Biciklire szálltam,

megfájdult a hátam.

Repülőre ültem,
nagyon elszédültem.

Csónakkal mentem,
sajnos vízbe estem.

Máskor, ha sietek,
inkább gyalog megyek.

Amikor a lámpa piros,

az úttestre lépni tilos.
Ha a lámpa sárga,
tessék várni!
Zöldnél lehet átsétálni.

Fésűs Éva: Pöttömke utazik

Már a verebek is csiripelték, hogy Pöttömke utazik! Csak egyet alszik, és viszi a gyorsvonat messze,
messze. Másik nagymamához, akinek akkora kertje van, hogy a vége belelóg a patakba.

Mielőtt sor került volna az utazásra, Pöttömke mindennap vonatosdit játszott a pajtásaival. Az úgy
ment, hogy először kiszámolták, hogy ki legyen a mozdony és ki legyen a kalauz, azután sorba álltak,
mindenki megfogta az előtte álló derekát, és nagy si-hu-hu-val, zakatolással körbefutottak az
udvaron. A porolónál és a körtefánál voltak az állomások. Sajnos, a kalauznak a vonat mellett kellett
szaladnia, de így legalább jobban látta, ki lép rá a másik sarkára. Az ilyen ügyetlenkedőt kiállították a
sorból. Az is megesett, hogy elszakadt a vonat. Ilyenkor újrakezdték a játékot ...
De most végre igazi vonaton utazott Pöttömke! Mielőtt beszálltak, Tündéranyu kérte a fiacskáját,
hogy lehetőleg ne okozzon az úton semmiféle galibát. Apukája pedig a lelkére kötötte, hogy
viselkedjék illedelmesen, ne kalimpáljon a lábával, és legyen kedves az utasokhoz. Pöttömke
mindenre hevesen bólogatott, most pedig ott állt Tündéranyuval a vonat ablakában, karján sárga
mackójával, és buzgón integetett Apunak, aki ott maradt az állomás peronján. De nemcsak ott
maradt, hanem egyre kisebb lett, végül már csak egy pici, fekete pontnak látszott. Pöttömke
aggodalmasan fordult az édesanyjához:

— Miért ment úgy össze Apu?

— Jaj, te buksi, nem ment össze, csak távolodunk tőle, és minél messzebb van valaki, annál kisebbnek
látszik. Nézd csak a városunkat! Innen olyan, mintha játékkockákból építették volna.

— Igen, egészen olyan! — lelkendezett Pöttömke. — A Hétpettyes Áruház a dominósdobozomra

hasonlít! A mosoda kéménye gyufaszál! A patak pedig éppen olyan kék pántlika, mint amilyet a
macim nyakára kötöttél!

A vonat egyre gyorsabban kattogott, zakatolt, robogott át a kora reggeli fényben fürdő tájon.

— Ülj le a helyedre, kisfiam! — mondta Tündéranyu.

— Nem, inkább nézem a tévét! — mutatott az ablakra Pöttömke, mire a velük utazó bácsik és nénik
nagyot nevettek. De később igazat adtak Pöttömkének, mert a vonat ablaka valóban olyan volt, mint
egy színes képernyő, amelyen egymást kergetik a szebbnél szebb képek. Napraforgós kertek, piros
tetejű házikók, dombok, völgyek tarka látványa suhant el a szemük előtt. Szőlő közül madárijesztő
bólogatott, amott kácsák úszkáltak, gólya lépdelt a tocsogóban, nyuszi szaladt át a réten. Pöttömke
valamennyinek integetett, s amikor belefáradt, felemelte a sárga mackó mancsát: integessen az! 

Később a sárga mackó is belefáradt, de nem mondta, csak hirtelen lefordult Pöttömke karjáról, és
felmordult: „Eeee!" 

Volt az utasok között egy pogácsa arcú, kövér néni, az tüstént utánakapott, és visszaadta
Pöttömkének. 

— Tessék! 
— Köszönöm szépen — felelte illedelmesen Pöttömke, és elhatározta, hogy ha valaki leejt valamit, ő
is figyelmes lesz. Hadd legyen büszke Tündéranyu a kisfiára! 

A kövér néni később almát vett elő a táskájából, és amikor megette, Pöttömke észrevette, hogy az
almacsutkát a pad alá dobja. Nosza, tüstént ott termett, négykézlábra ereszkedett, és diadalmasan
kihalászva, egyenesen a néni ölébe rakta: — Tessék! 

A néni kinyitotta a száját, de nem az jött ki rajta, hogy „köszönöm", hanem egy nagy sikítás: 

— Jaj, a ruhám! 

Mert mi tagadás, az almacsutka piszkos lett a pad alatt és nedves, maszatos foltot hagyott a néni
halványzöld szoknyáján. De hát ki tehetett erről? Igazán nem Pöttömke! Tündéranyu mégis őt
dorgálta. Az utasok egyszerre izgatottak lettek, távolabb húzódtak tőlük, csak egy bajuszos vasutas
bácsi nevetett: 

— Igaza volt a kisfiúnak! Ne tessék a pad alá szemetelni! 

