Vendéghányás

a gyula sztori

írta:
Szerda Úr

pohárKöszöntő
Kedves Olvasó!
Először is had ’ köszönjem meg, hogy kezedbe vetted ezt a könyvet.
Az a tény, hogy ezt a sorokat olvasod, azt bizonyítja, hogy régóta követed a munkásságom
és tartozol a Szíveslátás, Vendéghányás című blog családias kis csapatába. Talán jól
tudod, hogy mikor a blogolást elkezdtem, teljesen más tematika jellemezte az első
posztjaimat. Hosszú és rögös úton jutottunk el közösen idáig, hiszen együtt formáltuk a
stílust, Te a kommentjeiddel, pozitív, vagy éppen negatív kritikával, amiből mindig volt erőm
tanulni. Nem csak arra vagyok büszke, hogy közel nyolc éve együtt vagyunk, hanem arra is,
hogy ez idő alatt olyan törzsgárda alakult ki körülöttünk, akikben sok közös tulajdonság van,
még ha messze is élünk egymástól, más munkát végzünk, vagy éppen más pártra húzzuk
az ikszet. Az ilyen jellegű kötelék manapság ritka, a személytelen újságírás mellett, a
vlogok és a kamu influenszer jelenség mellett, mi mégis stabilan kitartunk és ha egy-egy
posztomra kevesebb olvasás is jut, mint ahány like feszül az újkori internetes sztárok
tangás picsáján, én mégis boldog vagyok, mert tudom, hogy van értelme annak amit
csinálok.
Bevallom sokszor nekifutottam a könyvnek. Először 2015-ben, aztán 2017-ben. Mind a
kétszer kudarcot vallottam, mert elkövettem azt a hibát, hogy a blogban tálalt sztorikat,
kronológiai sorrendbe fűzve, kicsit átírva akartam egy egészet alkotni. Ez hiba volt. A blog
mint platform tökéletes arra, hogy emlékekből merítve, impulzusok, pillanatnyi impressziók
által leírjam a gondolataimat. Akár azt is megtehettem , hogy minden posztot teljesen más
stílusban írok, Ti mégis tudtátok, hogy a billentyűzetet koptató ember én vagyok. A könyv
picit más. Itt ügyelni kell arra, hogy elejétől a végéig megközelítőleg ugyanazt a stílust
hozzam, ráadásul múlt időben, ami rendesen megakaszt néha. Most például egy
Budapestről Székesfehérvárra tartó vonaton zötykölődök , ami tovább megy Tapolca felé és
olyan geci meleg van, hogy rendesen fantáziálok arról, hogy leveszem az összes ruhámat a
picsába. A nagy írók azt mondják, hogy teljesen mindegy, hogy mit írsz, csak írjál. Én nem
hiszek ebben. Gyakorlásnak biztosan jó lehet, de ha értéket akarunk átadni, ahhoz kicsit
mélyebbre kell mászni. Persze mit nevezünk értéknek? A Vendéghányást? Azt, hogy pisi-
kaki sztájlban elmesélem, hogy hogyan vertünk át egy rakat embert, hogyan húztunk le
pénzzel másokat, hogyan szolgáltunk fel moslék kaját meg úgy összességében, hogyan
éltük meg a kétezres évek elején és közepén azt a vendéglátást, amely szomorú lenyomata
volt az egykor jóval nívósabb Magyar szíveslátásnak . Na Jó, lehet, hogy baszottul nem
érték. Lehet, hogy csak egy memo bogyó azoknak akik átélték ezt. Lehet, hogy csak
megmosolyogtató olvasmány azoknak akik nem élték át, de érdeklődnek a téma iránt. De
nem is számít. Mert még ha nem is érték, a szó klasszikus értelmében, attól még valós.
Valós mert megtörtént és a Ti történeteitekből is pontosan tudom, hogy nem csupán velem.
Így ez a könyv, nem az én könyvem, hanem minden olyan vendéglátósé , aki a szférán belül
átélt hasonlókat.
Az elkövetkező háromszázezer karakterhez ajánlásom alapján végy egy kellemesen hidegre
hűtött tyúkoskólát , dőlj hátra a székben és repüljünk vissza egészen 2003-ig, amikor is az
egész elkezdődött. Jó szórakozást kívánok! A hányás nem jelent kizárást!

Hangulatkeltés
Ááá Ferikém de jó, hogy látlak. Á igen üdülni voltunk a családdal egy hétre. Hogy-hogy hol?
Hát a zánkai kempingben! Ide se megyek többet abban biztos lehet az atyaúristen! Ilyen
szar egy szolgáltatást még a világ nem baszott össze, mintha minden tanulatlan tolvaj
frátert összegyűjtöttek volna egy helyre és beolvasztották volna abba leharcolt gyártelepre
amit kempingnek hívnak. Sátorral mentünk, de aztán a Gizi véletlenül a konyhakéseket is
belerakta a ponyva mellé aztán mire legurultunk a ladával, a rázkódástól szerteszét
vagdalta azt. Ez volt az első, nem hiszem el, hogy az a mocskos tolvaj banda a balatoni
utakat nem tuggya megcsinálni, pedig ha valahol akkor ottan van iparűzési adó meg
miegymás. Na mindegy, szóval estére megérkeztünk és csak ott vettem észre, hogy
szíjjelszakadt , a ponyva, hát a gyerekek álmosak voltak én meg szomjas, mégse
hagyhassam ott őket fedett ég alatt. Elmentem a recepcióra venni sátrat. Tizenötezer.
Basztál már ilyet? Tizenötezer!! A napi 4900 forint parcella pénz, idegenforgalmi adóval
együtt is sok ötünkre naponta. Ennyiért már sátrat is kéne biztosítaniuk. Tiszta lehúzás.
Még jó, hogy áramot nem kértünk, mert azt meg óraállás alapján elszámolják. Láttál te már
ilyen mocskos tolvaj bandát? Én Sem. Nadevárjáál , ez még csak a kezdet, lefektettem a
kölköket, a Gizi meg elment a vizesblokkhoz a kisrezsóval sütni egy kis rántottát estére,
mert nem szeretek éhesen kocsmába menni. De ez is milyen már? Valami rohadt vén
keletnémet dagadt moslék, ott szárította a haját a tükör előtt. Érted? A saját hazámban
ilyenre kell várnom, hogy normálisan megvacsorázhassak. Há mérnem a francos
lakóbuszában szárítgatta a haját? Nekik telik rá. Csak a szerencsétlen magyart húzzák le
még ezzel is. Na de visszajött a Gizike, addigra már bevertem három sört, megettem a
szokásos esti nyolctojásosomat , aztán elindultam a krimóba. De ez hallod megint milyen
már? Leültem egy asztalhoz, vártam majdnem HÁROM percet mire oda méltóztatott jönni a
pincér, aztán ilyet szól; GUTEN ABEND! Hát én azt hittem beszarok. Mit képzel ez, most
mondd meg? Lemegyek a saját hazámban egy üdülőben és germánul pofázik a szolga. Ha
nem lettem volna olyan fáradt bizisten lekevertem volna neki egy taslit, hát most mondd
meg Ferikém, hogy képzeli ezt? Németül akar velem beszélni, ez is utolsó ndk-s bérenc, aki
fényesre nyalja a keletnémet valagát pár márkáért cserébe aztán este meg eljátssza a
putriban a csekovicsot! Na mindegy is, mondtam neki, hogy fröccsöt kérek. Erremeg
visszakérdez a parasztja, hogy milyet? Láttál már ilyet? Mondtam is neki, hogy téged se
tanítottak meg az oskolában , hogy a fröccs az száraz borból két deciliter, meg egy deciliter
szóda. Nekem kell megtanítani az uraságát, hogyan készítik a fröccsöt. És még ezután is
visszapofázott, hogy nem úgy értette hanem, hogy milyen borból, mert van száraz borból is
hatféle. Látod? Hát ez is milyen már? Sírnak a balaton parti vállalkozók, hogy nincs vendég,
de ötféle bort azt tudnak tartani mi? Hát kérdem én minek? Az én időmben kétféle bor volt,
fehér meg vörös. És örültünk neki, nem itten pompáztunk talpas kelyhekkel meg minden. Na
aztán rámutattam az egyik balatonira, hogyha már eljöttem akkor helyi bort igyak , aztán le
is mérte, SZÁZNEGYVEN forintért! Én azt hittem ott üt meg a guta. Mondtam is, hogy
fiacskám ne szórakozz nem kértem én unikumot, de csak bólogatott a ficsúr, hogy bizony
ez a fröccs ára. Gondoltam ha már kikértem akkor megiszom, mégse legyek paraszt.
Ivásról jut eszembe gyere Ferikém, a Gizi pakolt el Königaverrt, a lidlibe vette 89 forint
dobozja nekije. Még pincehideg. Naszóval míg a fröccsöt iszogattam, ami az egyetlen jó
dolog volt aznap este, látom ám, hogy kivételeznek a némettel. A két tulajdon szememmel
láttam, hogy a keletnémetjét hallod, két perc huszonhat másodperc alatt köszöntötték.
Engem meg három perc után csak. Lenézik a magyart, mert a keletnémet többet fizet. Úgy
riszálták nekik, meg hajlongtak előttük mint a hippo izé, tudod, mondjad már. Az a film
amiben az a epres vagy eperjes. Na azaz Hippolyt, úgy hajlongtak mint a Hippolyt. Meg a
televízió. Azon is kiakadtam. Hát aznap volt a Csonttörő címvédő boxmeccse, erre meg azt
a rohadt német futballt kellett nézni. Felháborító. Másnap elmentünk a közértbe, te hát ott
minden olyan drága, hogy nekem a derekamon jött ki a fájdalom. Igaz nem sok mindent
kellett venni, mert otthol a teszkóban bevásároltunk, konzerveket, meg a Gizi fagyasztott le
pörkültet , de azért a pékárut csak frissen veszi az ember. Hát a fehér kenyér kilója kétszáz
forint volt. Otthol meg csak százötven. Tolvajbanda ez is. Tudod Ferikém azt utálom, hogy
ittenvan a jó magyar történelem, vannak népi ételeink meg italjaink aztán mégsincs sehol
semmi. Mutass egy büfét a parton ahol lehet hekk halat enni? Hát keresni kell. Egy jó
lángost nem tud enni az ember, mert mindenhol girosz van, meg látványkonyha, aquapark
meg diszkó. Hát ez van a németnél is? Miért nem azt adjuk ami náluk nincsen? Normális
pörkültet , lángost, hekket, grízes tésztát, bort meg pálinkát szép magyar néptáncosokkal.
Minek ide ez a sok külföldi szenny? Szégyen Ferikém szégyen! A saját akaratunkbúl
vagyunk a keletnémet szolgája. Na mindegy Ferikém, mostan megyek mert a Gizivel
megyünk a teszkóba, le van árazva a steffl.

Bevezető
A tarkómon ömlött a víz és egy ízléses családi ház portája előtt üldögéltem, hanyagul a
virágágyásban. Valami olyasmit mondtam az előttem ülő csajnak, hogy szerintem az a
gimnázium ahova beadta a jelentkezését, nagyjából annyira válik hasznára majd, mint ló
tenyésztőnek a giroszkóp ismerete, de mire az érvelést kifejtettem volna, sugárban
kezdtem el hányni. Jutott belőle mindenhova, a lányra, a virágágyásra és a saját lábamra is.
Nem tudom, hogy mi vezérelt, mikor a vörös színű, nyúlós hányadékkal tartíkott liliomot
letéptem, majd neki adtam, de arra nagyon emlékszem, hogy legbelül jó ötletnek tűnt.
Ekkor voltam 13 éves és ez volt az első bebaszásom. A srácokkal felmentünk a koszos kis
iparvárosunk szélén található dombra, ahol az egyik mobilszolgáltató antennái, meg tornya
adták a mobiljelet és ott az erdős részen, egy tisztáson piknikeztünk. Nyolcan, vagy tízen
lehettünk és bőven elég volt egy liter vodka, némi fanta narancs és két liter koccintós
vörösbor, hogy mindannyian készre tegyük magunkat. A vodkát a régi fajta, még
visszaválthatós fantáspalackba töltöttük bele, mikor leittunk belőle annyit, hogy kábé egy az
egyben lehessen hígítani. Aztán jött a vörösbor. Persze nem először ittam akkor, mondhatni
már gyakorlott koca-piás voltam. A srácokkal a pannon likőrgyár által forgalmazott
gyümölcsvodkákat vettük, ami a ezer forintba került a vásárcsarnok oldalában található
non-stop-ban. Néha sört is ittunk, de szűkös anyagi keretünk inkább indokolta a rövid
fogyasztását. Még arra is tisztán emlékszem, hogy azon a hirtelen meleg napon, azért
mentünk fel a westeltoronyhoz , mert május elseje volt és kibaszottul nem akartunk a
proliktól nyüzsgő városban caplatni, ahol még a legundorítóbb kocsmát is ellepték ilyenkor
a népek. A nagy hányás után a többiek valahogy hazavittek, de nem azért mert nem tudtam
volna magamtól menni, hanem inkább mert nem akartam. Az a fajta részeg vagyok, aki
ájulásig tud inni, a rosszullét, vagy az álmosság ritkán kerülgetett csak. A következő
részegség, már jóval tudatosabb volt, például okosan kihagytam a borféléket a
repertoárból, mert már akkor jól tudtam, hogy a minőségnek ára van, s bármennyire is a
célomra fókuszálok, bizonyos szint alá leadni nem akartam. Pár hónap telt el, s azon
kaptam magam, hogy a helyi rock-kocsmában vagyok az unokatesómmal, aki két évvel
idősebb volt nálam és rohadtul vágta az összes limp bizkitet, meg hasonló zenét, felállást
meg ep-ket húsz évre visszamenőleg és együtt ittuk a sört, meg néha azt a
cserkópálesznek csúfolt kommersz valamit 90 forintért. Volt két tag a pult mögött, már
rohadtul nem jut eszembe mi a nevük, mert elbaszott egy gyökerek voltak, viszont ahogy
mozogtak, meg ahogy buliztak az nagyon is bejött. Lényegében minden péntek-szombaton
bementek a kocsmába délután kettőkor, aztán végigitták a napot, miközben néha kinyitottak
pár sört a vendégeknek. Kibaszottul ideális jövőképnek tűnt, egy magamfajta célok nélküli
csávónak. Jó közösségben, metált hallgatva minden hétvégét szétbaszva tölteni, miközben
még lóvét is kapsz. Elég meggyőző érv volt az is, hogy nagyjából már akkor sejtettem, hogy
az olyan faszom melók mint ami a városban akkor éppen volt, záros határidőn belül
robotizálva lesznek, de enni meg inni mindig akarnak majd az emberek, s hiába a sok sci-fi,
ha a részeg emberek zöme egyedül akarna inni, akkor elég lenne kibaszkodni a kólás
automaták helyett sör, meg rövides gépeket és kocsmákra se lenne szükség. Felismervén,
hogy ez az elmélet csupán egy disztópia, könnyűszerrel és boldogan jelöltem az a
Vendéglátást a középsulis papíron, amivel eléggé beszoptam, mert a német tanárnőm
három éve folyamatosan megbuktatott, amiért egyszer beszóltam, hogy geciundorítóak a
műkörmei. Mentségemre szóljon, hogy akkor még nem igazán értettem, hogy hogyan
működik a világ, s fő nemezisem, gyermekkori fantáziáim fő alanya Jutka néni, azért rendre
megvágott. Nem is kerültem be első körrel vendéglátósnak, hanem baszod
villanyszerelőnek, ami biztos tök jó szakma, olyan antiszoc arcoknak akik precízek, meg
tudnak bajuszt növeszteni és jól áll nekik a kantáros nadrág. Én meg egyik se voltam, így a
nyarat a német tanulás mellett főleg káromkodással, duzzogással kevert önigazolással,
meg a kocsmába járással töltöttem. Bátran kijelenthetem, hogy mire a középsuli első napját
elkezdtem, már törzsvendégnek számítottam a kricsmiben , sőt néha, nagyon ritkán még
azt is megengedte a tanyasi banderasra hasonlító pultos csávó, hogy kinyissam a sörét,
meg kitöltsem az unikumját, amíg ő valamelyik tini picsát hegesztette a raktárban, de ez
még messze volt a valós gyakorlattól. A szeptember viszont hamar eljött és én ott álltam
azzal a rezgősen, rugózó alkatommal az új sulim tornatermében, feszülős fehér nejlon
ingben és végig arra gondoltam, hogy egyrészt mennyi sok retek fasztestű lesz az
osztálytársam, másrészről meg, hogy milyen széles skáláját képes képviselnie a proliknak
ez az új dimenzió. A gladiátorképzőnek is csúfolt középiskoláról csak annyit érdemes tudni,
hogy ez a magyar mos eisley, ahol a környék leghitványabb söpredékét próbálják meg
szakmához juttatni. Emellett valamilyen általam ismeretlen oknál fogva, a város néhány elit
kölyke is ide járt, de voltak itt szociálisan hátrányos gyermekek, lomis cigók , fiatalkori
 drogfüggők és olyan srácok is akik hétvégente már valami közeli diszkóban dolgoztak
kidobóként. A vegyes társaság alapját leginkább az adta, hogy a bőrdíszműves szakmától,
a kereskedelem marketingen át, az asztalos, a villanyszerelő és környezetvédelmi és
vízgazdálkodási szakokat is itt tanították. Évfolyamonként 10-12 osztály indult, amik
jellemzően vegyesek voltak, példának okáért én mind villanyszerelő egy osztályban voltam a
vendéglátósokkal. Logikus mi? Mindenesetre én örültem ennek, mert így kevesebb
adminisztrációt jelentett az áthelyezési kérelmem, amit bő fél év alatt abszolvált is a suli,
igaz, anyám családipótléka belekerült egy borítékba amit a még ötven felett is basznivaló
igazgatónő zsebre tett a privát konzultáció végén. Kamaszodó éveimben ekkor voltam
leghálásabb anyámnak, mert nem csak megmentett attól a ténytől, hogy az iskola logójával
ellátott kantáros nadrágban kelljen a gyakorlati oktatásvezetőm a kertjében medencét
ásnom , de egy csapással bekerülhettem a Tölgy Büfébe, ami a világ egyik leghitványabb
bányász-kocsmája volt, de soha olyan boldogan nem ment még gyerekmunkás dolgozni,
ahogy én igyekeztem oda az első napomon. Ez a hely, igazából semmi másra nem volt jó,
mint hogy megtanuljam az olyan alapokat, mint a sörcsapolás, a fröccsök fajtáit és azt,
hogy hogy töltsek csuklóból úgy 4,2 centet, hogy az alkeszok ne vegyék le, hogy a feles, az
igazából konvergál az eus szabvány felé. Persze az se volt utolsó, hogy a baszatlan kis
főnökasszonyom felvett kisegítőnek az iskolai gyakorlat mellett, ami jelentős anyagi
emelkedést jelentett az amúgy igen szerény életkörülményeimhez . A helyet viszont hamar
kinőttem, ami azért meglepett, hiszen nem vagyok egy ugrálós fajta, legalábbis akkoriban
még nem voltam, így a család kapcsolati hálóján keresztül hamar bekerültem a város másik
végében található Hajnalka Panzióba. A két hely nívóbeli különbsége jelentős és nem csak
annyiban, hogy a panzióban nem voltak lerúgva a piszoárok, hanem elegáns ruhában ételt,
ráadásul kulinárisan magas minőségű ételt szolgáltak fel, hozzá illő borokkal, amiből a
választék se volt kicsi. A legótvarabb krimóból, egy ugrással jutottam az agglomerációban
elérhető legjobb melegkonyhás helyre, ami fejlődésre sarkallt, s bár sosem gondoltam
volna, de megszállottja lettem az egésznek. Rájöttem, hogy az íz-érzék képességem
messze átlag feletti, faltam az új dolgokat, egy nap alatt betanultam a teljes étlapot, ami
százhetven fogásból állt, de nem csak az árakat, illetve a hozzájuk passzoló köretet tudtam,
hanem a teljes ételkészítési metódust is. Amíg suliban voltam, basztam a tananyagra, az
akkor frissen kijött Anthony Bourdain könyvet olvastam és mire befejeztem a 9. osztályt rég
túlvoltam a Túrós Emil féle receptkönyvnek csúfolt szakadt szürke irományon át, az összes
Magyar tanmesén . Nagyívben szartam le, hogy a haverok röhögnek rajtam, hogy fehér ing,
mellényben mászkálok gyakorlatra, engem akkor és abban a közegben, olyan szinten
nyűgözött le az egész szcéna sajátossága, amihez hasonlót addig még csak elképzelni sem
tudtam. Italokat elemeztem, sörhőmérsékletről tanultam és bátran, sőt büszkén jelentettem
be bárkinek, hogy az év végére az én tudásommal már simán letenném a szakvizsgát.
Persze senki sem figyelt rám, ám ez nem vette el a kedvemet. Akkoriban volt egy csajom,
afféle első nagy szerelem, amit inkább hajtott a vágy, mintsem az érzések. Egyrészt neki
köszönhetően, másrészt az életkorom miatt sem, tudtam még azon a nyáron munkát
vállalni, pedig bármit feladtam volna azért, hogy szezonmunkához jussak a balatonon.
Görcsösen olvastam az akkor még platformnak számító Bazárt és naponta megjelenő
megyei hírlap állás rovatait, ahol mint hamupipőke a hercegére vágyakozva, karikáztam be
a szimpatikus cellákat. Már akkoriban volt egy olyan érzésem, amit csak később tudtam
megfogalmazni, hogy milyenné akarok válni, de mint rutin, tapasztalat és világlátás híján,
még csak szavakba se tudtam önteni. Azon a nyáron, valójában nem sok dolog történt, a
gyakorlatot adó helyem, nem tudott sokat fogadni engem, mert nem múltam még el 16
éves és ahhoz túl sok rendőr és közhivatalnok járt oda, hogy be merjék vállalni azt, hogy
stikliznek a sulis gyakorlattal, így a nyár nagy részét otthon töltöttem, meg azzal a csajjal
mászkáltam le a parkba. Néha ha úgy alakult lementünk a balatonra, ami a tó közelsége
miatt, nem volt egy óránál nagyobb utazás, így már akkor jól szemügyre tudtam venni az
ottani életet, ahogy a pultosok az asztalon táncolnak, ahol még a legótvarabb lángossütő is
egy izgalmas nyári kalandnak ígérkezett. A nyarat egy közös baráti héttel zártuk le, amikor
is a csajomnak a szepezdi nyaralóját töltöttük meg vagy tízen. Bár akkoriban már rutinosan
piáltam, mégis sokkal inkább vágytam a házban történő tivornya helyett arra, hogy a parton
hesszelve leshessem a bulihelyeket. Elég szar dolog ezt kijelenteni, de rohadtul nem
élveztem az ottlétet. A saját határaikat feszegető 14-5 éves hülyegyerekek voltunk, akiknek
a legnagyobb szórakozása a teszkós vodka piálása volt, meg az, hogy a fiúk felvegyék a
csajok tangáit és abban pózoljanak, ugyanazt a zenét hallgatva mint otthon. Semmilyen
újdonság, varázs, vagy éppen nyugalom nem járt át, mert egyrészt figyelnem kellett, hogy
senki ne zúzza le a kérót, másrészt meg egy teljes hét összezárva a legjobb haverjaiddal,
még akkor sem feltétlen a legjobbat hozza ki belőled, ha amúgy minden oké. Pedig minden
oké volt, Gábor Úrral, rendesen toltuk a rövidet és a többi spanom a Tomci, meg a Márk is
rendesen benne volt minden faszságban, olyannnyira, hogy még egy szál spanglit is
szereztünk, amit MI6-et megszégyenítő szervezés keretében, egy szerdai “trükkös nap”-
nak hívott fedőakció keretében el is pöfékeltünk. Nem tudtam megfogalmazni, de többre
vágytam, többre annál, minthogy a saját seggemen ülve basszak be minden nap. Ó
gyermeki tudatlanság, mennyit röhögök még ezen ma is, kiváltképp amikor meghallom
geszti szánalmas szóviccei között az egyetlen rímpár, amellyel erőltetve is, de tudok
azonosulni; “És az akarok lenni, ami akkor voltam, Mikor az akartam lenni, ami most
vagyok.”

Irány a balaton
Majdnem egy év telt el és nem csak a pöcsöm nőtt meg, az arcommal együtt, de
harcművészetnek hála a hasizmom, a vádlim és valamelyest a bicepszem is. Emellett simán
vittem hét tányért egy kézen (salátásból akár 14-et is) és olyan vehemenciával gyűjtöttem a
borravalót, hogy a mindennapi cigimen felül, azért hétvégén be is tudtam baszni. Közel
tizenöt év távlatából példának okáért elég viccesen hangzik az a tény, hogy a 16.
születésnapomat abban a rocker kricsmiben ünnepeltük meg, ahol immáron törzsvendég
voltam. Ja és beszarsz, éjfél előtt anyám hozta be a tortát, aminek tetején csokis unikumos
krémmel volt egy pentagramma felrajozlva. Sátánmetál geci! Tavaszi gyerekként immár
boldogan vetettem bele magam a hírlapba, hiszen április végén, május elején már bőszen
hirdetik a parasztok a balatoni pozíciókat, s tudtam én jól, hogy időben kell lecsapni ezekre,
mert akkoriban még nem lasszóval kellett fogni a csálingereket, hanem konkrétan kiálltál a
71-es mellé egy pillangófogó hálóval, suhintottál egyet, azt úgy kellett kiválogatni a kurvák
közül a vendéglátósokat, mintha félő lenne, hogy a prostitúció visszaszorult volna.
Szerencsére addigra már praktikusan dobtam a csajt is, így semmi nem állhatott közém és
a balatoni munkavállalás közé. Az edzéseket ledumáltam a mesterrel, hogy nyáron jegelem
őket, ő meg összeírt valami edzéstervet, amit elviekben kellett volna csinálnom meló előtt
vagy utána, de hát feltételezem, hogy szavak nélkül is tudható, hogy mennyiszer szagoltam
hozzá az erőnléti edzésnek. Mondjuk egyszer futottam hat kilométert a parton, de azért
mert egy nagyfülű NDK-s csávó késsel kergetett, mert rajtakapott a lányával, de hiába
igyekeztem meggyőzni erről a Kensin-t baszott se rá. És még el se tudtam élvezni, szóval
utólag belegondolva, már kérdéses, hogy ki szopatott kit. Május közepére minden összeállt
ahhoz, hogy indulhassak életem legnagyobb kalandja felé. A Hajnalka panzió, ballagás utáni
pár hetében zajló uborkaszezon alatt bőségesen volt időm átböngészni az összes újságot,
ami pedig tetszett azt lényegében azonnal hívtam is. Magam is meglepődtem, hogy a
legtöbb hirdetésben kínált pozíció, hiába az aznapi újságban volt, már betöltött lett mire oda
jutottam, hogy felhívjam azt. Nem túlzok amikor, azt állítom, hogy egy héten keresztül
folyamatosan lyukra futottam. Volt ahol a fiatal korom miatt utasítottak el, volt ahol azt
mondták, hogy helyi személyzettel dolgoznak, hogy ne kelljen szállást intézni. Akkoriban az
internet hiába volt már elterjedt a lakosságban, meglepően kevés álláshirdetés tettek fel,
főleg fizikai munka esetében, még ha a vendéglátás, nem is a klasszikus értelmében vett
fizikai meló. Azért nem adtam fel és folyamatosan csörgettem az új hirdetésben megjelenő
telefonszámokat, mikor is egy igen fiatalos hang ajánlotta fel, hogy oké, menjek le másnap
interjúzni. Még meg is voltam illetődve baszod, hogy milyen komoly hely, hogy még interjúm
is lesz. Szabályosan készültem, de annyira, hogy még német könyvet is vittem az útra, mert
a csávó mondta, hogy német nyelv az kelleni fog, de ha van egy kis alapom , akkor segít
majd. A kora délutáni időpont amit megbeszéltem a fickóval, egy vihar utáni, perzselő
kánikulába fordult át, mikor leléptem a hugyszagú műbőrülések öleléséből, a kavicsos
peronra. Azt mondta a faszi, hogy hívjam fel és kijön értem az állomásra, mert elég sokat
kell gyalogolni, így hívtam is és gyors elszívtam vagy három cigit, míg megérkezett. A
kezdeti sokk az arcomra is kiült, mert én egy finom úriembert vártam, aki majd selyem
hangedlivel és bájos modorral invitál majd engem a kasírozott szélű abroszok közé, erre
megjelent egy rókaképű, mélyen ülő szemű bajszos figura, aki két bazmegolás között, a
körméig szívott dekket úgy pöckölte ki a kocsiból, hogy közben még a feleségével is volt
ideje telefonon kurvaanyázni. A fehér ford csak úgy zötykölődött a szebb napokat is megélt
kisfalucska kátyúkkal tarkított aszfaltján, de ettől független a táj gyönyörű volt, magán
hordozta mindazt a népies magyarságot, amelyet a rafkós marketingesek a kilencvenes
években pirospaprikával és levendulával díszített brossúrákon juttattak el tőlünk nyugatra.
A levegő tiszta volt, a balaton pedig fényes és a modortalan figura sem volt túlságosan
cinkes, inkább csak szabadszájú. Gyulaként mutatkozott be két dekk között és már ahogy
beültem az autóba egyből elkezdett sorozni a kérdésekkel, már ha az út, a járókelők, vagy
éppen a becses neje nem kúrta fel az agyát. Szépen vezette fel a témát, azzal, hogy hol
dolgoztam eddig, milyen tapasztalataim voltak, csumpi, alakart stb. Hiába próbáltam
menőzni azzal, hogy hány tányért viszek bal kézen, leintett a gecibe, hogy azt minden
majom meg tudja tanulni, aki legalább kétszer verte a faszát balkézzel. Szerinte sokkal
fontosabb a kommunikáció és a hozzáállás, mert az, hogy két, vagy három karikával viszed
ki a kaját a parasztoknak, azzal nem leszel beljebb, de ha szórakoztatod őket és jó kaját
ajánlasz neki, akkor bizony jön a jatt és hát gecire a lóvéért csináljuk, szóval ezt véssem az
eszembe. Bármennyire is sértve éreztem magam, be kellett látnom, hogy igaza volt a
csókának, de felocsúdni se nagyon volt időm, mert már jöttek is következő kérdések, amik
németül voltak, példának okáért, ilyeneket tolt, hogy rántó’hús , meg fagyi, illetve pezsgő,
ami lehet édes és száraz, szóval ezekben még úgy ahogy erős akcentussal, ugyan de
átjutottam , de mikor mondja a rántott gombafejeket és én gebrátenpilzét mondtam, akkor
rám üvöltött, hogy van ott még egy fej is, amire kapásból toltam, hogy kopf, amire jó adag
csulával jött a válasz, hogy köpfen. Diadalittas mámorában tán észre sem vette a
kurvaanyád jelzést, amit elmotyogtam, de közben megérkeztünk a csehóhoz is, ami minden
várakozásomat felülmúlta a maga puritán módján. Az étterem egy kempingen belül volt, pár
méterre a vasúti sínpártól és még néhány méterre a vízparttól. A néhai egy kaptafára
készülő vízparti bungallót úgy alakították át, hogy az alsó része egy konyha volt, felhúzható
ablakokkal és a ház előtt egy jó nagy lebetonozott részen, egy vasszerkezettel, amin
büszkén feszült a kék-fehér ponyva, cirádás Gyula Restaurant felirattal. A fedett rész
mellett, egy még egyszer akkora területen, szintén lebetonozott részen dzsuvás műanyag
asztalok és székek sorakoztak, megfakult napernyőkkel, amik olyan termékeket hirdettek
amelyek tán már a rendszerváltás előtt sem voltak kaphatóak. Az objektumtól balra
helyezkedett még egy épület, ami jóval kisebb volt, egyszintes és szintén egy
vasszerkezetes ponyva takarta az előtte fekvő részt. Kicsit újabbnak tűnt, de nem kevésbé
piszkosnak, de ezzel kapcsolatban a Gyula jó előre szabadkozott is, hogy még csak most
lett kipakolva, elpuceválva, csak később lesz, amint elkezd dolgozni majd a konyhai kisegítő
per takilány. A fantáziámat viszont legjobban, az utólag a kék ponyvás rész mellé telepített,
farostlemezből eszkábált bár rész borzolta fel, amely egy kúp alakú mobilházacska volt.
Belülről kifelé nyíló, felhajtható zsalugáterek zárták el estére és ezeket felhajtva, teljesen
körbe lehetett ülni az egészet, míg belül a bartender keverte az italokat. Ránézni is
csodálatos volt, hát még mikor megjegyeztem, hogy ez a tomkrúzos koktél című film mini
mása, mire a Gyula öblösen felröhögött, hogy ja bhazmeg, onnan vette az öltetet. Be is
állított, hogy akkor már csapoljak egy sört neki, meg egy unikumot, amin rettentően
megsértődtem, hogy engem nem kínált meg a sóher gecije, de végülis állásinterjún voltam,
győzködtem magam. Hamar meggyőződött arról, hogy az italkészítéssel nem lesz gondom,
így végül nagy nehezen leültetett az egyik asztalhoz és egy kávéval csak megkínált, majd
rátértünk a részletekre. Azt mondta, hogy bár fiatal vagyok, de alkalmaz engem annak
függvényében, hogy hogy fogok teljesíteni az elején, mert ha besokallok, vagy nem tud rám
számítani, az cinkes és szezon közepén baszott nehéz új embert találni. Számítsak arra,
hogy még így májusban lehív egy-egy hétvégére és akkor kiderül minden. Spúrságát
semmi nem határozta meg jobban, mint, hogy már ekkor kitért arra, hogy ezekre a
próbanapra ezer forintot fog fizetni, de ha beválok , akkor a napi bérem 2500 forint lesz,
főszezonban pedig 3500 forint. Láthatta rajtam, hogy nem túlságosan ujjongtam az örömtől,
így hamar próbált szépíteni, hogy de erre még rájön a napi három étkezés, a szállás illetve
az, hogy ha ügyes vagyok akkor jattot is kereshetek, ami szezon végére szép summa lehet.
Ingattam a fejemet , de végül úgy döntöttem, hogy szarok a pénzre, nekem az élmény kell
és toljuk, benne vagyok bazmeg.

Próbamunka
Eltelt pár hét, mire hívott, de becsületére legyen mondva, hogy tényleg hívott. Igazából már
az interjú utáni másnapon remegve lestem a telefonom minden egyes rezdülését, sőt a
harmadik nap elteltével már minden gecinek elmondtam, hogy nem hív, sőt közben
elkezdtem új helyek után is kutatni , de nem sok sikerrel. Mivel még tartott a tanítás, így
nagyon lehetőségem sem volt több, s bár erős túlzás lenne azt állítani, hogy beletörődtem a
sorsomba, tán az év végi bulik, tán a haverok feledtették azt a belülről szurkáló érzést.
Amikor felhívott, röviden azt mondta, hogy pünkösd hétvégére kéne lemenni , jó idő lesz,
megnézzük mit tudok. Szombat hajnalban keltem útra, ami több okból is igen szerencsétlen
választás volt, első körben ugyanis hajnali háromkor vergődtem haza fospicsarészégen,
másrészt meg olyan gatyarohasztó meleg volt már reggel hétkor, hogy a fejemben egy
komplett black metál fesztivál is lezajlott és még a pályaudvarra sem értem el. Anyám
szépen segített bepakolni a táskába, fehér ing, fekete szövetnadrág, minden kutya fasza,
aztán reggel hétkor fel is szálltam a balatonfüredre induló buszra, ami valami faszom
motorhiba miatt veszprémben megállt és át kellett szállni, egy csatlakozásra. Füreden meg
várhattam még egy órát, mert a kiszemelt vonatomat faszán egy perccel lekéstem, így
gecimásnaposan, tiszta idegben várhattam a következőt. A híres füredi peron pizzériában
gondoltam elmulatni az időt, így egy gyógysör társaságában realizáltam, hogy a pénzt amit
anyám adott, faszán otthon hagytam a konyhapulton, így a kevés utiköltségemen felüli
kétezer forintból, még két napra cigit kéne vennem és kávézni is szerettem volna. De mit
lehetett tenni, a sör már ki volt kérve, úgyhogy baszhattam. Az egyetlen lehetőségnek azt
láttam, hogy a megmaradt ezerötszáz forintból mit vegyek, a visszaútra meg gondosan
elkülönítettem a pénz, nehogy egy szál faszban kelljen hazagyalogolni. 2004 környékén
egy doboz piros multi pontosan ötszáz forintba került, de mivel pontosan annyi pénz volt
nálam, hogy három doboz kijöjjön, úgy éreztem, hogy nem árt az óvatosság és valami bond,
vagy moon vagy valami ilyesmi féle olcsó márkát vettem, amivel némi aprót
megmenthettem, biztos-ami-biztos alapon. A pénzhiány abban az időszakban teljes
mértékben a részemmé vált. Mondhatni, teljesen gondtalan gyermekévek alatt soha nem
szenvedtem hiányt semmiben. Egy városszéli, kis kúriában laktunk szüleimmel és
öcsémmel, ami a nagyszüleimé volt. György korabeli berendezések között, két hektárnyi
szőlő és termőföld ölelésében, a kert végében pedig saját tulajdonú erdő, ahová szinte
hazajártam. Audi volt a felhajtónkon , amiről nem igazán tudtam, hogy miért olyan nagy
szám, csak az osztálytársaim mondogatták állandóan, hogy hú meg há. Nyaranta a
balatonon nyaraltunk, jártuk az országot, mindig a legfinomabb húsok és gyümölcsök voltak
az asztalon, magam sem értettem, hogy mit jelenthet a nélkülözés. Talán másodikos, vagy
harmadikos voltam az általánosban, mikor anyámék elváltak. Az új faszi, nem volt cinkes,
vagy ilyesmi én csak annyit értettem a dologból, hogy egy helyen melóztak anyámmal,
akkoriban az oroszlános biztosító volt az és volt az irodában számítógép, meg mortal
kombat, ami gecire bejött, így nem különösebben hatott meg a körülményváltozás, különös
tekintettel arra, hogy szerencsére elég lassan jött a változás ahhoz, hogy alkalmazkodjak
hozzá. Bár kiköltöztünk a nagyszülőktől, s a kis kastély, a varázslatos erdővel, már csak
hétvégente játszott, azért az új életkörülmények se voltak szarok, de érezhető volt. Ami
viszont ezután jött, arra nem lehetett ép ésszel felkészülni, ugyanis mint később kiderült az
oroszlános biztosító a teljes dunántúli ágon, ezrével hamisított szerződéseket, hogy az
értékesítők ezáltal jutalékot húzzanak be. Bejátszott valami Apeh-es téma is, amit ennyi év
távlatából sem értek, de a lényeg az, hogy anyámat és az új faszit is rendesen
megbaszkodták, a fizu nagy része auto letiltásban vándorolt az adóhatósághoz és persze
az addig stabil háttér is elillant. A dolgot csak tetézte, hogy anyám két gyereket szült is
ennek a fasznak, aki ebbe a dologba belerángatta, majd közel hat évig egy keresetből
éltünk így hatan. Az, hogy vendéglátósként képes voltam valamennyi kis aprópénzt
megkeresni, ami arra elég volt, hogy a társasági életből ne maradjak ki annyira, hogy
teljesen lúzer legyek. Mondhatnám, hogy itt tanultam meg spórolni, de ez volna igaz. Az
igazság, hogy mindig is hittem a farkastörvényekben, hogy az erősebb és az ügyesebb
érvényesül. Két dolgot tartottam mindig szem előtt, a testvéreim és a barátaim
egyenlőségbe tartoznak, soha nem merülhetett fel még a gondolat sem, hogy velük valamit
ne osszak meg, esetleg valamit kitulajdonítsak magamnak. Persze ezt ésszerű keretek
között, de szerencsére annyira sosem voltunk szegények, hogy például ne lett volna mit
ennünk, vagy esetleg, ne lenne tiszta ruhánk. Szegények voltunk, de rendezettek annyira,
hogy ne lógjunk ki ránézésre a sorból. A füredi peron rácsos székében ezek a gondolatok
cikáztak bennem. Amikor hazai körülmények között elfogyott a cigim, italom, esetleg éhes
voltam, az nem okozott problémát, de mivel éppen egy két napos melóra készültem, ahol
tudtam, hogy a legjobb formámat kell hoznom, nem mertem megengedni magamnak a
kísértést. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy alkalom szüli a tolvajt és mivel a Hajnalka
Panzióban módszeresen megtanított a rafkós pincérgyerek , úgy okosítani, hogy se a
vendégben, se az üzletben ne essen kár, így tartottam attól, hogy esetleg kísértésbe esek.
A pénz önmagáért nem érdekelt, de tudtam, hogy ha nem jutok hozzá, a napi cigi
adagomhoz , az kétségbeesést szül. Közben lassan bezötyögött a vonatom, aminek part
felőli ablakából csodáltam a partot és talán életemben először éreztem úgy igazán, hogy
élek. Nem függtem az amúgy is nehéz helyzetben lévő anyámtól, nem mások szívessége és
jóindulata alapján voltam ott, hanem a saját erőmből, saját magam által keresett pénzből és
baszottul jó érzés volt az egész, ahogy egy megfoghatatlan távoli világba igyekeztem. A
spanjaim persze szopattak, hogy miért jó ez nekem, beszopom az egész nyarat és valahol
fájt az, hogy nem lehetek velük, abban a szabad világban, ami a tizenegykor kelést, a
céltalan éjszakai lógásokat jelenit, de görcsösen ragaszkodtam ahhoz az elképzelésemhez ,
hogy a balaton nekem sokkal nagyobb élmény lesz, mint a fantasy játékokról elnevezett
“rúnánál” (ami egy betonnal fedett vízelvezető rendszer volt) lógni éjfélig, hogy kilencven
forintos cukros üdítőt szürcsölve, szotyit köpködve lógjak. Amikor megérkeztem a
célállomásra, a vérem úgy forrt, hogy képtelen voltam az alig fél órája tett tartalékossági
fogadalmaimat betartani, így egy hideg fröccsel próbáltam némileg nyugtatni magam. Kicsit
elszomorított a tény, hogy másodjára látva a kicsi falu, már nem volt olyan takaros. Talán az
izgalom, talán Gyula faszom szövegelése miatt egyáltalán nem figyeltem, hogy a házak nem
is olyan szépek, a betonnal kiöntött árokban dzsuvás víz csordogált, a kukák pedig
mindenhol teletömve a német turisztok által termelt műanyag zacskókkal. Még vagy tíz
perc volt, mire elértem a kemping bejáratához, ahol rögtön elém ugrott egy marcona srác,
majd köszönés nélkül, szinte agresszíven kérdezte, hogy tud segíteni?
- Nekem ugyan nem, köszönöm. - majd kerültem volna ki, hogy folytassam utam, de csak
nem hagyott békén, immár majdnem támadólag folytatta, hogy ugyan hova megyek.
- A Gyulához megyek én vagyok az új pincér! - válaszoltam, nyugodtan, de ellenállást nem
tűrve, amivel sikerült leszerelni a csávót, s egy kaján vigyor keretében utamra engedett
azzal a felkiáltással, hogy kitartást. Mondanám, hogy bár sejtettem volna mire gondol, de
igazából mindig is szartam mások véleményére, szerettem magam megtapasztalni a
dolgokat. Ha valaki azt mondta, hogy ne csináld, mert ez szar, max kiröhögtem, de amit úgy
igazán szerettem volna azt világ életemben végrehajtottam. Az út nem volt rövid, a hosszú
kemping, forró betonján még vagy tizenöt percet bandukoltam, mire elértem az étteremig.
Patakokban csorgott rólam a víz, viszont azt örömmel állapítottam meg, hogy a
másnaposságom teljes mértékben elmúlt. Érkezésemkor Gyula éppen egy pohár sört
szorongatott és valakivel telefonon ordibált, viszont ígéretéhez hűen, a csehót tényleg
kitakarították. A ponyvák ragyogtak, a zöld filc szőnyegeken egy porszem nem volt, az
ablakok tükröződésében az ánuszrózsám redőit is megszámolhattam volna, a placcon pedig
sürögtek forogtak az új emberek. Először egy idősebb fickónak mutatott be, aki a fehér
ingben, makkos cipőben forgott tálcával, ő volt az István, akinek pornóbajsza alatt csupán
néhány foga volt, szerencsétlenségére az első kettő pont hiányzott, így rendkívül vicces
látványt nyújtott. Ránézésre is elég elbaszott figurának tűnt, olyasvalakinek, akit max,
valami lestrapált vonaton tudsz elképzelni mint kaller, de jóindulattal is csak egy elhagyatott
kis zsákfalu, egyetlen vendéglőjének, egyetlen felszolgálójaként. A bőrmellénye, ami a
rendszerváltás környéki pincérek sajátja, s számomra mai napig értelmezhetetlen jelenléte,
csak üde színfolt volt a kinézetében. A következő személyzeti tag egy lestrapált picsa volt,
aki magát szépnek látva, kellette magát a bárpult mögött. Jelentéktelensége annyira
meghatott már az első pillanatban, hogy csak mostohalánynak csúfolva hivatkoztam rá ,
mai napig nem emlékszem a nevére. Mostohalány egy középmagas, viszonylag vékony,
valamikor valószínűleg kecses testű kis, félcigány gazella lehetett, aki láthatóan még mindig
abban a tudatban élt, hogy kívánatos. Haja szétzilált, lábai viszeresek , integetőhája pedig
ereszkedett volt. A tekintetében és mély szemgödreiben tagadhatatlanul látszodtak a roma
lányokra jellemző, hirtelen csúnyulás előrehaladott állapota. Mentségére legyen mondva, őt
a külsőségek egyáltalán nem zavarták, olyan vehemenciával ugrott az étlapért, ha új
vendég jött, hogy szinte megijedtem, hogy baszod ez támadni akar, hol egy kibaszott
puska, hogy lelőjem ezt a menyétet, de nem, csak a vendéghez akart kimenni. A következő
állomás már a konyhában volt, ahol Tibi mint a kövér szakácsok karikatúrája, úgy
pöffeszkedett, mint valami kiskirály. A csávó a geometriai tökéletességet szimbolizálta ,
pont annyi kiló volt, ahány centi, ami mellett rendkívüli gyorsasággal bánt a késekkel és
érthetetlen módon, egy hozzá mérföldekkel csinosabb feleséggel is rendelkezett, aki mint
konyhalány volt jelen. Ő volt az Ibolya. Mindketten valahonnan tirpákföldéről jöttek, faszom
se tudja mi van ott keleten, lehet, hogy ez már félig rasszizmus, de nekem a tisza után kicsit
mordor magyarország, meg amúgy is minek menjek olyan helyre, ahol ha a félrészeg
murvát szállító kamionos, kiszór egy platónyi kavicsot, arra már azt mondja a sok paraszt,
hogy hegy. A beszédük is ilyen kattogós, meg elnyújtós volt, a ragozásokról ne is
beszéljünk, mert ahogy ezek egymást hívtak, szinte csak a hangsúlyról értettem meg, hogy
mit akarnak. Volt még egy szakács a Sanyi, na az is egy frankón elbaszott figura volt,
állítólag ő is abból a koszos putriból jött, ahonnan én, de erre a faszom se lenne büszke, ez
meg mégis az volt. Bajsza volt ennek is, mintha valami kötelező elem lenne, meg is
kérdeztem, hogy ez valami felvételi követelmény, illetve ezzel a szőrzettel lehet egyáltalán
nőket baszni, de valamiért nem díjazták az észrevételemet és a korukra hivatkozva
pofáztak valami olyasmit, hogy ez combkefe kisfiam, majd ha annyi idős leszel mint én és
így tovább. Valahogy próbáltam elképzelni azt a csajt, aki nemcsak, hogy hagyja, hanem
egyenesen akarja, hogy egy ilyen bajusz befurakodjon a lába közé, de hiába erőltettem
meg csökevényes agytekervényeimet, nem hasonlított Megan Foxra. A konyhát még
mindig nem hagytuk el, következett Marika, aki egy jólelkű tyúkanyó típusú nagyi és egy
kocsis közötti vertikális skálán mozgatta a személyiségét. Egyik pillanatban ő volt a
gondoskodó öreglány akihez mindenki szeretettel fordul, következő pillanatban meg úgy
szívta a bőrszofit káromkodva, hogy végigégett a parázs és egyszer sem vette ki a
szájából. Volt előtte egy pohár bor is, de gondoltam biztos csak valami kulinárisat
reggeliztek, fasztudja, de nem, baszod ez reggel bontott egy másfél literes kannást, aztán
estig betolta. Nemsemmi. Amikor itt meg voltam a bemutatkozással, a Gyula röhögve átvitt
a másik objektumba, a piros ponyvásba , ami a pizzéria volt. Remek üzleti érzékről tett
tanúbizonyságot, azzal, hogy egymás mellé rakta a két csehót, meghagyta az üdülőkben a
választás illúzióját, illetve egyszerre elválasztotta a büfékaját enni akaró strandolókat és a
beülős főfogást zabálókat. Az más kérdés, hogy ha valaki olyat kért, ami a másik helyen
volt, akkor simán átvittük, de ez már akkor nem érdekelt senkit. A pizzéria felszolgálója volt
a Márta, avagy Mártika, aki egyetemi tandíját próbálta kiegészíteni az itteni melóval.
Beszélt németül, angolul, franciául, olaszul, spanyolul és elviekben épp akkor tanulta az
oroszt, ami számomra felfoghatatlanul soknak tűnt, hiszen alig volt idősebb nálam a csaj
négy évvel. Bevallottan azért lett felvéve, mert ennyi nyelvtudással bármilyen nációt meg fog
érteni, a balatonra pedig jöttek számolatlanul. Mártika egyszerre volt segítőkész és
borzasztóan arrogáns. Nem csinált titkot abból, hogy lenézte a munkatársait, elvégre ő
nagybetűs egyetemista volt, aki valamire viszi majd. Első perctől gyűlöltem. Az a fajta
zsigeri utálat volt bennem, amikor csak megláttam, hogy legszívesebben életlen szikével
játszottam volna az ütőerén, de megnyugtatott az a tudat, hogy gecire nem egy helyen
fogunk melózni és csak ritkán találkozunk majd. A következő megálló a szállásomnak csúfolt
sátor volt. Egy nagy régi katonai sátor, szerencsére jó állapotban, aminek az alja,
raklapokra fúrt farostlemezekből volt megcsinálva, némi padlóérzetet adva. Az arra
leterített, meglepően tiszta szőnyeg, még adott is valami otthonérzetet, de a sátor két
pontjára szórt matrac már kevésbé. Mindenesetre az egyik ágy az enyém volt, és még
saját éjjeliszekrényt és ruhásszekrényt is beerőltettek a helyre. Legalább tiszta volt és
egyedül voltam. Ezt akkor még nem becsültem eléggé. A kempingben senkinek nem volt
saját fürdőszobája, mindenki a kemping saját vizesblokkjait használta, ami cirka 3-4 perc
séta volt a sátortól és mondanom sem kell, hogy a slozik is ott voltak. Kibaszott nagy sóher
ez a Gyula bazmeg, hogy legalább egy személyzeti wc-t, telepíthetett volna, gondoltam én,
de később hálát adtam ennek, mert a húzós napokon, a wc szünetek, igazolt hiányzásokat
hoztak magukkal és a velük járó oda vissza tíz perces séták, igazi megváltást jelent
azoknak, aki több hónapig dolgoznak szabadnap nélkül. Gyors zuhanyzási időt kértem és
ádvedlettem , a Gyula Restaurant katonáinak viseletébe , fehér ing, fekete nadrág, fekete
cipő, kiskötény , hangedli, drekó. Amikor számoló cetlit és tollat kértem, akkor picit
meglepődtek , mert azt hitték, hogy hoztam magammal, de azért adtak. Belevetettem
magam a munkába. A mostohalány volt a báros, ha kettőnél több asztal volt, akkor ő
bement oda és csak az italokat intézte a pincéreknek. István, Gyula és jómagam volt a
pincér és bár Gyula eleinte csak akkor állt be, ha indokolt volt, ezt kivételesen el tudtam
fogadni. Még a német is egész jól ment, nem basztam el rendelést, szépen telt az idő és
mire észbe kaptam fordult egyet a placc. Rengeteget talpaltam és igazából simán
adrenalinból toltam le az egészet. A helyzetet könnyítette, hogy az ebédre vágyó nép, kért
egy főételt , egy italt, megette, megitta majd húzott el. A Hajnalka Panzióban ahhoz
szoktam, hogy beülnek a vendégek, hogy rendelnek italt, kiválasztják az előételt, az ételt,
megeszik, közben még rendelnek italt , majd a kaja végeztével, hosszan tanakodnak a
desszertenen, majd végül rendelnek egy kappucsínót , majd egy eszpresszót, aztán végül
mégis kérnek valami desszertet. Ezzel szemben itt, megrendelték az italt, mire kivittem,
tudták, hogy mit ennének, majd miután azt megkapták és elfogyasztották, fizettek és
mentek. Persze ez főleg az ebédekre volt jellemző, aminek az adta a sajátosságát, hogy
alapvetően vízparton voltunk és akik hozzánk jöttek, azok nyaraltak. Az ebéd nem képezte
szerves részét a nyaralásnak, inkább afféle, induljunk meg, és legyen valami a hasunkban
dolog lehetett. Estére persze kiderült, hogy a vacsorák, ahol a vendégeknek már rohadtul
semmi dolguk nincs a továbbiakban, ugyanúgy működtek, csak még körülményesebben.
Rohadtul izzadtam és olyan délután négyre, teljesen elfáradtak a lábaim. A holtidő nem tesz
jót, mert onnantól, hogy volt időm leülni, a fájdalom és fáradtság teljesen átjárt. Ilyenkor volt
időnk enni, ami jellemzően a napi gyermekcsoport menüjével egyezett meg. Szombaton
nem volt gyerekcsoport, ezért marhapörköltet kaptunk nokedlivel. Olyan éhes voltam, hogy
szinte rágás nélkül faltam, az amúgy omlós, vörösboros ételt és vagy egy liter vizet
ledöntöttem mellé. Közben volt időm felmérni a kollégákat is immár élethelyzetben is, nem
pedig csak az álszent bemutatkozás alatt. A mostohalány egy kibaszott falusi disznó volt,
konkrétan úgy evett, hogy a lehulló étel maradékokból, egy komplett etióp csoportot
megebédeltettünk volna, de a többiek se voltak semmik, mert a hájfejű Tibi az
folyamatosan teli szájjal pofázott, míg az István körülményes rágásaitól a gyomrom fordult
fel. Tulajdonképpen egyedül a Mártikában csalódtam csak, aki egy kibaszott nyárspolgár
volt. Eleinte azt hittem, hogy ő maga a tájékozottság, a megtestesült lexikális tudás, hiszen
aki ennyi nyelvet beszél az biztos kibaszott intelligens. Nem is tévedhettem volna
nagyobbat, ez a csaj baszki, olyan folyton belekezdett valami dumába, amit aztán nem
tudott befejezni, vagy éppen a mondandója elejétől teljesen eltérő befejezéssel zárta az
egészet. A kettős mérce megtestesítője volt, aki az egyik pillanatban szidta a Mostohalányt
, amiért annak húsz évvel idősebb palija van és ekkora korkülönbség mekkora gáz már, de
két perc után a Tibi revansolt , hogy baszod neked is 18 évvel idősebb faszid van, amire az
volt a válasz, hogy de ő francia és az más. Hogy mitől más egy francia, közel egy
emberöltővel idősebb pasival dugatni magad, mint egy magyarral, azt én spec gecire nem
értettem, de így már okom is volt gyűlölni a lányt és nem volt bennem az a fura érzés, ami
akkor jelentkezik, amikor első látásra nem szimpatikus valaki és tudod belül, hogy nincs
okod utálni, de mégis azt teszed. Magamban önigazolást nyerve , megpróbáltam kicsit
oldani a beszélgetést, ezért bekérdeztem , hogy ki honnan jött, mivel foglalkozott, hiszen a
kíváncsiságomon túl már akkor jól tudtam, hogy az információ hatalom és bár nem
tudatosan, de szerettem volna, ha ezek az emberek valamilyen szinten kedvelnének , mert
nem akartam fos közegben melózni, a meló felvétel fáradtságos procedúráját meg kurvára
nem kívántam még egyszer végig trappolni. Sajnos sok időm nem volt végighallgatni őket,
mert lassan elérkezett az öt óra, ami azt jelentette, hogy elő kellett készülni a rohamra, ami
hat órakor, a japán vonatokhoz pontosan igazodva érkezett meg. Soha nem tudtam, hogy
hogy a büdös faszba képesek egymástól teljesen eltérő családok, egymástól eltérő
helyszínről pontban úgy odaérni, hogy 18:00-kor tíz különböző család löködi egymást a
küszöbön. Volt a pillanatnak egy picit romantizált része is, amire mai napig úgy emlékszem,
hogy szerintem nincs az az alkohol és narkó mennyiség, ami ezt a pillanatot valaha is törli
az agyamból. Épp a repülőterítékeket készítettem, mikor Gyula egy öblösen fingó szarás
után odajött mögém és azt mondta, hogy gyere fiacskám, tanítok neked valamit. Azzal
kicsit agresszíven, de a mögöttes jóindulat érezhető árnyalatával, vállon ragadott és
kihúzott a partra. - Nézz csak oda! - bömbölte, majd a balaton déli partja felé mutatott egy
hajóra.
- Ha az a hajó elér arra a pontra, addigra megtelik a placc! - mondta elégedetten, mintha
csak Yoda mesterként intelmeket szórna a padavanok felé, majd elégedetten megigazította
az övét a feszesen dülledő hasa alatt és az állával intve, visszaindultunk a csehóhoz. Lehet,
hogy a csávó egy kibaszott prosztó volt, de az ilyesfajta intelmei azok baszki,
maradéktalanul bejöttek. Egy cigi és kávé ideje volt, nem több és a hajó elért arra a pontra
és a parasztok jöttek. De bazmeg mintha egy hete éheztették volna őket, olyan
vehemenciával huppantak le a székekre és várakozással vegyes mosollyal várták az
étlapot. Mi pedig hordtuk nekik az ételt, mintha építkezési melósok lennénk, lapáttal a sittet,
a-ból b-be, csak picit elegánsabb környezetben. Az est végére, úgy elfáradtam, hogy
lényegében ültem a bárpult mellett és örültem, hogy levegőt kapok. Itt következett persze a
fiatal csálinger gyerek, azaz az én szopatásom is, de rábasztak, mert engem a Hajnalka
Panzióban már megszopattak a szakállas inasviccekkel , szóval a fakanálolajozót , meg a
haszonkulcsot keresni már nem kellett elmennem, így keményebb dolgokat eszeltek ki a
fasztestűek. A Tibi akit könnyebb volt átugrani mint megkerülni, megkérdezte, így a vacsora
kicsengésének végén, hogy hány tányért bírok el? Mondom hatot bal kézen, egyet jobbon.
Mondja, hogy akkor adja is a terasz-2 asztal rendelését, 6 tányér, egyszerre vigyem ki mert
úgy elegáns. Oké persze, csak azt nem gondoltam, hogy az a fasz pontosan a harmadik
svájci tányért fogja forróra mikrózni (magyarázat: a tányérok felpakolásnál a harmadik
tányér alja van az alkaron, a többi egymáson) és a fizika törvénye olyan, hogy mikor a nagy
hajtásban felpakolod a tányérokat, akkor még nem érzed az égető forróságot, csak amikor
már a tányérokat markolva szlalomozol a placcon, izzadt fejjel úgy, hogy majd összeszarod
magad a fájdalomtól, de eldobni nem dobhatod el a kaját, hiszen ennyi étel eladási áron,
közel 15 ropi volt akkor, meg elég ciki is, úgyhogy izzadt fejjel, belül fájdalomtól ordítva
kivittem, majd visszarohantam dühtől fortyogva a konyhára ahol a két szakács már a belét
is kiröhögte a szerencsétlen faszpincéren, de úgy, hogy a földön fetrengtek. Az ilyennel nem
nagyon lehetett mit csinálni, csak benyelni , meg jól megjegyezni. Mondjuk azért első
napomon, szerintem kurvaerős volt így a szakácsok részéről, egy féldeci tabascoval felütni
az esti pohár sörömet, ami után olyan fejem lett mint a gonosz istennek a herculeses dizni
meséből, úgyhogy egész éjjel azon agyaltam, hogy basszak ki a két szerencsétlennel.
Közben meg kurvára égett az egész arcom.
Hajnalban durva sokk ért, ugyanis a kemping mellett fekvő sínpár nem dísznek volt ott, azon
bizony közlekedtek a máv híresen pontos szerelvényei. Fasz se tudja, hogyan de a hajnali
4:33-as az tényleg pontos volt, ugyanis akkorát dudált, hogy ijedtemben konkrétan
kifutottam a sátorból, hogy mi a geci volt ez. Szerencsére pár nap alatt megszoktam.
Elfeküdtem az ágyon, a fájdalom és az égető érzéstől nem tudtam levegőt venni, a
kibaszott szénsavas vízben a bubik tüske módjára, karcolták szét a torkomat. Egy hajtásra
egy feles tabasco szerintem a fald fel amerikás srácnak is becsületére válna, de nekem aki
még az erős pistát is idegméregnek titulálta akkoriban, különösen nehéz volt. Úgy két óra
leforgása alatt, megittam vagy 4 liter vizet, úgyhogy kétpercenként huggyozni jártam, meg
mentolos cigit kértem az Ibolyától, merthogy az majd ellazítja az arcomat. Ez a két fasz
meg csak vigyorgott a bárpult mellett, a szakácskötényüket már levetették és ittak.
Fejemben a James Bond főgonoszait megszégyenítő galád terv vázlata rajzolódott ki, ha
ez most film lenne, akkor tutira ilyen baszomfélelmetes kastély lenne a domboldalon, meg
villámlás, de itt csak három részeg volt, meg egy feldagadt pofájú pincér. Sajna a
fájdalomtól, meg a következő szarástól félve, nem nagyon mertem ugrálni , ezért bevertem
két ágyaspáleszt , amit a fogatlan István főzött még szabolcsban, aztán elaludtam. A
következő nap viszonylag lájtosan telt el, hozzászoktam, hogy a dagadt Tibi gyerek,
nemcsak a 150 centije és a az ugyanennyi mázsája miatt léphetne fel a cirkuszban, hanem
késdobáló képességei is elősegítenék ezt a világklasszis produkciót, hiszen a damaszk
acél konyhakést olyan ügyességgel baszta bele a fejemtől 2cm-re lévő polcba, hogy majd
összeszartam magam. Később kiderült, hogy csak ráhibázott, mert a fejemet célozta, de
jobb volt abban a tudatban maradni, hogy a csávó profi. Vagy nem vágtam, vagy nem
akartam vágni, így ezeket már fel se vettem. Hordtam a tányérokat, csapoltam a söröket,
korsónként 600 forintért, ami azért 2004 körül nem volt olyan baráti. Az árszabás eleve
nem a magyarokra célzott, hanem a sok németre, osztrákra, hollandra és dánra. Akkoriban
elvétve jártak nyugatszlávok is, de nem volt ritka néhány francia, angol esetleg ír vendég
sem, bár kétségkívül ők voltak a kevesebben és üde színfoltot jelentettek a túlnyomó részt
germán populációban. Ahogy próbáltam a mázsás súlyként a mélybe húzó lábaimat
vonszolni, folyamatosan a bosszún törtem a fejem, meg akartam fizetni ennek a két köcsög
szakácsnak, de tudtam, hogy a vasárnap már erre nem lesz elég. Igyekeztem ezért a
lehető legjobb formámat hozni, hogy bebizonyítsam Gyulának, hogy én vagyok az Ő
embere, mert fél füllel kihallottam , hogy ez a fasz, még azért nagyban interjúztat
embereket, amit a racionális énem valahol megértene , de a törtető énem, minden
szegletével tiltakozott ellene. Azon a kissé felhős, de meleg vasárnapon valami faszom
bográcsparti volt, aminek az volt a lényege, hogy a akciósan vett marhakockát meg lehet
főzni paprikás vízben és el lehetett adni 1390 forintért, mint pörkölt-nokedli, amire a bajor
parasztok úgy jöttek mintha mélyen dekoltált dirndli-ben jódlizó félrészeg picsák kellettnék
magukat. El is határoztam, hogy nekem kell eladnom a legtöbbet, ezzel bizonyítván, hogy
messze a legalkalmasabb vagyok a melóra. Váltott hideg-meleg vizes zuhannyal késztettem
mozgásra az ereimben futó vért, s egy stikában bevert unikummal alapoztam meg a
hangulatot és mire a hajó átért arra a bizonyos pontra, én már készen álltam. Szándékosan
azokhoz mentem, akik nagy családdal jöttek. Nem is nagyon szórakoztam, az étlap
átadásakor már lőttem is be a napi ajánlatot , amihez járt egy deciliter zánkai bor is.
Ügyesen manővereztem az asztalok között és míg a többiek 5-5 adagot húztak be, addig
én már tizenötnél jártam. Itt be is esett egy cinkes sztori, egy magyar pár jött be, ami fura
volt, mert aznap csak náci karattyolást hallottam, indításnak be is égtem mikor németül
köszöntöttem őket, de végül egy atyáskodó mosoly keretében elnézték nekem a dolgot. A
fickón jól látszott, hogy valami sportember lehet, illetve azt is, hogy van mit a tejbe aprítani,
mert azt a fajta, visszafogott eleganciát, amit a ruhái és a megjelenése sugárzott, csak az
igazán gazdag emberek sajátja szerény véleményem szerint. Semmi hivalkodás, semmi
giccs. Ajánlottam is nekik a napi ajánlatot amire jó szívvel mondtak igent a basznivaló
spinéjévél, csak éppen elkövettem azt a kibaszott nagy hibát, hogy az aznapi megszokás
miatt a pörkölt helyett gulash -t mondtam, ami a németeknél simán pörit jelent. Ha viszont
magyarnak mondasz ilyet, ő joggal asszociálhat a finom levesre , amit kenyérrel tunkolva
ehet, így a meglepődésének hangot is adott mikor kiértem az étellel. Hiába próbáltam
szabadkozni, egyszerűen úgy leblokkoltam mint a picsa, a csaja mentett meg, aki azt
mondta, hogy már amúgy is nézte a másik asztaloknál és elég jól néz ki, úgy hogy
elfogadják. Hálálkodva tekertem vissza a pulthoz, a dologról egy szót sem ejtve a
Gyulának. Amúgy is magabiztos voltam, mert 30 pörit eladtam és kábé 50 adagot főztünk .
Éppen a bár mellett szörnyülködtem a Mostohalány kinézetén, mikor jön oda hozzám a
Gyula.
- Mi van fiacskám, gulyás helyett pörköltet vittél a Pityukának? Törzsvendég baszod, itt nőtt
fel, övéké a fél falu. De nembaj bazmeg, azt mondták jó volt, szóval nincs para. - veregetett
hátba bátorítóan.
Hogy meggyőztem arról, hogy én vagyok a legjobb, vagy sem, abban nem voltam biztos, de
a hazafelé úton igazából le is szartam. Bámultam ki a koszos vonat ablakán és egyszerre
voltam, rohadtul feszült és nyugodt. Gyula nem hazudott, ezer forintot fizetett a próbanapra,
így elválásunk pillanatában kétezer forintot dugott a zsebembe és még én érezhettem
magam megtisztelve, mert a plusz fogyasztásomat , amit egy számoló cetlire írtunk bent,
nem vonta le belőle. Na nem mintha egy kávé, meg egy pohár sör olyan sokat nyomott
volna a latba. Volt még két hét a suliból, ez idő alatt nem keresett, hogy mennem kéne én
pedig egy picit hálás is voltam, amiért tudtam pihenni. Bár egy hét után, már gecire zavart,
hogy nem keres.

