You are on page 1of 66

Első bégetés Bárány Bertalan az apja. Borbála az édesanyja, s tudja fű-fa-kismadár: ő meg Bárány… (be-e-e) Bárány… (hát te tudod-e?

) Bárány… (mi is a neve?) Bárány Boldizsár. Mint a hó, fehér a gyapja, van cipője, zöld kalapja, vállán uzsonnáskosár, iskolába mégse jár, csak az éren, csak a réten, a tónál, a faluvégen meg az erdő hűvösében futkos, kóricál, Boldizsár, Boldizsár, Bárány Boldizsár. Bertalan, az édesapja, nem ezt a példát mutatja, sürgölődik untalan, mindig tenger dolga van, mert hogy kovács Bertalan. Üti a pörölyét – csattan. Nyomán a szikra kipattan, száll a szikra, száll, mint a fénybogár, dübörög a pata, fut a sok paripa, csattog a kalapács,

kalapál a kovács. Megpihen ebédre, beül a konyhába, csillog az edénye, úgy várja Borbála. Amikor jóllakik, akkor se nyughatik, dehogy ül egy helybe, bemegy a műhelybe. Dolgozik Bertalan, mindig jókedve van: csattog a pörölye – csatt! jó volt a derelye – csatt! Dagad a köténye, alig fér beléje s munka közben dudolász Bertalan kovács. Látod ott a ludakat? Falu végén kis patak, fodros tükrén ringanak, mint a csolnakok. Lúd Lőrinc most érkezett meg, köszönget az öregeknek, kíván jó napot. Szárnya alatt palatábla, pirul minden tolla szála, azt mondja, az iskolában jó jegyet kapott, szépen olvasott. „Nagyra nőjél! – mondja bátyja. – Vártunk tejfeles tokányra, itt a villa, itt a kés; moss kezet, de el ne késs!” Vízen abrosz, rajta tálka, abban tejfeles tokányka, ennék Lúd Lőrinc családja, ennék ám, csakhogy hiába, mert egy kő úgy eltalálja, hogy cseréppé hull a tálka,

a szép abrosz elsüllyed, tejfel festi a vizet, ha ki enni még akar, merüljön le, mint a hal, mi a tokányból maradt, ott úszik a víz alatt. Az eltűnt ebéd nyomába tűnik Lúd Lőrinc családja, lenn a feje, fenn a lába, zsíros lett a palatábla, jaj, mi lesz az iskolába? Legörbül a Lőrinc szája, úgy bámul a zsírra; nincs tokány, nincs a tálka, s milyen ez a palatábla! Dörzsölgeti sírva. „Hahaha! Hehehe!” Ez mi, vajon tudod-e? Nevetés. De ki lehet? A más kárán ki nevet? Látják ám a messzilátó, napra hágó, holdra hágó, nagyüstökű fellegek! Fűzfa mögött ki dobog? Azt a követ ki dobta? Ki az, aki a parton ólálkodik titokba? Ki az, ki miatt Lőrinc nem eszik, s Lúdék a tokányt estig keresik… Van cipője, zöld kalapja, vállán uzsonnáskosár, fütyörész, s már messze jár, a réten, az erdőszélen, a tónál, a faluvégen meg a berek hűvösében futkos, kóricál, hogy kicsoda: tudod már. Bárány Boldizsár.

Borbála, az édesanyja nem ezt a példát mutatja. Rendben tartja a kis házat, sose pihen, mégse fáradt, súrol, takarít, mos meg tereget, süt-főz, mosogat, hajlong eleget, foltot varr a nadrágra, szorgos asszony Borbála. Dehogy sértene, dehogy bántana, arany a szíve, szelíd a szava. Nyolcra elkészül a házzal, akkor sem ül egy helybe, megy felhúzni a vasredőnyt, igyekszik a műhelybe. Nem ám az ura kis műhelyébe, hanem a maga munkahelyére. Fésű repdes, kefe táncol, ragyog minden üstök, friss samponnal tölti tele a fejmosó üstöt. Csitt-csatt, csattog az olló szára, surr-surr, surrog a burák nagy szája. Ló Laura a sörényét naponként mosatja, Kokas Pál a taréját hullámosíttatja, karmát Cica Kornél hetenként vágatja. Kicsi még Eb Elemér, legörbül a szája, ha megvillan szeme előtt

az olló két szára. Sajnálja Borbála, az ölébe ülteti, egy szép mesét mond neki, s Elemérke – láss csodát! – nem fakad már sírva, Elemérke engedi, hogy a haját nyírja. Bizony, nincsen párja, jó asszony Borbála. Délig nem ül, nem pihen, annyi a munkája, amíg fürge keze jár, rágondol fiára. Ugyan mit csinál Bárány Boldizsár? Ül a padban, jól felel, számol, olvas, énekel… Az a pár év majd elhussan, elröpül az idő gyorsan, hisz a szárnya sosem áll, nagyra nő kis Boldizsár, fejében tudás, temérdek, megnő apja örömének, anyja okos gyermekének, és belép Egér Editke, s a gondolat, mint a lepke, elrebben és messze száll, nincs idő most elmélkedni, mivé nő kis Boldizsár. „Nem divatos már a farkam – szól Egér Edit zavartan –, át lehetne formálni?” „Jó, meg fogom próbálni! Nem tetszik a farka? Segíthetek rajta. Ez a csavaró ugyan mire jó? Épp erre való!” -

Titokban felpillant a faliórára: ebédszünet van már, sietne Borbála De ezt még megvárja, ne múljék őrajta Egér Editkének divatjamúlt farka. Megmossa, azután becsavarja szépen, megszárad hamar a bura melegében. Amikor kibontja, – ámulj el csak rajta! Mint a dugóhúzó Egér Edit farka. Edit megcsókolja, oly nagy a hálája, szelíden mosolyog a szelíd Borbála. Lerántja a redőnyt, szinte fut, rohan, tudja, hogy azóta éhes Bertalan, s az is megjött már, aki messze volt, írt meg olvasott, számolt és dalolt. Egyék, ki a nap felét szépen átdolgozta, nem dolgozott hiába, várja a káposzta. No még öt lépés, bent van a házban, szétnéz a kertben, szét a szobában. Bertalan, az itt pipázik, fél kézzel harmonikázik, hanem hol marad a másik, ugyan hol van már, ugyan merre kóricál, mért nem jön az iskolából Bárány Boldizsár?

Második bégetés Borbála sürög-forog, kavargat-keverget, Bertalan kovács dohog: „Hol jár az a gyermek?” A vén tűzhely duruzsol: „Az ebéd már kész is…” Vár a három teríték, három puha szék is. „Reggel óta nem ettem, dolgoztam szünetlen, hol az étel, Borbála? Tálald ki, de menten! Mindjárt három óra van, együnk!” – mondja Bertalan. „Aki késik, nem éhes, nem kell annak a béles.” „Talán hosszabb a tanítás, több volt ma a lecke… – szól félénken Borbála – tessék a leveske!” Telemeri a tányért, a férjét kínálja, maga bezzeg nem eszik, le sem ül Borbála. Jár fel s alá nyugtalan, azt susogja: hátha elesett kis Boldizsár, kitört keze-lába. Addig mondja, siratja, már holtnak is látja, míg Bertalan kovácsnak elmegy az étvágya. „Ne pityeregj, majd hazajön, aki lelke van!” – lecsapja a kanalát, s feláll Bertalan. Jaj, de mintha koppanna valakinek lépte!

