Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó.

Reggelente
rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik,
onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle
hallottam:

TORDON ÁKOS: A KISMADÁR KERTJE

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a
borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri
kismadárnak, a fészke mellett.
Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a
kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba.
Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.
– Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a
kertem!
– Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és
becsapta ajtaját.
– Jaj, elszárad a borsóm! - ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a
kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
– No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy
ijedten röppent fel róla a kismadár.
Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri
kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:
– Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!
A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót.
No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.
– Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-
kihez.
– A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.
– Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!
Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.
– Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor
könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a
vizesvödör.
– Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.
– Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette
borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.
– Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre
bokrosodni kezdett.
– Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony
eljött a kapa ideje!
Azzal elröppent a kapás emberhez.
– Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a
borsóm.
– Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!
Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap.
Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden
szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár
kesergett:
– Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy
legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!
– Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot
szórok neked az ablakpárkányra!
A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az
ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással.
Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.
ANDERSEN: BORSÓSZEM-HERCEGKISASSZONY

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi
jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy
meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony
akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert
mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és
igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha
dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját.
Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső
meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a
sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt
senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy
szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg
húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban
az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt
a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és
húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való,
igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A
borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan
azóta el nem lopta valaki.
Aki nem hiszi, járjon utána.

ANDERSEN: ÖTEN EGY HÜVELYBŐL

Egy zöldborsóhüvelyben öt borsószem üldögélt egymás mellett; zöldek voltak, a hüvely is

zöld, azt hitték hát, hogy zöld az egész világ, s nem csoda, hogy azt hitték. Nőtt a hüvely, s
vele nőttek a borsószemek, mert ennek ez a rendje. Odakinn sütött a nap, melengette a
borsóhüvelyt; eső permetezett, az áttetszővé tette; kellemes volt az élet odabenn, nappal
világos, éjjel sötét, ahogy rendjén való. A borsószemek egyre jobban nőttek, gömbölyödtek, s
egyre sűrűbben dugták össze a fejüket, tanakodtak, mit kellene tenniük.
- Nem vesztegelhetünk itt az idők végéig! - ebben mindnyájan megegyeztek. - Még utóbb
megkeményedünk a tétlenségtől. Odakinn is kell lennie valaminek, s azt jó volna megismerni!
Napok teltek, hetek szálltak, a borsószemek lassan megsárgultak, sárga lett körülöttük a
hüvely is.
- Megsárgult az egész világ! - állapították meg a borsószemek, s a maguk szempontjából
igazuk is volt.
Egyszerre földrengés támadt: leszakították a hüvelyt, emberi kézbe került, aztán egy
ruhazsebbe, más borsóhüvelyek társaságába.
- Mindjárt kinyílik előttünk a világ! - mondták feszült várakozással a borsószemek.
- Én arra vagyok kíváncsi, melyikünk viszi a legtöbbre! - mondta az egyik borsószem, a
legkisebbik. - No, hamarosan elválik!
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta nagy vitézen a legnagyobbik.
- Ropp! - fölpattant a hüvely, s az öt borsószem kigurult a napsütéses világba. Egy kisfiú
tenyerén feküdtek; a kisfiú azt mondta, hogy a borsószemek éppen a játék puskájába valók, s
az egyik szemet mindjárt bele is dugta a puskacsőbe, és kilőtte.
- Röpülök a nagyvilágba! Fogjon meg, aki tud! - kiáltotta röptében a borsószem, s azzal eltűnt
a többiek szeme elől.

