Lipták Gábor

Aranyhíd
Balatoni mesék, mondák, történetek

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1976

Amikor csendes nyári estéken a Balaton déli partjai felett előbújik a telihold, sugarai
aranyosan csillogó hidat festenek az álmodó tó tükrére. Az aranyhíd átnyúlik az északi
partokig, közepén magányos csónak ring. A habok lágyan paskolják a csónak oldalát, s halkan
mesélnek. Ugyan miről? Az utolsó óriásokról, akiknek lába nyomát őrzik a zalai partok; a
Balaton elátkozott tündéréről, akinek az aranyszőrű kecske gyapja visszaadta szépségét és a
tihanyi néma királylányról. De nemcsak tündérekről mesél a víz, hanem a balatonudvari
temető kőszíveiről, meg a zamárdi vasútállomásnál látható nagy kőről, a tihanyi
sziklaodúkról, a nagyvázsonyi Kinizsi-várról, a Szent Mihály-dombi kápolna furcsa
festményéről. A Balaton környékének meséi, mondái és a Balatonhoz fűződő érdekes,
regényes történetek elevenednek meg ennek a szép kiállítású kötetnek a lapjain. Szántó
Piroska színes rajzai művészi tömörséggel ábrázolják a tájak és történetek hangulatát.

HARMADIK KIADÁS
SZÁNTÓ PIROSKA RAJZAIVAL
LIPTÁK GÁBOR, 1961 ISBN 963 11 0518 0

TÍZ ÉVEN FELÜLIEKNEK

A KIADÁSÉRT FELEL A MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA
FELELŐS SZERKESZTŐ: FAZEKAS LÁSZLÓ
MŰSZAKI VEZETŐ: GONDA PÁL
KÉPSZERKESZTŐ: MOLDOVA ZSUZSA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SZ. HUSCHIT KATALIN
39 800 PÉLDÁNY, 27 (A/5) ÍV, MSZ5601-59 76.1930.66-15-1 ALFÖLDI NYOMDA,
DEBRECEN IF2399-E-7678

Tartalom
AZ UTOLSÓ ÓRIÁS
A VÉRES NYÍL
SZAMÁRKŐ
REGE A TIHANYI VISSZHANGRÓL
OROSZKŐ
CSOBÁNC
KŐSZÍVEK
A SZIGLIGETI LEÁNYRABLÁS
HELKA ÉS KELÉN
A CSODATEVŐ TÓ
A VÁZSONYI RAB
AKIT NEM FOG A GOLYÓ…
ARANYHÍD
EMBEREK A JÉGEN
LEGENDA A FÜREDI SAVANYÚKÚTRÓL
A VÍZEN JÁRÓ HADTEST
AZ ÖRDÖG ÉS A HALÁSZ
UTÓSZÓ
JEGYZETEK
AZ UTOLSÓ ÓRIÁS

Amikor valaki megpillantja szépséges Balatonunkat, ahogy nyári fényben pihen partjai
között, vagy enyhe szél borzolja szelíd tükrét, mindjárt eszébe jut: hogyan is keletkezhetett itt
a dunántúli dombok között ez a tengernek is beillő gyönyörű tó?
A tudósok sokat vitatkoztak rajta, s korát is sokféleképpen határozták meg, míg nagyjából
megegyeztek abban, hogy a Balaton medencéje helyén mintegy húszezer esztendeje süllyedt
be a föld kérge. Az így keletkezett hatalmas teknő ezredévek során telt meg vízzel.
Bizonyára így történt. De a mese útjain járva más magyarázatra találunk. Az emberi
képzelet a régi időkben tündérekkel, óriásokkal népesítette be azokat a helyeket, melyeknek
érdekessége vagy szépsége elragadta. A Balaton partján egy-egy öreg anyóka ma is így mesél
erről unokájának:
Valamikor régen, olyan régi időkben, melyek csak a mesék emlékezetében élnek, óriások
laktak azon a vidéken, ahol most a Balaton terül el.
Szelíd, jóságos népség volt az óriásoké. Az erdők mélyébe behúzódva éltek, s ha nem
bántották őket, nem ártottak senkinek. Nem is voltak olyan igen nagyok, akkorák lehettek,
mint egy szép szál jegenye, olyan, amelyikből ma is sok áll őrt a Balaton-parti országutak
mellett. Csak akkor váltak ezek az óriások félelmetesekké, ha valami felingerelte őket.
Amikor haragra gyúltak, nyomukban megváltozott a vidék képe.
Ahol dobbantottak, a lábuk beszakadt a földbe, s ott nyomban források fakadtak fel.
Amerre döngő lépteikkel elhaladtak, egész patakmedrek keletkeztek. Egy-egy
megmérgesedett óriás jókora fatövet is kicsavart a földből, s recsegtek-ropogtak az erdők,
amerre a dühös óriások jártak. A bakonyi viharok zúgásában máig is az ő haragjukra ismer a
vidék népe.
Azután múltak az évszázadok, az évezredek, és az óriások népe ritkulni kezdett. Ahogy az
emberek foglalták el ezt a szép vidéket, úgy lett egyre kevesebb az óriás. Mind ritkábban
lehetett hallani döngő lépteiket, s lassan már csak nagyon öreg emberek meséltek nagyon öreg
emberekről, akik még hallottak az óriásokról, vagy akik látták is az erdők hatalmas lakóit.
Aztán eljött az az idő is, amikor már annyira megfogyatkoztak az óriások, hogy csak
egyetlenegy maradt közülük a badacsonyi erdők környékén. Azazhogy mégsem csak ő maga,
hanem vele élt egyetlen leánya is. Balatonnak hívták az utolsó óriást, aki bevette magát magas
sziklavárába. Ott nevelgette egyetlen leánykáját, akit Halápnak nevezett el.
Bizony nem volt könnyű dolga az óriásnak. Nem volt senkije, aki törődjék a gyermekkel.
Felesége korán meghalt, ugyanaz az ismeretlen betegség ragadta el, amelyik a többi óriással
végzett.
Van annak már párszáz esztendeje is, hogy Balaton óriás magára maradt szíve
keserűségével s cseppnyi leánykájával. Az utolsó óriást hamar vénítette a bánat, s mire Haláp
felserdült, bizony öreg ember lett belőle. Csak az ereje maradt a régi, s mindent előteremtett
leányának, amire csak szüksége lehetett. A lány gyorsan növekedett, s apja hamarosan
felismerte rajta anyjának egykori vonásait. Olyan karcsú volt Haláp, mint egy szép fiatal
nyírfa, s olyan kedves és vidám, mint a bakonyi erdők legszebb virágai. Csak hát éppen
egyedül volt nagyon.
Apja, az öreg Balaton, rajongásig szerette, s amit csak a lány szeme-szája megkívánt,
mindent odahordott a Badacsony erős sziklavárába. De a leány magányosságán nem tudott
segíteni.
Pedig még mesélni is megtanult Haláp kedvéért az öreg óriás, s mikor a leányka nem tudott
elaludni, odaült mellé egy hatalmas sziklára, s öregapjától hallott történetekkel szórakoztatta.
Régi mesék voltak ezek, régi óriásokról, akik még a föld őskorának kezdetén éltek, mikor
még a környező hegyek sem voltak meg, s talán az Óperenciás-tenger borította azt a nagy,
homokos teknőt, amelynek szélén most az ő sziklaváruk, Badacsony állt.
Haláp tágra nyílt szemmel hallgatta a történeteket, s aztán megkérdezte:
– És mi lett ezekkel az óriásokkal, édesapám?
– Eltűntek, elpusztultak – mondta szomorúan az öreg.
– És mi lesz velünk? – sóhajtott a lány. – Hiszen mi is csak ketten maradtunk.
– Gyerek vagy még – mondta az öreg –, mit búsongsz a jövő felett?
– Hiszen csak tréfáltam – mondta vigasztalóan Haláp. Pedig a lány nem tréfált. Tudta ő jól,
s tudta édesapja is, hogy ők az utolsók nemzetségükből, s velük kipusztul az óriások népe.
Egyikük sem beszélt erről, hogy ne szomorítsa a másikat, de szívüket rágta a bánat. Az öreg
azon törte magát, hogy mi lesz a lánnyal egymagában, ha ő is elmegy egyszer az erdőbe
meghalni. Haláp pedig azon bánkódott, hogy fiatal életét társtalanul, testvér, rokon, barát
nélkül kell leélnie.
Sokszor, mikor édesapja élelem után járt, a lány kiült a sziklás hegy oldalába, kedves
kövére, s elmerengve nézett le a völgybe, ahol akkor kezdtek letelepedni az emberek. Sok-sok
kis ember népesítette be a közeli s távoli hegyoldalakat. A nagy, teknő alakú síkságra, ahol
szabadon járt a szél, még nem merészkedtek ki, de a hegyoldalakon, a barlangokban és a
fakunyhókban mind több emberke telepedett meg.
Haláp már régen figyelte őket, s irigykedve nézte, milyen sokan vannak. Megfigyelte, hogy
milyenek, mikor haragszanak egymásra, miként dolgoznak, s esténként miként örvendeznek,
táncolnak, énekelnek, s bizony irigyelte őket nagyon. Milyen kedvesek, hangosak, dolgosak
és vidámak! S alig látott közülük valakit egymagában. Csoportban, de legalább kettesével
jártak a fiatalok. S rögtön eszébe jutott, hogy ő meg örökös egyedüllétre kárhoztatva ül magas
sziklavárában, s várja a biztos pusztulást. Nagyon megfájdult ilyenkor az óriásleány szíve.
Haláp irigyelte az embereket, de nem haragudott rájuk, s mikor lent járt a völgyben,
óvatosan lépegetett, hogy el ne pusztítsa kis kunyhóikat, növényeiket. Fák mögé rejtőzve,
domboldalba húzódva figyelte őket, s arra is ügyelt, hogy meg ne lássák; nem akarta
megriasztani őket.
Egyszer azután mégsem tudott ellenállni a vágynak, hogy közelebbről megismerkedjék a
völgyek apró lakóival. Szép nyári délutánon lent járt a Badacsony alján, s a réten egy
különösen kedves kislányt látott, amint éppen virágot szedett. Olyan csinos, apró teremtés
volt, hogy Haláp lehajolt hozzá, s nagyon óvatosan, hogy valamiképpen meg ne bántsa, a
tenyerébe vette. A kis emberfia éppen olyan volt az óriáslány kezében, mintha játék baba
lenne. Nem csoda hát, ha elgyönyörködött benne, s aztán becézgetni kezdte. Beszélt hozzá
kedvesen, szép szóval, ahogy ma is teszi a babájával játszó kislány.
A kis emberfia először rettenetesen megijedt, de aztán mikor látta, hogy az óriáslány nem
bántja, megjött a szava meg a bátorsága is.
Így esett, hogy aznap este Haláp boldogan állított be édesapjához. Keszkenőjében ott volt a
kislány, új barátnője.
Ettől a naptól fogva megváltozott Haláp élete. Egy percre sem vált meg kis barátnőjétől,
akivel hamarosan már beszélgetni is tudott. Haláp és Csilla, az egyik óriás, a másik ember, de
mindkettő egykorú lány, ugyanazt a nyelvet beszélték: a fiatal lányok nyelvét.
Csilla ott maradt hát a badacsonyi sziklavárban, s hamarosan ő is megszerette óriás
vendéglátóit. Régi világa elmaradt mellőle, családjának, testvéreinek, mátkájának emléke ott
élt ugyan a szívében, de félig gyermek volt még, s elkápráztatta a furcsa kaland. Az óriások
kedvessége elbűvölte, s hagyta, hogy múljanak a napok vidám változatosságban.
Napközben Haláppal játszottak, s a kislány élvezte, hogy hatalmas barátnőjével egykettőre
eljut olyan távoli hegyek-völgyek s erdők birodalmába is, ahová azelőtt sohasem
merészkedett. Nem kellett félnie az erdők vadjaitól, a rohanó patakok vizétől s az éjszaka
sötétjétől. Haláp mellett biztonságban érezte magát. Amikor már beteltek a sétával, Haláp
leült egy hegyoldalban valami kiugró szikla szélére, s ölébe vette Csillát. A kislány ilyenkor
hosszú mesékben számolt be családja, szülei s a völgyekben élő emberek életéről. Az
óriáslány érdeklődve hallgatta, s nem tudott betelni történeteivel.
A vén Balaton szíve is megcsendesedett. Nem járt már leszegett, gondterhelt fővel a
sziklák között, elfeledte legnagyobb bánatát, hogy halála után Halápnak egyedül kell
maradnia. Az öreg óriás örült, hogy leánya végre játszótársra lelt, s Haláp túláradó örömben
élt, hogy igaz barátnőre talált Csillában.
Így teltek-múltak a napok, míg egyszer vége nem szakadt a két utolsó óriás zavartalan
boldogságának. Egy csendes kora őszi délutánon Haláp a sziklavár bástyáján ült Csillával, s
beszélgetve nézték az alattuk elterülő szépséges vidéket. Az erdők még őrizték a nyár színeit,
de itt-ott már egy-egy korán sárguló fa lombja tarkította sötétzöldjüket, s a dombok oldalában
égővörösre gyulladt a szömörce levele.
A délután csendjét egyszerre csak csörtetés zaja, bozót zörgése, letört ágak roppanása
zavarta meg. Mikor Haláp felugrott, megmozdult alatta a szikla is, s erre egyszeriben
megszűnt, majd egy kis idő múlva távolodni kezdett a zaj. Vadászok csapata indult fel a
hegynek, de mikor a hatalmas szikla mozdulását észrevették, ijedten menekültek. Hamarosan
már csak távoli kürtszó jelezte, hogy emberek jártak a sziklavár közelében.
Csilla azonban, mikor a kürt szavát meghallotta, izgatottan figyelni kezdett. Fel-alá
futkosott a sziklák között, s tenyerét füléhez tartva hallgatta a távolodó hangokat.
Igen, semmi kétség, mátkája kürtjének szavát hallotta. És ettől a perctől kezdve nem volt
maradása. Az a távoli kürtszó felkavarta szívét, s egyszeriben leírhatatlan vágyakozást érzett
elhagyott családja, barátai, de főleg mátkája után.
Elfelejtett mindent. A hosszú, szép nyári délutánokat, melyeket Haláppal vidám játékban
töltött a hegyek csúcsain, nagy vándorlásaikat a völgyekben, patakokon keresztül, elfelejtette
az öreg Balaton jóságos szavát s barátnője szeretetét. Mérhetetlen honvágy fogta el saját
világa, szerettei, az emberek után.
Hiába kérlelte, marasztalta a vén Balaton, hiába beszélt az emberek életének ezer
veszedelméről, hiába ígérte, hogy házat épít neki fenyőágakból, s őzikét fog játszótársnak,
nem használt sem az ijesztés, sem a szép szó. Csilla búcsúzott, és menni akart.
Akkor Haláp kezdte kérlelni barátnőjét, hogy ne hagyja el őket, ne borítsa szomorúságba
életüket, ne okozzon fájdalmat öreg édesatyjának és neki is. A kislány szíve már-már
megesett rajta, s maradni akart. De akkor messze lent a völgyben ismét megszólalt a kürt. A
kósza szellő felkapta hangját, s felhozta ismét a Badacsony sziklavárába. A kislány felugrott,
s amilyen gyorsan csak tudott, menekült ki a sziklák közül, s futott hanyatt-homlok le a hegy
oldalán.
Haláp nem ment utána. Fiatal volt még, de azt már sejtette, hogy akinek a szíve menekülni
akar, hiába tartják vissza, s bárhogy kényeztetik, csak cifra rabság lehet abból. Inkább apját
kérlelte, menjen utána, s vigyázzon a kislányra, hogy baja ne essék a sötét erdőkben.
A vén Balaton elindult komor arccal és nehéz szívvel. Súlyos lépteit most még mázsás
gond is nehezítette. Amerre járt: megremegett a föld, s a völgyben azt hitték az emberek, hogy
távoli mennydörgést hallanak.
Haláp magára maradva leborult a sziklára, és keservesen zokogott. Most, hogy megtudta,
mi a baráti szeretet, most tanulta meg igazán – mi az egyedüllét. Ahogy Csilla eltűnt, s
édesapja léptei távolodtak a rengetegben, úgy nőtt szívében a szomorúság. Tudta, hogy kis
barátnője az emberek közös életébe, barátai közé, mátkája mellé tér vissza. Mennyi szeretet,
milyen öröm fogadja. Mindaz, amiből neki nem jut soha semmi!
Az óriáslány szívében elviselhetetlen lett a fájdalom és a kétségbeesés. Világosan látta,
hogy az ő számára nincsen boldogság sehol, soha. Az óriásnemzetség utolsó sarjának egyedül,
szeretet, szerelem nélkül kell elpusztulnia.
 A kétségbeesés rossz tanácsadó. Haláp sírva rohant fel a Badacsony legmagasabb
sziklájára. Minek várná meg édesapja halálát, végleges egyedüllétét, keserves pusztulását?!
Mikor felhágott a sziklára, még hallotta lent a kürtszót, mely elrabolta tőle egyetlen
reménységét.
Az ég alján gyülekező felhőkben villámok cikáztak, s a hirtelen kerekedett északi szél
vadul vágott le a hegyekre; mikor Haláp levetette magát a szikláról, zúgása elnyelte utolsó
sikolyát.
A vén Balaton azt hitte: leánya elbujdosott bánatában, s valahol az erdő sűrűjében tölti az
éjszakát. Megpróbált lepihenni, de szemére nem jött álom. Emésztette a gond leánykája után,
s bánatosan járt fel-alá sziklavárában. Mégsem tehetett semmit, meg kellett várnia a reggelt,
hogy Haláp keresésére indulhasson. Keserves, hosszú éjszaka volt. Az északi szél, amely
elnyelte Haláp utolsó sikoltását, viharrá erősödött. A sötét felhők egymásra tornyosultak, és
elborították az eget.
Mikor végre mégis pirkadni kezdett, az óriás szemei szinte keresztülfúrták a homályt, és
elindult Haláp keresésére.
Nem kellett messzire mennie. Mikor a hegyet körbejárta, a legmagasabb szikla tövében
holtan találta leányát.
A vén Balaton szíve majd meghasadt. Zokogva borult Haláp holttestére, s átkozta sorsát,
hogy miért kellett ezt megérnie. Addig ült leánya mellett, míg elapadtak könnyei, s csak a
reménytelen keserűség maradt szívében. Akkor karjaiba emelte egyetlen gyermeke
meghidegült testét, s elindult, hogy csendes nyugvóhelyet keressen számára. Hamarosan talált
is a lankás hegyoldalban egy virágos rétet, ahol gyengéden lefektette a holttestet. Aztán
felegyenesedett s körülnézett. Azon tűnődött, hogyan állítson örök emléket gyermeke
számára.
Pillantása egy hatalmas sziklára esett, amely lent állt a szélfúttá, homokos-teknős
pusztaság partján, a hegy tövében. Úgy hallotta őseitől, hogy az egykori Óperenciás-tenger
sellői oltárnak használták azt valamikor, öregapja azt is mesélte, hogy mikor a tenger eltűnt a
tájról, a sellők a hatalmas kő alá menekültek, s most is ott élnek, ha meg nem haltak.
Az óriás elhatározta, hogy ezt a hatalmas követ állítja Haláp sírjára örök emlékül. Ha kell,
elragadja a sellőktől vagy bárkitől, s azt sem bánja, ha közben a világ fordul ki sarkaiból.
Mikor lerohant a hegyről, nem kímélt semmit. Fákon, virágokon, veteményeken száguldott
át, lába alatt megremegett a föld. A környék lakói ijedten húzódtak kunyhóikba, azt hitték,
újból kitörni készülnek a régen kialudt tűzhányók, vagy földrengés rázza a Badacsony
vidékét.
Az óriás a sziklához rohant, megragadta, s irtózatos erővel rángatni, döngetni kezdte a
hatalmas kőtömböt. Iszonyú ereje nyomán a szikla alatt meglazult a föld, de mégsem
engedett. Talán valóban a kő alatt meghúzódó sellők küzdöttek kétségbeesetten az óriás ellen?
Talán az ő jajgatásuk hallatszott fel a mélyből? Mert ahogy Balaton lazította a követ, úgy
erősödött a föld alatti dörgés. Hangjaiba hullámok zúgása is vegyült.
Az óriás izmai megfeszültek, s verejték ömlött hatalmas testéről. Kétségbeesése
megkétszerezte erejét, s addig rázta, döngette, míg egyik rettentő nekifeszülésénél a kőtömb
megingott. De ahogy a kő engedett, Balaton megtántorodott, elveszítette egyensúlyát. A
borzalmas dörgéssel lezuhanó kő maga alá temette az utolsó óriást.
Közben a vihar tovább tombolt. A bakonyi hegyek felől lezúduló északi szél soha nem
látott erővel söpört végig a völgyeken. Villámok cikáztak, ömlött a zápor, a forgószél lent a
síkságon tornyos porfelhőket kavart az ég felé, s a hegyoldalakban százéves fákat tört
derékba. Úgy zúgott, tombolt az orkán, mintha a pokol minden ördöge elszabadult volna.
Azon a helyen pedig, ahol az óriás kirántotta a földből a sziklát, borzalmas örvény
tátongott, s zúgva, sisteregve tört elő a víz. A hullámok zúgásába mintha a börtönükből
kiszabadult sellők vidám kacagása is belevegyült volna. Napokig áradt, ömlött a víz a föld
mélyéből, szakadatlanul tartott az égiháború, zúgott a vihar, s a hullámok lassan elborították a
hegyek aljában elterülő, teknő alakú síkságot.
A völgyek lakói már a vihar első napján borzadva menekültek a hegyekbe, s ahol csak
ember élt a tájon, mind ijedten húzódott barlangjába, kunyhójába. Három nap, három éjjel
tartott a vihar, a mennydörgés, a víz áradása a síkságon. Aztán amilyen hirtelen jött, úgy véget
is ért a fertelmes égiháború. Az esőtől felfrissült, nyári színekben ragyogó, vidéken fényt és
éltető meleget árasztva ismét kisütött a nap.
A napsugár bizalmat lopott az emberek szívébe, s lassan előmerészkedtek hegyi
otthonaikból. Milyen nagy volt az örömük és csodálkozásuk, mikor a hegy lábánál, ahol
valamikor homokos pusztaság terült el, csodálatos, sima víztükröt láttak.
Csendes, szelíd szépségű tó hullámzott lábuk alatt. Partjai szinte a végtelenbe vesztek. A
túlsó parton azonban ott állt lebegve a kétcsúcsú fonyódi hegy. A kristálytiszta kék ég alatt ott
pihent a Balaton; a nap sugarát millió apró fénycsillámra bontotta vizében.
Mert akik a mesében hisznek, úgy tudják, hogy a tó Balatontól nyerte nevét, az utolsó
óriástól, aki ott pihen a víz mélyén, a hatalmas szikla alatt.
Az óriás szerencsétlen leányának emléke sem merült feledésbe. Szikla helyett a
bazaltvulkánok birodalmában máig is őrzi nevét egy koporsó alakú hegy: a Haláp.

Aki nyári délutánon körültekint a Badacsony ormáról, ma is ott találja maga előtt az egész
mesebeli vidéket: a bazaltvulkánok furcsa világát, a Szent György-hegyet, a Csobáncot, a
Gulácsot, közöttük a Halápot s lent az utolsó óriás nevét őrző, tündérszép tavunkat – a
Balatont.

A VÉRES NYÍL

A matácsi földvárra ráborult az éj. A nagyházból zene szólt, sípolok és kobzosok pattogó
muzsikája, ittasan éneklő férfihangokkal keverve. Még valamilyen ütemes, tompa dobogás is
kihallatszott a házból, mely félelmetesen hatott idekint, a csillagos éjszaka csöndjében, pedig
csak vőfélytáncot jártak odabent az urak, Gádfia Vazul vőfélyei. Vad férfitánc volt ez. Jobb
kezükben karddal, baljukban égő fáklyával dobogtak, hajlongtak, keringtek a táncosok, aztán
lábujjhegyre állva megpörgették fejük fölött a kardot, hogy a pengék búgva hasították a
levegőt, aztán folytatódott a dobbantás, pörgés, hajlongás, inukszakadtáig, összeroskadásig…
S amikor tetőpontját érte a nagyházban a mulatság, kiszökött a bástyára egy leány.
Négy tornya volt a matácsi földvárnak, a tornyokat kőből rakták a földhányásra, a
várfalakat csak fából. Derékvastagságú, szögletesre faragott tölgyfa gerendákból két
párhuzamosan futó palánkot emeltek, egymástól olyan távolságra, hogy két férfi kényelmesen
elsétálhatott közöttük. A két palánk közé homokot hordtak a Balaton partjáról, és az így
készült várfalakat sűrűn telecsipkézték lőrésekkel. Csittény vezér katonái messze földön híres
íjászok voltak.
A leány gyönggyel kihányt nemezpapucsot viselt. Lépései nem ütöttek neszt.
Odalopakodott a keletre néző bástyatoronyhoz, melynek tövében hanyatt fekve, egészségesen
szuszogva az igazak álmát aludta a vigyázó. Homloka, az óhitűek szokása szerint, ki volt
borotválva, haját három csimbókba csomózva viselte, a jobb füle hiányzott. Csittény vezér, ha
itt alva találja a strázsán, azonnal lecsapatja a vigyázó bal fülét is. Aki a hadi fegyelmet
megbontotta, azzal a vezér nem ismert könyörületet.
De a leánya, úgy látszik, irgalmasabb szívű volt. Lábujjhegyen lépkedett, hogy föl ne
riassza a tar fejű óriást. Jobbját gyengéden fölemelte, s miután az íjakat kivette alóla, még
gyengédebben visszatette a földre. Leakasztotta tegzét nyakából. Kivett egy nyílvesszőt, s a
vesszőből kitépett egy tollat. Értett hozzá. A hosszú téli napokon ezer meg ezer vesszőt
tollazott az asszonyházban.
A kihúzott toll helyébe betűzött egy másikat, egy fehér galambtollat, melynek galambvérbe
volt mártva a vége. A véres tollal tollazott nyíl azt jelentette: Segíts!
A vigyázó békésen aludt tovább.
A leány a mellvédhez lépett. Meghúzta az íjat, célzott és lőtt. Aztán nézte az eget, és
várakozott.
Csupa csillag volt az ég. Jól ismerte ő minden csillagát az égnek. Már a dajkájától
megtanulta, hogy az égi csillagok: a holtak hadserege. Az ő népe hadviselő nép volt, s még a
csillagoknak is katonai nevezetet adott. Voltak az égen vezércsillagok, hadnagycsillagok
sereghajtó csillagok. Azt a nagy csillagövet úgy hívják: Hadak útja. Apjától, anyjától meg a
dajkájától azt tanulta, hogy a csillagos égen halott hősök szekereznek, s előttük az elejtett
ellenséges rabok húzzák a kocsit… Ez nem is lehet másként. Ezt el sem lehet másként
képzelni. De Sándor mégis azt állítja, hogy ugyanezek a csillagok: egy láthatatlan isten
teremtményei.
Az esze azt mondogatta: ez nem igaz. Hogy is lehetne hitelt adni annak, hogy egy
láthatatlan valaki megteremtsen valamit, ami látható? S hová juthattak a hősök lelkei, ha nem
az égi, végtelen nagy szekérutakra? S végül: ha ez a láthatatlan isten a szeretet istene, miért
gyilkolják halomra az óhitűeket az ő nevében?
Ezt mondta az esze. De a szíve mást mondott, mert a szíve tele volt szerelemmel Sándor
iránt. A szívünk annak akar igazat adni, akit szeret. Ibolya azonban – így hívták Csittény
vezér leányát – gyűlölte a részrehajlást. Ő az igazat akarta tudni, s miközben a bástyafokon
várakozott, sötét szemével sóvárogva kutatta az égboltot, hátha odafönt a csillagok közé
rovásra van vésve az igazság. De a csillagok ragyogtak és hallgattak, s nem árulták el
titkaikat… Ibolya felsóhajtott. A nagy házból vad kurjantás hallatszott ki, s ettől összerezzent.
Közelebb húzódott a toronyhoz, a holdárnyékba, de közben nem vette le szemét a keleti
láthatárról. S végre felszaladt az ég boltjára, a titoktartó csillagok közé egy égő nyílvessző. Az
égő nyílvessző volt a válasz. Az égő nyílvessző azt jelentette: Megyek érted! A mámai földvár
bástyáján lőtte fel Sándor ezt az üzenetet.
Átlépte a békésen szuszogó őrszemet. Félretolta a tölgykapu zárját. Behúzta a kaput maga
után. Sötét haja utána lobogott, ahogy futott le a meredek lejtőn, aztán eltűnt az erdő
sűrűjében.
Gally sem rezdült utána, a sűrűség némán befogadta, s még a gyenge fűszálak is tüstént
felemelték fejüket a leány könnyű léptei után, hogy ne maradjon nyoma a menekülőnek.
Sándor a szokott helyen várta, a Kútvölgy torkolatában, ott, ahol egy kis csermely a fák
közül kilépve, belefut az ezüst Balatonba. Néhány perc múlva lovára emelte a leányt, s
hajnalra virradóan a mámai földvár kis kőtemplomában egy Bendrik nevű német pap, Szent
Bence szerzetéből, azon hamarjában összeeskette a fiatal szerelmeseket.

A vigyázónak, aki oly jóízűen aludt a matácsi földvár tornya tövében, még álmában is volt
annyi esze, hogy egy órával a váltás előtt fölébredjen. Lassan kinyitotta szemét, nyakába
akasztotta tegzét, mely alvás közben lecsúszott válláról, közelebb húzta íját, melyet – úgy
látszik – öntudatlanul ellökött magától, aztán föltápászkodott, kitekintett a lőrésen, és akkorát
bődült, hogy az álmából felriadt őrszemélyzet hanyatt-homlok rohant elő. Körös-körül,
ameddig a szem ellátott, a Bakony gerincén s a Balaton magaslatain végestelen-végig égtek a
jelzőtüzek.
Ekkorra már a katonák kint álltak a bástyán. Nézték, betűzték a fellobbanó, kialvó
máglyasoron végigfutó üzenetet. S aztán berohant a nagyházba Omodé, a talpasok hadnagya,
s bekiabálta a mulatozó urak közé a hírt:
 – Koppány verve van!
Koppány verve van… A pogány magyarság vezére, a Somogyság királya, aki a bitorló
István trónusára tört, nincs többé… Serege szétszórva, teste szétszabdalva, diadalmas kopjái a
földbe beszúrva. A nagyházban csönd lett, csak Csittény ziháló lélegzetvétele hallatszott, s
Gádfia Vazul kezéből fordult ki az aranyperemmel ékített szarupohár.
Koppány nincs többé. Egy szempillantás alatt fölocsúdtak mámorukból az urak. Tudták,
mit jelent ez. Elveszett Somogyság, a Dunántúl István királyé lett. Szerénd várába beveszik
magukat a bajor zsoldosok, s a többi Koppány-birtokon, Tarhoson, Tevelen és Tormáson
templomot építenek és tizedet szednek az új hitű papok… És holnapra talán nem marad más
erőssége az egész Dunántúlon az óhitű magyaroknak, mint a matácsi vár.
Elszállt a mámor az urak fejéből. Megkezdődött a tanácskozás. A nyugati torony tövében
nagy máglyát rakattak, hogy továbbadhassák az üzenetet, mely Veszprém felől jött, s most
már lobogva ment tovább, egyik magaslatról a másik magaslatra szállva, keresztül a Dunán, át
az Alföld mocsarain, föl Marosvárba s az erdélyi hegyekbe. S a tűzjelek mindenfelé megvitték
a hírt, hogy Koppány verve van…
Csittény vezér zömök termetű, nagy erejű, hiúzképű ember volt. Arcát irtózatos sebhelyek
csúfították el, bár ezek a hegek a harcos magyarok arcán inkább dísz- és kitüntetésszámba
mentek. Sebhelyes volt a vőlegény, Gádfia Vazul is, mintha vérrokona lett volna leendő
apósának, ugyanaz a sárgás arcbőr, ugyanaz a bozontos szemöldök, s ugyanaz a rézsűt vágott,
sárga tigrisszempár… De Csittény szeme férfias, bátor nézésű szempár volt, Vazulé óvatos,
furfangos, alamuszi. Minél nyíltabban nézett a szemébe valaki, annál szaporábban pislogott
Vazul. Csittény vezér a várban vasfegyelmet tartott. Katonáival kegyetlenül bánt, de
asszonyemberre még sohasem emelt kezet. Amikor nyomára jöttek Ibolya eltűnésének,
gondolkozás nélkül megvakíttatta a hanyag vigyázót. Aki nem látta, amit látnia kellett volna,
ne lásson többé semmit soha… De hogy Kundát, a frank rableányt megkínoztassa, őneki
eszébe sem jutott volna. Elfordította fejét, amikor Vazul megkötöztette a sikoltozó leányt, és
célzásra emelte íját… Pedig Vazulnak lett igaza. Amikor a harmadik nyílvessző megállt
Kunda feje fölött a szelemenfában, a holtra rémült rablány kivallotta, hogy úrnője a mámai
várba szökött át, titkolt szerelméhez, az újhitű Sándorhoz…
Még a tanácskozás kellős közepén vették észre a menyasszony eltűnését. Keresték az
udvaron. Keresték az asszonyházban. Aztán fáklyás katonák felkutatták a matácsi földvár
minden zegzugát, de nem akadtak nyomra. Csak a keleti torony tövében leltek néhány kitépett
galambtollra, márpedig galambjai a matácsi várban csak Ibolyának voltak.
A vigyázó nem vallott. Látón is, vakon is csak azt hajtogatta, hogy színét sem látta a
kisasszonykának. Kundával azonban már többre mentek. Mihelyt az első szót kicsiholta
belőle a rémület, attól kezdve reszketve bár, de töredelmesen elmondott mindent. Azt, hogy
Sándor úr rejtve, nagy rejtve, nemegyszer találkozott már úrnőjével. S ha nem találkozhattak,
akkor az ő dolga volt, hogy Ibolya lécre rótt jeles üzeneteit levigye magával a Kútvölgybe,
ahová ruhát mosni járt, s ott egy mámai mosóasszonynak továbbítsa… S amikor eddig jutott
reszketeg vallomásában a frank rableány, Omodé hadnagy urának intésére megfúvatta a
kürtöket.
Matács várában mindenki talpra szökkent. Szóltak a kürtök, s az erdőrengeteg visszazengte
bugásukat.
Hadra keltek a talpasok. Elöl az íjászok Csittény és Omodé vezetése alatt, utánuk a
kopjások Vazullal az élükön. Leereszkedtek a Kútvölgybe, átgázoltak a csermelyen, s
felkapaszkodtak a mámai dombhátra.
Szünet-szakadatlan szóltak a hadikürtök, s Csittény vezér három nap, három éjjel vívta a
mámai falakat, de akkora rést sem bírt ütni rajtuk, hogy azon egy gyermeknek átfért volna az
ökle. Csittény vezér a tábortűz kihunyó parazsánál ült, és sárga szemmel, gyűlölettel nézte a
csipkés oromzatú mámai falakat. Senkit sem gyűlölt úgy, mint ezt a felfuvalkodott fickót,
Sándor urat, a mámai vár urát.
Nemcsak azért, mert István királyt vallotta királyának. Nemcsak azért, mert áttért az
idegen isten hitére, és elhagyta az ősi isteneket. És még csak nem is azért, mert a kézfogó
éjszakáján hozzá szökött és hozzáment egyetlen leánya… Azért gyűlölte, mert más volt, mint
ő.
Más volt a lelke. Más volt a csontozata. Más az eszejárása. Még a fegyvere is más. Ő
széles pengéjű, nehéz karddal vívott, melyet két marokkal bírt csak fölemelni. Amaz
valamilyen könnyű olasz pengét viselt, melyet két ujja között pörgetett a feje fölött, s a
sziszegő kard ezüstsátorként borult föléje. Amaz tudott németül és latinul. Nem csapatta meg
katonáit, s azok mégis híven szolgálták őt. Mesterembereket telepített a várba. Jó szívvel volt
a falvak népe iránt, s még a rabjaival is úgy bánt, hogy tőle sorra szöktek át a parasztok,
inkább vállalván a rabsorsot Sándor alatt, mint a szabadságot az ő oldalán… A matácsi várnak
fából volt a fala. Emez kőből rakott várat magának. A matácsi talpasokat a korbács tanította
meg nyilazni. Emezeket nem bántotta senki, mégis minden nyíllövésük célba talált.
Minden nyíllövésük célba talált, és nem hátráltak egy tapodtat sem. A harmadik éjszakán
az ostromlók egy arasszal sem álltak előbb, mint a harc legelső reggelén. De a negyedik
napon a várvédőknek elfogyott a vizük. Délben meghúzták a kis kőtemplom harangját, a
bástyákon felbúgtak a hadikürtök, és aztán kinyíltak a mámai tölgyfa kapuk. A várvédők
kitörtek a földvárból.
Kegyetlen, vad harc kezdődött. Kopja kopja ellen, kard kard ellen, ember ember ellenében.
Múltak az órák, vér piroslott a mámai lejtőkön, de sem az ostromlók, sem a védők nem tudtak
tért nyerni. Már leszállófélben volt a nap, amikor megroppant a matácsiak hadrendje. Nem
hátráltak meg. Hátrálni nem mertek, a korbácstól féltükben. De éppen mert ők félelmükben
tartottak ki, s a védők a hitüket is védték, végül mégiscsak rést ütött soraikon egy roham. S a
résen, szürke ménjén, bevágtatott soraik közé Sándor úr.
– Hej, Csittény! – kiáltotta messze hangzó hangon. – Hol vagy, hogy összemérjem veled
kardomat?
A két lovas egymásnak rontott. Sándor úr bőrpajzsot viselt, a pogány magyarok
megvetették a pajzsot. De mégis ez a lenézett jószág volt az, mely felfogta Csittény mázsás
kardjának halálos ütését. S aztán csak egy szisszentés hallatszott, és Sándor úr könnyű olasz
pengéje halálos sebet ejtett a matácsi földvár urán…
A pogányok megfutottak. Mikor vezérük lehanyatlott lováról, nem félték többé sem
hatalmát, sem bikaerejét, sem korbácsütéseit. Futott, ki merre látott, s a lebukó nap utolsó
sugarában felcsillant a mámai vár tornyán a kereszt.
De gyászba borult a mámai földvár népe is. Sándor úr lovát a bajvívás után orvul megdöfte
Gádfia Vazul, s a keresztények vezérét a menekülő pogányság rohantában halálra tiporta.
Ma már helyét sem tudjuk a matácsi földvárnak. A mámai várnak is csak a nevét őrzi
Balatonkenese mellett a szép fekvésű Mámapuszta, s a két hősét a búzatermő Sándor-dűlő és
a szőlővel beültetett Csittény-hegy.
Nyomtalanul eltűnt a Kútvölgyből az a zárda, melyet a rege szerint Ibolya emelt férjének
sírja fölé. A rege úgy szól, hogy az ifjú özvegy apácafátyolt öltött, s ebben a zárdában oly
sűrű könnyhullatással siratta Sándor urat, hogy könnyei vizéből támadt a Kútvölgyet öntöző
forrás. Ez persze nem igaz. A Kútvölgyén már akkor végigfolyt ez a csermely, mikor még állt
és farkasszemet nézett egymással a két vár. Tavasz elején, amikor a Balatont még vastag
jégpáncél borítja, a kútvölgyi csermely langyos vize partján ütik fel fejüket a fagyos földből
az első ibolyák.
SZAMÁRKŐ

Egy késő nyári napon súlyos viharfelhőket kergetett a szél maga előtt a bakonyi dombok
felett. A pannonhalmi monostor már teljes sötétségbe burkolódzott, csak a kapus fülkéjében
égett egy kis mécs. Mikor egy erős kéz megdöngette a kaput, nagy sarucsattogtatva sietett ki a
kapus. Kinyitott, s egy égő fenyőszilánkkal kivilágított az éjszakába. Aztán hátrahőkölt;
hirtelen szájára csapta a kezét, hogy a megdöbbenés kiáltását visszafojtsa. Roppant erejű,
magas termetű, égő szemű, vörhenyes hajú férfi állt a monostor legalsó lépcsőjén. Sötét
szeme lobogott a sercegő fenyőszilánk rőt fényében.
– Mit kívánsz, Péter testvér? – kérdezte a kapus, amikor levegőhöz jutott.
– Bebocsáttatást! – mondta a vörös hajú.
A kapus csak most vette észre, hogy az érkezőnek vándorbot van a kezében, ruhái
rongyokban lógnak róla, bal vállán pedig nyílvessző ütötte, félig behegedt seb vöröslik.
– Szállást kívánsz? – kérdezte.
– Bűnbocsánatot kérek – volt a válasz.
– Jaj! Lesz neked akkor! – suttogta ijedten a kapus. – Az apát úr három egymást követő
vasárnapon kiprédikált téged a templomban. Ablaktalan cella lesz a lakásod, kenyéren és
vízen fogsz böjtölni…
– Tudom, mi vár reám – mondta a vörös hajú –, bocsáss be, testvér.
A kapus azonban nem merte az éjszaka vándorát beereszteni. Volt pedig egy kis szoba a
kapusfülke mellett, ahol egy tányér levest és hajlékot kaphatott minden eltévedt utas, fáradt
zarándok vagy otthontalan koldus; Péter azonban csak reggel léphette át a küszöböt, amikor
jöttét a kapus megjelentette az apát úrnak, és megkapta az engedélyt, hogy a szökevényt színe
elé vezesse.
Amikor kinyitotta a kaput, Péter ott állt a legalsó lépcsőfokon, esőtől-széltől csapzottan,
botját markolva, de szálegyenesen, a kapu fölé faragott feszületre meredve, mintha meg se
moccant volna éjszaka hosszat. A kapus intésére eldobta vándorbotját, és lehajtott fővel
követte őt elhagyatott folyosókon át, hideg és kongó termeken keresztül a nagytemplomba,
ahol már összegyűlt a monostor minden lakója, a legutolsó vízhordó baráttól az apátig.
– Beljebb nem léphetsz! – szólt rá a kapus a nagytemplom küszöbén, aztán az apát úrhoz
fordult: – Imhol, atyám, Péter testvér megjelent színed előtt.
Szent Márton pannonhalmi egyházának feje, Anasztáz apát úr tudós és bölcs aggastyán
volt. A nagy hírű Adalbert prágai püspök egyik legkiválóbb tanítványa. Nem is másképpen,
mint végtelen türelemmel és szívóssággal végezhette el azt, amivel István, a magyarok királya
megbízta őt: a dunántúli megyék keresztény hitre térítését. Felindulását, hangos szavát a
monostorbeliek ritkán hallották; a portás szavaira azonban nagy haragra gerjedt, s faragott
püspöki székéből felemelkedve, vörösre gyúlt arccal kiáltotta:
– Se Péternek, se testvérünknek ne hívd ezt az embert! Ellenségünk ő nekünk, testvére a
pokolbeli sátánnak, akinek neve: árulás, hite pedig: istentagadás…
Zihálva visszaült trónusára. S látva, hogy Péter a küszöbön térdre veti magát, és a
márványpadlóba verve homlokát, némán fogadja haragját, nyugalmat parancsolt magára, és
így szólt:
– Hitehagyott, ki a lázadó pogánnyal cimboráltál, mi a keresnivalód Isten hajlékában?
– Bűnbocsánatot jöttem kérni, mert te, atyám, egy irgalmas Isten szolgálatára neveltél
engem.
– Te azonban éppen az irgalmas Istent tagadtad meg, hitszegő!
A vezeklő fölemelte fejét a kőpadlóról.
– Ne hidd ezt, atyám – mondta alázatos, de lefojtottan is messze zengő hangon, mely
visszaverődött a nagytemplom boltívei között. – Én nem azért mentem el körötökből, hogy
megtagadjam őt, hanem hogy öregbítsem dicsőségét.
– Nem hagytad-e cserben a Budára vonuló zarándokmenetet, melynek őrizőjéül
rendeltelek?
– De elhagytam, atyám!
– Nem álltál-e be a lázadó Ajtony seregébe?
– De beálltam, atyám.
– Nem volt-e részed monostorok feldúlásában? Papok meggyilkolásában? Apácák világgá
kergetésében?
– De volt benne részem, atyám.
A templomban az elszörnyedés moraja kelt, de az apát egyetlen pillantására csend lett.
– Azt mondod, hogy mindezt avégre tetted, hogy az Úr dicsőségét öregbítsed?
– Azt mondom, atyám – mondta fennhangon Péter.
– Erényt akarsz csinálni a bűnből? – kérdezte felindulva Anasztáz apát.
– Nem, atyám – mondta Péter. – A bűneimért bűnhődést akarok; azért állok itt. De a bűnre
jó szándék csábított, atyám, azért jöttem el. Ha szólnom engedsz, elmondom, mi vitt a bűn
útjára.
– Állj föl és szólj! – mondta az apát.
Péter fölállt, s hatalmas alakja úgy betöltötte a kapunyílást, hogy a nagytemplom
elsötétedett.
– Én pogánynak és szabadnak születtem, atyám. Bulcsú vére folyik az ereimben. Apáim
lovon nyargalták be a világot, és harci kiáltásuktól megremegtek a népek, és nekem, atyám,
nekem, aki lóháton nőttem fel – méghozzá Vérbulcsú nemzetségének ménesében tanultam
lovagolni! –, énnekem, atyám, énnekem mondották, hogy engem a ló levet!
– Ki mondta ezt neked?
– Három széllelbélelt senkiházi, kóbor eszű pusztafi! Tolna vára sáncai alatt!
– Pogányok? – kérdezte az apát.
– Pogányok! – válaszolt a vörös hajú. – Hiszen ha keresztények lettek volna, nem állanék
itt, de pogányok voltak, akik Istent akarták megcsúfolni méltatlan személyemben… Ha
szólnom engedsz, elmondom, hogyan.
– Szólj! – mondta az apát.
– Harmadnap délben, miután innen elindultunk, pihenőt tartottunk Tolnavár alatt.
Megimádkoztattam a zarándokokat, akik aztán ebédhez láttak. Én nem ettem, hanem kiálltam
a sánc tetejére – parancsodhoz híven, atyám –, hogy minden bajtól, martalóctól, pogánytól
megvédelmezzem a hívők seregét… És egyszerre ott terem három suhanc, atyám. Ugratnak,
cicáznak a lovaikon, és az egyik fel kiabál a sáncra:
“Hát te, vörös üstökű csuhás, mondd csak, ki teremtette az embert!”
“A mi urunk Istenünk” – válaszoltam illendőképpen.
,,És a lovat is ő teremtette?” – kérdezte a pogány kölyök.
“Azt is ő – mondtam –, mert minden, ami él, az ő teremtménye.”
“És azt, hogy az embert a ló le ne vesse, azt is őneki köszönhetjük?”
“Még a lélegzetünk is Isten kezében van” – válaszoltam úgy, ahogy te tanítottad, atyám.
Intettem őket, hogy álljanak odébb, és ne zavarják az ájtatoskodókat. De ők tovább
szemtelenkedtek, azt állítván, hogy az ő lovaik nem Isten teremtményei, mert csak az igaz
Isten híveit tűrik meg a hátukon. Akik a német istenben hisznek – ők mondták így, atyám –,
azt úgy leveti a lovuk, hogy csak úgy porzik. Erre mit volt mit tenni, lemásztam a sáncról.
– Miért másztál le? – kérdezte az apát.
– Eltűrhettem-e, hogy az Úr nevét meggyalázzák, atyám?
Hogy kétszer száz zarándok füle hallatára tegyék csúffá az ő szerény és méltatlan
szolgáját? Lemásztam, atyám! Azt a nagyszájút fél kézzel övön ragadtam, és földhöz vágtam.
Aztán fölültem a lovára, és belevágtattam a pusztába.
 – Amit eddig tettél, az nagy együgyűségre vall, de lehet, hogy szíved mélyén Isten javára
véltél munkálkodni. De ami ez után következett, azt mivel mentegeted?
Péter letérdelt.
– Azt semmivel, atyám… Tizenkét esztendeje nem ültem lovon. Elfütyült mellettem a szél,
repült alattam a föld, és úgy megmámorosodtam a pusztai levegőtől, mintha az ördög italát
kortyoltam volna. Amerre elvágtattam, minden fűszál meghajlott előttem, az alvó víztócsák
tükrén pedig a rémület rezzenése futott át. Nem is tudom, meddig vágtattam. Amikor azonban
úgy éreztem, hogy most már a világ valamennyi pogányának megmutattam, hogy az Isten
szolgáját nem veti le a ló, visszafordultam, és elindultam Tolnavár felé. De akkor utánam
kiáltott a Pusztai Kisasszony!
– Ki az a Pusztai Kisasszony? – kérdezte Anasztáz apát.
– Az Aranyasszony lánya, atyám, akit Boldogasszonynak is hívnak a pogány hitűek…
Szőke haja két hétöles fonatba fonva, az egyiken egy eleven hód kúszik fel, a másikon egy
eleven nyuszt mászik le. Aki egyszer a szemébe nézett, az attól fogva mindent az ő szemével
lát, és aki egyszer a hangját meghallotta, az nem parancsol többé magamagának.
– Pogány babonaság! – legyintett ingerülten az apát.
– Nem, atyám. Én csak a hívását hallottam, és végem lett. Azt kiáltotta: “Hujj, Zamárd!
Hujj, Zamárd…”
Zengő hangja, mint egy robbanás, betöltötte a visszhangos csarnokot. Maga is megijedt
tőle; összerezzent, és magyarázón tette hozzá:
– Zamárd én voltam, atyám, míg csak a Péter nevet nem adtad nekem… És ő a régi
nevemen hívott…
Anasztáz apát felhorkant:
– Péter kősziklát jelent. És te, aki ezt a nevet kaptad, meginogtál egy pogány boszorkány
legelső szavára!
– Igaz, atyám… – suttogta Péter.
– És megfeledkeztél az egyetlen és igaz Istenről! És megtagadtad őt!
– Igaz, atyám…
– És beálltál a pogány seregbe!
– Beálltam, atyám…
Az apát gúnyosan felsóhajtott:
– De imhol, Ajtony úr halva fekszik a szőregi síkon. Hada szétverve, zászlói sárba taposva,
és egyszerre az Úr megtévedt báránya bebocsáttatást kér Szent Márton monostorába. Azt
kívánod, hogy higgyek a szavadnak?
Péter térdre hullott.
– Bűnhődni akarok. Böjtöltess, atyám, ameddig jónak látod. Falaztasd be cellám ajtaját,
hogy imádkozva töltsem el napjaim hátralevő felét. Csapasd le jobbomat, ha az igazak vérét
ontottam. Csak engedd, hogy az irgalmas Istent szolgáljam ismét!
A nagytemplomban néma csönd lett. A nyitott kapun besüvített a szél. A vad és hideg
bakonyi szél: ennek a barbár és megfejthetetlen népnek a lehelete. Az apát úr nemcsak tanult,
hanem tapasztalt ember is volt; tudta, hogy a pogány métely mélyen beleette magát ennek a
népnek a húsába. Tudta, hogy ezt a hitet sem szép szóval, sem zsolozsmákkal, de még
korbáccsal sem űzhetik ki belőlük. Győzni az fog, aki furfanggal, türelemmel és szívóssággal
győz. Épp ezért így szólt a térdeplő Péterhez:
– Testben erős vagy. Rajtad nem fog a böjt meg a cella. Lélekben pedig gyenge, tehát nem
erősít az ima. Ennélfogva nem szabok rád vezeklést, hanem küldetést. Vedd föl levetett
köntösödet. Indulj Somogyba, ennen véreid közé. És hirdesd nekik a szeretet igéjét. Keresd
föl a mocsarakban bujdokló Türje-hadat, mely mint te is, Vérbulcsú nemzetségéből ered.
Hirdesd nekik István király törvényét, mely szerint mindabból, amit Isten adott, minden
tizedik legyen Istené. S ha lerótták a tizedet, mellyel hét éve adósai a monostornak, vezesd
őket az Úr asztalához.
– Legyen úgy, atyám! – hajolt meg Péter.
– Nyisd ki szemüket, hogy lássák a pogány szokások utálatosságát, s ha majd megnyílt a
szemük, döntsd a mocsárba oltárkövüket, melyen isteneiknek áldoztak. Érzel-e elég erőt,
Péter, hogy ezúttal meg ne tántorodj?
Pétét kiegyenesedett.
– Érzek, atyám – mondta messze zengő hangján.
Az apát urat azonban nem nyugtatta meg e hanghordozás férfias nagyszerűsége. Egy kis
gondolkozás után így szólt:
– Hogy azonban fordulékony lelkednek erősebb támasza is legyen a hitednél, a bátor Ditrik
lovagot rendelem úti kísérődül. Esküdj meg, hogy mindenben követed parancsait.
– Esküszöm, atyám! – kiáltotta Péter akkora hangerővel, hogy a templomablakok
belerezegtek. De hitbeli buzgalmának ezen újabb jele sem nyugtatta meg az apátot. Sőt újra
gondolkozóba ejtette.
– Továbbá, végezetül, negyven sváb fegyveres legényt is rendelek Ditrik úr keze alá.
Fogsz-e ővelük is kötekedni, Péter?
– Nem fogok, atyám – zengte Péter, hogy a templom falai belereszkettek.
Az apát úr sóhajtott, s még másnap is, mikor málhahordó lovakkal, nyitott szekerekkel
útnak indult a kis csapat, nyugtalan lélekkel nézett utánuk a monostor ablakából.

Az “egy” szentet jelentett a magyar nyelvben. Egyháznak hívták a szent házat; egykútnak
vagy áldó-kútnak a szent forrásokat; egykőnek a szent követ, melyen az isteneknek mutatták
be áldozatukat örömükben vagy gyászukban, hadba vonultukban vagy hadból jöttükben. Ilyen
egykő állott a Balaton mellett, egy meredeken lejtő domb csúcsán, a mai Zamárdi közelében.
Tégla formájú, óriási kő volt, majdnem akkora, mint egy ökrös szekér. Körötte tágas tisztás, a
körül a sűrű, úttalan őserdő, lent egyfelől a végtelen mocsár, másfelől egy ezüstös tükörlap: a
tó.
A domb lábánál, ahol az erdő a mocsárral találkozott, elszórt házcsoportok álltak. Javarészt
boronás faházak voltak, de akadt néhány avar módon rakott kurgán is. Körös-körül széles irtás
övezte a települést, mert az erdőtől is meg a mocsártól is elhódítottak egy darab termőföldet
és legelőnekvalót az emberek; s az irtás közepetájt vezetett az út az erdőből a falun keresztül a
mocsár felé. Egy holdfényes, de hűvös novemberi éjszakán fegyveres lovascsapat bukkant ki
az erdőből. Egy ideig álltak és nézelődtek a félig lombjukvesztett fák alatt, a holdárnyékban –
de nem észleltek semmi gyanúsat. Kémény akkoriban még nem volt, de a kurgánok közepére
szellőzőnyílást építettek; ezeken békésen szállt ki a füst. A legnagyobbik faház ajtaján
mécsvilág sütött ki, máskülönben azonban sötétbe borult és aludni látszott a falu.
A vasba öltözött, karddal és dárdával felfegyverzett német katonák leszálltak lovaikról, s
legyező alakban széjjelhúzódva, óvatosan megközelítették a falut. Persze akármilyen
vigyázatosan rakosgatták a lábukat, térd- vagy könyökvédőjük össze-összecsörrent, olyanféle
zajt okozva, mint mikor egymáshoz ütnek két fazékfödőt. Furcsa, hogy erre sem ébredt fel
senki. De ennek a furcsaságnak hamar megtalálták a magyarázatát. Amikor ugyanis a házakat
átvizsgálták, kiderült, hogy egy álmos kisborjún kívül se ember, se állat – egyetlen teremtett
lélek sincs a faluban.
A bátor Ditrik lovag mérgében elkáromkodta magát. Elég jól megtanult magyarul beszélni,
de legjobban káromkodni, hiszen annyi borsot törtek már az orra alá ezek a minden hájjal
megkent magyarok.
– Megszöktek! – kiáltotta, miután egy cifra kacskaringóval végére ért a hosszú
káromkodásnak. – Hét év óta így járatják a bolondját velünk!
Dárdáját dühében beledöfte az egyik kurgán falába, melynek sárral döngölt padlóján még
meg sem száradt a kiloccsant víz, s ott volt a füstölgő parázs is, jeléül annak, hogy lakói csak
néhány órával ezelőtt hagyták el otthonukat.
Péter eltűnődött.
– Úgy látszik, félnek mitőlünk – mondta aztán. – Ha tudnák, hogy mi csak a szeretet igéjét
jöttünk hirdetni, biztosan nem bújtak volna el.
Ditrik lovag rábámult a barátra.
– Nagyon sokféle szeretet van a világon – jegyezte meg gúnyos mosolygással –, és
mindegyik másféleképpen hirdeti az igéit.
– Hogy érted ezt, Ditrik lovag? – kérdezte Péter.
A lovag azonban nem bocsátkozott bővebb magyarázatba. Beszállásolta embereit az
elhagyott házakba. Magának a legszebbet választotta, a falu közepén álló faépületet, melyet
“nagyház”-nak hívtak akkoriban. Itt lakott a horka a családjával. Jól-rosszul meg is volt
erősítve a nagyház, baj esetén elfért benne az egész falu. Ditrik kiállította a vigyázókat, s
aztán mindannyian aludni tértek.
Péter testvér szemére azonban nem jött álom. A szél a láp felől fújt. Elhozta az őszi mocsár
édeskés, rothadó szagát. Messziről idehallatszott a hullámok zúgása s a nád suhogása, mintha
csitítani akarná a hullámverést. Ezek a hangok és ezek a szagok gyermekkorát juttatták
eszébe. És ébren tartották a barátot.
Talán egy órát fekhetett így, amikor a messzeségből egy leány hang kiáltása ütötte meg a
fülét.
– Hujj, Zamárd! – csengett a lány tiszta szava. – Hol vagy, Zamárd?
Péter felült. Ugyanaz a hang volt, amely egyszer a pusztából kiáltott felé, a pogány
istenasszony hangja. Reszketni kezdett, foga összekoccant. Érezte, hogy eljött a döntés ideje:
itt a perc, amikor helytállhat, vagy megbukhat a próbán, amelyet Anasztáz apát szabott meg
neki. Rövid imával megerősítette szívét, s aztán megragadta hatalmas furkósbotját, s kilépett a
hűvös, szeles éjszakába.
A két strázsa ott állt a kurgán előtt. Látszott rajtuk az ijedtség. Egyre szorosabban bújtak
egymáshoz, valahányszor – s mind közelebbről – felcsendült a hívás:
– Hujj, Zamárd! Jöjj közénk! Várunk!
Péter körülnézett a holdfényes tájon, aztán elindult a hang irányába. Az egyik katonának,
aki csuhája ujjánál fogva vissza akarta rántani, hátraszólt:
– Hagyj mennem! Nekem szól a hívás!
– Ne menj! – kérte a katona. – Még senki sem jött vissza, aki bemerészkedett a mocsárba!
– Én visszajövök! – mondta elszántan a barát. – Jelezd uradnak, hogy mire a hajnal
szürkül, Péter testvér elébe vezeti a szökevényeket.
A holdfényben összemosódott a fű meg a sás; a sás meg a nád; a száraz és biztos föld meg
a süppedékeny mocsár. Pétert azonban, mihelyt süllyedni kezdett lába alatt a talaj, kézen fogta
valaki, s egy keskeny, de biztos ösvényen vezetni kezdte. Szó sem esett köztük. Az
embermagasságú nád között még a körvonalait is csak elmosódva látta vezetőjének, de
amikor már jó darab utat megtettek, s valami tisztásfélére érkeztek, Péter megdöbbenve állt
meg, s ijedtében elengedte a kezében nyugvó kezet. A Pusztai Kisasszony állt előtte. Ugyanaz
a szelíd arc, ugyanaz a szőke haj, ugyanolyan hosszú fonatokba fonva… A hold bizonytalan
fényében nem látta ugyan, de biztosra vette, hogy egyik varkocsán hód kúszik fel, a másikon
nyuszt szalad le – ahogy azt gyermekkorában az anyjától hallotta.
– Te vagy az Aranyasszony lánya?! – szakadt ki belőle a kiáltás.
– Én? – csodálkozott a szép hangú lány. – Én a tegzesmesternek vagyok a lánya, s nem az
Aranyasszonyé. Ilonkának hívnak.
– Akkor hát istennő sem vagy? – érdeklődött kissé csalódottan a barát.
– Hogy lehetnék istennő, mikor a tegzesmester lánya vagyok? – mosolygott a lány. –
Szépen cseng a hangom, és ezért mindig engem szoktak küldeni, ha valakit be akarunk
csalogatni a mocsárba.
 Ez a válasz nem sok örömet szerzett Péter barátnak, ő azt hitte, hogy a pogány magyarok
istennője szólongatja, hogy megkísértse, és visszatérítse az ősi hitre – s ehelyett lépre ment
egy tegzesmester leányának.
– Gyakran szoktatok valakit a mocsárba csalogatni? – kérdezte.
– Nem. Csak mikor harácsolni jönnek a sváb rabló katonák.
– És mit csináltok azzal, akit becsalogattok a mocsárba? folytatta a kérdezősködést Péter
barát.
– Ezt nem volna szabad elárulnom – suttogta Ilona –, de neked olyan jámbor és becsületes
a képed, hát megmondom: karóba szoktuk húzni.
Ez a magyarázat még kevesebb örömöt szerzett Péternek. Homlokán óriási
verejtékcsöppek serkedtek. Nyelve száraz lett, mint a bocskortalp. Amikor pedig Ilonka kis
kezével megfogta az ő óriási tenyerét, s barátságosan nógatni kezdte az indulásra, gyorsan
felidézte magában Szent Sebestyén képét, akit agyonnyilaztak, Alexandriai Szent Katalinét,
akit kerékbe törtek, Szent Péterét, akit lábánál fogva keresztre feszítettek – s ily módon egy
kis erőre kapva, maradozó léptekkel kezdte követni a leányt, felkészülve a szent vértanúság
testi kínjaira és lelki gyönyörűségére. A felkészülés nem is volt fölösleges, mert amikor
egyórás kacskaringós barangolás után megérkeztek egy erdőcskébe, nagy tűzrakások
fényében két földbe vert, hegyes cöveket pillantott meg a Balaton partján.
Péter testvér hátán – a karók láttára – végigfutott a szent borzadály. De eszébe jutott
Anasztáz apát, továbbá Szent Sebestyén és Péter, valamint még sok más szent, akiket a római
pogányok az oroszlánok elé vetettek, s ebből ismét sikerült erőt merítenie. Amikor a horka elé
vezették, már nem érzett félelmet. Furkósbotját a földbe ütötte, hogy csak úgy dongott. Aztán
kieresztette félelmetes hangját:
– Kinek faragjátok ezeket a karókat, ti szemétdombra való férgek, akik szembeszegültök
Isten szavával és koronás királyunk parancsolatjával?! Tudjátok meg, hogy már várnak
benneteket a poklok poklában, ahol a legsötétebb ördögök rakják a tüzet az üstök alatt! Ott
fogtok főni, forrni, rotyogni, vinnyogni, jajgatni, nyöszörögni, ha tüstént térdre nem vetitek
magatokat, hogy irgalmat esedezzetek az egyetlen, igaz Istentől! És rögtön-rögvest össze nem
adjátok a szent tizedet, mellyel hét éve vagytok a pannonhalmi monostor adósai! Halljátok a
szavaimat, ebhitűek?!
Így dörgött Péter testvér viharként zúgó hangja. Térdre ugyan nem borultak szavától, de a
máglyatüzelést, az evést, az ivást és az alvást abbahagyták. Előbújtak nádkunyhóikból, és
tágra nyílt szemmel bámulták a botjával hadonászó barátot. Olykor összenéztek, és
elismerően bólintottak, ami azt jelentette, hogy mégiscsak Bulcsú vére folyik ennek a
csuhásnak az ereiben. Tetszett nekik a barát. Hiszen nem ez volt az első fegyveres csapat,
melyet adót szedni küldtek a somogyi mocsárvilágba. Tudták a módját, hogy kell elbánni
velük. Négy-öt búvóhelyük volt a nádasban. Bevették magukat valamelyikbe, s aztán szép
sorjában a mocsárba csalogatták és karóba húzták a sváb zsoldos katonákat, míg csak a
maradék jobbnak nem látta hátat fordítani a nádasnak.

Eddig így bántak el velük.

Ez a barát azonban előnyösen különbözött elődeitől. Amazok sírva fakadtak, mint a
vénasszonyok; emez viszont nemcsak hogy nem ijedt meg a reá váró haláltól, hanem még
őket meri fenyegetni, és olyan gorombaságokat vagdos a fejükhöz, hogy csak úgy
szédelegnek tőlük. A barát tehát egyre jobban tetszett nekik, olyannyira, hogy amikor egy
lélegzetvételnyi szünetet tartott a beszédében, odalépett hozzá, a horka, és így szólt:
– Ne hadonássz azzal a furkóval, és ne bömbölj, mint egy megvadult bika, mert úgysem
ijed meg tőled senki. Ha azonban valami mondanivalód van, amit érdemes meghallgatni,
akkor ülj le és add elő: mit akarsz tőlünk?
Isten, aki Péter hangjának erejét megkettőzte, most megháromszorozta a barát értelmét, és
felvirágozta szavait a beszéd minden ékességével. Még Anasztáz apát szíve is meglágyult
volna iránta, ha meghallja, mekkora ékesszólással zengi Isten dicsőségét és a király
bölcsességét Péter barát.
A horka és a falu három véne – akik körülülték Pétert a tűznél – figyelmesen
végighallgatták, azután félrevonultak tanácskozni, két íjász őrizetére bízva a barátot, s végül a
vének legvénebbike, a Vérbulcsú nemzedékéből való Bendegúz visszatért a horkával és
társaival, s elmondotta, hogy mire jutottak a tanácskozásban.
Bendegúz szavait inkább találgatni kellett, mintsem hogy érteni lehetett volna. Bendegúz
ugyanis százhetvenhét éves volt, a szájában csupán egyetlenegy fog ékeskedett. Ez a fog
erősen gátolta a beszédben, mert ismételten ki-kilódult a helyéből, s akkor Bendegúz mindig
visszaillesztette, ami sok időt vett igénybe, s az érthetőség rovására ment. A horka azonban –
egy zömök, izmos emberke, akinek olyan kurtára sikerült a nyaka, hogy tarkóján viselte a
tokáját – ismerte már Bendegúz beszédmódját, s olyankor, amikor az aggastyán a fogával
bajlódott, lassan és érthetően elismételte a motyogást. Így aztán Péter barát megtudta a
következőket: hogy a Vérbulcsú-nemzetségből való Türje-had tiszteli és becsüli az
Árpád-nemzetségből való István királyt. Hogy ennélfogva nem akar dacolni parancsaival, sőt
végre kívánja hajtani a törvényt. Hogy ők a király bölcs jóindulatában nem kételkednek, mind
a mai napig azonban színét sem látták a királynak; annál több olasz meg morva papot meg
sváb martalóc katonát láttak, s hogy ezek a király nevében gyilkoltak, raboltak és
fosztogattak. Hogy továbbá: e sok erőszakosságot az új isten nevében követték el –
ennélfogva ők nem kérnek a keresztény hitből, mert amilyenek a szolgák, olyan az istenük. És
nincs tovább.
Erre Péternek – úgy hitte, az égi kegyelem jóvoltából, de inkább csak dacból – ismét
megvilágosodott az elméje, és ekként válaszolt: ha tisztelik István királyt, akkor tisztelniük
kell törvényeit is. Ha pedig tisztelik a törvényeket, akkor meg kell adni a papi tizedet is.
Ennélfogva a Türje-hadbeliek fizessenek, és nincs tovább!
Bendegúz megigazította a lógázó fogat, aztán kijelentette: ők sohasem mondták, hogy nem
akarnak fizetni. Most is hajlandók fizetni. Persze nem hét évre vissza, hanem ami erre az
esztendőre jár: öt harmadfű csikót, öt kecskét, öt kost, öt bárányt, öt lovat – és nincs tovább!
Péter testvér azonban pontosan tudta a járandóságot, és így válaszolt:
– Tizenöt harmadfű csikót, kecskét meg a többit – és nincs tovább!
– Tizenötöt nem adunk – mondták, miután összenéztek a vének –, és nincs tovább!
– Legyen tizenhárom – engedett Péter –, és nincs tovább!
– Legyen kilenc, és nincs tovább! – mondták a vének.
Végül megállapodtak tizenegy csikóban, tizenegy kecskében és mindenből tizenegyben,
ami még a monostornak járt. Miután pedig Péter ékesszólón bizonygatta, hogy sem Ditrik
lovagtól, sem a kísérőitől nincs mit félniük, mert az apát úr katonái csak a szeretet igéit jöttek
hirdetni, az egész tábor ifjastól-vénestül, ölbeli porontyaival, minden lábasjószágával,
baromfiakkal fölkerekedett, és útnak indult a mocsáron keresztül.
Mire rájuk virradt a hajnal, meg is érkeztek az erdőszéli faluba, amely – a két strázsát
kivéve – még mélyen aludt.

Egy óra múlva azonban már nem aludt senki. Vad kiáltások hasogatták a levegőt, s a
faluban életre-halálra folyt a harc; Péter testvér pedig oda volt kötözve a lovak közé, egy
erdőszéli nyírfa törzséhez.
Talán sohasem fog kiderülni, hogy ki kezdte a verekedést. A sváb katonák eleinte nagyon
tisztességtudóan viselkedtek. A horkával együtt kiválogatták, megszámolták és átvették
mindazt, ami tized fejében a monostornak járt. Aztán elkezdtek a hasukra mutogatni, annak
jeléül, hogy éhesek. Az asszonyok megvendégelték őket, és ők fölettek minden ehetőt. Ezután
a torkukra mutogattak, jelezvén, hogy megszomjaztak, s meg is ittak minden ihatót. Ezzel
abba is hagyták a mutogatást, viszont egy rókaképű sváb megpróbálta lecibálni a báránybőr
subát egy öreg pásztor válláról. Ezt a rókaképűt Péter fültövön csapta – nem is nagyon
barátságtalanul, inkább figyelmeztetésképpen. A német a földre szédült. Társai mégis
nekiestek Péternek, kiverték kezéből a furkósbotot, földre teperték, megrugdosták, aztán egy
hosszú szíjfonattal megkötözték, és odavezették a “bátor” Ditrik lovag elé. A barát rögtön
kieresztette félelmetes hangját, melynek mit sem ártott ez a kis csetepaté:
– Zabolázd meg embereidet, Ditrik lovag! Mert szégyent hoznak királyunk nevére!
– Te kezdted a verekedést! – válaszolta Ditrik. – Azzal nem hoztál szégyent püspököd
nevére?
– Minket nem rabolni küldtek ide! – kiáltotta Péter. – Mi a szeretet igéit jöttünk hirdetni!
– Nagyon sokféle szeretet van a világon – mondta újra Ditrik lovag, finoman mosolyogva.
– S mindegyik másféleképpen hirdeti igéit.
Pétert elöntötte a harag. Neki akart rontani a lovagnak, de a svábok rávetették magukat,
elhurcolták az erdőszélre, s csuklóit összekötve, hozzácsomózták a nyírfa derekához, hogy
moccanni sem bírt.
Ekkor aztán elkezdődött a rablás. Mintha minden németnek száz keze lett volna, s mintha
mindegyik keze lopni akart volna, úgy estek neki minden elmozdítható tárgynak, minden
eleven jószágnak. Elragadták az ócska gúnyákat, a rossz vászonruhákat, a viseltes
bocskorokat, az agyagkorsókat, az ezüstpoharakat, a rézüstöket és a csontfésűket, s úgy
megrészegültek a rablástól, mintha nem is egy szegény somogyi pásztorfaluba, hanem Dárius
király kincsestárába szabadultak volna be. A falusiak nem védekeztek. Mit is tehettek volna a
páncélba öltözött, megvadult katonákkal? De Péter testvér, aki köteleit rángatva, dühösen
nézte a harácsolókat, egyszer csak észrevette, hogy a falu népe egyenként és észrevétlen
behúzódik a sánccal övezett nagyházba. A svábok pedig nem törődtek velük. Ditrik lovag kint
járt katonái között, s kedvtelve nézte vad szórakozásukat. A zsoldosok megrészegültek a
harácsolástól, egymással is összeverekedtek egy-egy értékesebb tárgyon. Csak akkor kaptak
észbe, amikor a nagyház egyik lőrésforma ablakában megpendült egy íj. Suhogva szállt fejük
fölött a vessző, s megállt egy zsákmánnyal megrakott, kövér társuk nyakában, közvetlenül a
füle mögött. A nagy hasú sváb elbődült, kiejtette kezéből a zsákmányt, hanyatt esett, és vége
lett. Ezt aztán társai nem nézhették megbosszulatlan, körülvették a nagyházat, és Ditrik lovag
parancsai szerint szabályosan ostrom alá vették a faépületet.
A sánc csak vert agyagból készült, mert a terméskő majdnem olyan ritka volt ezen a
mocsárvidéken, mint a gyémánt. De a nehézkes, vértekkel körülszíj ázott sváboknak még ez
az agyagfal is megmászhatatlannak bizonyult. A védők parittyáiból pedig csak úgy zúdították
rájuk a köveket, melyek úgy kopogtak a mellvérteken, mint a jégeső. Kárt ugyan nem tett
bennük, de mégis ellankasztotta bosszúálló kedvüket. A gyerekek és az asszonyok is beálltak
a védők közé. Úgy nyilaztak és parittyáztak, akár a férfiak. Hiába rikoltozott Ditrik lovag – a
támadás összeomlott. Katonái behúzták nyakukat, és a kurgánok mögé húzódtak vissza, ahol
fedezéket találtak a kő- és nyílzápor elől. Péter fellélegzett; azt hitte, hogy a védők
megmenekültek.
Néhány perc múlva azonban látta, hogy tévedett. A támadók visszahúzódtak, de csak azért,
hogy végrehajtsák a lovag érthetetlen nyelven kiadott parancsait, koszorúkat fontak
szalmából, s meggyújtották őket. Nyilvánvalóan arra készültek, hogy ezekkel az égő
koszorúkkal lángra lobbantsák a nagyházat. Akkor pedig: vagy bennég a falu népe, vagy kitör
és elpusztul.
– Hujj, Zamárd! – kiáltott egy leányhang a nagy házból. – Segíts, Zamárd!
Péter föltápászkodott, és megpróbálta csuklóját kiszabadítani, de még az ő rettentő ereje
sem bírt a kenderkötéllel. Tehetetlen dühében rázni kezdte a fát, melyhez hozzá volt kötve – s
ekkor eszébe jutott a mentő gondolat. Négy-öt évesnél nem volt idősebb a surján fácska; Péter
összeszedte minden erejét. Homlokán kidagadtak az erek. Megkötözött csuklójából kiserkedt
a vér – de egy iszonyú erőfeszítés után sikerült gyökerestül kiszakítania a fát.
Már föllángolt az első szalmakoszorú, amikor a nagyházban bennszorult védők egyszer
csak észrevették, hogy az erdőből kitör egy fa, és rohanni kezd feléjük. Ditrik úr és emberei
ennyit sem láttak, mert háttal álltak Péternek, aki két marokra fogta a fát, melynek gyökereiről
még pergett a nedves rög, és hátba támadta vele a svábokat…
Mint egy megvadult szélmalom a kerekeivel – lapátolni kezdte a fa lombos végével a
németeket. Végigkaszálta a nagyház előtti térséget. Amerre ment, nem maradt utána lábon
senki, mint a fűszálak a kasza nyomán. Ütései nem okoztak halált; a svábok fölbuktak,
négyet-ötöt bukfenceztek, aztán fekve maradtak, behorpadt vértezettel, maguktehetetlenül…
A többi már a védők dolga volt.
A házból kitörtek a falubeliek, és a fokosok dolgozni kezdtek. Meglékelték a
páncélvérteket, s kezdetét vette a harc ember ember ellen. A vasmellény és lábszárvédő már
inkább akadálynak számított, mintsem védelemnek. Néhány perc múlva holttestek borították a
küzdőteret: martalóc svábok tetemei. A hajlékony nyírfatörzs még egyszer fölsüvített Péter
kezében: földhöz vágta a hitszegő Ditrik lovagot. Aztán kettétört a derék fácska is.
Néhány perc múlva elcsendesült a térség. Ditrik lovag ott maradt a holtak között. Emberei
közül csak négynek-ötnek, a legfürgébbeknek sikerült elérniük az erdőszélen kipányvázott
lovakat. A többi ott maradt. Ott maradt minden rablott holmi, s talán mondani sem kell, hogy
a szent tizedet, a pannonhalmi monostor járandóságát sem vitte magával senki a támadók
közül. A horka megszámolta a jószágot, s látván, hogy nincs hiány semmiben, visszatereltette
a többi közé.
Aztán körülnézett, és így szólt Péter testvérhez:
– Jól kicsépelted a bajtársaidat. Nem akarunk adósaid maradni a köszönettel!
– Ezért énnekem nem jár köszönet – mondta Péter, és szorgalmasan dörzsölgette köteléktől
megszabadult csuklóit, hogy megindítsa kezében a vérkeringést. – Én ezt az igaz Isten
nevében cselekedtem. Nem másért.
– Ha őérette tetted, akkor is jól tetted – mondta a horka elismerően. – Csak azt áruld el
nekem, fiam, hogy most melyik istenhez tartozol.
Ez a kérdés váratlanul érintette a barátot. Törte, törte a fejét a helyes válaszon. De Isten,
aki már nemegyszer megélesítette elméjét, ezúttal nem mutatott semmi segítőkészséget.
– Nem is tudom, mit mondjak – szólt végül, hosszú és eredménytelen töprengés után. –
Muszáj az embernek valamelyik istenhez tartozni?
Ez a kérdés a horkát ejtette gondolkodóba.
– Voltaképpen nem is muszáj – mondta azután. – Ha azonban itt akarsz időzni körünkben,
mégis el kell döntened, hogy milyen néven nevezzünk. Péter akarsz-e lenni vagy Zamárd?
Véletlenül történt-e vagy szándékosan – ki annak a megmondhatója? Annyi bizonyos,
hogy épp mikor a válaszadáson töprengett a barát, arra talált tévedni az aranyhajú leány.
Szólni nem szólt, meg sem állt mellette, csak a szemét felejtette rajta egy kis időre. Ennek is
része lehetett benne, hogy a barát meglepő határozottsággal felelt:
– Az én nevem Zamárd! Vérbulcsú nemzetségéből!
– Ha így van, akkor jól van – mondta a horka, és a nagyházra mutatott. – Ott lesz a
szállásod. A nagyházban, az én családom körében.

