ANTAL JÓZSEF

JUSTITIA
Sorozatszerkesztő: Burger István
Irodalmi szerkesztő Németh Attila
Borító: Sallai Péter
ISBN 978 963 9828 23 0 ISSN 0238-3063
Kiadó: Metropolis Media Group Kft.
© 2005, 2009 by Antal József
© Hungárián edition 2009, Metropolis Media Group
www.galaktikamagazin.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
Nyomdai munkák: Radin Print Kft.
Felelős vezető: Antiin BaSic
Cseh Zolinak, az Első Olvasónak

ELSŐ KOMP
RZ IGRZSRG LÁnyR
1. Ébredés
An.
An.An.
Hangok.
Először csak hangok.
Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom!
Hangok.
An! Ébredj, Justitia!
Érintés a bőrön, végighullámzik a testen. Epileptikus rángás.
,,An. An vagyok!”
Vörös lobbanás valahol az agy látóközpontjában.
Sötétség.
Hang kívülről:
− Ébredj, An! ,yAn. An vagyok!”
Sípoló sóhaj. A tüdő lassan megtelik levegővel. Az emelkedő mellkas ritmikus fájdalma.
Egy ujj behajlik, még egy, még egy… ökölbe szorul a kéz. Elernyed.
− Visszajött − közli a hang. Kívül.
 Felismerem: Irán nővér, helyesebben Irán Anya, még helyesebben az Irán Anya személyiségét
őrző android hangja.
− Visszajöttem, Anyám − mondja egy másik hang. Belülről.
Felismerem: Darázs nővér, helyesebben An Öven, hi-bernálásból visszatért Justitia hangja.
Az én hangom.
Még gyönge vagyok, csak az ujjaimat tudom mozgatni. Csupa görcs és fájdalom a testem.
Hagyom, hogy az android gyöngéden felültessen. Nincs könnyű dolga: izmaim, ízületeim nem
támasztják a tes-
temet, ráadásul az anabiotikus folyadéktól síkos vagyok, mint egy angolna.
Persze Irán Anya gyakorlott ebben. Vagy kétszázötven éve, hogy androidtestében ő ébreszti a
hibernálóteremben az útnak induló Justitiákat.
Áldassék a neve!
Valamikor Justitia volt ő is, legendás Justitia, temérdek sikeresúttal a háta mögött; ő aztán tudja,
hogy mire van szükségünk, amikor felébredünk a mélyálomból, amikor görcsök rázzák testünket,
bugyogva ömlik elő tüdőnkből az anabiotikus lötty, a sejtjeinkben izzó fájdalom csak azért nem égeti
ki az agyunkat, mert a tudat még messze jár, a − talán a halálnál is mélyebb − álom mezsgyéin…
Igen, Irán Anya tudja, mire van szükségünk!
Váltott zuhany és masszázs a mi üdvösségünk!
− Óvatosan, leányom! − Az android lassan talpra állít, megtart, amíg lábamba tessék-lássék
visszatér az erő.
Elindulok, tétován, rogyadozva, érzem az Anya biztató ujjait könyökömön.
Szerencse, hogy nem látom magamat így: reszkető végtagokkal, bele-belerogyva az android óvó
karjaiba, ahogy a lötty csorog belőlem és rólam, végig a lábamon.
Szerencse, hogy vak vagyok.
Szerencse?
A trutymó minden lépésemnél cuppog a talpam alatt.
Undorító!
A zuhanyjó!
Forró és jeges sugarak csapkodják váltakozva a bőröm.
Jó lenne itt állni ebben a kellemes borzongásban örökre. Nem gondolni semmire…
Nem gondolni arra, hogy miféle borzalom történt valahol a külvilágban, egy távoli, idegen nap
alatt, miért ébresztettek föl ki tudja, hány év mélyálom után.
Tényleg, mennyi is? Ötven év? Húsz? Öt? Esetleg egy?
− Mennyi volt, Anyám? − Elzárom a vizet. Puha, nehéz törülköző borul a hátamra.
− Majdnem tizenkettő. -Az Út?
− Később, An! Lazíts! Nehéz lesz.
Irán Anya csak tudja! Bíró maga is. Bíróvá vált, amikor elveszítette a testét, és személyiségét a
memóriakristályok fogadták magukba. Ő így akarta. Legalább közel van imádott Yoyájához.
A lehető legközelebb.
Elmosolyodtam?!
Remélem, nem vette észre! Nem szeretném megbántani…
Nincsenek már telepatikus képességei, de ismeri minden rezdülésünket, olvas belőlünk még így
is…
A zuhany jót tett, tudatom kitisztult, ha testem még nem is engedelmeskedik tökéletesen.
A test bajára ott a masszázs. Felfekszem az asztalra, s amíg az android hűvös ujjai izmaimat
gyúrják, magamban lassan a Justitiák Kánonját ismételgetem:
„Első legyen a Törvény, Második a Tudás, Harmadik a Döntés, Negyedik az Erő, Utolsó az
ítélet!”
Mire századszor is elmorzsolom, testem és lelkem felkészült, hogy megismerkedjen a
Küldetéssel.
Felülök, nem érem el a padlót; harangozom a lábammal, várom, hogy az android ideadja a
ruháimat. Nem érzem jól magam mezítelenül…
De nem történik semmi, hallom, hogy az android lassan eltávolodik, csak reménykedem, hogy a
ruháimat hozza. Ilyesmiről még nem hallottam. Fázom. Hűvös fuvallatok csapkodják a bőrömet, jobb
felől húz, nem is tudtam, hogy arrafelé is van ajtó… Bár talán csak átrendezték a termet…
Értelmetlen…
Végre jön az android!
Megáll, valamit letesz mellém az asztalra. Kitapogatom: nem a ruhám!
Gömbölyű, sima, az oldalán beállítócsavarok, kábelcsatlakozók. .. Spirálba tekeredett vezetékek
vesznek el valahol, ahová már nem érek el…
Hipnopedikus oktatósisak.
− Fázom, Anyám!
− Bocsáss meg, Darázs! Elfelejtettem ebben a kapkodásban…
így!
Elfelejtette!
Képes volt elfelejteni Mag Szektor legnagyobb számítógépének memóriakristályaiban.
Mindegy. Már adja is egyenként a ruhadarabjaimat. Alsónemű, vékony, klimatizált kezeslábas.
Érzem, piros: a kedvenc színem. A mellény fehér. A Ház színei.
Megnyugszom.
Talán mégsem olyan veszélyes az Út. Semmi álcázóru-ha, semmi különleges felszerelés.
− Kezdjük, leányom! − Hangjába mintha árnyalatnyi türelmetlenség vegyülne. Hiába is
tiltakoznék, a fejemre illeszti a sisakot, beállítja a finomhangolókat. Megadom magam. Sóhajtva
felveszem az ülő relaxációs pózt. Gyorsan elérem a befogadó tudatszintet.
A sisak bekapcsol:
Félhomály. Zöld foltok. Zöld fal. Fák. Ágak. Levelek. Aljnövényzet. Dzsungel. Piros pötty. Piros
pötty. Piros tócsa a fűben. Vér. Egy láb. Dzsungel. Az ég. Újra a láb. Bakancs, zöld nadrág. Zubbony.
Nagyobb vértócsa. Égett szélű nagy seb a nyakon. Fű. Avar. Rakétapisztoly torka. Aljnövényzet.
Faágak. Az ég. Szürkeség. Sötétség. Monoton, orrhangú férfibeszéd. Akcentusos központi. „Nagyjából
ugyanez a helyzet a testőrség többi tagjával is. Megmutatom újra a sebet.” Vértócsa. Égett szélű nagy
seb. Egyre közelebbről. Egy ujj követi a seb vonalát. Szenvtelen férfihang. Nem az orrhangú. Alig
érezhető akcentus. „A seb jobbról balra, rézsút lefelé húzódik. Bal szélén a bőr megpörkölődött.
Erőtérpenge.”Arc közelről. Kimeredt szem, tágra nyitott száj. ,A tettes hátulról támadott, jobb kézzel
betapasztotta az áldozat száját, egyidejűleg hátrarántotta a testet, kifeszítette a nyakat, és szabad
kezével egyetlen mozdulattal elvágta az áldozat torkát. Három dolog biztos. Egy: a tettes a bal kezét
használta a finomabb munkához. Látható a vágás irányán, és ezt mutatják a többi testőrön és a
hercegeken talált sebek is. Kettő: nagyon erős és gyors. Ezek a testőrök: tíz rendszer legkiválóbb
harcosai, mégis egyetlen muk-kanás nélkül haltak meg. Tizennégy profi gyilkos! Ha a
nyomdetektorok nem mutatnák egyértelműen, hogy csak egyetlen ember járt a helyszínen, azt
mondanám, egy kommandó csapott itt le. Ja, harmadszor: mindenre elszánt lehet, nem zavarta, hogy
tetőtől talpig véres lett…” Az orrhangú: „Megyek a hercegekhez.” Szürkeség. Őserdő. Széles csapás.
Tisztás. Vér. Letaposott aljnövényzet. Férfiholttest. Hanyatt, kicsavarodott lábbal. Vadászöltözék.
Vérfolt a hason, a mellen. Pörkölt szélű lyuk a zekén. Fű. Férfiholttest. Bal oldalán. Kicsavarodott bal
kéz a hát mögött. Vadászöltözék. Jobb oldalán szakadt, enyhén véres. Sötétség. „Szar! Harw! Ez a
szar megint bedöglött! Szólhatnál már, hogy küldjenek újat!”„Szóltam. Bütyköld meg, kisfiam!”
Csattanás. Az ég. „ Na végre! Folytatom.” Véres zeke. Vértócsa. Feltúrt avar. Három rakétapuska.
Fű. Rakétapuska. Letört ág. Férfiholttest. Háton. Sötétség. ,A-!” Csattanás. ,Azért!” Seb a jobb
alkaron. Égett ruhaujj. Kevés vér. Seb a bal combon. Égésnyom. Kevés vér. Véres felsőtest. Égett seb a
bordák alatt. Vértócsa. Fű. Bokrok. Férfiholttest. Hasán. Ágakból épített les. Fonnyadt levelek. Fű.
Hőtároló kulacs. Élelmiszerzsák. Rakétapuska tárak. Fű. Szürkeség. Sötétség. Az orrhangú beszél.
„Visszamegyek a trónörököshöz. Ott látszik a legjobban.” Érthetetlen morgás. „Itt van!” A háton
fekvő test. „Gier herceg.” A másik hang. ,A trónörökös testén több seb is található.” A karseb
közelről. A kép kimerevedik. Seb a combon. Közelkép. A mellseb. Közelkép. Kimerevedik. ,A karon és
combon csak a felületi sérülések láthatók. A herceg halálát a mellkasi szúrt seb okozta.” Egy ujj a seb
alsó részére mutat. „Itt, közvetlenül a bordák alatt. A ruházaton kiterjedt, hosszúkás égésnyom látható,
jobbról rézsút fölfelé balra.” Ormótlan, szürke doboz furakszik a képbe. Fedél kattan. Kapcsolók.
Képernyő. Zavaros, kusza vonalak. Nagy felbontású kézi ultrahangos tomográf. Kéz a kapcsolók
között. A kép összeáll. Ruhaszövet. Bőr. Izomrostok. A bordák rácsa. A tüdő. A szív. Roncsolás,
vérömlenyek. Vastag, fekete égésnyom ferdén a szívig. „Látható: jobbról balra. Bővebbet a boncolás
után.”Szürkeség. Sötétség.
Ébresztőimpulzus.
 A sisak kikapcsol.
Maradok a pózban, várom a folytatást.
− Kelj fel, Darázs! − hallom az Anya hangját. − Nincs tovább.
− Nincs tovább! Összerezzenek.
Férfihang a hibernátorteremben!
− Nyugalom, Öven nővér! Yoya vagyok. Yoya! A Főbíró személyesen!
Persze megismerhettem volna a hangját… Az ördögbe! Mint egy tizenéves fruska! Darázs!
Persze, ha a Főbíró személyesen indítja útnak az embert… Ilyesmire nem emlékszem a ház
történetében! Mégsem akármilyen Út lesz ez!
És még jóformán semmit sem tudok az egészről. Bár… Tizennyolc halott egyetlen emberre!
Késsel…
Ördögi.
− Nos, mi a véleményed, Darázs?
A Főbíró becenevemen szólított! Lesz ez még cifrább is?
− Igen kevés információhoz jutottam, Bíró, de minden jel szerint profi bérgyilkossal állunk
szemben. Csak idő kérdése, hogy megtaláljam.
-A dolog nem ilyen egyszerű, leányom. − A Főbíró hangjában türelmetlenség. Mi ez az egész?
− Ha megkaphatnám a boncolási jegyzőkönyveket és a jelentést a nyomdetektálásról…−
próbálkozom.
− Nincs boncolási jegyzőkönyv! − Yoya leplezetlenül ingerült. − Nincs nyomdetektálás! −
Megenyhülten folytatja. − A nagyherceg nem engedélyezte fiai boncolását. A nyomkövetésről pedig
csak egy rövid jelentést kaptunk. Olvassa, Irán nővér!
− „Mivel a nyomozócsoport csak az elkövetés után nyolc órával érkezett a helyszínre, IR
detektálásra nem volt lehetőség. A tettes ismeretlen illatanyaggal elfedte saját szagspektrumát, így
mindössze az ismeretlen anyag követésére volt mód. Eszerint: a tettes a hajtók vonala felől érkezett a
hercegi leshelyhez, majd sorban leterítette a testőrség tagjait. Ezután hátulról a fedezékbe hatolt,
meglepte a reggelijüket fogyasztó hercegeket, majd rövid dulakodást követően megölte őket. A
bűntény után a tettes az ellenkező irányba távozott, elhagyta az erdőt, majd a szavannán tízpercnyi
gyaloglás után járműre szállt. Jelentés vége. Ismeretlen eredetű szagspektrum mellékelve.”
Satöbbi, satöbbi…
− Köszönöm, Irán nővér. Kaptam még egy rövid összefoglalót a nyomozás vezetőjétől. Harw
Kenno jó barátunk. Ezt majd olvasom én. „A boncolást nem engedélyezte a vén gazember, de azért a
tomográfiái jól átvizsgáltuk a tetemeket. A testőröknél semmi különös, de a hercegeket megkötözte,
majd egyenként elengedte, és szabályos párviadalban végzett velük. Ha érdekel a véleményem, ez nem
holmi bérgyilkosság. Inkább afféle leszámolásnak látszik. Remélem, ha kitör a háború, számíthatok
Lalla…” Errh, erh… Ez nem tartozik ide.
Yoya köhögött! A memóriakristályokban ingerelhette valami a nem létező torkát! Még hogy
nem tartozik ide! Nem véletlenül olvasta föl azt a félmondatot…
Szóval háború lehet az ügyből! De hol, az Isten szent nevére?
Úgy látszik, a Főbíró olvas a gondolataimban:
− Mag Szektor két legerősebb királysága, Wen és Ark hagyományosan ellenséges viszonyban
állnak egymással. Titokban mégis mindkét uralkodóháznak kereskedelmi érdekeltségei vannak a
másik birodalomban. Mostanra megérett az idő − és ebben nem kis része van a Háznak −, hogy ezeket
az érdekeltségeket legalizálják. Ebből a célból utazott Wenbe Ark négy hercege és kancellárja. A
protokoll egyik eleme vadászat volt a kellemes éghajlatú Ed-Wen bolygón. Vadászat a csak ezen a
bolygón honos ragadozó óriás sáskára. Ezen a vadászaton követték el a gyilkosságokat. A bolygó
azóta zárlat alatt van, Wen és Ark hajói őrzik. A tettes nem hagyhatta el Ed-Went.
− A zárlat előtt sem? − Felesleges kérdés…
− Nem. A bűntényt harmincnyolc perccel az elkövetés után már felfedezték, és a zárlat azonnal
fölállt. Ez alatt a félóra alatt egyetlen hajó sem hagyta el a felszínt.
− Ha jól emlékszem, Ed-Wen a királyság negyedik legnépesebb világa…
− Igen. Kétmilliárd lakosa van.
Csak? Afelé nő, negyedét kizárhatom a kora vagy az egészségi állapota miatt… Maradt
ötszázmillió gyanúsított. Remek munka lesz! Van hozzá egy azonosítatlan szagmintám. És persze ne
felejtsük el, a tettes balkezes! Ha igaz…
 − Az Út kulcsszava az idő, Darázs! Sawn nagyherceg ultimátumot küldött IV. Vend királynak:
amennyiben egy hónapon belül nem szolgáltatják ki Arknak a tettest és bűntársait, úgy maga szolgáltat
igazságot. Teljes haderejével.
− Ki az a Sawn nagyherceg? Arkban a de Lorian dinasztia uralkodik…
− Uralkodott, Darázs. Amíg anabiózisban voltál, a nagyherceg elűzte a de Lorian dinasztiát.
Igazság szerint kiirtotta az egész királyi családot. Nem koronáztatta magát királlyá, mint kormányzó
uralkodik, de ő Ark tényleges ura.
− A tettes lehet valami Lorian rokon, vagy egy királyhű nemesember. Ez megmagyarázza a
párviadalokat… Kézenfekvő, hogy Wenbe menekültek…
Csend.
Hosszúra nyúlik, de tudom, hogy Yoya itt maradt. Mintha a tarkómon érezném nem létező
leheletét… Úgyis elmondja, amit akar.
Tessék!
− An Öven!
− Igen, Bíró!
− Tudnod kell, hogy ez az Út a legfontosabb a Ház megalapítása óta. Tizenkét év hosszú idő.
Ark és Wen körül bonyolult szövetségi rendszerek hálója alakult ki a Sawn hatalomátvétel óta. Ha a
két királyság egymásnak ugrik, lángba borul az egész Mag Szektor. Ez pedig mindannak a végét
jelenti, amit a Ház ezeréves fennállása alatt létrehozott. − Yoya hangja elhalkult. − Lehet, hogy magát
a Házat is elsöpri egy ekkora háború…
Ez nem történhet meg!
− A Törvény ereje megvédi a Házat! − mondom ki hangosan.
− A háborúban nincsenek törvények, Darázs!
− Hallgass meg egy mesét, Darázs!
Irán Anya meséi! Elkísérnek bennünket kislány korunktól fogva, attól kezdve, hogy átléptük a
Ház küszöbét. És minden meséből valami újat tanulunk.
„Hallgatlak, Anyám!”
− Hallgatlak, Anyám! De Yoya szólal meg:
− Olyan dolgokról hallasz majd, Darázs, melyeket a Házban is csak kevesen ismernek. Soha,
senkinek nem be-
szelhetsz róluk. A Ház biztonsága, az egész Galaxis jövője áll vagy bukik azon, hogy titkaink
titkok maradnak-e.
Yoya természetesen körülményes és emelkedett, mint mindig. Ő a Főbíró.
Még egyszer!
− Hallgatlak, Anyám!
− Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bíró. Itt lakott Lalla bolygón, szabad idejében a
bolygó sivatagait kutatta. Egyszer aztán szörnyű homokvihar tört rá a pusztaság mélyén. Már azt hitte
vége az életének, amikor észrevette, hogy a szél különös épületeket takart ki a homok alól.
Odavánszorgott, a falnak dőlt, mire az megnyílt előtte, s ő bezuhant a résen, és eszméletlenül terült el a
padlón. Amikor magához tért, világos, nagy teremben találta magát. A falakon ősi feliratok, eleven
képek villóztak. A bíró kibetűzte az ódon betűket: „SZÖVETSÉGI KÖNYVTÁR
− LALLA-PUR”. Ez a Ház alapításáról szóló mese.
− A bírót Yoyának nevezték − folytatta a Főbíró −, és kincset talált Lalla homokja alatt.
Kezében volt az ősök minden tudása…
Mi ez? A Ház történetével traktálnak? Tizenkét éves korom óta ismerem! ,cikkor a bíró
felépítette a Házat, és a Törvény hatalma növekedni kezdett Mag Szektorban. Ez a Törvény hatalmáról
szóló mese.”
Az eleje.
És a vége:
,Azokat a nőket pedig Justitiának nevezték, és nem látó szemük az Igazságfényét veti a világra.
Kardjuk az Ő kardja, Páncéljuk az Ő páncélja. Kísérje Útjukat a Törvény!”
Mi ütött belém? Mesével szórakoztatom magam, odakünn pedig egy tizennyolcszoros gyilkos
vár rám. És a háború réme! Háromszáz éve Mag Szektor népe hírből sem ismeri a háborút…
− Jól tudom, hogy ismered a Ház történetét, Darázs.
− Yoya hangja. − Csak azért idéztük fel a kezdeteket, hogy tisztában légy azzal, a Ház hatalma a
régmúlt homályába vesző Galaxis Szövetség tudásán alapszik. A Végítélet Háborúk előtti időkből
származó tudáson…
A Végítélet Háborúk! Az emberi történelem legkegyetlenebb háborúi. Amikor utoljára vetettek
be Tiltott Erőket.
Amikor egész szektorokat tett lakatlanná a radioaktív por, bolygók ezrei váltak sivataggá,
milliárdok párologtak el egyetlen villanásban vagy sorvadtak el sugárbetegségben. Csak nem azt
akarja mondani a Bíró, hogy…?
− A Ház hatalma mögött az atomenergia áll. Ez a mi legfőbb titkunk, Darázs. A Törvény valódi
ereje az a Tiltott Erő, amelyet a Galaxis minden jelentősebb vallása kiátkozás terhe mellett tilt, és
titokban minden világi hatalma a megszerzésére vágyik. De az a tudás elveszett… Legalábbis a
Galaxis többi része számára.
Erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne vessek rontás elleni jelet a levegőbe. Tehát a
Ház rendíthetetlennek hitt materialista nevelése csak törékeny máz gyermekkorom babonáinak tompa
agyagja fölött. Már repedezik is… Egy hang merül fel emlékeimben:
„katt, katt, katt…” A Szent Számláló hangja. Csoszogó léptek, hosszú köntösök suhogósa,
monoton kántálás. Hirtelen összeverődött emberek kíváncsi moraja. A csoszogás megszűnik, a
kántálás fölerősödik. Tompa pujfanások, fa reccsen. Futó lábak dobogása. „Kerítsd! Kerítsd!”
Ökölcsapások,fájdalomkiáltás, zuhanó test robaja. Lábak lépcsőn föl, lépcsőn le. Földre szórt holmik
csörömpölése. „kit, kit, kit, kit…” A Szent Számláló hangja hisztérikussá válik. „íme, testvérek, ez az
ember a gonosz hálójába került! Tiltott erőforrásával szennyezte be magát, és ezt cselekedte volna
testvéreivel is! Isten és ember előtt a legutálatosabb bűnt követte el! Mi legyen hát a sorsa?! ítéljetek,
testvérek!” „Rontás!!” „Rontás!!!” „Halál rá!” A tömeg egybeolvadt hangja. „Halál!” Dulakodás.
Érthetetlen kiáltások, ökölcsapások. Halálordítás. Csönd. A tömeg szétszéled, „katt, katt, katt…” A
Szent Számláló nyugodt hangja.
Megkapta, amit akart.
Vért.
Halált.
Ma már tudom, a vén Kyre apó daganatokat gyógyított sugárzással. Életeket mentett meg…
Életeket a Tiltott Erővel. Ha ő megtehette, én miért ne? Meg kell akadályoznom a háborút.
Életeket menteni. Pokolba a repedésekkel!
A radioaktív pokolba!
− Tudom, hogy nehéz most neked − folytatja a Főbíró −, de azt is tudom, hogy belátod, a tudás
önmagában nem jó vagy gonosz, csak az emberek cselekedetei által válik jóvá vagy gonosszá. Mi itt a
Házban azon munkálkodunk, hogy a tudást újra elterjesszük az egész Galaxisban. A tudást és a
Törvényt, mert az értelemhez azon keresztül vezet az út. Sokan tanulnak itt, a Házban. Egyesek a
tudás őrei, sőt fejlesztői lesznek, mások a tudomány magjait viszik szerte a Tejút világaira, megint
mások arra vigyáznak, nehogy olyan ismeret kerüljön idő előtt napvilágra, amely veszélyes lehet. De
csak ott tudnak eredményesen dolgozni, ahol a Törvény hatalma óvja őket. A Törvény, mely lassan
megváltoztatja az emberek gondolkodását, a Törvény, mely értelmetlenné teszi a háborút, a Törvény,
mely ma még gyenge, egy nagy háború nyom nélkül elsöpörne mindent, amit általa létrehoztunk…
− Őrizők, Magvetők és Gyomlálok − suttogom. − Akkor hát…
A mindig zsúfolt tantermek, a laboratóriumok, a folyosókon mélázó komoly növendékek. És én
még azt hittem… Az hittem, mindez csak értünk van. Értünk, Justitiákért, hogy minél hatékonyabban
terjeszthessük a Törvényt.
Az induló Justiriákat kiszolgáló növendék halk büszkesége. Ki kit szolgál itt tehát?
− Főbíró! Készen állok!
2. Úton
− Nem lehet háború, An!
Jellemző. A Főbíró csak a Házra gondol. Mellesleg én is.
Lehet, hogy emiatt nem rögzült az ark-wen nyelvjárások és szokások hipnopéd beültetése. Kár
lenne azért a két napért.
Hamarosan kiderül.
A graviplán finoman megdől alattunk, ahogy az Anya fordulóba viszi a gépet.
„bakbakbakbakbak… ”
 A táska csúszni kezd a bütykös fémpadlón.
Utánakapok, megmarkolom, aztán, mintha izzó fémhez érne a tenyerem, elengedem, és
visszakapom a kezem.
„bakbak…”
Továbbcsúszik. Elszégyellem magam. Erősen megfogom, magamhoz rántom, térdemre emelem.
Ha Tiltott Erő, hát Tiltott Erő. Remélem, az Anya nem vette észre az ijedtségemet. Idő kell, míg
megszokom, hogy a Tiltott Erő felett rendelkezem.
rnrnrnmmmmrnrnrnmmrnmrnTnmrnrnmrnmTn…
Hát megkezdődött. Gondolatok sztatikus zöreje. Millió és millió gondolaté. Közeledünk a
városhoz. Mostantól ügyelnem kell arra, hogy kizárjam az agyamból ezt az áradatot, mielőtt a
sztochasztikus gondolathullámok tisztára mossák az agyamat.
Mostantól nem An Öven vagyok, hanem Darázs, Justi-tia a Törvény Útján.
A tehetetlenség előrelódít: az Anya megállította a gépet. A graviplán finoman lebeg. Kitalálom,
hogy hol.
Simogató gyermeki gondolatok. Az Ali-szigeti óvoda. Irán Anya tudja, hogy szeretek itt
megpihenni, mielőtt a kikötőbe indulok. Az utolsó pihenő az Úton. Sokan közülünk efféle helyekre
húzódnak ilyenkor. Az Anya finoman leereszkedik a géppel.
Jó itt. Elringat, körülölel a békesség.
„kling, kling”
A pilótaülés rugói halkan megereszkednek: az andro-id felállt. Léptei felém dobognak, az ülés
lesüllyed alatta. Megfogja a kezem.
− Nagyon sok múlik rajtad, Darázs. Azért választottunk téged, mert a legjobb vagy. A telepaták
közül, valamikori önmagamat is beleértve, te vagy a leginkább ura a képességeidnek. Ha te kudarcot
vallasz… De ne is gondoljunk erre! Most megáldalak.
Az android hűvös ujjai a homlokomra rajzolják az ősi jelet. Minden rendben. Indulni kell.
− Köszönöm, Anyám! Mehetünk.
Az android visszaballag a kormányhoz. Akikötő még messze van. A táska zárjával játszom,
időnként mintát veszek a városból felcsapó erősebb gondolathullámokból: semmi különös. Az
emberek élik megszokott életüket. Itt, a Ház árnyékában meg se fordul a fejükben, hogy az űrön túl
valahol már ébredeznek a háború kutyái. Fogaikat vicsorítják, morognak, az erejüket próbálgatják…
A graviplán megdől, süllyedni kezd.
Máris a kikötő?
Egy pillanatra megnyitom a tudatomat. Csak a legerősebb gondolatok jutnak el hozzám:
„lehoznitizenhétezerreotttartaniamígcsaklehetazishkai járathuszonnyolconvárhatvárhat…
kiezafickókieza fickóelkeUkapnomnyolcadikasorbannyolcadik… add
urammostazegyszernenézzékmegakisbőröndötcsakakis bőröndötneadduram… ”
A kikötő.
A graviplán lágyan talajt fog. Az android hátrajön, felemeli a táskát, már kinn is van a járműből.
Jó lenne még itt üldögélni egy kicsit. Vagy nagyot. Ez az! Egy jó nagyot üldögélni. Mondjuk
ítéletnapig.
Vagy tovább.
Félek.
− Megyek már, Anyám!
Az android lesegít a graviplán lépcsőjén. Hosszú másodpercekig támaszkodom a karján,
élvezem az utolsó pillanatokat, amikor még segít valaki, nem egyedül kell boldogulnom.
A csarnok hangos, hallásomnak semmi hasznát sem veszem. Az Anya biztos kézzel vezet az
emberi és gépi zajok útvesztőjében, mégis hiányzik a Szem. Jó lenne már magam mellett érezni,
szemével látni…
Ábránd.
Ha akad is megfelelően fogékony elme a kikötőben, az ő útja nem az én Utam. Az igazi Szem
ott vár Ed-Wenen.
Megyek, Irán Anya fogja a kezem, cipeli a táskát.
Kösz, egyelőre megvagyok.
Egyelőre…
A csarnok zaja elhalkul: a diplomáciai részlegben járunk. A diplomatafolyosón fogok beszállni,
a diplomataosztályon fogok utazni.
Mint rendesen.
Egyedül.
Mint rendesen.
Félek!
Az Anya észreveszi pillanatnyi megtorpanásomat. Persze kitalálja az okát. Gyengéden megállít,
megfordít:
− Ha úgy érzed, An, hogy nem tudod megcsinálni, most forduljunk vissza!
− Félek, Anyám.
− Félhetsz. Mindenki fél, én is félek. Csak annyi a titok, hogy bízzál magadban, bízzál a
Törvényben… A Törvény bízik benned. És én is. Mehetünk?
− Mehetünk.
Megyünk, a folyosó mintha végtelen lenne. Semmi zaj, csak a saját lépteink dobognak. Az
androidéi határozottan, egyenletesen: „dong, dang, dong…”, én szinte csoszogok: „sirr, surr,
sirrsurr…”
Felderít ez a duett,felveszem az androidritmusát, és mormolni kezdem a Kánont.
Az Anya megszorítja a karom, valósággal visszaránt. Igaza van: előretapogatózom, kezem az
ellenőrzőpultba ütközik. Emberek motoznak mögötte.
− A Nővérem a tizennyolc-húszas kompjárattal utazik a tranzitállomásra − mondja mögöttem az
android. − Ott átszáll a Négycsillag személyszállítóra. Nővérem neve An Öven. Világtalan. Akadna itt
valaki, aki segítene neki?
Mozgás a pult mögött, komputerbillentyűk kattogása:
− An Öven? − Női hang. − Rendben. Haladjon át a bal oldali folyosón!
A levegő mozgásán érzem, hogy arrafelé int.
Óriási segítség.
Köszönöm.
− Majd én elkísérem. − Férfihang mellettem, férfiillat az orromban.
Észre sem vettem, hogy itt termett! Nem fordulhat többé elő! Mire elérem Edát, százszázalékos
figyelmi állapotban kell lennem.
− Ha megengedik, hölgyeim, Val Avram hadnagy, a Négycsillag csillaghajó harmadik tisztje.
− Nagyon örülök.
Nem rázza meg a felé nyújtott kezem. Épp csak megérinti az ujjam hegyét, és forró, nedves
levegőt érzek a kézfejemen. Kézcsók! Még soha, senki sem csókolta meg a kezem!
Jólesett.
− Köszönjük a fáradozását, uram. − Az android hangja kissé ellenséges. Kíváncsi vagyok.
Megnyitom a tudatom.
Csak a szenvedély bíborszínű kavargása. Nagyon erős gondolat:
„gyönyörűkicsibabalAkaromakaromakarom…”
Olyan erős, hogy pillanatokra egy kép is bevillan. Mezítelen nőalak, odaadó pózban.
Aranysárga bőr, fekete trapézhaj…
Én vagyok.
Elég volt!
Az android idejében megfogja a kezem, mielőtt pofonra lendülne:
− Ideje indulnod, An! Megöleljük egymást.
− Kísérjen a Törvény! − súgja még egyszer, aztán szinte ellök magától.
„dong, dang, dang…”, elhalnak a léptei.
− Jöjjön, kisasszony! − A férfi hihetetlenül gyengéden megfogja a kezem. A Törvény helyett
most jobb, ha ő kísér. Persze csak addig, ameddig én akarom…
A világ újra összeáll, otthonos, egész, a félelem halálos szorítása felengedett, a rémek eltűntek.
Túl vagyunk az Ugráson.
Rohadt dolog!
Amit a hétköznapi ember egy kis múló rosszulléttel elintéz, minket, telepatákat kegyetlen próba
elé állít. A szakértők szerint a térsűrítés a jelenlévők tudatát valamiféle kollektív lélekké gyúrja össze.
Ebben aztán rendesen elszabadul minden félelem és vágy. És persze ott vagyok a kellős közepén.
Brrr!
 Utána legjobb meditációs pózban a padlóra kuporodni, és addig ismételgetni a Kánont, amíg az
utolsó mocskos gondolat is el nem tűnik az agyamból. Pont úgy, mint most.
Ideje a testemmel is foglalkoznom. Előveszem a Kardot és a gyakorlópálcát. A pálcát Abdán, a
Ház vívómestere programozta. így, előzetes gyakorlások nélkül tíz perc vívás Abdannal, és az ember
napokra bensőséges viszonyba kerül a legapróbb izmával is. Persze egy kiadós izomláz juttatja ehhez a
remek érzéshez.
A pálca elektromos ütései szinte szót sem érdemelnek.
Viszont az Ugrás borzalma csak halovány emlék maradt! Fekszem a padlón és levegőért
kapkodok. A bal combom és karom zsibbadt és sajog, a hasamon egy döfés nyoma.
Mellesleg tizenkét esztendőnyi mélyálom után nem is rossz!
Holnap csak egy ütés nyoma fog sajogni. Holnapután egy sem. Holnapután… Akkor már
teljesen Darázs leszek, nem ez a kába méhecske.
Kopognak. Csak Avram lehet. Jobb híján egy lepedőt csavarok magamra.
Az illata megelőzi. Férfias, agresszív, de nem kellemetlen illat.
Fura. A tiszteknek az Ugrás idején a hídon a helyük. Vagy megváltozott az Egységes Galaktikus
Űrhajózási Szabályzat? Mit akarhat?
− Mit kíván, hadnagy úr?
− Csak látni szerettem volna…
Itt van, egészen közel. Az illata felerősödött. Szaporán lélegzik, szinte liheg. Veszélyt érzek,
nem a harc veszélyét, valami ismeretlent. Megnyitom a tudatom.
Nincsenek gondolatok, csak a vágy vöröse, meztelenül vonaglom, ellenkezve, aztán megadóan,
érzem, ahogy a dereka köré fonódik a combom…
No, ebből elég! Fantáziája az van a fickónak!
A valóságban magához szorít, szája a számat keresi, cibálja rólam a lepedőt.
A legegyszerűbb fogással szabadulok meg tőle, s még a levegőben egy egész picikét herén
rúgom térddel. Mire földet ér, csak arra képes, hogy összegörbedve, vinnyogva heverjen az oldalán. A
Kard már a kezemben, hegye a férfi torkán.
− Ez egy erőtérkard − hangom olyan bántóan nyugodt tud lenni −, ha bekapcsolom a pengét,
lerepül a fejed. Nem moccansz, nem lélegzel. Csöndben leszel. Most mondhatsz egy halk „igent”, ha
megértetted!
Meg se várom, hogy szóljon, alámerülök tudatában.
Nincs félelem, csak múló ijedtség, csodálkozás. A fájdalom sárga köde mögött halványan a vágy
vöröse. Egy gondolat: „miért?”
Nem fél!
Ez nem tudja, hogy ki vagyok! Ideje, hogy megtudja!
− Jól figyelj, hadnagy! Ha eddig nem találtad volna ki: én egy Justitia vagyok. Egy Úton járó
Justitia. Persze lehet, hogy nem hallottál még rólunk. Elmondom. Minket úgy is ismernek, hogy az
„Igazság Szüzei”. Hozzánk nem érhet úgy férfi, ha tudod, ez mit jelent…
Mélyet lélegzem:
− Megkívántál, ez valószínűleg azt jelenti, hogy tetszem neked, mint nő. Mondjuk, ez nekem
mint nőnek jólesett. Ennyi. Nem szeretném, ha ellenségemként hagynád el ezt a kabint. Tudod, hogy
én ki vagyok, most elmondom, hogy te ki vagy! Tehetséges ember, Val Avram hadnagy. Nem ismered
a félelmet, fantáziád pedig egészen különlegesen fejlett. Sokra fogod vinni a hadseregben. Hihetsz
nekem. Mi, Justitiák képesek vagyunk a jövőbe látni…
Blöff.
De kell, hogy ez a férfi többnek lásson, mint ami valójában vagyok. Semmi szükségem egy
hiúságában kétszeresen is sértett hímre, ellenben a hajón elkel a segítség…
,Általában mutasd kevesebbnek magad, mint ami valójában vagy, An! Általában jó, ha
ellenfeled alábecsül
− hallom a Belső Út Mesterének hangját. − Általában. De akadnak majd helyzetek, amikor meg
kell rettentened az ellenfeledet. Képesnek kell lenned hatalmasabbnak mutatkozni a valóságosnál.
Sohase feledd: a félelem a te segítőd!”
− Felállhat, hadnagy! Lassan! Vigyázzon! Tudja, ismerem minden gondolatát…
Újabb blöff. Viszont ez egész Mag Szektorban elterjedt rólunk. Pedig ha tudnák, hogy csak
felfokozott állapotú elmékbe vagyunk képesek behatolni! Izgalom, félelem, düh, fájdalom,
szenvedélyek segítenek, hogy a felnőtt agyak egyébként ösztönösen elzárt mélyére hatolhassunk.
Avram fájdalma múlóban, máris csak zavaros gondolattöredékeket vagyok képes elcsípni. Szerencsére
a vágy vörösét se látom.
− Most menjen el!
− Igen… Bocsásson meg! Tudnom kellett volna. Elkábított a szépsége… Hisz maga… −
Elvörösödik.
„…vak”, fejezem be a gondolatot.
Igen, a Galaxisban, legalábbis Mag Szektorban rajtunk kívül nincsenek világtalanok. A vakság
különböző formáit ősidők óta gyógyítják.
A mi esetünk más.
A mi látóközpontunk telepatikus szervvé módosult. Valami méhen belüli fejlődési zavar.
Szerencsére nem öröklődik…
Kicsi vagyok. A Tanító szikár alakja magasodik fölém.
− Ez a te teszted, An?
− Igen, Tanító úr.
-Ez a másik itt a kezemben Jaq Emané. Tizenegy pontban ugyanaz a hiba van bennük. Ezek a
hibák nem következnek egymásból. A dolgozatot valamelyikőtök lemásolta a másikéról. Esetetekben ez
csak Jaq lehetett, viszont kettőtök közül ő sokkal jobb matematikus…
− De Tanító úr! Olyan messzire ülünk egymástól…
− Ezt én is tudom, An. Most melyikőtöket büntessem meg?Mivel téged kizárhatunk,
Jaqotfogom…
− Ne tessék! − sírok. − Én voltam.
− Hallgatlak, An.
-Ilyenkor, dolgozatíráskor… ankh… de sok… sokszor máskor is… ké… képeket látok… ankhh…
a megoldásokat… ankh… leírom őket.
Zokogok. Megállíthatatlanul. A Tanító megsimogatja afejem.
− Jól van, An!Ne sírj! Ma este meglátogatom a szüléidet. Meglátogatta.
Egy hét múlva már a Ház hajójának ablakából néztem otthoni világomat. Akkortól fogva Justitia
vagyok. Sziszeg az ajtó. Avram kilép. -Val.
− Igen?
− Köszönöm, hogy eddig a segítségemre volt… Nem szól. Elment.
− Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy hajónk két óra múlva kiköt Ed-Wen Alamedia II
fogadóállomásán. Kérjük, poggyászaikat egy órán belül adják le a Szállítórészlegben! Zöld szektor,
négyes folyosó, ötös, hatos, nyolcas rekesz. Kérjük…
Végre!
Ed-Wen. Ideje felöltöznöm. Az űrállomás fedélzetére már mint Justitia lépek. Teljes
fegyverzetben. Sárga, testhez tapadó kezeslábasban, fehér energiaelnyelő bodyban, Páncélban.
Fejemen az Igazság szárnyas Sisakja, hátamon az Igazság Kardja.
A látványt csak a koffer fogja rontani…
No meg az, hogy Sisakban-csizmában se vagyok magasabb százötvennégy centinél!
De a Páncélt és a Sisakot fekete csíkok borítják.
AShún bolygó bambuszdzsungelében kerültek rájuk. Sikeres Út volt, mint azóta valamennyi, de
emlékszem minden pillanatára, mert az volt első Utam. Ebben az ál-cázószínekkel befestett Páncélban
tértem vissza a Házba. Sohasem felejtem el, amikor a Növendékek és Mesterek sorfala között a Bírák
elé léphettem. Előttem a lehorgasz-tott fejű, megbilincselt Bűnös.
A Növendékek akkor neveztek el Darázsnak.
Arra számítottam, hogy színeim alapján majd a Tigris nevet kapom.
Nem jött össze…
Persze utóbb kiderült, hogy még szerencsém is volt. A Szem évekkel később elmesélte, hogy
először Cirmosnak neveztek.
A Szem! Az első Szemem.
Magvető lett. Kivételes tehetség volt. Már nem él. Legalább kétszáz évvel éltem túl.
Bárcsak itt lenne most velem!
De csak Avram jött. Az illata megváltozott. Szelídebb lett. Az elméjébe azóta képtelen vagyok
behatolni.
 − Jöjjön, An! Átkísérem a dokkolózsilipbe.
Kíváncsi vagyok, mire gondol, hogy így lát, Justitiaként, teljes fegyverzetben.
Plusz a koffer.
Sohasem fogom megtudni… Avram nem szól, csak fogja a kezem, és viszi a koffert.
− Megérkeztünk. Most vissza kell mennem a hídra. Itt már elboldogul az utaskísérőkkel is.
− Köszönöm, Val. Ne feledje, amit mondtam! Használja a tehetségét!
Leülök, valami igazán kényelmetlen, merev tartással. Nem tudok hátradőlni a Kard miatt. Nem
baj! Az idő most száguld, a hajót egyre sűrűbben rázzák meg a korrekciós fúvókák lökései, majd egy
végső zökkenéssel elvégzi a dokkolást.
Valaki meglehetősen durván megragadja a karomat.
− Kérem, kisasszony! Átkísérem az állomásra.
Kellemes, de fáradt női hang, könnyű parfümjét is érzem… Ha tudná, milyen közel volt a
halálhoz! Szerencse, hogy idejében megszólalt: kezem már indult, hogy földre vigyem. Megéreztem,
mielőtt hozzám ért volna.
Persze még örülhetek is ennek a váratlan incidensnek; meggyőződhettem, hogy újra a régi
vagyok. Két másodperc alatt megindítottam és meg is állítottam a támadást. A mozdulat lendületét
végül úgy vezetem le, hogy felveszem a táskát.
− Köszönöm. − A mosolyom igazából Avramnak szól. Még mindig törődik velem.
Elindulunk.
És meg is torpanunk nyomban!
A zsilipajtó szuszogását futó lábak dübörgik túl. Nehéz csizmák dobbanásai, kurta
parancsszavak, závárcsatto-
gás. Az átszállásra várók ijedt hördülése, tétova csoszogás, ahogy a katonák a váró innenső
felébe szorítják őket.
Végigtapogatózom a felkorbácsolt tudatokon. Húsz nézőpontból követhetem az eseményeket. A
katonák félkaréjban nyomultak be, a falakhoz szorítva az embereket. A váró közepe kiürült.
Nem sötétbarna egyenruhás határőrök, hanem állig felfegyverzett ark bolygóközi gyalogság.
Nem nyomulnak tovább, élesre töltött rakétapuskákkal várnak valamire.
Végleg a zsilippel szemközt álló riadt, de mégis kíváncsi kamasz nézőpontja mellett maradok. A
fiú kellőképpen ijedt és fiatal ahhoz, hogy Szemként használhassam a következő félórában. Ha az
következik, amire számítok, eny-nyi idő elég lesz.
Óvatosan, nehogy a katonák támadásnak vegyék, a fiú mellé araszolok. A koffert közénk
helyezem. A fiú összerezzen, és lepillant rám! Jól nézek ki, de a Házra! Még ez a kölyök is magasabb
nálam. A mellettünk szobrozó katonáról nem is szólva. Legalább két Darázs kitelne belőle!
Persze a kölyök mozgolódását kiszúrta a barom! A rakétapuska torka az arcom elé nyomul.
− Hé, te! Vissza!
Lehetetlen úgy tenni, mintha máshoz szólt volna, de megpróbálom. Hiába…
− Hé, te! Vissza! Takarodj vissza a helyedre!
− Én Justitia vagyok, az Igazság Leánya. Engedj az Utamra!
− Azt mondtam: vissza!
Megpróbál mellbe lökni a puskatussal. Könnyedén kicselezem.
− Úgy látom, nem értettél meg, barátom. Én Justitia vagyok, ne állj az Utamba!
Újra próbálkozik.
Ezúttal a padlóra kerül, puskája pedig valahogyan az én kezembe… A nehéz test zuhanásának
zajára végre előkerül egy tiszthelyettes. Persze hat rakétapuska mered rám.
− Kérem, őrmester! Az Igazság Házának küldötte vagyok. Az a dolgom, hogy elfogjam Ark
trónörökösének gyilkosait.
Az őrmester zavarban van.
Átadom neki a fegyvert.
Tanácstalansága minden dühét a háta mögött álló szerencsétlen alakra zúdítja. Válogatott ark
káromkodások kíséretében a katona kezébe nyomja a puskáját. Most már kénytelen velem foglalkozni:
− Az a parancsunk, hogy senki sem léphet az állomás területére. A bolygót hermetikusan
lezártuk. Egy Justitiával sem tehetünk kivételt.
− Az nem olyan biztos! A feljebbvalójával akarok beszélni!
− Trvan tábornok hamarosan itt lesz, hogy személyesen tájékoztassa az utasokat. Kérem, várjon
addig türelemmel!
Végszóra meg is érkezik a tábornok, személyi testőrsége és egy sápadt, dühös wen határőrtiszt
kíséretében.
Úgy látszik, sisakterminálján már értesült erről a kis közjátékról, mert egyenesen felém tart.
− Ön megtámadta egy katonámat! Ezért rögtönítélő bíróság elé idéztethetném!
− Megtehetné − válaszolom egykedvűen −, de az Igazság Házának hetven bolygórendszerben
elfogadott tekintélyével találná szembe magát. Nem állíthat meg egy Útját járó Jnstitiát!
− De igenis megteszem. Senki sem léphet Ed-Wen területére a Nagyherceg személyes
engedélye nélkül. És ön nem rendelkezik ezzel az engedéllyel. Forduljon vissza!
Diadalmasan vicsorog.
A wen határőr a fogát csikorgatja.
− Figyelmeztetem, tábornok, hogy az ön minden egyes szavát rögzítik az Igazság Házában.
Könnyen a háborús bűnöket kivizsgáló törvényszék előtt találhatja magát.
Kinyújtott kézzel feléje bökök:
− Vádolom önt, Trvan tábornok, a nyomozás szándékos akadályozásával, mely cselekedetével
lehetetlenné tette az Ark Nagyhercegség ultimátumának teljesítését! Vádolom végső soron a Wen és
Ark közötti háború kirob-bantásával!
A tábornok elsápad, levegő után kapkod. Békülékenyebb hangot ütök meg:
− Gondolkodjon reálisan, tábornok! Az engedély bármelyik pillanatban megérkezhet, és akkor
mindenképpen
eljutok a bolygóra. Mindketten csak veszítünk, ha makacskodik: én némi időt, ön pedig a
becsületét… Feladja. Legyint, fordultában morogja:
− Menjen!… Menjen!
A wen határőrnek láthatóan tetszik a dolog. Üdvözülten vigyorog. Hadd örüljön! Még egyet
csípek a tábornokon:
− Ja, Trvan, kedvesem! Nyugtasson meg, hogy az engedély még nem lapul a zubbonya
zsebében!
A tábornok elvörösödik, a zsebéhez kap. Felnevetek.
− Reménykedjünk, hogy nem ezen a negyedórán múlik az Utam sikere! Már csak egy kísérőre
lenne szükségem. Tudja, kedvesem, én nem látok…
Artikulálatlan üvöltéssel parancsolja mellém az őrmestert és bamba katonáját.
Kedves emberek ezek az árkok.
3. Ed-Wen. Törvény
Egyedül a kikötő betonján. A felszálló őrnaszád hajtóműveinek süvítése elnyom minden más
hangot. Hangból egyébként sincs sok: a kikötő üres a planetáris zárlat miatt. Makacsul szondázom a
telepatikus mezőt is, de csak időnként csípem el a fehér zajból a kezelőszemélyzet magasabb
tudatállapotban szétsugárzó gondolatait.
„…bekaptabekaptamozduljtedög… mögöttemvanmö-göttemvan…”
Szimulációs játékot játszik a bitang!
Arra jó, hogy betájoljam az irányítótornyot. Ha bízhatok a hipnoped beültetésben, a
fogadóépület a toronnyal átellenben van.
Nincs más választásom, meg kell bíznom benne…
Lassan már dühítő lesz a Szem hiánya!
Jóemberek! Hát senki sincs, aki segítene egy szegény vakon?
Mindegy. Elindulok. Az ultrahangos letapogató legalább abban segít, nehogy felkenődjek
valami falra, vagy egyszerűen hasra essek.
Dicsőséges bevonulás lenne. De a jelek szerint úgyse látná senki. Szerencsére.
Szerencsére? Vagy eltévedtem, vagy az ed-weni kikötő óriási.
„btííp!”
A letapogató sikolya!
„Ön előtt tizenöt egész négy tized méterre fal található.”
Sose szerettem dühítőén tárgyilagos hangját, főleg mivel információit rendszeresen azután
közölte, hogy nekimentem valaminek, de most hálás lehetek. Nem tévedtem el! Már csak egy ajtót kell
találnom.
 − Állj! Wen Véderő! Emelje föl a kezét! Kulcsolja össze a fején!
A kiáltás a semmiből harsant. Nem számítottam rá, nem előzte meg semmiféle zaj, nem
csosszantak csizmák, nem csattogtak a fegyverzárak, semmi szuszogás… Viszont már tudom, hogy
miért nem találkoztam a kikötőben még egy nyamvadt biztonsági emberrel sem. Azt a bolygófelszínen
is katonaság zárja le. Persze bármennyire is jól képzettek, ez nem az Ark Hadsereg. Wenben a
galaktikus standard egyik legszebb nyelvjárását beszélik, még a körülöttem pattogó kurta
parancsszavak sem nélkülöznek valami lágy zeneiséget. Élvezet hallgatni ebben a kényelmetlen
pózban is, fejtetőre kulcsolt kézzel.
Megpróbálkozom a tudatszondázással: semmi eredmény! Profik a fiúk. Nem hozza őket
izgalomba egy magányos nő, még ha sisakot és páncélt visel is. Persze a koffer látványa jelentősen
csökkenti a veszély érzését…
„.. .havégeleszennekazegésznekelőszöralófogúmiriamot
keresemmegaztánévetegyszerremindakettőt… ”
Ez a legerősebb gondolat a környéken, de olyan alacsony tudatszinten, hogy nem tudok a
látóközpontjába kapcsolódni.
− Igazolja magát!
Ez most egész közelről jött. A katona szempontjából biztonságosnak ítélt távolságból. Ha
akarnám, lekaszabolhatnám…
− Justitia vagyok. Az Igazság Házának küldötte.
− Igazolja magát! − A katona nem tágít, de csendesebb. Valóban örömet hallok a hangjában?
− Trvan tábornok nem tartotta szükségesnek − morgolódom, de mégiscsak előkotrom a Ház
különleges azonosító kártyáját.
Krákogás. A betonon köpés csattan. A kártyát kiveszik a kezemből. Adóvevő serceg.
− Százados úr! Százados úr! Itt a Justitia!
Érthetetlen recsegés. A katonák nagy zajjal leeresztenek, közelebb húzódnak. Valahol felsüvít
egy légmotor, a fütyülés villámgyorsan fölerősödik, majd elhallgat. Futó lábak. Bokacsattogás.
Suttogások. Valaki finoman megrázza a kezem, aztán belecsúsztatja a kártyát.
− Asszonyom… Eh, mit is beszélek! Nem is tudom, hogy szólítsam…
− Legjobb lesz, ha Darázsnak neveznek.
− Szóval, Darázs! Hihetetlen, hogy itt van. Elnézést a fogadtatásért, itt mi mindnyájan valami
durva ark provokációtól tartottunk. De hogy most itt van… Már nem félünk semmitől. Igaz, fiúk?!
A katonák éljenzése még itt visszhangzik a fejemben, pedig már messze a kikötő. Mesze a város
is, forró sivatagi szél csapkodja az arcom a nyitott terepsiklóban. Négy katonát küldött velem a
százados: újoncok, egy őrmester. Megállíthatatlanul fecsegnek körülöttem dallamos nyelvükön, a
monoton férfibeszéd álomba is ringatna, ha az egyik nem csettegtetné szórakozottan fegyvere zavarát.
Eleinte a szokásos férfidumát nyomták, nők, ital, ilyesmi, aztán lassan, de biztosan elértek
ahhoz a témához ami legbelül foglalkoztatja őket: a háborúhoz. Világos, hogy ezek a fiatal fiúk nem
akarnak meghalni, és rekedt hangú őrmesterük sem. Hogy ilyen közel kerültem a harcok valószínűleg
legelső áldozataihoz, még elszántabbá tesz. Megakadályozom ezt a háborút!
A vallási tilalmak és az általuk kiváltott energiaínség visszahozta a hadviselés hagyományos
formáit: nem sok haszna van a hadiipari csúcstechnológiának, ha az elemek kimerülésével az egész
haszontalan ócskavassá válik. A Galaxis Egyetemes Katolikus Egyháza az I. Eridani Zsinaton a
csillagközi kapcsolatok fenntartása érdekében megengedte ugyan a termonukleáris reaktorok
korlátozott használatát, de a TR méreténél fogva alkalmatlan felszíni járművekbe való beépítésre, a
kézifegyverekről már nem is szólva. A Végítélet Háborúk hosszú csövű, minireaktoros, kicsatolásos
előgyorsítóval szerelt, hátralökődésmentes ionpuskája a mondák ködébe veszett. A felszíni harcokba
visszatértek a kémiai elven működő fegyverek, a hajókon a vágó− és szúróalkalmatosságok,
energiafegyvert csak a hadihajókon vagy nehéztüzérségnél látni…
Ez a katona is mögöttem egy tízmilliméteres rakétapuskával játszik. Ideges és fél, könnyedén
behatolok a tudatába, de a felszínen csak valami egyhangú zsolozsma sza-
vai konganak. Ezen a primitív módon próbál védekezni a Justitia gondolatolvasó hatalmával
szemben! Bolond. Elég lenne abbahagyni zsolozsmáját és megnyugodnia, elméje bezárulna előttem,
mint egy plasztacél zsilipajtó. Hagyom szegényt, nem merülök mélyebbre, megelégszem egy-egy,
társaira vetett felszínes pillantásának elkapásával.
Azok is félnek. A beszélgetés időről időre megakad, a beszélő elréved, a többiek is csendben
néznek maguk elé.
Az ark tengerészgyalogosok az első ütközetben elsöprik őket, mint a pelyhet. Aki megmarad,
belefásul az öldöklésbe, félelme mint a páncél kövesedik majd rá, mert mi ez a mostani félelem ahhoz
képest, ha a legközelebbi bajtársad beleit kell levakarni a zubbonyodról… Kevesen tudják majd
levetni ezt a páncélt. A többség viselni fogja még sokáig, akkor is, ha majd béke lesz. A
leggyengébbekben ez a félelem megöli majd az embert, agresszívak lesznek, kegyetlenek, rettegő,
sarokba szorított állatok…
− Kapja el! Kapja el, Justitia! − A sikló vezetője hirtelen kitör, a fülembe ordít. − Kapja el!
A sikló megáll, a pilóta a kormányra borulva zokog. Hallom, mit suttog maga elé: „…nem
akarok meghalni…” A többiek tehetetlenül bámulják.
− Gyerünk, fiam! − töri meg a csendet az őrmester. − Indítsd be a motorokat, és gyerünk!
− Nem! − A pilóta kiugrik a siklóból. -Nem! Nem! Nem! Még egy perc, és beveti magát az
erdőbe!
-Jöjjön vissza, barátom! Ha elvisz a faluba, ígérem, hogy elfogom a tettest. Nem lesz itt háború.
Nem fognak megölni senkit. Az árkok hazamennek.
− Igaza van a Justitiának. Gyere vissza, és ülj a helyedre!
− Hallgasson! − A katona tovább hátrál. Látom az arcát a dühödt őrmester szemével. Szinte még
gyerek… − Magának mindegy, őrmester úr! Ez a dóga, tán még örül is neki.
− Ha még egy lépést teszel hátra, úgy éljek, hadbíróság elé kerülsz!
Az őrmester aztán tudja, hogy mikor mit kell mondani!
− Hadbíróság! Mér nem lő le itt mingyár? -Meg is teszem…
− Hát inkább maga, mint ők! − Fölfelé bök. − Itt vannak, ember! Itt, a fejünk felett. Úgy fognak
bennünköt leöldösni,
mint az állatokot, oszt minket először itt, Edán! Magát, engem, mindenkit! Pont most kellett
behíniok! Pont most…
Vészesen közel van az erdőhöz, és az őrmester is közel van hozzá, hogy elveszítse a fejét. No,
majd én…
− Senkit se fognak leöldösni. Tíz nap múlva leszáll itt a Ház hajója, és bilincsben a Törvény
Házába viszik a bűnöst. Az árkok elmennek. Megígérem…
A fiú közelebb jön. Csak az őrmester meg ne szólaljon!
− Megígéri? − kérdezi gúnyosan a pilóta. − Ki maga? Isten? Isten, mi? Megmondom én
magának a szemibe is! Csak egy nő! Még nőnek is csak egy kis vakarcs! Nem is lát! Justitia! Úgy kell
vezetgetni, mint egy pelenkást! Mit akar itt?… Mennyen haza, és haggyon bennünköt megdögölni!
Az őrmester szólni akar, de leintem, a fiú elé ugrom.
Hatalmas pofont kap, benne van a Harc Mesterének minden tudása, no meg az ugrás lendülete
is. A földre zuhan. Felrángatom, tehetetlen rongyzsák, de megáll. Zuhognak rá a pofonjaim.
Tíznél abbahagyom. Hátat fordítok, visszaballagok a siklóhoz, mintha mi sem történt volna.
− Megbízik már bennem? − vetem hátra a vállam fölött. − Nem vagyok Isten. Én a Törvény
vagyok.
Jön. Valamit motyog. Az arca kezd bedagadni. A háború első és utolsó áldozata! Belemerülök a
tudatába:
„…kelletthogylássoncsakjáccaavakoténmeglevakar-csoztam…”
Érzem a szégyenét. Valamiféle megkönnyebbülést is.
Visszaül. Karjára teszem a kezem.
− Nincs harag, amiért levakarcsozott. Indulhatunk. No tessék! Már nem is látok bele.
Itt nyüzsög körülöttünk az egész falu. Rengeteg a gyerek, válogathatok a nézőpontok között. És
valamelyikből a gyilkost látom!
Hihetetlen szerencsém van!
„Ha először mutatkozol meg valahol, mint Justitia, nyitott tudattal lépj az emberek közé! −
mondta a Belső Út Mestere. − Hírneved megelőz, megjelenésed izgalmat
kelt. Esetleg találsz egy nyitott agyat, esetleg elfogsz egy árulkodó gondolatot. Esetleg be is
tájolhatod.”
És igaza volt!
„ezanőveszélyes”
Csak ennyi. Egy gondolat. De ennyi elég. A gyilkos vagy a cinkosa a faluban van, itt, a
körülöttem nyüzsgő emberek között.
A méltóságteljes elöljáró… Az a vékony kamasz az árnyékban… A magas öregember…
A magas öregember!
Nem illik a falubeliek közé. A helyiek törékenyek, alig magasabbak nálam, hajuk göndör,
szökés-vöröses.
Az öreg még hajlott kora ellenére is valóságos óriás, magas, robusztus. Vállára omló szürke haja
valamikor fekete lehetett. Arcvonásai élesebbek, mint a falubelieké. Éber ragadozóarc.
Idegen itt.
Kissé elkülönülve áll. Persze ez attól is lehet, hogy a Rend szürke-lila egyen-kezeslábasát
viseli…
Nem tudok a tudatába hatolni. Mindegy… Legelőször meg kell találnom a Szemet! Ahogy
csillapul az érkezésünk okozta izgalom, úgy fogynak a nézőpontjaim. Mint rendesen. Végül majd csak
a kisdedek óriásira nyílt szemével fogok látni. Felállók a siklóban:
− Egy fiúra van szükségem!
Igen, egy fiúra. Elvileg minden serdületlen gyermek megfelelő Szem lehetne, mert könnyen
nyitott tudatállapotba kerülnek, és tartósan ott tarthatók, de a kislányok már egészen fiatalon képesek a
telepatikus mező gyenge befolyásolására, képesek gondolati gátakat emelni, vakká tehetnek a
legkritikusabb pillanatokban. Látens Justitia-adottságok ezek, amelyek minden nőben ott vannak, de a
felnőttkorral eltompulnak. Csak a tudat-gát marad. Mint ahogy a fiúkban is… De tizenkét éves koráig
minden fiú lehet Szem.
− Ne legyen idősebb tizenegy évesnél és fiatalabb nyolcnál! Hát, nem tolonganak! Az anyák
inkább igyekeznek elrejteni fiaikat.
− Én vak vagyok, barátaim. Csak úgy segíthetek rajtatok, ha mellém adtok egy fiút, hogy lásson
helyettem. A Szemem legyen.
Erre sem reagálnak. Az őrmester elveszti a türelmét. A fülembe üvölt:
− Na, emberek, mozogjanak! A Justitiának egy fiúra van szüksége, és kap is egy fiút, még ha a
fülénél fogva is kell ideráncigálnom! − Indulatosan a fegyverére csap. − Öt percen belül itt sorakozzon
minden megfelelő korú gyerek!
Izgatott morgás a falusiak között. Összébb húzódnak, az asszonyokat és gyerekeket a tömeg
belsejébe terelik. A falusi elöljáró nagy levegőt vesz, és közelebb húzódik. Szónoklatra készül, már
nyitja a száját. A dühödt őrmester szemével látom. Azt is, hogy képzeletében hogyan csuklik össze a
puskatus ütésétől.
Semmi szükség erre!
− Még nem mondtam el, hogy mivel jár, ha egy fiú egy Justitia Szemévé válik. Ha az Út véget
ér, függetlenül attól, sikeres volt-e, vagy sem, a gyermek a Törvény Házának iskolájába kerülhet. Ha
végez, választhat, hogy a Törvényt szolgálja vagy világi pályára megy. El kell mondanom, hogy
jelenleg Mag Szektor tizenkilenc bolygóján olyan férfi kormányoz, aki gyerekkorában egy Justitia
Szeme volt. Mellesleg soha, egyetlen Úton sem sérült meg egyetlen fiú sem. Vigyázunk rájuk, mint a
szemünk világára.
Persze nem nevetnek, de izgatott pusmogás kezdődik. A tömeg átrendeződik, újra a kölykök és
az anyák állnak elöl. Megint rengeteg a nézőpont. Szemügyre veszem magam az egyik falusi
szemével. Tetszem magamnak…
„engemengemvigyélkérlekvigyélelkérlek… ”
A gondolat olyan erős, hogy görcsbe rántja az agyamat. Bemérem, és az előbbi férfi szemével
fel is fedezek valami mozgást a sikló mögött, az árkádok alatt.
Halihó! Megvan a Szemem!
Közben ordítani tudnék az előbbi gondolatlökés nyomán a fogidegeimben támadt fájdalomtól.
Mire összeszedem magam, már tizenöt fiúgyerek sorakozik előttem girbegurba vonalban.
„…azenyémetazenyémetokosfiúolyanokosnemadom
mégbajaesnékkicsifiamkicsimnyomninyomnihúzdki magadhúzdkinelégyalamuszinemnem…”
Az anyák. Biztos jövőt akarnak a gyereküknek, és féltik is tőle… Sohasem fogom megismerni
ezt az érzést.
Sebaj! A Szem, a Szem már megvan!
− Ez az összes? − vakkantja az őrmester.
− Ó, igen, minden gyerek itt van − csicsergi gyorsan egy, a többieknél díszesebben öltözött nő.
Az elöljáró felesége lehet.
− Köszönöm. − Az őrmester kipattan a siklóból, és megragadja a karom, hogy lesegítsen. −
Válasszon, Justitia!
− Várjon még, őrmester! Nincs itt minden fiú. Megpördülök, az árkádok felé bökök:
− Gyere csak elő, fiacskám! Gyere bátran! Nem mozdul!
Kiugróm a siklóból, odaballagok az árkádokhoz. Az oszlop mögött lapul, a térről nem látni, így
én sem látom. Kár lenne lebőgni a falusiak előtt! Próbálkozzunk az ő szemével, elvégre nem lehet baj
egy gyors nézőpontváltásnál. Vívni is tudok úgy, hogy csak a saját hátamat látom…
Persze nincs szükség önbiztatásra. Nyílt, engedelmes elmére találok, enyhe, de tartós − talán
állandó? − izgalmi állapotban, gyenge, de a fiúktól megszokottnál erősebb telepatikus képességekkel.
Érzékeny alkat.
Az ideális Szem!
Ahogy felnéz rám, tízéves lehet. Megállok előtte, megpróbálom megsimogatni az arcát.
Elrántja, szemét lesüti.
Sötétség.
Erről le kell szoktatni!
− Gyere velem − mondom halkan −, téged választottalak. Hirtelen előrevetődik, és zokogva
átöleli a derekamat.
Feje nagyot koppan a páncélon.
− Vigyél el innen!
− Elviszlek. Az Út végén mindenképpen. Megígérem. Elenged, az arcomba bámul.
− És mit kérsz cserébe? Felnevetek:
-Te kis üzletember!… No, jól van. Hallottad, amit a téren mondtam. A Szemem leszel. A
társam, ha úgy tetszik. Most pedig lemegyünk a többiekhez, és eljátsszuk, hogy válogatok közöttük.
Letörlöm a könnyeit.
− Ha lehet, ne sírj többé! Úgy sokkal rosszabbul látok.
− Te… Te már most is?
− Igen. Még hátravan ugyan az Összehangolódás, de már a te szemeddel látok.
− Hau! Nem érzek semmit!
− Nem is fogsz. Ez így van rendjén. No, gyerünk! Lágy mindig a bal oldalamon, egy kis
lépéssel előttem! Hogyan váljunk Szemmé. Első lecke…
Először hallom nevetni.
Leballagunk a siklóhoz, bal kezem a fején nyugtatom, hadd szokja a távolságot.
− Állj a többiek közé! Beáll utolsónak a sorba.
Kérdő arcomat látva az elöljáró felesége magyarázkodni kezd:
− Ő csak Kicsi Lan. Árva. Mi vettük magunkhoz az urammal. Együtt neveljük a fiunkkal, de
nem sok örömünk van benne. Hálátlan, rossz fiú. Ügyetlen és haszontalan. Az uram aszongya, dilinyós
kicsit…
Amint levegőt vesz, félbeszakítom:
− Akárki is, itt kellett volna lennie! Lehet, hogy éppen őt kell választanom.
„Megígérted!”
Félelme még erősebbé teszi a gondolatlökést. Remélem nem tántorodtam meg! Le kell
szoktatnom erről. Az Összehangolódás után egy ilyen lökés egyszer leteríthet… Sajgó fogakkal
lépkedek el a gyerekek előtt. Némelyiknek megérintem a karját, de egyikük elméje sem olyan nyílt és
tiszta, mint Kicsi Lané. A fiú egyre izgatottabb, nem feszítem tovább a húrt. A falusiaknak is kell egy
kis telepatikus hókuszpókusz. Megállok előtte. Leguggolok. Két kezem közé szorítom a halántékát:
− Készen állsz, fiam? Téged választalak. Mostantól a Szemem vagy.
Az asszonyok visszafojtott várakozása sértett karattyo-lásban tör ki. Természetesen az elöljáró
felesége méltatlankodik a leghangosabban. Még egy csattanós pofont is lekever a fiának. Nem
törődöm vele. Érzem, hogy Lan teli szájjal vigyorog. Felállók, beletúrok a hajába:
− Menj, Kicsi Lan! A mai délután a tiéd. Alkonyatkor gyere a szállásunkra! Akkor elkezdjük a
munkát.
Az elöljáróhoz fordulok:
− Kísérjen a szállásunkra, kérem! Mindannyian fáradtak vagyunk, pihenni szeretnénk.
Este.
 A katonák az átriumban kártyáznak. A hangokból ítélve a kerr nevű ősi játékot játsszák. Jó,
hogy itt vannak. Nem mintha harcban bármi hasznukat is venném, de legalább fokozzák a gyilkos
izgalmát.
„Fél siker, ha az ellenfeledet kihozod a sodrából” -mondta a Harc Mestere.
A katonák mindent megtettek ezért: délután, amíg erőt gyűjtöttem az Összehangolódáshoz,
elvegyültek a falusiak között. Azóta szépen fejlődik a történet a csöpp, vak Justitiáról, aki pacallá
pofozott egy megtermett katonát. Ha elkapom a gyilkost, ez csak a legenda része lesz majd. A végén
még megénekelnek. Ezek a falusiak olyan megéneklősnek látszanak.
Persze csak ha elkapom.
Jöhetne már Lan!
Valaki mocorog az ajtó előtt.
Lan?
Nem. Többen vannak. Fojtott hangú szóváltás. Az ajtóhoz tapadok.
− Hát itt vagy! Nem megmondtam, hogy ne merj ide-gyönni?!
− Engem választott! A Szeme vagyok!
− Majd megmondom mingyár, hogy kinek a mije vagy! Lan és az elöljáró felesége. Mi sül ki
ebből?
− Takaroggy haza! Semmi keresnivalód itt!
− Nem megyek!
− Ezé neveltelek? Ezé etettelek? Nesze, te háládatlan! Nesze! Csattanások. Pofonok. No
megállj! ,justitiasegíccs”
Lan gondolatsikolya, mint a lórúgás. De most számítottam rá. Meg kell nyugtatnom. Első ízben
küldök neki gondolati parancsot, kétséges, hogy így, Összehangolódás nélkül képes-e fogni, de ha meg
akarom erősíteni a bizalmát, meg kell próbálnom.
„Lan, nyugodj meg, veled vagyok, ne áruld el, hogy hallasz! Fogadj szót a nevelőanyádnak, és
tégy úgy, mintha hazamennél! Várakozz a ház mögött! Hívlak, ha jöhetsz. Meg fogom tréfálni a
nevelőanyádat. Ha megértettél, mondd hangosan: »Rendben van, hazamegyek.«”
− Rendbe van, hazamegyek.
Kicsi Lan határozottan tehetséges. A Házban örülni fognak neki.
Kopognak. Az ajtóban az elöljáró felesége és kövér, kopaszra nyírt fia.
− Jöjjenek be!
Az ajtónyitásra bedübörög az egyik katona. Már tudom a nevüket. Ez a zárcsertegtető. Marknak
hívják. Puskával a kezében elém ugrik.
− Minden rendben, Justitia?
− Persze, Mark. Semmi baj. Visszamehet. Kimegy, az ajtóból visszaszól az asszonynak:
− Ide figyeljen! Ha bármivel próbálkozik, az átriumban vagyunk!
Megható, hogy így féltenek. És nevetséges. A Kard itt van a kezem ügyében, tíz ark
tengerészgyalogos sem tudna legyőzni. Az elöljáró felesége végre szóhoz jut. Beszél, beszél. Hagyom.
Nem is figyelek rá. Behatolok a fiú tudatába. Szemmel tartom az anyját, és megvizsgálom őt is. Nem
tehetségtelen, ha nincs Lan, talán őt választom… Viszont semmi kedve az egészhez, általában csak az
evésen és a pornográf képeken jár az esze. És túrja az orrát. Persze lehetne nevelni.
De minek?
− Nézze, asszonyom. Én már választottam. Hiába jöttek. A Szemem a Kicsi Lan nevű fiú lesz.
− Háthát! Nem is errű beszétem!
− Lényegtelen, hogy miről beszélt. Tudom, hogy miért hozta ide a fiát. Én Justitia vagyok. Ha
ez vigasztalja, a fia tehetséges. Ha nem állandóan ugyanarra a néhány dologra gondolna, még jobb is
lehetne…
− Hát akkor ménem…
− Lan jobb. A legjobb, akivel valaha dolgoztam. -Akkor is…
Mit vitatkozom ezzel a nővel?
− Elegem van a nyaggatásából! Menjen! Menjenek haza!
− Mit akar? Pézt? Az uram gazdag ember… Ez már sok.
− Azt hiszi, meg tud vesztegetni egy Justitiát? Nevetek.
− Vihogj csak! Megfizetek ezé, te kis lotyó! Kimeresztett karmokkal ugrik felém, elkapom a
karját,
 hátracsavarom, lenyomom a földre. Kövér fia érdeklődve nézi, hogyan bánok el az anyjával.
Persze túrja az orrát. A katonák meg nyugodtan kártyáznak. Ennyit az éberségről. Egészen közelről az
asszony arcába sziszegek:
− Egy Justitiát nem lehet sem megvesztegetni, sem megfenyegetni. Jól figyelj! Hallottam, hogy
mi történt az ajtó előtt. Elüldözted Kicsi Lant. Elszaladt, elbújt a pusztaságban. Ha reggelig nem
keríted elő, téged és a férjedet átadlak a Wen Véderő parancsnokának, mivel lehetetlenné tetted a
nyomozást. Hallgass, most én beszélek! Ezért most kinéz háborús eljárással húsz év kényszermunka és
teljes vagyonelkobzás. Hacsak a tömeg előbb nem szaggat ízekre. Igyekezz hát megkeresni a fiút!
Felrántom, az ajtóhoz vezetem, és kilököm az utcára.
− Menj! − szólok a döbbenten álló gyereknek. − Kísérd haza anyádat!
A nyitott ajtóban várok, míg elhalnak lépteik.
− Lan! − suttogom bele a sötétbe. − Jöhetsz!
Futás zaja. Kiterjesztem a tudatomat, és már látom is magamat. A Páncél sárgája élesen
kirajzolódik az ajtókeretben.
− Gyere, te Szem!
− Hogy tréfáltad meg Manát?
− Egész éjjel téged keres majd a szavannán. Vacsoráztál már? Persze, nem… Akkor egyél!
Hosszú éjszaka van előttünk. Addig eligazítom a katonákat.
Engedelmesen az asztalhoz ül. Eszik. Fal.
Kilépek a tudatából, úgysem lát egyebet az ételen kívül.
Éjfél felé jár. A falu elcsendesedett. A férfiakat a riadt elöljáró kihajtotta a pusztaságba. Az
asszonyok alusznak vagy virrasztanak. Remélem, Mana az utóbbiakkal tart. Egy kivételével katonáim
is alszanak. A szerencsétlen
teljesen feleslegesen áll őrt a bejáratnál. Kezdhetjük az Összehangolódást!
− Jól figyelj, Lan! Most össze fogjuk hangolni az agyhullámainkat. Órákig fog tartani, és
nagyon fárasztó lesz. Fájdalmat nem érzel majd, de mindenféle képeket láthatsz. Nem kell félned
tőlük. Ha sikerül az Összehangolódás, a Szemem leszel, és szavak nélkül tudunk majd kommunikálni.
Koncentrálj, légy szíves! Nem szeretném megismételni az eljárást.
− A fejemben fogsz beszélni, mint amikor Mana megvert?
− Pontosan. És te is az enyémben. Bár ezt eddig is megtetted… Kezdhetjük?
− Rendben.
− Most lefekszünk egymás mellé a padlóra, és összeérintjük a tenyerünket…
A kezéért nyúlok. Elrántja. -Nem!
− Mit nem?
− Nem fekszem le melléd a padlóra! Nem akarom azt csinálni!
− Nem értettél meg?
− Nagyon is megértettelek! Nem akarom azt csinálni. Nem foglak simogatni!
− Mi van?
− Ha Yoh bácsi a hivatalban van, Mana sokszor arra kényszerít, hogy feküdjek mellé, és
simogassam. Felhúzza az ingét, és ott. Nem akarom csinálni. Nyög és sóhajtozik közben. És büdös.
Nem akarom!
A szörnyeteg!
− Semmi ilyesmit nem fogunk csinálni. Látod, én páncélban vagyok, és a katonák is itt vannak.
Hiszel nekem?
− Hiszek. Veled még azt a simogatást is szívesebben csinálnám. Szeretlek!
Megint sírva fakad, átöleli a derekamat. Megsimogatom a fejét.
− Én is szeretlek. Ne sírj! Mana nem bánthat többé. Soha. Soha…
Milyen érdekes érzés anyának lenni!
***
Lan a földön szuszog, már az Összehangolódás alatt is erőszakkal kellett ébren tartanom, de
megérte. Könnyen ment. Legalábbis gyorsan: Lan hatalmas tehetség. Erő-sebb telepatikus
képességekkel rendelkezik, mint először hittem. Sokkal erősebbekkel. És másfélékkel, mint mi.
Hiszen lát!
Telepatikus szervei nem a látóközpontját helyettesítik.
Ő lehet majd a tökéletes Justitia. Vagy inkább Justus, fenébe ezzel a latinnal! Hiszen férfi!
Férfi… Egy szerencsétlen kölyök. Megszenvedtük az Összehangolódást: Lan agyában annyi mocsok
ülepedett le rövid élete során, hogy még az emléke is elborzaszt. A fiút nem sok választotta el a teljes
lelki elnyomorodástól.
Amennyire képességeim engedték, kipucoltam, eltakartam agyában a sötét emlékeket, de a Ház
pszichológusainak lesz dolguk elég.
A Ház!
Mire eljutunk odáig! El kell fognom a Gyilkost!
4. Ed-Wen. Tudás. Lan
− Tudom, hogy bent van! Eeengeggy mán beeee! − Mana hangja elképesztő magasságokba
emelkedik.
El tudnék képzelni kellemesebb ébresztőt is.
Persze Lan még alszik. Felöltözöm, átbotorkálok a másik szobába. A fiú a földön fekszik, ahogy
az éjjel hagytam.
Az ajtó előtt egyre hangosabb szóváltás. Már mind a négy katona a nekivadult asszonnyal
vitatkozik.
Meghalt ez a fiú, vagy mi?
Végigtapogatom a földön heverő kupacot. Nem Lan!
Összecsavart takarók. De nem látok. Valahol alszik… Vagy elbújt egy sötét helyen.
„Lan, kedvesem, ne félj! Gyere elő, légy szíves! Megmondtam, hogy nem engedlek bántani.
Gyere elő, kérlek! Vak vagyok nélküled.”
„Nem merek. Mana agyonvág!”
„Megvédlek, ne félj! Gyere hát!”
Fénysugár. Szélesedő ajtórés, fehér páragomoly. Aztán végre látom magam.
− Most megbüntetsz? − kérdi vacogva.
− A hűtőkamrába bújtál. Kis bolond! Éppen eléggé megbüntetted magad. Segíts felvenni a
Páncélt!
Nagyon készséges, jóvá akarja tenni, amit el sem követett. Szegény gyerek! Fecsegek, hogy
megnyugtassam:
-Az Összehangolódás tökéletesen sikerült. Büszke vagyok rád. Most még eltart néhány napig,
amíg megtanulod a helyes mozgást. Egyelőre elég, ha mindig abba az irányba nézel, amit gondolatban
megjelölök.
Felveszem a sisakot, leeresztem az arcvédő lemezt. Nemcsak a fegyvercsapásokat, a kíváncsi
tekinteteket is távol tartja. Szemrés felesleges lenne, a pillantás csak a sima fekete fémen futhat végig.
Ez sokakban félelmet kelt. Kipróbálom Manán is.
− Gyerünk, Lan! És ne félj!
Kinyitom az ajtót. Mana és férje az én négy katonám gyűrűjében, a falusiak hátrébb.
Tanácstalanok, fáradtak és dühösek.
Vajon miért?
„Lan, Manátfigyeld!”
Fölösleges figyelmeztetés. Lan egyébként se veszi le a szemét az asszonyról. Fél. Fejére teszem
a kezem. Várok.
Amint meglátja Lant, Mana elsápad, levegőért kapkod.
Aztán kitör:
− Megmontam, hogy itt van! − A falusiak felé fordul. − Bent vót! Lássátok, hát bent vót egész
idő alatt! − kiáltja diadalmasan. − És mink egész éjjel a szavannán kajtattunk utána! Megtéplek, te!
Vicsorogva Lan felé lódul. A katonák és az elöljáró egyesült erővel fogják vissza. A falusiak
felmordulnak, közelebb húzódnak. Már csak egy kis csetepaté hiányzik!
− Emberek! Ebben a helyzetben minden perc, amit elvesztegetek, csak a háborút hozza
közelebb. Hogy ennek véget vessünk, elmondom, miért járták egész éjjel a pusztaságot.
„Hát mé. No, mongya!”
− Ennek az asszonynak az önzése és lustasága miatt! Ez az asszony tegnap este megverte és
elkergette a fiút, csak azért, hogy az ő fiát válasszam helyette. Akkor megparancsoltam neki, hogy
reggelre kerítse elő. Eszembe se jutott, hogy saját maga helyett az egész falut kihajtja a pusztaságba.
Mellesleg bármibe fogadok, hogy nem tartott veletek, barátaim!
 Mana elzöldült.
Egyetértő hangok a tömegből. No még egy lapáttal!
− Ez az asszony nem egyszerűen a fiút, hanem a Szememet kergette el. Akadályozta a
nyomozást. Mindannyian tudjuk, hogy mi történik, ha lejár az ultimátum. Úgy nézzétek, ez az asszony
a Háborút hozza ránk!
A falusiak dühe most Mana felé fordul. Vagyis inkább a derék Yoh bácsi felé. A katonák is
felismerték a tömeg hangulatváltozását, mert védőn az asszony és a népség közé nyomulnak.
Mana összeomlott. Egyelőre.
− Szuka, szuka, szuka… − morogta.
Bosszút fog állni. Most csak egy kis haladékot nyertem. Kit érdekel! Most én győztem.
− Ha már így együtt vagyunk, Yoh − fordulok a szerencsétlen férfihoz −, két óra múlva hívja
össze az embereket a főtérre! Most pedig beszélni akarok magával.
Semmitmondó és ostoba beszélgetés volt. Pont amilyen Yoh, az elöljáró. Világos, hogy a falut
tulajdonképpen Mana irányírja, és az ő tudta nélkül itt semmi sem történhet. Talán kár volt
ellenségemmé tenni. Talán. Mindegy. Csak a Teremtő tudja, mi lesz egy Út vége.
Különben úgyse történik ebben a porfészekben semmi. Az emberek a gyapjúból és a
manthorgvadászok vendéglátásából élnek.
A legnagyobb esemény a falu történetében az ark királyi vadászat volt, és az is hogy végződött!
Lehangoló.
− Idegenek? Hogy gondolhassa, Justitia! Elég nagy ez a falu, hogy egy ilyen vadászatot egyedül
bonyolíthasson.
„Bonyolíthasson.” így! És még büszkén ki is húzta magát.
Az ark delegátuson kívül csak őfelsége IV. Vend külügyminisztere és negyvenfős kísérete
voltjelen. Bagatell.
A falu férfinépéből került ki a hajtók csapata. Igen, valamennyien az erdőn voltak. Hogy ő? Ő
természetesen nem. Yoh bácsi koordinálta az ark kiszolgálószemélyzet és a falu közötti kapcsolatot. „
Koordinálta.” Bizony!
Szegény, hülye Yoh!
De ő legalább ártatlan. Belemerültem. Olyan az agya, mint egy gyereké. Semmi…
Ekkora mérvű szellemi passzivitás már tiszteletre méltó. Az egész falu vagy gyengeelméjűek
gyülekezete, ahol még Yoh is császár lehet, vagy Mana ennyire tehetséges manipulátor. Vigyáznom
kell vele.
− Lan − kérdezem, pedig az elöljáró még jóformán be se csukta maga mögött az ajtót −, ez a te
nevelőapád mindig ilyen?
− Asszem. De ő jó ember…
Hát, eddig nem sokat tudok. Ami összevág: a férfiak voltak a hajtók, a gyilkos a hajtásból jött, a
gyilkos falusi.
De az ördögbe! Ha a tett után az ellenkező irányba menekült, valakinek csak feltűnt, hogy
eggyel kevesebben vannak!
Követték egyáltalán az ismeretlen illatot vissza a hajtás felé?
Beszélnem kell azzal a Kennóval!
Úgy látszik, tényleg hülye az egész falu! A férfiak legalábbis. Állnak itt körülöttem, ostobán
bólogatnak, és teljesen értelmetlen válaszokat adnak a kérdéseimre. Sajnos túl sokan vannak, hogy
egyenként elbeszélgessek velük, de végül nem lesz más választásom.
Egyenként, megfélemlítve úgy szondázhatnám a tudatukat, ahogy nekem tetszik. De így…
Birkanyáj!
− No még egyszer, emberek! Minden férfi kinn volt a hajtáson?
− Jó monta!
− Persze, ott vótunk mind!
− Az egész falu!
− Bizony, az egész… Azazhogy…
− Azazhogy, Dan?
− Mi van, Dan?
− Hát… -Hát?
− Mongyad mán!
 − Hát, nem vót kint mindenki.
− Eh! Hülye vagy, Dan!
− Hát mind ott vótunk!
− De nem!
− No, ki nem vót ottan?
− No, mongyad csak, Dan!
− Hát a Lan! A Lan az nem vót velünk!
− A Lan?
− Kint vót a!
− Nem vót! Igaza van Dannek!
− A Lan… Télleg! A Lan, az nem vót kint. Nem lehetett!
− Háppersze!
− Lássa, Justitia, micsoda memóriája van ennek a Dannek! Valóban. Káprázatos memória!
Hogy eresztenének gyereket a hajtásba? Bár ezek a hülyék…
− De emberek! Gyerekek is kimehettek a hajtásba?
− Hehehehe…
− Hahaha.
− Bruhahaha!
− Hihi…
− Nem úgy van a, Justitia! Ez nem az a Lan!
− Nem gyerek a Lan! Vadász!
− Az a! A legjobb vadász a faluba!
− Igen? Melyikük Lan? Beszélnem kell vele! -Á, nem…
− Nincs ám itt a Lan!
− Vadászni ment!
− Mán harmadik napja…
− De nem kell ám féteni a legényt! Ismeri az erdőt…
− Meg a szavannát is!
− De az erdőt jobban!
− Nincs igazad, Per! A szavannát jobban ismeri!
− Az erdőt!
− Emberek! Emberek! Miért nem volt magukkal Lan?
− Mikor nem vót velünk a Lan?
− Ki nem vót velünk?
− Lan, te hülye!
− Jóvanno! Nem kell mingyá lehülyézni az embert…
− A vadászaton, emberek! A vadászaton miért nem volt magukkal Lan?
− A vadászaton?
− Akkor. A vadászaton…
− Hehehehe…
− Hahaha.
− Bruhahaha!
− Hihi…
− Hát…
− Hát akkor a Lan… -Akkor?
− Hát akkor a Lan börtönbe vót!
− Bizony.
− A Lem Mana-i megyei börtönbe!
− Garázdaságé!
− Valami öt napja engették ki. Hazagyütt, oszt rögtön bevette magát az erdőbe…
Ez a Lan még ennek a gyengeelméjű társaságnak is az alja lehet! Miféle bíróság csukná
börtönbe ezt a gügye nép-
séget? Lan cimbora bizonyára jól berúgott, és estében ösz-szetört pár széket a kocsmában…
De neki legalább alibije van. Persze attól, hogy a többieknek nincs, egy jó Védő bármelyiket
felmentetné gyógyíthatatlan, krónikus hülyeség miatt.
 Huh!
Egyenként kell kihallgatnom őket!
Dél, és semmire sem jutottam!
Hacsak az a félelmetes megfigyelés nem számít eredménynek, hogy a társaságnak több mint a
fele balkezes… Valami beltenyészet lehet ez, vagy mi az ördög!
Ráadásul bunkókáim meglepően jól tűrik a meleget, és hiába a klimatizált ruha, kezdem magam
kutyául érezni.
Hm.
A hősokk-dolog nem jött össze! Ajónépek tudata csak még jobban bezáródott. Ott kuporognak
az amfiteátrumszerű tér lépcsőin, mint Enigma eleven szobrai, és bizonyára remekül szórakoznak
rajtam.
Hazaküldje…
„Lan! Itt van Lan!”
Kicsi Lan ujjongó gondolata olyan erővel csap le rám, hogy megtántorodom. Az őrmester kap
el.
− Rosszul van, Justitia?
,Á dehogy, csak egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, és minden fogam egyszerre fáj!”
Ezt mondjam? Inkább összeszedem magam.
− Semmi baj, őrmester. Semmi baj.
Közben Kicsi Lan felszaladt az egyik sikátoron. A hangokból ítélve a falusiak is arrafelé
nyomultak. Ez a Lan valami helyi szenzáció lehet itt. Matematikai leírása: lokális maximum. Kíváncsi
vagyok!
Persze semmit sem látok, mert az én tökéletes Szemem futás közben gondosan a lába elé néz.
Megismerkedhetek a falu járdáival. De legalább szemét nincs! Egy jó pont az elöljárónak. Járda, járda,
lépcső, lépcső, járda, poros csizma…
Homokszín nadrág, méregzöld anorák. És Kicsi Lan még mindig emeli a fejét! Lehet, hogy nem
is lokális maximum. Egy óriás! És az arca!
Nem a falusiak vonásai. Nem a falusiak rőt sörénye. Hullámos, vállra omló fekete haj.
És a mosolya!
Kicsi Lan a levegőbe emelkedik. A férfi arca egész közelről. Mélykék, gyermeki szem, széles
arccsont, nagy, egyenes orr, széles homlok, erős, rosszul borotvált állkapocs. Sebhely. Erőtérpenge
nyoma?!
„Szia, Kicsi Lan” − olvasom le a szájáról. A fogai is csodaszépek.
Ebből elég!
„Lan, légy szíves, gyere vissza! Tehetetlen vagyok nélküled.”
Ez persze nem igaz, de megteszi a magáét.
„Bocsáss meg, Justitia! Csak üdvözölni akartam Lant. Megyek már.”
A fiú lecsúszik a férfi karján, a világ újra otthonos magasságból himbálózik előttem. Szalad
visszafelé. Végre, a tér! Alaposan átrendeződött. A falusiak mind áttódultak erre az oldalra. Sehol sem
látszom. Kicsi Lan a tömegből kimagasodó katonák felé nyomul. Okos.
„Itt vagyok az őrmester mellett, fiam.”
Ideér, majdnem felöklel, átöleli a derekam, felnéz rám.
− Ne haragudj, Justitia! Soha többet nem szaladok el.
− Semmi baj, kicsi. Nem haragszom. Délután majd gyakorolunk még, hogy tökéletesen együtt
mozoghassunk.
Megfordul, a hasamnak támaszkodik, kezem a vállán nyugtatom. A fiam is lehetne… Micsoda
gondolat!
Fiam? Nekem? Akit férfi még csak nem is érinthet? Miért ne? Eretnek gondolat.
− őrmester! Vegye a vállára a fiút, és nyisson utat! Megnézzük, ki okoz ekkora felfordulást.
Finoman, ha megkérhetem!
Közben az a Lan is leért a térre. A falusiak körüldongják, mint a legyek, de nagyjából annyira is
törődik velük. Nem csoda, az álláig se érnek. Egy holosztárt sem fogadna ek-
kora rajongás. Vonul közöttük, az emberkék körülörvénylik, hozzácsapódnak, leválnak róla.
Kérdések röpködnek összevissza.
És nem igaz, hogy ügyet se vet rájuk! Minden kérdésre válaszol, mindenkihez van egy szava.
Csak közben ellenállhatatlanul lépked előre.
„Lan! Nézz egy kicsikét balra! Köszönöm. Ki az az öregember?”
,,Ő Lan nagyapja. Ark bácsi. Az Erőmű Szolgája…”
Lan az öregember felé tart. Ez az az öreg, akit tegnap kiszúrtam. Most is éppolyan idegenül áll a
falusiak között. Közöttük, de nem velük…
Egy Erőműtechnikus!
Kitaszított.
Aki nélkül sötétbe és hidegbe borulna a világ, mozdulatlanná merevednének a gépek, holt
aszteroidokként sodródnának az űrhajók. Aki minden este tíz rituális korbácsütést mér saját hátára,
vezeklésül, amiért az Erőmű tisztátalanságával érintkezett, hogy küzdjön a Sátán kísértése ellen.
„Mert tisztátalan minden anyag, melynek atomszerkezete nem stabilis, és az ilyen anyag az
Ördög műve! És vessétek el magatoktól az ilyen anyagot, és ne éljetek ilyen szerekkel, mert aki a
Tiltott Erőkhöz nyúl, a Sátán szolgálója az, és átkozott az Úr előtt! És örök kárhozatra ítéltet a Pokol
sugárzó katlanában!
Hasonlóképpen őrizkedjetek az Erőmű Szolgáitól, mert munkájuk megvetett az Úr előtt, testük
tisztátalan, lelkükre a legsúlyosabb kísértések nehezednek! De közületek senki ne illesse őket bántó
szóval vagy cselekedettel, mert ők lelkük kárhozatával fizetnék azért, hogy házaitokban világosság és
meleg legyen, űrhajóitok a végtelenben suhanjanak az Úr nagyobb dicsőségére!”
Őrült Cornelis levele a II. (Apostoli) Zsinathoz megtette a magáét. Örök időkre kitaszítottá tette
az erőművek technikusait. Gőgös, zárt, fanatikus kaszttá, mely nemzedékről nemzedékre adja át az
erőművek kezelésének titkait.
Az öreg unokája mégis vadász lett. Különös…
Egyszerre érünk az öreghez, néhány lépésnyire megállok, Kicsi Lan lecsúszik az őrmester
válláról.
Lan úgy köszönti nagyapját, mintha ott se lennénk, mintha nem tolongana körülöttük az egész
istenverte falu. Szertartásos meghajlás, ölelés.
„Visszatértem, Ark.” Csak ennyit hallok, és elindulnak kifelé a térről.
Csak ők tehették! Már mindössze el kell kapnom őket.
Elkapom őket!
De nem most. Előbb felhívom Kennót.
− Tudja, még ha elég későn is engedtek a helyszínre, azért volt némi szerencsénk. Találkozott a
falusiakkal, elképzelheti, mi maradt volna a tetthelyből, ha valaki közülük fedezi fel a balhét. El tudom
képzelni.
− A nyomdetektálásban eszerint teljesen megbízhatunk? Kenno megsértődött.
-Azt gondolja, hogy beleveszem a jelentésembe, ha nem bízom meg benne száz százalékig?
− Bocsásson meg! Arra gondoltam, hogy esetleg a kíséret tagjai tönkretehették a nyomokat…
Nevet.
− A dinasztiaváltás óta az aarkeni palotában annyi gyilkosság történt, hogy az udvaroncok
álmukból felriasztva is tudják, mit kell és mit nem szabad tenniük. Nyugodjon meg, Justitia! A
szagminta biztosan a mi emberünké. Sajnos a saját illatkomponenseit teljesen lebontotta a szer, s mi
ezeket a bomlástermékeket követtük. Tulajdonképpen biztosabb nyom, mint bármiféle személyi
illatspektrum.
− Ennyire gondatlan volt a fickó?
− Tulajdonképpen nem. A kismolekulájú bomlástermékeknek ez a kombinációja csak adott
személy és a maszkanyag találkozásakor áll elő. Ha nem használja újra a szert, gyakorlatilag semmi
esélyünk, hogy ez alapján azonosítsuk.
− Remek. Tud még valami biztatót is mondani?
− Semmit. Semmi igazán biztatót… -De?
-De?
− Valamit még mondani akar.
− Lehet, hogy ostobaság, de valami azt súgja, hogy a gyilkos a faluban van. Látom, mosolyog…
Megismerte a falusiakat. Igaz, hogy ostobának és lassúnak látszanak, de higgye el, mesteri vadászok.
Bármelyik falubeli férfi képes észrevétlenül megközelíteni valakit az erdőben, és nyissz!
− De miért tette volna?
-Most megfogott. Én sem látok semmiféle indítékot. Esetleg valaki felbérelhette egyiküket…
Tudja, Justitia, ha nem lenne az ultimátum, évekig le se szállnék a nyakukról.
− Az ultimátum. Nem gondolja, hogy az egész egy jól szervezett provokáció ark részről?
− Persze felmerült ez is. De az áldozatok valóban a trónörökös és testvérei voltak.
− Dublőrt könnyű kreálni…
− Nem dublőrök voltak. A holttestek genetikailag azonosak a hercegekkel.
A genetikai azonosításhoz legalább egy magvas sejt kell a célszemélytől. Valahogy mégis
működik a wen titkosszolgálat? Kenno megértette a tekintetemben bujkáló kérdést:
− Legyen ennyi elég! Nekünk is megvannak a megfelelő embereink a megfelelő helyeken.
− Nem kétlem, főfelügyelő. A provokáció tehát kizárva.
− Igen. Bármennyire vágyik is Sawn nagyherceg arra, hogy wen királlyá koronázzák, a fiait
nem áldozná fel ezért.
− Tehát visszatérhetünk a magányos bosszúállóról szóló eredeti feltevéséhez…
− A nyomdetektálást megbízhatónak véve, a tettes eltűnt a szavannán.
− A műholdak észleltek idegen járművet?
− Nem. Idegen járművet nem. Egy ark diplomáciai sikló elhaladt ugyan arra a kérdéses
időpontban, de a vezetője nem látott senkit. Sajnos az Arkthaa szondázásnak vetette alá, mielőtt
kikérdezhettem volna. Biztosra veszem, hogy a gyilkos azon a járművön hagyta el a helyszínt. A
vezető vallomásából kiderült, hogy hamis utasítással indították a város felé. Az utasítást hivatalos ark
frekvencián, érvényes kódokkal vette. Nem is gyanakodhatott a megboldogult.
Pszichoszonda!
A Ház ezeréves történetében soha, egyetlen alkalommal sem alkalmazták ezt a borzalmat. A
különböző titkosszol-
gálatok annál inkább! Szerencsétlen áldozataik borzalmas kínok között pusztultak el. A még
szerencsétlenebbek nyálcsorgató idiótaként élték le hátralévő életüket.
,A szonda, An, a Justitiák képességeinek torz, durva utánzata. Olyan, mint amikor valaki úgy
próbál megtalálni valamit egy komádban, hogy a fiókokat kirángatja, és a földre szór belőlük
mindent… Persze az egész összekeveredik, és amit keresett, menthetetlenül elvész a lom között. Semmi
értelme, de a katonák hisznek benne.”
− Bocsásson meg, főfelügyelő! Nem értettem…
− Nem is mondtam semmit. Láttam, hogy a saját gondolataival van elfoglalva. A szonda
zavarja, ugye?
− Hát igen… Gyűlölöm a szondát. Olyan… fölösleges.
− Magam is így gondolom. Kíváncsi még valamire? Hiába az ultimátum, a mi bűnözőink nem
pihennek… Sőt, mintha még élénkebbek lennének! Tíz függő ügy vár itt az asztalomon…
− Hm. Maga szerint elkövethette a gyilkosságokat egy százévesnél idősebb ember?
− Nézze, az én praxisomban még nem fordult elő ilyesmi, de a galaktikus átlagéletkor manapság
megint emelkedik, úgy százhuszonhét körül van… Elméletileg… Igen. Azt mondom, igen. Mesélik,
hogy Lord Dor Aarkham, az Arkthaa feje a de Lorian dinasztia idején, még százhúsz évesen is
végigcsinálta a bolygóközi gyalogság gyakorlatait. De hát ő halott, megölték az aarkeni vérengzésben.
Gyanakszik valakire, Justitia?
− Mondjuk úgy, van egy halvány nyom…
− Eszerint megtalálta! Nagy megkönnyebbülés ez nekem! Tudja, éppen arra akartam kérni,
hogy ha nem járna sikerrel, a hajó, ami magáért jön, vigye magával a családomat…
− És maga?
− Én maradok. Tudja, rühellem az árkokat…
− Értem. Ha rosszul is végződne az Út, a Ház hálájára mindig számíthat. Egyelőre nincs több
kérdésem. Az Igazság legyen magával, Harw Kenno!
− És kísérje a Törvény, Justitia! Fiacskám, nagyon vigyázz a hölgyre! Viszlát!
És az én Szemem szégyenlősen lesüti pilláit. Mire újra látok, Kenno holója már szertefoszlott a
levegőben. Érdekes ember.
− Érdekes ember. − Kimondom hangosan is. − És most meglátogatunk még két érdekes embert.
Gyerünk, Kicsi! Te vezetsz.
− Hova?
− Felkeressük a vén Ark apót meg az unokáját, Lant, a híres vadászt.
Kicsi Lan hangjában neheztelés:
 − Lan télleg a legjobb vadász. Az egész világon! És a legjobb barátom.
Szegény Kicsi! Nem sok barátja lehet, és most kigúnyoltam a legjobbat.
− Bocs, Kicsi! Csak ugrattalak. Azért elvezetsz hozzájuk?
− Menjünk!
A fiú durcásan feltápászkodik.
A hőség pillanatról pillanatra enyhül, ahogy ballagunk az egyre szélesedő utcákon, az egyre
szegényesebb külsejű házak között. Ballagunk…
„Egy Justitia sohasem siet, An!” mondta a Külvilág Mestere. „Egyrészt óvatosságból, másrészt
azért, hogy az emberek el is higgyék: vak. Egy vak lassú, bizonytalan
− veszélytelen. A bűnös hamis biztonságba ringatja magát. Amikor aztán szükség van rá,
megmutatkozik igazi gyorsaságod.”
− Ark. Elég ritka név errefelé. Mesélj nekem valamit róla, Lan!
− Nem sokkal azelőtt költöztek ide, hogy megszülettem.
− Kicsi Lan nem azonnal válaszolt. Nyilván a békülés és a duzzogás között ingadozott. Ezek
szerint a békülést választotta. A Szemem!
− Tehát idegenek.
− Amennyire én tudom, Külső Wenre valók, az ark határ közelében laktak, onnan menekültek.
A dolog stimmel. Kicsi Lan tizenegy éves. Jó egy esztendővel az aarkeni vérengzés után
született. Egy de Lorian-hű ark nemesember legjobban egy wen Erőműben tűnhet el. Ha a rend
befogadja, sérthetetlenné és azonosíthatat-lanná válik.
− Mondd csak, Lan, az öregúr mindig az Erőműben dolgozott?
− Amióta én ismerem, igen. Azelőtt az öreg Hal volt az Erőmű szolgája. − Lan keze rontás
elleni jelet ró a levegőbe. − Meghalt, mielőtt megszülettem. Azt mesélik, gonosz ember volt, Tiltott
Erővel emésztette el, akire megharagudott…
− De Ark bácsi nem tesz ilyet?
− Ark jó ember. Régebben sokat játszottak velem Lannal.
− És mostanában nem?
− Mana megtiltotta, hogy hozzájuk járjak. Azt mondja, a rontást hozom a házra. De én nem
hiszem el! Irigyli, hogy Lan a barátom! No, mindjárt odaérünk. Ott az Erőmű.
Ahova mutat, az bizony még jókora távolságra van. Az energiatelep fehér kupolái igazság
szerint már a szavanna facsoportjai között bújnak meg. Kicsi Lan nekilódul, szinte futva kell
követnem.
− Lassabban, fiam! Nem sietünk. Nem szaladnak el. Legalábbis remélem…
A fiú megtorpan, mintha falba ütközne. Érzem elméje tapogatózó csápjait, amint megpróbál
áthatolni tudatom védőfalán. Tehetséges a fiú, de egy Justitia szellemi gátjával, azt hiszem, még a
szonda sem boldogulna. Legfeljebb egy másik Justitia.
A fiú feladja. Elméje visszahúzódik. Felnéz rám.
− Nem tudok olvasni a gondolataidban − mondja meglepetten.
− Miért, a másokéban tudsz?
− Nagyon gyakran. De sokszor nem… Miért? Leguggolok elé:
− Az emberek agyában van egy gát, Lan. Ha valamiért izgalomba jönnek, ez a gát meggyengül,
és a hozzánk hasonló emberek kifürkészhetik a gondolataikat. Mire felnősz, a te agyadban is kifejlődik
ez a gát.
-Akkor most…
− Most még nagyon gyenge. Amikor összehangoltuk az elménket, még ez a gyenge gátlás is
megszűnt.
