NNCL1952-620v2.

0
Walter Lord
Hihetetlen győzelem

2
3
 HÁTTÉR KIADÓ BUDAPEST

4
A mű eredeti címe: INCREDIBLE VICTORY
Fordította: AUER KÁLMÁN
Borítóterv: KARKAS RUDOLF
A Zrínyi Katonai Kiadó 1981-es kiadásának változatlan közlése
ISBX 963 7455 62 0
Felelős kiadó: dr. Kiss Ernő
Felelős szerkesztő: Hutai Katalin
Műszaki vezető: Lantos Kálmán
Műszaki szerkesztő: Gregor László
92/0674 Franklin Nyomda. Budapest Felelős vezető: Mátyás Miklós igazgató

5
ELŐSZÓ

Walter Lord regénye a második világháború csendes–óceáni

hadszínterének egyik „epizódjáról”, a Midway–szigeteknél lezajlott tengeri
ütközetről szól. 1942 júniusára lezárul a tengeri háború első szakasza,
amelyben Japán a szövetségesek csendes–óceáni hatalmának megtörését
tűzte ki célul. A japán hadsereg és flotta győzelmek sorozatát aratta. A közel
fél évszázada változatlan hadviselési mód, amelynek eszköztárából éppúgy
nem hiányzott a meglepő, hitszegő támadás, mint a szerződésszegés,
mindenhol győzelemre vitte a japán fegyvereket.
Ez a harcmodor a zsákmányra éhes tigris magatartása: meghúzódni a
biztonságot adó rejtekhelyen, óvatosan, lopakodva, hátulról megközelíteni a
kiszemelt áldozatot és hirtelen rávetni magát. Így történt ez 1904–ben,
amikor megtámadták a Port Arthur–i orosz helyőrséget, 1918–ban a szibé-
riai intervenció idején, 1941–ben a Pearl Harbor–i amerikai flotta-
támaszpont megtámadásakor, és ugyanezt a taktikát választották a Midway
ellen tervezett csapás alkalmával is. A már megtépázott amerikai erők elleni
meglepetésszerű „döntő” csapásba Midwaynél jóvátehetetlen hiba csúszott.
A hadviselésben már oly sok csata sorsát megfordító kór, a „győzelmi
betegség” hatalmába kerítette a japán flotta vezérkarát, Yamamoto
tengernaggyal az élen. A szinte oktalan elbizakodottság miatt még a
legelemibb óvintézkedésekről is megfeledkeztek, elhanyagolták a felderítést,
nem ismerték az amerikai flotta erejét, sem hadmozdulatait. Az amerikaiak
viszont az elfogott és megfejtett rádiótáviratokból óra, perc pontossággal
felfedték az ellenfél szándékait. Az amerikai flotta győzelmi esélyeit növelte
a felvonuló japán armada vezetését bénító, már–már öncélú rádiótilalom is.
Ez a katonai merevséggel megtartott hírzárlat lehetetlenné telte, hogy
Yamamoto és törzse értesüljön a felkészülés és csata váratlan fordulatairól,
köztük a megjelenő amerikai flotta felfedezéséről.
Walter Lord, számos klasszikus háborús regény szerzője, az 1942.
júniusi midwayi ütközet valóságos eseményét választotta izgalmas könyve
témájául ... azt, amit a nyugati hadtörténetírás „Trafalgar óta a legdöntőbb
és legjelentősebb tengeri csatának” ismert el.
A szerző az epikai hagyományokhoz híven az összecsapni készülő erők
seregszemléjével indítja a történetet. Az ábrázolás bravúros módszerével,
filmszerűen felvillantott képekkel mutatja be a csapásra készülő japán
flottát, Midway védőinek kétségbeesett előkészületeit.

6
 A könyv egyszerre a bátorság, az egyéni lelemény beszámolója és biztos
kézzel rajzolt tablója a túlerőben levő japán erők fölött aratott győze­
lemnek.
Walter Lord, hogy életre keltse Midway történetét – hogy megtudja,
milyen volt valóban –, a hadműveleti naplók, térképek és grafikonok
egyedülálló gyűjteményét böngészte át. Az archívumok anyagán kívül a
csata több mint négyszáz egykori résztvevőjével találkozott, hogy első
kézből gyűjthessen adatokat.
Egy fülledt levegőjű Pearl Harbor–i reggelen hallgatta végig azoknak a
hajógyári munkásoknak a visszaemlékezését, akik a sérült Yorktown repülő-
gép–anyahajót lehetetlennek tűnő rövid idő alatt kijavították, és előkész-
ítették a csatára.
Egy emlékezetes hűvös délutánt töltött Japánban, gyékényen ülve beszél-
getett Yamamoto tengernagy írnokával az átélt borzalmakról.
Híres és névtelen hősök százai idézték fel tetteiket, amelyek értelmet
adtak a jó ügyért küzdő bajtársaik áldozatának is.
Walter Lord elragadtatott, romantikus hevülete és ábrázoló művészete
emeli históriai magasságba az annak a hadszíntérnek kétségtelenül döntő,
ám a második világháború menete szempontjából nem túlzottan jelentős
tengeri csatáját. A második világháború panorámikus képét ugyanis az
1942–es évben az európai hadszíntér hadműveletei határozták meg. E nagy
tablóba helyezve tudjuk helyesen értékelni a csendes–óceáni hadszíntérnek
ezt az „epizódját”, amelyet a szerző nagyszerű regényében láttat az
olvasóval.
Erre az időre a keleti hadszíntéren a Szovjetunió elleni villámháborús
győzelem ábrándja szertefoszlott. A téli hónapokban, a tavaszi olvadások
előtt végbemegy a szovjet hadsereg első általános támadása. Befejeződik a
Moszkva alatti nagy csata, és a történelem legelkeseredettebb védelmi
ütközetei bontakoznak ki Leningrádnál és Sztálingrádnál. Ezek az esemé-
nyek együttesen mozdították elő a szövetségesek ügyét, járultak hozzá, hogy
a fasizmus ellen küzdő népek számára az 1942–es esztendő a fordulat
kezdetét jelentse a háború menetében.

A KIADÓ

7
8
1. FEJEZET

EGYETLEN CSAPÁS

Heijiro Omi tengerész altiszt egy szót sem hozott fel mentségére. Mint a
tengernagy főpincére, ő volt felelős azokért a fogásokért, amelyeket ezen az
összejövetelen felszolgáltak – és ezek között szerepelt a tai, a gondosan
kiválogatott, egészben megfőzött tengeri keszeg. Ez szerencsés ötlet volt,
mert a sós vízben megfőzött tai Japánban jó szerencsét jelent. De ezúttal a
szakács a halat babpürében – hogy pontosak legyünk, miso–ban sütötte
meg, és mint minden babonás japán tudja, a szokástól való eltérés azt
jelenti, hogy a jó szerencsét balszerencse követi.
Nyilvánvalóan csak figyelmetlenségről volt szó. A szakács nem gondolt
rá, Omi pedig az estélynek valamelyik másik részletére figyelt. Mégis, a
legkisebb tévedés is megalázó, ha valaki abban a kiváltságban részesül,
hogy személyesen szolgálhatja Isoroku Yamamoto tengernagyot, a Japán
Császári Haditengerészet egyesített flottájának főparancsnokát. Omi most
némán és leverten állt, amikor hallgatta Noboru Fukusaki fregatt-
kapitánynak, a tengernagy szárnysegédjének korholó szavait. Maga a
tengernagy a háttérben járkált; afféle humortalan félmosoly futott át arcán.
De nem volt idő arra, hogy sokat tűnődjenek az eseten. A vendégek már
gyülekeztek a Yamato zászlóshajó fedélzetén, amely kecsesen ringatózott
vörös bójája mellett a hashirajimai kikötőben. A mintegy kétszáz tiszt
hamarosan megtöltötte a tatfedélzetet – a sötét, mogorva tekintetű Nagumo
tengernagy, a Pearl Harbor–i győző ... egy tucatnyi fiatal romboló-
parancsnok ... a rendkívül népszerű Yanagimoto sorhajókapitány a Soryu
repülőgép–anyahajóról ... reményteljes törzstisztek, mint Sasabe fregatt-
kapitány, akinek 1923–as haditengerészeti akadémiai évfolyama, úgy
látszik, oly sok jó feladatot kap.
Yamamoto tengernagy azért hívta meg őket 1942. május 25–én, e
tavaszi estén, hogy együtt ünnepeljenek meg egy nagyon sokat ígérő
alkalmat. Arról volt szó, hogy egy nagy japán hajóhad készül átszelni a
Csendes–óceánt, és célja összhangban van nagyságával: elfoglalni a
midwayi amerikai haditengerészeti támaszpontot, tőrbe csalni és megsem-
misíteni az amerikai flottát, és egyetlen csapással biztosan megnyerni a
háborút Japán számára.
A jókedv vidám hangjai és éljen kiáltások szálltak a víz felett, a nyugodt

9
kikötőben horgonyzó seregnyi hajó között. Ha egyáltalán észrevette valaki,
hogy a tai–t miso–val szolgálták fel, már rég elfelejtette. Pohárköszöntőt
mondtak a nemzetre, a flottára, a múlt győzelmére és a jövő reményeire. A
meleg sake a határtalan dicsőség látomásait idézte fel a jelenlevők képzele-
tében, és még a virágdíszes csészék is szerencsés előjelnek tűntek – maga a
császár ajándékozta őket Yamamoto tengernagynak.
A győzelem a levegőben volt ... nemcsak most itt, Hashirajimában,
hanem egész Japánban. A hat hónap alatt aratott győzelmek szakadatlan
sora a legmerészebb képzeletet is felülmúlta – Pearl Harbor ... a Repulse és
a Prince of Wales ... Hongkong ... Manila ... Singapore ... Bataan. Chuichi
Nagumo tengernagy nagy repülőgép–anyahajói áprilisig végigdúlták az
Indiai–óceánt, lecsaptak Colombóra, elsüllyesztettek két angol cirkálót és
Trincomalee alatt a Hermes anyahajót. Utána következett a Korall–tenger és
még nagyobb dicsőség. Később hadászati vereségnek nevezik majd –
állandóan tompította az Ausztrália felé szúró japán tőr hegyét –, ámde ki
láthatta ezt akkor? A jócskán felnagyított hadijelentés az ellenség tetemes
veszteségeiről számolt be: megsemmisített amerikai repülőgép–anyahajókról,
csatahajókról és cirkálókról.
Mámorító dolog, megkönnyíti, hogy az emberek még többet higgyenek.
A falusi hangszórók harsogták a hivatalos közleményeket, amelyek Amerika
demoralizálásáról beszéltek.
Az újságok azt írták, hogy az Egyesült Államok városai az új elsötétítési
törvény miatt „kísértetiesek”. Tudósítások arról számoltak be, hogy „az
amerikai nőket akaratuk ellenére kirángatják otthonukból, és lőszergyárakba
viszik”. (Évekkel később már minden amerikai tudta, hogy ez a tenyeres-
talpas „Rosie the Riveterre” vonatkozott.)
Mindezek tetejében a sajtó arról írt, hogy az amerikai nép ingadozni
kezd. Az egyik cikk elmondta, hogyan próbálta meg Cordell Hull
kétségbeesetten felrázni a háborúba belefáradt népet, de „ez olyan, mintha
valaki egy csökönyös lovat próbálna behajtani az arénába bikaviadalra”!
Egy másik tudósítás arról számolt be, hogy a San Franciscó-i rádió egyik
bemondója dadogott, amikor a demokráciát próbálta védelmezni. „A
SZÖVETSÉGESEK TÁBORÁBAN TOVÁBB NÖVEKSZIK AZ ELÉGE-
DETLENSÉG” – jelentette boldogan a japán Times and Advertiser, Charles
E. Coughlin atyát, a „derék és ismert amerikai katolikus misszionáriust”
idézve.
Volt egy japán, aki mindezt nem vette be – Yamamoto tengernagy.
1884–ben született, a „Meiji forradalom”, a nagy nemzeti újjáébredés idején,

10
a hős Togo tengernagy parancsnoksága alatt megsebesült Csuzimánál, és
most mint a haditengerészet apostola, Yamamoto minden erejét egy új Japán
nagyságának szolgálatába állította. De Amerikát is ismerte. A Harvard
egyetemen tanult, Washingtonban volt haditengerészeti attasé, és beutazta
az országot. Ne vegyetek igénybe taxit, utazzatok autóbuszon, szokta
mondani azoknak, akik újonnan érkeztek Japánból.
Amerika lendületét és optimizmusát is ismerte. Ellenségei később felfúj-
ták azt a „dicsekvését”, hogy a Fehér Házban köt majd békét. Valójában azt
mondta, hogy Japán sohasem tud győzni, hacsak nem a Fehér Házban kötik
meg a békét.
Ezenkívül ismerte az amerikai termelést. Talán nem tudta, hogy az
Egyesült Államok 1940–ben 4 500 000 gépkocsit gyártott, ezzel szemben
Japán csak 48 000–et; de ez sem lepte volna meg. Jól tudta, hogy Japán
alulmarad, és csak idő kérdése, hogy az amerikai termelés kezdje éreztetni
hatását. „Ha azt mondják, hogy harcoljak, és ne törődjek a következmé­
nyekkel – mondta 1941–ben bizalmasan Konoye miniszterelnöknek –,
akkor vadul fogok harcolni az első hat hónapig vagy egy évig, de nincs
bizalmam a harc második és harmadik évében.”
Yamamoto számára csak egy megoldás volt: gyors és döntő győzelem,
még mielőtt Amerika rákapcsol. Ha meg tudja semmisíteni az Egyesült
Államok meggyengült flottáját – különösen pedig a Pearl Harbornál még
megmaradt repülőgép–anyahajókat –, az egész Csendes-óceánt ellenőrzi.
Akkor pedig lehetséges, hogy Washington hajlandó kedvező feltételekkel
békét kötni Japánnal, semmint szembenézni a hosszú visszaút agóniájával.
Ez kétségkívül merész cél, de miért lenne ez baj? A tengernagy mindig
hazárdjátékos volt. Amerikai tartózkodása alatt két kedvelt szórakozása a
bridzs és a póker. „Szeret hazardírozni?” – kérdezte egyszer a washingtoni
nagykövetség egyik másodtitkárát. Amikor a fiatalember habozva azt
felelte, hogy még nem próbálta, rárivallt: „Azok az emberek, akik nem
hazardíroznak, nem érdemlik meg azt, hogy szóba álljunk velük.”
Így megvolt a tét. A hiba csupán ott volt, hogy Chester W. Nimitz
tengernagy, az Egyesült Államok Pearl Harborban állomásozó csendes-
óceáni flottájának parancsnoka nem volt hajlandó beszállni a játékba.
Nimitz jól tudta, hogy megtépázott erői egyelőre nem képesek vállalni a
„mindent bele” próba kockázatát, ezért egyelőre megelégedett anyahajóinak
meglepetésszerű csapásaival és az erkölcsi szellemet erősítő portyákkal.
Yamamoto úgy vélte, hogy csak egy módon lehet őt kicsalogatni: ha valami
olyant foglal el, aminek elvesztését az amerikaiak nem engedhetik meg
maguknak. Amikor azután flottájuk felbukkan, szembeszállni a kihívással,

11
mindent bevet, amije csak van.
Midway tökéletes csaléteknek látszott. Csupán egy kis amerikai előretolt
állás volt a Csendes-óceán középső részén, de elfoglalása számos előnnyel
kecsegtetett: erősítené az anyaország védelmét, hasznos támaszpont lehetne
a járőrszolgálatot teljesítő repülőgépek számára, de mindenekelőtt kicsalo-
gatná az amerikai flottát. Midway mindössze 1136 mérföldnyire van Pearl
Harbortól, így olyan hely, amelyet az amerikaiaknak mindenképpen meg
kell védelmezniük. Biztosan jönni fognak; ő pedig elkapja őket.
Az elgondolás 1942 februárja óta érlelődött. Japán közeledett annak a
végéhez, amit hódításai „első szakaszának” nevezett, és most az volt a
kérdés, hogyan tovább. Az egyik irányzat képviselői azt akarták, hogy
nyugat felé menjenek – foglalják el Ceylont, végül vegyék fel a kapcsolatot
Rommellel a Közel–Keleten. Mások – a haditengerészeti vezérkar íróasztali
főokosai – déli irányban akartak megindulni, hogy Új–Kaledónia, Samoa és
a Fidzsi–szigetek elfoglalásával elszigeteljék Ausztráliát.
Midway a flotta egyesített főhadiszállásának elgondolása volt, és ez a
tény egymagában okot adott arra, hogy a haditengerészeti vezérkar félté-
keny csipkelődésének a céltáblája legyen. Ám a fedélzeti és az íróasztali
tengerészek közti hagyományos rivalizálástól eltekintve a terv ellen számos
ellenvetés merülhetett fel. Midway távol van – a támadást nem támogathatja
szárazföldi támaszponton állomásozó légierő. Ugyanakkor a Hawaiiban
állomásozó amerikai repülőgépek hatósugarán belül fekszik. Sokak számára
túl kicsinek és távolinak látszott ahhoz, hogy jó támaszpont legyen
járőrszolgálatot teljesítő repülőgépek számára. Ahhoz, hogy tartani tudják,
hajókat kell igénybe venni, amelyekre pedig másutt égető szükség van.
Mindenekfelett pedig nincs elég idő ahhoz, hogy összegyűjtsék a
készleteket és felszerelést, amely egy ilyen nagy ugráshoz szükséges – a
javasolt júniusi határidő gyilkosan rövid.
Mégis, a Midwaynek volt egy olyan nagy előnye, amely minden másnál
többet nyomott a latban: Yamamoto támogatta. Vele senki sem volt hajlandó
nyíltan szembeszállni, így április 5–én a haditengerészeti vezérkar végre
némi vonakodással áldását adta a tervre. Engesztelő gesztusként Yamamoto
elkötelezte magát arra, hogy a következő lépés a fidzsi–samoai hadművelet
lesz. Azonkívül, mivel a haditengerészeti vezérkar aggódott az Aleut–
szigetekről várható bombatámadások miatt, a Midway–tervet kiegé-szítette
az aleuti szigetek elleni támadással. Rengeteg hajója volt, és ez a támadás
segíthet megtéveszteni az amerikaiakat.
A szolgálaton belüli rivalizálás azonban nehezen szűnik meg, és így

12
április közepére világossá vált, hogy a haditengerészeti vezérkar még
mindig csak ímmel–ámmal végzi ezt a munkát. Most azt akarta, hogy
halasszák el egy hónappal a támadást.
Minden huzakodás véget ért április 18–án, egy tavaszi napon, amikor
Hideki Tojo miniszterelnök reggel felszállt, hogy szokásos szemleútjára
induljon. Amikor a társaság útban volt Mito, egy kis kikötő felé, hirtelen
egy „nagyon különös” barna gépet láttak feléjük közelíteni. Egy pillanatnyi
tűnődés ... aztán kétségbeesetten állapították meg, hogy egy amerikai bom­
bázógép. Tojo gépe ész nélkül kitért az útjából, amikor a feladata ellátására
igyekvő bombázó elsuhant mellette.
Egész Japán meglepődött, amikor Jimmy Doolittle alezredes 16 darab
B–25–öse a híres portyáján felbukkant. A japánok látták az Egyesült
Államok különleges feladattal megbízott anyahajós egységét és valójában
várták, hogy repülőgépeik megjelennek, amikor a repülőgép–anyahajók
elég közel lesznek ahhoz, hogy könnyű gépeiket indíthassák. De senki sem
álmodott arról, hogy az amerikaiak az anyahajók repülőfedélzetéről
távolsági bombázókat tudnak indítani. A kár kevés, de az ijedtség és a sértett
büszkeség rendkívül nagy volt.
Az esetet senki sem vette komolyabban, mint Yamamoto tengernagy. A
császár biztonsága a rögeszméje volt. A rajtaütés után bezárkózott kabinjába
a Yamatón, és egész nap egyedül töprengett. Omi, a főpincér még sohasem
látta ilyen sápadtnak és levertnek.
Midwayt illetően most már semmi kétség. A hadművelet új fontosságra
tett szert úgyis, mint Japán külső védelmi övezete erősítésének egyik módja,
és Yamamoto elszántabb volt mint valaha: megvívja a csatát, amely végez
az Egyesült Államok flottájával. A haditengerészet vezérkara abbahagyta a
gáncsoskodást, és sürgette a tengernagyot az indulásra.
A Yamatón Kameto Kuroshima, a hadműveleti főnök az elmélkedés
transz–szerű állapotába esett. Az ő feladata volt az, hogy összehozza a
hadműveletet, és mindenki egyetértett abban, hogy ő erre a munkára szüle-
tett. Csakis a hadműveletekért evett, aludt és élt. Amikor egy elgondoláson
dolgozott, napokra eltűnt kabinjában. Néha tömjént gyújtott és tűnődött a
sötétben, máskor íróasztalánál ült, beletemetkezve papírjaiba, és a csikkek
halomba gyűltek mellette. Ezeket esővízzel félig megtöltött üvegbe dobta,
mivel a személyzet nem gondoskodott számára hamutartóról. Amikor
gondolataiba merült, minden mást elfelejtett – azt mondták róla, hogy cipő­
ben aludt. A szolgálatosok meglehetősen tiszteletlenül boke–sambo–nak,
„ködös törzstisztnek” nevezték – de Yamamoto jobban ismerte. A tenger-
nagy minden rendellenes viselkedését eltűrte, mivel a kitűnő Kuroshima az

13
egész törzs egyöntetű véleménye szerint „a hadműveletek istene”.
Az elkészült terv méltó volt ehhez az emberhez. Olyan volt, mint valami
bonyolult tengeri balett, amelyben nem kevesebb, mint tizenhat különböző
hajócsoport tökéletesen egybehangoltan szerepelt. Minden az „N” –nap – a
midwayi partraszállás tervezett napja köré épült. Az „N–3” napon Hosogaya
tengernagy nyitja meg a „show” –t az Aleut–szigetek elleni támadással.
Utána az „N–2” napon Nagumo tengernagy pompás, hat anyahajóból álló
csapásmérő ereje északnyugat felől támad Midwayre, és megpuhítja a
könnyű partraszálláshoz. Magán az „N” –napon nyugat felől megérkezik a
Nobutake Kondo altengernagy 2. flottája által támogatott inváziós erő.
Közben a főerő – Yamamoto tengernagy csatahajókból álló nagy csoportja –
a kettő között fog tartózkodni ... 300 mérföldnyire a háttérben áll lesben,
várva, hogy rávesse magát az Egyesült Államok flottájára, amint az kifutott,
hogy felmentse Midwayt. Északon Hosogaya néhány támogató hajója elég
közel fog tartózkodni, hogy csatlakozzék Yamamotóhoz, amint az elindult a
csapásmérésre.
Hogy semmit se kockáztasson, Kuroshima a felderítésről is gondos-
kodott. Hawaii és Midway között két kordont fognak alakítani tengeralatt-
járókból. Ezek észlelik és jelentik, amint az Egyesült Államok flottája
kifutott támaszpontjáról, és esetleg egy keveset gyakorolják is a célok
leküzdését.
Mindez, természetesen, a tennék csupán a váza volt. A színhely Kuro-
shima kabinjának illatosított homályából áttevődött a hadműveleti terem
világos linóleumára, ahol a vezérkar majd hozzáadja a maga szakértelmét.
Yoshiro Wada fregattkapitány, a híradófőnök, azon fáradozott, hogy
kidolgozza a jól működő hírközlő rendszert ... Yasuji Watanabe fregatt-
kapitány a harcászati problémákon dolgozott ... Akira Sasaki fregatt-
kapitány a repülőgépekkel és a pilóták felszerelésével kapcsolatos teendőket
tervezte ... Mások attól kaptak fejfájást, hogyan szervezzék meg az üzem-
anyag–ellátást, a navigációt és a partra szálló csapatok támogatását.
Yamamoto tengernagy gyakran felkereste őket. Végső soron ez az ő
terve volt, és ő nem afféle vezető, aki törzsét tanácsadásra használja; a törzs
azért volt, hogy végrehajtsa az ő döntéseit. Amikor széles körű megbeszé-
léseket tartottak, a hadműveleti teremben összetolták az íróasztalokat, hogy
tárgyalóasztalt alakítsanak belőlük; amikor csak szűkebb körű megbeszé-
lések voltak, négyszögben egy asztal köré húzták a barna bőrkanapékat.
Középen, az asztalon mindig volt egy doboz Sakura cigaretta, némi sajt és
győzelmeik nagy szimbóluma – egy üveg vörös címkés Johnnie Walker

14
whiskys üveg, amelyet Singapore–ból „szabadítottak fel”.
Yamamoto maga nem ivott, nem dohányzott, de nem volt aszkéta, sem
nagyképű. Tudott együtt tréfálkozni törzsével, és mindig figyelmes volt a
legénységgel szemben. Foglalkozás közben eléggé tartotta a formaságokat
(soha senki sem látta, hogy levetette volna zubbonyát), de szolgálaton kívül
lebilincselően emberi volt. Szerette az édességeket, lelkesedett a shogi–ért
(A sakkjáték japán neve. – A szerk.), gyengéje volt a Hechima kölnivíz, és
mindez sokkal inkább hús–vér emberré tette, mintsem azzá a nemzeti
emlékművé, ahogy most a köztudatban él.
Április vége felé közvetlenül a hadműveleti terem mögötti vörös
kárpitos dolgozószobájában fogadta két főparancsnokát, Nagumo és Kondo
tengernagyot. Az Indiai–óceánról tértek vissza, semmit sem tudtak Mid-
wayről. Most azért jöttek, hogy tájékoztatást kapjanak. Nagumo közömbös
volt – az ő anyahajói mindenre képesek –, Kondo azonban elkezdte néhány
régi ellenvetés felsorolását. Yamamoto azonban röviden leintette – mindez
már rég eldöntött kérdés.
Elérkezett a május elseje, és túl voltak a tervezés napjain. Ezen a
reggelen a különböző feladatokkal megbízott harccsoportok parancsnokai a
Yamato fedélzetére sereglettek, hogy részt vegyenek a négynapos
eligazításon és hadijátékokon. Amint a terepasztalon ellenőrizték a tervet, a
Vörös Fél (az Egyesült Államok flottája) váratlanul rajtaütött a Kék Félen
(Nagumo repülőgép–anyahajóin), mialatt az anyahajók repülőgépei távol
voltak, hogy Midwayt bombázzák. A szabályok értelmében hét találat érte
őket, az Akagi és a Kaga elsüllyedt. Matome Ugaki ellentengernagy,
Yamamoto éles eszű törzsfőnöke gyorsan megváltoztatta a játékvezetői
döntést; hat találatot töröltek, és az Akagi újra úszóképessé vált.
Miután a siker ily módon biztosított volt, a sokszorosítógépek működni
kezdtek. Május 5–én a császári főhadiszállás 18. számú haditengerészeti
parancsa utasította az egyesített flottát, hogy „a hadsereggel együttműködve
hajtsa végre a Midway–szigetek és a nyugati Aleut–szigetek kulcs-
fontosságú pontjainak elfoglalását”. Ezt más parancsok követték, és végül
megszületett a végső elnevezés, amely minden katonai tervet álomból
valósággá változtat, a hivatalos fedőnév. Ettől kezdve a tervet „MI had-
műveletnek” nevezték, amelyben az Aleut–szigeteket az „AO”, magát
Midwayt pedig az „AF” betűk jelezték.
Még egy utolsó simítás. Kuroshima kapitány a hadijátékokra gondolva
úgy érezte, hasznos lenne egy kicsit többet tudni arról, hogy mit csinál az
Egyesült Államok flottája. Ezért május 8–a körül külön óvintézkedést
dolgozott ki: tengeralattjárókról utántöltött hidroplánok egy héttel a támadás

15
előtt felderítik Pearl Harbort, hogy percre pontos információt adjanak az
ellenség hadmozdulatairól.
A kikötőkből kifutottak a hajók. Május elején több tengeralattjáró
elindult dél felé, és mindegyik vitt magával egy törpe tengeralattjárót.
Remélhetőleg képesek lesznek megtévesztő támadásokat végrehajtani
Sydney és Madagaszkár ellen, még jobban elaltatva ezzel az ellenség
éberségét. Más tengeralattjárók kelet felé siklottak – ezek fogják majd
üzemanyaggal ellátni a Pearl Harbor felderítésére küldendő hidroplánokat.
Ismét mások azért indultak útnak, hogy megalakítsák a kordonokat, ame-
lyek majd figyelmeztetni fogják a flottát, ha az amerikaiak megjelennek.
Egy további tengeralattjáró egyedül indult keletre – a leleményes Yahachi
Tanabe korvettkapitány I–168–asát egészen az ellenség torkába viszi. Neki
magát Midwayt kellett felderítenie, és jelentenie az ottani helyzetet.
Ő volt felelős a partraszállás kidolgozásáért, de kiábrándítóan keveset
tudott Midwayről. Amint később bevallotta, „csak egy pont volt az
óceánon”. Nem voltak fényképfelvételei. Azt a gépet, amelynek az lett
volna a feladata, hogy légifényképeket készítsen, lelőtték, amint a szigethez
közeledett. Térképei vázlatosak és régiek voltak. Minden alap nélkül úgy
döntött, hogy délen szállnak partra, ahol a zátony közel van a parthoz.
Sohasem tudta meg, hogy észak felé egy rés van a zátonyban.
De nem volt világosabb elképzelése arról sem, mit fognak találni, ha
majd ott lesznek. A haditengerészet becslése szerint 750 amerikai tengerész-
gyalogost; a szárazföldi hadsereg úgy vélte, hogy 1700–at. A legtöbb forrás
megegyezett abban, hogy Midwayen 50–60 repülőgép, talán tíz légvédelmi
ágyú és körülbelül ugyanennyi partvédő löveg lehet. Ezenkívül semmi más.
Mindenesetre a japánok eleget vittek magukkal. A deszant–hadművelet a
szárazföldi hadsereg és a haditengerészet közös vállalkozása lesz, összesen
vagy 4600 fővel. Ichiki ezredes 28. gyalogezrede bárhol megállja helyét,
ugyanígy műszaki alakulata és gyorstüzelő ágyús százada is. Ota kapitány
2. vegyes különleges partra szálló egysége szintén kemény emberekből állt,
ugyanígy a haditengerészet műszaki alakulata és a meteorológiai szolgálat
is. Mindnyájan bőséges tűzerővel rendelkeztek – a haditengerészet
egymagában 94 ágyút vitt magával.
Az egyetlen igazi problémát a partraszállító járművek jelentették, és itt
volt a legnagyobb nehézség. Shiro Yonai fregattkapitány, a haditengerészeti
állomány törzsfőnöke tudta, hogy lapos fenekű csónakokra lenne szükség,
amelyek át tudnak jutnia korallzátonyokon, de ilyen az egész japán flottánál
egy sem volt. Végül is félretette büszkeségét, és a szárazföldi hadsereg

16
gyalogsági kiképző iskolájától kért kölcsön néhányat.
Május 15–én a haditengerészet megszálló ereje is elindult Saipan mellett
kijelölt behajózási körlete felé. Ichiki ezredes május 18–án felkereste a
Yamatót, hogy megkapja a személyes eligazítást Yamamoto tengernagytól.
Utána ő és csapata is elindultak.
Ugyanezen a napon Takayoshi Morinaga zászlós, a Kaga torpedóvető
pilótája színlelt támadást hajtott végre néhány cirkáló ellen, amelyek a
beltengeren manővereztek. A repülők számára ez amolyan utolsó simítás
volt, és Morinaga jó példa arra, hogy ezek az emberek miért voltak
legjobbak a maguk szakmájában a világon. 1937–ben a kínai incidensnél
kezdte, és azóta öt éve egyfolytában harcirepülő.
Az Akagin, a repülőgépanyahajó–flotta zászlóshajóján Nagumo tenger-
nagy törzse a készletek, a repülőgépek és a pilóták összeszedésén szorgos-
kodott. A támadás napját véglegesen június 4–re tűzték ki, de Nagumo
tömzsi törzsfőnöke, Ryunosuke Kusaka ellentengernagy véleménye szerint
a dátum túl korai. A pilótáknak 40–50 nap szárazföldi pihenőre lenne
szükségük, és egyúttal segíteniük kellett volna az újonnan érkezettek
kiképzésében. De mint mindenkit, aki halasztást javasolt, őt is gyorsan
leintették az egyesített flotta főhadiszállásáról.
Még Kusakának sem voltak túlzott aggályai. A felkészülésre valóban
nagyon kevés idejük volt, de ő abból is túl sok időt töltött a Pearl Harbornál
elesett haditengerészeti repülők posztumusz előléptetésének az elintézésével.
Az igazság az volt, hogy úgy érezte, semmiség az egész: „A jenkiket egy
csapással laposra verhetjük.”
Nemsokára itt lesz az alkalom. Május 20–án Yamamoto tengernagy
megállapította erőinek végleges harcászati csoportosítását, és most, a flotta
szíve – 70 nagy hadihajó – utoljára gyűlt össze a hashirajimai kikötőben.
Mindegyik eltörpült a 64 000 tonnás Yamato mellett, amely Kuréból
érkezett vissza, ahova készleteket ment vételezni. A világ legnagyobb
csatahajója, amelynek 18,1 hüvelykes ágyúi több mint 25 mérföldre tudtak
sortüzet lőni. Ámde bármennyire nagy volt is, a figyelem középpontjában
Nagumo tengernagy hatalmas anyahajókból álló csapásmérő ereje volt – az
Akagi, az anyahajó–flotta 30 000 tonnás csúnya királynője ... a Kaga, az
összes közül a legerősebb ... a korszerűbb Hiryu és Soryu, amelyeket a régi
londoni haditengerészeti egyezmény kijátszása céljából 10 000 tonnásnak
jegyeztettek be, de a valóságban mindkettő legalább 18 000 tonnás volt.
Emellett még kettővel többnek kellett volna lenni belőlük. A Shokakuról
és a Zuikakuról, e két kitűnő anyahajóról van szó, amelyek azonban a
korall–tengeri csatára voltak kikülönítve, és egy kis baj történt velük. A

17
Shokaku május 17–én visszavánszorgott Kuréba, amerikai bombatalálatokat
kapott, amelyek szétzúzták repülőfedélzetét, eleje pedig kiégett. A Zuikaku
két nap múlva sértetlenül követte, de repülőcsoportja súlyos veszteségeket
szenvedett. A két hajónak mindössze hat torpedóvető repülőgépe és kilenc
zuhanóbombázója maradt.
Ezért szóba sem jöhetett, hogy a két hajót magával vigye a flotta. Négy
anyahajó mindenképpen elég lesz. Az amerikaiaknak kevés maradt. A
Saratoga biztosan elsüllyedt a Korall–tengeren, és valószínűleg a Yorktown
is. Még ha megmaradt is, ez sem jelentene semmit. Ha a Skokaku nem tudja
Midwayt elérni, hogy tudná akkor a Yorktown?
A Korall–tenger egyáltalán nem késztetett habozásra, hanem valójában
mindenki magabiztosságát növelte. Elsősorban is azt a harcot az 5. repülő-
század vívta meg, amelyet a flottánál általában a legrosszabbnak tartottak.
Ha ez a zöldfülűekből álló csoport helyt tudott állni a legjobbal szemben,
amit az amerikaiak nyújtani tudtak, akkor a most elinduló 1. és 2. repülő-
századnak ez gyerekjáték lesz – a két század volt a japán haditengerészeti
légierő elitje. „Az ágyas fia győzött – járt szájról szájra a kissé nyers
mondás a hadihajók kabinjaiban –, így a törvényes feleség fiának nem lesz
vetélytársa a világon.”
E meggyőződésében az egyik parancsnokság arra utasította a yokosukai
haditengerészeti támaszpont postahivatalát, hogy postáját egyenesen
Midwayre továbbítsa. Az egyesített flotta új nevet adott a szigeteknek:
„Június Dicsőséges Hónapja”. Azok a tisztek, akik Pearl Harbor idején a
partra vitték személyes holmijaikat, most ismét mindent magukkal cipeltek
a fedélzetre – fényképezőgépeket, mindenféle csecsebecsét, bekeretezett
családi képeket, a táblajátékokat és a sakk–készleteket. Morinaga zászlós
arra gondolt, mennyire más volt a háború elején. Akkor egész éjjel ébren
hevert. Most pedig kitűnően aludt. Midway egyszerű dolog lesz ... „olyan
könnyű, mint egy csecsemő karját kicsavarni”.
Nem csoda, hogy május 25–én az indulás előtti gálaestén igen
emelkedett volt a hangulat. Nem csoda, hogy koccintottak a császár
csészéivel és harsogták a pohárköszöntőket. Ezzel szemben huszonhatodika
a nyugodt eligazítás napja volt, az utolsó lehetőség arra, hogy sorra vegyék
a milliónyi részletet, amely hozzátartozik egy nagy győzelem kivívásához.
Messze délen a szállítóhajókat már összevonták Saipannál. A csapatok
szorgalmasan gyakorolták a partraszállást, a partra tocsogva a hullám-
verésen keresztül. Az aknaszedő hajók, a tengeralattjáró–vadászok és az
őrnaszádok ezen a délután kezdtek el kirajzani a kikötőből; korábban

18
indultak, hogy Wake–nél üzemanyagot vehessenek fel. Ominato északi
kikötőből az aleuti erő első egységei szintén útnak indultak. A Ryujo és a
Junyo könnyűcirkálók vezetésével eltűntek keleten, belevesztek a gomolygó
ködbe.
Május 27–én, szerdán, reggel hatot mutat az óra a hashirajimai kikötőben.
Egyszerre csak jelzőzászló jelenik meg Nagumo zászlóshajójának, az
Akaginak az árbocán: „Indulás a terv szerint.”
Csörögnek a horgonyláncok, és a csapásmérő erő mozgásba jön: elsőnek
a Nagara könnyűcirkáló, amely a fedezőerők 11 rombolóját vezeti ... utána
a Tone és a Chikuma cirkálók ... a Haruna és a Kirishima csatahajók külö-
nös pagoda–árbocaikkal ... és végül az Akagi, a Kaga, a Hiryu és a Soryu.
Amikor oszlopban elhaladtak a még mindig horgonyon ringatózó hajók
– Yamamoto és Kondo csatahajókból és cirkálókból álló hajói – mellett, a
tengerészek felsorakoztak a korlátoknál, és sapkájukat lengetve vidám
kiáltásokkal üdvözölték őket. Ragyogóan sütött a nap, s ez jó előjelnek
látszott az elmúlt felhős, fülledt napok után. Ámde mint mindenki tudta, a
legjobb előjel maga a dátum volt. Mert ez az 1942. május 27–e a
haditengerészet napja volt – annak a nagy győzelemnek a 37. évfordulója,
amelyet Togo tengernagy Csuzimánál aratott az oroszok felett.
A hajók lassan úsztak lefelé a beltengeren, a Bungo–szoroson keresztül,
és végül kijutottak a nyílt Csendes–óceán dagadó kék hullámaira. Az anya-
ország fokozatosan ködbe veszett; elkezdődött a hajófedélzet szokásos
élete; egyesek az Akagi repülőfedélzetén szabadgyakorlatokat végeztek. A
gépek gyorsabban dübörögtek ... útjukon voltak.
Hashirajimában, a kikötőben ezen az estén Yamamoto tengernagy
szokása szerint visszavonult a Yamatón levő kabinjába. Ez volt az az idő,
amikor leveleket szeretett írni, és ez mindig olyan volt, mint valami
szertartás. A tisztiszolga az asztalra tette az ecsetet és a tust; Yamamoto
pedig a papírt ügyesen kiterítette a szőnyegre, letérdelt és gyönyörű kínai
írásjelekkel írni kezdett. Ezek között a levelek között mindenféle volt – sok
szólt a gyermekeinek –, de egyeseket különleges papíron írt, amelyet más
célra nem használt. Ezeket a leveleket Chiyoko Kawainak, egy tokiói
gésának írta.
Ezen az estén a neki írt levél komoly volt; még világosabban tudatában
volt a „mindent vagy semmit” kockázatnak. Azt írta a lánynak, hogy
szeretne mindent otthagyni, elvonulni a világtól és egyedül vele lenni. De
most ismét elmegy, az egész csendes–óceáni flotta az ő parancsnoksága
alatt van. A következő napok kritikus napok lehetnek – „Úgy gondolom,
hogy kevés lesz a nagyon kellemes pillanat.”

19
 Május 28–án az attui és kiskai inváziós erők elhagyták az ominatói
kikötőt. Lent, Saipannál a midwayi inváziós erő szintén indulóban volt.
Pontosan délután 5 órakor a Jintsu könnyűcirkáló a 12 kormos szállítóhajót
és az Akebono Maru tartályhajót kivezette a kikötőből. Néhány őrhajó
csatlakozott hozzájuk, és a Chitose és a Kamikawa Maru hidroplán–
üzemanyagellátó hajó zárta be a sort. Ezeknek később ki kell majd válni a
kötelékből, remélve, hogy elfoglalják a Midwaytől nyugatra fekvő kis Kure-
szigetet, ahol majd hidroplán–támaszpontot rendeznek be az invázió támo-
gatására.
Ugyanaznap délután Kurita tengernagy nehézcirkálókból álló támogató
csoportja kifutott Guamból. Nagyszerű hajók voltak ezek – a Kumano, a
Suzuya, a Mikuma és a Mogami –, és fontos szerep várt rájuk a partraszállás
fedezésében.
Hashirajimában a főerő még nyugodtan ringatózott horgonyán. A
Yamatón a zenekar délelőtt 11 óra 50 perckor a szokás szerint felállt a törzs
étterme előtt. Öt perccel később szertartásosan, kikeményített fehér egyen-
ruhában beléptek a tisztek, és elfoglalták helyüket. Utána pontosan délben
Omi, a főpincér kopogtatott Yamamoto tengernagy ajtaján, és a zenekar
rázendített az indulóra. A tengernagy megjelent – ő mindig készen volt –, és
a folyosón át hosszú léptekkel bement az ebédlőbe. A törzs tisztjei tisztelet-
teljes főhajtással fogadták. Ez volt a napi szertartás, amikor a zászlóshajó
kikötőben tartózkodott, és a mai nap sem volt kivétel – bár hosszú, hosszú
időre ez lesz az utolsó.
Május 29–én pirkadatkor a többi hajó is kifutott. Elsőnek Kondo tenger-
nagy hatalmas ereje, amelyet arra szántak, hogy még nagyobb lendületet
adjon az inváziónak: két csatahajó, öt erős cirkáló, a Zuiho könnyűanyahajó
és egy torpedóromboló.
És végül maga a főerő. Pontosan reggel 6 órakor feldübörögtek a gépek,
és Yamamoto tengernagy 34 hajója – az egyesített flotta szíve – megindult.
A hatalmas Yamato vezetésével hét nagy csatahajó átsiklott a Bungo–
szoroson, és irányt vett a Csendes–óceánra. Körülöttük sürgölődött a
rombolók és a cirkálók szokásos fedezete, továbbá a Hosho kis repülőgép–
anyahajó repülőgépei. Nekik utolsónak kellett indulniuk, de éppen ez volt a
dolog lényege – ezek voltak azok a hajók, amelyeknek lesben kellett állniuk
a szárnyakon, miközben Nagumo és Kondo kicsalja az ellenséget, akkor
beavatkoznak és megsemmisítik azt.
„A főágyústiszt lelkesítő beszédet mondott”, írta Takeo Ikemoto, a főerő
egyik fiatal tengerésze. „Örökre megőrizzük emlékezetünkben.”

20
 „Gyönyörű nap, a legmegfelelőbb egy ilyen vidám induláshoz” – írta
naplójába a Fuso egyik mérnöke, majd így folytatta: „Az egész legénység
emelkedett hangulatban van.”
Miért is ne? Hogy is veszíthetne egy ilyen nagy armada? Szám szerint –
11 csatahajó, 8 repülőgép–anyahajó. 23 cirkáló, 65 romboló, 83 segédhajó –
ez összesen 190 hajó. A Csendes–óceánon kelet felé haladva 1800
mérföldes nagy ívben bontakoztak szét a Kurili–szigetektől Guamig.
Ebben az egyetlen hadműveletben gépeik több olajat fogyasztottak, mint a
japán haditengerészet békében egy év alatt. A légi hadviselésnek ebben az új
korszakában 700 tengeri és szárazföldi telepítésű repülőgép támogatta őket
– ezek közül egyedül Nagumo anyahajóiról 261. A személyi állomány
100 000 főből állt, köztük 20 tengernagy – elkápráztató sereg. A parancsnok
maga Isoroku Yamamoto tengernagy.
És mi állt velük szemben? Az egyesített flotta becslése szerint az
Egyesült Államok flottája 2–3 repülőgép–anyahajóból (továbbá valószínűleg
még 2–3 kisebb anyahajóból), talán 2 csatahajóból, 11–13 cirkálóból és
esetleg 30 rombolóból állt. Nem sok, és a legutóbbi jelentések szerint még
ennél is kevesebb. Május 15–én egy őrjáratot teljesítő repülőgép két ameri­
kai repülőgép–anyahajót észlelt lent, a Salamon–szigeteknél.
Ez azt jelenti, hogy a midwayi térségben esetleg egyáltalán nincsenek
anyahajók. Akkor a hadművelet még könnyebb lesz, mint ahogy várták, bár
így ők is elvesztik annak az esélyét, hogy anyahajókat zsákmányoljanak.
Az Egyesült Államok flottájának nem marad más választása, mint azt
tenni, amit ők elterveztek. A flottának Pearl Harborban kell lennie, aztán
előjön onnan, és csapdába esik. Természetesen, így kell történnie. Még a
parancsok is így rendelkeztek. Amint a 94. számú császári haditerv
kifejtette: „Meg fogjuk semmisíteni az ellenség flottáját, amely meg fog
jelenni, amint hadműveletünk megkezdődött.”
Ámde mi van akkor, ha az amerikaiak tudják, mi van készülőben? Ezt
kihagyták a számításból. Nagumo tengernagy kizárta ezt a lehetőséget,
miközben anyahajói a megindulási pont felé száguldottak. Felderítő jelenté-
sének d pontja világosan leszögezte: „Az ellenség nem tud terveinkről.”

Körülbelül ugyanebben az időben 7000 mérfölddel keletre Washing-

tonban, a haditengerészeti minisztérium egyik térképszobájában egy kis
tiszti csoport az utolsó simításokat végezte a Csendes–óceán térképén.
Nagy, nyomtatott betűs felirat állt rajta: „AZ AF ÉS AO HADMŰVELET
VIZSGÁLATA, 1942. MÁJUS 29."

21
 Az aleuti erő útvonala most már világos volt, és rózsaszínű ceruzával
gondosan bejelölték a térképre ezzel a megjegyzéssel: „Feltételezett indulás
május 26. 0800.” Az inváziós erő mozdulatai szintén világosak voltak – egy
vörös vonal indult ki Saipantól, gondosan bejelölve, mellette a megjegyzés:
„Indulás május 28.” Nagumo tengernagy csapásmérő ereje kissé több zavart
okozott. A május 27–i indulás dátuma elég világos volt, de az észak-
nyugatról Hawaii felé húzódó zöld vonal mellett ez a megjegyzés állt: „Ez
az irány elejthető.” Egy másik vonal közvetlen kelet felé futott, egyenesen
neki Midwaynek.
Pearl Harborban, az Egyesült Államok csendes–óceáni flottájának
főhadiszállásán a tisztek egy hasonló térképen dolgoztak. Mindkét hely
szakértői állandó kapcsolatban voltak egymással, kicserélték az adatokat,
összehasonlították feljegyzéseiket, amelyek értelmezés tekintetében néha
eltértek egymástól. Pearlben, például, Nagumo tengernagy útvonala észa-
kabbra haladt tovább, majd lekanyarodott délkeletnek Midway felé, mintegy
135 fokos irányban.
Ám itt is voltak bizonytalanságok. Senki sem volt biztos abban, mit
terveztek a japánok június 2–án reggel 6.00-ra egy bizonyos ponton, amely
Midwaytől 650 mérföldnyire nyugatra fekszik. Bizonyára valami találko-
zás–féle lehetett, de azt, hogy pontosan mi, nehéz volt megmondani.
Úgy látszott, hogy van néhány részlet, amelyeket még a legkitűnőbb
felderítő csoport sem tud kibogozni.

22
2. FEJEZET

A KÓD ÉS A CÉL

A látogatókat sohasem fogadták szívesen. Ha valaki találkozni akart

valakivel a haditengerészet Pearl Harbor–i harci hírszerző egységének tagjai
közül, először csengetnie kellett egy pincelépcső lezárt ajtaján. Ekkor
esetleg megjelent valaki, és ha a papírok rendben voltak, kinyílt az ajtó. A
lépcső alján ismét volt egy zárt ajtó, ahol ugyanez az eljárás megismét-
lődött. Ha ez a második ajtó is kinyílt, a látogató végre bejutott.
Az első pillanatban a hely az összevisszaság látszatát keltette – vagy
kéttucatnyi ember dolgozott egymás hegyén–hátán, papírtenger közepén. Az
iratgyűjtő rendszernek még a nyomát sem lehetett fellelni. A dosszié-hegyek
egyszerűen az asztalokon és a székeken tornyosodtak, s aztán elárasztották a
padlót is. Az egész gazdája egy magas, sovány, csípős humorú ember volt,
aki vörös házikabátot és nemezpapucsot viselt – Joseph J. Rochefort,
fregattkapitány.
Joe Rochefort már régóta foglalkozott rejtjelezett szövegek megfej-
tésével. A húszas évek elején segített egy másik tehetséges fiatal tisztnek,
Laurence F. Saffordnak megszervezni a haditengerészet első központját. A
harmincas évek nyomott hangulata idején azzal szórakozott, hogy
megfejtette a külügyminisztérium „szürke” titkosírását. („Pokolian dühösek
voltak.”) 1940 őszén segített megfejteni a legfőbb japán haditengerészeti
rejtjelkulcsot, a JN–25–öt – és mostanra már jól beszélt japánul.
1941 májusában Pearl Harborban volt, ahol megszervezte harci
hírszerző egységét. A forgalmazásban „Hypo” állomás néven ismerték, és a
Cavite–ben levő másik állomással („Cash”), valamint a washingtoni hazai
támaszponttal („Negat”) együtt figyelte a japán rádióforgalmazást.
Technikailag Washington volt a főhadiszállás, de a három állomás valójában
egy egységként működött. A rejtjelezett szövegek megfejtése külön világ
volt; azok, akik ezen a területen működtek, éveken át együtt dolgoztak,
megosztva egymással tapasztalataikat, ismereteiket, aggályaikat.
1941. december 7–én mindez nem sokat használt. A japán haditenge-
részeti rádióhíradás elhallgatott, ezenkívül Tokió megváltoztatta a JN–25
kulcsát, s ezzel mindenkit megzavart néhány napra. Ámde a forgalmazás
nemsokára ismét megkezdődött. Az új rejtjelkulcsot december 10–ig
sikerült megfejteni, és újra bőven volt mit hallgatni. Rochefort az őszt azzal

23
töltötte, hogy figyelmét a japán flotta főparancsnokának rendszerére
összpontosította; egysége most a JN–25 elleni akcióban csatlakozott a többi
állomáshoz.
Ebből közvetlenül senki sem értett meg sokat. A desiffrírozás tényleges
folyamata ritkán eredményezett többet, mint az üzenet 10–15 százalékát. A
többi mind elemzés volt: talán egy hajó neve sugallt valamit, ami
rendszeresen együtt járt vele ... vagy egy múlt hadművelet segíthetett
legközelebb, amikor a helynevek ismét felbukkantak ... vagy egy ismerős
távírász stílusa elárulhatta a forrást; a hívójel megváltozhatott, de egy
bizonyos távírász „keze” sohasem.
Mindezek kipuhatolásához a képességek érdekes kombinációjára volt
szükség – elvileg az embernek egyenlő arányban kell lennie tengerésznek,
nyelvésznek és rejtvényfejtőnek –, így nem meglepő, ha a harci hírszerző
egységet úgy ismerték, mint individualisták gyülekezetét. Névleg a 14.
haditengerészeti körzethez tartoztak, valójában azonban hagyták őket, hogy
önállóan gyakorolják különleges tehetségüket. Munkájuknak éltek, és amint
a japán támadás megindult, volt is tennivalójuk bőven. Fokozatosan tetemes
mennyiségű különleges ismeretre tettek szert.
Április közepe táján egy napon teljesen váratlan üzenet érkezett
Washingtonból. Valójában ez volt az első és egyetlen közlés, amelyet
Rochefort valaha is közvetlenül kapott Ernest J. King tengernagytól, az
Egyesült Államok flottájának főparancsnokától. A főparancsnok azt kívánta,
hogy Rochefort a jelenlegi lehallgatások alapján adjon hosszú távú becslést
a japán haditengerészet szándékairól.
Enyhén szólva szokatlan volt Kingtől, hogy ilyen mélyre nyúljon egy
kérdés megválaszolásáért, ám ez az adott pillanatban érthető volt. A japánok
épp most hajtottak végre támadást Ceylon ellen. Vajon ez azt jelenti, hogy a
háborúban nagyobb eltolódás következik be India felé, vagy nemsokára
visszatérnek a Csendes–óceánra? Nagyon sok függött a választól.
Rochefort egy négy pontból álló jelentést adott, amely csoportjának
közös véleményét tükrözte: 1/ a japánok indiai–óceáni hadműveleteinek
vége, a flotta útban van hazafelé; 2/ nem fogják megtámadni Ausztráliát; 3/
a már jelzett erőkkel hadműveletet terveznek Rabaultól délre; 4/ a jelek arra
utalnak, hogy valami más is készül a Csendes–óceánon, de nem tudjuk
megmondani, mikor és hol.
Április végére a hiányzó részletek kezdtek a helyükre kerülni. A
Rabaultól délre jelzett hadművelet célja minden bizonnyal Port Moresby –
amerikai egységek indultak a Korall–tengerre. A másik hadművelet titok

24
maradt, noha a Csendes–óceán középső része komoly lehetőségnek látszott,
és nehéz volt a térképre nézni anélkül, hogy ne ötlött volna szembe Midway.
Midway különböző időkben volt szerelőállomás, kereskedelmi kábel
alállomás és a Pan American Clipper bázisa, jelenleg nagyon hasznos, és
erősen exponált támaszpont volt, amelyen a haditengerészet őrszolgálatot
teljesítő repülőgépei állomásoztak. Két apró szigetből állt, a Sand–szigetből
és a Keleti–szigetből, amelyek egymás közvetlen közelében feküdtek egy
gyönyörű kék lagúnában. Ezer mérföldes körzetben semmi említésre méltó
sem volt körülötte. Midway egyedül volt kinn a Csendes–óceánon – teljesen
egyedül.
Nimitz tengernagy május 2–án rövid látogatást tett a szigeten, egy napot
töltött a szolgálatot teljesítő tisztekkel, Cyril T. Simard fregattkapitánnyal és
Harold Shannon tengerészgyalogos alezredessel. Nimitz nem beszélt
különleges veszélyről, de megkérdezte, mire lenne szükségük ahhoz, hogy
Midwayt megvédhessék egy esetleges támadással szemben. A két ember
elkezdte a felsorolást.
„Ha én megadom mindazt, amire azt mondták, hogy szükséges, meg
tudják védelmezni Midwayt egy nagy inváziós erővel szemben?”
„Igen uram.”
Eltelt egy hét, és Pearl Harborban Rochefort előtt kezdett kialakulni a
kép. Mint mindig, most is arról volt szó, hogy összerakják a három állomás
– Pearl Harbor, Washington és a Fülöp-szigetekkel elveszett állomást
helyettesítő ausztráliai egység – által gyűjtött adatokat. De még így sem volt
végső következtetés. Minden homályos volt ... de mindazonáltal mondott
valamit. Így például világos volt, hogy Kondo tengernagy 3. csatahajó-
osztaga sokat forgalmazott Nagumo repülőgép–anyahajós magasabb
egységével... hogy bizonyos szállítóhajókat Saipanhoz rendeltek, és a 3.
csatahajóosztag velük is forgalmazott ... hogy a 7. cirkálóosztag szintén
Saipan felé tart. Vajon van valami összefüggés ezek között a dolgok között?
A forgalmazás sohasem adott világos választ. A tárgyra vonatkozó
közleményeket gyakran napok választották el egymástól. De Joe Rochefort
képes volt mindegyiket észben tartani, és amikor a képet összerakta, az arra
vallott, hogy egy nagyszabású hadművelet van készülőben, a császári
egyesített flotta zömének részvételével.
De ismét felmerül a kérdés, hol?
A japánok sohasem említettek semmilyen határozott helyet, de fokoza-
tosan egy név kezdett egyre gyakrabban felbukkanni – néha rendeltetési
helyként, néha pedig olyan helyként, amelynek bizonyos felszerelésre van
szüksége. A siffrírozott szövegben ez a hely mindig „AF”–ként szerepelt.

25
 Rochefort kis csoportja törte a fejét. Végre valakinek eszébe jutott, hogy
az „AF” a múlt év márciusában is szerepelt a közleményekben, amikor
néhány japán hidroplán sikertelen támadást hajtott végre Pearl Harbor ellen.
Röpködtek az iratok a levegőben, amikor az egész csoport beásta magát a
lehallgatott táviratok halmaiba, hogy rábukkanjon erre a bizonytalan
nyomra. Végre megtalálták. A japánok valóban említették „AF”–et. Azok a
hidroplánok egy tengeralattjáróról vettek fel üzemanyagot a French Frigate
zátonyról, egy kis korallszigetnél, amely Midway felé esik, és az egyik
táviratban az áll, hogy elhaladtak „AF” mellett.
Rochefort számára ez eldöntötte a kérdést. „AF”–nek Midway térsé-
gében kell lennie ... és az egyetlen hely, amely egyáltalán szóba jöhetett,
maga Midway volt. Mostantól kezdve értékelései hangsúlyozni kezdték
Midwayt, mint valószínű célt.
Nem mindenki látta ezt ilyen tisztán. A lehallgatott táviratok „AL” –t,
„AO”–t és „AOB”–t is emlegették – mindegyiket határozottan az Aleutok
térségében – és egyes magas rangú tisztek, különösen Washingtonban, azt
gondolták, hogy az igazi cél Alaszka vagy a nyugati part. Maga King
tengernagy egy ideig Hawaii felé hajlott, mint lehetőség felé, a szárazföldi
haderő légiereje pedig mindig aggódott amiatt, hogy San Francisco ellen
légitámadást intéznek.
Nehéz volt megváltoztatni véleményüket. Rochefort egysége szokás
szerint egy lehallgatott üzenetből ritkán tudott 15%-nál többet „elolvasni”,
és egy beavatatlannak 15% túl kevésnek látszott. A régi időkben, amikor a
hivatalok még kisebbek voltak és az emberek jobban ismerték egymást, más
volt a helyzet. Most óriási átszervezések voltak; a parancsnokságok új
vezetési szintjei kapcsolódtak be, ahol olyan emberek ültek, akik keveset
tudtak a rádiófelderítésről. Túl sok lett volna azt várni tőlük, hogy
megértsék a rejtjeles üzenetek megfejtésének bonyolult mesterségét. Az is
nehezítette a dolgot, hogy a rejtjeles üzenetek elemzői olyan titkolózók
voltak. Természetesen, ilyennek kellett lenniük, ez azonban nem könnyítette
meg, hogy elfogadtassák véleményüket a FŐPARANCSNOKSÁGON ülő
nagyfejűekkel.
Ily módon a haditengerészeti minisztériumban voltak kétkedők ... és a
szárazföldi haderő légierejénél is ... ugyanez volt a helyzet a Hawaiiban
székelő főparancsnokságnál.
Rochefortnak azonban szintén voltak szövetségesei, akik közül az egyik
Nimitz hírszerzőtisztje, Edwin T. Layton korvettkapitány volt. Ő is jól
ismerte a japánokat és nyelvüket is. Közvetlenül a háború kitörése előtt két

26
évet töltött a tokiói nagykövetségen, utána pedig Kimmel tengernagy
felderítőfőnöke volt a Pearl Harbor–i katasztrófa idején. Akárcsak Kimmel
törzsének többi tagja, Layton is szerette volna tudni, mi lesz vele, ha Nimitz
veszi át a parancsnokságot, és a többiekkel együtt ő is roppantul fellelkesült,
amikor Nimitz felkérte őket, hogy csatlakozzanak hozzá.
Nimitz azt mondta Laytonnak, hogy a hírszerzés olyan valami, amelyről
ő semmit sem tud. Csupán egy javaslata van: reméli, Layton úgy fogja
végezni munkáját, mintha ő lenne Nagano vagy Yamamoto tengernagy,
vagy bárki, aki irányító szerepet játszik Tokióban. A rendelkezésre álló
információval bele kell képzelnie magát a japánok helyzetébe, és a legjobb
prognózist kell adnia terveikről és szándékaikról.
Ilyen utasításokkal könnyű volt Joe Rochefort bűvkörébe kerülnie.
Layton teljesen beleásta magát a rádiófelderítésbe, és mindent elkövetett
annak érdekében, hogy Nimitzet is bevonja. A tengernagy csak félig volt
meggyőződve, nem jobban.
Május 8. körül Layton végre kérlelni kezdte Nimitzet, hogy látogassa
meg a harci hírszerző egységet. Akkor mindent saját szemével láthat.
Layton biztos volt benne, hogy ha egyszer a tengernagy látja a csoportot
működés közben – látja azt, hogy az információt milyen gondosan illesztik
össze –, ő maga is igazhivő lesz.
Nimitz nem tudott elmenni. Nyakig merült a korall–tengeri ütközettel
kapcsolatos munkába, túl sok volt az elfoglaltsága. De maga helyett elküldte
L. D. McCormick sorhajókapitányt, hadműveleti tisztjét. McCormick azt
mondta, hogy neki is sok dolga van, de végül hajlandó volt arra, hogy két
órát feláldozzon. Lementek a lépcsőn, be az alagsori szobába, amelynek a
kitakaríttatására ez egyszer a törzs gyenge kísérletet tett. Rochefort egy
fűrészbakokból és deszkákból összetákolt ideiglenes asztalon kiteregette az
összes lehallgatott táviratot. Türelmesen megmutatta, hogyan vezet az egyik
a másikhoz, hogyan illenek össze, hogy egy határozott képet alkossanak.
McCormick el volt ragadtatva. Végül nem két, hanem három és fél órát
töltött a helyiségben, összevissza forgatva az anyagot, makacsul ezernyi
kérdést tett fel. Egyik fél sem viselt bársonykesztyűt.
„Honnan tudja, hogy a Kamikawa Maru most nem hazai kikötőbe tart?”
„Nos, ha ezt tenné, ez olyan lenne, mintha valakinek a manduláját a
végbelén keresztül távolítanák el.”
Végül is McCormick teljesen meggyőzve távozott, és az ő megnyerése
Nimitz megnyerését is jelentette. Ettől kezdve Rochefort és Layton a
tengernagyot a leghűségesebb szövetségesüknek tekinthették.
Washington továbbra is kétkedő maradt. Egyrészt még nem volt

27
bebizonyítva, mit értenek a japánok az „AF” betűkön. Rochefort már biztos
volt benne, hogy Midwayt, ezt azonban be kellett bizonyítania. Május 10–e
táján egy ötlete támadt, és felkereste Laytont. Nem lehetne Midwayt
utasítani arra, adjon le egy megtévesztő rádióüzenetet rejtjelzés nélkül,
angol nyelven, hogy elromlott a frissvíz–ellátó berendezésük? Nimitz
örömmel belement ebbe a cselbe ... Midway követte az utasítást ... és két
nappal később lehallgattak egy japán rádióüzenetet, amely jelentette, hogy
„AF”–nek kevés a friss vize.
Május 14–én Nimitz felkereste Delos Emmons vezérőrnagyot, a száraz-
földi erők helyi parancsnokát, és bejelentette a „flotta által elhárítandó
inváziós” állapotot. Május 15–én elkezdte összegyűjteni szűkös
hajóállományát. Csak három repülőgép-anyahajója volt, és mindegyik sok
ezer mérföldnyire távol, a Csendes–óceán déli részén. Frank Jack Fletcher
ellentengernagy 17. különleges feladattal megbízott köteléke Tongatabunál
nyalogatta a korall–tengeri ütközetben kapott sebeit. A Yorktown anyahajó
nem süllyedt el, ahogy a japánok állították, de messze volt attól, hogy
egészségesnek lenne nevezhető. Egy bomba kiszakította belső részeit, két
közeli találat pedig felszakította a korlátot. William F. Halsey altengernagy
16. különleges feladattal megbízott köteléke a Salamon-szigetek közelében
tartózkodott, az Enterprise és a Hornet anyahajókkal együtt túl későn ért a
Korall–tengerre. Nimitz rádión utasította őket, hogy rohanjanak vissza.
Tongatabunál Fletcher sebtében néhány javítást végeztetett, és utána
elindult. Halsey a Salamon-szigetektől keletre helyi idő szerint május 16–án
kapta meg az üzenetet, és azonnal elkezdte szétszórt hajóinak összeszedését.
A legutolsókat 18–án szedte fel, amikor új üzenet érkezett Nimitztől.
Mindössze két szóból állt: „Azonnali visszatérés.”
Miközben északkeleti irányban Pearl Harbor felé haladtak, az
Enterprise navigációs tisztjét, Richard Ruble fregattkapitányt elégtétellel
töltötte el egy gondolat. Eszébe jutott, hogy 15-én felfedeztek egy
ellenséges járőrszolgá-latot teljesítő repülőgépet, amely a nyugati
horizonton húzott el. A látási viszonyok tökéletesek voltak, és a gépnek elég
idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy pontos jelentést adjon a japán
főhadiszállásnak, amely szerint a 16. különleges feladattal megbízott köte­
léket mélyen a Csendes–óceán déli részén észlelte.
Otthon, Pearl Harborban a harci hírszerző egység teljes erővel dolgozott.
Rochefort minden figyelmét a fordításokra összpontosította – oly sok
függött a japán nyelv árnyalataitól, még akkor is, ha egy rádióbeszélgetést
már megfejtettek. Naponta 20–21 órát töltött munkával, és néha lekupo-

28
rodott az egyik sarokba, hogy egy keveset szundítson. Csak akkor ment
haza, „amikor valaki azt mondta, hogy meg kellene fürödnie”. Az egység
többi tagja ugyanilyen keményen dolgozott – Jasper Holmes a hajók hely-
zetén robotolt; Tommy Dyer marékszámra nyelte az élénkítő tablettákat; a
nagyszerű Ham Wright ki sem látszott papírjai közül.
Az Egyesült Államok csendes–óceáni flottájának főparancsnokságán a
törzstisztek gondosan bejelölték az információkat térképeikbe. Mostanáig
Nagumo csapásmérő erejének állománya pontosan ismert volt – az 1. és a 2.
anyahajóosztag, a 8. cirkálóosztag – mind ismerős nevek, az útvonal
azonban bizonytalanabb volt. Egyes jelek arra utaltak, hogy toronyirányban
jönnek, más jelek arra vallottak, hogy nem jócskán észak felé mennek, aztán
kanyarodnak dél felé. Olyan elmélet is volt, hogy esetleg kelet felől fognak
csapást mérni. Mindezek mellett az idő határozottan egy másik kérdőjel.
A délnyugat felől jövő inváziós erő körül nem volt olyan nagy a
bizonytalanság. Az útvonal világos; az egyetlen kérdés, mikor fog
megérkezni. Valaki kiszámította, ha a Goshu Maru szállítóhajó a Marshall–
szigeteket május 17–én hagyta el, akkor Saipannál 22–én csatlakozhat a
többiekhez, és az egész konvoj 30–án lesz Midwaynél. Viszont a rádió-
forgalomban sok szó esett gyakorlatokról, és ezek esetleg egy keveset
késleltetik a hadműveletet ...
Az egyre növekvő izgalomtól elragadtatva a csendes–óceáni flotta
főparancsnokságának tisztjei nehezen tudták elképzelni, hogy egyesek még
mindig kételkednek az egész dologban. Május 16–án vagy 17–én Nimitz
levelet kapott Emmons tábornoktól, aki közölte, hogy nagyon becsüli a
hírszerző szolgálatot, de úgy érzi, rá kell mutatnia valamire. Ezek a prog-
nózisok inkább az ellenség szándékain, semmint lehetőségein alapulnak.
Biztosabb, ha a lehetőség adta feltételek alapján tervezünk, és a japánok
bizonyára képesek Hawaii megtámadására.
Nimitz hívatta Layton fregattkapitányt – a tengernagy kék szeme vidá-
man hunyorított, amint látta, hogy Layton majdnem megpukkad a méregtől.
Mégis Emmons aggályait meg lehetett érteni. Mint a legtöbben, ő is keveset
tudott Rochefort munkájáról. Ezenkívül ott volt Nimitz bejelentése a „flotta
által elhárítandó inváziós” állapotról. Ennek értelmében az ő egész 7.
bombázó légiereje a csendes–óceáni flotta főparancsnokságának az ellen-
őrzése alá kerül. Ám ha a haditengerészet téved, és a japánok Hawaiiba
mennek, ő, Emmons és nem Nimitz lesz, aki a hadügyminisztériumtól a
letolást kapja azért, hogy amikor rajtaütöttek, nem voltak kéznél a repülő-
gépei.
Nimitz nem volt hajlandó változtatni a dolgok menetén, de egy olyan

29
gesztust tett, ami jellemző erre az igen gondos és békés természetű emberre.
Törzsének egyik tagját, J. M. Steele sorhajókapitányt azzal a feladattal bízta
meg, hogy tartsa egyik szemét a harci hírszerző csoport anyagán. Steele
afféle „ördög ügyvédje” lett, aki szándékosan kétségbevont minden
értékelést, aki Rocheforttól és Laytontól visszakérdezett minden mondatot.
Steele igazán bevetette magát a munkába. Layton megbánta a napot,
amikor odahelyezték, de Nimitz szempontjából a kinevezésnek két hasznos
célja volt. Először is tett valamit Emmons tábornok levelével kapcsolatban,
anélkül, hogy a tervein bármit is változtatott volna, másodszor gondosko­
dott igazi ellenőrzésről arra az esetre, ha mindenki tévedett volna, és a
japánoknak valóban lenne egy–két különleges trükkjük.
Nincs több idő a vitára. A legutolsó lehallgatott üzenetek arra utalnak,
hogy a támadásra esetleg május 28–án kerül sor. Nimitz figyelmeztette
Midwayt, és Pearl Harborban teljes erővel folytak az előkészületek. Órák
alatt hoztak olyan határozatokat, amelyek meghozatala normális körül-
mények között napokig tartott volna. Mit tegyenek az aleuti mellék-
eseménnyel kapcsolatban? Nimitz elhatározta, hogy egy kis erőt fog
odarendelni, amely leköti a japánokat, és biztosítja saját szárnyát. Hogyan
alkalmazzák a tengeralattjárókat? Midwaytől nyugatra ív alakban fogják
elhelyezni őket, hogy kipuhatolják és elkapják az érkező japán flottát. Mi
történjék a nyugati parton levő csatahajókkal? Ott kell hagyni őket; csak ez
a megoldás helyes. Mi legyen a sérült Yorktownnal? Meg kell kísérelni
kijavítását Pearl Harborban; egy sürgős távirat felsorolta a szükséges
dolgokat: arretáló berendezés ... 50 préslégszerszám ... és így tovább.
Minden más haditengerészetnél különösnek tartották volna, hogy ezen az
elsőbbségi listán egy új hűtőszekrény is szerepelt a szódavizes üvegek
számára.
A szárazföldi haderő is teljes erővel rákapcsolt. Május 18–án a 7. légi-
hadsereg különleges riadót tartott arra az esetre, ha támadás érné Midwayt,
vagy (még élt a régi félelem) az ellenség Hawaii ellen légitámadást intézne.
A B–17-esek beérkezése elkezdődött a nyugati partról. Egyidejűleg nagy, új
PBY típusú repülőgépek érkeztek a flotta számára, ezek viszont Midwayhez
siettek.
Mindezek részei voltak egy olyan rohammunkának, amelynek célja a
támaszpont megerősítése – össze sem lehetett hasonlítani azokkal az
időkkel, amikor úgy látszott, hogy Midway minden igénylőlista legvégén
van. A tengerészgyalogosok hónapokon át képtelenek voltak szögesdrótot
kapni, most viszont „százmérföldeket” kaptak belőle. Homokzsákok, légvé­

30
delmi ágyúk, impregnált ruhák, őrhajók és lőszer gyors áradatban özönlött.
Amikor a Kittyhawk nevű nagy vasúti komp május 23–án elindult
Midwaybe, fedélzete tele volt vadászgépekkel és zuhanóbombázókkal, sőt
még öt könnyű harckocsi is volt rajta.
De hogyan használják fel ezt az egyre növekvő erőt? És miként lehetne
legjobban összehangolni azzal a három értékes repülőgép–anyahajóval,
amelyek gyorsan közeledtek a Csendes–óceán déli részéről? Nimitz tenger-
nagy 23–án megkérte Pat Bellinger tengernagyot, a járőrgépek főnökét és A.
C. Davis kapitányt, törzsének repülő összekötő tisztjét, hogy azonnal
tárgyaljanak a szárazföldi haderő parancsnokságával, miként lehetne
legjobban felhasználni a rendelkezésre álló repülőgépeket – a szárazföldi
haderőét és a haditengerészetét egyaránt. Azt kell szem előtt tartaniuk, hogy
esetleg öt japán repülőgép–anyahajóval kell számolni, és sietni kell. „AZ
IDŐ MINDEN.”
A tengeralattjárók már mozgásban voltak. A nagy Nautilus száraz-
dokkban volt, amikor parancsnokát, Bili Brockman korvettkapitányt
megkérdezték, milyen hamar tud elindulni. Brockman azt mondta, hogy
körülbelül 48 óra múlva. Mindenki éjjel–nappal dolgozott, és a hajó május
24–én reggel 9 órakor lesiklott a csatornán, és elindult, hogy elfoglalja
helyét az ívben, Midwaytől nyugatra. Rajta kívül még tizenegy másik
tengeralattjáró tartózkodott ott; további hét keleten járőrszolgálatot végzett
arra az esetre, ha Nagumo váratlan támadást szándékozna intézni Hawaii
ellen.
Május 25–én újabb izgalom támadt Pearl Harborban. Ezen a napon a
harci hírszerző egység a legizgalmasabb jelentést produkálta – egy
lehallgatott hosszú japán üzenet teljesen felbolygatta a kedélyeket. Ez a
távirat kikopogta a szalagra a különböző egységeket, a hajókat, a parancs-
nokokat, az irányt, a megindulási időt – egyszóval mindent.
Rochefort keményen dolgozott a fordításon, amikor Nimitz üzent érte,
hogy személyesen keresse fel egy megadott időben. Mivel teljesen el volt
merülve munkájába és be akarta azt fejezni, fél órával később ment el a
tengernagy hivatalába. Ez még a higgadt Nimitznek is sok volt, s így
enyhén szólva hűvös volt a modora. Ám hamarosan felmelegedett, amint
Rochefort pontról pontra elmondta neki a japán csapásmérő erő csatarendjét
és hadműveleti tervét.
Nimitz azonnal új üzenetet küldött Midwayre, és közölte az összes
részleteket. Az üzenetnek csak két kedvező pontja volt:
A Zuikaku anyahajó már nem volt Nagumo erőinek állományában, és a
támadás időpontja később lesz, mint ahogy eredetileg gondolták –

31
valamikor június 3–5. körül.
Washingtonban még mindig voltak kétkedők. Most attól féltek, hogy a
japánok cselt szőnek; lehet, hogy az ellenség csak azért eteti Nimitzet
ezekkel az üzenetekkel, hogy elleplezzen egy nagy rajtaütést Hawaii vagy a
nyugati part ellen. Mindenesetre közvetlenül a Pearl Harbor elleni támadás
előtt is leadtak félrevezető rádióüzeneteket, hogy megtévesszék az Egyesült
Államok csendes–óceáni flottájának főparancsnokságát. Lehet, hogy most is
ugyanezt teszik. Nimitznek ezt szem előtt tartva kell megterveznie a
védelmet.
Ebben az érvelésben volt valami. A japánok Pearl Harbor előtt valóban
alkalmaztak rádiómegtévesztést. Ezenkívül a rádióforgalom elemzése sem
csalhatatlan. A december 7–i meglepetésszerű támadás előtt az Egyesült
Államok csendes-óceáni flottájának főparancsnoksága egy japán anyahajó-
osztag tartózkodási helyét a Csendes-óceán déli részére tette, mivel a
rombolók, amelyek szokás szerint fedezték, ott tartózkodtak – de amint
később kiderült, ez a feltevés nagyon is rossz volt.
Nimitz hírszerzői azonban azzal érveltek, hogy most más a helyzet.
Pearl Harbor előtt csak elszigetelt üzenetek voltak, most pedig halomszámra
vannak információk. Ezenkívül megvan a japán inváziós erő összetétele –
ez világosan arra utal, hogy partraszállásról van szó. Mindezeket a
csapatokat és szállítóhajókat nem viszik magukkal egy San Francisco elleni
légitámadás esetében.
A vita unalomig elhúzódott. Alapjában véve az ellenség szándékaira és
lehetőségeire vonatkozó régi ellentétről volt szó. A haditengerészet hadi-
tanácsa számára szent volt az a felfogás, hogy minden elhatározásnak azon
kell alapulnia, mire képes az ellenség, és nem arra, hogy valószínűleg mit
akar tenni. Nimitz, mint bárki más, ismerte a japánokkal kapcsolatos
találgatás kockázatait, de amint gyakran mondogatta Laytonnak, érzése
szerint a haditengerészeti tervezésnek nagyobb súlyt kell helyeznie arra,
aminek bekövetkezése a legvalószínűbb, mintsem a legrosszabbra, ami
megtörténhet.
Ezenkívül most olyan információforrása van, amelyről sohasem
álmodtak azok, akik a tankönyveket írták. A lehallgatott üzenetek felmérhe-
tetlen előnyhöz juttatták, amelyet nem szabad elvesztegetni. Biztos volt
abban, hogy a japánok Midwaybe mennek, és minden ellenintézkedésnek
ezen a feltételezésen kell alapulnia. Keményen állt a lábán – és nyert.
És éppen jókor. Az a kulcsfontosságú üzenet, amelyet május 25–én
sikerült lehallgatni, az utolsó JN–25 kód szerint leadott üzenet volt, amelyet

32
Rochefort csoportjának sikerült megfejtenie. A japánok rögtön utána meg-
változtatták rejtjelzési rendszerüket, és minden elsötétült. Hetek kellettek
hozzá, amíg a harci hírszerző csoport ismét „olvasni” tudta a közléseket.
Közben csak bizonyos hézagokat sikerült kitölteni és folytatták a hajók
közti rádióforgalmazás megfejtését – ez hasznos volt, de nem adott átfogó
képet. Értesüléseik hiányos volta ellenére már minden eldőlt. Nimitz ott
helyezhette el hajóit és repülőgépeit, ahol akarta.
„Tételezze fel, hogy 4 CV, mindegyik 36 VF–fel plusz 27 VSB–vel
(mindegyiken 63 repülőgép) közelről, mondjuk 50–100 mérföldről
megtámadja Balsát, azzal a szándékkal, hogy egyszerre kiüti a légvédelmet”
– írta a tengernagy egy sürgős feljegyzésében Davis sorhajókapitánynak.
„Képzelje el olyan világosan, ahogy csak tudja, tevékenységének módszerét
és a MI legjobb ellentaktikánkat. Adjon erről nekem egy rövid kézzel írt
emlékeztetőt, utána majd megvitatjuk.” (A hivatalos feljegyzések,
természetesen, tele voltak rövidítésekkel és fedőnevekkel. „CV” a hadi-
tengerészet zsargonjában repülőgép-anyahajó, „VF” – vadászrepülőgép,
„VSB” – felderítőbombázó. „Balsa” Midway fedőneve – A ford.)
A meggyötört törzset gyakran bombázta olyan kérdésekkel, amelyek a
legapróbb részletekig hatoltak, Nimitz ugyanis nemcsak tervező, hanem
gondos, aprólékos harcász is volt. Hol lenne a legjobb tüzelőállása annak a
további tizenkét 3 hüvelykes légvédelmi ágyúnak, amely éppen útban van
Midway felé? Hol kell az Egyesült Államok repülőgép–anyahajóit
elhelyezni, hogy a legnagyobb támogatást nyújthassák? Hol tartózkodjanak
a tengeralattjárók, miután a támadás megkezdődött? Mitévők legyenek a
midwayi repülőgépek; kerüljék a japán bombázók elleni harcot, és mind-
annyian támadjanak rá a repülőgép–anyahajókra? Több repülőgép állomá-
sozzék Midwayen?
„A midwayi probléma az ellenségre való csapásmérés problémája,
mielőtt az ránk csapott volna” – írta Bellinger tengernagy, aki Tinkerrel, a 7.
légihadsereg tábornokával közösen egy kutatótervet terjesztett elő. Ebben a
tervben az állt, hogy 700 mérföldes körzetben mindennap járőrszolgálatot
kell teljesíteni, amely Midwaytől nyugatra egy 180 fokos legyezőt alkot.
Ehhez a munkához 23 PBY–ra van szükség ... nyolccal többre, mint
amennyivel már rendelkeztek. Amikor Davis sorhajókapitány május 26–án
aláírta ezt a tervet, egy érdekes megjegyzést fűzött hozzá: „A terv
Midwaytől északkeletre kitűnő oldaltámadási területet hagy anyahajóink
számára.”
És a hajók kezdtek beérkezni. Aznap reggel a délnyugati láthatáron
feltűnt egy petty ... aztán 2 ... 5 ... összesen 21, amint Halsey tengernagy 16.

