December 1.

: Zelk Zoltá n – Mikulá s bá csi csizmá ja

A hó fehér, szikrá zó orszá gú ton, ami az eget ö sszekö ti a fö lddel, s ami fö lö tt ú gy szálldosnak a
csillagok, mint a falevelek, egy nagyon ö reg, jó sá gos bácsi haladt lefelé. Az ú t szélén álldogá ló , hó lepte
fá k ö sszesú gtak mö gö tte:
– Viszi má r a jó ö reg Mikulá s a sok ajá ndékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek ö reg bará tja, aki akkorá kat lépdel csizmá iban, hogy egyetlen
éjszaka bejá rja a vilá g ö sszes vá rosait és falvait. S akinek puttonyá bó l sohasem fogy ki az édesség, jut
abbó l minden jó gyerek cipő jébe.
Most is alig lépett há rmat-négyet, má r lent volt a fö ldö n, és kö rü lnézett, hogy melyik ablakban talá l
gyerekcipő t. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament há t hozzá , hogy
megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszaká n az utcá n hú zza meg magá t. Egészen fö léje
hajolt, és bizony majdnem elsírta magá t a jó sá gos ö reg. Megismerte az alvó t. Sok-sok évvel ezelő tt
cukrot és csokolá dét vitt neki, s má snap még az égbe is fö lhallatszott, ahogy nevetett ö rö mében. De ez
má r régen volt, azó ta felnő tt ember lett bará tjá bó l, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi
éjszaká ban.
Nem soká ig gondolkodott Mikulá s bácsi, levette puttonyá t, és megtö ltö tte az alvó zsebeit
csokolá déval és mogyoró val. Aztá n piros kö penyét is rá terítette, hogy ne fá zzon, s mikor észrevette,
hogy milyen rosszak a cipő i, levette mérfö ldjá ró csizmáit, és ráhú zta a szegény ember lá bá ra. Aztá n
szomorú an és mezítlá b ment tová bb, hogy elvigye ajá ndékait a gyerekeknek.
S míg a jó ö reg Mikulá s vá ndorolt a messzi vá rosokban, az alvó ember á lmodni kezdett a piros
kö peny alatt. Azt á lmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipő i cukorral telerakva
ott á llnak az ablakban. S míg á lmodott, az ú tszéli, kopá r fák fö léje hajoltak, és megvédték a széltő l, a
csillagok pedig egészen fö léje szá lltak, és simogatva melegítették az arcá t.
– Á lmodj, csak á lmodj! – susogtá k a fák, zizegték a csillagok.
S ő á lmodott. Á lmá ban elmú lt az éjszaka, szép, vilá gos reggel lett, s annyi cukor és csokolá dé kerü lt
elő a cipő bő l, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmá ban, istenem, milyen
boldog! A fá k és a csillagok mondogattá k is egymá snak:
– Csak fö l ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az á lom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodá lkozva lá tta magá n a kö penyt
és a csizmá t. S mikor zsebébe nyú lt, azt hitte, a tü ndérek já tszanak vele, azok tö ltö tték meg ennyi jó val
a zsebeit. Há t még mekkora lett csodá lkozá sa, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé vá ltozott
zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyibő l, s most má r vehetett há zat, ruhá t magá nak, s olyan
lett az egész élete, mint egy álom. Ú gy nevetett megint, mint gyerekkorá ban. Mikulá s bácsi boldogan
hallgatta a nevetést. S a tü ndérek a jó ö reget, miért jö tt vissza mezítlá b a fö ldrő l. Mikulá s bá csi nem
felelt, csak szelíden belemosolygott hó fehér szakállá ba.
December 2.: Sü rgő s levél
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő . A rengeteg erdő kellő s kö zepén állt egy kidő lt-
bedő lt kis há zikó . Ebben a há zikó ban lakott a Télapó .
Nagyon-nagyon ö reg volt má r Télapó , a szeme is rossz volt, a lá ba is fá jt idő vá ltozá skor, há t csak
ü ldö gélt a kidő lt-bedő lt há zikó ban, és azzal mulattatta magá t, hogy számlá lgatta, há ny nap van egy
esztendő ben. Má r szá z éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére já rni, mert mindig odavető dö tt
valaki, és megzavarta a munká já ban.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó ?

- Itthon. Hogyne volnék itthon!
Há t egy kis cinke állt az ablak pá rká nyá n, az kopogtatott az ablakon.
- É hes vagyok, Télapó . Nem adná l egy kis szotyola magot? Majd ő sszel megadom.
Má skor megint a nyulacska kopogtatott az ajtó n.
- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó ?
- Itthon. Hogyne volnék itthon!
- Eressz be, Télapó ! Elfogyott a tü zelő m, és fá znak a kis gyerekeim.
Majd hozok neked hú svétra szép hímes tojá st. Mit volt mit tennie? Elő kereste a szotyola magot, ne
éhezzen szegény madá rka, kinyitotta az ajtó t, meg ne fá zzanak szegény kis nyulacská k. Aztá n ú jbó l
hozzá kezdett a számlá lá shoz, mert kö zben elfelejtette, hol is tartott má r, s elö lrő l kellett kezdenie…
- No, de most má r nem hagyom magam tö bbé megzavarni – mérgelő dö tt Télapó –, megszá mlá lom, ha
addig élek is.
- Egy, kettő , há rom, négy… - mondogatta csendesen magá ban, és má r el is jutott talá n há romszá zig,
amikor ismét bezö rgetett valaki az ablakon.
- Ki van kint? – szó lt ki mogorvá n Télapó . – Ki há borgat megint fontos dolgomban?
- É n vagyok, a postá s bá csi! – hallatszott kívü lrő l. – Levelet hoztam Télapó nak.
Erre má r mégiscsak ki kellett nyitni az ajtó t.
- Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postá s bácsi. – Az van ráírva: Sü rgő s! Tessék há t sü rgő sen
elolvasni!
- Kö nnyű azt mondani! – dö rmö gte Télapó . – Nem lá tom ám én az ilyen bolhabetű ket.
- No, majd én segítek! – ajá nlotta a postá s bá csi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép
sorjá ban:
„Kedves Télapó kám! Gyere el hozzá m, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csó kol:
Lacika!”
Mit tehetett Télapó ? Felhú zta a meleg csizmá já t, amivel hét mérfö ldet lehet egyszerre lépni, belebú jt a
bundá já ba, fejébe nyomta a prémes sapká já t; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt
magá nak egy kis ú travaló t, elő kereste a vá ndorbotjá t, és elindult hetedhét orszá ggá .
Ment, mendegélt a rengeteg erdő ben, há t egyszer csak ö sszetalá lkozott a cinegével.
- Hej, cinege madaram, meg tudná d-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudná m, Télapó kám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdő ben, arra lakik Lacika!
Ment, mendegélt Télapó , amerre a kis cinege mondta, há t egyszer csak kiért egy nagy, virá gos rétre.
„Há t most ugyan merre tartsak?” – gondolta magá ban, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei
nyulacská t, amint éppen futni tanította a kisfiá t.
- Hej, te nyulam-bulam, meg tudná d-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudná m, Télapó kám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virá gos réten! Arra lakik Lacika.
Ment, mendegélt Télapó , amerre a nyulacska mutatta néki, há t egyszer csak elért egy nagy tornyos
vá ros szélére. A nagy tornyos vá ros szélén szerencsére ö sszetalá lkozott a postá s bá csival, amint éppen
munka utá n hazaballagott.
- Ugyan, kedves postá s bá csi, meg tudná d-e mondani nekem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudná m, Télapó kám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos vá rosban, míg egy
icipici utcá ba nem érsz. Abban az icipici utcá ban lakik Lacika.
Fá radt volt Télapó , ú travaló ja is elfogyott má r, mire megtalá lta az icipici utcá t. Be is esteledett, mire
egy toronymagas há zban megtalá lta a kisfiú t.
Jaj, talá n má r alszik is Lacika, hiszen ö reg este van má r! – gondolta Télapó , és ó vatosan csengetett,
hogy fel ne ébressze Laciká t.

- Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyó tó l, aki ajtó t nyitott neki.

- Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó . – Tessék besétá lni!
Lacika má r á gyban volt, mert egész nap csak Télapó t vá rta, és elfá radt a sok vá rakozá sban. Mégis
megö rü lt, amikor meglá tta az ajtó ban Télapó t.
- Jó estét, Télapó ! De régen vá rtalak! Jó , hogy megérkeztél!
- Jó estét, Lacika! De soká ig jö ttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdő n, virá gos, nagy réten! Hetedhét
orszá got végiggyalogoltam, mind megettem, ami ú travaló t hoztam.
- Jaj, kedves Télapó , de jó , hogy eljö ttél, nagy tornyos vá rosban, hogy el nem tévedtél! – kiá ltotta Lacika
ö rö mmel, és helyet csiná lt Télapó nak az á gya szélén.
- Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.
- Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó .
- Tudod, Télapó kám…, de hajolj kö zelebb, a fü ledbe sú gom, mert nagy titok, amit mondok neked.
Nagyanyó ká m vett egy szá nkó t karácsonyra, de a pénzébő l má r nem futotta – hó ra. Hó nélkü l a szá nkó
nem ér egy fagarast; hozzá l nekem sok-sok jó ropogó s havat!
- Jó l van – bó lintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtá l nekem. Most csak
fekü dj le szépen, és aludj, mert elmondtá k má r az esti mesét is a rá dió ban.
Le is fekü dt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre vá rt, szép
lá bujjhegyen kiosont a szobá bó l, halkan becsukta maga megett az ajtó t, hogy meg ne zavarja a kisfiú
á lmá t, és elindult a csendes éjszaká ba.
Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, vá rosra, tornyos nagy há zakra. Hó hullt a mező re, rengeteg
erdő re, és a puha hó ban senki sem hallotta lépteinek zajá t. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s
kinéztek az ablakon, ö rö mü kben felkiá ltottak:
- Esik a hó ! Esik a hó !
Lacika nem szó lt semmit, csak mosolygott a kis rácsos á gyá ban, mert ő má r tegnap este tudta, hogy itt
já rt a Télapó .
December 3.: A suszter manó i
Volt egyszer egy suszter, é rtette a mestersé gé t, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a vé gé n mé gis
ú gy tö nkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pá r cipõ re való bõ re. Abbó l este kiszabta a
cipõ t, hogy majd má snap elké szíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emé sztette magá t a jö vendõ n,
gondolta, majd lesz valahogy, tisztessé ges ember csak nem pusztul é hen; lefekü dt, é s békessé ggel
elaludt.
Má snap jó korá n fö lkelt, é s neki akart ü lni a munká já nak; há t ott á ll: ké szen az asztalá n a pá r cipõ . A suszter
á mult-bá mult, nem tudta, mit szó ljon a dologhoz. Kezébe vette a cipõ t, alaposan vé gigné zte, minden
varrá st, minden szö gelést apró ra megszemlé lt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka,
amelyik kü lö nb lehetett volna.
Hamarosan vevõ is jö tt. Nagyon megtetszett neki a cipõ . Fö lpró bá lta: éppen rá illett a lá bá ra.
- Mintha csak nekem ké szítetté k volna! - mondta ö rvendezve, é s mert ú gy talá lta, a suszter keveset ké r
é rte, valamivel tö bbet adott az á rá ná l. pontosan annyit, hogy é ppen ké t pá rra való bõ r tellett ki belõ le. A
suszter este ezeket is szé pen kiszabta.
"A tö bbi munká t majd megcsiná lom holnap reggel - gondolta -, rá é rek a dolgomtó l."
De mire má snap fö lkelt, ké szen á llt ké t pá r cipõ , neki a kisujjá t sem kellett megmozdítania. Vevõ is
akadt mind a kettõ re, jó l megfizettek é rtü k, s a suszter, a pé nzen most má r né gy pá rra való bõ rt
vá sá rolhatott.
Harmadnap reggel azt a né gy pá r cipõ t is készen talá lta. S így ment ez tová bb napró l napra, hé trõ l hé tre.
Amit este kiszabott, az reggelre elkészü lt. A cipész hamarosan tisztes jö vedelemre tett szert, és megint
jó mó dú ember lett belõ le. Kará csony tá já n egy este szoká sa szerint ismé t kiszabta a má snapi cipõ khö z a
bõ rt, aztá n, mielõ tt lefekü dtek, azt mondta a felesé gé nek:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma é jszaka fö nnmaradná nk, és meglesné nk, ki az, aki ilyen szorgalmasan
segít nekü nk a mû helyü nkben?
Az asszony rá á llt a dologra, hiszen maga is sokat tö prengett má r rajta, csak há t nem mert elõ hozakodni
vele az urá nak. Mé csest gyú jtott, é s fö ltette a szekré ny tetejé re, aztá n elbú jtak a sarokban. Onné t figyelték,
hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban é jfé lt ü tö tt az ó ra, egyszer csak valami kapará szá st, topogá st, izgé st-mozgá st
hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és ké t kedves kis manó surrant a szobá ba. Se szó , se beszé d,
odaü ltek a suszter asztalká já hoz, fogtá k a kiszabott bõ rö ket, é s munká hoz lá ttak. Olyan fü rgé n, olyan
ü gyesen dolgoztak, pará nyi kis ujjukkal olyan szaporá n varrtak, tû ztek, hogy a suszter azt sem tudta,
hová legyen á mulatá ban.
A manó k addig egy szempillantá sra sem hagytá k abba a munká t, míg a cipõ k el nem készü ltek, és
fé nyesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet fü ttyentettek, s illa berek! -
eltû ntek.
Má snap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell há lá lnunk ezeknek a manó knak, hogy jó mó dba juttattak minket. Pucé ron szaladgá lnak az
istenadtá k, még jó , hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecské t, kabá tká t, mellé nyt,
nadrá got, kö tö k nekik harisnyá t is, te meg csiná lj mindegyiknek egy pá r szé p kis cipõ t.
Egé sz nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporá n já rt a kö tõ tû , csattogott az olló , készü ltek a kis
ruhá k, az ember meg a szé ké n kuporgott, és kalapá lt, szö gelt, forgatta a kaptafá t, míg a kis cipõ ket meg
nem csiná lta. Este aztá n a kiszabott bõ r helyett az ajá ndé kokat raktá k oda az asztalra; szé pen elrendeztek
mindent, elbú jtak a sarokban, é s kívá ncsian lesté k, mit szó lnak majd a manó k.
Azok szoká s szerint pontban é jfé lkor meg is jelentek, é s tü sté nt dologhoz akartak lá tni. Hanem ahogy az
asztalra esett a pillantá suk, lecsaptá k a szerszá maikat é s azt sem tudtá k, mihez kapjanak, mit
simogassanak, minek ö rvendezzenek. Egykettõ re bebú jtak a kis ruhá kba, felhú ztá k a kis cipõ t,
fü ttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nó tá zni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiú k vagyunk?
Tö bbet bizony nem is suszterkodunk! - é nekelté k é s kö rü ltá ncoltá k az asztalt, szö kdé cseltek, ugrá ndoztak,
vé gü l aztá n kiperdü ltek a szobá bó l.
Nem is jö ttek vissza soha tö bbet.
A suszternak pedig é lete vé gé ig jó l ment a sora mindig volt munká ja, és minden sikerü lt neki,
amihez csak hozzá kezdett.
December 4.: Németi-Vas Katalin – Mikulá s mese
A mesebeli erdő legmélyebb zugá ban, a sű rű rengeteg legeldugottabb részén, egy kis tisztá s szélén á llt egy
ná dfedeles há zikó . A há zikó kéménye vígan fü stö lt, a zö ld zsalugá terek bereteszelve zá rtá k ki a farkasordító
hideget. A há z egyetlen szobájá ban lá zas munka folyt. Télapó Mikló s, a mikulá s há tradő lt egy pillanatra a
karosszékében, papucsba bú jtatott lá bait a kandalló ban lobogó tű z felé nyú jtotta. Pirinkó – szó lt az egyik
manó nak – ne kö sd olyan szorosra a csomagok szá já t, mert a gyerekeknek nehéz lesz kibontani. Rendben,
Mikulá s – nevetett a kismanó . Ejnye – fortyant fel az ö reg – ne szemtelenkedj, kü lö nben nem kísérhetsz el.
Pirinkó megijedt, és nyaka kö zé hú zta fejét, lazított a csomagot ö sszekö tő bogon, és keze még szorgosabban já rt.
Sietniü k kellett, hiszen a mikulá s hamarosan ú tra kel. A manó k éppen tizenketten serénykedtek a nagy
kecskelá bú asztal kö rü l. Valamennyien testvérek voltak és egész évben arra készü ltek, hogy ilyenkor
decemberben segítsenek a mikulá snak elkészíteni a gyerekeknek szá nt ajándékokat. A télapó kedvtelve nézte a
dolgos manó hadat, já rt a kezü k, mint a motolla, ha így haladnak perceken belü l készen lesznek. Puffancs a kis
dagi manó egy pillanatra elmélá zott az egyik ajá ndékcsomag fö lö tt… Ne lazsá lj – lö kte oldalba Klaffancs. Jó ’ van,
na – adta vissza Puffancs a bö kdö sést, minek kö vetkeztében az egyik félkész csomagocska leesett az asztal alá.
Nahá t – rá ncolta ö ssze homloká t az ö reg – ú gy lá tom, lesznek itt még, akik nem akarnak velem jö nni. Ne hagyd
itthon ő ket – kérte a jó szívű Iringó – Puffancs csak azon gondolkodott, vajon elmeséled-e majd az ú ton a Mikló s
pü spö k legendá já t. Klaffancs meg, tudod, hogy mindenkit hajszol, legjobban saját magá t. - Persze, hogy tudom, ne
aggó dj, nincs semmi baj, de ha nem készü ltö k el idő re, akkor a gyerekek hiá ba fognak vá rni bennü nket, és
nagyon-nagyon szomorú ak lesznek, ha ü resen maradnak a csizmá k. A manó k szorgosan dolgoztak tová bb,
mikö zben Télapó a levelekbe mélyedt, amit a gyerekek írtak neki. Ezt hallgassá tok meg – fordult a manó khoz.
„Kedves Télapó ! Bodná r Emő ke vagyok Magyarorszá gró l. A testvéremmel Zsocival egész évben nagyon jó k
voltunk. Most csak azért írok neked, mert azt szeretnénk kérni, hogy ne hozz nekü nk semmilyen ajá ndékot, vidd
el ő ket má s gyerekeknek. Nekü nk csak egyetlen kívá nsá gunk van hozzá d. Gondold meg, te is jó l já rsz, egy
kívá nsá g két gyerektő l.