- Én meg se állok a napig! - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely, épp nekem való.
És ő is eltűnt.
- Mi alszunk tovább, akárhová jutunk! - mondta a harmadik meg a negyedik, a két
álomszuszék. Azzal lustán lepottyanttak a földre, de a sorsukat nem kerülhették el: ők is a
puskacsőbe jutottak. - Azért is mi visszük a legtöbbre! - kiáltották.
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta az ötödik. Őt is kilőtték, de nem jutott messzire: a padlásablak
korhadt deszkájának csapódott, s onnan egy hasadékba gurult, szélhordta föld és lágy moha
közé. A moha összeborult fölötte, s a borsószem ott feküdt, elrejtve emberi szem elől. De a
természet nem feledkezett meg róla.
- Lesz, ami lesz!
Odabenn a kis padlásszobában egy szegény asszony lakott; abból éldegélt, hogy eljárt
kályhákat tisztogatni meg fát fűrészelni, a házaknál a munka nehezét elvégezni, mert erős
asszony volt és szorgalmas, mégis szegény, mint a templom egere; szűköcskén élt egyetlen
leányával, aki félig gyermek volt még, törékeny, gyönge teremtés, s most nagybeteg: egy álló
esztendeje nyomta már az ágyat.
- Elmegy a kishúga után! - mondta magában szomorúan a szegény asszony. - Csak két
gyermekem volt, mégis nehezen győztem, a jóisten is megsokallta, s magához vette az
egyiket, hogy osztozzék velem a gondban. Bár meghagyná nekem ezt az egyet, hanem úgy
látszik, nem akarja a két testvért elválasztani, s most magához veszi ezt is.
De a nagybeteg leányka nem követte kishúgát. Türelmesen feküdt naphosszat, míg anyja
munkában volt.
Kitavaszodott; a szegény asszony egy reggel éppen munkába indult; aranyos sugárkéve hullt a
padlásszobába, s a beteg leányka kitekintett a kis ablakon. - Mi lehet az a kis zöld növény
odakinn az ablak előtt? Hogy hajladoz a szélben! Az anyja odalépett a padlásablakhoz, és
kinyitotta.
- No nézd csak! Egy borsószem hajtott ki a csatornában! Ugyan, hogy kerülhetett ide a
magasba? Látod, ez a te kertecskéd, elgyönyörködhetsz benne.
És közelebb húzta a beteg lány ágyát az ablakhoz, hogy láthassa a borsó zsenge kis bokrát,
aztán munkába ment.
- Úgy érzem, édesanyám, hogy meggyógyulok! - fogadta este a lánya. - Olyan jólesett ma a
betűző napsugár! Elnéztem, hogyan erősödik a kis borsóbokor, s én is erősebbnek éreztem
magamat. Nemsokára fölkelek, és kimegyek a verőfényre.
- Adja isten! - sóhajtotta az anyja, de nem remélte, hogy úgy lesz. Hanem azért letűzött egy
kis karót a borsó mellé, amely új erővel és bizakodással töltötte el szegény beteg gyermekét.
Egy fonallal hozzá is kötözte a karóhoz meg az ablakdeszkához, nehogy letörje a szél, s hogy
ha majd hosszú indát növel, megkapaszkodhassék. A borsó kis bokra nőtt is kedvére, zsenge
indái rácsavarodtak a karóra meg a fonalra.
- Nézd, már virágot nyitott! - kiáltott fel örvendezve egy reggel a szegény asszony, s most már
az ő szívében is éledni kezdett a reménység, hogy meggyógyul a leánya; az utóbbi időben
élénkebben beszélgetett a kis beteg, úgy megerősödött, hogy már magától fel tudott ülni az
ágyban, és felragyogott a szeme, ha ránézett kicsi kertjére, amely egyetlen borsószemből
sarjadt ki. Egy hét múlva fölkelt egy órácskára. Boldogan üldögélt a meleg napsütésben; a
padlásablak nyitva állt, s előtte üdén hajladozott fehér pillangóvirágaival a borsóbokor. A
leányka fölébe hajolt, és szeretettel megsimogatta. Ünnepnek érezte ezt a napot.
De lássuk, mire vitte a többi borsószem!
Az első, aki olyan büszkén röpült ki a nagyvilágba és azt kiáltotta: "Fogjon meg, aki tud!" - az
ereszcsatornába pattant, s ott mindjárt fölcsippentette egy galamb. Ott feküdt hát a galamb
begyében, mint Jónás a cethal gyomrában.
A két álomszuszék se vitte többre, őket is galambok nyelték le, igaz, így is használtak valamit
a világnak.
A negyedik, amelyik egyenest a napba tartott, csak a lefolyócsatornáig jutott; hetekig ázott a
szennyes vízben, s jókorára fölpuffadt.
- Milyen szép kövér leszek! - ujjongott. - Azt hiszem, szétrepedek a végén, s ennél többre egy
borsószem se viheti! Öten voltunk egy hüvelyben, de mindnyájunk között én vagyok a
legérdemesebb.
A lefolyócsatorna rámormolta, hogy igaza van.
A padlásszoba ablakában ragyogó szemű, fiatal lány állt, arcán az egészség üde pirossága;
végigsimogatta a borsóbokor valamennyi kis levelét, virágát, nem győzött gyönyörködni
benne.
- Én a magam borsószemét többre becsülöm - mondta az ereszcsatorna, s alighanem neki volt
igaza.

