Szöveg © Berg Judit, 2016, 2022

www.bergjudit.hu
Illusztráció © Takács Viktória, 2022
Régi és új barátok
© Cinemon, 2022

Hideg volt még, de az ég és a víz már a tavasz kékjében csillogott.

Ahogy az első langyos szellő végigborzolta a száraz nádbugákat,
váratlan izgalom és jókedv kerítette hatalmába a Nádtenger lakóit.
Nyújtózkodtak, tébláboltak, mosolyogtak, nagyokat szippantot-
tak a földillatú levegőből. A lengeőrök a napsugarak melegében
a magasba vágytak, ezért türelmetlenül kémlelték az eget, hátha
érkeznek már a nádirigók, akik télre melegebb vidékre költöztek.
Az ifjoncok a friss nádhajtások fejlődését figyelték, és üdvözölték
az iszapból előkászálódó, még lassú mozgású, ébredező halakat.
Az olvadás után szinte azonnal megjelentek a vadkacsák is, vi-
dám hápogásukkal hirdetve a tél végét.

5
 Hamarosan már nyoma sem volt a télnek. Az enyhüléssel
együtt a nádirigók is visszatértek a Nádtengerbe. Azonnal fel-
újították Lengevár nádból szőtt falait, fészket szőttek, és a tojás-
rakáshoz készülődtek. A lengeőrök felnyergelték a hátasnádiri-
gókat, és végre újra a levegőbe emelkedhettek. Egyedül a kecske-
békák nem ébredtek még fel téli álmukból. Pedig Füttyös Vilkó,
a bátor lengefiú már tűkön ült, hogy viszontláthassa a barát-
ját, Táltost. A békák ősszel a szigeten álló nagy fűzfa gyökerei
közé vermelték el magukat. Ki tudja, talán már ébredeznek is,
és bármelyik pillanatban előbújhatnak! Vilkó fél lábon végig-
ugrált a fűzfa mellett a parton, aztán mivel semmi mozgást
nem észlelt, leült a gyökerek közé várakozni. Mindenképpen ott
akart lenni, amikor Táltos kidugja álmos fejét a földből.
A magasban a lengeőrök gyakorlatoztak a frissen hazatért
nádirigók hátán. Ott voltak köztük Vilkó barátai is, akik már
tavaly nyáron az őrség tagjai lettek. Lile, Gyékényes Geri, Mo-
csári Miki, Tőzeg Tomi és Borzas Füzi vidáman repkedett a
levegőben. Vilkó vágyakozva nézte őket. Néhány hete, a nagy
farsangi mulatságon az ő haja is bebarnult, vagyis végre meg-
érett rá, hogy őrző legyen, ám a kiképzéssel meg kellett várnia a
tavaszi Buzogányünnepet, amikor az újoncokat felavatják.
„Sebaj, azt a kis időt kibírom már – gondolta magában, és
elképzelte, mit fog szólni Táltos, amikor meglátja új, sötétbarna
fürtjeit. – Fogadjunk, azt hiszi majd, hogy még mindig
álmodik!” – kuncogott.
Aztán eszébe jutott, hogy Táltos hónapok óta
nem evett. Biztosan éhes lesz! Vilkó elin-
dult szúnyoglárvát fogni, amivel ébre-
dés után megkínálhatja a barátját.
A nádtövekhez kötve ringott Nagyapó kis
csónakja, benne pókhálóból szőtt vékony ha-
lászháló. Vilkó beevezett a nádszálak közé, és
kivetette a hálót, de csak néhány lárvát sike-
rült kihalásznia. Csalódottan evezett vissza
a partra őrhelyére, ám ekkor a magasból
szárnysuhogást hallott, valaki lecsapott rá,
és kikapta a kezéből a félig telt kosarat.
– Hé, az az enyém! – ordított Vilkó,
és szikrázó szemmel figyelte, ahogy a fiatal
nádirigó leszáll egy nádszálra, csőrében az
elcsent kosárral.
– Vedd el, ha tudod! – gúnyolódott a madár.
Vilkó nem mozdult. Pontosan tudta, hogy ha
elindul a kosaráért, a rigó felemelkedik, és átszáll
egy másik nádszálra, esetleg felröppen egy fűzfa-
ágra, és ő sosem fogja utolérni.
– Hú de menő vagy! – kiáltott vissza meg-
vetően a madárnak. – Repülve lehagysz egy
gyalogos lengét? Ez aztán a teljesítmény!
A rigó közelebb röppent.