33
különleges feladattal megbízott köteléke a Salamon-szigetekről errefelé
dübögött. Visszafelé izgalmas volt az út, tele találgatásokkal. Egyeseknek,
mint Ed Creehan fregattkapitánynak, a Hornet műszaki tisztjének, jó
információs csatornái voltak – Marc Mitscher kapitány, régi tengerésztársa
előre tájékoztatta. A többieknek csak sejtéseik lehettek. Az Enterprise–on
Lewis Hopkins a 6. bombázószázadból megjegyezte, hogy még a
repülőgépek rádióadói is ki vannak kapcsolva – valóban nagy dologról lehet
szó. A Balch romboló tengerészei nem tudták, hogy Tiemroth fregatt-
kapitány miért dolgoztatja meg őket olyan keményen a mentőkötelek és a
mentőhálók felszerelésén – bármi volt is, az ok veszélyesnek látszott.
Az az ember, aki a legtöbbet tudott, nem volt olyan hangulatban, hogy
bárkit is fogadjon. Halsey tengernagy egy bőrbetegséggel érkezett meg, és a
viszketés az őrületbe kergette. Mindent megpróbált, még a zablisztes fürdőt
is, de semmi sem segített. Nem tudott sem enni, sem aludni. Most teljesen
kimerülten feküdt kabinjában, idegesen, és félig magánkívül.
11 óra 33 perckor az Enterprise befutott a Pearl Harbor–i csatornába, és
hamarosan lehorgonyzott a Ford-sziget mellett. Dr. Hightower betegállo-
mányba helyezte Halseyt, de a tengernagy – aki sohasem volt jó beteg –
valahogy átment a csendes–óceáni flotta főparancsnokságára. Nimitz egy
pillantást vetett rá, és azonnal kórházba parancsolta. Bár előbb azt kívánta,
hogy Halsey javasoljon valakit, aki az elkövetkező ütközetben átveszi a 16.
különleges feladattal megbízott kötelék parancsnokságát. A normális körül-
mények között élettől duzzadó Halsey egy másodpercnyi habozás nélkül
megnevezte azt az embert, aki talán az egész csendes–óceáni flottánál a
legkevésbé hasonlított hozzá – Raymond Ames Spruance ellentengernagyot,
cirkálóinak és rombolóinak nyugodt, módszeres parancsnokát.
Spruance nem is gyanította, miről van szó. Miután zászlóshajója, a
Northampton lehorgonyzott, az Enterprise–ra ment, hogy a szokás szerint
jelentést tegyen Halseynek. Csak ott tudta meg, hogy a tengernagyot
kórházba szállították. Csatlakozott a többiekhez, akik a parancsnoki
kabinban ültek, és izgatottan várták, hogy ki veszi át a parancsnokságot.
Ekkor megérkezett William H. Ashford százados, Halsey segédtisztje,
akit a tengernagy küldött, hogy Spruance-ot tájékoztassa. A hely túl nyilvá-
nosnak látszott, ezért Ashford Halsey hálókabinjába vitte az új parancs-
nokot, és ott közölte vele mondanivalóját. Spruance-ot a közlés teljesen
meglepte. A számos egyéb lehetőséghez képest fiatal volt, nem volt repülő,
és soha egy napot sem szolgált repülőgép–anyahajón. Az volt a feladata,
hogy kövesse Halseyt a Csendes-óceánon, és ott volt Halsey kitűnő törzse,

34
amelytől minden támogatást megkaphatott.
Rohant a csendes-óceáni flotta főparancsnokságára, ahol Nimitz hivata-
losan közölte vele kinevezését. Ezután egy gyors eligazítás következett a
japánok közeledéséről, majd a két ember leült, hogy megtervezzék az
Egyesült Államok ellenintézkedéseit. Spruance-nak egy tennivalója van:
fogja a repülőgép–anyahajókat és Midwaytől északkeletre várakozzék. A
normális az lett volna, hogy északnyugat felé indul – egyenesen neki a
japánoknak – és valahol, a korallszigettől nyugatra felveszi velük a harcot, a
kockázat azonban túl nagynak látszott. Még ha el is fogadják a csodálatos
hírszerzői teljesítményt, a japánok esetleg módosíthatják terveiket és
Hawaii vagy a nyugati part ellen mennek. Akkor a nem megfelelő oldalon
lenne, a harctól távol, és semmi hasznát sem lehetne venni. Ha északkeleten
várakozik, az két szempontból is előnyös: biztosítva lesz az oldaltámadással
szemben, és nagyszerű lehetősége van leshely elfoglalására.
Nimitzcel jól megértették egymást.
Az Enterprise–on Clarence E. Dickinson százados észrevette R. J.
Oliver századost, régi akadémiai évfolyamtársát, amint az feljött a kikötő-
hídra. Oliver Spruance segédtisztje volt a Northamptonon – mi keresni-
valója van itt? Kiderült, hogy a tengernagy személyes holmijainak az
átszállítását intézte. A hírek így vagy úgy, gyorsan elterjedtek a magasabb
egységnél: Spruance átvette a parancsnokságot; Halsey a parton marad.
Ezt nehéz volt elhinni. Az elmúlt hat hónapban Bill Halsey nagyon is
hozzájuk nőtt. A Pearl Harbor–i katasztrófa után magukhoz térítette őket –
mind a beijedt újoncokat, mind az illúzióikat vesztett öregkatonákat –, új
hitet öntött beléjük. Fokozatosan mást is adott nekik – jártasságot, erőt,
szívósságot és erkölcsi tartást. Ezt mindenki tudta, s ezért szerették őt. Még
most is maguk előtt látták, amint a csónakdaru mellett ül és figyeli a felszál-
lásokat – azt mondják, minden repülőgépet ismert. Szinte elképzelhetetlen
volt elgondolni, hogy most nem lesz velük.
Nem azért mert nem szerették Spruance–ot – hiszen alig ismerték –, de
most igazán gondban voltak. Mesélték, hogy az „ágyúklub”-hoz, a csatahajó
személyzetnek ahhoz a konzervatív részéhez tartozik, amely lenézi a vidám
repülőket és sportos barna cipőjüket. Ez rossz hírként hatott. Ahogy az
Enterprise egyik régi másodgépésze később elmesélte: „Semmi kifogásunk
sem volt ellene, de tudtuk, hogy egy fekete cipős tengernagy van köztünk.”
Jó, majd lesz valahogy. Jelenleg túlságosan el voltak foglalva ahhoz,
hogy tűnődjenek. A készülődés izgalma mindenkit hatalmába kerített. Az
emberek beosztását rögzítették. Még Marc Mitscher sorhajókapitány is, akit
tengernagynak szemeltek ki, megmarad parancsnoknak a Hornet–en.

35
Charles Perry Mason sorhajókapitány, aki az utóda lett volna, szemlélőként
felment a fedélzetre és figyelmeztette Mitschert, „Jól vigyázz rá – ez az én
hajóm.”
A kikötő a munka lázában égett. Az üzemanyagot és lőszert szállító
bárkák türelmetlenül szirénáztak, miközben azon ügyeskedtek, hogy a hajók
mellé kerüljenek. Az Aylwin romboló teljes személyzete egész éjjel
dolgozott, berakta és elhelyezte a friss készleteket. A Hornet–en J. E. Hoy
másodgépész beleizzadt, miközben a konyhába hordta az élelmiszereket.
Amikor egy doboz húskonzerv hiányzott, a szakács nem volt hajlandó
nyugtázni az átvételt, a munka leállt és dühös veszekedés kezdődött. A
hangok elhallatszottak a parancsnoki hídra és Marc Mitscher kirobbant – ha
nem intézik el az ügyet, mire odaér, az egész társaságot hadbíróság elé
állítja. Az emberek megértették; a szakács nyugtázta az átvételt, és a munka
újra elkezdődött – „Mitscher olyan fickó, akivel nem lehet a bolondját
járatni.”
A parton, a Hornet személyzete egy másik tagjának másfajta ellátási
problémái voltak. John Waldron korvettkapitány, a 8. torpedóvető
repülőszázad parancsnoka ostrom alá vette a légierő gazdasági hivatalát.
Hallotta, hogy vannak nekik új mintájú ikergéppuskáik, ezért elhatározta,
hogy szerez belőlük néhányat lassú, rendkívül sebezhető torpedóvető
repülőgépei számára. A géppuskákat valójában a zuhanóbombázóknak
szánták, de volt valami ebben a szenvedélyes, majdnem hogy misztikus
emberben – ez másoknak is feltűnt –, és Lyon százados végül is megpuhult,
s neki adta a géppuskákat. Waldron az örömtől annyira mámorosan rohant
ki, hogy megfeledkezett repülőkesztyűiről.
Az Enterprise–on május 27–én elég hosszú ideig szünetelt a munka egy
rövid szertartás miatt, amelyet a repülőfedélzeten tartottak. Lassú dobpergés
és a fedélzetmester sípjelei közben Nimitz tengernagy érkezett a fedélzetre,
hogy kitüntessen három pilótát. Miközben Roger Mehle százados mellére
tűzte a Repülő Érdemkeresztet, a tengernagy egy kis szünet után egyenesen
a szemébe nézett: „Azt hiszem, a következő néhány napon alkalma lesz
arra, hogy újabb kitüntetést szerezzen” – mondta.
Ezen a délutánon újabb pontok jelentek meg a délnyugati láthatáron.
Fletcher tengernagy 17. különleges feladattal megbízott egysége szintén
megérkezett. Nehéz út volt, tele izgalommal és bizonytalansággal, mert a
sérült Yorktown áruló jelként egy hosszú olajcsíkot húzott maga után. De
végül is biztonságban voltak, és a legénység hangulata kitűnő. Bizonyára
nem örültek az „öreg hölgy” betegségének, de a bombától eredő sérülés

36
miatt hosszú ideig szárazdokkban kell tartózkodnia, és a tengeren töltött 101
nap után jólesett egy kis szabadság. Amint a nagy anyahajó végig araszolt a
csatornán, az emberek már szinte szájukban érezték a Hotel Street sör ízét.
Az 1–es számú szárazdokknál külön fogadóbizottság várta őket. Cyrill
Williams hajóépítő munkás és társai az elmúlt éjszakát azzal töltötték, hogy
támasztó tuskókat készítettek és szereztek, felkészültek a Yorktown
fogadására. A munkával éppen időben végeztek, és elégedetten nézték,
amint a nagy anyahajó bedugja orrát a kapun.
A fedélzeten az emberek kétségbeesve vették tudomásul, hogy egy-
általán nem lesz szabadság. Sőt, a rakodómunkások friss élelmiszerkészletét
és lőszert raknak be. Senki sem tudta, hogy mi van; a tengerészgyalogosok
ironikusan állapították meg, hogy „a navigátor elvesztette az amerikai vizek
térképét”.
Még mielőtt a dokk vizét teljesen leeresztették volna, egy kis csoport
járta körül a hajót, vizsgálgatta a sérült lemezeket. A javítóműhely vezetője,
Claude Gilette sorhajókapitány a hajótest szakértőjével, H. J. Pfingstag
korvettkapitánnyal és más műszakiakkal tanácskozott. Maga Nimitz tenger-
nagy is velük volt, s a többiekhez hasonlóan ő is magasszárú csizmát viselt
Világos volt, hogy a sérülés nagyon súlyos. A két nem közvetlen találat
csekély kárt tett – a lyukakat gyorsan be lehetett foltozni, de nem úgy a
közvetlen találat. Négy fedélzetet ütött át, a rombolás 100 láb körzetre
terjedt (1 láb 30,48 centiméter – A szerk.), a fedélzetek felhólyagosodtak, az
ajtókat és a nyílászárókat letépte a légnyomás, a válaszfalak átszakadtak, a
keretek és a függőleges tartóoszlopok meggörbültek. Hetekbe telik, mire
kijavítják őket.
„Ezt a hajót három nap múlva vissza kell kapnunk” – mondta Nimitz a
csoportnak. Megjelenése komoly, hangja igen–igen nyugodt volt. Az
emberek megdöbbentek, egymásra néztek, és végül Pfingstag nyelt egyet,
majd megszólalt: „Igen uram.”
Nimitz visszatért a tengeralattjáró-támaszponton levő hivatalába, ahova
nem sokkal utána Fletcher tengernagy állított be. Talán azért, mert olyan jól
ismerték egymást Fletcher nyomban megérezte, hogy főnöke – aki normális
körülmények között a legnyugodtabb ember – most feszült hangulatban van.
Azzal kezdte, hogy megkérdezte Fletchert, hogy érzi magát. „„Eléggé fáradt
vagyok” – hangzott a válasz. Nimitz bólintott; igen, megértette, és máskor
talán visszaküldte volna a nyugati partra, de ezúttal nem tehette. A japánok
útban voltak Midway felé; a 17. különleges feladattal megbízott osztagnak
nemsokára indulnia kellett.
Nimitz ezután részletesen, hajóról hajóra elmondta a japán had-

37
műveletet. „Tudod – tette hozzá némi ingerültséggel hangjában –, azok már
azt a tisztet is kijelölték, aki augusztus elsején ott majd átveszi a hadi-
tengerészeti támaszpontot.”
Mindenről tájékoztatta Fletchert: Halsey kórházban van ... az Enterprise
és a Hornet most Spruance alárendeltségébe tartozik ... a hajók nemsokára
indulnak ... Fletcher követni fogja őket a Yorktown–nal ... a két erő egyesül
egymással, és Fletcher, mint rangidős tiszt, átveszi mindkettő parancs-
nokságát ... utána Midwaytől távolabb várakoznak majd.
Fletcher megértette. Csupán egy aggálya volt. A Yorktown számos pilótát
vesztett a Korall–tengeren, és aggódott az új bombázó– és torpedó-vető–
századok miatt, amelyeket Nimitz adni szándékozott neki. A minőség nem
volt kétséges – biztos volt benne, hogy kitűnők – de korábban nem
dolgoztak hajón. Nem kaphatná vissza régi csoportját, feltöltéssel
kiegészítve? Nem, felelte Nimitz; az öreg repülőknek pihenésre van szüksé­
gük, és az új, teljes létszámú századoktól jobb együttműködés remélhető.
Itt tartottak a beszélgetésben, amikor Spruance is bekapcsolódott, és
felmerült a kérdés, vajon a Yorktown valóban képes lesz–e a feladatra.
„Csatlakozni fog hozzád” – mondta Nimitz meggyőződéssel.
A látszat ellene szólt. A Yorktown még a szárazdokkban állt. Hajójavító
munkások nyüzsögtek körülötte, csattogtak a kalapácsok, és az egyre
növekvő sötétségben lánghegesztők villogtak. Este egy futár érkezett a
fedélzetre, átmászott a drótokon és a kábeleken, s egy vaskos dokumen-
tumot nyújtott át John Greenbacker főhadnagynak, a hajó parancsőr-
tisztjének. Greenbacker nyugtázta az átvételt és így ő lett az első ember a
hajó fedélzetén, aki látta a csendes–óceáni főparancsnokság 29–42. számú
hadműveleti tervét, a hivatalos tervet, amely az elmúlt két hét minden
elgondolását és elhatározását tartalmazta.
„Várható, hogy az ellenség a közeli jövőben megkísérli Midway
elfoglalását” – állt a tervben. „Az ellenség ebből a célból feltételezhetően a
következőket fogja bevetni: 2–4 gyors csatahajót, 4–5 repülőgép–anyahajót,
8–9 cirkálót, 16–24 rombolót, 8–12 tengeralattjárót, továbbá egy partra
szálló erőt hidroplán–üzemanyagellátó hajókkal ...”
E dermesztő részletek felsorolása után az amerikai válasz következett: a
csendes–óceáni főparancsnokság elfogadásra javasolt haditervének a váz-
lata. A különböző amerikai erők mindegyike különleges feladatokat kapott.
A repülőgép–anyahajók „felőrlő taktikával a lehető legnagyobb veszteséget
okozzák az ellenségnek”. Az elhatározás szerint Midwaytől északkeletre
fognak tevékenykedni, remélve, hogy meglephetik a japánokat. A tenger-

38
alattjárók az ellenség repülőgép–anyahajóira támadnak; maga Midway a
védelemre és a járőrszolgálatra összpontosítja erőfeszítéseit; Hawaii távol-
sági bombázóerővel járul hozzá a közös tevékenységhez. A terv csak általá-
nosan sorolta fel ezeket a feladatokat (Midway elsőrendű feladata egy-
szerűen az volt, hogy „tartsa Midwayt”), de nem kétséges, hogy
mindenkinek bőven volt tennivalója.
A 29–42. számú hadműveleti tervből 86 másolat készült, és amint ezeket
a különböző parancsnokságok között szétosztották, az erre kiszemelt tisztek
lelkesen tanulmányozták a részleteket. E kiválasztottak számára majdnem
hihetetlennek látszott a japán hadmozdulatokra vonatkozó aprólékos
felderítő munka. Nem tudva, honnan származik és talán mert túl sok
hátborzongató kémregényt olvasott, Ruble fregattkapitány, az Enterprise
navigátora csak ennyit tudott mondani: „Az az ember, aki a mieink közül
Tokióban van, a fizetése minden centjéért megdolgozik.”
Másnap reggel, május 28–án a ragyogó napsütésben szikrázott a víz,
amikor a 16. különleges feladattal megbízott osztag rombolói hajóláncaikat
eloldották és egymás után végigsiklottak a Pearl Harbor–i csatornán a nyílt
tenger felé. Mögöttük néhány tartályhajó, majd a cirkálók, végül az Enter-
prise és a Hornet szelte a hullámokat.
Az Enterprise parancsnoki hídján a „fekete cipős tengernagy”, Raymond
Spruance gondokba merülve figyelte, hogy az első ízben parancsnoksága
alatt álló anyahajók hogyan haladnak a kikötőben. A terv szavai szerint
útban volt afelé, hogy „a legnagyobb veszteséget okozza az ellenségnek”.
És vezérfonalként az utolsó percben kapott egy levelet, amely Nimitznek
két parancsnokához szóló utasításait tartalmazta: „A 29–42-es számú had-
műveleti terv által kijelölt feladatuk végrehajtása során tartsák magukat az
indokolható kockázat elvéhez, és ne tegyék ki erőiket a fölényben levő
ellenség csapásainak, hacsak nincs esélyük arra, hogy komoly veszteséget
okozhatnak neki.”
Ezzel a kényes feladattal kellett most megbirkóznia. Az Enterprise 11
óra 59 perckor elhagyta a csatornát, és irányt vett a Barbers–fok felé, hogy
elérje a most különösen távolinak tűnő vizeket, Midwaytől északkeletre.
Otthon, Pearl Harborban egy lázadozó, de tehetetlen beteg a Hadi-
tengerészeti Kórház egyik balkonjáról figyelte az eseményeket. A végle-
gesen csalódott Halsey számára rosszabb volt, mint a viszketés, amikor látta
őket nélküle távozni.
A kórház antiszeptikus nyugalmának ellentéte volt az l–es számú száraz-
dokknál levő bolondokháza. Az emberek százai szorgoskodtak a Yorktown-
on, amely a vízből kiállva még elevenebbnek látszott, mint úszó állapotban.

39
Füstfelhők szálltak fel a lánghegesztőkből, amelyek kivágták a megsérült
lemezeket. A fúrók zúgása és a kalapácsütések zaja egy pillanatra sem
szünetelt.
Mélyen, a hajó belsejében a 26–os műhely pocakos főnöke állta a sarat
150 hajólakatosból álló brigádjával. A haditengerészeti javítóműhely–
főnökök tulajdonságai közé tartozik, hogy nekik még szívósabbnak kell
lenniük, mint embereiknek, és Bennett könnyedén állta ezt a próbát. Állan-
dóan a helyén volt, mialatt emberei azon fáradoztak, hogy eltüntessék a
hajóról a pusztító találatok nyomait.
Tervezésre vagy vázlatok készítésére nem volt idő. Az emberek
közvetlenül a hajóra vitt vasgerendákkal és rudakkal dolgoztak. Amikor egy
sérült bordázathoz értek, a hegesztők kivágták a legjobban megrongálódott
részeket, a lakatosok kijelölték az új részt, a sérült résznek megfelelően
leszabták, mire munkához láttak a műmesterek és a hegesztők, és a helyére
„fércelték” az új darabot. Utána jött a következő munka – úgy látszik, soha-
sem lesz vége a lélekölő robotnak.
Ezenkívül odalent olyan meleg volt, mint a pokolban – 120° Fahrenheit
(60 oCelsius), kevés fény és sűrű füst. Amikor valakin látszott, hogy mind-
járt összeesik, Bennett felküldte, hogy kapjon be egy szendvicset, és szívjon
friss levegőt. Ő maga ilyesmikkel nem törődött. Néha elszopogatott egy
narancsot, és egyfolytában 48 órán át dolgozott.
Az egész hajón ugyanez volt a helyzet. Ellis Clanton, a 31. műhely
csoportvezetője három napig nem hagyta el a hajót, miközben azon
fáradozott, hogy kijavítsa a rendkívül változatos tartozékokat, amelyek egy
nagy anyahajó elengedhetetlen részei – az emelőpapucsokat, a fogaskerék-
rögzítő karmokat, és így tovább. Ed Sheehan, aki a hajótesten dolgozott,
annyira elfáradt, hogy végül elaludt az állványzaton.
Az egyik hegesztő csoport emberei már eljutottak arra a pontra, hogy
összecsuklanak. De akkor valahonnan előkerült egy tengerésztiszt, és kérte,
szedjék össze magukat. A japánok, mondta, útban vannak Midway felé ...
azt hiszik, hogy a Yorktown elsüllyedt ... így aztán bizonyára meglepődnek,
ha épnek és harcképesnek találják. Ez a lélektani fogás használt, az emberek
rohantak vissza munkájukhoz.
28–án egész éjjel folytatódott ez a tempó, a Yorktown szikrákat és kék
lángokat lövellt, ahogy a hegesztők dolgoztak rajta. Ez lidércnyomás volt a
hajó legénysége számára, kevésnek volt ideje ahhoz, hogy valamicskét
pihenjen. Jefferson Vick irányzóhelyettes tipikus eset volt – 48 órán át
hurcolta a bombákat a fedélzetre, és közben mindössze öt órát pihent.

40
 Mialatt folyt a munka, különös dolog történt Honolulu közelében.
Először a Kahala körzetben aludt ki a villany. Miután ezt rendbe hozták, a
Nuuanu Valley következett. Időről időre ugyanez történt a város más
kerületeiben is. A helyi lakosok hozzá voltak szokva a Hawaiian Electric
Companynál előforduló áramkimaradásokhoz, de ezúttal nem hibáról volt
szó. Mivel a haditengerészeti javítóműhelynek a rendkívüli mennyiségű
javítóberendezés üzemeltetéséhez külön elektromos energiára volt szük-
sége, felvette a kapcsolatot Leslie Hicks–szel, a társaság elnökével, és
bizalmasan közölte vele a rendkívüli helyzetet. Hicks azt mondta, hogy tud
segíteni, a kerületekben egymás után nagy lelki nyugalommal „hibákat”
produkáltatott, és a szükséges elektromos energiát a hajójavító műhelybe
irányíttatta.
29–én délelőtt lejárt a kitűzött határidő. 11 órakor kinyitották a
zsilipeket, a szárazdokkot elárasztották, és a Yorktownt visszavontatták a
kikötőbe. Ez lassú és kényes munka volt, túl lassú a vontató számára, amely
állandóan adta a fényjeleket, hogy „Gyorsan! Gyorsan!” A hajón még sok
száz ember dolgozott. Bill Bennett hajólakatosai már elmentek, de a villany­
szerelők és a gépészek még mindenütt ott voltak.
Elliott Buckmaster sorhajókapitány kabinjában a milliónyi utolsó rész-
leten dolgozott. Dixie Kiefer fregattkapitány, a hajó népszerű másodtisztje
egyszer csak betoppant hozzá, és sürgette, hogy szállíttassa partra szemé-
lyes holmijait. Nem – mondta Buckmaster, aki már túl öreg tengeri róka
volt ehhez –, az ember sohase váljon meg személyes cókmókjától.
A munka a parton és a hajón egyaránt folyt. A Yorktown jelzőtisztje,
Norwood Campbell százados azért harcolt, hogy fedélzeti leszállásra
alkalmas repülőszázadokat kapjon. A pilóták jórészt a Saratogáról jöttek.
Ezt a hajót januárban megtorpedózták, és azóta a repülők jó ideig hányódtak.
Max Leslie fregattkapitány 3. bombázószázada értette a dolgát – ez váltotta
az Enterprise bombázóit a Doolittle portyán. Ám Lance Massey korvett-
kapitány 3. torpedóvető százada berozsdásodott, és John S. Thach korvett-
kapitány 3. vadászrepülő–százada nagyon vegyes felvágott volt, egyesek a
Yorktown veteránjai, mások hónapokon át nem láttak repülőgép–anyahajót,
ismét mások pedig még sohasem szolgáltak rajta.
Pillanatnyilag Kaneohében, a sziget másik oldalán tartózkodtak.
Legtöbbjük még mindig nem tudta miről van szó, csak azt látta, hogy
hirtelen rengeteget gyakorlatoztak. De ezen a napon a parancs kezdett
közismertté válni. Leslie fregattkapitány félrevonta W. E. Gallaghert, a
rádiósát, és közölte vele, hogy új beosztásuk van: csatlakoznak a
Yorktownhoz, és elindulnak a japánok fogadására. Azt nem mondta neki,

41
hogy hova, de Gallaghernek másnap reggelre készen kell lennie.
Szombaton, május 30-án ragyogó nap virradt Pearl Harborra. A
Yorktownon egy fedélzetmester sípjának éles hangja sokak számára az első
jele volt annak, hogy Nimitz tengernagy a fedélzetre jön. Megnyerték a hajó
előkészítéséért vívott harcot; most itt volt az ideje annak, hogy „jó
szerencsét és jó vadászatot” kívánjanak nekik. A tengernagy Buckmaster-
hoz fordulva közölte, hozza mindenki tudomására: sajnálja, hogy még nem
térhetnek vissza az anyaországba. Van egy megoldandó feladatuk. Ám ha
mindenen túl lesznek, vissza fogja küldeni a Yorktownt a nyugati partra
szabadságra, és ezt komolyan mondja.
9 órakor forogni kezdtek a gépek. Mélyen lent Fred Rodin szerelő és
brigádja még mindig néhány újonnan beállított cső szigetelésével foglal-
kozott. Hirtelen valaki lekiabált az aknába, „oké, fiúk, mindenki menjen ki a
partra – mi kihúzunk”. Rodin és társai felrohantak – ez olyan utazás volt,
amelyben nem szándékoztak részt venni. A Yorktown már az áramlás irá­
nyában siklott, amikor közülük a legutolsó is leugrott egy bárkába, és
himbálózva elindultak a part felé. A Yorktown egyre növelte sebességét,
amint lefelé haladt a csatornán. A repülőfedélzeten a hajózenekar – talán
egy kis nosztalgiával – vidáman harsogta a „California, Here I Come” című
dalt.
Aznap délután felszedte repülőcsoportját – amely a szokásos módon a
támaszpontról szállt fel, és alkonyatra az anyahajós egység már messze
látótávolságon kívül volt. Csodát műveltek – a Yorktown elkészült –, de a
bizonytalanság még mindig nagy volt ezen a ragyogó, holdfényes éjszakán.
A legjobb felderítésnél is nagyobb munka megtervezni és meghatározni a
Yamamoto nagy armadájára mérendő csapást. Ezt a csendes–óceáni flotta
főparancsnokságán is tudták, és még rengeteg teendő volt a randevú
helyének a kijelölésével kapcsolatban, ahol Spruance és Fletcher majd
találkozni fog. A térképnek ezt a pontját, a végtelen óceánnak ezt a titok-
zatos helyét „Point Luck”–nak, a Szerencse Pontjának nevezték el, kívánva,
hogy így legyen.

Toshitake Ueno fregattkapitány számára ugyanez a holdfényes éjszaka

csak rossz híreket hozott. Mialatt az elsötétített amerikai hajók észak felé
tartottak, tengeralattjárója, az I–123 tétlenül és hasztalanul vesztegelt
French Frigate zátony közelében, néhány száz mérföldnyire nyugatra. A
japán terv végleges változata szerint az l–123-nak az lett volna a feladata,

42
hogy feltöltsön üzemanyaggal két hidroplánt, amelyek Kwajaleinról
szállnak fel, hogy egy utolsó pillantást vessenek Pearl Harborra – de ezen az
éjszakán nem lesz feltöltés. Egy nagy amerikai járőrgép horgonyzott a
lagúnában.
Ez pech volt. Amikor először próbálták márciusban, a „K” művelet (ez
volt a fedőneve) nagyon jól ment. Akkor a két nagy hidroplán felszállt
Kwajaleinról, üzemanyagot vételezett a tengeralattjáróról, és minden
bonyodalom nélkül elrepültek Pearl Harbor felé. Igaz, nem sokat végeztek,
ez azonban nem az előkészítés hibája volt. A tengeralattjáró készenlétben
állt; a rádió működött, a feltöltés simán ment, és ami a legfontosabb, senki
sem zavarta őket French Frigate mellett.
Ezúttal minden másként történt. Amikor az I–121 – az első tengeralatt-
járó – május 26-án megérkezett a zátonyhoz, azt látta, hogy ott már egy
amerikai hidroplán–üzemanyagellátó hajó horgonyoz. Nemsokára az I–122
és az I–123 is megérkezett, és a következő három nap azzal telt el, hogy
periszkópjukon át kukucskáltak, türelmesen várták, hogy a töltőhajó távozik.
De nem távozott, és május 29–én éjjel történnie kellett valaminek. Holnap
lesz a nagy nap: a gépek éjjel felszállnak Kwajaleinról azzal, hogy 30–án
alkonyatkor megérkeznek, és üzemanyagot vesznek fel. Mint rangidős tiszt,
Ueno fregattkapitány még egyszer körülnézett – most két hajó volt ott –, és
rádió útján kelletlenül közölte a helyzetet Kwajaleinnal. Eiji Goto altenger-
nagy megértette; azt felelte, hogy a műveletet egy nappal elhalasztják, 31–
én várják a gépeket.
Nos, elérkezett 30–a éjjele, és megint ugyanaz a helyzet. Amikor Ueno
fregattkapitány a holdfényben úszó horgonyzóhelyét vizsgálta, nem látta az
üzemanyagellátó–hajót, de egészen biztos, hogy az amerikaiak még mindig
ott vannak. Éjfél tájban ismét összeköttetésbe lépett Kwajaleinnal, közölte,
hogy a helyet őrzik. Ezúttal a válasz Goto főnökétől, a 11. légihadsereg
parancsnokától, Nishizo Tsukahara altengernagytól érkezett: a gépek egyál-
talán nem mennek, a „K műveletet felfüggesztik”.
Ez azt jelenti, hogy nem lesz felderítés Pearl Harborban, de ez mit sem
számít: Nimitz hajói biztosan horgonyzóhelyükön tartózkodnak. És ott is
fognak maradni, amíg a támadás le nem sújt Midwayre; akkor majd kiro-
hannak és beleesnek Yamamoto nagy kelepcéjébe.
Pearl Harborban minden furcsán üresnek látszott, miután a flotta távo-
zott. A csendes–óceáni flotta főparancsnokságán azonban még mindig lázas
tevékenység folyt. Layton fregattkapitány, amikor ezen az estén dolgozni
ment, magával vitte sisakját, első ízben december 7–e óta (a Pearl Harbor–i
japán rajtaütés napja – A szerk.). Rochefort lehallgatott rádióüzeneteiből

43
tudta, hogy ez a „K művelet” éjszakája. A French Frigate zátonyt erősen
figyelik, de ha esetleg valami baj történik, egy sereg légvédelmi ágyú áll
készenlétben. Természetesen, semmi sem történt, csupán az, hogy Laytont
ugratták kollégái: semmi értelme sem volt annak, hogy sisakját magával
hozta a munkába.

44
3. FEJEZET

KÉSZ

Nagumo tengernaggyal senki sem közölte, hogy a „K művelet” meghiúsult.

A rádiótilalom túl fontosnak látszott. így a csapásmérő anyahajós
magasabbegység tovább szántotta a hullámokat Midway felé, és a törzsnek
nem volt oka aggodalomra. Majd közölni fogják velük, ha a „K”–ból valami
hasznos született ... nem hallottak eredményekről, így semmi olyan különös
esemény nem történt, amit érdemes lett volna jelenteni.
Minden hajón kitűnő volt a hangulat. Az első napok elmúltával a ragyogó
időben a pilóták a bomba– és torpedótámadást gyakorolták, ijesztgették a
hajók fedélzetén tartózkodókat. Magotaro Koga fregattkapitány, aki a
Nowaki kísérő rombolóról figyelte, nem tudta elképzelni azt, hogy bárki is
legyőzheti őket. „Szívünk a biztos győzelem meggyőződésében égett” – írta
naplójába ezen az éjszakán.
Még a kisebb dolgok is jól alakultak. Szerencsés véletlen folytán, ami
minden flottánál előfordulhat, egyszerre háromhavi ellátmányt osztottak ki,
és vidám alkudozástól volt hangos a fedélzet. Csak egy embernek nem volt
szerencséje: Mitsuo Fuchida fregattkapitány, az Akagi repülőcsoport
parancsnoka az első éjszaka után vakbélgyulladást kapott. Így most nem
vezetheti a repülőgépeket Midway ellen, nem tudja megismételni Pearl
Harbor–i hőstettét.
Június 1–jén délelőtt az idő elromlott – szerencsére éppen befejezték az
üzemanyag–feltöltést –, és így a repülőknek pillanatnyilag nem sok dolguk
akadt. Raita Ogawa vadászpilóta az Akagi tisztiétkezdéjében pihent, s
közben egy ócska gramofon a „Kirameku Seiza” („Ragyogó Csillagok”)
című népszerű dalt harsogta, amelynek vidám, élénk ritmusa mindannyiukat
az égen magasan szálló gépekre emlékeztette. Takayoshi Morinaga a Kagán
kabinjában feküdt, és az újkori japán történelmet olvasta. Toshio
Hashimoto, a Hiryu repülőparancsnokának a helyettese átadta magát egy
bridzsparti izgalmainak. Juzo Mori, a Soryu egyik bombázórepülője a
shaku–hachinak nevezett bambuszfurulyán játszott. A fedélzeten másoknak
is kedve kerekedett erre, ezért rendszeresen összejöttek a repülőfedélzet
egyik sarkában, és szomorú zenéjük disszonánsán szállt a fedélzet felett,
miközben a nagy anyahajó célja felé tartott.
Több száz mérföldre délkeletre az inváziós erő kisebb sebességgel

45
haladt. A Jintsu parancsnoki hídján Toyama fregattkapitány azon erőlködött,
hogy valahogy rendet teremtsen a 13 darab szállítóhajó között. Az alakzat
meglehetősen egyszerű volt – két párhuzamos hajóoszlop –, de a konvojt
olyan sietséggel állították össze, hogy nem volt idő megtanulni a jeleket, és
így a szállítóhajók elkalandoztak egymástól. A csapatoknál sem volt jobb a
helyzet. Az emberek a fegyverek kezelését és a partraszállító csónakok
használatát gyakorolták, amikor tudták, de kevés volt a hely, és az idő nagy
részében össze voltak zsúfolva, a nyílt fedélzeten guggoltak, és a lányokról
meg az otthonról beszélgettek.
Messze hátul – 600 mérfölddel Nagumo mögött – Yamamoto 34 hajóból
álló csapásmérő magasabbegysége füstölgött. A hét nagy csatahajón az
emberek szabad idejüket napozással, testgyakorlással és rejtvényfejtéssel
töltötték. A japán flotta, bárhol volt is, mindig a tokiói időhöz tartotta magát,
és most sok újonc, aki nemrég jött faluról, úgy érezte, hogy a világnak
valóban egy különös részébe csöppent, ahol a nap hajnali három órakor kel.
A Yamatón Yamamoto tengernagy rosszkedvűen gubbasztott egy csésze
rizskása mellett. Nagy étvágya végre kifogott rajta, és most enyhe has-
menése volt. Sokkal komolyabb volt azonban a beérkező felderítőjelentés.
Május 29–ével kezdődően rádiósai azt tapasztalták, hogy a hawaii és az
aleuti térségben erősen megnövekedett az amerikai rádióforgalom, és a
rádióhívások legtöbbje repülőgépekről és tengeralattjárókról jön. Ez arra
utalt, hogy esetleg egy különleges amerikai egység tartózkodik a térségben.
A zavaró jelek sokasodtak. Egy amerikai tengeralattjáró közvetlenül a
szállító csoport előtt egy hosszú rejtjelezett üzenetet adott le Pearlnek. Wake
szigetről jelentés érkezett, hogy Midwayről felszálló amerikai járőr-gépek
tevékenykednek. A rádióhírváltás elemzése szerint a 180 lehallgatott üzenet
közül 72 „sürgős” volt, ami gyanúsan nagy százalék. Viszont egy új
felderítőjelentés, amely 31–én érkezett Tokióból, az amerikai repülőgép–
anyahajókat újra a Salamon-szigetek környékére helyezte. Mindez nagyon
zavaró volt ... elegendő arra, hogy az ember azt kívánja, bárcsak végre-
hajtották volna a „K műveletet”.
És most úgy látszott, hogy a tengeralattjáró–kordonok is csődöt mondtak.
A Hawaiitól nyugatra eső vonalra kijelölt négy tengeralattjáró közül három
szerepelt a „K” kudarcában; ezek nem tudnak időben elérni kijelölt
helyükre. Még rosszabb azonban, hogy a szigetektől északnyugatra
létesítendő kordonba kiszemelt hét tengeralattjáró szintén el fog késni.
Ezeken kellett volna a Hawaii–Midway vonalat keresztezve június l–jén
elfoglalniuk helyüket, a felkészülés azonban a tervezettnél tovább tartott, s

46
így június 3–ig nem érnek oda.
Vajon közöljenek-e valamit ebből az információból Nagumóval és a
repülőgép–anyahajókkal? Yamamoto tengernagy hajlott erre, Kuroshima
kapitány azonban erősen ellenezte. Mint a „K” eset jelentésével kapcso-
latban is, ő úgy érezte, hogy a rádiótilalom nagyon fontos. Ezenkívül az
Akagi rádiójának is fognia kell valahogy ezeket az értesüléseket. Így semmi
sem történt.
Egy nappal vagy valamivel később a kérdés újra felmerült. Tokió rádió-
felderítése most határozottan gyanakodott arra, hogy egy amerikai anya-
hajókból álló erőnek valahol Midway körül kell tartózkodnia. Yamamoto
értesíteni akarta Nagumót, a „hadműveletek istene” azonban megint csak a
rádiótilalmat prédikálta, és ismét nem történt semmi.
Hatszáz mérfölddel előttük Nagumo anyahajói teljes gőzzel haladtak
előre. Az Akagi rádiótávírászai szinte rátapadtak a készülékeikre, de semmit
sem hallottak. A Yamato nem beszélt, és Tokió túlságosan távol volt. A kis
felépítményű Akaginak viszonylag gyenge rádiója volt, nem tudta fogni a
távoli jeleket. És az időjárás sem kedvezett. Június 1–jén az idő egyre
rosszabbra fordult – a szitáló esőhöz sűrű köd járult. Az elől haladó hajók
homályos körvonalai elmosódtak az egyre fokozódó sötétségben.
Midwaynél derült volt az ég és kitűnőek a látási viszonyok, amikor
Tanabe fregattkapitány, az I–168 tengeralattjáró parancsnoka a korallsziget
kápráztató homokja felé fordította periszkópját. Már három napja ólálkodott
ezen a helyen, és aprólékos megfigyeléseket végzett. Ezeket rádió útján
gondosan közölte Tokióval, hogy az előnyomuló flottának is tudomására
hozzák.
Sok jelentenivaló volt. Őrnaszádok jöttek-mentek. Naponta mintegy 90–
100 repülőgép szállt le ... köztük számos bombázó. A PBY–ok hajnalban
szálltak fel, és este tértek vissza – feltehetően járőröztek legalább 600
mérföldnyire. Számos építődaru dolgozott: a helyőrség bizonyára erősítette
védelmét.
Tanabe az idő legnagyobb részét a parttól két–három mérföldnyire
lemerülve töltötte, szeme a periszkópra tapadt. Körülötte a legénység
reménységgel telve fogdosta a Kameyama–templomból származó szerencsét
hozó ereklyéket, amelyeket Mochizuki zászlós éppen most osztott ki
mindenkinek. Még senki sem látta meg őket, de kockázatos volt így
ődöngni; egy alkalommal 800 yardnál közelebbre merészkedtek a parthoz.
(1 yard = 91,44 cm – A szerk.)
Éjjel az I–168 feljött a víz színére, és Tanabe látcsővel kémlelte a partot.
Midway el volt sötétítve, egy keveset azonban mégis lehetett látni. Egyik

47
helyen kilenc fénypontot számlált meg, amelyek munkára utaltak. Valami
készült.

Az elmúlt hónap a megfeszített munka jegyében telt el Midway védői

számára. Még sok volt a tennivalójuk, de legalább némi megelégedéssel
szemlélhették azt, amit már elvégeztek.
Biztos, hogy minden Nimitz látogatásával kezdődött. Egészen addig
eléggé megfeledkeztek a támaszpontról, legfeljebb néha egy-egy japán
tengeralattjáró küldött oda néhány gránátot. De ez a május 2–a a
kinyilatkoztatás napja volt. Nimitz mindenütt megfordult. A Sand–szigeten
végigmustrálta a föld alatti parancsnoki harcálláspontokat ... körüljárta a
nagy hidroplánhangárt, ahol a PBY–ket javították, a 6. tengerészgyalogos–
védőzászlóaljnál minden lőállásba bemászott. Aztán át a Keleti–szigetre,
húsz perc a lagúnán keresztül. Itt megvizsgálta a tengerészgyalogság
ideiglenes felszállóhelyeit, és minden pilótával kezet fogott. Amikor végre
elrepült, a tengerészgyalogosok a legnagyobb elismeréssel illették: min­
denki egyetértett abban, hogy egy „istenverte úriember”.
Úgy két héttel később elkezdett özönleni a felszerelés. Simard fregatt-
kapitány és Shannon alezredes május 7–én elkészítette a szükséges anyagok
jegyzékét, de az első dolog, amely megérkezett, nem szerepelt egyetlen
jegyzéken sem. Ez egy pár váll–sas volt Simard számára – soron kívül
sorhajókapitánnyá lépett elő. (Ez a rendfokozat a szárazföldi erőknél ezre­
desi rendfokozat – A szerk.) Egyidejűleg Shannont is előléptették ezredessé.
Nemsokára mindketten megtudták, hogy alaposan ki fogják érdemelni
azokat a sasokat. Május 20–a táján megérkezett Nimitz mindkettőjüknek
szóló levele, és tudomásukra hozta a japánok tervét. Minden benne volt a
levélben, minden lépés, legalábbis az, amiről Nimitz akkor tudott. A
legkomolyabb az volt, hogy a tengernagy május 28–ára tette a támadás
idejét – tehát már csak egy hét volt hátra.
Senki sem érezte jobban a nyomást Shannonnál. Simardnak alárendelve
ugyan, ő volt a tengerészgyalogság parancsnoka, és közvetlenül felelős
Midway védelméért. Másnap estére összehívta kulcsembereit a „kastélyba”.
Ez egy szerény ház volt, amely még Midway civil múltjából maradt. Itt
közölte a csoporttal, hogy jönnek a japánok, és körvonalazta a fogadásuk
érdekében teendő lépéseket. Utána W. P. Spencer, a segédtiszt, részlete-
sebben kitért egyes dolgokra, többek között utasítást adott arra vonatkozóan
is, mi a teendő akkor, ha valaki fogságba esik.

48
 Ennél a pontnál Dorn E. Arnold tüzér, aki kezdettől fogva a tengerész-
gyalogosoknál szolgált, becsukta jegyzetfüzetét. Shannon megkérdezte tőle,
nem érdekli a dolog? Arnold azt felelte, hogy nincs szüksége erre az
információra, mivel nem szándékozik fogságba esni. Átkozott legyen, ha az
a sors várna rá, hogy „valamely japán őrvezetőt kell huzigálnia riksában”.
Shannon terve, amelyet végül ismertetett, visszatükrözte a múltját. Régi
tengerészgyalogos volt, a Belleau Wood–i fajtából, aki a sorállományból
emelkedett fel. A szögesdrót, az aknazárak és a lövészárkok kitörölhetetlen
benyomást tettek rá, és néha úgy látszott, mintha Midwayt egy második
Hindenburg–vonallá akarná változtatni. De az a konok szívósság is megvolt
benne, ami együttjárt az effajta hadviseléssel, és most Midwaynél éppen
erre volt szükség.
A következő reggel jó próbája volt az ottaniak kitűnő erkölcsi
szellemének. Május 22–e elég nyugodtan kezdődött – Simard
sorhajókapitány beletemetkezett parancsnoki harcálláspontján a munkába ...
a 81 mm–es mozsarakkal a déli parton gyakorlatoztak ... Edwin Miller
gyógyszersegéd éppen egy szendvicset emelt el a kórház konyhájából. S
ekkor hirtelen történt valami. Szörnyű robbanás rázta meg a Sand–szigetet;
por– és füstfelhő szállt az ég felé.
Mindenki biztos volt benne, hogy itt vannak a japánok. Az emberek
felragadták sisakjukat, és rohantak állásaikba. De nem a japánok voltak,
hanem egy sokkal riasztóbb esemény történt. Az egyik tengerész, miközben
a villamos hálózatot vizsgálta, rossz vezetéket érintett össze, és a midwayi
üzemanyagkészlet alatti megsemmisítő töltetbe bekapcsolta az áramot. A
tartályok fele, mintegy 400 000 gallon levegőbe repült. Az elosztó rendszer
szintén megsérült; ettől kezdve kézzel kellett feltölteni a gépeket 55
gallonos hordókból.
Ez eléggé lehangoló volt, de Simard sorhajókapitány nem esett pánikba.
Nem hullottak fejek, nem keresett bűnbakokat, és még csak haragos szidal-
mak sem következtek. A rossz hírt nyugodtan megtáviratozta a csendes–
óceáni flotta főparancsnokságának, és megkérdezte, tudnak–e valami
segítséget adni. Ami Shannon ezredest illeti, a légierő mindenképpen egy
külön világot jelentett. „Összetörjük őket a parton” – mormogta, és még
rendíthetetlenebbnek látszott, mint valaha. Ez a szigorú öreg tengerész-
gyalogos szelleme mindenkire átragadt.

49
 Valamikor a Marne mellett nem ástak olyan keményen, mint a 6.
védőzászlóalj a Sand–szigeten – tüzelőállásokat, fedezékeket építettek és az
új tüzelőállásokat megerősítették homokzsákokkal a Nimitz által ígért
ágyúk számára. A Keleti–szigeten a lagúnán túl a tengerészgyalogság
repülői szintén ástak – fedezékeket a repülőgépek, föld alatti üregeket a
bombák, a gyutacsok, az üzemanyag és a víz számára és maguknak néhány
keskeny lövészárkot. Éjszaka legfeljebb három–négy órát aludtak.
A korallpartok mentén mindenütt szögesdrót sövény nőtt ki a földből.
Robert Hommel őrnagy annyit húzatott ki belőle, hogy barátai „Szögesdrót
Bobnak” nevezték. De Shannon ezredesnek soha semmi sem volt elég. A
szögesdrót megállította a boche–okat (a németek gúnyneve – A ford.) –
tehát a japánokat is meg fogja állítani. „Szögesdrót, szögesdrót” – fakadt ki
egy fáradt tengerészgyalogos. „Nyavalyát! Az Öreg azt hiszi, hogy
szögesdróttal meg tudjuk állítani a repülőgépeket.”
De mindnyájan dolgoztak, anélkül, hogy sokat panaszkodtak volna, mert
Shannon lénye mindnyájukat lenyűgözte. Robert McGlashan kapitány, fiatal
hadműveleti tisztje 11 óra hosszat kutyagolt naponta a perzselő
napsütésben, ellenőrizte az állásokat, az összeköttetést, az álcázást és a
tüzelési szektorokat. Egyszer egy tengeralattjáróba is beszállt, hogy kita­
pasztalja, hogyan lehet látni az egészet periszkópon keresztül.
Mégis, ez még mindig nagyon kevés volt a feléjük rohanó gyilkos
erőhöz képest. Leleményességre is szükségük volt, és McGlashan kapitány
tudta, hova forduljon. Megkereste Arnoldot, a tengerészgyalogság tüzérét.
Ezekről a régi tüzérekről legendákat meséltek az alakulatnál. Mindenütt ott
voltak, mindenhez értettek. Arnold „diakónus” már a szibériai expedíciós
vállalkozásban is részt vett. McGlashan most megkérte, süssön ki vala-
milyen csónak elleni aknát és álcázott csapdákat. Ehhez minden adottsága
megvan, hiszen mint öreg katona ismeri a robbantószerkezeteket ...
Valójában Arnold úgyszólván semmit sem tudott a robbanóanyagokról.
Ez azonban nem zavarta őt – egyszer olvasott egy könyvet erről a témáról.
Összetoborozta azokat, akik ezzel a dologgal mesterségszerűen
foglalkoznak, és olyan élvezettel fogott munkához, amilyennel csak az tud,
aki nem szokott játszani dinamittal.
Embereivel együtt robbanó zselatint gyűjtött össze (kollódiummal
felitatott nitroglicerin) – ez egy képlékeny anyag, amelynek külseje és
tapintása a kenyértésztához hasonlított. Ezt összegyúrták, és méretre vágott
vízvezetékcsövek belsejében helyezték el. A cső két végét betapasztották
forró szurokkal, és így egy mamut „durranó cukorkához” jutottak. Összesen

50
380 darabot készítettek belőle. Ezeket aztán hatosával összekötözték, és a
part menti vízbe helyezték, hogy minden partraszállási kísérlettől elvegyék
az ellenség kedvét. Elektromos árammal felrobbantva nagyon is kielégítő
robbanást produkáltak. Kezdetlegesebb volt a tekintélyes Molotov–koktél
(gyújtópalack), amelyet fokozatosan halmoztak fel a midwayi meglehetősen
tekintélyes üres whiskysüveg–készlet felhasználásával.
Így ment a munka szünet nélkül, mert érzésük szerint már ostrom alatt
álltak. A lövegek mellé be voltak osztva az emberek – az ételt ott szolgálták
fel, és az egész helyőrség már a föld alatt élt. Mind a flotta, mind a
tengerészgyalogság parancsnoki harcálláspontjai a Sand–sziget közepéhez
közel levő bunkerokban voltak – Simard kapitány egy fehér telefonkészülék
útján adta ki parancsait, amely divatosságával nem illett a körülményekhez;
Shannon ezredes egy mély, gerendákkal és 12 láb homokkal fedett
bunkerban tartotta megbeszéléseit.
A két parancsnok és törzstisztjeik minden éjjel tanácskoztak, hogy
összegezzék, mit végeztek aznap, és megtervezzék a másnapi teendőket. A
tengerészgyalogosok megbeszélései gyakran elég viharosak voltak, mivel a
törzs elég önhitt volt, és az ezredes nem könnyen adta fel kedvenc
elméleteit. Az egyik alkalommal ködfüggönyt akart a part előtt, és ebből
nagy vita támadt. Végül McGlashannek és Arnoldnak sikerült meggyőznie
őt arról, hogy ez inkább ide csalogatná a japánokat, semmint elrejtené a
szigetet. Egy másik alkalommal Simard kapitánnyal csapott össze amiatt,
hogy a szögesdrótot el kellene mozdítani a helyéről annyira, hogy a flotta
megtölthessen néhány homokzsákot. Ha valaki a szögesdróthoz nyúlt, abból
valóban csak baj származott, de végül is győzött a rendfokozati tekintély, a
kapitány megkapta a homokot.
Természetesen, nézeteltéréseik mindig elsimultak. A törzs vissza akart
menni bunkerjába ... az ezredes lefekvés előtt le akarta nyelni az utolsó
csésze kávét, és reggel 5 órakor mindenki fel akart kelni, hogy elkezdjen
egy újabb kemény napot.
Május 25–én néhány jó hír érkezett. Először Nimitz üzenete, amely új
dátumot jelölt meg a támadásra június 3–a és 5–e között, s így egy teljes hét
ráadást kaptak a felkészülésre. Utána a St. Louis könnyűcirkáló vetett
horgonyt a Sand–szigetnél, és elhozta az első erősítéseket Hawaiiból.
Ronald K. Miller kapitány nyolc 37 mm–es ágyúból álló kitűnő ütegét
örömmel fogadta a légvédelem. Ebből négy löveg a Keleti–szigetre ment,
Miller a másik négyet a Sand–szigeten levő erdőben helyezte el. Még ott
volt, amikor néhány tehergépkocsi jelent meg, homokot szórva minden
irányban. A homokot egy brigád rakta ki, amelynek tagjai jelszavakat ordí­

51
toztak, és kínai mozgalmi dalokat énekeltek.
Carlson portyázói érkeztek meg. Ez az alakulat – amelyet hivatalosan 2.
portyázó zászlóalj néven ismertek – afféle kísérlet volt. Evans F. Carlson
őrnagy szervezte meg, és kiképzése sok olyan gondolatot tükrözött vissza,
amelyekkel akkor ismerkedett meg, amikor polgári megfigyelői minőségben
az északi–kínai felszabadító hadseregnél tartózkodott. A Fehér Ház áldását
adta rá, de gung–ho (minden rendben) filozófiáját sok öreg tengerész-
gyalogos fegyelmezetlenségnek tartotta. Carlson portyázói enyhén szólva
különc és hóbortos népség voltak.
Harci tulajdonságaikhoz azonban semmi kétség nem fért, és amikor ütött
Midway órája, Nimitz sürgősen odairányított két századot. Miután a St.
Louison Miller kapitány ágyúival együtt megérkeztek, a „D” század a
Keleti–szigetre ment, a „C” pedig csatlakozott a Sand–szigeti erdőben
állomásozó Millerhez. Mindkettő vad külsejű emberekből állt. A bronzszínű
vállakon töltényhevederek. Zsebeik kézigránáttal kitömve. Övük tele-
tűzdelve késekkel, amelyekkel alkalmasint fatörzsre rakott ötcentesekre
dobáltak célba. Még az egészségügyiek is fegyvert viseltek – ezen a
társaságon nem volt vörös kereszt.
26–án még több segítség érkezett. Ezen az estén befutott az exvasúti
komp ágyúkkal, harckocsikkal és repülőgépekkel megrakva – ez volt
Nimitz legnagyobb hozzájárulása. Midwaynek jól jöttek ezek az új 3
hüvelykesek és a 3. védőzászlóaljtól kölcsönvett 20 mm–es ikergépágyúk,
az öt harckocsit szintén használni tudták, a legnagyobb örömet azonban az
új repülőgépek szerezték – 18 SBD zuhanóbombázó és 7 F4F vadászgép.
Az „új”, természetesen, relatív kifejezés. A valóságban anyahajókról
selejtezték ki őket. De még mindig százszorta jobbak voltak, mint a már
meglevő őskori relikviák. Mostanáig Midway „légiereje” 16 ósdi Vindicator
zuhanóbombázóból és 21 szintén antik Buffalo vadászgépből állt.
A Vindicatorokban, a „széljelzők”–ben, ahogy a tengerészgyalogosok
nevezték őket, megvolt az a hajlam, hogy a földhöz vágódjanak. Amikor a
pilóták korábban zuhanni próbáltak velük, a szárnyakról lejött a vászon-
borítás – mire sürgősen a kórházhoz fordultak, hogy minden ragtapaszát
adja át nekik. A Buffalo vadászgépek sem voltak megfelelőek. Az új repülő­
gépek – bizonyítványukra való tekintet nélkül – ezeknél sokkal jobbak
voltak.
Bizonyos értelemben az érkező repülők is „újak” voltak. A 21 pilóta
közül 17 egyenesen a repülőiskolából jött. Olyanok is voltak közöttük, akik
a kiképzés befejezése után még négy órát sem repültek. Azt sem tudták,

52
hogy miért vannak itt. Jack Cosley hadnagy azt gondolta, hogy csupán azért
jöttek egy ilyen távol eső szigetre, hogy további gyakorlatra tegyenek szert.
„Éppen időben érkeztek a partyhoz!” kiáltották vidáman az öregek,
amikor az újonnan érkezettek a Keleti–szigeten kirakták cókmókjukat.
Allan Ringblom hadnagy, az új zuhanóbombázó–pilóták egyike feltételezte,
hogy ez a szokásos ugratás ezektől a fickóktól, akik lehet, hogy csak néhány
hónappal őelőtte végezték el a repülőiskolát. Május 28–án, az első század-
eligazításon aztán megtudta, hogy másként áll a dolog ...
Lofton Henderson őrnagy, a gazda, nem volt kíméletes velük szemben.
A japánok nemcsak hogy jönnek; már rég esedékesek. Az új SBD–ket
tapasztalt pilótákra bízták, a Vindicatorokat a zöldfülűek kapták. Egyikük
sem repült ezeken a gépeken, és a gyakorlásra kevés idő volt. Kettő közülük
már az első napon felbukfencezett a földön. A felszerelés szintén siralmas
állapotban volt – hiányoztak a térképek, és egy tucatnyi üzemképes gép
számára mindössze négy tervtábla állt rendelkezésre.
Így az idő nagy része várakozással telt – cribbage–t, a römihez hasonló
kártyajátékot játszottak, és Midway híres „gooney–madarait” figyelték. Ez
egy albatrosz–szerű nagy madár, amely kecsesen szeli a levegőt, a földön
azonban teljesen ügyetlen. Rendkívül szelídek, minden repülőt elbűvöltek,
és vigyázatlanság folytán a század első balesetének az okozói voltak. Eke
hadnagy egy hóbortos pillanatban bedugott egyet Bear hadnagy hálóhelyére,
és amikor ki akart szabadulni, lecsípte Bear hüvelykujját.
Május 29–én újabb segítség érkezett – a szárazföldi haderő négy
torpedószállításra alkalmas B–26–osa. James Collins százados vezetésével
ezek voltak a szárazföldiek első beérkező gépei, és meglehetősen nagy
szenzációt keltettek. Mindenki köréjük sereglett, de kiderült, hogy a pilóták
alig valamivel többet tudtak feladatukról, mint az újonc tengerészgyalogosok.
James Muri főhadnagy Hickamben volt, várva, hogy csatlakozzék
Ausztráliában levő századához. Ezt hirtelen lefújták, és közölték vele, hogy
ehelyett vigyen el egy gépet Pearl Harborba. Az ő gépéhez három másik B–
26-os csatlakozott, és amikor megérkeztek Pearl Harborba, egy sereg
tengerésztiszt várta őket több nagy torpedóval – ezek voltak az elsők,
amelyeket Muri életében látott.
Megtudták, hogy a torpedókat a gépekre erősítik, nekik pedig a fel– és
leszállást kell gyakorolniuk. A torpedóvetést sohasem próbálták, és irány-
tűik közül egyik sem volt helyesbítve. Amikor néhány nap múlva elindultak,
a négy B–26–os legyező alakban négy különböző irányba kezdett széthúzni.
Szerencsére véletlenül egy barátságos járőrgéppel találkoztak, és ez
ráállította őket a helyes irányra. Soha zöldfülűbb torpedóvető–pilóták nem

53
hajtottak végre feladatot, de végül is megérkeztek Midwaybe.
Ezen a napon a flotta 12 darab PBY típusú gépe szintén megérkezett –
utolsónak a május 14–e óta tartó szakadatlan áradatban. A többi
jövevényhez hasonlóan ezeknek az embereknek is kevés sejtelmük volt
arról, hogy mi vár rájuk, de hoztak magukkal egy gazdát, aki valóban sokat
tudott. Logan Ramsey fregattkapitány a flotta egyik legszínesebb egyéni­
ségű hivatásos tisztje volt. Testileg jól megtermett, nehézkes mozgású
ember, de szellemileg – lángész. Nagy bridzsjátékos, aki fél kezében
kártyával képes volt navigációs problémákat megoldani. Egyáltalán nem
volt ortodox, és gyakran kétségbe ejtette a régimódi embereket, de a járőr-
gépek főnöke, Bellinger tengernagy kitalálta, hol a helye és kinevezte törzs-
főnökének. Amikor a midwayi válság tetőpontja felé közeledett, Bellinger
nem is tudta elképzelni azt, hogy ne Logan Ramsey legyen ott, hanem
valaki más.
Amint az ilyen emberekkel gyakran megtörténik, Ramsey értette a
módját annak, hogy megnyerje az élénk, fiatal tiszteket, és így nem volt
hiány önkéntesekben, amikor törzsét összetoborozta. Edmond Jacoby
hadnagynak kevés sejtelme volt arról, hogy miért megy, de Ramseyvel nem
lesz unalmas. Amikor Pearl Harborban felszálltak a PBY gépekre, Bellinger
tengernagy kiment elbúcsúztatni őket. Tudva, hogy Jacoby pilóta akar lenni,
azt mondta neki, hogy ha visszatér, repülőiskolába fogja küldeni.
„Ha visszatérek – gondolta Jacoby. – Vajon mit érthet ezen?”
Ezt még aznap éjjel kitalálta, szinte rögtön azután, hogy Midwayen
leszálltak. Simard sorhajókapitány értekezletet hívott össze a főhadi-
szállásra, és röviden elmondta, hogy miért vannak itt. Aztán Logan Ramsey
vette át a szót, és közölte velük a felderítőjelentések legfrissebb adatait: az
Aleut–szigetek elleni csapás 3–án ... a szállítóhajók délnyugat felől közeled­
nek ... a repülőgép–anyahajók északnyugat felől mérnek csapást, való-
színűleg 4–-én. És közölte velük teendőiket. Többé nincs egy nap járőrözés
és utána két szabadnap. Holnaptól kezdve mindennap felszállnak, és 700
mérföldnyire repülnek. Itt az ideje, hogy mindnyájan megszerezzék a
gyakorlatot.
Másnap, 30–án reggel, amint a hajnal első pírja megjelent a keleti égen,
22 PBY a levegőbe emelkedett. Lentről nézve őket idomtalannak és
lassúnak látszottak. Egy kört írtak le a támaszpont felett, mielőtt felvették az
irányt, aztán elindultak egy hatalmas ív küllőin, délnyugattól kezdve
egészen az északkeleti irányig. A Midway ellen felvonuló ellenség felku­
tatása megkezdődött.

54
 Aznap délben, nem sokkal ebédosztás után az egyik PBY visszaván-
szorgott a Keleti–szigetre, egyik motorja üzemképtelenné vált, és kényszer-
leszállást hajtott végre. Utána egy másik sérült gép vergődött vissza. Ügy
látszott, hogy a japánok szintén járőröznek. Wake–ről felszállva délnyugat
felé jártak, fogvicsorgatva keresték az alkalmat a harcra. Mindkét PBY–t
megszórták golyókkal; az elsőnek leszállt gépből a tengerészgyalogosok
óvatosan emeltek ki egy géppuskást, akit hátba lőttek.
Délután a szárazföldi hadsereg nyolc további gépe érkezett Hawaiiból,
és május 31–én másik kilenc – mindegyik B–17–es távolsági bombázó volt.
Tovább tartott az ingajárat, de mostantól kezdve általában mindig kéznél
volt mintegy 15 gép. Ezek a mindig mezítláb repülő Walter C. Sweeney
alezredes parancsnoksága alatt álló gépek erősen megnövelték Midway
ütőerejét.
A B–26–osokhoz hasonlóan a nagy bombázókat is fedezékbe vontatták,
személyzetük primitív körülmények között a mellettük felállított sátrakban
lakott ... ez azonban nem akadályozta meg Everett Wessman főhadnagyot
abban, hogy ne aludjék megszokott selyempizsamájában. A légierőnél
mindig megvolt erre a hajlam.
Egy másik örömmel üdvözölt vendég, ugyancsak 31–én, a Nira
Luckenbach teherszállító hajó volt, bizonyos utolsó pillanatban küldött
felszereléssel és 3000 hordó magas oktánszámú benzinnel a midwayi
tartályok felrobbanásakor elveszett üzemanyag pótlására. Vasárnap volt, de
ez senkinek sem jutott eszébe mindaddig, amíg vita nem robbant ki a hajó
polgári személyzetének túlóra–pénze miatt. Mondták, hogy a hajó hétfőig
nem tud kirakodni. A helyszínre hívott Simard sorhajókapitány elmondta,
hogy a japánok közelednek, a hajó nem távozhat addig, amíg ki nem rakják,
és jókora robbanás következne be, ha az üzemanyag a fedélzeten maradna.
A legénység hajlott a szóra és a Nira Luckenbach másnap reggel 7 óra 40
perckor távozott.
Nimitz nem tudott többet tenni, most már Midwayn volt a sor, hogy
hasznosítsa azt, amije van. Melyek lennének a leghatékonyabb lépések? A
flotta föld alatti parancsnoki harcálláspontján, a Sand–szigeten Simard
sorhajókapitány törzsével együtt minden éjjel új válaszokat keresett. Willis
Hale dandártábornok, a B–17–esektől szintén részt vett ezeken a megbeszé-
léseken. Mindig hozott magával egy üveg Old Crow whiskyt. Az üveget az
asztalra tették, és a munka folytatódott. Mi legyen a B–17–esekkel;
visszatartsák mint távolsági bombázóerőt, vagy már most bevessék őket a
keresés kiterjesztésére? Hogyan lehetne minden gépet gyorsan a levegőbe
emelni, ha a japánok megkezdték a támadást?

55
 Késő éjszakáig beszélgettek és terveztek, miközben a beosztott tisztek
elvégezték szokásos munkájukat – elkészítették a másnapi kutatási tervet,
jelentéseket írtak és kábelen keresztül összeköttetésbe léptek a csendes–
óceáni flotta főparancsnokságával. Egy híradótiszt számára ez a Pearl
Harborral való közvetlen kábel–összeköttetés gyönyörű és felbecsülhetetlen
értékű dolog volt. Azt jelentette, hogy Midway állandó, biztos össze-
köttetést tarthat fenn Nimitzcel rádió használata nélkül. Nem fenyeget a
lehallgatás veszélye, nem kell rejtjelezés, és nincs nagy híráradat, amely a
lehallgatókat gondolkodóba ejti. Akik Tokióban a rádióforgalmazást
elemezték, nyugodtan hihették, hogy Midwayen egyáltalán semmi sem tör­
ténik.
Ez a kábel része volt a régi csendes–óceáni kábelrendszernek, és a
háború előtt ebben állt Midway legnagyobb jelentősége. Most ez már a
múlté, bár elég furcsa módon a közvetlen vonal nyugat felé, a japánok által
megszállt Guam irányába még érintetlen volt. Esetenként a fedezékben
valaki odamegy a billentyűhöz, és lead valami trágárságot abban az
irányban. Ezt rendszerint szünet követi, majd mérges szózagyvalék a válasz.
Június l–jén George Fraser hadnagynak, Logan Ramsey sokoldalú, fiatal
híradótisztjének új problémája akad. Jelezték, hogy a flottának egy új,
csodálatos torpedóvető repülőgépe érkezik, hogy erősítse Midway védelmét
– a TBF. Hat fog érkezni ezen a napon, és mivel senki nem vár ilyen külsejű
gépeket, figyelmeztetnie kellett a légvédelmi ütegeket, hogy ne lőjenek
rájuk.
„Mi az a TBF?” – ez volt az első kérdés. Nem voltak sem árnyképek,
sem típuskönyvek, amelyek alapján lehetséges a felismerésük, nem voltak
kiképzett megfigyelők. A legtöbb, amit Fraser tehetett, az volt, hogy az
ismert F4F vadászgéppel hasonlította össze őket. Az új gép, mondta, úgy
néz ki, mint egy „terhes F4F”. Ezt közölte az illetékesekkel, és amikor a hat
TBF megérkezett, egyetlen ujj sem nyúlt a ravaszhoz.
Ez jó is volt, mivel ezek az emberek hosszú utat tettek meg, hogy részt
vehessenek ebben a színjátékban. A Hornet torpedóvető–századának állo-
mányához tartoztak, és Norfolkban tartózkodtak, hogy ezeket az új gépeket
berepüljék az anyahajó számára.
Május 8–án ott voltak, amikor parancsot kaptak, hogy induljanak el
Pearl Harborba. A különítménynél összesen 19 repülőgép volt, s ezek a 8.
torpedóvető–század másodtisztjének a vezetésével a nyugati partra repültek,
onnan pedig kompon átszállították őket Hawaiiba. Május 29–én érkeztek
meg, csak egy napot késtek, így már nem tudtak csatlakozni a Hornethez.

56
 Utána önkénteseket kerestek, hogy hat géppel repüljenek Midwayre.
Jelentkező akadt, bár az embereknek fogalmuk sem volt, miért mennek.
Éppen június elsején indultak útnak, és boldogok voltak, hogy Langdon K.
Fieberling százados vezeti őket, egy elegáns, jóképű, idő előtt megőszült
pilóta, aki minden fiatal repülő példaképe volt. Még egyikük sem vett részt
harcban; A. K. Earnest hadnagy előtte még annyit sem repült, hogy repülés
közben eltűnt volna szeme elől a szárazföld.
Megérkezésük után Fieberling jelentést tett Ira E. Kimes alezredesnek, a
tengerészgyalogság repülőparancsnokának. Aztán visszament egységéhez a
fenyegető tényekkel és még egy külön rosszal: semmi segítséget se várjanak
az amerikai repülőgép–anyahajóktól; ezek távol vannak, és megpróbálják
megvédeni Hawaiit.
Ezeknek az ifjú embereknek a lelkesedését azonban semmi sem tudta
lehűteni. Azzal ütötték agyon idejüket, hogy képzeletbeli szárnygéppuskákat
csináltak TBF–jeik számára. Látva, hogy azokon a gépeken, amelyeknek
valóban van szárnygéppuskájuk, rendszerint védőszalag van a lyukakon,
hogy megakadályozza a por behatolását, ők is ragasztottak szalagot gépük
szárnyaira. Utána a szalagra tintával „lyukakat” festettek, amelyeken át a
„géppuskák2 tüzeltek.
Úgy 560 mérföldnyire délnyugatra ismét igazi lövöldözésre került sor.
9.40-kqr egy Wakéről felszálló nagy járőrbombázó lecsapott J. J. Lyon
hadnagy PBY–jára, és ötven perccel később ugyanez a japán a következő
szektorban lőtte R. V. Umphrey hadnagy gépét. Mindkét amerikainak
sikerült megmenekülnie – most már mindenki tudta, hogy a PBY–ok egy
japán géppel sem vehetik fel a versenyt.
A flotta parancsnoki harcálláspontján aznap éjjel a törzs értekezletén
megtárgyalták a történteket. Ám az ellenség, amely az adott pillanatban
legjobban nyugtalanította őket, nem a japán volt, hanem az időjárás.
Északnyugat felől alacsony nyomású front közeledett, és eltakarta alul a
tengert. E szürke takaró alatt úgyszólván mindenhol veszély leselkedhetett
rájuk ...

Nagumo tengernagy törzsével együtt az Akagi parancsnoki hídján állt és

hallgatagon meredt a homályba. A helyzet egyre rosszabb lett – a homály
sűrű köddé változott, és június 2–án napfelkeltekor gyakorlatilag semmit
sem lehetett látni. Ez kitűnő védelem az ellenség járőrgépei ellen, de pokol
a navigáció számára.
A tengernagytól balra Taijiro Aoki sorhajókapitány Gishiro Miura

57
fregattkapitánnyal, navigációs tisztjével tárgyalt. Miura, mint mindig,
mamuszt viselt. Időnként kihajoltak a parancsnoki híd ablakain, mintha az a
plusz hat hüvelyk segített volna rajtuk valamit.
Mindnyájan gondban voltak, mivel ez volt az a nap, amelyen délkelet
felé kellett fordulniuk, hogy véglegesen rárajtoljanak Midwayre. Pillanat-
nyilag egyes oszlopban nagy sebességgel haladtak. Ezt az alakzatot csak
úgy tudták tartani, hogy mindegyik hajó egy jelzőbóját húzott maga után,
hogy az utána következő követni tudja. Ez azonban túl kockázatos volt arra
az esetre, ha nagyobb irányváltozást akarnak végrehajtani – könnyen
megtörténhetett, hogy a hajók elvesztik egymást.
Nehéz választás előtt álltak. Vagy lelassítanak, remélve, hogy mire
megkapják a jelet az irányváltoztatásra, megjavul az idő, vagy áthágják a
rádiótilalmat, és így hajtják végre a manővert. Ha lelassítanak, a támadás
egész menetrendjét felborítják. Ha viszont megszegik a rádiótilalmat,
elárulják helyzetüket, és ezzel tönkreteszik az amerikai flotta számára terve­
zett nagy kelepcét. Végül Oishi sorhajókapitány, Nagumo törzsfőnöke azt
javasolta, hogy használjanak kis teljesítményű rádióadót, és majd meglátják.
Most nem engedhetik meg maguknak, hogy változtassanak a menetrenden –
ez sok más egységet érintett volna – a csapda azonban rugalmasabb dolog.
Az amerikai flotta valószínűleg még Pearl Harborban van – még sok nap
van hátra –, ezért egy rövid rádiójel, még ha fogják is, nem árthat sokat.
Nagumo beleegyezését adta, így délután 1 óra 30 perckor a lehető
legrövidebb rádióüzenetet adták le: „Irány 125.” Huszonhat hajón elfor-
dultak a kormánykerekek, a motorok egy rövid ideig pihentek, aztán újra
rákapcsoltak, amint az első repülőgép–anyahajó délkeletnek fordult, és mint
egy dárda, egyenesen Midway felé száguldott.
Odalenn alig volt valami változás. A Hiryu 1–es számú kazánházában a
fűtők az üvegfalú ellenőrző fülkében egy táblán krétával megjelölték az
állásokat. A Soryu repülőgépeinek személyzete folytatta a hanafuda társas-
játékot 100 pont/1 cigaretta alapon. A Kagán Takahisa Amagai fregatt-
kapitány megbeszélést tartott és táblán gyakorolták a légvédelmet. Az Akagi
tiszti étkezdéjében valaki felhúzta a gramofont, és a tompa tű ismét
nyekergetni kezdte a „Mirameku Seiza” szomorú dallamát.

A kedvencek Glenn Miller, Tommy Dorsey és Mary Martin „My Heart

Belongs to Daddy”–je voltak (nálunk is játszották – első sorai „Vigyáz is
rám a kis pofám, a jólét tengerében úszom” – A szerk.) – miközben az

58
amerikai Enterprise anyahajó Midwaytől északkeletre szelte a habokat.
Ugyanezen a június 2–án a 16. különleges feladattal megbízott kötelék már
hat napja a tengeren volt, és pihenőben az élet – legalábbis látszólag – úgy
folyt, mint mindig: a megszokott lemezek, cribbage–játék, traccspartik és
néha ugratások. A Horneten Eddie Harp lelkész tréfából elemelt egy nagyra
tartott grape fruitos dobozt dr. Sam Osterlohtól; a New Orleanson A. M.
Bagley matróz azzal szórakozott, hogy römiben megverte F. Z. Muzejka
matrózt.
A szolgálatban szintén normálisnak látszott a napirend. Az Enterprise
„napiterve” gépiesen előírta a tennivalókat 2–ára: 03.15: ébreszteni a
repülőket ... 03.25: korai reggeli ... 03.50: repülőfedélzet ... 05.00: az első
járőrök startja ... és így tovább a járőrgépek szakadatlan indulása és
érkezése, őrségváltások egészen az esti takarodó jeléig, „20.49: kürtszó”.
Minden nagyon normális volt – mégis, egyáltalán nem volt normális,
mivel a rutin felszíne alatt a 16. különleges feladattal megbízott kötelék
változó érzelmektől forrongott. „Úristen! ez az igazi valóság” – írta Burdick
Brittin százados lélegzetét visszafogva naplójában, amikor május 29–én
felnyitották az Aylwin romboló lepecsételt parancsait. És május 30–án
magasztos gondolatok foglalkoztatták:
„A következő hetekben a mi kezünkben lesz a történelem. Ha képesek
leszünk arra, hogy jelenlétünket titokban tartsuk az ellenség előtt és repülő-
gép–anyahajóit heves támadással meg tudjuk lepni, akkor az Egyesült Álla-
mok flottája újra úr lesz a Csendes–óceánon. Ám ha a japánok pillantanak
meg bennünket először és túlerőben levő repülőgépeikkel megtámadnak,
elsöpörnek bennünket, majd utána besétálnak, hogy elfoglalják Midwayt,
akkor Pearl Harbor szörnyű veszélyben lesz, majdnem semlegesítve – nem
tudok többet mondani – túl nagy a feszültség bennem –, nemzetünk sorsa a
mi kezünkben van.”
Brittin úgy vélte, még a tartályhajók személyzete is érzi, hogy a végzet
rohan e hajókkal. Amikor 31–én üzemanyagot vételeztek és a tartályhajók
távozóban voltak, legénységük felsorakozott a korlát mellett, és felfelé álló
hüvelykujjukat mutatták a 16. különleges köteléknek.
Másokat még ennél is különösebb érzések foglalkoztattak, miközben a
hajó szelte a hullámokat. Volt pilóta, aki belül ürességet érzett, amikor a
teljes rádiótilalomra gondolt, mivel ez azt jelentette, hogy ha járőrözés
közben egy gép bedöglik is, nem tud segítséget kérni a hajótól. Mások
furcsa bizsergést éreztek, amely a főiskolát és a nagy vadászat napjait
idézték vissza. Az Enterprise–on Bill Roberts zuhanóbombázó–pilóta harc
előtt rendszerint félt – ezúttal azonban nem. Túl izgalmas volt az az érzés,

59
hogy az ember be van avatva a titkokba, hogy csapdát állít, hogy figyel és
vár. Mások tisztára őrültek voltak. Marc Mitscher sorhajókapitány fel tudta
ingerelni a Hornet személyzetét, ilyenkor minden trükköt bedobott – „Még
azokat az ágyúkat is magukkal hozzák a japánok, amelyeket Wakén tőlünk
zsákmányoltak.”
Richárd H. Best századosnak, az Enterprise 6. bombázószázada
parancsnokának megvolt a maga baja. Felesége és gyermeke Honoluluban
volt, és sokszor gondolt rájuk, amikor Spruance tengernagy kabinjában ült,
és hallgatta a japánok tervére vonatkozó különleges eligazítást. A flotta, úgy
érezte, bizonyára erre a szellemes, precíz információra épít – de mi van
akkor, ha ez az információ rossz? Végül megkérdezte Spruance–ot, mi
történik akkor, ha a japánok elhaladnak Midway mellett, és egyenesen
Hawaii felé tartanak.
A tengernagy teljes fél percig némán nézett rá, és végül megszólalt:
„Reméljük, hogy nem így történik.”
Best nem szólt többet – a tengernagyok azokban a napokban közel
voltak Istenhez –, de magában azt gondolta, hogy ez jámbor remény és
meglehetősen szegényes alap arra, hogy erre tegyék fel az Egyesült
Államok flottájának minden rendelkezésre álló erejét.
A valóságban, természetesen Spruance–nak jó oka volt arra, amit
cselekedett, csakhogy nem akarta megmondani nekik. Távol állt attól, hogy
„jámbor reményekre” építsen – olyan ember volt, aki szenvedélyesen
szerette a tényeket, aki elhatározásának meghozatala előtt minden
információ-foszlányhoz ragaszkodott. Távol állt tőle a dolgok átgondolásá­
nak elmulasztása, és sohasem döntött a lehetséges következmények
mérlegelése nélkül.
A Bestnek adott válasz előtti hosszú hallgatása sem jelentett bizony-
talanságot; csupán minden tényezőt fontolóra vett, mielőtt megszólalt volna
– ez Spruance másik jellemvonása volt. Egyrészt itt van egy fiatal tiszt, aki
jogos kérdést tett fel, másrészt az illető repülő, aki az ellenség kezére
kerülhet. Világos, merre kell billennie a mérleg serpenyőjének.
Best nem az egyetlen volt, aki nem tudott kiigazodni az új tengernagyon.
Az egész törzs nehéznek találta az alkalmazkodást. Halsey annyira extro-
vertált volt, Spruance viszont annyira zárkózott. Halsey annyira közvetlen,
hozzáférhető volt, Spruance viszont jobb szerette a szolgálati utat. Halsey
keveset törődött a részletekkel, Spruance viszont órákon át a térkép fölé
hajolt, és tervezte az irányt. Halsey oly sokat bízott belátásukra, Spruance
viszont oly keveset. Halsey olyan kötetlenül cselekvő, Spruance viszont

60
annyira precíz és módszeres.
A reggeli kávé valahogy szimbolizálta a változást. A régi időkben
közösen itták meg. Spruance azonban – mint igazi ínyenc – saját zöld
kávéját hozta a fedélzetre. Minden reggel gondosan maga őrli a kávét,
pontosan két csészét készít, és utána udvariasan megkérdezi törzsét, kinek
van kedve vele tartani. A törzs tisztjei végül sorsot húztak, a vesztes része-
sült a megtiszteltetésben, nem azért, mert nem szerették Spruance–ot,
hanem mert nem tudták elviselni a kávéját.
Ebben a kis szertartásban sokkal több módszeresség volt, mint ahogy az
a felszínen látszott. Spruance megpróbálta nevelni önmagát. Egy olyan
embernek, akinek az anyahajókkal kapcsolatban semmi tapasztalata sem
volt, mindössze egy hét állt rendelkezésére a szakma megtanulására, mielőtt
szembenézne Isoroku Yamamotóval, az anyahajók legnagyobb mesterével.
Tudásvágyában törzsének ismereteiből próbált meríteni egy kávé mellett
vagy bárhol másutt.
Szeretett sétálni, és közben galléron ragadta az embereket, s végigjárta
velük a repülőfedélzetet. A kérdések után nyomozva megszondázta, hogy
mit csinálnak, hogyan csinálják, és hogyan illik bele minden egyes munka
az egész kereteibe. Séta közben kifárasztotta őket, de megvolt benne az a
nagy képesség, hogy felszívja magába a részleteket, s így állandóan tanult.
Akár jó, akár rossz idő volt, a séta nem maradt el ... amint a törzs
hamarosan felfedezte. Június 1–je ronda nap volt, nyirkos és ködös. Nem
lehetett sem repülni, sem a lövészetet gyakorolni, ám a szívós tengernagy és
utolsó áldozata fáradhatatlanul rótta a nedves, üres repülőfedélzetet. A 16.
különleges feladattal megbízott osztag 345 mérföldre volt északkeletre
Midwaytől – egy helyben toporgott, várta Fletcher tengernagyot és a
Yorktownt.
Június 2–án szintén barátságtalan nap volt, még több a felhő, és esett az
eső. Szerencsére késő reggel, a Yorktown két gépe hirtelen feltűnt dél felől.
Mélyrepülésben elhúztak az Enterprise felett, és ledobtak egy üzenetet. Az
üzenet Fletchertől származott: találkozás délután 3.30–kor. 12.08–kor
villogtak a fényszórók, a 16. különleges feladattal megbízott osztag
megfordult, és lassan elkezdett visszahúzni kelet felé. Majd nem sokkal 4
óra előtt, pontosan a 32 fok 04 perc északi szélességen és a 172 fok 45 perc
nyugati hosszúságon árbocok jelentek meg elől a láthatáron. Elérkezett a
pillanat – Spruance és Fletcher találkozott Point Lucknál.
A 17. különleges feladattal megbízott osztag útja egy szívfájdító esettől
eltekintve kellemes volt. Amikor a Yorktown az út első délutánján fogadta a
Hawaiiból érkező gépeket, egy F4F átugrott a landolási korláton, belerohant

61
az előtte álló gépbe, és megölte Donald Lovelace századost, a 3. vadászszá­
zad másodtisztjét.
Nem sokkal az eset után a vadászpilóták megrendülten gyűltek össze az
eligazító szobában. Az alakulat egy innen–onnan összeszedett század volt;
az emberek még sohasem dolgoztak együtt; voltak köztük olyanok is, akik
sohasem tevékenykedtek anyahajóról. Lovelace régi katona volt, és tőle
várták, hogy majd összekovácsolja őket. Most – egy pillanat, és nincs többé.
Ez kegyetlen csapás, és senki sem érezte rosszabbnak, mint Thach fregatt-
kapitány, a század parancsnoka. Nemcsak egyszerűen kedvelte Lovelace–t,
hanem jóbarátok is voltak Annapolisban.
De az érzelmekre nincs idő – mondta Thach nyugodtan az embereknek –
nagy feladatok várnak rájuk. – Aztán hirtelen a közelgő ütközetre és arra
terelte a szót, hogy mit vár tőlük. Ha arról van szó, hogy meg kell menteni a
hajót, hangsúlyozta, még azt is elvárja tőlük, hogy akár neki is repüljenek az
ellenséges gépeknek. Hangjában semmi színészkedés sem volt – a végsőkig
nyugodtan viselkedett. Ereje azonban átragadt a többiekre is, és az emberek
úgy érezték, mintha összeforrtak volna. Az egyik pilóta később elmesélte,
hogy mire befejezte mondanivalóját, nem volt olyan pilóta a szobában, aki
ne tett volna meg mindent, amit „Jimmy” Thach kért tőle.
Közben a többi századot is eligazították, és Buckmaster sorhajókapitány
hangszórón keresztül beszélt a személyzethez. Kifejtette, tudja, hogy a
három nap Pearl Harborban nem volt elég a javítások befejezésére, de a
japánok közelednek Midway felé, és a Yorktown azért megy, hogy meglepje
őket. Nimitz utasításaihoz híven utána megígérte, hogy ezután az „apróság”
után mindnyájan a nyugati partra mennek.
Örömrivalgástól volt hangos a hajó, bár legalább két ember volt, akiket
nem lehetett olyan könnyen meggyőzni. John Herchey és Bill Norton
matróz felfedezte, hogy megfigyelőként az angol királyi flotta egy tisztje
tartózkodik a fedélzeten. Mint minden igazi tengerész, ők is rettenetesen
babonásak voltak, és úgy vélték, hogy ez nem jelent jót. „Úsznunk kell
majd, ha vissza akarunk jutni erről” – mondták barátjuknak, Louis Rulli
matróznak.
A Yorktown és kísérő hajói a 16. különleges feladattal megbízott
osztagot északról követve 31–én ugyanolyan rossz időben haladtak, elsején
ugyanazokról a tartályhajókról vételeztek üzemanyagot, és most végre
készen álltak ugyanarra a nagy hazárdjátékra – mindnyájan egyesültek Point
Lucknál.
Fletcher tengernagy mint rangidős tiszt mindkét erő felett átvette a

62
parancsnokságot, és elkezdték a nyugodt várakozást – éjszakára rendszerint
közelebb mentek Midwayhez, nappal pedig eltávolodtak tőle. Külön
haladtak, egymástól mintegy 10 mérföldnyire, de látótávolságban.
Az egységek nem valami sok hajóból álltak, de majdnem minden itt
volt, ami az Egyesült Államoknak a Csendes–óceánon megmaradt – 3
repülőgép–anyahajó, 8 cirkáló, 14 torpedóromboló ... összesen 25 hadihajó.
Ám egy flotta a tengeren, még ha szerény is, jóval több, mint hajók és
ágyúk sokasága. Itt volt Buckmaster sorhajókapitány a Yorktownról, aki
sötétedés után sohasem engedte meg, hogy kabinjában világosság legyen,
így jól látott, ha váratlanul a parancsnoki hídra hívták. Itt volt Bill Roberts
főhadnagy az Enterprise–ról, aki megpróbálta magát Freudon átrágni, de
nem nagyon tudott odafigyelni a szövegre. Itt volt Stan Kurka matróz, a
Hornetról, aki háromszor akkora ingben próbált dolgozni, mint amekkora
kellett neki. Itt volt Malcolm Donohoo tengerészgyalogos kapitány a
Portland cirkálóról, akinek éppen – mint mindig – fültőmirigy-gyulladása
volt. Itt volt Brittin százados az Aylwin–ról, aki azt írta naplójába, hogy
„várni, mindig csak várni”.