Mosolyog már Borbála, bár könnyes a képe. Most majd bejön és megáll, vállán uzsonnáskosár, az a kedves kis alak, piros cipő, zöld kalap… – pattan is a zár, csakhogy megjött már! Ám a küszöbön aki beköszön, az nem Boldizsár, hanem a jó tanító úr, a vén Nyúl Mihály. Ki enné, ugyan ki most már az ebédet? Borbála elsápad, Bertalan elképed. Hát még mikor Nyúl Mihály így szól nyájasan: „Hogy van a kis betegünk? Magas láza van?” „Tudtam, ugye, éreztem! – sikoltja Borbála – Tanító úr, mondja meg, keze vagy a lába?” „Keze? – kérdi Nyúl Mihály. – De hiszen a mája fáj szegénynek, a mája! Pulyka Péterrel üzente, hogy magas a láza, s míg fel nem épül egészen, nem jön iskolába.” Ránéz az édesapa az édesanyára, sápad Bárány Bertalan, elpirul Borbála. „Jaj, hiszen le sem ültettem, foglaljon itt helyet menten!” Ámde az csak áll, körbehordja pápaszemét a vén Nyúl Mihály,

hej bizony, tenger a gondja Boldizsárka miatt – mondja, de hát hogy is lehetséges, hogy oly ritkán egészséges? Nehéz hámba fogni a vizet: folyik. Könnyű rajtakapni, aki hazudik. Öt percig se beszélgettek, mégis mindent megértettek: nem tanul, bukásra áll, iskolába alig jár, csak üzenget, hogy beteg, bántja a kisebbeket, hogy kicsoda, tudod már: van cipője, zöld kalapja, vállán uzsonnáskosár, erre-arra kóricál, hogy ki, régen kitaláltad: Bárány-Boldizsár. Elbúcsúzik Nyúl Mihály, tovaballag végre, rá se tekint Bertalan a kihűlt ebédre. Jó vastag a dereka, nadrágszíj van rajta, leoldozza, leteszi a konyhaasztalra. Jól látja Borbála, reszket is a szája; nem szól az urára. Leszedi az edényét, elviszi az ebédjét, felmossa a konyhát, jó, hogy dolga van, mert a szemét villogtatja Bárány Bertalan. Néz, néz ki az utcára, néz, hogy jön-e már

az az ismerős alak, piros cipő, zöld kalap: Bárány Boldizsár. Harmadik bégetés No, hiszen azt várhatja az anyja, az apja. Hej, ha tudná Nyúl Mihály, merre kóricál, miben sántikál, hol járkál most, s mit csinál Bárány Boldizsár. Ott, ahol a ludakat úgy megijesztette, jobbra tér a kis patak, ráhág nagy kövekre. Hab a patak cipője, hab a harisnyája, nem csoda, ha a kövek közt megbotlik a lába, s nem folyik már egyenesen, hanem zuhan egyet, s zuhantában váj magának egy kerek kis medret, abban aztán megnyugszik, tovább nem szalad, kicsi tó lesz, fodrozik csepp hullámokat, fájós lábát lehúzza puha fövenyére, hanyatt fekszik, úgy bámul a kékszemű égre. Füzes van a tó körül, sok fűz bólog ott. Ki az, aki Fűz apó mögött sompolyog? Jaj, de ismerős alak: piros cipő, zöld kalap, vállán uzsonnáskosár… Ugyan mit csinál?

Ugyan mire vár? Kit les úgy a kis tó partján Bárány Boldizsár? Hallga, hallga! Zeng a tó, jaj, de szép az ének! Minden hal-lány felfigyel, örül a zenének. Ej be víg egy nóta! Szól már reggel óta. Nagy nap van ma! A hal-fiúk egymásnak kiáltják: „Férjhez adja Ponty Ferenc szép Piroska lányát!” Este lesz az esküvő, mikor a hold felkel, köpülik a hal-vajat, készül a hal-tejfel. Süti Pontyné a lepényt, úgy várja a vőlegényt. Van ám annak becsülete, Sügér Sebestyén a neve, megérdemli, hogy Piroska legyen a hű párja: legügyesebb távírász a tavi távirdába. Közeleg az esküvő, Sebestyén is készül, három legjobb barátját hívta segítségül. El is mennek, lefektetik Sebestyént az ágyra, kettő Szidolt csepegtet rá, harmadik sikálja: „Er-re húz-zad, ar-ra von-jad azt a rongyot, hej! Csil-log-jon már, vil-log-jon már az a sok pikkely!”

Amikorra elkészülnek – no csak hallj csodát! – eltakarja ám szemét a három hű barát, mert a pikkelyek úgy tündöklenek, hogy ki rájuk néz, tegyen fel napszemüveget. Tó fenekén lányos ház, nyugalom ott sincs még, kapkodják a kagylóajtó kákabél kilincsét. Tükre előtt Piroska fátyolát próbálja, koszorúja vízisás, tajték az uszálya. Ponty néninél vasaló, a farkát vasalja, meggyűrődött valahogy szivárványos alja. Kuncog a sok nyoszolyólány, várja már az estet, csak valakit nem látni: az öreg Ponty Ferencet. Merre járhat? Mit csinálhat? Azt lesi most Boldizsár. Ha egy hal-lány férjhez megy, így szól a ponty-törvény: kap lakásul egy kétszobás fürdőszobás örvényt. Egyet kell csak, hogy vigyen a szép új lakásba, ez minden kis hal-leánynak a hal-hozománya: vízből egy láda, gyöngyszem a zárja, s mert a törvény úgy kívánja,

vigyen benne otthonába… – ugye, nem tudod, hogy mit, csak tátod a szádat? – …vigyen benne gömbölyű buborékot százat! Ponty Ferenc a tó közepén felveti fejét, nézi, süt-e fönn a nap, vagy felhős az ég. Meglátja a tó vizében a nap karimáját, s uszonyára emeli a menyasszonyládát. Akkor szép a buborék, ha a napfény látta, akkor ragyog igazán gyöngyös karikája. Ő bizony most kihozta, hadd örüljön Piroska. Mire este visszaviszi, sötét lesz az ég, mint száz lámpa, úgy ragyog majd a száz buborék, villanyt se kell gyújtani, s majd a víz alatt buborékfénynél táncolnak a vendég halak. Lábujjhegyen úszik-úszik, tolvaj meg ne lássa: oda lenne az esküvő, ha oda a láda. Hiába a szép lakás, a fürdőszobás örvény, ha nincs meg a buborék, megtiltja a törvény. Gondolni is iszonyú, mit tenne a lánya, hát még a nászasszonya, özvegy Sügér Sára. Senki sem jön, szél se leng,

partot ér most Ponty Ferenc, s hol a fűz a tóba néz, és haját vízbe ejti, ládáját a sás között gondosan elrejti. …Ha egy kicsit maradna, csak egy percig maradna, hogyha úgy nem szaladna, szíve meg is szakadna, jaj, mert mit is látna: megvan a fűz, meg a sás is, meg a part, a napsugár is, de nincs meg a láda. Azt biz az a rossz lelke, azt bizony elemelte, hóna alatt viszi már, ni, ott szalad, meg sem áll az az ismerős alak, piros cipő, zöld kalap, vállán uzsonnáskosár… Tudod, hogy ki. Ugye, tudod? Bárány Boldizsár. Negyedik bégetés Merre tart? Tán hazamegy, hol az anyja várja? Dehogy megy, ott lépeget a másik irányba. Vállán uzsonnáskosár… Vajon mi van benne? Mit tett bele mamája? Megéhezett, enne. „Gyere csak, te kis kosár!” – bontogatja Boldizsár, s megörül, hogy látja: nyolc fahéjas fűpogácsát rejtett a kosárka. Fűpogácsa? Nagyszerű! Ez kell a bendőnek! Nekiindul Boldizsár a kerek erdőnek.

Az erdőben szorgoskodnak, munka pezseg szerte, jár a Harkály ács kezében a harkály-szekerce. Pók Adorján műhelyében szálat gombolyítnak, hangya fiúk, hangya lányok bábokat gurítnak. Cinke Csaba kottából fújja furulyáját, Csiga pallér most vakolja egyablakos házát, senki sem ül tétlenül, henye nyugalomba; lyukas sárga esernyőjét foltozza a gomba. Szitakötő lisztet szitál a déli kalácsba, mozog a kis földtúrás, dolgozik a bánya, a prémkucsmás vakondok lenn a földet vájja. Dolgozik itt mindenki, nem ül tétlenül, Ki az, ki a tisztáson lomhán elterül? Puha pázsit alatta, a kosarát kirakja. Jaj de jó a fűpogácsa, milyen friss, porhanyó, s az a sok fahéj belében, az is jaj be jó! Csakhogy kevés nyolc darab, ez ám nagy hibája… Kiürült a kis kosár, belefér a láda. Hej, ha tudná Ponty Ferenc és szép Piroska lánya, hol van a száz buborék? Uzsonnáskosárba! -

Most aludni kellene, forgolódik, ásít, karjára dől Boldizsár, jó puha a pázsit. Szunnyad is már, ráborul árnya egy bükkfának, ám egyszer csak csatt-csatt-csatt, éktelen zaj támad. Zeng a tisztás, zeng a fa, mint a zivatar, emelkedik Boldizsár: „Ki az? Mit akar?” Valami gyors, illanó, barna ruhás, villanó, könnyű, mint a lenge toll, mint a labda, pattanó, kis kezében poroló, az ugrándoz itt. Éppen takarít. Mind kirakta a tisztásra a bútorait, a ruhákat meg a paplant, porolóval rájuk csattant, száll a por az égre. „Szorgalmas egy menyecske!” – dicséri meg a lepke. Arcába fut vére: tűzpiros lesz a szép szótól a nagy hírű Mókus doktor ifjú felesége. „Szorgalmas egy menyecske? – duzzog Boldizsár – épp most szenderültem el, hát nem ideáll? Jól kiválasztottam, szép kis pihenő, ebben a bükkfában van a rendelő. Ki van írva – hapci, hapci! – prüszköltet a por most:

DOKTOR MÓKUS DÁNIEL fő sebész szakorvos.” Piros cipő, zöld kalap, Boldizsár továbbhalad, szemben a nagy bükkfával leül a mohába, mint a gyöngy, a buborékok csengnek a kosárba. Mókusné most békét köt a porolójával, megjött Terhenyés Szamárka postás a postával. „Tessék, itt egy meghívó, feladó: a Kerektó, címzett: Mókus Dániel meg kedves életpárja: Esküvőre elvárja Ponty Ferenc és családja.” Alig hangzik el a szó, elbámul Szamárka: nincs itt csak a poroló, de hol van a meghívó, s hol van Mókus Márta? Ott van ni, ott integet fenn bükkfalakásába, felugrott a meghívóval, hogy a férje lássa. „Tessék, kérem, visszajönni – kiált föl Szamárka –, csomag is jött!” „Hogy? Csomag?” – kérdi Mókus Márta. „Persze. Tessék, vegye át, itt írja alá, ni! Hogy akarnak máskülönben

a víz alá szállni? Ott nincs fa, nem ugorhatnak, ott úszni muszáj. Két nylonkopoltyút küld az ifjú pár.” Az a sürgés, az a forgás, hát azt látni kell! Alig tud rendelni Mókus Dániel. Csatatér lett a lakás, nem kell most a porolás, van helyette kismosás, van helyette vasalás. „Hallgass meg hát legalább ma, teljesítsd kérésem!” – kiált Márta a férjének a rendelőrésen. „Olyan éterszagú vagy, csupa jód meg vegyszer, mind beszívta a bundád. Vesd le, szívem, egyszer! Tíz perc alatt kimosom, megszárítom menten, kivasalom, s felveszed. No Danikám, szentem!” Doktor Mókus Dániel kidugja fejét, nem hiszi el a fülének… „Ugyan, feleség! Ha a bundámat lehúzom, nem lesz rajtam, csak a húsom, mint akit megnyúztak, majd olyan leszek!” „Ej, ott van a köpenyed, magadra veszed!” Ott azon a fagallyon mi barnul vajon? Mit fúkál a lomb között a csendes fuvalom?

Olyan, mintha mókus lenne, csakhogy nincsen mókus benne, üres, mint az üres zsák, könnyen bírja a faág, hintálja, hintálja, szárad már a gyenge szélben Mókus doktor bundája. Mókus Márta dudolászik egy pattogó nótát, bekapcsolja a villanyba pöttyös vasalóját. Ni, hogy telik az idő! Az óráját nézi. Dániel oly nyugtalan, folyton, unos-untalan a bundáját kéri. Kilép Mókus Márta a kerek tisztásra, eláll szeme-szája, leesik az álla, először még szólni se tud szegény Mókus Márta. Ugye, már tudod is, ugye, kitaláltad? Üresen zizegnek, lengnek a faágak. Volt-nincs Dániel bundája, úgy eltűnt az, mint a pára. Nagyot sikolt Márta, mindenki megszánja, mindenki sajnálja, csakhogy attól meg nem kerül Dániel bundája. Messze van már, messze jár, viszi uzsonnáskosár, száz kis buborék a társa, ott van Dániel kabátja, viszi-viszi már

az a jómadár, az az ismerős alak, piros cipő, zöld kalap, tudod, hogy ki. Ugye, tudod? Bárány Boldizsár. Ötödik bégetés „Nyolc fahéjas fűpogácsa nem valami sok, jó lesz már, ha valami meleget kapok. Aranykezű Borbála mindig remekel; eriggy haza, Boldizsár, ott majd ehetel!” – így szól korogva Boldizsár gyomra. Hazafelé kocog már az uzsonnáskosár, ott viszi a vállán Bárány Boldizsár. Kevés volt a pogácsa, csupán nyolc darab, iparkodik is haza már az a zöld kalap. Csakhogy előbb még máshova tart: túl a pataknál dombos a part. Kökénybokor árnyékában verem van a domb aljában, nem tátong az hiába: ott van Bárány Boldizsárnak rejtekhelye, kincstára. Ott vannak a golyói, tartalék labdája, ott van ugrókötele, a búgócsigája, s ott búsul a vaksötétben egy szép új lakktáska,

tolltartó van benne, meg könyvek, palatábla. Az az ismerős alak, piros cipő, zöld kalap, reggelenként azzal indul el az iskolába. Hiszen ha elmenne, ha járna oda! Csakhogy Boldizsárnak nem kell iskola. Hiába van lakktáskája annyi mindennel teli, ham-ham-ham – az éhes verem majd mindennap elnyeli. Nem marad más nála, csak uzsonnáskosárka csak, benne Bárány Boldizsárnak elemózsiája csak. Azzal cselleng százfelé, de csak ritkán oda, ahol nyitott kapujával vár az iskola. Délig kóricál, erre-arra jár, délre, mikor friss ebédre várja már a tál, csak hazatalál Bárány Boldizsár. „Gyere ki, te lakktáska, ráülhetsz a hátamra, a játékból már elég, vár otthon a jó ebéd. Te is gyere haza szépen, uzsonnáskosár, nem lehet ma panaszod, teli van a horpaszod, benned száz kis buborék meg a menyasszonyláda,

és hogy meg ne fázzék szegény a homályba, betakarja, melegíti Mókus doktor bundája.” Uccu, fut már Boldizsár, ily gyorsan a szél se jár. „Döngi-döngi-döngicse, zümme-zümme-szépen…” Most száll haza Méhike, sajtár van kezében. Reggel óta dolgozik már, elfáradt a szárnya, de meg is telt mézzel csordultig a sajtárja. Ha beér a kaptárba, beadja a raktárba, este meg moziba megy, itt van nála már a jegy. Messzi az út hazáig, meg kéne pihenni, legjobb lesz a patak partján végigheveredni. „Döngi-döngi…” Méhi száll. Ni, a domb alatt ki jár! Ej, be ismerős alak, piros cipő, zöld kalap; megismeri, jól látja, a hátán egy lakktáska, vállán uzsonnáskosár… Nagyot kiált Méhike: „Szervusz, Boldizsár!” Nagyot dobban a szíve Bárány Boldizsárnak. Errefelé Méhike jaj, mióta szállhat? Mit látott meg? A vermet? Még ilyen veszedelmet! Látta, hogy betette a…? Vagy azt, hogy kivette a…?

Ej, hogy ez a Méhi éppen most röpül haza! Mit tolakodik? Mit leselkedik? „Sietnem kell, ne állíts meg!” – ráripakodik. „Azért szóltam, mert sietsz, drága Boldizsár! – száll közelebb Méhike. – Már későre jár, úgy elfáradt a karom, hogy a sajtárt tartom, egyfelé visz az utunk, nem segítenél rajtam? Engedd meg, hogy rád szálljak, hogy rád telepedjem, kedves Bárány Boldizsár, vigyél haza engem! Én megférek kis helyen, megülök a fejeden, a sajtárom se ken össze, majd ölbe veszem!” „No hiszen csak az kéne! – mondja Boldizsár. – Mi vagyok én? Targonca vagy piaci kosár? Akinek szárnya van, száll, akinek lába van, jár. Ne mászkálj a nyomomba, eriggy haza magadba!” Méhike elhallgat, dehogy szólna még, földre süti szégyenében gömbölyű szemét. Nem akart ő sérteni, tolakodni se. Miért oly dühös Boldizsár? Megáll az esze! Csak ne volna az a sajtár csordultig teli…

Jaj, be messze lesz hazáig, míg elcipeli! Bezzeg, aki ott halad, piros cipő, zöld kalap, ugyan frissen jár, az nem fáradt, gyorsan lép, meg se látja Méhikét, ugrál, kiabál. Réten vezet át az út, rét közepén gémeskút, a kút alatt vályú áll. Lenéz a kút fenekére, beleiszik a vödörbe, nagyot kurjant jókedvébe Bárány Boldizsár. „Rét közepén gémeskút? A kút alatt vályú áll? Hátha szárnyam jobban bír, ha megmosdom a vályúnál?” – reménykedik Méhike, s hogy a vályú mellé lép, leteszi a sajtárt meg a sárga csíkos mellényét. Licsi-loccs! Ne nézz ide! Mosdik a kis Méhike. Boldizsár épp elindulna, de egy percig áll még. Jaj, be kedves az a sajtár, mint valami játék! Olyasmi az alakja, mint az ő zöld kalapja, csakhogy van egy csepp füle, annál fogja Méhike. Hogy villog a belseje! Finom mézzel van tele. Méhike most mosdik, hátra úgyse néz, meg lehetne tapasztalni, édes-é a méz…

Licsi-loccs! Ne nézz ide! Öltözködik Méhike. Hogy mellényét visszavette, megfordul, csak áll meredten, szava is eláll, mert a sajtár… Mert a sajtár! Vörösebb lett a főtt ráknál Bárány Boldizsár. Méhike nagyapja vitéz kapitány, sok gonosztevő nyomán járt szúnyogparipán, sokat forgatta fullánkját iszonyú csatán. Méhike se gyáva, villog a fullánkja, bezzeg inal Boldizsár meg az uzsonnáskosár, a sajtárt meg ijedtében leejti nagy siettében. Méz csak maradt benne, de letörött ám a füle. Hol fogod, ha nincs fogója, szegény Méhike? Akkor rí az ember, ha van ideje, máson töpreng, nem síráson a Méhi feje. Jót tett a jó hideg víz, jól felfrissítette, lankadt karját, vállait megerősítette. Fejkendőjét leoldja, egyengeti simára, egykettőre ott is van már a kendőben sajtárja. Összeköti a négy csücskét, ráveszi karjára, s máris a mező fölött röpíti a szárnya.