Bazi nagy roma lagzi

A vakáció előtti utolsó tanítási héten, az egyik osztálytársam feldobta a kérdést, hogy ki
akar egy kis pénzt keresni. Mivel a csávó egy tehetős oláh cigány családnak, a legidősebb
sarja, ezért az ilyen kérdéseket eleve kétkedésekkel fogadtuk osztályon belül. Akartak ezek
már csempét bontani az iskola újan felhúzott mosdóiban, vagy éppen lenyúlni a régi
bányából a csilléket, hogy azokat leadják a telepen. Amúgy nekem semmi bajom a
romákkal. Ezt például remekül prezentálja az a tény, hogy Orsós Döme osztálytársam, két
"rákosgeci egyeki a mellyed" között elhívott dolgozni az apja által szervezett kitelepüléses
cigó lagziba, amit a városaik kültéri pártyszörvíz néven ismerhetnek. Rajtam kívül, még hat
osztálytársamat sikerült rávenni, hogy menjünk el, fejenként hatvanezer magyar forintért
2004 nyarán, ami azért három nap melóért, még ma sem rossz pénz. Ugyanennyi idő alatt
a Gyula 7500 forintot fizetett. A sóher parasztja. Persze a közegtől előre féltünk és
tartottuk viccesnek. Sejtettük, hogy négyszáz roma egy helyen, azért nem lesz egyszerű,
szóval kérdezgettük is a Dömét, hogy ugye nem lesz balhé, meg nem fognak ott kinézni
minket, de csak nyugtatgatott, hogy ő is velünk együtt melózni fog, meg az apja is és az
apját azt tisztelik, szóval nyugtázhatjuk , hogy nem fognak baszogatni. Az alapfelállás úgy
nézett ki, hogy kimentünk egy dunántúli kis falu mellé pénteken, ahol egy rakás tezstvír
állítgatott ilyen baszomnagy sátrakat, de akkorákat amik a sörfesztiválokon vannak, hozzá
színpadot, hangtechnikát meg mindent. Közben a sátor mellett már egy óriási körhintát,
meg egy dodzsem pályát tisztogatják a lelkes rokonok. Az emberek jöttek is kérdezősködni,
hogy netán búcsú lesz holnap, vagy mire fel ez a hacacáré, de a cigók két kurvadevla
között elújságolták, hogy csak a Lakatos Eszmeraldát veszi el a Pici Alehándró és annak
lesz itten a lakodalma holnap. Olyan délután háromkor,megérkezett egy nyerges scania,
mögötte hatalmas vontatmány, aminek a ponyvái alól fejkendős, ráncos cigányasszonyok
kurjongattak. Ahogy beállt a sátor végébe, ahol a konyha lett kialakítva, szólt az egyik
igényesebben öltözött, meglepő magyarsággal.
- Fiúk, meghoztuk a sütőket. Segítetek lepakolni?
A szocializmus maradványai közül előhalászott, Karancs nevű gázsütők kerültek elő, ebből
volt 20 darab a teherautón, illetve 5 gázzsámoly, meg vagy 50 gázpalack. Úgy egy óra volt
mire szépen sorjába lepakoltuk, jött valami szaki aki szépen bekötötte az összeset, meg
minden tűzhely mellé rakott egy kis porraloltót, a megmaradt gázpalackokat, pedig
gondosan messzire vitette és elzáratta egy hűvösebb helyre. Utána a kamionból le kellett
hordani valami tengernyi tepsit, lábost, meg mindenféle sütésre-főzésre alkalmatos edényt,
fakanalakat, kötényeket és zöldséges rekeszekben tárolt fűszereket. De itt még nem állt
meg a mutatvány, mert a vontatmány az nem egy sima ponyvázott koszos szar volt, hanem
oldalt kinyitható, előkészítő pultokkal ellátott vendéglátó kamion, amiben bazmeg vagy 15
asszonyka kényelmesen elfért egymás mellett. Pár percre rá, hatalmas kürtszóval
megérkezett egy hűtőkocsi, amelyből vagy 500 kiló húst vételeztek az asszonyok, amit a
vendéglátókamionban serényen elkezdték feldolgozni; rántott szeletet paníroltak, csirkét
vágtak fel, kakasherét tisztítottak, meg fogast szeleteltek. Ez a 15 asszony baszki, közel
három óra alatt sütéskésszé varázsolták a húsokat, amik meg főzésnek kellettek azok már
vízben voltak a gázzsámolyra rakva, arra várva, hogy valaki bepöccentse . Közben
megérkezett az idősebb Döme is, aki szólt, hogy kéne neki két csaj, a Tündi meg a Piroska
mentek, mert megérkezett az ital, azokat kell rendezgetni, kipakolni. Mi fiúk, maradtunk
pakolni a nehezebb dolgokat, krumpli, meg zöldség azokat cipeltük, mondhatni lényegében
a péntek délután azzal telt el, hogy az árú jött, átvettük, pakoltuk az asszonyok
feldolgozták. Este nyolcra már minden pikkpakkra készen volt, a csajok lehajtogatták az
összes szalvétát, mi meg megterítettünk abból az étkészletből, amiből véletlenül sem volt
két egyforma tányér, az esszcájg is katonás rendben sorakozott, milliméter pontosan úgy
ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Este tíz volt már, jött az öreg Döme eligazítást
tartani, minden csálingert körbevezetett, elmutogatta , hogy mi hol van, a piákat, egy
kamion vontatmányában tárolták, amin azért fullosan elcsodálkoztam, mert jártam már ital
lerakatban, meg nagykerben is, de ez vetekedett a z+d raktárkészletével is. Péntek estére
már egy tisztes falusi lagzi előkészületein túl voltunk. A Döme tök rendes volt, a saját
házában látott vendégül minket, ami mondjuk érdekes volt, mert annyi giccses szart ami ott
volt, az a napiszar és néhai puruttya cigós képeihez képest maga az aranylerakat ,
stílbútorok, aranyozott szegélyek, meg gipsz oroszlánok mindenhol, amit mint megtudtam
sárkeresztúrról hozattak, mert az a Magyar gipsz oroszlánok bölcsője. Keressetek rá
frankón, hallod minden ház kerítésén ott sorakoznak a szimbák, az ember azt hiszi, hogy
egyenesen afrikába csöppent. Mondjuk a falu erősen pigmentált emberállománya ezt az
érzést csak elősegíti. Hiába, a cigányok zárkózott népségek, ha valaki meginvitál az
otthonába és ott is alhatsz az nagy tisztelet közöttük és bár a Döméék ízlése minden csak
nem elfogadható, ettől független nem sok helyen tapasztaltam ilyen jószívű és meleg
vendéglátást. Majdhogynem a seggünk ki volt nyalva. Közben az öreg Döme mesélt, hogy
ilyenkor az asszonyok kinn maradnak a partisátornál és éjjel kezdik el főzni a kaját, mert
délben már künn van a násznép és hát százötven liter tyúkhúsleves nem fől meg hamar.
Másnap reggel nyolckor már kint álltunk a tett helyszínén, a falutól két kilométerre lévő
mezőn is tisztán lehetett hallani a nagy boldogságot amit a násznép a faluban leművelt és
délre tényleg ott is voltak. Ha a Gyűrűk urában a minásztirisz ostromához hasonló látvány
fogadott minket, csak éppen olifántok, meg ostromgépek helyett, aranyozott audikból, meg
mindenféle luxusautókból pattantak ki a romák. Számolni csak a pénzt tudják, mert sehogy
sem sikerült betartaniuk , az autókra vonatkozó maximális férőhelyet. Egy A8-s audiról
például azt hitték, hogy azért A8 a neve, mert nyolcan férnek be. Érted Audi, 8 személynek
geci. Rengetegen voltak, férfiak, asszonyok, puják mindenki jött és ment a
körbecsókolgatás , meg a kézfogás, meg a vakítás, hogy "jáájj hát, gazsikám, há biznisz az
megy? jóvan akkor, tudod ám hogy reám mindig számíthaccc", a folyamatos
vagyonnyilatkozatokon már meg sem lepődtünk. Megvallom őszintén, hogy mikor ezek nagy
nehezen egy óra után leültek, elfogott a félelem, hogy ezek itt engem szét fognak szedni,
de az ifjabbik Döme ekkor érkezett meg, le is kapta gyors armani zakóját, amin undorító
aranyozott cérnával lett újra halszálkásítva valami tesó szabó által, a fuxát gondosan
kirakta a nyakkendője elé, majd felcsavart magára egy felszolgáló kötényt, odajött hozzánk
berezelt csóglikhoz , aztán mondta, hogy akkor hordjuk a csumit. A csajok voltak az
italfelelősek , amit úgy oldottak meg, hogy Piros, akinek a seggén hullámlovagolni is
lehetne, vitte az egész sörös-rekeszt, a Tündi meg kínálta és aki kért annak már bontotta
is. Közben a cigányasszonyok merték topfokba a levest, amit mi fiúk hordtunk ezerrel, de
egy topf négy személyre való, így megizzadtunk mire kihordtuk azt, közel száz fordulóval.
Szerencsére mire a végére értünk, már kezdhettünk is lepakolni, majd jöttek a húsostálak,
pöri, meg amit el tudtok képzelni, frankó terülj-terülj asztalkám. A süteményeket a
vendégség hozta, így azzal szerencsére nem kellett foglalkozni, de így is volt, délután négy
óra, mire az utolsó tányért is leszedtük. Itt változott a program ugyanis az asszonyok
elkezdték mosogatni húsos ládákba baszod, amivel az egész helyzetet csak még inkább
valami emir kusturica féle komikummá varázsolta az egészet. A vendégség ennél a pontnál
átváltott a piázásra , de a keményebb vonalon. Közben befutott Dögös Robi is, aki állítólag
abból él, hogy elhívják minden nagy cigó esküvőre és elénekel EGY darab számot, ami
úgy hangzik, hogy " hjáááj deee gyüüün a [menyasszony neve] az ötööös
béééemvééével ..." ezt elénekli, megkapja a lóvét és már ott sincs. Közben a színpadon
mindenféle fólklór játszadozott, az ilyen ezüstszínű edényeken való dobolástól kezdve, a
táncon át minden volt amit el tudtok képzelni, hastánc, rocky, bangómargit, kegyetlen
bazmeg. Közben fogyott a szesz rendesen, a piroscimkés johnniet ezek úgy itták mintha
a magastátrán az lenne az oxigénpalack. Közben jókat röhögtünk mert, rengeteg ember
csak azt látta, hogy a viszki megy, az a menő, aztán miután megtöltötték a poharukat és
belekortyoltak; rájöttek, hogy a viszki az bizony nem az ő italuk, így a jobbikfajta kólával
öntötte fel, a rosszabbik mosolyogva kiborította, ha senki nem látta. Utána meg újra töltötte
a poharat. Beszarás. Ment a parasztvakítás is, hogy "gyere igyál egyet, ne sértséé meg
dezstvírem", a fiatalabbak körében, meg "de fain bulád van, jóska! láttam ám a májvipen ,
gecó én is jól megbasznám, a devla verje ki", szóval a közösségi kommunikáció megragadt,
a családi érdeklődés és a fellengzős biznisz szintjén, de mindezt érthetetlen roma nyelven
és dialektusban. Persze már dolgozott rendesen az etanol, a képzetlenebb ivók, már
dülöngéltek , volt aki bealudt, a puják futkorásztak , meg dodgemeztek, a cigányasszonyok
táncikáltak a szőrmebundájukban leszarták, hogy nyár van és közel harminc fok. A
napszemcsit leműteni se tudtad volna egyikről se, hiába ment már le a nap. Egy ilyen
kaliberű rendezvényt, nem lehet megtervezni, de azért számításokat egy olyan szervezőtől
lehetne várni, aki egész életében a romáknak csinált esküvőket. Mert speciel, egy
rendőrségi kiérkezésre minimum lehetett volna számítani, ami alapjáraton csak akkor gáz,
ha a rendezvény helyszínéül szolgáló mezőt, ami amúgy az önkormányzati terület, nincsen
kibérelve, de még csak megüzenve se, hogy ott bizony buli lesz. Míg a násznép
kurvadevlázott, meg csápolt a feketeszemekre, addig az örömapa erősen izzadt, míg végül
sikerült megegyezni a két kiérkező járőrrel, hogy nincs semmi probléma, további jó mulatást
kívántak, majd három benga fekete arc, telepakolta a rendőrautót malacsülttel, pörkölttel
meg itallal, de úgy, hogy a régi rendőr astra alig bírt menni a földúton, úgy megült, hogy a
lökhárító telibekapta a nagyobb vakondtúrásokat. Éjfélkor összegyűlt az egész bagázs a
színpad elé, ahol már az ifjú pár, Eszmeralda és Álehándró akire időközbe nászajándék
gyanánt, vagy 10 kiló aranyat akasztottak fel instant gerincferdülést idézve, tökre úgy
nézett ki mint Mr T. csak annyi különbséggel, hogy aranyláncostúl együtt volt, vagy 40 kiló.
A népes rokonság, már javában várta a menyasszonytáncot, amit az örömapa később el is
indított és elkezdődött a csapatás. Miután az ara a tizenharmadszorra esett el, nem is
számoltam, csak azt figyeltem, ahogy a pehelysúlyú állignyalt romabrúszlí , feszülten
pattant oda, mert azt hitte, hogy rabolják a menyasszonyt, aztán az egyik szerencsétlenebb
esésnél erőteljes kapufát rúgott azzal, hogy valóban tarkón rúgta az egyik rokont,
feltételezve, hogy ez már tényleg a menyasszonyrablás lesz, holott csak Eszmaralda
 hatméterhosszú uszályában akadt el a tag, akinél az is csoda volt, hogy menni tudott a
részegségtől, mert lényegében két lábon kihordott egy olyan alkoholmérgezést, amibe egy
tenyészló is belehalna. Jött a falusi street fight, vagyis lett volna, mert a cigók alapjáraton
úgy vannak bekódolva, hogy bunyó előtt, szájkarate van, olyan ez mint a hideg előétel a
leves előtt, de kétségtelen, hogy tatárral is jól lehet lakni. Miután már beállt egymás elé a
két csapat és vagy fél órája ment az ordibálás, az öreg Dömének, meg az két Örömapának
sikerült beállni a két család közé és lenyugtatni őket, hogy "hát drága dezstvíreim, egy
család vagyunk, ne ellenségeskegggyünk egy ilyen gyönyörű napon, amit a devlá adott
minknekünk". A monológ, bármily egyszerű is volt, hatásosnak bizonyult, mert pár perc
múlva már egymást ölelgette, meg csókolgatta az előbb még egymásnak vérbosszút ígérő
tömeg, könnyeztek úgy ölelték egymást, aztán folytatták a vedelést és mulatozást, ott ahol
abbahagyták. A menyasszony tánc úgy hajnali három óráig tartott, mert mire közel
négyszáz fő végigpörgeti az arát és még így is egész jó időt futottak. A Színpadon hajnali
öttől, egy igazi prímás játszott a csapatával, ropták is a táncot a sörösüveg körül csordákra
bomolva, üvöltöztek és mondogatták, hogy jóó, jóóó sose volt ilyen jóóó. A lakodalom
másnap délután négyig tartott, addigra sikerült hazaküldeni az utolsó vendégeket. A
lakodalom vége olyan mint egy rossz pornófilm; az ember várja az arcába a cumshot-ot,
mert tudja, hogy közel van a végéhez. Így volt ez itt is, mert mielőtt bármit csináltunk volna,
a rutinos Döme végighesszeltette velünk a füves mezőt, mert ilyenkor mindig elhagy a
násznép vagy három, négy kiló aranyat, amiben Döme tippmixet játszik az apjával, aki
közelebbi számot mond a talált arany valós súlyának, az kapja meg a jutalmat, amit az
arany tulajdonosai adnak a két vendéglős cigónak. Végül 3,2 kiló lett, szóval az idősebb
Döme nyert, de ez már szerintem annyira toppon van, az évekkel meg a rutinnal, hogy
grammra is meg tudná mondani. Tartott vagy este nyolcig mire szépen felpakoltunk mindent
a kamionra, szerencsére dzsuvázni már nem nekünk kellett. Anyámék jöttek értem kocsival,
a Döme telepakolta a csomagtartót, süteménnyel, rántó'hússal meg töltött káposztával, a
hátsó ülésre pakolt két doboz bontatlan piros dzsonit, meg a kezembe nyomott három
darab húszezrest; "na fiacskám, teccett a mulatság? gyühecc még a nyáron, rendezünk
még ilyet." röhögött egyet, megigazgatta a fuxát a mellkasán, aztán elköszönt mindenkitől,
én meg a kocsiban aludtam hazáig, arra se emlékszem, hogy anyámék felkeltettek mikor
hazaértünk, pedig állítólag a saját lábamon mentem fel az ágyamig.

Vissza a partra
Várakozásaimmal ellentétben majdnem másfél héttel a hivatalos tanítás vége után hívott a
Gyula. Nem szarozott a telefonban, a lényegre tért; jönni kéne holnap és úgy számoljak,
hogy most sokáig itt leszek. Egyszerre voltam mérges és örömittas, de már pakoltam is,
hogy másnap az első busszal indulni tudjak. Közben hívtak a Hajnalka Panzióból is, hogy
lesz egy lagzi a nyár kibaszott közepén, amikor nem lesz elég ember, így feltétlen
számítanak rám. Hiába próbáltam azzal érvelni a geciknek, hogy mivel nem tudtak nyárra
foglalkoztatni, ezért a parton leszek, az a sértett válasz jött, hogy ha nem tudom elintézni,
akkor akár kereshetek is magamnak új helyet szeptemberre. A Hajnalka Panzió is megért
egy misét, még ha Gyula mellett a simlisségben labdába sem rúghatott is. A Hajnalka
Panziót a város szerte nagy tiszteletnek örvendő Misi bá vitte, aki a legidősebb lánya után
nevezte el az objektumot. Szerencsétlennek a rák elvitte a nejét jó pár éve, így lényegében
egyetlen életcélja maradt; a panzió. A két lány már nagyobbacska, az egyik végzett a
fősulin, a másik még nagyban haladt a diploma felé. A régi jó magyar vállalkozószellem
tükrében persze, minden ami létezik az elhunyt nevén volt, amit a váratlan halál után
egyeneságon a lányok örököltek felesben. Az öreg Misi bá, lényegében felépítette az egész
kócerájt, mégis mondhatni úgy kellett könyörögnie a saját lányaitól, ha lóvét akart. Az
idősebb leány pedig frissdiplomásan erőteljesen úgy gondolta, hogy ő jobban ért mindenhez
is, mint az apja, ezért rendszeresen belepofázott mindenbe, de a havonta hétezer forintos,
törvény által előírt ösztöndíjat, baszott se soha normálisan odaadni, lényegében úgy kellett
könyörögnöm érte. De nem csak nekem, hanem a Tóninak a felszolgálógyereknek és a
szakácsnak a Hömbinek is, akik nélkül annyira sem ment volna a biznic, mint ahogy akkor
ment. Kibaszottul nem volt kedvem hazamenni csak azért, hogy letoljak egy esküvőt,
ráadásul tudtam, hogy az egész rohadt brancs majd szívni fogja a véremet, hogy milyen
máshol melózni. Amennyire csak lehetséges volt elhesegettem az egész gondolatmenetet
és próbáltam a jelenre koncentrálni. Másnap a buszon rémlett fel bennem, hogy mekkora
egy szerencsétlen fasz is vagyok, hogy lényegében épp betöltöttem a tizenhatot és már
szopatnak a melóhellyel és ha hinni lehet a felnőtteknek, akkor ez bizony ki fog tartani
életem végéig, ugyanis már akkor biztos voltam abban, hogy előbb leszek halott mint
nyugdíjas.
A balatoni meló itt ténylegesen megkezdődött. Részese voltam a mindennapoknak,
amelyben precízen megfigyelhettem a körülöttem élő és dolgozó embereket. Kicsit úgy
éreztem magam mint az gorillás nő, mikor elment a dzsungelbe a majmok közé. Ami
leginkább ámulatba ejtett az Gyula személye volt. Gyula, a rend mint fogalom, nagykövete
volt, ha, nem maga A Rendszer. Egy séma szerint élte szezonos életét, ami reggel egy
kávéval indult, sosem fogom elfelejteni; két hosszú kávé egy bögrébe, hideg tej, két pötyi.
Pontban 8.00-kor lejött a kis fészkéből, elmesélte, hogy mekkorát szart, átnyálazta a
híreket, elszívott vagy öt cigit, utána eligazítás, munkakiosztás, majd aktív munkafelügyelet.
Este záráskor tételre pontosan felírta a kassza tartalmát, 9x20.000, 13x10.000, 26x5.000,
9x2.000, 49x1.000, 34x500, 40x200, de még az aprót is, úgy dolgozott az agya mint egy
V8-as motor, majd lejegyezte a franciablokkon található összes bejegyzést és később
felvitte excel-be. Legalábbis ezt mondta, de a technikával olyan hadilábon állt, hogy az
elemlámpát is sci-fi-nek tartotta. A franciablokk egy olyan cellákra osztott füzet, ami a
nyugtatömbhöz hasonlóan indigós csúcstechnológiával rendelkező cucc, amibe a pincér
leírja, hogy "1x rántó' hús HB, 2x hallé, 2x palacsinta" és a letépett lapot bebassza a
konyhára, az indigónak köszönhetően, pedig az írás megmarad és a Gyula le tudja olvasni.
Szóval a kaját így összesítette, a megmaradt cullangot meg a piát, minden héten hétfőn,
mert az ilyen lájtos nap. Szóval kőkemény standolás volt az a lényeg, az eddig általam már
ismert stiklik alaphangon mentek, csak annyi különbséggel, hogy a főnök kérte. A levágósan
olyan italok amiket keverve isznak az emberek, mind felütve; a sör ügyesen csapolva (ma
napig centiliter pontosan csapolok 0,47L sört, bármilyen pohárba), ásványvíz 3000 méter
mélyről jött ismét hátul a söntésből, szódavíz 40 Forintért(!!) decije, szóval az alapcuccok
megvoltak de ez még mindig édeskevés. A kávégép maga volt a pénznyerő automata
amivel mindig jackpotod van, mert amit én ott kávénak árultam a cseheknek meg a
bajoroknak az valami fertő volt. Alapban a csehek türkishcáfét, nyomattak ami lényegében
zaccra engedett forró víz. Én nem vitatkozom azzal, hogy az jó vagy sem, de én gond nélkül
fogtam a már leforrázott zaccot és azt kanalaztam bele a bögrébe, végülis a főnök ezt adta
ki utasításba, szóval ha úgy vesszük, akkor minden harmadik eladott kávéra, jutott egy
plussz ami ugye talált pénz, türek café dobri, zaplatyi! Közel 400 ezer forint jött be a
törökkávéból. De ezek még a vízen kívül pitiáner tételek, mert az egyik legnagyobb lóvé a
valutázáson volt. Akkoriban még nem volt érintésmentes kártyázás, nagyon kevés helyen
fogadták el a parton a bankkártyákat. Ez többek között azért is volt, mert csak minden
tizedik asztal rendelése került bele a pénztárgépbe. Amit pedig kártyával fizetnek,
mindenképpen ütni kell. Vágesz? Rengeteg külföldi nem váltott elég pénzt, így jöttek az
euróval, mi hiába mondtuk nekik, hogy az ungárisedollárral jobban járnak, csak hozták az
eurót, így lett informálisan váltva, épp úgy ahogy a Gyulának a kedve tartotta, mert volt,
hogy 130-ért vette egy kellően bepiázott hollandtól és bárhogy számolom, egy közel 40
ropis amúgy is megbuherált számlaösszegen pluszban keresni azért az teljesítmény. Hiába
volt közkeletű vélekedés, hogy ebben az időszakban a balaton, csak a gazdag bajornak,
meg a középszerű csehszlováknak teccetős nyaraló és pihenő opció. Bizony hazánk celeb
rétege is szívesen járt le már akkor is, a strandok helyett kedvelik a külföldivel tömött
kempingeket, mert nem kell a csürhe rajongók hadával megbirkózni. Így esett, hogy egy
nagy tiszteletnek örvendő, az egyik kereskedelmi televízióban majom parádézó, középkorú
úriember a feleségével és a barátaival, úgy döntöttek, hogy emelik az est amúgy is vakító
fényét (és tudtukon kívül az aznapi gázsinkat) és betérnek Gyula vendéglőjébe. A
csettintgetést illetve a füttyögetést már fel sem vettem (bár egy ilyen kultúr személyiségtől
az ember kicsit többet várna) vittem az étlapokat és vettem fel a rendelést. Először is
nagyon jó, speciális bort akartak inni, pénz nem számít felkiáltással. Akkoriban bort vettünk
a Villányi Bock pincészettől, nem rossz borok szó se róla, de szerintem 16 ezret nem ér
meg egy üveg, persze megfelelő körítéssel, ennyiért is el lehet adni a két éves rizlinget, ha
meg dekantálod is nekik akkor már kétségük sincs afelől, hogy délkelet magyarország
legjobb borát isszák. Szó szót követett, túl erős volt nekik a cucc, úgyhogy kértek egy kis
ásványvizet, hogy majd fröccsöznek beszarsz, mert öten három fordulóval itták meg a 7
decis palack bort, fröccsként. Rá is jöttek, hogy a borozás az erre az estére nem az igazi,
keményebb delírium kell az agyukba, amit jó kis skót viszki formájában akartak bevinni
garat mögé. Mondták, hogy ők bizony az univerzum legjobb viszkijét kívánják fogyasztani,
de sejtik, hogy az ilyen lepukkant helyen nincsen, kérdeztem is gyorsan vissza, hogy -azért
tessék megemlíteni az univerzium legjobb viszkijét, méltóságos uram, hátha mégiscsak van
egy potyapalack valahol a felső polcon. Azt kétlem de azért nézd meg, DZSO-NNI-WÓL-
KER KÉK CIM-KE tagolta le, hogy egy olyan utolsó suttyó mint én aki még életében nem
látott ilyet, is könnyen megértse. Viszont ezzel a lövésével rábaszott, mert nemhogy kék
johnnienk volt, azt még überelni is tudtuk. Port Ellen nevű viszkink volt összesen két darab.
Annyit kell róla tudni, hogy '82-ben kezdték el érlelni, szal nem szar, a kék dzsonit
mindenesetre oda-vissza alázza. Mondtam is neki, hogy; uram engedelmével, szabad
megjegyeznem, van a Kék címkés Johnnie Walkertől egy kicsit jobb viszkink is (ééés itt jön
a csel), de nem túl olcsó. Meg se mondd fiacskám mennyibe kerül, hozd ide az egész
üveget, meg jékvödröt . Na Most a Port Ellen akkor olyan 50-55.000 Forint volt beszer
áron, a kék dzsoni meg egy tizessel vékonyabb. A piros cimkéset árultuk 800 Forint per 4
cl, a kéket meg 8000 Forintér. Mármint a 4cl-jét. A Port Ellent kedvezményesen 200.000
Forintért voltunk szívesek felszolgálni. Az est folyamán összesen kettőt. Ezek olyan szinten
bebasztak, hogy öröm volt nézni, a vacsorát nem is ették meg, hanem egymást dobálták
vele, asztalon táncoltak, a végén sugárban hánytak a sörpad mellé mindannyian. A végére
abban egyeztünk meg, hogy másnap jön fizetni a cehhet, de azért aláírta a számolócetli
végén pöffeszkedő 462.600 Forintos összeget, amit azért a pénztárgépbe nem vittük be,
fasznak van kedve adózni - mondta a Gyula. Másnap jött is a művészúr, gondosan
lapítgatta a húszezreseket és kaján vigyorral fizetett, hogy azért odabasztunk tegnap mi?
Nem akartuk mondani, hogy csak egy felvágós gyökérnek tűnt aki eszetlenül szórja a pénzt
azt se tudva mire, de hát ő tudja és én is boldog voltam, mert ha a vendég elégedetten
távozik és közel negyven ropit jattol, akkor a felszolgáló is boldog. Gyula arcán azért
nedvedzett a csalódottság, mert bár jó előre elmondta, hogy ami pénzt a vendég fizetéskor
ad plusszban, az az övé, amit pedig nekünk odacsúsztatnak az a miénk. Mivel a művészúr
nekem és a fogatlan Istvánnak tömte ki az ingzsebét, így Gyula aznap jatt nélkül maradt,
hiába keresett tisztán, adózatlanul több mint három kilót a produkción, a szemén lehetett
látni, hogy azok a húszasok, az ő értékítélete szerint neki járnak. Szólni persze nem mert,
csak indulatosan kétszer egymás után felsöpörtette a placcot. A következő napjaim
csodásan teltek. Minden nap meghaltam kicsit és minden nap újra is éledtem. Szó szerint
lejártam a lábamat és az otthonról hozott, kínais, négyezer forintos műbőr cipő úgy bűzlött
minden este, hogy nem győztem fújni, meg napjában többször is lábat mosni. Egyre jobban
belejöttem a felszolgálásba és egyre ügyesebb voltam a német terén is. Közben
összespanoltam pár törzsvendéggel és kezdtek egyre többen a nevemen hívni. Jó érzés
volt az egész, nem csak az, hogy tartoztam valahová, hanem értelmét láttam annak amit
csinálok. A gyökér munkatársak faszcibáló hozzáállását magamra se vettem, pedig közben
a Mostohalány jól kibaszott a csapattal, mert egyik napról a másikra felmondott a gecibe.
Új személyzetet persze Gyula se keresett, úgy érezte, hogy elleszünk itt ahányan vagyunk.
Csöppentünk bele a július közepébe és vártuk a Gyula feleségét is, aki ilyenkor
főszezonban besegített. Legalábbis akkor még a Gyula azt mondta. Az egyik reggel a
Balaton vizét csodáltam a reggeli kávé, cigi, unicum kombóm fogyasztása közben és arra
gondoltam, hogy mennyire szeretem ezt a tavat. A hattyúk a nádas melletti kis sekélyebb
részen játszottak, a kemping még aludt, csak két pecás ült a stégen. Csipogást hallottam.
Jól ismertem ezt a hangot, a telefonom szólt, jelzi, hogy ki kell nyitni az éttermet. Minden
reggel hatkor keltem, ha nagyon jó idő volt, akkor csobbantam egyet, majd elmentem
zuhanyozni, szarás, fogmosás, kávé, cigi, unicum. Hét óra volt és a telefon már megint
pittyegett. Alig öt órája feküdtem le aludni, de már hozzászoktam. Hanyag eleganciával
eldobtam a csikket, hogy az alkesz Bokszinak, is legyen melója, aki a kempinget takarítja,
így lesz pénze bejönni a Gyulához és meghívni engem egy sörre. Ördögi kör.
Visszaballagtam az étterembe, a folyamatos alváshiány és kimerültség miatt, napról napra
lassabban nyitottam ki. Bár kinyitása, székek kipakolása, majd asztalok lemosása, terítők,
virág és hamutál felrakása. Alaphangon jó lesz. Bárpult lemosás, felsöprés, megállító táblák
megírása, kihelyezése. Nyolc óra. Még senki nem volt ott. Rágyújtottam még egy cigire,
majd a teraszt kezdtem el söprögetni és az ürességre való tekintettel benyomtam a
hifitoronyba a manu chao koncert albumát, ami a bienvenida tijuana-val majd indult és a
welcome to tijuana-val folytatódott. Nem tudom miért de ez valahogy erőt adott minden
reggel. Kicsit még mosolyogtam is, a refrénnél pedig üvöltöttem magamban, hogy Tequila
Sexo y Marihuana! Vicces volt így utólag. A terasz rohadt nagy kerületű volt és mivel
teljesen fedetlen placc, esténként telefújta a szél a fák leveleivel, meg ökörnyálhoz hasonló
szemetével. Fél óra legalább mire rendesen kitakarítja onnan az ember. Mire végeztem
megérkezett az idegbeteg Tibi is, akinek ha nem volt egyből kávé a pofája előtt, akkor
képes volt kiönteni a kukák tartalmát a placcra, hogy ismét lehessen felsöpörni.. Mindegy
lassan talán jön pár vendég és nem fogom halálra unni magam. Addig majd cigizek, meg
olvasok. Kilenc óra volt, a kemping ekkor kezdett ébredezni. A Bokszit láttam a távolban
ahogy a reggel eldobott cigicsikkemet szedi fel a földről, a szomszédos kisbolt mellett sor
kezd kialakulni. A kanyarból látok egy családot, jönnek az étterem felé. Elnyomtam a bagót
és gyors kezet mostam, kiálltam az étterem jól látható pontjára. A család az étterembe jön
ez már biztos, mentem feléjük illedelmesen köszönteni majd hellyel kínálni őket. Hatan
voltak, de jó -gondoltam magamban, talán adnak annyi jattot, hogy a reggeli kávém
meglegyen. A családapa rám néz, köszön, leül, majd megkérdezte, hogy "Uram, lehet itt
reggelizni?" válaszom, "Természetesen, egy pillanat és hozom a reggeli menükártyákat."
Alig egy tizenöt másodperc telt el, mire visszaértem de a látvány groteszkebb volt, mint egy
tim burton film és elfogott a felismerés. A kérdés amit feltettek nekem, az csupán annyi volt,
hogy "lehet itt reggelizni?" és az én igenlő válaszomat ők úgy is értették; mire visszaértem
az asztalon volt egy két kilós parasztkenyér, sonka, szalonna, kolbász, disznósajt, margarin,
paradicsom-paprika de beszarsz mert még egy mini kemping gázpalack is, amin már állt a
kotyogós kávéfőző. Ahogy rájuk néztem az arcom mindent elárulhatott, de mivel én
mondtam, hogy lehet reggelizni, ezért csak egy "jóétvágyat kívánok" -at tudtam kinyögni,
majd vissza siettem. A Tibi majd kiröhögte a belét, a végén már én is csak mosolyogtam.
Nem akartam utólag elküldeni őket. Jön egy másik csapat is, négy nő, meg három gyerek.
Ismertem őket, pár napja jöttek, pesti butikosok és ezt előszeretettel hangoztatták. A
családfő (aki nem volt ott éppen) képes volt negyven fokban ebédidőben egy szál
fecskében, laptoppal beülni kajálni, hogy megmutassa, mekkora vállalkozó, még a nyaralás
alatt is dolgozik. Aztán anyámék, akik pont szemtanúk voltak pár nappal azelőtt, leestek a
székről a röhögéstől mert a pasi minden falat után kiejtett egy kis ételmaradékot a szájából.
Miután elment az asztal alatti kajamaradékból egy harmadik világbeli ország GDP-jét több
százalékponttal emelhettük volna. Ekkor viszont csak a felesége meg a barátnői, illetve
annak csemetéi jöttek. Igazi butikosok, még egy szaros kemping reggelire is úgy öltöztek
mintha minimum díszvacsira mentek volna, persze erősen rontotta az összképet maga a
tény, hogy a a ribancrendszám, meg a köldök pirszing, minden esetben látható volt, a
háromezres dior feliratú napszemcsi sem segített, de ezen én már meg sem lepődtem.
Azon sem, hogy a négy felnőttből csak a már említett vállalkozó felesége evett, a többiek a
boltból vett joghurtot meg kakaós csigát majszolták. Persze a kiskanalat a bifidusz
esszenziszhez már én adtam. Elég vicces látvány nézni, ahogy a női különítmény főribanca
villásreggelizik, a többi alpunci meg a közértes kaját eszi sóvárogva, de hát állítólag a
tehetősebb emberek mindig szegényebb barátokkal veszik körbe magukat, hogy lehessen
menőzni. Ínséges időket élünk, el kell viselni ezer forintos reggeliért azt, hogy hat másik
szerencsétlen teleszemeteli az éttermet, összekoszol hat tányért. Mondjuk jókat lehetett
röhögni, amikor a nagy butikos feleség előadta magát a pronyó barátnőinek. Szerencsére a
reggeli hamar elment, letisztítottam az asztalokat mind a potyareggelizők, mind a
disznóvágást rendezők után. Tizenegy óra.. Lassan ki kellett raknom a teraszt. A régi flair
asztalok és székeket egyenként kell majd lemosni. Hogy utáltam. Közel egy óra is elment
mire mind kész lett, napernyőstől, mindenestől. HÉÉ Jóképű, üvöltött a Gyula nekem. Hűtők
fel vannak töltve? Fel. Szóltam vissza. Repcsik készek? -utalt a repülő terítékek meglétére.
Készek. Akkor bazmeg iparkodj mert mindjárt itt a csoport és meg sincs terítve nekik. És
valóban, egy órára jöttek a gyerektáborosok kajálni, nem vészes mert csak hetvenen
voltak, késvilla, kancsó víz. Rántott sajt volt aznap, úgyhogy tíz fordulóval ki is hordtam, hat
tányér a bal kézen, egy a jobbon azt csá. A napi rutin megkövetelte, hogy a csoport
érkezése előtt beverjek egy unicumot, mert az idősebbekkel még csak-csak szót ért az
ember, de a tíz év körüliek igencsak rendetlenek tudnak lenni hiába van ott a pedagógus.
Pedig jobb lenne bazmeg amúgy ha ott se lenne, mert ezek külön állatfajt alkotnak.
Képesek a formalitás érdekében felrúgni a nevelést és sokkal fontosabb volt nekik az, hogy
egy kockás füzetből kitépett lapra aláírjuk, hogy az adott napon mennyi gyerek ebédelt, rá
se basztak ha az adminisztráció közben a gyerekek kaja csatát vívtak. Ő felelősséggel
tartozik a gyerekért, de inkább a gyerek után fizetett pénzért. Ha véletlen egynél több kaja
kerülne kiszámlázásra az merőben felborítaná a költségvetést. Persze azért engem se
kellett félteni, tudok én bánni a gyerekekkel, csak éppen abból nincs köszönet, mert ha a
tisztelt szülő és a tisztelt pedagógus nem neveli és ez a feladat átszáll a pincérre, az egy
fiatal, zsenge, osztály menőjének sem tesz jót a hírnevén. Ha a pincér egészen véletlenül
leborítja egy tál főzelékkel, vagy éppen a tálcával pont úgy fordul, hogy véletlen fejbe verje .
A csajok előtt menőző, általános iskolás, nyolcadikos, titánok például a kedvenceim voltak.
Mikor a csoport ebédeltetésénél berendeltek egy kólát és feltűnési viszketegségből
húszezressel akartak fizetni, fennhéjázva, üvöltve, hogy pincér, pincér egy kóla lesz de
gyorsan és húszassal fizetek. Nem egyszer számoltam le 19,600 forintot öt és kétszázas
papírpénzben (akkor még volt olyan is!), mindet jó alaposan összegyűrve, majd a végén
rábaszni egy százast megkoronázva az osztály többi tagjának hangos röhögését és
megvetését. Nem szép dolog de legalább megtanulják a tiszteletet. Persze valakin ez se
segített. Miután végigszenvedem a gyerekcsoport étkezését. Jöhetett a takarítás.
Hasábburgonya a földön, rántott sajt darabok az asztalon. Néha poénból megmértük a
földön maradt kaját, bizony nem egyszer sikerült két-két és fél kiló amúgy teljesen jó kaját
összesöpörni, szimplán azért mert nem tudtak kulturáltan enni. Mély lélegzet, mosogatás,
söprés, készülés az estére. Ez volt a kora délutáni program.
A titok szobát nem a való világ találta ki hanem Gyula bazmeg, ráadásul már ‘92-ben, a
holland anyasorozatot jócskán megelőzve. Ott tárolta a megkérdőjelezhető eredetű
cuccost, ételt, italt. Érted bazmeg, TITOK-Szoba. Négy darab hűtőláda, roskadásig
pakolva, házi vágású húsokkal, lejárós cuccokkal, európában nem kapható és per vagy
betiltott termékekkel. Ha egy széf is lett volna benne, öt kiló tiszta kolumbiai kokainnal,
azon se lepődtem volna meg. Innen hordtuk az italt is. Siós dobozok ki, kólás üvegek be,
göngyöleget össze, bort a hűtőbe. Megint eltelt két óra és búzasört ismét elfelejtettem
behűteni . Szerencsére volt jéggép, ami többször nem működött, mint ahányszor igen, de a
tárolójába bedugtam pár üveg édel-t, ha valaki azt kér hamar legyen neki hideg, a többi
meg reméltem lehűl időben. Négy óra volt. Úristen, kéne enni valamit. Tört fel bennem a
felismerés. Tibi van még rántott sajt a csumiból? Van? Akkor melegítesz pár darabot? Nem
kell köret, megeszem futtában, van még meló. Hamutálak kiürítve, placc söprés. Gyula!
Elmehetek lezuhanyozni? Ne csináld már, reggel hét óta benn vagyok. Oké kösz. Brifkó
átad, gyors kassza átvétel. Már futottam is. Legalább van tíz perc nyugtom. Rohadt meleg
van. Át kell battyognom a fél kempingen mire elérek a vizesblokkig. Minden szembejövő
köszön, van aki megállítana trécselni, de most nem érdekel. Pihennem kell, mert este
megint hajtás van. Hideg víz-forró víz, hideg víz-forró víz. Így pörgetem fel a testem, öt
perc után olyan mintha kipihent lennék. A zuhanyzóban amíg háttal állva a rózsának
áztattam a hátamat, mindig elszívtam egy cigit. Ha zárt hely lenne, undorító szokásnak
tartanám , de ezek a kempinges vizesblokkok teljesen nyitottak voltak, felülről simán be
lehetett lesni még a pinákhoz is. Visszafele azért megálltam a kisboltnál elszívni egy cigit,
sőt még egy red bullt is betoltam. Az öreg Éva néni aki a boltot csinálja panaszkodott egy
sort, én pedig helyeslően bólogattam. Csók Évenéni mentem, majd tessék átgurulni este azt
iszunk -ugratom, de ő csak röhög. Mire visszaértek nem jött még senki. Oké feladatok,
repülőterítékek gyártása, 200 főre, legyen tíz hatos, húsz négyes, meg hármas-kettes
vegyesen. Húsz perc. Hűtők átnézése, van minden, gyümit kellett szelni csak. Titokszoba,
egy láda lime, tiz darab citrom, meg két ananász. Egyelőre jó lesz. Mi kellhet még? Ja igen,
Tibi van minden az étlapról? - Halászlét, meg pontyot ne vegyél fel, fogas sincs túl sok, de
ötöt még eladhatsz, a hátszínnel óvatosan mert csak keveset pácoltam be, lehetőleg a
karajt meg a csirkemelles kaját nyomasd, mert ránk rohad az egész a gecibe a fagyasztók
is fullon vannak. Ja és uborkasaláta sincs. A többi mehet. Jegyzem magamban az infót,
mikor hátulról jön a hang. Héé Jóképű, basznál lovat, gyere azonnal ide!! -Gyula sajátos
módon tudott bánni az emberekkel, főleg az alkalmazottaival. Milyen nap van ma? -kérdi
tőlem. Hát péntek. És mi van pénteken? Bogrács nap. Úgyvan! Bog-rács-nap! Akkor mit
ajánlasz a vendégnek? Szívem szerint egy másik éttermet ajánlanék, de marhapörit fogok.
Ez a beszéd! Na takarodj a dolgodra! Így külsőre furán hangzik biztos, de ezek az
impulzusok ott helyben olyan megmosolyogtatóak voltak és segítettek átvészelni a nyarat.
Végülis, jobb röhögve szopni, mint ha bőgnénk közben. Ez mindig eszembe jutott, főleg
akkor mikor pár évre rá a harcművészeti edzőtáborban meghallottuk az azóta szállóigévé
vált mondatot. Örülj neki, hogy esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik! Ennek
fényében magamra csavartam az ünneplős felszolgáló kötényemet, bevertem egy unicumot
a Gyulával meg a Tibivel, majd ránéztem a Balatonra, ahol megpillantottam ahogy tihany
felől elindul az a bizonyos hajó... Rágyújtottam, majd vártam a hullámot. Csehek, dvá pivo,
dvá riba. Dobzse. Tovább, jöttek a Wolfiék, osztrákok, bírtam őket nagyon. Két korsó sör,
két spéci. Négy marhapöri. Gut. Kezdett egészen úgy tűnni, hogy nyugodt estém lesz.
Jóképű!! A bal kettő fizetne! Milyen náció? Dojcsok. Guten Ábend, cálen? Cuzámmen óder
getrennt? Cuzámmen gut, áhttáuzendfűnfhundert ungárisse dollár bitte. Átad egy tízezrest,
majd azt mondja: nojntáuzend. Dánke sőn. Kerestem egy ezrest. Adtam vissza neki. Majd
mentem volna el, de várj. Várten bitte, várten! Das is nur céntáuzend, ich gebe
cváncigtauzend. Mondom mi a fasz? Néztem, gondolkodtam. Aztmondta, hogy ő húszezret
adott. Tutira nem. Majdnem biztos voltam benne, hogy tízezret. Á mondom ennyire hülye
nem lehetek. Gyula még azt is megtanította, hogy seggrészegen hogyan lehet, fillérre
pontosan fizettetni. Kizárt dolog, hogy rosszul adtam volna vissza. A germán már erősen
ágaskodik, de arra kértem hogy várjon egy picit. Gondolkodok, a kapott pénzt, soha nem
teszem el addig a brifkóba míg, nem adok vissza, hanem markomban lévő brifkó oldalához
szorítom a mutatóujjammal. Mindig le is ellenőrzöm, hogy jól adok-e vissza. Tutira tízes volt.
Mondtam is, hogy uram Ön bizony tízezressel fizetett. De nem! De igen! De nem! De igen!
Már a Gyula is ott volt. Ekkor jött a felismerés, hogy ha jól emlékszem nincs is húszezres a
brifkóban, mert mikor elmentem zuhanyozni, akkor Gyula átváltotta a nagyobb tételeket
kisebbre, hogy este lehessen visszaadni. Kicsaptam a brifkót, mint rocco a répát és i got
bingo! -egy darab húszezres sem volt, de még tízesből is csak az az egy, amit a faszinger
adott. Mutattam neki, de őt ez nem győzi meg. Kicserélték! Azonnal kérem vissza a
pénzemet! Nem! De! Nem DE! NEM! DE! Aztán mikor megunta a verbális kommunikációt,
az egyik üres sörösüveg felé nyúlt, majd felém suhintott. Ösztönösen védtem a fejemet. De
a vállamat így is sikerült eltalálnia. Szerencsére nem tört el rajtam az üveg, de kurvára fájt.
Itt szerencsére pár vendég kapcsolt. Szépen lefogták a tagot, majd egy közeli asztalnál ülő
szintén német pár, megerősítette, hogy tényleg tizezressel fizettek mert látták. A balhézó
különítmény felállt és elment. Iszonyat fájt a bal vállam. Gyula behívott a bárba, majd öntött
egy unicumot, aztán rám üvöltött, hogy takarodjak a dolgomra. Szerencsére pár óráig nem
volt semmi komoly, sokan voltak, kicsit lassabban, kimértebben sikerült megoldani mindent,
bár a vállam nagyon fájt, de a tányérokat még elbírtam. Nyolc óra volt. Csodás. Ráadásul
kik jöttek? Azok a barom Szolnoki, család. Megjegyeztem az arcukat, mert nemcsak a
húsleveshez, de még a palacsintához is kenyeret esznek. Ezek akkora taplók, hogy a
parasztot mint pejoratív jelző, szerintem rájuk kezdték el használni. A családfő valami
újgazdag vállalkozó volt, a felesége valami faluból kiemelt kis törpilla, a csemetéjük meg
még csak hat éves, de már akkora pofája volt, mint egy bajnokcsapatnak együttvéve.
Mosolyt magamra erőltettem. Legnyájasabb forma elő. Jóestét kívánok, köszönjük, hogy
megtisztelték éttermünket. Mivel szolgálhatok? Igen az nagyon finom, akkor kettő giroszt
hasábbal? A fiúnak mit szabad? Semmit? Hogyhogy? Nem vagy éhes? Majd eszel fagyit?
Jólvan akkor, de szólj csak ha meggondolod magad. Pörgés forgás. Megy a franciázás is
csak itt nem szopásnak hívták, hanem lörámnak, de végkifejletben ugyanaz; a fasz rossz
oldalán álltunk. Mentek a kaják sorban. Lassan fordult egyet a placc. Új vendégek, új
rendelések. CSÓTÁNY PINCÉR EGY KUTYA!! Üvöltött a Tibi, ezzel jelezvén, hogy kész
egy rendelés. Két girosz hasábbal. Bal hatos. Viszem, jóétvágyat kívánok. Szeretnénk kérni
kenyeret. A giroszhoz? Igen ahhoz. Oké mondtam. Nincs gond. Kiveszem, további jó
étvágyat kívánok. Várjá’ csak. Mi van a lecsós szelettel? Milyen szelettel? -kérdem én. Hát
a lecsóssal! Amit a fiam kért. Mikor kérte? Amikor mi? De hát a gyerek nem kért semmit.
MOST AZT MONDOD, HOGY ÉN HAZUDOK? Dehogy mondom jóságos uram, elnézését
kérem, pár perc és hozom. NA AZÉRT! Nézem a számoló cetlit, de nincs rajta, tutira
emlékeztem, hogy nem kért lecsósszeletet a kiscsíra. Bezúztam a konyhára, néztem a
franciablokkot, csak két girosz van. Gyula tőled rendelt a bal hat lecsós szeletet? Nem.
Akkor szórakoznak. Kinéztem a kiadópulton, azt az említett család nagyban röhög. Hogy
basznátok meg. Tibikém tedd már meg, hogy csinálsz soron kívül egy lecsót. Jóképű!
Jelenésed van, megjöttek a vendégeid! Kinn van a terasz négyen. Kinéztem. Henry az.
Egyre szarabb volt az este. Ez egy igazi keletnémet suttyó. Belekötött ez is mindenbe csak
a betonba nem. Mosoly az arcra. Gúten ábend Henry. Oké egy sör. Hárman voltak, és már
előre tudtam, hogy azt fogják játszani, hogy amint kivittem az első sört, kérnek egy
másodikat, majd ha azt is kivittem egy harmadikat. Mindig ezt csinálják. Most sem kellett
csalódnom bennük. Közben hordót kellett cserélni. Király. Habzott még a kurvaisten fasza
is. Abban a nagy forróságban ami akkor tombolt, nem is csoda. Lassan kezdtek
fogyatkozni a népek. Csak a szokásos paraszt különítmény maradt ott, Henry meg egy
német baráti kör. Este tíz volt már. Sör karikák tucatja. Néha egy rund snapsz. Kezdtem
zsigerből fáradni. Röhögnek a gyökerek. Összeültek egy asztalhoz. Bier bitte! Kivittem,
egzs! A másik így szól. Bier bitte. Kivittem, egzs! Noch ein bier bitte! Mondja még ott
helyben a harmadik. Mikor már a tizenhatodik kört tettem így meg, amin ők szemmel
láthatóan egyre jobban röhögtek, kezdtem egyre idegesebb lenni. A vállam még mindig
kurvára fájt. A tizenhetedik körnél gondoltam egyet és lecsapoltam nyolc korsót, alig bírtam
kivinni egy karikával a tálcán úgy fájt a vállam és így szóltam. Uraim erre az én vendégeim.
Persze ez tetszett nekik, de mikor kicsit gondolkodtak, rohadtul kezdhette bántani az
Önérzetüket a dolog, így kértek még nyolcat. Mikor kivittem és letettem volna eléjük, akkor
így szóltak. A-a ezt neked kértük. És nagyot röhögtek. Gondolták visszanyalt a fagyi.
Persze én hozzászoktam az ilyen dolgokhoz és hálásan megköszöntem, majd visszavittem a
pultba. Egy korsót kivettem majd elkezdtem iszogatni. Mikor újabb rendelés jött, akkor csak
egy keveset rácsapoltam a nekem fenntartott sörre és azt vittem ki amit lényegében nekem
fizettek. Így matek szerint azt a sört amire én hívtam meg őket lényegében kifizették és
nekem csak egy sörrel kellett megtoldanom amit megittam. Amikor feltűnt nekik, a turpisság
akkor gondoltak egyet és kértek még nyolc sört és nyolc pálinkát nekem. Persze itt már kár
volt trükközni, nem is akartam, de a lényeg megvolt, többet költöttek. Mikor látták, hogy ez
a dolog engem nem húzott fel aljasabb cselbe kezdtek. Pikolóként kezdték el kérni a
söröket, ami aztán tényleg durvulás lett, mert ha megmertem csinálni, hogy mondjuk
számítva az új rendelésre többet vittem, akkor richtig nem kértek, amint visszaértem egyből
jött a kérés. Rohadt egy dolog ez, de nem lehetett vele mit csinálni. Tizenegytől hajnali
egyig egyesével hordtam a kurva pikoló söröket. Közel 15 métert kellett megtennem a pult
és az asztaluk között. A számla szerint 40 korsó, illetve 76 pikoló sört vittem, ha akkoriban
lett volna lépésszámlálós lófasz a telefonokon, meg gear fit karóra, akkor bazmeg tuti
elfüstöl. Éjjel egy óra volt és még mindig forróság. Gyula is elment aludni, Tibi is. Mindenki.
Egyedül voltam ezekkel a faszokkal. Ugráltattak. Sebaj. Ha azt veszem, még mindig jobbak
mint az egy héttel azelőtti magyar focicsapat, aki ha egy új sört kért azt úgy jelezte, hogy
az üres korsót tíz méterről odabaszta a bárpult felé. Legalább nem kellett takarítanom.
Lassan leszedtem a csetreszt az asztalokról. Ha ezek elmennek, már csak a bárt kell zárni,
időközben eltakarítottam a kávégépet is. Ittam még egy red bullt. Közben elpakoltam a
teraszt. Jött egy unicumot is, úgy emlékszem. Eltöröltem az evőeszközöket. Végre mentek.
Újult erőre kapva gyorsan elpakoltam mindent. Zár kattant, lakat csattant. A lámpák
elalaludtak. A telefonom szerint fél három volt. Rágyújtottam még egyre. Kattanás, tűzkő
sercegő hangja, a dohány íze. Valami csipogott. Jól ismertem ezt a hangot, a telefonom
szólt. Mint minden nap akkor is ott álltam a Balaton előtt, kávésbögrével és cigivel a
kezemben. Ki kéne nyitni…