AZ ÉGIG ÉRŐ PASZULY

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, annak egy fia, meg egy
tehénkéje. Egyszer egy napon úgy kifogyott az éléskamrájuk, hogy nem akadt egyetlen betevő
falatkájuk sem.
Mondja az anya a fiának:
– Eredj, és hajtsd el a tehénkét a vásárra! Arra vigyázz csak: jó árat kérj érte, nehogy kárunk
legyen benne!
El is hajtotta a fiú a tehénkét, el is adta egy öregembernek egy szem paszulyért, no meg egy
szép faragott furulyáért. Ahogy a vásárt megkötötték, azt mondja az öregember:
– Mindkettőre vigyázz ám, mert mind a kettő többet ér, mint amennyit mutat!
Hát amint megy haza a legény nagy vígan, beléfúj a furulyába. Nosza, táncra is kerekedik
jókedvében, aki csak hallja.
A fiú azt gondolja:
“Vidám szerszám ez, s talán a paszuly még ennél is többet ér.”
Hazaér a fiú, mutatja az anyjának, miket is kapott a tehénkéért. Hej, a szegény asszony
keserves sírásra fakadt. Hiába mondta a fiú, mit hallott az öregembertől, az anyja csak tovább
sírdogált. Elültette erre a fiú az egy szem paszulyt, hogy lássák, mi lesz belőle.
Hát az, alig került a földbe, nyomban növekedni kezdett, s nőttön nőtt, egészen az égig.
Mondja a fiú az anyjának:
– No látja, édesanyám, mennyit ér a paszuly. Megyek is, felmászom a legtetejére.
Hiába is kérlelte az anyja, hogy maradjon, ő bizony elindult. Addig ment, mendegélt fölfelé a
furulyájával, amíg el nem érte az égboltot. Ahogy felért, talált rajta egy kis nyílást. Azt
gondolta akkor:
„A paszuly tetejét elértem már, most azt szeretném tudni, mi van odabent.”
Amint összeszedi a bátorságát, és belép, nem messze onnan kis házikót lát. Gondolja
magában:
„Most már úgyis este van. Szállást kérek, s reggel hazatérek.”
Ahogy betér a házba, talál egy asszonyt, aki így fogadja:
–   Hol jársz itt, te legény, ahol az én gazdám, a hétfejű sárkány lakik? Ha meglát téged azon
nyomban felfal!
Megszeppent a fiú, s könyörgött az asszonynak: bújtassa el, mert ő bizony nem kíván a
sárkány szeme elé kerülni.
Elbújtatta hát az asszony a dagasztóteknő alá, és közben elmondta, ki ő és miféle. Azt, hogy
ez a ház valamikor az övé volt, ám egy napon rátört a sárkány, elfoglalta a házat, őt magát
pedig szolgálójává tette.
Alig bújt el a fiú, alig ért az asszony a panasza végére, üti az óra a tizenkettőt. Abban a
minutumban nagy dörömbölés, zúgás támad. Jön haza a hétfejű sárkány, hóna alatt egy fekete
tyúkkal. A tyúkot a földre teszi, s azt mondja:
– Tojj egyet!
A tyúk rögtön tojt egy aranytojást, majd mindig újat, valahányszor újra rákiáltott. Hanem a
sárkány közben nagyon megéhezett. Azt mondta hát:
– Vacsorát ide, asszony!
Ad az asszony vacsorát, ám alig kezd enni a sárkány, azt kérdi:
– Miféle idegen szag van ebben a házban?
Az asszony így felelt neki:
– Csak nyugodjék, lelkem, vacsorázzon! Nincs itt semmiféle idegen.
Ám a sárkány hajthatatlan maradt:
– Dehogy nincs. Add elő rögtön, mert különben téged is széjjeltéplek!
Az asszony hiába csitította, nyugtatta a sárkányt, az addig járt-kelt, míg meg nem találta a fiút
a dagasztóteknő alatt. Azon nyomban fel is akarta falni, de a fiúnak abban a nagy
veszedelemben egyszeriben megjött a bátorsága, s azt mondta:
– Jó, jó, de ilyen vacsorához muzsika is dukál.
Azzal elővette a furulyáját, és muzsikálni kezdett. Nosza, nyomban táncra kerekedett a
sárkány. Eleinte tetszett neki a nagy vigasság. Mondta is:
– Addig élhetsz, amíg engem is meg nem tanítasz muzsikálni. Utána egy percig sem.
Ez kellett csak a fiúnak. Fújta, fújta tovább a furulyát. Ahogy fújta, egyre inkább elfáradt a
sárkány. Az ám, de hiába kiabálta a legénynek, hogy haja már abba, elege van a táncból, az
bizony tovább fújta. Egészen addig, amíg a sárkány ki nem lehelte a lelkét. No, akkor
abbahagyta. .
Hálálkodott az asszony, hogy megszabadította a sárkánytól, aztán azt mondta még neki:
– Ha vissza akarsz térni a földre, vidd magaddal ezt a fekete tyúkot, de a paszulyt vágd ám ki,
nehogy más ide tudjon jönni!
Fogta a fiú a furulyát, a tyúkot, s gyorsan leereszkedett a szál paszulyon. Ahogy leért, vette a
szekercéjét, s kivágta vele a szál paszulyt. Akkor bement az anyjához, aki nagyon búsult
miatta, hogy hova lett.
– Ne búsuljon, anyám, lesz ezután mit együnk, lesz pénzünk is elég!
Azzal letette a földre a fekete tyúkot, megsimogatta, és azt mondta:
– Tojj egyet, tyúkocskám!
Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást, aztán megint egyet, megint egyet, valahányszor a
fiú megsimogatta. Csináltak is szép házat a sok aranytojás árából. Vettek sok szép jószágot,
de még egy kis rétet is, ahol a fiú naphosszat kaszálgatott és muzsikálgatott.