„Döngi-döngi-döngicse…” – hallik zümmögése. Hátrapillant Boldizsár, gyorsul szívverése. „Akinek lába van jár, akinek szárnya van, száll… Jaj, csak ám a pihent szárnyak jobban visznek, mint a lábak!” „Döng-döngi-döngicse…” Hiába igyekszik! Jön nyomába Méhike, jaj, meg hogy menekszik? Közeleg a falu már, itt fut az alvégen, jaj, ha Méhi elmondja, mi történt a réten? Vagy csak azt, hogy hol találta, hogy a patak partján látta… Leesik a zöld kalap, de érte meg nem áll, nem veszi fel, úgy fut tovább Bárány Boldizsár. Hatodik bégetés „Döngi-döngi-döngicse…” Jaj, itt száll nyomába! Nem néz körül Boldizsár, belehág a sárba. Ott ragad a fél cipője, meg nem áll, csak fut előre, de akárhogy iparkodik, folyton hallja már: „Döngi-döngi…” Jaj, be szalad, ijedtében sírva fakad Bárány Boldizsár. Áll a falu népe, áll, meg sehogy sem érti. Ni, emitt fut Boldizsár, ni, amott száll Méhi! Boldizsáron nincs kalap,

fél cipője elmaradt, Méhin nincs a kendője… mit kötött a kendőbe? Cica Kornél megbámulja, szomszédját is odahívja: „Nézd csak, nézd, te Pál!” Dehogy ügyel a szavára, rá se tekint Kokas Pálra Bárány Boldizsár. „Döngi-döngi-döngicse…” – a hajlat közelget. Itt jó ám csak játszani, tudja minden gyermek. Ki elkészül a leckével, itt játszik a rollerével, mint a szél, olyan sebesen suhan. Ki az, aki most is itt szórakozik? A a legjobb számoló, a kis Sün Judit. Nosza le! Meg újra fel! Jaj, be jól mulat! Száguld sárga rollere, mint a gondolat. Kinek könnyes a szeme, nem lát semmit az, aki folyton hátrafigyel, nem ügyelhet az. Kinek szíve kapuján félelem dörömböl, dehogy hallja, hogy a roller csengője csörömpöl. „Döngi-döngi… Jaj, vigyázz! – sikolt Méhi rája. – Mindjárt elüt Sün Judit!” Csakhogy már hiába. Vakon szalad Boldizsár, a rollerben a lába elbotlik, s ő orra esik

az utca porába. Összetörik az orra, elindul a vére, csöpög, csöpög a Sün Judit sárga rollerére. Sün Judit holtra ijed, támad roppant csődület, dehogy nézi nyugodtan, Méhi könnye kipottyan. „Jaj, a vére folydogál! Ó, te szegény Boldizsár! Emeljük fel, leesett az uzsonnáskosár!” „Lépni is alig tud…” „Ne hívjuk az apját?” Kokas Pál meg Cica Kornél hazatámogatják. Hetedik bégetés Ül a kovács asztalánál, nem harmonikázik, parázslik a szeme, míg mérgesen pipázik. A pipát morogva szívja, asztalon a nadrágszíja. Ablakdeszkán könyököl a szelíd Borbála, sóhajtozik, úgy bámul ki az üres utcára. Egyszer csak nagyot sikolt, kifut az udvarra, megy utána Bertalan is, pedig nem akarja. Jaj, ki az a kis alak, merő vér az orra, jaj, ki lép oly tétován, olyan meghajolva? Nincs meg, csak a fél cipője, nincs meg zöld kalapja! Kővé dermed Bertalan termetes alakja.

Kokas Pál meg Cica Kornél elengedi már: ott sír az anyja ölében Bárány Boldizsár. Visszateszi derekára azt a nadrágszíjat, s útnak ered Bertalan, hogy az orvost hívja. Könnyét törli Borbála, dehogy szól a fiára, reszket, mint a nádszál, beteg van a háznál. Ágyban fekszik Boldizsár, orrán nagy kötés, párnájának sírdogál: milyen szenvedés! Kínálgatja az anyja mindenféle jóval, semmi sem kell Boldizsárnak, a válasza sóhaj. Hát ha tudná ki járt itt, hogy itt volt Nyúl Mihály, akkor sóhajtoznék még csak Bárány Boldizsár. Csitítgatja az anyja, a szelíd Borbála, majd talál az orvos egy jó gyógyszert az orrára. Ahogy telik az idő, folyton kifigyel, egyszer csak az udvar csöndjét lépés veri fel. „Megjött végre az orvos, hallod, kisfiam?” Kilincs moccan, ám magában lép be Bertalan. „Hát a doktor? Mókus doktor?” „Az nem jöhet ki. Ellopta a bundáját délben valaki. Hogy jöjjön el bunda nélkül?

Nem lehet, megértem. Még a végén megbetegszik ő is szégyenében.” Patyolat a párnája, pehely a dunnája, mégis vacog Boldizsár, fázik keze-lába. Nem néz rá Borbála nem sejti, mi bántja. „Hát akkor mit tegyünk?” – bámul az urára. „Hozok másik orvost majd a szomszéd faluból. Mókus doktor jó barátja Doktor Sas Tibor. Szegény Mókus doktor jobbulást kíván, s küldte ezt a port, majd add be, enyhíti talán. Indulok is menten, nyugodj meg már, szentem!” Kakaóban adja be azt a port Borbála, mégis, jaj de keserű a Boldizsár szája. Pedig nyelvét nem a por, nem az fanyarítja, csakhogy okát az anyja sehogy se gyanítja. Száll a perc, az óra is, várja férjét, várja, mégse jön meg Bertalan. Szomorú Borbála. Nincs a házban nyugalom, nem enyhül a fájdalom, szegény gyerek lázas is tán, mit nem súg a szája: „Jaj a bunda! – mondogatja. –

Az a szép bundája!” Ó, az ura, az ura ugyan merre van? Milyen fáradt lehet már szegény Bertalan! Autó fékez a ház előtt, fel is csap a por, autón jött el, úgy sietett Doktor Sas Tibor. Szárnyán orvosi köpeny, hóna alatt táska, ahogy belép, rámosolyog Bárány Boldizsárra. Nem is fél egy cseppet sem, bár az orra fáj, türelmesen odatartja Bárány Boldizsár. Sas Tibor a sebet sokáig vizsgálja, könnyét törli az ágy mellett a szelíd Borbála. .....„No, csúnya egy baleset, de hogyha már megesett, fekszel még egy keveset, s mehetsz iskolába. Tudom, hogy jobb padban ülni, mint betegágyba kerülni. Él még a vén Nyúl Mihály? De nagyon szerettem! Légy szíves, kis Boldizsár, add át az üdvözletem; ő tanított engem.” Nagyot lobban valami a Bertalan szemében. „Hogyne élne Nyúl Mihály, épp itt járt ma délben!” Meg se mukkan Boldizsár,

csak sóhajt egy nagyot. „Fel a fejjel, kisfiam, mindjárt kész vagyok!” Előkerül a táskából a pólya, a vatta, beköti a sebet, mikor jól megtisztogatta, s receptet ír Sas Tibor, hadd gyógyuljon orra, csak úgy röpül a karmában fürge töltőtolla. Nagyot sóhajt Borbála, mikor kikíséri, cseréli a borogatást, szentül megígéri. Pipára gyújt Bertalan, csak szívja, csak szívja, nagyon feszül derekán dühös nadrágszíja. Jaj, ha tudná, mire gondol, fejében mi jár? Nézi, nézi édesapját Bárány Boldizsár. Nyolcadik bégetés Pénzt vesz elő Borbála, megy a patikába, az ajtóból visszatekint a kis fehér ágyra. Ó, ha apja szólna… Csakhogy hallgat. Jaj be fáj! Nagyokat nyel, nem mer szólni Bárány Boldizsár. Kopogtatnak. Ajtót nyitni indul Bertalan „Adjon isten!” A küszöbön nini csak, ki van! Lúd Lőrinc. Belép, az utat nem is kell mutatni:

„Szegény Boldizsár barátom jöttem látogatni.” Hogyha ágyban nem feküdnék, jaj, be futna már! A tűznél is pirosabb lesz Bárány Boldizsár. Leteszi Lúd Lőrinc teli hátizsákját. „Nézd mit hoztam, Boldizsárka!” – bontja a zsák száját. Mi az, amit felmutat? Egy fél cipő, egy kalap, az a kalap, az a cipő csupa-csupa sár… „Elvesztetted, megtaláltam, itt van, hát ne búsulj, elég baj az, hogy az orrod összetörted rútul. Itt a cipő, a kalapod, mégse nevetsz már?” Könnyet pottyant párnájára Bárány Boldizsár. „Hoztam volna egyebet is, mi ízlik a betegnek is, csakhogy kamránk kiürült, az ebédünk elmerült. Rádobtak egy nagy követ asztalunkra, s elsüllyedt, oda lett a tokányunk, ma nem is vacsorálunk. Azért jöttem üres kézzel, érte meg ne szólj!” Könnyet pottyant Boldizsár, de nem válaszol. Búcsúzik Lúd Lőrinc, mert későre jár, sietni kell annak, akit a leckéje vár.

Amit hozott, itt marad: piros cipő, zöld kalap, ha felgyógyul, felveheti minden megvan már… Néz a távozó nyomába, amikor már nem is látja Bárány Boldizsár. Most Bertalan könyököl rá az ablakdeszkára, rágja, rágja a szopókát, nem füstöl pipája. Bezzeg Lúdék fia, Lőrinc mindenki példája, de az övé, de az övé az ő Boldizsárja… Kilencedik bégetés Ni, jön már a patikából, közeleg Borbála, mellette meg… Jól látja? Az ő régi barátja! Lecsapja pipáját: vitéz Márton kapitány tapossa a járdát, kantárszáron vezeti szúnyogparipáját. Lépés hangzik, pata döng, figyel Boldizsár. Kapu nyílik. Az udvaron jaj, vajon ki jár? Jó volna megkérdeni, de apjától nem meri. Felhúzza a szeméig, hogy elfedje a dunna. „Tessék, Márton kapitány!” – mondja kinn az anyja. Kezet szorít Bertalannal

Márton kapitány, villog csíkos rangjelzése vállán meg nyakán. „Adjon isten jó napot, jó Bertalan mester, engedd meg, hogy pihenődet zavarjam ez egyszer. Épp most voltam indulóban egy tolvaj után, s elhagyta a fél patkóját Pejkó paripám. Sietnem kell, hogy ráleljek a tolvaj nyomára. Verj fel, kérlek, egy új patkót a lovam lábára!” Szinte örül Bertalan, hogy megint munkája van, nem kell másra gondolni, mehet megint patkolni. „Ülj le, Márton kapitány, nem zavartál, igazán. Egykettőre elkészülök, csak egy pillanat. Borbála! A mézlikőrt s három poharat!” Leoldja a fullánkját Márton kapitány, leül, s szeme körbejár a kedves kis szobán. „Ejnye, szinte megijedtem, azt gondoltam, rosszkor jöttem, hogy az ágyat megvetették, már azt hittem, hogy betegség… Hogy tán lázas lett az én kis Boldizsár barátom. De hisz üres az az ágy, megnyugodva látom.” Kezében a mézlikőr, a pohár, a tálca,

megfordul a pohárszéknél a szelíd Borbála. Odanéz a kiságyra, s eláll szeme-szája: van az ágyban pehelydunna, van két puha párna, lenlepedő – csak egy nincsen: az ő Boldizsárja. „Jaj, dehogy nincs betegünk, Márton kapitány! Hova tűnt el, míg megjártam azt a patikát?” Az ágyhoz fut, a dunnát jól megtapogatja, s megtalálja a fiát, ott lapul alatta. „Alácsúszott a dunnának, elaludt szegényke. Jobb is, hogyha szundikál, úgy hullott a vére…” S elmeséli Borbála Márton kapitánynak, mivé lett az orra az ő Boldizsár fiának. „Biz, gond jár a gyerekekkel – szól a kapitány –, no de sebaj, majd meggyógyul, s fut holnapután.” „Bezzeg kisebb gondot ad, aki kisleány” – szól szelíden Borbála. „Az én unokám? Kisebb gondot adna Méhi, az én unokám?” Belesápad haragjába Márton kapitány. „Ilyen szégyen nem esett még, mint ma a kaptárban: fele mézet hozott haza, és csorba sajtárban.

Kifaggattam, hogy esett, azt sírta, hogy baleset, hogy ő arról nem tehet, ne bántsam, ne verjem; elfogyott a türelmem. Úgyis tudom, mit csinált, hogy a réten kóricált, az idejét elzümmögte, s amikor már késő lett, esze nélkül sietett, s megesett a nagy kár: leesett a sajtár. Be is zártam mára sötét kamarába, dehogy megy el moziba, kuksoljon odahaza adta gonosz lánya, ott gondoljon étlen-szomjan a csorba sajtárra.” A dunyhája pehelytoll meg patyolatvászon, mégis mintha szikla volna Bárány Boldizsáron. „No már készen is vagyunk – lép be a kovács –, felverte már a patkót a fürge kalapács. Ugye, mondtam, Márton, hogy egy pillanat? Kezes szúnyog Pejkó, nem rúg, nem harap. Töltsd tele már, Borbála, a három poharat!” Készülődik a kapitány, fontos dolga van. „Tolvaj, mondtad? Kit loptak meg? – kérdi Bertalan. – Azaz tudom magam is, hisz most jártam nála: persze szegény Mókus doktort,

nincs meg a bundája.” „Ha csak Mókus doktor volna! – szól a kapitány. – Másról is jelentést tettek délután. Nagy a részvét, a fájdalom az egész határba, odalett a Ponty Piroska drága hozománya: száz hibátlan buborék meg vízből egy láda; haját tépi Ponty Ferenc s özvegy Sügér Sára. Szegény lánynak ma lett volna épp az esküvője, nincs a láda, így hát semmi sem lehet belőle. Annak megyek nyomába, akinél van a láda meg a szegény Mókus doktor bundája.” Kikísérik a vendéget, villanyt gyújtanak, megjött már a bársonytalpú, sápadt alkonyat. Messze zeng a patkó, hol Pejkó halad. Tizedik bégetés „Igaz is – szólt Bertalan – Majd elfelejtettem, míg patkoltam, Sün Juditka járt a műhelyemben. Nagyon csendes, kedves, okos kisleány, csókoltatja a fiadat, gyógyulást kíván. Hozott neki – a műhelyben feledtem a tányért –

milyen süteményt is? Várj csak… Habos csalamádét!” „Hallod, fiam, nem ennél? – kérdezi Borbála. – Mért fekszel a dunna alatt? Nem nyom az a párna? Nézz ki már egy cseppet, szólj csak egyet bár!” Csak lapul a dunna alatt Bárány Boldizsár. „Mit instállod annyit, aki lelke van, gubbasszon csak, ne is lássam! – dörmög Bertalan. – Én nem nyúlok hozzá, ameddig beteg, de ha felkél… A vacsorát lassan főzheted.” Térül-fordul a konyhában a szelíd Borbála, hagymát pirít, s közbe-közbe benéz a fiára. Meg se mozdul Boldizsár, pedig szegény máskor keresi a kanalát már hagymapiruláskor. Be is oson a szobába, suttogó szavára megmoccan egy cseppet a dunna, a párna. „Én vagyok itt, nézz ki már, enned kell, te Boldizsár, mit főzzek, mondd, mit szeretnél enni vacsorára?” Ez a kedves suttogás, ez is jaj be fáj! Kipislog a dunna alól Bárány Boldizsár. Jaj, de hogy megváltozott az

arca reggel óta: nincs is arca, csak szeme, meg egy roppant pólya. Sírjon-e, nevessen-e, nem tudja Borbála, csókot nyom Boldizsár bekötött orrára. „No, mit ennél?” – súgja újra, s várja, hogy kivallja, közben félve néz körül, az ura meg ne hallja. Soká hallgat Boldizsár, könny ül a szemében, s azt suttogja, tejfeles tokányt kérne szépen. Egy csepp bors, egy kanál tejfel, s tálalni lehet. Nagyot szusszan Bertalan, már megéhezett. Térül-fordul Borbála, külön tesz egy kis tálba, jó púposan megrakja, és otthagyja az ágynál: „Jó volna már, kisfiam, hogyha vacsoráznál!” Nyolc fahéjas fűpogácsa, és azóta semmi! Hogy is tudhat egy gyomor ilyen üres lenni! Dél se volt még, hogy evett, akkor is csak keveset, most az éhség, mint a farkas, úgy mardossa már, mégse nyúl a villájához Bárány Boldizsár. Fél szemével őt lesi a szelíd Borbála, mért nem eszik a fia, mért bámul a tálba? -