Amikor még nem ismerték sem a távírót, sem a távbeszélőt, lassabban terjedtek a hírek, de
volt idejük útközben megnövekedni.
Az az öt sváb katona, akiknek ép bőrrel sikerült hazakerülniük Pannonhalmára, már
útközben telekürtölték az országot egy pogány lázadás hírével. Óriási csatáról meséltek,
melyből csak ők, a legbátrabbak vágták ki magukat… A monostorból már ezerszeres
nagyításban érkezett Fehérvárra a hír; e szerint fegyverben áll az egész Dunántúl, romba
dőltek a templomok, lángba borultak a kolostorok, s a lázadók Buda ellen készülődnek,
nagyobb sereggel, mint Koppány meg Ajtony együttvéve. Megfújták a harci kürtöket.
Fehérvár, Veszprém, Tolnavár, Kólón, és Somogyvár egész helyőrsége kivonult a felkelők
bekerítésére. Még Budáról is útnak eredt ezer lovas, hogy megvédje a trónt, s ha kell, vérbe
fojtsa a veszedelmes lázadást.
Feketéllettek az utak, lovasok vágtattak, szekerek nyikorogtak, őrtüzek lobogtak, s egyre
szűkült az ostromgyűrű a mocsárban rejtőző falucska körül, melynek maroknyi népe mit sem
tudott a fenyegető veszedelemről. Rajtaütéstől azonban nem volt okuk félni. A mocsár, mely
az ő otthonuk, menedékük és bástyájuk, mindenki másnak útvesztője és gyilkosa volt. A
gázlókon és átkelőhelyeken ott őrködtek a vigyázok, s jókor jelentették a vészt.
Egyelőre azonban a veszedelemnek se zaja, se füstje. Munkában, békességben és szürke
egyhangúságban teltek a napok. Zamárd hamarosan föltalálta magát a falu életében.
Megtanult nyilazni, vadat ölni, varsával vagy szigonnyal halat fogni, faekével szántani, félvad
csikókat a ménesből kifogni. Sokkal nehezebben tanulta meg a törzs szokásait és
életszabályait. Kisfiúkora óta papok nevelték. Mit sem tudott a pogány vallásról s a vele járó
szertartásokról és szabályokról. Hajszál híja, hogy emiatt több ízben bajba nem keveredett.
Egyszer például megette a holtak vacsoráját. A pogány ősvallás parancsolatja szerint
ugyanis a halottaknak még egy évig helyet hagytak az asztalnál. Ételt és italt készítettek
nekik, hogy ha valamelyikük haza talál tévedni a túlvilágról, meg ne sértődjék, bosszút ne
álljon a hátramaradottakon. A halottaktól borzasztóan félt mindenki. Zamárd azonban nem
ismerhette ezt a fontos szabályt, s egy este, amikor farkaséhesen hazatért az erdőből, leült egy
szabadon hagyott helyre, és jó étvággyal falatozni kezdett. Akkora ordítozás, futkosás és
sikoltozás lett belőle, hogy kifordult a szájából az étel.
Még csúfabbul járt, amikor szembeszállt a leányrablóval. Réges-régen, amikor még nomád
életet éltek az ősmagyarok, megrohantak egy idegen törzset az ázsiai nagy pusztaságon, és
elrabolták az eladósorban levő lányokat. Amióta az új hazában megtelepültek, nem voltak
többé rászorulva a leányrablásra, de a szokás mégsem veszett ki, s szelídebb és barátságosabb
formában még mindig életben maradt. Ha egy legénynek megtetszett egy leány, felvette a
legszebb farkasbőr bundáját, s a családfő elé járulva, annak rendje és módja szerint megkérte
a leány kezét, és kialkudta a vételárat. Miután azonban szépen megegyeztek, eltávozott a kérő,
s csak éjszaka tért vissza, hogy ágyából kirántsa, lova hátára vesse s a sötétségben elvágtatva
elrabolja azt, ami már úgyis az övé… Ezt a szokást sem ismerhette Zamárd, s ebből lett a baj.
A szóban forgó éjszakán éppen őrszolgálatból tért haza. A szolgálat huszonnégy óráig
tartott, holdfeljöttétől holdfeljöttéig; Zamárd is egy teljes napig őrködött a mocsár egy távoli
pontján, amikor végre leváltották, és ő hazatérhetett. Jött is az egész napos vigyázásban
kifáradva, kiéhezetten és álmosan. A falu aludni látszott a hold kék fényében. A nagyház
falához támasztva íját és bunkósbotját, Zamárd belépett az alvók közé. Lehasított magának
egy darab szalonnát, s a küszöbre ülve hozzá, akart látni a falatozáshoz, amikor csendes
lódobogásra lett figyelmes. Megfogta a bunkóját, és a sáncfalra lépve látta, hogy a lombtalan
erdő fái közül előbukkan egy lovasember.
Mokány képű, alacsony termetű, a lovonüléstől görbe lábú fiatalembert látott buzogánnyal
és karddal fölfegyverkezve. Leugrott lováról, s miután annak patáit rongyokkal körülkötözte,
roppant óvatosan, hogy a száraz avart meg ne zörrentse, leereszkedett a falu irányában.
Szemmel láthatóan rosszban sántikált. Erre vallott az az óvatosság, ahogy minden lépésének
előbb kipuhatolta a helyét, s arcának ravaszdi kifejezése, mely – ahogy a faluhoz közeledett –
egyre kivehetőbbé vált. Zamárd behúzódott az agyagfal mögé, és figyelt.
Az idegen szemmel láthatóan ismerte a járást. Nem állt meg a nagyház előtt, hanem
továbbment egy magános kurgán felé, mely különös becsben állt Zamárd előtt. Abban lakott
ugyanis a tegzesmester és a tegzesmester Ilona nevű leánya. Az idegen puha talpú
bocskorában, macskaléptekkel közeledett a kurgánhoz. De ha mégoly csendesen lépkedett is,
jöttére itt is, ott is ébredezni kezdtek az emberek. Az útba eső házakból ki-kibukkant egy arc,
a legtöbbször valamelyik ébren alvó öregasszonyé. Zamárd legnagyobb csodálkozására
azonban egyikük sem csapott lármát, sőt inkább jóindulattal, mintsem ijedelemmel figyelték a
tolvajléptekkel előreigyekvő idegent s rongyba pólyáit patájú lovát.
A kurgán előtt kikötötte a lovat. Amit idáig látott, nyugtalan kíváncsisággal töltötte el
Zamárdot, de ezt az érzést, most megdöbbenés, majd féktelen indulat váltotta fel. A bocskoros
talpú gazfickó ugyanis bemerészkedett a kurgánba, melynek ajtaját érthetetlen módon nyitva
felejtette a tegzesmester. De nemcsak be-, hanem ki is merészkedett belőle, s jövet egy
fehérbe öltözött, szőke fonatos leányt hozott a karján, akinek láttán Zamárdot hirtelen átjárta
egy forró vérhullám. Megmarkolta a furkót, és kilépett a sánc mögül.
Amit látott, az nemcsak fölháborító volt, hanem megfejthetetlen is. A leány ugyanis némán
tűrte elraboltatását. Nem rúgkapált, nem sikoltozott; hagyta, hogy az elvetemedett idegen
elkösse a lovát, szép terhével fölszálljon rá, s az erdő felé induljon vele. De ha Ilona némán
tűrte is, ha a vénasszonyok gyáván végig is nézték, volt a faluban egy ember, akiből nem
hiányzott a bátorság és a becsület. Ez az ember Zamárd volt, senki más. Amikor a lovas szép
zsákmányával épp a nagyház elé érkezett, elébe ugrott egy hatalmas, indulattól füstölgő
férfialak, akinek bozontos, vörös üstöké parázslani látszott a holdfényben, s egy
lábszárvastagságú botot forgatva a feje fölött, rettenetes hangon elbődült:
– Állj meg, hitvány leányrabló, vagy pozdorjává töröm a csontjaidat!
A ló felkapta a fejét, és megtorpant. De a lovas is megbénult a meglepetéstől. Tétlen tűrte,
hogy a vörös hajú leemelje nyergéből a lányt, s gyöngéden lefektesse az irtás füvére. Csak
ekkor indult meg újra vére keringése. Irtózatos csúnyán elkáromkodta magát, aztán lovát
néhány lépéssel hátráltatta, kihúzta kardját, és nekirontott a támadónak.
Kistermetű, de keménykötésű legény volt. Testi erőre Zamárdnál nem alávalóbb. Ráadásul
ő lovon ült, buzogány lóbálódzott a derekán, kezében villogva forgott a rövid pengéjű kard;
ellenfele pedig csak egy hosszú husánggal szegülhetett szembe vele. De a pusztai legény első
rohama mégis balul végződött, mert Zamárd félrelépett a kardvágás elől, botjával viszont
akkorát vágott a ló fejére, hogy az futtában összeroskadt, gazdáját nagy puffanással a földre
vetve. A legény azonban tüstént talpra szökött, s az előbbi káromkodást kétszeresére toldva,
új rá nekirontott a botos góliátnak.
A viadal most már egyenlő feltételekkel folytatódott, méghozzá szép számú nézősereg
előtt. A zajra ugyanis elősietett a házak és kurgánok lakossága, száznál is több férfi meg
asszony, aggastyán és gyerek. A nagyházból kilépett a horka, akinek a többiek tisztelettudóan
utat nyitottak, ő pedig sietett elfoglalni a főhelyet. A szőke leány – a rablás áldozata –
mindjárt odahúzódott hozzá, ő pedig gyöngéden vállára tette a kezét. Máskülönben azonban a
nézők nem adták semmi jelét pártállásuknak. Úgy tetszett, hogy a rablót és a rablás
meggátlóját egyformán jó szívvel nézik.
A küzdelem hosszan és elszántan folyt. Majdnem mindig a leányrabló támadott. Ő volt a
dühösebb. Ő volt a fürgébb, nála voltak a jobb fegyverek. Zamárd eleinte csak védekezett.
Ellenfele fürgeségével a saját nyugalmát állította szembe. Valahányszor a mokány legény
megrohanta, az utolsó pillanatban felemelte és nekiszegezte a husángot, aminek a kis ember
hassal nekirohant.
Négyszer vagy ötször bevált ez a harci fogás. Mikor azonban a leányrabló átlátott rajta,
csellel válaszolt a cselre. Ugyanúgy támadott, mint eddig, mikor azonban nekiszegeződött a
husáng, fürgén átbújt alatta, a kardját megforgatva rettenetes ütést mért lángvörös üstökű
ellenfelére. Nem maradt volna egy mákszemnyi élet sem Zamárdban, ha husángjával el nem
téríti útjából a pengét, így a kard nem élével, hanem lapjával csapott le rá, nagyot döndült, s ő
megtántorodott, de koponyája valamilyen különösen kemény anyagból lehetett gyúrva, mert
se ketté nem vált, se be nem szakadt a rettentő ütés súlya alatt. Igaz, hogy néhány pillanat
múlva akkora daganat ékeskedett rajta, mint egy növendék dinnye, ez azonban nem
csökkentette, hanem inkább megnövelte harci kedvét. Két markát megköpködte, nem várta
meg a legény támadását. Ezúttal ő indult rohamra.
A husángot nem a végén, hanem a közepén ragadta meg, s megforgatta feje fölött. Búgva
pörgött a nehéz fa, gyorsabban, mint a szélkerék. Oly sebesen keringett, hogy látni is alig
lehetett, mint ahogy a szitakötőnek is röptében láthatatlanná válik a szárnya. A forgó husángot
maga elé tartotta, mint valami pajzsot. Úgy indult neki ellenfelének. A búgó borzalmasságon
nem volt ereje a kardnak. Úgy kirepült a leányrabló kezéből, hogy valahol messze, a kurgánok
mögött ért csak földet. Akkor aztán ezzel a forgó fegyverzettel megkoccantotta ellenfele fejét
a barát. Egy koppanást sem lehetett hallani. Rémlett, nem is a bunkó, hanem csak a bunkó
szele érte a legény fejét, de ő mégis hangtalanul lesiklott a földre, s még arról is
megfeledkezett, hogy búcsúzóul káromkodjék egyet. Végignyúlt a gyepen, és behunyta a
szemét. Ekkor a horka, akinek ismét utat nyitott a tömeg, kézen fogta Ilonát, a földön fekvő
testhez lépett, és fölé hajolt.
– No, ez meghótt! – mondta minden megrendülés nélkül. Sőt elismeréssel veregette meg
Zamárd vállát, s így szólt hozzá:
– Jó verekedés volt, fiam! De miért rontottál neki ennek a derék legénynek, aki neked sose
vétett? Vagy megsértett talán valamivel?
Zamárd ez ideig nem sok ügyet vetett a horkára. Édes és kellemes szédülést érzett, minden
bizonnyal a kapott ütéstől, melynek helye időközben cipónagyságúra dagadt. Lehet azonban,
hogy nemcsak az ütéstől szédült, hanem Ilonkának is volt szerepe a dologban, aki ott állt a
holttest lábánál, a tegzesmester és a horka között. Nem mondhatni, hogy nagyon gyászolta
volna a vőlegényét. Bizonyára nem ő, hanem apja választotta ki elrablóját; s ha rajta áll,
alighanem másvalaki tört volna be éjjel a kurgánba. Szeme néha összeakadt Zamárdéval,
ilyenkor a vörös üstökű ifjúnak mind az öt érzékszerve a szemébe gyűlt. De akármekkora
bódulatba süllyedt is Ilona közelségétől, a horka szavai mégiscsak utat találtak a fülébe.
– Hogy engem megsértettek-e? – kérdezte csodálkozva. – Színét sem láttam eddig ennek a
nyomorult féregnek!
A tegzesmester összenézett a horkával, aztán indulatosan támadt Zamárdnak:
– Hát akkor miért ölted meg?!
– Mert el akarta rabolni a lányodat!
– Mért ne rabolta volna el a lányomat? – bámult rá a tegzes.
Ekkor aztán dühbe gurult Zamárd:
– Micsoda? Apa vagy te? Férfi vagy te? Ember vagy te? Vagy talán gyáva nyúl vagy ijedt
varangyos béka? Éjnek idején elrabolják egyetlen lányodat, és te azt sem mondod, hogy
“mukk”?
– Lókötő! – üvöltötte az úgyszintén dühbe gurult tegzes. – Teszel, mintha nem tudnád,
hogy minden jóra való családból rabolni illik a lányokat, nem pedig csúszva-mászva
megkérni, mint a gilisztáknál! Hogy én azt mondjam: “mukk”? Mikor végre kerül egy
jókötésű fickó, aki előre lefizeti a leányzó árát? Alku nélkül? Méghozzá hibátlan, jól táplált
tinókban? Szemtelen fickó! Otromba fajankó!
– Szemérmetlen apa! – ordított rá Zamárd.
– Ostoba széltoló! – vágott vissza a tegzes. – Mindjárt akkorát ütök a fejedre, hogy nem két
kobakod lesz, mint most, hanem három!
– Én pedig mindjárt melléfektetlek ennek a görbe lábú leánytolvajnak. Vén szájhős!
Így társalkodtak egy ideig, amit a falu népe ugyanolyan néma érdeklődéssel hallgatott,
mint amilyennel az iménti verekedést szemlélte. A horka azonban egy idő múlva megelégelte
a szócsatát, és a veszekedők közé állva így kiáltott fel:
– Békesség legyen! Vagy egyezségre juttok ezen nyomban, vagy pedig a szégyenfához
köttetlek mind a kettőtöket! Ott három napig folytathatjátok egymás pocsékolását, míg csak ki
nem szárad a torkotok, mint a lopótök! Egy se beszéljen addig, míg nem kérdezem!
Ezzel félrehúzódott a vének vénével, s miután néhány percig érett bölcsességgel
meghányták-vetették a helyzetet, visszatértek a vitatkozókhoz, akik ezalatt lihegve, támadásra
és védekezésre készen néztek farkasszemet.
Bendegúz üres szájából nyöszörgésszerű hangok jöttek elő, melyek értelmét a horkán kívül
nem tudta megfejteni senki. A horka végül így szólt a két emberhez:
– Azt mondja nektek a vének véne, akinek fejében másfél évszázad tapasztalata gyűlt
össze, hogy fogjátok be a szátokat, és kössetek tisztességes alkut.
Odafordult a mérgében pulykavörös tegzesmesterhez:
– Felelj! Hajlandó vagy-e feleségül adni leányodat Zamárdhoz?
– Ehhez a gazemberhez?! – horkant föl a tegzes. Aztán gondolt egyet, nyelt egyet, s azt
mondta: – Igen! Ekkor Zamárdhoz fordult a horka:
– Kész vagy-e feleségül venni ezt a tisztességes leányzót, akinek boldog nászát otromba
kötekedéseddel megzavartad?
A vörös hajzatú ifjú nagyon ostoba arcot vágott. Egyik lábáról a másikra állt, aztán a
másikról visszalépett az egyikre. Nagy zavarában rá sem mert pillantani Ilonára, és aztán így
szólt.
– Ha ő hajlandó hozzám jönni, akkor igen.
– Hogy ő hajlandó-e hozzád menni, azt a kutya sem kérdezi tőle – intette le a horka
fensőbbségesen. – Te azonban, amiért lebunkóztad ezt a derék legényt, tizenkét kövér tinót
fizetsz – és nincs tovább!
– Fizetek – felelte Zamárd.
– Továbbá nekem, akinek megzavartad éjszakai nyugalmamat, kárpótlás fejében fizetsz
egy fél tinót.
– Fizetek – mondta Zamárd. Pedig tizenkét és fél tinó sok volt akkoriban, amikor nem
ismerték még a pénzt, és tinókban számoltak, pontosan úgy, ahogy ma forintban számolnak a
boltokban.
– Legvégül – tette hozzá, a horka – a falu vénjének, amiért bölcsességével megvilágosította
ostobaságtok éjszakáját, úgyszintén fizetsz egy fél tinót.
– Azt is megfizetem – bólintott Zamárd. Eszébe sem jutott, hogy egyetlen vagyontárgya az
a husáng, melyet most is a kezében szorongatott.
A horka karon fogta Ilonát, s odavezette a vörös hajú óriáshoz.
– Fogd kézen, és vidd! – mondta barátságosan.
És mert Zamárd nagyon bambán bámult rá, még hozzátette:
– Tiéd a lány – s egymásba fűzte az ujjaikat. – De ha nem lesz meg a tizenhárom tinó,
akkor visszaveszem tőled, és nincs tovább!
Erre az ifjú óriás olyan arcot vágott, melyről mindenki leolvashatta, hogy ha az a
tizenhárom tinó a föld alatt lesz található, akkor ő a tíz körmével is előkaparja őket. S a szeme
sarkából egy szerelmes pillantást vetett Ilonára, amit ugyanis mindmostanig nem merészelt
megtenni.
Ez a történet boldogsággal végződik, mégsem vidám a vége.
Eljött a nap, amikor körös-körül egyszerre szólalt meg a mocsárban a nádirigó füttye. A
rigó csak nappal énekel. Ha éjszaka hallatja szavát, akkor nem ő fütyül, hanem a vigyázok
adják le a riasztójeleket, így adták tudtul a bosszuló hadak közeledtét.
Ezer lovas Budáról, kétszáz talpas Fehérvárról, százötven íjas Tolnáról… Kelet felől a
budaiak, dél felől a tolnaiak, nyugatról a fehérváriak meg a kanizsaiak: ezt jelentették egymás
után a kiküldött kémlő csapatok. Velük szemben: egy pásztorfalu népe… Nem volt mit tenni.
Három nap, három éjjel tanácskoztak a horkával a vének, s aztán eldöntötték, hogy otthagyják
a falut, s végleg beleveszik magukat a mocsárba. Inkább ott sanyarognak a zsombékon,
mintsem hogy örökké fizessék az adót az idegenből jött papoknak, és örök martalékai
legyenek rablóhordáknak. A mocsárba nem megy utánuk senki. S ha mégis utánuk megy, az
ott marad.
 Az utolsó napon, mikor már sorba állították a bivalyos szekereket, felgyújtották és
elhamvasztottak a boronás faházakat, és lerontották a kurgánokat, mindnyájan fölmentek a
dombtetőre, s a szent nyírfa ágaival díszített egykő előtt fehér lovat áldoztak. A büszke
kancának vérét vették, húsát megsütötték és megették, bőrét pedig szalmával kitömve rúdra
húzták. A magas rúdra fölfeszített, messze fehérlő lótetem volt az egyetlen nyom, mely
megmaradt utánuk.
A szertartás végén ugyanis Zamárd nekivetette vállát az egykőnek, kibillentette helyéből,
és legörgette a meredek domboldalon. A súlyos, négyszögletesre kifaragott szikladarab
döngve gurult lefelé, belezuhant a nádasba, s egy óra múlva elnyelte a sűrű, fekete iszap.
Amikor a királyi hadak feljutottak a dombra, már csak a feltúrt földet s néhány vércseppet
találtak az oltárkő helyén. Nem látta többé senki sem a nagy erejű Zamárdot, sem az
aranyhajú Ilonát; s Türje-hadát is befogadta és elrejtette a nádas. Csak nagy sokára, amikor
lecsapolták a Balaton melletti ingoványokat, került elő az iszap alól a pogány oltárkő, melyet
Zamárd-kőnek neveztek el az emberek. A papok azonban még a látásától is eltiltották a népet,
megcsonkították a követ, és Szamárkőnek nevezték el, hogy ezzel is csúfságot tegyenek rajta.
De a község, mely ma is ott áll az egykő közelében, a Zamárdi nevet viseli.

Sokan megfordulnak itt manapság, de csak kevesen tudják, hogy az a nagy kő a falu
határában, az állomás közelében, nemcsak egy elsüllyedt pogány világnak, hanem egy rég
elporladt ifjú kalandos életének és boldog szerelmének is emlékjele.

REGE A TIHANYI VISSZHANGRÓL

Volt egyszer egy tündöklő mosolyú királyleány, aki aranyszőrű kecskéit ott legeltette a
tihanyi hegy fokán, ahol a legselymesebb a fű. A királyleány nemcsak szép volt, hanem
jószívű is, szelíd is, türelmes is, okos is, készséggel segített mindenkin, akin csak tudott, és
örökké mosolyra állt az arca – pedig szegényke néma volt. Néma, mint a sír.
Apja, a király, anyja, a királyné szeretett volna segíteni rajta, de nem tudott. Hiába hozatták
el messze földről a leghíresebb javasasszonyokat, hiába kenték a legillatosabb kenőcsökkel,
hiába próbálkoztak a legritkább gyógyfüvekkel, leányuk szavát nem bírták visszaadni. Mert a
némaságon nem volt hatalma a legfélelmetesebb királynak sem.
Persze ennek a királynak máskülönben sem volt különösen nagy hatalma. Azokban a régi
szép időkben, melyekről a regében szó van, kevéssel is beérték a királyok. Volt valahol egy
kis kerek erdő. Ha a kis kerek erdőhöz még egy fejsze is járt, s a fejszéhez egy ember, aki
forgatni tudta, akkor már azt mondta magáról, hogy ő az erdő királya, s ezt nem vonta
kétségbe senki. Mindenki tudja, milyen sok kis kerek erdő van a kerek világon, tehát
elképzelhető, hány királya volt az erdőknek azokban a régi szép időkben!
Nem volt ez másként a tihanyi királylánnyal sem. Volt az édesapjának egy kis falkája, húsz
vagy huszonöt kecske. Minthogy ezek a kecskék történetesen aranyszőrűek voltak, joggal
mondhatta magát királynak a gazdájuk. Persze abban a régi mesevilágban az aranyszőrű
kecske nem volt akkora ritkaság, mint manapság. Az aranyszőrű kecske körülbelül húsz
forinttal volt drágább, mint az ezüstszőrű, s ez is csak húsz forinttal került többe a közönséges
gyapjúszőrű kecskénél. A tihanyi király tehát csak afféle falusi király volt, ennélfogva a lánya
is csak falusi királylányka lehetett, akinek nem volt mennyezetes ágya, sem aranykoronája,
sem hercegi palástja. Csak abban különbözött a többi pásztorlánytól, hogy az ő kecskéinek
aranyból volt a szőre. De már például a kutyája, mely a nyájat terelte, közönséges bozontos
pulikutya volt, Fogdmeg nevezetű, s az ostora, mellyel a nyájat irányította, ugyanolyan volt,
mint a többi nyájajuhászé. Nem volt aranyból a nyele, nem volt gyémánttal kirakva a forgója,
nem volt selyemszálból sodorva a csapója. Reggelente ugyanúgy pattintgatott az ostorával,
ugyanúgy magához füttyentette a kutyáját, és ugyanúgy kihajtotta a nyájat az Akasztó-dombra
vagy az Aranyház tövébe vagy a Belső-tó partjára, mint a többi tihanyi pásztorlány.
De míg amazok békén legeltethették kecskéiket, ő alighogy kihajtotta nyájat a rétre,
legtöbbször már lesett rá egy bajba jutott ember, s odajött, hogy a segítségét kérje. Hajlott
aggastyánok és sudár fiatalasszonyok, fogatlan nénikék és boldogtalan szerelmesek járultak
elébe, s tanácsot kértek tőle ügyes-bajos dolgaikban. Idegenek is jöttek, lábukon a hosszú
vándorút porával, mert a tihanyi királylánynak messze földre eljutott a híre.
Beszélni nem tudott, mert néma volt. De a szeme nézésével, mosolyával vagy a keze
mozgásával jobban ki tudta fejezni magát, mint akik beszélni tudnak, és senki sem ment el
tőle elégületlen szívvel, dolga végezetlen.
Csak a maga némaságán nem tudott változtatni, mert az ember mindig könnyebben segít a
más baján, mint a magáén. Már álmodni sem mert róla, hogy visszakaphatná a hangját, de
egyszerre felmerült a Balatonból a hullámok királya, és így szólt:
– Gyógyítsd meg a fiamat, és cserébe visszakapod a hangod.
A királylánynak fölragyogott a szeme. Intett a királynak, hogy hozza fel a fiát, s miközben
az ősz szakálla hullámkirály lement a tópartra a fiát megkeresni, megtelt a szíve várakozással
és reménykedéssel. Pedig a hullámkirály sem volt igazi király. Nem volt birodalma, nem volt
koronája, nem volt egyetlen alattvalója sem. Valójában csak egy hálót mondhatott a
magáénak, mellyel halászni járt ki a tóra, de hát a hálója megvolt minden halászbokornak, s
mégsem jutott egyik halásznak sem eszébe, hogy királynak nevezze magát. A hullámkirály
azonban tudott valamit, amit más senki: a hullámoknak parancsolni.
Ha ő azt mondta: “Táncoljatok!” – akkor a szelíden nyugvó víztömeg mozgásnak indult,
párokra oszlott, s a párok lassan forogva tovalejtettek, átcsaptak egymáson, visszasiklottak,
mintha valamilyen láthatatlan táncmester intésére keringőzni kezdett volna a Balaton. Ha azt
mondta: “Dörögjetek!” – akkor fenékig felkavarodott a víz, és harsogó, tarajos hullámok
rontottak neki a partnak. De ha rájuk szólt: “Nyugodjatok!” – egyszeriben elcsendesült a tó, és
olyan sima lett, hogy egy lepke szárnysuhintása is barázdát húzott a tükrén. Ilyen hatalma volt
a hullámkirálynak, s ezért reménykedett a mosolygó királyleány, hogy talán visszakapja a
hangját.
Meg is gyógyította a hullámkirály fiát, pedig abba már csak hálni járt a lélek. Se nem evett,
se nem ivott, napról napra fogyott az ereje. Aznap, amikor fölvitték a néma királylányhoz,
már jártányi ereje sem volt. Két halász cipelte föl a hegyre, kétrét hajtott kerítőhálóba
fektetve. Pedig nem volt a királyfinak semmiféle betegsége. Ép volt a tüdeje és testének
minden porcikája. A hullámkirály fiát megfoghatatlan és testetlen kór emésztette: a
szomorúság.
Még senki sem hallotta a nevetését. Még sohasem látták mosolyogni. Mert ha nyíló virágot
látott, menten arra gondolt, hogy majd eltapossák, s elszomorodott. Ha egy galamb boldog
burukkolását hallotta, megrémült, hogy majd elragadja és széjjeltépi a vércse, és még jobban
elszomorodott.
Mindenki sajnálta a szerencsétlen ifjút. Sokan megpróbálták kedvre deríteni, de csak azt
érték el vele, hogy a királyfi még fáradtabban hunyta le szemét. Végül aztán megmondta a
sziklakirály – aki egyébként a hullámkirály édes testvérbátyja volt –, hogy ennek a
nyavalyának csak egyetlenegy orvossága van: a szerelem.
A királyfi azonban már nem volt kíváncsi a világra. Ő már csak szenvedni szeretett, s aki
nem vágyik az örömre, az előtt zárva marad a szerelem kapuja is. Akkor is, amikor a két
izmos markolóhalász fölvitte a hegyre, és letette a királylány lába elé, úgy feküdt ott, mint egy
öregember, aki örök álomra hunyta szemét. Föl se nézett volna, ha az egyik aranykecske el
nem mekegi magát.
 De erre a hangra felkapta fejét, s ekkor csodálatos esemény történt: tekintete találkozott a
királylány pillantásával. Most már ha akarta volna, sem bírta volna becsukni a szemét.
Varázslatos ereje van a mosolygásnak, mert abban a szempillantásban, amikor a hullámkirály
fia meglátta a királylány tündöklő mosolyát, kigyógyult betegségéből. Életében először arca
jókedvű mosolyra derült.
De nem ez volt az egyetlen csodálatos esemény, amely ekkor történt. Mert alighogy a
királyfi elmosolyodott, megjött a szava a néma királylánynak is! Hangja olyan tisztán
csengett, mint az újonnan vert aranypénz.
– Egyél-igyál kedvedre, szépséges királyfi! – csilingelte a muzsikáló hang.
A királyfi föltápászkodott, s azon ültében megevett hét tojásból rántottat, hét kappanból
tyúklevest, hét rőf diós és almás rétest. S mihelyt jóllakott, megkérte a királylány kezét.
Egy hóka kecske volt a királylány kedvence. Annak szőréből sodortak maguknak
jegygyűrűt. Boldogan telt a mátkaságuk, s tán a házasságuk még boldogabb lett volna, ha a
királylány szívében fészket nem rak a kevélység. Ahogy múltak a napok, egyre jobban eltelt
saját hangjával. S ő, aki eddig még a jótetteiért is szabódott, most egyszerre félvállról kezdett
beszélni mindenkivel. A szegényeket, akik hozzá fordultak tanácsért vagy orvosságért,
naphosszat várakoztatta, aztán meg kiüzent a fejősjuhásszal:
– A királylánynak ma nincs kedve bajlódni veletek. Egyre ritkábban mosolygott, egyre
kevesebbet hallatta tiszta csengésű hangját. Úgy érezte, hogy most, amikor már megjött a
szava, ő a legtökéletesebb lény a világon. Nem pazarolta hát aranycsengésű szavait,
legszívesebben pincébe zárta volna őket, mint a fukar kalmár a pénzét. A végén már a
vőlegényével is csak ímmel-ámmal beszélt, s addig-addig takarékoskodott a mosolyával, míg
egyszer csak a hullámkirály fia újra búnak eresztette fejét.
Nem evett, nem ivott, s mint az égő gyertya, olyan gyorsan fogyott. Hiába könyörgött a
menyasszonyának, a királylány azt hitte, hogy őneki hozzáillőbb kérője is akad majd, s
visszaadta az aranyszőrből font gyűrűt a hullámkirály fiának. Ezt pedig sorvasztani kezdte a
bánat. Elfelejtett mosolyogni, nem nyitotta szóra az ajkát, s hetednap estére leszaladt csillaga
az égboltról.

Jobb lenne el sem mondani, mi történt ezután, s milyen szörnyű sors érte a tündöklő
mosolyú királylányt. A hullámkirály féktelen haragra gerjedt. Felkorbácsolta a Balatont, s
házmagas hullámokkal ostromolta a tihanyi partot. Szólt bátyjának, a sziklakirálynak.
Megnyílt a föld, izzó sziklák lövelltek az égre, tüzet okádtak a tihanyi hegyek, égő
szurokpatakok folytak le a selymes füvű legelőkön, s a nyáj, a híres aranynyáj a tűzhalál
helyett a vízhalált választva, belevetette magát a tóba, és örökre eltűnt az emberek szeme elől.
Körmeiket, a tihanyi kecskekörmöket mindmáig kiveti a víz.
Nyoma veszett a tündöklő mosolyú, gyöngyöző szavú királyleánynak is. Talán egy
barlangba, talán egy fa odvába húzódott a tűzvihar elől, s ott érte utol a hullámkirály átka.
Látni nem látja senki, de hangja a tihanyi visszhang szavában máig is hallható. Aki gőgjében
a szép szót embertársaitól megtagadta, most válaszolni köteles mindenkinek, gazdagnak és
szegénynek, szépnek és rútnak, egészségesnek és elesett nyomorultnak egyaránt. Akár
kedveskednek neki, akár kaján csúfnevekkel illetik, akár szánják, akár káromolják: a
visszhangnak hallgatnia soha többé nem szabad.

OROSZKŐ

A Tihanyi-félsziget csúcsán, közel a vízparthoz, néhány vályogból vert, süppedő,

nyomorúságos kunyhó húzódott meg a nád között. Olyan kicsinyek voltak, hogy csak akkor
látszott ki tetejük csücske, ha a szél meghajtotta körülöttük a nádast. Előttük lenfonálból vert
hálók száradtak a nyújtófán, s egy szurkos hasú bárka ringott a vízen, annak jeléül, hogy
halászok tanyáznak ezen az elhagyatott helyen.
Egy nyári estén, de még napszállat előtt, a tihanyi kapitány két poroszlója lépett be az
egyik kunyhóba. A szép szál legények ki sem bírtak egyenesedni ebben az alacsony zugban, a
szabad tűzhelyről fölcsapó füst pedig könnyet csalt a szemükbe.
– Hol a lányod, Elekes? – kérdezte egyikük a halászt.
A szobában nyüzsgött a sok gyerek. A halász szomorú mosollyal nézett szét.
– Van itt négy lányom is, ha jól megnézed, nagy jó uram.
– Ne az apraját mutogasd – mondta a poroszló. – Azt a vadlányt keressük.
– Katicát – tette hozzá a társa.
– Katicát ne nálam keresd, jó uram. Zsófia nagy jó asszonyunknál szolgál ő már kerek
hatodik esztendeje.
A poroszló jól az ember szemébe nézett. Mert ha egyet rebbent a pilláival, akkor föltehető,
hogy ő rejtegeti a lányt. De a halász szürke szeme gyanútlanul nézett vissza rá.
– Ott csak keresd magad – legyintett a katona. – Mert szépen szolgál az a leányzó, aki
előbb kezet emel kenyéradó gazdájára, aztán világgá szökik.
A halász megdöbbent. Olyan fehér lett az arca, hogy még a csivitelő gyerekhad is
megérezte a bajt, és elhallgatott.
– Ezt tette volna?
– Még többet is tett. Ha jó csillaga meg nem őrzi, most kiterítve feküdnék Zsófi asszony.
De a fél lábára így is béna marad.
– Úristen! – nyögött fel az ember, és tenyerébe temette arcát.
Hat éve annak, hogy Katit elállította libapásztorlánynak István úr aszófői tanyájára.
Tudták, hogy nincs jó helye a gyereknek, de visszavenni nem lehetett; itthon szorított a
szükség, más gazdát pedig nehéz lett volna találni, mert Tihanyban minden talpalatnyi föld az
apátságé volt, s csak itt-ott közbeszurdalva akadt néhány nemesi porta. Zsófi asszony, ez a
kövér, lobbanékony, gutaütésre hajlamos fukarság, aki ha teheti, esténként még rétje fűszálait
is számba vette volna, rosszabbul bánt a cselédeivel, mint a jószágával. Katicát is folyton
szidta, tépte, ütötte; ettől azután a kislány megmakrancosodott, s már kétszer megszökött
Aszófőről, s a Bakonyból úgy hozták vissza, félholtan az éhségtől… Ezért is lett “vadlány” a
neve.
Aszófői István úréknak kicsi volt a tanyájuk, kevés a földjük, de nagyehető emberek voltak
mind a ketten, s ezért két-háromszáz libát neveltek. Jobban szerették a liba húsát mindennél. S
nem tízéves kislánynak, hanem nagy, siheder fiúnak is erős próbatétel ennyi libát őrizni.
Először is: a liba mindig megy. Megy, megy, míg csak jól nem lakik; akkor elül egy időre, s
kicsit pihenhet a pásztor. Aztán: a libának az a természete, hogy fönt kapkod, nem a földön,
mint a csirke. A fűnek, gabonának is a fent álló hegyét csípi el. Kiváltképpen a gabonáét! Az
uraságok pedig amúgy is reszkettek a barátok haragjától, mert valamilyen hitvány
földdarabért pörben is álltak velük. S éppen a tanya mellett, a Balaton közelében nagy
rozstáblája volt az apátságnak. A liba pedig öt-hat hetes korától, amikor sárga tolla fehéredni
kezd, nagy kárt tud tenni a gabonában. Ha végighúzza csőrét a kalászon, nem marad abban
egyetlen szem se. Zöld búzáért, rozsért egyenesen meghal a liba, s a buta jószág minden
furfangra képes érte. Álnokul félrehajtja a fejét, és lepihen, mintha jóllakott volna; s amikor
leheveredik a kis pásztorlány, libasorban iszkolnak a rozstáblához. Néhány perc múlva aztán
ott a barátok csősze, kezdődik a veszekedés, aminek mindig a pásztor a kárvallottja. Zsófi
asszonyéknál egy friss mogyorófavessző mindig ott támasztotta a falat a tornácon; ötször is
kiment egy nap, s úgy megcsipkedte vele a kis Kati lába szárát, hogy az sírva járta előtte a
táncot, s vékony lába tele volt mindig keszekusza, kék vesszőcsíkokkal.
 Egy ilyen verésből lett a nagy baj most is.
Hajkurászta Kati a libáit egy kukoricaszárral, de azok újra meg újra visszalopakodtak a
rozstáblához. Rettenetes, micsoda pusztítást tudnak végezni! A rozsfejet egy pillanat alatt
lenyelik, még le sem csússzam a torkukon, máris a szájukban a következő. S gondolható,
hogy két- vagy háromszáz állat néhány perc alatt hogy meg tud tizedelni egy gabonatáblát!
Kati tízszer is kizavarta őket a rozsból, de tizenegyedszer elfogta a méreg, ríva fakadt, s a
szárral ráhúzott egy Öreg gúnár fejére. Nem ütött nagyot, de a liba gyönge állat; a gúnár
eldőlt, és Zsófi asszony – akinek fél szeme mindig rajta volt a pasztán – már jött is nagy
vesszősuhogással s fenyegetőzéssel a rozstábla felé.
Kati nem futott el. Más lány elfutott volna, ő nem. Mindig némán állta a verést, oly
gyűlölködő szemmel, ahogy egy ilyen “vadlányhoz” illett; Zsófi asszony, ha rosszat álmodott,
mindig Kati gyűlölettől eltorzult arcát látta maga előtt. Mégsem bírt leszokni a verésről; most
is, ahogy Katihoz érkezett, még ki sem fújta magát, már emelte ütésre a vesszőt. De a lány
ezúttal nem várta moccanatlan, hanem egy lépést hátrálva, azt mondta rekedten:
– Ne merjen megütni!
Zsófi asszony kezében megállt a vessző. Át is villant az agyán, hogy ez a kislány – szinte
észrevétlen – megnőtt a hat esztendő alatt. Szép, erős nagyleány lett belőle; tán nem is
szabadna megvesszőzni már… De a dühe nem csitult, inkább lobbot vetett a lány
ellenkezésén.
– Te mersz nekem parancsolni? Te tekergő! – sipította, és olyan erővel húzott végig a lány
lába szárán, hogy kiserkedt a csapás nyomán a vér.
– Hagyjon! – kiáltotta Kati.
Még egy csapás, még egy… S Kati futni kezdett. Háta mögött a meredek, sziklás hegy:
annak vette útját. De az ő lába fájt az ütésektől, Zsófi asszonynak pedig szárnyakat adott a
dühe. Mindig ott hallotta maga mögött a testes asszony zihálását, a vessző suhintását, mely
nem érte ugyan el, de ott suhogott a közvetlen közelében… Végre mégis egérutat nyert,
felugrott egy kiálló párkányra, s egy nagy követ lehengerített az üldözője elé. A kő
bukdácsolva, egyre gyorsabban gurult, s aztán egy sikoly hallatszott: Zsófi asszony összeesett.
Kati hátra sem nézve eltűnt a bokrok közt… Egy óra múlva a Benedek-rendi barátok orvosa
bekötözte a törött lábú asszony sebeit, de akkor már hűlt helye volt a libapásztorlánynak.
Főbenjáró bűn volt ez abban az időben. A jobbágy engedelmeskedni tartozott urának. Az
úrnak joga volt vesszővel megfenyíteni jobbágy cselédeit. Ha pedig kezet emelt rá, joga volt
elvenni az életét is… A szürke szemű halász, aki szolga volt egész életében, és
szolgaembereknek volt az ivadéka, tudta, mi vár a lányára.
– Nagy jó uram – nyögte elfulladva –, el se bírom gondolni, mi üthetett abba a leányba.
Dacos a természete, de nem gonosz, hogy ilyesmire vetemedjék…
– Ne védd a lányodat – mondta a poroszló. – Azt mondd meg inkább, hová vehette útját.
– Talán a Bakonyba – vélte a halász. – Már kétszer is odaszökött.
– Elálltuk a Bakonyba vezető utakat – mondta a poroszló. – Hát rokona van-e még ezen a
vidéken?
– A legnagyobb lányom Arácson szolgál, a papnál.
– Ott is megnézzük – bólintott a katona. – Ha pedig idejön tehozzád, kézen fogod, és
viszed a kapitány úr elébe. Megértetted?
– Meg – mondta sápadtan a halász.
A poroszlók elmentek. Még ezen az éjszakán bezörgettek az arácsi paplakba, de a pap
tanúsította, hogy nem járt ott a szökevény. Másnap átfésülték a tihanyi erdőket, kikérdezték a
parasztokat, de a leányt senki sem látta. Csak egy bolondos vénasszony, akinek szava nem sok
hitelt érdemelt, emlékezett egy hosszú hajú leányra, aki a Várhegy gerincén kúszott fölfelé.
Nem látszott ugyan valószínűnek, hogy az üldözött éppen a várban keressen menedéket, de
azért ott is fölkutattak minden zugot, sőt harmadnap délután egy küldöncöt átmenesztettek
Oroszkőre, a szent életű barátokhoz is, mert a Várhegyről észrevétlen le lehetett ereszkedni az
ő sziklába vájt barlangjaik felé.
A küldönc bezörgetett. A barátok oroszok voltak, csak az igumen, a perjel értett
valamicskét magyarul, őhozzá vezették tehát a kapitány legényét, aki előadta, hogy egy bűnös
leány nyomát hajkurásszák, s arra gyanakszanak, hogy ide vette be magát.
Pachoniusz atya, az igumen, szent haragra gerjedt e szavak hallatára.
– A te gazdád megvan egy összekötözni való bolond! – rivallt a legényre. – Hát nem tudsz
az a tökfej a maga saját agyából kisütni, hogy ide asszonynak, lánynak nincs van bejárása?
Maga a királyné nem tehetsz be ide szent lábacskája, és te itt mersz buta orroddal szimatolni
egy bűnös leány után? Pusztulj szememből, lókötő, mert mindjárt megtudol saját magad
bőrödtől, hogy szereti szemtelen fickókat ez a kedves korbács!
És megsuhintotta a széke karfáján lógó, vékony lóbőrből font korbácsot. A kapitány
küldönce esze nélkül hátrált kifelé, s bár még hetekig kerestek-kutattak, a vadlányt soha senki
sem látta többé Tihanyban.

A pogány Vászoly fiai, két Árpád-házi herceg, apjuk megvakíttatása után Nagy Jaroszláv
kijevi fejedelem udvarában találtak menedéket. Ezt a fejedelmet “Bölcs Jaroszláv”-nak is
hívták, s úgy emlegetik, mint az oroszok Szent Istvánját. A két ifjú herceget fiaként fogadta, s
mint vallásos emberhez illik, megpróbálta a keresztény hitnek megnyerni őket.
Buzgalmát csak félig koronázta siker. Levente ugyan megmaradt pogánynak, de öccse
fölvette a kereszténységet, s az oroszok védőszentje után az András nevet kapta. Jaroszláv
annyira szerette, hogy Anasztáziát, a leányát hozzá adta feleségül.
Ez idő alatt a velencés Péter uralkodott Magyarországon. Bizalmatlan, kegyetlen, ingatag
jellemű ember volt, akit nem szeretett senki; és István király egykori hívei nagy titokban
Csanádon összegyűlve, ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és
Leventéhez, megüzenvén nekik, hogy az egész ország hűségesen várja őket, és örömest
hódolna nekik mint királyi magnak, csak jöjjenek haza, és oltalmazzák meg őket Péter és
hívei dühétől… Levente és András orosz földön sereget gyűjtöttek, zsoldosokat fogadtak, és
az 1046. esztendőben nagy diadallal hazatértek Magyarországra. Velük jött Anasztázia is, aki
nem sokkal később – amikor magyar királynővé koronázták – behívta az országba a kijevi
bazilita barátokat, és Tihanyban telepítette le őket.
A királynő bizonyára nagyon árvának érezte magát ebben az ismeretlen országban. Igaz, a
bazilitákkal nem sokat társaloghatott, mert e szigorú szerzet tagjai a nőknek még a látásától is
el voltak tiltva, de talán vigaszt lelt abban, hogy Tihanyban mindennap az ő anyanyelvén
imádkoznak érte, s ezért szép klastromot akart építtetni nekik a tihanyi Belső-tó partján.
Ide azonban nem költöztek be a szent életű barátok. Az ő hitük szerint minden, amit ember
rak föl, elmúlik az emberrel. Nem kívánnak kőből rakott házat, hanem vésővel nekiestek a
Várhegy meredek lejtőjének, s az Isten teremtette sziklába vájták celláikat. Fáradhatatlanul
dolgoztak hét esztendeig, amíg az Óvár alatti lejtőn, három emelet magasságban elkészült a
sziklába vájt kolostor.
A legalsón tizenkét cella sorakozott egymás mellett, a sziklába vájt tenyérnyi ablakokkal,
melyekből látni lehetett a tó szelíd tükrét, az Arács fölötti hegyeket, sőt szép időben tisztán
kivehetők voltak Kenése fehérlő löszfalai is. Csak egy feszület, egy korbács, egy fából
összerótt priccs és egy asztal volt mindegyikben. A fölötte levő emeleten tíz kicsi és négy
nagyobb cella épült. A nagyobbakban a cselédfráterek laktak hármasával, ugyanitt vájták a
sziklába a kápolnát is, akkori nevén az imolát, mégpedig úgy, hogy a pap misézés közben
kelet felé tekintett az oltár mellől. Közös helyiségük, ebédlőjük vagy refektóriumuk a
remetebarátoknak nem lehetett. Ők csak az imolában találkoztak egymással, s csak az
ájtatosságban voltak közösek. Más mondanivalójuk nem lehetett, csak amit Isten előtt is
elmondhattak.
 A harmadik szinten csupán egy helyiség mélyedt a sziklába, egy tágas, sokablakú terem,
melyet látócellának, vagy mentsvárcellának hívtak. Ez készült el utoljára, a hetedik esztendő
végén; ez ugyanis csak arra szolgált, hogy hitetlen pogányok vagy bakonyi rablók esetleges
támadása ellen megvédhessek kolostorukat a barátok, íjak, dárdák, kövek és mindenféle
hajítófegyverek álltak a látócellában készenlétben; ezenkívül itt tartották a lisztet, a sót, a
répát, a gyökereket, a mézet, a diót s még azt a keveset, ami szerény étrendjükhöz szükséges
volt.
Idejük java részét a szűk és hideg cellákban töltötték, szent elmélkedésbe merülve vagy
csendesen mormolva imádságaikat. Ötször napjában a kápolnában gyülekeztek, misét
hallgatni vagy csak csendesen ájtatoskodni. Az utolsó esti ájtatosság után – melynek
kompletórium volt a neve – itt tartották a bűnvalló kapitulumot. Az igumentól a fel nem
szentelt szolgafráterekig a kolostor minden lakója részt vett ezen; a betegek is. Egymás után a
perjel elé léptek, megvallották azon nap elkövetett botlásaikat. Négyféle vétséget vallhatták
meg: hibázást, vétkezést, bűnt és nagybűnt. Fennhangon, a többiek füle hallatára kellett néven
nevezni hibázásaikat, s amikor a perjel kimondta rájuk a szentenciát, a többiek szeme láttára
bocsátották le övig a szőrcsuhájukat.
A korbács ott lógott a feszület lábánál; a végén kifényesedett a használattól a bőrszíj, mert
a szabályzat nagyon szigorú volt. Hibázásnak számított a tréfa és a nevetés, véteknek a
torkosság meg az ivóvíz kiloccsantása. A vizet favedrekben hordták föl a sziklába vájt úton,
mindig egy szolgafráter és egy felszentelt barát. Ha kilódult a vederből a víz, tizenkét
ostorcsapást mérhetett magára a vétkes, s utána tizenkétszer elmondta az Úr imáját. Ekkora
szigorúságban s a világtól való teljes elzártságban persze ritkán fordult csak elő, hogy valaki
bűnt vagy éppenséggel nagybűnt vallott volna meg, egyszer azonban erre is volt példa.
Amikor a szőke szakállú Timotheusz fráterre esett a bűnvallás sora, leborult a perjel lába elé,
és így szólt:
– Perjel atyám, láttam egy leányt.
– Vízért ma nem neked kellett menned, hogyan kerültél ki kolostorunkból?
– Itt a kolostorban láttam, atyám.
Amíg a bűnvalló kapitulum folyt, addig mindenki térdre borulva, némán imádkozott. De
most ez a sűrű csendesség még megsűrűsödött, s azt is hallani lehetett, hogy a barátok
meghökkenésükben visszafojtják lélegzetüket. – Mikor láttad s hol? – kérdezte a perjel.
– Ma reggel matunitum után, a látócellában.
– Az ördög incselkedett veled – bólogatott szomorúan az igumen. – Keresztet vetettél rá?
– Nem, perjel atyám.
– Miért nem, Timotheusz fráter?
– Mert agyam megzavarodott a meglepetéstől.
Az aranyszakállú Timotheusz fráter széles vállú, izmos testalkatú fiatalember volt. A
perjelt, az ősz szakállú Pachoniusz atyát leszámítva, a tihanyi remeték mind fiatalok és
izmosak voltak, mert a nagy tekintélyű Konstantin atya, a kijevi rendház exarchosza tudta,
hogy egy távoli kolostorban ilyen szerzetesekre van szükség. Öregekkel, törődöttekkel nem
sokra mentek volna, ha egyszer meg kell védelmezniük a sziklakolostort ezen a pogánysággal
kacérkodó földön, így hát a bölcs exarchosz választása ebben az esetben is a bölcsességet
sugározta.
Volt azonban egy árnyékoldala is a dolognak. Életerős ifjak, akik idejüket magányban
töltik, imádkozással, böjttel és önsanyargatással, valamilyen révületféle állapotba jutnak.
Álomképek és látomások látogatják őket. Az ördög, a gonosz kísértő kihasználja
gyengeségüket. Leginkább étel-ital formában kísérti meg az embert, ezért számít véteknek a
torkosság, mely huszonnégy korbácsütést von maga után – de gyakran a sátán nő alakját öltve
nyújtja ki kezét a jámbor barát lelke után.
Nyilvánvaló, hogy így tett Timotheusz fráterrel is, amikor az ifjú barát a reggeli ájtatosság
után, kötelességéhez híven, nekitámasztotta a hosszú létrát a sziklafalnak, és felkúszott a
látócellába. Ide ugyanis nem vezetett sem lépcső, sem út, s így ellenséges támadók sohasem
bírtak volna a közelébe jutni. Fentről, az Óvár felől talán leereszkedhetett egy ember kötélen,
ha kockáztatja a nyaktörést a függőleges sziklafalon; jószeriben azonban csak létrán lehetett
megközelíteni, a barátlakások felől. Timotheusz fráter napjában kétszer tette meg ezt az utat,
mert a fegyverek rendben tartása, a látócella tisztogatása és az élelmiszerek lehordása az ő
gondjára volt bízva.
Ennek a napnak reggelén, kosarat akasztva karjára, felmászott a létrán, belépett a keskeny
ajtón, s aztán a lőrésforma ablakokhoz lépve, körülkémlelt a vidéken. Minthogy semmiféle
gyanús jelt nem tapasztalt, egy ölre való sárgarépát, édesgyökeret és tormát szedett kosarába,
aztán a barlang sarkába ment a seprűért. Itt azonban torkára fagyott a lélegzet. A félhomályos
zugban egy napbarnított arcú, gesztenyeszín hajú, karcsú leány szelíd mosollyal aludta az
igazak álmát, Timotheusz fráternek persze megvillant a fejében, hogy vele is – mint annyi
más ifjú rendtársával – káprázatok játszanak, de a leány most valóságban ott hevert előtte, s
amikor tágra nyílt szemmel fölébe hajolt, oly egészségesen beleszuszogott az arcába, hogy
már-már elhitette magával, hogy mégsem a szeme káprázik, hanem anyaszült élőlénnyel van
dolga, aki véletlenül idecsöppent a sarokba. De ezt a gondolatot is ki kellett vernie a fejéből,
mert csöppet sem látszott valószínűnek, hogy eleven ember – kiváltképpen leány –
lemerészkedjék s sziklafalon, ahol néhány száraz fűcsomón és gyökéren kívül nem akadt a
kéznek fogózója.
Timotheusz néhány percig tágra nyílt szemmel nézte ezt a jelenséget, aztán fülön fogta
kosarát, és gyorsan leereszkedett cellájába. A létrát még egy ideig őrizetlenül hagyta a
sziklának támasztva, hogy ha mégis élőlénnyel van dolga, legyen módja észrevétlen eltávozni,
ő maga azonban a szemét se merte a látócella felé fordítani, egész nap kétségek közt vívódott,
hogy vajon káprázattal vagy élő emberrel volt-e dolga, s várton-várta az esti bűnvallomás
óráját, mert hivő lelke csak a gyónástól és az azt követő penitenciától remélhetett
megkönnyebbülést. S valóban, a bölcs Pachoniusz atya, miközben belefésült derékig érő
hófehér szakállába, néhány bölcs mondattal legott szétoszlatta mardosó kétségeit.
Az igumen legelőször az oltár elé térdelt, és rövid imát mondott, melyben Isten
gyámolítását kérte e fogas kérdésben, aztán fölállt, és orosz nyelvre fordítván a beszédet, így
szólt a barátokhoz:
– Láthatjátok, fráterek, milyen előrelátó és bölcs a mi szabályzatunk, mely nemcsak az
asszonyszemélyek közelségétől óv meg bennünket, hanem még a látásukat is eltiltja, sőt azt is
kárhoztatja, ha gondolataink elidőznek mosolyuknál. Bármikor, bármilyen ürüggyel és
bármilyen szelíden lép is elétek egy asszony, az legyen az első gondolatótok, hogy az ördög
vette be magát az asszonyi bőrbe, a ti megrontástokra törekedvén. A vaskapun hármas tolózár
van, a portás fráter pedig sohasem hagyja őrizetlenül a bejáratot. Tudhatjátok tehát, hogy ha
egy leányt véltek látni a mi sziklaotthonunkban, az eleven ember nem lehet, csak az ördög
találmánya, mellyel elvakítja szemeteket, és le akar téríteni Isten igaz útjárói. Ha Timotheusz
fráter keresztet vetett volna rá, kénköves füstben vált volna semmivé a levegőből gyúrt
káprázat.
Odafordult a baráthoz, aki roskadtan állt bűnének súlya alatt.
– Meddig bámultad azt a szörnyeteget, fráter Timotheusz?
– Néhány pillanatig, perjel atyám.
– Szóltál-e egy szót is ahhoz a gyalázatoshoz?
– Néma voltam, atyám.
– És ő szólt-e hozzád, fráter?
– Ő mosolygott álmában.
A perjel fürkészve nézett rá.
– Vádolod-e magad, hogy bűnös vagy a keresztvetés elmulasztásában s egy asszonyi
mosolyon való elbámészkodásban?
– Vádolom – suttogta Timotheusz. S földre borult a perjel előtt.
– Kétszer huszonnégy ostor a bámészkodásért, ugyanannyi a keresztvetés elmulasztásáért,
harmadszor is ugyanennyi az ördöggel való cimborálásért.
Kemény büntetés volt, de Timotheusz fráter jajszó nélkül viselte. Hivő lelke minden
korbácsütésnél érezte a megtisztulás szent örömét; mintha nem is magamagát, hanem az
ördögöt sújtotta volna minden korbácsütés. De azért másnap, amikor fölébredt, alig bírt
kiegyenesedni, s a háta tele volt kék csíkokkal. Mégsem szenvedett; a penitencia
megszabadította a bűntudattól, a kétségektől és a félelemtől, s e három jobban sajgott hivő
lelkének, mint a hatszor huszonnégy korbácsütés. Eltökélte magában, hogy ha újra
incselkedni merészelne vele az ördög, nem veszti el lélekjelenlétét többé, hanem a kereszt
jelével visszaűzi oda, ahová való: a pokolba.
S nem kellett sokáig várnia. Erre a napra ugyan fölmentette a perjel a létramászástól, s
minthogy a főzőbarátnak elegendő zöldsége volt, megengedték Timotheusznak, hogy
másnapra halassza útját a látócellába. Akkor azonban olyan látványban volt része, hogy
bámulatában kidudorodott a szeme, az esze pedig megszűnt forogni a csodálkozástól.
A látócella közepén ugyanis ott ült a tegnapelőtti leány, aki kényelmes ülőhelyet rögtönzött
magának a szentelt misebort tartalmazó tömlőkön, s éppen az egyik mézesbödönt dézsmálta
meg az ujjával. Timotheusz láttán fölragyogott a szeme, s miközben érthetetlen nyelven
beszélt hozzá, nevetve, barátságosan integetett neki. A fráter zavara csak egy fél percig tartott.
Utána tüstént keresztet vetett, majd térdre borult, s reszkető szájszélekkel hadarni kezdte a
miatyánkot. El volt készülve rá, hogy meghasad a föld, megdördül az ég, s ez a kedves
mosolyú lány kénkőbűzzé válván, azon nyomban elfüstöl a semmibe.
De nem az történt, amire számított. A leány ugyanis az ő keresztvetése láttán
elkomolyodott, lenyalta új járói a mézet, s maga is ellátta magát a kereszt jegyével. S nemcsak
hogy kénbűzt nem terjesztett, hanem ájtatos arccal ő is a feszület elé térdelt, és érthetetlen
nyelvén ő is elmondott egy imát. Ebből a fráter mindjárt sejteni kezdte, hogy a leányban nem
az ördög lakozik, de hogy mi más lakozhatnék benne, arra persze nem tudott válaszolni.
Minthogy pedig a perjel erre vonatkozóan nem adott neki útbaigazítást, folytatta az
imádkozást, s elmondott minden imát, amit kívülről tudott, még a halottak üdvösségéért való
könyörgést is, amely pedig nem nagyon vágott ide.
A leány egy darabig vele tartott. Aztán, úgy látszik, kifogyott az imából, s ismét ránevetett.
Még eltérdelgetett egy darabig, de aztán fölkelt, és leporolta rongyos ruhácskáját. Nézegette a
frátert. Ebbe is beleunt. Ásított. Leült. Fölállt. Visszaült a tömlőkre. Folytatta a méz
nyalogatását, majd eszébe jutott valami, s a bödönnel az imádkozó fráterhez járulva, mondott
valamit azon az ismeretlen nyelven, ami valahogy így hangzott:
– Egyél egy kis mézet, szent ember, hiszen már egészen hamuszínű vagy a sok
imádkozástól.
Timotheusz bámulatában pillanatra nyitva felejtette a száját; nem tudta, mit válaszoljon.
Mikor végre magához tért a barát, mindenféle jelekkel érintkezni próbált a leánnyal. Azt
kérdezte például:
– Ki vagy? Hogy kerülsz ide? Nem szállt-e meg téged az ördög?
Mindebből egy szót sem értett a leány, vagy ha értett is, akkor az ő válaszaiból nem értett
meg a barát semmit. A hosszú némabeszéd végén is csak addig jutottak, hogy a barát magára
mutogatva elárulta, hogy Timotheusznak hívják. Ezt a leány is megértette, mert rámutatott
magára, és így szólt:
– Nekem pedig Katalin a nevem.
– Katalin? – ismételte a barát.
– Katalin – bólintott a lány.
Újra mutogatni kezdett, értésére próbálván adni a fráternek, hogy hosszú pálcával vagy
ilyesféle alkalmatossággal állatokat szokott őrizni. Ebből azonban Timotheusz fráter nem
sokat értett, de megbabonázva nézte a lányt. Mindjárt rájött arra is, hogy ez az érdeklődés
ellenkezik a szerzet reguláival, s hogy gyönyörűségében mosolyra ne fakadjon, búcsúszó
nélkül otthagyta a leányt, és hanyatt-homlok leereszkedett a cellájába, ahol mély imába
merült.
Este pedig, a bűnvalló kapitulumon, ismét odajárt a perjel elébe.
– Megint láttam a leányt, perjel atyám – mondta.
Társai most már nem is próbálták visszafojtani lélegzetüket. Az imolában halk moraj kélt.
A felhördülés moraja.
– Keresztet vetettél-e rá?
– Vetettem, atyám.
– Imát mondtál-e rá?
– Mondottam, atyám.
– Kénbűzt árasztván semmivé vált-e a lány?
– Nem vált semmivé, perjel atyám. Ő is keresztet vetett, és velem imádkozott.
Pachoniusz atya meghökkenésében végigfésülte ujjaival tizenöt arasz hosszú szakállát.
Aztán apróra elmondatta a délelőtti találkozás minden részletét. Aztán a kereszt elé borulva
hosszan imádkozott, majd örömtől tündöklő arccal fordult a gyülekezet felé.
– Hallottátok, fráterek: Katalinnak hívják a leányt…
Véssétek jól szívetekbe ennek az eseménynek tanulságait!
Leborult a fráterek elé, és megrendülve folytatta:
– Bűnösnek vallom magam oktalan szigorban, továbbá a bölcsesség hiányában és a
kishitűség bűnében… Tízszer tíz napi kenyéren és vízen böjtölök, hogy elnyerjem a
méltatlanul megvádolt Timotheusz atya bocsánatát. Mert én hiú vakságomban csak arra
gondoltam, hogy az ördög jelenik meg előtte asszonyi bőrbe bújva. Nem jutott eszembe, hogy
asszonyi alakban lépnek elénk az angyalok, a szentek s az Úr követei is…
Fölkelt, s Timotheuszhoz fordult:
– Jól megnézted-e a lányt, jó fráter?
– Elég jól megnéztem, atyám.
– Láttad-e nyomát rajta, hogy tagjai kerékbetörettek? Timotheusz elgondolkozott.
– Nem láttam rajta, atyám.
– Annak, hogy fejét vették a leánynak, nem fedezted föl valamilyen nyomát?
– Nem, atyám – mondta Timotheusz.
– Vesszőcsapások nyomait sem vetted észre rajta? Timotheusz bólintott.
– Annak igen, perjel atyám. A lány lába szára tele van kék csíkokkal és sebekkel, mintha
megvesszőzték volna.
– Nincs már benne kétségem – kiáltott fel Pachoniusz atya –, hogy nem más ez a leány,
mint maga Alexandriai Szent Katalin, akiről Aesquilinus püspök följegyezte, hogy mielőtt
kerékbe törték és fejét vették, megvesszőzték…
Timotheusznak felderült az arca. Boldog volt, hogy e napon nem terhelte meg lelkét újabb
bűnnel, s örvendett a többi fráter is, Pachoniusz atya pedig így kiáltott fel:
– Ünnepünk van, atyámfiai! Isten megjutalmazta testvérünk hitbuzgalmát és hűségét, és
elküldte hozzánk egyik szentjét követségbe… Örvendezzünk hát! Te pedig, jó fráter, azon
légy, hogy híven szolgáld Isten szentjét, míg csak veled marad az égi küldött.
– Hogy szolgáljam, perjel atyám, amikor nem értem meg a szavait?
A bölcs Pachoniusz atya azonban erre is megtalálta a választ:
– Igaz, hogy Alexandriai Katalin görögül beszél, s mi valóban nem ismerjük ezt a nyelvet.
Légy rajta, Timotheusz, hogy eltanuld a leány anyanyelvét. Maradj a közelében, míg csak
jelét nem adja annak, hogy jelenléted terhére van. Lesd el szavai értelmét, és vésd szívedbe
minden szavát. Intéseit fogadd meg, és engedelmesen kövesd utasításait.
 Timotheusz fráter alázatosan fejet hajtott:
– Szívembe fogom vésni minden szavát, és engedelmesen követem utasításait.

Így is lett.
Timotheusz fráter bámulatos gyorsasággal haladt előre a görög nyelvben, igaz, hogy
Katalin szentekhez illő türelemmel oktatta őt. Előbb körülvezette a sziklabarlangban, s
rámutatva a tárgyakra, néven nevezett mindent maga körül.
– Íj – mondta például. – Hajítódárda. Borostömlő. Tök. Bödön.
A barát mindezt engedelmesen utána mondta. Eleinte kissé idegenszerű volt a kiejtése, de
el kell ismerni, hogy úgy megragadtak a fejében ezek a görög szavak, mint a lépen a rigó.
Katalin néhány nap múlva már az ablakhoz vezette Timotheuszt, és mutogatva folytatta a
tanítást.
– Tó – mondta például. – Hullám. Tölgyfa. Fűzfa. Rekettyebokor.
Ezt is beszedte a barát. Akkor aztán mondatokra kezdte tanítani a lány.
Néhány hét múlva – ha akadozva is – elég jól megértették már egymást. A fráter még várt
egy ideig, s amikor már úgy beszélt görögül, mint oroszul, végre elő mert állni első
kérdésével:
– Én azért vagyok itt melletted, Katalin, hogy meghallgassam intéseidet, és engedelmesen
kövessem utasításaidat.
– Hát kövesd – mondta a lány.
– Nem követhetem – mondta a fráter –, mert eddig még nem mondtál semmit, amit
követhetnék.
A lány gondolkozva nézett végig az aranyszakállú, vállas ifjú szerzetesen, aki e hosszú
hetek alatt örökös, áhítatos bámulatában s tiszteletében jóformán rá sem mert nézni.
– Hát akkor mondok valamit – szólt, s rámosolygott a fráterre. – Jer ide, fogd meg a
kezem, és nevess rám igaz szívből, bátran, félelem nélkül!
Timotheusz fráter csodálkozott egy kicsit. A bölcs Pachoniusz atya azonban ismételten a
lelkére kötötte, hogy mindenben kövesse a leány útmutatásait. Így hát odalépett hozzá,
megfogta kezét, ránézett, s boldogan felkacagott.

A remeteség napjai szürkék és egyformák. Lassan peregnek, ahogy a homok pereg.

Ugyanolyan lassan és ugyanolyan észrevétlenül. Elmúlik egy hónap, elmúlik hat hónap, elfut
egy esztendő: senki sem veszi észre. A sziklakolostor lakói nem türelmetlenek, nyáron kék a
tó alattuk, ősszel haragosszürke, tavasszal élénkzöld, télen befagy. Akkor faszénparázzsal
fűtik a cellákat, az ablakokat berakják kővel, deszkával, de az imolát hiába fűtik, a térdelőnek
odafagy a kőhöz a lába.
Timotheusz frátert nem sürgette senki, de ő mégis félt most a múló időtől. Különös tisztelet
övezte, amióta tudták, hogy az alexandriai szentet szolgálja. Nem bántotta senki, mégis furcsa
türelmetlenség lett úrrá szelíd lelkén. Félt a közelgő ősztől, félt a téltől, nem tudta elképzelni,
hogy bírja majd ki ez a gyenge leányka ott fent a mentsvárcellában a zord időjárás borzalmait.
Ha hinni tudta volna, hogy szent ez a gyermek, talán elmúlik aggodalma. De Timotheusz
már régen valami másfajta szentséget tisztelt a leányban. Nem mert rágondolni, hogy
Alexandriai Szent Katalin vagy másvalaki mosolya ragyogtatja-e fel mindennap örömre a
szívét. De már nem érezte bűnnek, már régen nem vallotta hibának sem a mosolyt, sem a
boldogságot, amely körülvette a leány társaságában.
Szelíd lelkében nem is tudott pontosan különbséget tenni a rajongás között, amely az ég
tündöklő szentjeihez kapcsolta, és az új érzelem között, amely olyan fénnyel aranyozta be
magányos életét, mint a szent könyvek képein a glóriákból szétáradó aranysugár. Állandó
elragadtatásban élt, mint az imádkozás, a templomi szertartások legmagasztosabb
pillanataiban, s már régen nem vette észre, hogy az angyalok mosolya az ő áhítatosan lehunyt
szemei mögött mindig átváltozik a kis Katalin csillogó, boldogságos mosolyává.
De múlt az idő, s a barát sok kínzó tépelődésben átvirrasztott éjszaka után egy őszi napon
odajárult Pachoniusz perjel elé, és kérte, hogy hallgassa meg.
Mikor a perjel meglátta a lehajtott fejjel cellájába lépő barátot, kissé elkomorodott.
– Mi az oka, Timotheusz fráter, hogy ilyen szokatlan időben kérsz engedélyt tőlem a
beszélgetésre?
Timotheusz égő arccal pillantott fel.
– Katalin azt mondta, hogy még a tél beállta előtt el akar menni tőlünk.
– Semmit sem tehetünk ez ellen, fiam.
– Te azt parancsoltad, atyám, hogy tegyem, amit Katalin kíván! – mondta a fráter.
– Valóban ezt mondtam, fiam.
– Katalin pedig azt parancsolja, atyám – szólt Timotheusz remegő hangon –, hogy nekem
követnem kell őt.
– Ezt mondta neked, Timotheusz? – kérdezte szigorúan a perjel.
– Ezt mondta, atyám, és én most már nem tehetek egyebet: engedelmeskedem.
Az öregember arcán most átvillant az első kétely.
– Akkor is, ha én feloldoználak, s nem mondanám, hogy engedelmeskedned kell
Katalinnak? – kérdezte, szakállát fésülgetve ujjaival.
A fráter most már halálsápadtan, remegő hangon szólt:
– Akkor is, atyám!
Pachoniusz atya mély megdöbbenéssel nézett a barátra. – Mit cselekedtél fent a
látócellában, barát?
– Először, ahogy parancsoltad, megtanultam görögül, perjel atyám.
– Most már tudsz görögül, fráter?
– Tudok, atyám.
– És még mit cselekedtél?
Timotheusz elpirult kissé, de a boldogság és a büszkeség már nagyobb volt benne, mint a
rendi fegyelem minden korlátja.
– Csak neked és Katalinnak engedelmeskedtem! Katalin megtanított nevetni, és örülni az
életnek!
A perjel most már nem fésülgette, hanem tépegette a szakállát.
– Én nem parancsoltam, hogy örülj az életnek!
– Te azt parancsoltad, hogy tegyem, amit Katalin kíván mondta a fráter, az ártatlan ember
szelíd ábrázatával.
– És most azt kívánja, hogy kövesd? – kérdezte a perjel.
– Igen, és én vele is megyek! – mondta határozottan a barát.
– Buzgóságod sokkal nagyobb s az én bölcsességem sokkal kisebb volt a kelleténél –
sóhajtotta a perjel. – Vagy ki tudja? Hiszen nem én vagyok a megmondhatója annak, hogy
tetted helyes volt-e vagy helytelen.
Pachoniusz atya bölcs ember volt. Most már értett mindent, s tudta, hogy nemcsak
Timotheusz tévedett, de tévedett ő is.
És tudta azt is, hogy nemcsak égi csodák vannak, de történnek csodák az emberi szívek
mélyén is, feloldhatatlan kötések, melyek felett nem győz se korbács, se szabály. És tudta a
perjel azt is, hogy a baj annál nagyobb, minél többen tudnak róla.
Így történt, hogy hetednap este, amikor már besötétedett, két kámzsás alak ereszkedett le a
látócella létráján. Az első, akinek aranyszínű szakálla a csillagok fényében is ragyogni
látszott, úgy fogta a másik kezét, mintha drága kincset lopott volna magával a hegyoldal sűrű,
sötét fenyőfái közé.
Senki sem látta távozásukat. A bölcs perjel ellátta őket minden útravalóval, élelemmel,
pénzzel s egy kísérőlevéllel, mely a kijevi rendfőnök jóindulatába ajánlja a két utast. Azt kérte
az exarchosztól, hogy az érkezőktől ne kérdezzen sokat, ha nem akar önmagának bánatra,
Pachoniusznak pedig szégyenkezésre okot adni, hanem juttasson nekik kenyeret, hajlékot
orosz földön, ahol békében és nyugalomban élhetnek.
Így vágtak neki az útnak. Kijev messze van Tihanytól, és Timotheusz sorra megmutogatott
mindent a leánynak, kioktatván arra, hogy ami görögül “víz”, az oroszul “voda”, ami görögül
“ház”, az oroszul “dóm” és így tovább…
Késő ősz lett, mire a Kárpátokba értek, de addig Katica éppen olyan szépen megtanulta
Timotheusz anyanyelvét, ahogy a barát megtanulta az övét. S egy fából épült házban éltek
aztán hosszú és boldog életet.
Aki Tihanyba jár, keresse meg a nyomukat. Az Óvár alatt, egy meredek sziklafalon ma is
megtalálja a barátlakásokat s a látócella maradványait. Megközelíteni azonban ne próbálja
senkii Mert a szikla beomlott, és létráról sem lehetne odajutni. Pedig bent, a hideg kőfalak
között bizonyára ma is ott a kis tihanyi libapásztorlány s az orosz barát boldog mosolyának
fénye. S talán fellelhető még a mézesbödönnek néhány kifakult, törött cserepe is…

CSOBÁNC

A lovas küldönc már a fél úton túl járt. Az őrtorony ablakából kicsiny fekete pontnak
látszott, mely csigalassúsággal közeledett az úttalan, hófödte fehér tájban.
A jó lovas, ha lova is jó, harmadfél óra alatt megjárja az utat Szigliget várából a csobánci
várba. Mihelyt a szigligeti hegy oldalán aláereszkedett, már odalátszik a cukorsüveg formájú
kúp, tetején a várral s a vár fölött a nagy őrtoronnyal. A hírvivő, aki tudja, hogy a torony
ablakából szemmel kísérik útját, és várton-várják érkezését, a tördemici lapályon vágtára
eresztheti lovát. Akadály nélkül száguldhat útjának céljáig, s csak a kúp tövében, a várba
vezető meredek, köves úton fogja vissza lépésre a lovát, ha nem akarja, hogy az állat
verejtékben úszva, habzó pofával nyargaljon be a várudvarra.
De másként van ez télen, amikor köd gomolyog le a Badacsony oldaláról, minden lépésnél
csüdig süpped a hóba a ló, a várba vivő köves út pedig úgy eljegesedik, hogy biztonságosabb
kötőféken vezetni a lovat, és gyalogszerrel megmászni az utolsó meredeket. Farkas Józsi most
is a hajnali szürkülettel indult útnak, s csak a korán sötétedő délutánban fújta meg kürtjét a
csobánci vár felvonóhídja előtt. Az udvari népség farkasbőrt dobott gőzölgő lovának hátára, ő
pedig fölsietett a torony csigalépcsőjén, hogy átadhassa a címzettnek a levelet.
A levél négyrét volt összehajtva, a Szentgyörgyiek címergyűrűjével lepecsételve és
megcímezve ekként:

“Ez a levél adassék Gyulaffy Rózsának, nekem szerelmes szívem mátkájának, Csobánc
várában, tulajdon kezébe”

Akkoriban fiatalon mentek férjhez a lányok. Gyulaffy Rózsa is alig egy hónappal múlt
tizenöt éves. Szíve még nem ismerte a színlelést. Kék szeme mindent elárult, amit az esze
jobban szeretett volna eltitkolni, s így, miközben ő a levelet olvasta, a lovász e szép arcról
sorról sorra leolvashatta a boldogság titkait. Farkas Józsi élt-halt az uráért. Akkora odaadással
volt iránta, hogy valósággal részt vett szerelmében, és osztozott abban a boldogságban, amit e
szerelem viszonzása okozott. Odahúzódott a kandalló mellé, s míg kifagyott arca lassan
fölengedett, s olvadni kezdett szemöldökéről a dér, bajuszáról pedig a ráfagyott jég, mind
sűrűbben és sűrűbben verdestek pillái, ahogy a lány szemében észrevette az öröm
könnyfátyolát. Mert a levélben a következők voltak megírva:
 “Szerelmes Rózsám! Hogy én Hozzád nem mentem, azt semmi idegenségre ne vegyed, mert
embert senkit örömestebb nem látok Náladnál. Hétfőn megírám, hogy Vasárnapon Csobáncra
átalmegyek, de most sietve tudatlak, hogy Atyámuram megjött Erdélyből, és én itt maradtam
üdvözlésére. A nagy örömben bátorságot vettem, kiöntém szívemet és Hozzád való szerelmes
vonzódásomat. Atyámuram pedig keblére vont, és megadta engedelmét, kegyes jóváhagyását
és áldását. Aratás után talán megtarthatjuk a kézfogót. Azért kérlek azon, én Szerelmes
Mátkám, hogy távolmaradásomból ne végy Magadnak semmi nehéz gondolatot, de inkább
örömre vegyed. Én pedig, mihelyt az illendőség tennem engedi, magára hagyom Atyámuramat
és sietek Elébed, hogy faromba járhassalak. Az Úr Isten tartson meg, én Szerető Mátkám, jó
egészségben! Engem el ne feledj! Dátum Szigliget, 9. februarius 14/9. Szentgyörgyi László.”

A lány kétszer is elolvasta a levelet, mintha első látásra fel se bírná fogni az értelmét.
Aztán boldogságtól kipirult arccal így szólt a lovászhoz:
– Jelentsd meg gazdádnak, hogy nagy örömet szerzett a levele.
– Megjelentem neki, kisasszonyom.
– És azt is mondd meg neki, hogy siessen Csobáncra, mert… Mert siessen – tette hozzá
elpirulva.
– Siettetni fogom, kisasszonyom – mondta buzgón a lovász.
Arcán látszott az az elhatározás, hogy ha kell, erőszakkal is idehurcolja urát. Rózsát úgy
meghatotta a hírhozó együttérzése, hogy kedve támadt megajándékozni. De a pillanat oly
magasztos volt, hogy pénzt nem lett volna illendő a kezébe nyomni. Ujján csak egy gyűrűt
viselt, melyet mátkájától kapott titokban. Más ékszer nem volt a keze ügyében, csak a haját
fogta össze egy aranypánt. Ezt levette fejéről amitől hosszú szőke haja aranysátorként borult a
válláig –, összecsavarta, s miután csinos karperecet formált belőle, a lovász csuklójára húzta.
Aztán a toronyablakba lépett, s nézte, ahogy leereszkedik a felvonóhíd, s kiléptet a sűrűsödő
sötétségbe Farkas Józsi jó pej paripáján; alakja egy perc múlva elveszett a Várhegyre felkúszó
sötétségben.
Csak most gyújtott mécsest Rózsa. Fényében újra elolvasta a levelet, melynek alsó
sarkába, az aláírás után egy lakat volt rajzolva. Hosszú, titkos levelezésük idején egyetlen
levélről sem hiányzott ez a jel.
A lakat a titoktartás, a hűség és a kitartás jelképe; Rózsa szívéhez szorította mátkája
levelét, s gyors csókot lehelt a lakatra. Az ő titkos jelbeszédükön a lakat azt jelentette:
“Várj rám, a tied leszek, soha el nem hagylak.”

Egy éve ismerték egymást. Egy éve szerették egymást. Szerelmüket mégis titkolniuk
kellett. Szentgyörgyi János nagy hatalmú úr volt; János úrnak hívták szerte az országban, ahol
katonai bátorsága, tekintélye és vagyona miatt nagy tiszteletnek örvendett. A fiatalok
legfőképpen az ő gőgjétől féltek. János úr nem is titkolta, hogy egyetlen fiának királyi vérből
való asszonyt kíván feleségül.
Pedig Gyulaffy László, Csobánc ura sem volt épp valami ágrólszakadt senki. Temérdek
erdején, földjén, faluján és jószágán kívül magáénak mondhatta Csobáncot és a tihanyi
várkapitányságot. De mégsem volt több afféle vármegyei hatalmasságnál: János úr viszont
Mátyás király meghitt emberének s bizalmi személyének számított.
A király annyira bízott benne, hogy megtette Erdély vajdájának. Itt történt a baj János
úrral. Nem tudni, mi volt nagyobb: a gőgje-e vagy a gyengesége. Erdélyben ugyanis a király
adót vetett a nemességre. Az urak zúgolódni kezdtek, s János úr meghallgatta panaszaikat. Sőt
utóbb nemcsak hallgatta, hanem szította is az elégedetlenkedőket, aminek az lett a vége, hogy
a nemesurak összeesküdtek, és fegyvert fogtak Mátyás ellen. Meg akarták dönteni a trónust,
és János urat akarták királyuknak: s hogy céljukat elérjék, fegyvert fogtak, és táborba szálltak
a koronás király ellen.
János úr velük tartott. A tábor közepén épp fölverték pompás nyolcszögletű sátrát, amikor
villámnál gyorsabban, nyolcezer lovasával, ott termett Mátyás, és kardcsapás nélkül
széjjelugrasztotta a zendülőket. Akkor János úr és az összeesküvés főemberei gondoltak egy
merészet, és födetlen fővel, fegyvertelenül átmentek a király táborába. Leborultak Mátyás elé,
szánták-bánták bűneiket, és kegyelmet kértek.
Aki Mátyás király nagylelkűségében bízott, azt vajmi ritkán érte csalódás. A lázadók
kegyelmet kaptak. János urat a király letette a vajdaságról, máskülönben azonban egy haja
szála sem görbült. A király ugyanolyan szíves volt vele, mint annak előtte. Magával vitte
Budára, és semmi jelét sem adta neheztelésének. Bölcs király volt. Tudta, milyen ereje van a
bűnbocsánatnak. János urat jobban megtörte a jóság, mint a királyi ítélőszék akármilyen
kegyetlen ítélete: néhány hétig lézengett csak Budán, de nem találta a helyét, s hazajött.
László úrfi elébe sietett apjának, de földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől. Ez az öt
hónap úgy megtörte János urat, hogy rá sem lehetett ismerni. A kevély, szálegyenes, katonás
tartású férfi megőszült, összegörnyedt, s úgy kapaszkodott fia karjába, mint aki segítségre és
gyámolításra szorul… Lászlót megrendítette ez a változás. Úgy érezte, hogy apjában megtört
a gőg, s ebben nem is csalódott. A megérkezést követő napon elébe járult, és megvallotta neki
szerelmét, melyet idáig rejtegetnie kellett. János úr megölelte és megcsókolta fiát.
– Tedd, amit jónak látsz, fiam. Én nem leszek senki boldogságának megrontója.
E napon íródott az a levél, melyet Farkas Józsi a mély hóban vitt át Csobáncra. S rövid idő
múlva, amikor fáradalmait kipihente, János úr is felkerekedett, hogy Gyulaffy Lászlóval
meghányja-vesse és jó útra vezesse a fiatalok dolgát.
Reggel indult útnak, este már haza is érkezett, azzal a jó hírrel, hogy Gyulaffyval
mindenben megértették egymást, és szüret után megtartják a kézfogót, nagyböjt után pedig a
menyegzőt.
– A mátkád nagyon szép – mondta János úr, amikor már minden másról beszámolt. – De
még sokkal jobb, mint amilyen szép, és sokkal hívebb, mint amilyen jó. Az a lány hű lesz
hozzád a halálig, vagy még a halálon túl is.
– Köszönöm, atyámuram – mondta László.
Lehajolt, és megcsókolta János úr kezét.

A boldogság tündöklő napjai jöttek.

Nem kellett bujkálniok többé. Kedvük szerint találkozhattak, sétáltak a csobánci vártorony
tövében, a lányok parányi virágoskertjében, vagy bebarangolták a Szent György-hegy erdőit,
megmásztak a Badacsonyt, elsétáltak a Balaton partjára, s órákig ültek a vízparton, jövőjüket
tervezve. Jött a tavasz, s tovább érlelte egyetértésüket; beköszöntött a nyár, s minden napja
növelte szerelmüket.
Ez ideig alig ismerték egymást. Egy-két futó találkozásnál, néhány dugva küldött levélnél
többre nem volt lehetőségük. Most kiderült, hogy mindketten jól választottak, s áldották a sors
kegyét, hogy választásukra megkapták az apai beleegyezés pecsétjét. Akkortájban ritkább volt
a fehér hollónál az ilyen szerelmes mátkaság. A gyermekeket engedelmességre nevelték, s ők
zokszó nélkül tűrték, hogy apjuk válassza meg életük párját. A legtöbb házasság
beletörődésből született, nem szerelemből; a párokat a családi érdek jelölte meg, nem egymás
szabad választása. Az a bizonyos “apai áldás” bizony sokszor felért egy átokkal is, ha nem
egymáshoz illő fiatalokat parancsolt egymásénak lenni.
Őket nem ez a sors várta. A két hatalmas család, a Szentgyörgyiek és a Gyulaffyak azon
versengtek, hogy minél nagyobb pompával ülhessék meg Rózsa és László eljegyzését.
A csobánci vár kicsinek bizonyult volna akkora vendégség befogadására. Gyulaffyéknak
Tihanyra esett a választásuk. Itt sem a várat jelölték meg a kézfogó helyéül, mert annak
bizony sem elég pompás terme, sem elég tágas udvara nem volt, hanem a vár alatti réten
választották ki az ünnepség színhelyét. Az öreg Szentgyörgyi maga jött el szemügyre venni a
terepet, s maga lépte ki a leendő sátortábor határait.
János úr napról napra gyöngült. A szégyen belülről emésztette, s lassan fogyasztotta erejét,
mint egy láthatatlan féreg. Ő sürgette a kézfogót, melyet először szüret után akartak
megtartani, aztán előrehozták a napját aratás utánra. János úr még ezt is sokallotta, s a vége az
lett, hogy július derekára tűzték ki az ünnepség napját.
Sietni kellett. A kopár legelőt virágoskertté varázsolták, a távolról érkező vendégeknek
pompás szálláshelyeket építettek, a Belső-tó partján pedig négyszáz személyre eszkábálták
össze az ebédezőhelyet a füredi ácsok. Egy tucat kövér marhát, harminc birkát, hét
vaddisznót, megszámlálhatatlan libát, kacsát és csirkét vágtak az eljegyzést megelőző napon,
és huszonnégy szakács, száz kukta és kétszer annyi segítőasszony közreműködésével már
jóval éjfél előtt hozzáláttak a sütéshez-főzéshez. Végre aztán a tihanyi apátság harangjainak
messze hangzó zúgásával fölvirradt a nagy ünnep hajnala.
A vár kapui előtt hatalmas kocsitábor gyülekezett. Vagy kétszáz család jelentette be jöttét a
szépséges Gyulaffy lány kézfogójára, de több mint háromszázan jelentek meg, a dunántúli
részek színe-virága. Az apátság ősi templomában Veszprém püspöke mondott misét, ő
jegyezte el egymással a fiatalokat, s az ebédnél is ő ült az asztalfőn, János úr és Gyulaffy
László úr között. Pontosan déli harangszókor kezdődött az étkezés, és eltartott volna talán a
másnap déli harangszóig is, ha közbe nem jön egy váratlan esemény: Kinizsi főkapitány
megérkezése. Kinizsi azonban csak napszálltakor érkezett Tihanyba; addig zavartalanul
ettek-ittak s mulatoztak a vendégek.
A vége-nincs asztal roskadásig meg volt rakva. Minden vendég háta mögött inas állt, és
töltögette a bort, törülgette a vendég kezét, ha bemaszatolódott az evéstől. Tányérja ugyanis
nem volt senkinek. Tányért csak az olasz fejedelmek használtak akkoriban, s olasz mintára
tányérról ettek a budai és a visegrádi várban. Tihanyba azonban még nem tört be ez a furcsa,
új divat. Mindenki maga nyúlkált be a tálakba – melyeket a kukták sűrűn cseréltek –, késsel
elmetszette a húst akkora darabokra, hogy elférjen egy darab kenyéren, s aztán megforgatva a
mártásban, gyorsan szájába kapta a falatot. Minden húsfajta, a libák, a kacsák, a bárányok és
vaddisznók más- másféle mártásban úsztak; sokféle fűszerrel készültek ezek, legfőképpen
sáfránnyal, muskátdióval, gyömbérrel, fahéjjal és keleti borssal.
Nem adtak asztalra se poharat, sem pedig evőeszközt. A férfiak nagy kupákból ittak,
melyeket hátulról adott kezük ügyébe a szolgájuk, az asszonyok apró pincetokokból
kortyolták az égettbort vagy a Brassóban főzött híres fahéjvizet. A kést mindegyik vendég
számára az inasa tartotta készenlétben, habár – különösen a falusi uraságok – jobban szerettek
saját késükkel enni. Ezt hüvelyben viselték, hátul, a derekukra kötve. A hölgyeknél is szokott
lenni az övükről himbáló ezüst- vagy gyöngyház nyelű kés, oly hosszú zsinóron viselték,
hogy a késhüvely a bokájukat verte. Finomságról, jólneveltségről, előkelő modorról úgy
lehetett tanúbizonyságot tenni, hogy a vendég nem csöpögtette le magát a sáfránytól sárga
szósszal, s a keze sem piszkolódott össze, legföljebb az ujja hegye. Arra meg ott volt
mindenki előtt a mosdókorsó, a piciny mosdókagylóval; aki megkívánta a tisztaságot,
mosdhatott, ahányszor akart.
Ha pedig valaki a bő lére főzött ételek mártásából kívánt enni, annak ott volt két
aranykanál az asztalfőre készítve. Azt lekérte magának, kikanalazott a fűszeres mártásból,
amennyit megkívánt, s tisztára nyalva a kanalat, visszaküldte. Az első villákat akkoriban
látták az emberek Mátyás udvarában. Csodálkozva forgatták, de nem nagyon használták, attól
félve, hogy megszúrják a nyelvüket.
Ez a kép első látásra mosolyogni való. De aki odaképzeli magát az arany napfényben
fürdő, szelíd hajlású völgybe, a keleti szőnyegekkel kibélelt, pompás sátorba, a
damasztabrosszal megterített hosszú asztal mellé, aki hallani véli a citerások muzsikáját, s
hozzáképzeli a szépséges lányokat és asszonyokat, földig érő, arannyal átszőtt
brokátruhákban, gyöngyös fejékkel a díszesen feltornyozott hajkoronán, s mellettük a daliás,
tagbaszakadt férfiakat, nyusztprémes mentéjüket hanyagul félvállra vetve, aranymarkolatú,
ékkővel kihányt kardjukat hátrataszítva, annak elmúlik a mosolyoghatnékja. Ezek a férfiak
kézzel nyúltak a tálba, nem ismerték a kanalat s a villát – de azért férfiak voltak tetőtől talpig.
Európa legjobb katonái voltak, járatosak a hadászat tudományában, és elsők a személyes
bátorságban. S ha nagy ritkán volt olyan királyuk, akit tisztelniük lehetett, aki egy fejjel
fölébük magaslott, akkor nem törődtek semmivel, sem érdekkel, se kényelemmel, sem a
biztonsággal, se feleséggel, se gyerekkel, se a mátkájukkal. Kardot húztak, s nem futottak
meg a csatából.
Most volt ilyen királyuk, amint ez még e napon kiviláglott, amikor húsz lovasával,
hamuszürkén az út porától, megérkezett a nagyvázsonyi várúr, Kinizsi Pál főkapitány. Le sem
szállt lováról. Odaléptetett a díszsátor elé, ahol tüstént elhalt a beszéd moraja, és elnémultak a
citerások. Végigtekintett a hosszú asztalon, s aztán így szólt:
– Erdélyt végigrabolta a török. A király fegyverbe hívja kegyelmeteket!
Székek borultak föl. Boroskupák dőltek végig az asztalon. Száz torokból szakadt ki a
kiáltás:
– Éljen Mátyás király!
A két örömapa ült az asztal felső végén. A mátkapár a túlsón. Messze voltak egymástól, de
Szentgyörgyi László tekintete mégis megtalálta az apja szemét. Akármilyen messze ült tőle,
úgy olvasott benne, mint egy nagy betűs könyvben. Ha száz élete volna, azt is odaadná János
úr, ha most elmehetne harcolni a királyért, s lemosná a szégyenfoltot a becsületéről. László
szeme még egyszer összekapaszkodott az apjáéval, aztán megcsókolta a mátkáját, és fölállt.
Egyetlen fiú volt, tehát a nemesi fölkelés őrá nem vonat között. A törvény pontosan
megszabta, kinek jár fölmentés a katonáskodás alól. Betegeknek, kiskorú árváknak s végül: az
egyetlen fiáknak. Ülve maradhatott volna, mint Gyulaffy László, akinek Rózsán kívül még
három kislányról kellett gondot viselni. De Szentgyörgyi Lászlónak eszébe se jutott a
fölmentés. Ő csak az apját látta most, s tudta, hogy mennie kell.
– Isten veled, Rózsa! – mondta a mátkájának.
– Isten vigyázzon rád! – rebegte a lány.
– Megvársz-e? – kérdezte László. – Talán nem leszek nagyon sokáig oda.
– Megvárlak – mondta a lány. Arca fehérebb volt a hónál, fehérebb a felhőknél, fehérebb a
damasztnál.
Nemsokára porfelhő maradt csak Kinizsi Pál és lovascsapata után. Nézte, míg csak az
utolsó porszem is visszatalált a földre, de nem sírt. Van fájdalom, mely erősebb a könnyeknél,
mint ahogy az izzó vason sem marad meg a víz.

