1

2
 Bevezető

"Az állatban rejlő, az állat által szimbolizált emberi tulajdonság a gyermek számára nem
csoda, és az emberben rejlő állati vonás nem szörnyűség.” – írja Kovács Ágnes,
néprajzkutató az állatmesékről. A kisgyermekkor korai szakaszában a gyerek „az ember
és az állat közös tulajdonságaira koncentrál", így megalapozva a közösséghez való
kapcsolódás lehetőségét. "Minden mesetípus köthető egy-egy életkorhoz is..., de a
hallgatót érdekelje, pszichéjét is megmozgassa, életkori sajátosságaira hasson... legyen
annyira érdekes, hogy figyelmét lekösse." – emeli ki Kovács Ágnes. A gyermek, aki
először a lánc-, halmozó- és mondókameséken keresztül ismeri meg a meséket, 4-5 éves
kora körül már szívesen figyeli az állatmesék kibontakozó cselekményét.
Az állatmesékről általánosságban elmondható, hogy az állatok emberi tulajdonsággal
rendelkeznek, úgy gondolkodnak, beszélnek, cselekszenek, mint az ember, de sem a
mese emberi szereplőjében, sem a hallgatóságban nem keltik a csoda érzetet. Maga a
mesemondó is magától értetődőnek veszi az állatok beszédét. Habár ismerünk olyan
mesekezdő formulát, amely időtávlatként, ha úgy tetszik, idilli állapotként utal azokra az
időkre, amikor az emberek és az állatok még értették egymás beszédét. Itt csak utalni
tudunk azokra a mesékre, amelyekben a hős pontosan azért menekül meg az őt fenyeget
veszélytől, mert érti az állatok nyelvét. Ezek, és általában az állatmesék érdemesek a
mélyebb vizsgálatra, ami mentén a hallgató közel engedi magához az állat szereplők által
megtestesített viselkedést és megvizsgálja saját viszonyát ehhez az érzéshez és tanul a
sorok közül átszűrődő tanulságból.
Vitkovics Mihály a falusi tanító és tanítvány párbeszédében így fogalmaz az állatmesék
lényegét magyarázva: "Mióta az Emberek saját szájokkal nem merik kimondani az
Igazságot, az állatokéval mondatják."
A mesegyűjteményben szereplő Farkastanya című magyar népmesét külön kiemelnénk
két jellegzetessége miatt. A láncmesék közé tartozó meseverzió, típusának ékes darabja.
Emiatt kezdő mesehallgató gyerekek kedvencévé válhat korai életéveikben. Bizonyos
elakadások esetén a mesemondó és hallgatósága között könnyen megteremtheti a
kapcsolódás lehetőségét.
Boldizsár Ildikó így ír erről a típusról: „A láncmesék két irányból is tanítanak: egyrészt a
megnevezés és ismétlés módszerével megszilárdítják és elmélyítik az ismereteket, másrészt
az ok-okozati viszonyok szisztematikus feltárásával megalapozzák a hosszú távú
gondolkodást.”
Másrészről, figyelemreméltó a verzió egyezése a világszerte ismert Brémai muzsikusok
című mesével. A történet az összefogás erejéről ad tanúbizonyosságot, így nem csak az
állatok világnapján lehet jó választás, de megerősíti az egyénekeben a közösséghez való
tartozás jelentőségét.

3
 A kiskacsa világgá megy

A kiskacsa illegve-billegve világkörüli útra készült, amikor odajött hozzá az ugribugri