Bertalan is odapillant, dühös lesz megint: „Ha nem eszi, néz rá! – mordul és legyint. – Hagyd ott azt a tálat, legyen idebenn, ha éjszaka megéhezik, egye hidegen.” Nem érti, nem érti sehogy se Borbála, míg asztalt szed, mosogat, a fejét csóválja. Jól látja, hogy fia éhes, mért nem vacsorázik? Nagyot sóhajt. Bertalan olvas és pipázik. Megverik az ablakot. „A kertben ki van?” – felhőzik meg Borbála. Kinéz Bertalan. No, rossz ember nem lehet, mert megörül neki, sarkig tárja ki az ajtót, úgy tessékeli. Jaj, micsoda látvány! eláll szeme-szája, azt se tudja, mit csináljon a szelíd Borbála. Arcán fehér álarc, kesztyű a kezén, Mókus doktor áll előtte, mint valami rém. Földig érő köpönyege elfedi bokáig, csak fényesre kitisztított kis cipője látszik. „Bocsáss meg, hogy későn jövök, jó Bertalan mester, nem léphettem az utcára ily maskara testtel.

Megpróbáltam, de ahogy a lakásból kimentem, körülvettek, kicsúfoltak, meggóráltak engem. De most már az est leszállt, s bármi zokon essék, ha tán te is kinevetnél: fő a kötelesség. Eljöttem hát, hogy eltakart végre a homály; mutasd, fiam, mi bajod van, Bárány Boldizsár!” Dehogy nevet a kovács, a torkát reszeli. „Mókus doktor… Mókus doktor!” – ennyit mond neki. Borbálának se furcsa már bundátlan alakja, Mókus doktor köpönyegét végigsimogatja. Egy – csak egy nem néz rá, reszket, mint a nyár. „Nem fog fájni, ne félj tőlem, te kis Boldizsár!” „Volt már nála Sas Tibor” – dünnyög Bertalan. „Helyes – mondja Mókus doktor – arany keze van. Jobb orvost a környéken nála nem is lelhetsz. Nini, te kis Boldizsár, holnap fel is kelhetsz. Heged már a csúnya seb, légy ezentúl ügyesebb, el ne ess megint!” Mordul egyet Bertalan, elfordul, legyint. Elbúcsúzik Mókus doktor, kilép a homályba, nagyot sóhajt utána,

sajnálja Borbála. „Hej, ha egyszer azt a tolvajt, aki lelke van, meglelem, szétkalapálom!” – mondja Bertalan. Ott lóg a fogas fogán az uzsonnáskosár: nézi, egyre nézi Bárány Boldizsár… „Ugye, fiam, újra fáj! – kérdezi Borbála. – Nézd már, apja, sír megint, csupa könny a párna. Itt a gyógyszer, kapd be gyorsan, jó lesz éjszakára!” Tizenegyedik bégetés Lefeküdni még korán van, ránéz az órára, s kinyitja a rádiót a szelíd Borbála. „Hullámhosszunk: millió, itt TILIÓ rádió, Róbert beszél, a rigó; hírek következnek: Ponty Ferencék üzenik az érdekelteknek, s értesítik a tavat: az esküvő elmarad.” Nagyot sóhajt Boldizsár

a dunna alatt. „Itt TILIÓ rádió, Róbert beszél, a rigó: tolvajt köröz szúnyoglován Márton kapitány, hajnaltájra, úgy jelentik, meghozza talán. Eltűnt egy menyasszonyláda, Ponty Piroska hozománya, s Mókus Dániel főorvos sötétbarna bundája. Aki megtalálja, vigye vissza a sásba, azazhogy a tisztásra – a jólelkű megtalálót bő jutalom várja.” „Ha meglelem, a tolvajnak, aki lelke van, patkót verek a fülére!” – morog Bertalan. „Ejnye, apja, Bertalankám, csendesülj le már!” Hüppög-süppög az ágyában Bárány Boldizsár.

„Hullámhosszunk: millió, itt TILIÓ rádió, Róbert beszél, a rigó; csend legyen és béke: egész nap rosszalkodott ma Eb Elemérke. Elnézést a mamája ezúton kér érte: a foga jön, azért nyűgös, csak most vette észre. Minden gyermek vigyázzon a tulajdonára, kicsorbult a Méhike virágos sajtárja, kamarába csukta ezért Márton kapitány, ésszel járjon minden gyermek a dolga után! A patakról jelentették: ma kővel dobálták

idősb Lúd Lőrinc szabó csendes házatáját. Nem játék a kődarab, Márton kapitány bekíséri, aki kővel górál ezután. Legutolsó közleményünk ma egy baleset, Bárány Bertalan fia csúnyán elesett, csupa seb lett az orra. Mindenki vigyázzon, ne szaladjon az úttesten, csak a járdán járjon! Hullámhosszunk: millió, itt TILIÓ rádió, nyugodalmas éjt kíván Róbert, a rigó.” Csapkod, dünnyög Bertalan: ilyen szégyen érte! Rádióból pirítnak rá az ő gyermekére! Be is fordul Boldizsár,

ne hallja, ne lássa, nagyot koppan homloka, úgy a falba vágja. Tizenkettedik bégetés Feljött már a holdvilág, szuszognak az ágyak, rezegnek az ablak előtt a jegenyeágak. A mérgének vége van, békén horkol Bertalan, ám nyugtalan az álma, forgolódik Borbála, álmában is rágondol Boldizsár fiára. Bezzeg annak a szemére nem száll ma az álom, nézi, nézi a hold fényét a jegenyeágon. Tekintete vándorol a holdfényes szobába: ni, amott a fogason az uzsonnáskosárka… Hát ez vajon ki lehet? Jaj, micsoda nap! Kopogtatnak. Borbála álmából riad. Rákiált az urára: „Ébredj, Bertalan!” Papucsot ránt a kovács, „Aki lelke van…” Megy, a kaput kitárja, aztán felnevet: „Hát te, öcsém, éjszaka hordasz levelet? Tessék, tessék, ha már itt vagy, gyere a szobába!” Nagyot köszön a küszöbön Terhenyés Szamárka.

Pongyolát kap Borbála, ő is kisiet. „Távirat, expresszlevél jött valakinek?” „Nem – feleli Szamárka –, ügyeletes voltam, épp záráskor kaptuk ezt, elhozom, gondoltam, úgyis itt visz az útam, mellettetek, Bertalan.” Kiemel a táskájából egy csepp csomagot. „Címzett: Bárány Boldizsár csomagot kapott, Hírül adta a rigó, hogy szegény beteg, hát, gondoltam, hadd örüljön az a kisgyerek. Mire jó a rádió? Itt írd alá! Így ni. Jó.” Vállán újra táska, elköszön és kikocog Terhenyés Szamárka. Bontogatja a kovács a pici csomagot. Ki küldhette? Boldizsár ugyan mit kapott? Egy pirinyó kis doboz, mellette levélke – mi állhat a szivárványos kis hártyalevélbe? „Bemondta a rádió, hogy az orrod fáj, nekem is fáj a szívem, -

te kis Boldizsár. Tudom, mi a fájdalom, megsajnáltalak nagyon. Van nekünk egy sebkenőcsünk, itt küldök belőle, kend be vele az orrodat, tüstént gyógyul tőle. Mi is ezt használjuk, hogyha horog sebezett, majd meglátod, behegeszti csúnya sebedet. Holnap mehetsz iskolába, ne gondolj a rosszra! Ismeretlen üdvözöltet: szegény PONTY PIROSKA” Könnyét törli Borbála: „Ej, ki gondolhatta!” „Jó lány!” – dörmög Bertalan, ő is meg van hatva. „No majd reggel felkenjük, úgyis alszik már…” Pedig-pedig nem is alszik Bárány Boldizsár.