Munkatársak
A Tibi meg az Ibolya három kölyökkel érkezett le a partra, a próbanapom előtti héten. Ők
eleve úgy rendezték be az életüket, hogy minden szezonban valahol a parton dolgoztak, így
keresve tetemes összegeket. Aminek mondjuk hamar picsájára is vertek. Kénytelen voltam
megállapítani, hogy Tibi nője, a kaliberhez képest azért erőteljesen jó volt. No félreértés ne
essék, nem izgultam rá, vagy ilyesmi, egyszerűen feltűnt, ahogy a napi meló folyt, hogy ez a
nő ha kicsit kivaxolná magát, meg normális frizurát hordana, meg kezdene valamit a
fogaival, akkor simán hozná a budai gazdag anyukák nívóját. Hogy hol siklott félre a sorsa,
azt rohadtul nem tudom, de az biztos, hogy nem volt elégedett az életével. Szült három
gyereket ennek a szociopata állatnak és gondolom a kitörhetetlenség vagy a mondhatni
kényelmes élet ott tartotta. Dolgos volt ő szó se róla, de igazi nyiregyi parasztlányhoz
méltóan megvolt a magához való esze. A munkát megcsinálta, a gyerekeket ellátta és bár
nem kétlem, hogy néha nehéz lehetett, de azért meg volt mindene. Tibi viszont folyton
arcoskodott. Elmondása alapján a világ nőállományának a felét már lekúrta, de lehet, hogy
a teljeset, csak nem emlékszik tisztán, mert nőtlenként még állandóan be volt baszva. Tutira
valami jingjangos témában hihet, mert, így, hogy nős volt, csak minden második nap volt
bekúrva. Ez mondjuk nem szegte kedvét abban, hogy folyamatosan fárasszon a
hülyeségeivel és akut dühkitöréseit ráakassza bárkire aki a közelben van. Legsűrűbben ez a
felesége, vagy a másik konyhalány a Marika volt, de néha kapta a Mártika, vagy az István
is. Sanyi ritkábban, de az is csak azért, mert ő viszont ténylegesen állandóan be volt kúrva,
s emellett annyira ignorált mindent, ami nem az ételrendeléssel, vagy a borral volt
kapcsolatos, hogy néha ténylegesen elgondolkodtam rajta, hogy együtt dolgozunk-e.
Közben el kellett viselni ennek az álompárnak, a három csemetéjét, a Tibikét, a Márkot meg
a Szandikát, akiknél vásottabb kölyköket, még a dennis a komisz készítői is csak a
legvadabb lsd-s álmukban láthatnának. Ezek mondhatni felügyelet nélkül rótták a kempinget
geci, ebédre meg vacsorára jöttek vissza és oké, egy hat éves gyerek már bizonyos
korlátok között azért feltalálja magát, de az én korai gyermeknevelési attitűdömmel ez nem
volt összeegyeztethető. Az István is fura figura volt, ő rendesen hajléktalan a szó nem túl
szoros értelmében. A felesége évekkel ezelőtt kibaszta, mert ő is gecisokat ivott, ezért
praktikusan olyan helyekre járt melózni, ahol szállást adtak. Nem csak nyáron, frankón
egész évben. Volt egy fia, a kispisti, na az bazmeg megint egy életművész. Velem egykorú
volt a csávesz, de kb az egész nyarat ott töltötte a kempingben, egy gyufaszálat nem tett
arrébb, egész nap a csajokat hajkurászta, míg az apja minden délben vitt neki pizzát, meg
esténként egy sört sutyiban. Néha még volt pofája beülni a bárhoz és rendelni tőlem, de
kizárólag a fáradtság okozta leszarom stílus miatt nem borítottam arcon az ilyen
megmozdulásaiért. A Sanyi, aki állítólag a délszláv háború hőse volt, tényleg csak
mutatóban jelent meg néha, főleg, mert kiderült, hogy bassza a nála húsz évvel idősebb
Marikát, akiről aztán tényleg semmit nem tudtam meg, mert folyton ivott, vagy krumplit
pucolt. A félcigány Mostohalány akinek közel húsz évvel idősebb nem fél, hanem full roma
faszija, a kempingben dolgozott mint valami gondnok vagy picsatudja, szintén piás volt, csak
ő a zugivó fajta. Lényegében mire összeszámoltam a tényállást, rájöttem, hogy rajtam kívül,
a Mártika és az Iboly az egyetlen aki mondhatni nem, vagy csak módjával piál, mert azért a
Gyula a többieken is bőven túltett, pedig bárhogy vesszük, kibaszott erős volt a felhozatal.
A Gyula az reggel unicummal indított, amit igazából teljesen meg tudok érteni, de ő azt
csinálta, hogy délre módszeresen bekúrt, estig pedig szinten tartott. Ráadásul minden fost
összeivott. A fehérfröccsre, simán csúszott a sörike, unicum, viszki, bacardi limon, jéger,
b52, néha egy charleston follies, ha ünnepelt akkor grand marnier, ha csak olyan kedve
volt, akkor valami rém rossz, szabolcsi pálinka. Nem volt válogatós. A másnapot viszont
annál jobban érezte és ilyenkor nem csak a feje hasogatott, hanem a gyomra is, amit azzal
próbált enyhíteni, hogy tényleg minden szart megivott. Paradicsomlé, kóla, kefir, bomba
vagy red bull, attól függ mi volt épp akcióban a z+d-nél. Erre még rátolt egy húslevest,
maggi würzével, aztán csodálkozott, hogy a cefre szagút fosik. A legrosszabb az volt, hogy
ezeket a dolgokat kötelező jelleggel végig kellett hallgatni és olyankor jópofán beleállt az
aurádba és visszaigazolás képpen meg is kérdezte, hogy “Érted amit mondok?”. Csoda egy
figura baszod. Mondjuk bármilyen fura is, engem szórakoztatott a könnyed és őszinte
stílusa, sőt mi több, sok szempontból csodáltam is, hogy egy ilyen prosztó életvitel mellett,
hogyan képes arra, hogy ennyi mindent összeharácsoljon, de erre a kérdésre igazából még
szezon végéig sem kellett sokat várnom. A spúrságban, ha egy sorrendet kéne tennem,
növekvő elrendezésben, erőteljes sztereotip hasonlatokkal, akkor a zsidókkal kezdeném, a
skótokkal folytatnám, majd a Gyulával koronáznám meg, amire ő még büszke is volt. Mindig
mondogatta, hogy nem vitte volna ilyen sokra, ha nem fogna meg minden fillért, ami bár
tény, hogy jövedelmező volt, de ezzel sikerült elmarnia magától sok-sok embert.
Valamelyik délelőtt éppen egy nyári táborozó csapatot figyeltem, ahol a lánykák
szédületesen feszes és apró bikinikben tették magukat, miközben a malac-sütőt mostam le,
s az étterem felől éktelen nagy ordibálást hallottam. Ahogy az anyai ösztönöktől, a gyerek
legapróbb zörrenésére felpattanó szülő, úgy tudtam ösztönösen én is, hogy nagy a baj,
ráadásul Gyula a szokásostól eltérően nem csak egy, hanem három unicumot is reggelizett,
ami óvatosságra sarkallt. Apró de határozott léptekkel közelítettem meg az objektumot,
azon belül is a konyhát, ami a zaj forrása volt. Gyula úgy üvöltött, hogy félő volt,
agyérgörcsöt kap így kora délelőtt, ráadásul folyamatosan hergelte magát. Sanyi aki az
üvöltés fogadó fele volt, csak a vállát vonogatta, Gyula kicsavart a bárhoz, töltött egy
uncsit, aztán vissza és folytatta. Itt kapcsolódhattam be a szenvedélyes szakmai vitába.
- Te idióta fasz, teee zakkant, húgyagyú paraszt, takarodj innen, mert megöllek, szedd a
koszos, tetves holmidat és meg ne lássalak bazmeg, mert kinyírlak a redvás gecibe,
istenemre mondom! - zihálta Gyula. Közben az étterem többi tagja is csatlakozott a
nézőközönséghez, ám egyedül a Tibi volt olyan seggnyaló, hogy egyből csatlakozzon is.
- Mi a baj főnök? Én veled vagyok bármi is legyen. - mondta a dagadt állat.
- Az a baj, bazmeg, hogy ez az idóta fasszopó, ukrán geci, a tegnapi gyerekcsoport
visszamard spagettijét kimerte a moslékosból, hogy azt tegye vissza és ne kelljen főznie
bazmeg. Hányszor csináltál még ilyet te büdös cigány retek? Ha hányszor? - intézte immár
a kérdés ismét Sanyihoz. Hogy nyomatékot is adjon a szavának, az egyik solingent szépen
marokra is fogta.
- Kétszer. - hangzott a halk beismerő válasz - Múltkor a marhapörit a személyzetnek adtam,
de azt te mondtad, míg a megmaradt rántotthúsokról levettem a panírt és abból főztem
ragut. Azt hittem örülni fogsz a gazdaságos anyagmozgatásnak.
- Örülni? Te normális vagy bazmeg, hát életünk végéig ülni fogunk, te parasztgeci.
Takarodjál innen, nesze itt van a fizetésed, ha egy órán belül itt vagy, lehozom a pisztolyt az
emeletről és ellövöm a faszodat, utána meg a térdeidet, hogy szenvedj, de utolsó ruppótlan
geci! - emelte a tétet Gyula, akinek az erei úgy dagadtak a homlokán, akár egy
nagynyomású szivattyú gumírozott csöve.
Lényegében így egy szakáccsal kevesebb volt, ami azért volt cinkes szitu, mert
ténylegesen beleléptünk a főszezonba, ami a július közepétől, augusztus első hetének
végéig tartott. Sanyi a visszahúzódó stílusa miatt, ritkán volt észlelhető, de a konyhán
végzett segítő munkája megkérdőjelezhetetlen volt. Mivel ez a paraszt állítólag ugyanabból
a városból jött mint én, ezért Gyula feltétlen szükségét érezte, hogy én kísérjem ki a
vasútállomásra, mert tartott attól, hogy bekattan, visszajön ilyesmi és addig nem tudott
volna nyugodtan szarni, amíg nem biztos abban, hogy ténylegesen felszállt a vonatra.
Lassú, csendes séta volt, csak a vasúti restiben két sör után eredt meg a nyelve a
csávónak, de annyira nem volt képben, hogy nem is nagyon forszíroztam. Megkérdeztem
tőle, hogy tényleg moslékot adott nekünk személyzeti kajának. Amikor igennel válaszolt,
először nem tudtam, hogy hányjak, üssek, vagy csak hagyjam ott a gecibe. Érezte, hogy
mélységesen csalódtam és a düh folytogat, ezért megpróbálta szépíteni a dolgot, hogy de
a Gyula mondta. Visszakérdezte, hogy szó szerint ezt mondta, vagy mi a geci, mert ha
valóban moslékkal vagyunk etetve akkor hiába vagyok tizenhat éves én bizisten
megismétlem a ruandai mészárlást.
- Csak annyit mondott, hogy ami tányéron visszajön és érintetlen és menthető, azt
próbáljam megmenteni. Azt tény, hogy nem mondta, hogy a moslékosvödörből szedjem ki a
kaját. - mondta óvatosan Sanyi, aki közben még pálinkát is rendelt.
A hátralévő húsz percet, viszonylag csendben töltöttük el és mikor megbizonyosodtam,
hogy felszállt a vonatra, akkor még egy cigi és sör társaságában leültem elgondolkodni a
hallottakon. Mivel csóró középsulis gyerek voltam, ezért a mobiltelefonomon legtöbb
esetben nem volt pénz. Akkor sem. Évente egyszer, a feltöltőkártyás csomagomhoz
hozzáadtunk egy háromezres tételt, hogy a telefonszám megmaradjon, de azt a spanokkal
pár hét alatt el sms-eztük. Legnagyobb sajnálatomra, a 3mp ami nem egyenlő a mp3 zenei
formátummal, már nem volt elérhető. Pedig nagy buli volt, három másodperces szabály,
vagy mi a fasz volt a neve. Az volt a lényeg, hogy a legtöbb mobilszolgáltató, hiába volt
percdíjas számlázásban, ha 3 másodpercnél nem volt hosszabb a hívás, akkor csomagtól
függően 0 vagy csak 1 Forintot vont le. Ez volt a gyerekkorom facebookja, a bökés, a
szuperlájk, az instafilter, amit el tudsz képzelni bazmeg. Ha megszerezted egy pina
telefonszámát felhívtad és beleszóltál, hogy “Háromempé?” vagy “Hárommásodperc?” az
lényegében felkérő volt keringőre. Mit neked tinder, meg adatlapok, profilkép, itt vagy volt
stílusod amivel három másodperces konverziók alatt ledumáltad a bugyit a csajról, vagy
sem. De az ótvar, rácsos széken ülve, ebben az istenverte balani krimóban, ez oly távolinak
tűnt, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy képesek lennének az ujjaim ismét ráállni erre a
pármásodperces szórakozásra. Azt viszont tudtam, hogy szívesen felhívnék valakit, mert a
hallottak akkor sem nyugtattak meg, ha tényleg csak érintetlen ételek kerültek
újrafeldolgozásra. Szerencsére cigim bőségesen volt, így a visszafelé tartó utat, szép
lassan tettem meg, addig is kibújva a munka alól. Mire visszaértem, a dagadt, fasszopó Tibi
éppen a béréről alkudozott, mert az egyértelmű volt, hogy új szakács nem lesz, a meló
viszont adott, amit két ember helyett most majd egynek kell elvégezni. Hogy mire jutottak az
szakmai titok volt, de az nem, hogy közben egy fél gömb unicum elfogyott, így jobbnak
láttam kérdéseimmel nem most zavani bajszos főnökömet. A Mostohalány még mindig nem
ért be, ami csak olaj volt a tűzre abban az amúgy is pattanásig feszült helyzetben. Gyula
többször is hívta, de baszott se felvenni, délután küldött egy sms-t, hogy beteg. A
Mostohalány volt az egyetlen helybéli, pontosabban egy faluval arrébbról jött, ami igazából
olyan messze volt az étteremtől, mint két megálló a piros metrón, tehát még gyalog is
könnyen abszolválható. A faszija meg ugye gondnok volt, kérdezte is a Gyula mikor erre
járt, hogy asszony hol van baszod, mire az csak motyogott valamit. Főnök Úr úgy döntött,
hogy maga jár utána a dolognak, s mivel tudta merre lakik a lányka, egy zöldséges
bevásárló körút alkalmával útba is ejtette a kis putrijukat. Az oké, hogy beteg volt a lányka,
mert első ránézésre is látszott a beltenyészet, de annyira hülye is, hogy ha már beteget
jelent, akkor ne a romos ház udvarán áztassa a narancsbőrös picsáját, valami ezeréves
medencében, miközben úgy folyik a sör és a bor, mint a geronazzo féle porka forgatáson a
geci. Lett is káromkodás, meg anyázás, aminek a vége, egy szépen megfogalmazott
kölcsönös megegyezés a munkaviszony végéről. Mai napig nem érti senki, hogy mi volt itt a
kiváltó ok, vagy miért volt jó, hogy egy amúgy full csóresz falusi lány, inkább otthon van mint
melózik, de ezt ráhagytuk a filozófusokra. Lényegében ezzel a mozzanattal lettem én a
bárpultos, ami egyben azt is jelentette egy hét elteltével, hogy a jégeres flakon még sem
ereszt, a sörből is több jut vendéghez és a jéggép is működött, mert rendesen ki takarítva.
Mondhatni a világ, de főleg Gyula csak nyert az ügyön.
A bárban voltak kezdetleges koktél cuccok is, amire a mester rém büszke volt. Kihúzott
háttal mesélte, hogy ő még a Lajsz Andrástól tanulta a mesterséget és fejébe vette, hogy
megtanít koktélozni. Ha Lajsz András neve nem mond semmit, az nem baj, a hiba nem az
olvasóban van. A csávó közel húsz éve a dáridóban, meg a nóta tévén biodíszlet, ahogy a
nyolcvanas években is cikinek számító, kreppapíros-hajtogatós szívószálakkal díszített,
színes italokat kever két mulatós nóta között. Pedig állítólag valaha protokoll pincér volt,
meg nagy mágus, mármint a vendéglátás terén. Mondjuk engem pont nem érdekelt egy
újabb bajszos, pocakos ürge, telibe szartam az egészet, csak az számított, hogy valami
értelmes tudást felvegyek. Sajnos ebben a Gyulára nem számíthattam, mert a koktélok
keverését ő átfordította a saját univerzumának a nyelvére. A fő szempont mindig az volt,
hogy a jég mellett kerüljön kis csapvíz is a shakerbe, a hitelesített mércét meg jól nézzem
meg, mert ha használni merem, letöri a kezem. Ez a része mondjuk nem okozott gondot,
ahogy több ízben is említettem, csuklóból töltöttem bármilyen italból milliliter pontossággal,
feltéve, ha volt hozzá olyan kiöntő-dugó amit ismertem, de ha új akadt a kezembe, percek
alatt azt is kiismertem. A koktélkeverés művészetének fő lényege, sőt mi több célja és
értelme, a Gyula szerint az ízek kavalkádja volt. Ebből kifolyólag hiába volt a koktéllapon
olyan összetevő mint Bacardi, vagy éppen creme de cassis, mi a lidl-s ezer forintos fehér
rumot használtuk, illetve amiből csak lehetett a kommersz szeszt, vagy olcsó utánzatot. 3-4
cl alkohol, egy kis gyümölcslé, sok jég, kevés víz, 1390 forint lesz csókolom. Lényegében
egy koktél eladási árából kijött egy üveg tömény meg hozzá egy doboz siós üdítő. Na nem
mintha a minőségi hozzávalók felhasználásával nem lett volna magas az árrés, de Gyula
szerint ez elvi kérdés bazmeg. És röhögött magában.
Viszont megtanultam koktélt készíteni. Nem úgy ahogy az öreg próbált tanítani, hanem
könyvekből, netről, meg ilyen helyekről. Az alapokat, klasszikusokat simán megtanultam,
sex on the beach, pina colada, margareta, de még a mojito sem okozott gondot. Sokan azt
gondolják, hogy az egyik legegyszerűbb koktél, pedig kibaszottul nem, mert már a menta
levelekkel az elején is el lehet kúrni a picsába. Ahogy ott álltam és kevertem a lónyálakat,
egyre több vendég kívánt rá a színes italokra, ami közvetlenül a Gyulának pénzt jelentett,
ezért, hogy letörje a szarvamat, bejött a pultba, félrelökve szinte, hogy csináljon magának
egy B52-őt. A B52, egy igen egyszerű ital, csupán az teszi különlegessé, hogy rétegezve
kell egymásra pakolni az összetevőket, amitől igent tetszetős. Alul kávélikőr van, rajta egy
réteg ír krémlikőr (lehetőleg baileys), majd a tetejére egy réteg citruslikőr kerül. A legjobb
választás ehhez a grand marnier, ha az nincs, megteszi a cointreau is. A paraszt helyeken,
rummal, vagy valami olcsó triple-sec-el adják. Ezt is csak onnan tudom, hogy ha vendégnek
kellett akkor a Gyula rámparancsolt, hogy nehogy a drága narancsos konyakot locsoljam
el. Ha a rétegezés kész van, akkor a felső réteget begyújtjuk és a vendég egy szívószál
segítségével egy hajtásra felhörpinti a még égő italt. Mennyei. Gyula nagyon szerette, csak
éppen a remegő kezével sosem tudta úgy megcsinálni, hogy be is lehessen gyújtani. Egy
ízben, mikor már egész nap baszogatott, hogy milyen szarul keverem a löttyöket, mondtam
neki, hogy én megcsinálom a nagykönyves B52-őt neki, felgyújtva, ahogy kell, de ha sikerül,
akkor vendége vagyok egyre. Eleinte csak röhögött, de a Tibi meg az István annyira
méltatlankodott a meghátráláson, hogy beadta a derekát és azt mondta, hogy csinálam.
Nincs különösebben nagyobb titka ennek az italnak az elkészítésénék, egyszerűen oda kell
figyelni, hogy ne túl gyorsan öntsük egymásra az italokat. A különböző fajsúlyú italok,
szépen megmaradnak egymáson. Ha nem remeg az ember keze, mint a folyamatosan
hokizó arcoknak, akkor ezt megfelelő türelemmel simán meg lehet csinálni, alig 10
másodperc alatt. Szépen rétegeztem, majd a végén elétoltam az italt és begyújtottam.
Gyula mint aki kútba néz, csak csodálta a kékesen vibráló lángokat, aztán egy előzőleg
stikában félbevágott szívószálat nyomtam a kezébe, hogy nesze bazmeg igyad. Itta is,
mintha a szaharából mentettük volna ki, s ez lenne az életadó víz, de a rövidke szívószál
miatt nem tudta a magas lángnyelvektől távol tartani a bajszát, ami hopp, már pörkölődött is
meg. A kurvák vére váljon vízzé, te kis simlis geci, vagy valami ilyesmit üvöltött, de mivel
hamar leesett neki, hogy a fagylalt visszanyalt, így öniróniát magára erőltetve végül velünk
együtt nevetett. Igaz utána még napokig hallgattam, hogy az asszony combkeféjét
tönkretettem, de ezt már leszartam, még akkor is, mikor véletlen vizualizáltam amit mondott
és felfordult a gyomrom.
Bár hivatalosan nem tartozott a munkatársaink közé, de a Gyula Restaurant szerves részét
képezte, Gyula sógora, a Gyurika, alias szintiboy is. Gyurika, egy igazi ösztönlény. Eszik,
alszik, meg néha dugna is, csak szegény olyan szerencsétlenül balfasz kinézettel
rendelkezett, hogy még a szintetizátor mögül sem nagyon tudott beújítani valami csajt,
pedig azért egy kétszáz-háromszáz fős, zenés bulin ahol mindenki részeg, a zenész is
össze szokott szedni valami ótvar libát, akit megreszelhet a szünetben, a konyhán, hanyagul
a saválló pultra fektetve. A csávó kölyökkorában igazi rosszcsont volt, minden szülő
rémálma, de aztán a szülei rájöttek az okosságra, mert ha betoltak neki egy Máté Péter
bakelitet, akkor kussban volt. Valószínűleg ezt vihették pöppet túlzásba, mert a gyerek hat
éves korára, frankón azt hitte, hogy ő maga a Máté Péter és úgy is viselkedett.
Zeneiskolába járatták, aztán mint az összes zenélni nem tudó "zenész", ő is ilyen
egyszemélyes táncdalzenekar képviselőjeként szórta az éterbe a muzsikát, a szintetizátoron
keresztül. Ugye Gyulát se kell okosságért a szomszédba küldeni, tudta nagyon jól, hogy
szeretett sógora, hiába nem a legjobb headliner, viszont elvállalja a bulit, 15 ropiért plusz
útiköltség és még németül is tud, ami azért nem rossz ahhoz, képest, hogy mennyien
jönnek be ropni egyet a régmúlt idők keletnémet slágereire. Gyurika hangjával még nem is
lenne baj, sőt az egész tűrhető, de ha az ember ránézett magára az emberre, már elfogta a
röhögés, úgy meg viszont baromi nehéz táncolni, hogy minden száznyolcvanas fordulatnál,
amikor látószögébe került a tag, majd kiköpöd a tüdődet az orrodon keresztül, így az
emberek többnyire háttal állva táncoltak. A csávó fizimiskája bazmeg tök kész vol, ilyen
elbaszott egy indián nem sok rezervátumban van és bár isten ments, hogy én valakit a
külseje miatt szóljak le, de ha már valakinek van valami testi hibája, akkor azt az én
nézeteim szerint inkább meg kéne próbálni elrejteni, vagy más felületre koncentráltatni a
figyelmet. Az, hogy ki is emeljük a problémát az szerintem elég nagy öngól. Említettem,
hogy azt hiszi magáról, hogy ő Máté Péter és ennek a dolognak bizonyítása végett
ugyanolyan szemüvegbe járt, ami azért elég poén főleg, hogy két számmal nagyobb is volt
a fejkerületéhez, így amikor ugrált a szinti mögött akkor az állandóan leesett róla, így
rendszerint inkább levette, csak akkor meg melléütött a billentyűknek. Körülbelül 150-160
centi, meg nem is egy görög szobor, ha értitek, de gond nélkül vett fel izomtrikókat,
atlétákat, meg ilyeneket amiből kikandikált a kutyuli, mondjuk ez lehet, hogy a marketing
része a dolognak, mert a németek a térdüket csapkodták a röhögéstől és bennmaradtak
még egy sörre, vagy többre. Annyira egy ösztönlény a szintiboy, hogy ha nem csinálnak
neki kaját akkor inkább nem eszik, vagy rendel pizzát, mert egy vajas-sonkás szenyó
összeütése számára már konyhaművészet és a fémkupakos üccsiket, meg sört sem tudja
kibontani még nyitóval sem, pedig az emberek manapság már azt számolják, hogy mivel
nem tudnak üveges sört bontani. Ezt amúgy a feleségétől tudom, aki amíg ura verdeste a
billentyűket, rendszerint a bárpult mellett állva, hízelgett nekem, meg szidta a férjét.
Állítólag valahol csepelen melózott valami portásként, két hétig tartott a betanítása, pedig
beléptetőkártyás rendszer volt, aztán ha havonta egyszer jön egy idegen, akkor
megkérdezi, hogy ki az és ha van időpontja akkor beengedi, ha nem akkor meg nem. Na
ilyen melót tud csak elvállalni, vezetni se tud, mert számára a kéz és láb külön mozgatása
szent és sérthetetlen és csak zongorán, meg dobon használhatja nem holmi gépjárművön. A
valóság viszont az, hogy csak annyira suta, hogy egy dízeles autót mikor negyven
hetedszerre fullasztott le az első rutin órán indításkor, akkor mondta neki, az oktató, hogy
György kérem, hagyjuk ezt, inkább visszafizetjük a pénzt. Ezen fentebb felsorolt
tulajdonságok ellenére, Gyurika tényleg vendégcsalogató volt, bejöttek rá, ráadásul tényleg
tudott német dalokat, ami nem volt minden szintiboyról elmondható. Perfekt kiejtéssel,
lenyomta a 99 luftballon, az osztrákokat valami "anton anton"-al bolondított, de beszartok
mert a blümchentől még a bumerángot is letolta, akkora tinidiszkó lett, hogy csak néztem,
hogy került oda az a sok hitlerjugend.
Egyik héten mikor szokásos időben jött az ember és pakolgatta a hangfalait, meg
fénytechnikát, megérkeztek Gyula egyik holland törzsvendégei, egy hetvenes éveikben járó,
de második kamasz éveit élő nénje és bácsi személyében. A prűdség, szemérmesség és
szégyenlősség még csak hírből sem találkozott velük, gond nélkül mászkáltak félmeztelenül
a kempingben, ami azért így hetven év körül nem a legszebb látvány, állandóan smároltak a
pultnál és az sem volt ritka, hogy elsétáltak a vizesblokkig reszelni egyet, ami így tök szép
dolog, hogy hetven évesen is ennyire szeretik egymást, meg tök becsülendő de én ezzel
valahogy nehezen tudtam azonosulni, már csak azért is mert az orrom előtt volt.
Mindenesetre az öregnek maximum tisztelet kijár, mert ha hetven évesen ilyen potenciája
van, hogy az asszony nem épp feszes testével is tud mit kezdeni akkor mi lehetett ereje
teljében? Ez a szabad szelleműség kifejezetten jellemző volt rájuk, így mikor megérkeztek
akkor az öreglány olyan nyelves-csókkal köszöntötte a Gyurikát, hogy én először azt hittem
menten bokán hányom és fosom magam, aztán mégse, de az est további részeiben
hallgathattam, ahogy hollandul osztják egymást az aranyifjak. Szerencsétlenségemre a
lényeg pont érthető volt a kevés német/angol tudásommal, így megtudtam, hogy előtte nap
popószex volt, ma meg nem lesz mert úgy berúgnak mint ló. Közben Gyurika, becsülettel
kitett magáért, ugrált rendesen a szinti mögött, mint valami beszpídezett hörcsög, aztán
ahogy az emberek kezdtek berúgni, úgy táncra is perdültek, a teljesen internacionális
repertoárra, ment az (Gyurika szájíze szerint) "OnlííííííííJúúúúúhúúhváúvúúv" meg a
"Pedrokorcsmájábaaan sápadt lámpaaa" meg a "ájszííítríííííísz of grííííííínsz, RAD rózesz
túúú, ÁJSZÍÍÍ öm blúúúm, formí end jú" aztán amikor a végére ért akkor ilyen nagyon éles
"chipmunks" hangon tolta, amitől a németek ténylegesen kiköpték az arcüregükben
tárolódott takonygombócot a röhögéstől. A cseheket meg az irigy hónaljmirigyes lédi
karnyevállal szórakoztatta, azok meg csak kapkodták a fejüket, hogy mivan, ki, mit mond?
A csúcs az volt mikor lenyomta a katyusha-t, a csehek, a szlovákok, az a kevés orosz az
mind bazmeg táncra perdült és vagy háromszor visszatapsolták kúrjongattak, meg vedeltek
mintha csak valami baszottnagy megszállásra készülnének. Ahogy kezdtük elérni az éjfélt,
úgy módszeresen mindenki berúgott mint a disznó, ez alól se a Gyurika, se a Gyula nem
volt kivétel, a különbség csupán annyi, hogy a Gyurika, konkrétan a billentyűkbe
kapaszkodott, hogy ne essen el, aztán a zenei aláfestés magától jött, nem kellettek hozzá
gombok. Mikor a Gyula már eléggé szinten volt, előjött belőle a troll, majd egy félbevágott
citrommal odahúzta magát a szintiboy mellé, és mérhetetlenül unott pofával elkezdte
nyalogatni, hogy ez majd mekkora show lesz, meg mindenki röhögni fog, csak azzal nem
számolt a barom állatja, hogy a disznó részeg Gyurika is elröhögi magát, de úgy, hogy a
nagy nevetésben kihányta a legurított söröket, meg hambit, egyenesen rá a szintire, így idő
előtt véget ért a bulika, de az ott maradt nyolc német, na az életre szóló élménnyel távozott.
Megjön Gyula felesége
Tibi és Iboly másod szezonos volt a fedélzeten. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy előtte
évben ők már végigszoptak egy nyarat és folyamatosan hergelték a népet, hogy ha megjön
a Sárkánykirálynő, akkor mindennek vége, mert szar lesz a hangulat. De ne aggódjunk, a
dolog csak két hétig fog tartani, mert annál többet a Sárkány nem bír ki. Gyula érdekes
szimbiózisban élt a feleségével. Folyamatosan marták egymást, de olyan szinten, hogy
hallgatni is kínos volt. Ráadásul az üzletnek is ártott, mert a placcon veszekedtek. Amikor Ő
munkába állt, úgy nézett ki a felállás, hogy ők voltak ketten férjurával a fizettetők, István
meg én a csicskák. Ha volt kedvük besegítettek, bár ne tették volna. Gyula javára legyen
írva, hogy ő azért tényleg igyekezett, ha sokan voltak, akkor mind a faszfejkedésből, mind a
piálásból visszavett annyira, hogy a meló rendben legyen. Elvégre az ő érdeke volt
elsősorban, hiszen azt a fizetésnek csúfolt pénzösszeget tulajdonképpen ha meg is kapom,
sem váltom nagy álmokra, ellenben neki a tényleges megélhetése függött tőle. Jól
emlékszem az első estére mikor a Sárkány megjelent. Olyan forróság volt, hogy a
kempingből három embert vitt el a szirénázós autó, hőguta miatt. A strandok tömve voltak,
a büfésorok előtt hosszú sorok kígyóztak, a nyolc hűtőből pedig kettő felmondta a
szolgálatot. Kínunkban az algidás hűtőbe pakoltuk az italokat a jégkrémek alá, sörcsap
hűtője pedig kétszeres fordulatszámmal búgott. Éppen Gyulának könyörögtem, hogy
váltson le egy picit, hogy elmehessek tusolni, mert bizisten meghalok, amikor begördült a
Sárkány. Csak így hívtuk, már látatlanban az akaratlanul is kihallgatott telefonbeszélgetések
után. Tibi csak helyeselt az elnevezésen. Beszarsz, ahogy gurult az étterem felé az autó, ez
a fasz Gyula kizavart mindenkit az út mellé, hogy díszsorfallal köszöntsük baszod. Akkor
már 8 órája voltam talpon, éhesen, fáradtan és faszig leizzadva, de ennek a picsának ott
kellett produkálnunk magunkat, mintha csak maga a megváltó érkezne. Ahogy kiszállt az
autóból, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Gyula bármilyen prosztó teremtmény is
volt, legalább a pénze miatt azt gondoltam, hogy valami darázsderekú, szilikoncsöcsű
bombázó a menyecske, de a lófaszt! A egy kellemesen húsos, töpszli, bár mosolygós
teremtés volt, akin azért látszott, hogy valaha nem nézhetett ki rosszul, de az idő, az bizony
csúnyán elbánt vele. Nem mondom, biztos vannak körök, ahol minden második faszi
örömmel megrakná, de a Gyulának már tizenöt éve meg kellett. Amikor kilépett és jó
gondosan pókerarccal lecsekkolta az idei szolgasereget, akkor mintha csak a trónok harca
nyitányából, a Robert király elsütött volna egy viccet, úgy borult a Tibi meg az Ibolya
nyakába, akiket már ugye ismert. Kedvesen bemutatkozott, majd felment, hogy
lezuhanyozzon és felvigye a cuccait, de még bejelentette, hogy akkora kábelt fog fektetni,
mert már a lehajtó óta érezte a végét. Nem voltam soha életemben egy prűd ember, de
valamiért én olyan közegben szocializálódtam, ahol a szarás mint olyan, nem minősült
központi humor témának. Persze fiúk voltunk, néha néha el-el csattant pár szarós vicc vagy
élmény, de, hogy valaki nő létére kényszert érezzen a bemutatkozás utáni két percben,
bejelenteni az anyagcsere szükségletét, azt valahogy nehezen tudtam elfogadni. Gyula
szerint ez az igazi szerelem valós, mások által is felfogható kivetülése. Ő tudja, fasznak volt
kedve ilyeneken vitatkozni. Szerencsére, itt már nekem is volt időm elhúzni zuhanyozni, amit
bőségesen ki is használtam, vagy fél órán keresztül engedtem magamra a hűvös vizet. Mire
visszaértem az étteremhez, ezek már javában piáltak. A Sárkány campari-narancsot ivott.
Ez volt az egyik kedvence. A Gyula pedig odahívott magához, hogy büszke mesterként kis
elismerésben úszkálhasson, s elkezdte előadni, hogy micsoda pincért faragott belőlem, had’
lássa ország világ. Mint később megtudtam a Tibitől, a valóság az volt, hogy visszatérő
vitatéma, hogy a Gyula folyton basznivaló tinisunákat vett fel placcra, amit Sárkány nehezen
tolerált, s így dupla pontot zsákolhatott be azzal, hogy “Látod szívem, mennyire fontos vagy
nekem, direkt csak miattad fiút neveltem erre a posztra.” Minő szerencse, hogy fedetlen
volt a külső placc, mert bazmeg ha lett volna valami a fejünk felett, nincs az az isten, hogy
ne szakadt volna ránk. Ekkor valami folyamatos csiripelő hangzásra lettem figyelmes,
óvatosan meg is kérdeztem, hogy nem maradt bent a kocsiban véletlen a teló, mert mintha
csiripelést hallanék. A Sárkány mint aki elfelejtett valamit a fejére csapott, s már rohant is
az autóhoz, ahonnan egy gúla alakú madárketrecet bányászott elő a hátsó ülésről. A
ketrecben meg egy pici kanári, aki hálásan pihegett a levegőért. Meg sem lepődtem. A
kanárit mindig ki kellett tenni a placc közepén álló, de árnyékos részre, mert ott érezte jól
magát. Esténként meg a kávégép felett tartottuk, ami valószínűleg köjál szempontból nem a
legszerencsésebb, de mivel mindig éjfél után zártunk és reggel hétkor nyitottunk, így
mondhatni elkerültük a ki-be hordással járó izgalmakat.
Közben szépen kezdett érkezni a tömeg, István hordta rendesen az adagokat, én meg
csapoltam a piát, mint a gép. Itt már Gyula is besegített, de ez is kevésnek bizonyult,
beszoptunk egy olyan fullházat, amire bár infrastrukturálisan fel voltunk készülve, de
energiában nem. Én álltam a bárban, jöttek sorban az István és a Gyula felváltva, mondták,
hogy mit kérnek én megcsináltam. Úgy a harmadik körön voltak túl, mikor a tömeg még
mindig csak jött, mikor Gyula odaszólt a Sárkánynak, hogy esetleg nem akarnál besegíteni?
Mire az asszony csak egy viháncoló nevetéssel válaszolt, mint akinek csak valami ironikus
kérdést tettek fel. Amikor már én is hordtam a kaját és egyik kézzel mosogattam, a
másikkal meg sört csapoltam, valahol Sárkánykirálynőben mozdulhatott valami, mert
megemelte nem éppen apró valagát és csak elkezdett valamit csinálni. Mire észbekaptunk
fordult egyet a placc és ismét tele volt zabára éhes pofával az egész kurva mindenség. A
Gyula egy kendővel törölgette izzadt homlokát, az István meg hónaljban erősen átizzadta a
nejloning, olyan szinten készek voltunk, hogy a Tibi mikor elmentem a konyha kiadópultja
előtt, nem azt mondta, hogy a kurva anyámat, hanem könyörgőlek rám nézett, hogy
spricceljek be a szódából egy keveset, hogy legalább a homlokát érje valami hideg.
Eszeveszett fennforgás volt, mindenki hordott mindent, eszetlen rohangálás jellemezte az
egész estét. A probléma nem is itt kezdett el tetőzni, hanem ott, hogy a Sárkány leült
beszélgetni egy német családdal, akik ezeréves törzsvendégek. Az egyik brifkó nála volt és
az istennek se adta volna ki a kezéből. A Gyula lényegében minden pillanatát fizettetéssel
töltötte, ami azt eredményezte, hogy a placcra ketten maradtunk az Istvánnal. Voltak
emberek akik fél órát vártak arra, hogy fizethessenek, nem éppen őszinte mosollyal az
arcukon. Párszor tettem egy próbát, hogy a főnökasszonyt munkára bírjam, vagy éppen
elkérjem tőle a brifkót, de baszott se odaadni, sőt még le is baszott, hogy foglalkozzak az
én dolgommal. Az általa írt asztalok rendelései, hol voltak hol nem, tisztára mint a
népmesékben, egyszerűen olyan leszarom stílusban lebegett ott, mintha neki nem ez az
étterem adná a megélhetését. Ezért cserébe két hetet végig melózni igazán nem kéne,
hogy nagy ár legyen, lényegében tényleg csak hátráltatott minket. De az este itt még
korántsem ért véget. Ahogy a népek fogyatkozni kezdtek és ahogy ezek ketten egyre több
piát döntöttek magukba, úgy kezdtek a placcon keresztül úgy beszélni egymással, ahogy
addig csak a beavis and butthead-ben láttam. A Sárkány az volt büdös, dagadt kurva, a
Gyula meg impotens faszú, semmirekellő állat. Kárt nem tettek egymásban, csak a
vendégek lestek nagyokat, hogy hova csöppentek. Tibi szerint ez innentől mindennapos
dolog lett, de nem kellett hozzá sok idő, hogy erről magam is megbizonyosodjak.