- Kérü nk szépen gyó gyítsd meg a nagybeteg édesanyá nkat. Megígérjü k mind a ketten, hogy soha tö bbé nem
veszekszü nk, és nagyon jó gyerekek leszü nk. Csak a mama hadd jö jjö n haza a kó rhá zbó l. Ez az egyetlen vá gyunk.
Szeretettel: Emci és Zsoci 8 és 5 éves gyerekek.” Ó – szomorodott el Joberi – most mit fogsz csiná lni Télapó ?
- Nos, azt még nem tudom, de ez a két kisgyerek a legnagyobb csomagot kapja, és az ú ton, majd imá dkozunk az
édesanyjukért, hogy meggyó gyuljon. Az ilyen levelektő l mindig megható dom. Milyen ö nzetlen lélek lehet ez az
Emő ke.
- Ő egy való di kincs, egy ajá ndék – mondta Noeli.
- Igen, aká rcsak te – simogatta meg a tekintetével a mikulá s a kis manó t.
- Nem gondolod Télapó , hogy talá n felvidulná nak, ha énekelnénk nekik – kérdezte Trill, akinek nagyon szép
hangja volt.
- De, biztosan tetszene nekik a hangocská d.
Trill rö gtö n rá is zendített egy dalocská ra, Brill pedig vele dú dolta a dallamot: „Ró zsaá gon kismadá r Ki a szép
tavaszra vá r Pá rjá t hívja, dalolva Tavasszal a falombba. De most még hideg a tél Egy kis csillag mit mesél? Messzi
ú tjá t bejá rva Csodá t lá t a vilá gban.”
- Igen, ezt elég biztató nak érzem – mosolyodott el a mikulá s – no csak dolgozzatok tová bb, addig
megnézem a rénszarvasokat, és hogy megérkeztek-e má r a pelyhek – azzal kiment a há zikó elé.
Ahogy Télapó kihú zta a lá bá t, a kismanó k kö zt rö gtö n nézeteltérés tá madt. Greni és Mencsi azon nyomban
veszekedni kezdtek, Kincsi és Jizi pedig megpró bá lta kibékíteni ő ket. Végü l Klaffancs csapott az asztalra.
- Azonnal befejezni! Nem hiá nyzik, hogy miattatok mindannyian itthon maradjunk.
Nyílt az ajtó , és belépett Télapó . Szerencsére nem vette észre a manó k munká já ban tá madt zavart, mert a
csomagok éppen elkészü ltek.
- Na kis manó k – fordult feléjü k – indulhatunk?
- Igen! Igen! Igen! – kiá ltoztá k mindannyian.
- Akkor rakodjatok gyorsan a puttonyokba, kosarakba. Azt hiszem az idén is vinnü nk kell a szá nutánfutó t,
mert megint rengeteg csomag van. Amíg elkészü ltö k, felhívom Hó kirá lynő t, mert sajnos még mindig nem
érkezett meg, a beígért hó szá llítmá ny, és így nem tudom, hogy indulunk el.
Azzal elő vette piros mobiltelefonjá t, hogy megkérdezze mikorra vá rható a hó esés.
- Halló , itt Télapó Mikló s beszél. Te vagy az Hó kirá lynő ?
- Ü dvö zlö m kedves mikulá s, én Hó leá ny vagyok, vá rjon egy kicsit mindjá rt megkeresem a nénikémet. Nem
kellett soká ig vá rnia.
- Igen, tessék – szó lt egy fagyos hang. É n vagyok az, Télapó . Kedvesem, nem érkeztek meg a pelyhek. Mi a
helyzet? Mi a helyzet? Mi a helyzet?
- Nem fogod kitalá lni Mikuká m – nevetett a Hó kirá lynő – képzeld el, olyan megrendeléseket kaptam,
amilyenekrő l á lmodni sem mertem szinte soha. Olyan helyekre kellett a pelyheket kü ldenem, ahol még
sohasem já rtak. Teljesen megbolondult a vilá g. Igaz elég értelmetlennek tartottam, mert azon az éghajlaton
nagyon meleg van, így a pelyheim szinte rö gtö n elolvadtak, de legalá bb egyszer az életben ki kellett
pró bá lniuk.
- Jó , jó , de hol késik az én megrendelésem? Hogy induljak el, ha nem kü ldö d elém a pelyheket?
- Mikuká m, majdcsak megoldod valahogy, talá n haszná ld a lá nctalpas szá nt. É n most nem tudok neked senkit
odakü ldeni, a pelyheim Ameriká ban vannak, méghozzá a déli á llamokban. Missouri, Oklahoma, Kansas, Texas
és Illinois, ha így haladunk elő bb-utó bb Floridá ba is eljutunk. Bizony. Netán még Afriká ba is
- Jaj, de há t ez borzasztó – sopá nkodott Télapó – most mi lesz?
- Nos, ne feledd a lá nctalpakat. Viszlá t!
- Halló , na ne, ne tedd le. Halló , halló !
De a telefon má sik végén má r nem volt senki. Szegény Télapó hiába halló zott. Gondterhelten nézett a
manó kra.
- Segítek befogni a lá nctalpas szá nba a szarvasokat – á llt elé Klaffancs.
- Mi is segítü nk – csatlakozott Greni és Mencsi, kicsit lelkiismeret furdalá suk volt az elő bbi veszekedés miatt,
és így szerették volna jó vá tenni.
- Igazá n kedvesek vagytok – veregette meg Klaffancs vá llá t Télapó – menjü nk.
Rudolfus szeme felcsillant, amikor meglá tta Télapó t és a manó kat.
- Indulunk, kedves gazdá m? – kérdezte.
- Tü relem Rudolfus, hamarosan. Az ajá ndékok készen vannak, de mivel a pelyhek inká bb Ameriká ba mentek,
így kénytelenek vagyunk a lá nctalpas szá nnal menni.
- A lá nctalpassal? De gazdá m, folyton elfelejted, hogy repü lni is tudunk. Nem kell a lá nctalpas.
- Nem felejtettem el, de vinnü nk kell az utá nfutó t is, rengeteg ajándék van, nem fogjá tok bírni a tempó t.
Pelyhek nélkü l nem tudjuk megcsiná lni hatá ridő re.
- De igen, meg tudjá tok – csendü lt fel egy hang. Mindannyian há trafordultak.
- Hó leá ny – csillant fel a mikulá s szeme – Te vagy az?
- É n vagyok kedves Mikulá s, és hoztam néhá ny pelyhet – azzal megrá zta fö ldig érő hajá t és a tisztá st azonnal
hó fehér takaró borította – majd én elkísérlek, és akkor nem kell nélkü lö znö d a pelyheket.
- Milyen kedves tő led – simította végig a hajá t Greni, de ijedten vissza is hú zta a kezét, mert csupa hó lett, és
pillanatok alatt rá kvö rö ssé vá lt a hidegtő l.
- No, gyerekeim, akarom mondani manó ká im, akkor gyerü nk azzal az utá nfutó val. Bekiá ltott a há zba: Hahó !
Tö bbiek! Hordjá tok ki a zsá kokat és puttonyokat.
- Visszü k – vá laszoltá k kó rusban.
- Gyere kedvesem, ü lj ide mellém a bakra – fogta karon Hó leányt.
- É s a manó k hol fognak ü lni – kérdezte a lá ny. Ó , hát ő ket ilyenkor aranygolyó cská kká vá ltoztatom, és a
zsebembe teszem, így biztonsá gban vannak, amilyen szeleburdi némelyik lepotyogná nak ú tkö zben, és abbó l
elég nagy kalamajka lenne. Még a végén elkésnénk, pedig a gyerekek má r nagyon vá rnak.
- Tudom – só hajtott a szép lá ny – azért is szö ktem meg a nénikémtő l.
- Kész vagyunk – jelentette Puffancs, és má ris ott tolongtak Télapó kö rü l valamennyien. Télapó há romszor
rá juk fú jt, mire a manó k eltű ntek, helyettü k, apró aranygö mbö cskék lebegtek a levegő ben. A mikulá s
kinyú jtotta a tenyerét és az ö sszes golyó engedelmesen belesuhant. Egy, kettő , há rom, négy, ö t, hat, hét,
nyolc, kilenc, tíz… Ohó ó ó ó , kettő hiá nyzik – a megrakott szá n felé fordult – hé, ti ketten, azonnal gyertek elő .
Á há á á á Kincsi és Jizi, gondolhattam volna, a két bajkeverő . Sajnos nem tehetek má st, a szabá ly, az szabá ly,
itthon kell maradnotok.
- Ne, kérlek Télapó , ne hagyj itthon minket. Olyan jó k leszü nk az ú ton, amilyet még soha sem lá ttá l. Minden
munká t elvégzü nk, csak ne hagyj itthon – kö nyö rgö tt Jizi.
- Így lesz, megígérjü k – hajtogatta Kincsi is.
- Sajná lom fiú k, de nem lehet. A két haszontalan manó szomorú an somfordá lt a há z felé. Kincsi Jizit csipkedte.
- Lá tod milyen hü lye vagy? Mondtam, hogy az utá nfutó ba bú jjunk, ez is te miattad van.
- Te vagy a hü lye, ha jobban behú zod azt a nagy fejed, akkor nem vesz észre – vá gott vissza Jizi.
- É n még ekkora mamlakot nem lá ttam, há t akkor is észrevette volna, hogy hiányzunk a tö bbi kö zü l.
Ismerhetnéd má r, nem indult volna el, míg ki nem derü l hová lettü nk.
- Most aztá n szépen vagyunk, veled kell lennem egész idő alatt. Ezt a pechet. Vedd tudomá sul, hogy ki se
á llhatlak.
- É n se téged.
- Elég – kiá ltott Télapó – hagyjá tok abba.
- Megengeded, hogy velem jö jjenek ? – kérdezte Hó leá ny – majd én vigyá zok rá juk, és egy kicsit lehű tö m a
felhevü lt kedélyü ket. Hmmmm…
- Nem fognak megfá zni?
- Dehogy, bízd rá m ő ket.
- Rendben.
Á lljatok csak meg manó k – fordult feléjü k Hó leá ny – ha akartok jö nni, velem jö hettek, de nem lesz melegetek,
vá llaljá tok?
-Persze, hogyne, vá llaljuk – vá laszoltá k egyszerre.
- Akkor hunyjá tok be a szemeteket egy pillanatra.
A manó k megtették. Hó leá ny csó kot dobott feléjü k és lá ssatok csudá t a manó k helyén két ezü st gö mb
lebegett. A lá ny a hajá ba fű zte ő ket, egyiket az egyik, má sikat a má sik oldalra, hogy még véletlenü l se
tudjanak ö sszeveszni. Felü ltek a bakra, Télapó csettintett egyet az ostorá val, Hó leá ny megrá zta fü rtjeit és
sű rű pelyhekben hullani kezdett a hó . Rudolfus vezetésével a rénszarvasok nekiiramodtak, a szá n
csillagszikrá t vetett, és elindult…
December 5.: Bartó cz Ilona: Jö n a Mikulá s!

Azon a té len korá n leesett a hó . A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdő szé len, a
kopasz bokrok menté n, é s éppen arra gondolt, hogy egy csö ppet sem szereti a havat. A
hó aló l olyan nehé z kikaparni az ennivaló t, elbú jni is alig-alig lehet, má rpedig egy
Nyuszi é leté ben gyakran elő fordul, hogy rejtő zkö dnie kell. A hó vilá gos volt, a Nyuszi
gondolatai meg sö té tek. Egyszer csak zajt hallott, megá llt, hegyezte a két tapsi fü lé t. Mi
ez a zaj? Valami pattog. Beleszimatolt a levegő be: fü stö t é rzett. Egy kicsit fé lt a Nyuszi,
de kívá ncsisá ga legyő zte a fé lelmet, s indult arrafelé , ahonnan a zajt hallotta. Egy vé n
tö lgyfa alá é rt. A tö lgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tü zet rakott é ppen, pattogtak
a tű zre rakott szá raz gallyak, vé kony kis fü stcsík szá llt a magasba.
–Jó napot, Barna Mackó ! -kö szö nt a Nyuszi.
–Lá tom, tü zet raksz. Minek az a tű z?
–Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tű z? Ma este jö n a Mikulá s, remé lem, ajá ndé kot is hoz
majd. Lehet, hogy fá zni fog a lá ba, gondoltam, hadd melegítse meg a tű zné l. É s ha má r
é g a tű z, fő zö k neki egy kis levest. Mondd csak, nem adná l a Mikulá s-levesbe egy-két
ká posztalevé lké t?
–Szíves ö rö mest –mondta a Nyuszi –, hazaszaladok é rte!
Ugrott a Nyuszi, futott a ká posztalevé lé rt. Mire visszatért a tö lgyfa alá , fé nyesen égett a
tű z, é s Barna Mackó mellett Mó kus ugrá ndozott.
–É n makkocská t hoztam a Mikulá s-levesbe! –kiá ltotta, mikor meglá tta Nyuszit.
–Nagyon finom lesz ez a leves!
–Magam is ú gy gondolom -mondta a Nyuszi, é s beledobta a ká posztaleveleket a
csuporba, melyet Barna Mackó a tű z fö lé akasztott.
–Szó ljunk az Ő ziké nek is! Mó kus, ugrá ndozz el Ő zikéé rt! Mó kus fü rgé n pattant,
ugrott egyik á gró l a má sikra, és hamarosan visszaté rt Ő zikével.
–Illatos fü vecské t hoztam a Mikulá s-levesbe! –mondta Ő zike.
–A Kisró ka mé g nincs itt?
–A Kisró ka semmit sem tud hozni a Mikulá s-leveshez –morgott Nyuszi. –Ne is hívjuk
ide! –De bizony idehívjuk! –mordult fö l Barna Mackó .
–Idehívunk mindenkit az erdő bő l is, a mező rő l is, aká r tud hozni valamit a Mikulá s-
levesbe, aká r nem! Meghívjuk Kisró ká t, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd
csak rá m, Nyuszi, tudom é n, hogy a Mikulá s mé g a meleg levesné l is jobban szereti, ha
együ tt vá runk rá itt a tű z kö rü l!
Nyuszi megbillentette a bal fü lé t:
–Ahogy akarod, Barna Mackó ! Te raktad a tü zet, te kavarod a levest, te hívd meg a
vendé geket is. Az erdei apró sá gok hamarosan mind megérkeztek: Egé rke bú zá t
hozott a Mikulá s-levesbe, Kismadá r fenyő magot, Kisró ka é s Kisfarkas meg sok-sok
szá raz gallyat gyű jtö tt, hogy miné l fé nyesebben é gjen a tű z.
É s a fé nyes tű z kö rü l ü lve akkor este együ tt vá rtá k a Mikulá st.
December 6.: Télapó napló ja

Abban az évben hatalmas hó borította Lappfö ldet, ahol, mint mindannyian tudjuk, a jó ö reg Télapó
lakik. A Sarkkö rö n tú l él ő egy hatalmas erdő eldugott sarká ban, együ tt krampuszokkal, erdei
manó kkal, tü ndérekkel, á llatokkal. Apó nk egy takaros kis há zban lakik. Szomszédja, a Hú svéti Nyuszi,
akivel nagyon jó l kijö nnek, gyakran segítenek egymá snak. Házuk mellett á ll a hatalmas ajá ndékgyá r,
ahol sok-sok erdei manó , tü ndér és krampusz készíti a csodá latos já tékokat.