Ballag már a holdvilág, ballagnak az árnyak, susognak az ablak előtt a jegenyeágak. Megint horkol a kovács, elalszik Borbála, ezúttal már nyugodtabb, mélyebb is az álma. Jó, hogy alszik, mert ha ébren lenne, csudát látna: nem lóg már a fogason az uzsonnáskosárka… Nincs az ágyban a beteg, felkelt Boldizsár, öltözködik, lábujjhegyen ide-oda jár. A sötétben megkeresi piros perselyét – ródlit akart, azért adta gyűjtésre fejét –, a perselyét beteszi az uzsonnáskosárba, mellé kerül a tokánnyal telirakott tálka, aztán nyikkan a retesz, a házból kilép, jaj, valami úgy szorítja Boldizsár szívét! De azért csak ott halad az az ismerős alak, piros cipő, zöld kalap, vállán uzsonnáskosár, hogy ki, te is tudod már: elindul az éjszakában Bárány Boldizsár. Tizenharmadik bégetés Nem tud a hold elaludni önnön sugarától, felhőt borít az arcára,

fedi, mint a fátyol. Körbejár az éjszaka, lábujjhegyen lépdel, betakarja a világot suttogó sötéttel. Jaj, be más ám éjszaka, mint ha süt a nap! Az az ismerős alak be tétován halad! Hogyha ág reccsen, megáll, körbenéz, figyel, az a kis szív odabenn jaj be ver, be ver! Sötétek az ablakok, Mind alusznak a lakók, itt a Sün Jutkáék háza, ő már régen alszik, véges-végig, merre halad, semmi nesz se hallszik. Amott van az iskola, fekete az ablaka. Megtorpan a kerítésnél Bárány Boldizsár, akárhogy fél, bárhogy siet, áll, csak áll, csak áll. Az iskolaépületnek ház a folytatása, kis fehér ház. Abban van a Nyúl Mihály lakása. Jó szerencse, hogy alszik, no, el is bámulna, ha meglátná Boldizsárt a léchez simulva. Éjszaka az iskolához ugyan mi hozhatta, mikor nappal ezt az utat nemigen koptatja? Egy sebes orr, egy nagy pólya megkoppan a szélen. Azt mondják a gondolatok

Boldizsár fejében: „Holnap… hiszen majd meglátod… Holnaptól… ígérem. Aludj, öreg tanító úr, aludj békességben!” Megszólal a toronyóra, már éjfélre jár. Szíve reszket, mégis indul Bárány Boldizsár. Most valami szörnyű hang szólt, megremeg a térde, de aztán megismeri: sír Eb Elemérke. Amoda az alvégen már szaporábban lép, ott már nincs oly iszonyú, irdatlan sötét, a kiflit a reggelihez süti Cica pék, beragyogja kemencéje egész műhelyét. Jaj, de jó volna bemenni, Cica péknél megpihenni! Hátha visszafutna még? Oly riasztó a vidék, suttog már az erdő szája… Hogy menjen ő a tisztásra vaksötétben, egymagába? Visszafordul, vissza ő! Zöld kalap, piros cipő, két lépést tesz vissza már, mikor vállán nagyot ránt az uzsonnáskosár. Felsóhajt, s folytatja útját Bárány Boldizsár. Bemegy az erdőbe, lépeget előre, meg-megbotlik a sötétben kis piros cipője.

Messzi van a tisztás, amerre halad, jaj, de reszket a fejében az a zöld kalap! Ha egy madár pittyen, még a szussza is eláll, de azért csak megy előre Bárány Boldizsár. Ez az ösvény, ez az ösvény olyan fekete, akár otthon őnáluk a pince feneke. Tapogat a fák között. Jaj, most mibe ütközött? Szegény sebes orra fáj! Hanem azért meg nem áll, viszi, viszi kosárkáját, a bundát, meg a ládát, a perselyt meg a tálkát, s lépeget a vaksötétben Bárány Boldizsár. Az a tisztás, az a tisztás… Itt lesz valamerre. Körbe nyulkál, tapogat, nézne arra-erre, semmit nem lát. Hátha utat vesztett itt, hátha többé meg se látja már a szüleit? Könny gurul az arcán, hanem meg nem áll, megy tovább, csak megy előre Bárány Boldizsár. Lép egy nagy merészet, botlik, elesik. Jaj, az orra! Újra zúzta régi sebeit. Nagyot rándít a vállán az uzsonnáskosár, s jajszó nélkül tovább lépdel

Bárány Boldizsár. Mintha ritkulnának körötte a fák, nini, hisz már nem gyökérre, puha fűre hág! Nini, hisz ez itt nem gomba, hanem kis virág, nini, hiszen kimosolyog fenn a holdvilág! Átszalad már a tisztáson a piros cipő, ott van, ni, a tábla, s rajta: RENDELŐ, épp előtte ing az ág, honnan… Szégyelli magát. „Gyere ide, kinyitlak, te uzsonnáskosár!” Visszaakasztja a bundát Bárány Boldizsár. Végre megint itt forog, csendes szélben imbolyog, olyan, mintha mókus lenne, csakhogy nincsen mókus benne… Ejnye, mennyivel könnyebb az uzsonnáskosár! Becsönget a rendelőbe, s mint a víg madár, szinte röpül a tisztáson Bárány Boldizsár. Hanem most hát vissza megint a sötétben. Hányszor botlik vajon el a sok kusza gyökérben? Hanem… Nézd csak! Mi van ott? Jobbra-balra fény ragyog, két sor fényes ívlámpa, éppen most kapcsolta be védőkesztyűs mestere, egy jánosbogárka.

Bátran lép már, biztosan a piros cipő: „Adjon isten jó éjszakát, János szerelő!” „Ki éjjel jár, fényben járjon, hogyha jóban jár! Jó éjszakát teneked is, Bárány Boldizsár!” Tizennegyedik bégetés Csak az erdő volt világos, ám a tó felé oly sötét volt, hogy a szíve reszketett belé. Jaj, még messze van a sás? Jaj, valami cuppogás! Jaj, csak egy kis fény segítne, egy csepp villanás! Még a föld is iszamós, olyan csúszós erre; itt kettéválik az út… Arra? Vagy emerre? Arra tán… Ó! Ez gödör volt! Megbotlik a lába, s orra esik Boldizsár egy mély pocsolyába. Visszamenni? Még nem késő. Jaj, az orra fáj! Milyen lehet az a pólya? Csupa-csupa sár! Vissza tán… de nagyot ránt az uzsonnáskosár; s könnyben ázik bár az arca, de az utat csak folytatja Bárány Boldizsár. Nini, megint itt a hold kinevet a tájra, szétterül a fűzeken gyöngyös, bő uszálya. Hangzik sebes suhogás,

itt a tó, ott leng a sás, gázol a hold fehér talpa a harmatos füvön kis hullámok hegedülnek pici hegedűkön. „Gyere elő, kinyitlak, te uzsonnáskosár!” Lehajlik a parton Bárány Boldizsár. A Piroska hozománya megint ott fénylik a sásba, villog-ragyog a láda, rajta a hold uszálya, megvan mind a száz buborék, össze egy se tört. Elindulnak visszafelé a piros cipők. Most vissza a csúszós úton… Hányszor esik térdre? Hányszor ered újra el még az orra vére? Hanem nézd csak! Mi van ott? Jobbra-balra fény ragyog! Két sor fényes ívlámpa! Éppen most kapcsolta be védőkesztyűs mestere, egy jánosbogárka. Bátran lép már, biztosan a piros cipő: „Adjon isten jó éjszakát, János szerelő!” „Ki éjjel jár, fényben járjon, hogyha jóban jár! Jó éjszakát teneked is, Bárány Boldizsár!” Szállnak a kis piros cipők, mint a víg madár – ejnye, milyen könnyű már az uzsonnáskosár!

Tizenötödik bégetés Megy Boldizsár, megy tovább, balra hívja a fürgelábú kis patak selypítő szava. Patak partján egy kis ház van, nincs világ az ablakában, akik benne laknak, régen elaludtak már. Lábujjhegyen odaoson Bárány Boldizsár. „Gyere le a vállamról, te uzsonnáskosár! Te meg a küszöbre ülj le, kicsi tál! No, te finom tejfel, aki holnap felkel, majd csak megtalál!” Ni, a szeme milyen fényes, nem is érzi már, hogy éhes, vagy hogy orra fáj, tovább lépdel, meg se fordul Bárány Boldizsár. Megy egyenest, és felfelé tart: túl a pataknál dombos a part. Kökénybokor árnyékában verem van a domb aljában, nem tátog az hiába, ott van, ott volt – csak hogy nem lesz ott ezentúl kincstára. Kődarabbal meg homokkal telis-teli hányja. „Ugrálj eztán magadban, ugrókötelem,

ki ne engedd a golyókat, nagybélű verem, búgócsigám, magadba búgjál itt naphosszat, itt a tartalék labdám is, majd elszórakoztat!” Kökénybokor árnyékában, ahol azelőtt a verem tátotta száját, nincs, csak sima föld. „Szinte nincs is súlyod már, te uzsonnáskosár!” …Megy az úton visszafelé Bárány Boldizsár. Jaj de fáradt az a kis láb, és a falu vaksötét. Lefeküdt már Cica Kornél, becsukta a műhelyét. No még egy út van hátra, gyorsan el a kaptárba, be a sötét kamrába, akkor aztán hazamehet végre a kis ágyába. Csak a persely terhe már az uzsonnáskosárnak, bátrabban hág a cipő, bár a kis láb fáradt. Itt a kaptár. Hol keresse benne Méhikét? Melyik az a sötét kamra? Itt minden sötét. Lép egyet a vak homályban, a szíve is eláll: „Állj! Ki vagy?!” – kiáltanak rá. Megáll Boldizsár. „Ledöfjelek? Mit lődörögsz itt éjfél után?” Rászegezi zseblámpáját Márton kapitány.