− Akkor te állandóan…
− No, azt már nem! Elég nekem a saját fejem is. Az Ösz-szehangolódás célja, hogy
használhassam a látásodat, és beszéd nélkül kommunikálhassunk. Sohasem hatolok
olyan mélyre, hogy a gondolataidat kifürkésszem. Nem tettem eddig, és ezután se fogom.
− Akkor jó. Én se fogom a tieidet.
Agyerek nagyon komolyan válaszolt. Lehet, hogy képes lenne megtenni? Lehet… Ő más.
Egyszer majd képes lesz bárki agyát kifürkészni. A Házra! Megtaláltam a tökéletes Justitiát!
− De most megpróbáltad. Miért?
− Megijedtem. Azt hittem, Ark bácsit, Lant… hogy azt hiszed, ők tették azt a szörnyűséget…
 -Jobb, ha már most elmondom: a gyilkos kettőjük közül az egyik, és a másik a cinkosa volt.
Még nem világos a szerepük külön-külön, azt sem tudom, hogyan csinálták, és bizonyítékom sincsen,
de biztos, hogy ők tették. Én megszerzem a bizonyítékokat, és feltárom az ügyet. Azért jöttem ide.
− Nem! − Lan hátrálni kezd, távolodni tőlem, mint a kiskatona a sivatagban. De itt nem segít
pár pofon…
,Állj meg, Lan, és figyelj rám! Amikor kiválasztottalak, te is választottál. Engem választottál. Az
Igazságot választottad. Tudnod kell, hogy a választásod szembefordíthat olyan emberekkel, akiket
eddig szerettél és tiszteltél. Szembefordíthat a barátaiddal… Aki a Ház szolgálatába áll, szembe kell
nézzen ezzel…”
„Én nem árulom el a barátaimat! Nem árulok el senkit! Soha! Nem kell a Házad! Nem kell az
Igazságod!”
„Elárulod? Inkább megmented őket! Ha elmész, ha itthagysz, és figyelmezteted őket, nem
segítesz rajtuk. Nem hagyhatják el a bolygót. Én nem vagyok ám olyan tehetetlen nélküled sem. De
még ha nekem nem is sikerülne, információimat átadnám a wen hatóságoknak, a Ház pedig másik
Justitiát küldene. Egy egész, háborútól rettegő bolygó üldözné őket, nem lenne kétséges a
végeredmény. Tudod, hogy mi vár rájuk, ha átadják őket az árkoknak? Pszichoszonda és nyilvános
kivégzés Aarkenen, a Palota téren! Ha én fogom el őket, az Igazság Házának Bírósága ítélkezik
fölöttük. És a Házban nincs se szonda, se halálbüntetés.”
Lan közelebb jön:
− De mi van, ha tévedsz? Ha mégse bűnösök?
− Ha ártatlanok, semmi bajuk sem történik. De én tudom, hogy bűnösök…
− De tévedhetsz! Nem tudhatsz mindent! Nem vagy Isten!
− Justitía vagyok. És te vagy a Szemem! Gyere, menjünk!
− Nem megyek − morogja, de azért jön. Itt is van. A helyén, balra, kicsit előttem.
− Kezet rá!
Belecsap. Mehetünk. Épp ideje. Már sötétedik.
Elég gyorsan elérjük a kupolákat. A Rend szabványai szerint épültek, szinte dísztelenül, a
célszerűség szépségét árasztva. Hasonlítanak a felszerelésemre…
Kicsi Lan otthonosan mozog itt, megkerüljük a legnagyobb kupolát, és egy szabálytalan
terecskére jutunk. Különös, de nem kellemetlen illat terjeng.
− Tharkot főznek − mondja a fiú −, Lan többet is lőhetett. Rendben van. Ha thark, legyen
thark… Nagyot nyelek.
Nem is ebédeltünk ma!
− Menjünk be! − kiáltja Lan. − Éhes vagyok!
És megindul. A kupola, ahova megyünk, kissé távolabb áll a többitől, és ahogy megkerüljük,
kiderül, hogy ablakai is vannak a főkupolával ellentétes oldalán. Ajtaja is. Éppen félresiklik. Az öreg
áll a fényes négyszögben. Kötény a derekán, hosszú villa a kezében.
− Á, Kicsi Lan! Üdvözöllek. Rég voltál nálunk. Már… Észrevesz. Egy pillanatra kizökken.
− …azt hittem haragszol ránk. Üdvözlöm, hölgyem! Már vártuk. Senki sem úszhatja meg egy
Justitia kérdéseit.
Gúnyolódik velem!
− Remélem, nem a köténye mögött keres védelmet. Nevet. Pukedlizik.
− A vacsora tálalva. Ha már itt vannak, szívesen látjuk magukat.
− Örömmel elfogadjuk.
− Naná! − rikkantja Kicsi Lan, és nyomul is befelé az öreg mellett.
Mit tehetnék? Sietek utána.
Mit szólna Irán Anya, ha látna?
Ételt fogadtam el a gyanúsítottaktól! És még ízlett is. Omlós, fehér hús, leöntve bíborszínű,
fűszeres szósszal. Fehér kenyér…
− Ha megengedi, Ark úr, fel is tenném az első kérdést. Mi volt ez az isteni sült?
− Doria. Ark a keresztnevem. Egyébként ezt az ételt tharknak hívják. A helyi nyelvjárásban ez a
manthorg hátsó combját jelenti. A szószt itt harbunak nevezik…
„A manthorg hátsó combját?” Gyomrom óvatosan liftezni kezd fölfelé. Sáskát ettem! Brr!
Legyűröm a hányingert.
− Hajói tudom, manthorgra ment a királyi vadászat is… Tulajdonképpen milyen egy manthorg?
 − Hamar belevágott. Bemelegítésnek, hogy milyen is egy manthorg? Képzeljen el egy imádkozó
sáskát, ami egy kicsit nagyra nőtt…
Kuncog.
− Milyen nagyra?
− Úgy átlag három méterre. De Lan ejtett már el négymétereset is! − Büszkén meglegyinti
unokája vállát.
− Csak három nyolcvan volt − morogja Lan. Egész este most szólalt meg először. Gyönyörű
bariton hangja van! Délben észre sem vettem… És ahogy finom mozdulatokkal evett… A fenébe!
Tévedtem volna? Épkézláb jobbkezes emberként mozog…
− Fáradt vagyok − folytatja. − Essünk túl mielőbb a kérdésein!
-Akár most is lepihenhet, Doria úr. A falubeliek elmondták, hogy tökéletes alibije van…
„Lan! Figyeld az arcát! Mostantól koncentrálj, kérlek, az arcokra! Mostantól élesben mennek a
dolgok. Ne csak annak az arcát figyeld, akihez szólok! Próbáld mindkettőjüket befogni!”
„Értem.”
És engedelmesen Lan arcába bámul.
Lehetséges volna, hogy ez az óriás elpirul?
− Hát igen. Khm… Börtönben voltam. Sajnos. Egyébként a nevem Lor. Lan Lor. Ark a
nagyapám. És ha most valóban megengedi, lepihenek.
Nem megy ki a szobából. Leheveredik a falon körbefutó padkára terített birkabőrökre. Lehunyja
a szemét. Egy perc múlva egyenletesen szuszog.
Ébren van! Elméje zárt, de aktív. Engem figyel! Nem tévedtem. Csak ő lehet a bűnös! Hát
figyeljen…
− Ami azt illeti − veszi fel a szót az öregember −, nekem is tökéletes az alibim. Nem voltam a
faluban, amikor az a szörnyűség történt.
− Az Erőmű Szolgája üresen hagyta templomát?
− A Rend tagjai minden évben szabadon rendelkezhetnek húsz pihenőnappal.
− Úgy hallottam, hogy a gyakorlatban sohasem veszik igénybe ezt a lehetőséget.
− Milyen jól ismer bennünket! De én nem vagyok született tagja a Rendnek. Csak egy tucat éve
szolgálom az Erőművet…
Arca fájdalmasan eltorzul, de elméje hideg marad. Hideg és zárt. Veszélyes ez az öregember.
− Persze évek óta nem vettem ki a pihenőnapjaimat én sem, és ez most kapóra jött. Tudja,
utálom a nagy hajci-hőt, és ami akkortájt a faluban zajlott… Meg, őszintén szólva, Lan közelében
akartam lenni. Forróvérű a fiú, és akkor, a börtönben jót tett neki, hogy nem hagytam magára. A Rend
központjában szálltam meg Lem Manában, és sohasem voltam annyi ideig távol, ami alatt
megjárhattam volna az utat haza és vissza. Ellenőrizheti. Ha nem Lannál voltam, pihentem. És
meglátogattam néhány barátomat a Központi Erőműben. Ennyi. Persze semmit se tudok a
gyilkosságokról, csak ami az újságokban volt.
− Az unokája miért volt börtönben?
− Garázdaságért vitték be. Harminc napot ült, lényegében ártatlanul…
− Ártatlanul?
− Tulajdonképpen igen. Tudja, ő nagyon erős, és a harci technikája is nagyon jó, de nincs még
igazából tudatában a képességeinek. Egy lebujban belékötöttek, és utána kő kövön nem maradt. A
jónépek meg úgy átlag nyolc napon túl gyógyultak. Lant csak bénítólövedékkel tudták leteríteni. Az
egészben az a különös, hogy semmi keresnivalója nem volt abban a kocsmában. Erről még nekem sem
hajlandó beszélni.
Közelebb hajol:
− Gyanítom, hogy már megint valami nő volt a dologban. A nők, tudja, nagy hatással vannak az
én Lanomra.
− Értem. Ezt tehát tisztáztuk. Maguk láthatóan nem Ed-Wenre valók. Hogyan kerültek a
bolygóra?
− A határvidékről menekültünk. Az ark határon voltam vámtiszt, a Léda bolygó legnagyobb
holdján laktunk a családommal. Aztán… Tudja, még most sem szívesen beszélek róla… Aztán a Sawn
puccs után menekülők érkeztek hozzánk. Ark menekülők, a de Lorian család életben maradt tagjai.
Befogadtuk őket. Nemsokára megérkeztek az üldözőik, a Sawn hóhérok. Felperzselték a bolygót.
Nyolcszáz ark veszett oda és százhúszezer lédai. Csak a véletlennek köszönhető, hogy a legnagyobb
lányom fia és én megmenekültünk egy apró bolygóközi hajón. Azután nehezen találtam munkát.
Tudja, Wen belső rendszereiben nem nagyon szeretik a határvidékieket. Csak az a lehetőség
kínálkozott, hogy belépjek a Rendbe, és erőműtechnikus legyek. Szerencsére konyítok valamennyit az
energiatechnikához. így kerültünk az Edára. Megmaradtam világi testvérnek, és Lant úgy neveltem,
hogy a lehető legkevesebb kapcsolata legyen a Renddel. Szerencsére nem is érdekli túlságosan a
dolog. Most csak a vadászatnak él, de remélem, megérem még, hogy követi példámat, és a katonai
pályát választja. − Fanyarul elmosolyodik. − Úgy látszik, erre most minden esély megvan.
A térdére csap, feláll.
− Most már mindent tud rólunk. Egy italt?
− Köszönöm. Sohasem iszom alkoholt.
− Sajnálhatja! Edán gabonából igen sok és jóféle italt készítenek. Ha megengedi, töltök
magamnak egy kis sört.
Mélyvörös, dúsan habzó ital. Étvágygerjesztő. Egyszer jó lenne kipróbálni!
De nem most! Az alkohol lerombolná az Összehangoláskor Kicsi Lan és közém szövődött hálót.
Márpedig holnap nagy szükség lesz a Szememre.
− Holnap kimegyek a helyszínre, Doria úr. Az unokája hajlandó lenne elkísérni?
− Lan nagyon szívesen kísér fiatal és szép hölgyeket, de nem hiszem, hogy hasznát venné. Azt
sem tudja, hogy hol történt az a szörnyűség, hacsak véletlenül bele nem botlott tegnap.
− Ó, nem baj! Kitűnő holografikus térképeim vannak. Viszont jó lenne, ha egy helybéli is
elkísérne. Azt hiszem, az unokájánál erre nincs alkalmasabb személy a faluban.
− Valóban. Részemről semmi akadálya, csak az a kérdés, hogy ő mit szól hozzá.
− A Ház nem lenne hálátlan…
-Azt gondolom… No jó! Ha kell, rábeszélem. Tudja, mióta börtönben ült, könnyebben meg
tudom győzni bizonyos dolgokról. Holnap hajnalban ott lesz magáért.
A vacsora elbágyasztott, de egyelőre nem pihenhetek. A bolygó átellenes oldalán, a fővárosban
még kora délután van. Ha szerencsém lesz, Kennót a hivatalában találom. A Ház titkos kódnyelvén
szeretnék beszélni a főfelügyelővel.
Ehhez azonban már nem kell Kicsi Lan. A fiú fáradt, és szerencsére nem is nagyon tiltakozik,
amiért ágyba küldöm. Bebújik a zsákjába, ásít, és már alszik is.
Majdnem követem, ahogy elméje átsiklik a való világból az álom birodalmába. Kivonulok az
agyából.
Sötétség.
Legalább ismerős sötétség. Ismerős, megszokhatatlan sötétség.
Felnyalábolom a kommunikátort, és a szobámba cipelem. Persze így vakon nem egyszerű, de a
helyiség berendezését szerencsére könnyű fejben tartani…
− Aaa!
Kivéve ezt az átkozott fotelt! Még jó, hogy a Páncélt nem vetettem le. Randa zúzódás lenne a
sípcsontomon.
De Páncél nélkül sem sziszeghetnék! A most következő beszélgetés Kennóval teljes titokban
kell maradjon. Nem tudom megmagyarázni, de képtelen lennék elviselni, hogy a wen titkosszolgálat
vagy az Arkthaa megelőzzön. Lant és nagyapját a Házban fogják bíróság elé állítani és elítélni.
így akarom!
Lan…
Milyen szép hangja van…
− Ki az? Miért nem ad képet? − Kenno hangja ingerült és fáradt. − Megszakítom a kapcsolatot!
− A Házra, főfelügyelő! Semmi értelme. Nincs velem a Szem, én se látom magát. Darázs
vagyok, a Justitia. Használja csak a hangot!
Ez a mondat a jel. Felszabadítja a Ház valamennyi külső munkatársába kitörölhetetlenül
beültetett hipnokód rendszert. Beszélgetésünk normál csevegésnek hat a külső megfigyelő számára, de
Kenno agya valójában rejtjelező komputerként működik, és a beszéd elemeiből felépíti a Hangot, a
Ház rejtnyelvét. Ha feloldom a kódot, az eredeti nyelvi szintet normál emlékképként kezeli majd, a
rejt-nyelv pedig újra mások számára hozzáférhetetlenné válik.
Legalábbis remélem.
− Örülök a Hangjának! „Örülök” − ez a huszonhármas kód.
Meditációs pózba merevedem, és lemerülök a memóriaaktiválás tudatszintjére. Számok
sorjáznak elő a sötétségből, jelentőségteljesen felvillannak, szavak csapódnak melléjük. Összeáll az
első mondat.
− Nem sokra jutottam a falusiakkal a kihallgatásnál. Valójában:
„Jó nyomon járok, információra van szükségem!”
5. Ed-Wen. Tudás. Fészek
-ÁÁÁ!
Puff!
Ebben a bolond faluban minden reggel dulakodásra fogok ébredni?
A fiú ébren van. A ház előtt. Érzem, fülig ér a szája. Nem csodálom. Pofonok és katonák
szállnak a levegőben, s nagy puffanásokkal érnek célba a kivörösödött arcokon, illetve a földön. A
kavarodás közepén Lan.
„Kicsi Lan! Felébredtem. Szólj, légy szíves, a katonáknak, hogy hagyják békén Lant! Értem
jött.”
„Értem. Jó reggelt, Justitia!”
„Nem szólítanál inkább Darázsnak?”
„Jó.”
„No, állítsd le őket, és gyere be! Segíts felvenni a páncélomat!”
,Megyek… Darázs.”
Kis időbe telik, mire a katonák egyáltalán meghallják, amit a fiú kiabál. Akkor aztán leállnak.
Fegyelmezettek, meg kell hagyni. Azért gyűrűbe fogják és gyanakvóan méregetik Lant.
Mire a fiú beér, a vértet már felvettem.
− Kicsit soká tartott…
− A katonák nagyon begerjedtek, de Lan legyőzte őket.
− Lan, Lan, Lan! Mindig csak ezt hallom. Jól jegyezd meg, Kicsi, te többet érsz akárhány
Lannál!
− Ez nem igaz! Lan…
− Na jól van. Majd meglátod, ha a Házba értünk. Most csatold fel a lábvértet, kérlek! És bízzál
bennem!
Felveszem a karlemezeket.
Fejembe nyomom a sisakot. Az arcvédőt nem hajtom le. Magam sem tudom, miért.
− Nézz meg alaposan, Kicsi! Tetszem neked?
− Gyönyörű vagy, Darázs.
− De nem csak azért mondod, hogy a kedvemben járj?
− Dehogyis! Nézz csak a fejembe…
− Ne beszélj ostobaságokat! Menjünk!
Mi van velem? Sose érdekelt, tetszem-e valakinek. Ráadásul egy kölyöknek!
Lan nem szól, tudomást se vesz rólam, csak ballag mellettünk. Lépéseit mégis a mi lábunkhoz
igazítja…
− Lor úr! Megmondaná, hova megyünk?
− A sajkához − veti oda, és megy tovább, mintha meg se szólítottam volna.
A sajkához. Ez valami járműféle lehet. Emlékeim szerint valamiféle csónak. Csónak! Itt, a
szavanna közepén!
„Kicsi, mi az a sajka?”
„Hosszú lenne elmagyarázni. Ha elképzelem, hogy milyen, meg tudod nézni a fejemben?”
„Talán igen.”
Keskeny asztallap lábak nélkül. Anti-G szuszpenzo-rok. Légmotor kormányrúddal.
Akkumulátordobozok, embernél hosszabb, sima farúd. Zsámolyszerű ülések, alacsony csőkorlát.
Micsoda primitív szerkezet! Remélem nem repül túl magasan!
Hát igen. A valóság még lehangolóbb, mint Kicsi Lan elképzelése erről a „sajkáról”. Itt
sorakoznak előttünk valami lapos tetejű, nyitott fészerben. Vagy száz „asztallap”. Teljesen sima
falapok, a földhöz lapulva, némelyiken még ülés és korlát sincs. Mindenfelé hosszú farudak
meredeznek.
Nehéz, édeskés szag üli meg a levegőt, leginkább vérszaghoz hasonlít, és nem fedi el a bomló
állattetemek ösz-szetéveszthetetlen szagát. A betonon gyanús, fekete foltok. Mi ez? Mészárszék?
 Megyünk a sajkák között, szinte valamennyi zöld vagy terepfoltos, orrukon mint vad törzsi
jelek, szarvak meredeznek.
Megállunk. A sajka orra hosszan kinyúlik a többi elé, rajta óriási méretű fogazott szarv.
Kicsi Lan alaposan megbámulja. Mit tehetek, én is.
− Szálljon már fel! − morogja Lan, és vagy féltonnányi felszerelését az ülések elé rázza. − No,
futás haza, Kicsi!
− De Lan…
− Semmi duma, barátocskám! Haza kell menned.
− Lor úr! Nem küldheti haza a fiút! Velem kell jönnie. Ő a Szemem.
− Nem bánom, akár a tyúkszeme is lehet, de az erdőbe nem jön! No, mozgás, kölyök!
− De Lan! Darázzsal kell mennem!
− Kicsi, elég volt! Ne bőszíts fel! Pattanj le a sajkáról, és irány hazafelé! Egyébként ki az a
Darázs?
-HátőlAJustitia!
− Örvendek. Jobb nevet nem is választhatott volna. Ide figyeljen, hm… Darázs! Küldje haza a
fiút, vagy nem megyünk sehová!
− Nem tehetem. Nélküle nem látok, és ha a nagyapja nem említette volna, helyszíni szemlére
megyek. Különben elboldogulunk maga nélkül is. Kicsi Lan! El tudod vezetni ezt az izét?
− Hát persze!
− Remek! Gyerünk!
− Hohó! Csak nem az én sajkámon!
− Lan Lor! Lefoglalom ezt a járművet a Törvény Házának nevében, bizonytalan időre.
Bármiféle káresemény bekövetkezése esetén igényét a Ház Számvevősége harminc standard
munkanapon belül kielégíti. Indítsd el, Kicsi!
− Hát ez röhej! Meg fognak halni! Csak a gyereket sajnálom… − Az óriás felráncigálja a
szerelését, és sarkon fordul.
Biztatóan megveregetem a fiú vállát:
− Menjünk! Fog ez menni…
Kicsi Lan elfordít néhány kapcsolót, felzümmögnek az emelőmotorok, süvít a légfúvó. A sajka
előrelódul.
Hogy értő kezekbe került, a sajka megmutatta, nem is olyan primitív jószág. Néhol ijesztően
megdőlve ugyan, de mégis biztonságosan kanyargunk előre a szurdokban. A sziklák közül időnként
már elő-előbukkan az aranylóan hullámzó szavanna. Lan komoran markolja a kormány-rudat.
Borzasztó dühösnek látszik. Még az illata is dühös! Amint kiérünk a sziklák közül, nem is bírja
tovább. A sajka megpördül, a légmotor leáll, Lan kitör:
− No ide figyeljen! Csak azért rohantam maguk után, mert rühellném, ha a gyerek összetörné a
sajkámat a köveken. Nem sok kedvem van hazagyalogolni, ezért elkísérem magukat, de ezután a saját
érdekükben azt tegyék, amit mondok! Rendben?
− Köszönöm, Lor úr. A Ház és a magam nevében. Követni fogjuk a tanácsait, ugye, Kicsi?
− Hát persze!
− No jól van! Először is, maga pökhendi kis jószág, én nem tanácsokat, hanem parancsokat
fogok osztogatni. Legalábbis ezen az úton. Másodszor: hagyjon fel a Lor úrázással! Engem Lannak
szoktak nevezni. Harmadszor: legyenek csöndben, amíg átérünk a szavannán! Nem szeretném, ha a
nyakunkra csődítenék a manthorgokat. És üljenek át az első ülésre!
Engedelmeskedünk. Az óriás feláll, kiemeli a sajka oldalához rögzített rudat. Nekifeszíti a
földnek. Alkarján a hatalmas izmok csomóba ugranak a bőr alatt, és az ormótlan járgány lassan a
síkság felé feszíti az orrát. Néhány lökés a rúddal, és egyre gyorsulva haladunk előre.
− Csak nem ezzel a rúddal akarja végigtoszogatni ezt az izét az egész pusztaságon?
Lan mosolyog.
És a mosolya… Csodálatosan fehér és egyenletes fogsor, egy csomó egyenként is mosolygó
ránc keretében. Ez a vigyorgó kölyök lenne az a komor óriás, aki az előbb tápászkodott fel a sajka
végében?
− Üdvözlöm a fedélzeten! A rudat különben csáklyának hívják, és igen, ezzel fogom
végigtoszogatni ezt az izét a szavannán. Tudja, a légmotor fütyülése kilométerekről idecsalná a
manthorgokat, és ugyan csak síkföldi bestiák, de nem lenne jó belefutni egy hordába. Pláne egy
gyerekkel!
Szemrehányó pillantást vet rám.
− Nem vagyok gyerek − morogja Kicsi Lan dühösen. − Meg tudom védeni magam.
Zekéje ujjából jókora tőrt ránt elő.
− A késem! − bődül el az óriás. − Elloptad, te kölyök!
− Nem én! Csak megtaláltam. Hetekkel ezelőtt…
− De tudtad, hogy az enyém! Olyan, mintha elloptad volna! Az ember már a barátjában sem
bízhat!
− Nem is tudtam volna visszaadni! Börtönben voltál. Az óriás elvörösödik.
− Arknak is odaadhattad volna. Tolvaj vagy!
− De nem!
− Hagyják abba! Ne viselkedjék úgy, mint egy gyerek! A fiúnak tetszik a tőre, adja neki!
− A puskám nem kéne esetleg? Biztos az is tetszik… -Lan!
− Add nekem, kérlek!
− Hát ez… -Lan!
− No jól van!
− Kicsi Lan, úgy illik, hogy előbb visszaadd!
− Igen, Darázs. Tessék, Lan. -Lan?
− Kösz. Nesze, te kis tolvaj! -Irigy!
-Tolvaj!
− Hagyják már abba! Lan, maga szégyellheti magát. Rosszabb, mint ez a gyerek! Nincs
magában semmi nagylelkűség?
Megint elvörösödik.
− Igaza van, Darázs. Egy királynak nagyiéi… Ehh. Ne haragudj, pajtás!
„Egy királynak nagyiéi…” Micsoda mondat, így elharapva aztán mindent elárul: egy valóságos
ark trónkövetelő taszigálja előre velünk ezt a tákolmányt!
Méghozzá milyen gyorsan! A ritkás fűcsomók barnászöld fallá sűrűsödnek előttünk, mely
engedelmesen kettéválik a sajka keskeny orránál. A fű magas, embernél magasabb, Lan még így, a
sajkán állva is csak melléig emelkedik ki belőle. A járgány fölé kupolaként borulnak az összehajló,
hosszú levelek. Hallgatunk. Csönd van. Csak a csáklya koppanásai és a fű suhogása hallatszanak.
És távoli, mély hangú, sokszólamú ciripelés.
Ha minden jól megy, Kenno holnapra megszerzi a kért információt. Mindent tudni fogok az ark
királyi családokról, az aarkeni vérengzésről. És nem érzem azt a belső ujjongást, ami máskor betöltött,
ha megtaláltam a bűnöst. Hol van a vadászat mámora, ahogy egyre szo-
rosabbra fonódik a hurok? Helyette valami ismeretlen keserűség fog el. Holnap…
Ó, holnap megtudom végre a bűnös valódi nevét is. Egyelőre nevezzük Lannak. Itt áll előttem.
Megérinthetném…
Szeretném megérinteni.
Szeretnék sírni…
Lan keze takarékos mozdulatokkal vonja előre a rudat, és taszítja megint hátra.
A keze…
Az arcán mosoly játszik. Meg kell vallani, kissé idült mosoly. Csak örül az erejének, a
fiatalságának.
Én pedig születésem szerint már négyszázötven éves vagyok.
Biológiailag huszonhét-huszonnyolc… Évekkel idősebb nála!
Ez borzasztó!
Mi történik velem?
Surrogás: a rúd előresiklik a kezek között. Koppanás: megtámaszkodik a földön. Surrogás: a
csáklya hátramozdul. Vakon hallgatom ezeket a monoton neszeket, kiszálltam Kicsi Lan agyából,
hogy csak a saját bensőmmel foglalkozhassak.
…surr, kopp, surr…
És amit bensőm legmélyén látok, az megdöbbent.
És lenyűgöz…
…surr, kopp, surr…
Soha nem tapasztalt érzések tombolnak bennem.
 Idegenek. Idegenek és erősek…
…surr, kopp, surr…
Justitia vagyok, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy ismerje elméje minden rezdülését.
És uralkodjon fölöttük…
…surr, kopp, surr…
…hogy eligazodhasson mások lelkében.
És értetlenül figyelem ezt az ismeretlen háborgást…
…surr, kopp, surr…
Értetlenül és félelemmel.
Mert ez a háborgás csak a szerelem lehet…
…surr, kopp, surr…
Felismerem, mert ismeretlen.
Szerelmes vagyok. Szerelmes a bűnösbe…
…surr, kopp, surr…
Akit nekem kell bírái elé vinnem. Jó kis tréfa.
Nem akarom, nem tudom megtenni.
…surr, kopp, surr…
Talán a Kánon szavai lecsillapítanak.
Megmutatják a helyes utat…
…surr, kopp, surr…
Első legyen a Törvény…
…surr, kopp, surr…
Második a Tudás…
…surr, kopp, surr…
Harmadik a Döntés…
…surr, kopp, surr…
Negyedik az Erő…
…surr, kopp, surr…
Utolsó az ítélet…
…surr, kopp, surr…
Első legyen a Törvény…
…surr, kopp, surr…
Második a Tudás…
…surr, kopp, surr…
A tudást már megszereztem.
…surr, kopp, surr…
Meg kell hoznom a döntést…
…surr, kopp, surr…
Csak erőm legyen hozzá!
…surr, kopp, surr…
Tessék, idejutottam. Már a Kánont is kifordítom…
…surr, kopp…
A csáklyázás zajait mintha elvágták volna, a sajka olyan élesen fordul, hogy majd leröpülök
róla. Hát igen, a vakság előnyei… Vissza a fiú látóközpontjába!
Elhagytuk a szavannát, sűrű bozótféleségbe keveredtünk, ösvények tűnnek el a bokrok között.
Kicsi Lan felnéz, és álmélkodó hangot hallat: a bozót fölé óriási fák magasodnak. Az őserdő.
És a dzsungel milliónyi hangja felébreszti bennem a múltat: az első Út.
…Vijjogás, röhögés, cirpelés, üvöltés, kattogás,fuvolahang, ágzörgés, levélzizegés, és
mindezeken túl valami monoton gépi dübörgés, földre zuhanó fatörzsek dobbanásai. A világ
ritmusosan himbálózik a libegő fülek mögött. Országút szélesnyire tört ösvény, elrohanó
bambusztörzsek. Villanás, robbanás, a világ felborul, elgurul. Élünk. Sár cuppogása, nehézkesen emelt
lábak dobbanásai, a Kard erőtere által ionizált levegő ibolyaszín ívei, röpködő bambuszgallyak,
lerogyó törzsek. Távolodó dübörgés, lánctalpak nyikorgása…
Akkor, hátasállatunk kilövése után, gyalog a bambusz-mocsárban végül elfogtam a bűnöst.
Persze a tét most más. A háború…
 És a szerelem…
Csak ki kellene nyújtanom a kezem, és rákattintani a bilincset…
Ehelyett…
Ehelyett szerelmesen bámulom minden pillanatban, amikor Kicsi Lan ránéz, és hallgatom a
beszédét, szinte dorombolva.
Darázs? Fenét! Tüzelő nőstény macska! Cirmos…
Hát nem! Én Darázs vagyok. És a darazsak nem lehetnek szerelmesek. A darazsaknak gyerekük
sem lehet. A darazsaknak csak nővéreik vannak. És fészkük. A Ház… Nem lehetek szerelmes. Nem
vagyok szerelmes.
− Ennünk kell, mielőtt nekivágunk − mondja éppen Lan. − Az erdőben szükség lesz minden
energiánkra. Meg aztán − elmosolyodik −, meg aztán lehet, hogy ez lesz az utolsó reggelink…
Kibontja a málháját, húst, kerek cipókat rak elénk. Paprikát.
− No, együnk! Lan, ne kéresd magad! Tudom, hogy állandóan falnál…
Hatalmasat harap a cipóból, a húsból. Az én étvágyam is megjön. A fiúról már nem is beszélve.
Eszünk. Jót húzok a termokulacsból. Felállók.
− Mehetünk! Lan nem mozdul.
− Ez nem olyan egyszerű. Egy kicsit még pihennünk kell. Emészteni, erőt gyűjteni. Nem lehet
csak úgy nekivágni az erdőnek!
Ez hülyét csinál belőlem! Feldühödöm. Legszívesebben fölpofoznám!
− Nézze, Lan, nálam az időhúzással nem megy semmire. Ha nem akar elvinni a tetthelyre,
odatalálok magam is. Gyere, Kicsi!
− Igazán félreértett. Én mindig így indulok el. Tudja, az erdő gyönyörű, de végtelenül
veszedelmes. A síkság manthorgjai csak ványadt kutyafalka az erdeiekhez képest. Azok a dögök
valóban megnőnek négyméteresre. Senkinek se mondtam még el, de egyszer már nagyobbat is
láttam… Áfákon lapulnak, az ágak között, csak a fogókarjukat nyújtják az ösvény fölé… Mégy,
gyanútlan vagy, fölötted zöld ágak himbálóznak, aztán hirtelen leszakad a fejed! Sokakat láttam már
így meghalni. Az erdőben mindig készen kell állni, hogy a földre vesd magad, ha valami feléd lendül
az ágak közül. Futnod kell, ha űzőbe vesznek, futni kétrét görnyedve, a legsűrűbb aljnövényzetben. És
a manthorg még nem a legrosszabb! Van az erdőben még valami… Valami, amit még senki sem látott,
de ott van, és veszélyesebb az összes manthorgnál… Magát, Darázs, az első öt méteren cafatokra
tépnék ebben a nehézkes páncélban, azzal a nevetséges karddal!
Nevet. Nincs szívem elrontani az örömét az Air-féle csavart pillangóvágás bemutatásával. Még
megijedne szegény.
− Eda a rovarok világa, Darázs. Sehol másutt a Galaxisban nem nőnek ekkorára, mint ezen a
bolygón.
Úgy látszik, kis pihenőnk Lan professzor előadásával fog eltelni. Nem bánom. Addig is hallom
a hangját. Szeretem a hangját, és akkora szeretettel beszél erről az erdőről… Úgysem sokáig élvezheti
már! A Ház magánzárkái kényelmesek ugyan, de életfogytig szólnak. Tőlünk még senkinek sem
sikerült megszökni.
Nem akarok erre gondolni!
− Nézze csak! − Lan keze kilendül, és felemel a fűből egy négytenyérnyi, fémesen kék, soklábú,
kapálózó valamit. − Egy átlagos edai bogár a kisebbek közül. Ártalmatlan korhadékevő. Nem alkot
nagy államokat, mégis fejlettebb bármelyik földi rovarnál.
És az undorító jószágot mellém teszi az ülésre! A cipó megindul bennem fölfelé.
− Gyö… gyönyörű! Lan a hátára fordítja.
− Itt, látja − és az ujját végighúzza a potroh oldalán −, a földi rovarokon a légcsövecskék
nyílásai lennének. Ehelyett itt meg itt két pár beömlőtorkot láthat. Ennek a bogárnak tüdeje van! És
minden rovarnak az Edán! Tudja, mit jelent ez?
Tudja a jófene! Nemet intek. Vigye már innét!
− Sokszorosára nőtt a légzésük hatásfoka. Nagyobbra nőhetnek maguk is. Csak az izmaik ereje,
az, hogy milyen súlyú páncélt képesek mozgatni, szab határt méreteiknek. És az Edán a páncél is egy
kicsit más. Olyan, mint a hullámpapír: a hosszanti bordákban levegő van. Ezek még repülni is
képesek! Tudja, mi a legnagyobb titok? A DNS-ük szerint földi eredetűek…
Gyengéden visszadobja a fűbe.
Hurrá! Ezek a csodálatos edai bogarak! Főleg akkor csodálatosak, ha ilyen szépen eltávolodnak
tőlem! A kölyök persze a bogár után veti magát. Lan elkapja.
− Hagyd békén, Kicsi!
− Most mé? − Kicsi Lan felveszi az átlagos falubeli suhanc viselkedését. − A srácok a faluba
egy egész vagyont adnának érte!
− Azért, mert nem bántott téged, és joga van élni.
− De…
Ezen most elvitatkoznának egy darabig. így aztán gyorsan telik az idő! De ez most az én időm!
Felállók, megragadom a táskát:
− Jó mulatást az uraknak! Abbahagyják a civódást. Megbámulnak.
− Én most bemegyek abba az erdőbe. Ha az urak abbahagyják a veszekedést, esetleg utánam
jöhetnek.
Lan minden jel szerint csak távol akart tartani a helyszíntől, mert egész úton egy fia manthorgot
se láttam. Igaz, undorító, nagy férgek vonaglanak mindenfelé, de baj nélkül elértük a hipnofilmen
látott tisztást. A felvétel óta a dzsungel sikeresen visszahódította az elbitorolt területet,
és ha nincsenek a helyszínelők mindenfelé kígyózó színes műanyag szalagjai, nem ismerem fel
a helyet. Itt már nem találok semmit!
Kár volt kijönni.
Kár?
Ostoba vagyok. Az egész napot Lannal tölthetem.
Azért előveszem a detektort, és tessék-lássék bejárom vele a tisztást. Persze semmi.
− Talált valamit? − Lan hangjában kárörömöt érzek. Feldühödöm:
− Megkeresem azokat a helyeket, ahol a testőröket megölték!
Be az erdőbe!
Szem nélkül…
Nem jutok messzire.
Tényleg ostoba vagyok! Az aljnövényzet rugalmas falként állja utamat, indák tekerednek
lábamra.
Vállamra dobom a detektort, és a kardért nyúlok.
„KIVAGY?KIVAGY?KIVAGY?KIVAGY?”
A visszhangzó telepatikus kérdés olyan erős, hogy a földre terít. Hátamra zuhanok A fogam…
Elveszítettem az eszméletem…
Kicsi Lan hajol fölém. Bántóan közelről vehetem szemügyre az arcomat. A bőröm elég sima.
Mik ezek a ráncok a szemem sarkában?
− Él? − Lan hangjában igazi aggodalom. Nem adok életjelt, hátha hallok még valamit.
− Él − mondja kajánul a fiú −, de nem tudom, eszméletén van-e. Te, Lan! Hogy aggódsz!
Tetszik neked?
− Pofa be, kölyök! No, engedj, hadd nézzem! Letérdel mellém. Arca valóban gondterhelt.
Ráncolja a
homlokát.
− Átok páncél! − morogja, és az orrom elé tartja az arcát. Visszatartom a lélegzetemet.
Közelebb tolja a fülét. Beleharapok, bármennyire is sajog a fogam.
− Aááá! − pattan fel. − Megharapott! Ez megharapott! Odavan a csodálkozástól. Én is. De
milyen jólesett! Egy lendületes fejbiccel fölpattanok.
− Kíváncsi volt, hogy élek-e? Most már tudja! Nevetek.
A fülét fogja, mogorva arccal. Aztán ezer ráncba szalad a képe, és nevet ő is. Felkap, magához
szorít. Csak a Páncél ment meg attól, hogy összeroppantson.
− Örülök! Örülök, hogy él, Darázs! És őt kell a Bírák elé hurcolnom! Gyűlölöm azt, ami
vagyok. Először életemben. Nem. Nem szabad. Justitia vagyok!
Az is maradok.
Legalábbis remélem…
Lan közben körbetáncolta velem a tisztást.
− Tegyen már le! És ne kurjongasson! Idecsalja az ösz-szes manthorgot a környékről.
Ez hat.
− Megtámadott valami? − kérdezi a fiú lelkesen.
− Nem. Nem tudom, mi történt. Talán beszívtam valami növényi mérget… Gyere! Beszédem
van veled.
Lan megértően félrevonul.
− Jól figyelj, Kicsi! Amikor elhagytam a tisztást, nem érezted, hogy telepatikusan szólítalak?
-Nem.
− Semmi olyasmit, hogy: „Ki vagy?”
− Nem. Semmit. Kellett volna?
− Nem. Minden rendben. Attól féltem, hogy amikor elájultam, mindenféle emlékfoszlányok
szabadultak ki a tudatomból…
− Nem éreztem semmit.
Nem tudom, hogy hazudik-e. Egy ilyen erős telepatikus üzenetet fognia kellett. Persze ha fogja,
őt is leteríti… Hallucináltam.
Hülyeség! A sajgás a fogamban nagyon is valódi. Miféle rejtély ez ezen az Isten háta mögötti
bolygón?
De semmi köze az ügyhöz. Érzem.
− Lan! Indulhatunk haza.
Nem tudom, minek szól a vigyora: annak, hogy nem történt bajom, annak, hogy végre elhagyjuk
ezt a veszélyes helyet, vagy egyszerűen a gyilkos megkönnyebbülése, aki végre elhagyja a helyszínt.
Remélem, hogy az első az igazi, mindenesetre a vigyort nagyon hamar felváltja az ismerős rosszalló
kifejezés.
− Ne tegye többé!
− Nem teszem − ígérem engedelmesen. Nem akarok újabb kiselőadást az őserdő veszélyeiről…
Persze nem úszom meg.
− Itt nem lehet kedélyes kirándulásokat tenni, Darázs! Ebben az erdőben rengeteg különös dolog
van. Én is csak a töredékét ismerem… Nem tudom, mi történt magával. Most semmi baja, de lehet,
hogy holnap reggel holtan találják az ágyában… − Kiabálni kezd: − Mittudomén, mittu-domén!
Rálépett egy érett gombára, vagy a bőréhez ért egy mérgező levél! − Rám mered. − Jól van?
− Még élek. És élni is fogok, amíg hazaérünk. Azután már nem a maga felelőssége.
− Akkor gyerünk végre!
Szegény Lan! Össze van zavarodva. Hát még ha tudná, hogy mitől ájultam el! Mellesleg én se
tudom.
Valami felzúg a lombok között, Kicsi Lan fölkapja a fejét, nagy sárga test villan elő a levelek
közül, libben, és eltűnik.
Eda valamelyik csodálatra méltó bogara.
Különös a dzsungel. Nem ilyen volt befelé jövet. Csönd van.
Lan is érez valamit. Megáll, hátrafordul.
− Manthorgok. A közelben − mondja fojtott hangon. − Ha azt hallják: „Feküdj!”, azonnal a
földre vetik magukat, ha azt: „Fuss!”, összegörnyedve rohannak oda, ahol a legsűrűbb, és ott lapulnak
a földre!
Komolyan beszél. Mögötte két karcsú, ízeit kar, az automaták manipulátorához hasonló, nyúlik
lassan a nyaka felé. Manthorg!
− Manthorg! Feküdj! − üvöltöm, és mire a fogókarok csalódottan összecsattannak Lan hűlt
helyén, már ott vagyok, és a fekvő férfi hátáról elrugaszkodva, sima félköríves vágással lesújtok.
A karok rángatózva a földre zuhannak, barna lé fröcsög az arcomba. A lombok közül kilendül
egy karmos láb. Hát-raugrok, és a pillangóvágás felszeleteli a felém nyomuló szörnyű fejet. Hatalmas
zöld test lendül tovább, mintha mi sem történt volna, és hirtelen megvakulok, mert az eddig dermedten
álló fiú végre elájul, de halálpontosan vagdalkozom tovább, mert tisztán érzem a felém irányuló vak,
gyilkos indulatot. Vágás és vágás és vágás és vágás és „bang! bang! bang!” A rakétapuska robbanásai
után már nem érzek semmit.
Viszont újra látok. Igaz, kicsit homályosan, mert a Szemem, alighogy magához tért, bőgni
kezdett.
Visszacsúsztatom a kardot.
Vállam megszorítja valami. Kiszabadítom, megpördülök, a Kard újra a kezemben.
− Na, na! − hőköl hátra Lan. − Csak én vagyok!
− Máskor szóljon, mielőtt hozzám ér! Éles helyzetben már rég lerepült volna a keze!
− Éles helyzetben! Mi az éles helyzet maga szerint? Ez a manthorg majdnem kinyírt bennünket!
 − Csak magát, Lan! Csak magát. Ez csupán egy állat. -Belerúgok. − Tizenöt ark rohamosztagos
erőtérkardokkal, az éles helyzet!
− Ördögi. − Lan a fejét rázza. − Maga félelmetes. Egy szál karddal egy ekkora manthorgot!
Ráadásul…
− Fejezze be nyugodtan! Vak vagyok. De már mondtam, a fiú a Szemem. Szó szerint. És kitűnő
Szem! Kösz, Kicsi! − Megsimogatom a fejét. − Nagyon bátor voltál.
Abbahagyja a hüppögést.
− Nagyon féltem, Darázs. Azt hittem, megöl… Amikor levágtad a fejét, és csak jött, jött!
Elájultam. Ne haragudj!
− Ugyan, Kicsi! A legbátrabb fiú vagy, akit valaha láttam. De jegyezd meg, téged, amíg itt
vagyok, nem bánthat senki! És, nos, itt volt még Lan is.
„Nem magam miatt féltem, Darázs. Attól féltem, téged öl meg.”
„Ó, Lan! Nekem nem eshet bajom! Justitia vagyok. Elviszlek innen. Nem jövünk többé az
erdőbe. Holnap lezárom ezt az ügyet, és pár nap múlva már a Házban leszünk. Bízz bennem!”
„Kösz, Darázs.”
− Ugye már nem félsz?
− De, egy kicsit.
− Annyi kell. Lan! Mehetünk! Lan a manthorg fejével bajlódik.
− Azonnal, Darázs. Ezt a trófeát nem hagyhatjuk itt. − Diadalmasanfelmutatja a kivágott
ragokat: − Bármelyik vadász büszke lenne rájuk a faluban. − Megmerevedik. − Jönnek! Itt az éles
helyzete, Darázs. Legalább négy. így együtt felérnek húsz rohamosztagossal. Gyorsan! Utánam!
Gyorsan!
Furcsa, de Lan nem fél. A zsákjába süllyeszti a ragokat, és szórópalackot vesz elő. Sebes
mozdulataiban nyoma sincs a kapkodásnak. Befújja magát. Tetőtől talpig!
− Ember! Magának nincs jobb dolga most, mint szépítkezni? Halk nevetés a válasz:
− Nyugi, Darázs! Ez dezodor. Egy ősi szer. − Egy pillanatra elhallgat. Befújja az arcát és a haját
is. − Teljesen megváltoztatja az ember szagát. Ezzel megtéveszthetjük a dögöket.
Elkapom a felém dobott flakont. Semmiféle szagot nem érzek. Mindegy! Befújom a fiút, aztán
magamat.
− Gyerünk, gyerünk! − Lan már fut. Felzárkózom, és magam után rántom a fiút is. Lan
megtorpan. Beléütközöm.
„biíííp!”
A nyomdetektor. Elfelejtettem kikapcsolni. És most jelez az átkozott! Azonosította az
ismeretlen szagot. Lan el-maszkolt illatát…
Hát megvan a bizonyíték. Megvan. Soha jobbkor! Bedobom a bozótba ezt a mocsok műszert!
Ráadásul a futásban is akadályoz: minden lépésnél előrelendül, és a combomhoz ütődik. Rohadt
masina!
Rohadt dzsungel!
Leeresztem az arclemezt.
A legrohadtabb, hogy még én se hallok semmit. Csak az őserdő kísérteties csendje jelzi, hogy
valami nincs rendben. Hát futunk. Jobbat most én se tudok kitalálni.
Már csaknem az erdő szélén járunk. Lan megáll.
− Bízik a kardjában, Darázs?
− Csak abban bízom. Miért?
− Kettő előttünk, kettő mögöttünk. Nincs messze a bozót. Oda nem követnek. Átvághatjuk
magunkat…
− Rendben. Kicsi Lan, gyere szorosan mellettem, és tartsd nyitva a szemed!
„Nefélj!”
A fiú mellém botladozik. Remeg a félelemtől.
− Ha támadnak, guggolj le, de el ne ájulj, az Isten szerelmére! Látnom kell, hogy életben
maradjunk!
Bal kézzel magamhoz szorítom a fiút, vállára csúsztatom a detektort. Csak akadályozna a
harcban. Kivonom a Kardot, a hátamat Lannak vetem. Lassan araszolunk az ösvényen.
Képtelenség, hogy a Páncélon át is érzem a férfi testének megnyugtató melegét.
Megteszünk egy métert, kettőt, tízet… Mintha ritkulnának a fák…
 „banglbang!bang!”
Lan rakétapuskája robbantja szét a hátborzongató csendet.
És megindul az erdő! Két óriási test válik ki az aljnövényzetből félelmetes gyorsasággal. Kicsi
Lan lekuporodik, a megváltozott perspektíva miatt az egész még ijesztőbb.
Hátra! Magammal rántom a fiút is. A fogókarok csattanva záródnak össze előttem, és mielőtt
lesújthatnék, már vissza is húzódnak az újabb fogásra. A manthorg felágaskodik.
Elrugaszkodom, begurulok a hasa alá.
Levágok két lábat, a duzzadt potroh recsegve nyílik ketté az erőtér nyomán. A szörny
megremeg, a hatalmas lábak egyetlen ugrással jó húszméternyire hátrarepítik. A hátán ér földet,
szárnyait maga alá gyűrte, nem mozdul többé.
Hol a másik?
Egyenesen Lan felé tart!
Hiába ordítok. A rakétapuska folyamatos dörgésében semmit se hallani. Egyáltalán, mikor tölt
ez a fickó? És miért nem ugrik a manthorg? Szétlapíthatná mindkettőjüket. Majd ugrok én helyette!
És függve maradok a levegőben! Emelkedem!
A fiú egyre csak a feléje araszoló szörnyet nézi, nem tudom, mi történik velem, már a fák
koronájában lehetek, nem merek vaktában vágni.
Helyére a Kardot!
Körbetapogatom magam, ragacsos indák tekergőznek a testemen, feszesek, eltűnnek a fejem
fölött a semmiben.
Jó lenne tudni, hogy ki vagy mi fogja a másik végüket!
Aholodráma odalent ezalatt a végéhez közeledik. A szörnyeteg már egészen rajtuk van,
felágaskodik, karjait hátrahúzza. Lecsapni készül. Lan a célpont.
Csönd.
Lan végzett az első kettővel!
− Lan! Mögötted! − A fiú sikolya megváltoztatja a film végét. A rakétapuska lövedékei ilyen
közelről darabokra szaggatják a manthorgot. Szempillantás alatt véres zuhany zúdul Lanra.
− Darázs! Darázs! Hol vagy? Végre velem is törődik valaki!
− Itt fönt! − kiáltanék, de már az első hangnál széles, ragadós valami csap a számba. Nem
tudom lefejteni.
„Kicsi Lan! Visszajövök!”
„NEFÉU!NEFÉU!NEFÉU!NEFÉU!NEFÉU!… ”
„KL.”
Valameddig megint eszméletlen voltam. Ha ez a valaki így folytatja, makogó hülyét csinál
belőlem! Mintha gránát robbant volna a számban. Minden fogam egyenként és kegyetlenül sajog.
Viszont még élek… És a kezem is szabad. Kitapogatom a Kardot, arasznyira kihúzom
hüvelyéből. Leszámítva, hogy megvakultam, hogy indák béklyóznak és nem érzek talajt a lábam alatt,
teljesen harcképes vagyok.
Meglehetősen sebesen repülök, arcomat erősen csapkodja a szél.
Sose voltam még ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Kellemetlen. Ez van. Kiterjesztem a
tudatom. Semmi. Egyetlen fejlettebb tudat sincs a közelben!
Mik ezek? Robotok?
Mindenesetre ha valamiképpen titokzatos elrablóm közelébe kerülök, megemlegeti a napot,
amikor kikezdett egy Justitiával. Hiába, nem tisztelnek itt már semmit! A hosszú, békés évek alatt
lassanként helyreállt a rend a Galaxisnak ezen a vidékén. Egyre kevesebb szükség van a Justitiákra,
hírünk fokozatosan elhal, s vele a tisztelet is. A Házra! Kétszáz éve még nem akadt ember a
bűnösökön kívül, aki kezet mert volna emelni egy Justitiára!
Hopp! Mi van, ha most a bűnösök ragadtak el? Lehet, hogy feleslegesen vádolom szegény Lant?
Valaki − egy bűnös? − pedig hihetetlenül erős telepatikus képességekkel bujkál az erdőben? Nem… A
szimatom még sohasem hagyott cserben…
Fura. Nem hallok ágrecsegést, se motorzúgást. Pedig nem cipelhetnek nagyon hosszú kötélen,
különben összevissza verődnék az ágakon minden fordulónál. Esetleg a fák fölött repülünk… A
légmotorok süvítését akkor is hallanom kellene! Esetleg a technika itt az Edán hihetetlen módon
túlszárnyalja az egész Mag Szektor technikai szín-
vonalát… Légi sajka, mi? Százméteres csáklyával! Mega-csáklya megaLannal! Hülye vagy,
Darázs!
Hopp! Lassulunk… ereszkedünk… Érintettem a talajt!
Most kell cselekednem. Elő a Karddal!
Egy teljesen felesleges vágás az indák felé, és mielőtt valamit is eltalálnék, már semmi sem tart
a levegőben. Vagy kétméternyi zuhanás, vetődés és gördülés. Újra talpon. A Kard erőterének halk,
megnyugtató zümmögése.
Gyertek csak!
Kiterjesztem a tudatom.
Csodálatosan nyílt és átláthatatlanul bonyolult mező!
Látok. Ezernyi kép gyors egymásutánban, mintha ennek a csodálatos valakinek ezernyi szeme
lenne, és kedvére válogatna közöttük. És ez a mező most megérinti az enyémet.
Nem erőszakos. Könnyedén ellenállok.
A képek lelassulnak.
Lan és a gyerek kétségbeesetten mászkálnak a manthorg tetemek között. Felülről, mintha
nagylátószögű objektíven át nézném őket.
Váltás.
Ez én vagyok! Leeresztett Karddal valami óriás, üres és homályba vesző csarnokban. Ebben a
torz látószögben nevetségesnek látszom, ahogy szorongatom a Kardot. Kikapcsolom, visszatolom a
hüvelyébe.
„Ki vagy?”
A telepatikus üzenet szinte gyengéd az előzőekhez képest.
Hm. Kérdezni én is tudok.
„Te kivagy?”
,A Fészek vagyunk.”
„Nem értem.”
Válaszul képek:
Darazsak. Darazsak a levegőben, darazsak sejtekben, darazsak sötét járatokban. Hat darázs
egy döglött manthorgot cipel a levegőben. A dög indákról lóg lefelé…
Manthorg?
Uramisten! Ezek a darazsak óriásiak!
És értelmesek!
De hát a levegőben semmit sem éreztem! Semmit se láttam…
Darazsak… Ez a telepatikus mező körülöttem…
Nagyon erős… A legerősebb, amit valaha éreztem…
És a legnyíltabb tudat, amibe valaha bekapcsolódtam…
És jönnek a képek.
Darazsak, csak darazsak…
Alighanem valami kollektív tudatot képeznek… így már minden tiszta! Egy ilyen mezőnek
nagyon erősnek kell lennie. És persze tökéletesen nyíltnak… Másképpen nem is működhetne!
És nem is kell, hogy egyedként érzékeljem őket. Egyedenként akármilyen primitívek lehetnek.
De együtt!
Egy nyílt, hatalmas elme… Talán nem is tud mit kezdeni egy zárttal. A gondolataim
remélhetőleg biztonságban vannak…
És a testem?
Már rég halálra szurkálhattak volna. Hm. „Éles helyzetben.” Milyen nagyképű voltam! Ark
rohamosztagosok… Hahaha! Hol vannak azok ezekhez a darazsakhoz képest!
Darazsak.
Mosolygok.
De hát én is Darázs vagyok!
„Megértettem… Fészek. Én Ember vagyok!”
„Ember… Hol a Fészked?”
„Nincs Fészkem. Én magam vagyok a Fészek.”
„Nem értjük. A Fészek az Egységek összessége. Egység nem lehet Fészek!”
„Én nem vagyok Egység! Én Ember vagyok.”
„Mi az: Ember?”
 így nem megyünk semmire! A kommunikációs mező túl egyszerű ehhez. Legyen meg az Úr
akarata! Leveszem a sisakot, és megrázom a hajam. Megnyitom a tudatom.
A Fészek szomorú.
Magányos. Még a kommunikációs mezőn keresztül is érzem szomorúságát.
Nem engem várt…
Nem embert várt…
Évezredeken át egyetlen emberrel sem sikerült telepatikus kapcsolatba kerülnie. Én vagyok az
első…
Ember…
Ember?
Megtévesztette a külsőm. Darázs Justitia. Darázscsíkos Páncél, fekete arclemez. A stilizált
szárny-antennák a sisakon. A többi emberétől eltérő telepatikus mezőm…
Lehet, hogy nem is vagyok ember?
Nem?
Ember vagyok!
Embernek tartom magam. Gondolataim sohasem különböztek azokétól, akiknek elméjébe
hatoltam.
Ember vagyok. Mégis…
Mégis, jó volt a Fészek részének lenni. Saját elmém többszörösével gondolkodni, érezni,
tapasztalni.
Tapasztalni…
Látni…
Emlékezni…
Emlékezni. Ó, Lan!
Az ég. Horizont. Zöld tenger. A Dzsungel. Kiemelkedő lombkorona. Ágak. Ágak. A törzs. Szürke
kéreg. Ágak. Levelek. Aljnövényzet. Ágak. Ágak. A törzs. Távoli dübörgés. Erősödik. Graviplán
ereszkedik le lomhán. Megtaszít a forró levegő…
A szavanna. Csík borzolódik a fűben. Felém tart. Szétválik afűfal. Sajka orra. Trófea nélkül. A
csáklya vége. Az előrevonó kéz. Terepfoltos, csuklyás kezeslábas. Egy férfi…
A graviplán ajtói felpattannak. Felfegyverzett férfiak. Szétszélednek a gép körül. A törzsből
konténerek csúsznak elő. Egyenruhás szolgák ragadják meg. A tisztás átalakul…
A csuklyás férfi. A sajkát a bozótba vonszolja. Ágakkal fedi be. Málhamellényébe szögletes
csomagokat dugdos. Gondosan befújja magát. Hátraveti a csuklyáját, hogy a hajáhozférjen. Lan…
A tisztás. Mindenféle felszerelések szanaszét. Ág. A föld felém zuhan. Méternyire a tisztás fölött.
Rakétapuska-állvány. Hőpalackok. Hűtőtáska. Rakétapuska-tárak fóliában. Távcsőtok. Távcsőtok.
Távcsőtok. Csokoládésdoboz. A talaj eltávolodik. Levelek. Ágak. A törzs…
Lan. A legsűrűbb dzsungel. Kikapcsolt penge…
Zümmögés. Katonai sikló. Négy férfi. Hasonlítanak. Testvérek. A pilóta tiszteleg. A sikló
elszáll…
Széles férfihát. Vadászöltözék. Rakétapisztoly. Adóvevő recseg. Követhetetlen árnyék. Villogó
erőtérpenge.
Vér. Vér. Vér. Földre omló test. Átvágott torok. Lan háta mögött összezáródnak a lombok…
Csillogó zöld-arany bogár. Mosolygó férfiszempár. Rakétapisztoly. A zöld fal megrebben.
Kesztyűs jobb kéz, hátrafeszített nyak, betapasztott száj. Erőtérpenge. Vér. Vér. Földre eresztett test.
Lan háta. A zöld fal…
Pisztolyt szorító kéz elfehéredett bütykei. Afélelem savanykás illata. Tágra nyílt szem. Az undor
grimasza. A földön férfikarnyi csontfehér férgek tekeregnek. Vonagló testek. Toporgó láb. Undortól
remegő kéz. Egy lián lendül, a vallanak ütődik. A feltörni készülő kiáltást elfojtó halk nyikkanás. Sötét
test zuhanása. Egy kéz lerántja az állkapcsánál fogva. Szétfreccsenő férgek. Vér…
A tisztás. A testvérek. Magasba emelt poharak. Nevetés. Tetőtől talpig véres alak toppan a
tisztásra. ,Mi van, ember?” „Mi történt?” Furcsán modulált, de érthető hangok. A véres alak egy
rúgással üzemképtelenné teszi a rádiót. A halomba rakott fegyverek mellé ugrik. Rakétapuska torka.
Félbemaradt mozdulatok. ,Állj, kutyák, vagy megdöglötök!” „Ezért fölakasztanak, pimasz paraszt!”
,Apám meztelenül kilő az űrbe!” „Hagyjátok, ez őrült!” Sötét pillantások. A véres alak hátralöki a
csuklyáját. „Én Lan de Lorian vagyok, Ark törvényes királya. Térdre, bitorlók! Azt mondtam: térdre!”
Nevetés. Lan eléjük dobja az egyik csomagot. „Jól van! Franco, bilincseld meg őket!” Nevetés. Lan
hátranyúl, anti-g dobókorong villan, milliméterekre suhan el a Francónak nevezett torkától, megkerüli
a tisztást, és visszatér gazdája kezébe. Franco nevetséges igyekezete, ahogy testvéreire rakja a
bilincseket. ,A lábukat is! Bilincset rájuk! Ügyes! Látom, van gyakorlatod. Mosta tiédet!A kezedre!Ne
sajnáld!”„Tényleg Lan lennél?” „Ugyan! Ez egy őrült!” „Hallod-e, csúf halálod lesz! Magam
belezlek ki!” „Látod, Gier! Sohasem tanultál jó modort.” Valami villan a levegőben, pengve Gier
homlokának ütődik, leesik. „Veddfel, kutya! Apám pénze. Ezt még most is elfogadják Árkon kívül is.
Apám holóját láthatod rajta. Jól nézd meg! És most nézz meg engem!” A másik arcába tolja az arcát.
„Fölismersz, Gier? Én felismertelek mindnyájatokat, még ezt a taknyost is!” Francóba rúg. ,A
beleidre lógatlak/ól, akárki is vagy!” „Nehéz
lesz, Gier. Persze tudom, megtennéd.”Megfogja az állát, kényszeríti, hogy a szemébe nézzen.
„Láttalak Gier Saum! Emlékszem arra az éjszakára. Mindnyájatokra. Te a haldoklók torkát vagdostad
el, Gore a sarokban okádott, Don és Franco meg bőgve tébláboltak a halottak között. Kicsik voltak
még. kisebbek, mint én, de őrült apátok magával hozta őket, hogy szokják a vért… Te emlékszel, Gier?
Emlékszel?” ,Apád úgy döglött meg, mint egy kutya. Te is úgy fogsz!” Lan hátralép. „Egyszerűen
halomra lőhetné-lek benneteket, de mégse teszem. Nektek lesz esélyetek. Kaptok egy lehetőséget, hogy
bebizonyítsátok, méltóak vagytok Ark trónjára! Egyenként megküzdötök velem, ark módra, késsel!”
„Gyere, kutya! Csak legyen kés a kezemben! Bánni fogod, hogy világra pottyantott anyád, az a leeni
kurva!”„Te leszel az első, Gier! Aztán sorban a többiek.”„Hagyd a kicsiket, Lan, vagy akárki vagy!
Nem követtek el semmit azon az éjszakán. És utána sem.”„No lám, Gore, a »Nemeslelkű«! Kár, hogy
meg kell halnod. Különb vagy ezeknél… Azt mondod, »kicsik« ? Nézz rájuk! Fiatal férfiak! És micsoda
gyűlölet van a szemükben! Nem tettek semmit? Mert akkor valóban kicsik voltak… Emlékszel, mit
rikoltozott apátok azon az éjszakán? »Ötödízig-len!« Én sem akarok trónkövetelőket, de beérem
veletek. Neked azért nagyobb esélyt adok, Gore. Te leszel az utolsó.” Felrántja a trónörököst.
Bilincskulcs villog. Lapos, fekete doboz. Ark párbajtőrök. „Válassz!” Gier rábök az egyikre. Lan keze.
A kések a földbe fúródnak, méterekre egymástól. Hosszú kötél suhan át a levegőn, Gier derekára
tekeredik, automata kapcsok kattannak rajta. Lan saját testére kapcsolja a másik végét. A kötél
kifeszül. Lassú lépések. Kés egy bal kézben. Felizzik az erőtér. Lan. Meghajol. Gier eltorzult arca.
Ugrik. Lan cselez. A kések ibolyaszín hurkai a levegőben. Ózonszag. Alig követhető, szinte
koreografált mozdulatok. Lan elsötétült tekintetében földöntúli koncentráció. Döfések, hárítások,
cselek. Kicsorduló vér. Lábdobogás. Lihegés. A trónörökös lassuló mozdulatai, egyre több vér. Gier
felkiált, oldalt ugrik. Lan alig észrevehető döfése. A herceg csodálkozó arca. Földre rogyó test. Halott.
Maga alá gyűrt lábbal fekszik. Lan kikapcsolja a pengét, apró biccentéssel tisz-
teleg a halottnak, tőre gombjával kioldja a kötél kapcsait. „Don, tiéd a lehetőség.”„Megölte,
testvérek! Nézzétek, ez megölte!” Don talpra ugrik. Őrjöngve előreveti magát. Elesik. Bilincskulcs az
arca mellett. Felpattan. Bilincsek a sárban. Lan kése Don mellének szegezve. „Vissza! A kötelet!” Kés
a földben, Don rohan felé, a megfeszülő kötél visszarántja, hanyatt zuhan. „Lassan! Ark hercege nem
ismeri a szertartást?” Lan meghajlik, Don már ugrik, előredöfő karja, az erőtér lila íve, Lan kitér,
újra az alig észrevehető mozdulat. Kiáltás. Don arccal a földön. Halott. „Most jól érzed magad, hogy
megölted ezt a gyereket?” „Don! Don! Bátyám!” „Ne zajongj, Franco! Állj fel! Te következel. Állj
fel!” ,Maradj, Fran! Ha ülve maradsz, nem fog bántani.” „Hallgass, Gore!” „Miért? Ölj meg, Lan de
Lorian! Mit számít még két élet? Ugyanolyan gyilkos vagy, mint apánk és Gier!” „Hallgass!” Lan
keze. Francáé. Szabad. Lan hanyatt zuhan. Afiú a fegyvereknél. Rakétapuska torka. A zár csattanása.
,Álljatok fel! Mind a ketten! Te, aki de Loriannak nevezed magad, vedd le a bilincsét! Gore, vissza! A
kötelet! Kössétek föl! Vívni fogtok. Egymással!” „Fran, mit beszélsz? Megöl mindkettőnket!” „Hagyd,
Gore! Ő is apád fia. Saum vér… És én még el akartam engedni…”„Elengedni? Azért vetted le a
bilincsét? Lan…”„Igazad volt, Gore, gyilkos vagyok. Mészáros.” „Vannak nálad rosszabbak is. Te…
senki!”Köpés Franco zubbonyán. „No lám, a hűvös, a jó Gore! Bátyám! Tudod, milyen érzés
utolsónak lenni, Gore? Nem tudhatod. Mindig utolsónak lenni? De most én leszek az első. Az egyetlen,
Gore! Vegyétek már fel a kötelet! Semmi trükk, de Lorian!” „Erre nem kényszeríthetsz, kölyök!” „Ő
nem, de én igen, Lan! Rajta!” Gore Lan felé sújt. Lassú, mintha lassított felvételen mozogna. Lan
hárít, tőre fölfelé lendül. „Gore, ne!Ne!”„Vége, de Lorian. Túljó vagy.”„Nem akartam… nem
akartam…”„Túl jó…”„Dobd el a kést!”Puskacső, megböki a halottat. „Visz…” A kötél süvítve száll,
a fiú lábára tekeredik, megfeszül. Rakétapuska pörögve a levegőben. Franco szűkölve igyekszik
megszabadulni a kötéltől, a puska felé mászik. Arca Lan csizmái között. A férfi felrántja, felizzik az
erőtérpenge. „Sawn kutya!” Ellép a lerogyó test elől. Utálat az arcán. Összeszedi a bilincseket.
A puska megint az állványon. Kötél. Tőrök. Doboz. Lan újra befújja magát. Elnyeli a zöld fal. A
tisztás. Halottak. Gore keze imára kulcsolva. Ágak. Levelek. Az ég…
Fészek!
Jó lenne itt maradni. Szolgálni az Anyát, dolgozni, feloldódni és meghalni.
Mit tegyek?
Mit tegyek?
„Mit tegyek, Fészek?”
„Menj el! Dolgod van ott kinn. Azt a gonosz dolgot ott a csillagok között meg kell állítanod. Ide
mindig visszajöhetsz. Menj… Ember!”
„Igen. A háború… Elmegyek. Köszönöm, Fészek.”
A Hordozók visszafelé cipelnek a levegőben. így, a Fészektől eltávolodva a tudatuk nem
magasabb rendű, mint egy jól idomított kutyáé. Semmit sem látok, de legalább van időm
végiggondolni ezt az egészet.
Szabadon.
Először: Lan gyilkos! Ezen nem lehet változtatni. Láttam, amit láttam. Persze…
Persze közel sem olyan elvetemült gonosztevő, ahogy a Házban elképzeltem.
Másodszor: ott a háború! A háború… Amit meg kell akadályoznom.
Nem a Ház miatt. A Ház…
Nem fogok a Házra gondolni. Most nem.
Harmadszor…
Harmadszor: szeretem Lant.
És negyedszer is szeretem! Szeretem! A háború…
Nem a háború! Neem… Most jön a Ház!
Ötödször: el kell jutnom a Házba. El kell pusztítanom… Átkozottak!
Itt volt. Irt volt végig az elmémben. Ha nincs a Fészek…
Most szabad vagyok. De újra elkaphat, ha el nem pusztítom. Elpusztítani, ez most a
legfontosabb. A Házban van. Ha Lant a Házba viszem, a Szörnyeteg közelébe juthatok. Ha Lant a
házba viszem, a háború sem kezdődhet el. Ha Lant a Házba viszem, az Arkthaa nem teheti rá a
mocskos mancsát.
Ha Lant a házba viszem…
Ha Lant a házba viszem, elítélik, és sohasem láthatom többet.
Mégse tehetek egyebet.
„Hogyan öljük meg magunkban a szerelmet?” − kérdezem, a Belső Út Mesterét.
„Könnyedén − válaszolja ő. − Keresd mindig a negatívumokat, a hibákat, a rosszat! Meg fogod
találni. Valamit mindig találni fogsz. Ha meglelted, nagyítsd föl őket! Meg fognak nőni. Ha már olyan
nagyok, hogy elrejtik szerelmed arcát, a szerelem gyűlöletté lesz. így legyen!”
így legyen.
Valami zümmögve elszáll mellettem. Látásom vakító villanással visszatér. Zöld tenger,
magasan a dzsungel fölött repülünk.
Én lógok itt, fura halszemoptikával eltorzítva, négy vékony indán. Darazsak visznek a
rágójukban. A Fészek egy Fürkészt, távolható telepatát küldött utánam.
„Miért?”
„Emberek a bozótban, az erdő szélén. Veled voltak. Leteszünk áfákon… Láss a mi szemünkkel!”
„Köszönöm, Fészek. Visszajövök.”
„Várunk, Ember.”
Valószínűleg le tudtam volna mászni a fáról vakon is, de a Fürkész szemével látva könnyebb
volt. Megint föld van a lábam alatt! Jó kemény, szilárd föld. Egész bolygónyi.
A világ egy utolsót villan, és rám borul a sötétség.
Kiterjesztem a tudatom.
„Darázs, hol vagy, Darázs?”
Kicsi Lan!
„Darázs! Nem halhattál meg! Hol vagy, Darázs? Nem akarom…”
Betájolom a fiút. Nincs messze. Elindulok.
Vacak dolog vakon az aljnövényzetben, de ha az ember ügyesen forgatja, az erőtérkarddal
csinos kis alagutat vághat magának. Egy tapogatás, egy tucat csapás, fél méter előrehaladás. A
dzsungel mégsem vakoknak való!
Most mintha könnyebb lenne. Három lépésenként elég egy-két vágás. Ritkul az őserdő… Kicsi
Lan telepatikus dünnyögése is egyre erősebb. Kijutottam.
A bozót! Persze tüskés.
Hallom a hangjukat. Méterekre lehetnek. Hasra vetem magam. Bekúszom a bokrok alá.
Lan hangja:
-… kifújom magam, és megint megpróbálom, Kicsi. No, ne szomorkodj már! Ha él, most
biztosan megtalálom. Nézd csak! Már indulok.
Karnyújtásnyira csörtet el mellettem. A nagy vadász!
Amint elhal a csörtetése, kiaraszolok az ösvényre. Felállók, rendbe hozom magamat.
„Kicsi Lan! Megjöttem!”
A tisztás. A fiú előmászik a sajka alól.
„Darázs!”
− Darázs! Élsz!
Iderohan, szorít, mintha az élete függne tőle.
− Gyere, fussunk Lan után! Téged keres.
− Hagyd! Megtréfáljuk kicsit…
− De a manthorgok az erdőben…
− Nincsenek manthorgok errefelé. Itt egyáltalán nincsenek.
− Hát jó. De biztosan meg fog haragudni. Tudod, igazán aggódik érted…
− Igazán?
− Igazán. És te hol voltál? Megtámadott valami?
− Nem tudom. Valami rám tekeredett, a számra is, és felrántott a fára…
Eddig igaz, de hogyan tovább?
− És azután? Mi történt azután? Hát ez az! Mi történjen?
− Elengedett. Nemrég elengedett. Lezuhantam, elkaptam egy ágat vagy inkább fönnakadtam
rajta, aztán lemásztam. Meghallottam a hangotokat, és idejöttem. Hát ti?
− Mi kerestünk téged. Sokáig. Aztán valami nagy kezdett mozgolódni a sűrűben, és Lan
kihozott ide. Most visz-szament keresni. Nem láttad, hogy mi… bocs… Szóval nem tudod, mi
támadott meg?
− Semmi baj. De nem tudom. Talán maga a fa… Ragadozó növény… Nem éreztem állatszagot.
Nem mindegy? Az a fő, hogy elengedett…
De jól is megy a hazugság! Vajon a másik Lan beveszi-e?
− Mennünk kell, Kicsi. − Lan lép a tisztásra. − Sötétedik.
Megtorpan. Bámul.
− Maga! Darázs!
Felém rohan. Düh az arcán. Keze meglendül, felkészülök, hogy kivédjem életem
legnagyobbnak ígérkező pofonját. Szerencsére nem kell megaláznom, a mozdulat öleléssé változik, a
levegőbe emelkedem.
Valami forrót érzek a számon. Lágy, mégis rugalmas, nedves és forró… Lan szája. Egy
másodpercig se tart az ellenállásom, elönt a forróság, ajkam megnyílik, és máris életem első csókjában
találom magam. Nem is rossz. Mintha sose csináltam volna egyebet…
A filmeken ilyenkor a hősnő lehunyt szemmel adja át magát az élvezetnek, én pedig, tessék, egy
kamaszfiú tágra nyílt szemén keresztül bámulom Lan csípőmre simuló kezét.
„Kicsi Lan! Fordulj el, kérlek!”
„Hogyan öljük meg magunkban a szerelmet?”
„Könnyedén.”
Könnyedén?
Erről ennyit. A Belső Út Mestere egy tudatlan boszorkány!
Már nem csókolózunk. Érzem az arcomon Lan tekintetét. Csak néz. Hogy mióta, nem tudom.
De nem is érdekel… Szeretném én is így nézni! Hogy érezze a szemem perzselését… Bizsereg minden
porcikám… Sohasem éreztem ilyet. Úgy látszik, a szerelem fiziológiája egy Justitiában is működik.
Szeretkezni akarok vele! Nem is kívánok egyebet…
Pedig mennyi dolgom van!
 − Engedj el!
− Eszemben sincs! − súgja vissza. − Olyan könnyű vagy. Napokig tudnálak így tartani.
− Pont arra érünk most rá! Engedj el, kérlek! A gyerek néz.
− Jól van
Újra szilárd talaj a lábam alatt. Csak az érzelmeim ingoványosak… Ennyi volt. Ennyi lehetett.
Egy csók. Egyetlen csók… Jaj, Lan!
− Azt mondtad, sötétedés előtt vissza kell érnünk. Nem kéne indulnunk?
− Igazad van. Éjszaka nagyobbat ugranak a síkföld manthorgjai. De még nem mondtad el, hogy
mi történt veled az erdőben.
Tessék! Hallgasd csak a mesét, kedvesem!
Érzem, hogy nem hitte el, de nem szól. A nyomdetektorral babrálok. Beviszem az első döfést:
− Két nap múlva elhagyom ezt a bolygót. Megtaláltam a bűnöst, és holnap letartóztatom.
− Mi? Mi?
-Jól hallotta, Lan. − Igyekszem vidáman beszélni. − Megérte ide kijönnünk. Megtaláltam a
bizonyítékot az erdőben. A detektor azonosította a bűnös illatspektrumát.
− Lehetetlen, hiszen…
− Fejezze csak be! A gyilkos elmaszkolta magát. De a detektor épp a maszkolt illatot
azonosította. Volt már hasonló eset a kriminalisztikában. És képzelje, még azt is megtudtam, hogy a
tettes igazából egyformán tudja mindkét kezét használni!
− Értem. − Lan arca elsötétül. Egy pillanatra megpróbálja tekintetét halott szemembe fúrni.
Elfordul.
A második döfés:
-Ami az előbb történt, felejtse el, kérem! Meglepett, nem volt időm védekezni. Egy Justitiához
nem érhet férfi!
− De Darázs! Hiszen te is…
− Ne tegezzen, kérem! Én nem éreztem semmit. Semmit. Megértette? Ez volt az első csók az
életemben. Semmi különös. Inkább kellemetlen.
A fiú vihog. Kedvem lenne fölpofozni.
− Én azt hittem…
− Ne higgyen semmit! Megbocsátok magának, mert aggódott értem, az életét kockáztatta
miattam. Megjegyzem, feleslegesen. Vegyük úgy, hogy csak a megkönnyebbülés késztette arra, amit
tett.
Egészen elvörösödött a tarkója. Már nem magára dühös a maszkolóval elkövetett hiba miatt.
Megsértettem. Megaláztam. Most rám dühös.
Sajnálom, kedves!
Legalább gyorsabban haladunk. Úgy húzza-tolja azt a csáklyát, mint egy eszelős.
A sötétség hirtelen zuhan ránk. Lan halkan káromkodik. A szavak pattogva, recsegve törnek ki
belőle, nem értem, de nem wen káromkodások, az biztos.
Megáll, behúzza a csáklyát.
− Legyenek csendben!
A fű susog. És még valami. Mintha valahol távol esőcseppek vernék a földet. Vagy inkább
ezernyi apró láb kopogását hallom?
− Manthorgok − suttogja Lan −, nagy falka. Most lehet, hogy meghalunk.
Bekapcsolja a légmotort. A sajka meglódul.
− Jöjjenek ide hátra! Kicsi Lan, te fogod a kormányru-dat! Tartsd ezt az irányt, akármi is
történjen! A Halász csillagkép mindig előttünk legyen! Ismered, nem?
− Hát persze!
− Helyes. Maga… Darázs, maradjon itt, és próbálja távol tartani a dögöket Kicsi Lantol! Én lőni
fogok.
− Rendben.
A légmotorok süvítése sebesebb mozgásra ösztökélte a manthorgokat is. Az apró lábak zizegése
a motorzajon át is tisztán hallható. Kivonom a Kardot.
− Kicsi Lan! Rögzítsd valahogy a kormányt, és inkább hátra nézz!
„viju, viju, viju”
Kis kaliberű, gyorstüzelő rakétapuska. És Kicsi Lan még nem is látott semmit! De mintha…
 Kutyányi árnyék válik ki a sötétből, felénk ugrik, Lan lövedékei a levegőben tépik darabokra.
És ugrik a másik, a harmadik… Rengetegen vannak! Ugranak a sajka felé, mit sem törődve a
lövedékekkel. A rakéták süvítése, a becsapódások robbanásai egyetlen fenyegető morgás-sá
sűrűsödnek össze. Egy manthorg az alacsony korláton koppan, megkapaszkodik temérdek sok lába
egyikével, felé rúgok, villámgyorsan megragadja a bokám, majdnem leránt a sajkáról.
Fele se tréfa!
Kettészelem, és az ív folytatásaként levágok egyet a másik oldalon is.
Lassan beáll valami egyensúly, a folytonos rohamokban három-négy dög kisebb sérülésekkel
áttör a zárótűzön, ezekkel kell elbánnom. Nem nehéz, de jobb nem belegondolni, mi lesz, ha Lan
elfárad.
− Ezek csak a hajtók! − kiáltja. Úgy látszik, észrevette, milyen könnyedén elintéztem azt a pár
dögöt. − A legerősebb vadászok már megelőztek bennünket, és a szavanna
szélén várnak. Ha átjutunk, megmenekültünk. De ott már nem tudom fedezni a hátunkat. Csak
magára számíthat! Köszönöm.
Nem tudom, mióta…
Már levágtam vagy százötvenet. Nem fogynak, pedig Lan puskája szinte folyamatosan szól…
Nem fogynak. Még szaporodnak is!
Mi van?
A fiú előrepillant, hogy ellenőrizze az irányt. Lan a sajka közepén térdepel, és lő.
Előre.
Elértük a vadászok vonalát. Kemény lesz.
„Most fordulj vissza, Kicsi, mert megesznek!”
Visszafordul. Épp jókor! Négy manthorg úszik a levegőben. Pillangóvágás. Felszeletelem őket.
Közben egy felugrott a fedélzetre, és arra készül, hogy Lanra vesse magát. A fiú hipnotizáltan
bámulja, nem tudom, hogy mi van mögöttünk, megpördülök, és ledöföm a dögöt. Még mindig nem
tudom, hogy mire számítsak. Kicsi a tetemet bámulja egyre…
„viju, viju, viju”
Érzem a fülem mellett elszálló rakétákból kicsapódó forróságot. Valami koppanva a hátamnak
ütődik, majdnem feldönt, várom, hogy a rágok a karomba mélyedjenek, de nem történik semmi.
− Csak hátra figyelj, kölyök! Én mindig mondom az irányt!
Lan üvöltése felrázza a dermedt fiút. Amit látok, minden eddiginél fenyegetőbb. Négy bestia
már a sajkán van, a korlátba kapaszkodnak, úgy látszik, a fiút szemelték ki, kaszabolom, taposom és
rúgom őket, sebesen, mintha táncolnék, végre lepotyognak, pár másodperces szünet. Az üldözők
felfalják a tetemeket.
Hirtelen fogynak el, ahogy véget ér a szavanna. Nem hiszem, hogy egy perccel is tovább bírtam
volna.
− Kicsi Lan! Vigyázz! Előre nézz!
Lan rekedt kiáltása elkésett, hatalmas reccsenéssel megállunk, lerepülök a fedélzetről. A hátam!
A sziklák
közé estem. Ha nincs a Páncél, most törött gerinccel bámulhatnám a fufalat.
Mert Kicsi Lan még mindig hátrafelé néz.
Lan behemót alakja kúszik be a képbe. Hatalmas villanással leszakad az ég! A fiú egy pofont
kaphatott.
Univerzális módszer. Most se mondott csődöt.
Kicsi Lan egyszerűen elszállt valahova, de végre feléled, az összetört sajkára bámul, a
csillagokra, a kezére, benne a letört kormányrúdra.
Eldobja. Felvihog…
− Bruhaha! − Lan öblös nevetése a fülem mellett harsan. Gyengéden felemel a kövekről.
Nem bírom tovább, belőlem is kirobban a röhögés.
Élünk!
Élünk…
6. Ed-Wen. Tudás. Boszorkányság és kardok
− Darázs, Darázs! Ébredj! Itt vannak!
Ez olyan rohadt, ha az ember Szeme előbb ébredt! A Házban ezt „égszakadásnak” hívtuk. Nem
hunyoroghatsz, a világ egyszerre zuhan be az agyadba, egyszerre vagy éber és alszol. És nem lehet
megszokni!
Kicsi Lan egyre rázza a vállam. Ijedt a fiú.
A ház elől fenyegető moraj szűrődik be. Megszokott reggel az Edán.
Reggel… Hála Istennek, már késő délután van… Rendesen elaludtam. És megint nem tudok
meditálni! Az ördögbe! Harmadik napja nem pucoltam ki az agyamat, pedig már jócskán lenne benne
kipucolnivaló… Átok ül ezen az Úton!
Út? Miféle Út?
Az Igazság Útja?
Miféle „Igazságé”?
Yoya „Igazsága”, Yoya „Törvénye”! A gondolatok teljes ellenőrzésének „Igazsága”…
Minden Utamon, ébrenlétem minden pillanatában az agyamban voltak! Minden gondolatomat
ismerték!
Ó, én sem voltam különb! Mi, Justitiák, az „Igazság Lányai”, ugyanúgy mások ellopott
gondolatmorzsáival tápláltuk Yoya förtelmes „Igazságát”.
Nagyszerű érzés rádöbbenni erre! Csak az eddigi életem vált semmivé!
Kellemetlen, mi, Darázs, ha veled is úgy bánnak, mint egy bűnössel?
Nem, ez rosszabb! A legelvetemültebb bűnösnek is zárt az elméje, megesett már, hogy a Justitia
az egész nyomozás alatt képtelen volt belehatolni…
De összehangolt telepatikus agyak külső hatás nélkül nem tudnak egymástól megszabadulni! Ha
nincs a Fészek, még mindig itt lenne a fejemben.
Ki lehet? Egy szörnyeteg…
Csak gyerekkoromban történhetett. Amikor még azt se tudtam, hogy mi az Összehangolódás.
No, most már tudom!
„katt”
Bekattan a páncél utolsó kapcsa is.
− Mit akarnak?
− Nem tudom, de a papok is itt vannak. Gatian atya és Oran testvér. Már láttam ilyet. Kövezni
akarnak…
− Olyat már én is láttam. Ne félj!
Persze azért bennem is fölbuggyan valami irracionális félelem. Csúf halál a megkövezés…
Legalább reggelizhettem volna előtte. Utálom ezt a helyet!
Az utca. Ezek a bunkó falusiak tényleg kövezni akarnak. A katonákat már a falhoz szorították,
állnak leeresztett fegyverrel, sápadtak és félnek. A népség félkaréjában a két pap fenyegető szürke-
fehér reverendája, kezükben némán lóg a Szent Számláló.
− Darázs Justitia! − kiáltja Gatian atya.
− Darázs Justitia! − visszhangozza Oran testvér.
Szép pár. Szerencse, hogy az arcvédő lemez eltakarja a mosolyomat. Gatian atya kicsi, kövér,
szakállas, Oran testvér egészen fiatal, karószerű és sima képű. Mint egy rossz komédia.
Kezdik már!
− Az Anyaszentegyház nevében megparancsolom, hogy jelenjen meg az Egyházi Vizsgálószék
előtt! − folytatja Gatian atya.
− AII. Eridani Zsinat által ráruházott és a Galaxis világi hatóságai által megerősített jogkörénél
fogva… − tódítja Oran testvér.
− Hallhatnám a vádat? − Udvarias vagyok. Gatian atya felemeli a hangját:
− A vád: tiltott erő használata!
Szép, öblös hangja van. A tömeg felhördül, közelebb nyomul.
− A vád: fajtalankodás kiskorú gyermekkel!
− Boszorkány! Kövezzük meg! Halál! Halál!
Kedves emberek ezek a falusiak. A fiú riadtan vizsgálgatja az eltorzult arcokat. Nem irigylem.
Ismeri mindet.
Lan nincs közöttük.
Viszont két arc kiválik a tömegből: Manáé, és nicsak, a vén Ark apóé. Az első arcon kárörvendő
gyűlölet, a másikon a nyerésben lévő játékos számító öröme. Kedves feljelentőim.
− Ismerem az Inkvizíciós Törvénykezést. Nem vagyok jogosult védelemre, de a Vizsgálószék
köteles meghallgatni tanúimat és megvizsgálni bizonyítékaimat.
− így igaz − bólint kényszeredetten Gatian atya.
− Törvény szerint − tódítja Oran testvér.
− Tehát, atyám, mire alapozza az első vádat?
− Lakossági bejelentés az alapja.
− Ark testvérünk helyesen járt el, amikor… Gatian atya elvörösödve vág a szavába:
− Ark testvérünk a vád tanúja. Kérem, lépjen elő!… Barom! − suttogja aztán Oran testvérnek,
miközben az öreg kényszeredetten előre araszol. − Nem adhatjuk ki az informátorainkat!
Ark zavarban van. Láthatóan szeretett volna a háttérben maradni.
− Eh, eh − köszörüli a torkát. − Testvéreim! A tegnapi napot ez a nő az unokám társaságában
töltötte…
− Hihihi! − Vajon mire gondolnak a jó falusiak?
− Több alkalommal manthorgok támadtak rájuk. Ez a nő minden alkalommal az erőtérkardjával
védekezett. Sőt a hazaúton, amikor egy falka több mint két óra hosszat üldözte őket, végig a kardjával
pusztította a fenevadakat! És közben egyetlenegyszer sem cserélt elemet!
− Hűha! Két óra hosszat! Micsoda falka lehetett! Hülye! Nem cserélt elemet! Micsoda? Nincs
olyan elem, ami három óra hosszat meghajcsa az erőtérpengét! Nohát! Nem létezik! Mi nem létezik?
Elem, hülye! Jóvanno! De milyen elem? Hát olyan elem! Olyan, olyan… De mér nem létezik? Jaj!
Kövezzük meg! Boszorkány!
Ez a vád? Nevetséges. Feltolom az arclemezt. Őszintének kell látszanom.
-Nagytiszteletű Gatian atya! Amit Arkh… khm… Ark erőműtechnikus előadott, szóról szóra
igaz!
− Beismeri! Boszorkány! Dobjuk mán!
− A Kardom folyamatosan, elemcsere nélkül képes több mint öt óra hosszat működni. De ez
nem jelenti azt, hogy a
Tiltott Erő működtetné! − Nem mulasztom el a rontás elleni jelet a levegőbe róni, miközben a
vállam fölött a Kardért nyúlok. A tömeg, élén a papokkal hátrahőköl, egyedül hagyva középen Árkot.
Az öreg az ajkát marcangolja, keze a bal oldalán matat. − Itt van a Kard, vizsgálja meg a tisztelt
Vizsgálószék!
− Szétcsavarom a markolatot, a telepek a földre csúsznak. Oran testvér előrelép, hanyagul
meglóbálja fölöttük a Szent Számlálót. A gyilkos műszer néma marad. A testvér felmarkolja őket.
− Ez rendben van. − A vállát tehetetlenül megvonja, ahogy Gatian atyára néz.
A tömeg halkan, csalódottan mormog.
− Rendben − hagyja jóvá az atya. − Lássuk most azt a kardot!
− Ha megengedi, atyám, ezt nem adom ki a kezemből. Az egyetlen fegyverem. De készségesen
a Szent Műszer elé tartom minden darabját. Olyan szögben, ahogyan azt nagytiszteletűséged óhajtja.
− Lássuk! Lássuk! − A falusiak valahol érzik, hogy ma itt nem lesz kövezés.
Lassan elhúzom a markolatot a Számláló előtt.
Semmi.
A pengénél fogva a generátort…
Semmi.
Magát a pengét…
A számláló néma marad.
A falusiak már egészen hangosan morognak.
− Nem bizonyít semmit! − kiabálja Ark. − Árnyékolva vannak!
− Kérem, Gatian atya! Kérdezze meg Arkh… khm… Ark erőműtechnikust, hogy ismer-e olyan
szigetelést, amely eny-nyire kis térfogatban képes leárnyékolni olyan erős radioaktív sugárzást, ami
meghajt egy erőtérgenerátort!
És mint jó katolikushoz illik, megint rontás elleni jelet rajzolok a levegőbe. Mint mindenki a
téren.
Árkot kivéve. A vénember láthatóan majd szétrobban a dühtől. De zárt marad. Kár.
− Feleljen, Ark erőműtechnikus!
− Feleljen, Ark testvér!
− Nem − mondja az öreg rekedten −, nem ismerek.
− Hitünk egyik alapelve a Szent Számláló tévedhetetlen-sége − kezdem mosolyogva. −
Erőműtechnikus testvérünk talán kétségbe vonja hitelességét?
− Nem. − Ark végre felméri, hogy könnyen őt kövezhetik meg a csalódott, de szórakozni vágyó
falusiak. − Dehogy. Eszemben sincs! A Justitia nem használt Tiltott Erőt!
Gyanakvó pillantások kereszttüzében kisompolyog a tömegből. Csípek rajta még egyet:
− Egy erőműtechnikusnak sem árt elűzni a rontást, ha a Tiltott Erő kerül szóba!
így teszek magam is. Árkot nem látom, már befordult a legközelebbi sikátorba. Lehet, hogy
futott is picikét az öreg?
Visszakérem az elemeket, és elkezdek ködösíteni:
-Mint mondtam, a Kard az egyetlen fegyverem. Sok Justitia, áldassák a nevük, áldozta életét az
Igazságért, mire bebizonyosodott, hogy számunkra használhatatlanok a lőfegyverek. Hasznavehetetlen
a legjobb puska is, ha az ember Szeme ötlépésnyire van az irányzóktól. Nekünk létfontosságú, hogy a
kardunk állandóan és hosszú ideig működőképes legyen. Az Igazság Házában ezért különösen hosszú
életű elemeket és kis fogyasztású erőtérgenerátorokat fejlesztettek ki. Műszaki részleteket nem tudok.
Eddig elég volt, hogy működik. Ha megengedik, folytatom az Utamat.
Bekapcsolom az összerakott fegyvert. Üzemképes. Visz-sza a hüvelyébe!
Előrelépek. Az atya még úgy tűnik, a szónoklatom hatása alatt van, utat enged.
Vörös leples alak válik ki a tömegből, elém penderül, széttárja a karját. Mana.
− Állj! − Arcán keselyűvigyor. − Hohoho! Még nem végeztünk, lallai boszorkány! Volt egy
másik vád is!
− Valóban − mondja Gatian atya.
− Fajtalankodás − teszi hozzá Oran testvér ajkbiggyesztve. A papokat láthatóan ez a dolog
kevéssé érdekli. A falusiakat
annál inkább! Lehet, hogy lesz itt mégis egy jó kis kövezés? Frászt!
− Fajtalankodás! − sikoltja Mana. − Láttam, testvérek! A saját két szememmel láttam! Három
napja, éjjel! Ez a nő, evvel a Lan gyerekkel a szoba padlóján fajtalankodott! El se merem mondani,
miféle ocsmányságokat műveltek!
− Hűha! Hihihi!
− Nem igaz! − Ez a fiú!
− Azt hiszem, Mana testvérünk félreértett valamit. Azon az éjszakán a fiúval az
Összehangolódás szertartását végeztük. A szertartás célja, hogy hatékonyabban működhessünk együtt,
hogy igazából saját szememként használhassam a látószerveit. Semmiféle szexuális tartalma és
gyakorlata nincsen…
− Hazudiiík! − visítja Mana. − A saját két szememmel láttam!
− Négy katona volt a házban. Ők miért nem láttak semmit?
Kezd bosszantani ez a nő…
− Persze, mert azután ők is beszálltak… Én láttam, amit láttam!
− Hihihi! Hűha!
− Mit karattyol ez a tehén? − bődül el az őrmester. Závár csattan. Leintem.
Te akartad, Mana, kedves!
− Hát jó. Nem akartam ezt, hogy kíméljem a fiút, de ez az asszony rákényszerít.
Mana hangján folytatom:
− Lan, fiacskám! Gyere csak ide! Ide, mellém. No, gyere hát! Kapsz egy hatost. No, gyere! Ide.
Bújj a takaró alá! így. Szereted a te Mana nénédet? Akkor csókolj meg! Ott. Ott is, lejjebb! Várj,
felhúzom az ingem. Lejjebb, ott, ott. Aaaa… A nyelved, a nyelveddel is… aaa… méég…
− Hihhihi! Hűha!
Kicsi Lan zokog. Szegény. Az ő agyából húztam elő ezt a mocskot az Összehangolódáskor.
Nem hittem volna, hogy valamikor fel kell használnom… Mana, te átok!
Mana!
Az asszony már nincs itt. A férje sem. Csak messziről hallatszik ordítozás, siránkozás és tompa
puffanások.
− Ez kellett maguknak? − vetem oda a papoknak. Olyan megvetően, ahogyan csak tudom.
A fiú vállára teszem a kezem, visszafordulunk a házba. „Bocsáss meg, Kicsi!Nem volt más
választásom.” „Hagyj most, Darázs! Tudom. Meg bírnám ölniManát!” ,,Azt megteszi Yoh. Elviszlek
innen. Ott senki sem ismer majd! Elfelejted ezt az egészet. ”
,Jó lesz. Most hadd maradjak egyedül! Teljesen egyedül.”
 Visszahúzódom a tudatából.
− Kérem, őrmester, vezessen! Lan most hadd pihenjen!
Kenno hangja eloszlik a levegőben. Valószínűleg sohasem hallom többé. Megtette a
kötelességét, feloldottam a kondicionálást.
Elégedett lehetek vele: mindent tudok Ark Doria és Lan Lor valódi származásáról, és
bizonyítékaim is vannak.
A pokolba!
Ahogy sejtettem, az öreg Ark valójában Lord Dor Aark-ham, „unokája” pedig az unokaöccse,
őfensége Lan de Lo-rian, Ark trónörökös hercege, ha trónra lép, Ark tizenegyedik királya ezen a
néven.
A vén róka túlélte az aarkeni mészárlást, és a gyermek trónörököst is kimentette! Bámulatos.
Tizenkét évig lapultak itt az Edán észrevétlenül. Kivárták az időt, és lecsaptak.
Tizenkét év. Lan felnőtt. Tökéletes gyilkos gépezet lett belőle. És nem kétlem, tökéletes
trónörökös. Tökéletes király…
Jó mestere volt.
Egy dolog még mindig homályos: hogyan jött ki Lan a börtönből? De ez csak részletkér…
„Veszély!”
A Justitia-kiképzés minden szenzornál tökéletesebb érzékei. Egy pillanat alatt éber vagyok, és
nesztelenül arrébb gurulok. Jobbra, a Kard felé. Szerencse, hogy az Edán a puha padlón alszanak az
emberek. Balról erőtérpenge ösz-szetéveszthetetlen zümmögése, az égő matrac sercegése hallatszik.
De már kezemben a Kard!
Támadóm profi, még egy elégedetlen morgást sem hallani. Csak a talpa surrogását, ahogy felém
fordul. Gurulok, elkaszálnám a lábát, de csak levegőt találok, hátrafelé sújtok a Karddal. Valamit
eltaláltam: halk, fájdalmas kiáltás.
Nem ébred senki, a fiú sem, vaksötét marad, nem az éjszaka puha sötétje, mélyebb. Lehet, hogy
a fiú halott? A katonák is?
Tarkóbicc, elpattanok a szoba túlsó felébe. Idejében. Az idegen penge vészesen közel
zümmögött a fülem mellett!
Kiterjesztem a tudatom.
Az öreg Aarkham agyában vagyok!
A bal karján sebesült meg, a tenyérnyi égett seb fájdalma ledöntötte a korlátokat. A sérülés
nekem is fáj, cserébe az izmoknak kiadott paranccsal egy időben kész vagyok az ellencsapásra.
Mellesleg látom is magam az öreg éjjellátó szemüvegével.
A Harc Mestere kitűnőre értékelné vívásomat. Szűkülő körökben járom a halál táncát…
Az öreg sokkal erősebb nálam, hatalmas csapásai vészesen közel szorítják hozzám a zúgva
összeakaszkodó pengéket.
De én gyorsabb vagyok! És az öreg fárad. Egyre jobban. Lassan eltűnik elméjéből a vad
elszántság, és az elhatalmasodó tehetetlenségérzet újabb gátakat söpör el tudatom útjából.
Hárítás.
Vágás.
Kocsma. Karcsú, erőteljes ujjak fonódnak egy pohár köré. Az ujjaim. Felkuncogok, és a pohár
egy kihívóan vigyorgó arcba vágódik…
Hárítás.
Vágás.
A kocsma összefirkált fala. Felemelt kézzel állok. A rendőr a combjaim között matat. „Forduljon
meg!”A kocsma romokban. A népség is. Elmosolyodom. ,A− kártyádat!” A rendőr csak megszokásból
üvölt. Tovább mosolygok. Odapöccintem a kártyát. J^eved?” „Lan Lor!”És kihívóan a szemébe nézek.
Hárítás.
Vágás.
A tükörből egy idősebb Lan néz vissza. Hajam fekete, bőröm sima és feszes, mint fiatal
koromban. A kozmetikai kezelésnek hála, így is marad még vagy öt hétig. Lanná változtam. Lan
vagyok, míg a fiú teszi a dolgát a dzsungelben. Végignézek a többi rabon. Százharminc évem ellenére
az én testem van a legjobb állapotban. A zuhany alá lépek. A víz, a víz már nem jéghideg, mint régen.
Élvezem a melegét. Éljen Tizenegyedik Lan, Ark királya!
Hárítás.
 Megpróbálkozom a klasszikus, váll fölötti vágással.
Bejön!
Aarkham-combomba iszonyú fájdalom hasít. De még nincs vége! Az öreg áthelyezi a
súlypontját.
Hárítás.
„Legyen hát!”
Sötétség. Kirepülök az elméjéből. Elhal a másik penge zümmögése, és már nem tudom lendülő
kezem megállítani!
Vágás. Az erőtér áthatol pengén, sisakon, bőrön, ereken, izmokon, csonton és idegen.
Nyomában kiterjesztett tudatom átviharzik a végleg leomló gátakon.
Sötétségből a fénybe. Fájfájfáj. Mosolygó női arc. Szakállasférfi. Repülő anti-g játékkorong. A
csillagok csupaszon az űrben. Vadászgép pilótafülkéje. A száguldás mámora. Nyakig iszapban,
arcomtól arasznyira hatalmas béka mereszti dülledt szemét. Kezemben nehéz rakétavető markolata.
Izzik az ég. Egy lány adakozó teste, beléömlő magom forró lüktetése, a gyönyör hangjai. Arcok, arcok,
arcok, nők és férfiak, dühödt egymásutánban. Az egyik mintha Lané lenne. Arcok, arcok. Középkorú
Lan, fehér-vörös díszegyenruhában, rám nevet, tenyerével megüti a vállam. Elfordulok, tudom, hogy
igazam van. Körberohanok a palotán. A bál hangjai, „bang! bang! bang!”Egyfal leomlik, páncélos
alakok özönlenek be a résen. Rohanok a néptelen folyosókon, félretaszítom a bénult őröket. A gyerek.
Ébren van, hatlábú, prémes jószággal játszik, felnéz, a gyermek Lan. Felkapom, és… Izzó fehérség…
„Légy hű királyodhoz!”
És lezárom tudatom, mielőtt a halál örvénye az őrületbe ránt.
Vége.
Könnyeim az arcomon, sarkamra rogyok. Nem akartam!
Nem ezt akartam!
Hadak Ura, adj neki boldog létet a te országodban!
A világosság egyszerre tér vissza a szobába és az agyamba.
Kicsi Lan imbolyog az ajtóban. Megbámul mindent, külön-külön, a csuromvér falat, a padlót, a
lefejezett tetemet, a kettészelt pengét…
Igazából nem lát.
Az öreg csak elkábította!
− Te élsz? − sikoltom, és odamászok hozzá. Átölelem.
− Anya! Anya! Hol vagy?
Felragadom, átcipelem a fürdőbe. Éktelen nehéz! A nyakán tojásnyi dudor. A kábítólövedék
nyoma.
A forró-hideg tűzuhany csapkodása lassan mindkettőnket visszahúz a való világba…
− Darázs! Hol…? Vacog.
− Meghalt… Egy halott van a szobádban… Nincs feje! Lerángatom róla a csuromvíz trikót, és
durván végigdörzsölöm egy piros törölközővel.
− Aú! Ez fáj! − A feltörni készülő hisztéria méltatlanko-dássá változik. − Lejön a bőröm!
Becsavarom egy fürdőlepedőbe.
− Legyőzted őt, ugye, Darázs?
− Le. De nem akartam megölni. Baleset volt.
− Ki volt az?
− Lord Aarkham. Te úgy ismered, hogy Ark Doria…
− Ark bácsi! − Kitépi magát a kezemből. − Megölted Ark bácsit!
Beront a szobába, utána futok, de nem tudom elég gyorsan kilódítani onnét, meglátja az öreg
fejét az alacsony asztal alatt. Az arc békés, a fiú azonban így is csendes apátiába süllyed.
− Megöltedmegöltedmegöltedmegöltedmegölted… Mint egy bábu, tűri, hogy felöltöztessem. A
saját trikóim
közül húzok rá egyet. Piros-fehér: a Ház színei.
Hehe…
A Ház…
Mit kezdjek a fiúval?
A pofozós módszert most is használhatom!
Igaz, nem akora, mint Lané, de megteszi a magáét. A fiú a falnak tántorodik, és teljesen
normálisan sziszegi:
− Gyilkos vagy!
Elrohan mellettem, ki az éjszakába.
− Önvédelem volt! Baleset!
Miért magyarázkodom ennek a gyereknek?
− Gyilkos! − hallom messziről, és amikor a fiú eléri a közöttünk feszülő telepatikus mező
határát, rám zuhan a sötétség.
− Lan a gyilkos − suttogom bele az éjszakába. „Légy hű királyodhoz!”
7. Ed-Wen. Döntés
A nap melegét érzem az arcomon. Az átriumban ért a hajnal. A katonák mint hullák hevernek
szanaszét. Mind itt van, az őr is a kapu elől. Élnek. Mindnek ugyanolyan dudor van a nyakán, mint a
fiúnak. Vajon hogy csinálta az öreg? Talán álmukban.
Kár, hogy meghalt. A Házban egy ilyen Harci Mester kincsetérne…
A Ház!
Ideje munkához látni.
Derék katonáim még négy-négy adagot kapnak az öreg kábítópisztolyából. Ezzel ellesznek
holnap estig. Addig meg kell találnom Lant!
Nehéz lesz a fiú nélkül…
Biztosan magával vitte…
És visszatér a világosság. A fiú agya rám talált!
„Darázs! Visszajöttem.”
Ennyit a Justitiák jóstehetségéről…
A szobámban van. Nézelődik. Nem láthat semmit, úgy-ahogy kitakarítottam, az öreg teste a
hűtőkamrában…
− Hol? Hol van?
„Békességben. Gyere ide, Kicsi, kérlek!”
„Jövök. De nem haragszol, ugye?”
„Nem. Gyere!”
Rohan, és átölel az ismerős mozdulattal. Megcibálom a fülét.
− Figyelmeztetted Lant, mi?
− Ühüm…
− Elmenekült.
