kővázákban nyíló virágokkal díszítették. Az oszlopsor alatt jobbra-balra há-
lószobákba vezető ajtók sorakoztak, innen nyílt továbbá a második triclinium (étkező) is. (A régi
rómaiak ugyanis legalább két szobát rendeztek be ebédlőnek, az egyiket nyárra, a másikat télre,
vagy egyet köznapi használatra, egyet meg ünnepi alkalmakra.) Ha a villa tulajdonosa betűkedvelő
volt, akkor a tricliniumból nyíló kis szobácskát tisztelték meg könyvtár elnevezéssel. Az ilyen kis
kamrában bőségesen elfért az a néhány papirusztekercs, amely a régiek fogalmai szerint már szép
könyvgyűjteménynek számított.
A konyha rendesen a peristylium végében kapott helyet. Nagyobb házakban, amelyek a
peristyliummal még nem értek véget, a kertet sem itt rendezték be, hanem szökőkúttal vagy
halasmedencével díszítették az udvar közepét. Végében, a tablinummal pontosan szemközt, általá-
ban még egy ebédlő volt, emellett kétoldalt hálószobák sorakoztak, és itt kaphatott helyet a képtár,

14
avagy pinacotheca. Ez utóbbi helyiségek ismét a peristyliumhoz hasonló, három oldalon oszlopsor-
ral díszített négyzetes vagy téglalap alakú térségre nyíltak, amely annyiban különbözött az előbbi-
től, hogy többnyire hosszabbra nyúlt. Ez volt az igazi viridarium, a tarka virágokkal teliültetett,
rendszerint szökőkúttal és szobrokkal ékes kert. A viridarium végében állt a kertész háza, és kétol-
dalt, az oszlopsor alatt – népesebb családoknál – további szobákat építettek.
Pompejiben ritka volt az emeletes villa. Ha mégis akadt, akkor a második vagy harmadik szint a
ház kis része fölé épült csupán, és itt laktak a rabszolgák. A pompeji villák ebben is különböztek a
nagyobb szabású római építményektől. Az utóbbiakban ugyanis a második szinten rendezték be a
coenaculum-ot, a fő étkező helyiséget. A lakószobákat kicsire méretezték, mert itt, ahol az éghajlat
oly kellemes, nagyobb vendégsereget amúgy is a peristyliumban, a porticusban, az atriumban vagy
a viridariumban fogadtak. Aránylag kicsik voltak a díszlakomák termei is, inkább ékítményeikre
fordítottak nagy gondot, és arra, hogy hol jelöljék ki helyüket a házban. Az ókori intelligencia a tár-
saságot szerette, nem a tömeget, és ritkán hívott meg egy-egy lakomára kilencnél több vendéget,
ezért azután nem volt szüksége akkora ebédlőkre, mint a mienk. Roppant hatásos lehetett azonban a
helyiségek hosszú sora, amelyen mindjárt a kaputól végignézhetett az érkező. Egyszerre tárult elébe
az atrium színes mozaikpadlatával és falfestményeivel, a tablinum, az elegáns peristylium, majd (ha
a ház ezzel nem ért véget) a szemközti coenaculum, a kert, és a látványt végül csobogó szökőkút
vagy márványszobor zárta le.
Az olvasó ezek után nagyjából fogalmat alkothat magának a pompeji villákról, amelyek egyben-
másban a görög mintát követték ugyan, mégis inkább a divatos római lakóházak stílusában épültek.
A részletekben csaknem mindenütt akadtak eltérések, de az alapelvek azonosak. Mindegyikben fel-
lelhető az egymásba nyíló atrium, tablinum és peristylium. A falakat ugyancsak kivétel nélkül min-
dig gazdagon díszítették festményekkel, és minden arról tanúskodott, hogy ezeknek az embereknek
volt érzékük az élet finomságai iránt. Ami a díszítést illeti, a pompejiek ízlése mai szemmel persze
vitatható: rajongtak a harsány színekért, és a fantáziadús megoldásokért, gyakran élénkpirosra fes-
tették például az oszlopok alsó felét, és színezetlenül hagyták a többit. A szűk kis kert falaira fákat,
madarakat, templomokat stb. festettek, ügyesen alkalmazott perspektívával, hogy megcsalják a
szemet. Giccs, igaz, de még Plinius választékos és vaskalapos ízlése sem talált benne kivetnivalót,
sőt maga is élt vele, és önelégülten büszkélkedett a zseniális ötlettel.
Glaucus villája talán a legkisebb, de egyszersmind az egyik legpompásabb, legízlésesebb magán-
lak volt Pompejiben. Napjainkban is mintául szolgálhatna „egy mayfairi 14 agglegény” otthonának,
és megirigyelhetné akármelyik nőtlen fiatalember, aki lelkesedik a gyöngyházas famozaikért.
Keskeny, hosszú vestibulumon át lehetett bejutni a házba; a padlózaton mozaikból kirakott kutya-
kép a közismert felirattal: „cave canem”, azaz: óvakodj a kutyától. A vestibulumból kétoldalt egy-
egy nagyobbacska szoba nyílott, a villa ugyanis nem volt olyan nagy, hogy a magánlakosztályok és
a fogadóhelyiségek a szokott módon elkülönülhettek volna. Ebben a két szobában fogadták azt a lá-
togatót, akit rangja vagy a házzal való kapcsolata nem érdemesített arra, hogy a belső helyiségekbe
is belépjen.
A vestibulumon át közelítjük meg az atriumot. Az atrium falait feltárásuk idején gazdagon borítot-
ták a festmények, amelyek kifejező erő tekintetében akár Raffaellónak is becsületére válhattak vol-
na. Most a nápolyi múzeumban láthatók, és ma is csodájukra járnak a szakértők. Achilles és Briseis
búcsúját ábrázolják, és a néző elámul, mennyi erő, élet és szépség sugárzik Achilles és a halhatatlan
rableány alakjáról és arcáról.

14
Mayfair – előkelő londoni lakónegyed.

15
 Az egyik oldalon kis lépcső vezet fel az atriumból a felső szintre, a rabszolgák lakrészéhez. Itt is
van még két-három hálószoba, amelyeknek a falain Európa elrablása, az Amazonok harca stb. látha-
tó.
Az atriumból lépünk be a tablinumba, amelynek a két végét keresztben gazdagon redőzött, tyrusi
bíborfüggönyök zárták le, félig félrevonva. A falfestmények egy költőt ábrázoltak, aki verseit olvas-
sa fel barátainak. A padlózatba kicsiny, de rendkívül finom mozaikkép illeszkedik: színházi rendező
ad utasításokat színészeinek.
A tablinum a peristyliumra nyílik. És ez, mint a kisebb pompeji villák többségében, egyszersmind
a ház vége. Az udvart díszítő hét oszlop mindegyikéről virágfüzérek és koszorúk csüngtek, középen
kertet helyettesítő fehér márványvázákban ritka szép virágok pompáztak a magas talapzatokon. Bal
kéz felől az ősök szellemének szentelt apró szentély állt, hasonló a katolikus országok kis út menti
kápolnáihoz; előtte bronztripus, az oszlopsortól balra, két kis benyílóban hálószobák voltak, és
jobbra a triclinium, ahol Glaucus vendégei már összegyűltek a lakomára.
A nápolyi régészek általában „Leda szobájá”-nak nevezik ezt a helyiséget. Az olvasó Sir William
Gell kitűnő könyvében találhat egy metszetet erről a finoman kidolgozott, bájos festményről, Leda
újszülött gyermekét mutatja be férjének. Erről kapta nevét az illatos kertre nyíló, kellemes helyiség.
A tükörfényes, finom vert ezüst arabeszkekkel díszített cédrusfa asztal körül helyezték el a három
heverőt, amely Pompejiben még elterjedtebb volt, mint a Rómában nemrég divatossá vált, félkör
alakú szék. A fémszegekkel dúsan kivert bronzheverőkre gazdagon hímzett, vastag takarókat terítet-
tek, amelyek besüppedtek a rájuk nehezedő test súlya alatt.
– Nos, el kell ismernem, Glaucus – jelentette ki Pansa, az aedilis –, hogy házad, noha alig na-
gyobb egy fibulás dobozkánál, igazi gyöngyszem a maga nemében. Milyen gyönyörű festmény ez
is, Achilles és Briseis búcsúja! Micsoda stílus! És ezek a fejek! No, és a keret!
– Pansa dicséretét meg kell becsülni, ha festészetről van szó – nyilatkoztatta ki ünnepélyesen
Clodius. – Érdemes megnézni, milyen festmények vannak nála a falakon… Nos, csakugyan, egy
Zeuxis keze nyoma érződik rajtuk…
– Hízelegsz, Clodiusom, igazán! – szerénykedett az aedilis, aki egyébként Pompeji-szerte arról
volt híres, hogy villájában találhatók a világ legcsapnivalóbb festményei. Pansa ugyanis lokálpatrió-
ta volt, és kizárólag pompeji művészeket foglalkoztatott. – Hízelegsz, tudom, de csakugyan van
bennük valami báj… Aedepol!15 Az igen… A színei. Nem szólva a rajzolatukról. Hát még a konyha!
Barátaim, ott minden az én elképzeléseim szerint készült.
– És mi volt az az elképzelés? – érdeklődött Glaucus. – Még sohasem láttam a konyhádat, noha
kiválóságáról többszörösen is tanúskodhatom.
– Egy szakács (az én athénim az), aki mesterművei legjavát áldozatul mutatja be Vesta oltárán, és
valamivel távolabb egy gyönyörű (élethű) muréna nyárson… Ebben azután van ötlet!
Mintegy végszóra megjelentek a rabszolgák, a lakoma első, étvágygerjesztő fogásával. Zamatos
füge, hóval meghintett friss zöldség, ajóka, tojás között kis csészékben kevés mézzel kevert, gyenge
bort hoztak be. A tálat az asztalra helyezték, majd néhány fiatal rabszolga mind az öt vendégnek –
mert összesen ennyien voltak – körülhordta az illatos vízzel telt ezüsttálat és egy-egy bíborszegé-
lyes kéztörlőt. Az aedilis ekkor hivalkodva előhúzta a maga kendőjét. Ez ugyan kevésbé finom vá-
szonból készült, mint Glaucus kéztörlői, de kétszer olyan széles szegélye volt, és Pansa gőgösen tö-
rölte bele a kezét, mint aki elvárja, hogy mindenki őt bámulja.
– Milyen pompás mappa! – ömlengett Clodius. – Lám csak, a szegélye olyan széles, mint egy de-
réköv!

15
Polluxra! (lat.)

16
 – Semmiség, Clodiusom, szóra sem érdemes! Úgy hallottam, ez a legújabb divat Rómában. De
Glaucus sokkal inkább figyelemmel kíséri az ilyesmit, mint én.
– Légy kegyes hozzánk, ó, Bacchus! – emelte fel hangját Glaucus, és tisztelettel meghajolt az is-
tenségnek az asztal közepén elhelyezett szép képmása felé. Szélről a Larok szobrai álltak és a sótar-
tók. A vendégek utánamondták az imát, azután bort hintettek az asztalra, és elvégezték a szokásos
italáldozatot.
A szertartás befejeztével kényelmesen elhelyezkedtek a heverőkön. Kezdetét vehette a lakoma.
– Ne vegyek többé kelyhet a kezembe – szólt az ifjú Sallustius, amikor az asztalról már elhordták
az étvágycsináló előételeket, és feltálalták a lakoma tartalmasabb fogásait, miközben a vendégek
körül sürgölődő rabszolga csordultig töltötte kupáját. – Ne vegyek többé kelyhet a kezembe, ha nem
ez a legpompásabb bor, amelyet valaha Pompejiben ittam.
– Hozd ide az amforát – mondta Glaucus a rabszolgának. – Olvasd le róla a dátumot és a felírást.
A rabszolga sietett tájékoztatni a társaságot, hogy a dugóhoz erősített tekercs tanúsága szerint a
bor születési helye Chios és kora teljes öt esztendő.
– Milyen zamatosra hűtötte a hó – lelkesedett Pansa. – Pontosan annyira, amennyire kell.
– Mint tapasztalt férfi, aki kellően lehűti vágyait, hogy azután kétszeresen élvezhesse a gyönyört –
toldotta meg a bókot Sallustius.
– Olyan, mint amikor a nő azt mondja „nem” – tette hozzá Glaucus. – Lehűt, de csak azért, hogy
még hevesebb lángra lobbantson.
Clodius Pansához fordult.
– Mikor lesz a legközelebbi állatviadal?
– Az augusztus idusát követő kilencedik napra tűztük ki – felelte Pansa. – A Vulcanalia másnapjá-
ra. Pompás fiatal oroszlánt szereztünk be erre az alkalomra.
– És honnan kerítünk neki valakit, akit felfalhat? – érdeklődött Clodius. – Sajnos, mostanában na-
gyon kevés a bűnöző. Keresned kell valakit, Pansa, az oroszlán részére, ha nincs bűnös, akkor ártat-
lant.
– Ezen csakugyan sokat gondolkodtam az utóbbi napokban – jelentette ki méltóságteljesen az
aedilis. – Igazán arcátlanság volt olyan törvényt hozni, amelyik megtiltja, hogy az ember tulajdon
rabszolgáját a vadállatok elé vesse! Azzal, ami a miénk, ne tehessük azt, ami nekünk tetszik?! Ezt
nevezem a tulajdonjog megsértésének!
– Bezzeg másképp volt a köztársaság régi szép napjaiban – sóhajtott fel Sallustius.
– És ez az úgynevezett irgalom a rabszolgák iránt, mekkora csalódást okoz a szegény népnek!
Olyan élvezettel néznek egy-egy igazán kemény élethalálharcot ember meg oroszlán között! És az
az átkozott törvény megfosztja őket még ettől az ártatlan élvezettől is, hacsak az istenek nem külde-
nek hamarosan valami jó kis bűnözőt.
– A legrosszabb politika – nyilatkozta ki magabiztosan Clodius –, ha beleavatkoznak a köznép fér-
fias mulatságaiba.
– Nos, Jupiternek és a Párkáknak hála, Nero nincs többé!
– Az volt csak az igazi zsarnok! Tíz évre bezáratta az amfiteátrumunkat.
– Csodálom, hogy nem tört ki lázadás – mondta Sallustius.
– Kis híja volt – válaszolta Pansa, míg teli szájjal rágta a vaddisznóhúst.
A társalgást egy percre félbeszakította a fuvolák zenéje. Két rabszolga cipelte be az újabb tálat.
– Miféle csemegét tartogatsz még nekünk, Glaucus? – kiáltott fel csillogó szemmel az ifjú
Sallustius.

17
 Sallustius mindössze huszonnégy éves volt, de élete legnagyobb örömét az evésben lelte. Talán
mert már minden egyéb élvezetet kimerített. Pedig tehetséges volt, és jólelkű is – bizonyos határig.
– Felismerem őkelmét, Polluxra! Ez a mesebeli kecskegida. Hohó! – kiáltott Pansa, és csettintett
ujjával a rabszolgának. – Új italáldozatot kell bemutatnunk az új fogás tiszteletére!
– Azt reméltem – mondta Glaucus bánatosan –, hogy osztrigát hozathatok nektek Britanniából, de
a széljárás, amely annak idején oly kegyetlenül elbánt Caesarral, megfosztott bennünket az osztrigá-
tól.
– Csakugyan az a legfinomabb? – kérdezte Lepidus, és kéjesen meglazította amúgy is öv nélkül
viselt tunikáját.
– Nos, gyanítom, hogy inkább a távolság adja meg a zamatát. Mert valójában hiányzik belőlük a
brundisiumi osztriga dús íze. De Rómában nincs is nélkülük igazi lakoma.
– Szegény britek. De valami hasznuk mégiscsak van: osztrigát tenyésztenek – jegyezte meg
Sallustius.
– Bár inkább gladiátort tenyésztenének nekünk – dörmögte az aedilis, aki még mindig az amfiteát-
rum gondjain törte a fejét.
– Pallasra! – kiáltott fel Glaucus, míg kedvenc rabszolgája új koszorút illesztett ura dús fürtjeire. –
Magam is szívesen gyönyörködöm két vad bestia küzdelmében, de amikor hozzánk hasonló hús és
vér embert azzal az előre megfontolt szándékkal küldenek az arénába, hogy ott ízekre tépjék, az
ilyesmi borzalmasabb annál, semhogy érdekes legyen. Rosszul leszek, fuldoklom, legszívesebben
odarohannék, és megvédeném a szerencsétlent. És a köznép üvöltése förtelmesebb az Orestest üldö-
ző Furiák rikoltozásánál. Ha a legközelebbi játékok idején kevés esélyünk van az efféle véres bemu-
tatóra, annak csak örülök.
Az aedilis a vállát vonogatta. Az ifjú Sallustius, aki a legbékésebb polgár hírében állt Pompejiben,
meglepetten nézett Glaucusra. Lepidus, aki egyébként ritkán nyitotta szóra ajkát, nehogy szép arcát
ráncok csúfítsák, felkiáltott: – Hercules! – Clodius, az ingyenélő azt mormolta: – Aedepol! –
Clodius „árnyéka”, az ötödik vendég, az élősködő élősködője, aki csak azért volt jelen, hogy, ha ép-
pen nem adódott alkalom barátját magasztalni, legalább szellemességeit visszhangozza, ugyancsak
azt dünnyögte: – Aedepol!
– Nos – folytatta Glaucus –, ti, itáliaiak, hozzászoktatok az effajta látványosságokhoz, de mi, gö-
rögök, könyörületesebbek vagyunk. Ó, Pindarus szelleme! Az igazi görög versenyek, amelyekben
ember emberrel küzd, milyen elragadó a nemes vetélkedés, a győzelem, amelybe gyász vegyül,
mert nemes ellenféllel küzdeni büszkeség, de elszomorító legyőzve látni. Sajnos, nem érthettek meg
engem.
– A kecskegida pompás – jelentette ki Sallustius. A rabszolga, akinek a gida feldarabolásának tisz-
te jutott, és aki roppant büszke volt művészetére, éppen végzett feladatával. Nem sietett, kése a zene
ütemére mozgott. Halk violaszóra kezdte, és a legvesződségesebb résszel, a lábakkal, hatalmas
hangorkán közepette fejezte be.
– A szakácsod persze szicíliai? – érdeklődött Pansa.
– Igen, siracusai.
– Játsszunk érte – javasolta Clodius. – Két fogás között játszhatunk egyet.
– Az ilyenfajta játékot feltétlenül jobban kedvelem, mint az állatviadalokat, de a Szicíliaimat nem
teszem fel a kockára. Nem tudsz hasonló kincset fölajánlani ellenében.
– Phillidámat, az én szépséges táncosnőmet!
– Nőket sohasem vásárolok – jelentette ki a görög, és hanyag mozdulattal megigazította fején a
koszorút.

18
 A zenészek kint a porticusban befejezték a kecskegidához méltó hangulati aláfestést, és most lá-
gyabb, derűsebb, de valamivel igényesebb dallammal folytatták műsorukat. Horatius „Persicos odi”
kezdetű, alig-alig lefordítható énekét vélték illendőnek a lakomához, amelyben mai szemmel talán
elpuhultság jelét látjuk, amely azonban a kor káprázatos dőzsöléseihez mérten inkább szerény volt.
Többé-kevésbé polgári, és korántsem főúri lakomának vagyunk tanúi, afféle úri szórakozásnak, nem
a császár és nem is valamelyik szenátor mulat.
– Ó, a jó öreg Horatius – sóhajtott érzelgősen Sallustius. – Szépen dalolt lakomákról, lányokról,
de nem lehet egy napon említeni a mi modern költőinkkel.
– Mint például a halhatatlan Fulvius – helyeselt Clodius.
– Ó, Fulvius, a halhatatlan – visszhangozta nyomban az árnyéka is.
– És Spurinna, és Caius Mutius, aki egy év alatt három eposzt írt! Tudott-e ilyet Horatius, vagy
akár Vergilius? – lelkendezett Lepidus. – A régi költők mind abba a hibába estek, hogy a szobrászo-
kat utánozták, nem a festőket. Egyszerűség és nyugalom, ez volt az eszményképük, de bennünk,
modern emberekben tűz van és szenvedély meg erő, mi nem alszunk, mi a festmények színeit, az
életet, a mozgást szeretjük. Halhatatlan Fulvius!
– Erről jut eszembe – szólt közbe Sallustius –, olvastátok már Spurinna legújabb ódáját? Az
egyiptomi Isis tiszteletére írta. Nagyszerű! Csupa őszinte, vallásos rajongás!
– Úgy látom, Isis igen népszerű istenség Pompejiben – jegyezte meg Glaucus.
– Az – helyeselt Pansa. – Mostanában igen jó hírnévnek örvend. A szobor néhány igen figyelem-
reméltó jóslatot adott. Nem hiszek a babonákban, de be kell vallanom, hogy nemegyszer még köz-
hivatali munkámban is igen hasznosak voltak a tanácsai. És a papjai is olyan buzgók! Egészen má-
sok, mint Jupiter meg Fortuna templomának nagyhangú, gőgös szolgái. Mezítláb járnak, húst sem
esznek, és éjszakáikat is nagyobb részben magányos ájtatosságban töltik.
– Valóban példaképei lehetnének az egész papságnak. Jupiter temploma például sajnálatosan
megérett a reformra – állapította meg Lepidus, aki, önmagát kivéve, mindent és mindenkit szívesen
megreformált volna.
– Azt beszélik, hogy Arbaces, az egyiptomi, maga vezette be Isis papjait a legszentebb titkokba –
jegyezte meg Sallustius. – Arbaces azzal henceg, hogy származását Ramsesig vezeti vissza, és szél-
tében-hosszában hirdeti, hogy családja a legősibb korok titkait őrzi.
– Annyi bizonyos, hogy a szemmel verés adományával rendelkezik – panaszkodott Clodius. – Va-
lahányszor szembetalálkozom azzal a Medusa-képével, és elfelejtem idejében elmormolni a varázs-
igét, biztos, hogy a kedvenc lovam elpusztul, vagy kilencszer egymás után veszítek a kockán.
– Ez utóbbi valóban csoda lenne – csóválta fejét Sallustius.
– Hogy érted ezt, Sallustius? – fordult feléje mérgében elvörösödve Clodius.
– Úgy, hogy ha gyakran játszanék veled, végül semmim sem maradna.
Clodius erre már csak egy megvető mosollyal válaszolt.
– Ha Arbaces nem volna ilyen gazdag – nyilatkoztatta ki méltóságteljes hanghordozással Pansa –,
kiterjeszteném egy kissé a hatáskörömet, és megvizsgálnám, mi igaz abból, hogy csillagjósnak és
varázslónak tartják. Agrippa, amikor Róma aedilise volt, száműzte a városból az efféle undok nép-
séget. De az ilyen gazdag embert… az aedilisnek kötelessége védeni a gazdagokat.
– És mi a véleményetek az új szektáról? Úgy hallom, már Pompejiben is vannak hívei. A héber is-
ten, Krisztus követőire gondolok.
– Ó, egy csomó képzelgő látnok – legyintett Clodius –, egyetlen úriember sincs közöttük, csupa
szegény, jelentéktelen, tudatlan ember.

19
 – Mégiscsak keresztre kellene feszíteni valamennyit, mert istenkáromlók – tört ki hevesen Pansa.
– Tagadják Venust és Jupitert. Nevezhetem őket „nazarénus”-nak vagy istentelennek, egyre megy.
Kerüljenek csak a kezem közé!
A második fogáson is túljutottak. A lakomázók heverőkön eldőlve pihentek, és hallgatták a mu-
zsikusokat: árkádiai nádsíp kíséretével lágyan zengő, déli dallamokat játszottak. Glaucus adta át
magát legönfeledtebben a zene élvezetének, ő akarta a legkevésbé megtörni a csendet. Clodius
azonban türelmetlenül számítgatta, mennyi időt vesztegetnek ilyesmire.
– Bene vobis! Egészségedre, Glaucusom! – Clodius nem bírta tovább a hallgatást, és a gyakorlott
ivó könnyedségével kortyolt egyet-egyet a házigazda nevének minden betűjére. – Nem akarsz elég-
tételt venni a tegnap estéért? Nézd, milyen hívogatóan vár a kocka.
– Ha óhajtod – bólintott Glaucus.
– Kocka nyáron, amikor én vagyok az aedilis – szólt közbe fölényesen Pansa. – Ez törvénysér-
tés.16
– Szigorú vagy, Pansa! A te jelenlétedben nem bűn – válaszolta Clodius, és megcsörgette kockáit
hosszúkás dobozukban. – A jelenléted hatályon kívül helyez minden tilalmat. Különben sem a játék
maga sérelmes, csak nem szabad túlhajtani.
– Minő bölcsesség! – motyogta az „árnyék”.
– Hát jó, majd félrenézek – mondta az aedilis.
– Még ne, Pansa – tiltakozott Glaucus. – Legalább várjuk ki a vacsora végét.
Clodius vonakodva engedett, és egy elnyomott ásítással leplezte bosszúságát.
– „Aranyam elnyelné hamar” – idézte Sallustius fülébe súgva Lepidus, Plautus Aululariá-jából.17
– Ó! „Ilyen a polip: érintsen meg bármit, el nem engedi” – idézte válaszul Sallustius ugyancsak
suttogva, ugyanabból a színdarabból.
Behozták a harmadik fogást. Különféle gyümölcsökből, pisztáciával és egyéb nyalánkságokkal
készült édességeket, ezer fantasztikus, könnyed formába gyúrva. A felszolgálók most nagy kan-
csókban a vendégek elé tették a bort, amelyet eddig körbekínáltak. Mindegyik kancsón cédula, rajta
a bor kora és megnevezése.
– Kóstold meg ezt a lesbosit, Pansám – biztatta Pansát Sallustius. Kiváló!
– Nem nagyon régi bor – jegyezte meg Glaucus –, de korán érő fajta; tűzben érlelődött, akárcsak
mi: a bort Vulcanus hevíti, minket asszonyának tüze. Venus tiszteletére ürítem ezt a serleget.
– Ízletes – mondta Pansa –, de zamatjában egy parányit talán érződik a gyanta.
– Milyen gyönyörű serleg! – Clodius magasba emelte az áttetsző kristályt, amelynek kígyó formá-
ra tekeredő fülébe kedvelt pompeji divat szerint drágaköveket foglaltak.
Glaucus lehúzta ujjáról egyik drágaköves gyűrűjét, és a serleg fülére akasztotta.
– Hadd legyen még csillogóbb, és méltóbb arra, hogy elfogadd tőlem, Clodiusom, az istenek adja-
nak hozzá egészséget és szerencsét, hogy még soká és gyakran tölthesd csordultig.
– Túlságosan nagylelkű vagy hozzám, Glaucus – mosolygott a szerencsejátékos, és rabszolgájá-
nak nyújtotta a serleget. – Az ajándék értékét megkettőzi, hogy szeretettel adod.
– Ürítem poharam a Gráciákra – kiáltott fel Pansa, és háromszor töltötte és ürítette fenékig serle-
gét. A többiek követték példáját.
– Nem jelöltük ki a lakoma királyát – állapította meg Sallustius.
– Vessünk sorsot kockával – javasolta Clodius, és megcsörgette kockáit.

16
A törvény csak a decemberi szaturnáliák idején engedélyezte a szerencsejátékot.
17
Plautus: A bögre. Devecseri Gábor fordítása.

20
 – Ne! – kiáltott fel Glaucus. – Nincs szükségünk semmiféle rideg, idejét múlt királyra; nem kell
zsarnok a lakomára. Nem kell rex convivii.18 Nem esküdtek-e meg a rómaiak, hogy sohasem enge-
delmeskednek többé a királynak? Kevésbé legyünk szabadok, mint őseitek voltak? Hé! Zenészek!
Halljuk a dalt, amelyet a múltkorjában egy éjszaka költöttem. A címe: Himnusz Bacchushoz, és
egyik versszaka éppen erről szól.
A zenészek vad jón dallamot csaltak elő hangszereikből, és a zenekar legifjabb tagja görögül éne-
kelte a dalt:

Az órák esti himnusza

I
Sok nyár-napon át, nyűvő napon át
Siklottunk, könnyű raj;
Mielőtt az Éj tárná morcos kapuját,
Legyen üdvünkre a dal:
Szépségével a dal!
Sok víg örömével a dal:
Ahogyan a krétai lány,19
A derengő fényben bátrabb,
Ébredt, körötte borostyán-árny,
S hódolt a bor-isten friss vigaszának!
A csitult, fojtott-lélegzet egeknek
Szemei félig hunyva, remegve meredtek,
És körbe-szerte
Hang szólt, szerelemre:
Az Égei-tenger! s nem vadul!
Hiúz feje simult combjára;
Kakukkfű volt a nászágya;
És – hujj! – minden kis résen át,
Mit tárt, indázva, a venyige s az ág,
A Faunok leskeltek ravaszul –
A Faunok, a pajzán Faunok –
A dévaj, a harsány Faunok –
Leskeltek nagy ravaszul!
II
Áttetszőn: így lebegünk,
S tetszőn is, szüntelenül,
Míg komor éj nem lesz terünk,
Míg az ránk nem terül.
Fürdess, ó, Bárki! ha fárad a szárnyunk,
Bíbor-vizű friss forrásnál várunk,
Csészédbe, ó, meríts nekünk! – :
Fényt, fényt, fényt – ! arra éhezünk,
Szomjazunk, mert jő éjfelünk!

18
Rex convivii v. arbiter bibendi – a római lakomák kockadobással kijelölt elnöke. Vezette a mulatságot, és rendelke-
zett a borok keveréséről, (lat.)
19
Ariadne.

21
 III
Pohár Jupiterre, pohár Szerelemre,
És még egy Maia fiára!20
És tisztelet, te Három Lenge, neked,
Csapatod, fényes Aglaia!21
Mert gyönyör-koszorúnkba a bimbót mind
Ők adják, nővér Hórák,
Mérték-poharak nem tiltóink!
Bacchus törvénye ilyet nem ró ránk.
Ő igazi javunk, akitől – kapunk!
Bacchanália büszke fia!
Nem számol – oszt csak, buzgón hint!

A vendégek lelkesen tapsoltak, mert a házigazda költeménye feltétlenül elbűvöli a hallgatóságot.

– Ízig-vérig görög – lelkesedett Lepidus. – Ez a vad, erőteljes, eleven nyelv utolérhetetlen, nincs
párja a latin költészetben!
– Valóban, óriási az ellentét – állapította meg Clodius alig leplezett iróniával. – Ha meggondoljuk,
milyen ódivatú, szürke és közönséges Horatius éneke, amelyet az imént hallottunk! Ez a szépséges
dallam és vers pohárköszöntőre ihlet. Barátaim, igyunk a gyönyörű Ionéra!
– Ione – ismételte halkan Glaucus. – Görög név. Boldogan iszom az egészségedre. De kicsoda Ione?
– Ó, nemrég érkeztél Pompejibe, máskülönben megérdemelnéd, hogy száműzzünk a tudatlansá-
godért – mondta gőgösen Lepidus. – Aki nem ismeri Ionét, az nem is tudja, mi városunk fő vonzereje!
– Ritka szépség – szögezte le Pansa. – És a hangja!
– Úgy dalol, mint a fülemüle – mondta Clodius.
– Fülemüle! Milyen szép gondolat! – sóhajtotta az „árnyék”.
– Világosítsatok fel, esdve kérlek – fordult vendégeihez Glaucus.
– Tudd meg hát… – kezdte Lepidus, de Clodius közbevágott.
– Hadd beszéljek én. A te szavaid olyan lassúak, mint a teknősbékák.
– Te meg mintha köveket görgetnél a szádban – mormolta orra alatt Lepidus, a piperkőc, és duz-
zogva hátradőlt a heverőn.
– Tudd meg hát, Glaucusom. hogy Ione idegen. Nemrég jött Pompejibe. Úgy énekel, mint
Sappho, és maga költi dalait, és olyan mestere a tibiának, a citharának meg a lantnak, hogy nem
tudnám megmondani, melyik hangszeren múlja felül művészetével a múzsákat. Szépsége káprázta-
tó. Háza tökéletes. Hibátlan ízlés, mesés kövek, bronzok. Ione gazdag, és nemcsak gazdag, hanem
bőkezű is.
– Szeretői nyilván gondoskodnak róla, hogy ne éhezzen – mosolygott Glaucus. – És a könnyen
szerzett pénzt mindig két kézzel szórják.
– Szeretői? De hiszen éppen ez a rejtély! Ione egyetlen bűne, hogy tartózkodó. Még házasságra
sem hajlandó.
– Nincsenek szeretői! – ámuldozott Glaucus.
– Egy sincs. Vesta lelke lakozik benne, de Venus övét viseli.
– Milyen választékos! – örvendezett az árnyék.
– Csoda! – kiáltott fel Glaucus. – Nem látogathatnánk meg?
20
Azaz Hermesre.
21
Aglaia (ünnepi fény) a három Grácia egyike.

22
 – Még estére elviszlek hozzá – vállalkozott nyomban Clodius –, de addig is… – Újból megcsör-
gette a kockákat.
– Rendelkezésedre állok – mormolta udvariasan Glaucus. – Pansa, fordulj el.
Lepidus és Sallustius „páros-páratlanra” játszott, az „árnyék” csak nézte a játékot, míg Glaucus és
Clodius lassanként egészen belefeledkezett a kockavetésbe.
– Polluxra! – kiáltott fel Glaucus. – Már másodszor dobok semmit!
– Most segíts meg, Venus! – fohászkodott Clodius, és hosszasan csörgette a kockákat. – Ó, Alma
Venus… Itt is van Venus maga! – Kivetette a legmagasabb pontértéket, amely az istennő nevét vi-
selte, mert a nyertes amúgy is többnyire neki rótta le háláját.
– Venus hálátlan irántam – jegyezte meg vidáman Glaucus. – Pedig gyakran áldozom oltárán.
– Aki Clodiusszal játszik – súgta Lepidus –, hamarosan úgy jár, mint Plautus Curculiója: halotti
leplét teszi föl a kockára.
– Szegény Glaucus! Vak, mint Fortuna istenasszony maga – suttogta vissza Sallustius.
– Nem játszom tovább – jelentette ki Glaucus. – Harminc sestertiust veszítettem.
– Igazán sajnálom… – kezdte Clodius.
– Milyen kedves ember – rebegte az „árnyék”.
– Ugyan, semmiség – nevetett Glaucus. – Örülök, hogy nyertél, és ez kárpótol a fájdalmas veszte-
ségért.
A társalgás megélénkült, általánossá vált, és a boros kancsó fürgébben járt körbe-körbe az aszta-
lon. Glaucus vendégei hamarosan megint Ionét magasztalták.
– Okosabb, ha ahelyett, hogy egész éjjel itt lessük a csillagokat, inkább meglátogatjuk őt, akinek a
szépsége elhalványítja a csillagok ragyogását – javasolta Lepidus.
Clodius látta, hogy a játékot már úgysem kezdik újból, támogatta tehát a javaslatot; Glaucus udva-
riasan marasztalta ugyan vendégeit, kérte, hogy folytassák a lakomát, de nem titkolhatta, hogy amit
Ionéról hallott, felkeltette kíváncsiságát. A társaság végül Pansa és az „árnyék” kivételével úgy ha-
tározott, hogy átvonulnak a szép görög leányhoz. Ittak még egyet Glaucus, azután Titus császár
egészségére, bemutatták az utolsó italáldozatot, fölvették saruikat, lementek a lépcsőn, végighalad-
tak a kivilágított atriumon, bántatlanul átlépték a vicsorgó eb mását a küszöbön, és kiléptek a hold-
felkelte után is nyüzsgő, eleven pompeji utcára.
Végigmentek az ékszerészek negyedén – a boltokban hivalkodó ékkövek szikráztak a holdfény-
ben –, és hamarosan Ione házának kapuja előtt álltak. A vestibulum lámpafüzérek fényében fürdött,
hímzett, bíborszínű függönyök díszítették kétfelől a tablinum bejáratát, azon túl művészre valló,
pompás színekben tündököltek a falak és a mozaikpadló, és a virágillatú viridáriumot körülölelő
porticusban ott állt imádói és vidáman csevegő vendégei körében Ione.
– Azt mondtad, athéni? – kérdezte suttogva Glaucus, még kint, a peristylium előtt.
– Nem, Neapolisból való.
– Neapolis? – csodálkozott el Glaucus. Ebben a pillanatban szétvált az Ionét közrefogó vendégko-
szorú, és Glaucus megpillantotta a ragyogó, nimfához hasonlatos szépséget, akinek a képe hónapok
óta lebegett emlékezetének sima tükrén.

23
 IV. fejezet
ISIS TEMPLOMA – ISIS PAPJAI – MEGMUTATKOZIK ARBACES JELLEME

Történetünk most visszakanyarodik az egyiptomihoz. Ott hagytuk el őt, a déli napfényben csillogó
tengerparton, ahol búcsút vett Glaucustól és barátjától, majd továbbsétált. Az öböl forgalmasabb ré-
széhez közeledve megállt, karját összefonta mellén, nézte a nyüzsgő tömeget, és keserű mosoly je-
lent meg sötét arcán.
– Ostoba, együgyű bolondok vagytok valamennyien – mormolta maga elé. – Mindegy, hogy mes-
terségeteket űzitek vagy a gyönyört hajhásszátok, a pénz vagy a vallásotok buzdít, egyformán tévút-
ra visznek a szenvedélyek, amelyek fölött uralkodnotok kellene. Mennyire megvetnélek benneteket,
ha nem fűtené a gyűlölet. Igen, gyűlöllek! Görögök vagy rómaiak, mind tőlünk, Egyiptom miszti-
kus tanaiból loptátok a lelket adó lángot. Minden tudásotokat, a költészetet, törvényeiteket, a művé-
szetet, barbár hadi tudományotokat – amely gyatra és csonka, a véghetetlen eredetivel összemérve –,
mind-mind tőlünk loptátok; úgy csentétek el, mint a rabszolga a lakoma maradékait. És most ti
uralkodtok rajtunk, ti, egy utánzat majmolói, rómaiak, újgazdag rablók hordája. A piramisok tövé-
ben már nem Ramses sarjai ülnek a trónon, a római sas lecsapott a Nílus kígyójára. Mi meghajol-
tunk előttetek, de én nem. Szellemem, a tudás erejével kormányoz, és láncra ver valamennyiötöket,
még ha a bilincsek láthatatlanok is. Amíg a ravaszság úrrá lehet az erőszakon, amíg a vallás sötét
barlangjaiból szóló jósok az orruknál fogva vezethetik embertársaikat, addig az ész uralkodik a föl-
dön. Arbaces még bűneitekből is gyönyört csapol, olyan gyönyörűséget, amelyet nem mocskolhat-
nak be közönséges szemek, véghetetlen, gazdag és kifogyhatatlan gyönyört, amelyhez foghatóról
eltunyult agyatok, képzeletszegény, szürke érzékiségetek álmodni sem mer. Nos, törjétek csak ma-
gatokat, törjétek, becsvágyó, zsákmányra éhes bolondok. Megvetően kacagok, ha látom, miként só-
várogtok a fasces meg a quaestori22 méltóság után, kinevetem szolgai hatalmatok minden hókusz-
pókuszát. Az én hatalmam kiterjed mindenüvé, ahol az emberek hisznek. Diadalmaskodom a
császárok szellemén. Ha Théba elpusztult is, ha Egyiptom puszta név csupán, én, Arbaces, alattva-
lómmá teszem az egész világot.
Így elmélkedett magában az egyiptomi, majd lassan továbbindult. Beért a városba, szálas termete
hamarosan kimagaslott a fórumon tolongó sokaságból; Isis kis, kecses templomához tartott.
Ez a templom nemrég épült, mert a régit tizenhat évvel azelőtt elpusztította a földrengés. Az új
templomot a változékony kedélyű pompejiek hamarosan megkedvelték. Az ilyesmi napjainkban is
megesik egy-egy új templommal vagy új hitszónokkal. Az istennő pompeji jóslatai egyébként való-
ban figyelemre méltóak voltak. Hatásukban legalább annyira közrejátszott misztikus, ködösítő
nyelvezetük, mint az utasításokba és jövendölésekbe vetett feltétlen bizalom. A szövegek, ha nem
isteni eredetűek voltak is, mindenképpen mélységes emberismeretről tanúskodtak, tökéletesen al-
kalmazkodtak az egyéni óhajokhoz, és szöges ellentétben álltak a rivális templomok jóslatainak té-
tova általánosságaival. Arbaces már a szent helyet körülvevő rácskerítés mögül látta a nyitott ud-
varban felállított oltárok előtt összesereglett tömeget. A különféle rendű és rangú emberek –
legtöbbjük kereskedő – tiszteletteljes némaságban, szinte lélegzet-visszafojtva várakoztak. A szen-
tély maga hét pároszi márványból készült lépcső tetején emelkedett, a falmélyedésekben különféle
szobrok álltak, és a falakat az istennő szentelt jelképe, a gránátalma képe díszítette. Az építmény
belsejét elfoglaló, tégla alakú talapzaton két szobor állt, az egyik Isist, a másik az istennő társát, a ti-
tokzatos, néma Osirist ábrázolta. A többi szobor – mert volt még jó néhány – az egyiptomi istensé-

22
Fasces – bárddal ellátott szil- vagy nyírvesszőcsomók vörös szíjjal összekötve, főtisztviselő előtt lictorok (hatósági
szolgák) vitték a bal vállukon. A quaestori méltóság az első lépcsőfok a hivatali ranglétrán.

24
gek udvartartásához tartozott; ott volt Isis rokona, a soknevű Bacchus, meg a cyprusi Venus, valójá-
ban az istennő maga görög lepelben, amint kiemelkedik a habokból, azután a kutyafejű Anubis,
Apis, a bika és még sok, ismeretlen hivatású egyiptomi isten nyersen kifaragott képmása.
Mégse higgye senki, hogy Magna Graecia 23 városaiban az eredeti formában és szertartásokkal
tisztelték Isist. Az újabb kori déli keverék népek dölyfösen és tudatlanul összezagyválták a különfé-
le korok és égtájak szertartásait, és a mély értelmű Nílus-parti misztériumokat felhígították a
Cephissus meg a Tiberis vidékén dívó százféle szemérmetlen, üres és mesterkélt rítussal. A római és
görög papok – a flamenek –, akik a pompeji templomban szolgálták Isist, nem ismerték az ősi kul-
tuszt, sem a nyelvet, sem a szokásokat, amiért is a rettegett egyiptomi királyok leszármazottja a tisz-
telet és az áhítat álarcát magára öltve, titokban kinevette és megvetette az ügyetlen ceremóniákat,
amelyekkel itt forró égövi hazájának jellegzetesen ünnepélyes szertartásait majmolták.
A lépcső két oldalán már felsorakozott az áldozatot bemutató hívők fehér ruhás csoportja, a lépcső
tetején két alacsonyabb rangú pap állt, egyikük pálmaágat, a másik zsenge búzakalászt tartott kezé-
ben. Elöl, a szűk folyosóban tolongtak a nézők.
Arbaces megállt az egyik nézelődő mellett. A kereskedőnek Alexandriával voltak üzleti kapcsola-
tai. Feltehetően éppen ennek a kereskedelmi forgalomnak a közvetítésével jutott el az egyiptomi is-
tennő kultusza Pompejibe.
– Milyen alkalomból gyűltetek össze a tiszteletre méltó Isis oltára előtt? – kérdezte halkan. – Azok
ott elöl, fehér köntösükről ítélve, áldozatot mutatnak be, a papok meg, úgy látom, jóslatra készül-
nek? Mi a kérdés, amely válaszra vár?
– Kereskedők vagyunk – felelte ugyancsak suttogva a bámészkodó (aki nem más volt, mint
Diomedes). – Tudni szeretnénk, milyen sors vár a hajóinkra, amelyek holnap indulnak Alexandriá-
ba. Előbb áldozatot mutatunk be, azután választ kérünk az istennőtől. Jómagam nem folyamodtam
ugyan áldozatért, amint öltözékemről is láthatod, de engem is érdekel, hogy szerencsével jár-e a ha-
jóraj. Jupiterre, nagyon is! Csinos forgalmat bonyolítok le, de hát hogyan élhetnék meg máskülön-
ben ilyen nehéz időkben!?
– Igaz, hogy Isis valójában a földművelés istennője volt – felelte komolyan Arbaces –, de nem ke-
vésbé pártfogolja a kereskedelmet is. – Azzal elhallgatott, és arccal kelet felé fordult, mintha buz-
gón imádkozna.
A lépcső tetején ekkor a feje búbjától a talpáig fehér lepelbe öltözött pap jelent meg, a lépcsőn ké-
toldalt elhelyezkedett papokat pedig két másik váltotta fel. Az utóbbiak bő, fehér köntöse szabadon
hagyta mezítelen mellkasukat. A lépcső tövében ülő pap hosszú, ünnepélyes dallamra zendített
hosszú fúvós hangszerén. A középső lépcsőn is állt egy pap, aki egyik kezében fehér pálcát tartott, a
másikban áldozati koszorút. A szertartás keleties festőiségét fokozta Egyiptom szent madara, a ke-
cses íbisz, amely a fal tetejéről némán szemlélte a tömeget, majd hosszú léptekkel levonult a lépcső
tövébe, az oltár mellé.
Az áldozatot bemutató pap az oltárhoz lépett.
A béljósok elmélyülten és áhítatos komolysággal vizsgálgatták az áldozati állat beleit, azután ki-
hirdették, hogy az előjelek kedvezőek, és a fényesen fellobbanó lángok mirha- és tömjénillatot
árasztva elemésztették az áldozat megszentelt részeit. Arbaces addig komor, szobormerev arca ör-
vendezve földerült. Halálos csend váltotta fel a halk pusmogást. A papok a szentély köré gyülekez-
tek, majd egy újabb pap rohant elő, mezítelen testén csupán egyetlen ágyékkötő, és heves taglejté-
sekkel kísérve táncát, jóslatért könyörgött az istennőhöz. Végre, amikor kifulladva abbahagyta a

23
Nagy-Görögország: így nevezték Dél-Itáliának azokat a vidékeit, ahol az i. e. 8. századtól kezdve számos virágzó gö-
rög gyarmatváros alapult.

25
táncot, a szobor belsejéből halk mormolás hallatszott, a fej háromszor bólintott, az ajka megnyílt, és
kongó hangon ezeket a titokzatos szavakat mondta:

Mint tajtékos csatamén, hányja magát a hab,

A sziklás mélyben alant sírok tátonganak:
A jövő homloka zord borulatba vész,
De a bárkáitokra áldást hoz a vész.

A hang elhalt, a tömeg fellélegzett. A kereskedők egymásra néztek.

– Világosabban nem is szólhatott volna – jelentette ki halkan Diomedes. – Vihar lesz a tengeren,
ami ilyenkor ősz táján sűrűn előfordul, de hajóinkat nem éri vész. Ó, jótevő Isis!
– Örökké magasztaljuk az istennőt – mondogatták egymásnak a kereskedők –, ennél
egyértelműbb jóslatot nem kaphattunk volna.
A főpap fölemelte kezét, csendre intett. Az isisi szertartások csendet követeltek, noha a mindig
élénk pompejiek szinte elviselhetetlennek érezték, hogy tétlenségre kárhoztassák hangképző szerve-
iket. A főpap italáldozatot öntött az oltárra, majd rövid záró imádság után elbocsátotta a gyülekeze-
tet, s ezzel véget ért a szertartás. A tömeg elszéledt. Az egyiptomi azonban nem mozdult a korlát
mellől. A térség lassacskán kiürült, és ekkor csatlakozott hozzá az egyik pap, és igen nyájasan és
láthatólag bizalmasan üdvözölte Arbacest.
A pap visszataszító külsejű férfi volt. Simára borotvált koponyája elöl az afrikai vad törzsekéhez
hasonló alacsony és szűk homlokban folytatódott. Halántéka táján két hatalmas, szinte természetel-
lenes dudor – amely a nevében új, ám (mint szobrászatunk tanúsítja) már az ókorban is jól ismert
elmélet hívei szerint a kapzsiság jele – torzította el amúgy is formátlan fejét. Szemöldöke fölött
mély ráncokba torlódott a bőr; apró, sötét szembogara szennyessárga üregben forgott. Vaskos, kurta
orra az orrlikaknál kiszélesedett, mint a szatíroké. Duzzadt, színtelen ajka, kiálló pofacsontja, per-
gamenszáraz, fakó kékesszürke, foltos bőre méltán undort keltett mindenkiben, aki látta, és akadtak
jócskán, akik rémülten és gyanakodva nézték. Lerítt róla, hogy amit megkíván, azt állati erejével
meg is szerzi. Inas, izmos nyaka, széles mellkasa, kemény keze és hosszú, ösztövér, könyékig csu-
paszon hagyott karja elárulta, hogy ez az ember nemcsak hatalmas erőpróbákra képes, hanem, ha
kell, tűri is a megpróbáltatásokat.
– Calenus – fordult az egyiptomi a lenyűgöző külsejű flamenhez. – Helyes, hogy megfogadtátok
tanácsomat, azóta sokat javult a szobor hangja. A verseid kitűnőek. Fontos, hogy mindig jó szeren-
csét jósolj, hacsak nem eleve vesztett ügyről kérdeznek.
– Mellesleg, ha csakugyan jön vihar, és azok az átkozott hajók mégis elsüllyednek – vonta meg a
vállát Calenus –, nos nem megjövendöltük? Vajon nem áldás-e a hajónak, ha megpihenhet? Az
Égei-tengeren minden hajós azért imádkozik, hogy megpihenjen, legalábbis Horatius így mondja.
És hol lelne nagyobb nyugalmat, mint odalent, a tenger fenekén?
– Helyes, Calenusom. Bárcsak Apecides is tanulna tőled egy kevés bölcsességet! De egyebek kö-
zött róla is szeretnék beszélni veled. Bemehetnénk valamelyik kevésbé szent helyiségbe?
– Természetesen – felelte a pap, azzal betessékelte Arbacest a nyitott kapuval szomszédos kis
kamrák egyikébe. Letelepedtek az asztalka mellé, amelyen gyümölccsel, tojással, különféle hideg
húsokkal megrakott tálak között finom borokkal teli amforák álltak. Az udvarra szolgáló ajtónyílást
vékony függöny takarta, úgy, hogy odakintről nem láthatták a lakomázókat, de tanácsos volt halkan
beszélni, vagy nem olyasmiről, amit titokban akartak tartani. Ők az előbbi megoldást választották.
– Ismered egyik sarkalatos elvemet – suttogta Arbaces alig hallhatóan –, hogy mindig a fiatalokat
veszem célba. Az ő jellemük még hajlékony, formálható. Kiválóan alkalmasak arra, hogy kézhez ál-

26
ló eszközöket faragjak belőlük: tetszésem szerint nyüstölöm, sodrom, csavargatom őket. A férfiak-
ból legföljebb híveimet toborzom vagy szolgáimat. A nők közül pedig…
– …szeretőidet – fejezte be a mondatot Calenus, és gonosz arcán ellenszenves vigyor terült szét.
– Valóban, nem tagadom. Fő célom a nő, lelkem örökösen rájuk éhes. Ti az áldozati állatokat hiz-
laljátok, én azokat nevelgetem, akik majd gyönyöreimet szolgálják; élvezettel tanítom őket, érlelem
értelmüket; ápolgatom a szunnyadó szenvedélyeket, míg kibontják szirmaikat, hogy kedvemre való
gyümölcsöt hozzanak. Gyűlölöm a ti érett, azonnal mindenre kész kéjnőiteket. Nekem a szerelem
igazi varázsa abban a finom, öntudatlan átalakulásban rejlik, amely az ártatlanságtól a szenvedélyig
vezet. Ez óv meg a csömörtől, és míg mások üde frissességében gyönyörködöm, tulajdon érzékeim
is újra meg újra felfrissülnek. Ifjú áldozataim szívéből vonom ki a hozzávalókat a főzethez, amely-
től mindannyiszor visszanyerem fiatalságomat. De elég ebből. A tárgyra. Tudod, mióta ismerem Io-
nét és fivérét, Apecidest. Neapolisban megtelepedett athéniak gyermekei. Szüleik ismertek és be-
csültek, engem tettek meg a fiatalok gyámjává. Igyekeztem rászolgálni a bizalomra. A fiú fogékony
és szelíd jellem, könnyen hajlott mindenre, amit csak akartam. A nők után legjobban ősi hazám em-
lékeit szeretem. Számomra öröm, ha elevenen megőrizhetem misztikus hitünk sötét titkait, és elter-
jeszthetem távoli partokon, melyeket talán az egykor leigázott népek utódai laknak. És talán örö-
mömet lelem abban is, ha rászedhetem embertársaimat, és eközben isteneimet szolgálhatom.
Apecidest is bevezettem Isis fönséges kultuszába. Feltártam előtte a kultusz néhány magasztos tit-
kát. Apecides rendkívül érzékeny lelke amúgy is hajlamos a hitbuzgóságra, sikerült tehát felszíta-
nom benne a lelkesedést, amelyet a hithez társult képzelet adhat. Ide küldtem közétek, Isis papja ő
is, akárcsak ti.
– Ez igaz – bólintott Calenus –, de míg fölgerjesztetted vallásos hitét, megfosztottad józan eszétől.
Itt lehullott szeméről a hályog, és elborzad attól, amit lát. Csalárd bölcseink, beszélő szobraink, tit-
kos lépcsőink felháborítják. Senyved, sorvad, magában beszél, és nem hajlandó részt venni a szer-
tartásokban. Tudjuk, hogy egy ideje azoknak a társaságát keresi, akik gyaníthatóan az új, istentelen
hit követői, és tagadják isteneinket, és jóslatainkat a keleti hagyományokból ismert gonosz szelle-
mek sugallatának nevezik. Gonosz szellemek, ugyan! Mi igazán tudjuk, ki sugallja a jóslatainkat.
– Ettől féltem – mondta elgondolkodva Arbaces. – Legutóbbi találkozásunkkor szemrehányások-
kal illetett. Azóta elkerül. Beszélnem kell vele, folytatnom kell a tanítását, be kell vezetnem őt a
Bölcsesség legmélyebb titkaiba is. Meg kell értenie, hogy a szentségnek két fokozata van. Az első a
HIT, a második az ÁMÍTÁS. Az első a köznépnek való, a második a bölcsek joga.
– Én sohasem mentem át az elsőn – mondta Calenus. – De, úgy gondolom, te sem, Arbacesom.
– Tévedsz – felelte méltósággal az egyiptomi. – Ma is hiszem, igaz, nem azt, amit tanítok, hanem
azt, amire nem tanítok meg senkit: hogy a Természetben rejlik valamiféle szentség, amelyet nem
tudok és nem is akarok vitatni. Hiszek a tudásomban, amely feltárta nekem, hogy… De hagyjuk.
Beszéljünk inkább evilágibb, vonzóbb témákról. Ha Apecidesszal elértem célomat, lássuk, mi a ter-
vem Ionéval. Tudod, hogy királynőmmé akarom tenni, azt akarom, hogy a hitvesemmé legyen, szí-
vemben ő foglalja el Isis helyét. Azóta tudom csak, milyen szerelemre születtem, amióta vele talál-
koztam…
– Mindenkitől azt hallom, hogy valóban második Helena – jegyezte meg Calenus, és megnyalta
ajkát. Nehéz lett volna eldönteni, hogy Ionéra gondolt-e közben vagy a bor ízlett neki.
– Igen, az a görög nő sem lehetett szebb nála – folytatta Arbaces. – De ez még nem minden. Ione
szelleme is méltó az enyémhez. Értelme magasan a többi nő fölé emeli; kápráztató, merész és éles
elme. Ösztönös költői tehetség. A legmélyebb, legbonyolultabb igazságot is nyomban megragadja
és alkalmazza. Képzelet és józan megfontolás tökéletes összhangban irányítja életét, mint amikor
szél és hullámok együtt röpítik a fejedelmi bárkát. Ráadásul bátran és önállóan gondolkodik; egy-
magában is könnyen megállná helyét a világban: ha kell, szelíd, de nem ismer félelmet. Egész éle-

27
temben ezeket a tulajdonságokat kerestem a nőben, de egészen mostanáig hiába. Ione csakis az
enyém lehet. Kettős szenvedély hajt felé: együtt akarom élvezni a szellem és a test szépségét.
– Még nem a tiéd tehát? – kérdezte csodálkozva Isis papja.
– Nem. Ione szeret engem, de csak úgy, mint jó barátját. Vonzalma csupán lelki. Kedveli apró-
cseprő erényeimet, amelyekkel pedig rejtettebb értékeimet álcázom csupán. De hallgasd végig a tör-
ténetét. A két testvér fiatal volt és gazdag; Ione büszke és nagyra törő; büszke a tehetségére, a va-
rázslatos költészetére, és arra, hogy lenyűgözően érdekes társalgó. Bátyja közelében akart maradni,
amikor a fiú megvált tőle, és a ti templomi közösségetekbe lépett, ezért maga is Pompejibe költö-
zött. Itt mindent megtett, hogy elismerjék adottságait. Lakomákat rendez, hangjával, költészetével
elbűvöli vendégei seregét. Élvezi, hogy Erinna24 utódjának vélik.
– Vagy netán Sapphóénak?
– Csakhogy ő szerelem nélküli Sappho. Biztattam, járja csak merész útját, legyezgesse hiúságát,
hajszolja az örömöket. Szívesen láttam, hogy nyakig merül a pazar mulatságokba, amelyeket ez a
züllött város kínál. Értsd meg, Calenus! Szerettem volna, ha szelleme belefárad. Lelke túlságosan
tiszta volt még ahhoz, hogy leheletem elhomályosítsa fényes tükrét. Márpedig én nem múló nyomot
akarok hagyni rajta, hanem olyat, amely örökre beleégeti bélyegét. Azt akartam, hogy imádók nyü-
zsögjenek körülötte, üresek, hiúk, léhák, akiket ő természetesen megvet, így akartam elérni, hogy
igaz szerelemre vágyódjon. És a felajzottságot követő, szelíd ernyedtség időszakait akartam kihasz-
nálni arra, hogy bűvös hálót szőjek köré, hogy fölébresszem érdeklődését, felszítsam szenvedélyeit,
hatalmamba kerítsem szívét. Ionét nem a fiatalság, a szépség vagy a vidámság ejti rabul. A képzele-
tét kell megnyerni, márpedig Arbaces élete során e téren diadalt diadalra halmozott.
– És nem félsz a vetélytársaktól? Az itáliai aranyifjak nagy mesterek az udvarlásban.
– Egyáltalán nem. Ione lelkében görög leány, és lenézi a barbár rómaiakat; önmagát is megvetné,
ha csak egyszer is szerelemmel gondolna valami efféle, felkapaszkodott fajzatra.
– De te egyiptomi vagy, nem görög!
– Egyiptom – válaszolta Arbaces – Athén anyja. Pártfogó istennője, Minerva, valójában egyiptomi
istenség, még a város alapítója, Cecrops is az egyiptomi Saisból menekült Athénba. Ezt rég meg-
magyaráztam Ionénak, és Ione a föld legősibb uralkodóinak vérbeli leszármazottját tiszteli bennem.
Mégis bevallom, hogy az utóbbi időben valami gyanú nyugtalanít. Hallgatagabb a szokottnál, szere-
ti a szomorú, csöndes muzsikát, minden külső ok nélkül fel-felsóhajt. Lehet, hogy a kezdődő szere-
lem teszi, de lehet, hogy vágyódik a szerelemre. Akár így, akár úgy van is, ideje megkezdeni a had-
műveletet fantáziája és szíve ellen. Vagy azért, hogy nálam lelje meg az áhított forrást, vagy azért,
hogy én keltsem fel vágyát. Ezért jöttem hozzád.
– Hogyan lehetnék én a segítségedre?
– Ionét lakomára hívom házamba. El akarom kápráztatni, megzavarni, lángra lobbantani érzékeit.
Latba vetem minden tudásomat, a mesterséget, amelyhez csakis mi értünk, amellyel Egyiptomban a
kezdőket beavatták. A vallás misztériumainak leple alatt feltárom előtte a szerelem titkait.
– Á, értem már. Orgiát rendezel, olyasfélét, mint amilyenben nekünk, Isis papjainak többször is
részünk volt házadnál, noha szigorú önsanyargatást fogadtunk.
– Nem, dehogy! Azt hiszed, Ione tiszta tekintete megérett az efféle látványra? Nem. De előbb ke-
lepcébe kell csalnunk a bátyját. Ez a könnyebbik feladat. Jól figyelj, elmondom, mit kell tenned.

24
Erinna – görög költőnő i. e. 600 táján.

28
 V. fejezet
MÉG NÉHÁNY SZÓ A VIRÁGÁRUSLÁNYRÓL – BIMBÓZÓ SZERELEM

Vidáman sütött be a nap Glaucus villájának egyik szép szobájába, amelyet, mint fentebb már emlí-
tettem, napjainkban „Léda-szoba” néven ismernek. A reggeli napsugár a mennyezet közelében kis
réseken át és a kertre nyíló ajtóból jutott a helyiségbe. (A déli városok lakóinak az ilyen kert nagy-
jából arra volt jó, amire az angoloknak a télikert vagy az üvegház.) Nem arra méretezték, hogy sé-
tálgassanak benne, de a sokféle illatos növény fokozta a napsütötte tájakon oly sokra becsült sem-
mittevés gyönyörűségét. A közeli tenger felől lengedező szellő balzsamos levegőt hozott a szobába,
amelynek színpompás falai a virágok ragyogó tarkaságával vetekedtek. A szoba fő ékessége – Léda
és Tyndarus képe – mellett a többi falat is ritka szépségű festmények díszítették. Az egyik Cupidót
ábrázolta, amint Venus térdére könyököl, a másik Ariadnét, amint Theseus hűtlenségéről mit sem
sejtve, békésen szendereg a tengerparton. A napsugár vidáman táncolt a padló mozaikján és a ra-
gyogó színekben pompázó falakon, de Glaucus ifjú szívét az öröm napsugara melengette.
– Viszontláttam tehát – mondta fel-alá sétálgatva a szűk kis helyiségben. – Hallottam a hangját,
sőt, újból beszélhettem vele. Hallhattam az énekét, amikor Göröghonról, a görög dicsőségről dalolt.
Megtaláltam álmaim bálványát, akit oly régóta kerestem: mint a cyprusi szobrász, életet leheltem
képzeletem szülöttébe.
Glaucus szerelmes monológja még korántsem ért volna véget, de ekkor árnyék vetődött a szoba
küszöbére. A fiatal leány, aki megzavarta magányát, még majdhogynem gyermek volt. Egyszerű,
bokáig érő tunikát viselt, hóna alatt virágoskosarat tartott, szabad kezében bronz öntözőkannát. Ko-
rát meghazudtolóan érett arca valójában nem volt szép, de finom, nőiesen lágy vonásait megszépí-
tette valami különös kifejezőerő. Az a megnevezhetetlen, szelíd szomorúság, békés türelem, amely
mintha elűzte volna kedves ajkáról a mosolyt. Félénk, óvatos lépte, tétova pillantása elárulta, mi-
lyen csapás sújtja születése óta. A leány vak volt. De bánatos, megtört fényű szemén nyoma sem
látszott ennek a fogyatékosságnak: tiszta volt, felhőtlen és derűs.
– Azt mondták, itt van Glaucus. Bejöhetek?
– Nydiám! – kiáltott fel a görög. – Te vagy az? Tudtam, hogy eljössz, ha hívlak.
– Glaucus hű maradt magához – felelte Nydia, enyhén elpirulva. – Mindig kedves voltál a sze-
gény vak leányhoz.
– Ki lehetne hozzád más? – kérdezte Glaucus, a megértő fivér gyengédségével.
Nydia nem válaszolt a kérdésre. Felsóhajtott, majd rövid hallgatás után Glaucus felé fordult.
– Nemrég jöttél vissza?
– Ma hatodszor virrad rám a nap itt, Pompejiben.
– És jól vagy? De miért is kérdezem. Azt mondják, szép a világ, hogyne érezné magát benne jól
az, aki láthatja is.
– Jól vagyok, csakugyan. És te, Nydia? Mennyire megnőttél! Jövőre már azon gondolkodhatsz,
mit válaszolj a körülötted legyeskedőknek.
Nydia arca ismét lángba borult, de most nem az örömtől.
– Hoztam neked néhány szál virágot – mondta, válasz nélkül hagyva a megjegyzést, amely, úgy
látszik, sértette érzékenységét. Tapogatózva elindult a szobában, megtalálta az asztalt, amely mellett
Glaucus állt, és letette rá a virágoskosarat. – Szegényesek, igaz, de frissen szedtem valamennyit.

29
 – Akár Flora istenasszony maga szedte volna a virágaidat – kedveskedett Glaucus. – Ezennel
megújítom a Gráciáknak tett fogadalmamat, hogy amíg a kezed fon nekem koszorút, senki másét
nem viselem.
– És hogy tetszenek a viridarium virágai? Szépek?
– Csodálatosak. Mintha csak a Larok gondozták volna őket.
– Nos, ennek örülök. Valahányszor csak időt szakíthattam rá, távollétedben is eljöttem, és megön-
töztem mindet.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked, szép Nydiám. Álmomban sem reméltem, hogy
ilyen figyelmesen gondozzák kedvenceimet, míg én távol vagyok Pompejitől.
Nydia keze remegett, keble erősen hullámzott a tunika alatt. Zavartan elfordult.
– Ma túl forró a napsütés szegényeknek – mondta. – És bizonyára nehezen nélkülöztek. Beteg
voltam; legutóbb kilenc nappal ezelőtt jártam itt náluk.
– Beteg voltál, Nydia? Az arcod virulóbb, mint tavaly volt.
– Elég gyakran gyengélkedem – mondta bánatosan a vak leány –, és ahogy felnövök, egyre többet
bánkódom a vakságom miatt. De megyek a virágokhoz. – Kecsesen bólintott, kisuhant a
viridariumba, és szorgalmasan öntözgette a virágokat.
Glaucus megindultan nézett utána. Szegény Nydia, gondolta, kegyetlen volt hozzád a sors. Nem
láthatod a földet, a napot, a tengert, a csillagokat, és főként: nem csodálhatod Ionét.
Az utóbbi gondolattal máris visszakanyarodott az elmúlt este történtekhez, de másodszor is meg-
zavarták ábrándozásában. Ezúttal Clodius érkezett. Mi sem bizonyítja jobban, mennyit nőtt és ne-
mesedett az ifjú athéni szerelme Ione iránt egyetlen este, mint az, hogy a minap még beavatta
Clodiust az első találkozás élményébe, most maga sem tudta, miért, de idegenkedett még attól is,
hogy Ione nevét kiejtse mások előtt. Látta Ionét tisztán, romlatlanul ragyogni Pompeji legléhább
aranyifjai között, akiket sokkal inkább személyes varázsával, mintsem megfélemlítéssel késztetett
tisztelettudásra; mintha megváltoztatná a legvakmerőbb élvhajhászok alaptermészetét is. Elbűvölő,
nemes szelleme valósággal visszájára fordítja Circe legendáját: állatokat változtat újból emberré.
Mások, akik lelkét nem érthették, átszellemültek szépségétől, akiknek a szívéhez nem férkőzhetett
közel a költészet, azok is elbűvölten hallgatták hangját. Glaucus látta, ahogyan ez a körülrajongott
szépség puszta jelenlétével tisztaságot és derűt áraszt mindenre és mindenkire, és talán első ízben
sejtette meg tulajdon nemesebb énjét. Úgy érezte, hogy mindaz, ami eddig betöltötte életét, méltat-
lan volt álmai istennőjéhez. Mintha hályog esett volna le a szeméről, egyszeriben meglátta a közte
és társai között tátongó szakadékot, amelyet eddig az élvezetek csalóka ködfátyla elrejtett előle. És
ez a fölismerés bátorságot adott, hogy közeledni merjen Ionéhoz. Tudta, a sors rendelése, hogy mos-
tantól fogva a magasba tekintsen és szárnyaljon. Ezért volt, hogy kéjsóvár, közönséges fülek halla-
tára kiejteni sem tudta többé Ione szentté, istenivé magasztosult nevét. Ione már nem a szép leány
volt csupán, akit meglátott valahol, és akire azóta rajongva emlékezett: sokkal több annál, úrnőjévé
lett, lelkének istennőjévé. Ki nem tapasztalt soha hasonlót? Aki nem ismeri ezt az érzést, sohasem
volt igazán szerelmes.
Így azután, amikor Clodius mesterkélt rajongással magasztalta Ione szépségét, Glaucus viszo-
lyogva hallgatta, hogy ez az ember egyáltalán ajkára veszi a nevét, és dicsérni merészeli a leányt.
Glaucus hűvös válaszaiból Clodius méltán hihette, hogy barátja szenvedélyét inkább elaltatta, mint-
sem felszította a találkozás Ionéval. Nem bánta, hogy így történt, hiszen alig várta, hogy Glaucus
még nagyobb hozománnyal házasodjon, Juliát vegye nőül például, Diomedes leányát, akire gazdag
örökség vár. Már el is képzelte, miképpen vándorolnak Julia aranyai az ő pénzesládáiba. Társalgá-
suk akadozott, nem úgy, mint máskor, és Clodius hamarosan magára hagyta Glaucust, aki nyomban
Ionéhoz indult. A kapuban újból találkozott Nydiával, aki már befejezte munkáját a viridariumban.
A leány azonnal fölismerte a lépteket.

30
 – Ilyen korán elmégy? – kérdezte.
– Bizony. Tudod, hogy az istenek megbüntetik a restet, aki elbújik Campania kék ege elől!
– Ó, ha én is láthatnám azt a kék eget – suttogta a vak leány, olyan halkan, hogy még Glaucus sem
hallhatta panaszát.
A vak thessaliai leány néhány percig még a küszöbön álldogált, azután a hosszú bot segítségével,
amelyet roppant ügyesen használt, hazafelé vette útját. Hamarosan elhagyta a tarkabarka utcákat, és
eljutott a városnak abba a részébe, amelyet a tekintélyes, józan életű polgárok többnyire elkerültek.
Balsorsa megóvta attól, hogy lássa ennek a negyednek minden szennyét, a durvaságát, és mivel az
utcákon ilyenkor alig lézengett egy-két ember, fülét sem sértette a kétes hírű tanyák máskor oly
szemérmetlen lármája. Mélabúsan ballagott tovább.
Egy fogadó hátsó ajtajánál megállt, bezörgetett. Az ajtó kinyílt, és egy durva hang nyomban azt
követelte, hogy számoljon el a sestertiusokkal. Nydiának még válaszolni sem volt ideje, amikor egy
másik, kevésbé durva hang közbeszólt:
– Ne törődj az aprópénzzel, Burbo. Gazdag barátunk hamarosan orgiát rendez megint, és a lány-
nak énekelnie kell. Tudod, hogy csinos összegeket fizet a kis csalogányáért.
– Jaj, ne! Szeretném, ha nem… – kiáltott fel reszketve Nydia. – Inkább reggeltől estig koldulok,
de oda ne küldjetek!
– És miért? – kérdezte a szelídebb hang.
– Mert… Mert fiatal vagyok, és törékeny, és azok a nők, akikkel ott találkozom, nem valók hoz-
zám, aki… aki…
– Burbo rabszolgája – vágott közbe gúnyosan nevetve az iménti érdes hang.
Nydia letette virágait, tenyerébe temette arcát, és halkan sírdogált.
Glaucus eközben a szép neapolisi leány házát kereste fel. Ionét sürgölődő szolgálói körében talál-
ta. Hárfája ott árválkodott mellette, mert Ione aznap szokatlanul tétlen és mélázó volt. Glaucus még
szebbnek látta most, napfényben és dísztelen köntösében, mint este a vakító lámpafénynél, drága
ékszerei teljes díszében. Szép volt alabástrom bőrének fehérsége, de szép volt a pír is, amely
Glaucus láttán lángba borította arcát. Akármilyen gyakorlott hízelgő volt is az athéni, most nem
nyílt hízelgésre ajka. Úgy érezte, méltatlan lenne Ionéhoz kimondania bókot, amelyet szeme amúgy
is tudtára ad. Göröghonra terelődött a szó. Ione mindig szívesen hallott erről a témáról, de maga
nemigen beszélt. Annál kifogyhatatlanabb ékesszólás ragadta magával Glaucust. Mesélt az ezüstös
olajligetekről, amelyek akkoriban még az Ilissus partjain díszlettek, és a templomokról, amelyek
kincseiktől megfosztva, pusztulásukban is felségesen szépek. Beszélt a zsarnokölő Harmodius és a
nagyszerű államférfi, Pericles szomorú városáról. Innen, a messzeségből, az emlékezet magasából
nézve, minden csúfság és sötétség beleolvadt valami ködös csillogásba. Glaucus a kora ifjúság poé-
tikus korszakában ismerte meg a költészet hazáját, és a honfiúi érzés benne egybeötvöződött az élet
viruló tavaszával. Ione önfeledten, némán hallgatta; számára ezek a szavak, ezek a képek drágábbak
voltak, mint megszámlálhatatlan udvarlójának rajongó bókjai. Vajon lehet-e bűn az, ha honfitársát
szereti valaki! Hiszen Ione Athént szerette Glaucusban, Glaucus hangján hazája isteneinek, álmai
földjének szava szólt hozzá. Azontúl mindennap találkoztak. Hűs estéken kint csónakáztak az öböl
csendes vizén. Éjszaka Ione házánál látták viszont egymást. Váratlanul kivirágzott, de annál erő-
sebb szerelmük betöltötte egész valójukat. Szívük, agyuk, érzékeik, képzeletük mind ennek a szere-
lemnek a szolgálatába szegődtek. Mint amikor egymást kölcsönösen vonzó két tárgy útjából elhárul
az akadály, úgy találtak egymásra nyomban. Nem értették, hogyan tudtak oly sokáig a másik nélkül
élni. És természetes is volt, hogy szeressenek: fiatalok voltak, szépek, tehetségesek, összefűzte őket
származásuk, lelki rokonságuk. Találkozásukban volt valami költői, és úgy érezték, az ég is moso-
lyog vonzalmukra. Szerelmük volt az oltár, amely mint a szentély a menedéket kereső üldözöttet,

31
megoltalmazza őket minden földi bajtól, bánattól. Virágokkal borították el ezt az oltárt, és nem lát-
ták a mögötte tekergőző kígyókat.
Pompeji találkozásuk ötödik estéjén Glaucus és Ione baráti társaságban hazafelé tartott az öbölben
tett kis kirándulásról. A csónak könnyedén siklott az alkonyi fényben csillogó vizén, a tenger kris-
tálytiszta tükrét az evezőkről lehulló cseppek törték meg csupán. A társaság tagjai vidáman cseveg-
tek, csak Glaucus hevert szótlanul Ione lábánál; szeretett volna fölnézni a leány arcára, de nem
mert.
– Szegény bátyám – sóhajtott fel Ione hosszú hallgatás után. – Mennyire élvezte volna egykor ő is
ezt az estét.
– A bátyád? – Glaucus meglepődött. – Sohasem láttam. Csakis rád gondoltam, senki másra, mert
ha nem, már megkérdeztem volna, hogy a fivéred várt-e akkor Neapolisban, Minerva temploma
előtt.
– Igen, ő volt ott.
– És Pompejiben van?
– Itt.
– Pompejiben? És még sincs veled? Érthetetlen.
– Kötelességei vannak – felelte bánatosan Ione. – A fivérem Isis papja.
– Ilyen fiatalon! És ez a papi rend, vagy legalábbis a törvényei, nagyon szigorúak! – A melegszívű
görög ifjú sajnálkozva csóválta fejét. – Vajon mi késztethette arra, hogy közéjük álljon?
– Mindig is lelkes és buzgó rajongó volt, azután egyiptomi barátunk és egyszersmind gyámunk
ékesszólása felszította szívében a vágyat, hogy ennek a titokzatos istenségnek szentelje életét.
Ezeknek a furcsa papoknak a szigorú életmódja talán azért is vonzotta annyira, mert maga is meg-
szállott volt.
– És nem bánta meg a választását? Remélem, boldog közöttük? Ione mélyet sóhajtott, és arca elé
vonta fátylát.
– Bárcsak ne döntött volna elhamarkodottan – mondta rövid hallgatás után. – Mert attól félek,
hogy túl sokat vár, és ha csalódik, könnyen válik lázadóvá is.
– Eszerint nem leli örömét a hivatásában. És az egyiptomi, ő is pap? Valamilyen érdeke fűződött
hozzá, hogy újoncokat toborozzon a szent gyülekezetbe?
– Nem. Csakis a mi boldogságunkat akarta. Azt hitte, ezzel boldoggá teheti a bátyámat. Mi ugya-
nis árván maradtunk…
– Hozzám hasonlóan – jelentette ki nyomatékos hangsúllyal Glaucus.
Ione lesütötte szemét, úgy folytatta.
– És Arbaces megpróbálta pótolni elvesztett szüleinket. Bizonyosan ismered: szereti a tehetséges
embereket.
– Arbaces! Hogyne ismerném. Legalábbis, beszélő viszonyban vagyok vele. De nem akarom kö-
zelebbről megismerni, hacsak azért nem, hogy téged dicsérjelek. Általában kedvelem a
fajtámbelieket, de ez az egyiptomi, sötét arcával, borús homlokával és jeges mosolyával olyan,
hogy talán még a nap sem tud vidáman rásütni. Ha látom, eszembe jut Epimenides, a krétai, aki bar-
langban töltött negyven évet, és azontúl természetellenes jelenségnek vélte a napfényt.
– De ugyanolyan kedves, bölcs és gyengéd is, mint Epimenides volt – mondta Ione.
– Boldog ember, mert dicséred! Ha más erénye nincs, nekem már ezért is kedves.
– Valamikor talán sokat szenvedett, és belefáradt, azért olyan megközelíthetetlen, olyan hideg –
fűzte tovább óvatosan a szót Ione. – Mint ott, messze, a hegy – és a Vesuviusra mutatott – sötét és
nyugodt, mert kialudt bensejében az egykori tűz.

32
 Mindketten a hegyet nézték. A lemenő nap fénye gyengéd rózsaszínűre festette az égboltot, de a
hegycsúcs fölött, amely szürkén magasodott az akkor még a lejtő feléig kapaszkodó erdők és szőlő-
ligetek fölé, baljós fekete felhő függött. Az egyetlen komor folt a tájon. Láttára mégis valami meg-
nevezhetetlen lehangoltság lett úrrá rajtuk, és mert a szerelem már megtanította őket, hogy megosz-
szák egymással érzéseiket, és ha kedvükre árnyék borul vagy akár a legkisebb veszély közelít,
egymásnál keressenek menedéket, pillantásuk egyszerre fordult el a hegyről és telve gyengédséggel,
összetalálkozott. Ugyan mi szükségük lehetne szavakra azoknak, akik szeretnek?

VI. fejezet
A MADARÁSZ ISMÉT LÉPRE CSALJA A MADARAT, AMELY PEDIG MÁR KIS HÍJÁN
ELRÖPPENT, ÉS KIVETI HÁLÓJÁT AZ ÚJABB ÁLDOZATRA

Történetünkben drámai gyorsasággal követik egymást az események: olyan idők ezek, amikor né-
hány nap is elegendő ahhoz, hogy beérjen a gyümölcs, amely máskor éveken át érlelődött.
Arbaces újabban nem volt mindennapos vendég Ionénál. Ha olykor meglátogatta gyámleányát,
nem találkozott Glaucusszal, mit sem sejtett tehát a szerelemről, amely olyan váratlanul akadályt
gördített tervei elé. Egyelőre minden figyelmét Ione fivérének szentelte, olyannyira, hogy mellette
még Ione maga is a háttérbe szorult. Az ifjú lelkében észlelt hirtelen változás részint meghökkentet-
te Arbacest, részint meg a büszkeségét sértette. Reszketett a gondolatra, hogy elveszítheti engedel-
mes tanítványát, és Isis is lelkes szolgáját. Apecides nem jött hozzá többé, hogy a tanácsát kérje. Ha
nagy ritkán mégis találkoztak, haragosan elfordult, ha tehette, kitért az útjából. Arbaces gőgös, erő-
szakos egyéniség volt, megszokta, hogy korlátlanul uralkodjék másokon, és ingerelte, hogy valaki,
akit már a hatalmában tartott, kicsússzon a markából. Megesküdött magában, hogy Apecides nem
menekülhet előle.
Ezzel az elhatározással indult Ionéhoz. Útja a város egyik sűrű ligetén át vezetett. Itt sikerült meg-
lepnie Isis ifjú papját, aki éppen egy fatörzsnek támaszkodva mereven maga elé nézett.
– Apecides! – kiáltott rá, és atyáskodó mozdulattal a fiatalember vállára tette kezét.
Apecides összerezzent, és látszott, hogy ösztönösen menekülni szeretne.
– Fiam, mi történt veled, miért kerülsz engem? – kérdezte az egyiptomi.
Apecides nem felelt. Mogorván nézett maga elé, de ajka remegett, és mellkasa hevesen hullámzott
a felindulástól.
– Beszélj, barátom – biztatta az egyiptomi. – Beszélj. Valami nyomja a lelked? Mi az? Nem
mondhatod el nekem?
– Neked… nem.
– Miféle bizalmatlanság ez, éppen irántam?
– Ellenségem voltál, mindig is.
– Beszéljük meg – mondta csaknem suttogva Arbaces, és karját az ifjú karjába öltötte. Apecides
kelletlenül tűrte, hogy Arbaces elvezesse a fák közé, ahol itt-ott padok is álltak. Leültek. A két ko-
mor alak valamiképpen beleillett a liget árnyas magányába.
Apecides élete tavaszán járt, de mintha máris belefáradt volna az élet viszontagságaiba, talán még
az egyiptominál is fáradtabbnak látszott. Szabályos vonású, nemes arca elnyűtt és színtelen volt, be-
esett szeme lázasan csillogott, háta idő előtt meggörnyedt, és a szinte nőiesen finom kezét behálózó,
duzzadt, kék erek az ernyedt izmok gyengeségéről tanúskodtak. Nagyon hasonlított Ionéhoz, de te-
kintetéből hiányzott a méltóságteljes, átszellemült higgadtság, amely húgának oly istennői, klasszi-

33
kusan nyugodt szépséget kölcsönzött. Ione nem leplezte, inkább féken tartotta és visszafojtotta
szenvedélyes egyéniségét, és éppen ez adta érzékeny vonásainak átszellemült báját. Az ember sze-
rette volna előcsalogatni tartózkodó, ám éber szellemét. Apecides külseje nyomban elárulta a lélek-
ben dúló heves szenvedélyt. Vad tűzben égő szeme, homlokmagasságához aránytalanul széles ha-
lántéka, nyugtalanul remegő ajka nem hagyott kétséget afelől, hogy fantáziája és eszméi
uralkodnak, sőt, zsarnokoskodnak értelmén. A képzelet, amely húgánál megtorpant a költészet
arany kapujában, Apecidest, a kevésbé szerencsés és kevésbé fegyelmezett fivért megfoghatatla-
nabb, testetlenebb látomásokkal gyötörte; a képességek, amelyek az egyiket lángelmévé avatták, té-
bollyal fenyegették a másikat.
– Azt mondod, ellenséged voltam mindig – folytatta Arbaces. -Tudom, miért illetsz ezzel az iga-
zságtalan váddal: mert én vittelek Isis papjai közé, és most felháborítanak a fortélyaik és szélhá-
mosságaik. Úgy gondolod, rászedtelek én is. Tiszta lelkedet sérelem érte. Azt képzeled, csaló va-
gyok magam is…
– Te mindent tudtál ezekről az istentelen szemfényvesztőkről – felelte Apecides. – Miért titkoltad
el előlem? Amikor buzdítottál, hogy azt a hivatást válasszam, amelynek a köntösét most viselem,
szent emberekről beszéltél nekem, akik a tudománynak áldozzák életüket, és belehajszoltál ebbe a
tudatlan és érzéki csordába, amelynek a tudománya a legdurvább csalás. Úgy beszéltél róluk, mint
akik a magasabb rendű erények ápolásáért lemondanak a földi örömökről, és ezek itt a legszennye-
sebb bujaságtól bűzlenek. Barátainkról beszéltél, akik megvilágosítják az egyszerű elméket, és nem
látok egyebet, csak azt, hogy csalárdul az orruknál fogva vezetik embertársaikat. Aljasság, amit ve-
lem műveltél! Megfosztottál az ifjúság örömétől, elraboltad az erénybe vetett hitem, már bölcses-
ségre sem szomjazom. Fiatal voltam, gazdag, tudtam lelkesedni, előttem állt a napfényes világ min-
den gyönyörűsége, és én zokszó nélkül, sőt, szíves örömest lemondtam mindenről, mert azt hittem,
cserébe megismerhetem az isteni bölcsesség titkait, eljuthatok az istenek közelségébe, megismerem
az Ég kinyilatkoztatásait, és most… most…
Apecides hangja görcsös zokogásba fúlt. Tenyerébe temette arcát, csonttá soványodott ujjai közül
nagy könnycseppek csordultak ki, és peregtek végig köntösén.
– Amit megígértem, meg is adom, barátom, tanítványom. Eddig erényeidet tettük próbára csupán,
és te fényesen kiálltad a jelöltek próbáját. Ne gondolj többé azokra az ostoba hazugságokra, ne
érintkezz az istennő alantas szolgáival, a szentély atriensis-eivel. Immár méltó vagy rá, hogy a
szentek szentjébe lépj. Ezentúl én leszek lelkiatyád, kalauzod, és te, aki most átkozol, megtanulsz
majd áldani érte.
Apecides felemelte fejét, és üres, ámuló szemmel bámult az egyiptomira.
– Figyelj rám! – Arbaces fürkészően körülnézett, hogy lássa, maguk vannak-e, azután komolyan,
ünnepélyesen folytatta. – A világ minden tudása Egyiptomból származik. Egyiptomtól kapta a böl-
csességet Athén, és az államvezetés tudományát Kréta. Egyiptomból jöttek az ősrégi, titokzatos tör-
zsek, amelyek ismerték a bölcsesség minden titkát és az értelmes élet szépségeit, jóval azelőtt, hogy
Romulus hordái elözönlötték Itália síkságait, és a történelem örök körforgásának törvénye szerint,
barbár sötétségbe vetették vissza a civilizációt. Egyiptomból származnak Caere fönséges ünnepi rí-
tusai. Róma vasöklű hódítói ennek a városnak a lakóitól tanultak meg mindent, amit a magasabb
rendű, emelkedett vallásról és vallásgyakorlatról ma tudnak. És a rettegett Egyiptom, annyi meg-
számlálhatatlan nemzet anyja, miképpen nőtt oly naggyá, miképpen emelkedett a felhők fölé, a tu-
dás szédítő magaslataira, nem sejted, fiatal barátom? Mindez a megfontolt, bölcs és szent államve-
zetés eredménye volt. Ti, mai nemzetek, Egyiptomnak köszönhetitek nagyságotokat. És Egyiptom a
papjainak köszönheti nagyságát. Isten egykori szolgáinak, akik önmagukba mélyedve óhajtottak ha-
talmat szerezni az ember nemesebb énje, lelke és hite felett. Az övékénél nemesebb eszme nem lel-
kesített még halandó embert. A csillagok szabályos mozgásából, az évszakok változásából, az em-

34
beri sorsok örökös és változhatatlan körforgásából alkották azt a magasztos jelképrendszert, amelyet
azután a köznép számára durvább formában istenek, istennők alakjában ábrázolva kézzelfoghatóvá
tettek, és azt, ami valójában uralkodás volt, elnevezték vallásnak. Isis mese. Ne döbbenj meg! Az,
amit Isis megjelenít: valóság, élő és halhatatlan, de Isis maga: semmi. Isis a Természet jelképe, és a
Természet minden létező anyja: sötét, ősi és kifürkészhetetlen, csupán a kiválasztott kevesek hatol-
hatnak be titkaiba. „Halandók között nincs, aki föllebbenthette fátylam” – így mondja Isis, akit
imádtok, de a bölcsek előtt föllebbent a fátyol; mi szemtől szembe állunk a Természet minden fön-
séges szépségével. A papok voltak az emberiség jótevői, tanítói. Igaz, ha úgy tetszik, csalók, szem-
fényvesztők is. De gondold meg, fiatal barátom, ha nem ámították volna embertársaikat, hogyan
szolgálhatták volna őket? A tudatlan, szolga köznép szemébe port kell hinteni, hogy azt tegye, ami
javára válik. Sohasem hinne elméleti tételekben, de a jósdát tiszteli. A római császár uralkodik a
föld számtalan népén, és egybehangolja a szemben álló, széthúzó erőket, ebből születik a béke, a
rend, a törvény, az élet minden áldása. Azt hiszed, az ember, a császár az, aki így uralkodik? Nem. A
pompa, a fenségnek kijáró hódolat, vagyis: a szemfényvesztés, a csalás. A mi uralmunk eszközei, a
mi hatalmi gépezetünk: a jóshelyek, a jövendölések, a rítusok és ceremóniák. Azonosak az eszkö-
zök, azonos a cél: az emberiség jóléte, békéje. Ámulsz, figyelsz. Fejedben már világosság dereng.
Apecides hallgatott, de beszédes arcvonásai híven tükrözték gyors hangulatváltozásait, és elárul-
ták, mekkora hatást ért el szavaival az egyiptomi, akinek az ékesszólását megsokszorozta hangja,
külseje és egész magatartása is.
– Atyáink a Nílus partján – folytatta Arbaces – ily módon elsőkként fedezték fel a káoszból az élet
rendjét megteremtő legfontosabb elvet, mégpedig azt, hogy a többség engedelmességgel és hódolat-
tal tartozik a keveseknek, fennkölt, a csillagok rejtelmeit kutató elmélkedéseik során eljutottak a
bölcsességhez, amely már nem csalás: törvényeket alkottak, szabályokat, és felfedezték a lét nagy-
szerű művészetét. Hitet követeltek, és a civilizációt adták cserébe. Csalás volt? Nem inkább erény?
Hidd el nekem, akárki ül ott a távoli egekben, legyen bármilyen jótevő isten, ha lenéz erre a világra,
elismerően mosolyog, látván a bölcsességet, amely ilyen gyümölcsöt hozott. De te bizonyára jobban
szeretnéd, ha általánosságok helyett rólad beszélnénk. Teljesítem kívánságodat. Ősi hitünk istennő-
jének oltárait szolgálni kell, és a szolgálattevők között lenniük kell különbeknek is, másoknak, mint
azok a lélektelen, tompa agyú lények, akik annyit érnek csupán, mint a szög vagy a kampó, amely
arra való, hogy talárunkat akasszuk rá. Ne felejtsd el Sextusnak, Pythagoras követőjének az egyip-
tomi bölcsességből kölcsönzött két mondását. Az első: „Ne beszélj Istenről a sokaság előtt” és a
másik: „Az ember, aki méltó Istenhez, isten az emberek között.” A Szellem adott tekintélyt Egyip-
tom papjainak, hogy létrejöjjön a birodalom, amely a későbbi korokban oly iszonyatosan elpusztult,
és csakis a Szellem segíthet visszaszerezni hatalmát. Benned, Apecides, méltó tanítványra leltem,
pap vagy, méltó a nagy célokhoz, amelyeket még kijelölhetünk. Van erőd, tehetséged, tiszta hited,
őszinte lelkesedésed, s ez mind alkalmassá tesz arra a hivatásra, amely ilyen fennkölt és nemes tu-
lajdonságokat követel. Ezért szítottam szent vágyaidat, ezért ösztönöztelek arra a lépésre, amelyet
végül megtettél. És most neheztelsz rám, mert nem figyelmeztettelek, hogy kisszerű társaid lesznek,
akik körmönfont csalárdságokat űznek. Csakhogy, ha nem így tettem volna, Apecides, magam hiú-
sítom meg tervemet, mert nemes természeted nyomban visszariadt volna, és Isis elveszíti szolgáját.
Apecides felnyögött. Az egyiptomi figyelemre sem méltatta.
– Ezért, anélkül hogy fölkészítettelek volna – folytatta –, a templomban helyeztelek el. Azután
magadra hagytalak, hadd fedezd fel a hókuszpókuszokat, amelyekkel Isis papjai a csürhét elkápráz-
tatják, és undorodj meg tőlük. Azt akartam, hogy magad lásd, miképpen működtetik a gépezeteket,
amelyek segítségével a forrásból magasba lövell a világnak felüdülést hozó vízsugár. Ezen a próbán
ősidők óta át kell esniük a mi papjainknak. Azokat, akik beletörődnek a közönséges szemfényvesz-
tésbe, ott hagyjuk, hadd űzzék a mesterséget. A hozzád hasonló, emelkedettebb, magasabb célok fe-
lé törő szellemeknek más, istenibb titkokat tár fel a vallás. Örömmel látom, hogy olyan vagy, ami-

35
lyennek elképzeltelek. A fogadalmaid köteleznek, nem léphetsz vissza. Lépj hát előre, és engedd,
hogy vezesselek.
– Vajon mire akarsz tanítani, te különös, félelmetes egyiptomi? Új csalásokra? Új…
– Nem. Letaszítottalak a hitetlenség mély szakadékába. Most felvezetlek a hit magaslatára. Láttad
a hamisat, most megismered a valót, amely a hamisság mögött rejtőzik. Nincs árnyék, Apecides, ha
nincs, ami árnyékot vessen. Gyere el hozzám estére. Add a kezed.
Az egyiptomi szavai nem maradtak hatástalanok. Apecides izgatottan, zavartan nyújtotta kezét,
majd mester és tanítványa búcsút mondtak egymásnak.
Való igaz, hogy Apecides számára nem volt többé visszaút. Szüzességet fogadott, és vállalta azt az
életet, amelyben, most legalábbis úgy érezte, jelen van a zordon fanatizmus minden szigorúsága, a
hit vigasza azonban hiányzik belőle. Mi sem természetesebb, mint hogy leghőbb óhaja volt megbé-
kélni immár megmásíthatatlan életpályájával. Az egyiptomi lenyűgöző, mély gondolatai még ha-
talmukba kerítették ifjúi képzeletét, a bizonytalan, sokat sejtető ígéretek felajzották, és remény és
rettegés között hányódva hagyták magára.
Arbaces ekkor már lassú, méltóságteljes lépteivel Ione villájához közeledett. A tablinumban egy
pillanatra megtorpant, mert hangokat hallott a peristylium oszlopsora felől. Az egyik, egyébként
kellemesen dallamos hang, sértette a fülét. Megismerte a szép görög ifjú, Glaucus hangját. Arbaces
most első ízben érezte az esztelen féltékenység kínját. Glaucus ott ült Ione mellett a peristyliumban.
Az illatos kertben ezüst permetet szórt a szökőkút, és a tikkasztó déli hőségben is kellemesen hűsí-
tette a levegőt. Valamivel távolabb Ione szolgálói ültek. Csaknem mindig úrnőjük közelében voltak,
mert bármilyen szabadon élt is Ione, kényesen őrizte erényes tartózkodását. Glaucus lábánál lant
hevert: az imént egy lesbosi ihletésű dalt játszott rajta Ionénak. A kép, amely Arbaces elé tárult,
minden részletében megfelelt annak az eszményesített költői képnek, amelyet manapság, nem is té-
vesen, a klasszikus korról festünk magunknak: márványoszlopok, kőedényekben virágok, a háttér-
ben nyugalmat árasztó fehér szobor, és főként a két eleven alak, kinek láttán a szobrász vagy ihletet-
ten munkához lát, vagy elkeseredetten elhajítja a vésőt.
Arbaces egy pillanatra megállt. Míg az ifjú párt nézte, nyomtalanul eltűnt arcáról a szokott, fenn-
költ nyugalom. Elkomorodott, de azután erőt vett magán, és lassan, óvatos, nesztelen léptekkel kö-
zelített, úgyhogy még a szolgálók sem vették észre, nem szólva Ionéról és szerelmeséről.
– …és mégis – mondta éppen Glaucus –, addig hisszük csupán, hogy a költő hű képet fest a szen-
vedélyről, amíg magunk nem szeretünk. Ha felkel a nap, abban a pillanatban minden csillag, amely
addig az égen ragyogott, nyomtalanul elenyészik. A költők a szív éjszakájában léteznek számunkra,
de mihelyt a tündöklő isteni varázslat megérint bennünket, szavuk semmivé válik.
– Finom és színpompás hasonlat, nemes Glaucus.
A két fiatal fölrezzent. Most látták meg az egyiptomit, aki Ione háta mögött állt, és hideg, gúnyos
arccal nézte őket.
– Váratlan vendég – mondta Glaucus, és mosolyt erőltetve magára, fölállt.
– Így jöhet mindenki, aki tudja, hogy szívesen látják – válaszolta Arbaces, azzal leült, és intett
Glaucusnak, hogy kövesse példáját.
– Örülök, hogy végre együtt látlak kettőtöket – mondta Ione. -Hiszen annyira összeillők vagytok,
mintha arra születtetek volna, hogy jó barátok legyetek.
– Adj vissza vagy tizenöt évet az életemből – felelte az egyiptomi –, akkor mérhetem össze ma-
gam Glaucusszal. Jómagam örömest elfogadnám a barátságát, de mit adhatok neki cserébe? Mivel
viszonozzam a bizalmát, ha lakomákról, babérokról, parthusi paripákról és a kockajáték izgalmairól
beszél nekem? Az ő korához, természetéhez, életmódjához illők az efféle mulatságok. Az enyémhez
nem.

36
 A ravasz egyiptomi elhallgatott, és sóhajtva nézett maga elé, de szeme sarkából közben Ionét les-
te, vajon hogyan fogadja nem túlságosan jóindulatú célzásait Glaucus életmódját illetően. Elégedet-
len volt azzal, amit a leány arcáról leolvasott. Glaucus enyhén elpirult, de azért derűsen válaszolt;
valószínűleg ő sem volt mentes a vágytól, hogy zavarba ejtse az egyiptomit.
– Bölcsen beszélsz, Arbaces – helyeselt. – Nagyra becsülhetjük egymást, de barátok nem lehe-
tünk. Az én lakomáimból hiányzik az a titokzatos fűszer, amely, a szóbeszéd szerint, olyan különle-
ges zamatot ad a te lakomáidnak. És, Herculesre! Ha majd elérem a te korodat, és én is, mint te,
bölcs megfontolással inkább a férfikor örömeinek adom át magam, kétségkívül ugyanilyen gúnyo-
san szemlélem majd a fiatalabbak legyeskedését.
Az egyiptomi felnézett.
– Nem értelek – válaszolta hidegen. – De újabban szokás azt hinni, hogy minél ködösebben beszél
valaki, annál szellemesebb. – Alig titkolt megvetéssel fordult el Glaucustól. Néhány pillanatnyi
hallgatás után Ionéhoz intézte szavait. – Legutóbb két-három alkalommal hiába kopogtattam, nem
volt szerencsém, gyönyörű Ione. Nem találtalak itthon.
Ione láthatóan kissé zavarba jött.
– A tenger sima tükre gyakran elcsábított hazulról.
Ione zavara nem kerülte el Arbaces figyelmét, de olyan mosolyogva válaszolt, mintha semmit
nem vett volna észre.
– Tudod – felelte mosolyogva –, mit mondott egykor a költő? Hogy „a nők maradjanak otthon, ott
társalogjanak”.25
– A költő cinikus volt – szólt közbe Glaucus, és nőgyűlölő.
– Hazája szokásai szerint beszélt, és ez a haza a te sokat magasztalt görög honod volt.
– Más kor, más szokások. Ha atyáink ismerték volna Ionét, nem hoznak ilyen törvényt.
– Ezeket a szellemes bókokat Rómában tanultad? – kérdezte Arbaces, rosszul leplezett bosszúság-
gal hangjában.
– Annyi bizonyos, hogy Egyiptomba senki sem menne szellemes bókokért – vágott vissza
Glaucus, nyakláncával játszogatva.
– Ejnye, ejnye – Ione sietve félbeszakította a szóváltást, mert be kellett látnia, hogy hiába is akar-
ja, aligha fogja megszilárdítani a jó viszonyt Glaucus és a régi jó barát között. – Arbaces, ne ítéld
meg túl szigorúan nevelt leányodat. Árván nőttem fel, anyai gondoskodás nélkül, talán hiba, hogy
ennyire függetlenül, majdnem férfi módra szabadon élek, noha semmivel sem szabadabban, mint a
római nők. Ennyi szabadság bizony kijárna a görög nőknek is. A férfinak miért erénye a szabadság?
Miért volna a rabszolgaság, amely titeket tönkretesz, az egyetlen módja annak, hogy mi, nők, véde-
lemben éljünk? Higgyétek el, nagyot tévedtek, ti, férfiak, és keservesen meg is bűnhődtök érte, ha
azt hiszitek, hogy a nő természete merőben más (hogy ne mondjam: alacsonyabb rendű), mint a fér-
fiaké, ha olykor így van is, és ezért törvényeket hoztok, amelyek akadályozzák a nők szellemi fejlő-
dését. Ezekkel a törvényekkel talán nem tulajdon gyermekeiteknek ártottatok? Hiszen a nők nevelik
őket! És önmagatoknak is, mert úgy van rendjén, hogy a nő férjének társa, sőt, olykor tanácsadója is
legyen! – Hirtelen elhallgatott, és bájosan elpirult. Attól félt, hogy lelkesedése túlságosan messzire
ragadta, de nem annyira Arbaces szigorától tartott, hanem Glaucus véleményétől, mert őt szerette.
És a görögök nem adták meg asszonyaiknak (legalábbis azoknak, akiket tiszteltek, és becsben tar-
tottak) azt a szabadságot és társadalmi rangot, amelyet az itáliai nők élvezhettek. Boldogan hallotta
Glaucus válaszát.

25
Euripides.

37
 – Szeretném, ha egész életedben így gondolkodnál, Ione – mondta komolyan Glaucus. – Ha min-
denkor tévedhetetlen, tiszta szíved vezetne. Görög hazám sokkal boldogabb lett volna, ha az eré-
nyes nőknek is megadja a szellemi vonzerőt, amelynek annyi elismeréssel adózott másoknál, akiket
egyébként kevesebbre becsült. Nem hanyatlik az állam, se szabadsága, se tudománya, míg női rá-
mosolyognak arra, aki szabad, míg elismerik és bátorítják a bölcset.
Arbaces hallgatott, mert sem Glaucus nézeteit nem óhajtotta szentesíteni, se Ionéit elítélni.
Váltottak még egymással néhány szót, azután Glaucus kissé zavartan elbúcsúzott Ionétól.
Az ifjú távozása után Arbaces közelebb húzta zsámolyát a szép neapolisi leányhoz.
– Ne hidd, édes kis tanítványom, ha megengeded, hogy így nevezzelek – kezdte azon a nyájas,
fojtott hangon, amellyel oly ügyesen leplezte ravasz és kegyetlen jellemét –, hogy korlátozni kíván-
nám szabadságodat, amely díszedre válik, hiszen magad vívtad ki. De, ha igaz is, mint helyesen
megjegyezted, hogy nem nagyobb a római nőknek általában megengedett szabadságnál, mégis kö-
rültekintőbben kell élnie vele annak, aki még hajadon. Helyes, ha vidám, szellemes vagy akár bölcs
társaságot vonzol magad köré, bűvöld el őket Aspasiához méltó, szellemes csevegéseddel, vagy
Erinnát idéző muzsikáddal, de ügyelj legalább azokra a gonosz nyelvekre, amelyek olyan könnyen
foltot ejtenek egy ártatlan leány kényes hírnevén. Hódíts csak, de kérlek, ne engedd, hogy irigyeid
diadalmaskodjanak.
– Mire gondolsz, Arbaces? – kérdezte riadtan, remegő hangon Ione. – Tudom, hogy a barátom
vagy, és csak a javamat akarod, amikor a jó hírnevemre vigyázol. Mit akarsz mondani?
– A barátod vagyok… őszinte barátod! Beszélhetek tehát úgy, amint barátok között szokás, fenn-
tartás nélkül? Nem akarlak megbántani.
– Kérlek, beszélj!
– Ez a kicsapongó ifjú, Glaucus! Hogyan ismerkedtél meg vele? Gyakran találkoztok? – Arbaces
le nem vette szemét Ione arcáról, mintha egyenest a lány lelkébe akart volna látni.
Ione visszahőkölt ettől a tekintettől, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan félelem fogta el.
– Úgy mutatták be, mint atyáim honfitársát – felelte habozva –, aki ilyenformán az én honfitársam
is. Most történt, talán egy hete. De miért fontos ez?
– Bocsáss meg – mondta Arbaces. – Azt hittem, régebben ismered ezt az aljas hízelgőt…
– Mit beszélsz? Mit akarsz ezzel mondani? Miért mondod ezt róla?
– Nem számít. Nehogy haragra gerjedj olyasvalaki ellen, aki nem érdemel ekkora megtiszteltetést.
– Könyörgök, beszélj. Miféle aljasságot követett el Glaucus? Vagy inkább, miben véled vétkes-
nek?
Ione utóbbi szavai bosszantották Arbacest, de lenyelte bosszúságát.
– Ismered életmódját, társaságát, szokásait. A commissatio, a kicsapongás… és az alea, a kocka,
ez tölti ki az életét. Züllött társaságában hogyan is álmodhatna nemesebb erényekről?
– Még mindig rejtélyekben beszélsz. Az istenekre kérlek, mondd el a legrosszabbat is.
– Nos hát, legyen, ha akarod. Tudd meg, Ioném, hogy Glaucus éppen tegnap, mindenki füle halla-
tára, a fürdőben, azzal dicsekedett, hogy szerelmed az övé. Azt is mondta, hogy csupa mulatságból
kihasználja a helyzetét. Nos, javára írom, hogy szépségedet magasztalta, de ki mondhatna mást?
Ám, amikor valamelyik cimborája, Clodius vagy Lepidus megkérdezte, szeret-e annyira téged,
hogy nőül vegyen, és vajon mikor szándékozik nászfüzérekkel díszíteni háza kapuját, csak gúnyo-
san nevetett.
– Lehetetlen. Kitől hallottad ezt az aljas rágalmat?
– Kívánod, hogy elmeséljem, miféle megjegyzések kíséretében terjesztik szemtelen semmirekel-
lők városszerte ezt a pletykát? Hidd el, eleinte magam is kételkedtem benne, annál kínosabb volt,

38
amikor meg kellett győződnöm az igazáról, mert néhány fültanú elismételte előttem mindazt, amit
most elmondtam neked.
Ione az egyik oszlopnak támaszkodott, arca fehérebb volt a márványnál.
– Bevallom, fájt, sőt ingerelt – folytatta Arbaces –, hogy a neved úgy forog közszájon, mint vala-
mi könnyű kis táncosnőé. Ezért siettem ide hozzád, hogy figyelmeztesselek, és lám, itt találtam
Glaucust. Elvesztettem az önuralmamat, nem bírtam leplezni érzelmeimet, és udvariatlan voltam a
jelenlétedben. Megbocsátasz egy jó barátnak, Ione?
Ione kezét nyújtotta Arbacesnak, de nem felelt.
– Ne is gondolj rá többé – zárta le a témát Arbaces. – Legyen ez figyelmeztető számodra, hogy a
sors, amely neked jutott, mennyi elővigyázatosságot követel. Egy percig se bánkódj miatta, Ione, az
ilyen csélcsap alak nem érdemli, hogy csak egyetlenegyszer is komolyan gondolj rá. A sértés akkor
sebez csupán, ha olyasvalakitől kapjuk, akit szeretünk. Márpedig, nemes Ione, akihez te leeresz-
kedsz, hogy szeresd, az egészen másfajta ember lesz.
– Szerelem! – kacagott fel hisztérikusan Ione. – Ugyan! Megjegyzendő, hogy azokban a régmúlt
időkben és a maitól annyira különböző társadalmi rendben is megvoltak azok az apró, manapság
szinte megszokott jelenségek, amelyek akadályokat gördítenek „a szerelem útjába”. Akkor is volt
találékony féltékenység és voltak körmönfont rágalmak, fondorlatosan terjesztett, koholt kis plety-
kák, amelyek széttépik a legőszintébb érzelmek kötelékeit is, visszájukra fordítják a látszólag aka-
dálytalanul kibontakozó vonzalmakat. A fáma szerint él a tengerben egy csaknem láthatatlanul pa-
rányi hal, amely rajokban tapad a hajók gerincére, és lassítja előrehaladásukat, így van ez
mindenkor a nagy emberi szenvedélyekkel is, és bizony, hamis képet festenénk az életről, ha nem
szólnánk a mindenütt, még abban az oly vonzóan romantikusnak tetsző klasszikus korban is jelen-
levő bajkeverők pletykagépezetéről, amely ugyanúgy működött, ahogyan manapság is tapasztalhat-
juk házunk táján. Az életnek ezekben a csipcsup áskálódásaiban ismerhetünk talán leginkább önma-
gunkra a múltban.
Az egyiptomi roppant ravaszul, a legsebezhetőbb ponton támadott, és biztos kézzel döfte a mérge-
zett hegyű tőrt Ione büszkeségébe. Most, azt hitte, sikerült csírájában elfojtania ezt a remélhetőleg
csupán kezdődő vonzalmat, hiszen Ione oly rövid ideje ismerte Glaucust, hogy aligha lehetett több
ennyinél. Sietve témát változtatott tehát, és Apecidesre terelte a szót. A beszélgetés hamarosan el-
akadt. Arbaces azzal az elhatározással távozott, hogy a jövőben nem bízik a távollét varázsában, ha-
nem mindennap meglátogatja és szemmel tartja Ionét.
Alighogy az egyiptomi kilépett a kapun, Ionéról lehullott nemének vértezete, a női büszkeség, és
Arbaces kiszemelt zsákmánya keserves könnyekre fakadt.

VII. fejezet
A POMPEJI NAPLOPÓK VIDÁM ÉLETE – RÓMA FÜRDŐINEK KICSINYÍTETT MÁSA

Glaucus úgy távozott Ionétól, mintha a fellegekben járna. Boldogító beszélgetésük közben most, el-
ső alkalommal érezte, hogy Ione szívesen fogadja, és talán viszonozza is érzelmeit. A remény oly
mámorító volt, hogy legszívesebben fűnek-fának tudtára adta volna. Nem sejtette, miféle frissen
szerzett ellenséget hagyott hátra, és a napfényes utcák eleven nyüzsgése elfeledtette vele az iménti
gúnyos megjegyzéseket, sőt még Arbaces létezését is. Szertelen jókedvében azt az érzelmes dalt
dúdolgatta, amelyet Ionénak énekelt, s amelyet a leány oly önfeledten hallgatott, így ért Fortuna ut-
cájába, amelynek magasított gyalogjárdája volt, a házak külső falát tarkára festették, és a nyitott ka-
pukon bepillantó járókelő pazar freskókban gyönyörködhetett. Az utca mindkét végét diadalív éke-

39
sítette. Glaucus hamarosan odaért Fortuna templomához. A valóban pompás építészeti alkotás –
amelyet feltehetően Cicero családjának valamelyik tagja vagy talán a nagy szónok maga emeltetett
–, kiugró oszlopcsarnokával méltóságteljes, ünnepi hangulatot kölcsönzött az egyébként inkább vá-
sárian tarka utcaképnek. A pompeji Fortuna-templom a római építőművészet egyik legkecsesebb al-
kotása volt. Kis, mesterséges dombocskára épült; a teraszára vezető két lépcsősor között állt az is-
tennő oltára. A teraszról azután újabb, széles lépcsősor vezetett az oszlopcsarnokhoz, amelynek
hornyolt oszlopaira dús virágfüzéreket aggattak. Kétfelől, a templom teljes szélességében, görög
szobrászok alkotásai sorakoztak, és a közelében magasodó egyik diadalívet Caligula bronz győzel-
mi emlékeivel körülvett lovasszobra koronázta. A templom előtti téren tarka sokaság gyűlt össze; a
padokon élénk vita folyt a birodalom politikájáról, mások a közelgő amfiteátrumi játékokról beszél-
gettek. Egy csapat fiatalember a legújabban felbukkant szépség bájait magasztalta, másutt a legu-
tóbb bemutatott színjátékot dicsérték, egy korosabb férfiakból összeverődött csoportban az alexand-
riai kereskedelem esélyeit latolgatták. A csoportban akadt néhány keleti divat szerint öltözködő
kereskedő is, ez utóbbiak fura bő köntösükben festett-ékköves papucsaikban és higgadt komolysá-
gukkal szembeötlően különböztek a tunikás és szenvedélyes taglejtésekkel hadonászó itáliaiaktól.
Ennek a türelmetlen, eleven népnek már akkor is megvolt a maga sajátos nyelve, amely nem hasz-
nált szavakat, de annál beszédesebb kéz- és karmozdulatokkal fejezte ki mondanivalóját. Utódaik
híven megőrizték ezt a hagyományt, és a tudós Jorio igen szórakoztató könyvet írt erről a taglejtés-
nyelvről.
Glaucus hiába akart átfurakodni a tömegen, hamarosan ott találta magát vidám, semmittevő bará-
tai népes csoportjában.
– No lám! – kiáltott rá Sallustius. – Ezer éve nem láttalak.
– És mit műveltél ebben az ezredévben, Sallustius? Hányféle új ételt fedeztél fel?
– Tudományosan munkálkodtam – válaszolta Sallustius –, az orsóhalak táplálásával kísérleteztem.
Bevallom, nincs sok reményem, hogy olyan tökélyre vigyem a tenyésztésüket, mint római őseink.
– Szegény ember! És miért?
– Mert a törvény tiltja, hogy a rabszolgámat megetessem velük – válaszolta sóhajtva Sallustius. –
Pedig gyakran kísértésbe esem, mert van egy nagyon kövér szolgám. Legszívesebben alattomban
belepottyantanám a medencébe, hogy megszabaduljak tőle. Pompás olajos ízt kapnának tőle a hala-
im. De manapság már nem rabszolga a rabszolga, nincs benne együttérzés a gazdája iránt, máskü-
lönben Davus már rég elemésztette volna magát, hogy a kedvemben járjon.
– Mi hír Rómából? – kérdezte unottan Lepidus, aki ugyancsak ott lődörgött a társaság körül.
– A császár pazar lakomán látta vendégül a szenátorokat – felelte Sallustius.
– Derék dolog – helyeselt Lepidus. – Azt mondják, senkit sem küld el úgy, hogy meg ne hallgatná
a kérését.
– Talán nekem is megengedné, hogy beleöljem egy rabszolgámat a medencémbe – kottyant közbe
Sallustius.
– Lehetséges – jegyezte meg Glaucus. – Hiszen minden egyes kedvezmény, amit az egyik római
kap, egy másiknak a rovására megy. Bizonyos lehetsz benne, hogy minden mosolyért, amelyet Ti-
tus kegye fakaszt, százak fizetnek könnyes szemmel.
Pansa történetesen éppen akkor haladt át leereszkedő, gőgös ábrázattal a téren, és meghallotta Ti-
tus nevét.
– Éljen soká Titus – kiáltott fel. – Quaestorságot ígért a fivéremnek, aki minden vagyonát elverte.
– És most a nép bőrén akar meggazdagodni, Pansám – mondta Glaucus.

40
 – Eltaláltad – bólintott rá Pansa. – No, de sietek, dolgom van, az aerarium26 ügyei nem a legjob-
ban állnak. – Az aedilis fontoskodva elvonult, mögötte hosszú sorban a kliensek, akiket tógájuk kü-
lönböztetett meg a nyüzsgő tömegtől (a tóga ugyanis, amely valaha azt jelezte, hogy viselője szabad
polgár, az idők folyamán a patrónust szolgáló kliensek viseletévé lett).
– Szegény Pansa – nézett utána Lepidus. – Soha sincs ideje egy kis szórakozásra. Az isteneknek
hála, hogy nem vagyok aedilis.
– Ó, Glaucus! Hogy s mint? – örvendezett Clodius, a társasághoz csatlakozva. – Vidáman, mint
mindig?
– Csak nem azért jöttél, hogy Fortunának áldozz? – kérdezte Sallustius.
– Minden este neki áldozok – vágott vissza a szerencsejátékos.
– Nem kétlem. A te áldozataidnak se szeri, se száma.
– Herculesre, ez talált – nevetett Glaucus. Clodius bosszúsan felhorkant.
– Csípős a nyelved, Sallustius. Harapós kedvedben vagy!
– Van is rá okom! De ha veled játszom, mégis neked van kutya szerencséd – válaszolta Sallustius.
– Csitt – emelte fel kezét Glaucus, és kivett egy szál rózsát a mellettük ácsorgó virágáruslány ko-
sarából.
– A rózsa a hallgatás jelképe – mondta Sallustius -, de én csupán a vacsoraasztalomon látom szí-
vesen… De ha már erről van szó: Diomedes nagy lakomát rendez a jövő héten. Te is ott leszel,
Glaucus?
– Ott. Ma reggel kaptam a meghívót.
– Én is – jelentette Sallustius, és övéből szögletes papiruszdarabkát húzott elő. – Úgy látom, a
szokott időpont helyett egy órával korábban kezdődik. Ebből arra következtetek, hogy gazdag la-
komára számíthatunk!
– Ó, Diomedes gazdag, valóságos Krőzus! – lelkendezett Clodius. – Az étlap nála olyan hosszú,
mint egy epikus költemény.
– Induljunk már a fürdőbe – türelmetlenkedett Glaucus. – A fél város ott van ilyenkor, és Fulvius,
akiért annyira rajongtok, ma olvassa föl legújabb ódáját.
A társaság ellenvetés nélkül elfogadta az indítványt, és ráérősen sétálgatott tovább a fürdő felé.
A nyilvános fürdők, a thermák eredetileg ugyan a városok szegényebb polgárainak használatára
épültek, mert a tehetőseknek otthon is volt fürdőjük. A therma azonban hamarosan kedvenc találko-
zóhelyévé lett minden rendű és rangú polgárnak, mert kiválóan alkalmas volt egy kis csevegésre,
tétlen ődöngésre, amire az a vidám, gondtalan népség mindig kapható volt. A pompeji fürdők, akár
alaprajzukat, akár az építkezési módját vizsgáljuk, természetesen különböztek a hatalmas, bonyolult
római thermáktól; valójában azt tapasztaljuk, hogy a beosztás és az építészeti megoldás tekintetében
a birodalom minden városa adott valami sajátos jelleget thermáinak. Napjaink tudós elméi módfe-
lett csodálkoznak ezen, mintha az építészek és a divat, a tizenkilencedik századot megelőző korok-
ban kevésbé lettek volna szeszélyesek. Társaságunk a Fortuna utcájára nyíló főbejáraton át jutott be
a fürdőbe. Az oszlopcsarnok végében a fürdők gondnoka ült, előtte két doboz: az egyikbe a besze-
dett pénzt gyűjtötte, a másikból a belépőjegyeket osztogatta. Az oszlopcsarnok falánál körben zsú-
folásig megteltek a padok. A társadalom minden rétege képviselve volt. Mások, valószínűleg orvo-
saik tanácsára, határozott léptekkel rótták a csarnokot föl s alá, csak annyi időre álltak meg, amíg
elolvastak egyet-egyet a falra festett vagy firkált számtalan hirdetmény közül, amely bemutatókat,
játékokat, eladó holmit, kiállításokat ajánlott az érdeklődők figyelmébe. A fő beszédtéma természe-
tesen az amfiteátrum beharangozott látványossága volt, és minden újonnan jöttet nyomban közre-

26
Aerarium – a régi Rómában az állami kincstár, levéltár. (lat.)

41
fogtak a kíváncsiak, akik tudni szerették volna, vajon sikerült-e alkalmas bűnözőt keríteni Pompeji-
ben, nem akadt-e valamiféle elvetemült szentségtörő vagy gyilkos, akit az aedilis az oroszlán elé
vethetne. A szerencsés esemény reménye mellett a többi, megszokott látnivaló unalmasnak és ér-
dektelennek tetszett.
– Ami engem illet – jelentette ki vidáman egy férfi, foglalkozására nézve aranyműves –, én azt hi-
szem, ha a császár csakugyan olyan jóságos, mint amilyennek mondják, akkor küldhetne nekünk
egy zsidót.
– Vagy talán valakit abból az új szektából, egy nazarénust – tódította egy filozófus. – Nem mintha
vérengző volnék, de egy istentelen, aki még Jupitert magát is megtagadja, nem érdemel könyörüle-
tet.
– Felőlem hihet mindenki annyi istenben, amennyiben jólesik neki – mondta az ékszerész –, de
valamennyi istent tagadni, az már mégis iszonyatos.
– Én azt hiszem – vetette közbe Glaucus –, hogy ezek az emberek mégsem teljesen istentagadók.
Úgy hallom, van egy istenük, akiben hisznek, sőt, hisznek valamilyen túlvilágban is.
– Tévedés, kedves Glaucus – torkolta le a filozófus. – Én vitáztam velük, de ha Plútóról és a
Hadesről beszéltem, a szemembe nevettek.
– Ó, istenek! – fakadt ki elborzadva az aranyműves. – És itt, Pompejiben is élnek ilyen szörnyete-
gek?
– Tudom, hogy vannak néhányan, de olyan titokban találkoznak, hogy lehetetlen fölfedni, ki tar-
tozik közéjük.
Glaucus odábbsétált, és egy szobrász, művészetének megszállottja, ámulva nézett utána.
– Ó! – kiáltott fel. – Ha őt küldhetnénk az arénába! Az lenne a megmintázni való! Ezek a tagok!
És a fej! Gladiátornak termett! Ilyen alak, igazán művészhez méltó téma. Miért is nem vetik az
oroszlán elé?
Eközben Fulvius, a római költő, akit kortársai halhatatlannak kiáltottak ki, de akinek, ha ebben a
történetben meg nem emlékeznénk róla, feledékeny korunk hírét sem hallotta volna, izgatottan
Glaucushoz lépett.
– Ó, kedves athénim! Glaucusom! Hát eljöttél, hogy meghallgasd az ódámat! Ez aztán a megtisz-
teltetés! Te, a görög, akinek a hétköznapi nyelve is színtiszta költészet! Hogyan köszönjem meg ne-
ked! Művem jelentéktelen semmiség csupán, de ha elnyeri tetszésedet, talán remélhetem, hogy be-
mutassanak Titusnak. Ó, Glaucus! A költő patrónus nélkül olyan, mint az amfora címke nélkül:
lehet benne jó bor, mégsem dicséri senki. Mert mit is mond Pythagoras? „Az isteneknek tömjén, de
az embereknek dicséret jár.” A patrónus a költő papja, gondoskodik a tömjénről, és híveket toboroz.
– De hiszen egész Pompeji a patrónusod! Minden egyes oszlopcsarnoka egy-egy oltár, ahol a di-
csőségedet zengik!
– Ugyan! Szegény pompejiek, nagyon igyekvők, és megadják a tiszteletet az arra érdemesnek. De
mégiscsak kisvárosiak! Spero meliora.27 Bemegyünk?
– Be, persze. Ne vesztegessük az időt, halljuk a költeményt!
Ebben a pillanatban vagy húszan egyszerre tódultak ki a fürdőből az oszlopcsarnokba. Egy ajtó-
nálló betessékelte Glaucust, Clodiust és a költő néhány barátját a szűk folyosóba.
– Szegényes helyecske ez, nem is hasonlítható a római thermákhoz – legyintett lekicsinylően
Lepidus.
– De ez a tető ízléses – állapította meg Glaucus, és a csillagokkal telehintett mennyezetre muta-
tott. Glaucus ez idő szerint mindennel elégedett volt.