Egy szép napon, pontosabban december 5-én, azt hiszem pénteken, nagy sü rgés-forgá s volt az
ajá ndékgyá rban. Hiszen holnap lesz a nagy nap! Bongó , a legö regebb krampusz, aki szeret fontoskodni,
a sok krampuszt, tü ndért és manó t felü gyelte, nehogy véletlenü l hibá s já ték kerü ljö n ki a kezü k aló l.

- Hé, Bogyó ! Csokorba kö sd azt a szalagot! - szó lt egyik tá rsá nak.

- Csili! Annak a babá nak sző ke hajat csiná lj, és kék ruhá ja legyen! - fontoskodott Bongó . Ez így ment
egész délutá nig, amíg készen nem lettek egészen.
- Na, ezt befejeztü k - só hajtott Bongó . - Nagyon ü gyesek vagytok, fiú k és lá nyok. Télapó bizonyosan
meg lesz elégedve. Azt hiszem, ma dupla adag mandulá s tekercset kapunk vacsorá ra!
Ennek mindannyian nagyon ö rü ltek.
- De még fel kell címkéznü nk a csomagokat, hogy Télapó tudja, melyik kié. Szó lok is neki, hogy mondja
el az adatokat a napló já bó l. Ugyanis a napló já ban van felírva, hogy a gyermekek hol laknak, és milyen
jó k voltak ebben az évben. Megyek is!
Elindult Bongó , hogy elhívja Télapó t, hozza el az ajá ndékgyá rba napló já t. Ahogy odaért a há zhoz,
becsö ngetett.
- Csing-cseng! - szó lt a csengő . Matyi, a mó kus nyitott ajtó t.
- Szia, Bongó ! - kö szö nt Matyi.
- Szervusz! Télapó itthon van?
- Igen, persze. De hatalmas gondban van. Képzeld, elvesztette a napló já t.
- É gszakadá s, fö ldindulá s! Há t, ez hogyan tö rténhetett?! Így nem tudja elvinni az ajá ndékokat a
gyerekeknek!
Bementek a dolgozó szobá ba, ahol Télapó t nagy keresgélésben talá lták.
- Ó , Bongó ! Bajban vagyok. Eltű nt a napló m! Má r tű vé tettem a szobá t. Megnéztem a polcon, az
író asztalomon, az á gyamná l, még az á gyam alatt is.
- Jaj, jaj, Télapó ! Mi lesz velü nk! - sirá nkozott Bongó .
- Keressü k meg Matildot a konyhá ban, és kérdezzü k meg, nem lá tta-e - mondta Matyi.
A konyhá ban ott állt Matild, a szó rakozott szaká csnő , akinek kerek medvepocakjá n frissen vasalt
kö tény feszü lt. É ppen mandulá t tisztított. Mellette, a terjedelmes nyú jtó deszká n ott tornyosult az esti
méteres kalá cs mázsá nyi tésztá ja.
- Hukk - csuklott a meglepetéstő l Matild medve. - Szervusztok.
- Nem lá ttad egészen véletlenü l Télapó napló já t? - kérdezte Matyi.
- Há t, mintha valahol lá ttam volna a fü zetet ... vá rjatok csak... nem, mégsem ... - kutatott emlékezetében
a szakácsnő .
- Vizsgá ljuk á t az egész házat - mondta Télapó ka. - Te, Bongó kutasd á t a nappalit, Matyi az ebédlő t, én
pedig a kertbe megyek.
Bongó így elindult a nappali felé. Benézett a sző nyegek alá, á tkutatta a szekrényeket, á tforgatta a
polcokat. Sehol semmi. Leü lt a kanapéra, hogy morfondírozzon magá ban, de furcsa mocorgá st érzett
maga alatt.
- É gszakadá s, fö ldindulá s! - kiá ltott Bongó . - Tá n fö ldrengés van?! Felugrott a kanapéró l, ami nagyot
nyekkent, de valahogy nem olyan hangon, ahogy szokott.
Bongó felnyitotta az á gyat, és megrö kö nyö dve kérdezte:
-Brú nó ! Mit csiná lsz te itt?!
- Matild beá gyazott - sopá nkodott a fekete kandú r. - Hiá ba jeleztem, nyá vogá som senki nem hallotta a
nagy sü rgés-forgá sban.
- Te jó ég! Szegény kandú r! Jó , hogy nem tö rtént bajod! Gyere, segíts nekem! Elveszett Télapó napló ja,
sehol nem talá ljuk. A sok gyerek hiá ba vá rja holnap Télapó ká t, ha nem kerü l elő !
- Az á gynemű k kö zt nem volt, azt lá ttam volna - szó lt Brú nó .

- Menjü nk, kutassunk á t minden sarkot!

A há z népe azonban hiá ba szorgoskodott estig. Felkutattak minden zeg-zugot, pincétő l a padlá sig, még
a kéménybe is belenéztek.
Fá radtan és szomorú an ü ltek le estére. A napló t mintha a fö ld nyelte volna el.
- Mi lesz a sok gyermekkel, akiket végig kell lá togatnom? A sok ajá ndék elkészítve, becsomagolva, má r
csak a címzések hiá nyoztak. Mit csiná ljunk, mit csiná ljunk ... kesergett Télapó .
A krampuszok, a manó k, az erdei tü ndérek, a mó kus, a fekete kandú r és a medve, valamint Télapó ka
szomorú an ü ltek az ebédlő ben a nagy asztal kö rü l. Matild kö tényével tö rö lgette a kö nnyeit. A konyha
felő l beú szott az esti méteres kalács finom illata. A bá nattó l azonban nem sok kedvü k volt a
vacsorá hoz.
Matild felá llt, hogy megnézze, kisü lt-e a méteres mandulá s tekercs, mindannyiuk kedvence. A
remekmű elkészü lt. A medve bü szkén hú zta ki a hatalmas sü tő lemezt a kemencébő l. A finom illat
becsalta a bá natos tá rsasá got a konyhá ba. A szaká csnő kapitá nyi bü szkeséggel állt az asztal mellett,
elő tte tornyosult a hegynyi mandulá s tekercs.
- Vá gd fel, Matild! Olyan éhesek lettü nk. Csodá s lett az ü nnepi sü teményed.
Matild elő vette legnagyobb sü teményvá gó kését, és belevá gott a mandulá s tekercsbe. Egyik szép
szeletet vá gta a má sik utá n, amikor megakadt a kése valamiben...
- Mi lehet ez?! Tá n kő kerü lt a kalácsba, vagy valami vasdarab?
Kívá ncsian á lltá k kö rü l az asztalt.
- Mi lehet ez? ... Hiszen ez ... valami fü zetféle... - motyogta zavará ban elpirulva Matild. É s lá m, a méteres
mandulá s tekercs finom tésztá já ban ott lapult belesü tve Télapó ka mindenü tt keresett napló ja.
- Hurrá á ! Megvan, megvan!! - kiá ltottá k boldogan.
Matild kö nnyei potyogtak.
- É n nem tudom, hogy kerü lhetett bele a dagasztó teknő mbe ... - védekezett.
A krampuszok, a manó k, a tü ndérek, a mó kus és a fekete kandú r olyan kacagá sba kezdtek, hogy még
Holdanyó is bekukkantott az ablakon, megnézni a nagy vidá msá got. Nevetésü k elhallatszott egészen
Lappfö ld széléig.
Télapó ka pedig mosolyogva lapozott bele madá rlá tta napló já ba:
- A gyerekek mégsem vá rnak rá m hiá ba. Vacsora utá n indulunk!
December 7.: Devecsery Lá szló – Segítség, sok a hó !
A Mikulá s má r aludt. Reggel korá n kellett indulnia, hogy minden kedves kis bará tjá hoz eljusson. A
szá nkó telis-tele ajá ndékokkal. Ö rü lnek majd a gyerekek!
Talá n még á lmá ban is erre gondolt. Igazá n szépet á lmodott. Mindenü tt mosolygó , kacagó gyerekeket
lá tott, akik énekeltek, tá ncoltak és verset mondtak. Jó kedvű en pillantott mindegyikü kre, s ö rö mmel
lá tta, mennyit nő ttek tavaly ó ta. É ppen énekelni akart - együ tt a vidá m gyereksereggel -, amikor
recsegés, ropogá s szakította félbe az á lmot. Felriadt.
Alig tudta kinyitni a szemét. Legszívesebben aludt volna tová bb, de az a rettenetes hang ismétlő dö tt.
Gyorsan felkapcsolta a villanyt. Rá nézett az ó rá ra. Annak a hangjá t gondolta recsegésnek, ropogá snak,
hegyomlá snak, fö ldrengésnek..., pedig csak azt jelezte:
- Ideje felkelni, fü rgén ú tra kelni!
Mosakodott, fésü lkö dö tt, felö ltö zö tt, a reggeli torná ró l sem feledkezett el. Hamar reggelizett és
alaposan fogat mosott, azutá n magá ra vette jó meleg bundá já t, hiszen nagyon hideg van odakint.
- Elő szö r kinyitom a kaput, addig se fá zzanak a szá nkó elő tt a szarvasok! - gondolta.
Egy fordítá s, két mozdulat, ám a kapu zá rva maradt. Hiá ba nyikordult-csikordult a kulcs, s fordult el a
zá rban, hiá ba nyomta a kilincset... Nyomta, hú zta, cibá lta, lö kdö ste, bö kdö ste: semmi!
A má sik kapuhoz szaladt. Nem nyílt. A harmadikkal és a negyedikkel is feleslegesen pró bá lkozott.
- Tö bb kapu nincs! Rá adá sul mindegyik kifelé nyílik.
Felnézett a magasba. Sű rű pelyhekben hullt a hó . Lepillantott: térdig gá zolt ő is ebben a csodá latos
fehérségben.
- Biztosan a sok-sok hó torlaszolta el a kapukat! A gyerekekhez pedig el kell mennem! Ká r, hogy nem
tudok repü lni! Hogyan szabadulhatnék ki a Mikulá svá r fogsá gá bó l?
Tű nő dö tt, gondolkodott. Beszaladt a házba, fel a toronyba. Meghú zta a vá rharang kö telét. A csendes
hó esésben messzire szá llt a bimmm-bammm...Madarak, ő zek, szarvasok és az ébredező mó kusok
figyeltek a szavá ra. Mindenki a Mikulá s-hegy oldalá ra szaladt. Alig talá ltá k meg a bejá ratot, ú gy
beborított mindent a hó .
- Segítenü nk kell a Mikulá snak! - mondtá k a madarak.
- Segíteni, segíteni! Hogyan segítsü nk? Bemenni sem tudunk! - morgoló dtak az ő zek és a szarvasok.
- Ti legalá bb tudtok repü lni - szó ltak a mó kusok, akik legszebb álmukbó l ébredtek...
Megszó lalt a legö regebb, legbö lcsebb szarvas:
- A madarak repü ljenek, a mó kusok má sszanak be a vá rba! Odabent kérdezzétek meg, hogyan tudná nk
segíteni...Mi addig idekint patáinkkal kaparjuk a kapu elő tt a havat.
Amint mondta, ú gy is tettek. A madarak repü ltek, a mó kusok má sztak, s egykettő re a Mikulá s elő tt
á lltak.
vusztok, kedves kis bará taim! Kö szö nö m, hogy a segítségemre siettetek. Nem tudom, mit tegyü nk...Sok-
sok gyerek vá r mindenü tt. Az ablakokban szépen kitisztított kis cipő k. A szá nkó m tele ajá ndékkal. É n
meg ki se tudok lépni az udvarró l.
- Mi a cső rü nkbe csippentjü k az ajá ndékokat, s elvisszü k mindenkinek...- ajá nlottá k a madarak.
- Mi puttonyt teszü nk a há tunkra, abba rakjuk a meglepetést... - javasoltá k a mó kusok.
- Kedvesek, aranyosak vagytok, ám a nagyobb ajá ndékokat el sem bírná tok. Olvasni sem tudtok.
Pistinek vinnétek azt, amit Kati vá r...Ö rö mbő l szomorú sá g, meglepetésbő l csaló dá s lenne! Kö szö nö m,
de nem ez a megoldá s. Nekem kell kijutnom! Hogyan? Még nem tudom...
- Eszembe jutott valami - szó lt a bagoly.
- Mondd gyorsan! - sü rgették a tö bbiek.
- Mit gondoltok, melyik á llat a legerő sebb a kö rnyéken?
- A medve! A medve!
- A medve alszik. Minden ó vodá s tudja! S ha csak egyszerű en aludna, de mélyen alszik, nagyon-nagyon
mélyen.
- Rá adá sul horkol, hogy zeng belé a vidék!
- Fel kell ébreszteni! Ezt a sok-sok havat csupá n ő tudja eltakarítani a kapu elő l.
- Gyorsan keressü k meg!
A madarak repü ltek, a mó kusok fü rgén má sztak. Odakint elmondtá k a tö bbieknek, hogy mit kell
tenniü k.
Hamarosan a mackó barlangjá hoz értek. Megálltak. Hallgató ztak, fü leltek. Rémisztő , ijesztő és rettentő
hangokat hallottak. Ó vatosan belopakodtak.