Ötszáz mérföldnyire mögöttük, azok felé a vizek felé, amelyeken

Fletcher épp tegnap haladt át, Tamori Yoshimatsu korvettkapitány ügyesen
manőverezett az I–166 japán tengeralattjáróval. Elkésett – mindnyájan
elkéstek –, de sebaj. Holnapra, 3–ára az 5. század hét I–hajója mind ott lesz
kijelölt helyén, közvetlenül a Hawaiit Midwayjel összekötő vonalon. Lesz
elég idő arra, hogy megpillantsák az Egyesült Államok flottáját, jelentsék,
amikor az kifut Pearl Harborból, és elindul a megsemmisülés felé.
„Nem feltételezhető, hogy az ellenségnek a közelben bármilyen erős
egysége lenne, amelynek magját repülőgép–anyahajók alkotják” – így
hangzott Nagumo tengernagy felderítői értékelésének (e) pontja, amikor a
csapásmérő anyahajós magasabbegység Midway felé tartott. A tengernagy
biztos volt a dolgában, és erre minden oka megvolt. Nem jött jelentés a
tengeralattjáró kordontól, a „K” műveletről, senkitől sem – ez csak azt
jelentheti, hogy még mindig simán megy.
Kusaka tengernagy, az Akagi parancsnoki hídján elégedetten
tanulmányozta főnökét. Ez az út sokkal jobb, mint a Pearl Harbor–i utazás.
Akkor Nagumo ideges és rosszkedvű volt. Most visszanyerte régi énjét –
vad, kemény, a szamuráj szellem igazi megtestesítője.
Az elsötétített kísértethajók tovább száguldottak, és még az idő is javulni
látszott. 2–án késő éjjel a köd oszladozni kezdett, és a felszakadozó felhők

63
közül elő–előbukkant egy csillag.

„Van még valami, amit nem csináltunk meg?” – kérdezte Shannon

ezredes törzsétől, amikor egy pillanatra megpihentek a csillagok alatt
ugyanezen az éjszakán Midwayen.
A törzs tagjai részéről nem hangzottak el javaslatok. A védők mostanáig
minden elképzelhetőt megtettek egy japán partraszállás meghiúsítására. És
ha – mint ahogy közülük sokan hitték – az ellenség végül mégis
megérkezik, erre is fel voltak készülve. Öt harckocsijukat a Sand–sziget
erdőjében rejtették el, hogy meleg fogadtatásban részesítsék az ellenséget. A
rejtjelzett anyagok java részét hajón visszaküldték Pearl Harborba, más
aktákat elégettek. A támaszpont körül kőtörő kalapácsokat tároltak, hogy
legyen mivel összetörni a legfontosabb gépeket. A gépkocsivezetőket
felkészítették arra, hogy tegyék tönkre tehergépkocsijaikat – hajtsanak neki
egy akadálynak és csak közvetlen az ütközés előtt ugorjanak ki. Különböző
helyeken élelmiszerkészleteket ástak el, hogy legyenek tartalékaik a végső
ellenállás esetére.
A végső esetre is felkészültek. McGlashan százados összeszedett
minden acélhulladékot, és a Sand–sziget északi oldalán lerakatta a magas
part mentén. Ha már minden más elveszett, itt fognak gyülekezni a védők az
utolsó ellenállásra. Ezt rögtön el is nevezték „McGlashan vonal” –nak.
E gerinc közepén levő „magaslatokon” (talán 30 láb magas lehetett, de
Midwayn ez már hegységnek számított) még a flotta szakácsai és gépírói is
be fogják ásni magukat. Különben őket az északkeleti szárnyra osztották be,
ahol kisebbnek látszott a veszély, hogy véletlenül eltalálják a tengerész-
gyalogságot. Természetesen, ha az ellenség északon száll partra, errefelé
fogja visszanyomni a tengerészgyalogságot, és a bőrnyakúak (Leatherneck
– a tengerészgyalogosok gúnyneve – A ford.) elszántságára figyelmeztették
őket, hogy felfegyverzett tengerészek vannak mögöttük.
Ez az utolsó óvintézkedés majdnem biztosan szükségtelen volt. Egy
csoport sem látszott felkészültebbnek a harcra, mint Carlson portyázói. A
többi védő ritkábban látta őket – itt-ott felbukkant néhány ember az
erdőben. A tengerészek félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek rájuk.
Tudták, hogy a sötétség beállta után kockázatos közel menni hozzájuk
annak, aki nem tudja a jelszót.
A portyázok szívósak voltak, és még keményebben dolgoztak. Először
azt mondták, hogy a hajók kirakása valami olyan, ami nem méltó hozzájuk,

64
de Shannon ezredes letolása észre térítette őket. Nemsokára rekordokat
állítottak fel. Jobbára egyéni ízlésük szerint elkezdték a harckocsiaknák
barkácsolását. Harold Throneson hadnagy kikérve azok tanácsát, akik részt
vettek a spanyol polgárháborúban, kitűnő készüléket szerkesztett – nem
kellett hozzá más, csak egy kevés dinamit, egy zseblámpaelem és 40 font
nyomás. A „C” század szériában gyártotta a robbanószerkezetet – összesen
1500 darabot készített belőle.
Throneson csoportjának egyik embere felajánlotta szolgálatait egy
gyermekded léleknek – Arnold „diakónus” tengerészgyalogos tüzérnek, aki
még mindig saját álcázott csapdáinak a készítésével volt elfoglalva. Arnold
boldogan bevette a portyázót csoportjába, amit a fiú azzal viszonzott, hogy
egy új, gyalogsági aknát szerkesztett. Ez olyan volt, mint egy szivaros
doboz, amely szögekkel, üvegcseréppel meg egy kevés trinitrotoluollal volt
megtöltve. Ezeket a dobozokat tucatjával szétszórták a part mentén, és
elektromos árammal lehetett felrobbantani őket vagy puskával, ha valaki
megcélozta a doboz oldalára csinosan ráfestett célpontot.
Mégis Midway leginkább abban reménykedett, hogy elsőként kapják el
a japánokat. „Üss, mielőtt minket ér ütés” – ezt tanácsolták a csendes–
óceáni flotta hadműveleti tisztjei, így a 22 darab PBY folytatta naponkénti
őrjáratát. 15 fokos tortaszelet alakú szektorokban repültek – 700 mérföld
oda, ugyanannyi vissza –, ez összesen 15 óra a levegőben. Utána néhány
falat, századeligazítás, néhány óra a hálózsákban, és az egész kezdődik újra
elölről.
Bob Brixner korvettkapitány 44. járőrszázada hetenként 80 órát
teljesített. Massie Hughes fregattkapitány 23. százada állta a versenyt vele.
Sweeney alezredes B–17–esei két nap alatt 30 órát repültek, keresték az
ellenséges erők ama találkozásának jeleit, amelyet a csendes–óceáni flotta
főparancsnoksága sejteni látszott. És a napi repülés után a pilóták saját re­
pülőgépeik karbantartásában is segítettek – a gépeket kézzel töltötték fel 55
gallonos hordókból. Mindnyájan fáradtak, halálosan fáradtak voltak, de
valahogy tartották magukat.
Ez a június 2–a különösen kiábrándítónak látszott. Ha a felderítés infor-
mációja helyes, akkor a japánoknak hatótávolságukba kellene kerülniük,
ennek azonban egyáltalán semmi jele sem látszott. Északnyugat felé egy
ködfüggöny még mindig eltakarta az óceánt – semmi esély sincs arra, hogy
400 mérföldön belül találjanak valamit. Nyugat felé jók voltak a látási
viszonyok, ámde a csendes–óceáni flotta főparancsnokságának a hajók
találkozására vonatkozó sejtése ellenére egyáltalán semmit sem lehetett
látni. Egy különlegesen felszerelt B–17–es 800 mérföldnyire repült, de

65
egyetlen hajót sem látott.
Június 3–a, szerda úgy kezdődött a PBY–ok számára, mint mindig,
ahogy valójában minden mindwayi repülő számára szokott kezdődni.
Ébresztő 3 órakor ... a pirítós és a kávé ilyenkor még nem megy olyan
könnyen le az ember torkán ... utána a nyirkos, hajnal előtti sötétségben
dzsipeken és tehergépkocsikon irány a felszállóhely. 3 óra 50 perckor már
felbőgtek a motorok, a kipufogócsövek kék lángot lövelltek a hajnali
derengés első, halvány fényénél. 4 óra 15 perckor a PBY–ok felszálltak
legyező alakban, elindultak kijelölt járőrútjukra. Tizenöt perc múlva a B–
17–esek követték őket, nem a kutatócsoport tagjaiként, csupán azért, hogy
elhagyják a repülőteret – senki sem akarta, hogy ha hajnalban váratlanul
rajtuk üt az ellenség, a földön kapják el őket. A többi midwayi gép várako­
zott – a motorok alapjáratban, a pilóták és a lövészek a gépek mellett, amíg
csak meg nem kapták a légiveszély elmúlt parancsot. Midway csak akkor
érezhette biztonságban magát a következő hajnalig, ha a PBY–ok 400
mérföldet felkutattak, és nem találtak semmit.
Ezen a reggelen 400 mérföldnyire szokás szerint semmi sem volt. 470
mérföldnél azonban J. P. O. Lyle főhadnagy, aki délnyugati irányban
kutatott, felfedezett két kis szürke őrnaszádot, amelyek Midway felé
közeledtek. Megvizsgálta őket, és légvédelmi tüzet kapott fáradozásáért. 9
óra 4 perckor rádión leadta az első jelentést az ellenséges hajókkal való
találkozásról.
Távolabb nyugat felé Jack Reid hadnagy egy másik PBY–on repült a
végtelen óceán felett. Korábban indult, mint a többiek, már 700 mérföld-
nyire volt Midwaytől, közeledett útjának külső határa felé. Eddig semmi
olyan nem történt, amit érdemes lett volna jelenteni. A robotpilótát
bekapcsolva Reid látcsővel újra tanulmányozta a tengert. Még mindig
semmi – elszórt gomolyfelhők és könnyű pára lebegett a Csendes–óceán
felett, nem olyan, hogy törődni kellett volna vele. Nemsokára 9 óra 25 perc,
és Reid hadnagynak egyáltalán nem voltak problémái.
Tovább pásztázta látcsövével az óceánt – hirtelen megdermedt. Nem
akart hinni a szemének. Harminc mérföldnyire előtte sötét objektumokat
pillantott meg a láthatáron. Hajók, egy sereg belőlük, és mindegyik feléje
tart. A látcsövet átnyújtotta Hardeman hadnagynak, másodpilótájának, és
megkérdezte: „Te is látod azt, amit én látok?”
Hardeman egy pillantást vetett a láthatárra, és megszólalt: „Átkozottul
igazad van, látom őket.”

66
 Yasumi Toyama fregattkapitány a Jintsu könnyűcirkáló parancsnoki
hídján feltekintett térképeiből. Ez egyszer minden szállítóhajó tartotta az
oszlopalakzatot, a bal oldalon elől levő romboló azonban lármát csapott.
Jelzést adott, és utána füstgránátot lőtt fel. Toyama kirohant a parancsnoki
híd oldalfolyosójára, és nem kellett megkérdeznie, hogy mi történt. Min­
denki csak bámult, és mutogatott. Ott, alacsonyan és lőtávolságon kívül,
balról a láthatáron egy PBY lebegett.

67
4. FEJEZET

„SOK REPÜLŐGÉP, ÚTBAN MIDWAY FELÉ”

Olyan volt, mintha az egész japán flotta lenne. Az ijesztő eligazítások – a

bizonytalanság napjai – után érthető volt, hogy a szállító csoport 27 hajója
most félelmetesebbnek látszott, mint amilyen a valóságban volt. 9 óra 25
perckor Reid hadnagy két szót közölt rádión az érintkezés felvételéről: „A
főerő!”
„Bővebbet” – válaszolta Midway, és a következő két órában Reid
elkeseredett bújócskát játszott, gomolyfelhőbe be, gomolyfelhőből ki, és
további részleteket adott, ha éppen tudott. 9 óra 27 perckor ezt adta fedélzeti
rádióján: „Irány 262 fok, távolság 700” ... 10 óra 40 perckor megjegyezte:
„hat nagy hajó oszlopban” ... 11 órakor „tizenegy hajó, irány 090, sebesség
19”. Úgy látszott, hogy megtette a magáét, és a támaszpont elrendelte a
visszatérést.
Midwayen Sweeney ezredes alig bírta kivárni, hogy elinduljon B–17–
eseivel. Simard sorhajókapitány ugyanilyen türelmetlen volt, előbb azonban
tisztázni kellett bizonyos dolgokat. Hol vannak a japán repülőgép–
anyahajók? Nimitz parancsa az volt, hogy elsősorban ezekre kell rácsapni.
Eddig még egyet sem jelentettek; a felderítés állítása szerint holnapig nem
érkeznek meg, és akkor is északnyugatról várhatóak. Mi legyen a B–17–
esekkel, maradjanak készenlétben amíg megérkeznek? Akkor biztosra
mehetnek.
Viszont Reid „főerőnek” írta le a hajókat. Eszerint repülőgép–anyahajók
is lehetnek közöttük. Ha egyáltalán van valami esély, Midwaynek nem
szabad várnia. „Üss, mielőtt minket ér ütés” – továbbra is ez volt a legfőbb
szabály.
De még ha a B–17–esek fel is szállnak, hova menjenek? Az ellenséggel
való érintkezés felvételéről most három különböző PBY–tól érkeznek jelen-
tések, amelyek négy különböző észlelést rögzítenek délnyugati irányban.
Mindegyik csak töredék, nem olyan könnyű megszámolni a hajókat, ha
lőnek az emberre. Vajon az, amit Reid jelentett, valóban a főerő? Érdemes
várni egy keveset, hogy meggyőződjenek róla.
Reid 11 órás jelentése tisztázta a helyzetet. Most már világos volt, hogy
legalább 11 hajóról van szó – ez sokkal nagyobb összpontosítás, mint
amilyent a többiek jelentettek. Ezenkívül a legtöbb hajó errefelé tartott,

68
valószínűleg azért, hogy felzárkózzék. Még mindig nem volt jelentés
repülőgép–anyahajókról, de még ha vannak is közöttük, Sweeney elindulhat
és visszatérhet, s újra készenlétben állhat holnapra, amikorra jelezték az
érkezésüket.
12 óra 30 perckor már úton volt. Egymás után kilenc olívzöld B–l7–es
mennydörgött végig a Keleti–sziget kifutópályáján, és felszállt a Csendes–
óceán kék egére. Sweeney ezredessel a vezérgépen, a Knucklehead–en, laza
alakzatban nyugati irányban repültek. A „fizetett rakomány” felét vitték
csak magukkal – mindegyikük négy 600 fontos bombát –, mivel a távolság
olyan nagy volt, hogy a bombakamrában üzemanyagtartályokra volt
szükségük, ha vissza is akartak jutni.
Hatszáz mérföld hosszú út volt ahhoz, hogy majdnem 11 tonna bombát
dobjanak le mozgó célpontokra, és ez volt az első támadás, amelyet ezek a
fiatalemberek végrehajtanak. Mindannyiuk számára új és szörnyen izgalmas
élmény volt. Sweeney West Pointban végzett – apja nyugalmazott vezér-
őrnagy volt –, de a körülötte levő emberek olyan jellegzetesen használható
amatőrök voltak, akiket Amerika valamiképpen mindig megtalál, hogy
megvívhassa háborúit. Másodpilótája, Everett Wessman tehergépkocsi–
vezető, navigátora, Bill Adams, fűrészáru–kereskedő.
Már három és fél órája repültek. Akkor, 570 mérföld távolságban és ott,
ahol a flottát látták, Sweeney húsz fehér csíkot fedezett fel a kék tengeren: a
japán hajók hullámverését. Egy másik pilóta, Edward Steedman hadnagy
huszonhatot számolt meg belőlük, és valójában jól számolt. A találkozás
ideje pontosan délután 4 óra 23 perc volt.
Ekkor Sweeney kifordult, a hajók felett körözött, hogy a délutáni nap
irányából támadhassa meg őket. A fehér csíkok változatlanul egyenesek
voltak, alul nyilvánvalóan még senki semmit sem sejtett. A B–17–esek most
a japánok mögött voltak, és hármasával három lépcsőben repültek, 8000,
10000 és 12000 láb magasságban. Sweeney a bomba kioldására készülve
felemelte mikrofonját, és saját sorának gépeit hívta: „8000 lábon megyek
nekik – kövessetek.”
Wessman hadnagy megborzongott. Csak azt remélte, hogy a japánok
nem álltak rá hullámhosszukra. Vagy ha hallják őket, nem fogják elhinni,
hogy akad olyan balga ellenség, amely rejtjelzés nélkül közli szándékát.

A Jintsu parancsnoki hídján Toyama fregattkapitány időnként felvette

látcsövét, és az eget tanulmányozta. A japán hajók nem voltak felszerelve
radarral, és az éles szem volt a legjobb védelem a meglepetésszerű bomba-

69
támadás ellen. A légitámadás valószínűnek látszott, miután a PBY felfe-
dezte őket, de ez hét órával ezelőtt volt, és azóta semmi sem történt. Minden
a szokásos módon ment, miközben a szállító csoport Midway felé tartott,
két egyenes oszlopban szelve a tengert.
Toyama látcsöve egyszer csak kilenc repülőgépet fedezett fel, amelyek
„impozáns alakzatban” repültek feléjük. Csak arra maradt idejük, hogy
riadóztassanak, és máris hullottak a bambák. Yunoki századosnak, az egyik
romboló tüzértisztjének még ennyi ideje sem maradt. Először akkor sejtette
meg miről van szó, amikor bombák csapódtak be a hajó közelében. Az
Argentina Maru éberebb volt. A riadó elhangzása után a parancsnoki hídról
a hajó sebességét 20 csomóra fokozták (1 csomó = 1,852 km/óra
sebességgel – A szerk.); 4 óra 38 perckor a hajó megnyitotta a tüzet – egy
perccel azelőtt, hogy 200 méterrel a hajó mögött néhány bomba robbant. A
konvoj ide–oda cikázott, füstöltek a kémények és az ágyúk. A légvédelmi
ágyúk füstpettyekkel szórták tele az eget, de mire a légvédelem valóban
működésbe lépett volna, a támadásnak vége volt. A kilenc B–17–es újra
csak „impozáns alakzatban” repülve eltűnt az északkeleti ködfátyolban.
A szállító csoport „leltározott”. Egyik hajó sem kapott találatot, csupán
az egyik teherhajót érték szilánkok egy közelében robbant bombától. Az
Argentina Maru másodtisztje azzal az örömmel, amelyet a harcos mindig
érez, ha átvészelt egy ütközetet, megfogalmazta a harcról szóló jelentését,
megállapítva, hogy mindenki „kivételesen jó hangulatban van”.

A B–l7–eseken repülő volt kereskedők és tehergépkocsi–vezetők szintén

kitűnő hangulatban voltak. Egy olyan embernek, aki az Illinoisi Egyetemen
tanulta a bankszakmát, mint Paul Payne százados, a Yankee Doodle
bombázógépről, 10000 láb magasságból egy szállítóhajó majdnem minden-
nek látszhatott – céljáról azt jelentette, hogy „eltaláltam, és ég”.
Robert Andrews hadnagy összehasonlításképpen a világ legnagyobb
hajóját véve alapul azt mondta, hogy egy olyan szállítóhajót bombázott,
amely a Normandie osztályába tartozik. Clemence Tokarz százados úgy
vélte, hogy egy csatahajót vagy egy nehézcirkálót talált el. Sweeney ezre-
des, amikor útban hazafelé már harminc mérföldnyire voltak az esemény
színhelyétől, biztos volt benne, hogy két hajót látott égni: „Mindkettő kiállt
az oszlopból, mozdulatlannak tűnt, és nagy, sötét füstfellegeket eregetett,
amelyek felül gomba alakot öltöttek.”
Viszont az út visszafelé hajmeresztőbbnek látszott, mint a japánok

70
bombázása. Nemsokára beesteledett, és senki sem szokott hozzá az éjszakai
kötelékrepüléshez. Több ízben elveszítették egymást. A szárazföldi had-
sereg pilótája számára az is nehézséget jelentett, hogy a Csendes–óceán
kellős közepén megtaláljon egy akkora pontot, mint Midway. 7 óra 30 perc-
kor a Keleti–szigeten bekapcsolták a leszállópálya fényeit, de egy aggoda-
lommal teli óra elteltével a gépeknek híre–hamva sem volt. Végre a támasz-
ponton meghallották a rég várt távoli motorzúgást, de 9 óra 45 perc lett,
mire a sötétben az utolsó gép is leszállt – Willard Woodbury százados úgy
érezte, annyi benzinje sem maradt, amennyi „egy öngyújtó megtöltéséhez
elegendő”.
Amikor leszálltak, egy másik bombázócsoport hagyta el a kifutópályát –
célja ugyanaz: a japán erők. A tetőpontját érte el egy bámulatos vállalkozás,
amely több mint 12 órával ezelőtt kezdődött el Pearl Harbornál.
Körülbelül három óra lehetett aznap reggel, amikor Allan Rothenburg
hadnagyot (valószínűbb az Alan Rothenberg név, lásd a későbbi szövegben
– A korrektor), egy PBY fiatal parancsnokát, aki ágyában aludt a Ford–
szigeti szálláskörletben, hirtelen felrázták: „Keljen fel, Midwaybe fog
menni.”
„Midwaybe, ugyan minek?” – ez volt félálmában az első reakciója. Az
51. század járőrútjai során sohasem járt ebben az irányban és elsőre nem is
jegyezte meg a nevet. De felöltözött, kiment a repülőtérre, és a hajnal első
fényénél úgy látta, hogy az ő gépe is a között a négy között van, amelyeket
melegítenek. A másik három a 24. századból való, de a PBY–ok személyze­
te mind ismerte egymást, és amikor röviden kicserélték értesüléseiket,
kiderült, hogy egyikük sem tudja, miért mennek.
7 óra körül szálltak fel és kilenc hosszú órával később szálltak le a
Keleti–sziget leszállóhelyén. Közönséges mértékkel mérve ez egynapi
munka volt – itt az idő a meleg ételre, a jó ágyra, és holnap talán a szokásos
járőrözés kezdődik. Amikor a parancsnok, Charles Hibberd főhadnagy a
fedezékbe gurította a PBY–ját, a személyzet meglepődött, ugyanis egy kato­
nát talált ott, aki egy vontatón várta őket. A vontató pótkocsijára torpedó
volt erősítve. Még megdöbbentőbb volt, amikor közölték velük, hogy a
torpedó az övék – hogy a másik három PBY–t szintén felszerelik vele, és
hogy a négy gép együtt „csapásmérő erő”, amely a japán flotta ellen megy.
James Boyden hadnagy, Hibberd navigátora ezt képtelen volt komolyan
venni. A PBY kitűnő járőrgép, de óránként mindössze 100 mérföldre képes,
impozáns méltósággal manőverez, és akkora csábító célként kínálkozik,
mint egy pennsylvaniai kocsiszín. Biztos, hogy senki még csak nem is
álmodhat róla, hogy támadásba küldjék. Boyden elhessegette magától a

71
gondolatot, és a kantinba indult, hogy bekapjon egy szendvicset.
A helyiség tele volt beöltözött pilótával – a szárazföldi haderő, a flotta és
a tengerészgyalogság embereivel. A hangulat csendes, komoly, majdnem
mélabús volt. Egymás után jöttek az új PBY–osok, és hamarosan össze-
rakták a kijózanító képet: egy nagy japán erő délnyugatra ... a B–17–esek
most úton vannak, és bombázzák ... az ellenség Midway felé tart. Minden
frissítőt ingyen kaptak, amitől az embernek olyan „utolsó vacsora”
hangulata támadt.
Küldönc jött, és az újonnan érkezetteket a parancsnoki harcálláspontra
szólította. Besereglettek Kimes ezredes homályos fedezékébe – Hibberd
főhadnagy, Alan Rothenberg, pilótatársaik és a navigátorok. Logan Ramsey
megkezdte az eligazítást. Kifejtette, arra szemelték ki őket, hogy éjszakai
torpedótámadást hajtsanak végre, és jóllehet ezt azelőtt sohasem csinálták,
„mindent le kell dobni rájuk, amink csak van”.
Utána közölte, hogy a vállalkozás önkéntes. Ha úgy gondolják, hogy
nem tudják végrehajtani, nem fogják őket kényszeríteni. Aztán elhallgatott,
és figyelte az arcokat.
Néma csönd. Gaylord Propst hadnagy komoran bámulta a padlót.
Douglas Davis főhadnagy hallgatott, inkább a sokktól, semmint az égő
vágytól, hogy öngyilkos vállalkozásra induljon. Boyden hadnagy szótlanul
meredt Ramseyre, megpróbált olvasni a fregattkapitány gondolataiban.
Ramsey arca világosan elárulta, hogy milyen kevés remény van a
viszontlátásra, és mennyire gyűlöli azt, amit tennie kell.
Az eligazítás folytatódott: cél, irány, sebesség, helyzet, a jelzésekkel és a
hírközléssel kapcsolatos technikai kérdések. Igen, ez a „főerő” – egy
repülőgép–anyahajót kell keresniük. A támadást W. L. Richards százados, a
már Midwayen állomásozó 44. járőrszázad magas, vörös hajú másodtisztje
vezeti. Odakinn a szerelők a torpedókat a PBY–okra szerelték – mindegyik
gép jobb oldalai szárnya alá egyet.
9 óra 30 perckor felszálltak. Richards vezette őket Charlie Hibberd
gépéről. Az indulás nem volt valami tetszetős. A kiegyensúlyozatlan teher-
rel küszködő PBY–ok keservesen vergődtek fel a levegőbe. Rothenberg,
akinek a létrájával valami baj volt, késve szállt fel, és lemaradva követte a
többieket.
A gyönyörű holdas éjszakában délnyugatnak fordulva, 3000 láb magas-
ságban repültek. Davis százados gépén kávét főztek és szolgáltak fel. Davis
a kávét kortyolva mérlegelte, milyen esélyek vannak arra, hogy élve
megússza ezt az éjszakát – és enyhe hányinger fogta el.

72
 Egymás után teltek az órák. A gépek most elszórt felhők között repültek,
■

ami megnehezítette Richards követését – a többiek csak a kipufogó gázt

látták, és egy kis fehér fényt gépének a törzsén, aminek alapján tájékozódni
tudtak. Rothenberg, aki még mindig messze hátul jött, teljesen lemaradt a
többiektől. Utána Propst szintén elsodródott. De nem sokkal ezután, 1 óra
20 perckor Richards radarkezelője mintegy két mérföldnyire bizonyos
célokat fedezett fel. Charlie Hibberd a kormánynál nyugodtan közölte, hogy
ő már észrevette őket.
Egyenesen előttük, a holdfényben fürödve két elsötétített hajóoszlop
közeledett. Mindkét oszlopot a rombolók gyűrűje fedezte, de semmi jel sem
utalt arra, hogy veszélyt sejtenének. Mindenféle kitérő mozgást fölényesen
mellőzve tartották az irányt, amely egyenesen Midwayhez vezet.
Richards egy kört csináltatott Hibberddel, hogy figyelmeztesse a
többieket, aztán lejjebb vitette a gépét, közelítve az oszlop bal oldalához. Az
ellenséges hajók körvonalai most tökéletesen láthatók voltak – fekete
gyöngyök a hold ezüstös ösvényén. „Anyahajót” keresve az oszlop vége
felé kiválasztott egy hosszú, alacsony építésű hajót. Charlie Hibberd
megkezdte a támadás utolsó szakaszát.
Mindent neki kellett végeznie. Neki kellett vezetnie a gépet és
ugyanakkor kezelni a célzókészüléket. A többiek a helyükön kuporogtak, az
ablakokon át kémlelve nézték a tengeren levő buborékokat, amelyek
elrohantak mellettük. Már csak 200 ... 150 ... 100 lábnyira vannak a víztől.
Még mindig semmi jele sincs annak, hogy a japánok gyanítanak valamit, de
ez a rárepülés csak nem akart véget érni.
„Dobd le azt az átkozott vacakot, aztán menjünk innen a pokolba!” –
ordította végül valaki. Hibberd azonban még nem volt készen. 1000 yardról
látta, hogy a kiszemelt hajó egyáltalán nem repülőgép-anyahajó – úgy
nézett ki, mint valami kereskedelmi hajó –, de nem a semmiért jöttek el
ilyen messzire. Rárontottak, most már mindössze 50 lábnyira a tenger
szintje felett repülve. 800 yardon Hibberd végre kioldotta a torpedót,
felrántotta a magassági kormányt és a PBY felemelkedett, elszállt a cél
felett, amelyről szórványos lövések villantak fel. A középső ajtónál ülő
ember hátrapillantva egy halvány robbanást látott, amelyet egy második és
fényesebb villanás követett. Találatnak látszott. Terhüktől megszabadulva
szerencsésen hazaértek.
Davis százados szorosan mögöttük repült, ő azonban nem volt
megelégedve helyzetével, elfordult, leírt egy kört, majd ismét támadott.
Második kísérleténél ő is egyenesen repült a hold ösvényén az északi oszlop
végén levő hajót véve célba. Rá sem lőttek, amikor rárepült a hajóra 50–75

73
láb magasságban.
A hajóról azonban biztosan látták. Ugyanis a cél élesen jobbra fordult és
fokozta sebességét. Túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tenni lehessen,
mindössze annyit, hogy a közelébe férkőzzön, amennyire csak lehetséges.
200 yardnál Davis kioldotta a torpedót majdnem közvetlenül a hajó mögött.
Egy futó pillantást vetett a hajó csapkodó csavarjaira és a kormánylapátra,
amely erősen jobbra fordult.
Egy légvédelmi ágyú torkolattüze villant, amint teljes gázzal felhúzott a
hajó tatja felett. A bal oldali fedélzeti gépágyúval Ted Kimmel irányzó-
helyettes tüzet nyitott a közvetlenül alattuk levő árbocok és hajókémények
erdejére. Néhány másodperc múlva úgy látszott, mintha az egész hajó-
karaván őket lőné. Különös rózsaszínű és vörös nyomjelző lövedékek
hasították az éjszakát, repeszdarabok és gépágyútűz söpört végig a gépen.
Egy robbanás átszakította a pilótafülke átlátszó burkolatát, lesodorta J. I.
Foster navigátor védőszemüvegét, de csodálatosképpen benne nem tett kárt.
58 golyónyomot számoltak össze ... de ők is szerencsésen hazaértek.
Most Propst hadnagyon volt a sor. Bár útközben elvesztette Richardst,
valahogy megtalálta a japánokat. A többiekhez hasonlóan az oszlop bal
oldalán kört leírva ereszkedett alá, és a hold irányából megtámadta őket. Ez
is alacsony, szinte súroló rárepülés volt. Egyszer majdnem nekirepült az
egyik kísérő hajónak. „Ne rohanj bele a rombolóba!” – ordította valaki.
Elsuhanva felette ráfordultak, és 800 yardnál kioldották a torpedót. Majd
miközben szinte beleütköztek a tűzfalba, Propst őrült, meredek fordulatot
tett balra. Másodpilótája, B. L. Amman futó pillantást vetett egy villanásra,
amely találatnak látszott, amikor az egész japán flotta tüzet nyitott rájuk.
Propst számára ez olyan volt, mint Coney Island július 4–én. Néhány
szilánkot kaptak, egyszer pedig golyót váltottak egy portyázó japán
hidroplánnal. De egy kis szerencsével és egy barátságos felhő segítségével
sikerült elmenekülniük, és szerencsésen hazaérni.
Csak Rothenberg mulasztotta el a színjátékot. Az elején lemaradt a
társaságtól. Az irányt tartotta ugyan, de a többieket csak későn sikerült
megtalálnia. Mire elérte a színhelyet, teljes erővel folyt a támadás. Nyom-
jelző lövedékek hasították az eget, már semmi esélye sem volt arra, hogy
elég közel tudjon jutni és sikeresen rárajtolhasson egy ellenséges hajóra.
Abban reménykedett, hogy valahol majd talál egy rést, és fél óráig körözött
a közelben. Végül, mivel fele üzemanyaga elfogyott, abbahagyta a körözést,
és a teljesen sikertelen este után elindult hazafelé.

74
 Yonai, az Argentina Maru szállítóhajó parancsnoka nem számított
éjszakai támadásra. Teljesen megdöbbent azon, hogy azok a nagy PBY–ok
valahonnan odacsöppentek. Toyama fregattkapitány legalább annyira
meglepődött a Jintsun, a kíséret zászlóshajóján. Egy izgalmas nap után
végre pihenni készült a vezérlőteremben – éppen itt volt az ideje, hogy
elfogyassza rizsadagját –, amikor az egyik romboló leadta az első figyel­
meztetést.
A hajókürt a hangszórón keresztül harci riadót fújt, Toyama kirohant a
parancsnoki hídra. Éppen időben, hogy megpillantson egy nagy, fekete
ellenséges gépet, amely alacsonyan suhant a víz felett. Aztán még egy ... és
megint egy. A légvédelem mindenütt működésbe lépett, de a gépek olyan
hirtelen távoztak, mint ahogy jöttek.
Szerencsére a veszteség nem nagy volt. Az Akebono Maru tartályhajó –
az északi oszlop végén – torpedótalálatot kapott az orrán; 13 ember
meghalt, 11 megsebesült. A Kiozumi Maru teherhajó a repülőgépek fedélzeti
fegyvereinek a tüzétől néhány embert vesztett. A többi hajó nem sérült meg,
de Tanaka tengernagynak volt néhány nyugtalan pillanata, amikor azon tű­
nődött, hogy az Akebono Maru tudja–e folytatni az útját. Végül értesítették,
hogy a hajó képes 12–14 csomóval haladni – s ez több mint elég ahhoz,
hogy az oszlopban maradjon. így a konvoj csonkítatlanul folytathatta útját
Midway felé.
Mindezt rádión azonnal közölték a Yamatóval, ahol Yamamoto tenger-
nagy törzse a hírt meglepetéssel fogadta. Minden nagyon rejtélyesnek tűnt –
aznap reggel kilenc órakor fedezték fel őket ... aztán a B–17–esek és most
ez a torpedótámadás. Bizonyára senki sem várta, hogy az amerikaiak ilyen
gyorsan felocsúdnak. Valójában Kuroshima sorhajókapitány azt remélte,
hogy egyáltalán nem fogják megtalálni a konvojt, csak 4–én, Nagumo
támadása után. És most, egy nappal előbb itt voltak, és máris, 600 mérföld
távolságban, lecsaptak a szállítóhajókra.
Újból felmerült a kérdés, nem kellene–e közölni a történteket Nagumo
tengernaggyal, aki most kezdi a támadás végső szakaszát, de ismét úgy
határoztak, hogy a rádiótilalom mindennél fontosabb. Semminek sem
szabad elárulnia az anyahajókat.
Talán jobban át kellett volna gondolni a dolgot, de sok minden történt. A
nagy hadművelet a maga lenyűgöző méreteiben kezdett kibontakozni. A
törpe tengeralattjárók május 31–én egy rövid, megtévesztő támadást intéz-
tek Madagaszkáron Diégo–Suareznél ... utána június l–jén egy kisebb erő
rajtaütött Sydney Harboron ... és most, június 3–án kora reggel Hosogaya
tengernagy északi csapásmérő ereje megkezdte nagy támadását az Aleutok

75
ellen. Még jóval azelőtt, hogy Yamamoto tengernagy leült reggelizni, azt a
kellemes hírt kapta, hogy a Ryujo bombázógépei Dutch Harbort támadták.
8 órakor a főerőnek egy jelentős részét az előre meghatározott terv
szerint kikülönítette, hogy támogassa az Aleutokat támadó hajóosztagot.
Shiro Takasu altengernagy Hyuga nevű zászlóshajójával, három másik
csatahajóval, két könnyűcirkálóval és néhány rombolóval elindult az északi
vizekre. De nem túl messzire. Az ő „Aleuti leplező ereje” félúton fog
tartózkodni az északi erő és Yamamoto között – ugrásra készen bármely
irányba, attól függően, milyen módon válaszol az Egyesült Államok flottája.
A főparancsnok a főerő megmaradt részével folytatta útját kelet felé, és
most mintegy 500 mérfölddel volt Nagumo repülőgép–anyahajói mögött.
Maga Nagumo alig 700 mérföldnyire volt Midwaytől, és nekigyürkőzött
a végső döféshez. 6 óra 7 perckor Masanao Oto kapitány öt tartályhajója
lemaradt a menettől. Az anyahajók tartották a 12 csomó sebességet.
Egyelőre nem többet – ostobaság lett volna, ha a nappali órákban a szüksé-
gesnél mélyebbre hatolnának be a járőröző gépek hatósugarába. Ámde dél-
után 3 óra tájban a tengernagynak növelnie kellett a sebességet, ha másnap
hajnalban meg akarja indítani a támadást. Megszólaltak a gépterem hang-
szórói, és a csapásmérő anyahajós magasabbegység 24 csomóval vágtatott
előre.
Lent, az Akagi géptermében Yoshibumi Tanbo fregattkapitány figyelte,
hogyan dolgoznak a turbinák. Nagyon szerette ezt a helyet. Még az ételt –
főtt rizs ecetes szilvával – is itt fogyasztotta el a forró olaj és a dohogó
gépek között. Felül a munkásrészlegek függőágy–göngyölegekkel és össze-
csavart kötelekkel takarták le a szabadon álló felszerelést, hogy megvédjék
a repeszdaraboktól. Az ég még meglehetősen felhős, de az idő állandóan
javult, és 7 óra 30 perckor Kusaka tengernagy a parancsnoki hídon állva
nézte, a fenséges csendes–óceáni naplementét.
Az est nyugalmát ágyútűz törte meg – a Tone kísérő romboló légvédelmi
ütegei tüzelni kezdtek. Az Akagiról három vadászgép szállt fel az ellenség
felderítésére – mindenki az eget fürkészte. 7 óra 40 perckor a Tone fény-
jelekkel közölte, hogy körülbelül tíz ellenséges gépet észlelt, de utána szem
elől tévesztette őket. Negyven perc múlva visszatértek az Akagi vadász­
gépei, miután keresésük eredménytelennek bizonyult. Nyilvánvalóan vala-
melyik figyelőt elfogta a harctéri idegesség.
Nem úgy a repülőket. A szilárd győzelem hónapjai alatt kialakult
bennük a biztonságérzet legritkább fajtája – az a hit, amelynek birtokában
az ember könnyen átalussza a harc előtti éjszakát. A Kaga pilótái korán

76
lefeküdtek, és amikor Amagai fregattkapitány, a Repülők parancsnoka nem
sokkal később ellenőrző útjára indult, már majdnem mindnyájan mélyen
aludtak. Juzo Mori a Soryun még egyszer megvizsgálta bombázógépét,
majd mint mindig, párnája alatt anyja képével, aludni tért.
Éjfélre a csapásmérő erő már alig 340 mérföldre volt Midwaytől –
mintegy 110 mérföldre a repülőgépek indítási pontjától. Június 4–én 2 óra
30 perckor az Akagin egy őr újból riadóztatott – ellenséges repülőgéptől
származó fény a jobb oldali fedélzettartó gerenda irányából. Újabb izgalom;
újabb riadó. Nem az első eset a történelemben, hogy egy csillag félreveze­
tett egy tengerészt.
Nagumo tengernagy jobban ismerte a körülményeket. A nyúlszívű ame-
rikaiak nincsenek abban a helyzetben, hogy bármi zavart is okozhassanak.
Lehet, hogy majd később cselekvésre ösztökélik őket. Felderítő előrejelzése
szépen kifejtette: „Bár az ellenségből hiányzik a harci akarat, valószínű,
hogy amennyiben deszanthadműveletünk kielégítően halad, ellentámadást
hajtanak végre.”

„Logan, már biztos, hogy el tudom kapni őket”, mondta Massie Hughes
a déliekre jellemző mély, vontatott hangján Ramsey fregattkapitánynak,
akivel a midwayi parancsnoki harcálláspont fedezékében beszélgetett.
Hajnali 3 óra körül járt az idő, amikor megérkezett a jelentés, hogy a PBY–
ok kemény csapást mértek a japán erőre. Hughes most szeretett volna még
néhány PBY–t kapni, és véglegesen elintézni az ellenséget. Igazi harcos volt
– agresszív kis középsúlyú ökölvívó Alabamából – a tétlenség elviselhe-
tetlen számára.
Ramsey számára világos volt, hogy ez csak a szállító csoport, és hogy a
legnagyobb ökölcsapás majd az anyahajókról jön, amelyeket északnyugaton
eltakarnak a felhők. Mindezt elmondta, de mégis nehéz volt; csak néhány
évfolyam választotta el őket Annapolisban, és az ügyből nem akart rang-
kérdést csinálni. De erős maradt, és ennek a harcászati indokokon kívül még
egy másik oka is volt: Ramsey azt akarta, hogy ha a bekövetkező támadás
alatt történne vele valami, Hughes vegye át a beosztását. Nem akarta
kockáztatni azt, hogy a következő szállítóhajó–vadászat során megöljék a
rangban utána következőt.
Nem mintha Ramsey nem fogta volna fel a puszta várakozás veszélyét.
„Úgy érzem magam, mint az egyszeri menyasszony – mondta –, tudom,
hogy megtörténik, de azt nem, hogy milyen lesz.”
Mindnyájan ugyanezt érezték. Nyomasztó éjszaka volt, mert minden

77
pontosan úgy történt, ahogy a felderítők jelezték – először, támadás Dutch
Harbor ellen ... utána délnyugatra felfedezik a megszálló erőt ... most pedig,
ugyanezen forgatókönyv szerint, holnap reggel valóban megkapják a
magukét ettől a nagy repülőgépanyahajó–flottától.
A hírszerzés szerint az ellenség 320 fokos irányból jön; ezért a PBY–
pilóták egy csoportja azon az estén a kijelölt járőrözési szektorokat tanul-
mányozta. Amikor Howard Ady százados, a 23. századból a sand–szigeti
főhadiszálláson tanulmányozta a tájékoztató térképet, azt látta, hogy a 315
fokot kapta. Ez azt jelentette, hogy odafelé a 322 és fél fokon, visszafelé
pedig a 307 és fél fokon kell repülnie. Ami őt illeti, a „kiválasztottak”
között volt.
Eligazítás után a szokásos traccspartik. A 23. században sok volt a jó-
svádájú legény, és a mai este külön élvezetben volt részük: ott van köztük
John Ford, az ismert filmrendező. Nimitz egy fantáziadús pillanatában
kiküldte hozzájuk, hogy filmezze le, bármi történik. Most ő volt a közép-
pontban, megkeserítette a hadtáposok életét, de mindenkit elragadott rop­
pant lelkesedésével. Késő éjszakáig a csillogó Hollywoodról szóló elbeszé-
léseivel segített oldani a feszültséget.
„Uram isten – egy filmest kaptam!” – ez volt Simard sorhajókapitány
kissé különös reakciója, amikor Ford először megjelent, de őt is hamarosan
meghódította, és most az volt a legfőbb gondja, hova tegye ezt a hírességet
és hogyan óvja meg életét. Simard végül úgy határozott, hogy a legjobb
hely a sand–szigeti főerőmű épületének a teteje lesz. Viszonylag jól védett,
és ugyanakkor nagyszerű panorámát kínál. Ford onnan jól tud majd filmezni
és ugyanakkor a föld alatti parancsnoki harcálláspontnak hasznos
tájékoztatást is adhat a történtekről.
Miután ezt megoldotta, gyakorlatilag befejeződtek Simard
sorhajókapitány előkészületei. Mindent megtett, amit csak tehetett – még
egy megható beszédet is intézett a flotta irodistáihoz és a kisegítő egészség-
ügyiekhez, akikkel az utolsó állást foglaltatta el. Hangjában nagy érzéssel
mondott nekik „Isten-hozzád”–ot, és kívánt nekik „jó szerencsét”.
Úgy látszott, hogy majdnem mindenki belenyugodott az újabb „Wake–
sziget”–be – ennek a támaszpontnak az elfoglalása mindnyájuk keserű
emléke maradt. A tisztek levették rangjelzésüket, hogy a japán mester-
lövészek ne tudják célba venni és lelőni őket. A kikötőben az őrnaszádok
legénysége felkészült rá, hogy az ellenség számára olyan drágává tegye a
partraszállást, amilyenné csak lehet. A repülőszázadok egyik tisztje addig
nem volt hajlandó katonabiztosítást kötni; most délután végre rászánta

78
magát, hogy megköti a teljes összegre, 10 000 dollárra. Sajnos, közölték
vele, nem lehet, nincsenek meg a szükséges űrlapok.
A tengerészgyalogosok kegyetlenül elszántak voltak. McGlashan kapitány
a még meglevő titkos okmányokat gondosan elégette. A tüzelőállásokban
levő emberek mindenféle hajmeresztő mendemondákat meséltek egymásnak
– a japánoknak egy csodálatos új partraszállító bárkájuk van, amely a
korallzátony felett egy feljáró hidat tud kidobni magából ... a nagy csapás
egy éjszakai gáztámadás lesz. Carlson portyázói buzgón felszerelték
magukat egy új fegyverrel – a 14 hüvelykes csavarhúzóval, amely minden
őrnaszád szerszámkészletéhez tartozott. Az egyik portyázó kifejtette, hogy
„ez jó a bordáknak ha tudja, hogy mire gondolok”.
Valamennyien egy emberként a végsőkig dolgoztak Midway védelmének
a kiépítésén. A Sand–szigeten az emberek a kora esti félhomályban az
utolsó aknákat rakták le az északnyugati parton. A Keleti–szigeten „Szöges-
drót Bob” – Hommel sötétedés után az utolsó összecsukható drót-
akadályokat telepítette a parton. Joseph E. Love, közlegény, akit rendszerint
hulladékoknak és a gooney–madarak földi maradványainak összeszedésére
osztottak be, majdnem éjfélig távbeszélő–vezetéket fektetett.
Már elmúlt éjféli 12 óra, amikor Shannon ezredes és McGlashan
kapitány befejezte utolsó ellenőrző útját, és visszaballagtak a parancsnoki
harcálláspontra. McGlashan elégedett volt: úgy érezte, bármi történik is, a
tengerészgyalogosok minden tőlük telhetőt megtettek.
A repülők szintén készen álltak. Kimes ezredes este a 22. tengerész-
gyalogos–repülőcsoport egész repülőszemélyzetét gyűlésre hívta össze. „Ez
az fiúk”, mondta, és nem tudva, hogyan alakulnak a dolgok, egyszerűen így
fejezte be: „Mindent adjatok bele, és jó szerencsét mindnyájatoknak.”
A VMF–221 század vadászpilótáinak valóban minden elképzelhető
szerencsére szükségük volt. A hét F4F olyan szánalmasan kevésnek, a tizen-
hat Brewster „Buffalo” pedig oly reménytelenül elavultnak látszott. Red
Parks őrnagy, a század parancsnoka, ismerte az esélyeket. Normális körül-
mények között agresszív, értelmesen extrovertált típus volt, aki vajmi
keveset törődött a pszichológiával vagy az emberiség megváltásával. Inkább
elvágta volna a torkát, mintsem hogy valami olyant mondjon, ami vigasz-
talásul szolgálhat. Ma éjjel azonban más hangulatban volt. Kirk Armistead
századossal, másodtisztjével együtt a Keleti–sziget falatozójában ült, és
nagyon komolynak, zavartnak látszott. Armistead megpróbálta felvidítani
azzal, hogy ilyeneket mondott neki: „Holnap ilyenkorra mindenen túl
leszünk.”
„Igen - bólintott Parks komoran –, azok, akik megússzák.”

79
 A VMSB–241 század zuhanóbombázó pilótái számára sem volt sokkal
fényesebb a kilátás. Henderson őrnagy este összehívta őket, és néhány
gondolatát közölte velük. Elmondta, tudja, milyen szegényes a felszerelés; a
holnapi repülés szigorúan önkéntes jelentkezés alapján történik, ő azonban
fel fog szállni, amint az ellenség flottája a hatótávolságon bélül lesz, és ha
akarják, a többiek követhetik. Henderson a század legnagyobb részének
olyan volt, mintha apjuk lenne, és aligha volt kétséges, hogy az emberek mit
fognak tenni.
„Aludjon ruhában az éjjel”, mondta Richard Fleming százados, az egyik
pilóta lövész–rádiókezelőjének, Eugene T. Card tizedesnek. „Bármely pilla-
natban jöhetnek, így legyen készen a sorakozóra.”
Card készen volt. Újra megvizsgálta géppuskáját. Újra meg újra ellen-
őrizte a fedélzeti rádión a különböző tárcsaállásokat. Sőt, a gépet megtömte
marhahús– és ananászlé–konzervvel, arra az esetre, ha a tengeren kényszer-
leszállást kellene végrehajtaniuk. Most, bárcsak a japánok támadnának vagy
elmennének – mindegy, csak csináljanak valamit.
A „Torpedó 8”–tól kölcsönvett fiatal flottapilóták szintén felkészültek.
Napközben tájékoztatták őket a torpedóvetésekről és légicsapásokról;
tudták, hogy nemsokára rájuk kerül a sor. Bert Earnest hadnagy úgy érezte,
hogy szerencsehozó előjelet látott. Amikor a besötétedés után végigsétált a
keleti–szigeti kifutópályán, talált egy kétdolláros bankjegyet. A pénzt gon-
dosan bedugta levéltárcájába, remélve, hogy annak ereje mindenen átsegíti.
A B–26–osok személyzete rendkívül közömbös volt. Valószínűleg nincs
tájékozatlanabb ember, mint a szárazföldi haderő pilótája egy hadi-
tengerészeti támaszponton, talán csak egy flottarepülő a szárazföldi haderő
egy támaszpontján, és ezek az emberek sem voltak kivételek. Muri
hadnagynak még meg kellett tanulnia, hogy néz ki az ellenség, és még a
leghalványabb fogalma sem volt, miért van Midwayen. Aznap este, amikor
ő és emberei gépük mellett ültek, arra ment egy tengerészgyalogos
közlegény, aki valamivel többet tudott. A közlegény boldog volt, azt
mondta, nemsokára szabadságra megy az Államokba, és bemutatott egy
„gooneymadár–táncot”, amelyet otthon szándékozott előadni. Az emberek
nevettek és tapsoltak, azt mondták, hogy nemsokára ez lesz a divat a San
Franciscó–i lokálokban. Ezeknek a világon semmi gondjuk nem volt.
Estére további B–17–esek érkeztek Hawaiiból – Nimitz tengernagy
utolsó „ajándéka”. Összesen vagy 120 gép volt már összezsúfolva a
támaszponton, továbbá 11 őrnaszád, 5 harckocsi, 8 ágyútarack, 14 partvédő
löveg, 32 légvédelmi ágyú; a védők száma 3632. Két ilyen apró

80
szigetecskén a Csendes–óceán kellős közepén – az egyik két mérföld, a
másik körülbelül egy mérföld hosszú – ez együttvéve elég szép mennyiség
volt. Amint egy tengerészgyalogos mondta, „Midway olyan volt, mint egy
alaposan teleültetett spárgaágyás”.
De még így is nagyon egyedül érezték magukat. Egyes esetekben a
védőket figyelmeztették, hogy szigorúan csak magukra számíthatnak, más
esetekben csak feltételezték ezt. Csak kevesen tudták, hogy van némi esély
a külső segítségre. E kivételek egyike Jacoby hadnagy volt, Logan Ramsey
segédtisztje a parancsnoki harcállásponton. Jacoby nem vett részt a nagy
elhatározások meghozatalában, de jól odafigyelt, és semmi sem érdekelte
jobban, mint amikor Point Luckról beszéltek.

Fletcher tengernagy számára a Yorktownon az egész dolog sehogy sem

volt világos. Jack Reid hadnagy jelentésében a harcérintkezés felvételéről,
amelyet a repülőgép–anyahajók lehallgattak, egyértelműen azt mondta,
hogy a „főerő”. Ámde az irány rossz volt. Nimitz eligazítása szerint a japán
repülőgép–anyahajóknak északnyugat felől kell jönniük, és biztos, hogy a
felderítőjelentésnek eddig mindenben igaza volt – Dutch Harbort pontosan a
terv szerint érte a támadás.
„Ez nem egyezik, ez nem az ellenség csapásmérő ereje” – figyelmeztetett
egy rádióüzenet, amely nem sokkal utána érkezett közvetlenül Nimitztől, és
ez minden kétséget eloszlatott. A csendes–óceáni főparancsnokság távirata a
továbbiakban hangsúlyozta, hogy eddig csak a megszálló erőt pillantották
meg, és hogy a repülőgép–anyahajók északnyugatról, holnap fognak csapást
mérni.
A 16. és 17. különleges feladattal megbízott osztagok továbbra is azzal
ütötték agyon az időt, hogy lassan cirkáltak északon a szürke, felszakadozó
felhőzet alatt. Az anyahajókon a pilóták felmentek a gépükre, ellenőrizték a
tűzeszközöket, rendbe rakták térképeiket és a tervtáblákra felvezették a
másnapi adatokat. A vadászpilóták megnézték, hogy géppuskáik hevederei
hiánytalanul meg vannak–e töltve. A bombázó– és torpedóvető–pilóták
faroklövészeikkel és rádiósaikkal újra átvették a jelző– és tűzrendszert.
Nincs más kapcsolat – nincs, ami jobban életre–halálra menne –, mint a
kettőjük együttműködése. A személyzet parancsnokai a gépek körül
fontoskodtak, és ahol más tennivaló nem akadt, karbantartást rendeltek el.
Jaj annak a szerelőnek a Yorktownon, akinek a karbantartás munkája nem
felelt meg V. J. Feigenbutz műszaki főnök előírásainak. Az öreg főnöknek a
begyében volt a 3. bombázószázad, és ennek kifejezésére tűzhányószerű

81
szókészlettel rendelkezett.
Fletcher és törzse egész délután várta a Nagumo megpillantásáról szóló
jelentést, de semmilyen jelzés nem érkezett. Délután 7 óra 50 perckor
délnyugatira változtatta az irányt. így hajnalra egy olyan ponthoz ér, amely
körülbelül 200 mérföldre van Midwaytől észak felé. Feltételezve, hogy
Nagumo még mindig az előírást követi, az amerikai repülőgép–anyahajók
előnyös helyzetben lesznek ahhoz, hogy váratlan csapást mérjenek a japán
flottára.
A hajók nekilendültek az éjszakában, a sötét hajótestek szántották a
holdfényes, nyugodt óceánt. A zárt lejárati ajtók azt a látszatot keltették,
hogy semmi sem történik, ez azonban megtévesztő volt, mert valójában
rengeteg minden történt. Azt szokták mondani, hogy egy anyahajó üzemel-
tetése egy repülőcsoport kiszolgálására kissé hasonlít egy olyan szállodá­
hoz, amelyet az alkalmazottak kedvéért tartanak fenn, és ez sohasem felel
meg jobban a valóságnak, mint egy nagy csapást megelőző éjszakán.
Az Enterprise–on a hadtáptisztnek, Charles Fox fregattkapitánynak a
hajó élelmezését és ellátását érintő százféle problémával kellett megküz-
denie. Holnap embereinek többsége harcfeladatra indul, rendszeres
munkájától távol – a napi szükségletekről eleve gondoskodni kell. Alulról
felhordták a pótalkatrészeket, előkészítették és becsomagolták a napi ellát-
mányt. A konyhában a szakácsok halomszámra készítették a szendvicseket,
és nem kevesebb, mint 10 000 gyömbéres süteményt.
A repülőknek a várakozáson kívül kevés tennivalójuk akadt ... latol-
gatták a holnapot. Nem mindenkinek a hangulata volt egyforma. Minden
embernek megvoltak a maga külön érzelmei. Charles Lane hadnagy, a
Yorktown egy fiatal, de tapasztalt zuhanóbombázó–pilótája számára ez nem
pontosan a félelem érzése, hanem a balsejtelem és az afeletti sajnálkozás
volt, hogy esetleg majd nem tér vissza. Bill Roberts főhadnagy az
Enterprise–on különös izgalmat érzett. A japánok csapdába ejtése, a rejtő-
zés teszi az időt olyan mássá – gondolta. Thomas J. Wood hadnagyban a
Hornet–on buzgott a lelkesedés. A hajó többi pilótájához hasonlóan semmit
sem tudott a harcról, soha még csak lehetősége sem volt megtanulni, hogy
mi a félelem. Fiatal és agresszív volt, és mindenkinek azzal hencegett, hogy
ő egymaga fogja elsüllyeszteni az Akagit.
A zuhanóbombázó–pilóták legalább egy dologban hasonlítottak. Fel
voltak készülve. A felkészülés több hónapig tartott, keményen dolgoztak, és
most úgy érezték, felkészültek arra, hogy igazán szépen vizsgázzanak.
Különösen az újak vágytak arra, hogy felszálljanak, és megmutassák, mit

82
tudnak.
Nem így azonban egyes idősebb torpedóvető–pilóták. Már túl régen
benne voltak a dologban ahhoz, hogy elragadja őket az izgalom. Már elég
kellemetlenségben volt részük, és tudták, hogy a legjobb szellem sem
pótolhatja a szegényes felszerelést. És hogy ezek a TBD–k a halál csapdái –
a 100 csomó sebesség, a kis emelkedőképesség és az ócska torpedók.
Senki sem ismerte jobban az igazságot, mint Massey korvettkapitány, a
Yorktown 3. torpedóvető–századának parancsnoka. Lem Massey nehézkes
mozgású, szeretetre méltó ember volt, kedvelte a jó társaságot, és igyekezett
is megtalálni. Ma éjjel összeszedett néhány embert a századból, aki nem
repült, és kabinjába vitte őket. Elővett egy üveg skót whiskyt (ami tilos, de
nem példa nélkül álló az anyahajókon), és elmondta, hogy milyen esélyei
vannak a századnak. Valószínűleg nem beszélne így, mondta, de meg kell
osztania valakivel rossz hangulatát. Ha holnap felszállnak, nem tudja,
visszatérnek–e valaha.
Egy másik, aki ismerte ezeket a torpedóvető repülőgépeket, John Udell
Lane volt az Enterprise–on. A 6. torpedószázadban volt fedélzeti lövész, és
neki is rossz előérzete volt a holnappal kapcsolatban. Felkereste egyik
barátját kabinjában, és hosszan, bánatosan beszélt illinoisi otthonáról.
Feltette Miliza Korjus szopránénekesnő egyik kedvelt lemezét, és rossz-
kedvében újra meg újra lejátszotta.
Ezzel a majdnem édes–keserű rezignáltsággal szemben a Hornet
vadonatúj 8. torpedóvető–századának kirobbanó hangulata egyre
meglepőbb volt. John Waldron korvettkapitány szigorú gazda volt, akiben
vad szenvedély lobogott, hogy rárontson az ellenségre. Bármikor jön is a
nagy nap, ő elszántan készen áll. Emberei között kegyetlen vasfegyelmet
tartott, s végkimerülésig hajszolta őket, harcolt azért, hogy külön
felszerelést kapjon – csakhogy nyerni tudjon. „Ha elfogy a benzinünk –
mondta egy alkalommal –, belevizelünk az üzemanyagtartályba.”
A feszültség levezetéséhez is értett. Azok az estélyek, amelyeket
feleségével, Adelaide–del közösen adott Norfolkban, híresek voltak. Akkor
félretette szigorát, királyian szórakoztatta a fiatal hadnagyokat, és néha
odáig is elment, hogy elárult némi gyöngédséget. Ez azon az éjszakán
történt, amikor Jim Cook és Corwin Morgan hadnagyokat bevitte egy
elsötétített szobába, ahol gyermekei aludtak: „Cookie, te és Morgan
nézzetek körül ebben a szobában. Láttatok valaha ilyen aranyos
kislányokat?” – mondta.
Másnap reggel újra kezdődött minden, sulykolta harcászati elméleteit.
Ezek gyakran liberális szelleműek voltak. George Gay hadnagy „furfan-

83
gosnak” tartotta; maga Waldron halványan utalt különleges intuíciójára, ami
a benne levő sziú vértől származik. Mindenesetre addig sulykolta eszméit,
amíg Gay megállapítása szerint „ha hátulról megpillantottuk Waldron
fregattkapitány fejét, szinte tudtuk, mire gondol”.
Embereit kemény kézzel fogta, mint senki más – ők azonban
maradéktalanul bíztak benne. Hamarosan szorosan összekovácsolódtak, és
olyan tüzes, elszánt csapat lett belőlük, mint amilyen a gazdájuk. Rótták a
köröket a repülőfedélzeten, csoportgimnasztikát végeztek, mialatt a többi
repülő csak nevetett rajtuk, és csellengett. Övükbe kést dugtak, váll–
pisztolytáskát viseltek és fütyültek rá, ha olyan gúnyos megjegyzések
hangzottak el, hogy „tiszta cirkusz” és „mexikói panchók”.
És állandóan dolgoztak. Nem sok lehetőség volt a repülésre, de egy
század sem töltött náluk több időt a felkészülési szobában. Waldron a
részletek fanatikusa volt, és a legjelentéktelenebb kérdéseket is újra meg
újra elismételtette. A tanárhoz hasonlóan agyafúrt, váratlan kérdéseket tett
fel azoknak a pilótáknak, akik láthatóan elábrándoztak.
A kapitány ezen a június 3–i éjszakán az eligazításon egyik kedvenc
témáján csemegézett: az élesen forduló céltárgy elleni támadás megfelelő
szögén. Tárgyszerű volt, mint mindig, de amikor a megbeszélés véget ért,
majdnem elérzékenyült, amikor a támadási tervével együtt egy sokszoro-
sított szöveget osztott ki köztük:
Csak egy szóval szeretném közölni önökkel, úgy érzem, valamennyien
készen állunk. Nagyon rövid idő állt rendelkezésünkre a kiképzéshez, és a
legnagyobb nehézségek közepette dolgoztunk. De valóban megtettük azt,
ami emberileg lehetséges. Én valóban úgy vélem, hogy ilyen körülmények
között a legjobbak vagyunk a világon. Nagyon remélem, hogy kedvező
harcászati helyzettel találjuk szemben magunkat, de ha nem, ha a rossz után
még rosszabb következik, szeretném, ha mindnyájan minden tőlünk telhetőt
elkövetnénk ellenségeink megsemmisítésére. Ha a végső rohamra csak
egyetlenegy beindítható gépünk marad, szeretnék az az ember lenni, aki
beleül és csapást mér. Isten legyen velünk. Jó szerencsét, szerencsés
leszállást és küldjétek a pokolra őket.
A 8. torpedóvető-század visszatért szálláshelyére. A legtöbben pepe-
cseltek valamivel, olvastak vagy hanglemezeket hallgattak. Abercrombie
hadnagy 45 dollárt nyert pókeren. Waldron néhány gyengéd sort írt „a
legdrágább kis Ann” –nak, egyik lányának, és kitöltött egy kis összegű
csekket apósának. Adelaide–nek már mindent megírt, amit tudott:
„ ... Nagyon szeretlek téged és a gyermekeket, és vágyódom utánatok. De

84
most nem tudnék a parton boldog lenni. Az én helyem itt van, hogy
harcoljak.”
Már csak Gay hadnagy dolgozott. Mint navigációs tiszt az utolsó
munkát végezte, ellenőrizte a térképek kiosztását. Itt volt az ideje, hogy
lefeküdjön, de úgy érezte, nem tud elaludni. A harcról kezdtek beérkezni a
jelentések ... a PBY–ok távol voltak, és éjszakai támadást hajtottak végre.
Gay „kissé idegesnek érezte magát, mint egy labdarúgó a mérkőzés előtt”.
Az egész flottában mindenkinek ugyanaz a baja volt. Az Enterprise–on
Dick Best úgy aludt, „mint egy kisbaba”, de sokan voltak úgy, mint
Dickinson százados, a 6. felderítőszázadból, aki állandóan egyiktől a
másikhoz ment látogatóba, és az egész éjszakát átbeszélgette. Egy dolog
mindenkire vonatkozóan igaz volt. Amint Jim Gray százados, a 6. vadász-
század parancsnoka megállapította: „Kétséges, hogy 1942. június 3–án éjjel
akár csak egy ateista is lett volna az Enterprise–on.”
Az amerikai erő egész éjjel és június 4–én hajnalban is folytatta útját,
mindig délnyugatnak tartva, Midway felé. A Yorktown parancsnoki hídján
Fletcher tengernagy és törzse „a körmét rágta”, azon tűnődve, miért nem
jelentették még a japán repülőgép–anyahajókat – ezeknek most már
Midway hatótávolságán belül kell lenniük. „Amikor egy ütközetnek vége –
mondta később Fletcher –, az emberek sokat beszélnek arról, hogyan hozták
meg módszeresen az elhatározásokat, valójában azonban ez mindig egy
sereg pokoli tapogatózást, rögtönzést jelent.”
Végül is úgy határozott, hogy hajnalban meg kell indítani a keresést
észak felé, arra az esetre, ha netalán az ellenség ezen az úton lopakodik
előre. Biztos, hogy már valahol ott lapul, ezt most már mindenki tudta. A
fedélzet alatt Melvin Frantz matróz leosont ládájához, és pénzét tárcájába
dugta: „Holnap éjjel lehet, hogy úszni fogok” – gondolta.
Elias Mott százados, az ágyútiszt helyettese, az Enterprise légi
figyelőjében állandóan hordozható rádióját hallgatta. Tudta, hogy bárhol is
kerül rá sor, reggel bekapcsolódnak a harcba. Talán egy kevés zene és a
hazai hírek segítenek. Honolulu erősen és tisztán bejött: a hírekben
közölték, hogy egy híres kabarészínészt korvettkapitánnyá neveztek ki.
Mott elkeseredetten kapcsolta ki készülékét. – „Éppen erre van szükségem
ma éjjel hazulról” – gondolta.

Valójában az „otthon” a dolgokat sokkal komolyabban vette, mint ahogy

Mott százados gondolta. A szárazföldi haderő sohasem szakított teljesen
azzal a gondolattal, hogy a japánok igazi célja a nyugati part, és ma éjjel

85
minden ok megvolt az idegességre. A szabadságolásokat beszüntették; a
nyugati párt rádióállomásai egy ideig hallgattak, San Francisco öbölmenti
övezetében kilencperces próbariadót tartottak. A radar a Golden Gate–en túl
60 mérföldnyire felderített egy azonosíthatatlan céltárgyat. Akármi volt is,
gyorsan eltűnt, a félelem érzése és az aggodalom azonban nem.
A flotta nyugati parancsnoksága őrnaszádokból és jachtokból a kalifor-
niai parttól 400 mérföldnyire előőrsvonalat létesített, hogy kellő időben
figyelmeztethessenek az esetleges támadásra. A parton a 4. hadsereg és a
Nyugati Védelmi Parancsnokság felszólította a polgári lakosságot, azonnal
jelentsék, ha amerikai katonai egyenruhát viselő japánt látnak. A tévedésre
kevés lehetőség volt, mivel minden egyenruhát viselő amerikai japánt más
területre helyeztek át, három embert kivéve, akik különleges szolgálatot
teljesítettek Fort Ordban.
Hawaiiban még feszültebb volt a helyzet. Már mindenki tudta, hogy
„valami készül”, és vad rémhírek terjedtek el: egy nagy japán flotta tart
egyenesen Pearl Harbor felé. A várható harci sebesülésekre való tekintettel a
schofieldi kórházból elszállították a katonákat. A polgári védelem önkén-
teseit behívták szolgálatra. Emmons tábornok minden Honolulu belvá­
rosában lakó asszonyt és gyermeket felszólított, hogy költözzenek biztosabb
helyre. Mindenütt különös csend – a remény és a félelem vegyüléke.
Pearl Harborban a tengerészgyalogság őrsége megszállta a flottaműhely
előtti betonpilléreken levő gépágyúk tüzelőállásait. Mielőtt beesteledett,
tehergépkocsik torlaszolták el a bejáratot. Az ágyúk kezelői valamennyi
hajón a helyükön voltak.
Nem sokkal besötétedés után teljes „igazi” (piros) riadót tartottak.
Minden javítómunkát abbahagytak. A munkások elfoglalták helyüket a
műhelyek tetején elhelyezett géppuskák mellett, mások a tűzoltótömlők
mellett álltak. A javítóműhelyt teljesen elsötétítették és bezárták. Amikor az
éjszakai műszak dolgozói munkára jelentkeztek, hazaküldték őket. Az előző
műszak emberei, akiket ott ért a riadó, a fedezékekben ültek. Megpróbáltak
aludni vagy dohányoztak, és a várható invázióról beszélgettek.
A csendes–óceáni flotta főparancsnokságának törzse a lehúzott függö-
nyök mögött az egész éjszakát átvirrasztotta. Layton fregattkapitány azokra
az emberekre gondolt, akiket a másik oldalon ismert. Szerette volna tudni,
hogy egy olyan régi barátja, mint Takashi Kanoe, most mit csinál.

A Hiryun Takashi Kanoe fregattkapitány rövid időre megállt a hajó

86
ereklyetartójánál, amely Kuku sorhajókapitány kabinja előtt volt elhelyezve,
aztán a parancsnoki hídra rohant. Mint másodtisztnek ez volt a harci
őrhelye, és amikor lenézett, már látta, amint a gépek a hajnal előtti sötétben
melegítenek.
A fedélzetek alatt életre kelt a hajó. A repülőknek 4 órakor volt ébresztő,
utána reggeli tálcákon a készenléti szobában. Normális körülmények között
harc előtt csak bevetési adagot kaptak – de most megkapták az egész
kiszabatot: rizst, szójamártást, savanyúságot, mindent. És mindennek a
tetejében ott volt a szárított gesztenye és a hideg sake – ez a hagyományos
együttes, amelyet ősidők óta felszolgáltak a csatába induló japán katonának.
Susumu Kawaguchi korvettkapitány, a Hiryu repülőfőnöke meglepődött
a reggelin. Az ősi szimbólum hirtelen arra késztette, hogy jóval komo-
lyabban vegye Midwayt. Az utolsó eligazításon külön kérte a pilótákat:
„adják bele minden energiájukat”.
Ezenkívül nem sok mondanivalója volt. Az emberek mind kipróbált
harcosok, munkájukat tökéletesen ismerik, és Kanoe tökéletesen megbízott
parancsnokukban, Joichi Tomonaga századosban. Tomonaga, ez a kemény
kötésű, csendes, nagyivó kipróbált torpedóvető–pilóta volt. Pearl Harbor óta
nem vett részt harctevékenységben, és türelmetlenül várta a bevetést.
Amikor Beppuban elbúcsúzott feleségétől, különösen boldognak látszott,
hogy felszáll a Hiryura, és a csatába megy. Kanoe észrevette ezt, és amikor
Fuchida vakbélgyulladást kapott, azonnal Tomonagára gondolt, aki ideális
ember arra, hogy átvegye beosztását. Kanoe ezt jelentette Minoru Genda
fregattkapitánynak, hadiakadémiai évfolyamtársának, aki Nagumo hadmű-
veleti tisztje volt, és az ügy gyorsan elintéződött.
Az eligazításnak vége, a pilóták elindultak gépeikhez. Fölöttük néhány
csillag hunyorgott az égen. Még elég sok volt a felhő, de a keleti láthatár
narancsszínben ragyogott, ami derült időt ígért.
Valamennyi repülőgép–anyahajón nagyjából hasonló volt a helyzet ...
csak annyiban volt eltérő, amennyiben az emberi természet is különböző. A
Soryun Mori tengerész törzszászlós és társai idegesen civódtak egymással,
amit a harcosok ilyen esetekben hasznosnak tartanak. „Ma jól megkapod a
magadét” – mondta valaki Morinak. „Nem, te fogod megkapni” – vágott
vissza az, pontosan úgy, ahogy várható volt. Aztán tréfálkozni kezdtek azon,
hogy ki fogja felhasználni a többiek takarékbetétkönyvét. A Kagán a mindig
komoly, elmélkedő Morinaga törzszászlós nyugodtan megigazította senin
bari-ját a dereka körül. A régi hagyomány szerint annak ezer öltése –
amelyek mindegyikét más–más jóakaró varrta – biztosítja az istenség
védelmét számára.

87
 Az Akagi zászlóshajón Fuchida még bizonytalan léptekkel kapaszkodott
a fedélzetre, hogy elköszönjön tőlük. Azután Genda fregattkapitány érkezett
pizsamában a parancsnoki hídra; ő is beteg volt, rettenetesen megfázott, de
elhatározta, hogy ma kéznél lesz. Senkit sem fogadtak volna nagyobb
örömmel. Nagumo tengernagy rendkívüli mértékben – sokan azt mondták,
túlságosan – függött hadműveleti tisztje ragyogó elméjétől. Gyakorlatilag
mindenre vonatkozóan ellenvetés nélkül elfogadta Genda javaslatait. Igen, a
cinikus lelkek a csapásmérő erőt „Genda flottájának” nevezték. Megjele-
nése azonban ebben a pillanatban mindenkit felpezsdített. Nagumo átölelte
a fregattkapitány vállát, ami ritka megnyilvánulása volt az érzelmeknek egy
ilyen mogorva, öreg tengerész részéről.
„Mindenki az indítóhelyekre!” – bömbölte az Akagi hangszórója.
„Motort indíts!”
Hirtelen felbőgtek a motorok, és a hajnal lágy szürkéje váratlan színt
váltott. A kipufogócsövekből fehér láng lövellt ... kigyulladtak a szárny
jelzőlámpák, vörösek és kékek ... a sárga repülőfedélzet reflektorfényben
fürdött. „Indítást megkezdeni” – hangzott a parancsnoki hídról, és Shogo
Masuda fregattkapitány, repülőfőnök zöld jelzőlámpájával nagy ívet írt le a
feje körül.
Shirane százados „Zeró”–ja előregördült ... felgyorsult ... végigmenny-
dörgött a fedélzeten, és a levegőbe emelkedett. Nyolc további vadászgép
követte, majd tizennyolc zuhanóbombázó. Chihaya százados elsuhanó gépe
pilótafülkéjének a teteje nyitva volt, és a százados integetett a fedélzeten
éljenző embereknek.
A többi anyahajó szintén elindította gépeit, amelyek lassan keringtek a
flotta körül, amíg mindnyájan fel nem vették a harcrendet. A Hiryu parancs-
noki hídjáról a hajó egyetlen utasa több mint akadémikus érdeklődéssel
figyelte a történteket. Ez Asaichi Tamai korvettkapitány volt, akit a Mid-
wayen létesítendő haditengerészeti támaszpont repülőinek a parancsnokává
neveztek ki.
4 óra 45 percig mindnyájan felvették a harcrendet, és úton voltak – 36
közelbombázó a Hiryuról és a Soryuról, 36 zuhanóbombázó az Akagiról és a
Kagáról, 36 vadászgép, minden anyahajóról délkeletnek repülve hamarosan
eltűntek a világosodó égbolton.
Az anyahajón ismét nyugalom volt, de nem sokáig. Parancsok
hangzottak el a második támadó hullám felkészítésére – ez Nagumo
biztonsági rendszabálya volt arra az esetre, ha az Egyesült Államok flottája
váratlanul megjelennék. Erő tekintetében ezek a tartalékok felvették a

88
versenyt azokkal, amelyek most Midway felé tartottak. A fő különbség a
fegyverzetben volt. Ez alkalommal a közelbombázók torpedókat visznek, a
zuhanóbombázók rombolóbombákat, amelyeket a hajók ellen fognak
felhasználni. A Hiryuról és a Soryuról 36 zuhanóbombázó, az Akagiról és a
Kagáról 36 torpedóvető repülőgép és a négy anyahajóról ismét összesen 36
vadászgép szállt fel.
Az emelődaruk a kelő nap első sugarainál felhozták az új gépeket ... a
repülőfedélzet kiszolgáló személyzete állásba gurította őket, és a szerelők
felszerelték rájuk a torpedókat. A pilóták hanyagul ténferegtek a gépek
mellett. Majdnem pazarlásnak látszott oly sok nagyszerűen képzett embert
így visszatartani – Takashige Egusa százados a Soryun a flotta legjobb
zuhanóbombázó–pilótája volt –, de Nagumo biztonságban akart lenni. Egy
szigetet bárki tud bombázni, a mozgó hajó eltalálásához azonban ügyesség
kell. Mindaddig, amíg megvan a lehetőség az amerikaiak megjelenésére, bár
ez nem valószínű, azt akarta, hogy legjobb emberei kéznél legyenek.
Ugyanarra a valószínűtlen eshetőségre gondolva azt is megparancsolta,
hogy kutató gépek cserkésszenek keleti irányban 300 mérföld távolságban.
Összesen csak heten voltak – öt különböző hajóról jövő vegyes együttes –,
és egy 165 fokos ívet kellett lefedniük, ezt azonban senki sem vette nagyon
a szívére. Nagumo továbbra is meg volt győződve róla, hogy nincsenek
körülöttük amerikai anyahajók, és Genda olyan hírben állt, hogy mindig
meglehetősen szűken méri a felderítést. Minden járőrözésre felhasznált gép
azt jelenti, hogy eggyel kevesebb jut a megsemmisítő támadásra – ez volt az
ő specialitása.
Ma a felderítőgépek indulása is rosszul sikerült. A gépeknek 4 óra 30
perckor kellett volna indulniuk, ugyanakkor, mint a Midwayt támadó
gépeknek, de nem így történt. A Tone cirkálónak, amely az l–es számú és a
4–es számú hidroplánt adta, baj volt a katapultáló szerkezetével, és ez
késleltette az indulást. Végül azonban minden rendbe jött, és reggel 5
órakor a Tone 4–es számú gépe is – a hét gép közül utolsónak – elszállt a
felkelő Nap felé. Ez félórás késést jelentett, de Takeda századosnak, a Tone
keményen dolgozó repülőtisztjének nem sokat számított.