béka, és megkérdezte:
– Hová, hová, kiskacsa?
– Messze, a nagyvilágba! – felelte a kiskacsa.
– Én is veled tarthatok? –a béka így vartyogott.
– Hát ülj fel a farkamra! –felelte a kiskacsa.
Azzal a béka feltelepedett a kiskacsa farkára, és elindultak együtt.
Akkor jött a nagy malomkő, és megkérdezte:
– Hová, hová, kiskacsa?
– Messze, a nagyvilágba! – mondták kacsa és béka.
– Veletek tarthatok-e? –malomkő ezt kérdezte.
– Hát ülj fel a farkamra! –ezt vartyogta a béka.
A nagy malomkő felpattant a béka farkára, és így indultak lassan, lépésben tovább.
Akkor jött a piros arcú parázs, és megkérdezte:
– Hová, hová kiskacsa, malomkő meg kisbéka?
– Messze a nagyvilágba! – felelték rá mindhárman.
– Veletek mehetek-e? – a parázs ezt kérdezte.
Malomkő meg azt mondta:
– Ülj fel hát a farkamra!
Erre a pirosan izzó kis parázs is felkuporodott, és nagyon vidám és boldog volt, hogy
lám, ő is világot láthat! Így utaztak tovább, és elértek a folyóhoz.
A kiskacsa beúszott, és mikor a víz közepére ért, megszólalt:
– Most tartsátok fönt magatokat, énnekem le kell merülnöm, hogy halacskát fogjak
magamnak!
Ó, jaj! Bizony, jaj volt ekkor a malomkőnek meg a parázsnak: mindketten beleestek a
vízbe. A malomkő azon nyomban lemerült a víz fenekére, és soha többé senki nem látta.
A parázs ugyan fönnmaradt a víz színén, de egyszeriben nem volt többé piros az orcája,
hanem olyan feketére vált, mint a halál, s így csorgott le a tengerig.
Csupán a kiskacsa meg a béka maradtak életben, mivel ők mindketten tudtak úszni, és
majd megpukkadtak a nagy nevetéstől, és még a mai napig is nevetnek tán egyvégtében.
Azok az emberek azonban, akik ezt a történetet nem ismerik, csak azt mondják rájuk,
hogy hápognak és brekegnek!

Erdélyi szász mese. A csodálatos fa - Erdélyi szász népmesék. Üveges Ferenc fordítása.
Európa Könyvkiadó, 1979.

4
 A farkastanya

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, volt egy tojás. Ez a tojás megindult
világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:
- Hova mégy, tojás koma?
- Megyek világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.
- Hova mentek, ruca koma?
- Megyünk világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.
- Hova mentek, kakas koma?
- Megyünk világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.
- Hova mentek, tű koma?
- Megyünk világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.
Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájuk esteledett. Ott volt egy kis ház, abba
bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca és a
kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe
szúródott bele. A ló lefeküdt a ház közepébe, az ökör meg a pitvarba.
Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb már messziről
elkezdett kiabálni:
- Phű, phű, de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?
Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent.
- Nem félek én semmitől.
Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a
kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca
elkezdtek lármázni; akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás
elpukkant; szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával; azután
szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg; nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a
ló rúgja oldalba; amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar
közepére lökte.
Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkashoz.
- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög mind odabent van.
Nyúlok a hamuba,
meglőnek puskával.
Szaladok dézsához,
5
megvágnak ollóval.
Kapkodok kendőhöz,
banya szúr tűjével.
Futok ajtó mellé,
kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
bezzeg jaj volt nekem!
Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

Magyar népmese. Népmesék az állatokról. Arany László átdolgozása.

Alexandra Kiadó, 2015.

A kisegér nagy utazása

Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja
hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.
Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon sokáig, reggeltől
egészen estelig. Akkor tért haza a nagy útról.- Hej, öreganyám! - kiáltotta már a
küszöbön. - Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb, legügyesebb, legvitézebb az egész
vidéken. Nem is tudtam eddig.
- Aztán hogyan tudtad meg? - kérdezte az egéröreganyó.
- Hát az úgy volt - kezdte a kisegér -, hogy kibújtam a lyukból, és mentem, mentem,
egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak
úgy csapkodtak a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! Belevetettem magam, és
átúsztam. Magam is csodálkoztam; milyen jól úszom.
- Hol van az a tenger? - kérdezte az öreganyja.
- A lyukunktól napkelet felé.
- Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a múltkor, annak a patája nyomában
gyűlt meg a víz.
- Hallgasd csak tovább! - folytatta a kisegér. - Megszárítkoztam a napon és
továbbmentem. Hát egy roppant hegy tövébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy
a csúcsán megakadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején. Már csak nem kerülöm meg
gondoltam. Nekifutottam és átugrottam! Magam is csodálkoztam, mekkorát tudok
ugrani.
- Azt a hegyet is ismerem - bólintott az öreganyó. - Vakondtúrás van a szarvasnyom
tengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.