BABSZEM JANKÓ

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt
nekik egy csepp gyermekök sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az
Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel.
Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony
meg azalatt ételt főzött neki.
Amint ott főzögetett, amint főzögetett, megint eszibe jutott, hogy milyen jó volna, ha most
egy fia volna, aki kivigye az apjuknak az ételt: "Ó én Uram, Istenem - mormolja magában -,
csak egy akkorka kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte!" Alig
mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kisfiú előtte a padkán, elkiáltotta magát:
- No, édesanyám, itt vagyok! Hanem mármost nekem főzzön gombócot, mert olyan éhes
vagyok, mint a farkas. Azután majd kiviszem édesapámnak az ételt, ha jóllaktam. De úgy
főzzön kend, mintha huszonnégy kaszásnak főzne.
Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombócot, kitálalta elibe. Babszem Jankó az utolsó
falatig megette. Kérdezi tőle az anyja:
- No, fiam, jóllaktál?
- Dehogy laktam, édesanyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend!
Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint
az anyja:
- No, fiam, jóllaktál-e már?
- Dehogy laktam, édesanyám, tán még éhesebb vagyok! Jó lenne, ha főzne még kend!
Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiú. Kérdezi az anyja:
- No, fiam, jóllaktál-e már valahára?
- Ettem, édesanyám, ettem. Hanem mármost hol van az az étel, hadd vigyem édesapámnak!
Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt belekötözte egy kasornyába, s nagy sok
ellenkezés után - mert eleinte nem bízott benne, hogy elbírja - odaadta Jankónak, hogy nohát
vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment, mendegélt, előtalált egy
hatökrös szekeret egy béressel. Jankó el volt fáradva; kapta magát, feltette az ételt hátul a
szekérre, maga meg bebújt az egyik ökör fülébe. Amint így mentek, elkezdett a béres fütyölni.
Csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el
belőle.
Hallja ezt a béres, nézeget szét, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit. Megint elkezd
fütyölni, megint kiszól Jankó:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el
belőle.
Megint fülel a béres: "De már itt csakugyan beszél valaki!" Néz mindenfelé, nem lát senkit.
"No - gondolta magában -, talán csak a szél volt." Megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott
Jankó:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el
belőle.
Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult, mint a légy Szent
Mihály-nap után. Egyszer - jó idő múlva - szól az ökörnek:
- Csálé, Bimbó!
Jankó kikiált az ökör füléből:
- Csak azért is hajsz, Bimbó!
Megint szól a béres:
- Hajsz, Csákó!
Megint kikiált Jankó:
- Csak azért is csálé, Csákó!
"De már itt sehogy se megy istenesen a dolog" - gondolja a béres. De azért még egyszer
megpróbált szólni az ökörnek:
- Csálé, Bimbó, hajsz, Csákó!
Megint kikurjant Jankó:
- Csak azért is csálé, Csákó, hajsz, Bimbó!
De már erre a béresnek is inába szállott a bátorsága.
Itt akárhogy, mint, de ördögnek kell lenni! Uccu! - mintha ostorral csapnák, megoldotta a
kereket, elszaladt, hogy az agár se érte volna utol. Jankó pedig az ökörhajtó ostort kezébe
vette, elkezdett vele cserdíteni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.
Az apja, amint ott szántogatott két ütött-kopott, girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra
egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte. Az ostor is csak magától pattogott. Megijedt
erre, szaladni akar, de Jankó elkezd utána kiabálni:
- Ne szaladjon kend, édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt hoztam.
Erre megállt az apja, elvette az ételt, hozzáfogott az evéshez. Míg ő evett, Jankó befogta a hat
ökröt az ütött-kopott, girhes ökrök helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett
nekik segítség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott. De azért úgy
meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.
Ezalatt arra ment egy nagy úr négylovas hintón; Jankó éppen akkor volt a fordulónál, mikor
ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az
ostor magától kongat.
"Miféle csuda ez?" - gondolja magában.
- Eredj, Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt, ki tartja azt az ekét, ki kongat
azzal az ostorral, aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget!
Előhítta Pista inas azt az embert.
- No, szegény ember - kérdezi az úr -, ki csinálja mindezt a csudát?
- Hát biz azt, nagyságos uram, csak a fiam, Babszem Jankó, aki az ökör fülében ül, onnan
kongat.
- Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.
A szegény ember nem akarta. De akkorra Jankó is odament, bíztatta az apját, hogy csak adja
el, majd visszaszökik ő nemsokára. Így hát megalkudtak egy véka aranyban, ezüstben, a
szegény ember - aki most már gazdag ember lett - befogta a hat címeres ökröt a szekérbe,
rátette a sok kincset, hazament, olyan úr lett, mint egy kiskirály. Az úr pedig papírosba
göngyölgette Jankót, beletette a dolmánya zsebébe, hazavitte, otthon meg se nézte, hanem
papírostul beletette egy kis aranyládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb
rézbe, azután mindegyik ládát bezárta hármas zárral. Másnapra aztán összehívta a tenger sok
vendéget, nagy dínomdánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát,
mondta, hogy mutat ő most valami furcsát, amilyet még sohasem láttak. Bámultak a vendégek
a ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből. A házigazda lassan
nyitogatta egymás után a zárakat, kivette a kis papírost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak
göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer csak szétesik a papíros, az úrnak kezében marad a -
nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös volt, szégyellte is magát,
de hiába, arról már nem lehetett tenni.
Babszem Jankó pedig, aki még az út alatt kiszökött a papírosból, ment, mendegélt hetedhét
ország ellen, egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy
kátyúban megfeneklett, sehogy se tudták kihúzni, pedig huszonnégy ökröt is fogtak bele.
Jankó is odamegy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, amennyit elbír, kisegíti a
szekeret; az emberek megígérték neki, gondolták magokban, hogy ez bizony egy jó nagy
szeget se bír el. Amint az alku megvolt, megkapta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a
sárból, mintha ott se lett volna, azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindnyájáról
leszedte a vasat, mind a vállára vette, azzal, mintha teher se volna rajta, ballagott. Az
emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a nagy bámulás miatt, csak tátották