27
Többre vágyom. (lat.)

42
 Lepidus csak a vállát vonogatta, lusta volt hozzá, hogy válaszoljon.
A folyosóról tágasabb terembe jutottak, ez volt az apodyterium, vagyis az a helyiség, ahol a für-
dőzők megtették előkészületeiket a fényűzően kényelmes tisztálkodáshoz. A boltozatos mennyezet
tarkabarka festményekkel gazdagon díszített párkányzatra támaszkodott, és sötét bíborvörössel sze-
gélyezett kazettákból állt. A ragyogó tiszta padlót fehér mozaikkövekkel rakták ki, a falak mentén
padok húzódtak, amelyeken az itt lebzselők foglaltak helyet. A terem korántsem büszkélkedhetett
olyan sok és nagy ablakkal, mint Vitruvius sokkal nagyobb szabásúnak leírt frigidarium-a. A pom-
pejiek, dél-itáliai szokás szerint, előszeretettel rekesztették ki a tűző napfényt, és érzéki képzeletük-
ben a fényűzés fogalmához a sötétség is társult. A terembe mindössze két üvegablakon át jutott be
némi szelíd, tompított nappali fény. Az egyik ablakfülkét a Titánok pusztulását ábrázoló, nagymére-
tű dombormű díszítette.
Itt helyezkedett el nagysága tudatában Fulvius, míg lelkes hallgatósága köré gyülekezve biztatta,
hogy kezdje már el a felolvasást.
A költő nem sokáig kérette magát. Öltözéke redőiből papirusztekercset húzott elő, háromszor is
megköszörülte torkát, részint, hogy csendet teremtsen, részint meg azért, hogy a hangja tisztábban
zengjen, és belefogott csodálatos ódájának felolvasásába. Sajnos, a jelen történet elbeszélőjének
legmélyebb bánatára, az ódából eddig egyetlen versszak sem került elő.
Mindenesetre lelkes tapsot aratott, ami arra enged következtetni, hogy a költő valószínűleg rá-
szolgált hírnevére. A hallgatóságból egyedül Glaucus vélte sikerültebbnek Horatius ódáit.
A felolvasás végeztével azok, akik csupán a hideg fürdőt kívánták igénybe venni, vetkőzni kezd-
tek. A falba erősített kampókra felaggatták ruhadarabjaikat, cserébe rabszolgájuktól vagy a fürdő-
szolgáktól (ki-ki társadalmi rangjának megfelelően) bő köntöst kaptak, és mosdatlan délvidéki utó-
daikat megszégyenítve visszavonultak a ma is látható, kecses, kör alakú építménybe.
Az elkényeztetettebbek egy másik ajtón távoztak, a tepidarium-ba. Ezt a helyiséget nemcsak hor-
dozható tűzhelyekkel, hanem többnyire a felfüggesztett padlózat alatt vezetett csőrendszerrel fűtöt-
ték kéjes melegre; ezen a csőrendszeren át juttatták a meleg levegőt a gőzfürdőbe is.
A fürdőzés ez utóbbi változatának hívei levetették köntösüket, majd egy ideig élvezték a pompás,
mesterségesen felmelegített levegőt. A tepidariumot, amely fontos helyet foglalt el a tisztálkodás
hosszú szertartásában, gazdagabban, választékosabban is díszítették, mint a többit. Az ívelt meny-
nyezetet gyönyörűen festett faragványok ékesítették, a magasban elhelyezett, homályos üvegabla-
kok alig bocsátották be a tétován bujkáló napsugarakat, a tömör párkányzat alatt merész, erőteljes
domborművek sorakoztak, a falak bíbor színben ragyogtak, és a padlózatot mesterien kirakott, fehér
mozaiklapokkal burkolták. A törzsvendégek, azok a férfiak, akik napjában hétszer is fürödtek, ide-
jük java részét itt töltötték, ernyedt szótlanságba süllyedve a vízfürdő előtt vagy (többnyire) azután.
Az egészséges életmódnak ezek az áldozatai fásultan bámultak az újonnan érkezőkre. Fejbólintással
üdvözölték barátaikat, de rettegtek mindenféle beszélgetés fáradalmaitól.
A társaság itt ismét megoszlott; ki-ki egyéni ízlése szerint ment tovább. Akadtak, akik a
sudatorium-ot választották, amely többé-kevésbé a mi gőzfürdőink megfelelője volt. Innen mentek
azután a meleg fürdőbe. Az edzettebbek, akik lemondhattak az ilyen olcsón szerzett fáradtságról,
egyenest átvonultak a calidarium-ba, azaz a vízfürdőbe.
Ezt a vázlatos képet kiegészítendő, és azért is, hogy az olvasónak helyes fogalmai legyenek a ré-
giek kedvenc fényűzéséről, most elkísérjük Lepidust, aki rendszerint semmit sem hagyott ki a szer-
tartásból, kivéve a hideg fürdőt, amely az utóbbi időben amúgy is vesztett népszerűségéből. Pompe-
ji arszlánunk tehát a fentebb leírt tepidariumban fokozatosan átmelegedett, majd kényesen átlépdelt
a sudatoriumba. Az olvasó képzeljen el egy gőzfürdőt minden kellékével és fűszeres illatfelhőivel.
A művelet végeztével rabszolgái, akik itt sem tágítottak uruk mellől, hanem parancsait lesték, meg-
ragadták Lepidust, és valami kaparóféle szerszámmal eltávolították testéről a forróságban kiütközött

43
verejtékcseppeket. Mellesleg szólva, erről a kaparóról egy mai utazó nagy bölcsen megállapította,
hogy a szenny eltávolítására használták, holott a rendszeresen fürdőző sima bőrén ugyan meg nem
tapadhatott egy makulányi szenny sem. Lepidus, kissé már lehűlve, innen is továbbment a vízfürdő-
be, amelybe föntről bőségesen hullott az üdítő, illatos permet, majd a terem túlsó végén kiszállt a
vízből, és hagyta, hogy a zuhanyból ömlő hűs vízsugár simogassa fejét és testét. Utána könnyű kön-
tösbe burkolózva visszament a tepidariumba. Glaucust, aki a sudatoriumot mellőzte, már ott találta.
Következett a fürdőzés gyönyörűsége és különlegessége. Rabszolgák ékkövekkel kirakott arany-,
alabástrom- vagy kristályfiolákból illatos olajokkal dörzsölték be a fürdőzők testét. Köteteket lehet-
ne megtölteni a világ minden tájáról összehordott, drága illatos olajoknak a nevével, amelyeket a
tehetős rómaiak használtak: Amaracinum, Megalium, Nardum… omne quod exit in um.28 Az egyik
szomszédos teremből eközben halk zene szólt, és mindazok, akik kellő önmérséklettel használták a
fürdőt, a különféle jótékony szertartások után felfrissülten, valósággal újjászületve vettek részt az
élénk csevegésben.
– Áldott legyen, aki a fürdőt kitalálta! – lelkesedett Glaucus, elnyújtózva az egyik bronzkanapén,
amelyet akkoriban már puha párnákkal takartak be. A Pompejiben sétálgató turista ma is láthat ilyet,
ugyanabban a tepidariumban. – Akár Hercules volt az, akár Bacchus, mindenképpen megérdemli,
hogy istenként tiszteljük.
– De mondjad csak – érdeklődött egy testes polgár, és közben nagyokat nyögve, fújtatva tűrte,
hogy egyik szolgája tetőtől talpig kenegesse. – Mondjad, Glaucus… Az istenek verjék meg a kezed,
rabszolga! Ne olyan durván… Mondjad… Au! Au!… Csakugyan olyan nagyszerűek a római
thermák? Gondolom, jóval elegánsabbak a miénknél. Nem?
Glaucus megfordult, és a sudatorium meg a kaparó jóvoltából kivörösödött, püffedt képű férfiú-
ban némi nehézség árán felismerte Diomedest. Elfojtott egy mosolyt.
– Képzeld el – válaszolta –, hogy Pompeji mindenestül átalakul egyetlen fürdővé, és akkor fogal-
mad lehet róla, mekkorák Rómában a császári thermák. De még csakis arról, hogy mekkorák. Kép-
zelj hozzá mindent, ami testnek és léleknek gyönyörűség lehet, sorold el a testedzés valamennyi
módját, amelyet elődeink feltaláltak, vedd sorra a könyveket, amelyeket Itália és Göröghon adott a
világnak, azután képzeld el a pályákat és termeket, amelyek mindennek helyet adnak, add hozzá a
hatalmas fürdőzőhelyiségeket, bonyolult gépezeteikkel, tarkítsd az egészet kertekkel, színházakkal,
oszlopcsarnokokkal, előadó-helyiségekkel, egyszóval, képzeld el, milyen lehet az istenek városa,
amelyben csak paloták és középületek vannak, és akkor némi halvány fogalmat alkothatsz arról, mi-
lyen felségesek a nagy thermák Rómában.
– Herculesre! – Diomedes szeme elkerekedett. – Akkor ott az életét a fürdőben töltheti az ember.
– Rómában ez igen gyakran így is van – válaszolt nagy komolyan Glaucus. – Sokan jószerével
csakis a fürdőkben élnek. Nyitásra érkeznek, és addig maradnak, míg csak be nem zárják a fürdő
kapuit. Feltehetően mit sem tudnak Róma egyéb csodáiról, és mélységesen megvetnek mindent,
aminek nincs köze a fürdőhöz.
– Polluxra! Elképesztő!
– Napi háromszori fürdés elég ahhoz, hogy az ember eltöltse vele az életét. A labdapályákon vagy
az oszlopcsarnokokban testgyakorlással készülnek az első fürdőre. Utána, felüdülésképpen a szín-
házban lustálkodnak egy keveset. A fák alatt, a szabadban elköltik a reggelit, és közben már a má-
sodik fürdőzésről ábrándoznak. Mire az előkészületek megtörténnek, a reggelit is megemésztették.
A második fürdőből vagy átsétálnak a peristyliumba, hogy meghallgassák egy-egy újdonsült költő
felolvasását, vagy a könyvtárban szundítanak egy kicsit, valamelyik régi könyv fölött. Jöhet az

28
Minden, ami „um”-ra végződik. (lat.)

44
ebéd, amely ott ugyancsak a fürdő tartozéka, majd harmadszor is megfürdenek, mert a fürdő baráti
beszélgetésekre is igen alkalmas hely.
– Herculesre! Akadnak utánzóik Pompejiben is.
– Igaz, és még mentségük sincs, mint amazoknak. A római fürdők kéjencei boldogok; nem ismer-
nek mást, csakis pompát és bőséget; sohasem járnak a város mocskában, nem tudják, hogy nyomor
is van a világon. A Természet örökösen mosolyog rájuk, a Sors először és utoljára akkor néz le szi-
gorúan rájuk, amikor tudtukra adja, hogy azontúl a Cocytusban fürdőzhetnek csupán. Hidd el,
egyedül ők az igazi római filozófusok.
Glaucus és Diomedes beszélgetése közben Lepidus lehunyt szemmel, szinte lélegzetét is vissza-
fojtva tűrte a titokzatos műveleteket, amelyek közül egyet sem engedett volna el soha. Az illatszerek
és a különféle kenőcsök után hűs hintőporral szórták be testét, hogy meggátolják a további verejté-
kezést, majd a hintőport selymesen tiszta habkővel ledörzsölték róla, és Lepidus lassan öltözködés-
hez látott. Nem az imént levetett öltözékébe bújt vissza, ezúttal ünnepibb alkalomra illőt öltött ma-
gára. Ennek „synthesis” volt a neve, és Lepidus a római szokás szerint ilyenkor esedékes vacsora
tiszteletére viselte. Megjegyzendő, hogy ezt az étkezést, időpontját tekintve (a mi időszámításunk
szerint délután háromra járt) találóbb volna talán ebédnek nevezni. Végre elkészült az öltözködéssel
is, és ekkor felnézett, mintegy jelezve, hogy visszatért az élők sorába.
Sallustius ugyanekkor hosszú ásítással adta tanújelét létezésének.
– Vacsoraidő! – állapította meg az epikureus. – Glaucus, Lepidus, gyertek, vacsorázzatok nálam.
– Ne felejtsétek el, hogy a jövő héten mindhárman házam vendégei lesztek! – kiáltott utánuk
Diomedes, aki mérhetetlenül büszke volt az aranyifjak ismeretségére.
– Ó, persze, nem felejtjük el – válaszolt Sallustius –, hiszen tudod jól, Diomedesem, hogy az em-
lékezet a gyomorban lakik!
Az ifjak aznapra eleget tettek a pompeji fürdőzés szertartásának, mehettek a hűsebb levegőre, ki
az utcára.

VIII. fejezet
ARBACES TISZTESSÉGTELENÜL JÁTSZIK, ÉS NYER

Sötét este borult a nyüzsgő városra, amikor Apecides elindult az egyiptomi házához. Kerülte a kivi-
lágított, népesebb utcákat, fejét leszegve, karját köntöse alatt összefonva ballagott, és komor arcá-
val, soványságával meghökkentő ellentéte volt az itt-ott felbukkanó járókelők derűs, eleven gondta-
lanságának.
Egy komoly, megfontolt külsejű férfi, aki kétszer is melléje került, végül vállára tette kezét, és
megállította.
– Apecides – szólította meg, és fürkészően nézte, mintha nem akarna hinni a szemének. Gyors
kézmozdulattal jelet rajzolt a levegőbe. A kereszt jelét.
Isis papja megállt.
– Nos, nazarénus – mondta, és sápadt arca egy árnyalattal még sápadtabbra változott. – Mit kí-
vánsz?
– A világért sem akarlak megzavarni elmélkedésedben – válaszolta az idegen. – De amikor legu-
tóbb beszélgettünk, mintha nem lettél volna ilyen elutasító.
– Mindig szívesen beszélgetek veled, Olinthus, de szomorú vagyok és fáradt, ma este nincs ked-
vem vitázni arról, amiről te szeretnél.

45
 – Ó, vonakodó szív! – fakadt ki keserűen Olinthus. – Szomorú vagy, elfáradtál, és mégis elfordul-
nál az enyhet adó gyógyító forrástól?
– Ó, Föld! – kiáltott Isis fiatal papja, és szenvedélyesen verte a mellét. – Hová forduljak, hogy
szemem megpillantsa végre az igazi Olympust, az igaz istenek lakhelyét? Higgyem-e ezzel a férfi-
val együtt, hogy akiket atyáim századok óta imádtak, nincsenek, és nevük sincs? Le kell-e rombol-
nom mostanáig szentnek hitt oltáraikat, hogy ne legyek istenkáromló és szentségtörő? Vagy higy-
gyem Arbacesszal… de mit?
Elhallgatott, azután továbbsietett, türelmetlenül, mint aki önmaga elől menekül. Csakhogy a naza-
rénus abból a szívós, lelkesült fajtából való volt, akikkel Isten minden időkben a nagy földi változá-
sokat és mindenekfölött tulajdon vallásának megalapítását, majd megújítását is véghezvitte. Ezek az
emberek arra születtek, hogy térítsenek és tűrjenek. Ők azok, akik sohasem veszítik el a bátorságu-
kat, és sohasem esnek kétségbe. Forró hitükben üdvözülnek és üdvözítenek. Előbb az értelem szítja
szenvedélyüket, s a szenvedély az igazi eszközük, amellyel embertársaik szívéhez férkőznek, mi-
közben a józan ész ítéletére bízzák a döntést. Semmi sem olyan ragályos, mint a lelkesedés. Ez az
igazi mondanivalója Orpheus legendájának: hegyeket mozgat meg, vadállatokat bűvöl el. A lelkese-
dés az őszinteség géniusza: az igazság sohasem győzhet nélküle.
Olinthus nem hagyta egykönnyen lerázni magát. Utolérte, és megint csak megszólította Apecidest.
– Nem csodálom, Apecides – kezdte újból –, hogy elszomorítalak. Én alapjaiban rendítettem meg
a hitedet, kételyek között vergődsz, hányódsz a bizonytalanság és tudatlanság végtelen óceánján.
Nem csodálkozom rajta, de hallgass rám, és légy még egy kis türelemmel. Figyelj, imádkozz, és
elmúlik a sötétség, a vihar elcsitul, és Isten maga jön el hozzád az immár elnyugvó hullámok fölött,
mint egykor a Genezáreti-tó vizén, hogy megváltsa lelked. A mi vallásunk szigorú követelményeket
állít elénk, de végtelen bőkezűen jutalmaz! Röpke óra csupán, míg a terheket viseljük, és jutalmul
miénk a halhatatlanság.
– Az efféle ígéretek – válaszolta mogorván Apecides – arra valók, hogy lépre csalják az embert.
Ó, milyen nagyszerű ígéretekkel csábítottak Isis szentélyébe is!
– De gondolkozz csak – felelte a nazarénus. – Lehet-e igaz a vallás, amely minden erkölcsöt meg-
csúfol? Azt mondják: imádd isteneidet. De mifélék azok az istenek, mit mondhattok róluk? Milye-
nek a cselekedeteik, a tulajdonságaik? Nem úgy jelennek-e meg előtted, mint sötét lelkű bűnözők?
És mégis azt kívánják, hogy szolgáld őket mint legszentebb istenségeket. Jupiter maga parázna há-
zasságtörő. És a kisebb istenek, nem az ő gaztetteinek utánzói csupán? Azt mondják, ne ölj, de gyil-
kosokat imádsz; azt mondják, ne paráználkodj, de akihez imádkozol, maga is parázna. Ó, mi ez va-
jon, ha nem az ember legszentebb erényének, a hitnek a kigúnyolása? Fordulj az egy igaz Istenhez,
és én elvezetlek az Ő szentélyébe. És ha nagyon is testetlennek véled, árnyéknak, a Teremtő és te-
remtmény kézzelfogható kapcsolatáról alkotott emberi fogalmaid szerint, amelyekbe gyáván ka-
paszkodunk, akkor fogadd el Őt fiában, aki magára vette halandóságunkat. Csakhogy a fiú halandó
volta nem emberi bűnökben nyilvánult meg, mint a ti kitalált isteneiteké, hanem minden emberi
erény kiteljesedésében. Benne a legszigorúbb erkölcs egyesült a leggyengédebb szeretettel. Ha
pusztán ember lett volna, akkor is méltó arra, hogy istenítsük. Socratesnak, akit tiszteltek hívei,
vannak tanítványai, iskolája. De mivé lesznek az athéni bölcs kétes erényei Krisztus tündöklő, vi-
tathatatlan, tevékeny, nem szűnő és önfeláldozó szentségéhez mérten? Pedig most Krisztus emberi
jelleméről beszélek csupán, így jött közénk, mint eljövendő korok mintaképe, hogy megmutassa
nekünk a megtestesült erényt, amelynek látására Plato áhítozott. Ez volt az igazi áldozat az embe-
rért, ám a dicsfény, amely halála órájában övezte, nemcsak a földet ragyogta be, hanem megnyitotta
előttünk az eget is! Lám, meghatódtál, megrendültél. Az Isten munkálkodik szívedben. Az Ő lelke
van veled. Gyere, ne állj ellen a szent sugallatnak, gyere, most mindjárt, ne habozz. Néhányan már
összegyűltünk, hogy az Úr igéjét magyarázzuk. Gyere, hadd vezesselek el hozzájuk. Szomorú vagy,

46
elcsigázott. Hallgass hát az Úr szavára: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és meg-
terheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”29
– Most nem mehetek – mondta Apecides. – Majd máskor.
– Most, most gyere – nógatta Olinthus komolyan, és megragadta az ifjú karját.
De Apecides még nem készült fel arra, hogy megtagadja a hitet – az életet –, amelyért oly sok
mindent föláldozott, és fülében motoszkáltak az egyiptomi ígéretei is, kirántotta hát karját Olinthus
szorításából. Érezte, hogy erőnek erejével kell legyűrnie a határozatlanságot, amelyet a keresztény
ékesszólása támasztott forró, lázas lelkében, felkapta hát köntöse szárnyát, és szinte futva menekült.
Olinthus hiába akarta volna utolérni.
Kifulladva, holtfáradtan érkezett az eldugott, csöndes negyedbe, amelyben az egyiptomi magá-
nyos villája állt. Megpihent egy percre, hogy összeszedje magát, és nézte a titokzatos házat, amelyet
kísérteties fényben fürdetett az ezüstszegélyű felhők közül előbukkanó hold.
A közelben nem látott másik villát. A ház előtt elburjánzott vadszőlő sűrű szövevénye sötétlett,
mögötte kis liget magasba nyúló, büszke fái szunnyadtak a holdfényben. A messzeségben hegyek
elmosódó körvonalai derengtek, közöttük ott emelkedett a Vesuvius békés orma – akkoriban még
nem olyan gőgösen, mint manapság.
Apecides áthaladt az összehajtó szőlővenyigék boltíve alatt, és megállt a széles, tágas tornác előtt.
A hozzá vezető lépcsőt kétoldalt egy-egy egyiptomi szfinx díszítette. A holdfény még fokozta a böl-
csesség e szobrainak ünnepélyes nyugalmát, amelyet a nagy arcok harmonikus, szenvedélytelen, el-
bűvölő és mégis tiszteletet parancsoló vonásaiba kevert a szobrász. Keleti tájakat idéző pálmafák
levelei hosszan elnyúló, mozdulatlan árnyékokat vetettek a sűrű, sötét, aloéval szegélyezett, fehér
márványlépcsőre.
Volt valami megnevezhetetlen, kísértetiesen borzongató ebben a csendben és a szfinxszobrok ide-
genszerűségében. Apecides szerette volna, ha legalább léptei visszhangot vernek a lépcsőn.
Bekopogtatott az ajtón, amely fölé számára ismeretlen írásjelekkel vésték a feliratot. Az ajtó zajta-
lanul kinyílt, és egy szálfatermetű etióp rabszolga intett, hogy lépjen be. Nem kérdezett semmit, és
nem is köszöntötte a vendéget.
A tágas előtérben fenséges bronzkandaláberek világítottak. A falakra rótt óriási hieroglifák komor
színei is merőben idegenek voltak, ellentétben a kecses formákkal és vidám színekkel, amelyek az
itáliai népek otthonait díszítették. Az előtér túlsó végéből egy másik szolga sietett elő; aligha volt
afrikai, de bőre jó néhány árnyalattal sötétebb volt mint a délieké.
– Arbacest keresem – mondta az ifjú pap, és maga is érezte, hogy remeg a hangja. A szolga némán
bólintott. Végigvezette Apecidest a termen, az épület egyik oldalszárnyába, és fel valami keskeny
lépcsőn; ahány szobán csak átmentek, mindegyikben újra meg újra a szfinx szigorú, elmélyült szép-
sége vonta magára a pap figyelmét Mígnem az egyik félhomályos helyiségben Apecides ott találta
magát szemtől szemben az egyiptomival.
Arbaces kis asztalkánál ült, az asztalon kibontott papirusztekercsek, teleróva ugyanolyan jelekkel,
amilyeneket odakint látott a kapu fölött. Valamivel odább kis tripus állt, tömjénfüst szállt belőle las-
san fölfelé. Mellette hatalmas gömb, az égbolt jelképeivel. És egy másik asztalon furcsa, különleges
formájú eszközök, Apecides nem tudta, mi lehet a rendeltetésük. A szoba hátsó falát függöny fedte.
A mennyezetbe vágott, téglalap alakú ablakon beáradó holdfény komoran vegyült el a helyiségben
égő egyetlen árva lámpás világával.
– Ülj le, Apecides – szólalt meg, föl sem állva helyéről, az egyiptomi.
A fiatalember engedelmeskedett. Arbaces gondolataiba mélyedt.

29
Máté Ev. 11:28.

47
 – Olyasmit kérdezel tőlem – kezdte rövid hallgatás után –, vagy kérdeznél hamarosan, ami a leg-
mélyebb titok, a legtöbb, amit emberi lélek még befogadhat. Azt kívánod tőlem, hogy fejtsem meg
az élet rejtélyét. Ködös, szűkre szabott létünk rövid ideje alatt, mint gyermekek a sötétségben, a
homályból kísérteteket formálunk magunknak. Gondolataink hol iszonyodva visszahúzódnak, hol
meg eszeveszetten vetik bele magukat az ismeretlenbe, és tévelyegve találgatják, mit rejt a sötétség.
Tehetetlenül tapogatózunk erre-arra, hogy vakon botorkálva elkerüljük a rejtőzködő veszélyt, nem
ismerjük létünk határait, hol fojtogatóan szűknek érezzük, máskor kitágítjuk olyannyira, hogy elve-
szítjük szemünk elől az öröklét végtelenjében. Ebben az állapotban minden bölcsesség szükségsze-
rűen két kérdés megválaszolásában sűrűsödik össze: „Mit higgyünk? Mit vessünk el?” Ezekre a
kérdésekre vársz tőlem választ?
Apecides igenlően bólintott.
– Az embernek kell a hit – folytatta az egyiptomi szomorúan. – Kell valami, amibe reményét ves-
se. Ilyen az emberi természet, örökségünk ez, amelyre akkor döbbenünk rá, amikor rémülten látjuk,
hogy mindaz, amiben megtanítottak hinni, szertefoszlott, kint hányódunk a bizonytalanság sivár,
parttalan tengerén, segítségért kiáltunk, egyetlen deszkaszálért, amelybe megkapaszkodhatunk, sze-
retnénk, ha felrémlene valamiféle, bármilyen ködös és távoli part, amelyet majdan elérhetünk. Nos
hát, figyelj. Nem felejtetted még el, miről beszélgettünk ma?
– Elfelejteni?!
– Bevallottam neked, hogy az istenségeket, amelyeknek ezer meg ezer oltára füstölög, emberek
találták ki. Bevallottam, hogy rítusaink, szertartásaink hókuszpókuszok, csupán arra valók, hogy
megtévesszük a tömeget, és rávegyük arra, ami a javára válik. Elmagyaráztam neked, hogy ez a
szemfényvesztés hozta létre a társadalom rendjét, a harmóniát ezen a világon, a bölcsek hatalmát. A
bölcsek hatalma a köznép engedelmességén nyugszik. Ezért tehát folytatjuk az üdvös csalást. Ha
már az embernek valamiben feltétlenül hinnie kell, akkor hadd legyen az, amit atyái hagytak reá,
amit szentesít és erősít a megszokás. Ha pedig önmagunknak emelkedettebb hitet keresünk, mert fi-
nomabb érzékeinket sértik az otromba utánzatok, a többieknek azért hagyjuk meg a mankót, amely
a mi súlyunk alatt összeroppanna, így van ez bölcsen és jól.
– Folytasd.
– Ennyire már volnánk tehát – folytatta az egyiptomi. – A régi határköveket sértetlenül meghagy-
juk azoknak, akiktől immár megválunk, mi pedig készüljünk a nagy útra, új égtájak felé. Töröld ki
emlékezetedből és gondolataidból mindazt, amiben eddig hittél. Feltételezzük, hogy lelked üres,
mint a megíratlan papirusztekercs, és kész befogadni minden új élményt. Nézz körül a világon, lásd
meg szabályos rendjét, szerkezetét. Valaminek ezt meg kellett teremtenie: a terv tervezőre vall. Ez a
bizonyosság az első szilárd pont, ahol lábunkat megvethetjük. De vajon mi az a valami? Egy isten,
kiáltod. Várj. Hagyjuk a zavaros és zavaró elnevezéseket. Arról, ami a világot teremtette, nem tu-
dunk, nem tudhatunk semmit, néhány tulajdonságát ismerhetjük csupán. Ilyen a hatalom és ilyen a
változhatatlan, szigorú, mindent elsöprő, kíméletlen rend, amely nem ismer egyéni kivételeket, gör-
dül, árad, perzsel, úgy halad előre, tovább, mit sem törődve a tömegből kiszakadt, földre hullott szí-
vekkel, amelyeket kerekei eltaposnak. A gonosz és a jó keveréke, a szenvedés meg a bűn jelenléte a
világon mindenkor zavarba ejtette a bölcseket. Teremtettek maguknak valamiféle istent, és úgy vél-
ték, hogy ez az isten jóságos. De honnan jön akkor a rossz? Miért tűri meg az isten, sőt, miért te-
remtette, miért állandósítja? A perzsák erre úgy válaszoltak, hogy teremtettek maguknak még egy
második szellemet is, amelynek természete a rossz, és feltételezik, hogy ez a szellem folytonos
harcban áll a jóságos istennel. Az egyiptomiak hasonló démonnak képzelik a sötét, szörnyűséges
Typhont. Bosszantó baklövés, csak növeli a zűrzavart. Ostobaság, hiábavaló önámítás, amely az is-
meretlen hatalomból mindenáron tapintható, testi, emberhez hasonló lényt alkot, amely a Látható-
hoz hasonló természettel és tulajdonságokkal ruházza fel a Láthatatlant. Nem. A nagy tervezőnek

48
olyan nevet kell adnunk, amely nem késztet zavaró gondolattársításokra, és amelytől a titok érthe-
tőbbé válik. Ez a név: a SZÜKSÉGSZERŰSÉG. A Szükségszerűség parancsol az isteneknek, mond-
ják a görögök. Hát akkor mire valók az istenek? Az ő közreműködésük feleslegessé válik, máris fe-
lejtsük el őket. A Szükségszerűség uralkodik mindenen, amit látunk, és a Szükségszerűség lényege a
hatalom és a rend. Többet akarsz ennél? Hiába, nem tudhatsz meg semmit; nem tudhatod, örökké-
való-e, és azt sem, hogy vajon új életre kényszerít-e bennünket a sötétség után, amelyet halálnak
nevezünk. Nem tudhatjuk. Hagyjuk tehát ennyiben az ősi, láthatatlan és mérhetetlen hatalmat, és
forduljunk most már ahhoz, amiben mi, emberek, ezt a hatalmat működni látjuk. Tőle már többet
várhatunk, és többet is megtudhatunk róla, körülöttünk van mindenütt, és a neve: TERMÉSZET. A
bölcsek akkor tévedtek, amikor a Szükségszerűséget fürkészték, a homályban kutattak, ahol semmit
sem láthattak. Ha kutatásaikat a Természetre korlátozzák, a tudásnak milyen magaslataira hághat-
tunk volna! Mert itt a türelmes vizsgálódás sohasem hiábavaló. Látjuk azt, amit kutatunk, értelmünk
az ok és okozat megfogható hágcsóján kapaszkodik egyre magasabbra. A Természet a mérhetetlen
univerzum nagy képviselője, működését a Szükségszerűség törvényei szabják meg, és tőle kapjuk
képességeinket, hogy vizsgálódhassunk. Ezek a képességek: a kíváncsiság és az emlékezet, a kettő
egyesülése; az értelem, kiteljesedése: a bölcsesség. Nos, e képességek segítségével vizsgálom én a
Természet kimeríthetetlen gazdagságát. Vizsgálom a földet, a levegőt, az óceánt, az eget, és azt ta-
pasztalom, hogy valami titokzatos módon vonzza egyik a másikát: a hold szabályozza a dagályt és
az apályt, a levegő tartja fönn a földi létet, az életet és a gondolkodást, a csillagok ismeretében mér-
jük ki a föld határait, osztjuk fel korszakokra az időt, sápadt fényük mutatja az utat a múlt mélysé-
geibe, és fennkölt tanaikból megtanuljuk felismerni a jövő rendeléseit. Ilyen módon, ha a Szükség-
szerűséget nem ismerhetjük is meg, legalább megismerjük parancsait. Lássuk most, miféle
tanulságot tallózunk össze ebből a vallásból? Mert vallás ez is. Magam két istenségben hiszek: a
Természetben és a Szükségszerűségben. Utóbbinak tisztelettel hódolok, az előbbit tanulmányozom.
És mi az én vallásom tanítása? Íme: a világon minden törvény általánosságban érvényes csupán. A
nap sokak örömére süt, de keveseknek bajt is okozhat. Az éjszaka álmot ad a nagy többségnek, de
míg mások pihennek, oltalmat is lel benne a gyilkos. Az erdők a föld ékességei, de kígyók és vadál-
latok búvóhelyei is. Az óceán bárkák ezreit hordozza hátán, de egyet elnyel olykor. A Természet te-
hát a többség, de nem mindenki javára munkálkodik, és a Szükségszerűség hajtja félelmetes útján.
Ez a világ rettegett mozgatóerőinek tanítása, ezt kell elfogadnom, hiszen teremtményük vagyok
magam is. Nem vetem el a papi szemfényvesztést, mert a többségnek jó szolgálatot tesz. De része-
sévé teszem embertársaimat a tudásnak, mindannak, amit fölfedezek, kiteljesítem számukra a tudo-
mányokat, lendületet adok a civilizációt terjesztő tanok magasba ívelő pályafutásának. Ennyiben
szolgálom a tömeget, engedelmeskedem az általánosan érvényes törvénynek, megvalósítom a nagy-
szerű erkölcsi elveket, amelyekre a Természet tanít. Magamnak azonban fenntartom a kivételes
egyén jogait, a bölcset megillető jogot. Meggyőződésem, hogy egyéni cselekedeteimnek nincs sú-
lyuk a jó és a rossz hatalmas mérlegén, de meggyőződésem az is, hogy tudásom gyümölcsei na-
gyobb áldást hozhatnak a nagy tömegnek, mint amennyit vágyaim árthatnak a keveseknek (hiszen
az előbbiek eljuthatnak a föld legeldugottabb zugába is, és megnemesíthetik a születendő nemzedé-
keket). Bölcsességet adok a világnak, a szabadságomért cserébe. Megvilágosítom mások életét, és
élvezem a magamét. Igen, tudományunk örök, de életünk véges, addig tegyük széppé, amíg tart. Ne
tagadd meg ifjúságodtól az örömöket, érzékeidtől a gyönyört. Hamarosan eljön az idő, amikor a bo-
rospohár szilánkokra törik, és a virágfüzérek szirmai elhervadnak. Örülj, amíg teheted. Ne szólj,
Apecides, tanítványom, követőm. Most beavatlak a Természet működésébe, megtanítlak legsöté-
tebb, legvadabb rejtelmeire, a tudományra, amelyet az ostobák mágiának neveznek, és feltárom
előtted a csillagok határtalan misztériumát. Ennek birtokában leróhatod kötelességed, amellyel a
tömegnek tartozol, és felvilágosíthatod az emberi fajt. De megismertetlek olyan gyönyörökkel is,

49
amilyenekről a közönséges tömeg álmodni sem mer, és a nappalt, amelyet az emberiségnek adsz,
követi majd az édes éjszaka, amelyet magadnak szentelsz.
Az egyiptomi elhallgatott. Ekkor mindenfelől, még valahonnan a mélyből és a magasból is, lágy
zene szólt, lágyabb Lydia minden dallamánál és a legtökéletesebb jón hangzatoknál. Úgy áradt kö-
rülöttük, mint valami folyam, és fürdette a kábult érzékeket. Ernyesztő, lenyűgöző gyönyörűség
volt. Mintha láthatatlan szellemek muzsikáltak volna; az aranykor pásztora hallhatott hasonlót
Thessalia völgyeiben vagy Paphos holdfényes tisztásain. Apecides remegő ajkán elhaltak az egyip-
tomi bölcselkedésére válaszul feltolult szavak. Úgy érezte, szentségtörés lenne megzavarni a va-
rázslatos zenét, amely oly váratlanul, készületlenül érte, és hatalmába kerítette titkon minden szép-
ségre éhes görög lelkét. Hátrahanyatlott, és szomjasan itta a láthatatlan kórus tiszta, olvadó énekét:
Psychét ébreszthették így a szerelem csarnokában.

Eros Himnusza
„Vágyra, földlakók! Én a Vágy vagyok!
Chaos-szülte első istenetek;
Mosolygok – s fénylenek fenn Udvarok,
Csókomra nyílnak szemhéj Reggelek.
Enyém a virág – rózsa, ha virul,
Ibolya, zefír, szín-árny tünemény;
Enyém, ha május gyors fénye kigyúl,
Enyém az ábránd mély tisztás ölén.
Vágyra, földlakók! – szelíd tanra fel!
Bármit néztek – színén ÉN áradok!
A hullám part-csókját lessétek el;
Széltől: vad vízen fészket mint rakott!
Minden: szerelem-tan!” – Hang édes álma
Tűnt a fényben; de fönn, lég-tereken,
Lenn, hol kél partfok s hab gyors suttogása,
S zöld erdőn, mind e szó jár: SZERELEM!

Az egyiptomi várt, míg elhaltak a hangok, akkor kézen fogta Apecidest; a fiatalember zavartan,
kábultan, félig-meddig vonakodva bár, de engedte, hogy vezessék át a szobán a túlsó oldalt lezáró
függönyig, amely mögött most mintha ezernyi szikrázó csillag fénye villant volna fel; az eddig sötét
lepel szelíd égszínkékben tündökölt a mögötte fellobbant fényben. Az égboltot idézte, úgy, ahogyan
egykor, júniusi éjszakákon Castalia folyói fölött ragyoghatott. Itt-ott – a művész kedve szerint – lé-
gies, rózsaszínűre festett felhők sejlettek rajta, istennői szépségű arcok mosolyogtak le róluk, és a
felhőkön pihenő alakoknál szebbet maga Phidias és Apelles sem álmodhatott volna. A zene, mintha
a szférák ujjongó zenéjét utánozná, most derűsen, könnyedén zengett, és a függöny azúr fátylán se-
besen keringtek a fényes csillagok.
– Ó, miféle csoda ez, Arbaces? – kérdezte elcsukló hangon Apecides. – Most, hogy az isteneket
megtagadtad, be akarod mutatni nekem…
– A gyönyöreiket – vágott közbe Arbaces. Hangjából eltűnt a megszokott hideg, szenvtelen nyu-
galom, olyannyira, hogy Apecides megtorpant, mert hirtelen úgy érezte, mintha az egyiptomi maga
is átváltozott volna. Egy lépés választotta el őket a függönytől, amikor a még eltakart háttérből fék-
telen vidámsággal harsant fel a zene, és a lepel kettévált, eltűnt, mintha szétfoszlott volna a levegő-
ben. A kép, amely ekkor Isis ifjú papjának káprázó szeme elé tárult, a legkéjsóvárabb szibariták ál-

50
mait is túlszárnyalhatta. Hatalmas teremben számtalan lámpás ontotta szikrázó fényét, és a meleg
levegőben tömjén, jázmin, ibolya és mirha illata lengett. Mintha a világ legbódítóbb virágainak és
legdrágább fűszereinek párlata egyetlen, megnevezhetetlen ambróziaeszenciává egyesült volna; a
légies mennyezet felé törő könnyed oszlopokat aranycsillagokkal telehintett fehér kárpit díszítette, a
terem két végében szökőkutak szórták sugaraikat, és a vízcseppek, mint megannyi drágakő csillog-
tak a rózsaszínű fényben. Beléptükre a láthatatlan zenekar hangjai mellett a terem közepén méltó-
ságteljes lassúsággal terített asztal emelkedett ki a padlóból, szemet-szájat gyönyörködtető, ínycsik-
landozó étkek és izzó színekben pompázó áttetsző kelyhekben, azóta feledésbe merült myrrhusi
mesterek remekművein egzotikus keleti csemegék kellették magukat. Az asztalt körülvevő heverő-
ket azúr és aranyszínű kelmék borították, és a boltozatos mennyezetről rejtett csövek szórták az illa-
tos hűsítő permetet, amely elvegyült a lámpásokból áradó illattal; mintha víz és tűz szellemei ver-
senyre keltek volna, melyikük eleme lesz bódítóbb a másiknál. Azután a hófehér drapériák mögül
fiatal nők léptek elő: szebbet náluk a Venus ölén pihenő Adonis sem láthatott. Kezükben virágfüzér-
rel vagy lanttal Apecides köré sereglettek, rózsafüzéreket aggattak a nyakába, és asztalhoz vezették
az ifjút. Apecides lelkéből eltűnt minden földi gondolat. Azt hitte, álmodik csupán. Lélegzetét is
visszafojtotta, nehogy fölébredjen. Mindeddig elnyomott érzéki vágya perzselve lüktetett ereiben,
kábultan, szédülve nézett körül, és félig-meddig öntudatlanul, valami ködös messzeségből hallotta
az immár friss, bacchusi ritmusban újból felcsendülő, varázslatos dalt:

Anacreoni dal
Meghabzik a bor, mint vér, izzik,
Zúg s izzik a kelyhes erekben,
De, ó! hogy az ifjú vér mit szít:
Lesbos-tüzet, isteniebben!
Tűz, tűz,
Hömpölyget, űz
Vad lángot e fény a szemedben!
Tölts, tölts, pezsdüljön csordultig
Az ifjú Bacchus nedve;
Adósai lehetünk így holtig,
E-világ-dutyiból menekedve.
Idd, idd!
Vigyázni, itt?
Csak lámpánk les oda e kedvre!
Igyál, ahogy én a szemedből iszom,
Üdülök szelídebb élven;
Mosolyogj a bor-istenre, s – angyalom! –
Hagyd sóhajaid csak nékem.
Még, még!
A szemem vadul ég,
Rád szomjazik cseppig a vérem!

A dal végére megjelent három, tarka virágfüzérekkel ékesített leány, és lassú, jón táncot lejtve kö-
zeledett. Szépségük szégyenben hagyta volna a Gráciákat is, akiknek másai voltak. A holdfényben
táncoló Nereidák lehettek hasonlók az Égei-tenger partjának sárga fövényén, vagy talán Cytherea
tanította ilyen táncra szolgálóit fia és Psyche nászának ünnepén.

51
 Az ifjúhoz érve feje köré fonták virágfüzéreiket, majd hármójuk közül a legfiatalabb letérdelt, és
habzó, gyöngyöző lesbosi borral telt serleget nyújtott felé. Apecides nem ellenkezett többé, megra-
gadta a mámort adó serleget, fölhevült vére vadul száguldott ereiben. Isis papja ráborult a mellette
ülő nimfa keblére, és könnyektől elhomályosult tekintete Arbacest kereste, akit az imént, felindulá-
sában, elveszített a szeme elől. Arbaces az asztalfőn ült a baldachin alatt, és Apecidest nézte. Ajkán
a biztató mosoly mintha azt mondta volna: élvezd az élet örömeit. Arcán most nyoma sem volt a
megszokott ünnepélyes, töprengő komolyságnak, sötét, komor öltözékei vakító fehérrel cserélte fel,
fenséges alakján csillogott a sok arany meg drágakő. Hollófekete fürtjeit fehér és vörös rózsákból,
zöld levelekkel font koszorú koronázta. Mintha Ulixeshez hasonlóan, ő is elnyerte volna a második
ifjúkor boldogságát. Szeme most nem komoly gondolatokat, hanem a szépséget tükrözte, mint va-
lami jóságos olympusi isten, nyugalmat sugározva trónolt a körülötte tobzódó gyönyörök között.
– Igyál, mulass, szeress, gyermekem! – biztatta Apecidest. – Ne pirulj, amiért fiatal vagy, és fűt a
szenvedély. Azt, ami vagy, ereidben érzed, és ott láthatod, mivé leszel.
Egy kis falmélyedésre mutatott. Apecides odanézett. A fülkében emelt talapzaton, Bacchus és
Idalia szobra között egy csontváz fehérlett.
– Ne ijedj meg! – folytatta az egyiptomi. – Kedves vendégünk. Csupán arra emlékeztet bennün-
ket, milyen rövid az életünk; szinte hallom, amint hústalan ajkával biztat: ÉLVEZZETEK.
Míg Arbaces beszélt, a nimfák egy csoportja a szoborhoz futott, letette a koszorúit a talapzatra, és
míg a többiek újratöltették a kiürült serlegeket, a nimfák újabb dalba fogtak.

Bacchus-himnuszok a halál-képnek
I
Vendégel most Árnyország ura téged,
Aki élvezted a csókot, a bort,
Ólmos vizén elsuhanó kísértet –
De a gondolatod ideforrt!
És az emlékezet
Járja a tűnt eget,
Gyászolja a hajdani kort!
Virágainkat letesszük a romra,
Mely lelked palotája volt,
Mikor neked illatozott a rózsa,
És a derű a kelyhekben honolt,
Cithara-hangok ezüstje
Volt szíved üdve,
S a napot az éj túlragyogta.

Az első versszak végeztével újabb csoport lépett elő, a zene gyorsabb ütemű, örömtelibb dallamra
váltott.

II
A zordon part a halál, a halál,
Mind arra röpít vitorlánk;
Evezőnk, ó, szelíden, szelíden járj,
Nagy ég, ne hozz ránk orkánt!
Az Idő tartson kegyes láncon,
Áldozatait,

52
 Virág övezzen, sose fájjon
Elhullani itt!

Lélegzetnyi szünet után egyre gyorsuló ütemben szökdelt az ezüstös dallam.

Kurta az élet, vigadj hát,

Vigyázz jól minden percre!
Kelyhed színig telt Ifjúság?
A gyönyör gyöngyözzön benne!

A harmadik csoport közeledett. Csordultig töltött serlegeikből italáldozatot öntöttek a különös ol-
tárra, majd folytatták a dalt, most már lassan, ünnepélyesen.

III
Üdv, éj küldötte, zord Vendég,
Túljáról vad tengernek!
Ha a rózsaszirom mind elhullt rég,
Asztalunk te teríted meg!
Üdv. zord Vendég!
Jössz szép szóval,
Várunk sok jóval,
Végül – Gazdánk! –
Te vigyázol ránk,
Vársz, vak-palotás, holt parton!
Ez, addig – hosszan tartson!
Légy, Éji Árny, örömtelen
Látogató e vidám tereken –
Csak Vendég, az légy folyton!

Az utolsó ütemek után a lány, aki Apecides mellett ült, hirtelen átvette a melódiát, és egymaga
folytatta a dalt.

IV
Boldog a végzetünk
Miénk a Föld meg a Nap!
A zord sírból kiléphetünk,
Köröttünk rózsás Hórák szállanak
És a kehely is édes,
És nézésed, szerelmesem!
Futok lelked köréhez:
Fogadj, fogadj, ó, szívesen!
Galamb a párját!
Hadd pihenhessek kebleden,
Ott adj aludni párnát –
De ébressz is, felébressz –!
Mondd szóval, sóhajjal rebegd el,
S még inkább epedő szemeddel,
Hogy kél számomra fény!

53
 Hogy az Urnán nem hunyt ki a Fáklya,
Élünk és lobogunk vágyva:
Enyém vagy – enyém!

II. könyv

I. fejezet
EGY POMPEJI LEBUJ ÉS A KLASSZIKUS CIRKUSZ HŐSEI

Pompeji egy másik negyedében vagyunk, ott, ahol már nem a gyönyörök urai, hanem szolgálóik és
áldozataik laknak. Gladiátorok és díjbirkózók, bűnözők és nincstelenek, a durvaság és a szemérmet-
lenség tanyája. Az ókori város Alsatiájába30 cseppentünk.
A tágas helyiség, amelyet fölkerestünk, közvetlenül az egyik szűk, zsúfolt sikátorra nyílt. Az ajtó
előtt ácsorgó férfiak feszülő acélizmai, rövid, herkulesi nyaka, rettenthetetlen, merész arca messzi-
ről elárulták az aréna bajnokait. A bolt elé kirakott állványon boros- és olajoskancsók sorakoztak.
Fölötte, a falba illesztett, kezdetleges festmény italozó gladiátorokat ábrázolt: lám, ilyen ősi és tisz-
teletre méltó szokás a kocsmacégér. Odabent némiképp a mai „bokszokhoz” hasonló elrendezésben,
kis asztalokat helyeztek el. Az asztalok mellett férfiak ültek, iddogáltak, kockáztak, vagy a
duodecim scripta néven ismert, valamivel elmésebb játékot játszották. Némely nagyokosok manap-
ság úgy vélik, hogy ez a játék a sakkal azonos, holott valójában inkább a páros ostáblához hasonlí-
tott, és többnyire – ha nem is mindig – kockadobással játszották. Kora délelőtt volt, és a haszontalan
kocsmai léhűtők, jellemző módon, ebben az alkalmatlan időpontban is itt lopták a napot. Ám a kör-
nyezet és a vendégkoszorú ellenére sem hasonlított itt semmi a modern városok mocskos, undok
zugkocsmáira. A pompejiek víg kedélyű emberek voltak, akik mindenütt igyekeztek legalább a
szemnek örömet szerezni, még ott is, ahol a léleknek nem sok jutott. Erről tanúskodtak a tarka fal-
festmények és a meghökkentő, de sohasem ízléstelen formájú lámpások, ivókupák, de még a leg-
köznapibb háztartási eszközök is.
– Polluxra! – kiáltott fel az ajtófélfát támasztó egyik gladiátor, és alaposan hátba vágta a testes
kocsmárost. – A te borodtól, vén Silenus, még a vér is vízzé válik!
A férfiú, akit ily gyengéden megtiszteltek, túl járt már élete delén. Csupasz karja, fehér köténye, a
hanyagul a derékövébe dugott asztalkendő és mellette a kulcscsomó elárulta, hogy ő a kocsma gaz-
dája. Hatalmas atlétatermetével bármikor fölvehette volna a versenyt fiatal, keménykötésű vendége-
ivel, csakhogy a kövérségtől inkább húsos volt, mintsem izmos, arca felpuffadt, és hatalmas pocakja
vetekedett méreteiben a fölötte domborodó mellkasával.
– Ne kezdj ki velem – dörmögte az óriás gazda egy sértett tigris szelídségével. – A borom nagyon
is megfelel az olyan hullajelöltnek, aki hamarosan a spoliarium31 porát áztatja.
– Károgj csak, vén varjú – nevetett gúnyosan a gladiátor. – Még megérem, hogy elkeseredésedben
felkötöd magad, ha látod, hogy megkapom a pálmakoszorút. Kapjam csak kézbe a pénzes zacskót
az amfiteátrumban, mert az biztos, hogy megnyerem, Herculesre fogadom, első dolgom az lesz,
hogy örökre búcsút mondok neked, meg a silány kotyvalékaidnak.

30
Alsatia – London egyik városnegyede.
31
Ide vonszolták ki az arénából a halottakat vagy azokat, akik a viadalban halálos sebet kaptak.

54
 – Halljátok csak, hallottátok, mit mondott ez a szerény Pyrgopolinices! 32 Úgy látszik,
Bátranbömbölő Csatafy alatt szolgált ő is – hangoskodott a gazda. – Sporus, Niger, Tetraides! Ez itt
azt állítja, hogy elnyeri előletek a pénzes zacskót. No, az istenekre! Én mondom, ha fél karral össze
nem roppantjátok, ne lássak többé belülről arénát!
– Kérdezd meg a lanistánkat33 – horkant fel a dühtől elvörösödve a gladiátor –, ő majd mást mond
neked!
– Miért? Rólam ugyan mi rosszat mondhatna, hencegő Lydon? – kérdezte elkomorulva Tetraides.
– Vagy rólam, aki tizenöt viadalban győztem – húzta ki magát a gladiátor előtt Niger, az óriás.
– És rólam? – csatlakozott a másik kettőhöz Sporus. Szemében harag szikrázott.
– Ugyan már! – Lydon karját összefonva, nyeglén és kihívóan méregette vetélytársait. – Hamaro-
san meglesz a próbatétel. Akkorra tartogassátok a merszeteket.
– Úgy is van – szólt közbe mogorván a gazda. – És ha csak egy ujjamat is mozdítom, hogy meg-
mentsem az életed, hát vágják el a Párkák életem fonalát!
– Talán a kötelét, nem? – gúnyolódott Lydon. – Nesze, itt egy sestertius, végy magadnak egyet.
A titáni termetű bormérő elkapta Lydon kinyújtott kezét, és úgy megmarkolta, hogy a gladiátor uj-
jai hegyén kiserkedt a vér, és a ruháira fröccsent.
A mutatványt durva röhej jutalmazta.
– Majd megtanítlak én, te nagyszájú ifjonc, ha nekem akarod a macedónt játszani! Figyelmeztet-
lek, ne nézz engem holmi satnya perzsának! Mit képzelsz rólam, ember? Húsz évig küzdöttem az
arénában, és egyetlenegyszer sem engedtem le a karom! Maga az editor34 nyújtotta át nekem a győ-
zelem jelvényét, és vele a kegyet, hogy visszavonulhassak, és megpihenjek babérjaimon. Most meg
egy ilyen kölyök akar kioktatni engem? – megvetően visszalökte Lydon kezét.
A gladiátornak arcizma sem rándult; ugyanolyan mosolyogva tűrte a kegyetlen vasmarok szorítá-
sát, mint ahogyan gazduramat gúnyolta az imént. De amint a keze kiszabadult, összehúzta magát,
mint a dühös vadmacska, mintha még a haja meg a szakálla is fel-borzolódott volna, azután éles ri-
koltással az óriás torkának ugrott; amaz a lendület erejétől egyensúlyát vesztette, és a hatalmas test
akkora csattanással, akár egy sziklatömb, a földre zuhant. Félelmetes ellenfele nyomban rávetette
magát.
Kocsmárosunk aligha vette volna hasznát a kötélnek, amelyet Lydon oly szívesen ajánlgatott neki
az imént, ha még két-három percig ebben a szorult helyzetben marad. Ám a zuhanás zajára valame-
lyik belső helyiségből előjött egy nőszemély, és nyomban a hadszíntéren termett, hogy a gazda se-
gítségére siessen. Az új szövetséges akár egymagában is méltó ellenfele lehetett volna a gladiátor-
nak. Magas, szikár nő volt, két karján meglátszott, hogy nem csupán gyengéd ölelésre termett. És a
látszat nem csalt: Burbo gazda bájos hitvestársa valaha maga is az arénában küzdött, akárcsak férje-
ura. Sőt, még a császár színe előtt is mérkőzött. És a porond hőse, a fáma szerint verhetetlen Burbo,
maga is átengedte olykor a pálmát kedves Stratonicéjának. A bűbájos teremtés szempillantás alatt
felmérte az élete párját fenyegető veszélyt. Ahhoz a fegyverhez folyamodott, amellyel a természet
ellátta, lecsapott a férjén hasaló gladiátorra, hosszú kígyókarjával átkulcsolta a fiú derekát, majd
egyetlen gyors mozdulattal fölrántotta fektéből, de Lydon marka még akkor is ellenfelének a nyakát
szorongatta. Olyanformán festett, mint amikor a mérges szolga a gazdája utcai verekedésbe kevere-
dett kutyáját hátsó lábánál fogva felkapja a legyőzött ellenfeléről. A gladiátor fél testtel tehetetlenül
a levegőbe emelkedett, de közben még foggal-körömmel kapaszkodott megtépett, földre tepert el-
lenfelébe. A gladiátorok, akik megszokták, hogy térdig gázolnak a vérben, ujjongva sereglettek a

32
A hetvenkedő katona (Plautus).
33
Lanista – a gladiátorok kiképzője, aki üzletszerűen kereskedett is gladiátoraival.
34
A játékok szervezője.

55
verekedők köré, mohón táguló orrlikakkal, vigyorogva bámulták a kocsmáros véres torkát, és
Lydon rákulcsolódó ujjait.
– Habet! Habet! (Megkapta!) – kiáltozták harsányan, és izgatottan dörzsölték össze tenyerüket.
– Non habeo, hazudtok, nem győzött le! – ordította a kocsmáros, iszonyú erőfeszítéssel kiszaba-
dítva magát Lydon halálos szorításából. Zihálva, megtépve, véresen feltápászkodott, és szemét for-
gatva szembefordult dühödten rámeredő, fogait vicsorgató, megdöbbent ellenfelével, aki, nem tit-
kolt megvetéssel ugyan, de mégiscsak a keménykötésű amazon markában vergődött.
– Így becsületes! – kiáltozták a gladiátorok. – Egyenlő erők. – Azzal körülfogták Lydont meg az
asszonyt, úgy, hogy az előzékeny házigazda nem férhetett udvariatlan vendégéhez.
Lydon azonban szégyellte, hogy ilyen megalázó helyzetbe került, ráadásul hasztalan igyekezett
szabadulni a rácsimpaszkodó házisárkánytól. Övébe csúsztatta kezét, és rövid kést húzott elő. Olyan
fenyegető volt a tekintete, és a kés pengéje oly fényesen villant meg kezében, hogy Stratonice, aki
ahhoz a harcmodorhoz szokott, amelyet manapság ökölvívásnak nevezünk, riadtan hátrahőkölt.
– Ó, istenek! – kiáltotta. – A gazember! Fegyver van nála! Hát tisztességes dolog az ilyesmi? Illő
úriemberhez és gladiátorhoz?
Nem bizony. Utálom az ilyen alakokat. – Azzal megvetően hátat fordított a gladiátornak, és férje
sérüléseit vette szemügyre.
De Burbo már úgy hozzáedződött az effajta erősítő gyakorlatokhoz, akár az angol buldog a maga
jóval szelídebb ellenfeleivel való csatározáshoz. Hamar összeszedte magát. Pirospozsgás arcáról el-
tűnt a Lilás árnyalat, halántékán elsimultak a duzzadt erek. Elégedett mordulással nyugtázta, hogy
él, és kutya baja, megrázta magát, azután tetőtől talpig végigmérte ellenfelét, ezúttal azonban jóval
elismerőbben, mint annak előtte.
– Castorra! Keményebb legény vagy, mint hittem volna. Látom, van benned virtus. Add a kezed,
hősöm!
– Derék fickó vagy, öreg Burbo! – kiáltozták kórusban a gladiátorok, és megtapsolták a gazdát. –
Ízig-vérig hűséges barát! Nyújtsd neki a kezed, Lydon!
– Jó, legyen – vonta föl a vállát a gladiátor. – De most, hogy megízleltem a vérét, többre szomja-
zom.
– Herculesre! Így beszél az igazi gladiátor – válaszolta nyugodtan a kocsmáros. – Polluxra! Ha
meggondolom, mit jelent a jó edzés! A legvérengzőbb vadállat sem lehetne dühösebb nálad!
– Vadállat? Ó, te tökfej! Laposra verünk minden vadállatot – kiáltotta Tetraides.
– Jól van, jól – csitította őket Stratonice, és közben igyekezett rendbe szedni zilált haját meg öltö-
zékét. – Béküljetek ki, és ajánlom, hogy maradjatok csöndben, és viselkedjetek rendesen. Néhány
fiatal nemes úr, aki pártfogol és támogat benneteket, ide akar jönni. Közelebbről óhajtják szemügy-
re venni, kire fogadjanak a nagy amfiteátrumi küzdelmekben, itt nyugodtabban megtehetik, mint az
iskolában. Mindig így szokták, mert tudják, hogy az isteneknek hála, nálunk igen válogatott társa-
ság fordul meg, hozzánk járnak Pompeji legjobb gladiátorai.
– Bizony – helyeselt Burbo, aki időközben lehajtott egy vödörnek is beillő kupa bort. – Ha valaki
olyan babérokat aratott, mint én, az csakis a legbátrabbakat támogathatja. Igyál, Lydon fiam, érj
meg hozzám hasonlóan tiszteletre méltó kort.
– Ide gyere! – Stratonice fülön fogta, és gyengéden magához húzta férjeurát. Tibullus írt igen szó-
rakoztatóan a becézésnek erről a módjáról. – Gyere.
– Ne olyan hevesen, te nőstény farkas! Rosszabb vagy, mint ez a gladiátor! – mordult rá bosszú-
san Burbo.
– Psszt! – súgta a fülébe Stratonice. – Calenus éppen most surrant be a hátsó ajtón, Álöltözetben
jött. Remélem, elhozta a pénzt.

56
 – Ohó. Bemegyek hozzá – súgta vissza Burbo. – De te meg tartsd a szemed a kupákon, és ügyelj
rá, hogy kinek mennyi van a rovásán. Nehogy rászedjenek, asszony! Hősök mind, az igaz, de címe-
res gazemberek is, valamennyien. Cacus35 elbújhat mellettük.
– Sose félts engem, te bolond – torkolta le hitvesét Stratonice. Burbót megnyugtatta a nyájas vá-
lasz, és bevonult háza legbelső szentélyébe.
– Egyszóval, puhány pártfogóink eljönnek, hogy megtapogassák az izmainkat? – kérdezte Niger.
– Ki küldte az üzenetet, gazdasszonykám?
– Lepidus. Vele jön Clodius is, akinél megrögzöttebb szerencsejátékos nincs is Pompejiben, meg
az a fiatal görög, Glaucus.
– Fogadjunk, hogy kire fogadnak! – kiáltotta Tetraides. – Clodius énrám, húsz sestertiust teszek
egy ellen! Állod, Lydon?
– Rám fogad – jelentette ki Lydon.
– Nem! Énrám – mordult rájuk Sporus.
– Fajankók! – szólt közbe Niger, az atlétatermetű gladiátor, és szerényen magára mutatott. – Azt
hiszitek, hogy bármelyikőtöket többre tarthatja nálam?
– Jó, jó – csitította Stratonice a vendégeket, akik végre asztalhoz telepedtek, majd elébük tette a
jókora amforát, amelynek a dugóját előbb átlyukasztotta –, nagy hősök vagytok valamennyien, de
melyikőtök fog kiállni a numídiai oroszlán ellen, ha nem akad addig valami gonosztevő, aki elviszi
előletek ezt a babért?
– Majd én, jó Stratonice! – mondta Lydon. – Ha sikerült kiszabadulnom a te karodból, akkor bát-
ran kiállhatok az oroszlán ellen is!
– De mondd csak, gazdasszony – szólt közbe Tetraides –, hol van az a csinos kis rabszolgalányo-
tok, az a ragyogó szemű, vak kislány? Rég láttam.
– Ó, az túlságosan finom falat neked, te Neptun-fajzat! – mondta a kocsmárosné. – Ha jól meg-
gondolom, még nekünk is túl finom. Beküldjük a városba, virágot árul, énekel a hölgyeknek, így
több pénzt hoz haza, mint ha titeket szolgálna ki. Mellesleg gyakorta akad más feladata is, de az
hétpecsétes titok.
– Más feladata? – kapta föl a fejét Niger. – De hiszen arra még fiatal!
– Csönd, te vadállat – mordult rá Stratonice. – Azt hiszed, más mulatság nincs is, csak a corinthusi
játékok? Ha Nydia kétszer annyi idős lenne, mint amennyi, akkor is beállhatna Vesta-szűznek, sze-
gény kislány.
– Ide hallgass, Stratonice – firtatta Lydon is –, hogyan tettél szert ilyen bájos és finom kis rabszol-
galányra? Inkább illenék valami gazdag római matróna mellé komornának.
– Igazad van – ismerte el Stratonice. – Egy szép napon, ha eladom, még megcsinálhatom vele a
szerencsémet. Azt kérded, hogyan tettem szert Nydiára?
– Azt bizony.
– Nos, ismerted Staphylát, a régi szolgálómat? Te bizonyosan emlékszel Staphylára, Niger?
– Hát persze! Az a tenyeres-talpas némber, akinek olyan arca volt, mint egy komikus álarc? Plútó-
ra! Már hogyne emlékeznék rá! Gondolom, azóta már Plútó szolgálója odaát!
– Ejnye, de gonosz vagy! Nos hát Staphyla meghalt, és ez igen nagy veszteség volt, kimentem hát
a piacra, hogy új szolgálót vásároljak. De, az istenekre! Amióta szegény Staphylámat megvásárol-
tam, ugyancsak fölmentek az árak, én meg pénzszűkében voltam. Elkeseredésemben már éppen ott
akartam hagyni a piacot, amikor egy kereskedő elkapta a ruhám szegélyét. „Asszonyom, mondta,
akarsz olcsó szolgálót? Van egy eladó kislányom, alkalmi vétel! Kicsi még, majdnem gyermek, az
35
Ősrómai isten, aki ravasz csellel ellopta Hercules barmait.

57
igaz, de ügyes és csöndes, azonkívül engedelmes meg eszes is, szépen énekel, és jó családból való,
arról kezeskedem!” „Hol született?” – kérdeztem én. „Thessaliában.” Mindig tudtam, hogy a
thessaliaiak általában jóeszűek és szelídek. Mondom, megnézem a lányt. Olyan volt, amilyennek
ma ismeritek, alig valamivel kisebb, mint most, és alig látszott fiatalabbnak. Úgy láttam, elég tü-
relmes és békés. Csak állt ott, szemlesütve, karba tett kézzel. Megkérdeztem a kereskedőtől, mi az
ára, és mert nem kért sokat érte, mindjárt meg is vettem. A kereskedő maga hozta haza, és azon
nyomban el is tűnt. Nahát, barátaim, képzeljétek el, mennyire meglepődtem, amikor észrevettem,
hogy a kislány vak! Haha! Ügyes fickó volt a kereskedő. Mindjárt elrohantam a magistratushoz, de
addigra kereket oldott Pompejiből a gazember. Mehettem haza. Nem voltam jókedvemben, elhiheti-
tek. Szegény kislány, ő is megérezte. De hát nem tehetett róla, hogy vaknak született. Lassacskán
azért megbékültünk új szerzeményünkkel. Igaz, hogy gyengébb volt, mint Staphyla, és nem sok
hasznát vettük a háznál, de hamarosan úgy járt-kelt a városban, mintha Árgus szemével látott volna,
azután egy reggel egy marék sestertiusszal állított be; azt mondta, eladott néhány szál virágot, ame-
lyet a mi kertünkben szedett. Erre azután úgy gondoltuk, hogy a lányt az istenek küldték hozzánk,
és azontúl hagytuk, hadd menjen, amerre kedve tartja. Telerakja a kosarát virággal, thessaliai módra
füzérbe köti, az ilyesmi tetszik a fiatal uraknak. A gazdagok, úgy látszik, kedvelik, mert mindig töb-
bet fizetnek neki, mint a többi virágáruslánynak, ő meg hiánytalanul hazahozza a pénzt, nem úgy,
mint más rabszolgák, így hát magam dolgozom ugyan, de abból, amit a lány keres, hamarosan ve-
hetek magamnak egy másik Staphylát. És biztos, hogy a thessaliai gyermekrabló nemes szülőktől
lopta ezt a vak kislányt, mert Nydia nemcsak virágfüzért fon ügyesen, hanem énekel is, és citharán
játszik, amivel ugyancsak pénzt hoz a házhoz, sőt, a legutóbb… De ez már titok.
– Mi az, ami titok? – méltatlankodott Lydon. – Szfinxet játszol?
– Szfinxet? Miért éppen szfinxet?
– Hagyd abba a locsogást, jó asszony, és hozd a húst, éhes vagyok – szók közbe türelmetlenül
Sporus.
– Én is – visszhangozta Niger, és megfente tenyerén a kését.
Az amazon gőgösen felkapta fejét, és kivonult a konyhába, ahonnan hamarosan egy tál félig nyers
hússal tért vissza, akkoriban ugyanis a díjbirkózók, akárcsak napjainkban, azt hitték, az ilyen táplá-
lék erőt ad, és növeli az ütőképességet. Villogó szemmel, mint a kiéhezett farkasok ülték körül az
asztalt – a hús gyorsan fogyott, és folyt a bor. De hagyjuk magukra most a klasszikus kor fontos
személyiségeit, és szegődjünk Burbo nyomába.

II. fejezet
KÉT ÉRDEMES FÉRFIÚ

A legrégibb időkben Rómában a papok köztiszteletben álltak ugyan, de anyagi hasznot nem húzhat-
tak hivatásukból. A legelőkelőbb polgárok választották ezt a plebejusok számára hozzáférhetetlen
pályát. Később, de már jóval az itt leírt események előtt, a társadalom minden rétege előtt megnyílt
az út, legalábbis ahhoz, hogy bizonyos, különleges kultuszok papjai legyenek. Ők voltak a
flamenek. Végül már Jupiter papja (Flamen Dialis) is lehetett plebejus, holott ezt a tisztet régebben
csakis patríciusok tölthettek be, minthogy lictor ment előttük az utcán, és hivataluknál fogva szabad
bejárásuk volt a szenátusba. A hivatalosan kevésbé elismert és tisztelt istenségeket rendszerint ple-
bejus származású papok szolgálták. Sokukat nem annyira a hivatástudat fűtötte, hanem csakúgy,
mint manapság, a szerzetesrendek egynémely tagját, inkább a számító szegénység, így Isis papja,
Calenus is a legalacsonyabb sorból származott. Rokonai, szülei kivételével, szabadosok voltak. Tő-

58
lük kapott némi általános műveltséget, atyjától pedig egy kis örökséget, amelyet hamarosan elvert.
A papi hivatás az utolsó menedék volt a nyomor elől. Ha az állami javadalmazás abban az időben
meglehetősen sovány lehetett is, azért a népszerű templomok papjainak aligha volt okuk panaszra.
Nincs annál jövedelmezőbb mesterség, mint hasznot húzni a tömeg babonás hitéből.
Calenusnak egyetlen élő rokona Pompejiben Burbo volt. Szívüket, érdekeiket számos sötét, tisz-
tességtelen, ám minden vérségi köteléknél erősebb szál fűzte egymáshoz. Isis szolgája gyakran
megszegte szigorú fogadalmát, és titkon, álöltözetben besurrant a mesterségéről és aljas üzelmeiről
egyaránt hírhedt, egykori gladiátor házának hátsó ajtaján. Bent azután boldogan hányta le magáról a
képmutatás utolsó gönceit is. Amúgy is rosszul festett bennük, mert szenvedélyes pénzsóvársága és
durva faragatlansága minduntalan kibújt az erényes pap álarca alól.
Bő lebernyegébe burkolózva most is ott ült a kocsma kis különszobájában; ez a köpönyegféle ak-
kor jött divatba, amikor a rómaiak lassanként elhagyták a tógát. Dús redői nemcsak viselőjének
alakját rejtették el, hanem a rávarrott csuklyának köszönhetően legalább ugyanolyan biztonsággal
az arcot is. Innen, a szobából keskeny folyosó vezetett a csaknem minden pompeji házban megta-
lálható hátsó bejárathoz.
Vele szemközt tornyosult Burbo, és nagy gonddal számolta az asztalon heverő pénzérméket, ame-
lyeket Calenus borított ki a tarsolyából az imént. A tarsoly akkoriban ugyanazt a célt szolgálta, mint
manapság a pénztárca, azzal a különbséggel, hogy az ókori tarsolyok többnyire tömöttebbek voltak
a maiaknál.
– Látod – mondta Calenus –, csinos összeg, hálás lehetnél nekem, amiért ilyen előnyös vásárt
ajánlottam.
– Hálás is vagyok, rokon, nagyon hálás – felelte elérzékenyülve Burbo, és a pénzt beseperte egy
bőrzacskóba, amelyet azután az övébe csúsztatott, és az övet szokatlanul szorosra húzta vastag de-
rekán, nem úgy, mint máskor, ha otthon kényelembe tette magát. – És Isisre, Pisisre és Nisisre, vagy
ahány isten van Egyiptomban, az én kis Nydiám igazi Hesperis. Kertecskéje nekem termi az arany-
almát.
– Szépen énekel, és úgy játszik a hangszerén, mint egy múzsa – dicsérte Calenus. – Az ilyen eré-
nyekért mindig bőkezűen fizet a megbízóm.
– A megbízód valóságos isten! – lelkesedett Burbo. – Minden gazdag ember, aki még nagylelkű
is, hódolatot érdemel. De gyere, öreg barátom, igyál egy kupa bort, és mesélj még róla egyet-mást.
Mit csinál ott a kislány? Fél, az esküjét emlegeti, és nem árul el semmit.
– A jobb kezemre! Én se mondok semmit. Magam is titoktartást fogadtam, iszonyú eskü volt.
– Eskü! Ugyan mit számít a magunkfajta férfiak között az eskü?
– No persze, az olyan közönséges eskü. De nem ez! – A mindenre elszánt pap megborzongott.
Fölhajtott egy jókora kupa bort, csak azután folytatta. – Mellesleg, neked bevallom, hogy nem any-
nyira az esküszegéstől félek, mint attól, hogy bosszút áll az, akinek esküdtem. Az istenekre! Hatal-
mas varázsló ám az! Ha csak a holdnak súgnám meg a titkot, onnan is megtudná! De erről többé ne
beszéljünk. Polluxra mondom, ha vele vagyok, még a legélvezetesebb lakomán sem érzem magam
egészen jól a bőrömben. Inkább töltök veled egy vidám órát, ha van hozzá még egy egyszerű, vi-
gyori lány is azok közül, akik ide járnak hozzád. Még ez a füstös lebuj is többet ér, mint azok a
nagyszerű éjszakai orgiák.
– Ne mondd, csakugyan? No, akkor holnap este, ha az istenek is úgy akarják, rendezünk egy fi-
nom kis tivornyát.
– Szívemből szóltál. – Isis papja, kezét dörzsölgetve, közelebb húzódott az asztalhoz.
Ebben a pillanatban halk nesz hallatszott az ajtó felől. Mintha valaki a kilincset kereste volna.
Calenus fejére húzta a csuklyát.

59
 – Hagyd el, csak a vak leány – suttogta a kocsmáros, amikor látta, hogy Nydia lép be az ajtón.
– Hallod-e te lány, hogy merészelsz…? – fordult Nydia felé Burbo. – Ejnye, de sápadt vagy! So-
káig tartott a mulatság? Sebaj, fiatalság, bolondság – tette hozzá azután, már barátságosabban.
Nydia nem válaszolt. Kimerülten rogyott az egyik székre. Elpirult, azután elsápadt, kis lábával tü-
relmetlenül topogott a padlón, majd hirtelen felszegte a fejét.
– Uram – jelentette ki elszántan –, éheztethetsz, ha akarsz, megverhetsz, meg is ölhetsz, akkor
sem megyek többé abba az istentelen házba.
– Mit beszélsz, ostoba? – förmedt rá Burbo, és dühtől vérben forgó szeme fölött összevonta busa
szemöldökét. – Lázadozol? Vigyázz magadra!
– Megmondtam – jelentette ki Nydia, és karját összefonta mellén.
– Micsoda!? Nézzék a kis jámbort, a kedves kis Vesta-szüzet, nem mégy többé? Úgy is jó, majd
visznek.
– Kiabálni fogok, hogy felverem a várost – mondta Nydia lángoló arccal.
– Majd teszünk róla. Bekötjük a szádat.
– Akkor, úgy segéljenek az istenek – mondta Nydia és felállt –, a magistratushoz folyamodom.
– Emlékezz az esküdre! – csattant fel egy öblös hang. Calenus most első ízben avatkozott a szóvál-
tásba.
Remegés futott végig a szerencsétlen leányka törékeny testén. Könyörögve tette össze két kezét.
– Ó, én nyomorult! – kiáltott, és keserves sírásra fakadt.
Nem tudni, vajon a leány kétségbeesett hangja vonzotta-e oda a gyengéd szívű Stratonicét, vagy
sem, félelmetes alakja ebben a pillanatban mindenesetre megjelent az ajtóban.
– Mi történik itt? Mit műveltél a szolgálómmal, te vadember? – vonta kérdőre dühösen Burbót.
– Hallgass, asszony – mordult rá Burbo félig-meddig már meghunyászkodva. – Szeretnél új öve-
ket, meg szép új ruhákat, igaz? Hát akkor legyen gondod a szolgálódra, vagy még sokáig ácsingóz-
hatsz utánuk. Vae capiti tuo, jaj a fejednek, te nyomorult.
– Mi a baj? – kérdezte a derék csataló, és egyikről a másikra bámult.
Nydia, mintegy hirtelen ösztöntől vezérelve, ellódult a faltól, amelynek addig támaszkodott,
Stratonice lába elé vetette magát, átkarolta az asszony térdét, és ráemelte könyörgő, világtalan sze-
mét.
– Ó, úrnőm! – zokogta. – Te asszony vagy, voltak nővéreid, magad is voltál fiatal, olyan, mint
most én vagyok, essen meg rajtam a szíved, ments meg! Soha többé nem akarok azokra a förtelmes
orgiákra menni!
– Ostobaság! – kiáltott fel a vén csataló, és durván felrángatta a leányt a földről, törékeny kis ke-
zénél fogva, amely egyedül arra volt alkalmas, hogy virágfüzért fonjon a maga gyönyörűségére,
vagy azért, hogy a kenyerét megkeresse. – Ostobaság! Az ilyen kényeskedés nem rabszolgának va-
ló.
– Ide süss! -– szólt közbe Burbo, és megcsörgette a pénzes zacskót. – Hallod ezt a muzsikát, asz-
szony? Polluxra mondom, ha be nem töröd ezt a csikót, és nem fogod szoros kantárra, többé nem
hallasz ilyet!
– A leány fáradt – jelentette ki Stratonice, és biccentett Calenusnak. – Mire legközelebb kell nek-
tek, kezesebb lesz.
– Nektek! Ki van itt? – sikoltott Nydia, és félelmetes, merev tekintetét úgy hordozta körül a szo-
bában, hogy Calenus riadtan felpattant ültéből.
– Esküdni mernék, hogy lát – mormolta magában.

60
 – Ki van itt? Beszélj, az égre! Ó, ha te is vak volnál, mint én, nem lehetnél ennyire kegyetlen hoz-
zám – kiáltotta a kislány, és ismét könnyekre fakadt.
– Vidd innen – mordult fel türelmetlenül Burbo. – Utálom az ilyen vinnyogást.
– Gyere – mondta Stratonice, és a vállánál fogva lökdöste kifelé a szegény gyermeket.
Nydia határozottan, majdhogynem méltósággal elhúzódott tőle.
– Halljátok hát. Hűségesen szolgáltalak benneteket, én, akit úgy neveltek… Ó, anyám, szegény
anyám! Álmodtad-e vajon, hogy ilyen sorsra jutok? – Letörölte arcáról a könnyeket, azután folytat-
ta. – Parancsoljatok nekem bármi mást, engedelmeskedni fogok, de azt megmondom, és ha mégo-
lyan kegyetlenül, szigorúan és kérlelhetetlenül büntettek is, megmondom, hogy nem megyek oda
többé, és ha kényszeríteni akartok, akkor a praetorhoz fordulok segítségért. Megmondtam. Halljá-
tok, istenek: esküszöm!
A némber szeme szikrázott a dühtől, fél kézzel megragadta a leány haját, és ütésre emelte félelme-
tes jobbját, amelynek egyetlen legyintésével összezúzhatta volna a markában remegő, törékeny kis
testet. Mintha ugyanerre gondolt volna maga is, nem csapott le, hanem irányt változtatva, a falhoz
ráncigálta Nydiát, azután leakasztotta kampójáról a kötelet, amelyet sajnos, gyakran használtak ha-
sonló célokra, és a következő pillanatban betöltötte a házat a vak leány kétségbeesett sikoltozása.

III. fejezet
GLAUCUS ÜZLETET KÖT, AMELYÉRT KÉSŐBB MÉG NAGY ÁRAT FIZET

– Üdv, vitéz barátaim! – Lepidus fejét lehajtva bújt be Burbo korcsmájának alacsony ajtaján. – El-
jöttünk megnézni, melyikőtökre lehet legbüszkébb a lanista. – A gladiátorok tisztelettel felálltak
asztaluktól; a három aranyifjút úgy ismerték, mint Pompeji leggazdagabb és legvidámabb fiataljait,
az ő szavuk döntő súllyal esett a latba, ha a gladiátorok hírneve volt a tét.
– Micsoda pompás állatok! – súgta Glaucus fülébe Clodius. – Csakugyan gladiátornak termettek.
– Kár, hogy nem katonák – súgta vissza Glaucus.
Sajátos látvány volt ebben a társaságban a kényes, finnyás Lepidus, akit egyetlen, erősebb napsu-
gár elvakított, aki a fürdőben a legkisebb fuvallattól is megborzongott, akiben mintha minden ter-
mészetes hajlam kifacsarodott, a visszájára fordult volna, hogy valamiféle meghatározhatatlan, női-
es és mesterkélt lénnyé formálódjék. Páratlan látvány volt, amint Lepidus hófehér, lányosan finom
kezével határozottan és mohón lapogatta a gladiátorok széles vállát, karcsú ujjaival tapogatta a ha-
talmas izmokat, az acélos karokat, és számító csodálattal bámulta azt a férfiasságot, amelyet ő maga
világéletében gondosan került.
Napjainkban akkor láthatunk ehhez hasonlót, amikor a londoni mulatók borotvált képű szerencse-
játékosai rajzanak a szorítók körül, csodálkozva és az esélyeket latolgatva bámulják az ökölvívókat.
Olyankor mi is láthatjuk a civilizált társadalom két szélsőségének nevetséges, ám egyszersmind
szomorú találkozását. Az élvezetek urait és kiszolgálóit, akik alantasabbak bármely rabszolgánál,
mert vérszomjasak és pénzsóvárak egyszerre, hím ringyók, akik úgy árusítják erejüket, mint nők a
szépségüket. Vadállatként viselkednek, de indítékaik még a vadállatokénál is alantasabbak, mert ez
utóbbiak legalább nem pénzért nyomorítják meg magukat.
– Hallod-e, Niger! Te miben állsz ki? – kérdezte Lepidus. – És kivel?
– Sporusszal küzdök meg – válaszolta a marcona óriás. – Remélem, halálig.
– Hát persze – dörmögte Sporus, és apró szeme megvillant.

61
 – Nála lesz a kard, nálam a háló meg a háromágú szigony. Ritka élvezetes küzdelem lesz. Remé-
lem, aki túléli, kap annyit, amennyi méltán kijár a győzelmi koszorú mellé.
– Sose félj, Hectorom, megtömjük a tarsolyt – biztatta Clodius. – Hadd lám. Szóval te küzdesz
meg Nigerrel? Glaucus, van egy fogadásom. Én Niger mellett vagyok.
– Ugye, megmondtam? – kiáltott diadalmasan Niger. – A nemes Clodius ismer engem. Máris ha-
lottnak tekintheted magad, Sporusom.
Clodius elővette írótáblácskáját.
– Az ajánlatom: tíz sestertium.36 Mit szólsz hozzá?
– Tartom – bólintott Glaucus. – De van itt más is. Ezt a hőst még sohasem láttam! – Lydonra né-
zett, akinek a tagjai karcsúbbak voltak, mint a többiekéi, és a durva mesterség még nem nyomta rá
bélyegét megnyerő, szinte nemes arcvonásaira.
– Lydon a neve – felelte leereszkedően Niger. – Kezdő. Még eddig csak fakarddal edzett. De igazi
gladiátorvér folyik az ereiben. Kihívta Tetraidest.
– Ő hívott ki engem – jegyezte meg Lydon. – Én meg elfogadtam a kihívást.
– És mivel küzdesz? – kérdezte Lepidus. – Hallod-e, fiam, várhatnál még egy kicsit, amíg kiállsz
Tetraidesszel!
Lydon megvetően mosolygott.
– Polgár vagy rabszolga a fiú? – kérdezte Clodius.
– Polgár. Mi valamennyien szabad polgárok vagyunk – jelentette ki Niger.
– Nyújtsd ki a karod, Lydon – szólt Lepidus, a szakértő.
A gladiátor sokatmondó pillantást vetett társaira, és kinyújtotta karját, amely vastagságra elmaradt
ugyan a többiek hatalmas méreteitől, de kemény izmai olyan gyönyörűen, arányosan feszültek,
hogy a három előkelő vendég egyszerre kiáltott fel.
– Nos, halljuk, mi a fegyvered? – kérdezte Clodius, készenlétben tartva írótábláját.
– Cestusszal kezdünk, utána, ha mindketten túléljük, akkor karddal folytatjuk – felelte élesen
Tetraides, és mogorva, irigy pillantást vetett Lydonra.
– Cestus! – kiáltott fel Glaucus. – Lydon, ez súlyos hiba! A cestus görög fegyver, jól ismerem.
Testesebbeknek való, te még nagyon vékony vagy hozzá! Kerüld a cestust!
– Nem tehetem – mondta Lydon.
– Miért?
– Megmondtam. Mert ő hívott ki engem.
– De nem ragaszkodhat egyetlen fegyverhez!
– A becsület kötelez rá – válaszolta büszkén Lydon.
– A cestusnál Tetraidesre fogadok, kettő az egyhez – jelentette ki Clodius. – Tartod, Lepidus?
Karddal egy az egyhez.
– Ha hármat ajánlanál egy ellenében, akkor sem fogadnék – mondta Lepidus. – Lydon sohasem
jut el a kardig. Nagyon udvarias vagy.
– És te, Glaucus?
– Tartom a fogadást, hármat egy ellenében.
– Tíz sestertiumra harmincat?
– Legyen.

36
Nem tévesztendő össze a sestertiusszal! Ez utóbbi: pénzérme, a sestertium viszont összeg, értéke a sestertius ezersze-
rese.

62
 Clodius feljegyezte a fogadást az irótáblájára.
– Bocsáss meg, nemes pártfogóm – fordult Lydon Glaucushoz, és halkan megkérdezte: – Mégis
mit gondolsz, mennyit kaphat a győztes?
– Mennyit? Hát… talán hét sestertiumot.
– Biztosan lesz annyi?
– Legalább. De szégyelld magad! Görög férfi ilyenkor a dicsőségre gondolna, nem a pénzre. Ó, ti,
itáliaiak, mindenütt itáliaiak maradtok.
A gladiátor napbarnított arca elvörösödött.
– Ne légy igazságtalan hozzám, nemes Glaucus. Én mindkettőre gondolok, de sohasem lettem
volna gladiátor, ha nincs szükségem pénzre.
– Hitvány! Bárcsak elbuknál! A hősök sohasem voltak pénzsóvárak.
– Nem vagyok pénzsóvár – válaszolta gőgösen Lydon, azzal visszavonult a szoba legtávolabbi
sarkába.
– De nem látom Burbót! Hol van Burbo? Beszélnem kell vele – kiáltott Clodius.
– Odabent van – mondta Niger, és a helyiség túlsó végéből nyíló ajtóra mutatott.
– És Stratonice, a derék öreg leányzó merre van? – kérdezte Lepidus.
– Itt volt még az imént, de valami gyanús zajt hallhatott, és eltűnt. Polluxra mondom! Lehet, hogy
az öreg Burbo elkapott valami nőcskét ott a hátsó szobában. Női hangot hallottam, kiáltott valamit.
Az öregasszony féltékenyebb még Junónál is.
– Nahát, ez pompás! – kacagott Lepidus. – Gyere, Clodius, osszuk meg Jupiter társaságát, hátha
elcsípett valami Lédát.
Ebben a pillanatban fájdalmas, rémült sikoltás verte fel a házat. A társaság megdöbbent.
– Ne bánts, ne bánts! Hiszen még gyermek vagyok, és vak… ennyi nem elég büntetés nekem?
– Pallasra mondom, ismerős a hang! Az én szegény virágárusleánykám – kiáltott fel Glaucus, és
berontott a szobába, ahonnan a sikoltást hallották.
Kitárta az ajtót, és megpillantotta Nydiát, amint a feldühödött némber keze között vergődött. Az
itt-ott már vérfoltos kötél éppen a magasba emelkedett, hogy lecsapjon, de hirtelen megállt a leve-
gőben.
– Fúria! – kiáltotta Glaucus, és bal kézzel kirántotta Nydiát a nő karmai közül. – Hogy merészelsz
így bánni ezzel a leánnyal? Ő is nő, akárcsak te, és még gyermek! Nydiám, szegény kislányom!
– Ó, te vagy az, Glaucus! – kiáltott fel a virágárusleány kitörő örömmel. Könnyáztatta arccal mo-
solygott, Glaucus mellére borult, és a ruháját csókolgatta.
– És hogy merészelsz te, pimasz idegen, beleavatkozni egy szabad asszony meg a rabszolgája
dolgába? Az istenekre! Hiába van szép tunikád, és magadra kenhetsz mindenféle bűzlő illatszert,
még abban sem vagyok biztos, hogy római polgár vagy-e, te kis senki.
– Tisztességesen beszélj, asszony, azt ajánlom! – szólalt meg Clodius is, aki Lepidusszal most lé-
pett be a szobába. – Ez az ember a barátom és kenyeres pajtásom, ha kell, megvédelmezem! Olyan
a nyelved, mint a viperáé.
– Add vissza a rabszolgámat – visított a némber, és hatalmas markával Glaucus mellének esett,
hogy csak úgy dongott.
– Soha, még ha nővéreidet, a többi fúriát is segítségül hívod, akkor sem – felelte Glaucus. – Ne
félj, édes Nydiám, athéni férfi nem hagyja cserben a szorongatottakat.
– Hé! – emelkedett fel ültéből kelletlenül Burbo. – Mi ez a nagy kavarodás egy rabszolgáért? En-
gedd el a fiatalurat, asszony, engedd el. A kedvéért ez egyszer még megkíméljük az arcátlant –
mondta, azzal elhúzta, vagy inkább elvonszolta Glaucus közeléből feldühödött hitvestársát.

63
 – Úgy rémlik, hogy még egy férfi volt itt, amikor bejöttünk – nézett körül Clodius.
– Elment.
Isis papja ugyanis helyesebbnek vélte, ha eltűnik a színről.
– Ó, csak egy barátom volt! Ivócimborám, békés fickó, nem szereti az efféle marakodásokat – tet-
te hozzá Burbo félvállról. – De eridj már innen, gyermek, még eltéped az úr tunikáját, ha ennyire
belecsimpaszkodsz. Menj, nem haragszunk már.
– Ó, ne, kérlek, ne hagyj el – kiáltott Nydia, és még szorosabban simult az athénihoz.
A görögöt megindította a szánalomra méltó báj, amellyel a kétségbeesett kislány könyörgött hoz-
zá. Leült az egyik durván összeácsolt székre, térdére vonta Nydiát, hosszú hajával letörölte válláról
a vért, arcáról lecsókolta a könnyeket, vigasztaló szavakat suttogott a fülébe, mint a síró kisgyer-
meknek szokás, és oly szép volt így, gyöngédségével, ahogyan a kislányt csitítgatta, hogy még Stra-
tonice kérges szíve is meglágyult. Puszta jelenléte mintha fényt hozott volna a sötét, mocskos odú-
ba, és azzal, hogy vigasztalt valakit, akit mindenki elhagyott ezen a földön, tündöklő ifjúsága min-
tegy jelképévé vált mindannak, ami megörvendeztetheti a világot.
– Nahát, ki hitte volna, hogy a mi vak Nydiánkat ilyen megtiszteltetés éri? – jegyezte meg verej-
tékes homlokát törölgetve az amazon.
Glaucus fölnézett Burbóra.
– Jó ember – mondta –, ez a lány a te rabszolgád. Szép hangja van, tud bánni a virágokkal. Sze-
retném vele megajándékozni egy hölgyismerősömet. Eladnád nekem? – Míg beszélt, érezte, hogyan
remeg meg örömében a kislány; fejét fölkapva kisimította szeméből összekócolódott haját, és úgy
pillantott körül, mintha látna.
– Eladni a mi Nydiánkat? Nem, semmiképpen sem – felelte mogorván Stratonice.
Nydia letörten sóhajtott, és újból belekapaszkodott védelmezője köntösébe.
– Ostobaság – vette át a szót ellentmondást nem tűrő hangsúllyal Clodius. – Meg kell tenned a
kedvemért. Mit akarsz, ember?
Hát te, vénség? Ha megharagszom, becsukhatjátok ezt a lebujt. Burbo, ha jól tudom, Pansa klien-
se vagy. És Pansa a rokonom. Elfelejtitek, hogy én vagyok az amfiteátrum és a gladiátorok tanács-
adója, és minden szál az én kezemben fut össze? Egy szavamba kerül, és akár összetörheted a kan-
csóidat, nem adsz el több bort! Glaucus! Tiéd a rableány.
Burbo zavartan vakargatta hatalmas koponyáját.
– A lány aranyban annyit ér, amennyit nyom.
– Mondd meg az árát. Van pénzem – jelentette ki Glaucus.
A régi itáliaiak abban is hasonlítottak mai utódaikhoz, hogy jó pénzért bármit hajlandók voltak el-
adni, hát még ha egy szegény, vak rableányról volt szó csupán.
– Hat sestertiumot fizettem érte. Most megér tizenkettőt – motyogta Stratonice.
– Legyen húsz. Gyere, máris indulhatunk a magistratushoz, onnan meg hazamegyünk hozzám, a
pénzért.
– Nem adtam volna el ezt a drága kislányt százért se. Csak azért teszem, hogy a nemes
Clodiusnak kedvében járjak – nyöszörögte Burbo. – De ugye, beszélsz majd Pansával, nemes
Clodius, a felügyelői állásról az amfiteátrumban? Éppen nekem való volna.
– Megkapod – mondta Clodius, majd suttogva hozzátette: – Ezzel a göröggel megcsinálhatod a
szerencsédet. Úgy folyik ki a keze közül a pénz, mint szem a rostán, fehér krétával jegyezheted fel
magadnak ezt a napot, Priamusom.
– An dabis? – tette fel Glaucus az adásvétel formális kérdését.
– Dabitur – válaszolta Burbo.

64
 – Akkor tehát… Veled megyek? Veled? Ó, boldogság! – sóhajtott fel Nydia.
– Igen, kedvesem. És ezentúl az lesz a dolgod, hogy görög himnuszokat énekelj Pompeji legbájo-
sabb hölgyének.
A kislány hirtelen kibontakozott Glaucus karjából. Az imént még ragyogó arcocska eltorzult,
Nydia felsóhajtott, és újból megfogta Glaucus kezét.
– Azt hittem, hozzád megyek.
– Így is van, egyelőre. De gyere, ne vesztegessük az időt.

IV. fejezet
GLAUCUS VETÉLYTÁRSA ELŐRETÖR A VERSENYBEN

Ione csillogó egyéniség volt, hasonlóval talán egyszer vagy kétszer találkozunk életünk folyamán.
Tökéletesen egyesítette magában a két legritkább adottságot e földön: az észt és a szépséget. Tudtán
kívül még soha, senki nem rendelkezett magasrendű szellemi képességekkel. A szerénység és a bel-
ső értékek összhangja szép dolog, de az igazán nagy értékeket a szerénység oly gyakran megcsodált
leple sem rejtheti el az elől, akinek a birtokában vannak. Az igazi tehetségek csakis azért olyan sze-
rények, tartózkodóak és aggályosak, mert büszkén viselik a bizonyosságot, hogy értékeiket nem
tudják felfedni a köznapi emberek előtt. Innen a szerénységük, amely hízelgő és zavarba ejtő is,
amikor találkozunk vele.
Ione tehát tudatában volt értékeinek, de a nők sajátos, elbűvölő hajlékonyságával, amellyel az erő-
sebb nem hasonlóan tehetséges tagjai közül kevesen dicsekedhetnek, könnyedén alkalmazkodott a
társaság igényeihez. Választékos szelleme olyan volt, mint a tiszta forrás, amely egyformán öntözi
vizével a part fövényét, a barlang mélyét és a virágokat, üde, mosolygós és fényesen csillog minde-
nütt. Könnyedén hordozta magában a büszkeséget, amely a magasabbrendűség tudatának szükség-
szerű következménye, és amelyet ő lelke mélyén a függetlenséggel azonosított, így járta napfényes,
magányos útját. Nem szorult idősebb barátnők bölcs tanácsaira, hogy irányítsák lépteit, ment egy-
maga, tiszta lelke világított, mint a fáklya, nem engedte eltévedni. Sohasem engedelmeskedett a
szokások zsarnoki uralmának. Szokásait maga formálta, akarata szerint, de oly tapintatosan, annyi
nőies bájjal és olyan hibátlanul, hogy senkinek sem jutott volna eszébe a szokások megsértésével
vádolni Ionét; valójában inkább uralkodott rajtuk. Kimeríthetetlen varázsa leghétköznapibb tényke-
déseit is megszépítette. Egyetlen szava, egy pillantása csodát művelt. Őt szeretni annyi volt, mint
elhagyni ezt a szürke, közönséges világot egy újért, másért, amelyben varázslatosán megszépül
minden. Ha megjelent, mintha muzsika szólt volna: olyan földöntúli érzelmeket hozott felszínre,
amelyekhez hasonlókat a zene sugall az embernek, valami nemesítő, felemelő mámor, amely az ér-
zékeket keríti hatalmába, és mégis szellemi.
Arra született, hogy lenyűgözze és elbűvölje a férfiakat, de közülük elsősorban a rendkívüli és
merész jellemeket. Két szenvedélyt kellett egyesítenie magában annak, aki őt akarta szeretni: a sze-
relmet és a becsvágyat. Nagyra tört az, aki őt imádta. Nem csoda, ha lebilincselte és rabul ejtette az
egyiptomi titokzatos, égő lelkét, hiszen ebben a férfiban vad szenvedélyek dúltak. A lány szépsége
és szelleme egyszerre bűvölte el.
Maga is eltávolodott a köznapi világtól, ezért szerette Ione merész jellemét, amely magányába
zárkózva fölébe emelkedett minden köznapi dolognak. Nem vette észre, vagy nem akarta észreven-
ni, hogy éppen ez a magányosság távolítja el tőle Ionét, még messzebbre, mint a közönséges tömeg-
től. Arbaces magányában olyan távol volt a leány magányától, mint a föld két pólusa, mint a nappal

65
és az éjszaka. A férfit sötét és baljós szenvedélyei ítélték magányra, Ione szép álmait és tiszta erköl-
cseit őrizte.
Ha tehát nincs semmi érthetetlen abban, hogy Ione elbűvölte az egyiptomit, még kevésbé csodál-
kozhat bárki is azon, hogy az athéni ifjú tiszta, derűs lelke egy csapásra és visszavonhatatlanul rabul
esett. Glaucust napsugaras kedélye hajszolta az élvezetekbe. Amikor belevetette magát az ifjúkor
vidámságaiba, nem bűnös hajlamait követte, az egészséges fiatalság szavára hallgatott csupán. Ter-
mészetes derűjének tiszta fénye átsegítette a szakadékokon és csapdákon, amelyek útjába akadtak.
Képzelete olykor elragadta ugyan, de szíve romlatlan maradt. Társai bizonyosan nem sejtették,
mennyire világosan látja, hogy csakis a pénzén akarnak élősködni valamennyien, és kihasználják a
fiatalságát; csakhogy a gazdagságot semmibe sem vette, a pénz neki eszköz volt, az élvezetek ára,
és a társasághoz csakis fiatalsága vonzotta. Igaz, olykor ösztönös vonzalmat érzett nemesebb gon-
dolatok, emelkedettebb célok iránt, mint amit az élvezetek kínáltak, de a világ egyetlen hatalmas
börtön volt, és felséges börtönőre Róma császára, és ugyanazok az erények, amelyek egykor a sza-
bad Athénban nagy tettekre sarkallták volna Glaucust, itt, a rabszolgaság földjén tunyává és elpu-
hulttá tették. Mert ebben a mesterkélt és felfuvalkodott társadalomban nem jutott helye semmiféle
nemes vetélkedésnek. A zsarnoki, fényűző udvar köreiben egyetlen becsvágy élt: egymással ver-
sengtek a talpnyalásban és a gonosz pletykálkodásban. Az egyedüli cél a vagyonszerzés volt, a
praetorság vagy a provinciák vonzereje csakis abban rejlett, hogy minden állami tisztség jogcím
volt a rabláshoz. A kis államokban a tevékenyeké, a tisztáké a dicsőség: minél szűkebb a kör, annál
buzgóbb a hazafiság. A kis államokban a közvélemény összpontosított és erős, ha bármit cselekszel,
mindenkinek rajtad a szeme, a közérdek összeolvad a magánérdekkel, az élet szűk szférája telítve
van gyermekkorod óta jól ismert szabályokkal, és a polgártársak elismerése olyan, mint egy baráti
simogatás. De a nagy államokban a város nem más, mint az udvar, a provinciák meg ismeretlen tá-
jak, ismeretlen szokásokkal, talán ismeretlen nyelvvel is, nem viseltetsz irántuk hazafias érzelmek-
kel, lakóik ősei nem a tieid. Az udvarnál mindenki az uralkodó kegyét keresi, nem a dicsőséget, és
az udvartól bizonyos távolságra megszűnik a közvélemény, és semmi sincs, ami az önös érdekeket
ellensúlyozhatná.
Itália, Itália, míg e sorokat írom, a te eged borul fölém, lábamnál hullámzik tengered; ne hallgass
az elvakult politikusokra, akik a köztársaságukat gyászoló, címeres városaidat egyetlen birodalomba
akarják egyesíteni. Végzetes, hamis illúzió! Egyedül a megosztottságtól remélhetsz újjáéledést. Fi-
renze, Milánó, Velence, Génua akkor lehetnek ismét szabadok, ha valamennyien egyenként is sza-
badok lesznek. De míg a részeket rabszolgasorban tartják, nem álmodozhat szabadságról az egész.
A vér csakis akkor kering szabadon mindenütt, ha a rendszer középpontja a szív. A nagy közösségek
felfuvalkodott, ám gyenge lábakon álló óriások, agyuk fejletlen, tagjaik bénák, betegséggel és
gyengeséggel fizetnek azért, mert áthágták az egészség és az életképesség természet szabta arányait.
Glaucus nemesebb képességei tehát, méltó cél híján, túláradó képzelőerejében tudtak csupán fel-
színre törni, megnemesítették élvezeteit, poézist vittek gondolataiba. A könnyű életet kevésbé látta
megvetendőnek, mint azt, hogy holmi ingyenélőkkel és rabszolgákkal versengjen. A fényűzés még
kifinomult is lehet, de a szennyes törtetést semmi sem nemesítheti meg. De mindaz a jó, amit tisztán
megőrzött lelkében, egy csapásra feléledt, amint Ionéval találkozott. Megtalálta a birodalmat, ame-
lyet meghódítani félistenekhez méltó feladat volt, a tündöklő szépséget, amelyet egy romlott társa-
dalom bűzlő füstje sem tudott elhomályosítani vagy beszennyezni. A szerelem minden korban és
minden államformában talál annyi helyet, ahol fölépítheti aranyoltárát. És lehetett-e akár a
legdicsőbb korban is dicsőségesebb, izgalmasabb és felemelőbb győzelem, mint egy nemes szív
meghódítása?
Ilyen érzelmek lelkesítették-e, vagy sem, annyi bizonyos, hogy Ione társaságában fényesebben ra-
gyogott szelleme, lelke kitárult, új életre kelt. Márpedig, ha természetes volt az, hogy Glaucus sze-
resse Ionét, akkor ugyanennyire természetes volt az is, hogy Ione viszonozza szerelmét. Glaucus fi-

66
atal volt, sziporkázóan ékesszóló, szerelmes és athéni, vagyis Ione benne látta megtestesülve atyái
földjének költészetét. Mintha ők ketten nem a Viszály és a Bánat teremtményei lettek volna, dia-
dalmas, üde fiatalságuk, szépségük és szerelmük a természet ünnepnapjait idézte. A durva, köznapi
világ helyett inkább az aranykorban lett volna a helyük, félistenek és nimfák álomvilágában. Mintha
az élet minden költészetét magukba gyűjtötték és táplálták volna, és szívükben ragyogott Delos és
egész Göröghon lenyugvó napjának utolsó sugara.
Bármennyire függetlenül és szabadon élt is Ione, mindig éberen és érzékenyen ügyelt, nehogy tar-
tózkodó büszkeségét sérelem érje. Az egyiptomi jól ismerte őt, és hazug mesterkedéseiben ezt hasz-
nálta ki. A történet, amelyet Glaucus közönséges, tapintatlan viselkedéséről kitalált, lelke mélyéig
megsértette Ionét. Önmagát hibáztatta, tulajdon jellemében, életmódjában kereste az okot, úgy érez-
te, ez a büntetés a szerelemért. Most döbbent rá, milyen könnyen engedett érzelmeinek, pirulva
gondolt gyengeségére, és úgy képzelte, ezzel érdemelte ki Glaucus megvetését. Szenvedett, mint
minden büszke jellem, ha el kell viselnie a megaláztatást. De szerelme talán büszkeségénél is sú-
lyosabb sebet kapott. Ha az egyik pillanatban még szemrehányások özönét zúdította magában
Glaucusra, és tudni sem akart róla, sőt majdnem gyűlölte az ifjút, a másikban ellágyult, szenvedé-
lyes könnyeket ejtett, és keservesen gyötrődve suttogta: „Megvet, nem szeret.”
Az egyiptomi távozása után nyomban visszavonult legbelső szobájába, szolgálói elől is bezárkó-
zott, és a kaput ostromló vendégseregnek letagadtatta magát. A többiekkel együtt Glaucus is hiába
akart bejutni hozzá. Csodálkozott ugyan, de nem tudta, mi lehet az oka. Eszébe sem jutott, hogy Io-
nénak, akit királynőjének, istennőjének hitt, olyan női szeszélyeket tulajdonítson, amilyenekről az
itáliai költők szüntelenül panaszkodnak. Úgy képzelte, hogy Ione őszintesége fölötte áll az efféle
szándékos kínzásoknak. Szenvedett, de nem csüggedt, mert tudta, hogy szereti Ionét, és Ione vi-
szontszereti őt, és ezért nem tartott semmitől.
Késő éjszaka, amikor már csak a magas égen ballagó hold lehetett a tanúja, a csendes, kihalt utcá-
kon lopva elment szerelme szentélyéhez: Ione házához, hogy kedves hazai szokás szerint fejezze ki
hódolatát. Dús virágfüzérekkel díszítette fel a ház kapuját. Minden szál virág egész kötetnyi vágyról
mesélt, és a csendes nyári éjszakában elbűvölően szólt a lant, hogy méltó kíséretet adjon a pillanat
ihlette szerelmes dalnak.
Ám odafent nem nyílt ki az ablak, elmaradt a mosoly, amely teljessé tette volna a holdfényes éj-
szaka szépségét. A ház néma volt és sötét. Glaucus nem tudhatta, szívesen fogadta-e vagy egyálta-
lán hallotta-e a dalt az, akinek vallomását szánta.
Ione azonban nem aludt, és egyáltalán nem volt kedve ellenére, amit hallott. A szobájába beszűrő-
dő, lágy dallam vigasztalta, hatalmába kerítette. Amíg hallgatta, úgy érezte, semmi sem lehet igaz
abból, amivel szerelmesét vádolták. Csakhogy a dal véget ért, Glaucus léptei eltávolodtak, és meg-
szűnt a varázslat. Ione elkeseredésében még Glaucus gyengéd udvarlását is újabb sértésnek érezte.
Ione tehát, mint láttuk, mindenki elől bezárkózott. Ám egyvalakivel mégis kivételt tett, volt egy
ember, akit nem utasíthatott el, aki afféle szülői tekintélyt képviselt Ione életében és házában.
Arbaces igényt is tartott rá, hogy mindenkor kivonja magát a formaságok alól, amelyeket mások
kénytelenek voltak tiszteletben tartani. Oly természetesen lépte át a küszöböt, mint aki tudja, hogy
kiváltságos jogai vannak, és otthonosan jöhet-mehet. Oly nyugodtan, mentegetőzés nélkül tört be
Ione magányába, mint aki természetes jogával él. Ione merész, független jellem volt, Arbaces titkon
és szinte észrevétlenül mégis hatalmában tartotta a leány minden gondolatát. Ione nem szabadulha-
tott tőle, hiába szerette volna lerázni magáról az igát, valójában nem is küzdött ellene. Az egyiptomi
kígyószeme megbűvölte. Arbaces rég hozzászokott, hogy delejes szellemi erejével félelemre kész-
tet, és leigáz másokat, és Ionét is tehetetlen rabjává tette. A leány mit sem sejtett Arbaces valódi jel-
leméről és gondosan leplezett szerelméről, ezért úgy tisztelte, mint tehetség a bölcsességet, és az
erény a szentséget. A régmúlt idők nagy bölcseihez hasonlította Arbacest, aki megszabadult emberi

67
szenvedélyeitől, és ezen az áron a magasabb rendű tudás birtokába jutott. Mintha nem is hozzá ha-
sonló földi lény lett volna, hanem valami látnok, szent és kiismerhetetlen. Nem szerette, de félt tőle.
Nem örült a látogatásainak, amelyek legpompásabb hangulatát is elrontották. Dermesztő, magasztos
arca szinte eltakarta a napot, mint valami hegycsúcs, de Ionénak eszébe sem jutott volna soha, hogy
ne fogadja. Csöndes megadással viselte a férfi jelenlétét; nem ellenszenvet érzett iránta, inkább a fé-
lelem vette el a szavát.
Arbaces most már elhatározta, hogy latba veti minden tudományát, és megszerzi magának az oly
forrón áhított kincset. Boldog volt, örült, hogy a leány bátyját sikerült behálóznia. Apecides a lako-
ma kéjes varázslatának engedve, elbukott, és Arbaces attól a perctől fogva úgy érezte, immár biztos
győzelmet aratott Isis fiatal papján. Tudta, nincs könnyebb préda a fiatal, heves vérű férfinál, aki el-
ső ízben enged az érzéki gyönyörök csábításának.
Apecides, a csodák és gyönyörök éjszakája után, amikor a reggeli világosságnál felébredt mély és
lázas álmából, szégyellte magát, elborzadt, undorodott önmagától. Fülében zsongtak az eskü szavai,
amelyekkel szegénységet és önmegtartóztatást fogadott. Vajon a szent élet iránt érzett szomjúságát
kiolthatta egyetlen, istentelen éjszaka? De Arbaces jól tudta, milyen eszközökkel szilárdíthatja meg
hatalmát. A gyönyörök megismerésétől nyomban a misztikus tudományok világába vezette az ifjú
papot. Apecides ámuló szeme előtt feltárult a Nílus ősi, komor filozófiája, feltárultak a csillagokból
ellesett titkok, és az ősi, okkult vegytan rejtelmei, amelyeket akkoriban, amikor a tudás a képzelet
szülötte volt csupán, méltán hihettek isteni varázslatnak. Apecides úgy nézett fel Arbacesra, mint
valami természetfölötti lényre, akihez nem érhet fel a többi halandó. Gyermekkora óta forró vágy
égett szívében, áhítozott a tudásra, amely nem evilági, és ez a vágy most újból föllángolt lelkében,
összezavarta és hatalmába kerítette józan ítélőképességét. Megadta magát annak a mesterkedésnek,
amely egyszerre szította benne a két legerősebb emberi szenvedélyt, a gyönyör és a tudás vágyát.
Meg sem fordult a fejében, hogy ilyen nagy bölcs tévedhet is, hogy ilyen fennkölt szellem csalásra
vetemedhet. Földöntúli erkölcsi parancsok sűrű hálójában vergődve boldogan kapott a mentség
után, ahogyan az egyiptomi erénnyé magasztosította a bűnt. Hiúságát legyezgette, hogy Arbaces le-
ereszkedett hozzá, és mint vele egyenrangút felmentette a köznapi emberekre kötelező törvények
hatálya alól, beavatta a misztikus tudományokba, és lenyűgöző magányának társává fogadta. Az új
szenvedélyek áradata elsöpörte emlékezetéből annak a másik hitnek a szigorú, tiszta tanait, amelyre
Olinthus szerette volna megtéríteni. Az egyiptomi, aki jártas volt az igaz hit tanításaiban is, hamaro-
san felfedezte, hogy e hit követői máris hatottak tanítványára, és gunyorosan komoly okoskodással
ügyesen igyekezett semlegesíteni ezt a hatást.
– Ez a hit – magyarázta – plágium csupán; kölcsönvette a régi jelképek egyikét, amelyeket vala-
mikor az ősidőkben a mi papjaink találtak ki. Nézd – egy hieroglifákkal telirótt tekercsre mutatott –,
nézd meg figyelmesen, és itt, az ősi jelek között fölfedezheted a keresztény Szentháromság eredetét.
Három isten van itt is, az istenség maga, a szellem és a fiú. Látod, a Fiú jelzőjét? A „Megváltó”, és a
jel, amely emberi tulajdonságaira utal: a kereszt. Gondolj Osiris misztikus történetére, halálára, arra,
hogy sírjában feküdt, és feltámadt halottaiból, teljesítvén az ünnepélyes engesztelést. Mi ezekben a
történetekben mindössze a természet körforgásának, az örök égbolt változásainak jelképeit igyek-
szünk megrajzolni. A hiszékeny nép azonban nem ismerte fel a jelképek igazi tartalmát, ezért vál-
hattak az allegorikus mesék a hit anyagává. Ezek a tanok bejárták a hatalmas Indiát, belekeveredtek
a görögök képekben gazdag eszmevilágába. Eközben folyvást távolodtak a homályba vesző ősi for-
rásoktól, egyszerűsödtek, testet öltöttek, míg végül emberi, kézzelfogható alakban bukkantak fel az
új hitben. A Galileai hívei tehát nem mások, mint a nílusi babonák egyikének öntudatlan követői.
Ez volt a végső érv, amely elsodorta Apecidest. Valamiben feltétlenül hinnie kellett neki is, mint
mindenki másnak, és végül kételyeitől megszabadulva, készségesen behódolt a hitnek, melyet
Arbaces oltogatott belé, és amelyhez oly sok minden vonzotta. Emberi szenvedélyek, hiúság fokoz-
ták a meggyőzés erejét.

68
 A könnyű győzelem után az egyiptomi nekiláthatott végre, hogy minden erejét a másik, ennél
sokkal értékesebb és fontosabb cél elérésére összpontosítsa. A fivérnél elért sikert kedvező előjelnek
vélte, és bízott benne, hogy a nővérnél is diadalt arat.
Így végződött tehát az orgia, amelynek magunk is tanúi voltunk. Arbaces mindjárt másnap meglá-
togatta Ionét, akinek a lelkében ugyancsak egy napja hintette el a mérget a vetélytárs ellen. Azontúl
naponta megjelent, és minden alkalmat felhasznált arra, hogy Glaucus ellen hangolja Ionét, de leg-
főképpen, hogy előkészítse a talajt arra, amit mindennél erősebben kívánt. Ione büszkén titkolta
gyötrődését, a női büszkeség olyan képmutatásra képes, amely a legélesebb szemet is megtéveszti,
és megszégyeníti a legagyafúrtabbat is. Arbaces ennek ellenére elég óvatos volt ahhoz, hogy ne em-
lítse többé a dolgot, mintha nem tulajdonítana fontosságot a történteknek. Tudta, minél többet em-
legeti a vetélytárs hibáját, annál inkább növeli az értékét szíve hölgyénél, ezért bölcsen úgy határo-
zott, hogy nem ócsárolja Glaucust, sem hangos szóval, sem keseregve, hanem egyetlen
kézlegyintéssel elintézi, mintha elképzelni sem tudná, hogy ilyen embert szerethet valaki. A legbiz-
tonságosabb módszer, leplezni sértett büszkeségünket, és észrevétlenül felajzani a másikét, akinek a
szava eldöntheti a sorsunkat! Így gondolkodnak időtlen idők óta mindazok, akik jártasak a nemek
egymáshoz való viszonyának tudományában, és ezt a politikát követte az egyiptomi is.
Glaucus szószátyárkodásáról nem beszélt többé, legfeljebb a nevét említette olykor, noha nem
gyakrabban, mint Clodiusét vagy Lepidusét. Együvé sorolta valamennyiüket, mint valami alantas,
múlandó fajtát, afféle könnyű lepkéket, akikből a pillangók ártatlansága és bája hiányzik csupán.
Néha futólag célzott egy-egy kitalált orgiára, ahol együtt volt a díszes társaság, máskor úgy beszélt
róluk, mint akik esküdt ellenségei mindennek, ami nemes és szellemi, egyszóval mindannak, ami
Ionét körülveszi. Elvakította Ione büszke hallgatása, de talán tulajdon gőgje is, nem sejtette, hogy
Ione szerelmes, ő csupán attól rettegett, hogy a leány olyanfajta rokonszenvet táplál Glaucus iránt,
amelyből kisarjadhat a szerelem is. Titkon azért a fogát csikorgatta dühében és féltékenységében, ha
arra gondolt, hogy veszedelmes vetélytársa, akit igyekezett fölényesen semmibe venni, mennyire
vonzó, csillogó egyéniség.
Az előző könyv végén leírt események után négy nappal Arbaces ott ült Ione mellett a leány villá-
jában.
– Itthon is fátylat viselsz? – kérdezte az egyiptomi. – Ez nem udvarias azokkal szemben, akiket
megtisztelsz barátságoddal.
– Mit számít, ha eltakarom is az arcomat? Hiszen Arbaces csak a lelkembe akar látni! – felelte
Ione. Valójában sírástól kivörösödött szemét akarta elrejteni látogatója elől.
– Csakugyan szeretnék a lelkedbe látni – felelte az egyiptomi. – Mutasd hát arcodat, mert az arc a
lélek tükre.
– Mit tesz a pompeji levegő, még udvarolni is megtanulsz – nevetett vidámságot erőltetve magára
Ione.
– Azt hiszed, szép Ione, hogy Pompejiben tanultam meg csupán, mennyit érsz? – kérdezte az
egyiptomi, és hangja megremegett. Pillanatnyi hallgatás után elszántan folytatta. – Van másféle sze-
relem is, görög szépségem, mint a gondtalan fiataloké. Az ilyen szerelem nem szemmel lát, nem
füllel hall, ebben a szerelemben lélek szereti a lelket. Plato, őseid honfitársa, akit megihlettek a bar-
langok, ő álmodott ilyen szerelemről. Követői azután mímelni szerettek volna valami hasonlót, de
ez a szerelem nem alkalmas arra, hogy a csürhében visszhangra leljen; ilyen szerelemre csak emel-
kedett, nemes szellemek gyúlnak; a hétköznapi vonzalmak kötelékeihez ennek semmi köze: a rán-
cok nem riasztják azt, aki így szeret, a jelentéktelen arcvonások nem hervasztják el érzelmeit; az if-
júságot keresi, igaz, de azt az ifjúságot, amely az érzelmek üdeségében és tisztaságában rejlik. A
szépséget keresi, ez is igaz, de a gondolat és a szellem szépségét. Ilyen szerelem méltó hozzád,

69
Ione, és ezt kínálja fel neked egy szigorú, rideg lélek. Szigorúnak és ridegnek vélsz, tudom, de azt a
szerelmet, amelyet én ezennel fölkínálok neked, pirulás nélkül elfogadhatod.
– A neve: Barátság – felelte Ione. Ártatlan válasz volt, de találóbb akkor sem lehetett volna, ha
Ione ismeri és visszautasítja a másik hamis szándékait.
– Barátság – tört ki hevesen Arbaces. – Nem, ez a szó, amelyet annyiszor meggyaláztak, nem je-
lölhet ilyen szent érzést. Barátság! Kötelék, amely összefűzi az ostobákat a kicsapongókkal. Barát-
ság! Köteléke egyesíti a léhákat, az olyanokat, mint Glaucus és Clodius. Barátság! Nem, a barátság
földi vonzalom, közönséges megszokás, tisztázatlan vonzalom. Azt az érzést, amelyről én beszél-
tem, a csillagokból kölcsönöztük, az ilyen érzés azzal a titokzatos, kifejezhetetlen sóvárgással ro-
kon, ahogyan a csillagokat bámuljuk, az ilyen érzés éget és tisztít, olyan, mint alabástrom edényben
az olajlámpás, illatos és tündöklő, de fénye csupán a hibátlanul tiszta anyagokon át világít. Nem.
Az, amit Arbaces érez Ione iránt, nem szerelem, és nem barátság. Ne adj nevet neki; nincs földi ne-
ve. Nem földi érzés, miért alacsonyítsuk le földi jelzőkkel, földi fogalmakkal?
Arbaces még sohasem merészkedett ilyen messzire, de most is óvatosan, lépésről lépésre próbál-
gatta lába alatt a talajt. Tudta, hogy szokatlan, különös nyelven fejezi ki magát, mert szavaiból –
amelyeket manapság, affektált platonizmusaink korában minden szépség azonnal megértene – Ione
számára nem derült ki egyértelműen, mit is akar mondani. Arra volt ez jó, hogy alkalomadtán ész-
revétlenül továbbléphessen vagy visszavonuljon, ahogyan a bátorító remény vagy a dermesztő féle-
lem diktálta. Ione remegett, noha maga sem tudta, miért; a fátyol elrejtette arcát, pedig ha az egyip-
tomi láthatta volna, nyomban felforr benne a méreg, és lehűl a szenvedély. Az az igazság, hogy Ione
fülét sértette a behízelgően lágy hang, amellyel az egyiptomi aljas szándékát leplezte; talán még so-
hasem érzett ilyen heves ellenszenvet iránta. Ione egész lelkét Glaucus emléke töltötte be, más férfi
gyengédségétől megriadt, sőt kétségbeesett, pedig még nem sejtette, hogy az egyiptomi szavai mö-
gött valójában másfajta, hevesebb szenvedély leselkedik, nem az a plátói érzelem, amelyről beszélt.
Azt hitte, csakugyan a lelkek vonzalmáról és rokonszenvéről van szó. Csakhogy annak, amit
Glaucus iránt érzett, éppenséggel fontos része volt ez a fajta vonzalom, és kívüle senki sem férkőz-
hetett a szívéhez.
Igyekezett tehát más irányba terelni a beszélgetést.
– Bárkit tisztelsz is meg nagyrabecsüléseddel – válaszolta hűvös nyugalommal –, emelkedett böl-
csességed természetesen sajátos árnyalatokkal színezi érzelmeidet; természetes az is, hogy a te ba-
rátságod tisztább, mint másoké, akiknek vágyaiban és eltévelyedéseiben nem osztozol. De mondd
csak, nem találkoztál mostanában a bátyámmal? Napok óta nem járt nálam, és amikor legutóbb
meglátogatott, olyan nyugtalanítóan viselkedett, hogy aggódom érte. Félek, elhamarkodottan dön-
tött, amikor ezt a komor hivatást választotta, és azóta talán megbánta ezt a visszavonhatatlan lépé-
sét.
– Nos, örülhetsz, Ione – felelte az egyiptomi. – Igaz, hogy nemrég még valóban gyötrődött és bú-
sult a fiú; efféle kétségek gyakran megkísértik a hozzá hasonló szenvedélyes lelkeket, akiknek a
hangulata folyvást hullámzik a lázas izgalom és a kimerültség között, Apecides azonban hozzám
fordult, nekem tárta fel aggályait, kétségbeesését, mert tudta, hogy sajnálom és szeretem őt. Meg-
nyugtattam háborgó lelkét, eloszlattam kételyeit, és a bölcsesség küszöbéről bevezettem bátyádat a
bölcsesség templomába. Az istennő fönsége előtt lecsillapodott, megbékélt a lelke. Ne aggódj, nem
fogja többé megbánni, amit tett. Még soha senki sem bánta meg, hogy Arbacesban bízott.
– Nos, ennek örülök – jelentette ki Ione. – Drága fivérem. Ha ő elégedett, én is boldog vagyok.
A társalgás most már kevésbé súlyos témák körül forgott. Az egyiptomi igyekezett mindenképpen
Ione kedvében járni, még odáig is leereszkedett, hogy mulattassa a leányt. Változatos ismeretei
megengedték, hogy színesen és könnyedén társalogjon, bármilyen tárgykörben. Szellemének vará-
zsa magával ragadta Ionét, szinte feledtette vele a viszolygást, amely az imént megborzongatta.

70
Ione, bánata ellenére, fesztelenül csevegett, és Arbaces, aki csak az alkalmat leste, sietett megragad-
ni a kínálkozó lehetőséget.
– Még sohasem lépted át a házam küszöbét – mondta. – Azt hiszem, nem unatkoznál, ha eljönnél
egyszer. Megláthatod, milyen az egyiptomi ház belseje, úgyis annyiszor kérted, hogy meséljek róla.
A római építészet persze szegényes és kisszerű, nem érzékelheted Théba vagy Memphis palotáinak
erőteljes tömörségét, de még belső szerkezetét sem. Valamit azért megsejthetsz arról az ősi kultúrá-
ról, amely humanizálta a világot. Áldozd fel hát egyik szép nyári estédet a te komor barátodnak.
Hadd büszkélkedjék vele, hogy az imádott Ione megtisztelte jelenlétével örömtelen otthonát.
Ione mit sem sejtett a szennyes bűnökről, amelyeket az a ház rejtegetett, sem arról a veszedelem-
ről, amely őt is fenyegette, ezért készségesen elfogadta a meghívást. Ione másnap estére elígérkezett
Arbaceshoz, és az egyiptomi derűs arccal, becstelen örömtől dobogó szívvel távozott. Nyomban
utána újabb látogató kért bebocsátást Ionéhoz. De mi térjünk most vissza Glaucushoz.

V. fejezet
A SZEGÉNY TEKNŐS – ÚJ FORDULAT NYDIA ÉLETÉBEN

Az athéni fiatalember házának peristyliumában reggeli napfény fürdette az illatos kis kertet.
Glaucus bánatosan, unatkozva hevert a viridariumot kettéosztó bársonyos pázsiton. A feje fölött ki-
feszített áttetsző ernyő enyhítette a nyári napsugár hevét.
Az ásatások folyamán, amikor ez a tündérszép épület is a felszínre került, kertjében egy teknősbé-
ka páncéljára bukkantak. Az állat, az élővilág hierarchiájának e furcsa láncszeme – amelytől a ter-
mészet az élet minden örömét megtagadta, csupán a tétlen, álomszerű életet magát hagyta meg –
réges-rég, már évek óta a ház vendége volt, előbb költözött be, mint Glaucus, hosszú évek, szinte
emberemlékezet óta tudtak róla. A hagyomány hihetetlen kort tulajdonított neki. Időközben felépí-
tették, majd átépítették a házat, tulajdonosai változtak, újak jöttek a régiek helyébe, nemzedékek vi-
rultak el, de a teknősbéka csak lustán hurcolta tovább közönyös életét. A földrengés, amely tizenhat
évvel azelőtt romba döntötte a város legszebb épületeit, és elűzte rémült lakóit, iszonyú kárt tett eb-
ben a házban is. Akkori tulajdonosai csak napok múltán merészkedtek vissza, és amikor eltakarítot-
ták a viridariumot elborító törmeléket, a teknősbékát sértetlenül találták. Páncéljában tudomást sem
vett a környező pusztulásról. Mintha lassú vérében, alig észlelhető mozgásában valami bűvös élet-
erőt hordozott volna. Ám tétlensége látszólagos volt csupán. Szabályos, egyhangú pályán mozgott,
araszolva rótta birodalmának szűk szféráját, hónapok teltek el, mire befejezte egy-egy körútját. Va-
lójában nyughatatlan vándor volt ez a teknősbéka! Türelmesen, kínkeservesen járta maga szabta út-
jait, nem érdeklődött az őt körülvevő tárgyak iránt – íme, a gondolataiba mélyedt filozófus. Volt va-
lami nagyszerű ebben az énközpontú magányosságban. Ismerte a legegyszerűbb fényűzést, övé volt
a napsugár, amelynek melegében sütkérezett, a víz, amely bőségesen ömlött rá, és a levegő, amelyet
öntudatlanul belélegzett. Itália kellemes éghajlatának évszakváltásai őt nemigen zavarták. Páncélja
úgy megvédte, mint szentet a jámborsága, mint a bölcset a tudománya, mint szerelmest a remény.
Az idő múlása, minden megrázkódtatásával egyetemben, lepergett róla. Az idő szimbóluma volt:
lassú, szabályos, örök. Nem vett tudomást a körülötte dúló szenvedélyekről, a halandó világ romlá-
sáról. Szegény teknős! Vulkánkitörésnek, földrengésnek kellett jönnie, hogy kioltsa lustán pislákoló
életét. A kérlelhetetlen Halál, amely nem kímél szépséget, pompát, elment mellette, hiszen alig-alig
változtathatott volna rajta.

71
 Glaucus, a mozgékony, eleven görög ifjú, az ellentétek vonzódásával bámulta ezt a teknőst. Órák
hosszat nézte, hogyan mászkál erre-arra, elfilozofálgatott a jelenségen. Ha maga jókedvű volt, saj-
nálta, ha szomorú, irigyelte.
A pázsiton heverve most is figyelmesen nézte otromba, csaknem mozdulatlan, mégis mozgó tö-
megét.
– A sas követ ejtett le karmai közül, hogy a páncélodat összetörje – elmélkedett –, és a kő egy köl-
tő fejét törte be. A sors iróniája. Ostoba jószág! Volt apád, volt anyád, valamikor réges-rég talán
még párod is. Szerettek a szüleid? Te szeretted-e őket? Megpezsdült az a lomha véred, ha a párod
mellé kúsztál? Ereztél iránta valamit? Elfogott-e a bánat, ha nem volt melletted? És amikor ott volt,
érezted-e a közelségét? Mit nem adnék, ha ismerném páncélos életed történetét, ha bepillanthatnék
ködös vágyaid gépezetébe, ha meglelhetném azt a hajszálnyi különbséget, amely bánatodat az
örömtől elválasztja! De ha Ione itt volna, azt talán még te is megéreznéd. Megéreznéd a jöttét, mint
valami boldogító fuvallatot, mint a felragyogó napfényt. Irigyellek, mert nem tudod, hogy nincs itt.
Bárcsak két találkozásunk között hozzád hasonló lehetnék én is. De miért gyötrődöm? Miféle sejte-
lem kínoz? Miért nem láthatom? Napok óta nem hallottam a hangját. Sohasem éreztem még ilyen
üresnek az életet. Olyan vagyok, mint akit magára hagytak a lakomán, kihunyó fények, hervadó vi-
rágok között. Ó, Ione! Ha sejtenéd, mennyire imádlak.
Szerelmes ábrándozását Nydia szakította félbe. Könnyed, óvatos léptekkel közeledett a tablinum
márványpadlóján, majd át az oszlopcsarnokon, és megállt a kertet szegélyező virágágyások mellett.
Mintha a virágok már a közeledtére is üdébben virultak volna, öntözőkannájából, amelyet magával
hozott, locsolni kezdte a szomjas növényeket. Le-lehajolt, beszívta a virágok illatát, félénken, be-
cézgető ujjakkal megtapogatta őket, vizsgálta, nincs-e rajtuk száraz levél vagy kártékony rovar.
Komolyan, kecsesen hajlongva járt-kelt a virágok között, a kertek istennője sem kívánhatott volna
alkalmasabb szolgálóleányt.
– Nydia, gyermekem! – szólította meg Glaucus.
A hangra Nydia megállt, elpirult, és lélegzet-visszafojtva figyelt; fejét felszegte, ajka elnyílt, úgy
figyelte, merről szólt a hang, azután bámulatra méltó biztonsággal elindult a virágok között, a leg-
rövidebb úton, új urához. Mintha nem örök sötétségben bolyongott volna.
– Nydia – mondta Glaucus, és szelíden hátrasimította a leány gyönyörű, hosszú haját –, három
napja élsz már itt, házi isteneim oltalma alatt. Kegyesek voltak-e hozzád? Boldog vagy?
– Ó, nagyon boldog! – sóhajtotta Nydia.
– Nos – folytatta Glaucus –, ha valamelyest kiheverted az elmúlt szörnyűségeket, alakodhoz illő,
csinos ruhát is kaptál – megsimogatta a hímzett tunikát –, és hozzászoktál a boldogabb élethez
(amelyet sohase tagadjanak meg többé tőled az istenek), nos édes gyermekem, kérni szeretnék tőled
én is valamit.
– Ó, mit tehetnék érted? – kiáltott fel Nydia, és összekulcsolta két kezét.
– Hallgass meg – kezdte Glaucus. – Bármilyen fiatal vagy is, rád bízom a titkom. Hallottad valaha
Ione nevét?
A vak leánynak elakadt a lélegzete, arca fehérebb lett a peristylium márványszobrainál. Rövid
hallgatás után mégis erőt vett magán.
– Hallottam, hogy neapolisi leány, és azt is, hogy gyönyörű szép.
– Gyönyörű? Szépsége elhomályosítja a napot! Azt hallottad, hogy neapolisi? Nem! Származása
szerint görög. Ilyen szépség csak Göröghonban teremhet. Nydia, én szeretem Ionét.
– Sejtettem – felelte nyugodtan Nydia.
– Szeretem, és ezt te fogod megmondani neki. Elküldelek hozzá. Boldog Nydia, te ott lehetsz
majd mellette, élvezheted hangja zenéjét, sütkérezel lényének napsugarában.