A reggeli majdnem olyan volt, mint mindig az Enterprise tiszti étkez-

déjében, amikor az amerikai flotta Midwaytől 200 mérföldnyire északra és
kissé keletre tartózkodott. Bár még csak 1 óra 30 perc volt, Collins pincér
mindennel elkészült. Best százados a szokásos rántottát kapta ... Gray
százados pedig a „félszemű szendvicset” – az Enterprise egyik különle­

89
gességét, amely egy szelet pirítós volt, közepén egy lyukkal a tükörtojás
befogadására.
Az öreg matrózok közül egyesek számára ez a nap is olyannak látszott,
mint a többi. De voltak, akik másmilyennek látták. Wade McClusky
korvettkapitány, az Enterprise repülőcsoportjának a vezetője, úgy érezte,
hogy nem jönnek a nyelvére a szokásos csípős megjegyzések; a várakozás
fojtott légköre töltötte be a termet. Fox fregattkapitány viszont ideges
jókedvet érzett. Mindenesetre Fox mint hadtáptiszt tényként állapította meg,
hogy az étvágy nem olyan mint máskor.
Amikor McClusky megkóstolta rántottáját, meglepődve látta, hogy Gene
Lindsey korvettkapitány huppan le a mellette levő székre. Lindsey, a 6.
torpedóvető–század parancsnoka nemrég visszatérés közben összetörte gépét.
A Csendes–óceánból erősen sérült háttal halászták ki, és úgy volt, hogy
véglegesen alkalmatlan lesz a repülésre. Most pedig itt van, és nemcsak
hogy fenn van, hanem repülni is szándékozik egy tartalék torpedóvetőn.
Amikor egyik pilótája megkérdezte, hogy érzi magát, a választ megkerülve
azt mondta: „Ez a mai dolog az, amire régen készülünk, én akarom vezetni
a századomat.”
Reggeli után a pilóták kirajzottak az étteremből, és az eligazító termekbe
mentek. Minden anyahajón századonként egy ilyen terem volt, és inkább
tanteremnek látszottak, mint egyébnek – írókarfával felszerelt székek, elől
egy fekete tábla, rajta a legújabb adatok: helyzet, szél, irány, cél és ami a
legfontosabb, annak a pontnak a megjelölése, ahol egy támadás után a hajót
majd ismét meg lehet találni. Telexgép is volt a szobában, kikopogta a
legújabb híreket, amelyeket aztán egy képernyőre vetítettek.
Most éppen kevés volt a táblán, és a telex is hallgatott – Nagumo
flottáját még nem találták meg. A pilóták mindhárom anyahajón előszedték
tervtáblájukat a székek alatti fiókból, ellenőriztek néhány adatot, aztán
visszaültek helyükre, és vártak. Előkerültek a kártyák és a papírkötéses
könyvek. A székek állíthatók voltak, és az olyan ember, mint Whitey Moore
hadnagy, a 8. torpedóvető–századból, nemsokára egészen hátradőlt, hogy
még szundítson egyet – az alvásból neki sohasem volt elég.
Waldron fregattkapitány Ed Creehan fregattkapitánnyal, a hajó műszaki
tisztjével együtt lement a Hornet tiszti étkezdéjébe, hogy megigya reggeli
kávéját. Valamikor Annapolisban osztálytársak voltak, és ez mindennapi
szokásuk. Waldron ma emelkedett hangulatban volt – a 8. torpedóvető–
század végre csapást fog mérni az ellenségre. Azt mondta, „el fog kapni egy
japán anyahajót” vagy „nem tér vissza”.

90
 Lassan múltak a percek. A Yorktownon Charles Lane százados, a 3.
bombázószázadból elhatározta, hogy nem viszi magával „Clemson gyűrűjét”
és Hamilton óráját, mert hátha nem tér vissza. Az Enterprise–on McClusky
fregattkapitány elkezdte összeszedni holmijait a század eligazítótermén
kívüli kis hivatali helyiségében. Közben bebotorkált fedélzeti lövésze, és
jelentette, hogy éppen most tört el a szemüvege. Éppen jókor. McClusky
sietve felhívta a 6. bombázószázadot, hogy adjanak neki egy tartalék
lövészt, akinek nincs szüksége szemüvegre, és néhány pillanat múlva
megjelent egy Chochalousek nevű vidám képű fickó. Nem volt harci
tapasztalata, de éppen most végezte el a légiflotta lövésziskoláját – örömhír
egy ilyen napon.
Az Egyesült Államok flottája folytatta útját délnyugat felé – a Yorktown
mintegy 10 mérföldnyire az Enterprise és a Hornet mögött. A Yorktown
parancsnoki hídján Fletcher tengernagy még mindig azon tűnődött, merre
lehet Nagumo. A soron következő kutatógépeit kiküldte északra, de ebből az
irányból sem jött hír. Ugyanígy a midwayi gépektől sem.
Ady százados egy órányira volt Midwaytől, de a japánoknak még
mindig semmi nyoma. A legfontosabb, a 315 fokos irányban járőrözött, ám
eddig még minden simán ment. A nagy PBY zümmögve szelte a levegőt, a
kelő nap sugarai átvilágítottak a felszakadó felhők résein.
Aztán 5 óra 10 perc körül egy kis hidroplán süvített el mellette nyugat
felől. Ellenkező irányban repült, és egy ujjnyit sem tért el – egyenesen
Midway felé tartott, amely 120 mérföldnyire lehetett. Ady rádión azt az
egyetlen szót jelentette, hogy „repülő”, és utána következett a részletesebb
leírás.
A PBY személyzetének ez csak egyet jelenthetett: a japán flottának
közel kell lennie. Néha meglökte őket a szél. Ekkorra az idő kitisztult, de a
víz közelében még voltak felhők. Amint Ady az egyik mögül kibújt, két
repülőgép-anyahajó bukkant elő – mintegy 20 mérföldnyire, és egyenesen
feléje közeledtek. Olyan, mint amikor a színházban felmegy a függöny,
gondolta.
A tőle délre levő járőr–szektorban William Chase százados első órája
szintén eseménytelen volt. PBY–ja mintegy 15 percnyire repült Adyé
mögött, de a napfelkelte, a felhők, sőt még a kávé is ugyanaz volt. Majd 5
óra 40 perc körül v valószínűleg közvetlenül azután, hogy Ady felfedezte a
maga anyahajóit – Chase is talált valamit. Észak felé egy nagy, vadászokból
és bombázókból álló repülőköteléket látott, amely Midway felé repült. A
szabályok szerint gondosan rejtjelezni kellett volna a jelentést, erre azonban
most nem volt idő. Nyílt közlésben gyors figyelmeztetést adott le: „Sok

91
repülőgép, útban Midway felé, irány 320, távolság 150.”

„Végre!” Megkönnyebbültség, izgalom, áradó jókedv és pompás elő-

érzet – mindez keveredett Spruance tengernagy első benyomásában, amikor
az Enterprise repülőhídján megkapta az ellenség felderítéséről szóló hírt.
Ugyanígy volt a Yorktownon is, ahol Fletcher tengernagy jólesőn állapította
meg, hogy vége a hosszú várakozásnak.
Ezek szerint a japán anyahajókat megtalálták ... de hol? Az ellenségről
szóló első rövid jelentések kétségbeejtően vázlatosak voltak. Mind a 16.,
mind a 17. különleges kötelék ráhangolt a PBY–gépek frekvenciájára,
úgyhogy késedelem nem volt, hanem bizonyos zavar. Egyrészt hamarosan
megfeledkeztek róla, hogy két különböző PBY két különböző észlelést
jelentett; a tudósítások összekeveredtek egymással, és következetlenségekre
vezettek. Ami fontosabb, egyelőre még semmi hír sem volt az ellenség
irányáról és sebességéről, holott ezek egy támadás indításához létfontos-
ságúak.

Ady százados minden tőle telhetőt megtett. Az anyahajók felvillanyozó

felfedezése után balra fordult, és lassan körözött a japán flotta felett.
Amennyire lehetett, kihasználta a felhőket, és amilyen gyorsan csak tudott,
információkat gyűjtött, s leadta őket: „5.34: ellenséges anyahajók ... 5.40:
ED 180, irányszög 320 fok ... 5.52: két anyahajó és a hajók zöme, az
anyahajók elől, irány 135, sebesség 25”.
Ez elég volt. A teljes kép valahogy csak 6 óra 3 percre jutott el a
Yorktown parancsnoki hídjára, de utána Fletcher tengernagy nem veszte-
gette az időt. 6 óra 7 perckor ezt a rádióüzenetet küldte Spruance–nak:
„Nyomuljon előre délnyugati irányban, és támadja meg az ellenség anya-
hajóit, ha pontosan megállapították hollétüket. Azonnal követem, amint a
felderítőgépek megérkeznek.”
A 16. különleges feladattal megbízott kötelék 25 csomó sebességgel
előrelendült. Valamennyi hajón megszólaltak a jelzőberendezések – 6 óra 15
perckor éles, szaggatott kürtszó az Enterprise–on, 6 óra 26 perckor a
Hornet gongjának sürgető csengése. A jel hajónként változott, a hatás azon-
ban ugyanaz: az emberek gyorsabban szedték lábukat, és a háttérben mindig
ott volt a riadó állandó lármája.

92
 A Sand–szigeten megszólalt az erőmű dudája, amelyet a Keleti–sziget
szirénájának a sikoltozása követett. Love közlegény, aki éppen akkor
kezdett neki az evésnek, teljesen megfeledkezett a reggeliről, és rohant lég-
védelmi ütegéhez. Donald Cooksey hadnagy, a 6. zászlóalj fogorvosa,
rohant a segélyhelyre, Shannon ezredes szigorú intelmére gondolva: „Egy
halott vagy sebesült doktor átkozottul nem jó nekem.” A Keleti–szigeten
levő bunkerjában W. M. Bell századosnak, az 1. üteg szakaszparancs-
nokának egy régi tengerészgyalogos mondás jutott az eszébe; a tiszt legyen
mindig higgadt és jól ápolt. Gondosan megborotválkozott, felöltözött, és
megivott egy üveg ananászdzsúszt, mielőtt szakaszához ment.
A Keleti–sziget kifutópályáján mindenütt kapkodás uralkodott. Amikor
5 óra 30 perc körül megérkeztek az első jelentések a harcérintkezés
felvételéről, a tengerészgyalogság parancsnoki harcálláspontja elrendelte,
hogy minden gép indítsa be motorját. Közölték, hogy az ellenség bombázói
csak 100 mérföldre vannak. Ám ahogy a percek múltak és a radarernyőn
semmi sem mutatkozott, új parancsok hangzottak el: leállítani a motorokat.
Aztán 5 óra 53 perckor a haditengerészet radarja jelezte: „Sok repülőgép,
irányszög 310 fok, távolság 93.”
Ez már biztos volt, és amint a sziréna hirtelen megszólalt 5 óra 55
perckor, új parancsokat adtak ki az indulásra. Addigra azonban sok pilóta
leállította a motort, mások még melegítettek és nem hallották a riadót. A
parancsnokság gépkocsija szirénázva végigjárta a kifutópályát, miközben
Bob Burns százados ordítozott, hogy mindenki készüljön fel a felszállásra.
Legalább a B–17–esekkel nem volt probléma. Szokás szerint hajnalban
indultak, de ezen a reggelen parancsot kaptak: újra támadják meg a japán
szállítóhajókat, hogy ne pocsékolják hiába az üzemanyagot. Most az új
fenyegetés mindent megváltoztatott. Simard sorhajókapitány rádión közölte
Sweeney ezredessel, hogy irányítsa bombázóit az ellenség északnyugatról
közeledő repülőgép–anyahajói ellen. Ugyanakkor a járőröző PBY–ok is
parancsot kaptak: kerüljék el Midwayt; küldetésük befejezése után men-
jenek a French Frigate zátonyhoz vagy valamelyik távoli korallzátonyhoz.
Midwayen azonban még mindig volt 66 repülőgép; nem szabad
megengedni, hogy a földön semmisítsék meg őket. 6 órakor a 26 vadászgép
megkezdte a felszállást. Egyikük motorhiba miatt nemsokára visszatért, de a
többi 25 továbbrepült északnyugat felé. Parks őrnagy haladt az élen két
osztállyal, Kirk Armistead százados a többiekkel követte őket, némileg
eltérő irányban, a radarhiba elleni védekezésként. 30 mérföld után azt a
parancsot kapták, hogy körözzenek. Nem sokáig kellett várniuk: 6 óra 4
perckor a flotta radarja már csak 74 mérföldre tette a „madárijesztőket”.

93
 Utána a hat TBF–nek kellett felszállnia. Burns százados dzsipjén
odaszáguldott, és beszélt Fieberling századossal. A parancsnok egy szerelőt
küldött minden géphez, aki felkapaszkodott a szárnyra, és a motorbőgést
túlharsogva a pilóta fülébe ordította, hogy „320 fok, 150 mérföld távolság!”
A TBF–ek egymás után dübörögtek végig a kifutópályán, és a torpedók
ellenére kecsesen felszálltak. 6 óra 10 perc volt, és a radar a japánokat 47
mérföldre jelezte.
Most a négy B–26–os következett. K. Warner őrnagy, a szárazföldi
haderő összekötő tisztje odahajtott, és Collins századosnak megadta az
eligazítást. A személyzet már bemászott a gépekbe, de Jim Muri hadnagy
még mindig nem tudta, miről van szó. Csak azt tudta, hogy van egy
torpedója, adva van a helyzet, és ott kinn valamilyen „cél”. Amikor
végiggördült a kifutópályán, remélte, hogy egy csinos, kövér, könnyű
kereskedelmi hajó lesz.
Már csak a tengerészgyalogság bombázói voltak hátra. Benjamin Norris
őrnagy ment elsőnek, vitte magával 12 kivénhedt Vindicatorját. Egyikük
azonnal visszafordult, amikor a légáramlat lesodorta a futószerkezet–
burkolatot. A századparancsnok zárta az alakzatot a viszonylag új SBD–ket
vezetve. Addigra már a szervezettségnek nyoma sem maradt – sem rádió,
sem eligazító tiszt, sem parancsnok. Csak vad tolakodás, hogy felszáll-
hassanak. De Joe Henderson valahogy tudta, hogy mit kell tennie, és fiatal
pilótái hajlandók voltak mindenben követni. Az utolsó percben két SBD
bedöglött, de a többi 16 felszállt. Kimes ezredes 6 óra 15 percre tűzte ki a
felszállást, néhányan pár perccel később szálltak fel. Mindenesetre a
felszállás egyáltalán nem volt korai – 6 óra 16 perckor a radar 29 mérföldre
jelezte a japánokat.
Amikor az utolsó gép is eltávozott, nyomasztó csend ülte meg a Keleti–
szigetet. Az emberek várakozva guggoltak a lövészgödrökben, a keskeny
lövészárkokban és a figyelőhelyeken – minden szem az északnyugati
felhőtlen, kék eget kémlelte. Ez valósággal megbűvölte őket, és az „E”
ütegnél James O’Halloran százados erélyesen figyelmeztette figyelőit arra,
hogy más szektorok is vannak, s hogy a japánokat úgy ismerik, mint akik
képesek meglepetést szerezni.
A fedezékekben az emberek százai nyugodtan várakoztak, elrejtette őket
a homok és az álcázás. Amikor Bill Lucius tiszthelyettes a kantin közelében
levő lövészárka felé rohant, William Benson őrnagy kikiabált neki a
parancsnoki fedezékből: „Bill, nekem van a legjobb bunkerom a szigeten és
egyúttal a legjobb híradó felszerelésem is. Miért nem jön hozzám?”

94
 „Olyan szerencsétlen voltam Pearl Harbornál – felelte Lucius –, hogy
alig láttam a japán repülőgépeket, most nem akarom elszalasztani őket.”
A mólókról és a kikötőhelyekről egy kis naszádflottilla siklott be a
Keleti– és a Sand–sziget közti lagúnába. Clinton McKellar százados ügye-
sen osztotta el 11 őrnaszádját. Olivier főhajómester gondosan elhelyezte
géppuskákkal és puskákkal megtömött kis hajóit. Stanley Engels, a főhajó-
mester helyettese fogta Tamaha nevű kis vontatóját, és egy öreg, elsüllyedt,
lapos fenekű teherhajóhoz kötözte, amelyről nem volt feltételezhető, hogy a
japánok bombázni fogják.
A Sand–szigeten levő földalatti kórházban E. B. Miller gyógyszerész-
segéd kávét készült főzni egy főzőlapon. A kávé ihatatlanul erős volt;
„Murphy–csepp” készítéséhez főzte; ez egy régimódi szer volt, amelyet
végbélen keresztül adtak be sokk ellen.
Simard sorhajókapitány a parancsnoki harcállásponton nem tudott ellen-
állni a kísértésnek. Már a fedezékben kellene lennie, de nem volt ott – a
többiekhez hasonlóan ő is elbűvölten szegezte tekintetét az északnyugati
égre. Logan Ramsey sürgette, hogy menjen már fedezékbe.
Az erőmű tetején Simard filmese, John Ford szintén az északnyugati
eget fürkészte. Fel volt szerelve filmfelvevőgéppel, látcsövekkel, és
közvetlen vonal kötötte össze a parancsnoki harcállásponttal. Figyelőpontja
tökéletes volt, egyelőre azonban semmi sem látszott. Valójában Midway
elhagyottnak tűnt – semmi sem mozdult rajta –, nem volt más, mint egy
lusta, békés, trópusi sziget.
Shannon ezredes parancsnoki harcálláspontján kívül, a tengerész-
gyalogos őr, D. Winslow őrvezető strázsált a bejáratnál. Ez szórakoztató
beosztás volt ezen a reggelen. Közvetlen közelben a radarállomás, és amint
a japánok egyre közelednek, valaki állandóan kiabálja a mérföldeket. Belül
a radarkezelők a képernyőre tapadva figyelik a két visszavert radarképet –
az ellenségét és a sajátot –, amelyek együtt mozognak nem sokkal a láthatár
felett.

95
5. FEJEZET

„HÉJÁK A 12 ANGYALNÁL”

Hashimoto százados egy lent megpillantott magányos korallzátony alapján

tudta, hogy közelednek. Megfigyelőként ült Tomonaga százados vezér-
gépében, és megmutatta a zátonyt a támadás parancsnokának.
Az út esemény nélkül telt el; a Hiryu egyik bombázógépe motorhiba
miatt visszafordult, de ilyesmi mindig előfordul. A többi 107 gép folytatta
útját két külön V alakzatban, a vadászgépek a bombázók felett repültek, és
oltalmazták őket. 6 óra 16 perckor Juzo Mori törzszászlós, aki a Soryu
három bombázóból álló raját vezette, egy sötét pontot pillantott meg a
csillogó láthatáron – Midwayt.
Ekkor két felvillanást észlelt, a közvetlenül a gépe előtt repülő két Hiryu
bombázó hirtelen lángba borult. Mori és Hashimoto – a többiekkel együtt –
éppen abban a pillanatban nézett fel, amikor az amerikai vadászgépek
lecsaptak rájuk, és nehéz géppuskáik tűzzel árasztották el őket.
„Tallyho! Héják a 12 angyalnál ... vadászoltalmazással.” John Carey
százados vette először észre őket, és a tengerészeti repülők „gyorsírásában”
szavai azt jelentették, hogy közeledő japánokat észlelt 12 000 láb magas-
ságban. Mind a 25 vadászgép összefutott a színhelyre.
Carey nem várt. Három F4F gépből álló raját vezetve szélesen fordult,
és 90 fokos szögben rácsapott az ellenséges alakzatra. Tűzfegyvereiből
megállás nélkül tüzelt egy japán vezérgépre; a gép kigyulladt, és kivált az
alakzatból. Marion Carl százados és Clayton Canfield hadnagy követte
Careyt a zuhanórepülésben; Canfield a harmadik gépet vette célba; a gép
kigyulladt, és felrobbant.
Parks őrnagy csoportjának többi gépével belevetette magát a sűrűjébe. A
legtöbb repülő jól vizsgázott; amikor azután felhúztak, hogy megismételjék
támadásukat, a Zérók betörtek közéjük. A golyók felhasították Carey
százados pilótaülését, megsebesítették mindkét lábszárán; egy 20 mm–es
gépágyú–lövedék cafatokra szaggatta Canfield fékszárnyait. Maga Parks
pörögve a tengerbe zuhant.
Armistead százados, aki osztályával néhány perccel később érkezett,
még rosszabbul járt. A bombázók elleni első támadás után látta, hogy mere-
deken és gyorsan három vadász tart feléjük. Egy másodpercig azt gondolta,
hogy az övéik, de nem volt ilyen szerencséje. Gépágyú– és géppuskagolyók

96
ütötték ki a harcból.
Amikor Darrel Irwin hadnagy egy Zérót pillantott meg gépe farkánál,
zuhanásban kereseti menekvést. Óránként 300 mérföld sebességgel zuhant
16 500 láb magasságból ... 3500 lábnál a gépet kivette a zuhanásból, de a
Zero még mindig a nyomában volt. Ismét le, ezúttal 500 lábnyira – a Zero
még mindig ott volt. Végül levitte a földre, és összetörte, ami a gépből
megmaradt.
Herbert Merill százados felülről és a háta mögül kapta a támadást. 8000
láb magasságban elvesztette az uralmát a gép felett. Utána még két találatot
kapott, és az üzemanyagtartály az arcába robbant. Ejtőernyővel kiugrott, de
aggodalma nem múlt el. Hallotta, hogy a japánok gyakran géppuskázták az
ejtőernyősöket, így csak 3000 láb után húzta meg a kioldózsinórt. Végül
több mérföldnyire a parttól csapódott a vízbe, megszabadította magát az
ejtőernyőtől, és felfújta úszómellényét. Midway elég messzinek látszott –
hogy tudna elúszni odáig? Aztán otthonára és két ikrére gondolt, s úszni
kezdett.
Néha egy trükk segített. Amikor Marion Carl nem tudta lerázni magáról
a Zérót, hirtelen levette a gázt és megcsúsztatta gépét, úgyhogy a japán
elszáguldott mellette. William Humberd százados szintén nem tudta lerázni
magáról Zéróját, végül megfordult, és szemből egy sorozatot adott le. A
Zero megremegett, és a tengerbe zuhant.
A japánok rendszerint sokkal ügyesebbek voltak, és néha megvolt a saját
trükkjük. Amikor William Brooks hadnagy egy helyen két egymással
közelharcot vívó gépet látott, elindult, hogy segítsen az amerikainak. Ekkor
mindkét gép ellene fordult – a két ellenséges pilóta színlelt küzdelemmel
megtévesztette. Brooks végül 72 golyóütötte lyukkal gépében megmenekült.
Ámde nem a csel, a gyakorlat vagy a számbeli fölény jelentette a
legnagyobb különbséget. Amikor az amerikaiak vadászgépei lekényszerültek
a tengerre vagy visszavánszorogtak Midway felé, világosan látszott, hogy a
japánok legnagyobb előnye maga a Zero gép. A pilóták meglepődtek. Mint
a legtöbb amerikait, arra tanították őket, hogy a japánok csak utánzásra
képesek, képtelenek valami eredetit alkotni. És most itt ez a vadászgép,
amelynek nagyobb az emelkedőképessége, a sebessége, manőverezőképes-
sége, mint az amerikai gépeké. Bár ez a gép is igen sebezhető, ritkán
sikerült olyan jó találatot elérniük, hogy erről meggyőződhessenek. Még az
F4F–ek is teljesen elavultak, és az ósdi Buffalók – ahogy Charles Hughes
hadnagy szomorúan megállapította – „úgy néztek ki, mintha egy kötélre
lennének erősítve, miközben a Zérók rájuk repülnek”.
Viszont Nagumo pilótái is elcsodálkoztak. Nekik is volt valamilyen

97
megrögzött előítéletük az ellenségről. A legtöbb japánhoz hasonlóan azt
hitték, hogy az amerikaiaknak kevés a bátorságuk a harchoz, és gyorsan
összecsuklanak, ha az út göröngyösebbé válik. És most itt vannak ezek a
tengerészgyalogosok, akik olyan harci szellemmel vetik magukat a légi-
harcba, amely méltó a szamurájokhoz. És a vártnál jobb taktikáról tettek
bizonyságot; Hashimoto, például, meglepődött, hogy milyen váratlanul
zuhannak alá nagy magasságból.
Suganami százados Zérói most mindent ellenőrzésük alatt tartottak, és a
támadó erő folytatta útját. Az 5. számú direktíva értelmében három
hullámban kell támadniuk. Először a Hiryu és a Soryu egységei vízszintes
bombázást hajtanak végre, utána következnek az Akagi és a Kaga zuhanó-
bombázói, végül mindhárom anyahajó vadászgépei géppuskatűzzel áraszt-
ják el azt, ami megmaradt. A Hiryu és a Kaga a Sand–szigetekre, a Soryu és
az Akagi pedig a Keleti–szigetre összpontosítja erőfeszítéseit. Még mindig
két V alakú harcrendben repültek, felül a vadászokkal, és az egész csapás-
mérő erő elkanyarodott a korallzátony körül, és észak felől kezdte a végső
rohamot.

Philip Clark őrvezető a „D” ütegnél úgy látta, mintha három felhő-
foszlány úszna a távoli láthatáron. Miller gyógyszerészsegéd, aki előjött
fedezékéből, hogy körülnézzen, inkább egyetlen vonalba fejlődve látta őket.
Nem volt kétséges, hogy gyorsan közelednek. 6 óra 29 perckor a radar
nyolc mérföldnyire jelezte őket ... 6 óra 30 perckor a zászlóalj azt mondta,
hogy ha lőtávolságon belül lesznek, tüzelni ... 6 óra 31 perckor minden ágyú
megnyitotta a tüzet.
A közeledő gépek mögött 200–300 yardnyira egy tucatnyi fekete
felhőcske jelent meg az égen. A „D” ütegnél Evitts őrmester, aki minden
tisztnél többet értett a tűzvezetéshez, becslés alapján helyesbített. Mintha
zsinóron húzták volna a robbanófellegeket a fő csoport mögött, azok
„végigsétáltak” az alakzaton, és egy gépet felgyújtottak. Utána egy másik is
kigyulladt, de égve még repült egy ideig. Amikor lezuhant, nagy volt az
öröm, még a flotta mélyen a föld alatt levő parancsnoki harcálláspontján is
hallani lehetett. A bejáratnál Simard sorhajókapitány úgy figyelt, mintha
odaszegezték volna, miközben Logan Ramsey újra meg újra sürgette, hogy
menjen fedezékbe: „Parancsnok, magának nem itt a helye.”
6 óra 34 perckor a gépek közvetlenül felettük voltak. A Sand–szigeten
Jay Koch őrmester az „F” üteg bemérőtávcsövén át figyelte őket, és látta,

98
hogy a bombakamraajtók kinyílnak, és az első bombák elválnak a gépektől.
Egy pillanatra megrémült, nem tudva, hova fognak esni.
Az erőmű tetején John Ford nem látta, hogy a gépek kioldották első
bombáikat, de feltételezve, hogy a hidroplánok hangárja a japánok egyik
első célpontja lesz, már eleve beállította rá felvevőgépét. Igaza volt. Az első
bombák találtak, és törmeléket szórtak minden irányban. Ford filmezés
közben egyszerre szúró fájdalmat érzett, egy szilánkot kapott a vállába. Egy
pillanatra elkábult, de nemsokára folytatta munkáját, újabb részleteket vett
fel, és Simard sorhajókapitány parancsnoki harcálláspontjának minden
apróságról beszámolt.
A másik sorozat bomba a „D” ütegre zúdult. Jean Buckner százados nem
látta, hogy jönnek ... sohasem tudta meg, milyen különleges érzés
kényszerítette arra, hogy belekiabáljon a parancsnoki távbeszélő–készü-
lékbe: „Fedezékbe!” De megtette, és emberei éppen időben bújtak el, kivéve
Osa Currie szakaszvezetőt, aki a szabadban levő magasságmérő mellett tar­
tózkodott, és súlyosan megsebesült.
A háború a vad ellentétek birodalma. Abban a pillanatban a Keleti–
szigeten Lucius tiszthelyettes a kések, villák, szivarok és cigaretták záró-
tüzét igyekezett elkerülni, amikor az első bombák eltalálták a kantint és az
étkezdét. És még mielőtt a porfelhő eloszlott volna, egy öregkatona
előrohant a fedezékből, és annyi sörkonzervet szedett össze, amennyit csak
el bírt vinni.
6 óra 40 perc volt, és a zuhanóbombázók következtek. William Schleis a
hajóácsok főnöke, aki a hidroplán hangár tetején megkísérelte a tüzet elol-
tani, úgy látta, mintha minden gép egyenesen rá zuhanna. Egy nagy gerenda
mellé kuporodva kezét arca elé tette, de ujjai között kikandikált, és látta, mi
történt. A bombák nem találtak.
A Keleti–sziget erőműtelepének nem volt ilyen szerencséje. Ez egy jól
megerődített kis épület volt, de ez nem segített. Egy pontosan irányzott
bomba becsapódott a tetejére, és az épület belsejét teljesen kisöpörte.
Benson őrnagy parancsnoki harcálláspontja volt a következő. Amikor
Lucius tiszthelyettes látta a találatot, az őrnagy meghívására gondolt, hogy
tartózkodjék nála a támadás alatt, mert ott „biztos”. Most Lucius sértetlen
maradt keskeny lövészárkában, Benson parancsnoki harcálláspontja pedig
eltűnt a porban és a füstben. Átrohant, hogy segítsen, de már késő volt –
barátja holtan feküdt a törmelékek között.
A legnehezebb dolguk azoknak volt, akik a föld alatt tartózkodtak. Csak
figyelni és találgatni tudtak. A Sand–sziget elsősegélyhelyén Miller gyógy-
szerészsegéd megpróbálta figyelmét a „Murphy–cseppre” összpontosítani a

99
pislákoló villanylámpa fénye mellett. A. E. Ady korvettkapitány, a szolgá-
latban levő orvos a kávét szagolgatva vidáman kijelentette, hogy szeretne
inni belőle. Az nem volt alkalmas arra, hogy megigyák, de a szándék bátor
próbálkozásnak látszott a hangulat fenntartására, ezért Miller mindenkinek
öntött egy csészével. Felálltak, és ünnepélyesen koccintottak egymással.
Aztán, amikor a bunkert robbanások remegtették meg, egy tartóoszlopnak
támaszkodva megpróbálták kiinni. Dr. Ady, aki még jól érezte magát,
tréfálkozni kezdett. Miller, akinek félelme betegséggé hatalmasodott,
bizonytalanul hallgatta el–elkalandozó szavait: „Igen, ez emlékeztet az
arkansasi öreg kövér asszonyra ...”
Kívül most a Zérók voltak a soron. Mélyrepülésben tűzzel árasztották el
az üzemanyagtartályokat, a lőállásokat, mindent, ami mozgott. Az egyik
vadász olyan közel ment a „D” üteghez, hogy Buckner százados sörétes-
puska után áhítozott. Egy másik közvetlenül az „F” üteg mellett húzott el,
amikor Carl Fadick őrmester mélyen lebukott, de nem elég mélyen ... Egy
golyó hátul átütötte sisakját és az elején jött ki, csodálatos módon anélkül,
hogy akár egy karcolást is szenvedett volna.
Van ember, akinek nincs szerencséje. Amikor egy Zero elhúzott az őr-
naszádok felett a lagúnában, golyó találta el a jelzőharangot, azon irányt
változtatott, és utána egy géppuskás hátában kötött ki, aki tüzelt a gépre.
Shannon ezredes parancsnoki harcálláspontján megszólalt a telefon. Az
egyik hadtápos tiszthelyettes telefonált, aki észrevette, hogy a zűrzavarban
még nem vonták fel az amerikai zászlót – nem kellene felvonni? Ezen a
reggelen millió probléma volt, de erre könnyű a válasz. „Igen, vonják fel!”
–mondta McGlashan százados.
Billecheck őrvezető néhány társával együtt kirohant a zászlórúdhoz ...
megragadta a zászlót ... és nem törődve a felettük vijjogó Zérókkal, felvonta
a zászlót, hogy mindenki láthassa.
Az emberek minden fegyverfajtából tüzet nyitottak. Nemcsak a lég-
védelmi ágyúkkal, hanem gyalogsági fegyverekkel is. Mindenfélével.
Arnold „diakónus” egy Browning automata puskát használt. A sand–szigeti
tüzelőállásban az egyik matróznak volt egy 45–ös Coltja. A Keleti–szigeten
Roger Eaton őrvezető 1903 típusú Springfieldjével pufogtatott.
Természetesen, rendszerint elhibázták ... de nem mindig. Egy Zero
megingott a Sand–sziget délnyugati csücske felett, és egy égő épületre
zuhant a „H” századtól 50 yardnyira. Egy zuhanóbombázó szintén találatot
kapott, oldalra dőlve vadul jött lefelé – majdnem kidöntötte a víztornyot –,
és Simard sorhajókapitány parancsnoki harcálláspontjának a bejáratánál

100
kötött ki.
A tengerészgyalogság néhány megmaradt vadászgépe a tüzelő Zérók
ellen nem sokat tudott tenni. A gépek rendszerint túl messze voltak. Az „E”
üteg emberei tehetetlenül nézték, amint egy csúnyán köpködő motorral
visszatérő Buffalóval elbánnak. A meglehetősen alacsonyan szálló gép a
japán alatt megpróbált felemelkedni. A Zero egyszerűen a farkára ragadt, és
egy gyönyörű bukfencet hajtott végre. Néhány rövid robbanás, és a Buffalo
az óceánba esett.
Két Zero egy másik vadászgépet üldözött a Keleti-sziget északi csücske
fölött. A Buffalo kigyulladt, és a pilóta kiugrott. A Zérók egész úton követ-
ték lefelé, lőttek rá, amint ernyőjén lebegett ... aztán megszórták a tengert,
ahol leért.
Néhány vadászgép valahogy hazabicegett. A mindkét lábán megsebesült
Carey százados „kipróbálta, milyen keserves repülni egy olyan F4F–fel,
amelynek csak botkormánya van, de oldalkormánya nincs”. Calfield had-
nagynak ellőtték a fékszárnyait, és amikor talajt ért, futóműve tönkrement.
A gép a földön csúszott, amíg meg nem állt, és belebukott egy lövész-
árokba, miközben egy Zero húzott el a sorsára hagyott gép felett.
Egy sérült Buffalo alacsonyan repült, és egy Zero kegyetlenül üldözte. A
pilóta egy utolsó erőfeszítéssel néhány lábnyit emelkedett, és még alacso-
nyabbra késztette a japánt. Úgy látszott, mintha a Keleti–sziget valamennyi
ágyúja tüzet nyitott volna rá. A Zero megingott, majd kigyulladt, és becsa-
pódott a kifutópályába. Csúszása közben Clester Scotten őrvezető futó
pillantást vetett a pilótára, aki kezével eltakarta arcát. Utána már nem látta a
lángoktól.
Ám akit egyikük sem felejtett el, az az igazi „szilaj” pilóta volt, aki nem
elégedett meg a bombázással és a géppuskázással. Egyedül jött, és gépét
megfordítva fejjel lefelé műrepülést hajtott végre a kifutópálya felett. Már
majdnem a végére ért. A tengerészgyalogosok hosszú másodpercekig döb-
benten nézték, annyira meglepődtek, hogy még a tüzelésről is megfeled-
keztek. Aztán megtört a varázs, és mindenhol megszólaltak az ágyúk ... A
légvédelem végül leszedte, és a Zero belefordult a lagúnába.

Rokuro Kikuchi százados tudta, hogy elérkezett a vég. A légvédelmi

ágyúk eltalálták a lőtávolságot; bombázógépe lángokban állt, és kivált a
sorból. Hátrahúzta a pilótafülke fedelét, és utolsó istenhozzádot intett bajtár-
sainak, akikkel együtt szolgált a Hiryun.
A földi tűz hevesebb mint várták. Nem különösebben pontos, de rette-

101
netes sűrűsége elég volt ahhoz, hogy mindenkit egy kissé megzavarjon. Egy
gránát Tomonaga százados vezér–bombázógépének a közelében robbant
éppen abban a pillanatban, amikor a bombákat kioldotta, a légnyomás meg­
dobta a gépet, és ezzel ártott a kioldás pontosságának. Ami még komolyabb,
egy másik robbanás kilyukasztotta a bal oldali szárny üzemanyagtartályát.
Amikor Hashimoto százados lenézett, elcsodálkozott a lenti tevékeny-
ségen, különösen a kis őrnaszádokon, amelyek úgy cikáztak, mint otthon, a
kis mesterséges tavakon a vízibogarak. De mindenekfelett észrevett valamit:
Midwayen nem maradtak gépek. A japánok „üres célt” támadtak. Ez emlé­
keztette arra, ahogy a kígyó kibújik a bőréből; itt a kígyó tovacsúszott, és
csak levetett bőrét hagyta hátra.
Nos, nekik minden tőlük telhetőt el kell követniük. A terv szerint a
Hiryu és a Kaga egységei a Sand–szigetre koncentrálnak, a Soryu és az Akagi
pedig a Keleti–szigetet veszi gondjaiba. Ha az ember el tudja felejteni azt,
hogy nem voltak repülőgépek, az eredmények egyáltalában nem rosszak.
Hashimoto százados egysége jó találatokat ért el a Sand–szigeten az olaj­
tartályok között, és Ogawa hadnagy zuhanóbombázói valóban tönkre-
bombázták a hidroplánok hangárját. A Keleti–szigeten Mori törzszászlós
először attól félt, hogy bombája nem talált – úgy látszott, hogy bokrok közé
csapódott be, de utána nagy robbanás következett. Ezek szerint valamit
alaposan kikészített.
6 óra 48 percre mindent megtettek, amit megtehettek, és útban voltak a
gyülekezési pont felé. Néhány Zero késett, lehet, hogy még valami utolsó
könnyű zsákmányt kerestek, de 7 óra 1 percre ezek is elmentek – úgy,
ahogy jöttek, eltűntek északnyugat felé.

Morris McCoy őrvezető számára az „E” ütegnél a hirtelen csend

rosszabb volt, mint a bombák és az ágyútűz. Warner őrnagy, a légierő tisztje
sohasem tapasztalt ilyen hátborzongató nyugalmat. Sehol egy hang, csak
néha szólalt meg panaszosan egy csér, vagy egy gooney–madár gyászos
gágogása hallatszott.
A fedezékekben az emberek vártak ... és vártak ... aztán óvatosan
előmásztak, hunyorogva a ragyogó reggeli napfényben. Jacoby hadnagy
elsőnek annak a japán gépnek a roncsát pillantotta meg, amely Simard
sorhajókapitány harcálláspontja bejárata elé csapódott be. A pilóta hullája
mellette hevert, derekára csavarva a jelképes Felkelő Nap zászlója. Ez az
első „ellenség”, akit Jacoby életében látott, de amikor közvetlenül előtte

102
volt az ellenség, semmilyen gyűlöletet sem érzett iránta. Csupán egy másik
ember volt, akinek a fogai úgy préselődtek egymáshoz, mint az övéi
préselődtek volna, ha ő kerül hasonló helyzetbe.
A riadót 7 óra 15 perckor fújták le, és Midway elkezdte összeszedni
magát. A Keleti–szigeten Kimes ezredes rádióüzenetet küldött VMF–221–es
pilótáinak: „Vadászok leszállni, osztályok szerint feltankolni, első az 5.
osztály.”
Válasz nem jött. Kimes ismét próbálkozott. Még mindig nincs válasz.
Többszöri próbálkozás után kezdte érteni a helyzetet, és új parancsot
küldött: „Minden vadász szálljon le, és anyagkarban tartás.”
Egymás után érkeztek – összesen hat. Hozzáadva azt a néhányat, amely
a portya alatt kényszerleszállást végzett, ez azt jelentette, hogy csak tízen
élték túl a harcot ... és ezek közül csak kettő volt repülőképes állapotban. A
VMF–22l–eseknek gyakorlatilag végük volt: a japánok ellen indult
huszonöt gép közül huszonhármat lelőttek vagy használhatatlanná tettek.
„Véleményem szerint – állapította meg Philip White százados jelenté-
sében – minden parancsnoknak, aki egy F2A–3–ban (Brewster Buffalo)
küldi harcba pilótáit, a pilótát már a földön elveszettnek kell tekintenie.”
Érthetően keserű megállapítás, de a parancsnoknak azzal kell harcolnia,
amit országa ad neki.
Mindenesetre a VMF–22l–eseknek végük. De ez még nem minden. Az
ég felé gomolygó fekete füstből következtetni lehetett arra, hogy mi lett a
sorsuk a Sand–sziget üzemanyagtartályainak, és a hidroplánok hangárja is
égett. A flotta kórháza teljesen tönkrement; más épületek, így az ejtőernyő-
raktár, súlyosan megsérültek. A mosodahelyiségben egy ötgallonos üveg
vízhűtő méltóságteljesen sértetlenül állt a törmelék és a szétszaggatott ingek
között.
A Keleti–szigeten a parancsnoki harcálláspont, az erőmű, az étkezde és a
kantin mind tönkrement, de az igazi kárt az üzemanyag–vezetékek jelen-
tették. Igaz, ezekkel mindig baj volt, de most néhány bombázó alaposan
elintézte őket – éppen amikor a legnagyobb szükség volt rájuk. Kimes
ezredes megborzongott attól a gondolattól, hogy azoknak a szomjas B–17–
eseknek a feltöltésére vödör–brigádot kell szerveznie.
Az emberáldozatok száma nem volt nagy. Shannon ezredes igyekezete,
hogy az első világháború nyugati frontjának tapasztalatait felhasználja,
szerencsésnek bizonyult. A homokzsákoknak és fedezékeknek köszönhe-
tően a sziget védőinek a vesztesége mindössze 11 halott és 18 sebesült.
A legszerencsésebb az volt, ahogy a védők repülőgépeikkel eljártak. Az
ellenség a földön mindössze egy gépet semmisített meg – egy mindenféle

103
feladatra használt ócska kétfedelűt. A másik veszteség egy ládákból, desz-
kákból és tetőlemezből készült színlelt gép volt, amelyet csaléteknek tettek
ki. A „JFU” –t („Jap Fouler–Upper”") utánozta, és tökéletesen játszotta
szerepét.
Így, a védőknél még minden rendben volt. Midway azonban attól félt a
legjobban, ami ezután következik. Mikor jönnek vissza a japánok? Mit
hoznak legközelebb? Lehet, hogy a csatahajók és a szállítóhajók közvet-
lenül a láthatáron túl tartózkodnak, és várják, mikor kerül rájuk a sor? Még
a vidám dr. Ady is abbahagyta a tréfálkozást, és lemondott a rossz kávéról.
Helyette szerzett egy Springfield puskát, és elindult a part felé.

A parttól két mérföldnyire egy igen érdeklődő megfigyelő gyönyör-

ködött a reggeli eseményekben – a légvédelmi lövegek robbanófellegeiben,
a zuhanóbombázókban és a felfelé gomolygó füstben. Tanabe fregattkapitány
még mindig figyelte Midwayt az I–l68 japán tengeralattjáróról. Természete-
sen, a periszkóp mellett tartózkodott és folyamatosan tájékoztatta a legény-
séget az egész támadás lefolyásáról. Mindenki igen jó hangulatban volt, és
örömujjongásban törtek ki, amikor közölte velük, hogy az üzemanyag-
tartályok felrobbantak.
Tomonaga százados, a légitámadás vezetője jobban ítélte meg a helyzetet.
Nem számít, hogy a kár nagy, nem számít, hogy kicsi a veszteség. Az ami
számít, az Midway légiereje ... és az még érintetlen. Az amerikaiak valahogy
gyanút fogtak, és elküldték a gépeket. No, de nem lehetnek örökké a
levegőben. Nemsokára le kell szállniuk, és üzemanyagot kell felvenniük ...
7 órakor, amikor a japán gépek elindultak hazafelé, Tomonaga ezt a
rádióüzentet küldte a csapásmérő anyahajós magasabbegységnek: „Szükség
van egy második támadásra.”

104
6. FEJEZET

A CÉL TÁMAD

Genda fregattkapitány nem lepődött meg azon, hogy Tomonaga újabb

támadást kért. Egy korábbi jelentés alapján alapos gyanúja támadt, hogy
erre esetleg szükség lesz. És mint Nagumo hadműveleti tisztje habozás
nélkül javasolta ezt a lépést.
A japán csapásmérő erő már több mint egy hete a tengeren volt, és még
egy figyelmeztetés sem érkezett az Egyesült Államok flottájáról. Ezen a
reggelen a felderítőgépek két óra hosszat úton voltak, de ők sem találtak
semmit. Még a Tone 4–es számú gépének – a legutolsónak – is nemsokára
vissza kell térnie. Amikor nincs nyoma az amerikai flottának, ostoba dolog
lenne tovább tartalékolni a légierőt. Fel kell használni arra, hogy elintézze
Midwayt.
Kusaka tengernagy még tétovázott. Nagumo törzsfőnöke mindig kész
volt újabb csapást mérni ha az Egyesült Államok flottája nincs valahol a
közelben. Eddig mindenki feltételezte, hogy nincs, de valójában senki sem
tudta. Mostanáig ez nem volt döntő. Ha a feltételezés helytelen, korrigálni
tudták – de tovább már nem. Ezek az utolsó tartalékok. Hirtelen úgy érezte
magát, hogy „kissé hasonlít ahhoz a vadászhoz, aki egyszerre két nyulat
üldöz”. Itt van az amerikai flotta, amelyet el kell kapni ... és most itt van ez
a felszólítás a Midway elleni újabb támadásra.
Amikor erről Gendával és Nagumo tengernaggyal beszélt, a csapásmérő
erő egy pont felé száguldott, amely mintegy 140 mérföldnyire volt Mid-
waytől északnyugatra. Itt várták, hogy nem sokkal 8 óra után megkezdődjék
Tomonaga gépeinek visszatérése a fedélzetre. A hajók szabályos csata-
rendben haladtak: a repülőgép–anyahajók zárt négyzetet alkottak – jobb
oldalon az Akagi haladt az élen, a Kaga követte, a bal oldalon a Hiryu és
utána a Soryu – a csatahajók, a cirkálók és a rombolók fedezete mellett,
amelyek nagy, laza körben bontakoztak szét körülöttük.
A legénység őrhelyén tartózkodott ... 5 óra 32 perc óta, amikor a Nagara
elsőnek pillantotta meg azt a PBY–t. Nem sikerült lelőniük sem ezt, sem a
másikat, amely csatlakozott hozzá, így a felderítés eredményéről sok jelen-
tésnek kellett Midwaybe eljutnia. Most nem volt mit tenni, csak várni és fi­
gyelni. Egyedül az Akagin 20 figyelő állt a parancsnoki híd tetején, és
kémlelte az eget. (A japán hajók nem voltak felszerelve radarral – A ford.)

105
 7 óra 5 perckor úgy látszott, hogy minden egyszerre történik: elől egy
romboló zászlójelzést adott; a Tone fő ütege megnyitotta a tüzet, az Akagi
kürtöse pedig légiriadót fújt ...

Earnest hadnagy úgy tudta, hogy a hat TBF találkozni fog, csatlakozik a
tengerészgyalogság bombázóihoz, vadászgépeihez, és mindnyájan együtt
mennek – de egyáltalán nem így történt. Amint Midwayt elhagyta, a
rámenős Fieberling százados északnyugatnak fordult, és torpedóvető gépeit
egyenesen a japán armada felé vezette.
Öt perc múlva izgalmas pillanat következett, amikor egy Midway felé
tartó ellenséges vadászgéppel találkoztak. A japán egyetlen sorozatot adott
le, és folytatta útját. A TBF–ek még csak vissza sem lőttek, nekik is más
dolguk volt. Az ellenség még itt van. Earnest és a mellette repülő Charles
Brannon hadnagy úgy érezve, hogy „vérbeliek” és kiállták a próbát, a
század jelével, ökölbe szorított kézzel, tréfásan üdvözölték egymást.
Siettek. Majdnem egy óráig semmi sem történt – nyugodt utazás 4000
láb magasságban, néha egy–egy gomolyfelhőn keresztül. 7 óra körül
Earnest észrevett valamit, amely úgy nézett ki, mint valami cammogva
haladó leírhatatlan külsejű gőzös. Utána még egy ... és újabbak, vég nélkül.
Még sohasem látott ilyet. A szó szoros értelmében ellepték az óceánt. A
távolból meg tudott különböztetni két egymás mellett haladó anyahajót és
mögöttük még több hajót, de túl messze voltak ahhoz, hogy megállapíthassa
mifélék. Túl rövid ideje volt ahhoz, hogy mindent felfogjon. Még miközben
jelentette a harcérintkezés felvételét, Jay Manning, toronylövésze figyel-
meztette, hogy ellenséges vadászgépek közelednek. Ugyanabban a pilla-
natban Fieberling százados jelt adott, és teljes gázzal irányt vettek a két
repülőgép–anyahajóra. Hosszú volt az út lefelé 150 láb magasságig,
miközben a Zérók állandóan a nyomukban voltak.
Az ellenség második támadása közben Manning toronygépágyúja
elhallgatott. Harry Ferrier rádiós, aki a szárnygépágyút kezelte, válla felett
visszanézett. Megijedt, amikor azt látta, hogy Manning teste élettelenül
süppedt az ülésbe. A 18 éves Ferrier még sohasem látott halottat, és itt,
ebben a lesújtó helyzetben egy hullát bámult. Egyszerre nagyon ijedtnek és
öregnek érezte magát.
Visszafordult saját fegyveréhez, hogy megállapítsa használhatatlanságát.
Az ellenség eltalálta a TBF hidraulikus rendszerét, leszakította a farok-
kereket és elzárta a kilövést. Ekkor újabb lövéssorozat söpört végig a gépen,

106
és egy golyó fúrta át baseball–sapkája ellenzőjét. A golyó elszakította fej­
bőrét, és ő ájultan dőlt hátra.
Szorosan a TBF–ek mögött – olyan szorosan, hogy látta, amint táma-
dásba indulnak – vezette Collins százados négy B–26–osát. ők szintén a
maguk útját járták: nincs találkozás, nincs terv a TBF–ekkel, a B–17–
esekkel vagy a tengerészgyalogság gépeivel való együttműködésre.
Egyszerűen megkapták céljukat, és most itt vannak.
Az első, amit Muri főhadnagy látott, némi füst volt a láthatáron ... utána
sok romboló, mire elszállt az a reménye, hogy kellemes reggele lesz.
Miközben a helyzetet tanulmányozta, kihúzott egy Chesterfieldet a lábánál
levő dobozból és a szájába dugta.
Még gyufa után matatott, amikor valahonnan előkerült egy sereg Zero.
Collins százados tartotta az irányt, egyenest az anyahajók felé repült,
amelyeket a japán csatarend közepén látott. A baj csak az volt, hogy az
anyahajókat a közeli oldalról igen jól fedezték. Ezért át kellett fordulni a
menetirány szerinti jobb oldalra, hogy jól kilyukaszthassa őket. És ez azt
jelentette, hogy a kísérő rombolók egész vonala felett mélyrepülésben
kell elhúznia.
De meg kellett tenni. Collins bal felé irányt változtatva elvezette
csoportját a kíséret felett, a légvédelmi ágyúk tűzfüggönyén keresztül.
Aztán újra erősen jobbra és egyenesen az anyahajóknak. Amikor 200 lábon
rájuk rajtoltak, egy ismeretlen hang ezt ordította ki az egyik gépből: „Fiú, ha
az anyám most láthatna!”
Nem volt előzetes támadási terv és idő sem a feladatok kijelölésére – a
négy repülőgép őrülten rárontott a vezető anyahajóra. Collins hol emel-
kedett, hol süllyedt, megakadályozta, hogy a japánok célozni tudjanak rá, és
Muri minden tőle telhetőt elkövetett, hogy kövesse. Már a harcrend közepe
fölött voltak, amikor Muri másodpilótája, Pete Moore hadnagy gyorsan
körülnézett: a hajók szinte tűzlepelbe burkolóztak. A japán tüzérek a vízre
lőttek, hogy lássák, hol csapódik be a lövedék. A loccsanástól majd a tüzet
áthelyezik egyenesen a B–26–osokra.
Azok azonban valahogy mégis előretörtek. Collins végül 800 yardon
kioldotta torpedóját, és jobb felé meredeken elhúzott. Muri szorosan
mögötte volt, tőlük jobbra a Zérók berepültek saját flottájuk tüzébe, és
kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy feltartóztassák őket. A lövedékek
összezúzták a plexitornyot, egy eltévedt lövedék megsebesítette Gogoj
őrmester homlokát.
Muri rákiáltott Moore–ra, hogy oldja ki a torpedót. Ám a rögtönzött
kapcsoló azok közé a szerkezetek közé tartozott, amelyet valószínű, hogy

107
Rube Goldberg talált fel – egy elsütő billentyű, egy kábel és egy kapcsoló
számtalan villafoggal. Moore eszelősen rángatta a billentyűt, csavarta a
kapcsolót, de még mindig nem tudta, hogy kioldódott–e a torpedó.
„Elment?” – kiáltotta Muri.
„Hogy az ördögbe tudnám?” – felelte Moore.
Muri egyik kezét a kormányon tartva szintén a kapcsolóval és a billen-
tyűvel babrált. Nem érezték a boldog érzést, amikor a gép felemelkedik,
miután megszabadult a torpedótól. Később megtudták, hogy a torpedó vala-
hol mégis kioldódott.
Most azonban csak remélték már, nem sok idejük maradt. Az anyahajó
fölé értek. Muri erősen megdőlve egyenesen a repülőfedélzet közepének
irányította gépét. Bombavetője, Russ Johnson hadnagy megragadta az
orrgépágyút, és golyózáporral árasztotta el a hajót. Közben futó pillantást
vetettek a fedezéket kereső fehér ruhás matrózokra.
Miközben elhúztak, Muri oldalra pillantott Herbie Mayes hadnagy
gépére, amely szintén célja felé tartott. Állandóan velük volt, majdnem
eltalálta az anyahajót, és a tengerbe fordult mellette. A csoport tagjai közül
soha, senki sem látta, hogy mi történt a negyedik B–26–ossal.
Bámészkodásra nincs idő. A Zérók újra rájuk csaptak. Szitává lőtték a
futóművet, az üzemanyagtartályokat, a légcsavart, a rádiót és az egyik
szárny felső szélét. Megsebesítették Ashley őrvezetőt a hátsó toronyban és
az oldalgépágyúkat kezelő Mello őrmestert. A vértől borított Mello végső
erőfeszítéssel előremászott a pilótafülkébe, jelentette, hogy a gép kigyulladt,
és „hátul mindenkit eltaláltak”. Moore hadnagy hátramászott, eloltotta a
tüzet, Ashleynak adott egy szulfonamid tablettát, és az egyik gépágyú mellé
ült.
Muri mérlegelte a helyzetüket; a gép tönkrement és tanácsosabb egyet
lubickolni, semmint égő géppel lelőjék. Már–már kényszerleszállásra gon-
dolt, amikor a maradék kitartás, úgy látszik, győzedelmeskedett benne, és
visszatartotta a kezét.
A vadászok végre eltakarodtak. Útban Midway felé Muri észrevette,
hogy még mindig nem gyújtotta meg azt a cigarettát, amelyet akkor dugott a
szájába, amikor a Zérók megtámadták. De már majdnem túl késő volt.
Izgalmában kettéharapta a cigarettát, és a felét lenyelte.
Az eseményekre visszagondolva ironikusnak tartotta, hogy egyedül
abban a pillanatban érezte magát biztonságban, amikor közvetlenül a japán
anyahajó felett volt. A hajó repülőfedélzete felett egyszerűen túl közel volt
ahhoz, hogy eltalálják. Még így sem volt kellemes látni a hajó árbocán

108
lobogó nagy japán zászlót. A filmhíradók után most itt volt előtte a zászló.
Sohasem látszott nagyobbnak.

109
 Ogawa százados nem tudta túltenni magát azon, hogy milyen nagynak
látszott a fehér csillag azokon a B–26–osokon. Sokkal nagyobb, semmint
várta. Mielőtt ezek az amerikai torpedóvető repülőgépek megjelentek,
kellemes reggele volt, egységének két másik Zérójával ellenőrizte a légteret
a csapásmérő erő felett. A PBY–ok eltávoztak – legalábbis egy időre –, és
nekik nem volt más tennivalójuk, mint a másik három anyahajó hasonló
egységeivel együtt körözni.
Ekkor Ogawa 2–es számú embere váratlanul tüzelni kezdett
géppuskáiból, hogy felkeltse a figyelmet. Ogawa körülnézett és két külön
haladó torpedóvető–rajt látott, amelyek egy felhőhasadékon keresztül
közeledtek. A légi őrjárat többi gépe szintén látta őket, és a Zérók minden
irányból zuhanni kezdtek. Legtöbbjük a hat TBF–ből álló vezető rajt vette
célba, a többiek, így Ogawa egysége is a másik négy amerikai gépet, a nagy
fehér csillagot viselő B–26–osokat szemelte ki magának.
Az anyahajó személyzete izgatottan figyelte, amint a Zérók módszeresen
leszedték a TBF–eket. Az Akagin minden loccsanásnál tapsvihar tört ki.
Olyan volt, mint amikor egy színház közönsége nagyszerű előadást néz – és
bizonyos értelemben ez is az volt. Egyik TBF sem tudott eléggé közel
férkőzni, hogy hatásosan ledobhassa terhét, és a hat közül ötöt lelőttek az
anyahajóktól jókora távolságban.
A B–26–osokkal azonban más volt a helyzet. A Zérók rájuk támadtak,
de a B–26–osok sebessége nagyobb volt, semmint bárki sejthette volna, és
tudták is, hogyan használják ki azt. Egyikük lezuhant, a többiek azonban
jöttek ... Egyenesen az Akaginak, amely a harcirend jobb szárnyát vezette. A
Hiryu is veszélyben volt, és mindkét hajó legénysége lélegzet–visszafojtva
figyelte, amikor a torpedók leestek. Szerencséjükre túl lassúak voltak. Külö-
nösen a Hiryu könnyen kikerülte őket – sőt a matrózoknak egyet sikerült
géppuskával eltalálni.
A veszélynek erősen kitett Akaginak több baja volt. Aoki sorhajó-
kapitány 7 óra 11 perckor a hajót erősen jobbra kormányozta, a közeledő
repülőgépek felé. Amint az első gép ledobta torpedóját, a hajó jobbra teljes
fordulatot tett, hogy kikerülje, utána újabb teljes balfordulat következett,
hogy a másik torpedótól megmeneküljön. Mindez két percen belül történt.
De ez még nem minden. Miközben a B–26–osok elhúztak, heves gép-
ágyútűz árasztotta el az Akagi fedélzetét, megölt két embert, harcképtelenné
tette a 3. légvédelmi üteget, elszakította az adóantennát. És amikor már úgy
látszott, hogy vége a veszélynek, az utolsó B–26–os egyáltalán nem távozott
el: helyette egyenesen az Akagi parancsnoki hídja felé száguldott. Senki sem

110
látta, hogyan tudta elhibázni. Kusaka tengernagy biztosra vette, hogy végük.
Ösztönszerűen levágódott, amikor a gép egyenesen feléje tartott. De nem
csapódott be a gép, csak néhány hüvelyknyire kerülte el a parancsnoki
hidat, és közvetlenül a hajó bal oldala mellett a tengerbe bukfencezett. Az
egész parancsnoki híd megkönnyebbülten kiáltott fel, amely minden nyel-
ven azonosan hangzik: „Tyüh!”
A megrendült Kusaka különös megindultságot érzett. Azt hitte, hogy
erre csak a japán pilóták képesek. Fogalma sem volt arról, ki volt ez a
rendíthetetlen amerikai, de ott, az Akagi parancsnoki hídján egy néma imát
mondott érte.
Ogawa százados gyakorlatias szemének valójában egyik sem volt valami
szakszerű eljárás. A TBF–ek és a B–26–osok között nem volt együtt-
működés ... a torpedókat túl messze oldották ki ... a gépek mind egy oldalról
közeledtek. Nem csoda, hogy nem találtak.
A támadás azonban többet ért el, mint ahogyan Ogawa gondolta. Minden
kétséget eloszlatott a Midway elleni újabb csapást illetően. Ezek a gépek
onnan jöttek – Nagumónak nem volt szüksége több meggyőzésre. A tenger-
nagy 7 óra 15 perckor megparancsolta a második támadó hullám újrafegy-
verzését: a torpedóvető gépekre bombákat szerelni, zuhanóbombázókat
rombolóbombák helyett pillanatgyújtós bombákkal ellátni. Ez a Hiryu és a
Soryu számára viszonylag könnyű volt – éppen akkor töltötték fel a zuhanó-
bombázókat –, az Akagin és a Kagán azonban izzasztó munka. A repülő-
személyzet előrerohant, leeresztette a torpedóvető gépeket a hangárfedél-
zetre, és elkezdte az átszerelést. Eszeveszett sietség közben az emberek
remélték, hogy még mielőtt Tomonaga visszatér, sikerül a második hullá-
mot felfegyverezni, és az még fel is tud szállni.
Nagyban dolgoztak, amikor egy meglepő hír érkezett a Tone 4–es számú
gépétől, amely keleti irányban éppen 300 mérföldes felderítő járőrözését
végezte. 7 óra 28 perckor ezt jelentette: „10 ellenséges felszíni hajót látunk,
bemérési szög: 10 fok, távolság Midwaytől 240 mérföld. Irány 150 fok,
sebesség több mint 20 csomó.”
Felszíni hajók. Ezek szerint kint vannak ... és hatótávolságon belül. Ha
Chuichi Nagumo inkább filozófus lett volna mint tengernagy, talán elgon-
dolkodott volna a sorson, azon, .hogy a Tone repülőgépe a tervezettnél fél
órával később indult. Ha nem lett volna baj a katapulttal – ha idejében indul
–, már azelőtt tudomást szerzett volna az amerikai flottáról, mielőtt
Tomonaga kérte, hogy mérjenek második csapást is Midwayre. Akkor
döntését illetően nem lett volna kétség: egyenesen a hajókat támadják meg.
Ámde a dolgok jelenlegi állása mellett ez már nem volt ilyen könnyű. A

111
torpedóvető gépeket a fedélzet alatt éppen most töltötték fel bombákkal.
A tengernagy, menteni próbálta ami menthető, módosította terveit. A
Midway elleni második támadást felfüggesztette, és 7 óra 45 perckor újabb
parancsokat adott a csapásmérő erőnek: „Felkészülni az ellenséges flotta-
egységek megtámadására. Azokon a torpedóvető gépeken, amelyekre még
nem szereltek bombákat, hagyják meg a torpedókat.”
A következő lépés attól függ, hogy az ellenségnek mije van. A Tone
pilótája kétségbeejtően zavaros jelentést küldött. „Tíz felszíni hajó” – ez
nem mond sokat. Vannak köztük anyahajók? Ha igen, akkor azonnal rájuk
kell csapni. Ha nincsenek, akkor ez az ellenséges erő esetleg várhat. A
torpedóvető gépeknek több mint a felét már átállították bombákra: ha az
amerikaiaknak csak cirkálóik és rombolóik vannak, Kusaka úgy érezte,
hogy jobb lenne újabb támadást intézni Midway ellen, mint a hajókra
rácsapni. Ám döntéséhez ismernie kell, hogy milyen ellenséges erővel áll
szemben. 7 óra 47 perckor Nagumo nyersen ezt az üzenetet adta a felderítő-
gépnek: „Hajótípusokat pontosítani, és a rádiókapcsolatot fenntartani.”
A kínos helyzet ellenére nem volt ok a pánikra. Bővében voltak az
erőnek, mindössze egy kevés időre volt szükség. Idő arra, hogy vissza-
szereljék a torpedókat és a rombolóbombákat, ha anyahajók vannak. Idő
arra, hogy befejezzék a „föld–levegő” bombák felszerelését, ha újra
Midway ellen mennek. Idő arra, hogy újra harcrendbe állítsák a hajókat,
amelyek az ellenség torpedótámadásaitól szétszóródtak. Idő arra, hogy újra
fel töltsék az üzemanyagtartályokat, és megszigorítsák a légi őrjáratozást.
Idő arra, hogy Tomonaga gépei visszatérjenek. És mindenekelőtt hogy
értelmesen gondolkozzanak és tervezzenek, túl sok csűrés–csavarás és
váratlan kényszer nélkül.
Nagumo még mindig további részleteket várt a Tone gépétől, amikor 7
óra 50 perckor a Soryu légi biztosítása azt jelentette, hogy „körülbelül 15”
egymotoros zuhanóbombázó közeledik délkelet felől.

Eugene Card tizedes úgy érezte, mintha egy jéggel bevont ólomdarab
ülte volna meg a gyomrát. Csak egy a vigasz: három óra múlva vagy így,
vagy úgy, mindennek vége lesz. Az is jó, hogy Fleming százados a gépen
van – aki olyan nyugodtan szundított a midwayi huzavona alatt, mielőtt a
VMSB–241 elindult küldetésére, hogy bombázza a japán repülőgép–anya-
hajókat.
Végre úton voltak – Fleming százados a navigátora annak a 16 SBD–

112
nek, amelyeket Henderson őrnagy vezetett. A század többi gépe – a 11 öreg
Vindicator – külön megy Norris őrnagy vezetésével. Ezek túl lassúak voltak
ahhoz, hogy együttműködjenek a többiekkel.
Henderson csoportjának máris elég problémája akadt. A 16 pilóta közül
13 csak néhány nappal azelőtt ült SBD–gépekre, korábban sohasem repült
rajta. Tíz pilóta csak egy hete volt a században; alig ismerték egymást és
kevés idejük volt, hogy együtt gyakoroljanak. Cardhoz hasonlóan a legtöbb
lövész tapasztalatlan volt. Zöldfülűségük miatt határozott úgy Henderson
őrnagy, hogy a japánokat nem zuhanásból, hanem siklórepülésben fogja
bombázni. Ehhez kevesebb gyakorlat, ügyesség, de nem kevesebb bátorság
kell, mivel a gépek hosszabb ideig vannak kitéve a veszélynek.
Az ellenség felé közeledve Hendersont kivéve zárt alakzatban repültek
9000 láb magasságban, ő külön repült, és összeterelte őket, mint egy derék
juhászkutya. Card a nyakát kinyújtva látta a gépeket óriási lépcsőben
felfejlődve. Új bizalom töltötte el, Al Tweedy hadnagy gépére pillantott, és
leadta a régi ismert jelet Elza Raymond szakaszvezetőnek, Tweedy lövé-
szének. Raymond vigyorgott, és visszaintett.
7 óra 50 perckor Dániel Iverson hadnagy elsuhant mellettük, és balra
lefelé mutatott. Card lenézett, de semmit sem látott. Fleming belépett a
hírrendszerbe: „Felvettük a harcérintkezést. Tíz óra irányban hajó.” Card
újra lenézett, és egy felhőhasadékon keresztül nagy, karcsú, fekete hajót
látott. Nagy sebességgel Midway felé haladt.
Az SBD–k folytatták útjukat a hirtelen egyre ritkábbá váló felhőtakaró
felett. A felhők nyílásain keresztül Card egyre többet látott az ugyanabban
az irányban haladó karcsú fekete hajókból. Azután olyasmit látott, amit
sohasem fog elfelejteni. Egy nagy tiszta térségen át négy anyahajót majd-
nem egymás mellett, és közelükben egy csatahajót, pagodaszerű felépít­
ménnyel. Megbűvölten nézte, ahogy a repülőgép–anyahajók egyszerre
fordultak és elkezdték a gépek felbocsátását.
7 óra 55 perckor a rádióban Henderson nyugodt hangja hallatszott:
„Támadás két ellenséges anyahajóra, bal oldalról az orr–rész felől ...” Az
SBD–k elkezdtek lefelé körözni.
„Itt jönnek!” lépett be Fleming százados a rádióhálóba. Card egy
pillantást vetett a jobb oldali szárny melletti két füstcsíkra, utána egy
vadászgép száguldott el mellette, majdnem függőlegesen emelkedve.
Harold Schlendering hadnagy, aki a közvetlen közelben repült, hossza-
sabban szemlélődött és elcsodálkozott a Zérók fegyvereinek furcsa fehér
füstkarikáin. Amikor az első gránátszilánkok belefúródtak Tom Moore
hadnagy gépébe, Moore azt gondolta magában, hogy „jön az áldás a Sixth

113
Avenue magasvasútjáról”.
Henderson őrnagy gépének bal szárnya kigyulladt. Minden módon
küzdött ellene, de nemsokára elvesztette az uralmat a gép felett, és a
tengernek rohant. Card tizedes jobbra lent más gépekről letört darabokat
látott, amelyek úgy szálldostak a levegőben, mint a levelek a szélben. Egy
ejtőernyő kinyílt, de az idő olyan rövid volt, hogy nem látta, kicsoda.
Elmer Glidden százados átvette a vezetést, és irányt vett egy sűrű
felhőtömegre, amely ereszkedés közben nagyobb védelmet nyújthatott. A
Zérók egész idő alatt üldözték őket, miközben a lövészek tőlük telhetően
viszonozták a tüzet. McFeeley tizedes, aki Blain századossal repült, olyan
izgatott lett, hogy saját gépének a farkát is keresztüllőtte. Charles Huber
közlegény géppuskája reménytelenül elakadt, de Moore hadnagy kiabálva
sürgette: próbálja megjavítani. Huber így cselekedett, és az elszántságnak
olyan pantomimjét produkálta, hogy a Zérók tiszteletteljes távolságban ma­
radtak.
Doug Rollow hadnagy lövésze, Reed Ramsey másfajta csellel próbál-
kozott. Tudta, hogy a japánok szerettek tőkét kovácsolni abból a gondatlan-
ságukból, hogy az üres lőszeresdobozokat kidobják. Amikor ezt egy Zero
látta, igyekezett gyorsan közel kerülni, mivel 30 másodpercre volt szükség
ahhoz, hogy a lövész újratöltsön. Ramsey elhatározta, hogy eljátssza ezt a
játékot. Géppuskája teljesen töltve volt, és kidobott egy konzervdobozt. A
Zero szokása szerint rájukcsapott, és Ramsey közvetlen közelről eltalálta.
Nemsokára más bajaik voltak. Card tizedes hallott valami „Wuf” hangot
(később elmondta, úgy hangzott, mintha valaki teljesen normális hangon
kimondaná azt, hogy Wuf). Aztán újra meg újra hallotta. Nagy, fekete, puha
füstpamacsok kezdtek feltünedezni. Ez azt jelentette, hogy most a légvédelmi
lövegek hatótávolságán belül kerültek.
Egy pillanatnyi megkönnyebbülést jelentett, amikor a felhőtakarót elérték,
de amikor a másik oldalán kiértek belőle, az mindennél rosszabb volt. 2000
láb magasságban orrukat lefelé irányították, és elkezdődött a támadás utolsó
szakasza. Most már semmi sem volt köztük és az alul kacskaringózó el­
lenség között.
Amikor végre szemtől szemben voltak a japán anyahajókkal, mindnyá-
juknak megvolt a maga élénk benyomása. Moore hadnagy számára ez a
ragyogó Felkelő Nap–jel volt a repülőfedélzeten. Rollow hadnagynak a
szétspriccelő legénység. Iverson hadnagy számára pedig az az összefüggő
tűzgyűrű, amely körülvette a repülőfedélzetet, amint az összes tűzfegyverek
megnyitották a tüzet.

114
 Fleming százados is eleresztette a maga csomagját, és látta, hogy egy
löveg egész kezelőszemélyzete eltűnik. Card tizedes a vezető háta mögül
nagyon keveset láthatott, de több mint eleget hallott. A légvédelem
„Wuf”-jaihoz most a kisöbű lőfegyverek tüzének állandó ropogása járult.
Az SBD megrázkódott. – „Valaki egy vödör szöget dobott a légcsavarba.”
Kis lyukak keletkeztek mindenütt a pilótaülés felett, és ezer tű csiklandozta
a jobb bokáját. A tengerészgyalogosok lecsaptak, és ledobták terhüket –
Rollow 400 lábról ... Schlendering 500 lábról ... Fleming 300 lábról.
Összesen tízen voltak. Füst– és vízoszlopok csaptak fel, és majdnem
eltakarták az anyahajókat a szem elől. Valóban óvatoskodó volt az, aki nem
gondolta, hogy legalább egy bombája a cél közelében robbant.
Utána majdnem a hullámokat súrolva húztak el, hogy megnehezítsék a
Zérók és a hajóágyúk dolgát. Rollow hadnagy, alig néhány lábnyira a víz
felett repülve egyszer csak azt látta, hogy víztornyok szöknek a magasba
előtte. Egyenesen az egyik japán csatahajó ütegének repült. Visszavette a
magassági kormányt, és az SBD 2000 láb magasságba emelkedett. Amikor
ismét a kormányhoz nyúlt, ott termett egy Zero. Ez a végét jelenthette
volna, de semmi sem történt. A japán pilóta, akinek a lőszere nyilvánvalóan
elfogyott, csak a kezével intett neki.
Fleming százados még nagyobb bajba került. Amikor felhúzott, egy
újabb „vödör szeg” találta el a légcsavart. Card tizedes bal lábát valami
erősen megütötte, és még több lyuk tátongott a pilótaülés körül. Amikor a
gép vízszintesbe ért, Card végre jól látta az anyahajót – ezt a „vonagló
szörnyet”, rengeteg gyorstüzelő ágyúval, amelyeknek csöve mind felfelé áll,
és mindegyikből állandó tűzsugár ömlik.
A gyomrában levő jég elolvadt, és felforrt benne a harag. A gépet
eltalálták, őt is eltalálták, nem tudta, hogyan fognak ebből élve kikeveredni;
csupán azt remélte, hogy néhány japánt magukkal visznek.

Fuchida fregattkapitány nem tudta megérteni, miért jönnek így az

amerikai gépek. Zuhanóbombázáshoz túl alacsonyan, torpedóvetéshez pedig
túl magasan vannak. Ezzel a hosszú, lomha aláereszkedéssel olyan napot
szereznek a Zéróknak, mintha a gyakorlótéren lennének.
De az bizonyos, hogy sohasem haboztak. A Hiryu bal oldalát támadva
egymás után csaptak le, és dobták le terhüket. Teiichi Makishima, egy
polgári híradófilmes az Akagin aggódva figyelte, amint a Hiryu eltűnik a
sűrű fekete füstfelhőben. Mintha az örökkévalóságig tartott volna, de végül
előbukkant. Még mindig teljes sebességgel haladt, fehér orrhulláma

115
csillogott a napsütésben. Az Akagiról figyelő emberek megkönnyebbülten
kiáltottak fel.
A Hiryun izgalmas pillanatokat éltek át, amikor Tomeo Kaku sorhajó-
kapitány megpróbált kitérni a támadó gépek elől. 8 óra 8 perckor négy
bomba teljesen befogta a hajót. 8 óra 12 perckor egy másik bomba közvet-
lenül a hajó bal oldala mellett robbant. Lent, a gépteremben Hisao Mandai
hadnagy megtántorodott, amikor a hajó szörnyen megrázkódott. Azok, akik
odafent voltak, jókora golyózáport kaptak – négy ember meghalt, sokan
megsebesültek.
Miközben Amagai fregattkapitány a Kagáról a jelenetet figyelte, saját
figyelője hirtelen elordította magát: „Ellenséges gépek, riadó!” A figyel-
meztetés éppen jókor jött. A három utolsó amerikai bombázó – vagy mint
külön csoport, vagy mint a kijelölt célt elvétő gépek becsúsztak a bal
fedélzet felől, ledobtak három bombát közvetlenül a hajó tatja közelében.
Aztán vége volt. A csapásmérő erő ismét megtette a magáét: a harmadik
amerikai támadást is visszaverte, anélkül, hogy akár egy karcolást szenve-
dett volna. Nagumo tengernagy elégedett volt, de pillanatnyilag más járt az
eszében. Még mindig szerette volna tudni, hogy a Tone 4–es számú gépe
miféle hajókat látott. Az amerikai bombatámadás alatt állandóan várta a
választ. Végre 7 óra 58 perckor újra jelentkezett a felderítőgép, de még
mindig nem azonosította az ellenséges hajókat. Csupán azt jelentette, hogy
irányukat 150 fokról 180 fokra változtatták.
A törzsbeliek magukon kívül voltak. Mit kezdhetnek ezzel az értesü-
léssel, ha egyszer nem tudják, mivel állnak szemben? 8 órakor a felbőszült
Nagumo ismét megpiszkálta a pilótát: „Jelentse a hajótípusokat.” 8 óra 9
perckor végre megkapta a választ. A Tone repülőgépének új jelentése így
hangzott: „Az ellenség öt cirkálóból és öt rombolóból áll.”
Ezek szerint nincsenek repülőgép–anyahajók. A zászlóshajó parancsnoki
hídján állók megkönnyebbültek. Ono fregattkapitány, a felderítőtiszt azt
mondta, hogy ő ezt egész idő alatt tudta. Kusaka tengernagy úgy érezte,
hogy most már nyugodtan mérhetnek újabb csapást Midwayre.
Ez azonban új bonyodalmat okozott. A három amerikai támadás nem
okozott kárt, de szétzilálta a flottát. A szép négyzetalakzat felborult, az
anyahajók szétszóródtak. Megfelelő oltalmazásukhoz sokkal több vadász-
gépre volt szükség. Mivel Shindo százados, a harci őrjárat parancsnoka,
felhasználta tartalékait, kezdte igénybe venni a második támadó hullámba
kijelölt vadászokat. így senki sem maradt, aki a csapást támogatni tudta
volna.

116
 Ezen, természetesen, lehetett segíteni. Mindössze egy kis időre volt
szükség a flotta átcsoportosításához – a tömör négyzetalakzat helyre-
állításához –, s utána egy kicsit több idő azoknak a vadászoknak a feltanko-
lásához, melyeket kivonnak a légi oltalomból. A törzs még vitatkozott,
amikor 8 óra 14 perckor a Tone bal oldali ágyúi tüzet nyitottak – teljesen új
veszélyt jelezve az égből ...