Pöttömke kihúzta magát, és tenyerével letörölte azt a két könnycseppet, ami a dorgálás miatt szökött
ki a szeme sarkából. Ettől a mozdulattól azonban az egész arca fekete lett, mert amikor négykézlábra
állt, mind a két kezét bemaszatolta. Sőt, a két térde is ijesztően feketéllett! 

Mit volt mit tennie Tündéranyunak, át kellett menniök a mosdóba. Soha még ilyen utat, mint ezen a
zakatoló, hosszú folyosón át! ... Pöttömkének sehogy sem engedelmeskedtek a lábai. Amikor pedig
odaértek, ahol az utasellátó bácsi egy pillanatra letette édességes kosarát a földre, amíg valakinek
aprópénzt adott vissza, Pöttömke lábacskái teljesen felmondták a szolgálatot, és hupp! ... Ő maga
szerencsésen beleült a kosár közepébe. Éppen oda, ahol a csodálatos minyonok voltak. Pöttömke
borzasztó nagy igazságtalanságnak tartotta, hogy Tündéranyunak ki kellett fizetnie a csokis minyonok
árát, pedig nem is ehették meg. Furcsa dolog ez az utazás!... 

Nagy nehezen mégis célhoz értek, úgy-ahogy lemosták a maszatot, és a visszaúton Tündéranyunak
csak két helyen szakadt el a harisnyája, a lengőajtó pedig mindössze egyszer csípte oda Pöttömke
hüvelykujját. 

Vigasztalásul Tündéranyu elővett egy sonkás zsemlyét, majd kisvártatva egy másikat, mert az elsőt
Pöttömke két harapás után kiejtette az ablakon. Olyan érdekes madarat látott a réten, hogy közelebb
lépett az ablakhoz. 
A zsemlye vajas felét a légáramlat felkapta, és bevitte a mögöttük lévő fülke nyitott ablakán, mire egy
békésen szundikáló bácsi arra ébredt, hogy idegen tízórai érkezett a szájába. Nagy lármát csapott,
mert ébren nem volt békés természetű. A zsemlye-ügynek csak a kalauz bácsi megjelenése vetett
véget. Tündéranyu irult-pirult, Pöttömke szepegett, és megfogadta, hogy most már egész úton igazán
meg se moccan, úgy ül, mint egy fababa! 

Úgy is tett. Még akkor sem mozdult, amikor az egész fülke minden utasa azt kereste, hogy hová
tűnhetett a nagy izgalomban a kövér néni fényképes igazolványa. Anélkül nem érvényes a
kedvezményes menetjegye. 

- Az előbb még megvolt! - bizonygatta hevesen a kalauz bácsinak, miközben hol pirosra gyulladt, hol
meg elfehéredett az arca. 

- Biztosan kiesett a táskámból! 

Mindenki felállt, egy bácsi még az újságjait is laponként kirázta, de sehol semmi. Pöttömke őszintén
megsajnálta szegény kövér nénit, amiért a kalauz bácsi felírta a nevét, címét, és valószínűleg
büntetést kell majd fizetnie. Már-már azon volt, hogy mond valami kedveset, amikor a néni ha-
ragosan kibökte: 

- Ez a haszontalan kölyök az oka mindennek! 

Tündéranyu ekkor felállt, és kijelentette, hogy bocsánatot kér, átmennek egy másik fülkébe, talán
még akad valahol két hely. 

A vasutas bácsi segített leemelni a bőröndöt, Anyu pedig a kezét nyújtotta Pöttömkének: 

- Gyere, fiacskám! 

Pöttömke engedelmesen felállt és ment kifelé. Ha egyszer Tündéranyu mondja, meg kell mozdulnia! .
. . Még ki sem léptek a fülke ajtaján, a kövér néni felkiáltott: 

- Megvan az igazolványom! 
És diadalmasan mutatott Pöttömke megüresedett helyére. 

Hogy mit mondott még egyebet, azt Pöttömke már nem hallotta, mert Tündéranyu villámgyorsan
vonszolta magával a kocsi másik végébe, azzal sem törődve, hogy hány szatyorba vagy kosárba akad
bele a harisnyája. 

Az volt a szerencse, hogy már nem tartott sokáig az út. Amikor befutott a vonat az állomásra, és
leszálltak, Tündéranyu letette maga mellé a bőröndöt, egy pillanatra lehunyta a szemét és hangosan
felsóhajtott: 

- Jaj, Pöttömke! Remélem, most már nem történik semmi! 

... Bumm! .. . 

Ebben a szempillantásban hatalmasat puffant valami a bőröndön. Mellettük már lassan indult tovább
a vonat, amelynek egyik ablakából kihajolva integetett a vasutas bácsi:

— A sárga mackó! A kisfiú a vonaton felejtette!

Nahát! ... A sárga mackó puffant akkorát a bőröndön, hogy Tündéranyu majdnem hanyatt esett
ijedtében.

De akkor már egy kedves, öreg néni integetett feléjük a peronról. Másik nagymama.