72
 – Mit akarsz? Elküldesz magadtól?
– Ionéhoz mégy – felelte Glaucus úgy, mintha azt mondaná: kívánhatsz-e többet ennél?
Nydia könnyekben tört ki.
Glaucus fölkelt, magához vonta, és testvéri szeretettel simogatta, csitítgatta.
– Nydiám, gyermekem. Azért sírsz, mert még nem tudod, milyen boldogság vár rád. Ione szelíd,
kedves, jóságos, mint a tavaszi szellő. Te fiatalabb vagy nála, a nővéred lesz, felismeri a tehetsége-
det, szeretni fog, mert kedves vagy, és mert ő maga is kedves. Ne sírj már, drága kis bolondom.
Nem kényszerítlek, édesem. Nem akarsz örömet szerezni nekem?
– Nos, legyen úgy, ahogyan parancsolod, ha ezzel szolgálatot teszek neked. Látod, már nem sírok.
Nyugodt vagyok.
– Ez az én Nydiám – mosolygott Glaucus, és megcsókolta a kislány kezét. – Menj hát Ionéhoz. Ha
csalódnál a kedvességében, ha úgy érzed, félrevezettelek, bármikor visszajöhetsz hozzám. Nem
ajándékozlak el senkinek, csak kölcsönadlak. Az én házam mindig nyitva lesz előtted, édesem. Bár-
csak minden elhagyatott, kétségbeesett embernek menedéke lehetne. De ha igaz, amit a szívem súg,
hamarosan megint nálam leszel. Az én otthonom Ione otthona is lesz, és akkor együtt lehetsz mind-
kettőnkkel.
A vak lányka törékeny teste megremegett. Már nem sírt, belenyugodott sorsába.
– Menj hát, Nydiám, menj Ionéhoz. Majd mutatják az utat. Szedd le neki a legszebb virágokat,
magam adok hozzájuk vázát, amelyben elviheted. Kérd meg, hogy nézze el, ha méltatlan az aján-
dék. Vidd magaddal a lantot is, amelyet tegnap kaptál tőlem. Olyan elbájoló dallamokat pengettél
rajta. És vidd el neki ezt a levelet is. Százféleképpen próbálkoztam, míg sikerült szavakba foglal-
nom néhány gondolatot. Nyisd ki jól a füled, figyelj minden hangsúlyra, árnyalatra, és ha majd új-
ból találkozunk, mondd meg, milyen volt a hangja, reméljek-e vagy sem. Néhány napja nem fogad,
nem tudom, miért. Aggódom, sőt, félek. Tudd meg, hiszen ügyes vagy, és mert szeretsz engem, már
ezért is élesebb a hallásod, fürkészd ki, mi az oka annak, hogy így visszautasít. Valahányszor alkal-
mat ad rá, beszélj rólam, emlegesd a nevem, és sejtesd, de ne mondd el, mennyire szeretem. Figyelj
jól, felsóhajt-e, ha rólam beszélsz, és mit válaszol neked? Vagy ha neheztel rám, milyen hangsúllyal
mondja el. Légy jó barátom, Nydia, járj közbe értem. Ha megteszed, bőségesen túlfizetsz azért a
csekélységért, amit érted tettem. Megértettél? Hiszen gyermek vagy még, talán föl sem érheted ész-
szel, amit elmondtam.
– Dehogynem.
– És megteszed, amire kérlek?
– Meg.
– Ha összeszedted a virágokat, gyere vissza, odaadom a vázát, amelyről beszéltem; a Léda-
szobában leszek. Kedvesem, ugye, jobb kedvű vagy már?
– Glaucus, én rableány vagyok csupán. Mi dolgom lehet nekem bánattal vagy örömmel?
– Hogy mondhatsz ilyet, Nydia? Nem, nem, légy hát szabad. Visszaadom a szabadságodat. Élj ve-
le úgy, ahogyan akarsz, és bocsáss meg nekem, amiért feltételeztem, hogy örömest szolgálsz engem.
– Megbántottalak, Glaucus! Nem ér annyit a szabadság, hogy téged megbántsalak érte. Gyámolí-
tóm vagy, Glaucus, szabadítóm, védelmezőm, bocsáss meg egy szegény, vak leánynak. Még akkor
sem szomorkodom, ha el kell hagynom téged, hiszen hozzásegíthetlek, hogy boldog légy.
– Az istenek áldása kísérjen a hálás szívedért – mondta megindultan Glaucus, és mit sem sejtve a
tűzről, amelynek lángját szítja, ismét homlokon csókolta a lánykát.
– Megbocsátottál tehát – sóhajtott fel Nydia –, ne beszéljünk többé a szabadságomról. Boldogan
szolgállak. És megígérted, hogy nem adsz el senkinek.
– Megígértem.

73
 – Akkor hát, megyek virágot szedni.
Nemsokára némán átvette Glaucus kezéből a drágakövekkel kirakott, értékes vázát, beletette tar-
ka, illatos virágait, és könnytelen szemmel búcsút vett Glaucustól. Végighallgatta Glaucust, azután
egy pillanatig némán állt, nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy mondjon valamit, csak megke-
reste és ajkához emelte Glaucus kezét, majd arcára vonta fátylát, és elfordult. A ház kapujában meg-
állt.
– Három boldog napot, három, elmondhatatlanul boldog napot töltöttem itt, amióta átléptem ezt az
áldott küszöböt – suttogta, és kitárta két karját. – Béke legyen vele örökkön-örökké. Most elszakí-
tom tőle szívemet, és e szív azt súgja: jobb volna meghalnom.

VI. fejezet
A BOLDOG SZÉPSÉG ÉS A VAK RABSZOLGALÁNY

Egy rabszolga lépett be Ione szobájába, és jelentette, hogy Glaucus küldönce kér bebocsátást.
Ione egy pillanatig habozott.
– Vak leány a küldönc – mondta a rabszolga –, és nem akarja átadni az üzenetet senki másnak,
csak neked.
Alantas szív, amelyet nem indít meg az ilyen sorscsapás. Ione abban a percben, amikor megtudta,
hogy a küldönc vak, már nem bírta volna ridegen elutasítani. Glaucus valóban szent és sérthetetlen
üzenetvivőt választott: be kellett bocsátani.
– Mit akarhat vajon Glaucus? Miféle üzenetet küld nekem? – Ione szíve hevesen dobogott. Ekkor
szétnyílt a szemközti ajtó függönye, puha léptek közeledtek zajtalanul a márványpadlón, és Ione
egy szolgálója bevezette Nydiát a drága ajándékkal.
Nydia egy pillanatra megállt, mintha hallgatózna, valami hangra várva, amely útbaigazítja, hogy
merre menjen. Végül halk, lágy hangon ő kezdett beszélni.
– Kegyeskednél, nemes Ione, szólni hozzám, hogy vakságomban tudjam, merre induljak, hogy a
lábad elé tegyem ajándékaimat.
– Gyermekem – felelte megindultan Ione –, síkos a márvány, ne fáradj. A szolgálóm majd idehoz-
za, amit nekem hoztál. – Azzal intett a szolgálónak, hogy vegye el Nydiától a vázát.
– Ezeket a virágokat nem adhatom át senki másnak, csakis neked – felelte Nydia, majd hallása
után igazodva, lassan odajárult Ione elé. Térdre ereszkedett, és odanyújtotta a vázát.
Ione elvette tőle, a mellette álló asztalra tette, azután gyengéden fölsegítette a leányt, hogy leültes-
se maga mellé a heverőre, de Nydia szelíden elhúzódott tőle.
– Még nem teljesítettem minden megbízatásomat – mondta, és előhúzta ruhájából Glaucus levelét.
– Ez a levél talán megmagyarázza, miért küldött írója ilyen alkalmatlan üzenethozót Ionéhoz.
Nydia érezte, hogy remeg a kéz, amely átvette a levelet, és felsóhajtott. Összefont karral, szemle-
sütve állt Ione büszke, nemes alakja előtt – alázatában talán ugyanolyan büszkén, mint úrnője. Ione
egy intéssel kiküldte a szolgálót, és még egyszer megnézte az ifjú rableányt. Csodálkozás és szép-
séges együttérzés tükröződött a tekintetében. Azután felállt, néhány lépésnyire eltávolodott, és fel-
bontotta a levelet.

„Ionénak küldi Glaucus, és ez több, mint amennyit kimondani merészel… Beteg vagy, Ione? Szol-
gálóid azt mondják: nem. Megnyugtató, hogy ezt tudom. Megbántottalak netán? – Ezt már nem
kérdhetem tőlük. Öt napja száműzöl színed elől. Kisütött-e azóta a nap? Nem tudom. Derűs-e az ég?

74
Rám azóta nem mosolyog. Az én napsugaram, az én egem te vagy, Ione. Ezzel is megsértelek? Túl-
ságosan merész vagyok? Olyasmit írok le, amit élőszóval elsóhajtani sem mernék? Hiába! Távollé-
tedben még erősebb a varázs, amellyel rabul ejtettél. De a távolság, amely megfoszt a boldogságtól,
meghozza bátorságomat. Nem akarsz látni, száműztél, akárcsak a közönséges hízelgőket, akik kö-
rülrajzanak! Közéjük sorolsz engem is? Lehetetlen! Elég jól ismersz már, tudod, hogy más vagyok,
mint ők, engem más fából faragtak. De ha mégolyan közönséges anyagból gyúrtak volna is, beszív-
tam rózsáid illatát, átlengett rajtam szellemed, fölemelt, megihletett. Valaki rágalmazott engem,
Ione? Ne higgy senkinek. Én a delphi jósdának sem hinnék, ha téged becstelennek mondana: te hi-
székenyebb volnál? Visszagondolok a legutóbbi találkozásunkra, a dalra, amelyet akkor énekeltem
neked, a szemedre, ahogyan rám néztél. Hasztalan lepleznéd, Ione, mi ketten rokon lelkek vagyunk,
és a szemünk elárulja, amit elhallgat az ajkunk. Légy kegyes hozzám, adj módot, hogy találkozzunk,
hallgass meg, azután űzz el magadtól, ha akarsz. Nem szándékoztam még bevallani, hogy szeretlek,
de a szavak előtörnek szívemből, nem tarthatom féken őket. Fogadd el hát vallomásomat és esküvé-
semet. Pallas szentélyében láttalak meg először, nem állhatnánk hamarosan egy szelídebb és ősibb
oltár elé?
Szépséges, imádott Ione! Ha fiatal, forró athéni vérem talán tévutakra csábított is olykor, tévely-
gésemben megtanultam becsülni a nyugalmas, biztos kikötőt. Leteszem immár sós víz áztatta köntö-
sömet a Tengeristen oltárára. Megmenekültem a hajótöréstől: megtaláltalak TÉGED. Ione, légy ke-
gyes hozzám, te, aki kedvesen fogadsz minden idegent, nem könyörülsz meg rajtam, hazád fián?
Várom válaszod. Fogadd el a virágot, amelyet küldök, illatuk minden szónál ékesebben beszél. A
naptól kapták azt, amit most szertehintenek, a szerelem jelképei ők, hiszen százszorosan viszonoz-
zák, amit kapnak. És jelképei a szívnek, amely szomjasan itta sugaraidat, és adósod a kinccsel,
amelyet most felajánl egyetlen mosolyodért. Kérlek, fogadd el őt is, aki üzenetemet vitte, ha nem az
én kedvemért, legalább őmiatta. Idegen ő is, akárcsak mi, atyáinak hamvai napfényesebb egek alatt
nyugosznak, de szegény kislány nem lehet boldog, mint mi, mert vak és szolga. Szegény Nydia!
Amennyire lehetséges, szeretném jóvátenni a Természet és a Sors kegyetlenségét, ezért kérlek, tartsd
magadnál. Szelíd, ügyes és tanulékony. Szépen muzsikál, szépen énekel, és a virágokkal úgy bánik,
mint maga Chloris. Reméli, hogy elnyeri szereteted. Ha tévedne, kérlek, küldd vissza hozzám.
Még csak egy szót, hadd legyek vakmerő. Miért tartasz oly sokat arról a sötét egyiptomiról? Nem
hiszem, hogy becsületes ember. Minket, görögöket kicsiny gyermekkorunktól emberismeretre oktat-
nak. Mi sem vagyunk sekélyesebbek, mint mások, csak azért, mert nem öltünk komor álarcot. Ajkun-
kon mosoly, de szemünk komoly, megfigyel, lát, tanulmányoz másokat. Arbaces nem az a fajta, aki-
nek bízvást hihetsz. Lehetséges, hogy ő rágalmazott meg engem? Gyanítom, hiszen legutóbb vele
hagytalak kettesben, magad is láthattad, mennyire ingerelte a jelenlétem, és azóta nem léphettem át
a házad küszöbét. Ne higgy el semmit abból, amivel Arbaces netán vádol engem, és ha mégis hinnél
neki, mondd el, mi a vétkem, hadd tudjam meg én is. Ennyivel tartozol nekem. Búcsúzom. Ez a levél
a kezedben lesz, betűit látja majd szemed: szerencsésebbek, mint a szerzőjük. Még egyszer: az iste-
nek legyenek veled.”

Ione elolvasta a levelet, és úgy érezte, mintha egyszeriben eloszlott volna a köd, amely eddig el-
homályosította látását. Mi volt az, amit Glaucusnak vétkéül róttak fel? Hogy hazudja a szerelmet.
És íme, most világosan, egyértelműen megvallja szerelmét. Ettől a pillanattól fogva Glaucus visz-
szanyerte hatalmát. A romantikus, őszinte szenvedéllyel teli levél minden gyengéd szavától heve-
sebben vert Ione szíve. Ő volt, aki kételkedett Glaucus hűségében, más szavának hitt? És még any-
nyit sem engedett meg neki, amennyihez minden bűnösnek joga van, hogy megtudja, mivel
vádolják, és előadhassa védekezését? Arcán könnyek peregtek, megcsókolta a levelet, azután keblé-
be rejtette, és Nydiához fordult. A leány mozdulatlanul állt, ugyanazon a helyen, és ugyanúgy, mint
akkor, amikor a levelet átadta.

75
 – Ülj le, gyermekem, míg megírom a választ.
– Válaszolsz rá tehát? – kérdezte hűvösen Nydia. – A szolga, aki ide kísért, elviheti.
– Te pedig – folytatta Ione – maradj itt velem, hidd el, könnyű dolgod lesz.
Nydia lehajtotta a fejét.
– Mi a neved, szép leány?
– Nydiának szólítanak.
– A hazád?
– Thessalia. Az Olympus földje.
– A barátnőm leszel, minthogy félig-meddig amúgy is földim vagy – mondta kedveskedve Ione. –
Addig is kérlek, ne álldogálj. A márvány hideg és kemény. Lám, így ülve, magadra hagyhatlak egy
percre.

„Ione küldi Glaucusnak, üdvözlettel. – Jöjj el hozzám – írta Ione –, már holnap. Azt hiszem, csa-
kugyan igazságtalanul bántam veled, de végre elmondom, mi volt a vétked, mivel vádoltak. Az
egyiptomitól ne tarts, senkitől sem kell már félned. Azt írod, talán többet árultál el a kelleténél. Nos,
kapkodó szavaimmal én is ugyanígy tettem. Üdv.”

Ione visszatért a levéllel, amelyet nem mert újból elolvasni – ó, a szerelmes örök meggondolatlan-
sága és gyávasága! Nydia riadtan felpattant.
– Levelet írtál Glaucusnak?
– Igen.
– És hálás lesz a küldöncnek, aki majd átadja neki?
Ione megfeledkezett róla, hogy társnője vak, haja tövéig elpirult, és nem válaszolt.
– Arra gondoltam – folytatta Nydia már nyugodtabban –, hogy egyetlen rideg szó tőled megszo-
morítja, de a legapróbb kedveskedés is jókedvre deríti. Ha a leveled bánatot okoz neki, vigye a
szolga, ha örömet szerez, engedd meg, hogy én vigyem. Estére visszajövök.
– Hadd tudjam, miért akarod te vinni a választ, Nydia! – faggatózott Ione.
– Jó hír tehát! – mondta Nydia. – Mi más lehetne. Ki utasíthatná el Glaucust?
– Gyermekem – mondta Ione egy kicsivel tartózkodóbban, mint az imént –, őszinte hévvel be-
szélsz róla. Szereted Glaucust te is?
– Nemes Ione! Glaucus azt adta nekem, amivel sem a sors, sem az istenek nem ajándékoztak meg
soha. A barátságát.
Nydia olyan szomorúan és egyszersmind annyi méltósággal mondta el egyszerű szavait, hogy
Ione meghatottan lehajolt, és megcsókolta a leánykát.
– Hálás vagy neki, és méltán. Semmi okom pirulni, ha azt mondom: Glaucus megérdemli a hálá-
dat. És most menj, Nydiám, vidd el neki ezt a levelet, de azután siess vissza. Ha már nem találnál
itthon, mert estére valószínűleg elmegyek, előkészíttetem a szobádat az enyém mellett. Nydia, ne-
kem nincs húgom, akarsz a húgom lenni?
Nydia megcsókolta Ione kezét.
– Megkérnélek valamire, szép Ione – mondta azután kissé zavartan. – Megteszed?
– Nem kérhetsz olyasmit, amit meg ne tennék érted – felelte Ione.
– Azt hallottam, te vagy a legszebb ezen a világon. De hiába! Én nem láthatom azt, amiben mások
gyönyörködnek. Eltűrnéd, hogy ujjaim végigsimítsák az arcodat? Én csak így tudom megítélni a
szépséget, és többnyire helyesen.

76
 Nydia meg sem várta Ione válaszát, még be sem fejezte kérését, amikor lassan végighúzta ujjait a
görög nő hozzá hajló, féloldalt fordított arcán, amelynek a szépségét egyetlen fennmaradt emlék
sejteti csupán. A sérülten is csodálatos, parusi márványból faragott szobor Ione egykori szülőváro-
sában, Nápolyban látható. Harmonikus, fiatalságot és értelmet sugárzó, szinte átszellemült szépsége
szegényes földi szépséggé halványítja a firenzei Vénusz minden báját. Napjaink egyik-másik műér-
tője Psychét véli felismerni benne.
Nydia ujjai elidőztek Ione hajfonatán, selymes, sima homlokán, hamvas, bársonyos orcáin, telt aj-
kán és fehér hattyúnyakán.
– Most már tudom, hogy valóban szép vagy – mondta –, és ha sötétségben élek is, ezentúl mindig
látni foglak.
Nydia elment, és Ione szerelmes ábrándjaiba merült. Glaucus tehát szereti: megvallotta, igen, sze-
reti. Újból elővette a drága vallomást, újból elolvasta minden szavát, megcsókolta a sorokat. Nem
gondolkodott rajta, kinek mi oka lehetett arra, hogy megrágalmazza Glaucust, de annyit bizonyosan
tudott, hogy amit mondtak róla, rágalom volt. Maga sem értette, hogyan hihetett el róla egyetlen
rossz szót is. Miféle hatalma lehetett az egyiptominak, hogy erősebb volt Glaucusnál? Borzongva
olvasta újra meg újra Glaucus szavait, amelyek óva intették Arbacestól, és ha eddig csak titokban
rettegett az egyiptomitól, borongós, kiismerhetetlen lényétől, félelme most misztikus rémületté fo-
kozódott. Szolgálói riasztották fel mélázásából. Eszébe juttatták, hogy ideje lesz indulni
Arbaceshoz. Meghökkent. Tökéletesen megfeledkezett az ígéretéről. Első gondolata az volt, hogy
lemondja a látogatást, azután kinevette önmagát. Ugyan miért félne legrégibb barátjától? Sietve fel-
öltötte ékszereit, s közben azon töprengett, kérdőre vonja-e az egyiptomit Glaucusra szórt rágalmai
miatt, vagy várjon, amíg – a forrás megnevezése nélkül – Glaucus elé tárja a vádat. Határozatlanul
indult útnak Arbaces komor házához.

VII. fejezet
IONE CSAPDÁBAN – AZ EGÉR MEGKÍSÉRLI ÁTRÁGNI A HÁLÓT

– Drága Nydiám! – kiáltott fel Glaucus, amikor elolvasta Ione levelét. – Soha küldönc jobb hírekkel
nem járt még, se égen, se földön. Hogyan köszönjem meg neked?
– Már megkaptam a jutalmamat – mondta a szegény vak leány.
– Holnap! Holnap… Mivel üssem agyon addig az időt?
A szerelmes ifjú görög nem engedte el maga mellől Nydiát, noha a leány többször is megpróbált
észrevétlenül kisurranni, Glaucus azonban újra meg újra elismételtette vele Ione minden egyes sza-
vát. Megfeledkezett a lány fogyatékosságáról is, és ezerszer elkérdezte, milyen volt a szeretett ked-
ves arca, hogyan nézett rá Ione, majd észbe kapott, és sietve bocsánatot kért otrombaságáért, és me-
gint csak arra kérte, kezdje elölről a félbeszakított beszámolót. Amekkora gyötrelmet okozott
mindez Nydiának, annyira gyorsan és boldogan röpült az idő Glaucus számára, úgyhogy csaknem
beesteledett, mire a leányt újabb levéllel és virágokkal visszaküldte végre Ionéhoz. Alig távozott el
Nydia, máris berontott Clodius néhány vidám cimbora társaságában. Szemére vetették Glaucusnak,
hogy naphosszat odahaza ül, nem látták a szokott helyeken, ahol máskor tanyáztak. Hívták, hogy
tartson velük, járják be a várost, amely ilyenkor is csupa élet, és éjjel-nappal változatos mulatságo-
kat kínál. Dél-Itáliában valamikor régen abban lelték örömüket az emberek, hogy esténként össze-
gyülekeztek a szabad ég alatt, a templomok oszlopcsarnokaiban, a városok elszórt kis ligeteinek
homályában, zenét hallgattak vagy egy-egy gazdag képzeletű mesemondót, és italáldozattal, ének-
szóval köszöntötték a felkelő holdat. (A szokás ma is él, mert ez az ország, ha nagyságát elveszítette

77
is, hagyományait megőrizte.) Glaucus túláradó boldogságában nem akart ünneprontó lenni, amúgy
is jólesett volna kiszellőztetni a fejét, készséggel elfogadta hát a cimborák hívását, és a társaság vi-
dáman tódult ki a házból az utcák népes, tarka forgatagába.
Nydia eközben visszaérkezett Ionéhoz, akit már nem talált otthon. Közönyösen kérdezősködött,
hová ment az úrnő.
A válasz hallatára rémülten kapta fel a fejét.
– Arbaceshoz? Az egyiptomi házába? Az nem lehet!
– Pedig így van, kicsikém – felelte a szolga, aki a felvilágosítást adta. – Az egyiptomi régi barátja
úrnőnknek.
– Régi barátja? Ó, istenek! És Glaucus mégis őt szereti! – suttogta Nydia. Azután hangosan meg-
kérdezte.
– Gyakran meglátogatja?
– Eddig még sohasem járt nála – felelte a szolga. – És ha igaz a szóbeszéd, amely Pompejiben jár-
ja, talán jobban tette volna, ha most se megy oda. Szegény úrnőnk, nem tudhatja, amit mi tudunk. A
vestibulumból nem hallik el a szó a peristyliumig.37
– Még eddig nem járt nála? – ismételte félig önmagának Nydia. – Biztosan tudod?
– Persze, kedvesem. De mi közünk lehet nekünk ehhez? Nydia csak egy pillanatig habozott, azu-
tán letette a virágokat, amelyeket Glaucustól hozott, előszólította a szolgát, aki idáig kísérte, és szó
nélkül elhagyta a házat.
Csaknem a fele utat megtették már Glaucus háza felé, amikor Nydia megtörte a csöndet. Akkor is
félig-meddig magának mormolta:
– Nem sejti, nem sejtheti, mekkora veszélyben forog. És én bolond! Én mentsem meg? Igen, mert
Glaucust jobban szeretem, mint önmagamat.
Az athéni házánál megtudta, hogy Glaucus barátaival a városba ment, senki sem tudta, hová. Éjfél
előtt aligha jön haza.
Nydia felnyögött. Az előcsarnokban leroskadt egy zsámolyra, tenyerébe temette arcát, és megpró-
bálta rendezni gondolatait. Nincs vesztegetni való időnk, határozott. Kísérőjéhez fordult.
– Nem tudod, van-e Ionénak rokona vagy bizalmas barátja Pompejiben?
– Nahát, Jupiterre! – kiáltott fel a szolga. – Ostoba kérdés. Pompejiben mindenki tudja, hogy Io-
nénak bátyja is van, aki gazdag ifjú létére, magunk között szólva, olyan bolond volt, hogy papnak
állt Isis templomába.
– Isis papja! Ó, istenek! Mi a neve?
– Apecides.
– Most már mindent tudok – motyogta halkan Nydia. – A fiú és a leány, mindkettő áldozatul esik.
Apecides. Igen, ezt a nevet hallottam… De hiszen akkor tudnia kell, miféle veszély fenyegeti a hú-
gát. Elmegyek hozzá.
Talpra ugrott, megmarkolta a botot, hűséges útitársát, és szaporán elindult a közeli Isis-
szentélyhez. Míg a jólelkű athéni védő szárnyai alá nem vette Nydiát, a vak leánynak ez a bot volt
egyedüli támasza, segítségével rótta Pompeji utcáit, a város egyik végétől a másikig. A forgalma-
sabb városrészekben töviről hegyire ismert már minden utcát, minden zugot, és az emberek, akik
szánakozással vegyes, félig-meddig babonás tisztelettel viseltettek mindazok iránt, akit vaksággal
sújtott a sors, mindig utat engedtek neki, ha félénk lépteivel közeledett hozzájuk. Szegény leány,
nem sejthette, hogy hamarosan vaksága lesz a megmentője, a legélesebb szempárnál is megbízha-
tóbb vezetője.
37
Terentius.

78
 Glaucus egy rabszolgát adott mellé, aki minden útjára elkísérte Nydiát. A szegény ördög, megle-
hetősen kövér volt, és aznap már kétszer megjárta az utat Ione házáig meg vissza. Már belenyugo-
dott az újabb, immár a harmadik kirándulásba, csak az istenek tudhatták, hová-merre, és sebesen
szedte a lábát Nydia mögött. Közben buzgón átkozva sorsát, magában ünnepélyesen bizonygatta
Castorra és Polluxra hivatkozván, hogy a vak leány Mercurius szárnyas cipőit viseli, egyébiránt pe-
dig Cupido nyavalyája bújt belé.
Nydia alig szorult segítségre ahhoz, hogy eltaláljon Isis szentélyéhez. A templom előtt ilyenkor
üres volt a tér, a leány akadálytalanul eljuthatott a szenthely korlátjáig.
– Egy lélek sincs itt – jelentette a kövér rabszolga. – Mit akarsz? Vagy kit keresel? Nem tudod,
hogy a papok nem laknak itt, a templomban?
– Kiálts! – csattant fel türelmetlenül Nydia. – Legalább egy flamen éjjel-nappal itt van, hogy őriz-
ze a szentélyt.
A rabszolga nagyot kiáltott, de senki sem jött elő.
– Nem látsz senkit?
– Nem.
– Tévedsz. Valaki sóhajtott, hallottam. Nézz körül jobban.
A szolga dörmögött valamit, de azért megerőltette az álmosságtól majdhogynem leragadó szemét,
és körülnézett. Az egyik oltár előtt – amelynek maradványai ma is láthatók a kis szentélyben – csa-
kugyan megpillantott egy görnyedt emberalakot.
– Látok valakit – mondta – fehér köntösben, akkor pedig pap lehet.
– Ó, Isis papja – kiáltott Nydia. – A legősibb istenség szolgája! Halld meg a hangom!
– Ki szólít? – kérdezte valaki halkan, szomorúan.
– Fontos hírt hoztam egy közületek valónak, közlendőm van, nem jóslatot kérek.
– Kivel akarsz beszélni? Az idő nem alkalmas a beszélgetésre. Menj, ne zavarj. Az éjszaka az is-
teneké, az embereké a nappal.
– Azt hiszem, ismerem a hangod, noha egyszer hallottam csupán. Éppen téged kereslek. Nem
Apecides vagy-e, a flamen?
– Az vagyok – felelte a pap, fölállt az oltár mellől, és a korláthoz lépett.
– Te vagy! Hála legyen az isteneknek! – Nydia intett a rabszolgának, hogy húzódjék hátrább; a
kövér természetesen szentül hitte, hogy valami babonaságnak kell lennie a dologban, és Ione sorsa
attól függ, ami itt történik, hiszen mi más vezérelhette volna a vak leányt egyenest a templomhoz?
Engedelmeskedett hát, és valamivel odább leült a földre.
– Csitt – suttogta gyorsan Nydia. – Csakugyan te vagy, Apecides?
– Ismersz, és mégsem ismered fel az arcomat?
– Vak vagyok – felelte Nydia. – Nekem a fülem az, ami másnak a szeme, azzal ismertelek föl.
Mégis: esküdj meg, hogy te vagy az.
– Esküszöm az istenekre, a jobb kezemre és a holdra.
– Csitt, halkan beszélj. Hajolj közelebb. Add a kezed. Ismered Arbacest? Tettél-e virágot a holtak
lábához? Milyen hideg a kezed! Még ne szólj! Magadra vetted-e az iszonyú fogadalmat?
– Ki vagy te? Honnan jössz, te sápadt leány? – kérdezte rémülten Apecides. – Nem ismerlek, nem
téged öleltelek! Sohasem láttalak.
– De a hangomat hallottad. Mindegy, mindketten szégyenkezve emlékezünk arra, ami ott történt.
Most jól figyelj. Van húgod is, ugye?
– Beszélj. Beszélj már! Mit tudsz róla?

79
 – Jól ismered a holtak orgiáit, sőt talán szívesen részt is veszel a mulatságban, de örülnél-e, ha
tudnád, hogy a húgod is ott van? Örülnél-e, ha Arbaces vendégül látná?
– Az istenekre! Ilyet még Arbaces sem merészelhet! Te lány! Ha tréfálsz velem, jaj neked! Ízekre
szaggatlak!
– Igazat beszélek. És amíg ezt elmondom, Ione ott van Arbaces házában, most első ízben a vendé-
ge. Tudod jól, milyen veszélyes az első alkalom! Az istenek legyenek veled. Én teljesítettem köte-
lességemet.
– Várj! Ne menj! – kiáltott fel Apecides, és erőtlen kezével végigsimította homlokát. – Ha ez igaz,
mit… Mit tehetünk, hogy megmentsük? Engem nem engednének be oda. Az a ház csupa bonyolult
útvesztő. Eltévednék benne. Ó, Nemesis! Rászolgáltam a bűnhődésre.
– Elküldöm a szolgát, vezess te, menjünk együtt. Megmutatom a ház titkos bejáratát, és füledbe
súgom a jelszót, amellyel bebocsátanak. Hozz magaddal fegyvert, szükséged lehet rá.
– Várj! – Apecides eltűnt a templomot szegélyező kis cellák egyikében, majd hamarosan ismét
megjelent, bő köpenybe burkolózva, amilyet akkoriban gazdag és szegény egyaránt viselt, és amely
eltakarta a papi öltözéket. – És most – mondta fogcsikorgatva –, ha Arbaces arra vetemedett… De
nem, ilyet nem merészel, nem merészelhet! Semmiképpen sem! Milyen jogon gyanúsítom! Ennyire
aljas gazember volna? Nem akarom elhinni. Mégis! Az álokoskodásai… Sötét és megfélemlítő! Ó,
istenek, óvjátok… De mit beszélek, vannak-e istenek? Mindegy: legalább egy istennő bizonyosan
van, akinek a kezét irányíthatom. A bosszú istennője.
Apecides összefüggéstelenül motyogva követte szótlan, vak társát. A város legnéptelenebb utcáin
siettek az egyiptomi házához.
A szolga, akit Nydia kurtán-furcsán hazaküldött, vállvonogatva szitkozódott egyet magában, azu-
tán – boldogan és gyors iramban – elgurult, hogy minél előbb a hálókamrájában legyen.

VIII. fejezet
AZ EGYIPTOMI MAGÁNYOS MONOLÓGJA – JELLEMRAJZA

Történetünk menetében forgassuk vissza néhány órával az idő kerekét. Hajnalodott. Glaucusra az
ismét megtalált boldogság napja virradt, de az egyiptomi még szürkületkor is álmatlanul ült a
csonkakúp alakú torony tetején, amely a ház egyik sarkánál nyúlt a magasba. A teraszos tetőt mell-
véd vette körül. Az építmény elég magas volt ahhoz, hogy ez a fal és a házat övező fák sötét lombja
kizárja a kíváncsiskodók fürkész pillantásait. Arbaces előtt titokzatos jelekkel telerótt tekercs hevert
az asztalon. Fenn az égen már halványult a csillagok fénye, és a kopár hegytetők fölött lassan fosz-
ladoztak az éjszaka árnyai. A Vesuvius csúcsán pihent a súlyos, sötét felhő, amely az utóbbi napok-
ban mintha még sötétebbé, szinte áthatolhatatlanná vált volna. Az új nap pompás küzdelmet vívott
az éjszakával a szélesen kitárulkozó tenger fölött, amely mint valami óriás tó, békésen nyújtózott
széles ívű partjai között. Följebb az enyhén fodrozódó víz körül, a dombok szelíd, szőlővel borított
lombos lankáin itt-ott már megvillantak az alvó város fehér házai.
Az egyiptomi számára ez volt merész tudományának legszentebb órája, amikor a múlandó ember
sorsát kutatta a csillagokban.
Telirótta jeleivel a tekercset, följegyezte az időpontot és a csillagképek állását, azután kezére tá-
maszkodott, és gondolataiba mélyedt. A számítások nyugtalanították.
– Lám, a csillagok jó előre figyelmeztetnek megint. Bizonyos, hogy valami veszedelem fenyeget
– mondta elgondolkodva. – Váratlan és nagy veszély. Ha krónikásaink nem tévednek, egykor

80
Pyrrhusra néztek ugyanilyen gúnyosan és fenyegetően a csillagok. Őrá, akit arra ítélt a végzet, hogy
mindenért küzdjön, de semmiben ne lelje örömét, mindig támadjon, de sohase győzzön, terméketlen
csatákat vívjon, arasson babért, de diadalt soha, hírneve nagy legyen, sikere semmi, végül tulajdon
babonái bátorságát is elvették, és egy öregasszony kezéből hullott ki a tégla, amely leterítette, mint
egy kutyát. Valójában hízelgő lehetne, hogy a csillagok azt a sorsot szánják nekem, mint a hadvise-
lés bolondjának. És bölcs buzgalmamnak sem ígérnek mást, mint amit az eszeveszett becsvágy neki
hozott: íme, a szakadatlan küzdelem és a bizonytalan cél. A sziszifuszi feladat: itt a hegy és a kő! A
kő, lám, a baljós jel! Az epirusiéhoz hasonló halál fenyeget engem is. Lássuk csak még egyszer.
„Ügyelj lépteidre – mondják a fénylő jósok –, ha ódon tetők alatt vagy ostromlott falak tövében
jársz, és ha szirtek magasodnak a fejed fölött. Lehulló kőnek jut a feladat, hogy beteljesítse sorsod
átkát.” És a veszedelem nincs messze, de napját és óráját nem tudom kibetűzni. Nos, ha homokórám
lepereg is, hadd csillogjon benne a homok az utolsó szemig. Ám ha mégis túlélem a leselkedő vészt,
feltéve, hogy túlélem, akkor sorsom azontúl oly fényesen ragyog, mint a hold ezüst hídja a vízen.
Dicsőség, boldogság, siker csillog az öböl hullámain, amelynek sötét mélyére majdan alászállok. De
vajon miért adnám meg magam a pusztító vésznek, ha azon túl ilyen sors vár rám? Lelkem mélyén
egy hang azt súgja: reméljek, és a reménykedő lélek diadalmasan száll, túl a baljóslatú órán, és utat
talál a jövőbe. Bátorsága a legjobb előjel. Ha valóban olyan váratlanul és hamarosan kellene elpusz-
tulnom, akkor a halál sötét árnyéka borulna rám, és érezném végzetem jeges fuvallatát. Lelkemet
elszomorítaná az iszonyú Orcus közelsége. Ám az én lelkem csupa mosoly, és ez megerősít hitem-
ben, hogy van menekvés.
Az egyiptomi, monológját befejezve, felkelt helyéről, és gyors léptekkel végigsietett a csillagtetős
teraszon, majd megállt a mellvédnél, és még egyszer felnézett a szürke, búskomor égboltra. Hűs
hajnali szellő simogatta homlokát, és Arbaces lassan visszanyerte szokott, fegyelmezett nyugalmát.
Tekintete nem kutatta többé a csillagokat, amelyek egymás után merültek el az ég tengerében. Az
alant elterülő várost nézte. A távolban, az ilyenkor még csöndes kikötő vizén gályák árbocai sejlet-
tek. Ott, ahol máskor együtt zajongott fényűzés és robot, most kihalt, néma volt minden. Kihunytak
a fények, és a mind diadalmasabban küzdő virradat derengésében itt-ott pislákolt csupán valami
halvány világosság egy-egy templom oszlopsora előtt, vagy az elnémult fórum porticusában. Er-
nyedten pihent a város, központjából, ahol hamarosan megpezsdül majd az élet, most még nem ha-
tolt fel hozzá semmi nesz, nem csaptak össze a szenvedélyek, minden az álom rabságába dermedt. A
hatalmas amfiteátrum, egymás fölé emelkedő kőpadsoraival, összetekeredve szunnyadó szörnyhöz
hasonlított. Fölötte egyre sűrűsödő, baljós köd terjengett, és lassan bekúszott a környező fák sötét
lombja közé. Olyan volt a város, amilyennek ma, tizenhét évszázaddal a szörnyű esemény után lát-
hatjuk: a Holtak Városa.
Még a tenger derűs, árapálytól nem zavart vize is csaknem ugyanolyan hangtalanul pihent, mint a
város, csak a mélyéből kelt valami halk mormolás, amely innen, a távolból annyinak hallatszott
csupán, mintha az alvó elem szabályos lélegzetvétele volna. Az öböl széles íve tárt karjába zárta
kedvenc gyermekeit, a part felé szelíden elsimuló lankákra épült városokat: Stabiaet,
Herculaneumot és Pompejit.
– Szenderegtek – suttogta az egyiptomi, és komoran nézte a városokat, Campania díszeit és büsz-
keségeit –, szenderegtek! Kívánom, hogy álmotok a halál örök nyugalma legyen. Valaha a
Nílusparti városok is hasonlók voltak hozzátok, ékkövek egy birodalom koronájában. De nagyságuk
letűnt, romok között alusznak; palotáik, szentélyeik: sírokká váltak. Utcáikon, amelyeket rég felvert
a gaz, kígyók tekergőznek, elhagyott termeikben gyíkok sütkéreznek. A Természet titokzatos törvé-
nye, hogy míg az egyiket megalázza, felmagasztalja a másikat. Ti azokon a romokon nőttetek nagy-
gyá. Te, gőgös Róma, magadhoz ragadtad Sesostris és Semiramis dicsőségét, rabló vagy, aki most
magadra öltöd a zsákmányolt kincseket! És mindazt, amit íme, itt látok: diadalmenetedben vonuló
rabszolgáidat, telhetetlen hatalmad és fényűzésed gyűjtőmedencéjét, én, elfelejtett uralkodók utolsó

81
sarja, ezennel megátkozom. Eljön az idő, amikor bosszúm beteljesedik Egyiptomért! Akkor a barbá-
rok paripáinak Néró aranypalotáiban rendeznek be istállót, és te, aki a hódítás szelét vetetted, a
pusztulás kavargó viharát fogod aratni.
A végzet iszonyúan valóra váltotta a jóslatot, amelyet az egyiptomi úgy mondott el, mintha a tes-
tet öltött balsors maga szólt volna, festő vagy költő sem álmodott még hozzá hasonlót. A reggel fé-
nye, amelytől a legszebb lányok arcán is megfakulnak a rózsák, halott-sápadtra festette az egyipto-
mi dús, fekete hajjal keretezett, komor, ünnepélyes arcát. Bő redőkben leomló, sötét köntösében,
diadalittasan csillogó szemmel, karját a magasba emelve, úgy állt a város fölött, mint valami ördögi
próféta.
Azután elfordult a várostól, a tengertől. Végignézett Campania dús szőlőin, rétjein. A falak, a ka-
puk – ősrégi mind, részben még pelaszg eredetű – nem szabtak határt a terjeszkedő városnak. A
Vesuvius akkoriban még korántsem volt annyira meredek, és gőgös lejtőin körös-körül villák, fa-
lucskák fehérlettek. Róma is kialudt tűzhányóra épült, Dél-Itália lakói tehát ugyancsak biztonságban
érezték magukat a tűzhányó szőlőborította zöld lejtőin, abban a hiszemben, hogy a hegy tüze örökre
kialudt. – A városkapun túl különféle méretű és formájú síremlékek szegélyezték kétfelől az utat.
(Ma is ezen az úton közelíthető meg a város.) A tájból messzire kimagaslott a Félelmetes Hegy fel-
hősapkás csúcsa, oldalán a sötétebb-világosabb tarka foltok mohos barlangokról, hamulepte sziklák-
ról árulkodtak. Az egykori kitöréseknek ezek a tanúi figyelmeztethettek volna az eljövendőkre, de
hát az emberek oly gyakran vakok.
Akkor és ott nehezen lehetett volna megmondani, miért oly komor, oly baljós hangulatúak a táj-
hoz kötődő legendák, a költők miért éppen ide, a mérföldeken át, egészen Baiaeig és Misenumig de-
rűsen, tarkán zöldellő síkságra képzelték a poklok kapuját, az Acheron és a híres Styx folyót; miért
ide, erre a most vidám szőlőskertektől viruló Phlegra síkságára helyezték az istenek háborúját,
amelyben a vakmerő Gigászok győzni akartak az égieken, hacsak nem azért, mert a fantázia látni
vélte azon a felperzselt, kopár csúcson az Olympus mennyköveinek nyomait.
Az egyiptomi pillantását most mégsem a pihenő tűzhányó töredezett csúcsa, a lágyan lejtő, termé-
keny mezők, a sírokkal szegélyezett, gyászos út vagy a fényes luxusvillák vonták magukra. A
Vesuvius lejtője egy helyütt keskeny, megműveletlen, itt-ott elvadult növényzettel benőtt, sziklás ta-
réjjal ereszkedett le a völgybe. Lábánál mocsaras, miazmás tó terpeszkedett. Arbaces éles szeme
fölfedezte az apró emberi alakot, amint a mocsár szélén bóklászva hajladozott, mintha a parton bur-
jánzó füveket tépdesné.
– Hohó! – kiáltott fel csodálkozva. – Úgy látom, társam akadt a virrasztásban. Munkában a Vesu-
vius boszorkánya. Lám csak! Vajon ő is a nagy csillagoktól tanulta tudományát úgy, ahogyan a hi-
székeny lelkek képzelik? Vagy szennyes mágiát űz ott a holdfénynél, vagy hajladozásából ítélve,
rothadó füveket gyűjt a halálos mérgű mocsárból? Beszélnem kell vele, ha már egy mesterséget
űzünk. A tudásra vágyó előbb-utóbb megtanulja, hogy ne nézzen le semmiféle emberi tudományt.
Megvetésre méltók ti vagytok csupán, ti, a fényűzés rabszolgái, a lomha agyúak, akik pusztán érzé-
keiteknek éltek, és arról álmodoztok, hogy ilyen sovány talajon is megterem a mirtusz és a babér.
Nem. Az igazi élvezet csakis a bölcseké. Nekünk adatott meg egyedül az igazi fényűzés: amikor
szellem, ész, ötlet, tapasztalat, gondolat, tudás, képzelet mind-mind egyetlen folyammá egyesülve
árad az ÉRZÉKEK tengerébe. Ione…
Erre a bűvös szóra Arbaces gondolatai egyszeriben mélyebb, sötétebb csatornákba süllyedtek.
Megtorpant, tekintetét a földre szegezte, egyszer-kétszer boldogan elmosolyodott, majd visszafor-
dult, hogy újból elhelyezkedjen heverőjén.
– Ha mégoly közelről leselkedik is rám a halál – mondta magában –, legalább hadd mondhassam
el, hogy éltem. Ione az enyém lesz.

82
 Arbaces jelleme oly bonyolult és szövevényes volt, hogy gyakran még a benne lakozó lélek is ta-
nácstalanul tévelygett útvesztőiben. Egy bukott dinasztia sarjában, az elsüllyedt nép fiában a kielé-
gítetlen gőg szelleme élt, amely eltorzíthatja a nála nemesebbet is, kivált, ha úgy érzi, hogy vissza-
vonhatatlanul kizárták abból a körből, amelyben ősei fényeskedtek, és mindabból, amire mind
képességei, mind születése révén jogot formálhatna. Az ilyen érzelem nem fér meg a jó szándékkal,
örökös harcban áll a társadalommal, minden ember ellensége. A szokott kísérő jelenségek közül egy
hiányzott csupán: a szegénység. Arbaces vagyona akármelyik római nemesével vetekedett, és ez le-
hetővé tette, hogy tökéletesen kielégítse minden szenvedélyét, azt is, amit sem üzleti siker, sem
bármiféle becsvágy nem csitíthat el. Hiába utazott égtájról égtájra, mindenütt Rómát kellett látnia, s
ez még növelte gyűlöletét a társadalom ellen, és fokozta vágyát, hogy a gyönyöröket keresse. Mér-
hetetlen börtönben élt, de börtönében összegyűjthette a fényűzés minden kellékét. Ki nem törhetett,
egyetlen célja volt tehát, hogy fényes palotává varázsolja börtönét. Az egyiptomiak ősidők óta ál-
doztak az érzéki élvezeteknek. Arbaces őseitől örökölte érzéki mohóságát, és egyetlen szikrától
lángra lobbanó, romlott fantáziáját. Komor foglalatosságaiból és az élvezeteiből egyaránt kizárta
embertársait, legalábbis a fölötte állókat vagy az egyenrangúakat, kevesen juthattak a közelébe, ki-
véve kicsapongásainak készséges szolgáit. Egyedüli ura volt népes háremének, mégis kielégületlen,
mert csömörre ítéltetett ő is, mint mindazok, akik magasrendű szellemi képességeiket alantas célok-
ra használják. Ezért mindaz, ami valaha szenvedély volt és gyönyörűség, lassan kényszerű szokássá
dermedt. Az érzéki gyönyörökben csalódott, hát a tudományban keresett kárpótlást. Ám a gyakorlati
és hasznos tudást megvetette, hiszen eszébe sem jutott soha, hogy az emberiség javát szolgálja. Sö-
tét fantáziájának jobban megfeleltek a valóságtól elrugaszkodott, homályos vizsgálódások, ame-
lyekben a megrögzött, magányos lelkek mindenkor örömüket lelték. Erre csábította jelleme, merész
gőgje, és erre az útra vonzották egykori hazájának misztikus hagyományai is. Nem hitt a pogány vi-
lág zűrzavaros vallásainak egyikében sem, valójában egyvalamit tisztelt csupán: az emberi tudás
erejét. Nem tudta – abban a korban talán senki sem tudhatta –, hogy a természet megismerhetőségé-
nek határai vannak. De látta, hogy a tudásnak minél magasabb csúcsaira hág, annál több csodára
bukkan, és ezért úgy képzelte, hogy a természet nemcsak a szokott pályáján haladva művel csodá-
kat, hanem a mesteri elme titkos beavatkozásával akár meg is változtathatja rendjét. A tudást haj-
szolva így lépte át végül a tudomány határait, és zűrzavaros, sötét tájakon bolyongott. A csillagászat
igazságaitól eljutott a csillagjóslás téveszméihez, a vegytan titkaitól a mágia kísértetjárta útvesztő-
jébe tévedt, és ő, aki hitetlenül kétségbe vonta az istenek hatalmát, babonásán hitt az emberi hata-
lomban.
A mágia áltudománya, amelyet akkoriban néhány úgynevezett bölcs igen magas fokon művelt,
főként keletről származott. A korai görög filozófiától idegen volt az ilyesmi. A görögök mindaddig
nem is nézték jó szemmel, míg Ostanes – aki végigkísérte útján Xerxes seregét – be nem vezette az
egyszerű hellén hitvilágba Zarathustra komor, babonás tanait. Ezek azután a római császárok idején
polgárjogot nyertek Rómában (és bőséges anyagot szolgáltattak Juvenalis szikrázóan szellemes sza-
tíráihoz). Szoros szálak fűzték a mágiához az Isis-kultuszt is, és az egyiptomi varázslók tisztelete az
egyiptomi vallás révén terjedt el. A kereszténység első századában a theurgikus, azaz a jótékony, fe-
hér mágiát ugyanúgy tisztelték, mint a goetikus, gonosz rontást, azaz fekete mágiát; Apollonius vi-
selt dolgai jócskán túltesznek Faustus doktor csodálatos kalandjain. Királyok, udvaroncok és böl-
csek reszkettek ennek a félelmetes tudománynak a mesterei előtt. És a mesterség egyik, nem is
jelentéktelen művelője volt a rettegett tudós, Arbaces. Hírét, felfedezéseit jól ismerték a mágia mű-
velői, még halála után is. Csakhogy a mágusok és a bölcsek nem valódi nevén ismerték és tisztelték,
mert ezt a nevet valójában senki sem ismerte. Az „Arbaces” eredetileg nem egyiptomi személynév
volt, hanem méd, és csak a különféle ősi népek vándorlása és keveredése során honosodott meg a
Nílus menti birodalomban. Arbacesnak jócskán volt oka eltitkolni igazi nevét és rangját; nemcsak
büszkesége késztette rá, hanem politikai megfontolás is (fiatalabb korában ugyanis összeesküvést

83
szervezett Róma ellen). A mágia művelői mégsem a médektől kölcsönzött nevén emlegették nagy
hatalmú tanítómesterüket, de azon a néven sem, amely az egyiptomi tudós testületekben királyi
származása révén megillette volna, más, misztikus jelzővel fejezték ki tiszteletüket: számukra ő volt
„Hermes, a Lángokkal Övezett”, és még sokáig így emlékeztek rá Magna Graecia földjén és a Kelet
pusztaságain. Körmönfont elmélkedéseit és elismert bölcsességeit számos könyvben felhasználták,
ám ezek a könyvek sorra odakerültek a „bűnös mesterkedések”-ről írt művek közé, amelyeket a ke-
resztények elborzadva, de annál boldogabban elégettek Ephesusban, megfosztván az utókort attól,
hogy bizonyságot szerezzen az ördög ravasz üzelmeiről.
Arbaces lelkiismerete kizárólag az értelmet fogadta el mértékadónak, és nem tisztelt semmiféle
erkölcsi törvényt. Úgy gondolkodott, hogy ugyanaz az ember, aki megszabhatta a tömeg korlátait –
felsőbbrendű tudása jogán – embertársai fölé emelkedhet. Ha lángelmém képes arra, okoskodott,
hogy törvényeket alkosson, vajon nincs jogom túltenni magam tulajdon alkotásaimon? Sőt, ha úgy
tetszik, módosítsam, mellőzzem, vagy semmibe vegyem mások, az alantasabb elmék szüleményeit?
Arbaces ilyenformán, ha gonosz volt is, gaztetteit mindenkor nagyra hivatott értelmével igyekezett
igazolni, és erénnyé változtatni.
Többé-kevésbé minden emberben él némi hatalomvágy. Arbacesnál ez is tökéletes összhangban
állt egyéniségével. Ő nem holmi felszínes, nyers erőszakon nyugvó hatalomra vágyott. Nem csábí-
totta a bíbor, a fasces, sem a hétköznapi hatalom bármely más jelképe. Ifjúkori becsvágya kudarcba
fulladt, vereséget szenvedett, helyét gőgös harag foglalta el, büszkén megvetette Rómát, a várost,
amely immár az egész világot jelentette. Ugyanúgy lenézte Rómát, ahogyan a rómaiak lenézték a
barbárokat, s ez a gőg útját állta annak, hogy hatalmi állásokra pályázzon, hiszen ilyen módon a
császár kreatúrájává, eszközévé vált volna. Ő, a Ramsesek Nagy Nemzetségének sarja, más paran-
csait hajtsa végre, más kezéből fogadja el a hatalmat? A puszta gondolat is felháborító volt. Ám, ha
címekre, rangokra nem törhetett, cserébe legalább emberi lelkeken akart uralkodni. Ezen a földön a
szellemi erő adományát becsülte a legtöbbre, és szerette, ha önmagában szinte tapinthatóan érezhet-
te hatalmát, ezért igyekezett kiterjeszteni mindenkire, akit a sors útjába vetett. Főként fiatalokat
szemelt ki magának, előbb elkápráztatta, azután hatalmába kerítette őket. Boldog volt, ha emberi
lelkeket engedelmes alattvalóivá tehetett. Ilyenkor valamiféle láthatatlan, anyagtalan birodalom
urának képzelte önmagát. Ha kevésbé érzéki, és kevésbé gazdag, talán vallásalapító is lehetett vol-
na, így azonban az élvezetek vették igénybe értékes erőit. Mellesleg, rajongása a szellemi hatalom
iránt (a bölcsek közismert hiúsága) nem gátolta abban, hogy mérhetetlen, ábrándos tisztelettel övez-
zen mindent, ami uralkodó ősei egykori titokzatos birodalmának része volt. Isteneikben nem hitt
ugyan, de hitt a jelképekben, amelyeket ezek az istenek megtestesítettek (vagy többnyire inkább új
értelmet adott nekik). Minden igyekezetével azon volt, hogy fenntartsa az egyiptomi istenek kultu-
szát, mert úgy érezte, ezzel az egykori hatalomnak legalább árnyékát, emlékét őrzi. Ezért halmozta
el fejedelmi adományokkal Osiris és Isis oltárait, és fordított nagy gondot arra, hogy újabb és újabb
vagyonos ifjakkal növelje papjaik tekintélyét. Ha neveltjei fogadalmat tettek, és végérvényesen a
papi hivatást választották, akkor áldozatai közül választotta ki élvezeteinek társait, részint mert fel-
tétlenül bízhatott titoktartásukban, részint meg azért, mert mindannyiszor érezhette különleges ha-
talmát. Ez vezérelte Apecides megrontásakor is, noha itt a szándékot még erősítette a szenvedély,
amelyet Ione iránt érzett.
Ritkán telepedett le hosszú időre egy helyen. De ahogy múltak az évek, mind fárasztóbbá váltak
az új környezettel együttjáró gondok és izgalmak. Most már olyan régóta élt Campania szépséges
városaiban, hogy maga is csodálkozott rajta. Az igazság az volt, hogy lakóhelyének megválasztását
büszkesége is nehezítette. A félresikerült összeesküvés után nem térhetett vissza többé abba a forró
égövi országba, amely pedig, meggyőződése szerint, jogos öröksége lett volna, ha nem vergődik ha-
talmától megfosztva a római sas karmai között. Háborgó lelke gyűlölte Rómát, a várost, és elvisel-
hetetlennek érezte, hogy a császári udvar tányérnyalói versenyre keljenek vele a dúskálásban, és

84
vagyona jelentéktelenné zsugorodjon az udvar kápráztató fényűzése mellett. A campaniai városok-
ban megtalálta mindazt, amit keresett: páratlanul kellemes éghajlatot, és mindazt a kényelmet, amit
egy dús képzelettel megáldott, élvhajhász civilizáció létrehozhatott. Távol voltak tőle a nagy va-
gyonok, amelyek felülmúlhatták volna az övét, itt nem akadt nála gazdagabb, és nem kellett tartania
az udvar féltékeny besúgóitól sem. Gazdag volt, ennyit tudtak róla, és senki sem avatkozott az éle-
tébe. Zavartalanul, biztonságban folytathatta kétes üzelmeit.
Az élvhajhászok átka, hogy nem tudnak szeretni, csak amikor az érzéki örömök lassacskán elfa-
kulnak. Ifjúságuk hevét elfecsérlik – szívük kifárad. Az egyiptomi egész életében a szerelmet haj-
szolta, nyughatatlan fantáziája a valóságosnál talán nagyobb varázserőt tulajdonított neki, és elvesz-
tegette legszebb éveit anélkül, hogy vágyai célt értek volna. A ma meglelt szépségnél még szebb
akadt holnap, és Arbaces nem jött rá, mi vet árnyékot gyönyöreire. És akkor, az itt leírt események
előtt két évvel, meglátta Ionét. Életében először találkozott olyasvalakivel, akit – úgy érezte – való-
ban szeretni tudna. Mintha hídon állt volna, az élet hídján, visszanézett, és világosan látta elfecsérelt
ifjúságát, míg túlfelől már az öregkor árnyai közeledtek. Eljött az ideje, hogy mindenáron megsze-
rezze magának – míg nem késő – azt, ami nélkül már tudta, nem ér semmit az élet. Még akkor is, ha
az élet szebbik fele már amúgy is a múlté.
Arbacesnak, ha gyönyörre vágyott, még sohasem volt szüksége ennyi komoly erőfeszítésre és tü-
relemre, mint most, amikor Ione szívét akarta meghódítani. Nem elégedett meg annyival, hogy ma-
ga szeretett, viszontszerelemre vágyott. Ennek reményében figyelte, hogyan bontakozik ki a
neapolisi leány szépsége. Tudta, mekkora hatást érhet el a szellem ereje mindenkinél, akit arra taní-
tottak, hogy művelje az eszét; ezért szíves örömest segített Ionénak, hogy fejlessze tehetségét, mű-
veltségét. Azt hitte, hogy Ione egyszersmind megtanulja majd értékelni őt, és felismeri benne azt a
férfit, aki jogot formálhat a vonzalmára. Hiszen minden gonoszsága és romlottsága ellenére,
Arbaces eredeti, erős és nagy egyéniség volt. Később, amikor úgy érezte, hogy Ione kellő elisme-
réssel adózik jellemének, készségesen ráhagyta, sőt még buzdította is, hogy szórakozni vágyó, léha
fiatalok között forogjon; arra számított, hogy Ione igényes szelleme hiányolni fogja atyai barátja
társaságát, és ha lesz alkalma összehasonlítani léha udvarlóival, a szerelem is megjön majd magától.
Elfelejtette, hogy az ifjúság, mint napfény a napraforgót, úgy vonzza maga felé az ifjúságot. Akkor
eszmélt rá tévedésére, amikor a féltékenység felnyitotta szemét. Attól a pillanattól fogva, noha föl
sem mérte a veszély nagyságát, hosszú ideje féken tartott szenvedélye zavaros árként tört a felszín-
re. Elég egy cseppnyi féltékenység, és a szerelem parazsa nyomban elfojthatatlanul lángra lobban.
Nem ismer többé tapintatot, se gyöngédséget, kíméletlenül, csaknem a gyűlölet erejével és lázával
perzsel.
Arbaces elhatározta, hogy nem vesztegeti tovább az időt óvatos – és kockázatos – előkészületekre:
visszavonhatatlanul gátat emel önmaga és vetélytársai közé: magáévá teszi Ionét, és megfosztja
személyes szabadságától. Tudta, hogy régóta dédelgetett és a puszta szenvedélynél tisztább remé-
nyekkel táplált szerelmét nem elégíti ki az efféle birtoklás. Ione szívét, lelkét kívánta, ugyanúgy,
mint a szépségét, de arról ábrándozott, hogy ha egy merész gaztettel kiragadja a lányt az emberek
közül, és magához láncolja úgy, hogy sohase felejthesse bilincseit, akkor elfoglalhatja helyét Ione
életének középpontjában, és később ügyes mesterkedésekkel majd teljessé teheti diadalát, és az erő-
szakkal megszerzett birodalmat, római módra, szelídebb eszközökkel szilárdítja meg. Elhatározásá-
ban megerősítette a csillagok jóslatába vetett hite: már rég figyelmeztették, hogy ebben az eszten-
dőben, sőt, még ebben a hónapban iszonyú katasztrófa várható, amely az életét veszélyezteti. Jól
tudta hát, hogy nincs sok ideje. Uralkodóhoz méltón, minden, ami szívének kedves volt, hadd le-
gyen ott a máglyán. Mint maga mondta: ha meg kell halnia, legalább érezze, hogy élt, és abban a
tudatban haljon meg, hogy Ione egyedül az övé.

85
 IX. fejezet
MI VÁR IONÉRA ARBACES HÁZÁBAN? – A RETTEGETT ELLENSÉG HARAGJÁNAK
ELSŐ JELE

Ionét már az egyiptomi házának tágas előcsarnokában lenyűgözte ugyanaz az áhítatos félelem,
amely nemrég bátyját is elfogta ugyanott. Volt valami baljóslatú a thébai szörnyek gyászos arcvoná-
saiban, mintha márványba vésett fenséges közönyük néma intelmet rejtett volna.

Tűnt korokig ért a tekintetük,

Öröklétet tárt bölcs szemük.

A szálas etióp rabszolga, aki vigyorogva kaput nyitott, hívogató mozdulattal tessékelte be a ven-
déget. Félúton, drágakövektől csillogó, ünnepi öltözékben Arbaces sietett elébe. Odakint még fé-
nyes nappal volt, de itt bent, a kor fényűző szokása szerint, mesterségesen elsötétítették a helyisé-
geket, és illatozó lámpások világították meg a pompás márványpadlót és az elefántcsontszínű
mennyezetet.
– Szépséges Ione – üdvözölte Arbaces, és lehajolt, hogy megérintse a leány kezét. – Lám, elhomá-
lyosítottad a napfényt, és most szemed világít termeimben, és leheletedtől illatos a levegő.
– Nem szabad így beszélned – mosolygott Ione. – Elfelejted, hogy mindig arra oktattál, ne fogad-
jam szívesen az efféle kegyes hízelgést. Te mondtad, hogy az üres bókok semmit sem érnek, és
most el akarod rontani a tanítványodat?
Ione modorában annyi őszinte báj volt, hogy az egyiptomi úgy érezte, szerelmesebb belé, mint va-
laha. Nehezére esett, hogy meg ne ismételje az imént elkövetett hibát, de azután egy gyors és vidám
válasszal más témára váltott.
Végigvezette Ionét a házon. Ione hozzászokott a campaniai városok aprólékos, finom eleganciájá-
hoz, és most ámuló szeme mintha a világ minden kincsét látta volna felhalmozva Arbaces termei-
ben.
A falakon felbecsülhetetlen értékű, művészi festmények, a lámpások fénye a görög szobrászat
legnemesebb alkotásaira hullott. Az oszlopközöket kitöltő, ékszerekkel teli szekrénykék mindegyike
egy-egy becses ékszer volt maga is. Az ajtók, a küszöbök, egytől egyig ritka, nemes fából készültek,
és mindenütt fölös bőségben arany, ékszer, drágakő csillogott. Olykor magukra maradtak valame-
lyik szobában, majd néma rabszolgák sorfala között haladtak tovább. A szolgák egymás után térdre
hullottak Ione előtt, és karpereceket, drágaköves nyakékeket nyújtottak felé, amelyeket Ione sorra
visszautasított. Az egyiptomi minden könyörgése hiábavaló volt.
– Gyakran mondták – csodálkozott a leány –, hogy nagyon gazdag vagy, de ekkora vagyonról ál-
modni sem mertem volna.
– Legszívesebben minden kincsemet összeolvasztanám – felelte az egyiptomi –, egyetlen koroná-
ba, hogy azzal ékesítsem hótiszta homlokod.
– Ó, jaj! Összeroskadnék akkora súly alatt. Úgy járnék, mint Tarpeja38 – nevetett Ione.
– Ne vesd meg a gazdagságot, Ione! A vagyontalanok nem tudhatják, mi mindent adhat az élet! Az
arany a legnagyobb varázsló ezen a földön: valóra váltja az álmokat, isteni hatalmat ad nekik. Az

38
A római-sabinus háborúban elárulta az ellenségnek a Capitoliumba vezető utat. Egy monda szerint azt ígérték neki,
hogy megkapja, amit a harcosok a bal karjukon viselnek. Ő arany karperecekre számított, a sabinusok azonban pajzsot
is viseltek ott, és a rádobott pajzsok alatt Tarpeja megfulladt.

86
arany: méltóság, fény! Az arany a leghatalmasabb, ám egyszersmind legengedelmesebb rabszol-
gánk.
Arbaces, ravaszul, kincseivel és ékesszólásával akarta elkápráztatni a fiatal leányt. Szerette volna,
ha Ionéban felébred a vágy, hogy az övé legyen minden, amit itt lát. Azt remélte, hogy tulajdonos és
tulajdona valamiképpen összecserélhető, és a gazdagság varázsa kedvező fényt vethet birtokosára
is. Ionét eközben titkon zavarba ejtették a bókok, amelyekkel Arbaces elhalmozta, hiszen az egyip-
tomi mindeddig fennen hangoztatta, mennyire megvetendő az efféle közönséges széptevés, amellyel
a férfiak általában körülrajongják a csinos nőket. Egyelőre nevetéssel vagy csevegéssel igyekezett
elütni Arbaces egyre hevesebb szavait, és finom női furfanggal hárította el a nagyon is nyilvánvaló
ostromot. A világ legbájosabb harcmodorát alkalmazta, így küzd az afrikai varázsló, amikor madár-
tollal igyekszik elterelni a vihart.
Ione kedvessége még jobban elkábította az egyiptomit, mint a leány szépsége. Alig bírt érzelmei-
vel. Ó, jaj! A madártoll a nyári szellő ellenében lehet csupán hatásos, a vihar, mint a játékszert, kí-
méletlenül elsodorja.
Az egyik teremben, amelynek falait fehér és ezüstszínű kárpit takarta, az egyiptomi hirtelen ösz-
szeverte két tenyerét, és erre a padlóból, mintegy varázsütésre, lakomára terített asztal – Ione előtt
ugyanekkor bíbor baldachinos heverő vagy trónus – emelkedett ki. Valahol a függönyök mögött
lágy zene szólt.
Arbaces Ione lábához telepedett. A lakomát gyermekek szolgálták fel, szépek voltak, mintha kis
Cupidók lettek volna.
A lakoma végeztével a zene elhalkult.
– Mondd, gyámleányom – fordult Arbaces szép vendégéhez –, ebben a sötét és bizonytalan világ-
ban sohasem kívántad még föllebbenteni a jövő fátylait, hogy meglásd, mit tartogat számodra a
sors? Mert nem csupán az elmúltaknak vannak árnyai, minden eljövendőnek is van képe, árnya. Ha
eljön az óra, ezek az árnyak életre kelnek, testet öltenek, és azontúl itt járnak közöttünk. A síron túli
világban mindenkor két testetlen szellemsereg él: az eljövendők és az elmúltak árnyai. Ha bölcses-
ségünk behatol ebbe a világba, egyiket is, másikat is megláthatjuk, és megismerhetjük, úgy amint én
megismertem, nemcsak a holtak titkait, hanem az élők rendeltetését is.
– Csakugyan? Ekkora a tudomány ereje?
– Akarod, hogy bebizonyítsam, Ione? Akarod látni sorsodat? Hidd el, megrázóbb, mint Aeschylus
bármelyik drámája! Neked szól, ha kívánod, megnézheted, a szerepeket a jövő árnyai játsszák.
Ione megborzongott. Glaucusra gondolt, és remegve felsóhajtott. Vajon egyesülnek-e útjaik? Hitte
is, nem is, amit különös házigazdájától hallott, de azért valamelyest megilletődötten, kicsit rémülten
hallgatott. Nem válaszolt mindjárt.
– Meglehet, hogy elborzadok, talán megrémülök tőle – mondta azután. – Ha megismerem a jövőt,
keserűbb lehet a jelen is.
– Nem, nem, Ione! Én már láttam eljövendő sorsodat. A te jövőd árnyai az elysiumi kertekben
sütkéreznek, aszfodéloszok és rózsák között fonják boldogságod virágfüzérét. A Párkák, ha mások-
hoz kegyetlenek is, a te életed fonalát boldogságból és szerelemből sodorják. Gyere, lásd meg ma-
gad, hadd örülj előre!
Ione szíve ismét hevesebben dobbant. Glaucus jutott eszébe, és alig hallhatóan igent suttogott. Az
egyiptomi nyomban felkelt, kézen fogta a leányt, és végigvezette a termen. A zene harsányabb, vi-
dámabb dallamra váltott. Láthatatlan kezek félrevonták előttük a kárpitot. Oszlopsor mellett halad-
tak el, kétoldalt szökőkutak szórták az illatos permetet. Majd széles, kényelmes lépcsők vezettek le,
a kertbe. Lassan beesteledett. A hold már magasan járt az égen, és a nappal szunnyadó virágok,
amelyek éjszaka árasztják édes illatukat, csoportokban virítottak a lombok között átszűrődő hold-

87
fényben, a kanyargós ösvények szélén, vagy kosarakban, mintegy áldozati adományul az út mentén
minduntalan felcsillanó fehér márványszobrok lábánál.
– Hová vezetsz, Arbaces? – kérdezte csodálkozva Ione.
– Oda – mutatott a kert végében álló kis épületre Arbaces –, a Párkák templomába. A mi szertartá-
sunknak ez a szent helye.
Beléptek a sötét függönnyel lezárt szűk előtérbe. Arbaces fölemelte a kárpitot, és előreengedte Io-
nét. Koromsötétség volt odabent.
– Ne félj – sietett megnyugtatni Arbaces. – Mindjárt kivilágosodik. – Még be sem fejezte, amikor
fokozatosan lágy, meleg fény szüremlett a helyiségbe. Amint lassanként láthatóvá váltak a tárgyak,
Ione megállapította, hogy közepes nagyságú teremben van, amelynek a falait körös-körül fekete
kárpittal vonták be. Maga mellett fekete kelmével letakart heverőt látott. Középen kis oltár állt, rajta
háromlábú bronzedény. Az egyik oldalon magas gránitoszlopra helyezett hatalmas, koromfekete
márványfej bontakozott ki a sötétségből, homlokát búzakalász-koszorú övezte. Ione tudta, hogy
csakis a nagy egyiptomi istennő képmása lehet. Arbaces az oltár elé lépett, ráhelyezte virágfüzérét,
és Ione látta, hogy bronzkancsóból önt valamit a tripusba. Az edényből hirtelen kék láng csapott fel,
libegve táncoltak a hegyes lángnyelvek. Az egyiptomi hátrább húzódott, szorosan Ione mellé, és va-
lami sohasem hallott, ismeretlen nyelven néhány szót mormolt maga elé. Az oltár mögött enyhén
hullámzott a fekete függöny, majd lassan lengedezve szétvált. Nyílásában előbb halványan, azután
egyre világosabban, élesebben szabad táj bontakozott ki Ione szeme előtt. Fákat látott, patakokat,
réteket, a dús, termékeny föld minden szépségével. A tájkép elé azután sötét árnyék suhant, megál-
lapodott Ionéval szemben, majd megismétlődött az iménti varázslat, a bizonytalan árny lassan hatá-
rozott alakot öltött, és Ione önmagára ismert.
A jelenség mögött elhalványult a kép, és helyét káprázatos palota foglalta el. Egyik pompás terme
közepén trónus emelkedett, körülötte szolgák, testőrök ködös árnyai nyüzsögtek, és egy halvány kéz
valami diadémfélét tartott fölé.
Új szereplő jelent meg a színen: tetőtől talpig feketében, arcát is lepel takarta. Letérdelt Ione árny-
alakja elé, megragadta a leány kezét, majd a trónusra mutatott, mintha hívná, hogy foglalja el méltó
helyét.
Ione szíve riadtan kalapált.
– Felfedje magát az árny, akarod? – suttogott Ione fülébe egy hang, Arbaces hangja.
– Ó, igen – suttogta Ione.
Arbaces intésére az árnyalak ledobta köntösét, amely eddig eltakarta. Ione felsikoltott. Arbaces
térdelt előtte.
– Íme, a sorsod – folytatta suttogva az egyiptomi. – Úgy rendeltetett, hogy Arbaces hitvese legyél.
Ione megremegett. A sötét függöny összecsukódott, a varázskép eltűnt. És most Arbaces, a hús-
vér, eleven Arbaces térdelt Ione lábánál.
– Ó, Ione! – szenvedélyes pillantással nézett fel rá. – Hallgasd meg azt, aki hasztalan küzd sze-
relme ellen. Imádlak! A Párkák nem hazudnak, a sors rendelése, hogy az enyém légy! Kutattam, ke-
restem mindenütt ezen a világon, de hozzád hasonlót nem találtam sehol. Ifjúságom óta olyasvalaki
után sóvárogtam, amilyen te vagy. Álmodtam róla, míg téged nem láttalak, felébredtem, és te álltál
előttem. Ne fordulj el tőlem, Ione. Másként gondolj rám, mint ez idáig. Nem az a hideg, érzéketlen,
komor lény vagyok, akinek mutatkoztam. Soha nőt nem szerettek még az enyémnél odaadóbb sze-
relemmel, de szenvedélyesebben sem. Ne vond el tőlem a kezed. Lásd, elengedem önként, ha így
akarod. Nos, legyen. De ne utasíts el, ne utasíts vissza meggondolatlanul, ítéld meg magad, mennyi-
re a hatalmadban van az, akit így átformálhatsz. Gondold meg, és azután dönts. Lásd, itt térdelek
előtted, pedig halandó ember előtt nem térdeltem még soha. Én, aki annyiszor kezemben tartottam

88
mások sorsát, most a te kezedből várom a magamét. Ione, ne reszkess! Királynőm vagy, istennőm.
Légy a hitvesem. Minden kívánságod teljesítem. A világon minden körülötted forog majd: pompa,
hatalom, fényűzés a te rabszolgád lesz. Nincs más óhajom, mint azzal büszkélkedni, hogy engedel-
meskedem neked. Nézz rám, Ione, mosolyogj rám. Lelkem sötétben tévelyeg, ha arcod elrejtőzik
előlem, ragyogj rám, napvilágom, egem! Ione! Ione! Ne utasítsd vissza szerelmemet.
Ione egyedül volt, ennek a különös, félelmetes embernek a hatalmában. Egyelőre mégsem félt.
Arbaces tiszteletteljes szavai, halk hangja megnyugtatták. Úgy érezte, tisztasága önmagában is ele-
gendő védelem. Csupán zavart volt, meglepődött. Időre volt szüksége, hogy erőt gyűjtsön a válasz-
hoz.
– Kelj fel, Arbaces – mondta végül, és vonakodva ugyan, de még egyszer kezét nyújtotta neki,
majd gyorsan visszahúzta, mert Arbaces forró ajkát érezte rajta. – Kelj fel, és ha komolyan beszél-
tél, ha azt, amit mondtál, komolyan…
– Ha? – szólt közbe csöndesen Arbaces.
– Nos hát, hallgass meg te is. Gyámom voltál, barátom, tanítóm. Arra, hogy így lássalak, nem ké-
szültem fel. Ne hidd – tette hozzá sietve, mert Arbaces sötét szemében lázas szenvedély csillogott –,
ne hidd, hogy gúnyt űzök belőled, hogy nem indít meg, sőt, hogy nem érzem megtiszteltetésnek a
hódolatod. De mondd, beszélhetek, nyugodtan végighallgatsz?
– Beszélj, bár szavaid halálra sújthatnak, mint a villámcsapás.
– Én mást szeretek! – jelentette ki Ione határozottan, és arca lángba borult.
– Az istenekre! A pokolra! – csattant fel Arbaces, és teljes magasságában fölegyenesedett. – Hogy
merészelsz ilyet mondani nekem! Van merszed gúnyolódni velem! Ez lehetetlen. Ki mást láthattál
meg? Kit ismerhetsz? Ó, Ione! Ez afféle asszonyi ötlet csupán, ravaszkodás. Időt akarsz nyerni.
Megleptelek, rád ijesztettem! Tégy velem, amit akarsz, mondd, hogy nem szeretsz, csak azt ne
mondd, hogy mást szeretsz.
– Hiába! – kezdte volna újból Ione, de Arbaces váratlan, szenvedélyes kitörésétől megrettenve,
könnyekre fakadt.
Arbaces közelebb lépett hozzá, lélegzete szinte perzselte Ione arcát. Átkarolta a leányt, de Ione
egyetlen szökkenéssel kiszabadította magát az ölelésből. Dulakodás közben Ione kebléből egy la-
pocska hullott a földre. Arbaces észrevette, és lecsapott rá. A levél volt, amelyet Ione reggel kapott
Glaucustól. A leány a rémülettől félholtan roskadt a heverőre.
Arbaces mohón átfutotta az írást. Ione nem mert fölnézni rá, ezért nem láthatta, miképpen válik
holtsápadttá a férfi arca, nem látta gyűlölettől eltorzult vonásait, remegő ajkát, hevesen, szinte gör-
csösen emelkedő és süllyedő mellkasát. Arbaces elolvasta és kiejtette kezéből a levelet.
– Az a férfi írta, akit szeretsz? – kérdezte, nyugalmat erőltetve hangjára.
Ione szótlanul zokogott.
– Beszélj! – rivallt rá Arbaces.
– Ő az, igen.
– És a neve? Ide írta azt is… Glaucus a neve!
Ione két kezét összetette, és körülnézett. Mintha segítséget várna valahonnan, vagy a menekülés
útját keresné.
– Nos, halld hát – mondta Arbaces szinte suttogóra fogva hangját. – Inkább a sírban tudjalak, mint
annak a férfinak a karjában. Hogyan!? Azt hitted, hogy Arbacesnak vetélytársa lehet ez a puhány
görög? Azt hitted, azért vártam türelemmel évekig, hogy most, amikor a gyümölcs beérett, átenged-
jem másnak? Nem, szép kis bolondom. Azt már nem! Az enyém vagy, testestül-lelkestül, csakis az
enyém, kellesz nekem, hát elragadlak.

89
 Átkarolta, és magához szorította a leányt. Ebbe a vad ölelésbe összpontosította minden erejét, de
inkább a bosszúvágy fűtötte, mint a szerelem.
A kétségbeesés emberfölötti erőt adott Ionénak. Ismét kitépte magát Arbaces karjából, elfutott a
terem végébe, félrerántotta a bejáratot takaró függönyt, de Arbaces utolérte, és megragadta zsákmá-
nyát. Ione újból kiszabadította magát, és éles sikoltással, kimerülten leroskadt az oszlop elé, amely-
nek a tetején az egyiptomi istennő fekete mellszobra állt. Arbaces várt egy pillanatig, mintha kiful-
ladt volna, majd ismét rávetette magát áldozatára.
Ebben a pillanatban egy erélyes kéz felrántotta az ajtó függönyét, és dühösen, keményen meg-
markolta az egyiptomi vállát. Arbaces hátrapillantott. Villámló szemmel Glaucus állt mögötte, és
Glaucus mellett sápadt, elgyötört, de fenyegető arccal Apecides.
– Ó! – horkant fel az egyiptomi, és egyikről a másikra bámult. – Melyik Furia küldött ide benne-
teket?
– Até.39 – felelte Glaucus, és összecsapott az egyiptomival. Apecides közben fölemelte húga élet-
telen testét a földről, de a lélek gyötrelmei felőrölték erejét, annyira, hogy még a könnyű, törékeny
leányt sem bírta kivinni a helyiségből. Lefektette a heverőre, azután állt mellette, és kezében kést
szorongatva figyelte Glaucus és az egyiptomi viadalát. Ha Arbaces netán felülkerekedik, bármely
pillanatban kész lett volna mellébe döfni a kést. Talán nincs a világon félelmetesebb látvány az
ilyen küzdelemnél, amikor a meztelen állati erők mérkőznek, és egyedüli fegyverük az, amivel a
természet a vak dühöt felruházza. Az ellenfelek összekapaszkodva birkóztak, dulakodás közben ke-
zükkel egymás torkát keresték, fejüket hátraszegték, szemük szikrázott, pattanásig feszültek az iz-
mok, duzzadtak az erek, a szétnyíló ajkak között megvillantak a vicsorgó fogak; mindkettő jóval
erősebb volt az átlagnál, mindkettőt engesztelhetetlen gyűlölet fűtötte; összefonódva forogtak, ide-
oda dülöngéltek, tántorogtak szűk arénájukban, dühös, bosszúszomjas kiáltásokat hallattak, hol az
oltár előtt voltak, hol megint az oszlop tövében, ugyanott, ahol a küzdelem elkezdődött. Azután egy
pillanatra lihegve elengedték egymást. Arbaces az oszlopnak támaszkodott, Glaucus néhány lépés-
nyire állt tőle.
– Ó, ősi istennő! – kiáltott fel Arbaces, és karjával átfogta az oszlopot, szemét a megszentelt kép-
másra emelte. – Védelmezd meg választottadat, állj bosszút ezen az újhitűn, aki szentségtörő erő-
szakkal gyalázza nyugvóhelyedet, és szolgádra támad.
Szavaira az istennő mozdulatlan, kifejezéstelen arca mintha hirtelen életre kelt volna. Mintha a
fekete márvány áttetsző fátyol lett volna, izzó bíborszínű fény derengett át rajta, a fej körül vakító
fény sziporkázott, futkosott villózva, a két szem, mint két izzó fényfolt, emésztő, megsemmisítő ha-
raggal meredt a görögre. Ez a váratlan, titokzatos válasz ellenfele fohászára, misztikus rettegéssel
töltötte el Glaucust. Ő sem volt mentes az ősidők óta öröklődő babonás hiedelmektől, és most sá-
padtan, remegve, páni félelembe dermedve nézte a fekete márványt, amely kísérteties módon, a
szeme láttára kelt életre. Arbaces lélegzetvételnyi időt sem hagyott, nehogy Glaucus magához tér-
jen.
– Halj meg, nyomorult! – mennydörögte, és rávetette magát a görögre. – A Hatalmas Anya élő ál-
dozatot követel.
Az athénit a babonás félelem kábulatában váratlanul érte a támadás, és kibillentette egyensúlyá-
ból. Megcsúszott, és elesett az üvegsima márványpadlón. Arbaces fél lábbal a földön fekvő ellenfél
mellén állt, amikor Apecides előrerontott. Jól ismerte a szent mesterség szemfényvesztő bűvészke-
déseit, és eleget tudott Arbacesról is ahhoz, hogy ne higgyen holmi csodás isteni beavatkozásokban.
A kés megvillant a levegőben, de az egyiptomi éberen figyelt, idejében észrevette a mozdulatot, és
elkapta a lesújtani készülő kart. Egyetlen erélyes rándítással kicsavarta a pap gyenge kezéből a kést,

39
A rosszra való csábítás istennője a görög mitológiában.

90
azután egy lendületes csapással földre terítette Apecidest, és harsány diadalordítással magasba
emelte a kést. Glaucus, mint a legyőzött gladiátor, rezzenéstelen szemmel, komor, megvető nyuga-
lommal várta, hogy beteljesedjék végzete. És ekkor, ebben az iszonyú pillanatban megrázkódott
alattuk a padló, görcsösen vajúdva rángott a föld. Az egyiptomi szellemeinél sokkal hatalmasabb
szellem lépett a színre, és pusztító erejével szemben egyszeriben tehetetlenné vált az egyiptomi lán-
goló szenvedélye és ravaszkodása. Felébredt és megmozdult a Földrengés Rettegett Démona. Gú-
nyosan kikacagta a hazug emberi mágiát és gonoszságot. A Titán, akinek a testére hegyek nehezed-
tek, fölébredt hosszú álmából, megmozdult gyötrelmes nyughelyén, és mozduló tagjaitól felnyögött,
megremegett a föld mélye. Az önimádó félisten bosszúálló diadalának csúcsán egyszeriben vissza-
vedlett azzá, ami valójában volt: földi halandóvá. Mindenfelől tompa dübörgés hallatszott, a terem
függönyei úgy libegtek, mintha vihar tépázná őket, az oltár megingott, a tripus felbillent, a küzdőtér
fölé nyúló oszlop remegve dülöngélt, az istennő fekete feje eldőlt, és legurult talapzatáról. Az
egyiptomi éppen akkor hajolt legyőzöttnek vélt áldozata fölé, amikor a súlyos márványtömb a föld-
re zuhant. Arbaces pontosan két lapockája közé kapta az ütést, és mint akit hirtelen letaglózott a ha-
lál, hangtalanul elterült a földön. Ott feküdt mozdulatlanul, élettelenül. Ugyanaz az istenség sújtott
le reá, amelyet az imént szentségtörő csalással maga keltett életre, és megidézett.
– A Földanya megvédte gyermekeit! – kiáltott fel Glaucus, és támolyogva lábra állt. – Áldott le-
gyen a rettegett földrengés! Adjunk hálát az isteni gondviselésnek! – Talpra segítette Apecidest is,
majd maga felé fordította Arbaces testét. Az egyiptomi arcvonásai merevek voltak, mint a halottaké,
szájából vér csörgött csillogó köntösére. Glaucus elengedte az ernyedt testet, vissza a földre, és a
vörös patakocska lassan csordogált a márványlapokon. Lábuk alatt ismét megrázkódott a talaj.
Egymásba kellett kapaszkodniuk, hogy el ne essenek, majd a rengés, ahogyan elkezdődött, ugyano-
lyan hirtelen abbamaradt. Nem vártak tovább. Glaucus könnyedén karjába kapta Ionét, és sietve
menekültek az átkozott helyről. Kint a kertben mindenfelől rendetlen csapatokban menekülő embe-
rek – nők, rabszolgák – közeledtek, fényes ünnepi öltözékük annyira ellentétben állt a történtekkel,
mintha csak gúnyt űztek volna a pillanat magasztos borzalmából. Ügyet sem vetettek az idegenekre,
tulajdon rémületükkel voltak elfoglalva. Tizenhat évi nyugalom után ismét pusztulással fenyegette
őket a föld mélyén égő, csalóka tűz. Valamennyien ugyanazt kiáltozták: – A FÖLDRENGÉS! A
FÖLDRENGÉS! – Apecides, társaival együtt, akadálytalanul tört utat közöttük. A házat elkerülve
végigsiettek az egyik kerti úton a nyitott kis kapuhoz. Odakint a holdfényben sötétzölden csillogó
aloé tövében, egy földhányáson összegörnyedve kuporgott a vak leány. Keservesen zokogott.

III. könyv

I. fejezet
A POMPEJI FÓRUM – AZ ELSŐ, KEZDETLEGES SZERKEZET, AMELYNEK
SEGÍTSÉGÉVEL A VILÁGTÖRTÉNELEM ÚJ FEJEZETE ÍRÓDOTT

Kora délelőtt volt. A fórumon nyüzsgött a nép: lődörgők és dolgos emberek egyaránt itt gyülekez-
tek. Itália városaiban akkortájt, akárcsak manapság Párizsban, az emberek idejük java részét házon
kívül töltötték: mintha a középületek, a fórum, az oszlopcsarnokok, a fürdők, sőt a templomok let-
tek volna igazi otthonaik. Nem csoda, ha ezeket az épületeket, a kedvelt tereket, annyi gonddal,
annyi ízléssel építették, díszítették, és az öntudatos polgár büszkeségével szerették is. A pompeji fó-
rum ebben az időben valóban mozgalmas képet nyújtott. A nagy márványtáblákkal kirakott, széles

91
gyalogjárdán csoportokba verődtek az emberek, lendületes kézmozdulatok kísérték az élénk társal-
gást, pontosan úgy, ahogyan a déli népeknél ma is szokás. Minden szavuknak változatos kézmozdu-
latokkal adnak nyomatékot. A fórumot körülvevő oszlopsor egyik oldalán, hét fülkében pénzváltók
tanyáztak, előttük csillogó pénzkupacok, asztaluk körül különféle öltözékű kereskedők, tengeré-
szek. A fórum másik oldalán hosszú tógás férfiak igyekeztek sietős léptekkel egy tekintélyes külsejű
épülethez: itt osztottak igazságot a népnek a bírák. A tógás férfiak – jogászok – nyughatatlanul fe-
csegve és tréfálkozva lármáztak, olyanformán, mint manapság a londoni ügyvédek Westminster
környékén. A térség közepén magas talapzatokon szobrok sorakoztak, a többi között Cicero pompás
képmása. A bíróság épületét szabályos térközökkel szimmetrikusan felállított dór oszlopok vették
körül. Itt gyülekeztek azok, akiket korán ide szólított a kötelesség, most izgatottan hadonászva tár-
gyalták az előző esti földrengés eseményeit, szerény reggelijük mellett. Itáliai szokás szerint: ke-
nyérdarabkákat mártogattak egy csésze hígított borba. A középső, szabad területen – ahol csak he-
lyet találtak maguknak – kirakták portékájukat az utcai árusok, egyikük szalagokat akart rátukmálni
egy kiöltözött vidéki asszonyságra, a másik egy tagbaszakadt parasztnak bizonygatta a nála kapható
lábbelik kiválóságát. A harmadik, az olasz városokban ma is gyakran látható mozgóvendéglősök
előde, hordozható kis tűzhelyéről forró étkekkel kínálta az éhes szájakat. Nem messzire tőle, min-
tegy az ilyen nyüzsgő tömeg igen vegyes szellemi színvonalára jellemző ellentétképpen, egy taní-
tómester a latin nyelvtan elemeit fejtegette ámuldozó tanítványainak. Keskeny fa-lépcsőn lehetett
feljutni az oszlopcsarnok galériájára, ahol ugyancsak zajlott az élet. Itt bonyolították le a nagyobb
üzleteket, itt csöndesebb, higgadtabb volt a légkör, mint odalent.
A téren tolongók időnként tisztelettel utat nyitottak egy-egy szenátornak, aki a tér fél oldalát teljes
szélességében elfoglaló Jupiter-templomhoz sietett, és leereszkedő gőggel bólintott jobbra-balra, ha
a tömegben netán fölismerte egy-egy barátját vagy kliensét. Jupiter temploma adott ugyanis otthont
a városi szenátus gyűléseinek is. A tarka ruhás, módosabb polgárok közé vegyülve felbukkant oly-
kor egy-egy szerényebb gúnyába öltözött környékbeli gazda, aki a közös magtárakat akarta felke-
resni. Közvetlenül a templom mellett, a zsúfolt, hosszú utca torkolatában diadalív emelkedett. Egyik
bemélyedéséből szökőkút szórta a napfényben vígan csillogó sugarait, a mellvéd fölött, a magasban
Caligula bronz lovas szobrának körvonalai rajzolódtak élesen a derűs nyári ég hátterére. A pénzvál-
tók bódéi mögött állt a ma Pantheon néven ismert épület. A belsejébe vezető szűk előtéren át pom-
peji szegények vonultak csapatostul befelé. Hónuk alá szorítva kosaraikat, tülekedtek a két oszlop
közé felállított emelvénynél, ahonnan a papok az áldozati ajándékok megmentett maradványait áru-
sították.
Egy újabb, még csak félig elkészült középületen – amelyet a városi ügyek intézésére szántak –
kézművesek dolgoztak, az oszlopokat faragták, kopácsolásuk zaja időnként túlharsogta a sokaság
lármáját. Ezek az oszlopok sohasem készültek el.
A fel-alá hullámzó tömeg, a sokféle ember, az öltözetek, a foglalatosságok változatos sokasága,
mindez így együtt utolérhetetlen látványt nyújtott. Csupa nyüzsgés, vidámság, mozgékonyság, ma-
ga a túláradó, eleven élet. Egy könnyen hevülő, lázas társadalom számtalan megnyilvánulása – mu-
latság és üzlet, semmittevés és szorgos munka, kicsinyes kapzsiság és becsvágy, mind-mind tökéle-
tes összhangban egyesült egyetlen, tarka, rohanó áradattá.
Jupiter templomával szemben, karba tett kézzel, szemöldökét komoran összevonva, ötven év kö-
rüli férfi nézte megvetően a sürgölődő tömeget. Szembeötlően egyszerű öltözéket viselt. Nem a
kelme volt silány, inkább az ékszerek, csecsebecsék hiánya tette feltűnővé, mert az ilyesmi elma-
radhatatlan tartozéka volt a pompejiek öltözködésének. Részint hivalkodásból viselték, részint meg
azért, mert úgy vélték, hogy a különféle jelképes formák hathatósan védelmezik viselőjüket min-
denféle gonosz varázslat, szemmel verés ellen. A férfi magas homloka fölött már erősen megritkult
a haj, a tarkó táján még sűrű tincseket eltakarta a köntössel egybevarrott csuklya, amelyet tetszése
szerint fejére húzhatott vagy hátrahajthatott. Most éppen félig takarta el a fejét, hogy megvédje a tű-

92
ző naptól. A pompejiek nem kedvelték a barna színt, de a férfi mintha szándékosan kerülte volna a
divatos skarlátvörös és lila minden árnyalatát. Övén – illetőleg a derekára kötött zsinóron – kis tin-
tatartó fityegett, íróvesszővel és néhány, a szokásosnál nagyobb méretű írótábla. Annál feltűnőbb
volt, hogy erről az övről hiányzott az erszény, amelynek pedig akkoriban ott volt a helye, még ha
történetesen – viselőjének balszerencséjére – egyetlen fitying sem akadt benne.
A vidám és többnyire önmagukkal elfoglalt pompejiek ritkán szenteltek figyelmet felebarátaik ar-
cának vagy viselkedésének, de az ácsorgó alak ajkán és tekintetében, amellyel a templom lépcsőjén
felvonuló vallásos menetet nézte, annyi keserű gőg volt, hogy sokan óhatatlanul felfigyeltek rá.
– Ki az a cinikus ott? – fordult egy kereskedő társához, az aranyműveshez.
– Olinthus – felelte az aranyműves. – Hírhedt nazarénus.
A kereskedő megborzongott.
– Iszonyú szekta – mondta riadtan suttogóra fogva hangját. – Azt beszélik róluk, hogy esténként,
amikor összegyűlnek, azzal kezdik a szertartásukat, hogy megölnek egy újszülött csecsemőt. És va-
gyonközösségről papolnak a nyomorultak! Vagyonközösség! Mihez kezdenének a kereskedők, vagy
éppenséggel az aranyművesek, ha az ilyesmi divatba jönne?
– Igazad van – helyeselt az aranyműves. – És ékszert sem viselnek! Varázsigéket mormolnak, ha
kígyót látnak, pedig a pompeji ékszerek csaknem kivétel nélkül kígyó formájúak.
– Nézzétek csak – szólalt meg harmadiknak egy bronzműves. – Milyen megvetően mereszti a
szemét a jámbor gyülekezetre! Átkot mormol a templomra, nekem elhihetitek! Tudod, Celcinus, a
minap éppen egy Minerva-szobron dolgoztam, amikor ez az alak elment a műhelyem előtt, és hara-
gosan tudtomra adta, hogy ha az a szobor a kezemben márványból volna, nyomban összetörné, de a
bronzzal nem bír. Összetörne egy istennőt? – mondom én. Még hogy istennő? – feleli ez az istenta-
gadó. Démon talán, gonosz szellem. Azzal szitkozódva odébbállt. Tűrnünk kell az ilyesmit? Csoda-
e, ha az éjjel olyan rémítően hányta-vetette magát a föld? Le akarta rázni a hátáról az ilyen istente-
leneket. Istentelent mondtam? Még annál is rosszabbak, a művészeteket is megvetik! Jaj nekünk,
bronzműveseknek, ha egyszer az ilyenek hozzák a törvényt!
– Gyújtogatók, Nero idején ők égették fel Rómát – tódította komoran az ékszerész.
Olinthus, a nazarénus, akinek a puszta megjelenése és hite efféle nyájas megjegyzésekre késztette
embertársait, maga is érezte az ellenséges hangulatot. Körülhordozta tekintetét a sokasodó és egyre
fenyegetőbb komor arcokon, hallotta a pusmogást. Egy ideig kihívóan nézte őket, azután megeny-
hült a tekintete, és részvét tükröződött benne.
– Tévelygő bálványimádók! Nem volt-e elég figyelmeztetés az éjszakai földrengés? Vajon mit
tesztek majd, ha eljön az utolsó nap? – suttogta maga elé, majd összefogta magán köntösét és elbal-
lagott.
Sokan hallották a prófétai szavakat, de tudatlanságuk és félelmük mértéke szerint különbözőkép-
pen értelmezték. Abban azonban egyetértettek, hogy iszonyú átkot véltek kihallani belőlük. A ke-
resztényekben az emberiség ellenségeit látták, és a rájuk aggatott jelzők közül az „istentelen” volt
talán a legáltalánosabb. Intelmül szolgálhat ez valamennyiünknek, akik az immár diadalmas hit kö-
vetői vagyunk, és elnézzük az olyasfajta üldöztetéseket, mint amelyeket egykor nézeteiért Olinthus
elszenvedett. Sőt, a miénktől eltérő véleményt valló embertársainkra magunk is ugyanolyan jelzőket
aggatunk, mint amilyenekkel annak idején hitünk megalapítóit illették.
Olinthus büszkén keresztülfurakodott a tömegen; a fórumról nyíló egyik néptelenebb kis utcában
ismerős arcot pillantott meg. Apecides állt ott, és sápadtan, komoran nézte a közeledőt.
Görög köpenye félig-meddig takarta papi öltözékét. Az ifjú átható pillantással fürkészte Olinthust,
mintha arcáról akarná leolvasni, milyen is az új, titokzatos vallás, amelynek kis híján maga is köve-
tőjévé szegődött.

93
 Szemfényvesztő volna ő is? Vajon ez az ember, aki oly szegényesen öltözik, és úgy is él, komoly
arcával, igénytelenségével ugyanolyan kéjenc volna, mint Arbaces? Vesta fátyla vajon mindig a
prostituált bűneit leplezi?
Olinthusnak nagyon sokféle emberrel akadt dolga életében, és szenvedélyes hite mélységes em-
berismerettel párosult. Most is szinte leolvasta Apecides arcáról, mi megy végbe a pap lelkében.
Nyugodtan, nyílt, derűs tekintettel nézett vissza rá.
– Béke veled – köszöntötte Apecidest.
– Béke! – válaszolta Apecides, és üres, kongó hangja valósággal szíven ütötte a nazarénust.
– Ez a kívánság – folytatta Olinthus – egyesít magában mindent, ami jó, hiszen erények nélkül
béke sincs. A béke olyan, mint a szivárvány, a földön nyugszik, de íve vége a mennybe vész. Az ég-
bolt fényében fürdik, könnyek és felhők között ível a magasba, de az örök Nap sugara tükröződik
benne, Isten és ember hatalmas szövetségének a jelképe. Az ilyen béke, tanuld meg, ifjú ember, a lé-
lek mosolya, a halhatatlan, távoli fény végtelen áradása. BÉKE veled!
– Ó, jaj! – kezdte Apecides, de nem folytatta, mert elkapta a járókelők kíváncsi pillantásait. Szíve-
sen meghallgatták volna, miről beszélhet Isis papja a közismert nazarénussal. Halkabban folytatta. –
Itt nem beszélhetünk. Menj a folyópartra, van ott egy sétány, ahol ilyenkor rendszerint senki sem
jár.
Olinthus beleegyezően bólintott. Sietős léptekkel haladt végig az utcákon, de közben jobbra-balra
figyelt. Olykor sokat jelentő pillantást, alig észrevehető jelet váltott egy-egy járókelővel, aki ruháza-
táról ítélve, többnyire az alsóbb néposztályokhoz tartozott. A kereszténység ebben ugyanis nem kü-
lönbözött más, kevésbé korszakos forradalmaktól: az elvetett mag elsőként a szegényebb sorsúak
lelkében csírázott ki. A robotoló szegények kunyhói között tört fel a jelentéktelennek hitt forrás,
amelynek a vize széles folyammá duzzadt, és elárasztotta a városokat és a palotákat.

II. fejezet
CSÓNAKÁZÁS DÉLIDŐBEN A TIRRÉN-TENGEREN

– Mondd csak, Glaucus – kérdezte Ione, míg bárkájuk a Sarnus fodrozódó vizén a tenger felé sik-
lott. – Hogyhogy éppen akkor érkeztetek Apecidesszal, amikor megmentettetek attól a gonosz em-
bertől?
– Nydiától kérdezd – felelte az athéni, és a vak leányra mutatott, aki tőlük kissé távolabb ült, és
elgondolkodva hajolt lantjára. – Neki köszönd meg, ne nekünk. Előbb valószínűleg engem keresett,
de mivel nem talált otthon, elment a bátyádhoz a templomba, és őt kísérte el Arbaceshoz. Útközben
találkoztunk. A barátaimmal voltam, azért vettem részt a mulatságukban, mert a leveled jókedvre
derített. Nydia éles hallásával nyomban fölismerte a hangomat, én meg az első szóra csatlakoztam
Apecideshoz. Társaimnak persze nem mondtam meg, miért hagyom faképnél őket. Nem akartam,
hogy szájukra vegyék a neved! Nydia elvezetett bennünket a kertkapuhoz, amelyen azután kivittünk
téged. Nos, beléptünk, és hanyatt-homlok nekivágtunk földeríteni annak az elátkozott háznak a tit-
kait, amikor az ellenkező irányból meghallottuk a sikoltásodat. A többit már tudod.
Ione mélyen elpirult. Fölpillantott Glaucusra, és szeme mondta el háláját, amelyet nem tudott sza-
vakba foglalni.
– Gyere közelebb, Nydia – szólította Ione gyengéden a thessaliai leánykát. – Nem mondtam-e,
hogy a húgom leszel és a barátnőm? Lám, máris több vagy, a védelmezőm, a megmentőm.
– Semmiség – felelte hűvösen Nydia, és nem mozdult helyéről.

94
 – Ó, elfelejtettem – szabadkozott Ione. – Nekem kellett volna odamennem hozzád. – Azzal elin-
dult a padok között Nydia ülőhelyéhez. Megölelte a vak leányt, és csókokkal borította el arcát.
Nydia a szokottnál is sápadtabb volt aznap, és most, hogy engedelmesen tűrte Ione gyengédségét,
arca még maradék színét is elveszítette.
– De honnan tudtad olyan bizonyosan – kérdezte suttogva Ione –, hogy milyen veszély fenyeget
engem? Tudtál valamit az egyiptomiról?
– Igen. Tudtam a bűneiről.
– Honnan?
– Nemes Ione, azok a gonosz emberek, akiknél szolgáltam, Arbaces kegyeltjei voltak.
– És a házában is jártál, hogy még a titkos bejáratot is ismerted?
– Igen. Lanton játszottam Arbacesnak – felelte zavartan Nydia.
– És nem merültél el abban a fertőben, amelyből engem kimentettél – suttogta Ione halkan, hogy
Glaucus se hallja.
– Nemes Ione, nekem se szépségem, se társadalmi rangom. Gyermek vagyok és rabszolga. És vi-
lágtalan. A megvetettek mindig biztonságban vannak.
A fájdalmas, büszke hang, ahogyan Nydia ezzel a néhány egyszerű szóval válaszolt, elárulta Ioné-
nak, hogy Nydiát sértené, ha tovább firtatná a dolgot. Elhallgatott, és nézte, hogyan siklik ki a bárka
a tengerre.
– Ismerd el, Ione, hogy igazam volt – szólalt meg Glaucus –, amikor rábeszéltelek, hogy ne vesz-
tegesd el a szobádban ezt a gyönyörű, déli verőfényt. Ismerd el, hogy igazam volt.
– Igazad volt, Glaucus – szólalt meg váratlanul Nydia.
– Lám, ez a kedves gyermek helyetted válaszolt. Hadd üljek szembe veled, nehogy megbillenjen
ez a könnyű bárka – mondta az athéni, és elhelyezkedett Ionéval szemben. Ha előrehajolt, úgy érez-
te, mintha nem a nyári szellő lengetne édes illatot a tenger fölött, hanem Ione lehelete. – Azt ígérted,
elmondod, miért találtam napokig zárt ajtókra nálad.
– Ó, felejtsd el – felelte gyorsan Ione. – Meghallgattam valamit, amiről azóta már tudom, hogy
rosszindulatú rágalom volt.
– Az egyiptomi rágalmazott?
Ione hallgatása fölért egy igenlő válasszal.
– Eléggé nyilvánvaló, hogy miért.
– Ne beszéljünk róla többé. – Ione tenyerébe temette arcát, mintha hallani se akarna többé a tör-
téntekről.
– Azóta talán már meg is érkezett a Styx partjaira – folytatta Glaucus. – Azért a haláláról már hal-
lottunk volna. Azt hiszem, a bátyád nagyon megérezte annak a sötét léleknek az erejét. Az este,
alighogy hazavittünk, egyszer csak eltűnt. Vajon lehetünk-e jó barátok valaha, Apecides meg én?
– Valami titkos gond emészti – felelte Ione, és szeme könnybe lábadt. – Ó, bárcsak elvonhatnánk a
figyelmét. Fogjunk össze, Glaucus, segítsünk rajta.
– Testvérem lesz nekem is – jelentette ki Glaucus.
– Milyen békésen úsznak a felhők ott az égen! – Ione igyekezett eloszlatni a borús hangulatot,
amelyet Apecidesért érzett aggodalmával okozott. – Pedig azt mondod, az elmúlt éjjel rengett alat-
tunk a föld. Semmiről sem tudok.
– Pedig bizony úgy volt. És azt beszélik, hogy tizenhat éve, az akkori nagy földrengés óta ez volt
a leghevesebb földrengés. Titokzatos erők működnek a föld mélyében. Pluto tüzes birodalma itt te-
rül el alattunk. Láthatatlan erők mozgatják a földet. Ott, ahol ültél az este, Nydia, érezted, hogy reng
a föld? Talán félelmedben fakadtál sírva?

95
 – Úgy vonaglott, hullámzott alattam a talaj, mint valami iszonyú kígyó – felelte Nydia –, de nem
láttam semmit, és ezért nem féltem. Azt hittem, a rengés is az egyiptomi varázslata csupán. Azt
mondják, hatalma van az elemek fölött.
– Thessaliai vagy, Nydiám – válaszolta Glaucus –, születésednél fogva jogos, hogy higgy a va-
rázslásban.
– Varázslatok, ugyan ki ne hinne bennük? – erősítette meg Nydia. – Talán te?
– Az este csakugyan még engem is megrémített a fekete mágia. Pedig mindig azt hittem, hogy
csakis a szerelem varázserejében hiszek, semmi másban – mondta Glaucus, pillantását Ionéra füg-
gesztve.
– Ó – Nydia felsóhajtott, megborzongott, és szinte gépiesen néhány kellemes hangot csalt elő
hangszeréből. A lantpengés jól illett a déli napfényben csillogó tenger nyugalmához.
– Játsszál nekünk valamit, kedves Nydia – kérlelte Glaucus. – Játsszál valami régi thessaliai dalt.
Akármilyet, varázslás is lehet benne, tetszésed szerint. De legjobb, ha a szerelemről dalolsz.
– A szerelemről! – ismételte Nydia a szót, és felvetette nagy, tétova szemét. Oly megdöbbentő volt
így, hogy aki látta, félelemmel vegyes sajnálkozást érzett. Nem lehetett hozzászokni a gondolathoz,
hogy az a meleg, barna szempár nem ismeri a napfényt. Néha mereven egy pontra szegeződött,
máskor nyugtalanul, zavartan vándorolt ide-oda. Aki belenézett, ugyanazt a hátborzongató bizony-
talanságot érezte, mintha eszelőssel állna szemben. Látszatra ugyanúgy viselkedik az is, mint bárki
más, de van egy másik, belső élete – másmilyen, kifürkészhetetlen és kiszámíthatatlan.
– Azt akarod, hogy a szerelemről énekeljek? – kérdezte Glaucusra emelve tekintetét.
– Azt – felelte Glaucus szemlesütve.
Nydia kissé elhúzódott Ionétól, mintha zavarná a gyengéd karok ölelése. Azután térdére támasz-
totta könnyű és kecses hangszerét, rövid előjátékot pengetett, majd énekelni kezdett.

Nydia szerelmes éneke

I
Imádta a Rózsát a Szél s a Sugár,
Ám ő egyet szeretett csak;
Kit vonz a szél, ha tépve jár?
S nem inkább a kegyes nap?
II
Ki tudta, honnét vette a Szél,
Az ég nyomorult fia,
Ki tudta: a Szélnek – lelke is él…!
így száll bús sóhaja.
III
Boldog Sugár, ó! – mi a tanújel,
Hogy oly forrón szeretsz?
Szerelmedhez csak fényleni kell –
S te mást nem is tehetsz!
IV
Hogy bizonyítja szerelmét a Szél?
Nem-kedvelt sóhaja száll;
Némán – lopakodva – a Rózsához ér,

96
 S a tanújel: a halál!

– Szomorú dal volt, leánykám – mondta Glaucus. – Oly fiatal vagy, hogy a szerelemnek még csak
az árnyéka érintett. Ha igazán ránk tör, és beragyogja életünket, egészen más dalt fakaszt.
– Úgy énekelek, ahogyan tanítottak rá – felelte sóhajtva Nydia.
– Mestered aligha volt szerencsés a szerelemben. Valami vidámabbat játsszál nekünk. Vagy még-
sem. Add ide a lantot nekem. – Nydia engedelmeskedett, és keze eközben Glaucus kezéhez ért. Ez a
leheletnyi érintés elég volt ahhoz, hogy a lányka szíve megremegjen. Arca lángba borult. Ione és
Glaucus csakis egymásra figyeltek, észre sem vették a korai érzelmek áruló jelét. Nydia szerelmes
volt. Az érzést, amely rabul ejtette szívét, a képzelet táplálta csupán, nem a remény.
A tenger tündökölve tárult ki előttük, akárcsak ma, tizenhét évszázad múltán, amikor az isteni
partról gyönyörködöm fodraiban. Szelíd, circéi bűvölettel lankasztja el a szemlélődőt. Titokzatos
módon, szinte észrevétlenül megbékít önmagunkkal, elűzi a kemény munka gondját, nem halljuk a
féktelen becsvágy hangját, az élet lármás tülekedése elcsitul. Békés, szelíd álomba ringat, nem földi
vágyakat sugall, levegőjétől szerelemre szomjazunk. Ide látogatni annyi, mint magunk mögött
hagyni e földi lét minden kínzó gondját, és belépni az álmok országának elefántcsont kapuján. A
JELEN kacagó ifjú, órái – a Horák ők, Saturnus gyermekei, akiket atyjuk csillapíthatatlan étvággyal
sorra felfal – itt mintha kiszabadulnának nemzőjük karmai közül. A múlt, a jövő feledve, a múló pil-
lanatot élvezzük csupán. Gyönyörű, nyájas Campania, a világ kertjének szépséges virága, a gyönyö-
rűségek forrása, Itália Itáliája. A Titánok csakugyan ostobák voltak, ha ezen a tájon egy másik
mennyországért hadakoztak. Ha az istenek úgy akarták, hogy itt örökös ünnep legyen a hétköznap
is, ki ne vágyódna itt maradni mindörökre. Semmit sem kérve, semmiben nem reménykedve, és
semmitől sem félve, csak Campania kék ege ragyogjon fölötte, lábainál csillogjon a tenger, az édes
szellő ibolya és narancsvirág üzenetét sodorja felé, és szívében egyetlen vágy dobogjon: keresse azt
az ajkat és azt a szempárt, amely elhiteti vele – ó, hiúságok hiúsága –, hogy a szerelem dacolhat a
megszokással, és örök életű.
Glaucus ezen a tájon, ezen a tengeren nézett fel egy leányarcra, amely bármelyik tündéri nimfához
is méltó lehetett volna, itt gyönyörködhetett viruló rózsáiban, és boldogsága több volt a köznapi élet
minden öröménél: szeretett, és tudta, hogy viszontszeretik.
Az emberi szenvedélyek története mindig lenyűgöző, ha régmúlt korokba visz, már csupán az
időbeli távolság miatt is. Szeretjük érezni, hogy van valamiféle belső kapcsolat, amely a legtávolab-
bi korokat is szorosan összefűzi egymással – emberek, nemzetek, szokások elenyésznek, de az
ÉRZÉSEK halhatatlanok. Ez az a kapocs, amely a nemzedékek végtelen sorát egyetlen összefüggő
láncba fűzi. A múlt újra éled, és bennünk él tovább, ha átéljük érzelmeit: minden, ami volt, örökké
lesz. A varázserő, amely feltámasztja a holtakat, és életet lehel rég elfelejtett sírokban porladókba,
nem a szerző művészete: ezt az erőt az olvasó hordozza szívében.
Glaucus hasztalan kereste Ione pillantását, szerelme lesütötte szemét, mintha kerülné a találkozást.
Az athéni végül halkan, majdnem suttogva kezdte énekét, amelyet Nydia szomorú dalánál derűsebb
gondolatok ihlettek.

Glaucus dala
I
Ahogy a bárka suhan nyár-fénye vízen,
Úgy siklik a vágy örvénye fölött a szívem;
Oly tiszta a tér, nincs réme sehol:
A habok arcán lelked derűje honol.
Hol zúg, hol csendes a vágy óceánja:

97
 Mosolyod vagy sóhajod szabja meg;
Iker-csillagokat les a vándor imádva.
Istene, kalauza: két szemed!
II
Süllyedhet a bárka, ha tombol a felleg,
Mert élteti fénye csupán: a szerelmed.
Élete-öröme: hited, mosolyod!
Ha kihuny? Szétzúzzák vad viharok.
Ó! Édesebb veszni, míg tiszta az ég,
Ha az idő változást tartogat!
Siratni, mi voltál: ha csak ennyi a lét,
Haljak, amíg tudom: most mi vagy!

Glaucus dalának utolsó szavaira Ione fölnézett végre, és a két szerelmes pillantása találkozott.
Boldog Nydia! Boldog lehetsz nyomorúságodban, amiért nem láthattad azt az elragadtatott, bűvös
tekintetet, amely oly sokat mondott, amelyből lélek szólt lélekhez, és azt ígérte, hogy minden örökre
így marad.
Ám a thessaliai leány, ha a másik kettő tekintetét nem láthatta is, hallgatásukból, sóhajaikból min-
dent megértett. Szívére szorította kezét, mintha így akarná magába fojtani keserű, féltékeny gondo-
latait, majd sietve megszólalt, mert már nem bírta elviselni a csendet.
– Végül is, Glaucus, a te dalod sem volt túlságosan vidám.
– Pedig amikor a lantot kézbe vettem, vidámnak szántam, kicsikém. Lehet, hogy a boldogság sem
tűri a vidámságot?
– Milyen különös – jegyezte meg Ione, hogy másfelé terelje a beszélgetést, amely kedves volt szí-
vének, mégis elszomorította –, milyen különös, hogy a Vesuvius fölött napok óta mozdulatlanul le-
beg az a felhő. Pedig valójában nem mozdulatlan, az alakját változtatja néha. Most éppen olyan,
mint valami mesebeli óriás, és egyik karját a város fölé nyújtja. Te is látod, Glaucus? Vagy én kép-
zelődöm csupán?
– Látom, szépségem. Bármilyen megdöbbentő, tisztán látom. Mintha a hegy csúcsán egy óriás ül-
dögélne, a felhő különféle árnyalatai olyanok, mintha fehér köntöse lebegne hatalmas mellén, tagja-
in, ő meg részvétlenül, mereven nézi a várost. Egyik keze úgy, amint mondtad, a nyüzsgő utcákra
mutat. Látod a másik kezét is? Az égre emeli! Mintha valamelyik titán szelleme volna. Borongva
nézi az elveszített szép világot. Gyászolja a múltat, de mintha egyszersmind fenyegetőzne az eljö-
vendőkkel!
– Lehetséges, hogy annak a hegynek része van a földrengésben? Azt mondják, valamikor réges-
régen, az ősidőkben még tüzet okádott, úgy, mint manapság az Aetna. Hátha a mélyben még lángol
a régi tűz?
– Lehetséges – mondta elgondolkodva Glaucus.
– Azt mondtad, nem hiszel a mágiában – szólt közbe váratlanul Nydia. – Én meg úgy hallottam,
hogy azon a hegyen, valamelyik kiégett barlangban tanyázik egy boszorkány, akinek igen nagy a
hatalma. Az a felhő démon is lehet, akivel a boszorkány társalog?
– Szülőfölded meséi – mosolygott Glaucus –, tele van a fejed mindenféle furcsasággal, egyszerre
fér meg benne a józan ész, meg a babona.
– A sötétségben minden ember babonás – felelte Nydia, majd rövid hallgatás után hozzátette. –
Mondd, Glaucus, a szépek mind hasonlatosak egymáshoz? Azt mondják rólad, szép vagy, és Ione is
szép. Egyforma az arcotok? Nem hiszem. Pedig úgy kellene lenni.

98
 – Ne sértsd meg Ionét – nevetett Glaucus. – Sajnos, nem hasonlítunk, legfeljebb annyira, ameny-
nyire a köznapi hasonlíthat olykor az igazi szépséghez. Ione haja sötét, az enyém világos, Ione sze-
me… Milyen színű a szemed, Ione? Nem látom, nézz rám. Ó, fekete? Nem, annál szelídebb. Kék?
Nem, annál meg sötétebb. A napsugárral változtatja színét. Nem tudom, milyen. De az enyém, édes
Nydiám, szürke, és csak akkor csillog, ha Ione ragyog rá. Ione arca…
– Ebből én egy szót sem értek – szakította félbe durcásan Nydia. – Csak annyit, hogy nem hason-
lít az arcotok. És ennek örülök.
– Miért örülsz? – kérdezte Ione. Nydia enyhén elpirult.
– Mert mindig másként képzeltelek el kettőtöket, és mindenki örül, ha megbizonyosodhat az iga-
záról – felelte egykedvűen.
– Glaucust mihez hasonlítod képzeletben? – kérdezte szelíden Ione.
– Muzsikához – felelte Nydia, és lesütötte szemét.
Igazad van, gondolta Ione.
– És mihez hasonlítanál engem?
– Még nem tudom megmondani – felelte a vak leány. – Nem ismerlek még elég régen ahhoz,
hogy kitaláljam a hozzád illő alakot vagy jelképet.
– Majd én megmondom – tört ki szenvedélyesen Glaucus. – Ione olyan, mint a melengető napsu-
gár, mint az üdítő hullám.
– A nap néha perzsel is, és a hullám olykor elnyeli a vigyázatlant – felelte Nydia.
– Akkor vedd ezeket a rózsákat – makacskodott Glaucus. – Az illatukról jusson eszedbe Ione.
– Csakhogy a rózsa elhervad – mondta incselkedve Ione.
Repült az idő. A szerelmesek boldog szerelmükkel törődtek csupán, a vak leány magára maradt a
kínzó, emésztő féltékenység sötét érzésével.
A víz ringatta a bárkát, és Glaucus ismét elvette a lantot, de most könnyű kézzel merész és boldog
dallamot csalt elő a húrokból. Még Nydia is föleszmélt mélázásából, és csodálkozva kiáltott fel.
– No lám, gyermekem – kacagott Glaucus –, máris visszavonom, amit a szerelmes dalokról mond-
tam az imént. Tévedés volt, hogy a boldogság nem lehet vidám. Jól figyelj, Nydia, és te is, drága
Ioném. Halljátok hát.

A Szerelem születése
I
Mint Csillag, tenger-egeken,
Mint Álom, alvás habjain –
Fel – fel – TESTESÜLT SZERELEM –
Szállt a bűvölt mélyekből, ím!
S a Ciprusi Sziget fölött
Az ég mosolyba öltözött;
És zöld szívével a Vadon
Életet fogadott áradón –
Élet született, tünemény,
Szökkent a föld sok boldog erén!
Kél üdv, ó, kél!
A legkomorabb mély tengerüreg,
Az égi nagy ív odafenn,
Tud rólad, átjárod csendjüket

99
 Lüktetve, Született Szerelem!
Szél, boldog szél!
Ideszállsz ezüstös szárnyaidon,
Nyugati szelíd honod enged,
Táncolsz arany-szín-fürt hajón,
Lüktettetsz szép, puha keblet.
És messze a suttogó homokot
Kéz-kézben járják Évszakok,
Isten-Szülött, köszöntsenek:
Mert itt ez a föld mától a tied.
II
Nézd! hogy térdel a kagylóban e Szép,
Gyöngy-kincs, mit úszó cella véd!
Nézd! a kagyló mily rózsaszín,
S hó-arcot, hó-keblet színez,
S a lány törékeny tagjain
Pír fut: finom szemérme ez!
Lebeg, lassan lebeg,
Nem bántja a vad vizek árja;
Ó, üdv! fogad fény-üdvöket,
Ragyogás leánya:
Üdv! Üdv neked!
Tieid vagyunk, örökre tieid;
Egy szál levél víg partra nem ér itt,
Egy hullám nem kelhet az óceánon,
Egy sóhaj se kél fenn
A határtalan égen,
Mely nem a tiéd, örök-eskü-áron!
III
És te, igen, te szép szerelmem,
Elmerülve szelíd szemedben,
Úgy érzem, onnét visszanéz,
Vissza, reám, az a Szent Születés;
Szemhéjad a nemes cella, hol
Pirulva hever az ifjú Szerelem!
Lásd! kagyló titkos héjaiból
Kiszáll, úszik gyengéd szemeden!
Üdv néki, benn!
Jön, mint lánya a tengernek,
Terén rád-néző lelkemnek;
Közeleg, közeleg!
Jön, mint lánya a tengernek,
Terén rád-néző lelkemnek;
Üdv! Üdv neked!