„Most meglátjuk őket" – mondta Bill Adams, a fakereskedőből lett

navigátor, miközben Walter Sweeney ezredes 15 B–17–esét Nagumo hajói
felé vezette. 7 óra 32 perc volt, és több mint egy óra múlt el azóta, hogy
elirányították őket a szállítóhajók elleni újabb támadásról, hogy helyette a
repülőgép-anyahajókat támadják.
Adams nem időzíthette volna jobban szavait. A következő pillanatban
Sweeney a felszakadozott felhőkön keresztül lemutatott, és ott, a távolban
látható volt a hajók keltette hullámcsík a vízen. Don Kundinger százados
számára, aki az egyik gépet vezette, ez ijesztő látvány volt: „a felszíni hajók
legnagyobb serege, amelyet valaha láttunk – úgy tűnt, mintha egyik
láthatártól a másikig érne”.
De melyek voltak az anyahajók? Sweeney, a csoport vezetője erősen
figyelt ... és semmit sem látott. Az egész olyan nehéz volt. A szárazföldi
haderő pilótái közül kevésnek volt tapasztalata a hajók azonosításában. A
felszakadozott felhőzet még jobban megnehezítette a látást. A hajók előbuk-
kantak, majd ismét eltűntek, mielőtt még bárki alaposabban szemügyre
vehette volna őket.
A legfontosabb azonban a magasság kérdése volt. A szállítóhajók elleni,
8000 láb magasságból szerencsésen végrehajtott támadások után Sweeney
úgy érezte, hogy emberei könnyű célpontot jelentenek, ha az anyahajók
ellen is ugyanezt próbálnák tenni. Ezért most 20 000 láb magasságban
repültek, ami egy gyakorlatlan szem számára elég nagy távolság ahhoz,
hogy bármit is kivehessen.
Azt azonban látták, hogy a japánok tevékenykednek. Az ellenség hajói
manővereztek. De nem volt légvédelmi tűz. Sweeney repülőinek kissé meg
kellett erőltetni szemüket, mire végre megértették, hogy mi történik. Ott,
mélyen alattuk, Henderson őrnagy zuhanóbombázói támadtak.
A B–17–esek folytatták a keresést. Akkor Cecil Faulkner százados
hirtelen észrevett valamit. Egy vékony felhőfoszlány alatt egy hajó haladt –
nem közönséges, hanem téglalap alakú hajó, lapos, sárga fedélzettel, köze-
pén a Felkelő Nap jelképével. Aztán látott egy másik ugyanilyet ... és még

117
kettőt. Nem kétséges, hogy milyen hajók.
Nem volt vesztegetni való idejük. Sweeney messze előttük repült,
északnyugati irányban kémlelt, ezért Faulkner jelt adott köteléke másik két
bombázójának, mire azok elhagyták az alakzatot, hogy a saját szakállukra
támadjanak. Addigra Carl Wuertele százados is megtalálta az anyahajókat,
és Paul Payne százados is, a Yankee Doodle–ban. Végül Payne értesítette
Sweeneyt, aki még mindig északnyugat felé fürkészett. Az ezredes azt
mondta neki, hogy kezdje meg a támadást, amíg a többi géppel a helyszínre
siet.
A támadás 8 óra 15 perckor kezdődött, de még a vártnál is kevesebb volt
benne az összhang. A három gépből álló csoportok eléggé a maguk szakál-
lára bombáztak, és a gépek számos esetben szólóban támadtak. A hiányzó
jártasságot lelkesedéssel pótolták. Amikor a Hel–En–Wings kioldotta bom-
báit, Wuertele százados legénysége örömujjongásban tört ki.
A japán tüzérek azonnal válaszoltak. Az első gránátok közvetlenül
Sweeney gépe mellett robbantak, és összezúzták a másodpilóta ablakát.
Wessman hadnagy, másodpilóta számára ez azt bizonyította, hogy milyen
bölcs dolog az ilyen magassági bombázás. „Mostantól kezdve – mondta
később – mindnyájan sajnáltuk, hogy 20 000 lábnál megálltunk."
Nemsokára néhány Zero tűnt fel. Három közösen támadta Faulkner
százados gépét, felszakította törzsét, és üzemképtelenné tette negyedik
motorját. Egy másik Payne századossal viaskodott, de valójában sohasem
bocsátkozott vele közelharcba. A Zérók pilótái mindig respektálták a B–17–
et, és a mai nap sem volt kivétel.
Mindez tíz meleg percet okozott, de nem jelentett komoly veszélyt. Az
egyetlen sebesült Faulkner százados faroklövésze volt, akinek a mutatóujja
sérült meg.
A szárazföldi hadsereg pilótái örültek. Az ár valóban kicsinek látszott.
Úgy tűnt, hogy az anyahajóknak végük. Faulkner százados úgy vélte, hogy
csoportjának legalább két találata van; Wuertele százados és Brooke Allen
alezredes azt állította, hogy egy–egy találatot ért el. Sweeney ezredes saját
legénysége legalább ennyire optimista volt: biztosan érezték, hogy mind a
nyolc bomba célba talált, és az anyahajó tatja felszakadt. Sweeney, aki jól
ismerte az emberi természetet, hivatalos jelentésében mérsékelte ezeket az
állításokat, de úgy érezte, hogy legalább egy anyahajót biztosan találat ért.

Aoki sorhajókapitány ijedten figyelt az Akagiról. A Soryu körül annyi

118
vízoszlop csapott a magasba, hogy egyáltalán semmit sem látott. Azt
gondolta, hogy a hajó elsüllyedt. A Hiryu szintén bajbajutott, eltűnt a
párában és a füstben. Természetesen mindegyik tüzelt, de a B–17–esek túl
magasan voltak ahhoz, hogy le tudják szedni őket. A csapásmérő erőnek ki
kellett várnia a dolog végét.
Ez senki számára sem volt keservesebb, mint a Midway elleni
támadásról visszatérő pilóták számára. Véletlen folytán éppen ebben a
pillanatban értek vissza. Anyahajóiknak integetve hasztalanul keringtek
fölöttük, és azon imádkoztak, hogy a bombák célt tévesszenek. Tomonaga
századosnak még egy külön problémája is volt: nagyon kevés volt az
üzemanyaga, mivel Midwaynél egy találat kilyukasztotta szárnytartályát.
8 óra 20 percre elmúlt a veszély. A B–l7–esek eltávoztak, a Soryu és a
Hiryu előbukkant. Egyiknek sem történt baja, így a köröző gépek várták a
jelzést a leszállás megkezdésére. Az Akagin Nagumo tengernagynak jó oka
volt arra, hogy elégedett legyen. Az amerikaiak négyszer támadtak, és négy-
szer verték vissza őket. Több mint egy órán át a csapásmérő erő mindent
kapott, amit az ellenség adni tudott – és hajóik sértetlen maradtak.
Ebben a pillanatban új üzenet érkezett Nagumo számára a Tone 4–es
számú gépétől, amely még mindig az Egyesült Államok flottáját figyelte:
„Az ellenséghez hátvédként valami olyan csatlakozott, ami repülőgép-
anyahajónak látszik.”
Ez megdöbbentő volt. Ezt várták a legkevésbé. Eredetileg – amikor a
Tone gépe először jelentette az amerikai erőt – Kusaka tengernagy
gyanította, hogy esetleg van ott egy anyahajó. Ez azonban 52 perccel azelőtt
volt. Ha lenne, biztos, hogy a pilóta meglátta volna – senki sem tudja
eltéveszteni, hiszen olyan nagy és hosszú. Ámde a fickó azóta számos
jelentést küldött, és bennük egyszer sem utalt anyahajóra. Most pedig azt
mondja, hogy mindenesetre egy van.
Ezek után szóba sem jöhet a Midway elleni újabb támadás. Helyette az
anyahajóra kell csapást mérni. Az egyetlen kérdés: mikor? Rögtön? Vagy
megvárják, amíg a második támadó hullámra visszaszerelik a torpedókat és
a rombolóbombákat? Vagy amíg Tomonaga gépei visszatérnek? Vagy amíg
az oltalmazó vadászgépeket feltankolják? Vagy elképzelhető e lehetőségek
valamilyen kombinációja?
Alighogy Nagumo törzse latolgatni kezdte e változatokat, ismét váratlan
esemény történt. Egy újabb amerikai repülőcsoportot – ezen a reggelen az
ötödiket – pillantották meg feléjük repülni.

119
 Ringblom hadnagy számára, aki Norris őrnagy 11 Vindicatorból álló
csoportjával 13 000 láb magasságban közeledett, minden távolinak és
valószínűtlennek látszott. Most végezte el a repülőiskolát, frissen érkezett
az Egyesült Államokból, és nehezen tudta elhinni, hogy itt van, hogy igazi
ellenség ellen vezetheti gépét. Ahhoz is túl tapasztalatlan volt, hogy
értékelni tudja a veszélyhelyzetet, amikor ezt az ócska gépet a félelmetes
japán csapásmérő anyahajós magasabbegység ellen vezeti.
Ám a lecke hamarosan megkezdődött. 8 óra 17 perckor felszakadozó
felhőkön keresztül megpillantotta a japán hajókat, és majdnem rögtön
három Zero tűnt fel. Úgy látszott, mintha játszanának a Vindicatorokkal.
Ügyet sem vetve rájuk függőlegesen köröztek a kötelék körül.
Aztán munkához láttak. Egyikük néhány sorozatot eresztett Daniel
Cummings gépébe, amely a csoport végén haladt. Cummings hallotta, hogy
lövésze abbahagyja a tüzelést, szólította, de nem kapott választ. Nem is
kaphatott. Az illinoisi Springfieldbe való Henry I. Starks valójában szerelő
volt és nem lövész. De a felkészülés alatt, amikor Kimes ezredes lövészeket
keresett, Starks önként jelentkezett. Azt megelőzően, hogy reggel felkapasz-
kodott Cummings gépére, még sohasem lőtt géppuskával a levegőben, és
mindössze háromszor ült repülőgépen. Nem volt rá lehetősége, hogy jó
lövésszé váljék vagy megvédje magát, és most halott.
Amikor még több Zero érkezett, Norris őrnagy gépével vesztve a
magasságból a felhők felé vezette embereit. A túlsó oldalon megannyi hajó
látszott – senki sem tudta megmondani, milyen típusúak. Miközben lehúzott
a felhőtakaróba, rádión parancsot adott a támadásra és nyugodtan kioktatott
mindenkit, hogy az útirány hazafelé 140 fok; várhatóan 9 óra körül fognak
hazaérni.
Amikor 2000 láb magasságban kitörtek a felhőből, Norris úgy látta,
hogy egy csatahajó és egy cirkáló van közvetlenül alatta. Egy anyahajó is
volt a láthatáron, de a japánok mindent bevetettek ellene, és kiszámította,
hogy sohasem tudná elérni. Helyette kiszemelte a csatahajót, és lefordulva
meredek zuhanásba kezdett. A többiek követték. Fejest rohanva, Ringblom
hadnagy narancsszínű torkolattüzeket látott az egész hajón. Nyomjelző
lövedékek süvítettek el mellette, és mindenütt fekete robbanófellegek.
Rémületére azt látta, hogy mindkét csűrőlapjában azonos, körülbelül hat
hüvelyk átmérőjű lyuk keletkezett. Az ellenség tüzére a gránátokat rossz
magasságra időzítette, így azok átütötték a csűrőfelületet, anélkül, hogy
robbantak volna.
A tengerészgyalogság repülői 500 láb magasságban egymás után

120
kioldották bombáikat, aztán közvetlenül a víz felett elhúztak. Közben
Sumner Whitten hadnagy egyszeriben a japán hajók oszlopai között találta
magát. Kétfelől heves tűz, néhány hajó ütegei tüzét a tengerre irányította,
hogy a robbanások nyomán keletkező vízfal elsodorja az alacsonyan repülő
gépeket. Frank Zelnis őrmester, a gép lövésze úgy érezte, hogy Whitten túl
sokáig időzik köztük – úgy látszott mintha valami látványosságot bámulna.
Végre felkiáltott: „Ha ledobtad a bombádat, menjünk innen a pokolba, amíg
el nem találnak bennünket.”
A pilóták még mindig szorosan a víz fölött repülve elindultak hazafelé.
Ringblom hadnagy 20 percig nem emelkedett 50 lábnál magasabbra. Egy
Zero követte, időnként leadott rá egy sorozatot, de Ringblom valahogy
megmenekült. Bizonyára szerencséje volt, mert egyáltalán nem kísérletezett
manőverezéssel. Állandóan egyenes vonalon repült. Most már gyakorlottabb
volt a harcban, de mint pilóta még túlságosan begyulladt, és tudatlan volt,
aki még csak hátra sem nézett.

Tamotsu Takama kapitány gyönyörűen vitte a Harunát. Az amerikaiak

támadtak, de az öreg csatahajónak mindent sikerült kikerülnie. 8 óra 29
perckor két bomba a közelében robbant, de Yoshino korvettkapitány, a
sérülések megállapításával megbízott tiszt jelentette: aggodalomra nincs ok.
Kusaka tengernagy az Akagi parancsnoki hídján újabb megkönnyebbü-
lést érzett. Ötödször is sértetlenül úszták meg az amerikaiak támadását. És
micsoda változatosság! Torpedóvető gépek, B–26–osok, B–17–esek, azok a
különös zuhanóbombázók. És ha mindez még nem lenne elég, jelentés érke­
zett arról, hogy egy tengeralattjáró ólálkodik körülöttük. Mindez arra
késztette Kusakát, hogy Hiruko–Daikokutenre, a legendás japán démonra
gondoljon, akinek három feje és hat karja volt.
Nehéz volt más dolgokra koncentrálni, de a Tone 4–es számú gépétől
érkezett új jelentés még halaszthatatlanabbá tette, hogy tegyenek valamit a
kelet felől leskelődő amerikai anyahajó ellen. 8 óra 30 perckor a felderítő-
pilóta a korábban látott hajóktól kissé nyugatabbra további két cirkálót
jelentett, amelyek mintegy 20 mérföld távolságban követik őket. Fennállt a
lehetőség, hogy ez egy újabb ellenséges kötelék. Ámde a második támadó-
hullám gépeinek többségén még mindig földi célok elleni bombák voltak; a
torpedóvető gépek még mindig a fedélzet alatt; Tomonaga gépei még
mindig a leszállásra várnak; a vadászgépek még csak éppen hogy elkezdték
az üzemanyag–feltöltést. Mi lenne a legjobb?
„Tekintsék ajánlatosnak a gépek azonnali indítását” – jelezte Tamon

121
Yamaguchi ellentengernagy a Hiryuról nem sokkal 8 óra 30 perc után.
Yamaguchi vezette a 2. anyahajós osztályt (Hiryu és Soryu), és hihetet-
lennek tartotta, hogy Nagumo még mindig nem tett semmit. Tudta, hogy ő
mit tenne: azonnal csapást mérne valamennyi repülőgéppel. Mindegy, hogy
a gépeken a megfelelő bombák vannak–e, mindegy, hogy van–e torpedójuk
vagy sem, hogy van–e vadászkíséretük vagy sem – mindez semmit sem
számít, a fő az első csapás.
Az ő döntése kiszámítható volt. Yamaguchi azoknak a fiatal, agresszív
vezetőknek egyike volt, akik a császári flotta új szellemét testesítette meg.
Kezdettől fogva a kiválasztottak közé tartozott, és gondosan egyengették
karrierjét – Washingtonban teljesített külszolgálatot, és az egyik amerikai
egyetemen (Princeton) továbbképző tanfolyamokon vett részt. Az a hír járta,
hogy egyszer majd a nagy Yamamoto helyébe lép, ő lesz a flotta főpa-
rancsnoka. Még ha így is van, a tekintélytisztelő japán flottánál nagyfokú
önállóság – és elkeseredés – kellett ahhoz, hogy valaki ilyen nyíltan
megmutassa az elöljárójával szembeni elégedetlenségét.
Ő kész volt vállalni ezt a kockázatot is. A Hiryu jelzője leadta üzenetét,
amelyet a Nowaki romboló gyorsan vett ... továbbította az Akaginak ... és az
üzenet eljutott Kusaka tengernagyhoz, a törzsfőnökhöz.
Nem, gondolta Kusaka, ha Yamaguchi tanácsát követnénk, elveszíte-
nénk repülőgépeinket. Az azonnali támadás azt jelentené, hogy bombázó-
gépeinket egyedül küldenénk, mert a vadászgépeket mind az anyahajók
oltalmazására használjuk fel, és a bombázógépeket vadászkíséret nélkül
kiküldeni valóban a végzet kihívása. Lám, mi történt a kíséret nélküli
amerikai gépekkel az elmúlt másfél óra alatt.
Ahelyett, hogy félmunkát végeznénk, bölcsebb lesz, gondolta, ha várunk
egy keveset, és tisztességesen elvégezzük a munkát. Először felszedjük
Tomonaga gépeit és a második támadóhullám vadászgépeit, amelyeket légi
harcbiztosításra osztottak be ... utána pedig újrafegyverezzük és feltankoljuk
őket. És mialatt mindez megtörténik, a második hullámot át lehet állítani
torpedókra és rombolóbombákra. Megfelelő együttműködés esetén aztán
mindent egyszerre lehet bevetni egy mindent elsöprő támadásba az Egyesült
Államok flottája ellen. Ezt a javaslatot tette Nagumo tengernagynak.
Végül is Nagumo, mint mindig, Genda fregattkapitányhoz fordult. Mit
gondol? Genda nagyon aggódott azok miatt a gépek miatt, amelyek épp
akkor tértek vissza Midwayről és most az anyahajók körül keringtek. Már
négy óra óta a levegőben voltak – majdnem mindegyiknek fogytán volt az
üzemanyaga. Ezeket fel kell szedni, még mielőtt bármi történik – és ez

122
ennek az új támadásnak a megindítását is magában foglalta.
Ha Tomonaga gépei üres üzemanyagtartállyal a vízbe esnek, egész sereg
kiváló pilóta odavész, ami nemcsak Midwayt, hanem a hónapokkal előre
elkészített hadműveleti tervet is veszélyezteti. Mindössze 30 perccel kell
késleltetni a dolgokat ahhoz, hogy erőiket megóvhassák. Utána elindul-
hatnak a második támadásra az addigra felkészült vadászok támogatásával.
így ő is ellenezte Yamaguchi javaslatát.
Mint általában, amikor Genda beszélt, nem volt ellenvélemény.
„Íme, újra megyünk” – mondta nevetve Shogo Masuda fregattkapitány,
az Akagi repülőfőnöke, amikor megérkezett a parancs, hogy ürítsék ki a
repülőfedélzetet, és hajtsák végre az újrafegyverzést. A T–inget és rövid
nadrágot viselő hangárfedélzeti személyzet mind a négy anyahajón a gépek
körül nyüzsgött, leszerelték az imént felszerelt bombákat. Újra targoncák
gördültek a torpedókkal és a rombolóbombákkal, és elkezdődött vissza-
szerelésük. A rutin–eljárásra nem volt idő, de még csak elővigyázatosságra
sem. Amikor a robbanóbombákat leszerelték, senki sem vitte őket vissza a
raktárba. Egyszerűen elhengerítették őket az útból, és ott maradtak a fedél­
zeten.
A négy anyahajó üres repülőfedélzettel a szélnek fordult. 8 óra 37 perc-
kor minden árbocon lobogtak a jelzőzászlók, mondván, hogy Tomonaga
gépei megkezdhetik a leszállást. A Hiryun az egyik bombázó félkeréken
billegett le, a pilóta elájult, amikor a gép megállt. Bár egy amerikai vadász-
repülő megsebesítette a lábszárán, Hiroharu Kadano századosnak valahogy
mégis sikerült a harcrendben maradnia, feladatát végrehajtania és haza-
vergődnie.
Egy másik bombázó a Kaga körül cirkált, futóművét még nem eresztette
ki. A legénység vörös zászlókkal, mindennel integetett a pilótának, de az
valahogy nem akarta megérteni. Végre megértette, kieresztette futóművét,
és leszállt. Amikor a gép megállt, Tanaka altisztet félig eszméletlen
állapotban, fejlövéssel találták a pilótaülésben. Egyedül a lelkierő hozta
vissza.
És, természetesen, olyanok is voltak, akik egyáltalán nem tértek vissza –
összesen 11.
Amikor Juzo Mori zászlós a Soryun kimászott bombázógépéből,
csatlakozott társaihoz, akik a repülőfedélzeten, közvetlenül a parancsnoki
híd alatt álltak. Kicserélték egymással tapasztalataikat, miközben az osztály-
parancsnok, Abe százados Yanagimoto sorhajókapitányhoz ment jelentés-
tételre.
Senkinek sem volt ideje arra, hogy odafigyeljen. Minden tiszt az amerikai

123
anyahajó elleni támadás előkészítésével volt elfoglalva. A Midway–jelentés
várhat. A Soryun a repülőfőnök egyszerűen azt mondta Tatsuya Otawa
zászlósnak, jobban tenné, ha enne valamit ... nemsokára szüksége lesz rá.
Még Tomonaga százados, az egész támadás parancsnoka is lehetetlen-
nek találta a jelentéstételt. Hashimoto századossal együtt a Hiryu parancs-
noki hídjára ment, s ott találta Kaku sorhajókapitányt és Yamaguchi tenger-
nagyot, akik az új támadás tervével voltak elfoglalva. Yamaguchi egy váll-
rándítással fogadta, hogy Nagumo nyersen elutasította tanácsát, és most
megpróbálta a Hiryu és a Soryu (Midwayről az imént visszatért) bombázó-
gépeit újra felszerelni torpedókkal. így ezek egy újabb támadóhullámként
vethetők be az Egyesült Államok hajói ellen.
Egy harchelyzetjelentés meghallgatására nem volt idő. A tengernagy
Tomonagát és Hashimotót gyorsan bevonta a tervezésbe, s azok elrohantak,
hogy mozgásba hozzák a gépezetet. Remélték, hogy sikerül a gépeket újra-
fegyverezni és feltankolni, úgyhogy 11 órára menetkészek lesznek.
Nagumo tengernagy az Akagin fellélegzett. A zárt négyszögalakzatot
sikerült helyreállítani, és így a légi oltalmazásra beosztott vadászgépeket
fokozatosan elengedték. Ezek most feltankoltak, és lőszert vételeztek. A
torpedók átszerelése jól haladt. A Midway elleni támadásban részt vevő
gépek simán leszálltak. A Chikuma négy felderítőgépet küldött ki, hogy
felváltsák a Tone 4–es számú gépét, és rajta tartsák szemüket az ellenségen.
Közben a Tone pilótája még tevékenykedett. 8 óra 55 perckor rádión azt
adta, hogy „tíz ellenséges torpedóvető tart ön felé”, de ez nem keltett
különösebb hatást. Nagumo túlságosan el volt foglalva saját, következő
lépésének megtervezésével. Abban a pillanatban az Akagi jelzője a tenger-
nagy üzenetét továbbította az anyahajós csapásmérő erő többi egységének:
„A visszarepülési műveletek befejezése után irány észak. Tervünk felvenni a
harcérintkezést az ellenséggel és megsemmisíteni.”
Nagumo szándékait rádió útján Yamamoto tengernaggyal is közölte, aki
a főerővel mintegy 450 mérfölddel mögötte haladt. Nagumo a Tone gépé-
nek jelentéseit leegyszerűsítve továbbította: „8 órakor (de.) 1 anyahajóból, 5
cirkálóból és 5 rombolóból álló ellenséget észleltek 10 fokos irányban:
távolság 240 mérföld AF–től (Midway). Feléje tartunk.”
Minden kezdett rendbe jönni. Nem sokkal 9 óra után Tomonaga utolsó
gépe is leszállt, és 9 óra 17 perckor a csapásmérő erő 70 fokos irány-
változtatást hajtott végre északkeletnek. Időmegtakarítás céljából a hajók
nem fordultak alakzatban, hanem balra kanyarodtak nyomvonalukon – így
az anyahajók négyszögében a Hiryu az Akagit vezette a jobb oldalon, a

124
Soryu pedig a Kagát a bal oldalon.
Nagumo tengernagy már majdnem készen volt. Minden hajó jelentett;
minden rendben. A második hullám a 4–es számú terv alapján alakul meg:
18 torpedóvető az Akagiról, 27 a Kagáról; 36 zuhanóbombázó a Hiryuról és
a Soryuról; 12 vadászgép a négy hajóról – mindegyikről 3. Szeretett volna
kissé több Zérót, de mindez, úgy, ahogy volt „nagyszabású légitámadást
ígért”, ahogy óhajtotta. Pontosan 10 óra 30 perckor indítja a gépeket.
Yamaguchi bosszankodhat, de sokkal jobb egy keveset várni és tisztességes
munkát végezni.
Hirtelen 9 óra 18 perckor a Tone közelében egy romboló füstfüggönyt
kezdett húzni. A Tone is ugyanezt tette. Repülőgépek megpillantását közlő
zászlójelek lobogtak hajóról hajóra. A géptermi hangszórók a tengeri ütkö-
zetnél kötelező maximális sebességet jelezték. A keleti láthatáron, mintegy
20 mérföld távolságban a Chikuma figyelője 16 torpedóvetőt számolt meg.
Eggyel elszámolta magát – csak tizenöten voltak –, a zavar azonban érthető:
a számolásra nem volt sok idő. A gépek egyenesen közeledtek, anélkül,
hogy szétváltak vagy elfordultak volna – egyenesen az 1. csapásmérő anya-
hajós egység felé.

125
7. FEJEZET

„PILÓTÁK, GÉPRE!”

Miközben a japán hajók felé suhantak, George Gay hadnagy figyelte a

hajók éles fordulatait, a kibocsátott füstöt, és azt hitte, hogy már támadják
őket. Úgy látszott, mintha a 8. torpedóvető–század 15 gépe elkésett volna.
Ámde korántsem késtek el. Gay félelme azonban természetes volt. Ez a
reggel tele volt a várakozás feszültségével, téves startokkal és mindezt
betetőzte egy késői indítás a Hornetról. Ez azonban érthető, mivel a legfel-
sőbb parancsnokság még mindig a helyes elhatározás után tapogatózott,
amelyet a legszűkösebb információ alapján kellett meghoznia.
A 6.30–kor délnyugat felé tartó 16. különleges feladattal megbízott
köteléknek nem volt mire támaszkodnia a harcérintkezés felvételéről szóló
első jelentéseken kívül – ezek percről percre érdektelenebbek lettek.
Spruance törzse figyelte a PBY–ok rádióforgalmazását, de 6.02 óta semmi
kézzelfoghatóval nem szolgáltak. A másik legjobb forrást – magát Midwayt
– egyáltalán nem tudták fogni. A flotta és a támaszpont teljesen eltérő
frekvencián dolgozott, így azt, amit Midway pilótái jelentettek, közvetlenül
nem lehetett venni. Mindent Pearl közvetítésével kellett leadni, ami lassú
„vagy sikerül, vagy nem” alapon folyt. A 16. különleges feladattal meg-
bízott kötelék kérdést sem tudott feltenni – a rádiótilalom a beszélgetések
lehallgatására korlátozta a flotta erőfeszítéseit.
De az elavuló információ is jobb a semminél, és Spruance törzsfőnöke,
Miles Browning sorhajókapitány, feltételezve, hogy a japánok folytatni
fogják Midway megközelítését, amint utoljára jelentették, sürgette, hogy
reggel 7.00–kor indítsák meg a támadást. Browning, akit Spruance
Halseytől örökölt, nehéz ember volt – akivel majdnem lehetetlenség kijönni
–, de szellemi képességeihez nem fért kétség. Kiszámította, hogy Nagumo
akkor 155 mérföldnyire lesz – tehát a hatótávolságon belül. Ez azt jelenti,
hogy hosszú lesz az út a célig – gyakorlatilag nincs biztonsági ráhagyás –,
de nagyon fontos, hogy a lehető legkorábbi időpontban támadjanak.
Mindennek a kulcsa a meglepés ... csapást mérni a japánokra, még mielőtt
azok felfedeznék az Egyesült Államok erőit.
Spruance megértette. Eredetileg az ő elképzelése az volt, hogy 9.00–kor
kezdi a gépek indítását. Akkor a 16. különleges feladattal megbízott kötelék
körülbelül 100 mérföldnyire lesz, jóval a biztonsági határon belül, lehető-

126
séget adva a gépeknek az ellenség megtalálására, a csapásmérésre és a
visszatérésre. Browning azonban ragaszkodott a maga elgondolásához, és
ha a törzsfőnök azt mondja, hogy 7.00, ő követi a tanácsát.
Mégis, ez kemény elhatározás volt. A vadászgépek hatótávolsága mind-
össze 175 mérföld, a torpedóvető gépeké sem sokkal több. Kevés lehetőség
marad a manőverezésre, még kevesebb arra, hogy navigációs hibával
pocsékolják el idejüket. Sok gép számára elkerülhetetlen a lezuhanás –
remélhetőleg a rombolók meg tudják menteni a személyzetet –, ez olyan
kockázat, amelyet vállalni kell.
Ugyanakkor Spruance egy másik, ugyanilyen vakmerő kockázatot is
vállalt: minden rendelkezésére álló eszközzel fog csapást mérni a japánokra.
Kísértésbe jött, hogy valamit visszatartson, mivel a harcérintkezés felvé-
teléről szóló jelentések az ellenség négy anyahajója közül csak kettőt emlí-
tettek. Lehetséges, hogy a többiek valahol másutt leselkednek. A csendes–
óceáni flotta főparancsnokságának hírszerző szolgálata azonban állította,
hogy az anyahajók összevontan tevékenykednek, ezért mindennél fontosabb
a kemény csapás. Spruance elhatározta, hogy vállalja a kockázatot.
Az Enterprise 33 zuhanóbombázóval, 15 torpedóvetővel és 10 vadász-
géppel, a Hornet 35 zuhanóbombázóval, 15 torpedóvetővel és 10 vadász-
géppel fog támadni – tehát valamennyi rendelkezésre álló gépét beveti.
Csupán néhány felderítőgép és vadászgép marad a tengeralattjárók felderí-
tésére és a légi biztosításra. Ez is veszélyes dolog volt, de olyan kockázat,
amelyet vallani kellett.
Közben a pilóták nyugtalanul várakoztak a különböző századok eliga-
zító termeiben. Az 1 óra 30 perckor elköltött reggeli óta öt óra telt el, és
senkinek a hangulata sem javult észrevehetően. Az sem segített, hogy
közben két gyakorlóriadó volt, és mindenkinek fel kellett mennie a repülő-
fedélzetre, majd újra le, vissza a helyére.
Az egyik riadóztatás alkalmával azonban különös dolog történt. Amikor
a 6. felderítőszázad tagjai felálltak, hogy felmenjenek, szinte elérzékenyülve
kezet ráztak egymással. Eléggé meglepődtek egymáson, mivel a tettetett
nyegleség íratlan törvénynek számított. Lehet, hogy ezúttal másként volt.
A dolgok normálisabbnak tűntek, amikor a riadót lefújták, és ők vissza-
sereglettek az eligazító termekbe, és közben szidták a parancsnokságot.
Megint várakozás, megint idegeskedés ...
6.45 körül a telexgépek ismét kopogni kezdtek. Az emberek megint
elővették ceruzájukat, amikor a „dumálok” a táblához mentek, és felírták az
új adatokat: ellenséges helyzet a 6.02–kor adott jelentés alapján ... irány ...
sebesség ... Találkozási pont, ahol a saját anyahajó ismét megtalálható. A

127
pilóták szorgalmasan jegyeztek, tervtáblájuk fölé hajoltak, mint a vizsgázó
diákok.
„Remélem, készen vagy”, mondta a Hornet egyik pilótája Gus Wid-
helmnek, a 8. felderítőszázad egyik vidám tagjának. „Én igen – válaszolta
Widhelm –, csak azt remélem, hogy a japánok is.”
Az Enterprise–on sok vadászpilóta még egy külön fogással is megtol-
dotta a felkészülést – felsorakoztak a vízhűtő kannáknál. Az volt az elméle-
tük, hogy most teleisszák magukat; ha lelövik őket, sokkal tovább kibírják,
amíg a szomjúság jelentkezik.
„Pilóták, gépre!” – hangzott harmadszor is e reggelen a hagyományos
parancs a hangszórókon keresztül. A Hornet és az Enterprise repülő-
fedélzetén nyöszörögtek az önindítók, a motorok köpködtek és bömböltek,
az enyhe reggeli szellő vitte a kipufogók kék füstjét. A két anyahajó elvált
egymástól – a Hornet és kísérő hajói kiálltak a sorból, az Enterprise–
csoport pedig folytatta útját a korábbi irányban. Aztán 7.00–kor mindkét
hajó élesen a szélnek fordult (ezen a reggelen nem volt erős, és rossz
irányból fújt), s elkezdődött a felszállás.
A vadászgépek és a bombázók már megkezdték a felszállást, amikor a 8.
torpedóvető–század emberei elhagyták eligazító termüket. Miközben behúz-
ták pilótazekéjük cipzárját, felkötötték sárga mentőmellényüket és feltették
sisakjukat, Waldron fregattkapitány még néhány utolsó útmutatást adott
nekik. Azt mondta, hogy véleménye szerint a japán hajók irányt fognak
változtatni, mivel felfedezték az amerikai anyahajók jelenlétét; nem mennek
Midway felé, mint ahogy mindenki gondolná. Így ne törődjenek a navigá-
cióval; ő tudja, merre kell menni. „Csak engem kövessetek. Odaviszlek ben­
neteket hozzájuk.”
Miközben a repülőfedélzetre vivő lépcsőn felkapaszkodott, fiatal
navigátorához, Gay hadnagyhoz fordult, és figyelmeztette, hogy „maradjon
szorosan mögötte”. Utána végső eligazításért felment a parancsnoki hídra, s
elég hosszasan időzött a térképszoba mellett, biztosította barátját, Frank
Akers fregattkapitányt, hogy egész úton vezetni fogja századát. Mitscher
sorhajókapitánnyal csak néhány szót váltott – egyikük sem kívánt szóno-
kolni. Amikor a parancsnok megígérte, hogy „találatokat ér el”, Mitscher
gyengéden Waldron vállára tette kezét.
Átellenben az Enterprise repülőgépei szintén felszálltak; az volt a terv,
hogy az anyahajó felett találkoznak és utána együtt repülnek, hogy egyetlen,
összehangolt csapást mérjenek. Elsőnek a zuhanóbombázók szálltak fel,
7.06–kor, utána felhúztak, köröztek, és egyre nagyobb csoportokat alkottak.

128
Az ilyen felszállás közben a pilóta szíve mindig kissé gyorsabban dobog, de
van ebben egy titkos gyönyörűség is. Amint az egyik .pilóta megállapította,
„ahhoz, hogy az ember egy anyahajó fedélzetéről felszálljon, egy sereg
mechanikai előkészület szükséges a fedélzeten, és sohasem hiányzik a
nézőközönség, ami azt jelenti, hogy minden csapás kezdetével teljesülnek a
Walter Mitty–féle álmok. Én azt mondanám, hogy a felszállás valami
önbizalmat és vakmerőséget önt az emberbe, nem úgy van, mint a gyalog-
ságnál, ahol senki sem figyeli a katonát.”
Wade McClusky korvettkapitány, aki az anyahajó egész repülő-
csoportját vezette, magasan az Enterprise felett körözött, várta torpedóvetőit
és a kísérővadászokat. Tizenöt perc ... egy fél óra telt el, és még mindig
nincs nyomuk. Türelmetlenül kémlelte a mélyen alatta levő repülő-
fedélzetet: úgy látszik, az akció leállt. Közben egyre többet használt el az
annyira szükséges üzemanyagból, csak körözött, és várt.
A késedelemnek több oka volt. Spruance elhatározásának, amely szerint
„teljes töltettel” rá kell menni az ellenségre, megvolt az ára – egyszerre a
gépeknek legfeljebb a fele tartózkodhatott a repülőfedélzeten. Tehát az
utolsó alkalom volt, amikor még néhány gép bombarakományát ki lehetett
egészíteni, és ehhez időre volt szükség. Ráadásul egy torpedóvető gép
elromlott. Mindenekfelett a tapasztalatlanság miatt késlekedtek. A japánok
számára az anyahajó–hadművelet – régi dolog, ezzel szemben az ameri-
kaiaknak ezek voltak az első szárnypróbálgatásai. Szükségszerűen minden-
féle zavarnak kellett előfordulnia, amikor az Egyesült Államok flottája az
anyahajó–hadviselés ezen új ágában elkezdte a „munka közbeni kiképzést”.
7.28–kor újabb bonyodalom támadt. Spruance radarja valami gyanúsat
fedezett fel. Utána az Enterprise ágyústisztje nagy teljesítményű táv-
mérőjével meg is pillantott egy japán hidroplánt a déli láthatáron. Túl soká
időzött ott, s így aligha remélhették, hogy nem vette észre a hajókat. Nem
kétséges: felfedezte őket.
Úgy látszott, vége a meglepés lehetőségének – a gépeknek még csak a
fele szállt fel. Mégis, senki sem gondolt a hadművelet lefújására. Amint
Miles Browning megállapította, a japánok, legalábbis addig, amíg a
Midway felett kapott csapást kiheverik, kénytelenek a mostani irányukban
maradni. De a gyors indulásra még nagyobb szükség van, mint bármikor.
7.45–kor Spruance úgy érezte, nem tud tovább várni. Az Enterprise
vadászgépei és torpedóvető gépei már a fedélzeten voltak, de az indítás elég
soká elhúzódott. Ezért fel kellett adni az egybehangolt csapás tervét, és
elküldeni azt, ami a levegőben van – a többi követheti őket. A hajó leadta a
fényjelet McCluskynak: „Feladat végrehajtását megkezdeni.”

129
 Amikor a zuhanóbombázók irányt vettek délnyugat felé, Jim Gray szá-
zados 6. vadászszázada már felszállt. Most a 6. torpedóvető–századon volt a
sor. A megsebesült Gene Lindsey átbicegett kölcsönkapott TBD–jéhez. A
gép kapitányának segítenie kellett neki felkapaszkodni, de a parancsnok
ugyanolyan elszánt volt, mint mindig: ő fogja vezetni századát. A század
8.06–kor távozott.
A Horneten John Waldron 8. torpedóvető–százada körülbelül ugyan-
abban az időben indult el. George Gay és a többi „újonc” hadnagy számára
ez vadonatúj tapasztalat volt. Találgatták, milyen nehéz lehet felszállni azzal
az „ecetes uborkával”, ahogy a torpedót nevezték. Nemcsak, hogy azelőtt
sohasem csinálták, de még csak nem is látták, hogyan kell csinálni. Ámde
mindennek ellenére kiderült, hogy nem nehéz, és 8.06–kor ők is elindultak.
Ha valaki mindezek alapján azt hinné, hogy a Hornet és az Enterprise
repülőcsapása valami módon egybehangolt hadművelet volt, az téved. Ez
olyan mesterség volt, amelyet Amerikának még meg kellett tanulnia. így
egyik repülőcsoport sem tudta, hogy mit csinál a másik, még kevésbé, hogy
mi a szándéka a Yorktown repülőgépeinek. És jóllehet a két torpedóvető–
század valóban egy időben indult, a körülmények egész mások voltak. Az
Enterprise 6. torpedóvető–százada az anyahajó zuhanóbombázói után
haladt, ezzel szemben a Hornet repülőcsoportját, bár utoljára szállt fel, a 8.
torpedóvető–század vezette.
Mitscher sorhajókapitány úgy gondolta, hogy lassú torpedóvető gépeit
küldi előre, miközben a gyorsabb bombázók és vadászok felemelkednek,
hogy magasan a hajó felett találkozzanak egymással. Ezek útközben
utolérhetik őket, és mindnyájan együtt támadnak. Ez elméletben szép, de
egyúttal kockázatos is. A torpedóvető gépek alul ezer láb magasságban
repültek, a század többi része pedig 19 000 láb magasságban, s így könnyen
megszakadhatott köztük az összeköttetés.
A 6. és a 8. torpedóvető–század egyedül indult el – külön, de mégis
közel egymáshoz –, úgyhogy alig lehetett őket megkülönböztetni. Az egyik
különbség a felvett irány volt. A 6. torpedóvető–század az aprólékosan
pontos Gene Lindsey vezetésével pontosan az előírás szerint repült. Irány a
240 fok, vagyis általában délnyugat. A 8. torpedóvető–század viszont eltért
jobb felé, s nyugatibb irányban repült. A liberális szellemű John Waldron azt
mondta, felejtsék el a navigációt és csak őt kövessék, s ezt komolyan is
gondolta. A másik különbség a gépek száma. A 6. torpedóvető–századból
egy TBD hiányzott, csak 14 gépe volt; a 8. torpedóvető–század viszont
teljes létszámú, 15 géppel.

130
 Amikor Jim Gray százados felülről lenézett, 15 torpedóvetőt látott egy-
máshoz felzárkózni és vadászkíséret nélkül elindulni. Mint a 6. vadász-
század parancsnokának a 6. torpedóvető–század oltalmazása volt a feladata.
Mivel nem tudta, hogy a századból hiányzik egy gép, úgy vélte, hogy ezek a
kíséret nélküli TBD–k az övéi. Föléjük repült, és folytatta az emelkedést.
Ez összhangban volt a közte és Art Ely százados, a 6. torpedóvető–
század hadműveleti tisztje közötti megegyezéssel. Nem sokkal a felszállás
előtt megállapodtak abban, hogy Gray elég magasan fog repülni, hogy nem-
csak a torpedóvető gépeket, hanem a zuhanóbombázókat is oltalmazni
tudja. Végül is a bombázók szenvedtek nagy vereséget a Korall–tengeren.
Ámde a torpedóvetőket sem volt szabad elhanyagolni; ha bármilyen
segítségre szorulnának, Elynek azt kellett rádión bemondania, „Gyere le,
Jim”.
Útközben Gray egy másik torpedóvető–századot is felfedezett, amely
mögötte repült, és inkább délnyugat felé tartott. Egy ideig ezt is oltalmazni
akarta, de a távolság köztük állandóan növekedett. Végül is feladta, és az
alatta levőkre összpontosította figyelmét. Nem vette észre, de az a másik
volt a 6. torpedóvető–század 14 gépe – azé a századé, amelyet neki szántak.
Közvetlenül alatta a 8. torpedóvető–század 15 gépe cammogott –
megfeledkezve a felettük levő vadászokról, a navigációról, mindenről, csak
arról az elszánt emberről nem, aki vezette őket. Waldron gépei nagyjából
két V alakzatban repültek; hat két gépből álló és egy három gépből álló
köteléke volt, amely hátul haladt. Természetesen, ő repült az élen; Gay
hadnagy a század harcrendjének utolsó gépét vezette.
9 órakor Waldron a fedélzeti rádióhálózatban figyelmeztette egységét,
hogy felfedezték őket. Gay felnézett, és egy japán hidroplánt látott, amely
távolból követte őket. A gép végül eltávozott, és a 8. torpedóvető–század
folytatta útját. Közben az emberek azon törték a fejüket, hogy a hidroplán
rádiója milyen fogadó bizottságot toboroz számukra. Pillanatnyilag semmit
sem láttak – a 8. torpedóvető–század egyedül volt az üres kék tenger, a
felszakadozott fehér felhők között.
Magasan a felhők felett egy kissé délre a Hornet 35 zuhanóbombázója
és 10 vadászgépe elhagyta Waldron századát, és folytatta útját délnyugat
felé. Nem tudni miért, a felhők vagy az eltérő irány miatt, de a találkozó
nem sikerült. A 8. torpedóvető–század egyedül repült tovább.
Ekkor Waldron egy hosszú felderítő vonalba bontakoztatta szét gépeit.
Érezte, hogy nemsokára látniuk kell valamit, és ez megkönnyítheti a
dolgukat. Valóban, a jobb szárnya felett elnézve két füstoszlopot pillantott
meg, amelyek a láthatár mögül szálltak fel. Jobbra fordult, és billegette

131
szárnyait, hogy a többiek újra csatlakozzanak hozzá. 9.20–kor ott is voltak,
szinte súrolva a hullámokat, teljes gázzal száguldottak Nagumo cirkálókból
és rombolókból álló külső fedezete felé.
„Olyan egyenesen ment neki a japán flottának, mintha zsinóron húzták
volna”, mondta később George Gay. Megbocsátható túlzás. Ha az
ellenséges erők nem is pontosan ott voltak, ahol Waldron remélte, hogy
megtalálja őket, nem sokat tévedett. Ámde a sziú intuíciónak is van határa,
és a parancsnok okoskodása valahogy nem egészen vált be. Nagumo
valóban északnak fordult, de csak úgy egy vagy két perccel ezelőtt, hogy
Waldron odaért. Annak, hogy a japánok nem érték el a Spruance törzse által
feltételezett helyet, különböző okai voltak. Nagumo azért nem ért oda,
mivel az elmúlt két órában oly sok időt töltött a midwayi gépek kerül-
getésével.
Mindenesetre Waldron megtalálta őket, és amint a 8. torpedóvető–
század közelebb ért hozzájuk, nemsokára három anyahajót tudott megkü-
lönböztetni, amelyek már megkezdték a kitérő mozdulatokat. A bal oldalon
levőt – amelyik a három közül legdélebbire volt – kinézte magának, és
rácsapott. Az anyahajó légvédelmi tűzfüggönyt vont maga köré. Ekkor
Waldron átváltott a középső anyahajóra – ez kisebb volt, de úgy látszott,
hogy könnyebb elérni.
A 8. torpedóvető–század többi gépe vele együtt suhant – Grant Teats
hadnagy, a fatelepi munkás, Harold Ellison hadnagy, a biztosítási alkal-
mazott ... Bill Evans hadnagy, a wesleyi értelmiségi ... mindenki. Ezek a
részben amatőrök sohasem haboztak, de nagyon messze kellett menniük –
az anyahajó még kilenc mérföldnyire volt.
Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül tíz–húsz vagy ki tudja
mennyi Zero zúdult le rájuk valahonnan a magasból. Ezek a vadászok
értették mesterségüket – a 8. torpedóvető–század vezérgépeire összponto-
sítottak. Az első Zero a távoli bal oldalon leszedett egy TBD–t. Waldron
bekapcsolta a rádiót, és megkérdezte faroklövészét, Horace Dobbst, hogy „a
mienk vagy az övék?” Gay, aki a maga helyzetéből, hátulról nagyszerűen
láthatta az eseményeket, bekapcsolódott, és közölte, hogy az egy TBD volt.
A 8. torpedóvető–század folytatta a rárepülést, miközben a Zérók újra
meg újra lecsaptak rájuk. A lövészek minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy
visszaverjék őket, de még az új iker géppuskák is tehetetlenek voltak a
japánokkal szemben. A Zérók túl gyorsak, a TBD–k pedig túl lassúak
voltak. Waldron ismét bekapcsolta a rádiót, megpróbálta elérni Stanhope
Ring fregattkapitányt, aki a Hornet többi gépét vezette: „Stanhope, itt

132
Johnny egy, választ.” De nem jött válasz.
A Zérók folytatták az aprítást, és több gép lezuhant. Waldronnak azon-
ban megvolt az elégtétele: végre támad, egyenesen nekimegy az ellenség
torkának. Ezekben a hónapokban minden ennek a szolgálatában állt – az
egész kiképzés, az egész pszichológia – és csak ezért élt. Most, amikor a
nagy pillanat elérkezett, volt valami szenvedély azokban a szaggatott
mondatokban, amelyek a rádióban recsegtek: „Figyeld azokat a vadászokat
... Látod, az a vízbe esik! Hogy csinálom, Dobbs? ... Azonnal támadni ...
Egy milliót adnék, hogy megtudjam, ki csinálta ezt.”
Aztán ő is megkapta a magáét. Egy lángnyelv – egy rövid pillanatra látni
lehetett, amint feláll az égő pilótafülkében – és vége. Utána egy másik, majd
ismét egy másik következett. A kép mindig ugyanaz volt, egy lángnyelv, a
magasba emelkedő füst és a vízen sodródó roncsok. Amikor az amerikai
pilóták ezekben a korai csatákban a lezuhanó gépeket figyelték, gyakran
gondoltak a régi háborús filmekre, amelyeket valamikor láttak. Ez azonban
egyáltalán nem olyan volt, mint azok a filmek. George Gay csak arra az
időre tudott gondolni, amikor még gyermek volt, és narancshéjat dobált ki
egy száguldó motorcsónak hátsó üléséről.
Nemsokára már csak három TBD maradt – Gayé és még két másik. Ez
utóbbiak nemsokára lezuhantak, és már csak Gay gépe repült. Golyók
csapódtak be gépébe, és kopogtak ülésének páncélzatán. Lövészét, Bob
Huntingtont eltalálták, ő maga pedig éles fájdalmat érzett bal könyöke
fölött. Összevissza matatott elszakadt kabátujján; a golyó fáradt volt és
könnyen kinyomta. Nem tudva, mit csináljon vele, a szájába vette.
Szinte hihetetlen, de a gép még mindig repült. Most éppen a kísérő
rombolóknál volt, egyenesen az anyahajó felé tartott. A hajót a jobb oldalán
közelítette meg, és amikor már közel volt hozzá, élesen feléje fordult, abban
a reményben, hogy így kisebb célt mutat. Ösztönösen (vagy pontosabban, a
táblánál tartott foglalkozásoknak köszönhetően) Gay jobbra húzott, átrepült
az anyahajó orra előtt, és visszalendült balra. Most a hajót a bal oldala felől
közelítette meg.
A hajó valamennyi ágyúja tüzelt. A levegő tele volt körülötte a
légvédelmi lövedékek robbanófellegeivel, de Gay folytatta a rárepülést.
800 yardnál megnyomta a kioldógombot. Semmi sem történt – a
vezetékeket már rég ellőtték. Bal kezét nem tudta használni, ezért a bot-
kormányt két térde közé szorította, és megrántotta a kézi kioldót. A gépen
érezhető volt a várt megemelkedés; az „ecetes uborka” elindult útjára.
Most gyorsan meglépni. Túl közel volt ahhoz, hogy elforduljon. Azok a
tűzfegyverek akkor közvetlen lőtávolságból szórnák a gép hasába lövedé-

133
keiket. Így azt tette, amit tehetett. Folytatta útját.
Közvetlenül „egy nagy légvédelmi ágyú csöve alatt” húzott el, átszök-
kent a repülőfedélzeten, éles fordulatot végzett, és a jobb oldalon a hajó
vége felé repült. Vad pillanat volt, amikor a parancsnoki híd szintje alatt
elsuhant a felépítmény mellett – „láttam, amint az apró japán kapitány fel–
alá ugrált, őrült felfordulást csinálva”.
Amikor a repülőfedélzet hátsó része mellett elsuhant, rövid pillantást
vetett rá, ami felkeltette benne a vágyat: bárcsak lenne elöl egy nehéz gép-
puskája. A fedélzet tele volt repülőgépekkel, amelyeket nyilvánvalóan
újrafegyvereztek és tankoltak. Mindenütt benzines tömlők, néhány gyújtó-
lövedék elszabadíthatta volna a poklot.
A másodperc egy töredékéig vágyat érzett arra, hogy belezuhanjon az
összevisszaságba, de aztán úgy látta, hogy a dolgok nem is állnak olyan
rosszul. A gép még mindig repült, s ő elég jól érezte magát. Talán ki tud
kerülni a csávából, hazajut, és majd máskor mér rájuk csapást. Majdnem a
víz szintjéig leszállt, és igyekezett eltávolodni a hajó farától.
A Zérók nem akarták engedni, hogy másodszor is eltűnjön. Egy sorozat
zúdult rá felülről, aztán a második vagy a harmadik eltalálta. Egy robbanó
lövedék elvitte bal oldali oldalkormányát, megégette a lábát. Már semmi
sem működött, és Gay keményen az óceánba vágódott. A 8. torpedóvető-
század tizenötödik – utolsó – gépe is elveszett.
A magasban köröző Jim Gray százados reggele viszonylag eseménytelen
volt. A 6. vadászszázadnak az út nagy részén kevés baja volt a 15
torpedóvető gép követése közben. A legtöbb vadászpilótához hasonlóan az
irányt rábízta azokra a gépekre, amelyeket kísért; elvégre nekik egy külön
emberük van erre a célra. így csak „úszott a tömeggel”, amelyet még mindig
a 6. torpedóvető-századnak vélt.
Amikor közeledett az idő, hogy meg kell pillantaniuk a japánokat, Gray
nyugtalankodni kezdett a Zérók miatt. Nehéz lesz fedezni McClusky
zuhanóbombázóit (ha megjelennek), és velük együtt azokat a torpedóvető
gépeket is, amelyek mélyen alatta repülnek. Akkor, mintha csak válasz
lenne egy imádságra, közvetlenül előtte egy alacsony felhőpadot pillantott
meg. Nagyszerű. A torpedóvető gépek ezt fel tudják használni rejtőzésre,
mint ahogy a Korall–tengeren tették, ő pedig arra tud összpontosítani, hogy
biztosítsa a felső légteret a zuhanóbombázók számára. Ha alul valami baj
történik, megvolt a 6. torpedóvető–századdal az előre megbeszélt jel,
amelyre zuhanásba mennek át.
Nem sokkal 9.00 után a 15 torpedóvető gép eltűnt a felhők alatt, és Gray

134
többé nem látta őket. De könnyen sejthető volt, hogy fel kellett venniük a
harcérintkezést az ellenséggel, mivel a felhőtakaró távoli szélén hamarosan
megpillantotta a japán hajók fehér sodrát. A 6. vadászrepülő–század körözni
kezdett a magasban, figyelte a Zérókat, találgatta, hol lehet McClusky, és
időnként egy pillantást vetett le, a hajókra. A torpedótámadás bizonyára jól
megy, senki sem ejtette ki a varázsigét, hogy „Gyere le, Jim”.

Amikor Gay hadnagy TBD–je belepottyant a tengerbe, a jobb szárnya

leszakadt, és a pilótafülke fedele benyomódott az ütődéstől. A gép kezdett
megtelni vízzel. Gay elkeseredetten rángatta a fedelet. Megijedt. Más a
japánok, és ismét más a megfulladás.
Végre mégis sikerült kinyitnia. Amikor kikecmergett, első gondolata
Bob Huntington, a fedélzeti lövésze volt – mióta találat érte, egy szót sem
hallott tőle. A gép gyorsan süllyedt, de Gay valahogy alámerült, és
megpróbálta kihúzni. A roncs túl hamar elsüllyedt.
Gay felfújta mentőmellényét, és körülnézett. Felbukkant a gép gumi-
csónakja, amelyből kiment a levegő, és zsákjában ... az a fekete párna,
amelyen Huntington térdelni szokott. Gay a csónakot a hóna alá vette, és
eszébe jutott, hogy a Zérók tüzelni szoktak a vízben vergődő tehetetlen
pilótákra. Ezért a feje fölé emelte a párnát, és olyan alacsonyan tartotta,
ahogy csak tudta. Ebből a szokatlanul előnyös helyzetből szemlélte az 1.
csapásmérő anyahajó egység tevékenységét.
9.36–kor az Akagi elrendelte a „tüzet szüntess”–t; a vadászgépek az
utolsó amerikai torpedóvető gépet is leszedték. Ezek eléggé megijesztették a
Soryut, de ezenkívül semmi sem történt. A csapásmérő erő kritikus szak-
értői az amerikai taktikát nagyon primitívnek találták. Ami meglepő,
hiányzott a vadászkíséret. Nem is tagolták a támadást, ahogy a japánok
szokták. Ostoba módon egyetlen egységben haladtak, és egyszerűen ráve-
tették magukat a Soryura. Mivel egy csomóban voltak, könnyű volt lelőni
őket. Torpedóik (a Soryu emberei úgy vélték, hogy négyet láttak) elhaladtak
az anyahajó mellett anélkül, hogy kárt tettek volna benne.
Ily módon a hatodik amerikai támadást is visszaverték. Ám kevés idejük
maradt arra, hogy gratuláljanak maguknak, mert 9.38–kor – két perccel
azután, hogy az Akagi elrendelte a „tüzet szüntess”–t, egy 14 torpedó-
vetőből álló újabb ellenséges köteléket pillantottak meg, amely rendület-
lenül rohamozott dél felől.

135
 A füst és a hajók sodra távolabb volt észak felé, mint ahogy Gene
Lindsey várta. Szerencsére a 6. torpedóvető–század 1500 láb magasságban
repült – a felhők alatt, de mégis elég magasan ahhoz, hogy 30 mérföld
távolságból észrevehesse azokat az árulkodó nyomokat.
Lindsey jelt adott, és a 14 gép széles ívben jobbra fordult, úgyhogy
körülbelül délről közelíthették meg céltárgyukat. A japánok pillanatnyilag
nyugat felé haladtak, és alakzatuk rendkívül laza volt – nyilvánvalóan
valaki súlyos torpedótámadást intézett vagy éppen intéz ellenük.
De hol vannak az Enterprise saját gépei? Jim Gray vadászainak kéznél
kellene lenniük, de az egész úton senki sem látta őket. Wade McClusky
zuhanóbombázóinak az eltűnése még elképesztőbb volt. ők szálltak fel elő-
ször, gyorsabbak is voltak, és itt kellene várakozniuk. De ők sem láthatók
sehol. Gene Lindseynek nem volt elég üzemanyaga ahhoz, hogy sokat té­
továzzon. Egyedül kell mennie.
Miután a legközelebbi anyahajót kiszemelte, 9.40 körül elkezdte a
megközelítést. A hajó orrának a bal oldalán volt – kitűnő helyzetben – és 20
mérföldnél hetesével, kettéosztotta gépeit, azt remélve, hogy sikerül két
oldalról megközelíteni.
Ennek az elméletnek egy hibája volt: a gépek TBD típusúak voltak. A
szabályzat szerint óránként 134 csomóra képesek, de ezekben a napokban
inkább 100 volt a mérték. Az anyahajók 25–30 csomóval haladtak, s ezért
soká tartott, míg sikerült beférni őket. Annál is inkább, mivel a japán
parancsnok a hajó tatját mutatta a gépeknek, és egyre szélesebb ívre kény-
szerítette őket, hogy a hajó orrát tudják célba venni. És ez szükségszerű
volt, mivel egy 30 csomó sebességgel haladó hajó minden más szögnél
könnyűszerrel ki tudta kerülni a 33 csomó sebességű torpedót. Emiatt a
megközelítés 20 percet vett igénybe.
A Zérók jól kihasználták ezt az időt. 15 mérföldről indulva 25 Zero
egymás után csapott le a 6. torpedóvető–századra. A fedélzeti lövészek
tüzeltek, ahogy csak bírtak, a pilóták behúzták a nyakukat és reménykedtek.
Nem tudtak kerülni, nem tudtak manőverezni, minden az irány tartásától
függött. Pablo Riley ... Tom Eversole ... Gene Lindsey egymás után zuhant
le lángoló cigánykereket hányva. Mások is követték őket, de a többi csak
haladt előre – lassan, mindig csak lassan, a forduló anyahajó orrának tartva.
A légvédelmi tüzérség szintén működött; a gépek egy 15 perces adagot
kaptak tüzükből. Mint általában, kevés kárt okozott, de idegőrlő hatása volt.
Arra kényszerítette a gépeket, hogy kissé távolabb repüljenek, és még
jobban meghosszabbította ezt a kacskaringós utazást.

136
 Sohasem kerültek jó indítási helyzetbe, ez azonban nem tartotta vissza
őket a próbálkozástól. 9.58–kor a megmaradt TBD–k végre befordultak, és
megkezdték kétségbeesett rohamukat az anyahajó menetirány szerinti bal
oldala ellen. A nagy hajó – amely oly soká távol volt – most hirtelen nagyon
közelinek tűnt. Ed Laub főhadnagy úgy találta, hogy meg tudja külön-
böztetni a gépeket a repülőfedélzeten ... a következő pillanatban pedig még
a forgó légcsavarokat is látta.
És ez elég közel volt. 500–800 yardnál kioldotta a torpedót és érezte,
hogy gépe megemelkedik, majd utána igyekezett kikerülni a csávából.
Három másik TBD ugyanezt tette, a többi tíz elveszett.
Nem sokkal 10 óra után mindennek vége volt. A 6. torpedóvető–század
emberei több mint húsz percig néztek farkasszemet az egész csapásmérő
anyahajós legénységgel. Természetesen, megvolt az előre megbeszélt
segélyjelük – „Gyere le. Jim” –, de sohasem használták. Talán leadták, de
sohasem vették; talán Art Elyt túl hamar lelőtték; talán Gene Lindsey nem
tudott róla; vagy talán mivel a 6. vadászrepülő–századnak egész úton
nyomát sem látta, feltételezte, hogy senki sincs felette.
Magasan a felszakadozott felhők felett a 6. vadászrepülő–század 20 000
láb magasságban szünet nélkül körözött. A torpedóvető gépeknek még nincs
nyoma, de ha segítségre lenne szükségük, hívnák őket. Közben Jim Gray
egyre jobban nyugtalankodott McClusky zuhanóbombázói miatt. Hol van-
nak egyáltalán? Körözés közben dél felé tekintett, de nem volt szerencséje.
Néhányszor rádióhívással próbálkozott, de nem kapott választ.
Egy pillantást vetett üzemanyagmérő órájára, és megrémült. A mutató
körülbelül felén állt, ahogy kétórai repülés után szokott állni. Ez azt
jelentette, hogy a 6. vadászrepülő–század még akkor sem tud sokat tenni, ha
a zuhanóbombázók megérkeznek. Már nincs elég üzemanyag arra, hogy
felvegyék a harcot a Zérókkal.
Gray 9.52–kor ismét megpróbált összeköttetést létesíteni McCluskyval.
Jelentette, hogy a cél fölött van, de üzemanyaga fogytán, és ezért nemsokára
kénytelen visszatérni a hajóra. Nem kapott választ.
10.00–kor újra próbálkozott, ezúttal vázolta a helyzetet, ahogy láthatta:
az ellenséges flotta nyolc rombolóból, két csatahajóból, két anyahajóból áll
... irány észak ... vadászoltalmazás nincs. Ismét nem kapott választ.
Addigra csak annyi üzemanyaga maradt, hogy az semmire sem volt
elég. Talán majd mélytámadást hajt végre az ellen a japán anyahajó ellen,
amelyet a felhőkből kikerülve tisztán lát. Viszont ez esetben olyan alacso-
nyan lesz, hogy nem tudja igénybe venni az Enterprise önvezérlő szerke-
zetét a hajóra való visszatéréshez. Mindent egybevetve a mélytámadásból

137
származó nyereség nem éri meg azt a kockázatot, hogy esetleg elfogy az
üzemanyag. Halsey tengernagy egyszer azt mondta, hogy a vadász első
dolga a flotta fedezése.
Gray úgy vélte, az egyetlen okos dolog, amit tehet, ha visszamegy
üzemanyagért. Néhány perccel 10.00 után – éppen abban az időben, amikor
a 6. torpedóvető–század végső, magányos rohamát intézte az 1. csapásmérő
anyahajós egység ellen – a 6. vadászrepülő–század elindult haza.

Okada sorhajókapitány minden ügyességére szükség volt ahhoz, hogy a

Kaga tatját fordítsa az amerikai gépek újabb csoportja felé. Egyszer erősen
balra kellett fordulnia, hogy a menetirány szerinti jobb oldalán kikerüljön
néhány torpedót, utána pedig rögtön élesen jobbra, hogy a bal oldala felé
tartók elől kitérjen.
De sikerült. 10.00–re úgy látszott, hogy minden rendben, és a csapás-
mérő erő 24 csomóval száguldott északkelet felé. Nagumo tengernagy még
tervezte, hogy 10.30–kor csapást mér az amerikai anyahajóra, és elérkezett
az idő, hogy megközelítse az ellenséget.
Nagumo egy új jelentést is küldött Yamamoto tengernagynak,
összefoglalta a reggel eseményeit. Röviden jelentette a Midway elleni
támadást, a partvédő repülőerők ellene intézett meghiúsult támadását. Ismét
megemlítette, hogyan találták meg az Egyesült Államok anyahajóval kiegé-
szített harci egységét. „Miután ezt megsemmisítettük – jelentette –, azt
tervezzük, hogy megismételjük AF (Midway – A ford.) elleni támadá-
sunkat.”
Azt nem említette, hogy éppen az imént kapott két TBD támadást, vagy
talán feltételezte, hogy azok is szárazföldi támaszpontról indultak. Elvégre
is mit számít ez? Hét különböző amerikai támadást visszavert. Nagumo
tengernagy nagyon elégedett volt.

Thomas Wood hadnagy kezdett rájönni, hogy szeretné visszaszívni sza-

vait. A tiszti étkezdében azzal kérkedett, hogy ő egymaga fogja elsüllyesz-
teni az Akagit, de a Hornet 35 zuhanóbombázója és 10 vadászgépe már egy
óra óta kereste az ellenséget, és egyre inkább úgy látszott, hogy egyáltalán
nem fogják megtalálni a japán flottát, és még kevésbé fogják elsüllyeszteni
a zászlóshajót.
Mindez meghökkentő volt. Stan Ring fregattkapitány pontosan az elő-

138
írás szerint – 239 fok, 155 mérföld – vezette gépeit, de semmi sem ment
elég jól. Először is nem vették fel útközben a kapcsolatot a 8. torpedóvető–
századdal. Ráadásul, amikor 9.30 körül elérték a harcérintkezés feltételezett
helyét, semmiféle hajót sem láttak.
A hajóknak azonban valahol lenniük kell. Jobbra vannak, észak felé? Ez
lenne az eset akkor, ha váratlanul irányt változtattak volna, és az anya-
hajóknál ez elő szokott fordulni. Vagy balra vannak? Már elhaladtak a
találkozási pont mellett, és most a Hornet gépei és Midway között tartóz-
kodnak? Lehet, hogy nem így van, de nagyon kínzó gondolat. A csata lé-
nyege a támaszpont megvédelmezése. Stan Ring balra fordult, és délnek
tartott. A 8. felderítőszázad, a 8. bombázószázad és a 8. vadászrepülő–
század követte.
Mire elérték Kurét, ezt a Midwaytől 60 mérföldnyire nyugatra fekvő kis
korallszigetet, világos volt, hogy ebben az irányban nincsenek a japánok.
De ezt az irányt választották, és most kitartottak mellette. Köröztek; és azt
remélték, hogy néma rádiójuk útján eljut hozzájuk valamilyen segítő szó, és
közben egyre fogyott az üzemanyaguk.
Végül is Ring úgy látta, hogy az egésznek nincs értelme. Vissza kell
térniük a Hornetra. Ott feltankolhatnak, és újra indulhatnak. A csoport
felkerekedett, és minden század külön indult vissza. Másokra vár az a
feladat, hogy ezen a reggelen megállítsák Nagumót.

Bill Pittman hadnagy egyre jobban nyugtalankodott. Az Enterprise

zuhanóbombázói már több mint két óra óta úton voltak – és a japánoknak
még mindig nincs nyoma. Üzemanyagmérő órájának mutatója a félutat jelző
pontra ért, és Wade McClusky tovább vezeti őket „át a Csendes-óceánon”.
Pittman, a 6. felderítőszázad fiatal pilótája McClusky egyik oldalán
repült. Átellenben a másik oldalon Dick Jaccard, és hármuk mögött
lépcsőzve a 6. felderítő– és a 6. bombázószázad többi 28 SBD–je. Kettő
kivételével mindnyájan megvoltak – ezek motorhiba miatt kénytelenek
voltak kiválni közülük. Tony Schneider úgy érezte, hogy ő lesz a következő
– motorja kegyetlenül füstölt, és zabálta az üzemanyagot. Mégis tökéletesen
az alakzatban repült, mintha a világ minden üzemanyaga az övé volna.
Pittman hadnagy úgy számított, hogy már majdnem „a kötél végén”
vannak. Egy pillantást vetett a túloldalra, Dick Jaccardra, aki szintén azt
latolgatta, mikor fordul vissza „az öreg”, ha egyáltalán visszafordul.
Wade McClusky folytatta útját, biztos volt benne, hogy mindent jól
csinált, de érthetően csodálkozott azon, hogy még mindig nincs szeren-

139
cséjük. Pontosan az utasítás szerint repültek – irány 240 fok, távolság 155
mérföld –, mégis, amikor 9.20–kor elérték a találkozási pontot, a tenger üres
volt. Egy hajó sem volt a láthatáron. McClusky ellenőrizte a navigációt, de
nem követtek el hibát.
Az időt sem okolhatták. Csodálatos nap volt. Alul csak néhány gomoly-
felhő – semmi olyan, ami el tudta volna takarni a japán flottát. És az egész
úton használta látcsövét; lehetetlen, hogy ne látta volna meg őket.
De mégis itt kell lenniük valahol. Talán balra, ő maga és Midway
között? Nem: feltételezve, hogy maximálisan 25 csomó sebességgel halad-
nak, McClusky biztosan érezte, hogy még nem mentek el mellettük. Akkor
tőle jobbra kell lenniük – letértek kelet vagy nyugat felé, vagy ami a
legvalószínűbb, megfordultak.
Elhatározta, hogy egy bizonyos területen fogja keresni őket, és jobb felé
annyit fed le a területből, amennyit csak tud. Először további 15 percig
délnyugatnak tartott. A többi pilóta kötelességtudóan követte, nem tudva,
mit akar a parancsnok. Mivel rádiótilalom volt, találgatásra voltak utalva.
35 mérföldnél még mindig semmi jele sem volt a japánoknak. McClusky
meg volt győződve róla, hogy errefelé nem lehetnek messzebbre. Ezért,
jobbra, északnyugatnak fordult, és Nagumóval ellentétes irányban kezdett
repülni. A többi gép szintén fordult, és a pilóták még mindig találgattak.
McClusky nagy problémája most az volt, hogy milyen messzire tud
eljutni. A gépek már hosszú ideje a levegőben voltak. Súlyos teherrel 20000
láb magasságra kapaszkodtak fel. A kevésbé tapasztalt pilóták valószínűleg
több üzemanyagot fogyasztottak, mint ő – és ő is bőven fogyasztott. El­
határozta, hogy 10.00–ig északnyugat felé repül, utána északkeletnek
fordul, mielőtt meghozná végleges, szomorú elhatározását, hogy feladja a
vadászatot és visszatér az Enterprise–re.
A 31 gép folytatta útját. Sem balra, sem jobbra sehol semmi. Tony
Schneider gépében az üzemanyagmérő óra mutatója az üres felé tartott.
Miközben a Hornet és az Enterprise zuhanóbombázói eredménytelenül
kutattak, Fletcher tengernagy a Yorktownon korántsem volt tétlen. A 16.
különleges feladattal megbízott harci köteléket előre küldte, miközben
felvette a felderítés céljából észak felé kiküldött gépeit. Ezek azonban 6.45–
re visszatértek, és a Yorktown követte az Enterprise–ot és a Hornetet.
Fletcher azon töprengett, hogyan támogathatná a legjobban a másik két
anyahajót. Minden gépét bevesse–e ugyanazon cél ellen, amelyet támad-
nak? Vagy visszatartson valamit? Még mindig azzal bajlódott, hogy a PBY–
ok csak két ellenséges anyahajót derítettek fel. Pedig négynek kellene len­

140
nie, ez azt jelenti, hogy a többiek valahol másutt vannak. A Yorktown gépei
voltak az egyetlenek, amelyeket bevethetne ellenük. Úgy határozott, hogy
egy ideig visszatartja őket, azt remélve, hogy a helyzet idővel világosabbá
válik.
Az idő azonban semmit sem tisztázott. A PBY–ktől nem érkeztek
további hírek, és ha valaki mást jelentett, az információ nem jutott el
hozzájuk. 7.00 körül jelentés érkezett, hogy az Enterprise és a Hornet
indítja gépeit, és a Yorktown pilótái egyre nyugtalanabbak lettek.
A századparancsnokok végső megbeszélésre gyűltek egybe. Sebtében
áttekintették, hogyan tudják végrehajtani támadásukat, amennyiben arra
valaha sor kerül. Ez egybehangolt vállalkozás lesz: a 3. vadászrepülő–
század először mélyrepülésben lövi az ellenséget, utána a 3. bombázó– és az
5. felderítőszázad következik, és utoljára a 3. torpedóvető–század. Remél-
hetőleg az első gépek annyira megbénítják a célt, hogy a lassú mozgású
torpedók el tudják végezni munkájukat. Ami az indulást illeti, ez Thach
fregattkapitánytól függött – az ő gépeinek a hatótávolsága volt a legkisebb.
Thach azt mondta, hogy 175 mérföldet akar repülni, amit Leslie „elég
soknak” érzett. Gyakorlatilag semmilyen biztonsági rátartás sem maradt.
Hogy minél több üzemanyagot takaríthassanak meg, Oscar Pederson, a
Yorktown repülőcsoportjának parancsnoka olyasféle sorrendet javasolt, mint
a Horneton. A századok útközben találkozzanak. A torpedóvető gépek
indulnak elsőnek, a többi majd utoléri őket.
Ezután áttértek a találkozási pontra. A legutóbbi jelentés szerint Nagumo
egyenesen széllel szemben Midway felé tart. Ez a légi hadműveletek szem-
pontjából ideális volt, és Nagumo valószínűleg ragaszkodni fog ehhez az
irányhoz, ameddig csak lehetséges. Ugyanakkor az ellenség megpillantá-
sáról szóló jelentés már nagyon régi volt, és Murr Arnold fregattkapitány, a
Yorktown repülőfőnöke úgy érezte, hogy a japánok nem akarnak túl közel
menni az első csapásukhoz. Ő és Pederson elhatározták, hogy az ellenség
előrenyomulását illetően megállapítanak egy maximális távolságot, és ha a
repülőgépek a harcérintkezés helyénél semmit sem találnak, északnyu­
gatnak fordulnak, és a japánok irányában visszafelé repülnek.
Közben Fletcher tengernagy a parancsnoki hídon bosszankodott, hiába
remélve, hogy egy újabb jelentés pontosan megjelöli, hol vannak azok az
elveszett anyahajók. Végre 8.38–kor úgy érezte, hogy nem tud tovább várni.
Elvégre ő maga is célpont volt. A japánok tudják, hogy az amerikaiak itt
vannak a közelben, és süvöltő zuhanóbombázóik bármely pillanatban
lecsaphatnak az égből. Nem szerette volna, ha akkor kap támadást, amikor
minden gépe a fedélzeten van.

141
 Az elveszett anyahajók azonban még mindig nyugtalanították. Egy
hónapja sincs, hogy a Korall–tengeren ugyanilyen helyzetbe csalták. Egy
rossz jelentés alapján egész repülőcsoportját bevetette egy kísérő anyahajó,
a Shoho ellen, miközben a nagy Zuikaku és a Shokaku észrevétlenül ható-
távolságon belül tartózkodott. Csupán a jó szerencsén múlt, hogy alaposan
el nem döngették. Nem akarta újra vállalni ezt a kockázatot. A tengeri csata
mindig sötétben való tapogatózás volt, és az is maradt.
Végül úgy döntött, hogy két oldalról biztosítja magát. Elküldi a 3. bom-
bázó–, a 3. torpedóvető–századot és a 3. vadászrepülő–század hat gépét.
Végszükség esetére azonban megtartja az 5. felderítőszázadot és a többi
vadászgépet. Az otthon maradottak ebbe nehezen nyugodtak bele, Fletcher
azonban szilárd volt.
Miközben a vezetők vitatkoztak – és a pilóták idegeskedtek –, a
fedélzeti lövészek még egyszer ellenőrizték a repülőfedélzetre kiállított
gépeket. Ez már megszokott dolog volt Bill Gallagher rádiós számára, aki
Max Leslie–vel, a 3. bombázószázad parancsnokával repült. Amikor
elérkezik az ideje, az „öreg” mindent elmond neki, amit tudnia kell, és néha
még egy kicsit többet is.
Ezen a reggelen is úgy ment a géphez, mint szokott, amikor a riadó
elhangzott. Tudta, hogy a Yorktown komoly dolog miatt van itt, de semmit
sem tudott arról, hogy ezen a napon mit fognak támadni. Ez nem az ő dolga
volt. De mindent ellenőrzött, és újra ellenőrzött (ez volt a dolga), és a gép
mellett állt, miközben a gép pilótája melegítette a motort. Utána újabb
várakozás. Előbb-utóbb vagy pihenőbe mennek, vagy Mr. Leslie feljön az
eligazító szobából. Ezúttal nem mentek pihenni. 8.30–kor a hangszórók az
ismerős felhívást bömbölték: „Pilóták, gépre.”
Amikor a pilóták kiözönlöttek a fedélzetre, Gallagher felmászott a
gépre, és Leslie néhány másodperc múlva követte. Beszállás közben a
parancsnok mondott valamit a „„japán harcérintkezésről”. De nem említette
az anyahajókat, és Gallaghernek még mindig nem volt pontos elképzelése
arról, hogy mit is fognak lőni. Az ember azonban néhány évi szolgálat után
képes felismerni a helyzetet, és biztosan éreztem, hogy ez az a „valami”.
8.45–kor Lem Massey 12 torpedóvető gépe süvöltve a levegőbe
emelkedett. Utána Max Leslie vezette el 17 zuhanóbombázó–gépét. Paul
Holmberg főhadnagy, aki közvetlenül a parancsnok után következett, a
légörvénytől majdnem a vízbe bukfencezett. További nehézséget jelentett a
nagy, 1000 fontos bomba, amelyet vitt – ez volt az első eset, hogy ilyen
nagy teherrel szállt fel.

142
 A bombázógépek tizenkét percig emelkedtek a magasba és köröztek a
Yorktown felett, utána pedig a torpedóvető gépek után indultak. Végül 9.05–
kor Jimmy Thach hat vadászgépe következett. Amikor elhúztak, az anya-
hajó személyzete integetett nekik, az Astoria cirkáló jelzője pedig búcsú-
üdvözletet adott: „Jó vadászatot és szerencsés visszatérést.”
Alig telt el öt perc, amikor Jimmy Thach meglepetésére egy óriási
robbanás okozta vízkitörést látott közvetlenül a 3. vadászrepülő–század
előtt. Hajók nem voltak a közelben, így csak arról lehetett szó, hogy valaki
„felül” véletlenül kioldotta bombáját.
Felül a magasban Max Leslie fregattkapitány egy bosszantó kudarc
miatt az öklét rázta. Épp az imént adott jelt századának, hogy élesítsék
bombáikat, ámde amikor saját pilótafülkéjében meghúzta az új elektromos
élesítő berendezés kapcsolóját, az élesítés helyett valami rossz érintkezés
miatt a bomba oldódott ki.
Megütögette a gép oldalát – így szokott jelezni a hátul ülő Bill
Gallaghernek –, és hangosan megkérdezte, van–e elég idő arra, hogy vissza-
menjenek és egy másik bombát vegyenek fel. Gallagher a közlegény
parancsnoka iránti egészséges bizalmatlanságával azt mondta, hogy ha ezt
teszik, valószínűleg a hajón fogják tartani őket. Leslie azt felelte, hogy ezt
aztán igazán nem akarja, ezért folytatták útjukat.
Néhány perc múlva egy második bomba is elment, amikor egy másik
pilóta megpróbálta meghúzni az elektromos kapcsolót. Ez már túl sok volt.
Leslie most veszedelmes bűnt követett el azzal, hogy elég hosszan
megszegte a rádiótilalmat, és figyelmeztette a pilótákat, ne használják az új
szerkezetet – helyette térjenek vissza a régi kézi módszerre. Saját lelki
nyugalma érdekében, szerencsére akkor nem tudta, hogy rajtuk kívül még
két pilóta vesztette el bombáját ugyanígy. A 3. bombázószázadnak még 17
gépe volt, de közülük csak tizenháromnak volt mit ledobnia az ellenségre.
Leslie, a vezető számára ez különösen ironikusnak tűnt. A többiek jobbára
fiatal tartalékosok voltak, ő azonban ennek az emelkedett pillanatnak a
kedvéért húsz évig tanult és gyakorolt – s most útban van az ellenség felé,
és nincs bombája.
Ám egy pillanatra sem jutott eszébe az, hogy kiálljon. A zuhanó-
bombázó–század bonyolult gépezet, amelynek a másodperc töredékére
időzítenie kell munkáját, ha jól akar működni. A 3. bombázószázad
hozzászokott Leslie–hez, és ahhoz a módhoz, ahogy ő tevékenykedett. Ha
más venné át a vezetést, bármennyire jártas is az illető, felborulna az össz­
hang, ami elég ahhoz, hogy mindent halomra döntsön. Ezért Leslie elhatá-
rozta, hogy mindenképpen vezetni fogja századát; ő lesz az első, aki zuhanni

143
fog, pontosan úgy, mintha még meglenne az 1000 fontos bombája.
Mélyen alattuk Jimmy Thach repült – önbizalmát kissé megzavarta az a
négy robbanás, amely felkorbácsolta a tengert körülötte. 9.30 körül
megnyugtató érzés fogta el, amikor megpillantotta Lem Massey közvetlenül
előtte repülő torpedóvető gépeit. Tizenöt perc múlva Leslie SBD–i is
utolérték őket.
Együtt folytatták útjukat függőlegesen tagolt alakzatban. Alul, termé-
szetesen a torpedóvető gépek, amelyek ragaszkodtak az 1500 lábhoz ...
utána a vadászgépek, elég alacsonyan, hogy oltalmazni tudják őket ... és
végül a zuhanóbombázók, apró pettyekből álló ék formájában, 16 000 láb
magasságban. Mostanára majdnem minden felhő eltűnt az égről, csak
néhány gomolyfelhő látszott a láthatáron. Néhány fehér vattacsomó a
csillogó kék világban.
10 órakor Lem Massey éles szeme három füstoszlopot látott az észak-
nyugati láthatáron, mintegy 30–40 mérföldnyire tőlük. A 3. torpedóvető–
század azonnal jobbra fordult, és kissé feljebb emelkedett, hogy jobban
lásson. A 3. vadászrepülő–század és a 3. bombázószázad szintén követte,
jóllehet még egyikük sem tudta, mit látott Massey. Max Leslie ismét
megkockáztatta a rádiótilalom megszegését, rejtjelezve megkérdezte
Masseyt, hogy megpillantotta-e az ellenséget. Nem kapott választ.
Folytatták útjukat, és 10.05–kor Leslie maga is felfedezte őket. Először a
füstöt, utána pedig Bill Gallagher mintegy 35 mérföldnyire egyenesen
előttük megmutatta a hajók sodrát.
10.15–kor Leslie elvesztette a torpedóvető gépek nyomát. Azok vala-
mivel előbbre, 1500 láb magasságot tartva repültek, s a távolság és az
elszórt felhők miatt többé nem láthatta őket.
Ámde annál jobban hallotta. Massey bekapcsolta rádióját, és kétségbe-
esetten kérte a vadászok támogatását.
A 3. torpedóvető–század már majdnem elérte a külső kíséretet – 14–18
mérföldnyire megközelítve az anyahajókat –, amikor az első két Zero
lecsapott rájuk. Észrevétlenül jöttek, felülről és bal felől, és mielőtt Wilhelm
Esders, a polgári légoltalom pilótája felfogta volna, hogy mi történik,
golyók ütötték át pilótaülését, és felrobbantották a két lába közé dugott
szénsavas palackot.
Mindenütt gáz – nem látott –, nem tudta elképzelni, hogy mi történt. Egy
pillanatig azt gondolta, kigyulladt a gépe. Amikor azután rájött, hogy a
széndioxid ömlött ki, felrántotta a fülke fedelét, és szinte nyelte a friss
levegőt.