6
Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább:
- Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy
fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tördelik. Csakhogy én nem féltem tőlük!
Közébük rontottam, és egyiket jobbra röpítettem, a másikat balra. Magam is
csodálkoztam, hogy puszta kézzel elbánok két medvével!
- Ismerem azokat a medvéket is - felelte rá az egéröreganyó -, az egyik a fehér pille, a
másik a légy.
Erre már sírva fakadt a kisegér.
- Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes, se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át,
vakondtúráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet gyűrtem le?
Azt mondta erre bölcsen az öreganyó:
- Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a
vakondtúrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem,
akkor csakugyan te vagy a legerősebb, legügyesebb, és a legvitézebb kisegér az egész
vidéken.

Eszkimó mese. Itt vagyok, ragyogok! Bajzáth Mária válogatása.

Kolibri, 2016.

A lusta fiú meg a cinege

Volt egyszer egy lusta fiú, olyan lusta, hogy naphosszat a kisujját se mozdította. Kinn
heverészett egyszer a folyóparton. Forró nyári nap sütött, tűzte a fiút. Megfürdött volna
a folyóban, de még arra is lusta volt.
- De melegem van! – sóhajtotta. – Milyen jó hűvös lehet a víz!
Meghallotta a cinege, ott üldögélt fölötte egy ágon. Lekiáltott a fiúnak:
- Hát fürödj meg! Vetkőzz le gyorsan, ugorj a folyóba!
- „Fürödj meg, fürödj meg!” – csúfolódott mérgesen a fiú. – Könnyen adsz tanácsot! S ha
elmerülök?
- Fogódzkodj meg a parti sásban – tanácsolta a cinege, és lejjebb röppent egy ággal. –
Akkor nem merülsz el.
- „Nem merülsz el, nem merülsz el!” És ha a sás elvágja a kezemet?
- Hát húzzál kesztyűt! – felelte a cinege.
- „Kesztyűt, kesztyűt!” –mérgelődött a lusta fiú. – Hiszen az átázik!
- Megszárítod a napon.
- „Megszárítod, megszárítod!” Akkor meg elszakad.
- Hát ha elszakad, megfoltozod!
- „Megfoltozod, megfoltozod!” De okos vagy! És ha megszúrom az ujjamat?
- Húzzál rá gyűszűt!
De most aztán igazán megharagudott rá a fiú. Ilyen pöttöm madár, és őt akarja
tanítgatni! Fölkapott egy kavicsot, megcélozta a cinegét.
- Majd megtanítalak én mindjárt!
Abban a szempillantásban megcsúszott, és beleesett a folyóba. A cinege meg elröppent.
7
A lusta fiú kivergődött a partra, elhevert a fűben, tovább lustálkodott, és szidta a cinegét,
mint a bokrot.
A cinege meg ágról ágra szállt, és elbeszélte madárpajtásainak, hogyan fürdette meg a
lusta fiút.

Orosz mese. A csuka parancsára – orosz népmesék. Boldizsár Ildikó válogatása.

Manó Könyvek Kiadó Kft., 2011.