A nap, mely örömre virradt, a bánat napjára fordult. De történt még valami, ami egy
cseppecskét megenyhítette ezt a bánatot.
Rózsának három kis húga volt. Köztük persze az állt legközelebb a szívéhez, aki korban is
legközelebb állt hozzá. A nála egy esztendővel ifjabb, barna hajú, mindig vidám Gyulaffy
Hajnal volt az ő legkedvesebb testvérhúga. S történt, hogy a tihanyi kézfogó estéjén a
tizennégy éves Hajnalka is elígértetett.
Ez úgy esett, hogy Kinizsi Pál megérkezése után az asztalrend felbomlott, a hadba indulók
búcsúzkodtak, a többiek pedig készülődtek; így az egerszegi Varjas Ádám is visszavonult a
neki kijelölt díszsátorba. Innen küldte fegyvernökét, Orbán deákot Gyulaffy László
keresésére. Sátrába kérette, mondván, hogy bizalmas beszéde van vele.
Amikor Gyulaffy megjött, csak Ádám urat találta a sátorban. Andris fia és két növendék
kislánya a sátor előtt várakozott. A két apa kezet szorított, s Ádám úr mindjárt dologra tért.
– Mielőtt lemegy a nap – mondta a vendéglátójának –, elmegyek Budára, harcba a török
ellen. Ki tudja, lesz-e onnan visszatérésem?
 – Erősen kívánom kegyelmednek – mondta Gyulaffy úr.
– Egyetlen fiam és két növendék leányom, akik amúgy is anya nélkül nőttek föl, magukra
maradnak, talán korai árvaságra. Csak őmiattuk aggódom, semmi másért.
– Bármint fordul, kész vagyok gondjukat viselni – mondta Gyulaffy László.
– Tudtam, hogy ezt kérés nélkül is megteszi kegyelmed. Csakhogy énbennem egy okos
gondolat van megszületőben. Elnéztem a kegyelmed Hajnalka leányát, s hozzámértem az én
egyetlen fiamat. A lakománál egymás oldalán ültek. Korban a ketten épp összeillenének. Ezt
hánytam-forgattam váltig a fejemben. Most szóljon kegyelmed.
Gyulaffy László elgondolkozott.
– Bölcsnek és megfontolandónak vélem ezt a tervet mondta aztán.
Beszólították Orbán deákot, és borért küldték. Aztán lebocsátották a sátor függönyét, és
tanácskozni kezdtek. Eközben csak Orbán deákot szólították be néha, amikor fogytán volt a
bor.
Ez az Orbán apró szemű, hunyorgó, pocakos vénlegény volt, aki inkább hasonlított egy
kolduló barátra, mint egy nagyúr fegyverhordozójára. Varjas Ádám azonban bízott benne,
különösen, mert ügyesen forgatta a tollat; még ezen a bizalmas beszélgetésen is megtűrte a
jelenlétét, pedig itt birtokokról, erdőkről, halastavakról, jobbágyfalvakról s a hozományba
még beletartozó ékszerekről került szó.
Varjas Ádám szívós, hirtelen haragú, félelmetes hangú ember volt, ha az érdekeit kellett
megvédeni. Ámbár Gyulaffy Lászlónak sem viaszból gyúrták a szívét. A csukott ajtóból
hamarosan szóváltás zaja hallatszott ki, mely nemegyszer veszekedéssé és szitkozódássá
fajult. A végén aztán csendes morajjá szelídült, s amikor újra beszólították Orbán deákot, már
nagy barátságban ürítgették a kupákat az alkuvó felek.
Ezúttal nem bort, hanem kalamárist és írókészséget hozattak a deákkal; s csak amikor a két
család megegyezését pontokba foglalták, tollba mondták s névjegyükkel szentesítették az
apák, jutott eszébe Gyulaffy Lászlónak, hogy a fiatalokat is illenék az alkuba beavatni.
Orbán deákot szalajtották el értük.
– Csókoljátok meg egymást – szólt oda nekik Varjas Ádám úr. – Mához esztendőre
megtartjuk a kézfogót.
A fiatalok némán összehajoltak. Andris homlokon csókolta Hajnalkát, aki föl se mert
nézni, csak elpirult, és a csók után megilletődötten eltakarta arcát. Gyerekkori játszótársak
voltak. Andris a nyár nagy részét mindig Csobáncon töltötte, s a négy Gyulaffy lánnyal
bekóborolta a vár minden zugát. Játékaikban ő volt a vezér. Szeretett parancsolni, s keresztül
is tudta vinni akaratát. Nemcsak azért, mert ő volt köztük az egyetlen fiú, hanem azért is, mert
önfejű és szívós volt, s amit a fejébe vett, abból nem engedett. Ha valaki vitatkozni próbált
vele, toporzékolni kezdett, s ha ez sem használt, a földre vetette magát, és rángatózott a
dühtől. A felnőttek fejüket csóválták ilyenkor, és azt mondták: “apja fia”; a lányok azonban
nem vették zokon vadságát, sőt inkább tisztelték érte egy kicsit.
Hajnalkában még most is elevenen élt ez a tisztelet. Büszke volt rá, hogy ez az izmos,
önfejű, gyerekesen vadóc és férfiasán elszánt legény lett a jegyese. Varjas Andris még el sem
múlt húszéves, de máris szakasztott az apja: ugyanolyan sűrű a bajusza, ugyanolyan mély a
hangja, ugyanolyan tömzsi a termete. Várta is, hogy a fiú kézen fogja, egy lócához vezeti, s
újra megcsókolja, de amikor föltekintett, meglepetten látta, hogy leendő jegyesének nyoma
veszett. Ahelyett, hogy mátkájával kedveskedett volna, félrehívta Orbán deákot, s a sátor
mögött föl és alá sétálva, fojtott hangon tanácskozott vele.
– Helyén van a szíved, deák? – kérdezte suttogva.
– Az úrfi parancsol, a deák engedelmeskedik – volt a válasz.
– Ötszáz aranyat kapsz, ha szavadat állod.
– Ötszáz aranyért a pokolba is lemegyek, és kopaszra nyírom az ördögöt.
– Én kevesebbet kérek – mondta Andris, és tűnődve vizsgálta a deák ravasz és elszánt
képét. – Nekem Csobánc vára kell, deák.
Orbán deák arca elsavanyodott.
– Elkésett, úrfi. Csobánc a legnagyobb Gyulaffy leány járandósága.
– De nekem a legnagyobb Gyulaffy lány is kell, deák mondta Andris eltökélten.
– Erre is hamarabb kellett volna gondolni – csóválta a fejét Orbán deák. – Gyulaffy Rózsa
már másvalakié.
– Ezt a másvalakit kell az utamból eltakarítani.
A deák fölkapta a fejét, s ijedten pislogott kis malacszemével.
– Szentgyörgyi László erős, mint a vas. Fürge, mint a gyík. És úgy bánik a karddal, úrfi…
Jobban, mint tíz Orbán deák.
– Szentgyörgyi László ma este elvonul a haddal. Nemsokára szembekerül a törökkel. És
egy alkalmas percben, jó karddal a kézben, ott áll a háta mögött valaki… Orbán a bajuszát
rágcsálta.
– Ezért akasztófa jár, úrfi – mondta aztán. Varjas Andris közelebb lépett hozzá.
– Ismerek egy bátor fickót, aki Dárday húgait kétszáz aranyért kisemmizte nagyanyjuk
örökségéből… Nem akasztották föl érte.
– Annak nem is volt egy emberi élet az ára, úrfi.
– De nem is ötszáz arany volt a díj – mondta Andris. Kezében megcsörrent valami. Egy kis
vászonzsákot csúsztatott a deák kezébe. – Fogd, deák. Ez csak egy kis kóstoló.
Orbán deák felnyögött, de elvette a zacskót, s köszönés nélkül hátat fordított ifjú
gazdájának. Mint az alvajáró, lement a dombról, és elvegyült az útra készülők tömegében.
Nem sokkal később, épp amikor a nyugvó nap utolsó sugarai búcsúzkodtak az apátság
templomának toronykeresztjétől, útnak indult a lovascsapat. Varjas urat Orbán deák kísérte,
Szentgyörgyi Lászlónak régi hű lovásza, Farkas Józsi volt a fegyvernöke. S mihelyt a
porfelhő elült a hadba menők után, készülődni kezdtek az itt maradottak is. A három Varjas
gyereknek helyet szorítottak a Gyulaffy lányok hintójában. Úgy volt, hogy amíg az apjuk oda
van, addig a csobánci várban lesz az otthonuk.
Varjas Andrist persze Hajnalka mellé ültették. Eleinte illendő módon elhúzódott a fiútól,
de ahogy fogyott alattuk az út, mind közelebb rázódtak egymáshoz. Mindenki hallgatott.
Hajnalka még nagyon fiatal volt, félig gyermek, de ebben a nagy hallgatásban mégis elfogta
valamilyen balsejtelem. Ha csak egy kedves vagy évődő szót hall Andristól, tüstént
szétfutottak volna rossz előérzetei. De a fiú észre sem látszott venni a mellette ülő lányt.
Szeme minduntalan rátévedt a szemben ülő Rózsára, aki azonban se látott, se hallott.
Gondolatai együtt utaztak jegyesével. A féltés és az aggódás úgy lebegett felette, mint egy
kiterjesztett szárnyú, nagy madár: de ennek árnyékában még a szokottnál is szebb volt. Aki
sápadt arcába s a bánattól elsötétült kék szemébe nézett, azt óhatatlanul elfogta a részvét.
Égbe kiált az a fájdalom, amikor egy szerelmes leány mellől a kézfogóján ragadják el a
jegyesét, s Hajnalka – amikor észrevette Andris tekintetét azzal próbálta megnyugtatni magát,
hogy a fiúban is ez a sajnálat ébredezik. S mikor erre a gondolatra jutott, megbocsátott
Andrisnak, és megnyugodott.

A toronyszoba négy ablaka a négy világtáj felé szolgált. Rózsa egyik ablaktól a másik
ablakhoz sétált és várt. Tudta, hogy hiába vár, de mégsem bírt elszakadni az ablakaitól. Egyik
nap múlt a másik napra, s ő képzeletben nyomon követte kedvesét. Most érkeznek Fehérvárra.
Most nyargalnak föl Budára. Budán azonban elveszítette nyomát, mert nem tudta, merrefelé
vonul a királyi had. S ez volt a legrosszabb: jegyese valahol a semmiben lebegett, ismeretlen
utakra tért, s eltűnt szeme elől. Már nem tudta, melyik ablakhoz lépjen, melyik égtáj felől
várja vissza; s egyszerre, mikor legkevésbé várta, a jól ismert szigligeti úton feltűnt a jól
ismert fekete pont, és vágtatva közeledett Csobánc felé.
Farkas Józsi jött meg. Gazdája hazaküldte egy váltó hátaslóért; bár úgy látszott, nem is a ló
kellett neki, inkább az alkalom, hogy hazaküldhessen egy négyrét hajtott, pecséttel lezárt
levelet.
A levél így szólt:

“Szerelmes Mátkám, édes Szerelmem, világi Kincsem, minden Lelkem, minden Szívem!
Csak harmadnapja, hogy Budáról elindultunk volt Erdélynek, de még Király Urunk sem
megmondhatója annak, hogy mikor és hol leszen a törökkel találkozásunk. Énbennem csak a
remény tartja az erőt, Szerelmem, Szivem, hogy Isten felvirradni engedi a boldogság óráját,
amikortól fogva csak Veled élhetnék-halhatnék, hű Mátkámmal békén mulatozhatnék. Hiszem,
hogy szerelmünk megvéd a bajtól, és a Te Nevedet mondva, nem érhet bántódás. Te is tudjad,
Szerelmem, Édesem, hogy Hozzád visszatérek, mert a halálnak nincs rajtam ereje. Maradj
meg jó egészségben, és engem el ne feledj!
Dátum Cegléden. 7. augustus 1479. Szentgyörgyi László.”

A bal sarokban ott volt a lakat. A borítékon a pecsét. De ha sem ez, sem az rajta nem lett
volna, akkor is ráismert volna László tulajdon hangjára, szavajárására s az egész levélnek
forró és édes és szerelmes leheletére… Aznap először látták mosolyogni. Felolvasta a levelet
Hajnalnak, aztán a komornájának, aztán a két kisebbik húgának, Anikónak és Ildikónak. Már
kívülről tudta, mégsem bírt betelni vele. Mintha ezzel a pár sorral jegyese újra testet öltött
volna, s újra megtalálta volna helyét a világban. Az esze tudta, hogy László távol van tőle, s
Erdély felé mentében mindegyre távolodik: de a szíve mégis úgy érezte, hogy valamilyen
titokzatos módon mind közelebb és közelebb jön hozzá.
Ez az érzés boldoggá tette. A mosoly ott lebegett az arcán még este is, amikor a
komornája, méccsel a kezében, végigkísérte a folyosón, a toronyszoba felé. Az egyik
ablakmélyedésben észrevette Andrist, aki a könyöklőn ült, és a Balaton fölött vereslő felhőket
nézte. Köszöntötték egymást.
– Szomorúnak látszol – mondta Rózsa a fiúnak. Most, hogy a bánat nagy súlya leszakadt
róla, egyszerre fogékonyabb lett mások baja iránt.
– Pedig nem akarom, hogy meglásd rajtam a szomorúságot – mondta Andris.
– Csak énnekem nem szabad látnom?
– Csak teneked.
– Titok? – kérdezte Rózsa.
– Titok – mondta Andris.
– Énelőttem nem volt soha titkod – mondta szemrehányóan Rózsa.
– Most van – mondta a fiú.
– Csalódtál a jegyesedben? – kérdezte ijedten a lány.
– Önnönmagamban csalódtam – mondta komoran Andris.
– Miért csalódtál magadban?
– Azt hittem, hogy erősebb vagyok a szerelemnél. De azt látom, hogy a szerelem erősebb,
mint én.
– Egy szavadat sem értem – csodálkozott Rózsa. Andris töprengeni látszott. Elfordult a
lánytól, mintha nem volna mersze szembenézni vele. Kinézett az ablakon.
– Nem tudom, mit tegyek, Rózsa. A szívem szólni késztet. A becsületem azonban azt
mondja: hallgass!
A lány hozzálépett, és jó szívvel vállára tette kezét.
– Mondd el azt, amitől nem csorbul a becsületed, de a szíved megkönnyebbedik.
– Megpróbálom – mondta a fiú.
Nézte a felhőket, melyek élénkpirosból szedervörössé sötétedtek. Akadozva beszélt,
mintha külön-külön kiszaggatna magából minden szót.
– Te másnak adtad a kezed, Rózsa. Engem a húgodnak ígért el az apám. Ezen már nem
lehet változtatni, de titkolni sem bírom tovább a gyötrelmeimet. Én téged szeretlek.
– Mit beszélsz? – lépett vissza a lány rémülten. – Elment az eszed, Andris?
– Megjött az eszem, Rózsa.
Lehajtotta fejét, sóhajtott. A lány megszánta. Hozzálépett, karjába fonta kezét.
– Nem akarok neked fájdalmat okozni, Andris, de érzem, hogy még nagyobb bűn volna, ha
vigasztalni akarnálak. Én Lászlót az életemnél is jobban szeretem, és mindig hű leszek hozzá.
– Tudom – mondta rekedten a fiú –, én is igaz barátja vagyok Szentgyörgyi Lászlónak.
Felejtsd el, amit mondtam, Rózsa. A szívem máris könnyebb általa, de hogy ne csorbuljon a
becsületem se, hitemre fogadom, hogy erről köztünk nem esik több szó.
– Köszönöm, Andris – mondta Rózsa, akit e hősiesség meghatott.
Megsimogatta a fiú arcát, aztán fölvette a mécsest, és elsuhant. A folyosó fordulójából még
visszaintett a mécsvilággal az ablakmélyedés felé, s aztán eltűnt a toronylépcsőn.
Meg kell adni: a fiú állta a szavát. E beszélgetés után kedvesebben bánt Hajnalkával is, akit
boldoggá tett a változás. Rózsa is megnyugodott. Annál könnyebben esett neki a megnyugvás,
mert mindegyre jöttek László levelei. A következőt a Királyhágón írta, Erdély határán. Két
hét múlva egy másikat küldött, már Szendrő alól. Az elsőt Farkas Józsi hozta meg, a másikat
Orbán deák. Épp délebédnél ültek Gyulaffyék, amikor a pocakos fegyverhordozó beállított.
Átadta a levelet, aztán Andris szobájába zárkózva, sokáig tanakodott ifjabb gazdájával; Rózsa
szerette volna alaposan kifaggatni László felől, de amikor az ebéd véget ért, Orbán deák már
elhagyta a várat, hogy visszatérjen a sereghez.
Aztán már csak egy pár szavas levélke jött, arról tudósítván Rózsát, hogy a sereg kettévált,
mert az egyik fele – Báthori István erdélyi vajda vezetésével – szembe akarja támadni Ali
béget, aki egyelőre mit sem sejt a nagy hadi készülődésekről; a másik pedig, Kinizsi
vezérletével, a hátába kerülve akarja a csata döntő órájában meglepni a törököt. “Érzem, hogy
gondolatban velem időzöl – írta László –, és ebben van minden bizalmam. Kardomnál élesebb
kard, pajzsomnál erősebb pajzs a te hűséged, Édes Szerelmem, Lelkem.”
Könny szökött a szemébe Rózsának, amikor ezt a levelet olvasta. Őrá is átragadt László
nagy magabiztossága. Most már maga is elhitte, hogy Lászlót nem érheti baj, s hitt a közeli
boldog viszontlátásban. Mintha azon a parányi lakaton, mely az ő egymáshoz való hűségüket
jelképezte, nem fogna a halál ereje: visszatért a szava, megjött a jókedve, s amikor hetednap
estéjén Csobáncba érkezett a győzelmes csata híre, nem bírt magával, s a lányok szobájába
rontva, táncra kerekedett az értetlenül bámuló Hajnalkával.
A győzelmi hír arról szólt, hogy Báthori és Kinizsi együttes erővel bekerítette, megverte és
szétszórta a török sereget. Nem jött még levél, nem érkezett futár, az ország túlsó sarkából
meg sem érkezhetett. Szárnyon jött e hír, az emberi szavak szárnyán. Hiszen az egész ország,
a legeldugottabb falu is a török támadástól rettegett. Most szájról szájra futott végig az
országon a megkönnyebbülés és a fellélegzés híre: az, hogy a török esze nélkül takarodik ki
Erdélyből, Ali bég csak álruhában bírt a csatatérről szabadulni, s a győzelem után nagy
diadalünnepet ült az erdélyi sereg, ölelték-csókolták egymást a szászok, a románok s a
magyarok, s az örömtánc tetőpontján Kinizsi urat is táncba hívták. Ő pedig beállt a kör
közepére, fölkapott egy elesett törököt, és foga közé szorítva a halott ellenséget, nagy taps és
kacagás közt járta el a vitézi táncot… Rózsa fénylő szemmel hallgatta ezt a beszámolót. Most
már nem hitte, hanem tudta, hogy Lászlónak nem esett bántódása. Hogy is lehetne lakomázni,
örömünnepet ülni, győzelmi táncot járni, ha elpusztult volna a legderekabb vitéz, a sereg
eleje: Szentgyörgyi László!
Hatodnap volt a badacsonyi szüret. Gyulaffyék egész háza népe átkocsizott oda, s mikor
forogni kezdtek a prések, énekbe fogtak a szüretelők; két dudás húzta a talpalávalót, és
velőtrázóan durrogtak a mozsarak. Mindenkinek jókedve kerekedett, s Rózsa együtt örült az
örvendezőkkel, halkan dúdolta a nótát az éneklő társasággal. A présház a badacsonyi hegy
lábánál feküdt, ott, ahol már szelídülni kezd a lejtő. Egy hosszú asztalnál ült a népes család,
egy öreg diófa árnyékában. Nem bírtak betelni a gyönyörű kilátással. Épp alattuk csillogott a
Balaton, melynek partján a poros országút sárga szalagja nyúlt el a végtelenbe. Rózsa szeme
végig-végigfutott az úton, azzal a titkos reménnyel, hátha meglátja azt a sötét hajú, karcsú
lovast, akinek jöttét most már bizton remélheti. A lovas azonban nem jött. Már túljutott
delelőjén a nap, már lefelé állt a szekere rúdja, s még mindig nem tűnt föl a kedves, várt alak.
Őhelyette egy másik lovasra lett Rózsa figyelmes. Nem vágtatott, hanem lassan poroszkált,
mint aki messziről jön. Ahogy Tomaj felől közeledett, egyszerre meglátta tar fejét és hegyes
pocakját; fölpattant az asztaltól, és felkiáltott:
– Orbán deák!
Már elindult, hogy elébe fusson, de Varjas Andris visszatartotta.
– Várj! – kiáltotta. – Én gyorsabban futok.
Néhány perc múlva Orbán deák leszállt lováról, és odalépett Rózsához. Benyúlt inge
hasadékába, és kivett egy kétrét hajtott levelet. Rózsa feltépte a pecsétet, és torkában dobogó
szívvel olvasni kezdte.

“Édes Kedves Mátkám! Más kefével íratom ezt a levelet, mert kehemet emelni nem bírom
már. Tollba mondom, de nem farkas Józsimnak, mert őt eltaposták mellettem a csata elején,
hanem Orbán deáknak, akit Varjas úr mellém adott fegyverhordozónak. Két nagy sebből
vériek, Édes Mátkám, és röviden írok, mert nemsokára elfoly utolsó csepp vérem is.
Megvizsgált egy német Jelcser, de bizony rosszul voltam a fejemre, és jobb karomon a kötés
alól is patakzik vérem. Búcsúznom kell az élettől és Tőled is, Mátkám. Utolsó
lélegzetvételemig Teveled gondolok, de nem óhajtanám, hogy Te is hasonlóképpen
cselekedjél. Nem akarom, hogy az én emlékezetemért lemondj az életnek kedvéről, és kérlek,
hogy legkedvesebb barátomat, Varjas Andrást válaszd férjedül: Ez végakaratom és utolsó
sóhajtásom, írattam a kenyérmezei réten, én, Szentgyörgyi László, Orbán deák kezével, ki
nekem is, neked is hív emberünk. Isten veled, Mátkám!”

Az utolsó szavak összefolytak szeme előtt. Nagyot sikoltott, és aléltan esett össze.
Szentgyörgyi László Kinizsi seregével, annak balszárnyán egy nemesi bandériummal
indult a harcba.
Támadásuk iszonyú riadalmat keltett a török hadsorokban. László kétszer került
közelharcba, mindkétszer győzelmesen vívott meg ellenfelével. Amikor a harmadik
összeütközésre készült, hirtelen súlyos ütést érzett sisakján, lefordult lováról, és elvesztette
eszméletét.
Eztán nem emlékezett semmire. A csata másnapján alkalmasint azoknak a
parasztszekereknek egyikére tették föl, melyek a sebesültek összeszedésével voltak megbízva.
Bizonyára ők vitték be Szászvárosba, s elhelyezték egy öreg házaspár portáján. A két
öregember román volt, és egy szót sem tudott magyarul: amikor László eszméletre tért,
kézzel-lábbal mutogatva próbálták neki elmagyarázni, hogy tizenhét napig feküdt
eszméletlenül, s bizonyára a létnek nem innenső, hanem túlsó partján kötött volna ki, hogyha
a néniké nem ápolja mindenféle gyógyító füvekkel és titkos balzsamokkal súlyos sebeit. Még
nyolc napig tartott, amíg a kötést levették róla; s László megdöbbenve tapasztalta, hogy mély
fejsebe, mely a bal karját is csontig felsértette, nem elölről, hanem hátulról érte.
Ezt sehogy sem bírta megmagyarázni – igaz, hogy nem is volt kedve a fejét törni: oly
gyenge volt még, hogy az első ébredés után alighogy egy pohár tejet megivott, rögtön mély
álomba merült. Sok-sok órát aludt álomtalan, súlyos kábulatban. Amikor fölébredt, eggyel
megszaporodott a megoldhatatlan rejtélyek száma. Észrevette, hogy kezéről hiányzik a
pecsétes gyűrű. Egy percre felbukkant benne a gyanú, hogy talán valamelyik magyar
küzdőtársa orvul rárontott, és elrabolta gyűrűjét. Ezt a képtelen föltevést csakhamar
elhessentette, de teljesen nem bírt tőle szabadulni. Valamilyen rossz előérzet kínozta, égő
türelmetlenség, hogy minél hamarább hazajusson. Megpróbált fölkelni, de térde
összebicsaklott alatta, és a gyengeségtől megfordult körülötte a világ. Egy nehéz sóhajtással
kezdte számolni, hány napba, hétbe telhetik, míg viszontlátja a csobánci őrtornyot.

Gyulaffy Rózsa betegágyát egy deszkákból készült emelvényre rakták, az emelvényt a

torony ablakához tolták. Amióta az idegláza elmúlt, itt feküdt naphosszat, s nézte az utat.
Alig evett. Alig aludt. Napról napra gyöngült, de sohasem sírt. Amióta László búcsúlevelét
megkapta, egy könnyet sem ejtett. Égő, száraz szemmel feküdt az ablakban, keblén a levél.
Azt olvasta éppen – ki tudja, hányadszor? –, amikor édesapja a betegágyhoz lépett.
– Nagyon halavány vagy, leányom – mondta szomorúan. – Akarod, hogy idehívassam a
sümegi seborvost?
– Nem vagyok beteg, atyámuram – mondta Rózsa. Megpróbált rámosolyogni apjára, de
nem sikerült.
– Akkor végy erőt bánatodon, lányom. A holtakat illessük tisztelettel, de ne hagyjuk, hogy
ők uralják az élők életét. Hajnalka húgod válaszra vár.
Rózsa felsóhajtott. Ágyánál mindennap meglátogatta valaki, s okos érveléssel vagy szelíd
könyörgéssel igyekezett rávenni, hogy teljesítse Szentgyörgyi László végakaratát. Eljött
Hajnalka, s megmondta, hogy kész lemondani Andrisról, eljött Orbán deák, s elmondta, hogy
László még élőszóval is lelkére kötötte, hogy szorgalmazza Andris és Rózsa egybekelését.
Egyszer Varjas Andris is bent járt nála; nyíltan megvallotta szerelmét, és megkérte Rózsa
kezét.
– Amíg Szentgyörgyi László élt – mondta –, nem akartam az útjába állni. Fogadalmamat
híven megtartottam. De László maga oldott föl szavam alól a búcsúlevelében.
– Én nem oldalak föl – válaszolta gyönge hangon, de ellentmondást nem tűrően Rózsa.
Apja is a búcsúlevélre mutatott. Azzal érvelt, hogy a legidősebb Gyulaffy lány nem
száradhat pártában. Hajnalka maholnap eladósorba lép, s Rózsa a legkisebb húgának is
tartozik azzal, hogy Andrisnak, aki erre mindenképp méltó, kezét nyújtsa.
– Az én kezem már másé, atyámuram.
– Holtodig egy halott mátkája akarsz lenni? – kérdezte Gyulaffy felindulva.
– Az én mátkám nem halott, hanem él – mondta Rózsa. Égő szemével kinézett az ablakon.
Tán éppen most tűnik föl az úton László.
– Aki azt a levelet írta – mutatott Gyulaffy a levélre –, már nem él.
– Ez a levél hazug és hamis, atyámuram – válaszolta Róza. – Hiányzik róla egy megbeszélt
jel.
Gyulaffy László megdöbbent.
– Miféle jelről beszélsz?
Rózsa ekkor mindent elmondott atyjának. Megvallotta régen eltitkolt szerelmük történetét,
és elővette László leveleit. Csak a búcsúlevélen nem volt rajta a kis lakat.
– Azt hiszed, hogy a deák csaló? – kérdezte komoran Gyulaffy.
– Én csak azt hiszem, hogy a jegyesem él.
Gyulaffy behívatta Orbán deákot, aki a nagyúr haragját látva, megszeppenve közeledett az
ágyhoz. Újra elmondta mindazt, amit Rózsa már sokszor elmondatott vele. Szentgyörgyi
László hősiesen harcolt. Derekasan pusztította az ellenséget, ő pedig, ahogy
fegyverhordozótól illik, nem tágított mellőle. Ott volt az oldalán akkor is, amikor sokszoros
túlerőtől megtámadva, súlyos sebektől találva lebukott a lóról; ő vonszolta ki az ütközetből, ő
hívta oda a felcsert, s végül, amikor ura közeledni érezte halálát, ő írta helyette a levelet.
– Hazudsz, te disznó! – förmedt rá Gyulaffy. – Az a levél hamis!
Orbán deák apró malacszemével ijedten pislogott, aztán térdre omlott, s esküdözve
bizonygatta, hogy szóról szóra az van a levélben megírva, amit a haldokló tollba mondott
neki.
 – Látom, kisasszonyom, kételkedsz szavamban, mert nehéz hitelt adni egy hírnek, amely
fáj… De itt van a végső bizonyság kezemben. Csak azért nem adtam át eddig, mert nem
akartam vele súlyosbítani gyászod. – Fölállt, benyúlt inge hasadékába, és kivette
Szentgyörgyi László pecsétes gyűrűjét.
– Ezt nem az élő Szentgyörgyi László küldi, kisasszonyom, hanem a halott. Én húztam le a
holttest ujjáról.
Rózsa kezéből kiesett a gyűrű. Felsikoltott, s aztán patakzani kezdett a könnye.
Orbán deák nagy hirtelen eltűnt. Gyulaffy László némán és megilletődve állt leánya ágya
mellett. Nem szólt hozzá, nem is próbálta vigasztalni. Jobb szabadjára hagyni, hogy
kitombolja magát a gyász… Csak jó darab idő múlva, amikor Rózsa sírása csitulni s könnye
apadni kezdett, simogatta meg a lánya kezét, és szólt:
– Tudom, mit érzel most, leányom. Nem volna bölcs dolog gyászod színébe másféle
színeket belekeverni. Add meg a holtaknak, ami a holtaké, de az idő múlik, és mindent
begyógyít. Ha majd érzed a gyógyulás örömét, akkor gondolj az élőkre is, és add meg nekik,
ami az övék.
A leány föltápászkodott fektéből, félresimította könnytől ázott, szőke haját, és kinézett az
ablakon. Az úton nem jött senki. De ő mégis így szólt:
– Az én jegyesem él.
Gyulaffy László döbbenten hallgatott.

Beköszöntött az ősz. A Bakonyból hideg szelek csaptak le, megkopasztották a csobánci

Várhegy fáit, s amikor az utolsó leveleket is letépték, a kopár ágakat rázták és zörgették
kísértetiesen. Néha köd ereszkedett le, beborította a völgyet. Ilyenkor semmi sem látszott az
ablakból, csak a köd. Aztán újra föltámadt a szél, elvitte a ködöt a Balaton felé, de az út üres
volt, nem jött a sötét hajú, karcsú lovas.
Ha ma nem jött, eljöhet holnap. Ha holnap sem, majd eljön azután. Rózsa várt. A türelme
nem lett kevesebb, de az ereje igen. Alig evett. Alig aludt. Nem használt a szép szó, nem
hallgatta meg a vigaszt, süket módján hallgatta az okosság érveit. Amikor már mindenki
kifáradt körülötte, neki, a legerőtlenebbnek még volt ereje ennyit mondani:
– Az én jegyesem él.
Már jártányi ereje sem volt. Arca elvesztette rózsáit, halkan, észrevétlen, mint a szirmukat
vesztő virágok, hervadt a halálba.

Egy lovas vágtat az éjszakában. Gázlót keres. Átúsztat a Tiszán. Révészért kiált. Az ingó
sajkában is nyergében ül, hogy egy percet se veszítsen: így jut át a Dunán. A Sió már csak egy
ugrás a lovának.
Eső veri, szél cibálja, marasztalja a sár. De ha mégoly hívogató fény süt ki egy ablakból, ha
mégoly csalogató melegséget ígér egy füstölgő kémény: nincs megállása. Kenése fölött, egy
domb tetejéről megpillantja a Balatont.
Háborog a tó, ónos vize tajtékot vet a viharos szélben. Tihany, mint egy óriási bárka, úszik
a vizes párában. A Badacsony tetejéről felhőrongyokat szaggat a szél, csúcsa elvész a
felhőben, mely gomolyog fölötte, mint egy tűzhányó krátere fölött a füst.
Ködben úszik a csobánci vár is. Tornya csak néha-néha bukkan ki belőle, mint egy
viharban hányódó hajó árboca. Tajték szakad a lováról, mikor vágtatva megmássza a várba
vezető utat. Ágak csapódnak az arcába, ágak zörögnek a szélben, kopár ágak, a fák
csontvázai. Az őrtorony ablaka üres. Az őrtoronyban kongani kezd a lélekharang.
Lova összerogy a felvonóhídon. A lovas leugrik róla, beront a kapun, fut föl a lépcsőn,
betaszítja az ajtót. Feje fölött kong, kong a lélekharang. “Elkéstem” – liheg. Az ágy körül
térdre borulva a család. Büszke Gyulaffy László úr, szép Gyulaffy Hajnal, a két húga, a két
vendég leány s egy ifjú, kinek arcából láttára kifut a vér…
 – Elkéstem – lihegi a most érkezett.
Nem késett el. Jókor jött, hogy mátkája búcsúpillantását felfogja, hogy utolsó mosolyát
meglássa, hogy búcsúszavát hallja:
– Él az én jegyesem. Él! Él!
Fütyülve kavarog a szél az őrtorony körül. Nem is hallja. Lélekrázóan kong a feje fölött a
harang. Nem hallgat oda. De azt a suttogást, mely a vérevesztett ajkakon kélt, élete végéig
hallani fogja:
– Él az én jegyesem, él…

KŐSZÍVEK

Dúl Jánosnak hívták a legnagyobb balatonudvari halászbokor gazdáját. Híres volt ez az

ember, nemcsak óriási erejéről, hatalmas alakjáról, félrőfös bajuszáról, de híres volt jó
halászszerencséjéről, s talán elsősorban szép leányáról, a kis “halász Veronká”-ról.
Így nevezték el a gazda leányát, mert már kicsiny gyermekkorában különös hajlandóságot
mutatott a halászok szép mestersége s a nagy víz iránt.
Az apróka kislány ott lábatlankodott a halászatra készülő emberek között, babrálta a sok
furcsa zsineget, s később kis keze hamarosan megtanulta a csomózást, sőt a hálókötést is. Alig
nőtt nagyobbra, piros szalag helyett fehér kenderzsineg röpdösött a varkocsában, mikor
bekérezkedett a halászok ladikjába. Megszerették hamarosan ezek a kemény munkában élő,
kevés szavú emberek.
Bármilyen nehezen ment a halászat, bárhogy acsarkodott velük a víz, a hullám, ha fel is
fakadt szájukon egy-egy káromkodás, rögtön félbemaradt, mikor észrevették, hogy a kislány
is ott van a közelben. Harcoltak hálóval, széllel, viharral, arcukat keményre cserzette a nyári
napsugár s a téli fergeteg. Sokszor keményen megpróbálta őket a nehéz munka, de
Veronkával sohasem vesztették el türelmüket.
Ritka ajándék a halász arcán a mosoly, de a kislánynak mindig jutott ebből a becses
portékából is. Előbb csak játékból vitték magukkal, később már hiányzott, ha nem járt velük.
Üresebb volt a világ, ha nem látták csendesen ülni a ladik végében, ahogy tágra nyílt kék
szeme ragyogó tükrén átsuhant a tó képe.
Szép volt a kislány szeme hajnalban, mikor a csillagok oltogatták el benne apró
lámpásaikat, és szép volt napkeltekor, mikor rőtvörös fényben emelkedett ki a tó vizéből a
napkorong. Nem is hitte Veronka soha másként, mint hogy a Balatonból kél fel mindennap az
aranyfényű nap. Sok egyebet is hitt még a tóról. A halászok meséiből s a maga képzeletéből
szőtt tündérvilágot a Balaton köré. A kislány talán már nem is tudott volna élni a nagy víz
nélkül. Úgy hitte, ezen kívül nincs is másféle világ. A tó volt az ő saját birodalma, bíboros
hajnalaival, szikrázó déli verőfényével s ezerszínű, bársonyos alkonyataival.
Legszívesebben mindig a Balatont nézte volna. Reggel, mikor a madarak hajnali
hangversenye szállt a nádasok felett, s estefelé, mikor a parti szél, mint titokzatos, könnyű
kéz, borzolta fel liláskék, sima tükrét. Harang kondult ilyenkor a falu felett, s a halászok lassú
csobbanással merítették evezőlapátjaikat az egyre sötétedő vízbe. Veronka úgy látta, hogy
mikor kiemelték, gyémántok peregtek szélükről a Balatonba.
Így élt a kislány egyetlen boldog révületben, s így nőtt, növekedett évről évre a halászok
között. Repültek a nyarak, a telek, s a kis “halász Veronka” tündérszép hajadon lánnyá
serdült. Akármilyen nagy lett, akármilyen szép lett azonban, mégis megőrizte tiszta
gyermekszívét s szemében a Balaton minden szépségét.
 Kora tavaszi napokon, mikor a jég még alig takarodott le a Balaton tükréről, a parti falvak
vizein megkezdődött a csukázás. Veszedelmes mesterség volt ez, szegény emberek
kénytelen-kelletlen űzött orvhalászata.
Hosszúra nyúló teleken nagyon keservesre fordult a Balaton-parti halászok sorsa. Amit
nyáron félretettek, lassan mind elfogyott, s a téli halászat csak szűkös kenyeret kínált. Alig
várták hát, hogy végre gyertyásodni kezdjen a jég, hogy megjöjjenek a lágy tavaszi szelek, s
az élet első meleg fuvallatára partra induljanak az ívó csukák.
A nádban fennakadva még ott zizegtek, csilingeltek a félig olvadt jégdarabok, mikor Dúl
János is csukázásra indult. Veronka sok éven át kérlelte, vigye magával. Apja nem szívesen
tette, nem volt ez veszélytelen vállalkozás. Ellenség ilyenkor pandúr, szél, eső, beszéd,
minden. A halászok nem is jártak másként csukázni, mint magukban. János azonban végül
mégis engedett Veronka kérlelő szavának. Ki is tudott volna soká ellenállni ennek az
aranyszavú, aranyhajú kislánynak?
Először félve vitte magával. Később már úgy járt, mint a nagy tavaszi, nyári halászatokon;
meg sem tudott lenni nélküle. Úgy megszokta, hogy ott ül a ladik végében, hogy ha
egyszer-egyszer még alva találta a kislányt, mikor hajnali útjára indult, bizony felkeltette.
Együtt keresték meg ilyenkor a szürkületben borzongó nádasok szélére elrejtett csónakot.
Senki sem tudott olyan csendben ülni, olyan égő szemmel figyelni a tó rejtelmes világára,
mint ez a kislány. Hamarosan segített is már apjának a halászatban. Segített a rángatózó,
hatalmas csukát befordítani a csónakba, segített egyensúlyt tartani, ha a ladik megbillent a
szigonyvető súlyától.
Múltak az évek, s Dúl János már nem is ment halászni szép szőke leánya nélkül.
Nyugalom kell a csukázáshoz, s türelem, végtelen nagy türelem! Veronkában – tudta – mindig
megbízhat. A kislány néma csendben tudta egyensúlyban tartani a ladikot, mozdulatlanul, míg
Dúl János, mint önmagának kőbe faragott szobra, feltartott szigonnyal állt a jeges vízben.
Csendben, némán várakoztak ilyenkor, s a percek óráknak tűntek. Sokszor alig negyedórát,
sokszor sokkal többet kellett várni, míg megbolydult a víz a nádas körül.
Most lett igazán nehéz a várakozás. Némán, mozdulatlanul kell ilyenkor állni, nehogy a
lábak rándulásától vagy a ladik csobbanásától elijedjenek a halak. Egyetlen vigyázatlan
mozdulat, s kárba veszhet a hosszú várakozás minden fáradsága, a jeges vízben töltött
kegyetlen percek minden szenvedése. Várni kell türelemmel az alkalmas pillanatra, amikor
cselekedni lehet, amikor cselekedni kell.
És végre egy pillanatra hátát fordítja feléjük a csuka. Veronka apjának szeme se rezdül.
Egyetlen szisszenés, és suhogva vágódik a szigony az élő állat húsába. Szempillantás alatt forr
körös-körül a víz a vergődő csuka csapkodásától. Bugyborékol, sistereg most már minden a
nádasban. Menekülnek a csukák, s menekülne a megsebzett is. Vinné a szigonyt is magával a
mély víz felé, ha lehetne. De Dúl János erős kezének egyetlen mozdulatával penderíti be a
hatalmas halat a ladik fenekére.
Egy másodpercre összevillan az apa és leánya tekintete. Veronka már dobja is az öreg
zsákdarabot a halra, ne lássa meg a pandúr, mikor viszik kifelé.
A nap lassan emelkedik a tihanyi hegyek fölé, lassan úszik a ladik a sima vízen. Halkan,
csendesen suhan a parthoz. Végében arany hajú halászleány ül, mint a mesében…

Mint a mesében… – gondolta az a szép szál kőfaragó legény is, aki a balatonudvari parton
egy kora tavaszi napon megpillantotta a vízen közelgő halászladikot. A nagy bajuszú halász
halk csobbanásokkal mentette lapátjait a sima vízbe, s a csónak végében ott ült az aranyhajú
lány.
Veronka most is álmodozva nézte a vizet, s alig vette észre, hogy kiértek a partra. Csak
mikor kihúzták a ladikot, akkor nézett körül, s látta, hogy a máskor csendes partszegély,
felfordított bárkáival, száradó hálóival, valahogyan megváltozott. Különös alakú, nagy, szürke
kövek hevertek szerteszét. Valami építkezéshez hozatták őket egy távoli kőfejtőből.
Hallott már erről a leány, de most mégis meglepte a parton heverő sok szürke kő. Idegen
vidéket, távoli hegyeket idézett egyszeribe ide, a szelíd víz párjára. Közelről nem látott még
hegyet Veronika, s nem ismerte a kőfejtő helyek élettelen, kemény szikláit sem. Badacsony,
az ijesztően szép, nagy, koporsó alakú hegy is csak távoli ködös árnyként élt képzeletében, de
még azt sem látta soha. A szelíd víz partján, arányló napsütésben dermedten heverő, nagy,
szürke kövektől megriadt a lány. Olyan idegenek voltak, úgy megfájdult tőlük a szíve.
A fiatalember, aki az imént érkezett a kövekkel, csak állt mozdulatlanul, némán a víz
partján. Csak nézte megbabonázva a lányt, mint aki csodát lát. Úgy látszik, mégis igaz, amit a
halászok s a leány apja észre sem vettek: nagyleánnyá serdült a kis Veronka.
Halk volt most is, csendes, merengő, s szemén még mindig át-átsuhant a Balaton képe.
Csak a szája sarkán az a kis önfeledt mosoly vált egy egész kicsit szomorúvá. Talán ettől
sajdult úgy meg a messziről jött kőfaragó fiú szíve, talán mástól, de ettől a pillanattól kezdve
nem tudott másra gondolni már, csak a leányra, aki a hajnali fényben feléje suhanó bárkán ült.
Hamarosan megismerkedtek. Keveset beszéltek, a fiú csak kísérte némán, s csak nézte
áhítatos szerelemmel. Veronka szívében is hamar lángra lobbant a szerelem. Megszerette ezt a
fiút, aki olyan szépen tudott nézni rá, s aki tudott hallgatni is vele. Mert a hallgatás sokszor
többet mond, mint a legszebb szavak. Szép volt, jó volt az új élet Veronkának, csak a
kövekkel nem tudott megbékülni. Félt tőlük nagyon.
– Szelídítsd meg őket – kérlelte a fiút.
A legény, aki a hegyet is megmozgatta volna érte, megfaragta a kemény, élettelen követ
szív alakúra. Faragott előbb öklömnyi kis szívet, majd tányér nagyságút, azután mást, szép
cifrát, akkorát is, mint egy cseréptál, így próbált életet lopni a nehéz, szürke kőbe. Azután
rávéste csillogó szerszámjával Veronka nevét meg a sajátját is.
– Így jó – mondta a lány –, így már sokkal jobb. Talán már szeretem is a köveket.
De mikor a fiú arról beszélt, hogy felmennek lakni a nagy hegyek közé, s házat építenek a
sziklák alá, megint nagyon megijedt a lány. Pedig mátkája de sok szépet mesélt az ő
hazájáról! Óriási madarakról, amelyek riadtan rebbennek fel, ha a csákány a sziklába vág, s a
legördülő kövek hangja még soká visszhangzik az erdőben. De hiába beszélt e távoli vidék
szelíd madarairól is, a kedves erdei vadakról s a selymes füvű rétekről, Veronka félt.
Félt a keskeny hegyi utaktól, az éles kövektől, a sötét erdőtől s főleg a rettenetestől, a
kimondhatatlantól: hogy nem látja többé a Balatont.
Így vergődött egymás mellett a két szerelmes fiatal szív, egyik a vizek, másik a hegyek
gyermeke.
Egyik este Veronka mégis megmondta apjának, hogy a hegyek közül jött fiúval elmegy a
bányába. Elmegy, itt hagyja apját s a nagy vizet.
Lehanyatlott Dúl János feje. Kimondhatatlan bánat borult a lelkére. De tudta az élet
rendjét: a leány elmegy azzal, kit a szíve választott. Annak idején vele is így jött el Veronka
anyja. Az asszony, akit mindenkinél jobban szeretett, s aki meghalt, mikor Veronka született.
Most Veronka hagyja el. Rettentő szomorúságában csak annyit tudott mondani:
– Ha egyszer boldogtalan leszel a hegyek között, ha egyszer vissza kívánsz jönni, vár a
Balaton, s mindig várlak én.
Mikor Veronka a fiúnak is elmondta, hogy vele megy, az azt sem tudta, mihez fogjon
boldogságában. Ahogy közeledett a költözés napja, úgy nőtt a fiú öröme; ahogy hangosodott
vidám szava, úgy halkult Veronkáé. Aztán eljött az utolsó nap, s a leány ment, hogy
elbúcsúzzék a Balatontól.
A fiú pedig túláradó szívbéli örömében nekifogott a legnagyobb, mázsás kőnek, hogy
szívet faragjon abból is Veronkának.
Pedig korai volt még a fiú boldogsága.
 Veronka búcsúzni akart a tótól. Még egyszer egyedül akart maradni a nagy vízzel, hogy
szemét s szívét megtöltse minden szépségével, hogy képét magával vihesse a messzi hegyek
közé.
Késő délután volt, mikor beszállt az öreg halászladikba, s evezett, evezett egyre beljebb.
Úgy húzta a víz a leányt, mint a mágnes, mint a féltékeny szerető, aki nem akarja, hogy
elhagyja szerelmese.
A leány elfeledkezett mindenről, elragadta a víz, a nagy kék mindenség varázsa, s mint
gyermekkorában, nem látott, nem hallott, csak végtelen nagy, belső csendességet, boldogságot
érzett.
Így történt, hogy csak akkor vette észre a Badacsony felett emelkedő nagy fekete felhőt,
mikor már nagyon messze járt a parttól. Veronka ismerte a tó minden rezzenését, a rémítő
viharok minden jelét. Most is pontosan tudta, mit jelent a felhő, mi közeleg a komor, koporsó
alakú, nagy hegy felől. Tudta azt is, hogy a fergeteges szél hamar, nagyon hamar eléri
ladikját, s hogy már minden késő. Látta, miként sötétedik el a víz a vágtató széltől, hogy a
sötétzöld sáv mindig közelebb jön, s pár perc múlva már azt is, hogy a tó tükrén veszedelmes
gyorsasággal legelőször porfüggöny képében vágtat végig a vihar.
– Nem ereszt a tó – mondta magának megsemmisülten, boldog-boldogtalanul.
De azért megfeszült a karja, s most már teljes erővel evezett kifelé. A feltámadt életösztön
úrrá lett boldog ábrándozása felett. Szelíd szerelme, a sima vizű tó, most legborzalmasabb
arcát mutatta. Látta már máskor is ilyennek, partról, biztonságból vagy erős bárkából, kemény
férfikarok evezőinek védelmében. Ilyenkor is szerette, mert nemcsak szép tudott lenni, de erős
és hatalmas is.
Ilyennek azonban még nem látta soha! Zöld karjaival, hatalmas hullámaival átölelte a
csónakot, mintha döntött volna már: nem ereszti a leányt. Veronka harcolt a habokkal, karjai
megfeszültek az evezőkön, de tudta, hogy késő.
Mind magasabb hullámok vették körül, csúszott oldalukon a fekete ladik. A szél erősödött.
Már semmit sem lehetett látni, csak vizet, a sötét felhő most ért fölé. A hullámok átcsaptak
egymáson, s szélükön, mint veszett állat száján, ömlött a hab. Mintha a pokol minden ördöge
elszabadult volna, úgy küzdött a leányért a Balaton.
A ladik már csaknem színültig telt vízzel, s a hullámok még mindig nagyobbra nőttek
körülötte. Hátukra kapták, oldalukon táncoltatták, s átcsaptak felette. Azután egy hullám
bevágott a ladikba. A fütyülő, síró, jajgató szél elnyelte a leány sikoltását.
Egy óra múlva ismét csendes volt a tó. A zúgó szél elállt, s a víz megnyugodva, jóllakottan
feküdt medrében. A vihar, mint a legtöbb nagy nyári fergeteg, átszáguldott felette, s aki látta a
csendes, megjuhászodott vizet, el sem hitte volna, mit művelt egy órával azelőtt.
Az alkonyi fényben elcsitultak hosszú hullámai, bíbor-takaróval fedték be a tavat, amely
nem engedte Veronkát a messzi hegyek közé.
Komor halászok kísérték utolsó útjára a kis balatonudvari temetőben.
A kőfaragó fiú szíve majd meghasadt bánatában. Sírja fölé odaállította a nagy, szív alakúra
megfaragott követ.
Sohasem tudta elfeledni az aranyhajú lányt. Sírját sem hagyta ott… letelepedett a kis
faluban. A múló évekkel megcsendesedett szívében a bánat, de tört ember maradt egész
életére.
Sok éven át nem faragott mást, csak szív alakú köveket.
Ha valaki meghalt a faluban vagy a környéken, ilyen követ állítottak sírjára, így
szaporodtak a szív alakú kövek a kis balatonudvari temetőben.
Aki arra jár, ma is megtalálja őket. Sok felírása lekopott, elfakult, ki találná meg közöttük
Veronkáét? S ki tudja, élt-e egyáltalán valaha, vagy csak a képzelet szülte ezt a mesét, hogy
igaz szerelemmel magyarázza a szív alakú sírkövek titokzatos történetét.
A SZIGLIGETI LEÁNYRABLÁS

Nyár volt. Tikkasztó, forró szelek fújtak. A Balaton átmelegedett, mint egy pocsolya, a
kutakból langyos vizet húztak a vedrek. A jégvermekben megolvadt a jég. Izzadt, szédelgett,
kóválygott a hőségben a török sereg, több mint háromezer harcos. Kanizsa várától az aligai
földsáncokig, végig a párolgó víztükör partján.
A meleget még csak elviselte volna a török katonaság, de sokkal nehezebb volt
megbirkózni az unalommal. Itt éltek, ezen az idegen földön, ahol a magyarok kitértek az
útjukból, s ha kitérniük nem lehetett, akkor sem tudtak beszélgetni velük, hiszen nem értették
a nyelvüket. Igaz, sokat gyakorlatoztak és meneteltek – de nem lehet öt évig csak
gyakorlatozni és menetelni! Márpedig öt év óta egy puskalövés sem esett, mert a bécsi császár
és török szultán békét kötöttek egymással.
Persze nem volt ez igazi béke. Éjszakánként éberen őrködtek a strázsák, s lesték a túlparti
tábortüzeket. Amikor – száz éve is elmúlt – Buda elesett, szabad lett az út a Balaton somogyi
partja felé. Fokon hamarosan kiépítette a török erős sáncait, megerősítette Balatonendrédet, és
Szemesen várat építtetett a gyűlölt fonyódi várkapitány, Palonai Magyar Bálint ellenében.
Mert Fonyód vára, az utolsó magyar erődítés a somogyi oldalon, még több mint harminc évig
tartotta magát. Négy ostromot is vezetett ellene a pécsi, koppányi, simontornyai s a kaposi
török, de a vár magyar maradt Magyar Bálint haláláig. Akkor aztán már nem tudta senki többé
megvédeni Fonyódot, s a tó egész déli partja török kézre került. Ennek is elmúlt már hetven
esztendeje, s azóta is a török maradt az úr ezen a vidéken.
Most már csak az északi parton védték végvári vitézek a magyarság erős várait; ők onnan,
a török pedig eminnen leste az ellenfél minden moccanását. De hát hiába lestek. Béke volt,
csend volt, kánikula volt. A katonák unalmukban legyeket fogdostak, s aki még ahhoz is lusta
volt, leült egy fa árnyékába, és ásítozott.
Ha egy katona unatkozni kezd, akkor már nem is igazi katona. Elkezd gondolkozni.
Mindenféle balgaságok jutnak eszébe, például az, hogy mit keres ő itt, messze idegenben,
mikor odahaza éhezik a család. S éhező családjára gondolva észreveszi, hogy milyen
nyomorúságban élnek körös-körül ezek a szegény magyarok; márpedig ha egy katona sajnálni
kezdi az ellenséget, akkor kicsorbul a kardja éle, nem talál többé célba a puskája, és olyan
hasznavehetetlen lesz a harcban, mint egy sápítozó, siránkozó öregasszony.
Ali Korbudzsinak hívták a török sereg vezérét. Könyörtelen, vad, véreskezű ember volt,
azért is bízták meg a parancsnoksággal. Köznyelven úgy hívták: “a foki bég”, mert Siófokon
tartotta székhelyét. Igaz, hogy a “bég” büszke rangjával nem dicsekedhetett, tulajdonképpen
csak janicsárok ezredese, “csorbadzsi” volt, de az ő uralma alatt állott a Balaton déli
partjainak minden helyőrsége, minden erődítménye és minden kikötője. Ő parancsnokolt a
török hadiflottának is, mely pontosan a mai Siófok kikötőjében állomásozott. Vagy ezer
ember befogadására való hajóhada volt akkor a töröknek a foki kikötőben, portyázó csapatai
ezzel nyugtalanították a parti lakosságot. Nagy flottának számított ez abban az időben! A
naszádok között voltak olyanok, amelyek hatvan-nyolcvan embert, felszerelést, lovakat és
élelmet tudtak szállítani.
Azon a nyáron ott, ahol az iszapos medrű Sió a Balatonból kifolyik, huszonhét, különböző
nagyságú, tölgyfából ácsolt vitorlás bárka horgonyzott. A hajókat körbeállították, erős
kötelekkel egymáshoz kötötték, mint valami úszó várat. Középen, vagyis a főhelyen
állomásozott a nagy hasú vezérhajó, melynek árboca kétszer olyan magas volt, mint a
többieké.
A hőségben Ali Korbudzsi a vízre költözött. A vezérhajón fölverték a kúp alakú, keleti
szőnyegekkel kárpitozott, pompás hadisátrat, s előtte éjjel-nappal két strázsa vigyázott
mozdulatlanul, mint a cövek. Buggyos nadrágú török flintás volt az egyik, aki egy lófarkas
hadijelvényt tartott kezében, a másik pedig övvel leszorított piros dolománt, a janicsárok
öltözékét viselte, s a janicsárok vérpiros zászlaját emelte, melyre ezüst félhold és görbe kard
volt kihímezve. Ali Korbudzsinak ugyanis – aki maga is janicsár volt – háromezer harcoson
kívül ezer janicsár is szolgálta keze alatt. S Ali egy nap azon vette magát észre, hogy elpuhult,
züllő katonái közül idestova már csak a janicsárokra számíthat. Mikor erre rájött, két nap nem
aludt nyugtalanságában, s aztán elhatározta, hogy valamilyen csetepatéval fölfrissíti a
harcosok vérkeringését.
Kémei hírül hozták, hogy Tóti Lengyel Gáspár, a szigligeti vár kapitánya százhúsz java
katonáját néhány napra odakölcsönözte a csobánci vár kapitányának. Igaz, hogy az öböl s a
vár védelmére néhány kis magyar hajó – ahogy akkor nevezték: sajka – is állt valahol a
nádban, s ezek legénysége fent lakott a kis erődben, mely abban az időben még ott állt az
Óvár csúcsán, de ez a kis csapat nem veheti fel a harcot az erős török hajóhaddal. Más szóval:
a szép szigligeti táj, az Aranykagyló, a gazdag Badacsony egy időre fegyveres őrség nélkül
maradt. Kitűnő alkalom, hogy jól odapörköljön a magyaroknak, s vérontás nélkül, egy kis
rablással felpezsdítse katonái szívét. Elrendelte hát, hogy azonnal szereljenek föl kilenc nagy
hadigályát, s azok az esti széllel induljanak Szigliget vára felé. Meghagyta, hogy kerüljenek
minden fegyveres összetűzést, mert a béke megszegését zokon venné a török porta; de szabad
kezet engedett katonáinak, hogy egyenek igyanak, égessenek, pusztítsanak és raboljanak
kedvükre.
Erre a hírre úgy felpezsdült a török tábor, mint rajzás előtt a kaptár. Izgalom szállta meg a
lelkeket. Ropogtak a kenderkötelek, csapkodtak a vitorlák, mikor a gályák a jó széllel hosszú
hadiláncban kifutottak a foki nyúlgát mögül. Még az otthon maradottakat is boldog várakozás
töltötte el; Ali bég ugyanis elrendelte, hogy másnap estére – mikorra a hajóhad visszatérése
várható volt – nagy harci ünnepséget rendezzenek, s a gazdag zsákmány meg a vidám lakoma
reménye még a legálmosabb közkatonát is boldog várakozással töltötte el.
A Rókarántó ugyan csak könyöknyi domb, de ha az ember fölkapaszkodik a gerincére,
éppen odalát a szigligeti várra. Ahhoz ugyan túl messze a vár, hogy emberi alakokat is fel
lehessen ismerni, hacsak különlegesen jó szeme nincs valakinek. Igaz, egy tizenöt éves
lánynak jó szokott lenni a látása, hát még ha a szerelem meg is élesíti; nemhogy a szigligeti
várban, hanem még a holdban is felleli mátkáját, így aztán nincs mit okoskodni rajta, hogy a
szépséges Szekfű Rózsi csak a maga ámítására színlelte a szőlőkapálást, s inkább a vár
bástyáin és lőrésein hagyta kalandozni tekintetét, hol itt, hol ott ismerve föl a nyurga termetű
deákot, Darabos Ferkót, a jegyesét. Egyszer-kétszer még integetett is, de a várból senki sem
intett vissza.
Emiatt aztán hamar megelégelte az integetést, de még a kapálást is. “Holnapra is
maradjon” – gondolta, s felnyitván a présház alatti pincéjük ajtaját, szépen a sarokba
támasztotta a kapát. Ezzel el is indulhatott volna hazafelé, a parti házacskába, ahol az anyja
már várta a meleg ebéddel; de az egyik hordó tetején észrevette tükröcskéjét, s elkezdte magát
nézegetni benne. Szegény Rozit igazán a hiúsága taszította a veszedelembe; úgy belemerült
szépsége nézegetésébe, hogy meg sem hallotta a félrevert harangok kétségbeesett kongását.
Verték pedig félre Szigligeten, Réhelyen, Tomajon, Tördemicen s a Szent György-hegyi
kápolnában, s futott a nép vagy föl a hegyekbe, vagy – aki tehette – a szigligeti várba, ahol
oltalmat remélt. Száz év óta a félrevert harangok jajongása azt jelentette: “Jön a török – fuss,
amerre látsz!” özvegy Szekfű Máténé is, mihelyt a harangszó a fülébe jutott, kiszaladt a ház
elé, és hívta a lányát. Rozit nem látta ugyan, de látta a hegyoldalt, tele menekülőkkel. Azt
hitte, az ő leánya a Rókarántó gerincén már felfutott a várba, s elindult ő is arrafelé. Odafent
azonban hiába kereste Rozit, csak Darabos Ferkót találta meg a déli várbástyán, ahol három
markos katona fogta a cingár deákot.
 – Erisszetek! – üvöltötte Ferkó, s megpróbálta magáról lerázni a szorító karokat. – Ti
énnekem nem parancsolhattok!
Úgy látszott már, hogy a háromszoros túlerőt is lerázza magáról, mikor odajött Lengyel
Gáspár, a vár kapitánya. Az ő csitító szavára már inkább hajlott a deák.
– Nyugodj meg, Ferkó fiam. Mégsem rohanhatsz egyedül a biztos halálba.
– Tétlenül nézzem, hogy rabláncra fűzik a mátkámat? Adjon egy kardot, hadd menjek
utána, nagy jó uram!
Mikor Rozi anyja megértette a szavak értelmét, a mellvédhez rohant. Még idejében jött,
hogy lássa: miként hurcolja Rozit három vad török a parton kikötött gályára. Az anya
felsikoltott, és leánya nevét kiáltozva, zokogva hullott a mellvéd köveire.
Szegény Rozi ugyanis addig időzött a borospince hűvös félhomályában, míg el nem
hallgattak a harangok. Gyanútlanul indult hazafelé a szépen gondozott szőlősorok között.
Mátkája járt az eszében, s előre örült az estének, amikor Ferkó szokása szerint bekopogtat
náluk, leakasztja a falról nyenyeréjét, ezt a nyakatlan, kisbőgőre emlékeztető zeneszerszámot,
s halkan dudorászva, édes, szerelmes nótákat dünnyögve bámulja őt dióbarna, hűséges
szemével, míg csak Szekfűné vacsorához nem szólítja őket… Sütött a nap, s egy testes, sötét
hasú felhő olybá tűnt a Badacsony fölött, mintha tűzhányónak álmodná magát a hegy, s újra
pöfékelné ormáról a füstöt. Darazsak dongtak az érni készülő szőlőfürtök között, s Rozi
egyszerre gondolt Ferkóra, a nyári napsütésre, a badacsonyi felhőre és az édes szavú
nyenyerére. Csak a törökkel nem gondolt Rozi. Nem vette észre a nádasban elrejtett gályákat,
de ha észreveszi is, tán akkor sem gondol rosszra, hiszen a magyaroknak is voltak hajói a
Réhelyen. Évek óta híre-pora sem volt a töröknek Szigligeten, arra pedig még álmában sem
gondolt volna, hogy az ellenség fényes nappal rohanja meg a büszke vár árnyékába húzódó
falvakat és tanyákat.
Gondtalan szívvel lépte át házuk küszöbét. Amikor az üres és kifosztott falak közt három
vad arcú török flintást pillantott meg, szeme tágra nyílt a rémülettől, s torkán megakadt a
kiáltás. Ösztönösen hátrálni kezdett, de a leghatalmasabb török elállta az ajtót. Aztán
elégedetten felröhögött, és Rozi kezét hátrakötözve, társaival közrefogta, és elindult vele a
part felé. Rozi könnyei fátyolán át még csak annyit látott, hogy az utolsónak maradt török a
falról leakasztja és hóna alá csapja Darabos Ferkó féltve őrzött zeneszerszámát. Ezzel aztán
úgy bevégezte a rablás munkáját, hogy egy tűzvész sem különbül; mert özvegy Szekfűné
csinos portáján nem maradt egyetlen lábasjószág, egyetlen bődön a kamrában, egyetlen ruha
sem a ládában. Csak a falba vert szögeket hagyta meg a török – tán hogy ha hazakerül a ház
gazdája, legyen mire felakasztania magát.
Lehet, hogy Szekfűné végső kétségbeesésében el is dobta volna magától az életet, ha Tóti
Lengyel Gáspár vissza nem csöpögteti lelkébe a reménységet. A vitéz várkapitány
fogcsikorgatva s tehetetlenül nézte végig a bástyáról a portyázók pusztítását. Keserű
szemrehányással illette magát, mert kölcsönadta fegyvereseit a csobánciaknak. Azonnal lóra
ültette futárait. Az egyik Csobáncra vágtatott, s hazarendelt minden fegyverfogható embert. A
másik Tihanyba sietett, hogy Karacsin Mátyás kapitány uram segítségét kérje az
ellentámadáshoz. Egy harmadik ember leszáguldott a szigligeti öbölbe, s elrendelte, hogy
szereljék föl az összes hadibárkákat… A várkapitány elszántságát látva Darabos Ferkó is
megnyugodott.
– Nagy jó uram – szólította meg a várkapitányt –, ha minden parancsod szerint történik,
mikorra remélhetem szabadulását elhurcolt mátkámnak?
– Mához harmadnapra rátörünk a siófoki hajóhadra, s ne legyen többé kard a kezemben, ha
ízzé-porrá nem zúzzuk ezeket az átkozott gályákat.
– S mi lesz addig a leánnyal, nagy jó uram? – hördült fel a deák.
– A leányra addig Isten vigyázzon! – mondta a kapitány.
– Jobban szeretném, ha Isten mellett én is vigyázhatnék reá, nagy jó uram. Ígérem, hogy
nem teszek bolondságot, azonban légy irgalmas hozzám és az ártatlan leányhoz. Engedj
sajkába ülnöm, hogy kikémlelhessem a török helyzetét, és hírt hozzak készülődésükről.
Lengyel Gáspár csak egy pillantást vetett a legény dühtől és bánattól izzó arcára, s tudta,
hogy a várbörtön legnehezebb bilincsei sem bírnák visszatartani, így hát fölfegyverezte egy
kétélű tőrrel, melyet Ferkó a kabátja ujjába rejtett, s megengedte, hogy sajkába ülve, óvatosan
kövesse a hazafelé vitorlázó törököt, így történt, hogy a lófarkas gályák távozása után egy kis
könnyű sajka evezett ki a nád sűrűjéből, s mintha egy porszem követni merészelné a pusztító
szélvihart, nyomon követte a hazatérő hadihajókat.
Már alkonyodott, amikor másnap a siófoki nyúlgát végében megfújta kürtjét az őr.
Erre a jeladásra felpezsdült a török tábor, örömtüzek gyulladtak a parton, a szakácsok
sikálni kezdték kondérjaikat, a kukták hozzáláttak a halak pucolásához, fellobogózták a
sátrakat, s nagy tisztogatás és rendcsinálás folyt mindenfelé. Sokan kisiettek a partra, hogy
lássák a hajók kikötését, de már leszállt a szürkület, majd teljes sötétség borult a tóra, s a
hajók még mindig késtek. Pedig az őr a parancs szerint akkor fújta meg kürtjét, amikor az első
vitorlát feltűnni látta a tihanyi szorosban; a késésnek az volt az oka, hogy a hajók hirtelen
támadt szélcsendbe kerültek, s már majdnem éjfélre járt, amikor horgonyt vetettek a siófoki
öbölben. Addigra teljes lett a szélcsend, súlyos, vihar előtti mozdulatlanságban csillogott a tó.
A parton azonban dobok peregtek, kürtök rivalgtak, s Ali Korbudzsi fehér lován, tizenkét
zászlótartótól követve, szemlét tartott a foki sereg arcvonala előtt.
A szemle végén a vezérhajóra vitette magát. Ott meghallgatta a portyázó hajósok
jelentését, s megdicsérte őket a bátor haditettért, melyet egy vércsepp hullatása nélkül
végeztek el, tehát valójában nem szegték meg a szultán békeparancsát sem. Eközben a
hadigályákról minden rablott és zsákmányolt holmit összehordtak egy különálló hajóra, s
meghívták Ali béget, hogy szerzeményeiket tekintse meg. A töröknél az a szokás járta, hogy a
parancsnok szabadon választhatott a zsákmányból, még akkor is, ha személyesen nem vett
részt a portyában.
Ali bég és kísérete átment a zsákmányhajóra. Minthogy a hajók körben álltak, kötelekkel
voltak egymáshoz kötve, még csónakba sem kellett szállnia, hanem deszkahidakon sétált
egyik hajóról a másikra, egészen az utolsó gályáig. Itt aztán meglátta mindazt, amit az
Aranykagylóban a legszegényebb tomaji halászkunyhótól a legmódosabb szigligeti
udvarházig össze tudtak rabolni az ólakból, a pincékből, a szobákból és a kamrákból.
Nagyrészt élelem, ruha és sok, csaknem értéktelen holmi, az elszegényedett ország kifosztott
népének szegényes cókmókja. A legmódosabb házban is alig akadt értékes rabolnivaló már.
Az úri nép rég elmenekült a végvári vidékről, csak a szegény maradt a helyén, s annak alig
volt egyebe a rajtavalónál. Mégis akadt a zsákmányban két jókora vasláda, valamelyik
elhagyott falusi kastély pincéjéből ásták ki a martalócok. Azokban aztán annál több kincs
lapult. Most ott hevertek a fedélzeten, felfeszített pántokkal a csorbadzsi előtt, tele ékszerrel,
csipkével, arany és ezüst drágaságokkal. Arannyal kihányt menték, gyöngyökkel kivarrt női
pruszlikok, bársonyhüvelyben gyémántokkal kirakott markolatú díszkardok csillogtak
összevissza dobálva a fedélzeten, melynek végében hátra kötözött kézzel egy leány
gubbasztott, s homlokát térdén nyugtatva sírt.
Ali Korbudzsi szeme egy pillanatig megállt a leányon, aztán visszafordult katonáihoz, akik
az egyik ládából vert arany násfát emeltek ki. Akkora rubinok csillogtak benne, mint egy-egy
mogyoró. A násfa piros bársonypárnán nyugodott, mellette két fülönfüggő, könnycsepp
formájú igazgyöngyökkel.
– Azt hiszem – mondta a portyázó hajók vezetője –, hogy a kutyahitűek császárnőjének
sincs szebb ékszere a kincstárában. Engedd meg, hatalmas bég, hogy lábad elé lehessük.
Ali Korbudzsi azonban csak futó pillantásra méltatta a vagyont érő ékszert. Odalépett a
leányhoz.
– Mutasd az arcodat, leány – szólt rá.
 Szekfű Rozi nem tudott törökül, és megijedt az ismeretlen szavaktól. Felpillantott, s egy
vad tekintetű, de pompás öltözékű férfit látott maga előtt, aki fehér sapkát viselt melybe
ezüstkanál volt beletűzve –, továbbá kék bársonyból varrott buggyos nadrágot és piros
szattyáncsizmát. Ijedtében eltakarta az arcát; Ali Korbudzsinak azonban elég volt az a
pillantás, melyet a leány könnyáztatta arcára vetett.
– A leányt választom – mondta kísérőinek. – Oldjátok le róla a köteléket, és hozzátok
hajómra.
Rozi ebből sem értett semmit. Azt sem tudta mire vélni, hogy egyszerre megszabadul
kötelékeitől; mikor azonban erős kezek megragadták, és a nagyúr után kezdték taszigálni,
kétségbeesésében fölsikoltott.
A csöndes, mozdulatlan vízen messzire elszállt a sikoltás. Darabos Ferkónak, aki kis
sajkájával épp akkor evezett be a siófoki öbölbe, megszázszorozta erejét és dühét. Néhány
perc múlva lélekvesztője odasimult az egyik sötéten felmagasló gálya oldalához. A deák
macskaléptekkel felkúszott a hajó fedélzetére.
Abban a feldúlt és kiégett Magyarországban, melyben már több mint száz éve
terpeszkedett a török, a legtöbb szenvedés a gyermekeknek jutott osztályrészül. Senki sem
számolta, s így a történelem fel nem jegyezhette, hány apátlan-anyátlan gyerek kóborolt az
utakon, hány kegyetlen ajtó csapódott be előttük, hány éjszakát töltöttek esőben-szélben, a
felhős égbolttal a fejük fölött, s hányszor feküdtek le éhes gyomorral, a csillagos eget nézve
vacsorára. Darabos Ferkó is egy volt e sok kóbor gyerek közül. Több mint tíz évig járta az
utakat. Mindenütt, ahol befogadták, felszedett valamit. Megtanult németül és törökül. Tudott
írni, olvasni, furulyán és citerán játszani, fából szobrot faragni, pergamenre képet festeni,
almát lopni a fáról, más horgáról a halat elorozni. Csak egyet nem tudott: félni.
A sok hányódásban-vetődésben nem volt ideje a félelmet megismerni. A legszorongatóbb
helyzetből is kivágta magát, mert mindig talpára esett, mint a macska. A hosszú úton,
Szigligettől Siófokig, csak azért aggódott, hogy el ne késsen; s amikor a sötét víz füléig hozta
Rozi sikolyát, megörült, hogy jókor jött: mátkája még él. S ha Rozi él, ő még a pokol izzó
ajtaját is kinyitja érte.
A hajón, amelyre fellopózkodott, nem talált senkit. Sötét volt és csönd, csak a partról
derengett a tábortüzek lángsörénye, s hallatszott a dobok pergése, a sípok vijjogása.
Megmarkolta tőrét, keresztüllopakodott a fedélzeten. Megállt, hallgatózott. Nem követte
senki. Maga sem tudta, miért talán az ösztöne sugallatára –, beretvaéles tőrével átvágta a
kenderkötelet, mely a két hajót egymáshoz kötötte, így lopakodott végig a hajókon, mindenütt
elmetszve a kötelékeket maga mögött, míg csak közelebb s közelebb nem ért a fáklyafényhez.
Itt aztán meglátta, akit keresett. Egy pompás öltözékű török katonával szemben, két markos,
sötét bőrű óriástól közrefogva ott reszketett könnyes arcú mátkája. Darabos Ferkó szíve
akkorát dobbant, hogy beledöndült a melle boltozata.
Szeme szögletéből a fáklyák füstölgő, vörhenyes fényében még azt is látta, hogy a haj ó
telis-tele van kinccsel, ládával, szőnyeggel, ruhafélével, ami arra mutatott, hogy a török itt
gyűjti a portyák zsákmányát. Nyolc hatalmas termetű janicsár őrizte a drága portékákat, állig
fölfegyverkezve, moccanás nélkül, mint a kegyetlenség szobrai. Darabos Ferkó azonban e
félelmetes strázsáktól sem ijedt meg. Átlépett a ringó deszkaszálon, mely a zsákmányhajót a
flotta többi hajójától elválasztotta, egy ugrással ott termett a vezér előtt, s azon nyomban a
földre borult, épp a piros szattyáncsizmák elé. Csak arra volt gondja, hogy egy sokatmondó
pillantással hallgatást parancsoljon Rozinak, akiből már-már kiszaladt az öröm és aggodalom
sikoltása.
A vezér visszahőkölt, de meglátván a fegyvertelen gyerkőcöt, rárivallt:
– Hogy kerülsz ide, szemtelen kölyök? Ki bocsátott a színem elé? Vagy talán lopva jöttél,
hogy kikémleld hajóimat?
– Darabos Ferkó a nevem, dicső padisah – szólalt meg pergő török nyelven a nyakigláb
ifjú. – Nem kémkedni jöttem ide, hanem a fényes ábrázatú budai basa meghagyásából, hogy
felajánljam neked minden szolgálatomat, ügyességemet és fortélyomat.
A budai basa említésére Ali Korbudzsi szigorú vonásai megenyhültek ugyan, de gyanúja
nem oszlott el.
– Adott-e írott fermánt a budai basa, melyben tudtomra adja jöttödet?
– Adott, kegyes padisah, méghozzá pecsétes fermánt íratott nekem, de azt három magyar
martalóc, minden ingó jószágommal egyetemben, Fehérvár kapuja előtt elrabolta tőlem.
Ez a magyarázat nem nagyon nyugtatta meg Alit.
– Nem szoktam elhinni a dajkameséket – mondta ingerülten. – Mutasd be ügyességedet, s
abból tudni fogom, valóban a budai basa méltatott-e arra, hogy bizalmamba ajánljon.
– Ehhez fel kell állnom, fényes arcú padisah – mondta szemtelenül Ferkó.
– Hát akkor állj fel – hagyta rá Ali.
Ferkó tehát felállt, nagy lélegzetet vett, és elkezdte sorolni minden ügyességét. Ha csak a
fele igaz lett volna, nem akadt volna Ferkónál bölcsebb, híresebb és okosabb ember az egész
világon. Legalább tíz emberre való tudományt felsorolt a szájtátva bámuló törököknek. Azt
állította, hogy a felhők színéből hiba nélkül meg tudja jósolni az időjárást; a Balaton fodraiból
ki tudja olvasni, érdemes-e kivetni a horgot, s hogy milyen hal fog ráharapni a csalétekre.
Kijelentette, hogy egyformán tud vívni, lovagolni, célba nyilazni, muzsikálni, mégpedig
hegedűn, citerán, sípon, furulyán, bodzatilinkón, hadikürtön, dobon és még a felsoroltakon
kívül két tucat hangszeren…
– Megállj! – rivallt rá Ali Korbudzsi. – Ha ekkora ismerője vagy a hangszereknek, akkor
mindjárt próbát teszünk veled. Épp azon tanakodtunk, miféle zeneszerszám ez. Ha meg tudod
szólaltatni, minden kívánságodat teljesítem, de ha néma marad, azon nyomban leüttetem a
fejed.
Így szólt, s kezébe nyomta Darabos Ferkónak saját nyenyeréjét, mely tegnap még ott lógott
Szekfűné konyhájában, a szögön.
Ferkó arca nem árulta el meglepetését. Sőt igen gondterhelt kifejezést öltött. Majd
elmondta, hogy ez igen ritka hangszer, s őneki összesen hét olyan emberről van tudomása, aki
tud vele bánni. Szerencsére – tette hozzá hanyagul – ő egyike e hétnek.
– Hát akkor játssz rajta valamit – parancsolta a foki bég.
– Szívesen – mondta Ferkó. – Ehhez azonban le kell ülnöd, ragyogó tekintetű padisah.
A török engedelmesen leült.
– Továbbá szolgáidnak is le kell ülniök! – követelődzőit tovább a legény.
Ali bég intett, s kísérete meg a nyolc vérszomjas tekintetű janicsár is leült a hajó
fedélzetére.
– Ezenkívül – folytatta Ferkó a kikötéseit – mindenkinek be kell hunynia a szemét.
Ferkó körülnézett, nem kukucskál-e valaki; megnyugodva látta, hogy nem. A janicsárokat
ugyanis olyan vasfegyelemre nevelték, hogy inkább magvakultak volna mindnyájan, hogysem
a szemük sarkából is egy pillantásra vetemedjenek. Ferkó ekkor megnyugodva odalépett a
reszkető Rozihoz.
– Ne félj, kincsem – súgta a fülébe, s egy csókot lehelve ajkára, belecsapott a nyenyere
húrjaiba. S felzendült az édesbús magyar dal Darabos Ferkó tiszta, ifjú hangján, mely úgy
szólt, mint az ezüst csengése:

Agas-bogas, száraz tölgyfa,

Járnak énutánam sírva,
Katonának vagyok írva,
Azért nem möhetek haza.

Édösanyám beíratott,
 Mikor bölcsőben ringatott,
Édösanyám megsiratott,
Mikor édös tejet adott.

Sírhat az az édösanya,
Kinek két fija katona,
Összeborul mind a kettő,
Úgy sír, mint a sebes eső.

Hallgatta, hallgatta Ali bég a dalt. Eleiben csak valami édes nyugtalanság lepte el szívét.
Elzsongatta a húrok zokogása, meglegyintette, mint a hűs szél, a fiú hangjának simogatása.
Ajkán szelíd mosoly bújt elő. De ahogy folytatódott a dal, melynek szavait nem is értette,
tünedezni kezdett arcáról a derű, mind szomorúbb és szomorúbb lett a lelke, ismeretlen
fájdalmak szaggatták, érthetetlen aggodalom gyötörte. A muzsikának van valami titka, amit
még senkinek sem sikerült megfejtenie. Valahonnan a mélyből tör fel, s felzendül tőle
emlékeink feneketlen kútja. Ali Korbudzsi is, a török janicsár vezér, úgy érezte, hogy ezt a
dalt már hallotta valahol. Talán ölbéli kisfiú korában – az édesanyjától; talán egy akácvirágos
estén, a csillagos ég alatt – az édesapjától.
Pedig Ali bég nem ismert sem apát, sem anyát, nem tudta volna megtalálni házuk helyét
ezen a földön. De ez a dal épp onnan jött, az ismeretlenből, a múltból, abból a homályba
vesző világból, melybe a foki bégnek nem lesz többé visszatérése. Szívét elszorította a bánat,
s amikor véget ért a nóta, becsukott szeméből kigördült egy könny. Gyorsan letörölte, nehogy
meglássák: egy janicsárnak nem illik sírnia. De hangján még érződött az ellágyulás
langyossága:
– Az előbb azt ígértem, hogy teljesítem kívánságodat. Ezért a dalért megérdemled, hogy
szavamat álljam. Mit kívánsz tőlem, fiú?
Ferkó rámosolygott Rozira, s így szólt:
– Ezt a lányt add nekem, fényes arcú padisah. – És sugárzó arccal rámutatott mátkájára.
Jaj, bár ne tette volna! A hirtelen mozdulattól kicsúszott ruhája ujjából a tőr, s odahullott a
hajó közepére, a lány elé.
A foki bég felhördült. Emberei rávetették magukat Ferkóra, hátracsavarták kezét,
odakötözték az árbochoz, kiabáltak, rázták az öklüket, fenyegetőztek. Ferkó azt hitte, végórája
ütött. Ali Korbudzsinak azonban még fülében csengtek a nóta hangjai. Nem lett volna ereje
végignézni, hogy Ferkónak bántódása essék. Elparancsolta hát tőle a janicsárokat, s kihirdette,
hogy másnap hajnalban fejét veszik a kémnek. Rá sem nézett többé a fiúra, attól féltében,
hogy ellágyulásában megmásítja saját parancsát. Erőt vett magán, és kíséretével együtt
elhagyta a hajót.
Elvonultak a fáklyahordozók is. Sötétség borult Ferkóra; csak egy árva kis olajmécs
pislogott a hajó farában. Úgy megkötözték, hogy moccanni sem bírt. Nézte az eget, s látta,
hogy egy nagy és súlyos felhő húzódik a csillagok elé. Bőrén érezte a szél első fuvalmát,
tudta, hogy vihar készülődik. Szomorúan feküdt, tehetetlenségre kárhoztatva, de egyszer csak
egy édes hang suttogása ütötte meg fülét:
– Hol vagy, Ferkó?
– Az árboc tövéhez kötöztek, Rozikám – súgta vissza.
– Akarod, hogy levágjam rólad a kötelet?
– Hogy tudnád rólam levágni a kötelet? – kérdezte.
– A te tulajdon tőröddel. Azt itt felejtették.
Egy perc múlva érezte, hogy keze-lába szabadon mozog. Magához húzta mátkáját,
megölelte, megcsókolta.
Aztán fölnézett az égre. A sötét felleg már Tihany fölé borult, a szellő széllé erősödött, a
hajó meg-megingott alattuk.
– Rozikám, csúsztasd kezembe a tőrt – suttogta.
– Mit akarsz kezdeni vele? Tele van őrökkel a hajó!
– Meg akarom nekik mutatni a szigligeti várat – súgta mátkája fülébe Ferkó.
Kezében a tőr markolatát szorongatva, nesztelenül a hajó orrába kúszott. Egy mozdulattal
elvágta a horgonykötelet. Érezte, hogy a hajó lassan kimozdul álló helyéből. A szél kedvező
irányból fújt; ha csak egy kicsit megerősödik, hamarosan kisodorja őket a nyílt vízre.
A szél, mintha megsejtette volna Ferkó óhajtását, nemcsak egy kicsit erősödött meg,
hanem nagyon. Néhány perc múlva már halkan muzsikálni kezdett az árboc kötélzetében.
Ferkó látta, hogy a parti fények lassan távolodnak, összezsugorodnak, elhalványodnak. De
már messze kint jártak, túl a nyúlgáton, mikor az egyik szundikáló őrszem észrevette a bajt.
Ijedten fölordított, odahívta társait, nagy karattyolás kezdődött törökül, aztán még nagyobb
futkosás, kiabálás, kapkodás. Eközben viharrá erősödött a szél, a hajó pedig tehetetlenül,
vitorlák és kormányos nélkül sodródott a hullámzó vízen Tihany felé.
A parton senki sem hallotta az elszabadult hajón maradtak segélykiáltásait. Ott ugyanis
hamarosan más bajjal kellett a törököknek szembenézni. Rájöttek, hogy valamilyen ördögi
kéz súlyos kárt tett az úszó várban. Öt, tíz vagy talán még annál is több hajót már csak
horgonya tartott, s azok a karvastagságú kötelek, melyek egymáshoz szorították a hajókat,
üresen lógtak a vízbe. Mikor a vihar lecsapott a foki öbölre, egyszerre megmozdultak ezek a
hajók. Elszabadulni nem tudtak, mert a horgony visszahúzta őket. Nekilódultak egymásnak,
távolodtak, s újra egymásnak mentek; a hullám feldobta s lenyomta őket, mikor pedig már
teljes tombolásában őrjöngött a vihar, ezek az ide-oda csapódó hajók mint megannyi szekeréé
– ütötték-verték egymást. Mire a vihar elzúgott felettük, alig maradt használható török hajó a
foki kikötőben, de akadt olyan gálya is, melynek csak tört árboca látszott ki az öböl vizéből.
A vihar derékba kapta a Balaton közepén Ferkóék hajóját is. A janicsárok félőrülten
rohantak ide-oda. Hajós nem volt közöttük egy se, mert a janicsár csak egyfajta tudományt
ismer: a háború tudományát. Nem tudtak bánni a kormánnyal, nem tudták felhúzni a vitorlát –
márpedig a kormányos nélküli hajó tehetetlen játékszere a viharnak… Hol féloldalra dőlt, hol
a hajó orra magaslott a hullámok fölé, melyek át-átcsaptak a fedélzeten, s egyszer csak
lesodorták a hullámsírba az egyik janicsárt. Társa, aki kezét nyújtotta a vízbefúlónak, eltörte a
karját, s ettől a többi aztán végképp elvesztette a fejét. Többet vesztettek, mint a fejüket. Még
a büszkeségüket is elveszítették, mert egy idő múlva odajöttek Ferkóhoz, aki mátkáját
átkarolva még mindig az árboc tövében üldögélt, s így szóltak hozzá:
– Te, aki annyi ügyességben vagy jártas, ismered-e a hajóvezetés tudományát?
Ferkó végignézett siralmas porkolábjain, s csak úgy foghegyről válaszolta:
– Tízszer ekkora hajókat szoktam kormányozni, százszor ekkora viharban!
– Akkor kegyelmezz életünknek, uram, és vedd kezedbe hajónk kormányát!
Ferkó sajnálkozva csóválta fejét:
– Szívesen segítenék rajtatok, de nem tehetem. A mátkámat kell vigasztalnom.
– De hát mindannyian elveszünk a hullámokban, uram! – kiáltozták a kétségbeesett
janicsárok.
– Nem mindnyájan – vigasztalta őket Ferkó. – A mátkám meg én tudunk úszni.
– De mi nem tudunk! – ordítottak a janicsárok.
– Szeretnék rajtatok segíteni – mondta Ferkó –, bár ez fölöttébb bajos. – Elhallgatott, mert
egy hullám söpört át a hajón, s lesodorta az egyik janicsárt. A megmaradt hat csak annál
jobban ordítozott.
– Már csak hatan vagyunk, uram! – kiabálták kétségbeesetten.
– Kivezetem a hajót a viharból, ha oda mehetek vele, ahová én akarok.
– Azt teszel, uram, amit jónak látsz, s mi mostantól fogva szolgáid vagyunk.
– Jól tudom – mondta Ferkó egy kis gondolkozás után –, de csak addig, míg elcsendesedik
a szél. Aztán újból megjön a szavatok, nyomorult pogányok! Nem nyúlok én addig a
kormányhoz, míg minden fegyvereteket ide nem hordjátok a lábam elé.
A janicsárok kint a szárazföldön nem féltek semmitől, de most a hullámokon hánykódó
bárka, a süvöltő szél, az egész, poklok hangulatát felidéző fertelmes hangorkán elvette minden
bátorságukat, s úgy reszkettek, mint a vénasszonyok.
– Vedd, uram, a fegyvereinket, a vízzel úgysem harcolhatunk – könyörögtek. – Csak
vezess ki ebből a pokolból!
Amikor a fegyvereiket lába elé dobálták, Ferkó még külön-külön átkutatta őket, nem
tartottak-e meg valamit. Aztán kiválasztott két pisztolyt, két handzsárt és két borotvaéles tőrt,
a többit lábának egyetlen mozdulatával betaszította a vízbe. Az egyik pisztolyt övébe dugta, a
másikat átnyújtotta mátkájának, s ugyanezt tette a két handzsárral és a tőrökkel is. Aztán
odafordult a janicsárokhoz:
– Hát megmentelek benneteket, de nem hazudok nektek. Tudjátok meg, hogy a hajót át
viszem Szigligetbe, s tudjátok meg azt is, hogy ti ott foglyok lesztek, de jobb élő fogolynak
lenni a szárazon, mint halott janicsárnak a víz fenekén. És jobb dolog rabkoszton halat enni,
mint ha titeket esznek meg a halak. Az életetekért felelek – folytatta –, egyikőtöknek sem fog
hajaszála sem görbülni, sőt azt is megígérem, hogy a szigligeti várban emberségesen bánnak
majd veletek. Ha pedig ott rendes ember módjára teszitek dolgotokat, idővel szabad emberek
is lehettek. Magyarországon még a rabnak is jobb a dolga, mint nálatok a janicsárnak.
A török katonák nem voltak ilyen emberséges beszédhez szokva. Szörnyen tetszett nekik
ez a fiatal legény, s a legöregebb csaknem boldogan kiáltotta:
– De neked sem görbül hajadszála sem tőlünk ezen a hajón! Lásd, egy tőrt elrejtettem
kabátom alá, most azt is eldobom. Parancsolj, uram, s mi engedelmeskedünk.
Ferkó most a kötelekhez parancsolta őket, s megmondta, mikor melyiket húzzák. Pár perc
múlva már fent voltak a vitorlák, de csak ott és annyi, amennyit a hajó megbírt ebben a
veszett időben. Most már arra vitte a vihar a gályát, amerre Ferkó akarta. Keményen
megmarkolta a kormány rudját, s hét és fél órás szerencsés hajózás után, kora délelőtt
horgonyt vetett a szigligeti öbölben.