144
 Massey zuhanórepülésbe kezdett, igyekezett minél jobban kihasználni a
sebességet és a csekély magasságot. Esders az egyik, Harry Corl pedig a
másik oldalán repült, ők hárman alkották a 3. torpedóvető–század első
kötelékét. A többi gép is hármasával követte őket.
Már a kísérő hajók felett voltak, és elkezdték a megközelítést. Tíz
mérföldnél két újabb Zero támadta meg őket, utána még újak jöttek. Hat–
nyolc állandóan rájuk ragadt, felváltva csapott le, miközben a faroklövészek
minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy viszonozzák a tüzet. A gépek 150
lábra ereszkedtek és ez volt az alsó határ; ettől kezdve a századnak tartania
kellett a magasságot.
Massey kiszemelte magának a vezető anyahajót – amelyik legmesz-
szebbre volt északra –, és a század két hatos szakaszra oszlott. Az egyik a
menetirány szerinti jobb oldalon, a másik a bal oldalon támad. Amikor
közelebb értek, a hajóágyúk is megnyitották a tüzet. A légvédelmi tűz igen
heves volt, és a Zerók sohasem voltak jobb formában.
Az egyik ellőtte Corl magassági kormányát, és a gép elindult a víz felé.
Amikor Corl látta, hogy már majdnem belezuhan, kioldotta a torpedót.
Amikor a súlytól megszabadult, észrevette, hogy a kiegyenlítő lap
segítségével újra fel tud emelkedni. Visszatért a korábbi helyzetbe, remélve,
hogy legalább segíteni tud elkergetni a Zérókat.
Utána elérkezett az a pillanat, amely mindnyájukat lesújtotta. Az
anyahajótól úgy egy mérföldnyire Lem Massey gépe találatot kapott, és
kigyulladt. Esders, aki még mindig mellette repült, látta, amint a parancsnok
kimászik a szárnycsonkra, amikor a már lángoló TBD lezuhant a tengerbe.
Masseynek sohasem volt szerencséje.
Esdersben, miközben a parancsnok pusztulását nézte, felrémlett, hogy
most ő a század parancsnoka. A helyzet olyan kritikus volt, hogy nem
lehetett a szokásos módon átadni a parancsnokságot a rangidősnek. Bár nem
ő a rangidős, az út további részén neki kell vezetnie a támadást.
Amikor a vezetést átvette, körülnézett, hogy mi folyik körülötte.
Hátborzongató látvány volt: „Minden irányban, szemhatáron belül öt, hat
vagy több égő repülőgépet láttam, dugóhúzóban lepörögni vagy egyszerűen
irányíthatatlanul őrült módjára keringeni”.
Látva, hogy Esders elkezdi a rárepülést, Corl északnak fordult, hogy
megszabaduljon a flottától. Minden tőle telhetőt megtett; most még gép-
puskái is beragadtak. Faroklövésze, bár mindkét lábán megsebesült, 45–ös
pisztolyával pufogtatott.
Esders nyílegyenesen támadott, amikor faroklövésze, Mike Brazier
bekapcsolódott a fedélzeti távbeszélő–rendszerbe. Közölte, hogy eltalálták,

145
és többé nem tud segíteni. Ennek ellenére egy darabig jelezte, valahányszor
a Zérók a gép nyomában voltak.
Végre Esders 600–800 yardnál ledobta torpedóját, élesen jobbra fordult,
és néhány száz yardra eltávolodott az anyahajótól. További négy TBD szin-
tén végrehajtotta a torpedóvetést, közben az egyik közvetlenül a hajó orra
mellett lezuhant. Esders nem látta, mi történt a többivel, de bármi történt is,
nem menekültek meg. A támadás végére Lem Massey 12 gépéből 10 elve-
szett; csak Esders és Corl maradt meg, és még nekik is haza kellett érniük.
Ezer lábbal felettük Jimmy Thach nem sokat tudott tenni. Hallotta
Massey segítségkérését, csakhogy abban a pillanatban egy hordányi Zero
vetette rá magát a 3. vadászrepülő-századra. „Olyan volt, mint egy méhkas
belsejében” – emlékezett vissza később, és emberei nem tudtak mást tenni,
mint az életüket menteni.
„Főnök, egy Zero van a gépem farkánál, szedd le” – kiáltott fel a Thach
mellett repülő Ram Dibb. Dibb a japánt Thach elé vezette, s így kitűnő célt
nyújtott neki. Thach tüzet nyitott rá, és a Zero orsóban pörgött lefelé, a
tengerbe. Ez azonban az alul repülő Lem Masseyn nem segített. Nem volt
elég vadászgép, hogy el tudják látni feladatukat. A 3. torpedóvető–
századnak egyedül kellett szembenéznie Nagumóval.

Raita Ogawa, aki az Akagi felett vadászoltalmazást végzett, úgy érezte,

hogy ezen a reggelen e két utolsó torpedótámadás volt a legkellemetlenebb.
A gépek jobban manővereztek, mint a korábbi bombázók, és hosszabb ideig
tartott lelövésük. A támadás után is a hajók körül kószáltak. Ez bosszantó
volt, mert azt jelentette, hogy még több időt kellett fecsérelni az utánuk való
portyára.
Ez az új csapás tovább növelte Ogawa kétségeit. 10.10 tájban délkelet
felől csupán 12 TBD és néhány vadász jött, de véget érni nem akaró zavart
okoztak. Mind a négy anyahajó oltalmazó erőit igénybe kellett venni, hogy
elbánjanak velük. Közben senki sem maradt, hogy a magasban a járőrözést
ellássa.
Mostanára ismét felborult az anyahajók alakzata. Az Akagin Aoki
sorhajókapitány már nem is látta a Hiryut – valahol északon tartózkodott, és
eltakarta a füst. A Kaga és a Soryu még a közelben haladt, de az előírt 1300
yard távolság 4500–6000 yardra növekedett. 10.10–kor a csapásmérő erő
parancsot kapott, hogy vegyen irányt keletnek, az Akagi azonban egy percen
belül élesen északnyugatnak fordult, hogy a farát fordítsa a 12 TBD felé.

146
Végső soron észak felé haladtak, a Hiryu felé, de ki sejthette ezt? Az alakzat
egyre jobban összezavarodott.
A bajt még az is tetézte, hogy egy ellenséges tengeralattjáró ólálkodott
körülöttük. Az Arashi romboló adta az első figyelmeztetést, amikor 9.10–
kor feléje irányuló torpedónyomokat pillantott meg. Azonnal mélységi
bombákat küldött utána, és hátramaradt, amikor a csapásmérő erő többi
része északkeletnek fordult. Az Arashi még mindig valahol hátul volt,
reménykedve leste a tengeralattjárót, de erről senki sem tudott.
Mindennek ellenére jól sikerült reggel volt. 10.15–re a torpedóvető
gépek utolsó csoportja is a többi sorsára jutott. Ez azt jelentette, hogy három
óra leforgása alatt nyolc támadást vertek vissza. Közben a fedélzet alatti
munka is a vége felé közeledett – 93 repülőgépet újrafegyvereztek vagy
feltankoltak, és éppen most szállítják őket a repülőfedélzetre. Az 1.
csapásmérő anyahajós egység elég méltatlanul szenvedett; az amerikai flotta
elleni általános támadás 10.30–kor kezdődik, úgy, ahogy tervezték.
10.20–kor, éppen mielőtt az ellenség torpedótámadását teljesen elhárí-
tották, Nagumo tengernagy kiadta a parancsot, hogy amint készen vannak,
indítsák a repülőket. Talán a tervezettnél kissé előbb, de az Akagi repülő-
gépei már a helyükön voltak, és a Zérók indultak elsőnek. A hajó kezdett
szembefordulni a széllel. A többi három anyahajó vette Nagumo jelzését és
követte példáját.
A Kagán Morinaga zászlós a pilóták egyik csoportjával a repülőfedélzet
közepén állt, közvetlenül a második emelődaru mögött. Mindegyikük ki
volt szemelve a következő csapásban való részvételre, és miközben vára-
koztak, hogy gépre szálljanak, azt a parancsot kapták a hídról, hogy külön
figyelőként álljanak a fedélzeten. Most az eget kémlelték, amely derült volt,
csak itt–ott látszott rajta néhány felhőfolt.
Senki sem tudja, ki látta meg őket először. Minden pilóta egyszerre
kiáltott fel. De nem volt kétséges, hogy mit láttak alázúdulni a kék égből,
úgy ahogy a kis fekete üveggyöngyök hullanak le a zsinegről. Egy
emberként üvöltöttek fel a hídra: „Ellenséges zuhanóbombázók!”

147
8. FEJEZET

„NE HAGYJÁTOK ELMENEKÜLNI

EZT AZ ANYAHAJÓT”

Tony Schneider üzemanyaga majdnem kifogyott ... Bill Pittman tartályában

egyre kevesebb volt belőle ... és majdnem mindenkinek az idegei pattanásig
feszültek, de Wade McClusky makacsul repült tovább. Biztos volt benne,
hogy a japánok itt vannak, még akkor is, ha eddig semmit sem látott. Már
9.55 volt, és az Enterprise zuhanóbombázói felderítésre kijelölt területük
északi határához közeledtek. Ha a következő öt percben sem találnak
semmit, McClusky visszavezeti őket kelet felé – vagy egyáltalán sohasem
térnek haza.
Egyszer csak messze alul egy magányos hadihajót pillantott meg, amely
teljes sebességgel száguldott északkelet felé. Annak, aki ilyen dühösen
fodrozza a vizet, sürgős dolga lehet. Úgy vélte, valamilyen összekötő hajó
lehet a partra szálló egység és Nagumo csapásmérő ereje között. Tony
Schneider irányt változtatott: felvette a hajó irányát, és a többi zuhanó-
bombázó követte.
Valójában a hajó nem futár, hanem az Arashi romboló volt, Nagumo
kísérőhajóinak egyike. Leszakadt, hogy elbánjon az amerikai tengeralatt-
járóval, ledobott néhány mélységi bombát, és most megpróbálta utolérni a
flottát. Bár McClusky okoskodása nem volt teljesen helyes, gyanúja száz-
százalékig beigazolódott – a hajó iránya el fogja vezetni őket egyenesen az
anyahajókhoz.
10.05–kor Pittman hadnagy, aki McClusky mellett repült és egyik szeme
állandóan az üzemanyagmérő órán volt, látta, hogy a parancsnok előre
mutat. Ott, körülbelül 35 mérföldnyire és kissé balra, felfedezte az első hajó
sodrát. Bill Roberts főhadnagy, aki mögöttük repült, szintén látta őket –
először olyanok voltak, mintha „görbe fehér hasadékok lennének egy kék
szőnyegen”, aztán hirtelen mindenütt hajók – életében még sohasem látott
ennyit.
Schneider hadnagynak ez különösen örömteli látvány volt. Már alig volt
üzemanyaga, és azt hitte, hogy saját hajók. Ez bizonyára logikusnak
látszott: az Enterprise gépei már három órát a levegőben töltöttek, kelet felé
repültek, mivel McClusky, a parancsnok nem tudja megtalálni az ellenséget,

148
kénytelen hazavinni őket.
Ekkor motorja utolsót hörgött, és leállt. Amikor hosszan siklott lefelé az
alatta levő flotta irányában, meglepődött, hogy van köztük egy csatahajó.
Amerikai csatahajó nem volt a közelben. Tony Schneidernek több sem
kellett. Élesen délnek fordult, és azt remélte, hogy olyan távol fog leszállni
ezektől a hajóktól, amennyire csak lehetséges.
John McCarthy hadnagy volt a másik, aki először azt gondolta, hogy az
„öreg” visszaviszi őket az Enterprise–ra. Most faroklövésze, E. E. Howel
puhatolózva kérdezte: „Gondolod, hogy otthon vagyunk?”
McCarthy jobban megnézte őket – a kanyargó hullámcsíkokat, a
pagodaszerű árbocokat, a hosszú, sárga repülőfedélzeteket. „Nem, mondta
Howelnak, ezek nem a mieink”.
Wade McClusky most már jól láthatta őket. Olyan volt, mintha egy nagy
kört alkotnának – a négy anyahajó laza alakzatban a közepén. Kettő
meglehetősen közel egymáshoz ... a harmadik kelet felé ... a negyedik
messze az északi láthatáron. Látcsöve majdnem odatapadt a szeméhez, de
nem adott magyarázatot arra, ami a legjobban meglepte: senki sem lőtt rá.
Nem voltak vadászgépek, nem volt légvédelem. Ámde a legtöbb hajó
eszeveszetten forgolódott. Túl messze voltak ahhoz, hogy lássa, de bizo-
nyára valamilyen folyamatban levő torpedótámadás elől tértek ki. Közben
az ég itt fenn üres volt, a cél szélesre tárva.
Egy pillanat vesztegetni való idő sincs. McClusky megszegte a rádió-
tilalmat, az Enterprise–nak jelentette, hogy felvette a harcérintkezést az
ellenséggel, és két századának kijelölte a célokat. Earl Gallaher 6. felderítő-
százada tőle jobbra, vele együtt, Dick Best 6. bombázószázada pedig kissé
alatta és mögötte repült.
McClusky délnyugatról közeledve kiszemelte az első két anyahajót a
maga megközelítési vonalában. A közelebbit – a bal oldalit – Gallahernak és
magának tartotta fenn. A másikat, a távolabb levő jobb oldalit – Dick
Bestnek adta.
Best, nem tudni miért, nem kapta meg az üzenetet. Mint az alakzat hátsó
százada feltételezte, hogy csoportja a szokásos gyakorlat szerint a közelebbi
célt kapja. Miután a parancsnok feloldotta a rádiótilalmat, ő is bekapcsolt,
és jelentette szándékát. De most McCluskyn volt a sor, hogy ne kapja meg a
rádióüzenetet. A két század száguldott a cél felé – mindkettő azt tervezte,
hogy ugyanarra az anyahajóra mér csapást.
Best már majdnem készen volt. Saját szakasza gépeit gondosan sorba
rendezte, és ellenőrizte a század többi gépének a helyzetét. Mindegyik a
helyén volt – mindkét oldalán egy–egy szakasz. Kieresztette a szárnyféket,

149
megbuktatta gépét annyira, hogy majdnem átfordult és megindult lefelé.
Utána minden figyelmeztetés nélkül villámgyorsan elmosódott folt
zúdult le felülről. McClusky és a 6. felderítőszázad .húzott el zuhanó-
repülésben mellette. Best szerint az ő célját szemelték ki, de semmit sem
tehetett ellene. Behúzta a fékszárnyakat, jelzést adott a 6. bombázó-
századnak, hogy ismét zárkózzék fel – a következő anyahajóra kell
csapniuk, amely távolabb van kelet felé.
Dick Best nem az egyetlen pilóta volt, akit McClusky zuhanása megle-
pett. A parancsnoktól jobbra, Bill Pittman szintén meghökkent. Pittmannál
volt a század fényképezőgépe, és mivel neki fényképeznie kellett, feltéte-
lezte, McClusky fog utoljára zuhanni, hogy jobban lehessen fényképezni a
bombázást.
De nem így történt. McClusky senkit sem volt hajlandó követni. 10.22–
kor hirtelen megbuktatta gépét, amitől Pittman annyira meglepődött, hogy
egy pillanatig nem tudta, mihez kezdjen. Miközben ő habozott, McClusky
pilótája a bal szárnyon elfoglalta Pittman helyét, és zuhanni kezdett. De
Jaccard kissé ideges volt. Ahelyett, hogy a szárnyféket nyitotta volna ki,
rossz fogantyút ragadott meg, és kieresztette kerekeit.
Utána Pittman is elindult lefelé. Nem felejtette el bekapcsolni
fényképezőgépét, de ez volt minden. Nem fényképezett mást, csak az eget
és a láthatárt.
Earl Gallaher vezetésével a 6. felderítőszázad is zuhanni kezdett. Majd
váratlanul a 6. bombázószázad második és harmadik szakasza szintén. Best
pilótái közül néhányan nem látták, hogy parancsnokuk átállt a következő
anyahajóra; arra zuhantak, amire eredetileg tervezték. Mások Joe Penland
századost, a második szakasz vezetőjét követték. Nem volt biztos benne,
hogy mit akart Best; látta, hogy alatta az anyahajó közelében egy sereg
bomba robban, ezért saját elhatározásából csatlakozott McCluskyhoz.
Összesen vagy 25 zuhanóbombázó süvöltött lefelé.
Hihetetlen. Másodpercekig úgy látszott, hogy az anyahajó megfeled-
kezik róluk. Korábban ide-oda fordult, de most szembefordult a széllel, a
repülőgépek indítására készülve. Wade McClusky már félúton volt lefelé,
amikor meglátták. A hajó légvédelme néhány lövést adott le rá, de ez volt
minden.
1800 láb magasságban a bal keze feletti fogantyú után nyúlt, meghúzta a
kioldót, és utána meglépett, amilyen gyorsan csak tudott. Egymás után mind
a 25 gép ezt tette, és úgy látszott, mintha az egész világ a levegőbe repült
volna alattuk. Egy tűzgolyó, repülőroncsok, rövid pillantás egy darabokra

150
szétrobbant Zéróra – minden pilóta a saját benyomásával távozott, miután
ledobta bombáját. Közben a következő ember elérte ugyanazt a pontot, és
egy újabb robbanás teljesen átrendezte a színteret. Senki sem látta az
egészet, és nem akadt két ember, aki ugyanazt látta volna.
Wade McClusky, aki a csoportot vezette, tiszta keményfa fedélzetet,
érintetlen felépítményt látott a hajó menetirány szerinti jobb oldalán és
néhány repülőgépet a hajó tatja felé húzni. Earl Gallaher, aki negyediknek
érkezett, szökőkutakat látott, amelyek két, a hajó közelében robbant bomba
nyomán emelkedtek a magasba, és látta saját bombájának vakító villanását,
amely a parkoló repülőgépek közé csapódott be. Dusty Kleiss, aki
hetediknek zuhant, a hajó hátsó végét lángtengerben látta, a festett vörös kör
elöl még érintetlen volt, ámde az ő bombája megváltoztatta a helyzetet.
És így ment ez addig, amíg George Goldsmith hadnagyra, a huszon-
ötödik és egyben az utolsó emberre került a sor. Addigra az anyahajó égő
roncs volt, amely abban az igyekezetében, hogy kikerülje a további
becsapódásokat, élesen jobbra fordult. Goldsmith megcélozta.
A hátsó ülésen James Patterson, a rádiós bekiáltotta a magasságot,
amikor zuhanni kezdtek. A zuhanóbombázás gyakorlata szerint a bombát
rendszerint körülbelül 2200 láb magasságban oldották ki. Ezúttal a magas-
ságmérő már elhagyta a 2000–et, és még mindig egyenesen lefelé tartottak.
Aztán 1500 lábnál Goldsmith végül is meghúzta a kioldót. Patterson
megdöbbenve figyelte az eredményt: „Ő volt a világ legrosszabb zuhanó-
bombázó-pilótája a zuhanás gyakorlása során, amikor előzőleg vele
repültem, de ezen a napon Goldsmith hadnagy minden belefektetett tíz-
centest megszolgált, amikor a bombánkat közvetlenül a hajó dereka mögött
küldte a repülőfedélzetre.”
Dick Best 15 000 láb magasságban jobbra fordult, és a következő, a
keletre levő anyahajó felé indult. Mivel nem kapta meg McClusky
utasítását, úgy érezte, hogy a főnök „fenntartotta az elővételi jogot” a
céljára, de az még rosszabb volt, hogy a 6. bombázószázad zöme
csatlakozott a többiekhez. Mindössze saját szakaszának öt gépe állt
rendelkezésére a támadáshoz. Nagyon jó, meg fogják csinálni.
„Ne hagyjátok elmenekülni ezt az anyahajót” – szólította fel rádió útján
társait, miközben az új cél felé közeledtek. Még messzebb, kelet felé egy
harmadik anyahajót is látott, és attól északra a negyediket is megpillantotta.
Egy pillanatra az volt a benyomása, hogy a harmadik anyahajót éppen
támadják, de az adott pillanatban minden figyelmét az alatta forgolódóra
összpontosította.
Most már fölé értek. Hihetetlen, hogy McClusky támadása – amely jól

151
látható volt – a hajót egyáltalán nem zavarta meg. Nem volt légvédelem, s
tartotta az irányt, szél ellen haladva, felkészült a repülőgépek indítására.
Best ismét sorba rendezte gépeit, kinyitotta szárnyfékeit, és ezúttal valóban
zuhant ...
Alig tudta elhinni. Hónapokon át képzelgett erről a pillanatról, és végre
elérkezett – a sárga repülőfedélzet, a nagy vörös kör, minden pontosan úgy,
ahogy elképzelte. Mindig tudta, hogy ez igazi háború, hogy valahol itt van
az igazi ellenség. és igazi feladatra fogják küldeni, hogy vadásszon és rá is
vadásszanak. Bár így volt, mostanáig igazán nem látszott közelinek ez a
pillanat.
Az irányzékon keresztül nyugodtan méregette a repülőfedélzetet,
háromszoros nagyítású teleszkópját egy pontra irányozta, amely éppen a
parancsnoki híd előtt, a hajó közepén volt. 3000 láb magasságban egy
repülőgép szállt el a lencse előtt – egy felszálló vadászgép. Jól van: még
mindig úgy látszott, hogy odalenn minden a szokásos módon folyik.
Mögötte villámgyorsan suhant a négy másik gép, és ez nem könnyítette
meg a helyzetet. A pilóták megegyeztek abban, hogy egyikük sem fog előbb
és meredekebben zuhanni, mint Dick Best. De amikor már lefelé tartottak,
azon tűnődtek, vajon a főnök egyáltalán kiveszi–e gépét a zuhanásból.
Nyilvánvalóan abban a meggyőződésben, hogy nem, az egyik pilóta túl
korán oldotta ki bombáját, a többiek azonban kitartottak. Ha a főnök meg
tudja tenni, akkor ők is. Best mindaddig zuhant, amíg el nem érte a
megfelelő helyzetet, aztán az utolsó másodpercben meghúzta a kioldó
fogantyút.
De még mindig nem akart elmenni. Nem azért gyakorolt éveken át, hogy
elmulassza megnézni az első bombatalálatát. Erősen visszahúzta gépét, a
szó szoros értelmében oldalára és farkára tette, a rögtönzött „első sorban
levő székén” ülve figyelt.
Bombája pontosan a híd mellett csapódott be. Két másik úgy látszott,
hogy hátrább, a hajótat vége felé ért célba. A három bomba az anyahajó
repülőgépeit tüzes csóvává változtatta; egymás után robbantak fel
üzemanyagtartályaik, mint megannyi petárda.
Fantasztikus látvány volt. Itt ismét nem akadt két ember, aki ugyanúgy
látta volna a jelenetet. A pillanat izgalmában a szemük alaposan megtréfálta
őket, egészen a legegyszerűbb részletekig. Dick Best „nagyon tisztán és
téveszthetetlenül” látta, hogy az anyahajó felépítménye a menetirány
szerinti jobb oldalon van. Viszont a rendkívül jóképességű 5–ös számú
embere, Bill Roberts ugyanúgy biztos volt benne, hogy a bal oldalon.

152
 Végül távozás közben Best meglepődve látta, hogy az ellenkező
irányból torpedóvetők közelednek. Bizonyára a korábbi TBD–támadás
„utolsó Charlie–jai”. Utána egy pillantást vetett a távolabb, kelet felé levő
harmadik anyahajóra, amelyet éppen a zuhanás megkezdése előtt vett észre.
Ezt most szörnyen püfölték – a bombarobbanások felvillanása átlátszott a
füstfalon. Valaki alapos munkát végzett, hogy kizsigerelje.

Max Leslie fregattkapitány megkopogtatta SBD–jének az oldalát, hogy

figyelmeztesse a faroklövészét, Bill Gallaghert. Gallagher lenézett arra,
amerre a főnök mutatott, és 15 000 lábbal alattuk egy anyahajót pillantott
meg. A Yorktown repülőgépei már tizenöt perce közelítették a japán flottát,
de Gallagher most látta először a tényleges célt, amelyet Leslie a 3. bombázó-
század számára kiszemelt. Ez volt legkeletebbre a térségben látható három
repülőgép–anyahajó közül.
Nagyon nagy volt, különösen az elöl a fedélzetre festett óriási vörös kör.
Gallagher addig arccal előre ült – a parancsnok gyakran eltűrte ezt a
szabálytalanságot –, most azonban gyorsan megfordult, hogy kezelni tudja
nehéz géppuskáját.
Leslie még mindig próbálkozott, hogy rádió útján összeköttetésbe lépjen
Lem Masseyvel a támadás összehangolása végett. De már egyáltalán nem
hallotta a 3. torpedóvető–századot. Csak zörejt és kattogást hallott.
10.23–kor Gallagher, aki fél szemét az anyahajón tartotta, jelezte, hogy a
hajó repülőgépeket indít. Ez rossz hír volt, mert mostanáig a magasban nem
voltak vadászok. Leslie még egyszer megpróbálta elérni Masseyt – de
megint csak hallgatás. Nem volt több vesztegetni való idő: egyedül kellett
támadnia.
10.25 volt, amikor megveregette a fejét – ez volt a „kövessetek” állandó
jele –, és 14 500 láb magasságból zuhanni kezdett. A közvetlenül előtte levő
célt szemelte ki, és miközben lefelé süvöltött, nem volt kétséges számára: ez
élete legjobb zuhanása. Most még ironikusabbnak tűnt, hogy már útközben
ledobta bombáját.
De gépágyúi még megvoltak. 10 000 lábról fix gépágyújával tüzet nyi-
tott, verette az anyahajó parancsnoki hídját. Utána 4000 láb magasságban
gépágyúi elakadtak. Mivel bombáját elvesztette, így semmije sem volt, amit
az ellenségre szórjon. De folytatta a zuhanást.
Max Leslie fregattkapitány egész úton lefelé vezette embereit. Amikor
aztán látta, hogy többet nem tehet, kivette gépét a zuhanásból, és hagyta,
hogy emberei ledobják bombáikat.

153
 Lefty Holmberg főhadnagy, aki a 2–es számú gépen repült, most átvette
a vezetést. Az anyahajót tanulmányozva úgy látta, hogy a repülőfedélzetre
festett vörös kör jó célpont és megirányozta.
A hajó még tartotta az irányt, de Holmberg apró felvillanásokat kezdett
látni a hajó repülőfedélzetének a szélén. Az otthoni születésnapi torta
gyertyáira emlékeztették. Utána repeszdarabok kezdtek kopogni gépén.
Nem kétséges: lőnek rá, és a lövedékek egyre közelebb robbannak.
2500 láb magasságban megnyomta az elektromos kioldógombot, és a
biztonság kedvéért a kézi kioldót is meghúzta. Amikor gépét kivette a
zuhanásból, faroklövésze, G. A. LaPlant letépte fülhallgatóját, ujjongva
kiabálta, hogy találat, és sürgette, hogy nézze meg ő is. Holmberg kis
fordulatot tett balra, és visszanézett. A hajó közepéről magas, narancsszínű,
fekete és piszkosszürke füstoszlop emelkedett az ég felé.
A 3. bombázószázad tagjai egymás után vitték zuhanásba gépüket,
kioldották bombájukat, és felhúztak. És egymás után kaptak el kis részlete-
ket az alattuk levő színjátékból. Annyira különbözőek voltak, attól függően,
az illető szeme pontosan mikor időzött elég hosszan a jeleneten, hogy a
képet rögzíteni tudja.
Így Joseph Godfrey, az 5–ös számú gép faroklövésze számára ez az a
Zero volt, amely megkésve éppen akkor bukkant fel, amikor a század
elkezdte a zuhanást: „Olyan közel volt, hogy úgy éreztem, szembe tudom
köpni a pilótát”. Dave Shumway százados számára az a vadászgép, amelyet
Holmberg bombájának robbanása átröpített a hajókorláton. Charles Lane
hadnagy számára a gép kiemelése a zuhanásból – amikor az ember két
kézzel megragadja a magassági kormányt, és azt gondolja, hogy sohasem
fog sikerülni. Philip Cobb hadnagy számára a repülőfedélzet darabjai és a
levegőbe dobott gépek. Ha valaha is visszakerül a Yorktownra, tudni fogja,
hogy emiatt a japán hajó miatt nem kell többé nyugtalankodnia.
A négy utolsó zuhanó pilóta szintén ezt gondolta. Az anyahajó most már
teljesen lángokban állt, és úgy látszott, hogy nem érdemes több bombát
vesztegetni rá. Ezért Elder és Cooner hadnagy egy közeli „cirkálót”
(valójában rombolót) szemelt ki magának. Wiseman főhadnagy és Butler
hadnagy pedig egy csatahajót követett. Mindannyiuknak megvolt az az
elégtétele, hogy új céljuk tatja körül füstöt és lángokat láttak.
Max Leslie eltávolodott a hajóktól. A század gyülekezőhelyére, délkelet
felé repült, és öt–tíz percig körözött, várta a többi gépet. Csak Adlen
Hanson hadnagy érkezett meg, a többi valószínűleg önállóan ment haza. A
várakozás közben Leslie elégtétellel szemlélte a robbanásokat a 3.

154
bombázószázad által támadott anyahajó körül. Utána további nagy
robbanásokat látott, amelyek két másik hajóról törtek a magasba úgy 10–12
mérföld távolságban, nyugatra. Ezek is anyahajóknak látszottak, és valaki
alaposan puhította őket.
Az Enterprise és a Yorktown zuhanóbombázó pilótái sokáig fognak
vitázni arról, ki mérte az első csapást Midwaynél. Különböző irányokból
érkezve – és nem tudva a másikról – mindegyik csoport nagyjából ugyanazt
mondta. Mindegyik sértetlenül találta Nagumo anyahajóit. Mindegyik
ugyanabban a hatperces időközben támadott. Amikor elhúztak, mindegyik
egyszer csak azt látta, hogy a másik tevékenykedik. És ehhez még
hozzátehetnénk, hogy elég sok a bizonyíthatatlan állítás, s így nem kell attól
félnünk, hogy a vita véget ér. Az igazságot soha, senki sem fogja megtudni.

Takayoshi Morinaga látta, amint jönnek. Az első három bomba közvet-

lenül a hajó orrának a bal oldala mellett robbant, de nem volt kétséges, hogy
a negyedik is következik. Egyenesen a repülőfedélzet felé tartott ... való-
jában egyenesen feléje.
Elvágta magát a fedélzeten, behunyta a szemét, és tenyerét fülére tette. A
bomba recsegve–ropogva a hátsó emelődaru mellett csapódott be. Morinaga
felemelte fejét, és körülnézett: a vele együtt álló nagy csoportból mindössze
hárman maradtak életben.
Jisaku Okada sorhajókapitány valószínűleg sohasem szerzett erről
tudomást. Majdnem ugyanabban a pillanatban egy másik bomba ölte meg,
amely közvetlenül a parancsnoki híd előtt csapódott be. Véletlenül egy
tartálykocsit talált el, amely ideiglenesen ott parkolt, hogy ellássa a
Midwayről visszatért gépeket. A becsapódás következtében az egész
felrobbant, s a gomolygó tűz égő benzinnel árasztotta el a parancsnoki
hidat. Az ottlevők közül senki sem menekült meg.
Amagai fregattkapitány, aki kissé hátrább, a repülőparancsnoki harc-
állásponton tartózkodott, lebukott a tűzáradat elől. Nem tudott a tartály-
kocsiról, és azt hitte, hogy az egész pokol „valamilyen félelmetes újfajta
jenki bombától származik”.
Újabb találatok következtek. Amikor Yokochi zászlós megpróbált gépé-
hez eljutni, egy robbanástól megszédült, aztán egy második átdobta a hajó
korlátja felett, mint egy labdát. Néhány másodperc múlva a vízben vergődve
tért magához.
Yamasaki fregattkapitánynak, a hajó karbantartó tisztjének nem volt
ilyen szerencséje. Amikor átrohant a repülőfedélzeten, hogy fedezze magát,

155
úgy látszik egy bomba pontosan rázuhant. Egyszerűen eltűnt a villanásban –
nyoma sem maradt. Amagai fregattkapitány, aki a repülőparancsnoki
harcálláspontról figyelte, különös filozofikus módon reagált: „Azok, akik
úgy tűnnek el, mint a harmat, biztosan boldogok lesznek.”
Az egészben volt valami végzetszerűség, és Amagai többé már nem félt.
Rezignált közönnyel nézte a hulló bombákat, sőt úgy vélte, hogy még a
rájuk festett színeket is meg tudja különböztetni.
Egyesek számára örökkévalóságnak tűnt, bár valójában néhány perc
alatt vége volt. Amikor az utolsó sötétkék gépek is eltávoztak, a Kagát
legalább négy bomba alaposan eltalálta, de valószínűleg még több is, mivel
a felrobbanó repülőgépek és lőszer káoszában senki sem tudott pontos
számvetést készíteni.
Teiichi Makishima az Akagin szorgalmasan dolgozott filmfelvevő-
gépével. Mint az egyetlen tudósító, akit magukkal hoztak, a zászlóshajón
tartózkodott, és most a repülőparancsnoki harcálláspontról a Kaga haldok-
lásának minden szörnyű részletét felvette. Ehhez a cenzoroknak később
majd lesz egy–két szavuk, de pillanatnyilag mindent megörökített.
Először azt gondolta, hogy a Kaga valahogy majd megússza. A közelben
leesett bombák nyomán felszökő vízoszlopok biztatónak látszottak. Aztán
elérkezett az a szörnyű pillanat, amikor hídjának egész eleje sárgára válto-
zott a lángoktól, és azon kapta rajta magát, hogy hangosan dörmögi, „végül
is legyőzték”.
Ez volt az a drámai pillanat, amikor kifogyott a filmje. Bebújt a térkép-
szobába, és a következő két–három percet azzal töltötte, hogy kétségbeesve
új tekercset fűzzön be. Utána visszament a fedélzetre, és pont akkor ért oda,
amikor az Akagi figyelője elkiáltotta magát: „Zuhanóbombázók!”
Hihetetlen, de mindannyian meglepődtek. Kusaka tengernagy azt
figyelte, hogyan száll fel az Akagi első vadászgépe az amerikai flotta elleni
elkövetkezendő támadáshoz – még mindig az érdekelte a legjobban. Aoki
sorhajókapitány az utolsó amerikai torpedóvető gépre összpontosította a
figyelmét - néhány még körülöttük keringett. A mintegy 5000 yardnyira
levő Kirishima csatahajó legénysége még látta is a gépeket az Akagi felett.
A másodtiszt megragadta a mikrofont, de mire kapcsolatot talált volna, már
késő volt.
Teiichi Makishima merészen repülőgépekre irányította felvevőgépét,
amelyeket lefelé zúdulni látott. Hármat tudott megszámolni és a gépek
minden másodpercben nagyobbak lettek. Ez elég volt neki – elvégre
„szárazföldi patkány” volt és nem tengerész –, és elvágta magát a

156
fedélzeten.
Fuchida fregattkapitány kissé tovább figyelte őket. Aztán hirtelen
néhány fekete tárgyat látott leesni a bombázógépek szárnyairól. Ekkor neki
is elege lett, és gyorsan fedezék mögé bújt.
Egy vakító villanás – az egész hajó megremegett –, amikor egy bomba
derékba törte a rádióantennát, és a hajó orrának baloldali szélétől mindössze
öt yardnyira robbant. Hatalmas, a hídnál kétszer magasabb mocskos víz-
oszlop emelkedett a magasba, és visszahulltában elárasztotta az ott meghú-
zódó tiszteket. Sasabe fregattkapitány, Nagumo navigációs tisztje egy rövid,
szörnyű pillanatig rámeredt erre a vízoszlopra, és azt hitte, hogy anyja arcát
látja.
Rögtön utána – egyesek azt mondják, hogy előtte – egy másik bomba
csapódott be a repülőfedélzeten, a parancsnoki híddal szemben. Ezúttal az
ijedtség nem volt olyan nagy, de csak azért nem, mert a bomba könnyedén
áthatolt a hajó közepén levő emelődarun, és alul, a hangárfedélzeten
robbant. Itt mindent elintézett – a repülőgépeket, üzemanyagtartályokat,
bombákat és torpedókat. Lángok csaptak fel, és átterjedtek a repülő-
fedélzeten álló gépekre.
Végül a harmadik bomba lenyeste a hajó farát, és egymásra dobálta az
ott levő gépeket. De ami még rosszabb, összezúzta a hajó kormánylapátját,
így az kormányozhatatlanná vált.
Ennyi volt az egész. Néhány másodperc múlva a gépek eltávoztak, és
egy rövid pillanatig csak a lángok ropogása hallatszott. Mitsuo Fuchida
lenézett az égő roncsra, és zokogni kezdett.
Körülbelül abban az időben, amikor Teiichi Makishima filmezett,
Hirashi Ohara fregattkapitány a Soryu navigációs hídján állt és szintén
figyelte amint a Kagát támadják. A hajót bombatalálatok érték és látta a
keletkező tüzeket. Aztán saját hajójának figyelője hirtelen elkiáltotta magát:
„Ellenséges zuhanóbombázók – a felhőnyílásban!”
Éppen időben nézett fel, hogy vagy tucatnyi gépet lásson, amelyek
vijjogva csaptak le a Soryura. A következő pillanatban az első bomba
eltalálta a repülőfedélzet bal oldalát, az első emelőszerkezet mellett ... a
következő pedig közvetlenül a híd előtt. A robbanás Oharát mintegy öt
yardnyira hátradobta. Különösebb kárt nem tett benne – inkább úgy érezte
magát, mintha gőzfürdőben botorkálna. Csak amikor szolgálati helyére
visszatért és mindenki kezdett törülközőt dobálni az arcára, akkor vette
észre, hogy milyen súlyos égési sebeket szenvedett.
Addigra egy harmadik bomba hátul csapódott be, és az egész repülő-
fedélzet égett. Lehet, hogy még több találat is volt, de nehéz volt megmon-

157
dani – az egész hajón egymás után robbantak a repülőgépek és a rajtuk
felfüggesztett bombák. A hajó három percen belül nyilvánvalóan megkapta
a magáét, és néhány amerikai zuhanóbombázó a kísérő hajókat vette célba.
Egy bomba az lsokaze romboló tatja közelében robbant.
Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy a Soryun sokan nem kaptak
figyelmeztetést. Juzo Mori lent volt az eligazító szobában a Midway elleni
csapásban részt vevő pilótákkal együtt. Senki sem akadt, aki hajlandó lett
volna meghallgatni jelentésüket, és most ott henyéltek a nagy bőrfote-
lekben, rizsgombócot ettek és elégedetlenkedtek a parancsnoki híd titok-
zatos módszerei miatt. Ekkor megszólalt a riadókürt, és egy hang a hang-
szórón keresztül közölte, hogy a Kaga ellen támadást intéztek.
A fiatalabb pilóták közül egyesek felrohantak, hogy nézzék az esemé-
nyeket, a jó kedélyű Mori azonban azon a véleményen volt, hogy nem kell
törődni vele. Ha majd szükség lesz rájuk, úgyis szólnak. Tucatnyi társával
együtt még lazított, amikor minden előzmény nélkül szörnyű csörömpölés
hallatszott. A hajó erősen jobb oldalára dőlt, nyilvánvalóan azért, mert
kénytelen volt élesen balra fordulni. A következő pillanatban az eligazító
szoba fala recsegve–ropogva megrepedt, és lángok csaptak be.
A pilóták vadul megrohamozták az egyetlen ajtót. Mori történetesen az
utolsó volt, de eszébe jutott kedvenc játéka, a rögbi, és mire kijutottak, ő
volt az első.
Tatsuya Otawa, a csoport egy másik pilótája felbotorkált a repülő-
fedélzetre, és már lángokban találta. Minden robbant – a repülőgépek,
bombák, üzemanyagtartályok. Csak arra volt ideje, hogy egy rövid pillantást
vessen a látványra, és emlékezetébe vésse. Utána egy süvítő robbanás
átdobta a hajó oldalfalán. Még teljesen eszméleténél lévén volt benne annyi
lélekjelenlét, hogy lábait maga alá húzta, és térd alatt kezével átkulcsolta
őket. „Ágyúgolyó–stílusban” szállt a vízbe. A Hiryun Tomonaga és
Hashimoto százados egy egész órán át szorgalmasan tevékenykedett, hogy
előkészítse az amerikai flotta elleni csapást. Most már úgy látszott, hogy
minden rendben, és Hashimoto kiszuszoghatja magát a torpedóvető–század
eligazító szobájában. Néhány perccel később Yasuhiro Shigematsu száza-
dos, a Hiryu vadászrepülőinek parancsnoka berobbant a szobába: „Hé – az
Akagi megsérült, a Kaga és a Soryu ég – mi vagyunk az egyetlen hajó,
amely még nem kapott találatot!”
Hashimoto nehezen tudta elhinni. Felrohant a repülőfedélzetre, és körül-
nézett. Nem sokat láthatott: a reggeli manőverezés során a Hiryu valahogy
elhúzott a többi anyahajótól. így azok talán 10 000 yardnyira is eltávolodtak

158
tőle. De mégsem olyan messze, hogy Hashimoto százados ne láthatta volna
a tornyosuló füstöt és a három tűzcsóvát a láthatáron.
Kanoe fregattkapitány, a Hiryu másodtisztje mindent látott a parancsnoki
hídról. Szörnyű volt, hogy úgy látszott, minden egyszerre történik. A
felemelkedő füstoszlopok nézésétől teljesen elfacsarodott a szíve. Csak
magában suttogta: „Mi lesz velünk?”

Lefty Holmberg nem törődött vele, hogy mi lesz. Még ha soha nem
térnek is vissza a Yorktownra, akkor is teljesítették a küldetésüket. Így nem
tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy az olaj kezdte elönteni a
pilótafülkét. Feltételezte, hogy egy lövedék eltalálta az olajvezetékét, és
nemsokára lezuhan. Sebaj! Mégiscsak eltalálták. Ami a legrosszabb, úgy
érezte magát, mint az a futballista, aki a döntő gól berúgása előtt eltöri a
lábát.
Várta, hogy motorja köhög és leáll, de az simán járt, minden műszer
rendben volt. Végre rájött, hogy a motorjának semmi baja, mindössze a
hidraulikus rendszer sérült meg, amely a leszálló kereket és a fékszárnyat
működteti.
Folytatta útját, biztonságosan kikerülte a japán kísérő rombolókat. Nem-
sokára a 3. bombázószázad gépeivel találkozott, és együtt indultak vissza a
Yorktownra. Egész idő alatt a Zérókat figyelte, de egyetlenegyet sem látott
belőlük.
Mások viszont könnyen megtalálták őket. Odalent a torpedóvető gépek
felett tevékenykedő Zérók nem tudták megakadályozni a zuhanóbombázók
támadását, viszont ahhoz tökéletes helyzetben voltak, hogy az eltávozó
bombázógépekre csapást mérjenek. A három égő anyahajó látványától
felbőszülve megpróbáltak kegyetlen bosszút állni.
A nyomjelző lövedékek zápora csapódott a vízbe Wade McClusky
repülőgépe körül. Két Zero körözött felette, és lecsapott rá. Mivel sokkal
gyorsabbak voltak, McClusky csak egyre gondolhatott. Valahányszor az
egyik rázuhant, élesen feléje fordul. Így a japánnak kisebb célt mutatott, s
ugyanakkor lehetővé tette, hogy saját lövésze, Chochalousek kipróbálja azt
a jártasságot, amelyre a lövésziskolában nemrég tett szert.
Talán öt percig tarthatott a három gépnek az ide–oda játéka. Aztán egy
sorozat eltalálta McClusky gépét. A pilótaülés jobb oldala összezúzódott, ő
pedig úgy érezte, mintha bal vállát pörölycsapás érte volna. Biztos volt
benne, hogy ez a vég; neki befellegzett.
A nehéz géppuska elhallgatott. Talán Chochalousekot szintén találat

159
érte? McClusky átszólt neki, de nem kapott vadászt. Bár válla kegyetlenül
fájt, de valahogy megfordult. Chochalousek ott volt – semmi baja, hátrafelé
nézett, nehéz géppuskái tüzelésre készen. Végre leszedte az egyik Zérót, és
a másik elintézettnek látta a dolgot.
Az SBD folytatta útját, és a párbaj számos emlékével dicsekedhetett. A
gép 55 találatot kapott, nem számítva azt a néhány külön találatot, amely
magától Chochalousektől származott. Miután felfedezte, hogy nehéz gép-
puskájának két csöve egymástól nyolc hüvelyknyire van, nem látta be, miért
ne lőhetne egyenesen vissza egy időben a kormány mindkét oldalán.
Szerencsére a kormányból elég maradt ahhoz, hogy haza tudjanak menni.
F. D. Adkins másodgépésznek, Pittman hadnagy lövészének másfajta
kalandja volt nehéz géppuskájával. Zuhanás közben elvált tartójáról, de
Adkinsnak sikerült elkapnia és megtartania. Utána, amikor felhúztak, egy
Zero megtámadta őket. Adkins a nehéz géppuskát a gép törzsére támasz-
totta, tüzet nyitott, és valahogy lelőtte a vadászgépet. Soha senki sem tudta
meg, hogy ez hogyan sikerült, a nehéz géppuska 175 fontot nyomott, ő
pedig egy igen vékony fiatalember, aki később, amikor az Enterprise–ra.
visszatértek, még csak fel sem tudta emelni a nehéz géppuskát.
Természetesen, olyanok is akadtak, akik egyáltalán nem tudtak kikerülni
a csávából. Egy Zero kilyukasztotta Penland százados üzemanyagtartályát,
és arra kényszerítette, hogy 30 mérföldnyire a japánoktól leszálljon. Mások
egyszerűen eltűntek – néha nyom nélkül, néha pedig rádió útján röviden
jelezték, hogy zuhannak. De azok, akiknek sikerült eltávozniuk – akik
kikerülték az anyahajók egyfolytában tüzelő ágyúit. akik áttörtek a kísérő
hajók záporozó tüzén, akik elmenekültek az utolsó leselkedő Zero elől –,
úgy érezték, mintha újra születtek volna, amikor már biztonságban hazafelé
tartottak. Olyan emberekben, mint John Snowden, Dusty Kleiss gépének
faroklövésze, hirtelen fellángolt a hálaérzet – „jó érzés, hogy meleg van és
süt a nap; hogy a repülőgép egy darabban van, és élve megúsztuk”.
Stan Ring, a Hornet repülőcsoportjának parancsnoka csak keserű
kiábrándultságot érzett. Kutatása déli irányban eredménytelen maradt; most
útban volt visszafelé, a hajóra, minden bomba még szépen eldugva gépeinek
szárnyai alatt.
Ami még súlyosbította a helyzetet, a 8. bombázószázad gépeinek
többsége nem tudta fogni a Hornet hazavezérlő jelét, és most csak keres-
géltek, még a megmaradt kevés üzemanyagot is elfogyasztották. Szerencsé-
re Midway csak 60–70 mérföldnyire volt; így a parancsnok, Ruff Jonson
korvettkapitány úgy döntött, hogy mielőtt folytatják útjukat, ott feltankolnak.

160
 Három gép számára már ez is késő volt. Guillory hadnagy gépének
üzemanyagtartálya 40 mérföldnél kiürült ... utána Wood hadnagy a szigettől
10 mérföldnyire szállt le ... és végül Auman hadnagy magában a lagúnában
ért vizet. A megmaradt tizenegy gép óvatosan közelítette meg a szigetet,
jogosan gyanítva, hogy a midwayi helyőrség igen könnyen tüzelni kezd.
A zátonyra dobták le bombáikat, remélve, hogy ezt majd baráti
gesztusként fogják fel – de majdnem az ellenkezőjét érték el vele. Shannon
ezredes kedvenc elmélete volt, hogy az inváziós erő azzal kezdi tevékeny-
ségét, hogy rést robbant a zátonyban, és ez bizonyára olyasféle lehet. A
szórványos légvédelmi tűz eltalált három gépet, csak utána fedezték fel éles
szemek az SBD–k ismerős zömök körvonalait.
Stan Ruehlow százados, aki a 8. vadászrepülő–századot vezette vissza a
Hornet felé, nem próbálkozott Midwayjel. Egy ugrás volt csupán – és tudta,
hogy a század sohasem tud elérni a hajóig –, ámde a korallszirt feletti nagy
füstoszlop túl veszélyesnek látszott. Mindent jelenthet – még azt is, hogy
folyik az invázió.
Minél messzebb, hogy biztonságban legyenek, és minél jobban
megközelíteni a Hornetet. Rádiója nem működött, és a YE–ZB önvezérlő
készülék hatótávolsága korlátozott, de ha eléggé megközelítik, a hajó
valahogy venni tudja hívásukat.
Így tovább repültek. Múltak a percek, az üzemanyag egyre fogyott, és
végül az első gép leesett. Utána a második. Ruehlow látta, amint egymás
után esnek le – egyenként vagy párosával –, végül már csak Pat Mitchell, a
parancsnok, Dick Gray hadnagy és ő maradt. Aztán Mitchell és Gray szintén
követte a többieket.
Ruehlow most már egyedül volt. Néhány perc múlva ő is mindenképpen
lenn lesz, ezért nem sokáig töprengett, egy kört csinált, és Mitchell és Gray
közelében keményen a vízre tette gépét. Délelőtt 11.00–re a 8. vadászrepülő
század valamennyi gépe elveszett.
Csak egy vigasza volt. Úgy fél órával azelőtt Ruehlow észak felé nézett,
és a távolban megpillantotta azt, amit egész reggel keresett: a japán flottát.
Bármilyen nagy csalódás volt is, hogy csak most találták meg őket, amikor
a 8. vadászrepülő–század üzemanyagtartályai már majdnem üresek voltak –
„gyönyörű látvány” volt nézni az égő anyahajókat.
Öt másik amerikai sokkal közelebbről szemlélte az eseményeket. Tony
Schneider, a 6. bombázószázadból jól tudta, hogy üzemanyaga a japán és
nem az amerikai flotta felett fogyott ki. Lesiklott amilyen messze csak
tudott, és közben figyelte a zuhanóbombázók támadását. Büszke volt a fiúkra,
és bosszús önmagára, hogy nem gazdálkodott jobban az üzemanyaggal. A

161
siklás azzal végződött, hogy a japánok látótávolságán kívül kényszer-
leszállást hajtott végre. Ám ahhoz elég közel volt, hogy láthassa a füstöt, és
néha, úgy gondolta, a távoli robbanások nagyon is jóleső hangját hallja.
Három másik amerikainak nem volt ekkora szerencséje. A 6. felderítő-
század egyik pilótáját és faroklövészét a Makigumo romboló halászta ki a
vízből, a 3. torpedóvető–század egy fiatal hadnagyát pedig az Arashi szedte
fel. Arról, hogy utána mi következett, nem sokat tudunk, de nem lehetett
nagyon kellemes. Addigra Nagumo reményei szertefoszlottak, hajói pedig
tönkrementek; biztos, hogy a kihallgatás nem volt udvarias. Az emberek
mindenesetre kezdtek beszélni.
Volt még egy másik amerikai tanú is. George Gay hadnagy a 8. torpedó-
vető–századból, kikukucskálva a fekete párna alól, amely ártalmatlanul
hányódott az úszó roncsok között, nagyon elevennek és szabadnak érezte
magát.
Mielőtt a zuhanóbombázók jöttek, idejének nagy részét azzal töltötte,
hogy majdnem klinikai érdeklődéssel szemlélte a közeli anyahajót. Éppen a
leszálló Zérókat fogadta, és Gay gondosan megfigyelte, hogy azok
messziről és magasról (1000–1500 láb magasságból) közelítik meg a hajót,
és egyenesen a tatja felől szállnak le. A leszállások időköze nagyobb volt,
mint az amerikaiaknál, de nagy hatással volt rá a fékező–berendezés.
Vizsgálódását egy kísérő cirkáló szakította félbe, amely 500 yardnyira
haladt el mellette. A hajóról nem látták meg, így folytatta a figyelést.
Megérkeztek a zuhanóbombázók. Gay ezeket is szakmai érdeklődéssel
figyelte, és azok sohasem néztek ki jobban. Az SBD–k mintha gyorsabban
és mélyebbre zuhantak volna, mint ahogy ő látta őket gyakorlat közben.
Minden találatnál éljenzett és torkaszakadtából üvöltött.

Ryusaku Yanagimoto sorhajókapitány azon vergődött, hogy kormányoz-

hatóvá tegye a Soryut. Három találat tönkretette a szócsöveket, a parancs-
noki híd távbeszélő–készülékeit és a gépterem hangszóróját – egyszerűen
lehetetlenség volt bármilyen parancsot adni.
Ohara fregattkapitány, bár súlyos égési sebeket szenvedett, átvette a
tűzoltás irányítását. Mivel a parancsnoki híd hírrendszere üzemképtelen
volt, egy fedélzettel lejjebb ment a repülőparancsnoki harcálláspontra,
remélve, hogy onnan könnyebben tevékenykedhet. De hiába – a tűzoltó–
berendezés tönkrement. Visszatért a repülőfedélzetre, ahol végül is az égési
fájdalmaktól elvesztette eszméletét. Ekkor vagy magától esett a vízbe, vagy

162
a légnyomás dobta át a hajó korlátján. A vízben magához tért. Egy egész-
ségügyi odaúszott hozzá, és arcát paskolta, hogy ne ájuljon el újra, és ne
fulladjon bele a vízbe.
10.40–re a gépterem megbénult, és az egész hajó lángokban állt. A tűz
elérte a torpedóraktárt, és a robbanás majdnem kettészakította a Soryut.
10.45–kor a súlyosan megsebesült Yanagimoto sorhajókapitány kiadta a hajó
elhagyására a parancsot.
Mori zászlós a parancs elhangzásakor az eligazítószoba többi pilótájával
együtt a csónakfedélzet egy kis zugában szorongott a parancsnoki híd alatt.
Annyira szorosan voltak, hogy még a kezüket sem tudták felemelni. Amikor
még többen zsúfolódtak be, egymás vállára másztak, hogy több hely legyen.
A lángok egyre közelebb értek hozzájuk.
Valaki megpróbált leereszteni egy csónakot, de az megakadt a csónak-
rúdban. Nemsokára sokan a vízbe ugrottak. Mori még maradt, túl nagynak
látszott lent a távolság. Végül észrevette, hogy a hullámok alkalmasint
közelebb hozzák, biztonságosabban elérhetővé teszik a vizet. Gondosan idő­
zítve leugrott a fedélzetről, és megragadta az egyik üres csónakdaru csiga-
sorkötelét abban a reményben, hogy majd szépen leereszkedik a vízbe. A
kötél másik vége azonban semmihez sem volt odaerősítve, így egyszerűen
átszaladt, és Mori egyenesen lezuhant.
Amikor feljött a felszínre, igyekezett minél messzebb kerülni a hajótól.
A következő pillanatban a közelben egy csónak pottyant a vízbe, amelyet
valahonnan eloldottak. A csónak aljával felfelé fordulva esett le, de Mori
segített néhány sorstársának visszafordítani, és repülőcsizmájával kimerte
belőle a vizet. Mindnyájan bemásztak, és evezni kezdtek. Ez igen lassan
ment, mivel csak egy evezőjük volt.
Otawa törzszászlósnak, aki tőlük nem messze taposta a vizet, még ennyi
sem jutott. De volt neki valami más, talán jobb. Pilótazekéje zsebében még
mindig ott őrizte a Tokió közelében levő Narita–szentély szerencsét hozó
talizmánját.
Kitartóan úszott – egyedül, és mégsem egyedül. A hullám állandóan
felemelte, s ilyenkor le tudott nézni a „hullámhegyről”, és a fejek százait
látta körös–körül, megannyi pontot a vízen. A távolban látta a Soryut, és
még messzebb az égő Kagát.
A tűz már olyan forró volt a Kagán, hogy Amagai fregattkapitány nem
bírta tovább a repülőparancsnoki harcállásponton. Senki sem volt a közel-
ben, aki utasításokat adhatott volna, így a saját kezdeményezésére egy
munkásbrigádot vitt az alsó fedélzetre, hogy megkísérelje és megszervezze
a tűz oltását.

163
 Óriási robbanások tépték fel a hajó oldalát, és úgy szórták ki az embe-
reket és a repülőgépek darabjait, mint a lövedékeket. Amagai nem tudott
eljutni a hangárfedélzetre, ahol a legnagyobb volt a tűz, és olyan volt, mint a
pokol.
Az is volt. Amikor Morinaga zászlós hallotta, hogy ég a hangárfedélzet,
rögtön a bombázás után odarohant, de a helyzet már reménytelen volt.
Egyik tűzcsap sem működött. Morinaga elkeseredésében vödörbrigádot
szervezett a fedélzet mellett levő latrina vödreinek felhasználásával. Az
eredmény olyan siralmas volt, mint ahogy várni lehetett. Utána megpró-
bálták az „éghető” anyagokat kidobni, de egy anyahajón majdnem minden
éghető. A tüzek és a robbanások állandóan terjedtek, és végül egy közvet-
lenül a parancsnoki híd alatti kis nyitott fedélzeten utolérték.
Felül minden lángokban állt. Lefelé még szabad volt az út, ha sikerül
lejutni a következő fedélzetre, megmenekült. A létra vörösen izzott, de ott
volt egy nagy csónak, a hajó oldalához erősítve. Megragadta a feszes vitorla-
vászon–kötelet, és kézzel kapaszkodva leereszkedett. Kínosan dolgozta le
magát a csónak oldalán, amíg végül lendületet vett, és leugrott az alatta levő
fedélzetre. Még most sem tudja, hogyan sikerült.
Végre egy pillanatra biztonságban volt, és ami még ennél is jobb –
barátai között. Ott volt Amagai fregattkapitány, és még sok pilóta. A Kaga
repülőfőnöke minden reménnyel felhagyott, hogy a tüzet sikerül eloltani.
Most főként az érdekelte, hogyan lehetne megóvni pilótáit a jobb napokra.
Nem hallott parancsot a hajó elhagyására, de mit számít ez? Saját
kezdeményezésére azt mondta embereinek, hogy „ugorjatok a tengerbe”.
Morinaga lehúzta nyári pilótaruháját, pilótacsizmáját, és még senin
bariját is. Alsó nadrágra vetkőzve olyan messze ugrott, amennyire csak bírt.
Az újoncok közül néhányan azt mondták, hogy nem tudnak úszni, de
Amagai őket is rábírta az ugrásra – mondván, hogy jobb, mint ott maradni.
Csak Ogawa százados, a repülőfőnök helyettese nem ment. Az első bomba-
találatok egyike súlyosan megsebesítette. Istenhozzádot mondott Amagai-
nak, és visszabicegett a tűz felé.
Amagai a vízben hatalmas karcsapásokkal húzott el a hajótól, ami aligha
volt összhangban hírnevével, hogy ő Nagumo egyik legrámenősebb repülő-
tisztje. Éppen jókor tette ezt. Visszanézett, és azt látta, hogy a Kaga jobb
oldalán égni kezd a festék. Előtte a messzeségben ő látta meg elsőnek, hogy
az Akagi is ég.
„Mindenki, aki nem dolgozik, jöjjön le!” – ordította Masuda fregatt-
kapitány az Akagi parancsnoki hídján uralkodó általános zűrzavarban. A tűz

164
az útban levő bámészkodók nélkül is elég bajt okozott. Fuchida fregatt-
kapitány, aki a vakbélgyulladás után még túl gyenge volt ahhoz, hogy sok
hasznát lehessen venni, lement az eligazító szobába. Ugyanezt tette a telje-
sen megrendült Teiichi Makishima is, aki abbahagyta a filmezést.
Az eligazító szobában azonban nem lehetett tartózkodni. Már zsúfolva
volt égési sérültekkel, gyorsan megtelt füsttel, meleg volt benne, és ez
Fuchidát és Makishimát is visszakergette a repülőparancsnoki hídra.
Világos volt, hogy a tűz gyorsan terjed.
Ezt Dobashi fregattkapitánynál, az Akagi kárfelmérő tisztjénél senki sem
tudta jobban. Kihúzta a tömlőket, de nem volt áram, és a szivattyúk nem
működtek. Megpróbálta vízzel elárasztani a lőszerraktárakat, de a rendkívül
fontos hátsó részeken a szelepek erősen megrongálódtak. Tehetetlen dühé-
ben szamuráj–kardjába dőlt, ha már semmi mást nem tehet, legalább a régi
hagyomány szerint hal meg.
Az Akagi parancsnoki hídján Miura fregattkapitány, a navigátor úgy
látta, hogy a hajó kormányozhatatlan. Az a bomba, amely hátul, a hajótat
végénél robbant, 20 fokkal balra görbítette a kormánylapátot, és a hajó
sebessége fokozatosan csökkent. Állandóan körben járt. Csengetett, hogy
állítsák le a gépeket, de semmi sem történt. Mivel a szócsövek és a táv-
beszélő–készülékek mind használhatatlanná váltak, végre leküldött egy
embert, nézze meg, mi baj van.
A gépek teljesen rendben voltak, de kiderült, hogy a jobb oldali gép-
teremben mindenki meghalt – megfulladtak a szellőztető rendszeren keresz-
tül beáramló füsttől. A gépek még, minden felügyelet nélkül, kísérteties
módon jártak.
Miura az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Mivel kormánylapátja
beszorult és a gépészek fele elpusztult, 10.42–kor kieresztette a gőzt, és
megállította a hajót.
Amint az Akagi megállt, előretörtek a lángok. 10.43–kor egy közvet-
lenül a parancsnoki híd alatt parkoló Zero tüzet fogott, és a lángok nem-
sokára a hídra is átterjedtek. Bekúsztak az ablakokon, és a hőség elvisel-
hetetlenné vált.
Kusaka tengernagy világosan látta, hogy az Akagi nem lehet tovább a
zászlóshajó. Kormányozhatatlan, a tűz egyre terjed, a rádió nem működik,
és az égő parancsnoki hídról lehetetlenség a csatát szemaforokkal és jelző-
zászlókkal irányítani. Ezért sürgette Nagumo tengernagyot, hogy költözzék
át egy másik hajóra.
„Még nem érkezett el az ideje”, mormogta Nagumo, aki kővé meredve
állt az iránytű közelében.

165
 Megjelent Aoki sorhajókapitány. Könnyes szemmel kérlelte a tenger-
nagyot: „Hagyja nekem az Akagit; át kell helyezni a zászlót.” Nagumo még
mindig nem volt hajlandó.
Ez túl sok volt a szabályzathoz makacsul ragaszkodó Kusakának. Helyes
a szamuráj szellem, de egy égő zászlóshajóról lehetetlenség a flottát
irányítani. „Ön az 1. csapásmérő anyahajós egység és egyúttal az Akagi
főparancsnoka” – korholta a tengernagyot. „Az ön kötelessége a csata
folytatása ...”
Hosszú csend következett, utána egy alig észrevehető biccentéssel
Nagumo beleegyezett abba, hogy megy.
Nem volt vesztegetni való idő. A Nowaki romboló a közelben tartóz-
kodik, oda fognak menni. Kusaka utasított egy jelzőt, hogy közölje a
döntést és megparancsolta, hogy a romboló küldjön csónakot. Egyidejűleg
szólt Nishibayashi fregattkapitány flotta–szárnysegédnek, nézzen körül,
hogyan lehetne legkönnyebben kijutni ebből a kemencéből. Nishibayashi
nemsokára visszarohant: alul minden átjáró ég.
Az egyedüli menekülési lehetőség az ablak volt. 10.46–kor a szélmentes
oldalon kinyitottak egy ablakot, kidobtak rajta néhány kötelet, és elkezdték
a kimászást. Nagumo ment elsőnek. Mint kiváló judózó könnyedén leszök-
kent a repülőfedélzetre. Kusaka volt a következő, egy másik kötélen. Az
esetlen és mindennek, csak fürgének nem nevezhető ember számára ez túl
sok volt. Eleresztette a kötelet, és lezuhant a fedélzetre. Az eséstől mindkét
bokája kificamodott.
Abban a pillanatban észre sem vette, hogy mi történt vele. A lőszer
felrobbant, mindenütt repeszek röpködtek, s ami a legrosszabb, elvesztette
az egyik cipőjét. Az talajt érés közben leröpült, és a fedélzetnek egy már
égő részén kötött ki. Mi a kellemetlenebb, megpróbálni visszaszerezni, vagy
fél cipővel a lábán a többiek után rohanni a vörösen izzó fedélzeten?
Néhány pillanatig habozott, miközben a törzs többi tagja – akik most a
horgonyfedélzeten várakoztak – kiáltottak neki, hogy siessen. Végül is
utánuk vetette magát ... félig rohanva, félig bicegve, miközben úgy, ahogy
arra számítani lehetett, lábát sütötte a forró fedélzet.
A Nowaki motorcsónakja a hajó mellett várakozott és mindnyájan
beszálltak. De nem a rombolóra mentek, hanem a Nagara könnyű cirkáló
felé indultak. Ez is odajött, nagyobb volt és jobban felszerelt. Ámde bár-
hova mentek is, a fájdalom nem hagyta el őket. Amikor eltávolodtak az égő
Akagitól, amelyet minden pillanatban egy újabb robbanás reszkettetett meg,
Chuichi Yoshioka fregattkapitány úgy érezte, mintha a szívét hagyta volna a

166
hajón.
11.30–kor a Nagara ledobta hágcsóját és Nagumo törzsével együtt
felkapaszkodott rajta a fedélzetre. A tatfedélzeten Susumu Kimura ellen-
tengernagy fogadta őket, a 10. romboló hajóraj parancsnoka, aki a cirkálót
parancsnoki hajónak használta.
„Kimura, ön szerint a Nagara tudná vontatni az Akagit” – ezek voltak
Nagumo első szavai.
„Ez nehéz lenne” – felelte Kimura tapintatosan válogatva meg szavait –,
tekintettel az Akagi mostani helyzetére.”
Kusaka azonnal a parancsnoki hídhoz ment, hogy Nagumo számára
kitűzzön egy altengernagyi zászlót. De kiderült, hogy ilyen zászló nincs a
fedélzeten, ezért fogta azt a zászlót, amelyet Kimura mint ellentengernagy
használt. Ez ugyanolyan volt, mint a Nagumóé, azzal a különbséggel, hogy
alján egy vörös keresztcsík szegélyezte. Ezt leszakították, és ami meg-
maradt, felhúzták az árbocrúdra. Kissé rongyos volt, de bizonyára nem
rosszabb, mint maga a flotta.

Isoroku Yamamoto tengernagy nyilvánvalóan sokkal jobban érezte

magát. Az előző napi rosszullét után ezen a reggelen a szokásos reggelijét
fogyasztotta – főtt rizst, miso (bab) levest, tojást és szárított halat. Láthatóan
hiúsága is a régi. A törzs tagjainak többsége gyakorlóruhát vagy a szabályos
kéket viselte (néhány piperkőc angol divatú sortot), de a főparancsnok
törzsfőnökével és Takayanagi sorhajókapitánnyal együtt kikeményített
fehérben pompázott. Yamamoto még kesztyűt is viselt.
Most a nagy Yamato parancsnoki hídján áll, jelentéseket fogad, kémleli a
tengert, és alkalmasint egy pillantást vet a főerő 18 hajójára is. Reggel 7 óra,
és mintegy 450 mérfölddel Nagumo anyahajói mögött vonulnak.
Eddig nem sok izgalom volt. Nagumo még mindig rádiótilalom mellett
tevékenykedett, és a Yamatón levők csak azt tudták, amit a repülőgépek
lehallgatása útján el tudtak csípni. Értesültek róla, hogy egy PBY megtalálta
az anyahajókat ... hogy Tomonaga újabb csapást akart ... hogy a Midwayen
állomásozó gépek támadtak. És 7 óra 28 perckor hallották a Tone 4–es szá-
mú gépének a jelentését, amely szerint az amerikai hajók már megjelentek a
térségben.
Figyelembe véve azt, hogy minden tervük pontosan az ellenkező feltéte-
lezésre épült, a tengernagy és törzse meglepően könnyen alkalmazkodott az
új helyzethez. Korántsem riadtak meg, sőt elégedettek voltak. Ha az ameri-
kai flotta már kifutott, annál hamarabb elintézik. És amikor a Tone gépe azt

167
jelentette, hogy „... az anyahajónak látszik”, még izgatottabbak lettek.
Kuroshima sorhajókapitány mindenkit megnyugtatott, hogy Nagumónak
pontosan erre az eshetőségre van tartalékban egy torpedóvetőkből álló
csoportja.
„Minden úgy történt, ahogy kívántuk” – gondolta Watanabe fregatt-
kapitány, a hadműveleti törzs tagja. Semmi, ami a következő két óra alatt
történt, nem változtatott véleményén. Mostanára Nagumo bekapcsolta
rádióját, és bár csak két ízben volt közvetlen összeköttetésben Yamamo-
tóval, a helyzet teljesen biztató volt: sok csapást kapott, nem szenvedett
sérülést, szorosan az ellenséges flotta nyomában van.
Aztán nem sokkal 10 óra 30 perc előtt egy teljesen váratlan üzenet
érkezett a rádiószobából. Watanabe vette a beszélő csövön keresztül – ezzel
kapcsolatban nem volt semmilyen formális előírás – éppen az imént
lehallgattak valamit, amiről a rádiószoba úgy gondolta, hogy azonnal
értesíteni kell a parancsnoki hidat. Egy hadaró hang jelentette: „Az Akagi
ég!” Watanabe a parancsnoki harcálláspontra rohant, és a hírt magával
Yamamoto tengernaggyal közölte. A tengernagy megkérdezte Kuroshima
sorhajókapitányt, nem lenne-e bölcs dolog megtudni, hogy az anyahajók
végrehajtották-e az amerikai flotta elleni torpedócsapásokat. Ha ezt nem
tették meg, akkor baj lehet.
Erre nincs szükség, mondta Kuroshima. A támadást, természetesen,
végrehajtották. Ez mind benne van az ő tervében.
További rádióforgalmazást hallgattak le – tűz a Kagán és a Soryun is.
Mégis, Yamamoto törzse nem aggódott különösebben. Nincs ok feltéte-
lezni, hogy a sérülés komoly ... a hajók tevékenységük közben szükség-
szerűen találatokat kapnak ... Hiryunak nincs baja ... az igazi csata még csak
most kezdődik.
10 óra 50 perckor a Yamato híradófőnöke felrohant a hídra, és egy újabb
üzenetet nyújtott át Wada fregattkapitánynak, Yamamoto jelzőtisztjének. Az
egy pillantást vetett rá, majd némán átadta Ugaki tengernagynak, a
törzsfőnöknek. Az ugyanígy tett, és ugyanolyan némán átadta a főparancs-
noknak.
Az üzenet Abe Hiroaki ellentengernagytól, a Tonéról jött. Mint a csapás-
mérő erő rangban következő parancsnoka automatikusan átvette a parancs-
nokságot, mialatt Nagumo zászlóját áthelyezte a Nagarára. Abe nem kertelt:
A Kaga, a Soryu és az Akagi fedélzetén tűz tombol, azoknak a
támadásoknak a következtében, amelyet szárazföldön és anyahajón
állomásozó támadó gépek hajtottak végre ellenük. Azt tervezzük, hogy a

168
Hiryut bevetjük az ellenséges anyahajók ellen. Jelenleg ideiglenesen
visszavonulunk észak felé, és rendezzük erőinket ...
Yamamoto szó nélkül visszaadta. Olyan volt, mintha kábult lenne. Noda,
az írnoka, aki arcát vizsgálta, hogy leolvasson róla valamit, úgy érezte, hogy
teljesen „fagyos” – még a szempillája sem rebbent.

Abe tengernagy a főparancsnoknak küldött rádióüzenettel egy időben

Yamaguchi tengernagynak is üzenetet küldött a Hiryura, amely észak felé
már eltűnt a láthatáron. „Támadja meg az ellenséges anyahajókat” – így
szólt a parancs.
Ezt Yamaguchinak nem kellett mondani. Ezt akarta tenni egész délelőtt.
Miután egy pillantást vetett a távolba, a hajó tatja mögött gomolygó füstre,
már kiadta a parancsokat. Egyszerűen visszajelzett Abénak: „Most minden
gépünk felszáll, hogy megsemmisítsék az ellenség anyahajóit.”
A Hiryu fedélzetén az emberek ide–oda rohangáltak, hogy felkészüljenek.
Ha volt valaki a legénység között, aki nem tudta, milyen válságos
helyzetben vannak, hamarosan megkapta a felvilágosítást. A hangszóró
tömören ismertette a másik három anyahajót ért kárt, és bejelentette, hogy
„most a Hiryun a sor, hogy folytassa a harcot Japán nagyobb dicsőségéért”
Kawaguchi fregattkapitány, a repülőfőnök elkészítette a támadás tervét.
Az ideális, természetesen, az lenne, ha mind a zuhanóbombázók, mind a
torpedóvető gépek együtt mennének, hogy egybehangolt csapást mérjenek.
Ámde ahhoz, hogy a Midwaytől visszatért gépekre visszaszereljék a torpe-
dókat, egy órára lenne szükség, és nincs idő az ilyen játékokra. A zuhanó-
bombázók készen voltak, így rögtön indulnak. A torpedóvető gépek majd
később követik őket. A legfontosabb a támadás – bármilyen támadás – olyan
gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Michio Kobayashi százados ezt jól megértette, ő fogja vezetni a zuhanó-
bombázókat, és személye szerencsés választás volt. Pearl Harbor–i veterán,
és az első napok óta a repülőknél szolgált. Magas termetű, hallgatag ember,
magabiztos parancsnok, olyan, akiben Kawaguchi megbízhatott. Csak az a
baj, hogy kis egységében mindössze 18 zuhanóbombázó volt.
Vadászkíséret szempontjából még rosszabbul álltak. Túl sokat használtak
fel belőlük az anyahajók fedezésére a reggeli támadások alatt. Most
Kawaguchi mindössze hat Zérót tudott összekaparni.
10 óra 50 percre minden készen állt. A zuhanóbombázók pilótái kiraj-
zottak az eligazítószobából, mint mindig, utána azonban szokatlan lépés
következett. Mielőtt gépre ültek volna, egybegyűltek a repülőfedélzeten a

169
parancsnoki híd alatt, és Yamaguchi tengernagy rövid beszédet intézett
hozzájuk. Elmondta, mindnyájan tudják, milyen „kritikus” a helyzet – már
csak ők maradtak meg –-, ezért minden az ő erőfeszítéseiktől függ. Éppen
ezért – hangsúlyozta – kíméletlennek kell lenniük. Lehet, hogy kísértésük
lesz meggondolatlan cselekedetek elkövetésére, de Japán reményei az ő
hidegvérüktől és jártasságuktól függnek.
A kis csoport szétoszlott, és a 18 ember elindult gépéhez, amint a motorok
járni kezdtek. Kawaguchi fregattkapitány ösztönösen odarohant akadémiai
évfolyamtársához, Takenori Kondo századoshoz, az egyik bombázó raj-
parancsnokához. Kezet ráztak, miközben Kawaguchi buzdította barátját.
„Megteszem, ami tőlem telik” – mondta Kondo mosolyogva. Utána vissza-
intett, és felszállt.
10 óra 54 perckor az első Zérók dübörögve elhagyták a fedélzetet, és 10
óra 58 percre minden gép a levegőben volt. Nem vesztegették az időt arra,
hogy felhúzzanak és körözzenek; minden perc számított, gyorsan távoztak
kelet felé.
Kawaguchi fregattkapitány, aki a repülőparancsnoki harcálláspontról
figyelte őket, bosszúért imádkozott.

170
9. FEJEZET

HALOTT A VÍZBEN

Csak két óra telt el azóta, hogy Wade McClusky eltávozott az Enterprise
zuhanóbombázóival, mégis örökkévalóságnak tűnt Leonard Dow fregatt-
kapitány számára. Mint Spruance híradófőnöke, „Ham" Dow a csapás
eredményeit olyan gyorsan akarta megtudni, mint bárki más, de semmit sem
tudott, legfeljebb azt, hogy McClusky már régóta késik. 9 óra 20 perckor el
kellett érnie a japánokat, már 10 óra, és még semmi hír sincs felőle.