Pöttömke egyszeriben megfeledkezett mindenről, még arról is, hogy legalább integessen egyet
köszönetképpen a vasutas bácsi után. Felkapta a mackót, és hangos diadalkiáltással futott vele Másik
nagymamához:

— Nagymama! Nagymamal... Képzeld, szerencsésen megérkeztünk! .. .

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

2019. OKTÓBER 29., KEDD

Fésűs Éva: Pöttömke piros vitorlása

 Pöttömke a nyáron hosszú ideig ott nyaralt
Valamilyenvásárhelyen, Másik nagymamánál. Hogy milyen Vásárhely, azt mindig elfelejti, de
valóságos tündérváros! Két kicsi folyó éppen ott találkozik, és a találkozás feletti örömükben
fodrosan-bodrosan körültáncolnak egy icipici szigetet. Aztán együtt bújnak be az alá a kőhíd alá, amit
azért építettek, hogy a gyerekek átjárhassanak rajta a szigetre játszani, lubickolni, homokvárat
építeni.

Pöttömke is átment egy szép napon.

A vízparton vidám, barnára sült gyerekek zsivajogtak, és egyik homokvár a másikat érte. Egytornyos,
kéttornyos, soktornyos! A várépítők között különösen nagy tekintélye volt egy Füligmaszat nevű
kisfiúnak, aki a legjobban tudott sározni. Ezért is lett Füligmaszat. Később megfürdött a folyóban, és a
maszat lejött róla, de a neve rajta ragadt. Ezt akkor Pöttömke még nem tudta. Nem is igen törődött a

gyerekekkel, csak a saját játékhajójával, amit újonnan kapott Másik nagymamától.

De micsoda hajó volt az!... Piros testű, karcsú vitorlás, egy igazi, nagy vitorlásnak tökéletes,
kicsinyített mása! Pöttömke térdig bemerészkedett a folyóba, és vízre bocsátotta. A nyári szellő
tüstént belekapott a fehéren dagadó vitorlákba és vitte, vitte, röpítette, ameddig a rákötözött zsineg
engedte. Pöttömke pisze orrát magasra tartva, boldogan fogta a zsineg másik végét. Ilyen gyönyörű
vitorlása senkinek sincs, egész Valamilyenvásárhelyen!

Fel is figyeltek rá a parton sározó gyerekek. Mintegy varázsütésre fordultak feléje.

- Oda nézzetek! - kiáltotta Füligmaszat, és mert ő mindig a tettek embere volt, egyenesen a vízbe
vetette magát, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A többiek utána!...

Pöttömke ijedten húzta magához a vitorlást Füligmaszat elől.

- Ne nyúlj hozzá!

Füligmaszat megtorpant, és elbiggyesztette a száját:

- Ó, de félted! Nem eszem meg. Láttam én már ilyet.

- Nem hiszem, mert csak ez az egy volt az egész játékboltban, és ezt is nekem vette meg Másik

nagymama.

- Akkor is láttam már ilyet, sőt azt is látom, hogy az orrvitorlája rosszul áll. Ha ideadod, megigazítom,

- Hogyne, hogy elrontsd és összekend a piszkos kezeddel!

Füligmaszat fülig piros lett a maszat alatt, és két kis tenyerét buzgón összedörzsölte a vízben.

- Ez csak sár. Lemosom. Akkor ideadod?

Pöttömke konokul rázta a fejét.

- Nem adom! Ez az én játékom.

A gyerekek összenéztek. Füligmaszat csalódottan mondta:

- Kár. Jó lett volna megúsztatni a homokvár-árokban.

- Ezt??? ... Soha!

Pöttömke kiemelte a vitorlást a vízből, úgy tartotta, féltékenyen magához szorítva, amíg a gyerekek
vissza nem mentek a partra. Attól kezdve csak a szemük sarkából sandítottak néha Pöttömkére, de
azután ők is kitaláltak valamit, ami elfeledtette velük az iménti csalódást.

Füligmaszat tanácsára újságpapírból annyi kis hajót hajtogattak, hogy néhány perc alatt valóságos
hajóhad ringott a homokvár-árok vizén. Pompás mulatság kezdődött, és Pöttömkével már nem
törődött senki. Nyugodtan játszhatott a vitorlással.

Egy darabig örült is ennek a zavartalanságnak, de nincs olyan gyönyörű játék a világon, amit egyedül
meg ne lehetne unni. Lassanként ő is ráunt a magányos hajóúsztatásra, mert akármerre vezérelte, a
vitorlás mindig csak ugyanoda érkezett meg: az ő madzagot tartó kezéhez. Egészen más lett volna, ha
valahol áll még egy kisfiú a vízben, aki nevetve fogadja és nevetve küldi vissza.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Versek:
Nagy Bandó András: Jön a vonat
Enyedi György: A vonat
Rákos Sándor: A piros autóbusz
Bogos Katalin: Hova fut a kis vonat?