– Bárhogy le tudlak győzni, nem csak
a szárnyammal.
– Inkább azt mondd meg, miért nem
vagy a kiképzésen! – firtatta Vilkó. –
A többi nádirigó mind a lengeőrökkel
gyakorlatozik.
– De én nem – fújta fel a begyét a madár.
– Az én hátamra ugyan nem ül senki!
7
 – Papirusz? – csodálkozott Vilkó. – Olyan, mint a papiros,
vagyis a papír?
A fekete madár elgondolkodott.
– Nem tudom, mi az a papír, nálunk ilyen nevű állat nem él
a folyóban. De a sásból a régi időkben lapokat préseltek az em-
berek, és furcsa ákombákomokat írtak rájuk.
– Ha írtak rá, akkor olyan, mint a papír! – nevetett Lile.
Az ismeretlen madár elismerően bólogatott. Lehet, hogy
mégsem olyan tudatlanok ezek a vándorok? Ezért aztán rögtön
meg is kérdezte, mi járatban vannak errefelé, ám amikor Lile
elárulta, hogy a gólyák téli szálláshelyét keresik, megint elko-
morodott.
– Most vicceltek velem? Hát nem látjátok, hogy én is gólya
vagyok?
Valóban! Szakasztott úgy nézett ki, mint egy gólya, ám fehér
tollak helyett koromfeketék borították, éppen csak a hasán lát-
szott egy kis fehér folt.
– De a gólyák már visszatértek Európába, a költőhelyükre –
értetlenkedett Vilkó.
– A gólyák többsége igen. Én viszont sajnos itt ragadtam,
mert télen megsérült a szárnyam, és tavasszal nem tudtam útra
kelni a többiekkel. Szóval a telelés után most nyaralni is itt fogok.
– Megnézzem a szárnyad? Értek az orvosláshoz – ajánlko-
zott Lile, de a gólya a fejét rázta.
– Már összeforrt, de még csak rövid távokat tudok megtenni.
Ti viszont még sosem láttatok fekete gólyát, amiből arra követ-
keztetek, hogy biztosan a fehér gólyákat keresitek.
A gyerekek elmesélték utazásuk célját. A fekete gólya ámulva
hallgatta a történetet, végül kijelentette, hogy nagyon szívesen se-
gítene, de sajnos nem hallott Füttyös Tóbiásról, sem a lengékről.
– Mi úgy tudtuk, hogy minden vízparton élnek magunkfaj-
ta lengék – lepődött meg Vilkó. – Hátha ők tudnak valamit
apámról.
– Itt, a Nílus-deltában nem élnek őrzők – hümmögött a gólya.
– Túl nagy az átmenő forgalom. De délen, a sivatagon túl igen.
Bár ők szerintem nem zöldek, hanem…
– Hanem? – kérdezte egyszerre Vilkó és Lile.
– Hanem más színűek. Én sem tudhatok mindent! – méltat-
lankodott a madár.
– És egy bizonyos Görbét sem ismersz? – faggatózott Lile.
– Nem bizony! – sértődött meg a gólya. – Nekem és a ba-
rátaimnak egyenes a csőrünk! És ha csupa olyasmit kérdeztek,
amire nem tudok válaszolni, akkor inkább elmegyek!
63
 A vándorok megköszönték Írisz segítségét, és úgy döntöttek,
rögtön útra is kelnek. Hívogató volt a távol, a zöldellő völgyben
kanyargó kék folyó, de még a messzeségben nyújtózó végtelen,
sárga homoktenger is. Ameddig bírták, repültek. Amikor már
elviselhetetlen lett a hőség, a papiruszsások árnyékában hűsöl-
tek, vagy egy terebélyes fa koronájába húzódtak pihenni. Fo-
galmuk sem volt, milyen hosszú út áll előttük, nem ismerték az
emberek térképeit, így azt sem tudhatták, hogy a Nílus a világ
egyik leghosszabb folyója, amely Afrika szívében ered. Csak re-
pültek, repültek kitartóan, nap nap után.
Egyetlen alkalommal hagyták el a folyóvölgyet, és akkor
sem repültek messzire, de amikor a sivatag szélén kiraj-
zolódtak a piramisok, felülkerekedett bennük
a kíváncsiság. Muszáj volt megnézniük a
szabályos sárga gúlákat, amelyek úgy
hevertek a homokos pusztaságban,
mint a játékasztalon elszórt épí-
tőkockák. Döbbenten bámul-
ták a hatalmas építményeket,
amik mellett eltörpültek az
emberek, a buszok és azok
a furcsa, púpos négylá-
búak is, amelyek láttán
Vadóc kacagni kezdett:
– Ki látott már olyan
tehenet, amelyik dombot
visz a hátán? – csipogta,
és jókedvében egyenesen
leszállt a vezérteve púpjára.