Ami a helyzetet még inkább nehezítette, a rádióvétel rossz volt – egy

sereg légköri zavar és hangkimaradás –, és egy őrült az Aleutokon állandóan
lényegtelen üzeneteket adott, amelyeket a csendes–óceáni főparancsnokság
kötelességszerűen közvetített az Enterprise tájékoztatása céljából. Dow
végül kérte Pearlt, hogy álljon le. Ha nem tudja hallani McCluskyt, legalább
megkíméli magát ettől a felesleges ostobaságtól.
Az egész hajón – valójában az egész köteléknél – minden rendű és rangú
személyzet körében nagy volt a feszültség. Bromfield Nichol korvett-
kapitány, Spruance hadműveleti tisztje annak az embernek a „szörnyű
aggodalmát” érezte, aki nyakig benne van a tervezésben. Wilmer Rawie
főhadnagy, egy fiatal pilóta, akit nem osztottak be a csapásmérő egységbe,
azt az ürességet érezte, ami abból ered, hogy a bajban nincs együtt
barátaival.
A Monaghan kísérő rombolón egy Robert Gillette nevű zöldfülű
hadnagy idegesen állt, és a többiekhez hasonlóan nyugtalankodott. Ekkor
észrevette a parancsnokot, Bill Burford korvettkapitányt, mélyen elmerülve
egy könyvben. Burfordban megvolt a képesség, hogy mindig ott legyen a
dolgok sűrűjében (Pearl Harbornál legázolt egy törpe tengeralattjárót), és
Gillette azt hitte, hogy most az utolsó simításokat végzi a harc előtt. Amikor
közelebbről szemügyre vette, felfedezte, hogy a korvettkapitány, aki éppen
olyan rendíthetetlen volt, mint mindig, egy pikáns képekkel illusztrált köny-
vön szórakozik.
10 óra 5 perckor véget ért a hosszú várakozás. A statikus elektromos-
sággal telített levegőn keresztül üzenet érkezett McCluskytól, hogy végre
felvette a harcérintkezést az ellenséggel. Utána azonban mindenki azt
gondolhatta, amit akart. Újabb néhány perc légköri zavar, 10 óra 8 perckor

171
Miles Browning izgatott hangja hallatszott a rádióból: „Azonnal támadni!”
Mire újabb légköri zavar.
A Balch kísérő rombolón Edward P. Sauer kapitány szintén hallgatta a
rádiót. A vétel hajóról hajóra annyira változott, hogy ő egyáltalán nem fogta
McCluskynak a harcérintkezés felvételéről szóló jelentését. Az első jel,
amelyből arra következtetett, hogy a kapitány megtalálta az ellenséget, egy
eltéveszthetetlen amerikai hang volt, amely hirtelen beüvöltött a készü-
lékbe: „Remek! Nézd, hogy ég a piszok!”
Az Astoria cirkáló rádiószobájában egy hasonló csoport Max Leslie–re
és a Yorktown zuhanóbombázóira volt hangolva. Ha Leslie jelentette is a
harcérintkezés felvételét, ők sohasem fogták, de alkalmi utalásokból ők is
értesültek róla, hogy sok minden történik. Egyszer a légköri zavarokon
keresztül egy különösen ujjongó hang kiáltása hallatszott: „Hogy csináljuk,
Doc?”
Újból a várakozás hosszú percei. Utána 11 óra körül néhány pont a
nyugati égen. Ám kiderült, hogy Jim Gray 6. vadászrepülő–századának
gépei – mélységesen kiábrándult emberek, akik sohasem vették fel a kap-
csolatot az SBD–kel, és nem tudtak világosságot deríteni a támadásra.
Végre 11 óra 50 perc körül elkezdődött az Enterprise gépeinek
hazatérése. Nem büszke alakzatban, ahogy elindultak, hanem kettesével–
hármasával ... és néha egyedül. Wade McClusky vezette ezt a rendhagyó
parádét, és a repülőcsoport parancsnokának kegyetlen útja volt visszafelé.
Először eltalálták a japánok ... utána a hajó a találkozási ponttól, ahol neki
meg kellett volna találnia, 60 mérföldnyire volt ... és végül tévedésből
majdnem a Yorktownon szállt le. De végül mégis eljutott a leszállásig,
mindössze öt gallon üzemanyaggal tartályában.
Ekkor azonban Robin Lindsey főhadnagy, a jelzőtiszt leintette. Úgy
látszik, egy másik gép még a leszállópályán tartózkodott. McClusky
azonban nem volt olyan állapotban, hogy tovább várjon. Tréfásan hosszú
orrot mutatott Lindseynek, és valahogy leevickélt a fedélzetre.
A flottaparancsnok harcálláspontjára rohanva jelentette Spruance tenger-
nagynak: három anyahajó találatot kapott és ég, a negyedik még érintetlen.
Még javában jelentett, amikor W. F. Boone fregattkapitány, az Enterprise
másodtisztje hirtelen felkiáltott: „Te jó Isten, Mac, téged eltaláltak!”
McClusky ezt elfelejtette említeni, de kabátujjából valóban vér szivárgott a
fedélzetre. Sürgősen a hajókórházba vitték, és bal karján és vállán öt
különböző sebet találtak.
A zűrzavarban nyilvánvalóan megfeledkeztek a negyedik anyahajóra

172
vonatkozó híréről. Ez történt Dick Best hasonló jelentésével is, amikor
néhány perc múlva leszállt, és Miles Browninggal együtt jelentkezett.
A fedélzeten aggódó szemek gondosan számolták minden egyes század
gépeit, amikor azok köpködve megérkeztek. Ez minden volt, csak nem
vidám dolog. A 6. torpedóvető–század félelmetes veszteségein kívül nagyon
sok zuhanóbombázót vesztettek – 32–ből 18–at.
Legtöbbjüknek visszafelé az úton kifogyott az üzemanyaga. Ez részben
annak a következménye volt, hogy szokatlanul hosszan keresték az
ellenséget, részben pedig annak, hogy az Enterprise elszámította magát –
rosszul becsülte meg, hogy hol lehet majd ismét megtalálni. Még így is
néhány pilótának majdnem sikerült elérnie az anyahajót – Dickinson
századost a hajótól mindössze tíz mérföldnyire szedték fel. Mások azonban
örökre elvesztek. Charles Ware százados a támadás és a japánokkal való két
csetepaté alatt ragyogóan vezette osztagát ... utána eltűnt, mert olyan irányt
választott hazafelé, amely csak az óceánba vezethetett.
A Hornet repülői még rosszabbul jártak. Stan Ring biztonságban vissza-
vitte a 8. felderítőszázadot hiábavaló déli vállalkozásuk után; velük jött a 8.
bombázószázad egyik gépe, több semmi. Amikor Clayton Fisher, aki a 8.
bombázószázadból visszatért, lement a századeligazító szobába, a be nem
osztott pilóták kínos hangulatban sereglettek köréje: „Fisher, te vagy az
egyetlen pilóta századunkból, aki visszatért; a 8. vadászrepülő– és a 8.
torpedóvető–századból senki sem jött vissza!”
Végül a 8. bombázószázadból még három SBD tért vissza, de ez volt
minden. Múltak a percek, de a többinek híre sem volt. Harminckilenc gép
tűnt el. Az egyetlen másik hazatérő egy vadászgép volt a Yorktownról,
amelyet a Zérók kegyetlenül megszorongattak. A támadásból visszatérő
sebesült pilóta a Hornetet választotta, mert az volt az első amerikai
anyahajó, amelyet látott. Miközben súlyosan lehuppant a fedélzetre, nehéz
géppuskái működni kezdtek, végigseperték a fedélzeti felépítményt, és több
embert megöltek. A legénység megrendülten vett részt a gyászszertartáson.
A 8. torpedóvető–századnak a hajó fedélzetén levő emberei nem adták
fel a reményt. George Flinn százados, személyügyi tiszt tudta, hogy a gépek
öt óra húsz perces repülésre képesek, de még ennek az időnek az eltelte után
is sokáig kémlelte az eget. Talán valami csoda mégis hazahozza őket. Még
akkor is, amikor már mindenki feladta a reményt, mindannyiuk számára
csirkét tetetett félre ebédre.
A Yorktownon legalább a várakozás rövidebb volt. Gépei egy órával
később indultak, és azt a vadászt kivéve, amelyik a Horneton kényszer-
leszállást végzett, minden nehézség nélkül megtalálták az utat hazafelé. A

173
hajó pontosan ott volt, ahol Arnold fregattkapitány szavai szerint lennie
kellett. Max Leslie zuhanóbombázói 11 óra 15 perckor a hajó felett voltak,
de az utolsó percben úgy döntöttek, hogy nem fogadják őket, amíg a 3.
vadászrepülő-század nem tért vissza – Jimmy Thach embereinek bizonyára
kevesebb az üzemanyaguk.
Így a bombázók köröztek az anyahajó felett, de a jó hírt nem tudták
sokáig magukban tartani. Egyikük lámpa segítségével leadta a jelzést, hogy
elsüllyesztettek egy ellenséges anyahajót. A 17. különleges feladattal
megbízott köteléknél nagy volt az öröm, és hamarosan mindenféle mende-
mondák terjedtek el. Azt mondták, hogy a japán repülők, miután hajójukat
elvesztették, Midwayen szálltak le, és megadták magukat a flottának.
Fletcher tengernagy még nem akart ünnepelni. A feltételezés szerint, az
ellenségnek négy anyahajója van ott kint, és még mindig csak kettőről
tudott. A PBY–okról öt óra óta semmit sem hallott, és egyelőre lehetetlen
volt a most éppen felette köröző saját gépektől világos képet kapnia.
Valóban van még két másik anyahajó? És ha van, akkor hol?
Ügy döntött, hogy még egy pillantást vet északnyugat felé. 11 óra 20
perckor az egész délelőtt tartalékban tartott tizenhét zuhanóbombázóból
tízet küldött Wally Short százados parancsnoksága alatt.
Közben Jimmy Thach visszatért, és egy újabb kényszerszünet után, ami
alatt leváltották és megerősítették a légi harcbiztosítást, a vadászok 11 óra
45 perc körül megkezdték a leszállást. A legénység újra elkezdte az ideg-
tépő számolást. De jobb volt az arány mint remélték: hat közül négyen
hazatértek.
Thach rohant a flottaparancsnok tartózkodási helyére, és jelentett
Fletcher tengernagynak: három anyahajót biztosan akcióképtelenné tettek,
úgy látszik, a csata „a mi utunkon halad”. Helyes, ez részben eloszlatta a
bizonytalanságot. Fletcher most már tudta, hogy legalább egy anyahajó van
a közelben. De hol van az a negyedik? Ezt Thach nem tudta megmondani.
Csak azt a hármat látta, amelyek égtek. Nem tudta, van-e még egy vagy
nincs.
Ebben a pillanatban a Yorktownon megszólal a légiriadó: madárijesztők,
egy sereg belőlük, nyugat felől. Frank Jack Fletcher tengernagy most már
határozottan tudta – semmi kétség, itt a negyedik japán anyahajó a közelben.
„Madárijesztők, 32 mérföld, közelednek” – jelentette 11 óra 52 perckor
V. M. Bennet, a radarállomás tisztje. A gépek emelkedtek is, ami kizárta azt,
hogy baráti gépek lennének, és kizárta a torpedótámadás valószínű-ségét.
Mindez ellenséges zuhanóbombázókra vallott, és mivel a Yorktown volt az

174
első a megközelítési irányukban, bizonyára az lesz a cél.
A kísérő rombolók szorosabbra zárkóztak; az Astoria és a Portland
cirkálók jobb oldalon álltak, az anyahajó és a közelgő „vihar” között. A
Yorktown délkeletnek fordult, tatját mutatta a támadóknak, és 25 csomóról
30,5 csomóra gyorsított.
A hajó felkészült a támadásra. Az üzemanyag–tömlőket kiürítették, és
megtöltötték széndioxiddal. A repülőfedélzeten volt egy mozgatható üzem-
anyagtartály – ezt bedobták a tengerbe. A javítóbrigádok a helyükön, min-
den kötözőhelyen orvosok és egészségügyiek. A lövegek kezelői elfoglalták
helyüket, minden cső nyugat felé irányult.
Egy anyahajó sem dicsekedhetett nagyobb tűzerővel. Leonard Davis
korvettkapitánynak, a Yorktown tüzérfőnökének volt egy egyszerű elmélete:
ha elég lövedéket küldünk a támadó repülőgépek felé, egyikükbe
valószínűleg belerohan valamelyik. Elgondolásának gyakorlati megvalósítá-
sára kölcsönkérte a hangárban levő gépek tartalék géppuskáit is, és az átjáró
hidak korlátjaira erősítette fel őket.
A Yorktown első védővonala azonban a légi harcbiztosítás volt – az a
tizenkét vadászgép, amely állandóan a hajó felett körözött. Amint a riadó
elhangzott, Pederson korvettkapitány azonnal cselekedett, a közeledő „madár-
ijesztők” felé irányította őket. így 10 000 láb magasságban egy ponton
egyesültek, 15–20 mérföldnyire nyugat felé. Scott McCuskey főhadnagy,
aki F4F–jén repült, volt az első. Egy 18 gépből álló csoport közeledett
egyenesen feléje. Az elfogódottságtól kissé ideges volt – úgy érezte magát,
mint a futballpályán, mielőtt a bírói sípjelt ad a játék elkezdésére ...

Yasuhiro Shigematsu százados nem tudott ellenállni a kísértésnek. Hat

Zérója, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy a Hiryu zuhanóbombázóit
kísérjék, most az amerikai flotta felé repült. Ám odalenn egy csoport
amerikai gép tartott hazafelé, az anyahajóra. Olyannak látszottak, mintha
torpedóvetők lennének (valójában SBD–k voltak), de a típus nem számít,
viszont kitűnő célok. Úgy látta, hogy le tudja szedni őket, és vissza tud térni
helyére, még mielőtt Kobayashi százados bombázói elérnék az ellenség
hajóit.
A Zérók bömbölve csaptak le az SBD–kre, ezek azonban jóval járta-
sabbnak bizonyultak a harcban, mint ahogy várta. Shigematsu egyet sem
lőtt le közülük, azok viszont két gépét olyan súlyosan eltalálták, hogy alig
tudtak hazavánszorogni. Miután az amerikaiak alaposan megszorongatták,
elszakadt tőlük, és csatlakozott Kobayashihoz. A vadászgépek idejében
visszatértek, de most már csak négyen oltalmazták a bombázókat.

175
 Az alakzat folytatta útját, A Chikuma 4–es számú és 5–ös számú
felderítőgépe kapta azt a parancsot, hogy mutassa az utat, de Kobayashinak
már sokkal jobb vezetői akadtak. Azok a gépek, amelyeket Shigematsu
megtámadott, nem az egyetlen hazafelé igyekvő amerikai gépek voltak. Tele
volt velük a levegő – mindnyájan a japán anyahajóktól tértek vissza.
Kobayashi az egyik csoport mögé helyezkedett, és követte.
Nem sokkal dél előtt, 30 mérföld távolságban, meglátta azt, amit akart.
Ott, egy nagy felhőn túl, a forgolódó cirkálóktól és rombolóktól körülvéve
egy nagy anyahajó manőverezett. Bekapcsolta rádióját, és kiadta a paran-
csot zuhanóbombázóinak: „Támadáshoz felfejlődni.”
Aztán megtörtént a baj. Valahonnan felülről – teljesen váratlanul – egy
tucat amerikai vadászgép rontott rá Kobayashi kis csoportjára, szétszórta, és
majdnem egy időben hat gépet a tengerbe küldött.

Az égő gépek John Greenbacker főhadnagyot a hulló levelekre emlékez-

tették, amikor a Yorktownról figyelte a láthatárt. A vadászirányító rádiója a
támadásra kirajzó pilóták izgatott hangját recsegte: „12.02: minden skarlát
gépnek: banditák 8 mérföldre, 255 fok ... 12.04: gépek még az előbbi
irányban ... 12:04: oké, semmisítsd meg őket, skarlát 19; mintegy 3
ellenséges bombázó körülbelül 5 mérföldnyire támadásba indul ... 12.05:
TALLY–HO! Csatlakozz hozzám ... skarlát 19, kapd el azokat a bombá-
zókat a jobb szárnyamnál. Rajta!”
Greenbacker főhadnagy biztos volt benne, hogy egyetlen japán gép sem
menekül meg, de nyolc valahogy mégis kicsúszott. Ezek széles ívben, egy-
más mögött a Yorktown felé tartottak. Még a légvédelem hatásos lőtávol-
ságán kívül voltak, és a várakozás végtelen hosszúnak tűnt a 17. különleges
feladattal megbízott kötelék emberei számára, akik nekigyürkőztek az
elhárításnak.
„Mi az ördögöt csinálok itt?” – tűnődött Donat Houle, egy fiatal matróz
a Hughes rombolón, és valóban hosszú volt az út idáig a New Hampshire–i
otthontól. A Yorktownon Worth Hare segédgépész csendben várakozott az 5.
javítóműhelyben, lenn, a harmadik fedélzeten. Sötét volt, és ő mélyen, a
hajó belsejében. A félelem érzése égette a gyomrát. A kötözőhelyeken az
egészségügyiek égésbiztos ruhájukban feküdtek, kezükkel eltakarva
arcukat. Kint a fedélzeten az angol megfigyelő, Michael B. Laing fregatt-
kapitány egy kis fekete noteszt vett elő, és elkezdte megörökíteni
benyomásait, hogy elküldje őket Londonba.
Buckmaster sorhajókapitány kiment a navigációs hídra. Úgy volt, hogy a

176
hajó tevékenysége közben az elülső parancsnoki toronyban fog tartózkodni,
de onnan képtelen volt a tüzet vezetni. Így inkább a helyettesét hagyta fedél
alatt, felkészülve arra, hogy helyére áll, ha valami történik. Ő maga kint állt
a szabadban, és utasításokat kiabált a torony oldalán levő keskeny nyílásokon
keresztül.
A parancsnoki hídon Fletcher tengernagy még mindig a térképein
dolgozott, amikor belépett a törzs egyik tisztje, és udvariasan jelentette: „A
támadás közeledik, uram.”
„Helyes – mondta Fletcher vidáman. – Rajtam van a rohamsisak. Mást
most nem tehetek.”
Az izgatott várakozásnak ezekben az utolsó pillanataiban volt néhány
ember, akinek a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy az ellenség
éppen támadni készül. Max Leslie és zuhanóbombázó–százada a Yorktown
felett körözve várta, hogy a vadászrepülők leszálljanak; most már rajtuk
volt a sor. Miközben műszereiket és az anyahajó mozdulatait figyelték,
egyikük sem vette észre az északnyugat felé kibontakozó légi ütközetet. Azt
sem tudhatták, hogy alattuk, a hajón milyen nagy a feszültség és az izgalom.
Leslie kezdte meg a leszállási manővert. Lefty Holmberg főhadnagy
szorosan követte, arra összpontosítva figyelmét, hogy leeressze a kerekeket
és a fékezőszárnyakat, és légcsavarja magas fordulatszámmal járjon. Látta,
hogy a főnök a leszálláshoz kedvező helyzetben van és elégedetten
állapította meg, hogy saját gépe éppen a megfelelő távolságban követi.
Egyszer csak a leszállást irányító jelzőtiszt „leintette” Leslie–t. Különös –
Leslie–nek a leszállás mindig az első próbálkozásra sikerült. Most
Holmberg próbált leszállni, őt is leintették. Nem tudva, miről van szó,
szorosan a repülőfedélzet bal oldala mellett repült el, hogy meglássa, miért
nem engedték leszállni.
Éppen szemben volt a hátsó ágyú–erkéllyel, amikor a négy 5 hüvelykes
ágyú tüzelni kezdett. A füsttől, tűztől és a robbanásoktól ijedtében majdnem
kiesett a pilótaülésből. Alaposan megrémülve elszökkent a hajótól, és
csatlakozott Leslie–hez. A Yorktown rádiója az elkésett figyelmeztetést
recsegte: „Eltávolodni – támadnak bennünket!”
Robbanófellegek pettyezték az eget, a japán repülőgépek azonban
rendületlenül jöttek. Nemsokára még látcső nélkül is jól látszottak. Az
egyiket találat érte, felrobbant, és lezuhant. A többi hét azonban folytatta
útját. Most már majdnem a Yorktown felett voltak.
William Martin jelző állandóan figyelte őket. Ő a Yorktown kéményére
szerelt fényszóróhoz volt beosztva, és az volt a feladata, hogy jelzést adjon
a közelgő repülőgépeknek. Jól tudta, hogy ezek miféle gépek, de mint jó

177
jelző, mindenképpen felvillantotta a fényszórót. Elég hamar megkapta rá a
választ: a vezérgép oldalra billent, és zuhanni kezdett. Martin nyugodtan
kinyitotta a fényszóró ellenzőjét abban a reményben, hogy vakítja a pilótát,
és így meghiúsítja a célzást.
Soha senki sem tudja megmondani, hogy ért–e el vele valamit. Abban a
pillanatban Davis fregattkapitány egész fegyverarzenálja rákezdte. Egyedül
a hajó jobb oldaláról 28 különféle tűzfegyver okádta a tüzet. A golyózápor
és a gránátszilánkok kettévágták a bombázógépet. Ámde a bombája a gép
kettévált állapota ellenére szabadon esett lefelé a Yorktown irányában.
Buckmaster sorhajókapitányra rövid, de eleven benyomást tett – olyan
furcsa volt, mintha kis százfontos szöges hordó esne az égből.
A robbanást vakító sárgásvörös, hatvan láb magas villanás követte,
miután a bomba a felépítmény mögött a repülőfedélzeten becsapódott. A
szilánkok végigpásztázták a környéket, és lekaszálták a legközelebbi gép-
ágyúk kezelőit: a 3. ütegnél húszból tizenkilencet és a 4. ütegnél újabb
tizenhatot. A robbanás átszakította a fedélzetet, és az alul levő hangárban
felgyújtott három repülőgépet – az egyikre egy 1000 fontos bomba volt
szerelve. A hangár fedélzeti tisztje, A. C. Emerson százados kinyitotta az
önműködő tűzoltó rendszert, és a vízfüggöny eloltotta a lángokat.
A légnyomástól elkábult John d’Arc Lorenz hadnagy feltápászkodott.
Csodálatosképpen sértetlen maradt. Mozgósította a még három másik
életben maradt társát, és valahogy újra működésbe hozták az egyik löveget.
Tüzelésük kissé egyenetlen volt, de négy ember – közülük kettő sebesült –
húsz ember munkáját végezte.
Bármit tesznek is, az csak használhat. A megmaradt japán gépek most
zuhanásba mentek át, és bárki láthatta (mint ahogy valaki meg is jegyezte),
hogy ez a „válogatott csapatuk”. Korántsem emlékeztettek arra a
meglehetősen puhány társaságra, amellyel a Yorktown a Korall–tengeren
találkozott – kétségtelenül keményebbek voltak, mint a legtöbb amerikai
pilóta. Az amerikai flotta pilótái normális körülmények között 2000 láb
magasságban oldották ki bombájukat, ezek a gépek 1000 lábnál mélyebbre
zuhantak, és majdnem az árboccsúcsnál húztak fel a magasba.
George Weise főmatróz azt látta, hogy az egyik egyenesen feléje tart.
Mint az egyik gépágyú kezelője a kémény mellett, Martin jelző fényszórója
közelében, a gépet állandóan lőtte, miközben az lefelé tartott. De valahogy
mégis leért, ledobta bombáját, amely átütötte a repülőfedélzetet ... a
hangárfedélzetet ... a második fedélzetet ... és végül a füstaknában robbant,
mélyen a hajó belsejében.

178
 Odalent a szükségkazán vezérlőtermében Charles Cundiff főhadnagy
sohasem tudta megérteni, milyen sugallat késztette arra, hogy abban a
pillanatban elkiáltsa magát, hogy „Fedezz!” De megtette, és miután emberei
elvágódtak, fehéren izzó repeszdarabok szakították át valahonnan elölről a
helyiség falát, és átfúródtak a hátsó rekeszfalon. Embereit még csak karco-
lás sem érte.
Ez a bomba azonban valóban nagy kárt tett. Mindenütt tűz és füst – a
kazánhelyiségekben ... a másodtiszt irodájában ... a fényképész laborató-
riumában ... a tiszti konyhában ... a tiszti étkezdében ... a radarszobában ...
mindenütt, ami csak hozzátartozik egy hadihajóhoz. Egy süvítő, izzó
légnyomás végigsöpört a kéményen, meggyújtotta a festéket, és mindent
megrendített.
Martin jelzőt a légnyomás ledobta a fényszóróállásból. Olyan furcsa
érzése volt, hogy lustán úszik a levegőben, elég magasan ahhoz, hogy az
egész hajórajt lássa. Biztos volt benne, hogy meghalt, és úgy érezte, nem is
olyan rossz meghalni. Néhány másodperc múlva két szinttel lejjebb, a
korláton függve tért magához. Hihetetlen, de semmi baja sem történt.
Weise főmatróznak nem volt ilyen szerencséje. Azt mesélik, hogy olyan
magasan szállt, hogy súrolta a zuhanó japán gép szárnyát. Útja a fedélzeten
ért véget, ott találták meg eszméletlenül, törött koponyával.
Sűrű fekete füst szállt fel a Yorktownról, a hajó sebessége alig hat
csomóra esett vissza. Ezután újabb japán gép következett, ezúttal elöl, a
menetirány szerinti jobb oldalon. Ez volt az első, amely innen jött, és alig
vették észre. Heves légvédelmi tűz fogadta, de a bomba már úton volt.
Áthatolt az elülső emelőszerkezet talapzatán, és 50 láb mélyen robbant a
rongyraktárban. Az egész térség tüzet fogott és kitartóan égett, a kárelhá­
rítást azonban nem a rongyok, hanem a szintén a közelben raktározott
benzin és az 5 hüvelykes gránátok izgatták.
Amikor a bombázók a vizet majdnem érintve elhúztak, a rombolók és a
cirkálók minden csőből tüzet nyitottak. Valami mámorító volt ott látni az
ellenséget. Az emberek a legapróbb részleteket is megjegyezték – egy sárga
csík egyesek oldalkormányán, két vörös sáv a géptörzsön –, és megszál-
lottan tüzeltek rájuk. A Hughes rombolón John Chase 20 mm–es ütege kö­
vetett egy gépet a hajó felett; csak a löveg elakadása mentette meg őket
attól, hogy a saját parancsnoki hídjukat lőjék. Donald Ramsey korvett-
kapitány, a parancsnok még így is annyira megdöbbent, hogy a korláthoz
rohant, és öklét rázta feléjük.
Az Astoria tüzérei úgy üvöltöztek, mint a vademberek és nyomták a
gránátokat, ahogy csak tudták – tíz perc alatt 204 öthüvelykest lőttek ki.

179
Matthew Bouterse lelkész lőszerrakaszokat cipelt a hátsó eligazító szobába.
Egy lelkésztől talán különös, hogy ilyet cselekszik, de Pearl Harborra és
Forgy lelkész híres szavaira gondolt: „Dicsérd az urat és hordd a lőszert.”
Amikor az egyik japán gép felhúzott a zuhanásból, egyenesen az Astoria
felé fordult, nem sokkal magasabban repült, mint amilyen magas a parancs-
noki híd. A géppuskák működésbe léptek, elkezdték darabokra szedni a
gépet ... de az még mindig repült. Amikor a hajó jobb oldala mellett
elsuhant, a pilóta megfordult – intett –, és belebukott a tengerbe közvetlenül
a hajó fara mögött. Küldetését teljesítette, nyilvánvalóan egy pillantást akart
vetni az ellenségre, mielőtt meghal.
Úgy 15–20 mérföldnyire délkelet felé az Enterprise, a Hornet és a többi
hajó emberei feszülten figyelték a csata menetét. De keveset láttak belőle –
csak a légvédelmi gránátok fekete robbanófellegeit a távolban, és alkalma-
sint egy–egy tengerbe zuhanó repülőgépet. Aztán megjelent egy nagy füst-
felleg. Nem oszlott el, mint a robbanófellegek, hosszan és feketén megma­
radt a láthatáron. Spruance tengernagy úgy ítélte meg, hogy a Yorktownt
találat érte.
A Pensacola és a Vincennes cirkálót, továbbá a Benham és a Balch
rombolót kivette a kísérő hajók közül, hogy menjenek oda, és segítsenek. A
16. különleges feladattal megbízott kötelék hajóinak személyzete azonban
csalódást érzett. A Yorktownt – tőlük mindössze 15–20 mérföldnyire –
találat érte, és semmit sem tehettek.
Különösen nagy volt az elkeseredése azoknak a repülőknek, akik harc-
fedezetként az Enterprise és a Hornet felett röpködtek. A kötelék hajóitól
eltérően – ők tehettek volna valamit – és kellő időben. Amikor a japán
zuhanóbombázók áttörtek a Yorktown vadászvédelmén, Roger Mehle száza-
dos engedélyt kért arra, hogy 12 vadászgépét segítségül vigye. Azt mondták
neki, maradjon ott, ahol van – az ő feladata az, hogy az Enterprise–t ol­
talmazza. De pályáját valahogy megnyújtotta, és egyre közelebb cirkált a
Yorktownhoz.
Végre megkapta az engedélyt, és átszáguldott – de későn ahhoz, hogy
elkapja a támadó gépeket. Az ellenség gépei már elkezdték a zuhanást.
Hogy még nagyobb legyen gyötrelme, gépágyúi elakadtak, amikor a japán
harcrend oszlopának végét megtámadta. Feladta és elhúzott, a támadást a
következő raj vezetőjére bízta.
Végső soron nem sokat végeztek, és a Hornet vadászpilótái még keve-
sebbet. Mégis volt némi elégtételük. Provost és Halford hadnagyok rávetet-
ték magukat egy zuhanóbombázóra, amint az éppen felhúzott és elindult

180
hazafelé. A magasból oldalról megtámadták, és gyorsan dugóhúzóban a
tengerbe küldték.
Hirtelen mindennek vége lett. Az emberek hunyorogtak, fejüket csóvál-
ták, nem tudták elhinni, hogy csend van. Úgy érezték, mintha a lövöldözés
egy örökkévalóságig tartott volna, holott 12 óra 16 perc volt – tehát 11 perc
telt el azóta, hogy az első hajó tüzet nyitott.
A Yorktownon Fletcher tengernagy és törzse a repülőfedélzeten állt,
mivel a felépítményben kiütött tűz lekényszerítette őket a parancsnoki
harcálláspontról. Pillanatnyilag Bennet rádióműszerész volt körülbelül az
egyetlen ember, aki a tűzben és a füstben ott fenn dolgozott. Ez a rendes
körülmények között jól öltözött apró termetű ember most gyűrötten és
mocskosan gázálarcban ült, és kétségbeesetten próbálta újra üzembe
helyezni a radart. Lent, a hajókonyhában egy öreg szakács egy másik
szakácsot – jó barátját – holtan találta a földön. Ettől elvesztette önuralmát,
és úgy sírt, mint egy gyermek.
Laing fregattkapitány nyugodtan állt a fedélzeten, olyan zavartalan
nyugalommal, ahogy a Royal Navy tisztjéhez illik. Később elvesztette kis
fekete noteszét, és sohasem találta meg. Végül úgy vélte, hogy a légnyomás
fújta ki kezéből, amikor az egyik bomba becsapódott. Vállat vont a vesz-
teség felett, és olyan finomsággal jegyezte meg, ami egyáltalán nem volt
szokás az amerikai flottában: „Azok a japán kosarak meglehetősen hosszú
utat tettek meg, hogy tönkretegyék egyhónapi munkámat.”
A kegyetlen statisztikának egyáltalán nem volt szüksége jegyzetfüzetre
ahhoz, hogy emlékezzenek rá. A 18 japán bombázó közül mindössze 7
csapott le az anyahajóra, de a 7 közül 3 tiszta találatot ért el, ami ilyen kevés
gép számára figyelemre méltó teljesítmény. És még a hajó közelében
lehullott bombák is megszedték a maguk vámját. Az egyik közvetlenül a
hajó fara mögött csapódott be, és sok embert megölt vagy megsebesített a
tat hátsó részén. Egy másik olyan közel csapódott be, hogy Fletcher
tengernagy kénytelen volt fedezéket keresni. Valamibe beütötte a fejét, és
amikor visszament dolgozni, összevérezte térképeit. Végül egy egészség-
ügyi bekötözte, és utána, amikor már az egészet elfelejtette, megrökönyö-
désére megkapta a sebesülési érmet.
Ennyit a veszteségekről. Ámde ők is bőségesen okoztak veszteségeket
az ellenségnek. A 17. különleges feladattal megbízott kötelék emberei soká
fognak vitatkozni azon, hogy ki mit lőtt le, egyben azonban a legtöbbjük
egyetértett: egy japán sem menekült meg. Azt mondták, hogy a hét zuhanó-
bombázó–pilóta közül egy sem maradt életben, hogy elmesélje a
történteket.

181
 „Az ellenség anyahajója ég” – jelentette rádión a Hiryu egyik pilótája 12
óra 45 perckor. Gépe már visszatért a találkozóhelyre, és várt, hogy csatla-
kozzék a támadás színhelyéről hazafelé tartó zuhanóbombázókhoz.
A Hiryun a hírt kitörő lelkesedéssel fogadták. Hashimoto százados úgy
érezte, hogy csak egy hiba van a jelentés körül. Nem Kobayashi századostól
jött ... és még csak nem is olyan részlegparancsnoktól, mint Kondo százados.
Valójában egy alacsony rangú altiszt küldte (ma már a nevére sem emlékez­
nek), aki a második csoport 3–as számú gépét repülte. Ez azt jelentette,
hogy az összes magasabb rangú pilóta elpusztult; az áldozatok száma
bizonyára igen magas.
Hashimoto századosnak igaza volt – de többen menekültek meg, mint
ahogy az amerikaiak hitték. Végül is öt zuhanóbombázónak és egy vadász-
gépnek sikerült eliszkolnia a 17. különleges feladattal megbízott kötelék
tüzet ontó ágyúi elől. Külön–külön menekültek, nem valamilyen rendben –
amerre az eszük és a szerencséjük vitte őket –, de 12 óra 45 percre mind a
hatan útban voltak visszafelé a Hiryura.
Közben nagyban folytak az előkészületek a torpedótámadásra. Kawa-
guchi fregattkapitány a zuhanóbombázók felszállása óta ezen fáradozott.
Most már majdnem készen volt. Afféle toldozott–foldozott vállalkozás lesz:
kilenc torpedóvető gép a Hiryuról, plusz egy árva az Akagiról, négy kísérő
vadászgép a Hiryuról és egy az égő Kagáról.
Minden más megoldás tovább tartana, és Yamaguchi tengernagy erre
nem adhatott időt. A felderítés még mindig azt állította, hogy csak egy
amerikai anyahajó van, de a tengernagy már kételkedett ebben. Egyetlenegy
hajó nem tudta volna ezt művelni az Akagival, a Kagával és a Soryuval.
Valahol egy másiknak is kell lennie. Még ha így is van, akkor az erő-
viszonyok egyenlők, és a Hiryu ilyen feltételek mellett bármikor kész a
harcra. Az egyik amerikai anyahajó mindenképpen ég – és hosszú, hosszú
ideig cselekvésképtelen lesz.

Úgy látszott, hogy Clarence Aldrich fregattkapitány egyszerre mindenütt

jelen van. Mint a Yorktown kárelhárító tisztjének bőségesen volt tennivalója
– három külön találat, négy komoly tűz a fedélzet alatt. Igyekezett valahogy
mindegyikkel megküzdeni.
Egy pillanat vesztegetni való idő sem volt – különösen ami az égő elülső
rongyraktárt és mellette a benzin– és lőszerraktárt illeti. Aldrich a raktárt
elárasztotta tengervízzel, az üzemanyagtartályt pedig széndioxiddal töltötte

182
meg. A tűzoltók a felépítményben megfékezték a lángokat, miközben a
javítóbrigádok siettek kijavítani a repülőfedélzetben ütött lyukakat. A hátul
levő 12 láb széles lyuk kijavításához különleges találékonyságra volt szük-
ség. Gerendákat fektettek át rajta ... utána negyed hüvelyk vastagságú
acéllemez következett ... és ennek a tetejére újabb acéllemezek. Húsz perc
múlva a Yorktown repülőfedélzete ismét használható volt.
Mialatt ez a munka folyt, összeszedték a halottakat, és ellátták a sebesül-
teket. Mindenfajta akadt közöttük. Az eséstől még mindig eszméletlen
George Weiset levitték a hajókórházba. Volt egy fiatal fiú, aki fizikailag
teljesen sértetlen volt, de elvesztette beszélőképességét. Plyburn segéd–
fedélzetmester gyomrát egy géppuskalövedék járta át. Ötszáz dollár volt a
zsebében, amelyet esküvője napjára tett félre. Most halálán volt, és ezt
tudta. Kérte barátait, vegyék magukhoz a pénzt és szerezzenek vele egy jó
napot.
Egészen lent a gépészek azon fáradoztak, hogy a Yorktownt ismét
mozgóképessé tegyék. A kéménynél robbant bomba tönkretett két kazánt, és
a többiekben eloltotta a tüzet. A kazánházakba sűrű fekete füst szivárgott be,
és fojtogatta az ott szolgálatot teljesítőket.
Charles Kliensmith, ez a keménykötésű zömök matróz, aki az l–es
számú kazán mellé volt beosztva, valahogy megbirkózott a dologgal. A
robbanás a kazán bélésének nagy részét leszakította, de egyébként kevés
észrevehető kárt okozott. Embereivel együtt újra meggyújtotta a tüzet.
A többi kazánba nem lehetett begyújtani. A szellőzőnyíláson keresztül
sok füst szivárgott be és elfojtotta a tüzet. Kliensmith brigádja folytatta
munkáját, bár a helyiségben fojtogató volt a levegő, a kazán fala vörösen
izzott. Az emberek tudták, hogy az ő kazánjuk az egyetlen energiaforrás a
Yorktown szivattyúinak és egyéb segédberendezéseinek működtetéséhez.
Kazánjuk azonban nem volt elég a hajó ellátásához, és a gépház gőzt
követelt a sértetlenül maradt turbinák megindításához. Cundiff százados, a
kazánház parancsnoka súlyos égési sebeket szenvedett, de valamit tenni
kellett. Kötésekkel tele bemászott a csövekkel zsúfolt szellőzőaknába,
amelyek normális körülmények között a füstöt elvezetik a kéménybe, és
friss levegőt vezetnek le.
Gyorsan körülnézett, és azonnal látta, hogy mi történt. A bomba össze-
roncsolta Kliensmith kazánjának elszívó–füstcsövét és a gőz szolgáltatására
képes kazánok levegőbeszívó-csövét. Kliensmith kazánjának a füstje ahe-
lyett, hogy a kéménybe távozott volna, visszaáramlott, és behatolt a többi
kazánba. Kliensmith parancsot kapott, hogy a tüzet mérsékelje annyira,
amennyi a segédberendezések járatásához szükséges, közben pedig elvégzik

183
a javítást, és begyújtják a többi kazánt. Idővel azok majd elég gőzt
fejlesztenek ahhoz, hogy a Yorktown visszanyerje úszóképességét.
Fletcher tengernagy nem tudott várni. A flottát vezetnie kellett, és egy
olyan hajó, amely tehetetlenül hányódik a vízben, erre nem alkalmas.
Ezenkívül rádiója nem működött, még mindig gomolygott felfelé a füst, s
emiatt a zászló– és fényjelzést nem lehetett alkalmazni. 12 óra 30perc körül
úgy döntött, hogy átköltözik az Astoriára, és jelzést adott neki, küldje át
egyik csónakját.
1 órára az Astoria nagy mentőcsónakja a hajó oldala mellett állt. A
Yorktown repülőfedélzetéről csomós köteleket dobtak le, amelyeken a törzs
több tisztje leereszkedett. Fletcher ugyanígy akart menni, de aztán jobb
megoldás jutott eszébe. „A pokolba is – mondta magában –, erre már nem
vagyok képes.” Mindenesetre már 56 éves volt. Kifeszítettek egy
derékhurokkal ellátott kötelet, s ezen eresztették le a tengernagyot.
1 óra 13 perckor hagyták el a hajót – Fletcher, a törzs egy része, több
matróz, köztük Frank Boo is, a tengernagy írnoka. Az út mindössze 11
percig tartott, de Boonak ez is sok volt. A tenger csendes, ellenség nem volt
a láthatáron, de biztos volt benne, hogy egy újabb japán támadás esetén
legéppuskázzák őket. Egy nagy mentőcsónak a Csendes–óceán kellős
közepén nem megy egyik hajótól a másikhoz, hacsak nem fontos.
A helyzetet még az is súlyosbította, hogy számtalan 5 hüvelykes
gránáthüvely himbálózott a vízen, olyanok voltak, mint a tengeralattjáró
periszkópja. Az Astoria matrózai ezekre különösen érzékenyek voltak, mert
könnyű célpontnak érezték magukat, mialatt a tengernagyra vártak. Amikor
végre 1 óra 24 perckor felkapaszkodott a fedélzetre, mindnyájan
megkönnyebbülten lélegeztek fel.
A Yorktown repülőgépeit szintén át kellett költöztetni. Bár a repülő-
fedélzetet kijavították, amíg a hajó állt, nem lehetett használni. Max Leslie
17 zuhanóbombázójának parancsot adtak, hogy a japán támadás alatt
maradjanak távol a hajótól. Most azt a parancsot kapták, hogy szálljanak le
az Enterprise–on és a Horneton, s vegyenek fel üzemanyagot. Amíg a
Yorktown nem lesz újra mozgásképes, addig ezekről az anyahajókról fognak
felszállni.
A pilóták megkönnyebbültek, hogy volt hová menniük. A legtöbb SBD
számára idegtépő volt a déli óra – egy részét azzal töltötték, hogy a mindkét
oldalról érkező lövedékeket kerülgették. Amikor az egyik japán pilóta a
zuhanóbombázás után elhúzott a Yorktowntól, egyenesen feléjük tartott, és
minden fegyveréből tüzelt rájuk. Ekkor valahonnan előkerült egy amerikai

184
vadászgép, és lelőtte. A következő percben azonban egy „baráti” pilóta
támadta meg őket. Az utolsó pillanatban tért ki, amikor valaki a rádión
keresztül ráüvöltött: „Te ostoba fattyú! Hát nem látod a fehér csillagokat?”
A pilóta zavara érthető volt. A másodperc törtrésze alatt kellett a
helyzetet felismerni és dönteni, minden egyre jobban összekuszálódott: az
egyik anyahajó gépei a másikra szállnak le ... a légi harcbiztosítás gépei
fedik egymás szektorát ... egymást váltó vadászok – az egyik leszáll, a
másik felszáll.
Az éter zsúfolt volt a rádióforgalmazástól – parancsok, kérdések és
megjegyzések röpködtek összevissza a pilóták zsargonjában. Egy ellenséges
lehallgatóállomás távírásza, aki ráhangolt az Enterprise vadászirányító
hullámhosszára, azt hallotta, hogy „Ham” Dow lehív egy három gépből álló
részleget üzemanyagot felvenni. Ez megihlette a japánt: miért ne tisztítaná
meg az eget az összes amerikai vadászgéptől? Bekapcsolódott, és angolul
rákezdte: „Minden gép térjen vissza támaszpontjára, minden gép térjen
vissza támaszpontjára.”
„Ez egy japán volt! – üvöltötte Dow. – Ne teljesítsétek a támaszpontra
visszahívó parancsot – ez egy japán volt!”
A japán megismételte a parancsot.
„Az aljasok a mi frekvenciánkat használják”, kiabálta Dow, és ez volt a
legenyhébb, amit mondott. A csendes–óceáni háborúban most fordult elő
először az, hogy valaki rádiómegtévesztést alkalmazott. Később mindkét
félnél megszokottá vált, most azonban tökéletesen megfelelt annak az
általános nyugati elképzelésnek, amely szerint a keletiek ravaszok. Arra is
alkalmas volt, hogy az amerikaiak átlássanak a trükkön, és ahogy Dow
folytatta a káromkodást, a pilóták élvezettel és állandóan növekvő
elismeréssel figyelték, hogy milyen gazdag a szókincse.
Max Leslie–nek másfajta problémája volt. A többi Yorktown zuhanó-
bombázóhoz hasonlóan már éppen készült átváltani az Enterprise–re, vagy
a Hornetra., amikor a mögötte ülő Bill Gallagher mintegy tíz mérföldnyire
észrevett valamit a vízben. Lefty Holmberggel együtt odarepültek, hogy
megvizsgálják, micsoda. Kiderült, hogy egy vízbe esett amerikai tor­
pedóvető repülőgép; személyzete is ott volt a közelben egy gumitutajon.
Leslie értesítette a Hammann rombolót, majd visszament az anyahajóhoz,
hogy tájékozódjék, merre van a 16. különleges feladattal megbízott kötelék.
Mire ezt elintézte, majdnem teljesen kiürült az üzemanyagtartálya, és
Holmbergnek még kevesebb maradt. Valószínűleg sohasem érik el az
Enterprise–t, sokkal jobb biztosra menni, és közvetlenül az Astoria mellett
leereszkedni a vízre.

185
 A 3. bombázószázad emberei Max Leslie–t mindig a világ legmódszere-
sebb pilótájának tartották, és a század elbeszélése szerint olyan közel szállt
le az Astoriához, hogy a szárnyon egyszerűen átsétált a hajólétrához. Ez
majdnem megfelelt a valóságnak. A cirkálótól mintegy 50 yardnyira
ereszkedett le, de amikor Bill Gallagher vízre bocsátotta a gumicsónakot,
észrevette, hogy Leslie még a vezetőülésben tartózkodik, mintha a
műszerekre borulna. Gallagher azt gondolta, hogy a főnök leszálláskor
elkábult, ezért felkapaszkodott, hogy kihúzza. De semmi baj sem történt. A
módszeres Leslie a műszerfalon minden kapcsolót „Ki” állásba tett, mielőtt
elhagyta volna süllyedő SBD–jét.
Esdersnek, a Leslie által a vízben felfedezett torpedóvető pilótájának
nem volt könnyű dolga. A 3. torpedóvető–század két TBD–jének egyikét
repülte, s hogy megmeneküljön a japánoktól, úgy indult el haza, hogy
lyukas volt a benzintartálya, és faroklövésze, Mike Brazier súlyosan megse-
besült. Utána Corl szerelő csatlakozott hozzájuk a század másik megmaradt
gépével, és egy darabig együtt repültek az amerikai flotta irányában.
Esders megkérte Braziert, ha tudja, cserélje ki a rádió keretantennáját,
mert így talán fogni tudja a Yorktown hazavezérlő jelét. Brazier azt suttogta,
hogy nagyon rossz állapotban van és nem hiszi, hogy képes rá.
„Nagyon jó” – felelte Esders, és letett erről a reményről. De tíz perc
múlva Brazier megszólalt, és közölte, hogy sikerült kicserélnie az
antennákat. Ezután Corl elszakadt tőle (később épen leszállt az Enterprise
közelében), de Esders, hála Brazier végső erőfeszítésének, véletlenül fogta a
Yorktown jelét, és elindult feléje. De tíz mérfölddel az anyahajó előtt végleg
kifogyott a benzinje, és lesiklott a vízre.
Csak akkor látta, hogy Brazier milyen rossz állapotban van. Mindkét
lábán szörnyű sebek és a hátán hét lövést kapott. Amikor Esders a
gumitutajra segítette, Brazier tudta, hogy itt a vég. Még mindig értelmesen
beszélt, mondván, sajnálja, hogy nem tud többet tenni. Azt is mondta,
sajnálja, hogy sohasem láthatja viszont családját. Végül kómába esett, és
Wilhelm Esders csak egyet tehetett: „Áldást kértem az égtől erre a hős
katonára, és azokra is, akiket itthagyott.”

Raita Ogawa százados céltalanul körözött az égő Akagi körül. A légi

fedezet feladatát látta el, és fogytában volt az üzemanyagnak, de nem volt
hol leszállnia. Alatta a három anyahajóroncs, a Hiryu pedig túl távol van
északra ahhoz, hogy elérje.
Egy pillantást vetett az üzemanyagmérőre. Már csak öt gallon. Már csak

186
néhány perc, és a tengerben köt ki. Elindult a Chikuma cirkáló irányában,
amely sietett északra a Hiryu után. Részlegének másik két gépe követte, ők
is ugyanolyan szorult helyzetben voltak.
Alacsonyan körözve szárnyai billegtetésével jelezte a Chikumának, hogy
szeretne leszállni. De kiderült, hogy a hajónak sürgős dolga van,
fényjelzéssel közölte, hogy „nem tudunk felszedni”. De felhúzta szélzsákját,
és gyorsan szél ellenében fordult, hogy a gép számára a hajó sima sodra
megkönnyítse a leszállást.
Raita Ogawa 11 óra 50 perckor azzal biztatva magát, hogy eredetileg
hidroplánpilóta–kiképzést kapott, leszállt. A leszállás neki és a vele levő
másik két pilótának is könnyen ment. Kikászálódtak süllyedő gépükből –
hárommal gyarapodott azoknak a pontoknak a száma, amelyekből egyre
több úszott a tengeren.
Az emberek tucatjai küzdöttek a vízben az égő Soryu körül. Egyeseket a
belső robbanások vetettek ki, mások maguktól ugrottak a vízbe, amikor a
tűz és a hőség már elviselhetetlen volt. Egyszer csak messze fölöttük
megjelent Yanagimoto sorhajókapitány, felsántikált a hajó menetirány
szerinti jobb oldalán, a parancsnoki híd mellett levő jelzőállásba. Biztatta az
alul levőket, és lekiáltotta: „Éljen soká a császár!” A közvetlenül a
parancsnoki híd alatt úszó harminc ember átvette az éljenzést, amikor
Yanagimoto eltűnt a füstben és a lángokban.
A túlélők egy része elöl, a horgonyfedélzeten zsúfolódott össze, amely
még mentes volt a tűztől. Egyesek kötelet dobtak le a vízben levőknek és
visszahúzták őket a fedélzetre, ebbe a biztonságos sarokba. Köztük volt
Ohara másodtiszt is félig ájultan az égési sebek okozta fájdalomtól. Most a
fedélzeten feküdt, nem sokat törődve azzal, hogy mi történik körülötte.
Homályosan hallotta, hogy a tüzérfőnök parancsot ad egy jelzőnek, közölje
az Akagival: a kapitány halott, a másodtiszt eszméletlen, mit tegyen?
Az Akagi sohasem válaszolt. Magának is elég baja volt. Miután Nagumo
elhagyta a hajót, Aoki sorhajókapitány és még néhány tisztje kint maradt a
parancsnoki hídon, ameddig csak lehetett, de 11 óra 20 percre a hőség
elviselhetetlenné vált. Ekkor leereszkedtek a repülőfedélzetre, és mentek
előre, ameddig csak tudtak a szél felőli oldalon. Aztán összeálltak egy kis
csoportba, nem tudva, mitévők legyenek.
Szerettek volna rágyújtani, de csak két cigarettájuk volt. Végül is a
cigarettákat sorban egymásnak adták, és Miura fregattkapitánynak eszébe
jutott a népszerű „Senyu” („Bajtársak”) című dal, amelynek van egy
édeskés sora arról, hogy „békésen megosztoznak egy cigarettán”. Amikor
ezt a sort idézte, rövid, hátborzongató kacajra fakadtak.

187
 11 óra 35 perckor felrobbant a torpedó– és a bombaraktár, s a tűz
gyorsan terjedt. Nemsokára arra kényszerítette Aoki sorhajókapitány
csoportját, hogy visszavonuljon a horgonyfedélzetre, ahol más életben
maradottak már korábban összegyűltek. Ott álltak, amikor 12 óra 3 perckor
váratlanul megindultak a gépek és az Akagi fordulni kezdett jobb felé.
Nehezen tudták elképzelni, hogy ez minek tulajdonítható, ezért Akiyama
hadnagyot leküldték, nézze meg. De sohasem derült ki, hogy miért indultak
meg a gépek. A gépészek mind megfulladtak, és holtan feküdtek a rácsos
padozaton.
Aoki sorhajókapitány még mindig remélte, hogy meg tudja menteni a
hajót – dél tájban optimista üzenetet küldött Nagumónak –, a tűz egyre ter-
jedt. 1 óra 38 perckor a helyzet annyira rosszabbodott, hogy nagyon komoly
lépésre határozta el magát. A császár képét átvitte a Nowaki rombolóra.
Ugyanezt tették most a Kagán is, ahol egész délelőtt hasztalanul
küzdöttek a tűzzel. Yoshio Kunisada korvettkapitány, a kárelhárító tiszt
helyettese egy ideig úgy érezte, hogy a hangárfedélzeten némi sikert ért el,
de akkor égni kezdett a festék, és ettől olyan sűrű olajos füst keletkezett,
hogy az emberei majdnem megfulladtak tőle. Kinyitotta a hajóablakokat, ez
azonban nem segített. A huzat még jobban felszította a lángokat. Az
ablakokat sürgősen becsukták, de Kunisada nemsokára ott tartott, ahol
elkezdte – emberei még nagyobb veszélyben voltak, mint valaha.
Egyetlenegyet tehetett: elhagyni a hajót. A kijáratok mind eltorlaszolva,
ezért újra kinyitották az ablakokat, és mintegy heten, köztük Kunisada is,
átpréselték magukat rajtuk. Egy keskeny párkányon találták magukat, amely
a hajó oldalán húzódott, talán húsz láb magasan a víz felett. Ezt akkor
építették be a Kagára stabilizáló szerkezetként, amikor eredetileg csata-
hajónak tervezték. Most ez a párkány a biztonságot jelentheti. Mindössze
másfél láb széles és kissé lejtett, de hátukat a hajóoldalnak támasztva meg
tudtak állni rajta.
Mégsem érezték biztonságban magukat. Könnyen a vízbe csúszhattak, s
ezenkívül eltévedt lövedékek röpködtek a levegőben, amikor a kísérő rom-
bolók légvédelmi lövegei valamilyen képzelt célra időnként tüzet nyitottak.
Nemsokára mintegy 20 ember volt kint, mindnyájan nagyon féltek. Kifelé
menet Kunisada felragadott egy karton cigarettát a fedélzetmester szobájá-
ban, és most kézről kézre adta a csomagokat, remélve, hogy ezzel felvidítja
a csoportot. Azt mondta, hogy a dohányzás megnyugtatja az idegeket, és ő
maga nagy bemutatót tartott: a leghanyagabb módon gyújtott rá. Alig akadt
követője.

188
 „Jobbra hátul torpedó!” – hangzott váratlanul a kiáltás, és valóban egy
fehér torpedó vízfodor tartott a Kaga felé mintegy 1000 yardnyi távolság-
ban. Közvetlenül a hajó előtt haladt el. Rövid szünet, és egy újabb fehér
vízfodor – ez közvetlenül a hajó tatja mögött ment el. Megint szünet, utána
a harmadik fodor ... és Kunisada látta előre, hogy ez találni fog.

Bill Brockman parancsot adott Hogan századosnak a merülésre. Délután

2 óra 5 perc volt, és a Nautilus amerikai tengeralattjáró éppen most lőtte ki a
harmadik torpedót a sérült japán anyahajóra 2700 yard távolságból.
Brockman és a Nautilus 92 főnyi személyzete számára ez volt az 5 óra 55
percig tartó végtelenül gondos kutatás tetőpontja.
A vadászat valójában sokkal korábban, május 28-án kezdődött, amikor a
Nautilus elfoglalta helyét a legyező alakú tengeralattjáró–kordonban
Midwaytől nyugatra. Ott, természetesen, rengeteg ideje volt; az első napok-
ban csak lézengett, és a legénység ismerkedett a feladatokkal. Mindnyájuk
számára ez volt az első háborús cirkálás, és Brockman számára az első
parancsnoki beosztás. Nagyon készült rá. Nagy, erős ember volt, égett
benne a harci vágy.
Június 4–én reggel a Nautilus közvetlenül virradat előtt alámerült
állomáshelyén. A rádiót a PBY–ok hullámhosszára hangolta, és 5 óra 44
perckor nyílt angol nyelvű adásban és tisztán hallották Chase százados
üzenetét: „Sok repülőgép, útban Midway felé.” A pozíció a Nautilus
szektorának a szélén volt; a tengeralattjáró azonnal odaindult.
7 óra 10 perckor Brockman – aki szinte odaforrt a periszkóphoz – füstöt
és a légvédelmi ágyúk robbanófellegeit látta a láthatáron. Helyesbítette az
irányt, és a Nautilus elindult a csata színhelye felé. 7 óra 55 perckor
közvetlenül maga előtt látta az árboccsúcsokat. Nemsokára elérte az
ellenség kísérő hajóit – mélyrepülésben Zérók támadták meg, és egy cirkáló
mélységi bombákat dobott rá. Öt percig a mélyben tartózkodott, majd újra
felbukott periszkópmagasságig, hogy körülnézzen.
Pontosan a japán flotta közepén volt. Minden oldalról hajók, amelyek
hevesen forgolódtak, hogy kikerüljék. Zászlók szökkentek a magasba; egy
csatahajó egész jobb oldali ütege tüzet nyitott rá.
8 óra 25 perckor két torpedót lőtt ki a csatahajóra. Vagy legalábbis ezt
gondolta, de majdnem azonnal felfedezte, hogy az l–es számú cső nem
működik. A csatahajó a másik torpedót kikerülte, utána egy cirkáló
száguldva közeledett feléje, mire 150 láb mélyre lemerült.
Most komolyan elkezdődött a mélységi bombázás. Ezek a reggeli

189
bombák voltak az elsők, amelyeket a Nautilus személyzete a tengeralattjáró
belsejéből hallott, és az élmény minden volt, csak nem megnyugtató. Olyan
volt, mintha kalapácsütések mennydörgéssel keveredtek volna, néha éles
süvítés hallatszott, és egy furcsa hang, amely I. E. Wetmore századost arra
emlékeztette, amikor a gyerek botot húz végig egy léckerítésen.
Még kellemetlenebb volt az, hogy a Nautilus egyik torpedóvető
csövéből szökött a levegő. A levegőbuborékok felszálltak a felszínre, és
pontosan jelezték a tengeralattjáró helyzetét. Még több mennydörgés
következett, majd fokozatosan abbamaradtak a robbanások.
Brockman újra figyelni kezdett. 9 óra körül első ízben látott meg egy
anyahajót. A hajó ide–oda fordult, légvédelmi lövegei tüzeltek, de csak egy
pillantást tudott vetni rá, mert régi barátja, a cirkáló meglátta a periszkópot,
és újra bombázni kezdte.
Ismét merülés. Újabb mélységi bombák. Közelebb, mint valaha. A sonar
kezelője (ultrahangos lehallgatókészülék – A ford.) aki figyelemmel kísérte
a cirkáló mozgását, állandó kopogást hallott, amely Graham McNamee
szerint olyan volt, mint a lópaták dobogása. Egy hajópincér megígérte
Brockmannak, hogy ha a Nautilus valaha is kikeveredik innen, mindennap
misét hallgat. Aztán ez a támadás is lassan elhalt.
10 óra 29 perckor Brockman újra felemelkedett, és körülnézett
periszkópjával. A hajók már eltűntek egyes távoli árbocokat kivéve, de
szürke füstfelhők szálltak fel a láthatárról. Elindult feléjük, és 11 óra 45
perckor tőle nyolc mérföldnyire világosan felismert egy égő anyahajót.
A megközelítés lassan ment, és soká tartott. Még ha kétharmadra fel is
srófolja a sebességet (a legtöbb, amit Brockman megkockáztatott kimerülő
telepeivel), a Nautilus akkor is csak négy csomóval haladt, körülbelül olyan
gyorsan, mint egy sétáló ember. És ez meleg nyolc mérföldes „séta” volt. A
zaj csökkentése céljából az egész szellőztető berendezést kikapcsolták. Dick
Lynch százados cipőjébe csepegett a veríték, és lába „nyikorgott”, ha
megmozdult.
12 óra 53 perckor elég közel voltak ahhoz, hogy egyes részleteket ki
tudtak venni, Két „cirkáló” forgolódott az anyahajó közelében; úgy látszott,
hogy a tüzek kialudtak rajta; az elülső fedélzeten emberek dolgoztak;
mintha azt tervezték volna, hogy a hajót vontatókötélre fogják. A Nautiluson
Brockman és másodtisztje, Roy Benson átnyálazta a típus-könyveket, hogy
megpróbálja azonosítani a hajót. Mindig féltek attól, hogy tévedésből egy
saját hajót torpedóznak meg. Ez azonban japán. minden rendben,
feltételezésük szerint a Soryu.

190
 Brockman most egy klasszikus esettel állt szemben: először a sértetlen
kísérő hajókon próbálkozzék vagy menjen rá teljes erővel a „minden mást
megelőző” célra, az anyahajóra. Úgy döntött, hogy az anyahajót választja.
1 óra 59 perckor kilőtte első torpedóját ... utána a másodikat ... és végül
2 óra 5 perckor a harmadikat. Brockman és a parancsnoki torony mind az öt
tisztje biztos volt abban, hogy találtak. A hajó felett újra tüzek lángoltak fel.
Elégedetten 300 láb mélyre merült, hogy ott kivárja a mélységi bombák
újabb sorozatát, amelyre biztosan sor kerül.

„Ugorjatok a vízbe!” – kiáltotta Kunisada korvettkapitány, amint meg-

látta a harmadik torpedónak a Kaga felé közeledő vízfodrát. A vele együtt a
párkányon álló emberek azonban nem mozdultak. Így egymaga ugrott, és
hívta a többieket, hogy kövessék. Végre ők is ugrottak és eszeveszetten
úszni kezdek, hogy minél messzebb kerüljenek a hajótól. Valaki elkiáltotta
magát, hogy a torpedó talált, és Kunisada felkészült a megrázkódtatásra –
de semmi sem történt.
Csodálatos módon egy befulladt lövedék volt. A torpedó rossz szögben
érte a Kagát, amitől letörött a robbanófeje és elsüllyedt. A levegőt tartal-
mazó bója Kunisada közelében feljött a víz színére. A Kaga néhány embere
odaúszott. Egyikük megpróbálta tutajnak felhasználni, a legtöbben azonban
vadul dühöngtek. A bója legalábbis jelképe volt bajuknak, és „Konch-
kusho!” „Konchkusho!” káromkodások közepette öklükkel verték.
Bosszújuk utolsó reménysége néhány mérföldnyire észak felé tartóz-
kodott. A Hiryu még javában harcban állt. Zuhanóbombázói délben csapást
mértek; 12 óra 45 percre tíz torpedóvető gépe is készen állt. Ezek két ötös
csoportban fognak indulni – az egyiket Tomonaga százados, a másikat
Hashimoto százados vezeti. Ők normális körülmények között együtt re­
pültek – Hashimoto mint megfigyelő –, de csak ők ketten maradtak életben
a katonai akadémiát végzettek közül. Ha mindegyikük egy–egy részleget
vezet, sikeresebbek lehetnek.
A köpcös, hallgatag Tomonaga fogja vezetni a támadást. Hashimoto,
még mindig megfigyelőként, Toshio Takahashi altiszttel repül. Miután ezt
elintézték, elindultak a repülőfedélzet felé.
Ekkor felfedezték, hogy Tomonaga százados gépe még nincs készen. A
szerelők még nem javították meg a bal szárnyban levő üzemanyagtartályt,
amely a Midway elleni bombatámadás során sérült meg. Tomonaga vállat
vont: „Rendben, ne törődjetek vele. Hagyjátok a bal tartályt úgy, ahogy van,
és töltsétek fel a másikat.”

191
 Hashimoto unszolta, hogy vegyen egy másik gépet. Nem, mondta
Tomonaga, ebben a játszmában minden gépre szükség van. Ha akár csak
egy gépet is hátrahagynánk, ez komolyan gyengítené a támadást. Nem
gondol arra, hogy bárkivel cseréljen. Minden rendben lesz; az ellenség
közel van; egy tartállyal is el tudja érni.
Ez senkit sem tévesztett meg, Egy tartállyal sohasem tud hazatérni. De
hasztalan volt minden rábeszélés, kitartott álláspontja mellett. Tomonaga
most Hashimotóval és Shigeru Morival, a vadászrepülők vezetőivel együtt
elindult a parancsnoki híd felé. Ott fogják megkapni a végső eligazítást
Yamaguchi tengernagytól.
A tengernagynak megdöbbentő hírei voltak. Egy különleges felderítő-
gép, amelyet kora reggel küldtek ki a Soryuról, most tért vissza azzal a
hírrel, hogy nem egy, nem is kettő, hanem három amerikai anyahajó van. A
most bombázotton kívül kettő a közelben ólálkodik. A Soryu pilótája 11 óra
30 perckor felfedezte őket, de rádiója nem működött. Sietett vissza, de saját
hajóját lángokban találta, és a Hiryut 12 óra 50 perckor érte el. Nemrég
dobta le jelentését.
Ha a hír bármilyen megerősítésére szükség volt, 1 órakor ez is megérke-
zett. A Yorktown fogságba esett pilótája beszélt. Ariga sorhajókapitány, a 4.
torpedóromboló–raj parancsnoka rádión közölte a lényeget: a szóban forgó
anyahajók a Yorktown, az Enterprise és a Hornet ... hat cirkáló és körülbelül
tíz romboló van velük ... a Yorktown önállóan tevékenykedik két cirkálóval
és három rombolóval.
Ez mindent megváltoztatott. Mindeddig Yamaguchi tengernagy úgy
vélte, hogy mivel egy amerikai anyahajót harcképtelenné tettek, a Hiryu
legalábbis azonos feltételek mellett harcol. De most kettő áll vele szemben.
Ami még rosszabb, a Hiryunak már alig volt repülőgépe. Olyan anyahajók
ellen mennek, amelyeket még nem ért találat.
A pilóták ismét összegyűltek a repülőfedélzeten, közvetlenül a parancs-
noki híd alatt. Yamaguchi ismét szólt hozzájuk. Ők az utolsó reménység,
mondta, mindent el kell követniük Japánért. Amikor a csoportban felfedezte
Tomonagát, lement, hogy elbúcsúzzék tőle. Mint mindenki, ő is tudta, hogy
a százados olyan gépen repül, amely sohasem tér vissza. Amikor kezet
rázott Tomonagával, megköszönte neki azt, amit majd tenni fog, és így
szólt: „Örömmel követem önt.”
A pilóták a vezetőülésben voltak, a motort melegítették, amikor újabb
izgalom futott végig a hajón. Az amerikai anyahajó elleni zuhanó-
bombázásból visszatértek az első gépek. Amíg a torpedóvető gépek fel nem

192
szálltak, nem tudtak leszállni, de Satsuo Tange altiszt mélyrepülésben
elhúzott a repülőfedélzet felett, és ledobott egy rézhüvelybe zárt jelentést.
Az amerikai kötelék új helyzetét tartalmazta – délebbre vannak, mint
ahogy az eligazítás jelezte. Tudva, hogy Hashimoto rendszerint Tomonaga
navigátora, és megfeledkezve arról, hogy ezúttal külön gépben repülnek.
Kawaguchi korvettkapitány az információt kapkodva Hashimotónak adta át.
Mielőtt a félreértés kiderülhetett volna, a gépek megkezdték a felszállást a
Hiryu repülőfedélzetéről.
1 óra 31 perckor távoztak, Tomonagával az élen. A sort Hashimoto zárta
be, zsebében az amerikai hajók legutóbbi helyzetére vonatkozó adatokkal.
Amikor elfordultak és irányt vettek kelet felé, Yamaguchi tengernagy
gondolataiba merülve állt, és némán figyelte repülésüket.

193
10. FEJEZET

HAJÓT ELHAGYNI!

Peter Karetka jelző hangos, elnyújtott örömkiáltásban tört ki. A Hughes

romboló jelzőhídjáról figyelte a mozdulatlan Yorktownt, amikor 2 óra két
perckor leeresztették a hajó sárga zászlóját, amely az üzemzavart jelezte, és
helyette új zászlót vontak fel: „Sebességem 5.”

A Yorktownon ez azt jelentette, hogy megnyerték a kazánházi csatát.

Cundiff százados diagnózisa helyes volt. Az l–es számú kazán tüzét a
minimálisra csökkentve Jack Delaney korvettkapitánynak sikerült 1 óra 40
percre újra üzembe helyezni a 4., 5. és 6–os számú kazánt, és húsz perccel
később a hajó elindult. Delaney úgy gondolta, hogy kis idő múlva a sebes-
séget sikerül 20 csomóra feltornászni, ami elég ahhoz, hogy repülőgépeket
indíthasson, és újra tevékenykedjék.
Közben más kedvező események is történtek. A Pensacola és a
Vincennes cirkálók, továbbá a Balch és a Benham rombolók, amelyeket
Spruance a kíséret megerősítésére küldött, megérkeztek délkelet felől. A
Yorktownon Aldrich fregattkapitány megfékezte a tüzeket; a helyzet 1 óra
50 percre elég biztonságos volt ahhoz, hogy a fedélzeten megkezdjék a
vadászgépek feltöltését.
Mindezek a „felgyógyulás” komoly jelei voltak, ámde az, ami az
emberekbe a legnagyobb lelkesedést öntötte, valami kevésbé kézzelfogható
dolog volt. Buckmaster sorhajókapitány legalább olyan jó pszichológus
volt, amilyen jó tengerész, és ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy a
Yorktown előárbocára kitűzessen egy új, nagy amerikai zászlót. Aki látta,
sohasem fogja elfelejteni. John d’Arc Lorenz hadnagyot, aki az ágyús-
ütegnél nemrég élte át a vérontást, hallatlanul fellelkesítette: „Sohasem
fogom elfelejteni a látványt, ahogy a szélben lobogott, és azt, hogy mit
jelentett számomra ebben a válságos időben. Új volt ... ragyogó színek,
csodálatos a napfényben. Első ízben tudatosodott bennem, hogy a zászló mit
jelent: mindannyiunkat – millió arcot – minden erőfeszítésünket bátorító
susogást.”
Erre szükség is volt 2 óra 10 perckor, amikor a radar északnyugaton a
madárijesztők új támadó hullámát fedezte fel. „Készüljetek fel a légi-
támadás visszaverésére” – bömbölte a fedélzeti rádió. A kíséret szorosabban

194
felzárkózott, „Viktor harcrendet” alakított egy szoros védő körben. A
Yorktown igyekezett fokozni sebességét; 2 óra 18 percre már nyolc
csomóval haladt.
Majd 10 csomó ... 12 csomó ... és 2 óra 28 percre 15 csomó. A Balch
radarja azonban jelentette, hogy a madárijesztők már csak 37 mérföldre
vannak. Worth Hare újra égető félelmet érzett belül és Donat Houle
jelzőszolgálatos matróz azon morfondírozott, hogy mi az ördög keresni-
valója van itt. A Benhamen Ivy League hadnagy azokról az első bálozó lá­
nyokról fecsegett, akiket a jobb napokban ismert.

Hashimoto százados tudta, hogy szorosan meg kell közelíteni őket. 2 óra
28 perc volt – körülbelül egy óra telt el azóta, hogy a Hiryut elhagyták –,
most már meg kell pillantaniuk az amerikai hajókat. Felemelte hétszeres
nagyítású látcsövét, és jobbra a tengert kémlelte. A közvetlenül az indulás
előtt átnyújtott új helyzetleírásnak megfelelően itt kell lenniük.
Két perccel később már látta őket – vékony fehér vízfodrokat jobbra 80
fok, távolság 30 mérföld. Hajókból álló gyűrű, középen egy anyahajó. És
úgy látszott, hogy kifogástalan állapotban van. A zuhanóbombázó–pilóták
utolsó jelentése szerint az anyahajó, amelyet eltaláltak, „őrületesen ég”;
ezek szerint ennek egy másik anyahajónak kell lennie. Nincs az az égő hajó,
amely ilyen gyorsan magához tér.
Hashimoto felzárkózott Tomonaga mellé, a hajókra mutatott, majd újra
visszatért saját helyére. Tomonaga élesen délkeletnek fordult, és 2 óra 32
perckor parancsot adott gépeinek, hogy fejlődjenek fel a támadáshoz. Két
csoportra oszlottak, azt tervezte, hogy két oldalról mérnek csapást. A célt
együtt közelítik meg; utána Tomonaga balról, Hashimoto jobbról támad.
Harapófogóba veszik az anyahajót. Ha az megpróbál kitérni az egyik
csoport elől, majd a másik kapja el.
Mintegy tíz mérföld után az amerikai vadászok lecsaptak rájuk. A
magasból zúdultak le, és Tomonaga rajának egyik gépét lelőtték. Utána
Mori százados hat Zérója betört az amerikaiak közé, és vad csetepaté
támadt. Végül azonban a torpedóvető gépek átjutottak, és hátulról az
anyahajó tatja felé száguldottak.
2 óra 40 perckor a kíséret valamennyi hajója tüzet nyitott. Sokkal
rosszabb volt, mint ahogy Hashimoto várta – géppuskák, légvédelmi
gépágyúk, 5 hüvelykesek, minden. Összehúzódott – úgy érezte magát, mint
amikor az ember télen a meleg szobából kilép a hóviharba. Repeszdarabok
kopogtak a gépén, mint amikor otthon jégeső veri a bádogtetőt.
Az anyahajó élesen jobbra fordult, és Hashimoto hirtelen a hajó bal

195
oldalán találta magát a jobb oldal helyett, ahogy tervezték. Tomonaga
helyzete még rosszabb – ő balra volt a hajó mögött. Harcrendje felbomlott,
a gépek külön–külön próbáltak olyan helyzetbe kerülni, ahonnan
kioldhatják terhüket. A cirkálók és a rombolók tüzeltek.
Hashimoto számára ez nem a megfelelő oldal volt, de elhatározta, hogy
valahogy rárajtol. Jobb helyzete úgy sem lenne. Megfordult, és irányt vett
az anyahajóra. Csoportjának többi tagja követte. Laza „V” alakzatban
repültek 150 láb magasságban a víz felett. Az anyahajó tüzet okádó bal
oldala közvetlenül előttük volt. Hashimoto 800 yardon kioldotta torpedóját
...

Buckmaster sorhajókapitány figyelte a Yorktown felé száguldó fehér

vízfodrokat, és szeretett volna egy kicsivel több gőzt. A Korall–tengeren
már került ki japán torpedókat – 19 000 tonnányi acéldobozával olyan
kecsesen manőverezett, hogy a többieket csodálattal töltötte el – de akkor
30 csomó volt a sebessége. Most pedig csak 19, és ez nagy különbség.
Mégis, az első két csíkot sikerült kikerülnie.
Amint a gépek ledobták terhüket, szorosan a hajó mellett változtattak
irányt. Martin jelző, aki a fényszóróállásból figyelt, nem tudta, mi az a két
vibráló narancsszínű fény, amelyet a gép hátsó ülésén lát. Hirtelen rájött,
hogy tüzelő géppuska. Egy vitorlavászon szélvédő mögé bújt, és egészen
másként kezdte látni a háborút. A bombák és a torpedók személytelenek, de
ez a mélyrepülésből való tüzelés ellene irányult. Első ízben volt igazán
dühös a japánokra.
Voltak dühös japánok is. Terhének ledobása után az egyik gép fordult, és
a Yorktown bal oldala mellett repült, alig 50 yardnyira tőle. Közben a pilóta
faroklövésze felállt az ülésben, és kihívóan rázta az öklét. A záporozó tűz
apró darabokra szedte a gépet – mindenki ezt állította. Jefferson Mate tüzér
azt mondta, „ez volt az egyetlen alkalom, hogy a csata alatt mosolyogtam”.
2 óra 44 perckor egy újabb fehér csík jelent meg a vízen, ezúttal
közvetlenül a bal oldal felé tartott, közvetlenül a hajó közepe előtt. Joseph
Adams írnok, aki a bal oldali keskeny folyosón állt, úgy érezte, hogy egye-
nesen felé tart. Megragadott egy ajtót, és belekapaszkodott.
A megrázkódtatás elképesztő volt. Mint amikor a macska rázza a
patkányt, mint amikor az ember kiráz egy pokrócot – sokan békebeli
emlékeik között kutattak, hogy valami hasonlót találjanak ... de semmit sem
találtak, ami összehasonlítható lett volna vele. A fedélzetről a megolvadt
festék az arcukba folyt, a futófolyosó felgöngyölődött, mint a drótkerítés, a

196
tüzelőolaj kiömlött, a hajó bal oldalára sárga köd telepedett.
Buckmaster sorhajókapitány 30 másodpercig úgy érezte, hogy megúsz-
hatják. A hajó 6 fokkal balra dőlt, de még volt sebessége. A javítórészlegnél
George Vavreck technikus altiszt gégemikrofonjába beszélt, utasította az
első generátorteremben levőket, hogy hova küldjenek olajat a dőlés korrigá-
lására.
Utána egy másik torpedótalálat – megölte azt az embert, akivel Vavreck
beszélt, mindenkit megölt a generátorteremben ... teljesen megszüntette az
áramszolgáltatást, a hírközlést sőt még a szükségvilágítást is. A kormány
balra 15 foknál beszorult, szürkésfehér füstgomba emelkedett fel a magas-
ba. A Yorktown 17 fokkal balra dőlve megállt.
Walter Beckham hadnagyot émelygő érzés fogta el, miközben a
Portland cirkálóról figyelte a történteket. Valamennyi légvédelmi löveg
tüzelt; az öthüvelykes gránátok robbanó–fellegeitől minden elsötétült; a
nyomjelző lövedékek bizarr alakzatokat rajzoltak az égre. Még a cirkáló 8
hüvelykes ütegei is tüzeltek abban a reményben, hogy a feltörő vízsugár
lesodor egy gépet. Elképesztő volt a zaj és a fűst, és volt valami rémítő
azokban a gépekben – ahogy makacsul kitartottak, bár mindent elkövettek
megsemmisítésükre. Semmi sem használt és beviharzottak, „olyanok voltak,
mint óriás madarak, amelyeket nem lehet megakadályozni zsákmányszerzés
közben”.
Még több gép jött. Az Astoria tüzérei megint úgy üvöltöttek, mint a
vademberek. A Benhamen egy Lytells nevű matróz 1 perc 45 másodperc
alatt 54 öthüvelykes gránátot töltött be – egy gránát súlya 57 font. A
Russellen egy 20 mm–es gépágyú kezelői még akkor is folytatták a tüzelést,
amikor egy másik romboló akadályozta a kilövést. Roy Hartwig, a parancs-
nok kénytelen volt a sisakját a csőhöz vágni, hogy megállítsa a tüzet.
Amikor a Portland 8 hüvelykesei rákezdtek, Donohoo tengerészgyalogos
századost, aki fültőmirigy–gyulladással gyengélkedett, arra késztette, hogy
otthagyja hálóhelyét. Betegség ide, betegség oda, felrohant posztjára. A
Hugheson Houle jelző már nem töprengett azon, hogy mi az ördögöt keres
itt. A híd egyik sarkán állt, és egy 45–ös Thompson géppisztollyal tüzelt.
Néha találtak is. Volt egy gép, amelynek sehogy sem sikerült rárepülni a
célra. Amikor áttört a kísérő hajók gyűrűjén, egy eltévedt lövedék
(valószínűleg a Pensacoláról) eltalálta a torpedóját. Vakító villanás, és a gép
egyszerűen eltűnt. Egy másik ledobta terhét, átrepült a Yorktown felett, és
egyenesen a Vincennes felé tartott. F. L. Riefkohl kapitány éppen időben
látta meg, és erősen jobbra fordította a kormányt. A repülőgépet egy
gépágyú szitává lőtte, és a cirkáló orrától 50 yardnyira lezuhant. A pilóta

197
katapultált. Egy másik gép rárepülés közben kisodródott – most távol balra
körözött, és újra próbálkozott. Másodízben tüzet nyitott a Balch rombolóra,
amely történetesen vonalába esett. A Balch minden fedélzeti fegyverével
viszonozta a tüzet. A repülőgép darabokban zuhant a tengerbe. Az amerikai
vadászgépek is ott voltak, nem törődve saját flottájuk tüzével,
kétségbeesetten próbálták elhárítani a csapást. Az Enterprise és a Hornet
gépei derekasan dolgoztak, de a legnagyobb segítség magától a Yorktowntól
jött. Éppen a riadó elhangzásakor kezdte indítani a fedélzeten üzemanyag–
feltöltést végző tíz vadászgépét. Még folyt az indítás, amikor a japánok
megkezdek a rárepülést. A nyolcadik és az utolsó Milton Tootle hadnagy
volt, aki már éppen hat napja teljesített anyahajó–szolgálatot. Ez volt az első
nem gyakorló repülése. Felszállt, élesen balra fordult, összeakadt egy japán
repülőgéppel, lelőtte, őt magát pedig „saját” lövedék találta el, mire
ejtőernyővel kiugrott, „megfürdött”, és végül az Anderson kihalászta –
mindez 15 perc leforgása alatt történt.
Mialatt felül tombolt a csata, a hajók belsejében az emberek figyeltek, és
türelemmel várták a végét. A Pensacola 2. javítóbrigádjának emberei a harc
alatti szükségvilágítás vörös fényénél az elsötétített étkezdében guggoltak.
Érezték, amint a hajó erősen meginog, amint a torpedók eltalálták a
Yorktownt, de akkor senki sem tudta, mi történt. A vívódás miatt – és azért
is, mert nem lehetett visszalőni – gyakran odalent sokkal nehezebb volt,
mint fenn, a fedélzeteken.
Az Astoria géptermében John Hayes korvettkapitány az ágyútűz hangja
alapján kidolgozott magának egy hangskálát, amely érzése szerint igen jól
eligazította. Az 5 hüvelykesek tompa dörrenése azt jelentette, „talán még
nincsenek itt”, a gépágyúk fokozódó tűzüteme szerint „itt jönnek”, az 50–es
kaliberű géppuskák állandó haragos kopogása pedig arra utalt, hogy „a
padlólemezeket lövik!”. Most mindent egyszerre hallott.
Utána csend. Amilyen gyorsan a japánok megjelentek, ugyanolyan
gyorsan távoztak. 2 óra 52 perckor a Portland szüntette be utoljára a tüzet –
mindössze 12 perccel azután, hogy elsőként tüzet nyitott. Hihetetlen volt,
hogy mindez oly gyorsan történt, és ugyanolyan hihetetlen az is, hogy oly
hosszúnak tűnt. Az emberek a kimerültségtől leroskadtak lövegeik mellé. A
csata felfokozott hangulata elmúlt, most mindenkin teljes kimerültség vett
erőt. A tüzérek szemébe könnyek szöktek, amint átnéztek a Yorktownra. Ott
feküdt több mint 20 fokkal megdőlve, és ringatták a szelíd hullámok.
Csak egy vigasztalta őket. Az ellenséggel kemény árat fizettettek.
Legtöbben biztosra vették, hogy egyetlen japán gép sem menekült meg.

198
 „Irány a hajó orra!” – ordította Hashimoto, amint torpedója célja felé
tartott. Takahashi altiszt még mélyebbre merészkedett, és közvetlenül az
amerikai anyahajó előtt siklott a víz felett. Alig lőtték őket; Hashimoto úgy
vélte, hogy a légvédelmi lövegek nem tudják leszedni őket, ha ilyen
alacsonyan repülnek.
„Találtunk?” – kérdezte Takahashi. Hashimoto megfordult, de hosszú
ideig egyetlen jelét sem látta a robbanásnak. Aztán hirtelen egy nagy gejzír
szökött fel olyan magasra, hogy azt az anyahajó túlsó oldaláról is világosan
láthatta. Anélkül, hogy tudná, valójában mit jelentett ez, örömében
felkiáltott.
Öröme azonban nem soká tartott. Körülnézve megpillantotta Nakane
zászlós gépét, és ijedten látta, hogy még rajta van a torpedó. Nakane az
Akagi „árvája” volt – talán megzavarodott, de erre semmilyen mentség
sincs. „Te bolond – gondolta magában Hashimoto –, egyáltalán minek jöttél
ide?”
Hátrahúzta a pilótaülés fedelét, felhívta Nakane faroklövészének a
figyelmét, és hevesen a torpedóra mutogatott. A faroklövész intett – helyes,
megértette –, és a torpedót a tengerbe ejtette. Hashimoto még dühösebben
káromkodott, mint addig bármikor.
Már visszaért a találkozás helyére, Tomonaga százados rajára várt, hogy
csatlakozzék hozzá, de senki sem jött közülük. Talán rossz irányba térítette
őket az anyahajó manőverezése az utolsó pillanatban, az is lehetséges, hogy
Tomonaga lehetetlen kockázatot vállalt. Azt mindenesetre tudta, hogy egy
üzemanyagtartállyal sohasem érhet haza, így öt gépével együtt elveszett.
Ámde Hashimoto mind az öt gépe megúszta, ugyanígy Mori százados
hat vadászgépe közül három. Együtt vánszorogtak vissza a Hiryura.. Három
torpedóvető olyan súlyosan megsérült, hogy többé nem lesznek képesek
repülni. De megtették kötelességüket. Hashimoto teljesen biztos volt benne,
hogy nem azt az anyahajót találta el, amelyet előzőleg a zuhanóbombázók.
Amint hazafelé közeledett, rádión előre jelentette az örömhírt: „Két biztos
torpedótalálat egy Enterprise osztályhoz tartozó anyahajón. Nem azonos
azzal, amelynek bombázását jelentették.”