Germánok és egyéb nációk

Kétségtelenül sok mindent láttam mire elértünk a főszezont jelentő, július 20.-áig. Ez azért
volt fontos nap, mert a németeknél, az egyik tartományban rendszerszinten ilyenkor
nyaralnak a népek és a kicsiny kempingünk nagy részét, ezek az emberek foglalták le erre
az időszakra. Itt már nem volt visszaút, vagy ilyesmi, a főpróba eddig tartott, Gyula szerint
a következő két három hét lesz a meghatározó a nyárban. Mondhatni az ügymenet is beállt
valamiféle rutinná, mert István kezdte el a rendelések felvételét, Gyula fizettetett, a Sárkány
meg az esetleges újraitalokat kérte be. A lehetőségekhez képest olajozottan működtünk.
Szerencsére mind Gyula, mind becses neje visszavett az alkoholból, így pillanatnyi béke
uralkodott a kis univerzumunkban. Bátran állítom, hogy a húzós meló mellett, a nyár
legszebb és legélvezetesebb része ilyenkor volt. Sok visszatérő vendég érkezett, akik
türelmesek voltak, ismerték a dörgést és az sem jelentett problémát, ha a félbódult, zsíros
családapa az asztaltól eltámolygott az otthont jelentő lakóautóba. Ilyenkor másnap kábán
oda botorkált és kifizette a cehhet. Nem volt ebből gond, a vendégszeretettel szinte senki
nem élt vissza. Az első nyaramon főleg németek voltak sokan, azok közül is bajorok meg
szászok. Az egészen öreg nyugdíjasoktól, az egészen fiatal huszonéves minden korosztály
képviselte magát. Én az öregeket jobban csíptem, mert egyrészt nyugodtak voltak,
másrészt bőkezűek voltak. Rajtuk kívül rengeteg osztrák, belga, holland és dán család
érkezett. Az egyik kedvencem egy jópofa öreg belga volt, aki oldalkocsis wehrmacht bmw-
el jött el egészen brüsszel mellől, tök egyedül. A faszi nem aprózta el, egy hátizsáknyi
cuccal jött, bérelt valami lakóautót és vígan elhesszelt itt két hetet, minden nap bekúrt, mint
atom, néha szimplán elaludt az út közepén bokáig érő nadrággal, hogy a segge vágata
csak fényvisszaverőként csillogott a reflektoroktól. Ilyenkor óvatosan arrébb tettük, s reggel
mikor magához tért, haza se ment, csak vissza botorkált a pulthoz. Volt egy nagyobb
család, őket szimplán mamának és papának hívtuk. Echte németek és magukkal hozták a
lehető legrosszabb kiskölyköt, akinek nevét már a születése utáni egy évben, feketelistára
helyeztek a kemping összes recepcióján. Benjamin. A név amitől az összes animátor kislány
összerezzent, akitől a pályagondnokok féltek, akikre a recepciósok alig mertek ránézni és
akiket a kemping kameráját mozgató két őr, folyamatosan figyelt. És csak hét éves volt
még. Feltételezhetően ő volt a tettese azoknak a rejtélyes káreseteknek, amik a
kempingben történtek. Ilyenek voltak a trambulin sorozatos kivágása nagykéssel, a hinták
összekenése motorolajjal, az élő halak megjelenése random sátrakban éjszaka és az
éjszaka a szárítókötélen hagyott női fürdőbugyik eltűnése. Egyszer bepróbálkozott a strand
részen az épp a hátát barnító csajszi alól kikapni a kicsatolt bikinifelsőt, erre baszott rá,
mert egy mogorva cseh testépítő volt a csajszi tulajdonosa, aki kötött izmok ide, vastag
bicepsz oda, olyan gyorsasággal markolta meg a kis perverz tolvaj csuklóját, hogy a
partszakaszon még a levegő is megfagyott egy pillanatra. Innentől Benji óvatosabb volt és
semmilyen rosszcsontságot nem lehetett rábizonyítani. Jobban ismerte a kemping területét,
mint danny ocean a las vegasi bellagio alaprajzát, ha úgy tartotta kedve eltűnt, akár a
kámfor, majd teljesen véletlen megjelent tök máshol. Nekünk pincéreknek is vigyáznunk
kellett, ugyanis előszeretettel mászkált teltház alatt az asztalok alatt, külön nehezítést adva,
az amúgy is extrém kalandpályának szolgáló placcon. Benjamin tinédzserré válásának
közvetlen szemlélője voltam, az elkövetkező években és ha tisztában vagyok azzal, hogy
milyen patent kis felnőtt lett belőle, biztosan türelmesebb lettem volna. Mivel sajnos
időgépem még akkor sem volt, így túl kellett lépnem a kezdeti nehézségeken. Az egyik
ilyen az az italrendelés volt részéről, amivel folyton az őrületbe kergetett. Állandóan “spéci”-
t kellett adni neki, ami a kóla és a fanta egy az egy arányú keveréke volt. Benjamin viszont
vagy passzióból szopatni akart, vagy tényleg gecire nem tudta, hogy mit akar, ezért folyton
az arányokkal variált. Ha nem tetszett neki a kapott lőre, simán lebaszta a poharat a földre,
így egy idő után ő kizárólag műanyag pohárban kapott inni. Az efféle dolgokat simán be
kellett nyelni, mert a család minden nap ott ebédelt és vacsározott is, ami nyolc fővel
számolva két teljes héten keresztül, bizony nagyobb profitot eredményezett mint az én
teljes fizetésem amit a szezonra kaptam. Sőt.
Rajtuk kívül említésre méltó törzsvendégek voltak még Wolfie-ék, akik egy osztrák
mintacsalád látszatát keltették. Pocakos, bajszos apuka (visszajött a bajusz a divatba, v
csak mindenki buzi lett?), koros, de csinos feleség és két eleven tizenéves gyermek. Nem
szaroztak, három hétre jöttek egyhuzamban egy akkora mercédesz terepjáróval, amiben
simán el is fértek volna, de azért a biztonság kedvéért mögé volt kötve egy akkora
lakókocsi, hogy állítólag hat személyre volt hitelesítve. Őket bírtam a legjobban, mert
egyszerre voltak viccesek, türelmesek és megfelelően távolságtartóak. A távolságtartás
azért fontos, mert nem volt ritka, hogy néhány vendég, akit a kegyeinkbe fogadtunk,
elkezdtek túl sokak lenni. Az hagyján, hogy egész nap szórakoztattak minket, de egy idő
után elvárták a kedvezményt, a nagyobb adagot, vagy éppen a potya köröket, holott azért
annyit soha nem fizettek, hogy ez alanyi jogon járjon nekik. Erre kitűnő példa a Henry-ék,
akik a legócskább, keletnémet white-trash család akit valaha láttam. Henry egy viszonylag
vállas, tuskóarcú fickó volt, akinek a német felsőbbrendűség mint olyan, úgy ült ki az
arcára, ahogy hájas feleségének arcára a borvirágok. Kölykei az öregek lekicsinyített
másai voltak és a fillérbaszás az egész családot jellemezte. Ők voltak az egyetlenek akik,
amikor koktél akció volt és húsz százalékot adtunk minden kevert italra, elkezdett a számla
végösszegénél arcoskodni, hogy a viszkikólája és az asszony fröccse az ő meglátása
szerint koktélnak számít. Ők is mindennapos vendégei voltak a Gyula Restaurant-nak, de
hosszú távon a pokolba kívántam őket. Sosem volt jó nekik semmi, mindig valamin sikerült
felbaszniuk az agyamat.
Rajtuk kívül sok olyan kisöreg volt még akik színesítették az amúgy sem szürkének
mondható vendégkavalkádot, például a McDonald aki nem a hamburgeres bohóc volt,
hanem egy jópofa kamionos csávó hollandiából, olyan szöveggel, hogy sírva fetrengtünk a
röhögéstől, ha csak megszólalt. Nem volt nagydarab, de annyit bírt enni, hogy action
bronco elbújhat mögötte a gecibe. Simán játszott, hogy előételnek betolt egy gulyáslevest,
utána egy kétszemélyes tálat, majd a végén kért még két hamburgert és az egészet
megkoronázta a Banana Jack’s Blood nevű koktéllal, amiből napi szinten bevert vagy ötöt.
Nem tudom, hogy a holland életvitel, vagy szimplán a család jókedélyűsége, de öröm volt
rájuk nézni, mert az a kisugárzó boldogság és egymás iránti szeretetük fizikai vibrálást
okozott az aurájukban.
Egy cseh szelídmotoros csapat is a törzsközönséghez tartozott, akik ráadásul rendőrök
odahaza, voltak vagy húszan és a bandavezér egy kétméteres kopasz állat volt, akit
BigMac-nek becéztek. Hogy honnan jött a nemzetközi csapatban ennyi mekdáneldszes
elnevezés, azt tudta a fasz, de kétségkívül rendkívüli hatást keltett az egész. A motorosok
mindegyike mögött olyan álombulák sorakoztak, akiket addig csak a vagina havilap belső
oldalalain láttam és emelett még kibaszott jó arcok is voltak. Közvetlenek, kedvesek és jó
humorúak. De voltak még magyarok is, akik teljesen külön kasztot képviseltek a kempingen
belül. Ők voltak az arisztokraták a szemétdombon, konkrétan a kemping egy külön kis
szegletét autonóm területnek nyilvánították, mert vagy 10-15 család akik szezonbérlettel
rendelkeztek már vagy húsz éve, rendesen el is kerítették az ő kis országukat. Cigánysor.
Így nevezték el és könnyű lenne rávágni, hogy ez az én agyszüleményem, de baszki még
táblát is csináltattak. Volt közöttük milliárdos csokigyáros, horgász kellékekkel üzletelő
boltos, táborokat szervező kivénhedt pedagógusok, taxis hiénák és valami híres balett
táncos faszi is. Ők csak ritkán tisztelték meg az éttermet, mert olyan szinten be voltak
rendezkedve az egész nyaras kempinges életre, hogy konkrétan jobb cuccaik voltak a
telepített mobilházaikban a konyhában, mint nekünk. Ha eljöttek hozzánk, abban sem volt
köszönet, mert fellengzős faszok voltak, akik mindenbe belepofáztak, mindent jobban tudtak
és a számla végösszegén is alkudoztak. Az ő csemetéik, voltak a legrosszabbak, mert még
a szülők arroganciáján is túltettek és tisztában voltak azzal, hogy ha esetleg úgy tartja
kedvük, nagyon meg tudják nehezíteni a dolgomat.

Elindul a főszezon
Grill partit tartottunk aznap, ami abból állt, hogy az konyha melletti féltetős részen
felállítottunk egy ótvar, régi szakadt grillt, amin mindenféle döglött állatot forgattunk. Tarja,
csirkemell, saslik, grill zöldség, minden kutya fasza. A látványkonyha rész miatt ezt zabálták
a népek. Ilyenkor rendes étlap nem is volt, csak grill étlap, kiegészítve néhány készétellel
és gyerekeknek való cuccal. A pizzéria működött, onnan lehetett büfékaját vagy pizzát kérni.
Rengetegen voltak aznap a kempingben és mindenki a szokásosnál is nyűgösebb volt a
forró nap vége felé. A túlparton a hajó már elindult és a Tibi a grillre alaphangon felpakolt
néhány tarját és némi zöldséget. Ahogy izgulva szívtuk a cigit Gyulával a bárpulthoz
támaszkodva, úgy kezdtük el egyre jobban vakarni a fejünket, hogy valami nincs rendben, a
hajó már kanyarodik, de ember még sehol. Hat óra után tíz perccel, a látóterünkben lévő
kemping lakók mind eltűntek, mintha csak valami kibaszott szocialista mad max díszleteit
láttuk volna. Az a néhány asztal, ahol ültek, szinte tömegnek tűnt nálunk, de ők is hamar
fizettek és elindultak a kempingből kifelé. Nem értettük a helyzetet és bár én örültem a
potya pihenőnek, Gyula vérnyomása az egekben volt, ami nem jelentett sok jót. Kezdetnek
bevert két unicumot, amit a felesége élesen, kommentált “Már megint iszol te geci?”, majd
autóba pattant, hogy körül nézzen a faluban. Simán mert piásan vezetni mert a rendőröket
megkente, minden szezon elején megebédeltette faluban szolgálatot teljesítő mind a négy
rendőr családját, majd az étel végeztél egy-egy borítékot csúsztatott a biztos uraknak. Ez
több szempontból is gyümölcsözőnek bizonyult, egyrészt mert vezethetett részegen,
másrészt meg ha esetleg gond volt a kempingben, akkor okosan segítettek lerendezni.
Megközelítőleg fél óráig lehetett távol, míg mi csendben lóbáltuk a hangedlit. Tibi törte meg
a csendet:
- Nem lesz ennek jó vége. - mondta óvatosan. - Ha a Gyula begőzöl megint ordítozni fog
ami a kisebbik baj, de ilyenkor szokta találomra kirugdalni az embereket.
Sutyiban ő is letolt valami rövidet, amit az Iboly morcos pillantással jutalmazott, s elbújt
inkább a pizzéria konyhájába, hogy a lehető leginkább ignorálja az eseményeket. Közben a
Sárkány tette magát, a bárpultnál ülve, egymás után döntve magába a camparikat. Egyik
pillanatban még az engem ugráltatva, a másikban pedig Istvánt, ahogy épp esett.
Alig egy óra múlva kanyarodott is vissza az öreg, s láttuk, hogy majd elpattan a homlokán
az ér. Ki se szállt az autóból, de üvöltött, hogy töltsek neki unicumot és miután
kikászálódott, rúgott fel mindent ami az útjába került. Szólni senki nem mert, még a
Sárkány sem, pedig az ő arcát tényleg nehéz volt betömni. Lényegében csak akkor volt
kussban, ha éppen ivott, ami mondjuk oké sűrűn előfordult, de a nap felében még így is
csicsergett. A csendre rá lehetett volna baszni egy baszott nagy boingot is és mikor a
kanári elkezdett csiripelni, a mellette álló István úgy megijedt, hogy arcon baszta magát a
tálcával, a hirtelen hangerőtől, meg nem hallott a bal fülére négy napig. Mint kiderült,
minden más csehó tömve volt emberekkel, csak a miénket kerülték el a népek. A
kempingen kívüli egyik nagy teraszos étterem volt az oka, ott ült az összes
óvszerkopperfield baszod, mintha csak valami keletnémet öregfiúk találka lett volna és
zabálták a csülköt, hogy még a fülükből is káposzta folyt.
- Lassan már én sem eszek itt! - üvöltött fel a Gyula, s közben izomból felrúgta a konyha
gazdasági bejáratánál álló kovászosuborkákat tartalmazó ötperegyes üveget. A savanyú lé,
csak úgy folyt az úton, az vaskos uborkák pedig gurultak amerre a szem ellát.
- Senki nem tudja, hogy miért nem zabál itt senki basszátok meg? - intézte kérdését
immáron a személyzethez, s mi nyúlakként húztuk vissza a fülünket az bár möge, akár a
tapsifülesek az ól védelme mögé.
- Mondj valamit te hájas fasz, bazmeg a te hibád én úgy is tudom! - mondta ekkor már
egyértelműen a Tibinek, s érezte, hogy most nem bújhat ki a felelősség alól, így nyájasan
pedálozva választolt neki:
- Jajj főnökúr, hát tudod hogy van ez, hát megunják a németek, ha minden nap itt esznek,
körülnéznek elmennek másho.. - de ezt a szót már nem tudta befejezni, mert bármilyen más
étterem említése vörös posztó volt Gyula számára. Nyomatékot adva felháborodásának,
olyan izomból rúgta fel a parázsló brikettekkel teli grillt, hogy félő volt, hogy szuper
csillagharcos ereje lakozik ebben a fickóban.
- Bi-biztos az István az oka, elriasztja a vendégeket! - szólt a távolból Ibolya, ráérezvén,
hogy itt csak egymásra mutogatás lehet a jó megoldás, ám azzal nem számolt, hogy a világ
legérdekesebb UNO játékát hozta létre ezzel, mert az István rám mutatott, én a Mártikára,
Mártika rám, én az Istvánra és néha a kör megfordult, néha valaki négyest pakolt, s a kör
legalább fél órán keresztül ment, míg Gyula azt nem mondta UNÓÓ! és mérgében
bebaszott még négy unicumot, ami után remegős hangon kijelentette, hogy ha három napig
ez folytatódik, akkor ki lesz baszva mindenki a gecibe ő meg fogja és felgyújtja az éttermet
a picsába és egy kempingszékről fogja nézni szivarozva, ahogy az egész leég a faszba. Be
is zártunk aznap este olyan kilenc körül és rögtönzött kupaktanács kerekedett ami
lényegében az egymás sértégetésének és az új káromkodások tanulásának az estéje is
lehetett volna más néven, mert konszenzusra nem jutottunk, csak annyiban, hogy tán az
István igyon kevesebbet, mert gecire pálinka szaga van ahogy beszél.

Intézményesített okosítás
Már a Tölgy büfében megtanultam, hogy a kevesebb több. Ez nem csak újkori startupok
egyik mottója, hanem a vendéglátás kulisszák mögötti alapszabálya is. Nyilván mindenki
tisztában van azzal, hogy a kocsmákban, éttermekben spúroskodnak az adagokon. Ez bár
érthető, de semmiképp sem elfogadható. A tulaj igyekszik elfogadható árképzést
kialakítani, de mindig, minden tulaj többet akar. A Gyula feketeöves nagymestere volt az
okosításnak. Naná, lényegében magát a csehót is lopott szajréból húzta fel. Tudom mert,
elmesélte. Hogy a valóságot hány százalékban tartalmaz, azt nehéz ellenőrizni, de
tekintettel arra, hogy több, a Gyulától merőben más jellegű és hátterű embertől hallottam
ugyanilyen történeteket, viszonylag hitelt érdemlő számomra.
Valami nagy hotelben volt tanuló, ahol hamar a placc ördöge lett. Na nem a táncos lábával,
hanem mert, olyan dumája volt, hogy a népek szórták neki a borravalót. Ezért hamar
fizetős, majd később főpincér lett. A régi még jellemzően állami éttermek, hotelek és egyéb
vendéglátóhelyeken nem nagyon volt olyan igazi főnök. Volt valami pártkáder aki felelt azért,
hogy az egység jó számokat hozzon, de ritkán tudta, hogy mi megy odalent. Gyula
elmondása szerint itt volt a rés a pajzson, ugyanis akkoriban egyrészt a digitalizáció hiánya,
másrészt pedig a számlák összeegyeztethetetlensége szinte könyörgött azért, hogy a
rafkós pincérek megcsinálják a maguk bizniszét. Tekintettel pedig arra a nem
elhanyagolható tényre, hogy a tulajdonos az állam volt, így a lopást nem is tekintették
bűnnek, hiszen nem volt kézzel fogható károsult. Így történt, hogy az italok lényegében nem
is nagykerekből lettek beszerezve, hanem a pincérek vitték a sajátjukat, amit megvettek a
közértben, vagy innen-onnan. Azt adták el bent az étteremben. Egy báli szezon alatt, akár
30-40 bulit is megcsináltak, szinte elképzelhetetlen mai felfogással, hogy mennyi pancsolt
és okosított szesz folyt el. A számla vagy nyugtaadás elképzelhetetlen volt abban az
időben, így a stand is csak a hivatalos készlet általi fogyásból vonódott. Gyula szerint az ő
fizetése 86-körül, háromezer forint volt, amire rájött a jatt, amit naponta osztottak és ritkán
esett ötszáz forint alá. Ez összeadva, ha csak húsz napot dolgoztak (volna, a valóságban
jóval többet), is tizenháromezer forint és hol van még az okosított pénz, amely az öreg
szerint legalább ennyi volt. Szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki a fizetése közel
tízszeresét okosítja össze, s nem csak egyszer-kétszer, hanem éveken át folyamatosan.
Ennyi pénzt már elkölteni sem volt egyszerű, pedig Gyuláék is mindent megtettek érte.
Taxival jártak a tükör diszkóba balatonfüredre, meg már akkor volt autója, mikor még a proli
parasztoknak egyéves várólista volt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szerinte ha csak
tippelnie is kéne, mennyi pénz lehetett az, amit nem hivatalosan szerzett a fizetéséből, de
nem akart rá válaszolni, csak buzisan mosolygott, hogy az sokat sejtető legyen.
Az okosítást ezért nem csupán némi plusszpénz, hanem életvitel szerűen űzte, ahogy
mondani szokta, ez erkölcsi kötelessége volt. Voltak különösen nagy fogásaink. Olyan
szintű pofátlan húzások, amik lényegében blöffölt all-in, de akkora téttel, amire senki nem
mer reagálni. Az egyik ilyen eset, az egyik malacsütésünkkor volt.
Egész disznót azért nem minden panelban húznak nyársra, egy hétvégén, hogy aztán egész
délután sörrel kenegessék, szóval a malacsütés egy külön performansz az egész staff
számára, mert ez a skót Gyula ahelyett, hogy konyhakész malacot vett volna a Matusztól,
valami spanjától vett döglött állatot, azt ott lett feldolgozva hátul az étterem mögött. Azér az
ám kemény, hogy az étterem pörög, a Tibi félig nyomja a konyhát, félig meg hátul dolgozza
fel a malacot, persze negyven fokon süt a nap, aztán persze beúszik a gecibe mert
egyszerre jön a gyerekcsoport, meg három álákárt asztal is, úgyhogy kettőre lett csak
felszúrva a malac a nyársra, aztán akkor vittük be, a terasz mellett álló malacsütőbe,
alágyújtottunk azt haddégjen. Ki is írtam, hogy a malac 10 előtt nem lesz kész, ami egy
konyhakészre dolgozott 10 kilós dög esetében még így is karcos, de a Gyula szerint ha
rendesen meg van csinálva a tűz, akkor átsül. Kezembe nyomtak, egy nyársra tűzött
szalonnát, meg egy vájling sört, hogy 20-30 percenként dörzsöljem át vele a cocát. Később
mikor az a bizonyos csónak elérte a szintet, a placc tényleg tele lett, olyan fejetlenség volt,
hogy öröm volt nézni, a lájtosan bebaszott szakács meg csak kapkodott, hogy akkor most
mi van, meg a kurvaanyádért nem szeltél fel uborkát, te meg a kurvaanyádért nem
olvasztottad ki a karajt. Már a Gyula is beszólt a konyhára, hogy rálépek a tökötökre, ha
nem csináljátok a két saslikot. Azért nem volt nagy baj, pörgött a konyha, szépen készültek
az ételek. Ilyenkor Gyula mindig odajött hozzám, hinteni egy kis okosságot, "figyeljé
fiacskám, az a lényeg, hogy a cullang menjen. ha a bajor paraszt bejön, kínálni kell minden
gecivel, mer a kaját olcsón adom, de a többit nem. Minden ételhez kell salátát ajánlanod,
meg áruld a kecsapot, meg a majonézt, 100 forint egy kis tasak szal megéri. ha végzett a
paraszt a kajával, akkor te megkérded, hogy kávé, kappucsínó, desszert. vagy átküldöd a
fagyispulthoz, a lényeg, hogy vegye a cullangot mer azon van a nagy pénz. most elmegyek
fosok egyet a hajtás előtt, azt mondom a többi okosságot" és valóban így tett. Mire
visszatért már mondta is, hogy "10 kilós a malac, ebből 6-7 kilót el lehet adni, azaz
összesen 40-50 adagot el kell elpasszolni. 3600 forint adagja(!!! 2004-et írunk), mondd azt
keletnémet parasztjának, hogy közel negyven dekás husi, a többit a konyha megoldja.
neked az a dolgod, hogy eladd." és a magyarok? kérdeztem vissza, erre nekiállt röhögni,
majd így felelt, hogy "mondd csak meg a magyar sutyerákoknak a malachús árát, rögtön
nem akarnak majd azt enni, jó lesz nekik a milánói is 990-ért, ott van alul az étlapon, mer
ezek a spúr gecik azt már el se olvassák ami négy számjegyű, csak az áraknál húzzák az
ujjukat." Feladat adott, el kell adni, 40 malackát, ha annyian jönnek mint az előző napokon
akkor talán menni is fog. Jöttek is hatan, belgák ismerem is őket, már párszor voltak a
héten, mindegyik egy kibaszott zsírdisznó, sörpadra kell leültetni őket, mer a műanyag flair
székekbe nem fér be a seggük, de még a 14 éves kislányé sem, meg hát a teherbírásuk se
az igazi. Négy sör, két sprite, ajánlom a malacot, ránézésre közeli rokonság, gondoltam
biztos tetszik nekik az ötlet, családapa mondta, hogy neki jöhet, oma-opa, szintén, a
gyerekek meg az asszony mást ettek. Három elintézve, menni fog ez, gondoltam szép
lassan csörögtek is befelé az emberek, este hatkor már nincs olyan baszottnagy forróság,
könnyebb emészteni is, aztán jöttek bazmeg a dánok, akiket a Gyula csak BigSteak-
eseknek hívott, mert hasonlóan hízós koca volt az összes, meg állandóan tükitojásos
sztéket zabáltak. Kisbusszal jöttek vagy kilencen, mert két család, össze is kellett tolni
nekik két asztalt. Rendelésük nem volt bonyolult, kilenc borsodi és kilenc malac. Kezdett
örülni a fejem, mondván, jólvan eladom az összes malacot, Gyula örülni fog, én meg
megbecsült tagja leszek a csürhének. Azt viszont kurvára nem számítottam bele a pixisbe,
hogy a dán különítmény miután megzabálta a maga malacka adagját, kért még hatot, biztos
ami biztos alapon, közben meg még volt, vagy húsz asztal fullon és azér mindenhova
sikerült egy-két cocát beajánlanom. Szólt is már a Tibi, aki rendesen szinten volt a sok
kommersz szartól, meg csapolt sörtől, hogy a malacok fogyóban, lehet ajánlani mást.
Mennyi van még? - asszondja, hogy kettő, három. Erre bazmeg láttam, hogy egy hatalmas
vitorlás éppen horgonyt vet a parton és folyamatosan ugrálnak ki belőle, nagydarabok. Mire
észbe kaptam, tizenhat ember, nyolc kigyúrt víndízel imitátor, meg nyolc szakadék kurva az
oldalukon, álltak a pultnál és mondják serényen angolul, hogy siófokról jöttek és hallják,
hogy malacsütés van, ők pedig kurvára ennének egy fasza malacsültet, szal 16-ot ha lehet.
Mentem be a konyhára vakartam a fejem ezerrel:
-Te Tibi bazmeg, vannak itt 16-an és malacot akarnak enni.
- Nincsmá geci, előbb mondtam. - sóhajtott a dagadék.
-Akkor viszont kéne egykis support, mer ez a nyolc nagydarab engem megbasz szárazon,
ha most visszamegyek és megmondom, hogy potyára kötöttek ki a ladikkal.
Erre bazmeg a Gyula szalad be a konyhára, hogy nincs mese; keríteni kell 16 malachúst,
mert ezek csak akkor esznek itt, ha mindenki egyszerre és ugyanazt ehet, tizenhatszor
háromezerhatot meg számoljátok ki, hogy mennyi és akkor még nem ittak, meg nem adtunk
el nekik cullangot. Tibi vakarta a fejét, majd mint akinek alma esett a fejére, kibattyogott a
húsosba, behozott egy rúd bőrős karajt és halál nyugalommalígy szól:
- Benneebbű megcsinálom nekik. Adjatok fél órát. - hogy az alkohol, a hülyeség, vagy az
agyában lévő vákum dolgozta ki eme csodás ötletet, arra mai napig nem jöttem rá, de végül
kimentem és elmondtam a vitorlás különítménynek, hogy várni kell. “Oké no problém, viszki
and cosmopolitan plíz.” Simaügy a dolog. Néz a Gyula, néz engem, meg a vitorlásokat, a
homlokán lévő izzadságcseppek niagaraként zúdultak lefelé, kurvára gondolkodott, ezt
onnan lehetett tudni, hogy törölgette a szemüvegét.
- Teee! - szólt hozzám. - Le kéne ezeket húzni. Ezek tele vannak baszva lével.
- Oké Főnök, mond mit tegyek. - válaszoltam, mintegy beletörődve. Kérdezi, hogy tudják-e
mennyi a malacsült? Nemleges válaszom mosolyogva tettre sarkallta, egy számolócetlire
már írta is, hogy akkor ötezer lesz.
- Eridjééé már, ki kérdezd meg, hogy isznak-e még egy kört. - üvöltötte.
Mire a végére értünk a dolognak, és megették a frissen olvasztott bőrös karajt, kérték a
számlát, hívott is az öreg, hogy asszisztáljak neki, mer nem tud angolul, csak dojcsul.
Nézem bazmeg tizenhatszor ötezer per malac, huszonnégyszer ezer per jack dani,
tizenhatszor ezeröt cosmo koktél, meg húsz üveg mentes víz, vagyis csapvíz jéggel darabja
370 forint az kérem szépen 135.400 azaz százharmincötezernégyszáz Forint. De csak
dollárral tudnak fizetni, Gyula mosolyogva mondta, hogy semmi baj. Informálisan vált dollárt
150 ért, megfelel? Illetve csak forintba tud visszaadni. Megfelel. akkor olyan 902 de
látványosan lekerekítette 900-ra, mintha olyan gecinagy kedvezményt adna. Emlékszem,
erre odabasztak ezret. For young guy! Ledöbbentem, a Gyula kezembe nyomta a száz
dollárt, bár haragudott érte szerintem, de leszartam. Örömömben kértem még kettő páleszt
a főfasznak a konyhára, de ez már úgy be volt baszva, hogy azzal szórakozott, hogy a
konyha sarkából a fagyos pommes darabokat, háttal be tudja dobni a forró frituba, persze
fröcsögött mindenhova a forró pálmazsír. Benyakalta a lőrét, a Gyula meg szólt, hogy
takarodó van, de előtte konyhadzsuvázás. Nézem a hájfejet, majd összeesett, úgy sikálta a
rostlapot és csak a megfelelő időre vártam. Hajnali egykor ébredtem arra, hogy hatalmas
üvöltés, mit üvöltés, vonyítás, sikítás a szomszéd lakókocsiból, a Tibi ordított, rohant ki.
Ekkor már tudtam, hogy a két liter pizzaszósz és a malac feje, amit úgy egy fél órája tettem
be az ágyába, miközben ő részegen horkolt, megtette a hatását. Másnap kiderült, hogy
behaluzta, hogy Bodri az a kutyája és ölelgette meg simogatta, aztán arra kelt, hogy vérben
úszik minden, meg egy levágott disznófejjel smárol. Nem lettem volna a helyében. Másnap
azér, kért egy pohár sört és mondta, "Jólvan bazmeg a csapatban vagy! ...De többet ne
bassz ki velem."
Az ilyen jellegű túlszámlázások mindennaposak voltak. A táptalajt az adta az ilyen
okosításokhoz, hogy sűrűn voltak napi akciós ajánlatok, amiknek az árait nem tüntettük fel
sehol. Hogy ez szabályos-e? Kibaszottul nem, de mivel a kemping zárt területen volt és az
ellenőrzések legtöbb esetben fennakadtak a recepció nevű besúgói hálózaton, így Gyula
inkább kockáztatott, ami az évek távlatából nézve, a pontos számokat nem ismerve is
bőven megérte. Természetesen az okosítás nem csak abban merült ki, hogy Gyula
túlszámlázott, vagy éppen jeges vizet árultunk theodorás üvegben, hanem jóval
kifinomultabb módszerek is a kínálatban voltak. Az olyan alapkamuk, mint az étlapon borjú
bécsinek feltűntetett tejben ázott malackaraj szinte túlságosan is elterjedt volt ahhoz, hogy
ne használjuk. A kevesebb rövid, a vizezett bor és üdítő pedig magáért beszélt. A gépi
üdítők eleve akkora árrést jelentettek, hogy kiszel tünde valaga ahhoz képest miniatűr, de
az igazán nagy fogás a jégkásán volt.
A jégkása mint olyan, a lehető legótvarabb termék, amit a nagy forróságban literszámra
vesznek a gyanútlan turisták. Gyula beavatott a titkos receptúrába, amelyet egy
diszperzites vödörben kevertem ki minden reggel, nyitás előtt. Az összetevők nem voltak
sem bonyolultak, sem pedig nehezen beszerezhetőek. Tíz liter jégkásához kellett hét liter
víz, három kiló cukor, néhány teáskanál citromsav és fél deciliter koncentrált szirup, aminek
literjét kétezer forintért vette a nagytudású főnökúr. Háromtárcsás gépünk volt, ami azt
jelentette, hogy egyszerre háromszor, azaz ízenként tizenöt liter folyadék fért be. A klasszik
zöld kivis mellett, a fehér citromos és a piros málnás volt a fő termék, magyar trikolort
formázva, de néha akadt áfonyás(?) kék színű is, amivel az ember nyelve olyanná
színeződött, mintha leszopta volna aprajafalvát. Nem szükséges matekzseninek lenni ahhoz,
hogy kiszámolja az ember, hogy tíz liter folyadék előállítási ára, megközelítőleg ötszáz
forintba került, plusz a villanyszámla. Mi háromszázért adtuk a három decist, ötszázért
pedig a fél literes jeges italt, tehát lényegében egy liter eladási árából, további 9 literen
tiszta haszon volt. Persze hiszen adót úgy fizettünk, ahogy Berki és a jégkása bazmeg az
úgy ment, mintha nem lenne más tiszta folyadék a kempingben. A forróbb napokon száz-
százhúsz liter is gond nélkül elment, de a lájtosabb napokon sem mentünk hetven liter alá.
Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a jégkásagép önmagában kitermelte a teljes személyzet
fizetését, ami azért gecire elmoszorító dolog.
A csúcs az volt, mikor egy kivételesen forró napon, a déli kánikula össztüzében Gyula
lekászálódott a kis hűvös kuckójából és kidüllesztett pocakkal mondta mindenkinek, hogy a
nagy melegre való tekintettel a személyzet INGYEN ihat egy három decis jégkását. Közben
meg úgy vigyorgott, mintha éppen jóllakásig pumpolt volna, egy komplett etióp kisvárost.

Ellenőrzések tömkelege
A kék kiskönyv, 2004 környékén elég alap dolognak számított a szezonális munkavállalók
körében. Hivatalos nevén, "Alkalmi Munkavállalói Könyv" amibe a műszak elején a
munkáltató beleragaszt egy, a bérnek megfelelő összegű bélyeget, majd az adott napra
aláfirkantja, ő is meg a munkavállaló is. Ez egy egy napra szóló, hivatalosan nem
meghatározható tevékenységi körre jelentett munkaszerződést. Aki ilyen birtokában volt, az
adott napra illetékkel ellátott és aláírt bejegyzéssel, az lényegében 00:01 perctől, akár este
23:59 percig dolgozhatott anélkül, hogy bármilyen hatóság basztathatta volna. Persze mivel
Gyula, a főnököm, a simlisség és adócsalás feketeöves nagymestere, ezért itt is volt
trükközés ezerrel, mert 12 embernek ragasztgatni a bélyeget, naponta az minden csak nem
kifizetődő. A kiskönyv hátránya az, hogy havonta, csak 15 napot lehetett dolgozni vele és
azt sem egyhuzamban. Persze ettől mi nem féltünk, egy átdolgozott szezont, ami akár 120
nap is lehetett, szabadnapot nem számítva, gond nélkül adminisztráltuk kemény négy, jó
esetben öt napnak és mondjuk a szezonális munkavállalók kilencven százalékát, alapban
nem a nyugdíjjárulék és a társadalombiztosítás fogja érdekelni, hanem a frissen vasalt
kápé. Mondjuk szerencsére a Gyula kifizetések terén viszonylag korrekt ember volt. Persze
volt pár díszhuszár, akinek nem lett kifizetve a pénze, de én úgy gondolom, hogy egy-ketten
meg is érdemlik, vagyis érdemelték. Gyula a munkavállalásom elején, elmondta a
szabályokat, miszerint bármilyen lopás az étteremtől tutira bukó, ami kirúgást és fizetés
visszatartást von maga után, a vendéget lehúzni saját zsebre nem érdemes, mindenki
jobban jár, az vállalattal összehangolt akciókkal, mind pénzben mind lelkiismeretben és hát a
kirúgás is elég visszatartó erő ilyenkor. Gyula alapjáraton, a szezon végén fizetett, viszont a
ledolgozott napjaim felének az ellenértékét bármikor elkérhettem tőle. A bérszámfejtést és
a felvett összegeket, egy nasa technológiás, adminisztrációs, kockás füzetbe vezette. Ezt
azzal indokolta mármint, hogy a fizetés felén ült, hogy régen sokan felvették a pénzt, majd
másnap megléptek, ami egy szezonális munkában, nyár közepén, pörgés alatt elég
kellemetlen, új munkaerő keresésének szempontjából. Persze eleinte még nem ismertem a
pontos tényállást én is fikáztam a rendszert, viszont amikor a Mostohalány szezon közepén
bejelentette, hogy over, akkor a saját bőrömön éreztem meg eme nagy szabadság rossz
oldalát, ugyanis a pénzt megkapta, el is ment, de másnap attól még ugyanannyi vendég volt
és nem mondhattam azt egy vendégnek sem, hogy "bocs lepattant a kiscsaj, kétszer annyi
munkám van, ezért megy lassan a kiszolgálás". A trükközést szerintem azoknak akik annó
alkalmi munkavállalói könyvvel dolgoztak nem kell bemutatni, de hiszem, hogy az olvasók
jelentős része nem feltétlen ismeri a varázslatot. A kiskönyvbe egy sorban, 6 oszlop
tartozott, az első a dátum, a második a bélyegző helye, munkavégzés helye, munkakör
megnevezése, bér, munkáltató aláírása, bélyeg, munkavállaló aláírása. A trükk egyszerű, a
könyvbe minden pontosan bekerül, kivéve a dátum. Ha ellenőrzés volt, akkor szépen
becsattogtam a lakó részemre, befirkantottam az aktuális dátumot és puszipá van,
bárkinek. Mivel kempingben volt maga a csehó ezért viszonylag könnyű dolgunk volt, mert
bármilyen gyanús személy közeledését, a recis csajok, telefonon jelezték. Persze azért így
is sikerült néhány felejthetetlen élményt átélni, mert a rendszer egyik oldalról sem
csalhatatlan. Vannak pitiáner dolgok, mint amikor bejött egy mamóka, strandcuccban, logó
mellel, bikiniben és kért egy pohár sót, mert éppen főzőcskézik és hát minden van csak só
nincs, a bolt meg be van zárva. Fogtam a kis szocreál időkbeli kávéspoharát, teletöltöttem
sóval, kérdeztem, hogy csókolom egyéb fűszer hiányzik, mert nagyon szívesen adok, egy
csipet borsot, vagy erőspaprikát vagy ilyesmi, mégiscsak idős hölgy, meg hát nem minden
vendéglátós patkány, szóval amolyan igazi jóravaló segítőkész emberkének tűntem abban
az egy percben, még meg is jegyeztem magamnak, hogy fene a jó szívemet, mire az
öreglány letett egy százast a pultra, hogy köszönöm fiacskám, nagyon kedves vagy.
Mondtam neki, hogy tessék hagyni, nem azért adtam, majd csavart is el. Néhány perc
múlva, ahogy megfogtam a pénzt, már ugrott is elő valahonnan a bokorból, vette elő a
pénztárcájából az igazolványt, hogy Adó és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal, próbavásárlás
során, nem adtunk számlát, sem egysoros nyugtatömbből, nyugtát, ezért most a hivatal
megbüntet, továbbá kéri az évre vonatkozó aktuális számlákat. Én ránéztem az öreg nénire,
de úgy, hogy ha ölni tudtam volna, akkor még most is ott vergődne, agonizálna, bocsánatért
esedezve. A két aktakukaccal, akik közben bejöttek jegyzőkönyvet venni és az egész idő
alatt az étterem sarkánál figyeltek, a pokol legmélyebb bugyrába kívántam mindet. Szóltam
a Gyulának, aki gyorsan elküldött levegőzni, mert látta rajtam, hogy beteges vigyorral
stírölöm a szakács késeket, aztán félt, hogy gyilkosságba torkollik az ellenőrzés, ami
sokkal nagyobb kockázatot rejtett magában mint egy százezres csekk, gondolom ez
levágós. Na nem mintha három apeh-osér kár lenne. Természetesen a jegyzőkönyvbe a
sztori már úgy került bele, hogy én 100 forintot kértem a sóért, véletlenül sem úgy, hogy a
hölgy letette azt, na itt eldurrant az agyam és elkezdtem ordibálni a két aktakukaccal,
aminek az lett a vége, hogy a Gyula fogott le, majd aláírta helyettem a papírt, mosolygott,
hogy megoldjuk nyugi.
Az Apeh nem az utolsó volt a sorban. Nyár végén jártunk, szombat volt, éppen grillpartihoz
készülődtünk. Már minden a helyén volt, a parázs frankón izzott, a sali fel volt aprítva, a
pácolt husik, sorban álltak sütésre készen, mikor csörgött a Gyula mobilja, hogy a kemping
elején munkaügyi ellenőrzés van a hamburgeresnél, várhatóan hozzánk is elér a szele.
Gyorsan befirkantottuk a kiskönyvbe a dátumot és folytattuk a munkát, mintha mi se történt
volna. Persze természetesen ahogy a Murphy mondja, ilyenkor lett tele a placc, azt se
tudtuk, hogy hol áll a fejünk, ráadásul magyarokkal volt tele az étterem, akiket már
betyárbecsületből sem akarunk szétszopatni, igyekszünk nekik jó ételt, kedves
kiszolgálással nyújtani, de van úgy, hogy a rendszer közbeszól. A legnagyobb fejetlenség
közben megérkezik a munkavédelem, szombaton este pontban nyolc órakor és várja az
összes dolgozót. Mondanom sem kell, hogy azért százötven embert váratni az étellel is
itallal, minden csak nem szíveslátás, ezt a Gyula mondta is, hogy odaadja mindenki gyorsan
a kiskönyvet, plusz a személyi okmányokat, de had’ folytassák az alkalmazottak a munkát.
Persze ebbe a hivatali szerv, nem ment bele, ott kellett mindenkinek maradni, ami mondjuk
egy fél óra kiesést jelent alapjáraton a boltnak. A vendégek közül sokan hangoskodtak,
panaszkodtak, teljesen jogosan, majd az egyik magyar törzsvendég család, akik
gyerekekkel, már közel másfél órája várták a megrendelt ételt, egyszerűen felálltak és
elmentek. Ezen a ponton durranhatott el a Gyula agya. Hátat fordított a
munkavédelmiseknek, ránk szólt, hogy "mindenki a dolgára!", majd fogta kitépte a
jegyzőkönyvet az öreg szakállas kezéből, lebaszta a földre és mint valami beleelesdézett
hókuszpók, ugrált rajta.
- Ti rohadt Gyurcsány bérencei, ti mocskos utolsó szemétládák, nem is ellenőrizni jöttök,
hanem direkt büntetni, de ha már az nem jön össze, akkor legalább akadályoztatni a
munkát, takarodjatok innen a kurvaanyátokba, de szakállas geci húzz innen mer lerúglak, te
meg teee teeeee, kommunista kurva, takarodj anyádba, mert leütlek a partvísnyéllel! - amit
erőfitogtatásképp tényleg megmarkolt és fenyegetőleg rázta a levegőben.
- Húzzatok innen az éttermemből, ti alávaló férgek.. - hatalmas adag nyálgombóc landolt a
középkorú nő arcán, akik performanszot látván távozóra fogták volna.
- Maradjatok, most már ne menjetek sehova, mindjárt előveszem a kilenc milliméteresemet
és itt helyben agyonlőlek mindkettőtöket, a kurvaanyátok!
Persze a megrémült öreg szakállas, aki közel járhatott a nyugdíjhoz, már nem akart semmi
balhét, csak egy kis prémiumot a sok büntiért cserébe, a vénasszony meg szintén nem
fogja megveretni magát, ezért rohantak a száz méterrel arrébb parkoló suzukihoz és
repesztettek a kemping szűk útjain. Még a fullos jegyzőkönyvet is otthagyták, amiben az
aznapi termés lehetett, nem tudom pontosan, mert a Gyula az idegtől mámoros fejjel ott
helyben rádobta a grillre és a tüzén sütött véres marhafasírtot szétkente a bajszán, mint
valami megszállott, akit az ördögűzős kiscsaj meg a jar jar binks szerelme nemzett. Eltelt a
nap, mi alkalmazottak fülünket, farkunkat behúztuk aztán a Gyula megivott két liter
finlandiát, frissen facsart lime-al és mi is nyugodtan bezártunk és egy-két kivétellel, minden
vendéget kárpótoltunk a várakozásért, egy kis borral, vagy kedvezményes számlázás
keretében.
Léteznek az elszomorító történetek mellett üde, színes foltok is és bár nem vagyok rá
büszke ez is megtörtént, ugyanis a nagybátyám egy magas pozícióban szolgáló tiszt volt
hajdani V.P.O.P. keretein belül. Nem sok nappal a grillpartis balhé után, két feltűnően
jómódú magyar férfi bejött az étterembe, majd miután én felszolgáltam nekik két argentín
hátszínt és két sört, két unikummal, a számla átadásakor felmutatták a vámos
igazolványukat és átnézték az összes hűtőt, zárjegy nélküli cefrét keresve. Régen volt egy
olyan jogszabály, hogy egy kiadópultban nem lehet két ugyanolyan márkájú szesz felbontva.
Ez mindenre vonatkozott és azt a célt szolgálta, hogy ne lehessen márkát hamisítani, azaz
ne lehessen két egyforma pálinkás üveg a polcon az egyikbe vizezett lőrével, a másikba
pedig valódi szesszel. Természetesen valamilyen úton módon az egyik hűtőládában találtak
egy darab boroskannát, amiből hiányzott egy deci bor, viszont jól láthatóan a kanna ki volt
lyukadva és a nyakán lévő kupak amit hőkezeléssel úgy tesznek rá, hogy megállapítható
legyen, hogy bontott a kanna, vagy sem, sértetlen volt. Itt elkezdtek gecizni a vámosok,
hogy ezért bizony büntetés jár. Én itt már nagyban gondolkodtam, hogy valami itt nem
stimmel, ugyanis nagybátyám ezer történetet mesélt a régi vámos korrupcióról, hogy
vépéópés nem rendelhet olyat próbavásárlás során, amit nem lehet újra eladni, azaz
ilyenek, hogy bontott sör, rövidital, alapba nem játszik, olyan lehet csak ami egy forinttal
sem károsítja meg a vendéglőt.
- Telefonálhatnék egyet? - kérdeztem mosolyra húzott szájjal. Intettek, hogy csináljam, erre
én bepötyögtem a nagybátyám számát és miután felvette, mondtam neki jó hangosan,
hogy; - Te figyi itt vannak az embereid, megetettem őket hátszínnel, most meg itt
geciskednek velem egy deci kifolyt bor miatt, mi a teendő?
A két madár csak nézett, hogy mit csinálok, de aztán átadtam nekik a telefont, ami után a
pökhendi arckifejezés rémületbe csapott át, majd azzal hebegve előadták, hogy akkor
kifizetnék a számlát, majd pedig egy leíró jegyzőkönyvet vesznek, amiben említést tesznek
egy rosszul lezárt boros kannáról és arról, hogy a próbavásárlás során minden rendben
volt. A jegyzőkönyv megírása immár problémamentesen telt el, boldogan alá is írtam, sőt
még egy ezres jattot is adtak. Nyilván ez lényegében a protekció melegágya volt, de
szégyen az, hogy lényegében a tényállást csak és kizárólag protekcióval tudtam hivatalossá
tenni, hiszen ennek hiányában ránk vernek egy olyan bűnt amit nem követtünk el, ráadásul
potyáztak volna egy közel tíz ropis vacsorát, a kurva anyjukat. Én csak azokat sajnáltam
akik képesek havonta benyelni egy ilyen vacsorát azért, hogy ne büntessék meg. De még
ezen a nyáron nem is sokkal később történt, hogy éppen hétvége volt, nagyon jó idő, igazi
strandfeeling. Már vagy két hete volt egy magyar családunk, akik feltűnően udvariasak
voltak, Anya, Apa, Lány és Fiú. Nem spóroltak a kaján, mindig tisztelettudóan és
barátságosan beszéltek velünk, ha valami gondjuk volt, akkor nem pökhendien és flegmán
adták a tudtunkra, hanem igazi úri családhoz méltóan, elmondták a problémát és próbáltak
megoldást keresni. Az ilyen vendég mindig aranyat ért, ezért ők már a viselkedésükből
fakadóan sem lettek átbaszarintva, sőt ha mód volt rá, inkább többet, jobbat kaptak. Azon
a forró szombaton a családapa jön be, hogy estére nem egy sima négyszemélyes asztal
kell nekik, hanem születésnapja van és jönnek a kollégái úgyhogy egy tizenhat fős asztalt
kérnek nyolcra. Sima ügy volt örültünk nekik, felkészültünk. Aznapra ráadásul pont zenés
estünk volt, a Gyula sógora jött le ugrálni a szinti mögé, hogy a népek röhögjenek egyet. A
vacsora ment is, minden annak a rendje és módja szerint, ivott mindenki a születésnapos
társaság is jól érezte magát, lassan az egész vendégkör kezdett rendesen átlibbenni a
szalonspiccen, mikor a porta beszólt, hogy egyre több RR-s rendszámú fehér renault,
jelenik meg a kapun belül, nem tudják mi a fasz van, de elég para. Vakartuk mindannyian a
fejünket, nem tudtuk mi lehet, amibe esetleg bele köthettek volna a vámosok, mert azokhoz
tartoztak a rendszámok, ebben biztosak voltunk. Eltelt már legalább két óra a recepcióról
érkező füles óta, de még mindig nem jött ellenőrzés, már a Gyula az összes helyi
vendéglőst felcsörögte, hogy mivan, fináncok, hol, geci, nebassz, ittsemmi, ittsem. Senki
nem tudott semmit mondani. Persze ez se Gyulát, se minket nem nyugtatott meg, valaki
folyamatosan körbe mászkált az étterem körül, sőt Gyula még a kocsikhoz is elment, jött is
vissza, hogy bazmeg itt van hat darab RR-es renault, valami gáz lesz itten, de nekem
addigra leesett a tényállás, s már nagyban röhögtem és mutattam a születésnapos asztal
felé, hogy ott a nagy bajod, mind a tizenhatan basszad meg. Kiderült ugyanis, hogy a
családfő nem más, mint Torda akkori ezredes, vámigazgató és már egy hete nem adtunk
neki számlát, amióta itt vacsorázik a családdal. A Gyula fejét olajvászonra kellett volna vinni,
mintha egy nyers jalapeno-t dugtak volna fel a seggébbe, fagyott szőrős vazelinnal segítve,
hogy jobban csikarjon. Baszod konkrétan nem mert előjönni a pult mögül, ott pakolászott,
meg leskelődött a poharak közül, de persze közben meg szittyózott, amivel valami különös
alkesz mission impossible és rózsaszín párduc hatást keltett. A sógorával együtt, ezeken
röhögött az egész placc, amit megkoronázott azzal, hogy hátraesett a bárszékkel, a nagy
nyaknyújtogatás meg lopakodva, sunnyogás közben. A nagy csattanást mint záróakkordot
kihasználva felhúzott a kuckójába, hátha onnan problémamentesebb lesz a leskelődés. A
helyzetet végül az egyik nagydarab kopasz vámos oldotta meg, mikor odajött a pulthoz,
egyben kifizette a teljes számlát. Nem bírtam ki, muszáj volt rákérdeznem.
- Minden rendben volt, jól érezték magukat?
- Minden fasza volt kedves Szerda Úr!
- Honnan tudja a nevem? -néztem rá kérdően
- Ne aggódj, tudunk mi mindent. -majd kacsintott egyet
- Én is tudok sok mindent. - mondtam felbátorodva -Az RR-es renault-kat is.
- Akkor te is tudsz mindent! -röhögött és hozzátette, hogy - Akkor igyunk még egy hubit.