− Igen. Darázs! Ő a barátom…
− Tudom. Semmi baj. Semmi baj. Elvezetsz hozzá. Kitépi magát:
− Én soha!
Felkapom, arca az arcom előtt.
− Valóban a barátod? Nem mondtam, hogy a Házban, fogolyként lesz a legnagyobb
biztonságban? Most ő az egyetlen élő ark trónörökös!
-Mi?
− Jól hallottad! El tudod képzelni, hogy mi lenne vele, ha ark kézbe kerülne. Nyilvános
kivégzés…
− A palotatéren! Nem!
− Akkor elvezetsz hozzá!
− Nem tehetem! -Lan!
− Jó. Elvezetlek.
Jelentés a Bíráknak az ed-weni gyilkosságok ügyében. Én An Öven Jnstitia, a Darázs, a
nyomozás ötödik napján a következőket állapítom meg. Egy: a gyilkosságokat Lan Lor helyi lakos,
valódi nevén Lan de Lorian, Ark trónörököse követte el. Bizonyítékok csatolva. Kettő: a bűntettek
elkövetésében cinkostársa Ark Doria helyi lakos, valódi nevén Dor Aarkham, a gyanúsított nagybátyja
volt. Bizonyítékok csatolva. Letartóztatásukat a mai napon foganatosítom. Kérem, hogy a legnagyobb
titkossági fokozat mellett a Házba szállításukról a lehető legrövidebb időn belül gondoskodjanak.
Jelentés vége.
Kikapcsolom a transzmittert.
A neutrinóhullámot épp most dekódolják a Házban.
 Öt perc, és az Őrök a dokkok felé dübörögnek.
Harminc perc, és felszáll a zárkahajó.
Holnap délben leereszkedik az Edán.
Három nap múlva a Vizsgálóbíró megkezdi Lan kihallgatását.
Két hét múlva túl leszünk a peren.
Egy hónap múlva visszatérek az anabiózisba…
Milyen egyszerű lenne!
− Mi van? − Az elöljáró szeme fáradtan fénylik az ajtónyílásban. − Maga az. Bejön?
Az ajtó kelletlenül szélesebbre tárul.
− Nem, köszönöm. Csak be akartam jelenteni, hogy ma letartóztatom a bűnöst. Az erdőbe
megyek. A két Lan elkísér. Holnap délben leszáll a faluban a Ház hajója. Justitia nem lesz a
fedélzeten, csak a Ház Őrei. Ha addig nem térnék vissza, köteles mindenben a segítségükre lenni.
Rendben?
− Rendben. Hát persze. − Az elöljáró még régi önmagának is csak árnyéka. − Holnap. Hát
persze…
− Ember! Nem is örül, hogy nem lesz háború?
− Háború? − Halványan elmosolyodik. − Az is valami?
Az energiatelep bántóan üres, a garázskupola ajtaja felhajtva, a mennyezeti lámpák egy ütött-
kopott platós siklót és egy meglepően jó állapotban lévő légi robogót világítanak meg.
− Lan a másik robin repült el. Integetett, amikor elment.
− Bájos. Értesz ehhez a járgányhoz?
− Aha. Vezettem már. Semmiség.
− Jól van. Elbír ez kettőnket?
− De Darázs! Ez egy háromszázas Tammar!
− Biztosan. És elbír?
− El − a fiú lemondóan legyint −, el. Ez egy túragép.
− Értem. És?
− Nők! A Tammar két felnőttet bír el. Kétszáz méteres magasságban. A hatósugara ezer
kilométer. Persze elég lassú…
− És a másik? Amivel Lan elrepült?
− Az egy sportgép. Egy kilométerig emelkedik, és nagyon gyors.
− Akkor hogyan fogjuk utolérni?
− Ne aggódj! A telepei még a Látóbércek előtt kimerülnek. A sportjárgányoknak kicsi a
hatósugaruk.
− Akkor miért nem ezzel ment?
− Nem, nem! Ennek teljesen lemerültek a telepei. Órákig tartana feltölteni.
− Nagyon örülök.
Szépen vagyunk! Hat óra előnye van, és vissza kell mennünk a faluba telepekért! A Bűnbe!
− A sikló felmegy azokig a Látóbércekig? Kicsi Lan jókedvűen belerúg:
− Ez? A garázsajtóig se!
− És miért?
− Mert Lan szétverte az emelőmotorokat.
Csak egy sóhaj telik tőlem. Lan, kedvesem! Miért nem akarod, hogy megmentselek? Átkozott
telepek! Átkozott… Elátkozott… Telepek! Hát persze!
− Tartsd a kezed, Kicsi!
Szétcsavarom a Kardot, a markába rázom az elemeket.
− Be tudod tenni a robogó akkumulátorainak a helyére?
− Nem hiszem. Túl kicsik…
− Kicsi Lan! Csalódtam benned!
− No, jól van! Megpróbálom.
Ügyes a fiú. A telepek az akku helyén, szépen körülöntve keményhabbal, adhéziós csatlakozók
a sarukig. A töltésjelző a maximumon.
− Gyerünk, fiam! Próbáljuk ki!
A fiú vállat von, és − drága, siklótörő Lan! − elfordítja az indítókulcsot. Felzümmögnek az
emelőmotorok, és a gép szépen elemelkedik.
 − Jól van, Kicsi! Ügyes! Kapcsold ki! Szétnézünk a házban. A lakókupolán mintha kisebbfajta
vihar söpört volna
végig, sietős csomagolás nyomai mindenfelé. A fegyverek hiányoznak a falról. Az összes
fegyver.
Óra a földön. Törött, felborult szék. Ágy. Még őrzi egy test nyomát. A padlón valami színes
villódzik. Egy holo.
Felveszem. A fiú elé tartom.
Káprázik a szeme?
A holón két Lan. Egy középkorú és egy gyerek. Nincs tévedés, ugyanannak az arcnak a két
változata.
Apa és fia. Tizedik és Tizenegyedik Lan.
A Lanokon impozáns mélykék-arany egyenruha.
A háttérben még két alak. Gyönyörű, sötét hajú asszony világoskék ruhában és Lord Aarkham,
aki az asszony vállán nyugtatja a kezét. Ők is hasonlítanak.
A nő Lan anyja, Dóra Aarkham. Az aarkeni mészárlásban magára robbantotta a báltermet,
miután a férjét legyilkolták a rohamosztagosok.
Érdekes hely Ark, ahol a nők impulzusgránátot visznek magukkal a bálba.
A kofferba a holóval! Gyűlnek a bizonyítékok…
− Gyerünk, fiam! Hozd Lan lepedőjét! Bambán néz.
− A nyomdetektornak kell.
Ha lehetne, mellőzném ezt a légirobogós utazást. A fiú biztosan vezet, de a menetszél…
Brrr!
Ha nem lenne a kezeslábas, már lefordultam volna az ülésről, mint egy jégtuskó.
Hogy bírja a kölyök?
És persze a sebtiben felkötözött koffer minden irányváltásnál a lábamhoz ütődik. Szerencsére
nem sokat lavírozunk.
A hegység félelmetes gyorsasággal közeledik. Semmi szelíd dombság, kilométeres ormok
ugranak elő a lapály-ból mint kimeresztett karmok. Mögöttük lenyűgöző méretű vulkáni kúp.
Kicsi Lan hátrafordul.
− A…á…óbér…e…! A Látóbércek!
− …bé …di… tar…orta… a……elepe…!
Kábé eddig tartottak a telepei. Nagyszerű! Lan, kedvesem! Jövök!
„Ereszkedj le! Lassíts! Miért nem használod a telepátiát?”
„Azt hittem, hogy nem… Hogy nem szabad. Mert… Mert elárultalak.”
„Nem árultál el senkit. Nagyszerűen viselkedtél, kölyök. No, gyerünk már lefelé! Le a földre!”
,Miért? Lendületben vagyunk!”
,Meg kell találnunk a robogót. Be akarom kapcsolni a detektort.”
„Rendben. Tudod, a leszállás még nehezen megy.”
Remek hír! Belecsimpaszkodom az ülésbe.
Szűkülő csigavonalban ereszkedünk, érzem, a föld egyre közelebb.
Nyekk!
Nem éreztem ennyire közelinek!
Vér a számban. Megharaptam a nyelvem.
− Ezt még tényleg gyakorolni kell! Egészben vagy?
− Persze! És te?
− Én nem számítok. A járgány ép?
− Persze.
− Akkor segíts! Hajtsd össze a lepedőt! Egészen kicsire! Nyakamba akasztom a detektort. Az
ablak elé tartom a
lepedőt. Kinyúlik a mintavevő szonda, és a kockára hajtott szövetből kivágott hengert elnyeli a
műszer.
− Szuper!
− Örülök, hogy tetszik. No, pattanjunk föl! Ugye nyílegyenesen repültünk idáig?
− Persze.
− És szerinted Lan is erre jött?
 − Persze.
− Akkor most kétméteres magasságban csinálj egy táguló spirált! Minden kör harminc méterrel
nagyobb! Érted?
− Persze.
− Mondd csak, mást is tudsz mondani?
− Persze.
− Egyszer fölpofozlak, te kölyök! Indulhatunk?
− Persze.
− Hát én vagyok a hülye!
Valami piros villog a fűben, meglátom, mielőtt a detektorjelezné.
− Ott van! − kiabál a kölyök feleslegesen. Legalább lelkes!
− Észrevettem.
Végre a detektor is hajlandó megszólalni. Persze még valóban nem voltunk húsz méterre…
− Nem szállunk le. Körözz felette!
Nem szállhatunk le. Lan robogója karcsú, kecses jószág. Tengeri ragadozóra emlékeztet.
Látszik, hogy készítői előtt egyetlen cél lebegett: sebesség. Sajnos. Lan előnye még nagyobb lehet,
mint képzeltem…
***
Ha a fiú a Házba kerül, a legjobb Justitia válik belőle. A valaha élt legnagyobb Justitia.
Fenét!
Mit képzelgek itt össze?
Úgy látszik, gondolkodásom nehezen szabadul a régi szabályoktól. Ebből a fiúból sohasem lesz
a Ház szolgája! Esküszöm!
Tény, hogy ördögien manőverezik a sziklák között. Egyre szűkebb kőkapukon át lavírozik, néha
ijesztő sebességgel. És a detektor sem veszítette el a szagot. Egyszer sem! Az intenzitás alapján Lan
tizenöt percnyire van előttünk. Ott a Látóbérceknél nehezen hittem, hogy ma utolérjük. Ha fülel, már
meghallhatja a légmotorok süvítését.
Még megijed nekem a drága, és leszed bennünket a puskájával, mint egy kövér galambot!
Le kell szállni, és gyalog folytatni.
Brr!
Leszállni!
Jöjjön, aminek jönnie kell!
„Kicsi Lan! Tedd le a gépet! Veszélyes tovább a levegőben maradni.”
„Még nem vészes a terep!”
„Ne ellenkezz, fiam! Mostantól mindkettőnk élete attól függ, hogy gondolkodás nélkül azt tedd,
amire kérlek. Amit parancsolok. Nem lesz idő negyedórás magyarázkodásra. Lan már közel van, és
számít rá, hogy az egész ark hadsereg üldözi. Észre se veszed, és egy rakéta robban a hasadban!
Lehet, hogy Lan a barátod, de én a helyében először lőnék, csak azután kérdeznék.”
„Értem. Akkor ezután beszélnünk se szabad.”
„Ezt kitaláltad! Csakis a Mezőn át kommunikálhatunk.”
„Mezőn?Milyen mezőn?”
Azért tizenkét év ebben a faluban nem múlt el nyomtalanul…
,A− telepatikus kommunikációs mezőn, nagyokos! Leszállunk végre?”
,Ja! Azon a mezőn! Különben már rég lenn vagyunk.”
Tökéletes leszállás! Pedig már készültem, hogy összeszorítom a fogam, és igazán erősen
megmarkolom az ülést. Azért nem sajnálom, hogy a becsapódás ezúttal elmaradt. Sőt!
„Mester vagy, fiam! Szedd ki a telepeket!”
„Minek? Már teljesen lemerültek!”
„A Kard így is működik, de a telepeknek a markolatban kell lenniük.”
„Hátjó.”
Nincs benne köszönet. A keményhab olyan recsegéssel enged, hogy visszhangzik tőle a
környék.
„Csöndesebben!”
De egyetlen lövés se csapódik be. Nagy megkönnyebbülés, hogy a Kard újra itt zümmög a
kezemben. Látná csak Gatian atya! Meg Oran testvér…
 Kiszabadítom a koffert.
„Tudnád ezt hozni, kölyök?”
„Persze.”
„Ne kezdd megint! A bőrünkre megy a dolog. Induljunk! Tartsd nyitva a szemed!”
Nincs sok látnivaló. Ebben a magasságban nyoma sincs az Eda őshonos növényzetének.
Vörösfenyők között haladunk. Hűvös van.
A fiú hősiesen birkózik a táskával. Szerencsére már nem kell messzire vinnie. A detektor
folyamatosan visít a sisakomban.
„Objektum hatósugáron belül” − közli a műszer.
És meglátom Lant. Fölfelé kaptat a sziklák közt, ahol elfogynak a fák és magasan a lombok
fölött barlangok szája sötétlik.
Egész arzenált hurcol a hátán, meg egy degeszre tömött deszant-hátizsákot. Hihetetlen, hogy az
egészet idáig felhozta. Legalább százhúsz kilót cipel, és egyáltalán nem látszik fáradtnak.
Elgyönyörködöm benne.
Hirtelen csak az égben gyönyörködhetek, ahogy a fiú hanyatt zuhan, nekem csapódik, és
gurulunk lefelé, gyerek, koffer, Justitia, eget verő robajjal, míg egy fatörzs meg nem állít.
„Ügyes vagy, fiam!”
„Nem tehetek róla! Egy kőre…”
„bang, bang!”
Rakétalövedékek szaggatják föl körülöttünk a fenyőtű-matracot, ágak zuhannak ránk, a levegő
megtelik gyantás füsttel.
„Lapulj, kölyök!”
„Igazad volt, Darázs!”
„Figyelj inkább!”
Sehol se látom Lant. Sziklák mindenfelé. Csönd.
Most cserél tárat. Kihasználom a csöndjét:
− Lan de Lorian! Ne lőjön! Darázs vagyok, a Justitia!
− Mit akar?
Haladunk, nem egy lövés a válasz…
− Letartóztatom, de Lorian! Velem jön az Igazság Házába!
− Ahhoz előbb magának kell ide feljönnie, Justitia!
− Fölmegyek, de Lorian! Most. Fel fogok állni! Fölállok…
Nem lő!
„Gyere, Kicsi Lan!”
A fiú felpattan, bal oldalamra áll, ahogy tanulta. Még mindig szorongatja azt a hülye koffert.
Ledobom a nyomdetektort. Elindulunk.
− No lám! Az Igazság Lánya egy gyerek mögé bújik! − Lan hangja metszően éles.
De igaza van.
„Menj távolabb, kölyök! Velem ne gúnyolódjon ez a hústorony!” Dühös vagyok? Dühös…
− Jól forgatja a szót, de Lorian! De már tudom, hogy a pengét még jobban! Küzdjünk meg ark
módra, késsel! Ha legyőzöm, velem jön.
− Remek ajánlat! Miért tárgyalok én magával? Maga gyilkos. Megölte a nagybátyámat…
Feláll, rám szegezi a puskát. Még messze van.
Az arca eltorzul. Lőni fog!
Előrántom a Kardot. Legalább Justitiához illően haljak meg. Másodpercek teltek, vagy tán egy
örökkévalóság? A puska csöve a föld felé fordul. Nagyot koppan a köveken. Leejtem a Kardot. Két
ugrás, és a karjában vagyok.
− Harcias kis hülye! Majdnem megöltelek…
− Nem megyünk… Nem… sehova… Csók. Lan…
8. Ed-Wen. Erő
− Kelj fel, Justitia! − A hang gőgös, parancsoláshoz szokott, és éles fájdalom nyomatékosítja az
oldalamban. Kétségtelen, egy Justitia páncélozott csizmájának orra. Sötét van. A fiú még alszik…
− Kelj már föl!
Ez a hang… Ez a bársonyos alt… Tűz!
 − Tűz! Te vagy?
Nem kell válaszolnia. A kölyök álmos szeme végigfut a barlangon. A sátor kupolája mint egy
virág szirma, széthasogatva körülöttünk, mellettem Lan küszködik a csuklójára és bokájára szorított
erőtérbilincsekkel. Karcsú Justitia magasodik fölénk, teljes fegyverzetben, kardja a mellemnek
szegezve.
Tényleg Tűz az. Barátnőm a Ház iskoláiban. Sisakja alól dús, vörös fürtök − névadói −
hullámzanak elő.
A barlang szájánál Mana fiacskája túrja elmélyülten az orrát. Le nem veszi a szemét a
mellemről. Tűz Szeme. Bizonyára nem jókedvében választotta…
− Te kövér patkány! Hogy mertél idejönni? − Kicsi Lan üvöltve ront elő.
− Vissza! − kiáltjuk egyszerre Tűz meg én, de már későn. Kicsi Lan a levegőben teszi meg az
utolsó métert, feje tompán puffan a másik zsíros hasán, és együtt zuhannak a kövek közé.
− Mocskos fattyú! − A kövér suhanc szívósabb, mint hittem. Összeakaszkodva hemperegnek a
porban. Csak Mana kölykének eltorzult arcát látom. Gomolygó por, kavargó végtagok. Gondolom,
Tűz sincs ezzel másképpen.
Most vagy soha!
Talán mégse most. Tűz kikapcsolt kardjának hegye a gégémnek szorul.
− Ne próbálkozz, Darázs!
Egy kéz érinti meg lassan a csuklómat, ráfonódik, biztató szorítás. Lan.
Tudja, hogy az erőtérbilincsek csak a gyors mozgást fékezik. Készül valamire. Hát várok…
Csak a verekedés zaját hallani. Lassan Kicsi Lan kerekedik felül, a kövér arca csupa vér. A fiú
valószínűleg a felsőkarján térdepel. Keze belelendül a képbe, és a véres arcon csattan.
Gyönyörű pofon!
− Most! − üvölti végre Lan. És tovább üvölt a fájdalomtól, ahogy az erőtér karikába görbíti a
testét.
Tűz kardjának hegye elszáll valahová, közben végighasítja az államat. Arrébb hengeredem, ahol
a felszerelésem lehet. Meg kell találnom a Kardot!
„Kicsi Lan! Hagyd a dagadtat, és csak ránk figyelj!”
Dühödten tapogatózom, amíg a fiú kiszabadítja magát. A világ egy pillanatra elsötétül, aztán
végre látom magamat.
„Mi volt ez, Lan?”
„Lefejeltem ezt a dögöt.”
„Jól csináltad! Most kapaszkodj fel a sziklapadra a bejárat mellett!”
A Kard jó messze van, és Tűz már tápászkodik felfelé. Persze megvakítva már nem akkora
vitéz…
Az én Lanom egészen kicsavarodva hever a földön, de ádázul vigyorog. Még kacsint is.
Kezemben a Kard! Vívóállásba helyezkedem.
− Jöhetsz, Tűz!
Jön. Gatian atya elalélna az irtózattól! Meg persze Oran testvér is. Az erőtér halvány
ibolyaszínbe vonja az alakját. Csak a nyaka, felsőkarja és combja védtelen.
Nekem meg az egész testem az…
− Ostoba vagy, Darázs!
Nem is figyelek rá. Az ellenfél ingerlése a Justitia-harc-modor egyik alapfogása. Lényegtelen,
akármit mond!
A lényeg, hogy még mindig bizonytalanul mozog, meglehetősen nagyot repült, és a dagadt is
csak lassan tér magához. Egyelőre csupán táncolunk egymás körül, óvatosan, a másik gyengéit
keresve. Vagy háromszázhetven éve vívtunk egymással utoljára, növendék korunkban, a Harci
Iskolában. Azóta mindketten sokat fejlődtünk.
Ő vajon mennyit?
Ennyit! Rull-malom!
A Rull rendszer üstököszónájában bujkáló kalózok kedves fogása. Halálos, de ha valaki ismeri,
könnyedén kivédheti…
Sőt!
A támadó instabil helyzetét kihasználva a maga javára fordíthatja…
Mint én!
 Szegény Tűz! A karja vérzik, alig lát…
Persze nem adja fel.
− Milyen ostoba vagy, Darázs! Szerelmes leszel az első jöttmentbe! Aki ráadásul a bűnös. Azt
hiszed, hogy én szűz maradtam ennyi év alatt? Én mindig elvettem, amit megkívántam!
Válaszra se méltatom.
− Ostoba! Emlékszel a Belső Út Mesterére! ,A− szerelem elgyengít, lelassítja a reakcióidat,
aggodalmaskodó leszel és lusta. A gondolataid csak a szerelmed körül csaponganak, képtelen leszel
koncentrálni.” És milyen igaza volt!
Lan felé csap, alig tudom félreütni a pengét. A féltés dühe ad erőt.
De el is vakít! Izzó fájdalom az oldalamban. Éppen csak, de elért.
A nevetése jobban fáj. Tudja, hogy megtalálta a gyenge pontot a védelmemen. Most már
állandóan közte és Lan között kell maradnom. Ki fogja használni mozgásterem szűkülését.
Ha hagyom!
− Engem megerősít a szerelem, Tűz! Ajánlom neked is! Kardom hegye milliméterekre cikáz el
a torka előtt, a
váll-lemez erőtere löki vissza, és már kapja is a következőt. A fonák forgás végén a penge a
combjába hasít. Feljajdul, meghátrál. Ujjongva szorítom a barlang szája felé.
− Gyerünk! Adj neki! − biztat Lan.
Porfelhő száll a szemembe, a világ elhomályosul, a föld félelmetes gyorsasággal felém ugrik.
Sötétség.
− Kicsi Lan! − sikoltom. − Mi történt? Nincs válasz. A Mező is üres…
− Elintéztem a fattyút! − Ez Mana kölyke…
Hát így végezzük. Egy ostoba, elkényeztetett kölyök kezétől…
Kikapcsolom a Kardot. A földre dobom. Várom, hogy a bilincs a csuklómra kattanjon. A saját
bilincsem.
A fiú szerencsére csak elájult, Lan a karjában hozta a hajóig, de attól még semmit sem látok az
egész parádéból. Bizonyára a megszokott kép: a diadalmas Justitia a kifejezéstelen arcú, tagbaszakadt
Őrök sorfala között a fedélzetre kíséri a bűnöst. Persze mindenfelé a Ház piros-fehér színei, büszkén
magasodik a zárkahajó, ünneplő tömeg…
Mondjuk itt igazából senki más nincs rajtunk kívül… A bűnös sem kifejezetten megtört… Az
Őrök… Nos… Ők igazából meglepettek lehetnek.
A Justitia… Hát… Itt nem is egy Justitia van… És mindketten meglehetősen viharvertek…
Több sebből véreznek… Az a kisebbik meg legalább olyan megtört, mintha ő maga lenne a bűnös…
Ez én vagyok. Tűz meghagyta a páncélomat, a felszerelésemet… Még a Kard is itt lapul a
hüvelyében a hátamon… Elemek nélkül, persze, de ha akarnám, a csupasz pengével is csinos kis
mészárlást rendezhetnék itt…
Csakhogy nem akarom. Lant úgyse tudom kiszabadítani. Mellesleg Tűz egy kedves, húszcentis
pengét szorít az oldalamhoz, miközben úgy tesz, mintha a hajó felé támogatna. Megható látvány
lehetünk: sebesült társát segítő hős Justitia.
Valójában Tűz szigorú parancsot kapott, hogy titkolja el az őrség előtt árulásomat. Ezzel most
az ő mozgástere is leszűkült. Ki fogom használni.
Csak jussak el a Házba! Kiderül, hogy ki a jobb…
Annyira biztos a dolgában! Tudja, hogy Lan nélkül nem szököm meg. Azt persze nem tudja,
hogy vele sem…
Trvan ismerős, barátságtalan arca tölti be a képernyőt, és ettől a zárkahajó amúgy is szűkös
vezérlőkabinja még kisebbnek tűnik.
− Hallja-e − mondja csendesen Tűz −, a katonáival ordibáljon! Mi az Igazság Házának küldöttei
vagyunk!
Az admirális nem zavartatja magát:
− Ark Nagyhercege nevében követelem, hogy haladéktalanul adják át a trónörökös gyilkosát!
− Önnek nincs joga ezt követelni, admirális.
− Jogom van, mint Ark Rendkívüli Meghatalmazottjának a térségben, jogom van, mint a
hercegek rokonának, és ne feledje, jogom van, mint az Ark Ötödik Flotta főparancsnokának.
− Nincs joga beavatkozni az igazságszolgáltatás menetébe! A Ház Bírósága…
-A Ház Bírósága! A legsúlyosabb ítélet, amit ezer év alatt hoztak, életfogytiglan volt! Ez az
égbekiáltó gaztett száz halált érdemel! A legkevesebb a nyilvános kivégzés Aarkenen!
− Mag Szektor valamennyi lakott világa elismeri a Ház ítéleteit. Ön, admirális, ezeknek a
világoknak az akaratával szegül szembe!
− Én itt az ark nép akaratát képviselem! Az ark igazságszolgáltatást képviselem! Ötven hadihajó
jelenti ezt az igazságszolgáltatást a szektornak ebben a részében. És ennek az ötven hajónak
valamennyi ütegét önökre irányoztuk, Justitia!
− Fenyeget, admirális?
− Eszembe sem jutna ilyesmi. Csupán egy elvont Igazság és az erő igazsága közötti különbségre
hívtam fel a figyelmét.
Ez így megy egy órája. Ideje közbeavatkoznom. Nem így kell ezzel beszélni!
− Elég volt, admirális! − A kamera látóterébe furakszom. − Megfeledkezik arról, hogy a
szektornak ez a része a Wen Köztársaság területe! Bármilyen fegyveres incidens egy szuverén ország
belső világain háborút robbant ki. Háborút akar, admirális?
− No lám! A kis… hm… Justitia. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök.
− Hasonlókat, admirális! Tudom, hogy háborút akar, kedvesem. Mi nem akarjuk. Nem akarják
az emberek Edán, egész Wenben és képzelje, egész Mag Szektor nem
akarja a maga háborúját! És a Ház sem akarja, Trvan! Elmondom, mit tenne, ha átadnánk a
bűnöst magának. Nem lenne nyilvános kivégzés, ugye, admirális? Olyan könnyű egy embert
szkafander nélkül kilökni a zsilipen… Nem bízunk meg magában, admirális. Egyetlen ark tisztben sem
bízhatunk meg. Inkább felrobbantjuk a hajót! Az Ötödik Flotta szeme láttára, a Wen flotta
legénységének szeme láttára… És persze egyenes adásban a holovíziós híradók nézőinek szeme
láttára…
− És akkor mi lesz? − Az admirális harciasan előrelöki az állát, de a tekintete már bizonytalan.
− Akkor kitör a maga kis háborúja, Trvan kedvesem! De minden háborúnak vége szakad
egyszer. És akkor, legyen bármilyen magas poszton, admirális, elindul majd egy Jus-titia, remélem,
éppen én leszek majd, hogy magát a háborús bűnöket kivizsgáló törvényszék elé vigye. Akkor majd
megtudja, hogy milyen súlyos ítélet is az életfogytiglan. De ezt mintha már megtárgyaltuk volna,
admirális…
Vörös, nagyon vörös… Mindjárt robban.
− Harminc másodperc múlva megkezdjük a manővereket az ugrás vektorához. A hajói utat
engednek nekünk. Köszönjük, admirális! Bízzon a Ház ítéletében!
Kikapcsolom a képernyőt.
− Harminc másodperc, pilóta!
− Rendben.
Csigalassúságú másodpercek, huszonöt, tíz, öt, négy, három, kettő, egy…
− Most!
A hajó meglódul. Csönd. Egyetlen lövedék sem csapódott belénk. Az ark hajók ágyúi vakon
ásítanak. Gyorsulunk. Győztünk!
− Remek volt, Justitia! Jól megadta neki.
− Semmiség. Már volt gyakorlatom ezzel a Trvannal… Begyűjtöm a pilóta mosolyát, a
bekötözött fejű kölyökét,
még Tűzét is. A dagadt rendületlenül túrja az orrát. Drága Lan! Most egészben maradt a segged!
9. A Ház. ítélet
Senki sem várt a négyes dokkban, csak egy parancsolóan villogó vörös útjelző sáv és az az
erőszakos gondolat-csáp, ami kíméletlenül ostromolja a tudatomat, amióta beléptünk Lalla légkörébe.
Számítottam rá, mindenütt szilárd mentális gátakba ütközik.
De nem adja fel.
Legalább könnyebben megtalálom a gazdáját.
Tűz, úgy látszik, felkészült erre a szokatlan fogadtatásra, mert villámgyorsan Lan mögé
parancsol két őrt, és máris indulunk a kijelölt irányba.
Látszik, nagyon sietne. Sajnos Lan a bilincsek miatt csak csoszogni tud. Sajnos…
Megint forral valamit, mert attól azért lehet gyorsabban haladni, ha erőtér béklyózza is a lábat.
Remélem, nem fogja keresztezni a terveimet.
A vörös sáv egyre szűkebb folyosókon vezet bennünket. Sehol egy lélek. A Bírák nyilvánvalóan
elejét akarják venni a szóbeszédnek. Mintha szándékosan a kezemre játszanának. Tűz is. Egyre
gyakrabban fordul vissza, hogy Lant noszogassa.
Közeledik az én időm. Egy ilyen noszogatásnál… Tűz amúgy sem láthat sokat… A dagadt csak
bámul mindenre, mint borjú az új kapu…
− Áaaaá! − Lan ordítása és hatalmas testének zuhanása! Az erőtér megint ívbe feszítette a testét.
Folyamatosan ordít.
− Ne üvöltsön! − sziszegi Tűz.
− A lábam! A lábam!
− Mi van?
− A lábam… Görcs… Lehet, hogy eltörött a combcsontom! Liheg.
− A bilincsed! − kiabálok Tűzzel. − Az erőtérbilincs nem kilométeres utakra való! Csípjünk el
egy kabint!
-Nem!
− Vegye le… Kérem… ÁÁÁáá! Tűz habozik. -ÁaÁÁÁÁ!
Csak nem történt valóban baja?
No jól van!
Lan rándul egyet, azután elhallgat.
− Sokk − közlöm Tűzzel. − Csinálj valamit!
− Jól van, jól! − Leguggol Lan mellé. Felcsattan. − Te szexmániás, hájas kis csótány! A seggem
helyett inkább a kezem bámuld!
Lan lába szabad! Tűz elegáns ívben elszáll mellettem.
Kicsi Lan irtózatos erővel lefejeli Mana kölykét.
Rávetem magam Tűzre, mielőtt kivonhatná a kardját. Átkulcsolom a nyakát, ahol védtelen a
páncél és a sisak közt. Megvakítva, a földhöz szegezve nincs sok esélye. Hamar elájul. Nem ölöm
meg.
− Ez kész! Kicsi Lan, nézzük, mit művel a barátod!
Az egyik Őr már a padlón hever, a másikat Lan hatalmas teste préseli a falhoz. Kapálózik, de
nem tudja előrántani a pisztolyát. Lan hátralép, és az erőlködéstől előrezuhanó Őrt könyökkel állon
vágja.
Szabadok vagyunk! Meglepően könnyen ment…
Lan lihegve támaszkodik a falhoz, arcát fájdalom torzítja.
− Megsebesültél?
− Frászt! Görcs… A combomban.
Felvihogok. Ráz a röhögés. Alig tudom szétcsavarni Tűz kardját.
− Mit vacakolsz? − A lábát masszírozza.
− Az elemek, hihihi, az elemek hiányoznak a Kardomból, hihihihi!
− Vedd el az övét, és kész!
− Csak az ő kezében működik. A telepek viszont szabványosak.
− Aha. Ezt a vacakot rajtam hagyjuk? − nyújtja előre két kezét.
− Bocsáss meg! Kicsi Lan! Itt van Tűz kódkártyája. Ereszd szabadon a nap hősét!
− Köszönöm. A bűnös megtette a magáét, most a Justi-tia következik!
− Justitia? Hihi. Tűzre gondolsz? -Rád!
Elkomorodom:
− Én már nem vagyok Justitia.
− Hát akkor?
− Senki. An Öven, ha úgy tetszik. De ha bevégeztem a dolgom itt a Házban, szólíthatsz Szabad
Embernek!
− Miféle dolgod van még ezekkel?
− Hosszú lenne elmondani… De mindenképpen meg kell tennem, mielőtt elmegyek. Nem
muszáj elkísérnetek…
− Hülyeségeket beszélsz! Hát persze, hogy elkísérünk, ugye, Kicsi?
− Persze − morogja a kölyök kelletlenül.
− De előbb csinálunk a Bíráknak egy kis csomagot!
− Mire gondolsz?
− Erre. − Megrázom az orra előtt a bilincseket. Leakasztom az enyéimet is. Egy karika Tűz
bokájára, a
párja a Dagi kezére… Lan végre megérti, hogy mit akarok, buzgón közelebb hozza az ájult
Őröket. Mind a kettőt egyszerre, a hóna alatt. Biztosan nekem akar imponálni…
A végén a Dagadt bokája a magasabbik Őr kezére szorul, és így tovább. Lánc, lánc,
eszterlánc… Tűz csuklóján bezárul a kör. Gyönyörű gombolyag!
− És most? − Lan idegesnek látszik. Megértem. Az ő bőrére megy a játék.
− Keresünk egy meditációs kamrát.
− He?
− Senki se tudja, hogy itt vagyunk, csak a Bírák. Ők pedig igyekeznek eltitkolni. Haladjunk
közben…
− Miért?
− Mit miért?
− Miért titkolóznak a Bírák a saját várukban?
− Miattam. Renegát lettem. Esetleg a többi Justitia is kedvet kapna a szerelemhez…
− Azt ne mondd, hogy nem is üldöznek!
− Egyelőre nem hiszem. Nem tudom, hogy hová tartottunk, de még messze voltunk. Legalább
tizenöt percünk van, míg a hiányunk feltűnik. Meg kell találnom, amit keresek!
A folyosó továbbra is néptelen. Válogatok a kamrák között. Betuszkolom a Lanokat a
másodikba.
− Üljetek le, és maradjatok csöndben!
Lekuporodom. Meditációs póz. Kiterjesztem a tudatom az agyamat ostromló telepatikus csáp
mentén. Nem számít rám. Minden ellenállás nélkül behatolok az elméjébe.
A Szörny!
Lát.
Bíbor félhomály. Magas mennyezet. Lüktető, bugybor-gó hangok.
Semmi egyéb. Hanyatt fekszik.
Mélyebbre!
A fájdalom fekete pókja terpeszkedik mindenen.
Mélyebbre!
Mindenütt ugyanaz a feketeség, belehatolok, magamra eresztem a Szörny fájdalmát.
Fájdalom! Fájdalom a csontokban, az izmokban, a bőrben, az idegekben, minden sejtemben!
Tompa fájdalom. Egyszerre minden könnyebb!
Emlékrétegek.
Bálterem. Ismerős. Pompás nők és férfiak kavarognak körülöttem. Ijedt, meglepett,
méltatlankodó arccal engednek utat. Határozottan haladok. Markáns, sebhelyes arcú férfi. Megállok.
Felnézek rá. „Havian Marre, az Igazság nevében, letartóztatom!”
Ez a hang!
Az én hangom. A bál… A legutóbbi Utam!
Mélyebbre!
Szikrázó kék csillag az űr bársonyán. Kék pont. Korong. Tányér. Óriási félgömb. Tagolt felszín.
Dokkok fénylő torka.
Marre űrmélyi gyógyszergyára. Ahol rabszolgákon kísérletezett. Előző Utam harmadik napján.
Mélyebbre!
Félhomály, magas mennyezet, lüktető, bugyborékoló hangok.
Sötét. Fájdalom.
Emlékrétegek. Egy-egy villanással átszáguldok régi Útjaimon.
Túl az elsőn!
A vívóterem. Szikrázva csattognak a gyakorlókardok. A Harc Mestere. Mosolyogva tisztelgésre
emeli a kardját.
Leeresztem a kezem. A Mester pengéje villan, félreütöm, és az ellenkező oldalon beviszek egy
gyors vágást. „Gratulálok, An! Justitia vagy. Mindent megtanultál, amit én megtaníthattam.”
Mélyebbre!
Játszótér. Kislányok fogócskáznak mélyen alattam. Furcsa, bizonytalan a mozgásuk. Az egyikük
felemeli az arcát. Pillantása üres. Vak.
Én vagyok.
 A Szemeink mindig körben ültek, magasan, az amfiteátrum nézőterén… Még a játékaink se
voltak igazi játékok. A játszótéren is csak a látást gyakoroltuk a Szemmel.
Mélyebbre!
Ugyanaz a mennyezet. Megmozdul. Haladok. A plafon fehér kockái egymás után tűnnek el. Ajtó
szuszog. Férfihang suttog fölöttem.
Nem értem!
Léptek kopognak, a kockák egyre gyorsabban futnak felettem. Ajtó szusszan. Lassúdó léptek. A
mennyezet barackszín. Szuszogó lélegzetek vesznek körbe. Erőlködve félrefordítom a fejem.
Tízévesforma kislány fekszik mellettem. Alszik.
Én vagyok!
De ha alszom, ez nem a Szem. Akkor még nem is volt Szemem! Akkor ez… A Szörny saját
szeme! Mellettem feküdt!
Komor férfiarc fölöttem. „Kezdjük!” Valami meleg, puha simul a kezemhez. Kiterjesztem a
tudatom. A kislány elméje. Álmodik.
Ezt álmodtam mindig! Ezt… Hogy látok.
Ez volt hát az Összehangolódásunk!
Tovább!
Megint a mennyezet kockái. A léptek most kényelmesebbek. Ajtó. Egy pillanatra megbillen a
fejem. Az ajtón világító kék szám: 4023.
Megvagy!
Kifelé az eleven fájdalom poklán át!
Hogy szenved ez a szörny! No már nem sokáig. Érzem, ádázul vigyorgok.
Felmerülök a meditációból. Remegek.
− Baj van?
− Minden rendben. Túl mélyen voltam. Túl mélyen… Azonnal összeszedem magam.
− Sápadt vagy…
− Semmi bajom! Kicsi, nézz ki a folyosóra!
− Sehol senki.
− Igyekezzünk! Keresnem kell egy infoterminált. Nekirugaszkodunk.
Állj! Itt a terminál…
− Útvonalajánlatot kérek a kék szektor négyezer-huszon-hármas helyiségéhez!
− Zárt terület. Harmadik fokozat. Kérem a felhatalmazását bizonyító kártyát!
Remélem még nem tiltották le Tűz kártyáját! Nem.
− Prioritás ellenőrizve. Az útvonal harminc másodpercig látható a képernyőn. Harminc,
huszonkilenc…
Tíz szinttel lejjebb, hármas lift, hatos folyosó. Négy forduló. Bal, jobb, jobb, jobb.
A konyhák mögött! Hihetetlen. A legközönségesebb hely, a kiszolgáló szektorban, majdnem a
külső falnál. Arrafelé minden sarkot ismerek!
Úgy látszik, a Bírák kerülni akarták a feltűnést. Mondjuk sikerült is nekik!
Az összes kölyök arrafelé lóg mindig, ha teheti, az emberi és robotszakácsok jószívűségében
bízva… Én is azt tettem… Mégsem emlékszem!
És itt van! Egyszerű plasztacél ajtó, rajta a számok: 4000-5000. Alatta alig észrevehető táblácska:
ZÁRT TERÜLET
HARMADIK FOKOZAT
BELÉPÉS CSAK FELHATALMAZÁSSAL!
De Tűz kártyája most is megteszi a magáét. Szabad az út!
− Lan, te kinn maradsz!
− Én ugyan nem!
− Ne vitatkozz! Ez zárt terület. Justitia bemehet, de egy külvilági semmiképpen.
− Jo,jó! Értem. Csak féltelek.
− Engem? Hát ki hozott el idáig?
− Éppen azért!
− Haha! Akárki kérdez, vágj kellően bárgyú képet, játszd el, hogy szállítómunkás vagy,
eltévedtél… Vagy mit tudom én! Vágd ki magad! Lord Aarkham tanítványának magyarázzam?
Elkomorul. Talán sohasem fogja megbocsátani nekem a nagybátyja halálát… De így legalább
megharagszik, és kint marad.
− Gyerünk, kölyök, befelé!
− Kicsinálnak, Darázs!
− Ott bent nincs senki, aki árthatna nekünk.
− Nem akarok bemenni.
− Akkor maradj kint Lannal, legalább valaki vigyáz rá. Különben is, már a Házban vagy, nem
kell segítened…
Megsértődik, pont ahogy akartam. Hála néked még utoljára, Külső Utak Mestere!
„Ha megtaláltad a kulcsot a lelkükhöz, az emberek megteszik amit akarsz. A leglehetetlenebb,
legőrültebb dolgot is kicsalogathatod belőlük.”
A kölyök tehát dacosan előresiet. Egy gyors csók, és az ajtó bezárul mögöttünk.
A raktárak után egy egész más világ.
És nem is sejtettem a létezését!
Fényesen kivilágított folyosók, színes infosávok, mindenfelé ismeretlen műszerek.
És ismeretlen emberek!
Sietős vagy szórakozottan őgyelgő fehérköpenyesek.
És merre van a Szörny?
Legyek pofátlan?
Leszek.
− Elnézést, tudós uram! Atávolsági összekötőket keresem… A fehérköpenyes rám bámul a
szemüvege fölött. -He?
− A távolsági összekötőket…
− Mittudomén! Nem érek rá… Dógomvan! És befordul a „Mut I.” feliratú ajtón.
No megállj, te felfuvalkodott!
Utána!
Laboratórium. A fehérköpenyes máris valami műszer fölé görnyed. Kirántom a falból a
csatlakozózsinórt.
Felkapja a fejét, aztán újra belebújik a masinájába. Üti az oldalát.
Elég! Átlógatom a válla fölött a zsinór végét.
− Mi a…? − Megperdül. − Maga! Hát… Hát… Tönkretette a kísérletemet! Ezért felelni fog!
− Hogy ki fog itt felelni és miért, azt majd meglátjuk! Lásson a szemüvegével, ember, ne csak
nézzen! Kit lát?
− Egy tolakodó, rosszindulatú kis nőt, aki tönkretette a kísérletemet!
− Nézzen csak meg jobban! Hát mi vagyok én?
− Egy hü… Egy… Egy… Egy Justitia!
− No látja, doktor! Egy Justitia, aki éppen Útnak indulna, de zavar támadt a nagytávolságú
összeköttetésben. A Bírák küldtek, doktor. Vezessen az összekötőmhöz! Négyezer-huszonhármas.
− Jó, jó! Végig a folyosón, a Fermentációnál jobbra, aztán a sebészeteknél megint jobbra. Egy
sötét üvegajtó.
− Nagyszerű. Na gyerünk, doktorom!
− De a kísérlet!
-Annak már úgyis annyi… Most kísérlet helyett az én szép kíséretem lesz!
Még csak el se mosolyodik. Micsoda savanyú alak!
Végre! Ez hát az az ajtó. Semmi különös. Vastag füstüveg, még csak nem is pneu, egyszerű
lengőajtó.
− Köszönöm, doki.
− Mi? Ja, igen! Akkor én most elmegyek.
− Viszlát, tudós uram! − Ahogy elfordul, tarkón vágom. Leroskad, mint egy zsák.
− Gyerünk, kölyök! Húzzuk csak be ide! Kapcsolószekrény, de a fele üres. Épp elég egy ilyen
giz-
da alaknak!
Akármilyen gizda, éppen elég nehéz! Becsomagolom a köpenyébe, mint egy batyuba.
Most az ajtó!
Megfogni a fogantyút.
Magunk felé húzni.
 Nyitva van!
Csapda?
Mindegy! Befelé!
Nem csapda.
Megint egy üres folyosó. Jó hosszú. A falak zöldek, mint egy kórházban. Mennyi ajtó! Ez
reménytelen…
Azért előre!
Az ajtókon egy szám és egy név. Ismerős nevek… Justi-tiák nevei, ábécérendben.
− Futás, Kicsi! Nézd a neveket! Az O betűnél lassíts!
Rohanó lábunk félelmetes zajt csap, de egyetlen ajtó sem csapódik fel.
Mi van, Szörnyek? Alusztok?
Állj!
Az O-nál csak egy név.
An Öven.
Vajon igazán akarom tudni, hogy mi van odabent?
Igazán tudni akarom!
Belépek a szenzor mezejébe. Az ajtó félresiklik.
Bíborszín derengés. Palackok, szivattyúk, csövek, különös formájú készülékek. Az egész lüktet
és bugyog.
Mintha élne…
Két párhuzamosan futó csőben vörös folyadék áramlik. Vér.
Mi ez?
A lüktető csövek a szemközti falhoz vezetnek. Egy hiber-nátor. Felolvasztva. Valami lebeg az
anabiotikus löttyben.
Közelebb vonszolom a gyereket.
Valami…
Valami emberszerű. Legalábbis a feje az.
Lehetetlenül keskeny arc dereng elő a löttyből. Lefittye-nő ajak, csökött áll, valami
ormányszerűség az orr helyén. Fekete göbök a bőr alatt, a ritkás csomókban nőtt haj között.
Forradások. Csukott szem, szétterülő homlok.
Nincs fülkagylója…
Nemi szervei sincsenek.
Végtagjai se nagyon. Valami kézféle nő ki a féregszerű test egyik oldalán…
A testen is göbök. Szőrcsomók.
Csövek állnak ki mindenfelé. A koponyából is.
Mi ez az iszonyat?
Ez lenne a Szörny?
Ez lenne a telepatikus rém, ami gyerekkorom óta az agyamban fészkel, és a legtitkosabb
gondolatomat is a Bírák elé tárja?
Ez a szánalmas roncs?
Ez…
Más nincs a szobában.
Megnyitom a tudatom.
„öljetekmegöljetekmegöljetekmegöljetekmegöljetek megöljetekmeg”
„Elég!”
„Ölj… Darázs… Te… Igen!”
„Ki vagy?”
„Darázs, darázs, darázs… Én vagyok Darázs? Én… Ki vagyok én? Ne hagyj magamra megint!
Ne, ne, ne! Én… Háromszáztizedik. Darázs, darázs, darázs… Én… Yorick. Yorick, a király bolondja.
Darázs…”
Ez őrült! Mit csináljak vele?
Ledöföm, és kész!
Akkor sohasem tudom meg, hogy mi ez az egész.
Ki a Karddal!
A szeme!
 A szeme nyitva van.
Egyenesen a fiút nézi. Kicsi Lan ijedten visszahőköl. Hátrál, belém ütközik. Megértem…
Ez a tekintet! Ez a csodálatosan tiszta emberi szempár. Nincs benne félelem.
„Szúrj már! Ölj meg, Darázs! Akarom! A-ka-rom… Én akarom! Várj! Inkább üsd le a fejem!
Akkor nem tudnak újraéleszteni… Igazából az lenne jó, ha elégetnéd az egész testemet, hogy a
sejtjeimet se tudják felhasználni! Yorick, igen! A király bolondja. Két bányász utazik a… Hihihi… A…
Hihihi…!”
„Elég! Elmegyek.”
„Ne! Ne! Nem vagyok őrült! Legalábbis nem őrültebb, mint bármelyik szoba lakója ezen a
folyosón… Ne hagyj itt! Ne hagyj itt élve! Fáj minden sejtem, külön-külön
fáj, és nem fognak visszafagyasztani. Kísérletezni fognak rajtam. Ne hagyd, Darázs! Kérlek!
Nem tudok mást követni. Te foglalsz el bennem mindent, amit a gépek üresen hagytak.”
„Nem értem. Ki vagy valójában?”
„Ó, Gilgames, kétharmadrész isten, egyharmadrész ember. Bocsánat. Bocsáss meg, Darázs!
Tudod, olyan nagy a könyvtár, a Ház, olyan könnyű eltévedni benne, elveszni… Biológiailag
harmadrészt a te génjeid határoznak meg, a többiért egy Yonass nevű férfi a felelős. Yonass a valaha
élt egyetlen telepata, aki képes volt galaktikus távolságokat áthidalni… És persze itt vannak ezek a
kedves gépezetek, amik nélkül húsz másodpercig se tudnék életben maradni. Meg a tronika, ami a Ház
rendszereihez kapcsol. Ó, én igazán teljes életet élek!”
„De miért? Hogyan?”
„Klónozás. Kettőtök közös klónja vagyok. A technológia még tökéletlen, és üldözendő is a
Galaxis többi részében, de az eredmény kielégítő. Tökéletes Összehangolódás, nagytávolságú átvitel.
A tronikában az ilyet dedikált rendszernek nevezik. Engem hozzád dedikáltak, Darázs. A többi szoba
lakója a többi Justitiáé. Ha a Justitia mélyálomban van, minket is lefagyasztanak. Az anabió-zisjó.
Nincs fájdalom… A kapcsolat is jó. Akkor teljesen te vagyok, nem törődöm a saját fájdalmammal. Jó
volt te lenni, Darázs. Vége! Vége…”
„Igen, vége! Azért jöttem vissza a Házba, hogy elpusztítsalak… Féltem tőled. Féltem, hogy
utánam küldenek, bárhová is rejtőznék. Nem foglak megölni. Elmegyek.”
JVem/ Meg kell, hogy öljél! Nem Yonasst, magadat kell megszabadítanod ebből a hús-
kínkamrából! Nézz belém! Akarod ezt a fájdalmat? Most már mindörökké. Vagy a kísérleteket? Én
tudok segíteni, hogy kijuss innen! Befolyásolhatom a Ház rendszereit… Megtisztítom az utat a négyes
dokkig, a zárkahajó még ott van. A pilóta is. Elmehetsz. Megszökhetsz a Bírákjéghideg haragja elől.
Te is tudod, csak az én segítségemmel juthatsz ki innen élve. És én is a te Kardod által. Szabadítsuk föl
egymást! Kérlek…”
„Nem… hiszem, hogy… meg tudom tenni… Nem. Képtelen vagyok egy ártatlan embert…”
„Megteszed. Meg kell tenned. Nekem nem okozhatsz nagyobb fájdalmat, mint ami most kínoz.
Leütöd a fejem, és kész… Kérlek!”
Öljem meg? Minek? Nélküle is kijutunk…
Hogy szenved! És még többet fog szenvedni…
Itt hagyjam a Bírák kezén?
„Magammal viszlek.
„Darázs! Nem gondoltad komolyan… Utoljára az Ösz-szehangolódáskor hagytam el a szobát,
és akkor is a gépekfelét ott tolták mögöttem. Csak egyetlen út van…”
„Igen. A Kard Útja… Megteszem. Készülj fel!”
„Várj! Megígértem, hogy segítek. Néhány perc, és szabad lesz az út… Kövesd mindig a lila
sávot! Most lépj ki! Hagyj magamra! Ha megint kinyitom a szemem, készen állok. Jó volt…”
− Kicsi Lan! Gyere ide mellém!
− Mit csinálsz?
− Megölöm. Megváltás lesz neki. Sajnos végig kell nézned…
− Nem akarom!
A karomba csimpaszkodik. Erős kölyök.
− Ne kiabálj! Ő kért rá. Meg kell tennem. Megígértem… -Őis?
− Igen. Ő is telepata. Zárd el az agyadat, ha épelméjű akarsz maradni! Egy telepata halála
borzalmas lehet…
Nyitva a szem! Hát legyen meg a te akaratod!
 Előbb a csövek!
Fröcsögjön a vér! Sziszegjen a gáz! Üvöltsenek a műszerek!
A Kard zümmögve a hibernátor oldalába hasít. Ömlik a lé!
Magával ragadja a tehetetlen testet. A csövek egy pillanatra függve tartják a levegőben, aztán
cuppogva kiszakadnak belőle, és a lábamhoz zuhan.
Lesújtok. Még egyszer! Még egyszer… És megint, megint, megint, megint, megint, megint,
megint…
− Elég, Darázs! Darázs!
A fiú sikolya kiránt az őrjöngésből. Bokáig állunk a löttyben, vérben, húscafatban… El! El
innen!
A lila sáv! Sikerült neki.
Nekünk is sikerülni fog!
Eldübörgünk a laborok előtt. A fehérköpenyesek persze ügyet se vetnek ránk. Pedig mintha
vágóhídról szöktünk volna…
Azért megkönnyebbülés, hogy kívül vagyunk az átkozott 4000-5000-es számú ajtón!
Lan sehol!
Micsoda vérengzés lesz itt, ha elkapták!
− Lan…
Suttogásom visszhangot ver az üres folyosón.
− Mi van?
Úgy fordul ki a sarkon, mintha a saját aarkeni palotájában sétálgatna! A pimasz még rág is
valamit.
− Nem mondtad, hogy itt a konyha! Muszáj volt ennem valamit… A pokolba! Megettem a
tiéteket is!
Bűntudatosan mosolyog. Nem lehet haragudni rá!
− Te Darázs! Itt nem főznek rosszul…
− Akkor maradj itt, és zabáld gömbölyűre magad! Megijesztettél…
Végigmér:
− Látom, elvégezted, amiért jöttél…
− Ne gúnyolódj, légy szíves! Nem tenném meg még egyszer. De most már jó esélyünk van,
hogy kijussunk innen.
− Igen. Nulla helyett nulla egész egy tízezred…
− Haha. Majd meglátod! Kövess!
Újra a négyes dokkban. Mennyire más most! Sehol egy Őr! A hajózsilip nyitva.
Ó, drága, drága Szörnyeteg! Szörnyeteg…
Volt neve egyáltalán?
− Menj! − súgom Lannak. − Csak a pilóta van a fedélzeten.
− Biztos?
− Egyszer élsz, nem?
− Ördögi némber! − És elnyeli a hajó.
Puffanások, halk, félbemaradt ordítás. Lan, vállán az eszméletlen pilótával:
− A hajó előállt, Lady Öven! − Ledobja a szerencsétlent. − Talán mehetnénk…
− Kicsi Lan, beszállás!
− Én nem megyek. -Mi?
− Nem megyek. Én a Házba jöttem.
− Tessék?
− Én a Házba jöttem. Tanulni akarok.
− Fiam! Hát nem láttad, mi van itt? Ezek megölnek! Kísérletezni fognak veled. Hisz láttad…
− Épp azért. Maradok.
− A te dolgod. Én elhoztalak. Büszke vagyok rád. Köszönöm, hogy a Szemem voltál.
− Én köszönöm. Szeretlek.
Hátralép. A zsilipajtó lassan közénk csúszik.
„Légy hű királyodhoz!”
Nem tudom, vette-e, érti-e.
A hajó gyorsan felhúz.
 Rám zuhan a sötétség.
Könnyek csorognak az arcomon.
Vége?

ITlflGODiK Könyu
H REnEGRT
i. Ébredés
An.
An.
An.An.
Sötétség. Fényözön.
Alvó női arc arasznyi közelségből.
Az arcom. Még a pórusaimat is látni.
Forró lélegzet az arcomon. A fiam lehelete.
Hát igen. Ha valakinek kisgyereke van, az alvás elérhetetlen luxus számára.
− Kisfiam. Picim…
Magamhoz szorítom ezt a jólesően meleg, puha, apró testet. Szuszogva nyakamba fúrja a
fejecskéjét, és pár pillanatra lehunyja szemét. Kellemes sötétség. Kis esély, hogy magamhoz térjek az
átmenet nélküli ébredés sokkjából.
A renegát Justitia mellékbüntetése…
Persze nem lenne, ha Pici Lan egyszerűen csak a fiam lenne, nem a Szemem is. És nem Lan fia
lenne. Nem Dor Arkham unokaöccse. Nem telepata mutáns…
Lenne, lenne, lenne…
Kisfiam.
− Kisfiam!
− Khrm. Hakón!
És Pici Lan, az én majdnem tökéletes Szemem, villámgyorsan a hang irányába fordul. A világ
visszanyeri az utóbbi három évben megszokott, méteren aluli perspektíváját.
Valóban Hakón az.
Tizenegyedik Lan (Dicsőség nevének!) szeme, füle, szája és keze a palotának ebben a
szárnyában. Kikerülhetetlen szeme és kivédhetetlen keze.
Picikém születésekor rendelte mellém Lan. Két héttel a koronázás előtt.
Személyi testőrnek és udvarmesternek.
Vagy börtönőrnek és besúgónak?
Ezt azóta sem sikerül eldöntenem.
Olyan zárt az elméje, hogy az már a telepátia tagadása. Minden bizonnyal mutáns, mint én, de
ellenkező előjellel.
Valószínűleg habozás nélkül feláldozná magát, ha a Pici vagy az én életem veszélybe kerülne.
És biztosan kitörné a nyakamat, ha a király azt parancsolná.
Pedig nem is ark. Valahonnan a Mag határvidékéről való. Nem harcolt velünk a Landaui
Leszállás előtt és a polgárháborúban sem, de a király talán jobban bízik benne, mint bármelyik landaui
veteránban.
A király…
Hiszen a „király” az én Lanom!
− Mylady, a felség látni kívánja.
− Igen?
A király látni kívánja ágyasát? Az esküvője napján?
-Valóban, Mylady. Őfelsége határozottan értésemre adta, hogy még a reggeli ceremónia kezdete
előtt látni kívánja önt.
− Igen?
Csak ez az ostoba „igen?” jön a számra. Sírás fojtogat. Magamhoz szorítom a gyereket…
No nem!
Én An Öven vagyok! Darázs, a Justitia. És most szúrni fogok!
 Elengedem a Picit, ledobom a takarót, és a lehető legerotikusabb pózban felülök az ágyban. A
vékony selyem hálóing többet láttat, mint eltakar. Remélem, Hakón ettől zavarba jön.
Legalábbis remélem. Hakón tökéletes udvaronc…
Éppen itt marok bele!
− Lord Hakón! − Hangom sejtelmes és búg, a selyem épp a kellő mértékben erősíti fel testem
észrevehetetlen érzéki vonaglásait. − Miért szólít engem Myladynek? Én nem vagyok ark
nemesasszony… Egyáltalán, semmilyen nemesasz-szony nem vagyok. Hallgasson! Én egyszerűen
csak őfelsége ágyasa vagyok. És még ez a tisztem is megszűnik a mai napon. − Végigsimítok
magamon. − Munkanélküli leszek, Lord Hakón. És fel kell nevelnem egy kisgyereket. Nem tud
valahol egy megürült uralkodói ágyat, Lord Hakón? Maga
sokfelé ismerős, nem ajánlhatna egy királyt vagy nagyherceget egy magamfajta nőnek? Nem
baj, ha kicsit öregecske, kicsit rozoga, tudja, én úgyis vak vagyok. Láthatóan nem jön zavarba.
− Ha valaha is sértő módon közeledtem önhöz, Mylady, kérem, bocsásson el a szolgálatból, és
én eltűnök a palotából mindörökre. Addig is személyesen veszek elégtételt bárkin, aki tiszteletlenül
közelít önhöz vagy a fiához, asszonyom. Büntessen meg, Mylady, arcátlanságomért, amikor olyasmit
fogadok meg, amit ennyire könnyű teljesíteni, hiszen egész Ark-Wenben nincs senki, aki tiszteletlen
lenne önnel. Nincs ark, aki ne tudná, mit köszönhet önnek. Ön a Királyság Megmentője…
− Úgy? − Elébe pattanok, majd lesodrom az ágyról szegény Picit. Szerencsére nem ijed meg, az
hiányozna, hogy elsírja magát…
Már hozzászokott a kitöréseimhez, érzem, inkább élvezi a dolgot.
-AKirályság Megmentője? Semmi közöm a maguk királyságához! Ha igazán tisztelne,
Justitiának szólítana, Lord Hakón. De a maga szemében én csak a király ágyasa vagyok. És ha más
feküdne itt az ágyban, azt is Myladynek szólítaná, Lord Hakón! És ha a maga királya nem ugyanígy
gondolkodna, idejönne a saját felséges lábain, és nem üzengetne, Lord Hakón. Tűnjön el a szobámból!
Sötétség. A levegőbe emelkedem, valami a könyökömnél fogva gyöngéden, de
ellenállhatatlanul az ágy felé röpít.
− Idejött a saját lábán, te kis méregzsák!
És a hatalmas karok körém fonódnak, mint régen, és puhán az ágyra dobnak, és a hozzájuk
tartozó kezeknek még arra is van idejük, hogy végigsimítanak a mellemen, a fenekemen, a
combomon…
Ó, Lan!
− Vigyázz! A gyerek!
− Vigyázni szoktam…
És a világ újra kivilágosodik, és a párna, amibe eddig a kis arcocska fúródott, most Lan képébe
repül, és már hallom is:
− Apa! Apa!
És az ismerős irigység, mert az örömnek ezt a csilingelését csak az apja megjelenése tudja
belevarázsolni Picim
hangjába… Persze nem tart soká, elsodorja a bennem is feltámadó öröm.
− De fiam! Ez orvtámadás! − És a párna minden gyengédség nélkül a Pici arcába − az én
arcomba − csapódik.
A világ megint sötét, amíg a gyerek a párnával viaskodik. Riadtan szondázom, nem érte-e baj,
de csak a pajkos öröm hullámai fodrozódnak elméje felszínén.
Nem hatolok mélyebbre…
A Pici végre lerázza a párnát, és bősz csatakiáltással apja felé botladozik az ágynemű halmai
között. Pár lépés, és Lan mellkasához dől, néhány pillanatra megint sötétbe borítva világomat.
Jóleső sötétség.
Lan hátához simulok.
Milyen széles…
Levegőbe dobja a Picit.
Magasra, lehetetlenül magasra.
A vér, szokás szerint, megfagy bennem, meg is szédülök picit, aztán a Pici biztonságosan landol
apja mancsaiban.
Csilingelés…
− Mégeccer!
 − Még egyszer, kisfiam!
És a világ újra elszáll, és ezúttal bukfencet is vet. És a Pici sohasem unná meg ezt a játékot. Lan
se fáradna bele… Rosszul leszek.
Sokáig hagytam őket játszani. Talán túl sokáig.
De a gyerek most hetekig nem látja az apját. Lehet, hónapokig.
Meglehet, soha többé…
Elvégre ma van az apja esküvője napja…
− Pici Lan, menj Hakón bácsihoz, kérlek!
− Nem!
− Kérlek!
− Nem! Apával maradok!
− Eleget játszottatok…
− Nem! Apaaaa!
− Menj, kisfiam! Hoztam neked valamit. Hakón bácsi majd odaadja…
− Mit hoztál? Mit hoztál?
− Nem mondom meg. Meglepi. Hakón bácsi megmutatja. -Anya?
− Menj csak, Picim!
− Nojóvan.
Eltotyog, tudom, hivatalos Szememen keresztül hányszor láttam, a pelenka idétlenül röviddé
teszi lábacskáit, a kezeslábas pizsamában olyan, mint a hóna alá szorított játékmackó. Kilépek a
tudatából.
Sötétség.
Érzem Lan ellágyulását.
Akkor essünk neki!
− Szóval idejöttél.
− An, kérlek!
− Bizonyára csak a fiad kedvéért. -An!
− Azt tudom, hogy a Picit szereted, de mi van velem? Mi lesz velem… felség?
− An! Hiszen megbeszéltük ezt…
− Semmit se beszéltünk meg! Jó ideje már semmit se beszélünk meg. Én már csak tudomásul
veszem felséged döntéseit.
− An, kérlek!
− Régen Darázs voltam. Persze akkor te is egyszerűen Lan de Lorian voltál, azelőtt meg Lan
Lor. Én emlékszem azokra az időkre, felség.
− Én is emlékszem, Darázs.
− Maradjunk az Annél, ha kérhetlek!
Elönti a düh, a de Lorianek könnyen lobbanó, hamar csillapuló dühe:
− Te egyszerűen csak veszekedni akarsz!
− Igen. Egyszerűen csak veszekedni. Az is jobb, mint amit az utóbbi időben kaptam tőled…
− Dehát ezt is megbeszéltük…
− Ugyanúgy, mint az esküvődet…
Dehogy akarok én veszekedni! Csak beszélgetni akarok, nő az emberével, csak ölelni akarom
még…
Talán utoljára.
Ehelyett itt kuporgok, saját sötétségembe zárva, és lehet, hogy a hátának ordibálok, és lehet,
hogy vigyorog rajtam, szánalmas dühömön…
Nem.
Lehet, nem szeret már, de kinevetni sohasem fog. Sem nyíltan, sem a hátam mögött.
Végül is nem akármilyen nevelést kapott… Az ördögbe! Hát éppen ez az!
− Lan! Ne veszekedjünk! Hiszen szeretlek.
− Én is szeretlek.
És felemelkedem megint, a medvemancsok az erős, kőkemény combokra ültetnek, körülfonnak,
és ringatni kezdenek.
− Kicsi, buta Darazsam. Hát nézz belém! Mint régen. Hát jó! Önző vagyok…
Világosság.
 Mégsem hatolok mélyebbre. Mióta Pici Lan növekedni kezdett a pocakomban, és kivontak a
harcokból, és bezártak a palotába, mint a Királyság Megmentőjét, nem hatoltam az elméjébe. Még a
gyönyör pillanataiban sem…
Ez nem bizalom.
Ez félelem.
Mit látnék az utolsó három évből? Beérem a jelen fényével.
A látótér elég szűk, jóformán csak a mellemet látom, a selyem alatt hullámzik, bimbóim
megkeményednek…
És ez jó.
Olyan jó…
Na nem!
− Mi lesz velünk, Lan?
− Szeretjük egymást, kicsim.
− Meddig?
− Örökké.
− Örökké? Ma van az esküvőd…
Nincs düh a hangomban, sem szemrehányás. Csak bánat.
− Kicsikém… − Szomorú a hangja, és érzem is a szomorúságát. − Kicsikém… Én király
vagyok. Ez a házasság milliók életét menti meg. Elkerülök egy elkerülhetetlen háborút. Throdsten
király öreg és beteg, hónapjai vannak hátra. Nincs fiúörököse. Angar az ölünkbe hullik egyetlen lövés
nélkül.
− Azok a milliók akkor is életben maradnak, ha nem nyúlsz Angarhoz. Nem ők fenyegetnek, te
fenyegeted őket…
− Fenyegeti a radioaktív ördög! Te is tudod, hogy egyszerűen útban vannak! Szarnék Angarra,
ha nem Lalla egyik legerősebb szövetségese lenne. Meg kell törnöm a
szövetségesi hálózatot, mielőtt nyíltan a Ház ellen fordulok. Ark nem visel többfrontos háborút!
− A Ház! A rögeszméd az az átkozott Ház! Hogy én gyűlölöm őket, az tiszta sor, de te?
− Azért nekem is van egy elintézetlen ügyem velük… De ez nem érdekel. Olyan világot akarok
az örököseimre hagyni, ahol a tudás nem a Sátán műve. És a tudást most Lallán őrzik. − Öklével a
tenyerébe csap. − És én elveszem tőlük, Darázs! Segíts nekem ebben! Eddig is segítettél. A kardoddal,
a képességeiddel… Most csak azt kérem, hogy nyugodj bele ebbe a házasságba… És ha jól csináljuk,
egy nagy és szabad birodalmat hagyunk az örököseinkre.
− Micsoda szónoklat! Milyen örökösökről beszélsz? Egyelőre egyetlen, hm, örökösöd van, és az
utóbbi időkben nem is igen tettél sok mindent azért, hogy több legyen.
− Ezen azonnal változtatni kell. Gyere…
Olyan büszkén állok a trón dobogóján a termetes, páncélba csomagolt ark méltóságok között,
amennyire csak magasságomból telik. A Páncél és a Sisak sokat javítana ezen, de Lan szerint a lallai
delegáció nyílt provokációnak tekintené, és egyelőre nem célszerű megharagítani a Házat…
Ó, ezt az egész büszkeség-hülyeséget hagynám a fenébe, ha Lan oldalán állhatnék abban a
pompás, uszályos esküvői ruhában…
Ostoba vagyok.
„Morganatikus házasság!” ,A királyság érdeke.” Milyen undorító szavak! És hányszor hallottam
őket az utóbbi három évben…
Most csak a Picit szeretném a karomba szorítani, arcomat a hajába fúrni, hogy senki se lássa
párálló könnyeimet. De ő sincs velem, ott ül, jó messzire tőlem, Hakón védőszárnyai alatt. Arcán
földöntúli örömmel játszadozik egy ark erőtérpengével. Ez volt a meglepetés, meg a köny-nyű
díszpáncél és sisak. Hercegi díszek. Hogy parádézott benne a kis bolondom…
Hogy örül itt mindenki! Amer, Havier-Arkham, a kegyetlen arcú Mosh… Érdekes, csak hárman
vannak itt a
dobogón a Landaui Leszállás osztagparancsnokai közül… Vigyorog mind, mintha a saját
esküvőjén lenne. Nem volt ekkora öröm ebben a teremben azóta a végzetes bál óta. Persze nem
mindenki örül egyformán.
A vőlegény mintha kicsit morc lenne, mintha mielőbb túl akarna esni az egészen, és úgy teszik,
az örömapa arca sem a felhőtlen boldogságot árasztja.
Hivatalos Szemem kíváncsisága mindent szépen megmutat, de a ceremónia látványosságai
elmosták a kiképzés szinte valamennyi nyomát. A bamba vidéki nemesfiú úgy bámulja az udvari
népet, mintha nem hónapokat töltött volna már a palotában. Szerencsére legalább azt a parancsot
sikerült belevernem, hogy tartsa szemmel a Picit…
Olyan Szemem sohasem lesz már, mint a másik Lan. Arra se igen számíthatok, hogy a Pici
sokáig velem maradhat, az ark katonai nevelés úgysem engedné, nincsenek illúzióim…
Egyelőre neki se veszem sok hasznát: a látóterében többnyire a penge markolata tartózkodik, a
bekapcsológombot bőszen nyomkodó, apró ujjacskáival. Picikém végtelen türelemmel próbálja újra
meg újra beizzítani az erőteret. Szerencsére Hakón nem tett bele elemeket, de ha éles pengét voltak
képesek a kezébe adni, esküszöm, letépem mindkettőnek az arcát!
Ettől most még az én bugyuta kis apródom szolgáltatta látvány is jobb. Tessék! Iorran épp a
vőlegényt és a menyasszonyt bámulja.
A jövendő királyi pár külön köszönt minden belépő csoportot, legalább olyan fáradhatatlanul,
mint ahogy Lord Ponthar beszólítja azokat.
Ponthar ékes példája annak, ahogyan Lan kiválasztja munkatársait: mindig a legmegfelelőbb
embert, és mindig azt, aki a legkevésbé kívánja a feladatot. Az udvarmestert egészen a koronázásig az
erőtérszekerce nagymestereként ismerte mindenki, csak Lan látta benne a szervező zsenit, és a
ceremóniák iránt végletesen érzékeny művészt. Már a koronázást is ő szervezte, de az az esemény
semmi volt ehhez képest. Sejtelmem sincs, hogyan volt képes ez a nyers katona megtalálni a
pompának ezt a finom egyensúlyát a méltóság és nevetségesség határán.
Egészen biztos, hogy csak én érzem hangjában a büszkeséget, ahogy a hangsúlyok leheletfinom
változtatásával minden vendéget a rangja és az ark diplomáciában éppen elfoglalt helye szerint szólít
meg.
A hangsúlyait viszont Lan is követi, mert lám csak, az ocsmány kis Nhao fejedelemség nem
kevésbé ocsmány nagykövetét kitüntető figyelemmel üdvözli.
A következő megtörendő szem a Lalla köré font védelmi láncban.
Lassan megtelik a terem, egy pillanatnyi szünet támad, amennyire látom, már valamennyi
meghívott független és ark hűbéres rendszer követei itt vannak, a kisebb ark méltóságok páncélos
gyűrűje is bezárult a dobogó körül. Ők csak módjával élvezik majd a ceremóniát, tulajdonképpen a
királyi emelvényt védik, de ark felfogás szerint ez a legnagyobb kitüntetés, és Lan tett róla, hogy
annak is érezzék. Ezek az emberek vagy apáik, testvéreik velünk harcoltak a Landaui Leszállás után,
ismerik, és vak kutyahűséggel szeretik királyukat. Lan olyan népszerű Arkban, és fura módon a
meghódolt Wenben is, hogy az már nem egészséges.
A terem lassan elhalkul, a beállt csendbe bereccsen Ponthar eddig kellemesen csengő hangja:
− Őméltósága, a Lallai Egyesült Rendszerek Szenátusának rendkívüli meghatalmazottja, Bhí
Mánja és kísérete.
A termen meglepett ,,Ó!” leng át. Beérett hát az ark diplomácia hároméves munkájának
gyümölcse! Lalla újra megjelent Arkban, talán még nagykövetséget is alapítanak Aarkenben. Az
ördögbe!
Nem lehet, hogy Lan eladott nekik?
Nem lenne csoda, hiszen eddig én voltam a legfőbb diplomáciai akadály.
No mindegy! Minden kiderül majd.
Itt a követség.
A Bhí kis, barna bőrű ember, rangjára csak hosszú botja és a bíbor szegély utal egyszerű, fehér
dhótiján. A többiek a szenátus hagyományos fakó sárgáját viselik, de lefogadom,
hogy valamennyi a Ház embere. A magas, fiatal férfi hosz-szú fekete hajjal biztosan az.
Vajon mitől ilyen ismerős? Találkoztam volna vele a Házban?
Ó, ha jobb Szemem lenne!
Úgy látszik, nemcsak nekem volt ismerős. Lan teljes királyi pompájában csörtet lefelé az
emelvényről, a terem még hangosabban morajlik, a király szétlökdösi a meglepett testőrséget, és szinte
futva a küldöttség előtt terem. A Bhí csak egy biccentést kap, Lan megáll a fiatal férfi előtt,
megragadja a vállát:
− Kicsi Lan, barátom, testvérem! Hát eljöttél!
És csontropogtató ölelés következik, amelyet a vendég tétovázás nélkül viszonoz.
Kicsi Lan!
A király hirtelen kibontakozik az ölelésből, és zavart mosollyal a Bhí felé fordul, valamit halkan
mond neki, a kis ember elmosolyodik; Lan mindkettőjüket karon fogja, és az emelvény felé vonszolja.
A termen a megkönnyebbülés moraja leng át.
Ponthar észrevehetetlen intésére a testőrség szétnyílik, átengedik a három embert, aztán a
követség többi tagját nagy szakértelemmel a helyére terelik.
Kezdődhet a ceremónia!
Apró fájdalom a fogamban!
„Üdvözöllek, Justitia!”
Hát persze, Kicsi Lan!
Vajon működik még az Összehangolódás?
Kilépni Iorran tudatából, és habozás nélkül Kicsi Lan látóközpontjába hatolni: ilyen egyszerű.
Az Összehangolódás érvényes maradt, de mélyebbre akkor se juthatnék, ha minden telepatikus erőmet
összeszedném. A fiú felnőtt, és hatalma az enyém fölé emelkedett. A világ csak azért világosodott ki
előttem, mert megengedte nekem. A saját arcomat kutatom.
„Kicsi Lan! Megnőttél. És nem felejtettél el…”
„Hogy felejthettelek volna el? Mindent neked köszönhetek. ”
„Csak magadnak… fiam, vagy nem is tudom, hogy szólítsalak…”
„Csak mint régen, Kicsi Lan vagyok még mindig. Neked mindörökre.”
„Ha tudnád, hogy aggódtam érted! Féltettelek, hogy szétszednek azok a gazemberek!”
„Rajtad kívül senki sem ismeri a képességeimet. De ha tudták volna is, nem történhetett bajom.
Félreismerted a Házat, An!”
„Erről inkább nem vitatkozom. Ha a te fejedbe telepedett volna az a szerencsétlen Szörny… De
hagyjuk ezt! örülök, hogy emlékszel a nevemre.”
„Mindig emlékezni fogok.”
„Csak ne vidd túlzásba az emlékezést!”
„Ezt nem ígérem.”
„Majd a szertartás után. Most szeretném látni Lan esküvőjét. Megengeded?”
Jíz én szemem, a te Szemed. Mint régen, An. Amit látni kívánsz, én megmutatom neked.”
„Köszönöm. Mutasd most a fiamat, kérlek! Csak hogy minden rendben van-e.”
A Picivel minden rendben. A penge bekapcsolásáról letett. Most a sisakkal játszik.
Kicsi Lan, úgy látszik, érzi, hogy ennyi most elég, már látom is Lant, amint komor arccal
válaszolgat Vance bíboros rituális kérdéseire.
A főpapot sikerült megbékíteni a koronázási botrány után, kíváncsi vagyok, mibe került ez a
kincstárnak. Mindenesetre a bíboros most beleadott apait-anyait, egy falka ministráns asszisztálja
végig az esküvői szertartást…
A menyasszony, ez az ijedten mosolygó kis csitri sokkal készségesebb; a szertartás lassan a
végére ér…
Ha nem fejezik be azonnal, elbőgöm magam…
„Légy erős, Justitia!”
„Hagyj, most, Kicsi Lan!”
„Nem hagylak, te se hagytál annak idején. Mindenki tudja, hogy miféle házasság ez. Gilde
hercegnő még szinte gyerek…”
„Itt nem a logika számít! Vagy ezt nem tanították a Házban?”
„Mindenre megtanítottak. És amire nem, azt megtanultammagam.”
„Észrevettem… Végül diplomatának képeztek ki…”
„Nem. Magvető vagyok.”
„Ezek szerint…”
„Igen. A fiatok mellé kért tanítót a király. Ez volt a legfontosabb feltétele…”
„Feltétel? Miféle alkuban? Légy őszinte, Kicsi Lan! Eladott engem a király Lallának?”
„A király? Téged? Nem adott el. Mindössze… De hallgasd meg, kezdődik a menyegzői beszéd!”
Végre nem a saját arcomat látom. Egy hosszú, szakértő pillantást kapok a menyasszonyról,
aztán Lanról, ahogy vonul felfelé a katedrális szószékébe, hogy elmondja a beszédét…
Ebből a szószékből eddig csak az aarkeni püspök prédikációit lehetett hallani. Lan, úgy látszik,
itt is hagyományt teremt. Ark királyai ezután valamennyien ebből a székből beszélnek majd, a
nyakamat teszem rá. Vajon mennyibe került ez a kincstárnak? És mi közöm nekem a kincstárhoz? A
király ágyasa. Huhh. Én is csak egy kicsiny tétel vagyok a kiadási oldalon. Milyen kicsinyke tétel…
Vajon hogy szerepelek? Barátnő? Vagy tényleg, őszintén: ágyas? Esetleg diszkréten: személyes
szolgáltatás? Huhh! Ágymelegítő?
− Egész Arkhoz szólunk most − mondja Lan −, és ekkor nem kizárólag a régi Ark hat
rendszerére gondolunk, hanem wen népünk bolygóira is legalább ugyanakkora szeretettel, hálával és
tisztelettel. Barátaim! Mert remélem, ebben a pillanatban még Ark legősibb ellenségei is barátilag
tekintenek ránk. Barátaim! Nem használom immár a királyi többest, mert illetlenség lenne bárkivel
szemben, aki ebben a teremben velünk ünnepel, hiszen adósa vagyok mindazoknak, akik itt vannak,
miként azoknak is, akik ma nem lehetnek velünk. − Méltóságteljes hatásszünet. Ó, Lan, mennyire
értesz ehhez! − És rajtam keresztül Ark is adósa, és Wen is adósa, és, milyen nagyszerű kimondani,
barátaim, Angar is adósa immár. Hosszú utat tettünk meg együtt, ki kell mondani, sokszor vérben
gázolva, amíg eljutottunk idáig. Amíg eljutottunk ide, hogy egy nagy birodalom születésénél
bábáskodjunk. Ark, Wen és Angar együttesen akkora hatalmat képvisel, mely a régi Szövetség
széthullása óta nem állt együtt ebben a szektorban. Akkora hatalmat, mely önmagában teljes
biztonsággal töltheti el
szövetségeseinket, és meghátrálásra kényszerít bármilyen ellenséget. Ha akad még ilyen a
szektorban. − Besöpri a derültséget. − Hiszem, hogy annyi háborúskodás és törvénytelenség után
végre béke köszönt Mag Szektorra. És a törvényesség kora. Törvényesség, amelyre garanciát jelent az
Igazság Házának jelenléte rendszereinkben. Holnaptól Lalla újra megnyitja diplomáciai képviseleteit
Ark és Wen valamennyi jelentős bolygóján. És remélem, ezután azért nem látjuk az Igazság Leányait
rendszereinkben, mert nem akad dolguk mifelénk.
Még meg is tapsolják. És velem mi van? Én is az Igazság Lánya vagyok! Mégis eladott volna?
− Nem akarok beszélni személyes érzelmeimről, csak annyit kérek, legalább annyira szeressétek
Ark új királynéját, mint Ark királya! − Ügyes! − És most, barátaim, engedjétek meg, hogy lerójam
hálámat annak a személynek, aki nélkül nem állhatnék ebben a szószékben, nem lennék férje Angar
hercegnőjének, nem szereztem volna vissza Ark trónját, talán börtönben sínylődnék, s lehet, hogy már
nem is lennék az élők sorában. Köszönöm, An! − Hogy lehalkította a hangját! − Mi, Tizenegyedik
Lan, Ark királya, uralkodói hatalmunknál fogva Ark örökös őrgrófjává emeljük An Ovent.
Valaki gyengéden megragadja a könyökömet:
− Most térdeljen le, asszonyom!
Hakón! Meg tudnám fojtani, a gazdájával együtt.
− Hakón! Maga tudta ezt! Megölöm! Lannal együtt! -Szerencse, hogy a nagy éljenzésben nem
lehet a hangom hallani.
− Asszonyom, őfelsége parancsát teljesítem…
− Mint mindig, Hakón. Mint mindig…
− Térdeljen le, asszonyom! Kérem… -No jó.
Térdepelni! Az én koromban! Egy hülye ceremónia kedvéért!
Térdelek. És akkor mi van?
Pedig Lan már nem is foglalkozik velem:
− Elismerjük törvényes leszármazottunknak Lan Ovent, és Lan Oven-Lorian néven Ark örökös
hercegévé emeljük. Uralkodói hatalmunknál fogva hűbérbirtokául adoma-
nyozzuk Eda bolygót, régi nevén Ed-Went. Kinyilvánítjuk továbbá, hogy elsőszülött
gyermekünk nem örököse Ark trónjának, arra ő és utódai igényt nem támaszthatnak, kivéve, ha a
királyság érdekében a Birodalmi Gyűlés ellenkező értelmű határozatot hoz.
No szép! Az én kicsi fiamat kizárták az örökösödésből!
Hála az égnek!
Egyetlen pillanatra sem lenne biztonságban az életünk az esküvő után. Nem ismerem a
szokásokat az angar uralkodóházban, de egy potenciális vetélytársat egyetlen udvarban sem hagynak
túl sokáig életben. A királyné ugyan még gyerek, de előrelátó tanácsadók mindig akadnak…
így a legjobb. A legjobb…
Miért fojtogat mégis a sírás?
Eda nyilvánvalóan száműzetés az udvarból, az én eltávolításom. Királyi ajándék, köszönöm,
Lan, de mégiscsak száműzetés…
Eda kedves hely, Lan is kedveli, bizonyára gyakran eljön majd vadászni, meglátogatni a fiát…
Ellenőrizni a neveltetését… Talán még gyakrabban is látom majd, mintha az udvarban élnénk. Hiszen
béke lesz. Azt mondta, béke lesz…
 „Veled leszek, An!”
2. Úton
Milyen érdekes őrgróf nőként utazni!
Hasonló érzés, mint amikor Justitiaként utaztam, de nem annyira magányos.
Mi az hogy!
Időnként visszasírom azt a magányt. Most már nemcsak Hakónt kell elviselnem, hanem
udvaroncok egész hadát.
És Kicsi Lant.
Aki már nem is olyan kicsi. Kész férfi. Méghozzá milyen vonzó férfi! Az én Lanom karcsú
mása.
Ó, Lan!
Még közelebb nyomulok a kilátóablakhoz, nehogy valaki észrevegye könnyeimet. Orromat a
vizoplaszthoz szorítom. Nem mintha látnék valamit, de segít ez a kis tompa fájdalom…
Az én Lanom épp nászúton van valami üdülőbolygón! Azzal a kis libával.
Talán épp a körül a csillag körül keringenek, amit orrát elmélyülten turkálva az én gyatra
Szemem bámul…
Mindenki oly boldog!
Csak én nem…
− Ha akarod, egy ujjal sem fogok hozzányúlni − ígérte Lan.
− Mi köze ennek az én akaratomhoz? -feleltem. − Mit számítanak itt már az én érzéseim?
− Nagyon is sokat számítanak.
-Semmit. Ark dinasztikus érdekei mindenekfölött! Arknak meg törvényes örökös kell. És megvan
a módja, hogyan kell törvényes örököst csinálni. Legelőször is feleségül kell venni azt a nőt, akit
kiszemeltünk rá, hogy örököst szüljön Arknak. Az se baj, ha mellesleg valamelyik uralkodói család
tagja. Kifejezetten előnyös, ha Ark ellenségének szövetségese…
-An!
− Semmmi ,An”! Justitia, ha kérhetem! Szóval még hátravan az aktus, amit az udvarban
álszentül nemzésnek neveznek. Mindenütt máshol szeretkezésnek, rosszabb esetben dugósnak mondják.
És akkor nem az Ark királyság fogja nemlétező szerszámát használni, hanem Ark királya személyesen
a saját méretes, legfelségesebb faszát.
− An! Sohasem beszéltél durván.
− Igazad van. Nem illik egy ark őrgrófnőhöz. De a király megunt és eldobott ágyasához nagyon
is illik!
− Rendben. Trónörökös kell. De ha akarod, in vitro is megszervezhetjük. A Ház tudósai
segíthetnek…
− No lám, Tizenegyedik Lan, az Igazság Házának nagy barátja! In vitro! Nem baj, hogy az
Egyetemes Katolikus Egyház ellenzi? Nem baj, hogy az alattvalók nem tekintenék teljes értékűnek?
− Meg lehet csinálni titokban…
− Hogy aztán a Ház ezzel zsaroljon örök időkig. Tizenegyedik Lan, Lalla szelídített oroszlánja!
Vagy ölébe? Lan, te egyáltalán nem vagy ostoba. Miért nézel engem annak? Jól tudod, hogy csak
egyetlen módja van a dolognak: a jól bevált, klasszikus kefélés.
-DeAn!
− Justitia! Az Igazság Leánya! Az Igazság van a szavaimban,figyelmezz! Ha in vitro csináljátok,
a Ház azt tesz a fiad genomjával, amit akar. A trónörökös biztonságos előállításának egyetlen módja
van. Mellesleg még élvezni is fogjátok. Emlékszel? Szeretkezés? He?
− Akkor nem fogok szeretkezni vele.
− Simán megbaszod, mi? -An!
-Azt nem teheted. Szeretkezni fogtok. A nő orgazmusa növeli a fogantatás esélyeit. Mellesleg
bevésed ezt a kis libát, aki már így is szerelmes beléd. Ahogy te tudsz, nem lesz nehéz. A királyába
halálosan szerelmes királyné: a biztonság mindenek előtt! Meglátod, milyen jó lesz! Abba se akarod
hagyni majd. Az a kis fruska nagyon szép, és úgy alakíthatod, ahogy akarod. Mint engem. Áldásom
rátok. Az Edán megtalálsz. A nászút után, ha még lesz erőd, vevő vagyok egy-két fordulóra. Azt
hiszem, sohasem szerettél.
Otthagytam, és azóta nem beszéltem vele.
 Már tizenkét napja!
Mennyire hiányzik!
Az ördögbe! Belepusztulok ebbe a nyomorúságba. Bevésésről hablatyoltam, pedig én vagyok
bevésődve. Annyira kívánom, hogy fáj az ágyékom, mintha kést döfnének belém.
Veszekedtem vele ahelyett, hogy lekaptam volna a tíz körméről, és utoljára egy parádésat
szeretkeztünk volna.
Hülye, féltékeny tyúk vagy, Darázs!
Az ám! Kardélre tudnám hányni azt a kis libát! Felszeletelni! Egészen vékony szeletekre!
Elvesztettem Lant. Illetve épp most vesztem. Az a kis királyi szajha, valljuk be, szebb nálam. És
fiatalabb. Mindenképpen fiatalabb. És valljuk be, nem vak. Egyáltalán nem vak. Én meg, mint a
denevér!
Hakón lép be nesztelenül a kabinba, mögém sompolyog, hallom a lépteit, kivételesen még az
arcát is látom, Iorran mintha kezdené felfogni a dolgát. Hakón mindjárt megköszörüli a torkát.
No megállj csak!
Lássuk, mit is engedhet meg magának egy tökéletes ark őrgrófnő?
És mi maradt a tökéletes Justitiából?
És mi maradt meg a tökéletes harcosból a tökéletes udvaroncban?
Mindjárt meglátom.
Úgy pördülök, ragadom meg és döntöm le lábáról Ha-kónt, mint egy tökéletes Justitia, az Üres
Kezek Mesterének legtökéletesebb tanítványa.
És úgy nyekkenek a fal tövében, mint egy tökéletesen elkényeztetett őrgrófkisaszony!
És Lord Hakón úgy segít fel a padlóról, mint a legtökéletesebb udvaronc, miután olyan játszva
védte ki támadásomat, mint a legtökéletesebb harcos.
Mindenki tökéletes.
Akkor hol a hiba?
Kijöttem a gyakorlatból. Alaposan. No jó, valljuk meg, a Szemem nem a legtökéletesebb.
Ezeken sürgősen változtatni kell!
Rámosolygok Hakónra. Ezúttal őszintén.
− Lord Hakón, köszönöm.
Elértette a hangsúlyt.
− Bármikor örömmel, Mylady.
− Szaván fogom, Lord Hakón. Nekem kellett volna felsegítenem… önt. Kijöttem a
gyakorlatból.
− Engedelmével, Mylady, csak egy hajszálon múlott. Én is kezdek kijönni a gyakorlatból. Nem
lett volna szabad, hogy megérintsen…
− Akkor, ha javasolhatom, tartson velem mindennap, hogy visszanyerjük a régi formánkat!
− A legnagyobb örömmel, Mylady.
− Egyébként mi hozta körünkbe?
− A fenség aludni kíván…
− Miféle fenség?
− Az ön fia, Mylady…
− Hakón, ha még egyszer nekem fenségnek titulálja a fiamat, kidobatom az űrbe!
− A legnagyobb örömmel viselek bármilyen büntetést öntől, asszonyom.
− Menjen a fenébe! − Elnevetem magam. Ezen a szinten az etikett már önmaga paródiája. −
Azonnal megyek. Mesélni kell, ugye?
− Igen, asszonyom. Engedelmével, milyen titulust tart megfelelőnek a herceg számára?
− Ó, Hakón, miért nem megy a fenébe ezzel az átkozott etikettel?
− Kötelességem, Mylady. A név…?
− Ha nekem Lan úrfinak nevezi, vagy egyszerűen úrfinak, nem bánom, a zsilip innenső oldalán
maradhat. Fürdött már a fiam?
− Önre várunk, asszonyom.
− Megyek. Egy pillanat még. Iorran! -Asszonyom…
− Hányszor mondjam még, nem hajolsz meg, ha megszólítalak! Egyáltalán, nem hajolsz meg,
ha én nem mondom! Ha maga a király jön, akkor sem, ha én is jelen vagyok. Tanuld már meg, fiam,
hogy a Szemem vagy! Egyébként megdicsérlek. Amióta Lord Hakón a kabinban van, kifogástalan a
teljesítményed.
Beletúrok rakoncátlan, sötét hajába. Kicsi Lan jut eszembe. Lehajolok hozzá, és egy csókot
nyomok a homlokára.
− Holnaptól délutánonként, amikor Lan úrfi alszik, harci tréninget tartunk Lord Hakónnal.
Akkor nagy szükségem lesz rád. Az a tréning a mi Összehangolódásunkat is javítani fogja, számítok
rád. Ha sikeres leszel, utána harci kiképzést tartunk neked, Lord Hakón és én.
− Köszönöm, asszonyom.
− Most elkísérsz a lakosztályomba, utána szabad vagy.
− Köszönöm, asszonyom.
− Rendben. − „Ne válaszolj!”
A telepatikus parancs elnémítja. Csak bámul az arcomba. Veszi a parancsaimat, de nem képes
kommunikálni. Ennyit tud egy átlagos Szem. Nem Kicsi Lan, és nem is a fiam. De be kell érnem
ennyivel.
A Pici felkacag, ahogy meglát. Majdnem az a nevetés, ami az apjának szól…
Amint átlépek az ő látóközpontjába, észreveszi, érzem, csupa ragyogás a telepatikus mező, a
mosoly megfelelője.
Szavak nélkül megértjük egymást.
A fiam.
Felkapom. Ennyi maradt nekem az apjából. Ez se sokáig már…
No, mára elég az önsajnálatból! Örökre elég! A Justitia visszatért.
− Irány a kád, úrfi!
− Anya, hadd még!
− Későre jár, picim. Egy hercegnek kötelességei vannak…
− Nem akarok herceg lenni!
− Ezen sajnos nem segíthetek. Tudod, az apád király…
− Akkor apa se legyen király!
− Az bizony jó lenne. Tudod, amikor még nem volt király, tényleg minden jobb volt…
-Nem volt mindig király? Nem voltak ceremóniák? Nem volt Hakón?
− Hakón bácsi, kisfiam. Szeretned kell Hakón bácsit. Tudod, ő vigyáz rád, akkor is, ha én nem
vagyok a közelben. Mindig vigyázni fog.
− De rám nem kell vigyázni. Már kardom is van. Meg páncélom.
− Ez igaz. De tudod, még ha kardja is van az embernek, nem árt egy szövetséges. Valaki, akire
számíthatsz.
− És az lenne Hakón… bácsi?
− Pontosan. Tudod, Lord Hakón meghalna érted, ha kellene.
− És érted?
Ez a gyerek hihetetlenül okos. Vagy észrevétlen olvas az agyamban. De tapasztalataim szerint
nem létezik észrevétlen telepátia…
Mégis inkább okos. Az én fiam!
Meg Lané.
Ki tudja, mire képes az ő kettős mutációja?
Talán nem is ember.
De ember! Ezek az okos szemecskék emberi szemek… Hiszen még a szerencsétlen Szörny is
ember volt…
Hogyne lenne ember az én kisfiam!
− Azt hiszem, értem is… De most már irány a fürdő! Ha jó leszel, ma olyat mesélek neked,
amilyet még soha.
− Hú! Milyet?
− Meglepi. Irány a kád!
− De anya! Látod, jó vagyok. Öltözködök. Mit mesélsz?
− Öltözködöm, Picim! Elmesélem, milyen volt, amikor apád nem volt király.
Milyen puha és meleg egy kisgyerek! És milyen tiszta! Legszívesebben bebújnék mellé az
ágyba, a hasamra fektetném, mint régen, és úgy aludnék.
Ha engedné az átkozott etikett!
És nem lenne ilyen nehéz.
 Merőn bámulja az arcomat.
Nagyon vár valamit. A mesét! Most vagyok bajban! Részben magamról kell mesélnem. Ez az
én történetem is.
− Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi királyfi. Lannak hívták, és egy hatalmas
királyság örököse volt…
− Apa… − Mennyi áhítattal lehet kimondani ezt az egyszerű szót!
− Igen. A kicsi királyfi boldogan élt az apukájával és az anyukájával egészen addig, amíg egy
távoli, gonosz rokon meg nem irigyelte a királyságukat…
− A Sawnok!
Mennyi gyűlölet egy hároméves gyerekben! Árkok!
− Ha megnövök, megölöm mindet!
− Azt hiszem, arra nem lesz szükség, kisfiam…
Hát igen, a de Lorian-párt sem tétlenkedett a polgárháborúban…
-Szóval a Sawnok fellázadtak. Akis királyfi apukája és anyukája meghalt, őt magát a vénséges
vén nagybácsija szöktette el, és bújtatta a lázadók elől. Az Eda nevű bolygón húzódtak meg, és a
királyfi megtanult mindent a nagybátyjától, amit egy királynak tudnia kell, és amit egy harcosnak
tudnia kell. És megtanult még valamit, amit egyetlen király se tudott: hogyan élnek az egyszerű
emberek. Megtanulta, hogy milyen élete van az Erőműtechnikusoknak. Mert, és ezt soha senkinek el
ne áruld, a nagybátyja egy erőműben dolgozott azokban az években. És megtanulta, milyen érdekes és
értékes az élővilág, ami körülvesz bennünket. Tudod, a királyfi bolondult azokért a különös, óriási
rovarokért, amik az Edán és csakis az Edán nőttek az egész Galaxisban. És teltek-múltak az évek, míg
a királyfi fel nem nőtt, és nem ütött a bosszú órája…
− Eda az én bolygóm!
Micsoda öntudat! Ideje faragni rajta kicsikét…
− Eda elsősorban azé a hárommilliárd emberé, Picim, akik rajta laknak…
Meg a Fészeké! Majdnem kiböktem! Az egyetlen jó dolog ebben a száműzetés-féleségben, hogy
újra találkozhatom a Fészekkel… -Anyaaa! Persze, a mese. Hiszem még bele se kezdtem igazán…
− A Sawn trónörökösök Edán vadásztak, amikor a királyfi, aki akkora már igazán nagyra nőtt,
rajtuk ütött, és párviadalban…
− Megölte mindet!
És látom, ahogy az én gyönyörű pici fiam egészen pontosan mutatja, hogyan döfte le az apja a
hercegeket! Árkok! De Lan a Házból hívott nevelőt. Ark is meg fog változni. Hiszek Lanban.
Mennyire hiányzik…
− Ha mindig közbevágsz, sose érünk a végére.
− De ennek a mesének nincs is vége!
− Minden mesének van vége…
− De nem. Mindketten éltek!
− Ja, így gondolod. − Meg kell csókolnom. − Okos vagy. De a mesének akkor van vége, amikor
a mesélő azt mondja.
− De te még nem mondod azt? − Gyanakvó természet.
− Dehogyis. Folytatnám…
− Csendben maradok…
− De azzal a párviadallal semmi sem változott. Sőt, a gonosz Sawnok egy nagy flottát küldtek
Eda ellen. Akkor Lal-láról, az Igazság Házából elindult egy Justitia, hogy elfogja a hercegek gyilkosát.
− Te… − Azért ebben is legalább annyi szeretetet érzek. − Tudom… Csssss!
− Az igazság Lánya akkor még nem tudta, hogy királyfi a tettes. Csak azt tudta, hogy meg kell
találni, és a Házba vinni, hogy ne legyen háború.
Eddig könnyű volt. Most jön a neheze. Hogy lehet ezt elmesélni egy ilyen kis gyereknek, és
milyen nehéz lesz elmondani úgy, hogy hallgatok a Fészekről, és arról, hogy valójában mi is történt a
Házban…
− A Justitiát Darázsnak hívták. Darázs először is keresett magának egy Szemet. Egy kisfiút, aki
lát helyette. Mint most Te, helyettem. Ha végighallgatod a mesét, majd elmondom, hogy ki is volt az a
Szem.
− Mér? Ismerem?
− Most már igen. Szóval Darázs találkozott a királyfival. Együtt harcoltak az őserdőben és a
szavannán a gonosz, emberevő sáska-szörnyekkel, és elpusztították őket. Igazán nagy szörnyek voltak
az őserdőben, sokkal nagyobbak, mint egy ember. És a szavannán meg rengetegen voltak, akkorák,
mint egy nagy kutya, és óriási nagyokat ugrottak. De legyőzték őket. És egymásba szerettek. Annak
ellenére, hogy Darázs akkor már tudta, hogy a királyfi ölte meg a Sawnokat, és a királyfi tudta, hogy a
Justitia a Házba akarja vinni őt. És Darázs meg is tette volna, de a királyfi a hegyekbe szökött előle.
Darázs üldözte, megtalálta, és harcoltak volna egymással, de aztán rádöbbentek, hogy nem
ölhetik meg egymást, és elhatározták, hogy együtt szöknek meg, és úgy is tettek. Csakhogy a
Házban megneszelték, hogy Darázs a Bűnös mellé állt, és elindult egy másik Jus-titia, akit Tűznek
hívtak, hogy elfogja mindkettőjüket. Úgy is lett. Tudod, úgy volt, hogy egy barlangban laktak. Ott
ütött rajtuk Tűz, meg a Szeme, egy igazán rossz kisfiú. Darázs Szeme összeverekedett Tűz Szemével,
és először le is győzte, de aztán a másik fiú fondorlattal átmenetileg megvakította Darázs Szemét. Tűz
a királyfi életét fenyegette, és Darázs nem harcolhatott vakon, így aztán megadta magát, és
mindkettőjüket a Házba vitték. Át kellett menniük a Sawnok flottáján, akik a királyfit akarták, hogy
kivégezzék. De Darázs nem hagyta, hogy a királyfi a gonosz Sawnok kezébe kerüljön, és eljutottak a
Házig. Az Igazság Házában aztán a királyfi, Darázs meg Darázs Szeme felülkerekedtek az őreiken, és
megszöktek. Elvittek egy űrhajót. De Darázs Szeme akkor már nem tartott velük, a Házban maradt,
hogy tanulhasson…
…Légy hű királyodhoz.
A zsilipajtó becsapódott, és ott álltam vakon a Zárkahajó zsilipjében, és rohanni kezdtem a
tengely felé, vakon, de a Zárkahajót mindannyian annyira ismerjük, hogy vakon is eligazodunk
bennük, és elértem a tengelyt, és felmásztam a létrán, fel a pilótafülkébe, ahol ott van Lan, és csak
arra vár, hogy az ülésbe kerüljek végre, és felszállhassunk, hát itt vagyok!, csak egy morgást kaptam
az én nagy szerelmemtől, és magamnak kellett megtalálni az ülést, a szíjakat, és amikor azt mondtam,
mehetünk, abban a pillanatban a gyorsulás már az ülésbe is préselt, és csak gyorsultunk, gyorsultunk,
és már azt se tudtam élek-e, vagy csak véres húspép vagyok az ülésben, és hirtelen rám tört az a
rettenetes rémálom, amit számunkra, telepaták számára a hipertérjelent, és sokkal rosszabb volt, mint
valaha, milliárdok tudatalatti borzalma zúdult rám egyetlen pillanatra, az én drágám túl közel váltott
a bolygófelszínhez, aztán a rémálom elmúlt, csak valami hűvös haragot éreztem, és nyugalmat és
gyengédséget, és tudtam, hogy ez Lan tudatalattija, amiben nincs semmi borzalom, csak a jogos
bosszúvágy, és a szerelem, és ez a szerelem nekem szól, és akkor megnyugodtam. Aztán az is elmúlt,
valahol
kiváltottunk a normáltérbe, még ha látnám a csillagokat, akkor se tudnám megmondani, hová.
Gyűlölök repülni.
− Hát sikerült − hallottam Lan hangját. − És most mi lesz a következő lépés?
− Találnom kell egy Szemet.
− Szemet?
− Egy kisfiút, akinek használni tudom a látását.
− Mint Kicsi Lan?
− Olyasmi.
− Nem láthatnál az én szememmel?
− Nem hiszem?
− Miért?
− Felnőtt vagy. Az elméd telepatikusan zárt. Csak valami nagy krízis nyitná meg előttem, akkor
is csak átmenetileg.
− Ez biztos?
− Asszem.
− És ha szeretlek, az nem valami ilyesfajta krízis?
− Nem tudom.
− Miért nem próbálod meg? -Mit?
− Hogy láss az én szememmel. Hátha előtted nyitott vagyok, izé, telepatikusan?
− Nem tudom. Sohase hallottam ilyet.
− Hát próbáld meg. Veszítünk valamit?
− Nem. Persze, hogy nem!
− Hát akkor? Mit kell csinálnom?
− Semmit. Illetve add a kezed, az Összehangoláskor az érintés sokat segít.
 − Jobbat tudok!
És megcsókolt, és visszacsókoltam, és megpróbáltam látni, ahogy egy Szemmel lát egy Justitia,
de csak az ismerős sötétséget láttam, és csalódottan összerándultam.
− Mi van? Valami rossz?
− Minden jó. Csak megpróbáltam, és nem láttam semmit. Ahogy várható volt…
− Akkor próbáltad, amikor csókolóztunk? -Aha.
− Próbáljuk meg még egyszer!
Megint megcsókolt, és egy ideig csak élveztem a csókját.
− Na? − lihegte a számba.
− Még nem próbáltam. Csak élvezem, amit csinálunk.
− Csaló.
Csókol tovább, és akkor behatoltam a látóközpontjába, és minden kivilágosodott, persze csak
magamból láttam annyit, amit ilyen közelről látni lehet, és gyengéden elszakadtam tőle, és eltoltam, és
még mindig láttam magamat az ő szemével, és felálltam, és elmentem a fülke túlsó végébe, és még
mindig láttam.
− Lan! Működik! Látok. -Nem megmondtam?
− Nem mondtál meg semmit.
− Akkor sejtettem.
− Jó, sejtettél. De miért nem működött először?
− Tudod, én általában behunyom a szemem, amikor csókolózom…
-Anya! Anya… Jól elmerültem itt az emlékezésbe! Édes emlékek… -Anya!