Az Óvárból már régen látták a hajót. Látták azt is, hogy török gálya, s csodálkoztak
nagyon, hogy egyedül közeleg. Most vízre szálltak a naszádosok is, és harcra készen siettek
elébe. Akkor már a hegyről is látták, hogy nem ellenség jön.
Ferkó fehér ingéből s az egyik janicsár piros kabátjából zászlót eszkábált össze, Rozi pedig
fehér kendőjével integetett a parton levőknek. Mire a gálya kikötött, a várból megérkeztek
Lengyel Gáspár huszárjai, s ott állta parton a remegő Szekfűné is. Egyik szemével sírt,
másikkal nevetett, mikor megölelte elveszettnek hitt leányát.
A huszárok vezetéklovat is hoztak, s arra ültették fel Darabos Ferkót. Annak azért közben
arra is volt gondja, hogy a hat megmenekült janicsárt ne bántsa senki. Négy hajdú fogta közre,
de még csak meg sem kötözte őket. Fent a várban majd eldolgozhatnak a sáncokon, akár
esztendeig.
Ferkó maga elé emelte nyergébe Rozit, s úgy indultak, szinte diadalmenetben a vár felé. A
címeres kapuban ott várta őket a kapitány. Megölelte a hős legényt, aki egymaga visszahozta
mátkáját, s még egy hajót is zsákmányolt a rabló foki töröktől. Hazatérésük örömére nagy
vigasságot rendeztek, velük mulatott az egész várőrség, s még a nyenyere is belefáradt a
háromnapos nótázásba.
Ali Korbudzsi dúlt-fúlt, tajtékzott haragjában, s véres bosszút esküdött a szigligeti
magyarok ellen. De egy évbe is beletartott, míg a török új hajóhadat tudott felszerelni, még
nagyobbat, még erősebbet. Addigra azonban megerősítették a szigligeti hajóhadat is, s bár a
török hajók nagyobbak voltak, a balatoni sajkások jobban győzték tudással és vitézséggel.
A foki bég nem állhatott bosszút sohasem. Támadhatott vízről vagy szárazról, serege előtt
nem nyílt meg a szigligeti várkapu, s a büszke vár – sem akkor, sem később – nem jutott a
török kezére.

HELKA ÉS KELÉN

Azokban a régi szép időkben, melyek már csak a mesékben élnek, úgy mondják,
soktornyú, hatalmas várkastély állott a tihanyi hegy fokán. Aranyos teteje messze csillogott a
víz felett, s az arra járó halászok mindig ámulattal néztek fel óriási bástyáira.
A kastélyban gazdag, nagy szakállú öreg herceg lakott, akinek híre és hatalma messze
vidékre terjedt. Azokban a régi időkben még csak mesebeli hercegek voltak, akadt közöttük jó
is, rossz is. A tihanyi várkastély ura történetesen jóságos szívű, derék öregember volt, akinek
béketűrését megpróbálta a sors. Vak volt a herceg, s fényes tihanyi palotájában már régen
nem látta azt, amit legszegényebb szolgája is láthatott: a tündöklő napot.
A szelíd öregembernek, akit Rohan hercegnek neveztek, két szépséges leánya volt. A két
leány mintha nem is ugyanannak az apának gyermeke lett volna. Az egyik, Horka, gyönyörű
szép, de gonosz teremtés, akinek kevélység és kegyetlenség lakott a szívében. Szépsége
mindenkit megtévesztett, míg meg nem szólalt. Mihelyt azonban szavát hallatta, éles,
rikácsoló hangja, mely úgy csikorgott, mint az egymáshoz dörzsölt fazékfödő, azonnal
elárulta valódi lényét.
A herceg másik leánya, Helka mintha a tündérek birodalmából szállott volna le a tihanyi
sziklák közé. A sudár termetű, szőke leány mosolya a sötét, borús napot is felderítette, fekete
szemében az égbolt minden csillaga ragyogott. Szép volt ez a lány, bájos, ártatlan és jóságos
szívű: igazi mesebeli hercegkisasszony.
A herceg töméntelen kincséről legendák keringtek messze földön, s két leánya szépségének
híre is messze szállt. Gazdag főurak, akik még gazdagabbak akartak lenni, szegény lovagok,
akik rozsdaverte páncéljaikat akarták bearanyozni Rohan kincseivel, s kalandorok, akik a
gyors meggazdagodás útját keresték, egymásnak adták a kilincset a tihanyi várkastélyban.
Mikor meglátták a két gyönyörű lányt, egyik sem tudta, melyiket válassza. De mikor
meghallották Horka rikácsoló hangját, megijedtek, és Helkához pártoltak. Helka naphosszat
ült vak édesapja mellett, leste minden szavát, kívánságát. Gyönyörű fekete szeme a távolba
nézett, gyengéd kezeivel a lábainál pihenő aranyszörű gödölye fejét simogatta, s nem törődött
a leánynézőbe érkező lovagokkal. Annál inkább törődött azonban velük Horka, s mikor látta,
hogy a fiatal vitézek szíve mind Helka felé fordul, egy re jobban felgyűlt benne az irigység.
Egy napon sírva szólt atyjához:
– Édesapám! Látom, hogy Helka szépsége és csúf hangom előbb-utóbb gyilkosom lesz. Ha
nem tudok megszabadulni ettől a szörnyű átoktól, inkább meghalok. Kérlek, hirdettesd ki
birodalmadban, hogy csak az kapja meg kezemmel együtt vagyonod felét, aki feloldja a
borzalmas varázst, mely béklyóba köti nyelvemet, s olyan szelíd hangot ad számba, mint a
többi leánytársamé.
Megesett az öreg herceg szíve a szerencsétlen leányon, s még aznap kihirdették egész
birodalmában s a távoli országokban, hogy aki megszépíti leánya hangját, fele országát s a
hercegkisasszony kezét nyeri el jutalmul.
Ezután még több szerencsevadász érkezett a tihanyi várkastélyba. A jó szándékú kérők
elmaradtak, mikor megtudták a teljesíthetetlen feltételt. De a kalandorok egyre jöttek. Az
egyik csodakenőcsöt, a másik varázsitalt, a harmadik ritka keleti füveket hozott. A herceg
birodalmában és a távoli országokban is jól ment a sora ebben az időben a boszorkányoknak s
a javasasszonyoknak. Annyi hamis varázsszert adtak el a szerencsevadászoknak, amennyit
csak akartak. Persze egyik sem használt. A jókedvűen, bizakodóan érkező lovagok búsan
távoztak; egy sem találta meg Horka hangjának gyógyszerét.
Az Alföldről érkezett Thuz herceg volt mind között a legelszántabb szerencsevadász. Ez a
nagyravágyó, hiú lovag természetre egy volt Horkával, egyebekben csak a kincsszerzés
érdekelte, s célja elérésében nem ismert akadályt. A lánynak tetszett a lovag, de Thuz herceg
is csak akkor nyerhette el kezét, ha előbb tündérhangot varázsol szájába. A lovag esztelen
kincsvágyában egyik tervet főzte a másik után. Gondolt ő is varázsszerre, boszorkányságra,
énekmesterre, de hiába erőltette gonosz fejét, nem talált megoldást.
Egyik este ott ült a Balaton partján, s kétségbeesetten töprengett: mit tegyen? Csodálatos
éjszaka volt, a telehold beragyogta a tó tükrét, s ahol a parti szél elérte, felborzolta és ezüstbe
vonta a vizet. A lovag azonban mindebből nem látott semmit.
Tehetetlen dühében ökölbe szorított kézzel tárta karjait az ég felé:
– Ég és föld szellemei, istenek vagy ördögök, segítsetek!
Csend volt körös-körül, csak a parti nádas suhogása hallatszott, s a távolból egy kései
pásztorkürt szava. Aztán egyszerre felborzolódott a tó tükre, s a habok közül párába burkolt
leányalak emelkedett ki.
Sió volt, a Balaton tündére, aki aranybuzogányos nádat tartott kezében.
A herceg lélegzete elállt, előbb a gyönyörűségtől, aztán a borzadálytól. A tündér hófehér
nyakán aranyfürtök helyett csúf kígyók tekergőztek.
– Ne rémülj meg, herceg! – szólt a tündér. – Régi átok rútítja el szépségemet. De ha igaz,
hogy őszintén szereted azt a lányt, akinek gyógyulásáért ég és föld szellemeit hívtad
segítségül, talán most megszabadulok kígyóimtól.
A herceg egy szót sem értett az egészből, s elbűvölve hallgatta a tündér szavát.
– Meggyógyul a szép Horka, de csak ha teljesíted kívánságomat. Nem lesz nehéz. Ha
elnyerted a leány kezét, egy fürtöt hozol nekem Helka gödölyéjének aranyszőréből, hogy
visszanyerjem arany hajamat!
A herceg még mindig nem értette a dolgot, de annyit azért mégis megsejtett a tündér
szavaiból, hogy most megszerezheti a varázsszert Horka meggyógyítására.
– Százszor haljak meg – kiáltotta –, ha az első nyírás aranyszőre nem lesz a tiéd!
– Vigyázz, herceg! – felelt a tündér. – Meghalni elég egyszer, s ha nem tartod meg
szavadat, bárhová rejtőznél, bosszúm utolér!
A herceg ígért, könyörgött, fohászkodott. Szavai végre meggyőzték a tündért, akit
elvakított a vágy, hogy visszanyerje aranyhaját.
– Jól van – mondta –, próbára teszlek. Jól figyelj! Rohan herceg várának tövében, a sziklák
alatt remetelak áll. Könnyen megtalálod, mert előtte virággal borított sírt látsz. A kunyhóban
élő remete szép, sárga köves gyűrűt visel, ez a gyűrű Horka orvossága. Ha az öreg remete
neked kölcsönzi gyűrűjét, mátkád hét nap, hét éjjel tartsa annak kövét nyelve alatt, s ha a
hetedik éjszaka után megszólal, hangja úgy cseng majd, mint az ezüstcsengő szava.
A herceg köszönetet rebegett, s a tündér búcsút intett:
– Vigyázz! Ne feledd ígéreted!
Aztán kihunyt a fény a víz felett, Sió visszamerült a habokba, s újra csak a hold ezüstfénye
játszott a tavon.

Sok-sok évvel ezelőtt gyönyörű aranyhajú leány volt a Balaton tündére, akihez sok derék
ifjú közeledett igaz érzelemmel. Sió azonban hiú volt és elbizakodott; játszott a lovagok
szívével, s mulatott keserves bánatukon.
A Balaton közelében a Bakony hatalmas rengetege terült el. Mára is maradt még belőle
jócskán hegy és erdő, de nem lehet azt már ahhoz a végtelen ősrengeteghez hasonlítani, amely
beborította hajdan az egész vidéket. A bakonyi erdők akkor még a Balatonig értek, s
hírmondójukat, egy-egy öreg fát még ma is megtalálni a füredi partokon.
 Itt lakott az erdő vadonában Kamor, a Bakony hatalmas és tudós varázslója. Az ő derék
legény fia is hamarosan találkozott hát a Balaton tündérével. A szép szál legényt is Kamornak
hívták, de ő semmit sem örökölt apja varázstudományából, így esett, hogy őt is elvarázsolta a
tündérlány ragyogó szépsége. Halálosan beleszeretett a leányba, aki azonban önmagán kívül
senkit sem szeretett. Szép szavával, varázsos mosolyával csak ámította a fiút, aki a tihanyi
hegyet is elhordta volna a helyéről, hogy szerelmét elnyerje.
Egyszer azt kérte tőle a leány, hogy hozzon neki bakonyi hársfavirágvizet. Azzal akarta
locsolgatni aranyszín fürtjeit. Kamor már rohant is a rengetegbe, s atyjától kért tanácsot, hol
találja a legfrissebb, legillatosabb füvet Sió számára.
Az öreg varázsló a szívekbe látott, s kesergett, hogy egyetlen fia a kacér tündér
szerelmének rabja lett, de mégsem tudott ellenállni kérésének. Megmutatta az utat a
rengetegbe, s a fiú boldogan vitte a hársfavirágvizet a tó leányának.
Késő este lett, mire a tó partjára érkezett. Nagyot dobbant a szíve, mikor a parthoz ütődő
hullámok halk csobbanása közt felismerte Sió édes-szerelmes hangját. De a tündér nem hozzá
szólt. Egy másik szerelmes ifjúnak suttogta a holdfényes estében a kedveskedő szavakat,
melyekkel egy-két nappal előbb hozzá szólott. Azokat a szavakat, melyeket a tó partján,
holdfényes éjjeleken ma is hall minden szerelmes ifjú.
Kamor szíve majd meghasadt bánatában. Kiöntötte a nehezen megtalált hársfavirágvizet, s
egy parti kőre roskadt. Ott töltötte, szinte mozdulatlanul, az egész éjszakát, s hallgatta a
hullámok csobogása között az édes hangokat, melyek számára a pokol minden kínját hozták
el. Bánatát nem bírta többé elfelejteni. Még apja sem tudott rajta segíteni; napról napra
hervadt szép ifjúsága, s egy reggel Tihany sziklás partjairól a vízbe vetette magát.
A tó tündére segíthetett volna rajta, de az akkor is mással törődött: a badacsonyi hegy alján
játszott egy halászlegény csónakjával.
Mérhetetlen volt az öreg Kamor fájdalma. Fiát eltemette a sziklák alatt, és sírját beszórta a
Bakony őszi virágaival. Később egy vén remete telepedett le a sziklák közé, s nem hagyta
gondozatlanul az ismeretlen sírt. A Bakony virágai mindig ott illatoztak a tihanyi hegy
oldalában.
Siót azonban elérte Kamor atyjának bosszúja. Egyik este, mikor szokásához híven ismét a
parton locsogott valamelyik szerelmesével, öreg pásztor lépett hozzá.
– Uram beteg – mondta –, s tőlem küldi a megígért hársfavirágvizet.
A hiú leány boldogan szorította keblére a régen várt ajándékot, s aztán sietve felbontotta az
edényt. Abban a pillanatban sziszegő kígyók lepték el fejét; nyoma sem maradt aranyfürtű
hajának.
– Viseld a Bakony kígyóit, gonosz teremtés! – szólt a pásztor alakját levetve Kamor. –
Gonoszságod, hűtlenséged jelképei legyenek ezek az állatok mindenki előtt, hogy igaz szívű
ember ne közelíthessen hozzád, s viseld őket mindaddig, míg a hű szerelem, melyet
kigúnyoltál, önként fel nem oldoz, és két igaz szerelmes önkéntes ajándéka vissza nem adja
aranyfürtjeidét.
Mikor Kamor befejezte szavait, borzalmas vihar vágott le a Bakonyból a tóra. Fülsiketítő
mennydörgés közben villámok cikáztak a tó felett, s a bakonyi szél, Kamor hűséges szolgája,
fenékig felkorbácsolta a Balatont. A víz kikelt partjai közül; úgy mondják, ilyen vihar azóta
sem volt a Balatonon. A hullámok szelíd csobogása, mely a tündér csábító szavait kísérte, vad
csattogássá, félelmetes zúgássá változott, melyet néha felüvöltő, éles sikoltás szakított meg: a
víz s a saját lelkiismeretének hullámai között vergődő, menekülő szerencsétlen tündér, Sió
szava.
Ezen a szörnyű éjszakán kezdődött meg a tündér bűnhődése. Azóta járt ijesztő hajzatával a
vizek között, s várta azt a hűséges szerelmest, aki megváltja kínjaitól.
Sok-sok év után, azon az estén, mikor Tihany partján Thuz herceg ég és föld szellemeit
hívta segítségül, a tündér reménykedni kezdett, hogy szenvedése véget ér.
 Úgy vélte, igaz emberrel kötött alkut. Csak később jött rá, hogy tévedett.

Mikor a Balaton tündére eltűnt a habokban, Thuz herceg sokáig azt hitte, álmodott. Ezt
hitte még másnap reggel is, de mikor elsétált a sziklák alá, megdörzsölte a szemét. Minden
úgy volt, ahogy az álombéli tündér mondta. Ott volt a friss virággal borított sír, s mögötte a
kunyhó, melyben az öreg remete lakott. S mikor a herceg szeme megszokta a kunyhó
félhomályát, megpillantotta az öreg kezén azt, amire mindennél jobban vágyódott: a sárga
köves gyűrűt. A kevély lovag szerény és alázatos mosolyt erőltetett arcára. Szenteskedő
szavaival megejtette az öreget, aki elhitte neki, hogy lelke üdve, szerelmes szíve boldogsága
mind az ő gyűrűjétől függ. Odaadta hát egyetlen kincsét a lovagnak, de megeskette, hogy a
hetedik napon visszahozza.
Mikor a herceg kezében érezte a gyűrűt, még köszönni is elfelejtett. Rohant fel a várba,
ahogy a lába győzte, s diadalmasan tette kincsét Horka kezébe. Aztán gyorsan elmesélte éjjeli
látomását s délelőtti látogatását az öreg remeténél. A leány szeme felragyogott az örömtől.
Kikapta a gyűrűt a herceg kezéből, s elrohant vele.
Hét nap, hét éjjel senki sem látta a hercegkisasszonyt. Ott rejtőzött a várkastély
legmagasabb tornyában, s az ételt is úgy adták be neki az ajtó hasadékán. Hét nap, hét éjjel
tartotta nyelve alatt a gyűrű kövét Rohan herceg leánya, s ezalatt csak arra gondolt, milyen
lesz az élete, ha meggyógyul.
A hetedik napon reszketve vette ki szájából a csodatevő követ. Előbb csak egy hangot
ejtett, aztán egy szót, majd szavakat, mondatokat. Nem akart hinni saját fülének, s szélesre
tárta ajtaját.
– Jöjjetek! – kiáltotta. – Gyertek mind, halljátok hangomat!
A palota lakói összefutottak a kiáltozásra, később odahozták a vak herceget is. Helka igaz
örömmel ölelte magához nővérét, s mindenkinek könnybe lábadt a szeme a boldogságtól. A
hercegkisasszony hangja úgy csengett, mint az ezüstcsengettyű. Azt hitték, a hangjával együtt
megváltozott a szíve is.

A kapzsi ember olyan, mint aki örökké éhes, s aki egyszer kincset szerzett, mindig többet
akar. Így volt ez Thuz herceggel is. Mikor elnyerte Horka kezét s vele Rohan herceg
kincseinek felét, már azon törte fejét, hogyan szerezhetné meg a vagyon másik felét is. Ebben
vele tartott fiatal felesége is, aki még mindig gyűlölte testvérét.
Thuz herceg a hatalom birtokában elfeledkezett minden ígéretéről. Nem tartotta meg sem a
tó tündérének, sem az öreg remetének adott szavát.
Mikor a tündér követet küldött hozzá, s kérte a megígért aranyfürtöt, gúnyosan üzente:
– Mondd meg úrnődnek, hogy tanácsért világszerte csak köszönet jár, nem jutalom. S a
köszönetet megkapta már akkor, amikor alkalmam volt szépséges fürtjeiben gyönyörködni.
Felesége csak kacagott a herceg gonosz válaszán.
Nemsokára az öreg remete nevelt fia, a szőke fürtű, sudár Kelén eljött atyja gyűrűjéért.
Elmondta, hogy a kölcsönkért gyűrű már nagyon hiányzik atyjának, mert ez szívének
legdrágább emléke. Az embertelen herceg neki is gúnyos választ adott:
– Mondd meg atyádnak, hogy gyűrűje nekem is kedves emlék marad tőle.
Kelén búsan indult vissza. Thuz és Horka gúnyos kacagása végigkísérte a visszhangos
folyosókon.
Nem járt jobban akkor sem, mikor harmadnapra újból visszatért, s Horka hálájára
hivatkozva, most már összekulcsolt kézzel könyörgött, hogy adják vissza apja gyűrűjét.
– Szegény édesapám súlyos beteg, belehal bánatába – sírta az ifjú –, segíts rajta, szép
hercegasszony, hiszen gyűrűjének köszönheted ezüstös hangodat.
– Mi dolog, hogy még figyelmeztetni mersz erre? Amit atyád tett, jobbágyi kötelessége
volt. A gyűrű pedig itt marad, mint a herceg mondta, kedves emléknek. Köve csak hangot
gyógyít – tette hozzá gonoszul –, nem elaggott szíveket.
Ezzel becsapta az ajtót. Kelén magára maradt rettentő bánatában. Kétségbeesésében nem
tudta, mihez kezdjen, Könnyes szemmel, támolyogva indult a várkastély kapuja felé. Az
egyik folyosónál könnyű kéz érintette meg vállát.
– Mi bajod van, ifjú? Mi keseríti ennyire szívedet? – kérdezte egy lágy hang, mely mintha
a mennyországból jött volna, s mikor Kelén felpillantott, azt hitte, az is onnan jött, aki előtte
állt. Nemcsak a hangja, az arca is angyali volt a szőke lánynak, aki részvevő mosollyal fordult
felé.
Percekbe tellett, míg Helka szóra bírta az ifjút. Mikor végül elmondta a történetet, a lány
gyönyörű szemei is fátyolosak lettek a könnytől. Jóságos szíve együtt szenvedett minden
szenvedővel, s most, mikor újabb bizonyságát látta nővére gonoszságának, kettős volt
fájdalma.
– Thuz herceg ellen semmit sem tehetek – mondta remegő hangon –, s nővérem kegyetlen
szívét meg sem próbálom lágyítani. De veled megyek, lovag, hogy jóvátegyem, amit saját
vérem vétett. Felkeresem atyádat, és segítek ápolni, meggyógyítani.
Ettől kezdve a leány mindennap órákat töltött a remetelakban. Ott ült a beteg aggastyán
ágyánál, s gondosan ápolta. A várkastély minden patikaszerét összeszedte, lehordta az
öregnek. Mi gyógyította meg: a sok gyógyszer vagy a jó szó – ki tudná megmondani? Három
hét sem telt bele, s máris ott üldögélt kedves helyén, a kunyhó előtti lócán.
A beteg meggyógyult, de a két fiatal ez alatt a három hét alatt édes-keserves betegségbe
esett. Kelén úgy beleszeretett Helkába, hogy ha nem volt mellette, sötétnek látta a napot is, s
Helka sem tudott már másra gondolni, mint a daliás ifjúra. Mint a mesében szokott lenni: a
két összeillő fiatal szívet cserélt, s mindörökre hűséget esküdött egymásnak. Most már csak az
lenne hátra, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. De addig még sok minden történt…

Helka és Kelén szerelmének titokban kellett maradnia. Hiszen Kelén szegény ember
gyermeke volt, s így Horka irigysége mellett még az öreg Rohan haragjától is tartaniuk kellett
a fiataloknak. Mert a hercegek még azokban a régi szép időkben sem látták szívesen, ha
leányuk szegény emberhez akart férjhez menni. Akkor sem, ha történetesen a jó hercegek
közé tartoztak.
A gonoszságnak nincs határa, csak büntetése. Thuz herceg és Horka nem nyugodtak bele,
hogy Rohan herceg vagyonának csak a fele legyen az övék. Éjjel-nappal azon tanakodtak,
miként veszejthetnék el Helkát. Okos tervet kellett azonban kovácsolniuk, hogy az öreg
herceg gyanút ne fogjon. Egy éjszaka felkeresték a Várhegy alatt, kis viskóban lakó,
boszorkányhírben álló cigányasszonyt, s tanácsát kérték. A füstös falú kunyhóban, pislákoló
tűz mellett, mint három sötét varjú, tanácskozott a három gonosz ember az arany hajú Helka
elpusztításáról.
A cigányasszony terve egyszerű volt. Régen tudta ez a nyomorult vénség, hogy a Balaton
közepén varázserejű halacska él. Könnyű megismerni aranyos farkáról és szivárványszínű
testéről. Azt tanácsolta: másnap reggel Horka mesélje el húgának, hogy álmot látott. Tündér
jelent meg előtte, s elmondta, hogy ha atyja a kis hal húsából ehetne, megjönne szeme világa.
Helka majd bizonyára elmegy megszerezni a kis halat, mely azonban kedvence a Balaton
tündérének. Ha valaki szemet vet rá, olyan vihart idéz a tóra, hogy abból élő ember ki nem
keveredik. Helka így maga indul vesztébe, s testvérét és sógorát majd soha senki sem
vádolhatja gyilkossággal. Ravasz terv volt, mely számolt a leány jó szívével, s már-már úgy
látszott, hogy sikerül.
Helka valóban azonnal ráállt, hogy megkeresi a szivárványszínű aranyhalat. Még aznap
délelőtt elfutott kedveséhez, hogy vele is megtanácskozza a dolgot. Kelén nem gondolt
rosszra, ajánlkozott, hogy elkíséri szerelmesét. Még biztatta is a lányt: menjenek mielőbb.
Milyen öröm lesz, ha az öreg herceg visszanyeri szeme világát. Hálából talán még áldását is
adja rájuk.
Kora délután indultak a tóra, ragyogó napsütésben. Mikor azonban már jó messze voltak a
parttól, Badacsony felől iszonyú fekete felhő kerekedett. Helka és Kelén nem is sejtették, mi
hozta rájuk a vihart. A víz hamarosan sötétzöldre, majd feketére vált, a felhő elborította a
napot, s a Bakony felől forgó porfelhők emelkedtek az égnek. Zúgott, porzott a víz, mikor a
vihar első ostorcsapása végigvágott rajta, s aztán a vén Balaton olyan színjátékot rendezett,
hogy a pokol ördögeinek kedvük telt volna benne. A tajtékos hullámfalak között őrült táncot
járt a kis csónak. Evezni, kormányozni már régen nem lehetett. A két fiatal ott ült a dühöngő
vízen tántorgó ladikban, s egymást átölelve várta a halált. Most, hogy együtt voltak, már
tudták, hogy nincs segítség; szívük abban lelt vigaszt, hogy együtt vesznek el.
Amikor a Balaton tündére megtudta, hogy a két szerelmes legkedvesebb halacskájáért jön,
irtózatos haragra gerjedt. Már régen nem volt locsogó szavú, kedves, szerelmes szavú tündér,
hanem haragvó, bosszúálló, kígyófürtös szerencsétlen lélek: mióta Thuz herceg becsapta,
gyűlölte az embereket.
Most is ott hangzott gyűlöletes sikoltozása a szélben, ahogy követte a csónakot.
De látva a csónakban ülők halált is semmibe vevő szerelmét, a remény sugara lopózott
meghajszolt szívébe. Talán nem is minden ember olyan, mint az a hitvány herceg, akit
megismert egy holdas estén a tihanyi parton. Talán ezek igazán szeretik egymást, és akkor…
rajta is segíthetnek.
A tündér – mint a tündérek általában – alapjában véve jó volt. Meg azután olyan szép is
volt ez a két fiatal a veszendő csónakban. Kár lenne elpusztítani őket. Ahogy a tündér haragja
csendesedett, megérezték a hullámok is. Kicsit szelídebbek lettek, s mikor a szél már nem
hallotta sikoltozását, maga is csillapodott. Mikor pedig a tündér elmosolyodott, elhúzódott a
nap elől a nagy fekete felhő, s a Bakony visszaszívta hatalmas tüdejével az egész rettentő
vihart.
Ragyogó napfény borította el a tájat. A fiatalok először azt hitték, szemük káprázik a
hirtelen támadt fénytől, mikor a csónak mellett leányalakot láttak kikelni a habokból. Félig
úszott, félig lebegett a tündér az éppen csak elcsendesült vízen, alakja szinte felbomlott a
fényben, s felette szivárvány ölelte át az eget.
– Tudom, hogy legkedvesebb halacskámért jöttetek szólt. – Emberfia nem érte volna el
soha a célját, ha nem akarom. De láttam igaz szerelmeteket a közelgő halál perceiben. Most
azért vagytok életben. Látjátok kígyófürtjeimet? Másodszor próbálom meg most, hogy
emberek önzetlen szerelme megszabadítson tőlük. Talán bennetek megtaláltam azt a két igaz
szerelmest, aki visszaadja lelkem békéjét és szépségemet. Tiétek a hal – folytatta a két ámuló
szerelmes felé fordulva. – Helka, menyegződ után hozz el helyette nekem egy fürtöt
aranyszőrű gödölyéd gyapjából!
A tündér eltűnt, s egy kis fényes hullám abban a percben szivárványszínű, apró halacskát
dobott a csónakba. Helka boldogan szívére szorította a varázserejű kis halat. Mire a szavuk
megjött, már nemcsak a fényködben úszó látomás, hanem a szivárvány is eltűnt. A tó kihalt
volt, de Helka tudta, hogy a tündér ott van valahol a közelben. Tiszta, csengő hangon
kiáltotta:
– Szívünk szerelmére esküszünk, hogy elhozzuk!
A vízen messze szállt a leány hangja. A tó aranyfényben ragyogott a reménykedő tündér
mosolyától.
Nagy volt Thuz herceg és Horka meglepetése, mikor Helka egészségben tért meg a
hatalmas viharból. Először halálra váltak a rémülettől, de mikor meglátták a mosolygó leányt,
egyszeriben eszükbe jutott, hogy a cigányasszony terve nem tudódhatott ki, s nincs mitől
félniük. Jó arcot vágtak hát, s úgy tettek, mintha ők örülnének a legjobban
megmenekülésének.
“Így is jó – gondolta magában a gonosz testvér. – Ha ez nem sikerült, sikerül majd más.” A
kis halat elcsalta Helkától, hogy majd ő elkészíti apjuknak. Mikor azonban egyedül maradt,
maga ette meg a ritka kis állatot, s atyjának egy másik, hasonló halból sütött vacsorát. Nem is
lett belőle semmi haszna a jó öregnek. Olyan vak maradt, mint annak előtte volt. Helka és
Kelén szomorú szívvel látták, hogy útjuk eredménytelen maradt. Már-már azt hitték, hogy
álom volt minden, a tündér, a vihar s egész csodálatos kalandjuk a tavon.
Thuz és Horka azonban nem tudtak belenyugodni tervük kudarcába. Horka dühöngve látta,
hogy nemcsak húgát nem sikerült elveszejteniük, hanem a leányt mérhetetlenül boldoggá teszi
ifjú lovagjának szerelme. A gonosz testvér nem tudta ezt soká nézni, s egy este ismét a
cigányasszonyhoz fordult tanácsért.
A vén banya most azt a tervet főzte ki, hogy elválasztja a két szerelmest, s ha az egyik
elvész, a másik úgyis utána hal. Tudott a Bakony erdőségeinek közepén egy hatalmas, öreg
cserfáról, melynek tetején elhagyatott hollófészek búslakodik. Elmondta, hogy a fészek
közepén egy csészényi harmatnedvet talál, aki megkeresi, s ha ezzel világtalannak
megmossák a szemét, visszanyeri látását. A fát egy hatalmas vadkan őrzi; aki megközelíti:
halál fia. Horkának megtetszett a terv. Felbiztatják Kelént, hogy hozza el szerelme
édesapjának gyógyszerét. Hogy azonban bizonyosak lehessenek benne, hogy ott járt, hozza el
a fiú a vadkan nyelvét is. Kelén biztosan vállalja az utat, s ha nem tér vissza, Helka szíve
úgyis megszakad.
A szerelmes ifjúnak nem kellett sok biztatás. Hiszen elszomorodva látta, milyen bánatos
Helka, hogy első próbálkozásuk nem sikerült. S mire ne vállalkozott volna, hogy mátkájának
örömet szerezzen! Rögtön elhatározta, hogy elmegy a Bakony-erdőbe, és megkeresi a fát.
Helka könnyes szemmel engedte útjára, de bízott bátorságában, kitartásában s szerelme
erejében.
Hét nap, hét éjjel bolyongott Kelén a Bakony-erdő fái között. Kereste a cserfát az irdatlan
nagy rengetegben, de nem találta sehol. Egy éjjel kétségbeesetten ült a tűz mellett, s azon
töprengett: mitévő legyen? Hazatérjen dolga végezetlen, vagy folytassa tovább most már
csaknem reménytelennek látszó útját? A fák között játszó bakonyi szél meghallotta sóhajtását,
elvitte magával Kamorhoz, a Bakony hatalmas varázslójához. Az jól ismerte a fiút. Mikor
pásztornak öltözve Tihanyban járt, egyetlen fia sírjánál, sokszor látta. Azt is tudta, hogy öreg
nevelőapja és ő évek óta gondozzák, ápolják a számukra ismeretlen sírt. A varázsló, aki
figyelemmel kísérte a Balaton csalfa tündérének sorsát is, hallott már valamit Thuz herceg
gonosz hitszegéséről. Mikor a szél elhozta hozzá Kelén segélykérő sóhajtását, hamarosan ott
termett az ifjú mellett, s megkérdezte tőle, mi járatban van. Kelén elmondott mindent
sorjában. Hogyan csapta be Thuz herceg öreg nevelőapját, miként gyógyította meg Helka
ápolása a beteg aggastyánt, hogyan esküdtek a lánnyal örök hűséget egymásnak. És elmondta
azt is, hogy Horka álmáról hallva miként kerültek szörnyű viharba a tavon, s hogyan
szabadította meg őket a Balaton tündére. Bevallotta azt is, azért jött a Bakonyba, mert
szeretné meghálálni Helkának, hogy meggyógyította apját. A cserfa harmatvize talán
megszerzi a leány világtalan édesapjának a gyógyulást, kettejüknek pedig az igazi
boldogságot.
Az öreg varázsló hamar átlátott Thuz és Horka tervén. S mikor meghallotta, hogy
Kelénnek magával kell vinnie a vadkan nyelvét is, már azt is tudta, hogy a fiút meghalni
küldték a vadonba. Márpedig csak ennek a fiatal párnak a boldogsága veheti le Sió fejéről a
szörnyű átkot.
Kamor nemcsak varázsló volt, hanem bölcs és jó ember is. Tudta, hogy a tündér nagyon
megszenvedett tettéért. Segített hát a szerelmeseken, s ezzel úgy gondolta, feloldozhatja Siót
is saját bosszújának átka alól.
Másnap reggel odavezette a fiút a vén cserfához. A vadkannal ő maga végzett. Gallyakból
még lépcsőt is varázsolt a fatörzsre, hogy Kelén azon feljuthasson az irgalmatlanul magas fa
tetejére. A fa koronájának legmagasabb pontján ott volt az elhagyatott hollófészek, s annak
közepén a csészényi harmatvíz. Kelén cseppenkint merte a drága kincset kulacsába, melyet
keblébe rejtett. Kamor elkísérte az ifjút egészen a rengeteg széléig, s ott áldólag tette fejére
kezét:
– Áldásom kísérjen utadon, fiam. Maradj tiszta szívű és állhatatos, mint eddig voltál, s tudd
meg, hogy a sírban, melyet atyáddal együtt olyan hosszú ideje ápoltatok, egyetlen fiam pihen.
Ha bajba jutsz, mondd háromszor ott a sír mellett nevemet, s a bakonyi szél szárnyán
egyszeriben ott termek melletted.
Mire Kelén köszönetet mondhatott volna, az öreg varázsló már el is tűnt a fák között.

Thuz és Horka már régen azt hitték, hogy a fiú odaveszett, mikor egy hajnalon megszólalt
a várkastély harangja. Helka boldogan sietett a kapuhoz. Ő nem is gondolt rá, hogy Kelénnek
valami baja eshetnék, s szerelmes szíve megsúgta azt is, hogy kedvese érkezését jelzi a
kapuharang, így is volt. Pár perc múlva ott pihent Kelén karjai között. A két cselszövő a vár
lovagtermében ült, mikor a mátkapár belépett. Bizony megint csak alig tudtak uralkodni
szörnyű haragjukon, mikor megtudták, hogy Kelén teljesítette, amire vállalkozott. Nehezen
sikerült mosolyt erőltetni arcukra, mikor megköszönték fáradozását, s megdicsérték az ifjút
bátorságáért.
“Így is jó – gondolta Horka, mikor elvette tőle a harmatvizet. – Ha másodszor nem sikerült,
sikerül majd harmadszor.”
A két szerelmes alig várta, hogy egyedül maradhasson. A gonosz asszonynak így nem
került nagy fáradságába, hogy maga tegye el a vadkan nyelvét és a gyógyító vizet. Esze
ágában sem volt azzal meglocsolni az öreg herceg világtalan szemét. A vadkan nyelvét
elkészítette férjének reggelire, maga pedig odaült tükréhez, hogy a Bakony-erdő harmatával
arcát felfrissítse.
Minden varázslatnak kétféle hatása van. A cigányasszony, úgy látszik, csak félig ismerte a
varjúfészek titkát. Azt sem tudhatta előre, hogy az öreg Kamor mit művelt a vadkan nyelvével
és a harmatvízzel, mielőtt az ifjút útjára bocsátotta. És azt sem tudta, úgy látszik, hogy a
gonoszok kezében minden gonoszsággá válik.
Alig locsolta meg ugyanis Horka a hollófészek harmatvizével arcát, iszonyodva sikoltott
fel. Azaz csak sikoltott volna, ha emberi hang jön ki a torkán, s nem szörnyű madárrikácsolás.
A tükrében azt látta, hogy gyönyörű arcát, egész testét egyszeriben rút hollótollak borítják el,
aztán mindenestül undok, fekete hollóvá változik át. A herceg abban a percben nyelte le az
első falatot a vadkan nyelvéből, s mire Horka madárrikácsolására felfigyelt, s bámulva nézte,
hogyan került a szobába ez a csúf madár, már magán is csodálkozhatott. Mikor szólni akart,
csak röfögés tört ki torkán, testét sűrű, kemény serte borította, s ha Horka még valaminek
örülni tudott a világon, azon örülhetett, hogy élete párja is ott változott át vadkanná a szeme
előtt.

Senki sem tudta, hová tűnt a hercegi pár. Nem is nagyon hiányoztak senkinek, s nem is
keresték volna őket, ha Helkának – miután elbúcsúzott Keléntől, aki hazaindult a remetelakba
– eszébe nem jut a harmatvíz. Sietett Horkához, de nem találta sehol. A hercegi pár
lakosztályának minden ajtaja tárva volt, s a teremben, ahol előbb együtt voltak, megtalálta a
félig elfogyasztott vadkannyelv maradványait s a földön az üres kulacsot. Keserves sírásra
fakadt a leány, s rohant Kelén után, hogy elpanaszolja bánatát.
Mikor a fiú meghallotta a dolgot, maga is nagyon elbúsult. Miféle keserves átok üldözi
őket, hogy mikor megtalálják a varázsszert, vagy erejét veszti, vagy elvész?! Hiába volt hát
megint a viszontagságos út, hiába minden reménykedés, nem adhatják vissza az öreg herceg
szeme világát, nem lehetnek boldogok!
Ott ült az ifjú mátkájával a sír mellett, mély bánatba merülten, s nagyot, keserveset
sóhajtott:
 – Hej, Kamor, Kamor, Bakony varázslója, hiába segítettél, hiába biztattál! – Aztán
szomorúan tette hozzá.: – De ha Kamor itt lenne, talán tanácsot adhatna, mit tegyünk.
Az erdő néma fái nem válaszoltak, s merengésükből csak a feltámadó szél hangja riasztotta
fel a könnyes szemmel egymás mellett ülő leányt és fiút. Szokatlanul erős szél volt ez. S mint
ezen a vidéken legtöbbször, a Bakony felől fújt. Kis idő múlt el, csak annyi, amennyi a
szélnek kell, míg a bakonyi hegyekből lejut a Balatonhoz, s egyszerre jóságos hang szólalt
meg mellettük:
– Itt vagyok, fiam!
Rémülten ugrottak fel helyükről, s úgy néztek a varázslóra, mintha álmot látnának.
– Miért csodálkozol? – kérdezte az öreg. – Hiszen megmondtam, hogy ha a sír mellett
háromszor ejted ki a nevem, itt termek melletted. Most is csak annyit késtem, míg elhozott
magával barátom, a bakonyi szél.
Helka nem így képzelte el a varázslót. Semmi félelmetes nem volt ebben a szép
öregemberben, aki annyira hasonlított édesapjához. Rémülete, melyet Kamor hirtelen
megjelenése okozott, hamar elmúlt. Tiszta szívének bizalma máris feléje fordult, s remegő
hangon mondta el az öregnek, miként tűnt el Horka kezén a varázsital.
Az, hogy a hercegi párral mi lett, csak akkor jutott eszébe, mikor a varázsló kérdezősködött
felőlük.
– Eltűntek – felelte –, nem láttam őket sehol a palotában. A varázsló megcsóválta a fejét.
– Gondolhattam volna – mondta titokzatosan, s többet akkor sem mondott, mikor a fiatalok
faggatni kezdték, hogyan értette ezt.
A varázsló hamar eltűnt. Előbb azonban meghagyta Kelénnek, hogy naponta gyűjtse össze
a sírdomb virágainak harmatcseppjeit. De vigyázzon, oda ne adja másnak, csak Helkának,
hogy azzal locsolgassa édesapja világtalan szemét.
A fiatalok megfogadták Kamor tanácsát, s harmadnapra az öreg herceg káprázó szemmel
újból megpillantotta a napvilágot.
Úgy mondják, azon a reggelen egy dühödt vadkan csapott ki az erdőből, s nekirontott a
virágos sírdombnak. A remete segélykiáltásaira hamar ott termett Kelén, s egyetlen
nyílvesszővel leterítette a vadat, mielőtt még kárt tehetett volna. Kétszer fordult meg hatalmas
teste maga körül, míg lependeredett a sziklapárkányról a vízbe. A biztos kezű vitéz másik
nyílvesszeje annak a csúf fekete hollónak szólt, amelyik ott keringett a sírdomb felett. Az
undok állat tetemét is a sziklák alatt hullámzó víz nyelte el.
Az öreg remete még sajnálta is őket. De ez nem is csoda, mert ő olyan jó volt, hogy az még
azokban a régi-régi időkben is ritkaságszámba ment.
Mikor híre járt, hogy Rohan herceg másik lánya és hercegi férje nyomtalanul eltűnt, még
értük is imát mondott. Pedig azokat aztán igazán nem sajnálta senki.
Rohan herceg, mikor újra látott, olyan szépnek látta a világot, mint amilyen az sohasem
volt a valóságban. Határtalan örömében azt akarta, hogy mindenki örüljön. Nem is gondolt rá,
hogy akadályt gördítsen Helka és Kelén boldogsága elé. Nemcsak azért, mert tudta, hogy
hűséges és állhatatos szerelmüknek köszönheti visszanyert szeme világát, hanem mert amíg
sötét volt körülötte a világ, megtanulta, hogy nincs az a kincs, amelynek fénye pótolni tudná a
világosságot.
Örömmel tette hát egybe a két boldog szerelmes kezét, s hamarosan kitűzték a menyegző
napját. Hét országra szóló lakodalomra készült a vidék népe. Még a betegek is felkeltek
ágyukból, hogy láthassák a szép Helka s a daliás Kelén esküvőjét. Mikor azonban már
javában sütötték az ökröket a tihanyi hegyoldalakban, s a várfalakról zászlólobogás és
ágyúdörgés jelezte az ifjú pár egybekelését, ők eleget tettek ígéretüknek. Megkeresték kis
csónakjukat, mellyel azon a viharos délutánon a tavat járták, s levetve ünnepi ruhájukat,
ugyanabban a köntösben, mint akkor, beeveztek mélyen a tó közepére. Kelén evezett, s Helka
ragyogó mosollyal ült a csónak hátsó ülésén, ölében az aranyszőrű gödölyével.
 Csendes volt a víz, csak a kósza szellő reszkettette meg a színét. De lehet az is, hogy a tó
tündére remegett izgatott várakozásában.
Még be sem értek a tó közepére, mikor Helka csengő hangon a tündért szólította. Szíve
túláradt a boldogságtól, s alig várta, hogy másnak is örömet okozhasson.
A vízen párás fény úszott, mint minden nyári napon, mikor az emberek nem is gondolnak
rá, hogy tündér lakik a tóban. A boldog szerelmesek azonban a fényben már meg is látták
Siót, aki mosolyogva emelkedett ki a habokból.
– Elhoztátok hát?! Elhoztátok? – kérdezte izgatottan.
Helka aranyollót akasztott le övéről, s azon nyomban nyírni kezdte a gödölye aranyszőrét.
Ahány fürt esett ölébe, annyit szórt a vízbe. S ahogy az aranygyapjú elérte a habokat, úgy
hullottak le a tündér válláról a kígyók. Pár perc múlva mindet elnyelte a víz. A tündér pedig
ott állott visszanyert aranyfürtjeivel, s alakja lassan egybemosódott a fénnyel.
A fiatalok a látomás igézetében észre sem vették, hogy azon a tájon sodorta őket partra a
déli szél, ahol most Füred villái állanak. Akkor még itt a Bakony fái csaknem a vízig értek, s
köztük ott várta őket Kamor. A varázsló megáldotta őket.
– Mielőtt visszatértek ősz atyátokhoz, búcsút veszek tőletek. Kincset nem adok nektek,
nincs is rá szükségtek, de láttátok azt is, hogy a kincs semmit sem ér. Mégis azt szeretném,
hogy mindörökre emlékezetes legyen a hely, ahol megáldottam hűséges szerelmeteket,
melyből annyi jó származott. Emberséges tetteitekből s önfeláldozástokból áldás fakadjon
késői időkre! Jer te is, Sió! – tette hozzá. – Lépj ki habjaid közül, és ünnepeljük itt együtt
szabadulásodat s megbékélésünket.
Ezzel Kamor földre dobta cserfaág varázsvesszejét.
– Ezen a helyen gyűljenek össze hegyeim érceinek legjótékonyabb erői! – kiáltotta.
– És vizeimnek legjótékonyabb forrásai – tette hozzá a Balaton megszelídült tündére,
aranybuzogányos nádját odadobva a cserfaág mellé.
Abban a percben, azon a helyen felfakadtak Füred gyógyító forrásai.
A két szerelmes boldogan élt, míg meg nem halt. De egészen sem ők, sem a tündérlány
nem haltak meg sohasem. Áldozatos hűségük emléke megmaradt a rég múlt mesevilág kincsei
között, s nevüket ma is viselik a szép fehér balatoni hajók. Azoknak, akik nem tudják, miért
keresztelték ilyen különös névre őket, mondottuk el ezt a réges-régi történetet.

A CSODATEVŐ TÓ

Nagy hatalmú úr volt valamikor régen gersei Pethő Gábor. Kincse, földje volt temérdek,
félték hatalmát a Dunántúl legtávolabbi vidékein. Sok udvarháza, majorja, vára feküdt
szerteszéjjel Zalában és Somogyban, de leginkább mégis Keszthely környékét érezte
otthonának. Akkor még Keszthelyt is a két szomszédos vár, Rezi és Tátika uradalmaihoz
számították. Tátika volt a nagyúr fészke, de Keszthelyen is állt két háza a Pethő családnak. Az
egyik afféle udvarház a kis falu közepén, a másik négy tornyos, erős vár a Kastély-dombon,
ahol még a múlt század utolsó éveiben is állt a város legrégibb egyháza, Szent
Márton-kápolnája.
A Pethő családnak még Zsigmond király adta várait és hatalmas birtokait. Irigyelték is érte
őket a szomszédos főurak. Sokat háborgatták a Pethőket birtokaikban a környékbeli
kapitányok: hol a zalavárbeliek, hol a szentgyörgyvári híres Marcaliak törtek rájuk. Ebben az
időben jó menedék volt Rezi s Tátika két erős, szép sziklavára.

Gábor úr idején talán a legnagyobb volt a Pethők hatalma, de Tátika mégis székhelye
maradt a nagyúrnak. Emlékében élt még a sokféle háborgatás, s jól érezte magát az erős
sáncok, a jól védhető bástyák mögött, a szép sziklavárban. Ide hozta magával szeme fényét,
legkedvesebb kincsét, kék szemű, lenhajú leányát, Klárát.
Pethő Gábor igazi nagyúr volt, s ahogy abban az időben a hozzá hasonlók, erőszakos,
kegyetlen, vad és duhaj. Szerette és bírta a bort, a vad tivornyákat, véres harcokat, kemény
párviadalokat. Sok volt az ellensége, sok az irigye – de legtöbben féltek tőle. Annyira, hogy a
fiatalság fel sem mert nézni reá, arra pedig, hogy felkeresse sasfészkében, senki sem gondolt.
Pedig ország-világ tudta, hogy hatalmas vagyonán kívül ritka kincset őriz várában: tündérszép
leányát.
Az arany hajú, arany szívű leány – mert azt beszélték róla, hogy nemcsak szép, hanem igen
nagyon jó is – híre bejárta a vidéket, de látni nem látta senki. A nagyúr féltékenyen őrködött,
hogy senki se juthasson közelébe, csak szolgálóleányok, várbeli jobbágyok, vadászok vitték a
hírét a távoli vidékek udvarházaiba.
Senki sem értette, senki sem tudta, mi végre ez a nagy vigyázat, rejtekezés. Hiszen az
aranymadár kiröpül egyszer a legsűrűbbre rácsozott kalitkából is. S nem értette senki, hogy ha
annyira szereti Pethő Gábor az ő egyetlen leányát, miért szán ilyen keserves apácasorsot neki.
Más urak is vigyáztak akkortájt a gyermekeikre, s a várkisasszonyok erényét ezer szem őrizte.
Mégis ha eljött az ideje, megismerkedtek a szomszédos várak, kastélyok fiatalságával, s
előbb-utóbb ki-ki megtalálta a szíve választottját. Senki sem tudta, senki sem akarta hinni,
hogy éppen Pethő Klárára kellene jobban vigyázni, mint Szigliget, Csobánc, Hegyesd vagy a
többi sasfészek kisasszonykáira.
Pethő Gábor tudta, miért teszi. Védte, őrizte legkedvesebb, legszelídebb kis madarát, hogy
minél később, minél nehezebben tudódjék ki a titka, amely befelhőzte az erős, hatalmas
nagyúr életét. Úgy szerette leánykáját, ezt a törékeny, szép virágszálat, hogy napszítta,
sebhelyes férfiarca egész ellágyult, ha reágondolt, és tekintetét keserű bánat árnyékolta be.
A kis Klára bénán született. Az első években azt hitték, csak gyermekbetegség, majd
elhagyja, ha járni kezd. De a kislány nőtt, fejlődött, mindig kedvesebb, értelmesebb lett, de
járni nem tanult meg soha. Ám a ragyogó szépségű gyereket mintha a sors minden más szép
és jó tulajdonsággal kárpótolni akarta volna a mozgás elvesztéséért. Klára igazi jó tündére lett
a várkastélynak, s szeme fénye édesapjának.
Pethő Gábor megpróbált mindent, hogy meggyógyíttassa beteg leánykáját. Bábát, felcsert
hozatott Keszthelyről s kirurgust Bécsből. Három éve még a híres bolognai egyetemre is
elküldte sáfárját a legjobb orvostanárért. Hosszú út után el is jött a bolognai professzor,
elhozta famulusát is, s temérdek patikaszert, kenőcsöt, főzetet, orvosságot. Heteket töltött
Tátikán. Kente, pakolta a kis Klárát, kipróbálta minden patikaszerét, tudományát, de ez sem
segített. Nyár vége volt már, mikor lóra szállottak famulusával, s reményvesztetten
megindultak lefelé a hegygerincen, hogy Keszthelyen rátérjenek a nagy útra, amely Budát
összekötötte Itáliával.
Pethő Gábor ökölbe szorított kézzel nézett utánuk, s tehetetlen dühében az eget fenyegette.
Van hát olyan baj is, amin temérdek kincsével, rendkívüli hatalmával még ő sem tud
segíteni?!
– Ha nem segít a tudomány, segítsen hát az ördög! – kiáltotta, s elhozatta a környék híres
javasasszonyait. Azok aztán lófarkakat tűztek a ház köré, szárított varangyos béka testéből
készült porral dörzsölték a kislány lábát, hajnali harmatban fürdetett csiga héjából készült
főzettel itatták, s hosszú és érthetetlen varázsigéket mormoltak. Ki győzné elsorolni, mi
mindent meg nem tettek, hogy a leányt meggyógyítsák? Főleg pedig, hogy minél többet
megszerezzenek Pethő Gábor aranyaiból. Volt köztük becsületes is, aki rögtön megmondta,
hogy nem tud segíteni. Állt csak tanácstalanul az ágy előtt, mintegy megbűvölten a leányka
szépségétől, s ráncos, öreg arcán elömlöttek a részvét könnyei.
Pethő Gábornak ezután már javasasszony sem kellett. Nem hitt senkinek, és nem bízott
semmiben. A leányát még vigasztalgatta, hogy majd Germániából hozat patikaszert meg
doktort, s hogy idővel magától is majd csak javul a lába.
– Meggyógyulsz! Meglátod! – Ezt a két szót ismételte naponta az öreg, aki ugyan nem
sokat értett a beszéd művészetéhez, de úgy hitte, hogy rettentő akaratával úrrá lesz a leányka
betegségén.
– Jó lesz, apámuram! – bólogatott a kislány, de szemeiben a kételkedés könnye csillogott.
S hogy idő múltán is látta, nem segít a puszta akarat, bánatát elzárta a világ elől. Egyre
gyakoribbak lettek Tátikán a vadászatok, párviadalok, vitézi tornák, s Pethő Gábor hatalmas
dorbézolásokba fojtotta háborgó indulatait.
A kislány szórakoztatására odarendelte a környék összes csepűrágóját. Mindegy volt neki:
művész, bolond vagy kókler, bohóc vagy színész. A kisleány szobájában egymásnak adták a
kilincset lantosok, varázslók, kígyóbűvölők, törpék s állatidomárok. Klára elnézte őket,
mosolygott is rajtuk, még akkor is, ha nem tetszett mutatványuk. Tudta: minden mosolyával
örömet szerez édesapjának. Meg aztán nem is volt beteg az ő lelke. Nem is volt szüksége neki
senki nevettetőre, vigasztalóra, mint a mesebeli királykisasszonynak. Fiatal szíve vágyott a
vidámságra, szerette az életet, s nem is gondolt annyit betegségével, mint apjaura. Ezer
örömet talált nótákban, könyvekben, mesékben, öreg dajkája véget nem érő, csodás
történeteiben. Elnézte a szobája tarka kővel kirakott padlóján játszadozó napsugarat, örült az
ablakára szálló pillangóknak, madaraknak s a várudvaron zajló mozgalmas életnek. De
legjobban a vár alatt elterülő tájat szerette. Legszívesebben ott üldögélt az ablaka mellett, s
nézte ezt a folyton változó, sokszínű világot.
Ott ült tavasszal, amikor lent a szelíd völgyben virágba borultak a fák, s a zöld ezerféle
árnyalatában pompáztak a tátikai Várhegy erdei. Elnézte nyáron, amikor tiszta alkonyatokon a
távoli stájer hegyek hófödte csúcsait látni lehetett, s szerette ősszel is a vidéket, mikor a
végtelen erdők rőt színekbe burkolóztak. Télen pedig, amikor hatalmas fahasábok pattogtak
szobája kandallójában, s a torony körül fergeteg kavarta a havat, azon örvendezett, milyen jó,
hogy nem kell kint fagyoskodnia a hidegben.
Klára nem volt hát szomorú, s nem is értette, miért kellene neki bánatosnak lennie, mikor
így is olyan szép a világ. Meggyógyulni is elsősorban édesapja kedvéért akart, mert
homályosan sejtette, milyen nagy bánatot okoz bénasága a dacos szívű öregnek, aki azt hitte,
hogy kislányának örökös szomorúság az élete. Pedig az okos, szemlélődő kislány minden
szépet befogadó szívével boldog kis világot alakított ki szobája négy fala között.

Mikor Pethő Gábor észrevette, hogy kislánya milyen örömét leli a hegy alatti táj
szépségében, elhatározta, hogy beteg kis madara előtt még szélesebbre tárja a nagyvilág
képét. A vár egyik legmagasabb tornyában rendezett be kedves, meleg fészket Klára részére,
mellette kis kamrát hűséges dajkájának. Mikor pedig a sáfár, aki az orvostudorokért járt
Itáliában, elmesélte, hogy milyen újmódi építkezést látott lent délen, s kiteregette a magával
hozott rajzokat, képeket, az öregúr elhatározta, hogy még szebbé varázsolja leánya szobáját.
Veszprémi mestereket, sümegi kőfaragókat hozatott, s a torony falára madárfészekhez
hasonló, csupa ablak kilátószobácskát ragasztatott. A zord várfalaktól elütött ez a kis
kőcsipkés erkélyszoba. Kőrácsokkal díszített, kedves ablakait kőállatok tartották, az
oszlopfőket virágok fonták be, s közéjük kifaragták Klára legkedvesebb madarát, a fülemülét,
amelynek vidám, szép dalát oly sokszor hallgatta álmodozva csendes nyári estéken. A
szobácskába díszes kis kőpadot állítottak, oroszlánkarmos lábakkal, és szépen faragott, cifra
asztalt, márványlappal.
A kislány tapsolt örömében, mikor először felvitték a márványlépcsőkön, s meglátta új kis
fészkét, ahonnan most már végigtekinthetett a gyönyörű vidéken. Az ablakokat úgy építették
meg, hogy csaknem minden irányban nyílott onnan kilátás. Ami pedig nem fért bele a faragott
ablakkeretek közé, ott kínálkozott a toronyszoba másik, délnyugati ablakán. Mikor az öreg
Pethő látta leánya örömét, elfátyolosodott a szeme. Mikor pedig Klára kérdezni kezdte a
hegyek-völgyek távoli világa felől, elhatározta, hogy felhívatja deákját, Veres Gáspárt, hadd
magyarázza meg, hol s mi látszik a toronyszoba ablakából.
Feljött tehát a deák, s szépen, sorra kalauzolta a kisleány tekintetét a távoli s közeli tájakon.
Először a délnyugati ablakon kezdte. Ott a mély völgyben hosszúra nyúlt falu terült el öreg
templomának zömök tornyával. Szép kősisak koronázta a tornyot, melynek csúcsíves ablakai
megcsillantak a délutáni napsütésben. Szántónak hívták a falut, a zöld erdők s szelíd lejtők
között. Mint Tátika tartozéka, ez a község is a gersei Pethők birtoka. Felette, a hármas
hegyvonulat kiemelkedő pontján, a Meleg-hegy csúcsán ott tornyosodtak a szomszédos Rezi
vár büszke falai. Ez is Pethő-birtok. Amerre a szem ellátott, minden az övék volt. Erdők,
mezők, falvak, egész fel Keszthelyig, s még azon is túl, a távoli Balaton partjáig. Minden az
övé volt, a kis Kláráé, aki nem tudott kilépni toronyszobája küszöbén.
Elmagyarázta a deák a többi hegyet-völgyet is. Észak felé a síkságból büszke vár nőtt
magasra, a veszprémi püspökök erőssége, a soktornyú Sümeg. Fölötte a híres bortermő somlai
hegynek éppen csak két válla s a csúcsa látszik. Messze a távoli Bakony sötét, erdős csúcsai
kéklenek, s előttük azok a furcsa alakú hegyek a tapolcai síkságból emelkednek magasra. Kúp
alakú, harang formájú bércek, közöttük büszke várak hordozói. Az a lenyesett tetejű Haláp,
mellette a Hegyesd kis kúpja, ott a cukorsüveg alakú Gulács, a hatalmas Badacsony, s az ott
meg a Csobánc híres lovagvárával.
Klára sokat hallott már a távoli szomszéd várról, dajkája meséiből, apjaura történeteiből. A
ködös messzeségben az egyik hegynyereg mögött ott csillogott a Balaton, s látszottak a távoli
somogyi dombok körvonalai is. Aztán lassan bezáródott a kör, ismét a közeli rezi Várhegy, a
Púpos-hegy, s a végtelennek látszó, erdő borította zalai dombok.
Mikor a deák elköszönt, Klára még sokáig az ablaknál maradt. Innen is látta – mint előző
szobácskájából – azt a messzire kígyózó, fehér utat, mely a Tátika hegy oldalán kanyargott
lefelé. Itt mentek le a bolognai doktorok, erre jártak fel a várnépek, falusi szekeresek. Ez az út
kötötte össze a kislány képzeletét a távoli világgal, amely ott nyújtózott, messze az ablakain
túl.
Annyira gyönyörködött a tájban, hogy késő délutánra hajlott már az idő, s ő még mindig
ott ült az ablak előtt. Enni is elfelejtett. Pedig kedves dajkája, az öreg Mária váltig kínálgatta
somlai borban főtt galambpecsenyével. S ezüsttálon ott állt mellette a Badacsony oldalán
termett mézédes szőlő is.
Klára csak nézte az utat, amely lent kanyargóit a völgyekben, s most először nagyon
vágyódott rá, hogy megismerje a távoli vidékeket. Kis szíve megkeseredett a szomorúságtól, s
bizony ez volt az első este, amikor a kis béna, rab madár sírva feküdt le cifra faragású
kalitkájában.

Ugyanezen az alkonyi órán a távoli csobánci vár ifjú kapitánya, Rezi Sándor jó kese lován
éppen azon az úton poroszkált, amelyre a kislány könnyes tekintetét vetette.
Tátika ura nem volt jó szívvel a csobánci kapitány iránt. Pethő Gábor most békében élt
szomszédaival, de nem feledte az időt, amikor azok egész kis hadsereggel törtek Keszthelyre,
s kirabolták a falut és családi birtokait. Ebből az időből származott még az az apáról fiúra
szálló gyűlölet, amelyet a Rezi család ellen érzett. Valamikor talán Rezi várából származott ez
a büszke nemzetség, mely később ellenséges viszonyba került a vár új gazdáival. Akkortájt
azonban már csak egy fiú élt a hajdan hatalmas családból: Rezi Sándor, Csobánc várának
vitéz kapitánya. Azt beszélték erről a fiúról, hogy elütött őseitől. Harcos apák elszelídült késő
ivadéka, aki inkább szereti a csendes erdők magányát, mint a zajos éjszakai dorbézolást.
Vendégeket nem hív, könyveket hozat csobánci várába, s úgy él ott, mint valami remete.
Nagy bűnnek számított ez abban az időben a magyar főurak között. Nem is nézték volna el
Rezi Sándornak sem ezt a bűnét, sem a szelídségét, s előbb-utóbb durva tréfával, gúnnyal
vagy harccal kimarták volna maguk közül, mint a disznófalka a közé tévedt idegen természetű
állatot. Meg is próbálták nemegyszer. De mikor híre ment, hogy az ifjú nemcsak szelíd
remete, hanem ha küzdeni kell, kitűnő bajvívó is, elhallgattak a gúnyolódok. Egymás után
tanította rendre a legdurvább lovagokat, ha belekötöttek. S lassan mesés híre kelt erejének,
ügyességének. S ha harcra került a sor, minden bajvíváson győzött, olyan harcosokat
kényszerített térdre, akiktől hét vármegye tartott, így aztán hamarosan nemcsak bámulták a
szelídnek gúnyolt várkapitányt, hanem félték is messze vidéken.
Pethő Gábor is hallott az ifjúról, szelídségéről s hősiességéről is. Az egyiket nevette, a
másikban nem hitt. De eljött a nap, amikor el kellett hinnie.
Sándor lovag nem szerette a vadászatot. Ha mégis részt kellett vennie egy-egy nagyobb
hajtáson, kényszeredetten kelt útra. Ha tehette, el sem ment. Vagy ha mégis: elkalandozott a
kürtös, zajos, ittas seregtől, s maga járta az erdő csendes virányait. Nagyon szerette az erdőt;
naphosszat el tudott bolyongani a fák között, figyelte a rengeteg életét. Vitéz ember, nemesúr
abban az időben kard vagy fegyver nélkül útra nem kelhetett. Sándor is fegyveresen járt. Ha
vadra akadt, inkább csak azért követte, hogy célja legyen erdei útjának. Szelíd állatot,
szarvast, őzet lehetőleg nem bántott, de a farkast, vaddisznót, vadmacskát biztos kézzel ölte
meg.

Azon az alkonyaton, mikor Klára könnyes szemmel feküdt le kis szobájában, Rezi Sándor
egyik ilyen magányos bolyongására indult. Csendes nyári este lett, mire átvágott a síkságon,
és elérte a billegei erdőt. Később már nem lehetett jól látni a csapást, így inkább az erdő
szélén haladt, míg egy nádfedeles, útszéli csárdához nem ért. Szegény ember volt a
kocsmáros, s nagy örömmel fogadta a csobánci kapitányt. Szokatlan dolog volt az is, hogy
ilyen úrféle bevetődött nyomorúságos viskójába, de Rezi Sándor mindig szokatlan dolgokat
csinált. Kérte az öreget, lássa el lovát, ő majd meglesz mellette. Egy ital bort kért, pár tojást
süttetett, s aztán jó fekhelyet készített magának nemrég kaszált erdei szénából az udvar
végében. Lova ott ropogtatta mellette az abrakot, fegyvereit keze ügyébe igazította, s aztán
hanyatt feküdt a szénaágyon. Mélyet, nagyot lélegzett. Beszívta a nyári erdő illatát, s addig
nézte a felette ragyogó csillagos eget, míg álomba nem merült.

Kora hajnalban továbbindult a csobánci lovag. Arannyal fizetett, s jó szívvel búcsúzott az

öreg kocsmárostól. Arany és jó szó egyformán ritkaság volt akkor a szegény embernél, s az
öreg bizony azt sem tudta, miért kapta. Hiszen még fedelet sem adott a nagyúrnak.
Sándor vidáman, frissen vágott neki az erdőnek. Lágy völgyhajlásokon át, hegyoldalban
vezetett az útja. A várvölgy kútjánál megitatta a lovát, s aztán bevette magát a rezi erdőkbe.
Évszázados, mohos törzsű tölgyek, hatalmas cserfák, vízmosások között csergedező patak
partján haladt. Körös-körül csend, amelyet csak ritkán zavart meg távoli kakukkszó, harkály
kopácsolása s egy-egy boldog madár vidám kiáltása. A fákon mókus surrant, a bokrok virágai
között vadméhek zümmögtek, s a sűrűből néha egy-egy felriasztott őzsuta könnyű lépte
hallatszott. Sándor egy selymes füvű tisztáson legelni engedte lovát, maga ledőlt az egyik fa
tövébe, s csendes boldogsággal hallgatta a nyári erdő szívet melegítő hangjait.
Talán el is bóbiskolt kicsit, legalábbis azt hitte, álmából riasztotta fel a hirtelen támadt zaj.
Ágak törtek, vad csörtetés, s köztük segélykérő, szitkozódó, riadt emberi hang verte fel az
erdő csendjét. Sándor fegyveréhez kapott, s kémlelve nézett a hangok irányába. Még nem
lehetett semmit látni, de már egész közelről hallatszott az ágak recsegése s az emberi szó.
Tölcsért formálva tenyeréből, kiáltotta:
– Hahó! Erre! Ide!
Néhány pillanat múlva halálsápadt, szakadt ruhás, remegő öreg pásztor alakja vált ki a
sűrűből. Arca elé tartotta hatalmas kampósbotját, mintha máris utolérte volna a mögötte
csörtető veszedelem. Pár méterre Sándortól szinte kibukott a tisztásra. Látszott, hogy végső
erejével vánszorog már a ki tudja, mennyi ideje tartó hajszában. Leroskadt a fűbe, s rémülten
kiáltotta:
– Ments meg, uram!
Sándor már látta a veszedelmet. Rövidesen hatalmas vadkan fertelmes pofája tűnt elő a
bokrok közül. A segítség valóban az utolsó percben érkezett. A pásztort már alig néhány
méter választotta el üldözőjétől. A feldühödött állat gyorsan végzett volna a kimerült
emberrel. Most ott állt, megtorpanva, a sűrűség szélén. Félelmetesre tátott száján, iszonyú
agyarai között ömlött a tajték. Testét piszkos serte borította, szőre a nyakán tüskésen meredt
felfelé, és tele volt az erdő bogáncsaival. Néhány pillanat telt csak el az ember s a vadkan
felbukkanása között, de ez elég volt a vadásznak.
Rezi Sándor mesterlövő volt. Keze meg sem rezzent, mikor megfeszítette íját. Az első
nyílvessző pontosan a vadkan két szeme közé fúródott, a második, amely szinte másodperccel
később követte, nyakszirtjében állt meg. Az állat felhördült, s veszett dühvel fordult most már
Sándor felé. A csobánci kapitány ismerte a vadászat minden fortélyát, s tudta, hogy
egyetlenegy elhibázott mozdulat az életébe kerülhet. Eldobta a nyilat, s meztelen karddal
várta támadóját. Mikor az állat feléje ugrott, még egyet előre is lépett, s kardja mélyen
belefúródott a fenevad torkába. Vastag sugárban ömlött a vér a selyemfüvű rétre. Az állat
szinte ugrás közben dőlt el, és súlyával magával rántotta Sándort is.
A pásztor tágra nyílt szemmel nézte a küzdelmet, s most rémülten ugrott a fiatal vitéz
mellé.
– Megsebesültél, uram? – kérdezte rémülten.
Sándor mosolyogva ugrott fel, s keze fejével megtörölte vértől nedves arcát.
– Semmi baj, öreg, akárki vagy, jól imádkoztak érted. Ez már nem tesz kárt benned –
mondta, s csizmája orrával a vadkan kinyúlt teteme felé mutatott.
Mikor látta, hogy megmentője ép és egészséges, a derék öreg fáradtan rogyott le a fűre. Az
ijedelem, az igazi rémület most lett úrrá felette, s egész testében reszketve mondta el
történetét.
Egyik környékbeli faluban, Egregyen lakik, de nyáron a közeli s távoli legelőket járja az
urasági nyájjal. Most itt a Rezi cserében legeltetett, s így húzódott fel nyájával a hegyoldalba.
Jó legelő akadt a hatalmas cserfák között, éjszakára kutyái őrizték a nyájat. Olyan szép volt az
időjárás, olyan szelíd az erdő, hogy a vadakról bizony megfeledkezett. Hiszen elhinni sem
tudja az ember, hogy veszély is fenyeget ebben a szépséges zöld birodalomban. Békésen
legeltetett ma is, mikor – úgy látszik – nyája megbolygatta egy megsebzett, kiéhezett vadkan
rejtekhelyét. Bizonyára a tegnapi vadászaton kapott sebet az állat. A tátikai várúrnak és
vendégeinek hajtották meg előző napon az erdőt. Mikor az öreg kan szagát megérezték, kutyái
megtámadták. A felbőszült állat kitört a sűrűből, két kutyával hamarosan végzett, és mikor
botjával megpróbálta elűzni, feléje fordult. Egyetlen megmaradt kutyája tartotta vissza
valameddig, míg egérutat nyert a fák között. De a veszett állat nyomába szegődött, s már-már
el is érte, mikor a lovag kiáltását meghallotta.
– A többit már úgyis tudod, nagyuram – mondta –, ha te nem jössz segítségemre, bizony
már nem élnék, s kenyér nélkül maradt volna nyomorult családom. Az Úristen áldjon meg
azért, amit tettél!
Sándor félbeszakította:
– Megtette volna azt más is, öreg.
– Nem úgy, uram! Tudom én, mit ér a szegény ember élete! Nem kockáztatja ilyen nagyúr
a magáét, hacsak emberség nincs a szívében.
Sándor másra akarta terelni a szót.
– A vadkant ne feledd, öreg! Én messzire lakom ide, magammal nem vihetem. Hívj
segítséget, s vidd haza. A család majd örömét leli benne. Ha pedig megállít valaki, hogy
honnan vetted, tudd, hogy Rezi Sándor, a csobánci vár kapitánya adta neked
vadászzsákmányát.
– Köszönöm, uram, hogy megmondtad a neved. Most már tudom, kinek köszönhetem az
életem, és kiért tanítsam imádkozni gyermekeimet.
– Életed köszönd Istennek s a jó vadászszerencsének, amely megtartott mindkettőnket –
mondta Sándor.

Késő délután jutott a tátikai hegyoldal erdőségeibe a csobánci lovag. Lassan ballagott a fák
között, s messzire kerülte a kőfallal védett utat, amely a várhoz vezetett. A hegy lábánál
fakadó forrásnál megitatta lovát, s maga is ivott az üdítő vízből. Fiatal erdőben baktatott
tovább, a hegy bazaltsziklás peremén. Innen látszott már a vár, a gersei Pethők sasfészke.
Sándor megbámulta a hatalmas falakat, az erős bástyákat, de legkivált megbámulta az egyik
torony sarkán azt a kőcsipkés, kiugró erkélyszobát, mely úgy ragadt a várfalhoz, mint a
fecskefészek.
A lovag ismerte Pethő Gábort, s bár tudta, hogy az öreg sohasem sértené meg a
vendégjogot, mégsem akart vele még véletlenül sem találkozni. De kíváncsi volt most már a
toronyhoz toldott új, cifra építményre, s közelebb került a falakhoz. Nagy kerülővel fordult el
a főkapuhoz vezető úttól, s egyenest a torony alá léptetett. Megbámulta a vörös kőből faragott,
kiugró erkélytartókat, a díszes mellvédet, a csipkés kőrácsokat, az egész kis reneszánsz
remekművet, amelyet az itáliai mintára Pethő Gábor építtetett itt a hegytetőn.
Állt a lovag a torony alatt, hátravetett nyaka csaknem megmerevedett, s a szeme szinte
belefájdult az erős nézésbe. Azt hitte, hogy álmot lát. A szürke várfal felett szinte lebegni
látszott a kőből faragott erkély, s ablakából kék szemű, aranyhajú lány nézett le a völgybe.
Olyan volt, mint a régi templomok oltárképein az égi angyalok.
Rezi Sándor szíve a torkában dobogott. Nézte a lányt, s nem akart, hinni a csodában. Az ég
forogni látszott körülötte, s egy percig azt hitte, elszédül.
Aztán eszébe jutott, hogy hol van; szinte erőszakkal tépte ki magát a kép igézetéből, s
gyorsan megfordítva lovát, bemenekült a sötét fák közé.
Az erdő csendje, a hűs árnyék kicsit megnyugtatta, lecsillapította. Tudott volna már
gondolkozni is, de most már nem akart. Egyre csak a lány képét idézte maga elé, mintha
félne, hogy el találja veszíteni. Pedig ettől már nem kellett félnie. Vele maradt az most már
mindig. Akkor is, mikor jóval később, a rendes útra térve, vágtában hajszolta lovát Csobánc
felé, s később is, heteken, hónapokon át. Álmodni sem tudott ezután már másról, mint a
tátikai tündérlányról.

Attól a naptól kezdve, hogy Rezi Sándor megpillantotta a tátikai várkisasszonyt,

megváltozott az élete. Nem tudott többé másra gondolni, csak a leányra, s nem lelte nyugtát
többé sehol. Ha szívére hallgat: naponta járta volna a tátikai utat, de a büszkeség s valami
titkolt szorongás visszatartotta. Tudta már, hogy akit az ablakban látott, a dölyfös Pethő
Gábor egyetlen leánya. Ha csak ellenség lett volna, szívesen küzdött volna meg ezerrel is a
leányért. De akivel szemben állt: apja volt a leánynak, aki rabul ejtette szívét. Mert Rezi
Sándor akkor már azt is tudta, hogy beleszeretett a leányba, halálosan, s hogy vagy az lesz
mátkája, vagy senki más.
Sokszor gondolt rá, hogy megkéri Pethő Klára kezét. De nem tudta, hogyan fogjon hozzá.
Hallott az öreg Pethő vadságáról, gyűlölködéséről, s hallott arról is, hogy a nagyúr egyetlen
embert szeret a világon: a leányát. Azt a szőke hajú, angyalarcú leányt, akinek látása őt
megbabonázta.
Napról napra nehezebb lett a csobánci lovag szíve, napról napra jobban szenvedett.
Egyszer aztán eljött az idő, hogy nem bírta tovább. Elhatározta, hogy szembenéz sorsával, s
megkéri a leány kezét.
Abban az időben ez volt a dolgok rendje. Míg a szülők bele nem egyeztek a házasságba,
úgyis hiába lett volna minden. Más fiataloknál mégis könnyebben ment az ilyesmi. Ha
meglátták, meg is ismerhették egymást. De az özvegy Pethő Gábor úgy vigyázta lányát, hogy
embert sem engedett közelébe. Rezi Sándor tudta, hogy még szót sem válthat a leánnyal, míg
le nem győzte a nagyúr ellenállását. Elindult hát egyik délután Tátika felé. Arra nem is
gondolt, hogy ha egyszer Pethő Gábor beleegyezését megszerzi, a leány nem lesz jó szívvel
iránta.
A szerelmes saját boldogságának fényében látja a világot, s Rezi Sándor sem tudta
elképzelni, hogy viszont ne szeressék. Ezerszer álmodta meg első találkozásukat a leánnyal,
de mindig úgy, hogy az mindkettőjük számára a tökéletes boldogságot hozza el. Most is ezen
ábrándozott, mikor vadul hajszolta lovát Tátika felé. Este lett már, mire a várkapu elé ért, s
bejelentette magát a nagyúrnál. Nagyot nézett a kapu öreg darabontja, mikor meghallotta a
csobánci kapitány nevét, de aztán engedelmesen megfordult, s elindult a vár lovagterme felé.
Pethő Gábor éppen asztalnál ült. Egyike volt ez is azoknak a messze földön híres
lakomáknak, melyek gyakoriak lettek Tátika várában. Duhaj cimborák közt, étel-ital mellett
így akarta elfeledni a vár ura szíve háborgását.
Mikor meghallotta, hogy Rezi Sándor érkezett a várba, megállt a pohár a kezében. Előbb
elképedt, azután irtózatos haragra gerjedt.
– Mit akar itt a Rezi-fattyú?! – bódult el haragjában, de aztán megfékezte indulatát. Pethő
Gábor sohasem fogja megszegni az ősi szokást: ha vendégként jő a házba, az ellenség is
vendég. – Vezesd ide, s adj elébe tányért és kupát – rendelkezett a nagyúr.
Mikor a daliás, fiatal lovag belépett a terembe, az öreg egy pillanatra megfeledkezett
haragjáról. Véreres szemeivel kedvtelve nézte a fiút, aki lehet, mint a híre mondja, bármilyen
szelíd, de mégis ide mert jönni az oroszlán barlangjába. S milyen vállas, szép szál legény.
Pethő Gábor eltűnődött, s szemvillanásnyira saját ifjúságára gondolt. De arcának merevsége
nem engedett, s komoran viszonozta a lovag köszöntését:
– Ülj közénk, s egyél-igyál velünk!
– Engedelmet, bátyámuram! Nem vendégségbe jöttem. Beszédem volna kegyelmeddel.
Pethő Gábor szó nélkül felállt, s kemény léptekkel ment át a benyílóba. Sándor fehérre vált
arccal követte.
Sápadt volt a lovag, de a hangja nem remegett, amikor elmondta, miért jött. Maga sem
tudta, hogyan mondta el, miként látta meg a leányt, mit szenved azóta, s hogyan merte
megkérni Pethő Klára kezét. De a szerelem s az őszinteség nagyon szép szavakat adhatott a
szájába, mert Pethő Gábor előbb csak felhördült, aztán elhallgatott. Hagyta beszélni, figyelte a
legényt, s magában sem merte beismerni, hogy nagyon tetszett a szava.
Mégis forrt a harag dacos szívében, s kemény szavakkal fordult a legényhez:
– Hát a csobánci kapitány mégis megkívánta a tátikai virágot? S éppen az utolsó Rezi
vetett szemet a lányomra?! Beszélünk még erről. Most jöjj közénk, s igyál velünk. Vőmnek
férfit kívánok, nem poétát. Rólad sokat beszélnek: jót is, rosszat is. Reggelre elválik, mire
megyünk egymással.
Sándor szívéről nagy kő gördült le. Ez már nem a gyűlölet szava volt. Mosolyogva követte
az öreget a gyertyafényben úszó nagy terembe.
Pethő Gábor ettől kezdve egy szót sem szólt Sándorhoz. Szemközt ültette a patkó alakú
asztal mellé – megillette az a hely a csobánci kapitányt! –, s hordatta elé, amit ez áldott vidék
termett. Balatoni halak, bakonyi vadak húsát hordták fel egymás után, s minden más fogás
mellé más bort töltöttek a kupákba. Aranyszínű somlait, a rezi domboldalak termését s a
zsíros, nehéz pecsenyékhez tüzes, erős, zamatos badacsonyit. Ember el nem tudja ma már
hinni, mit tudtak enni, mit tudtak meginni ezek a sebhelyes arcú, mokány magyar urak.
Szünet nélkül ettek-ittak, daloltak egész éjjel.
Rezi Sándor nem vonta ki magát a mulatságból. Mindig fenékig ürítette kupáját, s együtt
dalolt a mulatozókkal. Tudta, minden szem őt figyeli, bírja-e, ismeri-e a virtust. Pethő Gábor
csendes maradt ezen az éjszakán. Evett-ivott ő is, de a mulatozásban nem vett részt.
Leginkább a csobánci lovagot figyelte.
Milyen magabiztos nyugalommal ült helyén, hogy ürítette minden köszöntő után a színig
telt kupát, s hogy maradt mégis okos, mértéktartó szavú egész éjszaka! Nézte Pethő Gábor a
gyűlölt Rezi-nemzetség utolsó hajtását, s egyszerre csak arra gondolt: de jó lenne, ha neki is
lenne egy ilyen szép legény fia! Régóta tartott a mulatság, s az öregúr most már ügyelt rá,
hogy el ne érzékenyedjék. Hiszen itt volt a fiú, s ha akarja, itt is marad; veje, fia lehet. De haj,
mit tud ez a legény az ő lányának nyomorúságáról? S ha megtudja, hogy a kis Klára béna?!
Nem, nem szabad addig engednie, míg meg nem győződött szerelméről; Rezi Sándor nem
láthatja addig a lányt. Hiszen a szíve szakadna az ő beteg kis madarának, ha azután venné
vissza a szavát.
Duhaj énekszóval, véget nem érő köszöntőkkel múltak az éjjeli órák. Észre sem vették a jó
urak, hogy a gyertyák közben csonkig égtek, s hajnali napfény világít már a nagyterem
oszlopai között.
Már jól kivilágosodott, mikor Pethő Gábor fenékig ürítette ónkupáját, s először szólt most
a csobánci kapitányhoz:
– Hej, Rezi Sándor! Ha úgy tetszik, most nyeregbe szállunk. Meglátom, ennyi bor után
hogy bírod a kardot. Ma éjszaka megmutattad, hogy inni tudsz. Most lássuk meg, hogy
verekedni tudsz-e! Velem vívsz, a lányomért! Egyetlen kincsem, nehezen adom, de ha győzöl:
a tiéd!
– Hogy vívjak én kegyelmeddel, bátyámuram? Hiszen mindketten ugyanazt szeretjük, s ha
baja talál esni, nem Pethő Gábort sebesítem meg, hanem azt, akit a világon legjobban
szeretek.
– Ne törődj vele! Látni akarom, méltó vagy-e a tátikai várkisasszony kezére – mondta az
öreg ridegen, s már ki is adta a parancsot, hogy vezessék elő a lovakat.
Sok bor lefolyt a két vitéz torkán azon az éjszakán, de aki nyeregbe szállni látta őket, nem
hitte volna, hogy többet ittak a kelleténél. Egyenes derékkal, biztosan ülték meg a lovat, s
kemény vívásba kezdtek. A félelmetesen erős, hatalmas testű Pethő Gábor egyetlen csapása is
lependerített volna más legényt lováról. De Rezi Sándor fiatal volt és hajlékony, mint a tóparti
nád. Okosan, ésszel vívott az öregúrral, közben arra is vigyázott, hogy meg ne sebesítse.
Másfél óra múltán is ott tartottak egymással, mint mikor elkezdték. Szakadt a verejték a két
lovagról, de egyik sem engedett tapodtat sem.
Végül az öreg Pethő intett megálljt. Tarkójára tolta fel sisakját, hüvelyébe dugta hatalmas
kardját, s odaléptetve a csobánci lovag mellé, kezet nyújtott:
– Derék legény vagy, fiam! Megálltad a helyed; Pethő Gábor nem áll többé boldogságod
útjába. Nincs már gyűlölet a szívemben. Ha ő is akarja, tiéd a leány. Előbb azonban még
beszélnünk kell egymással.
A vendégek lassan elszéledtek. Ki kocsin, ki lovon hajtott ki a várkapun, s a két férfi
magára maradt az éjjeli vigasság maradványaitól rendetlen, hosszú asztal mellett. Pethő Gábor
tenyerébe hajtotta fejét, s mikor a legényhez fordult, megreszketett a hangja:
– Látom, fiam, ember vagy a javából, s bírod a test próbáit. De bírod-e a szenvedést is,
Sándor? – szólította először keresztnevén.
– Miért kérdi ezt, bátyámuram, ezen a boldog órán? – riadt fel a lovag.
Pethő Gábor nem hallgathatott tovább.
– A lányom, akiért eljöttél, akiért vívtál, aki szebb is, jobb is minden leánynál, a te mátkád:
béna! – kiáltotta szinte magánkívül az öreg.
Sándor előtt elsötétült a világ. Csak egyetlen percre hallgatott el, de a nagyúr máris
folytatta:
– Visszaadom a szavad, lovag! Mikor kezét kérted, nem tudtad, hogy beteget kérsz
hitvesedül.
 Rezi Sándor felpattant ültéből:
– Soha, bátyámuram! Nekem ígérted Klára kezét, s most már vissza nem veheted! Egyedül
ő dönthet, akar-e mátkának. Ha beteg, úgy viszem magammal Csobáncra, s úgy fogom
szeretni éltem fogytáig. De ha lehet szerelemmel gyógyítani, meglásd, meggyógyítom! Az én
Istenem úgy segéljen!