A paraszt meg a medve

Kiment a paraszt az erdő tisztására répát vetni. Nekiállt, hogy felszántsa a földet.
Egyszer csak előtte termett a medve.
- Most széttéplek!
- Ne tépj szét, kedves jó medve! Inkább segíts nekem répát vetni! Én beérem a répa
gyökerével is! Ami felül van, azt mind neked adom!
- Nem bánom – állott rá a medve. – De ha bolonddá teszel, ne merj többé a szemem elé
kerülni!
Ezt mondta, és eltűnt a tölgyesben.
Szépen nőtt a répa. Ősszel a paraszt kiment a tisztásra, hogy felszedje a répáját.
Előugrott a tölgyesből a medve.
- No, paraszt, osszuk el a répát! Add a részemet!
- Jól van, kedves medve, osztozzunk: tiéd, ami felül van, enyém, ami alul van!
Odaadta a paraszt a medvének a répa zöldjét, a répát pedig a szekerére rakta, hogy
bevigye a városba, és eladja.
Elébe állt a medve.
- Hová mégy, paraszt?
- A városba, kedves jó medve. Eladom a répa gyökerét.
- Ugyan milyen lehet a gyökere? Add csak, hadd ízleljem meg!
Adott neki a paraszt egy répát. Alig nyelte le a medve, bömbölt egy hatalmasat:
- Ha-a! Becsaptál, paraszt! Édes ez a gyökér, mint a méz! Ne merészkedj többé fáért az
erdőbe, mert széttéplek!
A következő évben rozsot vetett a paraszt az erdei tisztáson. Amikor kiment, hogy
learassa, a medve már várta.
- Most aztán nem csapsz be, paraszt! Add ide a részemet!
- Jól van, kedves medve. Most tiéd a gyökere, én beérem azzal, ami felül van!
Learatták a rozsot, kévébe kötözték. A paraszt otthagyta a medvének a rozs gyökerét, a
rozsot meg szekérre rakta, és hazavitte.
Vesződött a medve a rozs gyökereivel, bajlódott, de semmi öröme nem tellett bennük.
Megharagudott a parasztra, azóta is tartja a haragot a medve a paraszttal.

A paraszt meg a medve – orosz mese.

A csuka parancsára – orosz népmesék. Boldizsár Ildikó válogatása. Rab Zsuzsa fordítása.
Manó Könyvek Kiadó Kft., 2011.
8
 Teknőc élelmet szerez

A nap forrón tűzött. A föld cserepes volt a szárazságtól. Sok-sok hónapja nem esett már,
ezért élelem sem volt. Az állatok éheztek.
Oroszlán, az állatok királya összehívta lesoványodott és kimerült barátait egy magas,
vaskos törzsű fa árnyas lombja alá.
- A legenda szerint ez egy bűvös fa – kezdte mennydörgő hangján –, és bőségesen
elláthat bennünket élelemmel, ha kimondjuk a titkos nevét. Csakhogy ezt a nevet nem
ismeri más, csak az az öregember, aki a hegy tetején él.
- Akkor menjünk fel hozzá minél hamarabb – trombitált Elefánt –, még mielőtt
mindnyájan éhen pusztulunk!
- Én felmegyek – jelentette ki Teknőc csöndesen, mire minden szem rá szegeződött.
- Nem beszélj ostobaságokat! – bődült el Oroszlán. – Ítéletnapig se érnél vissza! Nem,
nem. Nyulat küldjük fel az öreghez, ő mindnyájunknál hamarabb megjárja!
Nyúl felkaptatott hát a hegyoldalon. Olyan gyorsan szaladt, hogy hosszú fülei egészen a
fejéhez lapultak. Futott, nyargalt és száguldott, s nem sokkal később már szemtől
szemben állt az öreggel.
- Kérlek, mondd meg a fa bűvös nevét! – könyörgött. – Az állatok nagyon éhesek.
Az öreg ránézett Nyúlra, végighallgatta, majd nem mondott egyebet, csak egyetlen szót,
mely így hangzott: Uvungelema.
- Köszönöm – lihegte Nyúl, és már szaladt is lefelé a hegyoldalon.
Futott, nyargalt és száguldott, közben végig a bűvös fa nevét ismételgette magában:
„Uvungelema, Uvungelema, Uvungelema”.
Ám amikor már épp leért volna a hegy lábához, bumm! nekiszaladt egy óriási
hangyavárnak, és elszédült.
Úgy beütötte a fejét, hogy mire nagy üggyel-bajjal visszatántorgott az állatokhoz, teljesen
elfelejtette a bűvös fa nevét.
- Másvalakit kell felküldenünk – morogta Oroszlán –, aki nem ilyen feledékeny.
- Én felmegyek – mondta ismét Teknőc.
Az állatok most már hangosan nevettek rajta.
- Éhen halunk, mire visszaérsz! – hahotázott Oroszlán. – Nem, nem. Elefántot fogjuk
elküldeni.
Hosszú ormányát ide-oda himbálva felkaptatott hát Elefánt is a hegyoldalon. Futott és
csörtetett, és nem sokkal később már szemtől szemben állt az öreggel.
- Kérlek, mondd meg a bűvös fa nevét! – könyörgött. – Az állatok nagyon éhesek.
Az öreg értetlenül nézett rá.
- De hiszen Nyúlnak már megmondtam! – felelte. – No, jól van, neked is elárulom:
Uvungelema!
- Köszönöm! – lihegte Elefánt, és már szaladt is lefelé.
Futott és csörtetett, s közben végig a bűvös fa nevét ismételgette magában:
„Uvungelema, Uvungelema, Uvungelema”. Ám akárcsak Nyúl, ő is annyira sietett, hogy
nem vette észre a hangyavárat, és bumm! – ő is nekiszaladt. Úgy beütötte a fejét, hogy ő
is elfelejtette a bűvös fa nevét!