Vilkó nem bánta. A levegőből ő is tátott szájjal figyelte a fel-
málházott állatot, aki türelmesen várta a gazdáját az egyik pira-
mis árnyékában.
– Bocsánat! – szólította meg, miután Vadóccal a teve látóme-
zejébe röppentek. – Tudom, illetlenség ilyet kérdezni, de áruld
el, kérlek, hogy ki vagy! Sosem láttunk még hozzád hasonlóan
furcsa lényt.
– Te beszélsz, vakarcs? – húzta el a száját a teve, és hatal-
masat köpött. – Én vagyok furcsa? Mi, tevék ilyenek vagyunk,
és kész! Te viszont éppen úgy festesz, mint a mesebeli Tobiasz
manó, aki kivágta magát a krokodil gyomrából! Hát akkor most
melyikünk a furcsa, te vagy én?
– Micsoda? Miféle mesebeli Tobiasz manóról beszélsz? –
pattant le a nyeregből Vilkó.
A teve nevetett.
– Ugye, ugye? Rögtön izgatott lettél! Kering egy mese a siva-
tagban, minden oázisban ezt mesélik, évek óta ez a legnagyobb
sláger. Érkezett az Óperenciás-tengeren túlról egy pici zöld
manó, akit Tobiasznak hívtak. Vándorútra kelt, a nagy fehér
madarak hátán jutott el a mi földünkre. De nem vigyázott, ezért
fürdés közben bekapta őt Ása, az óriáskrokodil, a Nílus ura. Ám
ez a Tobiasz nem akármilyen manó volt! Gyémánthegyű kis ké-
sével addig faragta bentről Ása gyomrát, amíg kivágta magát a
hasán keresztül. A győzhetetlen Ása el is pusztult, de előtte kín-
jában felúszott egészen a Fehér-Nílus forrásáig, ott érte őt a vég.
– És ezzel a Tobiasszal mi történt? – kérdezte Lile, aki ad-
digra már ott ült Vilkó mellett, tátott szájjal hallgatva a mesét.
– Fogalmam sincs. Biztosan megszelídített egy óriáskígyót,
vagy megbűvölt egy kormoránt. Nem vagyok én mesemondó,
71
 Ezért aztán útközben folya-
matosan kérdezősködtek. Vízima-
darakkal, papagájokkal, a folyóból
ivó kis testű állatokkal beszélgettek.
Mindenkit megkérdeztek Tóbiásról és a
mesebeli Tobiasz manóról, a Fehér-Nílus-
ról és Görbéről. A zöld manó meséjét töb-
ben hallották már, Görbét is sokan ismerték,
de arról senki nem tudott, hogy létezik egy
másik, fehér színű folyó.
– Fehér folyó csak a mesékben van! – csó-
válta a fejét egy egér.
Egyszer egy mogorva, öreg kárókatonával ta-
lálkoztak egy fövenyen, ahol épp megpihentek.
Neki is feltették a szokásos kérdéseket, de úgy
tűnt, a madár egészen megsüketült, vagy nem
akar válaszolni, mert csak állt fél lábán maga elé
meredve. Ám amikor Vilkó már éppen faképnél
akarta hagyni, az öreg ránézett, és furcsa, káráló
hangon megszólalt:
– A fehér a fő, a kék a bő, a sárga tűz, a rózsa űz!
– Hogy mondtad? – bámult rá csodálkozva a
lengefiú.
A kárókatona megismételte a versikét, aztán hátat
fordított, és álomba merült.
Vilkó zavarodottan csóválta a fejét, mivel nem tudta
értelmezni a különös mondókát.
Többhetes repülés után izgalmas helyre érkeztek. A Nílus-
ba oldalról egy másik folyó torkollott, bőségesen áradó vízzel.
74
Úgy tűnt, a mederben hömpölygő víz nagy része ebből az új
ágból érkezik, a másik, délről érkező ág jóval sekélyebb. De a
vándorok szemében ennél sokkal vonzóbb látványt keltett a
két folyó összefolyása mögötti fennsíkon elterülő tó. Vég-
re egy állóvíz, amelyet üde zöld nádas övez, kis szigetek
tarkítják, és amelyben – már messziről látszott – csak
úgy hemzsegnek a madarak! A kis csapat egyenesen
arrafelé vette az irányt.