Tamás Mária: Vonat

Illyés Gyula: Mozdony 

Kerekítő - Vonat 

Nemes Nagy Ágnes: Piros autó

Gazdag Erzsi: Megy a vonat 

Weöres Sándor: Kocsi és vonat

Tamás Mária: Vonat 

Mondókák:

Vonatos mondóka 

Mutogatós mondóka
Hajós mondóka

Kicsi kocsi... mondóka

Találós kérdések:

 JÁRMŰVEK- találós kérdések

Mesék:
Hervay Gizella: Autó-mese
Hervay Gizella: Traktor-mese
Szutyejev: A kis hajó
A mi autónk

Dalok:
Gryllus Vilmos: Bicikli

Gryllus Vilmos: Traktor

Gryllus Vilmos - Kiss Anna: Hajó

MEGY A GŐZÖS - TÜKRÖS EGYÜTTES

ELTÉVEDT VONAT - BOJTORJÁN EGYÜTTES

Filmek:

DONÁSZY MAGDA: TAPSI ÉS A VILLANYRENDŐR

Járművek mese
Tömegközlekedős mese

Kisautók és nagy autók mese

Autós mese

Vonatos mese

Kresz mese 1.

Kresz mese 2.

Szirénázó járművek

Munkagépek mese

Stop!Közlekedj okosan

Linkek: 

Közlekedésre nevelés az óvodában

Kreatív ötletek a közlekedés témakörében

Hajós mondóka

Megy a hajó a Dunán,

lemaradt a kapitány,
Kiabál, trombitál,
de a hajó meg nem áll!

Vonatos mondóka

Ziki-zaka zakatol,
ez a vonat valahol.
Én vagyok a vasutas,
Te meg legyél az utas!

Nemes Nagy Ágnes: Piros autó

Piros autó nagyon szalad

Piros autó, mint a pipacs.
Piros autó ipiapacs,
megláttam a rendszámodat!

Illyés Gyula: Mozdony

Ssh-sszh, beh
sok súly!
Meg se
mozdul!
Friss sze-
net, ha
bekapok:
messze,
messze
szaladok,
szaladok...

Szutyejev: A kis hajó

Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.
– Fürödjünk meg ! – brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
– Nem tudunk úszni – mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
– Brehehehe !- nevetett rajtuk Brekus. – No hiszen, nem sokra megyek én veletek !
És úgy kacagott, hogy majdnem vízbe fúlt.
Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit.
Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat.
Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat.
És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával
hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beleültek és elhajókáztak !
Brekus kidugta fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt… utol se
érheted! 

Biciklire szálltam...

Biciklire szálltam,
Megfájdult a hátam,
Repülőre ültem,
Nagyon elszédültem,
Csónakkal mentem,
Sajnos vízbe estem,
Máskor, ha sietek,
Inkább gyalog megyek.

A mi autónk

Ela Peroci meséje, Bodrits István fordítása

Messze lakunk a várostól, a házak itt olyanok, mint a virágok a zöld réten. Az egyik sárga, a másik
piros, de van fehér meg kék is. Mi, gyerekek, egész nap az utat bámuljuk, amely kígyózva halad a
város felé, autó autó után száguld rajta szakadatlanul, mintha sohase akarna vége lenni. Mi csak
nézzük, nézzük az autókat, és néha úgy érezzük, mintha mi magunk is utaznánk, de sajnos, nem
jutunk el soha sehova.

Reggel néhány gyerek mégiscsak elmegy a városba. Autóbuszon utaznak. Iskolába mennek.

Mi otthon maradunk nagymamával, mert apa, anya már korán elmentek a városba dolgozni.
Nagymama csak egy van, édesanyánk édesanyja. A szomszéd gyerekek is mind átjönnek hozzánk.
Nagymama vigyáz ránk, nagyon szeret bennünket.

Nagyokat játszunk együtt, és ha elunjuk a játékot, kimegyünk virágot szedni. Nagymama ilyenkor
szüntelenül azt mondogatja:

- Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az útra ki ne menjetek! Kicsik vagytok, még elgázol benneteket

valamelyik autó. Nem szabad kimenni az útra!

Nem is megyünk, pedig szeretnénk nagyon. Fölülnénk az autóbuszra, és bemennénk a városba.

Vennénk valamit. Édesapám zsömlét szokott hozni a városból, anyám cukrot, az iskolások színes
papírt. Rágógumit nem hoz senki.

Nagyon szeretnénk rágógumit venni. Pénzünk is van rá. Megtakarítottuk.

Tudja mindenki, hogy szeretjük a rágógumit, de nem hoznak. Anya azt mondja, látni se akar
bennünket, amint rágjuk, apa azt mondja, hogy a gumi piszkos. Az iskolások nem mondanak semmit,
de iskolából jövet ők is gumit rágnak.

Nagymama néha vigasztalni akar bennünket:

- Ha én bemegyek a városba, egészen biztosan hozok nektek rágógumit.

- Mi is elmehetünk veled? - kérdezzük ilyenkor, de nagymama nem válaszol. Szívesen magával vinne
bennünket, de már nem lát jól, hallása is gyönge, no meg hogy is vihetne magával ennyi gyereket
ilyen veszedelmes úton? Hiszen még ő maga sem lenne biztonságban.
- Mit vennél magadnak a városban, nagymama? - kérdezgetjük tovább.