Mikor néhány órával később Pethő Gábor felment a leányhoz, hogy elmondja a nagy hírt:
Klára már tudott mindent.
Hetekkel előbb, egy alkonyi órán erkélyszobácskája alatt ő is megpillantotta a daliás
vadászt. Nagyot dobbant a szíve, mikor látta, milyen elbűvölt tekintettel néz fel rá a lovag.
Aztán eltűnt a rengetegben, s Klára még soká várta, hogy visszatér. De múlt az idő, s a
szegény kis rab madár belenyugodott, hogy a csoda nem ismétlődik. Talán nem is volt igaz,
talán csak álmodta az egészet. Dajkája meséiből tudta, hogy a fiatal lányok mindig a
tündérkirályfit várják. Lassan elhitette magával, hogy képzelődött, hogy a lovag a várfal alján
csak a mesék tündérkirályfia lehetett, s úgy tűnt el, mint a tündérekhez illik, egyik pillanatról
a másikra.
Ezen az estén azonban izgatott suttogásra lett figyelmes szolgálóleánya s öreg dajkája
között. Addig kérdezgette, addig faggatta őket, míg elmondták a nagy hírt. Hihetetlen dolog
történt: Tátikára jött a fiatal csobánci várkapitány. A nagyúr ott fogadta a lovagteremben, ahol
éppen barátaival mulatott. Később az egyik étekhordótól már azt is meghallotta Klára
szolgálója, hogy a lovag ott ül már apja asztalánál, s mulat a többi nemesúrral.
Vajon miért jött Rezi Sándor Tátikára? – ezt találgatta, ezt kérdezgette a várnép
apraja-nagyja. Mikor aztán hajnalban híre ment a párviadalnak s a két lovag kézfogásának, az
egyik lovászlegénytől azt is meghallották, hogy Pethő Gábor a csobánci kapitánynak ígérte
Klára kezét.
Futótűzként terjedt el a hír a várban, hiszen mindenki szerette a kislányt. Klára is hamar
megtudta, s meg is ijedt nagyon. Milyen lehet a lovag, miféle ember, akinek atyjaura
odaígérte? Félt is a találkozástól, de szíve mélyén valami azt súgta: örömre válik riadalma.
Legszebb ruháját kérte, s az öreg dajka s a kis szolgálóleány különös gonddal öltöztették. Így
esett, hogy mire déltájban Pethő Gábor belépett a szobába, már ott találta leányát kedvenc
helyén, az ablak mellett, izgatott, könnyes várakozásban.
Azután minden úgy történt, mint a mesében. Kinyílt az ajtó. Apjaura oldalán nagyszerű,
daliás lovag lépett a szobába. Ő volt az. A tündérkirályfi, akit akkor egyszer ablaka alatt
megpillantott. Klára szíve belesajdult a hirtelen reátört boldogságba.
A két fiatal most már se látott, se hallott, csak nézték egymást hangtalanul, megbűvölten.
Azután Sándor odalépett a leányhoz, s kezébe fogta törékeny, fehér kezét.
Pethő Gábor állt az ajtó mellett, s mikor látta ezt a néma, szinte varázslatszerű
boldogságot, elfátyolosodott a szeme. Az italtól-e, az átdorbézolt éjszakától vagy az örömtől,
de úgy érezte: szédül. Csendesen kifordult a szobából, s halkan betette maga után az ajtót.
Így kezdődött Rezi Sándor és Pethő Klára mátkasága.
A következő napokon sokszor futotta meg Rezi Sándor lova a nagy utat Csobánc és Tátika
között. Klára ült kis szobája ablakában, s csaknem egész nap a kanyargós úton kerekedő
porfelhőt leste. Mikor már látta, hogy az közeledik, akire várt, aranyos szélű kendőjével intett
a lovasnak hívogatót.
Sok boldog órát töltöttek együtt Klára kis toronyszobájában a fiatalok. Most már együtt
nézték a nyári fényben fürdő völgyeket, elmondták egymásnak, amit magukról s a világról
tudtak, s szőtték közös jövendőjük színes álmait.
Sándor napjai édes-bús boldogságban teltek a kézfogóig. Boldog volt, mert mindennap
jobban szerette a leányt, s bús volt, mert mindennap jobban fájt a szíve, hogy nem tud rajta
segíteni.
 A kézfogót követő éjszakán Sándor nem tért vissza a csobánci várba. A törékeny kis
menyasszonyt már vacsora után felvitték szobájába, de a szokás szerint a vőlegénynek a
vendégsereggel kellett maradnia, így bizony késő éjszakára járt már az idő, mikor eloltogatták
a feldíszített lovagterem fáklyáit. Pethő Gábor ilyen késői órán már nem engedte útnak
indulni jövendőbeli vejét, s maga kísérte a kaputorony első emeletére, a vendégszoba ajtajáig.
Korán reggel szokatlan zajra ébredt a lovag. Vitatkozás, kiabálás hallatszott a kapu felől, s
mikor kitekintett a keskeny, lőrésszerű ablakon, látta, hogy az őrség hadnagya egy öreg
parasztot akar elzavarni a kapu elől. Az öreg azt kívánta: vezessék azonnal a kapitány elé, s a
hadnagy elébb jó szóval, később gorombán magyarázta neki, hogy ez lehetetlen. Rezi Sándor
egy szempillantás alatt felismerte a kapu előtt követelőző öregben az egregyi pásztort. Nem
akart beavatkozni az őrség dolgába, de most már érdekelte a dolog, s kiszólt az ablakon. Arra
kérte a hadnagyot, várja meg, míg lemegy az öreghez.
A vitatkozás zaja elhallgatott, s a csobánci kapitány pár perc múlva már ott állt a kapu
előtt.
Az öreg pásztor főhajtással lépett elébe:
– Hozzád jöttem, téged kereslek, uram! Rezi Sándor intett a kapuőröknek:
– Hagyjátok, rég ismerem ezt az embert, szívesen váltok szót vele.
Kilépett a kapun, s az öreg mellé szegődött.
– Engedelmet, uram, hogy felkerestelek – szólt, még mindig remegve a felindulástól. –
Nehezen szántam rá magam erre az útra. Mégis jönnöm kellett. Hetek óta híre jár, hogy
mátkád lesz nagyurunk leánya. A várbéli népek azt is elmondták, mennyire szereted
kisasszonyunkat; hogyan harcoltál meg érte a nagyúrral. És ha nem is szabad beszélnünk róla,
tudjuk jól azt is, hogy szegény mátkád beteg. Vén ember vagyok, sokat láttam, sokat
tapasztaltam. Te megmentetted az életemet, s szeretnék valamit meghálálni jóságodból.
Segíteni akarnék mátkádon.
Elmosolyodott a lovag:
– Jólesik a szavad, öreg, de hogyan tudnál te segíteni ott, ahol a híres doktorok tudománya
sem ér semmit?
– A doktorok könyvekből szedik a tudományukat. Mi, szegények, nem hívhatunk doktort.
Ha megjő a baj, magunknak kell megkeresni orvosságát. Jer velem! Egy óra járásnyi út az
egész.
Sándor hitetlenül csóválta fejét, de hajlott a szóra. Jólesik a friss levegő az éjszakai
mulatság után.
– Menjünk hát – mondta.
Elővezettette lovát, s a pásztor felmálházott csacsija is előkerült az egyik fa mögül. Némán
haladtak lefelé az erdőbe, az öreg mutatta az utat a hatalmas fák között.
Szántót messze elkerülték, s átvágva a széles völgyön, a rezi cser öles derekú fái között
folytatták útjukat. Mikor az erdőből kiértek, egy útelágazásnál széles völgy tárult Sándor
szeme elé. Erre még sohasem járt.
Erdőkkel benőtt dombok vették körül a tágas völgyet, melynek közepén tiszta vizű patak
folydogált. A távolban, a mély fekvésű láprétségből kiemelkedő dombhát peremén kősisakos
tornyú kis templom körül lapult meg néhány ház.
– Az ott, uram, Egregy, a mi kis falunk – mondta az öreg.
Nem kanyarodtak fel a domboldalra, a patak mellett folytatták útjukat. A vidék közben
teljesen megváltozott körülöttük. A fű a lovak térdéig ért, s színe most, nyár derekán is
tavaszi, friss zöldet mutatott; fa, bokor, virág nagyobbra, dúsabbra nőtt. A levegő most kora
reggel is fülledt, párás volt, s az állatok lába mélyre süppedt a puha, nedves talajban.
Elhagyták a patakot, és sűrű erdőbe kerültek. Az erdő talaja is lágy volt, mintha mocsárba
jutottak volna.
– Hová vezetsz, öreg? – kérdezte Sándor.
 – Itt vagyunk már, uram! Kérlek, szállj le a nyeregből, ebben a mocsárban nyáron is
megsüllyedhet a ló.
Mikor Sándor leszállt, megriadt. Mintha nem is földre tette volna a lábát. Léptei alatt szinte
hullámzott a tőzeges, lapos, puha talaj. Egy percig szólni sem tudott a csodálkozástól.
Óriásfenyők, kőrisek és égerfák között pár lépésnyire furcsa, zöldes vizű tó tükre csillogott.
Partján szokatlan színű, dús virágok nyíltak, s színét is elborította széles leveleivel és
szerteágazó indáival a vízinövények sokasága.
– Csudálatos víz ez, uram! – szólt hozzá a pásztor, mikor már látta, hogy a lovag
kigyönyörködte magát. – A vénasszonyok úgy mesélik a gyerekeknek, hogy valamikor az
ördög szántott ezen a tájon, s ekéje nyomán valahonnan a pokol mélyéről tört fel a tó vize.
Merthogy egyformán meleg télen-nyáron. Mikor meghűl az idő, fehér párafelhő borítja vizét.
Errefelé “büdös tónak” is mondják.
Sándor már régen érezte azt a furcsa szagot, amely megülte az egész völgymélyedést.
Kénes, bűzös levegő áradt a víz felől, mintha valóban az ördög leheletét erezné.
Az ágak közül most zaj hallatszott.
– Maradjunk veszteg, uram, s most majd jól figyelj – kérlelte az öreg.
Vagy száz méterre Sándoréktól szétvált a parti bozót, s öreg szarvasbika lépett a partra.
Koponyáját szétágazó, hatalmas agancs koronázta. Nyugodtan nézett körül, jól tudta,
vadásztól nem kell tartania ezen az ingoványos tájon. Mikor a vízbe lépett, jól látszott, karcsú
lábai miként keverik fel a sűrű, barna iszapot. Néhány lépést tett előre, s aztán megállt
mozdulatlanul.
Sándor gyönyörködve nézte. Másként sem volt sokszavú ember, de most kivált jólesett a
hallgatás. Az öreg szarvas csendben, mozdulatlanul állt a vízben, mely visszatükrözte
fejedelmi alakját. Hosszú percek múlva megfordult, kilépett a partra, s egyetlen gyors
szökkenéssel eltűnt a sűrűben. – Ezért hívtalak ide, uram – szólalt meg az öreg. – Régóta
figyelem ezt az állatot. Nagyon vén lehet, vagy huszonkét ágat számoltam meg az agancsán.
Mikor először követtem ide a tó partjára, alig vonszolta magát. Vadászaton sérült meg, vagy
az öregség esett a csontjába, de már alig tudott járni. A szarvasbikát nem gyógyítja senki,
mégis tudja, mi segíthet rajta. Megtalálta ezt a csodálatos vizet, s most magad láthattad
gyógyulását. Ma már talán csak szokásból jár le a tóra.
Mikor Sándor kételkedve csóválta fejét, az öreg tovább folytatta:
– Nem ez az egy beteg gyógyult meg itt, uram. Itt élek a közelben, s láttam sok mindent.
Az együgyű állatok s a beteg szegények régen ismerik a tó titkát. Mi régen tudjuk, hogy
akinek nyavalya áll a vállába, hátába, derekába, csak ide jöjjön ki megfürdetni magát.
Csonkák, bénák, sánták, a vidék nyomorult koldusai régen keresnek itt enyhülést. A
plébánosunk azt mondja, valami régi követ is találtak, melyen írva vagyon, hogy több mint
ezer esztendeje itt gyógyult meg egy pogány idegen harcos. Azt is beszélik, hogy a közeli
falvakból a bőrpáholók ide jártak, s a meleg vízben puhították az állatbőröket. Úgy mondják,
az öregje is jó mozgású fiatalember maradt ezeknek is a csudálatos vízben. Ennyi szóbeszéd
nem esik hiába. Láthatod: régen ismerték gyógyító erejét, de később elfeledték, mit tud ez a
tó. Mikor hírét hallottam mátkaságodnak – folytatta az öreg –, nekem eszembe jutott, mit
láttam s mit hallottam erről a vízről. Elmondtam. Most már te tudod, mit teszel.
Sándor szívében öröm, izgalom, kételkedés váltogatta egymást.
– De hát hogyan, miért nem szóltatok erről, miért nem mondta ezt más is? Hiszen Pethő
Gábor vagyont adott volna leánya gyógyulásáért!
– Ki meri, uram, a magunk fajtájából megszólítani Pethő Gábort? Hogy kinevessen, hogy
kiűzzön kastélyából, vagy börtönbe vessen, ha nem sikerül?! Ma is láttad, hogy színed elé
sem akartak engedni. Meg azután a nagyurakat nem érdekli az sem, miből élünk, s az sem,
miért halunk meg. Ki törődik vele, meggyógyul-e a szegény ember gyereke? Még soha,
egyetlen urunk sem kérdezte meg, hogy ha betegek vagyunk, ki gyógyít meg. Keressük hát a
gyógyulás titkát fűben, fában, vízben, s adjuk apáról fiúra. Ti messzi városokba küldőtök
orvosokért, s itt mellettetek ontja vizét a tó, ahová ősidők óta járnak gyógyulni emberek,
állatok. A ti gyermekeiteket deákok, mesterek tanítják. Minket nem tanít senki, tanulunk hát a
természettől, s ha lehet, az állatoktól is. Talán így jött ide az első beteg ember is, mint most
mi: egy beteg szarvas nyomán.
– És nekem miért mondtad el mégis? Az öreg hangja meglágyult:
– Talán nem is azért, uram, mert az életem megmentetted, nem ér az sokat úgysem. De jó
szívvel jó szót váltottál velem, emberszámba vettél, mint eddig senki a tieid közül.
Rezi Sándor megilletődötten válaszolt:
– Úgy mondod, öreg, megmentettem az életedet, s úgy mondod, jó szívvel voltam hozzád.
Akár igaz, amit e tóról mondtál, akár nem, segít mátkámon vagy sem, ezután adósod már csak
én lehetek.
A lovag megrázta a pásztor kérges, öreg kezét, és nyeregbe pattant. Idefelé lassan
poroszkált, most repülni szeretett volna. Remény és öröm sarkantyúzta lovát fel a hegyeknek,
Tátika felé.
Egy hét sem telt bele, s ácsok, fafaragók, kőművesek érkeztek a tó partjára. Pethő Gábor
robotosai már napokkal előbb utat vágtak a sűrűségben, a kátyús helyekre pallókat raktak, a
vízfolyásokra hidakat építettek. Ettől kezdve vége-hossza nem volt az úton deszkát, követ,
gerendát cipelő, megrakott szekereknek.
Csattogott a szekeréé, dőltek a hatalmas fák, s munkás kezek gyorsan tisztást varázsoltak a
tó partjára. Kemény földdel, kaviccsal döngölték, simára egyengették a laza talajt. Pethő
Gábornak sürgős volt a munka, s ilyenkor nem ismert akadályt és kíméletet. Egész falura való
robotos dolgozott a víz partján, s ahány mesterember csak akadt a nagyúr rengeteg birtokán,
mindet idehozatta az építkezéshez.
Hihetetlen gyorsasággal, szinte napok alatt nőtt ki a földből Pethő Klára kies vízparti
hajléka. Cölöpökre épült faház volt ez, néhány szobával a leány és gondozói számára.
Vidáman, gyorsan dolgoztak a mesterek, mindnek szokatlan jutalmat ígért a nagyúr, ha
gyorsan elkészülnek az épülettel. Mikor bevégezték, még ki is cifrázták a kis házat. Apróka
tornyot raktak a tetejére, s ajtajai, ablakai körül megfaragták a deszkát. A házból cölöpökre
támaszkodó kis fahíd vezetett a vízen épült kis faalkotmányhoz, ahol majd a beteget fürdetik.
Még a híd korlátját is szépen kifaragták a játékos kedvű mesterek.
Szíjakon ringatózó, kényelmes, nagy batár hozta le a tátikai várkisasszonyt tóparti
hajlékába. Vele jött öreg dajkája s kedves szolgálóleánya, de vele küldte az öregúr legjobb
szakácsát s leghűségesebb vitézeit is. A házba csak asszonynépnek volt bejárása, a várőrség
válogatott emberei külön faépületben laktak, és széles kört vonva a kis tanya körül, váltották
egymást a szolgálatban.
Apjaura és mátkája nem látogatta Klárát. Azt akarták, teljes legyen a felzaklatott,
reménykedő leány nyugalma. Klára is így akarta. Tudta: ezt a harcot gyógyulásáért magának
kell megvívnia.
Naponta jött lovas küldönc Tátikáról és Csobáncról; naponta hozták-vitték a híreket. Az
első napokban egyformák voltak ezek. Hogy Klárát asszonyai naponta levitték megfürdetni a
tóra, s hogy egészséges, és jól érzi magát.
Aztán megtörtént a csoda. Egyik nap tajtékos lóval, lélekszakadva vágtató küldönc hozta a
hírt Tátikára, hogy Klára nehezen és botladozva bár, de egy lépést tett a maga lábán.
Az első lépést követte a többi. Klára lassan, nehezen, de mindennap többet járt. Előbb mint
a járni tanuló gyerek, később mint az alvajáró, de járt. Sokszor rettenetesen belefáradt, kis
szíve a torkában dobogott, s minden porcikája fájt. Ilyenkor rövid időre lepihent, de
hamarosan újrakezdte. Tudta, hogy rajta, az erején is múlik a siker. Amikor pedig már látta,
hogy van remény, egy percre sem csüggedt; mindenáron gyógyulni, járni akart. Emberfeletti
erővel próbálta mindennap újra és újra, szenvedett és harcolt gyógyulásáért. A tó vize, a
szerelem ereje és ez a gyógyulás utáni vágy talán együtt segíthette a leányt. A második hét
vége felé a maga lábán ment végig a kis hídon fürdőjébe.
Három hét múlva üzent atyjának s mátkájának: jöhetnek! Mikor a nagyúr megérkezett,
nem akart hinni szemének.
Klára könnyes izgalommal, kipirult arccal, de saját lábán jött elébe. Pethő Gábor nem
tudott szólni a boldogságtól, csak állt, mint akit villám sújtott, s a szeméből ömlöttek a
könnyek. Először sírt életében.
Rezi Sándor is akkor ért oda. Egyvágtában érkezett Csobáncról. Három hétig kétség és
aggodalom között hányódott, most egyszerre elmúlt minden gondja, szomorúsága. Amit
látott, több volt, mint amit legszebb álmában megálmodott.
Mátkáját meggyógyította a csodató.
Őszre járt az idő. A tátikai hegy alatt rőt színűre váltak az erdők, s itt is, ott is kigyulladt a
szömörce lángvörös levele.
A vár elhagyatott volt és üres, csak az őrség vigyázta a kapukat. A várnépből aki csak
tehette, bent volt Keszthelyen, ahol hetedhét országra szóló dínom-dánommal ünnepelte
gersei Pethő Gábor egyetlen leánya csodálatos gyógyulását és lakodalmát.
Keszthely utcáin hullámzott a nép. Három vármegyéből érkezett a vendégsereg a tátikai
várúr leányának menyegzőjére. ömlött a bor, sütötték az ökröket, szólt a zene, s úgy látszott,
napokig tart Pethő Klára és Rezi Sándor lakodalma, így is lett.
De az első délután, mikor a kastélyban még tartottak a véget nem érő felköszöntők, s a
kertben és az utcákon mulatott a távoli vidékekről összesereglett nép, a falu alján, ott, ahol a
rétek egybefolynak a mocsaras-lapos síksággal, délceg, fényes ruhájú lovas ügetett csillogó
szőrű paripáján.
Nagy ívben kerülte meg a népes utcákat, hogy azután egyenest vágjon neki a tapolcai
útnak. Egyenes tartásán, minden mozdulatán látszott, hogy nagyszerű lovas lehet, de most
vigyázva, óvatosan vezette lovát. Úgy szökött meg a vigasságból, s drága kincset vitt.
Nyergébe maga elé vette, úgy lopta, úgy szöktette Rezi Sándor saját lakodalmából tündérszép
feleségét.
Az út mellett öreg pásztor legeltette nyáját, mellette két pulikutyája s hűséges szamara. Az,
amelyikkel először mutatta Sándornak az utat Hévízre. Egy pillanatig derűs mosollyal nézett a
lovas után, aki most már vágtában vitte édes terhét Csobánc felé.
Rezi Sándor nem látta a pásztort, s reá sem pillantott, de az öreg nem haragudott érte.
Tudta, hogy aki boldog, se lát, se hall. S azok most nagyon boldogok.
Pethő Klára tornyos, faragott fürdőháza, ha egyáltalán állott valaha, régen eltűnt a hévízi
tóról. Helyébe azonban egész sereg épült, s partján ezreket gyógyítanak, akik a csodató
vizében nyerik vissza egészségüket.
Hévíz házsorai már elérik a mai Egregy utcáit is. A hajdani falu elpusztult a török időkben,
de kősisakos, gyönyörű kis temploma ma éppen úgy vigyázza a völgyet, mint Rezi Sándor
idején. A tátikai várhegyen is ott omladoznak a hajdani vár leroskadt falai. Csak Pethő Klára
kis erkélyes toronyszobájából nem maradt semmi. Hol volt… hol nem volt… talán igaz sem
volt…

A VÁZSONYI RAB

I.

Egy forró augusztusi napon porlepte vadászcsapat érkezett a nagyvázsonyi völgybe. Élén
sasorrú, hosszú hajú, éles tekintetű nagyúr lovagolt, mögötte pompásan felszerszámozott,
táncos paripákon ékes fegyverzetű vitézek.
Akkor már harmadik napja követték egy öreg szarvasbika nyomát. A furfangos állat nem
egykönnyen adta életét. A vadászok sűrű bozótban, úttalan utakon, áthatolhatatlan
vízmosásokat megkerülve követték, míg becsalta őket ebbe a bűbájos völgybe, melynek felső
részét még erdők borították.
Élőlényt nem lehetett látni a rengetegben, s a lovak csörtetése a vadmadarak seregét
riasztotta fel a fák közül. A kis csapat fáradtan, szótlanul léptetett az egyre sűrűsödő erdőben.
A bokrok lassan minden utat elzártak, s a lovasok csak egy vékony csapáson egymás mögött
léptethettek. Az élen haladó vitéz hirtelen megállította lovát. A távolból vízbe csapódó
keréklapátok hangját, facsavarok csikorgását hallották.
Kérdő tekintettel nézett kísérőjére.
– Malom lesz a közelben, jó uram! – mondta a vezér mögött lovagló fiatal vitéz. – Ez a
vidék sebes patakjaival kedvez a vízimolnároknak.
– Az jó lesz – felelte a nagyúr. – Kegyetlenül megszomjaztam, s egy csepp ital sincs már a
kulacsomban. De hát ki őröltét itt a rengetegben?
– Vázsonykő nem lehet már messze, uram, s mellette Tálod, Baráti, Kapolcs s egész sora
van a községeknek – felelt a fiatal főúr, aki úgy látszik, jól ismerte a vidéket.
A vezér intett, s a kis csapat továbbléptetett. Hamarosan kiértek az erdőből. Itt már szélesre
tárult a völgy, s egy zöld pázsittal borított lejtőt öleltek körül az erdő koszorúzta hegyek,
melyek közül, mint komor óriás, magaslott fel a Kab-hegy orma. A völgy közepén sebes vizű
patak forgatta egy vízimalom kerekét. Messze a völgy végében, ahol a síkság kezdődött, már
utat is lehetett látni. A nagyúr ismét megállította lovát, s a fiatal lovag mellé ugratott.
– Az ott, uram, a Via Magna, a nagy hadiút. Valóban Vázsonykő környékén járunk.
– Akkor hát visszatérünk az erdőbe. A kutyák, úgy látszik, nyomot tévesztettek – felelt a
nagyúr –, a mi szarvasunk erre nem szökhetett. Előbb azonban egy ital vizet kérünk.
Hamarosan leértek a rétre, ahol a felduzzasztott patak vizét vén fatörzsből kivájt vályú
öntögette a malomkerék mohos lapátjaira. Járt a malom, csikorogtak eresztékei, s úgy
hallatszott, bent is darálnak a kövek, de ember nem volt sehol. A folyondár belepte az egész
öreg épületet, felfutott még a kerekeket tartó oszlopokra is, lecsüngött a nyitott ajtó felett.
– Hej, valaki! Hát nincs itt senki?! – kiáltotta türelmetlenül a fiatal lovag.
A hangos szóra öles termetű, széles vállú ifjú lépett ki a malom kapuján. Olyan büszkén,
gőgösen tartotta a fejét, mint egy fiatal fejedelem. Pedig öltözete nagyon is szegényes volt.
Hatalmas testén majd szétrepedt az ócska ruha, lábán elnyűtt szíjak tartották össze a kopott
bocskort, vállán hasas liszteszsákot tartott. Mégis, ahogy ott állt szemben az urakkal, úgy
látszott, nem érzi magát alábbvalónak senkinél.
A csapat élén lovagló nagyúr kedvtelve nézegette a legényt, akinek úgy pihent vállán a
hatalmas liszteszsák, mint valami könnyű átalvető. Nézte napbarnított arcát, csillogó szemét, s
míg a többiek elámultak a fiatal óriáson, ő szelíden elmosolyodott:
– Megszomjaztunk, fiam, hosszú hajtás után értünk ide, adnál-e nekünk egy ital vizet?
– Miért ne?! – válaszolta szűkszavúan a fiú, de szemét nem vette le a nagyúrról. Jól
megnézte kemény, erős arcélét, hosszú haját, mely csapzottan lógott vállára, s éles,
ezüstszürke szemét. Aztán a kis csapatot mustrálta végig. Egy pillanatig sóvárogva nézte a
fényes fegyveres vitézeket, a sima szőrű paripákat, s aztán úgy, ahogy volt, vállán a hatalmas
zsákkal, megindult az udvar felé.
Az ágasról zöld cserépkorsót emelt le, fél kézzel meghajtotta a kerekes kutat, s a zsákot
csak akkor dobta le válláról, amikor tálca után nézett. Talált is egyet hamarosan. Ott hevert a
földön egy mázsás malomkő. A legény szépen felemelte, ráhelyezte a friss vízzel megtöltött
korsót, s aztán fél kézzel úgy nyújtotta fel a sasorrú vitéznek.
A csodálkozás moraja zúgott végig a vadászok között. A vezér mosolyogva vette kezébe a
korsót.
– Köszönöm, fiam. Ha bor volna, egészségedre üríteném – mondta nyájasan. – Hogy
hívnak, s hol esik annyi eső, hogy ilyen legények nőnek?
– Kinizsi Pál a nevem, uram – mondta a legény a lovag szemébe nézve –, a nagyvázsonyi
vízimolnár fia vagyok.
– Pedig ilyen legénynek nem malomban a helye, mikor négyfelől tör ellenség az országra –
mondta komolyan a nagyúr. – Nem volna kedved katonának állni?
– Ki törődik a szegény ember kedvével, uram? – kérdezte keserűen a fiú.
– A király – felelt keményen a lovag.
– A király messze van, s a szükség közel – felelt a legény.
– Hogy beszélsz, kölyök?! – kiáltott rá egy ősz hajú vitéz. – Hiszen…
– A király nincs messze – vágott szavába a lovag –, előtted áll.
A legény halálsápadtan ereszkedett fél térdre.
– Uram! Mátyás király! – rebegte megilletődötten.
– Állj fel, fiam! – mosolygott a király. – Ilyen legénynek talpon vagy lovon a helye. S ha
kedved tartja, állj be seregembe. Keresd meg Budán szavammal kedves kapitányomat,
Magyar Balázst. Három nap múlva már otthon leszünk.
A legény magához sem tért még csodálkozásából, s a fényes csapat máris elvágtatott.
Akkor vette csak észre, hogy a malomkő tálcát még mindig ott tartja kezében.
Egy-két nappal később Kinizsi Pál szegényes batyujával el is indult Budára. Nem
búcsúzott el senkitől, csak édesapjától, aki nehéz szívvel engedte el. De az öreg valamikor
maga is harcolt Hunyadi János seregében, s hogy tarthatta volna vissza fiát Mátyás
szolgálatától? Pedig egyetlen támaszát, segítőjét vesztette el a legényben, akinek erejéről
akkor már a falujában is legendák keringtek. Azt beszélték, hogy mikor a patakban elapadt a
víz, maga forgatta a malom hatalmas kerekét.
A széles veszprémi országúton indult el a fiú Budára, s mikor visszanézett a szelíd
völgyek, dombok között fekvő szülőfaluja felé, bizony megfájdult a szíve. Aztán, mintha csak
magamagát akarná erősíteni a szóval, hangosan kimondta, amit gondolt:
– Visszajövök!
Az út, amelyen a vázsonyi molnárlegény elindult, messze vezetett. Kinizsi Pálból híres
hadvezér lett, s pár évvel később már Mátyás fekete seregének élén harcolt a cseh és lengyel
királyok ellen. Előbb Spielberg erős várát ostromolta, majd huszárjai élén Lengyelországot
portyázta végig, s később mint Nándorfehérvár kapitánya Szabács várát vívta. Újabb pár év
múltán Ausztriában a felső-dunai várakat ostromolta, s ott volt mindenütt, ahol veszedelem
fenyegette az országot. Alig tíz évvel később Kinizsi Pál a déli végek főkapitánya lett.
Bátorságáról és erejéről legendák keringtek. Feljegyezték, hogy Kenyérmezőnél – ahol
seregei harmincezer törököt pusztítottak el – maga is úgy harcolt, mint az oroszlán, s csata
után a diadalmi lakomán fogai között egy halott törökkel járta a győzelmi táncot.
Kinizsi Pált haláláig nem győzte le senki. De még a halállal is esztendőkig birkózott a
megbénult öreg vitéz. Úgy vitette magát csatamezőről csatamezőre, s akkor is éppen támadó
hadjáratra indult, mikor leterítette a halál.
Fennmaradt róla az a legenda is, hogy a török ellen még halála után is harcolt. Az a török
harcos, aki sok évtizeddel később a nagyvázsonyi temetőben fellelte a gyűlölt gyaur vezér
sírját, s belelőtt a fényes márványlapba, saját visszapattanó golyójától halt szörnyet.
Kinizsi Pál, ahogy elhatározta – visszatért Nagyvázsonyba.
Mikor a Vezsenyi-nemzetség utolsó sarja meghalt, s a vázsonyi vár és birtokai
visszaszálltak a királyra, Kinizsi éppen dicsősége teljében állott. Mátyás nemcsak címekkel,
de rengeteg birtokkal is elhalmozta kedves hadvezérét, s természetes, hogy a nagyvázsonyi
vár minden hozzá tartozó falujával Kinizsi kezére került.
Az öreg Vázsonykőből, ahol akkor jóformán csak a lakótorony állt, ő építtetett igazi várat.
A béke ritka éveiben maga ellenőrizte az építkezéseket, s kívánságára sorra emelkedtek az
erős bástyák, várfalak, a kápolna és a palota. Hatalmas birtokai közül legkedvesebb tanyája
mindig a nagyvázsonyi vár maradt. Ott is temették el a pálosok általa alapított kolostorában.
A szegény molnárlegényt, aki a vázsonyi vízimalomból indult királyi hadak büszke vezéri
székébe, nem feledték el soha. Sok mese szól Kinizsi Pálról, de különösképpen
Nagyvázsonyban és környékén évszázadok óta reá emlékezik a nép.
Úgy mondják, Nagyvázsonyban minden legény örökölt valamit Kinizsi Pál erejéből…

II.

Sok víz lefolyt azóta a Séd partjai között, hogy Kinizsi Pál malomkő tálcán nyújtotta a
vizet Mátyás királynak.
Háromszáz esztendővel Kinizsi halála után már csak romok álltak Vázsonykő hajdan híres
várából, és az omladozó falak közül csak a hős egykori lakótornya emelkedett ki. Az időrágta,
lőrésektől szaggatott, málló falakat, a palota kőből faragott ajtó- és ablakkereteit széthordta a
környék népe. A birtok a várral együtt akkor már a vázsonyi grófoké volt; az elhagyott,
pusztuló rommal senki sem törődött.
Az új urak már régen nem laktak a várban, nem is lett volna maradásuk a félig leomlott
falak között, ahol denevérek, baglyok ütöttek tanyát. Fent éltek újonnan épült szép barokk
kastélyukban, a szemközti dombtetőn.
Kinizsi várának pincéje börtön lett, melynek lakói szegény jobbágyok voltak, akik vétettek
valamivel nagy hatalmú uruk, a gróf ellen. Az emeleten egy vén sváb pálinkafőző
rendezkedett be. Ravasz, alamuszi, pénzsóvár ember volt az öreg Günther Márton, de a
kastélyban, s az intézőnél nagy volt a becsülete. Abban az időben a rosszul kezelt földek, a
kizsarolt állatok még nem sok hasznot hajtottak. Annál jobban jövedelmezett egy ilyen jól
fizető árendás, aki a mindig kelendő pálinka árából pénzzel látta el a kastélyt. A nagyúri élet
sokba került, s a gróf állandó pénzzavarral küzdött. Az öregedő sváb árendás pedig értette a
módját, hogyan kell pénzt csinálni a nagyvázsonyi jobbágyok pálinkát kívánó
nyomorúságából, s hogyan kell megvásárolni az intéző kegyét.
A kastélyba is bejáratos volt Günther, aki ugyan alig haladta még el ötvenedik esztendejét,
de hajlott hátával s véreres, könnyes szemeivel aggastyánnak látszott. Nem is hívták másként
a faluban, mint a “vén sváb”. Az árendás azonban nem sokat törődött ezzel, s már régen
szemet vetett a grófnő komornájára, akiről úgy hírlett, hogy Nagyvázsony legszebb leánya.
A szép, barna szemű Barabás Lóri azonban mást szeretett. Sudár növésű, derék magyar
legény, Sarlós Andris jegyezte el mátkájának, s a két szerelmes már alig várta az esküvő
napját. Arra azonban még gondolni sem lehetett. Andris a gróf jobbágya volt, s öreg
édesanyját és négy kis testvérét tartotta el keresetéből. Lóri is kilencedmagával élt egy kis
faluvégi viskóban, s apja már korán szolgálatba adta. Így került fel a kastélyba három
esztendeje, s a kedves, okos és szép lány hamarosan a grófnő kedvence lett.
Nem is panaszkodott volna sorsára, ha csak egy kis reményt lát arra, hogy valaha Andrisé
lehessen. A grófnő, aki mit sem tudott a leány bánatáról, úgy hitte, szerencséjét kovácsolja,
mikor a pálinkafőző útját egyengeti. Lóri pedig irtózott az öregtől, s ha meglátta, hogy
alamuszi mosolyával kedveskedve reátekint, vagy ha szólt hozzá., azt sem tudta, merre
meneküljön.
A vén sváb ezzel nem sokat törődött. Abban az időben a lányok sorsa apjuk, anyjuk,
gazdájuk kezében volt, s a gróf az ő ügyét pártfogolta. Egy szegény cselédleánynak eszébe
sem juthatott, hogy gazdája akarata ellenére menjen férjhez. Hát még ha a mátkája is grófi
jobbágy volt. A fiatalok így aztán csak titkon találkozhattak; nemegyszer éppen az omladozó
Kinizsi-vár orgonabokrokkal benőtt falai között. Ott suttogtak tavaszi estéken a hajdan sok
csatazajt, fényes dínomdánomot látott kövek között.
Fejük felett fülemülék csattogtak, s bánatos szívük egymás közelében minden kínját
elfeledte. A vén sváb, aki a torony emeletén gyertyaláng mellett főzte hitvány pálinkáját,
bizony nem gondolta volna, hogy álmainak tárgya, a szépséges Barabás Lóri alig néhány
méterre tőle, a várkertben szövi mátkájával közös jövőjük színes álmait.
Az évszázados öreg falak hallgattak a csillagos éjszakában, s a denevérek és baglyok is
csak akkor kezdték meg éji útjukat a hajdani termeken át, mikor a fiatalok elbúcsúztak
egymástól. Akkor aztán magukra maradtak a toronyban pálinkát kotyvasztó öreg kalmárral, és
sikoltozásuk kísérteteket idézett Vázsonykő omladékai közé.
Vázsonykő urai fent a kastélyban vidáman éltek. Lakájok, komornak, vadászok lesték
parancsaikat, a vendégek hintói ki-be jártak a park kapuján. Az istállóban arabs telivérek
ropogtatták a zabot, a kert füves térségein olasz solymászmesterek idomítgatták a tarka
sólymokat, s külön házban tartották a német és angol vadászkutyákat. A faluban élő
jobbágyok közül bizony nem egy örült volna, ha olyan házban élhetne, mint a vázsonyi gróf
vadászkutyái.
Egy szép nyári vasárnap délelőtt a grófi család fent reggelizett a kastély hatalmas teraszán.
A park fáinak ezernyi levelén keresztülsütött az arányló napfény. Csendes, békés vasárnap
délelőtt volt, s a falu felől misére hívó harangszót hozott a szél.
Az idillikus békességet messziről hangzó lódobogás zavarta meg. Mire a gróf
felemelkedett karosszékéből, a kis mokány hegyi ló patái már ott csattogtak a kastélykert
kavicsos útján. A lépcsőn álló lakáj szinte megdermedt a rémült meglepetéstől, mikor a
hívatlan, bejelentetlen lovast meglátta.
Sarlós Andris szőrén ülte meg a lovat. Mikor lepattant róla, tüzes arcán, villogó szemén
bárki láthatta, hogy hirtelen nagyra nőtt elhatározás hozta a kastélyba. Vasárnapi ruhát: fekete
nadrágot, fényes csizmát s vakító fehér inget viselt a legény, aki éppen az isten-házába
készült, mikor haragja lóra vetette.
Azon a reggelen éppen öltözködött Andris, mikor az intéző szakácsnéja tért be
édesanyjához vasárnap reggeli tereferére. A legény a konyha nyitott ajtaján keresztül
önkéntelenül is végighallgatta a két vénasszony pusmogását.
A szakácsnő azt újságolta édesanyjának, hogy lakodalomra készülnek odafönt az urak.
Nagy szerencsét csinál a grófné kedvenc komornája, a szép Barabás Lóri. A Kinizsi-torony
bérlője, a gazdag Günther Márton veszi el a lányt.
– Ott laknak majd a torony második emeletén – suttogta a vénasszony, a hír
érdekességéhez a maga irigységét ragasztva hozzá. – Ott, ahol Kinizsi Pál uram asszonya is
lakott valamikor! Úgy mondják, a vén sváb tízévi árendát lefizetett előre a grófnak. Annak
meg éppen jól jött, mert nagyon ellepték már a kastély környékét a bécsi uzsorások. A szép
Lóri házassága így majd mindenkinek szerencsét hoz. És micsoda fényes parádé lesz a Lóri
lakodalmán! Az intéző maga adja oda a kisebbik hintót a két szürkével, s az viszi majd őket a
Kinizsi-templomhoz.
Idáig jutott a mesében, mikor Andris nem bírta tovább.
Előbb nem hitt a fülének, de ahogy folyt a szó a vénasszony szájából, úgy jutott mind több
és több apróság az eszébe. Már emlékezett rá, hogy a kocsmában is hallott valamit suttogni
arról, hogy a pálinkafőző beleszeretett egy falubéli lányba. Aztán az uradalmi istállóban is
elejtett pár szót az egyik kocsis arról, hogy Günther sokat jár fel mostanában a grófnéhoz.
Meg hogy valami ajándékot is vitt fel az egyik frájnak. Aztán Lóri is sokszor félrekapta fejét
mostanában, ha a jövőjükről beszélt, s a két szeme egyszeriben megtelt könnyel.
Most a vénasszony szavára egyszerre rettentő valósággá állt össze mindez a legény
fejében. Megértett mindent. Mintha eszét vesztette volna, úgy vágta be maga után az ajtót, s a
két megriadt öregasszony ámulva nézte, amint felkapott az istállóban árváskodó, gubancos
szőrű lovára, és elvágtatott.
Bizony eszét is vesztette Andris, mert abban az időben csak az eszeveszett jobbágy mert
csak úgy beállítani földesurához. A legény azonban most nem bánt semmit. Keze egyetlen
mozdulatával félresodorta útjából az előtte álló lakájt, fölrohant a lépcsőn, s odaállt a gróf elé.
– A mátkámért jöttem, kegyelmes uram! – kiáltotta szikrázó szemmel.
A gróf arca falfehér lett a dühtől.
– Hogy mersz ide betörni, te pimasz kölyök?! – ordított a legényre. – Ki a te mátkád, ki
hívott ide, ki engedte meg, hogy bejelentés nélkül elibém állj?!
– Az én mátkám Barabás Lóri, a kegyelmes grófné komornája – felelte lángvörös arccal a
legény –, de az apja nem azért adta a kastélyba, hogy eladják a sváb árendásnak.
A gróf most már toporzékolt a dühtől. Legszívesebben nekirohant volna a szemtelen
legénynek, ha meg nem látja a szemében, hogy az most semmibe se veszi az életét. A gróf
tudta, hogy aki ebben a percben hozzányúl Sarlós Andrishoz – az halál fia.
– Barabás Lóri nem a te mátkád – kiáltotta dühtől remegő hangon –, hanem Günther
Mártoné, a tisztes pálinkafőzőé, aki neked nem árendás, hanem tekintetes úr! Megértetted?!
– Az én mátkám, Barabás Lóri nem jobbágya a kegyelmes úrnak, s nincs joga vele
parancsolni! – kiáltotta magából kikelve a legény.
Addigra már a lépcsőn félretaszított lakáj egész kis csapatra való segítséget hozott. Két
vadász, három inas állt a legény mögött, s csak a parancsszóra vártak, hogy elkaphassák. A
gróf most egy lépést tett Andris felé, s égő szemébe mélyesztette tekintetét.
– Ő nem jobbágyom, de te az vagy! – mondta. – És mert a földesurad parancsa ellen
szóltál, meglakolsz!
Ezzel a lakájokhoz fordult:
– Vigyétek a toronyba, s adjátok át a porkolábnak. Zárják a vár legalsó pincéjébe, hogy ott
tanuljon tisztességet.
Aztán gúnyos mosollyal fordult a legényhez:
– Barabás Lóri esküvőjét pedig még ezen a héten megtartjuk! A harangzúgásból majd
meghallod, mikor.

Egy óra sem telt bele, és Sarlós Andris mögött bezárult a nagyvázsonyi torony
pincebörtönének ajtaja. Mikor a két markos grófi cseléd lelódította a lépcsőn, az egyik még
utána kiáltotta:
– Na, itt majd békességben várhatod be a mátkád lakodalmát!
A kulcs megfordult a zárban, Andris hallotta, ahogy a vastag keresztvasat feltették az
ajtóra, s kattant a lakat. Aztán csend lett körülötte.
A várból egyedül a torony, a hajdani Vázsonykő büszke lovagtornya állta még valahogy az
idő ostromát. Vastag falait megviselték az évszázadok, széles repedései mutatták a múló időt,
de az épület még lakható állapotban volt. A csigalépcsőn, amely Kinizsi Pál uram bolthajtásos
szobájába vezetett, fel lehetett jutni a második emeletre is, ahol felesége, a kalandos életű
Magyar Benigna élt valamikor. A harmadik emeleten, az őrség szobájában most mindenféle
limlom borította a padlót.
A torony legépebben maradt helyisége a börtön volt.
Mikor Andris körülnézett a napsugaras nyári délelőttön is félhomályos tömlőében, búnak
eresztette fejét. Áthatolhatatlan, vastag kőfalak vették körül, a piciny ablakon erős vasrács, az
ajtó kemény tölgyfából készült, a menekülés csaknem lehetetlennek látszott. A börtön sarkába
valami szalmát szórtak a földre, az ajtó mellett egy csöbör víz állt – egyéb semmi.
A legény odatámasztotta forró fejét az ajtó hideg vasalásához, és megpróbált gondolkodni.
Mióta lován elvágtatott hazulról, bizony azt sem tudta, mit tesz. Ahogy most ott állt a
börtönajtóban, végigfutott a fejében, hogy tulajdonképpen mi is történt. Ha újra kellene
kezdenie, akkor is csak így csinálná. Mégis jól tudta Andris, hogy nagy, jóvátehetetlen hibát
követett el. Lázadásával kényre-kedvre kiszolgáltatta magát a gróf haragjának, s szerelmét
még messzebb taszította magától. Hogy is lehetne így már kettőjükből valami?! A gróf, aki
eddig csak a sváb árendás kedvéért akarta férjhez adni a leányt, most már miatta bosszúból is
megteszi. Andris szíve úgy megfájdult erre a gondolatra, hogy azt hitte, menten megszakad.
A Kinizsi-templom tornyából felhangzó harangszó figyelmeztette, hogy dél van. Alig két
órája, hogy elindult a kastély felé. Két óra se kellett hozzá, hogy egész fiatal élete
elromoljon…

Másnap az intézői lakban nagy volt a sürgés-forgás. A gróf személyesen adta ki az

utasítást, hogy Barabás Lóri lakodalmát egy héten belül meg kell tartani.
Az öreg sváb kezeit dörzsölgetve járt fel-alá a tornácon, s éppen azt beszélte meg az
intézővel, hogy mennyi csirkét, disznót, borjút vágassanak le a nagy napra. Úgy határoztak,
hogy egy kisebb ökröt is megsüttetnek a falubélieknek, s egy négyakós hordót is csapra
veretnek a kastély s a templom között húzódó térségen. Vakuljon a nép! Ha jól eszik-iszik
majd, elfelejti, hogy az urak miként adták férjhez egy vén svábhoz a falu legszebb leányát.
A szerencsétlen Lóri, mióta mátkáját elvitték, némán, gépiesen tette a dolgát, s ha egy
percnyi ideje akadt, behúzódott a konyha szegletébe, és keservesen sírdogált. Még nem tudta,
mit fog tenni, de azt már tudta, hogy inkább meghal, mintsem a pálinkafőző felesége legyen.
Hiába volt minden rábeszélés. Előbb az édesanyját küldték el hozzá, aztán a grófné hívatta
magához. Előbb nyájas szóval, szép ígéretekkel magyarázgatta a lánynak, milyen könnyű
élete lesz a “derék” Günther mellett.
– Nem való a te szép arcodhoz, gyenge termetedhez a paraszti munka – mondta mézédes
hangon. – Meg aztán minek is várnál? Az a legény súlyosan megsértette az uramat. Ismerem
őt, azt meg nem bocsátja soha. S ha te ellenállsz parancsának, csak a legény sorsát nehezíted.
Így beszélt a grófné, s mondott még sok egyebet is. A végén már meg is fenyegette a lányt,
hogy ha nem engedelmeskedik, elűzik a kastélyból, s öreg édesapjától elveszik kis árendás
földjét. A lány csak állt hallgatagon, s nem felelt sem a szép szóra, sem a fenyegetésre. Akkor
még erősebben érezte, hogy meg kell halnia. Ezerszer inkább, mint hogy a vén sváb asszonya
legyen.
Mikor a grófné nem boldogult Lórival, az intézőné hívatta magához. Az is mézesmázos
szóval kezdte. Elmondta, milyen jó dolga lesz Günther mellett, s még azt is hozzátette, ne
féljen úgy ettől a házasságtól. Az öreg ugyan apja is lehetne, de jóságos, derék ember, s annak
is van haszna, hogy nem szelekótya fiatal legény. A lány megint csak állt és hallgatott.
Az intézőné nem soká győzte jó szóval. A parancsoláshoz szokott, hirtelen haragú kis
fekete asszony egykettőre elvesztette a türelmét, ha valaki ellentmondott neki. Még a
vázsonyi jobbágyok réme, a hatalmas intéző is remegve állt előtte, ha feleségére rájött a
bolondóra.
– Nézd a piszkos kis darócingest! – rikácsolta dühösen. Az apádat tán asztal körül
kergették, ha nem grófok meg intézők kérlelték a lányát, hogy kegyeskedjék férjhez menni!
Az ördög vigye a koldus fajtádat, talán még könyörögjünk is neked?! Örülj, ha magadfajta
rongyos senkiházi felemelheti a szemét egy tisztességes, becsületes férfiemberre! Hogy még
te gondolkozz azon, hogy férjhez mégy-e? Meg aztán miféle időket élünk, hogy egy taknyos
lányt is megkérdeznek sorsa felől?! Talán majd most már neked is szavad lesz?! – pergett a
szájából a szó. – Férjhez mész, punktum! Három nap múlva lesz az esküvőd, szavad se legyen
több hozzá! Most pedig takarodj a szemem elől!
Mikor Lóri az ajtó felé hátrált, még utána kiáltott:
– Azt a legényt pedig verd ki a fejedből! Ha pedig nem tennéd – tette hozzá, fenyegetőleg
–, magad juttatod bitófára. Ha eszed van: engedelmes asszonya leszel Günthernek. Akkor
talán a gróf úr kegyelmes lesz, és meghagyja a lázadó kölyök életét.
Mikor a lány kitántorgott a szobából, nem volt sem élő, sem holt. Nem elég hát még az
sem, ha meghal, akkor sem menekülhet Günther bosszúja elől. Hiszen a maga életével tehet,
amit akar, de Andrist nem veszejtheti el.
Az intézőné fenyegetése, mint lassú méreg, járta át a szívét. Jól tudta a gonosz asszony, mit
mond, mikor a legény halálával fenyegette. A lány most először gondolt arra, hogy talán
mégis engednie kell. Kétség és gyötrelem között vergődött napokon át. Szülei, leánytársai,
testvérei mind kérlelték, hogy tegye meg a gróf kívánságát. És Lóri már tudta: meg fogja
hozni ezt a szörnyű áldozatot, hogy megmentse mátkáját.
A harmadik napon reszkető kézzel kopogott az intézőné ajtaján. Mikor az asszony
meglátta, alig tudta örömét palástolni, mégis a legkomorabb arcát vette föl, mikor a lány felé
fordult:
– Na, mi van veled, te penészvirág? Megjött az eszed? A lány lesütött szemmel felelt.
– Hozzámegyek Güntherhez, ha Sarlós Andrist kiengedik a börtönből – mondta csendesen.
Az intézőné arca felragyogott, de a szava komor maradt:
– A legény dolgában, fiam, mi nem dönthetünk, de a gróf úr – ha látja jó szándékodat –
talán kegyes lesz. Reggelre eljöhetsz a válaszért.
Az asszony alig várta, hogy Lóri mögött becsukódjék az ajtó. Már sietett is a kastélyba,
hogy diadalmas arccal jelentse a jó hírt. Magában előre örvendezett a dicséretnek.
– Lám, csak meg kellett ijeszteni a kis békát – mondta, mikor már ott állt úrnője előtt. –
Szerencsére eszembe jutott, hogy mátkája a kezünkön van, s ha a kegyelmes úr akarja, az
életét is elveheti.
Aztán a két derék úrasszony együtt örvendezett, hogy a szegény Barabás Lóri mátkája
életéért egy életre vállalta a boldogtalanságot.

Azon az éjszakán rettentő vihar dúlt a nagyvázsonyi völgyben. Már alkonyatkor

aranyszélű, sötét fellegek gyülekeztek a Kab-hegy felett, s ahogy besötétedett, fergeteg
kerekedett. Éles, hideg szél vágott le a bakonyi hegyekről a völgybe, a virágjukat bontó fák
közé. Tépte, marcangolta a szél a háztetők fedelét, s úgy megtekerte a vázsonyi kastély
szélkakasait, hogy a grófné felriadt puha párnái között.
Kísérteties éjszaka volt. A kuvik éles hangja szüntelenül ott visongott a park fái között, a
szél sorra tépte, szaggatta a virágzó fák hófehér szirmait, s boszorkánytáncot járt az intézőlak
tornácának oszlopai között.
Lent a faluban, a rozzant parasztházakban szorosra zárták az ablaktáblákat, s riadt
vénasszonyok morzsolgatták olvasóikat a padkán. Bogár Örzse néne azt mesélte, hogy
estefelé lidérccel találkozott, s a kocsmából későn hazatérő Suba János bácsi hanyatt vágódott
a szélben. Úgy mondják, hogy annak a barátnak kísértetével találta szembe magát, aki ilyen
viharos éjszakákon levelet hordott a tálodi kolostorból a Kinizsi-várba. Suba János bácsi
másnap, ha kell, már megesküdött volna rá, hogy a fehér alak kezében ott látta a levelet is.
A szél vadul, elkeseredetten tombolt órákon át. Valósággal birtokba vette a völgyet, mintha
csak dühöngött volna szelíd tavaszi pompáján. A kis parasztházak felett elsuhant, de a vár
egyetlen épségben maradt tornya ellen meg-megújuló rohamokra indult. Befújt a falak résein,
s eloltogatta az öreg pálinkafőző gyertyáját.
A sváb egy vénasszonnyal lakott az épületben, és nem volt ijedős szívű. Ezen az éjszakán
mégis riadtan kaparászott gyújtókészség után, s a keskeny csigalépcsőn lebotorkálva
szólítgatta az öregasszonyt, hogy ne legyen annyira egyedül. Az azonban jól megbújt
kuckójában, s hangosan imádkozott vackán. A világ minden kincséért sem jött volna elő. Az
öreg Günther visszabotorkált szobájába, s takaróját fülére húzva didergett, míg csak a
jótékony álom el nem takarta előle az éj kísérteteit. A szél odakint tovább őrjöngött,
csapkodtak a villámok, s a toronyban őrült táncot jártak a megriadt bőregerek.
Ez az éjszaka volt a harmadik, amelyet Andris a börtönben töltött. Három nap, három éjjel
gyötörte magát a legény: hogy-mint szabadulhatna szörnyű helyzetéből. Nappal fel-alá járt
tömlöcében, mint a ketrecbe zárt tigris, éjszaka fekhelyén hányódva forgatta fejében
reménytelen sorsát.
A börtönőrt hiába kérdezte, mi lesz vele. Falujabéli ember volt ugyan a porkoláb, de
komisz foglalkozása régen megkeményítette szívét. Kölyökkora óta ismerte Andrist, s talán
sajnálta is, de ennek nem adta más jelét, mint hogy néha egy tányér levest hozott a sajátjából,
vagy egy falat szalonnával toldotta meg a rabkosztot. Szólnia nem volt szabad a rabokkal, s a
porkoláb betartotta a parancsot. Hiába, nagy úr a gróf, s még nagyobb a mindennapi kenyér.
A torony felett zúgó vihar sem háborgott jobban, mint a legény szíve. Soká hánykolódott a
szalmán, míg végre elaludt.
Álmában elfelejtette minden búját-baját. Erdőkkel körülvett, napfényben úszó rétet látott,
amelynek közepén vízimalom állt. A folyondár belepte az egész öreg épületet, felfutott még a
kereket tartó oszlopokra is, s lecsüngött a nyitott ajtó felett. Aztán egyszer csak fényes csapat
érkezett a malom elé. Vezérük sasorrú, hosszú hajú, éles tekintetű nagyúr, mögötte pompásan
felszerszámozott, táncos paripákon ékes fegyverzetű vitézek. Az egyik bekiáltott valamit a
malomba, ahonnan öles termetű, széles vállú ifjú lépett ki. Olyan büszkén tartotta a fejét, mint
egy fiatal fejedelem. Hatalmas testén majd szétrepedt az ócska ruha, lábán elnyűtt szíjak
tartották össze a kopott bocskort, vállán hasas liszteszsákot tartott. Később ledobta, s egy
nagy, kerek malomkövön vizeskancsót nyújtott fel a kis csapat vezérének.
Andris álmában is tudta, hogy az öles termetű legény nem lehet más, csak Kinizsi Pál. De
abban a percben szörnyű csattanásra riadt fel.
Sötét volt a cellában, s a mennydörgés, mely az álombéli vitéz lépteit kísérte, tovább
tartott. Az iszonyú csattanás, amelyre Andris felébredt, bizony maga a mennykő volt. Úgy
vágott a villám a közeli várfalba, hogy még az a kevés is leomlott, ami addig állott belőle.
A legény szeméből elszállt az álom, s mikor az egyik villám fényénél körülnézett a
cellában, hirtelen remény támadt fel a szívében. Egy vasrudat pillantott meg, melyet az ablak
elé illesztettek a falba.
Miért ne? – gondolta. Meg fogja próbálni kivenni a falból azt a vasrudat. Sikerülni fog,
sikerülnie kell! Hiszen az életéért, a szerelméért harcol. Hiszen Kinizsi megjelent álmában.
Példát is mutatott… Nem jelenthet mást az az álom! Az is olyan szegény legény volt, mint ő,
mégis fel tudta emelni a malomkövet. Akkor hát neki is bírnia kell…
Még akkor, ott a csapkodó villámok fényében feszegetni kezdte a falba épített vasrudat.
Azt sem tudta, mit kezd vele, hiszen ha kiveszi, sem nyer sokat, mögötte ott van még a rács.
Talán azért nem tették olyan igen mélyre.
Vadul, eszeveszetten dolgozott a legény. Dőlt róla a verejték, s az égiháború minden újabb
rohama felkorbácsolta haragját. Egész teste verejtékben úszott, ahogy újból és újból
nekifeszítette lábát a falnak, s teste teljes erejével tépte, rángatta a rudat. Aztán egyszer csak
úgy érezte, hogy valamit enged a szemben álló falba szorult erő. A rúd egyik vége meglazult,
s lassan megfordult a kőben.
Mire a távolodó mennydörgés jelezte a vihar elvonulását, Andris szíve is megcsendesedett.
Ott ült tömlöce sarkában a szalmán, kezében a vasrúddal, s olyan szeretettel simogatta, mint
édesanya a gyermekét.
Reggel a börtönőrnek kisfia is segített levinni Andris napi élelmét. Szerencsére abban a
pillanatban, mikor beléptek, fejük felett megszólalt a kapuharang, valamelyik uradalmi futár
érkezését jelezve, s így a porkoláb körül sem nézett a sötét cellában. Becsapta az ajtót, s már
sietett is felfelé. Annyira sietett, hogy még azt sem vette észre, hogy kisfia bent maradt
Andrisnál. A gyermek nem félt a legénytől, akit jól ismert, s örült is a szokatlan kalandnak.
Mikor a porkoláb visszatért fiáért, már ott volt a gyermek ingében az a kis gyűrött papírdarab,
amelyen Sarlós Andris üzent mátkájának.

Másnapra az intézőné meghozta Lórinak a nagyúr válaszát. A leány esküvőjét követő

napon Sarlós Andrist kieresztik a tömlöcéből. Huszonöt pálcát kap, s még aznap el kell
hagynia Nagyvázsonyt. Pandúrok viszik a gróf egyik tiszántúli birtokára. Ott majd lesz ideje
eszére térni.
A szerencsétlen leány megörült a hírnek, s futott vele Andris öreg édesanyjához. Lóri
napokon át annyit rettegett a legény életéért, hogy az első percekben végig sem gondolta, mi
az ára szabadságának.
Mikor belépett az alacsony, fehérre meszelt kis konyhába, Andris édesanyja a lócán ülve
éppen inget foltozott. Mikor meglátta a lányt, ahogy a tű tovább járt kezében, úgy potyogtak
könnyei Andris ingére. És mikor meghallotta a nagy hírt, nem ugrott föl, nem ölelte meg, csak
csendben sírdogált tovább.
Lóri előbb ijedten, majd kétségbeesve nézte, s aztán ő is sírni kezdett.
– Hát eladtad magad? – mondta csendesen az asszony. A vénember szerelmével váltod
meg a fiam életét? Szép tőled, lányom, de nem ismered Andrist, ha azt hiszed, hogy így
megmentheted. Mit ér az élet, ha a becsület elvész, s ha Andris megtudja, mi történt, úgyis
elveszejti magát.
A lány szívébe mintha kést ütöttek volna. Abban a percben már tudta, hogy az
öregasszonynak igaza van. Hiába minden áldozat, egyikük sem menekülhet többé soha.
Odatámaszkodott a kapufélfához, s nézett maga elé, mint az eszelős, de semmit nem látott
abból, ami körülötte történik. Arra ijedt fel, hogy egy kisfiú a szoknyáját rángatja.
– Te vagy a Barabás Lóri? – suttogta a gyerek ijedten. Neked hoztam üzenetet. A
tömlöcből jövök, apám ott az őr. Andris bátyám írta ezt a papírt. Azt mondta, majd kapok érte
valamit tőled. De el ne árulj édesapámnak – kérlelte ijedten –, mert letöri a derekamat.
Ha a gyerek tudta volna, hogy mi áll az írásban, bizony még jobban félt volna apja
haragjától, így csak rohant végig az utcán, kezében egy ezüstpénzzel, Lóri egyetlen kincsével,
amit a lány hirtelen örömében a markába nyomott.
Mikor Lóri kibontotta a papírt, alig tudta kibetűzni a nagy ákombákom betűket. De őt is az
a vén vázsonyi iskolamester tanította, aki Andrist, s a szíve is segített szemének az
olvasásban.

“Nem bírok a szerelmes s szívemmel – olvasta –, ma este kibontom a falat. Várj rám az
orgonabokrunknál.”

Mintha egyszeriben a paradicsom nyílt volna meg Lóri előtt. Szeme felragyogott, arca
kipirosodott, mikor keblébe rejtette a papírt. Úgy örült annak a három sornak, ahogy a gróf
sem örült rengeteg birtokának, s Günther Márton sem tudott volna soha örülni a világ minden
pálinkájának.
A tavaszi napsugár vele örvendezett, s úgy mosolygott a falura, mintha csak jóvá akarná
tenni, amit az éjjeli vihar vétett.
Hogyan tud múlni az idő, ha béke és boldogság tölti ki, és milyen keservesen telnek a
percek, ha kétség és aggodalom gyötri a szívet.
Sarlós Andris leghosszabb napja múlt el, míg meghallotta, hogy a porkoláb felteszi
éjszakára a keresztvasat a torony kapujára.
Akkor megkezdhette munkáját. Gyermekkora óta játszott, bujkált a romba dőlt vár falai
között, s jól ismerte minden zugát. Azt is tudta, hogy a börtönajtó az alsó udvarba nyílik, a
torony bejárata pedig egy emelettel feljebb van a falu felőli oldalon. Ha terve sikerül,
észrevétlenül kijuthat a várkertből. A tömlöcének ablaka csak a bejárat felett volt, s azt is sűrű
vasrács borította. Kijutni csak az ajtón lehetett.
Andris így az ajtó alá nyomta a vasrudat, s lassan, sorra lazította a deszkákat. Szinte
emberfeletti munkát végzett. Ha igaz, amiről a legenda szól, hogy minden nagyvázsonyi
legénynek jutott valami Kinizsi erejéből, akkor most ez százszorosán igaz lett. Az
elkeseredés, a harag és a szerelem együttesen acélozták a legény erejét. Valahányszor egy-egy
nagyobb feszítés után megreccsent az ajtódeszka, felfohászkodott:
– Kinizsi, segíts!
És a halott hős, akinek teste ott porladt faluja népével együtt a vázsonyi temető jeltelen
sírjában, mintha valóban segített volna. Alig egy óra múlt el keserves munkában, mikor
meglazultak az első deszkák. Andris nem tudta, hány óra lehet, de a repedésen keresztül
csillagos, sötét eget látott. Ha igaz, mátkája ott várja már az orgonabokrok mellett!
Ez a hit végső erőfeszítésre lendítette karját. Még háromszor feszítette a vasrudat a rések
közé, s embernyi széles repedés tátongott a tölgyfa kapun, melyet már csak vasalása tartott
össze.
Mikor a fiú kilépett a szabadba, nagyot, mélyet lélegzett az orgonaillatos, friss tavaszi
levegőből. Úgy állt börtöne ajtajában, verejtéktől csapzott hajjal, hatalmas mellén nyitott
ingével s kezében vasbunkóval, mint valami bosszúálló isten vagy talán maga Kinizsi Pál.
Pár perccel később már szívére szoríthatta mátkáját. Egy fürtöt tűzött hajába a teljes
pompájában nyíló orgonabokor virágaiból, azzal kézen fogta a lányt, és futva menekültek ki a
sötét romok közül.
Mire a tálodi országútra értek, már a hold is előbújt a felhők közül. Még mindig nem
szóltak egymáshoz egy szót sem, csak boldogan, dobogó szívvel, egymás kezét fogva siettek
az erdő felé.
Talán éppen az a völgy fogadta be őket, ahonnan valamikor a nagyvázsonyi molnárlegény
indult királyi hadak büszke vezéri székébe.
Mikor az erdő szélére értek, a legény megállt. Alattuk terült el szülőfaluja, ahonnan most
menekülnie kellett, mert kiszolgáltatott volt és szegény, bűne csak annyi, hogy lázadni mert a
nagyúri önkény ellen.
A falu már sötét volt, csak három helyen látszott világosság. Fent a grófi kastélyban, az
intéző udvarházában s Kinizsi hajdani tornyában, ahol az öreg Günther leste, miként csepeg a
pálinka kormos üstje alól.
A legény jobb kezében meglóbálta a vasbotot, és megfenyegette a világos ablakokat.
– Visszajövök! – mondta csendesen, s azzal átölelve a leányt, belépett a fák közé.
Mire Vázsonyban félreverték a lármaharangot, régen elnyelte őket a bakonyi rengeteg.

III.

Aki ma Nagyvázsonyban jár, megtalál mindent. A híres vár hajdani lakótornyát, mélyében
a pincebörtönt, a kanyargó csigalépcsőt s emeletén Kinizsi dolgozószobáját.
A vár körül serény munka folyik. A fák, bokrok alól sorra napfényre kerülnek az egykori
vár falai, bástyái, s a vázsonyi molnárlegény híres tornyában szép múzeum őrzi a nagy idők
emlékét.
Friss szelek fújnak a Kab-hegy felől, s nyári vasárnapokon ezer és ezer turista keresi fel
Kinizsi Pál egykori várát. A gyerekek ott játszadoznak a vár körül, a határban róla beszélnek
lomhán forgó kerekeikkel a Séd-parti vízimalmok, az erdőben a tálodi romok, a temetőben reá
emlékeztetnek a fényes baráti templom félig leomlott gót boltívei, s délben ma is a
Kinizsi-templom harangja szólítja ebédhez a vázsonyiakat. A várkertben pedig még él talán az
az orgonabokor is, amely mellett Sarlós Andrist várta mátkája egy április végi éjszakán…
AKIT NEM FOG A GOLYÓ…

Egy holdvilágos, enyhe augusztus végi éjszakán, kevéssel azután, hogy a háznép aludni
tért, kővel zúzták be a kereki Satzger-kastély egyik ablakát.
A sárgára festett egyemeletes épülethez hatalmas parkon keresztül vezetett az út, s az
érkezőnek először a nyitott tornác oszlopsora ötlik a szemébe. A kastély gazdái – Satzger
Sarolta és férje, báró Géczy Zoltán – ezen a tornácon szoktak étkezni, itt fogadták a
vendégeiket is. Az emeleti traktusban két nagyobbacska szoba volt, balkézt a báró, jobbkézt a
báróné hálószobája.
Ez utóbbinak az ablakát zúzta be a kő. Az üvegcsörömpölésre felébredt a báróné, és
rémülten szaladt át az urához. Kezében egy ceruzával írt, ákombákom betűkkel telefirkált
cédulát vitt; ebbe volt becsomagolva a kő. A báróné fogvacogva olvasta el az üzenetet:

“Kétszáz kövér birka kell a tamási számadónak. Ha maguktól nem találnak oda, lesz, aki
megmutatja nekik az utat.
Bogár Pista”

A báróné majdnem elájult. Ágyba kellett fektetni, takarókba burkolni, teával itatni. Kétszer
kapott sírógörcsöt, a rohamok múltával könnyes szemmel kérlelte az urát:
– Adja oda azt a kétszáz birkát, Zoltán!
– Nem adom – felelte a báró.
– Ne legyen makacs! – kérlelte a báróné. – Meglátja, eljönnek értük.
– Ide nem mernek jönni – mondta nyugodtan a báró.
– Én jobban ismerem őket – felelte a báróné.
– Én meg a puskámat ismerem jobban – válaszolt a báró. Ekkor kapta a felesége a második
sírórohamot.
Géczy Zoltán Nógrád megyéből származott Somogyba, mégpedig alig másfél évvel
ezelőtt, amikor nőül vette a kereki birtok örökösnőjét, Satzger Saroltát. Nem ismerte a
somogyi szokásokat, s nem is nagyon hajlott rá, hogy megismerje őket. Lehet, hogy
Nógrádban nem voltak betyárok, vagy ha voltak, akkor másmilyenek voltak, mint a
somogyországiak. Így aztán hiába könyörgött a felesége, a báró megmakacsolta magát.
Büszke, keménykötésű, sűrű vérű ember volt. Nem tűrhette, hogy Bogár Pista és négy-öt
hozzá hasonló útonálló parancsoljon neki; bízott a vármegye pandúrjaiban, bízott saját
cselédségében, és legjobban bízott kétcsövű belga vadászpuskájában.
Csak az Alföldön ismerték ezt a szót: szegénylegény. A bakonyi erdőségekben meg a
somogyi végtelen erdőrengetegben csak betyárnak hívta magát a betyár.
A síkságon a lovasember az úr. Az alföldi betyár mindig lovon ült; lovon evett, lovon
támadott, lovon menekült. Néha lovon is aludt. Az erdő sűrűjében a ló csak teher lett volna. A
somogyi betyárok ennélfogva gyalogszerrel voltak, csak ha az erdőből kicsaptak, akkor ültek
fel egy parasztszekérre, vagy pedig megálltak egy úri porta kapujánál, és beüzentek a
gazdának, hogy fogasson be nekik egy kocsit. A gazda mindig befogatott. A betyárok
elmentek, ahová menni akartak, s aztán visszaeresztették a gazdájához a kocsit. Az erdő
íratlan törvénye úgy szólt, hogy amit szép szóval szereztek, azt nem illett erőszakkal
megtartani.
Így parancsolta a “betyárbecsület”, s ezt a parancsot nem szegte meg senki. Pedig sokféle
ember húzta meg magát az erdőn: jó is, rossz is. Volt közöttük közönséges rabló, alattomos,
orvul támadó gyilkos. Volt olyan is, aki egyformán sarcolta a szegényt meg a gazdagot. Ezek
csak a zsákmányt nézték, csak a maguk javát, érdekét. De volt közöttük olyan is, aki másra
hivatottnak érezte magát. Egy olyan világban, amelyben saját ura ítélt a jobbágyain, a
szegényeknek nem lehetett igazságuk soha. Olyik betyár úgy érezte, hogy ő igazságot tenni
jött az erdőbe. Őróluk énekelték a betyárnótákat, őróluk költötték a legendákat, ők voltak
azok, akik beállítottak a pöffeszkedő gazdagok kastélyába, ők vették védelmükbe az
üldözötteket, ők ajándékozták meg a szegény, hajlott hátú, rőzseszedő asszonyokat. De azért
ők sem voltak a szelídség példaképei. Verekedtek, iszákoskodtak, raboltak, s tán egy sem volt
köztük, akinek vér ne tapadt volna a kezéhez. De a nép mégis hősöket látott bennük, mert
szembeszálltak a zsandárral, a grófi urasággal, a vármegyei hatalmasságokkal, s mert tudta,
hogy a szívük vele érez. Tudták a szegények, hogy az ő elnyomóik keresik halálra a
betyárokat, s ez elég volt ahhoz, hogy etessék, itassák, bújtassák őket. Hiába jött fentről a
szigorú parancs, hogy a betyárokat, ahol feltűnnek, bilincsbe kell verni, vagy agyon kell ütni,
ha pedig többen vannak, félre kell verni a harangot. Félreverték a lármaharangot, s aztán
nézték, hátratett kézzel, hogy vonulnak a betyárok a kastély felé. Ilyen nóták járták róluk:

Subli Jóska híres Zsivány,

Kit megfogni már sok kíván.
Kerek, piros az orcája,
Ezer csók illenék raja.

Patkó Pistáról – ő is somogyi betyár volt – így szól a nóta:

Patkó Pista sétál a sík menőben,

Dupla pisztoly a derekán gyűszűben.
Gyűszű szíja a derekát szorítja,
Meg nem fogta negyven jáger katona.

Ilyen legendás alak volt Bogár Pista is. ő is egyike volt azoknak, akik a szegény nép
igazságáért küzdöttek; még a legkedvesebb nótája is erről szólt:

Isten teremtette a betyárokat,

Azok által veri a gazdagokat;
Ha betyárgyerök nem találkozna,
Gazdag ember sohasem imádkozna…

Hol hat, hol hét emberből állt a bandája. Ő maga zömök, nagy erejű, fekete hajú, fekete
szemű férfi volt, aki többre becsülte a virtust a zsákmánynál. Mindig fegyvertelenül járt, csak
egy vékony szíjakból font korbácsot viselt a vállán átakasztva, de ezzel a készséggel úgy
tudott bánni, hogy felért akármilyen halálosztó fegyverrel. A szíjfonat végén diónyi
ólomgolyó volt a korbácsra fűzve, s ha Bogár Pista feje fölött búgva megfordult a korbács,
akkor biztosra lehetett venni, hogy első ütése halálos lesz.
Az volt a híre, hogy nem fogja a golyó. Nemegyszer közel eresztette magához üldözőit,
bevárta, míg rálőnek, de azok sohasem találták el. Arcán ujjnyi hosszúságú heg húzódott
végig; azt a dusnoki csárdánál szerezte, ahol egy csendőr – miután a lövése nem talált –
szuronyával sebezte meg. Ő maga is emlegette, hogy nem fél a golyótól. “Aki a szegények
pártján van – szokta mondani –, azt nem fogja a golyó.” Annyi bizonyos, hogy őt nem fogta a
golyó; legalábbis addig nem, amíg a szegények oldalán állt.

A Satzger-kastély úrnője nem ok nélkül ijedt meg Bogár Pista üzenetétől. A bárónénak már
voltak tapasztalatai. Néhány évvel ezelőtt – amikor még nem is ismerte Géczy Zoltánt –
névnapot ünnepeltek a boldogpusztai Somsich-kastélyban. Erre a vendégségre beállítottak
Bogár Pistáék, s az a látogatás nem folyt le valami kedélyesen. Somsich grófot, aki híres
cselédnyúzó gazda volt, s fittyet hányt Bogárék ismételt figyelmeztetésére, levitték a pincébe,
és úgy megkötözték, mint a sonkát. Szurony hegyével csiklandozták, biztatták, hogy mutassa
meg a pénzét és a családi ékszerek rejtekhelyét. Találtak is aranyat, ezüstöt, drágaköves
ékszert teméntelen sokat. Bogár Pista oda sem igen nézett, míg társai összecsomagolták, csak
egy, a szokottnál is sokkal nagyobb, régi aranytallért vett egy percre a kezébe, s
elgyönyörködött a rajta szépen kicifrázott sárkányölő Szent György képén.
Amíg a gróf vallatása folyt, a betyárok külön zárták a férfi vendégeket és külön a nőket.
Jellemző Bogár Pistára, hogy a vendégeknek egy hajukszála sem görbült meg, s egy vörösréz
krajcárt sem vett el tőlük. De így is dermesztő névnapi mulatság volt! A nőket egy zömök
termetű, marcona rabló őrizte, rájuk fogta a puskáját, és időnként jó szívvel biztatta őket:
– Ne féljenek, kisasszonykák. Bogár Pista nem bántja a nőket. Majd csak szép kopaszra
borotválják a fejüket, és akkor mehetnek apácáknak, ha kedvük tartja.
A Satzger kisasszony hetekig betege volt ennek a névnapi mulatságnak. Tudta ő most,
miért könyörög az urának, hogy ne húzzon ujjat a somogyi lápok és rengetegek rettegett
rablójával… De a báróval nem lehetett beszélni. Nem volt gyáva ember. Tudta ő is, hogy mi a
virtus, és titokban tetszett neki Bogárék merészsége. Elhatározta, hogy ezúttal elfogadja a
kihívást.
Első dolga az volt, hogy a követ visszacsomagolta a papirosba, és elküldte Kedvessy
Sándor főszolgabírónak, aki a bárónénak szegről-végről rokona volt, és állandó tagja a
Kerekin gyülekező vadászkompániának. Kedvessy rögtön útnak indított hat válogatott
pandúrt. Azok beszállásolták magukat Sipos Vendelhez, a kereki kocsmároshoz, s a báró
kontójára naphosszat üldögéltek az ivóban, csendesen iszogatva a bort.
Ez volt a kezdet. Ezután a báró összehívta a fegyverbíró kerekieket, s kioktatta őket, hogy
ha a betyárok megtámadnák a kastélyt, vetessék félre a harangokat, gyülekezzenek a
templomtéren, és zárt rendben vonuljanak a felszabadítására. Végül saját cselédségét
fegyverezte föl Géczy Zoltán, s amikor a környék minden fegyverforgató embere tudta már a
dolgát, elővette, a kétcsövű belgát is, kitisztogatta, csőre töltötte, s immár megnyugodva
nézett Bogárék látogatása elé.
Esküdni mert rá, hogy a betyárok neszét vették az előkészületeknek, és kétszer is
meggondolják, mielőtt a biztos halálba rohannak. A báró azonban nem ismerte a betyárok
természetrajzát, vagy ha igen, akkor csak a nógrádiakét. A somogyiak másféle fából voltak
faragva.
A betyárok ugyanis eljöttek. Nem egészen két héttel az ablak bezúzása után hat férfi jelent
meg Kereki határában. Fényes nappal, egy napsütéses vasárnap délelőtt, amikor csak
csecsemők és haldokló betegek tartózkodnak a házakban, száz meg száz ember szeme láttára
jöttek be a faluba az erdőből vezető úton. Mintha nem is őket hajszolná három vármegye
minden pandúrja, mintha nem is az ő jöttükre lesne a község minden fegyverese: tempósan,
libasorban, úri kényelemmel lépték át Kereki keleti határát. A község végében az élen haladó
tömzsi férfi – akinek egy karikára kötött korbács volt a vállára akasztva, de más fegyvert nem
viselt magán – odaintett egy mezítlábas gyerkőcöt:
– Akarsz egy fényes rézkrajcárt, fiam?
A gyerek szólni sem bírt a nagy megtiszteltetéstől. Tátott szájjal nézte az idegen sebhelyes
arcát.
– Akkor szaladj a plébános úrhoz, hogy veresse félre a harangokat. Mondd meg neki, hogy
Bogár Pista jött el a báró úrhoz vizitába.
A gyerek megkapta a krajcárt, és futott, ahogy a lába bírta. Egy perc múlva meghúzták a
lármaharangot.
Az első ember, aki erre a félelemgerjesztő hangra fölpattant, a pandúrok káplárja volt.
Odalépett a kocsma tenyérnyi ablakához, aztán fölhörpintve maradék borát, öt állig
fölfegyverzett embere kíséretében a hátsó ajtón kilépett Sípos Vendel kocsmájából, és a kert
legvégében bemászott a legnagyobb szalmakazal alá.
A fegyverbíró falusiak – híven a kapott parancshoz – ősszegy ültek a templomtéren. De a
puskájuk nem volt velük. Ki hord vasárnap délelőtt puskát? Hazamenni meg nem bolondok
érte! Így hát elhatározták, hogy meg sem támadják a betyárokat. Gyülekezőhelyükről csendes
kárörömmel nézték, hogy-mint sétálnak végig a betyárok a kereki utcán, és miképpen
fordulnak be a kert hatalmas vaskapuján.
A kastély tornácán Géczy Zoltán ezalatt összegyűjtötte férficselédeit. Sorba állította őket.
Célba vétette velük a kerti bejáratot, aztán megnyugodva magukra hagyta őket, hogy biztos
helyre rejtse feleségét. Komornájával együtt elküldte a bárónét a közeli Csicsó-majorba, ahol
az öreg Kristóf bácsi, a Satzger család régi és hűséges cselédje gondozta a kastélyhoz tartozó
birkákat. Kristóf bácsi már várta úrnőjét komornájával együtt. Elbújtatta egy hasra fektetett
birkafürösztő kád alá. Ezt a rejteket a báróval együtt beszélték meg, tudván, hogy a gyenge
idegzetű asszony így teljes biztonságban érezheti magát.
Két percbe sem tellett, míg Géczy Zoltán a feleségét útnak indította. De ez a kurta idő elég
volt ahhoz, hogy a felfegyverzett cselédek a szélrózsa minden irányában szétfussanak,
eldobálják puskáikat, és olyan messzire kerüljenek a kastélytól, hogy a leghangosabb kiáltás
se érje utol őket. Így aztán, amikor a hat betyár befordult a kastély kertjébe, egyetlen ember
állt csak a tornácon, egyetlen szál puskával. Az ember a báró volt, a puska pedig a kétcsövű
belga.
Nézte a hat embert, de az a hat ember mintha észre sem vette volna őt. Elöl egy heges arcú
jött rojtos szélű fehér gatyában, báránybőr vető a hátán, nagy gombakalap a fején, korbács a
vállán. Mélyen ülő, sötét szemével oly magabiztosan nézett az ő csőre töltött puskájába,
mintha egy egérlyukba nézne. De az emberei sem vettek tudomást a báróról. Még puskájukat
sem vették le vállukról, lépteik nem lassúak, de nem is sietősek; jöttek, egyre közelebb jöttek,
már bocskoruk csiriszkelése is hallatszott a kaviccsal felhintett úton. S amikor már olyan
közelségben voltak, ahonnan egy szilvamagot sem lehetett volna elhibázni, a heges arcú
megállt, és tisztességtudóan köszönt.
– Adjon isten a báró úrnak! – mondotta.
Géczy báró összeharapta a fogát, és célzásra emelte a puskáját. Jó lövő volt, nem hitt
semmiféle babonában. És a puska most mégis egyre nehezült a kezében, a célgömb pedig
ugrálni kezdett a szeme előtt, mert egyszer csak eszébe jutott, hogy ezt az embert nem fogja a
golyó. Hiába mondta magában, hogy nincs a világon sebezhetetlen ember; ezt csak az esze
hitte el. S ekkor így szólt hozzá a sebhelyes férfi:
– Nem kár a golyóért, báró úr? Láthatja jól, hogy nem verekedni jöttünk.
Még egy percig farkasszemet néztek. Ha megmozdul valamelyik betyár, ha csak a
szemében villan föl egy fenyegető szikra, a báró megnyomta volna a ravaszt. De amazok meg
sem moccantak. Az ő kezében pedig lassan elkezdett lefelé ereszkedni a fegyvercső. Amikor
már a földnek szegeződött a puska, megkérdezte:
– Mit akarnak itt?
– Semmit – mondta Bogár Pista –, de ha a báró úr vendégül látna bennünket ebédre, azt
szépen megköszönnénk.
Géczy báró lovagias, gavallér ember volt. Becsülte a mások bátorságát is. Letette a puskát,
lement a tornác lépcsőjén, odalépett a betyárhoz, és kezet nyújtott neki.
– Egy birkát levágatok – mondta –, de azt a kétszázat nem adom.
Bogár Pista levette gombakalapját, és meghajolt. Hullámos fekete haja a homlokába
hullott.
– Majd elválik – mondta udvarias mosollyal.
Egy óra múlva felszolgálták a birkapörköltet a Satzger-kastély tornácán, a tömzsi oszlopok
között. Nem is volt olyan könnyű ezt az ebédet előteremteni. Kiderült, hogy nemcsak a
fegyveres férficselédeket, hanem a többieket is szétkergette a lármaharang. Csak egy öreg és
félig süket szakácsnő maradt a konyhában; kívüle még egy fiatal, Teller Jóska nevű
lovászgyereket sikerült előkeríteni.
Csontos, inas, hosszúra nyúlt legény volt ez a Jóska, aki a betyárok érkezése óta ott lebzselt
a közelben, és égő szemmel figyelte minden mozdulásukat. Rettentően ki akart tenni magáért
a felszolgálásnál, és üdvözült arccal hordta a tálakat, töltötte a poharakba a bort, kínálta a
szivarokat – a báró legjobb havanna szivarjait – ezeknek az erdei vadembereknek. Ha nem
volt dolga, odacövekelte magát Bogár Pista közelébe, és nem vette le róla parázsló tekintetét.
A báró ült az asztalion, jobbján a betyárok vezére. A hosszú asztal hófehér damaszttal volt
letakarva, s aranyszélű porcelánnal, ezüst evőeszközökkel, metszett poharakkal megterítve,
így parancsolta a báró, aki úgy vélekedett, hogy a virtusra csak virtussal lehet felelni, s meg
akarta mutatni, hogy ha őt házigazdának választották a betyárok, akkor ő sem tesz mást, mint
hogy vendégként fogadja őket. Az ebéd különben csöndesen, majdnem némán folyt le. “Ezek
a rablógyilkosok – mesélte később a szolgabírónak Géczy – úgy viselkedtek, mint a
kifogástalan úriemberek.”
Nem is volt ebben semmi túlzás. A somogyi erdők, lápok ura, a vármegye pandúrjainak
réme, Bogár Pista, aki egy levelet is csak nagy üggyel-bajjal tudott megírni, társaival együtt
olyan hozzáértéssel forgatta a kést meg a villát, mintha odakint az erdőben mindennap
damasztabroszról étkezett volna. Sokat ettek. Még többet ittak.
Állandóan ittak. Ittak, mint a feneketlen hordó, mégsem vadult el a hangulat. A báró már
ködben úszó szemmel nézett a világba, úgy érezte, mintha a feje le akarna billenni a nyakáról,
amikor a betyárok még mindig egyenesen ültek, mint a szálfa. És egy hangos szó sem csúszott
ki a szájukon. Egyszer történt meg, hogy az asztal legvégén ülő Szásza Ferkó – akit apró
termete miatt Kismekkora Ferkónak hívott a banda – összenézett egy különösen kedvére való
húsdarabbal, s a merőkanál helyett puszta kézzel nyúlt a tálba. De Bogár Pista egyetlen
szemevillanásától a füle hegyéig elvörösödött, és illemtudóan visszahajította a tálba a húst.
Géczy Zoltán pompásan érezte magát. Amikor Teller Jóska letakarította az asztalt, már
olyan jó kedve kerekedett, hogy tegezni kezdte a betyárokat.
– Derék fiúk vagytok – mondta barátságosan –, nagyon szeretlek benneteket.
– Mink is szeretjük a báró urat – szólt Bogár Pista tisztességtudóan.
– Lehet, hogy engem is szerettek – válaszolta a báró –, de a birkáimat jobban.
– Miféle birkákról beszél a báró úr? – érdeklődött ártatlan képpel a betyár.
– Arról a kétszáz birkáról beszélek, amit el akartatok lopni.
– Mi somogyi betyárok vagyunk – mondta önérzettel Bogár Pista –, mi nem szoktuk
meglopni a vendéglátó gazdánkat. De ha a báró úr szépen megkér bennünket, akkor nagyon
szívesen elvisszük azt a kétszáz birkát a tamáspusztai juhásznak.
– Ha én megkérlek rá?
– Két tanú előtt! – erősítette a betyár.
– Ha én két tanú előtt megkérlek? Hogy vidd el a birkákat? – nevetett a báró.
A betyár is elmosolyodott, de csak csöndben, a fekete selymes bajusza alatt.
– Ha két tanú előtt kéri – ismételte barátságosan –, vagy ha levelet ad róla, hogy az a
jószág Ivcsik juhászt illeti.
– Ha én levelet adok róla? – kacagott a báró, s az asztalt verte jókedvében. – Hát arra
várhatsz egy darabig, Bogár Pista!
– Mi ráérünk várni – mondta sejtelmes arccal a betyár. Tetszett a dolog Géczy Zoltánnak.
A Jóska gyereket leszalajtotta a pincébe, mert már fogytán volt a bor, s aztán tovább folyt az
ivászat, egész délután, míg csak a nap lefelé nem kezdett szállni az égről. Közben a báró újra
meg újra szóba hozta a birkákat. Mintha ő akarná valami erőszaktételre felbiztatni a
betyárokat.
Bogár Pista azonban nem jött ki a sodrából. Kitartott amellett, hogy a birkákat csak akkor
veszi át, ha a báró “nagyon szépen megkéri őt erre, mégpedig – amint mondva volt – két tanú
előtt”. A szóban forgó birkák saját birkái voltak, de a báró kiszakíttatta őket a nyájból, és
behajtatta őket a kastélyhoz tartozó majorságba.
Történt ugyanis, hogy jó néhány hónappal ezelőtt Bogár Pistáék valahol Tamáspuszta
közelében tanyáztak, és ráüzentek az erdőből a juhászra, hogy küldjön nekik egy kövér birkát
és két kenyeret. Az öreg Ivcsik azonnal levágatta a birkát, s még meg is toldotta egy meszely
tejfölös túróval meg egy korsó törkölypálinkával, s alkalomadtán a bojtárjával jelentést
küldött a bárónak, hogy egy birkáját elvitték a betyárok.
Ezen nem is akadt volna fenn senki, csak a báró. A Somogy megyei földbirtokos uraságok
– mármint azok, akik nem akartak velük ujjat húzni – valósággal adófizetői voltak a
betyároknak. Boldognak mondhatta magát, aki ilyen olcsón szabadult. Járhattak volna
rosszabbul is, mint például a boldogpusztai Somsichok, meg mint a pálfalusi plébános, vagy
mint a kaposújlaki bérlő; jobb arról nem is beszélni, ahogy ezek a szerencsétlenek Bogárakkal
megjárták. Akinek megvolt a magához való esze, örült, hogy békében élhet a
betyárbandákkal, s egy-egy hízóval, néhány akó borral megválthatja a maga és családja
nyugalmát. Ha tehát valamelyik számadó jelentette, hogy a betyárok megnyirbálták a
jószágot, annyiba vették a dolgot, mintha farkas tett volna kárt a vagyonúkban.
Gondolhatni, milyen megrökönyödést keltett, amikor a báró visszaüzent Ivcsik számadó
juhásznak, hogy neki nem a birkák elveszítése, hanem a megőrzésük a dolga, s ezért a
hiányzó birkáért még kettőt számol le a számadó saját állataiból. Így az öreg Ivcsiknek három
birkájába került a betyárok vacsorája: egybe, amit ők vittek el, s még kettőbe, amit bírságként
lefoglalt a báró.
S még ha csak ennyiben maradt volna a dolog! De nem maradt ennyiben, mert Bogár
Pistának fülébe jutott az eset. Úgy látszik, a betyár felbosszankodott rajta, mert egy hét múlva
személyesen látogatott be a tamáspusztai akolba. Hat birkát követelt a számadón; ebből
hármat visszahagyott, hogy az öreg Ivcsiket kártalanítsa, hármat pedig elvitt, hogy a bárót
móresre tanítsa. Ezzel aztán elkezdődött a végtelen licitálás, melynek mindenképpen szegény
Ivcsik vallotta kárát.
Mondani sem kell, hogy a báró sem hagyta magán száradni a szégyent. Egy tucat birkáját
kobozta el a számadónak, amire Bogár Pista két tucattal felelt. A számadó juhász azért
számadó, hogy számot tudjon adni a rábízott jószágról. Nem is juthat szegény ember ilyen
magas posztra. A számadónak mindig szép számú saját birkája is van a nyájban, hogy pótolni
tudja a kárt, ha az ő hibájából esett. De annyi birkája a világ legöregebb juhászának sincs,
mint amennyi ehhez a párbajhoz szükséges lett volna.
Az lett a dolog vége, hogy a báró kihajtatott Tamáspusztára az öreg Kristóffal és három
bojtárjával, s ami megmaradt az Ivcsik-féle nyájból, azt a kétszáz birkát behajtatta Kerekibe.
Az öreg Ivcsik pedig ott maradt az erdőszélen három terelő pulijával és két bojtárjával, világ
csúfjára, az állatai nélkül. Másnap nem történt semmi. Harmadnap sem történt semmi. De
negyednapra virradóra berepült a kastélyablakba az a kő, amelyben a kétszáz birka
elhajlásáért Bogár Pista hadat üzent a bárónak.
Ez volt a kereki betyárjárás előzménye. Ezen a kétszáz birkán makacsolta meg magát
Géczy; őmiattuk bújtatta el a feleségét, hozatta a pandúrokat, fegyverezte fel a cselédeit. De ő
nemcsak puskával tudott bánni, hanem értette a tréfát is. Egyre jobban tetszettek neki
Bogárék. Minél mámorosabb lett, annál büszkébben gondolt erre az országraszóló
virtuskodásra, hogy ő, báró Géczy Zoltán, úgy játszott ezzel a hat, állig felfegyverzett erdei
rablóval, mint a macska az egérrel. Amikor pedig a vendégek illemtudóan megköszönték a
szíveslátást, és távozni készültek, nem akart tőlük megválni. Biztatta őket, hogy ne rontsák a
mulatságot, és újból borért akarta küldeni Teller Jóskát a pincébe.
– Az már nem volna illendő – mondta méltóságteljesen Bogár Pista. – Mi csak ebédre
voltunk hivatalosak.
– No, hát akkor hivatalosak vacsorára is – felelt a báró.
 – Azt nem fogadhatjuk el. De ha a báró úr nem veti meg a mi egyszerű asztalunkat, akkor
folytathatjuk a mulatozást.
A báró hatalmasat kacagott erre. “Részeg vagyok – gondolta –, de azért nem hagyom
magam lépre csalni.”
– A kétszáz birka helyett hát engem akartok elrabolni? – Mi nem raboljuk el a báró urat.
– Ki akartok csalni az erdőre?
– Nem akarjuk kicsalni az erdőre!
– Hát hová akartok vinni?
– Csak ide a közeibe, a báró úr birtokára.
– Ahol aztán rám fogjátok a puskát?
– Itt is ráfoghatnánk a puskát a báró úrra!
A báró meghökkent. Ebben igaza volt Bogár Pistának. S minthogy ez a virtuskodás még az
előbbinél is nagyobbnak ígérkezett, tíz perc múlva be volt fogva a címeres hintó. Teller Jóska
ült a bakon, a báró Bogár Pistával a főhelyen, a többiek pedig ott utaztak, ahol kapaszkodni
bírtak. Géczy báró féderes hintója úgy meg volt rakva rablókkal, mint bogyóval a fürt. Így
fordultak ki a kastélykapun, és így hajtottak végig a kereki utcán, a község lakóinak nem
csekély mulatságára.
Kismekkora Ferkónak volt egy maga faragta furulyája. Végigmuzsikálta vele az utat, a
báró kedvenc nótáit fújva, míg csak ki nem értek Kereki határából. Itt aztán lekanyarodtak az
útról. De nem az erdő felé kanyarodtak. Sokkal rosszabb dolog történt. Olyasmi, amitől a báró
egyszerre elkezdett kijózanodni, a nóta pedig kettészakadt a szájában. Egy dombhajlat mögül
előtűnt a Csicsó-major hosszú zsúpteteje.
Még remélni lehetett, hogy a betyárok továbbhajtanak a Csicsón túl fekvő tanyák
valamelyike felé. S ha nem, hát még abban is lehetett némi reménység, hogy a felesége –
látván, hogy nem fenyegeti veszély – kimászott a birkafürösztő teknő alól, és bement a faluba.
Csakhogy nem így történt. A báróné úgy félt a betyároktól, hogy a maga jószántából hét napig
sem jött volna elő búvóhelyéről; a betyárok pedig nem mentek semerre, hanem szépen a
karám elé irányították a kocsit, benyitottak a rozzant deszkaajtón, és nyílegyenesen a
birkafürösztő kádhoz invitálták a bárót, mondván:
– Mi bizony csak terítetlen asztalnál bírjuk vendégül látni a báró urat. De azért csak tessék!
Érezze otthon magát!
Géczy Zoltán ebben a pillanatban olyan józan volt már, mint egy pohár víz. Báró Géczy
Zoltánná született Satzger Sarolta pedig a birkafürösztő kád alatt meghallott egy hangot,
amitől azonnal csupa libabőr lett. Szorosan odabújt komornájához, s a két ijedt nő oly kicsire
igyekezett összehúzódni a kád alatt, a sötétségben, mint egy pamutgombolyag. Növekvő
riadalommal hallgatták a lócatologatást, a lábdobogást, a pohárcsengést, s ez a riadalom a
tetőfokára hágott akkor, amikor ebből a zűrzavarból kihallotta férje hangját. Ha az utolsó
ítélet harsonái szólaltak volna meg, azon sem rémülhetett volna meg jobban.
– Mondok valamit – hebegett a báró színtelen hangon és olyan akadozva, mintha minden
szavának ki lett volna ficamodva a lába. – Vigyék azokat a birkákat, nem bánom!
– Miféle birkákat? – kérdezte egy csodálkozó hang, mely azonban kétségtelenül a rabló
vezér hangja volt.
– Azt a bizonyos kétszáz birkát!
– Hová vigyük azt a kétszáz birkát, báró úr?
– Vigyék el az öreg Ivcsiknek, de azonnal!
– Mindjárt sötét lesz – tűnődött a betyár –, nagyon bajos, báró úr, kérem. Mi mindent
megtennénk a báró úrért, de kétszáz birkával mégsem vághatunk neki a sötétnek.
– Csak vágjanak neki, adok segítséget – mondta a báró, de hangjában remegett a
visszafojtott düh. – Megkérem magukat!
– Kéri a báró úr? Azt meg kell gondolni. Mit szóltok hozzá, emberek? Tanácskozzuk meg.
 – Ne sokat tanácskozzanak – vágott közbe a báró –, ha akarják, idehívhatnak két tanút.
– Tanúkat nem kell hívni! – nyugtatta meg a bárót Bogár Pista. – A két tanú itt van! Elég
közel!
Így történt, hogy a Csicsó-majorból a hat somogyi betyár meg a báró juhászai visszavitték
az öreg Ivcsiknek a jogos tulajdonát: a kétszáz birkát. Mondanunk sem kell, hogy a
Géczy-nyáj legszebb példányait válogatták össze. A báró ezt sem bánta. Egyre csak sürgette
őket, s amikor a sötétség végre elnyelte a gyapjas birkákat, a gatyás betyárokat, és elnyelte a
kolomp egyre halkuló hangját, akkor kihúzta feleségét a birkafürösztő kád alól. Az asszony
nem volt se eleven, se holt. Kétségbeesve kapaszkodott az urába.
– Mi történt, Zoltán? Az istenért! Magyarázza meg!
A báró azonban nem magyarázott semmit. Sötéten nézett maga elé.
– Ezt még visszafizetem nekik! – mormogta.
Géczy Zoltán bosszúja azonban nem sikerült. A rokon főszolgabíró hiába mozgósította a
járás minden pandúrját, a báró hiába tűzött ki magas jutalmat Bogár Pista fejére, a betyár
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Géczy addig kilincselt a vármegyénél, addig vádolta hanyagsággal a pandúr hadnagyokat s
a közbiztonság minden hivatalos őrét, míg elérte, hogy katonaságot küldtek a környék
átkutatására. Két hónapig járták a császári katonák a somogyi falvakat, réteket, földeket, s
nyomát sem találták a betyárnak. Igaz, az erdő mélyére s a nádasokba nemigen merészkedtek.
Ismeretlen, veszélyes, úttalan terület volt még akkor a somogyi erdők és berkek világa. Annyi
katonája, amennyi azt fáról fára, bokorról bokorra átkutathatta volna, még a császárnak sem
volt.
S ez az egész, kis országnak is beillő rengeteg és a nádasok, berkek roppant birodalma
mind Bogár Pistának segített. És segített a nép is, a kanászok, juhászok, erdei pásztorok s a
szegényparasztok sokasága, akik között legendaként terjedt az Ivcsik juhász kétszáz
visszahajtott birkájának története.
Géczy báró bosszúja sohasem érte utol a betyárvezért. De végzett vele hamarosan a hiúság,
a féltékenység s ezek nyomán feltámadt kegyetlensége és gonoszsága, amely elfordította tőle
mindenki szívét.
Addig azonban még sok minden történt…