Csehise pánkrock
A főszezonból még egy hét volt vissza és én eléggé elfáradtam. A Gyula egyre sűrűbben
kötelezte a Tibit, hogy szar kajákat adjon amin spórolhat, de amikor valamilyek nap
kelkáposztafőzeléket főzetett, három darab pörkölthússal kiporciózva, akkor elszakadt
bennem valami. Nem a finnyázás volt a mögöttes mozgatóerő, pedig a
kelkáposztafőzeléknél csak véres-gennyes heregyulladást utálom jobban, hanem az, hogy
napi szinten bő hat kiló feletti forgalmat bonyolítottunk, tizenhat órát gürcölve, szabadnap
nélkül és az étkezések minősége egyre inkább lefele tendált. Nem mintha nem örültem
volna, ha argentin sztéket ehetünk, de azért beláttam, hogy egy teljes személyzetre nem
lehet minden nap libamájat főzni. Azt viszont nem voltam hajlandó elfogadni, hogy miközben
ő meg a Sárkány ténylegesen libamájat zabál, addig mi a csoró parasztok kenyérrel
tunkoljuk a kétszáz forintos zöldségből készült főzeléket. Felálltam, lebasztam a tányéromat
a mosogató mellé, majd jó hangosan mondtam, hogy én elmentem ebédelni. Gyula nem is
mert utánam jönni, pedig amikor érezte, hogy valamit túltolt, akkor azért igyekezett jóvá
tenni, ha másért nem az ő jogos üzleti érdekében. Nem mentem messzire, csak a kemping
elejében lévő büféig, amit egy nagydarab állat csinált a szőke cicababájával. Ettem egy
sima hamburgert, némi hasábbal, ittam mellé egy sört és a végén kértem egy palacsintát,
megvolt az egész fél óra alatt. Közben összespanoltam a nagydarabbal, Gábornak hívták,
a csaját meg Barbinak és eszetlen jó arcok voltak. Főleg, hogy kiderült jóval több a közös
ismerős, mint elsőre gondoltuk volna. Konkrétan fizetni se engedtek. Ahogy bandukoltam
vissza, a távolban láttam, hogy három darab woodstockbol importált kisbusz zötyög felém,
amiből olyan hangerővel szólt a Ramones, hogy a közelben lévős valamennyi kisállat instant
kipusztult a gecibe, a strandon játszó gyerkőcök azóta is hallás problémával küszködnek, az
autóból kiáramló füst, pedig groteszkebb volt mint az Jay és Néma Bob összes
megszorozva a Fűre tépni szabaddal. A három barkaszból ezernyi tarajos bőrmellényes
csápolt kifelé s, hogy a rendszám cseh köztársasági jelzése és az autó haladási iránya ne
tévesszen meg senkit, nagy fehér lepedőkre fekete festékszóróval fel volt fújva, hogy jedem
madarski, vagy mi a geci, ami azt jelenti állítólag, hogy megyünk magyarországra. Az “a”
betűk persze stílusosan anarchiásan bekarikázva. Kész. Le is parkoltak az étteremtől nem
messze és ahogy az amerikai filmekben, a buszról leszállós, lassítós jelenetben
megcsodálhattam, egy rakat bomba mellű punk csajt, meg vagy tizenöt szarrá szívott,
bebaszott állatot, ahogy bakancsukkal előrefele csapdostak, ugráltak és örültek.
Polgárpukkasztó stílusuk ellenére, az ember önkéntelen mosolygott, mert azt a gyermeki
boldogságot ami az arcukra kiült, igazán ritkán lehetett őszintén látni. Sátorállítás, vagy
pakolással nem foglalkoztak. Egyenesen a bárra mutattak, s már meg is indultak felém.
Annyit tudtam csak szólni, hogy gyerekek, valaki hozzon még egy hordó sört és elvesztem a
papagájok kavalkádjában. Nem tudom összeszámolni hányan voltak, mert szinte csak a
taréjok színét tudtam elsőre megkülönböztetni. Azt tudom, hogy ez volt délután három
órakor és én esti tízig folyamatosan sört csapoltam. Megállás nélkül. Nagyjából eddigre
sikerült megsaccolni, hogy húsz-huszonöt közötti létszám lehet, de mire az utolsónak
kiadtam a csapolt sört, addigra az első kiitta és így ment ez, amíg annyira be nem basztak,
hogy fogyatkozott a sor. A végén nem is szaroztak, csak mondták, hogy osszam el a
számlát huszonhárommal, azt csá. A rockzene hozzám mindig is közel állt, abban az
időszakban, bár a punk mint életforma és stílus nem volt a kedvencem, de a toleránsabb és
szabadabb életfelfogást jóval inkább el tudtam fogadni, mint a kirekesztő szemléteket. Az,
hogy ez a csapat maximumon tolta a mindenbe beleszarást és lényegében csak a
szabadságérzet, a piálás és a kúrás volt a programjuk, nagyon tetszett. Elvarázsolt az a
hozzáállás, amit a régi hippikről szóló filmekben láttam és a szláv hangzás valami egészen
különös varázst adott az egész szituációnak. A társadalom felé irányuló polgárpukkasztó
magatartást, az egymást felé példátlan lojalitás tetőzte meg. Illetve bődületesen sok
alkohol. Baszki ezek annyit bírtak inni, hogy egész konkrétan voltak olyan napok, hogy nem
mertünk több sört kiadni egyiknek másiknak, mert ránézésre olyan alkoholmérgezést
hordtak ki lábon, amelybe mi magunk belehalnánk. Az egyik tarajos papagáj, ilyen szépfiúi
státuszt töltött be a brancsban, az összes pina gázolajat pisált tőle keresztbe, azt ahogy
követték csak a cuppogás hallatszott, de nem a flip-flop papucs miatt, hanem a nedves
nagyajkak azonnali léeresztésével reakcióba lépett forróság miatt. Placs-placcs. Placcs-
placcs-placcs. És mindezt akapellában. Beszarsz. A csávó nem volt egyszerű, két darab
váltáspóló (egy ramones-os meg egy ploited)t, egy darab törölközőt és egy garnitúra
váltásboxert hozott magával, semmi mást. Annyit vedelt, hogy feltételeztük, hogy esetleg a
mája valami szuperhősként bontja az alkoholt és meg sem érzi, de a úgy a tizenötödik söre
után látszódott rajta a pia, a huszadik után meg már beszélni se bírt. Szerzett a
kempingben valami ótvar összecsukható bringát, amivel mászkált a lakóbusz, a kocsma
meg a klotyó között. Egyik este éppen nálunk vedelt és mesélte, hogy hogyan tolják otthon
prágában a vad bulikat és vagy öttel több sört ivott a szokásosnál, azaz harmincat, így a
vége felé, már geci nehezen értettem, de végül magától elindult haza. Felpattant a csepel
tacskó, azt az első kanyarnál, ahogy a kezdeti lendület elfogyott, úgy oldalra borult mint a
lisztes zsák, ami megérezte németh szilárd szájszagát. Gondolkodtam, hogy hazavigyem,
vagy felpofozzam, vagy ilyesmi, de nem jártam sikerrel, úgyhogy kivettem a zsebéből a
tárcáját, amiben közel fél milla volt forintban, meg vagy hat gramm jamaikai napfény, aztán
otthagytam a picsába, hogy a bozótban úgysem bántja senki, kirabolni nem fogják,
magában meg ennél nagyobb kárt nem tehet. Reggel mentem nyitni, már vagy egy óra is
eltelt miközben dzsuváztam a placcot, meg pókhálóztam a sarkokat, ami a Gyula egyik
vesszőparipája volt. Mindig feszt mondogatta, hogy ha tehetné csak pókokat alkalmazna,
mert azok olyan geciszorgosak, hogy minden reggelre összeszövik az egész kibaszott
teraszt, azt hogy néz már ki. Szóval úgy egy órája ment halkan a sláger rádió, boros meg a
másik fasz már rég túl voltak a hülyeségein mikor is cigimmel a távolba meredten megakadt
a szemem kanyar melletti sövényesnél. Valami csillogott. Hunyorogtam és közelebb
mentem, majd akkor kaptam a fejemhez, hogy bazmeg ez a gyökér még mindig ott fekszik,
de baszki úgy, ahogy a kerékpárra felült, a kezeivel a kormányt markolta, a bal lába meg
még mindig a pedálon. Kész. Közben a boltba vonulú családok is kiröhögték magukat, meg
fotózkodtak, mert ilyet aztán tényleg ritkán lehetett látni, főleg a családbarát kis
kempingünkben. Keltegette, ütögettem de semmilyen reakciót nem értem el vele, így vittem
egy pohár megmaradt sört, amit előtte nap véletlen a pulton hagytam, leöntöttem vele, de
azon kívül, hogy javított egy árnyalatot a csávesz bukéján, nem igazán értem el vele érdemi
reakciót. Gondoltam mindegy, innen már figyelek rá, pulzusa volt, horkolt is, nagy baj nem
lehet. És bazmeg így legyen négyesem a lottón, mert fél óra elteltével, mikor a gyilkosan
égető napsugarak elérték a halántékát, akkor fel is tápászkodott. Pár percig kérdőjel fejjel
nézte a helyet, meg a sövényt illetve a biciklit, de mivel az ilyen többváltozós egyenlethez
még nem ivott eleget, ezért inkább visszajött hozzám. Megkérdezte, hogy mi a fasz történt,
meg hogy kéne policáj, mert ellopták a tárcáját. Ahogy felemeltem a viseletes bőrt ami jóval
több pénzt rejtett, mint az én teljes szezonos fizetésem, úgy megörült, hogy hadakoznom
kellett vele, hogy ne öleljen meg, mert olyan retek büdös volt, mint egy pálpusztaiba fulladt
hómlessz, miután pedig meggyőződött róla, hogy kábé annyi lóvé van nála amennyi kell, így
meg is hívott egy pivo-ra. Tudott élni, az már biztos. Mondjuk az egész csapat tényleg idióta
volt ilyen alkohol terén, mert a vizet mint olyan, azt hagyján, hogy fürdésre se használták,
de állandóan kúrni akartak, lehetőleg magyarokkal, mert a velük lévő pár asszonyka, a
kanjaikkal voltak, de a maradék tizenöt csávesznek még azért állt a bránere, az alkoholtól
pedig az önismeret mint olyan, oly távoli fogalommá vált, amit amúgy is csak csináljanak a
komformista gecik, a kurva anyjukat. Először próbáltak a Mártikának beakasztani, aztán, az
Ibolynak, aztán minden random arcnak, amiért rájuk is kellett szólnom, hogy nem bánom, ha
a játszótéren, vagy a vízben rámennek a csajokra, de az étteremben tessék viselkedni mert
nem kapnak több sört. Ez szerencsére hatásos fenyegetés volt, így egy darabig béke
uralkodott, egészen a búcsúnapjukig, amikor is különleges italt hoztak, hogy együtt
basszunk be császár módjára. Az abszint mint olyan, számomra már akkor is vörös posztó
volt, ugyanis gyermekéveim elején sűrűn választottam a nagy hatásfokkal bíró
üzemanyagot, amit másnapokkor rendszeresen megszenvedtem. A leérkezésem előtt
például az a fasz Salnel meg Sima, kitalálta, hogy fekete abszint lesz a bucsúvacsorám,
amiből ki is kértek 4-et, mert ott volt még a Sima öccse is, vágod az Aladár, de ő nem ivott,
ezért én kettőt nyertem. És így ment ez sokáig, egészen konkrétan hatot számoltam,
többre nem igazán emlékszem, csak arra, hogy ezek a hitvány alakok azóta is azzal
basztatnak, hogy az angol társalgásunk közepette, a feketeabszintok után a “rap” partit
“rape” partinak ejtettem, aminek a csattanója az volt, hogy elviekben én olyanon vettem
részt. Ezek bazmeg visítottak, hát még mikor felmentünk hozzájuk és elkezdtünk sör mellé
dzsangázni, ami totál megbaszta az amúgy is tortúrát átélő gyomromat, s futtában úgy
telehánytam a Simáék kádját, hogy szerintem panelestől kellett kivágniuk a gecibe.
Ezekután nem csoda, hogy másnap a félholtan megevett hemendegszet is majdnem úgy
büfiztem vissza, ahogy a throatfuck-os videóban a gettós lányok a turhás gecit, de lényeg,
a lényeg, rohadtul megutáltam az abszintot. Ez a cseh brigád, mégis valahogy rávett, hogy
igyak a neon színben fluoreszkáló folyadékból, ami állítólag házi családi recept és tele van
tujon-al és illegális. Persze több mint tizenöt év távlatából tudom, hogy ez ordas nagy kamu,
de akkor rohadtul jó ötletnek tűnt lehúzni belőle két felest, hiszen rajtam kívül mindenki úgy
tett. A Tibi konkrétan hátul ült a kisasztalnál és számolgatta a borsmentaleveleket, a Gyula
mindenkinek még plusz felhúzott egy sört a számlájára, meg beült a jobb egyre és
törölgette a szemüvegét, nagy levegőket véve. Közben a punkrock brigád, elkezdett
asztalon táncolni, meg rendesen hozni az igazi keleti barbár állat szintet, a pogozás már
szinte alapnak számított ilyenkor náluk. Az egyik hínárhajú állat ekkor mint aki a világ
legtermészetesebb dolgára készül, fogta és kivette az asztalok közepén található koktélos
brossúrát és elkezdett rajta zöldet őrölni. Sebészi mozdulatai, különös tekintettel a megivott
alkohol mennyiségére lenyűgözőek voltak, a dohánygyárak ultra-slim cigarettái amorf
tamponok azokhoz a blunt-okhoz képest amit tekert. Elég sokan forgatták a cuccot, mire
elért hozzánk is, de kész bazmeg, mert a Gyula is beleszívott, aztán utána pár perccel rá,
már ki sem lehetett műteni a kezéből. Az volt a szórakozása, hogy a kinti fatörzsön pihenő
kanárira fújja rá a füstöt, hátha megtanulja azokat a szavakat, amivel a feleségét az
őrületbe kergetheti. Nagypicsája vén kurva. Löttyedtcsücsű. Karfiolosvalagú. Ilyeneket
próbált, de a kismadár konkrétan az életéért harcolt az akkora füstben, amelyet szerintem
a déli parton is jól ki lehetett venni. Addig-addig bohóckodott, amíg a nagy füstben a kisállat
el nem kezdett sírni, meg rikácsolni, amire a csehek aprópénzt dobáltak a kalitkába, ez
pedig némileg tiszta levegőhöz juttatta a kismadarat. Másnap mondjuk ott találtuk a kalicka
alján fekve, huszonnégy érményi összefosott eurón pihenve, ami újabb okot adottt a
Sárkánnyal való brutális balhénak, meg persze az újabb ivásra. Az este további részei teljes
mértékben rejtély mindenki számára, annyi biztos csak, hogy én a csehek sátrában
ébredtem, a Gyula nem tudott felmenni a lépcsőn ezért a konyhában aludt, a Tibi
széthányta az asszonyt éjszaka és hat különböző tangát találtunk az étteremben random
helyeken.
Másnap délelőtt a cseh társaság elköszönt, én kaptam a egy üveggel abból az
idegméregből, meg egy pakk zöldet és ahogy a füstöt árasztó kisbuszok lassan
zötykölődve hagyták el a kempinget, úgy léptünk át a nyugalmas utószezonba is.

Utószezon
Az utószezont kétféleképpen lehet mérni a Gyula időszámításában. Ekkor kerül lapátra a
társaság fele, azzal a címszóval, hogy nincs rá szükség, illetve ekkor húz haza az asszony,
ami egyben enged teret a nyugalomnak és ad egy kemény löketet, a Gyula féle
piavonalnak, amin immár ténylegesen nincsen fék. Persze az egészet megelőzte egy
hatalmas balhé, amit meglepő módon az István intézett el. Ő eddig a részig, mondhatni
csendesen meghúzta magát, dolgozott és kussban volt, este megitta a magáét, ügyelve
arra, hogy a legkevesebb embernek szúrjon szemet. Etette a kölykét, ivott, aztán este
elment aludni. Ahogy ténylegesen léptünk ki a főzezonból úgy lett elküldve először a
takilány, utána pedig a Mártika, aki amúgy is örült, mert pár nappal előbb jött haza a francia
faszija és akkor mehet haza. Kicsit a vesztemet éreztem, mert bár szorgalmasan
dolgoztam, sokszor úgy éreztem, hogy az István rutinja mellett nem rúgok labdába a
maradáshoz. Bejött pár szar nap, amikor konkrétan ömlött a víz, meg baszottnagy
haltemeket sodort partra a víz és az egész kemping kiürült. A megmaradt személyzet
csendesen lóbálta a hangedlit a tök üres étteremben és egész konkrétan az augusztus 7.-
én a teljes forgalmunk 1500 forint volt, amit két remete hozott össze két darab jégerrel.
Tudtuk, hogy lesznek ilyen napok, az időjárást mindig csekkoltuk, meg persze a tévét,
amiben láttuk, hogy a szigeten lévő embereket, hogy elmossa a gecibe a sár. Ez Gyula
idegrendszerén csak pillanatnyi nevetésig segített, mert utána csak azt juttatta eszébe,
hogy nincs vendég. Valamelyik délután, így random kisütött a nap és a hosszan tartó
csapadék után, konkrétan olyan fülledt levegő lett, hogy a cigaretta füstje konkrétan
hűsített, a placc pedig olyan váratlanul telt meg, hogy úgy beúsztunk mint a szar. Gyula aki
túl volt vagy nyolc unikumon, össze vissza szaladgált, az István elbaszott vagy nyolc asztalt,
a Sárkány meg az összes számlán túlhúzta a grafitot, amivel rendesen maga ellen
haragította az amúgy napok óta nem látott vendégeinket. Hogy hogy az istenben, azt nem
tudom, de valahogyan túléltük és megbaszva sem lett az ánuszrózsánk, pedig attól a
balfaszkodástól, amit bő két óra alatt lerendeztünk, meg is érdemeltük volna. A bőségesen
hadiállapotokra utaló placcon már csak néhány asztaltársaság volt akik vígan nevetgéltek,
hiszen az óra még csak nyolcat mutatott. Jön is egy család, nagy kövér nőszemély, hozzá
képest durván kisportolt apuka meg vagy három gyerkőc. Németül szólnak, s István már ott
is termett. A hülye állatja, annyira be volt baszva, hogy meg akarta kérdezni tőlük, hogy
ennének is, vagy csak isznak, amit a hangképzésre amúgy is csak nehezen alkalmazható
gadget-eivel, azaz a két darab fogával, meg a pornóbajszával úgy hozott ki, hogy “Nur
trinken.”. Erre a családapa felállt, hogy ha csak inni lehet, akkor húznak is a gecibe, úgy
futottam utánuk a pultból, hogy a kolléga csak nem tud rendesen németül, nyugodtan
foglaljanak helyet és már kezükbe is adtam az étlapot. Mindezt látva a rendesen
bealapozott Gyula, csak annyit mondott az Istvánnak, hogy “Te voltál a leggyengébb
láncszem, viszlát!” - ami mondjuk már akkor is modorosnak számított, de mindenki tudta,
hogy ki került lapátra. István meglepően tárgyilagosan fogadta a dolgot, mintha talán örült
is volna, hogy egyáltalán eddig kihúzta. Még aznap este összepakolt és elhúzott a vérbe,
nem is köszönt el senkitől, na nem mintha akartam volna. Visszatérő vicc maradt a Gyula
művekben, hogy ott hagyta a paplanját, amin ezernyi folt árulkodott, a hibásan működő
veséről. Gyula velem akarta kihozatni lakókocsiból, de én megtagadtam a parancsot, így
végül neki kellett. A hülyéje bazmeg ingatta a fejét, ahogy nézte a tíz liter pisát tartalmazó
paplant, hogy bazmeg jó lesz ez téliesíteni a vízórát. És beszarsz, mert azóta is ezzel a
paplannal intézi el minden szezonbontás után. Kész.
Így maradtam egyedüli felszolgáló, ami mondjuk übernagy szopás volt az első nap, mert
Sárkány bebaszott Gyulával és basztak, se csinálni bármit is, de fizettetni se mentek ki,
nekem meg úgy kellett könyörögnöm a kibaszott brifkóért, mint valami indiai csövesnek a
kólás dobozért, pedig aztán ugye kinek az érdeke. Szerencsére ez tényleg csak egy napot
foglalt magába, ugyanis másnap a Sárkány ünnepélyes keretek között elvonult. A
személyzet is rántott fogast evett, de annyit, hogy púpra rakott vele a tibi egy mosóteknőt,
ami ritka bőkezű gesztus volt a Gyula felől. Mondjuk másnap a Tibi elmondta, hogy véletlen
berendelt tíz kilóval többet mint akart, mert annyira be volt baszva, hogy találomra
rendeltek. Az ebéd végeztével a Sárkány mindenkit megölelt, mintha csak évszázados
ismerettség után valamelyik fél örök álomra szenderedne. Gyulával beültek az autóba és
azon a nyáron nem is láttuk többet. Hálistennek.
Ahogy az autó távolodott, úgy kezdett Tibi egyből magasabb frekvencián sipákolni, hogy
most majd megismerjük az igazi Gyulát, meg így meg úgy, meg gyors töltsek egy unicumot
amíg az öreg nincs itt. Végül igaza lett, vissza már egy sokkal nyugodtabb bajusz érkezett
vissza mint ami elment és ezen csak pillanatnyilag árnyalt valamit az, hogy az összes
megállító táblára ráírtuk, hogy eladó étterem tíz sörért.
Nem csak nyugodtabb, de kedvesebb is volt az öreg, óvatosban rá is kérdeztem, hogy tán’
hazafelé lepippantotta az asszony, vagy mi, de erre csak röfögött, hogy lófaszt, hazavitte a
Sárkányt, azt visszafelé megállt füreden a königben fújatni. A két karját előre engedte, majd
úgy mutatta, hogy bazmeg ekkora csöcsei voltak bazmeg, ekkoraaa, te elveszne benne a
fejed, még azokkal a nagy füleiddel együtt is. És ezt még folytatta vagy két órán keresztül,
miközben nyugiban elfröccsöztünk.
Az élet tényleg nyugodtabb lett a Sárkány nélkül. Nem csak a napi veszekedések szűntek
meg, hanem a Gyula mindenben ott bujkáló flusztrációja. Tipikus kivetülései ezeknek a
dolgoknak, hogy rohadtul baszta a csőrét, ha nem volt dolgunk. Ha úgy érezte, hogy netán
unatkoznánk, vagy ilyesmi akkor kitalált valami közmunkát, hogy nehogy véletlen öt perc
nyugalomban mereszthesszük a seggünket. A kedvenc szórakozása az volt, hogy dolgokat
pakoltatott A-ból B-be, majd C-be, onnan vissza A-ba. Hogy ennek mi értelme volt, azt ő
sem tudta megmondani, de ilyenkor büszke döbrögiként vizslatta a tájat, ahogy jó gazda
szemével hízlalja a birtokot. A paranoia mint olyan, az valami vele született sziámi iker
lehetett, mert mindentől félt. Félt attól, hogy a személyzet meglopja, ami annak tükrében,
hogy a kezdeti vagyonának jelentős részét ő is így szerezte, még valahol érthető is.
Random standolásokkal keserítette meg a mindennapokat és ha úgy érezte, hogy a hátszín
végéből hiányzik egy darab, akkor nem volt rest megkérdezni, hogy nem adtuk el véletlen
saját zsebre, vagy nem ettük meg? De persze bazmeg, húsz deka olvasztott hátszínnel
alszunk. A mániája volt még a személyzeti fogyasztáson való erőteljes haszonszerzés.
A szisztéma úgy épült fel, hogy a belső fogyasztást egy számolócetlire kellett felírni, amit
néha összesített és felvitt egy kockás füzetbe. Néha összesítést tartott és akkor
megmondani, hogy ki hol tart a fizetéséből. A István például leköszönésének pillanatában a
fél fizetését elsörözte. Az igazság az volt, hogy én sem álltam valami jól. 2500 forint
naponta, nem túl sok pénz, de tény, hogy az életbenmaradáshoz, a szó nomád értelmbében
elég volt a koszt és kvartély. A fizetésemet 100%-ban félretehettem volna, mert nem kellett
másra költeni. Én viszont dohányoztam, nem is keveset, ami napi két doboz volt általában.
Minusz ezer forint. Néha-néha megittam egy-egy sört, ami ritka volt, főleg az első évben de
az is húzott kb napi háromszáz forintot. A kávét kedvezményesen kaptuk, hatvan forintért
(2004-et írunk!!) amiből napi szinten megittam minimum hármat. Lényegében a fizetésem
kicsit több mint fele minden nap elment. Ha jöttek spanok, akkor értelemszerűen meghívtam
őket ebédre, vagy éppen ha úgy alakult akkor este én is elmentem bulizni, ami szintúgy vitte
a pénzt. Őszintén szólva nem zavart, már a kezdeti inspirációm alatt sem érdekelt a pénz.
Ami inkább zavart, hogy ez a fasz, folyamatosan kivetítette ránk minden félelmét és nekünk
is félni kellett az apehosoktól, a köjálosoktól, a munkavédelmsiektől, a kempingvezetőtől, a
cigányoktól, Gyurcsánytól meg bazmeg Sorostól, pedig akkor még a küszöbön se volt.
Néha csak úgy elment a recepcióig, hogy úgy jöhessen vissza, hogy ellenőrzés van és azt
nézze, ahogy futkorászva pakoljuk a simlis szajrét. Kész.

Válaszreakció
Amikor valaki hatósági személyt fenyeget, az a balhé nem tűnik el nyomtalanul és ahogy az
lenni szokott, a szélbe köpött turhás nyál sem azonnal kenődik vissza ez ember arcára
hanem kis hatásszünettel. Így lett ez azon a nyáron is, mert bár Gyula sejtette, hogy lesz
folytatása annak, hogy megfenyegetett két munkavédelmi ellenőrt, valahogy elkövette azt a
hibát, hogy egy napon a szokásosnál nyugodtabban és az amúgy tök idegesítő paranoiáját
polcra téve, jött dolgozni. Mivel éppen üres volt az étterem, ezért a Tibi a szomszédos
pizzéria kerítéselemeit szerelte le csavarbehajtóval, mikor is a kemping egyik távoli sarkán
megláttam egy kék-ruhás különítményt, akik serényen igyekeztek felénk. Jeleztem is
azonnal a Gyulának, de már rég késő volt, gyorsabban mozogtak mint a sokgyűrűs férgek,
viszont valamit nagyon benéztek, méghozzá egy akkora dolgot, amekkora tényleg csak és
kizárólag a magyar hatóságok képesek. Körülbelül tízen voltak egyenruhás határőrök,
pisztollyal bazmeg, plusz három civil. A poén az, hogy köszöntem nekik mikor berush-oltak
az étterembe, tiszta Counter-Strike volt, szinte hallottam a "Go, Go, Go!" játékbeli
felkiáltást, de ezek a barmok nem köszöntek vissza, hanem átrohantak a mellettünk lévő
pizzériába, ahol a szakács éppen nagyban stócolta egymásra a kerítéselemeket.
Gondoltam itt a megfelelő alkalom megkerültem az objektumot és bementem a lakókocsiba
ahol aláfirkantottam az én kiskönyvemet. Mire visszaértem Gyula már röhögött a markában
és mondta az egyenruhásoknak, hogy gőze nincsen hova ment a pincérsrác, amúgy is
megbízhatatlan és mindig ellófrál, és úgy röhögött, hogy konkrétan alig bírta tartani magát.
Ő már nagyban tudta, hogy a mutatvány innentől az ő javára fordult, nincs min megbukni,
mert a szakács fel van véve állandóra, Iboly épp elvitte a gyerekeket valahova strandolni,
pincérnek meg ottvan ő, engem csak mint kisegítő személyzet alkalmaz, innentől fogva
minden sínen van. Jött egy nagydarab határőr, egy civillel és felszólított, hogy mutassam
meg a kiskönyvemet, mondtam, hogy jól van kövessenek. Megálltam a lakókocsi előtt és
mondtam, hogy itt benn van, mire már vakarták a fejüket, hiszen oda nem jöhetnek be, nem
az étterem része. Nyitom ki az ajtót, jönne be határozatlanul a nagydarab mire mondtam,
hogy a-a, ez kérem magánterület és szívemen viselném, ha egy ilyen derék hazafi
megsértené az állampolgár személyiségi jogait. Belekezdett valami faszságba, hogy tán
takargatni valóm van-e vagy ilyesmi, mire lazán visszaszóltam a pökhendi fasznak, hogy a
végbéldildómat, a szopóálarcomat és a kanna vazelint elől hagytam, ami túl intim ahhoz,
hogy egy egyenruhás pasi meglássa, mert különben begerjedek. A civil faszi lesápadt, az
egyenruhás meg visszavett az arcából, de csak mert szerintem köpni nyelni nem tudott.
Aztán megenyhülve mondtam, hogy nyitva hagyom az ajtót, hogy lássák, semmi
huncutságot nem csinálok. És tényleg, odaléptem a kispulthoz, levettem a kiskönyvet, majd
kiléptem. A csávó szinte úgy tépte ki a kezemből és nem is nézte a bevésett infókat, első
dolga az volt, hogy az ujját rányomta a dátum mezőre, amin a tinta értelem szerűen meg
sem száradt. Közben visszamentünk a pulthoz, ahol konzultálva a többi karót nyelt
egyenruhással arra jutottak, hogy a megfélemlítés lesz a legjobb módja annak, hogy
bedobjuk a törülközőt, ami egészen jól is indult, mikor üvöltve nekiállta sorolni, hogy ez
azonkívül, hogy hamis-tanúzás és hatóságok félrevezetése és okirathamisítás, amiért én
életem végéig köcsög leszek a sitten és blablabla, egészen véletlenül a másnaposság és a
folyamatos napi 13-14 óra munka miatt megfáradva bele nem ásítottam egy cefreillatút az
üvöltő arcába (ami bárhogy is szépítjük elég provokatív), hozzáteszem teljesen akaratlanul.
Na itt elpattant a cérna és ha másik két határőr le nem fogja az ordító közfaszt, akkor
bizony én ott csúnyán el leszek verve, de még gumibotot is kerítettek volna
hátsóbehatoláshoz és bentről a vazelin se kellett volna. Itt viszont már a Gyula is kapcsolt,
aki a simlisségek miatt rendesen ki van művelve jogból és mondta is, hogy akkor ezen a
ponton rendőrt hívunk, mert több fegyveres hatósági személy először fenyítést, majd kis-
híján testi erőszakot alkalmazott a fiatal tizennyolc év alatti csálingeren. Persze itt már az
egész különítményben megfagyott a szar is, azonnal visszaszopta az összes kék ruhás
bohóc az arcát, hiszen leesett, hogy az egész akciójuk úgy bukó ahogy van de, hogy még
rendőrségi feljelentés legyen, (amiből nyilván nem lett volna semmi) az azért nekik sem
hiányzott. Vettek egy mély levegőt és azt mondták; "Ezt most benéztük, de ne legyenek
ilyen vidámak uraim! Jövünk még!" Amúgy nem jöttek, a határőrt kirúgattam a
nagybátyámmal, a felesége elvált tőle amiért nincstelen lett és ha minden igaz három évvel
később öngyilkos lett. Mondtam én, hogy ne gecizzen velem bazmeg. Najó csak öngyilkos
akart lenni, mert olyan szerencsétlen balfasz, hogy még rendesne kinyírni se tudta magát.
Szenvedélybeteg lett és közmunkás. Hát lehet jobban járt volna, ha meghal basszátok meg.

Két nyár között

Az utolsó nap emlékezetes volt minden téren. Egyrészt talán akkor realizáltam azt, hogy
milyen keveset is érhet a munka. A fizuosztáls utolsó nap volt, amikor is a Tibi meg az
egész kibaszott pereputty ott üldögélt a szétkapott étterem helyén, a ponyvás szar
vasszerkezetén, én meg bóklásztam a parton. Ekkor véltem felfedezni azt a tényt, hogy
közel két hónap meló alatt, alig úsztam párszor. Ahogy néztem magam a tükörben, valami
olyasminek láttam magam mint Christian Bale a gépészben. Az arcom beesett volt, a
nehezen erőssé gyúrt karjaimból eltűnt az ív, a lábaim remegtek. Kész voltam. De közben
boldog is, mert mehettem haza és végülis kaland volt, a sok faszkodás ellenére. Nem úgy
jó, ahogy a korlátlan hitelkártyával a karibi szigeten egész nyarat végig bulizó amcsiknak,
hanem úgy, hogy ott értem meg olyanná amilyen lettem. Nem lettem olyan mint a Gyula,
vagy mint mások. Sem agresszív, sem paranoid. Picit talán alkesz. Azt bevallom. De
fiatalon az a sok ember, akikkel stresszhelyzetben voltam kénytelen vállvetve harcolni, az
megtanított alkalmazkodni. Sőt, túlélni. És most nem nomád értelemben, mint a pisát ivó
beargrizli, hanem a világban. És tele voltam energiával.
A fizetésem szerényre sikerült, a ötven napból amit dolgoztam, tizenöt volt főzezon és
húszönet sima. Könnyű kiszámolni hát, hogy a keresetem egész pontosan száztizenötezer
forint lett. Ebből elcigiztem ötven rugót, és legalább harmincat elittam kávéval együtt, amire
rájött az a néhány kaja amire meghívtam a spancikat. Gyula nagylelkűen negyvenötezer
forintot nyújtott át, ami már akkor sem volt sok pénz. Talán abban az egy pillanatban
csalódott voltam, mert ennél picit többre számítottam, hiába voltak napok mikor konkrétan
ennek a felét megkaptam jattban. Viszont nem tartott sokáig. Ahogy felszálltam a vonatra
és a hatalmas zsákkal zötykölődött füred felé, az egész nyár megpróbáltatásai,
megalázásai oly távolinak tűntek, hogy minden keserűség nélkül csak csodáltam a tavat,
ahogy az ég már narancs színűre festette. A peron pizzériában leültem arra a kibaszott
kényelmetlen rácsos székre és megértettem. Tudtam, hogy amire vágytam, azt elértem,
mert a magam értékrendje szerint felnőtt lettem. Olyan fiú aki, egy baszottnagy hátizsákkal,
tök egyedül ül egy kocsmában, ezernyi új élménnyel gazdagon és gondtalanul a cigimet
szívva még az se zavart, hogy a pultos csaj a maradék sörre csapolta rá az italomat. Jó
érzés volt. Senki nem szólt semmiért, nem tartoztam felelősséggel senkinek, csak én
voltam ott és a magam mögött tudott nyár. Szentimentálisnak, sőt talán picit elvontnak is
hangzik, de ez tényleg olyan érzés, amit főleg azok a vendéglátósok értenek meg, mikor az
első kemény szezonjuk véget ér. Egyszerre szív le, s tölt fel energiával. Úgy érzed, hogy
bármire képes vagy. Meg akartam osztani másokkal, ezért mire hazaértem,
összecsődítettem mindenkit és elmentünk a rocker kocsmába, irdatlan csúnyán bebaszni. A
hely árszínvonalát jól jellemezte, hogy még hajnali háromkor is vedeltünk és hiába hívtam
meg mindenkit aki csak betért, a pénzem több mint fele még így is megmaradt. Azon meg
már csak röhögni tudtam, hogy a volt csajom, aki velem sosem akart eljönni ebbe a
kocsmába, most kacéran a haját csavargatta egy ujja köré, mikor a két sunyi szemű pultos
hajnali négykor bezárta a kaput, hármukon kívül mindenkit kitessékelve.
Másnap úgy keltem hatkor, hogy rájöttem, hogy hiányzik a vonat hangja és nem tudtam mit
kezdeni magammal. Egyszerre voltam még részeg és fáradt, de a megszokás miatt nem
tudtam visszaaludni. Ürességtől kongva mászkáltam a konyhában, majd inkább, hogy ne
verjem fel a családot, lementem a közeli játszótérre és csak hanyagul elheveredtem az
egyik padon, egyik cigit szívva a másik után. Vicces lehetett külső szemmel, vagy talán
csak hómlessznek néztek, de mire észbekaptam délután három volt. Máig nem tudom, hogy
csak betrippeltem, vagy elaludtam. Arra emlékszem csak, hogy menni kellett évnyitóra, amit
aztán kibaszottul kihagyni kívántam volna, de nem volt mit tenni.
A tanév hamar eltelt, mondhatni alig emlékszem belőle valamire. Arra nagyon, hogy az
arcom jelentősen megnövekedett, hiszen sorra hoztam az elismeréseket a küzdősportból
meg a gyakorlati helyemről is. Erős voltam és a közeghez képest jóval okosabb is, így
vígan ellavíroztam a tanévben. Annyira leszartam mindent, hogy még csajozni se akartam.
Visszavágytam a partra. Úgy éreztem, hogy csak ott élek igazán. Az egyetlen emlékezetes
esemény az évben egy verseny volt, egy informatikai verseny ahová Tomci barátommal
neveztünk, igazából csak alibiből, hogy lóghassunk órákról meg akkor jött ki a Resident Evil
4. része is, amelyet a magyar közönség Kaptár címen ismerhet, a borzasztó Milla Jovovich
filmekkel, amely a játék rajongói között vörös posztó. Viszont valamit produkálnunk kellett,
ezért septében összedobtunk egy játékkészítővel egy vámpíros játékot, amibe ha mást
nem, legalább a történetbe komoly energiát raktunk bele. Najó, igazából egy régi Vampire -
The Masquerade kalandmodulom sztoriját írtuk bele. Mert én ilyen őskocka asztali
szerepjátékos is voltam akkoriban. A sztori kipróbált volt, mindenki imádta akinek meséltem,
így adta magát, ráadásul megfelelő drámai fordulatokat lehetett előhozni benne viszonylag
hamar, amit kikúrt dárkos intróval bolindítottunk meg. Windows Movie Maker-el. Nem
röhög.
Mi lepődtünk meg legjobban mikor jött a számtech tanárunk és sikítva, hívott ki minket az
igazgatóhoz, hogy bekerültünk a döntőbe. Ami három nap szekszárd, szállással, kajával,
meg minden kutyafaszával. Azért ez nem semmi. Ottlétünk és kocsmázásaink elég vadak
voltak és az sem volt utolsó, hogy mindenkit befenyítettünk mint az állat, miután az első
éjszaka a Tomci emeletes ágyak felső része, ritmikus mozgásba kezdett a fenti lakó
faszverésétől. A verseny ideje alatt állatban nem esett kár.
A nyár innentől már a küszöbön állt, közben a Hajnalka Panzióban ugyanúgy gályáztam, ami
leginkább azért volt szopás, mert szilvesztert, meg úgy összességében a téli szünetet
buktam, mert állandóan be kellett menni melózni, de közben felszívtam magam a
vendéglátás ezen oldalán is, simán vittem harminc-ötven fős csoportokat egyedül és akkor
sem ijedtem meg, ha közben beesett néhány alakarte. Május körül nem is kellett sokat
erőltetnem a nyári melót, mert Gyula hívott, hogy idén is számít rám, aminek ekkor már
kicsit tudatosabban mentem neki és minden napra háromezerötszáz forintos bért kértem.
Kicsit meglepődtem mikor gond nélkül áment mondott rá. Többet kellett volna kérni.
Második szezon
Azt hiszem, hogy ez a nyár volt az egyik legszarabb és a legnyögvenyelősebb. Lementem
májusban dzsuvázni, meg segíteni kipakolni és már akkor éreztem, hogy valami nem lesz
rendben. Egy nyeszlett vékony faszi volt a szakács, ugyanis mint kiderült, előtte évben a
Tibiék konkrétan annyit feléltek a kettejük fizetéséből, hogy ha Gyulában nincs egy szikrányi
jóindulat, akkor még nekik kellett volna fizetniük. A minuszos egyenleg az úgy jött ki, hogy a
három gyerek miatt, a Gyula intézett egy, a tőle kívül eső területen egy parcellát
lakókocsival, ami a kempingé volt és ezt oda kellett volna kifizetni nyár végén. Egész olcsón
megszámította az amúgy faszfej kempingfőnök, de árammal együtt így is 70 rugót kért
egész szezonra. Ezt a pénzt Gyula okosan elkülönítette a fizetésből, mert sejtette, hogy ha
Tibire bízza, akkor ez a tétel sosem lesz kifizetve és hallgathatja egész életében. A
gyerekekre a Gyula mint kapitalista 900 forintos napi sápot szedett étkezésért, ami
mondjuk még elég jó deal, de balfasz módon nem írogatta fel a kockás füzetes
összesítésekkor és csak szezon végén jött rá, hogy ami pénzeket felvettek meg
elfogyasztottak, az konkrétan túlment a fizetésükön. Ők kilencvnyolc napot töltöttek ott,
szezon elejétől végééig, így könnyen kiszámolható, hogy a száz rugós diffi, hol jelentkezett.
Hogy ne kelljen üres zsebbel hazamenniük mordorba, vagy nyíregybe nem tudom mi van ott
keleten, ezért ezt a tételt végül elengedte, de feltételezem, hogy sejthető, hogy egy
háromgyermekes család mi sok mindent tudott kezdeni ezzel az összeggel tanítás
kezdetén. Én mondjuk leszartam, mert Tibiben csak és kizárólag egy túlvállalós,
kompenzáló pszichopatát láttam, kizárólag az döbbentett meg, hogy az Ibolya is megjelent
de csak egyedül, mint majd leendő pizzaszakács, ugyanis előtte évben jól bevált. Erre a
nyárra egyedül jött, mert a Tibit felvették valami népkonyhán, azt a gyerkőcökre tudott
felügyelni, Ibolya meg a maga egyszerűségével, ténylegesen meg tudta fogni azt a pénzt,
amit ott megkeresett.
Ez az új szakács, valami Bagi, ritka irritáló egy teremtés volt. Eleve nem ivott, ami gyanúra
adott okot, de közben úgy figyelt mindenre, ami ismerős volt benne, méghozzá magamban.
Ez a csávó többet tudott és szándékosan kevesebbnek mutatta magát mint ami. Bár végülis
nem főzött rosszul. Ezt elismerem. A szezoneleji takarítás alkalmával, megtudtam, hogy
változások jönnek az azelőtti évhez képest. Például nem lesz második szakács, csak két
konyhalány, a pizzériában egy szakács, illetve mellettem két kislány, akik közül az egyik a
pizzériát viszi, a másik meg besegít nekem mint bártender.
Gyula nem hazudtolta meg magát, olyan fincsi tinisunákat vett fel, hogy már akkor féltem,
hogy hogy fogok sátras-kötényben felszolgálni. Ez újdonság volt nekem, mert egy évvel
azelőtt a munkatársak bárminemű szexuális ingerben meggátoltak. Nem mondom, hogy
pölö a Mártika nem ért meg volna egy ólajtó csapdosást, de ha megszólalt akkor még az
élettől is elment a kedvem. Itt viszont kapásból itt volt a Lillácska, pápai huncut kislány, aki
ártatlan szemeivel minden férfi vendéget elcsábított. A másik volt az Anita, aki magas volt,
afféle bögyös-faros nőszemély, de olyan idomokkal, hogy beszarsz. Egyiknek sem volt
vendéglátós tapasztalata, mondjuk vénája sem, ellenben beszéltek németül és angolul, sőt
az Anita még oroszul is, ami nem volt rossz, a növekvő csehek, szlovákok és lengyelek
miatt. A csapat szerves részét képezte a full vörös Anikó, aki a vörhenykór biológiai
iskolapéldája, ő volt az egyik konyhalány és bár nem állítanám be pultba, de szó se róla,
szorgos kis fehérnép volt. A másik konyhalány, egy kövér és magas brünhilda volt, vagy
mint Ursula, az is Anikó volt, de a névegyezés miatt maradtunk a brünhildánál, mert az olyan
kifejező volt. Brünhilda holokauszt túlélő szülők kései gyermeke volt, ami igazából teljesen
lényegtelen információ történetem szempontjából, ám ő büszkén hangoztatta, amivel eleinte
csak csendes részvétünket, később pedig őszinte megvetésünket vívta ki, mert Gyula is
zsidó volt (mondjuk ez ebben a kontextusban csak sztereotip melléknévként funkcionál),
meg én is, mégsem erről pofáztunk állandóan. Külön fény volt az éjszakában, hogy
brünhilda folyamatosan hófehér nyári ruhákban mászkált, amin úgy átütött a fehér xxxl-es
tanga, meg a parizercsöcs melltartó nélkül, hogy erőteljes unicum kúrára kellett fognom
magam a nyár folyamán, hogy valami nyugtassa a gyomromat. Vagy legalább volt indokom
rá, hogy igyak.
A nyár tényleg döcögősen indult, a szokottnál is kevesebb vendég érkezett az
előszezonban, amin a szar időjárás sem segített, így a két felszolgáló lány eleinte igen sok
kimenőt kapott, sőt a kis vörös Anikó is, aki afféle korai internetfüggő volt, abban az időben,
mikor még nem volt okosteló, meg facebook sem. Az információs szupersztrádát
kortársaimnak, a chat.hu, az iwiw (gázabb arcok esetében a myvip) és az msn jelentette. A
csaj minden szabadidejét ott töltötte és állandóan talált valami szépreményű faszcibálót aki
a csillagokat is leígérte neki az égről, aztán minden szabadnap után úgy jött dolgozni, hogy
megint nem csak meg, de át is lett baszva. És mivel nem tanult más hibájából, ezért még
legalább négyszer eljátszotta. Ekkor értünk június közepéhez. Sejtheted.
A másik két pinavirág, már egy fokkal eszesebb volt és erőteljesebben működött bennük a
fészekrakó ösztön kiválasztási folyamata az alfábbak felé. Nem voltak restek rendesen
domborítani, ha olyan vendég jött és tudták, hogy mikor mit kell mondani. Nem szexeltek
eszetlenül minden szembejövő szépfiúval, ők válogattak. Mondjuk ezt játszották két hétig,
amikor is megjelentek az kempingben az animátorok, akik között olyan pinák voltak, hogy az
összes apuka hirtelen minden programra vitte a kölkét és basztak se pont az étteremben
jattot szórni az asszony előtt, mikor a gyerekkel feltűnésmentesen lehetett bikinis csajokat
nézni, ahogy labdáznak, míg anyuka napozik a strandon. Be is tett az önértékelésüknek az
egész, voltak az animátor lányok a bárcás, lóval kúró, kankós picsájú csicska gyászok és
lelketlen kurvák is. Ha bejöttek esetleg meló után inni, akkor nem hogy kiszolgálni nem
voltak hajlandóak őket, de ha tehették még bele is köptek az italukba, ha nem figyeltem.
Mondjuk állítólag ez a normális a csajoknál. Faszt tudja.

Animátorok
A kempingben dolgoztak olyan fiatalok, akik azért feleltek, hogy az ott nyaralók minden
napra el legyen látva mindenféle programmal. Első nyáron nem igazán foglalkoztam velük,
ami leginkább azért történhetett, mert elég rusnya teremtések voltak, három olyan fiú akikre
szemétőrzést nem bíznék nem, hogy gyerekeket. Volt még egy tündibündi kisgömböc, a
Lenka aki cseh állampolgár volt és mivel minden évben sok honfitársa jött, ezért indokolt
volt a jelenléte. Emellett egy kicsi vékony lányka foglalkozott a magyarokkal, valami
pedagógushallgató. Rondább volt, mint egy telefosott használt betét, sipkamelle meg holló
arca volt, tekintélye meg annyi se, hogy a gyerekek ránézzenek, így már előre
borítékolható volt, a pedagógiai csőd, de állítólag ahogy később megtudtam simán
lediplomázott, azt azóta valahol a fidelitas farvizén osztja az észt. De nem is róluk szól a
fáma, hanem az új brancsról, akik valami amerikai romantikus tinivígjáték karikatúrái is
lehettek volna. Hatan voltak, ebből mindegyik magasan kúrható kategória, de mind-mind
más stílust képviselt. Volt a afféle főribanct, akit követtek a többiek, volt elvont lány, meg
nagyszájú megmondóember, volt szexőrült és egy okostojás is. Ezek úgy vonultak a
plázson baszki, mint a csárli angyalai, az apukák előtt domborítottak, az anyukák előtt
kedveskedtek esténként meg úgy bebasztak, hog egymás haját fogva hánytak sikítva.
Minden faszi álma, kiváltképp, ha sátrad bejárata ránéz a kérójukra. Érthető okokból
kifolyólag ezért mindig nyitott sátorajtó mellett aludtam, ugyanis amikor hatkor oldalra
fordultam, láthattam a lila tangás különítmény vonulását. Na nem mintha a libidómnak
boostra lett volna szüksége, tizenhét évesen még a badacsonyi hegyre is ráizgultam, ha jó
szögből néztem.
A bonyodalmat az okozta, hogy a csajok mellé csaptak egy hármasikreket, két fiút és egy
lányt, akik fura egyveleget alkottak mert azon kívül, hogy mindenhová hármasban jártak,
első napjukon úgy jöttek be a Gyula Restaurantba, hogy az magasabb srác bekérdezte
tőlem, hogy vannak a kempingben csajok? Mindezt úgy, hogy Lillácska és az Anita a hátam
mögött állt, az animátoros ribicsapat meg a jobb egyen ült. Enyhén szólva nem arattak
osztatlan sikert, a produkciójukkal, de a srác valahogy az elkövetkező hetekben mégiscsak
közel került Lillácskához, aminek mozgatórugója nem a szenvedélyben keresendő, hanem,
hogy a csávónak olyan lakosztálya volt, hogy akkora franciaágy volt benne, amiben gond
nélkül leforgathatták volna a geronazzo mária és tizenöt levente című filmet úgy, hogy
senkinek nem ér le a lába. Az alvás és az elhelyezés ugyanis idén problémát jelentett, mert
a Gyula Műveknek három lakóalkalmatossága volt. Az egyik az én katonai sátram, amiben
két ember fért el kényelmesen. A másik egy kétszemélyes lakókocsi volt, ahol a Bagi aludt,
illetve egy nagy hatszemélyes lakóbusz, amiben az Iboly, az Anita, Anikó és Lillácska volt
elszállásolva. A Brünhilda saját lakóautót hozott, ami termetét véve logikus volt, de a csajok
így se örültek, hogy négyen vannak egy fedél alatt. Lillácska hamar betúrta magát a magas
srác hálójába, de ott sem maradhatott sokáig, mert dugni viszont nem akart, amit a csávó
nem tolerált. Ezt onnan tudom, hogy nekem mesélte bambán bebaszva, hogy minden éjjel
odabújik hozzá, meg tolja a seggét egy falatnyi tangában, de amikor rámarkolna, vagy
odatolja a bránert, akkor sértődött fejet vágva elhúzózkodik. Tényleg fasz se érti a nőket.
Én okosan már jó előre megmondtam, hogy egyedül alszom, na nem mintha nem imponált
volna valami kisgádzsi mellettem, de pöcsömnek se kellett valaki aki beszól, hogy horkolok,
vagy éppen feleslegesen ingerli az amúgy is pöccre induló V8-ast a gatyámban. Gyula
amúgy is mondogatta, hogy házinyúlra nem, de ezt akkor még betudtam annak, hogy csak
ő akar alájuk tenni, amiben végülis nem tévedtem. Egyik este a ribanccsapat éppen
strandröpladát játszott a gyerekekkel a csehó előtti téren, ami konkrétan több embert
vonzott az étterembe, mint a Tour de France, pedig arra is jöttek, a hollandok meg a belgák
ha éppen ment a tévében. Kollégáim úgy ki voltak akadva mint a picsa, még hátul az Anikó
is puffogott, aki iránt a legtöbb szimpátiát tápláltam ezügyben, mert míg a két kis
pincércsaj, a figyelem középpontjában volt, ha a ribik nem voltak a közelben, addig
szerencsétlen vöröske, hátul a konyhában robotolt. És vörös bozont ide, szeplők oda, azért
annyira nem volt rossz. Ki is találták ezek, hogy éjjel akkor kúrjunk be mint a szemét és én
az ilyen programokra mindig vevő voltam, így zárás után némi alkoholt magunkhoz véve,
elindultunk az eggyel távolabbi játszótér felé, mert ott nem voltak felparcellázva a helyek,
nem volt álmos jürgen, aki kijöjjön ordítani, hogy mit csinálunk ott. Egyedüli fiúként persze
imponált a helyzet, nem mondom, hogy nem játszottam el a gondolattal, hogy valami őrült
orgia összejön, de annyira azért nem érdekelt, hogy tegyek is érte. A csajokat nem kellett
kérni arra, hogy igyanak, úgy nyakalták a balatoni félédest, mintha az életük múlt volna
rajta és húsz perccel később már mindenki kellemes szalonspiccen volt, kivéve én mert már
akkor is bírtam a piát. A buli hamar átcsapott érzelgésbe, hogy kinek mi a baja és, hogy
mivel van ki a töke, engem pedig mint második generációs Gyula Művek veteránt, rendesen
elkezdtek faggatni, hogy mire lehet számítani, meg minden. Hajnali egyre úgy cipeltem
vissza őket, mert menni nem bírtak, sőt az Anitát, befektettem a sátramba a szabad ágyra,
mert ezek olyan pózokba csavarodtak, hogy el nem bírtam képzelni, hogy férnek majd el
egymás mellett. Úriemberhez méltóan szépen levetkőztettem bugyi, melltartóra, ráadtam az
egyik pólómat, azon keresztül nem lesve, lecsatoltam a melltartóját, majd szépen
betakartam az egyik tiszta takarómmal és egy liter jeges vizet tettem az ágya mellé, meg
diszperzites vödröt, megkoronázva ezzel a romantikát. Én meg mint aki jól végezte dolgát,
álló dákesszel elfeküdtem a saját ágyamon és még az sem gátolt meg az alvásban, hogy a
mellettem szuszogó nő öblöseket fingott.
A reggel csak nekem volt egyszerű, hiszen én már rutinból toltam. Ahogy készülődtem,
Anita ilyen kérdőjel fejjel pillázott, hogy most ő lényegében hol a geciben van. Aztán amikor
egy erős perc múlva leesett neki a szituáció, akkor minden erejét összeszedve a nyakamba
ugrott, hogy megköszönje, hogy nem voltam fasz. Ezzel a dologgal viszont komolyabb
lavinát indítottam el amire fasz se gondolt, ugyanis mikor a kiscsaj átment a szomszédos
lakókocsiba, egy szál tangára húzott xl-es slipknot pólóban, amiről mindenki tudta, hogy az
enyém, a helyzet találgatásokra adott okot, amit hiába tagadtunk, senki nem hitt nekünk. Ez
konkrétan odáig fajult, hogy Anita és Lillácska úgy összevesztek, hogy szóba sem álltak
egymással én csak annyit hallottam a nagy veszekedésből, hogy a mekkora ribanc a másik,
mert nagyon jól tudja, hogy engem ő nézett ki magának. Csodás.
A feszkó annyira kézenfekvő volt, hogy még a Gyula is rákérdezett, hogy mitől
baszatlanabbak a lányok még a szokásosnál is, amire elmondtam neki a sztorit, de a hülye
csak annyit fogott fel belőle, hogy miért nem dugtam meg, mert hát aludt, nem ellenkezett
volna, még a csokibarlang is játszhatott volna és mekkora egy lúzer fasz vagyok. Hiába
érveltem, hogy azért mert ő fakockával játszott, az nem biztos, hogy az ő nyomora, de a
huszonegyedik században nem kúrunk le magatehetetlen nőket! - Ez az érv viszont már ott
megbicsaklott, hogy nem volt benne kúrás. A Gyula még kis se fejtette a lúzerségemre
összeszámolt 43 szinonímáját, amit felsorolni kívánt, a nem is olyan távolból, éktelen nagy
nyögéseket hallottunk. Először azt hittem, hogy valami új animáció keretében disznót ölnek,
esetleg ökröt, de nem, mert csak a Lillácska sértődött be annyira, hogy konkrétan
szopással keltette a magas srácot szomszédban, aztán éppen áttértek a dugáshoz, vagy a
kínzáshoz, ebből a távolságból nehéz volt eldönteni. Az viszont, hogy a ribanc csapat
ujjongva futott az étteremhez, hogy ezt látnunk kell, már bizonyító erejű volt, ugyanis
Lillácska az ablakban kívánta megmutatni, hogy mennyire jobbnő mindenkinél, mert
bármikor megkaphat bármilyen pasit, amivel lényegében elérte, hogy az iwiw és msn
korában a korabeli 3gp videók egyik első amatőr felfedezettje legyen, másrészt meg egy
instant kirúgást is a Gyulától, mert a főnökúr a mocskoskodást csak akkor tolerálja, ha ő is
részese lehet. Mondjuk a hülye fasz még a gyors bérszámfejtés közepette betolta neki,
hogy jó pinád van, ha ráélvezhetek, akkor megtoldom egy huszassal, de érthetetlen okokból
ezt Lillácska elutasította. Innentől viszont rend lett a csajok között, Anita és Anikó is
rendesen visszavett a lázadásból sőt így, hogy egy hely felszabadult a lakóautóban, még az
alvás is egy fokkal jobb volt, hát még mikor kiderült, hogy az éjszaka folyamán Iboly nem is
ott aludt, hanem a Baginál. Beszarsz.