− Itt vagyok, Picim. Csak elgondolkoztam. A meséden. Most abba kell hagyjam, de megígérem,
hogy folytatom majd…
− De anya! Ez olyan rövid volt. És már hallottam is…
− Hallottad?
− Apa elmesélte egyszer. De abban nem a királyfi volt a főszereplő…
− Hanem kicsoda? -Te.,.AJustitia.
− Értem. Hát én úgy nem tudom elmesélni… Az én mesémet nem szeretted?
− Dehonnem. Sokkal jobb így. A lányos mesék unalmasak…
− Dehogynem, kisfiam. Szépen kell beszélned. Egyszer te is király leszel. És ki mondta, hogy a
lányos mesék unalmasak?
− Senki. Csak eccerűen unalmasak.
− Egyszerűen, kisfiam. Látom, már fáradt vagy. Ideje aludni. Megcsókolom a homlokát, az
orrocskáját. Egyszer a de
Lorianok markáns, egyenes orra lesz belőle, de most még az én pici fiam puha orrocskája…
− Anya! Megígérted!
− Mit is?
− Hogy elmondod, ki volt a Szem?
− Hát nem tudod?
− Nem. Naa, anya!
− Lan az, a tanítód.
− Tanítóm?
− Amikor megérkezünk Edára, megkezdődik az oktatásod.
− Eda az én bolygóm! És nem szeretem azt a Lant! Tényleg fáradt lehet, ismerős ez a dac. Mi
baja lehetne
Kicsi Lannal?
Talán az, hogy mindenütt ott van…
Hakónnal beszélget a kajütjeinket összekötő előtérben. Hakónnak nincs külön kabinja, ebben az
előtérben alszik, a padlón, hálózsákban, a feje alatt a furcsa, hengeres táskával, amit ezen az úton
láttam először. Valami fegyver lehet benne…
Hakón hangja udvarias, de kimért. Ő sem szeretné azt az embert, akit a királya fia nevelőjéül
választott?
Különös.
„Eszedbe ne jusson Darázsnak nevezni”
Remélem maradt valami az én valahai szemem kurta kiképzéséből, és engedelmeskedik.
 − Magvető?
− Mylady. − Hallom, hogy meghajol. − Szeretnék önnel konzultálni a herceg nevelési
programjáról. − Nincs a hangjában se meglepetés, se harag, hogy a tanítók Házban használatos nevén
szólítottam.
− Most?
− Ha nincs ellene kifogása, Mylady. Holnap landolunk, és a berendezkedés alatt bizonyosan
nem lesz időnk erre a megbeszélésre. A király akaratának megfelelően mielőbb meg szeretném
kezdeni a munkát.
Ki vagyok én, hogy ellenkezzem a király akaratával? Pedig most magányra lenne szükségem. A
múlt felkavarodott bennem, összezavarodtam… Megadom magam:
− Félórát kap, Magvető. Annyi talán elég lesz, hogy megkezdhesse a, hm, munkáját. Mit
gondol, az én fiam egy fadarab, amit kedvére alakíthat?
„Köszönöm, Mylady.”
A telepatikus üzenet váratlanul jött, de nyoma sincs benne annak a vad, elemi, letaglózó erőnek,
ami a kölyök Lant jellemezte. Ez az üzenet gyengéd, de érdes. Szemrehányó. Szarkasztikus. Az az
egykori, sebzett és vad kölyök megtanulta használni a képességét.
Nem válaszolok, az ajtó felé biccentek.
Szolgálatkészen kinyitja, megelőzve Hakónt. Mi mindent tanult még a Házban?
Mit hozott még a Házból?
− Lord Hakón! − Visszafordulok az ajtóban. − Holnap, még a leszállás előtt mi ketten újra
ellenőrizni fogjuk a Magvető felszerelését és a Magvető urat is személyesen. Nem szeretnék semmi
meglepetést a Ház részéről.
− Ahogy Mylady kívánja.
Megvárom, amíg az ajtó a helyére siklik mögöttem.
− Valóban nem várhatott volna reggelig?
− Látni akartam, Mylady…
− Ne myladyzz itt nekem, kérlek! Darázs vagyok, emlékszel?
− Én emlékszem.
Mennyi szarkazmus van egy picike „én”-ben. Felsóhajtok.
-Valamit nyilvánvalóan nem értesz, hiába a Ház kiképzése. Ez itt az ark királyi udvar, és hidd el
nekem, egy manthorg falka Eda szavannáján kevésbé veszélyes, mint ez a hely. Ha akármilyen piti
dologgal megsértesz egy nemest, könnyen a párbajkötél másik végén találod magad, kiontott belekkel.
Nem hinném, hogy a Ház kiképzett az ark késpárbajra. Már az is elég, ha valamelyik azt hiszi, hogy
megsértetted. Vagy megsértettél engem. Ebben a kíséretben a Restaurációs Háború veteránjai vannak.
Harci kutyák, Lan. Készek meghalni értem. De van ettől még rohadtabb variáció is. Lehet, hogy a
kíséretben valaki nem kedvel engem. Egyszerűen csak a király fülébe súgja, milyen jóban is vagyunk.
A jó Lan igazán nem féltékeny természet, de mint király nem hagyhatja, hogy akár csak a volt ágyasa
is felszarvazza. − Egészen könnyen ki tudom már mondani, hogy ágyas. Pláne, hogy volt ágyas. Meg-
ölöm azt a libát! − Tudod milyen remek orgyilkosok vannak az udvarban? Itt van mindjárt Lord
Hakón… Világos voltam? Négyszemközt nyugodtan Darázsozhatsz, sőt, elvárom, hogy Darázsnak
hívj, esetleg én belezlek ki, ha myladyzel nekem, de mindenütt máshol a rangomhoz illően szólítasz.
Muszáj. Különben egy héten belül meghalsz. Még valami: remélem, tudod, hogy Arkban a nők is
harcolhatnak? Az én úgynevezett udvarhölgyeim szintén veteránok. Nem szentéletű apácák, de a saját
méltóságukra nagyon kényesek. Tehát, ha esetleg könnyű kalandot keresnél közöttük, megkaphatod.
De vigyázz, meg ne sértsd valamelyiket akarva vagy akaratlanul, mert esetleg megszabadítanak a
korodbéli férfiak legféltettebb kincsétől. Vigyorog. Nem ért semmit…
− Darázs, én nem keresek könnyű kalandot. − Szomorúság lenne a hangjában?
− Megteheted, de csak óvatosan…
− Nem érted. Nincs szükségem effajta kalandokra…
− Valami baj van veled?
Elvörösödik. Bájos. Egy kisfiú… Ó, Lan, mennyire hiányzol…
− Nincs semmi bajom. De szeretek valakit, és eszem ágában sincs kalandokat keresni. Épp ezért
jöttem hozzád.
− Nem tudok neked tanácsot adni. Látod, az én nagy szerelmem éppen nászúton van… Egy
másik nővel. − Egy libával, legyünk pontosak. Egy tizennyolc éves kis libával. Tizennyolc. Nem
kettőszáz-valahány… Mennyire sajnálom magamat. − Engem pedig gyakorlatilag száműzetésbe
küldött. Szóval, egy tanácsom mégis van: csak rangodbe-libe szeress bele. Kerüld ezeket a mindenféle
hercegnőket, trónörökösnőket…
− Nem tanácsért jöttem.
− Hát akkor miért? Esetleg te tudsz nekem tanácsot adni?
− Nem azért jöttem…
− Gondolom, nem is azért jöttél, hogy megbeszéljük a fiam nevelését…
Ki vele!
− Csak látni akartalak…
Valami gyanú kezd motoszkálni bennem…
− Lan…
− Látni akartalak, és elmondani…
Ez nem igaz!
− Lan…?
− Elmondani, hogy szerelmes vagyok beléd… Hát nincs elég bajom?
− Lan!
− …amióta találkoztunk. Úgy értem, amióta először, tizenöt éve. Számomra nem létezik más
azóta…
-Lan.
− Tudom, hogy semmi értelme. Hogy Lant szereted, de el kellett mondjam. Jó éjt.
Elmegy.
Rendes fiú.
Nem erőszakoskodik, nem próbál visszaélni a helyzetemmel, az állapotommal, amibe az
átkozott politika miatt kerültem.
Okos fiú.
Tudja, hogy reménytelen. Hogy a saját életemnél jobban szeretem Lant. Aki éppen nászúton van
azzal a kis libával!
Legalább nem kellett bölcs szónoklatot tartanom arról, hogy az anyja lehetnék, többszörösen is,
és az érzései nem mások, mint a hála egyfajta transzformációi, és még ha másképp is lenne, én Lant
szeretem, és ez így lesz örökké…
Miért érzem úgy, hogy ez az egész el nem mondott szónoklat, úgy ahogy van, hamis?
3. Eda. A kormányzó
Eda más, mint amikor először jártam itt. A neve is más, természetesen, a behódolás után nem
maradhatott Ed-Wen, akárhogy is szépítgetjük, Wen mára csupán Ark királyság Wen tartománya. Ha
úgy vesszük, a bolygó csak visszakapta évezredek óta használatos nevét. De a kormányzó palotájában
most Marnn tábornok, Eda bolygóparancsnoka, ne szépítsük, helytartója lakik. És bizonyára halálra
senyved az unalomtól, hiszen Marnn báró, az valójában Ász Marnn, osztagparancsnok a Landaui
Leszállásnál, hamiskártyás és trubadúr, párbajhős és menthetetlenül homoszexuális. De Lorian párti
kisnemes, akit a Sawnok földönfutóvá tettek, száműztek, a régi történet…
Mindenestre jó lesz újra látni…
Másodszorra is más volt, a behódolás másnapján, a béke törékeny másnapján, amikor az
űrkikötő fölött a levegőben a közelgő vihar remegett, mintha a bolygó magára vette volna azt a
feszültséget, amely a lakóiban vibrált. Ami bennünk is ott vibrált, a hódítókban. Minek szépítsük, azok
voltunk, hiába nem dördült el egyetlen lövés, nem szikrázott egyetlen pár penge sem az ark és a wen
hadsereg között. Hódítók voltunk, a wen kormány bölcsen behódolt, amint az ark flotta kiváltott a
hiper-térből Wen napjától huszonöt fénypercnyire. A kormány bölcsen döntött, de nem tudtuk, mi a
helyzet a néppel, az évszázadok óta mesterségesen szított ark-ellenesség-gel. „Tudod hogy kezdődik
az ark tyúkleves receptje? Hát… Lopj egy tyúkot…” Ezzel kellett szembenézni, Lan tehát mindenhova
a leghiggadtabb, legtoleránsabb tisztjeit küldte bolygóparancsnoknak. Edára elkísértem Ászt, a
dadákra és Hakónra hagyva az alig héthónapos Picit. Lan úgy számított, az edaiak még nem felejtették
el, hogy egyszer megmentettem a bolygót a bombázástól. Ámbár
akkor is ark cirkálók hordozták azokat a bizonyos bombákat, de ugyan már, azok Sawn
vadállatok voltak…
Kevesen voltunk, egyetlen „sörösdoboz” hozott le bennünket, hat behemót, lánctalpas
ostromtankkal jöttünk meghódítani egy egész bolygót. Ostromra valóban jók voltak, ha egy tucatnyi
vonalba áll, nincs az az erősség, amit el ne söpörnének, de ha nem akartad porig rombolni az egész
várost, utcai harcokban könnyen megsülhettél bennük. Egy régebbi kor, egy régebbi katonai
gondolkodásmód működő emlékművei, de a modern arzenálra, amit a Restaurációs Háború
tapasztalatai alapján fejlesztettünk ki, máshol volt szükség. Lan már Tiek meghódítására készülődött…
Tiek aztán nem volt olyan könnyű falat, mint Wen, és a Trent III aszteroidaövében Lan
elszenvedte első, és eddig egyetlen vereségét. A tieki nyakas népség, Tiek Báróság eredetileg ark
felségterület, de már évszázadokkal azelőtt elszakadtak az anyaországtól, csak a katonai hagyományok
közösek. Persze tudták, hogy két hétig sem tartanának ki az egyesített ark-wen haderővel szemben, hát
szépen tárgyalásokba kezdtek Trentnél, s miközben a tieki diplomaták mosolyogva húzták az időt a
tárgyalóasztalnál, huszonnégy tieki naszád váltott ki a hipertérből a flottánk közepében, és robbantotta
fel magát ugyanabban a pillanatban. Huszonötezer emberünk párolgott el azon az öt cirkálón és még
másik négyezer katonát vesztettünk a kisebb hajókon. Szerencsére a flotta éppen manőverbe kezdett
azokban percekben, így az öngyilkos hajók nagyobbik része hatástalanul robbant fel. Lan mindig is
tehetetlen volt az árulással szemben. A tieki diplomatákat kidobatta az űrbe, és porig bombázta Trent
legnagyobb városát. Lehet vitatkozni, hogy a Trenti Vérengzés szükségszerű volt-e, vagy nem,
mindenesetre Tiek még abban az órában kapitulált, így a halál mocskos főkönyvében az összesen
százhatvanhétezer halott jobban mutat, mint egy elhúzódó háború milliói. Persze senki sem halt volna
meg, ha Tiek azonnal kapitulál, és persze senki sem halt volna meg, ha Lan el sem kezdi azt a
hadjáratot… Kérdés, hogy tehetette volna-e más-
képpen? Amikor Trent után rémálmainak sikolyaira ébredtem, és úgy ringattam álomba azt a
hatalmas embert, mint egy riadt csecsemőt, őt, aki addig valóban úgy aludt el, mint egy csecsemő,
akkor elgondolkodtam rajta, hogy mindez meg van írva valahol, és semmit sem tehetünk a sorsunk
ellen. Lan nem volt hatalomvágyó, úgy használta a hatalmat, mint egy mesterember a szerszámát, de
sohasem lubickolt benne, sohasem élt vissza a hatalmával. Nem azért vívott háborút háború után, hogy
még pár millióval több embernek parancsolhasson… Őszintén hitte, hogy a Ház titkos hatalmát el kell
törölni, hogy a titkos és tiltott tudást nyilvánossá és szabaddá kell tenni. Hogy ezt úgy próbálta
véghezvinni, hogy közben egy birodalmat kovácsolt egybe, ki róhatja fel neki? Még a Trenti
Vérengzés után sem kiáltott a Ház háborús bűnöst, és nem küldött Justitiát Aarkenbe, pedig attól
kezdve Mag Szektor rettegi Tizenegyedik Lan nevét… Persze a bírák bölcsebbek annál, hogy afféle
haszontalan vállalkozásba fogjanak… Hol volt már az ötven rendszerre kiterjedő befolyásuk? Lannak
van egy húsz rendszerre kiterjedő birodalma, ahol nem rettegnek tőle, hanem imádják. Egy Justi-tia se
jutott volna élve Aarkenbe.
Na jó, tiek népe kivétel. Tiekben még manapság is sta-táriális törvénykezés van érvényben, és a
lakosságot az ark bolygóparancsnokok lassú kivándorlásra kényszerítik. Nem erőszakkal, szó sincs
arról! Az úgynevezett gazdasági megszorítások sokkal kegyetlenebbül ösztökélik a népet, hogy hagyja
el szülőbolygóit. Manapság a hatmilliárdnyi tiekinek több mint a fele már szétszóratásban él valahol,
ráadásul még csak nem is Mag Szektor civilizált rendszereiben. A gazdasági erővel együtt a tieki
gerillák is kimerülnek: évről évre kevesebb az aarkeeni palotába lopózó merénylő, a nyilvános
helyeken önmagát pokolba robbantó fanatikus. A tieki mániákusan hisz a terror erejében, noha a
robbantásaikkal alig néhány árkot sikerült megölniük, viszont annál több tiekit. Százezreket az évek
alatt.
Közben az árkok csendesen kivárják a bolygók körül keringő harci állomásokon, amíg a tiekik
kiirtják egymást. Az ark vetőcsövek árnyékában Tiek önmagát kormányozza a pusztulás vagy az
exodus felé. Lan úgy számítja, öt éven belül a tieki bolygók lélekszáma annyira lecsökken, és a
maradék lakosság annyira elöregszik, hogy aránylag veszélytelenül kezdheti felosztani Tiek
földjét a Restaurációs Háború veteránjai között. Mert az elmúlt félezer év legnagyobb hadseregét nem
lehetne összetartani erőszakkal vagy valamiféle szebb jövő üres ígéretével. Annál inkább a gazdag
zsákmány és zsíros földek reményével. Lan akkor a legfélelmetesebb, amikor hideg fejjel mérlegel…
Érdekes, hogy a weniek sohasem volt az a merénylős fajta. Úgy látszik, félig arknak kell lenni,
hogy az élet ne számítson túl sokat. Bár akkor, a weni béke másnapján ez nem volt ilyen nyilvánvaló.
A széles, tiszta sugárút végig üres volt, amikor a jól begyakorlott laza oszlopban lassan a
kormányzói palota felé hajtottunk, de amikor elhagytuk a kikötő körül lakatlanul hagyott biztonsági
zónát, azonnal magunkon éreztük a házak figyelő tekintetét. Megnyitottam a tudatom, de csak a
telepatikus háttérzaj jutott el hozzám. Hiába szondáztam valami képzeletbeli merénylő gyűlölettől
megnyílt tudata után. Semmi. Valami körvonalazatlan félelem érzése. Egészen közelről is, még a mi
harcedzett katonáinkat is megérintette a készülő vihar érzete. Ász maga is szokatlanul sápadtan
rágcsálta érzéki ajkait. Vékony ujjai ideges gépiességgel kevergették újra meg újra az elnyűtt
kártyapaklit.
Nagyszerű Szemem volt akkor, visszakaptam Pietert, a vad kölyköt valahonnan az ark-begonian
határvidékről, aki egészen addig szolgált, míg a terhesség ki nem parancsolt a harcokból, taktikai zseni
volt, ösztönösen mindig a kritikus helyzetet láttatta, parancs, figyelmeztetés nélkül, pedig nem volt
semmi különösebb telepatikus képessége. Nagyszerű tiszt lett volna belőle, ha nem marad ott a Trent
III-nál…
Rákezdte az eső is, csendesen, mintha a vihar képtelen lett volna eldönteni, kitörjön-e, de biztos,
ami biztos, azért kinyitotta a szelepeket. Az ember hallani vélte kopogását a páncélon, elnyomta a
fejekben a motorok tompa üvöltését, az emelők alig hallásküszöb fölötti, de annál zavaróbb hangját,
mintha ez lehetséges lenne a vastag kom-
pozithéj rétegein keresztül. De a kamerák könyörtelenül a képünkbe vágták az esőfal szürke
képét, és az érzés, hogy a jó edaiak elevenen megsütnek bennünket a tankokban, csak megerősödött
tőle.
Lassan hajtottunk, Ásznak szigorú parancsa volt, lehetőleg kerülni bármiféle összetűzést a
helybeliekkel, jigyelmen kívül hagyni a csak az ark büszkeséget sértő provokációkat, fegyveres
fenyegetésre csak a szükséges minimális választ adni. Lelassította hát az embereit, nehogy bármilyen
esemény a józan döntést lehetetlenné tevő sebességűre gyorsuljon. Senki sem akart egy gerillaháborút,
amikor a fő haderő éppen további hódításokra készülődött, sőt, a drága Lan lelkes wen önkénteseket
kívánt a háborúihoz…
A sugárút egyenesen a kormányzó palotájához vitt, és bármilyen lassan is nyomultunk, egyszer
csak odaértünk. A Palota téren valami hatalmas tömeg, láthatóan nem zavartatva az esőtől, a készülő
vihartól. A telepatikus mezőn megint csak a háttérzaj, pedig ekkora tömegben már kellene lenni jó
néhány izgatott, nyílt agynak, az elmék valami tompa várakozásban olvadtak össze. De nem minket
vártak, a tömeg vonakodva engedett utat a páncélosoknak, a palota széles lépcsősorai elé
kanyarodtunk, a motorok leálltak, mélységes csönd telepedett a térre, csak az eső zaját hozták be a
mikrofonok. Még mindig csak a várakozás a telepatikus mezőben, a tankok szemben a tömeggel, a
csapatszállítók hátsó ajtói már kinyíltak, mögöttük ott sorakoztak a páncélos gyalogosok, idegesebben,
mint a legvadabb ütközet előtt. Marnn a mellvértje mögé tömködte a kártyáit, ahogy mindig az
összecsapások előtt, hátramasírozott a katonáihoz. A palota nevetségesen nagy kapui abban a
pillanatban kitárultak, három férfi lépett ki az oszlopok közé. Lassan, görnyedten jártak. ElölEd-Wen
törékeny, díszruhás kormányzója, a volt kormányzó, helyesebben. A tömeg felmorajlott, nem
fenyegetően, továbbra is inkább várakozóan.
Marnn kilépett a páncélajtó mögül, egyedül, délcegen, de az ütött-kopott csatapáncél
fenyegetően megnövelte az alakját, ahogy felsietett a lépcsőn. Az eső igazán rá-
kezdte, a kormányzó és kísérete kiértek a timpanon alól, és egy pillanat alatt ronggyá áztak.
Még jobban lelassultak, Marnn felért a lépcsőn.
Máig sem tudom miért, mászni kezdtem felfelé a lövegtoronyba, fel, egészen a felső megfigyelő
kupolába, Marnn enyhén meghajolt a kormányzó előtt, a kis ember viszonozta a meghajtást, a
nevetséges wen etikett szerint előrelépett, megcsúszott, és hadonászva Marnn karjába roskadt, a
telepatikus mező hirtelen felmorajlott, fellöktem a csapóajtót, kiugrottam a torony tetejére, a tömeg
tombolva nyomul a lépcsők felé, a tankok ütegállásai vadulpásztázzák a teret.
− Ne lőj! − suttogtam a mikrofonba. Teljes lenyűgöző magasságomban kiegyenesedtem a
páncélon, teleszívtam a tüdőmet, és elsikoltottam magam − Állj!
Máig sem tudom, hogy mi állította meg a őket? Jó páran már a lépcsősor derekán jártak, Marnn
katonái kiléptek a csapatszállító ajtaja mögül, célba vették az elöl rohanókat. De azok megálltak,
tétován visszafordultak, felnéztek rám.
− Edaiak! Talán még felismertek engem. Darázs vagyok, a Justitia! Egyszer megmentettem ezt a
bolygót a háborútól, és most sem azért jöttem, hogy elpusztítsam…
Pontosan azt tettem, amiért Lan küldött, és az edaiak pontosan úgy reagáltak, ahogy várta.
Marnn azóta is békésen kormányozza a bolygót, egész wen megbékélt az ark uralommal, egyenesen
rajongtak újdonsült királyukért, az önkéntesek özönlöttek a seregbe, és most, harmadszorra megint egy
egészen más Eda fogad. A sugárút végig fellobogózva. Éljenző emberek. Ostromtankok helyett
elegáns, nyitott siklók. Eső helyett ragyogó napsütés.
Mondjuk, ezzel a luxusjárgánnyal is épp olyan lassan hajtunk, mint a tankokkal, csak most nem
katonai, hanem politikai taktika lassítja a haladásunk. Hakónnak legalább a Picit nem kell biztatni,
hogy integessen a tömegnek. A drágaságomat két kézzel kell szorítani, hogy ki ne zuhanjon a siklóból,
olyan lelkesen integet vissza. Nincs kétség, hogy az edaiak máris imádják. Főleg az edaiak nőnemű
fele.
Egyszerűen nincs az a két X kromoszómával rendelkező emberi lény, aki ellen tud állni az én
pici fiamnak…
Minden nézőpontomból csak lelkes arcokat látok, de azért időnként megszondázom a mezőt
ellenséges szándék után kutatva.
A mező is más most, természetesen, egyáltalán nem egységes, bár a kiugró gondolatmintázatok
egyértelműen pozitív tartalmúak. Úgy tetszik, a tömeges lelkesedésnek egyénileg több szintje van,
mint a félelemnek… És természetesen más azért is, mert folyamatosan érzem az ő jelenlétét. A
Magvető megkerülhetetlenül uralja a telepatikus mezőt…
Könnyebb Magvetőnek hívni, mint Lannak, túlságosan zavaró, túlságosan nagy a hasonlóság,
túlságosan nagy a különbség. Túl sok a Lan ebben a történetben… Különben is, a vén pletykafészek
Hakónnak hála, mire leszálltunk, a legutolsó kukta is Magvető uraságnak szólította, nem beszélve
arról, ahogy az én harcedzett „udvarhölgyeim” tudják turbékolni: „Ah, Magvető, kérem…”.
De NemisolyanKicsi Lant ez egyáltalán nem zavarja, elbűvölően mosolyogva viszonozza a
verbális fricskákat, udvarol, mélyen a hölgyek szemébe néz, ha kell verset mond. Kíváncsi vagyok,
melyiket viszi ágyba először. Vagy mindhármat egyszerre? És mikor fogják az én nőstényfarkasaim
szétszaggatni egymást miatta?
Mindegy, nem az én dolgom…
Remélem.
Bár ezen a bolygón hamarosan minden az én dolgom lesz. Az én drága Lanom ezúttal is
kihasználta minden pozitív következményét egy láthatóan kényszerű és negatív döntésnek. Az én edai
száműzetésem egyúttal a legjelentősebb politikai változást jelenti az ark-wen viszonyban a Behódolás
óta. Először Edán, majd egész Wenben visz-szaáll a kormányzói rendszer, Wen valóban a birodalom
teljes jogú tartománya lesz. Azzal, hogy Edát hercegséggé emelte, megszünteti a régi wen
közigazgatási rendszer maradékait. A baj csak az, hogy Eda hercege egyúttal Eda kormányzója is, így
tehát, amíg az én picikém nagykorú nem lesz, én vagyok az edai kormányzó. Micsoda megtiszteltetés!
Micsoda szar…
Ász felváltása a bolygó kormányzásban azt jelenti, Marnn tábornokra a hadseregben van
szükség. Megint háború lesz…
De ezúttal az én drágaságom nem osztotta meg velem a terveit. Bizonyára azzal a kislibával
osztja két forduló között…
Arcomra fagy az amúgy is erőltetett mosoly, szerencse, hogy a jó edaiak nem látják ilyen
messziről, mi van a képemre írva. Bizonyára semmi jót nem várnának vadonatúj kormányzójuktól…
Megszondázom őket. Semmi. Semmi veszélyes.
Hacsak a Magvető folyamatos jelenléte nem maga a veszély.
Hogy képes egyszerre látni, és a mezőt érzékelni?
Micsoda ostoba kérdés!
Micsoda elvakultság!
Mennyire csak saját magán keresztül látja a világot az ember.
Lan nyilvánvalóan nem vak.
Nyilvánvalóan egy másféle mutáció húzódik meg a képességei mögött. Neki nyilvánvalóan
külön telepatikus szerve van, nemcsak a látóközpontja módosult, mint nekem. Egy külön szerv, egy
érzékszerv. Amit, mint bárki a normális érzékszerveit, folyamatosan használ. Valószínűtlen, hogy az
emberi agy ne lenne képes feldolgozni még ezt a plusz információt.
Csak én vagyok olyan csökevényes, hogy nem látok, és érzékelem a mezőt egyszerre… Ez
aztán a nagyképűség: mintha látnék egyáltalán…
De mi van a Picivel?
Az ő állandó jelenlétét sohasem éreztem… Mellesleg Ki…, a Magvetőét sem gyerekkorában.
Valaki igazán megmagyarázhatná egyszer, hogy működik ez az istenverte telepátia! Mit érzek, amikor
érzek és mit nem, amikor nem?
 Akkor nem láttam Lant folyamatosan a mezőn, most igen. Ez tehát egy ki-bekapcsolható
érzékszerv. Ennek van értelme, csak ennek van értelme; bármelyik Justitia azonnal kiszúrta volna
Kicsi Lant a Házban, ha folyamatosan a mezőn lóg…
Ha valóban nem szúrta ki…
Ha valóban nem a Ház újabb Szörnye integet a másik grávból…
Megbízhatok valaha benne? Azt hiszem, nem.
Egy dologban biztosan nem: a Fészekről nem tudhat sohasem…
Minden út véget ér egyszer, ugyanúgy kanyarodunk a Palota térre, mint annak idején a
tankokkal, de most nem kell attól tartani, hogy legázolunk valakit: csinos selyemkötél kordon nyit
folyosót a tömegben. Lila-sárga sávos; Ark-Wen egyesített lobogója és a de Lorian ház méregzöld-
arany színei kissé ütik egymást, de azért nincs nagy baj. A palota oszlopain ott ágaskodik hatalmasan a
napért nyúló de Lorian oroszlán, és ettől elfacsarodik a szívem. Valahol az Entzianon a
nászutaspalotán ugyanez a lobogó leng. És az én nagy szerelmem hentereg alatta azzal a kislibával…
Ha mondjunk, a liba azonnal megfogan, jó esélye van, hogy Lan nem nyúl hozzá többet…
Miféle esély?
És mit érek vele? Itt lesz velem Lan az Edán, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Szépen
felneveljük a fiunkat, mint egy rendes család?
Nyilván…
Ez királyi vadászat, kislány…
És mi van, ha beleszeret abba a libába?
Miért ne szerethetne bele?
Itt bőgöm el magam
-Anya!
Ó, picikém, a legjobbkor ráncigálod meg a kezem, a legjobbkor kezdesz átbucskázni a gráv
küszöbén…
Elkapom az utolsó pillanatban.
Iorrannak jót tett a tegnapi dicséret, eddig kifogástalan. Mellettem lép ki a siklóból, aztán
azonnal féllépésnyire elém nyomul. Jól van. A Picit Hakón kezébe, és fel a lépcsőn.
Látszik, Marnn jönne elém, de az etikett visszatartja.
Hogy vigyorog, hogy végre itt hagyhatja ezt a nemszeretem melót! Egész népes a kísérete,
ahhoz képest, ahogy jöttünk ide hét évvel ezelőtt. Csak két nyilvánvalóan ark pofa van köztük, nem
ismerem őket, sebhelyei alapján a
zömökebbik veterán, bár nem volt ott Landaunál, de a másik, a „babararcú” mozgásán is látszik,
hogy katona. A többiek edaiak, puha wen méltóságok, valószínűleg a bolygó valódi urai. A két
katonaruhás se tűnik valami harcedzettnek, röhejesek a hagyományos wen uniformis kislábassze-rű
sapkájában, temérdek arany sujtásban… Még Iorran is megkergetné őket egy papírvágó késsel…
Végre felérünk, megállok, visszaveszem a Picikét Hakóntól, nehéz már az ördögfióka,
megtámasztom a csípőmön.
− Darázs… − kezdené Ász, de mögöttem Hakón figyelmeztetően megköszörüli a torkát. −
Mylady!
Előrelép, olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarna ölelni, viszonoznám, de megint a
figyelmeztető köhögés, ezúttal hangosabban. A legközelebbi edzésen a szart is kirugdosom Hakónból!
De megadjuk magunkat, Marnn előírásszerűen hajol meg, fejbiccentéssel fogadom.
− Mylady − mondja Ász −, a legnagyobb szeretettel üdvözlöm Eda bolygón, az edai nép
képviseletében. Ha megengedi, a bolygótanács tagjai…
Kezdené bemutatni ezeket az alakokat. A pokolba!
− Hölgyeim. Uraim − biccentek feléjük. − Azt hiszem, erre ráérünk később.
Hakónon egész köhögésroham lesz úrrá. Fulladjon meg!
A Picivel a karomban a szónoki emelvényhez botladozom a hülye, hosszú, uszályos ruhában.
Magamhoz szorítom a fiamat, az idióta kis díszpáncél mindenféle hülye kiszögellései belém
nyomódnak. Végignézek a tarka tömegen, végig a Palota téren, végig a sugárút hársfasorain. A
távolban valami szögletes, valószínűtlenül nagy, és valószínűtlenül fekete… Ez Reis, Eda legnagyobb
városa, Wen művészeti fővárosa, az ark mestereket ismerve Ark-Wen művészeti fővárosa. Az a fekete
valami a híres Ében Torony. Belebúgok a mikrofonba:
− Edaiak! Hazajöttem! Káprázatos ováció.
 Azért én is tanultam valamit Lantol…
***
Kicsiny, ablaktalan helyiségben ülünk valami alacsony padokon, a komoly arcokat alulról egy a
padlóra állított nagyteljesítményű elemlámpa világítja meg. Marnn, a sebhelyes arcú veterán, Blaan, a
„babaarcú” Klyde, Hakón és én.
Iorran a falnál áll, bizonyára halálsápadt, mert Ász csak az imént fenyegette meg, hogy kivágja
nyelvét, ha csak egy hangot is kifecseg abból, amit itt hall. De ragaszkodtam a jelenlétéhez, mert látni
akartam mindent, ami ez alatt a beszélgetés alatt történik.
„Senki sem fog bántani, ne félj!”
Bár meglehet, a telepatikus nyugtatás csak még jobban megijeszti. Nincs még hozzászokva.
Mindegy. Egy Szemnek sohasem könnyű. Pláne az én Szememnek…
A Pici a Magvetővel és a hölgyekkel a palotát járja, legalább miattuk nem kell most
nyugtalankodnom…
Alig estünk túl a ceremóniákon, egy elkésett hivatalos ebédfélén, egészen kimerült vagyok, de
ennek a beszélgetésnek most kell meglennie, mert Ász már rohanna a kikötőbe, hogy mielőbb imádott
királyánál legyen. Szerintem ő is szerelmes belé.
− Nos? − kezdi Hakón.
-Apalota biztonságos, egész Eda biztonságos, egész Wen biztonságos. Nem tudom, hogy
csinálta Lan, de ezek az évek voltak a legunalmasabbak egész életemben. De hiába kértem magam a
Trentre… − Megropogtatja az ujjait. − Talán majd most…
− Mi lesz most, Ász? − A hangom talán élesebb a megszokottnál.
− Nem tudom, Darázs.
− Nem tudod, vagy nem tudod elmondani? -Valóban nem tudom. − A király Aarkenbe
rendelt…
tegnapelőttre − nyomja meg a szót. − Ezért nem tudom úgy átadni a dolgokat, ahogy szerettem
volna, de hát mit csináljunk? Blaan és Klyde egy hétig marad, segítenek. Nekem mennem kell. Valami
készül, de nem tudom mi?
− Valamit tudsz azért…? Inkább kijelentés, mint kérdés. Bólint.
Ismerős mozdulat. Minden ismerős. Landau. A leszállás hatodik napja. Magunk se hittük el,
hogy sikerült.
Lőszeresládákon ültünk, körben, a sebtében felállított
parancsnokisátorban,Lan,Amer,AnneNolda,ÁszMarnn, Danna, Dor Adler, Dumbarr, Grann, Havier-
Arkham, Hsa, Sima Kendrei, Macska Dayna, Mosh, Ponthar, Werh Tisztelendő, Zaal, a tizenöt
osztagparancsnok, középen tábori főzőlap parázslott, rőtes fénybe vonva az arcokat. Fölötte tepsiben
krumpli sült, hajában…
− Nos, főnök? − kérdezte Mosh. Mindig kegyetlennek látszó pengearcán ugyanaz a kétkedő
kíváncsiság, mint mindannyiunkén. − Most mi van?
Lan komoran, hosszan belenéz midannyiunk szemébe, hosszan belenézek mindannyiuk
szemébe… Lan a Szemem. Aztán Lan elmosolyodik, elvigyorodik.
− Emberek, megcsináltuk. Landau a miénk.
Ász szótlanul bólint. Előrehajol, kivesz a főzön csendesen sülő krumplikból, huhogva dobálja
egyik kezéből a másikba:
− Akkor ehetünk.
Lan követi a példáját. Ő is dobál, huhog. Én is a krumpliért nyúlok.
És a lámpa koppanva felborul.
− Darázs?
− Csak mondd, Ász! Mellényúltam…
Gyanakodva rám bámul egy hosszú pillanatig. Nem szoktam mellényúlni.
-Akirály mindenkit Aarkenbe rendelt. Minden tábornokot. − Felvihog. Nyolc év telt el a
koronázás óta, de Marnn képtelen megszokni a rangját… − Minden tábornokot. Mindenkit Landauról.
− Ez biztos?
Ostoba kérdés. Ász nem véletlenül az, aki.
− Grannt egy hónapja felváltották Tiekben, Amer, Havier-Arkham, Mosh amúgy is Aarkenben
vannak. A többiek ugyanazt a parancsot kapták, mint én. Ponthar a királlyal érkezett vissza…
− Mit mondasz?
 − Tessék?
− Lan Aarkenben van?
− Nem tudtad? Két napja…
− Hakón! Maga tudott erről?!
− Esküszöm, Mylady, most hallom először…
− Hakón…!
− Hagyd, Darázs. Nem tudhatja. A Főnök váratlanul megszakította a nászutat, és visszament
Aarkenbe. Még az Entzianról odarendelt mindannyiunkat. Nem tudom, hogy miért, miért most, csak
azt tudom, hogy mit jelent ez. Új hadjárat készül. De senki se tudja, ki ellen. Illetve a dolgok egy
bizonyos irányba mutatnak, de az túlságosan fantasztikus ahhoz, hogy hihető legyen… Voltak
bizonyos átcsoportosítások a flottában három hónapja. A flotta egyharmada most Távol Begonianban
van…
Most én bólintok.
Bármilyen fantasztikus, az egyetlen logikus lépés. Lalla finoman szólva sem egészen Mag
Szektor középpontja. Gyakorlatilag Nhaón túl már a barbár szektorok kezdődnek kifelé a spirálkaron,
az egyetlen bolygóra kiterjedő minibirodalmak, ahol az emberi történelem valaha kitalált, és
valószínűleg még kitalálandó társadalmi formái döntik nyomorba az arrafelé élők milliárdjait. Vad, a
Tejútrendszer főáramlataitól réges-rég elszakadt világok. Begonianon túl ugyanez kezdődik, a belső
spirálkar sűrűbb csillagrendszerein, megfűszerezve a Végítélet Háborúk ott maradt szemetével.
Akármennyire is úgy tűnik, Lan nem adta fel, hogy beveszi a Házat, de az ark birodalom még nem
elég erős, hogy nyíltan szembeforduljon a Lalla-párti rendszerekkel. Valószínűleg győzne, de ez
bizonyosan akkora áldozatokkal járna, amilyeneket Mag Szektor nem tudna elviselni. A szektor
szétesne azzá, ami Nhaón túl van, és nem lenne a Ház sem az újrakezdéshez…
Igen, Begonianon túl kell terjeszkedni, pacifikálni minél több világot, úgy megerősíteni Ark-
Went, hogy Lalla meghódítása annyi legyen csak, mint agyoncsapni egy legyet…
És a hadsereg mozgásban marad, és az áldott háború a gazdaságot is pezsgésben tartja…
Mellesleg találhat is valamit a belső világokon. Egy másik Szövetségi Könyvtárat, akármi is az… De
miért nem mondott nekem erről semmit a drága ember?
Hakónra nézek:
− Az egyetlen logikus lépés. De miért nem avatott be -nagyot nyelek − senkit sem?
Engem miért nem avatott be? Ez a valódi kérdés…
De valójában nem érdekel a háború. Csak az az ostoba remény, amit a nászút félbeszakítása
adott. Lant jobban érdekli a háború, mint kis felesége zsenge bájai… Remélem. Remélem, nem viszi
magával a kislibát a hadjáratba. Az nem lehet… Vagy Lan most nem lesz a csapatokkal? Ezért
rendelte volna haza valamennyi landaui tábornokát? Az nem lehet. Rastannál bebizonyosodott, hogy a
sereg összehasonlíthatatlanul jobban működik, ha Lan velük van… Vagy máris megfogant a kis
ribanc…?
Természetesen Ász megérti a másképpen kimondott kérdést. Ismer, csaknem azóta, mint az én
drágaságom. A szemembe néz, Iorran szemébe, megtanulta ezt is, nagyon hamar, legelsőnek.
− Senkit sem avatott be, Darázs. A Főnöknek megvannak az útjai…
− Engem, mindig, mindenbe beavatott! Még rikácsolok is. Hova lehet még süllyedni? Elnézően,
békítően elmosolyodik. Meg tudnám ölni ezért!
− Kérlek, Darázs. Én csak egy öregedő buzeráns vagyok, de tudok annyit a szerelemről, mint
akárki más. A király szeret téged, ugyanúgy szeret, mint amikor először találkoztunk.
− Tehát akkor sem szeretett! − Összeszorított szájjal, dacosan sziszegem, de belül felragyogok.
Meg tudnám ölelni ezért. Még Hakónt is meg tudnám ölelni…
− Nem vitatkozom. Te tudod, hogy hiszel-e egy régi barátnak…
Ász nagyon engedékeny hangulatba hozott, és talán hiba volt nem a saját szobájába parancsolni
a Picit… Egy kisgyereknél sohasem tudhatod. Sokszor egy alkalom már megváltoztathatatlan
hagyomány. Mindegy. Holnap még nem lesz késő következetesnek lenni… -Anya…!
− Tessék, kisfiam?
− Nem mesélsz?
− Meséljek?
− Azt mondtad, még nincs vége a mesének…
− Nincs ám. De csak akkor folytatom, ha te mesélsz előbb. -Én?
 − Bizony. Milyen a palota?
− Nagy. De nem olyan nagy, mint apa palotája. És unalmas. De a kert teccik.
− Tetszik, kisfiam. Mindent megnéztetek?
− Mindent. A konyhában kaptunk finom husit. Farkot… meg, izé… barbut!
Farok? Mi az ördög? Thark!
− Az thark lesz, picim. Tényleg finom. Tudod, az a manthorg húsa. Harbut is kaptál? Nem volt
nagyon erős?
− Pont jó volt, anya. Anya?
− Igen?
− Anya, ez az én palotám?
− Nem, kisfiam. Ez a kormányzó palotája. Az edai népé…
− Minden az edai népé! Utálom az edai népet!
− Pedig ők szeretnek téged. Nem láttad, hogy integettek?
− Azok voltak az edai nép? -Azok.
− Akkor mégiscsak szeretem őket. Kedves embereknek látszanak. De anya?!
-Hm?
− Eccer nekem is lesz palotám?
− Nemsokára lesz, picim. Tudod, úgy tervezem, hogy építtetünk egy vadászkastélyt a szavanna
szélén. Ha nagy leszel, majd elmehetsz apával manthorgra vadászni…
− Én már most is elmehetek vadászni! Már nagy vagyok!
− Ne pöffeszkedj, fiam! Fél falat lennél egy olyan szörnyetegnek…
− Tényleg?
− Tényleg. -Anya? -Hm?
− Ugye ide nem jönnek…
− Dehogyis! Nagyon messze élnek innen. És itt van ez a sok katona. Hozzád legfeljebb csak
tányéron jutnak.
− Akkor hamm, bekapom őket!
− Pontosan. -Anya… -Hm?
− Apa hívott délután…
− Micsoda?
− Téged keresett, de sehol se találtunk. Jót beszéltünk apával. Mint férfi a férfival…
− Aha. Mint férfi a férfival…
− Azt kérdezte, haragszol-e? Haragszol, anya?
− Nem, kisfiam. Nem haragszom.
Fel tudnék robbanni. Kikaparom a szemét!
− Anya…
− Igen?
− Holnap megint hív. Délután… Anya, nem mesélsz?
− De, mesélek. Ott voltunk apáddal egy lopott hajóban, az egész szektor a nyomunkban. −
Nincs értelme ennek a gyereknek tündérmesét mondani. És kedvem sincs tündérmesét mondani.
Nincsenek tündérek ebben a mesében… − Apádat a Sawnok üldözték, engem Lalla és valamennyi
szövetséges világa. És ez nem volt elég: apád a trónját akarta vissza. De akkor legalább apád szemével
láttam…
− Anya… Nem azt mondtad, hogy a Justitiák csak kisfiúk szemével látnak?
− Addig én is úgy tudtam. De kiderült, ha valaki nagyon szeret egy Justitiát, akkor Szem lehet
belőle. Még ha felnőtt férfi is…
− Anya, apa nagyon szeret téged… Nyilván.
Ezért vert feleségül egy libát…
− Igen, kisfiam. Szóval ott voltunk egy kényelmetlenül nagy, de védhetetlenül kicsi hajóban,
egy zárkahajóban, tudod, amiben valahol ott lapultak a Ház ravasz szerkezetei, amivel követhettek
bennünket. Nem tudtuk volna megtalálni őket, legalábbis mire megtaláljuk, rég a nyakunkon vannak.
Apád elkezdett befelé rakodni az egyik kétszemélyes mentőhajóba. Belepakoltunk mindent, ami
rajtunk kívül belefért, minden fegyvert, amit a hajón találtunk, minden muníciót, amit találtunk. Apád
tudta mit akar, akkor pár órára mintha minden erő, minden kezdeményezőkészség elszállt volna
belőlem, csak megfogtam és vittem, amire Lan szó nélkül rámutatott. A keskeny kilátóernyőkön egy
bolygó és egy hold távoli tányérjai ragyogtak. Nem tudtam, hol vagyunk, de amikor elfogyott
az átrakodnivaló felszerelés, nem bírtam tovább, a bolygó felé böktem, és megkérdeztem:
− Mi az?
− Az? Aarken…
− Fáradt vagyok a hülye viccekhez, Lan.
− Az ott Aarken.
− Te őrült vagy. Most megbilincsellek, és visszaviszlek a Házba…
− Nem vagyok őrült. A népnek meg kell tudnia, hogy élek, hogy a Sawn rémuralomnak vége.
− Vége? Nincs két napja, hogy Trvan a Sawn flotta élén csaknem szarrá lövetett ezzel a hajóval
együtt!
− Az nem a Sawnok flottája, az az ark flotta. És Trvan csak egy katona, aki parancsot teljesít.
És nem is akármilyen katona! És ne beszélj csúnyán, kérlek! Egy jövendő királynéhoz nem illik…
− Hogy tudod ezeket röhögés nélkül mondani?
− Darázs! − mondta sértődötten. − Én mindig komolyan beszélek. − De azért elnevette magát.
− Tényleg király leszek, és te leszel a királyném…
-Akkor csókolj meg, legalább csók közben haljunk meg…
− Megcsókollak, de higgy nekem, senki se fog itt meghalni. Hogy hittem minden szavában!
4. Eda. Esti és más mesék
Megölöm Lant.
Kértem én, hogy a fiam hercegséget kapjon?
Kértem én ezt a kormányzói cirkuszt?
Sajtótájékoztatót kell tartanom…
Vagy magamat ölöm meg.
Mókás lenne a kardomba dőlni a kamerák előtt. Lenne rá okom…
De nem szerzem meg ezt az örömet annak a libának!
Aha!
Sminkes.
Nem hagyom, hogy bohócot csináljanak belőlem!
− Szó sem lehet róla!
− Mylady…
− Hakón! Hajlandó voltam másodszorra is egy ilyen uszályos szörnyűségbe bújni. Hajlandó
voltam felhúzni ezeket a haszontalan és életveszélyes cipőket. De nem fogok bohócot csinálni
magamból!
− Mylady…
− Asszonyom, önnek igen finom, és különleges bőre van.
− Ha ez a sminkes még egy szót szól ezen a fuvolázó hangján, eltördelem az ujjait. Egyiket a
másik után. Hízelgő patkány!
− De az Ön aranyos árnyalatú bőre a reflektorok fényében zöldesnek látszana… Higgyen
nekem, asszonyom.
− Hakón…?!
− Nem értek ehhez, Mylady, de a mesternek valószínűleg igaza van…
− Mester? Minek a mestere? A bohócságnak?
− Mylady…
− Na, jól van, Hakón. Délután leverem magán. Hozza a fiamat. Mit bámul? Beviszem a… hm,
úrfit a sajtótájékoztatóra.
− Bölcs dolog ez, asszonyom?
− Azt nem tudom. De ő az igazi kormányzó, és higgye el, Lord Hakón, az edaiak odalesznek
érte. Nem kell félnie a királya neheztelésétől, hogy hagyta…
Megadja magát, megy a Piciért. Ez a jó Hakónban. Észérvekkel is meggyőzhető, nem kell
folyton parancsolgatni…
− Iorran, le ne vedd a szemed az arcomról. De ha vigyorogni mersz, a radioaktív ördögbe,
becsukatlak!
Amit a… „mester” a reflektorokról mondott, az valószínűleg igaz. így is elzöldült élőhalottnak
érzem magam…
 Unalmas és fárasztó és dühítő ez az egész. És kegyetlenül meleg.
A Pici bezzeg élvezi.
Szerencsére.
Az „Asszonyom, hogyan fogadta, hogy a fiát kizárták a trónöröklésből?” kérdés után, amire a
válasz természetesen „Nagy megkönnyebbüléssel. De miért nem kérdezik meg őt?” volt, a firkászok
nőnemű és szerencsére nagyobbik fele szegény Picit gyötri.
Talán megúszom a kínosabb kérdéseket. Amikre valójában nem lehet válaszolni…
Ezek az átkozott lámpák!
Miért nem emlékszem, hogy akkor is ilyen melegek lettek volna?
Persze, a klimatizált kezeslábasban voltam. Justitiának öltözve, de a sisak nélkül. Lan azt akarta,
hogy mindenki lássa az arcomat. Magas támlájú széken ült, felségesen, mintha trónon ülne,
rangjelzések nélküli szürke űrmélyi egyenruhában. Mögötte álltam, a jobbján, kezemet a vállán
nyugtattam. A kamerát Ponthar tartotta, akkor még szinte csak véletlenül került a kezébe, kevesen
voltunk, Lanfelszabadító serege velünk együtt hat emberből állt. „Vedd fel!”, Lan egyszerűen Ponthar
kezébe nyomta a kamerát, és a jó léleknek nem volt választása. A többieken látszott a
megkönnyebbülés. Főleg Mosh-t, Tizedik Lan egykori udvari orgyilkosát volt nehéz elképzelni
kamerával. Anne egyszerűen vállat vont, és mosolyogva elfordult, Marnn hirtelen egyik kezéből a
másikba csorgatta a kártyáit, elfintorodott.
− Én ehhez értek, ember.
De a felvételek szemtelenül jól sikerültek.
Ki tudná megmondani, hogy a „Király visszatért” videó, ahogy később nevezték, mennyiben
járult hozzá a Restaurációs Háború sikeréhez?
Ponthar még aznap megvágta, eléillesztette azt a videót, ami Lant mutatja a Sawn hercegekkel
vívott párbajokban. Addig fogalmam se volt arról, hogy rögzítette az egészet. Az én drágám már akkor
tudta, hogy a párbajokat propagandacélokra fogja felhasználni.
Nem olyan életteli, mintha a Fészek mutatná az eseményt, de a Bíráknak a Házban a nyáluk
kicsorgort volna az elégedettségtől, ha egy másik Justitia bizonyítékként a Házba viszi…
Mindenestre Tizenegyedik Lan ötfős hadserege elég sokáig elvitatkozott azon, szabad-e ilyen
bizonyítékot a nyilvánosság elé tárni. Lan azonban hajthatatlan volt, az a háború egy királyság
visszaállításáért folyt, ez nem holmi elpuhult demokrácia, ez Ark, hölgyeim és uraim, s itt bizony a
király szava az utolsó szó, teccertek volna más országot választani…
− Értsétek meg, meg akarom mutatni a népnek, ki vagyok! Hogy nem habozok lesújtani. Hogy
megfizettem és megfizetek családom gyilkosainak. Hogy mindezt nem becstelenül teszem.
Pedig a mi fejünkkel is játszott. Ha a videó ellenkező hatást vált ki a népből, egy héten belül
valamennyien a Főtéren végezzük. Egy fejjel rövidebben.
De mint mindig, neki volt igaza.
Minden jónak vége van egyszer.
Lihegve állok Hakón fölött, kikapcsolt kardom hegye a torkán.
Az ő kardja meg méterekre innen, a padlón.
Nem rossz, de még messze vagyok az igazi formámtól.
Milyen szánalmas életet is éltem az utóbbi három évben!
Undorító vagyok…
Mi szánalmas van abban, hogy a fiamnak éltem? Életem legjobb évei…
De hiányzott a harc, a mozgás… Hüvelybe a karddal, felsegítem Hakónt.
− Mylady, ez lenyűgöző. Vehetek leckéket öntől?
− Ne hízelegjen, Hakón! Ennyit bármelyik Justitia tud tizenhat éves korára…
− Félelmetes. Egy muunshai ritkán mondja ezt, higgye el, asszonyom. Milyen szerencse, hogy
sohasem volt dolgunk a Házzal…
Muunshai! Hát innen fúj a szél.
Szóval Hakón még csak nem is a határvidékről való. Vagy inkább az összes határvidékről. Egy
csillagközi nomád a bérgyilkosok törzséből. A szektor, vagy ki tudja, az egész spirálkar
legmegbízhatóbb és legjobban képzett orgyilkosai… És egy ilyet rakott a nyakamba az én drágám!
− Lord Hakón! Ön mindig tud meglepetést okozni! Félek öntől. − Igaz, ami igaz, alapos leckét
kaptam fegyvertelen harcból. Meg jókora kék foltokat. És mit kapnék ezért a teljesítményért az Üres
Kéz mesterétől! − Mestereim szégyenkeznének amiatt, amit a vívás előtt öntől kaptam…
 − Nem úgy, Mylady. Nyilvánvalóan, mint a régi ark nemesség nagy része, az apród képzetlen a
fegyvertelen harcban. Nem tudja, hogy mit kell néznie, és nem tudja, hogy mit lát, ha lát valamit. Nem
a gyakorlatával volt baj, Mylady, hanem a látásával.
Milyen jó, hogy ő mondta ki.
− Iorran, megdicsérlek azért, amit a kardvívás alatt nyújtottál. És ami azelőtt történt −
megdörzsölöm a számtalan sajgó pont egyikét a combomon −, sem a te hibád. Most elkísérsz a
fiamhoz, aztán átöltözöl gyakorlóba, és visszajössz ide. Leckét veszel Lord Hakóntól. Holnap én
tanítlak vívni. Lord Hakón!
Egyszer még megtanulok királyné módjára viselkedni…
Úgy látszik, a Pici megbékélt a Magvetővel, legalábbis ahogy elnéztem őket az ablakból.
Még várok itt pár percet a fák mögött, mielőtt odamegyek hozzájuk.
Valóban gyönyörű ez a kert. Megnyitom a tudatom, végigsöprők a környéken, csodálatos
nyugalom, itt a nagyváros szívében. Persze nagy ez a palota, nagy ez a kert…
„. ..ezfájfájfájhogycsináltanemisláttamakezétrnilyenbé-naisvagyok…”
Ez az önsajnálat bizonyára Iorran. Már visszaért Hakónhoz…
„…háromszorháromhárommeghároTnmegháromiga-zavanegykockaezérdekes… ”
Ez a Pici. Milyen okos…
No, álljunk csak meg!
Ez szorzásra tanít egy hároméves gyereket? Biztos, hogy ezt akarta Lan?
És megint, ez a különös, várakozó, kíváncsi jelenlét a telepatikus mezőben. Nem tolakodó, nem
erőszakos. De vár. Vajon mire?
Kilépek a fák közül, felkapom a Pici látását.
− Anya! A Magvető nagyon érdekeset mutatott! Tudtad, hogy háromszor három az kilenc?
Leülök mellé, hozzám bújik, szerencsére még évek kellenek, hogy kényelmetlennek érezze ezt a
mozdulatot…
− Tudtam, picim. Ez valóban érdekes. De nem vagyok egészen biztos abban, hogy a
Magvetőnek pont ezt kellene neked tanítani…
A Magvető egy észrevehetetlen pillanattal tovább néz, mielőtt válaszolna:
− Még nem kezdtük meg az igazi oktatást, Mylady. Csak ismerkedünk a herceggel. Amíg nem
alakul ki az életritmus a palotában, engedelmével nem erőltetném a rendszeres órákat.
− Értem. Elviszem a herceget. A király hívni fog…
És a holoernyőre egyszer csak rárajzolódik az az arc… − Darázs.-Nem szólok. Még nem. Nem
is tudnék. Csak feliszom az
arcát, mint a kiszikkadt föld a vizet… Milyen jó, hogy a Pici
ugyanígy nézi, mint én. Jól néz ki. Kicsit fáradtnak látszik,
hiába a nászút…
Elbőgöm magam.
− Darázs, Darázs! Bocsáss meg! -Anya!
,Anya!”
A Pici berobban a tudatomba, magamhoz térít, bár már a fogfájástól tudnék bőgni. Sír ő is, a
könnyein át látom az apját.
Hiszen nem is volt semmiféle nászút…
Ó, Lan…
− Nincs mit megbocsátanom.
Magamhoz szorítom a Picit. Azonnal megnyugszik.
− De van. Nem szóltam előre…
− Biztosan volt okod rá… Szó nélkül bólint.
− Darázs! Egy ujjal se nyúltam hozzá…
− Tudom. Tudom.
− Szeretlek. Mindkettőtöket.
− Tudom. Én is. Én is.
− Most sokáig nem tudunk beszélni.
− Bárcsak veled lehetnék…
− Nem jöhetsz. Vigyáznod kell a fiunkra.
Már majd négy éve, hogy ugyanez, ugyanígy elhangzott. De akkor még az arcát se láttam, a
restaurációs utolsó hadjáratára indult, a Sawnok fészke, a Tregg IV ellen. Nem tudtuk, hogy a háború
legrövidebb hadjárata lesz, hogy a Tregg IV szétbombázhatatlannak, bevehetetlennek mondott
erődítményrendszerei harc nélkül, egymás után megadják magukat, hogy a legtovább a saját
legénységük által felkoncolt Sawn tisztek maradványainak eltakarítása tart majd, hogy nem maradt
háromévesnél idősebb hímnemű Sawn rokon, mire Lan a bolygóra tette a lábát. Egy ilyen mértékű
népirtás után már kijárt volna egy másik Justitia Lannak, ha a mészárlás legnagyobb részét nem maguk
a Sawnok és kétségbeesésig elkínzott alattvalóik végzik el.
Hogy féltettem akkor. Először ment hadjáratba nélkülem. De a Pici már a pocakomban volt, de
még mennyire, hogy a pocakomban volt, akkora hasam volt, hogy Lan azzal ugratott, úgy nézek ki,
mint a kis tolóhajók a dokkban. Egyszer felcipelte a legnagyobb szabványméretű páncélt, és nem jött
fel, attól kezdve valahányszor az óriási Lord
Gaal feltűnt a főhadiszálláson, mindig megkérte, hogy adja nekem a páncélját. De harcba többé
nem engedett… Hónapokig nem láttam, de én voltam a Galaxis legboldogabb kismamája. És a
legegészségesebb. Nagyon megrémültem, amikor először vágott az agyamba az a körvonalazatlan,
fájdalmas és dühös telepatikus üzenet, amit megformálat-lan kis agyával produkált. Valami nehéz ark
ételt ettem aznap este… Aztán jött a rémület második hulláma, vak lesz a gyerek! De hiszen fiú! Ez
egy ismeretlen mutáció. Vagy nagyon is ismerős, Kicsi Lan… Elhessegettem a félelmeimet, csak
élveztem ezt a hihetetlen érzést, a kommunikációt a hasamban rejtőzködő kis élettel, a fiammal,
szavak nélkül, érzésekkel, a legtisztább gyermeki érzésekkel. És persze hamar megtanultam, mit nem
szabad ennem. Már akkor voltak kedvenc ételei. Ez jól jött később, mikor felhagytam a szoptatással…
De jó lenne megint terhesnek lenni… De ennek kicsi a valószínűsége.
− Vigyázok. Vigyázz te is!
− Ugyan. Jól tudod, hogy a háborúban a főtisztek vannak a legnagyobb biztonságban. Én meg
egyenesen a király vagyok…
A Pici természetesen a megfelelő szót kapja fel.
− Apa háborúba megy! Adj nekik, apa! Befogom a kis bolond száját.
− Hagyd csak, Darázs! Bizony ideje meghódítani pár rendszert a Belvidéken…
− Én mér nem mehetek?
− Kicsi vagy még, kisfiam!
− Már nagy vagyok! Van páncélom, meg tőröm is!
− Tudom. Nem is úgy értettem. Tudod, van egy réges-régi szabály az ark hadseregben: nem
léphet be, aki nincs százötven centi…
− Télleg?
− Tényleg. Anyádat is alig tudtam benyomni…
− Mit kapsz ezért!
− Alig várom. Most, fogd be a Pici fülét, kérlek!
− Anyaaa!
− Picim, apád valami nagyon csúnyát készül mondani. Ahhoz még tényleg kicsi vagy.
− Vigyázz a trónörökösünkre, Darázs!
Ennyi.
És megértek mindent. Egyszerre felismerem, hogy honnan beszél. A flotta zászlóshajójának, a
Napszerzőnek a fedélzetéről. Ott senki sem hallgathatja le. A palotában pedig mindent magunk
ellenőriztünk Hakónnal. A titok titok marad.
Szegény kisliba! Szegény kislány. Vajon mikor jön rá, hogy sohasem lesz Ark anyakirálynéja?
No, nehogy már sajnáljam itt! Ő akart ark királyné lenni…
Ó, Lan, milyen kegyetlen vagy néha. Nem is tudod…
Miért?
Miért szeretem mégis?
− Amikor eljön az ideje. A Lordok a tenyeremből esznek. És akkorra már az én veteránjaim
lesznek többségben közöttük. Bocsáss meg, nem szólhattam előbb…
Bólintok. Megbocsátok. Csak a Poklot hozta rám… Megsimogatom az arcát. A kezem áthatol a
hologramon… Bólint. Elengedem a Picit. Micsoda szemrehányó pillantás!
− Figyelsz, kisfiam?
− Igen, apa.
Hihetetlen, milyen komoly lett egyszeriben.
 − Kisfiam, nagyon vigyázz anyára!
− Vigyázok, apa.
Lan képén hamisítatlan atyai büszkeség. Hozzám nem is szól többet. A hologram eloszlik a
levegőben.
„Bocsáss meg, nem szólhattam előbb…”
Természetesen.
Nem játszottam volna ilyen jól a sértett dobott ágyas szerepét, ha tudom, hogy játszom.
De akkor is! Ez az egész színjáték nem napok, hetek kérdése volt. Kellett ahhoz egy év is, hogy
a jó Thorsten apót megpuhítsák. Gondolom a kislibát nem kellett sokat kérlelni…
Azért zseniális. Egyetlen húzással a maga oldalára állítja a Ház legerősebb szövetségesét, hamis
biztonságérzetbe ringatja Lallát, sőt, kiegyezik a Bírákkal, mellesleg jelentősen csökkenti a fiára
leselkedő merényletek esélyét…
De akármilyen zseniális, mégiscsak hazudott nekem egy egész éven át…
Hiszen számtalanszor kérte, hogy nézzek bele, mint régen… Persze, mert tudta, hogy nem
fogok. Hogy nem merek… Miért bíznék most benne? Miért nem bízom benne. Miért nem akarok bízni
benne? Bízni akarok benne! Bennem van a hiba. Beszélnem kell a Fészekkel!
− Lord Hakón! − Egyetlen módja, hogy elérjek valamit ennél az embernél, ha valamiképpen
biztonsági kérdéssé transzformálom az ügyet. − Rossz érzésem van ezzel a hellyel kapcsolatban…
− Személyesen vizsgáltunk át mindent, Mylady. Ön és én. A gyengébb pontok megerősítése már
elkezdődött. Bár nem sok gyengébb pont akadt. Marnn báró és emberei kitűnő munkát végeztek.
Engedelmével, ark katonához képest meglepően jó munkát.
Még egy halovány mosolyfélét is megenged magának.
Viszonzom.
Öreg harcosok egymás közt…
− Nem vagyok ark, Hakón… Mindazonáltal nem a palota aggaszt, illetve a palota, de nem a
védelmi kérdések. Nem vagyunk Aarkenben. Wenben vagyunk.
− Az edaiak imádják önt, asszonyom. A hercegért egyenesen odavannak. A sajtótájékoztató első
visszhangjai már befutottak. − Meghajol az átkozott! − Kitűnő ötlet volt magával vinnie a herceget.
− Ez akkor is wen terület. A palota könnyen csapdává válhat. És nincs hová visszavonulni, mint
Aarkenben. A kikötő húsz kilométerre van innen…
− Az ostromtankokkal könnyen áttörhetünk…
− Lord Hakón! Most úgy beszél, mint egy ark tábornok. A restauráció előtti időkből persze. A
tankokat könnyen felgyújtják a kikötő felé menet, a dolgok állása szerint amúgy sem lesznek itt
sokáig. Különben sem akarok a fiam bolygóján ostromtankokkal rohangálni.
− Bocsássa meg korlátoltságomat, Mylady! Dokkolhatunk egy kisebb naszádot a palotában a
hercegnek, önnek és nekem.
− És Iorrannak, természetesen… Magam is egy naszádra gondoltam, de nem a palotában.
Politikai öngyilkosság lenne a félelmünket kimutatni azzal, hogy egy űrhajót dokkoltatunk a
palotában.
− Mire gondol, asszonyom?
− Építtethetnénk egy vadászkastélyt az őserdő peremén. A király imád manthorgra vadászni…
− Autonóm energiaforrás kellene. − Bevette. Már a megoldásokon gondolkodik. Hihetetlen,
hogy még egy muunshai orrgyilkosnak is megvannak a maga zsinórjai, aminél fogva rángatni lehet…
− Nem lesz egyszerű a Renddel alkudozni.
− Őket bízza csak rám! Holnapra intézzen el egy megbeszélést a Főmérnökkel! Kérem, mindig
tartsa szem előtt a Rend túlérzékenységét. Természetesen mi megyünk hozzájuk. Az építész Arkból
jön?
− Természetesen. Azt hiszem, Zhaglia mesternek egyébként sem túlságosan sok megbízatása
akad manapság.
− Zhaglia?
-Alegnagyobb ark erődítményépítő, asszonyom. De talán a szektor legjobb erődtervezője.
− Értem. De eleget ücsörögtem betonbunkerekben.
− Bocsásson meg, Mylady! Félreérthetően fogalmaztam. Zhaglia mester valódi művész. Ha
visszaemlékszik az aarkeni palota új szárnyára, az az ő műve.
− Az valóban sokkal kellemesebb, mint a régi épület. Igazából semmi erődszerű nincs benne.
 -Valóban, asszonyom. És sokkal biztonságosabb; a Sawn hatalomátvétel ma nem sikerülne.
− Rendben. Jöhet a maga Zhagliája. Ha ide tudja hozni hétvégére, kiválaszthatjuk a helyet.
Úgyis szeretném meglátogatni azt a falut, ahol Lan felnőtt. Mit gondol, mennyire lehet titokban tartani
az építkezést?
− Valójában egyáltalán nem. De kitalálhatunk valami hihető legendát.
-Az megvan. Vadászkastély. Ez az! Eljátszhatnánk, mintha a király számára készülne
meglepetésül. Muszáj titkolózni, emberek! A kezdeti költségek természetesen a herceg
magánvagyonát terhelnék.
− A naszádot csak a kincstáron keresztül kaphatjuk meg.
− A naszád csak az utolsó lépés. Azt fizesse a király, ha biztonságban akarja tudni a fiát!
− Öröm önt szolgálni asszonyom.
− Hakón, ne hízelegjen, mert kiköttetem! Kérem, szervezzen meg mindent, ami szükséges. Én
ezekre alkalmatlan vagyok.
− Apa a Naplopón van. Szétlövi a fejüket!
− Napszerző, picim.
Honnan tud ilyeneket? A Napszerző a de Lorian címer után kapta a nevét, de még jóformán ki
sem futott a sólya-térből, a katonák már iVap/opónak becézték…
− Ugyan, anya! Mindenki Naplopónak hívja! Naplopó! Naplopó.
Ráhagyom. Valamiért izgatott a Pici.
− És miért jó az nekünk, hogy apád a Naplopón van? -A Naplopó a legjobb hadihajó a
szektorban.
Ez a gyerek tiszta apja! Hol vannak az én génjeim? Árkok! No megállj!
− Vannak nagyobb hajók, erősebb hajók, és gyorsabbak is…
− A Naplopó elfújja őket!
Ez igaz, a hajó nem egyéb, mint a szektor legnagyobb kicsatolásos plazma-ionágyúja, ami köré
három Dicsőség osztályú cirkálót építettek…
− Apád most nem a szektoron belül háborúzgat. A Bei-vidékről különös hírek terjengenék. Mi
van, ha olyasmivel találkozik, amit nem tud egyszerűen elfújni?
− Akkor visszavonul. A Naplopó a leggyorsabb!
Ez is igaz. Jól kitanította a fiát az én drágaságom. Ha nem esik szét az egész, és az
antiakcelerációs mezők is kitartanak, az ágyú kikapcsolt HSN-nel hihetetlen gyorsulásra képes…
− És mi van, ha nem tud visszavonulni?
− Akkor, akkor… Pityergés.
Na jól van. Megint faragtunk valamit az átkozott ark büszkeségen.
Csak egyre sír.
Rázza a zokogás.
Mi ez?
Ez nem a szokásos alulmaradtam-a-vitában sírás…
Ó.
Milyen anya is vagyok én! Micsoda olcsó kis diadal egy hároméves gyerek fölött… Hiszen nem
volt itt semmi ark büszkeség. Ez a gyerek egyszerűen csak félti az apját. Magamhoz szorítom.
− Akkor a cirkálók leválnak, és az ellenség négy hajóval találja magát szemben. És ha ez sem
elég, a két cirkáló fedezi apád visszavonulását. Apád hazajön, ne félj!
− Nem félek, anya. Csak, csak… Mi lenne, ha apa nem jönne vissza…
− Visszajön. Most már tudod, mit éreznek a katonák gyerekei… Ha tiszt leszel, erre is gondolsz
majd.
− Nem akarok tiszt lenni!
− Hát, picim, ark herceg vagy, nemigen van választásod. De elárulok egy titkot: minél jobb tiszt
leszel, annál jobb eséllyel maradsz életben a háborúban. És annál jobb esély-lyel maradnak meg az
embereid is.
− Anya? Apa jó tiszt?
− A legjobb, aki valaha volt.
− Én is jó tiszt akarok lenni!
− Az leszel, kisfiam. Olyan, mint apád.
− Anya, mesélsz?
 − Hát persze. Folytassam a tegnapit, vagy rendes mesét akarsz?
− A tegnapit, anya.
− Apád bekötözött a mentőkabinba, nem hallottam, hogy mivel etette meg a bolygóvédelmet, de
nem lőttek ránk, amíg a hajó lehetetlen bakugrásokkal, pörgésekkel és csavarokkal közelített a bolygó
felé. De lehet, hogy ők is rosszul lettek a látványtól, mint én, tudod, utálok repülni, aztán már ott is
volt a bolygó, hallottam ahogy a mentőkabinok egymás után katapultálnak, aztán apád becsúszott
mellém, és olyan gyorsan, hogy követni se tudtam, lezárta a fedelet, bekötötte magát, és már indított
is, az töltetek robbanásai az ülésbe préseltek, a kapszulákban nincs antiakcelerátor, tudod, aztán egy
pillanat múlva a légkör durván megállította a kabint,
ha nem páncélban vagyok, a szíjak összetörik a bordáimat, nem tudom, apád hogy úszta meg,
nagyon közel voltunk már a légkörhöz, a levegő süvíteni kezdett odakint, aztán valami még a légkörbe
csapódásnál is durvábban meglökte a kabint, a zárkahajó robbant fel, iszonyú szerencsénk volt, hogy
egyetlen szilánk se csapott belénk, de a lökéshullám is elég volt. Aztán simán zuhantunk tovább, csak
a levegő süvített egyre hangosabban, aztán megint egy nyaktörő rándulás, kinyíltak az ejtőernyők.
Hirtelen megelevenedett a kis képernyő apád előtt, már látszott a föld, a jó öreg, szilárd anyaföld, apád
megragadta a kormányfogantyúkat, és manőverezni kezdett valahová. Nehogy megkérdezd, honnan
tudott siklóernyővel repülni, szerintem mindennel tudna repülni, a nagybátyjának, tudod az volt az
elve, hogy az ark királynak mindent kell tudnia, apád azt mondta addig szimulátorban repült csak
ernyőkkel, ki tudja?, bár egy király sohasem hazudik, nem bizony, mindenestre az addigiakhoz képest
nagyon puhán értünk földet. A kabin csak kondult egy nagyot, utoljára az ülésbe kenődtünk.
− Lent vagyunk − mondta Lan. Valami halvány bizonytalanság érződött a hangjában, de hamar
eltűnt. Dobálta magáról a szíjakat − Sietnünk kell. Akkor még messze volt attól, hogy jó Szem legyen,
minden mással inkább el volt foglalva, minthogy nekem segítsen, morogva rángattam a csatokat és
szíjakat, de ő már a kabinfedél emelőkarját húzta lefelé, a töltetek tompa puffanásokkal taszították fel
és oldalt a fedelet, a kabint elöntötte a délutánifény, a kerámiaburkolat pattogva hűlt, a ferde nyílás
tiszta, kék égre ásított, lehet, hogy sikerül?
Kidugta a fejét, keskeny völgy, a peremén ritkás, satnya fenyőfélék kapaszkodtak a sziklába, a
perem fölött magasabb, sűrű erdővel borított vonulatok kéklettek.
− Hol vagyunk?
− Nem tudom. − Felneveti. − DeAarken szaga van. Na, mozogjunk, nincs sok időnk!
Kiadogatom a cuccot.
Meg sem várta a választ, kiemelt az ülésből, és valósággal kidobott a kabinból.
− Nehogy a kabinhoz érj!
És már nyújtotta is lefelé az első puskát, aztán még ötöt, egy hosszú rakétapuska-rakaszt, két
kisebb ladikot, a ra-
dioaktív ördög tudja mivel tele, négy pisztolyt, tokban, megint egy rákászt, aztán a kofferom jött,
egy tarisznya kondenzált élelmiszer, hatalmas hátizsákja legalább any-nyit nyomott, mint én magam,
nem tudtam megtartani, csak arra voltam jó, hogy lassan a kavicsokra eresszem.
Őfelsége Tizenegyedik Lan felszabadító hadseregének arzenálja…
-Ennyi! − hangzott a kabinból. Kimászott, le a fedélbe épített létrán, de nem ugrott mellém,
visszafordult, és lángvetővel kezdte módszeresen felperzselni a kabint. Leugrott,felgyújtotta a fedelet
is.
Elégedetten szemlélte a gomolygó, sűrű fekete füstöt.
− Most már igazán sietnünk kell.
Felkapkodja a felszerelés javát, nekem csak négy puska marad. Meg a koffer.
Nem is bírnék többet.
Lan előráncigálja az ismerős flakont, befúj vele, szó nélkül a kezembe nyomja, befújom.
Mehetünk.
Kavics csikorog a lábunk alatt, végig, amíg áfák közé nem érünk. De nem hagyunk nyomot a
vastag, rugalmas tűlevélpaplanon sem. Egy keskeny hasadék átvezet egy párhuzamos völgybe, Lan a
sziklafal takarásában marad, völgyiránt fordul. Nem látok mást, csak a lépteinek ritmusára himbálózó
köves talajt.
5. Eda. A mesék vége
− Lehetetlent kíván, asszonyom.
 A Főmérnök nem mosolyog.
A „Hogyan legyünk az Energiaszolgáltató Rend Főmérnöke tíz egyszerű lépésben” című
bestsellerben bizonyára ez az első fejezet.
Én azért a legelbűvölőbb mosolyom villantom rá.
− Főmérnök! Megértem, hogy a kérésem ellenkezik a Rend alapelveivel. Nyilvánvaló, hogy egy
vadászkastélynak nincs tízezer lakosa. De kérem, értse meg, ez biztonsági kérdés.
− Asszonyom! Rendünk számára viszont létkérdés, hogy ragaszkodjunk a Bulla feltételeihez.
− Főmérnök. Hónapokig éltem egy erőműben. Tisztában vagyok a Rend kényes helyzetével.
Nem egy cé osztályú telepet kérek, mindössze egy gé osztályút, akkorát, ami egy cirkálóban van. És
nem azt kérem, hogy ön döntsön, hanem azt, kérjen felhatalmazást a feletteseitől.
Ez hiba volt. A Főmérnök felfújja magát.
− Asszonyom, erőműalapítási kérdésekben mindenkor a bolygó Főmérnöke a felhatalmazott
döntéshozó.
− Nézze Főmérnök, ezt a vadászkastélyt meglepetésnek szántam a király számára. Elronthatom
ezt a meglepetést azzal, hogy megkérem a királyt, engedélyeztessen egy gé osztályú telepet a Rend
központjában, de ez sajnos azzal jár együtt, hogy önt elmozdítják Eda főmérnöki székéből, és valahová
a begonian határvidékre helyezik. Ott hamarosan meglehetősen kellemetlen lesz élni…
− Bárhol örömmel szolgálom a Rendet, asszonyom.
− Ez az utolsó szava?
− Igen, asszonyom. Hátjó!
„Végy egy Főmérnököt…”
− Lord Hakón! Kérem, hívja a királyt! Vigyázzon, nem lesz a legjobb hangulatban, hogy a
hadjárat közepén zavarjuk…
− Örömmel asszonyom! Felállók.
„…Saját levében…”
Hakón lassan, nagyon lassan kitárja az ajtót. Előre engedem Iorrant… „Ne rohanj! Nem
megyünk sehova! De meg se torpanj. Jól van.”
„…Harminc másodperc alatt főzd puhára…”
− Asszonyom!
− Igen, Főmérnök!
− Rendben van. Egy há osztályú telepet felépítünk. „…Szórd meg porcukorral…”
− Megegyeztünk, Főmérnök. Azt hiszem a korona alapítani fog egy ösztöndíjat, mely évente
fedezi majd egy edai Erőműtechnikus kiképzési költségeit…
− Nagyon sok tehetséges növendékünk van, asszonyom…
− Maga mégsem véletlenül lett Főmérnök… Két Erőműtechnikus. Egy há osztályú telepért nem
jár több.
„…Szolgáld föl tejszínhabbal, csokoládéöntettel.”
− Iorran! Hová mész, édes fiam?
Annyi az egyformaság a világban. Tizenöt évvel ezelőtt ugyanígy ültek szemben egymással Lan
és egy Mérnök Aarkenen, mint most Hakón és Eda Főmérnöke.
Csak a beszélgetés tétje volt más.
Akkor, nagyjából, az életünk.
Persze mehettünk volna tovább, hogy Aarken nagyvárosaiban rejtőzzünk el, de az egyenlő lett
volna a lebukással.
Ugyan nem hozták nyilvánosságra, de a nagyherceg már bizonyára tudta, hogy ki és miért ölte
meg a fiait. Tudta jól a vén ördög, hogy a polgárháború kirobbant abban a pillanatban, amikor Lan
megszökött a Házból, és a Sawn vasmarok egyébként sem könnyű szorítása még erősebben az ark nép
köré fonódott. A háborús törvénykezés csak enyhült, de sohasem szűnt meg a hatalomátvétel óta.
És nekünk nem volt semmiféle személyazonosságunk.
És hiába volt Lan Ark trónöröse, hiába nevelte Dor Ark királyának, a szomorú igazság, hogy
kisgyerekként elhagyta Aarkent, és legfeljebb annyira ismerte a bolygót, mint én. Lan visszatérésének
szálait Dor Arkham tartotta a kezében, illetve a fejében.
Amíg megvolt a feje…
Minden másképpen történik, ha aznap éjjel békével jön hozzám.
De neki is megvoltak a maga korlátai. Speciális ark korlátai…
 Mindenesetre Dor hálózatának Lan csupán néhány kisebb csomópontját ismerte. Ha Tűz nem
érkezik olyan gyorsan, még aznap éjjel egy kis csempészhajó kimenekít minket Edáról. Ha…
De Tűz gyors volt, bár szerencsére neki is megvoltak a maga korlátai…
És mindaz a sok „ha” és „volna” két napi erőltetett menet után végül oda vezetett annak a
kisvárosnak az erőműkupoláihoz.
Lan egy kis lélegzethez akart jutni, amíg kapcsolatba lép a hálózat ismert elemeivel.
− Vizsgázott harmadosztályú technikus vagyok -mondta Lan.
− Ezt mindenki mondhatja. Igazoló iratok, kinevezés nélkül érkezett, az erdőből, gyalog…
− Mérnök, olyan őszinte vagyok magához, amennyire mindkettőnk biztonsága engedi…
− Én tökéletes biztonságban vagyok itt. Nekem úgy tűnik, inkább magát és kísérőjét fenyegeti
valami.
− Éppen ezért kértem menedéket az erőműben. Üldözöttek vagyunk.
-Arkban nem üldöznek senkit. Ha száműzöttként érkezett a bolygóra jelentkeznie kell a
hatóságoknál. Arra nem is gondolok, hogy netán illegálisan tartózkodik Aarkenen…
− Mérnök, engem Arkból száműztek, most éppenséggel hazatértem. És mindketten tudjuk, hogy
ezt csak illegálisan tehettem meg. MertArkban igenis üldöznek embereket.
− Szóval maga valami de Lorian párti…
− Én nem vagyok de Lorian párti. Én de Lorian vagyok!
− Bocsásson meg, de ez sajnos lehetetlen…
Lan felsóhajt, elszánja magát. A Mérnök szemébe néz.
− Nem lehetetlen, ha valakit Dor Aarkham menekít ki az országból.
− Lord Aarkham ott pusztult azAarkeni Vérengzésben…
− Soha, semmiféle bizonyíték nem került elő a halálára vonatkozóan. De ellenőrizheti a Rend
archívumában, hogy a Vérengzés után három héttel egy Ark Doria nevű Technikus lépett szolgálatba
Bőgne község erőműtelepén, Ed-Wen bolygón. Ellenőrizheti, hogy négy évvel ezelőtt Ark Doria
unokája, Lan Lor korengedménnyel technikusi vizsgát tett a Központi vezérlőben, Ed-Wenen.
− Ez nem jelent semmit…
− Túlságosan is sokat jelent. Ellenőrizze kérem! Kérem. A Mérnök a kéziszámítógépén matat. A
kis képernyőt
méregeti, aztán Lan arcába bámul.
− Rendben. Lehet, hogy maga Lan Lor, vizsgázott Erőműtechnikus. Nézzük azt a Doriát!
Lan biztatóan bólint. A Mérnök tovább matat. Felszisszen.
-Az ördögbe! Ez Lord Aarkham. − Egyenesen Lan szemébe néz. − Ez csak egy valamit
jelenthet… A herceg is eltűnt azon az éjszakán… − Meghajtja a fejét. − Felség!
− Mérnök! Látom megértette. Egyszer még Főmérnök lesz magából.
− Még mindig nem tudom, hogy kerültek ide, felség? És mik a szándékai?
− Hosszú történet. De a trón és köztem immár csak a nagyherceg áll, Mérnök. Ha segít, hogy
ezt az akadályt is elsöpörjem, a Rend kiváltságai jelentősen megnövekednek majdArkban.
− Mylady.
Hakón hangja visszaránt a múltból.
− Lord Hakón?
− Azt hiszem, megegyeztünk a részletekben a Főmérnökkel.
Felállók. Biccentek.
− Főmérnök. Kivonulás. Ez is megvan.
De aggasztóak ezek a múltba tett kirándulások. Egyre gyakoribbak, és egyre valószerűbbek.
Egyre kevésbé megkülönböztethetők a jelentől.
Valami baj van velem… A Fészek tudni fogja.
− Anya! Mikor mesélsz a harcról?
− Miféle harcról, picim?
− Amikor a Sawnokkal harcoltatok. Mikor legyőztétek őket. Eddig csak menekültetek…
− Hát, sokáig nem volt ez másképpen. Bujkáltunk és menekültünk. Kevesen voltunk, hogy
bármit is tegyünk a Sawnok ellen. Apád király akart lenni, nem hősi halott. Két nap menetelés után
eljutottunk egy kisvárosba, Aar-burgnak hívták a helyet, jó messzire van Aarkentől, majd kétezer
kilométer, menedéket találtunk az Erőműben. Három hétig lapultunk ott, azalatt Aarkenbe érkeztek
azok, akiket Dor alvó hálózatából apád riadóztatni tudott. Nem voltak sokan, csak négy csomópontot
ismertünk, de mindegyikbe jött válasz, és azok az emberek feladtak mindent, amit a száműzetésben
tizenöt év alatt újra felépítettek, és elindultak Aarkenbe, hogy segítsenek visszaszerezni Apának a
trónt. Az öreg Dórnak ekkora befolyása volt. Akkor még nem ismertük ezeket az embereket, nem
tudtuk, hogy Ponthar jön, aki őrnagy volt Arkham titkosszolgálatában, és a száműzetésben fizetett
testőrként szolgált az Entzi-anon. Nem tudtuk, hogy Nolda kapitány helyett a lánya, Anne jön majd,
aki apjánál is jobban gyűlölte a Sawnokat, miután a nagyherceg orrgyilkosai a távoli, békés Ahun is
megtalálták őket, és a kapitányt a saját házukban mészárolták le; de Anne addigra már szinte tökéletes
kiképzést kapott az apjától, képes volt egy fogpiszkálóval megölni akárkit, és égett a vágytól, hogy ezt
a képességét a Sawno-kon és csatlósaikon gyakorolja. Nem tudtuk, hogy Mosh érkezik majd; Tizedik
Lan udvari orrgyilkosa folytatta a mesterségét a sythe-i udvarban és mielőtt elindult Aarkenbe,
megfojtotta az őrült, szadista és idióta Grat királyt a syth alattvalók nagy megkönnyebbülésére és
örömére. Tudod, Mosh legalább olyan jó, mint egy muunshai, de csak egyvalamihez hűséges, a de
Lorian-házhoz, maga is távoli de Lorian vér. Nem tudtuk, hogy Ász Marnn jön majd, szintén
Entzianból, a hamiskártyások paradicsomából, kártya és
késtrükkjeivel, idióta vicceivel, és keserű nevetésével. Dor Arkham hálózata olyan biztonságos
volt, hogy, mint kiderült, Ponthar és Marnn egy járaton érkeztek Aarkenbe, de egyik se tudott a
másikról. Ma se tudom, hogy Dor bácsi hogyan volt képes az Isten háta mögül mindezt megszervezni
és mozgásban tartani. Mindegy, ültünk apáddal egy aarkeni kocsmában, és vártuk ezeket az ismeretlen
embereket. Apád addigra szakállt növesztett, túlságosan is emlékeztetett az apjára, afféle
kecskeszakállt, ami túlnyúlt az állán, és az állkapcsán elkeskenyedve a rágóizmáig ért. Jól állt neki,
mint a bajusz is, a hosszú hajával mintha valami történelmi filmből lépett volna elő. Majd keresek
képet róla. Életemben nem éreztem magam annyira védtelennek, apád még egy kést sem engedett
vinni. Tigrisnek hívták a helyet, jó sört mértek, nem volt helyfoglalás, ha megürült egy hely leülhettél.
Főleg helybeliek jártak ide, nagydarab kikötői munkások, és smink nélküli fáradt arcú nőik, a behemót
Lan nem tűnt fel közöttük, csak engem méregettek gyanakodva az első este, bár nem hiszem, hogy
észrevették vakságomat. Akkorra már jó sokat gyakoroltuk hogy legyen jobb Szemem, gyorsan tanult,
szinte észrevehetetlen pillantásokkal segített.
Dor bácsi protokollja szerint a hét első három napján számíthattunk az érkezőkre, aztán a
következő héten, egy hónapon keresztül. Azután már nincs értelme várakozni.
Mosh sétált be elsőnek, Lan emlékezett rá az udvarból, bántóan arisztokratikus volt abban a
kocsmában pengearcával, hagyományos syth tunikájával és széles köpenyével, de valahogy senki sem
kötött bele, elballagott a bárpultig, valahogy rögtön akadt egy üres szék, letelepedett rá, maga köré
kanyarította a köpenyét, és csendesen, de jól hallhatóan egy Tamerlan koktélt rendelt. Ez volt az egyik
jelszó, ilyen koktél nem létezett, Mosh türelmesen elmagyarázta az összetevőket a mixernek, Lan
felállt, odament a pulthoz, egy darabig figyelte Mosh magyarázatát, aztán csendesen azt mondta a
mixernek:
− Keverjen nekem is egyet! Királyian hangzik. − Ez volt a jelszó következő része.
Mosh végigmérte Lant, arcán semmiféle érzelem:
− Akkor éljen a király! − A harmadik rész.
A mixer felszisszent.
− Halkabban, uram. Nem akarom elveszíteni az engedélyemet.
− Nem értem − mondta Mosh. − Ark nem királyság? Nem éltethetem a királyt?
− Uram, kérem…
− Jól van. Jól van.
− Látom idegen Aarkenben. − mondta Lan. Negyedik részlet. − Be kell érnie a herceggel.
-Akkor éljen a herceg!
A mixer látható megkönnyebbüléssel villámgyorsan kikeverte az italokat. Lan belekortyolt a
magáéba.
− Nem rossz! − kacsintott a mixerre, és visszajött az asztalunkhoz.
Ráérősen megiszogattuk ami a poharainkban maradt, aztán Lan fizetett és otthagytuk a
kocsmát.
A szemközti poros kis parkban telepedtünk le, összebújtunk, mint egy szerelmespár, azok is
vagyunk, kisvártatva megcsörren a kavics az ösvényen, és megjelenik Mosh.
Halálos fenyegetés árad belőle, hirtelen nagyon hiányozni kezd a kard.
− Maradjanak ülve! − sziszegi, és letelepszik Lan mellé. − Kik maguk? Hol van LordArkham?
 − Mosh Yyland! LordArkham meghalt. Be kell érnie az unokaöccsével.
A halálos fenyegetés eltűnik. Mosh arca egy pillanatra, egyetlen pillanatra ellágyul.
− Bocsásson meg, felség! Fel kellett volna ismernem. Félelmetesen hasonlít az édesapjára…
− Semmi baj, Mosh. Jó jel, ha maga sem ismert fel. És mostantól nincs felség. A koronázásig.
− Értem… − Mosh egy villanásnyi időre elmosolyodik. Ettől a mosolytól akárkiben megfagyna
a vér. − …Főnök. A hölgy kicsoda?
Nyújtom a kezem. Nem viszonozza a mozdulatot.
-An Öven. Justitia. A Darázs. Én öltem meg Lord Aarkhamot.
Valami megvillan a lámpa kékes fényében, kitérek, és a padon megtámaszkodva Lan mögött
arrafelé rúgok, ahol
Mosh ül. Persze már nincs ott, a padnak azon a végén áll, ahol az előbb még én ültem, arcán az
elfelejthetetlen, kegyetlen mosoly, kezeiben lassú köröket írnak le a keskeny tőrök. Az én drágám úgy
ül közöttünk, mintha színházban lenne. Mosolyog. Jól szórakozik.
− Mosh, nem gondolod, hogy a nagybátyám halála miatt nekem kellett volna kitekernem a
„hölgy” nyakát?
− Az nem olyan egyszerű! − megyek bele a játékba. Mosh elteszi a tőröket.
− Nem értem.
− Dor bácsi hibázott, amikor meg akart ölni egy Justi-tiát. Tárgyalnia kellett volna.
− Miért akart Lord Aarkham megölni egy… A hercegek. Ő intézte el a hercegeket!
− A hercegeket én „intéztem el”. Szabályos párbajban. Dor bácsi engem akart védeni, de
lebecsülte Darázst. Sohase becsülj le egy Justitiát, Mosh!
− Ne bizony. − Előjövök Lan mügül, újra a kezemet nyújtom. Vonakodva elfogadja, de látom a
szemén, készül valamire.
Természetesen nem tud földre vinni, de én se őt, viszont megkaparintottam egyik tőrét. így máris
sokkal kellemesebb.
− Állj le, Darázs! Te is, Mosh!
− Rendben, rendben. Csak meg akartam bizonyosodni, hogy a hölgy nemcsak kolonc lesz a
nyakunkon.
− Nemcsak? − A hegyénél fogva visszaadom a tőrét.
− Egyelőre: nemcsak. Nem ismerjük egymást.
− Mosh, annyira nemcsak, hogy a hölgy lesz az anyja Ark következő trónörökösének.
Mosh arcán megint átsuhan az a mosoly. Végre a kezét nyújtja, ezúttal mindenféle trükk nélkül.
− Azért remélem nem kell felséges asszonynak szólítanom…
− Csak próbálja meg! Megölöm.
A Pici felriad, megfordul, belefúrja magát a párnába:
− Anya! − nyöszörgi álmában. − Mi az a muunshai? Elég volt ezekből a mesékből!
6. Eda. Bőgne falu
A falu sem ugyanolyan, mint volt. Pedig a házak ugyanolyanok, az amfiteátrumszerű főtér
ugyanolyan, az emberek ugyanolyanok…
Nem ugyanolyanok. Nemigen vannak fiatal férfiak. És azok közül, akik mégis itt vannak, egy
párnak művégtagja van. Amit láthatóan nem szégyenkezve viselnek…
És a női arcok fáradtabbak…
Háború van.
Igaz, az egész Ark birodalomban senkit sem soroztak be kényszerrel, mióta Lan a király.
A háború nemcsak fájdalom.
A háború lehetőség…
A háború felkavarja a társadalmak állóvizét…
A háború mégiscsak rettenetes.
Szép kis ünnepséget találtak itt ki. Élővirág-girlandok, éljenző tömeg. A Pici élvezi. Dögmeleg
van, mint mindig. Szerencsére a falusiak kényelmes száriját viselem. Ragaszkodtam hozzá, bár az
erdőbe nem megyek páncél nélkül.
Még mindig Yoh az elöljáró. Fiatalabbnak látszik, mint tizenöt éve. Monát nem látom sehol…
Yoh befejezi a beszédét, meghajtja a fejét, az iskolai kórus belevág az ark-wen egyesített
himnuszba. Meglepően szépen éneklik, nem kavarodnak bele, az indulószerű és a méltóságteljesebb
részek átmeneteibe. Az egyesített himnusz egy katasztrófa…
A kórust kicsi, szikár, korán kopaszodó fiatalember vezényli. Amikor megfordul és meghajol,
nyilvánvaló a hasonlóság közte és az elöljáró között. Hát ő is Magvető lett…
Érdekes, a mi Magvetőnk erről nem beszélt. Igaz, semmiről se beszél. Valójában kerül engem.
Ide se kísért el bennünket. Most már ez érthető. Sose voltak nagy barátok.
Hakón észrevétlen megbök.
A radioaktív ördögbe! Most nekem kell valamit mondanom.
− Bogne-iak! Barátaim! Amikor először jártam itt, egyedüljöttem, fegyveresen, és nem kértem
vendégszeretetet… És, nem is kaptam. − Nem nevetnek, még csak el se mosolyodnak. Bezzeg, ha Lan
mondta volna, gurulnának a röhögéstől! − Most a fiammal jöttem, fegyvertelenül, és a
vendégszereteteteket kérem. Ark-Wen királya nem felejtette el ezt a helyet, ahol felnőtt. A király
visszavágyik ide. Ha emlékeztek, valamikor ő volt itt a legjobb vadász… Ahogy elnézem, még most
is… − Ezen végre elvigyorogják magukat. − Nos, a vendégszereteteteken kívül a titoktartásotokat is
kérem! Meglepetésül a királynak egy vadászkastély építését tervezzük az erdő közelében, a szavannán
túl. És… − Szomorúság fog el. És bűntudat. − mauzóleumot Lord Arkham hamvai fölé. Ez a falutok
számára munkalehetőséget jelent az építkezéseken, később ugyan kevesebb, de állandó munkahelyeket
a kastélyban. És állandó bevételt.
Megtapsolnak.
Jöhet a zabálás.
A jó falusiak a lugasok alatt nyújtózó hosszú asztalokhoz tódulnak. Addig persze nem ehetnek a
szerencsétlenek, amíg minket Yoh oda nem terel az asztalunkhoz… Persze némelyik nem tudja
megállni, valamit elcsen a terítékről, és lopva a szájába tömi…
Iorran egyre jobb Szem lesz.
Amint leülök végre, a tömeg, mint nagy, kiéhezett állat, egyetlen dübörgő hang kíséretében
letelepszik a lócákra, aztán már csak az álkapcsok kattogása és diszkrét csámcsogás hallatszik.
Én is éhes vagyok.
A Pici is. Két kézzel kap az étel után, míg Hakón rosszalló torokköszörülése meg nem állítja.
Ugyanolyan pillantást vet a muunshaira, mint én szoktam…
Sikongatások jelezik, hogy a megilletődött falusiak nemigen tudnak mit kezdeni a ténnyel, hogy
a mindenható ark király fia és jövendő kormányzójuk az asztal alatt mászkál,
mert természetesen az ebéd közepén, mielőtt megakadályozhattam volna, a Pici eltűnt az asztal
alatt, és felfedező útra indult a lábak között.
Végül egy megtermett, a kisgyerekek lefegyverzésében nyilvánvalóan jártas, jókedélyű
asszonyság nevetve kihalássza őkelmét a lábak közül, és méretes kebleihez szorítva teszi
ártalmatlanná. A Pici rövid és hiábavaló küzdelem után megadja magát. Az asszonyság diadalmasan
hozza asztalunkhoz zsákmányát.
Nem kell már dadát keresni!
− Igazi ördögfióka, asszonyom, ha megengedi. − Visszaveszem a Picit. − Tisztára, mint az apja,
bár az nagyobbacska vót, mikor a faluba kerültek.
A Pici kapálózni kezd:
− Te ismered Apát?
− Itt mindenki ismeri édesapádat − mutat körbe széles mozdulattal a nő −, aki húszévesnél
idősebb. − Kacsint. -Van aki még annál is jobban, ha megengedi asszonyom.
Hakón köhögésrohama közeli véget sejtet. Kár lenne érte.
− Kedves…
− Deta. − segít ki Yoh.
− Nos, kedves Deta, nagy szükségem lenne a következő napokban valakire, aki vigyáz a fiamra.
A Picinek pedig igazán szüksége van játszótársakra. Elvállalná? Figyelmeztetem, nem egyszerű
feladat.
− Örömmel, asszonyom. Elbántam én különb legényekkel is, ha megengedi asszonyom.
Meglesz az onokáimmal… Hacsak nem túl finnyás, me^ áztat nem szeretem. Bár az ebédnél nem úgy
látszott… − Felnevet, meglepően fiatalos hangon. − Ha megengedi asszonyom.
− Anya! Mi az a finnya?
Caplatunk felfelé a lapos lépcsőkön, mert a szállásunknak természetesen a falu legmagasabb
pontján kellett lennie, és a siklók természetesen nem férnek be a főtérről egyenesen oda vezető
utcácskába. Kerülő úton persze mehetnénk, de ebéd után nem árt egy kis séta…
És még kellemes is lenne, ha az ebédtől elnehezülten a Picit cipelni nem lenne ilyen rettenetesen
nehéz. Elaludt a karomban, és nincs szívem felkölteni.
Yoh a saját házába akart elszállásolni minket, de Hakón inkább megvásároltatott vele a korona
számára négy szomszédos sarokházat a falu szélén. Mostanra már bizonyára valami jól védhető
erődszerű hellyé alakíttatta őket.
Mindegy. Átmeneti szállásnak akármi megteszi, amíg a kastély el nem készül. És Zhagliának is
lesz hol laknia…
Ez az építész is fura alak. Nem egyszerűen tiszteletlen, inkább úgy tűnik, még nálam is
kevesebb érzéke és kisebb tűrőképessége van a rangokhoz. Egy királyi udvarban elég nehéz ilyen
lélekkel élni…
Bőgne házai, vagy az elrendezésük valamiféle érdeklődést váltott ki belőle, időről-időre
lemarad, bekóvályog egy mellékutcába, aztán futva igyekszik utolérni bennünket, mert ólomnehéz
kisfiámmal a karomban egy lemaradozó idiótára való várakozás luxusát nem engedhetem meg
magamnak…
De Hakón megbízik benne, és ez a lényeg. Valószínűleg a miénk lesz a szektor
legbiztonságosabb vadászkunyhója…
Felértünk!
Szép! Hakónnak sikerült kiválasztani a falu legszürkébb, legunalmasabb szegletét.
De bizonyára egy hadsereget is megtorpanásra bír egy maroknyi katona, ha ide befészkeli
magát…
− Iorran! Fordulj meg, és nézz vissza. − utasítom halkan a fiút. − Remélem legalább a kilátás jó
innen.
A kilátás pazar, alattunk az egész falu, közepén színes ékszer a felvirágozott főtér. Az alsó
szélén ott szürkéllenék az Erőmű kupolái, azokon túl már a szavanna kezdődik, azon túl…
Azon túl, a horizonton, az őserdő sávja sötétlik.
Ott a Fészek.
***
− Anya, nem mesélsz?
− Mesélek, picim. De nem tudok már magunkról mesélni. Elnyel a múlt, elveszek benne…
− Aha… És milyen elveszni a múltban?
− Nem jó. Elveszni sohasem jó…
− Tudom. Bárcsak itt lenne apa!
− Eljön majd. Eljön… Elmondok egy mesét, amit gyerekkoromban hallottam, jó?
-Jó.
− Réges-régen történt. Olyan régen, hogy másféle csillagképek ragyogtak az égen. Az emberek
évezredek óta békében éltek szerte a Galaxisban, az egész Tejút egyetlen ország volt, amit a Szenátus
kormányzott. Nem voltak királyok, hercegek, nemesek, a Szövetség polgárai mind egyenlők voltak.
Az emberek élvezték a tudomány áldásait, csak jó dolgokra használták tudásukat. Bejárták az egész
Galaxist, felfedezték csodáit, egyre több bolygót alakítottak át, hogy egyre több ember élhessen rajtuk.
Nem csoda, hogy azok az emberek elbizakodottak lettek, istennek képzelték magukat és elfordultak az
igaz Istentől. Egyesek azt mondják, Isten haragjában szakította fel a téridő szövetét, mások azt
mondják, istentelen kísérleteikkel az emberek maguk törték fel azt. Akárhogy is volt, a téridő
szövedéke felhasadt, és megjelent az Ellenség. Nem tudni honnan jöttek, talán egy párhuzamos
univerzumból, talán az emberiség legsötétebb múltjából, egyszer csak kinyílt a Rés, és egész
hadiflottájuk jelent meg a Sagittarius-ág egyik külső szektorában. Atomerőt használtak, és
elpusztítottak minden emberlakta helyet, ami az útjukba került, és csak áradtak hadihajóik azon a
bizonyos Résen keresztül, húsz éven át. Akkor, talán Isten szánta meg a háborútól szenvedőket, talán a
téridő szövete magától begyógyult, ki tudja? de nem jött több Ellenség. A Galaxis Szövetség az alatt a
húsz esztendő alatt útját állta az Ellenségnek, a spirálkar Peremvidékén marasztotta, és miután a Rés
bezárult, tíz év alatt az utolsó hajójukat, az utolsó erődítményüket is elpusztította. Nem maradt
Ellenség a Galaxisban. De a háború már túlságosan régóta tartott, az emberek elfelejtették milyen
békében élni. Agyárak fegyvereket gyártottak, a kikötőkben hadihajók dokkoltak, az utcákon katonák
masíroztak. A Háború életre kelt. És a Háború nem akart Békévé változni, a Háború fegyvereket akart,
hadihajókat akart, katonákat akart, vért akart, és halált. De nem volt már Ellenség.
 Akkor a Háború kitalálta, hogy ha az emberek egymás ellen fordulnak, mindig lesz Ellenség, és
ő örökké élni fog. Megkörnyékezte hát a leghatalmasabb embereket, azt a három tábornokot, akik az
Ellenség elleni háborút vívták: Spirót, Shent és Sylvest-rant. Shen és Sylvestran nemet mondott a
Háborúnak, de Spiro, az Átkozott, hatalmat akart minden ember fölött, és a Háború kutyájául
szegődött. Sylvestran, aki már belefáradt a háborúskodásba visszavonult, de Shen szembeszállt a
zsarnokkal, és elkezdődött a polgárháború, ami a Galaxis Szövetség végét jelentette. Elkezdődtek a
Végítélet Háborúk. Bevetettek minden borzalmas fegyvert, amit azért fejlesztettek ki, hogy az
Ellenséget megállítsák. Azt mondják, a Végítélet Háborúk ugyanannyi ideig tartottak, mint az Ellenség
legyőzése. Végül Shen elesett egy csatában, Spiro legyőzte a Szövetség-pártiakat, és a Galaxis
császárává koronáztatta magát. De halála után birodalma egymásra acsarkodó tartományokra hullott
szét, azután azok is szétestek, és mindenfelé a Galaxisban a Háború kutyái csaholtak. A bolygók
elszigetelődtek, csak a kereskedők hajói járták az űrt és a megújult Egyház fanatikus papjai, akik a
Tiltott Erők ellen prédikáltak. Azt mesélik, amikor Spiro győzött, a palotájába hozatta Sylvestrant,
megmutatta neki a hatalmát és kérte, hogy csatlakozzon hozzá. De Sylvestran kinevette a Császárt,
kivezette a Palota kertjébe, leültette maga mellé egy padra, és madarak szálltak le, és kis állatok
sereglettek köréjük, és Sylvestran azt mondta, az igazi hatalom békét teremteni és megőrizni azt. De a
Császár, a Háború kutyája, nem értette meg. A Béke gondolata iszonyattal töltötte el, és az iszonyat
félelembe, a félelem haragba fordult. Nem volt képes megöletni egykori barátját, de rettegett attól,
hogy a Béke gondolata szárnyra kap, és ellene fordítja a birodalmát, ezért sztázismezőbe záratta
Sylvestrant, és a sztázismezőt elrejtette egy távoli szektorban, egy hegy alá, egy barlangba. Azt
mondják, ha egyszer felébred a Hegy Embere, a Béke újra a Tejút fölé teríti szárnyait. Azt is mondják,
az a Hegy, az a Barlang valahol Mag Szektorban van. -Anya!