9
- Ez nem lehet igaz! – üvöltötte Oroszlán. – Hát senki sem tud megjegyezni egy egyszerű
nevet?
- Én meg tudnám jegyezni – szólt Teknőc csendesen.
A többi állat csak a fejét csóválta.
- Ebből elég volt! – ordította Oroszlán. – Azt hiszem, legfőbb ideje a saját kezembe venni
a dolgot!
Így Oroszlán is felkaptatott a hegyoldalon, és beszélt az öreggel, de lefelé jövet bumm! ő
is belerohant a hangyabolyba. Szédelegve tántorgott vissza a többiekhez, a fa nevét
pedig teljesen elfelejtette.
- Most aztán mihez kezdjünk? – sóhajtotta Zsiráf.
- Majd én felmegyek! – vágta rá Teknőc elszántan, s mielőtt még bárki bármit is
mondhatott volna, a hegynek vette az irányt.
Nem sietett, a teknőcöknek ugyanis nem szokása. Sőt, inkább csak totyogott.
Lassan vánszorgott felfelé, egyszerre csak egyetlen kurta lépést tett meg, de végül ő is
felért az öreghez.
- Kérlek, mondd meg a bűvös fa nevét –mondta lassan –, mert a barátaim nagyon éhesek.
Az öreg haragosan nézett Teknőcre.
- De hiszen már megmondtam Nyúlnak, Elefántnak és Oroszlánnak! No, nem bánom, még
egyszer elárulhatom. Ne feledd azonban, hogy többször nem mondom el! – Majd ismét
kimondta a titkos szót: Uvungelema.
- Köszönöm – felelte Teknőc a lehető legudvariasabban. – Ígérem, nem felejtem el! – tette
még hozzá, majd elindult lefelé.
Lassan totyogott és vánszorgott. Egyszerre csak egyetlen kurta lépést tett meg, s
mindvégig lassan ismételgette magában: „Uvungelema, Uvungelema, Uvungelema”.
Amikor a hangyavárhoz ért, egyszerűen megkerülte. Teknőc ugyanis nem sietett.
Az állatok mind köré sereglettek, amikor megérkezett.
- Tudod-e a nevet? – faggatták. – Emlékszel-e rá?
- Hát persze – felelte Teknőc mosolyogva. – Nem nehéz megjegyezni.
Aztán a bűvös fához fordult, és kimondta a nevét?
- Uvungelema.
Abban a szempillantásban édes, érett gyümölcsök teremtek az ágakon majd sorra az
éhes állatok lába elé potyogtak.
Az állatok éljeneztek és ujjongtak. Degeszre tömhették a bendőjüket nemcsak aznap,
hanem másnap, sőt azután is.
Amikor véget ért az éhínség, Teknőcöt koronázták királyukká, és soha többé nem
nevetett rajta senki.

Afrikai mese. Bob Hartman: Esti mesélő könyv.

Harmat kiadó, 2010.