A Bagi probléma
Ibolyát rég láttuk ilyen kivirultnak mint aznap. Szinte ragyogott. Olyan kecsességgel
mászkált, mint Meryl Streep és közben percek alatt elvégzett minden munkát. Gyula még
azt is látni vélte, hogy riszálja a seggét, mint valami kispicsa, de szerintem ezt csak
behaluzta. Ami viszont immáron tény volt, hogy ezek elkezdtek baszni. Pedig a Baginak volt
családja odahaza és minden nap hívta legalább háromszor a szegeden maradt feleségét,
biztosítva arról, hogy mennyire szereti. Így tett Ibolya is, csak ő a nyíregyi Tibit hívta, meg
persze a gyerekeket. Aztán ahogy leszállt az éjszaka, elhalkultak fritőzök és kihűltek a
rostlapok, úgy a két jómadár is egészen más szavakat suttogtak, csak immáron egymás
fülébe, a Bagi lakókocsijában. Nem is nagyon szarozott az Iboly, fogta és minden cuccát
átvitte, hiszen minek a csajokkal közösködni. Mondjuk ezt a részét mindenki leszarta, felnőtt
emberek azt csinálnak amit akarnak, de rá pár napra, a Bagi frankón kezdett meghasadni
értelmileg. Agresszív lett, minden szaron felhúzta magát, kötekedett és egyedül az Iboly-al
volt képes normálisan beszélni. A Gyula se értette, hogy mi van, néha meg is kérdezte,
hogy mivan fogaz a picsa, utalván ezzel Ibolya nem éppen tökéletes fogsorára, de ez
általában csak olaj volt a tűzre, ami után edény csapkodós hosszú veszekedések voltak. És
még el se indult a főszezon baszki. Hogy mi volt a kiváltó ok, számomra sosem derült ki, de
az igen, hogy első sejtéseim a Bagival kapcsolatban, miszerint valami kurvára nincs rendben
a csókával, az beigazolódott. Egyre szarabb kajákat csinált, egyre slendriánabb volt és nem
csak a Gyulával, meg a csajokkal, de velem is egyre gecibb volt. Én viszont felvettem a
kesztyűt, hiszen a Tibi mellett megedződtem, így amikor szándékosan a forróra mikrózott
tányérokkal próbált meg kiszúrni velem, csak röhögtem. Ekkor módszert váltott és az volt a
mániája, hogy a leveseket úgy tálalta, hogy nem tett alátétet hozzájuk, hogy a nagy
hajtásban még azzal is én szopjak. Párszor visszabasztam neki a forró gulyást a konyhára,
amitől le is állt, de innentől nem volt megállás a háborúban. Rendesen félig nyersen adta ki
a személyzetis kajámat, vagy éppen, olyan szinten elsózta, megerőspaprikázta, hogy
ehetetlen legyen. Persze itt is magával baszott ki, mert hamar feltűnt Gyulának, hogy soha
nem eszem meg az ételt, aztán a hülyéje egyszer belekóstolt a félig nyers, de legalább egy
kiló tengeri sót tartalmazó rántott csirkemellbe, amitől olyan ordítás meg veszekedés lett,
hogy konkrétan szét kellett őket szedni, mert ki akarták nyírni egymást. A Bagi viszont
nehéz helyzetben volt, mert szezon közepén tényleg cinkes volt abban az időben már új
helyet találni, ahogy a Gyulának is új szakácsot, így közös és jogos üzleti érdekre
hivatkozva végül megállapodtak abban, hogy picit tolva lesz a fizetése, de ha még egy ilyen
produkciót előad, akkor mehet a cirkuszba vagy ahova akar. Aznap még még a sátramban
is hallottam, ahogy Ibolya nyüszít, feltételeztem, hogy dühből kúrja ez a fasz szakács, de
ez a része már legkevésbé sem érdekelt. Az már annál inkább, hogy másnap megjelent a
Tibi pujástól bazmeg, de olyan váratlanul, hogy az Ibolya még le se törölte magáról a
reggeli ondónyomokat. A gyerekek várták az anyucit, Tibi meg nem teljesen értette, hogy a
Gyula miért örül neki annyira, hogy három pálinkát is belevert az érkezéstől számított öt
percen belül. Persze én igen, hiszen ezalatt az idő alatt sunnyogtak a két lakóautó között a
Bagiék, hogy az Iboly cucca visszakerüljön a helyére, máskülönben tuti bukó az egész. A
gyerekek valamit megsejthettek, de túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy levágják a sztori
mögöttes tartalmát, így nem is nagyon forszírozták. Örültek neki, hogy pancsolhatnak, meg
nyaralási van. Tibi büszkén mesélte nekem, hogy ő most valami nagy ételfutár cég
főszakácsa, meg mennyire jól keres. Arra a kérdésemre, hogy hány embert nyírt ki ezidő
alatt a főztjével, viszont baszott se válaszolni, úgyhogy el is engedtem a témát, hiszen jól
tudtam, hogy izgalmas napok következnek, ha ez a fasz tényleg itt marad hétvégére.
Nem tudom, hogy más emberek hogyan élik meg az ilyen helyzetet. Lényegében Tibin kívül
mindenki tudta, hogy reszelik a nejét, de ő volt annyira síkhülye, hogy még az árulkodó
jeleket sem vette észre. Pedig hiába volt tök egyértelmű, hogy öt perc csúsztatással
mennek zuhanyozni meg, hogy mikor a pizzatésztát gyúrták, akkor lisztnyomok voltak a pina
seggén, de baszki a Tibi csak mosolygott, hogy látjátok, hogy ki van virulva az Iboly?
Tegnap este megraktam mint a gép. És úgy vigyorgott mint a tejbetök.
Bagi viszont nehezen viselte a sunyiban kúrást, meg eleve elég ellenséges is volt a Tibivel
szemben, ami szerencsére megmaradt a verbális szopatásban és sem emberben, sem
állatban nem esett kár, mire vasárnap a dagadék Tibiék visszahúztak az alföldre. Persze
Bagi így sem nyugodott meg, valami eres zabszem baszkurálta a segglyukát, mert
normálisan ellenni, nem tudott. A hülye fasz, ugye nem ivott alkoholt, teljesen absztinens a
csávó, de az ilyen inkább igyon, mert az egész napos feszkó kívülről sem szép látvány, hát
még megélni milyen fos lehet. Ezért mint első védvonal, a brünhilda lett a kedvenc
játékszere, amit leginkább sértegetésben vagy ordításban vetült ki. Az addig szende, de
sokat beszélő, amúgy nyugodt kishölgy egy darabig tűrte, aztán bazmeg a kétszáz tonnája
megindult és úgy felkente a falra a szakácsot, hogy mi Gyulával vísítottunk a placcon.
Brünhilda mint akit megszállt egy démon, úgy üvöltött a Bagival, hogy ha még egyszer így
mer beszélni vele, akkor levágja a pöcsét és megsüti a rostlapon, majd megeteti vele és
olyan gyomrost kúrt be a falra kent féregnek, hogy még kint is tisztán lehetett hallani a
puffanást. Ettől fogva Bagi csak magában morgolódott, kínosan kerülte bárkivel az
érintkezést, Ibolyával is csak kizárólag meló után kommunikált. Ahogy mentünk bele a
nyárba, az egész sztori csak egyre kínosabb lett, főleg, hogy váratlanul megjelent a Bagi
családja is egy péntek délután. Először el se akartam hinni, hogy milyen nője van a hülye
fasznak, olyan igazi jól karbantartott kis negyvenes, de némi bálint antóniás beütéssel és
egy csipetnyi kislányossággal, ami remek kombónak bizonyult, mert a kempingben egy faszi
se bírta levenni róla a szemét. Ennek tudatában erőteljes kérdőjel volt számomra, hogy
minek szúrogatja az Ibolyát, mert ez kábé olyan minőségbeli különbség, mikor kimegy
valaki a Laurel-ből teszkó májasért. Persze értettem én, hogy a hiány meg a kényszer nagy
úr, de tizenhét évesként, mikor még többet voltam szűz, mint nemszűz, valahogy olyan
elképzelhetetlennek tűnt. Tiszta ciki volt látni, ahogy ezek megint sunnyognak meg pakolják
át az Ibolya cuccait, hogy ne legyen feltűnő, de legalább Bagi erre az időszakra olyan
kezesbárány lett, hogy kenyérre lehetett volna kenni bazmeg. Naná, féltette a valagát,
tudta, hogy egy rossz szó az asszony előtt azt borul a házasság, meg minden. Ibolya
rohadtul nehezen viselte, olyan feszült volt, hogy minden második pizzát elkúrt, meg jöttek ki
olyan gyros-ok, hogy a csalamádén kívül csak kecsöp volt a pitában. Gyula ráérezvén a
lehetőségre az este lent maradt zárni és elkezdte hordani a pohár borokat az Ibolynak, aki
rendesen kiöntötte a lelkét, hogy aztán először a főnök úr a kezét a kezére, majd később a
vállára, meg a derekára tegye, de már hátulról. Lehet, hogy öreg bika volt, de bika, hajnali
négyig kúrta szerencsétlen nőt, akinek visításától aztán tényleg nem lehetett aludni egy
kilométeres sugarú körben. Másnap az Ibolya szabadnapot kapott, még szerencse,
konkrétan nem tudott lábraállni baszki, a Bagi meg nem tudom mi a faszt csinált, de nem
vágta le a szitut, mosolyogva jött ő is, meg később a Gyula is amit viszont már értettem.
Szerencsétlenségemre végig kellett hallgatnom, hogy az Ibolyának akkora dzsumbuja van,
hogy a segglyukán lévő szőrből, konkrétan két viking kijönne, de ez nem gond, mert így is
seggbedugta meg hát az első menet után bevett egy fél viagrát egy b6-al, meg egy
redbullal, aztán úgy érezte magát, hogy a maratont is lefutná. Plusz elárulta, hogy Ibolya
szerint nagyobb a fasza mint a Bagié, de mondjuk ő ezt így már testtartásból sejtette, mert
az évek meg a rutin. Hiába próbáltam, hiába hadakoztam, hogy nem érdekel, hiába mentem
arrébb, hiába fenyegettem meg, hogy beárulom a nejének, akkor sem hagyta abba. Szinte
élvezte, hogy kínozhat a bizarr éjszaka részleteivel, de mikor a recsegő lépcsőn lefelé
bénázó Ibolyka megérkezett, visszavett az arcból. Én bazmeg nőt még szadópornóban sem
láttam ilyen lestrapáltnak, mint ahogy Ibolya kinézett. Konkrétan véraláfutásos volt a teljes
nyaka, meg a válla a le sem tagadható harapás nyomoktól, a járása olyan volt mintha egy
lófasz tágítaná éppen a kloákáját, a karjain pedig kékes-pirosas markolásnyomok voltak.
Ami a legmeglepőbb volt, hogy ehhez a kinézethez minimum valami szégyent párosított
volna a kisagyam, mint érzelmi hozadék, de nem ez a nő mosolygott és bújos kiscicaként
lehelt lopott csókot a Gyula nyakába hátulról. Ezek után meg kibaszottul ne csodálkozz
senki, hogy ilyen beteg állat lettem, hogy ilyeneken szocializálódtam. A kurva életbe.

Anita is kuka
Sosem rejtettem véka alá, ama nézetemet, hogy a ribanc csak másik szó a nőkre.
Szinonima baszki. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezért a filozófiáért rendesen meg
kellett harcolnia a körülöttem lévőknek. Az igazság az, hogy már a Lilla akciója is betette a
kaput, fejlődő, bimbózó lelki világomnak, mert azért hiába facebook korszag meg az ipszilon
meg zé generáció, azért ma sem feltétlen mindennapos, hogy valaki már csak duzzogós
dacból az ablakban (vagy korunkhoz híven live-ban) kúr. Össze voltam zavarodva, mert nem
értettem és kicsit még hibásnak is éreztem magam, hiszen én cipeltem be a másik pincér
csajt a sátorba, hiába nem történt semmi. Konkrétan egészen addig a pillanatig abban a
hitben éltem, hogy a nők azok tényleg tiszta lelkek, szeretetből vagy legalább vonzalomból
kúrnak és még egy rakat koktél után is képesek tartani a méltóságukat. Lilla esete
ráébresztett arra, hogy a kicsinyesség, az elismerés utáni óhatatlan vágyak, az
énközpontúság, a figyelemhiány és a bosszú mind-mind jelen van a nőkben is, ha nem
erősebben mint bennünk férfiakban. Ibolya esete ráébresztett arra, hogy teljesen mindegy,
hogy milyen bélszín vár otthon, ha éhes vagy, akkor jó lesz a pacal is. Azaz az igények
hamarabb esnek mint az ember idealistán elképzeli és környezettől függően pár nap alatt a
legkomolyabb luxushoz szokott, folyamatosan szipogó orrú nagymenő is, a kukából fogja
enni a krémsajtot a tömlőből egyenesen szájba nyomva. A part pedig ilyen volt. Jöhetett
bárki a legjobb helyről, családi körülmények közül, a szezonmeló bedarálta. Három hónap
mondhatni szabadnap nélkül, mikor a főzeszonra már közel másfél hónapot ledolgozva,
egyszerűen ösztön lénnyé válik az ember. Ugyanez igaz azokra akik hajókon dolgoznak,
vagy éppen bármi olyan elszigetelt helyen, ahol az idő nagy részében nincs lehetőség
magánéletre, vagy én időre. Tényleg össze voltam zavarodva, mert nem akartam elfogadni
azt a tényt, hogy mindenki egy kibaszott lelketlen állattá válik, de szerencsére a munka
lefoglalt annyira, hogy ezen ne kattogjak. A körülöttem lévők viszont továbbra is folytatták
lelkes harcukat a személyes emberiségbe vetett hitem ellen. Mikor a Bagi családja elhúzott
a vérbe, Ibolya visszaköltözött a lakókocsijába és ott folytadótott az egész ahol
abbahagyták. Gyulát ez nem viselte meg, ő csak strigulaként tekintett a szabolcsi nőre,
ellenben Bagi erőteljesen a szívére vette, hogy nem egyedüliként gyakja az asszonyt.
Kettejük ellentéte kiéleződni látszott, de ekkor engem egy jóval mélyebb ügy érintett, ami az
Anitához volt köthető. Egyik éjjel, hajnalban matatásra ébredtem a sátorban és Anita
teljesen lefáradt arca jelent meg. Fél. Hogy mitől azt gecire nem tudta megmondani, de félt
és álmos volt és szeretett volna ott aludni. Milyen férfi az aki nemet mond, így hát hagytam
had’ feküdjön a szomszédos ágyon. Pár nappal később, mire észbe kaptam az összes
cucca ott volt és teljesen bevett reggeli rutin volt, hogy egy szál pinában öltözött,
készülődött előttem. Hogy ezt ő így akarta, tudatos volt, vagy csak a véletlenek összjátéka
arra mai napig nem jövök rá, de egyik éjjel mikor vihar tombolt, szó nélkül bebújt mellém.
Átölelt és úgy aludtunk, vagyis hát én aludtam volna, de álló faszomtól nem igazán tudtam.
Sokat beszélgettünk mindenféléről, ő főleg az egyetemről, ahol oroszul tanult, meg a
bulikról, meg arról, mikor kimentek moszkvába. Izgalmas élete volt és sokkal
szimpatikusabban állt a dolgokhoz, mint a nagypofájú Mártika, de eszembe se jutott, hogy
valami lehetne. Pedig csinos csaj volt, de rohadtul nem érdekelt az egész, max egy kis
potyakúrás, de az se annyira, hogy megmozduljak érte. Gondoltam, ha nagyon baszni akar,
akkor majd a takaró alatt valamiféleképpen odametakommunikálja magát a bréhez. Nem
volt sok éjszaka, talán kettő vagy három, mármint ilyen egy ágyban alvós, amikor már úgy
dolgozott bennem a vágy, hogy ez talán nem lehet véletlen. Ibolyára és Lillára gondolva,
már el tudtam képzelni, hogy a nők ilyen sunyi módon hálózzanak be valakit, nem pedig
egyértelműen kimondva, ahogy a férfiak teszik. Kibaszott játszmák. Röhögtem magamban.
Az egyik este amikor ő már aludt, mert előbb végzett mint én, és a párnámat ölelve
szuszogott, mögé mentem és csak óvatosan átkaroltam, miközben teljesen meztelen
voltam. Óvatosan magamra terítettem a vékony takarót ami a derekáig leplezte csupán,
majd szorosan hozzábújtam és elől a derekát átkarolva a nyakába csókoltam. Nem is kellett
több, mert onnantól nem volt megállás és hiába ment a téma reggelig, kibaszottul viagra se
kellett. Balfasz Gyula.
Innentől mondhatni jártunk. Csókot adott a pályán, este pedig a takaró alatt várt.
Szerencsétlen Anikó volt csupán az egyetlen, aki immár a tök üres hatszemélyes
lakóautóban maszturbált egyedül és mikor megkérdeztük, hogy tán éjszakai látogatója volt,
hogy mozgott a lakóbusz, akkor csak pirulva a középső ujját mutatva elhúzott. Persze ettől
olyan lelkiismeret furdalásom támadt, hogy dolgozni is alig bírtam, ezért megbeszéltem az
Anitával, hogy este hívjuk el a kis vöröskét, piáljunk egyet, meg beszélgessünk, mert ha
valaki én tudtam milyen az, mikor gecire egyedül van valaki a Gyula Művek sajátos
univerzumában. Anikó örült, tényleg és bár csak a játszótérig mentünk, de úgy kiöltözött
mintha bálba mennénk. Ökörködtünk, piáltunk és annyit nevettünk, mintha csak valami
felelőtlen nyaraló fiatalok lennénk, nem pedig tizenhat órában foglalkoztatott bio-robotok.
Hajnali háromkor értünk vissza, olyan szinten részegen, hogy állni nem bírtunk, majd a
másnapot ipari mennyiségű kávé, energiaital és rum segítségével vészeltük át. Két nap
múlva ez a parti ismét megismétlődött, majd rá egy napra megint és mire észbekaptam,
már a hét minden napján úgy feküdtünk le, hogy jó ha három-négy órát pihentünk. Full
bebaszva persze. Innen is a mondás, hogy tegnap is máma feküdtem le. És akkor még az
amfetamin oly távol állt tőlem, mint déli part. Szerencsére fiatalok voltunk, bírtuk és mivel a
meló ment, így Gyula se basztatott minket. Közel egy hét után szóltam, hogy kéne kicsit
pihenni, mert rohadtul kivagyok, plusz egy kis kúrást is adtam volna, ami a piálások miatt
elmaradozott, ha a seggrészeg maszatolásokat nem számítjuk bele. Anikó belement, de
Anita nagyon adta a bulizós ívet, bár némi duzzogást követően azért ő is ráállt arra, hogy
nem csinálhatjuk ezt minden éjszaka. Következő nap, mire mentem a sátorba, ő matt
részegen várt, simán betintázott egyedül baszki. Mikor kérdőre vontam, nem csúnyán,
hanem csak így szépen, erre bazmeg elkezdett sírni, hogy neki alkoholproblémái vannak és
az egyetemen is már kurvának mondják, mert folyton bebaszik és akkor összefekszik
mindenkivel, legutóbb pedig úgy találták meg a campus melletti füves placcon, bugyi nélkül
nyakig feltolt kisszoknyában és ő ezt nem bírja, és azért jött ide dolgozni, hogy itt majd
nyugodt élete lesz nyáron ahogy ezt elhadarta olyan sírógörcsöt kapott, hogy konkrétan
egy órán keresztül kellett nyugtatni, mire úgy-ahogy magához tért. Megígértem neki, hogy
vigyázok rá és, hogy nem hagyom, hogy baja essen, de akkor sürgősen le kell állnunk a
mindennapi bulizásról. Megígérte.
Igaz nem tartott sokáig, de két napig egy kortyot nem ivott, viszont jött a szombat és a
szomszédos strandon ilyenkor nagy bulik voltak, a csajok pedig addig basztattak, míg rá
nem álltam, hogy átmenjünk.
A strandos bulik kifejezetten kemények voltak, ahhoz képest, hogy egy lángososból szólt a
varacskos house, a nyúzott sörpadokon pedig - ahol nap közben családok ebédelnek -
többszáz ember mulatozott, táncolt és piált. A minifesztivál hangulatot jól jellemezte, hogy
élőben soha annyi fehér segget nem láttam még egykupacban, mert a strandi vizesblokk
éjszaka zárva tartott, így a piás csajok minden szégyenérzetüket eldobva ott pisáltak, ahol
éppen rájuk jött. Ezt jellemzően az egyik gyékényes elválasztó fal mellett, ahol a napközben
strandmatracokat, meg úszógumikat lehet venni. A hangulat fenomenális volt, egyszerűen
akkor még kevés fesztiválos élményeimhez képest ez maga volt menyország. A pultosok
lazán dobálták a shakereket, a sör és a bor csak úgy folyt, a rövid pedig mint vessző a
mondatban, szinte minden ötödik szó után jött. Táncoltunk és csak engedtük, hogy folyjanak
körülöttünk az események, mire pedig észbe kaptam, mind a hárman olyan részegek
voltunk ismét, hogy egy asztalon szendvicsben pumpáltunk valami fos, de akkor éppen
slágernak számító groove coverage-re. Hogy hogyan jutottunk vissza a kempingbe, arra
baszottul nem is emlékszem, pedig alaphangon 6-7 kilométerről beszélünk, arra viszont
igen, hogy Anikó úgy telibe hányta a Gyula kocsiját, hogy a motorháztetőn egybefüggő a
absztrakt lett, amivel bármilyen gyorsulási versenyen vagizni is lehetett volna, mint egyedi
felfestés. A maradék lélekjelenlétemet összeszedve beraktam mind a két lányt az ágyba én
pedig egy cigi mellett próbáltam kicsit kiszellőztetni a fejem és nem bosszankodni azon,
hogy megint elkúrtam öt rugót. Ahogy a szenvedélybetegeknél lenni szokott, minden kérés,
mindig csak az utoljára, de ezt én tényleg annak vettem és másnap töredelmesen
megkértem Anitát, hogy most egy jódarabig tényleg ne piáljunk, mert ennek így kurva rossz
vége lesz, ha mást nem minden fizunkat elisszuk, amit abban az évben elkerülni szerettem
volna.
Az a nap minden szempontból fájdalmas volt. Egyrészt életem első, bár nem az utolsó
legkomolyabb másnaposságával néztem szembe, amin nem segített se a maggi würzés
leves, se a bloody mary, se a mérhetetlen sok kávé vízzel és egy marék saridonnal.
Egyedül a megivott unicumok segítettek valamennyit, de mire rájöttem, hogy kutyaharapást
szőrével, addigra már rég délután volt és a kemping életében legforgalmasabb napnak
néztünk elébe, az autós találkozónak. Rengeteg autós találkozó volt a part melletti
kempingekben, mi pedig egy olyat nyertünk meg minden évben, ahová tényleg egész
európából jöttek. Délután nagy rákészülések mellett, Gyula még az asszonyt is lehívta
segíteni, sőt valami haverja is beállt a pultba segíteni. Előző évben háromszor fordult a
placc vacsora alatt, ami még a régi időkben is komolynak számított. Az összes
evőeszközből repülőterítéket készítettem és maxon ment az összes hűtő, amiket olyan
szintre pakoltunk fel, hogy bármilyen minőségellenőr keresztbe leszopta volna magát tőle. A
konyhában úgy sorakoztak a rántott húsok, mintha csak esküvőre készülnénk, a Bagi
pluszban tíz kiló húsból csinált gyrost, meg vagy hatvan adag pörköltet. Főnökúr nem volt
hülye, ilyenkor speciális étlappal ment, amin kevesebb tétel volt, de cserébe kétszáz
forintért többért, ami igen jövedelmezőnek bizonyult, ugyanis az embertömeg tényleg
akkora volt, hogy ha egy három hete nem fürdött román kamionos kiállt volna, hogy a túrós
faszával kevergesse a bográcsot, azt is megették volna a parasztok. Az ital is folyt, mint a
niagara, az autóbuzik úgy vedeltek, hogy nem voltak ritkák a blackout-ok, így mikor az
ötödik hordót ütöttem csapra csak azért lepődtem meg, hogy akkor ütötte az óra a nyolcat.
A pizzériában, az Anita is szopott, mert ő ott egyedüli kiszolgáló volt és bár jóval kevesebb
asztallal rendelkezett, de a tömeg így is jelentős volt. Nagyon időm sem volt rápillantani,
hiszen pörögtünk mi is, de a távolból élesen felcsendülő nevetése azért néha megütötte a
fülemet. Sosem voltam féltékeny, akkor sem, inkább csak a félsz volt bennem, hogy az
autós srácok esetleg megpróbálják itatni, amit visszautasítani képtelen volt. Nem is
tévedtem nagyot, mert mire mi este tízre bezártuk a konyhát és már csak a bár működött,
addigra olyan takony részeg volt, hogy a Gyulának kellett átvennie tőle a fizettető szerepet.
Le is adta a műszakját és szó nélkül elhúzott az autósokkal, ami viszont ekkor már
ténylegesen bántott. Nem tudtam mit tenni, mert nekem még bőven volt dolgom, az egy
évvel azelőtt megismert Henry-ék boldogítottak, akik ehhez az autós csapathoz tartoztak,
csak ők összekötötték a kellemest a hasznossal és direkt a találkozó ideje alatt vettek ki
két hétre egy parcellát. Minden maradék egyenlegemet sms-ekre költöttem, amiben szépen
kértem az Anitát, hogy jöjjön vissza mert féltem. Semmi uralkodási allűr nem játszott
szerepet a rövid üzeneteim megfogalmazásakor, egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy
valami gecirossz dolog következik. És miért ne akkor ne lett volna igazam, ahogy leraktam
a kötényemet éjfél után, hogy a lány keresésére induljak Anikó segítségével, ismerős
hangra lettem figyelmes a nem túl távoli pingpongasztal felől, ahol a két autós gyerek
nagyban hegesztette a sörtől bűzlő lánykát. Egy darabig néztük Anikóval, de rájöttem, hogy
teljesen felesleges itt bárminemű közbelépés. Ha akartam volna szétverhettem volna a két
srácot, de teljesen feleslegesnek éreztem, hiszen ők csak éltek a lehetőséggel. Még csak
komoly bánat sem volt bennem, inkább csalódottság, ahogy bandukoltam vissza, s az öreg
Gyula érezvén, hogy gond van, barátilag töltött unicumot mindannyiunknak.
Az, hogy órákkal később Anitának volt pofája még megpróbálkozni azzal, hogy bebújjon
mellém, csak még inkább az összezavarodottságomat tetézte, ahogy pedig
összeszedetlenül próbált minden kérdés nélkül azt magyarázni nekem, hogy de nem járunk,
ez nem megcsalás, azt hiszem akkor alakult át úgy az értékrendem, hogy egyszerűen nem
tudtam többé ismeretlenül tiszteletet adni más nőknek.
Mondanom sem kell, hogy másnap az első dolgunk az volt Gyulával, hogy kirúgtuk, mert
sose volt azzal gond, ha a vendég kefél a kiszolgálószemélyzettel, de azt a főnök sose
tűrte, ha lealacsonyító sztorik keringtek a pincérekről, szakácsokról. Bárhogy is szépítjük,
ez lealacsonyító volt. Az Anita sírt, zokogott, könyörgött, de sem engem, sem a Gyulát nem
hatotta meg, persze az idiótája azért itt is betolta, hogy gyere cummants le, aztán
újratárgyaljuk, de itt sem járt sikerrel.
Ahogy a gurulós bőröndjét húzva távolodott tőlem, egyszerűen képtelen voltam bármiféle
kedves érzelmet kisajtolni magamból, ami megrémített. Tudtam, hogy sajnálnom kéne,
tudtam, hogy utána kéne mennem, legalább megölelni, de a lelkem nem vitt rá. Még a
fejemet is elfordítottam, mikor fél órával később a mellettünk zötyögő vonatról integetni
próbált nekem.

Szabolcsi parasztgyerek indahouse

Anita távozásával egy újabb gondot kellett megoldani, méghozzá a személyzetben fennálló
hiányt. A főszezon küszöbén álltunk és az időjárási előrejelzések indokolttá tették, hogy a
lehető legtöbb ember induljon meg a partra. Az Ibolyának volt egy unokatesója, akinek
kicsiny fia érdeklődött a munka iránt. Felszolgálni nem tudott, németül se, de lelkes volt és
erős, ez pedig meggyőzte Gyulát abban, hogy ha kettőből két csinicsajt nem tudott levarrni,
akkor kár a humánerő kárára újabb pinavirágot felvenni, jöjjön csak valami terhelhető
csávesz, aki egyszerű mint a faék és utasításra hajta végre a parancsot. Szabolcs,
becenevén Szabi, tényleg ilyen volt. Három lépésből álló feladatsorral már nem bírkozott
meg, de amit a Gyula mondott neki, azt megcsinálta pöccre. Takarítás, pakolás, törölgetés
nem számított. Jól kijöttünk vele, már az elején, mert nem akart túlságosan alfáskodni,
pedig őszintén bevallva lett volna rá lehetősége, de hát itt jön képbe az intellektussal kevert
szociális készségek tárháza, amiből már akkor sem szenvedtem hiányt. Bár erős volt és
jóképű, izmos karjain pedig csak úgy feszült a fehér ing, de ez olyan pálya volt, ahol a
beszélni is kellett. Ez pedig nekem kedvezett. Befoglalta a mellettem üresen álló ágyat és
megkezdődött a főszezon, ahol tényleg vállvetve harcoltunk izzadt homlokú zászlósunk alatt,
a vendégek seregei ellen.
Szabi ideális partner volt abban, hogy a meló után, ne csak a faszunkat rázogassuk, hanem
rávegyünk pár kislányt, hogy megtegyék helyettünk, de mire odáig elértünk, komoly
tanulópénzt fizettünk érte. A Gyula mint valami öreg kung-fu mester, ismét nem volt rest
megosztani velünk az okosságot, miszerint, ha az étteremtől számított első kanyarig nincs
meg a csaj, akkor gecire felesleges tovább kísérni, mert az már nem is lesz meg. Persze
basztunk mi rá, mit tudhat a pinákról, egy ilyne kivénhedt pornóbajszos öreg, simán toltuk a
csajozós dumákat, aminek mindig az volt a vége, hogy éjfélkor a játszótéren. Ez azért volt
fontos, mert éjfélnél előbb nem mehettünk el, de már a korai időszakokban is meg-meg
jelentek ott lányok a hívásunkra. Jól be is szoptuk, mert mi hülyék átvittük őket a strandra
inni, meg a közeli kocsmába is, de amikor visszafelé sétáltunk, csak nem akaródzott nekik
rámarkolni a bránerre, vagy éppen bejönni a sátorba. Gyula minden reggel kárörvendően
röhögött rajtunk, hogy amennyi pénzt a lányok szörpjeire szórtunk el, már egy fullos
szilikonszőke kétszer le is ápolt volna minket a königben, de mi ezt betudtunk a szokásos
szopatásnak. Egyik éjjel, két különösen csinos német lánykát sikerült halásznunk, akikkel
csak a játszótérig mentünk és házipálinkás üveget körbeeadva igyekeztünk lyukra játszani,
de amikor három körül még mindig csak a hajukat csavargatták, meg hülyén vigyorogtak
mindenre, akkor tényleg hagytuk őket a faszba és elhatároztuk, hogy stratégiát váltunk.
Ez volt a híres varázscetli, ami egy pincérblokk hátuljára felírt “éjfélkor a játszótérnél”
átadása volt a kiszemelt hölgyeményeknek. Leszartuk, hogy néhányan fintorogtak,
kinevettek, vagy éppen gúnyt űztek belőlünk ezért, a nagy számok törvényére alapoztuk a
szisztémát és mondanom sem kell, bejött. Nem volt ritka, hogy annyi cetlit elszórtunk, hogy
éjfélkor közrendőr irányította a forgalmat a játszótéren, annyian voltak, de mivel ez a
történet most másról szól, be kell, hogy érjétek ennyivel.
Anikó viszont egyre többször maradt egyedül esténként. Egyszer mikor, már legalább két-
három hete nem bandáztunk így együtt,i kicsit felszarvazva, jött oda a bárhoz, hogy most
már elege van, foglalkozzunk vele is, hetek óta nem voltunk sehol, menjünk el piálni vagy
valami, mert bekattan. Természetesen mi Szabival elszégyelltük magunkat, mert igaza volt,
hiszen így is elég szar a bezártság, főleg ha nincs társasága az embernek, meg még
csúnya is, úgyhogy aznap estére nagy partit terveztünk és hívtuk két animátor srácot is, az
ikreket, reménykedve, hogy valamelyik rámászik Anikóra. Persze mint a legtöbb előre
pontosan és faszán megtervezett program, most is megtört, mint holdfény a balatonon,
csak ebből nem (az amúgy csajozáshoz tökéletesen használható) silvergate lett, hanem
bonyodalom, tűzoltás moslékos vödörrel, meg pacal. Az este hátralevő részét töménytelen
alkoholfogyasztással töltöttük, amiből Szabi és a két animátorsrác elég hamar kiesett és
mire észbe kaptam már seggrészegen öltözködtünk Anikóval egyetemben, akinek arcán az
elégedettség, a megnyugvás és az öröm szikrázott. Persze másnap ment a röhögés, meg a
basztatás, mind a Gyula, mind a Szabi részéről, de igyekeztem revansot venni azzal, hogy;
"Gyerekek, sok bélszín után kell egy kis pacal...". Ekkor mondjuk nem röhögtek a rohadék
gecik, csak akkor mikor a személyzetis kaja tényleg pacalpörkölt lett velővel, de akkor
torkukszakadtából…
Anikó szerencsére olyan lány volt, aki felfogta, hogy románcunk nem tartott a hajnalnál
tovább, nem is nagyon feszegette a témát, nem akaszkodott rám meg ilyenek, csak ette a
pacalt, meg nézett nagyokat, hogy az a két ordas fasz miért röhögi ki a belét, minden
egyes kanálnál, de ahogy említettem, nem annyira penge a csaj agyilag, hogy a Gyula által
felvonultatott okosságok, a tegnapi románc és az célzottan nekünk főzött ebéd között
párhuzamot vonjon.

Gyerekcsoportok és a biznic
A csoportok rákfenéjét jelentették a napjainknak, mert irdatlan nagy rumlit hagytak maguk
után. A pacalos ebéd utáni napon, új csoport érkezett, méghozzá a csepeli néptáncegyüttes
érkezett meg edzőtáborozni. Olyan sunák bazmeg csoportban, hogy hozzájuk képest az
animátorlányok ribanckülönítménye kankós picsája, lestrapált, kamionoskurváknak néztek
ki. Az egész érdekes volt, mert az Anikóval kértünk egy szabaddélelőttöt, hogy elmenjünk
füredre vásárolni, egy-két ing kellett, meg egy új cipő, meg betáraztam a vészesen fogyó
kotonkészletemet is. A túrának semmi romantikus feelingje nem volt és ezért igen hálás
voltam Anikónak, aki az elmúlt sok fasz szitu ellenére igencsak jól kezelte a helyzetet.
Miután vettem pár szívdöglesztően szexin álló inget magamnak és kényelmesen
megebédeltünk a füredi sétányon, jött az sms a Gyulától, hogy para van, jobb lenne ha
kicsit előbb odaérnénk, mert kezdenek gyűlni a parasztok a délutáni Forma 1 miatt, a Szabi
meg oké, hogy kiviszi a sört, de ennél bonyolultabb feladatokra nemigen alkalmas. Nem
mondom, hogy sietve, de azért megindultunk visszafelé és ekkor hálát adtam a Gyulának,
meg a sóher fajtájának, hogy még a szabad délelőttjén sem bírja békén hagyni a fiatalokat,
ugyanis a vonatra lépve megláttam a néptáncosokat. Annyira ámultam, hogy Anikónak
oldalba kellett böknie, de amikor csalhatatlanul leszálltak ahol mi és a kemping felé vették
az irányt, akkor már én is toltam az sms-t a Szabinak, hogy készítse a kártyákat, meg
borotválkozzon meg, mert olyan csomag érkezik, amire nem lehet kellően felkészülni.
A gyerektáboroknál, már maga csak a gyerekeket táboroztató emberek voltak a nagyobb
problémák. Hátul a viccesen cigánysorra keresztelt kempingi, de magyar autonóm
területen, volt egy faszi, aki ebből élt. Az összes iskolát amit be tudott hálózni, azoknak jó
áron szervezett iskolai táborokat, amiknek mi voltunk az etetőszékei.
Első kézből tudom, hogy brutális összegeket gombolt le a szülőkről és a Gyula pedig benne
volt az okosságban, miszerint erősen túlárazott ebédet számlázott a táboroztató faszinak,
aki a számla végösszegének a felét fizette csak. Ebben az volt a biznisz, hogy a Gyula a
szezon nagyrészében kevesebbszer ütötte a pénztárgépet, mint ahányszor kúrt,
beleszámolva a füredi königes kiruccanásait, egy fixen lepapírozott bevétel pedig jó pontot
jelentett az adóhatóságnál, plusz az árukészlet forgását is lehetett mivel magyarázni. A
táboroztató ember zsebében maradt pénz pedig tiszta haszon volt, lehetett belőle új
horgász felszerelésre, motorra vagy autóra költeni. Egy szezonban legalább 10 csoportunk
volt, minimum ötven fővel, sejthető bazmeg, hogy nem fagyipénzekről beszélünk. A
megállapodás mindenkinek jó volt, ezért hosszú ideig folyamatos utánpótlás érkezett a déli
csoportokból. A táborvezető faszi, valami Jenő vagy fasztudja, ritka visszataszító figura volt,
rendre odajött belepofázni mindenbe és nem volt a feje búbján kopasz foltot a szerzetes
formában még meglévő hajával próbálta takarni, ami viccesebb volt mint egy south park
rész. A néptáncosok megérkeztével oda is ment a Gyulához, hogy hallja ám, hogy micsoda
ragadozó pincérek dolgoznak itt, jobban tenné, ha lakatot tenne a pöcsünkre, mert ha
ezeknek a gazdag lányoknak, ebihalak nőnek a belükben akkor kénytelen lesz újragondolni
a jövő évi megállapodást. Gyula érdekéből fakadóan meg is tiltotta nekünk, hogy
varázscetlit adjunk a csajoknak, de szokás mondani, hogy amit nem tud az nem fáj, így már
az első ebédnél ott figyelt a két legfullosabb csajnál a papíros. Másnap reggel meg dagadó
kebellel keltünk fel az ágyról, s ahogy Szabi mellett még durmolt a kis szöszke, az én
nagymellűm kacéran átkarolt és azt mondta, hogy “Te keverted életem legjobb, Sex on the
Beach-ét, - majd átnézett a vállam felett és jó hangosan a barátnőjének címezve folytatta
“de remélem valaki alkoholmenteset kapott."
Mikor a sátorból kimentünk, Gyula éppen baszkurált valamit az autójával és hogy az
irigység, az üzlet elvesztésének a félelme, vagy tán minden egyben olyan szinten lazította el
a csávó agyát, hogy szerintem kihordott öt ministroke-ot lábon, mire meg bírt szólalni, de
aztán inkább kussban maradt és próbálta elhitetni magával azt, hogy az eset nem fog
kitudódni.
Hiába remegett, hiába izzadt, egy hét elteltével a következő turnus érkeztekor Jenci
megérkezett és nem volt túl boldog. Hogy milyen párbeszéd zajlott kettejük között, azt
sajnos nem tudom, de azt igen, hogy az volt a végszó, hogy “a pincérfiúk dughatták a
lányokat éjszakánként, szóval kvittek vagyunk.“ A következő csoport meg egy birkózó tábor
volt, szóval senkinek nem volt oka az ünneplésre, egyedül a Bagi mosolygott csendben és
mondta: “éjfélkor a játszótéren”.