szemöket-szájokat, s amire aztán eszökre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették
bottal a nyomát.
Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra ráparancsolt, hogy
neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki
olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen
volt, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, azzal bement, hozatott magának egy
akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett
vissza a buzogány, bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve.
Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács, mikor
készen volt, megint felhajította Jankó. Míg a buzogány odafenn járt, azalatt Jankó megevett
egy véka lisztből készült gombócot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot
lenyelte, az utolsó pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a
földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint ráparancsolt a kovácsra,
csinálja meg azt, de ha most is kettéreped, akkor jaj neki. Összeforrasztotta a kovács. Mikor
kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak bírta, azzal bement aludni. Mikor már
jól kialudta magát, felkelt, kiment. Éppen akkor esett vissza a buzogány, lefúródott tizenkét
ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.
Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Amint ment,
mendegélt, előtalált tizenkét zsiványt, azok elébe állottak nagy fennyen, hogy majd így, majd
úgy fosztják ki, de Jankó sem ijedt meg a maga árnyékától, rálegyintett a haramiavezérre a
buzogány nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az Isten kenyeréből. Megijedt
erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg,
megválasztják vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, megitták
rá az áldomást. Még aznap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó
bebújt a kamra ablakán, kinyitotta az ajtót, azzal elkezdett kifelé hányni mindent, amit csak a
kamrában talált, egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész zsák búzákat, de amellett ordított
torkaszakadtából:
- Nesztek szalonna, nesztek búza, nesztek disznóhús!
Hiába csitították a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon. Mindegy volt neki, még annál jobban
kiabált, a nagy lármára felébredt a gazda meg a sok béres, kocsis, a betyárok megijedtek,
elszaladtak, otthagyták Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon? Hová bújjék, hogy meg ne
lássák? Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, s meghúzta magát a korpa közt. Az
emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, aki a kamarában volt, hogy aztán
nem találták - mert egyiknek se jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse -, hát csak megint
lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a
tehénnek is, telemerített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.
Itt mi történt, mi nem - tudom, úgyis kitalálnák, de csak mégis elmondom -, Jankó is közibe
keveredett annak a korpának, amit kivitt a béres, megette a tehén.
Másnap a szolgáló, mikor fejni akart, rálegyintett a tehénre:
- Farta, te!
Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:
- Csak azért se farta, te!
Megint szól a szolgáló:
- Farta, te!
Megint kikiált Jankó:
- Csak azért se farta, te!
Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé, szénatartóba, jászolba, sehol se lát senkit. Még
egyszer szól a tehénnek:
- Farta, bocikám!
- Csak azért se farta, bocikám!
De már annyi bátorsága csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon.
Szaladt a gazdához.
- Gazduram! Gazduram! Jöjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány, mind az istállóban
van!
Kimegy a gazda, nézeget széjjel, nem lát semmit. Szól a tehénnek ez is:
- Farta, te!
Kikurjant Jankó is:
- Csak azért se farta, te!
"No, már itt - gondolja a gazda - csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell
lenni." Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat telehint sóval, keresztbe fekteti a
küszöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt; azzal elkezdi a seprűvel verni a
tehenet.
- No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!
De biz az a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem
tágított, mindig kiabált.
Utoljára mit volt mit tenni? Le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belet odaadták
egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partjára, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte
darabolgatni a beleket egy éles késsel.
Amint ott darabolgatja, észreveszi Jankó, hogy késsel forgolódnak körülötte. Megijed,
elkiáltja magát a pacal közül:
- Meg ne szúrj, te!
A szolgáló majdhogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a belet, futott haza, elmondta,
hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják vagy
kerékbe törik is, mert akörül minden oly ördöngös, úgy tele van az ördöggel, boszorkánnyal,
hogy még olyat senki se hallott. De hisz ő többet hozzá nem nyúl egy ujjal sem; nem ő!
A belet pedig, ami ott maradt a vízparton, egy kódorgó, éhes farkas megette Jankóval együtt.
El volt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a farkas gyomrában, hanem két-három nap
múlva unni kezdte a dolgot: "Nem jól megy ez így sehogy, ki kellene innen valahogy jutni."
De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, amúgy könnyűszerrel biz
onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két kijárás, de az első - a farkas szája - veszedelmes volt, a
hátulsón meg Jankónak nemigen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? Mit csináljon? Holta
napjáig csak nem maradhat a farkas gyomrában! Utoljára aztán azt gondolta ki, hogy elkezd
kiabálni:
- Elébe a farkasnak! Elébe a farkasnak!
A farkas megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni, de mentől jobban vágtatott, annál
jobban kiabált Jankó. A farkas nem mert megállani, egyszer aztán csak felfordult, végignyúlt
a földön, búcsút vett az árnyékvilágtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott
a száján, széjjelnézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak. Hát mit látott? Nem mást, mint
egy szép palotát. Nemigen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akárki lakik ott,
megtudakolja, melyik szeglete ez a világnak. Akkor aztán, ha ezt megtudja, elindul valamerre.
Felment a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy cifra szobába, hát ott látta az apját
meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de még azok is,
elmondták neki, hogy az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak így meg.
- De most már, kedves gyermekünk, ne is menj sehova, menjünk együtt, éljünk együtt holtunk
napjáig.
Jankó is beleegyezett, otthon maradt. Tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem
haltak.