10
 Miért haragszik egymásra a tigris és a macska?

Valamikor réges-régen a tigris és a macska együtt éltek. A macska a tigris házát tartotta
rendben, főzött, mosott, takarított, tűzifát gyűjtött. Egy hideg téli napon a tigris elküldte
a macskát, hogy vágjon fát az erdőben. A macska útnak indult, de nagyon fújt, a jeges
szél, ezért bekéredzkedett az egyik falubeli házba melegedni. A házban jóságos öregapó
lakott. Sült hallal, tejjel vendégelte meg a macskát, és sokáig elbeszélgetett vele. A
macska így szólt: - Szívesen itt maradnék, ha mindig ilyen finom falatokat ehetnék.
Cserébe fát vágok, sütök-főzök, mosok, takarítok, és egeret fogok a házadban. - Legyen
úgy - egyezett bele az öregapó. A macska ott maradt az öregapó házában, szorgalmasan
dolgozott, és alaposan meghízott a finom eledeltől. A tigrisnek felé se nézett, akinek
vacogott a foga a hideg, fűtetlen otthonában. Amikor később véletlenül összetalálkozott
a macskával mérgelődött, látva, hogy az milyen kövér. Meg is mondta neki, hogy
bosszúból felfalja, mert hűtlen szolga volt. - Rendben van, egyél meg! - mondotta a
macska ravaszul a tigrisnek. - De várj egy keveset, amíg megemésztem a finom
reggelimet, úgy sokkal jobb ízű lesz a húsom. A tigris beleegyezett. Leült és várt, őrizte a
macskát, s az őrködés közben elszunyókált. Több se kellett a macskának. Ugrott egyet, és
eliramodott. A tigris utána. A macska eltűnt egy lyukban. A tigris véletlenül egy másik
lyukba nyúlt, amelyikben a sündisznó tanyázott, tele is fúródott a mancsa tüskékkel.
Nap, mint nap így vezette orránál fogva a macska a tigrist. Egyszer a macska bemenekült
előle a sűrűbe, de a tigrisnek sikerült elkapnia a farkát. - Mit tettél, te ostoba! A mérges
kobra farkát tartod a kezedben! Mindjárt beléd mar! - kiáltott rá a macska. Megijedt a
tigris, és elengedte a farkat. - Haha, ostoba, hiszen az én farkam volt! - nevette ki
gúnyosan a macska, míg a tigris kis híján tüzet okádott mérgében. Azóta haragszik a
tigris a macskára.

Indiai mese. Mese a lótuszvirágról. Gyűjtötte: Schäferné Földvári Ilona.

Móra Ferenc könyvkiadó, 1980.

11
 A két béka

Volt egyszer két béka. Az egyik Osaka város mellett lakott, a tengerparton egy árokban, a
másik pedig Kiótó főváros szomszédságában, egy tisztavizü szép patakban.
Egyszer mind a két békának az a gondolata támadt, hogy ők bizony utazni fognak. A
kiótói béka Osakát szerette volna látni, az osakai meg Kiótóba kivánkozott, mert tudta,
hogy a mikádó is ott lakik. Mind a két béka egy és ugyanazon órában indult utnak, a
nélkül, hogy hallottak volna egymásról, vagy ismerték volna egymás szándékát. Az út
hosszú volt és fáradságos, mert keresztül kellett mászni egy nagy hegyen, a mi bizony
nem könnyü föladat egy békának. Végre fölértek a hegy csúcsára és ott összetalálkoztak.
Eleinte csak nézegették egymást némán, utóbb beszélgetésbe ereszkedtek s mindegyik
elmondta, hova iparkodik.
Egymás mellé telepedtek a puha fűbe, hogy mielőtt tovább indulnának, jól kipihenjék
magukat.
- Ha valamicskével nagyobbak volnánk – mondja az egyik – akkor innen is meglátnók
mind a két várost és megitélhetők, megérdemli-e a fáradságot, hogy elmenjünk odáig.
- Oh, azon könnyen segithetünk – felelte a másik. – Ha innen mind a két várost lehet
látni, akkor egymáshoz támaszkodva felágaskodunk, mindegyikünk arrafelé fordul, a
hová igyekezett, s igy meglátjuk a helyet, a melyet még nem ismerünk.
Ebbe a másik béka is beleegyezett s ugy tettek, a mint mondták. A két béka átkarolta
egymást s fölállott a hátulsó lábára. A kiótói béka Osaka felé fordult, az osakai pedig
Kiótó felé. Így állottak mozdulatlanul s egészen elmerültek a nézésbe.
De arra nem gondoltak az ostobák, hogyha fejüket kinyujtják, hogy akkor nagy szemeik
hátra néznek s igy ők hátrafelé látnak, nem pedig arra, a merre a testükkel fordultak; így
tehát csak azt a tájat látják, a merről jöttek.
- Mit látok – kiáltotta az osakai béka – hiszen Kiótó szakasztott olyan, mint Osaka. Ezért
ugyancsak nem teszek olyan hosszú utat!
Éppen ugy vélekedett a kiótói béka is. Eleresztették hát egymást és zsupsz, hátraestek a
fűbe. Nemsokára elbúcsúztak egymástól s ment mindegyik a maga útján hazafelé.
Egész életükön át azt hitték, hogy Kiótó annyira hasonlit Osakához, mint egyik tojás a
másikhoz, pedig hát a két város nagyon is elüt egymástól. De hát nem akadt senki, a ki
fölvilágositotta volna őket és igy mindvégig megmaradtak ostobaságukban.