Bogár Pistáról sokfélét beszéltek. Beszélték róla, hogy egy négyszáz éves tölgyfa alatt több
aranya és kincse van elásva, mint amennyit a bécsi császár pincéi őriztek. Azt is beszélték
róla, hogy nem közönséges paraszti ivadék, hanem egy herceg fia, akit irigy testvérei
elüldöztek hazulról. Ilyesmit azonban minden híres betyárról meséltek. Bogár Pista nem
herceg sarjadéka volt, hanem egy Bugár nevű pásztoremberé; őt magát is Bugárnak hívták, s
csak a nép szépítette meg a nevét.
Egyébként sem apja, sem anyja nem élt már, és nem volt semmiféle atyafisága. Mint a
legtöbb betyár, ő is egyedül állt a világban. De akik azt mesélték róla, hogy halálosan
szerelmes a földvári csárda bérlőjének leányába, azok nem jártak messze az igazságtól.
Bogár Pista csakugyan szerelmes volt a Szép Geiger Roziba. Amit tett, érte is tette, s
nagyrészt arra való volt minden virtuskodása, hogy a lánynak tessék. Három vármegye
minden zsandárja hajszolta a nyomát. Hétszámra elálltak a földvári csárdába vezető utakat, de
Bogár Pistának még színét sem látták. Pedig ő – ha kedve volt rá – mindig odatalált a
csárdához, s a nádirigó füttyét utánozva ki-kihívta a leányt az erdőszélre vagy a tóparti
nádasban elbújtatott csónakjába.
Sohasem ment üres kézzel, de sohasem vitt értékes ajándékot. Egy színes keszkenőt, egy
szép színű szalagot vagy ehhez hasonló apróságot húzott elő az inge alól. Pedig mit számított
neki a pénz? De ő azt akarta, hogy magamagáért szeressék, s nem azért a kincsért, amit
összerabolt. Rozi pedig sokáig úgy szerette őt, ahogy kívánta; de aztán jött valaki, aki egy
halványpiros, duplasoros korall gyöngysort színarany medállal akasztott a nyakába, s akkor
Rozi szemében semmivé vált a betyárok hősi hírneve. Elfelejtette Bogár Pista égő szerelmét.
A csillogó aranyéremért s a bizonytalan várakozás helyett biztos mátkaságot ígérő szép szóért
elfordult tőle a lány.
Sűrű, sötét éjszaka borult a földvári csárdára. Öreg volt már abban az időben is ez az
ütött-kopott épület, úgy mondják, még az ezerhétszázas évek elején emelték. Ott állt a
Budáról, Pestről Kanizsa felé tartó postaút mellett, ahol most a földvári villasor kezdődik.
Nem volt akkor itt még se kert, se villa, lakatlan pusztaság, nád, berek, amíg csak a szem ellát.
A szittyós, kakas, nádas partokon túl csak messze csillogott a Balaton vize. A csárda hírét a
postakocsinak köszönhette, amely naponta ott állt meg kapuja előtt, s aztán továbbrobogott
Kanizsa felé. S híres volt jó boráról is, hiszen a kőröshegyi uradalomhoz tartozott, s a
környéken annak szőleiben szüretelték a legjobb bort. De a környék népe előtt leghíresebb
volt a betyárokról, akik sűrűn megfordultak falai között. A kocsmáros, az öreg Geiger Anton,
aki csak bérelte az épületet az uradalomtól, tudott hallgatni. S volt is rá oka bőven. A
postakocsi hivatalnokokat, dolgukra utazó kereskedőket szállított, s nappal azok iszogattak az
x-lábú asztalok mellett. Este meg éjszaka azonban a környék leghíresebb betyárai is
megfordultak az ivóban. Ilyenkor aztán se füle, se szeme nem volt Geiger Antonnak. Főleg ha
Bogár Pista lépett be a csárdába, szemébe húzott széles karimájú kalapjával.
Egy világért el nem árulta volna a napközben egy-egy pint borra betérő pandúroknak, hogy
itt járt a környék földesurainak réme. Pedig az öreg nem jó szemmel nézte, hogy egyetlen
leányának miként csillan fel a szeme, ha a legendás hírű betyárt meglátja.
Hatodmagával járt Bogár Pista, s úgy mondják, róla írták a dalt:

Azért betyár még nem lettem,

Míg hat pajtást nem szereztem.
Elállottam az utakat,
Kiraboltam az urakat.
Az urakat kiraboltam,
Kocsmában meg elmulattam…

Két hónappal a kereki kaland után jött először hetedmagával. Azon az estén, mikor Ivcsik
juhász nagy bámulatára a Géczy báró saját juhászai terelték vissza hozzá kétszáz jogtalanul
elvett birkáját, csatlakozott hozzá a hetedik betyár. Akkor még nem látszott valami
félelmetesnek. Nem volt annak se fegyvere, se fokosa, úgy állt ott egy szál ingben, gatyában s
egy átalvető tarisznyával, ahogy éppen el tudott szökni a Géczy báró istállójából. Mert Teller
Jóska volt az, a báró lovásza, a betyárlakoma felszolgáló inasa, aki már a kereki kastélyban
úgy érezte, hogy ott a helye e mellett az igazságot tevő betyár mellett, aki vármegyével,
urasággal dacolva visszaadja a szegénynek, ami az övé.
Azon az estén Bogár Pistáék még ki sem értek a faluból, mikor lódobogást hallottak maguk
mögött. Teller Jóska szállt le a csikóról, amit elkötött a Géczy báró istállójából. Nem cifrázta
a szót. Megállt keményen, egyenesen Bogár Pista előtt:
– Kendtekkel akarok tartani, ha felfogadnak maguk közé.
– Miért gyünnél te közénk? Jó sorod van a báró portáján, úgy látom, bizalmas cseléd is
vagy. Meg aztán mért hinnénk mi neked? Ki tudja, mikor szaladsz majd pandúr után, hogy
megszolgáld a báró kegyét?
Teller Jóska vörös lett, mint a láng.
– Ha nem akarja, ne vigyen magával, de ne gyalázzon! Szegény embernek a gúnyáján
kívül nincs egyebe, mint a böcsülete.
– S mióta hívják a báróéknál becsületnek a betyársorsot?
– Amióta Bogár Pista visszaadta Ivcsik juhász kétszáz birkáját!
 – Tetszel nekem, gyerek! Ha akarsz, velünk jöhetsz. Csak aztán meg ne bánd! Keserves
sors a mienk. Férfiember kell hozzá. Úgy látom, megvan benned a magja!
Ezzel hátat fordított a legénynek. Csak úgy oldalvást szólt még vissza:
– A csikót, azt vagy visszavidd, vagy kösd ide valamelyik fához. Nem lopni jöttünk Géczy
báróhoz, hanem igazságot tenni!
Azóta két hónap telt el. Az a két hónap, amikor Géczy báró Bogár Pistáék nyakára hozta
fél ország pandúrjait. És a sokféle megpróbáltatás során a betyárvezér nem csalódott a fiúban.
Hűséges, biztos embere maradt harcban, bujdosásban egyformán.
Mikor a pandúrhadsereg végre eltisztult a vidékről, egy szép nyári estén Bogár Pista is
kimerészkedett az erdőkből, s elindult a földvári csárda felé. Kismekkora Ferkót küldték ki
kikémlelni, nincs-e idegen a csárdában. S őt állították ki strázsának is, mikor beléptek az
ivóba.
Az öreg Geiger sápadtan, de hangos jóestéttel fogadta a betyárok köszöntését. S már hozta
is a pintes üveg kőröshegyit.
– A pandúrokat mikor láttad? – kérdezte harsány hangon Bogár Pista.
– Elmúlt már egy hete is. Nyugodtan maradhatnak kendtek.
Bogár Pista jókedvű volt. Sűrűn járt körbe a pohár. Egymás után ürültek ki a pintes
üvegek. A betyárok nagy hangon, nevetve ismételgették el egymásnak a furcsa délután
eseményeit. Bogár Pista sűrűn tekingetett az ajtó felé, s mikor már nem győzte türelemmel,
odafordult a kocsmároshoz:
– Hát a lányod hol van?
Az öreg Geiger szeme elsötétült:
– A jószágot látja el éjszakára. Aztán meg lefekszik, mert korán kezdődik a nap minálunk.
A betyár szeme most gonoszul villant.
– Márpedig a következő pintes üveget Rozi tegye nekünk az asztalra! És már jöhet is az a
bor!
Az öreg végignézett a hat, állig felfegyverzett emberen. S aztán behúzott nyakkal
megindult a szoba felé.
A következő pintes üveget már Geiger Rozi hozta. Szép volt a lány, tüzelt az arca az
izgalomtól, a szeme lángban égett, s a keze mintha kicsit reszketett volna, mikor a bort az
asztalra tette. Bogár Pista ragyogó szemmel simogatta végig a leány alakját. Aztán
rámosolygott, de csak egy pillanat töredékéig, s rögtön elsötétült a szeme. Geiger Rozi a
nyakához kapott, takarni akarta, amit a betyár meglátott rajta, de már késő volt. A leány
nyakán korall-láncon ékes aranymedál függött. A szépen vésett érmen Szent György lovag
vívta harcát a sárkánnyal. Bogár Pista egyetlen pillantással felmérte, s látta, hogy nem olcsó
vásári holmi, jópénzű ember ajándéka. A betyár régen hallotta már rebesgetni, hogy a lánynak
valami gazdag kérője van, de nem akarta hinni. Az esze jól tudta, de a szíve nem hitte, hogy
Rozi hiú és önző, s titokban gazdag kérőre vár.
Tulajdonképpen sohasem mérte végiggondolni, hogy mi is lehetne kettejükből. Hogyan
nősülhetne meg, hogyan telepedhetne le – akár messze vidéken is – magafajta futóbetyár, akit
fél ország csendőrsége kajtat? Az eszével nagyon jól tudta, hogy a lány csak félelemből tűri
udvarlását, s olyan mátkát kíván, aki mellett nyugodt életet élhet. El kellett jönni annak a
napnak is, amikor mindez kiderül. Régen számított rá, s most mégsem tudott szembenézni
sorsával. Nehezen, akadozva jött ki száján a szó:
– Kitől kaptad ezt az érmet? Apádtól? Anyádtól? Vagy valami úri csavargótól?
A lány lángvörös lett, de mikor Bogár Pista sötét szemébe nézett, egyszeriben tudta, hogy
kár minden szóért. A tagadásnak semmi értelme. Szíve belsejében talán már örült is, hogy
elérkezett a leszámolás órája. Hangja szinte rikácsolt:
– Vagy a mátkámtól?!
– Mátkádtól?! – kérdezte vészjósló arccal a betyár.
 – Hát igen, az is lehet. Ma még nincs, holnap talán lesz. Addig sem kend szabja ki, hogy
kivel beszélgetek!
– Mióta akasztanak beszélgetésért aranyérmet a lányok nyakába?
A lány most felbátorodott saját félelmétől.
– Akad olyan legény is, aki nem színes szalagot meg kétgarasos kalárist hoz a lánynak –
kiáltotta, – meg aztán minek faggat engem? Ha nem tetszik, le is út, fel is út! Fütyülgessen a
nádasból a kutyájának. Nekem elegem van a betyárokból! Akkor is, ha jóságból, akkor is, ha
gonoszságból rabolnak! Arra várjak talán, míg maga megkéri a kezemet, hogy hazavigyen
tisztes családjához? – kérdezte gúnyosan. Akad olyan ember is, akivel rendes lánynak
nemcsak lesütött szemmel meg titokban lehet mutatkozni, és aki tudja a módját, hogy kell a
mátkája kedvében járni.
Bogár Pista felugrott, s egy pillanatra minden társa attól félt, hogy puszta kézzel megfojtja
a lányt. De csak az asztal szélét markolta meg, s a kemény fába ölte keze szorítását.
A lány már ott sem volt a szobában. A betyár kirúgta lába alól a lócát.
– Gyerünk! – szólt a társaihoz, s döngő léptekkel és leszegett fejjel kilépett a csillagtalan
éjszakába.
Teller Jóska nem sokat értett az egészből. Ő még mindig úgy nézett fel Bogár Pistára, mint
az egyetlen emberre, aki meg tudja védeni a szegények igazságát. Pedig ezen az éjszakán már
más gond forgott Bogár Pista fejében, mint Ivcsik juhász igazsága.

Bogár Pista, mint a legtöbb keservesen csalódott szerelmes, nem akart hinni a fülének.
Továbbra is azzal áltatta magát, hogy nem a lány a hibás, csak a szép ajándék, a hízelgő szó s
a biztos jövő ígérete fordította el tőle a szívét. És azt is el akarta hitetni magával, hogy még
nincsen elveszve semmi. Pénz kell csak, minél több pénz.
Éjszakákon át töprengett, hogyan szerezhetne házat, földet, jómódot, amivel – azt hitte –
visszaszerezheti a leány szerelmét. Aztán győzött benne a somogyi erdők vad
betyártermészete. A könnyebb utat választotta: lopni, rabolni minél többet, minél hamarabb.
Most már nem törődött vele, hogy kitől és hogyan. Nem riadt vissza semmitől, hogy minél
előbb, minél több pénzt szerezzen, s elvehesse Rozit feleségül.
Két héttel később megölték Lengyeltótiban a dúsgazdag Vitái Jóskát. Nem volt ez valami
híres ember, de a betyárok jól ismerték. Nagyszájú félcigány, félbetyár, kötekedő csibész volt
ez a Vitái, akinek csak egy érdeme volt, hogy tudott hallgatni, mint a sír. Messze környéken ő
volt minden rablott jószág, eladhatatlan ékszer biztos vevője, egész Somogyország hírhedt
orgazdája. A falu szélén lakott, egy elhagyott, magányos házban. Kutyát se tartott, magában
élt egy süket öregasszonnyal. Megkívánta ezt a foglalkozása, hiszen késő éji órán fordultak
meg nála pásztorok, betyárok és sokszor egészen közönséges rablók is, hogy pénzre váltsák
bűneiket.
Úgy mondják, Bogár Pista bandájával körülfogta a házat, s aztán megzörgette az ajtót. A
háromszoros kopogás betyárok jele volt, Vitái maga nyitott ajtót. Bogár Pista egyedül ment
be, jó fél óra múlva egyedül jött ki a házból. Azt, hogy közben mi történt közöttük, sohasem
tudta meg senki. A betyárvezér vállán zsákot hozott, megcsörrent benne az arany-, az
ezüstpénz, a sokféle rablott jószág, amit összeszedett Vitái ládájából. A zsákot odavetette
társainak, maga nyújtózkodott egyet, s csak ennyit mondott:
– Osszátok el, ahogy szoktuk…
Teller Jóska már fegyverrel vett részt kisebb rablásokban, s most a lengyeltóti kalandban
is. Miközben Kismekkora Ferkó és Szegi Lajkó az erdei tűzrakás fényében elosztották a
zsákmányt, ő maga azon töprengett, hogy vajon miért kellett ezt a rablást elkövetni. Kereste
azt a nagyszerű érzést, ami őt a betyárok közé csábította: az igazságtevést, de sehogy sem
bírta megtalálni. Egy ideig töprengett, aztán felkelt, megszólítottá Bogár Pistát:
– Rossz ember volt ez? Sanyargatta a szegényeket? A banda vezér vállat vont:
 – Tudom is én!
– Hát akkor miért kellett vele így elbánni? – csodálkozott Jóska.
A bandavezér villámló szemmel kiáltott rá:
– Mit sajnálsz egy bitang, csaló orgazdát?! – Aztán megenyhülten tette hozzá: – Ez se
munkával kereste ezt a teméntelen pénzt. Most majd a szegényebbeknek is jut belőle.
Jóska megriadt a kemény hangtól. Csóválta a fejét, de aztán belenyugodott, hogy a betyár
vadabb ember a többinél, és a sérelmét is keményebben bosszulja meg, mint a többi.
Megpróbálta magában mentegetni Bogár Pistát, hogy talán az orgazda megcsalta, s azért állott
bosszút. Aztán azzal vigasztalta magát, amit Bogár utolsó szavaival mondott: hogy így talán
jut a csaló kupec pénzéből a szegényeknek is. De csakhamar látnia kellett, hogy nem ő
tévedett: ettől a naptól kezdve a bandavezér változott meg alaposan.
Mikor ugyanis a két betyár elkészült az osztozkodással, odahívták a tűzhöz vezérüket. Az
erdő törvényei szerint tíz egyforma kupacba hordták a Vitáitól rablott értéktárgyakat. Szokás
szerint a vezért illette a választás joga és a zsákmány háromtized része. Bogár Pista
tarisznyájába dobálta a részét s szigorúan ráförmedt Jóskára:
– Az egyik téged illet. Szedd össze!
Nem vette le szemét a fiúról, miközben az lassan, kelletlenül magához vette a zsákmányt.
Akkor egyszerre felvidámodott az arca:
– Most pedig iszunk egyet.
Egy óra múlva kivilágosodtak Geiger Anton kocsmájának ablakai. Cigányzene és
kurjongatás hangzott ki az éjszakába. Százlépésnyire a kocsmától, a nádas szélén Kismekkora
Ferkó felhúzott puskával állta az őrséget. Éjféltájban akkora lett a lárma, hogy majd
szétvetette a nádfedeles csárdát. Ekkor megjelent Bogár Pista:
– Eredj be, Ferkó. Átveszem tőled az őrséget. A legény bekocogott a csárdába.
Néhány perc múlva a nád felől felhangzott a nádirigó füttye.
Elhalt a füttyszó. Bogár Pista türelmesen várt, nézte a holdfényben fürdő házat, a világos
ablakot. Aztán újra meg újra felharsant a füttyszó, egyre élesebben, egyre türelmetlenebbül.
Végre megjelent a lány. Lassan, ráérősen jött végig az úton.
– Maga fütyülgetett? – kérdezte Pistától.
– Ülj le ide mellém – kérte a betyár.
– Nekem maga ne fütyülgessen többet. Csak ezt jöttem megmondani.
És már sarkon fordult, hogy visszamegy.
– Sietsz? – kérdezte a betyár.
– Sietek.
– Ha vársz egy percet, mutatok valamit, amitől elmúlik a siethetnéked.
– Olyat maga nekem már nem tud mutatni.
– Legalább megpróbálok – mosolygott a betyár. Annak a Vitái Jóskának nem volt senkije.
Húsz év óta gyűjtött, kuporgatott, messze vidék rablott kincse gyűlt össze kunyhójában. S
amikor a betyár kiszórta tarisznyája tartalmát a földre, egy percre elállt a leány lélegzete.
Ékszerek, aranypénzek, drágakövek csillogtak a holdfényben.
– Szép? – kérdezte Bogár Pista.
– Nekem nem kell – vonta meg a vállát Rozi.
A betyár szelíden megfogta a kezét, lehúzta maga mellé az út szélére, s miközben beszélt,
egymás után dobálta a lány kötényébe a gyűrűket, függőket, aranypénzeket és a bankókat.
– Nézd – mondta gyengéden, csaknem könyörögve. Ne kérdezz semmit. Akitől elvettem,
annak úgyis csak átok tapadt a nevéhez, megérdemelte a sorsát. Amit itt látsz, a miénk.
Elegem van a betyáréletből, Rozi. Csak egy szót szólj, és behajítom puskámat a nádba. Házat
akarok építeni. Nyugodtan akarok élni. Lesz kocsink, lovunk. Lesz jószágunk, lesznek termő
fáink, szép virágoskertünk. Légy a feleségem. Nem nyúlok többé a máséhoz, ha hozzám jössz
feleségül.
 – Már késő – mondta Rozi. – Egy szavát sem hiszem, és rablott pénzből nem akarok házat
építeni. A jövőmet már nem veheti el. Mátkám van, másé leszek.
– Kit találsz nálam különbet? – mondta gúnyosan Bogár Pista. – Te se vagy
grófkisasszony.
– Grófkisasszony nem vagyok, de rabló pénziből se kérek! Sem betyárnak, sem
orgazdának nem leszek a felesége!
Felállt. Kötényéből leszórta az ékszereket. Még le is porolta a vásznat, mintha
bepiszkolódott volna tőlük. Bogár Pista is fölugrott.
– Ki a mátkád?
– Azt nem mondom meg!
– Egy ujjal sem nyúlok hozzá.
– Csak próbáld meg! Ebbe beletörne a bicskád. A Géczy báró úr szerezte a mátkámat. Ő
adja a hozományt is, és a kastélyban lesz a kézfogó.
Bogár Pista fejében most egyszerre világos lett minden. Ez hát a báró bosszúja! Így fizet az
Ivcsik juhász kétszáz birkájáért!
Jól sejtette. Mikor a báró már feladta a reményt, hogy valaha is bosszút állhat a
betyárvezéren, egyik vadászától meghallotta, hogy Bogár Pista udvarol a földvári csárdás
leányának. Azt már régen tudta, hogy fiatal számtartója, a daliás Viola János is szívesen jár a
csárdába, pedig nem borivó ember. Elővette a legényt, s az hamar kivallotta, hogy szereti a
kocsmáros leányát, s az is szívesen fogadja udvarlását, de nem meri megkérni a kezét.
Szegény ő ahhoz, hogy a jómódú kocsmáros hozzáadja a leányát. A báró egyszeriben nagyon
jószívű lett. Maga beszélt hamarosan a leány apjával, s az esküvőre megígérte a gazdag
hozományt. Viola János bizony sosem tudta meg, hogy ezt a nagylelkűséget tulajdonképpen
vetélytársának, Bogár Pistának köszönheti.
Mikor a betyárvezér megértette, mi történt, elsötétült körülötte a világ. Most már
abbahagyta a könyörgést, s a régi hangon beszélt a leányhoz:
– Ha a báró szerezte a mátkádat, csak cselédje lehet. Nem érek én annyit, mint egy cseléd?
– Nem! Rabló voltál, rabló is maradsz!
– Hazugság! – mondta Bogár Pista dühtől villámló szemmel. – Amit a gazdagtól elvettem,
a szegények között osztottam szét. Ez nem rablás.
A leány a földön fekvő ékszerekre mutatott:
– Ezt is a szegényeknek szántad? Rabló voltál, rabló maradtál!
A betyár egész testében reszketve nézte a porban heverő kincseket.
– Legyen hát igazad! – mondta, s belerúgott a zsákmányba. Azzal sarkon fordult, és széles,
döngő léptekkel indult a kocsmaajtó felé.

E naptól fogva Bogár Pista végleg megváltozott. Amivel eddig igaztalanul vádolták,
igazsággá lett. Elfelejtette az erdők íratlan parancsát, amely egyedül adott menlevelet neki:
szeretni a népet, gyámolítani a szegényt.
Már nem nézte, kié a pénz, már csak azt nézte: mennyi. Még a külseje is megváltozott.
Arca feldúlt, szeme véreres lett, s már nemcsak korbáccsal járt; két gyorsan ölő pisztolyt is
hordott magánál. Ivásnak adta magát. Éjszakákat átmulatott az eldugott erdei csárdákban, a
pénz úgy szétfolyt kezéből, mint a víz. Amit eddig összegyűjtött, néhány hét alatt semmivé
vált.
Hű emberei híven követték, azzal a megmagyarázhatatlan engedelmességgel, amelyet
minden betyártársa érzett Bogár Pistával szemben, akiről még mindig nem tudták elhinni,
hogy közönséges ember…
“Hiszen a golyó sem fogja! – ismételgette magában Teller Jóska. – Tudja, hogy mit tesz.!
Biztosan. Tudnia kell!”
De a belsejében egyre nőtt a tiltakozás a bandavezér fékezhetetlen vadsága s
megmagyarázhatatlan gonoszsága ellen.
Bogár Pista pedig mindjobban elvesztette az eszét. A bálványosi tiszteletesre esti órán tört
rá, mikor az éppen békésen olvasgatott asztalánál. Meg se kérdezte, odaadná-e, amit kíván,
előbb repült a fejszéje, mint a szava. A rémtett híre messze szállt, de a betyárvezér most már
nem törődött vele. Egy hónappal később az országúton vertek agyon egy szegény házalót.
Nem volt egyéb a batyujában néhány elnyűtt rongynál. A környék most már ezt is Bogár Pista
rovására írta.
A hír gyorsabban jár, mint a vármegye szava. Amíg csak dobszó meg pecsétes papír
hirdette, hogy a betyárvezér gyilkos, tolvaj és rabló, rá se hederített senki. Most már azonban
maga a nép terjesztette. Pusztáról pusztára, csárdáról csárdára, faluról falura terjedt a hír, hogy
Bogár Pista ordas lett, mindenki gyilkosa.
A betyárvezér a lengyeltóti gyilkosság és Geiger Rozi árulása után maga is megijedt.
Érezte, hogy szűkül a hurok körülötte. Oka is volt rá. Most már nemcsak a pandúrok keresték,
a nép is ellene fordult. Nem mehetett már be világos nappal a falvakba, mint azelőtt. Ha olyan
tanyára vagy faluba tért be, ahol nyoma sem volt pandúrnak, megadták, amit kért, de szót nem
váltottak vele. Hol voltak már azok az idők, mikor a számadó juhászok tejet, túrót, pálinkát
küldtek neki bojtárjaikkal, ha a pandúrok körülzárták valamelyik erdőben?!
Bogár Pista eleinte kapzsiságból lopott, hogy pénzzel szerezze vissza Geiger Rozi
elvesztett szerelmét. Most saját bűne fordult ellene, s oda jutott: lopnia kellett, hogy
megélhessen. Nem segítette már senki, bezárult előtte minden ajtó. Senki sem látott már
benne hőst, igazságtevő harcost – tolvaj, betyár lett a neve mindenütt.
Hosszú hónapokra bevette magát a belső somogyi erdőségekbe, s onnan indult egy-egy
nagyobb rablásra. Mint a csordából kivert bika, mindig vadabb lett, mindig vérszomjasabb.
Emberei már nemcsak szerették, elsősorban féltek tőle. Így Teller Jóska is keserűen megbánta
már, hogy miatta elhagyta apját, anyját, s út önálló betyár lett, szabad prédája minden
tisztességes embernek. De hallgatott és engedelmeskedett, mint a többi.
Két évig Bogár Pista volt az erdők, nádasok, átkelőhelyek réme. Nappal már alig járt,
menedéke az éjszaka lett, s a sötét bűnök mindjobban körülvették. Szertefoszlott körülötte
minden mese és legenda. S maradt a valóság: gyilkos rabló, betyárok szégyene. Most már
nemcsak hogy nem támogatta senki, a pandúroknak segített a nép, s minden áruló nyomot
azonnal jelentettek. De a betyárvezér ravasz volt és okos, s ez a hét ember mindig kicsúszott a
vármegye kezéből.
Aztán elkövetkezett a nap, mikor kenyértörésre került a sor Bogár Pista és emberei között.
Akkortájt a keresztúri erdőben tanyázott a banda. Nappal aludtak, éjszaka jártak zsákmány
után s vad mulatozásokra. Azon a szeptemberi napon is egy erdőszéli csárdában mulatták át
az éjszakát, s aztán Bogár Pista borgőzös fővel, nehéz léptekkel nekivágott az erdőnek. Fél
órát mehetett befelé, körös-körül sűrű és nehéz lett a csönd. A betyárvezér hirtelen megállt;
messziről parasztszekér zörgése hallatszott.
Mindenki tudta a dolgát. Parancsszóra nem volt szükség. Két oldalról közrefogták az erdőn
átvezető szekérnyomot, és csőre töltötték puskájukat.
Aztán egyszerre a földnek fordult a puskák csöve: a zörgő szekér elé ösztövér
parasztlovacska volt befogva, a kocsin párnák és dunyhák között öreg parasztember feküdt, a
bakon pedig termetes, pirospozsgás asszonyság ült, aki tőle telhetőén siettetni próbálta
ványadt lovát.
Egy korbács suhintott a levegőbe, a ló felkapta fejét, és hőkölve megállt.
Az asszonyság felállt a bakon, és jól szemügyre vette a szemben állót.
– Menj el az útból, Bogár Pista – mondta nyugodtan. Beteg az emberem. Nincs nálam
semmi, csak az az öt forint, amit Kaposvárra viszünk a doktornak.
– Kell még doktor annak a holttestnek? – kérdezte gonosz mosollyal a betyárvezér.
Az asszony arca kipirult, s pergő nyelvével a szitkok áradatát zúdította Bogár Pistára:
 – Mit állsz az utamba? Azt hiszed, megijedek tőled? Te nagyszájú hencegő, világcsúfja!
Úgy kotródj el innen, hogy az árnyékodat se lássam, mert olyat húzok a képedbe ezzel az
ostorral, hogy páros lesz a sebhely az arcodon! Ha már engem nem tisztelsz, becsülsz, aki
anyád lehetnék, becsüld legalább meg a beteg embert!
Bogár Pista rá sem hederített. Odalépett a szekérhez.
– Öt forintot mondtál? – kérdezte közönyösen. – Add ide!
Az asszony rábámult.
– Elvennéd? – kérdezte ijedten. – Orvosra kell!
– Add ide! – ismételte fásultan a betyár.
Teller Jóska, Kismekkora Ferkó, Szegi Lajkó meg a többiek dermedten figyelték
vezérüket. Már sok furcsa dolgot láttak tőle, de azt hitték, ez csak tréfa lehet. Máskor ilyenkor
ő szerzett volna rossz gebe helyett jó lovat, s valamelyik környékbeli uraságtól hintót a zörgő
szekér helyett. Most azonban volt a hangjában valami fenyegető, amitől nemcsak a
betyárokat, hanem a szegény asszonyt is megszállta a rémület.
– Édes fiam! – kezdte könyörögve. – Hagyj minket utunkra menni. Odahaza unokák
vannak, ha nem érünk vissza, mi lesz belőlük? Ez az öt forint teneked semmi, nekünk az
utolsó remény. Csak nem veszed el egy szegény embertől? S látva, hogy szavainak semmi
hatása, szinte felsikoltott: – Vagy igazak a hírek? Ez lett belőled, Bogár Pista?
– Ez lett! – mondta Bogár Pista.
Dörrent a pisztoly, aztán csend lett, néma, nyomasztó, rettenetes csend.
Egy óra múlva, mikor a betyárok megérkeztek rejtekhelyükre, Bogár Pista hét hű
emberéből három már hiányzott.
Szegi Lajkó pedig, mikor a tanyán leszedelőzködtek, összeszedte minden motyóját, s
odaállt a vezér elé.
– Hazanézek – mondta.
– Te tudod, mit csinálsz – válaszolta Bogár Pista, s utána sem nézett, mikor elnyelte az
erdő.
Hárman maradtak a tűz körül. Egyikük se szólt. Bogár Pista zsebébe nyúlt, félresöpörte
maga mellől az avart, s az erdő puha földjére szépen kirakta egymás mellé az öt
ezüstforintost. Hármat zsebre tett, s rámutatott a maradékra.
– A részetek – mondta.
Ekkor történt, hogy Teller Jóska nem bírta tovább. – Mit csináltál?! Orgyilkos vagy te?
Bántott téged ez az öregasszony?
– Ki kérdezett, te taknyos?!
Teller Jóska vérig sértve pisztolyához nyúlt, de észbe kapott. Ezt az embert nem fogja a
golyó! Eldobta hát a fegyvert, s egy ugrással rávetette magát. Iszonyatos viadal kezdődött. A
két egymásba fonódott ember életre-halálra harcolt. Ütötték egymást, ahol érték, birkóztak,
mint a veszett farkasok. Kismekkora Ferkó egész testében reszketve nézte a küzdelmet, de
nem avatkozott bele. Azt nem engedte az erdei becsület.
Dongott a föld, nehéz percek múltak, győztese nem volt ennek a küzdelemnek. Bogár Pista
erős volt, mint az acél, Teller Jóska pedig hajlékony, mint a fiatal fa. Mind a ketten holtra
fáradtan roskadtak a földre. Aztán Jóska föltápászkodott, vállára dobta tarisznyáját, és inkább
hörögte, mint mondta:
– Nem félsz, hogy nyakadra hozom a pandúrokat?
– Nem!
– Pedig rászolgáltál. Nyomorult gazember! Áruló lettél, a szegénység árulója.
Bogár Pista fölült, letörölte homlokáról az odatapadt sarat, lihegve nézett a két távozó után,
s egyetlen szót sem bírt kinyögni.
Aki most látta, nem ismerte volna meg azt a Bogár Pistát, aki harangzúgás közepette
vonult be Kerekibe, hogy móresre tanítsa Géczy bárót.
 Geiger Anton mindig korán ébredt. Ezen a napon is már kitakarította az ivót, ablakot
nyitott, hogy kiszellőztesse az áporodott szagot, és éppen nekiállt poharakat mosogatni,
üvegeket törölgetni, amikor a kocsma ajtaja megcsikordult. Holtsápadt lett, mikor a vendéget
meglátta.
– Bort! – szólt rá az érkező.
Bogár Pista egy nap, egy éjjel gyalogolt, míg a földvári csárdához ért. Maga sem tudta,
miért ment oda; talán hogy ott végezze életét, ahol a nyomorúsága elkezdődött. Mert azt már
tudta, hogy meg kell halnia. Tudta már, mikor két utolsó társa eltűnt a keresztúri erdő fái
között, s ő még hosszú ideig bámult a kialvó tűz hideg parazsába. Bogár Pista, akit nem tudott
kézre keríteni hét vármegye minden pandúrja, most majd el veszejti saját magát.
Tudta azt is, hogy egyetlen ember sincs messze vidéken, akire számíthatna, aki elrejtené,
vagy akár csak egy jó szót is szólna hozzá., de arra, ami a földvári csárdában várta – nem
számított.
Régi szokásához híven kalapját az asztalra vágta, s ráordított a kocsmárosra:
– Nem hallod? Bort kértem!
Geiger egész testében reszketett. Sok ezerszer kértek tőle bort, és ő mindig, mindenkinek,
aki bort kért, adott. Most mégis azt mondta:
– Maga nálam több bort nem iszik.
Bogár Pista nem akart hinni a fülének. Hát már ilyen mélyre süllyedt, hogy ez az útszéli
kocsmáros, minden semmirekellő csavargó kiszolgálója, ez sem ad bort Bogár Pistának?!
Megkérdezte:
– Mi lelt, Geiger? Bántottalak én? Nem elég pénzt elmulattam nálad?
– Mit csinált a keresztúri erdőben?! – tört ki a kocsmárosból a felháborodás.
Az a sovány, öreg lovacska két halott utasával még a gyilkosság éjszakáján beért
Keresztúrra. A fertelmes hír hamarosan bejárta a parti kocsmákat. Geiger, aki még abból az
időből ismerte Bogár Pistát, mikor a szegények pártfogója volt, nem akarta hinni. De betévedt
hozzá, a menekülő Szegi Lajkó, aki maga látta, miként végzett a hajdani betyárvezér öt
forintért az öregasszonnyal, s akkor már nem kételkedhetett.
Kilépett a kármentő mögül. Arcára volt írva a félelem, de gyűlölete erősebb volt a
félelemnél is.
– Én a maga nevét soha többé ki nem mondom, de azt kimondom, még ha életembe kerül
is, hogy hitványabb nyomorult nem fordult meg még a kocsmámban! Verje meg az isten!
– Segíthetnél az istennek egy kicsit – mondta keserű mosollyal Bogár Pista. Aztán övéhez
nyúlt, lecsatolta az egyik pisztolyt, s ledobta az asztalra. Aztán a másikat is lecsatolta, s
odavitte Geigerhez. Amikor felhúzta a ravaszt, a kocsma hajnali csendjében élesen megkattant
a kakas.
– Állj bosszút! – mondta. – Mindenkiért és mindenért. Most itt az alkalom! – És hátat
fordítva a kocsmárosnak, visszaült az asztalhoz.
– Magát nem fogja a golyó! – felelte reszketve Geiger. – Mesebeszéd! Ki hinné el, mióta öt
forintért gyilkolok vénasszonyt?! Úgy fog a golyó engem is, mint mást.
– Nekem még sohasem volt fegyver a kezemben – mondta a kocsmáros.
– De most van! – biztatta félelmetes mosollyal Bogár Pista.
– Gondolj a keresztúri erdőre!
Geiger most már két kézzel fogta és nézte az ismeretlen szerszámot.
– Ne félj tőle! – hajolt előre Bogár Pista. – Célozz rám! Húzd meg a ravaszt! Lőj le, mint
egy veszett kutyát! Hiszen megérdemlem!
Geiger lassan célzásra emelte a pisztolyt, de aztán lehanyatlott a keze.
– Én nem bírok embert ölni – mondta csendesen. Bogár Pista leroskadt a lócára. Talán
igaza van az öregnek – gondolta –, még golyó sem jár neki. Harcban elesni, pandúrok
fegyverétől vagy saját golyótól, ha már minden elveszett, rangos, betyárvezérhez illő halál.
Aki a népet elárulta, s a szegénység gyilkosa lett, vesszen úgy, ahogy a bitangok érdemlik:
akasztófán.
Ráordított a kocsmárosra:
– Akkor hát eredj, és hozd a pandúrokat! Azok majd nem sajnálnak!
– Megbolondult maga? Menjen innen! Én nem adtam még fel senkit soha.
Bogár Pista asztalán is feküdt egy pisztoly, a párja annak, amelyet a kocsmáros
szorongatott. Felvette, felhúzta a ravaszt, ráfogta Geigerre.
– Mégy a pandúrokért, vagy lövök! – ordította szinte önkívületben. – Addig ki nem
megyek az ivódból, míg ide nem hozod őket!
Aztán, mikor az öreg még mindig tétovázott, még egyszer ráordított:
– Indulj már! Vagy meg akarsz halni te is?!
Geiger egész testében remegve kilépett az ajtón. Bogár Pista bereteszelte utána az ajtót.
Aztán a sarokba ment, a kármentőhöz, ahol a borosüvegek sorakoztak. Felvett egyet, maga elé
állította és ivott. Addig ivott, míg egy csepp sem maradt az üveg alján. De a bor már régen
nem segített rajta. Ahogy az üvegből fogyott az ital, úgy nőtt szívében a keserűség.
Minden pohárral csak nyomorultabbnak érezte magát, s már azt is kevesellte volna, ha az
ég szakad rá ezekben a percekben.
Mikor a második üveg is elfogyott, úgy várta már a pandúrokat, mintha csak azok tudták
volna megszabadítani önmarcangoló kínjaitól.
Jó két óra telt el. Bogár Pista még mindig ott állt az ablak előtt, s égő homlokát az üveghez
támasztva, meredten nézte az országutat.
Végre lódobogás hallatszott.
Hat pandúr ugrott le a lováról, s percek alatt körülvették a házat.

Amikor a hosszú úttól kifáradt Geiger belépett az őrszobára, a pandúrok egyetlen szavát
sem hitték el. Évek óta keresték a hírhedt betyárvezért, és sok-sok vak nyomot követtek már.
Számtalanszor indultak el egy-egy rémült kocsmáros vagy megriadt, síró asszony szavai után,
aki megesküdött rá, hogy látta Bogár Pistát. Számtalanszor, s mindig eredménytelenül.
Mikor azonban az öregember kezében meglátták a hatalmas betyárpisztolyt, egyszeriben
megjött a kedvük. Azt, hogy Bogár Pista maga küldte értük a kocsmárost, természetesen egy
percig sem hitték. Úgy gondolták: az öreg meg akarja őrizni csárdája hírnevét a többi betyár
előtt, s nem vállalja nyíltan az áruló szerepét. Bogár Pista betért hozzá, ott mulat az ivóban, s
Geiger eljött, hogy megkeresse a fejére kitűzött jutalmat.
– Jól van öreg, elhisszük – mondták nevetve. – Talán még majd meg is kér bennünket
Bogár Pista, hogy kísérjük az akasztófa alá.
– Úgy látszik, megunta hitvány életét – mondta Geiger komoran és csendesen. – S az is
lehet, hogy bűnhődni akar.
– Talán majd még meg is gyónik – nevetett gúnyosan a pandúr hadnagy. – Sebaj! Mi
szeretjük a bűnbánó betyárokat.
Na gyerünk! – adta ki a parancsot, s a pandúrok elvágtattak a földvári csárda felé.
Mikor körülzárták a házat, eszükbe sem jutott, hogy harc nélkül foghatják el Bogár Pistát.
Kegyetlenebb, keményebb, szívósabb betyárról nem tudtak a krónikák. Ki gondolta volna,
hogy maga nyitja ki a kocsma ajtaját? És hogy fegyvertelenül lép elébük?
Vezényszó nélkül dördült a sortűz. Hat fegyverből hat golyó repült egyszerre, s fúródott az
ajtóban álló betyárba. A dörrenés megrezzentette a kármentőben a poharakat és üvegeket, s
mikor a sűrű, nehéz füst felszállt, a somogyi erdők betyárja, akit nem fogott a golyó, míg a
szegények oldalán állt – holtan feküdt a földvári csárda küszöbén.
ARANYHÍD

Valamikor réges-régen öt kicsike községet neveztek a Balaton mellett Dörgicsének.

Háromnak a nevében máig is fennmaradt ez a szó, amely egy balatoni hal neve. Az egyik falu
nagyon rászolgált erre a névre. A tó vize csaknem a lábát mosta, s a vízpartig húzódó udvarok
végében a kavicsok között sokszor ott fickándoztak az apró halak.
Az öreg falu szép boltíves házai között akadtak kicsik, apró kertekkel, de nagyok is, tágas
kőbástyás udvarokkal. Ezek gőgösen hátat fordítottak az utcának, s arccal a tó felé fordultak.
A nagy házak között is a legnagyobbikban lakott a szép Bari Mária. Gazdag volt a leány apja,
gazdag az anyja, s gazdag volt már öregapja is. A hegyoldal szőlői megtöltötték pincéiket
azokkal a dörgicsei borokkal, melyeknek hírét már Mátyás király idejében is dicsérték a régi
krónikák.
A nagy ház tágas, fehérre meszelt szobáiban, a fényes ablakok mögött faragott ágyakban
magasra tornyosult az ágynemű, az almáriumokban, ládákban, szekrényekben egymásra
halmozódott a sok szép ruha. Talán száz esztendeje is volt már, hogy a Bari család asszonyai
ezekbe gyűjtötték a sok színes rokolyát, cifra ingvállat, kivarrott pruszlikot s a finom, maguk
szőtte len fehérneműt. Volt köztük olyan is, amit nem használtak soha. Minden asszony
meghozta a maga kelengyéjét, s már régen felesleges holmikkal teltek meg a sokasodó ládák.
A ház mögötti istállókban kövér ökrök, jól tejelő tehenek s tarka foltos kisborjúk rágták a
jószagú szénát. A nagy csűrök megrakva szénával, szalmával, a padláson garmadában állott a
gabona, a hombárokban a finom fehér liszt. Három kenyeret is sütöttek egyszerre a nagy
kemencében, melynek tetején ilyenkor jóillatú szaggatott lángos pirult.
Itt, a nagy házban élte gondtalan napjait Bari Mária. Mindig takarosan, csinosan öltözve
járt, szép arcát pirosra sütötte a balatoni nap, fekete hajfonata úgy omlott le válláról, mint a
fényes folyó. Sok legény járt utána, s nem csoda, hogy egy szegény fiú szeme is rajta
feledkezett. A legény akarva-akaratlan naponta látta a lányt, mert ott lakott az utca másik,
hegy felé forduló oldalán, egy guggoló kis zsúpfedeles házban. Szép nevén kívül – mert Bátor
Jánosnak hívták – nem volt egyebe, mint a két dolgos keze.
Abban a kis házban nem voltak magasra tornyozott ágyak, az udvaron nem állottak
istállók, állata sem volt más, mint egy szál hűséges pulikutya. Nem voltak ott hombárok sem,
liszt is csak kevés akadt, s mikor kenyeret sütöttek, örültek, ha egyre futotta belőle.
Ruhanemű sem állott a szekrényekben, egy kopott láda őrizte a legény ünnepi gúnyáját.
Azonkívül nem is volt egyebe, mint a rajtavaló.
Látástól vakulásig dolgozott János, hogy a mindennapit megkeresse. Tudta jól, hogy
szemét sem emelheti fel a gazdag Bari Máriára, mégis mikor esténkint ott ült viskója előtt, a
nagy diófa alatt, s meglátta az utca másik oldalán a kerítésre támaszkodó gyönyörű leányt,
elővette maga faragta furulyáját, s fújta, fújta, olyan szerelmesen fújta, hogy még a szíve is
belefájdult.
Hallotta a nótát a leány is. A szeme sarkából ő is régen nézegette a daliás legényt, de a
szívét már megkeményítette a gazdagság. Azt a pár lépést, mely az utca egyik oldalát a
másiktól elválasztotta, abban az időben nem átlépni, de még felmérni sem lehetett. Gondolni
sem mert volna rá, hogy apja elé álljon azzal, hogy tetszik neki egy szolgalegény, így hát
gyorsan elfordította a fejét.
Egy nyári este azután, mikor a hársfavirágok illata még a józan szíveket is elbódította, a
szegény szerelmes Bátor János mégis rászánta magát, s átment az utca túlsó oldalára. A leány
akkor is ott állt a kerítés mellett, s fényes szemmel nézte a legényt. A csillagos ég, a tó
ragyogása, az egész káprázatos nyári este elfeledtette vele, hogy a fiú az utca túlsó oldaláról
jött, s mikor János elmondta, ami olyan régen nyomta szívét, egy pillanatra az ő hangja is
megremegett.
 – Szeretsz hát, János? Igazán szeretsz? – kérdezte.
– Szeretlek, és örökké szeretni foglak! – vallotta a fiú suttogó hangon, hogy még a
kerítésre boruló lombok is alig hallották.
A leány hirtelen kijózanodott.
– Hát ha igazán szeretsz – nevetett rá –, szerezz kincset, aranyat, gyöngyöt, rubintos
ékszert, építs házat, nagyobbat, mint az apámé, és akkor a tiéd leszek! – Azzal elfutott
kacagva, fel a sokgrádicsos házba.
A fiú ott maradt a madárdalos, hársfaillatos éjszakában, magányosabban, mint annak
előtte. A szép leány magával vitte a szíve felét, szerelme elvette az eszét is.
Így esett, hogy amikor már sok estén át törte a fejét, hogy mit tegyen, elhatározta a
legnagyobb bolondságot, amit tehetett: nekivágott a nagyvilágnak, hogy aranyat, kincset
szerezzen a lánynak.

Ment, mendegélt János napokon, heteken át, járta a kis falukat, s járta a nagy városokat.
Egy álló évig próbálta szerencséjét messze vidéken mindenfelé, de kincset nem talált sehol.
Még a mindennapi kenyerét is csak nehéz munkával tudta megkeresni, s nagy városban vagy
kis faluban úgy tengette életét, egyik napról a másikra, akárcsak odahaza. A gazdagoknál
hideg szíveket és zárt ajtókat talált, a szegényeknél jó szót s egy-egy tál meleg ételt.
Megfordult mindenfelé, s csak a következő nyár hozta vissza kisebbik hazájába, a Balaton
vidékére. Akkor már feladta a reményt, hogy becsületes munkával kincset tudjon szerezni, s
már csak a csodában hitt. Eszébe jutott, hogy látott egyszer egy furcsa alakú követ, amit az ő
vidékükön “kőkecské”-nek hívnak, s arról azt tartják a falusiak, hogy mindig kincs van benne.
Akkor nem törődött vele, most megörült a gondolatnak: hátha ő is találhatna egy ilyen követ!
Elindult hát megkeresni a “kőkecské”-t.
Eszébe jutott ugyan öreganyja meséje is a furcsa alakú kőről, de az sem riasztotta vissza.
Egészen kis gyermek volt még János, s egy hideg téli estén betegen feküdt édesanyja
ágyában. Kint viharos szél verte a kunyhó ablakához a havat, s öreganyja ott ült az ágya
szélén, és mesélt: réges-régen egy falujukbeli ember kecske alakú követ talált a szőlejében.
Mikor szétverte, belsejében arannyal-ékszerrel telt vasládikára bukkant. A kincs mellett
foszladozó papír hevert, alig látható betűkkel teleírva. Régi volt az írás, pap kellett hozzá,
hogy kiokosodjék belőle. Az aztán megfejtette a kincs régen elporladt gazdájának üzenetét.
Óvta a megtalálót, nehogy az átkozott aranyhoz nyúljon, mert szerencsétlenséget hoz reá, s
vér öntözi a földet, ahol küzdenek érte. Az ember nem törődött a papírral. Örült
szerencséjének, s futott a városba, hogy eladja az aranyat s a drágaköveket. Még azon az
éjszakán vérbe fagyva találták az országúton, üres kincsesládája mellett. A lázas kisfiú
emlékezetében sokáig megőrizte ezt a szörnyű történetet, de most a szerelmes legény csak
arra emlékezett belőle, hogy talán mégiscsak kincs lehet a “kőkecské”-ben.
Elindult hát, hogy megkeresse. A tarisznyájában már alig akadt valami. Még a városban,
utolsó napszámbéréből vásárolt két cipót s egy zsebre való tepertőt, azt osztogatta mindig
kisebb részekre: reggelre, ebédre, vacsorára.
Amint az egyik vízmosta, meredek úton ballagott felfelé, egyszerre csak ott terem előtte
egy öregasszony. Olyanforma volt, mint az öreganyja, de mégis másféle. Rongyos, kopott a
ruhája, vedlett a bocskora, de volt valami a tekintetében, amitől meghökkent a legény. Meg
aztán azt sem értette, hogy termett ott egyszeriben a mély, horhos útban, hiszen egy perce
még nem volt sehol.
Nézte János, nézte az öregasszonyt, s aztán nyájas szóval megkérdezte:
– Hát, öreganyám, hogy kerül ide, ahol a madár se jár? – Messzi útról jövök, fiam, hét nap,
hét éjjel vándoroltam, míg veled összehozott a jó sors. Adnál-e nekem egy falas ennivalót?
Van két napja, hogy nem ettem. A legény azonnal tarisznyájához nyúlt.
– Magamnak se sok van már – mondta mentegetőzve –, de megosztom szívesen, hiszen én
még reggeliztem is. – Azzal letelepedett egy vadalmafa árnyékába, elővette a maradék cipót, a
pár szem tepertőt, s szépen elosztotta kétfelé. – Egyék, öreganyám – mondta –, jut ebből
kettőnknek is.
Az öregasszony egy szót sem szólt, míg az utolsó falatot meg nem ette. Akkor a fiúhoz
fordult, aki mosolyogva nézte, milyen örömmel s jó étvággyal eszik.
– Köszönöm, fiam – mondta –, most már látom, hogy nemcsak adni tudsz, hanem ami
annál is több, örülni is, hogy adhatsz. Mondd el szépen, mi járatban vagy, hátha
megsegíthetlek valamiben.
A fiú mosolygott magában. Ugyan mivel is segíthetne rajta ez a szegény, rongyos
öregasszony? De azért illendően felelt:
– A szerencsémet próbálom, öreganyám.
– Szóval kincset keresel – felelt az öregasszony. A fiú bambán nézett rá.
– Hát azt meg honnan tudja kegyelmed?
– Sok mindent tud, fiam, az ilyen vénség – felelt az asszony. – S azt is tudom, hogy a
városban nem találtad meg. No, hát ide figyelj, Bátor János – folytatta. – Jó tettért jót várj! Én
a kincskeresésben nem segíthetlek, de adhatok egy jó tanácsot: ne aranykincset keress, hanem
aranyhidat, amely elvezet téged a szíved kincséhez.
Azzal felállt, és hipp-hopp, eltűnt, mintha ott se lett volna!
János ámulva nézte az öregasszony hűlt helyét. Gondolkodott, miféle aranyhídról
szólhatott a titokzatos néne. Végül, hogy nem tudott a tanácson eligazodni, legyintett, majd
felkelt és továbbindult, hogy “kőkecské”-t keressen.
Ment, mendegélt, tövises lejtőkön, mély, sötét erdőkön keresztül, míg egyszer csak egy
várrom tövében találta magát. Úgy gondolta, hogy a vastag falak árnyékában meghúzza magát
éjszakára. Le is ült megpihenni.
Feje elnehezedett, jólesett a nyugalom, az álmosító csend az egész napi vándorlás után.
Hosszú ideig lebegett álom és ébrenlét között, s maga sem tudta, mikor nyomta el az álom.
Egy idő múlva világosságot látott. Elindult megkeresni. Átmászott a kövekkel betemetett
árkon, belépett a kapunyitáson, s egy nagy kövekkel kirakott udvaron találta magát. Az udvar
másik végében félig ledőlt tornyot pillantott meg, melynek teteje régen elpusztult, emeletén
vak ablakszemeken át süvített a szél, s csak lent maradtak még valamennyire épségben
repedezett, öreg falai. Egyik oldalkapuját, mely valaha az őrök szobájába vezethetett,
összetákolt deszkaajtó zárta, s egyik keskeny ablakában – ahonnan a fény szivárgott ki még
tört üveg is látszott. Az ablakon, az ajtó repedésein s még a fal vastag kövei között is sűrű füst
gomolygott ki az omladozó épületből.
Megörült János, hogy fedél alatt töltheti az éjszakát, s illendően bekopogott a deszkaajtón.
Mikor választ nem kapott, lenyomta a vaskilincset, s belépett a sötét szobába.
Különös látvány fogadta. Három sötét arcú férfi ült szótlanul a szoba közepén égő tűz
körül, s mereven bámult a lángok felett vaslábakon lógó üstbe, melyben valami folyadék forrt.
János azon csodálkozott legjobban, hogy észre sem vették köszönését.
– Leülhetek kicsit melegedni? – kérdezte tisztességtudóan.
Senki sem válaszolt, senki sem nézett rá, mintha csak ott sem lett volna. Érthetetlennek
látszott, hogy a tűznél ülők tudomást sem vesznek róla, mert egymás minden mozdulatát
éberen figyelték. Sőt amikor az egyik férfi közelebb hajolt az üsthöz, a másik kettő azonnal
fejszéjéhez kapott. János akkor látta, hogy kezük ügyében ott hevernek fegyvereik is. Mikor
közelebb lépett, azt is látta, hogy az üstben folyékony, sárga arany fortyog.
Nagyot dobbant a legény szíve, íme, végigjárt erdőt-mezőt, hegyet-völgyet, s most, mikor
már minden reményét elvesztette – úgy hitte –, jó szerencséje oda vezérelte, ahol az aranyat
sütik, főzik vagy formálják. Mert pontosan bizony azt sem tudta a legény, hogy mi is az az
arany, s még kevésbé, hogy miként lehet vele bánni.
Úgy gondolta, leül egy sarokba, s megvárja, mi lesz. Keresett hát valami alkalmatosságot,
amire rátelepedhetnék, s talált is egy különös alakú, megfeketedett követ. Aztán, mikor
közelebbről megnézte, látta, hogy mi is az, amit kiválasztott széknek. Meglátta, s a szíve
vadul dobogni kezdett, előbb örömében, majd rémületében. “Kőkecske” hevert a sarokban, s
mikor a szeme megszokta a sötétséget, azt is látta, hogy kétfelé van hasítva. Belsejében
nagyobb nyílás ásított, s alatta, a földön felfeszített kis vasláda hevert. János most már
feleszmélt révületéből, melybe saját vágya s a megtalált kincs öröme hajszolta. A láda üres –
gondolta –, s egész biztos, hogy a tűznél ülő férfiak haramiák, akik azt olvasztják össze, amit
benne találtak. Mikor pedig meglátta a láda alján az öreg pergament, még a lélegzete is elállt a
rémülettől. Minden úgy volt mint nagyanyja meséjében, lába előtt ott a szétdarabolt kő, a
vasláda és a vészjelző papír.
A fiú káprázó szemmel nézett a három gonosztevőre. Szemükben kapzsiság tüze égett, s
kezük lassan mozdult fegyverük felé. Remegő szívében most már összemosódott minden:
öreganyja meséje és mindaz, amit maga előtt látott, s egy percig az is megvillant a fejében,
hogy talán épp ezek azok a haramiák, akik a falujabéli kincskereső embert agyonverték.
Ahogy a tűz felé nézett, most már azt is látta, hogy mindegyik rabló magának akarja az
egész aranyat, s mielőtt munkájukkal elkészülnek, még leszámolnak egymással. János most
már mindent értett, csak azt az egyet nem, hogy vele miért nem törődik senki. De most már
örült ennek, mert menekülni akart – amíg nem késő! Nem bánta már az aranyat, a kincset,
semmit, csak még egyszer kijusson erről a borzalmas tanyáról. Szinte hallani vélte az
intelmet, amely a sohasem látott írásból szállt felé: “Ne nyúlj a kincshez, menekülj!”
Mégis egy darabig mintegy megbabonázva a helyén maradt, s csak akkor ugrott fel, mikor
az egyik haramia felemelte fejszéjét, és nekirontott társának. Kiugrott az ajtón, s futott, futott,
halálos rémülettel szívében.
Mikor a leomlott várfal tövében felébredt, egész teste verejtékben úszott. A sötét
éjszakában sejtelme sem volt róla, ébren volt-e vagy álmodott. Még érezte a rémület halálos
szorítását a torkán, még látta a borzalmas képet, és nem tudta, mennyi idő múlhatott el, mióta
elindult, mikor ért a várromhoz. Szívet bénító magányában egyáltalán semmit sem tudott már
szegény.
Csak egyet. Menekülni, futni innen! Ki az elátkozott romok közül, ki az erdőből, le a
szőlős lejtőkön, haza, haza a tó partjára mielőbb!

Sietett János lefelé, haza, a falujába. Elfúló lélegzettel rótta az utat, s közben eltervezte
százszor, hogy fogja elmondani a szép, fekete hajú lánynak, mit látott, mit tapasztalt hosszú
hónapok alatt. Hogy fogja szép szóval kérni, ne kívánjon kincset, mert véres az arany, s bajt,
bánatot, gyötrelmet hoz arra, aki megtalálja. Sietett a fiú, szívében égett a remény, hogy a
lány, akit ennyire szeret, megérti, elhiszi majd, amit elmond neki.
Ment egész éjjel megállás nélkül, s csak másnap este érte el faluja határát. Mikor a házak
csoportjából kiemelkedő fehér templomtornyot meglátta – megkettőzte lépteit. Ahol a falu
felé vezető út elválik a tó felé tartó kerékcsapástól, János megtorpant. Az útkereszteződésnél
álló nyárfa törzse mögül az öregasszony lépett elébe.
Akit eddig János hajlott hátú rőzseszedő vénségnek látott, most szikrázó szemű, csengő
hangú tündér volt. Kiegyenesedve állt az út közepén, s kezét tiltón emelte János elé.
– Ne menj a faluba, Bátor János – mondta –, ott csak boldogtalanságot találsz. Emlékezz
tanácsomra: ne aranykincset keress, hanem aranyhidat, mert az elvezet szíved igazi kincséhez!
A fiú nem törődött vele. Tündér vagy boszorkány – most nem érdekelte érthetetlen szava.
Úgy vonzotta falujának tornya, mint a mágnes. Mire felelni akart, a tündér már nem volt
sehol. János pedig továbbment a faluja felé vezető úton.
Már látta a szélső házakat, amikor meghallotta a harangzúgást. Harangoznak – gondolta
megcsendesedve, s egy percre meg is állt a legény. A szőlőkből levezető mély úton úgy gurult
elébe a harang szava, mint vészjósló jel, és szinte fájdalmasan ütötte meg a szívét.
 Hamarosan megtudta, hogy a harangszó esküvőre kíséri a szép Bari Máriát. A szomszéd
faluba vitte magával vőlegénye, egy hozzá való módos gazda fia.
Mikor kiért az országútra, még látta a fickándozó lovakkal robogó, felszalagozott kocsit.
És látta azt is, hogy Mária ébenfekete haján fehér menyasszonyi fátyolt lenget a szél.
A fiú szeme előtt elsötétült a világ. Egy év minden keserve, bánata, az utolsó hetek
tengernyi fáradalma egyszerre tört rá. Ereje elhagyta; már nem sietett sehová, csak állt, és
nézett száraz szemmel a tovarobogó lakodalmas szekér után. Nem is nagyon fájt már, amit
látott. Csak éppen megértette belőle, hogy magamagát csalta. Ennek a lánynak úgysem tudná
megmagyarázni, hogy mit látott, mit érzett, míg a világot járta. Ez a lány, akit egész
felsallangozott kocsisor kísér fényes lakodalmára – nem értené meg soha.
Azt sem tudta, hogy ért le a tóhoz. A szíve csordultig telt keserűséggel, de már nemcsak a
lány miatt. Úgy érezte: nem kell az az élet, amelyik ennyi szenvedést ad a tiszta szívű
szegényeknek.
Egy rozoga halászcsónak rángatózott kötelén a part mellett. Eloldotta, egyetlen mozdulattal
lökte el magát, s hatalmas csapásokkal evezni kezdett. Mintha a parttól elszakadva saját
kínjától akart volna szabadulni. Fent, magasan őszi fellegek úsztak, s alatta és körülötte
zúgott, kavargott a víz.
Egy óra telt el, egy perc vagy fél éjszaka, nem tudta János. A ladik állt vagy rohant, már
egyre ment, nem látszott sem part, sem nádas, csak egyszínű, sivár, reménytelen feketeség,
melyben a tört szívű legény hurcolta bánatát a halál felé.
Aztán eltörött az egyik evezője is, és János most már a lucskos padra hajolva vitette magát
az árral. Könnyei egybefolytak a hideg vízcseppekkel, sóhajtását elnyomták a zúgó
szélrohamok.
Egy óra telt el, egy perc vagy fél éjszaka, ki tudja?
A halált váró fiú egyszerre csak arra ocsúdott fel, hogy a tó megvadult hullámai
elcsendesedtek, s mint szelíd kezek, ringatják a csónakot. Feje felett éppen az utolsó felhők
foszlányai oszlottak szét, és sorra felragyogtak a csillagok. És ahogy a felhők szétfutottak, a
túlsó parton, mint óriási aranykorong, kelt föl a telihold.

Mint akit megbabonáztak, mint aki csodát lát, úgy nézett János a nagy aranykorongra.
Szemeit nem vette le a lassan emelkedő lánggolyóbisról, amely ahogy felkúszott az égre, úgy
húzott a tóra egy széles aranysávot.
– Aranyhíd – suttogta a fiú alig hallhatóan maga elé. Arany híd! – vetett lobot agyában a
boldog felismerés.
Most már értette az öregasszony tanácsát, és tudta, hogy más, mint a tó tündére, nem is
lehetett. Igen, ez az az aranyhíd, amely elvezeti szíve kincséhez.
János újjáéledt reménnyel nyúlt a megmaradt evezőhöz. Most már minden őt segítette, a
szél is északról fújt, s az elcsendesedő víz hullámai is a fény felé vitték. János szilárdan hitte,
hogy a tó tündére hajtja csónakját az aranyhídon, s úgy érezte, ha akarna, sem mehetne már
másfelé.
Nézte a bűvös hidat, mely – úgy érezte – utat mutat.
Evezett vidáman, felszabadultan, boldogan. Vissza sem tekintett az elhagyott part felé,
ahol most a hideg szívű Bari Mária üli zajos, fényűző lakodalmát.
Itt kint a tavon csend volt és békesség. Halkan csobogtak az elaprózódott hullámok a
csónak körül, s ezernyi apró ráncból és fényből verték percről percre újra az aranyhidat.
Egyszer csak messze, ahol az aranyhíd a nádast érte, apró, mozgó fénypontot pillantott
meg János. Most már egyenest arra vette útját. Egy evezővel sem volt nehéz kormányozni a
csónakot az elcsendesült vízen.
Az a kis mozgó pont úgy vonzotta, mint a mágnes.
Mikor közelebb ért. azt is látta, hogy valaki lámpát lenget az éjjeli sötétségben. Aztán az a
kis világos pont nagyobb lett, udvart vont maga köré, s János hamarosan hangot is hallott.
– Erre, erre! – kiáltotta valaki mély, zengő hangon.
A fiú most már ereje megfeszítésével evezett, s a csónak lassan becsúszott a nád
szegélyezte part egy kis öblébe. Aki kiáltott, ott állt egy deszkából összerótt kis híd végiben, s
lámpájával mutatta az utat a sötétben imbolygó csónakosnak.
Csendes koppanással ütődött a ladik orra a kis fahídhoz, s János szinte odabukott a deszka
szélére, mikor megfogta, hogy közelebb húzza. Izmos kéz ragadta karon a legényt, s szinte
kiemelte a csónakból.
– Mi jutott eszedbe, hogy éjnek idején nekivágj a tónak? – kérdezte az előbbi hang, s
feleletet sem várva folytatta: Hiszen csak onnan jöhetsz, a túlsó partról, s mikor indultál, még
nagy volt az idő. Ha nem ül el a szél, nem sok maradt volna belőled, sem ebből a
lélekvesztőből.
A fiú felelni sem tudott.
– Na, majd a tűz mellett elmondod, miért s honnan jössz. Látom, a lélek is hálni jár beléd.
Állj fel, s gyere velem.
– Hol vagyok? – kérdezte a legény, miközben megpróbált életet verni meggémberedett
tagjaiba.
– Most még a nádasban s a vízen – felelte az ismeretlen –, de rövidesen a boglári partőr
házában leszel. Na gyere, fiam mondta megenyhülten, mikor lámpájával rávilágított, s
meglátta a fiú halálsápadt arcát –, szükséged van neked most már a pihenésre.
János nem tudta, meddig s hová mentek. Az öreg halász megmarkolta karját, s úgy vezette
ki a pallón, majd a keskeny ösvényen a nád közül.
Aztán kis kunyhót látott maga előtt. Nem sokban különbözött az ő otthoni viskójától.
Szalmával fedett tetejét nehezen hordozták vesszőből és sárból vert roskatag falai. De egy
nagy fűzfa ágai borítottak árnyat fölé, s ablakából meleg fény világított az éjszakába. Gazdája,
az öreg halász, hogy nehéz sorsán javítson, őrséget is vállalt a boglári közbirtokosságnál.
Odaültette vendégét a fa alá vert lócára.
– Maradj itt, míg felkeltem az unokámat – mondta. – Majd főz neked valami meleget, ha
már éppen nálunk vetett partra a víz.
A fiú még mindig nem tudott szólni. Szíve most ismerkedett a visszanyert élet örömével,
melyet néhány órával előbb szívesen dobott volna oda a hullámok játékának. Csendben ült,
figyelte a nád susogását, a vízimadarak kurjantásait, az éjszaka sokféle hangját.
A kunyhó kéményéből hamarosan hosszú csíkban szállott fel a füst; ekkor csikorogva
kinyílt az ajtó.
János most nézte meg először a halászt. Magas, széles vállú, fehér hajú ember állt az
ajtóban. Napszítta arcát árnyékba vonta a kiáramló fény, s így sötétebbnek látszott, mint a
valóságban, hangja azonban mosolygott:
– Jó, hogy maradt az esti hallevesből, ha már magad nem lettél a halak eledele. Az majd
életre hoz. – Aztán mikor látta, hogy a legény nehezen mozdul, odalépett hozzá. – Gyere hát,
fiam! – mondta melegen.
János most először mosolyodott el az emberséges szóra, s követte a halászt kunyhójába.
Odabent minden ismerős volt. Ugyanaz a szemérmes, egyszerű szegénység, mint otthon
náluk.
Meszelt tűzhelyen fortyogó bogrács, kecskelábú asztal, megbámult székek, a fal mellett
vén, faragott láda, a falon kopott főzőedények, halászszerszámok. És még ezen a késői órán is
tisztaság és rend – a szegények egyetlen igazi fényűzése.
Akár odahaza! Azazhogy mégsem!
A tűz mellett aranyhajú lány állt, s mikor János felé fordult, a legény lába földbe
gyökerezett. Csak a sümegi templom oltárképén látott egyszer ilyen szépet. Mintha csak az
aranyhíd varázslata tovább tartott volna. A tűz fénye visszaverődött a leány haján, s
beragyogta, kifényesítette még a kunyhó kopott falait is. Mikor pedig tükrös tekintetével
rámosolygott, a fiú szívverése is elállt.
Pedig csak ennyit mondott:
– Elfáradhatott a hosszú evezéstől, egyék hát! Jó csípős. – Aztán mikor a fiú nem mozdult,
hozzátette: – Hosszúmetélt is van, no, csak lásson hozzá!
János szívét soha nem ismert meleg öröm járta át. Leült az asztalhoz, és úgy mosolygott
vissza a leányra, hogy az menten visszafordult a tűzhely felé.
Az éjszaka múlóban volt. Az öreg halász kilépett a kunyhó elé, és kelet felé nézett.
– Hajnalodik – mormolta maga elé.
És az ég alján felbukkanó nap szembenézett az elhalványuló teliholddal, amelynek
aranyhídján a Balaton tündére elvezette az igazi kincshez Jánost, a gazdaggá lett szegény
legényt.

EMBEREK A JÉGEN

Ahol a szigligeti öböl fokánál a Keszthelyi-hegység csaknem a Balaton partjáig ér,

sohasem volt könnyű a szegény ember élete.
Fent az erdő, sziklás hegyek, lent a víz szab határt a földművelésnek, s még rendes falvak
sem épültek ezen a vidéken. Akik itt telepedtek le, kemény harcra keltek a természettel. A
sziklák alatt, ahol lehetett, szőlőket, gyümölcsösöket ültettek, s lassan pincehajlékokkal, kis
tanyákkal népesedett be a partvidék. A szétszórt házakból sok-sok év alatt két község is lett;
az egyiket Vonyarcnak, a másikat Vashegynek nevezték el.
Egyetlen utcája sem volt azonban a két falunak, az elszórt házak között csak az ott lakók
ismerték ki magukat, s kedvük szerint keresztelték el és osztották részekre az erdőkkel,
présházakkal tarkított lejtőket.
Lent a tó partján ősidők óta ismertek egy különös kis dombot, mely magányos szigetként
emelkedett ki a nedves rétből, s jól látta mindenki a tóról s az öböl minden pontjáról. Úgy
mondják: valamikor a Balaton zárta körül, s hullámok kergették egymást ott, ahol most a
vonyarciak legeltetik tarka foltos marháikat. Keresve sem találhattak jobb helyet a rómaiak
őrtornyuknak, melynek romjaira később a régi magyarok építették rá kis erősségüket. Aztán
múltak az évek, rommá lett az is, a leomlott falak között pedig remeték ütöttek tanyát. A
környéken idővel regék és legendák születtek a kis domb magányos lakóiról.
Keserves munkában telt évszázadokon át a vonyarc-vashegyiek élete. Apák és fiúk
egymást követő nemzedékei harcoltak a sziklákkal, a köves hegyoldallal minden szőlőtőkéért
s a vízen a télen-nyáron ízes falatot s egy kis ruhára való pénzt jelentő halért. Ennek a
küzdelmes életnek egyik emlékét őrzi a Szent Mihály-dombi kápolna: egy régi képet, amely
vízből menekülő halászokat ábrázol. Erről is sok történet jár szájról szájra a késői utódok
között.
Hogy is volt, hogyan is lehetett?…

Már kétszáz esztendeje is elmúlt, hogy Joó Ferenc, a vonyarci halászbokor gazdája egy téli
napon elindult munkaadójához, a berényi földesúrhoz. Előtte való nap üzent érte a báró,
akinek vízjoga a vonyarci partokra is kiterjedt, jöjjön azonnal, sürgős beszéde van vele.
Berény nem volt messze a parton sem, hát még ha át lehetne menni a Balaton jegén! De
már napok óta enyhül az idő, a levegő meleg, a jég felszíne olvadóban, s színén tenyérnyi a
víz. Egy-két meleg napot ugyan észre sem vesz a jég, de abban az emlékezetes esztendőben
változó szelekkel és gyenge faggyal állt be a Balaton. Azt, hogy ez mit jelent, jól tudta a
vonyarci halászgazda: nem marad tartós a jég. Két nappal előbb vásárosok indultak kocsival
Somogyba, de vissza kellett fordulniok, a jég már kásás volt, s hajladozott, meg-megroppant a
kerekek alatt.
Joó Ferenc így hát lovon indult útnak, hogy Keszthely felé megkerülje a tavat.
Délelőtt még melegen sütött a február végi nap, ebéd után azonban korán besötétedett. A
sötétséggel együtt köd szitáit, s még a tó jegét is eltakarta. Mire a sűrű ködben ügető
magányos lovas a Zala hídjához ért, már csak az ő gyakorlott szeme látta az utat. Lépésre
fogta lovát, s úgy baktatott a nedves, gyér hóval fedett parti ösvényen tovább. Lassan,
nehezen lépegetett a ló. Talán a lovas fogta vissza rosszkedvében, vagy az állat érezte meg
gazdája nehéz gondját?
Jól tudta, miért hívják a kastélyba. Régen híre járt, hogy Peri báró egyetlen leánya
lakodalmát március elsejére tűzték ki. A lakodalom nagy vendégséget, a nagy vendégség
pedig halat jelent. Hogyan is lehetne balatoni lakodalom hal nélkül? Máskor talán örült volna
a halászgazda szíve, hogy egy jó fogással pár napra megkönnyítheti a vonyarciak sorsát.
Lakodalom idején nem mérik szigorú szemmel a részt, jut is, marad is a szegény embernek,
bővebben, mint máskor. De Joó Ferenc ismerte a Balatont s a jégi halászat szép, fortélyos, ősi
mesterségét. Tudta, hogy hacsak csoda nem történik, s valami kemény hideg nem vág le a
Bakonyból, hamarosan nem lehet rámenni a jégre. Tudta, s ezért volt nehéz a szíve, mikor a
berényi kastély felé baktatott.
Mikor leszállt a lóról a nagy vaskapu előtt, halászszokás szerint körülszagolt a levegőben.
– Még mindig délről fú – mormogta a bajusza alatt.
Aztán nagyot sóhajtva megindult az emeletes kastély oszlopos, címeres bejárata felé.
Néhány perc múlva belépett a könyvtárszobába, ahol Peri báró már várta. A környéken
“sárga báró”-nak gúnyolták ezt a lenszőke hajú, sárga szakállú, tehetetlen, pipogya embert,
aki most is zavartan köhécselve fordult a nyílt tekintetű, egyenes tartású balatoni halász felé.
– Jó estét, jó estét, kedves Joó – motyogta –, hát mi lesz a hallal? Mikor hozzák be?
– Nagyságos báró úr, még mindig délről fú a szél – felelte sötét arccal a halászgazda.
– Miért baj ez, kedves Joó?
– Mert nem lesz hal a lakodalomra – felelte a halász. Gyenge a jég már úgyis, s a déli szél
tovább rontja. Istenkísértés most már a jégre menni.
– Nono – mondta a báró tanácstalanul –, hát valamit mégiscsak kell csinálni. A feleségem
meg sem tartja tán a lakodalmat hal nélkül.
– Megértjük mi a szót, instálom, s azt is tudjuk, mi a lakodalom, de a jégre menni mégsem
lehet.
Kemény kiállású, mokány ember volt a vonyarci halász, s mélyen eltökélte magában, hogy
nem enged se szép szónak, se fenyegetésnek. Nem viheti biztos pusztulásba halásztársait.
– Egy rossz szél, uram, feltöri ezt a gyenge jégburkot folytatta –, s aki kimegy, belevész. A
szegény ember egyetlen vagyona a munkája. Ki viseli gondját annyi asszonynak, gyereknek,
ha veszedelembe viszem az emberek javát? Nagy gond nekünk az élet ebben a kenyérpusztító
időben, mikor nem keres az ember, s csak feleszi a kamrát. Azt is tudja a báró úr, hogy a
balatoni ember legkedvesebb foglalkozása a jégi halászat. Ez után áhítozik minden istenadta
télben, mert hiszen évek is elmúlnak, hogy nem csinálhatja. Nem kellene biztatni rá minket
sem. Dolgoznánk szívesen, de nem lehet. Mondom: nem lehet! – hajtogatta konokul.
A lágyszívű báró már-már engedett az elszántan tiltakozó halásznak, mikor felesége, aki
eddig némán hallgatta a beszélgetést, paprikapirosra gyúlt arccal ugrott fel székéből.
– Rendben van, Joó – mondta élesen –, ha maguk nem, majd meghozza más azt a halat. Mi
meg tavaszra másnak adjuk a jó szót meg a halászatot.
A halász elsápadt, de kemény, éles pillantással fordult a mérges asszony felé.
– Azt megtehetik, de míg én vagyok a vonyarci halászgazda, élő ember ilyen időben velem
nem száll a jégre.
 – Menjen, és ne kerüljön többé a szemem elé! – kiáltott az asszony, és dühében sírva
fakadt.
Sírt még akkor is, mikor a halász már az udvaron járt, s lehorgasztott fejjel tért be az egyik
cselédházba, hogy meghúzza magát éjszakára.
A “sárga báró” szép szóval vigasztalta, kérlelte az asszonyt: ne törje magát azért a halért,
nem éri meg a keserűséget. Majd lövet nyulat, szarvast, vadkant, s ha már vízijószág kell,
lövet vadkacsát, szárcsát, s azzal kedveskednek a sümegi püspöknek.
Az asszony azonban megkötötte magát. Halat akart most már csak azért is és mindenáron.
Megtörölte kivörösödött szemét, és az intézőért küldött.
Jött is az fújtatva hamarosan. Mély meghajlással köszöntötte a házaspárt, s mikor
meghallotta, mi történt, nem tudott hová lenni a méltatlankodástól.
Steiner, az intéző hitvány ember volt. Urak szolgája a legrosszabb fajtából.
Meghunyászkodó, alázatos, vak eszköze a hatalmasoknak; mindig helyeselte, amit gazdája
mondott, akár igaza volt, akár nem. A szegényt meg ott és úgy taposta, ahogy lehetett. Joó
Ferenc, ez a kemény, öntudatos halász már régen szálka volt a szemében, de nem tehetett
ellene semmit, mert munkáját kitűnően végezte. Most úgy látta: itt az alkalom, hogy megtörje.
– Nem így kell ezekkel beszélni, nagyságos bárónő mondta. – A báró úr túlságosan elnéző
a naplopókkal. Ha az én asszonyom úgy kívánja, lesz hal a lakodalmas asztalon.
– Tudtam, hogy magára mindig számíthatok – sóhajtott fel megkönnyebbülten a bárónő, s
rámosolygott Steinerre, aki olyan boldog lett ettől a megtiszteltetéstől, hogy azt sem tudta,
hogyan hátrált ki az ajtón.