- Autót.

Fillérenként rakosgatta össze a pénzt. Régi vágya teljesül majd, ha bemegy a városba. De mikor lesz
az? „

Néhány iskolás rendőr-egyenruhát kapott az iskolában meg fehér kesztyűt. Ők már jól ismerik a
közlekedési szabályokat. Átvezetik a kicsiket, öregeket az úton, megállíthatják az autókat, nehogy
valakinek baja történjék.

- Vigyél el a városba iskola után - kérleltem bátyámat. Neki is van egyenruhája meg fehér kesztyűje, s
én nagyon büszke vagyok rá.

- Jól van. Elviszlek - ígérte.

Este sokáig nem tudtam elaludni az izgalomtól. Bátyám előbb álmosodott el. Amikor elaludt,
fölpróbáltam a rendőrsapkáját meg a kesztyűjét.

Bátyám másnap valóban elvitt a városba bennünket. Nagymama is velünk jött. Legszebb ruháját vette
föl, a fejére selyemkendőt kötött. Mi is megmosdottunk, megfésülködtünk, és a kezünkben
szorongattuk a pénzt - rágógumira.

Először autóbuszon utaztunk, aztán gyalog mentünk a városban.

Ha át akartunk menni az úton, a bátyám intett, megálltak az autók meg a kerékpárok. Még a troli is
megállt. Szép nyugodtan, biztonságosan mentünk át a másik oldalra.

Bementünk egy boltba. Rágógumit vettünk. Szép színes papírba volt csomagolva.

Körülvettük nagymamát. Rágcsálva kérdeztük:

- Veszel autót, nagymama?

- Veszek.

Mindnyájan bementünk vele az üzletbe, odaálltunk a pult elé.

- Kérek egy autót - mondta nagymama -, olyan kulcsosat, amit föl lehet húzni, és sokáig szalad.

- Sárgát vagy kéket te

- Sárgát kérek - felelte nagymama, és ránk nézett.

A kiszolgálónő becsomagolta az autót, és odaadta nagymamának. Azt hitte, odaajándékozza

valamelyikünknek.

Nagymama azonban a táskájába tette az autót.

Az utcán várt ránk a bátyám.

Neki is vettünk rágógumit.

Azt mondta, hogy stramm fickók vagyunk.

Most újra itthon vagyunk, de tudjuk, hogy akármikor újra bemehetünk a városba, mert a bátyám
diákrendőr. Nagyon büszkék vagyunk rá. Rágjuk a rágógumit.
Nagymama fölhúzza a sárga autót, leteszi a ház előtt a sima földre. Az autó szalad, fordul. Körülüljük,
és mi is benne utazunk.

Utakat rajzolunk a földre, jelzőtáblákat állítunk.

Nagymama csak ül a karosszékben, és mosolyog.

Este elteszi az autót, de tudjuk, hogy másnap újra ideadja.

Nagymamát nagyon szeretjük, ki sem tudná mondani, hogy az autó csak az övé.

- A mi autónk — mindig így mondja.

Lesz majd nekünk igazi autónk is, akkor majd mindennap bevisszük nagymamát a városba. Lehet,
hogy a mi autónkat is megállítja majd egy diákrendőr. Ilyenkor megállunk, megvárjuk, amíg a
gyerekek biztonságosan átmennek a túloldalra. Aztán rágógumit rágva vígan továbbhajtunk. A kis
házak mellett pedig, amelyek olyanok, mint a virágok a mezőn, még egy virág nyílik akkor ki: a mi
autónk garázsa.

Hervay Gizella: Autó-mese

Volt egyszer egy autóváros, ez olyan volt, hogy minden autóból volt benne, autóból volt a ház,
autóból volt a villamos meg a trolibusz, autóból voltak az üzletek, és autók úsztak a tavon csónak
helyett.
Ebben az autóvárosban lakott autósapuka, autósanyuka és Kobak. Autósapukának kék autója volt,
autósanyukának zöld és Kobaknak piros.
Az autó, amiben laktak, kilencemeletes volt, és autóból volt a lift, s a leveleket autón hozta a postás.
Autón hozták reggel a tejet, autóval mentek kenyeret vásárolni, és sétálni is autón mentek.
Otthon is minden autóból volt, az ágy és az asztal, autóból voltak a székek, autóból volt a szekrény és
a könyvespolc.
Kobak reggel, mikor felébredt, kiugrott az autóból, felöltözködött, odaült az autóra az autó mellé, és
megette a reggelit. Aztán beleült az autóba, és elment az óvodába.
Az óvoda egy nagy autóban volt, bent a fal körül kisautókon ültek a gyerekek. Az óvónéni egy
nagyautón ült, úgy mondott mesét.
Mese után a gyerekek autóba ültek, és elmentek sétálni. Elöl ment az óvónéni, utána a gyerekek.
Mentek a kisautók, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy nagy parkba értek. Abban a parkban
autók voltak a padok, és csónak helyett autók úsztak a tavon. A mi gyerekeink fogták magukat, és
kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és evezni kezdtek. Addig eveztek, míg megéheztek,
akkor kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és hazamentek.
Otthon bementek az autóba, felültek az autóra az autó mellé, megették az ebédet az autóról,
lefeküdtek az autóba, és elaludtak.
Azt álmodták, hogy olyan városban laknak, ahol nincs minden autóból, a házak házak, a csónakok
csónakok, és csak az autók autók.