100
 III. fejezet
A GYÜLEKEZET

A nazarénus, nyomában Apecidesszal, kijutott a Sarnus partjára. A folyó, amely napjainkra jelenték-
telen kis patakká zsugorodott, akkoriban még bőven ontotta vizét a tengerbe, bárkák, ladikok nyü-
zsögtek rajta, és hullámai a pompeji szőlőskertek, paloták és templomok képét tükrözték. Olinthus a
zajos, népes partot elkerülve, egy árnyas fasor felé irányította lépteit, valamivel távolabb a víztől. A
fasor esténként a pompejiek egyik kedvenc helye volt, de a nappali hőség és az üzleti órák idején
kevesen jártak arra, legfeljebb egy-egy játszadozó gyermekcsapattal, gondolataiba merült poétával,
filozófussal találkozhattak a fák alatt. Azon az oldalon, amelyik a legtávolabbra esett a folyótól, a
kényesebb lombhullató fák között elszórtan különféle, furán nyesett puszpángbokrok nőttek. Néme-
lyik faunt vagy szatírt ábrázolt, másokat az egyiptomi piramisok formájára nyírtak, sőt népszerűbb
vagy előkelőbb polgárok nevét is megörökítették itt-ott a kertészek. Lám, az ízléstelenség éppen
olyan ősi, mint a jó ízlés: egy évszázaddal ezelőtt Hackney és Paddington azóta békében nyugvó ke-
reskedői aligha sejtették, hogy elkínzott tiszafáik és szoborrá nyomorított puszpángbokraik mintáját
az ókori Róma legrafináltabb ízlésű korszakában kell keresniük, a pompeji ligetekben és a finnyás
Plinius villája körül.
Ilyenkor délidőben, amikor a napsugarak merőlegesen törtek át a tarka lombokon, Olinthuson és a
pogány papon kívül egy lelket sem lehetett látni a fasorban. Leültek a fák között itt-ott elhelyezett
padok egyikére, a folyó felől szelíden lengedező szellővel szemben. Különös pár voltak, a két vég-
let. Egyikük a legújabb vallás híve, a másik a világ legősibb kultuszának papja.
– Sietősen váltál el tőlem a minap. Boldog vagy-e legalább azóta? – kezdte Olinthus a beszélge-
tést. – Papi köntösöd alatt szíved is nyugalmat lelt végre? Áhítozol-e még Isten szavára, vagy Isis
jóshelyén hallottad meg a vigaszt hozó sugallatot? Sóhajod, félrefordított arcod válaszol helyetted.
Lelkem jó előre sejtette, mi lesz a válasz.
– Ó, jaj! – nyögött fel keserűen Apecides. – Nyomorult, zaklatott emberrel beszélsz! Gyermekko-
rom óta az erényről álmodtam, azt bálványoztam. Mindig irigyeltem a szent embereket, akik bar-
langokban éltek meg elhagyatott templomokban, és bebocsátást nyertek a földöntúli lények társasá-
gába. Zavaros, lázas vágyakozásban teltek napjaim, éjszakánként meg hazug, de csodás látomások
gyötörtek. Félrevezettek egy csaló misztikus próféciái, és magamra öltöttem ezt a köntöst, de őszin-
tén megvallom, minden idegszálam tiltakozott az ellen, amit látnom, és amiben a végzet akarata
szerint osztoznom kellett. Az igazságot kerestem, és a hazugság szolgájává szegődtem. Akkor este,
amikor legutóbb találkoztunk, ugyanaz a csaló ismét megcsillantotta előttem a reményt, pedig már
tudhattam volna, hogy hazugság minden szava. Mindegy… minden mindegy már… Legyen elég
annyi, hogy elhamarkodott és megbánt elhatározásomat még esküszegéssel és más bűnnel is tetéz-
tem. Azóta lehullott szememről a hályog, tisztán látok végre. A félisten helyett, akinek engedelmes-
kedtem, megláttam a gonoszt. Most sötét éjszakában élek. A legsötétebb szakadék mélyére zuhan-
tam. Nem tudom, vannak-e istenek odafent, vagy a véletlen játékszerei vagyunk csupán, vajon
szűkre szabott és szomorú jelenünk múltán a megsemmisülés vár-e, vagy van-e túlvilág? Beszélj hát
nekem a te hitedről. Válaszolj kétségeimre, ha valóban van hatalmad, hogy megtedd.
– Nem csodálkozom, hogy eltévedtél – felelte a nazarénus –, és azon sem, hogy kételkedsz. Eze-
lőtt nyolcvan évvel az ember még nem kapott bizonyságot Istenről, sem arról, ami a síron túl vár
reá. Azóta új törvényeket hirdettek, hallhatta mind, akinek füle van, és új ég tárult fel mindazok
előtt, akiknek szemük van, hogy lássák az igazi Olympust. Figyelj hát jól, és hallgass meg.
A nazarénus a lángoló hitű, konok térítők komolyságával ontotta az írás ígéretének bizonyságait.
Mindenekelőtt Krisztus szenvedéséről és csodáiról beszélt – könnyezve –, majd rátért a Megváltó

101
dicsőséges mennybemenetelére, és a jelenések világos mondanivalóját taglalta. Leírta, milyen a
tiszta, érzékektől mentes mennyország, amely az erényesek jutalma, és a tűz meg a kínszenvedés,
amelyre a bűnösök ítéltetnek.
A későbbi korok bölcselőinek lelkében már más kételyek támadtak a mérhetetlen áldozatot illető-
en, amelyet Isten az emberért hozott. A korabeli pogány pap fejében ilyesmi meg sem fordult. Hi-
szen az istenek, akikben hitt, ugyancsak a földön éltek, emberi alakot öltöttek, osztoztak az emberi
szenvedélyekben, a nehéz munkában és az ember balsorsában. Ugyan mi más lett volna Alcmene fi-
ának40 minden egyes hőstette, ha nem kemény próba az emberiségért? Ezért füstölt oltárain a töm-
jén a városok megszámlálhatatlan sokaságában. Vagy nem valami titokzatos bűn engeszteléséül
szállt-e sírba a nagy dór Apolló? Mindazok, akik később égi istenségekké lettek, valaha törvényho-
zók, az emberiség jótevői voltak itt, a földön, és a hála vezetett végül imádásukhoz. A pogányok te-
hát nem furcsállották, mint merőben újat, azt a hittételt, hogy Krisztus a mennyből szállt alá, hogy
halhatatlan lény halandó alakot öltött, és megízlelte a halál keserű kínját. A célt azonban, amelyért
Krisztus fáradt és szenvedett, már Apecides is sokkal magasabb rendűnek látta annál, amiért a régi
idők istenei lelátogattak a földre, vagy átlépték a halál kapuját. Csakugyan Istenhez méltó cél lehet
leszállni a siralom völgyébe, csak azért, hogy eloszlassa a sötét felhőket, amelyek elrejtik a túlvilá-
got, hogy választ adjon a bölcsek kételyeire, hogy bizonyossággal váltsa fel a találgatásokat, hogy
példájával jelölje ki az élet törvényeit, kinyilatkoztatásával megfejtse a sír talányát, és bebizonyítsa,
hogy a lélek nem hiába sóvárog a halhatatlanság után. Ez utóbbi volt a legnyomósabb érv, amellyel
ezek az egyszerű emberek nekivágtak megtéríteni a világot. Nincs semmi, ami jobban táplálhatná az
ember reményeit és büszkeségét, mint a túlvilági életben való hit, és a pogány mitológiák éppen a
titokzatos kérdésre roppant ködös és bizonytalan fogalmakkal válaszoltak. Apecides annyit már tu-
dott, hogy a filozófusok hite nem a nyájé, és ha a filozófusok titokban hittek is valami magasabb, is-
teni hatalomban, hitüket nem tartották célszerűnek megosztani a közönséges emberekkel. Tudta,
hogy a pogány papok maguk is kinevetik azt, amit a népnek tanítanak, hogy a kevesek tudása soha-
sem válik eggyé a tömegével. De úgy érezte, mintha ennek az új hitnek a gondolkodói, papjai és hí-
vei, a vallás magyarázói és követőik mégis egyetértenének egymással. Nem töprengenek, nem vi-
táznak a halhatatlanságról, hanem úgy emlegetik, mint bizonyosságot, amelyet megígértek nekik.
Ez az ígéret oly nagyszerű volt, hogy felvillanyozta Apecidest, vigaszt lelt benne. Mert a keresztény
hit mindenekelőtt a bűnösök között terjedt. Az első keresztény atyák és vértanúk között sokan vol-
tak, akik tudták, milyen keserű a bűn, és akiket talán már éppen ezért nem csábított többé a hazug
csillogás, hogy letérjenek a megalkuvást nem ismerő erény rögös útjáról. A gyógyító hit biztonságot
kínált, bűnbánatra szólított – kivált a sebzett, beteg lelkek hallgattak boldogan hívására. Apecidest
ugyancsak mardosta a lelkiismeret legutóbbi kicsapongása óta, és ez vonzotta ahhoz az emberhez,
aki a lelkiismeret-furdalásban szent buzgalmat látott, és arról beszélt, hogy mekkora öröm az égben
a megtért bűnös.
– Jöjj velem – mondta a nazarénus, amikor észrevette szavai hatását. – Jöjj velem a szerény haj-
lékba, ahol mi, néhányan a kiválasztottak közül összegyülekezünk. Hallgasd meg imádságainkat,
lásd megbánásunk őszinte könnyeit. Légy részese egyszerű áldozatunknak. Nálunk nincs élő áldo-
zat vagy virágfüzér, mi csupán hótiszta gondolatainkat helyezzük el szívünk oltárán. Ezért a mi vi-
rágaink sohasem hervadnak el, virulnak fölöttünk az elmúlás után is, és kisarjadnak lábunk nyomán
az égben. Örökké illatoznak, mert a lélek virágai, és halhatatlanok, mint a lélek. Mi a legyőzött kí-
sértésekkel, a megbánt bűnökkel áldozunk. Gyere, gyere hát! Ne vesztegessük az időt, készülj fel a
nagy útra, az áhítat útjára, amely a sötétségből a világosságra, a bánatból örömre, a pusztulásból a
halhatatlansághoz vezet. Ma a Fiúisten napja van, és ezt az imádságnak szenteljük. Mekkora öröm,
milyen diadal lesz valamennyiünknek, hogy egy eltévedt bárányt vezethetünk a megszentelt akolba.

40
Alkméné szülte Zeusztól Héraklészt.

102
 Apecides valójában tiszta szívű ifjú volt, és lelke mélyéig megindította az a jóságos és önzetlen
lelkesedés, amely Olinthus szavaiból szólt hozzá. A nazarénus mások örömében kereste tulajdon
boldogságát, és túláradó emberszeretettel hívta társát, hogy osztozzék vele az örökkévalóságban.
Apecides nem akart magára maradni. Emellett tiszta szándékához még kíváncsiság is társult: alig
várta, hogy lássa végre a szertartásokat, amelyekről annyi sötét és hihetetlen mendemonda kerin-
gett. Egy pillanatig habozott, végignézett köntösén, Arbaces jutott eszébe róla, és megborzongott az
iszonyattól. Azután fölnézett a nazarénusra, látta a nyílt homlokot, az aggódó, figyelmes szempárt,
jóakaróját, megmentőjét látta. Összevonta köpenyét, hogy eltakarja vele a papi köntöst.
– Vezess, Olinthus – mondta. – Követlek.
Olinthus boldogan szorította meg a feléje nyújtott kezet. Leereszkedtek a folyó partján a vízhez,
ahol az utasra váró csónakok voltak kikötve, és Olinthus magához intette az egyik, utasokra várako-
zó csónakot. Beszálltak. A fejük fölött kifeszített sátortető megvédte őket a nap hevétől, és eltakarta
a csónakban ülőket a kíváncsi tekintetek elől. Gyorsan siklottak lefelé a folyón. Felvirágozott bárka
haladt el mellettük a tenger irányába. A bárkából lágy lantpengetést hallottak.
– Lám – mondta szomorúan Olinthus –, akik a gyönyöröket hajhásszák, hamis hitükben tudatlanul
hajóznak ki a tengerre, ahol a viharban a pusztulás vár rájuk. Mi csendben, észrevétlenül siklunk el
mellettük, és partot érünk.
Apecides kinézett a sátorlapok között, és meglátta a hajó vidám utasainak egyikét. Ione volt az. A
szerelmesek indultak a kirándulásra, amelynek tanúi lehettünk az imént. Isis papja sóhajtva magába
roskadt.
Pompeji egyik külvárosában szálltak partra, ott, ahol a szegényes házak sora lenyúlt egészen a ví-
zig. Útjára bocsátották a csónakot, és Olinthus sietősen nekivágott a sikátorok útvesztőjének. Hama-
rosan megállt egy ház előtt, amely valamivel nagyobb volt a többinél. Háromszor kopogtatott. A
kapu kinyílt, és Apecides, vezetője nyomában, belül került rajta. A kapu nyomban bezárult mögöt-
tük.
Az üres atriumból meglehetősen szűk helyiségbe jutottak. Az ajtó itt is becsukódott mögöttük, és
azontúl csupán a fölötte vágott kis nyíláson át szűrődött be egy kevés fény.
Olinthus megállt a szoba küszöbén, kopogtatott, majd beszólt az ajtón.
– Béke veletek – mondta.
– Kiket köszöntesz? – kérdezte bentről egy hang.
– A hívőket – felelte Olinthus. Az ajtó kinyílt. A szobában tíz-tizennégy ember ült félkörben, szót-
lanul, gondolataiba mélyedve, egy durván faragott fakereszt körül.
Olinthus érkezésére minden szem az ajtó felé fordult. A nazarénus köszönés helyett nyomban le-
térdelt, szemét a keresztre függesztette, ajka hangtalanul mozgott. Imádkozik, gondolta Apecides.
Imádsága végeztével Olinthus a gyülekezethez fordult.
– Férfiak, testvéreim – kezdte –, ne ütközzetek meg azon, hogy Isis papját látjátok körünkben. Va-
kon élt mostanáig, de a Lélek leszállt reá, és ő is látni, hallani, érteni akar.
– Jöjjön hát – szólalt meg valaki a gyülekezetből, Apecides körülnézett. A férfi, aki beszélt, fiatal
volt, még nála is fiatalabb, arca megviselt, sápadt, akárcsak az övé, és szemében az övével rokon,
töprengő, lázas nyugtalanság égett.
– Jöjjön hát – szólalt meg egy másik is. Emez férfikora tavaszán járhatott. Bronzbarna bőre és ke-
leties arcvonásai Szíria szülöttére vallottak. Ifjabb korában útonálló volt.
– Jöjjön hát – őszes szakállú, idős férfi volt a harmadik. Apecides a gazdag Diomedes egyik rab-
szolgájára ismert.

103
 – Jöjjön – ismételték most már egyszerre a többiek is. Kettő kivételével valamennyien alacsony
néposztályokból valók voltak. Abból a kettőből az egyik katona volt, őrparancsnok, a másik: ale-
xandriai kereskedő.
– Mi nem kötelezünk titoktartásra – fordult most Olinthus Apecideshoz. – Nem veszünk esküt tő-
led (mint néhány gyengébb hittestvérünk tenné), hogy nem árulsz el bennünket. Igaz, nincs törvény,
amely tiltaná vallásunk gyakorlását, de a nagy tömeg még urainál is dühödtebben szomjazza vérün-
ket, így volt ez akkor is: Pilátus még habozott, a nép kiáltotta, hogy „feszítsd meg Krisztust”. Mi
nem kötelezünk semmire a biztonságunkért. Nem! Árulj el bennünket a tömegnek, ha tetszik, vá-
dolj, rágalmazz, terjeszd rossz hírünket. Hozzánk nem érhet föl a halál, mi örömest megyünk az
oroszlánok elé vagy a kínpadra. Mi letiporjuk a sír sötétjét, és ami a bűnösnek halál, az örök élet a
kereszténynek.
A gyülekezeten helyeslő mormolás futott végig.
– Vizsgálódni jöttél közénk, kívánjuk, hogy úgy maradj itt, mint megtért hívő. Mi a mi vallásunk?
Íme, lásd. Egyetlen jelképünk a kereszt, az a tekercs pedig a mi caerei és eleusisi misztériumunk.
Erkölcsi elveink? Életünk tanúskodik róluk. Valamennyien bűnösök voltunk, és most ki vádolhat
bennünket bármilyen bűnnel? A keresztségben megtisztultunk múlt bűneinktől. Ne hidd, hogy mi
magunk rendelkeztünk így. Nem. Mindez Istentől való. Gyere ide, Medon – mondta, és magához in-
tette az öreg rabszolgát, aki harmadiknak szólt Apecides bebocsáttatása mellett. – Te vagy köztünk
az egyetlen, aki nem szabad ember. De a mennyben az utolsókból lesznek az elsők, így legyen köz-
tünk is. Bontsd ki a tekercset, olvasd és magyarázd.
Nem sok haszna volna, ha most figyelemmel kísérnénk Medon előadását, vagy az észrevételeket,
amelyeket a gyülekezet fűzött hozzá. Az akkor különös, új tanok ma már közismertek. Tizennyolc
évszázad múltával nem sok magyarázni való maradt az írás tanításaiban vagy Krisztus életében. És
vajmi kevés közösséget éreznénk a pogány pap kételyeivel, amint hogy kevés tanulságot vonhat-
nánk le a válaszokból, amelyeket kérdéseire tanulatlan, faragatlan emberektől kapott, akik együgyű-
ségükben annyit tudtak csupán, hogy sokkal gazdagabbak, mint amilyennek látszanak.
Ekkor olyasmi történt, ami lelke mélyéig megindította Apecidest. A felolvasás után halk, bátorta-
lan kopogtatás hangzott az ajtó felől. Miután a jelre megadták a választ, nyílt az ajtó, és félénken
belépett két gyermek. Az idősebb talán hétéves lehetett. A házigazda gyermekei voltak, a sötét bőrű,
viharedzett szír férfié. A gyülekezet legidősebb tagja (az öreg rabszolga) karját tárta feléjük, a kicsi-
nyek, mintegy menedéket keresve, odafutottak hozzá, mellére bújtak. Az öreg elérzékenyülve simo-
gatta őket, és kemény arcvonásai mosolyra szelídültek. Kisimult a többi barázdált homlok is, a sza-
kállas arcokra atyai mosoly fénye derült. Megható ellentét volt: a bátor, lánglelkű,
viszontagságokban edzett férfiak, akiknek állhatatos hite olyan volt, mint az áttörhetetlen vért, akik
készek voltak szembeszállni az egész világgal, vállalva kínokat és az emberi halált, és mi sem állha-
tott távolabb tőlük holmi gyengeségnél – és köztük a két törékeny, derűs kisgyermek. Az öreg szét-
nyitotta a tekercset, és a gyermekek hangosan mondták utána a szépséges imát, amellyel ma is kér-
jük az Urat, amelyet ma is tanítunk gyermekeinknek. Azután egyszerű szavakkal arról beszélt nekik,
mennyire szereti Isten a gyermekeket, és hogy az Ő tudta nélkül nem hullik le egyetlen veréb sem
az ágról. – A korai kereszténység kedves szokása volt a gyermekek oktatása, az írás szavai szerint:
„Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket.”41 Talán innen ered a babonás rága-
lom, amellyel előbb a nazarénusokat vádolták, és amelyet később, a győzelmes nazarénusok a zsi-
dókra szórtak: hogy förtelmes, titkos szertartásaikon kisgyermekeket áldoznak istenüknek.
A házigazda, a komor, bűnbánó apa úgy nézte gyermekeit, mintha ártatlanságuk visszahozta volna
kora ifjúságának bűntelenségét. Figyelmesen követte szemével a gyermeki ajkak mozgását, és mo-

41
Márk. Ev. 10:14.

104
solyogva hallgatta, amint halkan, tisztelettudóan ismételik a szent szavakat. Az oktatás végeztével a
gyermekek felszabadultan futottak apjukhoz, aki magához ölelte, csókolgatta őket. Könnyek pereg-
tek arcán. Ezekben a könnyekben bánat és öröm, bűnbánat és a reménység keveredett a gyermekei
iránt érzett szeretettel.
A jelenetben volt valami, ami a lelke mélyéig megrendítette Apecidest. Hiszen valóban alig lehet-
ne elképzelni szertartást, amely többet mondhatna a szeretet vallásáról, mint a ház népének egysze-
rű, köznapi gyengédsége, és érzékenyebb húrokat pendíthetne meg az emberi lélekben.
Most csöndesen nyílott egy másik ajtó, és a ház belsejéből, botra támaszkodva, aggastyán férfi lé-
pett a szobába. A jelenlevők mind felálltak. Az arcokról szeretetteljes tisztelet sugárzott. Apecides
szívét is első pillantásra megnyerte az ősz öreg. Erre az arcra mindenki csakis szeretettel nézhetett,
mert mosolyából mintha maga Isten mosolygott volna, maga volt a megtestesült isteni szeretet. És
ez a mosoly örökösen ott tündökölt vonásain.
– Az Úr legyen veletek, gyermekeim – köszöntötte valamennyiüket, karját tárva. A gyermekek
nyomban hozzá futottak. Az öreg leült, és a gyermekek hozzá simultak. Gyönyörű látvány volt az
élet két pólusának ez a találkozása: a forrásból frissen fakadt csobogó patakok és az örökkévalóság
óceánja felé hömpölygő, méltóságteljes folyam. Mint a lenyugvó nap, amelynek fényében egybeol-
vad a föld és az ég, a határvonal elmosódik közöttük, és a magasba törő hegycsúcsok az égbe vesz-
nek, a jóságos aggastyán mosolya úgy látszott dicsfénybe vonni a köré sereglők arcát, és sugározta
gyermekekre és férfiakra annak a mennyországnak a ragyogását, amelybe hamarosan maga is elköl-
tözik.
– Atyám – mondta Olinthus –, te, akivel a Megváltó csodát művelt, akit kiragadott a sírból, hogy
irgalmának és hatalmának élő tanúja legyen, nézd, idegen jött gyülekezetünkbe, új báránnyal gyara-
podott a nyáj.
– Hadd áldjam meg – mondta az öreg. A csoport utat nyitott neki. Apecides elébe lépett, és ösztö-
nösen térdre hullott. Az aggastyán az ifjú fejére tette kezét, és hangtalanul megáldotta. Ajka mozgott
csupán. Égre emelt szeméből kicsordult a könny. Annak az embernek a könnyei voltak, aki megin-
dultan reménykedik embertársa boldogságában.
A két gyermek közrefogta a megtérő ifjút. Apecides nekik adta szívét, közéjük tartozott már, hogy
velük együtt lépjen be a Mennyek birodalmába, az örökkévalóságba.

IV. fejezet
SEBESEN FUT A SZERELEM PATAKJA – MERRE TART VAJON?

Az ifjú szerelmesek egy nap alatt éveket élnek, ha szívük végre akadálytalanul kitárulkozik, ha süt a
nap, és sima az út, ha szerelmük virágzik, és nem kell titkolni többé. Ione már nem titkolta, hogy
szereti Glaucust, és másról sem beszéltek egymással, mint szerelmükről. A jövő reménye úgy tün-
dökölt a jelen boldogsága fölött, mint a tavaszi kertek fölé boruló tiszta égbolt. Bizakodó gondolata-
ik messzire röpítették őket az idő tengerén, rajzolgatták eljövendő sorsuk térképét, elnézték, hogy a
ma ragyogásában földereng a holnap. Szívük fiatalságában a gond, a sors változásai, a halál szinte
ismeretlen fogalmak voltak. Talán azért is szerették annyira egymást, mert Glaucus számára az adott
világban nem maradt más cél, más kívánság, mint a szerelem. Az athéni mindent elveszített, ami
szabad államokban más célokat jelöl ki a férfi becsvágyának. Hazája közéletében nem tartottak
igényt a szolgálataira, így azután semmiféle feladat nem versengett a szerelemmel, amely egymaga
uralkodott minden tervükben, ábrándjukban. A vaskorszakban éltek, de az aranykorba képzelték
magukat, úgy érezték, egyetlen hivatásuk élni és szeretni.

105
 A felületes szemlélő, akit csakis erőteljes vonásokkal megrajzolt, színekben gazdag jellemek ér-
dekelnek, a két szerelmest talán jelentéktelennek, hétköznapinak láthatja; szándékosan tompított jel-
lemrajzokból az olvasó olykor az egyéni vonások hiányára következtet. Lehetséges, valóban, hogy
igazságtalan vagyok, talán rosszul teszem, hogy nem festek hatásosabb képet. Csakhogy míg derűs,
a madárléthez hasonló életüket rajzolom, szinte észrevétlenül ott motoszkál bennem egy másik
gondolat, a sors, amely rájuk vár, és amelyre oly kevéssé lehettek felkészülve. Életük könnyed derű-
je kiáltó ellentétben állt viszontagságos jövőjükkel. A tölgy nem bont virágot, és nem hoz gyümöl-
csöt, de kemény, edzett törzsével kevesebb oka van félni a viharoktól, mint a törékeny mirtuszágak-
nak vagy a zöldellő szőlővenyigének.
Jócskán benne jártak már az augusztusban. A következő hónapra tervezték esküvőjüket. Glaucus
villájának küszöbét már virágfüzérek díszítették, és a szerelmes görög éjszakánként bőséges italál-
dozatokkal öntözte Ione házának bejáratát. Víg cimborái színét sem látták többé, minden idejét Io-
néval töltötte. Reggelente zeneszóval köszöntötték a napot, esténként kieveztek a tengerre, vagy a
Vesuvius, a végzetes hegy lábánál sétálgattak, a termékeny, szőlővel borított síkságon, hogy elkerül-
jék a zajos, nyüzsgő mulatságokat. A föld nem rengett többé, az életvidám pompejiek megfeledkez-
tek az iszonyú figyelmeztetésről, amely a végítélet közeledtét jelezte. Glaucus pogány fantáziájával
úgy képzelte, hogy a földrengés az istenek közbelépése volt, ha nem is azért, hogy őt megmentsék,
de Ione kedvéért. Hálaáldozatokat mutatott be tehát, és még Isis oltárára is jutott a virágfüzérekből.
Ami az életre kelt márványszobrot illeti, Glaucus pirult, amiért a jelenség annyira ráijesztett. Elhitte
ugyan, hogy a csodát emberi mágia művelte, de a következmények meggyőzően bizonyították,
hogy nem az istennő haragja nyilvánult meg benne.
Arbacesról annyit tudtak csupán, hogy él, az ágyat nyomja, és lassan épül fel a súlyos baleset
után. Egyelőre nem zaklatta a szerelmeseket, de volt ideje gondolkodni: mikor és miképpen álljon
bosszút.
Reggelente Ionénál vagy esti kirándulásaikon állandó és nemegyszer egyedüli társuk Nydia volt.
Nem sejtették, milyen tűz emészti titokban a szegény leányt. Elnézték neki, ha olykor kissé nyersen
beleszólt kettőjük beszélgetéseibe, megbocsátották szeszélyeit, gyakori durcáskodásait, mert nem
felejtették el, mekkora szolgálatot tett nekik, és mert sajnálták fogyatékosságáért. Megszerették a
különös kis teremtést, nem vették zokon váratlan hangulathullámzásait. Hol indulatos volt, hol sze-
líd, tudatlansága józan okossággal keveredett, könnyed, gyermekes kedélye higgadt, asszonyos böl-
csességgel. Nem fogadta el a felajánlott szabadságot, mégis úgy bántak vele, mintha szabad ember
volna. Jött, ment, kedve szerint, mondhatott, tehetett, amit akart. Balsorsa, érzékenysége, sebezhető-
sége miatt olyasféle elnéző türelemmel voltak iránta, ahogyan az anya kényezteti betegeskedő
gyermekét. Visszarettentek a szigorú parancsszótól, még akkor is, ha úgy érezték, javára válna.
Nydia úgy élt a szabadságával, hogy nem vette igénybe a mellérendelt szolga kíséretét. Vékony bot-
jával tapogatva az utat, járta a népes utcákat, úgy, mint annak idején, amikor még védtelen volt és
kiszolgáltatott; szinte a csodával határos fürgeséggel, ügyesen furakodott át a legsűrűbb tömegen is,
került el minden veszélyt, és örök éjszakája sötétjében biztosan eligazodott a város legkanyargósabb
útvesztőiben is. Legnagyobb gyönyörűségét változatlanul abban lelte, ha Glaucus kis kertjében dol-
gozgathatott, ha a virágokat gondozhatta. Úgy érezte, ők legalább viszonozták szeretetét. Olykor
Glaucushoz is bement, de azután rendszerint kurtán-furcsán véget vetett a beszélgetésnek, mert
Glaucust egyetlen gondolat foglalkoztatta csupán: Ione. És valahányszor az athéni kiejtette a száján
ezt a nevet, Nydia szíve elfacsarodott. Nemegyszer bánta meg keservesen, amit Ionéért tett, ne-
megyszer szidta magát: ha Ione akkor elbukik, Glaucus ma már nem szerethetné. És ilyenkor sötét,
félelmetes gondolatok fordultak meg fejében.
Nagylelkűségében akkor még nem sejtette, milyen megpróbáltatások várnak rá. Addig sohasem
volt jelen Glaucus és Ione találkozásainál, sohasem hallotta, milyen gyengéden szólítják egymást.
Iszonyú csapás volt szívének, amikor Glaucus megvallotta szerelmét. Eleinte csak tehetetlenül bán-

106
kódott, majd feltámadt a féltékenysége, nőttön-nőtt, heves, szenvedélyes gyűlöletté fokozódott, és
végül is bosszúra szomjazott. A szél megrezdíti az ág zöld leveleit, de a földre hullott száraz, fony-
nyadt, megtaposott avart, amelyben már kihunyt az élet, nos, az ilyet felkapja, megpörgeti, sodorja
erre-arra, nem hagy neki nyugtot. Ilyen a szerelem is, ha boldog és viszontszerető szívre talál, akkor
üdítő, mint a játszi szél, de a szellő, amely a szerelmes szívet simogatja, az élet zöldellő fájáról le-
hullott, reményét vesztett szívet, amelyből elköltözött a nyár, csak gyötri, tépázza, felkavarja. Az
ilyen szívnek nincsen ága, amelybe kapaszkodjék, addig-addig sodródik céltalanul, míg a szél elül,
és ekkor örökre elvész a sárban.
Nydia egyéniségét idő előtt megkeményítette a szeretetlenségben telt gyermekkor. Ha tisztaságát
megőrizte is, azért a túlfűtött, kicsapongó környezet, amelyből látszólag érintetlenül emelkedett ki,
korán megérlelte szenvedélyét. Bármennyire undorodott Burbo orgiáitól, és bármennyire megrémí-
tették az egyiptomi lakomái: a szél bármilyen észrevétlen suhanjon is el a föld felett, azért magokat
hullat a talajra. A sötétségben burjánzik a képzelet, és meglehet, hogy a szerencsétlen kislány sze-
relmét éppen a vakság táplálta szenvedélyes, lázas látomásokkal. Fülének Glaucus hangja volt a
legszebb muzsika. A görög nyájassága lelke mélyéig meghatotta a szegény kislányt. Egy évig, amíg
Glaucus távol volt, Nydia drága kincsként őrzött szívében minden szót, és úszott a boldogságban,
valahányszor Pompeji legragyogóbb és legelegánsabb aranyifjai között hallotta emlegetni barátját
és pártfogóját. Önként vállalta, hogy gondozni fogja Glaucus kertjét – mert ott is a görög emlékét
ápolgatta. Felruházta minden, számára érzékelhető vonzerővel, és talán azért is vonakodott meg-
mondani, milyennek képzeli Ionét, mert mindent, ami ezen a világon szép és kedves lehetett, egyes-
egyedül Glaucusnak tulajdonított. Ha olvasóim közül volt valaki szerelmes az életnek azokban az
éveiben, amelyekre mosolyogva emlékezünk, amikor még a képzelet uralkodik az értelem felett,
akkor megmondhatja, hogy azt a törékeny és bonyolult érzelmet minden más, későbbi szenvedély-
nél sokkal fájóbban megsebezte a féltékenység. Nem keresem az okát, annyit tudok csupán, hogy
többnyire így van.
Mire Glaucus visszatért Pompejibe, Nydia is idősebb lett egy évvel, és ez az esztendő, bánataival,
magányosságával, megpróbáltatásaival a leányka értelmét is, érzelmeit is megérlelte. Az athéni mit
sem sejtve ölelte magához, abban a hitben, hogy Nydia korban és lélekben egyaránt gyermek még,
megcsókolta arcát, átkarolta reszkető derekát, de Nydia egyszerre, mintha villámcsapás érte volna,
rádöbbent, hogy az érzés, amelyet oly régóta ártatlanul ápolgatott magában, nem más, mint szere-
lem. A sors úgy akarta, hogy Glaucus szabadítsa meg zsarnokától, az ő fedele alatt találjon otthonra,
és ha rövid ideig is, de egy levegőt szívjon vele. És éppen akkor, amikor szíve csordultig telt bol-
dogsággal, hálával, a végzet akaratából meg kellett tudnia, hogy Glaucus mást szeret. Nydia arra
ítéltetett, hogy üzenetet vigyen, és szolgálójává legyen annak a másiknak. Éreznie kellett, amit
gyermekésszel még nem fogott fel, hogy tökéletesen semmibe veszik, hogy ez így is lesz örökkön-
örökké. Megértette, hogy semmit sem jelent annak, aki őneki minden volt egy személyben. Csoda-
e, ha szenvedélyes lelkében megbomlott az összhang, és az érzés, amely eluralkodott rajta, nem a
legszentebb, leggyengédebb indulatokból született szerelem volt. Olykor rettegett, nehogy Glaucus
felfedezze titkát, máskor felháborodott, amiért még csak nem is gyanítja. Vajon a megvetés jele volt
ez is? Glaucus elképzelni sem tudta, hogy Nydia idáig merészkedhet? Érzelmei Ione iránt óránként
változtak, hol szerette azt, akit Glaucus is szeretett, hol meg gyűlölte, ugyanezért. Voltak pillanatok,
amikor nem szánta volna megölni gyanútlan úrnőjét, máskor az életét adta volna érte. A gyors és
heves hangulatváltozások alig elviselhető súllyal nehezedtek rá. Aláásták egészségét, nem tudta,
mennyire sápadt az arca, léptei elbizonytalanodtak, gyakran tolultak szemébe könnyek, de nem hoz-
tak enyhülést.
Egy reggel, amikor szokása szerint az athéni kertjébe ment virágot öntözni, Glaucust a
peristyliumban találta. Az athéni a város egyik kereskedőjével tárgyalt az oszlopok között, ékszere-
ket válogatott a jövendőbelijének. Ione szobáit már berendezte, az ékszereket is ott akarta elhelyez-

107
ni. Nem tudhatta, hogy a sors úgy rendelte, ezek a drágaságok sohase ékesítsék Ionét. (Ma a nápolyi
múzeumban láthatók, a Pompejiben kiásott kincsek között.)
– Gyere ide, Nydia, tedd le a kannát. Fogadj el tőlem egy nyakláncot, várj, rád adom. Nézd,
Servilius, ugye pompásan illik neki?
– Csodálatos – felelte a kérdezett, mert az ékszerészek már akkoriban is udvarias, sima modorú
emberek voltak. – De azt nézd meg, amikor ezek a fülönfüggők a nemes Ione fülében csillognak
majd! Bacchusra! Akkor meggyőződhetsz róla, kell-e az én művészetem a szépséghez!
Nydia pirulva, zavart mosollyal fogadta Glaucus ajándékát, de most felkapta a fejét.
– Ione fülében? – ismételte.
– Hát persze – felelte az athéni, figyelmetlenül játszadozva a drágakövekkel. – Ionénak akarok vá-
lasztani valamit, de nem találok hozzá méltót.
Nydia heves mozdulattal letépte nyakáról a láncot, és a földre dobta. Glaucus megdöbbenve nézte.
– Mi történt, Nydia! Nem tetszik talán? Megbántottalak valamivel?
– Úgy bánsz velem, mintha rabszolga és még gyermek volnék – felelte sírástól elcsukló hangon a
leányka, és elfutott a kert legtávolabbi zugába.
Glaucus nem ment utána, hogy megbékítse. Sértődötten vizsgálgatta tovább az ékszereket, bírálta
formájukat, az egyiket kifogásolta, a másikat dicsérte, míg végül a kereskedőre hallgatva megvette
valamennyit. – Biztonságos módszer, és minden szerelmes okosan teszi, ha követi a példát, föltéve,
hogy egy Ione szívét nyerheti el vele.
A vásárt nyélbe ütötték, az ékszerész távozott, Glaucus meg visszavonult, hogy átöltözzék, végül
befogatott, és elhajtatott Ionéhoz. Nem gondolt többé a vak leányra, saját sérelmével együtt megfe-
ledkezett róla. Egyikre sem gondolt többé.
A délelőttöt a szép neapolisi leánynál töltötte, azután fürdőbe ment, majd (ha a rómaiak már emlí-
tett, délután három óra tájban elfogyasztott coená-ját így nevezhetjük) megvacsorázott, mégpedig
egyedül és házon kívül, mert Pompejiben bőven akadt alkalmas vendéglő. Utána hazament, hogy
ismét átöltözzék, és visszamenjen Ionéhoz. Mint afféle szerelmes, se látott, se hallott, észre sem vet-
te a szegény kis vak leánykát, aki ott kuporgott még most is, ahol reggel magára hagyta. Nydia éles
füle nyomban felismerte Glaucus lépteit. A kislány számolta a perceket, úgy várta vissza a szeretett
férfit. Glaucus legszívesebben a peristyliumból nyíló szobácskájában ült és ábrándozott, de alig-
hogy elhelyezkedett a heverőn, érezte, hogy valaki félénken megérinti a ruháját. Nydia térdelt előtte
egy csokor virággal kezében, amelyet mintegy engesztelő áldozatul nyújtott felé. Sötét szeméből
patakzott a könny.
– Megbántottalak, Glaucus, sohasem tettem még ilyet – zokogta. – Pedig inkább meghalnék, sem-
hogy egy pillanatra is fájdalmat okozzak neked. Mondd, hogy megbocsátasz. Nézd, fölvettem a
nyakláncot. Nem válok meg tőle többé, mert a te ajándékod.
Glaucus fölsegítette, és homlokon csókolta a kislányt.
– Drága Nydiám – vigasztalta –, felejtsük el. De mondd, gyermekem, mivel haragítottalak meg?
Sehogyan sem értem.
– Ne kérdezz – felelte Nydia lángoló arccal. – Ostobán viselkedtem, hibáztam. De hiszen tudod,
hogy még gyermek vagyok, magad mondtad, nem is egyszer, elvárhatod-e egy gyermektől, hogy
minden szeszélyének okát adja?
– De kedvesem! Hamarosan nem leszel már gyermek, és ha azt akarod, hogy felnőttként bánjunk
veled, akkor meg kell tanulnod uralkodni az indulataidon, és az ilyen viharos haragodon is. Ne hidd,
hogy megszidlak érte, csakis a javadat akarom.

108
 – Igazad van – felelte Nydia. – Meg kell tanulnom uralkodni magamon. El kell rejtenem, vissza
kell fojtanom szívem szavát. Ez a nő dolga és kötelessége. Azt hiszem, az ilyen képmutatás nálunk
erény.
– Az önuralom nem képmutatás, Nydiám – magyarázta az athéni. – Az önuralom erény, amelyet
férfiaknak, nőknek egyformán gyakorolniuk kell. Ez az igazi szenátori tóga, a méltóság jelvénye.
– Önuralom! Önuralom! Nos, amit mondasz, színigaz. Ha téged hallgatlak, Glaucus, szertelen
gondolataim lecsillapulnak, és megszáll valami édes nyugalom. Egyszeriben szép lesz minden, és
vidám. Mindig te adj tanácsot nekem. Vezess engem, megmentőm.
– Mindig a jó szívedre hallgass, Nydia. Az lesz a legjobb vezetőd. Csak tanulj meg uralkodni az
indulataidon.
– Ó, abból sohasem lesz semmi – sóhajtott fel Nydia, letörölve könnyeit.
– Ne mondj ilyet. Csak az első lépés nehéz.
– Én már annyiszor megtettem az első lépést – felelte ártatlanul Nydia. – De te, mentorom, te ta-
lán könnyen uralkodsz magadon? Tudod-e leplezni vagy akár csak féken tartani szerelmedet Ione
iránt?
– A szerelem, drága Nydia, ó, az egészen más.
– Gondoltam – mosolygott bánatosan Nydia. – Glaucus, elfogadod-e szegény virágaimat? Tégy
velük, amit akarsz. – Azután némi habozás után még hozzátette: – Akár Ionénak is adhatod őket.
– Nem, Nydia. – Glaucus kedveskedni akart a leánynak, mert szavaiból valami féltékenykedést
sejtett, noha azt hitte, a hiúságában megsértett gyermek féltékenységét hallja csupán. – Ezeket a
szép virágokat nem adom oda senkinek. Ülj ide, és köss koszorút belőlük, estére viselni fogom.
Nem ez lesz az első virágfüzér, amelyet a te ügyes ujjaid fonnak nekem.
Szegény kislány boldogan helyezkedett el Glaucus közelében. Övéből felgombolyított színes fo-
nalat – vagy inkább keskeny szalagot – szedett elő. Ilyet használtak a koszorúkötéshez. Mindig volt
nála egy-egy gombolyag, hiszen nemrég még ezzel kereste a kenyerét. Gyorsan, ügyesen látott
munkához, arcán már fölszáradtak a könnyek, ajka körül szelíd, boldog mosoly játszott. Igazi
gyermek módra az öröm nyomban feledtette vele a bánatát. Megbékélt Glaucusszal, mellé ülhetett,
Glaucus megbocsátott neki, kedveskedve játszott selymes hajával, a szeretett férfi lehelete simogat-
ta arcát, és Ione, a kegyetlen Ione messze volt. Glaucus kedveskedése most egyedül neki szólt, nem
kellett megosztania senkivel. Igen, Nydia boldog volt, és felejtett. Rövid, szomorú életében kevés
ilyen édes pillanat akadt, amelyet mint drága kincset őrzött szívében. Olyan volt, mint a pillangó,
amelyet előcsalogat a téli napsütés, és boldogan fürdik a váratlan fényben, mert nem is sejti, hogy
újra föltámad a fagyos szél, és hidegétől estére holtra dermed. Nydia is megpihent a neki oly szokat-
lanul melengető napsugárban, és mert ösztöne nem súgta meg, milyen rövid lesz a boldogság, egész
valója mosolyra derült.
– Gyönyörű a hajad – jegyezte meg Glaucus. – Gondolom, édesanyád egykor örömét lelte benne.
Nydia felsóhajtott. Lerítt róla, hogy nem rabszolgának született, de sohasem beszélt arról, hogy
kinek a gyermeke. Alacsony származású volt-e vagy nemesi, ki tudja, annyi bizonyos csupán, hogy
hazájától távol senki, még jótevői sem ismerhették meg soha a valót. Szomorú, titokzatos gyermek
volt, úgy jött, és úgy is távozott, mint a kismadár, ha véletlenül beröppen a szobánkba, egy percig
látjuk, amint riadtan verdes szárnyával, azután kisuhan ismét: nem tudjuk, honnan jött, és hová
szállt előlünk.
Nydia hallgatott, nem felelt Glaucus megjegyzésére.
– Nem lesz sok a rózsa a füzérben, Glaucus? – kérdezte kisvártatva. – Úgy tudom, a rózsa a ked-
venc virágod.

109
 – A rózsát minden költői lélek szereti, Nydiám. A rózsa a szerelem virága, az ünnepnapoké, de a
némaságé és az elmúlásé is. Homlokunkat ékesíti, míg élünk, és míg élnünk érdemes, ha pedig nem
leszünk többé, sírunkat hintik be vele.
– Ó! – kiáltott fel Nydia. – Bárcsak kivehetném a Párkák kezéből életed fonalát. Gyorsan hervadó
koszorú helyett abba fűzném bele ezeket a rózsákat.
– Kicsikém, ez a kívánság, ha te szólsz, olyan, mint egy szép dal. Bármi legyen is a sorsom, ezt
köszönöm neked.
– Bármi legyen a sorsod? Hiszen jól tudod, hogy életed csupa derű és szépség lesz! Értelmetlen
kívánság volt. A Párkák ugyanolyan jók lesznek hozzád, mint én lennék.
– A szerelem teszi, Nydiám, nélküle talán minden másként volna. Fiatalon egy időre talán megfe-
ledkezhetnék hazámról. De athéni férfi, ha érett fejjel Athén múltjára gondol, nem törődhet bele ab-
ba, hogy míg ő boldogan él, Athén szolgaságban sínylődik. Örökre.
– Miért örökre?
– Amiért nem lobban többé lángra a hamu, és a halott szerelmet sem lehet feltámasztani. A nép,
amelyik elveszítette szabadságát, nem nyerheti vissza soha. De ne beszéljünk erről, nem neked való
az ilyesmi.
– Nem nekem való? Tévedsz. Én is vágyódom a görög föld után. Az én bölcsőm is az Olympus
lábánál ringott. Az istenek elköltöztek ugyan a hegyről, de a nyomaik máig is ott vannak, és ők to-
vább élnek a szívekben, amelyek nekik hódolnak, meg a tájban, amelyet gyönyörűnek mondanak az
emberek. Én csak a levegőjét éreztem, de enyhébb volt még ennél a miénkénél is, és aki ott érezte a
nap melegét, fázik a mi egünk alatt. Kérlek, mesélj nekem a görögök hazájáról! Szegény, ostoba
lány vagyok, igaz, de téged megértelek. És azt hiszem, ha ott maradhattam volna, a hazai partokon,
ha görög leány lett volna belőlem, akire boldogság vár, mert sorsa az, hogy szeressen, és viszontsze-
ressék, akkor magam adtam volna fegyvert szerelmesem kezébe, új Marathonra, új Plataeára. Igen,
kezem, amely most rózsákat fon koszorúba, talán babérkoszorút fonhatott volna homlokodra.
– Ha egyszer eljönne az a nap – Glaucusra átragadt a vak thessaliai kislány lelkesedése, és fölkelt
a heverőről –, de nem. A nap lenyugodott. És az éjszaka arra tanít, hogy felejtsünk. És a feledésben
örömet leljünk. Fond csak tovább a rózsákat.
Glaucus szavaiból az erőltetett vidámság ellenére bánat érződött. Komoran eltöprengett. Mélázá-
sából Nydia hangjára figyelt fel, a lány halkan énekelte a dalt, amelyre Glaucus tanította valamikor.

Mentség a gyönyörre
I
Ki akarná a babért,
Mit viseltek a hősök?
Ki nyúlna a koszorúért,
Mit a Hajdan nyughelye őrzött?
Ki zavarna – hisz álmuk örök! –
Levelet is sírjuk fölött?
A borostyán összenőtt velük,
Levelek – száron a nyughelyük!
De a rózsa, a rózsa, e fonnyadó:
Szabadnak s rabnak is való.
II
Ha a koldus Emlékezet

110
 Sírok fölébe görnyed;
Ha Remény és Szabadság odalett:
Még több mentség a Gyönyörnek.
Rózsából, gyere, fonj koszorút hát,
Legalább a miénk ez, látod,
Gyönge szívekre apáink hagyták,
Szánva-lenézve, ezt a virágot!
III
Buktunk, de semmi el nem veszett,
Ha van miért rajongani;
A Szerelem elsőnek született,
S végsőkig fog kitartani.
IV
Fonjuk hát, fonjuk a rózsát,
Mindegyre miénk a SZÉP,
Míg rohan a folyó s az ég ragyogó,
Mindegyre miénk a SZÉP!
Ami szép, szelíd, ami kedves, lám,
Nappal ölén vagy éj karján,
Görög lelkünket éleszti,
Gondunkra nyugalmát terjeszti.
Fonjuk hát, fonjuk a rózsát,
Vélük sok hajdani nap szól;
Hazám lélegzi sorsát
Jövevény-virág ajakról.

V. fejezet
NYDIA TALÁLKOZIK JULIÁVAL – A MEGTÉRT FIVÉR POGÁNY HÚGÁVAL BESZÉL –
MIT TUD EGY ATHÉNI A KERESZTÉNYSÉGRŐL?

„Milyen boldog is Ione! Hiszen mindig Glaucusszal lehet, hangját hallhatja. És Ione még látja is a
kedvest!”
Így beszélt magában a vak leány, amikor estefelé magányosan ballagott új úrnője házához. Azóta
már talán Glaucus is odaért. Egy nő hangja riasztotta fel szomorú gondolataiból.
– Vak virágárusleány, hová mégy? Hol hagytad a kosarad, talán bizony mind eladtad a virágaidat?
A csinos, ám hajadon létére talán túlságosan is öntudatos ifjú hölgy, aki megszólította, Julia volt,
Diomedes leánya. Beszéd közben félig felemelte arcáról a fátylat. Diomedes maga kísérte a lányát,
előttük rabszolga haladt, lámpással. A közelben, egy ismerősüknél voltak vacsorán, onnan tartottak
hazafelé éppen.
– Nem ismered meg a hangomat? – kérdezte Julia. – A gazdag kereskedő, Diomedes leánya va-
gyok.
– Ó, bocsáss meg, persze, most ismerek rád. Nem, nemes Julia, nincs eladó virágom.

111
 – Azt hallottam, hogy a szép görög, Glaucus megvásárolt magának. Igaz a hír, kicsikém? – kér-
dezte Julia.
– A neapolisi hölgy, Ione szolgálója vagyok – felelte kitérőén Nydia.
– Úgy! Akkor hát csakugyan…
– Menjünk már, gyere – szólt közbe Diomedes, és állig beburkolózott köpenyébe. – Későre jár, és
hideg az éjszaka. Semmi kedvem itt ácsorogni, amíg ezzel a vak lánnyal fecsegsz. Gyere, a lány
majd elkísér hazáig, ha mindenáron beszélni akarsz vele.
– Hallottad, gyermekem – mondta Julia ellentmondást nem tűrő hangon, mint aki megszokta,
hogy óhaja parancs. – Sok mindent akarok kérdezni tőled. Gyere!
– Ilyen későn nem mehetek – felelte Nydia. – Nekem már otthon a helyem. Nem vagyok szabad
ember, nemes Julia.
– Micsoda? Ione, a szelíd lélek talán még meg is szid érte? No igen, mindig sejtettem, hogy az a
nő afféle Thalestris. Nos hát, akkor gyere el hozzám holnap. De elgyere! Ne feledd, hogy mindig jó
szívvel voltam hozzád.
– Úgy lesz, ahogy óhajtod – bólintott Nydia.
Diomedes türelmetlenül szólongatta a lányát. Julia kénytelen volt elindulni, bár a legfontosabbat
nem tudta megkérdezni Nydiától.
Mi egyelőre térjünk vissza Ionéhoz. Glaucus két látogatása között nem valami vidáman telt az idő.
A bátyja járt nála. Még nem találkoztak azóta, amióta együtt menekültek Arbaces házából.
Súlyos gondjai annyira elfoglalták Isis ifjú papját, hogy csaknem megfeledkezett húgáról is. Régi
igazság, hogy azok a férfiak, akik buzgó lélekkel fordulnak a földöntúliak felé, az evilági érzésekre
kevéssé hajlamosak. Apecides már rég nem kereste az alkalmat az egykor mindkettőjüknek oly
kedves, meghitt beszélgetésekre, amelyek zsenge ifjú korukban mindennél erősebb szálakkal fűzték
őket egymáshoz úgy, ahogyan az természetes is testvérek között.
Ionét mindig bántotta, hogy a bátyja így eltávolodott tőle, de sokáig annak tudta be, hogy
Apecides idejét lefoglalják szigorú papi kötelességei. A friss jegyesség boldog tervezgetései között
is gyakran eszébe jutott a bátyja. Elnehezült a szíve, valahányszor eszébe jutott a fiú korán ráncok-
kal barázdált homloka, mosolytalan ajka, meggörnyedt alakja, és eltöprengett azon, hogy az istenek
vajon miért teszik szomorúvá szolgáik számára a földet, amelyet pedig nekik teremtettek.
Aznap azonban Apecides szokatlanul nyugodtnak látszott, mélyen ülő szeme megbékélten, hig-
gadtan nézett a húgára. Ione évek óta nem látta ilyennek. Pedig az átalakulás külszín volt csupán, a
legenyhébb szellő is könnyedén felkavarhatta volna ezt a hamis nyugalmat.
– Az istenek áldjanak meg, bátyám – üdvözölte Ione, és megölelte Apecidest.
– Az istenek! Csupa kétes lény, minek is beszélnénk róluk, Ione, hátha csakugyan egy Isten van
csupán.
– De bátyám!
– És ha mégis a nazarénusok magasztos hite az igaz? Ha az ő Istenük az egyedül uralkodó, Egy és
Láthatatlan? Az Egyetlen? És ha a számtalan istenség, akinek úton-útfélen oltárt állítanak szerte a
világon, megannyi gonosz szellem csupán, és távol tart bennünket az igaz hittől? Lehetséges, hogy
ez az igazság, Ione!
– Iszonyú! Hihetjük-e? Vagy ha mégis elhinnénk, milyen szomorú hit lenne az? – vitázott Ione. –
Ez az egész gyönyörű világ pusztán emberivé lenne? Hegyek, vizek bűbájos oreádok és nimfák nél-
kül, megfosztva a mi hitünk gazdagságától, amely mindennek istent ad, megszenteli a leghitvá-
nyabb virágot is, és az enyhe szellőben az istenek leheletét sejteti? Megtagadnád mindezt, hogy a
föld azontúl ne legyen más, mint pusztán por és agyag? Nem, Apecides, népesítsük csak be istenek-
kel a világmindenséget, hiszen nincs ennél szívderítőbb gondolat!

112
 Ione az ősi mitológiák költészetének híve volt, és hite szerint válaszolt bátyjának. Érveléséből
megérthető, milyen konok, kemény harcot kellett vívnia a kereszténységnek a pogány hittel. A bű-
bájos babonák szavát nem lehetett elhallgattatni, indáikkal körülfonták az élet minden, legközna-
pibb mozzanatát. Az emberi élet részei, összetevői voltak, mint az orgona fürtös virágzatának a kis
virágocskák. A legapróbb esemény is valamelyik istenhez kötődött. Minden kehely borból az első
kortyot italáldozatul a földre löttyintették, még a házuk kapufélfáját díszítő virágfüzéreket is fel-
ajánlották valamelyik istenségnek, és őseik mint szentekként tisztelt Larok őrködtek házitűzhelyeik
és otthonuk fölött. Ez a hit oly gazdagon burjánzott, hogy a bálványimádást azokon a tájakon máig
sem sikerült gyökerestül kiirtani, a hódolat tárgya változott csupán. Az egykori pogány istenségek
helyett ma számtalan szentjükhöz folyamodnak, és Isis vagy Apolló szentélyei helyett Szent
Januárius, Szent István oltárai elé tódulnak néma áhítattal.
A korai keresztények inkább borzadtak az efféle babonaságoktól, mintsem megvetették őket. Nem
hitték a pogány filozófusok józan kétkedésével, hogy az istenek a papok találmányai, és nem fogad-
ták el azt a közkeletű nézetet sem, amely szerint az istenek az idők ködbe vesző távoli kezdetén
ugyanolyan halandó emberek voltak, mint bárki más. A pogány istenségekben ők gonosz szelleme-
ket sejtettek, India és a Kelet fenyegető démonait telepítették át velük Itáliába és Göröghonba, és
Jupiter vagy Mars nevének hallatára úgy megborzongtak, mintha maga Moloch vagy a Sátán jelent
volna meg előttük.
Apecides még nem vette fel annak rendje-módja szerint a kereszténységet, de nagyon közel járt
hozzá. Olinthus tanításai végképp meggyőzték, már maga is úgy képzelte, hogy a színes pogány
hitvilág képzeletalkotta lényei egytől egyig az emberiség ős ellenségének a teremtményei. Ione ter-
mészetes és ártatlan válaszára összerázkódott. Kapkodó, heves és roppant zavaros visszavágása
megijesztette Ionét. Nem a haragja rémítette meg, inkább a fiú józan eszét féltette.
– Édes bátyám – mondta békítőén –, a súlyos papi kötelességek megzavarták elmédet. Gyere,
Apecides, testvérem, egyetlen fivérem! Add a kezed, engedd, hadd szárítsam le gyöngyöző homlo-
kod. Ne korholj, nincs okod rá. Jusson eszedbe, hogy a húgod vagyok, és szándékosan sohasem
bántanálak meg téged.
– Ione! – Apecides magához vonta húgát, és gyengéden a szemébe nézett. – Hogyan is hihetnem,
hogy ilyen szépség és ennyi szívjóság örökös kínszenvedésre lehet kárhoztatva?
– Dii meliora! Az istenek mentsenek meg tőle! – kiáltott fel Ione, mert ez a szólás a kor hite sze-
rint minden rosszat elhárított.
Ám szavai, de főként a bennük rejlő babonás hit sértették Apecides fülét. Fölkelt, mormolt vala-
mit magában, és elindult kifelé, de félúton megállt, még egyszer visszafordult, és vágyakozva tárta
karját Ione felé.
Ione boldogan futott hozzá. Apecides komoly arccal megcsókolta.
– Isten veled, húgom – mondta azután. – Mire ismét találkozunk, talán semmi sem köt már hoz-
zád. Hadd öleljelek hát meg, gyermekkorunk gyengéd emlékezetével, mert akkor még egy volt a hi-
tünk, közösek a reményeink, közös volt minden szokásunk, érdekünk, célunk. Most el kell szakíta-
nunk a kötelékeket.
Ezekkel a különös búcsúszavakkal elsietett.
Valóban ez volt az első keresztények legnagyobb, legkeményebb próbatétele: megtérésük elszakí-
totta őket mindentől, ami a legkedvesebb volt szívüknek. Nem élhettek együtt azokkal, akiknek
minden cselekedetét, minden szavát át- meg átitatták a bálványimádás fogalmai. A szerelem ma-
gasztalásától elborzadtak, mintha valami démon szavait hallanák. Ebben, szerencsétlenségükre, ép-
penséggel ebben rejlett erejük. A világból kirekesztette őket, de annál szorosabbra fűzte a közösségi
kötelékeket. Vasból voltak, Isten igéjét hirdették, és vaskapcsok fűzték egybe őket.

113
 Glaucus könnyek között találta Ionét. Nyomban élt is kedves jogával, hogy megvigasztalja. Las-
sanként kivallatta, miről beszéltek Apecidesszal. De Ionét annyira megzavarta, amit a fivére mon-
dott, hiszen váratlanul érte, és vajmi keveset érthetett belőle, hogy Glaucus végül ugyancsak értetle-
nül hallgatta, nem tudta kihámozni, mit akarhatott mondani Apecides, vagy mi lehetett a szándéka
vele.
– Hallottál valamit arról az új szektáról, a nazarénusokról? – kérdezte Ione. – Róluk beszélt.
– Gyakran hallottam emlegetni őket. Afféle rajongók – felelte Glaucus –, de a tanaikról semmit
sem tudok. Legalábbis semmi pontosat, azonkívül, hogy természetellenesen komor és rideg. Elkü-
lönülten élnek. Leplezetlenül borzadnak még a legegyszerűbb virágfüzér láttán is, elutasítják az élet
örömeit, világvégével fenyegetőznek, egyszóval ez a vallás olyan kietlen és zord, mintha
Trophonius barlangjából42 jött volna elő. – Glaucus elhallgatott, azután folytatta. – Az is igaz, hogy
nem a hatalmasságokat vagy a tudós elméket keresik, még az athéni areopag tagjai között sem térí-
tenek. Emlékszem, apám beszélt valami furcsa idegenről, aki sok évvel ezelőtt egyszer Athénban
járt. Azt hiszem, PAULUS volt a neve. Apám valahogy belesodródott a hatalmas tömegbe, amely
Athén egyik ősi dombján gyűlt össze, hogy a keletről érkezett bölcs tanítását hallgassa. A tengernyi
sokaság pisszenés nélkül várta, hogy szóljon, pedig a helyi szónokokat szokás szerint ugyancsak
harsány tréfákkal meg kiáltozással fogadták. A titokzatos idegen a tömeg fölött állt, a domb legma-
gasabb pontján. Még egyetlen hang sem hagyta el ajkát, de arca, ahogyan lenézett az odalent léleg-
zet-visszafojtva figyelő emberekre, mindenkit lenyűgözött. Apám szerint nem volt magas termetű,
de vonásai nemesek, tiszteletet parancsolók, bő, sötét köntöst viselt, és a lenyugvó nap ferde sugara-
inak fényében szinte félelmetesen felmagasodott. Mozdulatlanul, méltósággal állt a tömeg előtt, ba-
rázdált arccal, megfáradva, mintha a világ számos táját bejárta volna, hogy csatázzék a balsorssal és
a kegyetlen megpróbáltatásokkal. De a szeme, így mondta apám, szinte földöntúli fénnyel csillo-
gott, és ahogy karját felemelve elkezdte beszédét, olyan volt, mint akiben isteni szellem lakik.
– „Athéni férfiak”, apám elbeszélése szerint, így kezdte a mondanivalóját. „Jártam közöttetek, és
láttam egy oltárt ezzel a felirattal: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Ti tudatlanságotokban ugyanazt
az Istent imádjátok, akit én szolgálok. Ezért most felfedem nektek azt, aki eddig ismeretlen volt
előttetek.
– A tiszteletre méltó idegen azután kijelentette, hogy a mindenség hatalmas teremtője, aki az em-
bereket törzsekbe osztotta, és kijelölte lakhelyüket, a föld és az ég Ura, nem emberkéz alkotta temp-
lomokban lakik. Mindenütt jelenvaló szelleme ott lebeg a levegőben is, amelyet belélegzünk, éle-
tünk, egész mivoltunk vele, általa van. „Azt hiszitek”, kiáltotta, „hogy a Láthatatlan is olyan, mint a
ti arany- meg márványszobraitok? Azt hiszitek, szüksége van a ti áldozataitokra? Neki, aki az eget
és a földet teremtette?” Azután beszélt még a félelmetes, eljövendő időkről, a világ végéről és a ha-
lottak feltámadásáról, amiről az ember bizonyságot kapott azzal, hogy feltámadt Ő is, aki a Hatal-
mas hitét hirdetni jött.
– Ekkor végre megindult az addig visszafojtott suttogás, a nép közé vegyült filozófusok lekicsiny-
lő megjegyzésekkel illették a szónokot, a sztoikusok fagyosan, komor képpel hallgatták, a cinikusok
megvetően kacagtak, az epikureusok meg, akik még a mi Elysiumunkban sem hisznek, félhangosan
szellemeskedtek, és valamennyien utat törve a tömegben, nevetve távoztak. De a köznép szívét
megindították Paulus szavai. Az emberek maguk se tudták, miért, de szorongva hallgatták, mert az
idegen hangja, magatartása valóban annyi méltóságot sugárzott, mintha az „Ismeretlen Isten” maga
bízta volna meg e hitvallás terjesztésével.

42
A néphit szerint, aki megfordult ezen a félelmetes föld alatti jóshelyen, sohasem nevetett többé.

114
 Ione elragadtatva leste Glaucus minden szavát; az elbeszélő komoly, megilletődött hangján érző-
dött, mennyire megragadta a történet, amelyet olyasvalakitől hallott, aki ott volt akkor a pogány
Mars isten hegyén, és hallhatta azt az első híradást Krisztus tanításáról.

VI. fejezet
A KAPUS – A LEÁNY – ÉS A GLADIÁTOR

Diomedes villájának a kapuja nyitva állt. A bejárathoz vezető lépcső alján az öreg rabszolga, Medon
üldögélt. A gazdag kereskedő fényűző otthona ma is látható Pompejiben, ott áll a városkapun kívül,
ahol a Sírok utcája kezdődik. Derűs környék volt ez, a holtak szomszédsága ellenére is. Az út túlsó
oldalán, valamivel közelebb a városkapuhoz, tágas vendégfogadó állt. Sokan megpihentek itt, akik
üzleti ügyben vagy kedvtelésből jöttek Pompejibe. A vendégfogadó előtt a tágas téren kocsik, foga-
tok, szekerek nyüzsögtek, az útnak indulók helyébe újak érkeztek, ahogyan a közkedvelt vendéglők
környékén ma is szokás. A kapu elé állított kerek asztal mellett néhány paraszt üldögélt, és a reggeli
kupa bor fölött a közös gondokról beszélgetett. A kapu felett vidáman, élénk színekben virított a
kocsmacégér: az ostábla. Fönt, a tetőteraszon néhány asszony üldögélt, vagy a korláton áthajolva
csevegett lent maradt ismerőseivel. Az imént említett gazdák feleségei voltak. Odébb, egy falmé-
lyedésben elhelyezett ülőkén, ugyancsak fedél alatt két-három szegényebb vándor pihent, és igye-
kezett lerázni köntöséről az út porát. A ház mellett üres térség terült el. Eredetileg, Pompeji régebbi
lakosainak idején, temető volt, ebből alakult át azután ustrinum-má, vagyis halottégetés színhely-
évé. Az ustrinumon túl, félig fák mögé rejtőzve, teraszos villa emelkedett. A virágzó lombok között
felállított kecses, változatos formájú síremlékek semmit sem rontottak a környék derűs hangulatán.
A város kapujában, fényes lándzsájára támaszkodva, mozdulatlanul állt a csillogó sisakos őr: fe-
gyelmezett, római katona. A kapu három ívéből a középső alatt a járművek, a két szélsőn át a gyalo-
gosok közlekedtek ki-be. A kaputól kétfelé erős, tömör falak övezték a várost. A fal az évezredek
folyamán épült, különféle korokban, többször megfoldozták, javítgatták, aszerint, ahogyan a hábo-
rúk, az idő vagy a földrengés újra meg újra kárt tett benne. A sűrű egymásutánban kimagasló, szög-
letes tornyok festőien törték meg a fal egyhangú vonalát, kellemes ellentétet alkotva az újonnan
épült, fehéren tündöklő házak sorával.
A kanyargós út, amely innen, Pompejiből Herculaneumba vezet, elvész a távolban zöldellő, sző-
lővel benőtt lankák között, amelyek fölé komor méltósággal magasodik a Vesuvius.
– Hallottad-e a legújabbal, öreg Medon? – Fiatal leányzó állt meg a kapuban. Kezében kancsó,
megpihent egy percre Diomedes háza előtt, hogy trécseljen egy kicsit a másik rabszolgával, azután
menjen dolgára a szomszédos fogadóba. Amíg megtöltik a kancsót, majd az utasokkal kacérkodik.
– A legújabbal? Miről beszélsz? – nézeti fel rosszkedvűen az öreg.
– Hál arról, ami itt ment be reggel a városkapun. Te még javában aludtál akkor. Ritka vendég
Pompejiben!
– Úgy? – felelte egykedvűen a rabszolga.
– Bizony. A nemes Pomponianus ajándéka.
– Ajándéka? Mintha vendégről beszéltél volna.
– Vendég is, meg ajándék is. Tudd meg, ostoba! Pompás, fiatal tigris, a közelgő amfiteátrumi játé-
kokra. Hallod, Medon? Micsoda mulatság lesz! Kijelentem, hogy egyetlen szemhunyást sem al-
szom, amíg nem láthatom. Azt mondják, úgy ordít, hogy csak úgy zeng.
– Szegény bolond, te – csóválta fejét Medon gúnyos sajnálkozással.

115
 – Én vagyok bolond? Magad vagy az, te zsémbes vénember! Mi lehetne szebb egy tigrisnél, ki-
vált, ha akad, akit széttépjen! Oroszlánunk már volt, és most tigrisünk is van. Gondold csak meg,
Medon! És ha nem akad két alkalmas gonosztevő, akkor végignézhetjük, ahogyan egymást falják
fel. Mellesleg, a fiad is gladiátor, jóképű fiú, erős is, nem tudnád rávenni, hogy megverekedjen a
tigrissel? Tudod, nagy hálára köteleznél, sőt egyszeriben te lehetnél a város jótevője!
– Eh! – legyintett bosszúsan a rabszolga. – Inkább arra gondolj, mekkora veszélyben forogsz ma-
gad is, ne az én szegény fiam haláláról locsogj!
– Veszélyben, én? – kiáltott fel a lány, és ijedten nézett körül. – Kerülj el, balsors! Te meg fejedre
szólj! – A lány megtapogatta a nyakában lógó talizmánt. – Veszedelem? Miféle veszedelem fenye-
getne engem?
– Az éjszakai földrengés a minap! Vajon nem figyelmeztetés volt-e? – kérdezte Medon. – Nem
hallottad a hangját? Nem azt mondta-e valamennyiünknek: „Készüljetek a halálra, mert közel a
végpusztulás?”
– Eh, ostobaság! – felelte a lány, és tunikája ráncait rendezgette. – Azt mondják, a nazarénusok
beszélnek így. Talán bizony közéjük tartozol te is! Mindegy, nincs időm tovább fecsegni veled, ká-
rogó, vén varjú! Napról napra rosszabb vagy. Vale! Ó, Hercules, küldj nekünk két alkalmas embert,
egyet az oroszlánnak, egyet meg a tigrisnek!

Hohó! mily sok víg látnivaló,

Arc-erdő minden sorban, ó!
Im, vívók, mint Alcmena fia, bátrak,
A csitult arénán körbe járnak;
Mondj, amit akarsz – lélegzeted áll,
Ha markolja őket a harc, a halál.
Léptük dong most, kedvük lobogó –
Hohó! jön a sok víg látnivaló!

Tiszta, ezüstös hangon énekelt, és tunikája szegélyét fölemelve, nehogy a poros utat seperje,
könnyű tánclépésekkel ellibegett a zsúfolt fogadóba.
– Szegény fiam! – sóhajtott félhangosan Medon. – Ilyenek kedvéért kell lemészároltatnod magad?
Ó, Krisztus hite! Őszinte szívvel hódolnék neked, ha megszabadítanál az irtózástól, amelyet te ültet-
tél el a lelkemben az efféle cirkuszi játékok iránt.
Az öreg bánatosan lehorgasztotta a fejét. Némán, magába roskadva ült, néha-néha megtörölte
szemét a ruhája ujjával. Nagyon szerette a fiát. Meg sem látta a kicsit hányavetin, de gyors, ruga-
nyos léptekkel közeledő ifjút, aki a városkapu felől jött. Csak akkor pillantott fel, amikor a fiatal
férfi már előtte állt, és halkan szólította:
– Apám!
– Fiam! Lydon! Te vagy, csakugyan? – kiáltott fel az öreg boldogan. – Gondolatban mindig veled
vagyok.
– Örömmel hallom, apám. – A gladiátor tisztelettudóan megérintette a rabszolga térdét és szakál-
lát. – Hamarosan mindig együtt leszünk, és nemcsak gondolatban.
– Bizony, fiam, de nem ebben a világban – bólintott gyászosan Medon.
– Ne beszélj így, apám! Légy vidám, mert én is az vagyok. Tudom, hogy győzni fogok, és a győz-
tesnek kijáró aranyakért megvásárolom a szabadságodat. Ó, apám, alig néhány napja is pocskondiá-
zott valaki, akinek pedig szívesen feltártam volna az igazságot, mert úgy láttam, nemesebb a többi
rangjabelinél. Nem is római, hanem athéni. Szememre vetette, hogy pénzsóvár vagyok, mert meg-
kérdeztem tőle, mennyi lesz a győztes díja. Hiába! Nem láthatott a lelkembe!

116
 – Gyermekem, édes fiam! – sóhajtozott az öreg rabszolga, és lassan elindult felfelé a lépcsőn. Kis
kamrájába vezette fiát. A helyiség az előtérből nyílott, amely ebben a villában nem az atrium, ha-
nem a peristylium volt. Ma is láthatja, aki arra jár, a bejárattól jobbra, a harmadik ajtó. (Az első ajtó
a lépcsőházba vezet, a második sehová, egy benyílóba csupán, amelyben valaha bronzszobor állt.)
– Bármilyen nagylelkű, szeretetből fakadó és jámbor a szándék – folytatta Medon már odabent,
ahol nem kellett kíváncsi fülektől tartaniuk –, a tett maga: bűn. Ha életedet kockáztatod apád sza-
badságáért, az megbocsátható, de itt a győzelem ára egy másik ember élete. És ez halálos bűn, az
ilyet nem moshatja tisztára semmiféle cél. Ne tedd! Ne tedd! Inkább legyek örökre rabszolga, sem-
hogy ilyen áron jussak a szabadsághoz.
– Hallgass, apám – felelte Lydon türelmetlenül. – Ezt az új hited mondatja veled! Kérlek, ne be-
szélj nekem róla. Az istenek erőt adtak nekem, de a bölcsességet megtagadták tőlem, egyetlen szót
sem értettem soha abból, amit erről újra meg újra magyaráztál nekem. Az új hit mindenféle furcsa
elképzelésekkel tömte teli a fejed a jóról meg a rosszról. Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de
gondolkozz! Kivel fogok küzdeni? Ó, ha tudnád, miféle nyomorult férgek közé keveredtem, hogy
segíthessek rajtad! Úgy vélnéd, csak megtisztítom a földet, ha legalább egytől megszabadítom.
Vadállatok, véres szájú fenevadak. Nem ismerik a félelmet, igaz, de a könyörületet, a felebaráti ér-
zést, a szeretetet sem. Nem köti őket semmi az élethez. Életük egyetlen értelme, hogy szánalom
nélkül, becsvágyból öljenek, és nem félnek a haláltól. Vajon a te isteneid, akárkik legyenek is, ha-
raggal néznek-e arra, aki ilyen emberek ellen, ilyen indítékból küzd? Ó, apám, akárhonnan nézze-
nek is le a földre azok az égi hatalmak, keresve sem találhatnak ennél szentebb kötelességet. Nincs
a világon nemesebb áldozat, mint az, amelyet a hálás fiú hoz idős szülőjéért.
A szegény öreg rabszolga maga sem volt éppenséggel lángelme, és csak nemrég tért meg a keresz-
tény hitre, nem sejthette, miféle érvekkel világosíthatná fel a másik tudatlant arról, hogy szép szán-
déka téveszme csupán. Ösztöne azt súgta, hogy ölelje keblére a fiát, azután mégis visszariadt, kezét
tördelte, de szemrehányó hangja elcsuklott, s végül elsírta magát.
– És ha a te istenséged – folytatta Lydon –, mert ha jól tudom, egy Istent fogadsz el csupán, való-
ban annyira jóakaratú, könyörületes Hatalom, amilyennek te mondod őt, akkor tudnia kell, hogy
éppenséggel a te hited erősített meg engem elhatározásomban, amelyet most a szememre vetsz.
– Hogyan? Mit akarsz ezzel mondani? – kapta fel a fejét Medon.
– Hiszen magad is tudod, hogy gyermekkorom óta rabszolga voltam, de a gazdám Rómában visz-
szaadta a szabadságomat. A végrendeletében intézkedett így, mert szerencsémre megkedvelt.
Nyomban idesiettem Pompejibe, hogy lássalak. Itt találtalak öregen, gyengén, egy elkényeztetett,
szeszélyes úr igájába fogva. Ráadásul nemrégiben megtértél az új hitre, és emiatt kétszeresen is
érezted rabszolgasorsod keserűségét. Ez a hit elvette tőled a megszokás enyhítő vigaszát, azt, ami
olykor a megszokás folytán megbékéltet a legrosszabbal is. Hiszen magad panaszoltad, hogy sok
olyasmit kell tenned, ami a rabszolgának nem gyűlöletes, de a nazarénusnak bűnös cselekedet. Nem
magad mondtad-e, hogy gyötör a bűntudat, ha csak egy darabka süteményt teszel a Larok elé, akik
az impluviumot őrzik? Hogy lelkedben szüntelen harc dúl? Vagy nem mondtad-e, hogy Tantalus
kínjainál is iszonyúbb büntetéstől rettegsz, valahányszor bort öntesz a küszöbre, és valamelyik gö-
rög istenségtől kérsz segítséget. Félsz, hogy örökös kínszenvedésed irtóztatóbb lesz még azokénál
is, akik a Tartarus mezején szenvednek. Nem te mondtad-e mindezt? Sokat töprengtem rajta, mert
nem értettem, és Herculesre, most sem értem, de a fiad vagyok, és kötelességem, hogy veled érez-
zek, és könnyítsek a sorsodon. Nem hallgathattam, ahogy felnyögsz kínodban, és nem nézhettem
tétlenül, hogy titkon örökös félelemben élsz. A halhatatlan istenekre, nem! A gondolat úgy villant
agyamba, mint valami olympusi fénysugár. Pénzem nincs, de fiatal erőmet tőled kaptam, hát áruba
bocsátottam érted. Megtudakoltam, mennyi a váltságdíjad, és tudom, hogy akármelyik győztes gla-
diátor szokásos jutalmából kétszer is kitelik. Gladiátor lettem tehát, beálltam az átkozottak közé.

117
Lenézem, megvetem őket, de közéjük álltam. És megtanultam a mesterségüket. És áldom az iskolát,
amelyben megtanultam, hogyan szabadíthatom fel az apámat!
– Ó, bárcsak hallhatnád Olinthust – sóhajtott fel az öreg, akit fia nemes gondolkodása mindjobban
megindított, de nem változtatott szilárd meggyőződésén, hogy Lydon bűnös dologra készül.
– Meghallgatom én az egész világot, ha akarod – felelte vígan a gladiátor –, de nem addig, amíg
rabszolga vagy. A házad fedele alatt, ígérem, akár naphosszat gyötörheted a tompa agyamat, sőt
még egész éjszaka is, ha kedved tartja. Már a helyét is kiválasztottam! Az öreg Julia Felix kilenc-
százkilencvenkilenc boltjának egyike lesz az, a város napfényes részében, te majd sütkérezel az ajtó
előtt, én meg árusítom majd helyetted az olajat, a bort. Később, ha Venus is úgy akarja (vagy nélkü-
le is, hiszen nem szívesen hallod emlegetni, nekem meg egyre megy), talán lányod is lesz majd, aki
rendbe szedi ősz fürtjeidet, és vékony kis hangok szólongatnak: nagyapánk! Boldogok leszünk,
meglásd, a győztes jutalmából mindenre telik. Légy hát vidám, ne búsulj, apám! Mennem kell, mú-
lik az idő, és a lanista vár. Gyere, add rám áldásod.
Lydon eközben már elhagyta a sötét kis kamrát, de még hosszan és izgatottan pusmogtak a kapu-
ban, ott, ahol Medon üldögélt az imént.
– Légy áldott, áldott légy, bátor fiam – mondta megindultan Medon. – És a Mindenható, aki olvas
a szívekben, lássa meg a tiédben a nemes szándékot, és bocsássa meg, hogy tévúton jársz.
A gladiátor szálas alakja sietve távolodott az úton. A rabszolgapillantása követte könnyed, mégis
méltóságteljes lépteit, majd amikor már nem láthatta, leroskadt újból a helyére, és földre szegzett
szemmel, némán, mozdulatlanul ült, mint valami kőszobor. Szegény szíve! Mi, akik szerencsésebb
korban élünk, elképzelni is aligha tudjuk, mit kellett elszenvednie.
– Bemehetek? – kérdezte egy dallamos hang. – Az úrnőd, Julia, odabent van?
A rabszolga gépiesen intett kezével a vendégnek, hogy lépjen csak be, de a kedves hang tulajdo-
nosa nem látta a mozdulatot. Félénken, de valamivel hangosabban megismételte a kérdést.
– Mondtam már, hogy lépj be! – mordult rá ingerülten Medon.
– Köszönöm – válaszolta panaszosan a bebocsátást kérő; Medon összerezzent, fölnézett, és meg-
ismerte a vak virágárusleányt. A szomorú szív együtt érez a szerencsétlennel. Medon is felkászáló-
dott, és elvezette a leányt egészen a lépcsőig, amelyen lejuthatott Julia lakrészébe. Ott előhívta az
egyik szolgálót, és gondjaira bízta Nydiát.

VII. fejezet
EGY POMPEJI SZÉPSÉG ÖLTÖZŐSZOBÁJA – FONTOS BESZÉLGETÉS JULIA ÉS NYDIA
KÖZÖTT

Julia, a mindig elegáns hölgy, szobájában ült, körülötte sürgölődtek szolgálói. A helyiség, akárcsak
a vele szomszédos cubiculum, kicsi volt, mégis nagyobb, mint általában a pompeji hálószobák. Az
alvóhelyiségek ugyanis még a város legfényűzőbb villáiban is olyan parányiak voltak, hogy aki so-
hasem látta, aligha képzelheti el, miféle kis galambdúcokba vonultak vissza éjszakára a pompeji
polgárok. Az is igaz persze, hogy az ókori „ágy” korántsem volt az a komor, ünnepélyes, fontos és
családi titkokat őrző bútordarab, mint a mai. A fekhely inkább keskeny kis díványhoz hasonlított, és
olyan könnyű volt, hogy bárki, akár a gazdája is, könnyűszerrel vihette egyik helyiségből a másik-
ba. Hurcolták is, minden bizonnyal szobáról szobára, a gazda szeszélye, vagy az évszakok váltako-
zása szerint. Előfordult ugyanis, hogy egy hónapig a ház egyik felében zsúfolódtak össze, hogy az
utána következőben gondosan elkerüljék ugyanezeket a helyiségeket. Itáliában akkortájt érthetetlen

118
kényeskedéssel irtóztak az erős nappali világosságtól. A házakat eleve úgy tervezték, hogy a szo-
bákba minél kevesebb fény jusson be odakintről. Ma ezt sokan hajlandók az építészek hanyagságá-
nak tulajdonítani, holott valójában bonyolult, aprólékos számítások eredménye volt. Oszlopcsarno-
kaikban vagy kertjükben szívesen élvezték a napsütést, ha úri kedvük úgy hozta, de a négy fal
között jobban kedvelték a hűs félhomályt.
Julia abban az évszakban éppen a ház legalsó szintjét lakta, szobái közvetlenül a kertre nyíltak,
pontosan a villa dísztermei alatt. A reggeli napfény csupán a széles, üvegezett ajtón keresztül szűrő-
dött be, Julia szeme azonban megszokta ezt a félhomályt, és tökéletesen meg tudta válogatni még
arcfestékeit is. Hibátlanul eltalálta, melyik illik legjobban csillogó, sötét szeméhez, és hangsúlyozza
arcának üde fiatalságát.
Előtte az asztalon tündöklőre csiszolt kis kerek fémtükör körül gondosan elrendezve szépítőszerei
sorakoztak: kenőcsök, illatszerek, festékek, azután ékszerek, fésűk, szalagok és arany hajtűk, ame-
lyek mind arra voltak hivatva, hogy a természet adta szépséget a pillanatnyi divathóbort jegyében
mesterségesen fokozzák. A szoba félhomályában is derűsen ragyogtak az élénk színekkel festett fa-
lak, a pompeji ízlést dicsérő, pompás festmények. Julia az öltözőasztalka elé terített keleti szőnye-
gen pihentette lábát. Keze ügyébe – másik asztalkára – ezüst mosdótálat és kancsót készítettek,
ugyanitt állt továbbá a kioltott lámpás, művészkéz munkája az is – mirtuszlombok alatt pihenő Cu-
pidót ábrázolt. Mellette, kis papirusztekercsen Tibullus leggyöngédebb elégiái. A cubiculumba nyíló
ajtót aranyvirágokkal gazdagon hímzett, dús függöny takarta, így festett egy szép hölgy öltözőszo-
bája tizennyolc évszázaddal ezelőtt.
A szép Julia kényelmesen hátradőlve ült, míg az ornatrix, a korabeli fodrásznő, nagy gonddal
halmozott egymás tetejére töméntelen apró hajtincset, ügyesen vegyítve a hamisakat a valódiakkal.
Mire a toronymagas mestermű elkészült, a szép fejecske valahol a hölgy testmagasságának a közepe
táján látszott elhelyezkedni, nem fönt a tetején.
A tunika sötét-borostyán színe pompásan illett Julia barna hajához és sötét arcbőréhez. Bő redők-
ben omlott le a lábáig, ahol a gyöngyökkel díszített, bíborszínű papucsot fehér szíjak erősítették a
karcsú bokára. A papucs orra fölfelé kunkorodott, mint manapság a török papucsoké. A fodrásznő
mellett öreg szolgáló állt. Hosszú tapasztalatból ismerte a szépítkezés minden csínját-bínját, és kar-
ján úrnője széles, drágakövekkel kirakott övét tartva, időnként a hölgyhöz címzett, jól elhelyezett
bókokkal tarkított utasításokat adott a növekvő hajfürttorony építőjének.
– Azt a tűt tedd egy kevéssel jobbra, lejjebb, te buta! Nem látod, milyen szabályosan ível az a két
gyönyörű szemöldök…? Az ember azt hinné, valami félarcú Corinnát fésülsz. Most tűzd bele a vi-
rágokat… Ugyan, ostoba! Nem azt az unalmas rózsaszínt, nem Chloris sápadt képe mellé kell va-
lami haloványság! A mi ifjú Júliánk arcához viruló, tarka virágok illenek.
– Vigyázz! – toppantott apró lábával Julia. – Úgy húzod a hajam, mintha gazt gyomlálnál.
– Ostoba jószág – fortyant fel a szertartásmesternő –, tudhatnád, milyen érzékeny a mi úrnőnk!
Nem Fulvia, az özvegy serényével bajlódsz! Most a szalagot, így, jó lesz. Szép Julia, most nézz a
tükörbe. Láttál már ennél bájosabb hölgyet?
Számtalan hasonló megjegyzés, bonyodalom és huzavona után végre elkészült a bonyolult hajto-
rony. Kezdődhetett a munkálatok soron következő szakasza, egy kevés sötét színű por alkalmazása
a szempillákra és a szemöldökre, hogy a szem szelíden ábrándos kifejezést öltsön. Ezután mesteri
ügyességgel félhold alakú kis tapaszt illesztettek a száj sarkába, hogy felhívják a figyelmet az ajak
gödröcskéire és a fogakra, amelyek természet adta csillogó fehérségét a legkülönfélébb mesterkedé-
sekkel fokozták káprázatosra.
Egy másik, mostanáig tétlenül ácsorgó szolgáló tiszte volt az ékszerek föladogatása: a gyöngy
fülbevalókat (egy-egy fülbe kettőt) a tömör arany karperecek követték. Az ugyancsak aranykarikák-
ból összeállított nyakláncon csiszolt kristály amulett függött. A hölgy bal vállára elegáns csatot tűz-

119
tek, Psychét ábrázoló, művészien metszett kámeával, derekára aranyszálakkal gazdagon átszőtt, bí-
borszínű övet, összefonódó kígyócsattal, és végül a gyűrűk következtek a hófehér, karcsú ujjakra.
Ezzel elkészült a legújabb római divat szerinti öltözék. Julia önelégült, hiú pillantással még egyszer
megszemlélte szépségét a tükörben, azután hanyagul hátradőlve, unottan felszólította legfiatalabb
szolgálóját, hogy olvassa fennhangon Tibullus szerelmes verseit. A felolvasás még javában tartott,
amikor egy szolgáló bevezette Nydiát.
– Salve, Julia! – köszöntötte a virágárusleány a hölgyet, és mellén összekulcsolva kezét, néhány
lépés távolságban megállt előtte. – Eljöttem, amint parancsoltad.
– Jól tetted, virágárusleány – bólintott Julia. – Gyere közelebb, leülhetsz.
Nydia leült a zsámolyra, amelyet az egyik szolgáló odahozott Julia mellé.
Julia kissé zavart csendben, fürkészve nézegette a thessaliai leányt. Azután intett szolgálóinak,
hogy távozzanak, és csukják be maguk mögött az ajtót. Amint kettesben maradtak, Julia – egy pilla-
natra elfelejtette, hogy Nydia úgysem láthatja – elfordította arcát.
– Most tehát Ionét, a neapolisi hölgyet szolgálod? – kérdezte.
– Ez idő szerint nála vagyok – felelte Nydia.
– Csakugyan olyan csinos, mint amilyennek mondják?
– Nem tudom. Honnan is tudhatnám?
– Ah, elfelejtettem. De füled van, ha nem látsz is. A többi szolgáló mit mond róla, azt, hogy csi-
nos? A rabszolgák egymás között nemigen hízelegnek, még úrnőjüket sem kímélik.
– Azt mondják, gyönyörű.
– Hm. És mit mondanak, magas termetű?
– Igen.
– Nos, én is az vagyok. A haja sötét?
– Úgy hallom, igen.
– Az enyém is. És Glaucus gyakran meglátogatja?
– Naponta – felelte Nydia, félig elfojtott sóhajjal.
– Úgy, naponta. Talán neki is tetszik Ione?
– Bizonyára, minthogy hamarosan egybekelnek.
– Egybekelnek! – Julia félig felült a heverőn, még a pirosító sem leplezhette, mennyire elsápadt.
Nydia persze nem sejtette, mekkora felindulást okozott szavaival. Julia sokáig hallgatott. Hevesen
hullámzó keble és szemének tüze, ha történetesen látja valaki, nyomban elárulta volna, hogy hiúsá-
ga súlyos sebet kapott.
– Úgy hallottam, te leány, hogy thessaliai vagy – szólalt meg végül, hogy megtörje a csöndet.
– Ez az igazság.
– Thessalia a mágia és a boszorkányság hazája, meg a talizmánoké és a szerelmi bájitaloké – foly-
tatta Julia.
– Igen, a thessaliai varázslók mindig híresek voltak – helyeselt félénken Nydia.
– Hát te, vak thessaliai leány, ismersz-e valamiféle szerelmi varázslatot?
– Én? – kérdezte pirulva Nydia. – Én? Már hogyan ismerhetnék én ilyesmit? Nem, igazán nem
ismerek egyet sem.
– Sajnálhatod. Ha okosabb volnál, annyi aranyat adnék neked, amennyivel kiválthatnád magad.
– De mi oka lehet Juliának, aki szép és gazdag is, hogy szolgálójától kérdezzen ilyesmit? – cso-
dálkozott Nydia. – Hiszen sok pénzed van, fiatal vagy és bájos! Ez mind nem ér fel akármilyen báj-
itallal?

120
 – De, igen, egyvalaki van csupán, akinél nem ér célt – felelte gőgösen Julia. – Néha azt kell hin-
nem, hogy az ilyen vakság ragályos… No de hagyjuk ezt.
– És ki legyen az? – érdeklődött izgatottan Nydia.
– Nem Glaucus – felelte Julia a nők jellegzetes képmutatásával. – Nem.
Nydia fellélegzett.
– De ha már Glaucusról beszélünk – folytatta rövid hallgatás után Julia –, és arról, hogy beleszere-
tett a neapolisi lányba, eszembe jutott, no nem mintha nagyon fontos volna, hogy Ione vajon miféle
mesterkedéssel bolondította magába. Tudd meg, vak leány, hogy szerelmes vagyok, és… hiába
minden, meg kell mondanom… szerelmem viszonzatlan. Ez megalázó, sőt nemcsak megalázó, ha-
nem sértő, a büszkeségemet sérti. Azt akarom, hogy a lábam előtt heverjen a hálátlan! Nem azért,
hogy felemeljem, hanem hogy megalázzam. Amikor megtudtam, hogy thessaliai vagy, arra gondol-
tam, fiatal eszed talán őriz egyet-mást hazád sötét titkaiból.
– Sajnos, nem – mondta halkan Nydia. – Hiszen ha másként volna!
– Köszönöm, hogy legalább sajnálod a dolgot – mondta Julia, mert nem sejthette, mi megy végbe
a virágárusleány szívében.
– De mondd, nem hallottál valami pletykát a rabszolgák között? Az ilyenek mindenféle ködös hi-
edelemre hajlamosak, és alantas szerelmi ügyeikben szívesen folyamodnak holmi boszorkányság-
hoz. Nem hallottál olyasmit, hogy valami keleti mágus volna Pompejiben, aki ért ahhoz, amihez te
nem? Nem afféle üresfejű tenyérjós vagy piaci kókler kell nekem, hanem igazi varázsló, indiai vagy
egyiptomi, akinek csakugyan van ereje és hatalma.
– Egyiptomi? Hogyne volna! – mondta Nydia és megborzongott. – Ki nem hallott még Pompeji-
ben Arbacesról?
– Arbaces! Igazad van! – kiáltott fel Julia. Most már neki is eszébe jutott. – Az a híre, hogy sem-
miféle kis szélhámosság meg ostoba szédelgés nem érhet fel hozzá. Állítólag tud olvasni a csilla-
gokból, és ismeri az ősi Nox titkait. Miért ne ismerhetné a szerelem titkait is?
– Nos, ha él egyáltalán hatalmas varázsló, mindenki másnál hatalmasabb, akkor csakis ez a félel-
metes ember lehet az! – suttogta Nydia, és megtapogatta talizmánját.
– Mit gondolsz, nem gazdagabb annál, semhogy pénzért segítsen rajtam? – kérdezte kíváncsian
Julia. – Mi lenne, ha fölkeresném?
– A Gonosz tanyája az a ház, nem ilyen fiatal és szép hölgyeknek való, mint te vagy – felelte
Nydia. – Meg úgy hírlik, hogy az ágyat nyomja, mert…
– A Gonosz tanyája? – kapta fel a fejét Julia, akinek csak az első mondat ragadta meg a figyelmét.
– Miért?
– Mert szennyes, ocsmány éjféli orgiákat rendeznek ott. Legalábbis úgy hírlik…
– Ceresre, Panra és Cybelére! Ne hidd, hogy megijesztettél! Most már csakugyan kíváncsi vagyok
rá! – kiáltott fel a szeszélyes és elkényeztetett pompeji hölgy. – Elmegyek hozzá, és kifaggatom, mit
tud. Ha azokon az orgiákon a szerelemnek is hódolnak, nos, annál bizonyosabb, hogy ismeri a titkos
szerelmi praktikákat is.
Nydia nem válaszolt, hát maga folytatta.
– Még ma meglátogatom – döntötte el. – Sőt mire várnék, máris megyek!
– Nappal kevesebb okod lehet félni, kivált most, hogy beteg – mondta Nydia, hirtelen támadt, tit-
kos vágyának engedve. Hátha megtudhatná, vajon ismer-e a gonosz egyiptomi olyan varázslatot,
amely szerelmet ébreszt. Hallott már ilyesmiről a thessaliai leány is.
– Ugyan! Ki merné bántani a gazdag Diomedes leányát? – kérdezte gőgösen Julia. – Megyek.
Nydia szorongva fordult hozzá.

121
 – Eljöhetek hozzád utána? Hadd tudjam meg, milyen eredménnyel jártál!
– Szép tőled, hogy ennyire szíveden viseled a becsületemet, ezért jutalmul megcsókolhatsz – kö-
zölte Julia. – Igen, feltétlenül gyere. Este nem vacsorázunk itthon. Holnap jöhetsz, ugyanebben az
időben, és mindent megtudsz. Lehet, hogy rád is szükségem lesz, de egyelőre ne beszéljünk erről.
Várj csak. Jó ötletet adtál, fogadd el cserébe ezt a karperecet. Ne feledd, én mindig nagylelkűen
meghálálom, ha szolgálatot teszel nekem.
– Nem fogadhatok el ajándékot. – Nydia eltolta magától a karperecet. – Akármilyen fiatal vagyok,
azért fizetség nélkül, tiszta szívből együtt érzek azokkal, akik szeretnek, és szerelmük viszonzatlan.
– Ne mondd. Úgy beszélsz, mintha szabad leány volnál – csodálkozott Julia. – És egyszer majd
valóban szabad is leszel. Menj hát.

VIII. fejezet
JULIA FELKERESI ARBACEST – A TALÁLKOZÓ KÖVETKEZMÉNYE

A szoba, amelyben Arbaces üldögélt, a kertre néző erkélyre vagy inkább tornácra nyílott. Az egyip-
tomi sápadt arca még magán viselte a kiállott szenvedés nyomait, de vaskemény szervezete kihever-
te a súlyos balesetet, amely szinte a győzelem pillanatában zúzta szét a gondosan szerkesztett csap-
dát. Az illatos szellő, amely homlokát legyezgette, új életre keltette a szunnyadó érzékeket, és az
ernyedt erekben ismét megpezsdült a vér.
„Nos – gondolta –, a sors vihara, íme, kitört és elvonult felettem. A szerencsétlenség, amelyet böl-
csességem előre látott, valóban veszélybe sodorta életemet, de lám, itt vagyok, élek! Minden úgy
történt, ahogyan a csillagok jövendölték, most tehát hosszú, fényes és gazdag jövő vár rám. Mert a
rossz után, ha túlélem, rám mosolyog a szerencse. És lám, túléltem. Legyűrtem az utolsó veszedel-
met is, amelyet a sors tartogatott nekem. Ezek után nincs más dolgom, mint hogy nyugodtan, biz-
tonságban eltervezzem jövendő boldogságomat. Nos, elsőként, minden más gyönyört, még a sze-
relmet is megelőzve, jöjjön a bosszú! Ez a görög suhanc, aki megakadályozta, hogy vágyam
beteljesüljön végre, aki keresztülhúzta számításaimat, és harcképtelenné tett, amikor pedig kis híján
szívébe mártottam a kést, másodszorra nem menekülhet előlem. Az a kérdés csupán, hogy mikép-
pen állhatnék rajta bosszút? Ezt jól meg kell gondolnom. Ó, Até! Ha valóban istennő vagy, szörnyű
sugallatot várok tőled.” Az egyiptomi egészen elmerült töprengésében, de sehogy sem találta a ki-
elégítő megoldást. Türelmetlenül fészkelődött, különféle terveket forgatott fejében, de sorra el is ve-
tette valamennyit. Olykor mellét verte kínjában, hangosan felnyögött, mert érezte, hogy nincs ereje
kielégíteni gyötrő bosszúvágyát. Töprengésében megzavarta egy fiatal rabszolga, aki csöndesen be-
óvakodott a szobába.
Egy nőszemély várakozik odalent, jelentette, ruhájáról meg a szolgálója öltözetéről ítélve kétség-
kívül előkelő hölgy, és Arbacesszal kíván beszélni.
– Nőszemély? – Arbaces szíve hevesebben dobbant. – Fiatal?
– Arcát fátyol takarja, de karcsú is, meg telt is, egyszóval fiatalnak néztem.
– Engedd be! – Arbaces elég hiú volt ahhoz, hogy egy pillanatra azt remélje, hátha Ione jött el
hozzá.
A látogató belépett a szobába, és Arbaces azon nyomban látta, hogy hiába reménykedett. Igaz, a
hölgy körülbelül ugyanolyan magas volt, mint Ione, és nagyjából hasonló korú, sőt alakra is kecses
és formás, de teljességgel hiányzott belőle a neapolisi leány minden mozdulatának elmondhatatlanul

122
vonzó bája, öltözködésének egyszerűségében rejlő eleganciája, járásának szemérmes méltósága,
egész lényének fenséges tartózkodása.
– Bocsáss meg, nehezemre esik felkelni innen – mentegetőzött Arbaces, és alaposan megnézte a
vendéget. – Beteg voltam, és még nem hevertem ki egészen a bajt.
– Ne zavartasd magad, nagy egyiptomi! – Julia máris megijedt tőle, és ijedségét hízelgéssel igye-
kezett leplezni, amire mindig hajlamos volt. – És bocsáss meg, kérlek, egy boldogtalan nőnek, aki a
te bölcsességedtől remél vigaszt.
– Jöjj közelebb, szép idegen – nyájaskodott Arbaces. – Ne félj, beszélj nyugodtan és őszintén.
Julia helyet foglalt egy zsámolyon az egyiptomi mellett, és ámulva nézett körül. A szoba választé-
kosán fényűző, drága berendezése még apja házának gazdag díszein is túltett. Félénken nézegette a
falakra rótt hieroglifákat, a sarkokból rámeredő titokzatos szoborarcokat, a valamivel távolabb felál-
lított tripust, de mindenekelőtt Arbaces komor, méltóságos alakját. Az egyiptomi fehér köntöse,
amellyel, mintha fátylat viselt volna, félig eltakarta hollófekete hajfürtjeit is, leért egészen a földig.
Arca, így sápadtan, még lenyűgözőbb volt, mint máskor, és sötét, átható pillantása valósággal ke-
resztüldöfte Julia fátylát, hogy egyenesen belessen a hiú, kegyetlen lélek titkaiba.
– Mi hozott ide, szép hajadon? – kérdezte halk, zengő hangon Arbaces. – A Keletről ide szakadt
idegen házába?
– A hírneved – válaszolta Julia.
– Miféle hírnevem? – kérdezte Arbaces furcsa félmosollyal.
– Te kérded, bölcs Arbaces? Mintha tudásod nem volna szóbeszéd tárgya egész Pompejiben!
– Való igaz, összegyűjtöttem egy kevés tudást – felelte Arbaces –, de az ilyen szép hölgynek
mennyiben lehetnek hasznára az én tudományom komoly és elvont titkai?
– Nos – kezdte Julia valamivel már derűsebben, mert a megszokott hízelgés kissé megnyugtatta –,
a bánat vajon nem a bölcseknél keres vigaszt? És van-e nagyobb bánat, mint a viszonzatlan szere-
lem?
– Ugyan! Lehet-e viszonzatlan szerelem a sorsa annak, aki ilyen szép, és tökéletes arányait hiába
igyekszik köntöse redői alá rejteni? Kérlek, kegyeskedj fölemelni fátylad, hadd lássam legalább,
hogy arcod méltó-e alakod bájához.
Julia, nem egészen kedve ellenére, talán hiúságból, de talán azért is, mert úgy vélte, szépsége fo-
kozhatja a varázsló érdeklődését, rövid habozás után felemelte fátylát. Arbaces rezzenetlen arccal
nézte. A látvány valóban vonzó lehetett volna, ha kevésbé mesterkélt.
– Boldogtalan szerelmed miatt fordulsz hozzám tanácsért? – kérdezte. – Nos, fordítsd arcod a há-
látlan felé! Ennél hatásosabb szerelmi varázslattal nem szolgálhatok.
– Ó, hagyd a bókokat! – duzzogott Julia. – Én valóban szerelmi varázslatot várok tőled, olyasmit,
amit csakis te ismersz.
– Szép idegen – mondta Arbaces bosszúsan. – Nem szerelmi varázslatokra pazarlom éjszakánként
lámpásom olaját. Más titkokat kutatok.
– Csakugyan? Akkor bocsáss meg, nagy Arbaces. A viszontlátásra.
– Maradj még – emelte fel kezét Arbaces, akit Ione iránt táplált szenvedélye sem gátolt meg ab-
ban, hogy értékelje látogatója szépségét. Ha egészsége nem rendült volna meg, valószínűleg maga
nyújt neki vigaszt, nem feltétlenül természetfölötti erők segítségével.
– Várj. Igaz, hogy a boszorkánymesterséget, a szerelmi bájitalok és egyéb varázsszerek készítését
azokra hagytam, akik nem értenek máshoz, de minthogy nem vagyok érzéketlen a szépség iránt, if-
jabb éveimben olykor hozzájuk folyamodtam, ha célt akartam érni. Tanácsot tehát adhatok neked,
ha őszinte leszel hozzám. Mindenekelőtt mondd meg, hajadon vagy-e valóban, amint öltözéked sej-
teti?

123
 – Az vagyok.
– És mivel a sors nem áldott meg vagyonnal, gazdag kérőt kívánnál meghódítani?
– Gazdagabb vagyok, mint az, akinek nem kellek.
– Furcsa, nagyon furcsa. És te szereted őt, aki téged nem szeret?
– Nem tudom, hogy szeretem-e – felelt gőgösen Julia –, de azt tudom, hogy szeretném legyőzni a
vetélytársamat, és szeretném megérni, hogy az a férfi, aki visszautasított, az imádóm legyen, és én
utasítsam vissza őt.
– Természetes óhaj, és nőre vall – mondta az egyiptomi, sokkal komolyabban, semhogy gúnyosan
érthette volna. – Ám ennyi nem elég, szép hölgyem. Áruld el szerelmed nevét is. Lehetséges, hogy
akadna pompeji, még ha vakon megy is el a szépség mellett, aki megvetné a gazdagságot?
– Athéni – felelte Julia, és lesütötte szemét.
– Ó! – kiáltott fel az egyiptomi indulatosan, és a vér arcába tolult. – Egyetlen előkelő és ifjú athéni
van Pompejiben. Lehetséges, hogy Glaucusról beszélsz?
– Jaj, csak el ne árulj! Valóban Glaucus a neve.
Az egyiptomi hátradőlt ültében, és üres tekintettel bámulta a kereskedő leányának félrefordított
arcát. Valamit motyogott magában. Eddig azt hitte, csak az idejét fecsérli ezzel a csevegéssel, leg-
feljebb mulattatta látogatójának hiszékenysége és hiúsága, de most felbukkant a lehetőség: nem
használhatná fel a leányt a bosszú eszközéül?
– Látom, nem tudsz segíteni rajtam – mondta Julia, kissé sértődötten, mert bosszantotta Arbaces
hosszas hallgatása. – De legalább őrizd meg titkomat. És még egyszer: a viszontlátásra.
– Ifjú hajadon – az egyiptomi hirtelen felocsúdott, és igyekezett nagyon komolyan beszélni. –
Meghatott a kérésed. Szívesen segítek rajtad. Figyelj rám. Magam nem kontárkodtam bele az efféle
praktikákba, de ismerek valakit, aki jártas bennük. A Vesuvius oldalában, a várostól alig egy mér-
földnyire tanyázik egy nagy hatalmú boszorkány. Újholdkor gyűjti a harmatos füveket, amelyeknek
az a tulajdonságuk, hogy örökre hozzád láncolják a szeretett férfit. Az ő tudománya lábad elé kény-
szerítheti szerelmedet. Keresd fel, és mondd neki, hogy Arbaces küldött. Ettől a névtől fél, és a leg-
hatásosabb főzetét adja majd neked.
– Csakhogy – felelte Julia – nem tudom, merre menjek. Ha rövid is az út odáig, hosszú ahhoz,
hogy egy leány, aki titokban indul el atyja házából, megjárhassa. Ráadásul azon a vidéken sűrűn
burjánzik a vadszőlő, és a kusza indák között alattomos, mély üregek tátonganak. Nem bízhatom
magam idegenek vezetésére. A rangombeli leánynak ügyelnie kell a hírnevére, és ha megtudja ró-
lam valaki, hogy Glaucust szeretem, nem akarom, hogy azt higgye, holmi varázslattal szereztem
meg a szerelmét.
– Ha csak valamivel is jobb erőben volnék, magam kísérnélek el – mondta az egyiptomi, és fel-
kelt, majd, mintegy erejét próbálgatva, bizonytalan léptekkel járkált fel s alá a szobában. – Nos,
várnod kell legalább még három napot.
– De Glaucus nemsokára nőül veszi azt a gyűlöletes neapolisi lányt!
– Nőül veszi?
– Igen. A jövő hónap elején.
– Ilyen hamar! Megbízható forrásból tudod?
– Ione szolgálójától.
– Ezt nem engedhetjük – jelentette ki indulatosan az egyiptomi. – Ne félj semmit, Glaucus a tiéd
lesz. De ha megkapod azt a varázsszert, hogyan fogod megitatni vele?
– Apám meghívta őt is a holnaputáni lakománkra, azt hiszem, a neapolisi nő is ott lesz. Akkor
majd találok rá alkalmat.

124
 – Nos, legyen – egyezett bele az egyiptomi, és szemében olyan vad öröm szikrázott, hogy Julia
rettegve sütötte le a szemét. – Holnap este. Van gyaloghintód, amellyel te rendelkezel?
– Hogyne volna – szegte fel a fejét Julia, aki mindig büszke volt a gazdagságára.
– Akkor álljon elő. A várostól két mérföldnyire van egy kellemes szórakozóhely, jómódú pompe-
jiek látogatják, mert kitűnő a fürdője, és a kertje is gyönyörű. Látszatra oda mehetsz te is. Ott le-
szek, ha addig élek is, Silenos szobránál találkozunk, a kertet övező, sűrű bokrok között. Onnan
majd magam vezetlek el a boszorkányhoz. Megvárjuk, míg felkel az esthajnalcsillag, és a pásztorok
karámba terelik a kecskéiket. Az alkonyi sötétség eltakar, és nem kell találkoznunk senkivel. Menj
haza, és ne félj. Én, Arbaces, az egyiptomi varázsló, Hadesra esküszöm, hogy Ione sohasem lesz
Glaucus hitvese.
– És arra is, hogy Glaucus az enyém lesz? – egészítette ki kérdő hangsúllyal Julia.
– Te mondtad – zárta le a beszélgetést Arbaces. Julia félt ugyan a dicstelen találkától, mégis úgy
döntött, hogy nem hátrál meg. Nem annyira a szerelem, sokkal inkább a féltékenység és a sértett hi-
úság ösztökélte.
– Fényes csillagok! Ti sohasem hazudtok! – tört ki Arbaces, mihelyt magára maradt. – Máris telje-
sítitek, amit ígértetek. Siker a szerelemben, győzelem ellenségeimen, életutam immár sima és zavar-
talan. És mindez akkor, amikor már úgy éreztem, hasztalan keresem a megoldást, hasztalan töpren-
gek, hogyan álljak bosszút. Lám, ide küldtétek ezt a kerge szépséget, hogy megmutassa, mit tegyek.
– Elgondolkodott, majd nyugodtabban folytatta. – Magam nem adhattam kezébe a mérget: pedig az
lett volna csak az igazi főzet! Igen ám, de ha meghal, a nyomok egyenest hozzám vezetnek, a há-
zamhoz. Erre jó a boszorkány, a legalkalmasabb, természetes szövetségesem, aki megvalósítja ter-
vemet.
Behívta egyik szolgáját, és megparancsolta, siessen Julia nyomába, és tudja meg, kicsoda-
micsoda. Azután kilépett az oszlopcsarnokba. Az ég tiszta volt, derűs, de messze, a szemhatár fölött
felhőgomoly tornyosult, amelyet lassan hajtott a szél. Arbaces tudott olvasni az égbolt változásai-
ból: a magasban vihar készülődött.
– Akárcsak bosszúm – mondta önmagának, az eget kémlelve. – Az égbolt tiszta, de már gyülekez-
nek a felhők.

IX. fejezet
VIHAR DÉL-ITÁLIÁBAN – A BOSZORKÁNY BARLANGJA

A déli hőség lassacskán alábbhagyott. Ilyenkor Glaucus és Ione rendszerint kikocsiztak, hogy él-
vezzék a hűs, üdítő alkonyati levegőt. – A rómaiak akkoriban többféle kocsit használtak. A bigá-t
főként a tehetősebb polgárok kedvelték, ha nem óhajtottak nagyobb társasággal kirándulni; erről a
járműről az egyik előző fejezetben már szó esett. Többnyire idősebb hölgyeknek illett az általában
kétkerekű carpentum. Divatban volt a régi rómaiaknál a gyaloghintó is, jóval nagyobb és kényelme-
sebb a mai hordszékeknél. Utasa, ha kedve tartotta, akár heverhetett is benne, nem kellett feltétlenül
merev derékkal, egyenes testtartásban rázatnia magát. Utazáshoz, vidéki kirándulások céljára hasz-
nálatos volt még egy nagyobb, felnyitható tetejű kocsi is, amelyben ketten-hárman kényelmesen el-
fértek. Ismerték továbbá a bricskát, amely formára nemigen hasonlított ugyan a maiakhoz, de kö-
rülbelül ugyanarra a célra szolgált, mint újkori változata. A szerelmesek – Ione egyik rabnője
kíséretében – ilyen járművel indultak útnak. Akkoriban, vagy tíz mérföldnyire a várostól, volt egy
régi romépület, valamilyen – nyilván görög – templom maradványa. Glaucust és Ionét minden gö-
rög emlék érdekelte, ezért elhatározták, hogy felkeresik a romokat. Most tehát oda tartottak.

125
 Az út eleinte szőlők és olajligetek között vezetett, azután fölfelé kanyargott a Vesuvius lejtőjén, és
mind göröngyösebbé vált. Az öszvérek erőlködve, lassan ballagtak, és a kocsi utasai a sűrű növény-
zet nyiladékaiban megpillanthatták a kopár sziklákat szabdaló szürke repedéseket, amelyeket már
Strabo is leírt. A repedéseket azóta az idő múlása és a tűzhányó működése eltüntette a hegy oldalá-
ból. A lassan lenyugodni készülő nap hosszú, sötét árnyékokat festett a hegy lankáira. A fiatal bükk-
erdőkből és a sűrű tölgyesekből itt-ott hallhatták még a pásztorok nádsípjának egyszerű hangjait.
Néhol selymes szőrű, csavart szarvú, karcsú vadkecskék csodálkoztak rájuk szürke szemükkel.
Ezek az állatok ma is békésen legelésznek a hegy derekán Ausonia ege alatt, és Vergilius eklogáira
emlékeztetik a vándort. A nyár már mosolygós pirosra festette a fák között lugasformán átívelő sző-
lőindák fürtjeit. Fejük fölött könnyű felhők úsztak a derűs égen, oly lassan, hogy szinte úgy tetszett,
egy helyben lebegnek. Jobbról a távolban a tenger csillogott, sima tükrén kecses bárkák siklottak. A
mélység számtalan színárnyalatban törte meg a napfényt. Páratlanul szép látvány volt.
– Milyen szép, hogy anyánknak nevezzük a földet – jegyezte meg halkan Glaucus. – Hiszen egy-
formán nyájas szeretettel adja áldását minden gyermekére, rámosolyog még a kietlen tájakra is,
amelyektől a természet minden szépséget megtagadott. Nézd csak a szamócafát meg a vadszőlőt,
hogy tenyészik a kialudt tűzhányó száraz, felperzselt talaján! Ha ilyet látok, elragad a képzeletem,
és szinte várom, hogy valahonnan, ott a zöld indák közül, egyszerre csak vigyorgó faun kukucskál
ki ránk, vagy hegyi nimfák lábnyomára lelünk a sűrű bozótban. Csakhogy mióta te, Ioném megszü-
lettél, eltűntek a nimfák!
Senki sem tud szebben bókolni, mint a szerelmes férfi, de akármilyen túlzásra ragadtatja is magát,
mindenkor úgy véli, minden szava arany igazság. Tékozló bőség az ilyen, hamar túlcsordul, kime-
rül.
Megérkeztek a romokhoz. Ugyanolyan áhítattal nézték a régi köveket, amilyennel mi állunk őse-
ink szent emlékei és használati tárgyai előtt. Ott időztek, míg az esthajnalcsillag fel nem bukkant a
rózsálló égen, majd az alkonyati félhomályban elindultak hazafelé. Mindketten hallgatagok voltak,
mert az esti szürkületben, a csillagos ég alatt a szívük megtelt szerelemmel.
A vihar, amelyet az egyiptomi jó előre megjósolt, észrevehetően közeledett. Először távoli
mennydörgés jelezte az elemek haragját. Az egymásra torlódó, fekete, szakadozott szélű felhők el-
borították az eget. Ezen a vidéken a vihar szinte természetellenes gyorsasággal érkezik. Lehetséges,
hogy ebből ered az ősi babona, amely isteni beavatkozást sejtett a jelenségben. Az ösvény fölött
összehajló lombok közül már kövér esőcseppek hullottak a kocsira koppanva, és vakító fénnyel
sokágú villám lobbant szinte a szemük előtt, majd cikázva kihunyt a sűrűsödő sötétségben.
– Gyorsabban, jó Carrucarius! – biztatta Glaucus a kocsist. – Nyakunkon a zivatar!
A meghajszolt öszvérek vadul nyargaltak a köves, hepehupás ösvényen. A felhők rohamosan sűrű-
södtek fölöttük, és a villámok mind közelebb csapkodtak. Végül sűrű cseppekben, zuhogva eleredt
az eső.
– Félsz? – kérdezte suttogva Glaucus, és a vihar ürügyén közelebb húzódott Ionéhoz.
– Melletted nem – suttogta vissza lágyan Ione.
Ebben a pillanatban a kocsi hatalmasat reccsent. Kidőlt fatörzs hevert egy régi, mély keréknyom-
ban, annak ütközött neki. A kocsis szitkozódva nógatta az öszvéreket, hogy keljenek át az akadá-
lyon, ám az egyik kerék kiszakadt a tengelyből, és a kocsi felborult. (Ezek a kecses, de rosszul
megkonstruált alkotmányok sok más, korabeli találmányhoz hasonlóan, a használatban eléggé töré-
kenyek voltak.)
Glaucus gyorsan kiszabadította magát alóla, és Ione segítségére sietett. Szerencsére mindketten
sértetlenül úszták meg a balesetet. A kocsi, amelyet nagy nehezen felállítottak, olyan állapotban
volt, hogy még az eső elől sem kereshettek védelmet benne, mert a tetőt rögzítő rugók elpattantak,
és az áldás irgalmatlanul bezúdult a kocsi belsejébe.

126
 Dönteniük kellett: mit tegyenek. A város még eléggé messze volt, és egyetlen ház vagy más me-
nedék sem látszott a közelben.
– Van egy kovács, talán egy mérföldnyire innen – ajánlotta a kocsis. – Elmehetek hozzá, hogy le-
galább a kereket helyrerakja. De, Jupiterre! Hogy zuhog! Úrnőm bőrig ázik, mire visszaérek.
– Mindegy, fuss, ahogyan bírsz – mondta Glaucus –, majd meghúzzuk magunkat, ahol lehet, és
megvárunk.
Glaucus elvezette Ionét oda, ahol az ösvény fölött összehajló lombok között jószerivel nem láthat-
ták az eget. Köpenyét is átadta, hogy védje az eső ellen, de a vékony ruhadarab semmit sem ért eb-
ben a felhőszakadásban. Glaucus suttogva bátorította szép védencét. Csakhogy a legközelebbi vil-
lám iszonyú csattanással pontosan a szemközti fába vágott, szörnyű reccsenéssel kettéhasítva a
vastag törzset. A félelmetes látvány rádöbbentette a szerelmeseket, milyen veszélyes helyet válasz-
tottak menedékül. Glaucus aggódva nézett körül, hol lehetne biztonságosabb.
– A Vesuvius lejtőjének a közepe táján vagyunk – mondta. – Bizonyosan akad itt valami sziklabar-
lang vagy üreg a közelben, amelyet benőtt a vadszőlő. Bárcsak megtalálnánk a nimfák egykori rej-
tekhelyét.
Kilépett a fák közül, és eléggé reménytelenül fürkészte a hegyoldalt. Egyszer csak úgy látta,
mintha nem túlságosan messzire valami piros fény pislákolna halványan a sűrűsödő félhomályban.
– Pásztor vagy vincellér tűzhelye lehet. Induljunk el arra, talán befogadnak bennünket. Itt marad-
nál addig, amíg… de nem, mégsem. Nem hagyhatlak magadra ezen a veszélyes helyen.
– Szívesen veled megyek – mondta Ione. – Még ha nyílt terepen jutunk is odáig, jobb lesz, mint a
fák csalóka védelmében.
Elindultak a fény irányába. Glaucus félig-meddig vitte, úgy vezette Ionét. Mellettük bukdácsolt,
egész testében reszketve, a rabnő. A fény rendületlenül előttük piroslott. Végre túl voltak a tisztá-
son, és útjuk ismét a lombok között vezetett. Lábuk minduntalan vadszőlőindákba botlott, és olykor
rövid időre szem elől vesztették a hívogató fényt. Az eső újult erővel zuhogott, halált osztó villámok
csapkodtak körülöttük. Nem tehettek mást, tovább kellett menniük, abban a reményben, hogy ha a
fényt netán elveszítik, akkor is ráakadhatnak valami kunyhóra vagy biztonságos barlangra. A vad-
szőlőindák szinte áthatolhatatlanná sűrűsödtek, a hunyorgó piros fényt sem látták már, de a keskeny
ösvény, amelyen az egymás után fellobbanó villámok vakító fényénél vergődtek előre, változatlanul
abba az irányba vezetett. Az eső váratlanul elállt. Rücskös, dermedt lávatömbök meredeztek előttük,
feketén és baljóslatúan. A kápráztató fehér fény, amely még félelmetesebbé tette a tájat, itt-ott ősrégi
mohával, satnya fákkal benőtt hamukupacokat emelt ki a sötétségből. Mintha az égiek hasztalan ke-
restek volna méltóbb tárgyat, hogy haragjukat kitöltsék rajta. Egy-egy villám távolabb lobbant, és
ők a sötétségből nézték, hogyan lebeg, mint valami hatalmas, vörös függöny, a mélyen alattuk ka-
vargó, viharos tenger fölött, megvilágítva az öböl legtávolabbi hajlatát is, az örök Misenum égbe
nyúló hegyormától egészen a szépséges Sorrentumig, a háttérben magasló hegyekig.
Szerelmeseink tétován, tanácstalanul megálltak. Ekkor hirtelen, két villámlás szünetében, a sötét-
ből ismét felcsillant a titokzatos fény. Közel volt, de valamivel még feljebb. Újabb villám festett iz-
zó vörösre eget-földet, és feltárult előttük a táj. Házat nem láttak sehol, de ott, ahol a piros fény pis-
lákolt, mintha emberi alakot láttak volna valami barlang bejáratában. Egy pillanattal később újból
sötétség vette körül őket. A piros fény most, hogy az égi tűz nem sápasztotta el, ismét teljes erővel
izzott. Elhatározták, hogy felkapaszkodnak odáig. Elvadult, sűrű bokrok között, hatalmas lehasadt
köveket kerülgetve, mind közelebb jutottak a fényforráshoz, és végül ott álltak az összetorlódott,
óriási sziklák között kialakult barlangmélyedés szájánál. Belestek a derengő sötétségbe, és ösztönös,
babonás félelemmel, megborzongva hőköltek vissza mind a ketten.
Bent a barlang mélyén égett a tűz. A lángok fölött kis üst lógott, és magas, vékony vasoszlopon
egyszerű lámpás világított. A falon, amelynek tövében a tűzhely volt, egymás fölött több sorban kü-

127
lönféle fű- és gazcsomók száradtak. A tűzhely előtt felborzolt szőrű róka kuporgott. Fogait vicsorít-
va, mély, rekedt morgással jelezte az idegenek jöttét, és csillogó, piros szemével bámult rájuk. A
barlang közepén agyagszobor állt, a háromfejű alak előtt alacsony tripus. Elképesztő látvány volt: a
fejek valódi kutya-, ló- és medvekoponyából készültek. A közismert Hecatét ábrázolták.
Mégsem ezek a tárgyak voltak a legfélelmetesebbek, hanem a barlang lakója, az öregasszony, aki
a tűzhely mellett ült. A tűz fénye megvilágította vonásait. Talán sehol sem látható annyi vén cso-
roszlya, mint Itáliában, talán sehol sem csúfítja el oly riasztóan és visszataszítóan a szépséget a kor,
mint azon a vidéken. A tűz mellett kuporgó öregasszony azonban nem az emberi csúfság riasztó
példáit szaporította. Ellenkezőleg. Vonásai még őrizték a valaha szabályos, sasorrú, de szép arc
nyomait. De amint szobormerev szemével rájuk meredt, és foglyul ejtette tekintetüket, úgy érezték,
mintha egy halott üveges, fénytelen szemébe néznének. Az elkékült, fonnyadt ajak, a ráncos, beesett
orcák, a fakószürke, élettelenül csüngő haj, a kísérteties, zöldesszürke bőr: mintha a vén banya a
sírból kelt volna ki.
– Halott – suttogta Glaucus.
– Nem, nézd, megmozdult. Szellem, talán larva! – rebegte Ione, és szorosabban simult Glaucushoz.
– Jaj, el innen, gyorsan – nyöszörgött a szolgáló –, a Vesuvius boszorkánya!
– Kik vagytok? – kérdezte egy kísértetiesen kongó hang. – És mi járatban?
A rémítő, túlvilági hang tökéletesen illett a beszélő külsejéhez, mintha nem halandó ember szólt
volna, hanem a Styx valamelyik testetlen, tévelygő árnya. Ione annyira megijedt tőle, hogy vissza-
menekült volna az odakint könyörtelenül dühöngő viharba, ha Glaucus, viszolyogva ugyan, de erő-
szakkal be nem húzza a barlangba.
– Kirándulók vagyunk, a szomszédos városból. Utolért a vihar – magyarázta Glaucus a vénség-
nek. – A tüzed fénye vezetett idáig. Menedéket kérünk csupán.
Glaucus még be sem fejezte, amikor a róka feltápászkodott a tűz mellől, és elindult az idegenek
felé. Tátott pofájából elővillant fehér fogsora, és mélyen, fenyegetően morgott Glaucusra.
– Feküdj, rabszolga! – szólt rá a boszorkány. Erre a hangra a róka nyomban lekushadt, bozontos
farkával eltakarta pofáját, csak élénk, csillogó szemével leste, ki merészelte megzavarni a nyugal-
mát. – Ha akartok, idejöhettek a tűzhöz – fordult most már Glaucushoz és két társnőjéhez a banya. –
Élőlényt nem fogadok be soha, kivétel csakis a bagoly, a róka, a varangy és a vipera. Nem hívlak
hát titeket sem, de bejöhettek hívatlanul is a tűzhöz. Miért ragaszkodnánk a formaságokhoz?
Különös, barbár latinsággal beszélt. Sok furcsa, régies szót kevert bele. Mozdulatlanul ült, csak
megkövült pillantásával nézte, hogyan szabadítja meg Glaucus a csuromvizes köpenytől Ionét, és
hogyan keres valami helyet, ahová leültesse, mert a barlangban egyetlen ülőalkalmatosság akadt,
egy farönk, amelyet a boszorkány magának foglalt le. Megfújta a tűzhely parazsát, hogy lángra lob-
banjon. A szolgálót felbátorította gazdái vakmerősége, ő is levetette hosszú pallá-ját, és fürgén be-
surrant a tűzhellyel szemközti sarokba.
– Attól félek, megzavartunk – szólalt meg ezüstös hangján, békítően Ione.
A boszorka nem válaszolt. Az imént egy pillanatra mintha felébredt volna holtából, de azután is-
mét visszasüllyedt örök szendergésébe.
– Mondd csak – szólalt meg hosszú szünet után váratlanul. – Ti ketten testvérek vagytok?
– Nem – felelte pirulva Ione.
– Házastársak?
– Még nem – felelte Glaucus.
– Aha! Akkor hát szerelmesek! Hahaha! – a barlang visszhangzott szűnni nem akaró, harsány ka-
cagásától.