Odabent, jó meleg dunná ja alatt, hanyatt fekve aludt a maci, és horkolt, és horkolt, és horkolt.
Visszhangzott a barlang, zengett-bongott az erdő , a hegy. Az állatok szó longatjá k, ciró gatjá k,
simogatjá k, csiklandozzá k, ébresztgetik, keltegetik, ám az á lom nem szű nik, nem szö kik.
Ekkor eszü kbe jutott a kicsi, já tékos kedvű , mindenkit utá nzó nyuszi. Elszaladtak érte, s a barlangba
hívtá k.
- Kedves Nyuszkó ! Légy szíves, utá nozd a rigó fü tyü lését, a kakukk hangjá t, a béká k brekegését!
- Ha csak ez kell, megteszem én!
Azzal fü tyü lt, kakukkolt, brekegett, a mackó is beleremegett. Felnézett, s nagy csodá lkozva kérdezte:
- Itt a tavasz? Felkelek.
Nyú jtó zott egy nagyot. Az á llatok megnyugtattá k:
- Nincs még tavasz, tél borul az erdő re...
- Akkor miért keltettetek fel?
- A segítségedet szeretnénk kérni...
- É ppen ilyenkor, amikor a legszebbet á lmodtam...Annyi mézet én életemben nem
lá ttam...ü ü ü m...Miben segíthetek?
- A Mikulá s...
- A Mikulá s? Miért nem ezzel kezdtétek?
- Nagyon sok hó esett az éjszaka. Eltorlaszolta a Mikulá svá r kapujá t. Nem tudja kinyitni, ajá ndék nélkü l
maradnak a gyerekek!
- Dehogy maradnak! Dehogy maradnak! Brum-brum, ső t: brumm-brumm, azt a havat szeretném én
lá tni, amelyikkel nem bírok el! Gyerü nk, szedjétek a lá batokat! A szá rnyaitokat se kíméljétek!
Hipp-hopp, hipp és hopp, oda is értek. A medve vezetésével mindannyian munká hoz lá ttak.
Odabent a Mikulá s izgatottan vá rt, vá rakozott...Egyszer csak megnyikordult, megcsikordult a kapu.
Kitá rult. Vidá m állatsereg kö szö ntö tte.
- Kö szö nö m a segítséget! Kö szö nö m, hogy nem maradtak ajá ndék nélkü l a gyerekek! Kö szö nö m!
Kö szö nö m!
- Neked mindig szívesen segítü nk. Most siess utadra, el ne késs!
A Mikulá s felpattant a szá nkó ra, az ajá ndékok tetejére, s csengő -csilingelve-énekelve, víg ö rö mmel
indult ú tjá ra. Bará tai még akkor is hallottá k a hangjá t, mikor a hegyoldal eltakarta elő lü k.
A medve visszafekü dt jó meleg á gyá ba. Pillanatok alatt elaludt. Má snap reggel felébredt. Felkelt, a
barlang szá já hoz ment. Kinézett. Elá llt a hó esés. A végtelen fehérségben lá bnyomokat pillantott meg.
Tá volodó énekszó t hallott. Majdnem megbotlott valamiben...Rá nézett. Nem akart hinni a szemének.
Lehajolt, felemelte azt az ó riá si ü veget, ami tele volt a legfinomabb akácmézzel.
Az ü veg mikulá szacskó ban volt...
December 8.: A jó szívű kirá lyfi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kirá lyfi. Egyszer elszekerezett a szegé ny ember
há za elő tt. Há t, csak elbá multa magá t, amikor meglá tta a sok gyermeket, é s lá tta, hogy
olyan rongyosak, mint a koldusok. Rö gtö n megké rdezte:– Kié ez a sok gyermek, te szegény
ember?
– Mind az enyém – felelte a szegény ember.
Azt mondta erre a kirá lyfi:
– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt, ö ltö ztesd fel ezeket a
gyermekeket! Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pé nzt. Azzal mindjá rt
elment, megvette a sok ruhá t. Elő szö r felö ltö ztette a legnagyobbikat, aztá n a má sodikat,
aztá n a kö vetkező t, é s ú gy haladt lefelé: szé p sorban mindenki kapott valamit, de a
legkisebbiknek má r nem jutott semmi. Pá r nap mú lva megint arra já rt a kirá lyfi, há t a
legkisebbik gyermek é ppen akkor fordult ki a kapun. Né zi a kirá lyfi, lá tja á m, hogy
erő sen rongyos.
Elő hívatja a szegé ny embert. Azt ké rdezi:
– Há t, te szegé ny ember, nem vetté l ruhá t a gyermekeknek?
– Vettem én – azt mondja –, de a legkisebbiknek má r nem jutott semmi.
– Jó l van – szó lt a kirá lyfi –, itt van ez a zacskó pé nz, ez most má r elé g lesz.
A szegény ember megint elvette a pénzt, el is vá sá rolta az egé szet. Amikor hazakerü lt,
ö sszehívta a gyermekeket, hogy felö ltö ztesse ő ket. Most a legkisebbikkel kezdte az
ö ltö zteté st, é s így haladt felfelé . Ö ltö zkö dtek, de a legnagyobbik fiú gú nya né lkü l maradt:
nem volt elé g a vá sá rolt ruha.
Egy hó nap mú lva jö tt a kirá lyfi harmadszor is, é s lá tja á m, hogy a legnagyobb fiú szinte
rongyokban van.
– Ej, te szegény ember, há t mit csiná ltá l azzal a pénzzel? – ké rdezte mindjá rt a kirá lyfi.
– Ruhá kat vettem, kedves kirá lyfi, de most a legkisebbiken kezdtem el az ö ltö zteté st,
é s csak ennyire futotta. A legnagyobbnak má r nem jutott.
Gondolkozott a kirá lyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magá hoz intette a legnagyobbik
gyermeket.
– Á llj mellém, hadd lá ssam,
mekkora vagy! Ott szé pen egymá s
mellé á lltak.
– Te mindjá rt akkora leszel, mint é n, a ruhá m má r éppen rá d illene – mondta a
kirá lyfi. Mindjá rt nekifogott és levetette a ruhá já t. Szé pen odaadta a fiú nak,
vegye magá ra.
Így a szegé ny ember minden gyermeke fel volt ö ltö ztetve. Urasan, jó ruhá ba valamennyi. Ha
a
kirá lyfi le nem vetkezett volna, az é n mesé m is tová bb tartott volna, de a jó szívű kirá lyfi
levetkezett é s a mesé m bevé geztetett.
December 9.:A ké t tü ndé r
Hol volt, hol nem volt, hetedhé t orszá gon tú l, mé g az Ó perenciá s-tengeren is tú l, volt egyszer ké t
tü ndé r. Megegyeztek, hogy elmennek vilá got lá tni. Há t, ahogy mentek, beé rtek egy faluba.
Esteledett, ezé rt beké redztek egy há zba. Jó mó dú ember s asszony lakott ott, nem volt
gyermekü k.
Mikor beké redztek, kö szö ntek illendő en: - Jó esté t!
Az asszony rá juk tá madott. Mifé le keringő k, csavargó k, mit keresnek itt? Elmenjenek!
- Jó asszony, ne kiabá ljon, é jjeli szá llá st ké rné nk - mondta az egyik tü ndé r.
- Kifele inné t! - kiabá lt a gazdasszony.
Há t a tü ndé rek elsompolyogtak, kimentek. Megszé gyelltek magukat. Bementek a má sik
szomszé dba. Ott annyi gyermek volt, hogy azt se tudom, há ny, mint a rosta lika, mé g eggyel tö bb.
Bekopogtak.
- Jó esté t! Jó esté t!
- Adjon isten!
- Szá llá st ké rné nk ké t vá ndor ré szé re - mondtá k a tü ndé rek. De nem ismerte meg senki
se, hogy azok tü ndé rek, mert rongyos gú nyá ban voltak, ú gy vá ndoroltak.
- Adunk szá llá st szívesen, hogyne adná nk!
Azzal a szegé ny ember betessé kelte a vendé geket.
- Ü ljenek csak le! Vacsorá ztak-e? A szegé ny ember szívesen fogadta ő ket. Amijü k volt, azzal
megkíná lta. Lefekü dtek, s mikor reggel felkelnek, azt mondja az egyik tü ndé r a má siknak:
- Hallod-e, ezek olyan jó k voltak hozzá nk, meg kellene, valamivel jutalmazzuk.
- Mivel tudná nk megjutalmazni?
- É n má r kigondoltam, tudod mit? Reggel, aminek nekikezdenek, egé sz nap azt csiná ljá k. Há t a
szegé ny asszony, mikor elmentek a vendé gek, volt egy darabocska vá szna, s gondolta, hogy ő
kifehé ríti. Kivitte, belemá rtotta a vízbe, s hú zta a pá zsiton vé gig, hú zta. Vitte a kertbe, tette a
keríté sre, de aká rhova tette, ö rö kké csak szaporodott, s csak tö bb lett belő le, s csak tö bb lett
belő le. Má r a vé gé n nem volt, ahova terítse. Á tfutott a szomszé dba.
- Szomszé dasszony, engedje meg, hogy ide terítsek egy kicsi vá sznat.
- Há t hogyhogy, kendnek annyi vá szna van? – irigykedett a szomszé dasszony.
- Há t é n nem tudom, mifé le vá ndorok já rtak itt az este, de ú gy megszaporítottá k ezt a vá sznat,
hogy azt se tudom, hova terítsem. Gondolkozott a gazdag asszony. Ezek biztosan azok lehettek,
akik az este ná luk is já rtak. Kiabá l az urá nak:
- Menjen hamar utá nuk! Ha utolé ri, hívja vissza ebbe a szent helybe ő ket. Há t az ember nem
akart menni. Ő bizony szé gyelli, az este elkü ldté k, s most menjen utá nuk. De az asszony csak
erő skö dö tt:
- Takarodjon a szemem elő l! Maga miatt kellett az este elkü ldjem ő ket! Így-ú gy! - A
gazdaember ö sszeszedte magá t, s utá nuk ment. Utol is é rte a falu vé gé n a ké t vá ndort, - Jó
napot! Jö jjenek csak vissza hozzá nk! Ne haragudjanak, de az este egy kicsit nem jó l é reztü k
magunkat, S kezdett szé p szó val hízelegni s beszé lgetni nekik. Addig-addig, hogy visszacsalta
ő ket. Pedig tudtá k azok jó l, hogy á ll a dolog. Azé rt voltak tü ndé rek. Visszamentek a nagy
kö nyö rgé sre. Az asszony jó reggelit adott, s egé sz nap ott marasztalta ő ket. Finomabbná l
finomabb é teleket tett elé jü k, s é jszaká ra puha á gyat vetett nekik. Reggel a vá ndorok
elbú csú ztak, s azt mondja egyik a má siknak: - Na, ezt most mivel jutalmazod meg? - Há t ezt is
azzal, amivel a má sikat. Reggel, amit csiná l, egé sz nap azt csiná lja! Há t a gazdagasszony
elprü sszentette magá t, s egé sz nap csak prü sszö gö tt. Egyebet nem csiná lt, csak hapci, hapci,
prü sz, prü sz, prü sz, s ez így ment estig. Este aztá n az ura azt mondja: - Ú gy kell neked! Lá tod-e,
té ged nem jutalmaztak meg egyé bbel, csak a prü sszö gé ssel, mert rossz voltá l, Lehet, hogy
mé g ma is prü sszö g, hogyha meg nem unta.
December 10.: Lengyel Balá zs – Mese a fehércsillagos sü ndisznó ró l
Benedek szakasztott olyan kis sü ndisznó volt, mint a testvérei, akikkel együ tt élt a nagy mogyoró bokor
tö vében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nő tt a
homlokán. Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebbő l a gyerekbő l?"
De nem lett semmi. Benedek nő tt, nö vekedett, szépen, mint a tö bbi hét.
Mú lt a nyá r, jö tt az ő sz. Dér lepte be a fö ldet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jö n a tél - felelte sü npapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztá n egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha
sü ndisznó csemete nem kérdezett, mió ta vilá g a vilá g:
- Papa, miért van tél?
De há t Benedek megtehette, neki csillag vilá golt a homloká n.
Most má r sü npapá n volt a sor, hogy lá baira hajtsa a fejét, ami sü néknél kétségtelenü l a gondolkodá s jele,
hiszen egy szü lő nek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztá n elszontyolodva. - É n sem tudom, de megkérdezzü k.
Ú tnak indultak há t. Elö l sü npapa, sü nmama, mö gö ttü k Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a
nyú lhoz. A nyú l szö rnyen okos nyuszi volt, fél fü lét ö rö kö sen lekonyítva hordta, ú gy elmélkedett magá ban.
- Miért van tél? - kérdezte tő le sü npapa.
A nyú lnak még a má sik fü le is lekonyult, ú gy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyá ra a szél hozza, vá rjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jö tt a szél, a nyú l nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorú an
tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tü cskö t-bogarat, telebú gta a fü lem - s rá zogatta keservesen
tapsifü lét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Ó riá s, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sü npapa egész á lló nap kiá ltozott neki, míg végre
alkonyattá jban meghallotta, s kijö tt az odú já bó l.
- Vá rjatok, reggelre megmondom - dö rmö gte a bagoly, s elszá llt. Odalent a fa aljá ban csak lesték, mikor tér
meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rá juk kiá ltott:
- Hordjá tok el magatokat! Alkonyattó l faggatom az éjszaká t, s nem vá laszol, csak ká prá ztatja hideg
csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, há tha a nyirkos, hideg fö ld rejtegeti a telet. Mentek hát
a vakondhoz.
Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a fö ldet - mondta neki sü npapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhá nyat, s aztán eltű nt a fö ld alatt. Nem is kellett valami sokat vá rakozni rá , jö tt
vissza egykettő re.
- Siket a fö ld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jó l meggondolom, hiá ba is kérdeznénk,
hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régó ta tudom, felü lrő l jö n. Menjetek a
sashoz, kérdezze meg a naptó l.
A sas, fészke peremé rő l, fél szemmel nézett le a nyü zsgő sü ncsalá dra. Aztá n meglebbentette szá rnyá t, s mint
egy ó riá s felhő á rnyék, elszállt fö lö ttü k. Szállt, szá llt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemkö zt a
nappal, fel a felhő k fö lé. S mikor má r olyan magasan já rt, hogy a ritka levegő ben szinte vérharmatosan á radt
ki cső rén a lehelet, belekiabá lta a tű ző -forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére ú gy dobolt a dobhá rtyá já n, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beá llt a fagy. A sü ncsalá d pedig beiszkolt a mogyoró bokor aljá ra, és beá sta
magá t a puha levelek alá . Á lomra hajtotta fejét sü nmama és sü npapa és a hét testvér. Benedek még morgott
ugyan egyet-kettő t magá ban, hiszen azért volt csillagos, de aztá n ő is elá lmosodott és elaludt. É s aludt, aludt,
aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen kö rü lö tte az avar. Fö lemelte orrocská já t, és nyomban vidá mító jó szagokat
érzett, erjedő , tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben kö rü lnézett, lá tta, hogy apró hó virá gocská k
nyomkodjá k szét kö rü lö tte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vacká bó l, s akkor eszébe jutott,
amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lá bacská i bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalá lta magá t egy
kis hó virá ggal, az má r ki is dugta az avar aló l a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dü nnyö gte
magá ban: "Azért van tél, hogy eljö hessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő má r egy telet megért komoly, felnő tt sü n, és nem illik neki ilyen gyermekes
dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha tö bbé!
December 11.: A boldog ember inge
Egyszer volt, de nem nagyon ré gen, nem is a vilá g végén, hanem itt, ebben a mi gö rbe
orszá gunkban, volt egy kirá ly, de nem aká rmilyen, hanem jó sá gos is, igazsá gos is. Aztá n ez a
kirá ly egyszer igen megbetegedett. Nagy bá nat emé sztette, az is lehetett a baja. Mert
mindenü tt csak a panaszt hallotta: nem elég fehé r a kenyé r az uraknak, nem elé g puha az
á gya a katoná knak, meg minden má s effé le panasz hallatszott.
Gondolta, ú tra ké l, elindul, s addig megyen, míg meg nem gyó gyul. De há t a sok udvarbé li
nép nem engedte, meg a felesége sem, míg meg nem hallgatjá k azt az okos asszonyt, aki
mindenre tudott ká denciá t.
– No, jó l van, hívjá tok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!
Jö tt is nagyon hamar, mert ott lakott a vá rban, hiszen ő dajká lta, ő nevelte a kirá lyt az ö ccsé vel
együ tt, míg embernyi ember nem lett belő lü k. Mikor meglá tta a kirá ly az asszonyt, el is
mosolyította magá t. Má r ennek is megö rü ltek az udvarbé liek, mert akkor má r jó ideje nem
lá tta mosolyogni senki.
– Na, dadus, mit ajá nlaná l, hogy meggyó gyuljak ebbő l a nehé z bajbó l? Há t a dada né zte a
kirá ly tenyerét. Lá tta, hogy az nem é ppen sima, mert a favá gá st is megpró bá lta má r, csak
hogy vé gre meggyó gyuljon. De nem haszná lt az sem.
Aztá n levetkő ztette a dada a kirá lyt deré kig, hogy lá ssa, nem ott van-e a baj? De ott se
talá lt semmit, hacsak azt a ké t nagy ké k foltot nem, amit akkor kapott a vá llá ra, mikor
egy szegé ny embernek segített zsá kot vinni a malomba, aztá n rá esett a gerenda.
Há t addig faggatta a kirá ly a dadá t, míg az el nem á rulta, mit gondol felő le:
– Felsé ges kirá lyom, é n má r csak megmondom: addig ki nem gyó gyul felsé ged e
nehéz nagy bajá bó l, míg egy boldog embernek az ingé t nem veszi magá ra.
Hej, megö rü ltek az udvari emberek: ez aztá n nem nagy dolog. A kirá ly ú gyis szeret
orszá gá ban já rni-kelni, biztosan hamar talá l egy ilyen embert.
Na, jó l van, má snap elindult a kirá ly. Legelő szö r is végigjá rta az udvarbélieket. Van-e kö ztü k,
aki boldog.
Egyik azt mondta: kevés a fizeté s. A má sik: nehé z a megé lhetés. Boldog egy se volt.
Nem lophattatok eleget – gondolta a kirá ly.
Ment tová bb. Beté rt a vá rosban tö bb helyre, katoná khoz, papokhoz. Egyiknek kevé s volt az
abrak, amit a kirá lyi magtá rbó l osztottak, pedig mé g az udvaron is azon já rtak a lovak. A
má siknak nagyobb harangra kellett volna a kirá ly pé nze, pedig minden sarkon csak ú gy
zú gtak a harangok. Na, há t itt sincsen boldog ember – gondolta a kirá ly. – Majd talá n a
falusiak kö zö tt.
De ott se já rt jobban. Ahová csak betért, mint szegé nyes ruhá ba ö ltö zö tt vá ndor, mindenü tt
panaszkodtak, hogy nagy az adó , kevé s a termé s, pusztul a jó szá g, é s így tová bb. Há t egy
estefelé , mikor má r nagyon elfá radt, beé rt egy takaros kis faluba.
Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magá ban. Szá llá st ké rt az egyik há zban,
adtak
is neki, jó t aludt. Má snap ú jra kezdte a ké rdező skö dést, hol lelne egy boldog embert, akitő l
elké rhetné az ingé t.
A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sá r: ha jó l megrakjá k a vá sá ros szekereket, hat ö kö r se bírja
elhú zni ő ket, mé gsem csiná ltat utat a kirá ly. A pap meg jó szerével szó ba sem á llt vele, ú gy el
volt foglalva. Ö sszefele írjá k a falu né pé t – mondta -, merthogy így kívá nja a kirá ly.
De meglá tott a kirá ly a pap udvará n egy szegé ny favá gó embert. Olyan vidá man hasogatta a
fá t,
hogy ö rö m volt né zni.
É ppen akkor hozta neki a felesé ge az ebé det. Letette az ember a fejszé t, s é desden megette a
ciberelevest. Egypá r kaná llal még hagyott a csuporban, hogy az asszonynak is jusson, hisz
vagy evett otthon, vagy nem. Há t mikor jó llakott a ké t ember, elkezdtek beszélgetni, de olyan
boldogsá ggal, hogy csak ú gy repesett a kirá ly szíve. Na, há t mé giscsak meg fogok gyó gyulni –
gondolta -, mert itt az é n emberem. Oda is ment hozzá juk, szó ba ereszkedtek.
– Lá tom, van munká d is, meg jó felesé ged, a mindennapra való tok is biztosan megvan,
így ti boldogok vagytok, ugye?
– Há t bizony mi, há la a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munká m, kenyerem,
néha mé g egy kis hú s is jut, mert a kirá ly nem engedi az esett marhá t kimé rni, így a
feleségem mindig vesz belő le a kisbíró tó l, má r ú gy ké z alatt, akkor aztá n azt is eszü nk.
Ennél tö bbet, jobbat én nem is kívá nok.
Hej, megö rü lt a kirá ly! El is kezdte mondani rö gtö n.
– Hallod-e, te szegény ember, ha má r ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy
elvigyem a kirá lynak, merthogy az nagy beteg, aztá n csak akkor gyó gyul meg, ha egy boldog
embernek az ingé t veszi magá ra. Ne sajná ld ideadni, mert jó l meg fogjá k azt fizetni
neked, ne fé lj.
Hej, megvakarta a fejé t a szegé ny favá gó . Fel is á llott nagy bú san a tő ké rő l, s ú gy mondta
szomorú an:
– O, te szegény jó cimbora! Sajná lom é n a kirá lyt tiszta szívembő l, de nekem nincs ingem.
Avval kigombolta a felefolt ujjasá t, s megmutatta a pucér mellé t. Há t a kirá ly majd hanyatt
esett, hogy egy szegé ny favá gó így is lehet boldog, mikor inge sincsen. Így aztá n nagy
bá natosan hazaindult. El is hatá rozta, hogy beszé lhetnek az urak, ő ezutá n is az ilyen á gró l-
szakadt szegé ny embereket szereti majd a legjobban, é s segít is rajtuk, ahol csak tud,
legalá bb annyira vigyé k, hogy ing fedje a testü ket. Mert az mé giscsak szé gyen, hogy egy
beteg kirá ly ne talá ljon inget egy ilyen jó ravaló emberen.
December 12.: Varga Katalin: A kesztyű

Valaki az erdő ben elvesztett egy hatalmas, sző rmé vel bé lelt bő rkesztyű t. Ott
fekü dt a galagonyabokor aljá ban. Barna színe teljesen egybeolvadt a kö rnyező
avar színé vel. A kis á llatok mégis é szrevetté k. A kesztyű meleg volt, tá gas volt,
kuckó raká sra kivá ltké ppen alkalmas. Bekö ltö ztek há t a kesztyű be:
a pocok a nagyujjá ba,
a cinke a
mutató ujjá b
a, a bé ka a
kö zé pső
ujjá ba,
a szarvasbogá r a gyű rű sujjá ba
s az ö reg, rö vidlá tó hangya a kisujjá ba.