Hervay Gizella: Traktor-mese

Kobak meglátott egy traktort. Piros volt, és nagy kerekei voltak. - Szép - mondta Kobak. - Ugye mind
megissza a tejet? -kérdezte Mamától.
- A traktor nem iszik tejet.
- De ugye mind megeszi a vajas kenyerét?
- A traktor nem eszik vajas kenyeret.
- De ugye megmossa a kerekeit?
- A traktor nem mosakodik.
- De ugye este szépen lefekszik és elalszik?
- A traktor nem alszik.
- De ugye reggel veszi a táskáját és megy óvodába?
- A traktor nem jár óvodába.
- De ugye jó kis traktor, és szót fogad a mamájának?
- A traktornak nincs mamája.
- Szegény traktor! De miért nincs?
- Mert gép - mondta Mama. - Nem eszik, nem iszik, nem alszik, nem megy óvodába, és nincs mamája.
Csak gép, kerekei vannak, azok forognak, ha megindítja a traktorista. Ha megindítják, megy.
- Csak akkor, ha megindítják?
- Csak akkor.
- Mert gép?
- Mert gép.
- És az autó is csak akkor megy?
- Az autó is.
- Az autó sem iszik tejet?
- Nem iszik.
- És nem eszik vajas kenyeret?
17
- Nem eszik.
- És nem alszik?
- Nem alszik.
- És nem megy óvodába?
- Nem megy.
- És nincs mamája?
- Nincs.
- Szegény autó, akkor ő is csak egy gép. De én azért a kicsi autómat megetetem és megitatom,
lefektetem és sétálni viszem, hadd higgye, hogy van mamája.

Hervay Gizella:Vonat-mese

Kobak egészen kicsi fiú volt, még nem utazott vonattal. Igaz, hogy minden reggel mondogatta: - Én
már nagy fiú vagyok, elérem a lekvárt - de elárulom nektek, nem érte el, Mama kellett hogy
felemelje, s úgy vették le a lekvárt ketten a polcról. Úgy is fogták meg ketten, nehogy eltörjön a
lekvárosüveg. Mindenesetre, mikor Mama megkente a kenyeret, Kobak megint kijelentette: - Én már
nagy fiú vagyok, mind megeszem - és meg is ette. No, de azért mégsem volt olyan nagy fiú.

Így aztán, amikor Mama megmondta neki, hogy vonattal fognak utazni, nem tudta elképzelni, hogy
milyen is lesz az utazás. Mama elővett egy bőröndöt, abba becsomagolták az ingecskéit,
nadrágocskáit, de Mama nem akarta becsomagolni se a párnát, se a szőnyeget. Pedig Kobak nagyon
szerette volna. Végül is becsukták a bőröndöt, és ekkor Kobak hirtelen elszomorodott.

- Hol a vonat? Miért nem jön? - kiabált, és nézett ki az ablakon, hátha jön az utcán valahol. De nem
jött, és Mama kacagott. Kobak az ajtót is kinyitotta, hogy be tudjon jönni a vonat a szobába, ha
megérkezik. De Mama becsukta az ajtót, és öltöztetni kezdte.
Kobak autón ment ki az állomásra Mamával, és egyáltalán nem olyan volt a vonat, mint a kis
játékvonatok, amik a szobában is tudnak járni. No de hát ez már így szokott lenni. A vonatban aztán
Kobak rengeteg vonatot rajzolt.

A vonatok jobban hasonlítottak autóhoz, mint vonathoz, mert Kobak szerint a vonat olyan, mint az
autó, csak sok kereke és sok ablaka van.

Ha ti jobban megfigyeltétek a vonatot - és gondolom, hogy igen, hiszen ti már valóban nagyok
vagytok -, akkor rajzoljátok le, és küldjétek el Kobaknak, nagyon fog örülni. Mert ő még csak autót tud
rajzolni meg olyan vonatot, ami olyan, mint az autó, csak sok kereke és sok ablaka van. Hiszen Kobak
még egészen kicsi fiú.

Zágoni Balázs: Mozdonyos mese

Barni nagyon, de nagyon szerette a vonatokat. Főleg a mozdonyokat, de azért a vagonokat is. És
tudta, hogy van ablakos vagon, alukálós vagon, olajos vagon, tehervagon, sőt még autószállító vagon
is. Nagyon szeretett mozdonyt rajzolni, mozdonyos képet nézni, mozdonyos mesét hallgatni, és
mozdonyokkal álmodni.