128
 Ionét valósággal megdermesztette ez a hátborzongató kacaj. Glaucus sietve elsuttogta a rossz
óment elűző varázsigéket. A szolgáló arca csaknem olyan fehér volt, mint a boszorkányé.
– Mi olyan nevetséges, öreganyám? – kérdezte keményen Glaucus, mihelyt a varázsigékkel vég-
zett.
– Nevettem? – csóválta fejét csodálkozva a csoroszlya.
– Második gyermekkor – suttogta Glaucus, de alighogy kimondta, elkapta a vénség pillantását. A
boszorka szemében rosszindulat csillogott.
– Hazudsz – vetette oda.
– Nem vagy udvarias házigazda – felelte Glaucus.
– Csitt! Glaucus, drágám, ne ingereld – suttogta Ione.
– Nos, elárulom, miért nevettem, amikor meghallottam, hogy szerelmesek vagytok – mondta a
banya. – Az ilyen fonnyadt öregnek öröm, ha hozzátok hasonló ifjú szíveket láthat, mert tudja, hogy
eljön az idő, amikor majd gyűlölitek egymást… Gyűlölitek… Gyűlölitek… Hahaha!
Most Ionén volt a sor, hogy tiltakozzék a rosszindulatú jóslat ellen.
– Mentsenek attól az istenek! – háborgott. – De hát te, szegény asszony, keveset tudhatsz a szere-
lemről, máskülönben tudnod kellene, hogy a szerelem sohasem változik.
– Azt mondjátok, hogy valamikor fiatal voltam én is – replikázott a boszorka –, most meg öreg
vagyok, utálatos és halotti! Amilyen a burok, olyan a szív is! – Azzal ismét mély és rémítő hallga-
tásba burkolózott, mintha szavaival lezárta volna földi létét.
Glaucust nyomasztotta a fenyegető csönd.
– Régóta tanyázol itt? – kérdezte kisvártatva.
– Úgy bizony, régóta.
– Sivár hely ez!
A banya csontos ujjával a föld felé bökött.
– Ha! Jól mondod. Alattunk a pokol. És elárulok neked egy titkot. Az árnyak odalent bosszút for-
ralnak ellenetek, akik idefent éltek, és fiatalok, gondtalanok, szépek vagytok.
– Gonoszul beszélsz. Nem illik ilyesmit mondani a vendégeidnek – zsörtölődött Glaucus. – Leg-
közelebb inkább elviselem a vihart, mintsem a te vendégszeretetedet.
– Okosan teszed. Ne is jöjjön hozzám senki, csak a nyomorultak.
– Miért éppen a nyomorultak? – kérdezte az athéni.
– Mert én a hegy boszorkánya vagyok – felelte az asszony hátborzongató vigyorral. – Az a mes-
terségem, hogy reményt adjak a reményteleneknek, bájitalt azoknak, akik csalódtak a szerelemben,
a kapzsinak kincseket ígérek, a gyűlölködőknek mérget, hogy bosszút álljanak. A boldogoknak és a
jóknak azt adhatok csupán, amit az élet úgyis ad eleget: átkot. Ne zavarjatok.
Azzal megint mogorva hallgatásba burkolózott. Glaucus most már hasztalan igyekezett újból szó-
ra bírni. Zárkózott, merev arca még azt sem árulta el, hogy egyáltalán eljutnak-e füléhez a szavak. A
vihar szerencsére, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan elvonult, az eső is alábbhagyott, az oszladozó
felhők mögül előbújt a bíborszínű égbolton a hold, és bevilágított a kietlen odúba. Sugara valóban
festő ecsetjére méltó csoportképre hullott. A lobogó tűz mellett Ione ült, a tökéletes szépség maga,
lábánál a szerelmese, aki a boszorkányról megfeledkezve, csak a lányt nézte, és szerelmes szavakat
suttogott, valamivel távolabb sápadtan reszketett a rémült szolgáló, és mindhármukat mereven bá-
multa élettelen szemével a kísérteties banya. A két szép ifjú lény, Glaucus és Ione, mégis szinte
nyugodt, derűs volt, még ebben a sötét, félelmetes barlangban is (hiába, nagy a szerelem hatalma),
őket nem ijesztette meg a furcsa, riasztó környezet sem. A róka a sarokból leste őket, izzó, vizsga
szemmel. Glaucus most ismét a boszorkányhoz fordult, és ekkor vette észre, ami eddig elkerülte fi-

129
gyelmét, hogy az öregasszony lábánál óriási, pikkelyes kígyó szeme villog. Lehet, hogy az athéni
élénk színű köpenye, amelyet Glaucus Ione vállára terített, felbőszítette a hüllőt, mert lángvörös ta-
raját fenyegetően fölmeresztve, megmozdult, mintha egyenest Ionére készülne rávetni magát.
Glaucus villámgyorsan kikapott a tűzből egy félig elszenesedett fahasábot. A kígyó ettől a mozdu-
lattól végképp feldühödve, előkúszott rejtekéből, és hangos sziszegéssel felágaskodott.
– Boszorka! – kiáltott Glaucus. – Parancsold vissza a bestiádat, különben holtan fogod látni.
– Nincs méreg a fogában – mondta a boszorkány, akit a fenyegetés hirtelen életre keltett, de alig-
hogy ezt kimondta, a kígyó egy ugrással Glaucusra vetette magát. A görög könnyedén oldalt szök-
kent, majd biztos kézzel akkora ütést mért a kígyó fejére, hogy az állat kínjában megvonaglott, és
elnyúlva belezuhant a tűzhely parazsába.
A banya felpattant ültéből, a mérhetetlen gyűlölettől eltorzult arccal fordult szembe a göröggel.
Pillantását a legvadabb fúria is megirigyelhette volna. Rémítő volt, kísérteties, de még így is meg-
őrzött valamit egykori szépségéből, nyoma sem volt rajta annak a durva csúfságnak, amelyet az
északi mesemondók képzelete a rémületes fogalmával azonosít.
– Menedéket találtál nálam – kezdte a banya lassan, kimérten, és hangjának hideg nyugalma se-
hogy sem illett dühös arcához –, tüzem mellett melegedtél. És rosszal viszonoztad a jót. Megütöttél,
talán meg is öltél egy élőlényt, amely szeretett engem, az enyém volt; mi több: az istenek szent álla-
tát, amelyet minden ember tisztel. Most halld, mi lesz a büntetésed. A holdra, minden varázslók
pártfogójára, Orcusra, a harag őrzőjére, megátkozlak. Légy átkozott! Legyen semmivé szerelmed,
mocskolják be neved, viseld az alvilág bélyegét, kiégett szívedben fonnyadjon el az élet, és utolsó
órádban emlékezz a Vesuvius boszorkányának jövendölésére. És te – fordult hirtelen Ione felé jobb
karját felemelve, de ekkor Glaucus dühösen a szavába vágott.
– Elég legyen, boszorkány! – kiáltotta. – Engem megátkoztál, és én az istenek kegyelmébe aján-
lom magam. Dacolok veled, és megvetlek. De jól vigyázz, mert ha csak egyetlen szót ejtesz e haja-
don ellen, halálhörgéssé változtatom mocskos ajkadon az átkot.
– Végeztem – felelte a banya, és vadul felkacagott. – Megátkoztalak, és az átok sújtja őt is, mert
szeret téged. És azért is, mert tőle hallottam a neved, és tőle tudom, milyen néven ajánljalak fel a
démonoknak. Glaucus, sorsod beteljesül! – Azzal elfordult, letérdelt sebesült kedvence mellé, el-
húzta a parázsról, és rá sem nézett többé Glaucusra.
– Ó, Glaucus! – kiáltott rémülten Ione. – Mit tettünk! A vihar elvonult, menjünk innen gyorsan. Jó
asszony, bocsáss meg neki, vond vissza, amit mondtál, hiszen csak védte magát, fogadd el engeszte-
lő ajándékomat, és tedd ki nem mondottá az átkot. – Azzal a banya ölébe tette pénzes tarsolyát.
– El innen! – mordult rá keserű haraggal a boszorkány. – El innen! Az átkot, amelyet már kimond-
tak, a Párkák oldozhatják fel csupán. El innen!
– Gyere, drágám – türelmetlenkedett Glaucus. – Azt hiszed, az istenek odafönt vagy itt alant meg-
hallják egy tehetetlen, bolondos vénség őrjöngését? Gyere.
A barlang még hosszan visszhangzott a boszorkány harsány kacagásától: mindössze ennyi válasz-
ra méltatta Glaucust.
A szerelmesek valósággal fellélegezve léptek ki a szabadba, de a jelenet, amelynek tanúi voltak, a
boszorkány rémes hahotája még sokáig üldözte Ionét. Glaucus sem egykönnyen szabadult az átéltek
emlékétől. A vihar elült, néha-néha mordult fel csupán valahol messze az ég, és az elvonuló fekete
fellegek között egy-egy kurta villanás szegült szembe a holdfény egyeduralmával. Nagy nehezen
visszataláltak az útra. Ott már várta őket a kocsi, amelyet időközben úgy-ahogy használhatóvá tet-
tek. A kocsis harsányan fohászkodott Herculeshez, hogy árulná már el végre, hová tűntek az utasai.

130
 Ione fáradt volt és kedvetlen. Glaucus hiába igyekezett felvidítani, hiszen maga is alaposan kizök-
kent megszokott könnyed és derűs kedélyállapotából. Hamarosan elérték a városkaput. Bebocsátot-
ták őket, de félre kellett állniuk a gyaloghintó elől, amelyet rabszolgák cipeltek kifelé.
– Hová ilyen későn? – szólt rájuk az őr.
– Ugyan, nincs késő – felelte a hintó utasa. A szerelmesek meglepetten kapták fel fejüket az isme-
rős hangra. – Marcus Polybius villájába igyekszem. Hamarosan visszajövök. Arbaces vagyok, az
egyiptomi.
Az őrség aggályait eloszlatta a válasz. A gyaloghintó elhaladt a szerelmesek kocsija mellett.
– Arbaces? Ilyenkor? Hiszen még fel sem épülhetett! Vajon hová mehet, és mi lehet a célja? – töp-
rengett Glaucus.
– Ó, jaj! – Ione könnyekre fakadt. – Félek. Rossz előérzet gyötör! Ó, istenek, vigyázzatok ránk! –
suttogta halkan. – Óvjátok legalább Glaucust!

X. fejezet
A LÁNGGAL ÖVEZETT ÉS SZOLGÁLÓJA – KI OLVASSA EL A SORS VÖRÖS BETŰKKEL
ÍRT JÓSLATÁT?

Arbaces alig várta, hogy elvonuljon a vihar. Még a sötétség leple alatt akarta felkeresni a Vesuvius
boszorkányát. Gyaloghintóját legmegbízhatóbb rabszolgái vitték, akiket máskor is beavatott titkos
vállalkozásaiba. A kényelmes hintóban elnyújtózva az egyiptomi a bosszú gyönyörűségén elmélke-
dett, szerelmére gondolt, akit majd birtokába vesz. A rövid úton a rabszolgák alig haladtak lassab-
ban az öszvérek rendes tempójánál, és Arbaces hamarosan elérte a szűk ösvényt, amelynek bejáratát
a két szerelmes – balszerencséjére – nem fedezte fel. Ez az út a vadszőlőindák sűrűjét megkerülve
egyenesen a boszorkány tanyájához vezetett. Arbaces megállította a gyaloghintót, és utasította szol-
gáit, hogy rejtőzzenek el, és rejtsék el a hintót is, nehogy ha valaki arra tévedne, meglássa. Azután
kissé még bizonytalan léptekkel, hosszú botjára támaszkodva, egymaga vágott neki a meredek, ba-
rátságtalan ösvénynek.
A derült égből egyetlen csepp eső sem hullott már, de a vadszőlő elnehezült levelei bánatosan
könnyeztek, és a kövér cseppek kis tócsákba gyűltek a köves út hasadékaiban és gödreiben.
„Lám, ilyen különös a szenvedély – állapította meg magában Arbaces –, efféle éjszakai utakra űzi
a magamfajta filozófust, aki csak most kelt fel halálos ágyáról, és egészsége teljében is fényűző ké-
nyelemben tobzódott. De a szenvedély és a bosszú, ha célja felé tör, Elysiummá varázsolja a
Tartarust is.” A hold már magasan járt az égen, tiszta, bánatos fénye mutatta az utat a sötét vándor-
nak, és megcsillant az úton terpeszkedő vagy a hegyoldal árnyékában megbúvó pocsolyákban.
Arbaces is látta a tűzfényt, amely leendő áldozatait ide csalogatta, de az eget most nem borították
fekete felhők, és a pirosság halványan derengett csupán.
Végre elérte a barlang bejáratát, és megállt, hogy kifújja magát, és szokott módján, szenvtelen,
méltóságos ábrázattal lépje át az elátkozott tanya küszöbét.
A jövevény láttán a róka felugrott helyéről, és elnyújtott üvöltéssel jelezte úrnőjének az újabb lá-
togatót.
A boszorkány ugyanúgy ült, mint az imént, arcvonásai komor, síri nyugalomba dermedtek. Lábá-
nál, száraz fűágyon, amely félig-meddig be is takarta, a sebesült kígyó hevert, de az egyiptomi éles
szeme nyomban felfedezte a tűzfényben megcsillanó pikkelyeket. A nyomorult állat hol összeteke-
redett, hol meg elnyújtózva vonaglott kínjában és tehetetlen dühében.

131
 – Vissza, rabszolga! – kiáltott a boszorka, akárcsak az imént, és a róka, csakúgy, mint akkor, le-
kushadt, és a földön hasalva, mozdulatlanul figyelte a vendéget.
– Talpra, Nox és Erebus szolgálója – szólította fel Arbaces a boszorkányt. – Köszöntsd feljebbva-
lódat!
A banya felnézett, és végigmérte az egyiptomi szálas termetét, sötét ábrázatát. Sokáig bámulta,
ahogyan ott állt előtte keleties köntösében, karját összefonva, és gőgösen, rezzenéstelenül farkas-
szemet nézett vele.
– Ki vagy te – kérdezte végül a vénség –, aki többre tartod magad az Égő Mezők Boszorkányánál,
a kihalt etruszk nép leányánál?
– Én az vagyok – felelte Arbaces –, akihez alázattal könyörög tudásért a mágia minden rendű és
rangú művelője, északtól délig, kelettől nyugatig, a Gangestől a Nílusig, a thessaliai völgyekig és a
sárga Tiberis partjáig.
– Egyetlen ilyen ember él ezen a vidéken – felelte a boszorkány –, akit az avatatlanok úgy ismer-
nek: Arbaces, az egyiptomi, mert mit sem tudnak fennköltebb neveiről és titkos híréről. De mi, ma-
gasabb rendűek, akik behatoltunk a tudás mélységeibe, a Lánggal Övezett Hermest tiszteljük benne.
– Nézz meg jól – mondta Arbaces. – Én vagyok az.
Azzal szétnyitotta köntösét, és megmutatta derekán a lángvörös övet, amelyet középen néhány
elmosódott és látszatra értelmetlen jellel telirótt lapocska fogott össze. A boszorkány azonban nyil-
vánvalóan felismerte a jeleket, mert felugrott, és Arbaces lába elé vetette magát.
– Megláthattam tehát a Hatalmas Öv Urát – mondta mélységes alázattal. – Fogadd hódolatomat.
– Kelj fel – bólintott kegyesen az egyiptomi. – Szükségem van rád.
Azután helyet foglalt ugyanott, ahol Ione ült az imént, és intett a boszorkánynak, hogy üljön visz-
sza a helyére ő is.
– Azt mondtad – kezdte Arbaces, amikor az öregasszony engedelmeskedett –, hogy az ősi etruszk
törzs leánya vagy. Néped kőből épült városainak hatalmas falai szilárdan állnak ma is, és haragosan
néznek le a rablók nemzetségére, az ősi birodalom eltipróira. Az etruszk törzsek egynémelyike Gö-
röghonból jött, mások forróbb égtájak, még ősibb föld szülöttei és száműzöttei. Ha így, ha úgy,
mindenképpen egyiptomi származású vagy, mert az őshonos helóták görög urai a nyughatatlanok
közül valók voltak, akiket a Nílus elűzött kebléről. Mindegy, olyan ősöktől származol mindenkép-
pen, akik hűséget fogadtak az én őseimnek. Ezért születésed és a mesterséged szerint egyaránt alatt-
valóm vagy. Hallgass meg tehát, és engedelmeskedj.
A boszorkány fejet hajtott.
– A legnagyobb varázsló is kénytelen olykor hétköznapi eszközökhöz nyúlni – folytatta Arbaces –,
hogy célt érjen. A gyűrű, a kristályok, a hamu és a füvek sem tévedhetetlenek, sőt, még a hold ma-
gasabb misztériuma sem mentesíti az Öv birtokosát attól, hogy hébe-hóba emberi eszközöket ve-
gyen igénybe, emberi célokért. Jól figyelj hát. Úgy sejtem, sokat tudsz a halálos mérgű füvekről.
Ismered mindazokat, amelyektől megáll az élet, a lélek kiűzetik felperzselt várából, vagy jéggé
dermesztik a fiatal vér csatornáit, hogy soha többé nem olvasztja fel a melengető napfény. Vagy túl-
becsülöm talán a tudásodat? Beszélj, és igazat szólj.
– Hatalmas Hermes! Valóban ez az én tudományom. Ez fosztotta meg arcomat az élet színétől,
hogy hasonlóvá legyek a holtak árnyaihoz. Mert szakadatlanul a füveket lesem, amelyek éjjel-
nappal bűzölögve fortyognak ott, abban az üstben.
Az egyiptomi kissé odább húzódott, hogy távolabb legyen a mérges gőzöktől, amelyekről a bo-
szorka beszélt.
– Helyes – felelte. – Egyszóval megtanultad mindenfajta tudás alapfeltételét: vesd meg a testet,
hogy elméd bölcs lehessen. De lássuk, mi lesz a dolgod. Holnap, csillagfénynél, egy leány jön hoz-

132
zád, fiatal és hiú teremtés. Bájitalt kér tőled, hogy a férfi, aki szemét másra vetette, csakis őt lássa,
és neki suttogjon gyengéd, szerelmes szavakat. Bájital helyett halálos mérget adj neki. Hadd szóljon
az Árnyaknak a szerelmi vallomás. A boszorka egész testében reszketett.
– Ó, bocsáss meg! Bocsáss meg, rettegett mesterem – hebegte –, de nem merek ilyet tenni. Ezek-
ben a városokban éber és szigorú a törvény. Elfognak és kivégeznek érte.
– Mire valók akkor a füveid meg a varázsitalaid, ostoba vénség? – kérdezte gúnyosan Arbaces.
A boszorka tenyerébe temette undok arcát.
– Sok évvel ezelőtt – kezdte panaszosan, megváltozott, lágy hangon – más voltam, mint amilyen
ma vagyok. Szerettem én is, és azt hittem, viszontszeretnek.
– És mi köze lehet egykori szerelmednek az én parancsomhoz, vén boszorkány? – kérdezte indu-
latosan Arbaces.
– Türelem – folytatta a boszorkány. – Légy türelemmel, kérlek. Szerettem, igen. És egy másik,
pedig a Végzetre mondom, szebb voltam nála, elcsábította tőlem a szerelmesemet. Az etruszk törzs,
amelyből én származom, valamennyinél járatosabb volt a fekete mágia titkaiban. Anyám is értett a
boszorkánymesterséghez. Velem érzett nagy sérelmemben, és kétféle főzetet adott nekem. Az
egyikkel a hűtlen férfi szerelmét kellett volna visszaszereznem. A másik méreg volt, hogy elpusztít-
sam vetélytársamat. Ó, omoljatok rám, iszonyú falak! Reszkető kezem összecserélte a fiolákat. Sze-
relmem lábam előtt hevert, ámde holtan! Azóta nincs többé értelme az életemnek. Azon nyomban
megöregedtem, és azóta űzöm öröklött mesterségemet, a boszorkánykodást. És engesztelhetetlen
dühvel átkozom önmagam, iszonyú vezeklést vállaltam. Gyűjtöm a halált osztó füveket, mérget
kotyvasztok, és képzeletben gyűlölt vetélytársam kezébe adom. Amíg fiolákba töltögetem a párlato-
kat, ma is azt a másikat látom, amint szépsége a porban hever, és az álmot követi az ébredés, és me-
gint csak Aulus vonagló testét, habzó száját, üvegesedő szemét látom, és tudom, hogy én vagyok a
gyilkosa!
A boszorkány csontváz teste görcsösen megrándult a heves felindulástól.
Arbaces megvetően, de érdeklődéssel figyelte. Lám, gondolta, még ebben az undok féregben is
vannak emberi érzelmek. És máig is annak a tűznek a hamujába mered, amelynek lángja engem
emészt. Misztikus kapcsolat: a legfennköltebb és a legalantasabb lelkek egyazon halálos szenve-
délyben találkoznak. Megvárta, míg a másik valamennyire összeszedi magát, és csak akkor vála-
szolt, amikor a boszorkány ültében előre-hátra hajlongva, halott szemével a tűzbe bámult, és kövér
könnycseppek gördültek le élettelen arcán.
– Szomorú történet, valóban – mondta –, de az efféle érzelmek fiatalokhoz illők. Úgy van rendjén,
hogy a kor megkeményítse szívünket, és önmagunkat szeressük csupán. Amint a kagyló héja évről
évre újabb kéreggel vastagodik, szívünknek is úgy kell minden elmúló évvel erősítenie kérgét. Ne
gondolj többé ilyen lázálmokra. És most figyelj rám! A bosszú egykor kedves volt szívednek, ezért
most parancsolom, engedelmeskedj nekem! Bosszúért jöttem hozzád magam is. Ez az ifjú ember, ez
a bíborba bújt, kicicomázott, csillogó-villogó lélektelen és értelmetlen lény, akinek egyetlen vonze-
reje a szépség, varázslataimmal dacolva, utamba állt, és ezért elsöpröm a föld színéről. Legyen át-
kozott Glaucus, ez a féreg! Orcusra és Nemesisre esküszöm, meg kell halnia.
Az egyiptomi mindinkább belelovalta magát dühébe. Csakis a bosszúra tudott gondolni, semmi
másra, és gyöngeségéről meg különös társnőjéről megfeledkezve, hosszú léptekkel rótta a félhomá-
lyos barlangot.
– Glaucust említetted, hatalmas mesterem? – kapta fel fejét a boszorkány, és fénytelen szemében
felizzott a szenvedélyes harag, amely a magányos, társtalan lelkekben gyakran fellobban, ha bármi-
lyen csekély sérelem éri őket.

133
 – Úgy van, ez a neve, de mit számít a név? Azt akarom, hogy három nap múlva ne emlegethessék
többé az élők sorában!
A boszorkány ezekre a szavakra elnémult, mély töprengésbe merült, majd, mintha álomból riadt
volna fel, az egyiptomihoz fordult.
– Hallgass meg – mondta. – Tulajdonod vagyok, rabszolgád. Könyörülj rajtam. Ha a hajadonnak,
akiről beszéltél, olyasmit adok, ami megöli Glaucust, bizonyosan a nyomomra jutnak, mert mindig
akad, aki a holtakért bosszút áll. Sőt, ha megtudják, hogy nálam jártál, és kitudódik, mennyire gyű-
lölted Glaucust, akármilyen félelmetes vagy is, csakugyan varázslónak kell lenned, ha meg akarod
védeni magad.
– Ha! – Arbaces hirtelen megtorpant. Lám, a szenvedély a legélesebb szemet is elvakítja, Arbaces,
aki máskor oly óvatosan és alaposan megfontolt mindent, most döbbent csak rá, mekkora kockáza-
tot vállal, ha így áll bosszút Glaucuson.
– De adhatok mást – folytatta a boszorka –, amitől nem dermed meg a szív, hanem kiszikkad és
elfonnyad az elme. Ha azt megissza, többé nem tud mit kezdeni az életével, nyomorult eszelőssé
lesz, hebeg-habog összevissza, ifjúságában éri el az agyalágyult öregség. Nem csillapítaná ez ugya-
núgy bosszúszomjadat? Nem érnéd el ugyanazt a célt?
– Ó, boszorkány! Ezentúl nem szolgálóm, hanem nővérem leszel, egyenlő velem! Mennyivel le-
leményesebb az asszonyi ész, még a bosszúállásban is, mint a miénk! Az ilyen végzet többet ér a
halálnál.
– Ráadásul – folytatta a vénség, kárörvendő vigyorgással – a terv alig rejt magában veszélyt. Ezer
és egy oka lehet annak, hogy áldozatunk elméje megbomoljék, és az emberek nemigen kutatják,
melyik az igazi. Ki tudja, talán a vadszőlő között járt, és nimfát látott? Vagy éppenséggel a bor vette
el az eszét? Haha! Nem szokás túlságosan firtatni olyasvalamit, amiben a tudatlanok isteni közre-
működést sejthetnek. És tegyük fel a legrosszabbat, ha megtudják is, hogy szerelmi bájitaltól hábo-
rodott meg, nos, az efféle főzetek nemegyszer okoztak hasonlót. És ez elfogadható mentsége lehet a
szép hölgynek is, aki az italt a kezébe adja! Hatalmas Hermes, elég ravasz tanácsot adtam?
– Húsz esztendővel hosszabbodjék meg érte az életed – válaszolta Arbaces. – Új fejezetet írok
sorsodhoz a csillagok sápadt orcájára. Ne ingyen szolgáld a Lánggal Övezettet. Nesze, boszorkány,
ezzel az aranyszerszámmal vájj melegebb kuckót magadnak ebben a förtelmes barlangban. Lásd,
egyetlen szolgálat, amelyet nekem teszel, többet ér, mint ezer hókuszpókusz szitajóslás meg rosta-
forgatás a szájtátó parasztok előtt. – Súlyos pénzes zacskót dobott a banya elé, a földre. Csengése
zene volt a vénasszony fülének. Mindig is szerette tudni, hogy ha akarná, megszerezhetné magának
az olyannyira becsmérelt kényelmet, megvan hozzá a módja.
– Búcsúzom is – mondta Arbaces. – Ügyelj, ne hibázz, míg a mérget kevered, a csillagokat fi-
gyeld. Nővéreid tisztelettel néznek majd rád a diófa alatt, ha elmondod nekik, hogy Hermes, az
egyiptomi, patrónusod és barátod. Estére újból találkozunk.
Meg sem várta a boszorkány hálálkodását, gyors léptekkel kisietett a holdfényes éjszakába, és se-
besen elindult lefelé a hegyoldalon.
A boszorka utánasietett, egészen a barlang bejáratához. Sokáig követte tekintetével a távolodó
egyiptomit. A bús holdfény eláradt árnyszerű alakján, élettelen arcán. Állt a komor sziklahasadék-
ban, mintha az a távolodó árny, a kiváltságos, valóban természetfölötti erők kegyeltje, kiszabadult
volna Orcus iszonyú birodalmából, és most ő, a kárhozott sereg legkiválóbbja, az alvilág tátongó
kapujában, hasztalan hívná vissza, vagy hasztalan sóhajtozna, amiért nem mehetett vele. Azután be-
húzódott a barlangba, nyögdécselve fölszedte a földről a súlyos tarsolyt, leakasztotta a lámpást, és
elindult az odú legbelső zugába. Sötét folyosó nyílt innen, bejáratát rücskös, éles szélű sziklák véd-
ték a kíváncsi szemek elől, közvetlen közelről látszott ásító torka. A folyosó oly meredeken lejtett
lefelé, mintha egyenesen a föld gyomrába vezetne. A boszorkány jó néhány métert haladt benne,

134
azután megállt, fölemelt egy követ, és kincsét berakta a kő alatt tátongó üregbe. A lámpás fénye te-
kintélyes pénzhalomra hullott, a hiszékeny és hálás látogatóktól kicsikart titkos vagyonra.
– Szeretlek benneteket – motyogta a boszorka az érmeknek –, ha rátok nézek, érzem a hatalmam.
És most, hogy húsz évvel meghosszabbodott az életem, még jócskán gyűjtögethetek, hogy minél
többen legyetek. Ó, nagy Hermes!
Helyre tette a követ, majd néhány lépésre onnan megállt egy szabálytalan alakú hasadéknál. Leha-
jolt és figyelt. Valahonnan messziről furcsa dübörgést, rekedt morgást hallott, amelyet időnként fül-
sértő csikorgás kísért, mintha vasat őrölnének súlyos malomkövek között. Sötét füstgomolyok tör-
tek fel a nyílásból, és kígyózva kúsztak végig a folyosón, a barlang nyílása felé.
– Az Árnyak hangosabbak a szokottnál – dörmögte a banya, és megrázta ősz fürtjeit, azután bele-
nézett a hasadékba. Lent, a mélységben hosszú, sötétvörösen izzó fénysávot látott.
– Furcsa – mondta hátrahőkölve. – Két napja pillantottam meg ezt a különös, komor fényt. Mit je-
lenthet vajon?
A róka, amely sohasem tágított úrnője mellől, félelmetesen felüvöltött, és farkát behúzva rohant
vissza a barlangba. A banya hátán végigfutott a hideg az állat üvöltésétől, mert nem látta okát, a kor
babonás hite szerint tehát baljós jelnek vélte. Elmormolta az engesztelő varázsigét, majd visszabo-
torkált odújába, füvei közé, és nekilátott teljesíteni az egyiptomi parancsait.
– Agyalágyult vénségnek nevezett – dünnyögte, amikor a fortyogó üstből fölfelé bodorodott a
füst. – Ha megnyúlik az arc, a fogak kihullanak, és alig-alig ver a szív, akkor szánnivaló az elbutult
agy. De bezzeg – folytatta diadalmas, gonosz vigyorral –, ha fiatal, szép és erős ember tehetetlen
hülyévé válik, ó, az iszonyatos. Lobogj láng, fortyogjatok füvek, puhulj varangy. Megátkoztam, hát
átkozott legyen.
Ezen az éjszakán, ugyanabban az órában, amikor Arbaces és a boszorkány istentelen bosszút for-
ralt, Apecides felvette a keresztséget.

XI. fejezet
ÚJABB ESEMÉNYEK – A CSELSZÖVÉS SZÁLAI SŰRŰSÖDNEK – ELKÉSZÜLT A HÁLÓ,
DE GAZDÁT CSERÉL

– Van merszed felkeresni estére a Vesuvius boszorkányát, Julia? Ráadásul azzal a félelmetes emberrel?
– Miért, Nydia? – kérdezte riadtan Julia. – Csakugyan azt hiszed, hogy félnem kellene? Ezek a vén
szipirtyók az elvarázsolt tükreikkel, a rezgő szitáikkal meg a holdvilágnál szedett füveikkel, azt hi-
szem, valójában furfangos csalók. Legfeljebb az olyan varázsszerekhez értenek, amilyen nekem
kell, és annyi az egész tudományuk, hogy ismernek mindenféle gizgazt, ami a mezőn terem. Miért
félnék hát?
– És a kísérődtől sem félsz?
– Kitől? Arbacestól? Dianára! Annál a varázslónál udvariasabb széptevővel sem találkoztam még.
Ha nem lenne annyira fekete, még tetszene is nekem.
Nydia, ha vak volt is, annyit azért megértett, hogy Julia nem az a fajta, akit Arbaces bókjai egy-
könnyen megrémíthetnek. Nem próbálta többé eltéríteni szándékától. Annál hevesebben égett szí-
vében a vágy, hogy megtudja, van-e olyan boszorkányság, amely szerelmes szívnek szerelmet ad.
– Hadd menjek veled, nemes Julia – kérte. – Nem védhetlek meg, igaz, mégis szeretnék melletted
maradni.

135
 – Jólesik az ajánlkozásod – felelte Julia –, de hogyan akarod véghezvinni? Lehet, hogy későn
érünk haza, és úrnőd keresni fog.
– Ione nagyon engedékeny – jelentette ki Nydia. – Ha nálad alhatom, azt mondom majd neki,
hogy te, régi pártfogóm és jó barátom, meghívtál magadhoz egy napra, mert kedveled az én
thessaliai dalaimat. Bizonyos, hogy szívesen elenged a kedvedért.
– Nem, kérd csak a magad nevében – válaszolta gőgösen Julia. – Én nem kérek szívességet a
neapolisitól.
– Nos, úgy is jó. Megyek, elkérezkedem Ionétól. Tudom, hogy nem tagadja meg a kérésem. Ha-
marosan visszajövök.
– Helyes. A szobámban készíttetek fekhelyet neked.
Nydia elment.
Útközben Ione villája felé, utolérte Glaucus kocsija. A tüzesen ficánkoló paripákat hangosan cso-
dálták a bámész járókelők. Glaucus megállt egy percre, hogy üdvözölje a virágárusleányt.
– Olyan üde vagy, kedves kis Nydiám, akár a rózsáid. És szép úrnőd? Remélem, kiheverte már az
ijedtséget a vihar után.
– Ma még nem találkoztam vele – felelte Nydia –, de…
– De, micsoda? Húzódj hátrább, nagyon közel vagy a lovakhoz.
– De mit gondolsz, megengedi Ione, hogy Diomedes leányánál, Juliánál töltsem a napot, és ott
maradjak éjszakára is? Julia kért rá, és mindig nagyon kedves volt hozzám, akkor is, amikor még
nemigen voltak barátaim.
– Az istenek áldják meg hálás szíved. Kezeskedem érte, hogy Ione elenged.
– Akkor hát ott maradhatok éjszakára, hogy csak reggel megyek haza? – kérdezte Nydia, kissé za-
vartan az aligha megérdemelt dicséret miatt.
– Ahogy neked és a szép Juliának tetszik. Add át üdvözletemet, és ha beszél, figyeld meg, milyen
másként cseng a hangja, és nem olyan ezüstösen, mint Ionéé. Vale.
Glaucus tökéletesen visszanyerte jó kedélyét az éjszakai kaland után. Fürtjei röpködtek a szélben,
könnyű szívvel, boldogan figyelte száguldó paripáit. Akár róla mintázhatták volna hazája isteneit,
mint az ifjúság maga, szerelemmel eltelve sietett szíve választottjához.
Élvezd a jelent, Glaucus, amíg lehet. Ki láthat a jövőbe?
Sötétedéskor Julia kényelmesen elhelyezkedett gyaloghintójában, és elindult kifelé a városból, a
fürdőhöz, ahol Arbaces várt reá. A tágas hintóban jutott hely a vak leánykának is. Julia, könnyelmű
természet lévén, nem félt, inkább élvezte az izgalmas vállalkozást, és mindenekfölött annak örült,
hogy közeledik a pillanat, amikor végre diadalmaskodhat a gyűlölt neapolisi lány fölött.
A gyaloghintó elhaladt a fürdő kapujában összeverődött vidám kis társaság mellett, és a nők részé-
re fenntartott bejárathoz tartott.
– Ha jól látom ebben a félhomályban, Diomedes rabszolgái voltak – jegyezte meg az egyik ácsor-
gó.
– Jól láttad, Clodius – felelte Sallustius. – A gyaloghintó valószínűleg a lányáé, Juliáé lehet. Gaz-
dag lány az, barátom! Miért nem udvarolsz neki?
– Valamikor azt reméltem, hogy Glaucus veszi feleségül. A lány nem titkolja, hogy vonzódik hoz-
zá. Glaucus meg két kézzel szórja a pénzt, és többnyire nincs szerencséje a játékban.
– Így a lány pénze mindenképpen hozzád vándorolt volna, ó, bölcs Clodius! Pompás dolog az asz-
szony, ha másé!
– De – folytatta Clodius –, minthogy úgy hallom, Glaucus a neapolisi leányt készül nőül venni,
azt hiszem, mégis magamnak kell szerencsét próbálnom a szegény csalódott hajadonnál. Végül is

136
Hymen lámpása jócskán aranyozva lesz, és az edény bőven kárpótol majd a láng füstjéért. Tiltakoz-
ni csakis akkor fogok, Sallustiusom, ha Diomedes történetesen rád bízná a lánya vagyonát.43
– Haha! Induljunk befelé, commissator-om! Bor vár reánk meg virágfüzér!
Julia eközben már beküldte rabszolgáit a nekik elkülönített épületrészbe, ahol kedvükre szórakoz-
hattak, maga pedig Nydia kíséretében belépett a fürdőbe. Elhárította a szolgaszemélyzet ajánlkozá-
sait, és egy keskeny kis ajtón át kisietett a ház mögé a kertbe.
– Találkára megy, biztos lehetsz benne – jegyezte meg az egyik rabszolga.
– Mi közöd hozzá? – válaszolta kedvetlenül a felügyelő. – Megfizette a fürdő árát, és legalább
nem pazarolja a sáfrányt. Az ilyen találka a legjobb üzlet. Figyelj! Nem hallod, hogy Fulvia, az öz-
vegy tapsolt? Siess, te bolond, rohanj már!
Julia és Nydia a kert látogatottabb útjait elkerülve, megkereste a helyet, amelyről az egyiptomi be-
szélt. Kis füves, kör alakú tisztáson Silenus szobra csillogott a holdfényben. A vidám isten – lábánál
Bacchus kedvenc állatával, a hiúzzal – egy szikladarabnak támaszkodott, karját nyújtva dús szőlő-
fürtöt lógatott ajka elé, és örvendezve fölnevetett rá.
Julia körülnézett.
– Sehol sem látom a varázslót – nyugtalankodott, de alighogy ezt kimondta, a környező lombok
közül előbukkant az egyiptomi. A hold sápadt fénye megvilágította hosszan leomló, bő köntösét.
– Salve, szép hölgyem. De lám csak? Nem egyedül jöttél? Nincs szükségünk társaságra.
– Csak a vak virágárusleány, bölcs varázsló – felelte Julia. – A thessaliai.
– Ó, Nydia? – mondta az egyiptomi. – Régi ismerős.
Nydia borzongva húzódott hátrább.
– Úgy rémlik, jártál a házamban is – súgta Nydia fülébe Arbaces. – Ne felejtsd az esküt! Csend és
titoktartás most is, mint akkor! Máskülönben jaj neked.
Egyébként – tette hozzá gondolatban –, miért bíznánk bárkiben is, ha nincs rá feltétlenül szükség,
csak azért, mert vak. Szelíden félrevonta Juliát.
– Julia, nem mered rám bízni magad? Hidd el, a varázsló nem olyan félelmetes, mint a híre. A bo-
szorkány nem szereti, ha sok látogatója van egyszerre. Hagyd itt Nydiát, megvárja, míg visszajössz,
úgysem vennénk hasznát, ami meg a biztonságodat illeti, megvéd a szépséged meg a rangod. Igen,
Julia, tudom, ki vagy, kinek a leánya. Gyere, méltó vetélytársa a legifjabb najádoknak, bízd rám
magad.
Julia, mint láthattuk, hiú volt ugyan, de korántsem ijedős. Arbaces bókjai levették lábáról, és kés-
zségesen beleegyezett, hogy Nydia várja meg őket. Nydia sem erősködött, elég volt meghallani az
egyiptomi hangját, hogy régi rettegése újraéledjen, és csaknem örült, hogy nem kell vele tartania.
Visszament a fürdő épületébe, és egy kis kamrácskában várakozott. Ült, örökös éjszakája sötétsé-
gében, és elgondolkodott keserű sorsán. Lám, itt kell élnie, elhagyatva, távol szülőföldjétől, a szere-
tő gondoskodástól, amely levette válláról a gyermekkor gondjait. Világtalan, és nincs senkije, ide-
genek vezetik csupán. Szívének egyetlen gyengéd érzelme is súlyos átok, mert reménytelenül
szeret. De hátha mégsem, ha dereng valami halvány és szentségtörő reménysugár! Thessaliai volt,
és képzeletét megragadta a kérdés: vajon van-e ereje csakugyan a bűbájosságnak, a mágiának.
A természet ebben a szegény kis lélekben is elvetette az erény magvait, de a sors nem hagyta,
hogy beérjen a vetés. A szerencsétlenség nem feltétlenül jó tanítómester, ha olykor meglágyítja is a
szívet és nemesít, legalább ugyanannyiszor rossz tanácsadó, és tévutakra visz. Ha úgy véljük, hogy
a sors kegyetlenebbül bánik velünk, mint másokkal, és tulajdon tetteinket nem ítéljük meg igazsá-

43
Egy régi római törvény szerint nő nem lehetett örökös. A törvényt úgy lehetett kijátszani, hogy a szülő megbízta egy
barátját, hogy kezelje a vagyont lánya javára. Ez a törvény azonban már nem volt érvényben e történet idején.

137
gos szigorral, akkor könnyen hajlamosak leszünk ellenséget látni az egész világban, dacba burkoló-
zunk, hogy leküzdjünk mindenféle puhányságot önmagunkban, és szabadjára engedjük sötétebb
szenvedélyeinket, amelyeknek táptalaja az érzés, hogy igazságtalanul sújtott a sors. Nydia korán ju-
tott rabszolgasorba, kegyetlen hajcsárai voltak, és amikor minden jobbra fordulhatott volna, csak
újabb keserűség várt reá. A vele született, nemesebb hajlamok még csírájukban elhamvadtak. A
szenvedély, amelynek oly esztelenül átadta magát, megzavarta ítélőképességét, nem tudta már, mi a
jó és mi a rossz. Ugyanolyan engesztelhetetlen tragikus érzések dúltak keblében, amilyeneket a
klasszikus kor asszonyainak, Myrrhának vagy Medeának a történetéből ismerünk, és amelyek, a
szerelem szolgálatába szegődve úgy söpörték el egész lényüket, akár a forgószél.
Hosszú idő telt el, mikor végre könnyű léptek közeledtek, és valaki benyitott Nydiához, aki komor
gondolataiba mélyedve várakozott.
– Hála a halhatatlan isteneknek – mondta Julia –, hogy visszajöttem abból a szörnyű barlangból!
Gyere, Nydia, siessünk.
Már a gyaloghintóban ültek, amikor Julia ismét megszólalt.
– Micsoda látvány! – mondta borzongva. – És azok a félelmetes varázsigék! És a halott arcú vén
banya! Ne is beszéljünk róla. Megkaptam a bájitalt, a boszorka esküdözött, hogy meglesz a hatása.
Glaucus egy szempillantás alatt elfordul a vetélytársnőmtől, és egyedül én leszek szívének bálvá-
nya.
– Glaucus? – kiáltott fel Nydia.
– Úgy bizony. Neked ugyan azt mondtam, hogy nem az athénit szeretem, de már látom, hogy tö-
kéletesen megbízhatom benned. Nos, ő az, a szépséges görög.
Nydia lelkében hatalmas vihart kavartak ezek a szavak! Segédkezett abban, hogy Glaucust elsza-
kítsák Ionétól, és mindezt azért, hogy az athéni szerelmét még reménytelenebbül, a varázslat erejé-
vel, másvalakinek juttassa! Szíve oly hevesen vert, hogy kis híján megfojtotta. A hintóban szeren-
csére sötét volt, Julia nem vette észre társnője felindultságát. Pergő nyelvvel, lelkendezve ecsetelte,
mi lesz a beszerzett varázsszer hatása, és előre örült, hogy hamarosan diadalmaskodhat Ione felett.
Majd hirtelen eszébe jutott az iszonyatos barlang, amelyet nem akart viszontlátni többé. Elmesélte,
hogy Arbacesnak egyetlen arcizma sem rezdült, és hogy a szörnyű boszorkány úgy beszélt vele,
mint a feljebbvalójával.
Nydia lassan visszanyerte önuralmát, és új gondolata támadt. Julia szobájában fog aludni: hátha
megkaparinthatja a bájitalt.
Diomedes házában egyenest lementek Julia lakosztályába, ahol vacsora várta őket.
– Igyál, Nydia, átfázhattál, hűvös volt az éjszaka. Én úgy érzem, mintha a vér is megfagyott volna
az ereimben.
Julia, habozás nélkül, nagyokat kortyolt a fűszeres borból.
– Nálad van a bájital? – kérdezte Nydia. – Hadd vegyem a kezembe. Milyen kicsi fiola! Milyen
színű?
– Kristálytiszta – felelte Julia, és visszavette Nydiától a főzetet. – Nem tudnád megkülönböztetni a
víztől. A boszorkány esküdözött, hogy teljesen íztelen. Akármilyen kevés, ahhoz elég, hogy életre
szóló hűséget szerezzen. Beleönthetem akármilyen italba, Glaucus majd csak a hatásából tudja meg,
mit ivott.
– Olyan színtelen, mint a víz?
– Szakasztott olyan. Tiszta és színtelen, mint a víz. Hogy csillog! Mint a harmat a holdfényben.
Kristálytiszta ital! Milyen reményeket csillogtatsz ebben a kis fiolában!
– És mi zárja le?

138
 – Ó, csak egy kis dugó. Kihúzhatom: szaga sincs. Furcsa, hogy egyik érzékszervünknek sem
mond semmit, és mégis, valamennyinek parancsol.
– Azonnal hat?
– Rendszerint igen, de lehet az is, hogy csak néhány órai lappangás után.
Nydia hirtelen felkapott egy kis illatszeres flaskát az asztalról, és beleszagolt.
– Ó, milyen édes illat! – lelkendezett.
– Szeretnéd? Néhány eléggé értékes drágakő van belefoglalva. Tegnap nem akartad elfogadni a
karperecet. És ha ezt adnám neked?
– Az illat mindig rád emlékeztetne, jóságos Julia! Hiszen sohasem láthatlak. Ha nem nagy érték…
– Ó, van még nekem ezer ennyi, sokkal értékesebb is! Fogadd csak el, gyermek.
Nydia hálásan meghajolt, és köntösébe rejtette az üveget.
– És az ital egyformán hatásos, akárkitől kapja?
– Ha a világ legcsúfabb vén szipirtyója itatja meg vele, a boszorkány szerint Glaucus gyönyörű-
nek látná még őt is, és senki más nem kellene neki.
Juliát felhevítette a bor, széles jókedve kerekedett, alig bírt magával. Hangosan kacagott, fecse-
gett, összevissza. Csaknem hajnalodon már, amikor behívta szolgálóit, hogy levetkőztessék.
Azután kiküldte valamennyit, és Nydiához fordult.
– Nem akarok megválni ettől a boldogságot adó italtól addig sem, amíg eljön az ideje, hogy fel-
használhatom. A párnám alatt őrizlek, csillogó főzet, adj nekem édes álmokat!
Azzal vánkosa alá csúsztatta a fiolát. Nydia hevesen dobogó szívvel várt. – Miért iszol vizet,
Nydia? Keverj bele egy kis bort is!
– Láz gyötör – felelte a vak leány –, és a víz hűsít. Az ilyen nyári éjszakákon, ha nem tudok el-
aludni, jólesik a tiszta víz. Szép Julia, korán reggel el kell mennem, Ione így akarja. Lehet, hogy
még aludni fogsz. Kérlek, fogadd szerencsekívánataimat.
– Köszönöm. Mire legközelebb találkozunk, Glaucust ott találod a lábam előtt.
Nyugovóra tértek. Juliát kimerítették a nap izgalmai, és hamarosan elnyomta az álom. De a
thessaliai leány ébren hevert fekhelyén, és fejében lázas, izgatott gondolatok kergették egymást.
Hallgatta Julia nyugodt lélegzetvételét, finom hallása minden kis neszt észlelt. Hamarosan megbi-
zonyosodott róla, hogy Julia mélyen alszik.
– Most segíts meg, Venus! – suttogta.
Óvatosan fölkelt, és a kis flakonból, amelyet Julia neki ajándékozott, kiöntötte az illatszert, és a jó
előre elkészített vízzel többször is gondosan felmosta a márványpadlót. Julia fekhelyét könnyűszer-
rel megtalálta (hiszen neki mindegy volt, hogy éjszaka van-e vagy nappal), reszkető kezét becsúsz-
tatta a vánkos alá, és megragadta a fiolát. Julia meg sem mozdult. A vak leány lángoló arcán érezte
a szabályos, hűs leheletet. Nydia kinyitotta az üvegcsét, és tartalmát átöntötte a másik kis fiolába.
Bőségesen belefért. A bájital helyébe langyos vizet töltött, hiszen Julia maga mondta, hogy nem le-
het megkülönböztetni egyiket a másiktól, majd a kis palackot visszahelyezte oda, ahonnan elvette.
Azután visszalopakodott fekhelyére, és várta – de miféle gondolatokkal –, hogy megvirradjon.
Julia még aludt, amikor fölkelt a nap. Nydia zajtalanul felöltözött, kincsét óvatosan ruhájába rej-
tette, fogta botját, és sietve elhagyta a házat.
Az utcára vezető lépcsőn most is ott ült Medon, a kapus. Barátságosan üdvözölte a leányt, de
Nydia meg sem hallotta, hogy szólt hozzá, agyában zűrzavaros gondolatok zúgtak, kavarogtak, és
mindegyiket a szenvedély sugallta. Arcán érezte a csípős, hajnali levegőt, de forrongó vérét az sem
hűtötte le.

139
 Glaucus, suttogta magában, a legerősebb mágia minden szerelmi bájitala sem lehet elég ahhoz,
hogy úgy szeress, ahogyan én szeretlek téged. Ione? Eh! Félre a tétovázással. Félre, bűntudat!
Glaucus, te vagy a végzetem, a te mosolyodtól függ sorsom… Ó, remény! Ó, boldogság! Én tartom
kezemben a sorsod.

IV. könyv

I. fejezet
NÉHÁNY GONDOLAT A KORAI KERESZTÉNYEK BUZGÓSÁGÁRÓL – KÉT FÉRFI
VESZEDELMES ELHATÁROZÁSRA JUT – A FALAKNAK IS FÜLÜK VAN, KIVÁLT A
SZENT FALAKNAK

Annak, aki a korai kereszténység történetét tanulmányozza, észre kell vennie, hogy a győzelemhez
feltétlenül szükség volt arra a szenvedélyes buzgalomra, amely nem fél a veszedelmektől, nem is-
mer megalkuvást, lelkesíti az ügy bajnokait, és erőt ad vértanúinak. Az uralkodó egyház a türelmet-
lenség szellemével elárulja ügyét, de a gyenge, üldözött vallás hirdetőinek erős támasza ugyanez a
türelmetlenség. Az első keresztényeknek haraggal, megvetéssel és borzadva kellett szemlélniük
minden más hitet, ha le akarták győzni a többi vallás kísértését, és konokul hinniük kellett nemcsak
az evangélium igazában, hanem abban is, hogy övék az egyetlen, az egyedül üdvözítő hit. Csakis ez
adhatott erőt a tanítványoknak, hogy elviseljék a tantételek szigorát, és bátorságot a szent, ám ve-
szélyes vállalkozáshoz, a többistenhívők, a pogányok megtérítéséhez. Az a szektarianus merevség,
amely szerint minden érdem és az ég is a kiválasztott keveseké csupán, amely más istenekben dé-
monokat látott, és minden más vallást a pokol tüzére ítélt, természetes módon serkentette a hívőket,
hogy megtérítsenek mindenkit, akihez valamilyen emberi vonzalom kötötte őket. A kört, amelyet az
ember iránt érzett jóindulatuk jelölt ki számukra, kitágította a vágy, hogy isten dicsőségét hirdessék.
A keresztény hit becsülete úgy kívánta, hogy a hívők bátran, tántoríthatatlanul terjesszék tanaikat a
kétkedők, a húzódozók, a minden idegen tant lenéző, okoskodó filozófusok, a jámboran borzadó
nép között. Ez a türelmetlenség adta kezükbe a siker legalkalmasabb eszközét, és a szelídebb lelkű
hitetlenek végül is hinni kezdték, hogy mégiscsak lehet valami szent célja az addig még sohasem
tapasztalt buzgóságnak, amely nem torpan meg semmiféle akadály előtt, nem retten vissza semmi-
lyen veszélytől, még a kínzásoktól vagy a vérpadtól sem, és hogy a vita, amelyet döntés végett az
Örök Bíró elé terjeszt, messze túlnő a filozófiai elméletek nézeteltérésein. Ugyanaz a lelkesedés te-
hát, amely a középkor egyházi embereit könyörtelenül vakbuzgóvá tette, a korai keresztényeket fé-
lelmet nem ismerő hősökké avatta.
Ezek között a szenvedélyes, bátor és hívő lelkek között volt, és nem az utolsó helyen, Olinthus is.
Alighogy Apecidest a keresztség szertartásával befogadták az Egyház kebelébe, a nazarénus máris
figyelmeztette, hogy nem tarthatja meg a pogány pap tisztét és ruháját. Nem vallhatja magát isten-
hívőnek, ha közben, akár csak látszatra is, áldozatot mutat be a Gonosz, a bálványimádók oltárán.
De ezzel sem elégedett meg. Olinthus szenvedélyes, lobbanékony elméjében megszületett a gon-
dolat, hogy Apecides pogány papi hatalma a legalkalmasabb eszköz, amellyel a félrevezetett nép
előtt leleplezheti a csalhatatlannak hirdetett Isis hazug misztériumait. Úgy vélte, az ég adta kezébe
ezt az eszközt, hogy felnyissa a tömeg szemét, és előkészítse a talajt, akár az egész város megtéríté-
séhez. Habozás nélkül kihasználta Apecides újonc lelkesedését, bátorította, szította buzgalmát.

140
 A keresztelőt követő estén találkoztak Cybele már említett ligetében.
– A legközelebbi ünnepélyes jóslatkéréskor – magyarázta Olinthus, mind jobban belemelegedve –,
menj előre, egészen a korlátig, és hirdesd ki hangosan az összegyűlt embereknek, hogy félrevezetik
őket; hívd be őket a templomba, hadd lássák meg az otromba, de fortélyos gépezeteket, amelyekről
nekem beszéltél. Ne félj, az Úr, aki megvédte Dánielt, téged is megvédelmez; mi, a keresztény kö-
zösség ott leszünk a tömegben, biztatjuk majd a húzódozókat, és amikor a tömegből feltör a méltat-
lankodás, és elszégyellik magukat, én magam helyezem majd azokra az oltárokra az evangéliumi
pálmaágat, és számból az élő Isten szava szól.
Apecidesnak, lelkesedésében, cseppet sem volt kedve ellenére ez a gondolat. Örült, hogy ilyen
hamar tanúságot tehet az új szektába vetett hitéről, de emelkedett érzéseihez csatlakozott a szem-
fényvesztés áldozatának haragja és bosszúvágya is. Bizakodó hevületükben megfeledkeztek minden
akadályról (lám, a vakmerő és magasztos vállalkozásokhoz szükséges meggondolatlanság!), és nem
kételkedtek tervük sikerében. Nem látták a babonás tiszteletben rejlő veszélyt, és meg sem fordult a
fejükben, hogy az emberek ott, az egyiptomi istennő templomában, aligha lesznek hajlandók kétel-
kedni Isis hatalmában, még akkor sem, ha egyik papja tesz vallomást ellene.
Olinthus nagy örömére Apecides tehát készségesen beleegyezett a tervbe. Azzal váltak el, hogy
Olinthus beszámol keresztény testvéreinek a nagy vállalkozásról, tanácsukat kéri, és megszerzi tá-
mogatásukat a nagy napra. A véletlen úgy hozta, hogy a megbeszélést követő második napra meg-
hirdették Isis ünnepét. Itt volt az alkalom, hogy megvalósítsák a tervet. Megállapodtak, hogy más-
nap este ugyanott találkoznak ismét, és végképp elrendezik a nagy leleplezés minden részletét.
Beszélgetésüket történetesen a kis szentély mellett fejezték be, amelyet már ismer az olvasó.
Alighogy a nazarénus és a megtért pap elhagyta a ligetet, a templom mögül sötét, rossz arcú alak
surrant ki.
„Nemhiába jártam a nyomodban, flamen-testvérem”, dörmögött magában a sötét figura, aki a
templom mögött hallgatózott. „Isis papja, te nem semmiségekről pusmogtál ezzel a gaz keresztény-
nyel. Kár, hogy nem hallhattam minden részletét annak, amit terveztek, de ennyi is elég. Mindene-
setre tudom, miben töröd a fejed, hogy el akarod árulni a szent misztériumokat, és hogy holnap
ugyanitt találkoztok újból, és akkor beszélitek meg, mit, miképpen és mikor. Ha Osiris megélesíti
fülem, mindent megtudhatok erről a hallatlan vakmerőségről. És akkor feltétlenül és azonnal szól-
nom kell Arbacesnak. Akármilyen okosnak hiszitek magatokat, meghiúsítjuk a tervet, barátocskáim.
De addig megőrzőm a titkot.”

II. fejezet
EGY KLASSZIKUS HÁZIGAZDA, A SZAKÁCS ÉS KONYHÁJA – APECIDES
MEGLÁTOGATJA IONÉT – A TESTVÉREK BESZÉLGETÉSE

Elérkezett a nagy nap, amikor Diomedes lakomán látta vendégül legválogatottabb barátait. Elvárták
az ünnepi alkalomra Glaucust, a szépséges Ionét, Pansát, az aedilist, az előkelő őseivel dicsekvő
Clodiust, a halhatatlan Fluviust, a különc Lepidust, és Sallustiust, az epikureust, hogy csak néhányat
említsünk azok közül, akik megtisztelték jelenlétükkel a házat. Diomedes meghívott egy megrok-
kant (ám tekintélyes hírnevű és az udvarnál kegyben álló) szenátort is Rómából, továbbá
Herculaneumból a híres hadfit, aki Titus oldalán harcolt a zsidók ellen, és minthogy a háborúban
ugyancsak meggazdagodott, barátai nem győzték hangoztatni, mekkora hálával tartozik a haza az
önzetlen hősnek. Eléggé nagy létszámú vendégsereget vártak: noha a rómaiak egy ideig ízléstelen-
nek minősítették, és megszólták azt, aki háromnál kevesebb és kilencnél több vendéget hívott meg

141
egyszerre lakomára, ezt a szabályt a hivalkodóbbak egyszerűen figyelmen kívül hagyták. A történe-
lemből ismeretes, hogy az egyik legfényűzőbb római házigazda egy alkalommal háromszáz váloga-
tott vendégnek rendezett lakomát. Diomedes szerényebb volt nála, és megelégedett azzal, hogy
megduplázza a múzsák számát. Tizennyolc fő – még elfogadható szám volt akkoriban.
Felvirradt tehát a nagy lakoma napja. Bármilyen buzgón tetszelgett Diomedes az úr és a tanult fő
szerepében, elég kereskedői tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy tudja: akkor serény a szolga, ha látja
a gazda. Ennek megfelelően, öv nélkül viselt tunikában, tekintélyes pocakjával, kényelmes papucs-
ban, szobáról szobára végigjárta fényűző villáját. A kezében tartott kis pálcával irányította lustább
rabszolgáit, vagy hátára sózott a nehezebb felfogásúaknak.
Még attól sem riadt vissza, hogy ellátogasson a szentélybe, ahol a lakoma papjai a bemutatandó
áldozatok előkészítésével foglalatoskodtak. A konyhában gyönyörködve hallgatta a tálak, serpenyők
csörömpölését, a szidalmakat, a parancsokat. Ezt a helyiséget, minden ház nélkülözhetetlen részét, a
pompeji villákban többnyire meglepően kicsire méretezték, ám annál gazdagabban felszerelték az
elképzelhető legváltozatosabban, különféle nagyságú tepsikkel, formákkal, nyeles és nyeletlen ser-
penyőkkel, vágó és formázó szerszámokkal, egyszóval mindennel, amiről a vérbeli szakács, ókori
avagy mai, szentül hiszi, hogy anélkül teljességgel lehetetlen elfogadható étkeket készíteni. Mint-
hogy azon a vidéken akkor is drága volt, és szűkösen állt rendelkezésre a tüzelő, ügyeskedni kellett,
hogy minél több fogást készítsenek minél kisebb tűzön. Ma is látható a nápolyi múzeumban egy
csodálatra méltó szerkezet: a hordozható konyhai tűzhely, körülbelül akkora, mint egy fóliáns, és
egyszerre négy tál étel főhetett rajta, továbbá alkalmas volt még víz vagy egyéb folyadék melegíté-
sére is.
A kis konyhában annyian cikáztak ide-oda, hogy még a jó szemű házigazda sem ismerte fel
valamennyiüket.
– Ó, jaj! – zsörtölődött magában Diomedes. – Átkozott Congrio, egy légióra való szakácsot hívott
segítségül. Egyik sem dolgozik ingyen: újabb tétel a napi kiadások között. Bacchusra! Örülhetek, ha
el nem emelik egypár boros serlegemet! Sajnos, fürge a kezük, és bő a tunikájuk. Me miserum!
A szakácsokat láthatóan cseppet sem zavarta gazdájuk jelenléte, dolgoztak tovább, mintha ott se
lett volna.
– Hé, Euclio! A tojásos serpenyőt! Mi az, ez a legnagyobb? Hiszen ebbe legföljebb harminchárom
tojás ha belefér! Én bezzeg többnyire olyan házaknál szolgálok, ahol a legkisebb is elég ötvennek!
– Lelkiismeretlen gazember – morogta Diomedes. – Úgy beszél a tojásról, mintha százat adnának
egy sestertiusért.
– Mercuriusra! – rikkantott egy szemtelen, tejfölösszájú kis kukta. – Ki a fene látott már ilyen ósdi
süteményesformákat? Ezekkel az otromba jószágokkal mutassa meg az ember, mit tud! Sallustius
köznapi süteményesformáin is rajta van Trója egész ostroma! Hector meg Paris, meg Helena is és
egy kis Astyanax. Meg a faló!
– Fogd be a szád, szamár! – mordult rá a ház szakácsa, Congrio, aki egyébként szemmel láthatóan
szövetségeseire hagyta a csata javát –, az én uram, Diomedes, nem olyan könnyelmű semmirekellő,
hogy kerül, amibe kerül, mindig a legújabb divat után menjen!
– Hazudsz, aljas csirkefogó! – dörrent rá dühösen Diomedes –, egymagad annyi pénzembe kerül-
tél már, hogy Lucullus is tönkrement volna bele! Bújj csak elő az odúdból! Beszédem van veled!
A szolga előbb ravaszul rákacsintott társaira, azután engedelmeskedett.
– Te tolvaj szarka! – kezdte Diomedes méltóságteljes haraggal. – Hogy merészeltél ennyi gazem-
bert ide csődíteni a házamba? Lerí a képükről, hogy tolvajok!
– De uram! Kezeskedem róla, hogy a legbecsületesebb jellemű férfiak mind, és a város legkitű-
nőbb szakácsai. Óriási kegy részükről, hogy eljöttek. Csakis az én kedvemért, és…

142
 – A te kedvedért, boldogtalan! – vágott közbe Diomedes. – A tőlem elcsent pénzekből, persze? A
kosárpénzek, ugye? Mennyi húst sütöttél meg zsírjában, hogy eladd a külvárosban? Mennyi pénzt
csaltál ki bronz– meg cserépedényekre, amikor azt hazudtad, hogy összetört ez is, az is; mennyiért
tudtad rávenni őket, hogy neked dolgozzanak? A te kedvedért?
– De uram, csak nem kételkedsz a becsületességemben? Verjenek meg az istenek, ha…
– Nekem ne esküdözz – szakította félbe ismét indulatosan Diomedes –, különben az istenek még
itt, ezen a helyen lesújtanak rád, mert hamisan esküszöl, én meg itt állok a lakoma napján szakács
nélkül! De elég ebből, tartsd rajta a szemed a rossz képű segítségeiden, és holnap nem akarok sem-
miféle törött korsókról meg titokzatos módon eltűnt serlegekről hallani, mert a hátad bánja! És ide
hallgass! Tudod, mennyit fizettettél ki velem azokért a frígiai császármadarakért? Herculesre mon-
dom, szerényebb ember egy évig jóllakhatna annyi pénzből! Hát gondod legyen rá, hogy egy árnya-
lattal se süsd túl őket! A legutóbb, kedves Congrio, amikor vendégül láttam a barátaimat, nagy han-
gon hencegtél, hogy milyen pompás melosi darut tálalsz fel nekünk, azután, tudod jól! Mire az
asztalra került, olyan volt, mint valami kövület az Etna hegyéről, amely előzőleg a Phlegetonban 44
pörkölődött! Ezúttal légy szerényebb, Congrio, óvatosabb és szerényebb. A szerénység a nagy tettek
dajkája, és ha már urad pénztárcáját nem kíméled soha, sehol, legalább a jó hírére vigyázz!
– Hercules óta nem láttak ilyen lakomát Pompejiben, mint amilyen ez lesz!
– Csak csöndesebben, csöndesebben! Már megint az az átkozott hetvenkedés! Erről jut eszembe,
Congrio. Az a homunculus ott, az a törpe, aki a darvaimat nyiszálja, az a nyelves konyhai újonc
csak szemtelenkedett, ugye, amikor a süteményformáimat kifogásolta? Nem szeretnék elmaradni a
divattól, Congrio!
– Ez amolyan szokás nálunk, szakácsoknál – jelentette ki nagyképűen Congrio. – Becsméreljük az
eszközöket, hogy növeljük a teljesítményünk értékét. A süteményesformáink csinosak, kedvesek, de
azért javasolnám, uram, hogy a legelső alkalommal szerezzen be néhány újabbat is, mert…
– Elég legyen – förmedt rá Diomedes, aki láthatólag eltökélte, hogy Congrio sohasem fejezheti be
a mondatot, amelyet elkezdett. – Munkára! Tündökölj! Múld felül önmagad! Hadd irigyeljenek en-
gem a szakácsomért, a pompeji rabszolgák között te legyél a Nagy Congrio. Menj! Vagy, várj csak,
maradj még! Remélem, nem költötted el mind a pénzt, amit a bevásárlásra adtam?
– Mindet? Ó, jaj! Hiszen a fülemülenyelvekért, a római hurkákért meg a britanniai osztrigákért, és
elsorolni sem tudom, mi mindenért, még nem is fizettünk! De mit számít az? A gazdag Diomedes
konyhafőnökének mindenütt van hitele!
– Ó, te lelkiismeretlen pazarló! Micsoda tékozlás! Micsoda fényűzés! Tönkreteszel. De menj, si-
ess! Ellenőrizz, kóstolgass, mutasd meg, mit tudsz, múld felül önmagadat! Nehogy a római szenátor
lenézze a szegény pompejieket. Eridj, rabszolga, és ne feledkezz meg a frígiai császármadárról!
A konyhafőnök bevette magát hivatása szentélyébe, Diomedes pedig visszagörgette pocakját a ház
előkelőbb helyiségeibe. Mindent rendben talált. A virágok frissek voltak, a szökőkutak dallamosan
csobogtak, a mozaikpadló csillogott, mint a tükör.
– Hol van a lányom, Julia? – kérdezte.
– A fürdőben.
– Ó, jó, hogy eszembe juttatod. Az idő rohan. Még nekem is fürödnöm kell.
Történetünk most visszakanyarodik Apecideshoz. Isis ifjú papját nyugtalan, lázas álmok gyötörték
a keresztség felvételét követő éjszakán. Még ébredés után sem tudta, vajon nem álmodta-e csupán
az elmúlt estét. Az új hit szöges ellentétben volt mindazzal, amiben gyermekkora óta hitt. Úgy érez-
te, átkelt a végzetes folyón: a múltból nem vihet át semmiféle vonzalmat a jövőbe, a két világ, ami

44
A görög alvilág tüzes folyója.

143
elmúlt, és ami jön, tökéletesen más, és semmi köze egyiknek a másikhoz. És milyen vakmerő, ka-
landos vállalkozásért teszi kockára az életét! Leleplezi a misztériumokat, amelyeknek maga is ré-
szese volt, megszentségteleníti az oltárt, amelyet nemrég még szolgált, elárulja az istennőt, akinek a
papi ruháját viseli. Lassan tudatára ébredt, mekkora gyűlöletet, milyen iszonyatot kelt majd a jám-
bor hívők között, még ha sikerül is, amire készül. Ha pedig vakmerő kísérlete kudarcba fullad, mi-
lyen büntetés várhat rá példátlan bűnéért, amelyet még a törvény sem ismer. Rég elavult, sántikáló
példákat fognak előrángatni és csűrni-csavarni, hogy megtorolják vétkét. Barátai, húga, ifjúságának
társai: várhat-e tőlük igazságos ítéletet, még ha részvétet éreznek is iránta? Hőstette amazok pogány
szemével nézve talán utálatos hitehagyás, vagy, legjobb esetben, sajnálatos őrültség lesz.
Dacolt mindennel, lemondott mindenről ezen a világon, remélve, hogy ennek fejében elnyeri az
örök életet abban a másikban, amely oly váratlanul nyílt meg előtte. Míg egyfelől ilyen gondolatok
kavarogtak fejében, másfelől tiszta érzelmei, büszkesége, bátorsága és az emlékek bosszút követel-
tek a csalásért, a felháborodásba undor vegyült, amiért félrevezették, s mindez együtt csak fokozta
elszántságát.
Kemény küzdelem volt, de új érzései diadalmaskodtak a régiek felett. És ha az egyszerű pogány
pap végül is legyőzte magában a szentnek vélt régi hiedelmeket és hagyományos formákat, akkor ez
nyomós érv lehet amellett, hogy érdemes volt küzdeni. Ha a korai keresztények tetteit a „megszen-
telt szokások” irányítják, és ha kevésbé demokraták, ennek a szónak nem elferdített, hanem igazi,
nemes értelmében, akkor a kereszténység már bölcsőjében elpusztult volna.
Isis papjai, egymást váltva, a templom helyiségeiben töltötték az éjszakákat, és Apecides szolgála-
ta még nem telt le. Reggel tehát felkelt, magára öltötte papi köntösét, kilépett szűk cellájából, és
máris az oltár előtt állt.
Az átélt izgalmaktól kimerülten sokáig aludt, és mire megjelent a templomban, a nap már csak-
nem merőlegesen ontotta perzselő sugarait a szent helyre.
– Salve, Apecides! – köszöntötte egy természettől fogva nyers, de állandó színleléssel utálatossá
szelídített hang. – Későn érkeztél. Talán az istennő mutatkozott meg előtted álmodban?
– Ha az istennő valódi mivoltában mutatkozna meg az emberek előtt, tömjén nélkül maradnának
az oltárok!
– Igazad lehet – felelte Calenus, mert ő volt az –, de az istenség szerencsére elég bölcs ahhoz,
hogy csakis papjaival érintkezzék.
– Talán eljön az idő, amikor mégis kiderül az igazság.
– Aligha. Ősidők óta uralkodik. És ami annyi emberöltőn át kiállta az idők próbáját, ritkán hátrál
meg holmi újdonság előtt! De hallgass rám, fiatal testvérem. Meggondolatlanul beszélsz!
– Nem fogsz elhallgattatni – felelte gőgösen Apecides.
– Ne olyan hevesen! Nem akarok civakodni veled. Ugyan! Azt hittem, Apecidesem, az egyiptomi
meggyőzött arról, hogy össze kell fognunk, mert ez a legfontosabb. Nem értetted meg a bölcsessé-
get: félrevezetni a népet, hogy élvezzük az életet? Ha erről nem sikerült meggyőznie, testvérem, ak-
kor Arbaces nem olyan nagy varázsló, mint hiszik.
– Te is részesültél az oktatásban? – kérdezte halvány mosollyal Apecides.
– Bizony. Csakhogy nekem kevésbé volt rá szükségem, mint neked. A kéjsóvárság, a kapzsiság
meg a hatalomvágy a természetemben van. Hosszú az út, amelyen a kéjenc eljuthat az önmegtartóz-
tatásig, ám az élvezetes bűntől a védelmező képmutatásig egyetlen lépés csupán. Őrizkedj az isten-
nő bosszújától, ha történetesen kiviláglana, milyen rövid ez a lépés!
– Őrizkedj te attól az órától, amikor felnyitják a sírt, és közszemlére teszik a rothadást – válaszolta
komolyan Apecides. – Vale!

144
 Azzal otthagyta a fiament, hadd elmélkedjék magában tovább. A templomtól néhány lépésnyire
megállt, és visszanézett. Calenus már eltűnt a papok részére fenntartott előtérben, mert közeledett az
étkezés ideje, amelyet a rómaiak prandium-nak neveztek, és amely az időpontot tekintve, nagyjából
megfelelt a mi reggelinknek. A kecses, fehér templom szikrázva csillogott a napfényben. Előtte, a
virágfüzérekkel ékesített oltárokról tömjénfüst szállt a magasba. Isis papja hosszan, elnehezült szív-
vel nézte. Akkor látta utoljára.
Elfordult, és lassú léptekkel elindult Ione villája felé. Másnap készült végrehajtani bizonytalan és
veszélyes vállalkozását, és akkor valószínűleg elszakad az utolsó szál is, amely még összekötötte
kettőjüket. De addig még egyszer látni akarta egyetlen rokonát, legkedvesebb, legrégibb barátját itt
a földön. Ionét a kertben találta, Nydia társaságában.
– Kedves, hogy eljöttél, Apecides! – üdvözölte derűsen Ione. – Alig vártam, hogy láthassalak vég-
re! Nem tudtam, hogyan köszönjem meg neked, amit tettél. Udvariatlanság volt, hogy egyetlen le-
velemre sem válaszoltál, és ide sem jöttél, hogy megmondhassam, mennyire hálás vagyok! Segítet-
tél megmenteni húgodat a gyalázattól! Mit mondhatnék köszönetképpen most, hogy itt vagy végre?
– Édes Ioném, nem tartozol hálával, mert a te ügyed az enyém is. Ne is beszéljünk erről többé, ne
emlegessük azt az istentelen embert, akit mindketten gyűlölünk. Lehet, hogy hamarosan megmutat-
hatom a világnak, milyen is valójában az ő nagy bölcsessége és képmutató szigora. De üljünk le,
húgom. Melegen süt a nap, elfáradtam, üljünk le ott, az árnyékban, és legyünk még egy kicsit együtt
úgy, ahogyan valamikor.
Letelepedtek egy terebélyes platánfa alá, körülöttük sűrű bodorrózsabokrok, szamócafák virultak,
előttük szökőkút csörgedezett, lábuk alatt zöld gyepszőnyeg, az egykori athéniak kedvenc muzsiku-
sa, a tücsök vidáman cirpelt a fűben, a napsütötte virágok fölött a lélek jelképe, Psyche pillangója
repdesett – szépségét a keresztény idők dalnokai is gyakran megénekelték –, a szicíliai égbolttól
kölcsönzött ragyogó színeivel, mintha szárnyra kapott virág lett volna. Itt ült a testvérpár, utoljára
együtt ezen a földön. Ma is elsétálhat bárki abba a kertbe, de a virágok már nem virulnak, az oszlo-
pok ledőltek, és a szökőkút örökre elhallgatott. Az utas, ha arra jár, megkeresheti Ione házát Pompe-
ji romjai között. Maradványai láthatók ma is, de a köznapi, bámész turistának nem árulom el, hol. A
fogékonyabbak, akik többet látnak, mint a nyáj, könnyen rátalálhatnak maguk is. Ha megtalálták,
őrizzék meg titkát.
A testvérek elhelyezkedtek, és Nydia boldogan, hogy végre magára maradhat, elhúzódott a kert
legtávolabbi sarkába.
– Ione, kishúgom – kezdte a megtért ifjú. – Tedd kezed a homlokomra, hadd érezzem, milyen hűs
a tenyered. Mondj nekem valamit. Hangod szelíd, mint a hűs szellő vagy mint a muzsika. Szólj
hozzám, de ne áldj meg! Egyetlen olyan formulát se, amelyről gyermekkorunkban úgy tanultuk,
hogy szent.
– Jaj, de akkor hát mit mondjak? A szeretet nyelvét át meg átszövik hitünk szavai, és ha elhagyok
mindent, ami isteneinkre utal, akármit mondok, rideg lesz és száraz.
– Isteneink – mormolta Apecides, és megborzongott. – Máris semmibe veszed a kérésemet.
– Egyszóval csakis Isisről beszélhetek?
– A Gonosz Szellemről? Nem! Inkább légy örökre néma, hacsak… De hagyjuk, ne beszéljünk
most erről. Ne vitatkozzunk, ne civódjunk, és ne ítéljük meg túl keményen egymást. Ne beszéljünk
arról, hogy te hitehagyottnak vélsz engem, én meg szomorú vagyok, és szégyellem, hogy te bálvá-
nyokat imádsz. Nem, húgocskám, űzzük el az efféle gondolatokat. Ha velem vagy, megnyugszom.
Egy kis időre mindent elfelejtek. És ha így a válladra hajthatom fejem, és érzem, ahogy szelíden át-
karolsz, szinte azt hiszem, gyermekek vagyunk megint, és az ég egyformán mosolyog mindkettőnk-
re. Mert nemsokára nagy veszélyben leszek, ne kérdezd, miért, de ha mégis megmenekülnék, akkor
talán beszélhetek majd neked valamiről, ami szent és félelmetes. Ám ha süket fülekre találok nálad,

145
és megkeményíted szívedet, akkor miféle remény kárpótolhat engem azért a keserűségért? Az én
szememben, húgom, te vagy énem szebbik, nemesebbik mása. A tükör örökké éljen, a szép forma
meg törjön darabokra, mint az agyagfazék? Nem, nem. Hallgatni fogsz rám. Emlékszel még, ho-
gyan sétáltunk kéz a kézben Baiae rétjein, és szedtük a tavasz virágait? Ugyanígy, kéz a kézben lé-
pünk majd be az Örökkévalóság kertjébe, és soha el nem hervadó aszfodéloszból fonunk fejünkre
koszorút!
Ione csodálkozva és zavartan hallgatta a szavakat, melyeknek értelmét nem foghatta fel, de a kö-
nyörgő hang könnyekig megindította, és feldúltan hallgatta a csordultig telt, szomorú szívből feltörő
vallomást. Apecides maga is szokatlanul ellágyult, noha egyébként inkább rosszkedvűnek és inge-
rültnek látszott. A nemesebb törekvések általában féltékeny természetűek: befonják, maguknak kö-
vetelik a lelket, és a felszínen eközben szinte észrevétlenül eluralkodik a rossz hangulat. Az ilyen
embert mogorvának vélik, hiszen nem törődik holmi kicsinyes apróságokkal. Ingerlékenynek, fara-
gatlannak mondják őket, pedig csak türelmetlenek, ha a való világ megzavarja emelkedett gondola-
taikat. Amiképpen hiú ábránd azt remélni, hogy az egyik emberi szív megértésre találhat a másik-
nál, ugyanúgy hiú reménység, hogy bárki is igazságosan ítéljen meg bennünket. Soha senki, még a
hozzánk legközelebb álló sem lesz kegyesen elnéző irántunk. Halálunk után, ha majd jön a késő bá-
nat, barátunk és ellenségünk egyaránt csodálkozva állapítja meg, milyen kevés megbocsátani való
tulajdonságunk volt.
– A gyermekkorunkról mesélek – mondta Ione. – Énekeljen neked a vak leány valami dalt a
gyermekkorról? Nagyon kedves hangja van, és ismer olyan dalt, amelyikben nincs semmi, amit ne
hallgathatnál szívesen.
– Te is tudod a szövegét, húgom?
– Azt hiszem. A dallam nagyon egyszerű, és segítségével megjegyeztem a szöveget is.
– Akkor te énekeld el nekem. Fülemet sérti az idegen hang. Ha téged hallgatlak, otthon érzem
magam. A te dalaid mindig is kedvesebbek voltak nekem, mint a Lydiából vagy Krétáról kölcsön-
vett dallamok.
Ione intett az oszlopok között álldogáló egyik szolgálójának, hogy hozza a lantot, azután belefo-
gott az elszállt gyermeki örömök után sóvárgó, szomorkás dalba.

Bánkódás a gyerekkorért
I
Nem az, hogy Hajdan-Egünkre
Nem tört áprilisi zápor,
Sem hogy gyermek-szívünkre
Nem lesett kígyó a virágból.
Bár ragyog a levél,
A bú vele kél,
Jaj, az Órák koszorújából!
Ifjan bár, fájhat a múlt, a konok,
Sajdulhat mind a jelen;
De ott a Remény, hogy boldogok
Leszünk egy reggelen.
Mint tisztásnak,
Sok zord árnynak
Támadhat fénye hirtelen.
II

146
 Nem is, hogy később-éveink
Merő bánatra lesznek;
Csak makacsabbak a könnyeink,
Sebek lassabban hegednek.
Őriz az Emlékezet
Tűnteknek-esküket,
S rossz íze van így örömednek.
A szivárvány oly messze már,
A felhőkből mosolygó,
Vihar tör ránk? oly zord a táj,
S ami vár: mint a kedv, komorló –
Hol a gyermek-öröm
Játék-körön?
Botunk tört, úthoz nem jó!

Okosan és megértően választott. Ha nagyon szomorúak vagyunk, visszatetszőek lehetnek a vidám

hangok. A bánat leghatásosabb orvossága a szelíd mélabú, amely, ha felderíteni nem tudja, legalább
enyhíti a komor gondolatokat, elmossa a valóság rideg, éles körvonalait, és ködös képekké oldja a
színeket. Mint az orvos, amikor piócát alkalmaz, hogy a külső ingerrel gyógyítsa a belső bajt: enyhe
sebet üt, s ezzel vonja ki a szervezetből a halálos mérget, ugyanígy valamiféle szelídebb szomorú-
sággal gyógyíthatjuk a lélek sajgó fekélyeit. Apecides is belefeledkezett Ione ezüstösen csengő éne-
kébe, felidézte a múltat, míg a jelen gondjai elhalványultak. Órákat töltöttek így együtt, Apecides
kérésére Ione hol énekelt, hol mesélt erről-arról. És amikor eljött az ideje, a fivér felüdülve, megbé-
kélt lélekkel készült búcsút venni húgától.
– Ione – mondta, és megszorította a kezét –, ha befeketítik nevemet, ha megrágalmaznak, hinni
fogsz-e a rosszindulatúaknak?
– Soha, bátyám, soha!
– Hiszed-e, hogy a bűnös a túlvilágon megkapja büntetését, és a jó elnyeri jutalmát?
– Kételkedhetünk benne?
– És hiszed-e azt is, hogy a legjobbaknak minden önző érdeküket fel kell áldozniuk a szent célért?
– Az az ember, aki így cselekszik, az istenekkel lesz egyenlő.
– És abban is hiszel, hogy amilyen tiszta és bátor lélekkel viszi véghez tettét, aszerint lesz része a
síron túli boldogságban?
– Megtanultuk, hogy ebben reménykedjünk.
– Csókolj meg, húgom. Még egy kérdést. Te Glaucus hitvese leszel. Lehet, hogy ez a házasság
még reménytelenebbül elszakít bennünket egymástól, de most nem erről akarok beszélni. Glaucus a
férjed lesz. Szereted őt? Ne így! Szavakkal válaszolj, húgom!
– Igen – suttogta pirulva Ione.
– Úgy érzed, hogy őérte lemondanál mindenről, föláldoznád a büszkeségedet, vállalnád a becste-
lenséget, még a halált is? Úgy hallottam, hogy a nő, ha igazán szeret, erre is képes.
– Bátyám, én mindezt megtenném Glaucusért, és nem érezném áldozatnak. Semmi sem lehet ál-
dozat, ha azért tesszük, akit szeretünk.
– Ennyi elég! Nos hát, ha nők így éreznek a szeretett férfi iránt, a férfi vajon kevesebb áldozat-
készséget tanúsítson Istene iránt?
Apecides elhallgatott. Mintha isteni ihlet szállta volna meg egész lényét, büszkén kiegyenesedett,
szeme ragyogott, homlokáról annak az embernek a méltósága sugárzott, aki elszánta magát valami

147
nemes hősi tettre. Mélyen belenézett húga komoly, aggódó, féltő szemébe, megcsókolta Ionét,
gyengéden megölelte, azután gyorsan elfordult és elment.
Ione még sokáig állt ott némán, elgondolkozva. Szolgálói türelmetlenül figyelmeztették, hogy ké-
sőre jár, indulnia kell Diomedeshez. Végre felrezzent mélázásából, és készülődni kezdett, de nem a
büszke szépség örömével, hanem kedvetlenül és szomorúan. Azzal vigasztalta magát, hogy Glaucus
is ott lesz a lakomán. Neki majd bizalmasan elmondhatja, mennyire aggódik a bátyjáért.

III. fejezet
DIVATOS TÁRSASÁG – LAKOMA POMPEJI MÓDRA

Sallustius és Glaucus eközben lassan bandukoltak Diomedes háza felé. Sallustiusnak, életmódja
ellenére, sok értékes tulajdonsága volt. Szolgálatkész barát, hasznos polgár, egyszóval kiváló férfiú
lehetett volna, ha nem veszi a fejébe, hogy éppenséggel filozófus lesz. Az iskolákban, amelyeknek
neveltje volt, a görögöktől eltulajdonított bölcsességek előtt hajbókoltak a római utánzók. Teletömte
a fejét mindenféle elméletekkel, amelyekkel a késői epikureusok lezüllesztették nagy mesterük egy-
szerű tanításait. Mindenestül átadta magát az élvezeteknek, és úgy vélte, hogy a jó cimbora a leg-
bölcsebb tudósnál is többet ér. Mindemellett eléggé művelt volt, szellemes és jóindulatú, és hibái-
ban is annyira nyílt és őszinte, hogy ez egymagában is szinte erénynek számított Clodius teljes
romlottsága és Lepidus nőies elpuhultsága mellett. Glaucus ezért is őt kedvelte legjobban
valamennyiük közül, és Sallustius, aki értékelte az athéni becsületes jellemét, viszonzásképpen
majdnem annyira szerette Glaucust, mint a hideg murénát vagy egy kancsó finom falernumit.
– Diomedes közönséges vénember – jegyezte meg Sallustius –, de van néhány érdeme. A pincéje
például.
– És eléggé vonzó is. Mármint a lánya.
– Igazad van, Glaucus, de ha jól látom, téged nemigen vonz. Gondolom, Clodius szívesen elfog-
lalná a helyed.
– Váljék egészségére. Julia szépsége körül mindenki szívesen látott vendég, hidd el, senki sem
marad hoppon.
– Szigorúan ítélsz, Glaucus! De azt hiszem, nem igazságtalanul. Végül is jól összeillenének
Clodiusszal. Igazán jó lelkek vagyunk, hogy azt a semmirekellő szerencsejátékost egyáltalán befo-
gadjuk magunk közé!
– A közös mulatságok fura együtteseket teremtenek – vonta meg a vállát Glaucus. – Engem pél-
dául mulattat Clodius.
– És hízeleg is neked. De jó áron adja a bókjait, bőven meghinti aranyporral.
– Többször is céloztál olyasmire, hogy hamisan játszik. Komolyan gondolod?
– Drága Glaucusom, ha az ember római nemes, akkor tartania kell magát a rangjához, és az rop-
pant költséges dolog! Clodius kénytelen úgy csalni, mint akármelyik utolsó csirkefogó, ha úri mó-
don akar élni.
– Haha! Nos, az utóbbi időben felhagytam a kockázással. És remélem, Sallustiusom, hogy Ione
mellett jóvátehetem ifjúkori ballépéseimet. Mi ketten, te meg én, jobb sorsra születtünk, mint ami-
lyenben most osztozunk. Epikurus disznóóljánál nemesebb templomokban kell lerónunk hódola-
tunkat!
– Hiába – sóhajtott mélabúsan Sallustius. – Mi mást tehetnénk? Az élet rövid, és a síron túl nincs
más, csak sötétség. Nem ismerek mélyebb bölcsességet annál a tanácsnál, hogy: „élvezz”.

148
 – Bacchusra! Néha kételkedem benne, hogy valóban az élet legdrágább adományait élvezzük-e.
– Én szerény ember vagyok – felelte Sallustius. – Nem kívánom azt, ami a legdrágább. Olyanok
vagyunk, mint a gonosztevők, halálunk előtt leisszuk magunkat borral és mirhával. De ha nem így
tennénk, roppant visszataszítónak látnánk az előttünk tátongó szakadékot. Bevallom, amíg rá nem
szoktam az italra, magam is hajlamos voltam efféle komor gondolatokra, de most a borral új életet
kezdtem, Glaucusom!
– Igen. És minden reggel új halált!
– No igen, elismerem, a reggel másnap kellemetlen, de ha másként volna, sohasem támadna ked-
vem olvasni. Kora reggel már olvasok, mert, az istenekre! délig általában alkalmatlan vagyok min-
den másra.
– Pfúj!
– Ugyan! Pentheus sorsára jusson, aki megtagadja Bacchust!45
– Nos hát, Sallustius, ennek ellenére, minden hibáddal együtt te vagy a legkedvesebb züllött csir-
kefogó, akivel valaha találkoztam. És azt hiszem, ha egyszer veszélyben forogna az életem, te len-
nél az egyetlen ember Itáliában, aki kinyújtaná a kezét, hogy megmentsen.
– Feltéve, ha nem vacsoráznék éppen. De annyi bizonyos, hogy mi itt Itáliában iszonyúan önzők
vagyunk.
– Minden ember önző, aki nem szabad – sóhajtott fel Glaucus. – Áldozatot csak az hoz a másikért,
aki szabadnak érzi önmagát.
– Nos, ha ez igaz, akkor a magamfajta epikureus hamar ráunna a szabadságra – felelte Sallustius.
– De itt is vagyunk Diomedes házánál.
Diomedes villája méreteiben a legtekintélyesebb pompeji leletek egyike, és nagyjából megfelel
azoknak a sajátos szabályoknak, amelyeket a római építészet az ilyen elővárosi villák tervezésében
követett. Ezért talán nem lesz érdektelen, ha röviden leírjuk azoknak a helyiségeknek az elrendezé-
sét, amelyeken vendégeink áthaladtak.
A házba ott jutottak be, a kis előtéren át, ahol nemrég az öreg Medonnal találkoztunk. Innen nyílt
az oszlopcsarnok, amelynek szakszerűen peristylium a neve. A fő különbség a városi házak és az
elővárosok villái között ugyanis abban volt, hogy az utóbbiakban a városi házak atriumának helyét
a peristylium foglalta el. A peristylium közepén, a nyitott udvarban volt az impluvium.
A peristyliumból lépcső vezetett le a mellékhelyiségekbe, szemközt keskeny folyosó nyílt a kertre.
Az oszlopsort több kisebb lakosztály vette körül, talán a vidéki látogatóknak szánták őket. A belépő-
től balra nyílt a fürdő kicsiny, háromszögletű előterének ajtaja, mögötte a ruhatárban tartották a rab-
szolgák ünnepi öltözetét, de lehetséges, hogy a ház uráét is. Tizenhét évszázad múltán megtalálták
az ókori ruhák elszenesedett, porladó maradványait. Zsugori gazdájuk nem sejtette, hogy ennyire
tartósak lesznek.
Visszatérve a peristyliumba, egy pillantás erejéig megkíséreljük bemutatni az olvasóknak a lakó-
szobák hosszú sorát, amelyek látványa a belépő szeme elé tárult.
Képzeljék el elsőnek a csarnok virágfüzérekkel teleaggatott, alul pirosra festett oszlopait. A fala-
kon körös-körül tarka freskók tündököltek. Nézzünk be a háromnegyed részt félrevont függöny
mögé, ott látható a tablinum vagy fogadószoba. Üvegezett tolóajtóit tetszés szerint zárhatták vagy
visszacsúsztatták a falba. A tablinum-ból kétoldalt kisebb szobák nyíltak. Egyikükben a ház drága-
ságait tették közszemlére. Ezek a szobák, a tablinummal egyetemben, hosszú galériára nyíltak,
amely a két végén terasszá szélesedett. A teraszok között, a galéria közepéből nyílt a terem, amely-

45
Pentheus thébai király ellenszegült Bacchus tiszteletének. Büntetésül anyja és bacchánsnők vallásos eksztázisukban
darabokra tépték.

149
ben az aznapi lakomára készültek. Ezek a helyiségek nagyjából az utcával egy szinten, de a kert fe-
lől egyemeletnyi magasságban voltak. A galéria teraszai oszlopokon nyugvó sétányban folytatódtak,
jobbról-balról körülölelve a kertet.
Lent, a kert szintjén sorakoztak a már bemutatott lakosztályok, amelyeket Julia foglalt el.
Diomedes a galérián fogadta vendégeit.
A kereskedő lelkes híve volt az irodalom művelőinek, és éppen ezért lelkes híve mindennek, ami
görög, különös figyelmet szentelt tehát Glaucusnak.
– Majd meglátod, barátom – mondta széles kézmozdulat kíséretében –, hogy én egy kicsit klasszi-
kus vagyok, egy kissé mintegy cecropsi lélek. 46 A termet, amelyben a lakomát feltálalják, görög
mintára rendeztettem be. Olyan, mint Cysicus királyának a lakomaterme. Nemes Sallustius, úgy
hallom, hasonló még Rómában sincsen.
– Ó – felelte Sallustius enyhe félmosollyal –, itt. Pompejiben megtalálható mindaz, ami Görög-
honban és Rómában a legjobb. Remélem, az étkeket ugyanolyan nagyszerűen elegyíted, mint az
építészetet.
– Majd meglátod, hamarosan meglátod, Sallustiusom – buzgólkodott a kereskedő. – Nekünk,
pompejieknek van ízlésünk. És van hozzá pénzünk is!
– Mindkettő pompás dolog – helyeselt Sallustius. – De íme, itt jön Julia.
Athén és Róma társadalmi szokásai különböztek egymástól. Míg Athén erényes hölgyei ritkán
vagy sohasem vettek részt efféle mulatságokban, Rómában a nők a lakoma díszei voltak, ahol azon-
ban megjelentek, ott a kedvükért korán ért véget az ünnepi összejövetel.
Julia gyöngyökkel díszített és aranyszálakkal átszőtt, pompás fehér ruhát viselt, és igen csinos
volt.
A két vendég sebtében köszönthette csupán Júliát, mert gyors egymásutánban megérkezett Pansa
a feleségével, Lepidus, Clodius és a római szenátor. Utánuk jött Fulvia, az özvegy, majd Fulvius, a
költő, aki csak névrokona volt az özvegynek. Utánuk a herculaneumi harcos következett, árnyéka
kíséretében, majd sorra a kevésbé nevezetes vendégek. Ione még váratott magára.
Akkoriban előkelőbb körökben az volt a divat, hogy az emberek, ha csak tehették, szépeket mond-
tak egymásnak. Modortalan vendég volt, aki vendéglátója házába érkezve nyomban helyet foglalt.
A kölcsönös üdvözlések ugyanúgy bonyolódtak le, mint manapság, szívélyes kézfogással vagy
meghittebb ismerősök között öleléssel, utána azonban egy ideig még álldogálni illett, hogy ki-ki
szemügyre vegye a helyiséget, megcsodálja a bronzokat, a képeket vagy a bútorzatot. Mi, finom an-
golok, akik a jólneveltség fogalmát a közönnyel helyettesítjük, ezt a szokást udvariatlanságnak vél-
jük. Mi ugyanis a világért se csodálnánk meg egymás lakását, mert még azt hihetnék, hogy sohasem
láttunk még elegánsabbat.
– Gyönyörű ez a Bacchus-szobor – állapította meg a római szenátor.
– Értéktelen semmiség – szerénykedett Diomedes.
– Bűbájos festmények! – lelkendezett Fulvia.
– Értéktelen semmiségek – jelentette ki a házigazda.
– Pompás kandeláberek! – kiáltott fel a hadfi.
– Pompásak! – így az árnyék.
– Ugyan, semmiség, semmiség – ismételgette a kereskedő. Glaucus a teraszra nyíló galéria egyik
ablaknyílásában állt Juliával.
– Az athéni erények közé kell-e sorolni – kérdezte a kereskedő leánya –, hogy elkerüljük a régi
barátokat?
46
Utalás Athén első királyára, Kekropszra.

150
 – Nem, szép Julia, semmiképpen sem.
– Pedig úgy látom, hogy nálad, Glaucus, ez a szokás!
– A barátaimat sohasem kerülöm – felelte Glaucus, kicsit megnyomva az első szót.
– És én vajon nem sorolhatom magam a barátaid közé?
– A császár is megtisztelve erezné magát, ha ilyen bájos barátja volna.
– Kitérsz a válasz elől – duzzogott a szerelmes leány. – De mondd csak, igaz, hogy Ionét, a
neapolisi lányt imádod?
– A szépség imádni való.
– Ó, te ravasz görög, mindig kibújsz az egyenes válasz alól. De mondd, csakugyan barátod lehe-
tek?
– Áldom érte az isteneket, ha kegyeidbe fogadsz. Fehér krétával fogom megjelölni a napot, ame-
lyen ez a megtiszteltetés ér.
– De szemed most is, míg velem beszélsz, nyugtalanul tévelyeg! Hol elpirulsz, hol meg elsápadsz,
és akaratlanul is elhúzódsz tőlem. Türelmetlenül várod, mikor csatlakozhatsz már Ionéhoz.
Ione ugyanis megjelent a galérián, és Glaucus nem bírta leplezni érzelmeit a féltékeny szépség
éles szeme előtt.
– Ha egyet imádok, méltatlanná válok a másik barátságára? Julia, ne igazold a költők rágalmait,
amelyekkel a női nemet illetik!
– Nos, igazad van, igyekszem majd így gondolkodni. De még egy percre, Glaucus. Csakugyan
nőül veszed Ionét?
– Ha a Párkák is úgy akarják, remélem.
– Akkor, új barátságunk zálogául, fogadj el tőlem egy kis ajándékot a jövendőbelidnek. Hiszen tu-
dod, barátok között így szokás, szeretetük és jókívánságaik kifejezéseképpen megajándékozzák az
arát és a vőlegényt.
– Julia! Nem utasíthatok vissza semmit, ha amit adsz, barátságod záloga. Elfogadom. Mintha For-
tuna istenasszony maga adná, hogy szerencsét hozzon nekünk.
– Nos, a lakoma után, ha a vendégek elmentek, gyere le hozzám, magam akarom átadni az aján-
dékot. Ne felejtsd el! – azzal Pansa feleségéhez lépett, és elengedte Glaucust, hadd keresse meg Io-
nét.
Fulvia, az özvegy, és az aedilis neje magasröptű és komoly beszélgetésbe merülve álltak egymás
mellett.
– Ó, Fulvia, biztosítlak, hogy a legutóbbi római hírek szerint a bodorított haj lassan kimegy a di-
vatból; manapság a nők vagy feltornyozzák a hajukat, mint Julia, vagy sisak formára fésülik, mint
én. Nagyon mutatós. Annyi bizonyos, hogy Vespiusnak (ez volt a herculaneumi hős neve) nagyon
tetszik.
– De úgy senki sem viseli a haját, mint az a neapolisi lány, görögösen.
– Ugyan! Elöl választva, hátul kontyban? Ó, dehogy, nevetséges! A Diana-szobrokra emlékeztet.
De amúgy csinos ez a kis Ione, igaz?
– A férfiak szerint legalábbis. És gazdag is! Egyébként az athénihoz megy nőül, nos, legyenek
boldogok. Gyanítom, hogy Glaucus nem soká lesz hűséges hozzá, ez az idegen népség olyan csél-
csap.
– Ó, Julia! – kiáltott fel Fulvia, amikor a kereskedő leánya megállt mellettük. – Láttad már a tig-
rist?
– Még nem.
– Nos, a város előkelő hölgyei mind elmentek már megnézni. Remek, igazán!

151
 – Remélem, akad majd valami bűnöző neki is, meg az oroszlánnak is – válaszolta Julia, majd
Pansa hitveséhez fordult: – A férjed nem olyan buzgó ebben az ügyben, mint kellene.
– Az az igazság, hogy a törvények nagyon enyhék! – tiltakozott a sisakfrizurás hölgy. – Kevés az
olyan bűncselekmény, amelyért büntetésül az aréna kiszabható! És lassanként a gladiátorok is elpu-
hulnak! Öles bestiarius-ok 47 kijelentik, hogy medvével vagy bikával még megküzdenek, de az
oroszlán meg a tigris már nem játék.
– Főkötőt a fejükre! – mérgelődött Julia.
– Ó! Láttátok már a drága költő, Fulvius új házát? – váltott témát Pansa neje.
– Még nem. Szép?
– Nagyon. Igazán jó ízléssel épült. De azt beszélik, drágám, hogy a képei nagyon illetlenek! Höl-
gyeknek meg sem mutatja őket. Modortalanság.
– A költők fura emberek – nyilatkoztatta ki az özvegy. – De amúgy érdekes férfi, és csinos verse-
ket ír! A költészet nálunk sokat fejlődött, azokat a régi irományokat már el sem tudnám olvasni.
– Egy véleményen vagyunk – helyeselt a sisakfrizura párti hölgy. – A modern irányzatok sokkal
erőteljesebbek és lendületesebbek!
– Szívesen belenyugszom a békés időkbe, ha ilyen arcokat láthatok. – A hadfi ténfergett oda a
hölgyekhez.
– Ó, a hősök örök hízelgők! – Fulvia sietett magának kisajátítani a bókot.
– Erre a láncra mondom, amelyet a császár saját kezűleg akasztott a nyakamba – felelte a harcos,
és megtapogatta rövid nyakláncát, amely, ellentétben a békésebb célúakkal, nem ért mellig, hanem
gallérformán díszítette a bátor férfiú nyakát –, erre a láncra mondom, ön méltatlanul bánik velem.
Én egyenes ember vagyok, olyan, amilyennek a katonának lennie kell.
– És általában mi a véleménye a pompeji hölgyekről? – érdeklődött Julia.
– Venusra! Gyönyörűek! És talán kedvelnek is egy kicsit. Ezért kétszer olyan bájosnak látom őket.
– Szeretjük a katonákat – vallotta be Pansa hitvese.
– Tapasztalom, Herculesre! Az ilyen kis városokban még kényelmetlen érzés is a túlzott ünneplés.
Herculaneumban még az atrium-om tetejére is fölkapaszkodnak, hogy a compluvium-on át meglát-
hassanak. Eleinte jólesik a polgártársak rajongása, de végül terhére van az embernek.
– Igaz, de mennyire igaz, Vespius – helyeselt lelkesen a költő, aki most szintén csatlakozott a cso-
porthoz. – Magam is tapasztalom.
– Csak nem? – kérdezte a jól megtermett hadfi, és leplezetlen megvetéssel mérte végig a satnya
költőt. – Melyik légióban szolgáltál?
– Az én hadizsákmányaim ott láthatók a fórumon – jelentette ki Fulvius, és jelentőségteljes pillan-
tást vetett a hölgyekre. – A nagy Mantuai48 sátortársa, a contubernal-ok egyike vagyok.
– Nem ismerek semmiféle mantuai hadvezért – makacskodott a katona. – És melyik hadjáratban?
– Heliconnál.
– Sohasem hallottam róla.
– Ugyan, Vespius, hiszen csak tréfál – kacagott Julia.
– Tréfál? Nos, velem ugyan ne tréfáljon senki, Marsra mondom!
– Pedig Mars maga is szerelmes volt a tréfák anyjába – mondta kissé riadtan a költő. – Tudd meg
hát, Vespius, én Fulvius vagyok, a költő! Én teszem halhatatlanná a harcosokat.

47
A vadállattal küzdő gladiátorok. (lat.)
48
Vergilius.

152
 – Az istenek mentsenek meg tőle! – suttogta Julia fülébe Sallustius. – Ha Vespius halhatatlanná
lesz, képzeld el, milyen unalmas hetvenkedőt örököl tőlünk az utókor!
A vitéz katona láthatóan zavarban volt. Ekkor végre valamennyiük nagy megkönnyebbülésére jelt
adtak az ünnepi lakoma megkezdésére.
Glaucus villájában már tanúi voltunk egy pompeji lakomának, megkímélhetem az olvasót attól,
hogy ezúttal is részletesen beszámoljak az egymást követő fogásokról meg a tálalás módjáról.
Diomedes rajongott a ceremóniákért, ezért még nomenclator-t is alkalmazott, aki a helyükre ve-
zette a vendégeket.
Az ünnepi asztal, szokás szerint, három részből állt: egy középen és egy-egy a szárnyakon. A ven-
dégek csak az asztalok külső oldala mellett ültek, a belső teret üresen hagyták, hogy a felszolgálók
könnyebben mozogjanak. Az egyik oldalasztal végén Julia ült, mint háziasszony, mellette
Diomedes. A középső asztal egyik sarkánál jelölték ki az aedilis helyét, a másikon a római szenáto-
rét – ez volt a két díszhely az asztalnál. A többi vendéget úgy ültették, hogy a fiatalok (hölgyek és
urak) egymás mellé kerüljenek, hasonlóképpen az előrehaladottabb korosztály is. Igen célszerű
megoldás volt, noha bizonyára sérthette azokat, akik még szívesen sorolták volna magukat a fiata-
lok közé.
Ione és Glaucus egymás mellett helyezkedtek el az asztalnál. A gyöngyházberakásos ülőbútorokat
drága hímzéssel ékesített tollpárnák takarták. A modern gyümölcsös- és dísztálakon alkalmazott ci-
kornyákat akkoriban az istenek bronzba, elefántcsontba vagy ezüstbe vésett képmásai helyettesítet-
ték. Nem felejtkeztek meg a szentelt sótartóról, meg az ősök, a családi Larok szobrairól sem. Az
asztal és az ülőhelyek fölött drága anyagból készült baldachin takarta el a mennyezetet. Az asztal
sarkain magas gyertyatartókat helyeztek el, mert, ha kora délután volt is, a terembe nem juthatott be
a napfény. Az itt-ott fölállított tripusokról mirha- és tömjénillat áradt. A pohárszéken nagy serlegek
és különféle ezüst dísztárgyak hivalkodtak, ugyanúgy (noha valószínűleg ízlésesebben összeválo-
gatva), mint ünnepi alkalmakkor mai otthonainkban szokás.
A ma szokásos asztali áldást az isteneknek ajánlott italáldozat helyettesítette, és az első hálatelt
hódolat szerint Vestát, a házi istenek királynőjét illette.
A szertartás befejeztével a szolgák virágokat hintettek a heverőkre és a márványpadlóra, majd
minden vendég szalagokkal és hársfakéreggel bonyolultan összefűzött virágkoszorút kapott. A ró-
zsák közé vegyített borostyán és ametiszt volt hivatva megóvni a vendégeket a bor káros következ-
ményeitől. A hölgyek koszorúiból hiányoztak a borostyánlevelek, mert a szokások tiltották, hogy
nők – legalábbis nyilvánosan – bort igyanak. Diomedes úgy érezte, itt az ideje kijelölni a basileus-t,
azaz a mulatság királyát. Többnyire sorshúzással döntötték el, ki viselje ezt a roppant fontos tisztsé-
get, máskor a házigazda maga vállalta a jelölést, így történt most is.
Diomedes kissé zavarban volt, nem tudta, kit válasszon. A rokkant szenátort túlságosan tiszteletre
méltónak vélte a feladatra, ráadásul eléggé gyenge lábakon állt szegény. Pansa, az aedilis, alkalmas
lett volna ugyan, de félő volt, hogy a szenátor megsértődik, ha olyasvalakit választanak a lakoma ki-
rályává, akinek a rangja alacsonyabb az övénél. Elgondolkodva latolgatta, kire eshetne a választása,
és megakadt a szeme Sallustius vidám képén. Hirtelen támadt ötlettel a kedélyes epikureusra osztot-
ta ki a király – az arbiter bibendi – méltóságát.
Sallustius illő szerénységgel fogadta a megtiszteltetést.
– Irgalmas király leszek mindazokhoz – mondta –, akik fenékig ürítik a serleget. De az ellensze-
gülőkkel, akik nem akarnak inni, Minos maga sem lehetett volna irgalmatlanabb. Úgy vigyázzatok!
A rabszolgák illatosított vízzel telt edényeket hordoztak körül, és ezzel a kézmosással megkezdő-
dött a lakoma. Az asztalok máris roskadoztak az előételektől.

153
 Az eleinte felületes és szaggatott társalgás lehetővé tette, hogy Glaucus és Ione a világ minden
ékesszólását felülmúló édes-bájos szavakat suttogjon egymásnak. Julia villámló szemmel nézte
őket.
„Hamarosan én veszem át a helyét” – vigasztalta magát.
Clodius, aki a középső asztaltól jól megfigyelhette Julia arcát, nyomban kitalálta, miért olyan in-
gerült, és elhatározta, hogy hasznot húz belőle. Megszólította az asztal fölött, és elcsépelt frázisok-
kal tette a szépet a lánynak. Julia nem lehetett annyira szerelmes, hogy ne legyezgesse hiúságát az
előkelő származású és jóképű fickó figyelmessége.
Sallustius éber pillantása egy percnyi pihenőt sem hagyott a szolgáknak, egyik serleg követte a
másikat, olyan iramban, mintha elhatározta volna, hogy kiüríti a tágas pincéket, amelyeket az olva-
só ma is láthat még Diomedes villája alatt. A derék kereskedő, látván, hogyan lékelik és ürítik ki
egymás után az amforákat, már-már megbánta választását. A rabszolgák – valamennyien még a fér-
fikoron innen (a legfiatalabbak, tízévesformák, töltögették a bort, a náluk talán öt esztendővel idő-
sebbek vizet kevertek hozzá) – láthatóan buzgón osztoztak Sallustius lelkesedésében. Diomedes ar-
ca mind sötétebb bíborszínt öltött, míg figyelte, szolgái milyen kihívó egykedvűséggel támogatják a
lakoma királyának erőfeszítéseit.
– Bocsáss meg, ó, szenátorom – fordult a vendéghez Sallustius. – Úgy látom, meghátráltál. A bí-
borszegély nem mentség: igyál!
– Az istenekre – nyöszörögte köhécselve a szenátor –, a tüdőm is tüzet fogott már! Sallustius
olyan csodálatosan gyors, hogy Phaeton 49 se érhetne a nyomába! Beteg ember vagyok, drága
Sallustius, ments fel, kérlek.
– Én? Soha! Vestára mondom. Pártatlan uralkodó vagyok, igyál!
Szegény szenátor, a lakoma törvényei őt is kötelezték, engedelmeskednie kellett, de minden serleg
egy lépéssel közelebb vitte a Styx vizéhez.
– Lassabban, lassabban, királyom! – nyögte Diomedes. – Hamarosan…
– Árulás! – vágott közbe Sallustius. – Itt nincs helye szigorú Brutusoknak. Ne avatkozzatok a fel-
ség dolgába!
– De hölgyvendégeink is…
– Szeressétek a részegeket! Ariadne talán nem bomlott Bacchusért?
És a lakoma folyt tovább. A vendégek mind többet és hangosabban beszéltek. Túl voltak az utolsó
fogáson, az édességeken is, a rabszolgák körbehordozták a mirhával és izsóppal kevert vizet a befe-
jező kézmosáshoz. Ekkor a vendégekkel szemközt üresen hagyott térségre kis kerek asztalkát hoz-
tak. Az asztal közepe mintegy varázsütésre hirtelen szétnyílt, és illatos vízpermet lövellt fel belőle a
magasba, meghintve az asztalt és a vendégeket. Mire a vízsugár elapadt, a vendégsereg feje fölött
szétnyílt a baldachin, és láthatóvá vált a mennyezet alatt keresztben kifeszített kötél, és rajta a kötél-
táncos, aki pontosan az asztalok fölött mutatta be légies művészetét. (Pompeji híres volt kötéltánco-
sairól, akiknek kései utódai ma is vonzó bájt kölcsönöznek Astley vagy Vauxhall népünnepélyei-
nek.)
A kecses jelenséget mindössze egy kötél tartotta távol a vendégek koponyájától. Manapság, egy
elegáns angol estélyen valószínűleg enyhe rémülettel néznék a merész szökkenéseket, amelyeket a
táncos úgy mutatott be, mintha eltökélt szándéka volna, hogy valakinek a fején kössön ki. A pompe-
ji lakomavendégek azonban kíváncsian figyelték a produkciót, és annál lelkesebben tapsoltak, minél
közelebb járt a táncos ahhoz, hogy valamelyik vendég fejére essen a magasból. Mindenekelőtt a
szenátort tisztelte meg azzal, hogy kis híján lepottyant fölötte a kötélről, és csak az utolsó pillanat-

49
Heliosz napisten fia, akit apja tüzes szekerén elragadtak a szárnyas paripák.

154
ban kapaszkodott meg újból, amikor a társaság már azt várta, hogy a Rómából jött vendég koponyá-
ja úgy széttörik, mint azé a bizonyos költőé, akit a sas véletlenül teknősbékának nézett. Végre, lega-
lábbis Ione örömére, akinek szokatlan volt az effajta mulatság, a táncos hirtelen megállt. Csakhogy
kint megszólalt a zene, és erre újabb, még vadabb táncba kezdett. A zene ritmust váltott, a táncos
ismét megpihent, de mintha valami varázslat tartotta volna hatalmában, nem bírta abbahagyni.
Olyan volt, mint akit valami ismeretlen kór késztet egyre táncolni, és egyetlen dallam tudná csak
meggyógyítani. A zenészek, úgy tetszett, rátaláltak végre arra az egyre, mert a táncos utolsó szök-
kenéssel könnyedén lehuppant a padlóra, és elvonult.
Különféle mutatványok követték egymást, majd a teraszon elhelyezkedett zenekar lágy, olvadó
dallamba fogott, és megszólalt a kar, olyan halkan, hogy a szöveg szinte elveszett a fal mögött.

Ünnep zenéje halk legyen

I
Halld! e szirmokon át köszönt a zene,
Hű csarnokodon, hol Bacchus kerüli a nappalt;
Hogy Kréta nimfájára lelt, ifjú istene,
Ő tanított Pán sípjának finomabb dalt.
Szelíden, mint bornak harmata,
Mely e lakomán hull, isteni permet,
Áradjon italként húrod Hangzata,
Jó hárfánk, Aphroditét tiszteld meg!
II
Vad trombita harsog ajzott csapatoknak;
Zengzetre vonulnak a hadseregek;
De koszorúk közt a sok édes ajaknak
A válasz halk dallama: kedvesebb.
Lopózz, te csak lopózz, muzsikám,
Halk női hang, vágy fél-szava –
Hogy bárki hall, azt higgye: lám,
Ajkamnak szól szeretőm ajaka.

Mire az ének véget ért, Ione arca élénk pírban égett, mert Glaucus az asztal alatt lopva megfogta
szerelmese kezét.
– Kedves kis dal – jegyezte meg leereszkedő mosollyal Fulvius.
– Ó, ha megtisztelnél bennünket… – suttogta Pansa hitvese.
– Azt akarod, hogy Fulvius énekeljen? – kérdezte a lakoma királya, aki éppen most szólította fel a
társaságot, hogy ki-ki igyék a római szenátor egészségére: nevének minden betűjére egy-egy ser-
leggel.
– Megkérhetnénk rá? – suttogta az úrhölgy, és elbűvölő pillantást vetett a poétára.
Sallustius pattintott ujjával, azután súgott valamit a parancsára elősiető rabszolga fülébe. A szolga
eltűnt, majd néhány perc múlva visszatért, egyik kezében kis hárfát, a másikban mirtuszágat hozott.
A költőhöz lépett, és mély meghajlással átnyújtotta neki a hárfát.
– Hiába, sajnos, nem tudok játszani – szabadkozott a költő.
– Akkor a mirtuszághoz énekelsz. Görög módra. Diomedes szereti a görögöket. Én is szeretem a
görögöket, te is szereted a görögöket, valamennyien szeretjük a görögöket. És, magunk között szól-

155
va, nem ez az egyetlen dolog, amit ellopunk tőlük. Ezennel bevezetem itt is ezt a szokást. Én, a ki-
rály. Énekelj, alattvaló, énekelj!
A költő szégyenkező mosollyal kezébe vette a mirtuszágat, majd rövid bevezető után kellemes,
tiszta hangon egy dalba kezdett a civódó és megbékülő szerelmesekről.

Szerelmek koronázása
I
Szökelltek egy szabad napon,
Vadultan, a víg Szerelmek;
Ám ritka mind az oly alkalom,
Hogy búra nem vezetnek.
Volt játék, hengergés, nevetés,
Aztán, nagy hirtelen, összeveszés.
Fuj, fuj! hogy is tehetnek ilyet?
Lesbiám – persze, szégyen! –:
Órája alig, s mi sem szelídebb
Módon veszekedtünk éppen.
II
A Szerelmek, hírlik, mind szabadok
Voltak: törvény se, király se;
De az istenek is csak alattvalók,
Ős rendben, mint én, vagy akár te.
S így oszlott szét népünk: keresett
Királyt, ki rend-tevő lehet.
Egy csók: ah! gyötrelem, azt hiszem,
Gyermekem, mindkét félnek,
Ha erénycsősz király ül odafenn,
És ég veled, szép, szabad élet!
III
Játékaik közt volt egy Sisak,
Fején Ares viselte,
Tollak koronázták, iszonyúak,
Lares-népet ijesztve.
A tollas fej-véd…! Micsoda király!
Kezükből hát a trónra száll.
Lányom, a világ az Erő hona,
Így hódolunk nagyuraknak;
Pedig mosolyuk víg zászlaja
Különb diadalt arathat!
IV
A Sisak hamar eszmélt: túl vad nép
A Szerelmeké, fegyelemre;
Hisz tudja a harcos: egy ily kis Szép
Mily bajt hoz szívre-fejre.
Gyötörték őt, hát kétségbeesetten

156
 Megnősült: bajt legalább felezzen.
Ha királyok is e föld-baján
Felezve könnyítenének,
Gyere hát, osszuk meg, te lány,
Én, lásd, állok kötélnek!
V
A teremben a Szerelem Madara
Az egész dolgot látta;
A királyi galambot a nép nagyura
Ültette is oldalára:
Vidultak is erre mind a Szerelmek!
„Éljen Urunk s Úrnőnk!”, repestek.
Ah! Lesbia, lenne enyém ez a trón…!
S bár homlokod koronáznám…!
De – ah! – ha szíved a trónusom,
Elég, ami szíveden vár rám.

A dal, amely nagyszerűen illett a pompejiek vidám, eleven kedélyéhez, zajos sikert aratott, és az
özvegy ragaszkodott hozzá, hogy névrokonát koszorúzzák meg a mirtuszággal, amelyhez énekelt.
Az ág könnyen hajlott koszorúvá, és a halhatatlan Fulviust óriási taps és Io triumphe50 kiáltások kö-
zepette megkoronázták vele. Ezután a hárfát körbeadták a társaságban. Újabb mirtuszág járt kézről
kézre, és annál maradt, aki hajlandó volt énekelni.
Lemenőben volt a nap, noha a lakomázók, akik már órákat töltöttek az asztal mellett, ebből sem-
mit sem láttak a befüggönyözött teremben. A szenátor elfáradt, a hadfinak vissza kellett térnie
Herculaneumba, ezért mindketten felkeltek helyükről, és távozni készültek, mintegy jelt adva a tár-
saságnak, hogy ideje fölszedelőzködni.
– Várjatok még egy percig, barátaim – marasztalta őket Diomedes. – Ha már ilyen korán elmen-
tek, legalább a búcsújátékot várjátok meg.
Azzal magához intette az egyik felszolgálót, és valamit súgott a fülébe. A szolga kisietett, majd
hamarosan visszajött egy kis tállal, amelyben néhány gondosan lepecsételt és szemre tökéletesen
egyforma táblácska volt. Minden vendégnek vásárolnia kellett egyet – a legkisebb címletű ezüst-
pénzért, mintegy jelképes áron. Ezt a lottójátékot Augustus vezette be, a császárnak kedvenc mulat-
sága volt. A táblácskákon belül feltüntetett nyeremények roppant változatosak, sőt olykor még paj-
zánok is voltak. A költő például savanyú képpel nyugtázta, hogy tulajdon verseinek egyikét húzta ki
(nincs orvos, aki szívesen nyelné le a maga készítette orvosságot), a katonának egy doboz hajtű ju-
tott, amire természetesen nyomban röpködtek a szellemes megjegyzések Herculesről és a guzsaly-
ról,51 Fulvia, az özvegy jókora ivókupát nyert, Julia férfinak való övcsatot, Lepidus pedig egy skatu-
lya szépségtapaszt. A legtalálóbb nyeremény Clodiusnak jutott. A szerencsejátékos el is vörösödött
dühében, amikor átvette ajándékát, az ólmozott kockákat. A vidámságot kissé lehűtötte az a szeren-
csétlen véletlen, amelyet mindenki rossz előjelnek vélt. Glaucusnak jutott ugyanis a legértékesebb
nyeremény: egy görög művész kis Fortuna-szobra. A rabszolga azonban, ahogy átnyújtotta volna,
elejtette a szobrot, és a márvány darabokra tört.

50
A bacchikus szertartások elragadtatott diadalkiáltása.
51
A mondabeli Hercules, egyik szeretője, Omphalé királynő kedvéért, levetette az oroszlánbőrt, női ruhát öltött, és fo-
nalat gombolyított.

157
 Borzongás futott végig a jelenlevőkön, és mindenki az istenekhez fohászkodott, hogy hárítsák el a
leselkedő bajt.
Egyedül Glaucus maradt közönyös, legalábbis látszatra, bár valószínűleg ugyanolyan babonás
volt, mint a többiek.
– Édes neapolisi leánykám – suttogta gyengéden Ione fülébe, aki olyan fehér volt, akár az össze-
tört márványszobor darabjai. – Elfogadom a jóslatot. Azt jelenti ugyanis, hogy veled megkaptam
mindent, ennél nagyobb szerencsét Fortuna istenasszony sem adhat nekem, összetöri tehát a képmá-
sát, hiszen nincs többé szükségem rá.
Sallustius a házigazda egészségére ürítette virágokkal feldíszített serlegét, hogy megpróbálja ezzel
is enyhíteni a baleset okozta rossz hangulatot. A társaság viselkedését egyébként, a jelenlévők mű-
veltségét figyelembe véve, érthetetlenül babonásnak vélhetnénk, ha olykor nem tapasztalnánk még
manapság is hasonlót. Vidéken például előfordul, hogy a vendégkoszorú valamelyik hölgytagját hir-
telen rosszullét fogja el, csak azért, mert éppenséggel tizenharmadiknak kellett elhagynia a szobát.
A házigazda egészségére ürített serleget követte egy másik, amely a császárt köszöntötte, majd egy
búcsúpohár Mercuriusra, hogy kellemes álmokat küldjön valamennyiükre, és ezzel az utolsó italál-
dozattal véget ért a lakoma, a társaság szétoszlott.
Pompejiben ritkán vettek igénybe kocsit vagy gyaloghintót, részint a rendkívül keskeny utcák mi-
att, részint meg azért, mert a város kicsi volt. A vendégek tehát fölvették a díszteremben levetett sa-
ruikat, köpenyt öltöttek, és rabszolgáik kíséretében, gyalog indultak útnak.
Glaucus kikísérte Ionét, és visszament a Julia lakosztályába vezető lépcsőhöz. Egy rabszolga mu-
tatta az utat. A kereskedő leánya már a szobájában várta vendégét.
– Glaucus! – üdvözölte lesütött szemmel. – Látom, valóban szereted Ionét. Csakugyan gyönyörű
teremtés.
– Julia, a nagylelkűséged igazán kedves – felelte a görög. – Igen, szeretem Ionét. És kívánom ne-
ked, hogy udvarlóid között te is találj egyet, aki őszintén szeret.
– Ezt kérem én is az istenektől. Nézd, Glaucus, ezeket a gyöngyöket szánom ajándékul a meny-
asszonyodnak. Juno adja, hogy egészségben viselhesse.
Azzal Glaucus kezébe nyomott egy kis ékszeres dobozt. Jókora szemekből összeállított, értékes
gyöngysor volt benne. Glaucus fenntartás nélkül, bátran elfogadhatta a nyakéket, hiszen általános
szokás volt errefelé ajándékokkal kedveskedni a házasulandóknak. Magában, persze, bőkezű és
büszke athénihoz illően, nyomban elhatározta, hogy háromszoros értékű ajándékkal fogja viszonoz-
ni. Julia elhárította a köszönetet, és bort töltött egy kis kehelybe.
– Sok serleget emeltél atyámmal – mondta mosolyogva –, most igyál egyet velem is. Jó egészsé-
get és szerencsét a menyasszonyodnak.
Ajkához érintette a kelyhet, azután Glaucusnak nyújtotta. Az illem azt kívánta, hogy Glaucus egy
hajtásra fenékig ürítse, és a görög ezt meg is tette. Julia mit sem sejtett Nydia ravasz mesterkedé-
séről, csillogó szemmel figyelte; a boszorkány megmondta ugyan, hogy a hatás egy keveset késhet,
a lány mégis szenvedélyesen hitte, hogy bájai nyomban megteszik a magukét. Ám csalódnia kellett,
mert Glaucus hűvös nyugalommal letette a kelyhet az asztalra, és változatlan, közömbös udvarias-
sággal csevegett tovább. Hiába marasztalta Julia addig, ameddig az illendőség engedte, az athéni vi-
selkedésében nem tapasztalt semmi változást.
– Majd holnapra – vigasztalta magát, mikor csalódottságából felocsúdott. – Majd holnap! Jaj ne-
ked, szegény Glaucusom!
Jaj szegénynek, csakugyan!

158
 IV. fejezet
A TÖRTÉNET MENETÉT MEGÁLLÍTJA EGY KIS KÖZJÁTÉK

Apecides a város környékének legelnagyoltabb útjain sétálgatva töltötte a napot. Nyugtalan volt és
gondterhelt. Esteledett már, amikor megállt a Sarnus mellett, egy néptelen partszakaszon, valamivel
följebb, mint ahol a folyó elkanyarodott a gazdagok fényűző villái felé. A város fehér házai megcsil-
lantak itt-ott a fák és a vadszőlőindák nyiladékain át, de idáig nem hatolt el a város zaja. A zöldellő
partokon gyíkok futkároztak, szöcskék ugráltak, a bozótból néha-néha felhangzott egy-egy madár
éneke, azután elhallgatott az is. Tökéletes béke honolt körös-körül, de ez még nem az éjszaka
csöndje volt. A nappal üde lehelete lengett a levegőben, a fű megrezdült a rovarok táncától, és az
átellenes parton karcsú, fehér vadkecske bandukolt legelészve a sűrű növényzet között, majd meg-
állt a vízparton, hogy szomját oltsa.
Apecides elgondolkodva nézte a folyót, amikor egyszerre kutyaugatásra lett figyelmes.
– Hallgass, szegény barátom – szólalt meg egy hang a közelben. – Az idegen nem tesz kárt a gaz-
dádban. A megtért ifjú fölismerte a hangot. Megfordult. A titokzatos öreget pillantotta meg, akit a
nazarénusok gyülekezetében látott.
Az öregember mohával benőtt kövön üldögélt, mellette botja, vándortarisznyája, lábánál bozontos
kis kutya hevert, ki tudja, hány veszedelmes, különös zarándokút társa.
Az aggastyán arca valósággal balzsam volt Apecides zaklatott lelkének. Odament hozzá, áldását
kérte, majd leült mellé.
– Úgy felszerelkeztél, atyám, mint aki hosszú útra indul – mondta. – Máris elhagysz bennünket?
– Fiam. – felelte az öreg –, hátralévő napjaim száma itt, e földön igen kevés. Ezt a keveset úgy
használom fel, ahogyan kell. Vándorlok egyik helyről a másikra, vigaszt nyújtok azoknak, akik az
Ő nevében gyűlnek egybe, és hirdetem a Fiú dicsőségét, úgy, amint tanúságot tett róla előttem, az Ő
szolgája előtt.
– Azt mondják, te láttad Krisztust?
– Láttam, és ő támasztott fel halottaimból. Tudd meg, igaz hitre tért ifjú, hogy én vagyok az, aki-
ről az Apostol írásában olvashatsz. Messzi Judeában, Nain városában lakott egy egyszerű, szomorú
szívű özvegy. Egyetlen fián kívül nem maradt már senkije sem. Bánatos szíve minden szeretetével
csüggött rajta, hiszen a fiú tökéletes hasonmása volt rég elhalt apjának. És a fiú meghalt. A nádszál,
amelyre a szegény asszony támaszkodott, eltörött, az olajoskancsó kiszáradt. A halottat koporsóba
fektették, és amikor a városkapu közelébe értek vele, a gyászoló sokaság összetorlódott, és néma
csönd támadt közöttük, mert az Isten Fia közeledett feléjük. Az anya, aki a koporsó mögött ment, el-
fojtotta zokogását, de aki csak ránézett, láthatta, hogy megszakad a szíve. És az Úr megsajnálta az
özvegyet, kezét a koporsóra tette, és így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” És a halott fölébredt,
és az Úr arcát látta. Ó, milyen végtelen, ünnepélyes nyugalom sugárzott homlokáról, a gondoktól
barázdált, szomorú arc szavakkal le nem írható mosolyából, a róla sugárzó isteni jóság elűzte a sír
sötét árnyait. Én pedig fölkeltem, beszéltem, éltem. Megöleltem anyámat. Igen, én vagyok a feltá-
masztott halott! Az emberek kiáltoztak körülöttem, a temetési kürtök vígan harsogtak, és mindenki
hangosan hirdette: „Az Isten megtekintette az ő népét.” Én mit sem hallottam, nem éreztem, nem
láttam semmit, egyedül a Megváltó arcát néztem.
Az aggastyán mélységesen megrendülve elhallgatott. Apecides úgy érezte, elfogy a lélegzete, bor-
sózott a háta: ez az ember, aki itt ül mellette, ismeri a Halál misztériumát!
– Addig – folytatta az aggastyán – olyan voltam, mint a többi fiúk, nem éppen romlott, de meg-
gondolatlan, nem törődtem egyébbel, csak a szerelemmel, a jó élet örömeivel, sőt, még a

159
szadduceusok földhözragadt, homályos tanai is vonzottak. De feltámadva halottaimból, fölébredtem
az iszonyú sivár álmokból, amelyekről beszélni sem merek, visszaszólíttattam a földre, hogy tanú-
sítsam az Ég hatalmát, és halandó létemre a halhatatlanság tanújává legyek. Számomra új élet tá-
madt a sírból. Ó, szerencsétlen, elveszett Jeruzsálem! Ott láttam viszont őt, akitől az életemet kap-
tam, nyomorúságos kínhalálra ítélve! Álltam a hatalmas tömegben, messze voltam tőle, de láttam a
kereszt fölött tündöklő fényt. Hallottam a csőcselék gúnyolódását, és dühödten kiáltoztam, fenyege-
tőztem, de ügyet sem vetettek rám. Hangom elveszett az üvöltő hangok zűrzavarában. De még ak-
kor is, gyötrődésemben és az ő halálos gyötrelmei láttán, úgy rémlett, mintha megtört tekintete
megpihenne rajtam, mintha ajka mosolyra nyílna, mint akkor, amikor az Ember Fia legyőzte a ha-
lált. Lecsillapodtam és elcsöndesedtem. Neki, aki másokért dacolt a halállal, ugyan mit jelenthet a
sír? A nap sugarai ferdén hullottak sápadt arcára, és akkor megláttam, milyen hatalmas erő lakozik
benne! Azután lehanyatlott a nap, a fény kihunyt, sötétség borult a földre. Meddig tartott, nem tu-
dom. A homályban éles, keserű kiáltás harsant, és utána néma csend támadt… Ki mondhatná el an-
nak az éjszakának a rémségeit? Jártam a várost. A föld rengett lábam alatt, a házak alapjaikban ren-
dültek meg, minden élő elmenekült az utcákról, de a holtak járkáltak; ködös, kísérteties árnyak
osontak halotti lepleikben, néma ajkukon, fénytelen szemükben rémítő és gyászos intelem. Elsuhan-
tak mellettem, rám meredtek, hiszen testvéreim voltak valamikor, fölismertek, és bólintottak fejük-
kel. Kikeltek sírjukból, hogy tudtára adják az élőknek: van föltámadás.
Az öreg ismét elhallgatott, azután már nyugodtabban folytatta.
– Azóta száműztem magamból minden földi gondolatot, és csakis ŐT szolgálom. Zarándok va-
gyok, hirdetem az igét, bejártam a világ négy sarkát, hirdettem az Ő istenségét, új híveket toboroz-
tam táborába. Jövök, mint a szél, és úgy megyek ismét: vetek, amiképpen a szél szórja a magvakat,
amelyektől dúsan virul a föld.
Fiam, mi itt, ezen a földön nem találkozunk többé. Ne felejtsd el ezt az órát. Mit érnek az élet
örömei, mit ér a pompa? Az élet úgy fénylik, mint a lámpás, egy óra hosszat, azután kialszik. De a
lélek fénye a csillag, amely örökké világít a megmérhetetlen térben.
Ezután hosszasan elbeszélgettek a halhatatlanság magasztos tanairól.
A megtért ifjú háborgó lelke elcsitult, szárnyra kapott. Hiába, nemrég hagyta csak el régi hitét, sok
emlék kötötte még a múlthoz, és most úgy lélegzett fel, mintha hosszú rabság után elhagyta volna
sötét és nyirkos börtönét, hogy kilépjen végre a fönséges, szabad levegőre. Az öregember és
Olinthus kereszténysége erőteljesen és összetéveszthetetlenül különbözött egymástól. Az öregé sze-
lídebb volt, gyengéd és átszellemült, Olinthus konok heroizmusában valami vadság, türelmetlenség
rejlett – ezért lehetett alkalmas a szerepre, amelyet rá osztott a sors –, de a vértanúk bátorsága el-
nyomta lelkében a szentek szelídségét. Nem adott enyhülést, nem lágyította meg a szíveket, inkább
lazított, izgatott, ingerelt. A fönséges aggastyán egész lénye szinte fürdött az isteni szeretetben, az a
mosoly az istenarcon kiégette belőle a durva földi szenvedélyek salakját, és a hősök ereje mellé
gyermeki gyöngédséggel is megajándékozta.
– És most – mondta, amikor a nap utolsó sugarai is eltűntek nyugaton, kihunytak az utolsó napsu-
garak –, elindulok az alkonyi hűvösségben. A császári Róma felé veszem utam. Élnek még ott szent
férfiak, akik hozzám hasonlóan látták Krisztus arcát. Szeretnék találkozni velük még egyszer, mie-
lőtt meghalok.
– De atyám, hideg lesz neked az éjszaka, és hosszú az út! Rablókkal is találkozhatsz útközben. Pi-
henj még holnapig.
– Kedves fiam, nincs az én tarisznyámban semmi, ami megkísértené a rablókat. És az Éjszaka,
meg a Magány? Belőlük áll össze a létra, amelyen angyalok járkálnak le-fel, míg lelkem Istenről
álmodhat a tövében. Ó, ki tudja azt, mit érez a zarándok szent vándorútját járva: szívében nincs fé-
lelem, nem retteg semmiféle veszélytől, mert vele az Isten. A szél kedvesen susog fülébe, az erdők a

160
Mindenható szárnyainak védelmében szunnyadnak, a csillagok a Mennyország szent könyvének be-
tűi, a szeretet zálogai, a halhatatlanság tanúi. Az éjszaka a zarándok nappala. – Az öreg megölelte
Apecidest, majd fogta botját, tarisznyáját, s míg a kutya vígan ugrabugrálva előreszaladt, maga las-
sú léptekkel, fejét lehajtva, útnak indult.
Apecides hosszan nézett az aggastyán meggörnyedt alakja után, míg csak el nem tűnt szeme elől a
fák között. Az égen már kigyúltak a csillagok, mire fölrezzent merengéséből, és eszébe jutott, hogy
találkoznia kell Olinthusszal.