Ha bekö ltö ztek, be is rendezkedtek. Utá na munká hoz lá ttak. Mindenki a sajá t
mesterségéhez. Hű micsoda sü rgé s-forgá s, micsoda kalapá lá s, kattogá s, csattogá s
hallatszott a kesztyű bő l:
a pocok
cipő t
talpalt, a
cinke
ruhá t
varrt,
a béka ó rá t javított,
a szarvasbogá r bú tort gyalult
s az ö reg, rö vidlá tó hangya kö tö getett.

De egyszer csak vé ge szakadt a munká nak. A kis á llatok megé heztek. Hozzá fogtak a z
ebé dfő zéshez. Fő tt, rotyogott az ebé d a kesztyű ben:
a nagyujjban bableves,
a mutató ujjban má kos csík,
a kö zépső ujjban
tö ltö tt ká poszta, a
gyű rű sujjá ban
sonkacsü lö k
s a kisujjá ban tejbegríz.

Dé lutá n egy kicsit pihentek. Majd sajá t mulatsá gá ra mindenki muzsiká lt egy kicsit. Ez
volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedü lt,
a cinke zongorá zott,
a bé ka
szá jharmoniká
zott, a
szarvasbogá r
trombitá lt
s az ö reg, rö vidlá tó hangya sírdogá lt.
Esté re eluntá k a mó ká t. Vacsorá ztak. Egy kicsit sé tá ltak a patakparton. Utá na a kesztyű
tá gas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok é s a
bé ka sakkozott,
a cinke televízió t
né zett,
a szarvasbogá r ú jsá got olvasott
s az ö reg, rö vidlá tó hangya é nekelt é s kö tö getett.

Tíz ó rakor elbú csú ztak egymá stó l. Aludni ment mindenki a
kesztyű ujjaiba: a pocok a nagyujjá ba,
a cinke a mutató ujjá ba,
a béka a kö zépső ujjá ba,
a szarvasbogá r a gyű rű sujjá ba
s az ö reg, rö vidlá tó hangya a kisujjá ba.
December 13.: Holle anyó
É lt egyszer egy ö zvegyasszony, annak volt két lá nya: az egyik szép és szorgos, a má sik csú nya és lusta.
Az ö zvegy sokkal jobban szerette a csú nya lustá t, mert az édeslá nya volt. Minden munká t a má siknak
kellett végeznie, az volt Hamupipő ke a há zban. Ott ü lt szegény napestig a kú t mellett az ú ton, és font,
egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjá bó l.

Egyszer aztá n ú gy megvá gta az ujjá t a szá l, hogy az orsó is csupa vér lett tő le. Le akarta mosni a kú tná l,
de az orsó kicsusszant a kezébő l, és beleesett a vízbe. A lá ny sírva fakadt, hazaszaladt a mostohá já hoz,
s elpanaszolta neki, mi tö rtént. Az meg, ahelyett hogy megszá nta volna, kegyetlenü l rá ripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belő le!
Szegény lá ny visszament a kú thoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végü l is az orsó utá n ugrott.
Elvesztette az eszméletét, s mikor aztá n magához tért, egy szép, napfényes, virá gos mező n talá lta
magá t. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a
kenyerek azt kiabá ltá k:
- Hú zz ki hamar! Hú zz ki hamar, mert megégek! Má r régen kisü ltem!
A lá ny nekilá tott, és szép sorjá ban mind kiszedte ő ket a lapá ttal. Aztá n tová bbment; ment, mendegélt,
míg egy almafá hoz nem ért. A fa tele volt almá val, és azt kiabá lta:
- Rá zz meg! Rá zz meg! Minden almám megérett má r!
A lá ny megrá zta a fá t, hogy csak ú gy hullott a sok alma, mint a zá por. Addig rá zta, míg az utolsó szem is
le nem hullott ró la. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és tová bbindult.
Ment, mendegélt, végre egy há zikó hoz ért. A há zikó bó l egy anyó ka kukucská lt ki bará tsá gosan, de
olyan hosszú foga volt, hogy a lá ny megijedt, és el akart szaladni. Az ö regasszony azonban utá na
kiá ltott:
- Ne félj tő lem, kedves lá nyom! Maradj ná lam; ha minden munká t rendben elvégzel a há zná l, jó sorsod
lesz. Csak arra vigyá zz, hogy jó l megvesd az á gyamat, jó l fö lrá zd a pá rná mat, hadd szá lljon a pihéje;
olyankor hó hullik fö nt a vilá gban. É n vagyok Holle anyó .
Az ö regasszony olyan szépen rá beszélte, hogy a lá ny végü l is ö sszeszedte bá torsá gá t, rá á llt a dologra,
és beszegő dö tt hozzá . Mindent megtett a kedve szerint, az á gyá t is mindig jó l fö lrá zta, csak ú gy szálltak
a pihék, aká r a hó pelyhek.
De jó dolga is volt ám az ö regnél! Soha egy rossz szó t sem hallott, s ehetett, amennyi jó lesett neki.
Evett is eleinte jó étvá ggyal; hanem aztá n valahogyan ízét vesztette a falat a szá já ban. Egyre
kedvetlenebb, egyre szomorú bb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utó bb, mikor má r jó ideje
szolgá lt Holle anyó ná l, ráeszmélt; hogy hazakívá nkozik. Hiá ba ment itt ezerszer jobban a dolga, mint
otthon, mégiscsak mindig ott já rt a gondolata a messzi kis falusi há zban. Végü l aztá n má r nem bírta
tová bb, odaá llt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvá gy, nem maradhatok tová bb ná lad. Tudom, szá zszor jobb sorsom van itt,
mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavá gyol - felelte az ö reg -, ebbő l is lá tszik, hogy derék, hű séges teremtés vagy.
É s amiért olyan becsü lettel szolgá ltá l, én magam viszlek fel a fenti vilá gba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most má r mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok hatá rá ba nyílik.
A kapu kitá rult, s abban a pillanatban, ahogy a lá ny á tlépett rajta, sű rű aranyeső hullott rá a magasbó l,
és az arany mind ott ragadt a ruhá já n; fénylett, csillogott az egész lá ny tető tő l talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiá ltotta Holle anyó a kapun á t, és még a kú tba esett orsó já t is kidobta
utá na.

A két kapuszá rny dö rdü lve becsukó dott, s lám a lá ny, amint kö rü lnézett, ott talá lta magá t a falujuk
hatá rá ban, nem messze az anyja há zá tó l.
Gyorsan ú tnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kú t ká vá já ró l meglá tta a
kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú ! Mi tö rtént?
Aranyos lá nyunk hazatért!
A lá ny bement a há zba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő
meg elmesélte, mi tö rtént vele. Mikor a mostohá ja meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsá ghoz,
nagyon szerette volna, ha a csú nya, lusta lá nyá nak is ilyen szerencséje akad. Kikü ldte há t fonni a
kú thoz, a lá ny meg bedugta a kezét a tü skebokorba, ö sszeszú ratta az ujjá t a tö visekkel, bevérezte az
orsó t, bedobta a kú tba, és utá na ugrott. Ő is a szép mező n tért magá hoz; azon az ö svényen indult el,
amelyiken a má sik lá ny já rt. Amint a kemencéhez ért, kiabá lni kezdtek a kenyerek:
- Hú zz ki hamar! Hú zz ki hamar, mert megégek! Má r régen kisü ltem!
De a lusta lá ny azt felelte:
- Hogyisne! Hogy ö sszepiszkoljam magamat!
Az tová bbment. Csakhamar az almafá hoz ért.
- Rá zz meg! Rá zz meg! Minden almám megérett má r! - kiá ltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lá ny, és tová bbment.
Odaért Holle anyó há zá hoz, de egy cseppet sem ijedt meg az ö regtő l, mert má r tudta, milyen nagy foga
van, és tü stént elszegő dö tt hozzá .
Az első nap erő t vett magá n, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rö gtö n megtette,
mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tő le. A má sodik napon azonban má r
lustá lkodott egy kicsit, a harmadikon meg má r alig akart fö lkelni reggel. Holle anyó á gyá t sem ú gy
vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rá zta fö l a dunná t, hogy a pihék szétszá lljanak belő le. Az ö reg
végü l is rá unt, és kiadta az ú tjá t. A lusta lá ny cseppet sem bú sult rajta, hogy a dolog így fordult; most
jö n majd az aranyeső - gondolta magá ban.
- Holle anyó ő t is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lá ny kilépett rajta, arany helyett egy jó kora ü st
szurok zú dult a nyaká ba.
- Ez a fizetség a szolgá latodért! - mondta Holle anyó , és becsukta a kaput.
A lusta lá ny hazament; tető tő l talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglá tta a kú t ká vá já ró l, nagyot
rikkantott:
Kukurikú ! Mi tö rtént?
Szutykos lá nyunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
December 14.: Német-Vas Katalin – Téli mese
Mint ahogy azt télen megszokhattuk má r leesett az első hó . Puha pelyhekben hullott alá a szü rke
fellegekbő l. Szép fehér takaró val vonva be a há zak piros tetejét, a fá k kopasz á gait, a fenyő ket és az
elsá rgult fü vet. A természet betakaró zott és édes á lmá t aludta a hó paplan alatt.

Mó kus Apó kidugta orrá t az odú já bó l azutá n gyorsan vissza is bú jt a jó meleg vacká ba.
- No Anyó – mondta feleségének – véget értek a szép napok, most egy darabig nem mehetü nk ki.
- De Apó , gondolod, hogy elég lesz a toboz és a dió , meg a mogyoró a gyerekeknek – mutatott
há rom serdü lő csemetéjü kre.
- Reméljü k Anyó . Tudod, hogy amíg havasak az á gak nem mehetü nk élelem utá n. Megcsú szná nk a
síkos fákon, leesnénk és elpusztulná nk. Ekkora kocká zatot egyetlen falat ennivaló sem ér meg.
- Igazad van Apó , csak tudod Borzaska, Makkancs és Pö ttö mke milyen falá nk.
- Há t be kell osztanunk, amink van – só hajtott Apó .
Borzaska, Makkancs és Pö ttö mke, mintha csak nevü k említésére tennék, kö rbetá ncoltá k Anyó t.
- É hesek vagyunk, enni akarunk!
- De gyerekek, talá n kérü nk! – utasította rendre Apó csemetéit.
- Jó akkor kérü nk, csak adjatok má r ennü nk – helyesbített Makkancs, aki a legfalá nkabb volt
há rmó juk kö zü l.
- Aztá n megyü nk já tszani Nyuszi Ricsiékhez – kotyogott kö zbe Borzaska.
- Szó sem lehet ró la – torkollta le Anyó – nem hallottad mit mondott Apó , síkosak az á gak. Nem
lehet kimenni.
- Kis se nézhetü nk? – kérdezte Pö ttö mke, csak, hogy ő is mondjon valamit.
- De azt lehet – mondta Apó .
Pö ttö mke odaá llt az odú bejá ratá hoz és vá gyakozva gyö nyö rkö dö tt a hó esésben.
Megszó lította az egyik pelyhet:
- Ti honnan jö ttö k? – kérdezte tő le.
- Ó kis mó kus, mi nagyon messzirő l jö ttü nk.
- É s hogyan kerü ltetek ide? – kívá ncsiskodott tová bb.
- Elmeséljem? – kérdezte a Hó pehely.
- Igen, csak vá rj egy kicsit szó lok a tesó imnak – azzal beszaladt az odú belsejébe, ahol Borzaska és
Makkancs éppen a pocijá t tö mte a dugi mogyoró val.
- Gyertek gyorsan – ugrott hozzá juk – találtam egy Hó pelyhet, aki elmeséli honnan jö ttek.
- É n nem megyek – mondta Makkancs – inká bb eszem még egy kis mogyoró t, és neked nem adok
bibi – feleselt Pö ttö mkével.
- Nem is kell, majd megmondalak Anyó nak, hogy elcsó rtad a tartalék mogyoró t. Hogy ki fogsz
kapni. Elná spá ngolnak – és má ris Borzaská hoz fordult: - Tesó ! Ugye Te jö ssz? – kérlelte.
- É n ugyan nem – vá laszolta Borzaska – olyan hideg van, és kü lö nben sem tö rő dö k egy
á rulkodó ssal.
- Tudod, hogy ú gysem mondom meg igazibó l, csak azért mondtam, hogy adjon egy kis mogyoró t,
de lá tod milyen irigy, azért sem ad.
- Nem irigy, csak éhes.
- Na, gyere má r, olyan érdekes lehet a Hó pehely meséje.
- Akkor se megyek. Kü lö nben sem érdekes, mert én tudom, hogy honnan jö ttek.
- Na, akkor mondd meg – erő skö dö tt Pö ttö mke.
- Nem mondom meg, mert á rulkodni akartá l.
- De nem is á rulkodtam. Mondd meg.
- Nem mondom
- Mert nem is tudod.
- De igen.
- De nem.
- Na jó , menjü nk vele – vá gta el a vitá t Makkancs – nézzü k meg azt a Hó pelyhet.