GRIMM: HAMUPIPŐKE

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával.
Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta
betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem
oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és
jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt.
Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz újra felsütött a nap,
kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.
Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a
szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei,
ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol
azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy
szép napon az egyik azt mondta:
- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte.
Konyhalánynak meg nem itt a helye!
Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a
konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet
rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.
Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal
mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára úgy mondogatták:
- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!
És jót nevettek rajta.
Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan
okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó
borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:
- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!
Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett
kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is
volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.
Történt egyszer, hogy a gazdag ember vásárba készült, és megkérdezte a két mostohalányát,
mit akarnak vásárfiának.
- Szép ruhát! - felelte az egyik.
- Gyöngyöt, gyémántot! - felelte a másik.
- Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk.
- Nekem, édesapám, az első gallyat, amelyik hazafelé jövetedben a kalapodhoz ütődik.
A gazdag ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és gyémántot,
aztán hazaindult. Egy cserjésen át vezetett az útja. Ahogy keresztüllovagolt rajta, egy
mogyoróág nekicsapódott a kalapjának. Letörte, és magával vitte.
Mikor hazaért, mindenkinek. odaadta, amit hozott: két mostohalányának a drága vásárfiát,
Hamupipőkének meg a mogyoróágat.
A lányka megköszönte az ajándékot, kiment a temetőbe, és elültette az édesanyja sírjára.
Keservesen sírt közben, hullott a könnye, mint a zápor. A mogyoróvessző gyökeret eresztett,
és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe,
leült az édesanyja sírhalmára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér
madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt,
s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.
Abban az időben az ország királyfia nagy ünnepséget rendezett. Három egész napra szólt a
vigasság. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a királyfi közülük válasszon
magának feleséget.
A mostohalányoknak egyszeriben jókedvük kerekedett, amikor megtudták, hogy ők is
hivatalosak a mulatságba. Bekiáltották Hamupipőkét, és ráparancsoltak:
- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a ruhánk derekát!
Lagziba megyünk a királyi palotába.
Hamupipőke mindent megtett, amit csak kívántak, de amikor nem látták, egyre csak sírdogált,
mert bizony ő is szívesen elment volna táncolni. Végül megkérte a mostohaanyját, engedje el
a bálba.
- Téged, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. - Elment az eszed? Csupa szutyok, és
lagziba kívánkozik; hallottak már ilyet? Hogyan akarsz táncolni. ha se ruhád, se cipőd nincs
hozzá?
A lányka tovább kérlelte, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; azt mondta:
- Jól van, kiszórok neked ide egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk
jöhetsz.
Hamupipőke megvárta, míg a mostohája visszamegy a szobába; akkor kiosont a kertbe, és
elkiáltotta magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!
Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!
A levegő egyszeriben tele lett suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két
fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott
surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük
szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták
szaporán az ép szemeket a tálba.
Nem telt bele egy egész óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az
ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke boldogan szaladt be a tállal a mostohaanyjához. Azt hitte, most már ő is mehet a
lagziba.
A mostohaanyja végigmérte, és fitymálva elbúzta a száját.
- Mit gondolsz? Hiszen táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!
Hamupipőke sírva fakadt. A mostoha gondolta, ad neki valami új munkát, legalább addig sem
látja a kesergését. Kiment a konyhába, kiszórt két sál kölest a hamuba.
- Ha ezt a két tál kölest egy óra alatt kiválogatod, nem bánom, velünk jöhetsz.
Az pedig lehetetlen feladat volt, hiszen a köles még a lencsénél is apróbb szemű. Hamupipőke
azonban, ahogy mostohája visszament a szobába, kiosont a kertbe, és megint elkiáltotta
magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!
Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!
A levegő ismét megtelt suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér
galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott
surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük
szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták
szaporán az ép szemeket a tálba. Nem telt bele egy fél óra, már készen is voltak, és kirepültek
az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőkének repesett a szíve örömében, sietett a mostohaanyjához. Most már biztosra
vette, hogy elviszik a bálba.
A mostohája azonban azt mondta:
- Hiába, Hamupipőke, nem jöhetsz velünk, Csak szégyent hoznál ránk!
Hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.
Hamupipőke egyedül maradt otthon. Egy ideig ott búsongott a konyhában, aztán gondolt
egyet, kiment az édesanyja sírjához, megállt a mogyorófa alatt, és elkezdte:
Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!
Abban a pillanatban megrebbent a feje fölött az ág, és a mogyorófa madara ledobott neki egy
aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár ezüsthímes selyemtopánkát.
Hamupipőke gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba. A palotában már javában állt a
bál, sürgött-forgott a sok vendég. Ott páváskodott a mostohaanyja meg a két mostohatestvére
is. Nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a
gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog
megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan kölest válogat a hamuból.
A királyfi elámult, amikor az ismeretlen lány a terembe lépett. Elébe ment, meghajolt előtte,
kézen fogta, és táncba vitte. Egyetlen pillanatra sem tágított mellőle, mindig csak vele
foglalkozott, és ha valaki táncra akarta kérni Hamupipőkét, kijelentette:
- Nem lehet, ez az én táncosnőm.
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek - ajánlkozott a királyfi, mert szerette volna megtudni, hol lakik a szépséges lány.
Egy ideig együtt mentek, de mikor az utcájukba betértek, Hamupipőke egyszerre csak
szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, és beugrott a
galambházba.
A királyfi megvárta az udvaron, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával.
Tüstént odaintette magához:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, elszökött előlem, és ide bújt a galambházadba.
Utána akarok menni.
Hiába próbálták kinyitni, az ajtó nem engedett, belülről bereteszelték Erre gyorsan fejszét
baltát kerítettek és betörtek. Hanem odabent egy árva lelket sem találtak. Mert Hamupipőke