V. fejezet
A BÁJITAL ÉS HATÁSA

Nydia a kertben, az oszlopok között várta haza Glaucust. Valójában csak úgy találomra ment el
hozzá, remélve, hogy talán nem kell sokáig várnia; aggódva, félve, várakozással telve szerette volna
megragadni a legelső alkalmat, hogy felhasználja a bájitalt, ám eközben félig-meddig azt szerette
volna, hogy minél később jöjjön el a kedvező alkalom.
Riadtan, izgatottan, dobogó szívvel, kipirult arccal várt, hátha Glaucus még sötétedés előtt haza-
tér. Az athéni akkor lépett be a kapun, amikor a bíborszínt öltött égbolton felbukkantak az első, pis-
lákoló csillagok.
– Ohó, kislány, engem vársz?
– Nem, a virágokat öntöztem, és leültem itt pihenni egy keveset.
– Meleg volt ma – mondta Glaucus, és maga is letelepedett egy padra az oszlopok között.
– Nagyon.
– Behívnád Davust? Fűt a bor, sokat ittam. Jólesnék valami hűsítő ital.
Hirtelen és váratlanul itt volt az olyannyira várt alkalom. Glaucus önként, szabad akaratából, való-
sággal felkínálta Nydiának.
– Majd én elkészítem neked – mondta akadozó lélegzettel. – Azt a nyári keveréket, amelyet Ione
is szeret: hóban hűtött, könnyű, mézes borból.
– Köszönöm – bólintott gyanútlanul Glaucus. – Ha Ione szereti, akkor nekem is jó. Meginnám, ha
méreg lenne is.
Nydia arca elborult, de azután elmosolyodott. Néhány percre visszavonult, és már hozta is a serle-
get az itallal. Glaucusnak nyújtotta. Mit nem adott volna érte, ha csak egy órára is övé lehet a látók
gyönyörűsége. Ha megfigyelhetné, hogyan válnak valóra reményei, miként ébredezik az annyira
áhított szerelem, és a perzsákénál is alázatosabb hódolattal fogadhatná azt a felkelő napot, amely –
hiszékeny lelkének meggyőződése szerint – ezentúl bevilágítja élete sivár éjszakáját! Merőben más-
fajta gondolatok voltak ezek, mint amilyenek a hiú pompeji hölgy fejében fordultak meg az imént,
mikor ugyanilyen feszülten leste-várta az ital hatását. Julia vakmerőségét szegényes, sekélyes indu-
latok fűtötték: kicsinyes sértődöttség és alantas bosszúvágy. Hitvány diadalra vágyott, és ezt az ér-
zést nem átallotta szerelemnek nevezni. A thessaliai leány vad szívében féktelen, de tiszta szenve-
dély élt. Utat tévesztett, méltatlan őrültséggé fokozódott, de nem alacsonyították le szennyes
érzelmek. Ez a szerelem az életet jelentette neki, és most talán viszonzásra találhat.
Hogyan is bírt volna ellenállni a kínálkozó lehetőségnek?
A falnak kellett támaszkodnia, nehogy elessen, az imént még égő arcáról eltűnt minden szín, kar-
csú ujjait görcsösen összekulcsolva, félig nyitott szájjal, szemlesütve várta, mit mond majd Glaucus,
ha újból megszólal.

161
 Glaucus ajkához emelte a serleget. Kortyolt egy keveset, talán negyedrésznyit. Akkor fölnézett, és
meghökkenve látta Nydia elváltozott arcát. Furcsán feszült, szinte szenvedő volt. Letette a serleget,
és ijedten felkiáltott:
– Mi baj, Nydia? Nydia! Hallod? Rosszul vagy? Fáj valamid? Az arcodon látom. Mi bajod, sze-
génykém? – Felkelt a padról, és indult volna a lányhoz, de ebben a pillanatban jéghideg fájdalom
hasított szívébe, és szédülő fejében vad zűrzavar támadt. Mintha kisiklott volna lába alól a padló, és
ő a levegőben lépkedne, ellenállhatatlan, földöntúli boldogság áradt el bensejében, azt hitte, lebegni
tudna a föld fölött, azt kívánta, bárcsak szárnyai nőnének, sőt ebben az újszerű, lebegő mivoltában
úgy érezte, már nőttek is. Önkéntelenül harsány, diadalmas kacagásra fakadt. Tapsolt, fel-
felszökkent a levegőbe, mint valamelyik jósda megszállott papnője. A természetfölötti mámor, ami-
lyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt. Részben legalábbis. Vére szinte nyargalt ereiben, úgy
áradt, száguldott ujjongva, ahogyan a gátja vesztett folyam rohan a tengerbe. Szíve hatalmas erővel
dobolt, agyába kergette a vért, Glaucus érezte halántékán a duzzadó, feszülő ereket, amelyek csak-
nem elpattantak már, nem győzték befogadni a még mindig növekvő áradatot. Minden elsötétült
előtte. De mégsem annyira, hogy ne látta volna szemközt az izzó falakat, a rájuk festett alakok mint
szellemképek lebbentek, siklottak ide-oda a félhomályban. És a legkülönösebb az volt, hogy nem
érezte magát betegnek. Az iszonyú őrület mindinkább elhatalmasodott rajta, de Glaucus nem szen-
vedett. Ezek az újszerű érzések vidámak, elevenek voltak, mintha a valóságosnál is ifjabb életerő
ömlött volna szét testében. A téboly felé sodródott – de nem tudott róla.
Nydia nem felelt Glaucus első kérdésére. Nem tudott megszólalni. A félelmetes, vad kacagás ri-
asztotta fel lázas álmodozásából. Nem láthatta Glaucus eszeveszett hadonászását, sem azt, hogy bi-
zonytalan, rogyadozó léptekkel támolygott erre-arra, de hallotta a szaggatott, összefüggéstelen, té-
bolyult szavakat, amelyek elhagyták ajkát. Rémülten, kétségbeesve rohant hozzá, karját nyújtogatva
kereste, és amikor megérintette végre, a földre vetette magát, és félelmében zokogva karolta át a
szeretett férfi térdét.
– Ó, szólj hozzám, kérlek, mondj valamit! Ugye nem gyűlölsz? Beszélj! Beszélj!
– A legfényesebb istennőre mondom, Ciprus gyönyörű ország. Hohó! Vér helyett megtelünk bor-
ral. Most meg felnyitják annak a faunnak az ereit, hadd lássuk, hogyan gyöngyözik, pezseg, buzog
az áradó nedű! Ide hozzám, vén, jókedvű isten! Kecskén lovagolsz, mi? De szép hosszú, selymes a
szőre! Többet ér, mint valamennyi parthusi versenyparipa együttvéve! Csak egy szóra! A te borod
erős ám nekünk, halandóknak. Ó, de szép! Pihennek a lombok. Az erdő hullámzó zöldje foglyul ej-
tette Zephyrust, és elnyelte. Szellő se rezdül, levél se mozdul. És én látom az Álmokat; szárnyukat
összecsukták, alusznak a szilfa mozdulatlan ágain. És ott messze, kék folyó csillog a déli csöndben.
Ni, forrás, forrás vize tör a magasba! Ó, én forrásom! Ugye, nem akarod kioltani görög napom su-
garait ezüst karjaiddal? Miféle alak lopakodik ott, a bokrok között? Úgy suhan, mint a holdsugár.
Fején tölgyfalevélből font koszorú. Kezében felfordított korsó, parányi rózsaszín kagylókat meg
csillogó vizet önt ki belőle. Nézd csak, az arcát! Ember ilyet nem látott még! Nézd, magunk va-
gyunk. Kettesben, ebben a nagy erdőben. Ajkán nincs mosoly, méltósággal, édesbús arccal lépdel.
Ha! Meneküljünk! Nimfa! Vad, erdei nimfa! Megőrül, aki látja! Meneküljünk! Oda nézz, észrevett!
– Ó, Glaucus! Glaucus! Nem ismersz meg? Ne tombolj, mert még egy szó, és meghalok!
Ekkor, mintha újból változott volna a kép a szerencsétlen athéni bomlott agyában. Megsimogatta
Nydia selymes haját, rendezgette zilált fürtjeit, sóváran nézte a lány arcát. A gondolatok szakadozó
láncát talán mégis összetartotta még itt-ott néhány szem, mert Nydia vonásai Ione emlékét idézték
fel. És ekkor, talán mert a szerelem is növelte erejét, végképp elhatalmasodott rajta az őrjöngő té-
boly.
– Venusra, Dianára és Junóra esküszöm – kiáltott fel –, hogy tartsam bár most a vállamon a földet,
mint egykori hazámfia, Hercules (Ostoba Róma! Minden igazi nagyság görög volt, hiszen még iste-

162
neitek se volnának nélkülünk!), mondom, mint énelőttem hazámfia, Hercules, mindenestül belehají-
tanám a káoszba, Ione egyetlen mosolyáért. Ó, te gyönyörű, te imádott! – tette hozzá elmondhatat-
lanul gyengéden és szomorúan. – Nem szeretsz. Rossz vagy hozzám; az egyiptomi megrágalmazott
engem. Nem tudod, hány órát töltöttem el az ablakod alatt, nem tudod, meddig néztem a csillagokat,
és vártam, hogy te, az én napom, felkelj végre. És mégsem szeretsz, elhagytál! Ó, most ne hagyj el.
Érzem, nem élek sokáig, hadd nézzelek, legalább utolsó percemig. Atyáid napfényes földjéről szár-
mazom én is, megjártam Phyle bérceit, az Ilissus olajligeteiben jácintot és rózsát téptem. Nem
hagyhatsz el, hiszen atyáink testvérei voltak egymásnak. Azt mondják, szép ez az ország, éghajlata
derűs, de én magammal viszlek. Hohó! Te sötét árny, miért magasodsz közénk, mint komor felhő?
Homlokodon a halál rémítő, hideg bélyege, ajkadon gyilkos mosoly, a neved Orcus, de itt a földön
Arbacesnak neveznek az emberek! Látod, ismerlek. Takarodj, sötét árnyék! Varázslatod mit sem ér.
– Glaucus! Glaucus! – suttogta Nydia kétségbeesetten, azután karja elernyedt, és mintha a kétség-
beesés, a bűnbánat és a féltés letaglózta volna, élettelenül hanyatlott a földre.
– Ki szólít? – kérdezte harsányan Glaucus. – Ione, ő az! Elragadták, de kiszabadítjuk. Hol az író-
vesszőm? Ha, megvan! Megyek, Ione, megmentlek. Várj! Megyek!
Azzal egyetlen ugrással kirontott az oszlopok közül, ki a házból, azután tántorgó léptekkel, fél-
hangosan dünnyögve, motyogva magában, sebesen nekivágott a csillagfényes éjszakának. A végze-
tes ital, mint a tűz, égett ereiben, hatását talán még az előzőleg elfogyasztott bor is fokozta. A pom-
peji polgárok hozzászoktak az éjszakai tivornyákról hazafelé tartó részegekhez, és mosolyogva,
kacsingatva kitértek az útjából. Azt hitték, Bacchusnak áldozott, hiszen Pompejiben igencsak tisz-
telték ezt az istent. Ám akadtak, akik jobban megnézték, és ajkukra fagyott a mosoly. Megnevezhe-
tetlen félelem lett úrrá rajtuk. Glaucus elhagyta már a népesebb utcákat, gépiesen haladt előre Ione
háza felé. Mind elhagyatottabb negyedekben kóborolt, míg eljutott Cybele ligetébe, éppen oda, ahol
Apecidesnak és Olinthusnak találkoznia kellett.

VI. fejezet
TÖBB SZEREPLŐ IS TALÁLKOZIK – MINDEN PATAK A MAGA MEDRÉBEN FUT, MÉGIS
EGYAZON ÖBÖLBE SIET VALAMENNYI

Arbaces türelmetlen volt. Tudni szerette volna, vajon Julia megitatta-e már a gyűlölt vetélytárssal a
mérget, és ha igen, mi történt azóta. Amint besötétedett, nyomban elindult, hogy felkeresse Juliát, és
kielégítse kíváncsiságát. Mint említettem, akkoriban a férfiak szokás szerint övükre függesztve
hordták az írótáblát és az íróvesszőt, hogy mindig kéznél legyen. Otthon tették csak le, az övvel
együtt. Valójában azonban, írószerszám ürügyén a rómaiak igen éles és veszedelmes fegyvert visel-
tek. Ilyen íróvesszővel – stílussal – döfte le Caesart a szenátusban Cassius. Arbaces derekára kap-
csolta övét, vállára terítette köpenyét, és hosszú botjára támaszkodva elindult Diomedes háza felé. A
reménnyel és a bosszúvággyal szövetkezett orvosi tudás sokat tett azért, hogy Arbaces visszanyerje
régi erejét, de a botot még nem nélkülözhette.
A holdfénynek különleges varázsa van a déli tájakon! A nappal gyorsan siklik át az éjszakába, az
alkonyat alig ver hidat a kettő közé. Egy percre sötét bíborszínt ölt az ég, a víz tükrén a rózsaszín
ezernyi árnyalata csillog, és az árnyék már félig győzedelmeskedett a fényen, az égen egyszerre fel-
ragyog a csillagsereg, megjelenik a hold, és átveszi uralmát az éjszaka.
A holdfényben lágyan csillogtak Cybele szent ligetében az emberemlékezet óta ott álló terebélyes
fák lombjai. Hosszú, elnyújtott árnyékokat vetettek a földre, és réseiken át némán kandikáltak le a

163
csillagok. A sötét lombok között szinte meghökkentően fehérlett a kis templom, mintegy emlékez-
tetve az arra járókat, hogy a liget megszentelt hely.
A fák alatt Calenus sietett határozott léptekkel a szentélyhez, óvatosan félrevonta az épület hátsó
fala menten nőtt bokrok sűrű ágbogait, és bebújt közéjük. Tökéletes rejtekhely volt, mögötte a
templom, előtte a bokrok, senki sem sejthette, hogy van ott valaki. A liget újból kihaltnak tetszett,
messziről hallatszott csak odáig egy-egy mulatozó társaság lármája, vagy valami halk zene foszlá-
nyai. Arrafelé, mint manapság, akkoriban is szívesen kószáltak az emberek szép nyári éjszakákon az
utcán, élvezték a hűs levegőt, a tündöklő holdfényt, és úgy viselkedtek, mintha az éjszaka a nappal
hűsebb folytatása volna.
Innen, a zöldellő magaslatról, a fák között látni lehetett a tenger széles, sötét bíborszínű tükrét; a
part hajlatában Stabiae villái fehérlettek, még távolabb a lectiariumi hegyek halvány körvonalai ol-
vadtak bele a pompás égbolt sötétjébe.
Arbaces a ligeten átvágva igyekezett Diomedes villája felé. Hórihorgas alakja éppen akkor buk-
kant fel a liget szélső fái között, amikor Apecides is megérkezett az Olinthusszal megbeszélt talál-
kozóra. Egyszerre értek a kis templomhoz.
Arbaces azonnal felismerte Isis papját.
– Lám csak, Apecides – mondta. – Legutóbb, amikor találkoztunk, ellenségem voltál. Azóta sem
láttalak, pedig szeretném, ha ezentúl is tanítványom és barátom lennél.
Apecides a hang hallatára összerezzent. Megállt, és keserű, megvető, haragos tekintettel mérte vé-
gig az egyiptomit.
– Gazember, csaló! – tört ki végül. – Visszajöttél hát a halál torkából? Ne hidd, hogy ismét befon-
hatsz bűnös üzelmeid hálójába! Retiarius!52 Hálót vetsz, de én felfegyverkeztem ellened.
– Csitt – suttogta Arbaces, de vonásai a királyi sarj sértett büszkeségéről árulkodtak. Isis papjának
könyörtelen szavai fájdalmas sebet ütöttek rajta. – Csitt, halkabban – suttogta. – Meghallhat valaki.
És ha illetéktelen fülekbe jut, amit mondtál, nos, akkor…
– Fenyegetsz? És ha az egész város hallaná?
– Őseim szelleme sohasem engedné, hogy megbocsássam neked. De várj, hallgass meg. Azt hit-
ted, meg akartam gyalázni a húgodat, és ez felbőszített. Ne, nyugodj meg, egy percet kérek még!
Igazad van. Megőrjített a szenvedély és a féltékenység! Keserűen megbántam már azt az esztelen-
séget. Bocsáss meg. Én, aki soha élő embertől nem kértem bocsánatot, most könyörgök neked, bo-
csáss meg! Sőt, jóváteszem a sérelmet: megkérem a húgod kezét. Ne szólj semmit, gondolkozz! Mit
nyújthatna az a könnyűvérű görög, ahhoz képest, amit én felajánlok neki? Korlátlan gazdagságot, a
származásomat, amely olyan távoli múltba vezet vissza, hogy mellette a legrégibb görög vagy ró-
mai név is tegnapi keletű csupán, tudásomat, amelyről magad is tanúskodhatsz. Add nekem a húgo-
dat, és egész életemmel teszem jóvá azt az egyetlen ballépésemet.
– Egyiptomi! Még ha beleegyeznék is, húgom irtózik még attól is, hogy egy levegőt szívjon veled.
De ne feledkezzünk meg az én sérelmeimről sem. Azt, hogy csalásaid eszközévé tettél, talán már
megbocsátanám, de azt, hogy elcsábítottál, hogy bűnrészessé aljasítottál, hogy bemocskoltál, eskü-
szegővé tettél, ezt nem bocsátom meg soha! Reszkess! Már készülök arra a pillanatra, amikor hamis
isteneiddel együtt leleplezlek. A világ elé tárom parázna circei53 életedet, leleplezem szemfényvesz-
tő jóshelyeidet, Isis bálványának szentélyét közmegvetés és gúny tárgyává teszem. A te neved,
Arbaces, undor és utálat tárgya lesz. Reszkess!
Az egyiptomi arcán halálos sápadtság váltotta fel az iménti pírt. Hátranézett, aztán előre, körül-
kémlelt, hogy megbizonyosodjék róla, senki sincs a közelben, majd tágra nyílt, sötét szemével Isis

52
Az ellenfél fejére vetett hálóval küzdő gladiátor, (lat.)
53
Circe (gör.: Kirké) – mitikus varázslónő, aki az embereket állatokká változtatta. (L. Odüsszeia, 10. ének)

164
papjára meredt. Másvalaki, akit nem bátorít Apecides lángoló, isteni lelkesedése, alig bírta volna
emelt fővel elviselni a szeméből sugárzó gyűlöletet és fenyegetést. Az ifjú keresztény azonban rez-
zenetlenül, büszke daccal állta a tekintetét.
– Apecides – mondta az egyiptomi reszkető, szinte bizalmasan halk hangon. – Vigyázz! Mit for-
gatsz a fejedben? Amit mondtál… Várj! Jól gondold meg, mit válaszolsz! Harag sugallta elhamar-
kodott kijelentés volt csupán, és nincs még semmiféle határozott célod, vagy kiterveltél már vala-
mit?
– Az igaz Isten sugallja szavam, mert én már az Ő szolgája vagyok – felelte bátran az ifjú. – És
tudom, hogy az Ő kegyelméből vannak már bátor emberek, akik kijelölték a képmutatás és a Go-
nosz bukásának napját. Mielőtt harmadszor is felkel a nap, tudni fogsz mindent. Reszkess, aljas va-
rázsló! És most… megyek.
Arbaces lelkében elszabadultak az egykori haza forróságában termett, őseitől örökölt vad szenve-
délyek, amelyeket ravaszkodó nyájasságával, filozofikus, hűvös modorával mindig is nehezen ta-
kargatott. Fejében egymást kergették a gondolatok: látta, hogy makacs, szinte elháríthatatlan aka-
dály tornyosul elébe, meggátolja, hogy Ionét akár törvényes hitvesként megkapja. Apecides mint
Glaucus fegyvertársa, meghiúsítja minden tervét, ráadásul gyalázatot hoz nevére és az istennőére,
akit szolgált, noha maga sem hitt benne, és leleplezi a csalást, a bűnöket. Szerelme, hírneve, sőt éle-
te forgott kockán, a jelek szerint már a merénylet napját, sőt óráját is kitűzték. Apecides szavaiból
megértette, hogy a fiú felvette a keresztséget, és jól tudta, milyen fékezhetetlen lelkesedés fűti a hit
újdonsült híveit. Apecides tehát ellenség, akit most még hatalmában tart. Megmarkolta íróvesszőjét.
A kis templom előtt álltak. Még egyszer gyorsan körülnézett. Senkit sem látott a közelben. A csend
és a magány tettre csábította.
– Halj meg hát, eszeveszett – suttogta. – Pusztulj, sorsom kerékkötője!
És abban a pillanatban, amikor az ifjú keresztény megfordult és indulni készült, Arbaces karja a
magasba lendült Apecides bal válla fölött, és az éles fegyver kétszer egymás után lesújtott. Apecides
némán, hangtalanul zuhant a szentély fala mellé. A döfés szívéig hatolt.
Arbaces egy percig vad, szinte állati örömmel szemlélte halott ellenségét, csak azután döbbent rá,
mekkora veszélynek tette ki magát. Az íróvesszőt gondosan megtisztogatta a dús füvön, majd áldo-
zata köntösébe törölgette, azután összevonta magán köpenyét, és sietve el akarta hagyni a ligetet,
amikor észrevette, hogy furcsa, tántorgó, bizonytalan léptekkel fiatal férfialak közeledik az ösvé-
nyen. A holdfény krétafehérre festette arcát. Az egyiptomi fölismerte. Glaucus volt az. A szerencsét-
len, bomlott agyú görög ifjú énekelt. Tébolyult dala különféle himnuszok és szent ódák értelmetle-
nül összezagyvált töredékeiből állt.
Az egyiptomi nyomban látta, milyen állapotban van Glaucus, és azt is tudta, mitől.
„Aha, a pokoli kotyvalék hatott tehát – gondolta –, és lám, a sors idevezérelt, hogy egyszerre két
ellenségemmel is végezhessek.”
Jószerével még meg sem gondolta, mit tesz, sietve behúzódott a szentély oldalsó fala mellé, és el-
bújt a bokrok között. Leshelyéről, mint a tigris a vackából, leste, hogyan közeledik második áldoza-
ta. Glaucus csillogó, szép szeme nyugtalan tűzben égett, szoborszép arca, színtelen ajka görcsös fin-
torokra torzult. Látszott, hogy nincs észnél. Odaért Apecides holttestéhez, amelyből sötétvörös
vérpatak csordogált a fűre. Bármennyire dúlt volt is elméje, a különös, kísérteties látvány lenyűgöz-
te. Megtorpant, mintha valami felderengett volna benne, tenyerét homlokára szorítva állt, talán gon-
dolkodni próbált.
– Ez meg mi? – motyogta. – Endymion, ilyen mélyen alszol? Mit mondott néked a hold? Félté-
kennyé teszel, ideje fölébredni! – Azzal lehajolt, mintha föl akarná emelni a holttestet a földről.

165
 Az egyiptomi, tulajdon gyengeségéről tökéletesen megfeledkezve, előugrott rejtekhelyéről, és egy
ütéssel a földre sújtotta a görögöt, aki éppen Apecides fölé hajolt. Glaucus lerogyott az ifjú keresz-
tény holttestére, és ekkor Arbaces torka szakadtából kiabálni kezdett.
– Polgárok! Polgárok! Segítség! Siessetek! Ide! Ide! Gyilkosság! Gyilkosság a szentély előtt, se-
gítsetek, nehogy megszökjék a gyilkos – kiabált, és lábát Glaucus törzsére tette. Az óvintézkedés
merőben fölösleges volt, mert Glaucus a méregtől és az eséstől amúgy is tehetetlen volt. Mozdulat-
lanul, félájultan hevert, néha-néha nyögött csupán vagy motyogott érthetetlen, zavaros szavakat.
Arbaces még egyre segítségért kiáltozott, ám eközben valami bánathoz vagy talán lelkiismeret-
furdaláshoz hasonló érzés kerítette hatalmába. Mert elvetemült gonosztevő létére nem halt ki belőle
minden emberség; Glaucus védtelensége, zavart beszéde, tébolya még Apecides halálánál is sokkal
jobban megrázta.
– Szerencsétlen sárgöröngy – mormolta félhangosan –, szegény emberi elme! Most vajon hol la-
kik benned a lélek? Megmenthetnélek, vetélytársam, nem, soha többé nem kell tartanom tőled. De a
sors parancsának engedelmeskednünk kell, biztonságom megköveteli, hogy feláldozzalak. – Majd,
mintha túl akarná harsogni a háborgó lelkiismeret szavát, még hangosabban kiabált, sőt, kihúzta
Glaucus övéből az íróvesszőt, belemártotta a meggyilkolt fiatalember vérébe, és oda tette a holtte-
tem mellé.
Ekkorra már rohanvást érkezett néhány lihegő polgár, és a liget hamarosan megtelt kíváncsisko-
dókkal. Többen fáklyával siettek oda, ami a holdfényben ugyan legfeljebb arra volt jó, hogy a resz-
keteg lángok vörösre fessék a fák sötét lombjait.
– Emeljétek fel a holttestet – rendelkezett az egyiptomi –, és őrizzétek jól a gyilkost.
A polgárok fölemelték Apecides tetemét, és szent felháborodással, borzadva látták, hogy az élette-
len porhüvely a hőn imádott Isis egyik papjának holtteste, de megdöbbenésük talán még fokozódott,
amikor a gyanúsítottban felismerték a nagyszerű, körülrajongott athénit.
– Glaucus – kiáltották kórusban a bámészkodók –, lehetséges?
– Előbb hinném el – súgta egyikük a szomszédjának –, hogy az egyiptomi maga volt a gyilkos.
Egy centurio furakodott át a sűrűsödő tömegen.
– Mi történt? Vérontás? Ki a gyilkos? – kérdezte tekintélye tudatában.
A körülállók Glaucusra mutattak.
– Ő volna? Marsra mondom, inkább áldozatnak nézném. Ki vádolja?
– Én! – állt elő Arbaces, és kevélyen kiegyenesedett. Ruháján megvillantak a drágakövek, és
nyomban meggyőzték a derék katonát arról, hogy tekintélyes tanúval áll szemben.
– Engedelmet: a neved? – kérdezte.
– Arbaces. Gondolom, ismert név Pompejiben. A ligetben sétáltam, amikor megláttam a görögöt
és Isis papját, komoly beszélgetésbe merülve. A görög tántorgott, hevesen hadonászott és hangos-
kodott, mint a részegek vagy a bolondok. Hirtelen a magasba emelte az íróvesszőjét, és akkor oda-
rohantam, de elkéstem, már nem tudtam megakadályozni a történteket. Kétszer szúrt az íróvessző-
vel, azután az áldozat fölé hajolt. Rémületemben és haragomban lesújtottam rá. Azonnal
összerogyott. Ezért is gyanítom, hogy a bűntett elkövetésekor nem volt józan eszénél. Nemrég kel-
tem fel ugyanis betegágyamból, nem mérhettem rá erős ütést, Glaucus meg, amint látjátok, erőteljes
és fiatal férfi.
– Nyitva a szeme! Ajka is mozdul! – jegyezte meg a katona. – Beszélj, bűnös, mit válaszolsz a
vádra?
– A vádra? Haha! Vidám mulatság volt. A vén banya rám uszította a kígyót, és Hecate ott állt, és
széles vigyorral nézte, mi mást tehettem volna? De beteg vagyok, elájulok! Megmart a tüzes nyelvű

166
kígyó! Fektessetek ágyba! Küldjétek orvosért. Az öreg Aesculapius 54 maga fog gyógyítani, ha
megmondjátok neki, hogy görög vagyok. Ó, irgalom, irgalom! Egek! Csontjaimban, agyvelőmben
ég a tűz!
Hátborzongatóan felnyögött, és a körülállók karjaiba dőlt.
– Őrjöng – jegyezte meg részvéttel a katona. – És delíriumában döfte le a papot. Van itt valaki, aki
ma találkozott vele?
– Én – jelentkezett egy férfi. – Még délelőtt. Elment a boltom előtt, és megszólított. Láthatóan jó-
zan volt, és egészséges, mint a makk.
– Én meg vagy fél órája találkoztam vele – egészítette ki egy másik. – A városban bolyongott, fur-
csán hadonászott és motyogott magában. Pontosan úgy, ahogyan az egyiptomi mondta.
– A tanúk megerősítik, nyilvánvalóan igaz tehát. Mindenképpen a praetor55 elé kell vinnem. Kár
érte. Ilyen fiatalon! Pedig milyen gazdag! De a bűne iszonyú: Isis papját ölte meg, papi köntösében,
a legősibb szentély tövében.
A kíváncsi tömeg felmorajlott. Eddig, a nagy zűrzavarban észre sem vették a mindennél ször-
nyűbb szentségtörést. Most áhítatos borzongás futott végig rajtuk.
– Nem csoda, hogy rengett a föld – jegyezte meg egyikük –, ha ilyen szörnyeteget kell hordania a
hátán.
– Börtönbe vele, vidd! – kiáltották valamennyien.
És egy vidám, csengő hang túlrikoltotta a többit.– Nem kell már gladiátorra várniuk a vadállatoknak!
Hohó! Jön a sok víg látnivaló!
Ugyanaz a fiatal leányzó volt, aki Medonnal fecsegett a minap.
– Igaz! Igaz! Éppen idejében jött a játékokhoz! – lelkendeztek többen is, és ez a gondolat egy csa-
pásra elsöpörte a részvétet, amelyet bárki netán a görög iránt érzett. Fiatalsága, szépsége csak al-
kalmasabbá tette arra, hogy megfeleljen az aréna céljainak.
– Hozzatok néhány szál deszkát, vagy ha van kéznél, hordszéket, hogy rátegyétek a halottat –
mondta Arbaces. – Isis papját nem vihetik templomba közönséges kezek, mint holmi lemészárolt
gladiátort.
A körülállók kellő tisztelettel hanyatt fordították Apecides holttestét, és néhányan elindultak va-
lami alkalmatosságot keresni, amelyen profán kezektől érintetlenül elszállíthatják.
Ebben a pillanatban szétvált a tömeg, hogy utat engedjen az előrefurakodó izmos férfinak.
Olinthus, a keresztény, egyenest az egyiptomi elé állt, hogy farkasszemet nézzen vele, de pillantása
előbb még végtelenül szomorúan, elborzadva nyugodott Apecides véres tetemén, az ég felé meredő
arcon, az erőszakos halál kínjába merevedett vonásokon.
– Meggyilkolták! – mondta. – Buzgóságod juttatott vajon erre a sorsra? Fölfedezték nemes célo-
dat, és haláloddal akadályozták meg tulajdon szégyenüket?
Hirtelen elfordította fejét, és most már az egyiptomi mozdulatlan, méltóságteljes arcát fürkészte.
Nézte, és láthatóan megborzongott, arcáról lerítt az undor és az ellenszenv, amelyet ő, a keresz-
tény, a veszedelmes és bűnös ember iránt érzett. Mozdulatlanul, hosszan és némán nézte, mint a
madár a baziliszkuszt. Azután lerázta magáról a dermedtséget, jobb karját kinyújtva Arbacesra mu-
tatott, és mély, zengő hangon felkiáltott:
– Itt meggyilkoltak egy embert! Hol a gyilkos? Állj elő, egyiptomi. Mert az Úr létezésére mon-
dom és hiszem, hogy te vagy a bűnös.

54
Istenként tisztelt görög orvos (Aszklépiosz). Kultusza a római birodalomban is elterjedt.
55
A bíróság választott vezetője.

167
 Egy pillanatra riadt zavar suhant át Arbaces sötét arcán, mert a körülállók a váratlan és indulatos
vádló hang hallatára közelebb nyomultak. De a következő pillanatban már dühös méltatlankodással
visszavágott.
– Tudom – kezdte gőgösen –, ki vádol, és nem nehéz kitalálnom azt sem, hogy miért. Emberek,
polgárok! Tudjátok meg, hogy ez az ember a legelkeseredettebb nazarénus, vagy ha úgy tetszik, hát
keresztény. Nem csoda, ha rosszindulattól vezettetve engem, egy egyiptomit merészel vádolni az
egyiptomi hit papjának meggyilkolásával.
– Ismerem! Ismerem a kutyát! – kiáltották többen is. – Olinthus ő, a keresztény, vagy mondhat-
nánk úgy is, hogy istentelen! Megtagadja isteneinket!
– Nyugalom, testvéreim, hallgassatok meg – csitította méltósággal a tömeget Olinthus. – Ez az
ember, akit Isis papjának mondanak, halála előtt keresztény hitre tért, és feltárta előttem ennek az
egyiptominak minden sötét bűnét, boszorkánykodását és az Isis szentélyében űzött csalárd szem-
fényvesztést. Arra készült, hogy mindezt előttetek is leleplezze. Idegen volt, a légynek se ártott,
nem szerzett ellenségeket. Ki más onthatta vérét, ha nem az, aki a tanúságtételtől félhetett? És ki
retteghetett a leginkább? Arbaces, az egyiptomi!
– Hallottátok! – harsogta Arbaces. – Hallottátok? Káromolja isteneinket. Kérdezzétek meg, hisz-e
Isis hatalmában?
– Hihetek-e a Gonoszban? – válaszolta merészen Olinthus.
Az összeverődött tömeg felmorajlott. Olinthust azonban már semmi sem tarthatta vissza attól,
hogy szembeszálljon bármilyen veszéllyel, és lelkesedésében megfeledkezett a legelemibb óvatos-
ságról is.
– Vissza, bálványimádók! Ezt a holttestet nem szennyezhetitek be hívságos rítusaitokkal. Nekünk,
Krisztus követőinek kell keresztényhez méltó végtisztességben részesítenünk testvérünket. Ma-
gunknak követelem ezt a porhüvelyt, a nagy Teremtő nevében, aki magához szólította lelkét.
Olinthus olyan ünnepélyesen, parancsolóan és határozottan beszélt, hogy a tömeg visszahőkölt, és
a meghökkenés torkukra forrasztotta a harag szavait. Festő ecsetjére méltó jelenet volt: akárcsak
Lucifer és az arkangyal párharca a Nagy Törvényhozó holttestéért. A fák sötét lombja, a fenséges
szentély, a holdfényben fehérlő halott arc, a háttérben fáklyák nyugtalan imbolygó lángjai, a sok kü-
lönféle arc a bámész tömegben, és valamivel odább a mit sem értő athéni, akit kétfelől támogatnak.
És az előtérben a főszereplők: Arbaces és a keresztény. Az előbbi kevélyen, mellén összefont karral,
homlokát komor redőkbe vonva magasodik a tömeg fölé, és mereven, elszánt és megvető mosollyal
nézi ellenfele viharvert, barázdált arcát. A másik nyugodt méltósággal fordult szembe vele, tekin-
télyt parancsoló alak ő is, szigorú, nyílt arca, merész, egyenes tekintete valamiféle ünnepélyes és
áhítatos tiszteletre készteti az elcsendesedett kíváncsiakat. Balja a holttestre mutat, jobbját az égre
emeli.
A centurio előbbre lépett.
– Mindenekelőtt, Olinthus, vagy bármi legyen is neved, mivel tudod bizonyítani a vádat, amellyel
Arbacest illeted? A puszta gyanú nem elég!
Olinthus hallgatott. Az egyiptomi gúnyosan felnevetett.
– Magadnak követeled Isis papjának a holttestét, mintha a nazarénus vagy keresztény szektához
tartoznék?
– Igen, követelem.
– Akkor esküdj meg erre a szentélyre, Pompeji legősibb templomára és Cybele szobrára ott, hogy
aki itt halva fekszik, felvette a te hitedet.
– Ostoba! Én megtagadom bálványaitokat. Irtózom templomaitoktól. Hogyan esküdhetnék hát
Cybelére?

168
 – El vele! El innen ezzel az istentelennel! El vele! A föld elnyel bennünket, ha szent ligeteinkben
megtűrjük az efféle istenkáromlókat! Halál reá!
– Vessétek a vadállatok elé! – sipította egy vékony hang a sokaságból. – Legalább az oroszlánnak
is meg a tigrisnek is jut egy!
– De hallod-e, nazarénus! Ha Cybelében nem hiszel, akkor melyik istent vallod magadénak? – tu-
dakolta a katona, rá se hederítve a körülállók kiáltozására.
– Egyiket sem.
– Halljátok! Halljátok! – kiáltozta a tömeg.
– Ó, ti ostobák, vakok! – folytatta a keresztény még emeltebb hangon. – Hogyan hihettek fából és
kőből faragott szobrokban? Azt képzelitek, hogy van szemük, és látnak, van fülük, hogy halljanak,
vagy netán kezük, amely segíthet rajtatok? Az a néma tárgy amott, emberkéz alkotása, istennő vol-
na? Teremthette vajon az embert? Dehogy! Az ember alkotta magának őt! Íme! Lássátok magatok,
mennyit ér, győződjetek meg tulajdon ostobaságotokról!
Azzal a szentélyhez sietett, és mielőtt a körülállók felismerhették volna, mire készül, vak buzgal-
mában ledöntötte a fából faragott szobrot talapzatáról.
– Nézzétek! – kiáltotta. – A ti istennőtöknek nincs ereje bosszút állni magáért. És ezt tisztelitek?
Nem folytathatta. Ilyen durva, vakmerő szentségtörést, ráadásul a legszentebb helyek egyikén –
ettől a legközönyösebbek is elborzadtak, azután haragra lobbantak. Egyszerre rohantak rá, megra-
gadták, és ha a centurio közbe nem lép, ízekre szedik.
– Nyugalom! – harsogta a katona ellentmondást nem tűrő hangon. – Az arcátlan istenkáromlót il-
letékes bíróság elé fogjuk állítani. Ne vesztegessük tovább az időt. Adjuk át mindkét vádlottat a tör-
vény kezébe. A pap tetemét tegyétek hordágyra, és vigyétek lakhelyére.
Ekkor valahonnan előkerült egy flamen, Isis papja.
– Papi testületünk szokása szerint jogom van a holttesthez.
– Engedelmeskedjetek a flamennek – bólintott a centurio. – Hol a gyilkos, és mi baja?
– Öntudatlan. Vagy alszik.
– Ha nem ilyen súlyos a bűne, még sajnálnám is. Indulás! Arbaces megfordult, tekintete találko-
zott Isis papjának pillantásával. Calenus tekintetében volt valami sokat jelentő és baljóslatú.
– Lehetséges, hogy mindent látott, a gyilkosságot is? – mormolta a foga között Arbaces.
Egy lány kirontott a tömegből és keményen Olinthus arcába bámult.
– Jupiterre mondom, jól megtermett csirkefogó. No, megvan a tigrisnek való emberünk is! Mind a
két vadállatnak jut egy-egy!
– Éljen! – üvöltött a tömeg. Az egyiket az oroszlán kapja, a másikat a tigris! Ez aztán a szerencse!
Io Paean!56

56
Bacchikus felkiáltás.

169
 VII. fejezet
AMELYBEN AZ OLVASÓ MINDENT MEGTUD GLAUCUS ÁLLAPOTÁRÓL – A
BARÁTSÁG PRÓBÁJA – AZ ELLENSÉGES ÉRZÉSEK MEGENYHÜLNEK – A SZERELEM
VÁLTOZATLAN, MERT A SZERELEM MINDIG VAK

Pompeji utcáin késő éjszaka sem csökkent az eleven nyüzsgés. A különféle semmittevők ezúttal
azonban komolyabbak voltak a szokottnál. Kisebb-nagyobb csoportokba verődtek, mintha meg
akarták volna osztani egymással a félig kínos, félig örvendetes, de mindenképpen izgalmas újdon-
ságot. Élet vagy halál, ez volt a beszédtéma.
Fortuna templomának karcsú oszlopsora mellett gyors léptekkel egy fiatalember haladt. Annyira
sietett, hogy valósággal nekiszaladt a tisztes polgár, Diomedes gömbölyded pocakjának. A derék ke-
reskedő ugyanis hazafelé tartott a városon kívül épített villájába.
– Hallod-e! – hördült fel Diomedes, amikor némi nehézség árán visszanyerte egyensúlyát. – Nincs
szemed? Vagy azt hiszed, fából vagyok? Jupiterre! Kis híján kiűzted belőlem az isteni szikrát. Még
egy ilyen összeütközés, és a Hadesban kötök ki.
– Ó, Diomedes! Te vagy az? Bocsáss meg, figyelmetlen voltam. De éppen az élet különös fordula-
tain elmélkedtem. Szegény Glaucus barátunk! Ki hitte volna?
– Bizony, bizony. De mondd, Clodius, valóban a szenátus tárgyalja majd az ügyét?
– Igen. Azt mondják, ilyen rendkívüli bűntényben csakis a szenátus ítélkezhet, a lictorok fogják
hivatalosan előállítani.
– Egyszóval, nyilvánosan vádat emeltek ellene?
– Természetesen. Hol voltál, hogy erről sem tudsz?
– Nos, éppen most érkeztem Neapolisból. A gyilkosság másnapján, még reggel mentem el üzleti
ügyben. Megdöbbentő! Este nálam volt az én házamban!
– Semmi kétség, ő a bűnös – mondta Clodius vállát vonogatva. – És mivel az ilyen bűncselek-
mény előbbre való, mint az apró-cseprő vétségek, bizonyos, hogy gyorsan meglesz az ítélet, még a
játékok előtt.
– A játékok! Ó, istenek! – felelte enyhén borzongva Diomedes. – Lehetséges, hogy a vadállatok
elé vetik? Ilyen fiatalon! És még gazdag is!
– Igaz, de mégiscsak görög. Ha római volna, nagyobb kár lenne érte. Ezeket az idegeneket elviseli
az ember, ha jól megy soruk, de ha bajba keverednek, nem szabad elfelejtenünk, hogy valójában
rabszolgák. Mi, a magasabb körökben, mindig vajszívűek vagyunk, és ha ránk bíznák, valószínűleg
megúszná valamiképpen, mert köztünk szólva, mit ér Isis hitvány papja? Vagy akár Isis maga? De a
köznép babonás, és vérét követeli a szentségtörőnek. Márpedig veszedelmes dolog szembeszegülni
a közvéleménnyel!
– És az istenkáromló keresztény vagy nazarénus, vagy mit tudom én, minek nevezik őket?
– Ó, az a szegény ördög? Ha hajlandó lesz áldozni Cybelének vagy Isisnek, megbocsátanak neki.
Ha nem, megy a tigris elé. Legalábbis feltételezem, de majd a bíróság dönt. Beszélünk, pedig az ur-
na még üres. És a görög is megmenekülhet még a halálos ítélettől. De elég ezekből a szomorú hí-
rekből. Hogy van szép Juliád?
– Gondolom, jól.
– Add át neki üdvözletemet. De csitt! Odaát csikordult a kapu! Az ott a praetor háza! Vajon ki tá-
vozik tőle? Polluxra, az egyiptomi! Mit kereshetett magas rangú barátunk házában ilyenkor?

170
 – Bizonyosan a gyilkosság ügyében tanácskoztak – vélte Diomedes. – De mit mondanak, mi lehe-
tett az indítéka? Hiszen Glaucus házasságot akart kötni annak a papnak a húgával.
– Igen. Úgy hallottam, hogy Apecides ellenezte a házasságot.
Lehet, hogy hirtelenében összevesztek. Glaucus nyilvánvalóan részeg volt, sőt annyira, hogy nem
tudott magáról, amikor lefülelték, és azt mondják, még most sem tiszta a feje. Azt már nem tudom,
hogy a bor, a félelem, a bánat vagy netán a Furiák zavarták meg, de lehetséges az is, hogy baccha-
náliák.
– Szegény fickó. Jó védője van?
– A legjobb. Caius Pollio, mondhatom, nagyszerű szónok. Pollio lefizette Pompeji valamennyi el-
szegényedett nemesi sarját és jó házból való léhűtőjét, hogy minél kopottabb öltözékben sündörög-
jön az utcákon, és bizonygassa barátságát Glaucusszal (aki mellesleg akkor sem állt volna szóba ve-
lük, ha ettől függ, hogy császárrá választják-e, vagy sem). Mert meg kell hagyni, úri módon
megválogatta az ismerőseit. Mindegy, akkor is igyekeznek meglágyítani a kőszívű polgárokat. De
aligha fog sikerülni. Isis mostanában nagyon népszerű.
– És, ami azt illeti, van egy kevés forgalmam Alexandriával nekem is. Igen, Isis tekintélyére vi-
gyázni kell.
– Úgy van. Nos, viszontlátásra, uram. Hamarosan találkozunk, ha előbb nem, akkor az amfiteát-
rumban lesz egy barátságos fogadásunk. Glaucusnak átkozott balszerencséje minden számításomat
keresztülhúzta. Lydonra fogadott, a gladiátorra, most kereshetek helyette másvalakit. Vale.
Clodius magára hagyta a kissé nehézkesen mozgó Diomedest, hadd folytassa útját villája felé, ő
meg valami görög dallamot dúdolva továbbsétált. Hófehér öltözéke és libegő fürtjei kellemes illato-
kat árasztottak az éjszakába.
Ha Glaucust felfalja az oroszlán, gondolta, Julia nem talál alkalmasabb szerelmest nálam. Bizo-
nyosan belém bolondul, és akkor, gondolom, meg kell házasodnom. Mert, az istenekre! nem me-
gyek már olyan biztosra, mint valamikor. Gyanakodva figyelik a kezemet, amikor a kockát rázom.
Az az ördögi Sallustius terjeszti rólam, hogy csalok, és ha csak egyszer rám bizonyítják, hogy ól-
mozott kockákkal játszom, hát búcsút mondhatok a vidám vacsoráknak és az illatos levélkéknek!
Clodiusnak befellegzett! Akkor már jobb, ha megházasodom, amíg lehet, fölhagyok a szerencsejá-
tékkal, és inkább a császári udvarban kamatoztatom a tőkémet, azaz Juliáét, a bájos Juliáét.
Nagyra törő tervein rágódva (már amennyiben Clodius tervei annak nevezhetők), a szerencsejáté-
kos meglepetten hallotta, hogy valaki szólítja. Megfordult, és egyenest Arbaces komor arcába né-
zett.
– Üdvöz légy, nemes Clodius! Bocsásd meg, hogy zavarlak. Mondd, kérlek, melyik Sallustius há-
za?
– Néhány lépésre van innen, bölcs Arbaces. Talán hivatalos vagy hozzá estére, társaság van nála?
– Nem tudom – felelte az egyiptomi –, és alig hiszem, hogy engem víg cimborái közé sorolna. De
tudod, hogy Glaucust, a gyilkost házába fogadta.
– Igen. A jólelkű epikureus hisz Glaucus ártatlanságában! Most, hogy mondod, emlékszem rá,
Sallustius kezességet vállalt érte, hogy megjelenik a tárgyaláson. Nos, Sallustius háza nyilván ké-
nyelmesebb, mint a börtön, kivált az a nyomorúságos lyuk a Forumon. De miért keresed fel te
Glaucust?
– Azért, nemes Clodius, mert szeretném megmenteni a kivégzéstől. A gazdag emberre kimondott
halálos ítélet csapást mér az egész társadalomra. Beszélni szeretnék vele, mert úgy hallottam, hogy
visszanyerte az öntudatát, és szeretném megtudni tőle, hogy mi vitte rá a bűntettre. Az okait talán
enyhítő körülménynek tudhatják be, és a védelem is felhasználhatja.
– Jó szíved van, Arbaces.

171
 – A jóindulat a bölcsek kötelessége – felelte szerényen az egyiptomi. – Merre van tehát Sallustius
háza?
– Megmutatom – ajánlkozott Clodius –, ha megengeded, hogy néhány lépésnyire elkísérjelek. De
mondd csak, mi történt azzal a szegény leánnyal, akit az athéni nőül vett volna? A meggyilkolt pap
húgával?
– Sajnos, kis híján eszét vesztette. Néha átkozza a gyilkost, azután hirtelen elhallgat, és csak sír.
Azt mondja: „Miért átkozódnék? Ó, bátyám! Nem Glaucus a gyilkosod. Sohasem fogom elhinni.”
Majd újra kezdi, azután megint abbahagyja. Máskor meg riadtan motyog magában: „De ha mégis ő
tette?”
– Szerencsétlen Ione!
– Valóságos jótétemény, hogy eddig nem sok ideje volt a kettőjük dolgán töprenkedni, mert a val-
lás előírásai szerint a halottal kell törődnie. Kábult elméje egyelőre, úgy látszik, fel sem fogja, hogy
Glaucust letartóztatták, és holnap törvény elé állítják. Ha majd túl lesz a temetési szertartáson, és
megérti, mi történt, attól félek, barátai felháborodására nyomban kiáll majd fivérének a gyilkosa
mellett!
– Ennek a botránynak mindenáron elejét kell venni!
– Gondolom, megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Én ugyanis a törvényes gyámja vagyok, és
éppen most kaptam engedélyt, hogy a temetés után házamba vigyem a leányt. Ott, az isteneknek há-
la, biztonságban lesz.
– Jól tetted, bölcs Arbaces. Nos, az ott Sallustius háza. Az istenek óvjanak. De ide hallgass,
Arbaces. Miért vagy olyan komor és emberkerülő? Azt mondják, tudsz te vidám is lenni. Ha meg-
engednéd, szívesen bevezetnélek a pompeji élet gyönyörűségeibe. Nyugodtan mondhatom, hogy
senki sem ismeri jobban nálam.
– Köszönöm, nemes Clodius. De, ha oltalmad alatt talán elmerészkednék is odáig, hogy fejemre
illesszem az ifjúság hársfakoszorúját, attól félek, ügyetlen tanítványod lennék. Az én koromban
már…
– Ó, sose félj. Beavattam én már hetvenéveseket is! És a gazdagok amúgy sem öregszenek meg
sohasem.
– Hízelegsz. Egyszer még emlékeztetlek majd az ígéretedre.
– Marcus Clodius mindig rendelkezésedre áll. És most, vale.
Nos, sohasem leltem gyönyörűségem a vérontásban, elmélkedett magában az egyiptomi. Szívesen
megmenteném a görögöt, ha bevallaná, hogy ő volt a gyilkos, mert ezzel örökre elveszítené Ionét,
és engem sem fenyegetne többé a lelepleződés veszélye. És megmenthetem akkor is, ha ráveszem
Juliát, ismerje el, hogy övé volt az ital. Ez lenne Glaucus mentsége. Ám ha Glaucus nem vállalja a
bűntettet, nos, akkor a hiúságát kihasználva le kell beszélni a vallomásról, és Glaucusnak meg kell
halnia. Igen, meg kell halnia, mert amíg él, vetélytársam lesz. Haljon meg inkább, és legyen küldöt-
tem a holtak között. Vall-e vajon? Meggyőzhetem-e arról, hogy mámorában ő adta a halálos döfést?
Így sokkal nagyobb biztonságban lehetnék, mint ha kivégzik akár. Hm. Vállalnom kell a veszélyes
kísérletet.
Nesztelenül suhant tovább a szűk utcában, míg Sallustius házához ért. A kapu küszöbén sötét kö-
penybe burkolózva feküdt valaki.
Olyan mozdulatlanul hevert ott, hogy bizonytalan körvonalaitól bárki más valószínűleg babonás
félelemmel visszahőkölt volna abban a hiszemben, hogy valami halott lelkével találkozott. Hiszen a
lemurok többnyire egykori otthonuk küszöbén jelennek meg. Csakhogy az ilyen képzelgések távol
álltak Arbacestól.
Lábával megbökte a fekvő alakot.

172
 – Ébredj, útban vagy!
– Jaj, ki az? – kiáltott vékony gyermekhangon a megszólított, és föltápászkodott a küszöbről. A
csillagok bizonytalan fénye Nydia, a thessaliai lány sápadt arcára, merev, vak szemére hullott.
– Ki vagy? A hangod ismerős.
– Vak leány! Mit keresel itt, késő éjszaka? Szégyelld magad! Leánynak nem illik ilyesmit tenni,
kivált a te korodban! Haza, kislány!
– Már tudom, ki vagy – suttogta Nydia. – Arbaces, az egyiptomi. – Azután hirtelen, mint valami
ösztön parancsára, Arbaces lába elé vetette magát, átkarolta a férfi térdét, és szenvedélyesen felkiál-
tott. – Ó, félelmetes és hatalmas Arbaces, mentsd meg, mentsd meg! Ő nem bűnös, az én bűnöm
minden, ami történt! Odabent fekszik, betegen, meghal, és én… én vagyok halálának gyűlöletes
oka. És nem engednek be hozzá, a vak leányt elkergetik, amint átlépi a küszöböt! Gyógyítsd meg!
Bizonyosan ismersz valami füvet, valamilyen varázslatot vagy ellenszert, hiszen a bájital zavarta
meg az eszét!
– Csitt, gyermek! Mindent tudok. Ne felejtsd el, hogy magam kísértem Juliát a boszorkány bar-
langjába! Bizonyára Julia adta kezébe a poharat, de a hölgy jó híre tőled is azt követeli, hogy hall-
gass. Ne gyötörd magad, ha így történt, akkor így kellett lennie, de éppen őt keresem, a bűnöst, ta-
lán még megmenthetem. Menj!
Azzal kiszabadította magát a kétségbeesett leány szorításából, és határozottan kopogtatott.
Néhány perc múlva hallhatták, hogy odabent félrehúzzák a súlyos rudakat, és a kapus a résnyire
nyitott kapu mögül tudakolta, ki van odakint.
– Arbaces. Fontos ügyben keresem Sallustiust. Glaucusról van szó. A praetortól jövök.
A portás dörmögve elnyomott egy ásítást, és beengedte az egyiptomit. Nydia elébe ugrott.
– Hogy van? – sikoltotta. – Mondd meg! Mondd meg!
– Hé, te bolond leány! Még mindig itt vagy? Szégyentelen. Nos, hát azt mondják, észre tért.
– Hála az isteneknek! És nem engedsz be? Könyörgök!
– Beengedjelek? Nem. Kapnék is érte a hátamra, ha ilyen magadfajtákat beengednék! Menj haza.
Az ajtó becsapódott, és Nydia mély sóhajjal visszafeküdt a hideg kőre, arcát eltakarta köpenyével,
és folytatta a keserves virrasztást.
Arbaces a triclinium-nál57 találta Sallustiust, aki kedvenc szabadosa társaságában késői vacsoráját
fogyasztotta.
– No csak! Arbaces? Ilyenkor? Hadd kínáljalak meg egy pohár borral!
– Nem, kedves Sallustius, hivatalos ügyben jövök, azért merlek zavarni, nem mulatságból. Hogy
van a védenced? A városban azt beszélik, visszanyerte józan eszét.
– Ó, jaj, igaz, igaz – felelte Sallustius, és egy könnyet törölt ki szeméből, mert minden könnyel-
műsége ellenére roppant jólelkű volt. – De testét, lelkét annyira megviselték a történtek, hogy alig
lehet ráismerni a ragyogó, vidám aranyifjúra, akit barátomnak mondhattam. És a legfurcsább, hogy
sejtelme sincs, mi okozhatta a hirtelen rátörő őrjöngő tébolyt. Ködös emlékei vannak csupán, és ta-
núvallomásoddal szemben, bölcs egyiptomi, ünnepélyesen fenntartja, hogy ártatlan Apecides halá-
lában.
– Sallustius – kezdte komoran Arbaces –, a barátod ügyében sok olyasmi van, ami különös meg-
fontolást érdemel, és ha az ő szájából hallhatnánk, miért és hogyan ölte meg Apecidest, talán irgal-
mas ítéletet remélhetnénk a szenátustól. Hiszen tudod, hogy a szenátusnak módjában áll fokozni
vagy enyhíteni a törvény szigorát. Ezért jártam az imént városunk első tisztségviselőjénél, és enge-

57
Triclinium – négyszögletes ebédlőasztal, három oldalán kerevettel. (lat.)

173
délyt kaptam tőle, hogy még az éjjel négyszemközt beszéljek az athénival. Holnap, tudod, kezdődik
a tárgyalás.
– Nos – mondta Sallustius –, rászolgálsz keleti hírnevedre, ha kiszedsz belőle valamit. De próbáld
meg. Szegény Glaucus. Milyen kitűnő étvágya volt. Most meg nem eszik semmit.
A jólelkű epikureust mélyen megrendítette ez a gondolat. Felsóhajtott, és utasította szolgáit, hogy
töltsék teli a serlegeket.
– Múlik az idő – mondta Arbaces. – Engedd meg, hogy meglátogassam a védencedet.
Sallustius beleegyezően bólintott, és elvezette Arbacest egy kisebb szobához. Két rabszolga szu-
nyókált az ajtóban, ennyi volt az őrség. Kinyílt az ajtó, és Arbaces kérésére Sallustius visszavonult.
Az egyiptomi kettesben maradt Glaucusszal.
A keskeny ágy mellett magas, karcsú, divatos kandeláberban egyetlen lámpás égett. Fénye megvi-
lágította az athéni sápadt arcát, és még Arbaces is megindultan nézte az elváltozott vonásokat. Kes-
keny fakó ajka keményen összezárult, beesett orcáiról eltűnt az egészséges szín. Heves csatát vívott
itt az értelem az őrülettel, az élet a halállal. Végül is Glaucus ifjúi ereje győzött, de teste, lelke meg-
tört, a boldogság, az életöröm elhagyta örökre.
Az egyiptomi szótlanul leült az ágy mellé. Glaucus némán feküdt, nem vett tudomást róla. Hosszú
hallgatás után Arbaces szólalt meg elsőnek.
– Glaucus, mi ketten ellenségek voltunk. Egymagam jöttem el hozzád, a legsötétebb éjszaka, úgy,
mint barátod, és talán megmentőd.
Mint a nemes paripa, ha tigriscsapáshoz ér, úgy rettent meg Glaucus ellenfelének hangjától és vá-
ratlan megjelenésétől. A lélegzete is elakadt, úgy pattant fel fekhelyéről. Percekig zihálva nézett
farkasszemet vele, egyiküknek sem volt ereje elfordítani tekintetét a másikról.
Az athéni előbb elvörösödött, majd elsápadt. Az egyiptomi napbarnított arca is elhalványult egy
árnyalatnyit. Glaucus halkan felnyögött, és végre elfordult, azután végigsimította homlokát, és visz-
szahanyatlott ágyára.
– Még most is álmodom? – motyogta.
– Nem, Glaucus, ébren vagy. De tulajdon jobb kezemre és atyám fejére mondom, azt látod, aki
megmentheti az életedet. Jól figyelj! Tudom, mit tettél, de ismerem a mentségedet is, amiről magad
sem tudsz. Gyilkoltál, igaz, és gyilkosságod szentségtörés volt. Ne, ne vond össze a homlokod, ne
tiltakozz, szemtanúja voltam bűnödnek. De megmenthetlek, mert bizonyítani tudom, hogy józan
eszedtől megfosztva sem gondolataidnak, sem cselekedeteidnek nem lehettél ura. Ám ahhoz, hogy
megmenthesselek, be kell ismerned bűnödet, írd alá ezt a nyilatkozatot, ismerd be, hogy Apecides a
te kezed által halt meg, és elkerülöd a halálos ítéletet.
– Mit beszélsz? Én, Apecides gyilkosa? Mintha nem láttam volna vérében, holtan fekve, a földön!
Azt akarod elhitetni velem, hogy én tettem? Hazudsz! Takarodj!
– Ne légy meggondolatlan, Glaucus, ne hamarkodd el a dolgot. A bűntett bizonyítást nyert. Csak
nyugodtan! Senki sem hibáztathat azért, mert nem emlékszel arra, amit delíriumodban elkövettél, és
amire józan ésszel gondolni sem mertél volna. Nos, hadd frissítsem fel fáradt, elgyötört emlékeze-
tedet. Tudod, ugye, hogy együtt sétáltatok, és összeszólalkoztatok Apecides húga miatt. Ismerted,
milyen türelmetlen lélek volt, félig-meddig nazarénus, szeretett volna megtéríteni téged is, heves
szóváltásba keveredtetek, az életmódodat kárhoztatta, esküdözött, hogy Ione sohasem lesz a tied, és
akkor őrjöngő haragodban leszúrtad. Csillapulj, hiszen magad is emlékszel rá! Olvasd el ezt a val-
lomást, minden benne van. Írd alá, és megmenekültél!
– Te barbár! Add ide azt a hazug irományt, hadd tépjem szét! Még hogy én meggyilkoltam Ione
bátyját? Valljam be, hogy kezet emeltem arra, akit Ione szeretett? Inkább haljak ezer halált!

174
 – Vigyázz! – sziszegte halkan Arbaces. – Nincs más választásod, vagy aláírod a beismerő vallo-
mást, vagy az amfiteátrum és az oroszlán karmai várnak!
Az egyiptomi Glaucus szenvedő arcára szegezte tekintetét, és örömmel látta, hogy szavai nem
maradtak hatástalanok. Az athéni testén enyhe remegés futott végig, ajka lefittyedt, szeme, össze-
vont homloka félelmet és csodálkozást tükrözött.
– Nagy istenek! – suttogta. – Hát minden fonákjára fordul? Még alig egy napja csupa rózsa és de-
rű volt az élet, Ione szeretett, a fiatalság, az egészség, a szerelem minden kincsét a magaménak tud-
hattam. És most? Kín, őrület, szégyen és halál! De vajon miért? Mit tettem? Ó, őrült vagyok még
mindig!
– Írd alá, és megmenekültél – unszolta halkan, behízelgően az egyiptomi.
– El innen, kísértő! Soha! – kiáltott fel Glaucus váratlan dühvel. – Nem ismersz engem. Nem is-
mered a büszke athéni lelket! A halál gondolata egy pillanatra elborzaszt, de a félelem már elmúlt. A
becstelenség örök gyalázat. Ki az, aki lealjasítaná nevét, hogy az életét mentse? Ki adná szennyes
napokért cserébe tiszta lelkiismeretét? Ki vállalná a hazugság szégyenét, hogy befeketítse önmagát
boldogsága és szerelme előtt? Ha akad, aki néhány esztendei bemocskolt életért ilyen aljas gyáva-
ságra vetemedik, hát ne álmodj arról, ostoba, barbár egyiptomi, hogy én leszek az, én, aki lábammal
Harmodius lába nyomát tapodtam, és Socratesszel szívtam egy levegőt. Menj, hagyj engem, hadd
éljek tiszta lelkiismerettel, vagy haljak meg félelem nélkül.
– Jól gondold meg! Gondolj az oroszlán tátott pofájára, a csőcselék üvöltésére, arra, hogy bámul-
ják majd kínhalálodat közönséges szemek. Neved sárba tiporva, szétmarcangolt tested temetetlen,
és a gyalázat, amelyet el akarsz kerülni, örökre rajtad ragad.
– Félrebeszélsz! Te vagy őrült! Nem az a szégyen, ha mások nem becsülnek bennünket, hanem ha
önbecsülésünket veszítjük el. Menj már! A látásodtól is undorodom! Mindig gyűlöltelek, de most
megvetlek.
– Megyek – mondta Arbaces sértődötten és csalódottan, de egyszersmind bizonyos sajnálkozással
vegyes csodálatot is érzett áldozata iránt. – Megyek. Még kétszer találkozunk. Egyszer a törvény, és
még egyszer a Halál színe előtt. Vale.
Az egyiptomi sietség nélkül fölkelt, elrendezte köntöse redőit, és elhagyta a szobát. Egy pillanatra
benézett még Sallustiushoz, akinek lassacskán keresztbe állt már a szeme az egymás után ürítgetett
serlegek nyomán.
– Vagy nem tért még észre, vagy hajthatatlanul konok. Reménytelen.
– Ne mondj ilyet! – tiltakozott Sallustius, aki nem haragudott az athéni vádlójára sem, mert lévén
erkölcsiekben nem túlságosan szigorú, inkább barátjának balsorsa indította meg, mintsem az a meg-
győződés, hogy az athénit ártatlanul vádolják. – Ne mondj ilyet, egyiptomi barátom! Meg kell men-
teni, ha lehet, hiszen a legjobb ivócimbora! Bacchus Isis ellen!
– Meglátjuk – mondta az egyiptomi.
Megint félrehúzták a rudakat, a kapu kinyílt, és Arbaces kilépett az utcára. Szegény Nydia ismét
felriadt.
– Meg fogod menteni? – zokogott kezét tördelve a kislány.
– Gyermekem, kísérj el hazáig. Beszédem van veled. Az ő kedvéért kérlek.
– És megmented?
Ám a vak lányka hiába várt válaszra, Arbaces már előresietett. Nydia egy pillanatig habozott, azu-
tán nesztelenül követte a távolodó lépteket.
Biztonságba kell helyeznem ezt a lányt, töprengett magában Arbaces, máskülönben még tanúval-
lomást tesz a bájitalról. Ami azt a hiú nőt, Juliát illeti, ő nem fogja elárulni magát.

175
 VIII. fejezet
ÓKORI TEMETÉS

Míg Arbaces ilyesmivel foglalkozott, Ione házában gyász és szomorúság honolt. Másnap reggelre
tűzték ki a temetést, azt a szomorú szertartást, amellyel a meggyilkolt Apecides földi maradványai-
nak ünnepélyesen megadják a végtisztességet. A holttestet Isis templomából a legközelebbi rokon
házába vitték, és ilyenformán Ione egyszerre értesült bátyja haláláról és a jövendőbelijét terhelő
vádról. Az első heves fájdalom, a gyász, amely minden érzést magának követelt, és rabszolgáinak
tapintatos hallgatása megóvta attól, hogy apróra tudomást szerezzen mindenről, ami szerelmesének
sorsát megpecsételte. Senki sem beszélt előtte Glaucus betegségéről, őrjöngéséről, sem a küszöbö-
nálló bűnperről. A vádat, amelyről tudott, nyomban és méltatlankodva visszautasította, sőt, amikor
meghallotta, hogy Arbaces a vádló, szent meggyőződésévé vált, hogy az egyiptomi maga volt a
gyilkos. A régiek azonban mérhetetlenül nagy, minden egyebet megelőző fontosságot tulajdonítot-
tak a halottat megillető szertartásoknak, ezért egyelőre Ione gondja – és gyanúja – a halottas szoba
falain kívül rekedt. A sors akaratából nem teljesíthette a legközelebbi rokon gyengéd és megható
kötelességét, hogy elfogja a szeretett haldokló utolsó leheletével együtt távozó lelket, de lezárhatta a
merev szemet, az eltorzult ajkat, és virraszthatott az immár megszentelt holttest mellett, amely fris-
sen megmosdatva, illatos olajokkal megkenve, ünnepi öltözékben pihent elefántcsont fekhelyén, fa-
lombot és virágokat hintett köré, és friss ünnepi cipruságat hozott a szoba küszöbére. Szomorú köte-
lességei, a siratás és imádkozás közben tökéletesen megfeledkezett önmagáról. A kor egyik
legmeghatóbb szokása volt, hogy a fiatalon elhaltakat hajnalhasadáskor temették, mintha ezzel
csökkenthették volna a halál kegyetlenségét. Költői képzeletükkel úgy vélték, hogy Aurora, a hajnal
istennője fogadja ölelő karjába kedvenceit, a fiatalokat, és ha a meggyilkolt pap esetében ez a mese
nem volt is egészen helyénvaló, azért nem szegték meg a hagyományos szokást.
A csillagok egymás után hunytak ki a szürkülő égbolton, az éjszaka lassan visszavonult, hogy át-
adja helyét a reggelnek. Ione háza előtt a kapuban sötét ruhás csoport állt mozdulatlanul. A hajnali
fényben sápadtan lobogó, hosszú, karcsú fáklyák világánál a sokféle arcon ünnepélyes, feszült vá-
rakozás tükröződött. A csendben halkan megszólalt a temetéshez illő zene, szomorú dallama lebeg-
ve szállt a kihalt utcákon, majd a fuvolások kíséretével dalba kezdett a nők kara (ők voltak a
praeficá-k, a siratóasszonyok, akiket oly gyakran emlegetnek a latin költők). A holtat és a gyászoló-
kat szólították az utolsó útra.

A temetési ének
A bús küszöbön át, hol cipruság
Nyom el rózsát, mely házad dísze lenne,
Vándor, e föld vég-zarándoklatát
Cocytushoz, tedd meg, jöjj hát csak erre!
Sötéten kérünk, hívunk sírva, lásd,
A Halál vendégel – lesz, lélek, étek! –,
Az Éj Házán, nézd e füzér-fonást,
Élvezd kortyát fekete Mély vizének.
Nevetés, ének nem vár már reád,
Víg éj – dicső nap, elmúlt mind örökre;
Hosszú munkájukkal Danaidák,
Pokolmadár titáni préda-röpte,
Csalfa Sisyphus, el nem hagyható

176
 Lejtőn görgeti mihaszna a sziklát,
Koronás Tantalus, bús szomjazó,
S szörny-fejű Geryon, ők várnak itt rád.
Őket látod majd, éjben árnyakat,
Plútó sivár partjának láthatárán;
Nézd! hol állsz, bárkára vársz sápatag,
Reszketve, vigyen át kis folyam árján!
Gyere! ne tétovázz! – végső honát
Várja mohón, temetetlen, e fantom;
Szürke ég… türelmetlen fáklyaláng…
Jöjj, gyászoló! – Ő nem tűr itt a parton.

A gyászdal hangjai elszálltak, és a csoport kettévált. Bíbor halotti lepellel letakart fekhelyén –
lábbal előre – kihozták a házból Apecides holttestét. A feketébe öltözött ceremóniamester – a
designator –, a gyászszertartás rendezője, akit fáklyavivői kísértek, intett, és lassú léptekkel elindult
a menet.
Az élen haladó zenészek lassú indulót játszottak, a különféle hangszerek halk hangjába olykor va-
dul beleharsogtak a gyásztrombiták. A zenészeket a fizetett gyászolók követték, siratóénekeiket
kántálva. A nők hangjába vegyülő csengő fiúhangok élet és halál, a zöld lomb és az elszáradt, hulló
levél ellentétét érzékeltették. Az iszonyú előzmények miatt erről a temetésről kitiltották a színésze-
ket, a bohócokat, és az archimimus-t58 is (akinek a halottat kellett volna megszemélyesítenie), más
köznapi temetések elmaradhatatlan szereplőit.
Isis papjai hófehérben, mezítláb haladtak a menetben, kezükben búzakalász. A halott előtt egykori
athéni őseinek képeit vitték, mögötte jött, szolgálói között, egyetlen élő hozzátartozója, fedetlen fő-
vel, zilált fürtökkel, fehéren, mint a márvány, de fegyelmezetten és némán. Csak néha, amikor talán
a bánatos dallamok egy-egy kedves emléket bolygatnak, temeti kezébe arcát, hogy senki se lássa
könnyeit. Az ő fájdalma nem a hangosan jajveszékelők, vadul hadonászók felszínes gyásza. Az iga-
zi gyász mély folyama mindig némán hömpölyög. Így volt ez régen, és így van ma is.
A menet végigvonult a város utcáin, majd ki a városkapun, ahol a falakon túl kezdődött a romjai-
ban ma is látható Sírok utcája.
Már állt a gyalulatlan fenyőfa hasábokból emelt, oltárhoz hasonló halotti máglya. A fahasábok kö-
zeit gyúlékony anyagokkal töltötték ki. A máglya körül a sírversekben annyiszor megénekelt komor
ciprusok sötétlettek.
A ravatalt elhelyezték a máglya tetején, és a halottvivők távoztak mellőle. Ione lépett a helyükbe,
és néhány percig még mozdulatlanul, némán állt a holttest mellett. Nézte a kisimult arcvonásokat,
amelyekről már eltűnt az erőszakos halál döbbent és fájdalmas fintora. Örökre elcsitult a félelem és
a kétség, a szenvedélyek harca, a vallásos áhítat, múlt és jelen csatája, remény és rettegés az eljö-
vendőtől. A kifürkészhetetlen arc, a lezárt ajak semmit sem árult el többé abból, ami ennek a szent
életre vágyó fiatal embernek a lelkét dúlta, gyötörte. Ione hosszan nézte fivérét, és a gyászolók gyü-
lekezete némán várakozott. Volt valami félelmetes és egyszersmind megindító ebben a hallgatásban.
Azután váratlanul megtört a csend, Ione hangosan, szenvedélyesen felkiáltott, mintha most szakadt
volna fel kebléből a napok óta visszafojtott keserűség.
– Bátyám! Bátyám! – jajdult fel, és ráborult a ravatalra. – Ugyan miféle ellenség haragját vonhat-
tad magadra, te, aki az utadba akadt férget sem tapostad el soha! Ó, hát igaz lehet, csakugyan? Éb-

58
„Utánzó”, vagyis színész, de ugyanez a neve a mindennapi életből vett, kisebb jeleneteknek is. Főszereplőjük: az
archimimus. (gör.)

177
redj! Ébredj! Együtt nőttünk fel! Így kell elszakadnunk egymástól! Nem, nem, nem halhattál meg,
alszol csupán. Ébredj! Ébredj fel!
Bánata annyira meghatotta a gyászolókat, hogy hangos sirámaik végül is visszahozták Ionét a va-
lóságba. Fölnézett, szinte értetlenül, mintha csak most látta volna meg a sokaságot, amelyről már
megfeledkezett.
– Ó, jaj! – suttogta megborzongva. – Nem vagyunk egyedül.
Lassan fölegyenesedett. Sápadt, gyönyörű arca fegyelmezetten kisimult. Reszkető kézzel, gyen-
géden felnyitotta a halott pilláit, de amikor belenézett a kifejezéstelen, üveges szempárba, amelyből
már nem sugárzott sem az élet, sem a szeretet fénye, felsikoltott, mintha kísértetet látott volna. Mé-
gis erőt vett magán, és újra meg újra megcsókolta a halott arcát, ajkát, homlokát, majd szinte öntu-
datlanul, gépiesen átvette Isis templomának főpapjától a fáklyát.
A felharsanó zene és a gyászolók éneke adta hírül, hogy fellobbant a szent tűz.

Himnusz a Szélhez
I
Felhőpárna-nyugton itt:
Ébredj, ó, Szél, szent s szelíd!
Szent s szelíd, az lesz neved,
Bárhol is említenek –
Ha Auster zord gyermeke,
Ha Eurus vad szerzete:
Légy Boreas, Északé,
Vihar, zúdulj völgy fölé,
Nem leszel nekünk te más –
Zefír, virág-koronás,
Ki derengő harmaton
Nimfa-öl felé oson.
II
Lásd! tömjénfüst leng ezüsttel:
Ösvényünket ne kerüld el!
Tempe csöndes völgye áldhat,
Cédrus-sora Cypriának,
Rhodes, hold-vizével: egy sem
Hív méltóbban, édesebben!
Lásd! vázáink illatoznak:
Mirrha, nárdus, kasszia – hogy csak
Lágyabbá tegyék e járdát;
Ezüst-sarus lábad áldják!
III
Magasztos, örökéltű lég!
Mit éleszt itt a holt agyag,
A mag – az érdem! – mind tiéd:
Hozzák eléd, áldásod add!
Láng Fény, lobbanj! lehelj!
Vad Szél – járd át honod!

178
 Nemes Tűz, új életre kelj,
Vedd vissza birtokod!
IV
Jön! jön! suhamlik és söpör
A Szél, a vágyva-kért jel!
Forog, ropog, magasba tör
A szent máglyán a fénnyel!
Kél, fel! lánggal kavarul a szárnya,
Torka üvölt közösük magasába!
Tűz-kígyók forogva
Táncolnak, ragyogva!
Szökkennek az égbe:
Ó, Tűz csoda-réme!
Óriás-tagjaid átfonják,
Érzed a Szél tenger karját!
Nézd! Halál-Trónuson az Elemek:
Hogy közös hatalmat hirdessenek!
V
Lengjen a tömjénfüstölő –
Húrok lágy hangját csaljuk elő!
Földi robot láncától,
Halálnak dúlt árnyából,
Agyag sűrű tömlöcéből –
Szabadít a láng, mely fölfelé tör!
Ó, szabad vagy, lélek – szabad!
Mint a szelek, míg szüntelen
Tépáznak tág-levegős habokat,
Jársz tisztán-tárt terekben!
Nincs, hol béklyózzanak!
Örülj! Styx renyhe habjain
Bárkád simán suhanhat, ím!
Örök-kalandú léptedet
Hallják a boldog ligetek;
Ott, túl az utált Cocytuson,
Vár sok tűnt drágánk, hív mohón.
Nem rabtartód többé a föld!
Lélek! szabad vagy! – és mi magunk?
Ó, meddig rójuk még e kört?
Ó! veled mikor nyughatunk?

Magasra csaptak az illatos lángok a pirkadó égbolt felé, villózó fényük pirosra festette a komor
ciprusokat, a tömör városfalak fölé nyújtogatták nyelvüket, és a korai halászok is láthatták a tenger
szélborzolta tükrén visszaverődő, izzó ragyogást.
Ione félrehúzódva leült, arcát tenyerébe támasztotta. Nem látta a lángokat, nem hallotta a jajongó
zenét, egyvalamit érzett mindössze, azt, hogy egyedül maradt. Még nem jutott el a felemelő viga-
szig, hogy sohasem maradunk magunkra, mert a holtak velünk vannak.

179
 A máglya egy darabig még nagy lánggal lobogott a könnyű szélben. Azután fokról fokra, meg-
meglibbenve zsugorodtak, halványodtak a lángok, néha felcsapott még egy-egy, majd elenyészett az
is. Mint az élet maga: ami az imént még csupa nyughatatlan tűz volt, most szürke hamuvá omlott.
A szolgák kioltották az utolsó zsarátnokokat, összegyűjtötték a hamvakat, és a legfinomabb borba,
drága illatszerekbe áztatva, ezüsturnába tették, majd az urnát ünnepélyesen elhelyezték az egyik kö-
zeli sírba. Mellé rakták a könnyekkel megtöltött kis fiolát, meg a pénzérmét, amelyet a költői fantá-
zia a mogorva alvilági hajósnak juttatott. Aztán virágokkal és koszorúkkal borították el a sírt, lám-
pásokat aggattak köré, és az oltáron tömjént égettek.
Másnap ismét eljött Isis egyik papja, hogy friss áldozatot mutasson be a sírnál, és akkor látta,
hogy ismeretlen kéz zöld pálmaágat helyezett el a pogány babonák jelképei közé. Hagyta, hadd ma-
radjon ott, hiszen nem tudhatta, hogy a pálmaág a keresztény temetés jelképe.
A fentebb ismertetett szertartások végeztével az egyik praefica vízbe mártott szent babérággal há-
romszor meghintette a gyászolókat, és elmormolta a temetés zárószavát: Illicet, azaz: Menjetek! Ez-
zel vége volt.
A gyászolók azonban vártak még egy kicsit, majd siratva ismételgették búcsúzóul: Salve
aeternum! De mert Ione még ekkor sem mozdult, rázendítettek a búcsúénekre.

Salve aeternum
I
Jól járj! Ó, eltűnt lélek!
Jól járj! Ó, urna, szent!
Utánad törten réved
Gyászolók szíve fent!
A komor partra tekintünk,
Hol ott jársz már te előttünk!
Ám gyors Órák szárnyán repülünk,
Hamar együtt jársz ott is velünk!
Salve – salve!
Ti, néma hamvak, urna, üreg:
Jól járjatok, ég veletek!
Salve – salve!
II
Ilicet – ire licet –
Ah, válni? – Mindhiába!
Urnád: hű szív dobogása.
Hordunk téged mindenhova;
Szívtől ki téphet el valaha?
Hiába hintjük fejünkre
A tisztító folyóvizet,
Hiába vár tündökölve
A tisztulás, gyújtva tüzet.
Elűzheti bármi bűvölet
Szent lakából emlékedet?
Gyászünneped a mi bánatunk,
Komor papod: sok gondolatunk,
Salve – salve!

180
 III
Ilicet – ire licet!
Tűzhelyről a szikra – oda,
A légben bárhova szállhat:
Újra az elemek birtoka,
Szellemed viszik az árnyak.
Bánatunk érzed? Enyhületed!
Ha sodor a Komor Folyó.
A szeretet e földön véges lehet,
A halálban – örökvaló.
Torunk világló csarnokán
A rózsa egy órát él talán;
De a ciprus ott, sírod fokán –
A ciprus örökvaló!
Salve – salve!

IX. fejezet
AMELYBEN IONÉT ÚJABB VÁRATLAN CSAPÁS ÉRI

Néhányan még hátramaradtak, hogy a papokkal együtt részt vegyenek a halotti toron, de Ione és
szolgálói bánatosan elindultak hazafelé. Most, hogy lerótta végső kötelességét fivére iránt, Ione fel-
rázta magát kábultságából, és gondolatai nyomban visszatértek jegyeséhez és az iszonyú bűntetthez,
amellyel vádolták. Egyetlen pillanatig sem adott hitelt Arbaces iszonyú tanúvallomásának, és lelke
mélyén sötét gyanú élt az egyiptomival szemben. Úgy érezte, szerelmének és meggyilkolt fivérének
igaza egyaránt azt követeli, hogy felkeresse a praetort, és elmondja balsejtelmeit még akkor is, ha
semmit sem bizonyíthat. Szolgálói, akik csupa szeretetből meg akarták kímélni úrnőjüket legalább
ettől a gyötrelemtől, eddig elhallgatták előle Glaucus betegségét. Kérdezősködésére most elmesél-
ték, hogy Glaucust súlyos kór támadta meg, és hogy ez idő szerint Sallustius házában van, őrizet
alatt, sőt már a tárgyalás napját is kitűzték.
– Kegyelmes istenek! – kiáltott fel Ione. – És én kis híján megfeledkeztem róla! Azt hiheti, szánt-
szándékkal kerülöm. Ó, hadd siessek hozzá, hogy igazságot szolgáltassak neki, hadd lássa minden-
ki, hogy a halott legközelebbi rokona sem hisz a bűnösségében. Gyorsan! Gyorsan! Repüljünk!
Majd én megnyugtatom, ápolom, felvidítom! És ha nekem sem hisznek, ha nem hallgatnak a sza-
vamra, és száműzetésre vagy halálra ítélik, sorsában osztozni fogok én is.
Ösztönösen szaporázta lépteit, noha rémületében jószerével azt sem tudta, hova siessen. Egyik
percben még a praetorhoz készült, a másikban rohant volna Glaucushoz. Közben bejutott a város-
kapun, és rátért a város központjába vezető, hosszú útra. A házak kapui már nyitva álltak, de az ut-
cán még senki sem járt, még csak most ébredezett a város. Mégis hirtelen útját állta egy kis csoport,
néhány férfi csukott gyaloghintót vett körül. A gyűrűből kilépett egy magas alak, és Ione felsikol-
tott. Arbaces állt előtte.
– Szép Ione – köszöntötte Arbaces gyengéden, mintha észre sem vette volna a leány rémületét –,
gyámleányom, tanítványom. Nézd el, ha megzavarlak jámbor bánatodban, de a praetor nagyon szí-
vén viseli a jó híredet, és aggasztja, hogy meggondolatlanul beleárthatod magad a most kezdődő
perbe; tudja, milyen sajátos és kínos bonyodalomba keveredtél. Bátyád igazát keresed, és eközben
rettegsz a gondolattól, hogy jegyesedet megbüntessék. És együtt érez veled, mert barátok nélkül,

181
védtelenül állsz a világban. A praetor úgy látja, túlságosan nagy teher neked a gyász támasz nélkül,
magányosan, és bölcs, atyai döntéssel törvényes gyámod gondjaira bízott. Nézd, itt az írás, amely
felhatalmaz, hogy védelmembe vegyelek.
– Te gonosz egyiptomi! – kiáltott fel Ione, és büszkén félrehúzódott előle. – Engedj! Te gyilkoltad
meg a bátyámat. És éppen a te gondjaidra bíznak, terád, akinek a kezén még meg sem száradt a bá-
tyám vére? Most a húgát is akarod? Elsápadsz, ugye? Feltámadt a lelkiismereted! Reszkess a bosz-
szúálló istenek mennykövétől! Takarodj előlem, és hagyj magamra bánatommal!
– A nagy veszteség elvette az eszedet, Ione – Arbacest elhagyta megszokott nyugalma. – De meg-
bocsátok neked. Előbb-utóbb belátod majd, hogy a legmegbízhatóbb barátod én vagyok, most is,
mint mindig. De ne a nyílt utcán tárgyaljunk. Nem helyénvaló, hogy itt vigasztaljalak. Ide, szolgák!
Gyere, drága gyámleányom, vár a gyaloghintó.
Az elképedt szolgálók rémülten vették körül úrnőjüket, leborultak, a térdét ölelgették.
– Arbaces, a törvény másként intézkedik – szólalt meg a legidősebb. – Aszerint a temetést követő
kilenc napig senki sem háborgathatja otthonukban a halott rokonait. Nem szabad megzavarni a
gyász magányát.
– Asszony – legyintett elutasítóan Arbaces –, a temetkezési törvények nem tiltják, hogy a gyámle-
ányt gyámja házában helyezzék el. Mondtam, hogy kezemben van a praetor engedélye. Ez a huza-
vona nem helyénvaló. – Ellentmondást nem tűrő mozdulattal intett szolgáinak. – Emeljétek be a
hölgyet a gyaloghintóba.
Határozott mozdulattal átkarolta Ione derekát. A leány vonakodott, de hiába akart elhúzódni tőle.
Ekkor szembefordult a férfival, előbb nagyon komolyan nézte, majd hisztérikus kacagásra fakadt.
– Hahaha! Pompás. Pompás. Kitűnő gyám… Atyai jóindulat… Hahaha! – Azután, mintha maga is
megrémült volna a harsány, szinte eszelős kacagás rikoltó visszhangjától, hirtelen elhallgatott, és
élettelenül zuhant a földre. Arbaces szempillantás alatt beemelte a gyaloghintóba. A rabszolgák siet-
ve elindultak vele, és a zokogó szolgálók hamarosan elvesztették szemük elől boldogtalan úrnőjü-
ket.

X. fejezet
NYDIA ARBACES HÁZÁBAN – AZ EGYIPTOMI MEGSAJNÁLJA GLAUCUST – AZ
EGYÜTTÉRZÉS TÖBBNYIRE ROSSZKOR JÖTT VENDÉG A BŰNÖSNÉL

Az emlékezetes estén Nydia engedelmesen követte az egyiptomit, egészen hazáig. Otthon azután a
leányka kétségbeesett önvádló vallomásából Arbaces megtudta, hogy a végzetes serleget nem Julia,
hanem Nydia adta Glaucus kezébe. Az egyiptomi máskor talán filozofikus érdeklődéssel elemezget-
te volna, vajon honnan, milyen mélységekből ered az ilyen furcsa, emésztő szenvedély, amelyet ez a
különös, vak rabszolgalány táplálni merészkedett szívében, de ez idő szerint csakis a maga gondjá-
val törődhetett. Szegény Nydia, a vallomás után térdre borult Arbaces előtt, úgy könyörgött, hogy
gyógyítsa meg Glaucust, és mentse meg az életét. Gyermeki tudatlanságában azt hitte, a fekete má-
gia mindenható, bármit megtehet… Arbaces azonban már oda sem figyelt, meg sem hallotta, mit
beszél a lány. Egy okkal több, gondolta, hogy fogolyként őrizze, amíg a per és vele Glaucus sorsa el
nem dől. Még akkor sem bocsáthatná szabadon, ha Nydia csupán Julia titkos szövetségese lett volna
a bájital megszerzésében, mert veszélyeztetné a bosszú sikerét. Ha mint tanú megjelenik a bíróság
előtt, és elmondja, mitől borult el Glaucus elméje, a görögöt már akkor is bizonyosan felmentik. Hát
még, ha önként jelentkezik vallomástételre, ami nem kétséges, hiszen ő adta Glaucus kezébe a mér-
get, és a szerelem szavára hallgatva, tulajdon gyalázata árán is megpróbálja jóvátenni a vétkét, ha

182
ezzel megmentheti azt, akit szeret. Mellesleg Arbaces tisztában volt azzal is, hogy társadalmi rang-
ját és hírnevét aligha öregbítené, ha kitudódna, hogy cinkosságot vállalt Julia szerelmi ügyében és a
Vesuvius Boszorkányának istentelen mesterkedéseiben. Julia vallomására akkor lett volna szükség,
ha Glaucus magára vállalja a gyilkosságot. Ezzel eleve megoldódhat minden, Arbaces biztonságát
és egybekelését Ionéval többé semmi sem veszélyeztetheti.
Nydiát vaksága szükségszerűen kirekesztette a mindennapi életből, ráadásul rabszolga és idegen
lévén, amúgy is tökéletesen járatlan volt a római jog útvesztőiben. Őt tehát mindenekelőtt Glaucus
betegsége, a delirium aggasztotta, és nem a bűntett vádja meg a közelgő per, amelyről hallott vala-
mit rebesgetni. Szegény kis nyomorult, vele senki sem törődött, mit tudhatott hát szenátusról, ítéle-
tekről, veszedelmes törvényekről, az emberek kegyetlenségéről, az arénáról meg az oroszlánokról?
Hozzászokott, hogy a viruló élet és a szépség fogalmát Glaucus személyével azonosítsa, és el sem
tudta képzelni, hogy imádottját másfajta veszedelem is fenyegetheti, mint Nydia őrült szerelme. Azt
hitte, Glaucusnak csakis örömöket tartogat a sors, és egyedül ő zavarta meg ezt a felhőtlen boldog-
ságot. Nem sejtette, hogy nemrég még oly derűs életét elragadta, és a sötétség, a halál felé sodorja
az ár. Csak azért könyörgött, hogy a nagy egyiptomi segítsen megvilágosítani Glaucus elméjét,
amelyet ő, Nydia összezavart, hogy megmentse az életét, amelyet ő sodort veszélybe.
– Leányom – mondta Arbaces, felriadva töprengéséből. – Legjobb lesz, ha itt maradsz nálam.
Nem illő, hogy az utcákon kószálj, és rabszolgák rugdossanak el durván kapuk elől. Veled érzek, de
a bűnöd nem nagy, és megteszek mindent, hogy jóvátehesd. Várj itt türelmesen néhány napig, amíg
Glaucus dolga rendeződik. – Azzal válaszra sem várva kisietett a szobából, kívülről bereteszelte az
ajtót és a fogoly őrizetét rábízta egyik rabszolgájára, aki egyébként is ellátta a lakrész felügyeletét.
Utasította a szolgát, hogy a leány kapjon meg mindent, amire szüksége van.
Azután magányosan töprengve várta a reggelt, hogy elinduljon, és mint láthattuk, kézre kerítse
Ionét.
Első célja a boldogtalan neapolisi leánnyal valóban az volt, amit Clodiusnak mondott. Meg akarta
akadályozni, hogy Ione beleártsa magát Glaucus perébe, és őt, Arbacest vádolja a gyilkossággal,
amit pedig kétségkívül megtett volna. Elég, ha elmondja, miképpen akart a minap hitvány módon
erőszakot tenni gyámleányán, és ezzel elárulja, hogy volt oka bosszút állni Glaucuson. Ha lerántja a
leplet képmutatásáról, egy csapásra kétségeket ébreszthet őszinteségét illetően, és megingatja a vá-
dat, amelyet Glaucus ellen emelt. Az, hogy Ione őt gyanúsítja a gyilkossággal, eszébe sem jutott ad-
dig, amíg Ione a temetés reggelén fennhangon arcába nem vágta. Akkor döbbent rá, hogy erről az
oldalról is veszély fenyegeti. Annál nagyobb volt az öröme most, ha arra gondolt, hogy lám, minden
kívánsága teljesült: hatalmában van végre az egyetlen lény, akitől fél, és akit szeret. Sohasem bízott
még ennyire a csillagok hízelgő ígéreteiben. Elindult titokzatos házának legbelső szobáiba, ahová
Ionét elhelyezte. Meg akarta látogatni gyámleányát. Ione végképp összetört az egymást követő csa-
pások súlya alatt, hol őrjöngve tombolt, hol meg kábultan nézett maga elé. Arbaces azonban nem ar-
ra gondolt, hogy ő mérte reá a legnagyobb csapást, hanem a szépségben gyönyörködött, amelyet
nem rútíthatott el a legvadabb őrjöngés sem. Ő is, mint általában azok a férfiak, akik mindig dúskál-
tak az anyagi javakban, és a szerelemben is szerencsések voltak, abban a vérmes és hiú reményben
ringatta magát, hogy ha Glaucustól megszabadul, ha az ünnepélyesen kihirdetett bírói ítélet be-
mocskolja nevét, és mint Apecides gyilkosa, nem formálhat jogot többé Ione szerelmére, a leány ér-
zelmei is megváltoznak majd. A szerelmet felváltja az iszonyat, és akkor gyengédséggel, szerelem-
mel és számtalan fortéllyal, amely elkápráztatta a nőket, talán elfoglalhatja Ione szívében a gáládul
elűzött vetélytárs helyét. Remélte, hogy így lesz, de ha mégsem, gonosz szenvedélye útjából akkor
is elhárul minden akadály: „Most legalább hatalmamban van” – suttogta magában.
Valahol a lelke mélyén azért nyugtalanította valami. Aggódott, hátha mégis kiderül az igazság, és
ez zavaró érzés volt. Nem a lelkiismerete szólalt meg, a bűnös érzéketlen az efféle hangok iránt. (Az

183
effajta bizonytalan félelmet az elkövetett bűncselekmény következményeitől sokan összetévesztik a
bűnbánattal.) Campania enyhe levegője egyszeriben mégis ólomsúllyal nehezedett a mellére. Szere-
tett volna minél előbb odébbállni innen is. Tudta, hogy a veszély itt nem alszik el örökre, mint a
holtak. Ione a hatalmában volt, elhatározta tehát, hogy ha végignézte vetélytársa haláltusáját, utána
nyomban fölkerekedik, és vagyonával, de főként legdrágább kincsével, Ionéval, más tájakra költö-
zik.
Igen, gondolta, föl s alá járkálva magányos szobájában, igen, a törvény, amely rám bízta Ionét,
gyámleányomat, egyszersmind jövendőbeli urává is tett engem. Elmegyünk innen messze, tenge-
rentúlra, új gyönyörűségeket, még nem ízlelt élvezeteket keresünk. A csillagok is erre biztatnak, s
lelkem mélyén is azt súgja egy hang: el kell jutnunk végtelen, tündöklő és mindmáig ismeretlen tá-
jakra, amelyeket bölcsességem az óceán távoli partjain sejt. Szerelmes szívem ott új életre kel, új
becsvágyak támadnak benne, és ott, más népek között, akik nem ismerik Róma igáját, sőt, nevét
sem hallották soha, ott talán meglelem új birodalmamat, ahová átültethetem az ősi hitet. Új életre
keltem hamvaiból Théba uralmát, folytatom koronás őseim dinasztiáját, a régieknél nagyszerűbb tá-
jakon. És akkor talán Ione nemes szívében is feltámad a hála, mert belátja, hogy olyasvalaki osztja
meg vele sorsát, aki az elaggott, rothadó rabszolga-civilizációtól távol visszaállítja az igazi nagysá-
got, és hatalmas lelkében egyesíti a próféták és a királyok minden ismérvét.
Diadalittas elmélkedésének szolgái vetettek véget. Indulniuk kellett az athéni bűnperének tárgya-
lására.
Áldozatának megviselt, sápadt arca nemigen indította meg Arbacest, nagyobb hatással volt rá
Glaucus hidegvére és rettenthetetlen bátorsága. Arbaces nem sajnálta a szerencsétleneket, rokon-
szenvét mindig is a merészség vívta ki. A lelki rokonság, amely bennünket másik valakihez fűz,
mindig tulajdon természetünket tükrözi. A hőst nem ellenségének balsorsa hatja meg könnyekig,
hanem a bátorság, amellyel a vesztes elviseli sorsát. Emberek vagyunk valamennyien, és Arbaces
bűnös lelke sem volt mentes a mindannyiunkban közös, emberi érzésektől. Ha megkapja Glaucustól
az írásbeli beismerő vallomást, amely a várható ítéletnél is bizonyosabban véget vet Ione és a görög
szerelmének, és egyszersmind Arbacest is megszabadítja a lelepleződés kockázatától, akkor az
egyiptomi minden erejét latba vetette volna, hogy megmentse vetélytársát. Már nem gyűlölte
Glaucust, bosszúvágya elcsitult, nem a gyűlölt ellenfelet akarta eltaposni, hanem valamit, ami útját
állta. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy ravaszul és kitartóan törjön célja felé, amelyet csa-
kis Glaucus elveszejtése árán érhetett el. Látszólag vonakodva és sajnálkozva tanúsította Glaucus
bűnösségét, közben Isis papjainak a közreműködésével, titokban szította a közfelháborodást, amely
eleve megakadályozta, hogy a szenátus netán megkönyörüljön az athénin. Felkereste Juliát is, és
részletesen beszámolt neki Nydia vallomásáról. Ilyen módon könnyűszerrel elaltatta a hölgy lelki-
ismeretét, nehogy még eszébe jusson megvallani a szerepét a görög őrjöngésében, hiszen ez enyhítő
körülménynek számított volna. Juliával könnyű dolga volt, mert ez a hiú lélek Glaucus hírnevét és
gazdagságát szerette, nem Glaucust magát. A kegyvesztett ember iránt még csak részvétet sem ér-
zett, sőt, szinte örömét lelte abban, hogy Glaucus szégyenletes tette megalázza a gyűlölt vetélytársat
is. Ha Glaucus nem lett Julia hódolója, akkor ne legyen más nő imádója sem. Neki bőséges vigasz
volt, ha Glaucus balsorsára gondolt. Állhatatlan és szeszélyes szíve máris elfogadta Clodius várat-
lan, de komoly udvarlását: esze ágában sem volt kockára tenni újabb esélyeit a hitvány, de előkelő
származású ficsúrral, nem óhajtotta tehát nyilvánosan szellőztetni múló gyengeségét és szemérmet-
len szenvedélyét a másik iránt. Minden Arbaces kedvére alakult – és minden összeesküdött az athé-
ni ellen.

184
 XI. fejezet
NYDIA A BOSZORKÁNY SZEREPÉBEN

Nydia hamarosan észrevette, hogy Arbaces végképp elment, és nem jön vissza. Teltek-múltak az
órák, és a gyötrő, nyomorúságos várakozás kínjait még elviselhetetlenebbé tette a vakság. Végül ki-
nyújtott kézzel körbetapogatózott a fal mentén, hátha találna valami kis nyílást, amely a szabadba
vezet. Az egyetlen ajtót zárva találta, és ekkor haragjában, amelyet ezúttal a türelmetlenség kínja is
szított, teli torokból kiáltozni kezdett.
– Csitt, te lány! – nyitott rá az őrzésére rendelt szolga. – Skorpió csípett meg talán? Vagy azt hi-
szed, meghalunk a nagy csendtől, és csak a lárma menthet meg, mint Jupitert csecsemő korában?
– Hol a gazdád? És miért zártak be engem ide? Levegőt akarok, és szabadságot! Engedj ki!
– Hiába, kicsikém, nem ismered még Arbacest, ha nem tudod, hogy az ő szava parancs. Elrendel-
te, hogy zárjunk be, hát bezártunk, és én őrizlek. Nincs se levegő, se szabadság. Máskülönben meg-
kaphatsz mindent, ami kell: hozok ennivalót és bort is.
– Jupiter, segíts! – kiáltotta Nydia kezét tördelve. – És miért csuktak börtönbe engem? Mit akarhat
a nagy Arbaces a magamfajta szegény szerencsétlentől?
– Azt már nem tudom, hacsak nem azért, hogy itt is szolgáld az új úrnődet, akit ugyancsak ma
hoztunk ide.
– Mit beszélsz? Ione itt van?
– Itt, szegény fiatal hölgy, attól tartok, nem jószántából jött. Pedig hát, Castor templomára!
Arbaces igencsak ért a nőkhöz. Ione úrhölgy a gyámleánya, ennyit, gondolom, te is tudsz.
– Odavezetnél hozzá?
– Beteg szegény, valósággal dührohamai vannak. De különben is, ilyen parancsot nem kaptam, és
nekem nem szokásom gondolkodni. Arbaces rám bízta, ügyeljek a háznak erre a részére, és azt
mondta: „Tanuld meg, hogy amíg engem szolgálsz, ne hallj, ne láss, és ne gondolkodj. Egyvalamit
kell tudnod: engedelmeskedni.”
– De mi rossz lehet abban, hogy meglátogatom Ionét?
– Azt én nem tudom, de ha társaságot kívánsz, szívesen elbeszélgetek veled, kicsikém, mert az én
kamrám is unalmas és magányos. Egyébként, ha jól tudom, thessaliai vagy! Nem ismersz valami jó-
fajta kis boszorkányságot, késsel, ollóval vagy talán jövendőmondáshoz értesz, mint a hazádbeliek?
Legalább gyorsabban múlna az idő.
– Ugyan már, rabszolga! Hagyj békén. Vagy ha mindenáron beszélgetni akarsz, mondd el, mit hal-
lottál Glaucusról?
– Nahát, a gazdám elment a tárgyalására. Ezt még megkeserüli Glaucus.
– Mit?
– Hát azt, hogy meggyilkolta Apecidest, a papot.
– Micsoda? – Nydia homlokára szorította két kezét. – Csakugyan, hallottam róla valamit, de nem
értem. És ki merészel egy ujjal is hozzányúlni Glaucushoz?
– Félek, hogy az oroszlán.
– Kegyelmes istenek! Micsoda förtelmekről beszélsz?
– Hát csak azt mondom, hogy ha bűnösnek találják, akkor vagy az oroszlán, vagy a tigris hajtja
végre a halálos ítéletet.

185
 Nydia úgy szökkent fel, mint akinek nyílvessző fúródott a szívébe. Sikoltott egyet, azután földre
vetette magát a rabszolga előtt, és olyan keservesen zokogott, hogy még ezt a kérges szívet is meg-
indította.
– Ó, mondd, hogy csak tréfáltál, hogy nem mondtál igazat, kérlek! Beszélj!
– Nos, hogy őszinte legyek, vak leányka, nem ismerem a törvényt, lehet, hogy nem áll olyan rosz-
szul a szénája, mint ahogy mondtam. De Arbaces őt vádolja, és a nép alig várja, hogy valakit felál-
dozzanak az arénában. Ne búsulj. Mi közöd neked ahhoz, mi lesz az athéni sorsa?
– Semmi, semmi, csak mert mindig kedves volt hozzám. Egyszóval, nem tudod, mi lesz vele?
Arbaces őt vádolja? Ó, sors! Ó, emberek, emberek… Jaj… pedig ők még láthatják is!… Ki lehetne
kegyetlen az athénihoz? Igaz, hogy a szerelem maga is kegyetlenül elbánt vele…
Mélyen lehorgasztotta fejét és elhallgatott. Forró könnyek ömlöttek arcán. A derék szolga haszta-
lan igyekezett megvigasztalni.
A rabszolga, akit szólított a kötelesség, elment dolgára, és Nydia egyedül maradt. Nekifogott,
hogy összeszedje gondolatait. Arbaces tehát megvádolja Glaucust. És Arbaces zárta be őt. Vajon
nem azt bizonyítja-e mindez, hogy Nydia, ha szabadon mozoghatna, talán segíthetne Glaucuson?
De igen, márpedig akkor őt nyilvánvalóan kelepcébe csalták. És ha így van, akkor neki is része lesz
a szeretett férfi pusztulásában. Ki kell szabadulnia mindenáron! Szerencséjére, a szabadulás vágya
annyira erős volt, hogy minden más gyötrelmet és gondot a háttérbe szorított. Sorra számba vette a
menekülés lehetőségeit, és mindjárt nyugodtan és megfontoltan tudott gondolkodni. Jócskán szorult
belé nemének ravaszságából, annál is inkább, mert hiszen korán szolgasorsra jutott, és a rabszolgák
sohasem mentek a szomszédba egy kis ravaszságért. Elhatározta, hogy megkísérli, mire megy őrző-
jével. Emlékezett rá, milyen babonás rettegéssel kérdezősködött az imént a thessaliai varázsprakti-
kák felől, és abban reménykedett, hogy ha ezt kihasználja, talán sikerülhet megszöknie. Azontúl
egész nap ezen járt az esze, sőt, még éjszaka sem nyugodott tőle. Reggel, amikor Sosia benyitott
hozzá, Nydia igyekezett olyan témát megpendíteni, amelyről a bőbeszédű szolga szívesen fecsegett.
Jól tudta, hogy csakis éjszaka szökhet meg. Bármennyire elkeserítette is a késedelem, kénytelen
volt a próbálkozást akkorra halasztani.
– Ha a Sors könyvéből akarunk kibetűzni valamit – mondta –, csakis éjszaka tehetjük, soha más-
kor. Akkor gyere be. De mit szeretnél megtudni?
– Polluxra! Mindent, amit a gazdám tud, de erre nem számíthatok. Hadd tudjam meg legalább,
hogy sikerül-e annyi pénzt megtakarítanom, amennyivel kiválthatom magam! Vagy netán az egyip-
tomi ingyen is felszabadít? Néha igazán nagylelkű. És, ha teszem azt, így lenne, megszerzem-e azt a
csinos kis boltot a Myropolián, amelyikre már rég szemet vetettem? Kellemes mesterség illatsze-
rekkel kereskedni, és éppen az ilyen magamfajta, nyugalomra vágyó volt rabszolgának való, akinek
úri modora van.
– Úgy. Ezekre a kérdésekre szeretnél választ kapni tehát, ennek többféle módja lehetséges. Az
egyik a lithomanteia, vagyis beszélő kő, amely gyermekhangon válaszol a hozzá folyamodóknak,
de hát nincs ilyen értékes kövünk, az ilyesmi drága ritkaság. A másik a gastromanteia, amikor a
démon halotthalvány képeket tükröztet a víz színén, és ezekből kiolvasható a jövő. Csakhogy a
megszentelt folyadékhoz különleges üvegek kellenek, és nincs ilyen üvegünk. Azt hiszem, a leg-
egyszerűbben a levegő varázserejével teljesíthető a kívánságod.
– Remélem, nincs benne semmi rémisztő? – érdeklődött reszketve Sosia. – Nem szeretem a kísér-
teteket.
– Ne félj, nem látsz semmit, csak a víz bugyborékolásából hallod, hogy jól alakul-e a sorsod, vagy
sem. Az első teendő az, hogy mire felkel az esthajnalcsillag, a kertkapu résnyire nyitva legyen. A
démonnak tudnia kell, hogy szívesen látják a házban, ezért, a vendégszeretet jeléül, tégy le a kapu
közelébe egy kis vizet is, meg egy tál gyümölcsöt. Sötétedés után három órával gyere ide, és hozz

186
egy tál hideg és kristálytiszta vizet. Akkor megcsinálom a thessaliai varázslatot, amelyet még
anyámtól tanultam, és mindent megtudhatsz. De ne feledkezz meg a kertkapuról, ettől függ minden:
három órája kell nyitva állnia, mire bejössz hozzám.
– Bízd csak rám – felelte gyanútlanul Sosia. – Tudom én, milyen az, ha úriember orra előtt be-
csapják az ajtót. A kocsmáros nemegyszer megtette már velem is! És azt is tudom, hogy az olyan
tekintélyes személy, mint a démon, a vendégszeretet minden apró jelét észreveszi. Addig is, gyö-
nyörűm, itt a reggelid.
– És mi hír a perről?
– Ó, az ügyvédek húzzák, csak beszélnek, beszélnek, eltarthat még holnapig is.
– Holnapig? Bizonyosan tudod?
– Úgy hallottam.
– És Ione?
– Bacchusra, úgy látszik, már egészen tűrhetően lehet, mert volt ereje hozzá, hogy alaposan meg-
haragítsa a gazdámat. Láttam reggel, amikor kijött tőle, csak úgy szikrázott a szeme, ajkát harapdál-
ta, és valósággal toporzékolt dühében.
– Itt lakik valahol ő is, a közelemben?
– Nem, az emeleti lakosztályban. De mennem kell, nem fecseghetek itt veled egész nap. Vale.

XII. fejezet
A DARÁZS BEMERÉSZKEDIK A PÓK HÁLÓJÁBA

Elérkezett a per második napjának estéje, lassan itt volt az ideje annak is, hogy Sosia szembenézzen
a rettegett Ismeretlennel. A kertkapun, amelyet a rabszolga nyitva hagyott, ekkor belépett valaki. De
nem holmi rejtélyes földi vagy légi szellem, hanem Isis egyik nagyon is ember formájú, testes pap-
ja. Calenus. Egyetlen oldalpillantásra méltatta csupán a szerény ételáldozatot, és mellette a még sze-
rényebb borocskát, amellyel a jámbor Sosia kívánta becsalogatni a várva várt, láthatatlan idegent.
Kötelező tiszteletadás a kert istenének, gondolta Calenus. De apám fejére mondom, ha őistenségét
ennél jobban nem szolgálják ki, okosabban teszi, ha fölhagy az isteni mesterséggel. Ha mi, papok
nem volnánk, szomorú idők járnának az istenekre. No de gyerünk Arbaceshoz. Futóhomokon tapo-
sok, de talán üreg van alatta. Egyelőre kezemben van az egyiptomi élete, kíváncsi vagyok, mennyit
érek neki.
Ilyenformán elmélkedett magában, míg átszaladt a nyitott udvaron, a peristyliumig, ahol néhány
lámpás fénye enyhítette az éjszakai sötétséget. Az oszlopsorra nyíló ajtók egyikén ekkor váratlanul
kilépett Arbaces.
– No, lám! Calenus! Engem keresel? – kérdezte az egyiptomi, és mintha enyhe zavar bujkált vol-
na a hangjában.
– Téged, bölcs Arbaces. Remélem, nem alkalmatlan időben zavarlak.
– Nem. Callias, a szabadosom, éppen harmadszor tüsszentett, mellettem jobb kéz felől. Mindjárt
tudtam, hogy ma még valami szerencse ér. És íme! Az istenek ide küldik hozzám Calenust.
– Nem mennénk be a szobádba, Arbaces?
– Ahogy akarod. De az ég tiszta, balzsamos az éjszaka. A múltkori betegségem óta olykor még
bágyadt vagyok egy kicsit, és a levegő felfrissít. Sétáljunk inkább a kertben, ott is magunk vagyunk.
– Szívesen – mondta Isis papja.

187
 Mint két jó barát, lassan elindultak a kertet keresztül-kasul átszelő, márvány virágtartókkal és vi-
rágokkal szegélyezett sétányok egyikén.
– Gyönyörű éjszaka – nézett körül Arbaces –, kék és csodaszép, mint az a húsz év előtti, amelyen
először pillantottam meg az itáliai partokat. Múlik az idő fölöttünk, Calenusom. De legalább érez-
zük, hogy éltünk!
– Te legalább jogosan büszkélkedhetsz vele – válaszolta Calenus, éberen lesve az alkalmas pilla-
natot, amikor elárulja végre a lelkére nehezedő titkot. Arbaces azonban olyan méltóságos, leeresz-
kedő nyájassággal beszélt vele, hogy a szokottnál is jobban erőt vett rajta az a furcsa, félelemmel
vegyes, feszélyezett érzés, amely az egyiptomi társaságában mindig elfogta. – Bizony, jogosan. Va-
gyonod mérhetetlen, szervezeted sűrű szövetébe nem hatolhat be semmiféle kór, szerencsés vagy a
szerelemben, fáradhatatlan a gyönyörben, és most, ezekben az órákban diadalmas bosszút állsz el-
lenfeleden.
– Az athénira célzol? Igen, holnap, ha fölkel a nap, kimondják rá a halálos ítéletet. A szenátus kér-
lelhetetlen. De egyvalamiben tévedsz. Glaucus halála nem okoz örömet nekem, azonkívül, hogy
megszabadulok egy vetélytárstól, aki Ione érzelmeit bitorolta. Egyébként nem táplálok haragot a
szerencsétlen gyilkos iránt.
– Gyilkos… – ismételte Calenus lassan, jelentőségteljesen. Megállt, és hosszan nézte Arbacest. A
csillagok sápadt fényénél jól láthatta prófétájuk gőgös arcát, de nem olvashatott le róla semmiféle
áruló jelet. Calenus csalódottan és kissé zavartan sütötte le szemét. Sietve folytatta. – Gyilkos!
Megérdemli, hogy őt vádolják a bűnnel. De nálad jobban senki sem tudhatja, hogy a görög ártatlan!
– Ki vele, magyarázd meg, mit akarsz mondani ezzel – válaszolt jéghidegen Arbaces. Felkészült
erre a fordulatra is, hiszen titokban jó előre sejtette, hogy így lesz.
– Arbaces – folytatta Calenus suttogóra fogva hangját. – Én ott voltam akkor a szent ligetben, a
bokrok között rejtőzködtem a templom falánál. Hallottam és végignéztem mindent, ami történt. Lát-
tam, amikor a fegyveredet Apecides szívébe mártottad. Nem helytelenítem, amit tettél, hitehagyott
ellenség pusztult el.
– Mindent láttál tehát – mondta Arbaces ridegen. – Magam is így képzeltem. Egyedül voltál?
– Egyedül – felelte Calenus, akit meglepett az egyiptomi nyugalma.
– És miért bújtál a templom mögé éppen akkor?
– Mert megtudtam, hogy Apecides keresztény hitre tért, és azt is, hogy ott találkoznak azzal a má-
sik megszállottal, akinek Olinthus a neve. Arra készültek, hogy istennőnk szent titkait leleplezzék a
nép előtt. Elbújtam hát, hogy kihallgassam őket, és meghiúsítsam tervüket.
– Beszéltél valakinek arról, aminek tanúja voltál?
– Nem, uram és parancsolóm. Titkod itt van bezárva, szolgád szívében.
– Úgy? Még Burbo, a rokonod sem sejti? Rajta, az igazat mondd.
– Az istenekre…
– Csitt! Ismerjük egymást. Mit számítanak nekünk az istenek?
– Akkor hát a bosszúdtól való félelmemre. Nem.
– És miért takargattad mostanáig előlem is a titkot? Miért vártál az ítélethozatal előestéjéig, hogy
akkor vágd a szemembe: Arbaces, te vagy a gyilkos? És ha eddig titkolóztál, miért leplezed le ma-
gad most?
– Azért… Mert… – dadogott Calenus, zavarában elvörösödve.
– Azért – vágott közbe Arbaces szelíd mosollyal, és nyájas bizalmaskodással megveregette a pap
vállát –, azért Calenusom (lásd, olvasok a gondolataidban, és megmondom, mi volt a szándékod),
mert arra vártál, hogy nyakig belebonyolódjam a perbe, hogy magam zárjam el hátam mögött a

188
visszavonulás útját, és az emberölés mellett rosszhiszemű hamis tanúskodásba is keveredjem. Azért,
mert most, amikor már felcsigáztam a tömeg étvágyát, úgyhogy vért kíván, nincs se vagyon, se föl-
di hatalom, amely megakadályozná, hogy magam legyek az áldozat. Most tehát elárulod nekem a
titkot, mert a pernek még nincs vége, és az ártatlant még nem ítélték el. Azt akarod, hogy lássam, ha
holnap szót emelsz, még szétrombolhatod a keservesen felépített gonosz csapdát. Ezért most, a ki-
lencedik órában felverheted a hallgatásod árát, hiszen nyilvánvaló, hogy szavad ellenem fordítaná a
nép dühét, amelyet magam szítottam, és az oroszlán végül nem Glaucusra, hanem rám tátaná a po-
fáját, így van, Calenus?
– Arbaces – felelte Calenus, végképp elveszítve természetes és közönséges bátorságát. – Csaku-
gyan varázsló vagy. Úgy olvasol a szívemben, mint a nyitott tekercsben.
– Ez a hivatásom – jelentette ki az egyiptomi, és csöndesen nevetett. – Nos hát, hallgass. Ha min-
den elcsitult, gazdaggá teszlek.
– Bocsáss meg – emelte föl kezét a pap. A kapzsiság, amely minden más érzést elnyomott benne,
azt súgta, ne bízzék Arbaces majdani nagylelkűségében. – Bocsáss meg, helyesen mondtad, ismer-
jük egymást. Ha azt akarod, hogy hallgassak, valamit fizetned kell előre is, áldozatul
Harpocratesnak.59 Ha azt akarod, hogy a rózsa, a titoktartás szép jelképe, gyökeret verjen bennem,
estére öntözd meg aranyesővel.
– Szellemes és költői hasonlat – mondta Arbaces még mindig nyájasan. Ez a hang fölbátorította
Calenust, és elaltatta gyanúját, holott ha jobban figyel, inkább meg kellett volna riadnia tőle, és ré-
sen állni. – Nem várnál holnapig?
– Mire való a halogatás? Ha már nem tehetek tanúvallomást, mert elmarasztalnak engem is a hall-
gatásomért, azért mert hagytam, hogy az ártatlan szenvedjen, akkor talán te is megfeledkezel rólam.
Az igazság az, hogy a habozásod nem sok jót ígér a jövőre.
– Nos hát, Calenus, mit kívánsz, mi legyen a fizetség?
– Az életed sokat ér, és a vagyonod nagy – felelte a pap vigyorogva.
– A szellemességed nőttön-nő. De ki vele, mennyi legyen?
– Arbaces, úgy hallottam, hogy odalent, titkos kincstáradban, a durván megmunkált oszk boltívek
alatt, amelyeken nagyszerű házad nyugszik, halmokban áll az arany, kelyhek, ékszerek, kincseid a
hírek szerint az isteni Nero kincstárával vetekszenek. Könnyen nélkülözhetsz annyit, amennyi en-
gem Pompeji egyik leggazdagabb papjává tehet. Meg sem érzed a veszteséget.
– Helyes, Calenus – bólintott Arbaces nyájasan. Nyílt tekintettel, jóindulatúan nézett társára. –
Régi barátom vagy, és mindig híven szolgáltál. Nem kívánod az életemet, és én sem akarlak meg-
fosztani illő jutalmadtól. Lemegyünk együtt a kincseskamrába, amelyről beszéltél, legeltetheted
szemed a számlálhatatlanul halomban heverő, csillogó aranyon, és a felbecsülhetetlen értékű, szik-
rázó drágaköveken, és jutalmul annyit vihetsz magaddal, amennyit a köntösöd alá rejthetsz. Sőt, ha
majd látni fogod, mennyi kincsem van, magad is beláthatod, mekkora bolondság lenne ártani annak,
aki ilyen sokat adhat. Ha Glaucus nincs többé, még egyszer látogatást tehetsz a kincstáramban. Vi-
lágos beszéd? És baráti?
– Te vagy a legjobb, a legnagyszerűbb ember – kiáltott fel Calenus, és kis híján sírva fakadt örö-
mében. – Megbocsátod nekem, hogy olyan igazságtalanul kételkedtem nagylelkűségedben?
– Csitt! A legközelebbi forduló után leereszkedünk az oszk boltívek alá.

59
A hallgatás, a csend istene.

189
 XIII. fejezet
A RABSZOLGA JÓSLATOT KÉR – A VAK IS BOLONDDÁ TEHETI AZT, AKI ÖNMAGÁT
ELVAKÍTJA – KÉT ÚJABB FOGOLY EGY ÉJSZAKÁN

Nydia türelmetlenül várta Sosiát, aki nem kevésbé izgatottan leste, mikor mehet már. A démonnak
felajánlott nedűnél nemesebb italokkal jócskán megerősítette magát, hogy bátorságra kapjon, majd
a hiszékeny szolga besurrant a vak leány kamrájába.
– Nos, Sosia, felkészültél? Hoztál egy tál tiszta vizet?
– Hát persze, itt van. De egy kicsit remegek. Biztos, hogy nem látom majd azt a démont? Úgy hal-
lottam, az ilyen urak semmiképpen sem kellemes jelenségek, és a modoruk sem túlságosan udvari-
as.
– Légy nyugodt. És megnyitottad a kertkaput?
– Meg. És a közelben egy asztalkára néhány szem gyönyörű szép diót meg almát is tettem.
– Nagyon helyes. És a kapu most is nyitva áll, bejöhet rajta a démon?
– Abban nincs hiba.
– Nos, akkor nyisd ki ezt az ajtót is, és hagyd nyitva. És most add ide a lámpást.
– Minek, csak nem akarod eloltani?
– Nem, de a varázsigéket a lámpás fölött kell elsuttogni. A tűzben szellem lakozik. Ülj le.
A rabszolga engedelmeskedett. Nydia néhány másodpercig némán a lámpás fölé hajolt, azután
fölegyenesedett, és halk éneklő hangon kezdte szólongatni a levegő és a víz szellemeit.

A légi szellem hívása

Víz s Lég egy szerelme-vágya,
Ah, Thessalia leánya;
Mi, olympusi szívek, az égről
Elvonhatjuk a holdat, a kékről.
S Egyiptom megküzdött tudománya,
Perzsia mágia-múlt csodája –
Mit dal zeng, mit hullat virág,
Súg démon – ránk várt, csak miránk.
Légi szellem, halld meg itt
A vak thessaliait!
Járd át leheddel a színig-edényt,
Tanítsd a riadt lelket, szegényt,
Hogy járjon annyi árny között,
Melyek a sötét Jövők.
Jöjj, légi tér vad démona,
Felelj! hív rajongó ima!
Gyere, ó, gyere!
S nincs isten földön-égen itt –
Se Paphos királynője, a víg,
Se a fénynek élénk Ura,
Se az éj Szolgalány-Hármasa,
Se a Mennydörgő maga, ki

190
 Dicsőséged érdemeli!
Gyere, ó, gyere!

– Már jön is a szellem – suttogta Sosia. – Érzem, hogy borzolja a hajamat.