Apa legtöbbször olyan mesét kellett hogy mondjon, amelyben Barni és Apa együtt mozdonyt
vezetnek. Eldöntötte, hogy ha nagy lesz, ő is mozdonyvezető lesz. Persze tudta, hogy ahhoz nagyon
okosnak kell lenni, mert a mozdony nagy, és vigyázni kell, nehogy lecsússzon a sínekről.

Amikor Apával és Anyával hazajöttek a tengerről, és a szomszéd néni megkérdezte, hogy milyen volt,
Barni így válaszolt:

– A tenger messze van, de hazafelé láttunk kilenc vonatot!

Ennyire szerette Barni a vonatokat. Ika mama Vásárhelyen, Apa pedig Kolozsváron néha kivitte Barnit
az állomásra vonatokat nézni. Barni ezt még a játszótérnél is jobban szerette.

Történt egyszer, hogy Anya épp hazafelé utazott a vonattal, és Apa meg Barni félórával hamarabb
mentek ki Anya elé, hogy bámészkodjanak még egy kicsit. De sajnos a vonatállomás üres volt. A
vonatok mind délutáni álmukat aludták.

Egy mozdony volt csak ébren, aki előbb balról jobbra ment át az állomáson egy ablakos vagonnal,
később visszatért, most jobbról balra, egy tehervagonnal. Barni és Apa egy padon ültek, onnan
figyelték a szorgalmas mozdonyt. Barni el is nevezte Sima Mozdonynak, mert szép sima volt a teteje.
A mozdony harmadszor is megjelent, de ekkor két rövidet füttyentett, és megállt Barniék előtt.
Barni és Apa nagyon meglepődtek. Kihajolt a mozdonyvezető bácsi, köszönt Apának, és mint régi
ismerősökhöz illik, elkezdtek beszélgetni. Ezalatt Barni szemügyre vette a mozdonyt. Hatalmas
kerekei és nagy rugói voltak, és olyan szerkentyűi, amelyeknek Barni a nevét sem tudta. A
vezetőfülke olyan magasan volt, mint Zoliék emeletes házának a felső ablaka. A motorja pedig úgy
dübörgött, hogy Barni nem is merte elengedni Apa kezét.

A bácsi kikászálódott a vezetőfülkéből, és lejött Apához. Az ajtót nyitva hagyta, így Barni beláthatott a
fülkébe. Nagyon sok gomb és fogantyú volt benne, de Barni nagy csodálkozására kormánykerék sehol
sem volt.

– Akkor vajon hogy irányítják ezt a nagy mozdonyt? – gondolkozott.

Be szeretett volna nézni jobban, de hát még kicsi volt, a mozdony pedig nagy, és nagyon dübörgött.

Ekkor Barnit hirtelen felemelték.

– Gyere, nézd meg belülről! – mondta Apa, és már repítette volna a mozdony felé.
– Nem, nem! – kiáltott Barni. – Nem szabad! – És úgy átölelte Apa nyakát, hogy Apa köhögni kezdett.

Befúrta magát Apa ölébe, és nem akart se jobbra, se balra nézni.

Apa megsimogatta a fejét, és a fülébe súgott.
– Ugye Barni, te szereted a vonatokat?

Barni egy icipicit bólintott.

– És mindig azt mondtad, hogy mozdonyt akarsz vezetni, ugye?

Barni egy kicsit nagyobbat bólintott.

– Nézd, ez egy igazi mozdony, és a mozdonyvezető bácsi megengedi, hogy felülj rá. Mi akkor a baj,
Barnikám?
– A mozdony megharagszik, ha felülök! – súgta Barni, és elpityeredett.
– Barni, ez a mozdony egy cseppet sem haragszik, és nem is örül. Ez egy gép, szót fogad annak, aki
vezeti.

Közben a mozdonyvezető felment a fülkébe, és megnyomta kétszer a sípot. Barni előbb összerezzent,
majd felkapta a fejét.

– Most mit mondott a mozdony?

A mozdonyvezető bácsi még egyet sípolt.
– Azt hiszem, azt mondta, hogy felülhetsz – mosolygott Apa.
– De azt is mondta, hogy te is fel kell hogy szálljál velem, Apa – mosolygott vissza Barni.

Így együtt szálltak fel a mozdonyra. A mozdonyvezető bácsi még sípolt egyet, előrenyomott egy kart,
és lassan elindult a mozdony.

– Aha – gondolta Barni –, szóval a mozdony nem kormánnyal, hanem egy karral működik.

Elmentek az állomás végéig, a jelzőlámpáig. Ott megálltak, mert a lámpa pirosat mutatott. És ekkor
Barni nagyon elámult, mert a mozdonyvezető bácsi megfordult, és beült a másik irányba egy másik
székbe. Előtte meg pont ugyanolyan karok és fogantyúk voltak, sőt ugyanolyan síp is. Ez bizony olyan
mozdony volt, amely mindkét irányba tudott menni!

A mozdonyvezető bácsi most az ölébe ültette Barnit, és együtt nyomták a kart, amely elindította a
mozdonyt. Barni nagyon óvatosan fogta, nehogy lecsússzon a mozdony a sínekről. A vezető bácsi
pedig rátette Barni kezét a sípra is.