akkor már régen ott feküdt a konyhában a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány
olajmécses pislákolt felette. Míg ugyanis a királyfi elöl az ajtót próbálta kinyitni, ő hátul
kiugrott az ablakon a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a
sírra; melléje a hímes selyemtopánkát, a mogyorófa madara meg leszállt értük, és elvitte őket.
Hamupipőke fölvette a mocskos szoknyáját, nehéz facipőjét, beosont a házba, lekuporodott a
hamuba, és elaludt.
Másnap folytatódott a palotában a vigasság. Mostohatestvérei megint hintóba ültek és
elhajtattak. Hiába kérlelte őket, kikacagták, kicsúfolták, elkergették.
- Még hogy egy ilyen szutyokfészek oda mer kívánkozni a királyfi közelébe! Kotródj vissza
rögtön a helyedre! Szemétdombra való vagy te, nem palotába!
Hamupipőke sírdogált egy keveset a mostohatestvérei gonoszságán, aztán kiment a
mogyorófához, és elkezdte:
Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!
Feje fölött megrebbent a lomb, és a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint tegnap.
Hamupipőke pedig gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba.
A királyfi ott várta már az ajtó közelében; semmi mással nem törődött, csak azt leste, jön-e
már. Amikor meglátta, boldogan elmosolyodott, kézen fogta, táncba vitte, s egész este
egyedül csak vele táncolt. S valahányszor egy-egy nyalka ifjú közeledett feléjük, hogy a
gyönyörűséges lányt elkérje egy fordulóra, a királyfi csak a fejét rázta:
- Nem lehet, ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke aznap is azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
A királyfi most is melléje szegődött, azt gondolta: ma éjszaka aztán igazán kilesi, hol lakik a
szép lány. Egy ideig együtt is mentek, de mikor az utcájukba betértek Hamupipőke egyszerre
csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, átvágott az
udvaron, és beszaladt a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott egy terebélyes körtefára, és megbújt
a lombjában.
A királyfi egy darabig szólongatta, kereste, aztán visszament az udvarba, és ott megvárta, míg
a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Odaintette magához, azt mondta
neki:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, ismét elszökött előlem, és ismét ide szaladt be
az udvarodba. Azt hiszem, arra a körtefára mászott föl ott a kertben.
A gazdag ember elcsodálkozott: vajon ki lehet az az ismeretlen szép lány, aki egyre csak az ő
háza tájára menekszik?
"Csak nem Hamupipőke?" - gondolta.
Fejszét ragadott, nekiállt, egykettőre kivágta a körtefát. Átkutatták a lombját: senkit nem
találtak az ágak közt. Akkor az ember fölsietett a házba, be a konyhába: ott feküdt
Hamupipőke szokott helyén a hamuban. Mert amikor a királyfi visszament a kertből az
udvarba, ő óvatosan lesiklott a fáról, szép ruháját letette a mogyorófa alá, fölvette a régi
szutykos szoknyáját, lekuporodott a helyére, a hamuba, és elaludt.
Elkövetkezett a mulatság harmadik napja. A mostohatestvérek elmentek a szüleikkel,
Hamupipőke meg kisietett édesanyja sírjához, és rákezdte:
Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!
Abban a pillanatban lehullott elé a ruha, hanem ez olyan pompás volt, úgy csillogott-villogott,
hogy olyat még senki nem látott a világon. Színaranyból volt a topánka is.
Mikor Hamupipőke belépett a terembe, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi
megint egyedül csak vele táncolt, és megint azzal küldött el tőle minden ifjút:
- Nem engedem át senki másnak, mert ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke ismét kijelentette:
- Mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi.
Hamupipőke azonban aznap valamicskével tovább maradt a bálban; attól tartott, nem ér haza
idejében, nem tud átöltözködni, s a mostohatestvérei meglephetik; ezért csak bólintott a
királyfinak, kiperdült az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt. Hanem a királyfi aznap
meghagyta a szolgáinak, hogy mikor már a vendégek mind bevonultak a termekbe, kenjék be
jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Azok be is kenték; s ahogy most a lányka leszaladt, a bal
topánkája benne ragadt a szurokban.
A királyfi fölvette, nézegette, forgatta a pompás, parányi, színarany cipellőt, aztán gondosan
eltette, és másnap elment vele a gazdag emberhez.
- Ebből a házból akarok nősülni, Az lesz a feleségem, akinek a lábára ráillik ez az
aranytopánka.
Nosza, megörült a két mostohatestvér! Szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. A nagyobbik
mindjárt fogta is a cipőt, s bement vele a szobájába, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja
sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő.
Az anyja mellette állt, izgatottan leste a nagyravágyó asszony, lesz-e királyné a lányából.
Gyorsan hozott egy kést, azt mondta:
- Vágd le hamar a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a
királyfihoz. Az a nyergébe emelte, és ellovagolt vele.
Az út éppen a temető mellett vitt el; ott zöldellt a szélén a Hamupipőke édesanyjának a sírja.
Két galamb ült fölötte a mogyorófán.
Ahogy a királyfi a közelükbe ért, egyszerre panaszosan búgni kezdtek. Azt búgták:
Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.
A királyfi lenézett, s látta, hogy a topánkából szivárog a vér. Tüstént megfordította a lovát és
hazavitte a hamis menyasszonyt.
- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!
Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele
sehogyan sem.
- Vágj le belőle egy darabot! - mondta neki az anyja, és a kezébe nyomta a kést. - Ha királyné
leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és
kiment a királyfihoz. Az nyergébe emelte, és ellovagolt vele. Ahogy elhaladtak a mogyorófa
mellett, a két galamb megint panaszosan búgni kezdett:
Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.
A királyfi lenézett, látta, vér bugyog a cipőből, csupa piros lett tőle a lány fehér harisnyája.
Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.
- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?
- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis
Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.
- Küldd csak be - mondta a királyfi.
- Nem, nem - tiltakozott a mostoha -, nem való szem elé az a piszokfészek!
- Akár való, akár nem, látni akarom! - szólt erélyesen a királyfi.
Mit tehettek egyebet? A királyi parancsnak engedelmeskedni kellett; kikiáltottak hát a
konyhába Hamupipőkéért.
A lányka gyorsan megmosta odakint a kezét meg az arcát, leporolta egy kicsit a szoknyáját,
bement, és meghajolt a királyfi előtt.
- Próbáld fel ezt a kis cipőt! - mondta neki a királyfi.
Hamupipőke leült a zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt a topánkába. Úgy
ráillett, mintha ráöntötték volna.
Mosolyogva föltekintett. Akkor a királyfi egyszerre ráismert, hogy ő az a szépséges lány,
akivel három estét végigtáncolt.
- Ő az igazi menyasszony! - kiáltotta boldogan.
Mostohaanyja meg a mostohatestvérei elsápadtak az irigységtőt, de pisszenni sem mertek,
féltek, hogy a királyfi keményen megbünteti őket a csalásért. De az még csak rájuk sem
pillantott többé, nyergébe emelte Hamupipőkét, és ellovagolt vele.
Elérkeztek a temetőhöz, a két galamb most is ott ült Hamupipőke anyjának sírja felett a
mogyorófán. Vidáman búgni kezdtek:
Burukk, burukk, de szép pár!
A cipőben nincs vér már.
Illik rá a topánka:
ez az igazi mátka!
Aztán odaröppentek Hamupipőke vállára, az egyik jobbról, a másik balról, úgy kísérték be a
királyi palotába. Másnap megtartották a fényes lakodalmat. Hamupipőke édesanyjának ígérete
beteljesült: mindig jó és jámbor volt a lánya, jóra is fordult hát a sorsa, királyné lett belőle, és
holtáig boldogan élt az urával. A két gonosz mostohatestvér meg biceghetett élete végéig.