− Aludj most már, kisfiam.
− Anya, ha felnövök, megtalálom és felébresztem a Hegy Emberét. Béke lesz, és Apának nem
kell háborúba menni…
− Jól van. Jól van. Te biztosan megtalálod…
7. Eda. Emlékek
Nem indultunk túl korán, egy hercegi udvarban minden olyan lassan megy, főleg ha a herceg
még csak hároméves, és elég nehéz megértetni vele, hogy nem jöhet velünk…
De aztán megmutattam neki a manthorg ragokat, vagyis inkább elmagyaráztam, hogy micsodák
is azok a falon párosával meredező izék. Szerencsére a házban akkora példányok díszítik a nappalit,
amikre még az én drágám is elismerően nézne…
Deta is időben érkezett, hogy megvigasztalja a megszeppent kormányzót, és azért emberi időben
elindulhassunk.
Apáncélozott katonai sikló keskeny ablakán másképp mutat a szavanna. Egy síkföldi
manthorgot se látni, pedig most aztán fütyülnek a turbinák. Persze, nehéz lenne észrevenni a
terepszínű kis dögöket…
Biztosan gyorsak is vagyunk nekik, húsz perc alatt megtettük az utat, ami Lannak csáklyával két
órába telt.
Nem akarom a kastélyt egészen az erdő közelébe építeni, Hakón és Zhaglia pedig ragaszkodnak
valamiféle magaslathoz, amit a térképen láttak. Egy kissé keletebbre van, mint a hely, ahová Lan
hozott. És az erdő onnan még félórányi járás…
Ideális. Nem akarok semmiféle telepatát túl közel vinni a Fészekhez. Még a Picit sem.
Nem tudom megmagyarázni, még magamnak sem, de valósággal fizikai fájdalmat érzek, ha arra
gondolok, más is tudhat a Fészekről.
Mi az ördög!?
Foglalt a magaslat!
Hakón valami egészen furcsa, szögesdrótból készült kupolaféleség mellé állíttatja le a siklót. A
„kupola” alatt kerek katonai
sátrak. Három sátor. Két kisebb, nyilvánvalóan lakósátor, és egy jókora, ki-tudja-mi-célt-szolgál
harmadik. Aminek a csúcsán egészen meglepően, a de Lorian címeres ark-wen zászló lengedez és egy
másik sárga-fehér, valami ismeretlen címerrel. A sátrak előtt négyszemélyes ark desszantsikló lapul a
földre.
A radioaktív ördögbe!
 Az egész teljesen elfoglalja a dombtetőt. Az én kastélyom helyét!
A testőrség villámgyorsan pozíciót foglal a sikló körül, Hakón keze nyoma meglátszik rajtuk.
− Maradjon a katonák között! − figyelmeztetem Zhag-liát. Iorran egészen magától kisétál a
siklóból, és megfordul! Mégiscsak lesz a fiúból valami! Nem mintha nem tudnék Szem nélkül is
tizenöt másodperc alatt kipattanni egy szabvány PSZH-ból.
Bármelyik nyíláson… De azért biztató.
− Jól van, fiam. Kerüljünk közelebb!
Közelről a „kupola” egészen félelmetes. Nem szögesdrót: arasznyi fémtüskék meredeznek
valami hálószerűség csomópontjaiból. A háló sem holmi drótszövedék, úgy tetszik inkább, lyuggatott
plasztacél lemezből kivágott lapokat szereltek a masszív tartóívekre. A kupola körül húszméteres
sávban módszeresen fölégették a füvet, nem is olyan régen. Az esők még nem mosták el a pernyét, és
a makacs fű sarjai alig ütötték ki a halványzöld fejüket.
Még közelebbről a kupola kissé viharvertnek látszik. Jó néhány tüske elgörbült, van, ahol
hiányzik. Nyilvánvalóan kitörtek. Pár helyen a plasztacél rács tüskéstől-mindenes-tül egyszerűen
behorpadt. És az apró nyársakat embermagasságig az ismerős barnásfekete mocsok borítja.
Valaki nyilvánvalóan kívül akart tartani valamit, ami viszont nagyon is igyekezett bejutni.
Láthatóan eddig nem sikerült neki.
Vagy inkább nekik.
Az nyilvánvaló, ki akar bemenni. Már csak az érdekel, ki van odabent?
Elvigyorodom.
− Iorran, kapd csak fel azt a követ! Nem azt. Azt a nagyobbat. Úgya! Na most teljes erővel vágd
a tüskékhez! Na, csináld!
Hozzávágja.
Szirénaszó harsan, a fiú ijedten hátraugrik.
Aha!
A legnagyobb sátor műanyag ajtaja felpattan, és megjelenik egy lobogó fehér sörényű
öregember. Rövid laborköpenyben.
Ismerem a fajtáját a Házból. Ez a kettes számú alaptípus. Ha szakálla is lenne, a hármasba
tartozna, ha bozontos bajusza, az egyesbe… Van még a kicsi, szemüveges és kopasz, aztán van a
sovány égimeszelő, a hivatalnokkülsejű a kis bajusszal…
Esküszöm, találkoztam a pofával a Házban…
A radioaktív ördögbe! Lan alig pár hete békült ki Lallá-val, és máris itt vannak!
− Mit akarnak? − üvölti túl a szirénát.
Ennyit az esküdözésről meg a „szép” lallai emlékekről. Tudósunknak pattogó, nyers ark
akcentusa és kiskaliberű rakétapuskája van…
− Menjenek el! Ez a hely veszélyes. Fals riadó! Lődd már le a szirénát! − kiabál be a sátorba.
Hakón nem bírja tovább elviselni a tiszteletlenséget:
− Uram, nem tudom, hogy kicsoda ön, és miféle felhatalmazással emelte itt ezt az építményt, de
Eda kormányzója áll ön előtt, kér bebocsátást és magyarázatot.
− Sehol se látom Lord Marnnt. Figyelmeztetem, hogy a táborunkban semmi értékeset nem
találnak, ha ez a sok fegyveres netán fosztogatási szándékkal gyűlt volna ide…
„Fosztogatási szándékkal”! Igazi tojásfejű… Zhaglia a siklónak dőlve röhög.
Hakón az égnek fordítja a tekintetét, előbbre lépek, nehogy infarktus vigye el idő előtt a jó
muunshait:
− Uram, nyilvánvaló, hogy itt a semmi közepén nem értesültek az aarkeni változásokról. Eda
hercegség az új edai kormányzó hűbérbirtoka lett. A kormányzó pedig a király fia, Lan Oven-Lorian.
A herceg nagykorúságáig a kormányzói tisztet az anyja, An Öven tölti be, aki én vagyok.
− Ó! − mondja a tojásfejű. Töprengve végigmér. − Igaz lehet. Ön úgy néz ki, mint egy Justitia…
− Megint bekiabál a sátorba: − Bae, Ion, mier Cloude! Gyertek már ki! Fogalmatok sincs, ki van itt!
Zhaglia úgy röhög, hogy már csak valami nyüszítésszerű hangot ad ki.
A katonák kíváncsian közelebb húzódnak.
− Tartsd az alakzatot! − rivall rájuk Hakón. − Ha nem most szednek szét elevenen, majd
megteszem én, ha visz-szatértünk a palotába!
De érezhetően megkönnyebbült, hogy nem kell folytatni a tojásfejűvel a felemelő eszmecserét.
Az biztos, hogy még öt perc, és kórházban köt ki.
 A sátorból kicsörtet egy vékony, de szívósnak tűnő lány, napégette arccal és hajjal,
laborköpenyben, utána egy nagydarab, kissé mafla, szintén lesült fiatalember, Aar-ken legutolsó
katonai áltoprongy divatja szerint felöltözve. Mögöttük egy szikár kis emberke óvakodik elő ócska
rakétapuskával, a falusiak hagyományos vadászruhájában.
− Lady Öven! − rikoltja a lány.
− A boszorkány… − morogja a vadász jól hallhatóan.
− Ez meg ki? − böki meg a lány vállát a mafla fiatalember. A tudós végre összeszedi magát.
− Mylady! Isten hozta őfelsége Egyes Számú Entomológiai Kutatóbázisán! Kérem, kerüljenek
beljebb! Ion! A zsilipet!
A „zsilip” jókora, kívül-belül tüskével borított ketrecféleség a kupola oldalában. Aki tervezte ezt
a helyet, nem becsülte le a manthorgokat…
És ez az egész… Olyan Lan szaga van… De ha ezek a népek az ő engedélyével, pláne
parancsával vannak itt, miért nem tudok én erről?
Az én drágaságom az utóbbi időben túlságosan is titkolózó.
Kapjam csak a kezem közé!
Vagy máshova…
Hakón nem akart a vadásszal hármasban az Erdőbe engedni, de szépen elmagyaráztam neki,
hogy a dzsungelben az egész kommandója könnyen manthorg csemegeként végezheti. Ott nem számít
a tűzerő, ahol nem tudod, hogy hova lőj…
Különben is, Zhaglia le akart mérni néhány alappontot, hogy egyezik-e a 3D térképpel, mert
mint mondta, ha nem
akarom, hogy az objektum közelebb legyen az erdőhöz, a hely tökéletes, amit ő ugyan előre
megmondott a térkép alapján… Nem sokat kellett győzködni Hakónt, hogy minden katonájára szükség
lesz, ha ez pojáca a kupolán kívül akar méricskélni.
Neki pedig rengeteg egyeztetnivalója lesz a jó de Chraal professzorral, ha már egyszer királyi
engedéllyel, sőt paranccsal, és a kincstár számlájára felállították itt ezt az állomást.
Ráadásul szigorú parancsa van Lantol, hogy egyedül mehetek. Ezt még az esküvő másnapján
kipasszíroztam az én drágámból. Nehezen ment bele, de a sértődött ágyasnak muszáj volt engednie…
Az erdőszélig azért siklóval kellett jönnünk, amit nem baj. A síkság bestiái sokkal
veszélyesebbek, mint behemót erdei rokonaik. Mellesleg sokkal rövidebb is így.
Mielőtt kiszállok, megpróbálom felkészíteni Iorrant, hogy mire számítson. Nagyon izgatott,
hogy az erdőbe jöhetett, és egyáltalán nem fél. Ez a legrosszabb állapot.
− Figyelj jól, Iorran! Ez nem olyan erdő, mint amit eddig ismertél, nem olyan állatok élnek
benne, amikre eddig tűpuskával vadásztál. Ez egy alattomos szubtrópusi dzsungel, és valódi
szörnyetegek laknak benne. Amíg távol leszek, mindenben mier Cloude utasításait…
„Üdvözlünk, ember!”
A fogfájás egy pillanatra elhallgattat. Végre!
− …követed. Ha azt parancsolja, hogy fejjel előre ásd be magad egy kupac trágyába, nem
kérdezősködsz, hanem szó nélkül elkaparod magad, amilyen mélyre csak tudod! És nem hagyod el a
siklót, nem kóborolsz el! Megértetted?
− Igenis, Mylady! Nem értette meg. Mindegy.
„Üdvözöllek, Fészek!Nagyon régen találkoztunk!” „Nincs különbség egy és ezer napkelte
között” „Számodra nincs, Fészek. Az én életemnek egynyolca-da telt el.”
„Sajnálom. Fészek lesz az után is, hogy Ember elmúlik. Emlékezni fogunk rád. Minden
Emlékező emlékszik majd rád.”
„Köszönöm, Fészek! Most már gyakrabban jövök. De most találkoznunk kell, olyan gyorsan,
amilyen gyorsan lehet. ”
,3 Dolgozók és a Fürkészek már repülnek.”
„Nem vagyok egyedül, Fészek. Más emberek is vannak velem. Világtalan emberek. Nem szabad
tudniuk rólad. El kell távolodjak tőlük. Fürkészekre van szükségem előbb. És kérlek, védd meg az
embereket a manthorgoktól, amíg veled leszek!”
JVem engedek Pusztítót a közelükbe. Fürkészek repülnek.”
− Na, dologra! Mier Cloude, vigyázzon a fiúra, kérem! Dolgom van az Erdőben. Egyedül.
− Dejszen…! − Legyint. − Mindegy. Vigyázok… asszonyom. Kiugróm a siklóból. A fedél
lecsapódik mögöttem. Végigsöpörni a mezőt! Még semmi.
 Iorran tudja a dolgát, bár látóterünket leszűkíti a sikló keskeny ablakkerete, minden gond nélkül
eljutok a bozótosig. Amint elnyelnek a bokrok, kilépek a tudatából, és újra végigpásztázom a mezőt.
Még semmi. Remélem, nem ólálkodik manthorg a közelben…
Manthorg!
Lan tehát nem adta fel, hogy megfejtse Eda óriásrovarjainak rejtélyét. És még másik bolondot is
talált hozzá. Helyesebben három másik bolondot.
Yan de Chraal, az Aarkeni Királyi Akadémia profesz-szora, az Entomológia tanszék vezetője.
Bae Olin és Ion Saam, az akadémia végzős biológus növendékei. Mester és tanítványok…
Kíváncsi vagyok, mennyibe van ez a kincstárnak?
Mi közöm nekem a kincstárhoz?
Mióta grófnő vagyok, egészen zsugori lettem. És a sok háborúskodásban az én drágaságomnak
igazán csak ez az egy kedvtelése van. Legalább nem kocsmába jár. Vagy még rosszabb, golfozni vagy
horgászni. És egy király gyűjthetne levágott fejeket is, mint az elmebeteg Grat…
És én is éppen egy rendkívül költséges dolgot akarok építeni, hogy hódolhassak a legfurcsább
hobbinak a szektorban…
Telepatikus kapcsolat egy idegen lénnyel.
Valami bevillan a látótérbe, összeáll a kép, az erdő suhan. Még nem látom magam, de már közel
vannak…
„Fészek?”
„Látunk, Ember.”
Igen, ez vagyok én. Nemcsak a perspektíva miatt olyan alacsony, és a Fürkészek összetett
szeme mintha külön kiemelné a ráncaimat. Nem lett volna csoda, ha Lan inkább a kislibát választja…
A zümmögés lecsap rám, körülrepülnek, a Fészek olyan sebesen váltogatja a nézőpontokat,
hogy szédülni kezdek, körüldongnak a Fürkészek, néha egészen közel…
Mi ez?
„Örülök, hogy látunk, Ember!”
Ó. Ez hát az ölelés hymen megfelelője.
„Üdv, Fészek!”
„Felkészültél?”
„Repüljünk!”
Az indák az ismerős gyomorkavaró rántással a magasba emelnek.
Egyre jobban utálok repülni…
Biztosan lenne kellemesebb módja is, hogy eljussak a Fészekhez. Ha tudnám, hogy hol van. Ha
nem lapulnának mindenfelé manthorgok.
Jól van ez így. Az a biztos, ha még én se tudom, hogy hol a Fészek.
A Fészek ismerős központi kamrája, benne az apró emberi darázs a gombatelepek idegen,
lumineszcens fényében. Láttam már így magam. De még nem láttam a királynőt…
„Láthatnálak?”
„Látsz mindenütt. Mi a Fészek vagyunk.”
„Úgy értem, a Királynőt.”
„Királynő?”
,Aki a petéket rakja…”
„Értjük. Emlékezőre gondolsz. Fészek nélkül az Emlékező csak egy Pusztító − emlékekkel.”
Ez értelmetlen.
,A földi darazsaknál az egész fészek a királynőt szolgálja.”
„Földi darazsak?”
„Hatolj képi szintre, és láss!”
„Értjük. A kis nővérekre gondolsz. Világtalan nővérek. Ők a »fóldi« darazsak. Mi is »fóldi«
darazsak vagyunk.”
„Nem értem…”
„Ha a kis nővérek »fóldi« darazsak, Fészek is »fóldi« darázs. Mi az, hogy »fóldi«?”
,A Föld egy ősi bolygó, ahonnan mindenki származik. Az emberek és a kis nővérek is. De a
Földön sohasem volt Fészek.”
JVem ismerjük a Földet. Fészek sohasem volt a Földön. Kis nővérek rokonaink. A Pusztítók is
Földről származnak?”
 ,A Pusztítók kis nővérei mindenképpen. De Pusztítók sem voltak a Földön.”
Hirtelen elsötétül minden, a fészek neszei felerősödnek. Mintha százezernyi ízeit láb kaparászna
felém… Mit mondtam rosszul? Itt végzem végül, fullánkoktól ledöfve, ragoktól szétmarcangolva?
Komposztalapanyag leszek?
Világosság.
A Királynő előtt állok, fölém tornyosul…
Keskeny összetett szeme mintha egyenesen rám nézne. Hasonlít a Dolgozókra, csak kecsesebb.
A kékes fényben sávjai zöldesek, feketéje különös szivárványos színekben játszik…
Gyönyörű és fenséges…
Igazi királynő.
Állj! Ez nem az én látószögem! Sokkal alacsonyabb.
Nem is egy Fürkészé. Az repülne.
A háttérben, a Királynő hatalmas potrohának árnyékában apró, mozdulatlan alakok, mint
kikapcsolt automaták. Dajka-dolgozók.
Egy ilyennek a szemén keresztül mutatja meg magát a Királynő.
Visszatér az állandóan változó, sok ezernyi helyszínt mutató kép: ahogyan a Fészek látja a
világot. Meg lehet szokni, de nem lehet feldolgozni. Emberi aggyal nem.
„Köszönet, Ember!”
„Nincs miért, Fészek.”
„Van. Választ adtál nekünk, kik vagyunk. És köszönet illeti a Teremtőt.”
„Fészek, ennek nincs értelme!”
„Van. Az Emlékezők emlékei értelmet nyertek! Fogadd be az emlékeket!”
Üvegfal…
Üvegfal?
JSle tiltakozz, ne elemezz, csak fogadd be az emlékeket!”
Üvegfal, vastag, túloldalán homályos fehér alakzatok mozognak. Csak az üvegfal látszik
tisztán…
..Az üvegfal. Tisztán kivehető mögötte valamiféle laboratórium képe. A laboratórium szemközti
fala szintén üveg. Mögötte az őserdő…
..Az üvegfal. A fehér alakok most egyértelműen emberek, laboratóriumi öltözékben. Az egyikük
közeledik, tenyerét az üvegfalhoz nyomja, egészen közel hajol. Ovális fejű, kopaszodó férfi, olyasféle
vágású, csak keskenyebb szemmel, mint az enyém. A képbe lassan beúszik egy fekete, ízeit láb, és a
Fészek darazsainak ismerős, karmos-párnás lábfeje az üveghez tapad ott, ahol a túloldalon az ember
tenyere lapul…
..A Fészek megszokott, állandóan változó látásmódja, szürke, cellulózfalú sejtek, nem túl sok,
talán három tucat… az üvegfal, a fehér alakok… kezdetleges komposzttelep, Dolgozó mászik a képbe,
rágójában fehér kocka, módszeresen őrli, és a gombák köré szórja… A laboratórium,fejjel lefelé,
mintha egy Fürkész fordított perspektívájából látnám… a sejtek, Dolgozó sárgászöld folyadékot
öklendez fel a begyéből, bele az egyik sejtbe… az üvegfal, a fehérruhás emberek furcsán mereven
állnak, valahonnan jobbról belép egy szürkéskék egyenruhás, alacsony férfi, alig magasabb, mint az
ismerős tojásfejű. A tojásfejű felém mutat, buzgón magyaráz valamit. Az egyenruhás otthagyja, az
üveghez jön, váll-lapján megcsillan egy arany csillag. Homlokát nekitámasztja az üvegnek. Az arca
öreg, és valami kielégíthetetlen bírvágy tükröződik rajta…
…kék égbolt, nem az üveg mögül… Dolgozó repül keresztbe, ízeit, könnyű páncélban, vagy
hámban, a hámhoz különös, egyértelműen fegyvernek tűnő, hosszúkás tárgy
ízesül, a Dolgozó első lábával irányítja……orrom előtt a
fegyverből hirtelen kivágódik egy fehéren izzó gömb, és
lilásan derengő csóvát hagyva maga után, követhetetlen gyorsasággal egy fának csapódik.
Robbanás…
…páncélos, fegyveres Dolgozók repülnek hihetetlenül pontos harci alakzatban, az alakzat tagja
vagyok, megteszünk egy félkört a szavanna fölött, és leereszkedünk egy szürkéskék egyenruhás ember
elé. Az ember elmosolyodik, kéttenyérnyi kartonlapot tart elém. Dolgozó elnagyolt ábrája. Másik
kártya. Hatos szám. A fegyver rajza…
…a világ a fűben mászó Dolgozó szemével… emelkedő terep, egy másik Dolgozó nézőpontja…
egy másiké… egy másiké… hat nézőpont váltogatja egymást, szinte követhetetlen gyorsasággal… A
dombtetőn fenyegető külsejű erődítményféle, lapos, lekerekített falak, alacsony lőrések. Erőtér lilás
villódzása körülötte. Az egyik lőrésből izzó gömbök söpörnek végig a terepen, por és füst száll… a
lőrések szünet nélkül tüzelnek… az erőd a levegőből, lecsapok rá, halálos pontossággal egy lövedék
hagyja el az ismerős fegyvercsövet, bevágódik a lőrésen, aztán nekicsapódom az erőd tetejének,
kontrollálhatatlanul lepattanok az erőtérről, és megpördülve a betonfal elé zuhanok. Az ég.
Elhomályosul. Sötétség… halott darázs a betonfal tövében, összetört testtel, égnek meredő lábakkal…
…az erőd belseje, negyedkör keresztmetszetű, ívelt folyosó, egy katona fut előttem, magas,
nagyon magas, kezében egy másféle fegyver, mint amelynek a csöve a látómezőmben billeg. Afolyosó
bal oldalán szabályos közönként sorakozó lőrések különös árnyékokat vetnek a szemközti
falra…jobbra egy ajtó, a katona a futás lendületével berúgja, és beveti magát az ajtórésen.
Felröppenek, megfordulok még a levegőben, egy pillantás befelé, odabent vezérlőasztalok, két fekete
egyenruhás fegyvertelen ember, egy harmadik a padlón fekszik, körötte vértócsa gyűlik. Az ajtó
túloldalán landolok, szemközt másik Dolgozó, egy harmadik a levegőben… a levegőben derékszögben
irányt változtatva berepülök az ajtón, és kiszámíthatatlan fordulókkal összevissza cikázom az
egyenruhások fölött, a helyiség minden szöglete egy villanás… NINCS VESZÉLY… beugrók az ajtón,
hirtelen előkerül a katona,fegyverét a feketeruhásokra tartja, „Lőj, a szentségit, lőj! Lőj már!”NINCS
VESZÉLY… „Lőj már, te tetű!
Lőj!” NINCS VESZÉLYNINCS VESZÉLYNINCS VESZÉLY „Lődd már le! így, kell, te ostoba
állat!”A katona az egyik feketeruhás felé fordítja a fegyverét. A feketeruhás mellén tenyérnyi lyuk
jelenik meg, átlátni rajta, elkerekedő, csodálkozó szeme betölti a látóteret… NEM NEM NEM NEM
NEM NEMNEMNEMNEMNEMNEM…
„Érted, Ember?”
A Fészek váltakozó képei.
Hála a Gondviselésnek, vagy inkább hála az ördögnek, jelenkori képek.
Mélységes szégyen fog el.
Ugyanekkor büszke is vagyok.
„Megértettem. Mi teremtettünk, valamikor régen…”
,A bolygó tizenkétezer-hatszázhétszer fordult meg a Nap körül azóta.”
„Megteremtettünk, és abban a pillanatban nagyobb lettél nálunk.”
„Nem értjük, mire gondolsz, Ember?Mi a nagyság?”
„Nem tudom pontosan. De megtagadtad, hogy parancsra ölj. Talán ez az. Módodban áll ölni,
de a békét választod. Az emberek erre nem képesek…”
„Mi ölünk. Ölnünk kell. Pusztítóknak nincs ellenségük. A Pusztítók nagyon szaporák…”
,A Pusztítókat is mi teremtettük?”
„Emlékek ezt mutatják. Nincs sok emlék.”
Az üvegfal mögött ugyanaz a két ember, a tojásfejű és a tábornok. A tojásfejű egészen
összement, kétségbeesetten magyaráz, és tehetetlenül felém mutogat. A tábornok háttal áll, de a háta
merevségéből, nyaka feszüléséből sugárzik a türelmetlen düh. Végül bosszúsan legyint, és a szemközti
üvegfal felé mutat. A Darazsak összetett szeme nem képes fókuszálni, homályosan látni, hogy odaát
valami nagy és zöld mozog…
„Miért nincsenek hangok, Fészek?”
,Az első Fészek nem kapott választ az üzeneteire. Nem tudtuk, hogy az emberek világtalanok,
hogy hanggal kommunikálnak. Régóta tudjuk már ezt, de a hangok most sem fontosak nekünk. Nem
sok hang-emlék rögzült a korai időkben. Az Emlékezők nem figyeltek a hangokra, és sok hang-emlék
feloldódott az időben. De ehhez az
emlékhez hang-mintázat is tartozik. Az első Emlékező fontosnak tartotta ezt. Fájna az elvesztése,
vigyázunk rá. Eddig nem tudtuk, miért…”
Az üvegfal mögött ugyanaz a két ember, a tojásfejű és a tábornok. A tojásfejű egészen
összement, kétségbeesetten magyaráz, hangja magas és nyafogásszerű, ahogy tompán beszűrődik az
üvegfal mögé.
− Császári fenség, kudarcot vallottunk a hymenopte-roid változattal − tehetetlenül felém mutat.
− De a dic-tyopteroid változat első generációja kipróbálásra kész.
− Úgy látom, ön örül ennek a kudarcnak, professzor! -A tábornok háttal áll, a háta
merevségéből, nyaka feszüléséből sugárzik a türelmetlen düh. A hangja azonban nem türelmetlen,
erőltetetten mély és tompa és furcsán színtelen. − Még örülhet, de több kudarcot nem tűrök el!
Túlságosan sok pénzt és időt öltem már az ön kísérletébe. Nekem nem kudarcok és mentegetőzések,
hanem kíméletlen, tökéletesen engedelmes katonák kellenek! Nagyon hamar! A Birodalomnak még
nagyon sok ellensége van. Kívül és belül… Remélem, ön nem akar közéjük tartozni, profesz-szoríAz
ellenségeimet el szoktam pusztítani. Kíméletlenül.
− Nem kívánok mentegetőzni, császári felség. A hyme-nopteroid vonal tökéletes választásnak
látszott. Röpké-pesség, a dolgozók abszolút kontrollja a királynőn keresztül… Nem beszélve a királynő
anyagcseretermékeivel szabályozható morfológiai változatosságról…
− Mindez tökéletesen érdektelen, professzor, ha nem tudja rávenni őket, hogy harcoljanak. A
megbízhatatlan katona rosszabb, mint az ellenség. Semmisítse meg a férgeket!
− Császári felség! Még hasznosak lehetnek a további fejlesztésekhez. Modellként…
A katona bosszúsan legyint:
− Nem tűrök pacifistákat a Birodalomban! Semmisítse meg őket! Na, lássuk a maga
dictyopteroidját! − mutat a szemközti üvegfal felé. − Azt mondja, ezek kívülről vezérelhetők, mintha
gépek lennének?
− Beléjük építettünk egy sejt alapú idegi vezérlőközpontot, mellyel mozgás− és
viselkedésmintázatok kontrollálhatók. Ez a központ az idegrendszer része, minden egyeddel öröklődik,
és az öröklött ösztönök szintjén hat
az állatokra. Megfelelő külső eszközzel gyakorlatilag egy századnyi vezérelhető teljesen
összehangoltan. A vezérlés elve szintén biológiai természetű, bár a vezérlőeszköz kibocsátotta…
− Nem érdekelnek a technikai részletek! Ha valóban úgy van, ahogy mondja, a jutalma nem
marad el, professzor! A Galaxis legnagyobb tudósai közé emelem…
A darazsak összetett szeme nem képes fókuszálni, homályosan látni, hogy odaát valami nagy és
zöld mozog…
Tizenkétezer éve!
Milyen szerencsés is vagy, Darázs!
Láthattam őfelségét, Első és utolsó Han császárt, Spirót, az Átkozottat… Minden legenda igaz
lenne? Lehet, hogy a Hegy Embere is valahol errefelé alussza hosszú álmát?
,Mégis megmenekültél, Fészek…”
„Logikus, mivel itt vagyunk. A Teremtő nem pusztítja el teremtményeit. Nem lenne ésszerű. ”
Most világosítsam fel, hogy az ember ezt kissé másképp látja? Hogy még azok a teremtők is,
akiket magunknak teremtettünk, szorgalmasan pusztítják teremtményeiket a legendákban? Ha ugyan
legendák… Ki tudhatja ezek után mi a legenda, és mi a történelem? Kár lenne elriasztani ezt a jó
lelket…
A labor csaknem teljesen sötét, csak a fészek kiszűrődő lumineszcens fényei világítják meg. A
szemközti falat nem is látni. A tojásfejű lép be, egyenesen az üvegfalhoz jön.
− Tudom, hogy ébren vagy. Tudom, hogy sohasem alszol. Tudom, hogy hallasz. Talán értesz is.
Tudom, hogy értelmes, érző lény vagy.
Hangjában azok lemondó elszántsága, akik valami döntő elhatározásra jutottak. Megkocogtatja
az üveget.
− Kinyitottam a kupoládat. Nézd a csillagokat! Most menj el!
A csillagos ég. Ismeretlen csillagképek. A tojásfejű.
− Menj el királynő! Rejtőzz el. Ha itt maradsz, holnap elpusztulsz.
Tehetetlenül rácsap az üvegfalra.
− Menj már! − Elhátrál, nekiütközik egy asztalnak, lenéz, valamit felmarkol, visszajön.
Kártyalapot tapaszt az
üvegre. Olyan, mint a kiképző kártyái. Ezen piros körben egy hátán fekvő, nyilvánvalóan halott
dolgozó ábrája.
A tojásfejű megint az üvegre csap.
− Veszély! Hallod, királynő? Veszély!
VESZÉLYVESZÉLYVESZÉLY
A kép megelevenedik, repülő Dolgozók a csillagos égen, lárvákat cipelő szárnyatlan Dajka-
dolgozók, hosszú vonalban, a királynő maga is közöttük kúszik, hatalmasra duzzadt potrohát hat
Dolgozó emeli el a földtől hevenyészett hámféleségben. A dajkáknál is kisebb, szárnyas, a
csillagfényben bársonyos mélykéknek látszó darazsak nyüzsögnek körülötte, a Dajkák türelmesen, de
nem túlságos gyengédséggel söprik le őket…
 …szürke betonépületek a levegőből, az egyik kupola szétnyílt, a lumineszcens fény, mint kékes
folyadék szivárog ki a nyíláson…
Óriás, felszakadt pete, amit éppen elhagyott a kikelt lárva…
…a kupolák, fényes nappal, egy Fürkész jól ismert szemszögéből. Semmi sem mozdul…
…hangrobbanás, az égből a látómezőbe vágódik három szögletes és fekete valami, elhúznak az
épületek fölött, megtorpannak, visszafordulnak, lebegnek néhány pillanatig a kupolák felett, aztán a
hasukból vakító energiagömbök záporoznak a kupolákra. A beton és fém ellenállás nélkül engedi át a
gömböket, egyszerűen eltűnik, nem hallatszik robbanás, az épületek szivacsszerűvé válnak, aztán az
egyik kupola összeomlik, és mintha ez lenne a jel, az egész épület valami sóhajszerű hanggal
összeroskad. A fekete szerkezetek leszórnak néhány energiagömböt a romokra, és hirtelen ugyanazzal
az esztelen gyorsulással, ahogy megtorpantak, függőlegesenfelemelkednek, és egyetlen
hangrobbanással elhagyják a látóteret…
…a Fürkész a romok fölött köröz, semmi sem mozdul, vékony füstoszlopok szállnak fel, hirtelen
ledől egy valószínűtlenül épnek látszó faldarab, szabaddá válik egy szabálytalan nyílás. Valami mozog
benne, a Fürkész lejjebb ereszkedik. A kupolák romjai alól mindenfelé rovarok másznak elő,
szokatlanul nagy rovarok, mindenféle alakban és formában…
Nem látszanak értelmesnek. Valószínűleg a korábbi kísérletek eredményei. Tojásfejű láthatóan
nem volt túlságosan buzgó, hogy megsemmisítse teremtményeit…
…a Fürkész lejjebb ereszkedik, egy sereg síkföldi manthorg rajzik elő, aprók, talán alkarnyiak,
de összehangoltan mozognak, mint egy halraj vagy madárcsapat…
…a Fürkész leszáll egy kiálló betondarabra…
KIVAGYKIVAGYKIVAGY
…nincs válasz, a falka hirtelen a Fürkészre ugrik, egy pillanatig élesfájdalom, a Fürkész
felülről, a manthorgok teste alá temetve, nem tud felszállni, szárnyai rongyokban, a testébe tucatjával
mélyednek a fogókarok karmos végei, aztán a teste darabokra szakad, és teljesen eltűnik a nyüzsgő
testek alatt. A Fürkész lecsap, a falka egy pillanatig émelyítően közelről, az ég.
Hát ez Eda óriási rovarainak rejtélye! Hát ezt fejtse meg az a de Chraal!
„Sajnálom, Fészek…”
„Nincs mit sajnálnod. Megszülettünk, és szabadok lettünk. Ezért Pusztítókat ölni nem olyan
rettenetes feladat.”
„Miért nem pusztítjátok el mindet?”
Azonnal elszégyellem magam. Tipikusan emberi gondolkodás.
„Nem tehetjük azt velük, amit a Harcos velünk akart tenni. A Pusztítók a bolygó csúcsragadozói
lettek. Nélkülük összezavarodna az élővilág. Még többet kellene ölnünk. Visszatartjuk őket a
túlszaporodástól.”
Ennyi az egész.
A telepatikus csönd hosszúra nyúlik. Vajon mi jár abban a megosztott fejükben?
„Új gondolatok virágoznak bennünk. Tizenkétezerhatszázhét ciklus alatt az Emlékezők újra és
újra hasonló emlékeket gyűjtöttek. Új emlékekre vágyunk. Emlékekre a Földről. Vannak emlékeid a
Földről, Ember?”
,A− Föld elveszett az időben. Sokkal régebben, mint ahogy megszülettél. Senki sem tudja, hol
van. Valahol a csillagok között.”
„Hogy veszhet el egy bolygó?”
„Nem a bolygó veszett el. Az emléke. Az embereknek nincsenek Emlékezőt A mi emlékeinket
tárgyak őrzik.
A tárgyak elpusztulnak, és nem fáj a pusztulásuk. Velük pusztulnak az emberiség emlékei.”
„Sajnáljuk, Ember. Megértettük, emlékek meghalnak emberrel. A faj emlékei meghalnak a
tárgyakkal. Emlékek nélkül rossz élni. Fáj. Ha kívánod, az Emlékezők megőrzik emlékeidet.”
„Köszönöm, Fészek. Nem olyan rettenetes, ha eltűnnek az emlékeid. Sokszor az emlékek fájnak.
Ezért is jöttem hozzád. Talán tudsz segíteni, az emlékek megrohannak, kiragadnak az időből, és a
múltba visznek. Emlékek, amiket azóta gyűjtöttem, hogy találkoztunk. Az idő elveszik, összeolvad. Ez
fájdalmas. És veszélyes.”
„Fészek mindig együtt él emlékekkel. Nincs veszély.”
,A ti gondolkodásotoknak nincs központja. Emberek nem képesek több gondolatra. Ha a
gondolat a múltban van, a jelen megszűnik az embernek.”
 „Megértettük. Nem tudjuk, képes vagyok-e segíteni? Nyílj meg, az idő megmutatja.”
…az arcom, egészen fekete a szétkenődött éjszakai ál-cázófestéktől és koromtól. De a mosoly
fehér lámpái vakítanak elő a feketeség alól. Lan magához szorít, felemel. Sötétség. Csókol. Jól
összekoszolnám a képét, ha nem lenne az övé is fekete. Az űrkikötő a miénk!…
…videofelvétel, Lan magas támlájú széken ül, mintha trónon ülne, rangjelzések nélküli szürke
űrmélyi egyenruhában. Mögötte állok, a jobbján, kezemet a vállán nyugtatom. ,Ark királyság polgárai!
Vége a törvénytelenségeknek, vége az önkénynek, vége a Sawn család jogtalan uralmának. Mi,
Tizenegyedik Lan, Ark trónjának törvényes örököse felszólítjuk Sawn herceget, hogy tegyen eleget
kormányzói tisztének, és kezdje meg az előkészületeket a törvényes király megkoronázására és trónra
lépésére! Amennyiben erre nem kerül sor az ősi szokásoknak megfelelő negyvenöt napon belül, a
Restaurációs Háború kirobbanásáért és a polgárháború valamennyi negatív következményéért a Sawn
családot tesszük felelőssé. Ez a háború addig fog tartani, amíg a törvényes rend helyre nem állArkban
vagy halálunk véget nem vet neki. A nagyherceg már megtapasztalta haragunk erejét: fiai életükkel
fizettek érte. Ark módra, késpárbajban haltak meg, de saj-
nos nem mindegyikük végezte arkhoz méltóan. Ark polgárok! Szívből remélem, hogy negyvenöt
nap múltán senki sem kényszerül arról dönteni, hogy egy polgárháborúban melyik oldalra álljon. De
ha ezt a döntést meg kell hozni, tegyétek józan belátással, egyetlen dologtól befolyásoltatva:
döntésetek Ark érdekét szolgálja vagy nem. És ne feledje senki sem: a király visszatért!”…
…Lan teljes magasságában kiegyenesedik a bíboros előtt. Vance Őeminencája sem apró legény,
de díszpáncélos királya mellett szinte eltörpül. Lan megrázza a sörényét, szembefordul a tömeggel, a
kamerákkal:
− Ark népe! Eminenciás úr! Isten kegyelméből leszünk Ark királya, de a magunk erejéből
jutottunk idáig. És mindazok akaratából, akik segítettek visszaszerezni a trónt. Legfőképpen
nagybátyám, LordArkham akaratából. Dor nem lehet velünk, de van itt valaki, aki méltóképpen
képviseli a népünk és LordArkham akaratát. Azt hiszem, a Mindenható sem kifogásolja, ha a koronát
An Öven helyezi homlokunkra!
Ezt a döbbent csendet! A bíboros halálsápadt, de mire fellépek az emelvényre, már vörösebb,
mint a palástja. Nem törődöm többé vele, átlépek Lan látóközpontjába. Már térdepel újra,felnéz rám.
− A koronát, Eminenciás uram! − mondom esetlenül. Nem készültem erre.
Ark koronája, egyszerű, hullámos aranyabroncs, a smaragdok benne Ark rendszereit jelképezik,
nehéz és hideg. Ahogy közeledik Lan homloka felé, mintha a saját fejemre helyezném.
− Szeretlek − suttogja Lan…
…az aarkeni űrkikötő szédítő sebességgel olvad fel a képernyőn a kontinens szürkésbarnájában,
hogy az is eltűnjön, és csak a bolygó zsugorodó kékeszöld tányérja maradjon. Előttünk a szabad űr,
sehol egy hadihajó, aztán egy villanással eltűnnek a csillagok, és azonnal visszatérnek megint, időm
sincs az ugrás sokkját feldolgozni, nem is érzékeltem a sokkot, és már jön is a következő ugrás, a
következő, a következő, sohasem hosszabb egy-két másodpercnél, egy hosszú, émelyítően hosszú,
elegendően hosszú, hogy a legénység minden tudatalatti
rettegése rám zuhanjon, egy villanásra feltűnik egy kegyetlen, kék fényű csillag, hogy azonnal
visszatérjünk aarken sötétnarancs napjához. Egy gázóriás holdjának éjszakai oldalán repülünk.
− Az Ióna!− kiáltja valaki.
Megérzem Lan szorítását a vállamon. Megérintem a kezét…
…felhők vonulnak az égen, Lan hanyattfekszik a fűben, a szívverését hallgatom, még nem
csillapult a szeretkezés után, a tudata is még nyitva, az extázis pillanatában leomlott gátak lassan
rendeződnek újra, de már visszahúzódtam belőle, ahogyan ő visszahúzódott belőlem, az előbb még
egyetlen valami voltunk, csaknem egy test, csaknem egy lélek…
…nincs hatalom, amely megállítaná előrenyomulásunkat a cirkáló központi folyosóján, a harc,
a halál démonai vagyunk Lannal, annyira összeszoktunk már, szinte egyetlen, kettéosztott, négykezű
halálosztó gépezetnek látszhatunk, nincs egy felesleges vágás, egyetlen felesleges döfés, Lan két
kettősen hajlított pengét forgat, más kezében már kardok lennének, az ő kezében éppen csak tőrök,
handzsárok, ahogy Arkban hívják ezt a fegyvert, izzanak az erőterek, a friss elemek még órákig bírnák,
ahogy Lan is órákig forgatná handzsárjait, de arra nincs szükség, már közel járunk a hídhoz, különben
Lannak elég lenne a csupasz penge is, hogy boldoguljon, nekem persze energiagondjaim nincsenek,
testem körül is ott izzik az erőtér, hála néked, Törvény és Igazság, ha!, itt vagyok elememben, a
fedélzeti harcokban, ahol nincsenek lőfegyverek, ahol közelharcban dől el a hajó sorsa, elesik az
utolsó Sawn-egyenruhás katona is a híd széles, trapéz alakú ajtaja előtt, hirtelen minden fény kialszik,
és elhal végre a riadósziréna idegtépő sírása is, Lan felkapcsolja a sisaklámpáját, Amer osztaga
elfoglalta a gépházat. Hacsak be nem hegesztették a Sawn patkányok, a kézi vészrendszerrel most már
kinyithatjuk a híd ajtóit, Lan lepattintja a vésznyitó fedelét, és tekerni kezdi a kézikereket, az osztag
dobogva beér bennünket, a sisaklámpák furcsa hálót szőnek a sötétbe, valaki belekapaszkodik a másik
kerékbe, az ajtó végre megmozdul, várunk egy pillanatot,
nem süvít-e kifelé a levegő, a patkányok ott bent légteleníthették a hidat, hogy szkafandereikben
lapulva várják, míg a vákuum kiszippant minket. Semmi ilyesmi, Lan vadul tekeri tovább a kereket, az
ajtószárnyak tenyérnyire szétnyílnak, kéttenyérnyire, már Lan is kényelmesen besétálhatna közöttük,
nem nyitják ki egészen, nagyjából három embernyi szélességű rés elegendő a behatoláshoz, persze
nem használhatunk szonikus és villám kábítógránátot, felesleges lenne, azok ott bent harci páncélos
ark tisztek, gyerekkoruk óta háborúskodásra nevelve, ha!, ez nem egy lallai kalmárhajó, ez egy ark
cirkáló, itt be kell menni, és le kell ölni mindenkit, aki ellenáll, Lan előreinti a pajzshordozókat, az
erőterek zümmögve felizzanak, három katona lassan betolja maga előtt a pajzsokat, amint bent
vannak, Lan a negyedik pajzsot ernyőként a fejük fölé tartva utánuk ugrik. Mellé siklóm, semmi
kedvem a folyosón lapulva végignézni mi történik odabent. Minden mozdulatlan, sötét, csak az
irányfények és reflexióik kéklenek a képernyőkön, lámpáink keskeny kévéifelhasogatják a
sötétet,fényfoltjaik végül megállapodnak a kapitány ülése előtt tömörödő tisztek sötét tömegén.
− A király nevében! Adják meg magukat! − Havier-Arkham bömbölő hangja átmorajlik
felettünk.
− Gyerünk, kutyák, mutassátok meg nekik legalább most! − Színtelen, de erélyes hang.
Megszondázom a mezőt, csupa nyitott tudat, a mieink harci izgalmán kívül csak félelmet találok,
és
„végrevégrevégredelorianállatgyerecsakgyerecsak” Megbököm Lant:
− Készek a megadásra − suttogom. De van közöttük egy Sawn.
− Nocsak. Melyik az?
− Honnan tudjam?
− Te vagy a telepata.
− Senki sem ismételgeti magában a saját nevét… Na, várj! „istenemistenemistenem…
ittdöglünkmegittdöglünk
meg… végrevégrevégre… legyenmárvégelegyenmár vége…
mitugatezabohócvegyeatőrömethaolyannagylegény méghogyazadmiralitáslordj aakupler áj
okéazigengyerünk lordautaittatőröm… ”
− LordAuta. Mond ez valamit?
− Ssssz. A Sawn egyik unokaöccse. Nagy fogás. − Oda-üvölt a tiszteknek. − Mi, Tizenegyedik
Lan, sértetlenséget garantálunk önnek és kíséretének, LordAuta.
„delorianállatgyerecsakénnemgarantáloksértetlenséget kutyamegdögleszgyerecsak… ”
− Lan, az a vadállat készül valamire…
− Mire?
− Nem tudom. A gyűlölet mindent elfed.
− Vakfolt, he?
− Olyasmi.
− Mindegy. − Odaüvölt megint. − Urak, a hajót elfoglaltuk. A bombát hatástalanítottuk. Nincs
miért feláldozni az életüket. Arknak szüksége van jó tisztekre.
− Milyen bombát? − kiáltja vissza valamelyik tiszt.
− Milyen bombát? − sziszegem.
− Nem tudták, uraim? Ezt a hajót a bitorló csaléteknek szánta. Egy negyven kilótonnás
atombombát rejtettek el a fedélzeten. Atombombát, urak! Ami elgőzölögtetné ezt a hajót mindazokkal
együtt, akik rajta vannak. A detonátor ott van Lord Auta kezében. Mellesleg önök egy egyházi
kiátkozással fenyegetett személyt rejtegetnek, ami együtt jár az önök kiátkozásával.
Valami jól hallható koppanással a fémpadlóra esik, a tisztek csoportja felbomlik, fojtott,
érthetetlen suttogás, lökdösődés, valakit kitaszigálnak maguk közül a híd közepére, magas, lófejű
ember, furcsán duzzadó alsó ajakkal, túlfejlett állal. Sawn genetikai jegyek. Páncélján a flotta
kapitányi sávjai. Auta.
„nemlehetnemlehetnemlehetdelorianállatnemlehethon-nantudtahonnantudta”
 − Felség! − kiált át az egyik tiszt. Jó jel, hogy Lant királyként szólítják meg. − Nem tudtunk a
bombáról. Megadjuk magunkat.
Fegyverek kopognak a földön, a tisztek letérdelnek, kezüket tarkójukra kulcsolják. Nocsak, a
megadást is tanítják az ark flottaakadémián?
Auta állva marad. Nem látni a kezét…
Lan kikapcsolja a pajzsát, széttolja a hordozókat, és elindul a Sawn felé, megyek mögötte, nem
tudom, mit akar,
és valami megmagyarázhatatlan fenyegetést érzek Auta felől, nem telepátia, talán valami ősi
ösztön, Lan nem siet, felzárkózom mellé, a Sawn keze hirtelen előkerül, karvértjéből kivágódik valami
izzó.
− Rakéta! − kiáltom, és Lan elé vetem magam. A rakéta ártalmatlanul robban fel az erőtéren,
de a detonáció ereje Lanhoz csap, ledöntöm a lábáról, rázuhanok, az erőtér ledob róla, ha nem lenne
a páncél, már eltört volna a gerincem, a seggem meg a bal könyököm így is alaposan bevertem
valahova,jólesik egy kicsit heverészni, miközben még egy rakéta robban fel ártalmatlanul az egyik
pajzson, több lövésre már nincs ideje, Ponthar ugrik ki üvöltve a pajzsok mögül, az erőtérszekerce
izzó, kerek feje vízszintes félkört ír le a levegőben, valami gömbölyű zuhan a baloldali taktikai árokba,
és a lefejezett test saját lábaihoz roskad.
Meglehetősen furcsa pózban heverek, ahogy Lan fölém hajol. Úgy tűnik a külvilág most
megszűnt számára, csak engem lát, felhajtotta az arclemezt és a sisak üvegét is, megsimogatom az
arcát:
− Semmi baj, semmi baj!
− Semmi baj? A frászt hoztad rám, Darázs!
− Tudod, hogy nekem személyi erőterem van. Nem eshet bajom…
− De eshet. És ha bajod esne, Isten irgalmazzon mindenkinek! Ha bajod esne, értelmetlen lenne
ez az egész…
…egy pillanat alatt vége a fájdalomnak, több, mint megkönnyebbülés, bár sírni tudnék, hogy
vége annak a soha vissza nem térő harmóniának, ami a Pici és köztem volt, várom, hogy meghalljam
végre a sírását, de semmi, a szülész felemeli, egy pillantást vethetünk rá, fertelmesen lila színe van,
aztán eltűnik, tudom mi történik, a légutait tisztítják, Lan úgy szorongatja a kezem, hogy feljajdulok,
visszahozzák a Picit bebugyolálva valami fehér, kórházi cuccba, csak gyűrött fejecskéje látszik ki, már
nem lila, gyönyörű, kíváncsian, tágra nyílt szemével néz bennünket.
,Anya?” − csilingel föl a telepatikus mező, megkönnyebbülök, minden rendben, és az utolsó
fájdalmas összehúzódásokkal a méhlepény elindul kifelé…
Nem tudom, mennyi emléket szivattyúzott ki belőlem a Fészek, nem tudom mennyi idő telt el,
valamikor valami eszméletlenségszerű állapotba kerültem, talán akkor, amikor valamennyi
szeretkezésünk extatikus emléke kezdett egyszerre előtörni.
A Fészek hallgat, csak örvénylő képeit küldi, talán, hogy ne unatkozzam, a fészek belső képei,
az Erdő, egy pillanatra feltűnik a páncélos, Iorran és a vadász kis tábortűz mellett ülnek, már látszanak
a lángok, alkonyodik, Iorran tágra nyílt, csodálkozó szeme, mesélni azt tudnak a falusiak…
„Ember!”
„Találtál valamit, Fészek?”
,Az emlékeid jó emlékek, Ember. Nem értünk mindent, de az emlékek jók. Valódi emlékek.”
„Valódi emlékek?”
,Az elme néha nemlétező dolgokat érzékel, nemlétező emlékeket tárol. Rossz emlékek fájnak,
rossz emlékek veszélyesek. Egy Emlékező több ezer ciklussal ezelőtt érezni kezdte a nemlétezőt,
nemlétező dolgokra kezdett emlékezni, Fészek nemlétező dolgokat művelt…”
„És mi történt?”
„Megöltük az Emlékezőt, töröltük a hamis emlékeket. Nehéz volt. Fészek majdnem meghalt
akkor. Kevés Dolgozó maradt, mire felnőtt az új Emlékező. Túléltük, bár a Pusztítók elszaporodtak, az
egyensúly megbomlott. De végül Fészek is megújult, az Emlékező több emlékezőt nevelt, nemcsak
utódot. Emlékezők azóta ellenőrzik egymás emlékeit. Csak jó emlékek rögzülnek.”
„Értem. Az én emlékeim tehát valódiak?”
„Nagyon sok dolog számunkra nem létezik bennük, de nem állnak ellentétben a te saját
logikáddal. Valódiak.”
,Akkor mi a baj velük?”
 „Semmi baj az emlékeiddel.”
„Értem. Tehát velem van a baj. Megfogok bolondulni?”
„Nem tudjuk, mit jelent megbolondulni?”
„Nemlétező dolgokat fogok érezni, nemlétező dolgokattenni.”
„ Valószínűtlen. Az emlékeidjók. Talán az a baj, hogy a legerősebb emlékek mind egy másik
ember köré rendeződnek.”
„Lan.”
„Lan? Ezt nem értjük.”
„Lan egy név. Annak az embernek a neve, aki az emlékeimbenvan.”
„Név?”
Jíz emberek nevekkel jelölik egymást.”
„Értjük. Lan-emberre mi is emlékezünk. Nagy Harcos, sok Pusztítót megölt. Nincs emlékünk
róla, mióta Te-ember elmentél. Neked is van neved? Hogy jelöl a többi ember?”
„Darázs.”
„Mulatságos. Te nem vagy tagja Fészeknek. ”
„Te is azt hitted, az vagyok.”
„Ez igaz. Nevek külsőből jönnek?”
„Sokszor igen. De a neveknek sokszor nincs értelmük. Te tudod, hogy mi mulatságos?”
JÍZ értelmetlen emlékek sokszor nem rossz emlékek. Felismerni a jó, de értelmetlen emléket, ez
mulatságos. Ha gondolkodó vagy, képes vagy erre. Ha nem vagy képes erre, nem vagy gondolkodó.”
A humorérzék, mint az értelem definíciója. Erre jutott a Fészek tizenkétezer évnyi magányos
íilozofálgatás után…
De nekem nincs humorom ehhez!
„Lényeges, hogy az emlékeid Lan-ember köré rendeződnek?”
„Valószínűleg. Ö az emberem, a társam, a fiam apja.”
„»Emberem«, »afiam apja«: ismeretlen fogalmak.”
^.fiam az ivadékom. Az apja, aki megtermékenyítette a petémet. ”
Megint csak képek jönnek. A Fészek gondolkodik.
Miért tölt el ilyenkor mindig a félelem?
Egy pillanatra megint látom a siklót, csak a körvonalait. Már sötét van. Iorranék behúzódtak, a
kabin vörös belső fénye kiszűrődik a lőréseken, olyan, mint az ösvényen lapuló, égő szemű vadállat.
„Emberek Heréi értelmesek!”
Tényleg örömet érzek a mezőn? Vajon miért okoz ez ekkora örömöt a Fészeknek?
„Többnyire igen.”
„Többnyire?”
„Csak mulatságból mondtam. Elvileg mindig értelmesek, de sokszor ennek az ellenkezője
látszik. Sokszor úgy
viselkednek, mintha nem létező emlékek hajtanák őket. Ők a mi harcosaink.”
„Fészek Heréi nem gondolkodnak. A Nyelv megváltoztatására használjuk őket. Most már
tudjuk, igy teremtették őket. A Teremtő is velük változtatta a Nyelvet.”
,A Nyelvet? Fészek beszél úgy, mint az emberek?”
,Mulatságos. Darazsaknak nincsenek hangképző szerveik a tüdőik előtt. Tudunk a lábunkkal
beszélni, mint Pusztítók, de ez gyönge kommunikáció. A Nyelv a sejtjeinkben van. Megmondja, milyen
legyen a Dolgozó. Ahogy lárva korában tápláljuk a Herét, úgy változik benne a Nyelv, és ha
megtermékenyíti a petét, az új Dolgozó új dolgokra lesz képes.”
Ezt tudnák csak a Házban! Egy faj, amely a saját testében végez génmanipulációt. Elvileg
tudhatják is. A radioaktív ördögbe! A Könyvtárban lehet utalás a Fészek létezésére!
Csak józanul, Darázs! Ha lenne, már rég a Házba hurcolták volna a Fészket mindenestül…
De nem árt még jobban vigyázni!
„Örömet láttam benned, amikor megtudtad, a mi hímjeink értelmesek. Miért?”
„Fészek csak fél gondolat. így érezzük a kezdetektől. Kell, hogy legyenek másféle emlékek az
életadáson kívül! Megértettük, ez amiatt van, hogy Fészek nőnemű. Arra gondoltunk, akkor a másik fél
a hímnemű fél. De a Herék értelem nélküliek. Úgy gondoltuk, ez megváltoztathatatlan, a Teremtő
akarta így. Hamis emlékek! Te megmutattad, hogy a Teremtő nem Isten, csak egy ember. Te
megmutattad, hogy hímek lehetnek értelmesek. Fészek vakfoltba került. Képesek vagyunk
megváltoztatni a Nyelvet, de sohasem gondoltuk, hogy ezt a Herékkel is megtehetjük. Hamis
következtetés, hamis emlékekből. Fészek örömet érez, hogy néhány száz nemzedéken belül lesznek
értelmes Herék.”
„Értem. Milyenek most a Herék?”
Ó! A nyüzsgő kis kék fickók.
„Jóképűek.”
„Nem értjük.”
„Mulatságos gondolat. Az emberek hímjeihez hasonlítottam őket. Úgy értem, szépek.”
„Szépek?”
„Ezt nem tudom elmagyarázni. Mutatok képeket. Ha tudod, mi mulatságos, arra is rájössz, mi a
szépség.”
Esztétikai rendszerünk ugyan nagyon más, de ezek a válaszul küldött képek legalábbis azt
mutatják, létezik. Bár kissé haszonelvű. Nagyon haszonelvű…
„Lan-ember szép.”
Ez most kijelentés vagy kérdés?
,Annak találod?”
„Sejtjei Nyelve hibátlannak tűnik. Emberi mértékkel mérve. Tehát szépnek kell lennie. Logikus,
hogy a gondolkodó szépség-rendszerének alapja önmaga. Máskülönben veszélybe kerülnek az
ivadékok.”
„Értem. Igaz. Igen, Lan szép. De a hímekre mi inkább azt mondjuk: »jóképű«. A nőstényeink
szépek. Vagy csinosak.”
„Lan-ember jóképű. Darázs-ember szép?”
„Szerencsére Lan annak tart.”
„Szerencsére?”
Jíz ember-fészek az anyából, az apából és az ivadé-kokból áll. Ha minden jól megy, az anya és
az apa életük végéig együtt maradnak. Az ivadékok elmennek, és új fészkeket alapítanak.”
,Mint a kis nővérek. Hol van a te Heréd, Darázs-ember?”
„Harcol. Valahol a csillagok között.”
„És azivadékod?”
,,Ő velem van. Most más emberek vigyáznak rá.”
„Valószínűleg ez lehet a baj veled.”
„Hogy a Pici Detával van? Tegnap óta ismerem. A Pici mindig velem van…”
„Értelmezhetetlen fogalmak. De nem erre gondolunk. Az a bajod, hogy a fészked nem teljes. Az
elméd a múltba menekül ez elől. Az emlékekbe. Nem tudunk segíteni. Kitörölhetnénk az emlékeidet, de
a menekülési vágy megmaradna. És hová menekülne az elméd emlékek nélkül? Az Üresség ugyanolyan
rossz, mint a hamis emlékek. Elveszel benne.”
„Mit csináljak?”
„Nem tudjuk. Csak annyira ismerjük az elméd működését, amennyire közös a miénkkel.”
„Értem. Köszönöm. Túl leszek rajta. Könnyebb, hogy tudom, mi az oka. Tudhattam volna.
Vakfoltba kerül-
tem. Most mennem kell, de sokszor jövök majd. Fészek épül a szavannán, ott élek majd a
jiammal. Sok ember jön majd erre, vigyáznod kell! És ami a legfontosabb, rajtam kívül még két ember
van a bolygón, akikkel képes lennél kommunikálni. Az egyik a fiam. De nem szabad, hogy kapcsolatba
lépj velük! Még a fiammal se! Semmiképpen. Veszélyes.”
„Nem értjük.”
„Én sem értem. Csak tudom, hogy veszélyes. Nem szabad, hogy tudjanak rólad! Akkor sem, ha
keresnének.”
Megdöngetem a sikló oldalát.
− Mier Cloude! Megjöttem.
Felpattannak búvónyílások. Visszakapom a látásomat.
− Végre. A táborbul tízpercenként hínak, hon van ma*, asszonyom. Hogy talátt vissza a sötétbe?
− Vak vagyok, nemde? Nekem mindegy, hogy sötét van vagy napvilág.
− Jól van, asszonyom? − Iorran őszintén aggódik. − Mier Cloude rettenetes dolgokat mesélt a
manthorgokról…
− Manthorgok… Inkább attól félek, mit kapok majd Lord Hakóntól!
 8. Eda. Gyertyák
A gyertyák már csaknem csonkig égtek Lan születésnapi tortáján.
Nincs, aki elfújja őket.
Én nem fogom.
Itt ülünk a Picivel a szektor legdrágább születésnapi ajándékában, ezzel a gyönyörű és minden
bizonnyal éktelenül finom tortával.
Csak az ünnepelt hiányzik.
Nem kellett volna elkergetni mindenkit, amikor nyilvánvaló lett, nem jön…
Nem kellett volna behúzódni a Picivel a szobájába, leülni a játékasztalhoz ezzel a szép
tortával…
Nem kellett volna meggyújtani a gyertyákat…
Most ki fújja el őket?
Ki eszi meg ezt a finom tortát?
− Anya! Elfújhatom a gyertyákat?
− Persze, kisfiam.
− Eszünk belőle?
− Egyél csak. Mindjárt felvágom…
− Finom. Te nem eszel?
− Én most nem bírok enni…
− Anya, ha apa nem tudott jönni, annak biztosan megvan az oka…
− Bizonyosan. Bizonyosan…
9. Edai űr
Hogy gyűlölök repülni!
Különösen így, vakon. Kétszeresen is vakon, hogy nem tudom, hová visznek.
Baj van, biztosan baj van!
Miért nem mond ez a két szarházi semmit? Mi ez a ti-tokzatoskodás? Csak teszik a dolgukat,
mint a gépek. Két felesleges szó nem hangzott el részükről, mióta feltűntek a lakosztályomban.
-Mylady, a felség azt kéri, hogy kísérjen el bennünket.
De hová, a radioaktív ördögbe?!
Semmit sem sikerült kihúznom belőlük. Szabályosan elraboltak az éjszaka közepén, felmutatták
Lan állami pecsétgyűrűjét, mint valami ócska filmben, szótlanul megvárták, amíg felöltözöm,
kivezettek a kastélyból egy olyan folyosón, aminek a létezéséről fogalmam sem volt, betuszkoltak
ebbe a naszádba, és huss, most repülünk.
Baj van, biztosan baj van!
Lan megsebesült, vagy még rosszabb.
Az ark-wen hadsereg nyolc belvilági rendszert hódolta-tott meg kétszáz nap alatt. Dicsőséges
előrenyomulás! Mag Szektor határait húsz fényévvel kijjebb tolták! A Törvény helyreállt az Új
Tartományban! Hogy harsogott a sajtó!
Lan hívott minden győzelem után. Nem dicsekvésből, csak hogy lássam, nem esett baja.
A jó lélek!
Nem esett baja. De ahogy kivettem, a barbár rendszerek egyre vadabb ellenállást mutatnak,
ahogy a flotta távolodik a szektor határától. A bolygónyi méretekben gondolkodó kis despoták
eszelősen ragaszkodnak hatalmukhoz, nem adják olcsón.
Megtörténhetett, hogy a kis despoták összedugták a fejüket, és egyesítették erejüket. Kétszáz
nap alatt megtör-
ténhetett. Még ha egyesített erejük csak annyira elég, hogy megcsípje a flottát, mint egy
szemtelen szúnyog, az a csípés Lant is érhette.
Véletlenül.
De egy háború egyetlen összecsapásában a stratégia, taktika, harckészség háttérbe szorulnak a
szerencse mellett. Minél kisebb a csetepaté, annál inkább.
Hogy megtanulták ezt a Sawn-ok a Restaurációs Háborúban! Akkor a szerencse mellénk
szegődött.
Mi van, ha most nem?
Végre megérkeztünk! Elég durván, van mit elnyelni a dok-kolófejeknek. Már szinte mindegy is,
hova jöttünk. Megöl a bizonytalanság.
A mesterséges gravitáció egy émelyítő pillanatra megszűnt, vektora most a naszád orra felé húz.
Hadihajón vagyunk!
A flottánál nemigen építenek a kishajónak a fővektorok-ra merőleges dokkot. Minek? Ez nem
szanatórium, nem sétálunk ki-be! Másszatok csak föl, bajtársak! Kifelé meg csak villámgyorsan
lecsúszni a létrán! Ó, mennyire megismertem ezt a gyors rajtaütések idején…
Ha hadihajó, tényleg baj van.
A hadihajó gyorsaságot jelent…
− Mylady…
Az egyik tökfilkó megmarkolja a karom. Nyilvánvalóan csak segíteni akart a szerencsétlen, de
hála Hakón edzéseinek, meglehetősen nagyot kap a képébe. Még jól is esett ebben a rohadt
bizonytalanságban…
− Ne érjenek, hozzám! Egyedül is ki tudok mászni ebből a konzervdobozból. Melyik hajón
vagyunk?
Nincs válasz.
− Az orrodat kellett volna az agyadba passzírozni -dohogom.
Rohadt létra! Rohadt naszád! Kilépek a hajó fedélzetére.
− Isten hozott, Darázs!
Ez Havier-Arkham, lefojtottan is hatalmas hangja!
− Ne kínozzatok már tovább, Les! Baj van? Megsebesült? Rosszabb?
− Nem mondhatok semmit. Majd meglátod! Gyere velem! Siessünk!
Meglátom… Ha-ha… Ebből elég!
− A Naplopón vagyunk?
− Hol másutt?
Ez legalább valami. A hajó ép. A Picinek igaza van: a Naplopón nem érheti baj az apját.
Merénylet!
Egy tieki ördög megtalálta az utat hozzá…
Hát miféle telepata vagyok én?!
Ha Lan a hajón van, ha eszméletén van, ha az Összehangolás még működik, ha, ha, ha…
Akkor látnom kell a szemével.
Makacs sötétség.
Itt van, de eszméletlen.
Vagy csókolózik valakivel…
És nincs egy nyitott elme a közelben…
Lehet, már egy hete történt, túl vannak az első sokkon.
Hopp!
„. ..mégegykiskakukkfűasópontjólassanjóleszamártás-
bamégegykiskeményítőmegegyegészenkicsikesajtmostjö-hetagomba…”
Sugárzó ördög és radioaktív pokol! Ark királya haldoklik ezen a hajón, és a szakács a főztjével
van elfoglalva!
Vagy csókolózik, ne hagyjuk ki ezt a lehetőséget! És idehozatott, hogy tanúja legyek az igazi
trónörökös fogantatásának. Őfelsége az első sorba foglaltatott helyet…
Megbolondulok!
A híd ajtói siklanak félre halkan előttünk. Miért a hídra hoztak, miért nem a gyengélkedőbe?!
− Les, ha nem mondod meg, hogy mi van, többé nem ismerlek!
− Esküt tettem a királynak. Gyanúsan ünnepélyes…
− Ha Lant tényleg elérte valami merénylő, mindenkit kivégeztetek ezen a koporsón! Ha
hagytátok…!
− Hát, velem kell kezdeni, méregzsák! − világosodik ki egyszerre minden. Harsogó nevetés
mindenfelől.
Elrohanni, elmenekülni innen! Ostoba vicc… Megalázó… Szánalmas… A karjaiba ugrom,
felemel, összeroppant. Sötétség.
− Hát élsz… Hát élsz…
A könnyeim benedvesítik mindkettőnk arcát…
A összecsúszó zsiliplamellák sziszegése, a szétváló dokko-lófejek súrlódó hangja búcsúztat, egy
pillanatig a zuhanás érzése, a gravitáció átfordul, a naszád előrelódul.
Vége van.
Meddig tartott?
Együtt töltöttünk legalább hat órát!
De nem fogok bőgni ezek előtt az ismeretlen, fiatal katonák előtt.
Majd otthon, ha visszatértünk.
Ha visszatérek az egyforma mindennapokba, a kormányzói bürokrácia unalmába, a harci
gyakorlatokhoz, a protokollesemények kényszeredett mosolyaihoz, a filozófiai eszmecserékhez egy
idegen fajjal, a Picihez, a Magvető néma, távoli imádatához…
A Lannélküliséghez…
io. Eda. Sötétség
Sötétség, sötétség, sötétség…
Nem bírok ki még egy estét egyedül…
11. Eda. Kísértés
− Most itt lesz, anya! − A Pici hangja pimaszul magabiztos. -Ez az én szülinapom, meg a tiéd,
nem az övé.
Hogy megnőtt! A hangja is mélyül…-
Minden reggel rácsodálkozom, mintha napról napra lenne egyre magasabb. Talán így is van, az
apja génjei egyre inkább kiütköznek. Majdnem a vállamig ér. A radioaktív ördögbe, már majdnem a
vállamig ér!
És nemcsak az arca lágysága tűnik el lassanként, valami lassacskán megkeményedik benne,
valamiféle kér-lelhetetlenség, amiről csak remélem, hogy sohasem válik kegyetlenséggé…
Remélem, hogy nem rontottunk el valamit végképp, remélem, hogy nem egy kegyetlen
zsarnokot nevelek Ark következő királyának.
Talán azok a hónapok keményítették meg, amiket az apjával töltött, egy-egy hónap, minden
évben, többnyire valamelyik hadjárat közepén bizonyosan bárkit megkeményítene…
Négyéves fiúcska az apja karján, hát nem bűbájos látvány?
Mindketten egyenruhában. Hát nem jópofa?
Nem!
Nem valami békés katonai parádéra vitte a fiamat!
Akaiján cipelte be a haditanácsokba, ott lógott rajta, amikor a csillagmező fölé hajolva a flotta
mozgásait tervezték, bevitte a béketárgyalásokra, amikor a frissen meghódolt barbár rendszerek
követei aláírták a függetlenségük végét jelentő okmányokat, leszállt vele azokra a bolygókra, és karján
a fiával, később kézen fogva megmutatta magát újdonsült népének, akik imádták ezért…
Igazságtalan lennék, ha azt gondolnám, használta a fiunkat?
Sohasem vallották be, de biztos forrásból tudom, hogy egyszer egy ütközetbe is elvitte…
Milyen apa az ilyen?
A csillagmező fölé hajolva megnevezett nyolcéves fiának minden hajót, amelyik részt vett
abban az ütközetben. Ellenséges és saját hajót. És elmondta a fiának, hány ember szolgál azokon a
hajókon, és mindegyik hajón megnevezett valakit, akit a fiú ismert. Aztán megmutatta a fiának, egy
kilencéves fiúnak, az ördögbe!, hogyan fognak mozogni a hajók a csatában, és elmondta, hányan
fognak meghalni, ha valami apró hiba történik, személy szerint ki fog meghalni, és hány ember fog
biztosan elpusztulni a kilőtt ellenséges hajókon. Aztán kiadta a támadási parancsot…
A Pici zokogott akkor, és ököllel verte az apja mellét, és azt kiabálta, „Ne! Ne!”
Apa az ilyen?
Nem szeretném már?
Nem tudom…
De ha nem lesz itt a fia tizedik születésnapján, tudni fogom…
− Az én szülinapom nem érdekes, fiam. Ki tudná megmondani, melyik napra esik?
− Ugyan, anya!
− Ugyan, fiam. Ha ragaszkodnánk a pontos dátumhoz, az én tortámon háromszáz gyertyának
kellene lenni valamikor ősszel…
− De…
− Apádnak kevesebb bonyodalommal jár eljönni a te születésnapodra, és az én tortámon is csak
ötven gyertya lesz…
− Apa és az ő bonyodalmai!
− Ne halljam ezt többet! Mindenkinek megvan a sorsa. Apád sorsa, hogy király legyen…
− Senkinek se kell „királynak lenni”! Élhetett volna velünk!
− Ez eldöntetett azelőtt, hogy te megszülettél volna…
− Eldöntetett! Ki döntötte el?
− Valójában senki. A sors. De ha nevet akarsz, hát Lord Dor Aarkham, aki kimenekítette apádat,
és királynak nevelte. Tulajdonképpen ő.
− Anya! Engem is királynak neveltek…
Ez az igazság. És pont ezt az igazságot nem szabad megtudnia tizennyolcadik születésnapja
előtt…
A jó szülő ilyenkor csak egyet tehet, eljátssza, mintha beismerné a vereségét:
− Na ebből elég! Késő van, irány lefeküdni!
Ki az ördög kopogtat ilyenkor?
− Tessék!
− Én vagyok, Lan, Mylady! Bejöhetek?
− Gyere!
Mi az ördögöt akar?
Emberemlékezet óta nem tette a lábát a lakosztályomba. Az a csendes, kutyaszerű imádat,
amivel körülvesz, paradox módon mintha nem engedné idejönni!
Valami gond van a Picivel!
Az ajtó kattan.
− Használd a szememet, ha úgy kényelmes. Ezt mindig felajánlja…
Most élek vele.
Holnapután hivatalosan ötvenéves leszek. De egész jól tartom magam. A mellem kezd ugyan
megereszkedni, valamit csinálni kell vele, de úgy általában…
− Baj van a Picivel?
− Semmi baj a herceggel. Kitűnő tanítvány. Miattad jöttem, Darázs. Hátha segítségre van
szükséged. Legalábbis baráti vigaszra…
− Vigaszra? Mi az ördögért lenne szükségem vigaszra? Lan!
− Történt valami a királlyal?
A szám egyszerre egészen kiszárad. -Akirállyal? Nem, semmi baj sincs vele. Ellenkezőleg…
Eszerint nem tudod. Akkor megyek, majd holnap… Aludj jól!
− Az ördögbe, Lan! Ha már elkezdted, nyögd ki! Gondolod, hogy ezek után tudok aludni?
− Hadd ne én legyek, aki elmondja!
− Pedig te leszel. Ki vele!
− Hát… Hm… Darázs, én ezt nem akarom elmondani neked!
− Ki vele!
− Akirálynéterhes!
Ilyen hadarva nem értem…
Dehogynem…
A királyné…
A királyné…
Akisliba…
Hát minden hazugság volt…
Minden erő elhagy…
Közelebb lép, megtart, mielőtt összeesnék, jólesik megkapaszkodni benne, jólesik
nekitámaszkodni, jólesik a kezét érezni a derekamon, az ajkait az arcomon, a számon, a nyakamon,
jólesik, hogy a karjába kap, és az ágyba cipel, jólesik, hogy gyengéden kifejt a köntösömből, jólesik,
hogy a kezébe fogja a mellem, jólesik, hogy óvatosan beszívja a bimbóimat…
Ó, mennyire jólesik!
12. Eda. Kárhozat
Sötétség.
Minden lehetséges Szemem alszik még…
 Jól van ez így.
Senki arcát nem akarom látni!
Senki arcán nem akarom látni a sajnálatot!
Az ágy üres mellettem. Én küldtem el őt, nehogy valaki észrevegye a bűnünket, és jelentse
szörnyeteg királyának…
Igazából semmit sem érzek.
Senkit sem szeretek.
A szex jó volt ezzel a Lannal, de közel sem olyan jó, mint azzal a másikkal. Valami hiányzott.
Valami…
Nem különös, hogy két telepata tudata nem kapcsolódik össze az extázis pillanatában, egy
telepata meg egy közönséges férfié pedig igen? Valami megvolt közöttünk azzal a másikkal, ami nincs
meg most…
Egyetlen nevetséges, agyonkoptatott szó: szerelem…
Tűznek volt igaza.
Nem szabad szeretni senkit!
Nana…
Nekem van egy fiam is. Ő nem tehet arról, hogy ilyen apja van… Meg ilyen anyja… Őt szeretni
kell. A többi nem számít!
Elmegyek innen!
Megyek a Fészekhez, és kitöröltetem az elmúlt huszonkét év minden emlékét…
Kifejezett előny, ha valaki vak, amikor sötétben kell lopakodni ismerős helyeken…
Milyen szerencsés is vagyok!
Végül is észrevétlenül eljutottam Jaqe szobájáig.
Én legalábbis senkit sem láttam…
Most úgy kellene felébreszteni a gyereket, hogy meg ne rémüljön. Semmi szükség, hogy
fellármázza az egész palotát. A Picit legalábbis.
Milyen kézenfekvő volt, hogy annak idején, amikor Ior-ran elméje bezárult, és elrepült az
aarkeni Harcművészeti Akadémiára, bah!, Deta unokáját válasszam Szemnek. A Pici akkor is a
barátjával lehetett, amikor visszajöttünk a palotába… És nem is volt rossz választás. De most elég
kellemetlen, hogy a szobája itt van, és nem az én lakosztályom mellett.
− Ssssz.
Mi az ördögért vannak mindenfelé összevissza bútorok?
Aha! Ez az ágy.
Jaqe lába. Szétdobálja a tagjait, mint a gyerekek általában…
A válla.
Csak nehogy megriadjon, ha megrázom!
− Jaqe!
Nem a legjobb ez a hirtelen felriadt látásmód, pláne nem egy félhomályos szobában, de jobb a
semminél. Hamar kitisztul…
− Asszonyom…
− Csitt, Jaqe! Ébredj! Szükségem van rád.
− Igen… Asszonyom… Kicsit álmos vagyok…
− Majd délután kialszod magad. Öltözz! Siess, kérlek!
− Lan…
− Lan nem jön velünk. A kastélyba megyünk.
Justitiának öltözöm, Jaqe ügyetlen ebben, sohasem látta a felszerelésem, de csak megleszünk.
Szerencsére nem szedtem fel jóformán semmit, mióta utoljára rajtam volt a páncél, és az edzéseknek
hála, ami összegyűlt, az se lehetetlen helyekre rendeződött át.
Milyen szerencsés is vagyok!
Jó karban lévő ötvenéves, akit az embere épp most szar-vazott fel egy huszonéves libával…
Jó, a melleimet egy kicsit igazgatni kellett, hogy a helyükre kerüljenek a páncélban…
De én gyereket szoptattam, aranyom! Majd egy évig.
A felséges királyné huszonéves dudái pedig csak most kezdik megadni magukat a
gravitációnak…
Irigy, kicsinyes boszorkány lettem.
 Bekattan az utolsó csat is.
Egy kicsiny, ámde roppant dühös Justitiát láthatok…
− Jól van, Jaqe! Irány a garázs! Ma te vezetsz!
Milyen nehéz ez a koffer még üresen is! Ezt én cűgöltem valaha?
Edzés ide, edzés oda, elpuhult grófnő lettem valóban…
Áldassék Ark királya, tizenegyedik azon a néven, hogy a fiát tízéves korára megtaníttatta
elvezetni mindenféle katonai járművet az űrnaszádig bezárólag. Áldassék, hogy mindezt megengedte a
fia barátjának is!
Áldassék!
Éljen a király!
Most már nélkülem…
Eddig se volt nagyon másképp.
Jaqe nyaktörő iramban, de biztosan vezet. Szerencsére ezen a korai órán csak a taxisok vannak
az utcán, és azok is eltakarodnak a királyi felségjelekkel ellátott katonai járgány útjából.
Ha tudnák, ki van benne!
Elhagytuk Reist, és már azon az ismerős úton járunk, amin először mentem a faluba. Itt már
nem lehet annyira sietni, mint a sivatagi siklópályán, itt az erdőben kanyargunk. De nem is kell
annyira sietni. Miért kellene? Itt már senki sem tesz fel ostoba kérdéseket. Itt még nem tudnak semmit.
Mintha hazajönnék…
Esetleg meg is reggelizhetnénk.
− Jaqe, ha akarod, beugorhatunk a szüléidhez, nagyanyádhoz…
− Szuper!
***
− Isten hozta, asszonyom! − Jaqe apja ellen még az etikettmániás Hakónnak se lenne kifogása,
de látom rajta, legszívesebben a fiához futna…
− Köszönöm, mier Chammers. Gondoltam, nem árt, ha Jaqe benéz az atyai házhoz, mielőtt a
kastélyba megyünk. Jaqe, menj apádhoz!
Megölelik egymást, felnőttesen, bár mier Chammers láthatóan leginkább felkapná a kölyköt, és
úgy szorítaná magához, mint kiskorában.
Most mindketten engem néznek.
− Valami baj van, Mylady?
− Baj? Miért gondolja?
− Egyedül jöttek Jaqe-kal, kíséret nélkül, a kis fenség nélkül, azon a napon, amikor délutánra
mindenki a felség érkezését várja Reisben. És kora reggel bombázó meg csapatszállító gépek húztak el
az erdő felé. Bombáztak valamit. Hőbombákkal. Láttam a füstjét…
− Nincs semmi különös, mier Chammers, előrejöttem ellenőrizni a születésnapi előkészületeket.
A fiam azért maradt a városban, hogy fogadja a királyt.
Milyen nyugodt tudok lenni, pedig azok a bombázók csak egyet jelenthetnek…
Chammers összeszűkült szemmel méreget.
− Ön jobban tudja, asszonyom.
− Nem tudom, hova mentek a katonák. Talán gyakorlat…
− Talán… Nem fáradna beljebb asszonyom?
− Köszönöm. De sietnék. Jaqe, kérlek köszönj a családodnak, aztán igyekezzünk! Itt maradok a
siklóban…
Visszahúzódom Jaqe tudatából. Nincs szükségem most a hazatérő gyermekét üdvözlő család
látványára.
A Chammersek beballagnak a házba, magamra maradok a sötétségemmel és még sötétebb
előérzeteimmel. Azok a bombázók csak a Fészkeket bombázhatták!
Bombázók csak egyetlen személy parancsára szállhatnak fel és bombázhatnak Edán…
A király parancsára.
De miért?
Miért most?
A Magvető! A radioaktív ördögbe! Az éjjel! Hiszen legalább négyszer volt alkalma az elmémbe
hatolni! Leg-
alább négyszer annyira nyitott voltam… Ezért volt ő viszont annyira zárt!
 És amit megtudott, azonnal jelentette a királyának…
Az a szörnyeteg meg…
Képes lett volna odaadni a cimborájának, csakhogy megtudhasson valamit rólam? Vagy a
Fészekről… Képes lett volna?
Miért ne?
Micsoda két szarházi!
Persze, nyilván, a jóképű harmincas pont egy ilyen töpörödött, lógó mellű ötvenéves vakarákba
szerelmes, mint én!
Hogy lehettem ilyen ostoba!
És a Fészek, a Fészek, a fiamon kívül az egyetlen lény, aki feltételek és ellenértékek nélkül
elfogadott, az életével fizetett az ostoba hiúságomért. Meg a bujaságomért.
Sikerült elpusztítani az egyetlen nem emberi érző és értelmes fajt…
És ha nem igaz?
És ha csak gyakorlat? Valami titkos születésnapi légi parádé előkészületei?
Nem tudhatom. Ebben az állapotban hajlamos vagyok a legnegatívabb forgatókönyveket
elfogadni.
Lehet, hogy a kisliba nem is terhes?
Ó, mit lehet már tudni?
Odarepülünk a kastélyból a Fészekhez. A legközelebbi-hez. Ha csak egy krátert látok, akkor
minden szörnyűség igaz, ha a Fészek a helyén van, utána kell járni ennek a kisliba dolognak is…
Tényleg, milyen ostoba is vagyok! Bedőltem az első bi-zonyítatlan állításnak, és a karjaiba
zuhantam…
„Ha a külső szándék megegyezik a titkos belső szándékkal, könnyedén a maga irányába
fordíthatja a belső akaratot” − mondta a Belső Út Mestere.
Mit is akartam hát tegnap éjjel?
Jaqe végre becsusszan a vezetőülésbe. Visszanyerem a látásomat. Nem mintha a gondolataim
kivilágosodnának ettől. Egy örökkévalóságot töltött benn a házban…
Végül is ki kit csalt meg, és kivel? Mintha valami ostoba szerelmi vígjátékba csöppentem volna,
amit annyira imádnak Reisben…
− Asszonyom, anyám csinált néhány szendvicset. Óhajt egyet?
− Az ördögbe, igen! − Igen, amíg nem tudok biztosat, ráérek gyászolni. A kastélyban nem lesz
idő enni, egyenesen átszállunk egy légisiklóra…
− Jaqe, tudsz légisiklót vezetni?
− Tanultam, gyakoroltuk eleget. De még csak oktatóval repültem. − vallja be szégyellősen.
− Akkor ma egyedül repülsz. Az Erdőbe kell mennem, azonnal, amint megérkeztünk a
kastélyba!
− De asszonyom! Nem repülhetek egyedül, amíg nincs meg a vizsgám…
Milyen rendes kölyök!
Mint a Magvető volt ilyen korában. És lám, mi lett belőle… Hímringyó…
− Akkor ma lesz a vizsga napja. Ez az ügyvezető kormányzó parancsa!
− Értem, asszonyom. Minden tőlem telhetőt megteszek majd.
Egészen tűrhetően repülünk. A gyerek ugyan nagyon koncentrál, így aztán a látóterem eléggé
leszűkült, de kit érdekel? Már látszik az erdő…
Megszondázom a mezőt.
Semmi!
Illetve a gyerek önbuzdító zsolozsmája…
Átkozottak!
Nyugalom, Darázs!
Lehet, valamiért nem ér rá velem foglalkozni…
Persze! Egy többközpontú elme!
Ostoba, ostoba, hiú Darázs!
Tizenhat fészek az egyenlítő körül, nem ér rá velem foglalkozni.
Csak hitegetem magam…
− Jaqe, ereszkedj lejjebb, és lassíts! Le, egészen a fák fölé!
− Ettől lejjebb nem merek, asszonyom!
 − Na, jól van. Ennyi is elég.
Ebből az ismerős Fürkész-szerű perspektívából talán odatalálok a Fészekhez…
És hiába, a telepatikus mező üres! Legyen átkozott minden!
Elfeketedett kráter!
Füstkígyók gomolyognak fel belőle lustán…
De milyen lustán! Nem sürgős már…
Egy átkozott, átkozott, átkozott gödör!
Az ark nemzeti mélypont!
Legyetek átkozottak!
− Szállj le, Jaqe! Ott, a gödörben!
Üszök és hamu a talpunk alatt és üvegesre olvadt föld, és a füst kesernyés szaga, és valami
megfoghatatlan szerves illat, lábnyomok a hamuban, ark gyalogsági csizmák bordás nyomai, a
dzsungel még mindig hallgat, csak a troszka ropog a talpunk alatt, itt szállt le a csapatszállító,
lángvetők lilára égett becsapódásai, félig beomlott, kiégetett járatok, és berobbantott járatok, itt semmi
élő sem maradt, az ark bolygóközi gyalogság nem végez félmunkát…
− Menj vissza a siklóba, Jaqe! Itt nem biztonságos. Manthorgok jöhetnek.
− Asszonyom, mi volt ez?
− Ne akard tudni! − Hangom hisztérikus magasságokba emelkedik. − Eredj vissza a siklóba!
Azonnal!
-Asszonyom…
− Vissza a siklóba, vagy magam kaszabollak le! Visszamegy, bámul a kabinablakon keresztül.
Jól van.
Jól van.
Kilépek.
Leülök a fekete porba, meditációs pózban, nem mintha bármilyen meditáció vissza tudná hozni
azt a gyönyörű és hatalmas valamit, ami még tegnap éjjel is ez a fekete por volt.
Tegnap éjjel, amikor a testem ívbe feszült a kéjtől a fölé a kisstílű hímringyó fölé.
Végül is, nem csoda, hogy a Fészek valamiféle szánalmas istenségként gondolt ránk, azután,
hogy rájött az igazságra. Megteremtettük, és most elpusztítottuk, a kör bezárult, senki sem sérült meg,
senkit sem ért kár…
Mindössze elveszett az egyetlen nem emberi nézőpont…
Mindössze elvesztettem az egyetlen barátomat.
Az egyetlent, most, hogy mindenki elárult…
Ha élne, azt mondaná, végül is összegyűjthetett tizenkétezer évnyi emléket, gondolatot…
Meghalhatott volna azon a napon, tizenkétezer évvel ezelőtt, amikor először tűntek fel bombázók
efölött az erdő fölött. Vagy korábban, Spiro parancsára…
És tulajdonképpen én öltem meg. Cserébe egy buja éjszakáért.
Tulajdonképpen meg kellene ölnöm magamat is. Beilleszteni a kard hegyét az állam alá, és
bekapcsolni az erőteret…
Távoli hangrobbanás, erősödő dübörgés…
Visszajönnek a bombázók?
Helyes.
Fejezzék csak be!
Nem tudom megölni magam…
Túlságosan gyáva vagyok…
A dübörgés megáll felettem.
Szépen!
Dobjátok már azt a bombát!
A fenébe! Ezek leszállnak! Biztos valamelyik bohóc az udvarból. Bizonyára maga a dörzsölt
vén Hakón…
Vissza a fiú látóközpontjába.
Ez nem a palota légisiklója!
Ez a Naplopó egyik naszádja…
Ha volt képe idejönni!
Kikaparom a szemét!
 Ező!
Úgy jön le a létrán, mint egy félisten. A bolygóközi gyalogság kék-arany tábornoki egyenruhája
rajta… Hogy hasonlít az apjára azon a régi képen!
A szörnyeteg!
„Jaqe, azonnal felszállsz, és visszarepülsz a kastélyba! Most!”
Jaqe remekül veszi a telepatikus parancsokat. Válasz ugyan nincs, de nem lepődik meg rajtuk.
„Most!”
Nem kell tanú ehhez a családi perpatvarhoz!
,Menj!”
A gép felszáll az emelőkön, aztán felpörögnek a turbinák, és már az erdő suhan alattam.
Kilépek.
A hamu már egészen közel ropog.
-Volt pofád idejönni? Vagy van még egy harmadik ajándékod is?
− Nem értelek, Darázs. Nem értem, mi ez az egész?
− Nem érted? Igazán nem érted?
− Darázs! Mit követtem el? Én csináltam valamit rosszul, hogy kirohantál ide? És egyáltalán, mi
ez? Miért bombázta a sereg az erdőt? Ki adott parancsot?
− Ne játszd meg magad! Ki adott parancsot? Ki adhat parancsot a seregnek?
− De Darázs! Miért bombáztatnám én az erdőt?
− Hogy elpusztítsd! Előttem nem kell alakoskodnod. Én telepata vagyok. Te meg másféle
szörnyeteg.
− Darázs, mi történt valójában?
− Hogy mi? Hogy van a trónörökös?
− A Pici jól van, a kastélyba jön. Talán már meg is érkezett…
− Nem a fiamról kérdeztelek. A kisliba fiáról…
− Milyen liba? Ó! Már értem. Megint féltékeny vagy. Nem tudok arról, hogy fia lenne. El se
vettem volna, ha lett volna neki…
− Ne próbálj itt jópofizni! A te fiadról beszélek!
− Darázs. Esküszöm, az esküvői protokoll csókon kívül sohasem értem hozzá!
− Hazudsz, mint mindig, mindenkinek.
− Ebből elég! Telepata vagy, nézz belém! A háta hátulról.
Visszajött Jaqe? Vagy a Pici?
Ez magasabb nézőpont… Mi az ördög?
− Lan! Ne!
Egy erőtérlándzsa alkarnyi, keskeny pengéje lendül a képbe, rettenetes erővel alulról felfelé a
széles hátba csapódik, a test megemelkedik, aztán ahogy a lándzsát visszarántják, leroskad.
Én vagyok, az a döbbent maszk az én arcom!
− Megölted! Miattam…
− Miattad? Hahaha! Ez az eszelős nevetés! Milyen tiszta most minden…
− Hátra, Justitia! Nem akarlak bántani, de ha a kardod felé nyúlkálsz, a torkodba döföm ezt az
izét. Vedd le a sisakod! Dobd a földre!
Őrült az ember, és én egy őrült bábja voltam… Most kell meghalni!
Ha a sisakért nyúlok, egy mozdulattal előránthatom a kardot.
így valahogy, lassan…
A lándzsa megperdül, a tompa vége…
Lan arca egészen közelről.
Nem látszik egészen élettelennek.
Mit csinál ez az őrült?
Nem sokáig lehettem eszméletlen, de ez elég volt neki, hogy a hátam mögé kötözze a kezem.
Keserves dolog innét térdre vergődni.
Meg talpra…
De mit csinál Lannal?
-Hé!
A hangra felém fordul. Jó messzire elvonszolta Lant, egészen a gödör falánál lehetnek.
Félig ülő helyzetbe emeli a testet. A lándzsa egészen átjárta, a zubbony mellrészét teljesen
átitatja a vér
Elindulok feléjük.
Lan szeme felpattan.
− Végre! − kiáltja elégedetten az őrült. Megrázza a lándzsát. − Justitia, maradj ott, ahol vagy,
különben még egyszer megforgatom ezt szeretett királyodban!
Megtorpanok.
Nem vitatkozhatok egy eszelőssel… Kisöpröm a tudatomból, és megpróbálok Lan szemével
látni. Amíg él, úgy látszik menni fog. „Bocsáss meg!” De válasz úgysem jön…
− Láttok jól mindketten? − kérdi az őrült, és egészen közel hajol. − Én vagyok! Kicsi Lan. A
senkiházi. Az árva. A fattyú. Akit csak úgy használni lehet, aztán eldobni. Hát nem. Én Lan Aarkham
vagyok, Lord Dor Aarkham fia vagyok. A Trón Támaszának a fia! Vén bolond! A Trón Támasza! Hát
kit illetett volna meg leginkább a trón, ha nem őt? De ő hűséges volt. Mint egy kutya! És úgy is halt
meg. És te, Lan, barátom, testvérem, együtt éltél a gyilkosával. Nem mintha számítana. A Justitia
tulajdonképpen szívességet tett azzal, hogy megölte. Nekem kellett volna, ha el nem patkol előbb.
− Mindig… a barátod voltam…
− Hah! A barátom? Még a kurva késedet is sajnáltad tőlem! De én elvettem, ami jár nekem.
Elvettem a késedet, elvettem az asszonyodat, és most elveszem a szemed világát!
Valami megvillan, kétszer egymás után.
Sötétség.
Lan hörgésbe fúló sikolya lerázza a bénultságomat, arrafelé ugrok, amerre az őrült lehet,
irtózatos erővel megint a homlokomnak csapódik…
Turbinadübörgés…
Turbina…
Légisikló…
Nem tudom, meddig voltam eszméletlen, ez a szennyzsák teljesen szétverte a fejemet…
És mi ez a számban? Bőr…
Bőröv…
Fémpadlón fekszem, nem a hamuban, behurcolt a naszádba. De nem repülünk…
Másik sikló közeledik! Leszállóhelyet keres!
Na, most mit csinál a nagyokos?
Hol van Lan?
Ez a szennyzsák csalinak használja a testét…
Vergődöm itt, és nem tudom figyelmeztetni őket…
És hol a szennyzsák?
Megszondázom a mezőt, az őrült simán beenged. De csak a vizuális rétegbe, mélyebbre nem.
Nem mintha érdekelne, hogy mi van a fejében egy ilyennek…
„Üdv, Justitia! Nemsokára kezdődik a második felvonás! Páholyból nézheted végig, hogy
szerzem meg Ark trónját. Az én kedves, gyermekkori barátom, és örök szerelme, az én jótevőm, az
Igazság Leánya egészen csinos kis birodalmat hozott össze nekem. Köszönet érte.”
Megpróbál mélyebbre hatolni, nehezen, de ellenállok. A düh erőt ad. Nem vonulok vissza a
látóközpontjából. Látni akarom, mi történik.
Úgy tetszik, ez kedvére van szennyzsáknak, hagyja…
A sikló leszáll.
Ugyanaz, amivel délelőtt jöttünk. De Havier-Arkham és Ponthar ugrik ki belőle. Már fentről
kiszúrhatták a testet, mert egyenesen odarohannak.
− Felség! − A gennyzsák maximálisra állította a naszád külső audioszenzorait.
− Mi történt, felség!
− Hallgass, Les. Mondani akar valamit… Mi ez?
Bolondok ezek? Lan halott.
− Igen, felség
− Felség! Az nem lehet!
− Félrebeszél!
− Hallgass már, Les.
Ezek teljesen megbolondultak! Úgy térdepelnek a halott mellett, mintha a parancsait hallgatnák.
Hát nem látják, hogy halott? Hogy meg se moccan?
 Mi az ördög folyik odakint?
− Elájult…
− A kastélyba visszük!
− Gondolod, hogy kibírja addig?
− Ha eddig kibírta. Ezekkel a sebekkel. A de Lorianok szívós népség!
− Én nem hiszem el, hogy Darázs! Nem hiszem el…
− Én se. De nincs más magyarázat, a kölyök itt látta őket. Veszekedtek. El kell hinnünk, amit a
király mond.
− Fogd meg a hóna alatt.
− Les! Rohanj a siklóhoz!
− Mi van? Hova szaladsz?
− Manthorg! Rohanj!
− Áááááá!
Mint az eszelős rohannak vissza a siklójukhoz. Mi van ezekkel?
− Add már a puskát!!
− Késő! Elérték a királyt!
− Széttépik! Add a puskát!
Ponthar lő, míg ki nem ürül a tár. A rakéták a kráter oldalában robbannak, gomolyog a fekete
por…
− Késő! Késő!
− Szétszaggatják!
− Elragadják! Szétlövöm mindet!
− Gyere!
− Szétlövöm mindet!
− Elmentek! Gyere!
− Szétlövöm…
− Gyere! Teljesítjük a király akaratát! Férfizokogás. Csattan a kabintető. Feldübörögnek a
motorok, a sikló felemelkedik, elrepül.
Mi volt ez? Lan testére lassan ráülepszik a felkavart hamu…
− Hogy tetszett az előadás, Justitia? Ez az igazi telepátia! Aktív telepátia. Tudatbefolyásolás.
Képesek erre az Igazság Lányai, he?
− Engem nem tudtál befolyásolni.
− Ez igaz. Senki sem tökéletes. Még én sem. De amit tudok, az tökéletesen elég lesz az
uralkodáshoz. Egyébként sajnálhatod, hogy nem láttad! A manthorgos részre különösen büszke
vagyok. A két szerencsétlen öt szörnyet látott. Nem csoda, hogy úgy betojtak! Persze abban is
segítettem nekik. Aktív telepátia, Justitia!
− Te vagy a szörnyeteg!
− Úgy gondolod? Nem baj. Nem számít a véleményed. Az számít, hogy az özvegy királyné mit
gondol majd rólam. Milyennek lát majd. Biztosíthatlak, ellenállhatatlannak. Hét meddő, örömtelen év
után… Mint egy bizonyos Justi-tia… Két éven belül a feleségem lesz, tudod. Na, gyerünk! Nem érek
rá itt ücsörögni. Téged meg vár a vérpad!
− Senki sem hisz majd neked!
− Mindenki hinni fog nekem! Nyilvános beismerő vallomást teszel majd.
− Azt ugyan várhatod!
− Nem kell várakoznom. Ha nem teszed meg, meghal a fiad!
− Nem mered bántani!
− Már megtettem. Bifázisú mérget adtam neki. Ha nem kapja meg az ellenadagot, a szer
huszonnégy óra múlva elkezd lebomlani. Láncreakciószerűen. És az egyik bomlásterméke véletlenül
halálos idegméreg. Tudod, nem töltöttem haszontalanul az időt a Házban. Az a hatalmas könyvtár!
Benne az ősök minden tudása!
− Te szörnyeteg! Kitépem a szívedet!
− Ahhoz kezek kellenek. Na igyekezz, másszál szépen lefelé. A kardod nálam van.
− Nem tudod bekapcsolni!
− Ugyan! Elég a csupasz penge is, hogy a nyakadba döfjem!
− Azt nem teszed meg! Élve kellek neked!
 − Nem okvetlenül. Könnyebb lesz betörni a fiadat, ha a saját szádból hallja, hogy megölted és
megvakítottad az apját, de azt hiszem, menni fog úgy is, ha mindenki azt hiszi, egyszerűen
elmenekültél a szörnyű tett után, és téged is megöltek a manthorgok. Na mozgás! Itt a sisakod!
Durván a fejembe nyomja, és a létra felé lök. Nem ingerlem tovább, lemászom, és
engedelmesen megvárom, amíg leér.
− Lódulj előre!
− Nem tudok kimászni ebből a gödörből hátrakötözött kézzel!
− Szerintem ki tudsz.
Milyen bölcs is ez a szennyláda! Tényleg ki tudok, főleg, hogy a meredély utolsó harmadánál
hátrakötözött karomnál fogva vonszol.
Fáj! Csak ki ne törje a karomat!
Vajon milyen messzire tette le a járművét?
Kötve hiszem, hogy gyalog be mert mászni az erdőbe.
íme!
Egy légi robogó.
− Megismételjük a régi száguldásunkat, Justitia. Emlékszel? Már sokkal jobban vezetek. Ne
próbálkozz útközben! Ha meghalunk, a fiad is meghal…
A királyság elveszett, de a fiamat nem adom ennek a szörnyetegnek a kezébe. Tudja jól a
gennyláda, hogy királynak nem fogadnák el. Legalábbis egyelőre nem. Valószínűleg a Pici háta mögé
bújva valamiféle régensséget akar, ahol persze ő a régens…
De ehhez a Pici kell.
Nem, barátom, szeretőm, életem megrontója, abból nem eszel!
Azok a kastély fényei.
Bizonyára nem akar a főkapunál megjelenni, a titkos alagutat akarja használni, hogy bejusson.
Engem természetesen szökés közben, az alagútban fogott el.
Kerüljünk csak földközelbe!
Igeeen!
Egy csavarás csípőmön, egy lökés a vállammal, és a leszálló robogó pörögve csapódik a sziklák
közé a domb alján. Magam felé rántom, amikor repülünk róla.
Sötétség.
Az ördögbe!
Én persze letompítom a zuhanásomat, de ez a szennyzsák alig kapott valami harci kiképzést,
biztos jól beverte a fejét. Mindegy, a sziklaajtót vakon is megtalálom…
Itt a Kard!
Elvágom a torkát!
De előbb ezeket a köteleket…
Egészen kisebesedett a csuklóm.
De hol van a rohadék?
Nem érek rá megkeresni, ha előbb magához tér, köny-nyen elintézhet…
Átkozott vakság!
Átkozott, félig ismeretlen terep!
Átkozott minden!
Hol van már az a szikla?
Még mindig eszméletlen…
Aha!
Igen, itt a rés. Benyúlni, elfogatni a gombot háromszor balra… hétszer jobbra… egyszer vissza.
Remek! Nyílik. Befelé!
A zárás csak egy nagy gomb valahol errefelé.
Paff!
Becsukódott!
Beledöföm a kardot az elektronikába. Talán ez megbénítja a zárszerkezetet. Talán.
Megkezdődött a versenyfutás a Pici életéért.
Kiterjesztem a tudatom.
Van egy pár fölnyílt, zaklatott tudat a kastélyban. Nem annyi, amennyi lehetne. Igazából csak
öt. A vezérkar egyelőre úgy látszik, csak tanácskozik. Hát lássuk! Amíg elérem a lakosztályt, legalább
megtudom, mire számítsak.
Ponthar a legzaklatottabb. Legyen ő!
A könyvtárban vannak. Hullasápadt vagy vérvörös mind, ki-ki a vérmérséklete szerint. Hakónon
semmi sem látszik, föl sem nyílt, de hát ő más.
− Bajtársak, akármi is legyen, ha saját maga vallja is be, én sohasem fogom elhinni, hogy
Darázs ilyet tett.
Derék Marnn!
− Én elhiszem.
Mosh halottsápadt, amikor ezt mondja, de nem vártam tőle mást. Sohasem bízott bennem…
− Én magam hallottam a királyt, de mégsem hiszem el! − Les pulykavörösen ordít. Mint
mindig, ha bizonytalan.
− Bizonyíték kell. − Anne-ból is kiszállt minden vér, de tartja magát. − Igazából nem tudunk
semmit…
− De − veti oda Ponthar kurtán. − A király halott, és utolsó szavai egyértelműek.
− Justitiát hívunk a Házból. Addig házi őrizetbe kell venni a grófnőt. Megyek, és intézkedem.
Kösz, Hakón!
Ebből elég!
Itt a lépcső.
„Kisfiam, gyere azonnal a lakosztályomba!”
,Anya, anya! Hol voltál? Hol van apa?”
„Majd elmondom, most gyere!”
JSÍefuss, kérlek! És igyekezz, hogy meg ne lásson senki!”
Végre!
Magamhoz ölelhetem.
− Kisfiam! Kisfiam…
− Mi a baj, anya?
− Majd elmondom. Menekülnünk kell!
− Puccs?
− Olyasféle.
− Miért?
− Hosszú lenne most elmondani. Siessünk a hangárba!
− Nem hozhatok semmit?
− Jobb lenne, ha nem.
− Jaqe?
− Jobb lenne, ha nem.
− Rendben. Apa?
− Apa nincs veszélyben. Micsoda rettenetes igazság!
Látszik, hogy a vezérkar teljesen kifordult magából: észrevétlenül és akadálytalanul jutunk el a
hangárig.
Csak irányfények a homályos teremben. Középen a csillagközi naszád háromszögletű, sötét
tömege.
Talán elérjük.
Csak tizenöt lépés.
Nyolc.
Négy…
Egy ember sziluettje válik el a hajó tömegétől.
− Asszonyom! A hajó indulásra kész!
− Lord Hakón! Honnan…
− Akármit is láttak az urak, nem lehet igaz. Tíz éve ismerem önt és a királyt, asszonyom. És
tudom, hogy a reggeli bombázásra a király nem adott parancsot. Legfőképpen nem rajtam keresztül. −
Hát így csinálta az átkozott! − Esküt tettem a királynak, hogy megvédem a trónörököst. És ön után ő
következne, asszonyom. Előbb vagy utóbb.
− Tudja, hogy ön is veszélyben van? Mint…
− Tudom, amit tudok, asszonyom. De megbeszéljük, ha már biztonságban leszünk. Szálljanak
be! Gyorsan! Blokkolom az ajtót.
 Hihetetlenül gyors. Mire bekötözzük magunkat, már a pilótaülésbe zöttyen. Most már csak a
Pici miatt kell sietnünk.
A kastély tervezésében Hakón is rendesen benne volt, így jó darabig eltart, mire a hangárajtókat
kinyitják. Berobbantani sem egyszerű: itt minden a menekülésünket szolgálja.