– Nyomd meg nyugodtan, hadd sípoljon a mozdony! Nyomjad csak!

Barni csak egy kicsit nyomta meg a sípot, nem akarta felébreszteni a garázsban alukáló mozdonyokat.
Aztán visszaérkeztek a peronhoz, a mozdonyvezető bácsival együtt meghúzták a féket, és a mozdony
megállt. Barni leszállt Apával, és visszamentek oda, ahova Anya vonatja kellett hogy érkezzen. Barni
még visszafordult, és intett egyet a mozdonynak. A mozdonyvezető bácsi azt hitte, neki integet Barni,
így ő is visszaintegetett, és sípolt egyet.

– Apa, a mozdony egy gép, de most köszönt nekem, és láttam, hogy mosolygott is egy kicsit. Tudod,
most összebarátkoztunk, és azt sípolta, hogy jöjjünk el holnap is.

Hamarosan befutott Anya vonata, amit egy kék sima mozdony húzott. Volt mit mesélni Anyának, aki
az elején nem is tudta elképzelni, hogy Barni igazi mozdonyt vezetett. Csak akkor kezdte elhinni,
amikor Barni intett a mozdonynak, az pedig barátságosan kettőt visszasípolt.

Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a FacebookonMegosztás a Pinteresten

Címkék: közlekedés, magyar, mese, mozdony, műmese, Zágoni Balázs

Lázár Ervin: Metrómese

A metrószerelvény begördült a remízbe, hogy megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik
fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant.
Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a többórás gurulással még nem járt volna le a szolgálata.
Ajtói lélegzet-visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyomással becsukja a kerekeken
gördülő kaput, s odakintről eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott
sugdolódzás kezdődött.

- Hurrá, én győztem - sisteregte diadalmasan az Első Ajtó.

- Az korántsem biztos - mondta a Harmadik. - Mondd a számot!
- Hetvenkilenc.
- Lemaradtál. Kettővel megelőztelek - örvendezett a Második Ajtó -, rajtam nyolcvanegy ember járt át
az utolsó fordulóban.
- Nyolcvanegy!? Az lehetetlen - hitetlenkedett a Harmadik -, akkor rajtam miért csak negyvennégy?
Biztos, hogy jól számoltál?
- Csak nem képzeled, hogy csalok!
- Akkor te győztél.
- Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem előzött. Hé, Utolsó Ajtó, miért lapítasz?
- Nem lapítok én - mondta durcásan az Utolsó Ajtó -, te nyertél. Minek beszéljek fölöslegesen?
- Azért mondd csak meg az eredményedet - mondta nagy kegyesen a győztes.
Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott.
- Na, mondd már! - sürgette most már mind a három társa.
- Egy - mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó.
- Mennyi? - ámuldoztak a többiek, és nem tudták visszatartani a nevetést. - Egy?! Nahát,
mondhatom, szép eredmény.
Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó.
- Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek ferde volt az orrsövénye.
- Hogy? Micsoda? - kérdezték a többiek, és átvillant rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény
Utolsó eszét.
- De nagyon jól állt neki - folytatta a habókos Utolsó Ajtó -, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is
rontott az arcán ez a picike hiba. Sőt! Ettől lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésű orra. A szeme
mandulavágású, a színe opálkék...
- Az opál nem is kék - szakította félbe a Második Ajtó.
- Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme - mondta határozottan az Utolsó Ajtó. - És vidámság lakott a
szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sőt szó se kell, csak
rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság.
A többiek erőlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenő hajfonat,
egy lábikra, egy kabátszárny.
- Milyen volt a haja? - kérdezte az Első Ajtó.
- Milyen lett volna, szőke. Fehér blúzban és sötétkék szoknyában volt, a keze finom művű, keskeny.
- Nem is emlékszel a kezére!
- Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze, mint egy ékszer. És meg is simogatott.
- Megsimogatott?
- Azt hiszem.
- Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem?
- Amikor kiszállt, könnyedén megérintett.
- Az csak véletlen volt. Kapaszkodott - mondta az Első Ajtó.
- Szerintem simogatás volt - mondta a Második.
- Hol szállt föl? - kérdezte a Harmadik.
- Az Arany János utcai megállóban.
- És meddig jött?
- Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a
Kálvin tér környékén.
- Mit mondtál, milyen blúzban volt?
- Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy
minél tovább láthassam... s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítő volt, elnéztem volna
ítéletnapig...
A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehér-
blúzosról álmodtak.

Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a FacebookonMegosztás a Pinteresten

Címkék: közlekedés, Lázár Ervin, magyar, mese, metró, műmese

2012. AUGUSZTUS 23., CSÜTÖRTÖK

Nagy Bandó András: Jön a vonat

Jön a vonat,
megy a vonat,
szuszorog,
zakatol,
jön a vonat,
megy a vonat,
kocsikat
hazatol.

Jön a vonat,
megy a vonat,
hazahúz,
bedudál,
jön a vonat,
megy a vonat,
kalauz
szalutál.