Másnap a nehezen világosodó téli reggel szürkesége borította még a tájat, mikor Joó
Ferenc lováért indult az istálló felé. Mikor odaért, csodálkozva látta, hogy az ajtóban már
fogják az urasági szánkót, s az intéző ott toporog idegesen a lovak körül. Mikor a halászt
meglátta, köszönés nélkül förmedt rá:
– Úgy hallom, a vonyarciaknak nem ízlik a jégi halászat. Jobb tán a meleg konyha
sarkában telelni, mint a vállalt munkát elvégezni.
– Csendesebb szóból is értek, s a nagyobb hangtól nem nő az ember igazsága – felelt a
halászgazda. – Tudja jól az intéző úr, hogy a szegény ember akkor sem üldögél, ha nincs
munkája. Elhajtja a gond, míg talál valamit. Ami pedig az uraságét illeti, behoztuk mind
időben.
– Csak a lakodalmi halat nem akarják. Úgy látom, jól megy a sora a vonyarciaknak, hogy a
báró úr bosszantására törnek.
Addigra már egy-két udvarbéli ember is ott állt körülöttük, s hallgatta az élesebbre váló
vitát. Ahogy szemben állt egymással a sumákoló német gazdatiszt s a kemény öklű halász,
csak úgy szikrázott közöttük a levegő. Steiner egyenlő körülmények között meg sem állhatott
volna Joó Ferenccel szemben. De itt, a báró majorjában ő volt az úr. Szolga ugyan maga is, de
a földesúri hatalom árnyékában.
– Nem tör senki a báró úr bosszantására – mondta mély hangon és vészjósló csendességgel
a halász. – De a tóra nem megyünk ki. Megromlott a jég, s nem lehet tudni, ha komoly szél
támad, mikor töri darabokra.
– Szóval félnek – nevetett gúnyosan az intéző. – Hát majd megmutatom, hogy lesz hal a
báró úr asztalára. Érti? Lesz! De nem lesz bandagazda, aki gyáva!
– Gyáva, aki otthonról parancsolgat! – süvöltött Joó Ferenc hangja. – Ha emberhalál lesz,
állja-e akkor is a szavát az intéző úr?! Mert az biztos, hogy a jégre nem jönne utánunk
parancsolgatni. Ott csak mi lennénk meg az Atyaúristen, aki megengedi, hogy ilyen semmi
ember dirigáljon! Azt meg, hogy kap-e bandát, ha Joó Ferenc nem vállalja a vezetést, majd
meglátjuk!
Az intéző meghökkenve a halász hangjától, felugrott a befogott szánkóba, s jóval
csendesebben mondta:
– Mit áll az utamba? Menjen kend a dolgára! – Aztán odaszólt a kocsisnak: – Hajts!
A két szürke felágaskodott, s vágtatva indult a szánkóval Keszthely felé.

Az intéző gyors paripái jóval megelőzték Joó Ferenc nehéz munkában megöregedett lovát.
Mikor a halászgazda beért a vonyarci határba, a szánkó már visszafelé tartott, Keszthelynek.
Mert Steiner először a báró saját vizein keresett más vállalkozót a téli halászatra.
Végigjárta a vonyarci halászok házait, szép szóval, ígérettel próbálta őket rávenni, pártoljanak
el Joó Ferencről, szálljanak a jégre, hiszen Szent György-naptól úgyis más kapja meg a
halászatot. Az emberek lehajtott fejjel, de határozottan mondták ki a nemet, s ez a szó úgy
kísérte végig az intézőt a határ széléig, mint vihart a fekete varjúsereg.
“Nem” – mondta a fekete ruhás öreg halászasszony két fia helyett is, ezzel felelt a sudár
növésű Kötél Pista, aki pedig nemrég házasodott, s bizony jólesett volna valami téli kereset a
konyhára, és ezt válaszolta a tűzhelyre támaszkodva a pipázó, öreg Angyal Ferenc is. Aztán
még hozzátette:
– Joó Feri tudja, mit csinál!
“Nem! Nem!” – mindenütt csak nem! Dühöngött magában az intéző, mikor továbbhajtatott
Keszthely felé.
Vágtattak a szánkóba fogott lovak, de a hír, úgy látszik, előttük járt. Keszthelynél a csárda
elágazásánál találta Steiner a halászokat. Jeget vágni indultak a nádas szélére. Ez a bokor már
nem a bárónak dolgozott, s az intéző itt csellel próbálkozott.
– Eljönnének-e kendtek holnap segíteni a vonyarciaknak? – kérdezte. – Hal kell a Peri
bárókisasszony lakodalmára, s az uraság háromszoros részt fizet.
Az öreg halászgazda kivette a pipát a szájából.
– Joó Ferenc vezeti a bandát? Ilyen időben? – kérdezte csodálkozva.
Az intéző zavartan felelt:
– Nem fontos most, ki vezet, ki nem. Nélküle is el kell menniök. Sok pénzt hoz ez a
halászat.
A keszthelyi most már megnyugodva felelt:
– Joó Feri nem megy. Nem is lehet az, hogy menne. Nélküle meg mi sem megyünk!
Aztán tovább eregette a füstöt, s nézte, miképpen kanyarog felfelé a párás hidegben még
akkor is, mikor a csilingelő szánkó mérges utasával már eltűnt Fenékpuszta felé.
Kora délután ért vissza Steiner Berénybe. De nem időzött otthon egy óránál tovább.
Bekapta az ebédet, pihent, más lovakat fogatott a szánkóba, s már indult is tovább Fonyód
felé.
Ott dolgozott a következő legnépesebb halászbokor. Bárány Jánosnak hívták a gazdáját,
akit régen ismert az intéző. Úgy gondolta, ha másként nem, felesbe rá tudja venni, hogy
legalább egy kisebb, “tízszalajtós” tanyát halásszanak le. A részt majd elszámolja egymás
közt a fonyódi part birtokosa a báróval. Kéz kezet mos, s varjú a varjúnak nem vájja ki a
szemét. Nem is ezen múlott.
Ki tudja, abban az időben hogyan járt a hír? Távíró, posta, újság nem volt, kocsi is ritkán
járt ilyen téli időben. Hír is alig akadt. De ami volt, annál becsesebb lett, s így esett, hogy Joó
Ferenc helytállásának híre is hamar eljutotta fonyódiak fülébe. Mikor reggel az intéző a
vonyarci halászgazdával csömörködött, egy vándorköszörűs állott a berényi istálló ajtajában.
Ott töltötte az éjszakát a majorban, s másnap egész nap bandukolt keshedt lovával, amíg
Fonyódra ért. De közben találkozott gyalogos és lovas utasokkal, kordélyos halászokkal és
szekeres vásárosokkal. A Nagyberek útjai ilyenkor járhatatlanok, s egy csak a csapás Fonyód
felé. Akivel találkozott, annak elmondta, mi történt a berényi istálló ajtajában, s a sok szegény
ember szíve megmelegedett ettől. Boldogan mesélték tovább egymásnak, miként felelt meg
Joó Feri a gyalázatos Steiner intézőnek.
 A fonyódi csárdában már délután háromkor mindent tudtak. Elsősorban pedig tudott
mindent Bárány János, a halászbokor gazdája, aki ilyen téli délutánokon ott töltötte a munka
nélkül nehezen múló időt. Így aztán meg sem lepődött, mikor estefelé száncsengőt hallott a
ház előtt, s rövidesen Steiner intéző lépett az ivóba.
Az intéző azt hitte, nagyon ravaszul jár el, mikor vagy másfél órán át szót sem szólt a
halászatról. Későre járt az idő, tovább úgysem mehetett, s tudta, hogy a csárdában kell töltenie
az éjszakát. Vacsorát rendelt s bort bőségesen. A halászoknak is. Beszélgettek mindenféléről,
vetések állásáról, borokról, betyárokról s a nyári fogásról. Csak mikor már úgy gondolta:
eleget ittak a könnyű piros borból, hogy jobb kedvvel fogjanak a beszédhez, akkor hozta elő
Steiner a maga dolgát.
– Hal kellene a bárókisasszony lakodalmára – mondta. A siófokiak üzentek, hogy szívesen
vállalják a halászatot, s oda igyekszem éppen. De ha kendtekkel szót értenénk, szívesen
kerülném el a nagy utat ebben a keserves időben.
– Hát a vonyarciak miért nem halásznak a báró úrnak? – kérdezte semmitmondó arccal
Bárány. – Gyenge ott is a jég? Hát a keszthelyiek?
– Tudják kendtek, hogy Keszthelyen fagy be legelőször a víz, de legelőbb ott is bomlik a
jég – kerülte meg a vonyarciakról szóló kérdést Steiner.
– Hát ami azt illeti, nálunk se jó már – motyogta a halász a bajusza alatt. – Úgy gondolom,
több szerencsével jár az úr Siófokon.
Az intéző elkomorult, s most már abbahagyta a taktikázást. Hosszan magyarázkodva
próbálta a halászokat rábeszélni: menjenek ki a jégre, ígéretekben sem volt hiány Már a
felerészen kívül pénzt is ígért, de azok csak hallgattak bólogatva, választ azonban egy sem
adott. Kezük fejére támasztott néma arccal nézték a falat, a mennyezet gerendáit vagy a
poharakban pirosló bort. Az intéző végül belefáradt a rábeszélésbe, s odafordult Bárányhoz:
– Feleljen hát kend, ha a többi megnémult. Vállalják-e vagy sem?
– Fonyódon sem jobb a jég, mint odaát – húz egyet poharából Bárány. – Aztán meg amit
Joó Feri nem vállal, mi sem vállaljuk. Tudja az jól a dolgát.
Az intéző lángvörösre gyúlt arccal ugrott föl az asztaltól:
– Akkor hát minek bolondítják itt az embert?!
– Mán instálom, mi csak nem bolondítottuk az urat. Talán inkább az úr akart elbolondítani
bennünket…
Steiner egy percig nem tudta, mit is mondjon.
– Akkor hát… akkor hát jó éjszakát!
Mikor a vendégszoba ajtaja becsapódott mögötte, értő mosollyal néztek össze a fonyódi
halászok. Nagy úr a “sárga báró” itt a somogyi partokon, barátja az ő földesuruknak is.
Külön-külön talán egy halász sem merne elkezdeni vele, de így együtt mégis nagyobb az erő,
ami bennük összesűrűsödik.
Nem esik több szó a dologról. Kiisszák az intéző borát, s elindulnak a ködös éjszakában
hazafelé.

Korán reggel már ott állt Steiner az istállóban, s nógatta a kocsist, hogy fogna mielőbb.
Türelmetlen volt már nagyon, s csak akkor csillapodott, mikor a lovak egyenletes, gyors
iramban vitték a szánkót Szemes felé.
Ahogy meggyorsult a lovak járása, ahogy a csengők vidáman megszólaltak a friss reggeli
szélben, úgy nyerte vissza kedvét az intéző. Ami nem sikerült tegnap, sikerülhet ma. Az
alkalmat nem fogja elszalasztani. Itt a nagy lehetőség, hogy felhívja magára a báró figyelmét,
s egy életre megszerezze asszonya kegyét. És itt az alkalom, hogy ezzel a gyalázatos Joó
Ferenccel is leszámoljon. Igaz, kitért előle, de a tegnap reggeli sértést nem tudta elfelejteni.
Steiner nem támadott szembe és elölről soha; az a fajta ember volt, aki el tudta tenni bosszúját
akár esztendőkre is. Majd csak bekeríti s kiüldözi a báró birtokairól ezt a csirkefogót.
 Így vigasztalgatja magát az intéző, míg a szánkó szalad Szemes felé. Elmarad Nagyberek,
Boglár jön, majd Lelle. “Nem! Nem!” – csattogják a lovak patái a fagyos úton.
Szemesen hálót kötnek a halászbokor tagjai. Jóformán fel sem néznek, mikor megérkezik a
berényi intéző. A hír már ide is eljutott. Még az este meghozta egy tihanyi vásáros szekér,
amely csak itatni állt meg a fonyódi csárdában.
A halászgazda, Benedek Ambrus ott áll a halászház előtt. Mikor az intéző belép a házba,
barátságtalan arcok, lesütött szemek fogadják. Egy apróka gyerek, akit az anyja elhozott
magával, felsír a csendben.
Steiner elmondja, miért jött, de mikor körülnéz, már látja, hogy itt is hiábavaló minden szó.
Jóformán mondat közepén hagyja abba a rábeszélést, s teszi fel a kérdést: magas részért, jó
pénzért kimennek-e hát halászni?
– Sok a dolgunk, intéző úr – mondja Benedek Ambrus bizonytalanul, hiszen maga is tudja,
hogy nevetséges a kifogás. – Hálót kell kötni, öregek már a varsák is, s akad foltoznivaló a
hajópalánkon is bőven. Meg aztán ki tudja, mit szólna az uraság, hogy most kimegyünk,
mikor neki már hetek óta nem fogtunk semmit?
Gyűl a méreg Steiner intézőben, hiszen látja: üres kifogás minden. Odavágna mérgében
már valamit, rossz szót vagy ami a keze ügyébe akad. De szemben vele ott állnak a szótlan,
sötét arcú halászok, hátuk mögött a csákány, a falon sokágú szigony, a földön hálósúlyok. Az
intéző körülnéz, valami szitkot morog a foga között, s indul kifelé.
Csak az ajtó csapódása mutatja meg visszafojtott dühét.
“Nem, hát nem!” – csattogják a lovak patkói, mikor továbbvágtatnak Szántód felé. A
látóhatáron már megjelennek a tihanyi hegyek. Szürke felhők ölelkeznek a félsziget
csúcsaival, szürke köd ül a tájon, s vigasztalan az intéző kedve is.
Delet harangoznak a tihanyi öregtemplomban, mikor a szántódi csárdához érnek. Száll a
harangszó a befagyott víz felett, s az intéző szíve kicsit megenyhül, mikor meglátja, hogy
Szántód és Tihany között, a “szoros”-ban szalmával behintett kocsiút vezet a jégen át. És ez
az út nem üres. Kis fekete pontok, emberek s magasra rakott szekerek ballagnak csendben a
jégen.
Igen, jól számított. Itt északabbra még nem melegedett fel annyira az idő, s Tihany és
Füred körül mindig a legerősebb a jég. Gyerünk át Tihanyba – határoz gyorsan –, Siófok
messze van, s ez biztosabbnak látszik. Itt még kemény a jég, s a hír azt tartja, hogy bátrak,
kemények a tihanyi halászok.
És a jég valóban jó erős. A lovak patái úgy csattognak rajta, mint a kövesúton, s egykettőre
odaát van a szánkó a túlsó parton. A révészháznál ott a kidobott komp, s ott áll maga a révész
is, aki most más dolog híján a jégen járó kocsikat és szánkókat látja el jó tanáccsal. Tőle hallja
Steiner, hogy nem messze, a tanyán, ott találja a halászbokor minden tagját.
“Szerencsém van – gondolja vidáman –, hiszen kint is lehetnének a tavon, s akkor
várhatnék estig. Pedig minden perc drága.”
Megszelídülve, mosolygós arccal nyit be a halásztanyára. Ott éppen ebédelnek. Hosszú
deszkaasztalt ülnek körül az emberek, s ki-ki eszi, amit a tarisznyájában magával hozott.
– Jó étvágyat! – köszön a halászoknak. – Az ebédhez meg egy kis jó becei bort is hoztam.
A mi vidékünkön úgy tartják, ez a legjobb.
Jó szóval fogadják, köszönik a bort. De mikor az intéző belekezd mondókájába,
egyszeriben elváltozik az arcuk. Ide is elérkezett már a vásárosok híre.
Steiner itt is elmond mindent, de arról nem szól, hogyan járt a többi halászcsoportnál. Csak
színezi a szót, milyen rossz a jég arra Berény felé, s milyen szerencse, hogy itt még lehet
halászni.
A lakodalomra nagyon kell a hal, sok pénzt megadna érte a báró. A tihanyiak maguknak
halásznak, a jég is erős, ők megtehetnék. Mikor aztán egy jó szót sem kap válaszul, kérlelésre
fogja, s ígér mindig többet.
 – Szegények maguk is, kell a pénz, nem? – hajlik feléjük Steiner. Zsíros arcát kiverte a
kétnapos borosta, erei megfeszülnek az izgalomtól. De az asztal másik oldalán mintha süketek
volnának. Nem felel senki.
– Hal kell! Értik? Kell! – veszti el végre is a türelmét, s a térdére csap.
Most feláll a legöregebb. Csendes szóval mondja:
– Nem lehet. Itt is pusztul már a jég. Szegény az ember, de drága az élete. Meg aztán miért
nem megy az intéző úr Joó Ferenchez? Az az odavalósi halász.
Steinernek megint csak néma dühvel kell végignéznie, ahogy az emberek felállnak, s
összeszedik szerszámaikat.
Az asztalon ott maradnak a félig telt poharak meg a félig kiürült korsók.

A ház elé kilépő Steiner kocsijáért küldött. A kocsis egy abrakolásnyi időt kért a lovaknak,
hiszen éppen csak megcsutakolta őket, s alig került rájuk a pokróc. Az intéző végig sem
hallgatja.
– Indulunk azonnal hazafelé! – kiáltotta magából kikelve. – összefogott itt mindenki
ellenünk! Gyerünk!
Amíg a lovakat befogták, fel-alá járt a parton.
– Joó Feri! – fújta maga elé, most már a dühtől feketén. Joó Feri! Őnélküle nem! Hát majd
meglátjuk!
Késő este érnek a tajtékban úszó lovak a balatonkeresztúri csárda elé. Innen már csak egy
ugrás lenne Berény, de az intéző megszomjazott, italra s emberi szóra egyformán. A
kocsmáros, hozzá hasonló lelketlen, csúszómászó szolgája a bárónak, régi jó embere. Vele
akar még szót váltani.
Mikor belép, jut csak eszébe, hogy egész nap alig evett. Úgy hajtotta étlen-szomjan az a
mögötte hangzó, folyvást ismétlődő “nem”.
Ahogy kifújta magát, evett valamit, s ivott sokat, megoldódott a nyelve. Elmondta bánatát
a sunyi képű kocsmárosnak. Tudta, hogy az egyetért vele, s ha lehet, segít rajta.
Mikor a kocsmáros annyiszor hallotta Joó Ferenc nevét, egyszerre eszébe jutott valami.
– Hát a Pista? – kérdezte. – A Joó Pista nem vállalná el? Jó halász az is, aztán meg szereti a
bort meg a lányt. Ismerem jól, sokat jár ide egy kis kölcsönért meg egyébért – nevetett
gonoszul.
Bizony, a derék Joó Ferencnek volt egy húsz évvel fiatalabb gonosz, égetnivaló féltestvére,
a Pista. Hírhedt kocsmajáró, verekedő, nagyhangú és semmirekellő ember. Már régen az árok
partján pusztult volna, ha bátyja becsületből be nem veszi a bandába. Ott is sok baj volt vele,
de megtűrték a Feri kedvéért, és mert a vérében volt a halászat. Ahhoz értett egyedül ezen a
világon.
Ahogy a kocsmáros kiejtette a nevét, az intéző már tudta: Pista elvállalja.
Az még jobban gyűlöli Ferencet, mint ő.
Steinernek igaza volt. Pista gyűlölte a bátyját, ahogy csak a rossz ember gyűlölheti a jót,
ahogy csak a piszkos lelkű ember gyűlölheti a tiszta lelkűt, az igazat, az emberségeset.
– Küldj lovas legényt érte. Itt legyen hajnalra! – mondta a kocsmárosnak, azzal kiürítette
borát, s mert vendégszoba nem volt a csárdában, odaborult az asztalra az üveg mellé, s mint
aki jól végezte a dolgát, békésen elaludt.
Hajnalra ott volt a Joó Pista. Borostás, gyűrött arcáról lerítt, hogy tán egész éjjel nem aludt;
gúnyája piszkos, szakadt, bakancsa foltos, fején vedlett báránybőr süveg, amit most
tisztességet mutatva forgat a kezében.
– Nehéz lesz, főintéző úr – mondja, megemelve az intéző rangját. – Nehéz lesz! Minden
halász tudja már végig a parton, hogy Joó Feri nem vállalta.
De az intézőnek most nincs nehéz dolga. Romlott ez a legény a szíve mélyéig, s könnyű
rábeszélni az árulásra.
 – Sok pénzt hoz ez a házhoz – biztatja mézédes mosollyal. – Tavaszra meg, ha akarod,
talán te leszel a bandagazda – dobja oda a végső csalétket. – Aztán az egész Vonyarc meg
Vashegy láthatja, hogy ki a különb legény a családban.
Pista gyűri a süvegét, s gondolkozik erősen. Jó lenne a pénz, s jó lenne az is, ha egyszer
megmutathatná a bátyjának. De idevalósi ő is, s tudja, hogy istenkísértés ezen a jégen a
vállalkozás.
Iszik az erős pálinkából, amit az intéző tol elébe, aztán amint belsejét áttüzesíti az ital, úgy
nő benne a bátorság, a bosszúvágy és a gyűlölet.
Steiner emberére akadt.
– Jól van hát – csap az intéző tenyerébe. – Jól van! Lássa meg, hogy Joó Pista nem gyáva,
mint a bátyja!
Az intéző arca felragyog. Még egy pohár pálinkát tölt a fiúnak, s még lovat is rendel, hogy
gyorsabban járjon.
Joó Pista kifordult a kocsmából, felkapott a lóra, s mint akit az ördög hajt, úgy vágtat
Vonyarc felé, hogy társakat keressen őrült vállalkozásához.

Mire ki világosodott, ott állt a vonyarci parton Joó Pista frissen toborzott bandája. Illett
rájuk ez a szó nagyon. Banda volt az a javából: a falu csavargóiból, gyülevész idegenekből
válogatott kocsmajáró, orvhalász, mindenre kapható hat ember. Többet nem sikerült
összeszednie.
A rendes halászbokor tizenkét-tizennyolc halászból áll. Ahogy a munka és a jég kívánja.
Most azonban nem rendes halászatról volt szó. Éppen csak egy fogás halat kell lehajtani a
bárókisasszony lakodalmára.
A szedett-vedett halászok rongyos bekecsekben, madzaggal betekert bakancsokban, vedlett
kucsmákban álldogáltak a lucskos reggeli ködben, s aggályosán néztek az olvadó, vízzel
borított jégre. Joó Pista, a gazda sem volt különb náluk.
Egyedül a szerszám vallott rendes halászokra; azt ki kellett adni nekik a báró parancsára.
Pista övében, akár a többieknél, ott volt az éles jegelőfejsze, előttük a két fatalpú szánkó
színültig rakva hálóval, szerszámmal. Rajta a vezérrudak, amivel léktől lékig húzzák a háló
két végét, a fagyos kötelek, a gémicsek, amelyekkel a vezérrudakat igazítják, s a cibékek,
amelyeket a kötélre vetnek. Megannyi sajátos, ősi szerszám, melynek eredete a rég múlt
századok ködébe vész. A gémics és a cibék akár ősmagyar szó is lehetne, de maga a szerszám
olyan, mint Svédországban vagy a szibériai tavakon. A kezelésükben sincs különbség, s nehéz
lenne ma már eldönteni, melyik nép tanult a másiktól jégi halászatot régi időkben.
Amerre látni, szürke köd borít mindent. Eltűntek a boglári s a fonyódi hegyek, egyetlen,
vigasztalan szürke síkság nyújtózik előttük a végtelenbe. Az ólmos égről szinte a vízig érnek a
felhők, s csak egy-egy sirály vijjogása hasít a köddel kipárnázott csendbe.
Mikor Pista látja az alkalmi halászok riadt tekintetét, előveszi a kulacsot. A tüzes herényi
pálinka gyorsan kipirosítja a sápadt arcokat, s bátorságot önt a szívekbe.
– No, emberek – szólítja őket most már –, gyerünk!
És a furcsa menet húzódozva elindul a tocsogós jégen, régi szokás szerint: libasorban.
Szembefúj velük a szelíd déli szél.
A Szent Mihály-domb oldalából komoran néznek utánuk a vonyarci halászok, Joó Ferenc
meg a többiek.
– Baj lesz ebből, emberek – mondja a halászgazda sötét arccal.
Az egyik fiatal legény, látva, hogy Joó Pistáék kimennek a tóra, nekibátorodott a szónak:
– Ne féltse ezeket, Feri bátyám. Kemény fából faragták az öccsét is, akár kendet. Gyors a
járása, fürge a keze. Meglátja, kint lesznek nemsokára.
– Nono – csóválja a fejét Joó Ferenc. – Adja isten, hogy úgy legyen! De én nem sok jót
várok ettől a széltől. A jégi halászathoz pedig, fiam, nem fürgeség meg gyors láb kell, hanem
számítás meg tempós nyugalom. Na, majd megtanulod te is; csak ez a bolond gyerek ne a
saját kárán tanulja meg.

Eleinte simán ment minden. A hat ember ha nem is értett sokat a halászathoz, valamennyit
mind konyított hozzá. Joó Pista pedig értette a dolgát.
Nem fog nagy tanyát, partközelben kezd el egy kisebb kerítést. Hamarosan kijelöli a lékek
helyét, s már csattognak a jegelőfejszék, repülnek szerteszét a csillogó jégszilánkok. A
bedöntőlék is gyorsabban elkészül, mint máskor. Hajtja az embereket a szokatlan cél, a busás
jutalom reménye, de mindenekelőtt a bizonytalanság. Elkészülnek a saroklikak, a sorlékek, s
az alkalmi halászok még arra is ügyelnek, hogy a kiemelt háromszögű jégdarabot, amit
halásznyelven diribnék. mondanak, éppen úgy tegyék oda jelnek a lékek mellé, mint
rendesen, nyugodt jégi halászatnál. Meg akarják mutatni az öregebbeknek, hogy ők is tudnak
halászni – annak rendje és módja szerint.
Odafent a Szent Mihály-domb oldalában elismerően hümmög hozzá egy-két öregebb
halász. Ahogy azok ott kint a jégen előrehaladnak a munkával, úgy kezd bennük feltámadni a
kétely. Hátha mégis ki kellett volna menni? Ha most Joó Pistának sikerül, oda a vonyarciak
halászbecsülete. A szívük mélyén már kicsit irigyelni is kezdték a mindenre vállalkozó
halászlegényt.
A mozdulatlan, óriási jégmezőn egymásba olvad minden, csak a halászok mozgó fekete
alakja látszik. Már eresztik le a hálót, csúszik be a lékbe. Aztán haladnak előre a
vezérrudakkal léktől lékig, gébiccsel, csáklyával húzzák a kötelet. Folyik róluk a verejték,
lábuk alatt tocsog a víz, amely vastagon borítja az olvadó jeget. Úgy kimelegednek a gyors
munkában, hogy ledobják a ványadt bekecset is. Egyre hangzik a vezényszó:
– Húzd meg! Ereszd meg! Húzd meg! Ereszd meg!
Eltörik egy vezérrúd, vicsorogva hibáztatják egymást. Most már nehezebben megy a húzás,
kevés az ember. Dolgoznak inukszakadtáig. Hamarosan hallatszik már a jégpatkók ütemes
csattogása is. Két-két legény a testükön átvetett hevederrel s a cibékkel nekifeszül a fagyos
kötélnek, s a bakancsukra kötött patkót ütemesen a jéghez csattantva, hátrafelé lépegetve
húzzák kifelé.
Azt, hogy az egyszínű szürke égen Somogy felől sötétebbek a felhők, ott lent még nem
veszik észre. A parton álldogálók is inkább a munkát figyelik, mint az eget. Csak Joó Ferenc
éles szeme látja, hogy amitől félt, az bekövetkezik. De még nem szólt egy szót sem.
Lent a jégen megy minden, gyorsabban, mint máskor, de szabályosan. A Szent
Mihály-domb oldalában álldogálók között akad, aki már vállat vonva el is indul hazafelé. Már
hallatszik a jégről a buffogatás is, ahogy a vezérrúd vastagabb végével nagy robajjal döngetik
a jeget, hogy a halakat visszazavarják a hálóba.
Ez már annyit jelent, hogy megkezdődött a háló kihúzása is.
Közben a déli szél viharossá erősödik, s furcsa, fekete felhőket hajt a tó fölé. A még
mozdulatlan jégtükör felett vészjósló varjúhad kering. Most már a jégen is észreveszik a
veszedelmet.
– Húzd meg! Nem látod?! Lejön az idő! – ordítja az egyik.
Most már mind dolgozik, némán, halálra váltán.
Joó Ferenc fent a hegyoldalban látja a vészt. Eddig egyetlen szót sem szólt a körülötte
állókhoz, pedig sűrűn tették a megjegyzéseket, hogy: “Bizony, mi is elmehettünk volna” meg:
“Úgy látszik, a Pista mégiscsak megcsinálja a szerencséjét.” Most se ezeknek válaszol, s
elégtételt sem érez, hogy neki lett igaza. Egy szóval sem mondja, hogy kár volt korán örülni.
Csak a dolgára gondol. Arra, hogy mit kell most tenni. Komor hangon szól oda a
halászoknak:
– Most aztán gyerünk, emberek, ki-ki csónakra, vagy ami akad. Szigonyt, deszkát, kötelet
hordjunk a partra, szükség lesz rá. A gyerekek pedig vigyék meg a hírt a faluba, hogy aki
emberszámba vehető, jöjjön segíteni. Szóljanak be a plébános úrhoz is, hogy veresse meg a
harangot.
Egy-két surján gyerek el is szaladt azon nyomban a falu felé, a halászok pedig szó nélkül
indultak parti tanyájukra, ahol a szerszámokat tartották.
Joó Ferenc most még egy pillantást vetett a jégre, s arca még jobban elkomorult. A szürke
ég már szinte feketére változott, s a szennyes, szürke felhők toronymagasra nőttek. Ahogy
sötétedett, úgy erősödött a szél.
Kint a jégen megbolydultak az emberek.
– Húzd meg! Ereszd meg! – hangzik szinte szüntelenül a jajgató szélben, s a tíz ember
munkáját végző legények most már majd megszakadnak az erőlködéstől. Verejtékükben
úszva húzzák a hálót, míg végre feltűnik a kihúzólékben a zsák torka. A buffogatást régen
abbahagyták, mindenki a hálónál segít. Mintha tajtékozna a lékben a zöld víz, úgy zsibog
minden a sok haltól.
A szabályt most is be kell tartani. Szakaszokra osztják, szaggatják a háló tartalmát, s úgy
öntik ki a jégre. Zsúfolásig van az fickándozó apró meg nagy hallal. Előbb az apraja, a
keszeg, garda, süllő kerül elő; az öregebb, értékesebb hal: a ponty, a harcsa, a nagy fogas csak
az utolsó vetetekkel. Egy veres szárnyú keszeg a háló oldalába akad, nagyot ficánkol, aztán
visszaugrik a lékbe.
– Ez megmenekült, de mi lesz velünk?! – mormolja az egyik halász.
Mert a jég most megint nagyot dörren valahol. A legények rémülten néznek fel. Téli vihar!
Ezt hozta hát a déli szél. Gyorsítani kell a munkát.
– Húzd meg! Ereszd meg! – hangzik, s már kint is van a lékből az utolsó vetet. Ficánkol a
haltömeg, sok visszaugrik, nem baj, annyi a hal, jut is, marad is.
Ha nem fújna felettük a vihar szele, talán még örülni is tudnának a rendkívüli
“szerencsének”, így csak kapkodnak riadtan, és gyömöszölik a zsákba a halakat. Máskor
ilyenkor kezdődik az osztályozás, erre most senki sem gondol. Menekülne mind, ha lehetne.
Ha lehetne! Mert a vihar most már ott van a fejük felett. Sivítva, zúgva, bömbölve nyargal
előre, s úgy látszik, nem tartja fel többé semmi. A halászok egymást vádolva kapkodnak
szerszámhoz, kabáthoz. Legszívesebben halat, hálót, szerszámot sorsára hagyva menekülne
mind. De már késő. Régóta hallik már mögöttük az a borzalmas hang, amely azt jelzi, hogy a
szél darabokra szaggatja a jeget. A nappali sötétségben már azt sem látni, meddig tart a jég, s
hol zajlik a víz.
Aztán a vihar egetverő csattanással derékba töri azt a jégtáblát is, amelyen a hat megriadt
ember áll. Megbillen alattuk a jég, reped, omlik, a lékeken bugyborékolva tör fel a víz, a
hálószánkó becsúszik a résbe, a sok árván maradt szerszám ott táncol a hullámzó vízen. A hat
ember, a háló és a zsákba rakott hal egyszerre jégszigetre vetve, remeg a torlaszokkal zsúfolt,
megháborodott tavon. A jégsziget körül most már habzik, zúg, tajtékzik a víz. Mintha
sokhetes kényszerű, dermedt nyugalmát most akarná kificánkolni a Balaton.
– Fogjátok a zsákot! A hálót! A bekecset! – kiabálnak összevissza.
– Úristen! Miért jöttünk ki?! – jajdul fel valaki kétségbeesetten.
Aztán egy parancsszó hangzik:
– Idébb gyertek!
Összezsúfolódva, ijedten áll a hat ember a zsákmány körül, s érzi, ahogy lassan elindul
velük a jég. Szerencsére – a part felé.
Kimenni mégsem lehet. A jégtáblák egymásra torlódnak, s közöttük mindenütt ott a szabad
víz. Még ott is, ahol egymást érik, mély, alattomos repedések leselkednek arra, aki elvéti a
lépést. Az összetört jég most, hogy összefüggését elvesztette, meggyengült, s kásás masszává
vált a repedésekben és a szilárdabb, parthoz tapadó jégövek körül.
A hat ember soká tekinget némán, kétségbeesetten maga körül. Mikor látják, hogy nincs
kiút semerre, kirobban belőlük a düh. Szidják, gyalázzák az alkalmi gazdát, ahogy torkukon
kifér:
– Temiattad vagyunk itt, nyomorult! Hát kellett a hal? Most sütheted magadnak! Te
bandagazda! Széllelbélelt senki! Az vagy! Hogy pusztulna el az ilyen! – ordítják feléje,
felemelt ököllel.
Csak az ingadozó jégtábla akadályozza meg, hogy rá ne rohanjanak.
– Csend! – ordítja Joó Pista, túlharsogva a vihart. – Csend! Halljátok?!
A falu felől félrevert harang kongása hallik, A balatoni faluk törvénye szerint bárki kerül
bajba a vízen, minden épkézláb ember siessen segítségére. Erre hív a harangszó.
– Ne féljetek! – folytatja kiabálva. – Segítség jön! Megmarad a hal, s kijutunk mi is!
A segítségre hívó harangszót elviszi a szél a legtávolibb halászkunyhóba is. Indulnak is a
falusiak ladikon, lélekvesztőn, tolóbotokkal, evezőkkel. Létrákat, vasrudakat, köteleket,
deszkákat visznek, menteni a bentragadtakat.
Az első ladikkal Joó Ferenc indul harmadmagával. A parti jégen vállukon viszik át a
csónakot, míg szabad vizet érnek. Nehezen, lassan megy a csónak a szembezúgó széllel, a
torlódó jégtáblákkal meg a hullámzó vízzel. Úgy zajlik a Balaton, mint valami nagy folyó. A
szélvész hatalmas jégmezőket úsztat velük szembe, hullámokat kerget maga előtt, a
széttöredezett jégtáblákból torlaszokat emel.
A csónakban ülők csáklyákkal, vasrudakkal törik maguk előtt a jeget, de mégis
recseg-ropog a gyenge faalkotmány, hogy sokszor azt hiszik: sohasem juthatnak tovább.
Mögöttük ott a többi csónak. Kint van minden vonyarci halász. Kereken negyvenen sietnek
annak a hat istenkísértőnek a segítségére.
De a mentés is istenkísértésnek látszik. Néha úgy beszorul a csónak orra a jég közé, hogy
már azt hiszik, se előre, se hátra. Ilyenkor az egyik halász kiugrik, s fejszével, vasrúddal löki
szét a jégtáblákat. A csónak oldalán is vigyáz mindenütt valaki, nehogy a jég benyomja a
deszkapalánkot.
Egy jó órás küzdelembe tart, amíg odaérnek a jégtáblán rekedt emberekhez, de közelükbe
férkőzni már nem tudnak. Egy keresztben álló jégtorlasz vágja el a nyílt vizet, ahol Joó
Pistáék jégszigete vesztegel.
A két testvér áll, vagy húsz méterre egymással szemben, s mégis olyan messze, hogy talán
soha el nem érik egymást.
A faluban ezalatt konganak a harangok.
Vonyarc, Gyenes meg most már Györök is harangoz. A vonyarci asszonyok előbb a
templomban gyűltek össze, majd mikor már elimádkozták mind a miatyánkot, s elénekelték a
dalokat, amelyekről az öregek azt tartották, hogy lecsendesítik a szelet meg a vizet, mikor
szemükből kifogyott már a könny, fekete kendőiket mélyen az arcukba húzva elindultak a part
felé. Sorban mentek, mintha processziót járnának, s közben elhalóan énekeltek. Szavukat
elkapta a vad szél, s így csak a hang repül együtt a viharral meg a sirályok vijjogásával.
Mikor a partra értek, lassan felmentek a Szent Mihály-domb tetejére, ahol hajdani
erősségek falai omladoznak. Odagyűlt az egész falu. Onnan nézték annak a negyvenhat
embernek a küzdelmét, akik élethalálharcukat vívták a jéggel. Előkerült egy vén remete is, aki
szép szóval vigasztalta, buzdította őket, s maga is könnyes szemmel figyelte, ami a tavon
történik.
Annak a hat embernek alig volt valakije. Széllelbélelt köpenyű csavargók, semmirekellők
voltak, akikhez nem tapadt más, mint egy-egy verést, goromba szót tűrő, gubancos szőrű
kutya. De akik kimentek értük, az a falu legjava: derék, szorgalmas halászok, emberséges
férfiak. Valamennyi családos, s aki nem volt közöttük nős, azt menyasszonya várta. Sok-sok
aggódó szív dobogott azon a keserves téli napon a Szent Mihályról elnevezett domb tetején.
Odakint a korai alkonyaiban folyt a mentés. Ahol már csónakkal nem boldogultak,
deszkákból, lajtorjákból pallót raktak a szétszakadozott jégre, s azon kúszott jégtábláról
jégtáblára Joó Ferenc, hogy kihozza azt a hat embert, aki szava ellenére azért ment halászni,
hogy őt koldussá tegye. Ingó jégdarabokon, lajtorjákon, szálkás deszkákon életét kockáztatta
azokért, akik – ha sikerül esztelen vállalkozásuk – nemcsak jó hírét, de munkáját is elvették
volna tőle. A halászok sort alkottak mögötte csónakról csónakra, vagy ahol kellett, jégtábláról
jégtáblára rakott pallókkal.
Mikor lucskosan, verejtéktől kivert arccal odaért a jégtábla széléhez, elsőnek öccse felé
nyújtotta kezét. De mikor a remegő Joó Pista a menekülés útját látta, feltámadt szívében a
kapzsiság. Elsőnek a halaszsákot tolta volna félig fekvő, félig álló, kimerült bátyja felé.
– Embert mentek, nem halat – mondta Ferenc. – Vidd innen azt a zsákot! Minden perc az
életetekbe kerülhet. Egyenként gyertek, lassan! Ha a szél így marad, még át tudtok jönni.
A kapzsi ember oktalansága nem ismer határt. Joó Pistában ismét feltámadt az ördög.
Ennyi veszedelem, munka, kín után most veszítse el azt, amiért mindent vállalt: a halat?
Nem! Nem hagyja! – határozta el magában, s rikácsolva kiáltotta bátyja felé:
– Nem-e?! Mert irigyled, ugye? Irigyled a jószerencsét, amit én megszereztem, de te gyáva
voltál hozzá! Félsz, hogy én leszek a báró embere?! Ezért hagynál itt a jégen elveszni. Mert
hal nélkül nem megyünk! Igaz, emberek?
Azzal magasba emelte fejszéjét, s mindenre elszántan nézett körül. A többi legény látta,
hogy ha most valaki mást mondana, gyilkolni is képes. Hallgattak hát. Némán állt a hat ember
a jégtáblán a hal, a pénz, a “szerencse” körül.
De mintha a vihar is megsokallott volna ennyi aljasságot, ismét fertelmeset dördült a jég, s
a szél újult erővel söpört végig a tavon.
– Őrültek! Miért jöttünk volna ki értetek, ha veszteteket akarnánk?! – ordította Joó Ferenc.
– A nehéz zsákot nem bírja meg a deszka, sem a csónak. Elpusztultok miatta!
Mintha csak igazolni akarná szavait, megingott a vékony deszkahíd.
– Gyertek! – ordította még egyszer. – Nem tart ki már soká!
A jégtábla széle most kezdett elcsúszni a deszka mellől.
– Gyertek, szerencsétlenek! – üvöltötte most már kétségbeesve. – Még át tudtok jönni!
Közben nagyot reccsent a torlasz, s a deszkapalló kis híján a vízbe csúszott. Odakint a
jégtáblán még vitáztak az emberek.
Joó Pista hangja hallatszott:
– Aki hal nélkül menekülni mer, agyonverem! Én, a bandagazda mondom! Istenemre! –
Úgy ordított, mintha megőrült volna, s lehet, hogy a kapzsiság el is vette az eszét.
Még hallatszott a vitatkozás, de már nem volt semmi értelme. A távolság egyre nőtt a
deszka s a jégtábla között, s már átlépni sem lehetett volna.
– Feri, gyere vissza! Nem tart már a jég! – kiáltották a csónakból. – Őrültek ezek! Velük
pusztulsz te is!
Feri kétségbeesetten visszakúszott a ladikba. Verejtékes arcán végigfolyt a jeges víz.
Ahogy nőtt a távolság, s fogyott a remény a menekülésre, a jégtáblán kitört a harc. Üvöltve
szidták egymást az emberek.
– Gazember! Elveszünk miatta! – ordították, öklüket az ég felé rázva, összevissza.
– Gyertek vissza! Nem kell a hal! – Aztán már könyörögve: – Jaj nekünk! Ne hagyjatok,
elveszünk! Segítsetek!
Joó Ferencet úgy kellett visszafogni a csónakba, hogy újból meg ne próbálja a lehetetlent.
– Nem lehet, Feri! – kérlelték a társai. – Kétszer nem sikerülhet. Mi is elveszünk, ha
megpróbáljuk. Eddig te őriztél minket, most ne veszítsd el a fejed. Gyerek, asszony van
otthon.
– Mi lesz velük?! – horkant fel kétségbeesetten a halászgazda.
– Amit lehetett, megtettünk, rajtuk már nem segíthetünk. A baj nem lesz kisebb, ha a
magunk életét is hozzáadjuk.
– Siessünk! – kiáltották most át az egyik csónakból. – Fordul a szél! Végünk van! Északira
fordul! Meneküljön, aki tud!
 Most már nem habozott tovább senki. A balatoni halász ismeri az időjárást. A somogyi
vihar ritka s változó, azzal még megpróbálhat valamit az ember, de mikor a Bakony felől
zúdul a szél a tóra, az előtt nem állhat meg senki. Rövid szélcsend után most északról eredt
meg a szél, s újult erővel folytatta, ahol a déli elhagyta. Ha késnek, őket is magával ragadja az
erősödő vihar.
Ami jégtábla eddig a part felé tartott, most lassan megfordult, s indult neki a nyílt víznek.
Vitte magával azt a nagy, kilyuggatott jégdarabot is, amelyen a hat legény halászott, s vitte m
agával őket is most már a biztos halál felé – a tó közepére, hogy ne lássa őket többé soha
senki. Pár percig még hallatszott kétségbeesett kiáltásuk, aztán egybefolyt minden a szél
zúgásával.
A mentőkből menekülők lettek. Az ő veszedelmük sem volt kisebb, mint előbb amazoké.
Nyolc csónakon negyven ember küzdött az életéért a vonyarci partok alatt. Most megint
szemből fújt velük a szél, s megint szembejött a torlódó jég. A csónakban felváltva lapáttal,
botokkal eveztek, rúddal, csáklyával verték keresztül magukat a jég között.
Közben besötétedett. Fent a dombon könnytelen szemmel s kétségbeesett szívvel nézte a
harcot, aki otthon maradt. Hogy szerettek volna segíteni! Ki tudná leírni, mi zajlott le
kétségbeesett szívükben, ahogy embereik küzdelmét nézték? Aztán valamelyiknek eszébe
jutott, hogy lámpáért kellene küldeni, hogy ott kint a jégen lássák, merre tartsanak. Két gyerek
elszaladt a faluba, de míg visszajönnek, addig is kell tenni valamit. A tanító – akinek apja is
kint járt a tavon tüzet rakatott az asszonyokkal. Azok meg örültek, hogy a tétlen rettegést
valami munkával cserélhetik fel. Szedték a gallyat, levelest, fenyőtobozt, s pár perc alatt már
máglya lobogott a Szent Mihály-domb ormán. Akik a parti országúton jártak, keresztet
vetettek, mikor meglátták a fellobbanó tüzet.
Tudták, mit jelent.
Aztán megjöttek a gyerekek is a gyertyákkal s a szurokfenyőből készült fáklyákkal. Azokat
is meggyújtották, s ettől olyan lett az egész domb, mint a kivilágított oltár.
Lent a tavon az emberek sötétben is tudták dolgukat. Némán, hangtalanul törték előre
magukat a part felé. Mikor pedig meglátták ott a fényeket, egyszerre megmelegedett a szívük.
Mindegyik azokra gondolt, akik otthon várják, s erejük megkétszereződött. De most a
szerencse is melléjük szegődött. Mire az északi szél viharrá erősödött volna, már túljutottak a
zajló vízen, s beértek a csendesebb parti takarásba. Így is egy órába telt, míg az első csónakot
kidobták a jégre, s megindultak a part felé.
Addigra már ott tolongott a falu népe is. Mikor látták, hogy a halászok sorsa jóra fordul,
csaknem futva jöttek le mind a dombról. Hozták magukkal az égő fáklyákat is. Egyetlen
boldog örömujjongás lett minden. Ki tudná leírni az asszonyok, gyerekek örömét, mikor
férjüket, apjukat ölelték? Sírt ott bizony mindenki. A halászok egy jajszót sem ejtettek, míg a
jeges halállal harcoltak, de most az ő arcukon is végigcsorgott a könny.
Fent a Szent Mihály-dombon a vén remete előszedett egy kis harangot, amit sok évvel
előbb ott talált a romok között. Valamikor talán a leomlott vár harangja lehetett, őrizte éveken
át, most odakötötte egy fenyőfára, és megkongatta. Akkor szólt először a harang a Szent
Mihály-dombon.
A harangszót messzire vitte a szél, s ahová elért, ott is megkongatták a harangokat.
Hamarosan zúgtak a gyenesiek és a györökiek is. De ez már nem a félrevert harangok jajgató
szava volt. Vidáman, megkönnyebbülve felelgettek egymásnak, s szállt a szavuk a szürke téli
éjszakában, hirdetve negyven halász csodálatos megmenekülését.

Aki arra jár, a Szent Mihály-dombi kápolnában régi képet talál. Talán egy vándorfestő
készítette valamikor, a jégen viharba került negyven halász menekülésének emlékére. Úgy
mondják, hálából emelték a kis kápolnát is fent a dombon. Most is ott áll a fenyők között ez a
kedves kis épület. Vízről és partról aki látja, öröme telik benne.
LEGENDA A FÜREDI SAVANYÚKÚTRÓL

A postakocsi minden reggel hatkor indult a pesti Tigris fogadó udvaráról. Utasai
Fehérvárott ebédeltek, s még világosban, este hat és hét óra között érkeztek Balatonfüredre. A
Horváth-ház bejárata előtt ilyentájban mindig szép számban gyűltek össze a ráérő
fürdővendégek, azok, akik rokonaikat vagy barátaikat várták, de olyanok is, akiket csak a
kíváncsiság hajtott ide. A csöndes fürdőtelepen eseményszámba ment a delizsánsz
megérkezése.
1831. június 20-án, egy verőfényes, tikkasztóan meleg nyári napon se több, se kevesebb
nem volt a szokottnál az érdeklődők száma. A jövő-menő sokadalomban senkinek sem tűnt
fel egy lobogó szemű fiatalember, aki a patikaház sarkának támaszkodva, csúfondáros
mosollyal nézegette a fűzőbe szorított, szuszogó birtokosasszonyokat, a még kövérebb
táblabírákat s a mindenkinél hájasabb főpapokat, akik mind a füredi savanyúvíztől s az akkor
divatozó füredi savókúrától remélték sokféle betegségük gyógyulását s évről évre növekvő
testsúlyuk megcsappanását.
Az ifjút Varró Tivadarnak hívták. Őneki nem volt félnivalója az elhájasodástól. Dereka
karcsú volt, mint egy leányé, s még karcsúbbá vált a fekete paszománnyal kivarrott, testhez
simuló, fekete magyar ruhától. Nemcsak az elhízás, hanem még a mindennapos jóllakás
veszedelme sem fenyegette; az ifjú ember jurátus volt, de mint a terebesi néptanító negyedik
gyereke, nem sok segítséget várhatott apjától. Otthon még a szúnyogot is kisütötték volna
zsírjában, ha lett volna a szúnyognak elegendő zsírja; így aztán Tivadar télidőben
leckeadásból tartotta fönt magát, nyaranta pedig beszegődött Komlóssy Ferenc
színtársulatához, mely már évek óta minden nyáron egy szellős deszkapajtában játszott a
füredi vendégek előtt.
Télen jurátus volt, nyáron pedig színész, méghozzá olyan sokat ígérő tehetség, hogy
Komlóssy a füredi vendégszereplés vége felé minden esztendőben elkezdte puhítani, hogy
maradjon nála, állandó tagjaként a vándortársulatnak. Ez pedig nagy szó volt, mert Komlóssy
társulatában egy ideig még a híres Déryné ifjasszony is játszott, s oda tartozott Megyeri,
Lendvay Márton meg a felesége, Hivatal Anikó, aztán Kantomé, Újfalussyné és Szerdahelyi
József. Olyan nevek, amelyek megdobogtatták az akkori magyar szíveket.
Színésznek lenni szent dolog volt a reformkori Magyarországon. Ez a pálya nehéz és
sanyarú sorssal volt teljes. Ekhós szekéren utaztak, levelesszínekben és kocsmaudvarokon
léptek fel. A művészek gyakran az ivó gyalult asztalán háltak, s a csillagot nézték vacsorára,
de ők hirdették a magyar nyelv zengő igéit, ők emelték ki fészkéből és tanították repülni a
magyar irodalmat, s ők hordták szét a távoli falvak sötétségébe a nemzeti újjászületés
fényecskéit. Ez volt az oka annak, hogy a fekete szemű, karcsú ifjún meg-megállt a sétálók
szeme, s legyezőjük mögül lopva a lányok is vetettek rá egy-egy pillantást. Tivadar azonban
nem vette észre ezt a rejtett érdeklődést. Annál kevésbé, mert éppen akkor hajtott a
Horváth-ház feljárója elé egy pompás négylovas fogat, mely egyszeriben az érdeklődés
középpontjába került.
Nem a delizsánsz jött meg. Ezt a feketére lakkozott, finoman rugózott hintót nem nehéz
járású postalovak húzták, hanem táncos léptű, nemes vérű szürkék. A parádés kocsis mellett
francia bugyogós komornyik ült a bakon, a nyitott kocsiban pedig pofaszakállas, vérmes,
nyakatlan férfi, fátylakba burkolt, angolnasoványságú, peckes asszonyság s egy fiatal leány,
akinek hófehér homlokán, sötét pillák közül kivilágló csillagfényű fekete szemén úgy
fennakadt Varró Tivadar pillantása, mint a lépen a rigó… Meg sem látta, hogy a hintó után
előgördül egy üveges batár is, benne egy frájla, a peckes asszonyság szórakoztatására, s hogy
az üveges hintó után még egy vasalt szekér is megáll a fogadó előtt, melyen kapcsos ládák s
fonott kosarak őrizték az érkező vendégek lábravalóit, kalapjait, fátylait és ruhaneműjét.
Mindebből semmit sem vett észre Varró Tivadar. Ő csak azt látta, hogy kurta lábain leszáll
a hintóról a vérmes uraság, aztán lekászálódik róla a fátylakba burkolt, pózna formájú
asszonyság, s őutána a sötét szemű lány lép a kocsi hágcsójára… S épp amikor fél lábbal a
hágcsón állva le akart ugrani a hintóról, a fogadó elé kanyarodott a pesti postakocsi, nagy
patkócsattogással, fülsiketítő tülökszóval, óriási porfelhőt kanyarítva maga után. Azt is látta,
hogy a hintó kényes szürkéi fölkapják fejüket a vad zenebonában, s nagyot nyerítve el akarják
ragadni a kocsit ekkor; aztán ellódult a patikaház sarkától, és három hosszú lépéssel az
ágaskodó lovak elé állva, megfogta a rudas zabláját, és megveregette a hánykolódó ló nyakát.
A lovak elcsendesedtek, a lány háborítatlanul le tudott lépni a hágcsóról, s megrémült
szülőitől közrefogva, belépett a Horváth-ház kapuján. Igaz, hogy mielőtt az üveges ajtó
becsukódott volna mögötte, az ő hálás és hosszú pillantása összetalálkozott a színész lobogó
tekintetével, de aztán becsukódott az ajtó, és néhány perc múlva elcsendesült a fogadó előtti
térség.
Tivadar is elindult valamerre – maga sem tudta, hová. Egy beszélgető csoportnál megütötte
egy név a fülét. Megállt és hallgatózott. Így tudta meg, hogy az érkező pofaszakállas férfi
Vlassek Ferdinánd, a közismert győri disznókereskedő, a leány pedig, aki sötét szemével
megigézte őt, az ország egyik leggazdagabb örökösnője, aki körül hercegek és grófok
legyeskednek, s akit éppen ezért “töpörtyű-princessznek” csúfolnak irigyei.
Ezt hallván, Varró Tivadar megcsörgette a zsebében árválkodó három rézkrajcárt, sóhajtott
egyet, aztán lesétált a Balaton partjára. Sokáig ült ott, s csak akkor nyugodott meg, amikor
látta, hogy a nádas sokkal nagyobbakat tud sóhajtani, mint ő.
Azt, hogy a magyar nemzetnek magyar nemzeti színháza legyen, Széchenyi István akarta.
Meg is lett.
Azt, hogy a szép Fürednek kőből épített, négyszáz személyes színháza legyen, Kisfaludy
Sándor akarta. Az is meglett.
De azt, hogy ennek az épülő színháznak a felavatás ünnepi estéjére piros bársonyfüggönye
legyen, azt csak Komlóssy Ferenc akarta.
Az is meglett, pedig Komlóssy nem volt sem hatalmas politikus, sem országos hírű költő,
hanem csak a Dunántúli Színjátszó Társaság igazgatója s ezenkívül színdarabírója, rendezője,
színésze, súgója és díszlettologatója egy személyben. De volt még egy jeles tulajdonsága,
melyet ő maga ekként szokott emlegetni:
– Én még egy rozsdás kapukulcsot is meg tudok ríkatni, ha a nemzeti színjátszás szent
ügyéről van szó.
Egy rozsdás kapukulcsot igen, de a győri sertéskirályt, Vlassek Ferdinánd urat már sokkal
bajosabban. Mert a cserebogárhoz hasonló, potrohos milliomos ott állt a szép füredi
Mulatókertben, néhány lépésnyire a savanyúvizes forrástól, kurta és tömzsi karját leánya
hófehér karjába fűzve, és a legszívhezszólóbb érvekre a legszívtelenebbül válaszolta mindig:
– Komédiára egy lyukas garast sem adok.
Júlia, a leánya, irult-pirult. Nem mintha olyannyira a lelkére vette volna a színészek dolgát,
inkább csak azért, mert Komlóssy kísérője, a vele szemben álló karcsú fiatalember
meglehetősen csúfondáros arccal méregette az ő gőgös és fukar édesapját. Márpedig Júlia
szíve szaporábban dobogott, mint a keblén függő, nagyítóüveg alatt ketyegő kis óra fürge
másodpercmutatója – hiszen első pillantásra megismerte azt a bátor ifjút, aki Füredre
érkezésekor megfékezte lovait… A legszívesebben elfutott volna, úgy szégyenkezett apja
zsugoriságán.
Csakhogy Komlóssy Ferenc már réges-rég kitapasztalta, hogy minden pénzeszsáknak meg
lehet oldani a csomóját. Amikor a szép szó nem vezetett célra, hízelgéshez folyamodott.
Elkezdte a disznókirályt kegyelmességednek titulálni. Hódolattal emlegette műveltségét,
agyba-főbe dicsérte ízlését.
– El sem bírom képzelni, hogy egy ilyen kiváló műpártoló és műértő szívén ne viselné a
hazai színjátszás szent ügyét – mondta színlelt alázatossággal. – Gondom lesz rá, hogy az
egész ország megismerje kegyelmességed nevét.
– Hogy aztán énhozzám járjon műpártolásért ahány vándorszínész van csak az országban?!
Ne számítson a pénzemre, uram! Inkább ne ismerje senki a nevemet!
– Ez a szerénység római jellemre és spártai erkölcsökre vall! – lelkendezett a színigazgató.
– Szigorú titoktartást ígérek kegyelmességednek. Adományát úgy fogjuk kezelni, mint egy
névtelen színházkedvelő hozzájárulását Thalia hozományához…
– Sajnos – válaszolta gúnyosan a sertéskereskedő –, nincs módomban Thalia kisasszony
férjhez adásához hozzájárulni… Elég nekem az én Júlia leányom hozományát kiguberálni, aki
csupán készpénzben százezer forintot kap.
Ez az otromba hencegés arra bírta Júliát, hogy vérvörös arccal, néhány mentegetőző szót
mormolva, a frájla kíséretében elhagyja a beszélgetők csoportját. Egy ijedt búcsúpillantást
vetett a délceg jurátusra, aztán elvegyült a gyógyforrás körül sétáló fürdő vendégek között.
Komlóssyt azonban nem kedvetlenítette el, hogy hízelgései lepattantak Vlassek úr
fukarságának páncélingéről. Bőséges tapasztalatai voltak a pénzszerzésben. Arra az esetre, ha
a szép szó után a hízelgés is hatástalan maradt – mint például most is –, tartogatott még egy
fegyvert: a szemtelen hazudozást. Ez a fegyver még sohasem tévesztette célját. Ennélfogva
sokat jelentő pillantást vetett a mellette álló Varró Tivadarra, s ekként tromfolt rá a
sertéskereskedő hencegésére:
– Kegyelmességed mint jó hazafi bizonyára nem tűri el, hogy a külföldi vendégek
túltegyenek a magyar urakon. Ez a fiatalember például – s rámutatott Varró Tivadarra –
harminc forinttal járult hozzá a bársonyfüggöny vételárához, pedig nem is ért magyarul. Igaz,
királyi vér folyik ereiben.
A sertéskereskedő vérmes arcán meghökkenés tükröződött.
– Mit hallok, uram? E szerény modorú ifjú királyi sarjadék lenne?
– Hogyan?! – kiáltott föl a színigazgató meglepetten. Kegyelmességed ne ismerné Irmin
herceget, a bajor trónörökös öccsét?
Vlassek Ferdinánd húsos vonásain lágy mosolygás ömlött el. Tágra meresztett szemmel
bámult az ifjúra, aki először elpirult, aztán elsápadt, de végül is méltóságteljes arckifejezéssel
viszonozta a sertéskirály hódolatteljes hajlongásait. Volt ő olyan jó színész, hogy egy bajor
herceg szerepét is sikerrel tudja eljátszani.
A következő percek teljes némaságban teltek el, mert Vlassek úr a nagy megtiszteltetéstől
nem jutott szóhoz, az ifjú pedig jobbnak látta hallgatni, minthogy egy árva szót sem tudott
németül. Beérték azzal, hogy némajátékkal jelezték kölcsönös rokonszenvüket. A vége az lett,
hogy a sertéskirály előhalászta degeszre tömött bugyellárisát, és három ropogós tízforintos
bankót nyomott a színigazgató kezébe, amit Irmin herceg szemmel látható helyesléssel vett
tudomásul, s aztán egy kegyes főhajtással elbocsátotta színe elől Vlassekot. Az arra sétáló
Júliára azonban olyan ellágyult és szerelmes mosolyt küldött, hogy Komlóssy kénytelen volt
egy erélyes könyökdöféssel eszébe juttatni hercegi mivoltát.

Varró Tivadarnak a rajtavalón kívül csak egyetlen váltó inge volt.

A régi patikusház udvari szárnyán, egy zsindelyfedelű fáskamrában volt a szállása. A
Horváth-ház pompás szobáiból pedig – melyekben nemcsak Kossuth, Petőfi, Deák és Eötvös,
hanem például Vlassek Ferdinánd úr is szállást bérelt, méghozzá nem egy, nem is két, hanem
rangjához és módjához illőn három egymásba nyíló szobát – épp a patikusház udvarára
lehetett látni. S Vlassek úr meghökkenve tapasztalta, hogy reggelente a bajor herceg őfelsége
kilép az udvarra, s úgy beszappanozza, kimossa, elöblíti és kifacsarja az ingét, hogy egy
szakavatott mosónő sem különben.
Eleinte csak valami nagyúri hóbortnak vélte a dolgot. De amikor nap mint nap ugyanez a
kép fogadta reggeli ébredése után, rájött, hogy ez bizonyára az igazi, a legmagasabb
előkelőség jele. Egy királyfi – így okoskodott a sertéskereskedő – bizonyára nem tűri el, hogy
testi fehérneműjéhez póri kezek nyúljanak, inkább kimossa saját kezével az ingét. S e naptól
kezdve a Horváth-ház finom vendégei megdöbbenve látták, hogy a szálló udvarán megjelenik
a dúsgazdag sertéskereskedő az inasával, egy vödör forró vízzel meg egy vadonatúj
mosóteknővel, és meglepő szakavatottsággal kimossa az alsóneműit. A szakavatottság abból
az időből származott, amikor Vlassek úr még nem nagyban kereskedett, hanem kicsiben
kupeckedett a sertésekkel, s amikor még nem szeszélyből, hanem kényszerűségből mosta a
fehérneműjét maga.
Ez az esemény nem csekély feltűnést keltett a fürdővendégek körében. Csakhogy még
egyéb furcsaságok is történtek. Vlassek úr ugyanis azt is észrevette, hogy a herceg egy reggeli
ruhamosás után elsétál az épülő színházhoz, egy darabig érdeklődve nézi a munkálatokat,
majd maga is nekigyürkőzik, lapátot vagy ásót fog, téglát hord, vagy pedig a malteros ládákat
segíti cipelni, ugyanolyan buzgalommal, mint a napszámosok. Ez a látvány arra bírta Vlassek
urat, hogy kövesse a királyi herceg példáját. A fürdővendégek ettől fogva abban a nem
mindennapi látványban gyönyörködhettek, hogy egy malteros láda két karját elöl egy karcsú
és hajlékony ifjú, hátul pedig egy potrohos, gutaütésre hajló sertéskereskedő cipeli föl az
állványzatra. A két önkéntes kőműves szemmel láthatóan jól megértette egymást, pedig
sohasem beszéltek, hanem csak jelekkel mutogattak, mint a siketnémák.
Ennek a jelenetnek is mindennap akadt nézője, de erre legalább meg lehetett találni a
magyarázatot. A füredi színház ugyanis nemzeti közadakozásból épült. A telket a tihanyi
apátság adta – nem örökbe, hanem csak kölcsönbe –, a pénz egy részét pedig a veszprémi
káptalan s a megyei urak. Ma is megvan az adakozók névsora. Nagyobbrészt kisemberek
viselték szívükön a nemzeti színjátszást. Kasznárok, iskolamesterek, kisbirtokosok, diákok
adták össze a pénz hiányzó részét, s az építkezéshez ingyennapszámba jöttek el dolgozni
azok, akik pénzt nem adhattak, a füredi, arácsi, szőllősi szegény emberek. Maga a füredi
jobbágyság száz igás- és gyalognapszámot ajánlott fel, csak hogy a nemzetnek magyar nyelvű
színháza legyen, így aztán, ha nehezen is, de el lehetett hinni, hogy Vlassek úr is hazafiúi
buzgóságból végzi a napszámosmunkát, amiért általános tiszteletben és megbecsülésben volt
része.
Erre a megbecsülésre azonban alig szolgált rá. A sertéskereskedő ugyanis nem a színház
ügyén felbuzdulva cipelte a maltert. Sokkal nagyobb és merészebb tervek foglalkoztatták.
Ismerte a pénz erejét és hatalmát. Tudta, hogy Európa számos országában királyi családok
tagjai szívesen házasodnak össze a gazdag polgárfamíliákkal. Egy lengyel herceg például épp
a minap vezette oltárhoz a leggazdagabb francia szövőgyáros leányát. Márpedig ha egy
szövetkirály van akkora úr, mint egy lengyel herceg, akkor a magyar sertéskirály sem
alábbvaló a bajor hercegnél… Ennélfogva egy este sétára invitálta Komlóssy színigazgatót, s
felajánlotta neki, hogy az épülő színház javára, a társulat jelmezeinek és díszleteinek
felfrissítésére jótékony célú bazárral egybekötött bált óhajt rendezni a Horváth-ház előtt, az
árnyas fák alatt. Ezt az ajánlatot Komlóssy kitörő örömmel fogadta, s nem győzte dicsérni
Vlassek úr nagylelkűségét és a művészetek iránti rokonszenvét. Meg is állapodtak tüstént a
részletekben, s búcsúzóul a disznókereskedő mellékesen odavetette:
– Azt hiszem, nagyban emelné a bál fényét, ha Irmin herceg megtisztelné az ünnepséget
jelenlétével.
Komlóssy erre azt válaszolta, hogy ő ugyan nem nyilatkozhatik ő királyi fensége nevében,
de azt reméli, hogy közbenjárása nem lesz sikertelen, s ennek érdekében még ezen a napon
fölkeresi őfenségét, és finoman kipuhatolja a hajlandóságát.
Valóban mindjárt átsétált a patikusház fáskamrájába, ahol is a következő szavakkal végezte
el a finom puhatolózást:
– Ide hallgass, kedves öcsém, ha te meg nem táncoltatod a “töpörtyű-princesszt”, és meg
találsz feledkezni bajor hercegi voltodról, akkor nem vagy méltó rá, hogy Komlóssy
társulatában színész légy.
– Márpedig én utálom a hazugságot, kedves bátyám mondta Varró Tivadar.
– A hazáért hazudni nem bűn, hanem erény – vitatkozott a színigazgató.
– Én a hazáért jobban szeretek igazat mondani, mint hazudni.
– Magadra vess akkor, ha nem lesz jelmezed – mordult a színigazgató a jurátusra.
Még jó sokáig puhította Komlóssy a jogászt, aki végül is ígéretet tett, hogy elkerüli a
botrányt. Hazudni ugyan nem tud – mondotta –, de hallgatni igen. Így aztán megállapodtak
abban, hogy a bajor herceg a második keringőre fel fogja ugyan kérni Vlassek úr leányát, de
tánc közben ki sem nyitja a száját. A színigazgatónak nagyon tetszett ez a megoldás, hiszen
így a hazugsághoz nem szokott ifjú nem ronthatja el a játékot, és megnyugodva távozott.
A Horváth-ház gazdája, Szentgyörgyi Horváth György uram minden Anna-napkor, július
26-án bált adott az ő szépséges Anna leánya tiszteletére. Úgy mondják, így születtek meg az
első füredi Anna-bálok, amelyeknek híre később a fél országot bejárta. Horváth uramnak tehát
nemcsak díszes, kitűnő vendéglátó háza, pompás szakácsai és udvarias pincérei voltak, hanem
kiváló jártassága is a bálrendezésben. Hogy Vlassek Ferdinándnak kedvében járjon, az ő
leányáról Júlia-bálnak nevezte el a jótékony célú mulatságot.
A Gyógyligetben sátrakat vertek, levelesszíneket eszkábáltak össze, asztalokat és székeket
hordtak a fák alá. A sátrakban gyöngyös pártában, pruszlikos, díszes magyar ruhába öltözött
leányok, asszonyok óriási bográcsokból ínycsiklandó illatú balatoni halászlét mertek az urak
tányérjaiba, tihanyi, füredi és arácsi bort mértek a poharaikba, s a nemes célra való tekintettel
a legkacérabb mosolyukkal biztatták gavallérjaikat a “felülfizetésre”. Nem is
eredménytelenül. Esterházy Ferenc, a füredi földesúr úgy megszelídült-megszédült Vlassek
Júlia mély tekintetétől, hogy három pohár rizlinget hajtott föl egymás után, s mikor visszaadta
az üres poharakat, egy-egy körmöci arany csillogott mindegyiknek az alján.
Komlóssy igazgató igaz örömét lelte az efféle jelenetekben. Este pedig, amikor könnyű
homokfutók, sáros bricskák és szárnyon járó négylovas hintók sorakoztak a Mulatókert
bejárata elé, s az érkezők egy óriási perselybe hullatták a színjátszók gyámolítását szolgáló
belépődíjat, majd kiugrott a bőréből örömében.
Lelki szemei előtt vadonatúj díszletek, ragyogó jelmezek jelentek meg, s azt is eltervelte,
hogy az új bársonyfüggönyre aranyszállal lantot hímeztet a társulat női tagjaival.
Csupa csillag volt a június végi égbolt. Virágfüzérek és lampionok lógtak a fák
lombkoronái alatt. Gyöngyök csillogtak a gálára öltözött hölgyek nyakán. Pontosan kilenc
órakor, amikor a híres Bihari bandája rázendített az első csárdásra, megtelt táncoló párokkal a
deszkadobogó.
A Vlassek család egy öreg hársfa alatt helyezkedett el. Asztalukon ötágú gyertyatartó
világított, melynek lángocskáit karcsú üvegburák védték a szellőtől. Júlia nem viselt ékszert,
de a szeme, melynek sötét csillogását a fehér atlaszruha még jobban kiemelte, szebben
ragyogott a legszebb indiai gyémántnál. Nagyon szép volt ezen az estén. Halvány, bársonyos
bőre az izgalom lázában égett, pedig mit sem tudott Irmin herceg létezéséről és apjának
nagyratörő ábrándjairól.
Vlassek úr azonban égett a türelmetlenségtől. Büszke volt leánya szépségére. Azt is
elégedetten vette észre, hogy a legjobb táncosok vetekednek érte. De szeme csak egy karcsú,
keskeny arcú fiatalembert keresett, aki azonban sem az étkezőasztaloknál, sem a táncolok
tömegében nem volt látható. Hiába fürkészett a magas vendégek között, az ifjúnak nem akadt
nyomára. Amikor azonban Bihariék rákezdtek a második keringőre, egyszeriben ott termett az
asztaluknál, mintha a semmiből pattant volna elő, meghajolt, és táncba vitte Júliát.
Vlassek úr azt hitte, hogy örömében rászakad a csillagos mennybolt. Azt hitte, hogy e nagy
esemény láttán a vacsorázok szájából kihull a falat, a pincérek elejtik a tálcát, a táncosok
abbahagyják a táncot. Semmi ehhez hasonló nem történt. Csak két kövér mama súgott össze,
mondván:
– Milyen csinos egy pár!
Júlia táncosával föllépett a deszkadobogóra, s keringőzni kezdett. Néhány percig némán
forogtak a lágy zene sodrásában, de aztán Júliának észre kellett vennie, hogy Varró Tivadar
minden kétséget kizáróan jó táncos, de annál rosszabb társalgó. Be sem mutatkozott. Mikor
táncra kérte, csak némán meghajolt előtte. Most szótlanul fogta át a lány derekát, s bár a
szeméből eltitkolhatatlan tüzek melege parázslott, oly némán táncolt a párok sokadalmában,
mintha megkukult volna.
Júlia végül is megsokallotta a csendet. “Ha te nem töröd meg – gondolta –, megtöröm én.”
– Szép este van – mondta barátságosan.
Semmi válasz.
– Milyen finom levegő!
Síri csend.
– Nagyon szeretek keringőzni.
A válasz: hallgatás.
– Ön is szeret táncolni?
A felelet: semmi.
A fiú homlokán megjelent az első verejtékcsepp. Helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált.
Ekkor azonban megszánta a sors. Ez volt ugyanis az a perc, amikor Komlóssy igazgató
odalépett Vlassek Ferdinánd asztalához.
– Igazgató uram – mondta zsíros arcán földöntúli ragyogással a sertéskereskedő. – ön
kitűnően végezte a dolgát. Engedje meg, hogy a gyűjtésünk eredményét átnyújtsam önnek és
kiváló társulatának.
Komlóssy megköszönte a zöld perselyt, s boldogan zörgetve tartalmát, sietett biztonságba
helyezni. Legszívesebben mindjárt nekiállt volna a pénzt megszámolni, de eszébe jutott
Tivadar. Amilyen jó lélek volt, egy percre búcsút mondott a pénznek, föllépett a
deszkadobogóra, átfurakodott a táncolok között, s mikor a jurátust közel kapta, a fülébe súgta:
– Beszélhetsz, Tivadar.
Megtörténik, hogy a hirtelen ijedelemtől megnémul valaki. De úgy látszik, az is előfordul,
hogy valamilyen titokzatos esemény hatására a némáknak elered a szavuk. Júliának ez utóbbi
tapasztalatban volt része. Táncosa ugyanis, aki ez idáig egy árva szót sem volt hajlandó
kinyögni, váratlanul óriási nagyot sóhajtott, megtörölte verejtékes homlokát, és így szólt:
– Júlia kisasszony, bocsásson meg vakmerőségemért. Eddig hallgatnom kellett, de most
már elmondhatom, ami a szívemet nyomja. Kérem, hagyjuk abba a táncolást, és sétáljunk
egyet a fák között. Nagy fontosságú közlendőim vannak, de ha nem akar meghallgatni, akkor
táncoljuk végig a keringőt, és visszavezetem kedves szüleihez.
Júlia arcán rózsaszín pír jelent meg. Oly halvány volt ez a pír, mint amikor a hajnal legelső
fénypászmája jelenik meg az égen, de Varró Tivadar figyelmét nem kerülte el.
– Nagyon szívesen meghallgatom – mondta Júlia.
Tivadar karját nyújtotta a leánynak, és kivezette a Mulatókertből. Távozásuk nem tűnt fel
senkinek. Csak egy kurta lábú, cserebogár formájú vérmes ember vette észre, aki ragyogó
arccal így szólt az asztalánál ülő lúdnyakú asszonysághoz, aki olyan sovány volt, mint egy női
ruhába öltöztetett pipacsutora:
– Most pedig ide hallgass, te aszúkóró! Eddig nem szóltam nektek egy szót sem, mert attól
féltem, hogy buta asszonyi fecsegésetekkel elronthatjátok terveimet. Tudd meg, hogy a
leányodat hamarosan férjhez adjuk.
– Kihez? – sápadt el izgalmában Vlassekné.
– Irmin bajor herceghez. Ne tátogasd a szádat, mert belerepül valami.
 Így szólt Vlassek Ferdinánd, és kaján örömmel nézte, hogy liheg és kapkod levegő után a
felesége.
Amíg a parthoz nem értek, Tivadar hallgatott. A Balaton vizéből épp akkor kelt fel a hold,
eloltván a csillagok fényét maga körül. A tó a kelő hold rézvörös fényében előbb aranyba
öltözött, aztán, ahogy a hold színe fehéredért, ő is ezüstszínt öltött. S mikor a nádas halk
susogását meghallotta, Tivadar elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy eldobja magától a
hamis és hazug dicsőség látszatát.
– Ön minden bizonnyal furcsának találja, kedves Júlia, hogy én magyarul szólok magával.
– Mit furcsállják rajta? – lepődött meg Júlia. – Nem is vártam egyebet. Most Tivadaron
volt a meghökkenés sora.
– Nem várt egyebet? – kérdezte. – Hát mit gondolt magában, kitől tanultam én magyar
szót?
– Akitől más ember – válaszolta Júlia. – Az édesanyjától.
A jurátus egy kicsit elrágódott ezen a válaszon. Attól tartott, hogy a beszélgetés zsákutcába
szalad, s így jobbnak vélte, ha egyenest kimondja mindazt, amit idáig titkolnia kellett.
– Júlia! – kiáltotta. – Én szeretem önt. Szeretem, amióta megláttam. Azóta minden
gondolatom és érzésem az öné. De nincs jogom szerelemről beszélni addig, míg el nem
árulom igazi kivoltomat.
– Minek az? – mondta Júlia gyengéden. – Én igen jól tudom, hogy maga kicsoda.
Hogyne tudta volna! Alighogy belépett a Horváth-házba, rögtön tudni akarta élete
megmentőjének, annak a karcsú és délceg ifjúnak nevét. S a frájla diszkréten érdeklődött a
szobaasszonynál, a szobaasszony ugyanilyen diszkréten a fodrászmamzelnél, a
fodrászmamzel titoktartás esküje alatt kifaggatta a patikusház öreg kertészét, s ugyanezen az
útvonalon visszatért hozzá a hír, hogy az ifjú neve: Varró Tivadar, szegény, mint a templom
egere, két inget és egy öltöny ruhát mondhat magáénak, de olyan színészi tehetséget, hogy
neve néhány év múlva a magyar művészet égboltjára lesz felírva… S abban a hitben, hogy
Tivadar a terebesi néptanító szegénysége és a győri sertéskirály gazdagsága közt valamilyen
átléphetetlen akadályt vél látni, így szólt:
– Én ember és ember közt nem tudok más különbséget tenni, mint azt, hogy ki mennyit ér.
Ez a válasz nem nyugtatta meg teljesen a jurátust.
– Vannak azonban olyan tátongó társadalmi különbségek…
– Nincsenek! – kiáltotta hévvel a lány. – És magának semmi oka nincs a szégyenkezésre.
– Nekem? – nézett rá értetlenül a diák. – Én nem azt szégyellem, aki vagyok, hanem azt,
akinek maga hisz, Júlia. Utálom azt a szerepet, amit rám kényszerítettek, gyűlölöm azt a
nevet, amit rám ragasztottak…
– Miért gyűlöli? – kérdezte Júlia, és gyengéden hozzátette: – Nekem tetszik az a név.
– Tetszik magának? – kérdezte kétségbeesve a diák.
– Nagyon tetszik. Szinte jólesik kimondanom.
– Ki ne mondja! – könyörgött a diák. – Hallani sem akarom, amíg el nem mondtam a teljes
igazságot…
– De én kimondom.
– Kérem, ne mondja ki!
– Azért is kimondom – dacoskodott Júlia. És kimondta:
– Tivadar. Miért bámul úgy?
– Tivadar… Tivadart mondott? – képedt el a fiú.
– Hát mi mást mondhattam volna? – csodálkozott a lány.
– És magyarázza meg, miért csúnya ez a név.
Varró Tivadar akkorát fújt megkönnyebbülésében, hogy sóhajtása vetekedett a nádaséval.
– Most, hogy a maga szájából hallom, már nekem is kezd tetszeni – mondta gyöngéden. –
Mondja még egyszer, kedves Júlia.
 Júlia még egyszer kimondta. Sőt a diák kérésére harmadszor is kész volt elismételni.
Amikor pedig a diák azt kérdezte, hogy érez-e hajlandóságot ezt a nevet holnap meg
holnapután meg azután is kimondani, Júlia lehajtotta a fejét. Akkoriban egy leánynak nem
illett azt felelnie erre, hogy igen. Legfeljebb annyit mondhatott, amennyit Júlia:
– Talán…
Ez a szó azonban fölért egy igennel. Ennélfogva nem lepődött meg sem a nádas, sem a tó,
de még az ég csúcsára fölkapaszkodott hold sem azon, hogy a Balaton partján egy fiú átkarol
és megcsókol egy leányt, aminthogy – valljuk be – nincs is benne semmi meglepő.

A nagy meglepetés voltaképpen Vlassek Ferdinándra várt. Méghozzá fölöttébb kínos, sőt
gyötrelmes meglepetés leselkedett rá. Pedig őt az orvosok tanácsára minden
megrázkódtatástól kímélni kellett. Szíve túlontúl elhájasodott, lélegzete el-elszorult, tagjait
puffadások lepték meg, s ha felindult valamin, akkor kék lett az arca, mint a búzavirág.
Márpedig mindezek a szélütésre hajlamos egyéneknél nem valami jó előjelek.
Épp a sokféle betegségnek köszönhette, hogy Füredre küldték üdülni az orvosai. A füredi
gyógyvíznek már akkoriban is nagy híre volt, azt azonban még nem tudták, hogy a
forrásvíznek jótékony hatása van a szívbetegségre. A füredi vizet egyképpen javallottak
szorulások, puffadások, idegzsába, tüdőbaj, vértolulás, gyomorbaj ellen, csak az nem jutott
még egyetlen doktornak sem az eszébe, hogy ide küldje a szívbajban szenvedő betegeit.
Vlassek úrnak egyébként mondhattak a doktorok, amit akartak, úgysem hallgatott rájuk.
Hiába írták elő, hogy kétszer napjában igyon meg egy pohárral a források vizéből; Vlassekék
már egy hónapja mulatoztak Füreden, de ő büszkén mesélte mindenkinek, hogy a
savanyúvízből egyetlen korty sem csúszott le a torkán. Ha szomjas volt, bort ivott, ha rosszul
lett, nyögött, ha fulladozni kezdett, kinyittatta az ablakot. Esküdözött a feleségének, hogy a
savanyúvizet nem veszi be a gyomra, s Vlassekné nem is erőltette a kúrát, mert az ura a nélkül
is napról napra jobban érezte magát.
Alighanem Irmin hercegnek köszönhette egészségi állapota jobbra fordulását. A legjobb
orvosság a szép reménység – csakhogy a sertéskereskedőnél ez a gyógyszer nem lehetett
tartós hatású. Közelgett már az az óra, mely füstbe kergeti szép ábrándjait, hogy a keserves
csalódás rémalakja léphessen helyükbe. S a csalódás épp akkor tört rá, amikor körülötte
tetőfokát érte el a jókedv – a füredi színház megnyitó díszelőadásán.
Vlassek uram díszbe öltözötten indult el a Horváth-házból a színielőadásra. Jobbról a
felesége, balról a leánya karolt belé, ő pedig fürgén szedte kurta lábait, s leereszkedéssel
fogadta az ismerősök köszönését, ahogy ez egy bajor herceg leendő apósához illik… A
színház csak egy jó kőhajtásnyira feküdt a szállásától. Átvágtak a Gyógy téren, elhaladtak a
savanyúkút mellett, s ott, ahol ma a kultúrház áll, megpillantották a fáklyákkal megvilágított,
nemzetiszín zászlókkal feldíszített színházépületet. A bejárat előtt hat testes oszlop fehérlett, s
köztük, a díszbe öltözött megyei hajdúk sorfala előtt Kisfaludy Sándor – a színház alapítója s
most már főigazgatója – fogadta a vendégeket.
Vlassek uram Füredre érkezéséig nem nagyon törődött a lélek örömeivel. Békén hagyta a
könyveket, nem gyönyörködött a muzsikában, színházba csak ritkán járt, s ha járt is, jobbadán
csak unatkozott. De amikor belépett a kivilágított nézőtérre, az ő zsírba párnázott szívét is
elfogta valami furcsa izgalom. Érezte, hogy e sokadalom valamilyen nagy esemény
ünneplésére gyűlt össze, s e nagy esemény szele bizony őt is megcsapta. Aztán föllibbent a
piros bársonyfüggöny, s egy magyar ruhába öltözött művésznő elszavalta a Nemzeti Ének-et,
melyet Kisfaludy erre az estére, a füredi Nemzeti Játékszín megnyitására írt. S Vlassek úr
szemét bizony ellepte a könny, amikor ezeket a sorokat hallotta:

Adja Isten! hogy a magyar

Hazáját és nemzetét,
 Nyelvét s ősi tulajdonit
Szeresse, mint életét!
A magyar csak addig élhet,
Míg a nyelve és szíve
Magyar marad. Vége neki,
Ha magának nem híve…

Nagy hatalma van a szónak, nagy csodákra képes a vers. Fölemelhet és lesújthat, naggyá
tehet és lealacsonyíthat. Lám, lám, ott ül a zsúfolt nézőtéren, a négyszáz néző közt, a
dúsgazdag győri sertéskereskedő. Fél órával ezelőtt még bízvást elmondhattuk volna róla: ez
az ember érzéketlen zsírtömeg, akinek szíve tompa, agya lusta, életének egyetlen célja a pénz,
s egyetlen hajtóereje a hiúság. Most pedig lázban fő, mint egy diák, hinni, lelkesülni, jót tenni
vágyik, képes volna másokért áldozatot hozni, hogy jóvátegyen valamit abból, ami jótettet
eddig elmulasztott. Erre különben nagyon rövid idő múlva került is alkalma.
Mert nagy tapsvihar közepette felment a függöny, aztán elkezdődött a színdarab. S az első
jelenet közepe táján egyszerre megjelent a színen egy keskeny arcú, hajlékony derekú
fiatalember, akinek láttán Vlassek Ferdinándnak elállt a szívverése. Torkához kapott s
felnyögött:
– Ki ez az ember?
– Varró Tivadarnak hívják – súgta a fülébe gyanútlanul a felesége.
– Vajon hol láttam ezt az arcot? – törte a fejét a sertéskereskedő.
– Hát nem ismeri meg, édesapám? – csodálkozott Júlia. – Hisz ő volt az én Júlia-báli
táncosom.
– A bajor herceg! – hördült fel Vlassek.
– Miféle hercegről beszél, édesapám? – érdeklődött Júlia. De ekkor a sertéskereskedő feje
lehanyatlott, szeme lecsukódott, hörgése pedig betöltötte a nézőteret.
– Vizet! – sikoltott föl Júlia.
Az előadás félbeszakadt. Leeresztették a függönyt. Egy jegyszedő elloholt a
savanyúforráshoz. Az öreg füredi fürdőorvos páholyából a beteghez sietett. Közben visszajött
a jegyszedő, és megitatta az elkékült arcú Vlassek uramat; ez volt tehát az első korty a füredi
savanyúvízből, mely lecsúszott a torkán.
A víz csodatevő hatása mindenkinek feltűnt. A sertéskereskedő szívrohama ugyanis,
amilyen hirtelen tört rá, oly gyorsan el is múlt. Eszméletre tért, visszanyerte egészséges
arcszínét, s miután még egy pohár vizet megivott, nagy érdeklődéssel és kitűnő egészségben
nézte végig a színielőadást. A doktor a páholyából le-lenézett rá, s följegyezte noteszébe,
hogy a savanyúkút vize – úgy látszik – szívbetegek gyógyítására is javallható.
Talán akkor gondoltak erre legelőször.
Ma már a “szívbetegek Mekkájának” nevezik Füredet. Ezer meg ezer ember talál e helyt
bajára gyógyulást. De akkor, úgy látszik, a savanyúkút vize nemcsak e betegség ellen
használt, hanem varázsos hatással volt a kővé vált apai szívre is. Vlassek Ferdinánd ugyanis,
mikor az előadás végén hazafelé ballagott, valami könnyű mámor rabja lett. Mintha nem is ő
lenne hatvanhat ezer sertés boldog gazdája. Mintha nem is az ő lánya büszkélkedhetnék
százezer forint hozománnyal. Fejében zsongtak a szép szavak, muzsikálni kezdtek a versek, s
ő oly könnyűnek és szabadnak érezte magát, mintha a mai nappal elölről kezdhetné életét…
És karját Júlia karjába öltve, így szólott hozzá.:
– Mondd csak, édes lányom, megtetszett neked ez a kótyonfitty deák?
– Egy kicsit, édesapám – válaszolta Júlia.
– És óhajtanál-e hozzámenni feleségül?
Júlia szép szemét ellepte a könny. Aki azonban azt hiszi, hogy e kérdésre igennel válaszolt,
nagyot téved. Júlia ahogy illik – csak ennyit mondott:
 – Talán…
Ez tehát a pontos és hiteles beszámoló az egyetlen füredi Júlia-bálról, valamint a
savanyúkút vizének kemény apai szíveket lágyító hatásáról. A füredi színház ma már nincs
meg. De a hat oszlopa áll még az erdőszélen, s ma is elmennek Füredre a beteg szívű öregek
meg az Anna-báli táncos fiatalok. Az ő számukra íródott ez a történet. Mert ha akadna ma is
zord szívű apa, aki útját akarná állni gyermeke boldogságának, csaljátok el őt Füredre, lányok,
és itassátok meg a savanyúkút vizével. Lehet, hogy az ő szíve is meglágyul, mint egykoron a
győri sertéskirályé.