Ahogy közeledtek, csodálkozva látták, hogy a tó
vize foltokban rózsaszín. Ráadásul a foltok alakja fo-
lyamatosan változik! Kíváncsiságuk egyre nőtt, míg
végre sikerült megérteniük ennek a különös jelen-
ségnek az okát. A tóban több ezer flamingó élt,
amelyek csapatokba verődve ácsorogtak és gyalo-
goltak a sekély, de igencsak kiterjedt vízben. Lile
ámulva nézte a rózsaszín tollakat, karcsú nyaka-
kat és lábakat. Vadóc és Száva azon vitatkozott,
vajon ilyen testalkattal képesek-e a nagy mada-
rak repülni, egészen addig, amíg egy csapat rö-
vid nekifutás után a levegőbe nem emelkedett.
– Odanézzetek, felénk tartanak! – rik-
kantott Vilkó.
A flamingók hamarosan körülvették
őket, és most következett az újabb
meglepetés. A rózsaszín nyakak
mögül a lengékhez hasonlatos,
rózsaszín, harcias lények
szegezték fegyverüket
az érkezőkre.
 – Szerintem inkább tévétorony! – viháncolt Száva. – Amilyet
a város melletti dombtetőn láttunk.
– Én csak azt nem értem, hogy tud ilyen hosszú nyakkal inni
– hüledezett Lile.
– Szálljunk le, és nézzük meg! – javasolta Vilkó.
Mivel mindannyian kíváncsiak voltak a lehetetlennek tűnő
mutatványra, letelepedtek egy akácia tüskés ágai közé, ahonnan
remek kilátás nyílt. A zsiráf lassú léptekkel megközelítette a vi-
zet, de nem ment le egészen a partig, hanem kicsit távolabb állt
meg, aztán szétterpesztett lábbal előrehajolt, amíg hosszú feje le
nem ért a vízhez.
– A nyaka, akár egy hosszú híd, ami összeköti a fejét a testé-
vel – állapította meg Vilkó. – De szívesen utaznék egy kicsit a
fején ülve! Olyan lenne, mint amikor Bütyök szarvába kapasz-
kodtunk, csak öt emelettel magasabban.
– Ugyan már, én sokkal magasabbra repítelek… – dünnyög-
te kissé sértetten Vadóc.
Miután kimulatták magukat a mókás testtartásban ivó zsirá-
fon, folytatták útjukat. Több nap után a folyó széles, zsombékos,
tavacskás mocsárrá terebélyesedett, amely addig nyúlt, ameddig
a szem ellát. Bár a vándorok alig várták, hogy felderítsék, ezút-
tal sokkal óvatosabbak voltak. Ki tudja, milyen népek lakják ezt
a hívogatónak tűnő vidéket? A folyó utolsó látható szakaszán le-
ereszkedtek a magasból, aztán lassan, fától fáig, bokorcsoporttól
kőszikláig repülve közelítették meg a mocsárvidéket, miközben
vigyáztak, hogy senki se figyeljen fel az érkezésükre. A nádasba
érve kissé megkönnyebbültek, az ismerős terepen otthonosan
mozogtak. Vadóc és Száva úgy kapaszkodott a nádszálakon,
hogy a legerősebb szél sem zavarhatta volna meg őket, Vilkó és
Lile pedig észrevétlenül tudott végigfutni a leveleken.
El is indultak felderíteni az ismeretlen területet. A nádirigók
úgy haladtak előre, hogy közben egyszer sem emelkedtek a nád-
bugák fölé, a két fiatal lenge pedig futva, sásleveleken csúszva,
boldogan barangolta be a nádast. A tövek között, ahol a víz-
felület kis tóvá szélesedett, hatalmas, kusza fészkekre figyeltek
fel. A tojásokon halvány rózsaszín, zsákká öblösödő csőrű, testes
madarak kotlottak.
– Szerintem ez a pelikánok költőhelye! – súgta Lile izgatottan.
Vilkó bólogatott. Útjuk során több pelikánnal találkoztak
már, sőt megtudták, hogy egyes vidékeken nem pelikánnak,
hanem gödénynek nevezik őket. Most talán magát Görbét is
megtalálják!
A két lenge óvatosan osont az első fészekhez, majd udvaria-
san megszólították a tojásain ülő pelikánanyát, hogy megkér-
dezzék, ismeri-e Görbét.
– Hogyne ismerném! A szomszédasszonyom!
87