Nem akarta, hogy Anyó felfigyeljen a civakodá sra, mert akkor bizony kiderü lt volna, hogy
megdézsmá lta a tartalék mogyoró t és akkor biztos kiporoljá k a bundá já t.
- É n akkor se megyek – makacskodott Borzaska.
- Jó akkor meséld el te, honnan jö nnek? Azt mondtad, tudod – engedett Makkancs.
- Tudom is, csak most nem jut eszembe.
- Nem is tudod – vá gta rá Pö ttö mke.
- De igen.
- De nem.
- Hagyjá tok má r abba – tett rendet kö ztü k Makkancs nem minden há tsó szá ndék nélkü l – na
menjü nk – terelte ő ket az odú bejá rata felé – mutasd melyik pehely volt az – fordult Pö ttö mkéhez.
Pö ttö mke meregette ez darabig a szemét, de bizony nem tudta megkü lö nbö ztetni a pelyheket
egymá stó l.
- Pehely! Itt vagy? – szó longatta suttogva.
Sajnos Pehely nem tudott má r vá laszolni, egybeolvadt testvéreivel. Má sik pehely nem akadt, aki szó ba
á llt volna a mó kusokkal. Borzaska és Makkancs hahotá zni kezdtek Pö ttö mke zavará n.
- Nem is beszéltél semmiféle Hó pehellyel – kacagott Borzaska.
- De beszéltem – pityeredett el Pö ttö mke.
- Jó l becsaptá l minket – mondta Makkancs és já tékosan megtaszította Pö ttö mkét.
A kismó kus éppen az odú szélén á llt, megcsú szott és alig tudott megkapaszkodni. Mukkanni sem mert,
nagyon félt, hogy leesik. Most bizony megszeppent a két rossz kismó kus is, szaladtak Apó hoz, hogy
segítsen. Apó segített visszamá szni Pö ttö mkének, de nem ú sztá k meg ennyivel.
- No, halljam, mit rosszalkodtok má r megint. Nem lehet a mó kusnak egy perc nyugta sem tő letek? –
dorgá lta csemetéit.
- Nem hitték el, hogy beszélgettem egy Hó pehellyel. – suttogta Pö ttö mke.
- Enyje no – mormogta Apó – pedig, ha jó l viselkednétek, mesélnék nektek.
- Jó k leszü nk Apó – kérlelte a há rom kis mó kus.
- No, nem bá nom addig legalá bb nyugton maradtok.
Maga kö ré gyű jtö tte ő ket, kényelmesen elhelyezkedtek és mesélni kezdett:
- Egyszer fiatal mó kus koromban nagyon kemény, hideg tél volt. Akkora hó esett, hogy még az
odú nk ajtajá t is majdnem teljesen betemette. Szerencsére a papá m legjobb bará tja volt Harkály Apó és
Ő segített kiszabadítani a bejá ratot. Nos ezen a télen talá lkoztam egy pehellyel.
- É s beszéltél is vele? – kívá ncsiskodott Borzaska.
- Persze, hogy beszéltem. Ezt akarom elmesélni.
- É s hogy hívtá k? – kérdezte Makkancs.
- Ú gy, mint minden pelyhet. Egyszerű en csak Hó pehely, de, ha állandó an kö zbeszó ltak nem fogom
elmesélni a mesét. – fenyegette meg ő ket Apó , így Pö ttö mke má r meg sem mert szó lalni. Boldog volt,
hogy Apó védelmébe vette és bebizonyítja testvéreinek, hogy a pelyhekkel igenis lehet beszélni. Apó
pedig így folytatta: - Szó val Hó pehely elmesélte nekem, hogy az ő hazá já ban mindig tél van nem is
nagyon élnek arrafelé á llatok, nincsenek fá k és mó kusok, néhá ny jeges medve szokott ott vadá szni,
pingvinek fészkelnek a hó mező kö n. Ott élnek a pelyhek békességben és mindent beborítanak. Aztá n,
amikor elérkezik az ideje a nap lenyú jtja nekik sugará t és ő k beszá llnak a felhő kbe, messzi tá jakra
utaznak nagyon magasan és ott hullanak le a felhő kbő l, ahol éppen szü kség van rá juk. Ő k ó vjá k a
fö ldet, a fák á gait a fagy karmaitó l. Sokszor egész télen á t kitartanak. Aztá n amikor ná lunk kitavaszodik
ú jra felszállnak a napsugá r létrá n, visszaü lnek a felhő kbe és meg sem á llnak hazáig, ahol a kö vetkező
télig pihennek majd kezdő dik elö lrő l az egész.
- Apó ez nagyon jó mese volt – dü nnyö gték mindhá rman á lmosan. – Jó éjszaká t Apó !
Azzal mindhá rom kismó kus elaludt. Így volt mese volt, aki nem hiszi menjen ki télen az erdő be és
kérdezze meg Mó kus Apó tó l.
December 15.: Miért fehé r a hó ?
(bajor mese)

Amikor Isten megteremtette a nö vé nyeket é s a virá gokat, mindegyiknek sajá t

á rnyalatot adott, é s a vilá g megtelt ragyogó , ká prá zatos színekkel. A nö vé nyek é s a
virá gok utá n aztá n Isten megteremtette a Havat is, é s így szó lt:
– Te magad vá laszthatod ki a színed, mert ú gyis mindent eltakarsz majd té len. Menj, é s
ké rj
magadnak olyan színt, amilyen tetszik!
El is indult a Hó . Elő szö r a Fü vet kérdezte meg.

– Fű , adná l nekem a csodá s, friss zö ld színedbő l? Akkor é n is zö ld lehetné k, é s té len

mindent zö ld paplan borítana!
A Fű azonban elkergette a Havat. Nem adott a színé bő l. A Hó akkor a Ró zsá hoz fordult.

– Ró zsa, adná l nekem a szép piros színedbő l? Akkor egé sz té len minden ilyen szé p
piros lehetne, é s piros hó esne az é gbő l!
De a Ró zsa is elkergette a havat, irigyen ő rizte a szé p piros színé t. Kö vetkező nek a Hó az
Ibolyá kat
szó lította meg.

– Ibolyá k, adná tok nekem a csinos lila színetekbő l? Lilá ba

borulna a té li tá j! De az Ibolyá k is nemet mondtak.
Nemet mondott a ragyogó sá rga Napraforgó , a ké k Nefelejcs, a cirmos Tulipá n, é s
minden má s virá g is, akiket a Hó megké rdezett. Vé gü l a Hó bá natosan ü lt le egy apró
fehér virá g mellé .
– Ha senki sem ad nekem színt, akkor lá thatatlan leszek! Olyan leszek, mint a szé l,
fagyos és
lá thatatlan, és nem tudom szépsé ggel pó tolni a
meleget! Erre aztá n megszó lalt halkan a kis
virá g:
– É n szívesen neked adom a színemet! Ugyan nem olyan szé p, mint má soké , de jó
szívvel adom,
ha szeretné d.
A Hó elfogadta a kicsiny virá g tiszta fehé r ruhá já t. Azó ta fehé r a hó , é s borít fehé r
paplant minden té len a tá jra. É s azó ta van, hogy a virá gok fé lnek a Hó tó l, é s elbú jnak
elő le-kivé ve azt a kicsi, szeré ny fehé r virá got, amelyet ma is ú gy hívunk: Hó virá g.
December 16.: Egé rke piros szegélyes ké k kabá tja
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ö regapó , akinek volt egy fekete kutyá ja. Ez a kutya
olyan picike volt, hogy ö regapó elnevezte ő t Egé rké nek. Egé rke nagyon szeretett az erdő be já rni.
Szaglá szni, vadá szni. Egyik alkalommal, amikor az erdő ben já rtak, valami nagyon é rdekes szag
csapta meg Egé rke szimatoló orrocská já t. Ment, ment az orra utá n é s egyszer csak egy bokorhoz
é rt. A bokor alatt talá lt egy lyukat, ami egy alagú tnak volt a nyílá sa. Egé rke bebú jt a lyukon á t az
alagú tba é s ment elő re. Egyik lá bá t rakta a má sik utá n. Á m egyszer csak valami az ú tjá t á llta. Egy
nyú lanyó ! Egé rke é ktelen ugatá sba kezdett, de a nyuszi meg sem mozdult. Csak mozgatta
é rdekesen a fü lé t é s az orrá t.
- Há t Te mié rt nem szaladsz el elő lem? -ké rdezte Egé rke. - Hogy kapjalak el, ha nem szaladsz el
elő lem?
- Mié rt akarsz Te engem elkapni?- ké rdezett vissza Nyú lanyó .
- Há t, nem is tudom pontosan. De é n ú gy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a kutyá k elő l.
Te nem fé lsz tő lem?
- Nem! Tudod, te olyan picike vagy, hogy bá rmilyen hangosan is ugatsz, nem ijedek meg
tő led. Ú gyhogy ké rlek, hagyd abba ezt a csú nya lá rmá zá st é s gyere inká bb velem,
megmutatom neked a kis nyuszikat! Így is lett. Nyú lanyó megfogta Egé rke kezé t é s mentek
elő re az alagú tban. Nemsoká ra megé rkeztek Nyú lanyó há zá hoz. É s való ban. Az egyik
szobá ban, egy kis kosá rká ban ott aludt ö t pici nyuszi.
- Ugye milyen aranyos kis jó szá gok? - ké rdezte Nyú lanyó . - Na, Egé rke! Most má r ismered
a hozzá nk vezető utat, gyere el hozzá nk nyugodtan má skor is! - mondta bará tsá gosan
Nyú lanyó .
Má snap reggel leesett az első hó . Ö regapó nagyon fé ltette Egé rké t. S, hogy nehogy megfá zzon a
nagy
hidegben, rá adott Egé rké re egy piros szegé lyes, ké k kabá tot. Egé rké t szú rta, szorította,
csiklandozta a piros szegé lyes, ké k kabá tka, de nem volt mit tenni, viselnie kellett. Ö regapó
kö zelebb hú zó dott a kandalló hoz, hogy megmelegedjen, Egé rke pedig fogta magá t, é s piros
szegé lyes ké k kabá tjá ban beszaladt az erdő be.
Meg sem á llt egé szen Nyú lanyó
há zá ig. Mikor Nyú lanyó meglá tta,
felkiá ltott:
- Ó , egek! Milyen gyö nyö rű korcsolya ruha!
- Csakhogy ez nem korcsolya ruha! - vakkantott mé rgesen Egé rke. - Hanem egy piros szegé lyes,
ké k kabá t! Ami szú r é s szorít. Ké rlek, segíts levenni ró lam! Odaadná m takaró nak a kis
nyusziknak.
Nyú lanyó ó vatosan levette Egé rké rő l a kabá tot é s betakarta vele az alvó nyuszikat. Nagyon
megható dott Egé rke kedvessé gé n.
- Egé rke! Ké rlek! Gyere el hozzá nk má skor is! - mondta, majd megpuszilta Egé rke
homloká t. Egé rke boldogan szaladt haza. Ú tkö zben ugrá ndozott, ugatott é s
csaholt.
Mikor Ö regapó meglá tta, megké rdezte tő le, hogy hová tű nt a piros szegé lyes, ké k kabá tka, de
Egé rke csak ugatott, ugrá lt boldogan. Ö regapó pedig a mai napig azon gondolkodik é s nem
é rti, hogy hová tű nt Egé rke piros szegé lyes, ké k kabá tká ja.
December 17.: Vidor Mikló s – Fenyő fá k vá ndorú tja
Az erdő t vastag hó borította. Mélységes csend és kékes kö dpá ra gomolygott. Dermedten roskadoztak a
fá k szikrá zó -fehér prémes terhü k alatt. Egyszerre csak suttogá s tá madt kö zö ttü k.

- Valaki já r az erdő n! - adta tová bb egyik a má siknak. S a magasabbak má r azt is lá ttá k, hogy a tú lsó
erdő szélen hatalmas szá l ezü stfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomá ban elindulnak a fenyő fá k.
Izgatott mozgoló dá s támadt.
- Mi az? - kérdezgették ö regebb tá rsaikat a fiatal fenyő cskék.
- Most elindulnak a vá rosba a kará csonyfá k - felelték azok nyugodt, méltó sá gos hangon. A menet egyre
nő tt.
- Mindjá rt ideérnek - suttogta lá zasan egy apró lucfenyő a tá rsainak.
- Ti ú gysem kelletek - dö rmö gö tt rá juk egy sudá r, szép ezü stfenyő .
- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ü nnepen! - só hajtott fel só vá rogva a tö rpe
lucfenyő .
- Te, te csö ppség, hiszen nem bírná d az utat a vá rosig. Az á gad mind letö rne a gyertyá k alatt! - vá gott
kö zbe a gő gö s fenyő ó riá s.
- Lá tod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek kö zé
kerü lni! A menet odaérkezett eléjü k. Legelö l hatalmas, mindnyá jukná l magasabb, ará nyos termetű fa
haladt.
- A vezérfenyő ! - susogtá k egymá snak áhítattal a helyü kö n rostokló k. Az ö regek tudják, hogy minden
esztendő ben végighalad az erdő n és kivá logatja az ú jonnan felnö vekedett legszebb szá l fákat, hogy
elvezesse ő ket az emberek ü nnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-má sik fenyő fá n, erő s
á gkarjaival intett neki, s az kö nnyedén, alá zatosan odaá llt a sor végére s indult a tö bbi utá n. Ahogy a
vezérfenyő rá pillantott a tö rzsekre, mindegyik fa tudta má r, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fá k
rendre bekerü ltek a menetbe, a kicsinyek a helyü kö n maradtak, hadd erő sö djenek még jö vő
karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempá r egyszerre csak végigsimogatta a só vá rgó kis tö rpefenyő t
is.

- A kis fenyő érezte, hogy vá lik el gyö kere a fö ldtő l, s ahogy repesve odalépett tá rsai kö zé, minden
lépéssel megnő tt egy fejjel. Ú gy érezte, hogy mire a sorba ért, má r majdnem akkora lett, mint derekabb
fivérei. Boldogan nézett vissza a helyü kö n maradt fákra, s csodá lkozva vette észre, hogy a gő gö s
ezü stfenyő fö lö tt elsiklott a vezérfenyő tekintete, s az lehajtott fő vel szégyenkezve áll az ú t mentén.
"É rdekes - gondolta magá ban a kis tö rpefenyő - hiszen ö rü lnie kellene! Nem is akart a vá rosba
menni..."

- A csapat kiegészü lt. Az utolsó fá kat is elhagytá k má r a kivá lasztottak, s az erdő n tú li réten
megindultak vezető jü k nyomá n, a vá ros felé. Hanem a kis tö rpefenyő egyszerre csak ú gy érezte, hogy
elnehezü l a szíve. Hirtelen elő resietett a menet legelejére, s megszó lította a méltó sá gosan haladó
vezérfenyő t:
- Bocsá ss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szá l ezü stfenyő dolgá t, hogy ő
ú gy lá tta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet kará csonyfa.
- Aki nem akar velü nk jö nni, itt maradhat az erdő n - felelte halkan a vezető , s mélyen, figyelmesen
rá tekintett.
- De há tha megbá nta, és most fá j a szíve... - szó lalt meg ú jbó l bá tortalanul a kis fenyő fa. A vá ndorfenyő
fö lemelte karjá t, s a légen á t a tá volbó l vékonyan, tépett zokogá st hozott utá nuk a szél. É s mindnyá jan
érezték, hogy a daliá s ezü stfenyő sír.
- Akarjá tok mégis? - kérdezte a szelíd vá ndor, és ő k egyszerre bó lintottak valamennyien. - Akkor itt
megvá rjuk.
É s alig mondta ki, má r lá ttá k is kö zeledni az erdő szél felő l, siető sen, szinte futva a hatalmas
ezü stfenyő t. Olyan magas volt, mint kö zü lü k a legerő sebbek. S ahogy elébü k ért, minden lépésnél
kisebb lett egy fejel. Mire a sor végére lépett, má r ugyanakkor volt csak, mint a legtö bbjü k. Szó tlanul
igazodott a jó szívű kis tö rpefenyő mellé: vá lluk épp egy vonalba kerü lt.
- Akkor há t indulhatunk - szó lt a vezérfenyő , és a menet nekivá gott az ú tnak.
December 18.: A kis fa
(norvé g legenda, Bajzá th Má ria vá logatá sa)

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy magas hegycsú cs. A hegycsú cson egy kis
fá cska á llt, é s arró l á lmodozott, mi lesz majd belő le, ha megnő . A fá cska vá gyakozva
nézett fel a csillagokra, amelyek ú gy szikrá ztak fö lö tte, aká r a gyé má nt.
- Szeretné k kincseslá da lenni! – kiá ltott fel. – Beborítva arannyal, és telve gyö nyö rű

drá gakö vekkel. É n leszek a legcsodá latosabb kincseslá da az egé sz

vilá gon! Mú ltak az é vek. Eső jö tt, aztá n sü tö tt a nap, é s a kis fa nagyra
é s magasra nő tt.
Egy szé p napon egy favá gó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta fá t, é s azt mondta:
- Csodá latos ez a fa! É ppen erre van szü ksé gem.

É s a fa eldő lt a fé nyesen csillogó fejsze csapá sai alatt. - Most lesz belő lem szé p
kincseslá da – gondolta a fa -, csodá s kincseket kapok majd.
Egy asztalos mű helyé ben kö tö tt ki. De az asztalos nem gondolt kincseslá dá ra. Gyakorlott
keze aló l egy já szol kerü lt ki. A szé p fa nem gyémá nttal é s drá gakö vekkel lett tele, hanem
fű ré szporral é s szé ná val az é hes á llatok szá má ra.
Sok - sok nap telt el és sok – sok éjszaka. A fa má r majdnem elfelejtette egykori
á lmá t. Ekkor egy é jjel fé nylő csillag gyú lt ki é ppen a fö lö tt az istá lló fö lö tt,
amelyikben a já szol á llt. Vá ndorok é rkeztek, é s egy fiatal nő fektette gyermeké t a
já szol puha szalmá já ra.
- Bá rcsak jobb helyet ké szíthetné k neki! – só hajtott fel a fé rfi, aki mellette

volt. Az anya megszorította a kezé t és mosolygott. A csillag rá sü tö tt a fé nyes

é s erő s fá ra.
Ez a já szol a legjobb hely neki! – mondta az asszony. É s a fa tudta,hogy teljesü lt az á lma,
kincseslá da lett belő le, benne volt a vilá g legnagyobb kincse.
December 19.: Mó ra Ferenc: A kívá ncsi hó pelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó .

— No, anyó — mondta varjú apó a felesé gének a nyá rfahegyben —, azt hiszem,
holnap fehé r abroszná l esszü k az egé rpecsenyé t.
Nemsoká ra a bú zamező k fö lö tt kezdtek tá ncolni a hó pihé k.
— Gyertek, gyertek — csalogattá k ő ket a szá ntó fö ldek —, jó á m a veté snek a jó puha
hó . Az tart meleget a bú zaszemnek, hogy meg ne fagyjon a fö ldben.
A falu má r ré g elcsendesedett, mire a hó felhő k odaé rtek fö lé je.
— No, ezt a falut megtré fá ljuk — mondtá k a hó pelyhek. — Reggel maga se ismer
magá ra, olyan fehé rre meszeljü k, mé g a há ztető ket is.
Voltak kívá ncsi hó pelyhek is. Messze az é g aljá n nagy vilá gossá g lá tszott. Ott a vá ros
lá mpá i
vilá gítottak. Ezek a hó pelyhek a vá rost akartá k lá tni.
— Majd meglá tjá tok, hogy megbecsü lnek ott minket — mondtá k a falura,
mező re hulló testvé reiknek. — Mé g szé kkel is megkíná lnak, talá n hintó ba is
ü ltetnek.
Azzal elszá lltak a vá ros fö lé , s ott lehullottak a há ztető kre, az utcá kra, a terekre. Alig
vá rtá k a reggelt, hogy szé tné zzenek a vá rosban.
De mire kireggeledett, akkorra a hó pelyheknek beesteledett. Jö ttek a hó há nyó
munká sok,
megkíná ltá k a havat seprű vel é s lapá ttal. Aztá n raká sra raktá k, ú gy hordtá k ki a
vá rosbó l. Mire delet harangoztak, locspocs lett a vá rosi hó bó l. Az erdő k, mező k hava
pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehé ren.
December 20.: Mentovics É va – A hó emberek kará csonya
Valamikor nagyon régen, amikor még nem voltak autó k, buszok, villamosok, és egyéb korunk béli
kö zlekedési eszkö zö k - az emberek ló há ton, és lovas kocsin utaztak – akkoriban tö rtént, amit most
elmesélek nektek:

December volt. Sö tét, terebélyes fellegek ú sztak az égen. A szállongó , csillogó pelyhek pedig vastag
hó takaró t borítottak a tá jra. Napok ó ta, szinte megá llá s nélkü l havazott. A gyerekek ugyan ö rü ltek
ennek a hó fehér „égi á ldá snak”, a felnő tteknek viszont igen sok kellemetlenséget okozott.
Sokkal nehezebb volt a kö zlekedés, és ilyen hideg idő ben rengeteg fá t el kellet tü zelniü k, hogy egy
kicsit megmelegedhessenek.
A fiatalok viszont kifejezetten élvezték. A hidegtő l kipirosodott az orcá juk, kesztyű jü k á tá zott, de ez
cseppet sem érdekelte ő ket.
Szinte naphosszat a hó ban vihá ncoltak. Csú szkáltak, szá nkó ztak, hó embert építettek, és ö nfeledten
hó golyó ztak. Olyan há z szinte nem is akadt, ahol ne á llt volna az udvarban legalá bb egy hó ember. Így
teltek a téli napok.
Egy napon aztá n favá gó k já rtá k be a kö rnyékbeli fenyves erdő ket, és sorra vagdostá k ki a kisebb –
nagyobb fenyő fá kat. Lovas kocsikra tették, és elszá llítottá k ő ket. Az erdei tü ndérek nem győ ztek rajta
csodá lkozni.
- Vajon hova viszik ezeket a szép, sudá r fenyő fá kat? - kérdezgették egymá stó l. Á m vá laszt egyikü k sem
tudott rá adni.
Lille, az egyik csintalan kis tü ndérke el is hatá rozta, hogy utá najá r ennek a rejtélyes dolognak. Egyik
nap nagy titokban beosont a kö zeli faluba, mivel sejtette, hogy valahol ott kell keresnie a megoldá st.
Sö tét volt. A kanyargó s kis utcá kban a gá zlámpá sok fényétő l megnyú ltak a fá k, bokrok, kerítések
á rnyai. Senki sem já rt kint, csak az északi szél szá guldozott fel - alá , kisebb - nagyobb hó bucká kba fú jva
a frissen hullott havat. A kis tü ndérlá ny álmélkodva figyelte, amint a hó pelyhek vidá m tá ncot lejtenek a
lámpá sok fényében. Ezt megunva pedig kívá ncsian kandiká lt be a há zak ablakain.
Szeme – szá ja tá tva maradt attó l, amit ott lá tott. A szobá kban ü nneplő ruhá ba ö ltö zö tt gyerekek, és
felnő ttek á lltak kö rü l egy fenyő fá t, amire rá sem lehetett ismerni…
A sudá r fenyő teli volt aggatva mindenféle csillogó -villogó dísszel.
A csú csá n egy aranyszínű csillag ragyogott, az á gai végén pedig számtalan gyertya lá ngja já rta tü zes
tá ncá t. Mindenki á hítattal állta kö rbe, mikö zben szebbnél szebb dalokat énekeltek. Az arcuk pedig
lá tható an sugá rzott a boldogsá gtó l. Lille kö vetkező pillantá sa udvarokon bú slakodó hó emberekre
esett. Nagyon szomorú nak tű nt mindegyik.
- Miért ló gatjá tok ennyire az orrotokat? – tudakolta tő lü k a kis tü ndérlá ny.
- Ne is kérdezd! A mai napig még szerettek bennü nket a gyerekek. Egész nap itt ugrá ltak, nevetgéltek,
já tszadoztak kö rü lö ttü nk. Olyan jó volt nézni ő ket… Ma pedig rá nk sem hederítettek. Azt mondtá k,
hogy ma kará csony van, és valamilyen kará csonyfá t, és ajá ndékokat emlegettek. Mindegyikü k nagyon
izgatott volt, és egész nap bent kuksoltak a há zakban. Mi pedig itt á csorgunk, és szö rnyen unatkozunk.
- Szegénykéim! – szó lt sajná lkozva a kis tü ndérlá ny. - Majd kitalá lok valamit! Hamarosan visszajö vö k
hozzá tok. - azzal felreppent, és elszá llt az erdő felé.
A hó embereknek nem is kellett soká ig vá rakozni. Rö vid idő mú lva apró szá rnyak suhogá sá ra lettek
figyelmesek. Egy - egy kis tü ndér reppent mindegyik hó ember fö lé, majd valamilyen csillogó port
szó rtak rá juk…
Ő k pedig mintegy vará zsü tésre a levegő be emelkedtek.
Elő szö r csak a fö ld felett egy arasznyival lebegtek, majd egyre feljebb és feljebb emelkedtek. Végü l
pedig a há zak fö lé libbenve szá llni kezdtek a falu szélén elterü lő fenyves erdő felé. Má r a magasbó l
felfedezték, hogy az erdő kö zepén, egy kis tisztá son csodá latos fények csillognak.
Valamilyen csalogató , vará zslatos muzsika hangja szállt feléjü k.
- Megérkeztü nk! – szó lt Lille, majd vará zspá lcá já val a hó emberek felé suhintott. Erre ő k lassan,
ó vatosan leereszkedtek a hó ba.
A tisztá s kö zepén egy hatalmas fenyő fa á llt. Minden á gá n szikrá zó an csillogó , tarka díszek pompá ztak,
és a csú csá n egy aranyszínű csillag fénylett. Az alá hulló hó pelyhek pedig ú gy tü ndö kö ltek a Telihold
fényében, mint megannyi apró cska gyémá nt.
Kicsit tá volabb egy hatalmas asztal állt, rajta finomabbná l finomabb ínycsiklandozó nyalá nksá gokkal.
Volt ott minden, amit egy hó ember megkívá nhat: jégsü temény, hó -torta, jégkrém, fagylalt, jeges tea,
jeges ká vé…
- Boldog kará csonyt kedves hó emberek! – mondtá k a tü ndérek kedves, csengő hangon. A hó emberek a
meghatottsá gtó l szinte szó hoz sem jutottak. A tü ndérekkel együ tt kö rbeá lltá k a kará csonyfá t,
mikö zben szü ntelenü l szó lt valahonnan az a vará zslatos zene.
Késő bb még tá ncra is perdü ltek. Pihenésképpen pedig végigkó stoltá k az ö sszes finomsá got. Egészen
hajnalig tartott a vigalom.
Pirkadatkor pedig ú gy, ahogyan jö ttek, visszaszá lltak a há zak udvaraiba…
A tü ndérek azó ta egy kö zeli erdő ben minden kará csonykor megrendezik a hó emberek kará csonyá t.
Ha ébren vagy kará csony éjszaká já n, és nem lá tod az udvarban a kedves hó emberedet, ne aggó dj! Ő is
elment kará csonyozni.
Hajnalra biztosan visszajö n.
December 21.: Bö sze Balá zs – Erdei kará csony
Ezen a télen hamar leesett az első hó . Nagy, hízott pelyhekben esett, puhá n és fehéren.

Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácská já n észrevette azt a fehér micsodá t,
mirő l nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó !
Pici lucfenyő volt, fenn á llt a Vá rison, a Deá k-kú t alatt. Kö rü lö tte állt az egész nagy fenyő csalá d,
lucfenyő k, a rokonok: az erdei fenyő k, a pá vá skodó ezü stfenyő k, a tiszafá k. Tá volabb álldogá ltak a
tö bbiek: a tö lgyeke, bü kkö k a gyertyá n és a cser.
Tő le alig fél fahossznyira egy nagyobb, idő sebb fenyő figyelte a szü rke eget. Szép volt és karcsú az
idegen, á m a sajá t tö rzsébő l való . A tö bbiek Sudá rnak szó lítottá k! Tá volabb, a tisztá s szélén laktak a
vö rö s fenyő k, erdei fenyő ó riá sok.
Sudá r észrevette, hogy Pici felébredt. Megszó lította!
- Hogy aludtá l? - kisö reg!
- Jó l - jó l kö szö nö m, udvariaskodott Pici.
Kikandiká lt Sudá r vá lla fö lö tt a tisztá s felé, s azonnal feltű nt neki, hogy ma mindenki olyan furcsá n
ü nnepélyes.
- Milyen nap van ma? - kérdezte kívá ncsian Sudá rtó l!
- Ma van kará csony ü nnepe - volt a vá lasz!
- Az meg micsoda? - érdeklő dö tt tová bb.
- É n sem tudom - felelte Sudá r.
A tisztá s szélén az egyik erdei fenyő ó riá s elnevette magá t. Hangja mély bú gá ssal gurult á t az erdő n.
- Elmesélem nektek! É n má r sok dolgot lá ttam; és tudom, hogy mi az a kará csony.
A tö bbi fa elhallgatott. Némá n figyeltek az erdei fenyő re, aki halkabbra fogta a hangjá t és mesélni
kezdett.
Lent a vö lgyben, nagy, kocka alakú kő tö mbö k á llnak. Azok a há zak. Ahol sok há z áll egymá s mellett: az
a vá ros.
Nagy, magas oszlopokon szentjá nosbogarak ü lnek a há zak kö zö tt, ő k vilá gítanak. A vá rosban, a há zak
belsejében élnek és laknak az emberek. Két lá bon já rnak, s a fejü k alatt a vá llukbó l két á g nő tt ki, az a
kezü k. Tavasszal elszó rjá k a szemetet a fá k kö zö tt, nyá ron letö rik az á gakat, ő sszel gyantá t csapolnak
kis cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat hú znak,meleg csizmá kat, mert fá znak. Ha
karácsony ideje kö zeleg,
vá llukra emelik a csillogó fejű baltá t, hó nuk alá szorítjá k a boszorká nyfogas, harapó s fű részt, s
kijö nnek ide kö zénk.
A nyú lá nk, szép és karcsú fiataljá t kivá gjá k, elviszik magukkal a há zaikba, ott feldíszítik ő ket, cukrot és
aranyozott
dió t aggatnak a fá ra. É nekelnek és ö rü lnek, színes szalagokkal á tkö tö tt ajá ndékot adnak egymá snak.
Há t ez a kará csony!
A szeretet és az ajá ndékozá s ü nnepe.
- Ez csuda szép lehet - sú gta Pici Sudá rnak.
Az ö reg fenyő nem szó l tö bbet - halkan szuszogott. A tö bbiek semmit sem kérdeztek, á lltak némá n,
meglepetten
gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzö rrent egy-egy bokor,s ezzel együ tt furcsa, ismeretlen
hangok szá lltak fel a tisztá sra, belopó dztak a fenyő k kö zé! Az ö reg fenyő felriadt a szundiká lá sbó l, s
rémü lten sú gta a 'tö bbi fá nak:
- Most figyeljetek - ezek az emberek!
É s az emberek kiválasztottak pá r fenyő t - kö ztü k Sudá rt is - ezeket kivá gtá k és elvitték magukkal. Pici
megfigyelte azokat a
furcsa nagy valamiket, amiben az emberek já rtak. Vastagon és sá rosan tapadt rá a hó . A furcsa valamik
folytatá sá t is lá tta, de
attó l feljebb má r nem tudta meglesni ő ket. Ahhoz pici volt és csenevész, azok meg tú lsá gosan is
hatalmasak.
Elmentek az emberek - egyedü l maradtak végre a fenyő k. Némelyikü k a pá rjá t gyá szolta, Pici azonban
nem siratott senkit.
Sudá rt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az
ö reg fenyő - jutott az
eszébe.
A tö lgyek, bü kkö k és a cser halkan dú dolni kezdtek egy számá ra ismeretlen dalt. "Oh, gyö nyö rű , szép,
csodá latos éj..." Lassan a tö bbiek is á tvették a dallamot, együ tt énekelt az erdő minden fá ja. A szü rke
ég erszénye ú jra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vá llá ra. Csillogó fehér ruhá t borított rá ! Arra lett
figyelmes, hogy a tö bbi kö rü lö tte tá ncol és ö rü l. É neklik azt a furcsá n
szép éneket:
- Ó h, gyö nyö rű , szép, csodá latos éj ...
December 22.: Benedek apó kará csonya