Japán mese. Akantisz Viktor (szerk.): Japáni mesék az ifjuság számára.

Szent István Társulat, 1901.

12
 Népmesefoglalkozás az óvoda és az alsótagozat mindennapjaiban

Hiszünk benne, hogy a népmesének vissza kell kerülnie az őt megillető helyre, a

családok és közösségek mindennapjaiba.
Ez a küldetés határozza meg a Pompás Napok szerepvállalását a népmesék középpontba
helyezésével. A népi játékok és tárgyalkotás örömével kiegészített
népmesefoglalkozásink azt a célt szolgálják, hogy a hallott szöveg alapján a gyermekek
saját fantáziájukra hagyatkozva belső képek létrehozásával, egyedi élményhez jussanak.
Ezen a megélésen keresztül is biztosítottnak látjuk a világ megismerését, de a
technológia mindennapos jelenléte mellett kiemelten fontos alternatívának érezzük az
élőszavas mesehallgatást. Embertől-emberig ható közlés, a kölcsönös figyelem számos
előnnyel jár mind a mesemondó, mind a mese hallgatója számára.
Az előnyökön túl pedig a mesehallgatás fejleszti:
 a nyelvi intelligenciát (nyelvtani, grammatikai tudás, fogalmazási képesség),
 a matematikai intelligenciát (hiszen a népmesék az absztrakt gondolkodás
képességét is elősegítik),
 a téri intelligenciát (térbeli, vizuális információk észlelése, tájékozódási
képességek),
 a zenei intelligenciát (a verses mondókák, formulamesék a hangok érzékelését,
modulálását segítik),
 a testi kinesztéziás intelligencia (az érzékszervekkel való tapasztalást is erősítik a
mesék),
 az interperszonális intelligenciát (embertársaink megértését támogatják),
 az intrapszichés intelligenciát (önismeretet képesek fejleszteni, a saját belső
motivációkkal való megismerkedést, az érzelmeinkhez való (vissza)kapcsolódást
segítik),
 a naturalista intelligenciát ( a természethez való viszonyunk
intelligenciaterülete),
 a spirituális intelligenciát (a népmesék bemutatják, hogy a világnak nem csak
látható része van, segít megtanulni érzékelni a láthatatlanban lévőt is),
 és az egzisztenciális intelligenciát (az egész világegyetemmel való
összefüggésében képes látnia magát a meséken keresztül).
A népmesefoglalkozások módszertanával ismerkedhetsz 1 és 3 napos
továbbképzéseinken, de ha úgy tetszik, házhoz is jövünk.
Várjuk érdeklődésed a pompasnapok@pompasnapok.hu e-mail címen.

Források

Kovács Ágnes: Magyar Népmesekatalógus. MTA Néprajzi kutatócsoport, 1987, Budapest.

Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek. Magvető Kiadó, 2013, Budapest.

13