Valuták és kultúrák találkozása

Van ez a Peti haverom, osztálytársam volt a középsuliban, állandóan azt beszéltük a
padban, hogy hogyan lehet minél nagyobbakat, okosítani. Ezen a nyáron Ő megfogta az
Isten faszát, vagyis valamelyikét biztos. Történt ugyanis, hogy Ő is mint én, nyomta az
ipart, rendesen. Dolgozott, túlórázott ha kellett elment rendezvényekre, beugrózott, ment
party service-hez, szóval döcögött a szekér, szépen lassan összerakott egy egész pofás
kis autót, vett mocit, mellette eljárt pusztítani az agysejtjeit, meg a nők szüzességét.
Egyszer belefutott egy ilyen teljesen nimfomán pinába, reggel mikor felébredt, ki volt rakva
vállfára a fehér ing, naci élére vasalva, rántotta az asztalon, mellette gőzölgő kávé, aztán
mire leesett a Petikének, hogy egy nála húsz évvel idősebb nővel hált, elkapta a menekülési
pánik, s úgy elhúzott, hogy még a váltásinget is otthagyta, az előző napi ingében fogja
melózta végig a napját, gondolta ő. Most vagy a gyűrött ing, vagy a sors keze, vagy maga
Mózes intézte el neki, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy azon a napon, hatalmas
dolog történt vele, mert megváltozott az élete. Hotelban melózott és aznap, mindenféle
előfoglalás nélkül, magas, fekete ruhás csávók jöttek kérni vagy 15 szobát, mindegyik jó
nagy szakállal, kipában. El is foglalták a szobákat, majd mentek le kajálni. Ez azért érdekes
dolog, mert egy sztendert étteremben az esély arra, hogy kosher kaját is tudnak csinálni,
legalább akkora, mint hogy a párás amazonas mellett, a dzsungel kellős közepén, tudjál
rendelni egy bigmeket, lájtkólával meg kisburival, szóval előre paráztak a szakácsok is, a
Peti gyerek meg gyors elküldte a kis tanulócsajt a közeli kis-teszkóba, hogy hozzon már
egy M-es fehéringet, mert nem volt pofája vasalatlan, izzadt cuccba kizúzni a bibsikhez. A
nagy tanakodásból az lett, hogy a zsidók csoportvezetője vagy ilyesmije, megtárgyalta
főpincérrel, vagyis a Petivel, hogy mit akarnak enni, ami szerencsére nem volt annyira
kóser, mint ahogy azt várták. Időközben megérkezett a tanulócsajszi, egy fehér M-es inggel
a kezében, amit a kicsomagolás után Peti gondolkodás nélkül felhúzott, csak a szakácsok
röfögtek a kiadópulton keresztül, hogy a srác hátán egy hatalmas absztrakt mintázatban,
aranyszínnel “latino gigolo” felirat díszelgett. Közben a vendégek már lent ültek, kártyáztak
és beszélgettek. Ahogy Petike grasszált az asztalok körül, megkérdezni, hogy mit hozzon
itókát, vagy szükség van valamire, odaszólt az egyik szakállas, hogy most semmit nem kér,
csak annyit, hogy emeljen a paklira. Nézett ám a Petike ezerrel, nem igazán vágta, hogy
miről van szó, erre a fószer kedélyesen a paklira mutatott, hogy emeljen egyet. Peti fogta,
megemelte a pakli felét, majd letette az asztalra és ráhelyezte a maradék kártyát.
Köszönöm - szólt az idősebb úr, aztán azzal a lendülettel egy mátyás királyos bankót
nyomott oda, amit a tanult kollégám, rájőve a dolgok alakulására, gyors mérlegelés mellett
vissza csúsztatott, hogy köszöni szépen nem fogadja el. Kérdezte az öreg, hogy miért? Hát
emelt nekünk.
- Igen - folytatta a pincér, de én nem azért emeltem, hogy pénzt kapjak érte, hanem azért
mert Önök megkértek rá! - majd bájosan mosolyogva visszasétált a pultba. Innentől már
csak vigyorgott, meg szolgálta fel a hamismaceszt, amiből lopva néha betolt egyet. A hét
végére már csak tőle fogadták el felszolgálást, ha esetleg a másik három csógli ment volna
oda, mindig mondták, hogy ha nem gond megvárnák a Pétert, aki a végén már poénkodott
meg beszélgetett velük, sőt utolsó este még piáltak is együtt, meg kapott valami speckó
zsidó szilvapálaszt, amit mondjuk mai napig a polcán tart, ráadásul baszik se megkínálni
belőle. Viszont miután a zsidók összecsomagoltak és a recepción kifizették a cehhet,
lementek az étterembe Petihez, aki nagyban szívta a kék helikont, miközben éppen a 218.
szalvétát hajtogatta, hogy hát ők szeretnék megköszönni a nagyszerű munkáját és igencsak
feldobta a szállodában eltöltött idejüket, a Peti jelenléte, így egy középvastag borítékot
adtak oda neki, majd elmentek. Peti persze számított a trinkgeldre, sőt szalvétahajtás
közben kicsit ideges is volt, hogy itt perdült fordult, aztán csak egy üveg piát adtak, de
mikor kinyitotta a borítékot, áldotta ábrahámot, mózest meg az összes mindenséget, hogy
visszautasította az első napon büszke mátyás királyunk, kékes fejét, ugyanis a papírlapkák
között nem kevesebb mint, ezer euró pihent, ilyen-olyan címletekben. Gyors fejszámolás
következett, amelyben összeadta, a pluszban számolt tételeket, amiket a kóser kajára tett
rá, a lecsípett tömény italok mennyiségét és a túlárazott borokból fennmaradt számokat,
majd pöccrepontosan kivett még 178 ezer forintot a kasszából, bedobott egy-egy húszast a
konyhába, meg a pincéreknek, majd elkezdte nézegetni a neten, hogy mivel tudja feldobni
az amúgy is már méregdrága kocsiját, miközben csak vigyorgott mint egy idióta.
Én éppen, a hűtőket töltöttem fel, mikor a Gyula rámcsörrentett telefonon, hogy ugorjak
már át a kisboltba venni pár kenyeret, mert este pörkölt lesz bográcsból, aztán azt kell
szórni, mert a héten a matusznál villámakcióban vett 50 kiló marhakockát részegen, aztán el
kéne passzolni már mert csak a helyet foglalja, ráadásul a hűtőládát amit hozni akart a
héten, nem tudta senki fuvarozni, szóval helyhiány is volt, úgyhogy fél literes, borsodis
műanyagpoharakban lefagyasztott halászlét kellett enni három napon keresztül a
személyzetnek, persze halpatkó nélkül, hogy legyen végre hely. Mikor a kenyérrel
visszaértem az étteremhez, odajött valami fószer, kölcsönzött ótvar kemping bringán, hogy
ugyan már áruljam el neki, hogy mi fortyog abban a bográcsban, ott a muskátlik mellett,
mert annyira jó illata van, hogy hihetetlen. Gulash nach ungarishe art - kiáltottam, meg
gondoltam jó pontot szerzek a még nem látott vendégnél. Vittem neki kleinetopf-ot meg
löffelt, majd miután megkóstolta, a három négy wunderbar után, kinyögte, hogy megveszi
az összeset. Was? Mivan? Kérdeztem vissza, de ő csak azt hajtogatta, hogy megveszi.
Néztem rá bután, ami alaphangon expert skillem volt, de erre kinyögte, hogy a feleségének
ma van a születésnapja és ő hív ide annyi embert akik ezt mind megeszik. Vakartam a
fejemet, mert érted mégiscsak én mit mondjak erre, de tovább folytatta a dolgot, hogy
zenészt hívjunk, zenészt, amire már Gyula is felkapta a fejét, pedig pont annál a résznél
tartott a naplóban, hogy Gyurcsán mekkora köcsög, ezeket pedig mindig elolvasta, meg
motyogott is hozzá. Óvatosan megközelítette a zsákmányt, bemutatkozott, kérdi mi a
stájsz? Az meg mondta, hogy ő itten, bizony grósze hacacáré máhhen, kell kaja, pia
muzsika, estére itt vannak intézkedjünk. Warten! Szólt Gyula, hirtelen habzó szájjal gondold
az eurókra amiktől csilingelni fog a zsebe estére, aztán a fószer már nagyon ment volna, de
tanúbizonyságot téve szándékai komolyságáról, letett kétszáz eurót a pultra, hogy kifizet
egy hordó sört. Gyula nyelt egyet, retinájában egy dollárjelet idéző szembogár formálódott
meg, majd mint akit pár év cölibátus után orgiába visznek, úgy kezdett el lázasan,
tinilányokat az első randi előtti megszégyenítő izgalommal, telefonálni. Hívta a szintiboyt aki
potom harmincezer forint plusz útiköltségért, el is jött. Igaz az apja hozta el kocsival, mert
ugye ő nem tud vezetni, de mondjuk ott volt másfél óra múlva és már csapkodta is a
billentyűket, meg ugrált összevissza, mint akinek elgurultak a gyógyszerei. Közben én a
tájat vizslattam, s látom ám, hogy a fószer, aki megrendelte a nagy vacsorát, járja bringával
a terepet és minden lakott parcellán lévő lakókocsi alakú objektumba be-be kopácsolt és
túláradó szeretettel invitált meg ismert, ismeretlent az aznap estére szervezett születésnapi
party-ra. Nyolc óra előtt, még odagurult hozzám és kiadta az ukázt, miszerint, a hordó sör
mint kaució úgy legyen szétosztva, hogy aznap este, bárki aki sört rendel, az az ő vendége
és abból a megvett sörből adjunk neki, továbbá a pörköltet szintúgy osszuk szét. Idő kellett
míg felfogtam, hogy egy hordó sörci, plusz a bogrács pöri, az ingyenbe megy mindenkinek.
Szépen lassan érkeztek is az emberek, bár nem számoltam, de körülbelül 40-50 ember
ülhetett le, majd megérkezett a várva várt, házigizda is, aki egy velem akkor egyidős ázsiai
csajjal karon fogva gyalogolt be a vörös szőnyeg helyett, arra a lelakott, zöld ökörnyállal
terített kárpiton, be az étterem ósdi rönk asztalaihoz. Őket követte egy őszhajú ilyen
perverz formájú, kiélt fazon is, aki az arcvonásaiból következtetve az apja lehetett, az előző
csókának, de kész volt, mert ő meg egy szintén velem egy idős néger csajszival jött. Olyan
pina volt, hogy a rihanna meg a többi ilyen, picsafasza hozzá képest, egyszerűen az
egzotikus szépség szó, mint olyan alulbecsült kijelentés volt. Ezek négyen leültek, a
fiatalabb fószer felállt az egyik asztalra, majd németül köszöntötte a vendégeket és
elmondta, hogy ma az ő élete szerelmének van a 19. születésnapja, úgyhogy mindenki
mulasson, a gulást meg a sört ő állja. Akkor esett le ténylegesen, hogy ez a jóember,
boldog boldogtalant meghívott, körbejárta a kempinget és akivel találkozott hívta. Ott volt a
terület minden kis krémjének nevezhető életforma is, például a Henry meg hozzá hasonló,
keletnémet óvszercopperfildek. Aztán a szintiboy is belelendült, hozta minden német
tudását, meg slágerét, a 99 luftballontól már hánynom kellett, mondtam is neki, hogy
nyomasson már valami olyasmiféle feldolgozást, amit be tud fogadni az én hallószervem is,
de sajnos nem jártam sikerrel. Közben odatalált az étteremhez a kempingvezető is, a maga
két méterével, meg fröccsszagával és mosolygott, hogy mekkora buli van, meg milyen jól
érzik magukat a jürgenek. Nekiállt elmesélni a srác háttértörténetét, ami viszont már tényleg
érdemi információ volt számunkra, ugyanis alapban a németek között is, de a kempingben
főleg ritkán látni ilyen adakozó embert. Kiderült, hogy a csávó apja régi keletnémet, aztán a
berlini fal lebontása után valamilyen úton módon, sikeresen megszerzett egy hajógyárat
Törökországban és úgy megszedték magukat, hogy a szemérmetlenség mint melléknév az
ő anyagi helyzetükre, nem elég kifejező. Az öreg átadta a stafétát a fiának, aki tovább
terjeszkedett, most ott tartanak, hogy nem dolgoznak, csak számolják a lóvét. Kiderült
továbbá, hogy magángéppel jöttek ami Szentkirályszabadján, vagy hol szállt le, de csak
nosztalgiából jöttek ide, mert régen az öreget még fiatal korában idehordta az apja, de
mivel az ő fia még soha nem látta a magyar tengertl, ezért most bepótolják. Nem aprózták
el, mert a négy méteres lapostévét bazzeg, kirakták a fűre, elébasztak valami olyan
bőrkanapét, amire én még most is éveket spórolhatnék és onnan nézték a Forma 1-et. A
kemping kellős közepén, ahol mindenki fürdőfecskében, koszosan, balatonvizesen flangált
fel alá. Az már csak hab a tortán, hogy még az öregnek is húsz éves csaja volt, aki
ténylegesen megszégyenít bármely ma is felkapott vaginamodellt. A buliban tényleg
odatették magukat, a Henry még valami teszkós tűzijátékot is nyomatott nekik, meg hozott
újságpapírba csomagolt 300 forintos bort, ajándékba, azt iszogatták mint valami hozzáértő
sommelier, szagolgatták, köröztek a pohárral, én meg majd behúggyoztam a röhögéstől,
hogy a szar tablettástól, hogy hanyatt vannak esve, meg sznoboskodnak rajta.
Beigazolódott, hogy az ember társas állat. Többnyire minél nagyobb a társaság, annál
nagyobb. A kis csapat mindent megtett azért, hogy kihasználva faji felsőbbrendűségét, a
keleti barbár országban azt csinált amit akart. Asztalon táncoltak, székeket dobáltak, a
csikket úgy pöckölték, mint egyszeri fradis a tökmagot. Az ázsiai kis picsa, az mattra
bezombult a bevitt italoktól, de úgy hogy egy gólyatábor éppen aktuális senior csapata
mármint alkoholbírás terén amit produkált. Agyilag nem volt rosszabb azoknál se, hanem
inkább az éppen gólyaként könnyezve, verejtékező kislányokra hasonlított, akik valami
szelíd kis vidéki városkának, a könnyed kis gimnáziumában vizsgáztak jelesre, majd
jelentkeztek az eltére vagy a corvinusra, aztán éppen az addigi jókislány imázs lankáiról
ugranak a szakadékba. Verejtékeik között felidéznek emlékeket a szülőkkel való horvát
nyaralásról, amikor gondtalanul sex on the beach koktélt szürcsölgettek, amiből a rafkós
pultos kispórolta a vodkát, mondván ezek a kis szűzkurváknak úgyse kell. De az irányított
meditáció nem hat, elhessegetik e szép emlékeket, majd a bepisilést kerülgetve, lehajtják
még azt a korsó sört és futnak tovább a következő feladathoz. Valami hasonlót érezhetett ő
is, ahogy a hordóhasú keletnémet bagázs, üvöltött torkaszakadtából, hogy trinken-trinken-
trinken, mintha csak lothar matthaus-nak üvöltöttek volna annó a békeidőkben. Ez addig
ment, míg a kis csipetcsapat, megbizonyosodhatott arról, hogy az ázsiai hányás, semmivel
nem különb, mint az európai, bár egy kis 50 kilós csajtól, ez így is teljesítmény, tekintve a
hányás mennyiségét, akár literben, akár kilóban vagy négyzetméterben számolva. Mondjuk
attól amennyit megivott abszolút nem volt meglepő. A buli viszont még csak éjfélnél járt a
szintiboy éppen az only youuuu-t énekelte amire az öreg elvitte a lassúzni a néger picsát,
aki a sok italtól eleinte csak a gátlásokat, majd a hosszabb textilt is levetkőzte magáról,
mire nagyjából észbekaptunk, addigra egy fürdőruha felsőben, meg franciabugyiban táncolt
az öreggel, aki a zsíros, pecsétgyűrűs mancsával markolászta a fekete hátsót, nem sok
figyelmet szentelve arra a tényre, hogy mindenki felvont szemöldökkel tekintget rájuk, de
hát ő volt hajógyár tulajdonos, ki nem szajra le, hogy mit gondol a sok proli paraszt, ez
mellett az ungárisse pocsolya mellet. A rövidek is fogytak rendesen, a Henry megivott
egyedül egy üveg jimbeam-et, meg vagy 5 korsó sört, persze előtte jól benyalt a
hajógyárosnak, így ő fizette mindet, sejtheted, kétpofára itta a bourbont, de a többieket se
kellett félteni, akik előtte nap még kis szilvát rendeltek, azok most duplával kérték a nagyot,
aztán eljutottunk oda, hogy a második hordó sört vertük csapra, amit szép lassan de még
adagoltunk kifelé. Közben meg beszarsz, mert az ázsiai csaj magához tért, persze még
atomrészeg volt, de simán belibbent a már fogyatkozó tömegbe, aztán olyan tájcsi vagy
fasztudja, milyen csingcsang táncot leművelt, hogy öröm volt nézni. Mondjuk se a ritmus, se
a koreográfiai nem korlátozta őt ebben, de már alapból az szép teljesítmény, hogy egy
vödör masszív pia után talpra bírt állni és két összefüggő mondatot is el tudott kiabálni, az
mondjuk más kérdés, hogy azt ordibálta, hogy "ich will ficken", de ezekre az apróságokra
már nem is nagyon figyeltünk. Mint minden ilyen hasonló rendezvény olyan mint egy rossz
pornó; várod, hogy vége legyen, annak ellenére, hogy tudod, hogy az a legrosszabb, jön a
cumshot, egyenesen bele az arcodba. Az ilyen jólfizetős bulit nem lehet csak úgy lezárni,
meg kellett várni míg a fő megrendelő, esetünkben a hajógyáros, endét, parancsol, ez
viszont a legrosszabb, mert mikor már csak négyen ülnek egy sör mellett, legalább még
egy órát, azt akkor is meg kell várnod. Ez történt akkor is, csak annyi különbséggel, hogy
megcsörrent a telefonom, amikor már az ötödik cigit szívtam egy-ültő helyemben. Peti volt
az. Nézem háromnegyed három, mi a faszt akar ez ilyenkor, persze ekkor még fogalmam
sem volt a zsidókról, meg arról, hogy négy nap alatt közel négy kilót kaszált, de ezt rögvest
le is hadarta a telóban, majd rákérdezett, hogy amúgy odamehetek hozzád? Mire
visszakérdeztem volna, hogy mert? Addigra már meg is állt az étterem mellett a kocsi,
amiből csak a telefon miatt nem dübörgött valami ócska paffendorf szám, aztán kiszállt
Peti. Ahogy farigcsálta a kamu zippóját, a kék helikon alatt, rá is tért a lényegre, hogy
baszki felhívta a számot amit a bipsi adott, hogy megköszönje a zsíros jattot, aztán
beszarsz mert, a fürtöske azért adta oda a névjegykártyáját, hogy ajánlatot tegyen Petinek,
hogy menjen ki hozzájuk lakájnak, mert ennyire udvarias, becsületes és tisztelettudó fiatalt
még nem látott, szóval rendesen megfizetné meg minden. Marhajót röhögtünk, főleg a
becsületes részen, legalább még két kilót szedett le róluk, de a fasztudja, elég jól hangzott
így elsőre, a dolog. Az mondjuk elég tré, hogy szmoking meg hyppolit, meg anyámkínja, de
érted ha egy kurvagazdag ember személyes felszolgálója vagy, akkor abból a kurvanagy
gazdagságból egy kevés neked is juthat. Legalábbis ezt sikerült kigondolnunk immáron
nekünk is spiccesen, három ágyaspálesz, meg egy valóban jó üveg bor után. Amint éppen
iszogattuk a miklóscsabit, odajött a hajógyáros, meg az ázsiai picsa, hogy ugyan adjunk
már egy korty bort, mert a sörtől hányniuk kell. Megesett rajtuk a szívünk, adtunk egy-egy
pohárkával, aztán mikor belekortyolt abba az isteni mannába, mintha csak megvilágosodott
volna, vagy egyenesen gangesz vize után először találkozott volna szűrt vízzel. Visszament
az asztalukhoz, mit ment, vissza botorkált, hogy szemügyre vette a Henrytől kapott tájjelegű
szutykot. Forgatta forgatta, aztán leeshetett neki, hogy ipari vízben oldódó tablettát
nyomatott, fogta az üveget majd nekibaszta Henryék lakókocsijának, oldalához, de olyan
erővel, hogy még a wohnwagen-hez erősített német zászló is nyomta a doppllert. Ezután
csak röhögött. Beszte ungárisse vájn? Sájsszee. Aztán tovább röhögött.
Másnap kótyagos fejjel jött fizetni, szinte szó nélkül számolta le az eurót a Gyula zsíros
kezébe, hogy rohadjon le a szája, nekem egy fillér pénzt nem adott, pedig egész éjjel
güriztem. Gyula vezényletére persze vagy plusz fél hordó sört felhúztunk a számlájára, de
nekem ebből még nem lett bor.
A szezon további része olyan szinten eseménytelenül telt el, hogy konkrétan csak egyetlen
emlékem van róla, az pedig Veronica, de ezt megtartom magamnak. Amit a szezon lerárása
jelentett, jóval kevesebb magasztosságot nyújtott mint az előző, leginkább Bagi személye
miatt, akinek jelenléte okán, az utolsó napokat lényegében úgy dolgoztuk végig, hogy egy
kurva szó nem sok, annyit nem szóltunk egymáshoz, a szükségesen kívül. Nem volt
bratyizás, búcsúebéd, csak mélyen ülő pillanatok, amiben mindenki azt várta, hogy a Gyula
átadja végre a lóvét és lehessen húzni a faszba. Bár Ibolya adott egy puszit búcsúzóul, a
Bagi rám sem nézett én pedig még annyit se mondtam neki, hogy a kurva anyád. Pedig
megérdemelte volna, mert annyi nyers csirkét bazmeg a tékozló homáron sem találni,
amennyit ő a szezon alatt kiadott. Külön vicces része a történetnek, hogy Gyula azért
felhívta másnap a Tibit, hogy az Ibolya rendben hazaért vagy mivan. A meghökkenés
állítólag telefonon keresztül is hallható volt, mert Tibi úgy tudta, hogy még meló van, nyilván
egyik fasz se sejthette, hogy Bagi és Ibolya magánakcióban kivettek valami szobát, ahol
még két napig ment a kufirc, mielőtt mindenki hazament a családjához. Tibiék el is váltak a
gecibe, az Ibolya meg összejött valami kancigánnyal. A gyerekeitől tudom, akik az évek
alatt felcseperedtek és bazmeg beszartok, mert a legkisebb a Szandika, az pár évvel e
sorok írása előtt, már a Gyulánál nyomta mind konyhalány. Kész bazmeg.

Leteszem a szakmunkás vizsgát

Sosem gondoltam azt, hogy nehézséget fog jelenteni a nívótlan középsulim év végi vizsgája.
Egy kis ügyességgel nem is lett az, de az igazat megvallva, közgazdasági alapismerekből
rendesen megszenvedtem. Mondjuk én voltam a hülye fasz, mert az órák alatt jobban
érdekelt a többiekkel folytatott eszmecserém, mindenféle olyan fontos dolgokról, mint
pinák, hétvégi bulik és csöcsök. Nem hiszem, hogy nagyon kárhoztatható voltam azért, mert
friss tizennyolc évesen ezen három dolog foglalkoztatott leginkább. Az év vége felé viszont
rendesen elkezdtem parázni, ugynais az egyesek csak gyűltek a napló, közgazdaságis
oszlopában, ami miatt félő volt, hogy nem is engednek vizsgázni. Két dolognak
köszönhetem a szerencsémet, amiből az egyik sajnálatos, a másik pedig örvendetes, de a
kettő együttállása nélkül biztosan máshogy alakult volna az életem. A közgázos tanár egy
rém kedves bácsika volt, de tekintélye az nulla. Nem úgy mint az italismeret tanáromnak, a
Tóni bá’-nak, aki akkoriban a füredi marina kisgóréja volt és csak hobbiból tanított néha.
Meg azért, mert így rálátása volt a friss generációra, akikből remek olcsó munkaerőt
verbuválhatott nyárra. A közgáz tanárom viszont hiába próbálta leadni az anyagot, mert bár
szakembernek kétségkívül jó volt, tanárnak sajnos minden igyekezete ellenére nem, így
tényleg sorra írtam a bukó dolgozatokat. Az utolsó két órán, amit tartania kellett volna, egy
helyettesítés történt, valami szerencsétlen baleset miatt, viszont a helyettesítő faszi az
bazmeg úgy elmondta az egész éves anyagot kétszer negyvenöt percben, hogy konkrétan
nem volt több kérdésem. Meg persze az sem volt utolsó, hogy diktálásra kellett bemondani
nála, az előző heti dolgozat eredményeit, amit egyesről hármasra kozmetikáztam. Meg
miután elment, behúztam még magamnak egy négyest is, biztos ami biztos alapon. Isten
áldja a papíralapú naplókat a kéteztes évekből. Tekintettel arra, hogy a tanci korházban
feküdt, az osztályozóbizottság a négy egyes, egy hármas és egy négyesre adott egy
kegyelemkettest. Áldottam az összes vallás, összes istenét. Ettől függetlenül a szakvizsga
vészesen közeledett, ami ráadásul írásbeli volt és a híresen szigórú Tóni bá’ volt a
vizsgabizottság egyik tagja, ami puskázás terén nem sok jót jelentett. A Hajnalka Panzióban
utolsó gyakorlati napjaimat töltöttem, amikor elpanaszoltam néhány tanulótársamnak, hogy
problémám van ezzel. A jóseggű Szandra, aki szakácsnak tanult, kente váta a témát,
mondta is, hogy segít és bazmeg egy délután alatt mindent megértettem. Nem tudom,
hogyan de fejből toltam a forgási sebességtől kezdve a veszteségig minden szart, ami
kellett, de olyan szinten felhúzott a csaj közgázból, hogy konkrétan kitűnőre írtam meg a
vizsgát. A Tóni bá’ el se akarta hinni, ezért villámkérdésekkel kezdett bombázni, hogy hátha
elbukok és rám tudja sütni, hogy puskáztam. Befürdött velem, mert nem csak ezt, de a rá
következő Italismeret tételt is úgy mondtam el, ahogy azt tán még a nagy villányi öregek
sem képesek, így megbékélt azzal a ténnyel, hogy egyszerűen tanultam a vizsgára. Az már
csak hab volt a tortán, hogy közelebb álltam a hoch-deutsch-hoz, mint a vizsgáztató tanár,
így semmi nem gátolhatott meg abban, hogy vendéglátó-eladói bizonyítványt szerezzek.
Vagyis még állt előttünk egy gyakorlati vizsga is, amiben főzni kellet valami fost és azt
felszolgálni. Az egész kibaszott osztályom szopott a kelt, meg leveles tésztákkal, volt aki
valami olyan felfújtas kaját húzott, amit két óra alatt lehetetlen elkészíteni, de én
bemákoltam az egészet, mert a tételem nem volt más mint a vegetáriánus hideg szendvics.
Vegetáriánus hideg szendvics. Leírom még egyszer; Vegetáriánus hideg szendvics. A
receptje nem volt más, mint, hogy megkentem a kenyeret margarinnal, tettem rá egy szelet
paradicsomot, meg némi kukoricát azt csá. És még fel is kellett szolgálnom, amit nem
tudom, hogy vártak el tőlem röhögés nélkül, ami miatt végül csak négyes lett az
eredményem. A kurva anyjukat. Pedig kibaszott sokat dolgoztam azzal a szendviccsel.
Hiába mondtam, hogy ha a suli nem lenne spúr geci és tartana rukkolát akkor szórtam volna
rá annyit, hogy egy komplett tehéncsorda is lelegelhette volna, de ez már tényleg nem
hatotta meg őket.
Késő délutánra már a kék kis bizonyítványommal a kezemben vedeltem a sört a görög
istenes cukrászdában néhány osztálytárssal. Majd elmentem a Hajnalka Panzióba
megmutatni a papírost, amiért reméltem néhány potya sört, s legalább eme vágyaim
kielégítésre kerültek, az estét meg a Sal-ékkal végigtéptük, mondván már talán kevésbé
vagyok hülye, mint addig. Mondjuk szerintem ez nem volt igaz.

Harmadik etap
Bár a harmadik évem a Gyula Művekben igen kellemes élmény, de inkább önnön
érettségem miatt lett az. Friss szakvizsgával a kezemben az azelőtt egy évvel történt sok
szar után inkább csak az unaloműzés vezetett le. Nyár volt, nem akartam még beállni éves
helyre, hát persze, hogy oda mentem ahol már ismertem a helyet. Harmadgenerációs
veteránként, már kiváltságos is voltam, simán fizettethettem, meg az sem volt ritka, hogy a
Gyula a szezon elején még hazament éjszaka a húsz kilométerre lévő másik vízparti faluba,
vagy akár be se jött, hanem otthon fetrengett, este meg felhívott, hogy mennyi volt a stájsz.
Változások csak a személyzetben történtek, a szakács egy jókedélyű harcsabajszos fickó
volt a Józsi, aki Gyula első általam is ismert olyan szakácsa, akire őszintén mondtam, hogy
aranyember, nem pedig azért, mert legszívesebben a forró nemesfémben láttam volna az
arcát, pedig akkor még a trónok harca sorozat ikonukus jelenete a kanyarban sem volt.
Nem csupán kedves, előzékeny és jó humorral megáldott ember volt, hanem a legprofibb
akit eddig a pályán láttam. Sosem lőtt mellé, sosem hibázott és a vendégek imádták. Pedig
ő aztán tényleg megivott annyit, mint mi ketten a Gyulával, pedig abban az évben rendesen
odatettük magunkat piavonalon. A kiszolgáló egy kiscsaj volt, aki a Sárkány egyik
munkatársának a lánya a Rami, aki igen dögös kis ribanc volt, ráadásul okos is ami az
elmúlt évek szintje után, közel sem volt egy megugorhatatlan léc, de én nagyon örültem,
hogy végre nem kellett mindent tízszer elpofázni. A pizzaszakács a bajszos fia lett, a kisjocó
aki szakácsnak tanult, így adta magát, hogy a fater mellett gyakoroljon picit. A konyhalány
személye annyira jellegtelen volt, hogy már ezer éves, tova tűnő trip, ami valahol sajnálatos,
de tán érthető. Az utolsó védelmi vonalat a Sárkány adta, ami csak annyiban volt örömteli,
hogy a pizzériában volt a kisjocóval, így nem kellett sűrűn elviselnünk.
Azt szerettem abban a nyárban, hogy visszatért az az évekkel azelőtti gyermeteg izgalom,
amit a legelső napokon átéltem, mert sem a környezet, sem a munkatársak nem voltak
toxikusak, így az élet is könnyebb volt, az éjszakák pedig nyugodtak. Sárkány és Gyula
kapcsolata csak tovább romlott évről évre, de abban az évben még annyit se szóltak
egymáshoz, cserébe amikor veszekedtek az kitett egy heti termést. Az igazat megvallva
telibe szartam őket, a Ramival meg a kisjocóval esténként piáltunk és beszélgettünk,
másnap pedig mindenféle másnaposság nélkül dolgoztunk tovább. Voltak jobb és rosszabb
napok is, de az egész élet, az egész nyár olyan mederben folyt, aminek egy normális
munkahelyen kéne. Semmi fenyegetés, semmi felesleges balhé és házon belüli kúrások
sem baszták el a jókedvet. Fiatal voltam és sugárzott belőlem a magabiztosság, emelett
amúgy is korán serkenő arcszőrzetem ekkorra állt be olyan férfiassá, hogy a pár napos
borosta nem igénytelen, hanem sármos hatást keltett. És gyönyörű voltam. A belső énem
szárnyalt, az év közbeni edzésektől és a minden reggel leúszott néhány hossztól, a karjaim
hosszúak és erősek voltak, vállaim pedig erőtől dagadtak. Minden nő engem nézett én
pedig fürödtem a tekintetükben. Az addig pina után sóvárgó kiskamaszból, az az
elérhetetlen férfi lettem, aki a piát adta. Hát mi ez ha nem főnyeremény. Magabiztosságom
az egekben volt, amihez nem társult fölényesség és bunkó stílus, a modoromat tanítani
lehetett volna. Annyi jattot kaptam, hogy voltak napok mikor konkrétan húsz-harminc
rugókat dugtak a zsebembe, két és ötezres címletekben és már konkrétan miattam jöttek
az emberek. A gyerekcsoportok imádtak, az akkor kislányként ott táborozók évekkel
később is a nevemet kérdezték a Gyulától, hogy hol vagyok és mit csinálok, nevem pedig
legenda volt a kempingben. Nem is csoda, hiszen az előző évben varázscetlit osztó kis
strigulaversenyünk nem csak a beavatottak számára volt információ, hanem kempingszerte
erről beszéltek, egy német turisztikai lapban pedig étterem szinten meg volt említve a két
kanos pincér. Nem volt ritka, hogy a kempingben sétálva, teljesen random emberek
kiáltottak oda, üdvözöltek, vagy éppen csak annyit üvöltöttek felém, hogy “vierundzwanzig
spielplatz!”. A kempingben dolgozó fiúk gyűlöltek, a lányok a társaságomat keresték és
mindig volt legalább egy csapat akit a személyes varázsom csábított a bárhoz, hogy a
jégbehűtőtt teszkós sör helyett, a kezem által csapoltat ihassák. Csodálatos érzés volt.
Nem kellett magam, szebbnek, vagy jobbnak mutatnom mint ami voltam, egyszerűen
adhattam magamat, ha pedig valamit untam, vagy nem akartam, akkor nem tettem meg.
Bár szabadságom fizikailag korlátozott volt, hiszen a kempinget csak kikérővel hagyhattam
el, ám a Gyula engedékeny börtönőrnek nyilvánult és ha lájtos volt a meló, akkor nem
problémázott azon, hogy szabad délelőttöket tegyek füreden, vagy éppen ahol akarok. Az
esték persze kötöttek voltak, de melózni mentem, nem pihenni, a helyzet viszont annyira
kényelmes volt, hogy az előző évi permanens fáradtságok ismeretlen emlékek voltak
csupán. Rami a kis kolléganőm fáradékonyabb volt mint én, de ezt nem róhattam fel neki,
hiszen még nem csinált ilyet és az is sokat segített, hogy a veszprémi faszija sűrűn
látogatta így a baszatlanság átka sem keserítette meg az ő, közvetve pedig az én
sorsomat. Meglepő volt számomra, hogy kompromisszumokkal, némi odafigyeléssel
mennyivel nyugodtabb légkör uralkodott a Gyula Művekben, ahol csak a főnökúr házas
élete adott némi negatív felhangot.
Még mindig fura emlékeim vannak arról a nyárról. Tizenhárom éve már, nem is tudom. Csak
azt, hogy olyan csúcs volt, amely soha többé nem ismétlődik meg és már akkor éreztem,
hogy valami olyasminek a részese vagyok, ami leírhatatlan volt akkor is és most is. Nem
vagyok jó író, ezért nehéz olyan hasonlatot találnom amely csak távolról is meg tudná
közelíteni azt az egyetemes érzést, hogy ott voltam, éltem és bármit tettem arról
ösztönösen tudtam, hogy helyes. Úgy vonultam a kempingben végig, ahogy a sablonos
filmek felzselézett hajú nagymenői, aki pontosan tudja, hogy a háta mögött összesúgnak.
Csókkirály, jampi, az ügyes kezű bármixer, aki az egyik kézzel koktélt kever, a másikkal
rózsát hajtogat szalvétából és közben olyan viccet mesél, hogy foggal kapták el a bárban
ülő emberek, a pultot. Sosem csináltam annyira jól mindent. Nem tudom, hogy hol és hogy
veszhetett el az az erő, az az igazán őszinte, leplezetlen belső karizma, amely akkor
belőlem áradt. Azt viszont tudom, hogy köze lehetett a következő nyárhoz, de előtte még
leírom, azt amiért a harmadik szezon fejezete megszületett.
Már a nyár közepén jártunk, tombolt a főszezon és én éppen a koktél-keverési tudásomat
fejlesztettem. Hozzáfértem olyan könyvekhez és bártenderes sztorikhoz, amikből saját
receptúrákat kevertem, minden pénteken koktélestet tartottam flair bemutatóval és már
simán ment két üveg reptetése plusz egy shakerrel. Gyula csak simán buzinak nézett, de
engedte, hogy játszadozzak, mert ez neki talált pénz volt, ráadásul nem is kevés, hiszen
tényleg tömegek jöttek miattam. Aznap este is egy ilyen esemény volt, nagyban kevertem a
sex on the beach-eket, mert a magyar pinák koktél kultúrája kimerült abban, meg a
cosmopolitanban. Aki mojitot kért az már gurménak számított, a long island-eket meg
lényegében csak azok a faszik itták, akik minél hamarabb el akarták intézni magukat. Ahogy
dobáltam az üvegeket, négy kifejezetten dögös picsa jelent meg a pultnál és angolul kértek
mai tai-t, kapásból négyet. Kézfejről kilöktem négy bárszalvétát a pultra, amit röptében
fogtam le, egy-egy casablanca pohárral, majd jeget raktam mindbe és elkezdtem
összeönteni a hozzávalókat a shakerbe. Jeget dobtam abba is, majd összepattintottam a
gumírozott, kiegyensúlyozott boston shakeremet és pár dobás kíséretében jól
összeráztam. A leszűrt italokra lime szeleteket tettem, majd az egymás mellé sorakoztatott
poharak felett, a bacardi oroval egy ívet húztam, hogy mindegyikre jusson, s a legszélső
tetejét begyújtottam. Ahogy vártam, a láng gyönyörűen végigszaladt a poharakon,
csodálatos látványt nyújtva ezzel, de valamit elbasztam. A nagy ívhúzás közben, ahogy
vigyorogtam, nem figyeltem arra, hogy a pohár szélén lefolyó közel nyolcvan százalékos
ital, úgy begyújtja, a pohár alatti szalvétákat, hogy hirtelen felpattanó lángcsóva színezte
meg az amúgy is hangulatos bárt. Nagyívben leszartam, hogy kárt teszek a pultban, a
beégés ténye sokkal jobban izgatott, de valami történt, mert mire észbekaptam, a csajok
nem nevettek, hanem üvöltöttek izgalmukban, az egész étterem tapsolt és fotózkodott, én
pedig azbezsztkezű edvárdként lekaptam a poharakat és nedves bárkendővel azonnal
elfolytottam a tüzet. Az est végére annyi jattot kaptam, hogy éves rekordot döntöttem, a
fotóimat meg azóta sem tudom letakarítani az internet minden zugából. Másnap a frissen
szerzett jattból vehettem falakkot és csiszolhattam újra a bárt, meg kenhettem le, de még a
Gyula is csak vigyorgott a bajsza alatt, hogy bárcsak minden este ilyen káresemény
történne.
Ahogy nagyban csiszitültem a pultot, egy hatalmas transformersnek álcázott mercédesz
terepjáró farolt be az étterem melletti kavicsos parkolóhoz és kiszállt belőle két olyan
kopasz állat, hogy még az éppen felkelő napot is eltakarták. Dinnyehordozó járásuk és
törzsből fordulásuk némi gúnyt ébresztett bennem, de baszottul nem mertem megnyikkanni
sem, mert küzdősport ide, úszás oda, ha ezek ütőtávon belül kerülnek, nekem simán törik a
gerincem. Szerencsére nem verekedni akartak, hanem inni méghozzá két rozéfröccsöt, amit
a lehető leggyorsabban és a legtisztább pohárban kaptak meg, szívélyes kedves
egészségükre felütésekkel, amire a válasz az volt, hogy én ugyan ne magázzam őket, mert
nem vén gecik mint a főnököm, különben eltörik a hátamat így kora reggel. A végén lévő
kacsintás, némi megnyugvást adott, hevesen zakatoló szívemnek, ami viszont rögvest
kettőhúszra ugrott, mikor a blokkot eléjük mertem tenni.
- Te nyugtát adol nekem basszadszájba? Hát minek nézel apehosnak geci? - majd olyan
hangosan röhögtek ezen, hogy a ricsajra már Gyula is beköszönt. Őszintén szólva azt
hittem, hogy védelmi pénzért jönnek, vagy leforgatni a leszámolás kistokióban balatonos
változatát, de a lófaszt. Gyula puszival köszönt nekik és hamar kiderült, hogy a két
zsírnyak, itt nevelkedett a faluban, csak aztán megnőttek gecinagyra és minden évben
lejönnek horgászni meg halra meg pinára így augusztus elején. A Gyulát meg nagyon bírták,
mert mindig szórakoztatta őket a faszt sztorijaival. A kezdeti ugratós feszengés teljesen a
múlttá vált, mikor Gyula a hóna alá csapott, hogy ez itten a fogadott fia, ő nevelte ki
pincérnek és milyen jó gyerek, legyenek vele kedvesek, mert ha felmond akkor baszhatja a
maradék szezont. A srácok ezután, mintha együtt hokiztunk volna a fiúöltözőben, a tesóikká
fogadtak és folyamatosan jártak le hozzám piálni. Igaz, hogy ritka nagy suttyók voltak, meg
az eszük sem ment tovább a tárcájuknál, meg a pöcsöknél, de szemmel láthatóan ez nekik
bőven elég volt az életben való boldoguláshoz. Ahogy egyik nap ott dumáltunk a pult mellett,
miközben ők már a hetedik rozéfröccsüket szopogatták, megjelent a Vera, az apám
unokatesója, aki szédületes látványt nyújtott. Én egészen kissrác voltam, mikor ő
összeházasodott a palijával, de már akkor feltűnt, hogy a csajban lévő két szilikon
konkrétan nagyobb mint a két kopasz feje, ami mellé olyan darázs derék, meg kerek segg
párosult, hogy már két órája elhagyta zánkát, de még mindig utána füttyögtek. A csaj
ráadásul rendesen kibaszta magát, olyan tangás bikiniben nyomta, hogy még előlről is
lehetett látni a fingót. Jön oda hozzám, puszi-puszi, ölelés, mi van velem satöbbi. A srácok
csak lestek, hiába a tesztoszteron, meg a kilencvenes kar, mukkani se mertek. Aztán mivel
nagyon lestek, ezért bemutattam nekik a rokont, akit egy pillanatig nem féltettem, mert
pontosan tudtam a róla keringő sztorikból, hogy ilyen gyurmagyurkákat eszik reggelire. A
nagy puszizkodásban az is hamar kiderült, hogy a Vera férje ismeri őket, sőt jóban is
vannak, csak valamiért eddig nem találkoztak. Le is dumálták, hogy este a férjével ott lesz
a fenti csárdában, menjenek ők is aztán dumcsiznak. Meg persze menjek én is. Miért is ne?
Rami fáradtan pakolászott mikor előhozakodtam neki azzal, hogy fent a csárdában lesz egy
kis buli, a nagydarabok meg apám unokatesója, jöjjön fel, lazuljon picit, jó lesz. Ki is
glancolta magát, vártam vagy fél órát mire rendesen sminkben megérkezett és gyalog
indultunk a bulihely felé. Mikor odaértünk, a Karcsi meg a Totya, így hívták a két kokszost,
már bőven túl voltak pár körön és tényleg egy asztalnál ültek a Verával, meg annak a
férjével, a Kornéllal. Kornél puszival köszönt, ezek utána a srácok is. Tudod azzal a
kézfeszítős kézfogással ami arcrapusziban zárul. A Ramit szépen körbecsókolták és nem
voltak restek megemlíteni, hogy milyen kerek picsája van, amit az addig bájosan mosolygó
lány, érezhetően a szívére vett. A duzzogás viszont nem tartott sokáig, mert pár lelazító,
nevettető vodka teljesen kompatibilissá tette a szexista dumával, ha pedig a srácok túl
messzire mentek, akkor határozottan az asztalra csapott, hogy ejnye fiúk. És akkor
visszavettek kettőt. Nem is volt semmi gond, néhány ízléstelen poénon kívül, Vera mindenkit
ismert a helyen ami meglepő volt nekem, de teljesen szuper buliban csúcsosodott ki az
egész. Később olyan kettő tájékán kitalálták a kopaszok, hogy menjünk át fövenyesre a
colosseumba, nagy parti megy ott, rázzunk egy kicsit hátha akasztanak valami pinát. Rami
és én is benne voltunk, egyedül a Veráék adták be az unalmast. Utólag visszagondolva
iszonyú felelőtlenség volt beszállni a mercibe, mert később realizáltam csak, hogy a söfőr
Karcsi az túl van vagy nyolc vodkán, de hál’istennek sem autóban, sem emberben nem
esett kár, a rendőrök pedig ilyenkor már aludtak. A diszkóba jegyet sem kellett váltanunk, a
Karcsiék a portásoknak is puszival köszöntek és simán bemehettünk mint VIP. Első
kanyarunk a koktélbárhoz indult, ahol kötelező jelleggel be kellett tolnunk két long island-et,
meg két kamikázét, ami benne rendesen beindította a hányósreflexet, de rutinos
gyerekként simán kiértem vele a wc-re. Már akkor is őszintén vallottam azt a nézetet, hogy
ha hánysz az nem azért van, mert nem bírsz többet inni, hanem azért van, hogy még többet
tudjál inni. Gyors rágózás és két darab mentesvíz legyűrése után, egy sör unicum kombóval
nyugtattam meg a gyomromat és már tekertem is vissza a Ramiékhoz, aki egyre jobban
vette az akadályokat és szólogatott vissza, de csak ilyen kiscsajos vicces stílusban. Duda
szó hívta fel a bulizók figyelmét arra, hogy a különteremben kezdődik a leszbi show, ami
akkoriban olyan kötelező kelléke volt a vidéki diszkóknak, mint manapság az ízhibás
kézműves sör a romkocsmákban. Törtük is az utat, ami nem volt nehéz két ekkora állat
mellett és én életemben először láthattam olyat, hogy két atom benarkózott csaj fullra
kinyalta egymást egy üvegasztalon, meg nyalókákat dugdostak egymásba, amit lelkes
éljenzések közepette osztottak ki a kiéhezett férfi vendégek között. Szánalmas volt, ahogy
vigyorogva a szájukba tolták a kurvák nedvétől fénylő cukorgombolyagot, de a két újdonsült
spanom, kikúrt nagy bulinak tartotta. Kicsit visszamentünk még táncolni a belső terembe,
ahol épp a kozmix volt a sztárvendég. Az idő múlását észre sem vettük, csak azt, hogy a
tömegből szinte már csak mi maradtunk ott, ahogy a két állat pumpált, mi meg a Ramival
csak úgy fáradtan lötyögtünk. Karesz is érezte a fájdalmat, így mondta, hogy pattanjunk,
hazavisznek minket a kempingbe, de a Totya átment állatba és hazafelé úton elkezdte
fűzögetni a kolleginámat, hogy kúrjanak egyet, milyen jó lesz, meglátja, úgy szétfeszíti a
picsáját, hogy ketté fog szakadni, aztán ledugja a faszát a torkán, hogy még a tegnapi
rántotta is felköszön majd. Próbáltam először kedvesen, poénosan védeni a csajt, már a
Karcsi is érezte, hogy cinkes a szitu és barátilag rátette a kezét a haverja vállára, hogy
álljon már le, de ezzel csak méginkább felspanolta a transzban lévő haverját, aki a
kesztyűtartót ütve adott nyomatékot a szavának, hogy márpedig ő ma este kúrni fog, ha
tetszik ez másoknak ha nem. Rami úgy szorult össze, ahogy a gyűrűsférgek, az autó pedig
százzal suhant a kivilágítatlan úton, de még pár hosszú perc gyűlölködés után végül
mégálltunk a kemping bejárata előtt és Karesz intett, hogy futás. Mi pedig futottunk.
Tényleg. Soha nem éreztem még olyan félelmet, de a bennem szunnyadó valami
ösztönösen védte a lányt, magam előtt tolva, ha pedig kellett akkor ölbe kapva. Nem volt
sok, csak egy kilométer. De akkor maratoni távnak tűnt. Vertek már meg azelőtt csúnyán.
Még általános nyolcadikban, háromszor is egy héten. A bűnöm az volt, hogy megvédtem
Tomci barátomat, a magát önkényesen királlyá koronázott menő csávótól. Így viszont én
kerültem célkeresztbe. Először kedden találtak meg iskolából hazamenet. Ketten lefogtak
és még ketten ütöttek. Utána másnap szintén, pedig akkor már kerülőúton indultam haza,
de ez sem védett meg. A legrosszabb a csütörtök volt, akkor konkrétan több mint húszan
gyűltek össze. Csak eleinte kellett lefogni, mert pár perc öklös után földet fogtam és
összegörnyedve tűrtem a rúgásokat, amik főként a fejemet célozták. Akkor tört be először
az orrom, egy bordám pedig megrepedt, illetve kicsit felszakadt a szemöldököm. Durván
néztem ki. Órákig haza se mentem, csak miután besötétedett és a járókelők gúnyos
pillantása nélkül le tudtam mosni magam a kis patakban. Utána még sokáig féltem, de soha
nem szóltam senkinek. A verést is csak azért hagyták abba, mert valaki elviekben látni vélte
a verést és menőcsávók befostak, hogy balhé lesz belőle. Ez a félelem viszont
kiskutyafasza volt ahhoz képest, amit zihálva a kemping útján futva éreztem. Az életemet
féltettem és nem voltam vele egyedül, de a kolleginám képtelen volt uralkodni ezen a
félelmen, így nekem kellett. Mikor a Gyula étterméhez értünk, ténylegesen megnyugodtunk.
A kempingbe nem jöhetett be éjszaka autó, az pedig teljesen kizárt volt, hogy a két állat
gyalog induljon utánunk. Nem kellettek szavak, kár volt bármit mondani. Csak fogtam egy
üveg bort, kiültünk a partra és míg öleltem a remegő lányt, a nap narancszínű teteje már
kikandikált a horizonton. Én a hagyományok szerint a sátorban aludtam, de aznap a Rami
ragaszkodott hozzá, hogy egy ágyban aludjunk el.
Másnap, vagyis inkább két órával később, kótyagos fejjel ébredtem. A kibaszott biológiai
órám túl jól működött, de hagytam, hogy a lány had’ aludjon. Lezuhanyoztam, kinyitottam és
mikor a Gyula lejött és elmesélte, hogy mekkorát szart, feltűnt neki Rami hiánya. Mondtam,
hogy volt egy kis zűr éjjel, engedje pihenni délig, a kedvemért. Soha nem kértem tőle
szívességet, mert jó keresztapa módjára, az összeset megjegyezte és kamatostul kérte
vissza, de akkor érezvén a helyzet súlyát nem akadékoskodott.
Rami délben futott ki a lakókocsiból, olyan szétkent sminkkel, hogy már szaladtam is volna
valami autogrammért, hogy itt van Gene Simmons. Csak annyit fogott fel a helyzetből, hogy
elaludt és a felszolgálókötényt magára tekerve, tegnapi ruhában próbálta volna felvenni a
műszakot, de én csak átöleltem és mondtam neki, hogy menjen el zuhanyozni és pihenjen. A
zuhannyal élt, de a pihenéssel nem, így egy óra múlva már ott állt, olyan arccal, mintha tök
kipihent lenne. Gyula inkább nem kérdezett semmit, de pár perc múlva megjelent a
mercédesz és a két teljesen szétbaszott fejű állat szállt ki lassan cammogva, olyan bűnbánó
tekintettel, amire még egy kölyökkutya sem képes. Akkora csokor virágot hoztak, hogy
elfoglalta a teljes hátsó ülést, még háttámlát is le kellett dönteni baszod, meg felvásárolták
a kisbolt teljes csokoládé készletét és konkrétan térden állva kértek bocsánatot a Ramitól.
Eleinte elutasítva, aztán kicsit megkönnyebbülve, de végül sírva omlottak egymás karjaiba,
ami engem is megnyugtatott kicsit. A Rami viszont ezután felmondott, hogy ő nagyon
sajnálja, de nem bírja már. Gyula készségesen engedett a kérésnek, de csak azért, mert
mint utólag kiderült, amúgy is ki akarta baszni már, mert ahogy mentünk bele az
utószezonba, bőven elég voltam én is. Hát persze. Aztán ahogy a Rami autója távolodott,
úgy veregette büszkén a vállamat, hogy remélem megdugtad, te jóképű.