Kará csony elő tti napokban nagy hó esés kezdő dö tt és nagyon hidegre fordult az idő já rá s. Muki a kis
mó kus, és két bará tnő je Zsuzsi és Paula, a két egér lá nyka, elhagytá k az erdő t, és a falu felé igyekeztek,
hogy a há zakná l keressenek menedéket. Ú tkö zben az ö reg, erdei ká polna mellett haladtak el.
- Ne menjü nk tová bb! - kiá ltott Muki az egereknek. Itt lakik Benedek apó , aki nagyon jó szívű , és egész
biztosan segít két éhes egérkén, és egy agyonfagyott mó kuson!
Benedek apó hosszú évek ó ta ő rizte a kis ká polná t. Manapsá g má r nem igen já rt ide senki, mert a
faluban szép, nagy templomot építettek az emberek. Benedek apó mégis meghú zta minden vasá rnap a
harangot, s akik hallottá k, gyö nyö rkö dtek a kis harang tiszta csengésében. Az ö reg valami neszt hallott
az ajtó felő l.
- Nocsak, ki téved ide ilyen télidő ben? - gondolta és lámpá sá val az ajtó hoz ment. A résnyi nyílá sban ott
vacogott a há rom kis vá ndor. - oh, szegénykéim, gyorsan gyertek be, hiszen reszkettek a hidegtő l! -
kiá ltott Benedek apó . - Gyertek kedveseim, melegedjetek meg!
Benedek apó szegényes kö rü lmények kö zö tt éldegélt, de amije volt, azt mindig megosztotta a
rá szoruló kkal. Ú gy tett most is. Kenyérkét morzsá lt eléjü k, tejet melegített ká lyhá já n. A kis erdő lakó k
lassan-lassan felmelegedtek, és a ká lyhához kö zelebb hú zó dva há lá san néztek az ö reg apó ra. Az apó
kedvesen rá juk mosolygott és így szó lt:
- Régen volt lá togató m itt fent. Ugyanis elszakadt a harang kö tele, és így nem tudok a harang szavá val a
faluban lakó knak ü zenni. Nagyon ö rü lö k, hogy ti idejö ttetek.Ná lam mindenki mindig szívesen lá tott
vendég.
Aztá n Benedek apó ö sszecsavarta a régi kocká s sá ljá t, amelybő l Mukinak, s a két kis egérnek fészket
készített a kályha elő tt. Megrakta a ká lyhá t fá val. A tű z vidáman pattogott, kellemes meleg á radt
Mukiék felé, akiket az éhség és a hideg nagyon elfá rasztott.
- Micsoda szerencse, hogy megálltak itt a ká polná ná l! - gondolta Muki félá lomban. Aztá n mélyen
elaludt, s Benedek apó mosolyogva hallgatta szuszogá sukat.
Az éjszaka kö zepén Zsuzsi, a nagyobbik egérlá nyka felébredt.
- Paula, Muki! - ébresztgette halkan tá rsait. Arra gondoltam, hogy készítü nk valami meglepetést
Benedek apó nak. Nélkü le még mindig odakinn fagyoskodná nk és éheznénk
- Jó . - mondta Paula. - Kitalá ltá l má r valamit? - Azt hiszem, a legjobban annak ö rü lne, ha ú jra
meghú zhatná a harangot. Javítsuk meg a kö telet, s akkor megint ü zenhet a faluba az embereknek.
- Nagyszerű ö tlet, lá ssunk azonnal hozzá ! - mondta Muki.
Ó vatosan nagyon csendesen, hogy az apó fel ne ébredjen, lá zas keresgélésbe kezdtek.
Talá ltak is régi vá szonlepedő ket, melyeket hosszú csíkokra vá gva ö sszecsomó ztak. Most má r csak a
haranghoz kell kö tni! A kö telet cipelve nem volt kö nnyű nekik felmá szni a magas lépcső kö n a
toronyba. Rá adá sul még nagyon csendesen is kellett mozogniuk! De ha valaki nagyon akar valamit, az
mindig sikerü l is!
A kis állatkák végre felértek a haranghoz. Picit pihentek, majd leszedték az elszakadt kö tél
maradvá nyá t és felerő sítették az ú jat. A két kis egér ugyancsak elfá radt, de Mukinak még maradt annyi
ereje, hogy kifényesítse a harangot.
- Így még szebben szó l majd! - mondta bü szkén az egereknek, amikor elkészü lt a fényesítéssel.
Amikor Benedek apó felébredt, azonnal észrevette az ú j harangkö telet. Megható dva néz kis
vendégeire.
- Há t ez csodá latos! - mondta nekik. Nagyszerű munká t végeztetek! Most végre ú jra tudok a faluba
ü zenni! É s amilyen gyorsan csak tud, megkapaszkodik a kö télben és elkezd harangozni.
Odalenn a faluban nagy a nyü zsgés az utcákon. Az ü nnep elő tti utolsó ó rá kban még mindenkinek akad
valami vá sá rolni való ja. Kará csonyfadíszek, ajá ndékok vá ndorolnak tá ská kba, kosarakba, a gyerekek
meg még utoljá ra odanyomjá k orrukat a kirakatok ü vegéhez, hogy megcsodá lják a sok já tékot és a
betlehemi figurá kat.
Ebben a pillanatban meghallják a csengő harangszó t. Meglepve kapjá k fö l a fejü ket, s valamennyien a
hegyoldalban lévő ká polna felé fordulnak. - Az ö reg Benedek apó ! - kiá ltja valaki.
- Mindnyá jan megfeledkeztü nk ró la! - mondjá k egymá snak szégyenkezve. - Hiszen olyan régen nem
hallottuk a harangszó t! - védekezik az egyik já ró kelő . - Meg aztá n messze van az a ká polna, és a nagy
hó ban nehéz odajutni! - szégyenkezik a boltos. - É s mindig olyan sok a dolgunk! - teszi hozzá a
pékmester. - De most kará csony van, mindnyá jan menjü nk ma a ká polná hoz és legyen ebben az évben
ott az éjféli mise! - javasolta a tanító bá csi.
Így is tö rtént. A gyertyagyú jtá s, ajá ndékosztá s utá n a falu népe elindult a ká polna felé.

Benedek apó az ajtó ban áll, hallgatja a harangszó t, amikor feltű nik a bundá s, csizmá s sereg, gyertyá val,
lámpá ssal. Nagy ö rö m tö lti el az ö reg szívét, egyszerű en nem akar hinni a szemének.
- Gyertek, gyertek, lépjetek beljebb - hívja a falu lakó it, és szélesre tá rja az ajtó t.
Kö szö ntsü k együ tt a kis Jézust, aki ma szü letett!
Hanem a sok ember nem is fért be a kis ká polná ba. Benedek apó a gyerekek segítségével kiviszi a
ká polna elé a betlehemi já szolt, benne a kis Jézust, Má ria és Jó zsef szobrá val.
A tiszta égen ragyognak a csillagok. Az emberek ajká n pedig felhangzanak a kará csonyi dalok és senki
nem fá zik. Így az éjféli misét a szabadban tartottá k meg.
Ilyen szép kará csonyra még a legö regebbek sem emlékeznek. Boldogan térnek haza, és Benedek apó is
boldogan viszi vissza a ká polná ba a bö lcső t . Mint annak idején, Betlehemben, csend és béke van.
A mó kus és a két kis egér a bö lcső mellett, a puha szalmá ba fészkelte magá t és má r mélyen alszanak.
Benedek apó mosolyog az orra alatt.
- Aludjatok csak kedveseim! - gondolja. - A ti segítségetek nélkü l nem lett volna ilyen szép
karácsonyestém!
December 23.: A legszebb kará csonyfa
Messze-messze fent északon, a sű rű fenyő erdő mélyén él a hó manó k népe. Takaros, kicsi há zikó ikban
laknak a hatalmas, ö reg fenyő fá k tö vében.
A hó manó k nagyon vidám és bará tsá gos kis lények. Szeretik az erdő k-mező k á llatait, nö vényeit, védik
és ó vjá k ő ket a betolakodó któ l bará taikkal, a hó tü ndérekkel együ tt.
Amikor bekö szö nt a tél, a hó manó k elő bú jnak rejtekeikbő l és szorgosan gyű jtö getik a rő zsét és a
kü lö nbö ző bogyó kat. A kis hó manó gyerekek elő veszik szá nkó jukat és vígan csú szká lnak naphosszat a
lejtő kö n.
Hamarosan itt a kará csony.
Egy kö zeli falubó l két kisgyerek, Kriszti és Tomi kora hajnalban ú tra kelnek nagypapá jukkal. Nagy,
díszes szá njukon egyenesen a hó manó k erdejébe tartanak, hogy egy szép fenyő fá t keressenek az
ü nnepre.
A rénszarvas lassan lépdel az erdei ö svényen, mert ilyenkor még igencsak sö tét van errefelé. Ahogy
egyre beljebb haladnak a fenyő fá k kö zö tt, Kriszti és Tomi még szorosabban ö sszebú jnak a vastag
takaró alatt. Hirtelen valami nesz ü ti meg a fü lü ket. Egy á g reccsent volna?
- Hiszen ezek hó manó k! - kiá lt fö l Kriszti. - Jó reggelt, jó reggelt! - integet nagyapó a manó knak.
Egyszer csak kü lö nö s érzés fogja el a két kisgyereket. Egy kü lö nö s, sá rgá s fény vilá gítja meg a fenyő ket.
Mi lehet ez?
Nagyapó azonban mindebbő l semmit sem vesz észre, és megá llítja a szá nt egy kis tisztá s szélén. Itt sok
kis karcsú fenyő fá cska nö vekszik békésen a nagy fenyő k á gainak védelme alatt.
Mindhá rman leszá llnak a szá nkó ró l. Tomi azonnal odaszalad egy formá s, kis fá hoz, amely első lá tá sra
megtetszett neki.
- Nagypapa! - kiáltja boldogan. - Ezt a fá t vá lasszuk! Ugye, milyen gyö nyö rű ?
Nagyapó nak is tetszik a fa, és má r emeli is a kis fejszét, hogy kivá gja, amikor...
- Mi a manó ? Há t ez meg micsoda? - csodá lkozik nagyapó . A semmibő l hirtelen elő bukkan egy kis
tü ndér és megpró bá lja nagyapó kezébő l kitépni a fejszét. Ekö zben egy má sik tü ndér ellibben a rémü lt
gyerekek elő tt és rá koppint az orrukra, mire azok ijedtü kben belepottyannak a hó ba. - Nem szégyelled
magad, nagyapó ? - kérdezi a nagyobbik tü ndér mérgesen.
- Ugyan miért kellene szégyellnem magam? - vá laszolja nagypapa homloká t rá ncolva.
- Nem vá ghatod ki csak ú gy az á rtatlan kis fá kat! Fá jdalmat okozol nekik! - méltatlankodik a tü ndér,
mikö zben ö sszecsapja a szá rnyait.
- Segítség! Mi tö rténik itt? - kiá ltja nagyapó . Kriszti és Tomi álmélkodva nézik, ahogyan mindenhonnan
kis tü ndérek bú jnak elő , majd kö rü lveszik nagyapó t, jó erő sen belékapaszkodnak és a magasba emelik.
Á m nincs sok idejü k bámészkodni, mert má r ő k is a levegő ben vannak. Olyan magasan, hogy a fá k
koroná i fö lö tt a falujuk há zait is lá thatjá k.

A gyerekek reszketve bú jnak nagyapó hoz, amikor a tü ndérek leteszik ő ket végre egy jó erő s fenyő á gra.
Ekkor megjelenik elő ttü k a tü ndérkirá lynő és így szó l:
- Fogjá tok ezt a kis fenyő fá t, és ü ltessétek el a kertetekbe. Ez emlékeztessen benneteket rá nk
mindenkor. Tudjá tok meg, hogy nem szabad bá ntani az á rtatlan fákat.
A fa olyan pici és tö rékeny, hogy a gyerekek alig mernek hozzá érni. Miutá n nagyapó megígéri, hogy
soha tö bbé nem vá g ki egy fenyő fá t sem, a tü ndérek visszarepítik ő ket a tisztá sra. Felü lnek a szá nkó ra,
hogy ne fá zzanak betakarjá k magukat egy pokró ccal és elindulnak hazafelé.
Kö zben elkezd szállingó zni a hó .
Kriszti ó vatosan tartja kezében a kis fenyő fá t, mikö zben nagyapó fejét rá zva egész ú ton azt mormogja,
hogy ilyen még életében nem tö rtént meg vele soha.
Otthon, a gyerekek egyenesen szü leikhez rohannak, hogy elmeséljék furcsa kalandjukat a tü ndérekkel.
A szü lő k á mulva hallgatjá k ezt a hihetetlen tö rténetet, majd kö zö sen elü ltetik a há z elé a kis fenyő fá t. -
Remélem gyorsan nagyra nő , - mondja Tomi, mikö zben Kriszti gondosan eligazítja az apró á gacská kat.
Ezen az éjszaká n kü lö nö s dolgok tö rténtek nagyapó ék kertjében. Halvá ny, sá rgá s fény kíséretében egy
csapat tü ndér libbent be az udvarra, kö rü ltá ncoljá k a kis fenyő fá t és teleszó rjá k megannyi fényes
csillaggal. Egy tü ndér bekukucská l a szobá ba, és lá tja, hogy a gyerekek még alszanak. - Gyorsan,
gyorsan, - sü rgeti a tö bbieket - nemsoká ra reggel lesz, és akkor biztos rö gtö n kinéznek az ablakon. -
Má r készen is vagyunk, - éneklik a tö bbiek. - Há t nem gyö nyö rű ez a kis fa? Most aztá n huss, repü ljü nk
vissza az erdő be...

Reggel Tomi egyenesen az ablakhoz szalad és a meglepetéstő l a szá ja is tá tva marad.

- Nézd Kriszti, csoda tö rtént! - kiá ltja boldogan.
- De szép, jaj de szép! - ujjonganak a gyerekek. Az este elü ltetett kis fa az éjjel hatalmas fenyő fá vá
cseperedett, és á gait sok-sok csillag díszíti.
- Ez lesz a legszebb kará csonyfá nk, ami valaha is volt, - mondja Kriszti, - majd feldíszítjü k gö mbö kkel
és gyertyá kkal is. Csodaszép lesz!
Délutá n neki is lá tnak a munká nak. Soha még nem díszítettek ilyen lelkesen kará csonyfá t. Még a
kutyus is segített nekik a díszítésnél.
- A legszebb ü nnep a kará csony - mondja Kriszti ragyogó arccal. - Kö szö njü k kedves tü ndérek,
kö szö njü k, kiá ltja az erdő felé.
Végre elérkezett a Szenteste.
Mikö zben a gyerekek boldogan az ajá ndékaikat bontogatjá k, ki-kitekintgetnek a há zuk elő tt álló
gyö nyö rű fenyő fá ra.

Milyen szép is ez a kará csony!

December 24.: Mentovics É va – Mió ta van csillag a kará csonyfá k csú csá n?
Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszaká n, amikor millió nyi csillag ragyogott az égen, néhá ny
egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az ö reg Hold mellett.
Remekü l érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg
az egyik kis csillagot valamelyik tá rsa véletlenü l alaposan oldalba lö kte.
– Bocsá nat, nem volt szá ndékos! – mentegető zö tt a kis rosszasá g.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiá ltotta ijedten a szegény pó rul já rt csillagocska. De sajnos má r senki sem
tudott utá na nyú lni. Elveszítette az egyensú lyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a
Fö ld felé. A tá rsai egyre tá volabb kerü ltek tő le. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem tö rtént
vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a tá rsait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, á m egyszer csak valami érdekes dolog tö rtént. Mintha valaki
kinyú jtotta volna érte a karjá t. Egy enyhén szú ró s, zö ld valami alányú lt, és elkapta.
A kis csillagocská nak fogalma sem volt ró la, hogy mi tö rtént?
É ppen egy fenyves erdő be pottyant le. Az enyhén szú ró s zö ld valami pedig egy hatalmasra nő tt fenyő fa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a bará taim kö zé! –
kö nyö rgö tt a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a tö rténtek utá n.
– É n vagyok az erdő legö regebb fenyő fá ja. – recsegte kedvesen az ö reg fenyő . Má r nagyon sok mindent
megértem. É vtizedek ó ta csodá llak benneteket, hogy télen – nyá ron milyen ragyogó an, fényesen
tü ndö kö ltö k ott az égbolton. Szó val sok mindent megértem, de ilyen még soha sem tö rtént velem, hogy
egyikő tö k az ö lembe pottyant volna. De ha má r így esett, nagyon szívesen megpró bá lok neked segíteni,
hogy visszakerü lj az égboltra.
– Elő re is nagyon kö szö nö m neked, kedves fenyő ! – hálá lkodott a kis csillag.
– Még ne kö szö nj semmit sem! Megteszek minden tő lem telhető t, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta
kedvesen a fenyő fa.
Kö zépső á gai egyikével megfogta a kis csillagocská t, és jó nagy lendü letet vett… A kis csillag szállt, szá llt egy
ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő á gai kö zé. A vén fenyő még jó néhá ny kísérletet tett,
hogy visszahajítsa a pó rul já rt csillagocská t, de sajnos nem já rt sikerrel.
– Lá tod, te á rva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felü ltetlek a
legmagasabb á gam hegyére, ú gy talán egy kicsit kö zelebb leszel a bará taidhoz.
– Jó l van – szó lt bú slakodva a kis csillagocska. – Mindenesetre kö szö nö m, hogy megpró bá ltá l segíteni.
Az ö reg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csú csá ra. A kis csillagocska egy ideig bú slakodott,
majd lassan beletö rő dö tt a sorsá ba, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrá zó an vilá gítani, mint ott fenn,
az égbolton…
Amikor az égbő l a tá rsai megpillantottá k, hogy milyen csodá latosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas
tá jon, a hatalmas fenyő fa csú csá n, nyomban irigykedni kezdtek rá .
– Nézzétek csak, milyen jó l fest a mi kis bará tunk ott, azon a szép, zö ld fenyő fá n! Mennyivel jobb helye lehet
ott neki, mint itt nekü nk! Talá n még a fénye is sokkal szikrá zó bb, mint amilyen korá bban volt!
Addig-addig csodá ltá k a kis csillagocská t ott lent, a havas fenyő fá n, mígnem elhatá roztá k, hogy ő k is
leugranak. Azon az éjszaká n rengeteg csillag hullott alá az égbő l, hogy egy-egy szép, zö ld fenyő fa csú csá n
folytathassa a ragyogá sá t.
Néhá ny nap mú lva favá gó k érkeztek az erdő be. Nagyon elcsodá lkoztak a lá tottakon, de egyben ö rü ltek is,
mert ilyen fenyő fá kkal még soha sem talá lkoztak. Ki is vá gtá k mindegyiket, hogy majd feldíszítve
kará csonyfaként pompá zhassanak a há zakban. Az égbolton tü ndö klő csillagok pedig á muldozva figyelték,
hogy mi tö rténik a falu széli fenyves erdő ben?
Elérkezett a kará csony. Minden há zban fények gyú ltak, és igazi ü nnepi hangulat kö ltö zö tt az otthonokba.
Az égen ragyogó csillagok kívá ncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott lá ttak minden
vá rakozá sukat felü lmú lta. A csillag-bará taik má r nem csak egy egyszerű zö ld fenyő fa csú csá t díszítették,
hanem egy-egy pompá san, csillogó an feldíszített kará csonyfá n ragyogtak.
Az emberek kö rbeá lltá k, csodá ltá k, és énekszó val kö szö ntö tték ő ket.
Az égen tü ndö klő csillagok ekkor hatá roztá k el, hogy minden kará csony elő tt leugranak egy-egy fenyő fá ra,
hogy nekik is részü k lehessen ebben a pompá ban, és szeretetteljes fogadtatá sban. Azt pedig, hogy kit érjen
ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshú zá ssal dö ntik el.
Azó ta díszíti csillag a kará csonyfá k csú csait.