– Tedd le a vizes tálat a földre, így, most add ide a kendőd, bekötöm vele a szemed, és eltakarom
az arcod.
– Aha, az ilyen varázslatokat mindig így csinálják. De ne olyan szorosan! Finomabban, gyengé-
debben!
– Így ni. Nem látsz semmit?
– Hogy látnék? Jupiterre, nem látok mást, csak a sötétséget.
– Akkor kérdezz, mindent, amit tudni akarsz, de halkan, suttogva, és mindegyik kérdést ismételd
meg háromszor. Ha a szellem igennel válaszol, hallani fogod, hogyan forr, bugyborékol a víz a dé-
mon leheletétől. Ha a válasz tagadó, a víz meg sem moccan.
– De semmi csalafintaságot nem művelsz, ugye?
– Ide teszem a tálat, eléd, így. Beláthatod, hogy nem nyúlhatok hozzá a tudtod nélkül.
– Tiszta sor. Nos, akkor ó, Bacchus! Légy kegyes hozzám. Tudod, hogy mindig jobban szeretlek
az összes többi istennél, és ha megsegítesz ezzel a vizes démonnal, felajánlom neked az ezüstkupát,
amelyet tavaly loptam attól a kövér belső szolgálótól. És te, ó, Szellem! Figyelj rám, és halljad. Jö-
vő ilyenkorra megvásárolhatom a szabadságomat? Tudnod kell, hiszen a levegőben élsz, és a mada-
rak biztosan elárulták neked e ház minden titkát, és nyilván tudod, hogy az elmúlt három évben el-
csentem, -csórtam mindent, amire tisztességgel, vagyis biztonságban rátehettem a kezem, de még
így is hiányzik kétezer sestertius ahhoz, hogy együtt legyen a pénz. Összeszedhetem-e, ó, jó Szel-
lem egy év leforgása alatt, ami még kell? Beszélj! No, bugyborékol a víz? Nem. Olyan csönd van
itt, mint a sírban. No jó, ha nem az idén, hát jövőre? Aha! Már hallok valamit, a démon az ajtón ma-
tat, tüstént itt lesz. Legyen két év, barátom, hallod-e, kettő! Igazán ésszerű határidő. No mi lesz?
Néma csönd! Két és fél év, három. Négy? A fenébe is, hallod-e, Szellem komám! Annyi bizonyos,
hogy nem nő vagy, különben nem hallgatnál ilyen sokáig. Öt… hat… hatvan év? Plútó vigyen
akárhová! Nem kérdezek többet. – Sosia dühösen felrúgta a vizes tálat, majd újabb szitkozódások
közepette nagy nehezen megszabadult a fejére csavart kendőtől, körülnézett, és csodálkozva észlel-
te, hogy a kis kamrában sötét van.
– Hé, Nydia, mi történt? Kialudt a lámpás! Ó, te csaló! Megszöktél! De elcsíplek, ezt még megke-
serülöd!
A rabszolga tapogatózva kereste az ajtót. Kívülről bereteszelték. Nydia helyett Sosia volt fogoly.
Mit tehetett? Hangosan dörömbölni nem mert, kiabálni sem, nehogy Arbaces meghallja, és fölfe-
dezze, milyen csúfság történt. Nydia meg azóta már bizonyosan eljutott a kertkapuhoz, és túl van
árkon-bokron.
„Bizonyára hazamegy – gondolta –, vagy legalábbis a városban bujkál valahol. Holnap hajnalban,
amikor a szolgák a peristyliumban dolgoznak, zöröghetek nekik. Akkor majd elindulok, és megke-
resem. Biztosan megtalálom, és vissza is hozom. Arbaces nem tud meg semmit. Igen, ez lesz a leg-
okosabb. Te kis csaló, máris viszket a tenyerem! És egy tál hideg vízzel hagyott itt. Ha legalább bor
volna, hogy vigasztalódhatnék.”
Míg a csapdába esett Sosia ekképpen siránkozott sorsán, és különféle terveket szőtt a szökevény
kézrekerítésére, a vak leány, gyakran megcsodált sajátos fürgeségével meglepően biztos léptekkel
átsuhant a peristyliumon, megtalálta túloldalt a kertbe vezető folyosót, és dobogó szívvel futott vol-
na tovább a kertkapuhoz, amikor hirtelen közeledő lépteket hallott, és fölismerte Arbaces rettegett
hangját. Egy pillanatig riadtan tétovázott, azután hirtelen eszébe villant, hogy van egy másik, ke-
vésbé használt folyosó is, amelyen csupán az egyiptomi titkos orgiáinak csinos részvevőit engedték

191
be a házba. Ez a folyosó a terjedelmes építmény alatt kanyargott, és a végéből ugyancsak ajtó nyílt
a kertre. Egy kis szerencsével nyitva találhatja azt a kijáratot is. Nyomban visszafordult, leereszke-
dett jobb felől a keskeny lépcsőkön, és eljutott a folyosó bejáratáig. Hiába! Az ajtó zárva volt. Míg
kétségbeesetten próbálgatta, vajon nem nyílik-e, egyszer csak a háta mögül valahonnan Calenus
hangját hallotta, majd Arbaces halk válaszát. Itt sem maradhatott! Valószínűleg ehhez az ajtóhoz
igyekeztek ők is. Futott tovább. Itt már ismeretlen terepen járt, a levegő nyirkos volt és hűvös. Ez
megnyugtatta, mert úgy gondolta, hogy valószínűleg a fényűző villa pincéjében bolyong, de lega-
lábbis valamelyik eldugott zugában, amelyet a gőgös házigazda aligha látogat. Ám ekkor éles fülé-
vel ismét lépteket és hangfoszlányokat hallott. Tovább futott, amerre a lába vitte, kinyújtott keze
egyre-másra vastag, tömör oszlopokba ütközött, de finom ösztönével, amelyet megkétszerezett a fé-
lelem, elkerülte a veszélyeket. A levegő mind nyirkosabbá vált körülötte, de valahányszor megállt,
hogy kifújja magát, hallotta a közeledő lépteket és az érthetetlenül suttogó hangokat. Végül falba
ütközött, és úgy tetszett, nem juthat tovább. Búvóhelyet kell keresnie, valami falnyílásban vagy mé-
lyedésben. Semmi sehol. Kétségbeesésében kezét tördelve állt, tanácstalanul, de a közeledő hangok
felrázták dermedtségéből, és továbbosont a fal mellett. Hirtelen egy kiálló támpillér élének ütközött,
és elesett. Alaposan megütötte magát, de volt annyi esze, hogy ne jajduljon fel. Sőt, még örült is,
hogy a kis baleset árán valamiféle fedezékhez jutott. Lekuporodott a falszögletbe, a pillér mellé,
amely legalább az egyik oldal felől eltakarta. Azután apró, vékonyka termetét még kisebbre össze-
húzva, megadta magát sorsának.
Arbaces és Isis papja közeledett a titkos kamrához, amelynek kincseivel az egyiptomi kérkedett.
Óriási föld alatti atriumban voltak. A mennyezetet tartó alacsony, vaskos oszlopokat nem a kecses
görög építészeti alkotások fénykorában, hanem jóval régebben emelhették. Az egyetlen pislákoló
kis lámpás Arbaces kezében tétova, sápadt fényt vetett a csupasz, göcsörtös falakra, amelyeket egy-
kor kötőanyag nélkül, valamilyen módon egymáshoz illesztett, óriási faragatlan kövekből raktak.
Nyugalmukban megzavart csúszómászók bámulták a betolakodókat, azután elkúsztak a falak tövé-
be.
Calenus borzongva nézett körül a nyirkos, egészségtelen levegőjű kazamatában.
– Lám – jegyezte meg Arbaces mosolyogva, mert észrevette, hogy Calenus megborzongott –, ezek
a durván összetákolt falak tartják a fölébük emelt termek minden pompáját. Olyanok, mint a ke-
mény munkában görnyedők, megvetjük őket faragatlanságukért, pedig ők táplálják a gőgösöket,
akik lenézik őket.
– És ott balra, az a sötét folyosó hová vezet? – kérdezte Calenus. – Olyan sötét, mintha egyenest a
Hadesba vezetne.
– Éppen ellenkezőleg, a felső helyiségekbe – felelte hanyagul Arbaces. – Mi azonban jobbra for-
dulunk.
A terem, mint a pompeji házak legtöbbjében a lakóhelyiségek is, kétfelé ágazott. A kis lámpás
csak gyéren világította meg a félhomályos folyosókat, amelyek emiatt jóval hosszabbnak tetszettek,
mint amilyenek valójában voltak. A két férfi elindult a jobb oldali folyosón.
– Nos, a lakás, amelybe holnap Glaucus, a vidám fickó beköltözik, nem lesz sokkal szárazabb en-
nél, de kevésbé tágas – jegyezte meg Calenus, amint elhaladtak a széles, kiugró pillér mellett. Nem
sejthette, hogy a thessaliai lányka ott kuporog a fal sötét szögletében.
– Sebaj, majd lesz száraz helye és tágas is holnapután az arénában. És ha meggondoljuk – folytat-
ta Arbaces lassan, megfontoltan –, hogy egyetlen szavaddal megmenthetnéd, és én jutnék sorsára…
– Az a szó sohasem hangzik el – válaszolta Calenus.
– De nem ám, Calenusom, soha – helyeselt Arbaces, és karjával barátságosan átfogta a pap vállát.
– Itt megállunk. Itt az ajtó.

192
 A lámpás reszketeg fénye a falba mélyesztett kis ajtón táncolt. Az ajtó gyalulatlan sötét fáját pán-
tokkal és keresztrudakkal erősítették meg. Arbaces kulcskarikát húzott elő derékövéből. Három-
négy rövid, de vastag kulcs volt rajta. Calenus szíve hevesen megdobbant, amikor hallotta, hogy
nyikorog a rozsdás zár, mintha zokon venné, hogy be akarnak hatolni az őrizetére bízott kincsek kö-
zé.
– Lépj be, barátom – biztatta Arbaces Calenust –, én majd fölemelem a lámpást, hogy legeltethesd
szemed a sárgálló halmokon.
Calenus türelmetlenségében nem várta, hogy kétszer biztassák, sietve belépett a nyitott ajtón.
Amint átlépte a küszöböt, Arbaces akkorát lökött rajta, hogy a pap előrebukott.
– Az a szó sohasem hangzik el! – kiáltotta utána harsányan, és diadalmas kacajjal rázárta
Calenusra az ajtót.
Calenus egyensúlyát vesztve legurult néhány lépcsőfokon, de abban a pillanatban – nem érzett
még fájdalmat sem – felugrott, visszarohant fel a lépcsőn, és öklével vadul dörömbölt az ajtón, két-
ségbeesett ordítása inkább állati üvöltéshez, mintsem emberi hanghoz hasonlított.
– Engedj ki, engedj ki! Nem kell az aranyad!
Szavai alig hatoltak át a vastag ajtón, és Arbaces újból fölnevetett, majd dühösen toppantott.
– Ha Dalmácia minden aranya a tiéd lenne, akkor sem kaphatnál érte egy morzsa kenyeret – tört
ki belőle a sokáig visszafojtott indulat. – Éhen halsz, nyomorult! Halódó nyögéseidnek még vissz-
hangját is elnyelik ezek a falak! És ha tulajdon húsodat marcangolod is végső éhségedben, ez a pos-
hadt levegő nem árulja el senkinek, hogy itt pusztul az ember, aki fenyegetni merészelte Arbacest,
és az életére tört. Szerencsés utat!
– Irgalom! Könyörülj rajtam! Embertelen gonosztevő, hát ezért…
De Arbaces már elindult visszafelé a sötét járatban, és nem hallotta a mondat végét. Kövér, felfu-
valkodott varangy hevert mozdulatlanul az útjában. A lámpás fénye megvilágította a formátlan, rút
testet, a fölfelé dülledő, piros szemet. Arbaces kikerülte, nehogy véletlenül rálépjen.
– Ocsmány vagy, undok – mormolta félhangosan –, de nem árthatsz nekem. Ezért biztonságban
vagy, ha utamba akadsz is.
Calenus kiáltásai tompán, fojtottan elhallatszottak hozzá. Az egyiptomi megállt, figyelt.
„Kellemetlen – gondolta. – Nem hajózhatok el addig, amíg ez a hang el nem némul örökre. Igaz
ugyan, hogy kincseskamráim az átellenes szárnyban vannak, de rabszolgáimnak a hurcolkodás köz-
ben nem szabad hallaniuk semmit. De ugyan mitől félek? Három nap múlva, ha még él egyáltalán,
apám szakállára mondom, nagyon gyönge hangja lesz. Aligha fog kihallatszani abból a sírkamrából.
Isisre, hideg van itt. Jólesne egy korty fűszeres falernumi bor.”
Azzal egykedvűen összébb vonta magán köntösét, és visszatért a szabad levegőre.

XIV. fejezet
NYDIA SZÓT VÁLT CALENUSSZAL

Rémítők voltak, és mégis reményt adtak a szavak, amelyeket Nydia kihallgatott. Holnap elítélik
Glaucust, de él valaki, aki megmentheti, és Arbacest juttathatja a neki szánt sorsra! És ez az ember
itt van, mindössze néhány lépésnyire Nydia búvóhelyétől. Hallotta a jajveszékelését, a sikoltozását,
átkait és fohászait, még ha csak tompán, elfojtva jutottak is el füléhez. Azt az embert bezárták, de
Nydia tudja, hol a titkos cella; ha sikerül kiszöknie, és eljut a praetorhoz, talán még idejében kisza-
badíthatja azt az embert, és megmentheti az athénit. Izgalmában összeszorult a torka, agya zúgott,

193
ájulás környékezte, de iszonyú erőfeszítéssel úrrá lett gyengeségén, néhány percig figyelmesen
hallgatózott, hogy megbizonyosodjék róla, vajon Arbaces valóban elment-e, azután a hang irányá-
ban előre osont az ajtóhoz, amely mögé az egyiptomi bezárta Calenust. Itt már jól értett mindent,
amit Calenus rémületében és kétségbeesésében kiáltozott. Nydia háromszor is szólította a szeren-
csétlent, de mindhiába, hangja nem hatolt át a súlyos, vasalt ajtón. Végül kitapogatta a kulcslyukat,
ajkát a nyílásra illesztette, és a fogoly most már tisztán hallhatta odabent, hogy halkan nevén szólít-
ja valaki.
A pap ereiben megfagyott a vér, haja égnek állt: miféle titokzatos, természetfölötti lény törhette át
a hely iszonyú magányát?
– Ki az? – kiáltott újfajta rémülettel. – Miféle kísértet, milyen larva szólítja Calenus elveszett lel-
két?
– Isis papja! – válaszolt a kulcslyukon át a thessaliai leány. – Arbaces tudta nélkül, az istenek aka-
ratából, tanúja voltam az egyiptomi álnokságának. Ha sikerül kijutnom a házból, megmenthetlek té-
ged is. De beszélj, ezen a kis nyíláson át hallom a hangod, és felelj arra, amit kérdezek.
– Ó, áldott szellem – ujjongott fel a pap, és engedelmesen megtette, amit Nydia akart. – Ments
meg, és még az oltári kelyheket is pénzzé teszem, hogy megfizessek a jóságodért.
– Nem kell a pénzed. A titkodat akarom. Jól hallottalak? Megmenthetnéd Glaucust, az athénit a
halálos ítélettől?
– Meg, meg én! Ezért csalt ide Arbaces, hogy a Furiák rothasszák meg testét! És ezért hagyott itt,
hogy éhen dögöljek!
– Az athénit gyilkossággal vádolják. Meg tudod cáfolni ezt a vádat?
– Meg én! Csak szabadíts ki innen! Nincs olyan büszke fej Pompejiben, amelyik biztosabban ülne
a nyakán, mint az övé. Én láttam a gyilkosságot, láttam, amikor Arbaces ledöfte Apecidest. Elítél-
tethetem az igazi gyilkost, és tisztázhatom az ártatlant. De ha én elpusztulok, akkor meghal ő is.
Fontos neked Glaucus élete? Ó, áldott idegen, itt hordom a keblemben az urnát! Benne az ítélet
vagy a szabadulás.
– És őszinte vallomást teszel mindenről, amit tudsz?
– Igen, persze! Még ha a pokol nyílik is meg a lábam előtt. Igen! Bosszút állok a csalárd
egyiptomin. Bosszút! Bosszút! Bosszút!
Calenus fogcsikorgatva sziszegte az utolsó szavakat. Nydia úgy érezte, hogy ez az alantas szenve-
dély a legbiztosabb záloga az athéni igazának. Szíve hevesen kalapált: vajon a sors csakugyan őt
szemelte ki arra, hogy az imádott, bálványozott férfi megmentője legyen?
– Elég – mondta. – Azok a hatalmak, amelyek idevezettek, minden akadályon átsegítenek majd.
Igen, érzem, hogy kiszabadítalak innen. Várj türelmesen és remélj.
– De légy óvatos, légy okos, drága idegen! Ne próbálj Arbaceshoz folyamodni, Arbaces hideg,
mint a márvány. Menj el a praetorhoz, mondd el, amit tudsz. Szerezz tőle írást, hogy átkutassák a
házat, katonákkal gyere és ügyes lakatosokkal, mert ezek a zárak iszonyúan erősek! Az idő röpül, és
én éhen is halhatok, ha nem sietsz. Menj, menj már! De nem, maradj még! Oly rémítő a magány! A
levegő mint valami kriptában, és a skorpiók és a sápadt Larvák. Ó, maradj velem! Ne menj el!
– Nem lehet, mennem kell – mondta Nydia, mert megrémítették a pap rémlátásai, és minél előbb
szabadulni akart tőle, hogy gondolkodhasson. – Nem maradhatok. A te érdekedben is mennem kell.
Társad lesz a remény. Vale!
Azzal elsuhant. Kinyújtott kézzel tapogatva ment végig a pillérek mellett, a terem túlsó végéig,
ahonnan a szabadba vezető folyosó nyílt. Ott megállt. Ösztöne azt súgta, biztonságosabb, ha vár
még egy kicsit, kora hajnalig, amikor a ház népe mélyen alszik. Akkor észrevétlenül kiosonhat. Le-

194
feküdt hát a földre, és türelmetlenül számolta a vánszorgó perceket. Könnyen hevülő szívét már az
öröm dobogtatta. Glaucust halálos veszély fenyegeti, de ő megmentheti.

XV. fejezet
ARBACES ÉS IONE – NYDIA ELJUT A KERTIG – VAJON SIKERÜL-E A SZÖKÉS, HOGY
MEGMENTHESSE AZ ATHÉNIT?

Arbaces nem sajnálta magától az igazi ínyenceknek való fűszeres, illatosított bort, amely kelleme-
sen melegítette, és hamarosan a szokottnál is emelkedettebb, diadalmasabb hangulatba ringatta.
Zseniális ötletének sikere büszkévé tette, és örömét nem csökkentette a bűnös cél. Emberi hiúsá-
gunkat legyezgeti, ha úgy érezzük, magunk vívtuk ki a sikert, mert erősebbek vagyunk másoknál.
Az iszonyú visszahatás, a bűnbánat csak később jön.
Ám az efféle érzések, mint a bűnbánat, aligha gyötrik valaha is Arbacest az aljas szolga, Calenus
sorsa miatt. Máris törölte emlékezetéből a papra váró kínos halál gondolatát, arra gondolt csupán,
hogy nagy veszedelmet hárított el. Megmenekült, és elnémította egy lehetséges ellenfelét. Egyéb
tennivalója nem maradt, mint hogy számot adjon a többi papnak Calenus eltűnéséről. Úgy vélte,
nem lesz nehéz dolga. Calenust különféle szent megbízatásokkal máskor is, gyakran elküldte a kö-
zeli városokba. Azt mondhatja, hogy most is hasonló megbízást adott neki, teszem azt, áldozati
ajándékokat küldött vele Isis herculaneumi és neapolisi szentélyeibe, engesztelésül Apecides erő-
szakos haláláért. Az egyiptomi amúgy is távozni készült a városból. Calenus holttestét előzőleg akár
a mély vizű Sarnusba is dobhatják. Ha netán megtalálják, a gyanú valószínűleg az istentelen naza-
rénusokra terelődik, mindenki azt hiszi majd, hogy így bosszulták meg Olinthus halálát az arénában.
Most, hogy sebtében kitervelte, mivel takarózzék, ha netán kell, nyomban el is felejtett mindent,
ami a nyomorult papra emlékeztette. Lám, az utóbbi időben valamennyi tervét siker koronázta. Lel-
kesült gondolatai nyomban visszatértek Ionéhoz. Legutóbb, amikor bement hozzá, a leány felhábo-
rodottan és keserű megvetéssel kiutasította a szobájából, látni sem akarta. Az egyiptomi gőgös lelke
nem tűrhette az ilyesmit. Elég bátorságot érzett magában ahhoz, hogy megismételje a találkozást.
Szenvedélye ugyanis semmiben sem különbözött más férfiak hasonló érzelmeitől. Nyugtalan volt,
ha nem látta Ionét, pedig találkozásaik kétségbeejtően megalázták. Tapintatból a leány gyásza iránt,
nem cserélte fel mással köznapi sötét ruháját, csupán friss illatszert szórt hollófekete hajára, és
igyekezett minél előnyösebben elrendezni tunikája ráncait, azután elindult a neapolisi leány szobája
felé. Az ajtó előtt őrködő rabszolgától megtudakolta, nyugovóra tért-e már Ione. A szolgáló jelentet-
te, hogy úrnője még ébren van, sőt szokatlanul nyugodtan és fegyelmezetten viselkedik, így hát be-
merészkedett a szobába. Szép gyámleánya egy kis asztalkánál ült, és elgondolkodva támasztotta te-
nyerébe arcát. Hová lett vajon a megszokott, édes-okos báj, amely máskor Psychéhez tette
hasonlóvá? Ajka elnyílt, szeme üresen, vakon meredt a semmibe. Hosszú, sötét haja rendetlenül
omlott vállára, még jobban hangsúlyozva a beesett arc sápadtságát.
Arbaces hosszan nézte, és nem mert közeledni hozzá. Ione lassan fölpillantott, meglátta, ki zavar-
ja magányát, és lehunyta szemét, de nem mozdult.
– Ione – szólalt meg halkan, komolyan Arbaces. Tisztelettel, sőt alázatosan közelebb lépett, majd
az asztalkától valamivel távolabb leült. – Ione! Boldogan meghalnék, ha ezen az áron elérhetném,
hogy ne gyűlölj! Félreismersz engem, Ione. De ezt is elviselem, zokszó nélkül. Csak annyit engedj
meg, hogy néha láthassalak. Korholj, illess szemrehányásokkal, gúnyolj, ha akarsz, megtanulom el-
viselni azt is. Hiszen legkeserűbb hangod is édesebb nekem a lantjátéknál. Amikor hallgatsz, mintha

195
megdermedne minden élet, megáll, megalvad a föld vére, nincs is föld, élet sincs arcod fényessége,
hangod zenéje nélkül.
– Add vissza a fivéremet és a jegyesemet – mondta Ione nyugodt, esdő hangon, és szeméből nagy
könnycseppek gördültek végig arcán.
– Bárcsak visszaadhatnám az egyiket, és megmenthetném a másikat – felelte Arbaces látszólag
megindultan. – Inkább lemondanék szerencsétlen szerelmemről, hogy téged boldoggá tegyelek, és
szíves örömest tenném kezed az athéni kezébe. Még jóra fordulhat minden, ha meglesz a per. –
Arbaces gondosan titkolta Ione előtt, hogy a per már folyik. – Ha fölmentik, magad dönthetsz, elíté-
led-e őt vagy sem. És ne hidd, Ione, hogy azontúl is zaklatni foglak szerelmemmel. Tudom, hogy
hiábavaló volna. Csak annyit engedj meg, hogy veled sírjak, veled gyászoljak. Bocsásd meg, hogy
akkor, egyetlenegyszer erőszakos voltam, mélységesen megbántam, soha többé nem tenném. Hadd
legyek számodra az, aki valamikor voltam, barát, apa, védelmező. Ione, kérlek, szánj meg és bo-
csáss meg nekem.
– Megbocsátok neked, csak mentsd meg Glaucust, és lemondok róla. Ó, Arbaces, nagy a hatal-
mad! Jót is, rosszat is tehetsz. Mentsd meg az athénit, és én, szegény Ione, sohase lássam többé. –
Egész testében reszketve felállt, Arbaces elé borult, és átfogta a férfi térdét. – Ha igazán szeretsz, ha
ember vagy, emlékezz atyám hamvaira, emlékezz gyermekkoromra, gondolj az együtt töltött, bol-
dog órákra, és mentsd meg Glaucust.
Arbaces teste furcsán megvonaglott. Arca félelmetesen eltorzult. Félrefordította fejét.
– Ha megmenthetném, még most is megtenném – mondta, és hangja tompán kongott. – De a ró-
mai törvények szigorúak és kérlelhetetlenek. De ha mégis sikerülne, ha mégis megmenteném és ki-
szabadítanám, akkor az enyém lennél? A feleségem?
– A tiéd? – kérdezte Ione fölegyenesedve. – A tiéd? A feleséged? Bátyám vére bosszúért kiált. Ki a
gyilkosa? Ó, Nemesis! Elárulhatnám bátyámat akár Glaucus életéért is? A tiéd, Arbaces? Soha.
– Ione! Ione! – kiáltott fel szenvedélyesen Arbaces. – Mit jelentsen ez? Miért kötöd össze bátyád
halálával az én nevemet?
– Álmaim kötik össze a két nevet, és az álmokat az istenek küldik reánk.
– Üres képzelődés! Álmok miatt bántod meg igaztalanul az ártatlant, és kockáztatod az egyetlen
lehetőséget, hogy megmentsd szerelmesed életét?
– Halld hát – mondta határozott, megfontolt, ünnepélyes hangon Ione. – Ha Glaucust megmented,
sohase leszek a felesége. De nem tudok úrrá lenni az irtózáson, amelyet mindenki más iránt érzek.
Nem lehetek a feleséged. Ne szólj még, hallgass meg, Arbaces! Ha Glaucus meghal, még aznap
meghiúsítom minden tervedet, azontúl már csak hamvaimat szeretheted. Tudom, megakadályozha-
tod, hogy méreghez vagy késhez jussak, bebörtönözhetsz, láncra verhetsz, de az elszánt lélek min-
dig talál alkalmas eszközt, amely megszabadítja az élettől. Puszta kézzel, fegyvertelenül is elszakí-
tom életem fonalát. Bilincseld meg mindkettőt, akkor ajkam zárom össze a levegő elől. Tanult
ember vagy, olvashattad, hány asszony választotta inkább a halált, semmint azt, hogy becstelenül él-
jen. Ha Glaucusnak pusztulnia kell, én sem leszek méltatlan hozzá. Az ég, a tengerek és a föld va-
lamennyi istenére esküszöm, hogy követem őt a halálba. Megmondtam!
Egyenes derékkal, büszkén állt Arbaces előtt, szinte megszállottan, alakja, hangja megdöbbentette
az egyiptomit.
– Bátor szív! – mondta rövid hallgatás után. – Csakugyan méltó vagy arra, hogy az enyém légy.
Mennyit álmodoztam arról, hogy ilyen társsal haladjak magasztos céljaim felé, és benned, csakis
benned, Ione, megtaláltam társamat. – Szinte hadarva folytatta. – Hát nem látod, hogy mi ketten
egymásnak születtünk? Nem ismered fel magasrendű, független lelkemben azt, ami a te erőddel, a
te bátorságoddal rokon? Bennünket azért alkottak ilyenné, hogy szerelemben egyesülve új lelket le-

196
heljünk ebbe a fáradt, otromba világba, hogy együtt érjük el a nagyszerű célt, amelyet az idő fátylát
föllebbentő prófétalelkem világosan lát. Hiába fenyegetsz, én a tiédhez méltó elszántsággal szembe-
szállok a dicstelen gyilkosság gondolatával. Enyém vagy, üdvözöllek. Királynő leszel, olyan tája-
kon, amelyekre még nem vetett árnyékot a római sas szárnya, csőre sem marcangolt, és én hódolat-
tal és tisztelettel fejet hajtok előtted. De nem mondok le rólad, hódolód, szerelmesed leszek. Együtt
kelünk át az óceánon, együtt keressük meg birodalmunkat, és késői korok tisztelik majd Arbaces és
Ione hitvesi ágyából származó királyok hosszú sorát.
– Félrebeszélsz! Az efféle homályos értelmű szónoklat inkább illenék valamelyik béna vénasz-
szonyhoz, aki talizmánokat árul a piacon, mint a bölcs Arbaceshoz. Hallottad, mit határoztam, és ez
megmásíthatatlan, mint a Végzet maga. Orcus hallotta eskümet, följegyezték Hades könyvébe, és
Hades sohasem felejt. Vezekelj, Arbaces. Vezekelj a múltért, tedd félre a gyűlölködést meg a bosz-
szút, tisztelet és hála lesz részed cserébe, mentsd meg azt, aki nem lesz vetélytársad többé. Jobban
illik ez igazi énedhez, amelyben olykor még felvillan az emelkedett nemesség szikrája. Ez majd ja-
vadra billenti a Halál Urának mérlegét azon a napon, amikor a testedtől megvált lelked, s dideregve,
félve állsz a Tartarus és az Elysium mezsgyéjén. Még életedben is boldogabb leszel általa, és ez a
boldogság sokkal tartósabb lesz, mint az, amelyet a pillanatnyi szenvedély adhat. Hallgass rám,
Arbaces, ne légy hajlíthatatlan.
– Elég, Ione. Mindent megteszek Glaucusért, amit tehetek, de ne engem hibáztass, ha nem sikerül.
Kérdezd ellenségeimet akár, nem igyekeztem-e, nem igyekszem-e még most is elhárítani fejéről a
halálos ítéletet, és azután légy bírám. Aludj, Ione. Lassan hajnalodik már, pihenj, magadra hagylak.
És kívánom, hogy szebb álmaid legyenek arról, akinek te vagy az élete.
Azzal választ sem várva, kisietett a szobából; talán félt tovább hallgatni Ione szenvedélyes kö-
nyörgését, amely megindította ugyan, ám a részvét mellett féltékenységét is felszította. A részvét
amúgy is elkésett volna már. Tanúvallomására felbolydult a közvélemény, és az egyiptomi akkor
sem tudta volna megmenteni Glaucust, ha Ione a kezét ajánlja fel cserébe. Mégsem adta fel a re-
ményt, amelyet tulajdon felajzott képzelete táplált. Bízott a jövőben, hitte, hogy végül diadalmasko-
dik az egyetlen asszonyon, aki ennyire felkavarta szenvedélyét.
Míg szolgái segédletével levetkőzött, hirtelen eszébe jutott Nydia. Érezte, feltétlenül meg kell
akadályoznia, hogy Ione tudomást szerezzen Glaucus zavart elméjéről, nehogy mentséget találjon a
neki tulajdonított bűntettre, márpedig a szolgák kifecseghetik, hogy Nydia ott van a házban. Nyom-
ban magához szólította egyik szabadosát.
– Callias, azonnal menj Sosiához, és mondd meg neki, hogy semmi áron ki ne engedje a cellájából
Nydiát, a vak rabszolgalányt. De várj csak, előbb érts szót azokkal, akiket gyámleányom mellé ren-
deltem. Figyelmeztesd őket, meg ne mondják Ionénak, hogy a vak leány itt van nálam. Menj, siess!
A szabados sietve engedelmeskedett. Eligazította Ione szolgálóit, majd a derék Sosia keresésére
indult. Kis hálókamrájában nem találta, hangosan szólongatta tehát, addig-addig, míg végre Nydia
közeli cellájából meghallotta Sosia hangját.
– Jól hallok, Callias, te vagy? Hála az istennek. Nyisd ki, kérlek, az ajtót.
Callias félrehúzta a reteszt, és az ajtóban megjelent Sosia gyászos ábrázata.
– Mit látok? Te itt, azzal a kislánnyal? Sosia! Proh pudor! Szégyelld magad! Nincs elég érett
gyümölcs a házban? Éppen az ilyen zöld…
– Ki ne mondd a kis boszorkány nevét! – vágott közbe türelmetlenül Sosia. – Az a lány lesz a
vesztem! – Azután egy lélegzetre elhadarta Calliasnak a históriát a Levegő Démonáról, meg a
thessaliai leány szökéséről.
– Jobban teszed, ha fölakasztod magad, szerencsétlen Sosia! Arbaces azt üzeni, hogy semmi áron,
még egy pillanatra se engedd ki innen a lányt.

197
 – Me miserum! Ó, én nyomorult! – kiáltott fel Sosia. – Mit tegyek? Azóta már végigjárhatta fél
Pompejit! De holnap elcsípem, a régi tanyáján lesz bizonyosan. Egy szót se róla senkinek, drága
Calliasom!
– Mindent megteszek, barátom, amíg magamat nem keverem bajba. De biztos, hogy kijutott a
házból? Talán még itt bujkál valahol.
– Ugyan! A kert egy ugrás innen, és a kertkapu, ahogy mondtam, nyitva állt!
– Tévedsz! Körülbelül akkor, amikor mondod, Arbaces a kertben sétált Calenusszal, a pappal. Ar-
ra jártam, mert füveket szedtem a gazdánk holnapi fürdőjéhez. Láttam a terített asztalt, de a kapu
zárva volt. Légy nyugodt, amikor Calenus bejött a kertbe, becsukta maga után a kaput.
– De nem zárta kulcsra.
– Nem, a kulcsot magam fordítottam rá. Még haragudtam is, hogy ilyen hanyag módon kiszolgál-
tatják a peristylium bronzedényeit akármelyik rablónak. Ráfordítottam, és magamhoz vettem a kul-
csot, de nem találtam a szolgát, akinek őriznie kellett volna. Szerencséjére, mert ha megtalálom,
alaposan lehordom. A kulcs azóta is itt van az övemben.
– Ó, irgalmas Bacchus! Nemhiába imádkoztam hozzád. Egy percet se vesztegessünk. Menjünk a
kertbe, hátha még ott van.
A jólelkű Callias készségesen vállalkozott rá, hogy segít Sosiának. Eredménytelenül kutatták át a
szomszédos szobákat meg a peristylium minden zegét-zugát, kimentek hát a kertbe.
Körülbelül ez idő tájt határozta el Nydia, hogy kimerészkedik búvóhelyéről. Nesztelenül, reszket-
ve, lélegzet-visszafojtva osont, olykor lihegve megállt, görcsösen kapkodott levegő után. Elsurrant a
peristyliumot övező, virágfüzéres oszlopok mellett, fekete árnyéka végigsuhant a holdfényben für-
dő, fehér mozaik padozaton. Fürgén felkapaszkodott a kerti sétányra, végigfutott a sötét fák között,
és eljutott a sorsát eldöntő kertkapuhoz. A kaput zárva találta! Mindenki látta már, milyen fájdal-
mas, rémült tétovaságot tükröz a vakok arca, ha egyszer csak rádöbbennek, hogy tapintásuk meg-
csalta őket. De nincs szó, amely érzékeltethetné az elviselhetetlen gyötrelmet, a szívszakasztó két-
ségbeesést a thessaliai leány arcán. Reszkető kis kezével újra meg újra végigtapogatta a könyörtelen
ajtót. Szegény árva lélek! Hiábavaló volt a nemes merészség, az ártatlan ravaszkodás, az ügyeske-
dés, hogy egérutat nyerj a vadász és vérebei elől, amelyek néhány lépésnyiről leselkedtek rád. Elke-
seredett próbálkozásait csak nevették, tudták, hogy úgysem menekülhet előlük. Kegyetlen türelem-
mel várták a kellő pillanatot, amikor majd lecsapnak a biztos zsákmányra. Nydia, szerencsére, nem
láthatta üldözőit.
– Csitt, Callias! Hadd próbálkozzék! Lássuk, mihez kezd, ha meggyőződik róla, hogy a kapu nem
nyílik.
– Oda nézz! Az égre emeli arcát, motyog valamit, most meg lehajtja a fejét. Föladta. De nem. Pol-
luxra! Valami új terven töri a fejét. Nem adja meg magát. Jupiterre, makacs lélek. Nézd, ugrik. Hát-
ralép. Valami más lehetőséget keres. Azt ajánlom, Sosia, ne késlekedjünk tovább, fogjuk meg, mert
végül még kijut a kertből. Rajta.
– Hohó, szökevény! Megvagy! – kiáltotta Sosia, és megragadta a szerencsétlen leánykát.
Mint a mezei nyúl utolsó, szinte emberi sikoltása a kutyák fogai között, mint a hirtelen felébresz-
tett alvajáró rémült kiáltása, olyan sikoly tört fel a vak leány torkából, amikor megérezte börtönőre
vasmarkát. A mélységes kín és a végső kétségbeesés kiáltása volt, aki hallotta, soha többé nem fe-
lejthette el ezt a hangot. Az utolsó szalmaszálat ragadták el az örvényben vergődő Glaucustól. Élet
és halál mérkőzéséből a halál került ki győztesen.
– Az istenekre! Még fölveri a házat. Arbaces nagyon éberen alszik. Hallgattasd el!
– Aha, itt a kendő, a kis boszorka ezzel zavarta meg az eszemet! Gyerünk csak, most már néma is
leszel, meg vak is.

198
 Azzal Sosia felkapta a könnyű terhet, és futott vele vissza a házba, és tovább a cellába, amelyből
megszökött. Ott végre megszabadította a kendőtől, és magára hagyta kínzó, iszonyú félelmével,
amelynek gyötrelmeinél a Hades kínjai sem lehettek volna keservesebbek.

XVI. fejezet
A VIDÁM CIMBORÁK GYÁSZOLJÁK SZENVEDŐ HŐSEINKET – A TÖMLÖC ÉS LAKÓI

Végéhez közeledett Glaucus és Olinthus perének harmadik, utolsó napja. Az ítéletet meghozták, és
a bíróság feloszlott. Néhány órával később a pompeji aranyifjak szűk körű társasága lakomához ült
Lepidus ínyenc asztalánál.
– Glaucus tehát az utolsó pillanatig tagadta bűnösségét? – kérdezte Clodius.
– Igen – felelte Lepidus –, de Arbaces vallomása mindent eldöntött. Az egyiptomi látta, hogy
Glaucus leszúrta Apecidest.
– De mi oka lehetett rá?
– Ugyan, a pap morózus, barátságtalan fickó volt. Valószínűleg alaposan lehordta Glaucust a mu-
latozások meg a szerencsejáték miatt, és talán esküdözött, hogy nem egyezik bele a húga házassá-
gába. Hangoskodtak, Glaucus, a jelek szerint, akkor este is Bacchusnak áldozott, mégpedig jócskán,
hirtelen dühbe gurult, és leszúrta a papot. Azután, a bortól-e vagy a lelkiismeret-furdalástól, ki tud-
ja, de valósággal eszét vesztette, és csak napok múltán tért magához. Szerencsétlen fickó annyira
megzavarodott, hogy mindenféle rémképeket látott, és még most sincs tudatában annak, amit elkö-
vetett. Arbaces legalábbis igen agyafúrt módon ezt mondta a tanúvallomásában. Egyébként végig
roppant higgadtan és megértően beszélt.
– Igen, általános népszerűségre is tett szert vele. De az enyhítő körülményekre való tekintettel a
szenátus enyhíthette volna a büntetést!
– Meg is teszik, ha nem ilyen a közhangulat. A nép már felbolydult. A papok minden erejüket lat-
ba vetve izgattak, hogy az emberek, tudjátok, milyen vérszomjasak, azt képzeljék, Glaucus, mivel
gazdag és úriember, megúszhatja büntetlenül. Ezért ragaszkodtak könyörtelenül a halálos ítélethez.
Ráadásul Glaucus, ki tudja miért, hivatalosan sohasem kapta meg a római polgárságot, és a szenátus
már csak ezért sem szegülhetett szembe a néppel, így is csak három szavazattöbbséggel hozták meg
ellene az ítéletet. Hé! Ide azt a chiosi bort!
– Szomorú látvány, mennyire megváltozott Glaucus. De tökéletesen nyugodt, egyáltalán nem fél.
– Hja, majd meglátjuk, kitart-e a bátorsága holnaputánig. És erény-e az ilyen bátorság, amikor
Olinthus, az istentelen kutya ugyanígy viselkedett.
– Az istenkáromló – háborgott Lepidus jámbor haraggal –, nem csoda, hogy tegnapelőtt az egyik
decurió-t60 a derült égből csapta agyon a villám! Az istenek haragszanak Pompejire, mert ilyen aljas
szentségtörők élnek a város falai között.
– Pedig a szenátus elnéző volt Olinthus iránt. Ha csak annyit mond, hogy megbánta tettét, és né-
hány szem tömjént szór Cybele oltárára, szabadon engedik. Kötve hiszem, hogy a nazarénusok, ha
az övék az államvallás, ugyanilyen türelmet tanúsítanának irántunk! Ha teszem azt, ledöntenénk az
isteneik képmását, káromolnánk a szertartásaikat, és tagadnánk a hitüket?
– Tekintettel az enyhítő körülményekre, Glaucus kapott egy utolsó lehetőséget. Megengedték ne-
ki, hogy az oroszlán ellen is ugyanazzal az íróvesszővel álljon ki, amelyikkel a papot megölte.

60
Tizedes. (lat.)

199
 – Láttad már az oroszlánt? Megnézted a fogait? Az állkapcsát? És ezt könnyítésnek mondod? Ha
az a hatalmas bestia ráront, a kard meg a kerek pajzs is annyi, mintha egy nádszállal meg egy darab
papirusszal akarná visszakergetni! Nem, én azt hiszem, igazából azzal könyörültek meg rajta, hogy
nem kell soká várnia. Szerencsére a mi törvényeink emberségesek abban is, hogy az ítéletet lassan
hozzák meg, de gyorsan végrehajtják. Az amfiteátrumi játékok, valami gondviselésszerű véletlen
folytán, éppen holnap lesznek. Kétszer hal meg, aki sokáig vár a halálra.
– Annak az istentagadónak – jegyezte meg Clodius – puszta kézzel kell megküzdenie a dühös tig-
rissel. Nos, az ilyen küzdelmekre nem szokás fogadni. Vagy akar valaki mégis fogadni velem?
Clodius tréfásnak szánt kérdését általános derültség fogadta.
– Szegény Clodius – csóválta fejét a házigazda. – Elveszítesz egy jó barátot, ez sem csekélység,
ráadásul nem találsz senkit, aki a barát életére fogadna, ez már csakugyan szerencsétlenség.
– Bizony, nagyon bosszantó. Mégiscsak mindkettőnket vigasztalna a tudat, hogy az utolsó pillana-
tig hasznára lehetett valakinek.
– A népet boldoggá tette az ítélet – jelentette ki méltóságteljesen Pansa. – Féltek, hogy az amfite-
átrumi játékokra nem jut gonosztevő a vadállatoknak, és most egyszerre két ilyen bűnöző akadt!
Hadd örüljenek szegények. Keményen dolgoznak, megérdemelnek egy jó kis mulatságot.
– Pansa szólt, a népszerű, akinek minden lépését kliensek követik, hosszú sorban, hogy diadalme-
netnek is beillik. És egyvégtében a népről papol. Az istenekre! Végül még egy új Gracchus 61 lesz
belőled!
– Annyi bizonyos, hogy sohasem leszek arcátlan patrícius – vágott vissza emelt fővel az aedilis.
– Magam is azt hiszem – jegyezte meg Lepidus –, hogy kockázatos lett volna kegyelmet gyako-
rolni éppen az állatviadal előestéjén. Ha nekem, aki tősgyökeres római vagyok, valaha törvény elé
kell állnom, csak azt kérem Jupitertől, hogy vagy vadállat ne legyen a vivarium-ban, vagy a börtön
legyen tele bűnözőkkel.
– És mondjátok – szólt közbe valaki a társaságból –, mi történt azzal a leánnyal, akit Glaucus fele-
ségül akart venni? Hajadon fejjel özvegységre jutni, kegyetlen sors!
– Ó, a lány biztonságban van Arbacesnál, a gyámjánál – felelte Clodius. – Természetes, hogy ott
keresett menedéket, amikor egyszerre veszítette el a jegyesét meg a fivérét.
– Venusra mondom! Glaucusnak szerencséje volt a nőknél. Azt mondják, a gazdag Julia is szerel-
mes volt belé.
– Mesebeszéd! – jelentette ki öntelten Clodius. – Ma voltam nála. Ha valaha táplált volna is ilyen
érzelmeket, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy velem megvigasztalódott.
– Csitt, uraim – emelte fel hangját Pansa. – Nem tudjátok, hogy Clodius szorgalmasan szítja
Diomedes házában a fáklyák tüzet? Már lobban a lángjuk, és hamarosan fényesen világítanak majd
Hymen oltárán.
– Csakugyan? – ámuldozott Lepidus. – Clodius házasodik? No de ilyet!
– Ne félj – nyugtatta meg Clodius. – Az öreg Diomedes boldog, hogy nemes ember veszi el a lá-
nyát. Tudom, nem fog fukarkodni a sestertiusokkal. Én meg nem őrzöm majd lakat alatt a pénzt az
atriumban. Minden vidám cimborámnak ünnepnapja lesz, amikor Clodius házasságot köt egy nagy
vagyon várományosával.
– Azt mondod? – kiáltott fel Lepidus. – Rajta hát! Ürítsük serlegeinket fenékig a szép Julia egés-
zségére.

61
Két kiemelkedő római néptribun – két fivér – neve az i. e. 2. sz.-ban. Mindkettőt meggyilkolták.

200
 A társalgás az akkori idők gondtalan ifjai között szokásos hangnemben folyt tovább Lepidus tarka
faliképekkel díszített tricliniumában, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan talán még egy évszázada is
Párizs léhább köreiben dívott.
Az ifjú athéni elé eközben más, merőben más, sokkal komorabb kép tárult.
Az ítélet kihirdetése után Glaucus nem térhetett vissza a kellemes házi őrizetbe, Sallustiushoz, aki
balsorsában egyetlen barátja maradt. Az őrök végigvezették a fórumon, majd Jupiter templomának
oldalfalánál megálltak vele egy kis ajtó előtt. Ezt a helyet ma is megnézheti, aki akarja: az ajtó
eléggé furcsán, középen fordult el, függőleges tengelye körül úgy, hogy a mai forgóajtókhoz hason-
lóan, mindig csak fél szélességben hagyta szabadon a bejáratot. Az így támadt keskeny nyíláson
lökték be cellájába Glaucust, a rabot, kenyeret meg egy kancsó vizet tettek elébe, és otthagyták
egyedül a sötétben. Glaucus legalábbis azt hitte, egyedül maradt. A hirtelen sorsfordulat, amely az
örömteli fiatalság és a viszonzott szerelem napfényes csúcsairól a legmélyebb gyalázat szakadékába
és a kegyetlen, véres halál torkába lökte, annyira hihetetlen volt, hogy néha azt képzelte, valami fé-
lelmetes, szövevényes álom tartja fogva. Az italból szerencséjére keveset ivott, és egészséges, ru-
galmas szervezete legyűrte a mérget. Glaucus visszanyerte öntudatát, józan eszét, de egyelőre nem
szabadult meg attól a ködös búskomorságtól, amely ránehezedett agyára, idegeire. Természetesen
bátorsága és büszke, görög lelke legyőzte a méltatlan félelmet. Volt ereje hozzá, hogy bírái előtt
nyugodt arccal, szemrebbenés nélkül nézzen szembe iszonyú sorsával. De itt, egyedül a néma sötét-
ségben, ahol büszkeségét nem szította a bámész tömeg, ártatlanságának tudata vajmi gyenge tá-
masznak bizonyult. A nyirkos tömlöc hidege csontja velejéig átjárta elgyengült testét. A fényűzés-
hez szokott, finom lelkű ifjú még sohasem tapasztalta, milyen kíméletlen lehet az élet, nem tudta,
mi a nyomorúság. Tarka tollú, szépséges madár! Miért is hagytad el napfényes hazádat, szülőfölded
olajligeteit, az ősi folyók örök zenéjét? Miért is kérkedtél csillogó tollaiddal hivalkodva a faragat-
lan, barátságtalan idegenek között? Miért kápráztattad el őket pompázó színeiddel, bájoltad el fülü-
ket varázslatos énekeddel? Lám, most kegyetlenül bebörtönöztek, sötétségbe zártak, vadállatok ál-
dozata, zsákmánya leszel! Soha többé nem röpködhetsz boldogan, dalaid örökre elnémultak.
Szegény athéni! Nemes, vidám, túláradó egyéniség volt, minden hibájával egyetemben, és élete so-
rán nem készült fel a megpróbáltatásokra, amelyek most vártak rá. A csőcselék gúnyos kacaja –
ugyanazoké, akik nemrég még hangos tetszésnyilvánítással kísérték pompás kocsija elé fogott part-
husi ménjeit – még most is gyötrelmesen visszhangzott fülében. Szeme előtt lebegett egykori bará-
tainak (vígan mulató cimboráinak) hideg, merev arca. Egyik sem állt mellé, hogy megnyugtassa,
támogassa a nemrég még csodált, dédelgetett idegent. E falak közül csakis az arénába, a dicstelen,
erőszakos halálba vezet az út. És Ione? Róla sem hallott azóta. Egyetlen bátorító szót vagy szánako-
zó üzenetet sem kapott tőle. Elhagyta ő is. Bűnösnek hiszi. És miféle gaztettben? Egyetlen fivére
meggyilkolásában! Glaucus fogát csikorgatta, és felnyögött, ha olykor szívébe nyilallt a félelem.
Hátha mégis… Abban a szörnyű, vad lázálomban, amely oly érthetetlenül hatalmába kerítette lelkét,
megzavarta agyát, talán tudtán kívül, mégiscsak elkövette a bűnt, amellyel vádolják? De abban a
pillanatban, amint felvillant, nyomban elutasította a gondolatot. Bármilyen sűrű sötétség borult is
mindenre, ami elmúlt, tisztán emlékezett Cybele sötét ligetére, a halott felfelé meredő arcára, és
önmagára, ahogyan megállt a holttest mellett, mígnem egy váratlan ütéstől a földre rogyott. Szilár-
dan hitt ártatlanságában, de lesz-e valaki, aki most vagy majdan, ha széttépett testének maradványai
rég elvegyültek az elemekkel, elhiszi, hogy ártatlan volt? Ki őrzi meg a hírét? Felidézte emlékeze-
tében a néhány szót, amelyet Arbacesszal váltott. Számba vette az okokat is, amelyek bosszúra ösz-
tönözhették ezt a gonosz, félelmetes embert, és meggyőződésévé vált, hogy valamiféle ravaszul
megszerkesztett, rejtett csapdába esett, és nem találja a titokzatos csapda nyitját. Ó, Ione! Arbaces
szereti Ionét. Lehetséges, hogy az egyiptomi a vetélytárs elpusztításával akarja megalapozni győ-
zelmét? Ez a gondolat minden másnál fájdalmasabban hasított belé. Nemes szívét sokkal keserve-

201
sebben gyötörte a féltékenység, mint a félelem. Hangosan felnyögött. Az elkínzott hangra válasz ér-
kezett a tömlöc mélyéből.
– Ki a társam az iszonyat óráiban? Athéni Glaucus, te vagy?
– Így neveztek, amikor a szerencse még kedvezett nekem. Most bizonyára másként emlegetnek.
És neked idegen, mi a neved?
– Olinthus. Társad vagyok a börtönben is, mint voltam a perben.
– Mit hallok! Te vagy, akit istentelennek mondanak? Vajon az emberi igazságtalanság tanított meg
arra, hogy tagadd az isteni gondviselést?
– Ó, nem – felelte Olinthus –, hiszen kettőnk közül valójában te vagy a hitetlen, mert tagadod az
egy igaz Istent, az Ismeretlent, akinek atyáid oltárt emeltek Athénban. Én most, ebben az órában is
érzem, hogy az én Istenem velem van. Mosolya áthatol a tömlöc sötétségén. Halálom előestéjén
szívem azt súgja, halhatatlan vagyok. A föld eltávolodik tőlem, hogy fáradt lelkem közelebb jusson
az éghez.
– Mondd csak – kérdezte izgatottan Glaucus –, nem a te nevedet hallottam Apecidesszal kapcso-
latban emlegetni a perben? Te is bűnösnek hiszel?
– Csakis Isten olvas a szívekben. De én nem téged gyanúsítlak.
– Hanem?
– Vádlódat, Arbacest.
– Ó! Ennek örülök. És miért?
– Mert tudom, milyen gonosz, és mert volt oka félni attól, aki azóta már halott.
Azzal elmesélte Glaucusnak mindazt, amit az olvasó már tud. Beszélt Apecides megtéréséről, kö-
zös tervükről, arról, hogy le akarták leplezni az egyiptomi papság szélhámosságait, és a mesterkedé-
sekről, amelyekkel Arbaces, az ifjúi gyengeséget kihasználva, igyekezett megrontani Apecidest.
– Nos – végezte be Olinthus elbeszélését –, amikor találkoztak, Apecides valószínűleg Arbaces
szemére vetette árulását, és leleplezéssel fenyegette. A hely, az időpont kedvezett az egyiptomi vak
dühének, ravaszul kihasználta hát az alkalmat, hogy végső csapást mérjen Apecidesra.
– Így kellett történnie – kiáltott fel megkönnyebbülten Glaucus.
– Mondd, szerencsétlen ember, mi hasznod lehet még abból, amit elmondtam? Elítéltek, sorsod
megpecsételődött. Ha ártatlan vagy is, mindenképpen meghalsz.
– De tudom, hogy bűntelen vagyok. Mert olykor, ha csak pillanatokra is, szörnyű kételyek gyötör-
tek rejtélyes őrjöngésem miatt. De mondd, te, aki azt a fura hitet követed, hiszel-e abban, hogy a fö-
löttünk álló hatalmak, nevezzük őket bárminek, apró eltévelyedésekért, vagy az ősök régi bűneiért
átokkal sújtják és örökre elhagyják az embert?
– Isten igazságos, és pusztán emberi gyengeségeik miatt nem hagyja el teremtményeit. Isten ir-
galmas, átka csak a gonoszokat sújtja, akik nem bánják meg bűneiket.
– Mégis úgy érzem, mintha az istenek haragja küldte volna rám azt a hirtelen támadt őrületet, azt
a természetfölötti, lázas őrjöngést. Ember ilyet nem okozhatott.
– Vannak démonok a földön – felelte áhítatos félelemmel a nazarénus –, amiképpen az égben van
Isten és az Ő Fia. Minthogy nem ismered el ez utóbbit, valószínűleg az előbbiek, a démonok kerítet-
tek hatalmukba.
Glaucus nem válaszolt. Néhány percig mindketten hallgattak. Végül az athéni szólalt meg első-
nek, megváltozott, halk, bizonytalan hangon.
– Mondd, keresztény, hiszed-e… van-e hitednek olyan tanítása, hogy a halottak újra élnek, hogy
akik itt szerették egymást, a másvilágon újból találkoznak majd, és hogy a síron túl nevünk megtisz-
tul a szennytől, amellyel a rövidlátó világ bemocskolta? Hiszed-e, hogy a vizek, amelyeket sivata-

202
gok és sziklaszirtek elválasztottak egymástól, a szent Hadesban ismét találkoznak, és egymásba öm-
lenek?
– Azt kérded, hiszem-e, athéni? Nem. Nem hiszem: tudom. És ez a szépséges, áldott bizonyosság
az én támaszom. Ó, Cyllene! – tört ki Olinthus szenvedélyesen. – Szerelmes hitvesem! Házassá-
gunk első hónapjában ragadta el mellőlem a halál, de nemsokára, talán már néhány nap múlva, vi-
szontlátjuk egymást. Köszöntlek, halál, várlak, mert az égbe viszel, és Cyllenémhez.
Volt ebben az érzelemkitörésben valami mélyen emberi, ami rokon húrokat pendített meg Glaucus
lelkében. Most először érzett olyasmit társa iránt, ami több volt a közös nyomorúságnál. Közelebb
kúszott Olinthushoz. Az itáliaiak, ha egyben-másban kíméletlenek voltak is, szükségtelenül nem
kegyetlenkedtek. Nem ismerték a magánzárkát, és nem raktak fölösleges láncokat a rabokra. Az
arénára ítélt áldozatok szomorú vigaszul legalább annyi szabadságot és társaságot kaptak, amennyit
a börtön adhatott.
– Igen – folytatta a keresztény szent tűzzel hangjában –, hitünk nagy tanításai a halhatatlanság, a
föltámadás, a halottak találkozása, mindaz a nagy igazság, amelyért Isten Fia maga is meghalt, hogy
igazolja és hirdesse őket. Nem mesebeli Elysium, nem költői Orcus, hanem a tisztán ragyogó, kék
ég. Ez a jók osztályrésze.
– Beszélj nekem a tanaitokról. Mondd el, mit remélsz – kérlelte komolyan Glaucus.
Olinthus habozás nélkül teljesítette a kívánságot. És, mint a korai kereszténység idején annyiszor,
ott, a tömlöc sötétjében, a közelgő halál árnyékában, felderengett Glaucus lelkében az Evangélium
lágy, szent, hajnali fénye.

XVII. fejezet
ÚJABB FORDULAT GLAUCUS SORSÁBAN

Nydia egy-egy örökkévalóságnak érzett minden órát, amióta visszavitték a cellába.

Sosia, nehogy a leány megint túljárjon az eszén, feléje sem nézett. Másnap, késő délelőtt, odament
ugyan, de akkor is csak belökte a szokásos kosarat az élelemmel meg a borral, azután sietve megint
rázárta az ajtót. Múltak az órák, és Nydia egyre elviselhetetlenebbnek érezte a zárkát, és főként azt,
hogy éppen aznapra zárták el ilyen könyörtelenül a külvilágtól, amikor Glaucus perében ítéletet hir-
detnek, és amikor még megmenthetné a görögöt. Ám bármennyire lehetetlennek látszott is a szaba-
dulás, Nydia tudta, hogy Glaucus élete egyedül az ő kezében van. A törékeny, szenvedélyes, végte-
lenül érzékeny leányka elszántan küzdött a bénító kétségbeesés ellen, nehogy elszalassza az
alkalmat, amely talán mégis kínálkozik. Óriási erőfeszítéssel uralkodott magán, nem engedte, hogy
az elviselhetetlenül kavargó, tántorgó gondolatok megfosszák józan eszétől. Megette az ételt, még
bort is ivott, hogy legyen ereje, és készen álljon mindenre, ha kell.
A legkülönfélébb terveket eszelte ki – hátha megszökhetne –, de kénytelen volt sorra elvetni va-
lamennyit. Mégiscsak Sosia volt az egyetlen reménység, csakis őt használhatta fel. Korábban Sosia
babonasághoz folyamodott, annyira szerette volna tudni, megvásárolhatja-e végül is a szabadságát.
Áldott istenek! Hátha éppen a szabadság reményével lehetne megvesztegetni? Hiszen Nydia elég
gazdag volt ahhoz, hogy megvásárolja neki! Vékony karját karkötők borították, Ione ajándéka va-
lamennyi. Nyakában azóta is viselte a láncot, amely miatt féltékenységében oly emlékezetesen ösz-
szeszólalkozott Glaucusszal, azután gyermekes hiúsággal megígérte, hogy sohasem teszi le többé.
Lázas izgalommal várta Sosiát, de múltak az órák, Sosia nem jött, és Nydia türelmetlensége nőttön-
nőtt. Minden idegszála remegett, elviselhetetlenné vált a magány. Nyöszörgött, azután hangos jajve-

203
székelésbe kezdett, az ajtónak rontott, dörömbölt. Kiáltozása felverte a házat, és Sosia ingerülten si-
etett megnézni, mi ütött belé, hátha elhallgattathatná.
– Hé, mi ez már megint? – kérdezte gorombán. – Ide hallgass, te lány, ha így ordítozol, megint
bekötöm a szádat. Ha a gazdám meghallja, mit művelsz, rajtam veri el a port.
– Kedves Sosia, ne haragudj rám. Nem bírom elviselni, ha sokáig magamra hagynak – felelte
Nydia. – Félek egyedül. Kérlek, ülj itt egy kicsit velem. Ne félj, többé nem próbálkozom a szökés-
sel. Oda ülhetsz az ajtó elé, ahonnan szemmel tarthatsz. Meg sem moccanok!
Sosia maga is szenvedélyes fecsegő volt, Nydia kérése megértésre talált nála. Sosia mindenkit
sajnált, akinek nincs kivel beszélgetnie, hiszen ez volt a bánata neki is. Önmagát is megsajnálta te-
hát. Elfogadta Nydia indítványát, letelepedett a bejárat elé, hátát az ajtónak vetve.
– Igazán nem vagyok szőrösszívű – mondta –, semmi kifogásom egy kis ártatlan csevegés ellen.
De jegyezd meg, semmi fondorkodás! Semmi varázslat!
– Nem, nem. Mondd csak, kedves Sosia, mennyi lehet az idő?
– Este van már, hazafelé hajtják a kecskéket.
– Ó, istenek! Hogyan zajlott le a per?
– Elítélték mindkettőjüket. Nydia elfojtotta a feltörő sikoltást.
– No igen, sejtettem, hogy így lesz. És mikor hajtják végre az ítéletet?
– Holnap, az amfiteátrumban. Te kis nyomorult, miattad nem mehetek el a többiekkel, hogy meg-
nézzem.
Nydia néhány másodpercre hátrahanyatlott. Ereje elhagyta, ájulás környékezte. Sosia semmit sem
vett észre, mert a kis kamrában sötét volt már, és amúgy is tökéletesen elfoglalta tulajdon balszeren-
cséje. Nem győzött siránkozni, amiért ilyen látványosságot elszalaszt, és szidta Arbacest, aki iga-
zságtalanul éppen őt szemelte ki börtönőrnek. Sirámainak még felét sem mondta el, amikor Nydia
mély sóhajjal magához tért.
– Sóhajtasz te is, vak leány, sajnálsz, ugye, hogy így megrövidülök. Nos, jobb híján ez is vigasz.
Amíg legalább elismered, mekkora áldozat, hogy téged őrizzelek, igyekszem nem morgolódni miat-
ta. Ha az embernek rosszul megy sora, és még csak nem is sajnálják, az a legrosszabb.
– Mondd, Sosia, mennyi pénzre lenne szükséged ahhoz, hogy megvásárold szabadságodat?
– Hogy mennyire? Hát úgy körülbelül kétezer sestertius kellene.
– Hála az isteneknek! Nem több? Látod a karpereceimet, meg ezt a nyakláncot? Legalább kétszer
annyit érnek. Neked adom őket, ha…
– Ne kísérts! Nem engedhetlek ki. Arbaces szigorú és félelmetes gazda. Végül még a Sarnus halai
lakmároznak belőlem. Akkor azután hiába minden. Nincs annyi sestertius a világon, amennyiért
visszavásárolhatnám az életem. Inkább legyek eleven kutya, mint döglött oroszlán.
– Sosia, a szabadságod! Gondold meg jól! Ha csak egy rövid órácskára kiengedsz innen! Ha éjfél-
kor elmehetek, visszajövök hajnal előtt. Sőt, velem jöhetsz, ha akarsz.
– Nem – jelentette ki határozottan Sosia. – Egy rabszolga egyszer nem engedelmeskedett Arbaces
parancsának, és azóta senki sem hallott róla többé.
– De hiszen a törvény szerint nem rendelkezhet a rabszolgái életével!
– A törvény nagyon kegyes, de nem olyan hathatós, mint amilyen szép. Tudom, hogy Arbaces
mindig a maga javára csűri-csavarja a törvényt. Különben is, ha már meghaltam, ugyan miféle tör-
vény tudna föltámasztani?
– Semmi remény tehát – tört ki Nydia, kezét tördelve.
– Arra, hogy kiszabadulj, semmi, amíg Arbaces el nem enged!

204
 – Nos, akkor – sietett a válasszal Nydia –, legalább annyit megteszel-e, hogy levelet viszel valaki-
nek? Ezért nem ölhetnek meg!
– Kinek vigyem el?
– A praetornak.
– Hatósági embernek? Nem. Azt már nem. Nem megyek tanúskodni a törvény elé, a rabszolgákat
általában kínvallatásnak vetik alá.
– Ne haragudj, nem gondoltam komolyan a praetort, csak véletlenül csúszott ki a számon. Egé-
szen másvalakire gondolok, a vidám Sallustiusra!
– Aha! És mit akarsz tőle?
– Glaucus a gazdám volt, utálatos, kegyetlen embertől vásárolt meg, és ő volt az egyetlen, aki va-
laha kedvesen bánt velem. És most meg kell halnia. Egész életemre szerencsétlen lennék, ha most,
amikor perbe fogták, halálra ítélték, nem tudatnám vele, hogy van valaki, aki hálával gondol rá.
Sallustius a barátja, ő eljuttatja hozzá az üzenetet.
– Biztosan tudom, hogy nem teszi meg. Glaucusnak éppen elég gondolkodnivalója lesz holnapig,
semhogy egy vak leány háláján törje a fejét.
– Ember! – kiáltott rá Nydia, és felugrott. – Akarsz szabadulni? Hallottad, mit ajánlottam föl ne-
ked. Holnapra már késő lesz. Még soha senki nem vásárolt magának szabadságot ilyen olcsón.
Könnyűszerrel elillanhatsz hazulról, senki sem fog keresni, és fél óráig sem kell elmaradnod. Visz-
szautasítod a szabadságot ilyen semmiség ellenében?
Sosia lelke mélyéig megrendült. Igaz, hogy tökéletesen ostoba kérés volt, de mi köze hozzá? An-
nál jobb. Rázárhatja a leányra az ajtót, és ha Arbaces megtudja, hogy elment, ilyen jelentéktelen vé-
tekért legrosszabb esetben is szidás járhat csupán. Ám ha Nydia levele többet is elárulna, mint
amennyit a lány mondott, ha teszem azt, megírná, hogy itt van bebörtönözve – mert Sosia csavaros
eszével sejtette, hogy így lesz –, akkor mit tegyen? Nos, Arbacesnak nem kell megtudnia, ki vitte el
azt a levelet. És ha a legrosszabbra gondol, akkor is, a tét óriási, a kockázat jelentéktelen, a kísértés-
nek lehetetlen ellenállni. Nem habozott tovább, igent mondott.
– Ha megkapom az ékszert, elviszem a levelet. De várj csak! Rabszolga vagy te is, nincs jogod
ilyen ékességekhez. A gazdád tulajdona mind.
– Glaucus ajándékai, ő a gazdám. Aligha lesz módjában, hogy visszakövetelje őket. Ki más tud-
hatna arról, hogy a birtokomban voltak?
– Jó, jó, elég már. Hozom a papiruszt.
– Nem! Ne papiruszt. Viasztáblát és íróvesszőt hozzál.
Nydia, amint az olvasó bizonyára sejti már, nemesi szülők gyermeke volt. Mindent megkapott,
ami könnyíthetett nehéz sorsán, és a fürge észjárású, ügyes kislány meghálálta erőfeszítéseiket. Vak
létére, már gyermekkorában, nem tökéletesen ugyan, de megtanult viasztáblára írni a hegyes író-
vesszővel, mert ebben rendkívül finom tapintása is segítségére volt.
Sosia tehát meghozta a táblákat, és a leány nagy kínnal leírt néhány görög szót úgy, ahogyan
gyermekkorában tanulta. Ezt a nyelvet akkoriban a magasabb társadalmi osztályok minden művelt
tagjának illett ismernie Itáliában. A levelet gondosan körültekerte zsineggel, a zsineg csomóját vi-
asszal lepecsételte. De még nem adta a szolga kezébe.
– Sosia – mondta –, én vak vagyok és fogoly. Ha netán olyasmit forgatsz a fejedben, hogy rá-
szedsz, és elhiteted velem, hogy a levelet elvitted Sallustiusnak, de nem tartod meg a szavad, akkor
én itt és most ünnepélyesen fejedre idézem az istenek bosszúját, és lelkedet az alvilági hatalmaknak
ajánlom. Nehogy visszaélj a bizalmammal! Felszólítlak, hogy jobb kezedet helyezd az én jobbom-
ba, és mondd utánam: „A földre, amelyen állunk, az elemekre, amelyek az életet hordozzák, és átkot
hozhatnak az élőkre, Orcusra, a bosszúállóra, a mindent látó olympusi Jupiterre esküszöm, hogy be-

205
csülettel végrehajtom megbízatásomat, és becsülettel átadom Sallustius kezébe ezt a levelet! Ha pe-
dig megszegem eskümet, töltse ki rajtam bosszúját az ég és a föld.” Így, ennyi elég, megbízom ben-
ned. Tessék, itt a béred, vedd el. Gondolom, azóta már besötétedett. Indulj azonnal.
– Fura szerzet vagy, te lány! Alaposan rám ijesztettél, de hát ez természetes is. És ha megtalálom
Sallustiust, átadom neki ezt a levelet úgy, ahogyan megesküdtem rá. Szavamra, lehetséges, hogy
vannak gyarlóságaim. De esküszegés? Nem. Azt meghagyom az uraknak.
Ezzel Sosia elvonult, kívülről gondosan bereteszelte Nydia ajtaját, majd ráfordította a kulcsot, és
derékövére fűzte. Azután szobácskájába ment, tetőtől talpig beburkolózott bő, mindent elrejtő köpe-
nyébe, és a hátsó kapun át észrevétlenül kisurrant a házból.
A csaknem néptelen utcákon gyorsan odaért Sallustius házához. A kapus felszólította, hogy hagyja
nála a levelet, és hordja el magát, mert Sallustius mély gyászban van Glaucus miatt, nem szabad őt
zavarni.
– Mindegy. Én esküt tettem rá, hogy ezt a levelet csakis a kezébe adom, nem szeghetem meg az
eskümet. – És mivel Sosia tapasztalatból tudta, hogy maga Cerberus sem veti meg a koncot, vagy
fél tucat sestertiust nyomott a kapus markába.
– Nos, nem bánom – mondta az megenyhülve –, gyere be, ha akarsz, de megmondom úgy, aho-
gyan van, Sallustius ilyenkor borba fojtja bánatát. Mindig így tesz, ha nagyon felzaklatja valami.
Kapitális vacsorát rendel, mellé a legfinomabb bort, és nem nyugszik addig, amíg a szesz ki nem
szorít a fejéből minden egyebet.
– Csuda jó módszer! Csuda jó! Teheti, aki gazdag. Ha én volnék Sallustius, minden napra akadna
valami bánatom. De szólj már egy jó szót az érdekemben az atriensisnek, látom, erre tart.
Sallustius szomorúbb volt annál, semhogy társaságot fogadjon, de nem annyira, hogy egymagában
igyék. Ezért szokása szerint kedvenc szabadosát ültette maga mellé, az asztalhoz. Furcsább lakomát
aligha láttak még! A jólelkű epikureus időnként fel-felsóhajtott, elpityeredett, vagy éppenséggel sír-
va fakadt, azután kétszer olyan mohón látott neki az újabb fogásoknak vagy a teli serlegnek.
– Pajtás – hajtogatta egyetlen vendégének –, iszonyú ítélet volt. Hűha! Nem rossz ez a kecskegida,
mi? Szegény, drága Glaucus! És micsoda állkapcsa van annak az oroszlánnak! Ó, ó, ó!
Sallustius hangosan felzokogott, ám a sírás csuklásba fulladt.
– Igyál rá egy kis bort – biztatta a szabados.
– Egy kicsit hideg, de hát milyen hideg lehet Glaucus tömlöcében! Holnap zárjátok be a házat,
egyetlen szolgám se mozduljon ki, az én házam népéből senki sem lesz ott, abban az átkozott amfi-
teátrumban. Nem és nem!
– Kóstold meg a falernumit. Bánatodban még a borról is megfeledkezel! Az istenekre, úgy van,
ahogyan mondtam. Egy sajtos süteményt?
Ebben a pillanatban bocsátották be Sosiát a vigasztalhatatlanul dőzsölő Sallustius elé.
– Hé, ki vagy te?
– Küldönc csupán, és Sallustiushoz jöttem. Levelet hoztam egy fiatal nőtől. Nem tudok róla, hogy
válaszra várna. Távozhatok?
Így beszélt Sosia, arcát köpenyébe rejtve. Még hangját is elváltoztatta, nehogy utóbb bárki felis-
merhesse.
– Az istenekre! Te kerítő! Érzéketlen nyomorult! Nem látod, hogy gyászolok? Menj! És kísérjen
Pandarus átka!
Sosia késedelem nélkül elkotródott.
– Elolvasod a levelet, Sallustius? – kérdezte a szabados.

206
 – Levelet? Miféle levelet? – kérdezte az epikureus szédelegve. Már duplán látott. – Átok az ilyen
némberekre! Én mondom! Hát olyan ember vagyok én, akinek (csuklott egyet) az élvezeteken jár az
esze, amikor… amikor… holnap felfalják a barátomat?
– Egyél még egy szeletke tortát.
– Nem, nem, fojtogat a bánat.
– Vigyétek az ágyába – szólította a szabados a szolgákat. Sallustius feje előrebillent, és míg a
szolgák a hálószobába vitték, útközben folyvást Glaucus sorsát siratta, majd motyogva szidalmazta
a könnyűvérű örömlányokat, akikben annyi érzés sincs, hogy ne éppen most ajánlkozzanak föl neki.
Eközben Sosia méltatlankodva baktatott hazafelé.
– Még hogy kerítő – morogta magában. – Kerítő. Mocskos szájú Sallustius! Ha gazembernek ne-
vezett volna vagy tolvajnak, megbocsátanám, no de kerítő? Pfuj! Erre a szóra a legerősebb gyomor
is felfordul. A gazember maga örül a gazságainak, a tolvaj meg a maga hasznára lop. Még valami
tiszteletre méltó filozófiája is lehet annak, aki önérdekből követ el gazságokat. Az ilyesmit lehet el-
vekkel indokolni, nagyvonalúan űzni. De a kerítő!? Egy ember, aki másokért szennyezi be magát,
cserépfazék, amelyben mások levese fő! Kendő, amelybe minden vendég beletörli a kezét! És végül
jön a mosogatófiú, és annyit mond csupán: „engedelmével”, és ő is… Kerítő! Inkább apagyilkosnak
mondott volna. De hát a fickó részeg volt, azt sem tudta, mit beszél. És úgy beburkolóztam, hogy
nem tudhatja, ki vagyok. Ha látta volna, hogy velem beszél, bezzeg „derék Sosia” lettem volna,
meg „becsületes fickó”, kezeskedem róla. No de mindegy, a csecsebecséket olcsón megszereztem,
és ez is valami. Ó, Feronia istennő!62 Hamarosan szabados leszek, akkor aztán szeretném látni, ki
mer engem kerítőnek nevezni! Hacsak csinos összeget nem fizet érte.
Sosia fennkölt és nemes szellemben fogant monológja abban a szűk sikátorban ért véget, amely az
amfiteátrumhoz és a hozzá tartozó épületekhez vezetett. Amint befordult a sarkon, óriási nyüzsgés
fogadta. Férfiak, nők, gyermekek siettek nevetgélve, fecsegve, hadonászva, és mire a derék Sosia
megérthette volna, mi történik vele, őt is magával sodorta a lármás áradat.
– Mi van itt? – kérdezte szomszédjától, valami fiatal mesterembertől. – Mi ez? Hová igyekszik a
jónép? Valami gazdag patrónus éjnek évadján oszt alamizsnát? Vagy mindenkit megvendégel?
– Nem, komám! Sokkal jobb annál – felelte a mesterember. – A nemes Pansa, a nép barátja, meg-
engedte, hogy közszemlére tegyék a vivarium-ban a vadállatokat. Herculesre! Holnap némelyek
nem ilyen biztonságból nézik őket.
– Szép látvány lehet! – állapította meg Sosia, és hagyta, hogy a tömeg magával sodorja. – Holnap
úgysem lehetek itt, hogy végignézzem a játékokat, legalább ma este vetek egy pillantást a bestiákra.
– Okosan teszed – felelte újdonsült ismerőse. – Nem mindennap látni tigrist meg oroszlánt Pom-
pejiben.
A tömeg most tágas, hepehupás és messziről gyengén megvilágított térségre jutott, és a tolongás
hovatovább veszélyessé vált. Ennek ellenére főként a nők furakodtak elszántan előre, pedig nem
egy karon ülő, sőt csecsszopó gyermekét is magával cipelte. Harsány, dühös és méltatlankodó kifa-
kadásaik elnyomták a kedélyesen fecsegő férfihangokat. De mindenkinél hangosabb volt egy fiatal
nőszemély, lelkesen, boldogan sikoltozott, mintha izgalmában észre se venné, hogy kis híján
agyonnyomja a tömeg.
– No lám! – visongott vidáman, valószínűleg társainak. – Mit mondtam! Ugye megmondtam,
hogy férfi is kellene az oroszlán elé, és most még a tigrisnek is jut egy! Bárcsak már holnap lenne! –
Rázendített a nagy látványosságra hívó, vidám indulóra.

62
A rabszolga-felszabadítás és a felszabadított rabszolgák védnöke.

207
 Hohó! mily sok víg látnivaló,
Arc-erdő minden sorban, ó!
Ím, vívók, mint Alcmena fia, bátrak,
A csitult arénán körbe járnak;
Mondj, amit akarsz – lélegzeted áll,
Ha markolja őket a harc, a halál.
Léptük dong most, kedvük lobogó –
Hohó! jön a sok víg látnivaló!

– Jókedvű leányzó – jegyezte meg Sosia.

– Az – felelte a fiatal, göndör hajú, csinos mesterember irigykedve. – Hiába, a nők szeretik a gla-
diátorokat. Ha rabszolga volnék, mindjárt beiratkoznék valamelyik lanistához.
– Igazán? – kérdezte Sosia gúnyosan. – Hát, kinek-kinek ízlése szerint.
A tömeg lassan célhoz ért, de mivel a vadállatokat igen kicsi és szűk helyen tartották fogva, a be-
bocsátásért küzdők rohama minden eddigit felülmúlt. A bejáránál az amfiteátrum két alkalmazottja
igen bölcsen úgy hárította el a nagyobb bajokat, hogy az elöl állók között egyszerre csekély számú
belépőjegyet osztott ki csupán, és az újabb látogatók csak akkor léphettek be, amikor az előzők már
kedvükre kibámészkodták magukat. Sosia meglehetősen markos legény volt, ráadásul a szerénység
vagy a jómodor nem tartozott éppenséggel fő erényei közé, így azután az elsők között sikerült be-
jutnia.
Társát, a kézművest már elhagyta valahol. Odabent, a rossz levegőjű, szűk cellában lobogó fák-
lyák bűzölögtek.
Az állatokat rendszerint külön odúkban, a vivarium-okban tartották, de most, a látogatók kedvéért,
egyetlen, igen erős vasráccsal kettéválasztott ketrecben helyezték el őket.
Itt voltak hát a pusztaságok kegyetlen, komor vándorai, amelyek történetünknek most jószerével
főszereplőivé váltak. Kettőjük közül az oroszlán volt a szelídebb természetű, de az éhség ingerültté
tette. Nyugtalanul járkált föl s alá a rendelkezésre álló szűk területen, szeme vérben forgott. Időről
időre megállt, körülnézett, és a nézősereg ilyenkor riadtan hátrább húzódott, és szaporábban szedte
a lélegzetet. A tigris nyugodtan, teljes hosszában elnyújtózva hevert ketrecében, farkát billentette
meg csupán olykor-olykor, vagy elnyújtott, türelmetlen ásítással jelezte, hogy bosszantja a fogság
meg a tömeg, amely jelenlétével megtisztelte.
– Még a római amfiteátrumban se láttam ennél az oroszlánnál vadabb bestiát – jegyezte meg egy
óriás termetű, csupa izom férfi Sosia jobbján.
– Ha csak a lábaira nézek, úgy érzem, eltörpülök mellette – felelte Sosia bal oldali szomszédja,
amannál karcsúbb, fiatalabb férfi; mellén összefonva karját.
A rabszolga előbb az egyiket, azután a másikat mérte végig. – Virtus in medio: az erény mindig a
középúton jár – motyogta félig-meddig magában. – Pompás szomszédságba keveredtél, Sosia: két-
felől egy-egy gladiátor.
– Jól mondod, Lydon – válaszolta az óriás termetű gladiátor. – Én is így érzem.
– És ha meggondolom – folytatta Lydon őszinte érzéssel –, hogy az a nemes görög, aki alig egy-
két hónapja jelent meg köztünk, az egészséges, vidám fiatalság maga, éppen ő fogja jóllakatni a
szörnyeteget.
– Miért ne? – dörmögte mogorván Niger. – Jó egypár becsületes gladiátort kényszerített hasonló
küzdelemre a császár, miért ne kényszeríthetne egyszer ugyanerre egy gazdag gyilkost a törvény?
Lydon sóhajtva vállat vont, és nem válaszolt. A közönséges bámészkodók szemüket meresztve,
szájtátva füleltek. A gladiátorok ugyanúgy az érdeklődés középpontjában álltak, mint a vadállatok –

208
ugyanabból a fajtából valók voltak ők is. A tömeg hol az egyiket, hol a másikat bámulta, felváltva: a
gladiátorokat meg a vadállatokat. Alig várták már a holnapot, és izgatottan suttogva latolgatták az
esélyeket.
– Nos – mondta Lydon, és elfordult –, hálát adok az isteneknek, hogy nem nekem kell az orosz-
lánnal vagy a tigrissel küzdenem. Ezeknél még te is szelídebb ellenfél vagy, Niger.
– De ugyanolyan veszedelmes – nevetett harciasan a gladiátor, és a körülállók, akik alaposan
megcsodálták hatalmas tagjait és vad arcvonásait, vele nevettek.
– Lehetséges – vetette oda félvállról Lydon, majd átfurakodott a tömegen, és távozott.
Kihasználhatnám az erős vállát, gondolta Sosia, és sietve a nyomába eredt. A tömeg mindig kitér a
gladiátorok útjából, elmélkedett magában, ha szorosan a sarkában maradok, én is jól járok.
Medon fia sietve furakodott át a tömegen. Sokan fölismerték a gladiátort.
– Ez a fiatal Lydon! Bátor fickó, holnap ő is küzdeni fog – jegyezte meg valaki.
– Aha! Fogadtam is rá – mondta egy másik. – Nézd, milyen kemény a járása.
– Sok szerencsét, Lydon – köszönt rá egy harmadik.
– Lydon, a legjobbakat – suttogta alig hallhatóan a negyedik (csinos, középosztálybeli nő volt), és
mosolygott hozzá. – És ha győzöl, nos, talán még hallasz rólam.
– Csinos fiú, Venusra! – kiáltott fel egy alig tizenéves fruska.
– Köszönöm – bólintott rá Sosia méltóságteljesen, mert magára vette a bókot.
Lydon bizonyára sohasem választott volna ilyen véres mesterséget, ha nem reméli, hogy megvásá-
rolhatja apja szabadságát, de bármilyen nemes célok vezették is, azért jólesett a népszerűség. Eszé-
be sem jutott, hogy ugyanazok, akik ma hangosan lelkesednek érte, holnap talán ordítozva gyö-
nyörködnek haláltusájában. Természettől fogva nemcsak nagylelkű és melegszívű, hanem heves
vérű és vakmerő is volt, és valójában büszke a mesterségre, amelyet hite szerint megvetett. A társa-
ság, amelyet voltaképpen gyűlölt, mégiscsak éreztette hatását. Most mindenképpen fontos szemé-
lyiségnek hitte magát, és a szokásosnál is ruganyosabb léptekkel, átszellemült arccal vonult tovább.
– Niger – szólalt meg hirtelen visszafordulva, amikor végre átfurakodott a tömegen –, gyakran ci-
vakodtunk, de holnap, bár nem egymással mérkőzünk, a józan ész azt mondja, hogy egyikünk, lega-
lábbis feltehetően, meghal. Fogjunk kezet.
– Szívesen – mondta Sosia, és kezét nyújtotta.
– Hé! Ki ez a kótyagos? Nahát, azt hittem, Niger jön mögöttem.
– Megbocsátható tévedés – felelte leereszkedően Sosia –, szóra sem érdemes. Könnyen összecse-
rélhettél vele, hiszen termetre körülbelül egyformák vagyunk.
– Haha, ez aztán pompás! – nevetett Lydon. – Niger el is vágná a torkodat, ha ezt hallotta volna.
– Ti, arénabeli urak, igen modortalanul tudtok csevegni – ráncolta homlokát Sosia. – Beszéljünk
inkább másról.
– Eh hagyj! – mondta türelmetlenül Lydon. – Nincs kedvem társalogni veled.
– Nahát, csakugyan! – méltatlankodott a szolga. – Igaz, elég komoly gondjaid lehetnek, ha jól tu-
dom, holnap lesz az első próbálkozásod az arénában. Nos, bizonyos vagyok benne, hogy bátran
mégy a halálba.
– Fejedre hulljon szavad – sietett a babonás válasszal Lydon, mert Sosia áldása sehogy sem nyerte
meg tetszését. – Meghalni! Nem, remélem, az én órám még nem jött el!
– Aki a halállal kockázik, számítson rá, hogy veszíthet is – jelentette ki baljós képpel Sosia. – De
erős fickó vagy, és minden elképzelhető jót kívánok neked. Vale!
Azzal sarkon fordult, és hazafelé vette útját.

209
 „Remélem, ennek a csirkefogónak a szavai nem hoznak balszerencsét – töprengett Lydon. – Any-
nyira szeretném szabadnak látni jó apámat, és annyira bízom izmaim erejében, hogy a halál gondo-
lata meg sem fordult a fejemben. Szegény apám! Egyetlen fiad vagyok. Ha meghalok…”
Ettől a gondolattól felzaklatva a gladiátor meggyorsította a lépteit, és az egyik átellenes utcában
váratlanul megpillantotta azt az embert, aki körül gondolatai forogtak. A bánattól és a kortól meg-
görnyedt, ősz Medon botjára támaszkodva, földre szegzett tekintettel, bizonytalan léptekkel, lassan
közeledett.
A gladiátor jól tudta, mi űzte el hazulról ilyen késői órán az öreget.
„Engem keres – gondolta. – Megrémült, mert Olinthust elítélték, emiatt még gyűlöletesebb bűnt
lát a cirkuszi játékokban. Jön, hogy még egyszer figyelmeztessen, ne álljak ki a porondra. El kell
kerülnöm, nem bírnám elviselni a könyörgését, a könnyeit.”
Mindaz, amit ilyen hosszan idéztem, egyetlen pillanat alatt futott át agyán, és Lydon nyomban
sarkon fordult, majd sietve távolodott az ellenkező irányba. Kifulladva, holtfáradtan állt meg egy
kis emelkedő tetején, ahonnan a kis város legvidámabb, leggazdagabb negyedére nyílt kilátás. Néz-
te a holdfényben csillogó, csendes utcákat (és a távolban az amfiteátrum körül nyüzsgő, ide-oda
hullámzó tömeget). Lydon faragatlan volt, és képzelete sem túlságosan gazdag, de a látvány még-
sem hagyta érzéketlenül. Leült egy elhagyatott oszlopcsarnok lépcsőjére, és a csend lassan meg-
nyugtatta. Túloldalt, nem messze onnan, fény áradt egy villából; a ház ura vendégeket fogadott. Az
ajtók tárva-nyitva álltak, hogy beengedjék a hűs éjszakai levegőt, és Lydon látta az atriumban felál-
lított asztalok körül lakomázókat. Mögöttük, a kivilágított termek hosszú során túl, a holdfényben
sziporkázó szökőkút zárta le a képet. Az atrium oszlopait virágfüzérek díszítették, az oszlopok kö-
zött márványszobrok fehérlettek, és a vendégek vidám kacagása kísérte a kor divatos filozófiáját hí-
ven tükröző dalt.

Epicureus ének
Mit nekünk az a hadesi zagyvaság,
Amivel a papok riogatnak!
A három Kisasszony meg a Sorsbanyák,
A zord Cocytus – ugyan, hagyd!
Szegény Jupiter feje főhet, uram,
Ha hihetjük a meséket róla –
Bámulja a halandó nőket, uram,
S ha neje pöröl, a fülét befogja.
Ó, áldott a derű, Epicurusé!
Ő tanított nevetni ezen minket.
Már hajtottak volna Hades felé,
S elvágta iszony-kötelünket!
Ha van egy Juno vagy Jupiter,
Nem aggódnak érted, ember!
S ha mégis, hát épp ez az, ami kell
Az isteni léthez, ember!
Eh! mit is képzelsz, kik vagyunk?
Gyarló létünk ők látják?
Lesik, lányt kit-mit csókolunk?
Hogy hány a pohár, számlálják?

210
 Ajkak csókolnak? Ez elengedő!
Fiúk, vígság, zene, bor – van!
Minek a sok isten s istennő?
Legyen uradalmuk – a holdban!

Ez a szöveg még Lydon (egyébként nem túlságosan szigorú) jámborságát is sértette. Megbotrán-
kozása lassan csillapodott, és ekkor felfigyelt az egyszerűen öltözött, valószínűleg középosztálybeli
polgárokból álló kis csoportra, amely komoly beszélgetésbe merülve haladt el pihenőhelye mellett.
A gladiátort nem látták vagy nem törődtek vele.
– Egyik rémtett a másikat követi – szörnyülködött egyikük. – Elragadták közülünk Olinthust!
Mintha lemetszették volna a jobb karunkat. Mikor jön el Krisztus, hogy megvédje az övéit?
– Hol az emberi kegyetlenség határa? – kérdezte a másik. – Elítélik az ártatlant, hogy úgy haljon
meg az arénában, mint a gyilkos? De ne essünk kétségbe! Sinai villáma lesújt nemsokára, és az Úr
megvédi szentjét. „A bolond azt mondta szíve mélyén: nincs Isten.”
Ebben a pillanatban a kivilágított palotából ismét felhangzott a mulatozók éneke:

Minek a sok isten s istennő?

Legyen uradalmuk – a holdban!

Még el sem haltak az utolsó szavak, amikor harsogva ráfelelt a visszhang, a haragvó nazarénusok
kedvelt himnusza:

A nazarénusok intő himnusza

Körül – fölül – s mindig közeledben:
ISTENÜNK – lát és hall téged az Isten!
Viharok kocsiján robog!
Mennybe emel, vagy a mélybe dob!
Jaj a büszkének, ki tagadta,
Az álmodozónak, aki odahagyta!
Jaj a bűnösnek, jaj ezerszer!
Sok büszke csillag hullhat –
A nap fakulhat –
Zsugorulhat tekercse az égnek –
Nyílhatnak pokoli
Tenger mélyei –
Minden hullám: egy örök lélek!
Mert egy van, egy csak,
Mi új létet nem kap:
Az IDŐ behemót teste;
Halld, menny dörög, trombita –
Kell földnek hasadnia!
Föl, Angyal-Trónjáig egyre,
Ez száll, s Ő jár, komoran,
Sírok Bírája, suhan!
Egybegyűjti övéit!
Ó, áldott, aki hűn élt, s veszve a bűn,
S ő kibetűzi övéit!
Jaj a büszkének, ki tagadta,

211
 Az álmodozónak, aki odahagyta!
Jaj a bűnösnek, jaj ezerszer!

A baljós szavakat döbbent csend követte, a mulatozók elnémultak. A keresztények sietve folytat-
ták útjukat, és hamarosan eltűntek a gladiátor szeme elől. Lydont, maga sem tudta, miért, megrendí-
tette a keresztények misztikus, komor figyelmeztetése. Kis ideig még várt, azután fölkerekedett, és
elindult hazafelé.
A kedves város derűsen szunnyadt a csillagfényes éjszakában, elnyugodtak az oszlopsoros utcák,
a távolban lágyan fodrozódtak a tenger sötétzöld hullámai, odafent felhőtlenül álmodott a mélykék
campaniai ég. Ám ez volt a mindig vidám Pompeji utolsó éjszakája. Hercules mesés városa, élvhaj-
hász rómaiak gyönyörűsége! Emberöltők múltak el fölötte észrevétlenül, de most az utolsó fénysu-
gár reszketett a sors napórájának számlapján. A gladiátor könnyű lépteket hallott a háta mögött, és
visszanézett. Néhány nőszemély tartott hazafelé az amfiteátrumból. Lydon pillantása megakadt va-
lami furcsa, szokatlan jelenségen. A távolban sápadt fénycsóva lövellt a magasba a Vesuvius csú-
csából. Egy pillanatig remegett a levegőben, mint a hullócsillag, azután kihunyt. Míg Lydon a külö-
nös jelenséget figyelte, a csoportból egy fiatal lány széles jókedvében újból rázendített az
amfiteátrumi játékok pattogó indulójára.

Léptük dong most, kedvük lobogó –

Hohó, jön a sok víg látnivaló!

V. könyv

I. fejezet
ARBACES ÁLMA – AZ EGYIPTOMI KÜLÖNÖS LÁTOGATÓJA – INTŐ JELEK

Lassan telt el a cirkuszi játékok vad mulatságát megelőző szörnyű éjszaka, és szürke hajnalra vir-
radt POMPEJI UTOLSÓ NAPJA. A levegő szokatlanul csendes és fülledt volt, a völgyek meg a tá-
gas campaniai mezők fölött halvány, áttetsző köd lebegett. A korai halászok meglepetten észlelték,
hogy a tökéletes szélcsend ellenére háborog a tenger. A felkavarodott hullámok mintha a part felől
gördültek volna visszafelé. A mosolygós síkság felől, ahol a kék vizű Sarnus hömpölygött a gazda-
gok büszke villái között – az egykori széles folyómedret ma már hiába keresi a látogató –, rekedt,
tompa moraj hallatszott a föld alól. Az alacsonyan lebegő ködből a magasba nyúltak az ősi város
viharvert tornyai, a széles utcák piros cseréptetős házai, a templomok oszlopsorai, a Forum szobor-
díszes kapuzata és a Diadalív. Távolabb, a környező dombok is kimagaslottak a párásságból, és csú-
csaik beleolvadtak a sokszínű reggeli égboltba. A felhő, amely már régóta a Vesuvius fölött pihent,
reggelre eltűnt, és a töredezett, sziklás hegycsúcs gőgösen nézett le a békés tájra.
Korán volt még, de a kapukat már megnyitották. Lovasok, kocsik özönlöttek befelé a városba, az
utcákon nyüzsgött az ünneplő ruhás nép, csoportokba verődve, izgatottan, lelkesen lármáztak, a vá-
rosbeliek meg a sűrűn lakott környékről összecsődült idegenek kavargó áradata minden irányból a
végzetes mulatság színhelye felé tódult.
A város méreteihez viszonyítva szinte aránytalanul hatalmas amfiteátrum akár Pompeji egész la-
kosságát is befogadhatta volna. Különleges alkalmakkor azonban annyi idegen érkezett Campania

212
minden részéből, hogy az amfiteátrum előtti tér általában már órákkal előbb zsúfolásig megtelt az
alacsonyabb néposztálybeli kíváncsiakkal, akik nem tarthattak számot kijelölt ülőhelyre. Ezúttal a
két, valóban nem mindennapi bűnöző perében hozott ítélet akkora érdeklődést keltett, hogy a tömeg
példátlanul óriásira duzzadt.
A köznép hamisítatlan campaniai hévvel lökdösődött, tülekedett, furakodott előre, de a nagy to-
longásban is csodálatos rend, békés egyetértés és jó kedély uralkodott, akárcsak manapság az ola-
szok hasonló tömeges összejövetelein. A nagy nyüzsgésben különös vendég igyekezett Arbaces ma-
gányos villájába. Kaszáló járással, kezével hadonászva sietett végig az utcákon, és a szembejövők
nevetve bökdösték oldalba egymást szokatlan, divatjamúlt öltözéke láttán. De egyetlen pillantás a
jövevény ábrázatára elűzte a jókedvüket, mert ez az arc egy halotté volt. Mintha valaki, akit réges-
rég eltemettek, most azonmód visszatért volna az élők közé. A tömeg némán, megilletődve utat en-
gedett neki, hadd siessen tovább, úgyhogy hamarosan megérkezett az egyiptomi palotájának széles
bejáratához.
A fekete kapus, mint aznap mindenki, már ebben a nagyon korai órában ébren volt. A kopogtatás-
ra ajtót nyitott, és meghökkenve bámult a látogatóra.
Az egyiptomi szokatlanul mélyen aludt az éjjel, de hajnaltájt furcsa álom zavarta meg nyugalmát.
A legijesztőbb az volt, hogy tulajdon, sajátos filozófiáját kellett viszontlátnia benne.
Mintha leszállt volna a föld gyomrába. Hatalmas barlangban állt egymaga. A mennyezetet tartó
óriási, faragatlan kőoszlopok teteje elveszett a magasban honoló örök sötétségben, ahová sohasem
jutott el a napvilág. Az oszlopok között óriási, dübörgő kerekek forogtak szüntelenül körbe-körbe,
iszonyú gyorsasággal. Csupán a barlang végében jobbról-balról maradt üresen az oszlopok köze, és
a nyílások mögött két folyosó torka ásított. Ott bent tétován kóválygó fénynyalábok enyhítették a
sötétséget. A fények hol kígyó módjára kúsztak a göröngyös, nyirkos talajon, hol meg vadul ide-oda
szökellve száguldoztak a félhomályban, hirtelen kihunyva, mint a meteorok, hogy azután ugyano-
lyan váratlanul, tízszeres fényerővel, ragyogva villanjanak fel ismét. Arbaces csodálkozva bámult,
és kis idő múltán észrevette, hogy a bal oldali folyosóról halvány, ködszerű, légies árnyak emelked-
nek ki, lassan közelednek, majd a barlangba érve föllibbennek, és mint a füst, nyomtalanul eltűnnek
a mérhetetlen magasságban.
Ijedten fordult az átellenes irányba. És lám – ott ugyanolyan árnyak suhantak alá a sötét magas-
ságból, és mintha tehetetlenül sodródnának valami láthatatlan örvényben, úgy röppentek el a jobb
oldali folyosóban. Ez utóbbiaknak az arcát is látta, nem úgy, mint a másik folyosóból előbukkanó
árnyakét. Volt köztük örvendező, volt mérhetetlenül szomorú, volt, amelyiken reményteli várakozás
másokén leírhatatlan félelem, iszonyat tükröződött. Így suhantak sebesen és kifogyhatatlanul,
Arbaces szédülve, káprázó szemmel nézte a végeláthatatlan, kavargó felvonulást, a különös lénye-
ket, amelyeket egyazon, rajtuk kívül álló erő késztetett mozgásra.
Elfordult, és ekkor a barlang falának egyik mélyedésében hatalmas női alakot pillantott meg. Az
óriás-asszony halomba hordott koponyákon ült, és ujjai valami fakó, árnyszerű szövedékkel babrál-
tak. Ennek a szövedéknek a szálai az oszlopok között forgó kerekekhez vezettek, mintha a gépezet
működését irányították volna. Ekkor úgy érezte, titokzatos erők kényszerítik, hogy elinduljon a nő-
alak felé, és ment, egyre közelebb, míg végül ott állt előtte, szemtől szemben vele. Az óriás nő ün-
nepélyes, néma komolyságában gyönyörű arca az ősrégi, hatalmas kőszfinxek arcának mása volt.
Elgondolkodó, sima homlokát nem felhőzte semmiféle szenvedély, semmilyen emberi érzés. Nem
ismert szomorúságot, sem örömet, emlékekről és reményekről sem tudott, mentes volt mindentől,
ami az emberi szívvel rokon lehet. Szépsége a titkok titkát rejtette, megrendítő volt, nem rémítő,
maga a megtestesült Fenség. És Arbaces, akarata ellenére, megszólalt, azaz érezte csupán, hogy
hangok hagyják el ajkát.
– Ki vagy te, és mi a dolgod? – kérdezte.

213
 – Én Az vagyok, akit magad is elismertél – felelte a hatalmas fantom, és egykedvűen dolgozott
tovább a fonalakkal. – A nevem: TERMÉSZET. Amit itt látsz, a világ kerekei, és az én kezem moz-
gat velük minden életet.
– És azok a folyosók? – kérdezett ismét Arbaces hangja. – A furcsa, villózó fények jobbra meg
balra, nem látom, merre vezetnek, mert belevesznek a sötétségbe?
– Ez itt – felelte az óriásanya –, bal kéz felől a Meg Nem Születettek folyosója. Az árnyak, ame-
lyek kiröppennek belőle, föl, a világba, lelkek, amelyek az öröklétből elindulnak megszabott földi
zarándokútjukra. Jobb kéz felől a másik, amelyet éppoly ismeretlennek és homályosnak látsz, mint
emezt: a Halottak folyosója, a föntről alászálló árnyak suhannak benne.
– És mire valók – szólt ismét Arbaces hangja – a kósza fények, amelyek minduntalan áttörik a sö-
tétséget, de hiába törnek át rajta, fel nem deríthetik soha?
– Ó, milyen ostoba minden emberi tudomány! A csillagokról álmodozik, azt hiszi, egyszer majd
megfejti a dolgok lényegét, eljut mindennek az eredetéig. Azok a fények az efféle tudás szikrái.
Ennyi adatott meg a Természetnek, hogy mehessen kijelölt útján, hogy múltból és jövőből megvilá-
gosodjék annyi, amennyit látnia kell, hogy gondját viselhesse annak, amit alkotott, ítéld meg hát,
tehetetlen báb, miféle fények világítanak neked!
– És miért vagyok én itt? – kérdezte Arbaces egész testében reszketve.
– Lelked megsejtett valamit a jövőből, érzi a sebesen közelgő végzetet, tulajdon sorsod árnyát lá-
tod, amely a földtől elszakadva immár az örökkévalóságba nyúlik át.
Arbacesnak ideje sem maradt a válaszra, mert szélroham süvített végig a barlangon, mint valami
óriás istenség lehelete. Felkapta Arbacest, megpörgette a magasban, mint őszi vihar a száraz faleve-
let, és az egyiptomi ott találta magát a holtak árnyai között, sebesen suhant velük a félhomályos fo-
lyosóban. Tehetetlen kétségbeeséssel hasztalan küzdött az ellenállhatatlan erővel, de már úgy érezte,
a SZÉL alakot ölt, sasszárnyak és -karmok kísérteties körvonalait látta, bizonytalanul csapongva a
levegőben. Csak a szemét látta, amely csillogva, mereven, könyörtelenül nézett az övébe.
– Mi vagy te? – kérdezte ismét Arbaces hangja.
– Én Az vagyok, amit felismertél – nevetett harsányan az árny. – A nevem:
SZÜKSÉGSZERŰSÉG.
– És hová viszel?
– Az ismeretlenbe.
– Boldogságra vagy szomorúságra?
– Amint vetettél, úgy aratsz.
– Szörnyeteg! Nem úgy! Ha te vagy az Élet Ura, akkor minden gaztettem is a tied, nem az enyém.
– Én csak az isteni lehelet vagyok – felelte a hatalmas SZÉL.
– Akkor hát minden tudományom hiábavaló – nyögött fel álmában az egyiptomi.
– A földműves sem vádolja a sorsot, ha bogáncsot vetett, és nem arat búzát. Te bűnt vetettél, ne
vádold a sorsot, ha nem az erény gyümölcsét aratod.
Hirtelen változott a szín. Arbaces emberi csontok között állt. És íme! A csonthalmaz közepén egy
koponya hústalan üregeivel lassan átalakult. Az álom titokzatos összevisszaságából Apecides arca
meredt rá. A vigyorgó állkapocsból kicsiny féreg bújt elő, és Arbaces lábához kúszott. Arbaces sze-
rette volna eltaposni a férget, de valahányszor megpróbálkozott vele, a parányi ellenfél mind na-
gyobbra nőtt. Addig-addig, míg végül óriáskígyóvá duzzadva, rátekeredett Arbaces tagjaira, meg-
roppantotta csontjait, és méregfogát mutogatva, dülledt szemével egyenesen az egyiptomi arcába
meredt. Arbaces hiába erőlködött, vonaglott zihálva, fuldokolva a kígyó gyilkos leheletétől. És ek-
kor a csúszómászó, amely Arbaces arcát viselte, megszólalt, és hangja fülhasogatóan harsogott:

214
 – ÁLDOZATOD LESZ A BÍRÁD! A FÉREG, AMELYET EL AKARTÁL TAPOSNI, KÍGYÓVÁ
NÖVEKSZIK, ÉS FELFAL TÉGED!
Arbaces dühösen, kétségbeesetten felordított, minden erejét megfeszítette – és felébredt. Erőteljes
teste minden ízében reszketett, mint a kisgyereké, az álom kínzó emlékétől égnek meredt a haja,
homlokán verejték gyöngyözött. Nagy nehezen megnyugodott, és áldotta az isteneket, akikben nem
hitt, hogy mindez álom volt csupán. A keskeny, magas ablakon beszűrődő hajnali derengésben kö-
rülnézett. Közeledett a reggel. Már csaknem mosolyogva gondolt iménti rémületére, amikor megpil-
lantotta a kísértetarcot, az élettelen szempárt, a halottfehér ajkat – ő volt ott, a Vesuvius boszorká-
nya.
– Ó! – nyögött fel, és eltakarta szemét, hogy ne lássa a förtelmes jelenést. – Álmodom még? A
holtak között vagyok?
– Nem, hatalmas Hermes, nem. A halál bélyegét viseli, de nem halott az, aki eljött hozzád. Meg-
ismered végre barátodat és szolgálódat?
Hosszú csend következett. Az egyiptomi görcsösen vonagló tagjai lassan megnyugodtak, a régi
Arbaces volt ismét.
– Mégiscsak álmodtam tehát – suttogta. – Nos, elég az álmokból, mert máskülönben az egész nap
kevés lesz ahhoz, hogy kárpótoljon a félelmetes éjszakáért. Asszony, hogy jöttél ide? És miért jöttél
hozzám?
– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek – felelte síri hangon a boszorkány.
– Figyelmeztess? Az álom mégsem hazudott? Miféle veszély fenyeget?
– Hallgass meg. Gonosz végzete halálos veszedelemmel fenyegeti a várost. Menekülj, míg van
idő! Tudod, hogy ott tanyázom a hegyen, amely alatt az ősi hagyomány szerint máig is lánggal ég a
Phlegethon vize. Barlangomban van egy mély hasadék. Annak a hasadéknak az alján mostanában
sötétvörösen izzó folyam árja duzzad, és lassan emelkedik feljebb, feljebb. Az izzó homályból sis-
tergő, mennydörgő moraj hallatszott. Az éjjel ismét lenéztem, és láttam, hogy a folyam már nem sö-
téten izzik, hanem tűzvörösen világít, és amíg ott nézelődtem, régi társam, a róka, ott kushadt mel-
lettem a földön. Egyszerre csak furcsán felüvöltött, és habzó szájjal, holtan terült el a lábamnál.
Visszabújtam az odúmba, de egész éjszaka éreztem, hogy rázkódik, reng a hegy, és mintha szél sü-
vített volna, pedig szellő se rezdült, valami úgy csikorgott a föld alatt, mintha súlyos kerekek forog-
nának odalent. Alig pirkadt, amikor fölkeltem, és megint lenéztem abba a hasadékba. A tüzes fo-
lyam nagy, fekete kődarabokat sodort magával, és szélesebb, vadabb és vörösebb volt, mint az este.
Akkor elindultam, és felkapaszkodtam a sziklákon, a csúcsra, és hatalmas, tátongó üreget találtam
odafönt, amelyről eddig nem tudtam. Fakó, szürke füst bodorodott belőle, és szállt fölfelé. Gyilkos
pára lehetett, mert fojtogatott, émelyegtem tőle, kis híján belehaltam. Siettem haza, összeszedtem
aranyaimat meg a füveimet, és elhagytam a barlangot, amely sok-sok évig menedéket adott, mert
nem felejtettem el az etruszkok komor jóslatát: „Amikor a hegy megnyílik, elpusztul a város, ami-
kor füst koronázza a hegyet, a napégette mezők fölött sírás-rívás leszen a tenger gyermekeinek tűz-
helyei körül.” Félelmetes mesterem! Azért jöttem hozzád, mert elhagyom ezeket a falakat, és távo-
labb, más vidéken ütöm fel tanyámat. Szívem azt súgja, hogy a földrengés, amely tizenhat évvel
ezelőtt alapjaiban rázta meg a várost, előfutára volt csupán egy sokkal nagyobb, halálos vésznek. Ez
olyan bizonyos, mint az, hogy élsz. Pompeji falai a holtak mezején állnak, az álomtalan pokol fo-
lyói fölött. Fogadd meg intelmemet, és menekülj!
– Boszorkány! Köszönöm, hogy gondolsz rám, és nem leszek hálátlan. Ott az asztalon látsz egy
aranyserleget. Vedd el, legyen a tiéd. Álmomban sem hittem volna, még Isis papjairól sem, hogy
akad közöttük egy is, aki megóvna engem a pusztulástól. – Kis ideig hallgatott, majd elgondolkodva
folytatta. – A jelek, amelyeket a kialudt tűzhányó mélyén láttál, bizonyosan a közelgő veszély hír-
nökei. Talán újabb, a legutóbbinál hevesebb földrengés fenyegeti a várost. Mindenképpen egy okkal

215
több, hogy sürgősen távozzam falai közül. Már holnap felkészülök az útra. És te, Etruria leánya,
merre indulsz?
– Még ma átmegyek Herculaneumba, és onnan, a part mentén, vándorlok tovább, míg új otthonra
nem lelek valahol. Nincsenek barátaim, két hű társam, a róka meg a kígyó, elpusztult. Nagy
Hermes, azt ígérted, hogy még húsz évig élek.
– Az ám – felelte az egyiptomi –, megígértem. De mondd, asszony – könyökére támaszkodva kí-
váncsian fürkészte a boszorkány arcát –, mondd meg, kérlek, miért akarsz élni? Miért olyan édes
neked ez az élet?
– Nem az élet édes, hanem a halál iszonyú – felelte a némber, minden szótagot élesen hangsú-
lyozva, és szavainak nyers igazsága szíven találta a hiú csillagjóst. Arbaces arca fájdalmasan meg-
rándult, mielőbb szeretett volna szabadulni a hívatlan vendégtől. – Múlik az idő – mondta –, készü-
lődnöm kell az ünnepi látványosságra. Indulj, nővérem. Légy boldog, ahogyan tudsz, az élet hamvai
fölött.
A boszorka köntöse bő redői alá rejtette Arbaces drága ajándékát, és menni készült. Távozóban
még egyszer visszafordult az ajtóból.
– Lehetséges – mondta –, hogy utoljára találkoztunk itt, e földön. De vajon hová lesz a láng, ami-
kor kilobban a hamuból? Vándorol ide-oda, föl s alá, mint a mocsár kigőzölgése, ott villózik a tó
ingoványában, és lehetséges, hogy a boszorkány meg a varázsló, mester és tanítványa, a nagy és az
elátkozott, mégis találkozhat valahol. Vale!
– Ki innen, vén banya – dörmögte Arbaces, amint az ajtó becsukódott a boszorkány cafrangos
köntöse mögött. Azután visszatért előbbi gondolataihoz, amelyek még mindig a hajnali álom körül
forogtak, és türelmetlenül szólította be szolgáit.
Az volt a szokás, hogy a nézők ünneplőben jelentek meg az amfiteátrumi játékokon, és Arbaces
még nagyobb gonddal öltözködött, mint máskor. Vakító fehér tunikát öltött, drágaköves fibulákkal.
A tunika fölött tündöklő tyrusi festékkel színezett, bő, keleties köntöst viselt, félig-meddig palást-
formán. Saruinak arannyal díszített és drágakövekkel kirakott szíjai féllábszárig értek. Arbaces so-
hasem mulasztotta el, hogy ünnepi alkalmakkor minden eszközzel elkápráztassa a köznépet, hiszen
ez is a papi hivatással együtt járó szemfényvesztés része volt. És ezen a napon, amikor Glaucus ha-
lálával örökre megszabadul vetélytársától, és a lelepleződés veszélyétől is, úgy érezte, mintha dia-
dalmenetre vagy menyegzőre készülődne.
A rangosabb polgárokat rabszolgáik és szabadosaik menete kísérte az amfiteátrumi játékokra.
Arbaces népes „családja” is ott gyülekezett már rendezett sorokban a gyaloghintó körül, hogy csat-
lakozzék valamennyiük urának kíséretéhez.
Arbaces csak azokat a szolgákat ítélte otthon maradásra, akiket – őszinte sajnálatukra – Ione mellé
rendelt, továbbá otthon maradt a derék Sosia, Nydia börtönőre is.
– Callias – mondta Arbaces halkan szabadosának, aki éppen az övet csatolta ura derekára, és kissé
távolabb húzódott vele a többiektől –, meguntam Pompejit. Három napon belül, ha kedvez a széljá-
rás, elutazom. Tudod, melyik az alexandriai Narses hajója, itt horgonyoz a kikötőben, ismered te is.
Megvettem tőle a hajót. Holnapután átszállítjuk a holmikat.
– Ilyen hamar? Rendben van. Úgy lesz. És gyámleányod, Ione?
– Velem jön. Elégedj meg ennyivel. Szép az idő?
– Fülledt, párás. Valószínűleg nagy hőség lesz délelőtt.
– Szegény gladiátorok, és a még náluk is nyomorultabb elítéltek! Menj, nézd meg, felsorakoztak-e
a szolgák.
Arbaces, magára maradva, dolgozószobájába ment, majd kilépett az oszlopcsarnokba. Onnan néz-
te, hogyan siet az emberáradat az amfiteátrum felé, hallotta a rendezők kiáltozását, a kötelek nyi-

216
korgását, amelyekkel a hatalmas sátortetőt kifeszítették, hogy a polgárok a tűző napsütéstől védve,
kényelmesen nézhessék majd embertársaik kínos vergődését. Hirtelen vad, különös hang harsant,
majd el is halt nyomban. Az oroszlán bömbölt. A távolban egy pillanatra elnémult a tömeg, azután
vidám kacagás váltotta fel a csendet: a népet mulattatta a királyi bestia türelmetlensége.
– Barmok – morogta undorral Arbaces. – nem ugyanolyan gyilkosok vagytok ti is, mint én? Én
legalább önvédelemből ölök, de ti mulatságból gyilkoltok.
Elfordult. Kíváncsian, aggodalmasan nézte a Vesuviust. A lejtőkön szőlők zöldelltek, a hatalmas
hegy mint a változatlanság jelképe rajzolódott a felhőtlen ég hátterére.
– Van még időnk, a földrengés még várat magára – állapította meg magában, és elfordult a lát-
ványtól. Megállt az asztal mellett, amelyen kiterítve hevertek a csillagjóslás titokzatos számításaival
teleírott papirusztekercsei.
„Fönséges tudomány! – gondolta. – Nem folyamodtam, hozzá azóta, amióta elmúlt fejem fölül a
jó előre megjövendölt vész. De minek is? Hiszen tudom, hogy életem ezentúl derűsen, zavartalanul
telik. Az események ezt tanúsították eddig is. Félre minden kétellyel és sajnálkozással! Nem szabad
másra gondolnom, csak a jövőre. És szívem két bálványára: az egyik a hatalom, a másik: Ione.”

II. fejezet
AZ AMFITEÁTRUM

Sosia hazaérve megnyugtatta Nydiát, hogy levele Sallustius kezében van. A leányka tehát megint
remélt. Sallustius bizonyára nem vesztegeti az időt, hanem elmegy a praetorhoz, azután majd ide-
jönnek az egyiptomi házába, kiszabadítják őt, feltörik Calenus börtönét, és Glaucus még az éjjel
szabad lesz. Mindhiába! Elmúlt az éjszaka, és Nydia nem hallott egyebet, mint az ünnepre készülő-
dők sietős lépteit az atriumból meg a peristyliumból. Szolgák kiáltoztak, olykor Arbaces parancsoló
hangja ütötte meg a fülét, valahonnan vidám muzsika szólt, majd mindenki elindult az amfiteátrum-
ba, hogy gyönyörködjék az athéni haláltusájában.
Arbaces menete ünnepélyes lassúsággal haladt a tömegben, egészen odáig, ahonnan már a gya-
loghintók vagy a kocsik nem juthattak tovább. Más előkelőségekkel együtt Arbaces is gyalog foly-
tatta útját a magas rangú vendégeknek fenntartott bejárathoz. Rabszolgái közben már elvegyültek a
szerényebb nézők tömegében. Felmutatták belépőjegyeiket az ellenőrző tisztviselőnek, aki a
populariá-ra, azaz a köznépnek kijelölt helyekre irányította őket. Arbaces ülőhelyéről nézte az óriá-
si színházat zsúfolásig megtöltő, türelmetlen tömeget.
A felső sorokban (a férfi nézőktől elkülönítve) ültek a nők; tarka öltözékeikben valósággal virá-
goskertté varázsolták az amfiteátrumnak ezt a részét. Talán mondanunk sem kell, hogy ez volt a né-
zősereg legbeszédesebb csoportja. Számos kíváncsi szempár fordult arrafelé, kivált a fiatal és nőtlen
férfiak soraiból. Az aréna körül, az alsó sorokban ültek az előkelőségek, a magisztrátusok, a szená-
tori és a lovagi méltóságot viselők – meg a tehetősek. A tojásdad alakú aréna két végén, a bejárattól
– amelyen át a küzdő felek is a porondra léptek – jobbra-balra folyosók vezettek ezekhez az ülőhe-
lyekhez. A folyosókat erős korlátok védték a vadállatok nemkívánatos szeszélyei ellen, és egy-
szersmind kijelölt prédáik felé terelték a bestiákat. Az arénát körülvevő mellvédet – amely mögött
lépcsőzetesen emelkedtek az üléssorok – gladiátorok kézjegyei meg arénabeli jeleneteket ábrázoló,
színes freskók ékesítették. Az egész építményben rejtett csővezeték-rendszer kanyargott, amelyből a
nap folyamán majd illatos permettel hűsítik a nézőket. Az amfiteátrum alkalmazottai még mindig a
hatalmas sátorponyva – a velaria – kifeszítésével bajlódtak. A fényűző találmányt – amely az egész
térséget beborította – a campaniaiak féltékenyen maguknak tulajdonították. A széles vörös sávokkal

217
díszített ernyőt hófehér apuliai gyapjúból szőtték. Talán az emberek voltak gyakorlatlanok, vagy a
gépezetben volt valami hiba, a tetőt aznap mindenesetre nem sikerült olyan könnyedén felhúzni,
mint máskor. Az óriási méret következményeképpen a feladat amúgy is elég nehéz volt, és nagy
hozzáértést kívánt. Szeles, viharos időben nem is igen próbálkoztak vele. Aznap azonban annyira
csendes volt az idő, hogy a nézők semmi mentséget sem találtak a munkások ügyetlenkedésére, és
végül is hangos tiltakozással adtak kifejezést elégedetlenségüknek. Hiába, hátul egy helyütt széles
nyílás tátongott, mert a velariumnak az a darabja semmiképpen sem illeszkedett a többihez.
Kiváltképpen bosszankodott Pansa, az aedilis, hiszen a közönség az ő rovására élcelődött a nevet-
séges fiaskó miatt. Esküdözött, hogy ezért még keservesen megfizet a főrendező, aki eközben verej-
tékezve és zihálva rohangászott, hogy üres fenyegetésekkel vagy merőben értelmetlen parancsokkal
nógassa segítőtársait.
Egy csapásra megszűnt azonban a hangzavar, a munkások is felhagytak a további próbálkozások-
kal, mert megszólaltak a harsonák, és a gladiátorok ünnepi menete bevonult az arénába. A tömeg el-
csöndesedett, mindenki megfeledkezett a tetőn tátongó résről. A gladiátorok lassú léptekkel megke-
rülték a küzdőteret, hogy a nézők kedvükre csodálhassák az elszánt, komoly arcokat, az izmos
tagokat és a változatos fegyverzetet. No meg azért is, hogy az utolsó izgalmas pillanatokban még
újabb fogadásokat kössenek.
– Nézd – kiáltott át az előkelők páholyából kihajolva Fulvia, az özvegy, Pansa hitvesének –, ott,
azt a hatalmas termetű gladiátort! Milyen különös öltözéket visel!
– Azért – válaszolt fontoskodva az aedilis neje, mint aki névről ismert minden gladiátort, és azt is
tudta, ki mennyit ér –, mert retiarius, hálóval küzd, láthatod, nincs más fegyvere, csak a háromágú
szigonyforma dárda, meg a háló. Páncélt sem visel, csupán tunikát, és pántot a haján. Nagyon erős,
Sporus lesz majd az ellenfele, az a zömök ott, a kerek pajzzsal és kivont karddal. Egyébként ő sem
visel a törzsén páncélt. Még nincs sisak a fején, hogy láthassuk az arcát. Félelemnek nyoma sincs
rajta! Harcolni persze leeresztett sisakrostéllyal fog.
– De mit ér a háló meg a szigony, a pajzs meg a kard ellenében!
– Látszik, hogy nem értesz hozzá, drága Fulviám! Többnyire a retiarius viszi el a pálmát.
– És ki az a jó alakú és kis híján meztelen, fiatal gladiátor? Nem illetlenség az ilyesmi? De Venus-
ra! Szoborszép minden tagja!
– Az Lydon, fiatal, ismeretlen kezdő. Eléggé vakmerő, mert Tetraidesszal áll ki, azzal a gladiátor-
ral ott, aki ugyanúgy nekiöltözött, vagy inkább vetkőzött, mint ő. Előbb görög módra küzdenek
cestus-szal, ökölpánttal, utána páncélt öltenek, és karddal meg pajzzsal is próbát tesznek.
– Lydon pompás férfi! Bizonyosan neki szurkol minden nő.
– A tapasztaltabb fogadók kivételével. Clodius ajánlata például egy a háromhoz, ellene.
– Ó, Jupiterre! Gyönyörűek! – lelkendezett az özvegy, mert két állig felfegyverzett gladiátor ke-
csesen táncoló ménjén lovagolt körbe az arénában. A későbbi, középkori lovagokhoz hasonlóan,
lándzsájuk volt, és gyönyörű berakásokkal díszített kerek pajzsuk. Vaspántokkal bonyolult módon
átfont páncéljuk azonban a combjukat és jobb karjukat védte csupán. A ló nyergéig érő rövid palást-
juk festőivé tette öltözéküket. Csupasz lábukon a boka fölött rögzített sarut viseltek. – Ó, de szépek!
Ezek kik? – érdeklődött az özvegy.
– Az egyiknek Berbix a neve, tizenkét győzelem van mögötte, a másik arcátlanul Nobiliornak ne-
vezi magát. Mind a kettő gall.
Míg a hölgyek csevegtek, véget értek a látványos bevezető formaságok. Most a mímelt viadal kö-
vetkezett, fakardokkal, hogy a gladiátorok összemérjék tudásukat. A legnagyobb sikert két, erre az
alkalomra bérelt, római gladiátor aratta, és mögöttük Lydon bizonyult a legfürgébbnek. Ez a körül-
belül egyórás játékmérkőzés nem számíthatott túlságosan nagy érdeklődésre, legföljebb az igazi

218
műértők között, akik a művészetet többre becsülték a durvább izgalmaknál. A nézősereg zöme örült,
hogy véget ért, és a rokonszenvet felválthatta végre a féltő rettegés. A küzdők, az előzetes megálla-
podás szerint, párokba rendeződtek. A fegyvereket ellenőrizték. A komoly küzdelmek mélységes
csendben kezdődtek. A némaságot olykor-olykor törte meg csupán egy-egy harcias harsonafutam,
amely még fokozta az izgalmat.
A műsor többnyire a legkegyetlenebb küzdelemmel kezdődött, és első ünnepi áldozatul egy
bestiarius-nak, azaz vadállattal harcoló gladiátornak kellett elvéreznie. Pansa azonban, lévén elég
tapasztalt, jobbnak látta, ha ezúttal a véres dráma iránt mindvégig fokozódik, és nem lanyhul az ér-
deklődés. Ezért Olinthus és Glaucus kivégzését a műsor végére tartogatta. Elsőnek a két lovas fog-
lalja el az arénát, utánuk a gyalogos gladiátorok következnek, párosával, majd Glaucus és az orosz-
lán játssza el szerepét a véres színjátékban, végül a tigris és a nazarénus lesz a nagy finálé. A római
történelem olvasóinak fékezniük kell képzeletüket, ha a pompeji látványosságokra gondolnak. Ne
várjanak olyan tömeges mészárlást, mint amilyenekkel Nero vagy Caligula császár kápráztatta el a
főváros lakóit. Valójában a Rómában rendezett cirkuszi játékok lefoglalták az ünnepeltebb gladiáto-
rokat és az idegenből beszerzett vadállatok javát, emiatt azután a birodalom kisebb városaiban
aránylag ritkán rendeztek amfiteátrumi játékokat, és akkor is a humánusabb válfajokat részesítettek
előnyben. Pompeji tehát ebben is, mint sok egyébben, Róma kicsinyített mása, mintegy mikrokoz-
mosza volt. A látvány azonban így is hátborzongatóan lenyűgöző lehetett, olyasmi, aminek napja-
inkban, szerencsére, nem akad mása. Az óriási színház, a körös-körül lépcsőzetesen emelkedő ülé-
sekkel és a nézőteret zsúfolásig megtöltő tizenöt-tizennyolcezer ember nem holmi kitalált történetet,
színpadi tragédiát lát, hanem az arénába lépő szereplők valódi győzelmét vagy vereségét, az életet
jelentő diadalt vagy a véres halált.
A két lovas a pálya (ha szabad így nevezni) két szélén helyezkedett el. Pansa megadta a jelet a
kezdésre. A lovasok kerek pajzsukat maguk előtt tartva, könnyű, de erős lándzsájukat előreszegez-
ve, egyszerre indultak el, és vágtattak egymás felé. Talán három lépésre ellenfelétől Berbix hirtelen
visszafogta ménjét, a ló megtorpant, elfordult, Nobilior elszáguldott mellette, és Berbix abban a pil-
lanatban nekirontott. Nobilior villámgyorsan előrenyújtott pajzsával ügyesen felfogta a halálosnak
ígérkező döfést.
– Jól csináltad, Nobilior! – kiáltotta a praetor, ezzel mintegy szabad utat engedve a tömeg lelkese-
désének.
– Bátran, Berbix! – válaszolt helyéről Clodius.
A tömeg moraja ordítássá fokozódva visszhangozta a biztatást.
A két lovas zárt sisakrostéllyal harcolt (akárcsak a későbbi idők lovagjai), de így is egymás fejét
vették célba. Most Nobilior fordította vissza paripáját ugyanolyan ügyesen, mint ellenfele az imént,
és lándzsáját egyenest Berbix sisakjának szegezte, Berbix magasabbra emelte pajzsát, hogy védje
magát, de éles szemű ellenfele gyors mozdulattal lejjebb húzta fegyverét, és a lándzsa hegye Berbix
mellébe fúródott. A gall harcos megingott a nyeregben, és lebukott lováról.
– Nobilior! Nobilior! – üvöltött a tömeg.
– Tíz sestertiumot veszítettem – sziszegte a foga között Clodius.
– Habet! – Vége, mondta ki egykedvűen Pansa.
A közönség még nem edződött meg eléggé a vérhez, hát kegyelmet szavazott, de mire az aréna
szolgái besiettek, már csak annyit állapíthattak meg, hogy a jóindulat elkésett. A lándzsa hegye át-
járta a gall szívét, szeme megtört. Vére sötétvörösre festette az aréna fürészporos homokját.
– Kár, hogy olyan hamar végeztek, nem érte meg a fáradságot – zsörtölődött Fulvia, az özvegy.
– Kár, igen. Nem sajnálom Berbixet. Láthatta volna, hogy Nobilior cselezett csupán. Nézd csak,
már ráakasztották a kampót, mindjárt kivonszolják a spolariumba, és friss homokkal szórják fel az

219
arénát. Pansa legnagyobb bánata, hogy nem tudja cinóberrel és tinkállal felszóratni az arénát, úgy,
mint Nero.
– Nos, ha ez az összecsapás rövidre sikerült, legalább gyorsan követi a másik. Nézd, az én csinos
Lydonom lépett az arénába, az ám! És az a hálós is, meg a kardvívók. Elbűvölő!
Az arénában most hatan voltak. Niger a hálóval Sporus ellen, aki pajzzsal és széles, rövid karddal
állt ki. Lydon és Tetraides, egy szál ágyékkötőben, egyébként meztelenül, mindössze egy-egy sú-
lyos görög cestusszal felfegyverkezve, és végül a két római gladiátor, páncélban és egyformán óriá-
si, kerek pajzzsal és hegyes kardokkal.
Lydon és Tetraides első összecsapása nem lehetett halálos, ezért mihelyt ők ketten előreléptek, az
aréna közepére, a többiek, mintegy közös megegyezéssel, hátrább húzódtak, és nézték, hogy dől el a
küzdelem. Utána majd a veszedelmesebb fegyverek veszik át a cestus helyét, és ők is elkezdik a
párharcukat. A gladiátorok fegyvereikre támaszkodva, egymástól tisztes távolságban figyelték a
bemutatót. Ebben a küzdelemben nem folyt annyi vér, hogy a tömeg lelkesedjen érte, inkább csak
azért rajongtak érte, mert az ősi görög honból származott.
Első pillantásra aligha lehetett volna elképzelni kevésbé összeillő párt. Tetraides körülbelül ugya-
nolyan magas volt, mint Lydon, de jóval súlyosabb ellenfelénél. A közönség ámulva nézte iszonyú –
vaskos és tömör, szinte természetellenesen fejlett – izmait. A közfelfogás szerint ugyanis a cestus
annak volt előnyös, akin sok volt a hús, és Tetraides, lévén amúgy is hajlamos a hízásra, mindent
megtett az ügy érdekében. Aránytalanul széles válla és vaskos, térdben kissé szétálló lábszára sokat
rontott ugyan alakja szépségén, ám tetemesen növelte izomerejét. Lydon karcsú volt, majdnem so-
vány, de szépen formált és arányos testű. A szakértők figyelmét nem kerülte el, hogy izmai, ha át-
mérőjük kisebb is, mint a másiké, de edzettebb, ruganyos acélizmok. És amennyivel kevesebb volt
rajta a hús, annyival könnyebben mozgott. Elszánt arca, gőgös mosolya is szöges ellentétben volt
ellenfelének komor magabiztosságával. Máris akadtak, akik bíztak benne, és a közönség sajnálko-
zásába már némi remény vegyült. Végül, bármennyire egyenlőtlenek voltak is látszatra az erővi-
szonyok, legalább annyian biztatták Lydont, mint Tetraidest.
Aki ismeri a modern ökölvívást, és látta már, milyen kemény, bénító ütést mérhet egy jól irányzott
ökölcsapás, könnyen megértheti, mennyivel fokozhatja a hatást, ha a bajvívó vaslemezzel vagy oly-
kor ólomdarabbal megerősített bőr ökölvédő pántot visel, amelyet könyékig felcsavart bőrszíjak
rögzítenek. Mindennek elvben növelnie kellett volna az érdeklődést az effajta küzdelem iránt, való-
jában azonban inkább csökkentette, mert a harc szükségszerűen rövid idő alatt eldőlt. A viadalnak
hamar véget vethetett néhány, kellő tudással, sikeresen elhelyezett ütés. Ezért azután ritkán adatott
meg a küzdőknek, hogy megmutassák erejüket, bátorságukat és makacs elszántságukat, vagyis azt,
amit általában kurázsinak neveznek, pedig ez az, ami gyakran diadalmaskodik még a nagyobb tudá-
son is, és szinte fájdalmas gyönyörűségig fokozza a küzdelem látványát.
– Védd magad – mordult ellenfelére Tetraides, és lassan közeledett Lydonhoz, aki csak táncolt kö-
rülötte, és egy tapodtat sem hátrált. Válaszra sem méltatta ellenfelét, csupán figyelmes, élénk szeme
villant meg gúnyosan. Tetraides ütött, mintha pöröly sújtott volna le az üllőre, de Lydon villámgyor-
san fél térdre ereszkedett, és az ütés a feje fölött süvített el. A válasz már kevésbé volt ártalmatlan.
Lydon fölpattant, a cestusszal megcélozta ellenfele széles mellkasát, és talált. Tetraides megtántoro-
dott, a nézősereg felüvöltött.
– Ma nincs szerencséd – fordult Lepidus Clodiushoz. – Egy fogadást már elveszítettél. Ez lesz a
második.
– Az istenekre! Vihetem a bronzaimat a becsüshöz, ha igazad lesz. Száz sestertiumot tettem
Tetraidesre. Haha! Nézd csak, hogy támolyog! Ez telibe talált! Felhasította Lydon vállát! Tetraides!
Rajta, Tetraides!