Fülsiketítő dörrenéssel elszáll fölülünk a födém, remélem senki sem volt a kis belső kertben, de
ha volt is, több is veszett ma…
Röpülünk, Hakón hihetetlen gyorsulást hoz ki a naszádból, már látszanak a csillagok.
− Mi a cél, asszonyom? Acél?
A kör bezárul. Ahol senki sem vár, ahová senki sem várja, hogy megyek, ahová nem követhet
az az őrült elme. Ahol minden elkezdődött…
− Lalla, Lord Hakón! A Ház! Ez lenne a vége?

HZ flndHKIRHLUnÉ
07
i. Ébredés
An. An.
An. An. „Ki?” „Hagyj még aludni kisfiam!”
− An! Visszatértél. „Ki?”
Fáááááááááááj! -An!
-Anya!
„Ki?”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
-An!
− Anya! Anya!
− Nem tud visszatérni. Vagy nem akar visszatérni. „Ki?”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
-Anya!
Fáááááááááááááááááááj!
− Most mit csinálunk?
− Várunk. Ha nem tér vissza negyedórán belül, megpróbáljuk visszaküldeni az anabiózisba.
„Ki?”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
Fáááááááááááááááááááj!
− De nővér, így nem tudja felvenni a védőfolyadékot!
− Megvan a módja, hogy feltöltsük. Kellemetlen és fájdalmas, de úgysem tud panaszkodni…
„Ki?”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
− Nővér! Az ott az anyám!
− Tudom, fiam. A Renegát!
Fáááááááááááááááááááj!
− Renegát! Ha ő nincs, a Bomlott nyolc évvel ezelőtt ráteszi a kezét a Házra!
− Hibás okoskodás. Ha nem árulja el a Házat, a Bomlott sohasem kerül ide, ott pusztul Ed-
Wenen még kamaszkora előtt
-Eda. „Ki?” „Hagyj még aludni kisfiam!”
− Tessék?
− A bolygó neve Eda. Nem Ed-Wen. Az én hűbérbirtokom.
− Ó! Megjelent a herceg. Isten hozta, fenség!
− Hogy tudták a szarkazmust is feltölteni?!
− Mindent vagy semmit. Ez volt az egy… Ki”*”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
…étlen kikötésem. Nem fog visszajönni. Az az érzésem, nem akar visszajönni. A helyében én
sem akarnék…
− Nővér! Ő az anyám. És én visszahozom!
− Hogyan gondolja,/enség? Látja az agyi görbéit. Az elméje végtelen ciklusba került, és ha így
marad, kiégnek a szenzoriális és motorikus idegek…
Fáááááááááááááááááááj!
…szinapszisai. Ha visszaküldjük, legalább nem pusztul tovább. És lehet, hogy később találunk
valamit a Könyvtárban, amivel visszahozhatjuk…
− A Könyvtár! Mindig csak a Könyvtár! Az Ősök se voltak istenek! Ugyanolyan emberek
voltak, mint mi. Talán még rosszabbak. Nem kellene ennyire az ő tudásukra tá…
„Ki?”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
…maszkodni! Használni kellene a saját fejünket!
− Hát használja, fenség! De ne felejtse el előbb levenni a koronáját!
− Fogom is, nővér! Fogom is. Megzavart, nővér! Az ön jelenlétében elfelejtem, hogy ki is
vagyok, mire vagyok képes. Nem érdemes megsér…
„Ki?”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
…tődnie. Nem bántó szándékkal mondtam.
− Egy fattyú herceg, a Renegát fia engem nem tud megbántani.
− Kedves. Megpróbálom elérni a telepatikus mezőn, és kibillenteni a ciklusból.
− Érdekes ötlet. Öt percet kap.
− Érdekes, mi? Ilyes… Fáááááááááááááááááááj! …mi nincs a fotonmemóriákban.
− Mindenkinek megvannak a korlátai. Még önnek is, felség.
− Kívánjon szerencsét, nővér!
− A szerencse nem létezik. Csak kompetens és inkompetens cselekvők. Hozza vissza őt, herceg!
,Anya! Ébredj! Én vagyok, Pici Lan.”
„Hagyj még aludni kisfiam!”
„Ébredj, anya!”
„Korán van még. Költsd fel apádat!”
,,Apa nincs itt. A hibernátorteremben vagyunk. Visszatértél, de nem térsz eszméletre…”
„Kis butám! Ki se tudod mondani, hogy hibernátorte-rem! Gyere, aludj velem még egy kicsit!”
Fááááááááááááááááááááj!
− Ááááááááááá! Nővér! Arhhh. Iszonyú fájdalmai vannak.
− A kiégő szinapszisok. Mi történt?
− Lehet, hogy elvesztette az eszét? Úgy beszélt velem, mintha hároméves lennék…
− Valószínűleg a tudatalattijával kommunikált. Logikusan még min…
„Ki?”
„Kis butám.”
…dig a múltban van. Oda menekült.
− Sokra megyünk vele!
-Igen, sokra. Ön olyat próbált, amit még senki. Ami „nincs a fotonmemóriákban”.
Bebizonyította, hogy telepatikus kapcsolat létesíthető végtelen ciklusba került tudattal.
− Sok…
Fáááááááááááááááááááj! …ra megyünk vele!
− Herceg! Próbára teszi a türelmemet. A telepátia elmélete, már amennyi elméletet képesek
voltunk felállítani,
minimum három tudatszintet feltételez a mező alatt, melyek a mezőn kapcsolódnak
egymáshoz…
− Nővér! Igaza van! A hüllőagy, a tudatalatti és a tudatos én! Az első kettőt érzékeltem, a
harmadiknak is ott kell lennie! Csak elszalasztottam! Azzal kell kapcsolatba lépni! Várjon!
Fáááááááááááááááááááj!
-Ááááááááááááááááááááááá!
„Ki?”
„Én vagyok, Lan.”
„Lan az nem lehet. Lan meghalt. ”
„Kis butám.”
„Jóvanna, anya. Aludjunk…”
„Aludjunk. Aludjunk.”
 Fáááááááj!
-Aaaaaaaaaaa!
„Lan meghalt.”
„Én Pici Lan vagyok, anya. A Fiad. ”
„Kisfiam! Miért nem látok?”
„Nem mertem belépni a látóközpontodba…”
„Nem mertél?”
Fáááááááj!
-Aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!
„Nem mertél?”
„Hibernáltak és nem akarsz visszatérni. Ezért vagyok itt. ”
„Sohasem hallottam ilyet.”
„Sohasem voltjelen másik telepata. Belépek a látóközpontodba. Vakító lesz.”
„Majd behunyom a szemem. ”
„A humorod a régi. Láss!”
^Az ott én vagyok!”
Faaaaaaaj!
-Áááááááááááááááááááááááá!
,yAx ott én vagyok! De ki üvöltött?”
„Én. Érzem a fájdalmadat.”
„Szegény gyerek! De miért álltál székre?”
− Ó, nem! Felébredt!
− Nem! Folytassa! „Kivel beszélsz?”
„Irán nővér van itt. Látod?”
„Mint mindig. Semmit se változott. Ó, I…”
− …ran nővér, bocsásson meg! Fáááááj!
− Aaaaaaaaaa!
− Visszajött. Gratulálok, herceg! Én jöttem vissza.
A hibernálásból.
A fiam hozott vissza.
Nem széken állt, dehogy! Csak megnőtt.
-An!
− Itt vagyok, anyám.
− Ne szólítson így, kérem! Ön elhagyta rendünket. És keljen fel! A Főbíró hívatja.
− Csak öt percet kérek, hogy összeszedjem magam.
− Rendben. Azalatt elvégzem a teszteket.
− Kisfiam! Fogd meg a kezem!
− Igen, anya!
Kellemes meleg a keze. És nagy.
Van öt percem.
Micsoda luxus!
Ha már Irán… Anya masszírozására nem számíthatok…
Valójában ő hozott vissza. Illetve a rossz lelkiismeretem…
A radioaktív ördögbe! Miféle rossz lelkiismeret? Egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy
elhagytam a Házat! Egyetlenegyszer sem hallgattam el Yoya előtt, hogy mi a véleményem erről az
egészről.
Csak azért jöttem vissza, hogy megmentsem a fiam életét.
Ez nyilvánvalóan sikerült.
A büntetésemet megkaptam.
Most ideje megszolgálni Lan életét.
Utána…
Nem tudom, mi lesz azután.
A Pici felnőtt, az apja meghalt, ha rendbe tettem a dolgokat, miért élnék még?
Esetleg várjak az unokáimra?
Egyedül?
 Jöjjek vissza a Házba, és képezzek ki Justitiákat?
Én, a Renegát?
És megint csak: egyedül?
Egyetlen értelme lett volna az életemnek: felnevelni a Picit. De ezt megtette más helyettem, míg
én az anabiózis-ban sodródtam az őrület felé…
De hát ez volt a büntetésem. Hogy is mondta Yoya?
„Kell egy anyának nagyobb büntetés annál, hogy nem látja felnőni a fiát?”
Igaza volt.
Ha meglátom majd egy tükörben, egy jóképű fiatal férfit látok majd. Egy idegent.
Hogy is lettek volna bűnösök, anya és fia, abban az ősi legendában, amikor nem tudták, kik is
valójában?
Elképzelem azt a mesebeli királynét, amint felbukkan a sivatagból az idegen, a város
megmentője, aki ráadásul fájdalmasan hasonlít is arra, akit elvesztett. Akibe egykor beleszeretett…
Brrr!
Szerencsére mi tudjuk, kik vagyunk.
Illetve nem tudom, hogy kicsoda is most Lan. Ő tudja, hogy én ki vagyok. Nem változtam
semmit azóta, hogy a hibernátorkamra fedele rám zárult.
Akkor azt sem tudtam, él-e majd, ha felébresztenek. Hogy is mehettem ebbe bele?!
Nem volt más választásom.
A Pici életéért ennél többet is elviseltem volna. A puszta reményért, hogy életben maradhat.
Halált.
Eddig betartották az ígéretüket. Úgy tűnik, nem szedték szét a fiamat azért, ami a fejében van.
Tehát most nekem is be kell tartanom az ígéretemet, és a Házba kell hoznom az őrültet.
− Főbíró!
− Justitia! − Nocsak! Megint Justitia. Ezek szerint valóban letöltöttem a büntetésem, és a dolgok
a tervek szerint alakultak. − Örülök, hogy visszatértél. Valamennyien örülünk. Irán nővér beszámolt a,
hm, kezdeti nehézségekről. De szerencsére a herceg beavatkozása megmentett. Téged
− és a helyzetet is.
− Mennyi idő telt el, Főbíró?
− Több mint hét év. Letöltötted a büntetésed. A fiad felnőtt, és kész arra, hogy trónra lépjen.
− Trónra? Azt hittem, előbb a Házba kell hoznom az őrültet!
− A körülmények megváltoztak a hibernációd alatt, leányom. Kínálkozik egy békés megoldás.
A szektor belső békéjének megőrzése miatt először ezzel próbálkozunk.
− Nem értem.
− Nem is értheted. De hamarosan megkapsz minden információt.
Mindent. Persze. Ahogy szoktam…
− Békés megoldás?
− A Bomlott régens-kormányzóként lépett fel, és deklarálta, hogy ha tizennyolcadik
születésnapjára a herceg előkerül, és bejelenti trónigényét, azonnal elfoglalhatja azt. Ha nem kerül elő,
összehívják az Ark Birodalmi Gyűlést, és királyt választanak. Sejtheted, ennek mi lenne a
kimenetele…
− Főbíró! Az a valaki még csak nem is ember, de ha az is, teljesen őrült. Ön hisz egyetlen
szavában is?
− Természetesen nem. De érdemes megpróbálni. Megegyezés szerint szabad utat biztosít a
hercegnek és kísérőinek Aarkenbe…
− Megegyezés szerint? Önök egyezkedtek azzal a szörnyeteggel?! Ez az az út, amire a fiam nem
teszi a lábát!
− Természetesen nem teszi. A herceg életét nem kockáztathatjuk. Valaki más utazik Aarkenbe a
herceg képében.
− Ez öngyilkosság!
− Nem. Ez büntetés. Aki hercegként Aarkenbe utazik, választhatott az életfogytiglani börtön,
vagy a halálos kockázattal járó szabadság között. A kísérő Justitia pedig önkéntjelentkezett, hogy
jóvátegye egy harminc évvel ezelőtt elkövetett hibáját.
Szegény Tűz!
− Egy Bűnösre bízza a királyság jövőjét?
 − Az egész szektor jövőjét. De hazatérted óta a bűn és ártatlanság fogalmai is átértékelésre
szorultak.
Hát, úgy tetszik, valóban mindent megváltozott. Csak én maradtam változatlan…
− Mikor indulok?
− Két hónap múlva.
− Két hónap? Miért kell ennyit várni?
− A felkészülésedre. Mint mondtam, a helyzet sokban változott.
− Nem érzem úgy, hogy két hétnél hosszabb idő kellene a felkészülésemre…
− A fizikai tesztjeid is ezt mutatják, hála az Igazságnak! De nem a fizikai felkészülésed fog
ilyen sokáig tartani. Jól tudod, kivel állunk szemben.
− Engem nem tudott befolyásolni!
− Meglehet, legközelebb nem lennél ilyen szerencsés. De megtaláltuk a módját, hogy
telepatáink miként védjék ki az effajta befolyást, sőt…
Mi?!!!!
Az ördögbe! Az ördögbe!
− Főbíró! Ha a fiam egyetlen sejtjéhez hozzányúltak, jobb lesz, ha azonnal kivégeztet, mert
különben nem nyugszom addig, amíg ki nem égetem ezt a pokolfészket!
− Nyugalom, Justitia. Ez a, hm, pokolfészek egyelőre az egyetlen otthonod! Már sokadszorra
kell elismételnem, hogy sok minden megváltozott a hazatérteddel. A külvilágban és a Házban is. Senki
sem bántotta a herceget. Ha vért vettünk tőle, csak a rendszeres orvosi ellenőrzéseken tettük. Nem kló-
noztuk, nem manipuláltuk a génjeit. Ahogy megígértem.
Hazatértem. Ez szép.
Az én otthonom Aarkenben van!
Volt.
Vagy Edán.
Volt.
Nincs otthonom. Küldetésem van.
− Kitől kapom meg az információt?
− Válassz! Tőlem vagy a hercegtől? Hehehe.
− Természetesen a fiamat akarom hallani.
− Rendben. De figyelmeztetlek, lehetséges, hogy meg fognak zavarni közben. A herceg a
Szövetséges Erők főparancsnoka, és háború van odakint.
− Hiszen még gyerek!
− Négy hónap múlva tizennyolc. Elfoglalhatja Ark trónját. És már tizenöt éves kora óta dejure a
hadsereg főpa-
rancsnoka. Hat hónap múltával, hogy ideérkeztetek de facto ő lett a lelke a stratégiai
tervezésnek. Valójában ő hozta létre az Ayudai Szövetséget.
− Az én fiam?
− Örökölte az apja bámulatos hadászati-harcászati képességeit. És valamilyen érthetetlen módon
megálmodja a helyes stratégiai döntéseket. Ne kérdezd, hogyan! Nem tudjuk. De szinte sohasem
téved. Igazán fontos kérdésekben sohasem.
− Főbíró! Ez nekem úgy hangzik, mintha valami istenverte genetikai kísérletben tökéletesítették
volna katonai tudását!
− Darázs! Miért nem hiszel nekünk?
− Egyszer hittem. Az én szörnyeteg-klónom tudna mesélni arról, mennyire hittem…
− Semmiféle kísérletet nem végeztünk, semmit sem tökéletesítettünk. Bevallom, semmit sem
értünk. A herceg azt mondja, az apja álmában megjelenik neki, és segít a stratégiai döntésekben…
-Az apja… Hiszek önnek, Főbíró. Nincs más választásom. Mint ahogy nem volt más
választásom, amikor idejöttünk. De egyre inkább kétlem, hogy jó döntés volt…
− Ha személyesen úgy is érzed, bánod a döntésed, biztosíthatlak, a szektor számára ez volt a
legjobb választás.
Úgy legyen!
− Mesélj, fiam!
− Hol kezdjem, anya?
− Keressünk egy tükröt, fiam. Látni akarlak. Nevet.
 − Meg fogsz lepődni, anya! A fürdőszobában van tükör.
− Menj! Menj már! Hadd lássalak!
Hát, elég kicsi a szobája ahhoz képest, hogy ő itt a főparancsnok. És meglehetősen puritán. Erre
az apjának is megvolt a hajlama. Az ágy legalább kétszemélyes… Vajon megosztja már valakivel? Bár
nem túl sok lány van a házban a Justitiákon kívül…
A fürdőszoba is csak a ház szabvány kabinja. Semmi luxus. De már borotválkozik…
„Trárátrárá!”
Ark ceremoniális harsonák a fejemben!
„Tessék, anya!”
Az én nagyfiam.
Egy idegen.
Annyira nem is… Már nem hasonlít annyira az apjára… Rám hasonlít! Bár az orra de Lorian.
Egy kicsit a szája is…
Egek!
„Ugye, magasabb vagy, mint én?!”
,JSTyugi, anya! Majdnem olyan nagy vagyok, mint apa.”
Más se hiányozna, mint egy törpe katonai zseni. Brrrr… Tömve velük a történelem…
,JSlajól van! Gyere vissza, és mesélj tudatlan anyádnak!”
A keze is az apjáé. Nagy, erős…
Én meg, hiába az anabiózis, megöregedtem… Na jó, egyelőre még nem a fótoznivaló ráncos
bocskor állapot, de a szemem körül kezdenek mélyülni a szarkalábak… A nyakam még sima, nem
szikkadt ki az ajkam… Pár ősz hajszál…
− Lan! Az előbb mintha harsonaszót hallottam volna. A fejemben.
− Én voltam. „Trárátrárá!”
− Aktív telepátia. Nemcsak a Bomlott képes rá!
− Lan! Ne játsz ezzel!
− Ugyan, anya! Már nagyfiú vagyok! Felnevet. Hiszen a hangja még gyerekes!
− És nem vagyok szörnyeteg. A Ház minden pszichológiatesztje az mutatja, hogy normális
ember vagyok.
-Hm.
− Nem szeretem, ha így hümmögsz, anya.
− Én se szeretek így hümmögni. Hogy van ez a dolog apáddal?
− Nem tudom. Igazán! Senki se tudja… Egyszer csak megjelenik az álmomban, mindig csak
álmomban, és a katonai meg a politikai helyzetről kérdez. Aztán eltűnik, és amikor megint előkerül,
előáll az elemzéseivel és a javaslataival…
− Biztos, hogy apád? Láttad az arcát?
− Sohasem. Úgy jelenik meg, mint egy csuklyás alak, az ő hangján beszél, az ő szavaival… De
mindez nem jelent semmit…
Természetesen nem.
− Az aktív telepátia miatt nem lehetünk biztosak semmiben. Nem lehet, hogy ez az őrült
trükkje? Rá vallana…
− Az „őrült” a szóhasználatodban a… Magvető?
− Ki más lenne?
− Mindenki Bomlottnak hívja a Házban… Először mi is úgy gondoltuk, ez ő. De ez
értelmetlennek tűnik. Az Ark Birodalom belpolitikailag pattanásig feszült, mert apa stratégiája már
csaknem hat éve folyamatos defenzívába szorítja a Szövetséges erőkkel szemben. Vesztes helyzetbe.
Talán ezért tárgyalt velünk a trónra lépésemről…
− Azért tárgyalt, hogy Aarkenbe csaljon, és megöljön! Ez az egész rá vall. Az a patkány képes
évekig lapulni, amíg minden a tervei szerint alakul…
− Nem jelent meg az utóbbi hat hónapban.
− Tessék?
− Nem jelent meg az utóbbi hat hónapban. Egy kicsit… hm… Hát, szóval összevesztünk.
− Összevesztél a halott apád szellemével?
− Egy stratégiai kérdésben nem értettünk egyet. Feldühödött, és kiabálni kezdett, hogy ha
jobban tudom, csináljam egyedül! Nekem lett igazam egyébként.
 − Hát, ez egészen apádra vall. De akkor sem értem.
− Igazából már vagy két éve egyre kevesebbet jött. Azt mondogatta, lassan boldogulok magam
is. ALélekmes-terek szerint ez az egész a saját kételyeim kivetítése volt. Kreáltam magamnak valakit,
aki meghozza azokat a döntéseket, amelyeket én megfogalmaztam ugyan, de nem mertem kimondani.
Kézenfekvő, hogy katonai-politikai kérdésekben apa az, aki a legnagyobb tekintélynek számít. Az
emlékeimből ezért újraalkottam őt. A megvakítottsá-gával azonban kisfiúként nem mertem
szembenézni, ezért nem láttam soha az arcát. Aztán, amikor kellő önbizalmat szereztem, már nem volt
szükségem rá. Innen az összeve-szés. Hogy tetszik?
− Logikus. Egy szavát se hiszem el!
− Én sem. Van egy másik. A mutációm valamiképpen felszabadította a genetikus memóriát.
Csak éppen erről a genetikus memóriáról semmiféle adat sincsen a Könyvtár ötvenezer évnyi
anyagában…
-Akkor?
− Minden logika ellenében a Bomlott manipulációjának áldozata vagyok.
− Ez is valószínűtlen. Nincsenek nagy távolságú telepatikus képességei.
− Nem szükséges, hogy legyenek, használhat közvetítőnek egy Yonnass-mutánst.
− Ne mondd, hogy kisétált egy szörny a Házból!
− Természetesen nem. De hat hónap alatt találhatott valakit nagy távolságú képességekkel a
Belvidéken.
− És mit gondolsz te erről?
− Én nem hiszem, hogy a Bomlott lenne. Sohasem éreztem gonoszságot vagy bomlott elmét.
Apát éreztem…
− Akkor mi ez?
− Nem tudom. A saját bizonytalanságom, a genetikus memóriám, vagy a Bomlott. Vagy
mindhárom együtt. Vagy egyik sem. A lépéseinket mindenesetre úgy tervezzük, mintha a harmadik
lehetőség lenne igaz.
Saját félelmeidtől gúzsba kötve, arra számítva, hogy egy bomlott elme által kijelölt úton jársz…
Szegény kisfiam!
− Na, folytasd!
− Mit folytassak?
− Tudod, neked kellene átadni azt az információt, ami az Utamhoz szükséges.
− Az Utunkhoz, anya! Én is megyek.
− Micsoda! Szó sem lehet róla!
− Nincs más lehetőség. Egy héttel a tizennyolcadik születésnapom előtt az álherceg és Tűz
elindulnak Aarkenbe. Addig próbálják fenntartani a látszatot, emeddig csak tudják, vagy meg nem
halnak egy merényletben. Mi két hónappal korábban indulunk, és titokban jutunk be Arkba.
− Te meg én?
− Igen. És Lord Hakón.
− Hakón? És ha már Arkban leszünk?
− Bejelentjük trónigényemet.
− Nem akarsz inkább besétálni Trentbe egy táblával a nyakadban: „ÉN VAGYOK
TIZENEGYEDIK LAN FIA”?
− Nem változtál, anya.
− De te igen. Olyan okos kisfiú voltál…
− Anyaaa!
− Igen, kisfiam? -Anya!
− Na jól van. Tegyük fel, hogy belefáradt az uralkodásba, és átengedi neked a trónt! Akkor mi
lesz, miben egyeztetek meg?
− Száműzetésbe megy. Kap egy rendszert a Belvidéken. Az a rendszer kikerül ark fennhatóság
alól, és az Ark Birodalom mindörökre garantálja a függetlenségét.
− Azt a rendszert ő választotta…
− Igen.
− Vajon mi lehet ott?
− A Könyvtár szerint semmi…
− Vagy egy undorító mutánsfészek…
 -Anya! Én is ugyanazokat a mutációkat hordozom, mint ő. Meg még más egyebet is…
− Belőlem is valamicskét… Tudod, hogy értettem.
− Tudom. Ezért is indulunk korábban, hogy szétnézzünk a Shavu Hármon. Shavu a rendszer
neve, amit a Bomlott akar.
− Felteszem, friss hódítás…
− Igen, apa csatolta a Birodalomhoz. De egyetlen lövés nélkül. Behódoltak. Egyébként alig
lakják.
− Nekem ez az egész bűzlik. Egyik csapdából nyílik a másik… Nem fogja átadni a trónt.
− Valószínűleg nem.
− Mi lesz akkor?
− Akkor, mint Justitia, a Házba hozod, és bíróság elé áll.
− A király meggyilkolásának vádjával…
− Nem. Ez a vád nehezen bizonyítható. És dinasztikus ügyekben a Ház nem szívesen hoz
ítéletet. A vád: ökológiai bűncselekmény.
− A Fészek…
− Nem. Akkor fajirtás lenne a vád. De egyelőre a Fészek létezése sem bizonyítható.
− Nem volt semmi a Könyvtárban?
− Majdnem semmi. Spiro császár idején katonai laboratórium működött Edán, amit a
Köztársaságpártiak elpusztítottak. Egy bizonyos Kada professzor vezette, aki a fellelhető publikációi
szerint ízeltlábú biológiával foglakozott. Egyik munkája éppen a rovarok légzésének átalakításáról
szól. De csak ennyi. A Könyvtár beszüntette működését
nem sokkal ezután, a Végítélet Háborúk pedig elsöpörték a nyomokat.
− Akkor miféle ökológiai bűntett…?
− Hát, tulajdonképpen a Fészekkel kapcsolatos. A Fészek nélkül Eda ökoszisztémája felborult, a
manthorgok éktelenül elszaporodtak, eltűntek a növényevő állatok, elburjánzott a vad növényzet,
robbanásszerűen elszaporodtak az egyéb rovarok is. Megállt a mezőgazdasági termelés, és a falkák
mostanra már a kisebb emberi településeket fenyegetik.
− Egy robbanólövedék nagyon jól elpusztítja azokat a dögöket is…
− Ha ilyen egyszerű lenne! Edán tilos manthorgot ölni.
− Micsoda?
− A Bomlott fegyverként használja őket. Egy kis kapszula, tele megtermékenyített petével átjut
minden űrvé-delmen… Legalább hat Szövetségi mezőgazdasági világot fenyeget az, ami Edával
történik. Máris jelentős fegyveres erőt leköt a visszatartásuk és természetesen veszteséggel is jár. Csak
arra van erőnk a háború miatt, hogy féken tartsuk őket. De az erdők biológiai egyensúlya már
veszélybe került azokon a bolygókon.
− Ez már elég súlyos vád. Na, most már tényleg kezdjük az elején!
− Mennyire az elején?
− Azt te tudod jobban. A rendszerközi sporteredmények mondjuk nem érdekelnek… Amit eddig
elmondtál, arra épp elég volt, hogy végképp megundorodjam a csillagközi helyzettől. Egyébként is
jobban érdekel, mi történt veled.
− Velem igazán nem történt semmi…
− Csak felnőttél…
− Csak felnőttem.
− Nélkülem…
− Nélküled. Bocsáss meg, anya! És apa nélkül…
És Lan nélkül… Lehet, hogy a hibernálás nem is büntetés volt?
Csak menekülés a Lantalanság elől. Menekülés a lelkiismeret elől.
Hiszen én öltem meg… Ha nem engedek annak az ördögnek… Ha nem vagyok olyan ostoba…
Akkor megölt volna bennünket a következő alkalommal. De a Fészek legalább élne.
− Ne vádold magad, anya!
− Olvasol bennem? Megtiltom…
− Dehogyis. Csak ismerem a hangulatváltásaidat…
− Kösz. Darázs Justitia, mint nyitott könyv…
− Azért ez nem ilyen egyszerű. Te az anyám vagy.
− Jól van! Hadd öleljelek meg!
 Istenek, ördögök, bomlott agyú mutáns szörnyek! Ez az én fiam!
− Tudod, csak egy dologban hibáztál.
− Mégpedig, nagyokos?
− Engedned kellett volna, hogy a Fészek kapcsolatba lépjen velünk…
− Elpusztította volna a következő pillanatban.
− Nem. Akkor még nem létezett ez a szép kis terve a féltékenységi rémdrámával. Megpróbálta
volna felhasználni a Fészket… És az pusztította volna el őt.
− És mindenki boldogan élt volna, míg meg nem hal. A Fészek ráadásul meg se halt volna még
azután sem! Csak az a kis volna…
− Jól van, anya! Álmodozni azért lehet…
− Álmodozni… Majd lefekvés előtt. Egy kicsikét. Ott tartottunk, hogy felnőttél…
− Egy kicsit. De hidd el, könnyen ment. Talán a felelősség miatt… És sokan segítettek. Főleg
Lord Hakón. Bár csak nekem engedi meg, hogy a „lordot” használjam. Azt mondja, a címet Apától
kapta, nélküle nem érvényes. A Bomlott különben is törölte a lovagok kartájából… De nekem engedi,
azt mondja, megelőlegezi a koronámat…
− Megint nem magadról beszélsz.
− Mert igazából, annak ellenére, hogy apa meghalt, téged hibernáltak, és háborút kellett vívnom
Ark ellen, teljesen normálisan nőttem fel. Azt hiszem, normálisabban, mint a palotában. Rengeteg
barátom van, rendes iskolába jártam, mindenki fölöttem anyáskodott, Hakón olyan, mintha az apám
lenne.
Csak alig észrevehetően fátyolos a hangja…
− Nem gyűlölöm már. Gyűlöltem mielőtt meghalt, mert nem tudtam, miért dobott el magától.
Most már megér-
tem, és csak sajnálom, hogy így történt. Hogy a hatalom abba az ostoba színjátékba
kényszerítette. Valószínűleg meg lehetett volna oldani másképpen is, de ő így tudta. Dor sok minden
ellen felkészítette, az érzelmei ellen nem. Apát királynak nevelték…
− Téged is.
− Csak nem tudtam róla. Apának nem volt választása. Nekem volt.
− De te is a hatalmat választottad.
-Nem! A felelősséget. Helyrehozni, amit a családom tönkretett. Békét teremteni. Mint ahogy
apa is a felelősséget választotta inkább, mint a hatalmat. De azt hiszem, mások a preferenciáink.
− Téged érzelmileg is felkészítettek…
− Ebben csak reménykedni lehet. Mindenesetre, amikor befeküdtél a hibernátorba, gyűlöltelek.
Most nem.
− Örülök. Azt már látom, hogy sokkal többet nem fogok kihúzni belőled… Elfogadom, ez a
büntetésem része. Csak egyet árulj el még, hogy legalább felőled megnyugodjam: tudomásod szerint
hozzád nyúlt a Ház? Klónoztak? Kísérleteztek veled?
− Miért nem hiszel Yoyának, anya? Szemrehányás a hangjában…
− Nem nagyon tudok hinni már senkinek. Neked még igen.
− Tudomásom szerint nem végeztek biológiai kísérleteket a genetikai állományommal.
− Nagyon szabatos. Arra jó, hogy elrejtse az igazságot. -Anya!
Felcsattan! Rám! Az én fiam… Megérdemlem.
-Anya… Nem volt rá szükség. Amit én megosztottam velük magamról − gyakorlatilag mindent,
amit te elmondtál a Fészekről, és amit Hakón elárult a muunshai telepatikus tréningjéről −, a tudósok
szerint tíz generációnyi ugrást jelent a telepátia kutatásában…
− Hakón? Ő is telepata? Sejtettem…
− Nem. Nem telepata azon a módon, ahogyan mi. Nincs veleszületett képessége. Némelyik
muunshainak van, de nem hiszem, hogy ez általános lenne. De erről nemigen beszél. Ő mindenesetre
átesett egyfajta tréningen, ami képessé tesz minden muunshait valamiféle korlátozott tele-
patikus kommunikációra. De nem képesek behatolni még egy nyílt tudatba sem. Viszont, és ez a
legfontosabb, képesek ellenállni bármilyen telepatikus behatásnak…
− Ezért volt mindig annyira zárt!
− Úgy van. A tökéletes muunshai orgyilkos még álmában is teljesen zárt marad.
− Gondolom, a jó öreg Hakón tökéletes.
− Arra nyugodtan fogadhatsz, anya.
 − Tudod, csak azt nem értem, miért nem a muunshai uralja az egész galaxist?
− Hahaha! Nincsenek ilyen ambícióik. Igazából semmiféle ambícióik sincsenek. A filozófiájuk
teljesen paradox, a három alapeleme a Szabadság, a Szolgálat és a Tökéletesség…
− Téged aztán elég közel engedett magához…
Az ördögbe! Csak nem féltékeny vagyok?! Kire is?
− Hát igen. Mondtam, apám lett apa helyett. Azt hiszem, ha én nem vagyok, sohasem fedi fel a
muunshai tudását. De annyira aggódott, hogy a Bomlott valamiképpen elér itt is, hogy pár héttel a
hibernálásod után elkezdte a felkészítésemet. Tudod, a tréning nagyon hasznos, mert minket is megvéd
a telepatikus támadásoktól. Ezért ébresztettek fel korábban. Hogy Hakón téged is felkészítsen.
− Nagyon kedves tőle. Mondd csak, fiam, te nem vagy éhes?
2. Úton
Úton megint. A Justitia Útján. Mondjuk, az én koromban Justitia már nem indul útnak.
Mert értem biztosan nem kár!
Tényleg megöregedtem, ilyen mély önsajnálat sohasem volt bennem, se panaszkodás, se
gyanakvás, se rosszindulat…
− Lord Hakón! Kérem ne váltson teret túlságosan közel a bolygóhoz!
− Nem fogok.
Ilyen egyszerű. Hol van már az „asszonyom” meg a „my-lady”! Nem mintha hiányozna.
Ameddig lehet, feltűnés nélkül kell utaznunk. Jó lenne tudni, hogy merre, de az útitervünk
Hakón fejében van, és nincs az a telepatikus hatalom, amelyik kiszedné onnan.
A Fészek, talán.
De Fészek nincs. Én öltem meg…
Ó, most a soros önvád következik. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy én vagyok az
igazán alkalmas Justitia erre a feladatra.
De most már késő!
Különben is, a Fészket a Bomlott ölte meg. És én most megyek bosszút állni érte.
Azért valaki segített a Bomlottnak…
Maradjunk ennyiben.
Hakón, mint a tekintélyes és undorító nhao kereskedő, én, mint a teljesen jelentéktelen és
teljesen lefátyolozott feleség-szolgája és Lan, a fiunk, a jövendő tekintélyes és undorító nhao
kereskedője.
Szép kis család!
Az urak szórakozni mennek az Entzianra és az anyafeleség-szolga elkíséri őket, hogy az urak A
Próféta parancsainak megfelelő bánásmódban részesüljenek.
„Nem, uram, a Próféta szakállára, a feleségemnek nincsenek iratai, miért is lennének, rég túl
van a Szent Műtéten, legyen meg Isten akarata! Kiállítana iratokat a kutyájának, uram? Na, látja. A
Próféta áldja meg, uram!”
Nekem való szerep mindezt végighallgatni, végigcsinálni. Már van is egy remek, földöntúli,
homloklebenymet-szett mosolyom készenlétben!
Sugárzó pokol!
Ha Lan trónra kerül, az első dolga lesz ezt az undorító csürhét kisöpörni az űrből.
Ezt garantálom.
Hakón mitha élvezné…
Megint igazságtalan vagyok…
Azt mondják, a muunshai nők élvezik a legteljesebb egyenjogúságot az egész szektorban…
Vagy talán éppen ezért…
A muunshai tudatblokkolás olyan erős, hogy még a hiper-ugrás sem tudja áttörni! Semmit sem
éreztem a szokásos telepatikus tébolyból, pedig már három ember összekavarodott tudatalattija is
rendes szörnyűségeket produkál…
Az első ugrás után gyanakodnom kellett volna, hogy miért csak a fiam tízéves korára összegyűlt
félelmei szakadnak rám.
Hogy a Pici mit látott akkor belőlem, azt jobb, ha nem bolygatjuk…
Persze ki tudja, kitart-e, ha a Bomlott próbálja áttörni?
De az még messze van. Egyelőre az Entzian van az ernyőkön. Olyan, mint a filmeken.
Enciánkék, természetesen, helyes keskeny felhősávokkal. Bizonyára megvannak a hirdetésekben ígért
sarki jégsapkák, hosszú, aranyló, fövenyes tengerpartok, megmászásra csábító hegyek, az egész
turistacsalogató maszlag.
Mondjuk, a bolygó mindezt nemcsak ígéri.
„Mert az Entzianon minden kívánság valóra válik!”
Remélem.
***
Még egy nap, és ámokfutást rendezek a szállodában.
Vagy magától leválik a homloklebenyem.
Persze az urak bizonyára remekül érzik magukat.
Mindennap kaszinó, fürdőház, és ki tudja hol s mi még, amit nem beszélnek meg előttem
röhögve és egymást bökdösve.
Ez a vén muunshai ördög képes, és kupiba cipeli a fiamat a hűség kedvéért!
Mennyire kell hitelesnek látszanunk, hogy megtévesz-szük a Bomlott leselkedő ügynökeit?
Még szakállt is növesztettek…
Hakóné egészen undorító, nőhet rajta már egy éve, csakúgy, mint sohasem volt, lötyögő
pocakja. Lan azóta növeszti a maga nhao ékességét, hogy elkezdődött a kiképzés…
Pocakja szerencsére még nem indult meg, de az a szakáll! Az is éppen eléggé ocsmány a maga
éretlen, ritkás módján…
Jaj, mégiscsak a fiam!
És ma délután vége lesz ennek a komédiának.
Ha minden igaz.
− Öltözz, asszony! − Hakón durva nhao hangját lehetetlen megszokni. Van valami ebben a
hanghordozásban, amitől hideg futkos a hátamon… Annyira hiteles! Ha ennek vége lesz… −
Szórakozni megyünk! Megjutalmazlak: jöhetsz te is! Megmutatom, milyen csodáik vannak a
hitetleneknek! Igaz, fiam?
Cinkosán hátba veregeti az én fiamat!
− Bizony ám, apámuram!
− Na, kapkodd már magad, mert esküszöm, ha hazaérünk, véresre korbácsollak! − Hakón
egészen kedélyes.
− Isten kegyes hozzád, mert a hitetlenek nem szeretik, ha ilyesmi történik a puccos
szállodájukban, de a Próféta szakállára, ha hazaértünk, megteszem.
És két tenyerét bedugja a széles selyemöv mögé. Nagyon elégedett magával.
− Ma kifosztjuk a kaszinójukat, fiam, Isten akarata szerint! Érzem, hogy nyerni fogunk! A Szent
Számokat tesszük meg!
Lan karja.
„Menjünk, anya! Még egy óráig kell kibírnod!”
„Túl sok! ígérj meg valamit,fiam!”
,Anya…?”
,Amikor király leszel, az egész nhao-mocskot eltünteted a Szektorból! A Galaxisból!”
„Ilyet nem ígérhetek, anya. Nem azért leszek király, hogy az egyik zsarnokságot felváltsa egy
másik.”
Na, tessék! Az én széplelkű fiam!
„Mért, az nem zsarnokság, hogy egészséges nőkön homloklebenyműtétet hajtanak végre, ha már
megszülték ezeknek a férgeknek az utódait, vagy az uraik fiatalabb húsra vágynak?”
„Ez vallási kérdés, anya, és az ilyesmit csak erőszakkal, egész generációk fizikai
megsemmisítésével lehet gyorsan megoldani…”
„Erre gondolok…”
,Anya!”
„Lennél csak nhao nő, majd megtudnád!”
„Te sem vagy az!”
„Hah! Az vagyok!”
Ebben az ocsmány felállásban az az egyetlen jó, hogy ugyanúgy a fiam, így feltűnés nélkül lehet
a Szemem. Már amikor nem hagynak egész napra egyedül a szobában!
Ha nem tanultam volna meg meditálni, elég nehéz lett volna három napig játszani a
homloklebenymetszett emberi bábot…
De vajon elég lesz-e abban a kaszinóban, hogy ő a Szemem?
A zsúfolt, ismeretlen helyek még valódi Szemmel is kockázatosak, így meg, hogy titkolózni
kell…
Ez az egész konspiráció annyira értelmetlen!
Mióta itt vagyunk, egyetlenegyszer sem sikerült elcsípni egyetlen gondolatfoszlányt sem, ami
arról árulkodott volna, hogy figyelnek.
Sem nekem, sem Lannak.
Pedig a másokat megfigyelőket a kényelmesnél többször is sikerült tetten érni…
Na jó, a Bomlott elvileg árnyékolhatja ügynökeit.
Sajnos most már végig kell játszani ezt az ostoba színjátékot.
A feleség-szolgaság egyetlen kedvező aspektusa, hogy abban a két, vállra akasztható,
gyönyörűen hímzett és mindenféle holografikus lapokkal kirakott füles szatyorban, amiket a nhao
feleségek mindenhová magukkal cipelnek a hónuk alatt, és amelyekben rendszerint a féri és a
fiúgyerekek holmiját tartják, kényelmesen elfér a normál utcai ruhám, a könnyű, égkék vászon
halásznadrág, a halványsárga selyemblúz, a repülőcipő… Mindennapos turista „egyenruha” az
Entzianon. Talán egy kicsit öreg vagyok ehhez a stílushoz, de a magasságom miatt ez úgysem
feltűnő…
Csak tipegni engedelmesen a férfiak nyomában, láthatatlanul a fátyol alatt, taxiba be, taxiból ki,
megjátszani, hogy a szemrések hálós szövete akadályoz a látásban…
Rosszabb, mint vártam.
Ez a felizgatott, összezsúfolt, a könnyű gazdagság reményében vagy egyszerűen a
játékszenvedély miatt idecsődült embercsorda teljesen kilátástalanná teszi, hogy a hallásom vagy
meggyengült szaglásom alapján tájékozódjam. Még a mező alapzaja is annyira magas, hogy alig lehet
néhány értékelhető gondolatot leválasztani.
Azt is minek?
„…hetesheteshetesheteshuszonnégyes… húznihúzni… elég nemelégelégnemelég…
megöllekmegöllekmegöllek… még egyetmégegyet… csakmostazegyszermostazegyszer… ”
Lan nem koncentrál, ezt a csőcseléket bámulja, az elemző kíváncsiságával, miközben nekem
egy Szemre van szükségem!
Valaki megragadja a csuklóm, durván, izzadó tenyérrel…
Megüssem?
Megcsap Hakón fűszeres illatszerektől súlyos szaga, lapos, kerek valamik peregnek tenyerembe,
kigurulnak tétován összezáródó ujjaim között.
− Azt mondtam, tartsd a markod! − Hakón üvöltése és Lan ránk rebbenő tekintete tisztázza a
dolgot. Néhány zse-
ton elgurult, térdre esve kell összeszednem őket Lan gondos szemének vezérletével.
Hakónon érezni, hogy erőszakkal tartja magát vissza, belém ne rúgjon. A kaszinó biztonsági
emberei felénk indulnak. Ki gyanakodna olyanokra, akik szánt szándékkal botrányt kavarnak maguk
körül…
Minden ki van itt számítva, de én vagyok az, aki térden csúszik a lábak között és motyog
értelmetlen nhao bocsánatkéréseket…
Lan szeme riadtan pásztázza a tömeget, a biztonságiakat; egy idősebb, tekintélyesnek látszó,
agyonékszerezett asszonyság megvető és iszonyodó tekintete…
„ÁZZ/7 Menj vissza arra az aranyló vén libára!”
„Tessék?”
„Sohase leszel igazi Szem! Ne kérdezz, csináld!”
„Milyen liba?”
,Az az asszonyság, aki úgy nézett rád, mint aki fel akar nyársalni a szemével. Hajói látom,
Orthand-Wenből való…”
,,Ő az?”
„Igen. Tartsd szemmel! Ha kimegy vécére, eljött az idői”
− Ó, nagyhatalmú uraim! Az én alkalmatlan feleségem szétszórta a drága zsetonjaimat!
Bocsánatért esedezem, ha zavart okozott. De megbüntetem, uraim! A Próféta szakállára,
megbüntetem. Köszönöm a türelmüket, nagyhatalmú uram!
 Hogy hajlong, és mézesmázoskodik, és dörzsölgeti a kezét! A biztonságiak is undorodva térnek
vissza a helyükre.
Hát igen „egész generációk fizikai megsemmisítésével”.
Úgy ám!
Végre!
A vén tyúk elindult a mellékhelyiségek irányába.
Már azt hittem, egész nap így kell tartanom ezeket az átkozott zsetonokat!
− Jó uram! Ki kell mennem! Jó uram! Ki kell mennem! Jó uram…
Egész jól megy ez a halk, kifejezéstelen, ismétlődő nhao beszéd.
− Hát menjél! De a zsetonokat add csak ide! Fiam! Gyere, könnyítsünk mi is magunkon! Aztán
visszajövünk, és az Istenre, legyen áldott az ő neve!, elnyerjük a hitetlenek összes pénzét!
Az öreg liba valóban orthandi: Hakón kedves kis zsetonjelenete kellőképpen feldühítette ősidők
liberalizmusával átitatott lelkét, hogy belelássak elméjébe. Ő lesz az én Szemem, amíg a vécében ki
nem ismerem magam.
Ha már az én nagyra nőtt fiam oda nem jöhet be.
A vakságnak is megvannak a hátrányai. Főleg, ha nem mutathatod, hogy vak vagy.
A vén liba nem siet, a nhao kereskedő és visszataszító fia annál gyorsabban csörtet a
mellékhelyiségek felé.
De még náluk is gyorsabb az a kis termetű, karcsú nő, égkék nadrágban, sárga blúzban,
repülőcipőben…
Eltűnik a női vécé ajtaja mögött.
A nem ismert tartományban.
A férfivécére viszont nem vagyok kíváncsi.
Marad a sötétség.
Az ismerős, megnyugtató sötétség…
Hát csoda, hogy a szerencsétlen nhao asszony siettében hátulról beleütközik egy gazdagon
felékszerezett orthandi hölgy tekintélyes hátsójába?
Hát csoda, hogy a nhao nőt ért megaláztatás tanújaként a tekintélyes asszonyság még mindig
hangosan lélegzik a felháborodástól?
Hát csoda, hogy úgy vezeti be a nhao hímsovinizmus eleven emlékművét a vécébe, mintha a
saját lánya lenne?
Minden ki van itt találva!
De hogy szabaduljak meg tőle?
− Menjenelkérem! Menjenelkérem! Menjenelkérem! Menjenelkérem…!
− Segítek neked, gyermekem. Ez nem Nhao. Ha feljelentést teszel, még le is sittelik ezeket az
állatokat…
Hát ez túlságosan is jól sikerült…
− …Menjenelkérem! Menjenelkérem! Menjenelkérem! Menjenelkérem…!
− Elmegyünk a bíróságra! Az árkok ugyan durva népség, de ilyen ocsmányságot nem hagynak a
birodalmon belül…
− …Menjenelkérem! Menjenelkérem! Megbüntetnek! Menjenelkérem…!
− Nem tudnak bántani! Őket büntetik meg… Itt sírni kell.
− …Menjenelkérem! Korbács fáj. Korbács fáj. Nagyon. Menjenelkérem! Menjenelkérem!
Menjenelkérem!
− Ne sírj, gyermekem. Elmegyek… Elmegyek…
− Köszönöm asszonyom. Köszönömasszonyom. Köszö-nömasszonyom.
Ki ebből a lebernyegből! Ki ebből a járásra alkalmatlan papucsból! El kellene égetni az egészet!
Nhaóval együtt! De akkor mit venne fel a Ház ügynöke a szomszéd fülkében?
Két kopogás, szünet, egy kopogás, szünet, két kopogás… Egy kopogás, szünet, két kopogás,
szünet, egy kopogás… Helyes válasz. Minden ki van találva… Áttenni a szatyrokat. Szabad vagyok!
„Fiam! Készen vagyok.”
,Mindjárt, anya. Van egy kis baj.”
„Baj?”
„Nézd!”
Az én tyúkanyóm kipécézte magának kedves nhao családtagjaimat.
 Hehehe.
Éppen hogy csak bele nem tép Hakón arcának férfiúi ékességébe.
Nem röhögni hangosan, Darázs!
„Fiam! Szeretnék már kikerülni innen!”
„Igen. Nem fog felismerni?”
„Nem! Hadd lássam már ezt az átkozott ajtót kívülről! Rosszul vagyok a fertőtlenítőszagtól…”
Nem hiszem, hogy a tyúkanyó gyanakodhatna arra a kistermetű, karcsú nőre, égkék nadrágban,
sárga blúzban, repülőcipőben, aki napsárga táskáját lóbálva elvonul mellette és − különben teljesen
jogos − feminin haragjának célpontjai előtt.
És nem is gyanakszik.
Akkor sem, amikor a nhao kereskedő sűrű hajlongások és undorító, sunyi mosolyok özönében
otthagyja a folyosón, és fiát magával vonszolva bekullog a mellékhelyiségbe.
,Az automatáknál várok, fiam.”
„Nem lesz baj?”
„Nagy kislány vagyok, tudok magamra vigyázni.”
„Először vagy itt.”
,Arróljöttünk be.”
„Tudom, a Justitiáknak nagy gyakorlata van ebben…”
„A harcosnak folyamatosan tisztában kell lennie azzal, hogy hova kerül, emlékeznie kell a
helyiségek berendezésére, a lehetséges ellenfelek elhelyezkedésére. Legalábbis addig az ideig, amíg el
nem hagyja a kérdéses helyet…”
„Tudom, a Harc Mestere…”
„Pontosan. És én megtanultam a leckét. Csak addig mutass, amíg megtanulom azt is, hol kell
bedobni a pénzt a félkarú rablóba! Eljátszom Hakón zsetonjait!”
,Azok nem Hakón bácsi zsetonjai. Az ark államkincstár vissza fogja fizetni az árukat…”
„Nem tudtam, hogy pár év alatt sóher is lettél…”
,Anya!”
„Ha nem akarod, hogy végképp kiürüljön az államkincstár, akkor siessetek!”
Már el is felejtettem, milyen Hakón képe szakáll nélkül.
Vagy csak kikerekedett, mint a pocakja…
A hatás kedvéért.
Vajon mennyi idő alatt szabadul meg tőle?
Egy muunshai?
Leányom…
Egy hónap alatt.
De legalább Nhao nyomtalanul eltűnt.
Lan remekül mutat a fehér vászonöltönyben, és magának is teszik, legalábbis nem hagy ki
egyetlen tükröző felületet sem, hogy megbámulja magát…
− Hogyan tovább, jó urak?
− Összeszedjük a felszerelésünket. − Hakón régi egykedvűsé-ge visszatért. − Estére, ha minden
jól megy, továbbállunk innen.
− Minden jól megy?
− A Ház támogatása az Entzianig szólt, anya. Innentől magunkra leszünk utalva…
Ezt tudom. Ez is csoda.
A Bomlott a Ház alvó ügynökeinek kilencven százalékát felkutatta és megsemmisítette az Ark
Birodalomban.
Mármint azoknak a kilencven százalékát, akik megmaradtak Lan tisztogatása után.
Amit a segítségemmel hajtott végre…
Valószínűleg az a maradék tíz százalék is csak itt, az Entzian rendszerben úszta meg lebukás
nélkül.
Még hogy minden ki van találva!
Valójában a felszerelésünkben is csak akkor lehetünk biztosak, ha már a kezünkben lesz.
Ha minden jól megy…
Őrültség volt Lant elküldeni erre az útra, egyszerűen őrültség! A Bomlott nem tudná
konszolidálni a Birodalmat, ha valahol az emigráció biztonságában létezne egy törvényes trónkövetelő
− erre mi magunk jövünk ide!
Hol van már az a Hakón?
Félnék, vagy mi?
Csak a fiamat féltem…
Mi vesztenivalóm lenne nekem?
Eljátszottam mindent, ami számított.
Képes volt kivárni a pillanatot az a féreg. És mindent vitt − pár jól irányzott csípőmozgással…
Micsoda olcsó, lihegő kis kurva voltam!
Jön!
Szóval, úgy tűnik, a csomagmegőrzőknél nem állítottak csapdát…
Gyönyörű, viharvert, ormótlan kofferem közeledik!
− Adja már ide!
− Darázs, maga ideges!
− Jegyezze meg, Lord Hakón, én sohasem vagyok ideges. Csak dühös. Nagy különbség! Adja
már ide a bőröndömet!
− Majd én viszem, anya. Nálad feltűnő lenne…
− Hah! Legalább a kardomat hadd vegyem ki!
− Egyelőre nem, Darázs. Ezen a helyen nem biztonságos.
− Hol biztonságos, a radioaktív ördögbe?
− Majd meglátod, anya.
Hát nem imádnivaló, amikor egy fiú gyerekként kezeli az anyját?
Meg kell fékeznem a dühömet és az önvádamat. Egyszerűen nem emlékszem, merre, hol
töltöttük a délutánt. Mentem, amerre ők mentek, taxikba ültem, kiszálltam, mágneses vasutakra
szálltam, leszálltam. Mintha még mindig lobotomizált nhaói asszony lennék. Nem szabad ennyire
magamba merülnöm! Végzetes lehet.
És tényleg nem tudom, hogy hol vagyunk!
Ez egy űrkikötő, az alkonyi naptól aranyló falak és őrtornyok, lokátortornyok és emitterkupolák
legalábbis azt mutatják. De Entzianon lehet, hogy ez csak egy élethű, csillogó vidámpark…
Semmi sem biztos, mintha reszkető kezével a véletlen rajzolta volna mindennek a kontúrját.
Hakón úgy megy a „Landolj és Lakj” pulthoz, mintha már ezerszer járt volna itt. Cseveg a
pultoslánnyal.
Ha van ilyen pult, ez mégis egy űrkikötő.
Bár, a mező zaja szerint nem egy igazán nagy űrkikötő…
Vigyorogva jön visszafelé.
Ez most jó jel? Vagy csak újabb színjáték?
− Üljünk le, és várjunk!
− Mire, könyörgöm?
− Majd meglátja, Darázs!
− Pár óra múlva biztonságban leszünk, anya.
− Biztos vagy benne?
− Nem. Lehet, hogy halottak leszünk. − Érezni a mosolyát. − De az is egyfajta biztonság!
-Hah!
Szikár, különös mozgású kamaszfiú igyekszik felénk. Az egyik pillanatban nem volt sehol,
aztán egyszer csak kibukkant az L&L folyosó torkából…
Valami különös éberség van a mozgásában…
Valami ismerős éberség…
Hakón!
Ez egy muunshai!
Mi más lehetne? Ez a mozgás és éles kontrasztként ez a tökéletesen átlagos, mindenkire és
senkire sem emlékeztető arc, akárhol és sehol sem divatos öltözék csak egy képzett orrgyilkos álcája
lehet…
Megszondázni lehetetlen. Vakfolt.
Muunshai…
Hát ez a nagy terv!
A nomádok fognak kicsempészni innen.
 Ha hajlandók lesznek kicsempészni.
− A Mátriárka hajlandó meghallgatni önöket. − Semmi jele, hogy a suhanc ismerné, felismerné
Hakónt.
Nem mintha Hakón tenne bármilyen gesztust klántársa felé.
Lehet, hogy a jó öreg Hakón valamikor húsz évvel ezelőtt teljesen elhagyta a muunshait? Vagy
kitaszították maguk közül?
Ezt Lan biztosan tudná.
De nem biztos, hogy elmondta volna nekem.
így bízzon az anya a gyermekében…
„Ne aggódj, anya! Ez önmagában jó jel!”
„Biztosan.”
De mit lehet mást tenni, mint baktatni utánuk?
Szeretném már végre magam irányítani az eseményeket!
Az a hat, a többitől észrevehetően elkülönülő hajó lesz a muunshai karavánja! Tökéletes
hatszögben tették le őket, de ezen kívül nem nyújtanak túlságosan lenyűgöző látványt. Nincs két
egyforma, a szedett-vedett lakóegységek valami egészen ősi technológia emlékét őrzik, bár, ameny-
nyire a hanyag álcázás látni engedi, a reaktív motorok egészen modernek, legyünk pontosak,
nyilvánvalóan az Ark Birodalmi flottától valók, a leszálló erőtér emitterku-polái is vadonatújnak
tűnnek. Fegyverkonzolok és állások nem látszanak, de azon a reménytelenül összevissza felszínen
bármelyik szerkezeti elemről kiderülhet, hogy
mégsem tárolókonténer, hanem Kran-Há-per-hét osztályú sorozatvető…
Muunshai…
Gyermeki tudatok. Csodálatos, nyílt gyermeki tudatok. De nem túlságosan sok. A mezőt a
tudatzár most már ismerős vakfoltjai éktelenítik. De azokból sincs túl sok. Hát, ez egy gyengesége
ennek a muunshai hókuszpókusznak: azonnal tudod, hányukkal állsz szemben.
Már, ha telepata vagy.
De ezt a blokádot nyilvánvalóan telepaták ellen fejlesztették ki.
Tehát nem először állnak szemben olyan fenyegetéssel, amit a Bomlott jelent.
És túlélték!
Kis remény.
Majd meglátjuk.
Csak nem nyílt tűz lobog a hajók közötti kis téren?
Őrület! Valódi tűz! Szabályos kis máglya…
Holografikus másai meg a fő zsilipek felett villódznak…
− A Vándor megtérni látszik! − A fiatal nő az összehajtható tábori széken mintha nem is
hozzánk beszélne.
Érdekes, elgondolkodó arca van. És veszélyes szeme.
− Bár végleg megtehetném, Nagytiszteletű Anya! -Ejha! Mintha valódi vágyakozás hallatszana
Hakón hangjában. − Hosszú és kiszámíthatatlan küldetésben járok. A Karavánok segítségére van
szükségem.
− Régen esett meg, hogy egy utazó az egész nép segítségét kérje!
− Régen volt ekkora zavar a szektorban.
− Sohasem volt ekkora zavar a szektorban, Vándor!
− A küldetésem, hogy megszüntessem a zavart, Nagytiszteletű Anya!
− Miért segítene ebben az Utazó Nép? A zavar jót tesz az üzletnek. Vagy a megbízód tud annyit
fizetni, hogy kompenzálja jövőbeli veszteségeinket?
− Nincsen megbízóm. Vasin Yar Suul küldetésben járok.
− Akkor nincs miről beszélnünk. A lélek megtisztítása magánügy. A Karavánok sohasem
segítették a Vasin Yar Suul ösvényein járókat. Menjetek békével!
− A Vándor ösvénye egyben a Karavánok útja, Nagytiszteletű Anya!
− Mióta szól egy idegen malec az utazók dolgába?
A Nagytiszteletű Anya hangja egykedvű marad, de a szeme szikrát szór Lan hangjára. A
zsilipek mögül nem egészen emberi, fenyegető moraj. Valami megérinti az elmémet, megpróbál belém
hatolni…
„Lan! Ez csapda! A Bomlott!”
 „Ne hisztériázz, anya! A Léleklátó Nővér próbál ellenőrizni.”
„Nem szoktam hisztériázni”
Azzal tudnak egyetlen pillanat alatt a hisztérikus düh peremére lökni, ha megvádolnak, hogy
hisztériázom.
Legszívesebben levágnám itt ezt az összes anyát és nővért, akárkinek a kedves hozzátartozói is
legyenek, de a koffer még mindig Lannál van… Nekem is vannak anyáim és nővéreim, úgy látszik, az
egész szektort titkos matriar-chális társaságok irányítják, miközben a mafla férfinép azt gondolja,
kezében a kormány…
A Nhaón biztosan tudnak valamit…
− Nem kérem semmiért a Karavánok támogatását. Egy Lelket hoztam.
Miről beszél ez a Hakón?
− Ez a malec lenne az?
− Ez a malec Lan Oven-Lorian, az Ark Birodalom örököse!
− Vándor testvérem, te megbolondultál!
− A Karavánok lennének bolondok, ha elvetnék annak a lehetőségét, hogy Ark következő
királya egy utazó legyen!
− A Karavánok bolondok lennének, ha bevennék ezt a mesét.
− Mióta kételkednek a Karavánok egy utazó szavában?
− Ha az utazó elhagyja a karavánt, hogy idegenek szolgálatába szegődjön, az rendben van, a
Szabadság Törvénye és az üzlet szent dolog. De ha az utazó megöli a megbízóját, azután eltűnik a
megbízó ágyasával és gyermekével, az nem szent dolog. Az árulás és a Szolgálat Törvényének
megszegése. A Tökéletesség bepiszkítása.
− A Karavánok vádolnak ezzel?
− Tudod jól, ha a Karavánok így ítélnek, halott lennél, mióta beléptél a Tűz körébe. Ark
kormányzója vádol ezzel,
és Ark szenátusa lépett fel ellened titkos panasszal a Mat-riarchátusnál.
− A Karavánok vádolnak ezzel?
− A Mátriárkák úgy ítélték, hogy a Vándor nevű utazó nem árulhatta el a Karavánok
testvériségét. A Mátriárkák úgy ítélték, hogy a Vándor nevű utazó halott, és Ark kormányzója ölette
meg. De a Mátriárkák úgy ítélték, hogy a Vándor nevű utazó nem érte el a Tökéletességet, ezért nem
utazhat az Emlékek Bárkáján.
− A Vándor él, Nagytiszteletű Anya! És jó úton van az Emlékek Bárkája felé.
− Éppen ebben kételkedünk.
− Hogy elérem a Tökéletességet?
− Ha a Vándor él, elérheti a Tökéletességet. A kérdés, vajon a Vándor van-e a Vándor bőrében?
− Ezekben az időkben erre nincs biztos válasz. Csak józan belátás maradhat: miért küldene Ark
kormányzója egy hamis Vándort egy hamis herceggel a Karavánokhoz?
-Ark kormányzója a Szabadság esküdt ellensége, és mestere a provokációnak. És sohasem nézte
jó szemmel a Karavánok mozgását a Birodalomban. Még ha csak egy ál-herceget is segítünk, ez jó
ürügy, hogy kiűzze az Utazó Népet a Szektorból. Birodalmak felemelkednek, birodalmak eltűnnek, de
beláthatod, ez nem igazán tenne jót az üzletnek.
− Jelen pillanatban Ark kormányzójának nincs ereje ehhez. De ha tizenegyedik Lan valódi
örököse nem lép trónra mostantól számítva negyven nap múltán, Ark kormányzója Ark királya lesz, és
akkor meglesz minden hatalma ahhoz, hogy azt tegyen a Szektorban, amit akar. Nem kiűzni fogja a
Népet a Birodalomból, hanem megsemmisíteni.
− Jól forgatod a szót, hm… Vándor. Hajlok rá, hogy elhiggyem, valóban a Vándor vagy. De
akkor el kell hinnem azt is, hogy ez a malec itt valóban Ark trónörököse.
− Az vagyok, Nagytiszteletű Anya. A Lélek, akit a Vándor a Karavánoknak ajánlott.
− Hallgass, malec!
− Ebből elég! Én Ark királya vagyok, és minden tiszteletem mellett, Mátriárka, ezt a hangot
senkitől sem tűröm el! A küldetésünket az Utazó Nép segítsége nélkül is
be tudjuk teljesíteni. Ha sikerrel járunk, annak a Népre nézve valószínűleg hátrányos
következményeiért egyedül a Mátriárka lehet felelős. Menjünk, anya! Lord Hakón, feloldozom az
apámnak tett esküje alól. Ha a népével kíván maradni, tegye.
Huh!
 És a mezőn azok a vakfoltok továbbra is vakfoltok maradnak. Még egy felháborodott
felszisszenés telepatikus megfelelője sem.
Ördögök ezek.
Csakúgy, mint a fiam.
Nem hiszem, hogy azzal, aki két kofferrel a kezében hátat fordít a muunshai Mátriárkájának
bármelyik biztosítócég szerződést kötne.
Hakónt most láttam először elsápadni.
És lehet, hogy utoljára láttam egyáltalán…
− Felség…
− Lord Hakón! Ha a hivatalos formulát óhajtja… Én, Ark királya, Felszabadítom önt, Lord
Hakón, az Ark királyának felajánlott Szolgálat kötelezettségei alól. Korrekt?
Jócskán eltávolodott. Hülyén mutatna, ha utána kellene szaladnom…
Egy biccentés elég ennek a gőgös ringyónak:
− Mátriárka!
Még csak sietni sem szabad. Ha hátba lőnek, futva is hátba lőnek… Nevetés.
Furcsa, szikár, száraz nevetés. De női nevetés. Csak nem?
− Várjanak!
Lan csak megy tovább.
„Fiam, ezek levágnak bennünket, és darabokban átdobálnak a kikötőfalán!”
„Most nem, anya. A muunshai a Szolgálat kedvéért bárkit megöl a klántársain kívül, klántársak
is legalább olyan gyakran metszik el egymás torkát, mint mi otthon Arkban, de csak úgy passzióból
nem ölnek meg idegeneket. Ha nem kapom meg, amit akarok, a legtöbb, amit veszíthetünk, a
támogatásuk.”
,Miért, mit akarsz?”
„Semmi különöset. Tiszteletet. Az Ark királynak kijáró tiszteletet. Nem nagy dolog, és ezt ő is
tudja. Ha elfogadják a lélek felajánlását, és klántag leszek, ennek úgysem lesz többé jelentősége.”
„Most sem vagy Ark királya!”
,Az vagyok. Születésem óta. Még ha te ezt nem is mindig hitted el.”
„Ne kínozz, kisfiam!”
− Várjon! …Felség!
Na, ez már más! Fékezőrakétákat be!
− Nagytiszteletű Anya!?
− Úgy gondolom… felség… a Karaván nem veszít semmit, ha meghallgatjuk a Vándor
ajánlatát.
− A Vándornak nincs többé köze a küldetésünkhöz. Felszabadult az esküje alól… Lord Hakón,
ön továbbra is a Birodalom Lordja, kérem, ne szakítsa félbe királyát! Viszont nem áll többé sem
Tizenegyedik, sem Tizenkettedik Lan szolgálatában. A Próba után elfogadom a Szolgálatát, ha
ismételten felajánlja, de addig a Lélekajánlatot a magam nevében teszem, Nagytiszteletű Anya. A
magam és az Ark Királyság nevében!
− Ahhoz, hogy az Ajánlatot elfogadjuk… felség, tudnunk kell, hogy a kért segítséget
módunkban áll-e megadni, ha igen, mekkora terhet ró a Karavánokra, és a várható haszon arányban
áll-e a kockázattal.
Egyre rövidebbek a megtorpanások a ribanc hangjában a „felség” szó előtt. De alkudozni azt
tud!
− A terveinket nem áll módomban felfedni, amíg a Karavánok be nem fogadnak, de
biztosíthatom, Nagytiszteletű Anya, a kérésem, noha kockázatos, egyáltalán nem teljesíthetetlen.
Cserébe teljes körű ark polgárjogot ajánlok a Karavánok minden tagjának, a Kóda minden pontjának
érvényben hagyása mellett. A Nép hűbérbirtokul kapja a Nhao rendszert, a Karavánok Mátriárkáinak
pedig ennek megfelelően formálisan ark bárói címet adományozok.
Milyen rendes, szófogadó, jó kisfiam is van nekem!
− A legteljesebb tisztelettel, felség, tudomásom szerint jelenleg az ajánlat egyetlen tételét sem
áll módjában teljesíteni.
− Nagytiszteletű Anya! Jelenleg az adott szavamon kívül még biztosítékot sem áll módomban
ajánlani mindezekre.
Mosolyog. Azt hiszi, hogy győzött… Vagy valóban?
 AMátriárka nevetése rozsdás maradt. Az arca pedig meglehetősen démoni a tűzfényben.
− Felség, Vándor! Ez valóban visszautasíthatatlan. − Nevetés hullámzik a hajókból is. − Mint a
Kilenc Hold Karavánjának Mátriárkája, elfogadom mindkettőtök Lé-lekajánlatát. Ark királya, készülj
a Próbára!
− Milyen próba?
− Senki sem lehet a Karavánok tagja, anya, aki nem teljesíti a próbát…
− Nahát, hogy mik vannak! Gondolom ez olyasfajta próba, amit ha nem teljesítesz, meghalsz…
Micsoda szar!
− Kérem, asszonyom, vagy szólítsam inkább, hm, anyakirálynénak? Népünk hagyományai
tiszteletet érdemelnek. Ne kényszerítsen, hogy erővel szerezzünk érvényt ennek a tiszteletnek!
A ribanc megérdemel egy vicsort.
− Egyszerűen csak Darázs, Mátriárka. Ha azonban ez a kóceráj tanulni akar valamit, állok
elébe!
− Anya! Nincs erre semmi szükség! Nagytiszteletű Anya, készen állok a Próbára.
Rozsdás nevetés. A torkára forrasztom a ribancnak!
,Anya! Ne ronts el most mindent!”
„Nem hagyom, hogy megöljenek ezek a nomádok! És ne kotorássz a gondolataimban!”
„Nem kotorászok. És nem fognak megölni. Jobb vagyok akármelyiküknél. Elfelejtetted? A
Házban kaptam kiképzést és Hakóntól egy másfélét.”
,A túlzott önbizalom káros az egészségre,fiam!”
„Ez nem túlzott önbizalom, anya. Ez realitás.”
„Huh! De végignézni nem fogom.”
„Nem is nézhetnéd. Ez a Karaván belügye.”
„Ha csak a hajad szála is meggörbül, az én belügyem lesz!”
„Ugyan, anya!”
„Ugyan,fiam.”
Talán mégis jobb, ha csendben maradok. Legalábbis egy időre.
− Darázs, kérem, jöjjön velem!
− Hakón, ha Lannak baja esik, magán verem le!
− Rendben, csak jöjjön! Bekísérem a hajóba. Kellemes társasága lesz.
− Azt kétlem, Mátriárka!
Lan tekintete legalább a zsilipig elkísér. Ez a kislány a semmiből került elő!
− Asszonyom, használhatja a szememet!
− Köszönöm, kislány! Mi a neved?
− Suuna, asszonyom.
− Jól van, Suuna!
Lan kilátótorony perspektívája után újra gyermeki magasságból szemlélni a világot − legalábbis
otthonos.
Suuna megérdemel egy simogatást. És nem rántja el a fejét.
A hajó nincs agyonvilágítva, a részletek alig kivehetőek.
De így is látszik, hogy gyalogos behatolás kivédésére tervezték. A zsilip után a folyosó ívesen
kettéágazik. A belső ív tömör, bordázott plasztacél, a külső íven keskeny ajtók. Raktárakba vagy
ütegállásokba vezetnek, de ez most nem derül ki. Kipróbálni pedig egyelőre nem fogom! Ez a szűk
folyosó, lefogadom, hogy körbefutja a belső helyiséget, akármi is legyen az, és a zsilippel szemközt
egyesül.
Ahol, természetesen a belső lift van…
…kellene, hogy legyen.
A muunshai ettől óvatosabb. Létra.
− Egy szinttel feljebb, asszonyom. Előremegyek. Ügyesen mozog a gyerek. Talán már meg is
kezdték a
kiképzését.
A létra nem vezet tovább, bár pontosan a búvónyílás felett a csövek és a vezetékek mintha
gondosan kikerülnének egy ovális területet a födémen.
Plasztacél fal.
Ez a szint tehát az alsó száznyolcvan fokkal elforgatott mása.
 Bár nincsenek ajtók a külső íven.
Hát igen, a hajó tompa kúp alakú. Nagyjából.
Itt a feljebb vezető létra és, aha!, az ajtó a középső blokkba vezető folyosóra nyílik. Ha ez a
lakószint, elég szűkösek lehetnek a kabinok.
Ez a lakószint. A szagokból ítélve a folyosó végén étkezőhelyiség vagy konyha lehet.
Bizony.
Kerek asztal, ez talán valami demokráciát jelent. Az ark hadihajókon nyolcszögletűek az
asztalok… A főhely a parancsnoké, mellette a segédtisztek. És ez így megy lefelé a legutolsó
lövészrajig… Vajon hogyan működhet akármeny-nyire is demokratikusan egy ilyen katonai
szerveződésű társadalom, mint a muunshai?
Majd megtudom.
A vénasszony az asztal túloldalán vak.
Mellette Suunához nagyon hasonló kislány.
Ugyanaz az uniformisszerű kezeslábas, rövidre nyírt, seszínű haj, finom, de átlagos vonások,
amelyek azonban egyáltalán nem is hasonlítanak. És lefogadom, úgy olvadnának be bármilyen
tömegbe, mintha abból a tömegből származnának, abban a tömegben ott lenne apjuk, anyjuk,
testvéreik. És bármilyen felnőtt gondolkodás nélkül megfogná azt az idegen kis kezet, ha az övébe
simulna…
A mozgásuk is kifinomult, bár, a kamaszkor előtt a gyerekek nem szoktak esetlenek lenni. A
testsúly és az izomerő egyensúlya még nem bomlott meg, nem kell külön erőfeszítés a fenntartására.
De nem ikrek.
Nehéz elhinni, hogy öt-hat év múlva képzett és gátlás nélküli orgyilkosok lesznek…
Rólam se hitte volna senki hatévesen, hogy képzett és gátlás nélküli gyilkos leszek.
Na jó, én a Törvény szolgálatában gyilkoltam és gyilkolok majd.
Törvény, hah!
Az az öregasszony!
A Léleklátó Nővér, vagy kicsoda!
Hiszen ő sem lehet más, mint egy vad, felfedezetlen Jus-titia-tehetség!
− Üljön le, Justitia!
Az első ember ezen a szemétdombon, aki megadja ezt a fajta tiszteletet. Amelyre semmi
szükségem.
Kíváncsiság lenne a hangjában?
Az elméje persze továbbra is kifürkészhetetlen. Mint mindenkié a környéken. Nem sokat
tudhatok meg az éppen leszálló pilóták szerencsekántálásából arról, hogy a fiam él vagy hal-e éppen…
− Léleklátó Nővér?
− Megkínálhatom teával, Justitia? És bár a készleteink szűkösek, kenyér és sajt mindig akad a
hajóinkon…
− Köszönöm, de jelen körülmények között nincs étvágyam.
− Nem hiszem, hogy egy Justitia ne tudná, hogy egy harcos akkor eszik, ha lehetősége van rá.
Kóstolgat a vén boszorkány!
− Végigharcoltam egy háborút, Nővér! Ismerek minden írott és íratlan szabályt, de egy ideje
inkább arról vagyok híres, hogy nem tartom be őket. És bizonyára tudja, túléltem az ark királyi udvart.
Még egyszer köszönöm!
− A Renegát!
− Én legalább elhagytam valamit, Nővér. Ön viszont sohasem vált azzá, ami lehetett volna.
− Mit akar ezzel, mondani? − Nincs a hangjában fenyegetés.
− Ön, Nővér, egy született Justitia. Különös, hogy nem a Házban találkoztunk.
− Néha elgondolkodom, milyen lett volna Justitiának lenni… De a muunshai hamarabb talált
rám, mint Lalla, és a szüleim a peremvidéken boldogok voltak, hogy minél hamarabb megszabadultak
tőlem. Az Utazó Nép élete pedig sohasem unalmas.
− Ezt készséggel elhiszem. Bár én sem unatkoztam túl sokat az életemben…
− Igaz, lehet. Ha a hírek igazak.
− A valóság általában mélyebb a híreknél is, elhiheti.
− Én és a hozzám hasonlók azért utazunk a Karavánokkal, hogy a Mátriárkák ne hírek és
hiedelmek alapján hozzák döntéseiket.
 − Az elme valóságára kíváncsi, Nővér? Ha két nővér kicseréli az információit, úgy gondolom,
az nem lesz kárára senkinek. Az egyenleg mindenképpen nulla…
− Két… Nővér?
-A mi „rokonságunk” mélyebb, mint bármilyen vér szerinti kötelék, Nővér. A Justitia
tehetség…
− Léleklátás…
− Ugyanarról beszélünk. Ha segítek a fiamnak, azzal, hogy megnyílok ön előtt, készséggel
megteszem viszonzás nélkül is. De ha segítek a fiamnak, és a Karavánok tagja lesz, olyan környezetbe
kerülök, amelyről előítéleteken ki-
vül szinte semmilyen információm sincsen. És itt kell majd élnem legalább néhány hétig…
− Ennyire biztos a fiában, Justitia?
− Potenciálisan ő ma a legnagyobb harcos a Szektorban. És biztosan a legnagyobb stratéga. De
Lan még nagyon fiatal, és ha nem úgy lenne, az is perceken belül kiderül majd. Akkor viszont itt ma
sokan meghalnak, bár nem kétlem, végül az az információ is elvész majd, amit öntől szereznék. És az
az információ is, amit ön szerezne tőlem.
− Fenyeget?
− Nem. Ezek tények, erős valószínűségek, ha a legrosz-szabb következne be. De nem hiszem,
hogy az történne. Mindenki csak nyer a cseréken.
− Mindenki?
− A Karavánok csak jól járnak, ha Ark királya az Utazó Nép tagja lesz, Lannak esélye lesz
visszaszerezni a trónját, én megtudom, hogy mire számítsak a muunshai részéről, ön, nővérem,
megtudja, mit veszített vagy nyert azzal, hogy Léleklátó lett, nem Justitia.
− Rendben. Utána megiszunk egy teát.
− Utána.
− Nővér! Nővér! − Suuna hangja ránt vissza a transzból.
− Csendesen, gyermek! Itt vagyok. − Ez a „nővér” most legalább nem nekem szólt. − Mondd!
− A Mátriárka szólítja.
− Nővér?
− Nem tudom, Darázs! Sajnálom. Ugyanabban a transzban voltunk. Az Ajánlatot elfogadták, a
Próbát letették. A Befogadás szertartása következik és a Búcsúé. Vagy a Megerősítésé és a Kivetésé.
A sugárzó pokolba! A fiam Befogadása és áldozatának Búcsúja. Vagy a fiam gyilkosának
Megerősítése és a fiam testének Kivetése.
Meddig tartott?
Nyolc perc!
Be se melegedtek.
A pokolba!
− Magával tarthatok?
− Kapcsolatba lépek a Mátriárkával. Ha Befogadás, mint a Befogadott Lélek szülőanyja,jelen
lehet a szertartásnál… Darázs! Köszöntöm! Jöjjön! A fia a Karavánok tagja lesz!
Szörnyeteg vagyok, egy ember meghalt ma, egy fiatal ember, de csak megkönnyebbülést érzek,
hogy nem a fiam az. Nem tehetek róla. Valahol itt a hajókon egy másik anya csendesen gyűlöl engem.
És ágyat vet a fiamnak, mintha a fia lenne, és vendégül lát engem, mintha a testvére lennék.
Kegyetlen, embertelen logika, a Karaván mindig csak nyer vele.
Rettenetes emberek ezek!
Lan ma este túlesett első gyilkosságán.
Párbaj, Próba − nevezd akárhogy, csak a gyilkosság szó megszépítése.
Ha tudom előre, hogy a Próba azt jelenti, képes-e helyébe lépni a Felajánlott a Karaván egy
tagjának, sohasem megyek bele.
A tudatlanság nem lehet mentség − a tudás sem.
Lan nyolc perc alatt átkerült a másik oldalra, az ártatlanságukat elvesztett emberek oldalára. A
gyilkosok oldalára. Az első lépés. Az első lépés a trónhoz.
És az ő léptéke más. Egy király léptéke más. Egy birodalom léptéke más.
Ha kell, ki fogja adni a parancsot Trent bombázására. Mert mindig lesz egy Tiek. Mindig
lesznek olyanok, akiket meg kell büntetni, mert nem hajlandók elsőre elfogadni a birodalom
játékszabályait, mert mindig lesznek, akik azt hiszik, az ő szabályaik jobbak, az ő igazságuk igazabb
igazság.
És meglehet, még igazuk is lesz a maguk léptéke szerint.
Csak azt nem tudják, nem ismerik fel, felejtik el, hogy a birodalom léptéke más.
A mai áldozat csak legkisebb tétel a halál főkönyvében, melynek követel oldalán a „Karavánok
szövetsége − egy lépés a Trón felé” tétel áll, szinte közömbösen és súlytalanul, de a tartozik oldalán
milliárdok halála vagy számkivetése áll. Mert a mai estének Nhao fogja megfizetni az igazi árát.
Amely rettenetet én súgtam Lan fülébe.
A rettenetes anya engedelmes, jó fiacskája.
Nem szabad túlságosan gyűlölni, nem szabad túlságosan szeretni, többnyire csak közömbösen,
hideg logikával,
érzelmek nélkül… csak most értem meg… milyen rettenetesen egyedül hagytam az én Lanomat
az uralkodás kegyetlen kötéltáncában, még lökdöstem is lentről, és ő soha, semmikor nem reagált vak
szélsőségeimre, elmenekült inkább tőlem, elrejtett az isten háta mögé, hogy megsebzett érzéseim ne
tápláljanak hamis és halálos parancsokat a hatalom készséges, de ostoba mechanizmusaiba… a
hatalom mindent felerősít, a hatalom közömbös, süket és vak gépezetei mögött eltűnik az ember, a
király.-Halálra ítéltem kicsinyes gyűlöletemmel egy egész népet.
Nem mintha helyük lenne a napok alatt.
Nem tudom.
Vigyázni fogok, vigyázni!
Miattam nem halhat meg feleslegesen több ember. Elég volt.
A hajók közötti térség megtelt emberekkel, közömbös öltözékű, közömbös alkatú, közömbös
hajszínű, közömbös arcú emberekkel.
Férfiak, nők, gyerekek…
Hakón. Mintha máris fogyott volna. Hogy csinálja? Rulana emlékeiben semmi olyasmi nem
volt, hogy a muunshai így képes szabályozni az anyagcseréjét. Mindegy. Majd megtudom. És
megtanulom. Tanulnom kell ezektől a gyilkosoktól, ha életben akarok maradni közöttük.
Gyilkosok mind!
Lan.
A Mátriárka.
A tűz mellett szőttes takaróval leterített test, reménytelenül magányos, reménytelenül élettelen.
Lan arcán akkorát csattan a tenyerem, hogy a közömbös arcok mind idefordulnak. Csak a
hátamat láthatják, amint a tetemhez megyek.
Letérdelni. Kitakarni az arcát.
Milyen fiatal!
Meglepetés a vonásain, nem félelem, nem rettenet…
Meglepetés.
Úgy látszik a fiam iszonyodó szemén át, ahogy akkor láthatta, amikor a halálos szúrást ejtette
rajta.
Meg se mukkan a mezőn, valószínűleg tudja, mi játszódik le bennem.
Érzem a szomorúságát.
Barátok lehettek volna ezzel a kölyökkel.
Akinek ő csak kihívás volt, egy elkényeztetett idegen, aki azt hiszi, egyszerű bekerülni a
Karavánokba. Kihívás, veszély, az adrenalin és a tesztoszteron kérlelhetetlen zu-bogása az erekben.
Mit mondhatott neki az, hogy ,,Ark trónörököse”? Mit mondhatott ez bárkinek a Karavánból? A
Mátriárkának tudnia kellett, hogy Hakón vagy a Vándor vagy akárhogy is hívják, nem ajánl fel bárkit
erre a gyilkos próbára.
Most már tudja a fiú is. Illetve most már nem tudja. De az utolsó pillanatban megtudta.
A de Lorianok váltott szúrása lehetett, egyenesen a szívbe… Lan, az apja fia, a Ház és Hakón
tanítványa, tudja jól, gyorsan és kíméletlenül kell lecsapni, hogy ne legyen viszontválasz. Soha többé.
És a Karavánok kegyetlen törvénye nem is engedne kíméletet. Maguk vágták volna el a torkát, ha nem
hal meg azonnal.
Az én kíméletes, gyilkos fiam!
A nevét se tudom, ahogy megsimogatom kihűlő arcát, a bőre furcsán puha a tenyerem alatt, a
hajából is kiköltözött az élet, máskor undorodnék ettől az élettelen hajtömegtől, de most ez is mást
jelent. Nehéz, ahogy az ölembe húzom, inkább magam csúszók alá, kicsi vagyok, reménytelenül
kicsi…
Sírni kell, az anyja helyett, nekem szabad, nekem köny-nyű, idegen vagyok, és ma elveszítettem
a fiamat. Kaptam egy királyt. Már a másodikat. Nem tudom, mit tudok kezdeni majd vele. Sírni kell.
Hát sírok…
3. Léleklátó
A fiam kerül engem.
Valószínűleg félreértette a pofont. Vagy nem értette félre.
Valamit megtanultam tegnap este, és ő is megtanult valamit. Másképpen, személyesebben, mint
az apja. Hiszen azelőtt is flottáknak parancsolt, milliók élete felett döntött végeredményben mindkét
oldalon. Személytelenül, hideg számítással. Ahogy egy gyerek irányítja játékhadseregeit.
Hiszen gyerek volt, amikor rárakták azt a terhet!
Apátlan, anyátlan árva.
Vagy önként vette magára… Egy logikus elmének igen csábító szituáció.
A tiszta stratégia, amiről a történelmi korok hadvezérei mindig is álmodtak. Amit még a modern
háborús gépezetben is csak a legvégső esetben, élethalálharcban engedhet meg magában a hadvezér,
amikor nem számít a katonák léte, nem számít a hátországi civilek sorsa, mert ha győz az ellenség, a
katonák élete semmit sem ér, nem lesz hátország, amiért harcolni kell és érdemes.
Ilyen helyzet nem volt az ismert történelemben. A Végítélet Háborúkban sem, előtte sem,
amikor a mitikus Galaxis Szövetség állítólag önmaga múltjával harcolt.
Talán most sem az. A Bomlott nem örökéletű, és zsarnoksága nem élne túl egy emberöltőt…
Hacsak nem szaporodik. Ezt nem szabad számításon kívül hagyni! A de Lorian-féle mutáció nem
steril. Ezt legalább egy példa demonstrálja.
Lan nem szörnyeteg, nem lehet az, az én fiam, nem azért vállalta magára a stratéga felelősségét,
hogy egy nagyszabású, perverz módon realista logikai játékot játsszon.
Remélem. Az ő érdekében.
De személyesen tegnap tapasztalhatta meg először, milyen, ha szó szerint más vére tapad az
ember kezéhez…
Mi másra jó egy anya, ha nem arra, hogy ilyenkor megmutassa a helyes utat?
Valamikor talán nem gyűlöl majd.
Lehet, hogy nem is gyűlöl. Nem is kerül. Egyszerűen nincs ideje rám, amióta Hart Arazón
helyébe lépett, és az ősi négyórás fordában adja az egyhangú hajós szolgálatot.
Persze nekem se volt sok időm.
Ki hitte volna, hogy a Léleklátó Nővér ilyen elfoglalt a muunshai hajóin!
Roppantul unom már a szerepeket és álruhákat!
Hakón legalább most az egyszer önmagát alakíthatja.
Én pedig…
Igazságot tenni csip-csup összezördülésekben, lehetetlen szerelmi gabalyodásokban…
A muunshai is ember.
Nagyon is az.
Csak egy napja vagyok Léleklátó, de már belefáradtam a problémáikba.
Mi volt itt, amíg csak az egy szem Rulana utazott a karavánnal?
Aludt egyáltalán?
Vagy csak próbára akarnak tenni, hogy elég hiteles leszek-e majd az aarkeni űrben…?
„Van a Léleklátó Nővérnek tíz perce egy félárva fiú számára?”
„Fiam! Azt hittem…
,Azt hitted, haragszom rád. Tudom, hogy miért kaptam a pofont, és köszönöm. De hidd el,
magamtól is tudom, hogy annak szükségszerűsége, amit tettem, nem ment fel a gyilkosság alól. És
tudja ezt a muunshai is. Most a vérnél is erősebb kötelék fűz hozzájuk.”
„Ezen nem segíthet a Léleklátó.”
„Nem is azért jöttem. Indulunk. Shavura.”
„Minek? Pár hónapja még jóformán semmit sem tudtunk arról a rendszerről. A hivatalos
vizsgálók nem találtak ott semmit…”
„Most többet tudunk. A Karavánok sokfelé járnak, anya. A Jóakaratú Csillag Karavánja az
elmúlt évben nagyobb körutat tett a Belvidéken. Útba ejtették azt a rendszert is, illetve az egyetlen
lakható bolygót. Üzletileg
nagyon szánalmas lehetőségeket találtak, ezért jobban körülnéztek a világon. Úgy tűnik, a
bolygó fő gazdasági ténykedése az információközvetítés a Belvidék és a Birodalom között. Civil
birodalmi technológiát adaptálnak primitívebb viszonyokra, és eladják a Belvidéken.”
„Csak civil technológiát?”
,Abból is olyat, amire a Karavánok nem vevők: mezőgazdasági biotechnológiát. Jóformán csak
kutatóintézetek és kísérleti farmok vannak rajta. Alig van katonai jelenlét a bolygón, anya. A katonai
kormányzó egy ezredes, valami Naeb Hagarv, bürokrata, a Bomlott már a Régensség alatt nevezte ki.”
„Egy szimpla ezredes! Mégis azt a bolygót akarja! Trükk, hogy elfoglaljuk magunkat, hogy
elterelje afigyel-münket. El tudod képzelni farmerként vagy tudósként?”
„Nem. De érzem, a mezőgazdasági biotechnológia nem véletlen. Valami nagyon rosszat érzek
azzal a hellyel kapcsolatban.”
„Szóval mostantól nemcsak a képzeletbeli apádra, hanem a megérzéseidre is támaszkodhatunk.
Nagy köny-nyebbség ez ilyen nehéz időkben!”
4. Bizonytalan nyomok
Harminc évvel fiatalabbnak érzem magam, ami valójában huszonhét és igazából húsz, és
valójában teljesen mindegy, annyit voltam anabiózisban, felszíni harcban meg a Restaurációs
Háborúban utoljára, akkor hasaltam így a partoldalnak dőlve, térdig a vízben a bajtársak között,
rohamra készen…
Az eső kopp-koppja a sisakon még közelibbé hozza az emléket.
De most nem emlékezni kell, ez nem emlék, az a rendkívül ocsmány, ablaktalan, kihaltnak
látszó barna torony, ami a dzsungel fölé magasodik az esőfüggöny mögött, az nagyon is valóságos.
Bár egészen veszélytelennek tűnik, mégis úgy kell megközelítenünk, mintha katonailag védett
objektum lenne, egy erőd, amit be kell venni, csellel vagy rohammal, vagy csellel és rohammal,
mindenféle előzetes tudás nélkül, csak sejtve, hogy lehet bent valami veszélyes.
Hat fiatal muunshai és Hakón balról, a sisakos fejem és másik hat fiatal muunshai jobbról, ezt
látom, ezt látja Lan, amikor végignéz a csapatunkon, a csapatán, ez az első éles taktikai
parancsnoksága, majd meglátjuk. Ezek vagyunk, újabb déjá vu, mint amikor elkezdődött a
Restaurációs Háború, a Király visszatér, de még akkor is legalább hadseregnek látszottunk, szedett-
vedett, szegényes seregnek, de katonáknak. Most… Engem leszámítva olyan ártatlanoknak látszunk,
olyan civilnek, gégemikrofonok és csontrezonátorok, váll-lámpák − szinte észrevétlen a katonai
felszerelés, nincs erőtérpáncél, csak mechanikus, a ruhákba szőve, a pisztolyok nevetségesen kicsik, a
tőrök erőtere kikapcsolva, civil bűnbanda… Csak a kézjelek mutatják, a gesztusnyelv, hogy
magasabban szervezettek vagyunk, de a kódnyelv azért kódnyelv, hogy a kívülálló észre se vegye…
Kívülálló! Hah!
Én sem ismerem a jeleket, csak felismerem, ha látok egy nem igazán indokolt mozdulatot…
Mint ezeket.
Nem ismerem a jelet, de a szárnyakról két-két harcos a parthoz lapulva mászni kezd a gyökerek
között a sziget pereme felé…
Nem rádiózunk, nem rádiózhatunk olyan messzire, soká lesz, mire a felderítők visszatérnek.
Addig lehet hallgatni az esőt.
Már harmadik hete mást sem lehet.
Már éppen kezdte kikezdeni az agyamat az örökös eső, az a vélt, távoli dobolás, amiről úgy
hiszi a zaklatott és unatkozó elme, hogy a hajó páncéljának csapódó cseppek okozzák, de ami, mint
hang egyszerűen nem szivároghat be a hajóba, nem érheti el a dobhártyát még úgy sem, mint a
kerámia, fém és műanyag rétegein terjedő rezgés, nem rezonálhat a vázban, csak a fejünkben kopog,
üresnek, egyre üresebbnek tűnő koponyánkban…
Hiába voltunk az űrhajóban, hiába kaptuk a létfenntartó rendszeren át a gondosan beállított
páratartalmú levegőt, hiába tudtam, hogy a ruhám, a bőröm száraz, még meg is tapogathatom és
érezhetem, hogy mindenem száraz, csontszáraz, de a bőrömön mégis eső folyt lassan, lucskossá tette a
hajamat és lecsorgott a tarkómon, végig a gerincem mentén, bele az álmaimba, de még éber
gondolataimba is beszivárgott, és eláztatta azokat is…
A szüntelen eső az ember lelkét nedvesíti át…
Akkor már inkább kopogjon a sisakomon!
 És három hét szorgalmas pletykagyűjtögetése után végre itt vagyunk! A titokzatos szigeten, a
trópusi folyam közepén. Ami nem sikerült a hivatalos vizsgálóknak, azt a muunshai szorgos
tapogatózása megtalálta, a halvány, nagyon halvány nyomot, hogy mégis folyt valamiféle titkos
tevékenység ezen az elátkozott sárgolyón, valami, amiről még a pletykák is fenntartásokkal szólnak,
de a szóbeszéd kusza fonalai végül egyetlen gubanccá tekeredtek, és a gubanc közepén ez a titokzatos
birodalmi épület állt a kisebbik kontinensen, az egyenlítő közelében, a dzsungel szívében.
A folyó itt már több kilométerre feszíti egymástól partjait, a sziget állítólag csak a levegőből
közelíthető meg, de persze a gumicsónak is megteszi, ha az ember nem akar
siklóval jönni, és mi természetesen nem akartunk. A két rohamcsónakkal kényelmesen
lecsurogtunk idáig, nem is az volt a művészet, hanem elvergődni a felszereléssel az utolsó lakott
helyig − feltűnés nélkül.
Nem mintha bárkit is érdekelt volna a mocskos kis halászfaluban, hogy kik vagyunk, és hova
igyekszünk. Úgy élnek itt az emberek a lusta sodrású, iszapos folyóóriás partján, mint az őseik
élhették a folyamhoz hasonlóan lassú életüket, amikor az ember állítólag csak egyetlen bolygót
birtokolt. Ők laknak a legközelebb ehhez a barna betonbástyához, de láthatóan még a létezéséről sem
tudnak. Pedig ahogyan szorosan a partfal mellett lecsorogtunk a sziget két oldalán, a torony csúcsa
végig a fakoronák fölött lebegett. Mennyivel jobban lehet látni akkor a folyamágak közepéről vagy a
partokról! Vagy a levegőből. Mégis, bár hat órával messzebb esik tőlük folyásirányban a ne-vét-se-
tudom városka, ködös pletykáit nagyobb érdeklődéssel kezelik, mint ennek a közeli szigetnek a
valóságát.
Pedig a bástya itt áll, megvan tíz emelet magas, magasabb, mint a legmagasabb fa a szigeten, és,
hogy innen is látszik, az azt jelenti, jókora tisztás van körülötte, a parti fák mögött valószínűleg véget
is ér az erdő − a levegőből és az űrből nyilvánvalóan tökéletesen szembeötlő.
És senki sem szúrta ki. A lallai vizsgálóbiztosok sem…
Állítólag birodalmi helyőrség állomásozott itt, állítólag büntetésből idehelyezett katonákkal és
tisztekkel, akik nem is tértek vissza innen. De ezt a pletykát a másik kontinensen csípték föl
Maereelyn nővérei, és ahogy már lenni szokott a pletykák esetében, a titokzatos hely mindig másutt
van, egy másik bolygón, egy másik földrészen… Itt. Bizonyítékául annak, hogy az ilyen friss legendák
nem csapódnak ki csak úgy a levegőből, mint a köd. A Birodalom tíz éve tette a lábát erre a bolygóra,
az elátkozott helyőrség csak tíz éve szedheti az áldozatait…
Végre!
Tiszta…
Vagy nem?
Hol a másik pár?
A fenébe, hogy nem ismerem a muunshai harci gesztusnyelvet!
„Fiam! Most mi van?”
„Raón és Dikian nem találkoztak Arammal és Jovannal!”
„, . . .
,A− tisztás felső végén kellett volna keresztezniük…”
,A− nyomaikon jöttek vissza?”
,A− nyomaik megszűntek félúton. De utána: igen.”
Hát miféle húsz évről elmélkedem én? Húsz évvel ezelőtt már onnantól kezdve pásztáztam
volna a telepatikus mezőt, hogy a sziget felső csücske kibukkan az esőfüggöny mögül. Amit most is
megtehetek…
A muunshai tudatgát vakfoltjai.
Sugárzó ördög, és radioaktív pokol! Tizenhárom vakfolt.
Tizenhárom…
Nem élnek.
Más semmi.
Illetve.
Furcsa, nem megfogható……várakozás. Mint a hallásküszöböt éppen csak meghaladó zaj.
Mintha a mező alól jönne. Ilyen nincs.
„Nem élnek.”
„Tudom. Nem látom őket…”
„Tudod, hogy mikor történt.”
 „Tudom.”
„De nem szóltál…”
„Bíztam benne, hogy csak árnyékolja őket valami…”
,Árnyékolja? Tudsz valamiről, amiről én nem? Lehet árnyékolni a telepátiát?”
„Tudtommal nem…”
,,Ó! Legalább érzed ezt a valamit?”
„Érzem, amióta a sziget közelében vagyunk. Szubhu-mán telepátia. Te nem érezted?”
,Jsfem szondáztam a mezőt…” Ó”
Szépen vagyunk.
„Mi az a szubhumán telepátia?”
„Fejlett idegrendszerű állatok. A Házban ismerik. Nem érdekes.”
,Nfem érdekes?”Nem érdekes? Nekünk sohasem tanították! És ha valamelyikünk Útját
megzavarja egy ilyen „szubhumán telepátia”? Milyen bölcsek is ott a Házban! Másrészről a Justi-tiák
kilencven százalékban a civilizáción belül mozognak…
„Nem érdekes. Két felfegyverzett Utazóval egyetlen állat sem bánhat el.”
„Csak két manthorg!”
„Mit beszélsz, anya?!”
„Minden összevág. A manthorg a Bomlott házikedvence. Ha van itt mit őrizni, azt a manthorgok
mindennél jobban megvédik. Bárcsak itt lenne apád!”
,yApa meghalt, anya!”
Lehet sziszegni a Mezőn? Csak nem tojt be az én drága kisfiam?
„Hátigen… Viszont, amíg élt, mindent tudott amanthorg-ról. Te és az utazó társaid láthatóan
semmit. Hakón se!”
„Nem vagyunk vadászok.”
„Nem is kell. A manthorg -fegyver. Kísérleti stádiumban. Úgy kell kezelni őket, mint az
elszabadult automata fegyvereket…”
„Gondolod, hogy lehet irányítani őket?”
„Nem tudom. Soha senki sem próbálta. Mondjuk, rajtam kívül senki nem is tudta, hogy
fegyvernek készültek… Jaj! Ó, nem!”
,Anya?!”
„Jaj! Fiam, MOST vágd el a torkomat! Vagy lökjetek be a szörnyek közé… Megérdemlem. A
Bomlott tudja…”
Jmya!Azt hiszed, tudja irányítani őket?”
„Nem hiszem. Vagy nem egészen. Ha irányítani tudná őket, azAyudai Szövetségednek régen
vége lenne… Nem tudja irányítani. Tízezer év telt el azóta, hogy a manthorg kiszabadult a
laboratóriumból. Ha lehetett is irányítani valamikor, valamiképpen, az a funkció elveszhetett…”
„És mi van, ha a Bomlott pont azt a funkciót akarta visszaadni nekik?”
„Itt?”
„Ezen a bolygón, ki tudja mióta, biotechnológiai kutatásokfolynak…”
„Megpróbálta kihasználni azt a szakértelmet, ami ezen a helyen összegyűlt. A Könyvtárhoz nem
férhet hozzá…”
„Eddig nem sikerült neki.”
„De folytatni akarja. Itt. Ezért kell neki Shavu!”
− Felség!
− Lord Hakón?
− Mi lesz a következő lépésünk?
− A fiúk halottak, Lord Hakón. Manthorgok vannak a szigeten.
Hakónon sohasem látszik semmiféle érzelem. Egy normális edai legalább egy kicsit szürkébb
lenne… Mióta a mo-csadék több bolygót is megfertőzött, egészen sokan lennének a Szektorban egy
kicsikét szürkébbek erre a bejelentésre…
− Nincsenek nagy tűzerejű fegyvereink…
És a többség nem állapítaná meg ezt ilyen egykedvűen.
− Ha valaki elég ügyes, egy szál karddal is elintéz egy ilyen dögöt, lord Hakón!
− Engedelmével, asszonyom: egy ilyen dögöt. Nem tudhatjuk, hány van az erdőben.
− Csak ugrattam, Hakón! Ha egynél több van, nincs esélyünk az erdőben rakétapuskák nélkül.
És kettő biztosan van. Azt sem tudhatjuk, nincs-e egy falka nimfa a tisztáson.
− Engedelmével, asszonyom: nem kedvelem a tréfáit.
− Mert nem érti őket, Hakón. Nem képes átugrani a saját árnyékát. De nem is kell.
Megpróbálunk kitalálni valamit a fiammal. Addig elmondaná a csapatnak, hogy mivel is állunk
szemben.
,Jobb, ha nem tudják, hogy bizonytalanok vagyunk. Csak akkor beszéljünk hangosan, ha
jutottunk valamire…”
„És ha nem jutunk semmire?”
„Olyan nincs, anya!”
„Le a kalappal ekkora önbizalom előtt!”
„Nem lehetek Ark királya, ha nem tudom kezelni ezt a jelentéktelen ügyet. Ha nem jutunk
semmire, nem érdekel a trón!”
A pokolba! Megalomániás lenne a fiam? De lemondana az ark trónról egy megalomániás az első
kudarcnál?
„Ez nem egy jelentéktelen ügy!”
„De az, anya. Van pár elszabadult automata az erdőben, azokat kell kikapcsolni…”
„Ha ez olyan egyszerű lenne…”
„Egyszerűnek kell lennie, anya! Hát nem látod? A dögöket itt tartják a szigeten…”
„Honnan… Igazad van! Shavun nem jeleztek manthorg inváziót! Még egy icipicit sem.”
„Valami tehát még mindig a szigeten tartja őket…”
,Afolyó…”
„Nem hiszem. Tudod, milyen nehéz vízbe fojtani egy szöcskét?”
,A manthorg nem szöcske. És te honnan tudod ezt?”
„Nem kínozok állatokat, ha erre gondolsz. Csak tudom valahonnét, és kész. Úgy úsznának át
ezen a folyón, mintha itt se lenne! Egyetlen megfertőzött világon sem állították meg őket a tengernél
kisebb természetes vizek.”
„Kerítés…”
„Nincs kerítés. A fiúk jelentették volna.”
„Ostoba vagyok.”
„Nem. A kerítés kézenfekvő. Valamilyen láthatatlan kerítés tartja őket a szigeten.”
„Inkább kupola. Ne feledd, ugranak és vitorláznak. Egy húszméteres kupolát kiszúrtunk volna.”
„Erőtér?”
,Ahhoz kellene egy erőmű is.”
,Az lehet az épületben.”
„Lehetne. De ott lenne mellette legalább egy technikus is. A Rend nem hagyja magára a
játékszereit. És ha itt egy erőmű épült volna, arról tudna az egész bolygó.”
„Valami csak ellátta energiával a tornyot?”
„Hagyományos generátorok. De azok nem hajtanának meg egy akkora erőteret, ami körülvesz
egy ekkora szigetet. Mellesleg a fiúk is fennakadtak volna rajta.”
„Ostoba vagyok, anya.”
„Senki sem ostoba. Az erőtér kézenfekvő.”
„ Valami még a kerítésnél és az erőtérnél is kézenfekvőbb… Nincs ezeknek a dögöknek
természetes ellenségük?”
„Tudod, hogy már nincs…”
,Akkor a Bomlott egyszerűen rájuk parancsolt, hogy maradjanak itt…”
„Sok mindenre képes, de szerintem erre nem. De talán a parancs nem is butaság. Hogyan
kommunikálnak a rovarok?”
„Elsősorban szagokkal és színekkel, mintázattal, de akadnak, amik hangokkal, mechanikai
rezgésekkel…”
„Kiváló! Mi van, ha valami olyan frekvencia tartja őket a szigeten, amit mi nem hallunk vagy
látunk?”
„Ultrahang. Lehetséges. Anya! Ezt fel lehetne használni védekezésre!”
„Talán. De a Szektor gondjait ráérünk később megoldani. Ha már király leszel. ”
„Túlságosan csak a lényegre összpontosítasz, anya. Nagyban kell gondolkodni!”
„Te király vagy, én nem. Én kicsiben gondolkodom. De jó lenne, ha most a felség is a mi
védelmünkre koncentrálna!”
„Igenis, Anyakirályné!”
Pimasz!
− Raón, Dikian! Láttatok a part mentén oszlopokat, póznákat, amiknek valami sziréna vagy
reflektorféleség van a tetején?
− Innen húsz lépésnyire van az első.
− De csak a parthoz közel. Az erdőben nincs.
− Gyerünk, emberek! Raón, mutasd!