A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A BABSZEM

Élt egyszer egy faluban egy öregasszony. Szerzett egy tál babot meg akarta főzni. Tüzet rakott
hát a kis kemencéjébe, és hogy hamarabb föllobbanjon a láng, fogott egy marok szalmát,
azzal gyújtott be. Ahogy a babot beleöntötte a fazékba, véletlenül kipottyantott egy szemet,
nem is vette észre. Odaesett a babszem a földre, egy szalmaszál mellé. Aztán kipattant egy
darabka parázs a tűzhelyből, az is melléjük hullott. Így hát hárman voltak: a szalmaszál, a
parázs meg a babszem.
– Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? – kérdezte udvariasan a szalmaszál.
– Én szerencsére kiugrottam a tűzből – felelte a parázs. – Ha ezt erőnek erejével meg nem
teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok.
– Én is ép bőrrel menekültem meg – mondta a babszem –, de ha az öregasszony bedug a
fazékba, irgalmatlanul kásává fővök én is, mint a pajtásaim.
– Nekem talán jobb sors jutott volna? – szólt a szalmaszál. – Valahány testvérem volt, ez a
vénasszony mind a tűzbe vetette, hatvanunkat markolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart
füstté emészteni. De én szerencsére kisiklottam az ujjai közt.
– Most aztán mitévők legyünk? – kérdezte a parázs.
– Én azt mondom – szólt a bab –, hogy ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a halál
torkából, maradjunk is együtt, legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos
veszedelembe kerüljünk itt, nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a nagyvilágnak.
A másik kettőnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s mentek, mendegéltek, míg egy
kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem volt se híd, se palló; nem tudták, hogyan
kelhetnének át a túlsó partra. Egy ideig tanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt.
– Tudjátok, mit? – mondta. – Én majd keresztbe fekszem a vízen, ti meg átsétáltok rajtam,
akár egy hídon.
Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt. A parázs világéletében tüzes természetű
volt. Most se sokat teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült hídra. Éppen a
közepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását. Akármilyen nagy legény volt, erre
azért mégis inába szállt a bátorsága – mert a víz elől tudvalevőleg a legvitézebb parázs is
meghátrál –, megtorpant, egy tapodtat sem mert továbbmenni. A szalmaszál érezte ugyan,
hogy süti a tűz a hátát, de olyan jól nevelt volt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak
meg sem zizzent. Egyszerre láng lobbant belőle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt.
– Szszsz! – mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudott szólni; belepottyant a vízbe, és
sisteregve kiadta a lelkét. Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a parton. Mikor látta,
mi történt, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott, hogy menten megpukkadt. Épp egy
vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet, megesett a szíve rajta, tűt-cérnát
kerített, s egykettőre összevarrta. A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát,
azzal elváltak, az egyik ment jobbra, a másik meg balra. De mert a szabónak nem volt, csak
fekete cérnája, máig is ott látni minden babszemen a fekete fércet.

VERSEK, DALOK, MONDÓKÁK

Egy szem borsót ültettem

Felette a madár.
Hol van az a madár?
Felrepült a fára.
Hol van az a fa?
Kivágta a fűrész.
Hol van az a fűrész?
Belehullott a Dunába.
Hol van az a Duna?
Felszívta a bika.
Hol van az a bika?
Levágta a mészáros.
Itt a vége, fuss el véle,
Keresd meg a mészárost.
Kerem borsó, kukorimári
Hull a borsó, kukorimári
Minden kertben, kukorimári
Egy szem borsó, kukorimári.

Csicseri borsó

A játékosok egymás kezét fogva mennek körbe. Egy játékos a körön belül ellenkező irányba
megy, ő a kecske. Énekelnek: "Csicseri borsó, bab, lencse. Fekete szemű menyecske. Ne menj
haza este, mert megbök a kecske. Pattantyú!" Aki előtt éppen ekkor van a kecske, azt
megböki, és helyet cserélnek.

NEMES NAGY ÁGNES

FUTÓBAB

Láttatok-e futóbabot,
piros babot, fehér babot,
mit Bors néni felfuttatott?
Babot futtat karóra,
karján van egy kar-óra,
azon méri hány perc alatt
fut a bab a karóra.
Piros bab,
fehér bab,
de legszebb a futóbab.