220
 – De Lydon még nem adta föl! Polluxra! Micsoda hidegvér! Nézd, milyen ügyesen tér ki a pö-
rölycsapások elől, hol erre, hol arra, vagy körbe keringél! Ó, szegény Lydon, megint kapott egyet.
– Három az egyhez Tetraidesre! Mit szólsz hozzá, Lepidus?
– Ám legyen, kilenc sestertium három ellenében, legyen. Micsoda? Már megint Lydon? Megtor-
pant, levegő után kapkod. Az istenekre! Lent van a földön. De nem, már talpra állt. Derék fiú vagy,
Lydon! Tetraides nagyon magabiztos, hangosan nevet, nekiront…
– Bolond! Elvakítja a siker. Vigyáznia kellene! Lydon szeme akár a menyété! – morgott Clodius a
foga között.
– Ha! Láttad ezt, Clodius? Az embered alig áll a lábán. Még egy ütés, és elesik. Elesett!
– A föld majd erőt ad neki! Fölkelt! De csuromvér az arca.
– A villámszóró Jupiterre, Lydon győz! Nézd, hogy szorongatja! Akkorát csapott a halántékára,
hogy egy ökröt leterített volna. Tetraides elesett, mozdulni sem bír. Habet! Habet!
– Habet – erősítette meg Pansa is. – Vigyétek ki őket, és adjatok nekik is páncélt meg kardot.
– Nemes editor – lépett közbe az egyik rendező. – Félő, hogy Tetraides nem fog egyhamar talpra
állni. Mindent megteszünk, amit lehet.
– Tegyetek.
A szolgák kivonszolták a magatehetetlen, eszméletlen gladiátort, de hamarosan gyászos képpel
tértek vissza. Tetraides életét féltették; arról, hogy újból megjelenjék az arénában, szó sem lehetett.
– Ha így van – döntött Pansa –, állítson ki helyette Lydon ellen valaki mást. Lydon vegye át az el-
sőnek kieső gladiátor helyét, és küzdjön a győztessel.
A tömeg harsány helyesléssel fogadta a döntést, azután ismét elcsöndesedett. Felharsantak a kür-
tök, a négy elszánt küzdő fél az előre meghatározott szigorú rendben felállt, és az ellenfelek farkas-
szemet néztek egymással.
– Mondd, Clodiusom, ismered azokat, akik Rómából jöttek? Híresek, vagy csak amolyan közön-
séges gladiátorok?
– Eumolpus jó második vonalbeli kardvívó! Nepimust, a kisebbiket még sohasem láttam, de az
egyik császári fiscalis63 fia, és jó iskolája volt. Bizonyosan szép küzdelem lesz. De engem már nem
érdekel semmi, a pénzemet úgysem tudom visszanyerni. Ráment mindenem. Átkozott Lydon. Ki
hitte volna, hogy ennyire ügyes? Vagy hogy ekkora szerencséje lesz?
– Nos, Clodius, akarod, hogy merő részvétből fogadjak veled a két rómaira? Megszabhatod a fel-
tételeket.
– Legyen. Tíz sestertium, egy az egyhez, Eumolpusra?
– Micsoda? Hiszen Nepimus még kezdő! No nem, ez így nagyon gyenge esély.
– Jó. Akkor tíz a nyolchoz?
– Helyes.
Ezenközben volt a felső sorok egyikében egy néző, aki gyötrődve, szinte lélegzet-visszafojtva,
növekvő izgalommal követte a küzdelmek menetét. Bármennyire irtózott is keresztény lelke a lát-
ványtól, a kétségbeesett aggodalom mégis ide hozta Lydon édesapját, hogy szemtanúja legyen fia
sorsának. Senkit sem ismert ebben a vérszomjas tömegben – a legalja söpredék ült odafent –, az
öreg ember se látott, se hallott, csak hős fiát nézte, csak annyit tudott, hogy Lydon itt van. Egyetlen
hang sem hagyta el ajkát, amikor kétszer is a földön látta, csak elsápadt, és minden porcikája resz-
ketett. Egyszer kiáltott csak fel, amikor Lydon győzött. Nem sejtette szegény, hogy ez a győzelem
egy sokkal iszonyatosabb küzdelem előjátéka volt csupán.

63
Fizetett császári gladiátor, (lat.)

221
 – Derék fiam – suttogta az öreg, szemét törölgetve.
– Ez a te fiad? – kérdezte egy tagbaszakadt férfi a nazarénus jobbján. – Jól verekedett. Meglátjuk,
hogyan harcol tovább. Hallod? A legközelebbi győztessel kell megküzdenie. Nos, öregem, kérd az
isteneket, hogy ne az egyik római győzzön! Vagy Niger, az óriás.
Medon leült, és eltakarta arcát. A küzdelemre most nem volt kíváncsi, mert Lydon nem szerepelt
közöttük. De hirtelen eszébe ötlött, hogy bizony, életbevágóan fontos ez a menet is, mert annak, aki
elsőnek kidől, Lydon foglalja el a helyét. Felriadt, és összekulcsolt kézzel előrehajolva, merev te-
kintettel bámulta a viadalt.
A közönség figyelmét mindenekelőtt Niger és Sporus összecsapása vonta magára. A párharcnak
ezt a válfaját igen kedvelték, részben, mert csaknem mindig halálos kimenetelű volt, de azért is,
mert mindkét féltől óriási tudást követelt.
A küzdők egymástól jókora távolságban álltak fel. Sporus arcát teljesen eltakarta a különleges
formájú, leeresztett rostélyú sisak, annál félelmetesebbek voltak Niger feszült, vadságot tükröző vo-
násai, éberen villogó szeme. Néhány másodpercig mozdulatlanul méregették egymást, azután
Sporus roppant lassan, óvatosan, kardját ellenfele mellének szegezve, mint a modern tőrvívásban
szokás, elindult. Niger hátrált a közeledő ellenfél elől, és hálóját jobb kézben fogva, apró csillogó
szemével követte a kardvívó minden mozdulatát. Sporus kis híján kartávolságra volt tőle, amikor a
retiarius villámgyorsan előreszökkent, és kivetette a hálóját. Sporus fürgén elhajolt, és ezzel elkerül-
te a halálos csapdát. Örömében éles kiáltást hallatva, dühödten Nigernek rontott. Csakhogy Niger
már visszahúzta a hálót, vállára vetette, és futva menekült, olyan sebesen, hogy Sporus – a secutor64
– hiába kergette körbe a porondon, nem bírta utolérni. A közönség harsányan nevetve, kiáltozva
nézte, hogyan igyekszik utolérni a széles vállú gladiátor a menekülő óriást. A figyelem azonban
egyik percről a másikra elterelődött róluk, és minden szem a Rómából érkezett viadorok felé for-
dult.
Azok ketten kezdetben körülbelül akkora távolságra álltak szembe egymással, mint manapság a
tőrvívók. Eleinte olyan óvatosan mozogtak, hogy egyiküknek sem lehetett alkalma hevesebb táma-
dásra, így hát a közönség zavartalanul élvezhette Sporus és Niger párharcát. Lassanként azonban a
két római is belemelegedett, most már vad támadásokba lendültek, összecsaptak, visszakoztak és
ismét előrenyomultak, de mindezt azzal az alig észrevehető, megfontolt óvatossággal, amely a gya-
korlott és egyenrangú vívók sajátja. Eumolpus, az idősebbik, gyors, ravasz, védhetetlen visszacsa-
pással megsebezte Nepimus oldalát. A közönség felüvöltött. Lepidus elsápadt.
– Hohó! – kiáltott fel Clodius. – Mindjárt vége a mérkőzésnek. Ha Eumolpus most a lassú harc-
modort választja, lassan elvéreztetheti Nepimust.
– De, az isteneknek hála, nem lassítja az iramot. Nézd, milyen keményen szorongatja Nepimust.
Marsra mondom! De most Nepimus is talált. Megint kondult a sisak. Clodius! Én nyerek!
– Nekem csak a kockára szabad fogadnom – dörmögte maga elé Clodius. – Miért nem lehet meg-
ólmozni a gladiátorokat is?
– Rajta, Sporus! Rajta, Sporus! – harsogta kórusban a tömeg, mert közben Niger hirtelen megállt,
és újból kivetette hálóját, ezúttal is sikertelenül. Csakhogy most nem vonult vissza elég gyorsan, és
Sporus kardja súlyos sebet ejtett a jobb lábán. A kardvívó alaposan megszorongatta menekülésre
képtelen ellenfelét. Hatalmas termete és hosszú kardja még így is előnyére vált, és rendületlenül
előreszegzett szigonyával percekig távol tartotta magától Sporust. Az utóbbi villámgyors fordulattal
igyekezett megkerülni lassan és kínosan mozgó ellenfelét. Eközben azonban megfeledkezett az óva-
tosságról, nagyon is közel merészkedett az óriáshoz, döfésre emelte kardját, és a háromhegyű szi-

64
Secutor – a. m. üldöző. A kardvívónak ugyanis üldöznie kellett ellenfelét, nehogy a retiariusnak ideje legyen újra ösz-
szeszedni az egyszer már kivetett hálót, (lat.)

222
gony halálos biztonsággal a mellébe fúródott. Sporus térdre rogyott, lecsapott rá a gyilkos háló,
amely ellen már hiába küzdött. Némán vonaglott csak a megújuló szigonydöfések alatt, vére sebe-
sen folyt ki a hálón, és vörösre festette a homokot. Végül leengedte karját, jelezve, hogy megadja
magát.
A győztes retiarius lehúzta ellenfeléről a hálót, és szigonyára támaszkodva várta a közönség ítéle-
tét. A legyőzött gladiátor elködösült, kétségbeesett tekintetét körbehordozta a színház padsorain.
Mindenfelől könyörtelen, hideg szemek néztek vissza rá.
Az üvöltés, a morajlás elcsitult. Félelmetes volt ez a részvétlen némaság. Nem akadt egyetlen kéz,
még egy nőé sem, amely az irgalmat, az életet jelezte volna. Sporus sohasem volt az aréna kedven-
ce, és a küzdelem során a rokonszenv egyébként is a sebesült Niger felé fordult. A tömeg már bele-
melegedett a véres látványba, a harci játék elveszítette varázsát, az indulatok felkorbácsolódtak, a
közönség vérre, áldozatokra szomjazott.
Sporus érezte, hogy sorsa megpecsételődött. Nem könyörgött, nem siránkozott. A tömeg megadta
a jelet: halál! Elkínzottan, de megadással lehajtotta fejét, és várta a halálos döfést. Minthogy a
retiarius szigonya nem volt azonnali, biztos halált okozó fegyver, újabb, baljós alak jelent meg az
arénában. Fején sisak, kezében kurta, éles kard, arcát eltakarta a leeresztett sisakrostély. A félelme-
tes bakó lassú, kimért léptekkel odament a térdeplő gladiátorhoz, bal kezét a megszégyenült sisak-
forgójára tette, a kard élét végighúzta Sporus nyakán, azután még egyszer körülnézett, hátha az
utolsó pillanatban netán mégis feltámadna a részvét. De mindenütt csak a halál rettegett jelét látta.
Ekkor megvillant a levegőben a kard éle, lecsapott, és a gladiátor meghempergett a homokban. Re-
megés futott végig tagjain, azután nem mozdult többé: meghalt.
A holttestet nyomban kivonszolták a holtak kapuján, és belökték abba a sötét odúba, amelyet
szaknyelven spoliariumnak neveztek. Ám jószerével még célhoz sem értek vele, a porondon ma-
radt, küzdő felek között is eldőlt a harc. Eumolpus kardja halálos sebet ejtett tapasztalatlanabb el-
lenfelén. És a halott gladiátorok gyűjtőhelyén újabb áldozattal nőtt a létszám.
A hatalmas nézőseregben mozgás támadt, az emberek fellélegeztek, és kényelmesebben elhelyez-
kedtek üléseiken. A rejtett vezetékekből frissítő permet hullott a padsorokra. A nézők a kellemes,
hűs levegőn a lezajlott véres látványosságot tárgyalták. Eumolpus levette sisakját, homlokát töröl-
gette. Kurtára nyírt göndör haja, rövid szakálla, nemes római arcéle és csillogó fekete szeme általá-
nos sikert aratott. Nem látszott fáradtnak, sértetlen volt és élénk.
Az editor rövid szünet után harsányan kihirdette, hogy mivel Niger sebesülése miatt harcképte-
lenné vált, Lydon áll a lemészárolt Nepimus helyére. Ő lesz tehát Eumolpus újabb ellenfele.
– Lydon – tette hozzá az editor –, ha nem kívánod összemérni erődet ilyen vitéz és tapasztalt el-
lenféllel, teljes szabadságodban áll, hogy visszalépj. Eredeti megállapodásunk nem úgy szól, hogy
Eumolpus lesz az ellenfeled. Magad tudhatod legjobban, képes vagy-e megbirkózni vele. Ha elesel,
sorsod a tisztes halál, ha győzöl, tulajdon erszényemből megduplázom a kitűzött díjat.
A bejelentést hangos tetszésnyilvánítás fogadta. Lydon ott állt a küzdőtéren. Körülnézett. Fönt,
nagyon magasan, megpillantotta apja sápadt arcát, merev szemét. Elfordult, egy pillanatig habozott.
Nem. A görög ökölvívás még nem a teljes győzelem díja, kevés ahhoz, hogy apja szabad ember le-
gyen.
– Nemes aedilis – felelte határozott, zengő hangján. – Nem hátrálok meg. Pompeji becsülete azt
kívánja, hogy én, akit városunk elismert lanistája oktatott, megvívjak ezzel a rómaival.
A tömeg még hangosabban üvöltött, mint addig.
– Négy az egyhez, Lydon ellen – szólt át Clodius Lepidusnak.
– Ha húszat ajánlanál az egyhez, akkor sem fogadnék. Ugyan! Mit akarsz? Eumolpus valóságos
Achilles, az a szegény fickó meg csak tiro, kezdő.

223
 Eumolpus figyelmesen megnézte Lydont. Elmosolyodott, azután halkan, alig hallhatóan felsóhaj-
tott, mintha valami halvány részvét támadt volna szívében ellenfele iránt, de a megszokás erősebb
volt a szív efféle indulatainál.
A küzdők páncélosan, kivont karddal, lezárt sisakrostéllyal álltak szembe egymással az utolsó
párviadalra (utánuk már másféle viadal következik: ember vadállat ellen).
Ekkor történt, hogy az egyik amfiteátrumi szolga levelet adott át a praetornak. A praetor eltávolí-
totta a zárógyűrűt, átfutotta az írást, arca elképedt, zavart kifejezést öltött. Még egyszer elolvasta a
levelet.
– Nahát! Képtelenség – motyogta. – Ez az ember már kora reggel részeg! Ilyen őrültségeket ösz-
szehordani! – azzal hanyagul félredobta a levelet, ismét kényelembe helyezkedett, és figyelmét a já-
tékoknak szentelte.
A nézőközönség izgalma a tetőfokára hágott. Az imént Eumolpus nyerte meg rokonszenvüket, de
azután Lydon nemes önfeláldozása és a jól időzített célzás a pompeji lanista kiválóságára, az utóbbi
javára billentette a mérleget.
– Hallod-e, öreg – fordult Medonhoz a szomszédja. – A fiad aligha egyenrangú ellenfele a római-
nak, de sose félj, az editor úgysem engedi megölni. Nem! Meg a nép se! Nagyon bátran viselkedett.
No lám, ez talált, de jól hárított! Polluxra! Rajta, Lydon! Add meg neki! Szusszannak egyet. Mit
motyogsz, öreg?
– Imádkozom – felelte Medon, sokkal nyugodtabban és bizakodóbban, mint eddig.
– Imádkozol? Nem sokat ér az. Rég volt, amikor az istenek még fölragadtak egy-egy embert a fel-
hők közé. Nézd! Jupiterre, micsoda vágás! Az oldalad! Az oldaladra vigyázz, Lydon!
A közönség szinte egy emberként görcsösen megvonaglott. Eumolpus hatalmas csapást mért
Lydon sisakjára, és a fiatal gladiátor térdre esett.
– Habet! Megkapta! – rikkantott egy éles női hang. – Megkapta! Az a leányzó kiáltott, aki oly tü-
relmetlenül várta, hogy lesz-e vajon bűnöző, akit a vadállatok elé vetnek.
– Hallgass, gyermek! – szólt rá fensőbbségesen Pansa felesége. – Non habet! Nem kapott sebet!
– Bárcsak kapott volna, hogy legalább az a vén, zsémbes Medon ne örüljön!
Lydon, aki eddig igen ügyesen és merészen védekezett, lassacskán hátrálni kényszerült a gyakor-
lott római gladiátor heves támadásai elől. Karja elfáradt, szeme előtt összefutott minden, kínosan
zihálva lélegzett. Ismét pihentek egy kicsit.
– Fiatalember – mondta halkan Eumolpus –, add föl! Egy kicsit megsebezlek, te meg leengeded a
karod. Megnyerted magadnak az editor meg a közönség jóindulatát, életben hagynak, és a becsüle-
tedet sem veszíted el!
– És apám rabszolga marad – nyögött fel Lydon félhangosan. – Nem. Apám szabadsága, vagy a
halál.
Be kellett látnia, hogy ereje fogytán, nem bír a szívós rómaival. Egyetlen gyors, elkeseredett tá-
madásra tett fel tehát mindent. Vadul rávetette magát Eumolpusra. A római óvatosan hátrált, Lydon
újból szúrt, Eumolpus oldalra lépett, a kard csupán súrolta páncélját, de Lydon melle védtelen ma-
radt. A római a páncél illesztékei közé döfte kardját. Nem akart halálos sebet ejteni, de Lydon már
elgyengült, úgy, hogy előrebukott, egyenest a kard hegyébe. A penge átjárta mellkasát, és a hátán
jött ki. Eumolpus visszahúzta kardját. Lydon még egyszer megkísérelte visszanyerni egyensúlyát,
de a kard kihullott kezéből. Ekkor még egyszer, puszta kézzel, szinte gépiesen a gladiátor felé súj-
tott, azután arcra bukott az aréna homokjába. Az editor és a közönség mintegy parancsszóra egy-
szerre jelezte, hogy megkegyelmez a vesztesnek. A szolgák Lydonhoz futottak, levették fejéről a si-
sakot. A fiú még lélegzett. Tévelygő tekintete ellenfelét kereste, szemében a mesterség adta
szenvedélyes vadság izzott, azután pillái lecsukódtak, homlokára lassan a halál árnyéka borult, de

224
görcsös erőfeszítéssel félig felemelkedett, és még egyszer fölpillantott a magasba. Nem az editor és
nem is könyörületes bírái sajnálkozó arcát nézte. Nem látta őket. Mintha az egész hatalmas térség
üres pusztasággá változott volna. Egyetlen sápadt, elgyötört arcot látott csupán, egyetlen szívet tépő
kiáltást hallott a tömeg zúgásán, ordításán át. Arcáról eltűnt minden keménység, ellágyult vonásai
az önfeláldozó, végzetes fiúi szeretet gyengéd szomorúságát tükrözték, de azután elmúlt ez is. Arca
elsötétült, mintha hirtelen bezárult volna, megint az iménti harag jelent meg rajta, és Lydon a földre
hanyatlott.
– Nézzétek! – kiáltotta az aedilis. – Teljesítette kötelességét. A szolgák kivonszolták Lydon holt-
testét a spoliariumba.
– Lám, az igazak és dicsők sorsa – mormolta maga elé Arbaces. Körülnézett az amfiteátrumban,
és szeméből olyan megvetés és gúny sugározott, hogy hirtelenében a lélegzete is elakadt annak, aki
látta ezt a dermesztőén lekicsinylő, tiszteletet parancsoló tekintetet.
A nézőtérre újabb adag illatos permet hullott, és a szolgák friss homokot szórtak az aréna porond-
jára.
– Vezessétek elő Glaucust, az athénit, és az oroszlánt – kiáltotta az editor.
A túlfeszített izgalom mélységes csendje ülte meg az amfiteátrumot. Mintha valami lenyűgöző
erejű (ám bármennyire furcsa, mégsem kellemetlen) rémálom kerítette volna hatalmába a nézősere-
get.

III. fejezet
SALLUSTIUS, ÉS NYDIA LEVELE

Sallustius háromszor is felébredt reggeli álmából, de mind a háromszor nyomban eszébe jutott,
hogy barátjának még aznap meg kell halnia, és mély sóhajjal visszamenekült a jótékony, felejtető
álomba. Életének egyedüli célja volt: kikerülni mindent, ami fáj, vagy ha kikerülni nem tudta, lega-
lább meg akart feledkezni róla.
Végül, amikor már sehogy sem sikerült öntudatát álomba menekíteni, felült fekhelyén, és meglát-
ta kedvenc szabadosát, aki mint rendesen, ott ült mellette. Sallustius ugyanis, mint már említettem,
művelt úriember módjára, kedvelte a szépirodalmat, és reggelente, felkelés előtt, egy órácskát felol-
vastatott magának.
– Ma nem kellenek a könyvek. Nem kell többé sem Tibullus, sem Pindarus. Ó, Pindarus! Már a
neve is az egykori amfiteátrumi játékokat juttatja eszembe, mennyire elvadultak azóta a mi aréná-
inkban. Megkezdődött már… az amfiteátrumban?
– Már régen, Sallustius. Nem hallottad a kürtöket meg a lábdobogást?
– Dehogynem, csakhogy az isteneknek hála, álmos és kábult voltam, hát megfordultam a másik
oldalamra, és máris újra elaludtam.
– A gladiátorok már hosszú ideje a küzdőtéren lehetnek.
– Szerencsétlen nyomorultak. Tőlünk senki sem ment el?
– Nyugodt lehetsz. Hiszen szigorúan megtiltottad.
– Helyes. Bárcsak már túl volnánk ezen a napon. Miféle levél az ott az asztalon?
– Az? Ó, azt még az este hozták neked, amikor… amikor…
– Gondolom, olyan részeg voltam, hogy nem tudtam elolvasni. Sebaj, nem lehet fontos.
– Kinyissam most, Sallustius?

225
 – Nyisd. Mindegy, mi az, csak terelje el a gondolataimat. Szegény Glaucus!
A szabados felbontotta a levelet.
– Mi a csuda! Görögül írták! Valami művelt hölgy küldhette. – Átfutotta a sorokat, noha a vak le-
ány kesze-kusza betűi eléggé megnehezítették a dolgát. Láthatóan elképedt, és izgatottan felkiáltott.
– Irgalmas istenek! Nemes Sallustius! Mit tettünk? El kellett volna olvasnunk a levelet! Hallgasd
csak!
„Nydia, a rabszolgaleány, Sallustiusnak, Glaucus barátjának. – Rab vagyok Arbaces házában. Si-
ess a praetorhoz! Eszközöld ki, hogy szabadon engedjenek, és megmenthetjük Glaucust az oroszlán-
tól. E falak között van még egy rab, akinek a tanúvallomása tisztázhatja Glaucust a vád alól. Az az
ember látta a bűntényt, és rábizonyíthatja a gyilkosságot a gonosztevőre, aki mindeddig gyanún fe-
lül állt. Rohanj! Siess! Gyorsan! Gyorsan! Hozz fegyvereseket, nehogy ellenállásba ütközz, és egy
ügyes lakatost, mert rabtársam tömlöcének az ajtaja súlyos és erős. Ó, jobb kezedre és atyád ham-
vaira kérlek, ne veszíts egy percet se.”
– Hatalmas Jupiter! – kiáltott Sallustius, és felpattant fekhelyéről. – Ma, sőt, talán még ebben az
órában meghal! Mit tegyünk? Azonnal indulok a praetorhoz.
– Ne, uram, ne így. A praetor, akárcsak maga Pansa, az editor is, a tömeg kegyeit keresi. Márpedig
a tömeg hallani sem akar holmi halogatásról. Nem tűri, hogy az utolsó pillanatban fosszák meg at-
tól, amit alig várt. Emellett, ha idő előtt kipattan a közbenjárásod, a ravasz egyiptomi is észbe kap!
Valamiért fontos neki, hogy elleplezze az igazságot. Nem. Szerencsére, rabszolgáid itthon vannak,
valamennyien…
– Értem, mire gondolsz – vágott közbe Sallustius. – Helyes. Fegyverezd fel a szolgákat, most
azonnal. Az utcák üresek, Arbaces házához sietünk, és kiszabadítjuk a foglyokat. Gyorsan! Gyor-
san! Gyerünk! Davus, ide hozzám! A ruháimat, a sarumat, hozz papiruszt meg nádat! Magam írok a
praetornak, megkérem, hogy halogassa Glaucus kivégzését, mert egy órán belül talán bebizonyíthat-
juk az ártatlanságát. Igen, így jó lesz. Siess, Davus, ezt a levelet vidd el a praetornak az amfiteát-
rumba. Ügyelj, hogy csakis ő kapja kézbe. És most, ó, istenek! Epikurus tagadja ugyan, hogy gond-
viselőink volnátok, de ha most velem lesztek, elismerem, hogy Epikurus hazudott.

IV. fejezet
ISMÉT AZ AMFITEÁTRUMBAN

Glaucust és Olinthust összezárták a sötét, szűk tömlöcbe, amelyben az arénára ítélt bűnözők vártak
a végső, félelmetes küzdelemre. Szemük lassan hozzászokott a sötétséghez, és most, ebben a ször-
nyű órában egymás vonásait fürkészték. Amúgy is színevesztett, sápadt arcuk szinte hamuszürkévé
fakult, és kísértetiesen fehérlett a félhomályban. De homlokuk tiszta volt, szemüket nem sütötték le,
nem reszkettek, keményen összeszorították ajkukat. Az egyiknek a hite, a másiknak a büszkesége,
és ami közös volt, az ártatlanság tudata, és talán az is, hogy kölcsönösen erőt meríthettek egymás
társaságából, mindez együtt elég volt ahhoz, hogy áldozatból hősökké magasztosuljanak.
– Hallod a kiáltozásukat? Embertársaik vére fölött ujjonganak – mondta Olinthus.
– Hallom. A szívem elszorul, de az istenek velem lesznek.
– Az istenek? Meggondolatlan ifjú! Legalább most, ebben az órában ismerd el az egy igaz Istent.
Nem tanítottalak-e itt, a tömlöcben? Nem sírtam, imádkoztam-e érted? Buzgalmamban, kínjaim kö-
zött is, nem többet gondoltam-e a te üdvösségedre, mint a magaméra?

226
 – Derék barátom – felelte komolyan Glaucus. – Megilletődve, csodálattal hallgattalak, és titkon
talán hajlottam is arra, hogy higgyek neked. Ha élhetnénk, meglehet, hogy apránként eltávolodnék
hitem tanításaitól, és a tiédhez közelednék. De gyáva, aljas ember volnék, ha most, utolsó órámban
a félelemtől űzve sietnék kimondani valamit, amit nagyon meg kell fontolni. Ha most fölvenném a
te hitedet, és megtagadnám atyáim isteneit, nem azért tenném-e, mert megvesztegettél a mennyor-
szág ígéretével, vagy rám ijesztettél a pokol rémségeivel? Nem, Olinthus. Gondoljunk egymásra
kölcsönös, emberbaráti szeretettel, én tisztelem őszinteségedet, te sajnálhatsz engem vakságom
vagy makacs bátorságom miatt. Tetteimnek mindenképpen meglesz a jutalmuk, és a fölöttünk való
Hatalom vagy Hatalmak nem fognak szigorúan ítélkezni emberi gyengeségeim fölött, ha cselekede-
teimet nemes célok vezérelték, és igaz szívből fakadtak. Ne beszéljünk erről többet. Csitt! Hallod?
Valami súlyos testet vonszolnak a folyosón. Nemsokára a mi testünket is így vonszolják majd.
– Ó, égiek! Ó, Krisztusom! Már látlak! – kiáltott fel szenvedélyesen Olinthus, kezét magasba
emelve. – Nem reszketek. Örülök, mert hamarosan megnyílik börtönöm ajtaja.
Glaucus némán lehajtotta fejét. Érezte, mennyire más az ő bátorsága, mint a társáé a szenvedés-
ben. A pogány nem remegett, de a keresztény ujjongott.
Az ajtó nyikorogva kitárult. Lándzsahegyek csillantak meg a félhomályban a fal mentén.
– Athéni Glaucus, eljött az idő – kiáltott be egy tiszta, határozott hang. – Az oroszlán vár rád.
– Készen vagyok – mondta az athéni. – Testvérem, bajtársam, hadd öleljelek meg, utoljára. Add
áldásod, és búcsúzom!
A keresztény kitárta karját, megölelte a hitetlen ifjút, homlokon, majd arcon csókolta, hangosan
felzokogott; forró könnyei végigfolytak új barátja arcán.
– Ó, bárcsak megtéríthettelek volna, most nem zokognék. Ó, ha azt mondhatnám neked: „Estére
együtt vacsorázunk a Paradicsomban.”
– Még úgy lehet – felelte a görög, elcsukló hangon. – A síron túl találkozhatnak azok, akik együtt
mentek a halálba. Itt e földön, gyönyörű, szeretett földünkön, örökre búcsúzom. Követlek, derék
szolga!
Glaucus kibontakozott Olinthus öleléséből. Kilépett a szabadba. Nem sütött a nap, de a levegő fül-
ledt volt, és a perzselő forróság valósággal letaglózta Glaucust. Még nem heverte ki az életveszélyes
méreg következményeit. Megtántorodott. A katonák közrefogták.
– Bátran – biztatta egyikük. – Fiatal vagy, mozgékony, keménykötésű. Fegyvert kapsz, ne ess két-
ségbe. Még győzhetsz is!
Glaucus nem válaszolt. Szégyellte gyengeségét, és görcsös erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni
idegein. Csupasz testét, amelyet ágyékkötő takart csupán, bekenték olajjal, kezébe nyomták az író-
vesszőt (mit sem érő fegyver!), azután kivezették az arénába.
Ott, a tíz- és tízezernyi szempár kereszttüzében, Glaucus hirtelen úgy érezte: ő már nem halandó
ember többé. A félelemnek nyoma sem maradt, sápadt, gőgös arca kipirult, pompás termete szinte
felmagasodott; hajlékony alakja, izmos teste, komoly arca, sima homloka, tartása, ajka, szeme annyi
megvetést, olyan törhetetlen lelkierőt árult el, mintha görög hazájának minden hősiessége benne öl-
tött volna eleven, isteni testet: hős és isten volt egy személyben.
Az elszörnyedés haragos moraja, amely belépésekor fogadta a bűnöst, akaratlanul is néma csodá-
latba és együttérzéssel vegyes tiszteletbe csapott át. Azután az egész tömeg, mintha egyetlen test lett
volna, rövid, görcsös sóhajjal megmozdult. A nézők elfordították tekintetüket az athéniról, és min-
den szem az aréna közepén felállított, otromba szerkezetre irányult. Ott volt az oroszlán rácsos ket-
rece.
– Venusra, iszonyú ez a hőség – sóhajtott fel Fulvia. – Pedig nem süt a nap. Ha legalább rendesen
felhúzták volna a tetőt!

227
 – Ó, meleg van, csakugyan. Rosszul leszek, elájulok! – sopánkodott Pansa hitvese is. A viadal,
amelyre most készülődtek, még az ő sokszorosan kipróbált, rendíthetetlen nyugalmát is próbára tet-
te.
Az oroszlánt huszonnégy órája éheztették, de az állat reggel óta igen különösen viselkedett. Mint-
ha félt volna valamitől. Őrei mardosó éhségének tulajdonították nyugtalanságát. Láthatóan ideges
volt, de inkább megfélemlített, mintsem dühös. Olykor elkínzottan, csaknem kétségbeesetten felor-
dított, fejét lesunyta, beleszaglászott a levegőbe a ketrec rácsai között, lefeküdt, majd megint csak
fölkelt, és vad üvöltésétől visszhangzott a város. Most fásultan, némán hevert ketrecében, orrlyukait
a rácshoz szorította, és lihegése fölkavarta az aréna homokját.
Az editor elsápadt, ajka reszketett. Aggodalmasan nézett körül, határozatlanul várt valamire. A
tömeg már türelmetlenkedett. Ekkor nagyon lassan jelt adott a ketrec mögött álló őrnek, aki óvato-
san elhúzta a rácsot. Az oroszlán harsány diadalüvöltéssel kiszökkent a szűk ketrecből. Az őr sietve
visszavonult az arénából kivezető rácsos folyosón keresztül, és a sivatag királyát magára hagyta
prédájával.
Glaucus behajlított térddel, lábát szilárdan megvetve várta az oroszlán rohamát. Apró, csillogó
fegyverét magasra emelte, abban a halvány reményben, hogy egyetlen jól irányzott döféssel (hiszen
tudta, hogy többre aligha lesz ideje) a szemét átfúrva, a félelmetes ellenfél agyvelejéig hatolhat.
Csakhogy az oroszlán a közönség leírhatatlan megrökönyödésére úgy viselkedett, mintha a halálra
ítélt bűnöző ott sem lett volna az arénában.
Amint kirontott a ketrecből, megtorpant az aréna közepén, csaknem két lábra állva nyújtózkodott,
és türelmetlen lihegéssel szaglászott fölfelé. Hirtelen ugrott egyet előre, de nem vetette rá magát az
athénira. Lassú ügetéssel körbejárta a küzdőteret, jobbra-balra ingatva hatalmas fejét, riadt tekintete
mintha a menekülés útját kereste volna. Egyszer-kétszer nekilendült, hogy átugorja a küzdőteret a
közönségtől elválasztó mellvédet, de kudarcot vallott. Csalódott ordítása alig hasonlított a sivatag
királyának zengő bömböléséhez. Semmi jelét nem adta annak, hogy dühös vagy éhes volna. Farkát
maga után húzta a homokban, ahelyett, hogy horpaszát csapkodta volna, és ha pillantása olykor át-
siklott is Glaucuson, mindannyiszor közönyösen elfordult tőle. Végül, mintha belefáradt volna a hi-
ábavaló menekülési kísérletekbe, nyüszítve visszabújt ketrecébe, és megint csak leheveredett pihen-
ni.
Az oroszlán viselkedése előbb meglepte a tömeget, de az elképedést hamarosan felváltotta a ha-
rag, és ha kezdetben még sajnálkoztak Glaucus sorsán, most már inkább önmagukat sajnálták, ami-
ért csalódtak várakozásukban.
Az editor magához szólította az oroszlán őrét.
– Mi ez? Fogd az ösztökét, kergesd ki, azután zárd be mögötte a ketrec ajtaját.
Az őr kissé ijedten – és főként értetlenül – indult, hogy teljesítse a parancsot, de ekkor az aréna
egyik bejárata felől kiáltás harsant. A kapuban zűrzavar, tülekedés támadt, valaki erélyesen elhall-
gattatta a méltatlankodó hangokat. Minden szem arrafelé fordult, a rendbontót kereste. A tömeg utat
engedett, és Sallustius bukkant fel a szenátori padsorok között, ziláltan, kifulladva, verejtékesen.
Alig állt a lábán. Végigpillantott a küzdőtéren.
– Vezessétek el onnan az athénit – kiáltotta. – Gyorsan! Glaucus ártatlan! Arbacest vessétek bör-
tönbe, az egyiptomit! Ő Apecides gyilkosa.
– Megbolondultál, Sallustius? – horkant föl a praetor, felpattanva helyéről. – Miféle őrültség ez?
– Vezessétek el az arénából az athénit! Gyorsan! Nehogy vére a fejedre szálljon, praetor. Ne ha-
bozz, mert életeddel felelsz a császár előtt! Itt a szemtanú, aki látta, hogyan halt meg Apecides, Isis
papja. Helyet! Álljatok félre! Pompeji népe! Nézzétek Arbacest, ott ül! Helyet Calenusnak, Isis pap-
jának.

228
 Calenust oda támogatták, abba a sorba, amelyben Arbaces ült. Beesett, fakó arca, hórihorgas,
csontvázzá soványodott alakja ékesszólóan tanúsította, hogy egyenest az éhhalálból menekült.
Fénytelen szeme, akár a keselyűé, nem a szabadítóitól kapott néhány falat ennivaló, hanem a bosz-
szúvágy adott neki erőt ahhoz, hogy megálljon rogyadozó lábán.
– Calenus, a pap! Calenus! – kiáltozott a tömeg. – Csakugyan ő az? Hiszen félhalott!
– Igen, ő az, Isis papja, Calenus – jelentette ki határozott hangon a praetor. – Halljam, mit akarsz
elmondani?
– Arbaces, az egyiptomi gyilkolta meg Apecidest, Isis papját. Tulajdon két szememmel láttam a
halálos szúrást. Az istenek kiszabadítottak tömlöcömből, amelybe ő vetett, kihoztak a sötétségből,
az éhhalál küszöbéről, hogy fennen hirdessem a bűnét. Engedjétek szabadon az athénit, mert ártat-
lan.
– Ezért nem bántotta hát az oroszlán! – kiáltott fel Pansa. – Csoda! Csoda!
– Csoda! Csoda! – visszhangzott a tömeg. – Engedjétek szabadon az athénit. Arbacest az oroszlán
elé!
A kiáltás messze visszhangzott, hegyeken, völgyeken át, a tenger partjáig. Arbacest az oroszlán
elé!
– Szolgák, vezessétek ki az arénából Glaucust, de még őrizzétek – szólt a praetor. – Az istenek
ontják ma ránk csodáikat!
Abban a pillanatban, amikor a praetor parancsa elhangzott, valaki felsikoltott. Egy nő hangja volt,
vagy inkább gyermeké – a boldogságé! Mint az áramütés, úgy érte a szíveket, megrendítő volt ez a
csaknem üdvözült gyermeki hang. A sokaság lelkes ujjongása visszhangzott rá.
– Csendet – harsogta a praetor. – Ki az ott?
– A vak leány, Nydia – felelte Sallustius. – Az ő keze emelte ki Calenust a sírból, ő mentette meg
Glaucust az oroszlán karmai közül.
– Erről majd később – intette le a praetor. – Calenus, te, aki Isis papja vagy, Arbacest vádolod-e
Apecides meggyilkolásával?
– Vádolom.
– Láttad-e a gaztettet?
– Praetor, tulajdon két szememmel…
– Egyelőre elég ennyi. A részleteket majd alkalmasabb időben és helyen. Egyiptomi Arbaces, hal-
lottad az ellened felhozott vádat! Még nem szóltál. Halljam, mit válaszolsz!
Minden szem Arbacesra meredt, de az egyiptominak már sikerült úrrá lennie megdöbbenésén,
amely abban a pillanatban, amikor Sallustius vádja elhangzott, és Calenus megjelent az amfiteát-
rumban, még árulója lehetett volna. A kiáltásra, hogy: „Arbacest az oroszlán elé”, megremegett, és
bronzszínű arca egy árnyalatnyit elsápadt, de hamarosan visszanyerte gőgös nyugalmát. Büszkén
állta a haragos tekinteteket, és a praetor kérdésére a szokott módján, sajátságosan nyugodt, paran-
csoló hangnemben válaszolt.
– Praetor, a vád olyan esztelen, hogy aligha érdemel választ. Első vádlóm a nemes Sallustius,
Glaucus kebelbarátja. A második egy pap. Tisztelem papi köntösét és hivatását, de, Pompeji népe!
Valamennyien ismeritek Calenus jellemét. Szinte közmondásosan pénzéhes és harácsoló. Az ilyen
ember tanúskodását bárki megvásárolhatja. Praetor, ártatlan vagyok.
– Sallustius – szólt ismét a praetor. – Hol találtál rá Calenusra?
– Arbaces föld alatti kamráiban.
A praetor összevonta szemöldökét, és ismét Arbaceshoz fordult.
– Egyiptomi! Hogyan merészelted bebörtönözni az istenek papját? És miért?

229
 – Hallgass meg – felelte Arbaces. Nyugodtan állt, de arca elárulta, hogy nehezen uralkodik ma-
gán. – Ez az ember eljött hozzám, és fenyegetőzött, hogy megvádol, ahogyan íme, most meg is tet-
te. Hallgatásáért cserébe fele vagyonomat követelte. Hiába tiltakoztam. Csöndet kérek, nem tűröm,
hogy a pap a szavamba vágjon. Nemes praetor, és ti, pompejiek! Idegen vagyok ebben az ország-
ban, és tudom, hogy egy pap tanúskodása tönkretehet, bárha lelkiismeretem tiszta. Nem tudtam hir-
telenében, mitévő legyek, ezért azzal az ürüggyel, hogy kincstáramhoz vezetem, becsalogattam ab-
ba a cellába, amelyből most kiszabadult. Elhatároztam, hogy addig ott tartom, amíg az igazi bűnös
sorsa megpecsételődik, és fenyegetései többé nem érhetnek fel hozzám, de rosszabb szándékom
nem volt vele. Lehetséges, hogy hibáztam, de ki tagadná közületek az önvédelem jogát? Ha csaku-
gyan bűnös volnék, ez a pap miért nem jelentkezett eddig tanúságtételre? Miért nem kiáltott ki bű-
nösnek mindjárt akkor, amikor Glaucust vádoltam a bűnnel? Akkor nem tartottam fogva, nem rejte-
gettem sehol. Praetor, mindez válaszra vár. A továbbiakban alávetem magam törvényeiteknek. És
törvényes védelmet követelek. Távolítsátok el innen a vádlottat és a vádlót is. Készséggel állok a
törvényes bíróság elé, és örömest elfogadom a döntését. További beszédnek itt nincs helye.
– Bölcs beszéd – jelentette ki a praetor. – Őrség! Vezessétek el Arbacest, és vegyétek őrizetbe
Calenust is. Sallustius, felelőssé teszünk az elhangzott vádakért. Folytassuk a játékokat.
– Micsoda! – kiáltott fel ekkor Calenus a tömeghez fordulva. – Ennyire becsülik itt Isist?
Apecides vére hiába kiált bosszúért? Halogatjuk az igazságtételt, hogy azután végképp meghiúsít-
suk? Fosszuk meg az oroszlánt törvényadta prédájától? Isten! Isten! Érzem, hogy egy isten szól aj-
kammal! Az oroszlán elé… Arbacest! Az oroszlán elé!
Calenus elgyengült teste összeroppant az ádáz indulatok súlyától. A pap görcsösen rángatózva el-
terült a földön, szája habzott, mintha csakugyan természetfölötti erők megszállottja volna. A tömeg
borzadva nézte.
– Isteni sugallat szólt a szent emberből! Az oroszlán elé az egyiptomit!
Az emberek felugráltak helyükről, és megindult a sokezres tömeg. Lezúdult a felső sorokból, és
az egyiptomi felé özönlött. Hiába voltak az aedilis harsogó parancsai, hiába hivatkozott a praetor
emelt hangon a törvényre. A tömeg már vért látott, és ez felkorbácsolta ösztöneit, még több vért kí-
vánt, és a babonás hit a végsőkig szította tomboló dühét. A lázas izgalom, amelyet áldozatainak lát-
ványa okozott, feledtette vele urai tekintélyét. Egyike volt ez a tudatlan, félig szabad, félig szolgai
tömeg közismerten félelmetes megmozdulásainak. A római provinciák sajátos viszonyai között
gyakran kipattantak hasonlók. A praetori hatalom annyit ért vele szemben, mint nádszál a forgó-
szélben. A parancsra csupán az őrség húzódott közelebb az alsó padsorokhoz, ahol az előkelőségek
foglaltak helyet a köznéptől elkülönülve. Gyengécske gát volt, de az emberáradat mégis megtorpant
előtte egy pillanatra, talán csak azért, hogy Arbacesnak legyen ideje kiszámítani a percet, amelyben
végzete beteljesedik. Kétségbeesett félelme még büszkeségét is megtörte, rémülten nézett fel a
hömpölyögve hullámzó tömegre, és akkor, éppen fölöttük, a velariumon tátongó nyíláson át külö-
nös, iszonyú jelenséget látott – és a látvány azon nyomban visszaadta bátorságát.
Széttárt karját magasra emelve, gőgös homlokán, királyi arcán elmondhatatlanul ünnepélyes, pa-
rancsoló kifejezéssel megszólalt:
– Oda nézzetek! – mennydörögte úgy, hogy az üvöltő tömeg elcsöndesedett. – Nézzétek, hogyan
védik meg az istenek a vétleneket. A bosszúálló Orcus tüze kelt fel a föld mélyéből vádlóim hamis
tanúsága ellen!
Az emberek arra fordultak, amerre az egyiptomi mutatott, és az iszonyattól szinte bénultan mered-
tek a Vesuvius csúcsára, amely hatalmas párafelhőt lövellt a magasba. A felhő óriási fenyőfához ha-
sonlított, fekete törzsén tüzes ágakkal. A tűz nyugtalanul hol fellobbant, hol pislákolt csupán, az
egyik percben vakítóan fénylett, a másikban tompán hunyorgott, majd iszonyú, elviselhetetlen fény-
nyel izzott.

230
 Halálos, dermedt csönd támadt, amelyet csupán az oroszlán váratlanul felharsanó ordítása tört
meg. Az építmény belsejéből a másik vadállat még fülhasogatóbb, vadabb üvöltése felelt rá. Félel-
metes látnokai voltak ők az elemek dühének, vad prófétái eljövendő borzalmaknak.
A nők sikoltozni kezdtek. A férfiak csak némán meredtek egymásra. Ebben a percben lábuk alatt
megrendült a föld. Az amfiteátrum falai inogtak, és kint, a falakon túl, háztetők omlottak be recseg-
ve-ropogva. Még egy szempillantás, és a hegyről feléjük gördült a fekete felhő, sötéten és sebesen
közeledett, mint a szökőár, gyomrából hatalmas, izzó kődarabokkal vegyes hamuesőt hullatott. Az
iszonyú zápor pozdorjává zúzta a szőlőtőkéket, ellepte a néptelen utcákat, az amfiteátrumot, közel s
távolban mindent, és hangos loccsanásokkal zavarta fel az amúgy is háborgó tengert. A tömeg egy
csapásra megfeledkezett az igazságszolgáltatásról, de még Arbacesról is. Tulajdon biztonságára
gondolt csupán mindenki. Menekült, ki merre látott, dulakodva, lökdösődve, kíméletlenül gázoltak
át a földön fekvőkön. A hatalmas emberáradat nyögve, átkozódva, imádkozva és sikoltozva zúdult a
kijáratokhoz. Merre meneküljenek? Sokan újabb földrengéstől tartva hazasiettek, hogy összeszedjék
értékeiket, és fussanak, amíg még nem késő. Mások, akiket megrémített az ismétlődő hamueső,
amely sűrűn záporozva söpört végig az utcákon, a közeli házakba, templomokba vagy pajtákba hú-
zódtak, hogy tető legyen a fejük fölött, és védje őket a szabad ég alatt rájuk zúduló borzalomtól. Ám
a felhő mind sötétebben és hatalmasabban terpeszkedett fölöttük. Hirtelen támadt, kísérteties éjsza-
ka borult az imént még fényes Dél birodalmára.

V. fejezet
A RABOK TÖMLÖCE ÉS A HALOTTAK ODÚJA – A GYÁSZ NEM ISMER RETTEGÉST

Glaucus kábultan vette tudomásul, hogy megmenekült, maga sem tudta, ébren van-e vagy álmodik.
Az aréna szolgái elvezették egy kis zárkába, az amfiteátrum épületében, bő köntöst adtak rá, azután
ámuldozva sereglettek köré, és elárasztották szerencsekívánataikkal. Odakint türelmetlen, izgatott
szóváltás támadt. A sokaság utat engedett, és jótét kezek irányításával a vak leány lépett be a kam-
rácskába. Egyenest Glaucushoz ment, és a lába elé vetette magát.
– Én voltam a megmentőd – zokogta Nydia. – Most már meghalhatok.
– Nydia! Gyermekem, védelmezőm!
– Ó, hadd érezzem a kezed érintését, a lélegzetedet. Igen, igen, csakugyan élsz, nem késtünk el!
Az a szörnyű ajtó, már azt hittem, sohasem nyílik ki! És Calenus! Ó! Olyan volt a hangja, mint a sí-
rok közt suttogó szél! Várnunk kellett, ó, istenek! Nekem úgy tetszett, órákba telt, mire az étel meg
egy kevés bor valamennyire talpra állította. De te élsz! Élsz! És én, én mentettelek meg! A megindí-
tó jelenetnek az imént leírt események vetettek véget.
– A hegy! A földrengés! – hangzott mindenfelől a kiáltás. A szolgák a többiekkel együtt hanyatt-
homlok elfutottak, Glaucust és Nydiát sorsukra hagyták, mentsék a bőrüket, ahogy tudják.
Az athéni egyetlen szempillantás alatt felfogta a veszélyt, és nyomban Olinthusra gondolt. Az is-
tenek őt is megszabadították a tigristől, nem hagyhatja itt, a biztos halál martalékául, valamelyik
szomszédos cellában. Kézen fogta Nydiát, és sietve elindult vele a zegzugos folyosókon. Megtalálta
a keresztény tömlöcét. Olinthus a földön térdepelve imádkozott.
– Kelj fel, kelj fel, barátom! – kiáltott rá Glaucus. – Menekülj, menekülj! Látod, a természet lesz
félelmetes megmentőd! – Kivezette az értetlenül bámuló keresztényt a szabadba, és felmutatott a
rohamosan sűrűsödő, sötét felhőre, amely hamu– és habkőesőt okádva közeledett föléjük. Egy pil-
lanatig együtt hallgatták a szétszóródó tömeg kiáltozását, a rohanó lábak dobogását.
– Az Isten ujja! Dicsértessék az Isten! – rebegte áhítatosan Olinthus.

231
 – Fuss, keresd meg hittestvéreidet. Menekülj velük együtt. Szerencsés utat!
Olinthus nem válaszolt, alig látta barátjának távolodó alakját. Magasztos lélekkel, hálatelt szívvel,
ujjongva köszönte meg az isteni irgalmat, eszébe sem jutott, hogy rettegjen az Úr hatalmának bi-
zonyságától.
Végre fölkelt, és sietve elindult, noha szinte maga sem tudta, hová.
Hamarosan egy elhagyott, sötét cella nyitott ajtajához ért. Odabent egyetlen pislákoló lámpás fé-
nye enyhítette a sűrű homályt. Világa három komor, mezítelen alakra hullott. Három halott feküdt a
földön. Olinthusnak földbe gyökerezett a lába. A szomorú odú mélyéről – az aréna spolariumából –
valaki halkan Krisztust szólította.
Olinthus nem bírt ellenállni a fohásznak, belépett a szűk odúba. Lába megcsúszott a vérben,
amely lassan csordogált a holttestekből a homokra.
– Ki hívja segítségül Isten Fiát? – kérdezte a nazarénus.
Nem kapott választ. Olinthus körülnézett, és meglátta az ősz öreget, aki a földön ült, ölében az
egyik halott fejével. A halott férfi vonásai már a végső álom szigorúságába dermedtek, de ajkán
még haragos mosoly bujkált. Nem a keresztények bizakodó mosolya volt, hanem a gyűlölet és a dac
komor vigyorgása, de mégsem zavarhatta meg a zsenge ifjúság töretlen szépségét. A sima homlok
fölött sűrű, fényes fürtök göndörödtek, a pelyhező szakáll alig árnyékolta sima állat. A fölébe hajló
másik arc szavakkal ki nem fejezhető bánatot, sóvár gyöngédséget, szeretetet és mérhetetlen keserű-
séget tükrözött. Az öregember arcát forró könnyek öntözték, de nem érezte, ajka gépiesen mormolta
hitének jótékony reményteli imádságait, de a szavak nem jutottak el sem értelméig, sem szívéig. Fá-
sult lelkéből akaratlanul tört fel az apa fájdalma: meghalt a fia. És érte halt meg. Az öregember szí-
ve összetört.
– Medon – szólította meg sajnálkozva Olinthus. – Kelj fel és menekülj! Az Isten útra kelt az ele-
mek szárnyán. Az új Gomorrha sorsa beteljesedik. Fuss, mert elemészt téged is a tűz.
– Tele volt élettel! Nem lehet, hogy meghalt. Gyere, tedd a kezed a szívére, ugye dobog még?
– Testvérem, a lélek elszállt belőle. Megemlékezünk róla imáinkban. Nem élesztheted fel a tehe-
tetlen porhüvelyt. Gyere, gyere gyorsan! Hallgasd csak! Míg hozzád beszélek, odakint falak omla-
nak össze hangos robajjal. Hallod a kétségbeesett sikoltásokat? Egyetlen percet sem vesztegethe-
tünk, gyere!
– Nem hallok semmit – suttogta Medon, és megrázta ősz fürtjeit. – Szegény fiam, a gyermeki sze-
retet lett gyilkosa.
– Gyere, gyere! Bocsásd meg barátodnak, ha erőszakkal kényszerít…
– Mit beszélsz? Ki szakíthatja el fiától az apát? – és Medon szorosan magához ölelte, szenvedé-
lyes csókokkal illette a holttestet, azután egy pillanatra fölnézett. – Menj – mondta. – Menj! Hagyj
minket magunkra!
– De hiszen a halál már elszakította tőled – mondta sajnálkozva a nazarénus.
Az öreg mérhetetlen nyugalommal mosolygott.
– Nem, nem. Ó, nem – motyogta elhaló hangon. – A halál annál sokkal jóságosabb.
Feje a fiú mellére bukott, ölelő karja elernyedt. Olinthus megfogta a kezét, az ér nem lüktetett. Az
apa igazat szólt: a halál annál sokkal jóságosabb.
Glaucus és Nydia eközben a rémítő, veszélyes utcákon sietett. Az athéni már megtudta Nydiától,
hogy Ione Arbaces házában van. Oda igyekezett hát, hogy kiszabadítsa szerelmesét. A néhány rab-
szolga, akit az egyiptomi a házban hagyott, amikor népes menetével az amfiteátrumba indult, nem
bírt Sallustius fegyvereseivel. Később, amikor a tűzhányó kitört, a szolgahad kábán és rémülten ösz-
szebújva a ház belsejében keresett menedéket. Még az öles etióp rabszolga is elhagyta őrhelyét a
kapunál. Glaucus a ház előtt hagyta Nydiát (szegény leányt még most is, ezekben a percekben is fél-

232
tékenység gyötörte), azután végigment a hatalmas atriumon, de nem találkozott senkivel, akitől
megtudakolhatta volna, hol találja Ionét. A sötétség, amely odakint eltakarta az eget, oly gyorsan sű-
rűsödött, hogy megnehezítette a tájékozódást a házban. A virágfüzéres oszlopok rázkódva inogtak,
és szüntelenül sistergett a nyitott peristyliumba hulló, forró hamu. Glaucus zihálva futott fel az eme-
leti helyiségekhez, hangosan szólongatva Ionét, míg végre a folyosó végéről riadt hang válaszolt: –
Ione! Glaucus egyetlen lendülettel betörte az ajtót, karjába kapta a leányt, és rohant vele ki a házból.
Úgy érezte, mindez pillanatok alatt történt. Alighogy megtalálták Nydiát, aki a ház előtt várt rájuk,
közeledő lépteket hallottak, és fölismerték Arbaces hangját. Az egyiptomi nem akart kincsei és Ione
nélkül menekülni a pusztulásra ítélt városból. A levegőben gomolygó, bűzlő köd olyan sűrű volt,
hogy a két ellenség nem láthatta egymást, bár néhány lépés távolság volt köztük csupán. Glaucus a
homályban meglibbenő hófehér palástról ismerte fel az egyiptomit.
Ők hárman továbbsiettek. De merre? Semmit sem láttak, a sötétség bezárult körülöttük. Kétség és
rémület szorította össze szívüket, és Glaucus úgy érezte, hogy a halál, amelynek torkából csak az
imént szabadult, most más alakban, még több áldozatot szedve éri utol.

VI. fejezet
CALENUS ÉS BURBO – DIOMEDES ÉS CLODIUS – A VIDÁM LEÁNY AZ
AMFITEÁTRUMBÓL ÉS JULIA

A váratlan katasztrófa, amely eresztékeiben ingatta meg a társadalom rendjét és szétszaggatta köte-
lékeit, egyaránt szabaddá tett rabot és börtönőrt, úgyhogy Calenus is hamarosan megszabadult őrei-
től, akiknek a praetor gondjaira bízta. A sötétségben és a tömegben elsodródtak egymástól, és a pap
rogyadozó léptekkel nyomban istennője templomához sietett. Nagy igyekezettel araszolt a még nem
teljesen sötét utcákon, amikor egyszer csak érezte, hogy valaki a köntösénél fogva visszarántja.
– Pssszt! Calenus! Eljött az iszonyat órája! – suttogta fülébe egy hang.
– El bizony, apám lelkére! De ki vagy te? Nem látom az arcod, és a hangodat sem ismerem!
– Nem ismered meg Burbót? Pfuj, szégyelld magad!
– Istenek! A sötétség egyre sűrűsödik. Nézd, milyen rémítően villámlik a hegy fölött! Mekkorákat
lobban! Cikázik, remeg! Hades szabadult rá a földre!
– Ugyan, Calenus, hiszen magad sem hiszel az ilyesmiben. Itt az ideje, hogy megcsináljuk a sze-
rencsénket!
– Hogyan?
– Hallgass ide! A templomotok teli van arannyal meg mindenféle drágasággal! Összeszedünk,
amennyit bírunk, azután futás a tengerhez, és elhajózunk! Senki sem fogja számon kérni, ami ezen a
napon itt történt!
– Igazad van, Burbo. Csitt. Kövess, megyünk a templomba. Ki nézi, és ki látja, hogy papok va-
gyunk-e mind a ketten, vagy sem. Gyere, és osztozunk.
A templom előterében összegyűlt papok az oltárok körül imádkoztak, zokogva fetrengtek a por-
ban. Csalók voltak, amíg biztonságban tudták magukat, de most, a veszélyben, babonás hívőkké
váltak. Calenus elment mellettük, és belépett abba a kamrába, amely ma is látható a templom udva-
rán, a déli oldalon. Burbo utána. A pap világosságot gyújtott. Az asztalon még ott voltak az áldozati
lakoma maradékai, bor és szétszórt húsok.
– Ha az ember két napja nem evett – dörmögött Calenus –, akkor nehéz időkben is van étvágya. –
Azzal rávetette magát az ételmaradékokra, és mohón falta, ami a keze ügyébe akadt. Talán nincs is

233
természetellenesebb, mint az efféle gazemberek visszataszító aljas önzése, és gyűlöletesebb sincs a
kapzsik bátorságánál. Fosztogatás és templomgyalázás, amikor alapjaikban inognak a világ tartópil-
lérei! Az emberi gonoszság a természet kegyetlenségén is túltesz.
– Sohasem hagyod már abba? – türelmetlenkedett Burbo. – Egészen belevörösödtél, lassan a sze-
med is kiguvad már!
– Ma jogos az éhségem! Ó, Jupiter! Miféle zaj ez? Mintha forró víz sisteregnél Mi ez? A felhő
esőt is ont, nemcsak tüzet? Csitt! Sikoltott valaki? Most meg, milyen csönd van. Nézz ki, Burbo!
A hatalmas hegy, a többi szörnyűség mellé, most forró vízoszlopokat is a magasba lövellt. A víz
összekeveredett a csaknem izzó hamuval, forró iszappá sűrűsödve zúdult le a város utcáira. A halá-
los zuhatagok gyors egymásutánban követték egymást. Az egyik hatalmas salakdarabokkal vegye-
sen éppen ott csapott le dühödt erővel, ahol Isis papjai kuporogtak az oltárok körül, és a tüzet sze-
rették volna felszítani, hogy tömjént égessenek. A forró iszap a papok meggörnyedt hátára zúdult.
Calenus és Burbo az ő halálordításukat hallotta. És a csönd, amely követte, az örökkévalóság csönd-
je volt! A hamu, a szurkos ár befröcskölte az oltárokat, elborította a padozatot, és félig ellepte a pa-
pok még remegő tetemét.
Burbo visszasietett a cellába.
– Meghaltak – mondta, és most már ő is megrémült. – Nem hittem volna, hogy ilyen közeli és ha-
lálos a veszély!
A két nyomorult csak állt, és egymásra bámult, szívük hangosan kalapált. Calenus tért magához
elsőnek. Természeténél fogva sokkal gyávább volt ugyan, mint Burbo, de annál kapzsibb.
– Dologra, azután el innen – mondta suttogva, mintha tulajdon hangjától is félne. Az ajtóhoz lé-
pett, megállt, azután mégis végigfutott a forró márványpadlón, halott testvérei mellett, és eltűnt a
szentélyben. Onnan biztatta Burbót, hogy kövesse a példát. De a kiszolgált gladiátor nem mert ne-
kivágni, csak állt mozdulatlanul, reszketve a küszöbön.
– Annál jobb – gondolta Calenus. – Több jut nekem. – Sietve összeszedett minden mozdítható
templomi kincset, és társát sorsára hagyva, sietve kisurrant a szent helyről. A hegyen fellobbanó ha-
talmas villám fényénél Burbo megpillantotta a cipekedve menekülő papot. Összeszedte minden bá-
torságát, és egyet lépett, hogy Calenus nyomába eredjen, de ekkor iszonyú hamuzápor zúdult a lába
elé. Burbo riadtan visszahőkölt. A koromsötétségben mind sűrűbben zuhogott a hamu, halmokba
gyűlt, és a gyorsan növekvő kupacokból fojtogató, gyilkos pára szállt felfelé. A szerencsétlen ember
hörögve kapkodott levegő után, még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy meneküljön, de a lera-
kódott hamu útját állta, sikoltva visszarántotta lábát a forró iszapból, és hátraugrott. Hogyan juthat-
na ki innen? Nem bírt átkapaszkodni a falon, ki a szabadba, de még ha erejéből futotta volna is, hi-
ányzott hozzá a bátorsága. Úgy vélte, legokosabb, ha ott marad a szűk kis kamrában, ott legalább
még tiszta a levegő. Leült, és fogát összeszorítva várt. Csakhogy a fojtó, mérges gázok lassanként
ide is beszivárogtak, Burbo nem sokáig bírta. Körülnézett, és pillantása megakadt az áldozati bár-
don, amelyet valamelyik pap hagyhatott a kamrában. Felkapta a szent eszközt, és iszonyú karjának
minden erejét beleadva, elkeseredett dühvel nekirontott a falnak, hogy kitörjön ebből az odúból.
Az utcák csaknem elnéptelenedtek már, az emberek igyekeztek fedél alá húzódni, a tömeg szét-
oszlott. A hamu lassacskán betemette az alacsonyabban fekvő városrészeket, de innen-onnan még a
menekülők fáradtan vánszorgó léptei hangzottak, a villámok kékes fénye sápadt, kimerült arcokra
hullott, néhol bizonytalanul imbolygó fáklyafény jelezte, hogy valaki tájékozódni próbál a sötétség-
ben. Csakhogy a forró zápor, a hamueső, a titokzatos módon felkerekedő, majd ugyanolyan gyorsan
elcsendesülő forgószelek minduntalan kioltották ezeket a bolygó fényeket, és velük a fáklyavivők
utolsó reménységét is.

234
 A herculaneumi kapuhoz vezető úton Clodius botorkált rémülten, és kétségek között. Ha kijutok a
városból, gondolta, a kapun túl bizonyosan akad majd valami kocsi, és Herculaneum nincs messze
innen. Mercuriusnak hála, nincs sok vesztenivalóm, és az a kevés itt van nálam.
– Hahó! Segítség! Segítség! – kiáltott egy rémülten siránkozó hang. – Elestem! A fáklyám kialudt,
rabszolgáim magamra hagytak. Diomedes vagyok, a gazdag Diomedes! Tízezer sestertiust adok an-
nak, aki felsegít.
Clodius érezte, hogy valaki a lábába kapaszkodik.
– Rosszul imádkoztál! Eressz el, bolond! – mordult rá a szerencsejátékos.
– Ó, hát segíts fel! Add a kezed!
– Itt van, kelj fel.
– Te vagy az, Clodius? Megismerem a hangod. Merre igyekszel?
– Herculaneum felé.
– Áldottak legyenek az istenek, egy az utunk, legalábbis a kapuig. Meghúzódhatsz nálam is. Nem
jössz? Tudod, mekkora pincéim vannak, mélyen a ház alatt. Oda ugyan be nem jut semmiféle zápor,
akármennyire esik.
– Jó ötlet – mondta Clodius elgondolkodva. – És ha megtöltöd a pincéidet élelemmel is, akkor na-
pokig ellehetünk bennük, ha ez a képtelen vihar olyan sokáig tombolna.
– Ó, áldott legyen, aki a városkapukat kitalálta – kiáltott fel Diomedes. – Nézd! Ott a lámpás a
boltozat alatt! Legalább látjuk, merre kell mennünk!
Néhány percre elült a szél. A kapuból messzire világított a lámpás. A menekülők meggyorsították
lépteiket, és elérték a kaput. A villám fényénél láthatták az őrálló római katona sápadt arcát, csillo-
góra fényesített sisakját; a katona félt, de fegyelmezetten, merev arccal állt őrhelyén. Katonásan
peckesen, mozdulatlanul posztolt. Róma kíméletlen hatalmának gépies eszközét még ezek a ször-
nyű percek sem késztették gondolkodásra, önálló cselekvésre. Csak állt, az elemek harsogó vihará-
ban, senkitől sem kapott parancsot, hogy elhagyja állomáshelyét, és meneküljön.
Diomedes és Clodius elmentek mellette, és siettek tovább. Ki tudja, honnan, valami nőszemély fu-
tott át előttük, keresztben az úton. Ugyanaz a fiatal leányzó volt, aki harsány hangján oly vidáman
rikkantgatta napok óta, hogy: „Kezdődjék végre a mulatság.”
– Ó, Diomedes! – könyörgött most. – Ments meg! Adj nekem menedéket. Nézd! – mondta, és a
mellére szorított csecsemőre mutatott. – Nézd ezt a kicsit. Az enyém. Az én szégyenem. Másutt rej-
tegettem mostanáig. De most eszembe jutott, hogy anya vagyok. Felkaptam a dajka bölcsőjéből,
mert az a némber elfutott. Kinek lenne gondja ilyen időkben a magatehetetlen csecsemőre, ha nem
annak, aki szülte? Mentsd meg! Mentsd meg!
– Mit rikácsolsz itt, átkozott! El innen, ringyó – sziszegett Clodius összeszorított fogai közül.
Diomedes azonban emberségesebb volt.
– Na, te lány. Gyere utánunk, ha akarsz. Erre, erre. A pincéimbe.
Továbbsiettek, és amikor végre átlépték Diomedes házának küszöbét, boldogan fölnevettek, mert
szentül hitték, hogy túl vannak minden veszélyen.
Diomedes megparancsolta szolgáinak, hogy vigyenek le elegendő élelmet és a lámpásokba való
olajat a fentebb már leírt föld alatti helyiségekbe. Itt keresett menedéket Julia, Clodius, az anya cse-
csemőjével, a rabszolgák többsége, továbbá néhány rémült vendég meg környékbeli kliens.

235
 VII. fejezet
PUSZTULÁS

A felhő, amely elhomályosította a napot, tömör, áthatolhatatlan masszává sűrűsödött, és a sötétség,

amely a városra borult, feketébb volt a legsötétebb éjszakánál. A szűk, ablaktalan tömlöc vaksötétje
lehet ilyen. Annál vakítóbban lobbantak a feketeségben a villámok a Vesuvius körül. Rémítőek vol-
tak és szépségesek, nem hasonlítottak a közönséges villámfényhez, pazar színpompájuk a szivár-
vány legragyogóbb színeivel vetekedett. Hol kéken villogtak, mint a déli égbolt azúrja, máskor
élénkzölden cikáztak erre-arra, mint valami óriáskígyó tekergőző teste. Azután elviselhetetlen,
szemkápráztató bíborvörösség tört elő a füstoszlopokból, megvilágítva a város minden zegzugát,
hogy azután beteges sápadtan kihunyjon ismét, mint tulajdon létének túlvilági árnya.
A hamu- és kőzáporok szüneteiben tompa dübörgés hallatszott a föld mélyéből, és nyögve harso-
gott a megkínzott tenger. A félelemtől éles fülek még a hegy hasadékaiból kiszabaduló gázok sister-
gő, sivító neszét is felfogták. A felhő olykor mintha leszakadt volna tömör talapzatáról, és a villám-
fényben rémítő, egymásnak rontó emberi vagy szörnyalakokat öltve nyargalt az égen, hogy azután
ismét beleolvadjon a kavargó homályba. A halálra rémült menekülők képzelete a gigászi ellenség
megtestesülését látta az anyagtalan ködökben, a borzalom és a halál hírnökeit.
A hamuréteg sok helyütt már térdig ért, és a vulkán leheletétől felforrósodott záporok sisteregve,
forrva benyomultak a házakba is. Erős, fojtó szagú gőzt árasztottak. Itt-ott sziklanagyságú kövek
hullottak a tetőkre, nyomukban növekvő romhalmazok torlaszolták el az utcákat. Mind hevesebben
rengett a föld, az emberek lába alól szinte kicsúszott a talaj, és se kocsi, se gyaloghintó nem halad-
hatott biztonságosan, még a legsimább talajon sem.
A szanaszét repülő kövek néha egymásnak ütköztek, ilyenkor szikrákat szórva darabokra törtek,
és felgyújtottak minden éghetőt. A városon túl iszonyú fényben úszott a sík vidék, mert házak, sző-
lőskertek álltak lángban. A tüzek makacsul meg-megújuló hévvel ostromolták a sötétséget. Az ijesz-
tően lobogó fényeket a város lakói megtoldották azzal, hogy a középületek, templomok oszlopcsar-
nokaiban és a fórum bejáratánál fáklyákat gyújtottak. Ezek a lángok azonban nem sokáig égtek,
mert a záporok és a szél hamarosan kioltották őket, és az alig fellobbant fények nyomában támadt
sötétség kétségbeejtően tanúsította az emberek tehetetlenségét.
A fáklyák rövid életű világánál menekülő csoportok találkoztak szembe, egyik a tengerhez igye-
kezett, a másik onnan futott megrettenve, mert a tenger rohamosan visszahúzódott a parttól, vak sö-
tétség borult fölé, és a harsogva torlódó hullámokat parázs- és kőzápor paskolta, amely ellen itt nem
nyújtottak védelmet sem utcák, sem háztetők, mint a városban. A szembejövők feldúltan, holtfárad-
tan egymásra néztek, emberfölötti félelmükben még szót sem váltottak egymással, nem beszélték
meg, mit tegyenek. A záporok rövid megszakításokkal, gyorsan követték egymást, kioltották a lám-
pásokat, amelyeknek a fényénél eddig is holtra vált arcokat láthattak csupán, és ilyenkor ki-ki igye-
kezett menedéket találni a legközelebbi tető alatt. A civilizáció elemeire hullott szét, itt-ott, a pislá-
koló fáklyák fényénél egy-egy tolvaj surrant el a törvény legtekintélyesebb képviselői mellett,
ijedten vigyorogva, görnyedten cipelte váratlan aratásának dús termését. Ha a koromsötétben asz-
szony a férjétől, szülő gyermekétől elszakadt, hiába reménykedett, hogy ismét rátalál övéire. Vaktá-
ban, zavarodottan futott tovább. A társadalmi élet bonyolult gépezete megsemmisült, az embereket
csak a létfenntartás ősi törvénye vezette.
Glaucus is itt törtetett előre, a szörnyűségek színhelyén Ionéval és a vak leánnyal. A tengerhez
akartak eljutni. Hirtelen utolérte és magával sodorta őket egy ugyanarra tartó, több száz főnyi cso-
port. Mire a tömeg (a sűrű sötétségben nem láthatták, kik voltak) túlhaladt rajtuk, Nydia nem volt
mellettük. Glaucus hangosan szólongatta, kiáltozta a nevét, de hiába, nem kapott választ. Visszafor-

236
dultak a város felé, mindhiába. Sehol sem találtak rá, az emberfolyam magával ragadta és elsodorta.
Elvesztették hát barátjukat, megmentőjüket és vezetőjüket. Vak lévén egyedül Nydia járt ismert te-
repen a városban. Örökös éjszakájában rég megtanult tájékozódni a kanyargós utcákon, és tévedhe-
tetlenül vezette őket a tengerpart felé, hogy onnan kockáztassák meg a menekülést. Most merre?
Sehol egy fénysugár, elveszítették egyetlen vezérfonalukat az útvesztőben. Fáradtan, elbizonytala-
nodva tévelyegtek tovább. Fejükre hamu hullott, lábuk előtt kőtörmelék pattogott, szikrát szórva.
– Jaj – suttogta Ione –, nem bírom tovább. Minden lépésnél tüzes hamuba süpped a lábam. Mene-
külj, drágám! Szerelmem, menekülj! Hagyj sorsomra.
– Csitt, jegyesem vagy, ifjú feleségem. Édesebb veled a halál, mint nélküled az élet! De merre, ó,
merre induljunk? Úgy érzem, nem jutunk előbbre, csak keringünk körbe, és ugyanott vagyunk me-
gint, ahonnan egy órája elindultunk.
– Ó, istenek! Nézd, az a hatalmas kődarab beszakította a háztetőt! A halál leselkedik ránk az utcá-
kon!
– Áldott villám! Nézd, Ione, nézd! Itt vagyunk Fortuna templománál! Húzódjunk be az oszlop-
csarnokba! Ott nem ér a zápor.
Karjába kapta szerelmesét, és nagy nehezen elvergődtek a templomig. Glaucus az oszlopcsarnok
legtávolabbi, legvédettebb részébe vitte Ionét, és föléje hajolt, hogy ha kell, testével védje a villá-
mok és a kőzápor elől. A tiszta, önzetlen szerelem szépsége a rémület óráit is beragyogja.
– Ki van ott? – bizonytalan, kongó hang érkezett. Valaki megelőzte őket az oszlopsor menedéké-
ben. – Különben mindegy! Amikor ez a korhadt világ összeomlik, amúgy sincs már se barát, sem
ellenség.
Ione a hang irányába fordult, azután halk sikoltással bújt Glaucus karjába. Az athéni is odanézett,
kereste, mitől rémült meg Ione. Parázsló szempár meredt rá a sötétből, azután a fellobbanó és soká-
ra kihunyó villámfénynél rémülten fedezte fel az egyik oszlop tövében az oroszlánt, amelynek mára
őt szánták prédául. És csaknem mellette, gyanútlanul feküdt egy ember, aki az imént megszólította
őket: Niger volt az, a sebesült gladiátor.
A villámfényben valamennyien megpillantották egymást, a vadállat és a három ember, ám a gyil-
kos ösztönök valamennyiükben elnémultak. Sőt, az oroszlán még közelebb húzódott a gladiátorhoz,
mintha társat keresne, és a gladiátor sem riadozott tőle. A természet felindulása megszüntette a hét-
köznapi félelmeket, a beidegződött összefüggéseket.
Rettegve húzódtak menedékükbe, míg odakint egy fáklyás csapat vonult el a templom előtt. Férfi-
ak és nők voltak, a nazarénusok gyülekezete. Tiszta, nem evilági buzgalmuk nem győzhette le érzé-
seiket, de a félelemtől megszabadította őket. A korai kereszténység tévhite szerint rég várták a köze-
li Végítéletet, most úgy képzelték, elérkezett.
– Ó, jaj! – kiáltoztak fülhasogatóan a menet élén haladó öregek. – Íme! Az Úr leszáll közénk,
hogy ítélkezzék felettünk! Tüzet ont szemünk láttára a mennyekből! Jaj! Jaj! Jaj nektek, erősek és
hatalmasok! Jaj nektek, mert tiétek a fasces meg a bíbor! Jaj mindazoknak, akik bálványokat meg
állatokat imádnak, és nekik hódolnak.
Jaj nektek, akik a szentek vérét ontjátok, és kéjelegve hallgatjátok Isten gyermekeinek halálhör-
gését! Jaj a tenger kéjnőjének! Jaj! Jaj!
Harsányan zengett a kórus, ahogyan a csapat továbbvonult a levegőben tomboló elemek vad zűr-
zavarában.
– Jaj a tenger kéjnőjének! Jaj! Jaj!
A nazarénusok lassan eltávolodtak, fáklyáik fénye egy darabig még pislákolt a viharban, még hal-
latszott fenyegető, ünnepélyesen intő hangjuk, de lassanként elhalt az is a kanyargó utcákon, és a
sötétségben ismét a halál csöndje borult a templomra.

237
 A hamuzápor elcsitult, és Glaucus, kihasználva a rövid szünetet, biztatta Ionét, hogy induljanak
tovább. Már az oszlopcsarnok legalsó lépcsőfokán álltak, amikor egy ifjúra támaszkodó aggastyán,
jobb kezében kis zsákkal elbotorkált előttük. Az ifjú szabad kezében fáklyát tartott. Glaucus fölis-
merte őket: apa és fia volt – a városszerte ismert uzsorás, léha, semmirekellő örökösével.
– Apám – szólalt meg a fiú –, ha nem haladsz gyorsabban, magadra hagylak, vagy mind a ketten
itt pusztulunk.
– Fuss hát, fiam, hagyd itt öreg apádat!
– Hová fussak, az éhhalálba? Add ide azt a zsák aranyat – és a zsákhoz kapott.
– Nyomorult! Megrabolnád apádat?
– Ugyan! Ki róhatna fel azt, ilyenkor? Pusztulj, fösvény! Azzal a fiú a földre sújtotta az öreget, ki-
tépte az elaléló kezéből a pénzes zsákot, és harsány rikoltással elszaladt.
– Ó, istenek! – kiáltott fel Glaucus. – Vakok vagytok-e, mint mi, ebben a sötétségben? Az ilyen
bűnökért együtt lakol ártatlan és vétkes? Menjünk, Ione, gyorsan.

VIII. fejezet
ARBACES TALÁLKOZÁSA GLAUCUSSZAL ÉS IONÉVAL

Ione és szerelmese folytatta bizonytalan útját, mint a rab, aki tömlöcében tapogatózva keresi, mer-
re szökhetne. A vulkáni villámok félelmetes fénye vezette csupán lépteiket. Ám a látványban, amely
ilyenkor feltárult, aligha telhetett örömük. Helyenként, ahol a hamu száraz volt, mert nem kevere-
dett össze a hegy gyomrából kiszámíthatatlanul, szeszélyesen fellövellt forró zuhatagokkal, kísérte-
tiesen fehér, bélpoklos foltokban fedte a föld felszínét, másutt halmokban állt az összesült, parázsló
kőtörmelék, és a kupacok alól kinyúltak a holtra zúzott és betemetett menekülők tagjai. A haldoklók
nyöszörgését olykor elnyomta egy-egy rémült asszonyi sikoltás, közelebb vagy távolabb, és a vak-
sötétben kétszeresen irtóztatók voltak ezek a hangok, mert fokozták a tehetetlenség érzését és a bi-
zonytalanságot, hogy honnan leselkedik az újabb veszély. Minden más hangot túlharsogott azonban
a Végzet Hegyének hatalmas és sokféle lármája. Szél süvített, örvénylő záporok zuhogtak, újabb, az
előzőknél hevesebb tüzek törtek fel fülsiketítő, mennydörgésszerű robajjal; valahányszor egy-egy
szélroham üvöltve végigszáguldott az utcákon, izzó, csípős port és émelyítő mérges gázokat hozott
magával, hogy az emberek csaknem eszméletüket vesztve kapkodtak levegő után, majd meg fejük-
be tódult a vér, és szúró zsibbadás járta át testüket, amitől minden idegszáluk remegett.
– Glaucus, szerelmem! Egyetlenem! Ölelj magadhoz. Hadd érezzem még egyszer, hogy átkarolsz,
így szeretnék meghalni. Nem bírom tovább!
– Az én kedvemért, az életemért, Ione! Bátran! Édesem, én nem élhetek nélküled! Nézd csak, fák-
lyák! Ott! Látod, szembeszegülnek a viharral! Lám! Kitartanak. Semmi kétség, a tenger felé mene-
külnek. Csatlakozunk hozzájuk.
Mintha a természet is segíteni és bátorítani akarta volna a szerelmeseket, a szél és a zápor hirtelen
elállt. Tökéletes csend támadt, a hegy is mintha megpihent volna, vagy talán erőt gyűjtött a legköze-
lebbi, még dühödtebb kitöréshez. A fáklyavivők meggyorsították lépteiket.
– Már nincs messze a tenger – szólt egy nyugodt hang a csoport élén. – Szabadság és vagyon lesz
a jutalma minden rabszolgának, aki túléli ezt a napot. Csak bátran! Mondtam már, maguktól az iste-
nektől kaptam ígéretet, hogy megmentenek! Gyerünk.

238
 A fáklyák nyugodt, vörös fénye Glaucus arcára hullott. Ione remegve, elcsigázva simult szerelme-
se mellére. Most már látták, hogy szolgák hada súlyos, dugig tömött kosarakat és ládákat cipel.
Előttük, kivont karddal kezében, méltóságteljesen magasodott fel Arbaces alakja.
– Atyáimra! – kiáltott fel az egyiptomi. – A sors még ezekben a szörnyű pillanatokban is kegyes
hozzám, boldogságot és szerelmet kínál a halálos vészben. El innen, görög. A gyámleányomat köve-
telem. Ionét!
– Áruló, gyilkos! – kiáltott Glaucus, és dühtől szikrázó szemmel nézett Arbacesra. – Nemesis ve-
zetett az utamba, hogy bosszút állhassak rajtad! Megérdemled, hogy áldozatul Hades ránk szabadult
árnyai elé vesselek! Gyere közelebb! Ha csak egy ujjal is illeted Ionét, kardod annyit ér, mint a nád-
szál, ízekre szaggatlak.
Abban a pillanatban, amint ezt kimondta, hirtelen tündöklő, vakító fény lobbant. A hegy, mint va-
lami gigászi, égő máglya, felragyogott a feketeségben, amely úgy zárult köré, akár a pokol fala. A
vulkán csúcsa kettéhasadt, mintha két szörnyalak emelkedett volna ki belőle, egymással szembefor-
dulva, mint a világ birtoklásáért küzdő két démon. Mély vérvörös tűzfény ömlött el rajtuk, bevilá-
gítva a környező tájat, de alattuk, a hegy alsóbb régiói változatlanul sötétségbe burkolóztak, csak
három helyen világított sötétvörösen a szabálytalanul kígyózó olvadt láva folyama, és fekete partjai
között lassan közeledett a halálra ítélt városhoz. A legszélesebbik fölött mintha irdatlan nagy, töre-
dezett kapuboltozat ívelt volna át, és a tűzfolyam úgy zúdult ki belőle, akár a pokol torkából a meg-
áradt Phlegeton. A tökéletes szélcsendben tisztán hallatszott a sziklatöredékek csörömpölése, aho-
gyan az égő zuhatagok magukkal sodorták őket. A vörös folyam egy pillanatra elsötétült, ott, ahol
belehullottak, de a feketeség nyomban fel is oldódott az izzó árban.
A rabszolgák sikoltozva vetették magukat a földre, és eltakarták arcukat. Az egyiptomi maga is
szinte kővé dermedt. A tündöklő fény megvilágította fejedelmi vonásait, és megcsillantotta a palás-
tot díszítő drágaköveket. Mögötte magasodott a hatalmas oszlop, Augustus bronzszobrával. Mintha
a császár alakja is tűzben izzott volna.
Glaucus baljával átkarolta Ionét, jobbja fenyegetően magasba emelte az íróvesszőt, amely egyet-
len fegyvere lett volna az arénában, és szerencsére, még mindig nála volt. Szemöldökét összevonva,
elnyíló ajakkal, mint a düh és a bosszúvágy szobra, fordult szembe az egyiptomival.
Arbaces is elfordult a hegy látványától, és egy pillanatig farkasszemet nézett Glaucusszal. Várt.
„Miért haboznék? – gondolta azután. – Hiszen a csillagok megjósolták azt az egyetlenegy ve-
szélyt, amely az életemet fenyegette. És a veszély elmúlt.”
Hangosan felkiáltott:
– A szellem dacol a világ pusztulásával és a képzelt istenek haragjával! – kiáltotta. – Ezzel a szel-
lemmel győzedelmeskedem a végső harcban. Előre, rabszolgák! Athéni, magadra vess, ha elle-
nállsz. Én visszaveszem Ionét.
Előrelépett – ez volt életének utolsó lépése. Talpa alatt megrendült a föld. Olyan iszonyút vonag-
lott, hogy körös-körül meglódult minden, amit a hátán hordott. A városon végig visszhangzott az
egyszerre beomló háztetők, ledőlő oszlopok robaja. A villám, mintha az érc fogva tartaná, egy pilla-
natra megpihent a császár szobrán, majd a bronzalak és az oszlop is megingott. A csattanás végig-
harsogott az utcán, és a kövezet darabokra tört a rázuhanó súly alatt. A csillagok jóslata beteljesült.
A hatalmas zaj, a döbbenet néhány pillanatra elkábította az athénit. A villámfény még nem hunyt
ki, a föld még remegett alatta, amikor magához tért. Ione eszméletlenül hevert a földön, de Glaucus
még nem látott semmit, csak mereven nézte a kísérteties arcot, amely törzs és végtagok nélkül egy-
maga meredt elő az összetört oszlop darabjai alól. Elmondhatatlan fájdalom, halálos kín és kétség-
beesés tükröződött rajta, szeme szaporán pislogott, mintha még tudna magáról, ajka megremegett,
vigyorgásba torzult, azután hirtelen komor, sötét, mozdulatlan álarccá merevedett. Ám vonásain
örökre ott maradt, felejthetetlenül, a rémület.

239
 Így pusztult el a bölcs varázsló, a nagy Arbaces, a Lánggal Övezett Hermes, Egyiptom utolsó kirá-
lyi sarja.

IX. fejezet
A KÉTSÉGBEESETT SZERELMESEK – EMBERI DOLGOK

Glaucus hálával vegyes irtózással fordult el a látványtól, újból karjába vette Ionét, és futott tovább a
még mindig fényárban fürdő utcán. A magasból hirtelen sötét árnyék kúszott föléjük. Glaucus ösz-
tönösen a hegy felé fordult, és valósággal megdermedt. Az imént kettéhasadt csúcs egyik hatalmas
taraja dülöngélve imbolygott előre-hátra, azután akkora dörrenéssel, hogy arra emberi nyelvnek
nincs szava, lezuhant égő talapzatáról, és tüzes lavinaként száguldott le a hegy oldalán! Abban a
szempillantásban koromfekete füstfelhő tört elő a hegy mélyéből, és szélesen elterpeszkedve go-
molygott a levegőben, a tenger és szárazföld fölött.
Újabb és megint újabb, és azután még egy, minden eddiginél sűrűbb és gyilkosabb hamueső sö-
pört végig pusztítva a város utcáin. Ismét fekete fátylat vont köréjük a sötétség. Most már Glaucus
bátor szíve is elszorult. Az athéni elkeseredetten roskadt le egy kapuboltozat tövében, és ezen a
romágyon keblére ölelve jegyesét, megadta magát a halálnak.
Nydia, akit a tömeg elsodort Glaucus és Ione mellől, eközben hasztalan kereste őket. Hiába kiál-
tozott a vakok sajátosan panaszos hangján, jajszava elveszett ezernyi más, az övénél önzőbb rémü-
let sikoltásában. Többször is visszatért oda, ahol elszakadtak egymástól, remélve, hogy ott találja el-
tűnt társait, megállított minden menekülőt, kérdezősködött, nem látta-e Glaucust valamelyikük, de
az emberek türelmetlenül, ingerülten félrelökték a vak leányt. Ki pazarolt volna egyetlen gondolatot
is embertársára? Aligha lehet bármi is természetellenesebb, förtelmesebb annál az önzésnél, amelyet
a pánik szít a végveszélyben. Végül eszébe jutott a tervük, hogy a tengerpartról kísérlik meg a me-
nekülést. Úgy vélte, legbiztosabban úgy találhatja meg őket, ha arrafelé megy. Hűséges társa, a bot,
vezérelte lépteit. Hihetetlen biztonsággal kerülte ki az útját álló romhalmazokat, és ment tovább, té-
vedhetetlenül, a legrövidebb úton, ki, a tengerpartra. Most áldás volt az, ami máskor szörnyű csa-
pás: a neki rég megszokott örökös sötétség.
Szegény leány! Oly szép volt nagy bátorsága, és mintha a Sors kegyeibe fogadta volna a leggyen-
gébbet. A fortyogó vízárak nem érték, csupán kísérőjük, az eső verte, a hatalmas horzsakövek előtte
vagy mellette rengették meg az utca kövezetét, de a törékeny leánykát megkímélték, és amikor csak
éppen ráhullott a hamu, könnyedén lesöpörte magáról, és rettenthetetlenül folytatta útját.
Gyenge volt és kiszolgáltatott, mégsem ismert félelmet. A cél, a vágy erőt adott neki, ő volt a bo-
lyongó Psyche, az Árnyak Völgyében vándorló Reménység, a Lélek maga, amely az élet csapdái és
veszedelmei között magára maradva is hősiesen küzd tovább.
Gyakran állta útját összetorlódott tömeg, amely hol megtorpant a sötétségben, hol meg futva me-
nekült a fel-fellobbanó villámok fényénél. Végül egy csapat fáklyás egyenest nekirontott, és durván
ellökte az útból.
– Csak nem! – kiáltott valaki. – Hiszen ez ő, a bátor, vak kislány! Bacchusra, nem hagyhatjuk itt
pusztulni! Föl, kis thessaliai! Így ni. Megütötted magad? Nem? Akkor jó. Gyere velünk. A partra
igyekszünk.
– Ó, Sallustius! Megismerem a hangod! Hála az isteneknek! Glaucus! Glaucus! Nem láttátok?
– Nem. Bizonyosan nincs már a városban. Ha az istenek megmentették az oroszlán karmai közül,
akkor megvédik a hegy tüzétől is!

240
 A jólelkű epikureus így biztatta Nydiát, azután ügyet sem vetve a kislány szenvedélyes könyörgé-
sére, hogy hadd keresgélje ő még egy kis ideig Glaucust, magával vonszolta a tenger felé. Nydia el-
keseredésében egyre az imádott nevet kiáltozta, mert a tomboló elemek viharában zene volt szívé-
nek ez a név.
A váratlan fényár, a lávafolyam kitörése és a földrengés, amelyről fentebb már beszámoltunk, a
városból a kikötőbe vezető, egyenes úton érte Sallustiust és társait. Hatalmas tömeg akadályozta itt
a továbbjutást. A város lakosságának nagyobb fele itt gyülekezett, a falakon túl, a szabad mezőn.
Ezrek és ezrek, akik nem tudták, merre meneküljenek. A tenger messzire visszahúzódott a parttól, és
akik odáig futottak, annyira megrémültek a rendellenesen elapadt elem háborgásától, a visszavonuló
víz után a fövényen maradt tátogó, undok tengeri férgektől, meg a tengerbe zuhogó hatalmas kövek-
től, amelyeket a hegy vetett ki magából, hogy visszafordultak a város felé, mert úgy vélték, a két
rossz közül mégis a szárazföld a kevésbé riasztó. A két emberfolyam – az egyik a tenger felé menet,
a másik onnan jövet – végül is összetalálkozott, és kétségbeesett tanácstalanságukban szomorú vi-
gasz lehetett számukra, hogy oly sokan osztoznak a közös bajban.
– A világot tűz pusztítja el – nyilatkoztatta ki egy öreg, aki hosszú, bő lebernyeget viselt, és a szto-
ikus iskola egyik filozófusa volt. – A sztoikus és az epikureus bölcselet egyaránt elfogadja ezt a jós-
latot, és lám, eljött az óra.
– Úgy bizony, eljött – kiáltotta egy harsány, ünnepélyes hang, a leghalványabb félelem nélkül.
A kívülállók döbbenten fordultak arrafelé. A hang valahonnan a magasból érkezett: Olinthus szólt,
a nazarénus. Keresztény testvérei között, azon a meredeken kiemelkedő magaslaton állt, amelyen az
egykori görög gyarmatosítók Apollónak emeltek templomot. Az építményt azóta félig romba dön-
tötte az idő.
Szavai közben lobbant fel a váratlan fény, amely Arbacesnak a halált hozta, és izzón ragyogott a
lélegzet-visszafojtva, alázatosan meggörnyedő tömeg felett. Soha, sehol nem láttak még ekkora,
holtra vált arcú embertömeget, halandók gyülekezetén nem gázolt még át ilyen rémület és rettegés.
Talán az Utolsó ítélet harsonáinak hangjára sereglik össze ismét ehhez hasonló sokaság. És fölébük
magasodva, ott állt Olinthus, karját széttárta, prófétai homlokán az izzó tűz visszfénye. A tömeg rá-
ismert, íme, akit a vadállatok elé akartak dobni. Akkor áldozatuk volt, most figyelmeztetőjük. El-
némultak, és a csöndben ismét felharsant az intő szó:
– Eljött az óra.
A keresztények megismételték a kiáltást. Mások is átvették, már mindenfelől visszhangozták, nők,
férfiak, gyermekek és öregek, de nem hangosan, hanem fojtott, rémült mormolással.
– ELJÖTT AZ ÓRA.
Ebben a pillanatban vad üvöltés hasított a levegőbe, és a bozót félelmetes tigrise egy ugrással a
tömeg kellős közepébe szökkent. Egyetlen ösztön vezérelte, menekülni akart, vaktában rohant,
amerre a tömeg szétvált előtte. Ekkor következett be a földrengés, és megint csak éjszaka borult a
földre.
Újabb menekülők érkeztek. Arbaces rabszolgái. Cipelték a kincseket, amelyeknek uruk nem ve-
hette hasznát többé. Ők is csatlakoztak a tömeghez. Egyetlen fáklya pislákolt még, Sosia kezében. A
halvány fény Nydia arcára hullott, és Sosia fölismerte a thessaliai leányt.
– Mire mégy most már a szabadsággal, vak leány? – kérdezte a rabszolga.
– Ki vagy te? Nem tudsz valamit Glaucusról?
– Dehogynem, néhány perccel ezelőtt láttam.
– Áldás szálljon a fejedre. Hol?
– Egy kapuboltozat alatt kuporgott a Forumon. Halott lehetett vagy haldoklott. Elment Arbaces
után, mert ő sincs már többé.

241
 Nydia észrevétlenül elsurrant Sallustius mellől, átlopakodott a hátrább állók között, és elindult
vissza, a városba. Megtalálta a Forumot, a kapuívet. Lehajolt, tapogatózva keresgélt, és Glaucust
szólongatta.
– Ki szólít? – kérdezte egy elhaló hang. – Az árnyak? Megyek, ha kell, készen állok.
– Kelj fel, és kövess. Fogd meg a kezem. Glaucus, élned kell. Glaucus meglepetten, és új remény-
re kapva felegyenesedett.
– Nydia? Visszajöttél? Ó, hát nem esett bajod!
Glaucus gyengéd, örvendező hangja szíven találta szegény thessaliai leányt. Áldott legyen, gon-
dolta, amiért féltett engem.
Glaucus félig vezette, félig karjában vitte Ionét, úgy követte Nydiát. A leány csodálatra méltó óva-
tossággal kikerülte a tömeget, amelyből az imént elillant, és más útvonalon közelítette meg a partot.
Többször is megpihentek, mire holtfáradtan kijutottak a tengerhez.
Ott azután csatlakoztak egy merész csapathoz, amely megelégelte az iszonyú színjátékot, és elha-
tározta, hogy bármi áron is, de elhagyja a várost. Koromsötétben vágtak neki a tengernek, de amint
kijutottak a nyílt vízre, és ismét megpillantották, ezúttal más oldalról, a hegyet, az izzó lávafolya-
mok vörös visszfénye helyenként megvillant a hullámokon.
Ione végképp kimerülten és elcsigázva aludt Glaucus karjában. Nydia az athéni lábához kuporo-
dott. A tenger fölött szitáló por és hamu sűrű pelyhekben lepte be a hajót. A szél távoli tájakra is el-
vitte a hamuesőt, megrémítette Afrika fekete népét, majd végigszáguldott vele Szíria és Egyiptom
ősi földjén.

X. fejezet
A REGGEL – NYDIA SORSA

Lágyan, szelíden felvirradt végre a gyönyörű hajnal a remegő valóság fölött. A szél elcsitult, a pom-
pás azúrkék víztükrön nem ágaskodtak tajtékos hullámok. Keleten a közeledő reggel hírnökeként,
fokozatosan rózsaszínt öltött az áttetsző pára. A fény készült átvenni birodalmát. A távolban még
tömören sötétlettek a pusztító felhő foszlányai, és a mind halványabban felvillanó vörös fények el-
árulták, hogy a Felperzselt Mezőkön még most is lángokban áll a hegy. A fehér falak, a csillogó osz-
lopok, a festői tengerpart egykori ékességei eltűntek örökre. Az öböl, amelynek partját nemrég még
Herculaneum és Pompeji koronázta, most sötéten, komoran ásított a távolban. A tengertől elragad-
ták két kedvenc gyermekét, és az élet anyja évszázadokon át hiába nyújtja majd utánuk kitárt karját,
mit sem tudhat róluk, csak sóhajtozva siratja azt, ami elveszett!
A hajósok ezúttal nem üdvözölték harsány üdvrivalgással a pirkadó hajnalt. Lassan világosodott,
és valamennyien túlságosan fáradtak voltak az efféle örömkitöréshez. Halk moraj kelt csupán, amint
hálát rebegtek az átélt hosszú éjszaka után. Összenéztek, egymásra mosolyogtak, bátorságuk vissza-
tért, újból érezték, hogy megvan még körülöttük a világ, és Isten is a világ fölött. Az agyongyötört
emberek most már tudták, hogy a legrosszabb mögöttük maradt, elnyújtóztak hát, és békés álomba
merültek. A zűrzavaros éjszaka után végre csöndesség honolt az ég alatt. A bárkát békésen vitte a
víz a biztonság felé. A tenger végtelen térségén itt-ott feltűnt még néhány hajó, hozzájuk hasonló
menekülteket vitt valamennyi. Mintha mozdulatlanul lebegtek volna, holott csöndesen siklottak ők
is, együtt a többivel. Karcsú árbocaik, fehér vitorlájuk látványa valami megnyugtató, bajtársi érzést
és reményt adott. Talán a pusztulásban már elveszettnek hitt szeretteiket viszik a biztos menedék fe-
lé.

242
 Nydia óvatosan felkelt az elcsöndesedett alvók mellől. Glaucus fölé hajolt, hogy érezze az athéni
mély álmának leheletét, szomorúan, félénken megcsókolta a szeretett férfi homlokát, ajkát, ujjai
megérintették kezét, amely Ione kezére kulcsolódott. A lányka felsóhajtott, arca elborult. Még egy-
szer megcsókolta Glaucus homlokát, hajával leszárította róla a hajnali harmatot.
– Áldjanak meg az istenek, athéni – suttogta. – Légy boldog a szerelmeseddel. És jussak eszedbe
néha. Mert rám nincs többé szükség itt e földön.
Azzal elfordult. Lassan osont végig a pallókon, a hajó túlsó felébe. Ott megállt, és mélyen a víz
fölé hajolt. A felcsapódó permet szelíden hűsítette lázas homlokát.
– A halál csókja – suttogta. – Jólesik.
A balzsamos szellő meglibegtette göndör fürtjeit. Nydia kisimította arcából a hajat, szelíd, fényte-
len szemét az égre emelte, az égboltra, amelynek szépségét nem láthatta soha.
– Nem, nem – mondta félhangosan, elgondolkodva. – Nem bírom elviselni; féltékeny, követelőző
szerelmem összetöri a lelkem, őrültségekbe hajszol. Én nyomorult, még újra árthatnék neki. Meg-
mentettem, kétszer is megmentettem. Boldog lehetek, nagyon boldog. Miért ne halnék meg boldo-
gan? Hiszen öröm már nem vár rám, soha többé. Ó, szent tenger! Hallom hívó hangodat. Frissítő,
vidám hang. Azt mondják, ölelésed szégyen, a te áldozataid nem kelhetnek át a Styx vizén. Nos,
úgy legyen. Inkább ne találkozzam vele az árnyak birodalmában, mert ott is vele lesz Ione. Nyu-
godj, nyugodj, szívem. Az ilyen szívre, mint az enyém, nem vár másféle Elysium.
Az egyik hajós félálmában halk loccsanást hallott. Kábán felnézett, a bárka vidáman szelte a hul-
lámokat. Úgy rémlett, mintha valami fehérség lebegett volna mögötte a vízen, de csak egy villanás
volt, és nyomban eltűnt. A hajós a másik oldalára fordult, és álmodott tovább, otthon maradt gyer-
mekeiről.
Ébredéskor a szerelmesek első gondolata egymásnak szólt, de Nydiáról sem feledkeztek meg. Hi-
ába keresték, nem találták. Az éjszaka látták utoljára, azóta senki sem tudott róla. Tűvé tették érte a
hajót, de nem lelték sehol. Nydia, a titokzatos thessaliai leány eltűnt az élők világából. Ők ketten
sejtették, milyen sorsot választott, de hallgattak. Csak közelebb húzódtak egymáshoz (hiszen úgy
érezték, egymásnak ők jelentik az egész világot), a menekülés öröméről is elfeledkezve, sírtak,
mintha testvérhúgukat siratták volna.

Az utolsó fejezel
A TÖRTÉNET VÉGE

Glaucus levele Sallustiushoz, tíz évvel Pompeji pusztulása után

„Athén.
Glaucus szeretett Sallustiusának, légy üdvözölve, jó egészségben! Azt írod, látogassalak meg Ró-
mában. Nem, Sallustius, inkább gyere te ide Athénba! Végeztem a császárváros nyüzsgésével, üres
örömeivel. Ezentúl itt élek, a hazámban. Elveszett nagyságunk szelleme is kedvesebb nekem, mint
nálatok a ti rikító, harsány jólétetek. Számomra sehol másutt föl nem lelhető varázserejük van az
oszlopcsarnokoknak, amelyekben a legszentebbek tiszteletre méltó árnya lebeg. Ilissus olajligetei-
ben még hallom a költők hangját. Az alkonyi felhő olyan, mintha elvesztett szabadságunk halotti
leple volna, és egyszersmind az eljövendő hajnal hírnöke. Mosolyogsz a lelkesedésemen, Sallustius?
Ha már bilincsekben élek, legalább reménykedem, még az is jobb, mint mindenbe belenyugodva fé-
nyesíteni láncainkat. Azt írod, meggyőződésed, hogy úgysem élvezem az életet a bukott nagyság
szomorú színhelyén. Elragadtatással szólsz Róma ragyogásáról, a császári udvar fényűzéseiről.

243
Sallustiusom, non sum qualis eram, már nem az vagyok, aki voltam! Az események kijózanítottak,
egészségem sohasem lesz már a régi, nincs annyi erőm, mint volt, amikor még nem tört rám a be-
tegség, és nem sorvasztott a nyirkos tömlöc. Sohasem tudom kiverni a fejemből Pompeji utolsó nap-
jának sötét emlékeit, az iszonyatos pusztulás és sivárság rémképeit.
Szeretett, feledhetetlen Nydiánk! Árnyának síremléket állítottam, és mindennap elnézem innen, a
dolgozószobám ablakából. Élteti bennem a gyengéd emlékezést, valami jóleső szomorúságot, mert
másként nem áldozhatok hűségének, és titokzatos, korai halálának. Ione szedi a virágokat, amelyek-
ből magam fonok füzért a síremlékre. Nydia méltó volt rá, hogy síremléke Athénban álljon.
Írod, hogy gyarapszik a keresztények szektája Rómában. Sallustius, neked elárulom a titkom. So-
kat töprengtem erről a vallásról, és követőjévé lettem magam is. Pompeji pusztulása után még egy-
szer találkoztam Olinthusszal, megmenekült ő is, de sajnos, egy nappal élte túl csupán a katasztró-
fát, mert fékezhetetlen buzgalma vértanúsorsra juttatta. Tőle tanultam meg, hogy az ismeretlen Isten
keze mentett meg az oroszlántól és a földindulástól. Hallgattam rá, hittem neki, és imádtam az isme-
retlen Istent. Ioném, az én egyetlenem, akit jobban szeretek, mint valaha, ugyancsak elfogadta az új
vallást. Ez a hit, Sallustiusom, bevilágítja a földet, és sugarait, hasonlóan a lenyugvó naphoz, elő-
reveti a jövendőre. Tudjuk, hogy lélekben is, testben is örökre egyek vagyunk. Emberöltők múlhat-
nak el, csontjaink is elporladnak, a föld elpusztulhat, mint a korhadt fa, de az örökkévalóság kör-
forgása nem engedi megállni az élet kerekét, mert az élet elpusztíthatatlan, szüntelen körforgás. És
amiképpen a föld a naptól kapja fényét, a halhatatlan lélek úgy meríti boldogságát az erényből,
amely mosolyra deríti Isten orcáját. Látogass meg, Sallustius, hozd magaddal Epikurus,
Pythagoras, Diogenes tudós papirusztekercseit, és készülj fel rá, hogy vereséget szenvedsz. Vitatkoz-
zunk az Akadémia ligetében az élet valódi céljának és a lélek természetének hatalmas problémáiról.
Megbízhatóbb vezetőnk lesz, mint ők voltak, akiket atyáinknak juttatott a sors.
Ione – ha csak nevét említem, szívem megdobban – itt van mellettem, míg írok. Fölnézek, rám mo-
solyog. A napfény reszket a Hymettus felett, kertemben méhek zümmögnek. És azt kérded, boldog
vagyok-e? Ugyan, mit adhatna nekem Róma, hogy fölérjen azzal, ami Athénban az enyém? Itt min-
den gondolatokra serkent, gazdagítja a lelket. Athéniak mind a fák, a vizek, a dombok, még a
mennybolt is. Tisztán ragyog, pedig korán van még. Athén a világ minden költészetének és bölcses-
ségének szülőanyja. Atriumomban őseim márvány arcmását látom. A Ceramicusban látogatom sír-
jukat. Az utcákon Phidias keze nyomát és Pericles szellemét érzem. Harmodius és Aristogiton min-
denütt jelen van, és szívünkben, az enyémben legalábbis, sohasem lesz halott. Ha van olyasmi, ami
feledtetheti velem, hogy athéni vagyok, és hazám nem szabad, az Ione megnyugtató, éber, sohasem
alvó szerelme, amely új hitünkben új érzéssel gazdagodott. Ilyen szerelemről, bármilyen szépen éne-
kelt is, egyetlen költőnk sem álmodhatott, mert ez hitünkkel elegyedve, hitünk részévé lesz, és tiszta,
nem evilági gondolatokkal ötvöződik. Bizton reméljük, hogy magunkkal visszük majdan az örökké-
valóságba is, és ezért tisztán, szennyezetlenül őrizzük, hogy szégyenkezés nélkül vallhassunk róla Is-
tenünknek. Ez a valódi lényege a mi görög Erosunk és Psychénk homályos meséjének: a szerelem
karjában szunnyadó lélek. És ha részben szerelmünk segít elviselnem szabadságvágyam lázát, akkor
még többet segít vallásom, mert valahányszor fegyvert ragadnék, megfújnám a kürtöt, és rohannék
új Marathonra (ahol már nem vár győzelem), vagy elkeserít a gondolat, hogy hazám tehetetlenül
görnyed Róma súlyos igája alatt, legalább azzal vigasztalódhatom, hogy a földi lét az élet kezdete
csupán, és néhány év dicsősége mit sem számít az örökkévalóság végtelen távlatából, hogy nincs
igazi szabadság, míg porhüvelyünk rablánca le nem hull a lélekről, és akkor tér és idő, mind öröké-
vé lesz. És mégis, Sallustiusom, engedékeny görög vérem néhány cseppje még hitembe is beleve-
gyül. Nem tudok osztozni azoknak a buzgalmában, akik bűnösnek és engesztelhetetlen ellenségüknek
kiáltják ki embertársukat, aki nem hisz abban, amiben mi hiszünk. Én nem borzadok mások hitétől.
Nem merek átkozni senkit, inkább imádkozom az Atyához, hogy megtérjenek. Gyengeségem sok ke-
resztény szemében gyanússá tesz engem, de megbocsátom ezt is. Nem sértem meg nyíltan a tömeg

244
előítéleteit, és ilyen módon megóvhatom hittestvéreimet a törvényes felelősségre vonás veszélyétől
és tulajdon buzgóságuk következményeitől. A mértéktartás szerintem a jóindulat természetes gyer-
meke, egyszersmind tág teret enged ahhoz, hogy másokkal jót tegyünk.
Nos, így élek én, Sallustius! Ilyen az életem, ez a hitvallásom. Ilyenformán örülök életemnek, és
várom a halált. Nos, Epikurus kedves, vidám tanítványa, te… De gyere, és lásd meg magad is, mifé-
lék a mi örömeink, reményeink, és belátod majd, hogy sem a fényes császári lakomák, sem a zsúfolt
cirkuszok lármája, sem a zajos fórum, sem a fényes színházak, a pompás kertek, sem a római fürdők
gyönyörűségei nem adhatják meg azt a zavartalan, derűs boldogságot, amely miatt oly indokolatla-
nul sajnálkozol athéni barátod, Glaucus sorsán. Búcsúzom!”

Csaknem tizenhét évszázad pergett le addig, amíg Pompeji városát kiásták néma sírjából.65 Az idő
nem homályosította el eleven színeit. Falain a festmények üdék, mintha tegnap festették volna őket,
egyetlen árnyalat sem fakult meg a gazdag mozaikpadlózatokon, a fórumon ott állnak a félbeha-
gyott oszlopok, amelyeket már nem fejezhettek be a kézművesek, a kertekben az áldozati tripus, az
atriumokban a kincsesládák, a fürdőkben a vakarók, a színházakban a jegykezelők helye, a fogadó-
szobákban a lámpák, a tricliniumokban az utolsó lakoma maradványai, a hálószobákban az egykori
szépségek illatszerei és arcfestékei, és mindenütt ott hevernek az emberi csontok, azoknak a csont-
vázai, akik valaha e fényűző élet kicsiny, de pompás gépezetének rugóit mozgatták.
Diomedes házában a boltozatos pince mélyén húsz csontvázat találtak, az ajtó közelében, köztük
volt egy csecsemőé is. Valamennyit belepte a finom porral kevert hamu, amely feltehetően lassan
szitált a réseken keresztül, míg végül megtöltötte a helyiséget. Ugyanitt ékszereket is találtak, pénz-
érméket, karos fáklyatartókat, amelyek már senkinek sem világítottak, megkocsonyásodott bort az
amforákban, mindazt, ami meghosszabbíthatta volna az élet kínjait. A nedvességtől megkötött ho-
mok, mint valami öntőforma, megőrizte a csontvázak egykori alakját, és a látogató ma is láthatja
egy karcsú nyak és a fiatal, kerek kebel lenyomatát, a tragikus sorsú Julia emlékét. A kutatók úgy
vélik, hogy a pince levegője valószínűleg fokozatosan telítődött a kénes gázokkal, az ott meghúzó-
dok az ajtóhoz rohantak, amelyet azonban kívülről már eltorlaszolt a vulkáni hamu, és míg haszta-
lan próbálták kifeszíteni, a fojtó gázoktól megfulladtak.
A kertben is találtak egy csontvázat. Kezében még ott volt a kulcs, és mellette egy zacskó pénz.
Valószínűleg a ház ura volt, Diomedes, a szerencsétlen ember, talán a kerten át akart menekülni, és
vagy a mérges gáz, vagy egy kődarab végzett vele. Néhány ezüstkehely mellett még egy csontváz
hevert, valószínűleg az egyik rabszolgáé.
Sallustius és Pansa háza, Isis temploma, a szobrok mögé rejtett szemfényvesztő masinákkal, az
orákulum rejtekhelyével, most nyitva áll a kíváncsi látogatók előtt. A templom egyik kamrájában
hatalmas csontvázra bukkantak, mellette bárd hevert; a bárddal két réteg falat sikerült áttörnie, de a
szerencsétlen nem jutott tovább. A város közepén találták azt a csontvázat, amelyik mellett nagy ha-
lom pénz volt, és az Isis-szentély sok titokzatos kegytárgya. A halál ott érte utol a pénzsóvár papot,
és Calenus ugyanúgy elpusztult, mint Burbo. Az ásatások során az eltakarított romok alatt megtalál-
ták egy férfi csontvázát, amelyet a rádőlt oszlop kettémetszett. Különös koponyaalkata határozottan
magán viseli a fejlett értelem és a legrosszabb emberi tulajdonságok bélyegét. A lelet izgatott talál-
gatásokra késztette Spurzheim elméletének idezarándokolt híveit. És végül: annyi évszázad múltán
az utas végigjárhatja a tágas villát, amelynek fortélyosan kiképzett galériáin és szobái bonyolult la-
birintusában gondolkodott, okoskodott, álmodott és vétkezett valaha Arbaces, az egyiptomi.
És jött egy idegen, a távoli barbár szigetről, amelynek puszta említésétől is elborzadt a császári
Róma, megpihent a fönséges, szelíd campaniai tájon, látta egy örökre letűnt társadalmi rend tanúit,
és megírta ezt a történetet!

65
Elpusztult i. sz. 79-ben, maradványait először 1750-ben fedezték fel.

245
 Tartalom

I. könyv
I. FEJEZET
KÉT POMPEJI ÚR
II. FEJEZET
A VAK VIRÁGÁRUSLÁNY ÉS A DIVATOS SZÉPSÉG – AZ ATHÉNI VALLOMÁSA –
AZ OLVASÓ MEGISMERKEDIK AZ EGYIPTOMI ARBACESSZAL
III. FEJEZET
GLAUCUS ELŐDEI – POMPEJI VILLÁINAK LEÍRÁSA – EGY KLASSZIKUS LAKOMA
IV. FEJEZET
ISIS TEMPLOMA – ISIS PAPJAI – MEGMUTATKOZIK ARBACES JELLEME
V. FEJEZET
MÉG NÉHÁNY SZÓ A VIRÁGÁRUSLÁNYRÓL – BIMBÓZÓ SZERELEM
VI. FEJEZET
A MADARÁSZ ISMÉT LÉPRE CSALJA A MADARAT, AMELY PEDIG MÁR KIS HÍJÁN ELRÖPPENT, ÉS
KIVETI HÁLÓJÁT AZ ÚJABB ÁLDOZATRA
VII. FEJEZET
A POMPEJI NAPLOPÓK VIDÁM ÉLETE – RÓMA FÜRDŐINEK KICSINYÍTETT MÁSA
VIII. FEJEZET
ARBACES TISZTESSÉGTELENÜL JÁTSZIK, ÉS NYER

II. könyv
I. FEJEZET
EGY POMPEJI LEBUJ ÉS A KLASSZIKUS CIRKUSZ HŐSEI
II. FEJEZET
KÉT ÉRDEMES FÉRFIÚ
III. FEJEZET
GLAUCUS ÜZLETET KÖT, AMELYÉRT KÉSŐBB MÉG NAGY ÁRAT FIZET
IV. FEJEZET
GLAUCUS VETÉLYTÁRSA ELŐRETÖR A VERSENYBEN
V. FEJEZET
A SZEGÉNY TEKNŐS – ÚJ FORDULAT NYDIA ÉLETÉBEN
VI. FEJEZET
A BOLDOG SZÉPSÉG ÉS A VAK RABSZOLGALÁNY
VII. FEJEZET
IONE CSAPDÁBAN – AZ EGÉR MEGKÍSÉRLI ÁTRÁGNI A HÁLÓT
VIII. FEJEZET
AZ EGYIPTOMI MAGÁNYOS MONOLÓGJA – JELLEMRAJZA
IX. FEJEZET
MI VÁR IONÉRA ARBACES HÁZÁBAN? – A RETTEGETT ELLENSÉG HARAGJÁNAK ELSŐ JELE

III. könyv
I. FEJEZET
A POMPEJ1 FÓRUM – AZ ELSŐ. KEZDETLEGES SZERKEZET, AMELYNEK SEGÍTSÉGÉVEL A
VILÁGTÖRTÉNELEM ÚJ FEJEZETE ÍRÓDOTT
II. FEJEZET
CSÓNAKÁZÁS DÉLIDŐBEN A TIRRÉN-TENGEREN
III. FEJEZET

246
A GYÜLEKEZET
IV. FEJEZET
SEBESEN FUT A SZERELEM PATAKJA – MERRE TART VAJON?
V. FEJEZET
NYDIA TALÁLKOZIK JULIÁVAL – A MEGTÉRT FIVÉR POGÁNY HÚGÁVAL BESZÉL –
MIT TUD EGY ATHÉNI A KERESZTÉNYSÉGRŐL?
VI. FEJEZET
A KAPUS – A LEÁNY – ÉS A GLADIÁTOR
VII. FEJEZET
EGY POMPEJI SZÉPSÉG ÖLTÖZŐSZOBÁJA – FONTOS BESZÉLGETÉS JULIA ÉS NYDIA KÖZÖTT
VIII. FEJEZET
JULIA FELKERESI ARBACEST – A TALÁLKOZÓ KÖVETKEZMÉNYE
IX. FEJEZET
VIHAR DÉL-ITÁLIÁBAN – A BOSZORKÁNY BARLANGJA
X. FEJEZET
A LÁNGGAL ÖVEZETT ÉS SZOLGÁLÓJA – KI OLVASSA EL A SORS VÖRÖS BETŰKKEL ÍRT JÓSLATÁT?
XI. FEJEZET
ÚJABB ESEMÉNYEK – A CSELSZÖVÉS SZÁLAI SŰRŰSÖDNEK – ELKÉSZÜLT A HÁLÓ, DE GAZDÁT
CSERÉL

IV. könyv
I. FEJEZET
NÉHÁNY GONDOLAT A KORAI KERESZTÉNYEK BUZGÓSÁGÁRÓL – KÉT FÉRFI VESZEDELMES
ELHATÁROZÁSRA JUT – A FALAKNAK IS FÜLÜK VAN, KIVÁLT A SZENT FALAKNAK
II. FEJEZET
EGY KLASSZIKUS HÁZIGAZDA, A SZAKÁCS ÉS KONYHÁJA – APECIDES MEGLÁTOGATJA IONÉT –
A TESTVÉREK BESZÉLGETÉSE
III. FEJEZET
DIVATOS TÁRSASÁG – LAKOMA POMPEJI MÓDRA
IV. FEJEZET
A TÖRTÉNET MENETÉT MEGÁLLÍTJA EGY KIS KÖZJÁTÉK
V. FEJEZET
A BÁJITAL ÉS HATÁSA
VI. FEJEZET
TÖBB SZEREPLŐ IS TALÁLKOZIK – MINDEN PATAK A MAGA MEDRÉBEN FUT, MÉGIS EGYAZON
ÖBÖLBE SIET VALAMENNYI
VII. FEJEZET
AMELYBEN AZ OLVASÓ MINDENT MEGTUD GLAUCUS ÁLLAPOTÁRÓL – A BARÁTSÁG PRÓBÁJA –
AZ ELLENSÉGES ÉRZÉSEK MEGENYHÜLNEK – A SZERELEM VÁLTOZATLAN, MERT A SZERELEM
MINDIG VAK
VIII. FEJEZET
ÓKORI TEMETÉS
IX. FEJEZET
AMELYBEN IONÉT ÚJABB VÁRATLAN CSAPÁS ÉRI
X. FEJEZET
NYDIA ARBACES HÁZÁBAN – AZ EGYIPTOMI MEGSAJNÁLJA GLAUCUST – AZ EGYÜTTÉRZÉS
TÖBBNYIRE ROSSZKOR JÖTT VENDÉG A BŰNÖSNÉL
XI. FEJEZET
NYDIA A BOSZORKÁNY SZEREPÉBEN
XII. FEJEZET
A DARÁZS BEMERÉSZKEDIK A PÓK HÁLÓJÁBA
XIII. FEJEZET
A RABSZOLGA JÓSLATOT KÉR – A VAK IS BOLONDDÁ TEHETI AZT, AKI ÖNMAGÁT ELVAKÍTJA – KÉT
ÚJABB FOGOLY EGY ÉJSZAKÁN
XIV. FEJEZET

247
NYDIA SZÓT VÁLT CALENUSSZAL
XV. FEJEZET
ARBACES ÉS IONE – NYDIA ELJUT A KERTIG – VAJON SIKERÜL-E A SZÖKÉS, HOGY MEGMENTHESSE
AZ ATHÉNIT?
XVI. FEJEZET
A VIDÁM CIMBORÁK GYÁSZOLJÁK SZENVEDŐ HŐSEINKET – A TÖMLÖC ÉS LAKÓI
XVII. FEJEZET
ÚJABB FORDULAT GLAUCUS SORSÁBAN

V. könyv
I. FEJEZET
ARBACES ÁLMA – AZ EGYIPTOM l KÜLÖNÖS LÁTOGATÓJA – INTŐ JELEK
II. FEJEZET
AZ AMFITEÁTRUM
III. FEJEZET
SALLUSTIUS. ÉS NYD1A LEVELE
IV. FEJEZET
ISMÉT AZ AMFITEÁTRUMBAN
V. FEJEZET
A RABOK TÖMLÖCE ÉS A HALOTTAK ODÚJA – A GYÁSZ NEM ISMER RETTEGÉST
VI. FEJEZET
CALENUS ÉS BURBO – DIOMEDES ÉS CLODIUS – A VIDÁM LEÁNY AZ AMFITEÁTRUMBÓL ÉS JULIA
VII. FEJEZET
PUSZTULÁS
VIII. FEJEZET
ARBACES TALÁLKOZÁSA GLAUCUSSZAL ÉS IONÉVAL
IX FEJEZET
A KÉTSÉGBEESETT SZERELMESEK – EMBERI DOLGOK
X. FEJEZET
A REGGEL – NYDIA SORSA
AZ UTOLSÓ FEJEZET
A TÖRTÉNET VÉGE

248
 KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ
A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL
SZEDTE ÉS NYOMTA A SZIKRA LAPNYOMDA (87-341)
FELELŐS VEZETŐ: CSÖNDES ZOLTÁN VEZÉRIGAZGATÓ

KÉSZÜLT BUDAPESTEN. 1987-BEN

A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL MÉSZÁROS KLÁRA VETETTE EGYBE

FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁRADY SZABOLCS
A KÖNYVET KÁLLAY JUDIT TERVEZTE
MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 63 000 PÉLDÁNYBAN. 27.25 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 4333 7

249