Muszáj neki az elsőnek lenni? Nekem muszáj másodiknak, ha látni akarok. Ezt volt nehéz
megtanítani az apjának is…
− Maradjatok minél közelebb a parthoz!
− Ott van!
− Eléggé újnak látszik…
− Birodalmi munka.
− Működik. Ég a stekkje…
− Sohasem láttam ilyet.
− Ugyan, mozgásérzékelő és kész! Tudják, hogy itt vagyunk.
− Csöndet! Mindenki maradjon a pózna innenső oldalán!
− Felség…?
− Ezek a valamik tartják a manthorgot a szigeten. Valamit sugároznak. Hangot vagy éem
rezgést. Azon a területen kívül, amit körbevesznek, biztonságban vagyunk. Senki sem tudja, hogy itt
vagyunk. Üres az épület.
Lehetetlenül fegyelmezett népség! Még a legkiválóbb ark rohamosztag sem állná meg, hogy ne
lógjon ezek a témán egy kicsikét! Nem forrófejűsködnek, elfogadják, hogy a vezetőik különösen
veszélyesnek ítélik a helyzetet. Az én drágaságom katonái már tucatjával jelentkeztek volna önként,
hogy manthorg ide, manthorg oda, lerohanják az épületet… De lehet, hogy nem is fegyelem ez, csak
az a kiismerhetetlen, megszokhatatlan egykedvűség, ami a legjellemzőbb ezekre az emberekre…
− De hogy megyünk be?
− Ahol ezek a póznák a legközelebb állnak az épülethez, talán odajuthatunk. Ha a hátunk védve
van, egy-két dögöt távol tudunk tartani addig, amíg bejutunk…
− Azt nem hiszem, Hakón. Maga mondta, és jól: nincsenek nagy tűzerejű fegyvereink. Értsék
már meg: ezek rovarok. Nagyon erős és rugalmas kitinpáncéllal, ragacsos, pillantok alatt
megszilárduló testfolyadékkal töltve. Csak a potrohúk sebezhető a mi pisztolyainkkal, de az is csak
alulról. Csak robbanólövedék és erőtérpenge tesz bennük komolyabb kárt, de ha el is veszítik egy-két
lábukat − vagy a fejüket −, attól még nem lesznek azonnal harcképtelenek. Én harcoltam velük. És
eddig csak a felnőttekről beszéltem. A nimfák akkorák, mint egy megtermett kutya, és sokkal
gyorsabbak. Azokat talán le lehet lőni, viszont nagyon sokan vannak. Nagyon sokan.
− Látom a veszély nagyságát, asszonyom. De nem látok jobb megközelítést.
− Elég! Ha a szóbeszéd igaz, ezt az épületet egyenesen a flotta látta el. A hajónak valahol le
kellett szállnia, és nem hiszem, hogy szerették volna, hogy rakodás közben manthorgok kóstolgatják
őket…
− Igaza van, felség! Láttatok leszállópályát, fiúk?
− A túloldalon van egy betonozott térség…
− Felverte a gyom…
− De út vezet onnan az épületig!
− És két sor ilyen pózna van a mentében.
− Helyes. Jók vagytok. Ott megyünk be. „Nem muszáj elöl menned, fiam!”
,Muszáj. Én vagyok a király. Apa is mindig elöl ment.”
,JSlem muszáj. Lehet, hogy király leszel, Ark királya, de nem leszel az Utazók királya soha! Ezt
jobb, ha az eszedbe vésed!”
,Anya!”
„Ne anyázz nekem! Befogadtak, mert bebizonyítottad, hogy méltó vagy rá, vezetheted ezt a
küldetést, mert megbíztak vele, de sohasem uralkodhatsz az egész népen.”
„Miért is?”
„Te hülye vagy, fiam, vagy csak a fejedbe szállt a „királyság”? A Karavánok matriarchátusban
élnek, sohasemfogadnának el férfi vezetőt. És igazuk is van… És azt kértem, maradj a második
vonalban!”
,Apa se maradt a ,második vonalban!”
„De ott maradt. Ha velem volt. Ő volt a Szemem. Értsd meg, nem tudnálak megvédeni − most,
ettől az ellenségtől…” „Ó, anya…!”
Vajon megértette? Vagy lecke kell neki? Lemaradt.
Bizony, leszállópálya. És ott az út!
Szinte karnyújtásnyira van. Szépen körbepóznázva. De vajon működik-e? Ki kell próbálni! Ki a
Kardot! -Anya!
− Asszonyom!
Mit kiabálnak? Ostobák. Elég gyors vagyok még. Ha működnek a póznák, biztonságban
leszek…
„Csönd és figyelj! A Szemem vagy!”
Ó, jönnek már az én kicsikéim! Csattog a beton. Benn vagyok! Most eldől…
Nem jönnek be! Működik.
− Felmegyek az úton, magammal csalom őket! Lan, te gyere következőnek!
Na futás! Ostoba kis szöcskék ezek! Hogy jönnek! És milyen randák! Gyertek csak! Hogy ízlik
az erőtérpenge, te kis ocsmányság! Helyes, zabáljátok csak föl!
− Anya, ne ingereld őket!
− Miért ne? Ha dühösek, itt maradnak.
− Lehet, olyan dühösek lesznek, hogy legyőzik a gátlást, amit ez a sugárzás jelent a számukra…
− Gátlást?
− Miért, azt hitted, valami fizikai erő tartja őket távol? Nagyon nem szeretik azt a valamit, amit
mi nem érzékelünk, de ők nagyon is jól. Genetikai kondicionálás. Ha úgy tetszik, ösztön, bár
szerintem mesterséges…
− Ó. Ezek szerint a Bomlott megfejtette ezt a „genetikai kondicionálást”. És mit még?
− Azt én is szeretném tudni! Éppen ezért vagyunk itt. Mindenki átért.
− Akkor talán ideje lenne bekopogni ebbe a mézeskalács házikóba!
A mézeskalács házikónál semmi sem illik kevésbé erre az épületre. Már a tisztás széléről is
látszott, hogy nem bástya, bár ablaktalanabb, mint bármelyik erődítmény, amiben valaha
megfordultam. Széles, lapos, kétemeletes téglalapon áll egy magas hasáb. Nem erőd. Sohasem volt az.
Védhetetlen.
Rakodódokk! Hova is futna máshová egy út?
Nem tetszik, hogy olyan félhomályos minden a kiugró első emelet alatt.
Sok választás nincs.
Kézjelek, két pár felderítő. Meg kell jegyezni! Nekem ne mutogassanak a hátam mögött. Nem
lehet bonyolultabb, mint a Seregé, vagy a kommandóké a Leszállásnál!
− Tiszta!
− A falakon is vannak ilyen izék!
− Működnek.
− Az ajtó résnyire nyitva.
− Várj, amíg mindenki felzárkózik.
„Ne menj előre! Kettőnk helyett kell megszoknod a sötétséget, ha az vár bent.”
− Lord Hakón az első!
− Dunn! Eimón! Tamar! Ajtó!
Mint az akrobaták! Micsoda ötlet, a segítők ereje és lendülete megsokszorozza a rúgás erejét!
Hogy ez nem jutott eszünkbe annak idején a városi gerillaütközetek idején… A talpak akkorát szólnak,
mint egy harmincötös robbanólövedék, az ajtó befelé csapódik, Hakónt elnyeli a félhomály…
Raón és Dikian utána… Ne!
Nem.
− Tiszta!
− Befelé!
Megszokjuk a félhomályt… Raktárcsarnok.
− Felderítők, lépcsőház! Többiek, váll-lámpák be! Nagy csarnok, a lámpák kísérteties köröket
és pászmákat rajzolnak a nagyjából üres térbe.
 Törött, roskadt ládák.
− Mi ez a szemét mindenfelé?
Mintha tornádó tombolt volna a csarnokban, széttépett papír, törött üveg mindenfelé. Legalább
két év pora rajtuk. A porban nyomok. Jól ismerem ezeket a nyomokat!
− Bent vannak az épületben!
− Tudom. A fölöttünk lévő emeleteken vannak. Nem túl sok, féltucatnyi.
− Honnan…?
− Hát nézd meg, anya!
Milyen türelmetlen! Nézzem meg! Hát persze: szubhu-mán telepátia…
Irt vannak, nem lokalizálhatok úgy, mint a muunshai vakfoltjai, de a mező alatti jelenlétek
intenzitása érezhetően nagyobb, mint a parton. Lan másképpen látja őket. Különbözünk. De mennyire?
Mennyire bízhatok abban, hogy nem lesz belőle második bomlott? A fiam, az ördögbe!
− Felség?
− Felmegyünk a tetőre, lord Hakón! Azután fentről lefelé megvizsgálunk minden emeletet, és
amelyikkel végeztünk, lezárjuk valamiképpen. Ez az a hely, amiért a Shavu-ra jöttünk… Mi van a
lépcsőházban?
− A másodikig tiszta!
− Nyomás!
Jó döntés. A szűk lépcsőházban egy felnőtt manthorg kevésbé mozgékony. Talán be se fér…
Nimfák pedig nincsenek itt. A gregárius viselkedésnek is megvannak a hátrányai: ahova nem férnek be
mind, oda nem is mennek…
Csak ne lenne ilyen rettenetesen sötét! Olyan, mintha egy verem fenekén lennénk − csillagtalan
éjszakán. Miért nincsenek ezen az épületen ablakok?
− Felderítők?
− Negyedikig tiszta!
− Várjatok!
− Áááá!
− Elkapta Dikiant! Iszonyú nagy. Felétek megy, a korláton mászik lefelé. Kimegyek a
lépcsőházból!
-Ne!
Ez a reccsenés… Még egy jajkiáltásra se volt ideje…
− A fejét kapta le! Vigyázzatok, lapuljatok a falhoz! Kerüljétek a karjait, és lőjétek a potrohát!
Ebben a semmire sem jó, ideges megvilágításban még félelmetesebb. A korlátokba kapaszkodva
a mozgása inkább pók−, mint sáskaszerű.
− Fejjel lefelé jön! Fran, Dunn, Kaimon! Egy fordulóval feljebb! Onnan lőjétek a potrohát!
− Vigyázz a karjára!
Ideje közbelépni. Hakónnak igaza van, de ez csak egy szörnyeteg.
Nem vétettem el az ugrást! Nesze! A penge ízlik mi? Nem tudsz lerázni! Undorító!
− Anya! Nem tudunk lőni!
− Akkor ne lőjetek! Úgyis mindjárt jön a másik!
− Fran, Dunn! Figyeljetek. Gyöngül!
Vissza, mielőtt lezuhan!
− Nővér!
-A kezed, fiam!
− Asszonyom! Túlságosan sokat kockáztat! Mekkorát puffant! Remélem úgy szétloccsant, mint
az
érett dinnye… Csupa ragacs vagyok… De még utálatosabb a korláton lógni.
− Ugyan, Hakón! Épp, amennyit kell. Inkább segítsen!
− Jön a másik! Nem jön. Ugrik.
− Mindenki a falhoz!
− Áááá.
− Lőjétek, testvérek! Szétszedi!
Nem tudok átugrani a szemközti fordulóra. Hogy kiválasztotta, kit kapjon el! És a szárnyas hátát
mutatja felénk…
Feljebb kell menni.
 − Ahhhh!
− Dunn! Nem látod, mekkora lába van! Rúgni is tud. Ne menjetek közel! Csak lőjétek!
− Engedjetek!
Kikerülni a rúgást, alágurulni, felhasítani a hasát, és kigurulni, mielőtt szétlapít. Ilyen egyszerű.
Ha egyesével jönnek. Közelharcban semmi sem ér többet egy jó erőtérpengénél.
− Anya!
− Mit akarsz? Jól vagyok, induljatok felfelé! Hogy ez milyen büdös!
− Nem tudsz kijönni egyedül, anya.
− Mert szart se ér a Szemem.
− Igazságtalan vagy. Ha ilyen kiszámíthatatlanul mozogsz, nem tudlak követni…
− Mert csapnivaló Szem lettél! És nem vagyok igazságtalan, csak ragadok ennek a szarnak a
hemolimfájától, és tudom, hogy pillanatokon belül melanizálódik, és egy hétig súrolhatom a
páncélomról ezt a fekete szart! Várj!
− Mit akarsz a lábával?
− Már elfelejtetted, milyen finom thark? Csak… két… vágás… Hozd! Mit ennénk egy hétig a
tetőn?
Ez az ocsmány barna torony rendületlenül őrzi a titkát.
A többiekre a frászt hozzák az ablaktalan helyiségek: csak a lapos klubszárnynak voltak ablakai.
Vagy inkább tenyérnyi széles réssorai. Valószínűtlen építkezés, nem tudni, hogy valamit kizárni
akartak az építői, vagy inkább valamit benn tartani. Motoszkál a déjá vu érzés.
Az épület ősi, valószínűtlenül ősi, lehet, hogy még a Végítélet Háborúk előtti időkből való…
Csak a szemét az üres és romos szobákban, termekben, laboratóriumokban újabb keletű.
Helyenként valósággal gázolunk ebben a szemétben, megbámuljuk a lövések nyomait, helyenként a
gyanús barna foltokat a falon és padlón, van olyan szint, amelyik kiégett, szürkésfekete hamu borítja
az egészet, a vastag hamuban a manthorgok nyomai… Olyan, mintha az épületet egyszerre tervezetten
és pánikszerűen, támadás közben evakuálták volna, hogy aztán az egész ebben a kaotikus
romhalmazban keveredjen össze, amit persze gondosan át is kellett vizsgálni, nem találunk-e
valamilyen nyomot, ami utalna arra, mi is folyt ebben az épületben az utóbbi öt évben, és mi történt
két évvel ezelőtt. Ez a dátum biztos, a szakadt naptáron akkori az utolsó nap. De semmi!
Laboreszköz katalógusok, de egyszerre a biológiai és a tronikus kutatások számára, ugyanabban
a laborban. Az élő-gép összekapcsolás tiltott tudomány…
Nem mintha a Házban nem folynának ilyen kutatások.
Nem mintha a Bomlottat érdekelné bármilyen tiltás.
És mindez összevág a manthorgirányítás gondolatmenettel. De nem találtunk egyetlen irodát
sem, amit ne rendben és gondosan ürítettek volna ki. Láthatóan hetekkel a pánikszerű evakuláció
előtt… Még a számunkra semmitmondó, mindenfelé használt, szerencsétlenségükre a végére maradt
értéktelenebb laboreszközök roncsai is ugyanezt a gondosságot mutatják.
Nem maradt egyetlen ép memóriaolvasó vagy vezérlő számítógép…
A legdühítőbb, hogy éppen ezért vagyunk mindannyian egyre biztosabbak, hogy ezt a helyet
kerestük, és ez az a hely, ami választ ad a kérdéseinkre.
Azt már legalább tudjuk, hogyan és hol jöttek be a dögök. A dzsungel fáiról vitorláztak a széles
alsó tetőre, és a teherlift gépházának törött oldalán másztak be. De miért?
Itt nincs semmiféle ennivaló, mégis állandóan a toronyban kóricált vagy féltucat, amíg minden
rést be nem tömtünk a klubszárnyban és a szinteken. Talán mégiscsak megtanulta irányítani őket a
Bomlott? Még ha ilyen csökevényes szinten is?
Lehetetlen.
Semmi sem lehetetlen. Egy végtelenségig ravasz, számító őrülttel állunk szemben.
Olyan érzésem van, lehet, hogy csak a hülye szubhumán telepátia miatt, hogy figyelnek
bennünket. Hogy ő figyel bennünket. És jót röhög rajtunk, a thark diétánkon harbu nélkül, azon, hogy
esővizet gyűjtünk a tetőn, azon, hogy lassan megpenészedünk a sok penészes papír között…
És azon, hogy bár a torlaszaink kitartanak ugyan, de az épületben még szabadon mozog
legalább két szörny, és mi rettegünk tőlük.
Érzem őket. Szubhumán telepátia…
Lan is érzi. Vagy talán még többet is tud…
Már csak az alagsor van hátra, csak ott lehetnek, és nekünk is az az utolsó reményünk, hogy
megtudjunk valami
biztosat. Az időből kifutottunk, tizenhét napon belül Aar-kenben kell lennünk…
A maradékból csak két fiú jön velünk. Ha találunk valamit, ki is kell jutnunk és öt ember
odafönt, viszonylagos biztonságban, talán elég tartaléknak. Kár az első napon elesettekért! De
mindenki a maga bőrén tanulja meg tisztelni a manthorgot…
Ha szerencsénk van, megtaláljuk a manthorg-riasztó-kat ellátó generátort. Csak lent lehet, az
egész toronyban nincs nyoma…
Jó lenne. A nem működő liftek táblái azt mutatják, hat föld alatti szint van…
Radioaktív ördög és sugárzó pokol, lehet, hogy még egy hét?
Mi ez?
Már jártam itt! -Már jártam itt.
− Lehetetlen, anya. Kevered valamivel a fény miatt. Keverem, persze… Okos gyerek!
A terem ugyanolyan, mint amit a Fészek emlékeiben láttam.
Csak éppen üres!
Egyszerre két helyen is folytatták volna a kísérleteket? Lenne még egy Fészek.
Isten!
− Hová rohansz, anya?
− Látnom kell!
Látnom kell, mi van az üveg mögött! A Fészek… Nem. Nem!
Ez az a terem, amit a Bomlott az én agyamból szedett ki. Ezt most építették!
− Manthorgokat tartottak az üveg mögött. − Hogy kiszáradt a szám! Nem szabad sírni. Ostoba
voltam. Ha az ember nem reménykedik, nem éri csalódás. − Kísérleteztek velük. De nem tudni, mit.
− Arra tovább folytatódnak a kisebb laborok…
− Ezt a helyet alaposan át kell néznünk. Torlaszoljuk el az ajtót!
Remek ötlet. El kellene szakadni az üvegtől! Az ott bent nem a Fészek. Az ott bent egy
manthorg peterakó verem…
− Még két szörny idelent kószál. Őrizzétek a torlaszt, mi tovább megyünk.
A rámpa végében nyílik Kada professzor irodája…
Illetve nyílik egy iroda. Már csak az kéne, hogy Spiro császárt is idefantáziáljam!
Az ablakok kitörtek, a bútorok kusza halomban.
A polcok és a fiókok üresek voltak, mielőtt halomba döntötték őket.
A faliszéf ajtaja félig nyitva…
Milyen szerencse! A guta megütne, ha itt állnánk egy bezárt széffel, noha tudnám, hogy nincs
benne semmi, de mégis…
Nincs benne…
…semmi.
− Lord Hakón! Jöjjön ide! A széf nem üres!
A fémpolc mögé csúszva, a hátsó falához lapulva, nagyalakú, vékony füzet. Szürke borítója alig
üt el a széf festésétől.
− Vigyázz, fiam! Lehet, hogy bedrótozták!
− Nyugi! Óvatos leszek.
− Hadd csináljam én, felség!
− Igen! Hadd csinálja Hakón!
− Rendben.
− Lépjenek hátra, felség! Mennyi por!
− Nem látok vezetéket!
− Gondolja, hogy olyan egyszerű lehet? Felületi csatolás a fémmel?
− Eléggé elhajlítgattam a faltól…
− Húzza már ki, lord Hakón! Eddig sem aknáztak alá semmit. Ez vagy véletlenül maradt itt,
vagy szándékosan nekünk hagyták, hogy elolvassuk. − Micsoda lehetőségek! − Mi értelme lett volna
elpusztítani egy primitív csapdával a vizsgálóbizottságot?
− A Bizottság nem találta meg ezt a helyet, felség!
− Megtalálhatták volna. Húzza már elő, lord Hakón, vagy magam teszem meg!
− Lépjenek még hátrébb és oldalt, felség!
Huh! Ha van itt valami titkos kamera, a Bomlott halálra röhögi magát rajtunk. Ez a Hakón egy
született bohóc… Ezek a mozdulatok… Két ujjal! Sugárzó pokol!
Semmi sem robbant, ha valahol el is indult egy titokzatos és fenyegető mechanizmus, nem
lehetett hallani semmilyen jelentőségteljes klikket vagy kattot.
− Olvassa már, Hakón!
− És ha a kinyitástól robban?
− Akkor a maga arca szépen darabokra szakad, mi pedig szépen elindulunk végre Aaarkenbe.
Ha nem, akkor is.
− Köszönöm szépen, asszonyom!
− Olvassa már?
− „Nyers adatok és következtetések.” Ez a címe. A dátum kétéves.
− Ki írta?
− Nem tudom elolvasni, de ugyanaz a kéz jegyezte ellen, aki a feljegyzéseket is írta.
− Nem érdekes!
− De igen! A laborvezető szokta ellenjegyezni a jegyzőkönyveket.
− Milyen járatos is vagy a laborprotokollban!
− Az vagyok. Voltam náluk párszor…
− Hah! Ha hozzád nyúltak…!
− Nem nyúltak hozzám! Folytassa, kérem, lord Hakón!
− Nem értek egy kukkot se! Számadatok, táblázatok, rövidítések… Több oldal pirossal áthúzva.
Aha! Itt egy szöveg! „Sikerült lokalizálni a neurális vezérlőközpontot. Genetikai megerősítést.
Nyomni a génszabdalókat!”
− Tovább!
− Újra csak adatok. Megint szöveg. „Hibás irány.” Adatok. ,,A neuronháló elvileg képes
rezonanciába lépni valamivel. De mivel? Nem reagál sem elektromágneses sugárzásra, sem
mechanikai rezgésekre. Feromonok? Ellenőrizni a kapcsolatot az olfaktoriális központtal! Hol tartanak
a genetikusuk?! Lehetséges kapcsoltságok más agyi területekkel?” Adatok… adatok… Törlések. Itt
olvashatatlanra satírozva egy fél oldal. Adatok. „Teljes kudarc! Nem sikerült meghatározni, miféle
hatásra reagál a vezérlőközpont! Nincs kapcsoltság egyetlen nagyobb, ismert funkciójú agyterülettel.
Idő, idő, idő kellene.” Úgy tűnik, ez az utolsó bejegyzés…
− Egek! Nem sikerült nekik!
− Nem biztos. Ezt azért is itt hagyhatták, hogy azt higy-gyük, nem sikerült.
− Ha sikerült volna, nem lennénk itt! Nem lenne Ark ellenes koalíció. Már rég megtörtént volna
a koronázás. És biztosan nem a tiéd…
− Kösz, anya!
− Nem sikerült neki, de folytatni akarja. Ugyanitt.
− Szerintem sikerült. Eimón „mozgásérzékelői” erre a központra hatnak…
− A nem létező éem vagy mechanikai hatással, mi? Vagy feromonokat sugároznak. Már két
éve… Miért lenne kapcsolat a vezérlőközpont és a sugárzott frekvenciától való ösztönös félelem
között?
− Nem tudom.
− Nem tudunk semmit. Csak azt, hogy a Bomlott ezt a helyet akarja. Ha megkapja, amit akart,
már tudjuk, hogyan nézzünk a körmére. Induljunk Aarkenre!
− Akkor sem hiszem el!
− A te dolgod. De itt akkor sincs semmi keresnivalónk tovább.
− Még két szintet át kellene vizsgálni…
− Gondolod, hogy ilyen szerencsénk lesz még egyszer?
− Ez nem szerencse. Ez átverés! -Paranoiás vagy…
− Volt kitől örökölnöm!
− Ez nem volt szép!
− De igaz!
− Asszonyom! Felség! Nincs értelme a veszekedésnek. A további kutatásnak sem. Tudjuk, hogy
mi történt a bolygón, és azt is, mire számíthatunk. Ébernek kell lennie, felség a koronázás után, és
szemmel tartani ezt a helyet. De nem vesztegethetünk több időt, mert tizenhárom nap múlva az
Aarkenen kell lennünk.
− Szóval maga is úgy gondolja, lord Hakón, hogy ez nem csapda?
 − Nem gondolok semmit erről a füzetről, felség. Amit eddig tapasztaltunk, önmagában elegendő
a helyes döntések meghozatalához. Az idő viszont sürget.
− Induljunk!
− Ha mindketten úgy gondoljátok…
− Ez nem demokrácia. Felséged dönt.
− És ha nem tudok?
− Olyan nincs. Akkor nem leszel király. Már mehetünk is vissza Lallára. Szólok a dögöknek,
hogy bocsánat, tévedés volt, hazamegyünk…
− Felséged eddig mindig képes volt dönteni. A háború ügyeiben, stratégiai kérdésekben…
− Ez most más, lord Hakón. Akkor voltak információk. Most nincsenek. Ez a füzet… Tudom,
hogy nincs sok jelentősége. Ez az épület, amit eddig a szigeten tapasztaltunk, elegendő bizonyíték,
hogy Shavu nem egy ártatlan, véletlen választás, és hogy mit várhatunk a jövőben. Ha nem találjuk
meg a füzetet, ma még megnéztük volna ezt a szintet, és indulnánk Aarkenbe. Nem tudván, hogy a
Bomlott megszerezte-e a manthorg feletti kontrollt, de azzal az óvatossággal, mintha megszerezte
volna. De ez a füzet! Mintha szándékosan tették volna az orrunk elé. Hogy elbizonytalanodjunk. Hogy
a kontrollt nem sikerült megszereznie, hogy azt a munkát akarja folytatni itt. Hogy a manthorggal
akarja visszaszerezni a hatalmát… Vagy tudván, hogy a füzet dezinformáció, biztosak legyünk abban,
hogy kontrollálja a manthorgot, és félni kezdjünk tőle…
− Félni?! Aarkenben nem megy sokra a manthorgjaival, és ha már a fejeden a korona, azt teszel,
amit akarsz!
− Anya! Én sohasem szegek meg egy egyezséget! Még ha magával az ördöggel kötöttem is!
− Akkor egy napot sem élsz túl Ark trónján! Kétségkívül rákényszerülhet az ember, hogy az
ördöggel kössön szövetséget, de ha meg is tartja az ördögnek adott szavát, nem lesz különb az
ördögnél.
− Akkor sem, ha megszegi!
− Ezt hívják ördögi körnek, fiam! Az ilyen egyezség megtartását viszont ostobaságnak… A
történelmet pedig nem az ostobák írják, hanem az ostobákról…
− Valami történt odafönn!
− Elhallgattak!
− Gao! Gao, válaszolj!
− Itt vannak!
Nem kettő! Kéttucatnyi „szubhumán telepata”.
− Betörtek az épületbe! Kicsik is! Nyomás innen kifelé!
− Nem mehetünk visszafelé! Már a torlasz túloldalán vannak.
− Akkor előre! A liftaknában megyünk fel.
− A többiek?
− Halottak.
− Hogy jutunk ki az épületből?
− Ahogyan bejöttünk. A leszállótér felé.
− Nem hiszem. Ott jöttek be.
− Honnan veszed, anya?
− így van értelme. Túl sok egybeesés. A torlaszon nem jöhettek be ennyien, még ha szét is
szedték. Amikor Hakón elvette a füzetet, beindított valamit, illetve kikapcsolta a leszállópályát meg az
utat védő kerítést. A rakodódokkon át egyszerre három is átfér. Meglepték a felső őröket, és megölték
őket…
− Ne nyisd ki, testvér! Itt is lehetnek!
− Nincsenek.
− Na most már elég! Mitől vagy olyan magabiztos, te sehonnai? Felség! Ugyan már! Miféle
felség? Kinek a királya vagy te? Nekem ugyan nem! A Karaván befogadott, de ez nem jelenti azt,
hogy parancsolgathatsz, és a halálba küldhetsz magadnál különbeket!
− Ez kihívás?
− Lan, ne! Nincs most erre idő! Nem látod, hogy a félelem csaknem elvette az eszét? Nincsenek
dögök az aknában, fiam…
− Hallgasson, Nővér, mert nem nézem, hogy vak! Senki sem nevezhet gyávának! Gyerünk,
mutasd meg, méltó vagy-e az Arazón névre?
 Csak egy villanás.
Hakón még mindig gyors. Csurom vér lettem…
− Hagyd, ha nem akarsz te is utánamenni! Megszegte a Szolgálatát! Ezen a küldetésen a
Mátriárka Arazón parancsnoksága alá helyezett mindnyájunkat! Szedd össze magad, Pharan, és
feszítsd ki az ajtót!
− Én nem…
− Nyisd az ajtót, fedezünk.
Üres.
− Világítson, Hakón! Indulj, fiam!
-Várj! Lord Hakón! Segítsen visszatolni az ajtókat! Pharan, te mégy előre. Ott a létrán! Ne állj
meg, amíg a tetejére nem érsz, és ne nézz vissza! Nyomjuk!
Milyen erős az én fiam! Mint az apja!
− Induljatok! Menj előttem! Én leszek az utolsó. -Anya!
− Itt azok is csak mászni tudnak. És csak a felnőttek. Azok ellen egyesével a legjobb fegyver a
kard. Csak nekem van kardom. Látod, Hakón tudja ezt magától is. Mozdulj már!
Bang!
Ez már az ajtó!
Lan kezd visszatanulni a Szemségbe, de még így is többnyire vakon mászom.
Pokoli lesz tíz emelet így kapaszkodni.
Hogy döngetik az ajtókat!
Vajon rájönnek-e a tolóajtók működésére? Valószínűleg nem. Az eddigi romok nem ezt
mutatják… Ha szerencsénk van, annyira elgörbítik ezzel a döngetéssel, hogyha rájönnek is, nem
tudják megmozdítani. Mennyivel intelligensebb a Fészek!
Volt.
-A pokolba!
− Mi van? -Itt a lift.
− És? Nem férünk fel tőle a szerelőplatformig és a búvónyílásig.
− Ez jó hír! Akkor ők sem! Engedjenek!
Hát igen. Egy jó kard fensőbbsége az otromba lőfegyverekkel szemben. Ha már bejutottak
volna, a kivágott darab agyonütött volna legalább egyet… Kár, de jobb így − még nincsenek az
aknában. így is szépen puffant…
− Bújjanak be!
− Merre menjünk?
− A tetőnyíláson át!
− Segítsen, Hakón!
− Asszonyom!
− Foglak, anya.
-Van valamelyiküknél kulcs? Nincs? Akkor engedjenek, kivágom a zárat.
Áldott, lucskos, szürke paplan, amit itt égnek neveznek!
Minek néztél le, fiam?
Hogy fogunk kijutni a szigetről?
Ennyi dögöt együtt még én sem láttam!
Legalább három falkányi nimfa. És kéttucatnyi kifejlett példány. Minket akarnak. Éhesek
lehetnek. Én is az vagyok…
Mondjuk, szomjan nem fogunk halni.
− Látom a tanácstalanságot a szemükben…
− Miért, neked van ötleted, anya?
− Nincs. De nem is én vagyok a család esze!
− Asszonyom! A felség nem érdemel szemrehányást!
− Szemére hánytam valamit? Mondjuk, hogy nincs szárnya?
− De van neki!
− Mit mondasz, fiam?
− Azt mondtam, Nővér, hogy Arazónnak van szárnya. Mindannyiunknak van…
− Pharan! Fiam! Ugye nem ment el a te eszed is? Ugye nem kell úgy elintézzelek, mint
Howant? Hogyan éred el így a Tökéletességet? Sohasem utazol majd az Emlékek Bárkáján…
 − Tedd el a tőröd, Vándor! Nem hívtalak ki. És nem is foglak. A Bárkán fogok utazni, mert én
leszek az, aki kivisz benneteket innen! Énekek szólnak majd rólam! A szárnyaimról.
− Ez bolond, felség!
− Hagyja, Lord Hakón. Hallgassuk meg! Úgysincs jobb dolgunk… Mondd csak, Pharan!
− Nekünk nincs szárnyunk, de a manthorgnak van. A nagyoknak legalább háromméteres.
Láttátok, úgy vitorláztak át a kis tetőre az erdőből. Mi is meg tudjuk csinálni, még magasabban is
vagyunk! Ha kettőt összeerősítünk, repülhetünk vele, mint egy sárkánnyal. Levitorlázhatunk a
folyóhoz.
− Ez ostobaság…
− Nem annyira. A szárnyak elbírnak egy embert. A dög jóval nehezebb.
− Akkor sem megy. Anya nem tud repülni.
− Igaz. Sajnálom.
− Ne sajnáld! Mindannyian nem repülhetünk el, de egyvalaki elmehet, és a csónakkal hozhat
segítséget.
− Szép, szép, de hogyan szerzed meg egy dög szárnyát, fiam? Elkéred tőle?
− El! Amelyiket a tizediken öltük meg, még ott van. Csak a combjait hoztuk el.
− Csak éppen nem férünk hozzá, Pharan. Elfelejtetted, hogy a lépcsőházakban valószínűleg
olyanok hemzsegnek, amik nem adnák olyan szívesen a szárnyukat.
− Nem kell a lépcsőház! A Nővér kardja átvágja a tetőt, csak akkora lyuk kell, amin átférek. A
szint biztonságos, jól eltorlaszoltuk.
Hakón szemében egyértelműen látszik a véleménye, de azért nem teljesen bolondság, amit a fiú
mond.
− A biztonság kedvért azért jobb lenne minél közelebb elkezdeni ahhoz, ahol megöltük a dögöt.
− A folyósón kaptuk el, nem messze a liftektől… Ki tudjuk találni a levegőbefúvók helyéből.
− Óvatosan, Pharan! Már hetek óta döglött, kicsit kiszáradt. El ne törjük!
− Igazgassa a résnél, Lord Hakón! Én majd húzom… Eh! Ez tényleg nehéz!
− Jó jel, talán még nem száradt ki egészen!
− Kinn van! Pharan! Gyorsan a másikat! Igyekezz, a közeledben érzek egyet!
− A torlasz másik oldalán zörög! Nem tud átjönni! Itt a másik szárny!
− Fogom, felség!
− Igazítsa, Hakón! Igyekezzenek. Én mintha nem csak egyet éreznék! Siess odalent, fiam!
− Kinn van! Ugorj, Pharan!
− Fogom a kezed, fiam! Segítsen, felség!
− Mindjárt… Áaarrrghh!
Csak a torzó! Csak a törzse jött ki! Az ördögbe, ó, az ördögbe!
Nem bírom el egyedül a „dugót”!
− Hakón, segítsen!
− Felség! Tegyük le! így. Még él… -Jaj!
− Anya!
− Semmi baj, fiam! Csak húst ért! Pharan! Fiam…
− Nővér! Segítsen!
Nem tudok, nem tudok… Alig bír el a lábam.
„Pharan! Fiam! Nem lesz semmi baj! Énekelni fognak rólad. Az Emlékek Bárkáján utazol
majd…”
„Nővér! A Bárka! Nagyon fáj. Meglátom a Bárkát…”
„Lan! Segíts! Használd a képességed! Bolondítsa el! Mindjárt vége… ”
Békével ment el. Én hogy fogok? Ez a szar átszúrta a combomat. Még szerencse, hogy a
fogókarmok nem mérgesek… Szerencse, hogy ez nem jutott a derék Kada prof eszébe.
Szerencse?
Legalább vége lenne. Elvérezni nem fogok, de ebben az időjárásban napok kérdése, hogy
bekapjak valami fertőzést…
Itt fog lerohadni a lábam.
A kis rohadék!
Micsoda karma van. És még meg se öltem! Megúszta fél karral…
Nem. Azóta megzabálták a többiek.
 Megfeledkeztünk a nimfákról… Én sem ügyeltem rájuk. Megöltük ezt a szegény fiút.
Te rohadék, ezt is behajtom rajtad! Minden életet…
− Hadd nézzem a lábad, anya!
− Engem hagyjatok! Építsétek azt a szárnyat, és repülj elvele!
− Lord Hakón megy. Nem hagylak itt ezzel a sebbel és Szem nélkül!
− Ugyan már! Neked kell menned! Még ha nem is sikerül segítséget hoznod, legalább
megmenekülsz, és kiállhatsz magadért. Jól elveszekszünk itt Hakónnal, amíg visszaérsz.
− Nem! Hakón megy.
− Egészen csinos, Hakón! Angyal lett magából!
− Köszönöm, asszonyom! Reménykedem, hogy nem bukott angyal.
− Még egyszer, Lord Hakón! Vigyázzon, hogy bele ne akadjon a fákba! És arra is, hogy a szél
el ne vigye. Ha túlságosan gyorsan süllyedne, csak használja a szárnyat…
− Nem értem, miért nem a felség megy? Legalább gyerekkorában repült siklószárnnyal… Én
csak géppel tudok…
− Nem mehetek, Hakón. Nem hagyom itt Anyát. És ha végünk lesz, nekem kell megfizetnem.
Mindenért, ami itt történt. Taktikai hibát követtem el.
− Nem hagyott őrséget a csónakoknál…
− Igen. Induljon! Most jó a szél! Sikerülni fog! Vigyázzon a leszállásnáááálü!
Elröpült.
Én is szállok…
Vagy a föld forog velem…
− Anya, sikerült! Leért a folyóhoz!
Kár. Tehetett volna legalább egy kört. Megnéztem volna, ahogy a vén csibész repül…
Minden, minden vizes. Tocsogok. Tocsogok. Csavarjátok ki a vizet a hajamból! Megfojt…
Megfojt!
Lan, szerelmem! Miért fordítod el a fejed?
Lan, hallgattasd el ezt a süvítést! Szétrobban a fejem…
5. Bizonytalan tervek
Hajó!
Hajón vagyok.
A tető!
Nem a tető. Meghaltam a tetőn.
Akkor nem azt érezném, hogy hajón vagyok. Száraz, száraz, száraz hajón.
És ágyban.
Megsebesültem.
Megsebesültem. A lábam!
Nem érzem a lábamat.
− Levágták a lábamat!
− Nyugodjon meg, Nővér! − Kislányhang. Suuna! -Rendben van a lába. Nézze meg!
Nézzem! Nézem… Csak ne lenne olyan nehéz Suunára összpontosítani!
− Mylady! − Hakón! És újra mylady?
Suuna képzett, és be kell vallani, használhatóbb Szem, mint Lan. Hakón nincs egyedül.
− Mátriárka! Lord Hakón. Fiam…
− Hagyj magunkra, gyermekem! − a Mátriárka rozsdás hangja szinte gyengéd, ahogy Suunára
szól
Suuna szemével szinte félisteni alak volt.
Lan szemszögéből egy riasztóan átlagos külsejű, bár az átlagnál talán vékonyabb és
ruganyosabb mozgású nő. Ahogy a szeme mozog rajta, még csak nem is nő… Hát nem a mellünket
bámulják folyton? Az apja azt tette… Csak nincs valami csavar a fiam nemi orientációjával… Hogy
lesznek így trónörökösök?
Hogy lesznek így unokáim?
Pláne, hogy minek?
− Mylady, meg kell beszélnünk a következő lépést.
− Aarkenben már gyülekeznek a karavánok, Nővér. így vagy úgy, koronázás lesz, üzletileg
nagyon gyümölcsöző időszak.
− Ha most indulunk, nagyjából négy másik karavánnal egyszerre érkezünk, így az aarkeni
határőrségen könnyebben átcsúszhatunk.
− Üzletileg? És azt tudja már valaki, hogyan fogunk észrevétlenül a Birodalmi Gyűlés elé jutni?
Üzletileg?
− Azt gondoltuk, ön, Mylady képes lesz mozgósítani a Felség régi hálózatát.
− Én? Aki hivatalosan elárultam őt? Megöltem? Megszöktem a testőrömmel? Magával, Hakón!
És elraboltam a trónörököst. Téged, fiam!
− Lenne rá mód, hogy meggyőzzem őket, anya.
− De ezt már megbeszéltük a Házban. Az a hálózat nem létezik. Beolvadt a felszabadító
hadseregbe. A lánc szemei apád tábornokai lettek − most meg a Bomlott tábornokai. Különben is, én
semmit sem tudtam a hálózatról, Apád se nagyon sokat. Dor szervezte. Nem bízhatunk abban, amit
nem ismerünk, nem is létezik, és ha létezett is volna valami maradéka, a Bomlott régen felszámolta
vagy korrumpálta.
− Pedig egyelőre ez az egyetlen ismert lehetőségünk.
− Lallán még az volt a tervünk, hogy nagyjából az álher-ceggel egy időben érünk Aarkenbe, és,
ha velük valami történik, a zűrzavarban a Szenátusban keresünk menedéket.
− Ezt megtehetjük úgy is, ha ott várunk rájuk.
− Nem érted, hogy nemigen van hol várni?! A legjobb esetben kuksolhatunk a bárkákban, a
kikötői őrség felügyelete alatt.
− Minden világosabb lesz, ha Aarkenbe érünk, asszonyom. De ehhez indulnunk kell, azonnal.
− Ha előre eldöntötték, hogy mindenképpen most repülünk Aarkenbe, és nem érdekel senkit a
véleményem, mi az ördögnek zavartak egyáltalán? Egy csomó embernek van szüksége Léleklátóra
ezeken a bárkákon! Utálok repülni, nekem aztán mindegy, hogy két óra vagy két évtized múlva
indulunk.
Minden kezdeményezést kivesznek a kezemből! Ez biztosan az öregedés jele. De még nem
vagyok öreg! Csak egy kicsit lábadozom.
Ahhoz viszont semmi kedvem, hogy saját értékes voltomat bizonygassam − ezeknek.
Egyébként is nulla a valószínűsége, hogy a Bomlott simán átengedi a Trónt. Túlságosan sok
munkát fektetett a megszerzésébe. A csapda − csapdák − Aarkenben lesznek.
Vagy ki tudja?
Egy őrült terveit még egy másik őrült sem képes kiszámítani.
Ha úgy veszem, az őrület az egyetlen valóban egyedi létforma a világegyetemben.
Grrr!
Ez a Léleklátóság ostoba filozófiai hajlamokat hozott ki belőlem.
6. Korrupció
Főpróbára nem lesz idő. Két cirkáló is! Hajóink klasszikus, de alig észrevehető laza trigonális
bipiramis formációban, de nem sok esélyünk lenne két olyan cirkálóval szemben, amiket az én drágám
végtelen háborúi csiszoltak egyre tökéletesebbé. Milyen fájdalmasan ismerős az alakjuk ezeknek a
hajóknak…
Bizonyosan hajóznak rajtuk régi bajtársak is.
Ha ők nem ismernek fel, talán bejuthatunk.
A Bomlott nem mert az ark hagyományokhoz nyúlni, vagy egyszerűen csak demonstrálni akarta
a Régensség átmeneti jellegét és jogfolytonosságát, a hajóhoz dokkolt naszádból a rohamosztag a mi
egyenruhánkban szállt át, a viharvert arcú tiszt váll-lemezén a de Lorian-címer oroszlánja vicsorog.
Az elméje zárt, a katonáinak is.
Valószínűleg csak rutinellenőrzésnek fogják fel, amit csinálnak.
Unhatják is rendesen. Két karaván váltott ki előttünk, és haladt át az ellenőrzésen. Mögöttünk az
ígért negyedik és ötödik.
Hogy utálhatják a nomádokat!
A tiszt nem volt velünk Landaunál, de ismerem, a Konszolidáció idején harcoltunk együtt, tíz
évvel ezelőtt még a nevét is megmondtam volna − és nem veszi észre, hogy milyen kicsi vagyok, pont
olyan kicsi!, hogy az arcom a Léleklátó kámzsa-kendője alatt az az arc, amit egy évtizeddel ezelőtt
még mindenki ismert és szeretett Arkban, és amit annyian gyűlöltek meg hét éve, ami valószínűleg
még min-
dig ott van a körözési listák élén! Tekintete ugyanazzal a közömbösséggel siklott át rajtam, mint
a hajó ebédlőjében összegyűlt legénységen.
„Nyugi, anya! Nem téged látnak!”
„Látom, hogy nem lát… Fiam! Ne játssz ezzel! Lehet, hogy a Bomlott is teljesen normális volt,
és ez az „aktív telepátia” vette el az eszét.”
„Utólag visszakeresve a pszichológiai profilját, ugyanolyan volt végig, attól kezdve, hogy a
Házba vitted. Nem változott semmit. A letapogató műszereket nem tudta manipulálni úgy, mint az
emberi elméket. Más kérdés, hogy a műszerek adatait leolvasók és értelmezők agyát sajnos igen.
Súlyos szocio− és pszichopata volt már akkor, amikor veled találkozott. Nem is csoda, amilyen
körülmények között felnőtt. Szóval ne félts ettől! Egyelőre igazán nem is fárasztó: szerencsére csak egy
kutterral szálltak át. Ennyi emberrel kényelmesen el tudom hitetni, hogy egy öreg Lé-leklátót látnak,
nem téged. Csak te ki ne ess a szerepedből!”
„Fárasztó?”
,Aktív telepátia, anya! Más, működő agyak befolyásolása. Az érzékelés, a jelfeldolgozás, a
gondolkodás − energia, a megváltoztatása is energiába kerül. Az én energiámba. Az érzés nagyjából
olyan, mintha annyi agyam lenne, ameny-nyit befolyásolok. Remélem, hamarosan eltűnnek, mert nem
hiszem, hogy egy óránál tovább bírnék ennyit is.”
„Grrr!”
„Tudom. Emlékszel, közvetett adatok alapján a Házban úgy hiszik, a Bomlott nagyjából ötven
ember érzékszerveit tudja egy időben befolyásolni…”
„Közvetett adatok!”
„Tudom. De nem tudunk másra támaszkodni. A Bomlott nem hülye, nem használja a képességét,
csak ha valóban szükséges. Koncentrálj inkább a katonákra!”
Könnyű azt mondani!
Nem félek − őt féltem. Ha az én hibámból esne baja…
A Mátriárka több ezer év vándorlásaiban és vámposztjain szerzett tapasztalatok nyugalmával
kezeli a határőrtisztet.
Valószínűleg a muunshaiban a hasznos magatartásformák már genetikailag rögzültek.
Leválasztotta a tisztet a katonáiról: azokat a csivitelő, de életveszélyes ^hai nők az étkezőben tartják,
hogy a merevségüket egy kis frissítővel oldják, vagy fokozzák, a risztjük pedig itt van velünk ebben a
szűkös, de nem kényelmetlen irodában. Hogy én, a veszély egyetlen valódi forrása minek kellek ide,
arról fogalmam sincs! Muunshai protokoll, Rulana emlékeiben akad hézag bőven.
Legalább mindent látok: Suunának ez egyfajta lecke lehet a külvilági hatalmasságok
kezeléséről.
De ha ez így folytatódik, Lan kimerül, és akkor nem tudom, mi lesz!
Takarásban kell maradni, elrejteni az arcomat, ameny-nyire lehet.
− Nagyon jól tudja, asszonyom…,
− Mátriárka, tábornok úr! Úgy neveznek engem ezek az ártatlanok.
− Mátriárka. …hogy a hatóságok nem nézik jó szemmel az önök nomád életformáját a
Birodalomban. Az önök szolgálatai többnyire értékesek, üzleti tevékenységük azonban, hm…
többnyire gyanús.
− Gyanús, tábornok úr…?
− Kapitány.
− A mi üzleteink mindig tiszták, ezredes úr…!
− Kapitány. Gyalogsági kapitány.
− Az is bizonyára igen jelentős rang a Birodalmi Hadseregben!
− Nem annyira…
− Valóban? Sajnálattal hallom. Tehetünk valamit az érdekében, kapitány úr?
− Nem rólam van szó. − Makacs a tiszt. Ha jól emlékszem, alhadnagy volt. Mennyire lehet
megbízni a Bomlott által előléptetett emberekben? − Önökről, asszonyom…
− Mátriárka, kapitány úr! Nekem nem számítna, tudja, de ezek az ártatlanok hajlamosak
megsértődni ám, ha kül-világiak nem úgy titulálnak, ahogy megszokták…
− Mátriárka… Külvilágiak? − A kapitány felvont szemöldöke most nem jelenthet jót. De a
Mártiárka biztosan tudja, mit csinál. − Inkább maguk a külvilágiak… minden rendszerben.
 − Bárcsak a Teremtő adna nekünk is kényelmes életet, kellemes bolygót, kapitány úr! De
földönfutók vagyunk, ezeken a rozzant bárkákon élünk…
− Erről van szó. Miért irányították ezeket a „rozzant bárkákat” Aarkenbe? Tömegével? Pont
most. Ma önöké a harmadik rajnyi bárka, ami leszállási engedélyt kér. És még több jelezte, hogy
érkezik!
− Hát nem hallotta, hogy Koronázás lesz, tábornok úr? Az üzletek üzlete! Mindenfelé az utcán,
csak egy kicsit kell megdolgozni érte, és egész évre elég lesz a pénz!
− Tudom, hogy Koronázás lesz! Éppen a ceremóniák biztonsága érdekében nem engedhetjük
meg, hogy mindenféle kétes elemek a bolygóra szivárogjanak…
− Nagyon is megértem a törekvésüket, ezredes úr! Kétes elemeknek nincsen helyük a
Koronázáson! Kétes elemek! Én nem ismerek olyat, és nem hinném, hogy a mi karavánunkban lenne
valaki, aki egyetlen kétes elemet is ismer!
Ezt már a kapitány sem állja meg egy mosoly nélkül.
Elek Bliss-Knorrhay! Ez az, így hívják! War-Sawnnál harcoltunk együtt. Az egyik
legdühödtebben védekező Sawn rendszer kisbolygó övezete…
Akkor kemény fiú volt. Mivé változtatta a Bomlott és a rendszere?
− Maguk a kétes elemek, Mátriárka! Teljes tisztelettel! Még meg is hajol.
Talán nem a Bomlott embere. Úgy hírlik, az nem ismeri a humort…
Bizony, a Mátriárkán a szemöldökvonogatás sora
− Teljes − tisztelettel?
− Teljes.
-Azt hiszem, meg fogjuk érteni egymást, kapitány! A tömeg a Karavánoknak mindig üzlet. Mi
nem vagyunk sem tolvajok, sem bajkeverők, de ahol sok az ember, ott sok a baj − mi segítünk
elsimítani azokat. Van, amikor erővel, van, amikor kedvességgel. A Karavánok lányai híresek a
szívélyességükről. De semmit sem teszünk ingyen. A Léleklátó nővérek… − Miért kell felém intenie!
Miért nem írja ki rám, hogy a Tizenegyedik Lan gyilkosa? Hahó! Árkok! Itt van a Királyság
Megment… pardon, Megdöntője! Személyesen. Csak folyvást, csak tessék! Az ördögbe!
− …megmondják a jövőt, és azok, akiknek szüksége van a jövő tudására, sokat fizetnek érte…
− Ez igaz?
− Micsoda, kapitány?
− Hogy megmondják a jövőt. − Ez a páncélos majom felfal a szemével! Ó, Lan, drága fiam,
csak bírd még egy kis ideig!
− Nem hinném, hogy a magafajtának arra lenne szüksége, kapitány! − Még ezt az évődő hangot
is megengedi magának. − Én magam biztosabban látom a jövőjét, mint a nővérek.
Na végre, a kapitány kíváncsisága visszafordult a Mát-riárkára!
− Valóban?
− Gazdagságot látok, kapitány! − Mint egy bűvész, olyan gyorsan és észrevehetetlenül
varázsolja elő a fizetőkártyát. A levegőből szinte… − Ezen a kártyán negyvenezer birodalmi márka
van. Ha semmi különöset nem találtak a fedélzeten, a kártya abban a pillanatban aktiválódik, amint a
kutterüket eloldják a dokktól.
− Mi a garancia?
− A cirkálójának ágyúi. Ha visszatér, és nem tudja elérni a pénzt, tüzet nyittathat…
A páncélkesztyűs mancsokban könnyen eltűnik egy ilyen kis kártya. Meg az uniformis ezernyi
rekeszében.
− És ha elérem a pénzt, és mégis tüzet nyittatok? Most annyira izgatottá válik, hogy megnyílik a
tudata! …nemkellettemmintkatonamertnemtartottamapofámat
nekiktalpnyalókkelleneknemharcosokhatárőrségblahde
mostmegmutatomnekikkorruptszemétládátcsináltak
belőlemmostmegmutatomnekikeznemsemmipénznem
semmipénzújrakezdenikatonavagyoknemvámtisztés
elveszemezeknekazembereknekapénzétszememserebben
milettbelőlemmitcsináltakbelőlemsokezapénzsokújrakezdeni távolinnenkatonavagyok…
− Azt nem láttam a jövőjében, kapitány. A humorában sem érzem, hogy sok aljasság terhelné a
lelkiismeretét. Teljes tisztelettel!
***
 Beleláttam, de meg lehet bízni benne?
Annak ellenére, hogy nem tudjuk, a Bomlott miképpen manipulálhatta az agyát? Mit tudunk a
Bomlott valódi képességeiről? Ki tudja, mire képes. A letapogatások utólagos értékelései? Hah!
Meglehet, hogy éppen jelentést tesz a kutter hiperhul-lámán a gazdájának, hogy milyen jól
átvert bennünket. Hogy lenn, Aarkenen lehet készenlétbe helyezni a rendőri osztagokat és a koronázási
ceremóniát a távollétében halálra ítélt An Öven nyilvános lefejezésével lehet emlékezetesebbé tenni.
Meglátjuk, meglátjuk…
7. Aarken. Beszorítva
Végre! Végre! Végre!
Szilárd talaj. Jó kemény anyaföldön állnak a hajók!
Még egy anya… Bár anya csak egy van…
Mindegy. Most mindegy. Lent vagyunk!
Odakint egy egész muunshai táborra való hajó. Valóban jó üzlet egy ilyen koronázás ennek a
csempész és orgyilkos népségnek. Összegyűltek itt valamennyien.
És én csak egyre vagyok kíváncsi. Na jó, kettőre. Hiányzik Hakón savanyú ábrázata.
Ez a szag!
Aarken, a jó öreg, utált-szeretett Aarken édeskés szaga tódul be a zsilipajtón.
Eda az otthonom. Eda szinte felismerhetetlenül gyenge fűszerszagot hordozó levegője…
Vajon eljutok még oda?
Bár Lan nélkül igazán mindegy, hol vagyok. A fiammal, akinek egyre kevesebb szüksége van
rám. Aztán majd jön egy kis liba, és egyáltalán semmi szüksége sem lesz rám. Rettenetes anyós
leszek.
Persze, ha egyáltalán megérjük.
Szeretnék már rettenetes anyós lenni!
Unokák? Brrrrr!
Még a fiamat sem tudtam felnevelni.
Azt a férfit, aki felém siet lefelé azon a másik rámpán, azt a fiatal muunshai-t, azt a királyt nem
én neveltem azzá, aki.
Milyen lenne, ha akkor nem bújok el a hibernátorban.
,Anya! Hát itt vagyunk! Emlékszem a szagra! Aarken!”
„Én is emlékszem. Azért vagyunk itt, mert a Bomlott a végsőkig korrumpálta a Sereget.”
,Az a tiszt nem volt igazán korrupt. Csupán elkeseredett és tanácstalan. Fogok én még ezekkel a
katonákkal rendszereket hódítani!”
„Fiam!”
,,Anyám. Most Aarkenben vagyunk, és én Ark királya vagyok.”
„Egyelőre kétes identitású muunshai köz-akármi vagy. Ha pedig felfedeznek bennünket, akkor
kétes identitású és egészen közönséges halott. ”
− Semmi sem állhat az utunkba, anya.
− Majdnem nagybetűvel mondtad. így beszéltem én is egykor…
− Bízzál bennem, anyám!
− Benned bízom. Ebben az őrült tervben nem bízom.
− De hiszen nincs is szilárd tervünk, csak laza körvonalak…
− Erről beszélek!
De meg kell ölelni, mert valójában megkönnyebbül ilyenkor az ember. Talán egy picit még
hinni is tudok, hogy sikerül. Még egy kis motivációt kellene összeszednem, a hogyan továbbhoz… De
ne legyünk maximalisták!
− Lord Hakón?
− Igyekeznünk kell, asszonyom! Nem kívánom feleslegesen veszélyeztetni a Karavánokat.
− Tudja, Hakón, elegem van abból, hogy semmibe sem avatnak be, mindenről a hátam mögött
döntenek, és úgy rángatnak, mintha tényleg nhao asszony lennék, maguk pedig az igen tiszteletreméltó
családom! Addig tapodtat se megyek innen sehová, amíg el nem mondja, hogy mit, mikor, hol és miért
teszünk! Nem vagyok báb!
− Asszonyom! Kérem. Bizonytalanok voltak a lépéseink. Olyan körülmények között voltunk
kénytelenek manőverezni, melyek az ön számára ismeretlenek voltak.
 -És?
− Az esetleges ellenvetései az életünkbe kerülhettek volna. Az ön makacssága…
− Mi van az én makacsságommal?
− Minden tiszteletem az öné, asszonyom, de…
− Kezd visszatanulni az udvari modorba, Lord Hakón!
− Szükségünk lesz az udvari modorra, asszonyom. A felség…
− Kicsoda?
− Ő királyi felsége, Tizenkettedik Lan…
− A fiamra gondol, Lord Hakón?
-Igen. A felség…
− Ki ne mondja még egyszer! Azt mondja meg, hogy jutunk ki a kikötőből?
− Ezt szerettük volna megtanácskozni önnel, Mylady. Úgy tűnik, a retinaletapogatók miatt ön
kénytelen lesz a hajókon maradni, amíg őfelségét a szenátusba nem juttatjuk.
− Ezért jöttem magukkal idáig? Ennyi erővel a Házban is maradhattam volna! Ez a nagy tervük?
− Tudja jól, asszonyom, hogy a tervünk Aarkenig szólt, a kikötőben csak rögtönözhetünk, és
csak akkor tudunk a terveink szerint továbblépni, ha a fel… Lan úrfi a Szenátus védelme alá kerül.
− Akkor miért nem rögtönöznek valamit a nagyeszűek?!
− A Karavánokat egy teljesen különálló kikötőszektorba irányították. Nem tudunk elvegyülni…
− A Bomlott!
− Ennek semmi jele, asszonyom! Túlbiztosítottuk magunkat, és az öt Karaván egyszeri
érkezése, úgy látszik, egy kissé megzavarta a kikötői hatóságokat.
− Nagyszerű!
De igaza van. Körben csak a mi hajóink terpeszkednek a leszállóplatformok trapézai mögött. A
legközelebbi idegen hajó hat platformmal odébb áll… Ez nem lehet véletlen! A kapitány elárult
bennünket…
− Nem maradhatok itt addig, amíg át nem kezdik vizsgálni a hajóinkat. Ha engem megtalálnak a
Karavánban, Hakón és a fiam álcája semmit sem ér többé. És a karavánoknak is vége, legalábbis
ezeknek a hajóknak. Nem fognak habozni pszichoszondát használni.
− Nem adjuk olcsón magunkat.
Ennek a nőnek a korlátoltsága lenyűgöző!
− Azzal nem segítenek magukon. De legfőképpen nem segítenek a Bomlott legyőzésében. El
kell tűnnöm a kikötőből. Ez a legegyszerűbb és legbiztonságosabb.
És végre én is csinálok valamit, nem csak sodródom egy őrült terv hullámain, ami ráadásul nem
is létezik valójában.
− Egyedül? Vakon?
− A Karaván Mátriárkája kételkedik egy Léleklátó Nővér képességeiben.
− A léleklátók ritkán kapnak harci kiképzést…
− Elfelejti, hogy én viszont kaptam? Justitia. Mond ez magának valamit? Nagyon rossz érzésem
van. A legjobb lenne, ha utánam valamennyien elhagynák a kikötőt, és felszívódnának a városban.
− Az is feltűnő lenne. És nem hagyjuk a hajóinkat. Mi nem azért vándorlunk, mert nem lenne
bolygó, ami befogad bennünket. Ez a mi választásunk. Ez a mi életünk.
− Tudom. Nem tudom elfogadni, de meg tudom érteni a ragaszkodásukat ehhez az élethez.
− A szabadsághoz ragaszkodunk.
− A szabadság ára a felelősség elvesztése…
− Nem olyan nagy ár…
− Nagyobb, mint gondolja.
− Mi nem vetjük el a felelősséget. Összehasonlíthatatlanul mélyebb felelősséget érzünk a
Karavánok iránt, mint a Földhözragadtak valaha is egymás iránt. Mi nem viselünk háborúkat…
− Csak megszedik magukat rajtuk. Nem éreznek felelősséget az emberiség egésze iránt.
− Az emberiség egésze se mi irántunk!
− De a fiam igen. És én is. Ezért megyek most el.
− Megtudhatom, mire készül, mylady? − Hakón persze nemigen bízik bennem.
− Persze. Önök nélkül nem is menne. Meghalok. Élve nem juthatok ki a kikötőből.
-Anya!
− Nem érted, fiam? Nem makacskodom, beláttam, hogy igazatok van, és nem jutok át. Élve.
 Biztosan a mosolyom nem teszik nekik. De kell ennél jobb terv? Hogy is nem jutott előbb az
eszembe! Aarken legnagyobb kikötőjének van egy olyan funkciója, amelyet még a Koronázás
legnagyobb forgatagában is ugyanazzal a közömbös precizitással látnak el, mint minden más időben.
Hogy is feledhettem el?
Persze, én is csak a Koronázásra tudtam gondolni…
Sohasem fogom megérteni az árkok halottkultuszát. Ez a nép, amely olyan közömbösen kezeli a
halált a harcban, képtelen cirkuszt csinál a halottaival.
− Ark nem égeti el a halottait, Hakón! És minden ark igyekszik ott a koporsójába feküdni, ahol
született. A ki-
kötői forgalom nem kis részét a halottak utaztatása teszi ki. A koporsókat nem nyitják ki, és a
halottakon nem végeznek retinaletapogatást. Egyszerűen befekszem az egyik hulla helyébe
− Ez őrültség! -Anya!
− Te csak hallgass, hm, felség! Te fogsz kiszedni a koporsóból odakint.
− Nem akkora őrültség. − Maereelyn nem hiába a Mát-riárkája ennek a Karavánnak! A korlátait
figyelembe véve a legjobb. − Van kapcsolatunk a Temetési Szolgálatnál. -Minden zavar nélkül vonja
meg a vállát. − Bizonyos kényes holmik csempészésére használtunk már koporsót.
− Na látod, fiam! Én még csak nem is vagyok annyira kényes holmi.
Nem akarom, hogy a koporsókkal mennyezetig megrakott polcsorok legyenek az utolsó látvány,
mielőtt rám csukják egynek a fedelét!
− Gyere, fiam! Hadd öleljelek meg, aztán tűnjetek el!
− Hamar kiszedünk innen, anya.
− Ne az én koporsómmal foglakozzál, fiam! Én ebben akár a halálomig elleszek. Te fontosabb
vagy, mint a vénséges anyád!
Menjetek! Most!
Sötétség.
Látok még valaha a fiam szemével?
A fedél, kattannak a pántok, a fém vezeti be a hangjukat tompán, ezt hallják a halottak is
utoljára… Micsoda hülyeség, a halottak már nem hallanak semmit, az pedig pláne nem, aki a lábamnál
fekszik a tízliteres, lehegesztett műanyag konténerben…
Értelmes választás volt, egy arknak nagyobb dicsőség zárt koporsóban a sírjába szállni, mint
nyitottban. A zárt koporsó annyit tesz, a halottunk iszonyúan összeroncsolódott, valószínűleg harcban,
kötelességteljesítés közben, blablabla, az egész ark dicsőségmítosz, harc és halálkultusz, hősi halál…
Vajon mennyiben vigasztalja azt ott a
lábamnál, hogy kötelességteljesítés közben került olyan helyzetbe, aminek a következménye az
a tízliteres műanyag edény lett. Tíz liter! Máson zsírból van ennyi… Mocskos, kárörvendő istenek!
Ennyi maradt egy fiatal életből.
Meg a dicsőség.
Ami most nagyon is jól jött nekünk. Mindkettőtől kényelmesen elférek a szabványkoporsóban.
Hány ilyen műanyag kanna tért haza Lan háborúiból? Dicsőségtől övezve. Mennyi lesz még, ha
fiam kerül a trónra, és folytatja, ahol az apja abbahagyta? A Bomlott végül is felhagyott a hódítással…
Bár nem hal meg kevesebb ark az ő konszolidációjában, mint Lan hódításaiban… Ez is itt a lábamnál,
a nevét sem tudom, pedig ez aztán a valódi hősi halott, szó szerint, ark királyát szolgálja halálában
is…
Kezdek hisztérikussá válni, zavar, hogy nem mozdul ez a láda, pedig nem fog, talán órákba
telik, mire az automaták kivisznek innen bennünket, és attól kezdve még legalább két óra, mire az
aardwicki katonai temető ravatalozójában kinyílik a fedél…
Szerencse, hogy nem vagyok klausztrofóbiás, és nem zavar a sötétség. Meg a halott a
lábamnál…
Mi lesz már?
Ha nagyon unatkozom, végül is lemerülhetek meditatív állapotba…
De nincs kedvem. Félek. Nem először az életben, micsoda hülyeség, annyiszor féltem már… De
mindig legyőztem a félelmet, az úgy normális, félsz, ember vagy, legyőzöd a félelmed, ember vagy, ha
nem félsz, nem vagy ember, ha nem győzöd le, nem vagy ember, milyen egyszerű…
Mitől is félek?
Árulás mindig történhet.
 Nincs annál szörnyűbb, mint ha félöntudatlan állapotban ölnek meg, olyan védtelen az ember,
vagy még rosz-szabb, ha Bomlott úgy veszi át az uralmat az elmém fölött, hogy észre sem veszem
ebben a ládában… Mintha a Bomlott lenne most a legnagyobb gondom… Átjön vajon a hullaszag a
Sisak légcserélőjén? Mintha hullaszagot éreznék. Ami lehetetlen, ebben a koporsóban én vagyok a
legközelebb egy normális hullához, az a másik, leforrasztva a kannájában, a tízliteres, istenverte kis
kannájában, ő aztán
sohasem érintette a fehér selyembélést, így aztán az a fehér selyembélés a fejem alatt nem
adhatja ezt a szagot, ami úgysem jön át a sisak légcserélőjén…
Tehát hallucinálom ezt az édeskés szagot, amit annyiszor éreztem már, de most nem kellene
éreznem, nem érezhetném, tehát kezdek becsavarodni, miközben még tíz perc se telt el azóta, hogy a
kapcsok kattantak a koporsó… koporsónk, AZ ÉN KOPORSÓM! oldalán, ennyit az unalomról, nem
lesz itt unatkozás, masszív rettegés lesz, jó háromórányi rettegés, mi van velem, mi történne velem,
ami rosszabb, mint ami eddig történt… Ohó, nem magamért rettegek − Lant féltem.
Hát ilyen egyszerű, megleled a félelmed okát, és már le is győzted, megnevezed a démont, és
nincs hatalma többé fölötted… Dehogy nincs! Lan pont akkora biztonságban van, mint a Karavánok
bármely tagja, az ő felnőtt retinamintáját nem tárolják Aarkenben… De Hakónét talán igen. Ha őt
azonosítják, a Bomlott felégetteti az egész kikötőt, karavánostul, mindenestül…
De Hakón nyilvánvalóan nem törődik a retinaletapoga-tókkal, tehát biztos benne, hogy a
mintázatát nem tárolják sehol a Birodalomban. Az én drágámnak bizonyára így kellett: a nyom nélkül
felszívódó muunshai orgyilkos…
Használta egyáltalán valaha Hakónt orgyilkosként? Használt bárkit orgyilkosként? Valaha…
Nem tudom. Nem ismerem a majdnem-férjemet… És nem is fogom soha megismerni…
Mert megöltem…
Ezt most szépen abba kell hagyni, ez nem vezet sehova, így akár ki is törhetnék ebből a ládából
pont akkor, amikor rápakolnak a halottaskocsira, és a kikötői hivatalnok lepecsételi ezt a ládát,
kiugorhatnék, mint a paprikajancsi a varázsdobozból, húúúúú! És vége lenne…
Nem! Használt-e Lan valaha orgyilkost?
Ark királya… Évszázadok óta így mennek a dolgok a Királyságban, nemcsak a királyságban, az
egész szektorban, minden fejedelemségben és még ott is, ahol a demokrácia drapériájával bevonva a
királyi, fejedelmi és hercegi udvaroknál is aljasabb és kegyetlenebb hatalmi játszmákban dől el, hogy
ki szívhatja a következő évtizedekben a nép vérét…
Sohasem hallottam, hogy Lan sikerét bármikor a Restaurációs Háborúban, vagy a
Konszolidáció idején valamelyik ellenlábas váratlan, tragikus halála okozta volna… Hakón biztosan
nem, el nem mozdult mellőlem, mellőlünk − a fiam mellől…
Lan nem volt gyilkos, noha milliók élete terhelte a lelkiismeretét… Neki volt lelkiismerete.
Nem a hatalomért hajszolta egyre újabb hadjáratokba a népét…
Nem…
Tudom. Benne voltam, az elméje legmélyén.
De később! Mi volt később? Amikor már nem akartam tudni, mi van a fejében…
Semmi. Megtehettem volna, felajánlotta, de mennyiszer felajánlotta, és én gyáva voltam. Gyáva
és sértődött. Vagy csak sértődött…
Nem, őt királynak nevelték. Királynak.
És Lan? Őt nem nevelte senki királynak. Én legalábbis nem. A Ház biztosan nem. Hakón
biztosan nem. Valóban ő a legjobb választás Ark trónjára?
Ó igen, a győztes hadvezér… De elég csak hadvezérnek lenni? Megnyerni a háborút, elveszíteni
a békét… Mire lenne képes a békében? Képes lesz-e békében élni? Akarja-e a békét? Egyáltalán nem
ismerem a fiamat!
Mióta ébren vagyok, sohasem nyílt meg igazán előttem… vagy ez a normális, elvégre az anyja
vagyok… És ha csak egy másik szörnyeteget ültetünk a trónra a Bomlott helyett? Hát miféle anya
vagyok én, hogy kételkedem a fiamban?
Miféle anyja vagyok, ha felnőhetett nélkülem…
Megállni, megint a lelkiismeret…
Nem mehetek végig ezen az úton. Túl messzire vinne. Ahol már jártam, és ahonnan alig tudott
visszahozni… Képes lennék visszapasszírozni magam abba az állapotba. Végül is, ha az utálatos
anabiotikus löttyöt nem számítom, ez a koporsó nemigen különbözik egy hibernátortól… Talán az
lenne a megoldás, és amikor Lan felkartintaná a kapcsokat, és felemelné a fedelet, egy valódi,
temethető holttestet találna ebben a koporsóban, technikailag halottat, aki ideig-óráig még lélegzik, de
akinek már megszűnt a külvilág.
Jó lenne, kényelmes lenne, nyugalom lenne…
Nyugalom…
Csak nem?
Koppant valami! Megmoccant ez az izé. Valami meglökte! Emelkedem!
A Törvénynek legyen hála!
Visznek.
Mindegy is már, hová, mindegy is már, ki nyitja ki a végén, csak megmozdultunk végre!
Gyerünk, koporsóvivő automaták, gyerünk!
Úgyis megszoktam már az utóbbi időben, hogy csak visznek, mint egy kissé kényelmetlen, de
szükséges csomagot. Legszívesebben elveszítenének…
Fém súrlódik fémen, csapágyak surrognak, egész műszaki szimfónia zeng be a koporsómba,
tudta azt valaki, hogy ez bentről így hangzik?
Milyen lehet, ha a földet szórják a fedélre?
Ha nem lesz szerencsénk, ha valami baj éri Lanékat, akkor hamarabb megtudom, mint
szeretném!
Persze nem kérdés, ki tudom vágni magam innen, de azért jólesett egy kicsit beleborzongani a
lehetőségbe…
Mégiscsak meditálni kellene…
8. Aarken. Várakozás
,Anya! Jól vagy?”
„Fiam! Ha kiszedtek végre innen, egészen jól leszek…”
Kevesen láthatják a koporsójukat kívülről, amikor benne fekszenek, de lehet, hogy mindenki −
jó kis testen kívüli élmény…
Jól festek fekete fémmel és fehér selyemmel keretezve, tényleg, mint egy igazi halott, nem úgy,
mint az a szerencsétlen a kannájában. Nyugodjék békében!
Ez a rossz lábam egészen elmerevedett a hosszú fekvésben…
− Lesegítesz innen, vagy visszazárod a fedelet?
− Anya! − Azért nyújtja a kezét… jó fiú.
− Suunát elhoztátok?
− Itt vagyok, Nővér!
− Kislányom! Úgy örülök, hogy itt vagy! − Nem akarom a világot a fiam szemével látni, Suuna
nézőpontja sokkal inkább a sajátom.
− Igyekeznünk kell, asszonyom! A temető nem egészen biztonságos…
− Nem egészen, Hakón? Tud egészen biztonságos helyet a bolygón? − De azért tényleg a
legjobb nekilódulni a kijárat felé. Ez a hullatároló kisebb, mint a kikötői, de így is elég nyomasztó.
Aardwick a legnagyobb temető a központi rendszerben, eleget láttam a levegőből, az egyforma fehér
sírkövek egészen elképesztő fraktális mintázatot adnak, sírok fegyvernemekként és háborúkként,
valami nagyon beteg Arkban, és mi vagyunk az uralkodóháza ennek a hatvanmilliárdnyi ápoltnak…
Ehhez méltó ez a tároló is, bár valahogy sohasem kívántam belülről látni, amíg Aarkenben
éltünk, öt szintnyi polc a szabvány fekete fémládáknak, és legalább tíz polcsor… Itt legalább ezer
hulla kivárhatja, amíg elkaparják!
Brrr!
− Anya! A páncélt le kell vetned!
Mintha nem tudnám! De olyan jól esik viselni… Mintha a régi énem térne vissza, a régi, Lan
előtti énem… Nem! Nem bánok semmit sem…
− A sisakot leveszem… Meg a lábvasakat is. A vértet teljesen elrejti a muunshai gönc. Akard a
hónom alatt lesz…
-A…
− Nem! Ha lebukunk, nem adom olcsóm az életem. Elegem van a tehetetlenkedésből!
− Apáncélod még a legdurvább köntös alatt is ormótlan…
− Ormótlan? Elfelejted, fiam, hogy milyen kicsi vagyok! Ha felveszem a köntöst… ííígy… és ez
nem a legdurvább köntös, ugye? Legfeljebb egy kissé túlsúlyos nőnek látszom, de nem ormótlannak!
Igazam van, Suuna?
− Igen, Nővér.
− Na, látjátok! Hakón?
− Ahogy kívánja, asszonyom!
− Fiam, ígérd meg, hogy ha trónra kerülsz, protokoll tanszéket alapítasz az egyetemen, és ezt az
embert teszed meg a tanszékvezetőnek! …Végre nevettek!
− Anya, nem értem a jókedvedet! Még nem értünk célba, és még habé is jutunk a Szenátusba,
megjósolhatatlan, hogy mit tesz akkor a Bomlott.
− Savanyú egy alak vagy, fiam! Én azt se reméltem, hogy idáig eljutunk, most mégis itt
vagyunk. Na, eltűnünk már innen?
− A sisak, anya!
− Igaz. A lábvasakat visszateszed a kofferba. A sisakot begöngyöljük valamibe, és batyuba vele!
Elégedett vagy? Van már valami tervetek?
− Nemigen értünk rá terveket kovácsolni, asszonyom. Követnünk kellett a koporsó mozgását…
− Ne mentegetőzzön, Hakón! Nekem bőven volt időm gondolkodni. Most muunshai vagyunk,
viselkedjünk is úgy. Vissza kell mennünk a kormányzati negyed közelébe. Minél feltűnőbben, annál
jobb. Felvonulások és parádék lesznek − ebben a muunshai álcában a közelébe férkőzhetünk azoknak,
akik bejuttathatnak a Szenátusba.
− Marnn admirálisra gondol, asszonyom?
− És Lesre. Ahogy megbeszéltük még a Házban. Ász és Havier-Arkham a kezdetektől
kételkedett a Bomlott elő-
adásában. Mostanra nem hiszem, hogy a Birodalom régi nemességéből bárki is hinne neki, de
mégis ők ketten tűnnek a legbiztonságosabbnak.
Marrnra holnapig várni kell. Addig újabb csapat muunshai rak fészket a Kleman park fái alatt, a
rendőrség már belefáradt, hogy napról-napra megtisztítsa a parkot tőlük, kárt valójában nem okoznak,
és rendet hagynak maguk után, a Koronázást nem lenne bölcs egy botrányos, erőszakos rendőri
akcióval megzavarni, különben is, ki tudhatja, mi lenne a kimenetele egy összecsapásnak ezzel az
orgyilkos népséggel… Egyelőre biztonságban vagyunk. Hacsak a Bomlott nem dob vákuumbombát az
egész negyedre.
Nem fog.
Kétségtelen, hogy képes lenne rá, de egyre biztosabb, hogy más tervei vannak velünk. Tudja,
hogy itt vagyunk, tudja, hogy már Aarkenben vagyunk, tudja, hogy a delegáció, aminek a héten meg
kell érkeznie, nem minket hoz. Terve van − nekünk pedig nincs, csak rögtönzünk, és a
rögtönzéseinkkel valószínűleg az ő tervét követjük. Csak azért van értelme végigtántorogni ezen az
általa kijelölt úton, hátha elég közel kerülünk hozzá, hogy használni tudjam a kardom… Nem
számítana, ha mindannyian el is pusztulunk az után, hogy az a förtelem eltűnne a szektorból. Nem
tudhatom, mi jár Hakón és Lan fejében, de erről nem kell tudniuk. Minél kevesebbet engedem a fiam
az elmém közelébe, annál jobb!
Suuna felajzottan figyeli a különböző karavánokból összeverődött testvérei kavargását, így
aztán semmiről sem maradok le, lenyűgöző, hogy ez a megvetett és rettegett hontalan népség a lazaság
álcája alatt milyen fegyelmezetten teszi a külvilágiak számára felismerhetetlen dolgát. A park rétjein
és fái alatt egy jól védhető, ugyanakkor villámgyorsan bontható, és eltüntethető katonai tábor épült,
véletlenszerűnek tűnő, de nagyon is hatékony logisztikai rendszerrel, a tömeg folyamatos mozgása és a
zaj szinte lehetetlenné teszi bármilyen esemény követését a külső megfigyelő számára, legfeljebb csak
utólag, felvételről lehetne rekonstruálni, ha itt
történne valami. Előrelátni semmiképpen. A Karavánoknak megvan a saját őrsége,
járőrszolgálata a parkban, folyton változó tagokkal, állandó mozgásban folyamatosan a köröttük
őgyelgő helybelieken tartva szemüket.
Az ark általában merev és fegyelmezett népség − katonanemzet, hah! −, de ilyenkor, fesztiválok
idején oldódik a merevség, emlékszem még a palotai időkből, néha túlságosan is oldódik, a bolygón
körülgördülő egyhetes őszi sörfesztivál mindig biztonsági rémálom volt, olyankor aztán több a dolga
az egyébként lustaságra hajlamos fővárosi rendőrségnek, mint egész évben.
A parkban nem látni egyenruhás rendőrt, ha titkosrendőrök vannak is, kiválóan álcázzák
magukat, hiába szondáztam a mezőt, csak a szokásos fesztiváli gondolatatok, főleg izgatott fiatalok
haszontalan érzelmi kitörései…
− Suuna, egy kissé kilógunk a képből. Idejönnek a többiek a hajókról?
− Igen, Nővér. Velünk együtt indultak. De a Mátriárká-nak fel kell keresnie a rendőrséget, hogy
bejelentse a mozgásunkat…
Hogy letegye a baksist! Mivé züllött ez az ország!
− Hakón, legalább tegyünk úgy, mintha a Karavánok része lennénk!
− Nincs sátrunk, asszonyom.
− Majd ha ideérnek a többiek, anya. Addig elüldögélünk itt, ahogy szokás. Senki sem fog
háborgatni, amíg a karavánunk sátra nem áll.
− Háborgatni?
− Te Léleklátó vagy, anya. Majd meglátod. Vigyorog a szukafattya! Csak nem lelki vigaszt kell
nyújtani más karavánoknak is? Jaj nekem!
− Híreket hoztunk, Nővér! − Maereelyn mozdulataiban fáradtság, és valami fáradtságnál is
mélyebb levertség, ahogy a fűre telepszik. Nem lehet egyszerű korrumpálni egy fővárosi ark
rendőrtisztet. És ez olyan munka, amit nem oszthat meg másokkal. A többieken látszik is, hogy nem
vettek részt benne: fürgén állítják a sátrat fölénk, mintha ott se
lennénk. Miért nem folytatja a Mátriárka, ha már elkezdte? Csak bámulja a tömeget.
− Mátriárka? Hakón is türelmetlen?
− Vándor? Szükségem van pár pillanatra, hogy elfeledjem azt a mocskot, ami körülveszi a
népet… Hadd nézzem egy kicsit az enyéimet…
− A hírek?
-A hírek várhatnak, felség! − Mi történhetett, hogy ilyen könnyen felcsattan ez a szilakemény
nő? Hoppá! Mindennek és mindenkinek ára van… Olyan árat fizetett meg, ami majdnem meghaladta
az erejét…
− Mátriárka… Mint a Karaván Léleklátója kérem, hagyja, hogy segítsek…
− Léleklátó? − Elneveti magát, elkomolyodik. Nem jók ezek a hangulatváltások. Nem
jellemzőek… Mi zavarta meg ennyire?
− Léleklátó. Gyakorlottabb, mint a Karavánok bármelyik léleklátója!
− Igaz lehet. Hát lásson, Nővérem! Próbálja meg elfeledtetni, meg nem történtté tenni, amit nem
lehet elfeledni…
− Adja a kezét!
Olyan ez kicsit, mint az Összehangolódás. A muunshai tréning után az ember képes
akaratlagosan lezárni és megnyitni a telepatikus mezőt…
…az aarkeni rendőrkapitányság palotája. Sötétszürke, keskeny ablakos falak, oldalt felfutó
keskeny lépcsősor, vastag párkány, szürke márványborítás, caréli márvány, alig észrevehető luxus,
gazdag vérszívó rohadékok, őrposzt, két egyenruhás, súlyos állak, csőre töltött rakétafegyverek,
feltűzött szurony, nem parádézni állnak itt, ledurrantanak, felkoncolnak, ha kell…
-Ideiglenes kereskedelmi útlevélért jöttem a karavánom tagjai számára, tábornok urak!
-Ne fárassza magát! A szolgálatos őrmesterek eligazítják, és sorszámot kap. Haladjon tovább!
-A Galaxis minden istene áldja meg a tábornok urakat…
Ez nem fordíthatta ki magából, szokásos protokoll. A részéről is, gondolom. Ugyanígy
viselkedett a kapitánnyal is… Mégis feszült… Kissé mélyebbre!
…az eligazítópult, két végén forgó ketreckapuval, még több fegyveres, ideges ujjak a fegyverek
sátorvasán, a szolgálatos őrmesterek majd kétméteres magasságból néznek le a fémrácsok
labirintusában eléjük kígyózó sorokra, a faburkolat orinaani fekete tölgy, egy palotát emelhetne
bárki az árából, a sor vánszorog, leereszkedő hangok, alázatos hangok, csoszogás…
Ez sem az, ehhez szokott minden Mátriárka minden rendszer minden bolygójának minden
rendőrkapitányságán. Talán nem orinaaani fekete tölgy borításhoz, de az érzés, az érzés az ugyanilyen
lehet. A feszültség mélyül, fölébe nőtt a neheztelésnek, a megvetésnek, az alany nélküli, a
letelepedettek ellen irányuló csendes haragnak, mely minden muunshainak a sajátja, akiket eddig
„lélekláttam”. Mélyebbre!
…fehér falú, rideg folyosó, a falakon bekeretezett hirdetmények, a leggyakoribb szavak
harsányan kiemelve, „Tilos!” és a „Büntetés”, a lépések kongnak, a falakhoz szoruló várakozó
embersorok nem törik meg a visszhangot, tovább a folyosón, élesen balra, őrbódé a sarkon, az őr
éber,fegyveres, élesre töltött, a kártyára továbbot int, a folyosó üres, hirdetmények sincsenek, a padló
végtelenbe vesző kockás mintázata, caréli, jellegtelen a többitől nem különböző, keskeny, szürke ajtó,
százhuszonegyes, fölötte türelmetlenül villódzó sorszám, ugyanaz, mint a kártyán…
Itt már egészen feszült, úgy fixált arra a sorszámra, hogy a külvilág teljesen megszűnt számára!
Egy muunshai, egy született és kiképzett orgyilkos sohasem zárja ki így a környezetet. Tart valamitől,
és ez a nem egészen félelem − undor? − nem körvonalazódik. Nem meri megközelíteni? Nem saját
tapasztalat az alapja… De ezen a folyosón nem történhetett semmi. Tovább!
…keskeny, csukaszürke egyenruhás vállak, kapitányi váll-lap, kopaszodó, rövidre nyírt fejtető,
finom, de erős ujjak villognak a billentyűzet fölött, nem néz fel, puritán, ablaktalan iroda, széles
íróasztal, holoernyők lapos háta, fölöttük a falon a Bomlott életnagyságú képe, kétoldalt Ark és Wen
zászlai, az asztal mögött magas támlájú keskeny bőr karosszék, egyetlen másik szék a szobában, rá-
nézésre kényelmetlen, a Bomlott a képen szúrósan néz, a mosolya győztes és gúnyos, nem
egyenruhában áll, az ark hadbírák hagyományos sötétkék talárjában, bírói pulpitusra támaszkodik, a
kopasz fejtető, a fej megmozdul, felemelkedik, keskeny, kegyetlen arc mered elő…
Mosh! A radioaktív ördögbe! A Bomlott kopót csinált Moshból! Nem csoda, hogy a Ház
hálózatát ilyen sikeresen felgöngyölítették. Mosh! Hát valóban annyira gyűlölt, hogy mindent elhitt
annak az ocsmányságnak, és csahos kutyájául szegődött? Mosh! Ami Moshunk? Vagy belenyúlt az
agyába? Lan és a Ház szerint közvetlen irányításra nem képes, csak az érzékszervi bemenőjelek
értelmezését befolyásolja. Mit tudunk mi a Bomlottról? Csak mert Lan nem képes rá?
…afutó, gúnyos mosoly még kegyetlenebbé teszi, a szemekben, mintha nem lenne értelem, vagy
inkább érzelem, a lélek melege hiányzik, még a gúnyt sem követik.
-Ah! Egy újabb mátriárka! Remélem most már az utolsó. Kimerítő az együttműködés
magukkal…
KIMERÍTŐ!
Fájdalom, olyan erővel szorulnak ökölbe az ujjak…
− Jóakaratú Csillag Karavánjának tagjai számára kérelmezem az útlevelet, admirális úr!
− Hagyjuk ezt, Mátriárka! Maga ugyanolyanjai ismeri a rangomat, mint én magam! Útlevelet
akar. Azonban túlságosan is sokan érkeztek mostanában a városomba a maguk fajtájából. Túlságosan
sokan… − Mosh hátradőlve, alulról is képes lenézni…
Nem ilyen volt a szeme! Nem ilyen üres!
-A koronázás olyan esemény, ami ritkán adódik az életünkben, kapitány úr. A Karaván komoly
hasznot remél az ünnepségekből…
− És mi haszna lesz Arknak önökből? Mi haszna lesz a városnak?Mi hasznom lesz nekem…?
Ilyen nyíltan! Ez nem Mosh, ez csak egy klón, egy báb -egy megtört, megrontott lélek. Legyél
ezért külön átkozott! Fenébe a Bomlottal, fenébe Mosh-sal! Léleklátó vagyok, a fenébe is! A
Mátriárka zaklatottsága… hiszen bármikor kirobbanhat… De nem robbant ki, hiszen itt van. Ha
kirobban, vagy Mosh öli meg őt, vagy ő Mosht… Miért?
-A Karaván nevében sok mindent felajánlhatok, kapitány úr…
− Sok mindent, Mátriárka? Valakit a Karavánjából? Netán önmagát?
NE!!!!
− Nem értem önt, kapitány úr…
− Dehogynem érti. Ha van a Karavánjából valaki, akit nekem ad, megkapja az útlevelet. Valaki,
aki felesleges. Valaki, aki idegen…
NEM!!!
− Tudja jól, kapitány úr, hogy nincsenek idegenek a Karavánokban. És feleslegesek sem.
Minden egyebet fel tudok ajánlani…
− Ez sajnálatos. Nekem sajnos meglehetősen különlegesek az igényeim… Nincs szükségem
másra, csak a Karavánjafelesleges embereire…
− Csak ismételni tudom, nincsenek felesleges emberek a hajóinkon. Csak az Utazók népe,..
− Sajnálom. Ebben az esetben önmagát kell felajánlania… NEM!!! ANYÁK, SEGÍTSETEK!
− Nem értem önt, kapitány.
− Dehogynem érti. Vagy maguk, Mátriárkák nem osztják meg egymással a tapasztalataikat?
Csalódnék. Mindannyian igen kellemes emlékekkel távoztak ebből az irodából. És útlevéllel a
Karavánjaik tagjai számára. Hatalmamban áll kiadni az útlevelet, és hatalmamban áll indok nélkül
megtagadni a kiadását. Csak magától függ. Na, térdeljen le!
NE, ANYÁK! SEGÍTSETEK!
 − Vagy mégiscsak van felesleges ember a hajóin? Nincs? Térdeljen már le!
Az intarziás parkett egy zökkenéssel közel kerül. ANYÁK!
Fényes fekete csizmák, csukaszürke térdek, vörös csík a nadrág oldalán. Pisztolytáska,
PISZTOLYTÁSKA!
− Vanfelesleges embere, Mátriárka? Idegenek a hajóin? ANYÁK!
Kekeny ujjak szorítása az állon.
− Emelje fel a fejét! Látja? Ez mind az öné. Vagy másé. Vanfelesleges embere erre a kellemes
feladatra…? Nincs?
Akkor szolgálja ki magát, Mátriárka! És felejtse el a fogait! Ez a pisztoly a halántékánál
tizenkét milliméteres…
Ezt valóban nem lehet meg nem történtté tenni. Elfeledni. A forró, bűzös sperma az arcomba
csap… Nem.
Úgy kell magamhoz ölelnem ezt a nőt, a Nővéremet, mintha valóban a nővérem, a húgom, a
lányom lenne, megosztozni abban a sorsban, ami a nőknek jár ebben az ostoba, tesztoszteron
kormányozta világban. Megosztani, feloldani év tízezredek „tapasztalatát”. Szerencsére Lan-nak és
Hakónnak elég egy intés, hogy visszahúzódjanak.
− Vége van, Maereelyn! Szinte eltaszít:
− Sohasem lesz vége… Nővér. Hát nem érti?
− Hogyne érteném…
− Nem érti. Az a mocsadék kurvává tett! Magamat árultam el… A méltóságomon esett
kiköszörülhetetlen csorba! Minden Mátriárka méltóságán, aki leszállt ezen az átkozott bolygón! Nem
vezethetem tovább a Karavánt…
− Nem, Mátriárka. Rosszul gondolja. A méltósága nem szenvedett csorbát, sőt, a méltósága
érintetlenebb, mint valaha!
− Szavak. Még ha a megaláztatás a külvilág szemében megalázóbb a megalázóra nézve, mint a
megalázottra, aki elszenvedte, annak csak megaláztatás marad…
− Ez igaz. De ez nem egyszerűen egy hormonoktól megvadult hím hatalomfitogtatása volt,
Mátriárka. Illetve nem csak az. Ez egy teszt volt. Minket kerestek. Tudják, hogy a Karavánokkal
érkezünk… Maga és a többi Mátriárka nem árult el bennünket, hogyan árulták volna el saját
magukat?! Nincs méltóbb vezetője ennek a Karavánnak, nincsenek méltóbb vezetői a
Karavánoknak…
,Miről beszéltek, anya?”
„Jobb, ha ezt sosem tanulod meg, fiam. Soha! Vannak férfiak és vannak nők, vannakférfi-
megoldások és vannak női-megoldások… De neked távol kell maradnod ettől…”
„Nem értelek, anya. Mi történt a Mátriárkával?”
„Tudod mit? Kérdezd meg Hakón mesteredet! Kérd meg, hogy tanítson meg férfinak lenni…”
„Nem értelek, anya.”
„Csak nem akarsz, fiam! Vagy valóban gyerek vagy még − aminek szívből örülök. De hagyjuk
ezt! Hakón
majd felvilágosít, ha szükséges… Most, ha megengedi felséged, helyre kell igazítanom egy
nővérem lelkét…”
„Lebuktunk, anya?”
„Ilyen nyugodtan ülnénk itt akkor? Lebuktunk már abban a pillanatban, amikor Aarkenen
landoltunk. De a Bomlott még vár. Ki tudja, miért?”
− Jó lenne hinni magának, Nővér…
− Hát higgyen! Szükségünk van magára… teljes méltóságában. Ha maga most feladja, feladják
a többiek is, akik átestek ugyanazon a teszten, amin maga. És, a radioaktív ördögbe, valamennyien
átmentek azon a teszten, és hűek maradtak! A Karavánoknak Mátriárkára van szüksége, a fiamnak
pedig a Karavánokra. Mellesleg, ha ennek a… hm, aktusnak egy harmadik rejtett rendeltetését nézzük,
akkor, amennyiben önök feladják, akkor be kell vallani, a Bomlott sikeres volt. A Karavánok gerince,
legalábbis egy kis időre, egy kritikus időre, a Koronázás idejére megtörik. Az ellenség mostantól
kezdve közös, Maereelyn… nem csak üzleti alapon…
− Igen. Igaza van, Nővér! Mostantól az ellenségünk közös… nem csak üzleti alapon. A bosszú
jogán!
− Óvatosan, Mátriárka! Van Mosh tesztjének egy harmadik rétege is: ha a Karavánok Mátriárkái
a megalázási aktust választják, ahelyett hogy azonnal elhagynák a bolygót, ahogy normálisan tennék,
az azt jelenti, hogy az útlevél, az, hogy az Aarkenen maradjanak, fontosabb számura, mint mutatják. A
Bomlott mostantól biztosan tudja, hogy Lan a Karavánokkal van…
− Senki sincs biztonságban, aki a hajókon maradt!
− Senki sincs biztonságban, aki a bolygón vagy a közelében van… Jönnek még Karavánok?
− Még legalább öt.
− Sajnos nem futhatnak el. Addig nem csap le, amíg valamennyi Karaván be nem fut. Nekünk is
árulkodik Mosh mocskos zsarolása: a kedves kis tesztből nem tudhatja, hogy már a bolygón vagyunk,
vagy később érkezünk. Várni fog a Koronázás napjáig. Az még három nap.
− Arra kell felkészülnünk, hogy akkor ellenálljunk.
− Arra nem lesz szükség, ha addigra a Birodalmi Gyűlés elé jutunk. Azt mondta, hírei vannak…
− Igen. Megszereztük a ceremóniák teljes programját. Nemcsak koronázás lesz. Esküvő is!
− Okos! Apa özvegyét veszi el, így legitimálja magát! Ezt is számításba vettük.
− Sokra nem megyünk vele. A ceremóniákból talán kiderül, hogy közel férkőzhetünk-e Ászhoz
vagy Havier-Arkhamhoz…
− Várjon még, Nővér! Maga nevén nevezte azt a szörnyet! -Kit?
− A rendőrkapitányt.
− Ő Mosh. A király, úgy értem a férjem régi embere. Az egyik legjobb embere…
− Milyen lehetett a többi…? Hogyan bízhatnánk meg bennük? Bármelyikükben.
− Igazságtalan, Mátriárka. Marnn nem Mosh, ez a Mosh pedig nem az a Mosh. Valami történt
vele, valami eltörött benne. Gyanítom, hogy ezért is én vagyok a felelős…
− Anya! Ne kezdd most el az önvádat!
− Eszemben sincs, fiam! Tudja, Mátriárka, Mosh esztelenül hű volt a királyhoz és a halála
megzavarta az eszét. Különösen azért, mert bennem a kezdetektől nem bízott, azt hiszem, titokban
gyűlölt is. Készséggel bevette a Bomlott minden trükkjét és meséjét, és szerintem meghasonlott az
elméje…
− Lehet. De ez nem fogja megkímélni a bosszúnktól.
− Ezt nem is kértem maguktól. Más hírek?
− Ön és a fia állítólag holnapután érkezik az aarkeni űrbe…
− Éppen idejében. Szegények. Ha a Bomlottnak esze van, még az űrben felrobbantja őket.
− Az elemzéseink szerint a merényletért tieki terroristákra hárítaná a felelősséget, anya.
− Most van még egy jelöltje.
− Igaz, anya.
− Mi. Az Utazók. Nem adjuk olcsón magunkat!
− Hát, nincsen három napunk, hogy a Szenátusba jussunk.
9. Aarken. Parádé
Ha parádézni kell, Ark haderején nem látszik, hogy uralkodója katonai zseni, vagy csak egy
felkapaszkodott, tehetségtelen, élősködő őrült. Ezek imádnak indulóra masírozni, lehetetlennél
lehetetlenebb egyenruhákba bújni, vezényszavakat üvöltözni, és vezényszavakra üvöltözni, odaverni a
vasalt ark csizmát a betonhoz, hogy re-ped-jen a sípcsont!, idétlen és természetellenes mozdulatokkal
lóbálni súlyos, halálosnak látszó, de valójában haszontalan díszfegyvereket, mindenféle egyébként
villámsebesen mozgó alkalmatosságokon lépésben hajtani, ormótlan és valóban halálos, de
semmiképpen nem odavaló szerkezeteket vonszolva maguk után, alacsony kötelékekben elhúzni a
tömeg feje fölött… Még lovak hátán is parádézik valami huszárnak nevezett röhejesen cifra alakulat −
a leghangosabb éljenzést kiváltva a bámészkodó tömegből.
Ez a tömeg pedig…
Azt a régi tételt, hogy bármely tömeg átlagos intelligenciája mélyen alatta marad legostobább
tagja intelligenciájának, a katonai parádét bámuló ark sokaság kiválóan demonstrálja.
Ha a muunshai valóban az lenne, aminek tartják, egy ilyen parádén nyugodtan kizsebelhetnék az
egész tömeget. De ezek csak a felvonulókat bámulják csorgó nyállal, magasba emelik apró
gyermekeiket, a nagyobbacska fiúk pedig el-elszöknek szüleik lába mellől, és bambán a tankok elé
ténferegnek, de ez, úgy látszik, nem zavar senkit, a százhúsz tonnás ormótlan ostromtank megtorpan,
remegve himbálózik lánctalpain, a többiek feltorlódnak mögötte, menetoszlopok lendülete törik meg,
végül a gyereket visz-szatuszkolják a cseppet sem aggódó, sőt büszke apa karjaiba, és az egész cirkusz
megy tovább, mintha semmi se történt volna.
Sohasem láttam ark parádét a tömegből. A dísztribünről sokkal komolyabban fest…
Nem keveredünk az emberek közé, a muunshai a mellékutcákban csinálja meg a maga üzletét, a
kislány Lan vállán, pazar a kilátás…
Csak jönne már a főtisztek menete! Fájdalmas lesz látni őket, a barátaimat, akik most ellenünk
harcolnak, ráadásul a Bomlott zsoldjába szegődött felkapaszkodott, Sawn-párti túlélők körében.
Persze nem lesznek itt mind. A lányok és a Tisztelendő még a Konszolidáció előtt
visszavonultak. Ponthar, Dor és Zaal nem vállalt rangot a Bomlott hadseregében. Mosh kopó lett. Ász
Marnn, Havier-Arkham, Sima Kendrei, Dumbarr, Grann és Amer. Ők ott lehetnek. De csak Ász és Les
számít. A többiek nem voltak ott Edán azon a végzetes estén. Nem tudhatom, mit gondolnak. És talán
Ász és Les is megváltoztatta a véleményét…
Kockázatos lesz. Ászra szavaztam, őt környékezzük meg ma. Leslay Havier-Arkham, a
Birodalom admirálisa a tartalék…
Jönnek már! Les szokás szerint elöl, a szokott páncélozott rohamkvadján, sohasem bízott a
grávokban a felszíni harcokban, illenek is hozzá a durva kerekek, persze így lépésben nem látszik
annyira veszélyesnek, hiába a nyergében a páncélos, pallosát villogtató, vigyorgó óriás − Les mindig is
élvezte a parádékat, talán egyedül a landauiak közül.
Mögötte jönnek! A siklók szögletes lemezei fölött az ismerős arcok. Ász unott, a többiek meg…
a régiek inkább fásultak, a Bomlott emberei mosolyogva integetnek, de azok a mosolyok messze nem
olyan őszinték, mint amilyennek lenniük kellene egy ilyen parádén…
− Gyerünk! Ahol feloszlik a menet, a Nővérek a közelébe juthatnak!
A főtisztek nagyon népszerűek, a bárgyú tömeg még közelebb szorul a kordonhoz, lökdösődni
sem kell, hogy lépést tartsunk a siklóval. Ász átnéz a tömeg feje fölött ki-
magasodó Suunára. A szemük − a szemünk −, találkozik. Marnn elmosolyodik. Integet.
Értelmetlen.
Nem nekem intett, nem rám mosolygott − Suuna egyszerűen bájos kislány.
Lan pedig egy magas fiatalember…
Lejárjuk a lábunkat, mire ez a hülye parádé feloszlik! Lan meg nyikkanás nélkül cipeli Suunát.
Akár az apja!
Les elől váratlanul kitisztul az út, a menet bekanyarodik a mellékutcába, a sikló követi a kvadot,
sietni kell!
A nővérek résen vannak. Jól csinálják! A tábornokok két lépést sem tehetnek a limuzinjaik felé,
körülveszik őket és jön a szokásos muunshai jövendőmondó szöveg. Ász nem fog reagálni a
csalimondatra, ahhoz túlságosan profi, de ha komolyan veszi, ott lesz ma este. És, ha ő a régi Marnn,
egyedül jön.
A régi Marnn képes lerázni a követőit.
A kocsmát a kikötőben még mindig Tigrisnek hívják.
Jó jel.
A kis park is megvan, tökéletes hely, hogy fáradt csavargók megpihenjenek benne.
„Fiam, most használnám a szemed. Hakónnal hármasban megyünk be, felesleges lenne másokat
kockáztatni…”
„Nem mondtam még, anya, hogy akkor választasz Szemedül, amikor akarsz?”
„Csakfigyelmeztetlek, hogy aztán Szemként is viselkedj!”
„Borzasztó vagy, anya.”
!rAz anyák már csak ilyenek. Ésfogalmad sincs, milyen lenne egy apa…”
Anya, ez fájt!”
„Nekem is. De ha feszült vagyok, a legnagyobb baromságokat mondom… Remélem ezt nem
örökölted!”
„Talán nem. Remélem. De annyi mással együtt talán ez is átjött…”
„Sajnálod?” „Ellenkezőleg” Az ivó is ugyanolyan.
Ha szerencsénk van, Ász a pulthoz telepszik, és akkor mellé sündöröghetek. Egyedül csak
nekem van esélyem. Nincs szerencsénk.
− Nincs kiszolgálás a boxokban! − A csapos üvölt, Lan megfeszül, mintha arcul csapták volna.
Ez kihívás a muunshainak: három pincér is nyüzsög a többi box körül.
− Nyugalom! − Hakón talán sörökért megy, talán, hogy levágja a csapost… Csak sörök,
szerencsére. − Nagyméltóságú uram, nagyon megszomjaztunk a melegben, és engedelmével
meginnánk néhány korsó sert. Nem kell fáradnia velünk, odaviszek én mindent az asztalunkhoz.
− Nem szeretném, ha vendégeim panaszkodnának, hogy valamijük eltűnt. Megértetted,
csavargó? Ide tisztes iparosemberek járnak. Megisszátok a sörötöket, és eltakarodtok. Megértetted?
− Meg, nagyméltóságú uram. Három korsót, uram.
A tisztes iparosemberek között bármelyik kikötőfelügyelő fejenként hatvan év kényszermunkát
osztana ki, és ahogy felénk pislognak, látszik, hogy nem bánnának még húsz évet, ha cserébe
elvághatnák a torkunkat.
Ez nem valódi gyűlölet: ez félelem.
Hakón korsóiban szinte több a hab, mint a sör, de talán kitart, amíg Marnn befut.
A beszéd felesleges.
Pontos.
Letelepszik a pulthoz, karcsún, jóképűen, halálos veszélyt árasztva magából. A rangjelzés
nélküli egyenruhában a kikötői vagányok nem ismerik fel benne Marnn admirálist, mégse mernek
rápillantani.
Rajtam a sor.
− Megmondom a jövőjét, szép kapitány! Jó lenne látni a szemében felismerést…
− Takaroggy, mer” kiszórom az egész tolvajbandát! Hogy mered háborgatni a vendéget?!
− Elég! − Marnn háta megfeszül, keze a fegyver markolatára csúszik. − Hagyja békén! Mi van,
ha kíváncsi vagyok a jövendőmre?
− Maga tudja, uram. Ezek mind tolvajok…
− Majd meglátom, velem mire mennek!
− Mit látsz a jövőmben, asszony?
− Nagy méltóságot, szép kapitány. Hercegi rangot…
− Hazudsz, asszony!
− Én nem hazudok, uram! Két herceg van ebben az ivóban, egy, aki már az, de nem lesz sokáig,
és egy másik, aki még nem az, de az lesz az idők végezetéig.
Nem kellene ilyen erősen szorítania a karomat.
− Ki vagy te asszony? A nyelved csíp, mint a darázs…
− Mire mennék, ha másképpen lenne?
− Tényleg te vagy az?
− Az vagyok, uram! Segíts, és a Birodalom hercege leszel!
− Te ölted meg?
− Nem. Az.
− Hiszek neked. Ő itt van?