A VÍZEN JÁRÓ HADTEST

A hatalmas parkban ezen a nyáron nem sokat törődtek a virágokkal. Tűzpiros, fényüket
vesztett, bágyadt kánák és sárgulni kezdő tubarózsák álldogáltak az elhanyagolt
virágágyakban. Csak a pázsit, a híres hársaspusztai pázsit húzódott változatlan szépségében,
mint sima szőnyeg, végig a fák alatt. Az évszázados fák, amelyekről nevét nyerte a puszta,
védőleg vették körül az emeletes kastélyt.
Gyönyörű, teliholdas augusztusi éjszaka borult a tücsökszótól hangos parkra; Berghardt
grófné a tornácon téríttetett, s amikor befejezték a vacsorát, intett az inasnak, hogy vigye be a
lámpát. Ketten maradtak a sok millió csillag alatt. Szerettek így üldögélni: inkább választották
a sötétséget, mint a szúnyogcsalogató lámpát.
– Milyen szép az este – mondta a grófné.
– És milyen csönd van – mondta a gróf.
– Bizony – sóhajtott a grófné –, végre megint csönd. Nagyon örültek ők ennek a csöndnek.
Kevés részük volt benne az utóbbi időben, mióta negyvennyolc márciusában odafönt Pesten
kigyulladt a szabadság máglyafénye. Igaz, a hársaspusztai kastély mélyen bent állt a somogyi
erdőrengetegben, és magas kőkerítés választotta el a külvilágtól, mégis idehallatszott az
ágyúdörgés, a puskák ropogása.
Volt egy rettenetes éjszakájuk is. Negyvennyolc őszén egy szétvert császári csapat jajgató,
üvöltöző katonái betörték a park vaskapuját, és elözönlötték a kastélyt.
– Jön Noszlopy! Jön Noszlopy! – kiabálták, és elrejtőztek pincébe, padlásra,
kukoricagóréba, krumplisverembe. Noszlopy szerencsére nem jött, de gróf Berghardt Richárd,
az öreg tábornok, a császár egykori hadsegéde, jól megjegyezte a lázadó nevét. Mert mint
utóbb megtudta, a marcali járás alig huszonnégy esztendős szolgabírája szervezte azt a
kapákkal, kaszákkal, cséphadarókkal felfegyverzett maroknyi csapatot, amely egyetlen
rohamban verte szét a Balaton partján Buda felé tartó Jellasics utóvédjét.
A gróf jól megjegyezte a lázadó nevét, s a grófné néha még álmodott is vele. Valami
szőrös, emberevő külsejű, vérrel befröcskölt arcú szörnyeteget látott, aki hozzá hasonló
martalócokkal körülveszi a kastélyt, és rájuk gyújtatja a tetőt… Ilyenkor fölébresztette az urát,
s az öreg tábornok hálóingben az ablakhoz szaladt, csőre töltött vadászfegyverét nekiszegezte
a sötétségnek, és lekiabált a parkba:
– Állj, vagy beléd lövök!
Álom volt. Sosem volt ott senki. Noszlopy nem gyújtotta rájuk a kastélyt, hanem messze
járt, és vitézül harcolt. Rosszul felfegyverzett, gyakorlatlan csapataival, ahol csak lehetett,
szembeszállt az erős osztrák sereggel. “Száguldó hadtest”-e ott volt mindenütt, ahol segíteni
lehetett. Áprilisban a legendás hírűvé nőtt szolgabíró négy somogyi falu népével szabadította
fel a császáriaktól megszállt Kaposvárt.
Noszlopy talán azt sem tudta, hogy hársaspusztai kastély is van a somogyi rengetegben, s a
kastélyban egy öreg tábornok, aki mindennél jobban gyűlöli a magyar szabadságot.
Hűvös szél motozott a park fái között. Messze az erdők fekete vonulata fölött lassan
veresleni kezdett az ég alja.
– Fölkel a hold – mondta a gróf.
– Holnap is szép időnk lesz – válaszolta a grófné. Mindketten örültek a másnapi szép
időnek. Már nem volt mitől félni. Európa zsarnokai összefogtak, hogy leverjék a magyar
népet; Haynau mélyen bent járt az országban százhúszezer főnyi seregével, s az orosz cár
kétszázezer embere kelet felől támadta hátba Kossuth katonáit. A gróf, az öreg katona tudta,
hogy hetekbe, de talán csak napokba vagy órákba telik, s a lázadó seregek, akik fegyvert
mertek fogni fölkent császáruk ellen, megadják magukat a sokszoros túlerőnek. Kossuthot
vagy agyonlövik, vagy börtönbe csukják. Visszatérnek a császár katonái, visszatér a császári
rend, nyugalom és boldogság… A nagyurak boldogsága.
– Oda nézzen, Richárd! – kiáltotta a grófnő.
A gróf fölrezzent álmodozásából. Az a veres folt, melyet a fölkelő holdnak nézett az előbb,
nőni, magasodni kezdett. Ahelyett, hogy elfehérednék, ahogy a hold szokta, mikor föllép égi
pályájára, ez a folt egyre véresebb és véresebb lett. Már akkora volt, mint egy ház. Már
akkora, mint egy templomtorony. Fénye már bevilágította a fél égboltozatot, füstjétől
elfeketedtek a csillagok.
– Tűz van! – sikoltotta a grófné.
A gróf felpattant. Csengetett. Elszalasztottá inasát az ispánjáért. Az ispánt már ágyából
ugrasztották ki, úgy sietett, hogy itt, az uraságok szeme előtt gombolta csak be a kabátját.
– Ezt a tüzet – parancsolta a gróf –, akárhol van, akármit pusztít, el kell oltani!
– Igenis, méltóságos úr! – mondta az ispán, még lihegve a futástól.
– Ébresszen föl a faluban minden férfit, akinek keze-lába van! Induljon el velük oltani. Azt
hiszem, valahol Csiratető körül támadt a tűzvész.
Az ispán állt, lihegett, és csak nézte a grófot.
– Miért nem mozdul, Paulinek? – szólt rá gróf Berghardt. Paulinek még jobban lihegett,
mint az előbb. Nemcsak lihegett, hanem dadogott is.
– Bocsánatot kérek, méltóságos gróf úr. De nincs olyan férfi a faluban, akit elküldhetnék.
– Hát hová lettek?! – ordított rá a gróf.
Az ispán már nemcsak dadogott, hanem reszketett is.
– Nem akartam megzavarni a méltóságos úrék éjszakai nyugalmát… Gondoltam, elég, ha
reggel jelentem a bajt. Minden fegyverfogható férfi eltűnt a faluból, méltóságos úr.
– Hová mentek, arra feleljen!
– Beálltak Noszlopy Gáspár seregébe… Ma délben itt járt egy szakasz huszár. Azok
hirdették meg, hogy veszélyben a szabadság, s mindenki, aki férfi és magyar, szálljon
fegyverbe, és siessen a gyülekezőhelyre, Noszlopyhoz.
– Hol az a Noszlopy? – hördült fel a gróf.
– Nem tudom, méltóságos úr.
– És mire készül ez a Noszlopy?
– Azt sem tudom, méltóságos úr.
– Hát mit tud maga?! – ordított rá a gróf.
– Semmit, méltóságos úr.
A gróf hátat fordított. Elsétált a legkülső oszlopig. Sötét arccal nézte a tüzet. Halkan
mormolta maga elé:
– Gondolhattam volna…
Ebben a percben a grófné felsikoltott. Úgy ismerte az urát, hogy arcáról le tudta olvasni
gondolatait. Odarohant hozzá, belekarolt.
– Úristen! – nyögte. – Az Orsich-kastély!
– Azt hiszem – bólintott a gróf. – Vagy az Orsich-kastélyt gyújtották fel, vagy a
Valentini-kúriát. Kár, hogy erre nem gondoltam előbb.
Világos dolog. Ezek az aljas lázadók, akik nem tisztelik sem a császárt, sem az uraikat,
most, amikor ügyük veszve van, kirabolják és felgyújtják a kastélyokat… Meggyilkolják az
urakat, akikről tudják, hogy a szívük Bécshez húz. Kifosztják a kamrákat, elrabolják az
ékszereket, véres bosszút állnak, mielőtt végképp bealkonyulna nekik… Hátrafordult.
Odaintette az ispánt.
– A cselédeim is megszöktek? – kérdezte.
– Nem – mondta az ispán. – A kastélyból nem távozott el senki.
– Akkor ébressze föl a lovászaimat. Mind a hatot. Öltözzenek, nyergeljenek, és aztán
siessenek ide!
Az ispán elrohant. A gróf nézte a tűzoszlopot, melynek fénye lassan kihunyt. Úgy látszik,
porrá égett valamelyik büszke kastély. Körülnézett, nem támad-e újabb tűzvész valahol, de az
ég alja sötét volt körös-körül. Besietett a kastélyba, és gyorsan megírt néhány levelet.
Mire elkészült, a tornác előtt nyugtalan lovaikat csitítgatva ott álltak az ispán vezetése alatt
a lovászok. A gróf végignézett rajtuk. Egy kivételével mind régi katonaviselt ember, aki
vigyázzba merevedve várta a parancsot. A gróf botját forgatva idegesen járt fel-alá az
emberek sorfala előtt, mintha raportot tartana.
– Egy akó bort kap mindegyik, aki reggelre megfordul ezekkel a levelekkel – mondta
idegenes kiejtéssel. – Neki mertek vágni az útnak?
– Nekivágunk, uram! – mondta a legfiatalabb lovász, akit gyerekkorától fogva engedelmes
cselédnek neveltek a kastélyban.
– Jól van. A leveleket személyesen az uraságnak adjátok át. Már akit életben találtok –
tette hozzá, sötét arccal.
A fiatal legény kezében már ott a levél.
– Te, fiam, Harrach báró úrtól hozol azonnal választ. Jól vigyázz rá! Mehetsz! Ti ketten
Nikla felé mentek – folytatta –, át kell úsztatni a Nagyárkot. Az egyik levelet Orsich tekintetes
úrnak viszitek Táskára, a másikat Zimmermann ezredes úrhoz Kovácsiba. Indulhattok is!
Válasz legyen! kiáltotta utánuk dörgő hangon.
Egy futár Lengyeltótiba indult, a másik a távoli Tab felé, Welsersheimb grófékhoz.
A lovászok a zubbonyuk alá gombolták a leveleket, és elvágtattak. Az ezredes leveleit
viszik sógorhoz, komához, katonatárshoz, osztrák báróhoz, német grófhoz, magyar
tekinteteshez, akik mind egy hiten, császárhiten vannak a szabadságharcát vívó országban.
– Ezt magára bízom, Paulinek – mondta a gróf. – Nemcsak életünk függ tőle, hanem talán
azé a hat családé is, akiknek most ment el az üzenet. – Aztán ellágyulva fordult egykori
ordonáncához: – Úgy vágtass, mint Weissenbachnál, mikor a győzelem hírét hoztad, mert ez
is csatának indul, Alfréd! – Aztán hangot váltott, s keményen, pattogva mondta: – Megértette?
– Megértettem, méltóságos úr.
– Ezt a levelet tűzön-vízen keresztül el kell vinnie Siófokra. Megkeresi a Balatoni
Hajótársaság elnökét, akárhol van, akármit csinál, akárminek hívják… A hajóját akarom
kibérelni.
– Értem, méltóságos úr.
– Ha sikerrel jár az útja, akkor magának is meg a családjának is helyet szorítunk a hajón.
– Köszönöm, méltóságos úr.
– Elmehet, Paulinek!
Mikor az ispán alakját is elnyelte a park sötétje, a gróf bement feleségéhez.
– Krisztina, kedvesem, hozzá, kell látni a csomagoláshoz. A gróf és a grófné némán
bementek a kastélyba.
Hat lovas vágtatott az éjszakában. Szerencséjük volt, nem állította meg őket senki. A
minden oldalról fenyegetett, végső harcát vívó országban azon a nyáron már felbomlott a
rend. A széthúzás, az elkeseredés vált úrrá a lelkeken, s az ellenség könnyen talált rést a
szabadság szakadozó bástyáin. Egy-egy derék ember – Somogyországban Noszlopy Gáspár
még megpróbált egységes értelmet adni a nép haragjának, összeszedte a bujdosókat, a
szétszéledt katonákat, s új reménnyel indult harcba velük. De közrendről, fegyelemről már
nem lehetett beszélni.
Mind a hét küldönc eljutott céljához. Orsichék békésen aludtak, nem égett porrá a kastély a
fejük felett. Ugyanúgy Harrachék, Zimmermannék és Welsersheimbék is háborítatlanul
aludtak végig az éjszakát. Mert amit Berghardt egy égő kastély tűzoszlopának nézett,
voltaképpen jelzőtűz volt. Azzal üzentek egymásnak az erdőkben táborozó szabadcsapatok.
Ezt a tüzet Noszlopy Gáspár rakatta tizenkét öl fából, égy nagy tisztáson, a Zamárdi felett
elterülő rengeteg kellős közepén. Ott volt seregének gyülekezőhelye. Oda gyűlt a környék
minden fegyverbíró embere. Mire a hajnal rájuk virradt, a kétszáz Noszlopy-huszárhoz s a
tizenhat tüzérhez háromezer környékbeli paraszt csatlakozott, kaszával, kapával, fustéllyal
vagy öreg mordályokkal fölfegyverkezve.
Egész kis sereg. Sereg, amely semmiből lett néhány éjszaka alatt. Sereg, amelyről nem
tudnak sem az osztrák, sem a cári tábornokok. Sereg, amely gyorsan tud mozogni, hátba vagy
szembetámadni valakit, sereg, mely talán meg tudja fordítani ennek az elveszett harcnak a
sorsát… Amikor a fölkelő nap fénye végigsütött a széles irtáson, Noszlopy lovára szállt, és
ellovagolt az arcvonal előtt.
Nem volt ő biz se szőrös, se emberevő külsejű, se szörnyeteg formájú, hanem szép szál,
fekete szemű, nyalka huszár. Egy sebforradás húzódott végig az arcán, de attól-ki tudja,
miért? – még szebb lett ez az arc. Szíves szóval, emberséggel köszöntötte az újonnan jötteket,
aztán fellovagolt a domb derekára, és lenézett az erdő zöld tengerére és a Balaton kék tükrére.
Tudta, hogy ezen a parton nincs maradása, Siófokon is, Kaposváron is befészkelték már
magukat a császáriak. Nézte a tó szelíden mosolygó tükrét, s azon törte a fejét, hogy két
ágyúval, hetven sebesülttel, húsz szekér lőszerrel hogy lehetne átkelni a vízen?
Pedig ha győzni lehet, ha remélni lehet a győzelmet, akkor át kell jutnia a túlsó partra… S
ekkor eszébe jutott valami. Az első és egyetlen gőzhajó a Balatonon, a Kisfaludy… ó, ha azt
megszerezhetné! Ha arra ágyúit, sebesültjeit föltehetné! Ez a háromezer ember akár bárkákon,
akár halászcsónakokon is átjut Füredre… Gondokba merülve, lépésben jött le a dombról, és
belépett sátrába. Aztán megfúvatta a riadót, hogy ezt a szedett-vedett, rongyon gyűlt sereget
valahogy hadsereggé formálja – egyetlen nap alatt. Mert több ideje – azt jól tudta Noszlopy
Gáspár – nincs.

Néhány órával az után, hogy a hat futár elérte célját, nagy készülődés, csomagolás
kezdődött a kastélyokban. Inasok, szobalányok futkostak, hasas szekrények ajtaja tárult, a
padlásokról előkerültek a hatalmas útiládák, kosarak. A férfiak bezárkóztak
dolgozószobáikba, s fiókjaik mélyéről előkotorták a hosszú hónapok óta gyűjtött és félretett
császári bankókat s a Mária Terézia-tallérokat. Megolajozták kedvenc vadászfegyvereiket,
pisztolyaikat.
Az asszonyok ékszereiket vették elő az almáriumok titkos fiókjaiból. Bársonnyal bélelt
bőrkazetták kerültek elő, briliánsok fénye villant az esti gyertyafényben, aranygyűrűk, násfák,
kösöntyűk, láncok süllyedtek kecses ékszertokok mélyére.
Azt, hogy igaza van-e a grófnak, nem vitatta senki. Ha egyszer a császár szárnysegédje úgy
döntött, hogy itt az ideje a menekülésnek – nincs ok a habozásra.
Berghardt gróf minden futára visszatért hajnalra. Az akó bort mindegyik megszolgálta.
Még az ispán is, aki Siófokra ment a Hajótársaság elnökéhez, szerencsével elvégezte a
rábízottakat. Az elnök, hogy könnyítsen a nehéz idők sokféle gondján-baján, ott tartotta
hivatalos óráit a siófoki Fogas csárdában, ahol az országút átszeli a Siót. Ott állt meg az ispán
is egy pohár borra. Mikor az elnök után kérdezősködött, s megtudta, hogy ott ül a
sarokasztalnál, már könnyű volt a dolga. Fél óra múlva vágtatott is visszafelé, tarsolyában a
válaszlevéllel.
Pecsét is volt rajta, mint hivatalos íráshoz illik, s az állt benne, hogy a Kisfaludy gőzös
bére egy átkelésre száz pengő forint és kilencven krajcár, melyet ha Berghardt lefizet a
kapitány kezéhez, a szabályzat értelmében a hajó rendelkezésére áll, s arra senki addig fel
nem szállhat, míg őt, családját és útitársait Füreden épségben partra nem tették. Megírta a
derék úr azt is, hogy egyidejűleg felszólítja Tolnai Kálmánt, a Kisfaludy gőzös kapitányát,
hogy a hajó a megjelölt időben gőz alatt álljon, és a szántódi kompátkelőnél vegye fel gróf
Berghardt öt és útitársait.
A gróf megnyugodott, rendben van hát minden. Nem várja meg, míg ez a bolond erdei
népség felgyújtja kastélyát. Még sorstársait sem engedi itt maradni. Mint valami újkori Noé,
megrakja bárkáját, hogy véreivel meneküljön az özönvíz elől, mely – most már semmi
kétsége sem volt – rátámad Somogyországra.
Terve, úgy látszik, pompásan sikerült. Csak nem lesz bolond körbejárni a Balatont ezekben
a bizonytalan időkben? Sok-sok kilométert szekerezni, rázatni, töretni magát, hogy elérjen
oda, ahová pár óra alatt elviszi a gőzhajó? Berghardt tábornok szíve olyan boldogan vert,
mintha nagy ütközetet nyert volna meg. Eszébe jutott ugyan, hogy most ő, a híres hadvezér
tulajdonképpen néhány száz rosszul felfegyverzett lázadó elől menekül, de aztán elhessegette
ezt a csúnya szót gondolatai közül. Egyszerű időszakos visszavonulás ez nyugtatta meg
magát, s úgy érezte: igazi, zseniális haditett, amihez most hozzáfogott. Elégedetten, könnyű
szívvel tért nyugovóra.

Reggel a hársaspusztai kastélyban is megkezdődött az úti készülődés. Sorra megteltek cifra

ruhákkal a rézszegekkel kivert nehéz utazóládák, meleg takarókkal, lepedőkkel,
párnazsákokkal a ruhás batyuk.
Két konyhalány fehér cipókat, sült húsokat, főtt sonkát, sódart rakott vékába, s az öreg
vincellér egymás után hozta fel a pincegádorból a boros palackokat. Legyen vigasznak, ha
kell erősítőnek a nagy útra. Meg aztán ki tudja, hogy ahová mennek, jók-e arrafelé a borok?
Az öreg tábornok mindenütt ott volt, sürgette a lányokat, rövid, pattogó utasításokat adott
az inasoknak. Botja hol a tornácon, hol a pincelépcsőn kopogott.
– János, a kis hordóról, a negyvenhatos évjáratról ne feledkezzél meg! – szólt az öreg
vincellérnek, s aztán bement szobájába, hogy fegyvereit készítse elő. Szemével
végigsimogatta sok csatát, vadászatot megjárt puskáját, mielőtt sötétre barmait bőrtokjába
tette. Ilyen ellágyult tekintettel, ahogy most fegyverét nézte, talán még a felesége sem látta az
öreget.
Délután, mire az első hatalmas útibatár a legközelebbi kastély lakóival felhajtatott a
lépcsők elé, már készen állt Berghardték útiholmija is.
A rokoni csókok, baráti ölelések ceremóniája után a hűs belső szobákban, szorosra zárt
ablaktáblák mögött megkezdődött a tanácskozás. A jó urak még pipafüstfelhőkbe burkolózva
élénken tárgyalták az eseményeket, amikor bekopogtak a vastag tölgyfa ajtón. A gróf ment
nyitni, s nagy meglepetésére a halálsápadt Paulinekot találta az ajtó előtt.
– Rossz hírt hoztam, méltóságos uram – hebegte az ispán. A gróf kituszkolta az ajtón a
megriadt embert, s maga is kiment vele a folyosóra.
– Mi történt? Beszéljen! – szólt rá halk, de erélyes hangon.
– Az egyik falubeli surján gyereket hazaküldtek Noszlopy táborából. Azt mondták: fiatal
még a puskához. Kifaggattam a kölyköt, s elfecsegte, hogy alig húsz kilométerre innen, a
jabai erdőben táboroznak. És azt is elmondta, hogy a táborban úgy hallotta, készülnek átkelni
a Balatonon.
A gróf előbb elsápadt, mikor a rettegett vezér közellétéről hallott, most azonban
megkönnyebbülten nevetett.
– Buta beszéd! Azt mondják, ezerszámra szaporodott szedett-vedett serege. Hogy kelhetne
át velük hajó nélkül a Balatonon.
– Éppen ez az, méltóságos úr, hogy hajó is lesz. Kerestetik már mindenütt a Kisfaludyt.
A gróf arca most fehérebb lett, mint galambősz üstöké. Egy perc alatt átlátta a veszélyt. Ha
a hajó holnap reggel Zamárdiba érkezik, a lázadók elvehetik tőle. Hiszen ott táboroznak a
jabai erdőben, Zamárdi felett! A félelmet harag és elszántság váltotta fel szívében.
Hohó! Nem olyan könnyen adja meg magát V. Ferdinánd tábornoka! A harc most már
nemcsak a menekülésért folyik. Meg kell akadályozni, hogy ez a semmirekellő népség
átjusson a vízen, s új felfordulást rendezzen a túlsó parton, ahol már bizonyára a császári
sereg az úr. Az öreg kihúzta magát. Berghardt Richárd most már nem menekül, hanem
császárjáért harcol! Hadserege nincs, de a hajó az övé. Kezében a pecsétes írás. Ha reggel
idejében odaér, elviheti Noszlopyék orra elől, és akkor – nos –, akkor fuccs a nyomorult
rebelliseknek! Mert azt tudta az öreg, hogy ha Noszlopy erre a lépésre szánta magát, akkor
nem lehetnek már messze a császáriak. Mikor idáig ért okoskodásában, majdnem vidáman
szólt oda Paulineknak:
– A terveken semmit nem változtatunk. A kocsik útra készen álljanak. Riadalmat nem
akarok. Beszélt valakinek arról, amit most elmondott, Paulinek?
– Senkinek, méltóságos úr!
– Akkor egy szót se, ezután sem. Még a saját feleségemnek sem. A gyereket hallgattassa
el. Ez most már hadititok! Megértette?
Az öreg hadfi egyszerre haptákba állt, s akaratlanul is katonai rangján szólította a grófot: –
Megértettem, tábornok úr!
– Még valamit! – tette hozzá, a gróf. – Jó volna kiküldeni valakit a jabai erdőbe. Most már
minden lépésükről tudnunk kell, ha meg akarjuk előzni őket. Ez a népség nem juthat át a
csatornán. De akárkit nem lehet ám – folytatta Berghardt –, még belső cselédeimben sem
bízom, ha a lázadók táborába kerülnek. Egyféle húz mindnek a szíve.
Paulinek kihúzta magát.
– Magam megyek, méltóságos úr – mondta sápadtan.
– Köszönöm, Paulinek. Őfelsége hallani fog hőstettéről. Most pedig siessen, s bármilyen
későn ér vissza, még ma éjjel jelentést kérek.
Az ispán elrohant. A gróf még egy ideig fel-alá járt a folyosón, aztán visszament a
tanácskozókhoz. Azok éppen arról beszéltek, hogy talán nem is kellene annyira sietni, hiszen
minden pillanatban megérkezhetnek a császáriak.
– De Noszlopy hamarább itt lesz – szakította félbe a gróf ingerülten a tanácskozást. Most
már nem beszélhetett róla, hogy miért annyira sietős ez az út.
Egy óra múlva egyszerre érkeztek meg Orsichék Táskáról s Zimmermann ezredesek
Kovácsiból, ők a Nagybereken át hajtattak hintóikkal, s kerülték, amennyire lehetett, a lakott
helyeket. Mégis tele voltak jó és rossz hírekkel. A mocsarak, lápok, berkek széles
birodalmában sok a bujdosó szegénylegény. Mindenütt Noszlopy nevét emlegetik, aki – úgy
mondják – somogyi sereget szervez. A kormánybiztos a stájer és horvát csapatok elől
Nagyatád és Simongát felé húzódott vissza, azonban híre jár, hogy a Balatonnak veszi útját. A
sok bujdosó szegénylegény, csapatát vesztett honvéd most mind őt keresi, hozzá akar jutni.
Ugyanakkor azonban csodákat mesélnek Haynau és Paszkievics támadó seregeinek
erejéről. Úgy látszik, a császár ezúttal olyan ármádiát küldött a “lázadók” ellen, hogy
eltiprásuk most már bizonyosra vehető. Persze itt Somogyban addig még sok minden
lehetséges.
Így váltakozott kétség és öröm között a díszes társaság hangulata, de abban megegyeztek,
hogy jobb ezt a rövid időt most már biztos helyen kivárni.
Utolsónak, jó késő délután a Welsersheimb grófék kocsijai futottak be. Ők jöttek a
legmesszebbről, s ők hozták a legrosszabb híreket. Mikor elindultak Tabról, a fellobogózott
házak előtt már kint állt a nép, várva a honvédeket. Még a falu végére sem értek, mikor
Noszlopy huszárjai már bent jártak a faluban. Egy-két huszár tréfából még meg is kergette a
menekülő hintót, míg a parancs vissza nem szólította őket.
A megriadt grófék nagy ívben megkerülték a veszélyes vidéket, de útközben sok emberrel
találkoztak, s mindenkitől azt hallották, hogy Noszlopyék már valahol a Balaton partján
járnak.
– A baj tehát errefelé közeledik – bólogatott az öreg Berghardt. – Úgy látszik, jól tettem,
hogy a gőzöst Szántódra rendeltem. Siófok felé már alighanem elzárták az utat. – Aztán kezét
dörzsölve hozzátette: – Mégiscsak jó ilyenkor az öreg katona a háznál. Aki érti a magasabb
stratégiát!
Magában pedig arra gondolt, hogy milyen nagyot néznének ezek a kényes dámák és urak,
ha tudnák, hogy tulajdonképpen itthon is maradhatnának. Hiszen mióta megtudta, hogy az
éjjeli tűzvész csak vaklárma volt, és senkinek nem esett bántódása Noszlopy embereitől, akár
el sem indult volna. Most azonban már másról van szó. Meg kell akadályozni az átkelést
mindenáron!
Az is eszébe jutott, hogy reggel öt-hatod magával lóháton hamarább érné el Szántódon a
hajót, mint ezzel a népes, lassan mozgó karavánnal, de az öreg hadfi rögtön elvetette ezt a
gondolatot. Régi, óvatos stratégiához szokott feje el sem tudott képzelni egyszerű és gyors
hadmozdulatokat. Úgy hitte: cselre van szükség ahhoz, hogy Szántódon feltűnés nélkül
kaparintsa el a hajót Noszlopy orra elől. A cselhez pedig szükség van erre a furcsa hadseregre.
Amikor aztán a díszes társaság vacsorához ült, már senki nem hitte volna, hogy menekülők
gyűltek össze a hársaspusztai ebédlőben. Az urak felöltötték frakkjukat, csipkés ingmellük
vakított a csillárok fényében, a hölgyek világos színű, kék, sárga, fodrokkal, szalagokkal,
csipkékkel ékített ruhákat viseltek, hajukat ezer csigába bodorítva színes virágdísszel
tornyozták magasra. Lábukon vágott orrú, zsinórozott kis cipőt, kezükön hosszú fehér
glaszékesztyűt hordtak.
Mindezt a negyvenes évek bécsi divatja szerint. A magyar ruha divatja úgy elmúlt itt,
mintha elfújta volna a szél.
Hol voltak már azok az idők, mikor a reformkori megyebálokon ugyanezek az urak és
hölgyek dolmánnyal és pártákkal bizonyították sosem volt magyarságukat?
Most, egymás közt őszinték voltak. Járta a bécsi divat, a német szó, mint akármelyik
bankgassei palotában. Negyven ember ült a fehér damaszttal leterített, nehéz ezüsttel,
kristálypoharakkal megrakott, hatalmas asztal mellett. Karos gyertyatartók szórták a fényt, s
fehér kesztyűs inasok hordták fel a vacsora egyes fogásait.
Berghardt gróf úgy rendelkezett, hogy ennek a búcsúvacsorának éppen olyannak kell
lennie, mint a régi, békebeli névnapok, lakodalmak, farsangi mulatságok bármelyikének. Az
ezüst s arany evőeszköz majd utolsónak kerül reggel az egyik útiládába. Hadd lássa a kastély
népe, hogy a tábornok ünnepet ül, s utazása nem fejvesztett menekülés! Nem, Berghardt gróf
nem fél – csak éppen elutazik.
A vacsora pompásan sikerült. A forró vajjal leöntött balatoni fogashoz badacsonyi
kéknyelűt szolgáltak fel, a vajas tésztában forgatott szalonkát töltött vargánya-gombával
tálalták. A zöldborsóval körített rántott csirkéhez badacsonyi vörös bort töltöttek
kristálypoharakba, s mikor asztalra kerültek a főételek: a gyenge malacsült és a töltött kappan,
pókhálós üvegekből ötputtonyos tokaji aszút bontottak.
Az édes sütemények és a torták után gyümölcsös kosarak jártak körül, s ha valaki még enni
tudott volna, válogathatott a birtokon készült háromféle sajt között.
Ették-itták a jó urak, amit csak a szép magyar föld termett, s amiért az a nép dolgozott,
melynek még nyelvét sem akarták megtanulni.
Már vége felé jártak a gazdag lakomának, mikor egy inas odahajolt a grófhoz, s valamit
súgott a fülébe. Az öreg tábornok elsápadt, engedelmet kért vendégeitől s kisietett az
ebédlőből. Az urak és hölgyek rémülten néztek egymásra, s egyszerre elhalkult a zsibongás.
Mi történhetett?
A folyosón Paulinek számolt be gazdájának kémkedése eredményéről. Pásztorgúnyában ott
járt az erdőben, beszélt is Noszlopy embereivel, de sokat nem tudott meg. Csak annyit hallott,
hogy nagyon sokan vannak. A katonák maguk sem tudták még, merre vezeti őket vezérük, de
utolsó csepp vérükig harcolni akarnak. Hazatérőben azonban nagyobb szerencséje volt. A
földvári csárdánál betért egy pohár borra, s ott hallotta, hogy estefelé két huszár járt ott, s a
Kisfaludy felől kérdezősködtek.
– Tehát igaz! – kiáltott fel a gróf. – Rendben van, Paulinek, köszönöm. Pihenje ki magát,
hajnalban korán indulunk! És egy szót se senkinek!
Mikor visszatért vendégeihez, még a suttogás is elhallgatott. Visszafojtott lélegzettel lesték
a híreket.
– A helyzet nem könnyű – mondta az öreg gróf katonásan –, az új hírek szerint Noszlopyék
nyomunkban vannak. De amíg engem lát, senki se veszítse el a fejét. Veszíteni való időnk
azonban nincs! Reggel, amilyen korán lehet, indulunk!
A jó urak és hölgyek megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
Nincs tehát semmi baj! Ha az öreg tábornok mondja, így igaz. És a jót olyan szívesen hiszi
el az ember. Néhány perc múlva már vidám beszélgetés zsivaja töltötte be ismét a
hársaspusztai kastély ebédlőjét.
Vacsora után elszéledt a társaság a kivilágított szobákban. Az egyik gavallér a klavírhoz
ült, s felhangzottak a gavott első hangjai. A fiatalság táncra perdült, s az öregek francia
konyak mellett németül beszélgettek.
Az idegen zene hangjai messze szálltak, ki a kerítésen túl, a falu szalmatetős viskói felett, a
fekete éjszakába borult somogyi erdők felé…

Ezen az éjszakán Zamárdi felett, a jabai erdőben is szólt a zene. Nem német gavottot
játszottak ott finom hangú klavíron; pár szál hegedű hangja szállt csak a hatalmas fák között, s
pásztorfurulyák kísérték a szép magyar nótát.
A magas lánggal égő tábortüzek körül napbarnított arcú férfiak ültek. Sokuk viseltes
honvédruhát hordott, de akadt közöttük bőven bőrködmönös, gyolcsinges erdei pásztor,
elnyűtt gúnyás parasztember. Fegyvereik kezük ügyében hevertek, s a puska és a kard mellett
ott feküdt a cséphadaró, a fokos és a balta is. Így táborozott Noszlopy Gáspárnak, Kossuth
utolsó dunántúli kormánybiztosának serege.
Ülnek a katonák a tűz mellett, szárítgatják kimosott testrevalójukat, szívják a keserű
kapadohányt, s csendesen beszélgetnek. Van, aki a vállára veti a ködmönt, hűvös már az
éjszaka az erdőben. A fákhoz kötött sovány lovak éhesen rágják az elébük gyűjtött szénát,
távolabb magasra rakott társzekerek álldogálnak. Élelem alig akad rajtuk, inkább muníció a
fegyverekbe s takarmány a jószágnak.
Ma este is csak száraz kenyeret osztottak vacsorára a szállásmesterek. A katonák zokszó
nélkül vették át sovány kenyéradagjukat; tudták, hogy most, útközben nem telik többre.
Akinek tarisznyájában akadt még otthonról való szalonna, megpirítja a tűznél. Mikor már
pár csepp zsír sercegve lehullt a vékony kenyérszeletre, továbbadja, s addig jár körbe
kenyérről kenyérre a szalonna, míg csak borsónyi marad belőle. Itt most minden – mindenkié.
Közös az apróka szalonna, mint ahogy közös a gond is: mi lesz velük, mi lesz a hazával?
Csak egy van, amiben bővelkedik a sereg. Fa akad, amennyi csak kell, a somogyi
erdőkben. Rakják is a tüzeket, valóságos máglyák nőnek belőlük, s ahogy a lángok
vidámabban lobognak, úgy lángol fel a harcosok kedve is. Megszólalnak a szép katonanóták,
előbb csak egy hang kezdi el, aztán átveszi a többi, s rövidesen úgy száll a dal az erdők fái
között, mintha gótikus katedrális oszlopai emelnék az ég felé:

Hull a zápor, az erdőkön végigsüvít a

 Bujdosókhoz, magyarokhoz imigyen beszél:
Tartsatok csak errefelé,
A zöldellő lombok közé,
Noszlopy hadába álljatok be!

Ki tudja, hogyan hallják meg messze vidéken ezt a dalt, ki tudja, hogyan terjed szájról
szájra? De meghallják a bujdosók, akik menekülnek a császári hóhérok elől, a honvédek és a
parasztok, akik nem akarnak belenyugodni, hogy elvész alig megszerzett szabadságuk. És
ahogy a sereg húzódik a Balaton felé, úgy nő napról napra. Falvakból, pusztákról indulnak az
emberek a dal s az erdei tábortüzek nyomán. Mikor megérkeznek, a többi helyet szorít a tűz
mellett, s másnap együtt indulnak tovább.
Így került közéjük az alig tizenhét esztendős Bognár Jóska is, akit nagyanyja sehogy sem
akart elengedni. Egész éjszaka hánykolódott, s hajnalban aztán – ahogy mesélte – “kidobta az
ágy”. Úgy szökött egyenest ide utánuk, a jabai erdőbe. És így jött velük az öreg tabi Molnár
Lajos bácsi is, aki a legszebb pásztorbotokat, tükrösöket faragta egész Somogy megyében.
Most is maga faragta furulyáját fújja a tábortűz mellett.
Aki tudott, hozott magával fegyvert is, ami csak otthon akadt. Kiegyenesített kaszával, éles
fejszével, fokossal jöttek. Mert fegyvere kevés volt már akkor Noszlopy seregének. Mint
Gábor Áron Erdélyben, ő is megpróbálta az ágyúöntést. Sok kísérlet után sikerült is egy
hatfontost kiöntetnie. Az volt azután a sereg büszkesége. De akadt olyan fegyverük is,
amelynek ősét még Mátyás király fekete seregében is használták. Roskai Pál uram, a híres
kaposvári kovácsmester készítette a kelebárdot, amely egyszerre szurony is, balta is, s
egyformán jó védelemre és támadásra. Az éhes katona pedig még nyársnak is használhatta.
Avult fegyverek, régi puskák, kardok – és lángoló szívek. Ez volt Noszlopy Gáspár felkelő
serege. Ezen az estén, mikor a jabai erdőben táboroztak, már vagy háromezren lehettek.
Másnap korán reggel sorakozol fújtak a kürtök.
A nagy tisztáson állott fel a sereg. Legelöl a reguláris csapatok: a huszárok, honvédek,
vadászok, mögöttük az ezernyi parasztfelkelő.
Noszlopy Gáspár felegyenesedett nyergében. Szép szál, fekete, mokány magyar ember volt
a kormánybiztos, de most, ahogy lángoló szemmel végigjártatta tekintetét seregén, alakja
szinte megnőtt a lelkesedés és a hazaszeretet tüzében.
Mikor elhallgattak a kürtök, s hadnagyai jelentették, hogy mindenki a helyén van, harsány
hangon és rövid, katonás szavakkal beszélni kezdett:
– Honvédek! Katonák! Elhatároztam, hogy székhelyemet s főhadiszállásomat Veszprém
megyébe teszem át. Ott megteremtjük az összeköttetést Klapka tábornok Komáromban
hősiesen harcoló csapataival, s általános dunántúli népfelkelést hirdetünk. Bizton hiszem,
hogy a szabadság zászlói alá ismét százezrek gyülekeznek, s akkor megkezdhetjük az ország
felszabadítását. Honvédek! Katonák! Aki velünk tart, elhagyja ugyan otthonát, de hiszem,
hogy szabad hazába tér vissza! Veszprémbe a legrövidebb utat választom. Ma vagy holnap
átkelünk a Balatonon. Azt, hogy mivel és hogyan, még nem tudom. A ti feladatotok, hogy
hűségesen kövessétek tisztjeitek parancsát! A haza veszélyben van! Aki nincs velünk
ellenségünk; aki velünk van – tovább harcol a független, szabad Magyarországért!
Egetverő éljenzés fogadta a kormánybiztos szavait. Egyetlen emberként ujjongott a sereg, s
a sorok még akkor sem bomlottak fel, amikor Noszlopy Gáspár lovára pattant.
Tisztjeinek kiadta a parancsot, hogy míg elindul az átkelés megszervezésére, a csapatok
foglalják el helyüket a parton. Ott várja meg mindenki, míg helyét a csónakokban, bárkákban
kijelölik. Azzal huszonöt huszár élén elindult Zamárdi felé. A lovascsapatot hamarosan
elnyelte az erdő.

Gyönyörű augusztusi reggelen indult el a tizenkét hintó a hársaspusztai kastély elől. Az öt

menekülő földbirtokoscsalád útiládái nem fértek fel még ezekre a régimódi, széles határokra
sem. Így csak azokat a táskákat, bugyrokat vitték magukkal, melyekbe különösen féltett
holmijukat csomagolták. Az útiládákkal megrakott szekereket már órákkal előbb elindították,
hogy ne lassítsák a hintók útját. A tábornok türelmetlenül sürgette a menetet, mégis már
tizenegy órára járt az idő, mire megérkeztek a szántódi komphoz. A jó urak és hölgyek nem
szokták meg az ilyen kényelmetlen utazást. A cifra dámák s az elkényeztetett kisasszonykák
már se nem éltek, se nem haltak az augusztusi hőségben öt órát tartó kocsikázástól. Belepte
őket a verejték és a por, s az asszonynép úgy jajgatott a kocsikon, mintha vesztőhelyre vinnék
őket.
Mikor végre megérkeztek a kompcsárdához, megkönnyebbülten sóhajtottak fel, de az
idegesség, fáradtság és szorongás most már velük maradt, s egész napra vitatkozó, csipkelődő,
nyelvelő vásári népséggé változtatta az előkelő társaságot.
Egyedül Berghardt gróf őrizte meg tekintélyét és nyugalmát. Arra nem volt ideje, hogy a
veszekedők közt rendet teremtsen, hagyta hát, hogy letelepedjenek, ki ahogy tud, s hamarosan
dolga után nézett. Hiszen messze, kint a vízen, ahogy várta, ott állt a Balaton egyetlen
gőzhajója, a karcsú testű Kisfaludy, s tudta, hogy minden perc késedelem veszedelmet jelent,
ha Noszlopyék ennek hírét veszik.
Tolnai Kálmán, a hajó kapitánya már jó három órája horgonyt vetett a szántódi kompház
előtt, s utasítása szerint: várta utasait. Mikor a hatalmas porfelhőben közeledő kocsisort
meglátta, már tudta, hogy azok jönnek. Rögtön ki is küldte két matrózát a grófhoz, hogy a
hajó rendelkezésére áll.
A gőzös jó messzire állt a parttól. Azt bizony csak lebegő csónakokkal lehetett
megközelíteni. A csónakokból pedig csak bizonytalan hágcsón juthattak fel az utasok a hajó
fedélzetére.
Mikor a dámák ezt megtudták, lett megint nagy sivalkodás. Követelték, hogy a hajó álljon
közelebb, forduljon meg, mert az egyik Zimmermann fiú – aki már utazott a Kisfaludyn. azt
állította, hogy a másik oldalról könnyebb a beszállás.
Berghardt valóságos házi forradalmat talált, mikor a kompkikötőből visszatért a homokos
parton takaróikon, kofferjaikon s bugyraikon trónoló asszonyságokhoz. Haragosan kiáltoztak
napernyőik alól, hogy ők bizony nem mennek ki a hajóhoz, míg meg nem fordul.
Fenyegetőztek, hogy visszafordulnak, s Berghardt már bánni kezdte, hogy magával hozta
őket.
A pánik kitörőben volt. A négy Harrach lány úgy sírt, mintha nyúzták volna őket. Még
sohasem láttak hajót, s visítva esküdöztek, hogy mindnyájan a vízbe vesznek, ha arra
felszállnak. Az Orsich lányok közül az egyik elájult a hőségtől, s két idősebb asszonyság
sopánkodva szagoltatta vele a repülősót. A Zimmermann lányok úgy marakodtak, mint a
libáskofák, s anyjuk bárónőhöz egyáltalán nem illő szavakkal szidta férjét, hogy elhozta őket
hazulról. A férfiak tanácstalanul álltak, idegesen szívták gyűrűs szivarjaikat, s bizony maguk
is szívesebben lettek volna kastélyaik hűs kertjében, mint ezen a birkaganéjtól bűzös, forró
homokparton. A nap pedig csak sütött le az égről, ahogy az augusztusi naphoz illik, mindig
erősebben, s nevetve nézte, hogy tüzétől mindjobban eszét veszti a kényes úri társaság.
Most már a hajót is szidták. Az lehet csak igazán meleg, hiszen még fűtik is! Hogy lehet
majd kibírni?! Árnyat adó ponyvákat, takarókat, szélesebb csónakokat követeltek, s a
tábornokkal érkezett két matróz előbb csodálkozva, majd dühösen hallgatta, hogy az ő
gyönyörű hajójukat miként gyalázza ez a sápítozó asszonynépség.
Mikor a tábornok látta ezt a felfordulást, nagyon meghökkent. Hiszen a késedelem egész
tervének kudarcát jelentheti. Mégsem tehet mást, meg kell fékeznie a civakodókat. A
matrózokat visszaküldte a hajóra. Jelentsék a kapitánynak, hogy minden rendben van, s egy
negyedóra múltán jöjjön valamelyik érte, addig előkészíti a felszállást s a csomagok
áthordását.
 Neki mindenekelőtt rendet kellett teremtenie a fellázadt utasok között. Megpróbált
mindent, de csak úgy tudta lecsendesíteni a zsivajgókat, hogy megígérte: beszél a kapitánnyal,
megfordíttatja a hajót, közelebb jönnek a parthoz, és szerez szélesebb csónakokat s a
fedélzetre napvédő ponyvákat, takarókat.
A két matróz közben visszatért a hajóra, s jelentette a kapitánynak, amit látott és hallott.
A derék Tolnai Kálmán sok vihart látott hajós volt, megszokta előkelő utasai bogarait is.
Hajósszívét mégis bántotta kegyetlenül, hogy ez a szárazföldi siserehad így beszél az ő szép
új hajójáról, melyet a nagy Széchenyi István alig három éve indított első útjára, hogy végre
élet szülessen a magyar “holt tenger” vizén. Már előre utálta a kényeskedő úri népséget,
melyet hajójára kellett vennie, de hát a parancs – parancs! Berghardt gróf lefoglalta a hajót, s
most rendelkezik vele.
– Sebaj, fiúk! – szólt a matrózokhoz. – Egy napot kibírunk ezekkel is. Aztán a szél a
szagukat s a víz a nyomukat is lemossa a fedélzetről!
Húsz perc múlva Berghardt gróf fent volt a hajón.
A Kisfaludy gőzös kapitánya nagy úr volt a vízen, s bizony nem szokta meg, hogy meg ne
becsülje valaki. Vele még Széchenyi István is kezet fogott. S most ez a gőgös osztrák
tábornok éppen csak két ujját sapkája széléhez billentve fogadta tisztelgését. Aztán meg sem
várva, míg ő szól, röviden, pattogó, katonás hangon beszélni kezdett:
– Kapitány! A hajót erre az útra lefoglaltam, s most ezennel átveszem. A viteldíjat osztrák
aranyakban fizetem, amint családom és barátaim fent lesznek a fedélzeten. Nagyúri dámák,
fiatal hölgyek vannak velünk, akik megszokták a kényelmet. A hajónak tehát meg kell
fordulnia, hogy könnyebben beszállhassanak. Azután a kompháznál valami szélesebb
csónakot szerezzenek, ami nem libeg úgy, mint ez a lélekvesztő.
Tolnai Kálmán előbb elképedve, majd mind dühösebben hallgatta a grófot. Az pedig
sorolta tovább, mi mindent követel. Annyira magyarázott, hogy oda sem figyelt a part felől
hangzó lódobogásra.
Pedig jobb lett volna, ha idejében észreveszi, hogy Noszlopy Gáspár – akitől hónapok óta
rettegett – huszonöt huszárja élén odaért a kompcsárdához. A kormánybiztos akkor már egy
napja járta a partot, s keresett csónakokat, dereglyéket, vitorlás hajókat, hogy seregét
átszállíthassa a túlsó partra. Hadnagyai bejárták a parti falvakat, kocsmákat, s gyorsan terjedt
a hír, hogy Noszlopynak hajóra van szüksége. Ahogy a hír terjedt, úgy sokasodtak a
vállalkozók, de mind csupa kis hajó, dereglye, bárka; nagyobb, amellyel huszárságát, ágyúját,
munícióját, betegeit és sebesültjeit átvihetné az északi partra, nem akadt.
Siófokra már nem mehetett be. A császári csapatok elvágták az utat, s ezzel a Kisfaludytól
le kellett mondania, így azután nagy volt az öröme, mikor tíz óra felé jelentették előőrsei,
hogy a gőzöst Zamárdi előtt látták. Azt, hogy hová megy, nem tudta senki. Noszlopy mégis
nyomban lóra ült, s elindult megkeresni a hajót. Hála a nagyúri népség kényeskedésének, még
idejében érkezett.
Mikor a kormánybiztos honvédtiszti egyenruhában fellépett a fedélzetre, Berghardt gróf és
a kapitány még javában vitatkozott. A tábornok türelmetlenül ismételgette kívánságait, s az
öreg hajós szeme már vérben forgott a visszafojtott dühtől. Maga is parancshoz és
parancsoláshoz szokott ember volt, és kezdte elveszíteni a türelmét.
Noszlopy rá sem hederített a grófra. Odalépett a kapitányhoz, feszesen szalutált, s kemény
hangon szólt:
– Kapitány úr! A hajót a nép nevében lefoglalom! Mikor Berghardt a honvédtisztet
meglátta, azonnal tudta, hogy terve elveszett. A kétségbeesés és a harag mégis vakmerővé
tette, s megpróbálta a lehetetlent is. Noszlopy felé fordult, s arca szinte eltorzult a dühtől.
– A hajót én már lefoglaltam! – ordította szinte magánkívül.
A kapitány a meglepetéstől némán nézett egyikről a másikra. Noszlopy most a
tábornokhoz fordult.
 – Ön kicsoda?! – kérdezte gúnyos mosollyal. Berghardt kihúzta magát.
– Leidenfrosti és mittlesburgi gróf Berghardt Richárd, ő császári felsége tábornoka –
mondta büszkén.
A fekete bajszú honvédtiszt szikrázó szemmel nézett az öreg szemébe.
– Én pedig – mondta harsány hangon – Noszlopy Gáspár vagyok, Magyarország egyetlen
törvényes kormányzójának dunántúli biztosa!
A gróf sápadt arccal hallotta a rettegett nevet. A kapitány most csendes, békítő szóval
lépett a két felhevült férfi közé.
– Kormánybiztos úr – szólt tiszteletteljes hangon. – A hajót a Társaság elnöksége
Berghardt gróf úrnak adta bérbe.
– Itt a hivatalos írás! – szakította félbe Berghardt felháborodva. – Ragaszkodom
jogaimhoz, és tiltakozom mindenféle erőszakos beavatkozás ellen!
Noszlopy nem is felelt a grófnak. A kapitány felé fordult, s éles hangon kérdezte:
– Mi az ön neve, kérem?!
– Tornai Kálmán – felelte csodálkozó arccal a kapitány.
– A nevéből úgy látom, magyar ember – mondta még mindig nagyon éles hangon a
kormánybiztos.
– Hát mi volnék, uram?! – felelte sértődötten az öreg hajós. – Két fiam szolgál Damjanich
seregében.
– Nem a fiát kérdeztem, hanem magát – szólt most már megenyhülten Noszlopy. – Magyar
fiúnak még lehet nem magyar az apja! – Aztán kemény hangon tette hozzá: – Ha a két magyar
fiúnak magyar az apja is, akkor most azonnal felszedi a horgonyt, és teljes gőzzel indul
Zamárdi felé. Ott, ahol a fenyőerdő a Balatonhoz ér, ott várják magát a maga igazi utasai!
Tolnai Kálmán arca felragyogott. Katonásan vágta össze a bokáját, s feszes vigyázzban
kiáltotta: – Megértettem, kormánybiztos úr! Az öreg Berghardt kétségbeesetten hallgatta ezt a
beszélgetést. Oda van hát szép terve, hogy legalább utolsó percben jelét adhatja császára iránti
hűségének, s részt vehet a magyar rebellisek terveinek meghiúsításában. Oda a költség, a
fáradságos út, minden!
– Tiltakozom! – kiáltotta. – Kapitány úr, ezért még felelni fog!
– A kapitány nem német grófoknak, hanem a lelkiismeretének felel csak tetteiért –
válaszolt Tolnai Kálmán helyett Noszlopy, s aztán ingerülten tette hozzá: – A gróf úr meg jól
tenné, ha fenyegetőzés helyett gyorsan a pereputtya után nézne! Mert az embereim még el
találják veszíteni a türelmüket.
Azzal hátat fordított a két embernek, és lement a hajóról. Berghardt most könyörgésre
fogta a dolgot:
– Kapitány úr! Hát nem szánja meg ezt a sok idős asszonyt, törődött leányt? Hiszen csak
egy fordulót kérünk Füredre, aztán – ha tetszik – vigye ezeket tovább. Három óra alatt
megfordulhatunk.
A tábornok magában arra gondolt, hogy ha egyszer már odaát lesznek, majd csak
visszatartja, ha kell, erőszakkal is, a hajót. Ha egyszer Füreden horgonyt vet velük a
Kisfaludy, azon ugyan nem kelnek át többet Noszlopy huszárjai!
– Most már sietős a gróf úrnak? – kérdezte gúnyosan a kapitány. – Most már nem
ragaszkodik kényelmes csónakhoz, napernyőhöz, ponyvához meg még tán párnázott
fotelekhez is? Nem, uram – tette hozzá komolyan –, a hajó követi a kormánybiztos úr
utasításait. Sajnálom, de kérnem kell, hogy hagyja el a fedélzetet!
A gróf fogai között szitkokat mormolva mászott lefelé a hágcsón. Még hallotta maga
mögött, amint a kapitány első parancsait kiadta az indulásra.

Mikor Noszlopy Gáspár leszállt a hajóról, először szétosztotta csapatát. Tíz embert itt
hagyott a gyanús társaság őrizetére.
 – Ezekre meg vigyázzatok! – szólt nekik. – Bántódása ne essék senkinek, katonák
vagyunk, nem haramiák. De ne feledjétek, hogy nyakunkra hozhatják a németet. Ha már vízen
látjátok a mieinket, mehetnek a pokolba. Ti meg siessetek Zamárdiba, ott hagyunk nektek
csónakot.
Azzal lovára pattant, s elvágtatott maga is a zamárdi fenyves irányában.
Éppen akkor ért partra a csónak a végleg elkeseredett Berghardt gróffal, s éppen akkor
húzták fel nagy zajjal a Kisfaludy horgonyláncát is. A parton várakozó uraknak, akik látták a
huszárcsapat érkezését, s azt is, hogyan száll hajóra vezérük, nem sok magyarázat kellett.
Tudta mind, hogy az átkelésből most már nem lesz semmi.
A rémület elhallgattatta a veszekedést, s egyszerre vége lett a finnyáskodásnak. Most már
mind egy véleményen voltak; csak gyorsan haza! – jajgatott valamennyi. Be a védett
kastélykertekbe, a vastag falú, nagy házakba, a leeresztett zsaluk mögé, ahol hűvös van,
biztonság és kényelem.
Mikor azonban a dámák cihelődni kezdtek, s a kocsisok a lovak felszerszámozásához
láttak, az eddig távolabb álldogáló huszárok egyike odalépett az első hintóhoz. Igazított egyet
a kardszíján, s fejével az urak felé intve, fél vállról rászólt a kocsisra:
– Mondd meg annak a keserves németszívű, savanyú pofájú gazdádnak, hogy innét csak
akkor mentek tovább, ha majd én megengedem! Addig ne nyúljon senki emberfia kocsihoz,
lóhoz, szerszámhoz! Megértetted?!
A legény ijedten válaszolt:
– Igenis! Meg!
Mikor a dicső társaság meghallotta az újabb veszedelmet, egyszerre kitört a lárma Egymást
túlkiabálva, jajgatva, sírva fenyegetőztek, könyörögtek, s biztatták az öreg tábornokot, hogy
tiltakozzék. Hiszen ő a katona, ő tud a nyelvükön. Parancsolja meg hát ezeknek a rongyos
huszároknak – hiszen még tiszt sincs velük –, hogy azonnal engedjék őket útjukra. Ha már a
hajót jogtalanul elvették, nem tarthatják itt őket éjszakára!
A huszárok csendes megvetéssel, egykedvűen nézték az izgalmat, s felét sem értették a
nagy karattyolásnak. Az öreg Berghardt, aki méltóságán alulinak tartotta, hogy ezekkel a
“senkiházi” közlegényekkel szót váltson, mikor az általános riadalmat látta, végül is rászánta
magát, és odalépett ahhoz a huszárhoz, aki az előbb a kocsissal beszélt.
– Mit akartok, fiam? – kérdezte méltóságteljesen.
– Először is tegezze az úr a kedves öregapját – felelt a legény, fejét csak félig fordítva
feléje. – Aztán meg örüljön neki, hogy élnek. Mert ha az őrnagy úr ki nem adja a parancsot,
hogy kíméljük a pereputtyát, bizony széthánynánk ezt az úri cigánykaravánt!
Berghardt gróffal még életében nem beszélt így senki. Megdöbbenésében egy szót sem
tudott kinyögni, de annyit mindjárt megértett a huszár szavaiból, hogy ezúttal nem tréfáról
van szó. Így aztán, méltóságát feledve, mégiscsak megkockáztatta a második kérdést:
– De hát miért csinálják ezt, kérem? És ha nem bántanak, miért tartanak itt minket?
– Ez Noszlopy Gáspár parancsa – mondta a huszár. – Míg a hajóink el nem indulnak, egy
lélek sem mozdulhat el innen!
– Tehát túszok vagyunk? – kérdezte kétségbeesve a tábornok.
– Azt nem tudom, hogy micsodák, de azt tudom, hogy míg a hajók el nem indulnak, itt
tartjuk ezt a díszes társaságot. Hátha mégis kedve támadna ránk törni valami cifra
cselédjüknek. Akkor majd alkudozunk velük – a maguk bőrére.
Ekkor a huszár hirtelen megfordult. Karabélya véletlenül a fiatal Harrach báró selyem
nyakkendőjét összefogó fényes melltűre irányult, s a pomádés hajú fiatal arszlán azon
nyomban elájult.
A huszár megvető mosollyal mérte végig az elalélt arisztokratát.
– Sok ilyen katonát kívánok a császárjuknak! – mondta gúnyosan, s azzal otthagyta a most
már rémült csendben lapuló urakat.
 Pedig a menekülők kínjai még nem értek véget. A nap már messze túljárt a delelőn, és
sütött kegyetlenül. Ott izzadtak, remegtek a grófok, bárók, nagyurak és kisasszonykáik, az
öreg tábornok és a finnyás bécsi gavallérok még vagy négy órát az augusztusi hőségben.
Aztán egyszer csak megszólalt a hajókürt. A huszárok szemük fölé tartott tenyérrel néztek
Zamárdi felé, s hamarosan örömujjongásban törtek ki.
Amit láttak, valóban csodálatos volt. Még a megriadt úri társaság szeme-szája is elállt a
csodálkozástól.
A Kisfaludy gőzös akkor távolodott el a parttól. Kéményéből hatalmas füstfelhő szállt
egyenest az ég felé. A hajót úgy megrakták, hogy csaknem ablakait érte a víz. Volt azon
minden: ember, állat, ágyú, szekerek, lovak. És árbocán büszkén lengett a nemzetiszínű
lobogó.
A hajó nem ment egyedül. Körülötte, mintha csak kisebb gyermekei lettek volna, sok-sok
bárka, csónak és dereglye népesítette be a vizet. Mind színültig katonával.
Ki tudja, honnan került elő ez a teméntelen sok csónak? Mikor híre járt, hogy a honvédek
át akarnak kelni a vízen, egyszeriben odagyűlt Zamárdiba a sok vízi jármű. Eljöttek a
partvidék szegény halászai, a révészek, a nádasok és berkek pákászai, valahány, aki csak járni
tudott a vízen. Ha császári dobszó vagy hirdetmény hívta volna őket, mind elbújtatja
csónakját a parti nádasokban, úgyhogy nincs az a pandúr, aki megtalálja.
De a veszni indult szabadság megsegítésére önkéntesen jött a szegénység minden
megmozdítható vízi alkalmatossága. Akadt köztük olyan is, hogy istenkísértésnek látszott
beleszállni.
De sok volt a segítő kéz, s mire arra került a sor, állta a vizet valahány.
Most, mikor a Kisfaludy fedélzetén megszólalt a kürt, ők is elindultak. Úgy tele lett velük a
nagy víz, úgy nyüzsgött, mozgott a vén Balaton, mintha gardaraj sietne a színén.
A tó pedig, mintha csak tudta volna, milyen fontos, hogy most csendes maradjon, egyetlen
redőt sem vont sima tükrére. Mozdulatlan vize úgy pihent partjai közt, a felhőtlen ég alatt,
hogy a legkisebb lélekvesztő is nyugodtan indulhatott útnak.
Aztán egyszerre itt is, ott is felhangzott a nóta. A Kisfaludy fedélzetén kezdték, s aztán
átvette minden dereglye, minden apró csónak. Míg aztán ezernyi hang énekelte, s a tihanyi
hegyek zúgva visszhangozták:

Kossuth Lajos azt üzente…

A szántódi parton néma bámulattal álltak a megrémült urak. Álltak, és bámulták ezt a
csodát, annyira, hogy észre sem vették, mikor a huszárok feléjük se nézve, lovaikra kaptak, és
elvágtattak Zamárdi felé.

Az átkelés sikerült. Noszlopy Gáspár 1849. augusztus 9-én minden emberével és teljes
felszerelésével megérkezett Balatonfüredre. Az öreg füredi sétányon ma már csak egy
márványtábla mutatja a híres partraszállás helyét.

AZ ÖRDÖG ÉS A HALÁSZ

Manapság már nem nagyon mutatkozik az ördög a Balatonon. Nem tudni, miért. Fél-e a
vonattól, vagy nincs kedvére az autók és motorok zaja – igazán csak az ördög tudja, senki
más. Annyi azonban bizonyos, hogy a mesebeli időkben az ördög sűrűn látogatta a tavat, és
sok bajt okozott.
 Elterelte a halakat, összeszaggatta a víz alatti hálókat, amiért a halászok ki nem állhatták.
Egyszer aztán történt valami, s attól kezdve volt-nincs, színe-hamva sem volt többé az
ördögnek a Balaton környékén.
Ez a nagy esemény a következőképpen történt. Sok-sok száz évvel ezelőtt élt egy Gulián
nevű halász Balatonszentgyörgyön. Guliánnak a hagyomány szerint örmény volt valamelyik
őse, s ettől örökölte volt a ravaszságát. Persze másféle ősei is lehettek Guliánnak, mert
különben kitől örökölte volna a kapzsiságát, önzését, morc, káromkodós, összeférhetetlen
természetét, ami miatt nem vették be egyik halászbokorba sem. Ennélfogva Gulián egyedül
vagy pedig a feleségével járta a vizet, s ezt nem is bánta. Olyan önző ember volt, hogy
sohasem lett volna képes a közösen ejtett zsákmányon tisztességesen osztozkodni. Volt egy
ladikja, egy merítőhálója s minden egyebe, ami e szép és nehéz mesterséghez szükséges. De
Gulián nemcsak ravasz és kapzsi volt, hanem éktelenül lusta is; csak olyankor kereste elő
szerszámait, amikor már nagyon szorította az éhség.
Akkoriban még más arca volt a Balatonnak, mint ma. Délről a somogyi ősrengetegek,
berkek határolták a vizet, északról a Bakony hegyei övezték, déli csücske pedig Keszthely és
Szentgyörgy között beleveszett a mocsarak végtelenségébe. E mocsárvilág tenyérnyi
maradványa máig fennmaradt. A Kis-Balaton ez, ahol végét nem látni a nádasnak, ahol méter
magasra nő a sás, ahol olyan ritka vízimadarak tanyáznak, hogy a természet imádói és tudósai
az egész világról csodájára járnak. Ez a tenyérnyi darabka is több mint hatezer holdon terül el.
Képzelhető, mekkora lehetett ez az ősmocsár akkor, amikor még nem építettek gátakat, s nem
csapolták le vizét.
Az volt csak a vadvilág! Vízi dzsungelnek kellene nevezni, ha a mi szelíd éghajlatunkhoz
illenék ez a név. Út nem vezetett benne, tájékozódni csak a csillagok állása után lehetett, mint
a tengereken. Aki nem ismerte a járást, s félrelépett a biztonságos ösvényről, annak nem volt
több hazatérése: a süppedékeny zsombék úgy elnyelte az embert vagy akár az ökrös szekeret,
hogy hírmondója sem maradt.
Az egész láthatárt borító nádrengeteg közepe táján folyt a Zala folyó, s körülötte apró
tavacskák, erek, patakok öntötték vizüket a Balaton nagy medencéjébe. Ebben a rengeteg
vízben csak egyetlenegy patak folyt ellenkező irányban, mint a többi, amiért is
Vissza-pataknak hívták a halászemberek s a vadászok mindaddig, míg a nagy lecsapoláskor a
többi vizekkel együtt el nem tűnt. Tudni kell azonban, hogy a Vissza-patak is attól a naptól
fogva fordította meg futását, amelyen az ördögnek és Guliánnak ama jelentős találkozása
megesett. Addig a napig persze nem is Vissza-patak, hanem Sásvíz volt a neve, ha valaki
egyáltalán néven nevezte és számon próbálta tartani e kanyargó futású patakok
csillagsokaságát.
Ezen a napon Guliánék szentgyörgyi kunyhójában kifogyott az utolsó szem szárított
halacska is. Mit volt mit tenni, nagy zsémbelve, szitkozódva Gulián ladikjába tette
merítőhálóját, s meghagyván feleségének, hogy sóval, bográccsal és egyéb
főzőalkalmatossággal fölszerelve hamarosan menjen utána a Sásvíz deszkahídjához, nagy
kelletlenül odacsáklyázta a ladikot. Megérkezvén megmerítette hálóját, majd pipára gyújtott.
Amikor idejét látta, kiemelte a sötét fényű vízből a hálót, remélvén, hogy tele lesz csillogó,
fickándozó, jóízű halak tömegével, ehelyett azonban csak egy korhadó gyökérdarab
búslakodott a háló aljában, mely ráadásul még alaposan összegubancolódott, s úgy el volt
szaggatva, hogy Gulián csúnyán szitkozódni kezdett, sűrűn emlegetve közben az ördögöt. Ezt
azonban nem jól tette. A káromkodás csúnya dolog, s inkább kára van, mint haszna, ami
mindjárt kiviláglott, amikor a deszkahídról lesétált és Gulián elé állt az ördög.
Kedvtelve hallgatta Gulián szitkozódását, aztán ekként szólította meg igaz barátsággal:
– Hallod-é, te mocskos szájú, bokorból ugrott szégyene a világnak, mi van abban a
csöbörben?
– Mi volna? – nézett föl Gulián, akit a hirtelen odacseppent vendég sem hozott ki a
sodrából. – Víz van benne.
– Nem szenteltvíz? – érdeklődött az ördög.
– Nem – mordult rá a halász.
Az ördög közelebb ment egy lépéssel, aztán beleszimatolt a levegőbe.
– Nem tömjént füstölsz te itt, ebfiadzotta lókötő?
– Dugd bele az orrod a pipámba, majd megérzed a kapadohány szagát – folytatta a kedves
társalgást a halász.
Az ördög azonban alighanem elégedett volt a beszélgetés mikéntjével, mert odakuporodott
a halász mellé, miután elébb leterítette a nyirkos füvet denevérszárnyú köpenyével.
– Tetszik nekem az ábrázatod, kutyafajzat!
– Ha tetszik, nézzed – mordult rá a halász. – Úgysincs nekem abból semmi hasznom.
– Még hasznod is lehet belőle, ha nekem illendő módon fogadást teszel.
– Mire tegyek én neked fogadást? – kérdezte a halász.
– Hogy lelkedet gazdámra hagyakozod.
– Ki az ördög a te gazdád, hogy éppen az én lelkemre áhítozik?
Az ördög elnevette magát.
– No, ezt telibe találtad – mondta –, mert az én gazdám épp a pokol főördöge, maga
Belzebub király. És ha te most az ő nevére fogadást teszel, akkor három kívánságod teljesül,
akármit jut is eszedbe kívánni.
Ezt hallván, a haszonleső Gulián mélyen elgondolkozott. Meghányta-vetette az. ördög
ajánlatát, s arra jutott, hogy bolond volna, ha el nem fogadná. Elég ravasznak érezte magát,
hogy nemcsak ennek az ördögnek, hanem még Belzebubnak az eszén is túljárjon. Azt
kérdezte csak:
– Ameddig élek, tehetek-vehetek, jöhetek-mehetek kedvemre?
– Jöhetsz-mehetsz, tehetsz-vehetsz – nyugtatta meg az ördög. – Csak egy dolgot nem
szabad cselekedned.
– Mit nem? – kérdezte a halász.
– Imádkozni – mondta az ördög.
– Hát azt még elviselem valahogy – nyugodott bele a halász, és minthogy ez ideig sem
sokat fárasztotta magát imádkozással, elkezdte törni a fejét azon, hogy mi legyen az a három
kívánság, amivel ő jól jár, az ördög pedig rosszul. Eszébe jutott egy híres mese, melyben
ugyancsak hármat kívánhatott valaki, s az a tökkelütött nem röstellt egy szál kolbászt kívánni
magának!
Gulián mindig sóvárogva vágyott arra, hogy bárha ő juthatna egyszer ebbe a helyzetbe.
Bezzeg ő tudna három olyan kívánságot mondani, hogy egész életében gondtalanság és
kényelem lenne az osztályrésze.
Gulián azonban nemcsak gazdagságot akart magának kívánni. Tudta, hogy ha az ördögre
hagyatkozza lelkét, akkor az ördög akkor jöhet érte, amikor kedve tartja. Ennek akarta elejét
venni Gulián, s hamarosan felderült az arca.
– Első kívánságom az – kezdte –, hogy sose szakadjon el a hálóm.
– Teljesítem – mondta az ördög, örvendezvén, milyen olcsón megkaparintotta Gulián
lelkét.
– Második kívánságom az – folytatta Gulián –, hogy valahányszor megmerítem, mindig
színültig megteljen a hálóm.
– Ezt is teljesítem – mondta az ördög.
– Harmadik kívánságom pedig az – mondta végezetül Gulián –, hogy többé se élve, se
halva, semmiféle ördögöt ne lássak.
Az ördög rábámult Guliánra. Nem mondhatjuk, hogy dühében elsápadt, mert az ördög
képe olyan piros, hogy azon semmiféle sápadás nem látszik. Azt sem mondhatni, hogy
haragjában elvörösödött, mert olyan vörös az ábrázata, hogy vörösebb már nem tud lenni. Azt
azonban bátran elmondhatjuk, hogy az ördög majd megpukkadt mérgében, látván, hogy ez a
minden hájjal megkent halász kezd kicsúszni a markából.
– Ezt is teljesítem! – hördült rá Guliánra. – Azt azonban megmondom neked, hogy ha saját
kapzsiságod miatt leled halálodat, akkor amúgy is a pokolba kerülsz, ott pedig majd
gondoskodunk a szórakoztatásodról.
Ezt mondta, s iszonyú kénfüstöt bocsátva maga körül, eltűnt a halász szeme elől. Gulián
persze nem nagyon bánkódott utána. Boldogan vigyorgott, hogy ilyen okosan túljárt az ördög
eszén, aztán nekiállt hálóját megcsomózni, tudván, hogy az soha többé nem fog
összeszakadozni. S mire elkészült, megjött a felesége is, akit Gulián örömtől sugárzó arccal
fogadott:
– No, asszony, gyürkőzz neki! Úgy érzem, ma nagy fogást csinálunk.
S ezzel megmerítette hálóját a Sásvíz feketén csillogó vizében.
Alig egy percig tartotta a vízben, aztán megpróbálta kiemelni. A víz színéig még csak
győzte valahogy, de a fölé már csak egyesült erővel bírták emelni; még így is majd
beleszakadt a derekuk. A háló színig tele volt apró, ujjomnyi hallal; annyi volt benne, hogy
egy öröklét is kevés lett volna a megolvasásukra.
Partra húzták és kiborították a zsákmányt, s káprázó szemmel nézték a csillogó testecskék
garmadát.
– No, asszony – mondta a halász –, mióta az eszemet bírom, még ennyi halat nem láttam.
Elég lesz böjt végéig.
– Elég bizony – mondta az asszony –, még nyárra is marad bőviben, ha jól megsózzuk,
megszárítjuk.
– Rakd tele a zsákot! – parancsolta Gulián. – Addig én még egyszer megmerítek.
Az asszony nekiállt, zsákba töltötte a halakat. A zsák meg is telt. Egészen kötésig, de épp
mire bekötözte volna a száját, Gulián kiemelte a patakból a hálót. Most már nem színig,
hanem púposán volt benne a hal, de nem ám olyan aprócska ujjomnyi jószágok, hanem
szépen fejlett, tenyérnyi keszegek.
– Döntsd ki a zsákot! – parancsolt a kapzsi halász. – Minek hurcoljuk azokat az
apróságokat, amikor tízszer annyit ér ez a sok szép keszeg.
Az asszony engedelmeskedett. Szegény kis halak vergődtek a füvön, nagyokat tátogtak a
gyilkos levegőn, míg csak el nem pusztultak. Néhány perc múlva már megszűnt mozogni az
ezüstpatak. Gulián meg a felesége most megtömték keszeggel a zsákot Az asszony már indult
volna hazafelé, de Guliánt nem hagyta békén a kapzsiság.
– Várj! – mondta a feleségének. – Még egyszer belemerítek. Ki tudja, mit tartogat még ez a
víz?
– Holnap is lesz nap – válaszolta az asszony, aki ugyan nem volt kevésbé fukar az uránál,
de megszánta a hiába elpusztult halacskákat.
– Holnap már kifoghatják mások – mondta irigyen Gulián, és megmerítette hálóját.
Nem akart hinni szemének. Ebben a merítésben már egy szem keszeg sem akadt. Tele volt
a háló szebbnél szebb pontyokkal, csukákkal, tüskés uszonyú süllővel és fogassal.
– Döntsd ki azokat a csupa szálka keszegeket! – rendelkezett Gulián, s az asszony
engedelmeskedett.
Megizzadtak, mire kiborították a zsákot, s újra megtömték, lekötözték. Máskor az asszony
szokta vinni a zsákot, most azonban meg sem bírta mozdítani. Gulián tehát maga vállalta,
hogy hazaviszi a zsákmányt, de meghagyta az asszonynak, hogy őrizze a hálót, és lesse a
vizet, nem rajzik-e újra ekkora haltömeg. Ezzel vállára lódította terhét, és útnak indult.
Térde már az első lépésnél megroggyant. Nem is mert átkelni a keskeny deszkahídon,
hanem továbbment a Sásvíz folyása mellett, és gázlót keresett. Jóval alább aztán
belemerészkedett a vízbe. Tudta, hogy azon a helyen örvényes a patak, de már más ízben is
átkelt ezen a gázlón. Csakhogy nem számolt súlyos terhével. Alighogy beért az örvények
közé, úgy elkapta és úgy lerántotta az egyik forgatag, hogy feljajdulni sem maradt ideje.
Guliánné pedig várt és várt. S ahogy őrködött a háló mellett, egyszer csak látja, hogy újra
rajzanak a halak. Ilyen rajzást azonban még mesélni sem hallott. Több volt a Sásvízben a hal,
mint a víz. Guliánné nagy sietve feltűrte szoknyáját, belelépett a patakba, s elkezdte paskolni
a vizet, hogy visszaijessze azt a tömérdek halat. Paskolta a vizet egész nap, egész éjjel,
riasztotta vissza a halakat, hogy más hálójába ne menjenek, hanem várjanak az urára. Addig
paskolta, míg csak a Sás víz el nem kezdett visszafelé folyni, de Gulián – nem jött sem aznap,
sem másnap, sem harmadnap. Guliánnét sem látta többé senki. Csak a paskolását vélték
hallani a halászemberek, különösen estefelé, mikor elcsendesednek a vízimadarak, elül a szél,
és elhallgat a nádas susogása.
A mocsárvilág mély álmát aludta ilyenkor, de úgy hallották, a Vissza-patak locskol és
csobog éjszakahosszat, mert az önzés és haszonlesés fáradhatatlan, nem ismer pihenést, s nem
tud örülni az éjszakák csendes békességének.

UTÓSZÓ

Van harminc esztendeje, hogy a füredi Tamás-hegy oldalában, egy vén pince lépcsőin ülve
néztem az alkonyi fényben fürdő Balatont.
Fiatal szemmel és fiatal szívvel láttam a tündérszép vidéket, s hallgattam Pintér néni
motyogó szavait.
Az öregasszony ott ült mellettem a kövön, ölében egy kosár frissen szedett mandulával, és
mesélt. Vaksi szemével maga elé pislogva hántolta ki zöld burkából a sima héjú, fényes
újmandulát, s közben csendesen mormogott maga elé.
Ahogy a táj egyre szebbé, valószerűtlenebbé vált az alkonyi fényben, úgy váltak mindig
valószerűbbé az öregasszony történetei. Néztem a csodálatos vidéket: a Tihanyi-félsziget
vulkanikus hegysorát, a Csúcs-hegyet, ahol római őrtorony állt, az Óvár széles fennsíkját a
vaskori földvár sáncainak körvonalaival, s oldalában a rejtelmes barlanglakásokkal,
melyekben orosz barátok laktak valamikor, az örvényesi öböl hajlatát, ahol, azt mondják,
elsüllyedt falu fekszik a víz alatt. Mögötte ott tudtam a hatalmas badacsonyi hegyet, a
Tapolcai-medence bazaltvulkánjait, ormukon Csobánc, Szigliget vadregényes romjaival.
Az öregasszony mesélt, varázslókról, tündérekről s egy boszorkányról, aki nem is nagyon
messze onnan, egy “ördöngös kastély”-ban élt, s elmesélte azt is, hogyan keletkezett a tó,
amely ott szunnyadt alattunk. Mire a mese végére értünk, már azt hittem, hogy bíborfényben
úszó tükrén tündérek táncolnak tücskök zenéjére.
Azóta is járom a Balaton partjait, gyűjtögetve mindazt, ami szép, érdekes és tanulságos
ezen a vidéken. Igyekeztem feltérképezni a természeti és emberi történelem emlékeit. Akadt
mesébe való eset is. Ebben a kötetben szerettem volna újra végigjárni bár csak mesében – az
egész vidéket. Úgy válogattam tehát az emlékekből, hogy a Balaton partjainak és
hangulatának minden lényeges eleme legalább felvillanjon a történetekben. Azokat a
motívumokat, amelyeket már régebben feldolgoztak, de amelyek nélkül nem lett volna teljes a
kép, a jegyzetekben természetesen megjelölöm.
Helyenként járt utat követhettem, s az irodalomban már régebben ismert dolgokra
támaszkodtam. Helyenként azonban alig volt több fogódzóm egy-egy névnél, képnél, sírkőnél
vagy természeti jelenségnél. A jegyzetekben ezeket is feltüntettem. A mesék gyökereinél
olyan mélyre ástam mindig, ahol és amennyire lehetett.
A Balaton környékét különösen gazdagon népesítik be a földtörténet s az emberi
történelem emlékei: vulkánok, sziklák, érdekes növények, épületek, sírkövek, barlangok.
Ezekhez igen sokszor fűződik valamilyen magyarázat, történet, mely részben emlékezés,
részben tudományos kutatás eredménye. A hagyománynak ezek az elemei csak ritkán
kerekedtek irodalmi értékű mesékké, regékké vagy elbeszélésekké. A Balaton környékén élő
nép sem formálta őket népmesékké. A Balaton környéki népköltészet része az egész magyar
népköltészetnek; helyi motívumokat főként egy-egy név vagy a vidék sajátos termelési formái
vittek bele. A Balaton környéki népmesekincs összegyűjtése és feldolgozása nem célja ennek
a könyvnek. Ez a tudományos néprajz még elvégzendő szép feladata.
Az a szándék, hogy egy vidék természeti és történelmi emlékeit mesékkel, legendákkal
fonják körül, alig több százötven évesnél. A Balaton-vidék ilyenszerű meséinek nagy részét is
a romantika kora szülte. A romantikusok és követőik természetesen azokat a részleteket
dolgozták fel, amelyek a szűkebb nemesi és polgári olvasóközönségnek tetszettek.
A Balaton és a Balaton-vidék napjainkban egyre inkább az egész nemzet öröme. A könyv
meséi, regéi, történetei pedig az egész Balaton környékének természeti, történeti vagy
irodalmi emlékeihez fűződnek. Fontos törekvésük az is, hogy felidézzék a Balaton-vidék
hangulatát, sajátos szépségét.
A kötet műfajban is változatosságra törekszik, ahogy a hagyományban is van mese, rege,
romantikus és realisztikus elbeszélés.
A könyv a magyar ifjúság számára készült, szép hazánk egyik legszebb részéről.
L. G.

JEGYZETEK

Az utolsó óriás

A Balaton eredetéről szóló mondaanyag egyik változata

A véres nyíl

Balatonkenese határában valamikor a matácsi földvár a pogány magyarok egyik ősi fészke
volt, a szomszédos mámai vár pedig a keresztény hitre tért magyarság erőssége. A két vár
között dúló harc regéjét először Fáy András dolgozta fel.

Szamárkő

A Zamárdi határában talált Szamárkőhöz sokféle legenda fűződik, s ezek egyik változata
szerint valamikor pogány papok áldozati oltára volt. A keresztény papok nevezték el állítólag
Szamárkőnek, hogy a régi hitet kigúnyolják.

Rege a tihanyi visszhangról

Aranyszőrű kecskék és bárányok csaknem minden nép mondáiban szerepelnek. A tihanyi,

kecskeköröm alakú kövekhez s a híres visszhanghoz fűződő hagyomány egyik változatát
Garay János dolgozta fel verses rege formájában.

Oroszkő
 A tihanyi Óvár sziklafalába vájt “barátlakások”-ban – melyek egy része máig megmaradt –
a XI. században bizánci szertartása, orosz bazilita szerzetesek laktak, akiket I. Endre hozott
magával apósa, Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem udvarából.

Csobánc

A csobánci várhoz fűződő történetet Kisfaludy Sándor “Regék a magyar előidőkből” című
kötetében, versben dolgozta fel.

Kőszívek

Balatonudvari temetőjében sajátságos, mészkőből faragott, szív alakú sírkövek állanak.

Felirataikat ma már alig lehet kibetűzni, csupán néhány évszámot a múlt század elejéről.

A szigligeti leányrablás

A siófoki kikötőben, Tóti Lengyel Gáspár 1647-ből származó levele szerint, ezer emberre
való hajójuk volt a törököknek. A portyázó török csapatok ezekkel nyugtalanították a parti
magyar lakosságot. A szigligeti vár az északi parton a magyarok szilárd erőssége maradt
mindvégig, s ma is Réhelynek nevezik azt az öbölrészt, ahol a török hajók ellen védelmet
nyújtó sajkáshad állomásozott.

Helka és Kelén

A füredi savanyúvíz keletkezésének történetét Fáy András “Sió, a Balaton tündére” című
regényében dolgozta fel először.

A csodatevő tó

A hévízi tó keletkezéséről szóló hagyomány-, rege- és legendaanyag összegyűjtött

motívumai közül a Pethő Klára gyógyulásáról szólót Náray Szabó Gyula kutatta fel.

A varsányi rab

Kinizsi Pál építtette ki Nagyvázsony ősi várát, melynek máig épségben maradt középkori
lakótornyában élt hitvesével. A várat későbbi tulajdonosai pusztulni hagyták, s lakótornyának
pincéjében börtönt, emeletén pálinkafőzőt rendeztek be.

Akit nem fog a golyó…

A múlt században a Balaton déli partján húzódó berkek, nádasok, rengetegek szinte
megközelíthetetlen és bevehetetlen várai voltak a betyároknak. A történet egyes motívumai
Gönczi Ferenc ,,A somogyi betyárvilág” című kötetében leírt eseteken alapulnak.

Aranyhíd

A balatoni aranyhíd vagy ezüsthíd a felkelő és a lenyugvó nap vagy a hold visszfénye a
vízen. – A “kőkecske” alighanem valamilyen római vagy román kori építményt díszítő
állatszobor maradványa lehetett. A Balaton környéki monda szerint belsejében kincset
őriztek.
 Emberek a jégen

Vonyarcvashegy közelében, a Balaton partján emelkedik a Szent Mihálydomb, amelyen

kis kápolna áll. Egy régi festmény örökíti meg a kápolnában azt a jelenetet, amidőn 1739-ben
negyvenhat, jégre szállt halász közül negyven, a legenda szerint, “csodával határos módon”
menekült meg az összetöredező jégről.

Legenda a füredi savanyúkútról

A reformkorban Balatonfüred nyaranta az ország szellemi életének fóruma. Kisfaludy

Sándor kezdeményezésére a nemzeti felbuzdulás itt teremtette meg 1831-ben az első
dunántúli magyar nyelvű kőszínházat. A fürdőélet központjában az 1798-ban épült s ma is
álló Horváth-ház állott.

A vízen járó hadtest

A balatonfüredi sétányon emléktábla jelöli azt a helyet, ahol Noszlopy Gáspár somogyi
csapatai élén 1849-ben partra szállt, hogy a Veszprém megyei népfelkelőkkel egyesülve,
Komárom felé vonuljon. Noszlopy csapatai a Balaton első gőzhajójával, a Kisfaludyval és sok
kisebb csónakkal, dereglyével keltek át a vízen.

Az ördög és a halász?

A kapzsi halászról szóló történet motívumai Kozma Imre két meséjében szerepelnek.