Tizenhatodik bégetés Nagyot sóhajt Boldizsár: minden hasztalan. Hiába volt a tisztáson, hiába gázolt a sáson, mégis vége van. Előveszi perselyét: „Sajtárra adom, engedje ki Méhikét! Megbántam nagyon. Ne tessék már tovább járni a tolvaj után – én voltam a tolvaj, Márton kapitány!” Elbámul a kapitány. Tán tréfál vele? Aligha, mert csupa könny a Boldizsár szeme. „Mit fecsegtél az imént? Mi van Méhikével? Minek jöttél perselyeddel a kaptárba éjjel? Te loptad el a ládát, meg a doktor bundáját? No, ha ez nem ámítás, akkor nem kis állítás. Tudod te, hogy lopásért a tolvajnak mi jár? Gyere csak utánam szépen, Bárány Boldizsár!” Betaszít egy ajtót Márton kapitány, lépked Bárány Boldizsár a kapitány után. Jó szénaillat hatol a csupa-sár pólyán át, az istálló asztalán meggyújtja a lámpát,

s ránéz Márton kapitány Bárány Boldizsárra. „Hadd halljam, de elölről!” – ripakodik rája. „Gyűjtöttem egy ródlira…” „Ejnye, ördögadta, ne a ródliról beszélj, elvetemült fattya!” Elkezdi hát Boldizsár, bár remeg a szája, elmondja, mitől süllyedt el a Lúdék tokánya, hogy tűnt el a hozomány s a doktor bundája, mitől csorbult ki a Méhi virágos sajtárja; vitéz Márton kapitány mogorván néz rája. „Jó, ez volt ma délelőtt. Most hol kóricáltál? Talán most is lopni mentél? Rosszba sántikáltál? Hol jártál ma éjszaka? Reszket Boldizsár szava, elmondja, hogy mit csinált, az erdőben merre járt, mit tett le a sásba, hova vitte vacsoráját, hogy temette be kincstárát, hol a lakktáskája hált, míg ő szerte kóricált. Hogy elhallgat, lüktető orrát tapogatja s csorog, csorog kétfelől könnye kis patakja. Soká hallgat a Boldizsár szavai után, csak bámul a fénybe Márton kapitány.

Mikor végre megszólal, ni, már nem goromba, bajuszát pödörgeti, nini, ezt morogja.” „Patkója van a lovamnak, fiam, Boldizsár, még azzal is botlik néha. Botlik, aki jár. Helyén van már a láda, meg a doktor bundája, Lúd Lőrincet reggel várja a tokánya, lakktáskád sem alszik többet a gödör torkába, megy az iskolába. Elhoztad a pénzedet is ennek a kislánynak, vegyen rajta új sajtárt Márton kapitánynak, az orrod is csupa sár, egész éjjel jártál, fáradt lehet, aki így gyalogszerrel járkál. Botlik, aki jár… Így mondtam? Te ne botolj… Érted? Kezet adj rá! Így ni, látod, most már megígérted. Ezt a perselyt itt ne hagyd, vedd csak meg a ródlidat, s ideje lesz lefeküdni ennyi út után – eredj haza, hazaenged Márton kapitány.” Csendes a kék éjszaka, legyeznek a fák, illatozik a kertben az alvó virág. Ki az, aki ott lép,

aki ott halad, piros cipő lábán, fején zöld kalap? Ki az, aki hazatart a puha homályban, az orrán egy nagy kötés, a kötésen sár van, ki az, aki éjjel jár, ugyan messze kóricál? Úgyis tudod, hogy kicsoda: Bárány Boldizsár. Tapogatja az utat, sűrű a homály, mégis vígan lépdel Bárány Boldizsár. Akkor is ily vígan menne, ha kétszer ily sötét lenne, pedig botlik, s orrát megint beveri egy fába, viszi, viszi hazafelé agyonfáradt lába. Hanem nézd csak… Mi van ott? A faluban fény ragyog! Nini, két sor ívlámpa! Éppen most kapcsolta be védőkesztyűs mestere, egy jánosbogárka. Bátran lép már, biztosan a piros cipő: „Adjon isten jó éjszakát, János szerelő!” „Ki éjjel jár, fényben járjon, hogyha jóban jár! Jó éjszakát, lepihenhetsz, Bárány Boldizsár!” Tizenhetedik bégetés -

Kapu nyikkan, retesz rí, ajtó csikorog. Felretten rá Borbála: „Ki az? Ki mozog? Kelj fel, nézd meg, Bertalan!” „Ejnye, aki lelke van!” Lámpát gyújt a kovács, de a szava is eláll, mert ott áll a küszöbön és csupa-csupa sár, a vállán meg üresen lóg az a kis kosár, s behúzza az ajtót Bárány Boldizsár. „Ejnye, aki lelke van!” – tápászkodik Bertalan, Borbála is felugrik, de el is fakad sírva. Körültekint Bertalan: hol a nadrágszíja. Fogason függ a kovács nadrágja, kabátja, azon lóg a szíja is, Boldizsár meglátja. Odalép és lekapja, ne keresse az apja. Odaviszi Bertalannak, sóhajt egy nagyot: „Itt a szíjad édesapám, verj meg, itt vagyok!” „Ejnye, aki lelke van! – fohászkodik Bertalan. – Hínnye, nagyon megbánod! Még te magad ajánlod? De nagy legény lettél! Akkor azt mondd meg, hol voltál, éjfél után két órakor merre kóboroltál?” Éjfél után két óra volt,

hogy mesélni kezdte, éjfél után három lett, mire befejezte. Sírva néz a fiára, fejét rázza Borbála, nagy füstfelhőt ereget a Bertalan pipája. „Be az ágyba! – mordul rája végre Bertalan. – Nem aludtál egy szemhúnyást, aki lelke van! Vigyed, anyja, az ágyba, vagy előbb tán a kádba, súrold meg, hisz csupa sár!” „Itt a szíjad, mért nem versz meg?” – kérdi Boldizsár. „Mért nem verlek? Mért nem verlek? Aki lelke van! Mert nem érek rá ma éjjel…” – dörmög Bertalan. És bár lüktet még az orra, csupa sár a fehér pólya, fut Boldizsár az apjához, öleli-csókolja. „Ejnye, aki lelke van! – mordul rá az apja. – Nem vagyunk még jó barátok!” – de azért csak hagyja. A pólyát meg kicseréli a szelíd Borbála, bőven ken a pontykenőcsből a fia orrára, aztán kádba nyomja, jól megcsutakolja, Boldizsár meg lesi-várja: meg mikor csókolja. Csakhogy vár ám a csókkal a szelíd Borbála,

hanem aztán amikor beteszi az ágyba, azt mondja a fiának szelíd-csendesen: „Soha többé, Boldizsár?” „Mamám! Sohasem!” „Azért, aki lelke van!” – mormogja az apja, s Boldizsár az orrára a csókot megkapja. Jaj, de jó az ágyban, annak, aki fáradt, bezzeg álom ül szemére Bárány Boldizsárnak. Odakinn meg beragyogják a falu homályát erre-arra-mindenfelé titokzatos lámpák. Tizennyolcadik bégetés Rezegnek a fagallyak, felkelt a madár, egyengeti a szoknyáját a kis rózsaszál. A Borbála konyhájából kávé szaga száll, teli van pogácsával az uzsonnáskosár. Csodát tett a pontykenőcs, mert ép az orra már, s reggelizik, kiflit eszik Bárány Boldizsár. Zeng a műhely, cseng a hang, a komoly kalapács, dolgozik már s dudolászik Bertalan a kovács. Borbála az órára néz: „Indulj, fiam, már!” S felveszi a lakktáskáját Bárány Boldizsár.

Megcsókolja az anyját, s indul fürge lába, hátán a szép táska, vállán uzsonnáskosárka. „Adjon isten, édesapám!” – még visszakiált. Áll a kovács a küszöbön, nézi a fiát, ahogy ott halad, vidáman szalad, lakktáskáján, kosárkáján táncot rop a nap. Az az ismerős alak, piros cipő, zöld kalap távolodik már, s belép az iskolaajtón Bárány Boldizsár.