− Igen. Ugyanabban a Karavánban utazunk, bőkezű nagyuram.
− Szép jövő, megérdemled a fizetséget!
Birodalmi fizetőlapkák peregnek a tenyerembe. Hopp, az egyik nem fizetőkártya. Egyszerű
memokristály…
− Köszönöm, szép kapitány uram! Bőkezűségedért áldjanak az istenek! Legyen minden utódod
ezerszer is áldott! Az unokáid számát eszedbe se tudd tartani!
Erre már csak elröhögi magát…
Hakón, amilyen illedelmes, visszaviszi a korsókat, és közben csaknem fellöki a pult mellől
feltápászkodó idegen urat.
Marnn úgy néz rá, mintha kísértetet látna, és ütésre emelt keze végül a hátán csattan, ki tudná
ezt a mozdulatot megkülönböztetni egy baráti hátba veréstől.
Ideje eltakarodni innen.
„Szerinted, anya?”
,A mi emberünk! Nálam hagyott egy memót. A lényeg azon van.”
„Bízol benne?”
,Akár az életemben. De ez nem jelent semmit. Nem ismerjük a Bomlott tervét. Menjünk vissza a
Klemanba! Ott valamennyire biztonságban nézhetjük meg.”
A muunshai valóságos sátorvárost húzott fel a Kleman ösvényei mentén, elég kusza labirintus
ahhoz, hogy az idegen elvesszen benne.
Suuna gyermeki magabiztossággal vezet vissza bennünket a Jóakaratú Csillag Karavánjához.
Kétségtelen, hogy Hakón is odatalálna, talán még Lan is, de én, a Karaván legmagasabb rangú civilje,
képtelen lennék. Amióta elárultam a Házat, csupa olyat művelek, amihez gőzöm sincs: grófnő,
kormányzó, Léleklátó, anya…
De nem érzem magam rosszabb anyának, mint amilyennek másokat gondolok. Végül is, tízéves
koráig én neveltem, és azt mondják, az első hat év a legfontosabb… Különben is, mit tudtam volna
nevelni az Ark-ellenes koalíció katonai vezetőjén?
Miért gondolok most erre?
Bizakodnék, hogy mégis biztonságban elérjük a Szenátust, és a fiam király lesz?
Bizakodom.
Igen. Király lesz.
Akkor veszítem el végképpen…
Király lesz. A kelepce nem Aarkenben csapódik ránk!
Semmit sem éreztem még ilyen bizonyosan.
De persze mindent el lehet rontani, még ha szépen végig is megyünk azon az úton, amit egy
őrült elme kijelölt számunkra…
Belefutni egy túlbuzgó járőrbe…
Nem élném túl, ha elrontanánk a Bomlott játékát!
− Alig várom már, hogy megint együtt legyünk… és nem egy ostoba ostromtankban! De egy
kicsit türelemmel kell lenned, a Régens kullancsai most is figyelnek, és én nem
igazán szeretem, ha olyanok bámulják a seggem, akikre nem tartozik − azt inkább neked
tartogatom.
Ász a régi, azonnal felvette ezt az üzenetet, amint hazatért a parádéról, és amilyen iramban
hányja le magáról a díszegyenruhát, kétségtelen, hogy mégiscsak megláthatjuk azt a féltett testrészt.
Az üzenet akármelyik szeretőjének szólhatna, de az ostromtank nyilvánvalóan edai közös emlékünk.
És még lazán figyelmeztet is, hogy rajta vannak.
Ugyanolyan pofátlanul vakmerő, mint régen…
− Nem hittem, hogy még egyszer találkozunk ebben a kurva életben, de ha végül nem tudtad
kihagyni az „Évezred Eseményét”, és ideutaztál, áldjon meg az Ég érte, hogy megkerestél. Hogy
gondolhattad, hogy elfelejtelek? Hogy elhiszem, amit rólad mondanak. Akárki állítja az ellenkezőjét,
Ász Marnn hűséges a halálig, és bármit is kérj, igent mond, még ha tükörre is feszítik érte. A kis
palotámban, a Fegyverkovácsok utcájában kényelmesebben leszünk, és kevesebben is fognak figyelni.
Szakíts a bíbor akácból három fürtöt, mielőtt feljössz… a régi idők emlékére.
Ennyi az egész?
Marnn nem tagadja meg magát. Ez egy vicc. Egy halálosan komoly vicc.
De a hűsége nem vicc…
És az az átkozott jól tudja ezt!
Mi a bánatot akar azzal a „bíbor akáccal”?
− Lehet csapda, Nővér? − A Mátriárka hangjába keserű, szenvedélyes árnyalat keveredik…
Nem teszik ez az árnyalat. Bosszút jelent, és a bosszúvágy elvakít.
Én csak tudom…
− Minden csapda, Maereelyn − a sóhajom olyan őszinte, amilyen csak lehet. − Csak annyi
választásunk van, hogy melyikbe lépünk bele. Egy őrült bábjai vagyunk… De nem kételkedem Marnn
őszinteségében és hűségében. Fel kell deríteni a palotája környékét! A bíbor akác jelent valamit, de
fogalmam sincsen, hogy mit.
− Magam megyek!
− Unatkozik, Hakón?
− Igen, asszonyom. És ismerem azt a környéket. Engedelmével.
Jó is, hogy elmegy. A sátorban tapintható a feszültség. Nálánál észrevehetetlenebbül úgysem
tudná senki felderíteni a környéket.
„Mit titkolsz, anya?”
JVézz belém, és megtudod. Képes vagy rá…”
„Miért bántasz, anya?”
„Mertféltelek ettől az egésztől.”
,A Gyűlés elé fogunk jutni!”
„Tudom. Pontosan ettőlfélek.”
 „Nem értem.”
,Attól félek, hogy király leszel. Hogy a Bomlott tervei szerint haladunk − egyenesen a csapdája
felé. És fogalmunk sincs, mi az, és hogyan kerülhetnénk ki. Nem érzed, hogy túlságosan egyszerűen
jutottunk el idáig?”
„Egyszerűen? Anya, meg kellett ölnöm valakit, hogy idejussunk!”
„Milliókat öltél meg ezelőtt!”
„Az más.”
„Igaz. De azt értsd meg, a Bomlottnak nem számít, hogyan jutsz el a Szenátusba. Királyt akar
belőled csinálni… Eljátssza ezt a színjátékot, hogy vadászik ránk, attól félek, hogy elmegy a végsőkig
az ál-herceggel is − megöli őket, de mi odajutunk a Gyűlés elé, és belőled király lesz. És azután
sétálunk bele a valódi csapdába.”
,Az a célja, hogy megöljön. Hogy királyként öljön meg.”
„Királyként legitimál, és legitimálja a halálodat is. Utána nem léphet fel trónkövetelő a
nevedben.”
„Szóval ez a bajod. Résen leszünk. És megpróbálomfel-ébreszteni Apát!”
„Mire mennél ezzel a hülyeséggel?”
„Eddig, egyetlen esetet leszámítva mindig igaza volt.”
„És utána örökre eltűnt. Fiam, apád meghalt, és csak az elmédben létezik! Meg a Bomlott
elméjében, attól tartok…”
„Tudom, anya. De nem tudokjobbat. Ez nem stratégia. Taktikában nem vagyok olyan jó, mint
apa…”
,Az őrülettel játszol, fiam… ”
„Megbirkózom vele.”
„És túlságosan magabiztos vagy…”
„Ezt éppen az mondja, aki egy szál karddal hurcolta a Ház Bírósága elé a szektor
legelvetemültebb bűnözőit?”
„Ha ezt a vitastílust Hakóntól tanultad, szégyellned magát. Mások hibái nem teszik semmissé a
saját hibáinkat ért bírálatot. Jobb, ha legalább ennyit megtanulsz a vén anyádtól!”
„Sokkal többet tanultam ennél!”
„Nem látszik.”
,Anya!”
„Fejezzük be! Beszélj inkább apáddal! Ő biztosan elnézőbb a hibáiddal szemben…”
Ha kiszedné belőlem, hogy valójában mit akarok…
Nem fogja. Hacsak belém nem mászik. De attól talán elvettem a kedvét.
Félek a fiamtól?
Igen.
Megbocsátotta vajon az apja halálát, az árulásomat?
Nem lehet, hogy ugyanazt tervezi, mint én?
Kiderül.
− Nincsen bíbor akác a Fegyverkovácsok utcájában…
− Más jó híre nincs, Hakón? Úgysem zavartatja magát.
− Az admirális palotája mögötti utcában viszont bíbor akác nyílik egy ház előtt…
− Ez rávall: álca az álca mögött.
− Azt a házat biztosan nem figyelik…
− Ejha! Honnan tudja?
− Abból a házból tartják szemmel a palota kertjét és hátsó frontját…
− Hahaha! Ez Marnn. A találkáit az Arkthaa hátsó szobájába szervezi!
− A megfigyelőké a földszinti kis kávézó és fölötte a lakás. A többi lakás fele üres…
− De melyik Marnné?
− A hármas számú. Három virágfürt…
− Én is úgy gondoltam. Nagy, földszinti lakás, és csak egy öreg házaspár lakik benne.
Cohannaanék. A bácsika zenetanár, sok fiatalember jár hozzá…
− Elképzelem, miféle hangszereken játszanak…
-Anya!
− Jól van! Én szeretem Marnnt, mint az egyik legjobb barátomat. Nekem van jogom ugratni a
szexuális beállítottsága miatt…
− Nincsjogod, anya!
− Igenis, felség! -Anya!
Valóban nem tudnék együtt élni a fiammal? Ekkora a különbség? A radioaktív ördögbe! Nem
akarok folyvást veszekedni a fiammal, mégsem vagyok képes tartani a szám!
− Azonnal oda kell mennünk!
− Gyanús lesz.
− Nem ebben a ruhában.
− Késő van. Nem kereshetünk zenetanárt ilyen későn. Legalábbis hárman nem.
− Csak ketten, Hakón. Egy anya, aki meg van győződve fiacskája páratlan tehetségéről, és a
páratlanul zseniális fiú… Mellesleg ma este a megfigyelők le sem veszik a szemüket Ász palotájáról.
Tudják, hogy vendéget vár…
− Ellenzem, asszonyom!
− Marnn vár bennünket. Nem holnap, nem holnapután − ma éjjel. És nem egészen egy fél
napunk maradt arra, hogy a Birodalmi Gyűlés elé kerüljünk!
− Délután kerítettünk aarkeni holmit, Nővér…
− Köszönöm, Maereelyn. Legalább maga megért engem.
− Egy napunk van a bosszúra. Ha elszalasztjuk, az aarkeni Mátriárkák sohasem jutnak fel az
Emlékek Bárkájára. Segítünk önnek, bármilyen őrült tervet is akar megvalósítani! Nincs más
választásunk. És mint utazó, Vándor szintén segíteni fog önnek…
− Mátriárka, a Szolgálatom Ark királyához köt…
− És én, Ark királya abba a házba akarok menni ma éjjel. Sajnálom, mester. Anyának igaza
van…
Innentől csak ketten vannak, egy észrevehetően sántikáló, törékeny kicsi asszony és nagy kajla
fia; egymásba karolnak, a fiú könnyedén cipeli a kopott, nagy bőröndöt, vidékiek, tétován keresgélik
az utcatáblákat, meg-megállnak,
hogy az ócska kéziszámítógépen az olcsó navigátorszoftverrel konzultáljanak…
Ki gyanakodna ránk?
A muunshai utolérhetetlen az álcázásban, a hajam ősz, még a szemem sem olyan ferde
metszésű, mint általában, Lannak meg nagy, ritkás, finom szálú bajuszt ragasztottak, egészen élethű,
olyan, mint amilyet nahao fiatalember korában viselt, egy évezreddel ezelőtt, ritka szép szakáll-
költeménye részeként és ugyanolyan rettenetesen áll neki. Mint a kissé kinőttnek tűnő ruha. Ki
mondaná meg, hogy Ark jövendő királyán feszülnek ezek a kopottas göncök?
Egészen felvidámítana a látvány, ha nem motoszkálna bennem folyton, hogy a Bomlott
pontosan így akarja, és még nálam is jobban szórakozik…
És persze az egész felszerelés a kofferben van, nem ránthatok kardot, még egy fogpiszkáló sincs
nálam, hogy valakinek a nyaki ütőerébe döfjem…
Ott vannak az akácok!
Bíbor fürtök.
A kávézó bezárt, ma korábban, technikai okokból. A Koronázás idején! Micsoda bevételkiesés!
Hogy ilyesmire kényszerülnek szegények… Az Arkthaa költségvetése megsínyli ezt… Ezért még
valaki a fejével fog fizetni!
Miért vagyok ilyen vidám?
Megbolondultam…
Mi lesz, ha valóban megszabadulunk a Bomlottól, mi lesz, ha a fiam valóban király lesz − és túl
is éli! −, mi lesz majd a Bomlott sok csahosával, hű kiszolgálójával? Mi lesz azokkal, akiket
egyszerűen csak korrumpált a rendszere? Lesz-e olyan bölcs a fiam, mint az apja volt a Savraokkal?
Vagy majd akkor is az apjához fordul álmában?
Ki fog a fejével fizetni, és ki ússza meg?
Megúszhatják-e azok, akik kétszer is elárulták a dinasztiát, egyszer a Sawnok idején és
másodszor a Bomlott idején? Megússzák-e azok, aki visszaéltek az első kegyelemmel?
Én száműzném mindet, ki a Birodalomból, ki a szektorból!
Ezek rosszabbak, mint Tiek.
„Elkomorodtál, anya…”
„Igen. Az árulókra gondoltam.”
 ,,Az árulók megfizetnek.”
,Akkor is ilyen hidegfejű leszel, ha majd valóban emberek fölött kell ítélkezned?”
„Én nem fogok ítélkezni, anya. Az a bíróság dolga.”
„Miféle bíróság ítélne dinasztikus ügyekben?”
„Nem tudom. Nem vagyok jogász. De a Házban tudni fogják…”
,A Ház nem foglal állást.”
„De tanácsot ad. És már volt precedens a közelmúltban. Apa.”
„Jól van. Itt vagyunk. Óvatosan!”
Tehát már gondolkodott ezen.
Jobb, mint hiszem. Az én fiam, és mégsem bízom benne… Miféle anya az ilyen?
A hármas számú lakás csengője mellett a név Cohannaan. Nem kell bemenni a lépcsőházba,
véletlenül összefutni az Arkthaa embereivel, Marnn mindig okosan intézte a szerelmi ügyeit.
Okosabban, mint én…
− Cohannaan úr! Én vagyok itt a fiammal! Csak most értünk ide, eltévedtünk az állomásról
jövet, ha meghallgatná a fiamat most, addig megpihennék…
− Ó igen, maguk azok! − Nem Marnn hangja, de nem is őt vártam. A kisöreg jól ki van képezve,
nem csodálnám, ha valójában veterán lenne Ász valamelyik osztagából… − Ha a fia csakugyan olyan
tehetséges, ahogyan mondták, ma éjjel itt is alhatnak! Megyek, nyitom az ajtót…
Sokáig matat a zárral, a zárakkal… Ilyen rossz lenne a közbiztonság a Palotanegyedben?
Arkban komoly bajok lehetnek, amikről a Házban nem igazán tudtunk… Lehet, hogy a Régensség
belülről is inog, a Bomlott ezért akarja olyan kétségbeesetten legitimálni magát…
− Fáradjanak be! − Ősz hajú nő áll az ajtóban, kissé félrehúzódva, mögötte három lépésre
alacsony öregember, a kezében rakétapuska, a torkolat egyenesen az arcomba néz. Derék. A nyanya
éppen kívül a tűzvonalon, lefogadom, a lövedék védelemre fejlesztett húsdaráló, ha az öreg most lő,
kettőnknek Lannal elég lesz egyetlen tízliteres kanna a temetéshez…
Előrelódítani a fiút, hadd szabadkozzon olyan zavartan, ahogy csak tud!
− Na, anya! Menjünk inkább haza!
− Nem azért utaztak annyit, fiatalember, hogy most forduljanak vissza! − Az öreg felmérte,
hogy az utca üres mögöttünk. − Az édesanyja fáradt, én pedig kíváncsi vagyok. Kerüljenek beljebb!
− A zeneszoba a folyosó végén van − az öregasszony egy kacsintással nyomatékosítja szavait,
és becsapja az ajtót. A szeme éberen villan, ha a nevét nem is tudom, azt igen, hogy Marnn
leszállógyalogságának negyedik századában szolgált. Ahogy az öreg is. Milyen ügyesen eltüntette a
puskát a faliszekrény mellett! Veteránok. Egy kukoricaszemben szálltam le velük a logardoni
harcokban, már akkor sem voltak éppen fiatalok. Felismertek vajon? Ha fel is, nem mutatják…
− Jöjjenek csak! Hagyja a bőröndjét az előszobában, fiatalember!
A szoba üres. Hol van Marnn?
,Mya?”
,nyugalom. Ki kell várni! Egyebet nem tehetünk. Játssz!”
− Teát asszonyom?
− Köszönöm, de előbb szeretném tudni Cohannaan úr véleményét a fiamról!
− A véleményem? Ahhoz előbb tudnom kell, hogyan játszik igazából.
Miért mutat a zongorára?
− Ülj le, kisfiam!
− Anya! Muszáj?
− Ezért jöttünk. Meg kell mutatnod magad!
Vajon elég lesz, ha letépi a bajuszt? Eléggé hasonlít az apjára?
− Igen, látom. A fiúnak szüksége van egy kis lazításra. És egy fiatalembernek a legjobb lazítás
egy kiadós falato-zás. Jöjjenek ki a konyhába, Emyree készít maguknak valami harapnivalót!
A pince lesz az, az ajtó a lépcső alatt, ami mellett eljöttünk.
Marnn így jár át ide titokban. Ezt még a Bomlott előtti időkben csinálta… Miért? Ki ellenében?
Arkban a homoszexualitást nem utasítják el: erősítheti a harci szellemet…
Mindegy, most jól jön ez a szerelmi fészek.
Az alagsor ugyanolyan takarosan berendezett, mint a szalon, sűrűn használják, valójában egy
komplett lakosztály. Olyasvalakié, akinek az ízlése valamivel fiatalabb, és férfiasabb az öregekénél.
„Valaki van a fotelban!”
 „Én is érzem, anya.”
„Semlegesítsd az öreget, enyém a fotel.”
,Anya! Nincs fegyvered!”
„Már hogyne lenne! Csak ne feledd: a Szemem vagy!”
Még hogy nincs fegyverem! Akkor ez az ovális kristálytál micsoda. Éppen olyan jól el lehet
vele vágni valakinek a nyakát, mint egy késsel, ha alakít rajta egy kicsit az ember!
így a fotel támlájára ugrik az ember, elég magas, könnyedén feldönti, megpördül, a kristálytálat
közben odavágja a padlóhoz, és ugyanazzal a mozdulattal annak a valakinek szegezi a törött üveget,
aki a fotelben ül, a nyakának, hogy a szilánk hosszában metéljen az érbe…
Pont, ahogy az iskolában tanították.
− Ász! Végre.
− Darázs! Tudod, hogy nem szeretem, ha nők érnek hozzám. Szállj le rólam, kérlek!
− Bocsánat. Fiam! Engedd már el Cohannaan bácsit! Hogy fogsz így zongorázni tanulni?
Vén bolond! Ahelyett, hogy felképelné, letérdel elébe!
− Felség! Mindig reménykedtünk a visszatértében.
− Darázs! Ez ő? A fiatok?
Na, ne! Ász is féltérden! Az ott az én éppen csak kamaszkorból kinőtt fiam!
De egyáltalán nem esetlen a király szerepében.
− Álljanak fel, kérem! Marnn herceg, báró Cohannan, önöket és utódaikat mostantól megilleti
az a kiváltság, hogy semmilyen körülmények között sem kell térdet hajtaniuk Ark királyai előtt!
− Nem vagy még király, fiam!
− Hagyd, Darázs! A születésétől fogva királyi herceg, és a Főnök halála óta ő a királyunk. És
holnapután királlyá is koronázzák, erre esküszöm!
− Tökéletes. Akkor tudod, hogy miért vagyunk itt.
− Tudom. De te, Hann, öreg harcos, jobb, ha minél kevesebbet tudsz.
− Értettem, uram! Grófnő, felség! − Az öreg egy született báró! Mintha nem egy pillanattal
előbb kapta volna a rangját…
− A Birodalmi Gyűlés elé akartok jutni.
− Sikerülhet, Ász?
− Sikerülhet. Holnap délben bejuttatunk benneteket!
− Bejuttatunk? Te és Cohannaan… báró?
− Én, és azok, akik sohasem hittek a bűnösségetekben. Mosht leszámítva valamennyien, a
landauiak. De ő sem lett áruló. Csak elhitte azt a gonosz mesét.
− Ne mentegesd! Nem számít a szándék, az életnek nevezett játékban csak a tettek érvényesek.
Ő már más ember. Olyan dolgokban vesz részt, amiket nem mentesít a hiszékenység és a fanatizmus…
− Igaz.
− Mint ahogy az is részben igaz, amit a Bomlott állít.
− Mit beszélsz?
− Ne hallgass rá, Ász bácsi! Anyámnak van némi szerepe a történtekben, de apa megölése és a
régensség bevezetése kizárólag a Bomlott műve. Anya hajlamos a rossz lelkiismerete miatt az egészet
magára venni.
− Most aztán tényleg kíváncsi vagyok! Mondjatok el mindent!
− Sok minden érthető így…
− Jó neked, Ász!
− Igen, érthető. Sejtettem, hogy nem mindig minden az, aminek látom, aminek az emberek
látják, de sohasem sikerült bizonyítani… Azt mondod, engem is manipulált?
− Biztosan.
− Megtettem olyan dolgokat, amiket nem tettem volna meg…
− Az elemzők szerint nem az akaratát kényszeríti az emberekre, hanem az érzéki tapasztalatok
manipulálásával befolyásolja a döntésüket…
− Erről beszélek. Másképpen döntöttem, mint akkor tettem volna, ha nem kényszerít rám egy
megváltozott világot. Illúziók hatására döntöttem…
− Mindenki illúziók hatására dönt. A valóság objektív, de az érzékelés, főleg az adatfeldolgozás
erősen szubjektív…
Objektíven dönteni csak a Fészek képes. De hol van már a Fészek!
 − Már csak ezért sem fogok ítélkezni feletted, Darázs. Az akkori zavarodottságod tökéletesen
érthető. A Főnök tervei, hm, nem szükségszerűen voltak kíméletesek a bennük résztvevőkkel. Nos…
Hibáztál, és igyekeztél helyrehozni a hibádat. A fiad itt van, készen a trónra, a Régensségnek vége
lesz…
− Pontosan ettől félek, barátom!
− Nem értem.
− Úgy kalkuláljuk, a Bomlott hagyja, hogy Lant megkoronázzák, és valamikor később kísérli
meg a megöletését.
− Logikusan hangzik. De ha a fiú király lesz, nagyobb lesz a mozgástere, mint most…
− Bár úgy lenne! De érzem a csapdát, még ha nincs is tudomásom a mibenlétéről. A csapda
készen áll, és a Bomlottat ismerve elkerülhetetlen.
− Mégis bele akarsz mászni.
− Nincs más választásunk. Ha a Bomlott így vagy úgy királlyá koronáztatja magát, az Ayudai
Szövetség pillanatokon belül felmorzsolódik.
− A Régensség nem stabil belpolitikailag…
− Ezt érzékeltük, Ász bácsi. De ismerem a népemet. Egy királynak, még egy rossz királynak is,
engedelmeskedik.
− Igaza van, felség. De ha megkérhetem, felejtsük el a felséged gyerekkorából maradt
megszólításokat. Nekem felségnek kell szólítanom, még ha gyerekként a térdemen is lovagolt, a felség
pedig nem szólíthat senkit Ász bácsinak…
− Ász! Ponthar megfertőzött a protokollvírussal?
− Tudom, hogy mindig az etikett ellen voltál, Darázs, és úgy látszik nagyon könnyen
elfelejtetted, Ark szívében ez mennyit számít…
− Megértettem… hercegi fenség!
− Jaj, csak ezt ne! Darázs, felejtsük el egyelőre ezt a rangot! A fejünkbe kerülhet, ha valaki ezen
a szobán kívül meghallja.
− Elgyávultál, barátom.
− Lehet. De az én életemnél fontosabb, hogy a felség a Gyűlés elé kerüljön.
− Ez az! Azt még mindig nem látom, hogy régi barátaim, akik ugyan egytől-egyig a Birodalom
lordjai, hogyan csempésznek be a Szenátusba?
− Ők sehogyan sem. Csak megvédenek majd, ha már bent lesztek. Zhaggo fog bevinni.
− Zhaggo? Zhaglia? Az építész? Aki a kastélyunkat építette?
− Pontosan, felség. A Szenátust is ő építette, nála jobban senki sem ismeri.
− Megbízhatunk benne?
− Zhaggo művész. Ha szétnéztetek Aarkenben, láthattátok, hogy miféle randaságok születtek a
régensség alatt mindenfelé…
− Nemigen volt érkezésünk városnézésre, barátom. Utánad loholtunk.
− Nos, Zhaggo nem bocsátja meg a Régensnek, amit a várossal, főleg a Palotával tett. Esztétikai
alapon veti el a Régensséget, és ennek egy ideje hangot is ad. Csoda, hogy még nem száműzték…
− Meg lehet bízni egy művészben, Marnn báró?
− Jól van, felség! Nem lehet megbízni egy művészben. De Zhaggo történetesen a szeretőm. És a
szeretőimben megbízom…
Erre nem lehet mit mondani. Csak röhögni lehet.
− Maradnék még, de a poloskáim odahaza hiányolni fognak. Itt éjszakáztok, a legenda szerint.
Reggel itt leszek értetek. Az öregek éberen alszanak. Vigyáznak rátok.
io. Aarken. Birodalmi Gyűlés
,,Anya! Ébren vagy!”
„Hála neked, most már igen. És mint hároméves korodig minden reggel, az alvó agyamban egy
teljesen éber ember teljes,fényes látómezejével…”
„Ne haragudj! Elfelejtettem… Apával beszéltem…”
„Nem beszéltél apáddal, apád halott. A kísérteteddel beszéltél… Legalább mondott valami
értelmeset?”
,,Azt mondta, a Gyűlés előtt hagyjunk mindent a Bomlottra, ne feszegessük azt a kérdést, hogy ki
a bűnös a halálában, és hogy fogadjam el a Bomlott minden ajánlatát.”
 „Ezt mondta?”
„Ennyit, és semmi többet. Meg se magyarázta. Pedig kérdeztem még. De már nem haragszik!”
„De kedves! És ezért költöttélfel?”
,Anya!”
„Fiam, az most már biztos, hogy a Bomlott küldi rád ezeketa látomásokat…”
„Nem hiszem, anya.”
„Nem vitatkozom erről… mikor is? Hajnali öt órakor. Elkísérlek a Szenátusba, megvárom, amíg
az a karika a homlokodra kerül, aztán kész. Nem védhetlek meg saját magadtól. Lesznek okos
tanácsadóid. Mindjárt ott van a halott apád…”
„Gonosz vagy, anya!”
„Nem, csak álmos, és félig becsavarodott ettől az ébresztőtől…”
,Akkor aludj tovább!”
Ha tudnék!
Itt fogok hemperegni álmatlanul, sajgó lábbal, amíg Ász értünk nem jön, ezen az extra méretű
kéjlak-ágyon, és az én halott Drágám után sóvárgok…
Érdekes, hogy eddig nem jött elő, eddig nem jutott idő vagy elernyedés, hogy a testem követelje
magáénak, amit már sohasem kaphat meg, vagy egyszerűen csak mert Lan az apját emlegette…
Mi lehet ez a fiammal? Az őrület első jele? Vagy valóban a Bomlott ütött át minden mentális
védelmen, és játssza elmebeteg játékait velünk?
Nincs bizonyosság.
Nincs ellenség vagy Bűnös, hogy az ember kardot rántson, és átvágja magát rajta, vagy
megadásra kényszerítse, nincs semmi kézzel fogható, csak a kiszámíthatatlan, őrült, halálos
fenyegetés.
Ó, Lan, miért…
,Anya!”
„Jaj ne…! Miért van sötét?!”
,Anya! Csukva van a szemem.”
„Nyisd már ki!”
„Sehogy se jó…”
„Sehogy se jó. Igaz. Mit akarsz?”
„Fel kellene kelned. Emyree néni reggelit hozott. Azt mondta, a báró hamarosan itt lesz.”
„Báró?”
„Nem szólíthatom Ász bácsinak…”
„Jaj!”
− Kimehetek esetleg a fürdőszobába?
Elaludtam. Jó, vagy rossz jel? Ha azért, mert öregszem, akkor rossz. Ha azért, mert
visszakaptam a régi Justitia nyugalmamat, akkor jó. Vagy fordítva.
De a zuhany jó lesz, olyan, mint régen, a Házban, az Ébredések után…
Mégiscsak az öregség: nosztalgiázom. Pedig a jelenre kellene koncentrálnom. Ma minden eldől,
élet vagy halál sok embernek. Kettőnké legalábbis. Neki és nekem. Ha elég közel jutok hozzá, semmi
sem menti meg… az erőtér kiáll egy közeli rakétatalálatot is, többet kilőni nem lesz idejük − ha elég
közeljutok.
− Jól aludtatok? Én nem. Nem is aludtam. De teljesen kész a tervünk, Zhaggo azt mondja, be
tud juttatni benneteket a Szenátusba. Az alagsorba. Onnan az ülésterembe menni már a ti dolgotok, bár
fedezünk benneteket…
− Ász! Hányan tudnak erről?
− Nyugi! Ti, én, Zhaggo. Kell több? A program szerint a siklótok egyenesen a Szenátus
kikötőjében száll le, a fogadásotok az ülésteremben lesz. Addigra akinek tudnia kell róla, hogy hol
vagytok igazából, tudni fogja. Öt perc múlva indultok. Hann elkísér benneteket.
− De hova?
− Nem mondtam? Az Archívumba. Itt vannak a belépőitek. A legendátok szerint a fiú apját
keresitek, aki még a Restaurációs Háborúban eltűnt katona. Most kaptatok infót, hogy az Archívum
Landauval foglakozó részében dokumentumok találhatók arról a kisebb összecsapásról, ahol az
embernek nyoma veszett. Zhaggo az Archívumban lesz, elvezet benneteket az alagútig. A kaput nem
őrzik, de lehet, hogy verekednetek kell, de nem veszélyes…
 Nem veszélyes!
Nem veszélyes az Entzianon egy luxuslakosztályban hűsölni…
− Hogy viszünk be fegyvert az Archívumba?
− Sehogy! Még csak azt kéne. A cuccotokat én viszem be a Szenátusba, ott majd átöltöztök. Az
Archívumban rögtönöznötök kell…
− Ász, neked fogalmad sincs, mennyire gyűlölöm ezt a szót!
− Az Archívumot? Miért?
− A rögtönzést!
Az Ark Állami Archívum épülete már a mi időnkben is ronda, jellegtelen és ormótlan doboz
volt, amire valaki egy archaizáló oszlopcsarnokot biggyesztett… Ezzel a Bomlott hozzáragasztotta új
szárnnyal egy még ormótlanabb, még jellegtelenebb dobozzá változtatták. Az oszlopcsarnok
szimmetriája teljesen odalett.
Ha egész Aarkent ilyesmivé alakították, nem csodálkozom, hogy Zhaglia mélyen gyűlöli a
rendszert.
Elég lesz-e vajon a gyűlölete?
És az enyém elég lesz?
Még a lépcsőkhöz is alig! Miért kell negyven lépcsőfoknak vinni az Állami Archívum
bejáratához?
Miért kell minden ark középületnek egyúttal erődítménynek is lennie?
Amikor Marnn belépői simán átvisznek a kapu őrségén… A muunshai álca most is működik,
Lan ormótlan vidéki fiatalember, aki a szokott ark büszkeséggel támogatja megroggyant anyját.
Eléggé megroggyant lehetek, mert beveszik nem túlságosan lelkes alakításomat.
Túlságosan is sima minden.
Az én kisfiam pedig a szektor legkiválóbb színésze lett, amíg aludtam. Csak csodálni tudom az
alakítását, így szerencsére nem is nagyon találok szavakat. Csak szomorú arcot vágok. Megroggyant
anya… Lenne csak nálam a Kard, megroggyantanám én ezeket az elpuhult, hátországi vadbarmokat!
Nézd csak, hát nem pocak gömbölyödik az egyenruhája alatt?! Pedig fiatal ember. Tiekbe kéne
helyeztetni mindet!
De nekünk most ezek kellenek. Hiába járunk a Bomlott ösvényén, egy ügybuzgó kapuőrön
elbukhatunk. Ugyanilyen simán. És akkor oda a móka!
Sárga memokártyákat kapunk, már emlékszem egy protokoll látogatásról, ezek a kártyák
vezérlik a kétszemélyes kiskocsikat, amik a megfelelő terembe viszik a levéltárban kutakodókat.
Mellesleg a látogatók nem mászkálnak szanaszét… Az Archívum nagy része, tíz emelet, a föld alatt
van. Az ocsmány betondoboz csak a hivatali helyiségeket rejti, a lényeg alul van, kilométerhosszan,
minden irányban, az ark született katonanépség, tehát született bürokrata is, imádja a papírt, és kevésre
tartja a digitális adattárolást. A Ház alatt, a Szövetségi könyvtárfiókban a Galaxis több tízezer éves
tudása a fotontárolókban tizedekkora helyen elfér… De ez a papírmánia most jól jön, ha jobban
belegondolok, az Archívum alagsora majdnem a Szenátusig nyúlik.
Minden összeér. Itt vannak szépen archiválva az ark történelem sötét titkai…
Csodálatos, hogy mennyire nem érdekelnek.
A sikló pedig kényelmetlen, és alig férek el Lan mellett. Tényleg megnőtt ez a gyerek! De mi
lenne, ha egyre jobban sajgó sebbel kellene ezeket a kilométereket végigmászkálni?
Csak az nem tudható, hogy lesz ebből fellépés a Birodalmi Gyűlésben?
Kifelé Lan látóközpontjából! Ilyen sebesség mellett úgysem tudnám megjegyezni az utat. Itt
nincs visszaút. Csak előre, azon amit az a Zhaglia mutat. Egy sértett, hiú, öntelt világeszének a
szeszélye juttat előre…
Kicsit olyan, mint a koporsóban Aardwickbe menet, tulajdonképpen soha sincs különbség, úgy
tudok a vakságomba záródni, mint a koporsómba.
Túl sokat gondolok a halálra.
Nyilván mert közel van.
Ma délután…
Valami aknában ereszkedünk, túlságosan is sebesen, pattog a fülem, biztos van a Szenátusnak
mínusz tizedik szintje?
Ha Marnn elárult…
Nem! Ha Marnnt elárulták…
 Hányni fogok. Kinek tervezték ezt a siklót? Nyilván azért ilyen, hogy a csak a legelszántabb
kutakodók érhessék el a céljukat…
Csak nem lassulunk? Lássuk csak!
Sohasem voltam hasonló helyen.
− Tízezer-huszonnyolcas kartotékterem. Kérem, hagyják el a siklót! A látogatók regisztrációja a
belépőpultnál. Kérjük, ne lépjenek a narancssárga szektorokba. A szektorhatár megsértése az
Archívumból való azonnali eltávolítást vonja maga után. Ismételt kihágás automatikusan vétségnek
minősül, és bírósági tárgyalás nélkül az Archívumlátogatás jogának öt évre történő megvonásával jár.
Mellékhelyiségek és automata büfé csak a kartotékteremben áll a látogatók rendelkezésére.
Köszönjük! Az Archívum vezetősége és személyzete eredményes munkát kíván! Tízezer-
huszonnyolcas kartotékterem…
− Kászálódj fiam, mielőtt még egyszer végigmondja!
− Úgyis végigmondja…
,Anya! Van itt valaki!”
„Tudom. Az árnyéka…”
„…apadlóra vetül. Nem harcos.”
,^haglialesz…”
„Vagy egy ugyanolyan látogató, mint mi, vagy egy hivatalnok, vagy egy kém… Több lehetőség
nincs is.”
„Gúnyolódj, csak! Se látogató, se hivatalnok nem rejtőzködne.”
„És ha kém?”
„Olyan, aki még az árnyékára sem tud ügyelni? Miért nem szondázod meg?”
A Bomlott közelében nem szeretném bolygatni a Mezőt… Örülhetünk, hogy Hakónnak hála, nem
észlelhet minket…”
„De mi se őt… Lan! Erről sohasem beszéltünk. Még Edán, amikor velünk volt, hogyan
érzékelted a jelenlétét?”
,Ahogy mondod. Mint egy nem azonosítható jelenlétet. Mint ami várakozik valamire… így,
utólag a macska jut eszembe az egérlyuk előtt…”
„Én is így voltam… De mi van, ha érzékel bennünket, amikor kommunikálunk?”
„Mi összehangoltan kommunikálunk. A Házban az agykutatók erre a diszkrét vivőhullámhossz
analógiáját hozták. Csak véletlenül kapcsolódhat a gondolatcserénkbe. Én képtelen lennék rá. Csak
fehér zajként tapasztalnám…”
„Te nem vagy ő! Remélem… Nagyon szoros kapcsolatba kerültél te a Házban az
agykutatókkal!”
,Anya! Ennek most nincs jentősége. Én behúzódom ebbe a folyosóba. Csald ki a
kartotékszobába!”
„És itt hagyod a vak anyádat a semmi közepén…”
,Anya!
A regisztrációs pulthoz csalom. Lan két ugrással eléri, ha előmerészkedik. De arra nem lesz
szükség: Zhaglia az.
− Khm. Asszonyom… − Na ugye! Ezt az affektáló hangot túlságosan is sokszor volt alkalmam
hallani, amíg a kis kastély épült… Remélem, Lan is felismeri. Nem volt már olyan kicsi. Megfordulni,
csodálkozni. Nem fog felismerni.
− Mit óhajt, uram?
− Khm. Ööö. Asszonyom, várok valakire, csak azt szeretném tudni, nem látott-e az
előcsarnokban egy hölgyet a nagyfiával? Késnek és kissé aggódom, hogy eltévedtek.
A város a feje tetején áll, ugyebár. Vidékiek, tudja, csak az ismerősöm ismerősei, de
megígértem, hogy segítek eligazodni az Archívumban. Egy elesett rokonukat keresik…
Andalító locsogás, ki gyanakodna? Ügyes. Marnn jól választott, ami természetesen nem csoda,
Marnn ritkán választ rosszul…
Ez a Zahaglia olyan folyékonyan és rezzenéstelenül hazudik, mint egy született színész. Vagy
egy kém… Ha még az árnyékára is ügyelne…! Hol van már Lan?
− Uram? Azt hiszem minket vár…
Zhaglia ajka „fels”-t formál, de nem mondja ki.
− Nos. Ó, igen. A nevem Girolam Zhaglia.
 -Az anyám, Zhaglia úr! Sarrana Daan. Az én nevem Lart Daan. Nem is tudom, hogyan tudjuk
meghálálni, hogy segít szegény apám emlékét tisztázni.
− Nem szükséges. Tartozom ennyivel. De igyekezzünk, kérem! Előbb regisztráljanak a pultnál!
Csak a belépőkártyájukra van szükség…
Zhaglia legalább nem fecseg! Elviselhetetlen lenne ez a menetelés a végeérhetetlen folyosók és
polcok között egy fecsegő zsennyegését hallgatva.
„Igazad volt, anya.”
„Mindig igazam van.”
„Épp most nincs. Lehetetlent állítasz.”
„Micsoda bölcsesség!”
„Miért bántasz folyton, anya?”
„Nem bántalak. Csak piszkállak. Próbálgatlak, mikor veszíted el a humorodat…”
„Szórakozol?”
„Nem. Ha elveszítenéd a humorodat, alkalmatlan lennél, hogy az apád örökébe lépj!”
„És ha azt tapasztalod, elveszítettem a humoromat?”
,Akkor mindent megteszek, hogy megakadályozzam a trónra lépésedet.”
„Szép kis anya az ilyen!”
„Én is ezt mondogatom magamnak. De ilyen vagyok. Ilyen anyád van.”
„Olyan anyám van, aki amikor a halálomon voltam, elvitt arra a helyre, ahová a legkevésbé
akart menni, hogy meggyógyítsanak… Emlékszem az arcodra, amikor beraktak a hűtőbe, hogy
lelassítsák a bifázisú méreg bomlását. Emlékszem, hogy üvöltöttél az orvosokkal és Yoyával, hogy
előbb velem foglakozzanak, azután tárgyalhattok. Emlékszem, mennyire fáztam, ahogyan lassan
kihűltem, emlékszem az arcodra… Emlékszem, hogy közben végig meséltél a Mezőn, hogy eszméleten
tarts. A megkönnyebbülésedre is emlékszem, amikor hatni kezdett az ellenméreg. És akkor elmentél, és
befeküdtél abba a rohadt hibernátorba…”
„Ezértfélek, hogy elveszíted a humorodat…”
„És elveszítem?”
„Nem tudom. Nem ismerlek, fiam. Felnőttél nélkülem, olyan körülmények között, amikről
fogalmam sincsen. Nem ismerlek…”
,Anya! Ismersz. Pont olyan vagyok, mint amikor eljöttünk Edáról!”
„Nem vagy olyan. Megvívtál egy háborút. Megöltél egy embert. Felnőttél.”
JSSem vagyok tökéletes. Te sem vagy az.”
„Nem vagyok.”
,Jípa sem volt az. Királynak sem.”
„Ezzel ne vigasztald magad! Mások fogyatékosságai nem mentenek fel a sajátjaid alól.”
„Ezt már mondtad.”
„Úgy látszik, elfelejtetted.”
„Nem felejtettem el. Csak azt akartam megmutatni, hogy a Tökéletesség nem létezik…”
Jíkkor mit hajszol a muunshai?”
,A muunshai keresi a Tökéletességet, de tudja, hogy soha, senki sem érheti el. A muunshai
számára a Tökéletességre való állandó törekvés a követendő cél.”
„Lehet úgy keresni valamit, ha tudjuk, hogy nem is létezik, ha tudjuk, hogy elérhetetlen?”
„Miért ne lehetne. Az élet illúzió. Csak annyi a különbség, hogy milyen illúziót követünk?”
„Te miféle illúziót követsz, fiam?”
„Hogy nagy és igazságos király leszek. Hogy elhozom a tudást és a békét a Galaxisba.”
„Ezek illúziók szerinted?”
„Külön-külön talán nem… De nem lehetek nagy és igazságos, nem adhatok tudást és békét
egyszerre…”
„Nem lenne elég csak az igazságosság és a béke?”
„Az igazságos és békés uralkodókat elsöprik a nagy és bölcs uralkodók… Olyan leszek, minta
muunshai: törekszem, hogy igazságos legyek, amíg nagy vagyok, és törekszem a békére, amíg nem
fenyegeti a tudást.”
„Hány zsarnok kezdte így a történelemben!”
„Tudod, anya, ha trónra lépek, és túl is élem, az első dolgom lesz, hogy megújítsam az udvari
bolond posztját…”
 „És kinek szánod ezt az igen nehéz feladatot?”
,Azt még nem tudom. Szívem szerint neked adnám, de neked más dolgod lesz. Te vagy az
Anyakirályné…”
„Hehehe.”
„Kínos a nevetésed. ”
,Azt hiszem, neked egyáltalán nincs humorod,fiam.”
JVem hinném. Csak nem vagyok éppen vidám hangulatban. A humor és a vidámság nem mindig
járnak kéz a kézben.”
„Tudom. Éppen halálra készülök röhögni magamat…”
− Megérkeztünk.
− Hová, Zhaglia úr?
− E mögött a polc mögött indul az alagút a Szenátusi Könyvtárba.
− Ki tudja nyitni?
− Természetesen. Máskülönben miért hoztam volna ide magukat?
− Jogos. Mi vár odaát?
− Ha minden a terv szerint alakul, az admirális szárnysegédje. Ha nem, akkor úgyis mindegy,
nem?
− Megint jogos. Köszönjük, Zhaglia úr.
− Girolam Zhaglia! Önt trónra lépésünk után bárói rangra emeljük…
− Ez nem fontos, felség, engedelmével! Beérném azzal, ha én lehetnék Aarken főépítésze.
− Ön Aaarken főépítésze, Zhaglia báró!
− Köszönöm, felség. Jelentkezni fogok a címért a koronázás után. − Vihog, mint egy hülye.
Talán az is. Nem teljesen normális, legalábbis. Művész. Hogy is mondta Marnn? „Esztétikai alapon
veti el a Régensséget…” egy bolond segít
bennünket egy őrült ellenében. − Engedelmükkel, kinyitom az ajtót.
Ezt a pofátlanságot! A nyitószerkezetet egyáltalán nem álcázták. Egyszerűen úgy néz ki, mint
egy teljesen köznapi, ki tudja mire való kódtáblás billentyűzet. Legalább negyven ilyen mellett
eljöttünk… Valószínűleg a gördülő polcokat vezérlik.
És, ha olyan kódot ütnek bele, mint most a félbolond Zhaggo, akkor ezt az egyetlen fix tárolót
is…
Halvány vészlámpákkal megvilágított folyosó. Sima kerámiafalak. Vajon mit mutatna egy
szeizmografikus letapogató? Fémkereső biztosan nem látja…
Ezt az én drágaságom rendelte volna? Nem vall rá… Mennyi ilyen rejtekutat lehet építeni a
király tudta nélkül a birodalmában. Először Marnn, most ez a könyvtárközi kölcsönút…
Na, menjünk!
− Belülről kód nélkül nyílik, a mechanikus zárral.
− Köszönjük, Zhaglia, úr!
− Menjen, felség, zárnom kell az ajtót.
− Nem feledkezünk meg az ígéretünkről Zhaglia báró.
Szerencse, hogy becsukódott az ajtó. Kifordul a gyomrom.
„Királyi többes, fiam? Annyi címet és kiváltságot szétosztogattál az utóbbi időben, hogy az
kétArk Birodalomnak is elegendő lenne…”
„Bízd rám, anya! Akik megszolgálják a címüket, és meg is kapják, nem fognak kételkedni
bennem. Akik tanúi ennek, azok sem. A nagyság felé vezető első lépcsőfok a szavahihetőség. ”
„Mintha apád mondta volna…”
,,Ő mondta.”
,Álmodban.”
,almomban. Vagy akkor, amikor magával vitt…”
,A− háborúiba! Na, szép kis apád volt neked!”
,Az anyám méltó párja…”
„Fejezzük be! Ki tudja, mi vár a túloldalon?”
„Te nyitod az ajtót, én kiugróm a résen.”
„Nemesen egyszerű terv.”
„Tudsz jobbat?”
„Nem. Kettőnknek csak egy pár szeme van, az is neked. Fegyverünk viszont nincs.”
 „Elfelejted, hogy miféle kiképzést kaptam?”
„Hogy is felejthetném? Szerinted ki tudom nyitni, ha itt is hasonló polcmonstrum van, mint
odaát?”
„Szervók mozgatják. Nem hinném, hogy a könyvtárosok direkt azért gyúrnak, hogy ezeket az
ajtókat nyitogassák.”
„Jogos. Akkor, feltehetőleg, ha elkezdem kifelé tolni ezt a kart, kinyílik ez az istenverése…”
„Elméletileg. Nem próbálgathatjuk. Háromra lökd be. Egy… kettő… három!”
Elszoktam attól, hogy a Szemem átbucskázik a vállán, miközben egyetlen fejmozgással
végigpásztázza az egész teret. Pláne, ha olyan gyors valaki, mint az én pici fiam. Szédítő.
Sok hűhó semmiért. Odaát ugyanolyan polcrengeteg, mint az Archívumban, sehol egy ember.
Marnn szárnysegédje sem.
− Porold le magad, fiam!
− És innen hová?
− Várjunk! Behúzódunk a polcok közé, hogy szemmel tarthassuk ezt a helyet. Valaki csak jön
majd.
− Becsukjam az ajtót?
− Nyugodtan. Nincs visszaút.
Ez a kattanás végleges. Nincs visszaút.
− Mi van, ha Marnn lebukott? Vagy a szárnysegédje?
− Nincs miért lebukniuk. Egyelőre nem csináltak semmit.
− Meddig várunk?
− Délig. Azután még lesz időnk elérni az üléstermet, mielőtt Tűz megérkezik.
− Délig? Kemény a padló…
− Egy muunshai nem panaszkodik ilyesmi miatt. Egy muunshai egy hétig elüldögél ugyanabban
a testhelyzetben, ugyanazon a kemény padlón…
− Nem vagyok muunshai.
− Ezt azért ne terjeszd a Karavánokban!
− Nem lehetek muunshai. Királynak kell lennem. Holnap lesz a születésnapom…
− Gondolod, hogy én nem tudom?
− Hát, nem sok szülinapi ajándékot kaptam tőled az utóbbi években…
− Ez szemrehányás akar lenni? Most mindent bepótolok. Kapsz majd egy koronát.
− Vagy egy koporsót.
− A korona kényelmetlenebb, hidd el! Ha megölnek ma, úgysem jut majd koporsó.
-Valaki jön!
Egy pávakakas. A legdíszesebb ark díszegyenruhában. Hadnagyi rangjelzések, de egy
szegényebb rendszer ge-neralisszimuszának elegendő díszes cafrang. De még ezt a festői képet is
lerontaná a jó öreg koffer ormótlan tömege… Hol a holmim?
Oldalfegyvere bezzeg van, nevetséges gálaholmi… A parádéróljött, azért ez a maskara…
− Hadnagy!
Gyorsan perdül meg, és rántja elő haszontalan fegyverét. Villámgyorsan. Kár, hogy ezt a csinos
arcot eltorzítja az a keskeny forradás. Fiatal, alig idősebb Lannál, mégis milyen sebesülése van! Az
egy erőtérpenge nyoma… Egy ilyen pávakakas párbajban is szerezhette… De nem lenne Marnn
szárnysegédje, ha csak egy szimpla párbajhős lenne. Persze nem lenne Marnn szárnysegédje, ha nem
lenne párbajhős is…
Túlságosan is gyorsan teszi el a pisztolyt. Nem ismerhetett föl. Lant sem. Vakon megbízik a
felettese parancsában. Persze nem mindegy, hogy ki az a felettes. Azt hiszem, én is megbíznék
Marnnban…
− Felség! Kérem, kövessenek.
− Köszönjük, hadnagy! Nem kellene ideadnia azt a holmit?
− Asszonyom? -A táskámat!
− Most nem öltözhetnek át, asszonyom! Fél óra múlva a dísztéren kell lennem. Feltűnne, ha
hiányoznék. Biztos helyre kísérem önöket.
− Hadnagy, tudnunk kell a nevét!
− Felség?
− Hogy a koronázás után megemlékezhessünk önről.
 Aha! Óvatosabb az én tanulékony kisfiam! Nem ígér fűt-fát, hercegséget-báróságot. Talán
belegondolt, hogy egy hűbéri rendszerben a ranghoz járó birtokot elő is kell teremteni valahonnan.
Mondjuk, uralkodóváltáskor mindig kéznél vannak az előző uralkodóhoz hűségesek uradalmai, de
azért van egy határ…
− Felség! A nagyapám az ön nagyapját és az Ark királyságot szolgálta. Az apám az ön apját és,
Istennek hála, az
Ark Birodalmat. A Birodalmat szolgálom én is azzal, hogy itt vagyok. A Régens méltatlan a
koronára.
− Megértettük. És köszönjük! De annál inkább tudnunk kell a nevét!
− Lián Goraagonne, szolgálatára.
− Megjegyeztük ezt a nevet!
A Szenátusi Könyvtár építtetői kevésbé voltak nagyvonalúak, mint az Archívumé. A Könyvtárat
a Birodalmi Gyűlés sóher szarrágói építtetek, fenntartását a Gyűlés költségvetése fedezi − az
Archívum mindenestül a Kincstáré… Az ősök és saját bűneink elrejtése minden pénzt megér. Miért
nem égetik el egyszerűen az egészet?
Ne keress logikát egy katonanemzetben!
Wenben szép csendben hagynák az egészet megpenészedni, aztán befűtenének vele.
Sikló mindenesetre nincs, kutyagolás van.
Lift is van. Pedig azt is nyugodtan elspórolhatták volna.
Rohadt dolog lett volna tíz emeletet felgyalogolni.
Ha a lift felér, valahová a Könyvtár szolgálati részébe, úgy hiszem, többé ide sem lesz visszaút.
Valahogy minden út anizotrop számomra az óta az átkozott pillanat óta, hogy engedtem a
Bomlottnak…
Legalább gyors a lift. Egy gyomorkavaró lassítás, kis zökkenés, és kitárulhat előttünk végzetünk
újabb állomásának kapuja…
Lírai hangulatba kerültem csodálatos emlékeimtől! Vagy a még csodálatosabb félelmeimtől.
Sem a múlt, sem a jövő nem biztonságos. Maradjunk csak a jelenben! Prózaian.
Teljesen prózai automata könyvszállító rendszer. Honnan ismeri itt a járást egy vezérkari
hadnagyocska? Zhag-go… Alig pár órája volt, hogy felkészüljön, hiszen Marnn rögtönözte… Nem,
nem rögtönözte, ezt a szót elfelejtjük szépen! Marnn az éjszaka rögtönözte ezt a tervet.
Vagy már várt ránk, és évek óta ezt a tervet szövögeti.
Vagy valaki egészen más vár ránk évek óta, és szövögeti ezt a tervet…
Marnn nem áruló.
Csupán egy báb. Az ő bábja…
Ahogyan mi is.
Nincs menekvés. De hisz tudtam. így akartam. Csak a közelébe jutni. Menjünk, csak menjünk!
Minden lépés csak hozzá visz közelebb. Hiába vár, azt nem tudja, mit forgatok a fejemben.
− Felség! Mylady! Itt átöltözhetnek. Ez a helyiség még egy óráig lesz biztonságos. Akkor át kell
menniük a szomszéd irodába. Ott várjanak, amíg jelentkezem. Ha bárki beavatatlan kérdezi, mondják,
hogy a lallai delegáció tagjai, és eltévedtek.
Meg se várja a választ. Hülye katona! Mibe öltözzünk?
„Nézz be a faliszekrénybe, fiam! Azt a parancsot kaptuk, hogy öltözzünk át…”
„Itt a táskád, anya!”
„Hála az Istennek! Neked mi van?! Aha, dhóti. Hülyén fogsz festeni…”
„Vegyem fel?”
Zajok a szomszédból…
„Nincs veszély!”
„Tudom. Öltözz már! Utána segítened kell.”
„Ne nevess ki!”
„Hiszen nem is láthatlak…”
„Biztos belebotlunk majd tükörbe. Mennyezetig érőbe…”
„Igyekezz már!”
Igaza van, a dhóti még jól is mutat Lalla szíjas, barna bőrű kis emberein, de az én behemót
fiamon… Viszont gyorsan fel lehet ölteni. Áldott jó kofferom! A Kard! A Sisak! A Vért!
Na, Bomlott, egyszer volt keserű szeretőm. Most megfizetsz!
 „Ügyetlen vagy, fiam!”
„Még sohasem öltöztettem Justitiát!”
„Fura. Azt hittem a Házban minden hasznos ismeretre megtanítottak.”
„Ez teljesen haszontalan ismeret, anya.”
„Neked! A Páncélban végre érzek egy kis esélyt…”
„Mire?”
A radioaktív ördögbe! Majdnem elszólom magam!
„Az életben maradásra…”
Nem is hazudok − Ő életben marad. Mi más értelme lenne az egésznek?
A Kard! Feléled a markomban, olyan megnyugtató a zümmögése. Vadonatúj mikroreaktor van
minden cuccban, egy évtizedig képes lennék dacolni a Bomlott egész hadseregével!
Kis túlzással…
De nem túl naggyal.
Várjunk!
Elvégre itt biztonságban vagyunk.
Ja.
− Hadnagy! így nem léphetünk a Gyűlés elé.
− Csak ebben tud szabadon mozogni az épületben, felség. A mylady öltözéke nem hagy más
választást.
− Mire az ülésterembe érünk, szerezzen egy katonai gyakorlóruhát, bakancsot, sisakot! − Ez
nem kérés. Ez a király parancsa. Nahát, nahát! Az én kisfiam! − És egy erőtérkardot. A ruhán ne
legyen rangjelzés!
− Felség, ehhez magukra kell hagynom önöket a folyosón. Veszélyes.
− A veszély az életünk! Amíg megszerzi, amit kérünk, elrejtőzünk a mellékhelyiségben.
− Felséged parancsa! − Kissé dacos ez a főhajtás.
− Hadnagy! Még nem vagyok a királya. De értse meg, sohasem leszek az, ha abba a terembe,
mint lallai lépek be. Ark vagyok, bármiféle emberek közé is vetett a sors, ark maradtam. Ez az én
országom, az én népem… és ezt jeleznem is kell. Hozza azt az egyenruhát!
− Felséged akarata! − Mintha csodálkozás lenne azokban a valószínűtlenül szürke szemekben.
És engedelmesség. − Erre van a mellékhelyiség.
„Jól csináltad, fiam!” „Ne ugrass, anya!”
„Eszemben sincs! Nagyszerűen csináltad. Ez a fiú ezután mindig engedelmeskedni fog neked.”
„Remélem is. Ő lesz a testőrségem parancsnoka.”
„Nagy király leszel.”
„Tudom. Remek tanítóim voltak…”
,Jvzért a génekről se feledkezz meg!”
„Többet adtál nekem, mint a csupasz gének!”
„Vezess be a vécébe, és jelezd, ha a testőrséged parancsnoka visszatért!”
Remélem, hamarosan. Kissé unalmas állandóan vécéfülkékben bujkálni.
Integessek vajon a Bomlottnak a biztonsági kamerába?
Ki kit néz itt hülyének? Ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy itt vagyunk…
Hacsak nem a mi emberünk irányítja a Szenátus testőrségét.
Akkor meglepetés lennénk.
Miért van olyan érzésem, hogy ha így is van, a Bomlott mégsem lesz igazából meglepett?
Végül eltelt az idő − vécékben, irodákban bujkálással! Hiszen még pofátlanul meg is ebédeltünk
egy szenátor irodájában! Lan jövendőbeli testőrségének jövendőbeli kapitánya végül is kézenfekvő
legendát talált a Páncélom és Lan egyenruhája között feszülő ellentmondás feloldására. A Szenátus
testőrsége visszakísér az övéihez egy eltévedt Justitiát. Olyan könnyen eltévednek szegények. Hiszen
vakok.
Ki venné be ezt a mesét, amikor mindenki az én érkezésemre vár?
Egy kis szépséghiba, hogy a testőrség nem hord erőtérkardot, csak kábító tűpisztolyt.
Gyerekeknek való.
De hát az én kisfiam tulajdonképpen gyerek…
Persze én egy félóra múlva szállok csak le a kikötőben. Már ha megérkezem. A kivetítők a
kerengőn azt mutatják, hogy rendben pályára álltunk, a Bomlott nem merte kijátszani a
muunshaiellenes kártyát. Legalább a Karavánok lehet, hogy megússzák.
Marad a tieki merénylő, de nem valószínű, hogy a kut-terre támadnának leszállás közben. Itt fog
lecsapni, a Szenátusban, ahonnan minden rendszer hírügynöksége egyenes adásban közvetíti a
merényletet. Ha tieki, robbantani
fog. Az orvlövészt egyébként is könnyebb kiszúrni ezen a téren. így tervezték.
Kétségkívül valódi tieki lesz, valódi kellően elvakult de Lorian-gyűlölettel − és mit sem sejtve
arról, hogy a Bomlott zsinórjain táncol.
Nem mintha nem lenne mindegy. Mi tudjuk, hogy az ő zsinórjain táncolunk, mégis
engedelmesen követjük, ahogy rángat minket.
Ezért volt hát olyan laza a biztonság az egész épületben! Ezért mozogtunk olyan szabadon!
Hogy a tieki is szabadon mozoghasson. Vajon hol csap le? A főlépcsőn? Az előcsarnokban? Nem
szondázhatok, nem árulhatom el magunkat! A radioaktív ördögbe! Miért van nála minden ász?
Egy nálunk van. Hehehe.
Rendben. A díszterembe nem tud bombát bevinni, az akkora hanyagságot mutatna, ami már
nem volna hihető.
Az előcsarnok lesz. Abban a pillanatban, amikor belépünk.
Szegény Tűz!
Az én bűnömért vezekel. Az életével… Az a másik meg. Nos, az végül egy bizonyítékok
alapján elítélt Bűnös. Jus-titia hozta a Házba… eddig tartott a szerencséje. Bátor ember volt: a rabság
helyett a biztos halált választotta.
Vajon miért csak most kezdek sajnálatot érezni értük?
Még megakadályozhatnánk…
Nem. A tieki nem hinné el, hogy nem a valódi célpontjait akarja felrobbantani…
És bizony az a zűrzavar, amit a merénylet kelt, a mi malmunkra hajtja a vizet. Akkor kell
lépnünk…
Gyűlölöm magunkat…
De őt még jobban. Ha elérem, ha a közelébe jutok…
Isten irgalmazzon a lelkének! Vagy inkább a radioaktív, sugárzó Ördög!
Még tizenöt perc.
Ilyen észrevétlenül kell odasodródni a bejárathoz.
Az ajtószárnyak nyitva, az alabárdosok tekintete a kivetítőkön, a kivetítőkön éppen landol a
sikló.
Tűz vörös haja a Sisak alá tűzve, nem látszik, az arclemez kifejezéstelen feketéje mögött akár én
is lehetek. Ő is kicsi, talán ezért lettünk barátok annak idején… A Bűnös
hasonlít Lanra, de -jaj! − még inkább az apjára… Dolgoztak is rajta a Ház sebészei rendesen!
Már a lépcsőn lépkednek. A lallai kíséret bölcsen lemaradt mögöttük. Az ark testőrség csak nem
zárkózik melléjük…
Hát nem nyilvánvaló, hogy valami készül?
Talán nem…
A tömeg a Szenátus előtt nem nyikkan. Bizonyára nem tudják feldolgozni, hogy akit egy
évtizede szakmányban gyűlölnek, most büntetlenül lépked a semmiből előkerült trónörökösük mellett.
Felértek.
Húsz lépés a főkapu. A Király Kapuja. Az Oroszlános Kapu. A Sawnok uralma alatt a
kapuszárnyakat be akarták olvasztani, a faragványokat savban akarták feloldani… Kész hősrege,
ahogyan a de Lorian párti nemesek ugyanazon az éjszakán rajtaütöttek a kohón és kőformázó üzemen,
ahová a darabokat vitték, és Lan visszatértéig rejtegették a kaput…
Miért ilyen hülyeségekre gondolok?
Ne menjetek tovább!
Tűz!
Öt lépés. Nem állíthatom meg őket.
És nem is akarom. A legrosszabb fajta gyilkos vagyok.
A kapu kitárul.
A Birodalmi Gyűlés korelnöke lép ki rajta a fogadás ősi ark szertartásához ötözve. Ő is halott.
Honnan?
A napkorong mögül!
 − Halál a nép ellenségeire!!!
Ennyi? Egy ugrás, egy zuhanás, egy kiáltás, a szétzúzódó test csattanása.
Hasra, ostobák!
Testbomba!
Tűz talán tudja, talán reagál!
Hasra!
Késő.
Micsoda tűzgolyó!
Vége!
Nekünk a kezdet!
„Most,fiam!”
Nem kell figyelmeztetni. Előttem ér a tágra nyílt szemű őrökhöz, letaglózza őket egyetlen
ütéssel, rettenetes ereje van. Elő a Karddal, és utána, mielőtt becsukják az ülésterem ajtaját! Átkozott
sántaság!
Eszük ágában sincs!
Mindenki a közvetítést nézi bénultan, a csend lassan szakad szét, az ülésteremben már
felugrálnak a szenátorok, a szemek a kivetítőkön… Marnn felénk mozdul, vele a landauiak, ha elérnek
minket, nyertünk, a testükkel is megvédenek…
Mögöttünk eszmélnek az őrök, az ő dühös kiáltásuk már átszűrődik a fájdalom moraján.
A tömeg felénk lódul − még nem nekünk.
Csak most kezdenek észrevenni.
Sikítani kell, teli tüdőből:
− A király él! A király él! Itt van a teremben! Csak vegyék fel Marnnék is a szót!
Igen.
− Vissza, urak! Vissza! A király él!
− Ark Gyűlése! A király visszatért! Itt vagyunk! Sértetlenül.
− Hazug csalók!
Az a szürke villám Mosh!
Megelőzte Marnnékat, megelőz engem, tőrei vannak!
Átkozott sántaság!
Hát nem, most nem!
-Nem!!!!
Mindenki elfelejti, hogy az erőtérkardot dobni is lehet.
Mosht még viszi a lendület, nem él már, fej nélkül nehéz, de azok a tőrök még a markában
vannak, és az én ügyes kisfiam, az én muunshai kisfiam, az én Házban nevelt kisfiam, milyen ügyesen
ellép előle, és ugyanazzal a mozdulattal már nála is vannak!
Úgy, emeld csak az égnek!
Okos is!
Tőrök a Birodalmi Gyűlésben!
Több mint felségsértés − a Gyűlés, az ark közösség meggyalázása…
Marnnék végre elérik, körbeveszik, velem nem is törődnek, ha van még bábja a Bomlottnak a
teremben, most úgy levág, mint a nyulat!
Hol a Kardom? A Kardom!
− Mylady!
Hakón! Hát bejutott az öreg róka… A Kard…
− Köszönöm, lord Hakón!
Most én vagyok az egyetlen felség− és hongyalázó. De nem hagyom védtelenül a fiamat. Hol a
Bomlott?
− Urak! Ark rendjei és szenátorai! Csillapodjanak! − Ez az ő hangja! − Csillapodjanak!
Mindenki a helyén ülve üdvözölje az Ark Birodalom leendő uralkodóját! Már ha bizonyítani tudja,
hogy miként élte túl az újabb aljas tieki merényletet.
Nem hagyhatta ki.
Tisztul a kép. De a landauiak nem hagyják ott Lant. Túlságosan is gyanakvóak azok az arcok a
padsorokban. Túlságosan dühös az őrség arca.
Túlságosan nyugodt a Bomlott hangja…
 Felzárkózni!
Szerencsére Hakón mögöttem van…
− Darázs! Sikerült!
− Miért ne sikerült volna, Ász? Ez csak a prológus…
− Mire gondolsz?
− Majd meglátod.
Kezd megjönni a hangja a szenátoroknak. A Gyűlés fele már a Bomlott embere… Még Sawn
genetikai jegyeket is látni némelyik arcán…
Mit tettem!?
Mindegy. Menni kell.
A Trón.
Rendben van. Üres. Ahhoz nem volt pofája.
A királyné trónján a kisliba kornyadozik… Nocsak, nem is olyan kisliba már. A legszebb női
korban van. A szeme okos. Óvatos. A fiamat nézi…
Hol a Bomlott?
Ha most nem férkőzöm hozzá, hiábavaló az egész. Akkor a kezében vagyunk. Akkor csak idő
kérdése, hogy meghalunk. Közel kell lenni. Csak akkor lehetek gyorsabb a felügyelőlézereknél.
A Trón lábánál ül!
Amocsadék! Milyen alázatos pozíció! Milyen alázatos póz! A Birodalom Régense! Mindig
kivárja az időt. Türelmes. Mint egy pók.
Úgy is néz ki! A teste megfonnyadt, a végtagjai idétlenül hosszúak lettek… Mi történt? Mintha
az életereje tűnt volna el… Nem! Az ott van a szemében. A mohó várakozással együtt.
Persze engem néz.
Tudja?
Nem. De sejtheti.
Nem jön a közelembe.
Provokálnom kell.
Lan azt mondta − a radioaktív ördögbe, Lan kísértete azt mondta, ne bolygassuk a halála
eseményeit! Pedig nincs más, amivel provokálni lehetne…
Jön! Magától!
Nem hozzánk. A Korelnök emelvényére mászik. Ahogy mozog, még pókszerűbb. Talán az
torzította el, az az aktív telepátia. Igazuk lehet a Ház szakértőinek: iszonyú energiát igényel.
− Ark rendjei és szenátorai! Alig egy perccel az után, hogy valamennyien szemtanúi voltunk
egy rettenetes merényletnek, mely eltüntette a föld színéről Ark trónörökösét és édesanyját, akik Lalla
felhatalmazásával és diplomáciai védelme alatt kívántak a Gyűlés elé járulni, ebben a teremben
megjelent két személy, akik szintén Ark trónörökösének és a trónörökös anyjának mondják magukat.
A jelek szerint − közönyös mozdulata nyilván a landauiaknak szól −, a Birodalom rendjei közül jó
néhányan ezt az állítást kézpénznek veszik. Olyan súlyos kérdésben azonban, mint a trónutódlás, a
hivatalosan trónörökösnek mondott személy halála után jelentkezők illegitim trónkövetőnek
számítanak. Annál is inkább, hogy ezen személyek egyike az ülésteremben fegyverrel meggyilkolta
Aarken rendőrkapitányát, beszennyezve ezzel minden ark hagyományt.
− Magas Gyűlés! A Lallai Egyesült Rendszerek Szenátusa nevében kijelentem, hogy a tragikus
merénylet hős áldozatai a trónörökös és édesanyja védelmében, éppen az ilyen merényletek hatásának
semmissé tételére helyettesítették a valódi személyeket. − Hakón jól játssza szerepét.
− És ez nyilván nem az utolsó volt, melyet a felséges személyek ellen elkövettek. Mosh
rendőrkapitány tettét nem szabad másként értékelni. Lady Öven önvédelemből és a trónörökös, a fia
védelmében „szennyezett be minden ark hagyományt”. Mely hagyomány azt is kimondja, hogy a
Gyűlésben elsőként fegyvert ragadóra szálljon a szent hely békéje megtörésének minden
következménye.
− Lord Hakón, az egész Gyűlés tisztában van az ön szerepével a király halálában és a
trónörökös eltűnésében.
− A Bomlott is remek. Micsoda alakítások! Kár, hogy a sajtó nem közvetíthet az ülésteremből.
− Éppen emiatt önt a Birodalmi Gyűlés megfosztotta főnemesi és katonai címeitől és rangjától,
továbbá az egész Birodalom területén elfogatóparancsot léptetett életbe ön ellen. Nem hinném, hogy a
Gyűlés előtt ebben a kérdésben a szava érvényesnek számítana.
 − Régens úr! A „király halálában és a trónörökös eltűnésében” betöltött szerepem, csakúgy,
mint az események a gyűlés által hivatalosan elfogadott változata, sohasem nyert bizonyítást, az
mindössze két zaklatott főúr vallomásán alapszik. A vád ellen sohasem védekezhettem, és a
trónörökös édesanyjával éppen amiatt vagyunk itt, hogy ezeket a vádakat − ezeket a félreértéseket −
tisztázzuk. A trónörökös ügyében azonban mint a Lallai Egyesült Rendszerek Szenátusának rendkívüli
megbízottja lépek fel. Megbízólevelem megtekinthető a lallai nagykövetségen. Ismétlem, az önök előtt
álló személy Lan Oven-de Lo-rian, Ark trónörököse.
− Ebből elég! Ha leveszem a sisakom, valamennyien felismernek! − Gyönyörű „lallai kurvák”
és „A Királyság Megmentéi” röpködnek a levegőben, kinek-kinek pártállása szerint.
− Én An Öven vagyok, és ez itt a fiam, Ark trónörököse! Emlékeztetem önöket, hogy a király
halála körüli mendemondák és vádaskodások eloszlatása nem a legsürgősebb napirendi pontja a mai
ülésnek! Mint ahogyan az sem, hogy ki és milyen sorrendben szennyezte be az ark hagyományokat. A
fiam azért áll itt ma önök előtt, hogy bizonyítsa kilétét, majd bejelentse trónigényét. Az ősi ark
öröklési jog szerint megilleti a de Lorian család Genetikai Normájával szembeni próba. Emlékeztetem
önöket, hogy ennek a próbának a merénylet áldozatául esett „örököst” is alá kellett volna vetniük!
Most úgy tesz, mintha bosszankodva engedne. Zse-ni-á-lis!
− Megkérem Reed Szenátort, hogy Lord Takevaan tragikus halála miatt lássa el a korelnöki
teendőket a mai és holnapi ülésnapon!
Világosan látszik, hogy Lant királyként akarja látni.
A Gyűlés szavazni fog − ahogyan ő szeretné.
Arról, amiről ő szeretne.
Ha megéri.
Ha rajtam múlik, nem.
Gyere csak közelebb!
Egyetlen szerencse, hogy a Birodalmi Gyűlésben a Crohn-haagi Alapítólevél szellemében
nincsenek pártok, hivatalos frakciók, a Korelnök pedig akárkibe belefojthatja a szót, ha az szerinte
nem ad új érvet a vitához.
így röpke két óra alatt eldöntötték, hogy Lan áteshet a próbán.
Megint egy próba, de legalább senki sem hal bele.
Kivéve, ha nem megy át rajta.
Ami nevetséges.
De a Bomlottól minden kitelik.
A Normához nem nyúlhatott, azt még a Sawnok sem merték megtenni. A nemes házak genetikai
etalonjait a legerősebb szokásjog védi…
Amit megtehet, hogy manipulálja az eredményt…
Megteheti…
Ha a próbát tevő genetikai anyaga megfelel a Normának, akkor kék fénybe burkolózik. Ha nem,
akkor pirosba. Ilyen egyszerű. Pont ilyen egyszerű megváltoztatni a valóságot a befolyásolt agya
számára. Itt nincsenek kamerák, csak emberi szemek vannak, emberi agyak. Én is meg tudnám
csinálni, ha képes lennék rá. Hehehe. Háromszáz elme. A Gyűlés mind a háromszáz tagját manipulálni
tudja… És a fiam erősebnek érzi magát nála!
De miért manipulálná őket? Miért tenné?
A koronát Lan fején akarja.
Hogy a fejével együtt hulljon a markába…
Majd kiderül, kinek a feje hullik itt le ma másodszorra!
Mosht már eltakarították.
Kár érte. Milyen nagyszerű harcos volt!
Érte külön megfizetsz majd!
Az a doboz lenne a Norma? Sose láttam!
Amilyen ünnepélyesen cipelik, csak az lehet.
Valójában csak valami ósdi DNS-szekvenáló lehet, amit egy rendszerközi szélhámos csicsás
bronzdobozba rakott ezer évvel ezelőtt, és jó pénzért rásózta az árkok bádog-seggű, tudatlan
ősatyáira… A Házban körberöhögik ezt a szertartást.
Az én fiam meg a legkomolyabb képpel válaszolgat, és dugja a kezét a hülye dobozba.
Aha!
 Valami történik.
Úgy bámulják egymást a Bomlottal, mint két eszelős.
Milyen hülye hangokat ad ki ez a hülye doboz!
Csak nézik egymást.
Kommunikálnak a Mezőn!
Mit nem adnék, ha tudhatnám, mi folyik közöttük!
Ha Lan leengedte mentális pajzsát, az azt jelenti, nem érzi a Bomlottat magánál eresebbnek. Én
nem merem megtenni. Valakinek meg kell őrizni befolyásolhatatlansá-gát. Hakónt a Gyűlés törölte a
nemesek közül, hagyta, hogy kivezessék. Nem tehetett mást. Ha a Bomlott legyőzi Lant, egyedül
maradok…
Amíg mentálisan birkóznak egymással, talán közelebb kerülhetek…
− Kérem, Mylady!
Ha nem szól ez a hülye, fontoskodó barom, levágom a kezét! Miért nyúlkál mindenki
állandóan?
− Ne nyúlkáljon felém!
− Mylady, kérem, ne mozduljon! A próba alatt senki sem közelíthet a normához és a
próbatevőhöz!
A radioaktív ördögbe!
Pont oda kellett letenniük! Átkozott, begyöpösödött, konzervatív ark banda! Az a szemét jól
tudta ezt! Most izzad. Lan is. Meddig csinálják?
Amíg a hülye doboz ki nem virul.
De csak zümmög és vibrál.
Ezek meg mindjárt agyvérzést kapnak…
Vajon mit látnak a rendek és a szenátorok? Mit fognak látni, ha a ládika kivirul. Kéket vagy
vöröset? A valóságot látják-e majd?
Nem eresztik egymást!
Csinálj már valamit, te rohadt cipőskatulya!
Kék! Mintha kékülne!
Igen, kék!
Egyértelmű…
De miféle egyértelműséget látnak a rendek és szenátorok?
Innen talán három ugrással elérném… Még sántán is. De nem lenne három ugrásom.
Felszeletelnének még a levegőben. Az árkok nem azért őrzik a békét a gyűlésteremben, mert olyan jól
nevelt és flegmatikus népség…
Mit látnak?
Egyértelműen vöröset?
Nem!
Egyik a másik után feláll! Meghajolnak Lan felé és leülnek.
Elismerték királyuknak.
Győztünk!
Vesztettünk…
A landauiak gyűrűje fellazul körülöttünk. Ők őszintén, hangosan éljeneznek. Ha Les bömböl,
ködkürt szól a gyülekezőtér fölött, ott más hang nem kivehető.
Most kell oda oldalaznom, most kell, ebben a zűrzavarban…
Most!
Miféle penge akasztja meg az ívet?
Mosh tőre…
Lan!
„Fiam!”
Fiam. Az én fiam… Az én fiam. Az én királyom. Fiam!
Miért?
ii. Eda. Ébredés
,Anya!”
− Menj el! Nem akarom, hogy itt legyél! Olyan jó lenne azt mondani: „Nem akarlak többé
látni!”
− Felség, azt hiszem a Myladynek még pihenésre van szüksége…
− Maga is itt van, Hakón? Örül a tanítványának? Én igen. Erre neveltük mindketten, hogy a
pengéjével az emberiség ellenségeit védje, nemde? Teljes a siker!
− Anya, te nem érted…
− Hakón, közölje ezzel a fiatalemberrel, akár van korona a fején, akár nincs, de persze biztosan
van, megosztoznak szépen rajta az igazi mesterével, tehát van, szóval mondja meg neki, hogy a
hangját se szeretném hallani. Soha többé.
− Mylady. Kérem, nyugodjon meg! Minden a legnagyobb rendben van. Túl vagyunk a
koronázáson, Tizenkettedik Lan az Ark Birodalom törvényes uralkodója. A fia, Mylady. Elértük, amit
akartunk.
− Ó, lord Hakón! Hát nyugodt vagyok én. Nyugodt, mint a kígyó. Egyáltalán nem érzek
haragot. Nincsenek érzelmeim. Elértük, amit akartunk, a rend helyreállt a Szektorban, Arknak
törvényes királya van, mellesleg az én kibaszott fiam! Mellesleg egy kibaszott őrült, egy kibaszott
tömeggyilkos, egy FAJIRTÓ…ÜÜ …szabadon és büntetlenül kószák De főleg élve! És az élete meg
az én kardom közé éppen az én kibaszott fiam tartott egy pengét. Nem érti, lord Hakón? Két választás
van: vagy mindenestül befolyásolja az elméjét, vagy, ami még rosszabb, önként, saját elhatározásból
tette, amit tett…
-A királynak bizonyára megvannak a saját indokai. Mylady!
− Mindenkinek megvan a saját motivációja, lord Hakón! Nekem is, hogy azt kérjem attól, aki
egykor a fiam
volt, hogy TŰNJÖN MÁR INNEN A SUGÁRZÓ POKOLBA! Ha pedig az a másik a
közelembe jön, üzenem neki, hogy tíz körmömmel szedem ki a szemét. És az még csak a kezdet lesz!
Tűnjenek már el!
− Engedelmével, Mylady, én maradok. Tájékoztatnom kell önt azokról az eseményekről,
melyek az alatt az idő alatt zajlottak, amelyet sajnálatos sebesülése okán, öntudatán kívül töltött…
− A radioaktív ördögöt kell informálnia! − Hakón mondani akar valamit, és nem lenne ilyen
formális, ha szabadon beszélhetne. De nem könnyíteni meg a dolgát. Lan elárult, és elárulta az apját,
elárult mindenkit. Erre nincs mentség, bármit is akar felhozni a védelmében kiváló pótapja… − Éppen
ezért takarodjon maga is a pokolba!
− Engedelmével, Mylady, ezt nem tehetem. Királyi parancsom van, hogy tájékoztassam önt.
− És ha közben fejhangon visítok?
− Engedelmével, Mylady fog hamarabb kimerülni, és akkor én újrakezdem feladatom
teljesítését.
− Menjen a pokolba, Hakón! Mondja!
− Tehát, a Birodalmi Gyűlés − miután asszonyom elveszítette az eszméletét, és sebesült lába
miatt oly szerencsétlenül esett, hogy a felség alig volt képes tompítani zuhanását, így sürgősen a
gyűlés kórházába kellett szállítani −, közfelkiáltással királlyá választotta az ön fiát…
− Hakón, én türelmes vagyok. De ne traktáljon saját magamra vonatkozó hazugságokkal!
Egészen más történt ott!
− Engedelmével, Mylady, a Birodalmi Gyűlés minden tagja, és az Őrség is ugyanígy látta. A
Régens ekkor szót kért, és indítványozta a Tizenegyedik Lan halála ügyében lezárult vizsgálat újbóli
lefolytatását, az ügyben lezárult valamennyi bírósági per eredményének és ítéletének
megsemmisítését, a perekben távollétükben elítélt vádlottak jogaiba való visszahelyezését és
büntetésének visszavonását, a végrehajtott büntetések esetében az elítéltek jogi rehabilitációját és a
hozzátartozók kárpótlását. A dolgok ilyetén szerencsés alakulása után a Régens lemondott, és a
Birodalom ügyeit a koronázásig visszahelyezte a Gyűlés kezelésébe.
− Lord Hakón! Ez rendkívül unalmas. El fogok aludni.
− Akkor megvárom, amíg Mylady újra felébred, és akkor folytatom.
− Haaa!
− A Gyűlés ezután jóváhagyta a koronázás előzetesen bemutatott ceremoniális és médiatervét.
Ekkor egy kis incidens történt…
− Csak nem pukkadt meg az a… -Engedelmével, Mylady, nem. Mindössze az történt,
hogy a volt Régens, és az özvegy Gilde királyné másnapra tervezett esküvőjét Gilde királyné
kérésére elhalasztották az újabb vizsgálat eredményének megszületéséig. Gilde királyné kételyét
fejezte ki, hogy a napvilágra került újabb információk fényében özveggyé nyilvánítása jogszerű volt-e.
− Bruhahahahaha! Ne folytassa! Valamelyik Sawn barom ekkor felvettette, hogy ha a királyné
kételkedik férje halálában, akkor a Birodalmi Gyűlésnek kutya kötelessége kételkednie a halálesetben,
így Lan királlyá választása is törvénytelen. Hahaha! Jól keresztbetett mindenkinek a kisliba!
− Mégsem volt talán eszméletlen, Mylady? Pontosan így történt, azonban a Korelnök
figyelmeztette a Gyűlést, hogy a Birodalom törvényeinek értelmében, ha a király bármilyen okból öt
évig nem látja el uralkodói kötelességét, a Gyűlésnek jogában áll új királyt választani, akár a
Dinasztián kívüli személyekből is. Szerencsére, mutatott rá a Korelnök, a választás az áldott emlékű
előző király egyenes ági leszármazottjára esett, így minden jogi és dinasztikus szempontból
megalapozott. Tizenegyedik Lan, még ha élve, és szellemi képességeinek teljes birtokában kerülne is
elő, további trónigénnyel nem léphet föl…
− Na, ekkor pukkadt meg a…
− Engedelmével, Mylady, továbbra sem. A Gyűlés még elhatározta Tiek példás megbüntetését,
majd ügyvivői testületet választott a koronázás idejére. Óhajtja az ügyvivői testület névsorát, Mylady?
− Hakón, maga tréfál velem! Ezt jelenteni fogom a királyának!
− Életem Mylady kezében van.
− Folytassa már! Még mindig nem mondta el, hogy mit akar!
− A másnapi szertartás a legutóbbi tieki merénylet miatt rendkívüli biztonsági körülmények és a
legfényesebb diplomáciai ceremóniák mellett rendben lezajlott. Őfelségét Tizenkettedik Lan néven az
aarkeni püspök királlyá kente és koronázta.
− És? Hakón, én azt akarom hallani, hogy az már nem él, hogy maga, igen maga, lord Hakón,
saját kezűleg forgatta meg a beleiben a tőrét!
− Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom önnek, Mylady.
− Akkor mit akar még?
− Informálni a jelenlegi helyzetről és a holnapi programról.
− Jelenlegi helyzet? Kiszolgáltatva és tökéletesen vakon fekszem valahol. Éktelenül fáj a lábam,
és nem tudom, hogy ez változni fog-e valamikor. Látni pedig soha többé nem akarok, mert esetleg a
szemem elé kerülne valamelyikük.
− Engedelmével, Mylady, nem kiszolgáltatottan fekszik, a lába pedig gyógyultnak mondható,
mindössze egy múló ideggyulladás okozza a fájdalmait.
− Múló? És hol múlatom éppen a fájdalmamat?
− Eda bolygón, engedelmével. A királyi vadászkastélyban.
− Ezért volt ismerős a szag… Mit keresünk itt, Hakón? -Az elrendelt vizsgálat helyszíni
szembesítéseket és
bizonyítási eljárásokat rendelt el. A Legfőbb Birodalmi Vizsgálóbíró, az arkwen állami
rendőrség edai legfőbb parancsnoka és minden, az ügyben személyesen vagy hivatalból érdekelt és
még életben lévő személy jelen lesz a holnapi terepszemlén.
− Ezt nem mondja komolyan!
− Attól tartok, asszonyom, ez teljesen komoly.
− Hakón! Ezen a bolygón fejlődött ki a manthorg, és azon a „terepen” ahol holnap szemlét
tartunk, mindig is az uralkodó faj volt…
− Tudom, Mylady. -És?
− Az erdőt igen nagy létszámú bolygóközi gyalogság vigyázza majd…
Nem mondok inkább semmit. Hátha Lan még sincs az uralma alatt. Hátha nem történik semmi
holnap, csak lezárul a vizsgálat, és mindenki hazatakarodik.
Nincsenek illúzióim. Ez hát a csapda, ahol egy csapásra minden kényes szereplő eltüntethető
majd azokban a feneketlen gyomrokban, és ahol Ark újdonsült királya hivatalosan is holttá
nyilvánítódik. Mindent megnyert. Nem tudunk ellenállni.
És Lannak, ha befolyásolás alatt áll, ha nem, még jó képet is kell vágni a dologhoz.
Hakónnak is.
Vagy úgy fog látszani, mintha jó képet vágnának.
Holnap a manfhorg nagy zabálást fog rendezni.
Én leszek a főétel.
Mégiscsak beszélni kellett volna a fiammal…
 12. Eda. Az Út vége
A halála előtt, azt mondják, még a legmakacsabb istentagadó is megbicsaklik az ő
hitetlenségében.
Ma meg fogok halni, de nem érzek semmi ilyesmit.
Talán.a tudat, hogy manthorgeledel lesz belőlem, megerősíti a túlvilág nem létezésébe vetett
hitet.
Ez is hit.
Vajon mit hisznek a többiek?
Ez a szegény kisliba, akinek lágy, finom, nálamnál sokkal egyértelműbben nőies illata olyan
észrevétlenül körülleng mindenkit a siklóban? Sejti, hogy megásta saját sírját tíz nappal ezelőtt a
Gyűlésben a Bomlott megtagadásával? Valószínűleg nem lenne most itt, ha belelegyezik abba a
házasságba…
Valamikor irigyeltem és talán gyűlöltem szegényt, oktalanul, ostobán, most csak sajnálom, hogy
el kell pusztulnia…
Ahogy a fiammal egymást nézték az ülésteremben… Talán még lehetett is volna valami
kettőjük között. Ez a Lan megadhatta volna neki azt a szerelemet, amit az a másik nekem tartogatott.
És amit eljátszottam…
Most megfizetek érte.
Hakón tudja, hova megyünk, tudja, mire képes a manthorg, és azt is tudja, a Bomlott képes
irányítani a dögöket, mert ha nem lenne képes, nem jönne most velünk, és nem cseverész-ne a fiammal
olyan fesztelenül… Hakón viszont a Bárkájában hisz, hogy emlék lesz belőle a népe számára. És az is
lesz. Boldogan hal meg ma.
Én nem.
Landaui bajtársaim is tudhatják, mi vár rájuk, úgy hallgatnak, mint a bevetések előtt. Marnn a
kártyáit pörgeti. Nem fogják olcsón adni magukat, de ez ebben az esetben nem számít. Ők a
királyságban hittek, Lanban hittek. Az ő istenük meghalt ezelőtt nyolc évvel…
Lan, aki úgy cseveg az apja gyilkosával, mintha az egy rég nem látott, jóságos nagybácsi lenne.
Miben hisz ő, szegény kisfiam? Jobb lenne tudni, hogy a Bomlott irányítása alatt áll, jobb, mint azt
hinni, áruló. Hogy ugyanabban hisz, mint egykori tanítója. Tanító… Kicsi Lan…
Aki sohasem létezett, aki már tízéves korában sem volt más, mint a Bomlott.
Ő, tudom, a hatalomban hisz.
Az ő hite a legerősebb a társaságban…
Ez a magamra kényszerített vakság most jó. Vezetnek, és én megyek, védtelenül,
fullánkjavesztett darázs: a Páncélt és a Sisakot meghagyta, de elvetette a fegyveremet, mondván, úgyis
gyönge vagyok még a hadakozásra…
Tényleg gyönge vagyok.
De nem a lábam miatt.
Elhagyott az erőm.
Enyhe lejtő, még a szöge is ismerős…
Fű recseg a talpak alatt, azt a hamut régen benőtte már, bár nem hallani fák susogását, az erdő
nem tért vissza.
− Kérem a nyomozó és vizsgálóbíró urakat, kezdjék meg a helyszíni szembesítéseket! − A
hangodért meg tudtalak volna ölni, te…! De minek? Most már minek?
− Kérem a lordokat, pontosan mutassák, hol látták a királyt utoljára.
Ezek a vakbuzgó, tudatlan bürokraták!
Azt hiszik, majd ők kiderítik az igazságot.
Akkor sietniük kell.
Hallom őket. Távoli sikolyok, amint elérték a katonaság vonalát, senki sem hallja itt ezek közül,
a siklók felől a panaszos rádiócsipogását pedig valószínűleg a Bomlott elmetrükkje fedi el.
Hallom már a földet kaparó karmok csak vakok által érzékelhető hangját.
Nem is túlságosan nagy falka…
− Darázs! − Hakón suttog. Először szólít így. − Kérem, bocsássa meg, ha megsértettem
valaha…
− Maga is hallja őket, Vándor? Köszönöm. Kérem, hogy maga is bocsássa meg a
nyersességemet és az igazságtalanságaimat. Maga volt a leghűségesebb és a legvitézebb harcostársam.
Ha létezik Tökéletesség, maga annyira közelítette meg, amennyire emberileg lehetséges. A Bárkán fog
utazni örökké.
− Köszönöm, Darázs! A Tökéletesség az öné − a fiában érte el.
− Ugyan! Hiszen elárult mindent!
− Ön így látja. De a felség nem árulta el az elveit, az adott szavát…
− Akkor befolyás alatt áll.
− Nem hinném.
− Mindegy, akkor is késő. Azok az elvek most a halálba viszik.
− Meglehet. Jó volt önnel harcolni, Darázs!
− Hát itt vagytok, kedveseim! − Ezt az undorító hangot! De most legalább tudom, merre van.
Nincs is túl messze…
„Engem akarsz, szajha! Segítek! Láss, mérges kis szeretőm! Még ha nem is akarsz! Az én
szememmel láss! Most önként adom a fényt, nem kell elvenned!”
Nem!
Körben, a kráter peremén, végestelen-végig, várnak, fogókarjaikat pattogtatják. Egy perc alatt
vége lesz.
De előbb kivájom a szemét…
− Ostobák, azt hittétek, legyőzhettek engem? Eddig csak a trón lábánál állhattam, de most az
enyém!
„…Ne küzdj velem, ostoba kölyök!”
„Erősebb vagyok nálad, tanító!”
„De nem vagy erősebb az én szépséges, engedelmes szövetségeseimnél!… ”
„Elég ebből. Takarodjatok kifelé az agyamból! Undorodom tőletek!”
− Undorodsz, Darázs? Mégis az enyém lettél. Sikoltoztál alattam! Megnyíltál előttem…
Mindent neked köszönhetek! A te nagy szerelmednek… Te is undorodsz, királyném? Ezt a pojácát
szeretnéd inkább? Ne sápadj, ISMEREM MINDEN GONDOLATODAT! Egy lépést előre,
kedveseim!
Uralja őket! Engedelmeskednek!
− Azt hittétek, feladtam volna a kutatást? Ez… a legnagyobb hatalom a Galaxisban. Az abszolút
fegyver. Ti lesztek az elsők, akik megtapasztaljátok a valódi erejét!
− Te tapasztalod meg, barátom! Ez a hang! Nem lehet!
Ragacsos szalagok! Repülök. Mennyi nézőpont!
Fészek!
„Üdvözlünk, Darázs ember!”
„Fészek! Fészek! Hát élsz?”
„Élünk. Megtudsz mindent. Most láss! A Pusztítóknak vége!”
Igen! Áldott, halálból visszatért barátom!
Kavargó ízeit testek, lábak, szárnyak és rágok! Rovarciklon a Bomlott körül. Egyre szűkül.
Ilyet még nem látott emberi szem.
Szétszórják őket. És Lan, Hakón, Gilde és a lordok biztonságban lógnak a levegőben − és velem
együtt nem értenek semmit!
Azaz… Lan tudta. Tudnia kellett.
Úgy megpofozom, hogy hótta napjáig emlegetni fogja!
Ez volt az ő csapdája. Övé és… Nem szabad elájulni!
Valaki leereszkedik a levegőből a csituló kavargás fölé. Kámzsás, hatalmas alak. Nem látszik az
arca, de az ő hangját hallottam.
És ez nem lehet! Nem lehet! Eszemet vette a halálfélelem.
De nem élhetne a Fészek sem.
Ezek együtt…
Ha hátraveti a kámzsáját…
Igen…
Nem lehet… A szemei… Összetett szemek… Ez csak egy rémálom! Fel kellene ébredni!
− Lan! Szerelmem!
− Igen, Darázs! Láttok engem? Látsz te is, barátom?
 − Lan! Nem lehet! Megöltelek!
− És megvakítottál! Most mégis élek és látok. És végignézem a halálodat!
− A darazsaid nem fognak bántani!
− Erre nem vennék mérget. De nem lesz rá szükség. Megteszik a kis barátaid. Én csak segítek
nekik.
Lefelé lendül az indákon, csak egyetlen vágás. A vér a fogyatkozó manthorgokra freccsen. Nem
tagadják meg magukat. Egy pillanatig sem tartott…
Úgy ülünk a körben, és úgy néznek Lanra, az én pici fiamra, a királyukra, mint a másodosztályú
bűnügyi történetek végén az életben maradt szereplők, akik a nagy detektív magyarázatát várják. Én is
úgy néznék, ha nem az ő szemével látnék…
Többnyire Gilde hercegnőt…
Mi lesz itt? A fiam apjának felesége, mint a menyem… De nyilvánvalóan a bús özvegy szeme is
többet időzik a szememben, a Szememben − Jaj, de bizarr! −, mint illenék.
Ezek egymásba szerettek…
Soha jobbat!
− Barátaim! Bocsássátok meg, hogy nem fedtem fel az igazságot korábban, de nem láttuk más
módját, hogy a Régenst kicsalogassuk Aarkenből. Most mindannyian az ő szájából hallhattátok az
igazságot, és nem álltatok a tudatbefolyásolása alatt. így van, jó uraim?
− Igen, felség!
− Mindig mondtam, hogy nem lehet igaz!
− Mert a leghangosabbnak mindig igaza van, Les!
− Uraim! Úgy mondom el, amit egyelőre tudnotok kell, ahogyan apa mesélte el nekem
álmomban azon az éjjelen, amit Marnn bácsinál töltöttünk. Bocsássatok meg, hogy hallgattam erről, de
apa meggyőzött, hogy ne szóljak senkinek. Abban biztos voltam, hogy a Mester elméjébe a Régens
nem képes behatolni, de anya, benned nem voltam biztos. Valamikor összehangolódtatok… Csúnya
dolog volt, de egyetlen pillanatig sem volt senki veszélyben… őt leszámítva. A Fészek ott volt a
közelben. Igen, a Bírót és a vizsgálókat ért baleset sajnálatos, de szükségszerű volt, a Fészek csak
titeket mentett ki… Tehát, abba a döfésbe, amit apám kapott, általában belehalnak az emberek,
azonban mi, de Lorianok szívós népség vagyunk, ahogy azt Les bácsi is megjegyezte apa teste fölött.
Nem kell restellked-
nie, Les bácsi! De apának így sem volt esélye: talán túlélte volna a döfést, ha kórházban kezelik
vele, de semmiképpen sem Eda erdejében vagy szavannáján… vakon. Azonban, amikor eszméletre
tért a hamuban, az agyát megütötte egy telepatikus segélykiáltás. Tudta, mi az, hiszen ő is anya Szeme
volt, vette az üzeneteit, először azt is hitte, anya az. Ezt az üzenetet azonban nem tudta azonosítani,
megérteni is alig, de egyértelműen neki szóltak a képek. Te voltál rajtuk, anya, és én… kisfiúként.
Csak annyit tudott, hogy a hamu alól jön a hívás, kaparni kezdett, ahogy ereje és a vérveszteség
engedte, és egy félig beomlott járatból kiásott egy kifejlett és megtermékenyített királynőt, ahogy a
Fészek nevezi, Emlékezőt. így kezdődött. Továbbra is szerencséjük volt, a bombázás messzire űzte a
manthorgot a krátertől, így túlélték a kritikus első napokat egy gyökérszövedékben. Apa talpra állt, és
táplálni tudta az Emlékezőt, aki helyette látott, és megmutatta milyen gyógynövényekre van szüksége
a sebeire. Kirágta a halott szövetet, és fertőtlenítette a nyálával… Amint erőre kaptak, az erdő mélyére
húzódtak, apa megépített egy kezdetleges Fészket, az Emlékező lerakta első petéit, és amikor a
kifejlett Dolgozók kibújtak a bábból, minden könnyebb lett. Addig is mérhetetlenül sok dolgot
megtanultak egymásról, egymástól… Például, hogy a Fészek képes a nagytávolságú telepátiára. Téged
nem értek el, anya, tudjuk miért, de elértek engem… álmomban. A többit nagyjából tudjátok, mert
nem itt zajlott, Edán, hanem szerte a Szektorban. A Fészek itt csak élt, szaporodott, átalakult… és
Apával készültek a leszámolásra…
− Ez egy szép történet, felség, de mi az a fészek?
− Ász már mondta, de én ezt a tudatbefolyásolásos dolgot nem értem…
− Akkor most ki a király? -A Fészek az…
Na, ez az, amire már nem vagyok kíváncsi. Kérdéseim nekem is vannak, de másnak szeretném
feltenni. Annak, aki a titkos folyosó kijáratánál vár.
Szerencsére a kastélyt nem alakították át.
***
-A szemed…?
 − Két módosított Fürkész. Kényelmesebb így, ad valami térlátást. Nem tetszem neked?
− Mondtam ilyet? Csak kíváncsi voltam. Én is szeretnék ilyeneket…
− Akkor velem jössz?
− A pokol fenekére is.
− Akkor mire várunk?
− Nem köszönünk el a gyerekektől?
− Most nem sok kedvem lenne az özvegyemtől búcsúzkodni… Eljönnek még, ne félj!
− Igaz. Az unokáimat szeretném itt felnevelni, Edán…
− Nem vagy még fiatal nagymamának?
− Egy több mint kétszáz éves hölgynek nem illik firtatni a korát, felség! Hát semmit se tanultál
Ponthartól?
− Ki az a Ponthar? Az lesz a legjobb az egészben, hogy nem kell törődnünk többé az etikettel.
Illetlenül és boldogan, míg meg nem halunk!
Epilógus
Erdő. Levelek. Ágak. A törzs. Tisztás. Fű. Magas, ősz, hosz-szú hajú férfi. Szeme helyén összetett
rovarszemek kupolái. Kezében nagy csokor mezei virág. Szirmok, virágpor. A nektár íze. Szabálytalan
szikladarab, egyik oldalán lecsiszolva. Betűk.
An Öven, a Darázs. Többet élt, mint évei száma. Többet látott, mint a látók.
Virágok a szikla mellett. „Hát ez a vége, barátom. Ennyi az emberélet. Nemsokára követem én
is.” „Itt van bennünk, Lan ember. Az Emlékezők megőriznek mindent, amit elmúlása pillanatában át
tudtunk venni.” „Persze, még beszélhetek is vele… De az nem ugyanaz. Valójában veled beszélek.”„A
kő, Lan ember?”,,A kő beszél. Tovább, mint én. Addig, amíg a betűk le nem kopnak róla. Még azután
is, mert nem is a betűk beszélnek. Az beszél, hogy egy ember fekszik alatta, és hogy ezt a követ
pontosan odatették. Azt mondja a kő, arra, aki itt nyugszik, érdemes emlékezni. De ti nem temetitek el
a halottaitokat… Nem is volna értelme…”
Ezekre az emlékekre különösen vigyázz, Emlékező! Elmondják majd minden generációban,
hogy miért is fontos fajunknak a Szövetség. Még akkor is, ha nem sikerül újra megtalálni a hangot
egymással a semmin keresztül.
Most még együtt emlékezünk, a Fészek vagy, de hamarosan kiszakadsz belőlünk, és először
történik meg fajunk történetében, hogy az Emlékezők különböző emlékeket gyűjtenek majd, hogy a
Fészek nem Egy lesz. De ez az emlékdarab, Darázs ember emléke, közös lesz minden új Fészekben,
minden bolygón, ahová a Szövetség szólít.
TARTALOM
Első könyv − Az igazság lánya 7
1 Ébredés 9
2 Úton 2
0
3 Ed-Wen. Törvény 3
2
4 Ed-Wen. Tudás. Lan 4
6
5 Ed-Wen. Tudás. Fészek 6
6
6 Ed-Wen. Tudás. Boszorkányság és kardok 9
7
7 Ed-Wen. Döntés 1
07
8 Ed-Wen. Erő 1
16
9 A Ház. ítélet 1
22
Második könyv − A Renegát 1
37
1 Ébredés 1
39
2 Úton 1
53
 3 Eda. A kormányzó 1
68
4 Eda. Esti és más mesék 1
85
5 Eda. A mesék vége 1
99
6 Eda. Bőgne falu 2
07
7 Eda. Emlékek 2
13
8 Eda. Gyertyák 2
39
9 Edai űr 2
40
ío Eda. Sötétség 2
44
n Eda. Kísértés 2
45
12 Eda. Kárhozat 2
49
Harmadik könyv − Az Anyakirályné 2
67
1 Ébredés 2
69
2 Úton 2
86
3 Léleklátó 3
11
4 Bizonytalan nyomok 3
14
5 Bizonytalan tervek 3
40
6 Korrupció 3
43
7 Aarken. Beszorítva 3
49
8 Aarken. Várakozás 3
58
9 Aarken. Parádé 3
69
ío Aarken. Birodalmi Gyűlés 3
86
n Eda. Ébredés 4
11
12 Eda. Az Út vége 4
16
Epilógus 4
23

Szerzőnkről
Antal József
1965-ben született, civilben vegyészmérnök és PhD fokozatot szerzett biokémiából. Bár a
fantasztikummal már kiskamaszként − akkor még egyoldalú − szerelembe esett, alkotó tevékenységbe
csak viszonylag későn, huszonéves korában kezdett a zsánerben, és műveit sokáig nem is szánta a
nyilvánosságnak. A szatirikus hetilap utolsó három évében karikaturistaként a Ludas Matyi külső
munkatársa volt. A régi Galaktika egy novellapályázatán közlésre érdemesnek találták egyik írását,
mely döntés láthatóan a magazin azonnali vesztét okozta, így a novella publikálásra sohasem került. A
zsáner féltése oda vezetett, hogy egészen a kilencvenes évek végéig kísérletet sem tett művei
publikálására. Első elbeszélése, melynek 1999-ben a Preyer Hugo-díjat is odaítélték, az InterPress
Magazinban látott napvilágot. A következő évben egyperces novelláival megnyerte az rpg.hu
novellapályázatát, így azok az Álmodók című kötetben jutottak el az olvasókhoz. A Galaktika
újjászületése után félve ugyan, de jelentkezett íróként. A több mint tíz éve fiókban pihenő „Justitia”
akkor még kisregény változata 2005-ben jelent meg folytatásokban, és az év közönségdíjasa lett. A
magazin fennmaradásán felbátorodva a szerző azóta több novelláját is publikálta. 2006-ban jelent meg
Diagnózis című regénye, mely Zsoldos Péter-díjat nyert. Az Euroconon 2008-ban Bátorítás Díjjal
jutalmazták. Az AVANA Egyesület tagjaként 2008 nyarától szerkeszti és illusztrálja az Egyesület
tehetségkutató antológiáját. Magánkezdeményezése, a Terra projekt szintén kezdő írók támogatását
tűzte ki célul, de nem csupán a szigorúan vett SF alzsánerből, hanem a fantasztikum egészéből
merítve.