Az utolsó
Mikor visszamentem a koszos kisvárosomba, egyből munkába álltam. Nem akartam, de
anyám éppen válófélben volt a mostohafaterral, aki volt szíves lekúrni a család barátjának
számító Sztyopa feleségét. Anyám a három gyerekkel, teljesen kikészült én pedig búcsút
mondtam a budapesti vendéglátásról szőtt terveimről, pedig már meg lett volna a helyem is.
Így munkát vállaltam buszpályaudvari kiskocsmában és mellette beugró pincér voltam egy
jónevű étteremben. Fizetésem jelentős részét hazaadtam. Szilveszter előtt az étterem szólt,
hogy bírnak és felvennének állandóra, ami elég jó biznisznek tűnt. Az étterem szabályos
birodalom volt. Az két étterem amiből az egyik panzió is volt, illetve három üzemi konyha,
mindegyikben protokoll ebédeltetés. Jó meló volt, sokat kerestem. De hiányzott a part. Így
mikor májusban a Gyula felhívott, csak két hétig hezitáltam és mire észbe kaptam már ott is
voltam. Ezt nem kellett volna, de utólag kibaszott könnyű okosnak lenni. Bár tény, hogy ha
akkor nem lépem meg, akkor most teljesen biztos, hogy másvalaki lennék. Talán még
mindig tányért hordanék abban a panzióban, nem ismerném a jelenlegi barátaimat és nem
ismerném kedvesemet, akivel minden zökkenő ellenére hiszem, hogy egy párt alkotunk és
talán a blog sem lenne.
Komoly tapasztalattal a hátam mögött nem szaroztam és bemondtam Gyulának 350-et,
hogy ez az ára annak, hogy én odamenjek. Nyelt egy nagyot, de megadta. Akkor a
panzióban kerestem 140-et úgy, hogy gecisok túlórát vállaltam és mivel már bőven benne
voltunk a júniusban, így ez egész korrekt fizunak tűnt, ha a jattot is hozzáadtam.
Ahogy leértem, teljesen idegen környezet fogadott. Egyrészt szemmel látható volt a kosz,
másrészt olyan kinézetű emberek álltak a konyhában, meg a pultban, amilyeneket
legutoljára a devecseri lomis piacon. Gyula nem volt sehol én pedig kicsit vonakodva, de
bemutatkoztam szép sorjában az ott dolgozóknak. Ákos a szakács, egy igen erős
testalkatú, középmagas fickó volt, akinek szeme miskolc fele kerülte meg budapestet, így
rohadtl nem tudtam, hogy most engem figyel, vagy a mellettem álló tuját.
- Hozzád beszélek, csak kancsal vagyok! - oldatta picit a helyzetet, de nem volt időm
lereagálni, mert már jött is elő a konyha végéből egy olyan csávó, aki a nyugati előtti
aluljáró drogos tolvajaira emlékeztetett. Ő volt a Jancsika és nem árult zsákbamacskát a
gondolatairól, kekec felhangon jelentette ki a nyilvánvalót, miszerint én volnék az a híres
neves pincér, akiről a Gyula állandóan pofázik, meg, hogy már három nyarat lehúztam ott.
Mivel realizáltam, hogy a konyhán idén nem fognak szeretni, így kifelé vettem az irányt, ahol
egy bájos pöttyös ruhás kislány álldogált, a pultnak támaszkodva és a tálcát tartó kezéből
én okosan ki is kikövetkeztettem, hogy bizony ő lesz a felszolgálóleány. Orsika néven
mutatkozott be a győri szépség, ilyen kis alacsony, kacér kislány, ám a kezdeti
szimpátiámat sikeresen felrúgta azzal, hogy ő is beszólt. A hírem megelőzött. Egyszerre
volt imponáló és idegesítő is, mert nem tudhattam, hogy miket hallottak rólam, illetve
egyértelmű is volt számomra, hogy a hallottak alapján nem kedvelnek túlságosan. Nem
próblémáztam a dolgon, tudtam nagyon jól, hogy a saját nyaramat nem fogja még egyszer
elbaszni valami Bagi féle idegbeteg. Fogtam magam és jókedvűen összesöpörtem azt a
dzsuvát, ami ránézésre több hetes lehetett a placcon és lepókhálóztam. Egykedvű
elfoglaltságom alatt Gyula bá’ is megérkezett, akkora örömmel fogadott, mintha csak valaki
nyelvvel ingerelné a prosztatáját. El is sztorizgattunk vagy éjfélig, de azonnal lejött
számomra, hogy a csávó nagyon össze van zuhanva. Konkrétan fogyott vagy húsz kilót, az
arca beesett volt, mint a Hulk által dobált személygépjárművek és valahogy az a régi,
ravasz, csibészség is hiányzott belőle. Megkeseredett volt, mint a hat napja a tőke mellett
eltaposott szőlőfürt és még a mocskos tréfáim sem tudták előhozni belőle a felhőtlen
nevetést. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baja, de nem igazán akart válaszolni.
Másnap beszerveztem a panzióban velem dolgozó egyik szakácsot is a Gyula Művek
pizzériájába. Botond jó gyerek volt, csak picit lassú, de a stikkjei miatt simán passzolt ebbe
az univerzumba. Mivel előtte is jóban voltunk, így adta magát, hogy a szokásos sátramat
megosszam vele. Egy kishölgy érkezett még a Solya, igazi kis díva volt a maga tizenhét
évével, ráadásul rendesen hátrányos helyzetű, mert hargita megyéből importálták
fehérvárra, ne kérdezd hogyan, de ott volt kollégista. Minden város lánykolesze mellett a
tanítási időkben fellendül a tér és ragadozó lelkületű középkorú faszik grasszálnak arrafelé
az ezeréves tuning autóikkal. Nem csoda, a fejletlen kislányok simán gázolajat pisálnak egy
gyöngyház fényezésű, szélterelős autótól, aminek az alján még neonfények is világítanak.
Solya is ebbe futott bele, vagyis pontosan Robikába az autószerelőgyerekbe, aki hiába volt
harminc éves, nem problémázott a nála tizenhárom évvel fiatalabb kapcsolatán. Ráaádul
pont ekkor ünnepelték a négy éves évfordulójukat, ami egyéb kérdéseket is ébresztett
benne, de nem akarván tudni a választ, inkább hanyagoltam a további bájcsevelyt. Solya
ritka idegesítő picsa volt, mert ő úgy érezte, hogy neki mindig és minden jár. Gyula eleinte
teret engedett a picsáskodásnak, bár egyértelmű volt számomra, hogy azt önös érdekből
teszi, elég hamar ráunt. Gondolom nem volt szopi-szopi a tetőtérben, ahogy várta. Orsika
viszont ahogy teltek a napok, egyre aranyosabb volt, gondolom rájött, hogy az előítéleteivel
szemben, mekkora jó arc is vagyok valójában. Amikor összeállt a csapat és mindenki
álmosan kortyolgatta a kávéját, Gyula afféle szezonindító beszédet intézett hozzánk.
Elmondta a játékszabályokat, meg azt, hogy mivel mindenki elég fiatal, töredelmesen kéri a
dolgozókat, hogy munkahelyként tekintsenek elsősorban az étteremre, ha pedig minden jól
megy akkor ő sem fog a buli útjába állni. Kicsit keménykedős rész következett, amelyben
felsorolta, hogy bárminemű lopás, legyen az egy üveg sör, vagy éppen kisebb bankjegy
azonnali kirúgást von maga után, dörzsölt rókaként nem érdemes próbára tenni.
Eleinte még nem is volt gond. Minden ment a maga szokásos útján, jancsika udvarolt az
Orsikának, meg csak úgy hivatalból a Solyának is, Ákos pedig teljes mértékben leszarom
stílusban tolta a pályát, hozzáteszem szakmailag igen jól. Hamar kifigyeltem, hogy nem az
emberekkel van baja, hanem egyszerűen csak ilyen személyiség, rémesen nyugodt fickó
volt, de volt valami pszicho hajlam a szemében, ami miatt nem igazán akarta az ember
felidegesíteni.
A távolságtartás viszonylag sokáig tartott mind Ákossal, mind Jancsikával, így jobb híján, a
Botonddal korzóztunk az előszezon kihalt vízpartján. A jó emlékektől vezérelve átmentünk
fövenyesre, hátha diszkózhatunk egy kicsit, de abban az évben már nem nyitott ki.
A gyéren teljesítő első hetek rányomták a bélyegét a hangulatomra. Nem kimondottan
levert, hanem inkább kedvtelen voltam, az eseménytelen időszaktól, ami arra késztetett,
hogy kicsit edzzem az eltunyult testemet, így reggeli úszásokba menekültem. Borzalmasan
ment, mintha a karjaim ólomból lettek volna és minden egyes karcsapás iszonyú kínnal járt.
Napról napra próbálkoztam, de hiába feszegettem a határaimat, nem jutottam előrébb.
Átpártoltam a futásra, amelyben picit több sikerélményt szereztem, de a reggeli öt
kilométeres kezdeti kocogások, majd sprintek nem igazán kerültek összhangba az esti
talpalásokkal. Azért próbálkoztam. Az egyik hajnalban, ahogy éppen a nádas mellett
futottam, ismőrős arcot láttam láblógatva a stégen ülni. Ákos élvezte éppen a dzsojáját és
flesselve nézte a vizet. Lehuppantam mellé, ő pedig rám sem nézve csak felém nyújtotta a
spanglit. Onnantól spanságban voltunk. Nem kellettek szavak, mert értettem, hogy neki mire
van szüksége és, hogy a legjobbat akkor teheti vele az ember, ha békénhagyja. Nem
mondom, hogy tökéletesen meg tudom érteni az ilyen személyiségeket, de kárhoztatni sem
voltam képes. Attól a naptól, reggeli cigivel indult a legtöbb napunk. Ákos egész nap lájtosra
volt szívva, ami igen jó taktika volt a Gyula ellen, aki keserűségében képes volt mindenkit a
v faszságaival terhelni. Az öreg nem igazán vette észre, hogy a Tibi, a Bagi vagy a bajszos
Józsival ellentétben az új fiatalabb közegben nem igazán képes olyasfajta társra találni, aki
ujjongva röhög az újabbnál, újabb szarós, meg kurvázós sztorijain. Bár Ákossal közös hang
volt a gasztronómia és a borok szeretete, ami azért képes volt némi intellektuálisabb témat
is csempészni, az amúgy igen suttyó közegbe. Igazi illusztris társaság volt ez, mert a
Jancsika szalonnáci volt, a Solya egy lelencgyerek, erős apakomplexussal, az Orsika meg
csak simán egy tinikurva, a legrosszabb fajtából. Botond se volt semmi, de a maga módján
a legártalmatlanabb lény köztünk.
Az Ákossal való mások számára ismeretlen eredetű barátságunk, bár sokként hatott a
többiekre, idővel engedtek és ők is léptek az irányomba. Jancsika például úgy, hogy két
pohár sör után az egész élettörténét elmesélte nekem bő húsz perc alatt. Ritka
szerencsétlen egy csávesz volt bazmeg, mert kiskorában végignézte ahogy leég a családi
kecó, a szüleivel együtt. Bár jelentős vagyont örökölt, az intézetis évek hamar rányomták a
bélyegét a srác fejlődésére, mert mire odakerült, hogy tizennyolc évesen hozzá is fért a
pénzhez, annak a felét már rég elszórta hitelre, ilyen-olyan emberek jóvoltából, akik nem
éppen a legalitás határán mozogtak. A megmaradt lóvéból, a nagybátyja erőteljes
ráhatására, vett egy fullos pecót a körúton, meg még egyett szemben. Az egyikben lakott,
a másikat kiadta, meg még melózgatott is valamit, de a rossz társaság olyan, hogy
nehezebb szabadulni tőle, mint a déliben kunyeráló csövesektől. Valami nagy okosságot
találtak ki, amivel pórul járt, elég zavarosan adta elő, így logikát nem kerestem benne, de
az lett a vége, hogy az egyik lakás valami feka bűnbandáé lett. Jancsika egyből szaladt a
rendőrségre, vallomása és azt bizonyító erejű papírjaival két niggert is lesitteltek, de ez
csak olaj volt egy pislákoló tűzre, mert a kisrác fejére vérdíj került. Általánosságban
szkeptikukusan állok az ilyen sztorikhoz, de a csávó elég összeszedetten mondta el és az is
meggyőzőtt, hogy néha megjelent a nagybátyja, aki maga volt az újkori neonáci, csak
csinos kivitelben. A négerek fenyegetése után azonnal eladták a megmaradt kérót, a lóvét
pedgi hosszúlejáratú betétbe helyezték, a Jancsika meg szökésben volt és direkt olyan
helyeken melózott, ahol volt szállás is. A fizetését 80%-ban utalta a nagybratyesznak, aki
meg küldött egy elismervényt vagy mi a faszt arról, hogy a pénz a janika számlájára került.
Két meló között ott pecózott és valószínűleg innen vehette fel a faji felsőbbrendűségi
filozófiát. A nagybátyó bazmeg tényleg külön kaszt volt, hetente lejött megnézni, hogy
minden okés e az öcsivel. Valami full egyedi opellal járt, ilyen kabriós lófasszal. Izmos
mellén a derek vinyard tetoválásával. Ami full hiteltelenné tette az egész náciskodást, az az
újkori hipszer-juppie keverék öltözködés volt, mert a csávó valami nagymenő vállalkozó és
nem érezte problémának, hogy olyan meleg stylistje van aki az összes magyar zsidó
származású celebnek is dolgozott. Így vígan hordta a hh nadrágokat, meg a krokodilos
pólókat a legkülönfélébb lányos színekben, hozzá nem illő szittya magyar övtáskával. Kész.
Macbookján a háttér a birodalmi sas volt, a swastikával, a fedőlap pedig tele volt
vaskeresztes meg SS-es matricával. Egyszer mikor a nagybratyesz nem volt ott, akkor
megkérdeztem a Jancsikát, hogy ugyan nem-e zavarja őt így ideológialiag, hogy zsidónak
dolgozik, amit nem nagyon bírt fejben összerakni, mert állítása szerint ő még bibsit nem
látott csak, filmekben és azok ilyen fürtösek, meg minden és bár Gyulára a kapzsiság
rájaillik, de ezen kívül tuti nem az. Ennyiben hagytam a dolgot és bár mondtam neki, hogy
tán okos dolog lenne egy az érzékenység hajnalán, németekkel teli parton nem feltétlen
játszani a hitlerjugendet, nem igazán értette az összefüggést. A szemében minden német
ember elvtársa volt és kereste a kegyüket, hogy nácisodhassanak. Kész.
Ami még baszottul zavart a Jancsikában mármint, az ostobaságán túl, az a lányokhoz
fűződő viszonya. Az Orsikára olyan szinten volt rákattanva, hogy királyányomnak meg
hercegnőmnek hívta és amikor ezt mondta akkor ilyen full átszellemülten becsukta a szemét
és képzeletben valahol franciaország romjain smárolhattak, vagy nem tudom. Mindenesetre
Orsika le se szarta, csak annyira, hogy megcsináltatott vele mindent. De tényleg mindent.
Lábat masszírozott, lakókocsit takarított, ruhát mosott, enni hozott, inni hozott, cigit adott
egyszer pedig még a strandra is elfutott lángosért, mikor ez a hátlátlan kis kurva
megkívánta. Pedig Orsika tényleg durván tolta, épp elmúlt tizenhét éves és nagyon kereste
a kalandokat. Igaz nem nagyon jött össze neki, mert ha a vendégseregben valami faszi meg
is tetszett neki, a Jancsika tett róla, hogy az összes kanos fasz lefalcoljon. Emellé frankón
komolyabban tolta a dzsaját mint az Ákos és rövid időn belül a piavonalra is rá állt.
Volt egy hétvége amikor Solyához jött a faszija és mivel a válogatós kis dívának nem
akaródzott kocsiban, vagy a kemping fürdőjében dugni, ezért kikönyörögte kolleginájától,
hogy had’ aludjon ott a csávesz, meg pár órát este hagyjon majd nekik. Orsika szídta a
ribancot mint a kankós faszt, de ráállt a dologra, gondolván, hogy fordított esetben hasonló
szívességet kérhet majd. Viszont így ki kellett találni, hogy hol aludjon. A kis lakóban Ákos
és Jancsika volt, ott ha akart volna sem fért volna el, hiába ajánlott fel a jancsika, hogy ő
majd alszik a földön, vagy a lakókocsi előtt, nem téma. Ő inkább engem kért meg,
tekintettel a kétszemélyes matracomra, hogy elaludna ott mellettem. Nos, ahogy
mondottam vala, Orsika ritka nagy ribanc volt. Ezt meg tudta erősíteni eddig három vendég,
egy taxis, a parti büfés, a recepsiós srác kétszer a pulton, jómagam, a Botond de beszarsz
mert még a Gyula is a tetőtérben. És még csak három hét telt el akkor. Nem hiába kapta
meg a mindenki Orsikája nevet, amit eleinte rettentő megbántottsággal fogadott, később
pedig, hogy elfelejtse, hogy mindenki kurvának nézi, folyamatos piálosokba keveredett,
amivel csak azt érte el, hogy még több faszi megdugta. Még a kempingvezető magas fickó
is, meg két új gondnok srác partiban. Egyedül a Jancsika nem kapott belőle, pedig ha
valaki akkor ő vágyott rá igazán. Az egyik este különösen sok pia és egy meglepően
masszív cigi után, valahogy mégis bekerült a sátorba, méghozzá jancsikával, de baszki két
perc után futott ki egy szál bugyiban. Hát nem pont hősszerelmesünk vágyának
beteljesülésének pillanatában kapta el valami rosszul értelmezett felismerés, miszerint alig
pár hét alatt a kemping közel teljes dolgozói állománya végigment rajta és akkor még a
vendégeket nem is számolta. Úgy megzuhant, hogy hiába vettük észre a pucér maratont,
konkrétan nem találtuk, hiába indultunk szinte azonnal a keresésére. A Botond, az Ákos és
én egész éjszaka kerestük, de sehol nem találtuk. Kikérdeztük a Jancsit, hogy mi a faszt
csinált, mert bár nem feltételeztük róla, hogy bántotta vagy ilyesmi, sokkal inkább az járt a
fejünkben, hogy a bránert előkapva a csaj nevetőrohamban tört ki, ami miatt megpattant,
de azért éreztük, hogy súlyosabb lehet a helyzet. Én az évek tapasztalatai alapján, már
tudtam, hogy milyen rossz hatást válthat ki, egy egoista emberből az összezártság, a
folyamatos munka és ha még ehhez az is társul, hogy személynek pinája is van, akkor
előbb-utóbb, nagy-nagy hibákat fog elkövetni. A kemping ilyen téren egy zárt világ. Hiába
volt lehetőségünk esténként kimenni, lényegében kizárólag azokkal az emberekkel
érintkeztünk, akik bejártak az étterembe, vagy az étterem-kisbolt-vizesblokk háromszögben
volt a parcellájuk. Nem Orsika volt az első akiből a Gyula univerzum kihozta a kurvát és nem
is az utolsó.
Hajnal négykor találtam meg a kemping legtávolabbi sarkában a sírva remegő kiscsajt,
ahogy kezeivel kebleit takarva, a régi romos vizibiciklik mögött bujkált. Az ideg annyira
benne volt, hogy elsőre nem is felé nyújtott ingemet vette el, hanem az abból kikandikáló
doboz cigit. Teljesen össze volt omolva. Képtelen volt feldolgozni, hogy alig egy hónap alatt
konkrétan húsz plusz faszival volt együtt. A lehető leghumánusabb énemet vettem elő,
rávettem, hogy jöjjön velem vissza, mert aggódnak érte a többiek is és megígértem neki,
hogy kipaterolom a medveként durmoló Botondot a sátorból és velem alhat. Szépen
betakargattam, majd egy tonikkávéval némi életet leheltem bele és szigorúan vizet a
sátorba készítve engedtem, hogy kiöntse a szívét.
Kálváriája ott kezdődött, hogy a csúnyácska kislányból, a nőiesedés hajnalán, hirtelen
hattyú lett és elkezdték ostromolni a faszik. Jellemzően idősebbek, akik már túl látnak azon,
hogy a szőke haj és a csinos arc a csak tizenhat éves korig prio. Első szerelme valami
huszonöt éves csávesz volt, aki hanyagul a panelház tárolójában szakította le Orsika
ártatlanságát. Majd a védekezés nélküli aktus után ott is hagyta és soha többet nem
válaszolt a myvip üzenetekre. Ezt egy év volt feldolgoznia tizenöt évesen. A következő
faszinger már korban közelebb állt hozzá, ám két év járás után a srác egyetemre
kerülésével praktikusan dobta. Itt tartottunk időben, mert a kikosarazott lány úgy érezte,
hogy felejteni csak igazán akkor tud, ha mással foglalja el magát, ezért is jött a partra.
Beleesett abba a hibába, amibe nagyon sok hasonló helyzetben lévő társa, hogy lapátra
kerülését fasztengerben próbálta enyhíteni. Ők nem tudták, amit én igen, hogy ez legtöbb
esetben csak újabb, mélyebb sebeket hagy. És jelentkező férfiakból sosem lesz hiány, akik
a pillanatnyi gyengeséget szíves örömest kihasználják, hogy betömjék az űrt, meg mást is.
Olyan közhely ez, mint a régi filmekben a szalagavató utáni szex, amely valahogy minden
figyelmeztetés ellenére balesetben, verekedésben vagy terhességben végződik. Hiába volt
előttünk a sok elrettentő példa, nem tanultunk belőle.
Másnap Orsika erőt vett magán és minden büszkeségét magára húzva úgy kezdett el
dolgozni, akár egy sztahanovista. Ott volt, látta a pályát és pörgött. Teljesen ignorálta a
férfiakat, a füvet és az alkoholt is. Jancsika pedig minden este bánatosan kezdte el rázni a
répát és feszt hangoztatta, hogy hiába csak a hegye ért be, az attól még strigula.
Közben a Solya is kezdett meghülyülni, mert a faszijának folytonos éjszakai műszakjai
voltak hétvégente, amit nem igazán tudott mire vélni, mert ki a fasz szerelteti az autóját
szombat este. Az eleve irritáló teremtmény, csak még elviselhetetlenebb lett. Napjában
ötször öltözött át, random eltűnögetett, meg pitiáner összegek is kezdtek eltűnögetni a
kasszából. A díva napi öt outfitje, már vicc tárgyát képezte, nem csak köztünk, hanem a
visszatérő vendégek között is. Olyan ruhák voltak, amik konkrétan lefedték egy
kilencveneses évekbeli színházi darabokat előadó, öltöztetőnek a ruhatárát. A múlt giccses
báli ruhát simán váltotta délelőtt a haspoló trapéz nadrággal, amire a most ismét divatos
picsavillantó sortot cserélte trikóval, este meg megint valami alkalmi göncöt húzott magára.
Egyik este nagyon megelégeltük, hogy ismét eltűnt fél órára sminkelni, ráadásul megint
baszott se szólni.
Gyulával kitaláltuk, hogy beszopatjuk, mert már őt is irritálta ez a kisstílű picsaság. Ahogy
visszatért keleti parti reppernek öltözve, úgy egy pár percig hagytuk, hogy grasszáljon.
Gyula telefonhívást színlelve, úgy tett mintha valami über VIP vendéggel beszélné le az
asztalfoglalást. Ahogy letette a telót, mondta is, hogy az a nyeglefejű államtitkár jön a
családjával vacsorázni, terítsünk meg szépen a Solya meg vegyen fel valami csinos alkalmi
ruhát, de húsz percen belül érjen vissza. Bár a húsz perc fél óra lett, de a kiscsaj kitett
magáért. Vissza már valami tíz évvel ezelőtti, de még mindig mutatós olasz kiskosztümben
jött, ami rendesen kiemelte az amúgy nem szar alakját. Vártunk egy picit, majd Gyula
ismételt a tellával színészkedve előadta, hogy vám és pénzügyőrös összevont
munkavédelmi ellenőrzés várható, azonnal pakoljuk össze a teraszt. Olyan meggyőzően
adta elő, hogy a magassarkúban tipegő kisribanc futtában kapkodta össze a teraszról a
napernyőket, meg erejét megfeszítve rakta egymásba a flair székeket. A többiekkel csak
ilyen tessék lássék módon pakolásztunk, de a csaj az nagyon komolyan vette. Alaphangon
a terasz ki és bepakolása legalább 20 perces mutatvány, de akkor nyolc perc alatt
abszolváltuk. A kisribancról szakadt a víz, hónaljban úgy átizzadta a kosztümöt, hogy a
következő balatonátúszást simán csinálhatták volna a ruhából kifacsart vízben, a hirtelen
homlokgyöngyözés pedig olyan szintre kúrta a sminkjét, amin semmilyen micellás víz nem
segíthetett. Nem kellettek szavak, vagy nagy leleplezés, bőven elég volt egy ízes nevetés a
végén, hogy másnaptól Solya drága napi max kétszer öltözzön át.

Különös szimbiózis
Gyulával a kapcsolatunk már az első nyártól igen különös volt. Hiába volt egy kapzsi,
önelégült fasz, benne volt az fajta szeretet, amit ő sem ismert be magának, de ha a helyzet
úgy kívánta, akkor azért kijött belőle, ahogy a reggeli szimultán krákogás a cigi miatt.
Kedvezményezett helyem volt a birtokon, ez már az előző években is egyértelmű volt, de
abban az évben, amikor tényleg nem számíthatott másra, akkor még inkább. A sok
faszsága ellenére én tényleg tiszteltem, mert azon felül, hogy jogos üzleti érdekre
hivatkozva velem baszatta át a saját vendégeit, még nem felétlen jelentette azt, hogy
mindenkivel egy faszfej. Velem sem volt mindig korrekt, de ahogy minden társaságban van
egy olyan srác, aki a kocsmában a kör befejeztével bevállalja azt, hogy mindenkitől beszedi
a lóvét és fizet, pedig pontosan lehet tudni, hogy addig varázsol, amíg az ő köre kábé pont
ingyenben jön ki, azért bírjátok és elnézitek neki. Valahogy így voltam vele is, mert nem
értettem egyet azzal a ténnyel, hogy a belső fogyasztásaim rendesen túlárazottak lettek,
de elnéztem. A túlárazások néha drámai mértéket öltöttek. Első évben hatvan forint volt a
személyzetis kávé. Az utolsóban már 100, amit még gond nélkül benyeltem, de a néha
kikért pizza, vagy egy egy rövidekért, rendesen az étlapos árat véste be. Még az
áfatartalom is rajta volt, pedig más után se fizetett adót, nem hogy utánam. Ekkor kezdtem
ráébredni, hogy tán, lehet, hogy kinőttem a part ezen szakaszát és érdemes lehet valami
komolyabb után néznem, ha annakk a szezonnak vége. Fel sem merült benne, hogy
otthagyjam félidőben, még akkor sem, ha már nem éreztem magam olyan jól. Szavak nélkül
is tudtuk, hogy a köztünk álló kötelékben a betyárbecsület alap. A lehúzásaiért cserébe,
elkezdtem zsebrerakni azokat a jattokat, amikhez addig soha nem nyúltam. Ugye elviekben
az volt a szisztéma, hogy amit fizetésnél adnak a számla végösszege mellé, az a Gyulá,
amit pedig a kedves vendég a pincér kezébe, zsebébe vagy testnyílásaiba tol, na az a
csálingeré. Ez bár igazságtalan volt, mert a jatt 80%-a így a Gyulához vándorolt, de mivel
elfogadtam a játékszabályokat, így nem lázadtam. Nyár közepén járhattunk, a főszezon
előtt és a belső fogyasztást számolta össze éppen a bajszos, mikor megmutatta, hogy hol
tartok. Száz rugónál, ami lesokkolt. Néztem a tételeket, jéger 1200 forint, egy sör ötszáz.
Rá is kérdeztem, hogy ez mi a fasz, hiszen eddig még az volt a deal, hogy féláron megy
minden a személyzetnek, én pedig mint veterán méginkább kedvezményes elbánást vártam
volna, de a kapitalistája úgy döntött, hogy az új szisztéma szerint számol el. Ám legyen,
gondoltam magamban, viszont így nem voltam hajlandó lemondani arról a pénzről, ami
amúgy is engem illetne, mert én szolgáltam fel, én kaptam. És mivel kibaszott sokan voltak
és kibaszott sok jattot kaptam, ez a pénz nem volt elhanyagolható. Természetesen itt sem
teljes pályán játszottam, kizárólag a kiemelten nagy jattokhoz nyúltam hozzá, abból sem a
teljes összeghez. Jellemzően a jattok hét és tíz százalék körül alakultak, de elragadó
stílusom és csodálatos külsőmnek hála nem volt ritka, a húsz vagy akár harminc százalékos
borravaló sem, egy tizen-húsz rugó körüli számlán. Az pedig pénz. Erkölcsi és morális
aggályok nélkül tettem el a bankjegyeket, kínosan ügyelve arra, hogy a Gyula fejében élő
képlet, a forgalom-borravaló számításban még adja magát a végösszeget tekintve. Sőt, a
komolyabb jattokat még az Ákossal meg is feleztem, ha pedig a vendég azt mondta, hogy a
csapatnak szánja, akkor egyenlő arányban szét is osztottam. Gyula pedig még így is a
pénzénél volt, a szó klasszikus értelmében az üzlete, egy forinttal sem lett megkárosítva.
Nem magáért a pénzért csináltam, mert azt már akkor is leszartam, hanem mert így
éreztem igazságosnak. A Gyula viszont valamit megérzett, de nem konkrétan velem
kapcsolatban, hanem csapatszinten és az amúgy is kínos paranoiája sosem látott
méreteket öltött. Egész nap a személyzetet figyelte, ha valaki fogyasztott mondjuk egy sört,
akkor első dolga volt csendben lecsekkolni, hogy fel van tüntetve a belső fogyasztási íven,
de a random standolások és leltárkészletek ellenőrzésével is rendesen kiakasztott
mindenkit. Éjjelente, mint valami gollam kotorászott a konyhában és hallani lehetett, ahogy
az edényeket számolja és dobálja azokat, seggrészegen.
Ténylegesen kezdett megmakkanni. Sárkány szokásos leérkeztével ez csak erősödött és
az egymás iránti különös tiszteletünk sem úgy működött már mint régen. Teljesen
indokolatlan szóhasználat mellett ugráltatott és logikátlan feladatokkal látott el, hogy
véletlenül se tudjak leülni öt percre sem. Abban az évben, már feltűnt, hogy a régi
maximalista öreg, már lentebb adta az igényeit. Már nem volt gond a pókháló a sarokban,
nem volt gond az ökörnyál a szőnyegen, a koszos hamutálak, amik elmosva nem, csak
kiporolva lettek esténként. Egyre opálosabb borospoharak és vízköves aljú korsók között
dolgoztunk, de a tényleges lényegre, mint a cseppfoltos poharak, nem volt időnk a teljesen
irracionális elvárásai miatt. Meg is mondtam neki, hogy nem tudom mi a fasz van vele, de
saját érdeke, hogy leálljon ezzel és vagy hagyjon dolgozni, vagy csak ne álljon az utamba,
de ha nem veszi észre, hogy én neki lapátolom a pénzt, akkor baj van a fejében. Nem
értette meg.
A vendégek akkoriban főleg új érkezők voltak, a visszatérők elmaradoztak, pedig a
kempingben laktak. A konyhára nem lehetett panasz, de a Gyula személyére igen. Több
magyar törzsvendég akivel a kempingben összetalálkoztam, sértetten mesélték, hogy ilyen-
olyan tételek kerültek fel a számlára, azok is az étlaphoz képest túlárazva. Egy darabig ők
is úgy voltak, mint a simlis haverral a kocsmaasztalnál, de megelégelték és egyszerűen
átmentek máshova. Gyula mint valami petőfi vers mellékszereplője, a szálkát más
szemében meg lelte, de az önismeret, vagy neadjisten a gondolat szikrája, hogy esetleg ő
hibázott volna, na olyan nincs a kurva isten faszát. Eleve miért neki kéne alkalmazkodnia, ő
a főnök, a góré, a májsztró akinek nem tetszik az meg bőnyállal cumikázza le majd
nyalogassa fel a földről csirízes élvnedveit.
Hogy pontosan mikor tört el bennem valami visszavonhatatlanul, azt nem tudom, de azt
igen, hogy nem egyik percről a másikra érkező változás volt ez. Pedig mindent megtettetem
annak érdekében, hogy működjön a dolog, még a Botondal el is vittük a Gyulát füredre a
Helkába, ahol azon kívül, hogy szétbasztuk magunkat, tátott szájjal figyelte a go-go
görlöket, meg az amúgy is szabados felfogású partikurvákat. Mondjuk tényleg durva volt,
ahogy minden második lány neon franciabugyiban, vagy tangában rázta random pontokon a
diszkóban és erre csak rátett az a tény, hogy már akkor ezerötszáz volt egy caipiranha.
Másnap fejfájósan de ugyanúgy dolgoztunk, szerettem volna azt hinni, hogy a kis lazítás jót
tesz az öregnek, de csak olyan új faszságokkal jött, amik méginkább kiborították a
vendégeket. Például látta ám a diszkóban, hogy jóval több jeget használnak mint mi, amit le
is vezetett nekem fizikai szempontból papíron. A másodfokú egyenlet vége mégiscsak az
lett, hogy több jég egyenlő több profit, így folyamatában rám szólt, ha esetleg a 2dl-es
koktélban 1,5dl-nél több matéria volt. Ezek viszont csak pitiáner ügyeskedések voltak, a fő
probléma a beszédstílust jelentette. Először Jancsikával, aki mondjuk direkt provokált is.
Ezek olyan szinten szídták, hergelték egymást, hogy egy ízben még nálam is elszakadt a
cérna és fekete bőr, ortopéd cipőmet feléjük baszással jeleztem, hogy kibaszottul elegem
van:
- Jancsika a kurva anyád, tanulj meg tisztességesen beszélni a főnököddel, Gyula te vén
paraszt, te meg ha még egyszer román biorobotnak nézed az alkalmazottat, bizisten
rádgyújtom éjjel a kibaszott faházadat, hogy azon grillezzek mályvacukrot! - hogy tőlem
ijedtek volna meg azt kétlem, de ráébredni sikerült nekik, hogy a stílusukkal gond van.
Solya mint valami különálló kiscsibe, úgy sétált el az oscar díjas üvöltésem mellett, egy
picike kék fürdőruhában, merthogy szabadnapon volt. Beült a pulthoz, egy sörre és az volt
ez elképzelése, hogy picit pancsol, majd kifekszik és nagyon lebarnul. Ahogy a talpas
kehelyből szopogatta a habos nedűt, feszt folyvást belepofázott a dolgunkba és azzal
viccelődött, hogy ő bármikor dobbantana és akkor mi szarban maradnánk. Nem tudtam,
hogy honnan a kis geciből szopta ezt, meg egyáltalán, hogy jött ez képbe, de mondandója
igazságtartalmával egyetértettem, stílusával már kevésbé. Fortyogó dühöm kicsinyességgé
fajult, tán életemben először, s ennek hozományaként be is szerveztem a Botondot, meg a
mindenre kapható Gyulát, hogy baszkodjuk bele a vízbe a kis kurvát, tudja már kivel beszél.
Egyiknek se kellett kétszer mondani, úgy felkaptuk mint a lisztes zsákot, csak ez
kérlelhetetlenül kajabált, meg kapálózott. A mólóról bekúrtuk az amúgy fél méternél nem
mélyebb balatonba, sőt a Botond utána is ugrott, hogy ha esetleg béjvaccsolni kell, akkor ő
ott legyen. Kellett is baszod, a kispicsa olyan pánikrohamot kapott, hogy egy óra alatt sem
bírta a folyamatosan csukló, meg hörgő nyivákolását abbahagyni, de hát faszom, kellett
neki beszólni, főleg így, hogy nem képes kezelni a helyzetet. Pár óra elég volt, hogy tanyasi
párja megérkezzen a tuningverdával és felmondást követelve azonnal távozott is. A csávó
még megpróbált nekem erősködni, hogy ő bízott bennem, meg faszomtudja és pont én
bántom a csajt, de hát baszki felnőtt nő nem? Próbált még picit jampizni, hogy ő így meg
úgy lever, de a háttérben húsvágó bárddal csendesen pihenő Ákos amúgy is pszichó
nézése, megfelelő supportot biztosított a párbeszédhez, így végül senkiben nem esett kár.
Gyulával viszont vakartuk a fejünket, mert egy emberrel kevesebben lettünk, ami az
elkövetkező pár hétre nem jelentett túl jó óment. Orsika jött megoldással, méghozzá lehívná
a barinőjét, aki amúgy kocsmában melózik és simán vágja a pultozást, fröccsözést meg
még németül is beszél. Minden fasza, meg van mentve a főszezon gondoltuk mi.
Csillácska másnap érkezett és hál’istennek semmi vonzót nem találtam benne, ami miatt
esetleg kényelmetlen pontok jelenhetnének meg a munkavégzés alatt. Viszont Orsika
megőrült. Ezek ketten olyan szinten maxolták ki a picsaságot, hogy szavakat is maximum a
kelemen anna, meg a vajna timi közös könyvének tárgymutatójában találhatnánk. Először is
elkezdtek versenyezni, hogy ki tud több faszit összeszedni. Ez számomra valami teljesen
disztopikus dolognak tűnt, hiszen gondoltam én, hogy oké, hogy mi faszik vagyunk olyan
beteg, perverz állatok, hogy strigulagyűjtésre adjuk a fejünket, nadehogy ugyanilyet
csináljanak lányok? Ráadásul ez a két kislány? Nem is értettem és már nem is akartam.
Csak elszomorodtam mikor láttam, hogy újabb és újabb faszi fordul meg a lakókocsiban,
nem ritkán naponta több is. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így régi jó barátomhoz, az
alkoholhoz nyúltam. Nem a pinairigység vezérelt, vagy szomorított el, hanem maga a
kurvásággal teli mindennapok. Meg is érett bennem az az időszak, amikor minden nőt
konzevkensen kurváztam. Minden nő kurva! Mondtam én, mire a Gyula néha
visszakérdezett, hogy mi van azokkal akik feleségek, de arra csak az volt a válaszom, hogy
egzisztenciális kurva!
Pont ebben a szerencsétlen időszakban ismertem meg Danát és lolo ferrari méretű
barátnőjét Petrát. Tinik voltak, 14-5 évesek max, persze eresztettek már annyi levet, hogy
csússzon, ha esetleg arra került volna a sor, de én telibe szartam. Mint az unatkozó
tinilányok, minden nap jöttek oda hozzám, hogy produkálják magukat én pedig minden nap
elküldtem őket a halál redvás, túrós faszára gombát keresni, de ez még mintha imponált is
volna nekik. Folyamatosan a társaságomat keresték én meg mint valami besavanyodott
öreg, állandóan elküldtem őket a picsába, a lehető leggusztustalanabb módon. Mindenből
elegem volt. A Jancsika továbbra is balfasz volt, a Gyula továbbra is geci volt mindenkivel,
ráadásul neki is kezdett elege lenni abból, hogy a fél északi part megbaszta a
pincérlányokat, emellett még a Sárkány is baszogatta, meg felügyelte, így basztak a
königes kiruccanásoknak. Ákos csak simán leszaromba tolta, Botond is egyre inkább
begubózott, a két kispicsa meg már elérte a 20-22 strigulát fejenként, bő két hét alatt.
Csak a végét vártam és kezdtem egyre cinikusabb lenni mindenkivel. Nem csak
munkatárssal, hanem vendéggel is. Nem érdekelt senki nyomora, nem érdekelt az sem,
hogy pókháló meg kosz van. Reggel felkeltem, senkihez nem szóltam, csak amit muszáj
volt. Minden nap szétbasztam magam alkohollal és füvet toltam, hogy tudjak aludni. Abból
se sok sikerült, tán 3-4 óra naponta és isten áldja a tényt, hogy akkor még nem ismertem
azt a csodálatos amfetamin nevű hölgyeményt, mert bizisten, hogy annyit toltam volna, hogy
egy héten belül megállt volna a szívem. A pia igy is sok volt. Akkoriban kaptunk rá a
kamikaze koktélra, ami nem okozott brutál fejfájást, a friss lime miatt meg itatta magát.
Rohadtsokat ittunk. Kettő háromnegyed literes üveg minden nap elment, de inkább három.
Nem csak én toltam, Gyula és Ákos is rákapott. Csak kérdeztem, hogy rázzam, ők meg
bólintottak. Reggel tíz volt? Leszartuk. Csak ráztam a shakert, a zörgött, a tiszta vodka
pedig zavaros elegyet képezett, a lime rostos levével. Nagyon bírtam a piát, öt-hat ilyen
koktél még a szalonspiccre se volt elég, pedig volt benne három deci tömény alkohol. Ezért
többet ittam. A belső fogyasztásos számolócetlimen naponta simán megállt tíz-tizenkét
strigula is ebből. Estére már csak kóvályogtam, de annyira részeg sose voltam, hogy ne
tudjak kiszolgálni.
Egyik reggel a parton ülve sajnáltattam magam, miközben épp cigit tekertem. Ákos késett
én pedig rohadt pipa voltam ezért. Hiába volt magának való kis pszicho a csávó, a jelenléte
megnyugtatott. Valami olyasmit sugárzott magából, hogy szarni az életre, mert a jelenlegi
helyzet úgyis csak átmeneti. Nélküle illetve, a fizikai társasága nélkül nehezen tudtam
osztani ezt a véleményt. Amikor lehuppant és átvette, csak rámmosolygott, hogy jó híre
van. El nem tudtam képzelni, hogy mi a faszom jó híre lehet, de már bele is kezdett, hogy
Veszprémben van valami csehó, amit harminchárom százalékban ő fog csinálni, ha van rá
lóvém beszállhatnék én is ugyanennyivel. Jó kis hely, egyetemhez közel van és a közgázos
parasztok meg amúgy is szeretnek inni, plusz nem elhanyaholható mennyiségű picsa is van
ott. Számolgattam és úgy voltam vele, hogy miért ne. Ez pedig tényleg felvillanyozott.
Másnapra le is zsíroztuk Gyulával, hogy had’ kapjunk szabad délelőttöt és este zárás után,
elhúztunk Veszprémbe, ahol az Ákosnak kecója volt. Boroztunk egy kicsit meg fos zenét
hallgattunk és arról beszélgettünk, hogy hogyan csináljuk majd a saját krimót. Az volt a
mondás, hogy ő viszi a konyhát, én a placcot és a harmadik fél, aki az ingatlant adja, nem
csinál semmit. Fejben összeraktunk egy étlapot, meg valami olyan stílust, ami sem kirívó,
sem pedig unalmasnak nem mondható, de íve van. Papírformában jól nézett ki.
A reggel viszont hamarabb jött mint szerettük volna, így muszáj volt valamennyit pihenéssel
tölteni. Reggel azonnal húztunk a helyre és tényleg nem volt szar. Pici beltér, nagy terasz,
egy ebéd alatt simán leült harminc ember. Teljes mértékben elképzelhetőnek tartottam,
hogy ezért fogom áldozni az elkövetkező pár évemet. Miért is ne? A papírozás hamar
megvolt. Azt is megbeszéltük, hogy szeptember elején kezdünk, hogy az egyetem
regisztrációs hetére már kibaszhassuk a nyitva táblát. Felvillanyozva dugtam ki a fejemet
Ákos kabriójában, ahogy tűztünk visszafelé a partra és még dél sem múlt mire
visszaértünk. Kezdeti lelkesedésemet az sem tudta szétbaszni, hogy megérkezésünk
pillanatában az Orsika az egyik férfi mosdóból jött ki piromkodva, egy őszhajú kéjencképű
fickó társaságában. A pulthoz érve már kevertem is a citromos vodkánkat, amit az ünneplés
miatt unicummal kísértünk le. Aztán még egyel. És még sokkal. Mire észbekaptam már túl
voltam legalább tíz röviden meg egy akkorára tekert gandzsán mint egy kubai lónak a
fasza. Teljesen szétestem. De nem csak én, hanem mindenki. Konkrétan Gyula szuperman
pózban fetrengett az asztalon, ami alá sárgás, epés színű csomagot pakolt, hatalmas
krákogások kíséretében és a maradék családos ember is inkább kikérte a számlát. Ákos a
lakókocsijában fetrengett és szerencsétlen Jancsika vágta csak szarrá a kezeit, ahogy
próbált szerény képességeivel helyt állni a konyhán. Közben pedig csak gyűltek az emberek
és gecinagy úszás lett a vége. A Sárkány már nem is tudom hol lehetett, annyi volt csak
bizonyos, hogy az étterem közelében nem. Gyula a nadrágjának a seggfelőli oldalán
lezserül becsúsztatott brifkóval nyomta, forgott kettőt, majd hányt mégegyet és inkább
odaadta, hogy ő felmegy, mert nem bírja. Egyedül Orsikában bízhattam, de ő meg épp
valami szépfiút szopott a barátnjővével együtt, így konkrétan baszhattam az egészet. Nem
tudom mi történt, csak az rémlik, hogy a brifkóban legalább három kiló volt már, amit így
este szedtem össze és pontosan tudtam, hogy legalább két asztal is meglépett fizetés
nélkül, megelégelve, hogy több mint egy órát vált a számlára. Nagy nehezen a Gyula is
lejött, sikerült valahogy életet lehellni magába. Átvette a számolás jogát én pedig rettentően
hálás voltam érte. A csajok sehol nem voltak, illetve annál inkább meg voltak, mármint
baszva, mert konkrétan mikor kicsit lecsendesedett a tömeg, akkor Gyula a
lakókocsijukban találta meg őket, ahogy éppen picsarészegen röhögcséltek egy
szerencsétlenül fekvő csávón, aki még nálunk is részegebb lehetett. Ez volt ugyanis a
mosoly tárgya, a csávó fel nem álló pénisze. Ez a két kis ribanc egész fotósorozatot
rittyentett a csávó kómás fejével, meg összezsugorodott hímtagjával. A bizarr bulinak Gyula
vetett véget, azzal, hogy karjánál fogva kiráncigálta az alvó tagot, az Orsikát meg a
mellénél fogva próbálta kiráncigálni. Az utóbbira baszott rá.
Közben én nem tudtam fizetettetni, emberek tömkelege ordított velem, vagy álltak fel és
távoztak fizetés nélkül. Én pedig hiába kerestem, Gyulát sehol nem találtam, nem ismervén
a Gyula univerzumhoz is rendkívül perverz szituációt, ami tőlem húsz méterre zajlott a
lakóbuszban. Teljesen összetörtem és tehetetlen kínomban, nyűgömben elkezdtem a
szennyest behordani az asztalokról. Hogy az alkohol, hogy a narkó vagy a keserűség
vezérelt, nem tudtam, de minden poharat amit elmostam a hátam mögött elhajítottam a
gecibe. Már vagy négy garnitúra talpas stellás poharat zúztam össze, mire kiért a Gyula,
aki látván idegtől remegő arcomat, nem is igazán forszírozta, hogy mi a fasz bajom lehet.
Felvette a pálya maradékát és próbálta még így kapatosan menteni a menthetőt. Amikor ő
is végighallgatott vagy nyolc családot, akik vagy a felszolgálásra, vagy az ételre vagy pedig
az egy órája érkező számlára vártak, benne is eldurrant valami. Idegből kitépte a brifkót a
seggvályatából és az ég felé dobta, majd szürreál hókuszpókként toporzékolt a földre eső
műbőr tasnin. A közel fél millára duzzadó bankjegyek pedig úgy szálltak a szélben, ahogy
szilveszterkor a konfetti.
Másnap mind a Botond, mind a két kis kurva felmondott én pedig ott álltam egy helyben és
gecire nem tudtam mit mondani, tenni. Gyula várta volna, hogy az ő pártjára állok, a lányok
és Botond pedig az övére. Orsika ráadásul képes volt azzal hergelni az amúgy is feszült
közösséget, hogy bekiáltotta, hogy ha a főnökúr nem fizet a bérére száz kilót, akkor
feljelenti erőszakért. A helyzet megoldhatatlannak tűnt, tőlem várták az igazságot. Beszari
kis féreg voltam abban a percben, aki a konfliktuskerülés miatt inkább látványosan elhúzott
a picsába. Legszívesebben mindnek a fejét pépesre vertem volna, addig míg a koponyájuk
olyan szilánkosra nem törik, hogy még egy herendi porcelángyár egy teljes műszakja se
tudjon vele mit kezdeni. Beteges vágyat éreztem az iránt, hogy magukra kenjem a vérüket
és a kihúzott beleikből fűzzek magamnak nyakláncot, a fogaikat pedig egyenként kitörve
hajítsam el a Balatonba, hogy párezer év múlva hátha valami régészeti leletként tárják majd
fel, összeomlásom emlékén. Gyűlöltem mindet, mert a lányok a kurvaságukkal kivívták
minden ellenszenvemet, Gyula pedig nemtörődömségével és azzal, hogy annyi pénzt dobott
ki az ablakon csak azért mert ő mérges volt, amennyiért én egész nyáron gályáztam.
Elegem volt és legszívesebben én is elhúztam volna, de adott szavam és a magam elő
tűzött célok kötöttek. Pár hét volt már csak hátra. Az pedig csendben telt el.

Minden kapcsolatot megszakítok a Gyulával

A nyár véget ért én pedig Veszprémben próbáltam szerencsét, később pedig Budapesten.
Mondják, hogy az idő megszépíti az emlékeket és én magam is beleestem ebbe a hibába.
Gyula minden faszsága ellenére egy kedves és amúgy jóindulatú, de simlis fazon maradt a
számomra, akivel el lehet röhögni minden disznóságon. Olyan fajta ember, aki havernak a
legjobb de, hogy főnök legyen, inkább a vizipaci túrós faszát szopogatnám napokig.
Következő évben ő sem hívott, én sem akaróztam. Egy év is eltelt már, mire először
meglátogattam. Nem sok időre csak egy délutánra. Nem is beszélgettünk sokat, akkor is
inkább csak olyan feszengős témákról, amiről az elvált szülők kötelező körként, a gyerek
ballagásán. Évekig nem is néztem felé és próbáltam tényleg arra emlékezni, hogy mennyit
adott nekem a part. Például tizennyolc évesen frankón alkoholistává tett, mert a negyedik
nyaram után még vagy két hétig ittam és borzasztóan nehéz volt leállni azzal, hogy a hatkor
kelés után, ne ugorjak le az egyik késdobálóba egy vodkáért. Vodka, kávé, cigi azaz a
bajnokok reggelije, anélkül még szarni sem tudtam elmenni. Szerencsére a fűről hamar
lállítam főleg, hogy nem is ízlett és folyton elzsibbadt a baltérdem. A piáról viszont nehéz
volt, mert az új munkahely, ami hiába volt saját biznisz, ugyancsak erős stresszfaktor volt.
Pár éles váltás, kudarc és magánéleti faszságok ráébresztettek arra, hogy ezt be kell
fejeznem és ahogy a kocabagósok öt év után leteszik a cigit, úgy tettem le én is a piát.
Egyik napról a másikra. Persze évekkel később már megtanultam módjával inni, ami inkább
azt jelenti, hogy csak alkalmanként iszok de akkor nagyon. Amúgy is öregszem.
Évek teltek el és Gyula óvatosan érdeklődött. Közben világhírű blogíró lettem és ez persze
Gyula figyelmét sem kerülte el. Fel-fel hívogatott, transzikról, meg óriásmellű nőkről
küldözgetett viccesnek ítélt képeket, vagy éppen felhívott, a König újranyitását követően,
hogy micsoda ribancok vannak ott, még a seggből-szájba is mehet, de ezeket mindig
végighallgattam egy botoxolt arcú szépségkirálynő jelölt rezignáltságával. 2014-ben viszont
felhívott, mert megkért bizalmasan, hogy segítsek be neki egy hétvégét. Ő nem lesz ott
mert megy családdal fasztudja hová, kéne egy ember akiben megbízik. Óvatosan jeleztem
neki, hogy sosem hallottam még a megbízik szót személyemmel egybekötött mondatban
ilyen hangsúllyal tőle, szóval mit szívott mert én is kérek, de nem ő komolyan gondolta. Én
pedig lementem segíteni neki. A régi magyar vendégek a kezemet csókolgatták és
gyémántokat dugtak a zsebembe, úgy örültek nekem és valami távoli érzésfoszlány
elkapott a régi életérzésből, de tudtam, hogy csak a nosztalgia által megszépített amúgy is
döglötthal szagú miliő van hatással rám. Mikor másnap Gyula átvette a boltot, akart adni
valami pénzt, de nem fogadtam el, elétoltam a vonatjegyemet, hogy ezt fizesd ki azt csá,
van pénzem, a tiéd nem kell, haverságból jöttem le. Az öreg zsidója nehezen tudott ezzel a
hozzáállásal mit kezdeni, de rá egy évre ismét felhívott, hogy lesz valami grósze musik
ábend valami rocker koncert, ami egyben tánczene is, a kempingben imádják őket, lesz ott
vagy kétszáz ember és kéne help, megfizet. Ezzel a megfizettel azóta is ki lehet kergetni a
világból, mert rengeteg ember egyszerűen képtelen megérteni azt, hogy nem mindenki egy
pénzsóvár fasszopó, aki az anyját is eladná tíz rugóval többért és bár nem arról volt szó,
hogy kibaszott gazdag voltam abban az időben, egyszerűen helytelennék véltem azt, hogy
egy régi havernek pénzért segítsek egy-egy napot. Persze igent mondtam.
Már a leérkezésem is vicces volt, mert olyan tízre ott voltam, de elbújtam a part melletti kis
padon, és dobtam egy sms-t a Gyulának, hogy szorri, nem tudok menni, most keltem
seggrészegen és itt van valami kurva az ágyamban, az asszony meg mindjárt hazaér.
Nézem-nézem a placcot, a Gyula törölgeti a szemüvegét, fogja a fejét, először hangosan
röhög, utána meg elkezd átkozódni, de nem vártam meg a végkifejletet, inkább odamentem,
mielőtt elviszi az agyérgörcs vagy a légszomj. Rég örült nekem annyira, mint akkor.
A délelőtt sztorizgatással telt el, meg azzal, hogy realizáltam, hogy az utolsó nyaramon
felállított amúgy is alacsony mérce a kosszal és egyéb higiéniával olyan szintekre süllyedt
amit nehéz lenne leírni. Kibaszott undorító pókhálók mindenhol, a poharakba én belepisálni
se mertem volna, az instant szifiligyanú miatt, de az asztalok voltak a csúcspontjai az
egésznek, amik retkesebbek voltak, mint egy devecseri romaaszony lábujjköze. Ki is
csődítettem a két felszolgálósrácot, akik bazmeg háromnegyedes farmernadrágban meg
pólóban szolgáltak fel, hogy most ezt az egészet végigcsiszitüljük, addig innen sehova. Meg
is jegyeztem a mesternek, hogy nesze bazmeg fehér ing, meg hangedli, de erre csak
legyintett, hogy már így is nehéz munkaerőt találni, hagyjam csak a faszba.
Délután megérkezett a rockerbrigád, színpadot eszkábáltak, meg sört vedeltek és közben
befutott Sárkány is, aki úgy ugrott a nyakamba, mintha rég nem látott szerelmesek lennénk
és nem mintha nem próbált volna meg a konyhában leszopni előtte nyáron erőszakosan,
majd nem fenyegetett meg, hogy ha nem kúrom le akkor kirúgat, mikor a Gyula részegen
aludt és mikor elutasítottam nem baszta hozzám a camparis üveget, de hát a nők állítólag
eleve furcsán emlékeznek vissza az erőszakos dolgokra, így ezt dolgot nem róttam fel neki
az egyenjogúság jegyében.
Mindenki sokat ivott. A zenekar, a szakács, a felszolgálók, a Gyula és a Sárkány is. Kivéve
én. Apropó, az első nyáron megismert Tibi, legifjabb hajtása a Szandika is ott tolta mint
konyhalány. Beszarsz mi? Ráadásul egész jó bula volt, Gyula állítólag le is varrta, de lehet,
hogy ez csak hencegés volt számomra. A Sárkány viszont már szalonspiccében elkezdett
basztatni. Olyan random beszólásokat intézett, amik random LSD tripnek tűntek az
éjszakában, majd Mikor már a Gyula is rászólt, hogy fejezze be akkor kezdte csak el
igazán. Mindkettőnket ekézett, hogy mi mekkora spanok vagyunk, miért nem költözünk
össze. Nem is értettük. Bennem viszont egyre erősödött a félsz, mert aznap úgy volt, hogy
az ő kecójukban alszok, ami egy szoba, plusz fürdő-wc az étterem emeletén és biztos
voltam abban, hogy a picsa hisztizését én nem kívánom egy szobában hallgatni. De nem
hagyta abba. Olyanokat mondott, hogy én az ő csicskájuk vagyok és úgy ugráljak ahogy ő
fütyül, nekem baszkodta a tálcákat, meg az ételeket, hogy ezt vigyem jobb egyre meg
ilyesmi és hiába néztem kérdőn a Gyulára, hogy ezt most akkor mégis hogyan a faszomba
képzeli, abban a percben ő lett konfliktuskerülő féreg. Nem szállt szembe az asszonnyal,
pedig teljesen mindegy lett volna, mert ekézte őt is. Néhány asztaltársaság már bőven túl
volt vacsorán, így a fizetéseket szerettem volna intézni, de ismét belefutottunk abba a
visszatérő dologba, hogy Sárkány inkább a hatalmas picsáját meresztette valahol és
beszélgetett, de a brifkót nem volt hajlandó odaadni, nehogy ellopjam. Itt telt be a pohár,
mert bár sosem tartottam magam erkölcsös embernek, de Gyulának és közvetve az ő
családjának milliós nagyságban okosítottam úgy, hogy abból nekem egy fillér plusz pénzem
sem volt abból, csak a Gyulabácsi elismerő szavai mint fizetség. Az pedig, hogy én az ő
pénzüket valaha is kivegyem olyan szinten sértette az amúgy is felpaprikázott lelkemet,
hogy muszáj volt az unicumért nyúlnom. Szerencsére egy elég volt és nem a gömbkólás
üveget törtem szét a Sárkány fején. Leültem a bárhoz, rágyújtottam és telibe szartam, hogy
a vendégek akarnak valamit. Gyula érezte, hogy nincs minden rendben, ezért mentette a
menthetőt és turbó fokozaton tolta a fizettetést, meg az új rendelések felvételét. A Sárkány
viszont nem hagyta annyiban. Volt pofája a ribancnak odajönni hozzám és kérdőre vonni,
hogy én mit képzelek magamról, hogy itt meresztem a seggem mikor ennyi a vendég és
még meg is fejelte ezt olyan beszólásokkal, hogy csicskahopp. Nem éreztem dühöt pedig
akartam. Azt akartam legbelül, hogy elboruljak a gecibe és addig üvöltsek és tomboljak a
dagadt picsa vérében, amíg valami kékvillogós disznó el nem vezet bilincsben. Képtelen
voltam rá és csak néztem magam elé, kizárva a külvilágot. Megvártam míg vége lesz. Be
akartam kéreckedni a zenekar turnébuszába, amivel pestre mentek vissza hajnal kettőkor
de nem fértem be. Gyula egy darabig erősködött, hogy menjek fel, a Sárkány már alszik,
nem lesz gond, de én csak mosolyogtam és azt hazudtam, hogy ledumáltam a szakáccsal,
hogy az ő lakókocsijában alszok majd. Fogtam két doboz sört, meg egy fél litykós vizet és
szépen csendben elsétáltam a kemping szűk utcáin, örökre elbúcsúzva a padoktól, az
illatoktól, a játszótértől és mindentől ami a parthoz kötött. Még három órát csöveztem a pici
falu, húgyszagú vasútállomásán és kapkodva nyúltam az emlékeimben azokba az
foszlányokba, amikor én ezt az egészet szerettem és vártam és az sem zavart, hogy át
vagyok baszva és egy fillért nem keresek. A két sör hamarabb elfogyott mint vártam és
csak mondogattam magamban, hogy kellett ez már nekem. Azzal nyugtattam magam, hogy
lényegében még hálás is lehetek a Sárkánynak, amiért ráébresztett arra, hogy olyan ember
aki nyerészkedett rajtam valaha, az sosem fog barátként tekinteni rám, még akkor sem, ha
időmet és energiámat áldozom azért, hogy neki több pénze legyen, hálát, ellenszolgáltatást
nem várva. A vonatból kinézve, még utoljára megcsodáltam a partot, amin a vöröses,
narancssárga nap megtört és hiába a tizenpár év, a biológiai órám jelzett, itt az idő. Ki kéne
nyitni.

Köszönetnyilvánítás
Szeretném megköszönni a türelmet, első sorban páromnak, aki nagyon türelmes velem az
élet minden területén, többek között a könyv írása alatti időszakban. Jobban szeretlek mint
a tyúkoskólával szervírozott kokaint és köszönöm, hogy jobb emberré válhatok melletted.
Köszönöm Balázsnak, aki azon kívül, hogy feszt fikázza a blogot, mindig képben van minden
posztommal és rengeteg tanácsot ad, amikből okulni tudok. Köszönöm nektek,
olvasóimnak, hogy akkor is basztattok, ha fél éve nincs új írás és az őszinte örömöt, amikor
van.
Köszönöm Patreon támogatóimnak: Adam Dallos, Attila, Avatarus, Balazs Farkas, Balazs
Steiner, Balint Havalecz, Balint Nemeth, Balázs Varga, Barnabás Szendrődi, Batik Mate,
Borbély László, Botos Gergely, Csaba Valyko, Csaba Zsikla, Disznósrác, Dániel
Krajcsovicz, Dániel Rapp, Dávid Lovas, Egei Vencel, Ezüst Moly, Gabesz Jakab, Gabor,
Gabor Isodoh, Gergely Molnár, Gergo, GK, Gráczonyi Balázs, Gábor Ambrus, Gábor
Sógor, Hanghullám, Henriques-Endrődi Judit, Katamori, Kenyeres Gellért, Kovács Eszter,
Kovács Gergő, Kristóf Gergely, Kristóf Szolnoki, Laszlo Kiss, Lednyiczki Richárd, Lovasi
Dániel, László Kresák, Matyas Csefalvay, Merényi Szabolcs, Misel Juhász, moontheia, Neo
Viking, Norbert Németh, Páli Szabolcs, Péter Bogdan, Péter Kulcsár, Róbert Horváth,
Simon Zsolt, Szabina Nagy, szabopal, Szántó Gábor, Székely Márton, Széll Bence, Sándor
Diriczi, Tamás Rácz, Tibor Molnar, Tomori Zoltan, Tóth Csaba, Valko peter, Varga Zoltán,
Veres Balázs, Viktor Franko, Viktória Török, Vincze-Boskó Krisztián, Vinze Gábor, Weisz
Zoltán, Zoli Csányi, Zoltan Hetei, Zoltan Ronai, Zoltán Dubicz, Zé, Ábrahám Bence és nem
utolsó sorban Ádám Mányoki.
Köszönöm és remélem mikor erre az utolsó lapra értek, úgy érzitek, hogy megérte várni.
Ölelés és ne felejtsétek: A hányás nem jelent kizárást!