Ed Forbes matróz figyelte a láthatáron a még sértetlen Enterprise–t és

Hornetet, s ez már sok volt neki. „Ugyan mikor lép már harcba az a kettő?”
– kérdezte hangosan, úgyhogy mindenki hallhatta. Ez nem volt szép tőle, s
tudta is ezt, de meg volt rémülve. Mint az Anderson tüzére, aki kétségbe-
esetten próbálta fedezni a Yorktownt, abban a pillanatban mindössze azt

199
kívánta, hogy egy másik nagy cél vonja magára a japánok figyelmét.
Az biztos, hogy a Yorktown megkapta a magáét. Öt perccel a támadás
után a dőlésmérő a parancsnoki hídon 26 fokot mutatott. Buckmaster
sorhajókapitány a megafonon keresztül alul is ellenőriztette a helyzetet, de
csak rossz híreket kapott. Delaney korvettkapitány a gépházból jelentette,
hogy minden tűz kialudt – energiaszolgáltatásra semmi remény sincs. A
szükséggenerátor be van kapcsolva, de minden vezeték tönkrement, így
semmi változás nem történt. Aldrich korvettkapitány lent a gépteremben azt
mondta, hogy energia nélkül nem tudja működtetni a szivattyúkat, az
egyensúlyozó szerkezetet, az üzemanyag–szállítást és egyáltalán semmit
sem tud csinálni, amivel a dőlést helyrehozhatná. Fent a parancsnoki hídon
úgy látszott, hogy a Yorktown esetleg átfordulhat.
Buckmaster sorhajókapitány végső kétségbeesésében néhány percig fel–
alá járkált. Szavait senkihez sem intézve, csak úgy magának hangosan
megjegyezte, hogy utál parancsot adni a hajó elhagyására. A körülötte álló
tisztek némán meredtek rá. Az egyike volt azoknak a pillanatoknak,
amelyek igazán megmutatják a parancsnok magányosságát.
Végül megszólalt: nem lehet mást tenni, el kell hagyni a hajót. Úgy
látszott, hogy a Yorktown pusztulásra van ítélve, és amint később kifejtette:
„Nem láttam értelmét annak, hogy 2000 ember vízbefúlása árán ragasz-
kodjam a hajóhoz.”
2 óra 55 perckor kiadta a parancsot – a kísérő hajók számára
zászlójellel, élőszóval és a szócsövön az alul, a hajó belsejében levők
számára. A gépházból, a gyengélkedőről, a javítóműhelyekből és a
hírközpontból emberek áradata botorkált a sötét átjárókon keresztül felfelé
az olajtól síkos lépcsőkön.
A dőlés, a sötétség és az olaj mindent megnehezített. Hajót még nem
hagytak el ilyen fegyelmezetlenül. A zűrzavarban a legtöbben nem vették
figyelembe a szokásos eljárást vagy megfeledkeztek róla. A hajónapló
fennmaradt a parancsnoki hídon. A rejtjelző személyzet nyitva hagyta a
páncélszekrényt, a rejtjel könyvek és a titkos dossziék szanaszét hevertek. A
pilóták ugyanígy siettek: mintegy 70 rejtjelkulcs hevert elszórva a századok
eligazítószobáiban.
Odalent a gyengélkedőn az orvosok és az egészségügyi katonák
zseblámpafénynél dolgoztak, megpróbálták a mintegy 50–60 sebesültet
feljuttatni a repülőfedélzetre. A lengő lépcsőkön és az olajtól síkos fedélzeti
lemezeken nagyon nehéz volt cipelni a hordágyakat. Az elsősegélyhelyen
W. D. Davis sorhajókapitány, a főorvos és fősebésze, French korvett-

200
kapitány folytatta egy sebesült matróz ellátását. Senki még csak meg sem
mondta nekik, hogy el kell hagyni a hajót.
Az emberek százai nyüzsögtek a repülőfedélzeten, nem tudva, mitévők
legyenek. Egyesek türelmesen vártak a beosztási helyükön a motorcsónakok
mellett – megfeledkezve arról, hogy a csónakok lebocsátásához hiányzik az
energiaellátás. Mások mentőtutajokat dobtak a vízbe – néha még össze-
göngyölt állapotban. Egyesek szomorúan jártak fel–alá a megdőlt fedélzeten,
szívük nehéz volt attól a gondolattól, hogy el kell hagyni a hajót. Olyanok is
voltak, akik nevettek és mókáztak, és ha a nevetés erőltetettnek látszott –
mindenki tudta az okát.
Éles kifakadások is előfordultak. Az egyik piszkos, könnyektől szántott
arcú parancsnok, nyilvánvalóan sokkos állapotban, felfedezte, hogy James
Patterson rádiós az utolsó SBD–ben ült, amely a támadás előtt szállt le. „Te
vezetted ide őket!” – ordította, és meg akarta ütni Pattersont.
Már elmúlt 3 óra. A rombolók biztatóan közeledtek, és az emberek vég-
re elindultak. Ralph Arnord fregattkapitány már tudta, hogyan kell csinálni,
beszélt azokkal, akik a Lexington személyzetéből életben maradtak.
Magával vitte kését, néhány kesztyűt, és különösen ügyelt arra, hogy cipője
meglegyen. Ha kifogják a vízből, legyen mit viselnie.
A legénység közül többen azt tették, amit George Bateman gépész.
Gondosan összehordott a fedélzeten egy csinos kis kupacot, amely cipő-
jéből, ingéből, kesztyűjéből, sapkájából és villanylámpájából állt. Fokozato-
san párba rakott cipők sorakoztak az egész fedélzeten, elvágólag, kifelé
mutató orral.
Eleinte csak néhányan szivárogtak, de utána megindult az emberáradat
lefelé, a hajó menetirány szerinti jobb oldalára. A csomós kötelek tucatjai
lógtak a korlátról, és William Crenshaw százados úgy érezte, itt az idő,
hogy hasznosítsa a Tengerészeti Akadémián kötélmászásban szerzett
ismereteit. Gondosan, fogást váltva kell leereszkedni, mondta az oktató, de
amikor Crenshaw megpróbálta, egyenesen belepottyant a tengerbe. Ez a
kötél más volt, mint az annapolisi, és a különbség az olajtól származott –
olaj volt mindenütt, és majdnem lehetetlenné tette a fogást.
A többieknek is ugyanaz a bajuk volt. Worth Hare tenyere lesiklás
közben megégett. Helvin Frantz matróz jól csinálta; utána a felette levő
megcsúszott, az ő vállára esett, és mindketten a tengerbe pottyantak. C. E.
Briggs fedélzetmester szintén elvesztette az egyensúlyát, és úgy érezte,
hogy sohasem jön fel a felszínre. Megfeledkezett róla, hogy valakinek
odaadta mentőmellényét, és cipő, pulóver, pisztoly, két tölténytár van rajta
az egyenruhán kívül. Csoda, hogy egyáltalán a felszínre evickélt.

201
 Olyanok is akadtak, akik jól csinálták. William Lancaster írnok felvett
egy garbónyakú pulóvert, magára erősítette mentőmellényét, és gondosan
leereszkedett az egyik kötélen. Amikor a végére ért, nem eresztette el. Nagy
meglepetésére megállt, tartotta magát a kötélen, és ösztönszerűen
elnyújtotta a lábát, hogy kitapasztalja a víz hőmérsékletét.
Egyesek a saját egyéni stílusuk szerint csinálták. „Jug” Rav fregattkapi-
tány leereszkedés közben elválhatatlan hangagyökér pipáját szorongatta.
Grew főrádiós leereszkedés előtt utoljára megpödörte híres vikszos baju-
szát. Egy fiatal kazánfűtő engedélyt kért Bennet rádióműszerésztől, hogy a
repülőfedélzetről leugorhasson – mindig vágyott erre, mióta a hajóra került.
Az engedélyt megkapta.
Az úszókra most újabb veszély leselkedett. A megsérült bal oldalról az
olaj lassan körülfolyt a jobb oldalra, vastag réteget alkotott a víz felszínén,
amely fokozatosan terjedt. Az emberek öklendeztek és hánytak, miközben a
tiszta víz felé átküzdötték magukat. Adams írnokot, aki a jelenetet a repülő-
fedélzetről figyelte, ez arra emlékeztette, amikor egy sereg teknősbéka vagy
rák egy félig kiszáradt iszap– és trágyatóban úszik.
Külön problémát jelentettek azok, akik nem tudtak úszni. A megértőbb
emberek odaadták saját mentőmellényüket, hogy segítsenek rajtuk, de keve-
sen voltak olyan határozottak, mint Patterson rádiós. Amikor eligyekezett a
hajótól, egy matróz megragadta vállát, mondván, hogy nem tud úszni.
Patterson 30 másodperces bemutatót tartott neki a kutyaúszásból – egy
felesleges szót sem ejtett –, és a két ember együtt indult el.
Egy másik különleges eset az a matróz volt, akit a torpedótalálattól
felgöngyölődött futólépcső tartott fogva. A drótháló a Yorktown oldalához
szorította mintegy börtönbe zárva. Ez a hajó alacsonyabb oldalán volt, ami
mindenféle kellemetlen következményekkel járhatott, ha a hajó átfordul.
Bajtársai mindent elkövettek annak érdekében, hogy kiszabadítsák. Ez végül
sikerült, de ő közben állandóan kérlelte őket, hagyják magára, és saját
magukat mentsék.
Odalenn a műtőben Davis sorhajókapitány és French korvettkapitány
még mindig a sebesülttel bajlódott, és közben mindenről megfeledkeztek.
Amikor befejezték, Davis kiment és hívta a betegszállítót, hogy vigye el a
beteget. Senki sem jelentkezett. Ekkor a hordozható adó–vevővel
megkérdezett egy tengerészt, hol a betegszállító. „Ó, nemrég kiadták azt az
utasítást – felelte a tengerész –, hogy mindenki hagyja el a hajót.” Hozzá-
tette, hogy ő is éppen menni készül.
Davis és French az embert felvitte a repülőfedélzetre; utána Davis

202
visszament, hogy újra ellenőrizze a helyszínt. Körülnézett, és kiáltozott, de
senki sem válaszolt. Végül megnyugodva felkapaszkodott a fedélzetre.
Addigra a legtöbb úszni tudó, a csónakok és a tutajok mind eltávolodtak
a Yorktowntól. Davis körülnézett, és már senkit sem látott a hajón, csak a
nagy, üres repülőfedélzet nyújtózkodott előtte. Fegyverét ráakasztotta a
mentőkötélre, és mint előtte oly sokan, cipőjét gondosan a fedélzet szélére
helyezte. Utána felfújta mentőmellényét, és egy kötéllétrán leereszkedett a
tengerbe, biztosan érezve, hogy ő az utolsó.
Buckmaster sorhajókapitány és másodtisztje, Dixie Kiefer figyelte
távozását. Mindketten a parancsnoki híd jobb oldalán álltak – Buckmaster
arra várt, hogy eleget tegyen a régi hagyománynak, amely szerint a
kapitánynak kell utoljára elhagynia a hajót. Most Kieferen volt a sor.
Átlendült a hajó oldalán, és egy kötélen elindult a víz felé. De korábban
megégette a tenyerét, és sok sorstársához hasonlóan elvesztette a fogást.
Esés közben nekiütközött a hajó páncélfalának, és eltörte bokáját. Ámde az
erőtől duzzadó Kiefernek ez meg sem kottyant; feljött a felszínre, és elindult
a távoli mentőhajók felé.
Buckmaster most már egyedül elindult, hogy utoljára körüljárja a hajót.
Először a jobb oldali folyosón az 5 hüvelykes ágyúk emelvénye felé tartott.
Utána vissza a repülőfedélzetre az l–es számú darunál ... le a kötözőhelyen
át ... előre az árboctéren; keresztül a kapitány kabinjába ... át a hajó bal
oldalára ... le a lépcsőn a hangárfedélzetre.
Már egészen sötét volt. A felépítményen néhány szükséglámpa világí-
tott, de itt lenn semmi – csak az üres sötétség. Még zseblámpája sem volt –
valaki rég elemelte tőle.
Átbotorkált az átjárók és a hálófülkék útvesztőjén, miközben a dőléssel
küszködött, megpróbálta megvetni lábát az olajtól síkos fedélzeten.
Beleütközött a nyílásfedelekbe, megbotlott a heverő hullákban, beverte
lábát egy éles vasdarabba. De csak ment és ment, kereste az élet jeleit, és
időnként bekiabált a sötétségbe.
De nem kapott választ, csak néha hallatszott valamilyen pufogó hang,
amikor valamelyik válaszfal meglazult, és a betóduló víz kipréselte a
levegőt a hajófal rekeszeiből. Vagy néha egy ajtó csapódott be vagy a vas
csikorgott, amint a hajó fel–alá himbálózott a lágy hullámokon.
Jó mélyre lemerészkedett. Miután senkit sem talált, elindult felfelé, és a
hajó tatja felé tartott. Rövid időre megállt, hogy még egy utolsó pillantást
vessen a hajóra, utána Elliot Buckmaster átlendült a hajófarkorláton,
megragadott egy kötelet, és leereszkedett rajta a vízre.
„Igen, húsz év prédikációs jegyzetei pusztulnak el”, sóhajtott a Yorktown

203
egyik lelkésze, amikor tutaja eltávolodott a hajótól. Buckmaster sorhajó-
kapitány is talált egy sebesültekkel teli rajt, és rákapaszkodott a kötél-
hágcsóra. Jött egy motorcsónak, átdobott egy kötelet, és vontatni kezdte
őket. Amikor a kötél megrándult, egy éttermi felszolgáló elvesztette az
egyensúlyát, és hátrabukott. Kétszer is alámerült, és segítségért kiabált.
Valaki a vízbe vetette magát, és kimentette. Buckmaster volt.
Dr. Davisnak nem volt mibe kapaszkodnia. Még mindig egymagában
úszott, ami talán még nyugtalanabbá tette, amikor körülnézett, és azt hitte,
hogy egy nagy hal orrát látja. Megfordult, de a hal követte. Minden bátor-
ságát összeszedte, és utána nyúlt, hogy megragadja – és saját táskáját
tartotta kezében.
Hartwig korvettkapitány alig tudott hinni szemének. Hajója, a Russell
torpedóromboló egy sereg embert halászott ki – ezek minden elképzelhető
módon jöttek a fedélzetre. Egyik motorcsónakja, amely feléje tartott,
pereméig tele volt emberekkel, talán háromszor annyian voltak benne, mint
amennyit elbírhatott. Még egy mentőtutajt is vontatott, amely annyira
megtelt, hogy a tutaj nem is látszott, és még a tutaj is húzott egy hosszú
kenderkötelet, amelybe méhrajként egy sereg ember kapaszkodott és a kötél
legvégén a Yorktown ellátótisztje, Ralph Arnord fregattkapitány, aki sapkáját
magasra tartotta. Mint kiderült, Arnoldot nemrég nevezték ki
fregattkapitánynak, és felesége küldött neki egy vadonatúj sapkát, amelyet
nem akart tönkretenni az olajos vízben. Ekkor Hartwig lekiabált neki, hogy
a Yorktown egyetlen tengerészének sem kell levenni a sapkáját azért, hogy a
Russell fedélzetére kerüljön.
A hajó bal oldalán Harold Tiemroth korvettkapitány a Balchen megvaló-
sította azokat a mentési terveket, amelyeket a korall–tengeri ütközet után
gondosan kidolgozott. Emberei kidobták a különleges előkészített teher-
hálókat, és nemsokára tucatjával halászták ki az olajtól átitatott embereket.
Lewis matróz és Prideau fűtő, a két gondosan kiválasztott mentőúszó
azokon segített, akik annyira kimerültek, hogy nem tudták elérni a hajót.
Weber hadnagy egyik utat a másik után tette meg a motoros mentő-
csónakkal, és egy–egy alkalommal 50 embert is begyűjtött.
Minden rombolón nagyjából ez volt a helyzet. A Benham egymaga 721
embert szedett fel. 4 óra 46 percre, amikor a Balch még egyszer körüljárta a
helyszínt, a kis flottilla összesen 2270 embert mentett meg. A lényeg
azonban nem a statisztika, hanem maguk az emberek. A Yorktown egyik
szakácsa odaadta mentőmellényét társának, ezer yardot úszott a Benhamig,
s miután felkapaszkodott a fedélzetre, megkérdezte: „Hol a hajókonyha? A

204
szakácsoknak ma este minden lehető segítségre szükségük lesz.” Ott volt
Laing fregattkapitány, a Royal Navy tisztje, akiről csepegett az olaj, amikor
a Morris fedélzetére került, de feltette brit tengerészsapkáját, tisztelgett a
zászló előtt, és így szólt: „Isten óvja a királyt. Isten óvja az Amerikai
Flottát.” Volt egy sebesült matróz – szintén a Morrison –, aki segítség
nélkül kapaszkodott a fedélzetre, és ott azt mondta: „Segítsetek azoknak a
szegény fiúknak, akik valóban megsérültek.” Térdből elvesztette az egyik
lábát.

Fletcher tengernagy az Astorián figyelte a japán torpedóvető repülő-

gépeket. Még sohasem érezte magát ilyen levertnek. Azok biztosan tudták,
hogyan találják meg a Yorktownt, ő azonban még mindig semmit sem tud
róluk. Hol van az a negyedik anyahajó? Három óra telt el azóta, hogy az 5.
felderítőszázadot kiküldte, hogy északnyugat felé kutasson, de még mindig
nincs hír róluk.
Fletcher „Poco” Smith ellentengernagyhoz fordult, aki házigazdája volt
az Astorián, és azt mondta neki, küldjön sürgősen két cirkáló hidroplánt
Midwayre, és mondják meg az ottani parancsnoknak, hogy „az Isten szerel-
mére küldjön felderítőket, és állapítsa meg, hol az a másik anyahajó”.
Ha Fletcher kínosan érezte magát, nem ok nélkül tette, de a válasz már
útban volt. Még mielőtt az első torpedó eltalálta a Yorktown oldalát, az
egyik felderítőgép megoldotta a rejtélyt.
Sam Adams százados az 5. felderítőszázaddal együtt szállt fel, és egy 2
gépből álló rajt vezetett, amelynek feladata a legnyugatibb szektor felderí-
tése volt. A csoport többi tagjához hasonlóan három hosszú órán át semmi
mást nem talált, csak az óceán kékeszöld vizét látta maga alatt. 2 óra 30
perckor már visszafelé repült – félúton volt –, amikor hirtelen megpillan-
totta azokat az árulkodó fehér vízfodrokat.
Gondosan számolt. Tíz van alul. A két SBD közelebb repült; most
Adams már meg tudta különböztetni őket – négy romboló, három cirkáló,
két csatahajó ... és igen, ott van az anyahajó. Mindegyik észak felé tart,
sebességük 20 csomó. Megállapította a helyzetet, élőszóval jelentette, de
megmondta fedélzeti rádióslövészének, Karrolnak, hogy morzéval is
billentyűzze le.
„Egy pillanat, Mr. Adams. Először egy Zérót kell elintéznem.”
Adams annyira belemerült a hajók azonosításába, hogy egyáltalán nem
vett tudomást az ellenséges vadászgépről. Ő és a másik SBD is valahogy
lerázta magáról, és 2 óra 37 perckor irányt vettek hazafelé.

205
 A jelentés éppen a torpedótámadás elején futott be a Yorktownra. A
TBS–rádió útján siettek közölni a 16. különleges feladattal megbízott
kötelékkel, de ez az áramszolgáltatás megszűnése előtt nem sikerült. Ekkor
fényjelzéssel közölték az Astoriával, hogy az továbbítsa, és Fletcher tenger-
nagy végre megtudta, hogy kutatása a negyedik anyahajó után sikerrel járt.
Nem sokkal 3 óra után Spruance tengernagy az Enterprise–on megkapta
a jelentést, és törzsével együtt mindent összegyűjtött, amit csak tudott: nem
voltak torpedóvetők és vadászgépek, csak három különböző
zuhanóbombázó–század maradványai. A 6. bombázó– és a 6.
felderítőszázadnak mindössze 11 gépe maradt, de a 3. bombázószázad
ehhez 14 menekült géppel tudott hozzájárulni a Yorktownról, és ez már vala­
mi. Earl Gallaher százados a 6. felderítőszázadból fogja vezetni a támadást.
Lent az eligazítószobákban a pilóták idegesen várakoztak. Addigra
elmúlt a reggeli csapás izgalma; a legtöbb ember rettenetesen fáradt volt, és
nem tudtak nem nézni azoknak az üres székeire, akik nem tértek vissza.
3 óra 15 perc körül a telexgépek elkezdtek kopogtatni; a „beszélők”
működésbe léptek, megélénkültek a szobák. Előkerültek a tervtáblák, az
emberek ismét föléjük hajoltak, és navigációjukon dolgoztak.
„Pilóták, gépre!” Az Enterprise 3 óra 30 perckor a szél ellen fordult, és
Gallaher elvezette vegyes csoportját. Egyiküknek motorhibája volt, és
majdnem rögtön visszatért. A többi azonban folytatta útját, 24 gép repült a
délutáni napsütésben.
Éppen amikor felszálltak, csoda történt a Horneton. 3 órára a legénység
feladta a reményt, hogy a hajó elveszett századai visszatérnek. Aztán
váratlanul délről érkező repülőgépeket észleltek. Japánok? Nem, SBD–k
voltak. A bánat örömre fordult, és mindenki megkönnyebbült, amikor 3 óra
27 perckor a 8. bombázószázad 11 elveszettnek hitt gépe megkezdte a
leszállást. Ruff Johnson korvettkapitány Midwayn feltöltötte üzemanyaggal
gépeit, és visszatért a hajóra, hogy ismét részt vegyen a harcban.
Most újra feltankoltak, és 4 óra 3 percre már a levegőben voltak.
Néhány repülőképes géppel együtt a Hornet összesen 16 zuhanóbombázót
indított. Az Enterprise gépei fél órával előbb indultak, ez azonban nem
izgatta azokat a fiatal zöldfülű hadnagyokat, akikből a Hornet csoportja állt.
Egy Edgar Stebbins nevű tartalékos hadnagy vezetésével tőlük telhetően
részt fognak venni a mutatványban.
„A 16. harci kötelék repülőcsoportjai csapást mérnek arra az anyahajóra,
amelyet az ön felderítőgépe jelentett” – közölte Spruance tengernagy rádión
Fletcher tengernaggyal, amikor a zuhanóbombázók elindultak. Utána hozzá-

206
tette: „Van valami utasítása számomra?”
„Nincs. Egyetértek intézkedéseivel.” Fletcher számára ez volt az egyet-
len értelmes dolog, amit tehetett, ő volt a főparancsnok, de bízott Spruance–
ben és Spruance törzsében. Ugyanúgy fognak cselekedni, ahogy ő maga
cselekednék. Két anyahajójuk van, neki egy sincs. Így elköszönt, és
mostantól kezdve a csata sorsa Raymond A. Spruance kezében volt.

„Ezt a csatát még meg lehet nyerni”, gondolta Kanoe fregattkapitány, a

Hiryu másodtisztje. „Legrosszabb esetben egyenlő az állás.” Yamaguchi
tengernagynak is ez volt a véleménye: az egyik amerikai anyahajót
szétbombázták, a „másodikat” megtorpedózták, így újra egy az egyhez az
arány. Hashimoto századost, aki éppen az imént tért vissza a torpedó-
támadásból, gyorsan megbízta az amerikai erőkre mérendő harmadik csapás
irányításával.
Csak az volt a baj, hogy oly kevés gépe maradt. Legjobb esetben csak öt
zuhanóbombázó és négy torpedóvető volt repülőképes állapotban. Egyál-
talán nem voltak vadászgépek – a megmaradt hat Zérónak a Hiryut kellett
oltalmaznia. Hashimoto és Shigematsu százados kivételével valamennyi
pilótatiszt elveszett. Mindenki halálosan fáradt; Hashimoto például hajnaltól
kezdve repül – ma már ez lesz a harmadik bevetése.
Mégis végre kell hajtani, és nincs vesztegetni való idő. Ha az amerikaiak
mérnek először csapást, minden elveszett. Yamaguchi úgy döntött, hogy
azonnal indulni kell – 4 óra 30 perckor –, és a pilóták újra felsorakoztak a
parancsnoki híd alatt. Ezúttal Kaku sorhajókapitány szólt hozzájuk.
Elmondta, tökéletesen bízik bennük, de amint ellépett a sor előtt és minden-
kinek a vállát megveregette, láthatta, mennyire kimerültek az emberek.
Végül az egyik szerelőt leküldte a gyengélkedőre, hogy hozzon néhány
élénkítő tablettát. Az ember néhány perc múlva visszatért egy üveggel,
amelyen ez a megtévesztő felirat állt: „Repülőtabletta–A”. Kawaguchi
fregattkapitány azt mondta, hogy ezek inkább altató tabletták lehetnek, és
Kaku sorhajókapitány már a gondolattól is dühbe gurult. A szerelőhöz
fordult, bolondnak nevezte, és a legkeményebb büntetést helyezte kilátásba
számára. Egy gyors telefon a gyengélkedőre mindent tisztázott – nincs
tévedés, ezek valóban élénkítő tabletták. A vihar elmúlt, de az esetből
kiderült, hogy nemcsak a pilóták idegei vannak rossz állapotban.
Annyira világos volt mindenki kimerültsége, hogy Yamaguchi tenger-
nagy úgy döntött: a csapást délután 6 órára halasztja. Így értékes 90 percet
veszítenek, de a nyereség megéri. A legénység kaphat valamit enni – reggeli

207
óta senki semmit sem evett. A változás azt is jelentette, hogy szürkületkor
mérnek csapást az ellenségre; így a maroknyi japán repülőgépnek sokkal
jobb esélye lesz az amerikai védelemmel szemben.
Lent a gépteremben csengett a telefon: küldjenek fel néhány embert,
hogy a többiek számára elhozzák a harci adagot. Mandai hadnagy látta őket,
amint jönnek – szájában már szinte érezte a rizsgömböcskéket. Hashimoto
százados az eligazítószobában annyira fáradt volt, hogy még enni sem
tudott. Ledőlt az egyik barna bőr kanapéra, hogy néhány percig pihenjen. A
repülőfedélzeten a szerelők többsége szintén pihent, de néhányan folytatták
a munkát, a Soryu kísérleti felderítőgépét készítették elő, ez megy majd az
élen, hogy pontosítsa az amerikaiak helyzetét. A repülők parancsnoki
harcálláspontján Kawaguchi korvettkapitány éppen akkor dugott a szájába
egy rizsgombócot ...
Pontosan 5 óra 3 perc volt, amikor egy megdöbbent figyelő elkiáltotta a
legrettegettebb szavakat: „Ellenséges zuhanóbombázók közvetlenül
felettünk!”

208
11. FEJEZET

AZ URALKODÓ ARCKÉPE

Ezúttal könnyen megtalálták őket. Earl Gallaher százados 4 óra 45 perc

körül mintegy 30 mérföldnyire északnyugatra megpillantotta a fodrozódó
fehér csíkokat. Néhány perccel később már meg tudta különböztetni az
anyahajót és egy fél tucatnyi nyugati irányban haladó hajót. Fokozatosan
felkapaszkodott 19 000 láb magasságba, a japán flotta felett körözött, hogy
a nap felől támadhassa meg őket. Lent a mélyben a hajók gyanútlanul
szelték a hullámokat.
4 óra 58 perckor minden készen volt. A zuhanóbombázók rendezetten
szakaszokba és rajokba fejlődve nagy sebességgel zuhanni kezdtek. Miköz-
ben bömbölve zuhantak alá a célra, Gallaher bekapcsolta rádióját, és
közölte: az Enterprise gépek az anyahajót, a Yorktown csoport gépei pedig a
közelebbi csatahajót veszik célba. Utána éles, gyors figyelmeztetés: elöl és
felül Zérók.
Azzal a lélegzetelállító gyorsasággal csaptak le, amelyet az amerikai
pilóták oly jól ismertek. Egyesek szerint hatan, mások szerint tizenketten,
de egyszerre mindenütt ott voltak, s így nehéz volt megmondani a számu-
kat. Egyikük F. T. Weber hadnagyra csapott le, aki lemaradt a 6. bombázó-
század többi gépétől. A lemaradás pedig végzetes volt, amikor Zérók voltak
a közelben, és ez az alkalom sem volt kivétel.
Earl Gallaher majdnem összeütközött az egyikkel, amikor felhúzott az
alakzatból, hogy elkezdje a zuhanást. A másodperc töredékéig farkasszemet
néztek egymással, utána, amikor Gallaher megbillentette gépét, a Zero
eltűnt. A következő pillanatban sivítva száguldott lefelé, szedett–vedett
századát vezetve Nagumo utolsó még sértetlen anyahajója ellen.
A hajó végre „kapcsolt”, és egy kétségbeesett kitérő manőverrel élesen
balra fordult. Gallaher számára már túl késő volt, hogy helyesbítse zuha-
nását, ezért mielőtt a bombát kioldotta volna, felrántotta gépét, remélve,
hogy bombáját a hajóra ejti. Ez a trükk néha bevált, de most nem. Először
Gallaher, majd utána a 6. felderítőszázad több más pilótája sem talált;
bombájuk közvetlenül a hajó fara mögött csapódott be.
Dave Shumway százados a történteket látva gyorsan határozott. Az ő
„Yorktown”–gépei azt a parancsot kapták, hogy a csatahajót támadják, de
most ő is átváltott az anyahajóra. Első raja Dick Best 6. bombázószázada

209
után repült, amely éppen arra készült, hogy átbillenjen zuhanásba. Best a
terv szerint zuhant, kis csoportja az Enterprise–ról összekeveredett a
Yorktown–csapattal. Ez ismét olyan mozzanat volt, amitől Pensacolában
dührohamot kapott volna az oktató.
A Zérók egész úton lefelé nyírták a csoportot. Utolsó repülőfedélzetük
forgott kockán, és ők tudták ezt. Elképesztő mutatványokat produkáltak. Az
egyik vadászgép megtámadta Cobb hadnagyot, utána elhúzott, majd újra
támadott, mialatt Cobb zuhanást végzett. Egy másik „hulló falevelet” csinált
magából, hogy célba vehesse Harold Bottomley századost.
Wisemann százados lezuhant, és nem sokkal utána John Butler hadnagy
is. A Yorktown tiszti étkezdéjében Butler állandóan arról beszélt, mennyire
vigyázott arra, hogy vadászpilóta legyen, és összecsaphasson a Zérókkal.
Most megkapta rá a lehetőséget – de egy SBD–ben. Micsoda különbség!
Először úgy látszott, hogy az anyahajó megmenekül. Az éles fordulat, a
Zérók, a heves légvédelmi tűz mintha eltérítette volna a zuhanóbombázókat.
Hanson hadnagy számos elhibázott dobást látott maga előtt, aztán rémültem
látta, hogy az ő bombázója sem talált. Undorodva nézett hátra – és olyat
látott, ami elfeledtette csalódását. Egy, két, három bomba csapódott be a
hajón gyors egymásutánban.
Mindenki magának tulajdonította a találatokat. A 6. felderítőszázadnak
valószínűleg egy ... a 3. bombázószázadnak biztosan két ... a 6. bombázó-
századnak szintén egy találata volt – ezt azonban nehéz megállapítani. A
vége felé mindenki egyszerre zuhant, és a füstben a találatok és az
elhibázott dobások eléggé egyformának látszottak. Mindenesetre alapos
munka volt. Annyira, hogy a 3. bombázószázad utolsó gépei közül kettő
átváltott a csatahajóra, a számukra eredetileg kijelölt célra. Pocsékolásnak
látszott, hogy még több bombát dobjanak le az anyahajóra, amelynek
repülőfedélzete romhalmazzá vált.

Üveg záporozott Kaku sorhajókapitányra, Cho navigátorra és minden-

kire, aki a Hiryu parancsnoki hídján tartózkodott. Az első találat pontosan
az emelődaru talapzatát érte, visszanyomta, a felépítmény felé, és a parancs-
noki hídon minden ablakot betört. A robbanás Kawaguchi fregattkapitányt
lesodorta a parancsnoki harcálláspontról a repülőfedélzetre. Csodálatos-
képpen semmi baja nem történt, és éppen idejében tápászkodott fel, hogy
újra feldöntse három további találat a parancsnoki híd környékén.
Lent a gépházban Mandai hadnagy azt hallotta, hogy egy kürt a hang-

210
szórón keresztül a légvédelmi riadót kezdi fújni. A kürt még szólt, amikor
erős lökést érzett, s utána még kettőt vagy hármat. Szíve elszorult. Meg
tudta mondani, mikor találtak mellé, mivel a lökés mindig az egyik vagy a
másik oldalról jött; ezúttal közvetlenül felülről.
A lámpák kialudtak, majd ismét kigyulladtak, amikor a gépészek átkap-
csoltak a tartalék generátorra. Nem minden bajt lehetett ilyen könnyen
orvosolni. A légaknákon keresztül füst szivárgott be; az a két ember, akit
ennivalóért küldtek fel, egy nyitott fedélzeti nyíláson keresztül mászott be –
nyomukban füst és láng kavargott.
Hashimoto százados az eligazítószobában szendergett, mikor hirtelen
mintha kalapáccsal ütötték volna hátba. Felriadt álmából, kibotorkált a lán-
gokban álló repülőfedélzetre, s szinte hitetlenkedve nézte az emelőszerkezet
talapzatát, amint az a parancsnoki híd felé csúszott.
Kaku sorhajókapitány, természetesen, semmit sem láthatott. A gépekkel
semmi baj – a hajó még 30 csomóval száguldott, de mivel a kilátásban
teljesen akadályozva volt, nem tudott manőverezni. Egyébként a hajó
mozgásképes volt, és el lehetett kezdeni a tűzoltást. Kanoe fregattkapitány
elrendelte a raktárak elárasztását; a kárelhárító brigádok a még működő
egyetlen tűzoltócsapról elkezdték oltani a lángokat.
Kawaguchi fregattkapitány a felépítmény közelében állt, és figyelte az
emberek küzdelmét a lángokkal. Egy repülőtiszt számára nagyon kevés
tennivaló maradt – a fedélzet első harmada egy nagy kráter volt. Aztán,
ahogy ott állt, néhány nagy vízoszlop emelkedett a magasba mintegy 50
yardra a hajótól. Rémülten nézett fel. Mintha amúgy is nem lenne elég
bajuk, a B–17–esek is bombázták őket.

Kemény feladat várt George Blakey őrnagyra, aki hat B–17–esét vezette
Hawaiiból Midwaybe. Azért jöttek, hogy megerősítsék a támaszpont gyenge
nehézbombázó-erejét – több mint hét órája repültek –, és most, amikor már
majdnem látótávolságra vannak a Keleti–szigettől, Midway azt a parancsot
adja nekik, hogy leszállás előtt támadják meg a japán flottát. Az üzemanyag
kevés, az emberek fáradtak. Ez minden körülmények között nehéz feladat,
és még nehezebb olyan emberek számára, akik még sohasem vívtak légi-
harcot.
A rajok vezetői rádió útján tanácskoztak egymással. Van elég üzem-
anyag? Midway azt mondta, hogy a japánok 170 mérföldre vannak észak-
nyugat felé – ez oda–vissza esetleg több mint 400 mérföld repülést jelent.
Kiszámították, hogy talán meg tudják tenni, ha ragaszkodnak jelenlegi 3600

211
lábnyi magasságukhoz. Ez képtelenül alacsony (Sweeney ezredes midwayi
csoportja 20 000 láb magasságban tevékenykedett), de nem volt mit tenni.
Blakey rádió útján közölte, hogy mennek.
Nem sokkal 6 óra után Narce Whitaker százados, aki az egyik hármas
csoportot vezette, füstoszlopot észlelt a láthatáron. Amikor közelebb ért, egy
égő anyahajót látott, amelyet cirkálók és rombolók rajzanak körül. Ám a
tengeri hadviselésben járatlanok között még most is akadtak, akik nem
fogták fel a helyzetet. Charles Crowell hadnagynak, az egyik B–17–es fiatal
tisztjének, fogalma sem volt arról, hogy azok, akik ott alul vannak, japánok.
Amikor megérkezett a parancs, hogy készüljenek fel a bombavetésre, azt
hitte, hogy a gépe elromlott és könnyíteni kell terhén.
De most megtudta, kik vannak odalenn. Amikor a kis század az anya-
hajó felé fordult, az összes kísérő hajó tüzet nyitott. Zérók rajzottak körü-
löttük, és ahogy az egyik pilóta megjegyezte: „Mivel ezeknek a fickóknak
nincs hol leszállniuk, valóban fanatikusan viselkednek.” Az egyik gép
szárnyát átütötte egy lövedék, egy repeszdarab átütötte egy másik gép orrát,
és leszakította a bombakioldót. A B–17–esek azonban lerázták a vadász-
gépeket, átverekedték magukat, mennydörögve repültek céljukra, ledobták
bombáikat, és a másik oldalon sértetlenül távoztak. Egyikük képtelen volt
bombáját az anyahajóra dobni, ezért helyette egy mit sem sejtő rombolóra
dobta.
Tapasztalatlanul, az iskola elvégzése után alig egy évvel hátborzongató
élmény volt a legtöbbjük számára. Tucatnyi összefüggéstelen benyomás
futott át agyukon: a hirtelen félelem ... micsoda sürgölődés ... a rettenetes
szomjúság, miután már mindenen túl voltak, és mégis képtelenek egy csepp
vizet is lenyelni.
Azok számára, akik szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre kívülről
szemlélték a történteket, lélegzetelállító látvány volt. Blakey őrnagy elra-
gadtatással nézte, amint a gránátok és a kisöbű fegyverek lövedékei haragos
viharként korbácsolták a tengert. Aztán a többieknél sokkal nagyobb
loccsanások csaptak fel. „Uram Isten – gondolta Blakey –, ezek valóban
nagy gránátok.” Nehezen fogta fel, hogy rajtuk kívül még egy másik B–17–
es gépekből álló csoport is bombázza a japánokat közvetlenül a fejük fölül.
Pedig így volt. A Midwayen állomásozó repülőgépek tértek vissza.
Elsőnek Sweeney ezredes érkezett 5 óra 30 perckor egy négy gépből álló
csoporttal. Úgy látta, hogy alatta az anyahajót elintézték, ezért egy nehéz-
cirkálóra csapott rá. Utána Carl Wuertele jött további két B–17–essel
Midwayről. Az anyahajó még égett, de mégis rácsapott, társa pedig a csata-

212
hajót szemelte ki magának, ők ketten okozták az izgalmat akkor, amikor
Blakey őrnagy megjelent a színen.

213
 Közben megjelent Stebbins a Hornet zuhanóbombázóival. Ő is úgy látta,
hogy az anyahajónak vége, így helyette a kíséret két hajóját választotta ...
ezek közül az egyik ugyanaz volt, amelyet Sweeney bombázott.
Rengeteg a zavar, de most semmit sem számított. A csapás nagyszerűen
sikerült. A minden oldalról támadott japánoknak – a Zérók végül is
elfogytak – nem sok harcba vethető gépük maradt. Amikor az amerikai
repülők végre hazaindultak, derűs hangulatuk vetekedett a csendes–óceáni
naplemente rózsaszínű ragyogásával. A 8. bombázószázad azt állította, hogy
három találata volt egy csatahajón, kettő pedig egy cirkálón. A B–l7–esek
ugyanilyen magabiztosan jelentették – találatok az égő anyahajón, egy
csatahajón, egy cirkálón; egy romboló elsüllyedt; ezenkívül egy sereg
pusztító közeli találat.

Michiso Tsutsumi fregattkapitány, a Haruna csatahajó másodtisztje két

zuhanóbombázót látott a parancsnoki híd felé száguldani. Az egyikről azt
hitte, hogy sohasem fog felhúzni – Tsutsumi még a pilóta arcát is tisztán
látta. Az utolsó pillanatban azonban biztosan elzúgott, olyan alacsonyan,
hogy antennája beleakadt a Harunáéba.
A bombák valahogy nem találtak, hatalmas robbanással közvetlenül a
hajó tatja mögött csapódtak be. A következő órában a flotta nagy része
hasonló sorsra jutott: 5 óra 30 perc: zuhanóbombázók támadják a Tonet … 5
óra 40 perc: B–l7–esek a Harunát ... 5 óra 40 perc: zuhanóbombázók a
Chikumát ... 6 óra 15 perc: B–17–esek bombázzák a Hiryut ...
Úgy látszott, nem akar vége szakadni. De 6 óra 32 perckor valahára egy
fáradt írnok–tiszthelyettes a Chikuma parancsnoki hídján észrevette, hogy
az utolsó támadók is eltávoztak, s így a flotta végre felmérhette a veszte-
ségeket. Hihetetlen, de ezek az utolsó csapások egyik hajóban sem tettek
kárt. A Haruna tatja mögött becsapódott bomba elgörbített néhány lemezt,
megrongálta az ágyúsüteg távmérőjét, de a sérüléseket könnyen ki lehet
javítani. Az egyetlen másfajta kárt az az alacsonyan repülő B–17–es okozta,
amely végigszórta a Hiryu megrongált repülőfedélzetét, elhallgattatott egy
légvédelmi üteget, és több tüzért megölt.
Eggyel több vagy kevesebb légvédelmi ágyú, ez most nem számított a
Hiryun. Kaku sorhajókapitány tudta, az egyetlen remény az, ha sikerül
eliszkolni a csatatérről. Ha egyszer az amerikai repülőgépek hatósugarán
kívül kerül, a hajónak módja lesz arra, hogy sebeit nyalogassa, és valahogy
visszajusson Japánba. A távbeszélő még működött, és Kaku hívta főmér-

214
nökét, Kunizo Aiso fregattkapitányt. Sürgette őt, hogy tartsa a 30 csomó
sebességet.
Aiso derűlátó volt. A fő vezérlőterem jó állapotban volt, és a 4–es számú
gépházban sikerült eloltani a tüzet. A másik három gépházat nem tudta
elérni – minden fedélzeti nyílás el volt zárva, de telefonon hívni tudta őket,
és azt mondták, hogy még minden rendben van. Leginkább arra panasz-
kodtak, hogy a légaknákon át állandóan ömlik a gőz és a füst.
Nemsokára mindnyájan valami mást észleltek. A gépház mindig igen
meleg volt, de most sokkal forróbb, mint máskor ... sokkal forróbb, mint
kellett volna. Mandai hadnagy a 4–es számú gépházban felnézett a feje
felett levő acéllemezre, és észrevette, hogy a festék olvadni kezd rajta.
Lecsepegett a gépterembe, és kisebb tüzek lobbantak fel a nyomában.
Amikor felülről eltűnt a festék, a csupasz acél izzani kezdett. Végül
világosvörössé vált. Senki sem mondta, de mindenki tudta a gépházban,
hogy a felettük tomboló tűz foglyai.
Az égő anyahajótól néhány száz yardnyira a Kirishima csatahajó
szántotta a vizet az egyre sűrűsödő félhomályban. Azt a parancsot kapta,
hogy készüljön fel a vontatásra, arra az esetre, ha a Hiryu gépei felmon-
danák a szolgálatot. A teljes sötétség beálltával ez egyre kellemetlenebb
feladattá vált. A Hiryun időnként felcsaptak a lángok, és ez tökéletes célt kí­
nált az ellenséges tengeralattjáróknak. Végül Iwabuchi sorhajókapitány, a
csatahajó parancsnoka rádión érintkezésbe lépett Nagumóval, jelentette a
helyzetet, és bizonygatta a hajót fenyegető veszélyt.
6 óra 37 perckor Nagumo azt a megnyugtató parancsot adta, hogy sza-
kadjon el az anyahajótól, és csatlakozzék a Nagarához. A Kirishima észak-
nyugatnak fordult, és amikor lassan távolodott, Honda sorhajókapitány, a
hajó másodtisztje elgondolkozva visszanézett a Hiryura. A hajó ott állt
feketén az esti éggel a háttérben, minden részén tüzek szikráztak. Távolból
a lángnyelvek a lampionok százaira emlékeztették, s hajdanvolt ünnepek
hangulatát idézték fel.

Amikor Hartwig fregattkapitány visszanézett az erősen megdőlt és a fél-

homályban magányosan kirajzolódó Yorktown–ra, alig bírta elviselni a lát-
ványt. Rombolója, a Russell, már két éve az anyahajó kísérő hajója volt.
Szinte részének érezte. És most elválik tőle. Fletcher tengernagy megpa-
rancsolta, hogy a kísérő hajók az életben maradottakkal együtt induljanak el
kelet felé, és csatlakozzanak Spruance tengernagyhoz. A parancs az parancs,
de hát nem könnyű itthagyni ezt a romos, magányos hajótestet. Hartwig

215
agyán egy, a Hamletből vett gondolat cikázott át: „... szegény Yorick, jól
ismertem őt.”
A színhely elhagyásakor sokan mások is úgy érezték, „nem helyes”
elhagyni a Yorktownt. A hajó tartotta magát – a tűz égett a kazánokban, a
dőlés nem lett nagyobb – és a Portland odaállt, hogy vontatókötélre vegye.
Ámde más tényezők is voltak, és Frank Jack Fletchernek mindegyikkel
számolnia kellett. Egyre sötétedett ... a japánok a közelben ... Yamamoto
nagy hajói valahol itt vannak ... ellenséges tengeralattjárók bukkanhatnak
fel ... a magára hagyott anyahajót őrző hajóraj eszményi célpont.
A háború újra „vaktában való tapogatózássá” vált. Fletcher mérlegelte az
eshetőségeket, és végül úgy döntött, hogy a kockázat túl nagy. 5 óra 38
perckor kiadta a parancsot, amellyel mindenkit keletre küldött. A következő
35 percben a Yorktown egyedül ringatózott a félhomályban. Utána 6 óra 13
perckor egy új parancs a többiektől lekapcsolta a Hughes rombolót azzal,
hogy maradjon a Yorktown közelében.
A 17. különleges feladattal megbízott kötelék folytatta útját Spruance
felé, akihez éppen akkor tértek vissza a repülőgépek a délutáni támadásból.
Ismét aggódó arcok fordultak az ég felé, számolták az SBD–ket, fürkészték
a károk vagy sérülések nyomait. Ezúttal azonban jóval kisebb volt a
feszültség, mint a reggeli támadás alatt. Ehhez hozzájárult a rádió. Aki
hallgatta, lehetetlen, hogy ne vette volna észre azt az ujjongást, ahogy a
pilóták egymással beszélgettek: „Hej, ezek a konyhai lefolyó kivételével
mindent bevetnek ellenünk ... hoppá, itt jön a lefolyó.”
Mégis, a japánok néhányuknak kellemetlen perceket szereztek. A három
elveszett gép mellett több súlyosan megsérült. Három Zero csapott le
Shumway századosra, faroklövészét megsebesítették, s leszakították gépe
jobb oldalát. A gépet sikerült hazavinnie, de az már csak szemétdombra való
volt. Cooner és Merrill hadnagy hasonló tapasztalatot szerzett.
Earl Gallahernek, az Enterprise–csoport vezetőjének, másfajta gyötrel-
mei voltak, ahogy magát érezte, szívesen felcserélte volna Zérókra. Amikor
gépét kivette a zuhanásból, kiújult régi hátsérülése, és most kínozta a
fájdalom. Még lenyúlni sem tudott, hogy ledobja a leszálló horgot. Anélkül
pedig nem tudott leszállni az anyahajón, és nem tudott landolni a vízen sem.
Ezzel a háttal sohasem fog kijutni a pilótaülésből.
A vezetést átadta a mellette ülő pilótának, és hagyta, hogy mindenki más
szálljon le, ő pedig ezalatt megpróbálta leakasztani a horgot. Nem volt
könnyű, de kétségbeesésében valahogy sikerült elérnie. Elkapta, minden
rendben, de majdnem elvesztette eszméletét a fájdalomtól. Végre 6 óra 34

216
perckor keserves szökkenésekkel leszállt, és ezzel az Enterprise–csoport
utolsó gépe is hazatért.

Nagumo ideiglenes zászlóshajóján, a Nagarán, teljes volt a zűrzavar. A

tengernagy visszaképzelte magát abba az időbe, amikor még rombolón
szolgált, és homályosan beszélt az éjjeli torpedótámadásokról. Törzsfőnöke,
Kusaka kificamodott bokái rettenetesen fájtak. Végül visszavonult a hajó
tatján levő kis kabinba, ahol egy orvos megpróbálta elsősegélyben része­
síteni. („De hiszen ön fogorvos”, panaszkodott Kusaka. „Tudom, de a fog-
orvos is orvos” – mondta az vidáman.)
Kusaka ideje nagy részét egy priccsen fekve töltötte, de néha szükség
volt rá a parancsnoki hídon. Ilyenkor egy tengerész a hátára vette, és oda-
vitte. Mulatságos látvány volt, és valamiképpen jelképezte Nagumo egész
flottájának nyomorúságos állapotát.
Messze hátul, Yamamoto tengernagy érezte a zűrzavart.
A Yamato parancsnoki hídjának kis hadműveleti szobájában törzsével
együtt terveken dolgozott, hogy mentse, ami menthető.
Az első lépést 12 óra 20 perckor tette, 90 perccel azután, hogy az
összeomlásról értesült. Ekkor több erélyes utasítást adott rádión a flotta
megmaradt részének. A szállítóhajók ideiglenesen vonuljanak vissza. A
tengeralattjárók egy nyugatra fekvő vonalon foglaljanak állást. Kakuta
tengernagy hagyja ott az Aleutokat, és a Ryujo meg a Junyu könnyűanya-
hajókkal menjen dél felé. Kondo tengernagynak nem kell külön parancsot
adni, ő már észak felé tartott csatahajóival, a Zuiho anyahajóval, valójában
mindennel, amije csak volt. Yamamoto maga a sűrű ködön keresztül kelet
felé szelte a habokat a hatalmas Yamatóval, két másik csatahajóval és a
Hosho anyahajóval.
Ha szerencséje van, ezek a különféle egységek, köztük a négy kis anya-
hajó, úgy egy nap múlva csatlakozhatnak Nagumóhoz. Kondo különlegesen
ígéretes volt. Mindössze 300 mérföldre van, és másnap reggel 3 órára
megérkezhet.
Yamamoto azt remélte, hogy ez a vegyes flotta a Hiryuval és a kemény
öklű Yamaguchival még mindig el tud bánni az amerikai flottával. De még
ott volt Midway, az eredeti célpont. Vajon képesek–e az amerikaiak arra,
hogy a Császári Egyesített Flotta nagyobb részével szemben, amely most
feléje száguld, a támaszpontot „elsüllyeszthetetlen anyahajóvá” változ-
tassák? Kuroshima sorhajókapitány, a „hadműveletek istene” úgy gondolta,
hogy igen. Rábeszélte Yamamotót, hogy a bázist semlegesíteni kell, még

217
azon az áron is, hogy az összevont erő egy részéről lemondanak. A tenger-
nagy hozzájárult, és 1 óra 10 perckor a következő rádióüzenetet küldte
Kondo tengernagynak: „Az inváziós erő egy részét indítsa el az AF–en levő
ellenséges légi támaszpont megsemmisítésére. AF és AO megszállása
ideiglenesen elhalasztva.”
Az aleuti mozzanat (AO) nemsokára ismét időszerűvé vált, de Midwayt
továbbra is elnapolták, legalábbis amíg Kondo meg nem puhítja a helyet.
Ennek nagyon hamar meg kell történnie. A Kumano, a Suzuya, a Mikuma és
a Mogami cirkálókat Kondo elindította, hogy végezzék el a munkát. Ezek
voltak a japán haditengerészet legújabb és leggyorsabb nehézcirkálói, kivá-
lóak erre a célra. Takeo Kurita tengernagy parancsnoksága alatt 32 csomó
sebességgel száguldottak északnyugati irányba.
A kezdet jó, de a tervezés sokkal könnyebb volna, ha egy kicsit többet
tudnak a midwayi viszonyokról. Nagumónak még egy rövid jelentést kell
küldenie a reggeli rajtaütésről. Természetesen neki megvoltak a maga
problémái, de az egyesített flottának valóban nélkülözhetetlen ez a tájékoz-
tatás. 4 óra 55 perckor új üzenetet küldtek, amely sürgette Nagumót, hogy
jelentse az események újabb alakulását. Ezt az üzenetet soha még csak nem
is nyugtázták, talán mivel a legkellemetlenebb pillanatban érkezett: az
amerikai zuhanóbombázók éppen akkor intéztek támadást a Hiryu ellen.
Yamamoto továbbra is tájékozatlan maradt. 11 óra 30 perc óta –
majdnem hat óra óta – közvetlenül semmit sem hallott Nagumóról.
Állandóan fel–alá járkált a parancsnoki híd elején. Időnként szórakozottan
szeméhez emelte látcsövét, és kelet felé kémlelt – mintha ez bármit is használt
volna.
A mennykő 5 óra 30 perckor csapott le.
„A Hiryu bombatalálatok következtében ég”, adta le Nagumo. Yamamoto
a parancsnoki harcálláspont közepén lehuppant egy székre. Egy szót sem
szólt. Gondolataiba mélyedve perceken át olyan mozdulatlan volt, mint a
szikla.
A Nagarán Nagumo tengernagy továbbra is az éjszakai felszíni vállalko-
zás gondolatával kacérkodott. Terve az volt, hogy pillanatnyilag visszavonul
nyugat felé, utána a sötétben irányt változtat, és meglepi az amerikaiakat.
Yoshioka fregattkapitány, aki Nagumo arckifejezését tanulmányozta, azt
gondolta, hogy a vén tengeri medve reggel óta először látszik vidámnak.
Aztán 6 óra 30 perckor a Chikuma fényjelzéssel egy üzenetet közölt,
amely minden reményét szertefoszlatta: „Ennek a hajónak a 2–es számú
repülőgépe 4 ellenséges anyahajót, 6 cirkálót, és 15 rombolót látott 5 óra 13

218
perckor az égő és megdőlt ellenséges anyahajótól 30 mérföldre, keleti
irányban. Az ellenséges erő nyugat felé tartott ...”
Ez mindent felborított. Korábban Nagumo úgy vélte, hogy az amerikaiak
is súlyos károkat szenvedtek. Most kiderült, hogy ő csak egy anyahajót tett
harcképtelenné, a többi négy pedig egyenesen feléje közeledik. Egy régi
divatú tengeri csata, az igen, de sem Nagumónak, sem törzsének semmi
kedve sem volt egy effajta vállalkozáshoz.
A hírben sem kételkedtek. A váratlan amerikai támadáson meghökkenve
most bármit hajlandók voltak elhinni. Még csak azzal sem törődött senki
sem, hogy a hírt ellenőrizze. Ha ezt megteszik, jóval szkeptikusabbak lettek
volna. Az információ a Chikuma repülőgépének két állítólagos külön
észlelésén alapult – ámde a második „észlelés” nyilvánvalóan úgy született,
hogy a pilóta megpróbálta helyesbíteni és kibővíteni eredeti közlését.
Nagumo tisztjei azonban már nem voltak olyan hangulatban, hogy
elemezzék az ellenséggel való harcérintkezés felvételéről szóló jelentéseket.
Egyetlen kiút a menekülés volt. A csapásmérő erő maradványai 7 óra 5
perckor megfordultak, és északnyugat felé keresték a biztonságot.
Yamamoto tengernagy úgy érezte, hogy itt valamiféle erkölcsi probléma
lehet. E szédítő csapásoktól maga is megrendült, de a rugalmasság egyike
volt a tengernagy harci tulajdonságainak. Nemsokára hajlandó volt fejest
ugrani a harcba, ám egységparancsnokaiban nem volt olyan biztos. Lehet,
hogy szükségük van valamire, ami lelket önt beléjük, amíg odaér, és akkor
majd maga veszi kézbe a dolgokat. 7 óra 15 perckor az összes parancs-
nokhoz a következő rádióüzenetet intézte:
1.Az ellenség flottája, amely gyakorlatilag megsemmisült, kelet felé
vonul vissza.
2.Az egyesített flotta közelben levő egységei az ellenséges flotta
maradványainak üldözésére és egyidejűleg AF elfoglalására készülnek.
3.A főerő a terv szerint 5–én 03.00-kor éri el az É 32 fok 08 perc, K 175
fok, 45 perc pontot. Irány 90 fok; sebesség 20.
4.Az 1. anyahajó-csapásmérő erő, az inváziós erő (a 7. cirkálóosztály
kivételével), a tengeralattjárók haladéktalanul felveszik az érintkezést az
ellenséggel, és megsemmisítik azt.
Nagumo tengernagy biztosan keserű iróniának érezte:vele egy időben
kapott egy másik üzenetet is, amelyben az állt, hogy a Soryu elsüllyedt.
A hajó egész délután égett, időnként robbanások rázták meg, miközben a
kísérő cirkálók tehetetlenül keringtek körülötte. Napnyugta felé a tűz
annyira alábbhagyott, hogy a fedélzetre lehetett küldeni Abe zászlóst, hogy
megpróbálja megmenteni Yanagimoto sorhajókapitányt. Abe a flotta egyik

219
birkózóbajnoka volt, és azt a parancsot kapta, hogy erőszakkal vigye
magával Yanagimotót. A sorhajókapitány azonban nem tágított, és Abe nem
mert kezet emelni parancsnokára. Könnyes szemmel egyedül tért vissza az
anyahajóról.
A Soryu mélyebbre merült a vízbe. A közelében álló Makigumón valaki
elkezdte énekelni a „Kimigayót”, a nemzeti himnuszt. Mások is vele
tartottak. Miközben az ének hangjai szálltak a vízen át, a Soryu tatja
lebukott, orra magasra emelkedett, majd 7 óra 13 perckor méltóságteljesen
elsüllyedt.
Tizenkét perc múlva a Kaga következett. A hajó egész délután sodródott,
fedélzetén egy kis vödörbrigád küzdött a lángokkal. Reménytelen küzdelem
volt, és napnyugta táján a Hagikaze romboló odaküldött egy nagy csónakot,
hogy elhozza az embereket. Ezek rögtön visszaküldték egy kézi
szivattyúért. A csónak ismét visszatért, ezúttal az emberek visszatérését
elrendelő írásbeli paranccsal. Most már megtörten engedelmeskedtek. Az
egyik öreg altiszt, miközben a Hagikaze fedélzetére felmászott, állandóan
visszanézett az égő hajóra. Könnyek patakzottak le az arcán, és csodálatosan
pödrött bajuszán is. Nem sokkal később két hatalmas robbanás hasított bele
a szürkületbe, és 7 óra 25 perckor a Kaga is elsüllyedt.
Ugyanebben a pillanatban tőle néhány mérföldnyire Aoki, az Akagi
kapitánya mindenkit a horgonyfedélzetre szólított. Az anyahajó megmenté-
sére már nem volt remény, és Aoki most megdicsérte az emberek
bátorságát, istenhozzádot mondott nekik, és megparancsolta, hogy mindenki
hagyja el a hajót. A Nowaki és az Arashi rombolók közelebb húzódtak, és 8
órakor egy kis csónakflottilla elkezdte az életben maradottak átszállítását.
A kapitány üzenetet küldött Nagumo tengernagynak, és engedélyt kért a
hajó elsüllyesztésére. Nagumo sohasem válaszolt, de Yamamoto igen. A
főparancsnok vette a kérést, és 10.25–kor rádión rövid parancsot küldött,
hogy a hajót ne süllyesszék el. Ez részben Yamamoto küzdőszellemének,
részben pedig érzelmeinek tudható be. Az Akagi kedvence volt – fiatalabb
korában több évig szolgált rajta – és most eltökélte, hogy megkísérli
hazavontatni.
Miura fregattkapitány, az Akagi navigátora a Nowakin, ahol a mentési
munkálatokat irányította, megkapta Yamamoto üzenetét. Gyorsan fogott egy
motorcsónakot, átment az Akagira, ahol Aoki sorhajókapitány várta, hogy
megérkezzen az engedély (egyesek azt mondják, hogy a horgonyhoz
kötözte magát). Miura jó svádájú ember volt, és most minden rábeszélő-
képességét elővette. Komor szónoklat helyett – ami várható lett volna –

220
korholta Aokit, mondván, hogy kárt okoz magának, és mindenek felett utalt
Yamamoto parancsára, hogy nem szabad elsüllyeszteni a hajót. Sokkal
hasznosabb lenne, ha átjönne a Nowakira, és segítene megmenteni hajóját.
Aoki továbbra is nagyon nyomott hangulatban volt (és az is maradt
egész életében), de igenlően bólintott, és leereszkedett a Nowaki motor-
csónakjába. A benne ülők ellökték magukat, és magára hagyták a fekete,
csendes Akagit – amely most már valóban elhagyottan, tehetetlenül
sodródott a holdfényes óceánon.,
Maradt még néhány szétszóródott úszó – a harcbiztosítás pilótái,
akiknek üzemanyaga kifogyott, és páran a három anyahajó legénységéből. A
rombolók egész délután és még este is ide–oda cirkáltak és felszedték őket:
Raita Ogawa Zero–pilótát az Akagiról, aki mentőmellényében taposta a
vizet ... Tatsuya Otawát a Soryuról, aki egy gerendát ölelt ... Takayoshi
Morinagát a Kagáról, aki egy úszó függőágyba kapaszkodott, és még
néhányat. Eleinte harsányan kiabáltak, hogy magukra vonják a figyelmet, de
amint az est közeledett, a kiabálás abbamaradt. Végül minden elcsendesült;
az elsötétített rombolók befejezték a kutatást, és megindultak északnyugat
felé, hogy újra csatlakozzanak a flottához.

George Gay hadnagy teljesen egyedül volt a Csendes–óceán csillagai

alatt. Ilyen magányt egész délután nem érzett. Egyszer egy járőröző
romboló olyan közel ment el mellette, hogy látta a fehér ruhás matrózokat a
fedélzeten. „Ha lett volna valaki a fedélzeten, akit ismerek, felfedeztem
volna.” Gay megpróbált minél kisebbnek látszani, és fekete párnája alá bújt.
Megégett lábszára szörnyen fájt ... keze vérzett ... és eszébe jutottak a
cápák. Utána megnyugtató gondolata támadt. Valahol azt hallotta, hogy a
cápák nem szeretik a robbanásokat – ez nagyon jó, itt bőven volt belőlük. A
távolban még látott hajókat, de nem nagyon gyakran nézett fel. A sós víz
annyira bántotta a szemét, hogy alig látott valamit. Végül az idő nagy
részében csukva tartotta, és csak néha nyitotta ki, hogy egy rövid pillantást
vessen a láthatárra. Észrevette, hogy a japánok lassanként elhagyják a
körzetet.
Amint leszállt a sötétség – „talán kissé hamarabb, mint kellett volna” –,
elővette sárga mentőtutaját, felfújta, rákapaszkodott. Szeme most nem égett,
és végre megpihenhetett. Kimerülten hanyatt feküdt – néha szundított, néha
nézte a fényszórók világosságát a távoli északon, ahol a japánok még min­
dig küszködtek, hogy roncsaikból megmentsenek valamit.

221
 Yoshida fregattkapitány rombolóját, a Kazagumót az égő Hiryu mellé
irányította. Emberei gyorsan dolgoztak a sötétben, tűzoltó felszerelést és
kétszersültből meg vízből álló meglehetősen szegényes vacsorát raktak ki az
anyahajó személyzetének. A Yugumo romboló szintén odaállt, külön tűzoltó-
tömlőt hozott a Chikumáról. Két további romboló a közelben körözött,
segítésre készen, ha szükség lesz rá.
A Hiryu tehetetlenül hányódott a vízen. Kilenc óra körül végül leálltak a
gépek. A távbeszélő még működött, bár gyengén, és odalenn a 4–es számú
gépteremben Aiso fregattkapitányt néha hívták a parancsnoki hídról. Fentről
valaki tudni akarta, hogy a gépészek ki tudnak-e jutni. Aiso felnézett a
felette vörösen izzó acélra, és azt mondta, nem. Utána hosszú szünet ... majd
a parancsnoki híd megkérdezte, van–e valami utolsó üzenetük.
Ez feldühítette Aisót. Tudta, a helyzet rossz, de bizonyára nem remény-
telen. A Hiryut látszólag nem fenyegette az elsüllyedés veszélye, és ha a
tüzeket sikerül eloltani, úgy érezte, valahogy vissza tudják vinni Japánba. A
mélyen lent bezárt ember szenvedélyességével sürgette a parancsnoki hidat,
hogy ne adja fel a reményt. Sohasem tudta meg, hogy hallották–e, amit
mond. A telefon elnémult, és soha többé nem szólalt meg.
Bármi volt is a helyzet ennek az üzenetváltásnak az idején, 11.58–kor
minden világos lett. Ebben a pillanatban valami nagy robbanást váltott ki. A
már kialvóban levő tüzek ismét fellobbantak, és fékezhetetlenül mindenfelé
elharapóztak.
Ez az új válság fontos elhatározás elé állította Sandanori Kawakami
hadnagyot. A Hiryu fiatal tisztjére, ma éjjel szinte elviselhetetlen felelősség
nehezedett, ő volt a császár arcképének az őre. Rendes körülmények között
a kép a kapitány kabinjának a falán függött, de Midwaynél bizonyos
óvintézkedéseket tettek. Amikor a riadó elhangzott, Kawakami a képet egy
különleges fadobozba tette, és egy altiszt hátizsákban levitte a kronométer-
szobába, amely a páncélozott fedélzet alatt volt. Itt biztonságban lehetett.
Legalábbis a tervek szerint. Senki sem feltételezte, hogy esetleg el kell
hagynia a hajót.
Kawakaminak most a saját felelősségére kellett cselekednie. Nem tudta
hívni a parancsnoki hidat, és nem volt vesztegetni való idő. Az altiszt újra
felvette a hátizsákot, és a két ember kincsét őrizve előreküzdötte magát a
lángokon keresztül. Kijutottak a horgonyfedélzetre, ahonnan Kawakami a
képet óvatosan átszállította a Kazagumo rombolóra.
Éppen idejében. A Hiryu 15 fokkal megdőlt, most már végérvényesen a
víz foglya volt. A kérdés csak az volt, hogy meddig bírja. Június 5–én 2.30–

222
kor Kaku sorhajókapitány végre Yamaguchi tengernagyhoz fordult, és így
szólt: „Uram, nemsokára el kell hagynunk a hajót.”
Yamaguchi bólintott, üzenetet küldött Nagumo tengernagynak és jelen-
tette, hogy elrendelte a Hiryu legénységének távozását. Utána utasította
Kakut, hogy rendeljen mindenkit a repülőfedélzet bal oldalára. Mintegy 800
életben maradott jelentkezett, akik a lángok imbolygó fényénél a két vezető
körül gyülekeztek.
Először a sorhajókapitány szólt hozzájuk. „Ezt a háborút még meg kell
harcolni”, mondta és buzdította őket, hogy folytassák a küzdelmet. Nekik
élniük és küzdeniük kell, mint egy még erősebb flotta magvának.
Most Yamaguchin volt a sor. Elmondta nekik, mennyire csodálja
bátorságukat – milyen büszke azokra a sikerekre, amelyeket az együtt vívott
csatákban értek el. Ami a mostani helyzetet illeti, „egyedül és teljesen én
vagyok a felelős a Hiryu és a Soryu elvesztéséért. Végig a fedélzeten fogok
maradni. Azt parancsolom mindnyájatoknak, hogy hagyjátok el a hajót, és
továbbra is szolgáljátok hűségesen őfelségét, a császárt”.
Utána arccal Tokió felé fordultak, és Yamaguchi háromszoros hurrát
vezényelt a császár tiszteletére. Ünnepélyesen levonták a nemzeti zászlót,
majd a tengernagy saját zászlóját. Kürtszó harsant fel az éjszakában, amikor
a Felkelő Nap leereszkedett a zászlórúdról. A zenekar a nemzeti himnuszt, a
„Kimigayó” –t játszotta.
Amikor az emberek megkezdték a hajó elhagyását, Kaku sorhajó-
kapitány Yamaguchi tengernagyhoz fordult: „Uram, osztozni fogok a hajó
sorsában.”
A tengernagy megértette. Megismételte, ő is úgy tervezi, hogy végig
kitart. Utána olyan társalgásba kezdtek, amely nem sokat jelent azok
számára, akik nem ismerik a japán szokásokat. „Gyönyörködjünk a Hold
szépségében”, jegyezte meg Yamaguchi.
„Milyen fényesen ragyog. Biztosan a huszonegyedik napjában van ...” –
felelte Kaku.
Elég különös, de egy ilyen beszélgetés nem szokatlan két közeli japán
barát között. Önmagában nincs a halálra utaló értelme. Inkább hagyo-
mányos, szinte szertartásos módja a sok közös élmény kifejezésének.
Ma este azonban biztosan benne volt az, hogy együtt fognak elsüllyedni
a hajóval. Kanoe fregattkapitány, a másodtiszt, aki hallotta kettőjük
beszélgetését, úgy érezte, hogy a vezető beosztású tiszteknek szintén
maradniuk kell. Megbeszélte velük a dolgot, és mindnyájan egyetértettek.
Kaku sorhajókapitány azonban egyáltalán nem rokonszenvezett a gondolattal.
Kijelentette, hogy egyedül ő marad és kurtán utasította őket, hogy „mind-

223
nyájan hagyják el a hajót”.
Utána Yamaguchi törzsének rangidős tisztje, Seiroku Ito fregattkapitány
a tengernagy törzse nevében ugyanezt indítványozta. Yamaguchi szintén
elutasította a gondolatot.
Időnként más tisztek is jöttek – számtalan volt az elintézni való. „Ren-
geteg pénz van a hajó páncélszekrényében – jelentették. – Mit csináljunk
vele?”
Ez könnyű dolog volt. „Hagyja a pénzt ott, ahol van – parancsolta Kaku
sorhajókapitány –, szükségünk lesz obulusra, amikor a Styx folyón
átkelünk.”
Yamaguchi is tréfált: „Így van. És szükségünk lesz a pénzre, hogy jó
kosztot kapjunk a pokolban.”
Elérkezett a búcsú ideje. Ito hitelesítette a tengernagynak azt az
elhatározását, hogy a hajón marad, utána megkérdezte, van-e valami utolsó
üzenete. Yamaguchi azt felelte, hogy van, mégpedig kettő. Az első Nagumo
tengernagynak szólt: „Nincsenek szavaim, hogy mentegetőzzek a történ-
tekért. Csak azt kívánom, hogy a japán flotta még erősebb legyen és álljon
bosszút.” A második Toshio Abe sorhajókapitánynak, aki a 10. romboló-
osztályt vezette a közelben levő Kazagumo zászlóshajón. Ez az üzenet rövid
és velős volt: „Süllyessze el a Hiryut torpedóival.”
Végül a búcsútószt. Valaki felfedezett egy kis hordót, amelyet korábban
a Kazagumóról küldtek át. Levették a fedelét, megtöltötték vízzel, és némán
egymásnak adták. Ez volt minden, és amikor Ito fregattkapitány távozott,
Yamaguchi átadta neki sapkáját, emlékül a családjának.
4.30 volt – keleten pirkadt a hajnal –, amikor a Hiryu legénységének
átszállítása befejeződött. Kanoe fregattkapitány volt az utolsó, és amikor a
nagy csónak elvitte, látta, hogy Yamaguchi és Kaku integet a parancsnoki
hídról.
5.10–kor Abe sorhajókapitány kiadta végső utasításait. A Makigumo
romboló a Hiryu felé fordult, és két torpedót lőtt ki. Az egyik célt tévesztett,
a másik nagy dörejjel robbant. Abe nem vesztegette az időt, rombolóit
északnyugatnak fordította, és sietett Nagumo tengernagy után.
Nagumónak is nyugtalan éjszakája volt. Zaklatott idegeinek többre lett
volna szüksége a főparancsnok szívélyes üzeneténél. 9.30–kor rádión
közölte Yamamotóval a sebesen feléje tartó amerikai anyahajóról szóló hírt.
Hozzátette, hogy ő maga most 18 csomóval visszavonulóban van
északnyugat felé. Választ nem kapott, ezért 10.50–kor kissé módosított
formában újabb jelentést küldött.

224
 Ezúttal öt perc múlva megkapta a választ. Yamamoto leváltotta a parancs-
noki beosztásból, és helyébe az agresszív Kondo tengernagyot nevezte ki,
aki csatahajóival és cirkálóival délről jött feléjük. Ugaki törzsfőnök szavai
szerint úgy látszott, hogy Nagumo gyomra nem veszi be a dolgot.
Nagumo szó nélkül tudomásul vette a döntést. Nem így azonban törzse.
A csata izgalmában – még akkor is, amikor közelgett a vereség – nem sok
idő volt a gondolkodásra. Most azonban ráértek. Az est folyamán Oishi, a
törzs rangidős tisztje felkereste Kusaka tengernagyot. „Uram – mondta –,
mi, a törzs tisztjei elhatároztuk, hogy a történtekért érzett felelősségünk
értelmében öngyilkosságot követünk el. Lenne olyan szíves erről tájékoz-
tatni Nagumo tengernagyot?”
A gyakorlatias Kusaka másként látta a dolgot. Az egész törzset magához
hívatta, lehordta őket. „Hogyan tehetnek ilyet? Minden kis jó hírre elragad-
tatásban törnek ki, aztán az első alkalommal, amikor valami rosszul sikerül,
öngyilkosságot akarnak elkövetni. Ez képtelenség!”
Azonnal Nagumóhoz ment, és jelentette az esetet. Amint kiderült, az
admirális maga is játszott ezzel a gondolattal. „Amit ön mond, teljesen
ésszerű – jegyezte meg –, de más a helyzet, amikor egy vezetőről van szó.”
„Egyáltalán nem” – felelte Kusaka, és ismét belelovallta magát a
beszédbe: éppen most harakirit elkövetni – a gyengeség jele. Az, amit
tennünk kell: visszajönni, és bosszút állni a vereségért.
Végre sikerült meggyőzni Nagumót, és az 1. csapásmérő anyahajós
egység – most már mind a négy anyahajójától megfosztva – igyekezett
minél távolabb kerülni a katasztrófa színhelyétől.

225
12. FEJEZET

GYŐZTESEK ÉS VESZTESEK

Midwayen nem tudták elhinni, hogy túl vannak rajta. A reggeli támadás
csak puhítás volt. A japánok visszajönnek.
Simard sorhajókapitány napnyugtakor heves bombatámadásra számított,
ezért széttelepítette PBY–jait, a feleslegessé vált repülőszemélyzeteket
eltávolította, és figyelmeztette az őrnaszádokat, hogy készüljenek fel egy
éjszakai támadásra. Sweeney ezredes hét B–17–esét visszaküldte
Hickambe; nem akarta, hogy a földön semmisítsék meg őket. A Keleti–
szigeten egy öreg tengerészgyalogos fogta azt a pénzt, amelyet kockajá­
tékon nyert, és bedobta a hullámokba – inkább így vesszen el, semmint a
japánoké legyen.
Valójában kora délután az egyetlen tengeri „inváziós erő”, amely
Midway felé tartott, két emberből állt egy gumicsónakban, mintegy 10
mérföldnyire a szigettől. Thomas Wood hadnagy és fedélzeti lövésze a
Hornet 8. bombázószázadához tartozott, amely üzemanyag–feltöltésre jött,
de tartályuk nem sokkal a támaszpont előtt kifogyott. A vízen kényszer-
leszállást hajtottak végre, felfújták csónakjukat, és evezni kezdtek a füst
felé, amelyet a messzeségben láttak.
Már besötétedett, mire a midwayi korallzátonyt elérték. Ha átjutnak
rajta, még mindig öt mérföldet kell evezniük, hogy szilárd talajt érjenek, de
legalább a lagúna szelíd vizén lesznek. Már csak a zátonyon kellett
átjutniuk.
De éppen ez volt nehéz. Mindössze egy helyen ment volna könnyen, de
ezt egy nagy hím oroszlánfóka őrizte. Nem volt hajlandó tágítani, és nem
vett tudomást sem a kiabálásról, sem a fenyegetésekről. Végül Wood
felmászott hozzá és néhányszor jó alaposan oldalba rugdosta. Ez meggyőzte
az oroszlánfókát. Beugrott a vízbe, de nem adta fel könnyen. Miután a két
ember átcipelte a csónakot és megpihent a korallzátonyon, ott úszkált a
zátony körül, rájuk ugatott, leplezetlen ellenszenvet tanúsított.
Végül biztonságban partot értek, Midwayt pánikhangulatban, kedve-
szegetten találták. A megmaradt tengerészgyalogos zuhanóbombázók
éjszakai támadást szerveztek, de nem tudták megállapítani, hol vannak a
japánok. Végül új parancsnokuk, Norris őrnagy kivételével visszatértek, aki
nyilván légörvény áldozata lett. Közben a B–17–esek egymás után érkeztek

226
haza délutáni támadásukról ... némelyikük hajmeresztő történeteket mesélt a
Zérókról. Lehet, hogy ezek árvák voltak (valóban azok), de az is lehetséges,
hogy valahonnan egy ötödik anyahajóról jöttek. Aztán ott voltak nyugatra és
délnyugatra azok a hajók – a legutóbbi jelentések szerint még mindig
közeledtek.
Este 10 óra körül a B ütegnél egy tengerészgyalogos tengeralattjárót
látott a Keleti–szigettől mintegy 2 mérföldnyire, amint óvatosan feljött a
felszínre. Midway, nem tudva mi várható, nem lőtt rá. Shannon ezredes még
nem kívánta felfedni lövegeinek tüzelőállásait. A félig felhőtakarta hold-
világnál az emberek figyelték, amint a tengeralattjáró halkan siklik a part
mentén nyugati, majd déli irányban. Végül 10.21vkor eltűnt a sötétben.
A bizonytalanság fokozódott. A Sand–szigeten Leon Grabowsky had-
nagy M–l–esét és 45–ösét tisztogatta, mert biztosan érezte, hogy partra-
szállás következik. A Keleti–szigeten Jim Muri hadnagy és B–26–osának
személyzete minden fegyvert magára aggatott, amit csak sikerült össze-
szednie. Aztán gépük mellett beásták magukat a homokba, és állandóan fi­
gyelték a felhős, itt–ott csillagoktól pettyes eget.
Pearl Harbor nem tudta elhinni, hogy vége. A hajójavító műhely tetején
a géppuskák tüzelőállásaiban még mindig ott voltak az emberek. Hickam-
ben D. E. Ridings századost, a 73. bombázószázad parancsnokát este 10
órakor sürgősen hívták: szedje össze valamennyi elérhető B–17–est, és
menjen át Midwayre. Hajnal előtt indult. A Ford–szigeten a 8. önálló
torpedóvető–század pilótái hajnalban 4.00–kor gépre ültek — mindenre
készen.
A nyugati parton hasonló volt a helyzet. Este 9.00–kor valamennyi
rádióállomás beszüntette adását a 4. vadászrepülő–parancsnokság
utasítására. A seattle–i part menti forgalmat „a hivatalos és törvényes”
forgalom kivételével leállították. Earl Warren, California főügyésze
figyelmeztette a polgárokat, hogy az államot a „támadás közvetlen veszélye
fenyegeti”.
A tengeren a Hughes romboló egymagában őrködött az elhagyott
Yorktown mellett. Ramsey fregattkapitány helyzetmegítélése szerint várható
volt, hogy a japánok az éjszaka egy vagy két felszíni hajót küldenek, s ezek
majd végleg elintézik. Tengeralattjárókra szintén számított és talán
légitámadásra is, virradat után. Parancsa volt arra, hogy süllyessze el az
anyahajót, hogy megakadályozza elfoglalását, a tűz terjedésére is számítani
lehetett – mindenesetre süllyesszék el, mielőtt őt elsüllyesztenék.
Egész éjjel fel-alá cirkált a hajótest körül. A Yorktown kísérteties
látványt nyújtott a sötétben. Néha úgy látszott, mintha fények villannának

227
fel rajta, és a legénység közül néhányan úgy vélték, hogy még hangokat és
furcsa neszt is hallanak, amikor a romboló közel volt hozzá. Ramsey már
azon gondolkozott, hogy embereket küld a fedélzetére, hogy ellenőrizzék a
helyzetet, de aztán jobb belátásra tért. Ez azt jelentené, hogy meg kell állni,
le kell bocsátani egy csónakot, és világosságot kell gyújtani. Ezzel kihívná a
bajt maga ellen egy ilyen éjszakán. Ezért a Hughes folytatta ideges virrasz-
tását.
A 16. különleges feladattal megbízott hajóköteléknek szintén nyugtalan,
aggodalmas éjszakája volt. A pilóták a fáradtságtól még gondolkodásra is
képtelenek voltak, de senki sem tudta nem észrevenni azt a 29 üres széket a
Hornet étkezdéjében. Az Enterprise–on a Yorktown egyik árvájának,
Charles Lane hadnagynak, a 6. torpedóvető–század egyik pilótájának a
kabinját adták, aki nem tért vissza. Amikor Lane belépett, az első, amit
megpillantott, annak az embernek a családi képei és az íróasztalon a Biblia
volt. Ezt már szinte alig lehetett elviselni.
Lent a legénység szállásán Snowden rádiós, a 6. felderítőszázadból a
körös–körül látható üres hálóhelyeket bámulta. Rendkívül lehangoltnak
érezte magát. Nem kérdezte, miért vannak itt, vagy hogy mi értelme a
háborúnak. Csak mélységes ürességet érzett, amikor arra gondolt, hogy
milyen sok jóbarátját elvesztette ...
Odafent az őrségben levő tisztek az éjszakát kutatták. De nem a
japánokat keresték. Miután a gépek a Hiryu elleni támadásból visszatértek,
a kötelék 7.09–kor irányt vett keletnek, és egyre jobban eltávolodott az
ellenségtől.
Halsey régi törzsének több embere meg volt döbbenve. Azt mondták, ő
sohasem járt volna el így. Kitűnő alkalom kínálkozott, hogy Nagumo
flottájának a maradványát leradírozzák a tengerről. A japánok légiereje
nyilvánvalóan megsemmisült – erre minden pilóta esküdött. Itt volt tehát az
idő az általános üldözésre. Talán egy éjszakai torpedótámadás vagy a
zuhanóbombázók hajnalban megadhatnák a kegyelemdöfést. Mindkettő
megtenné. Vajon Spruance miért nem látja ezt?
Spruance látta. Nagy volt a kísértés, de más tényezőkkel is számolni
kellett. Nimitznek rajtuk kívül nem volt semmije, és még nem tudták, mit
szándékoznak tenni a japánok. Yamamotónak még szép gyűjteménye volt
csatahajókból és cirkálókból, talán még egy másik anyahajója is van valahol
a közelben. Az ellenségnek bizonyára elég ereje van ahhoz, hogy lesöpörje
őt a tengerről ... még mindig elég arra, hogy elfoglalja Midwayt, ha jól
jönnek a lapok. Később jelentésében ezt írta Nimitznek:

228
 Nem láttam igazoltnak, hogy egy éjszakai összecsapást kockáztassak
meg valószínűleg fölényben levő ellenséges erőkkel, másrészt másnap
reggel nem akartam túl messzire lenni Midwaytől. Olyan helyzetben
kívántam maradni, amelyből akár üldözni tudom a visszavonuló ellenséges
erőket, akár meg tudom akadályozni a Midway elleni inváziót ...
Ezért irány – kelet. Tizenöt csomó kelet felé éjfélig ... utána 45 percig
észak ... utána vissza délnek ... utána ismét nyugat. Ily módon Spruance
óvatosan tartotta a távolságot. Nem akart csapdába esni; azok a nagy japán
csatahajók és cirkálók bizonyára rögtön rárontanának.

Kondo tengernagy inváziós erejének nagy hajói északkelet felé haladtak

a sötétben. A tengernagy 11.40–kor rádión jelentette terveit: azzal számol,
hogy reggel 3 órakor állásban lesz ... utána keleti irányban kutat, remélve,
hogy sikerül az amerikaiakat egy éjszakai vállalkozásba becsalogatni.
Éjfélkor ismét jelentkezett az éter hullámain, kijelölte az egyes
feladatokat. Röviden: egységei vonalba fejlődnek és 24 csomóval észak-
kelet felé haladnak, átfésülik a tengert az amerikai flotta után. Ennek a
„fésűnek” sok „foga” lesz – 21 hajó, egymástól alig négy mérföld térközzel.
Ezek a „fogak” a cirkálói és rombolói lesznek. Mögöttük haladnak csata-
hajói, a Kongo és a Hiei, készen arra, hogy ott teremjenek, ahol szükség van
rájuk. Ily módon mintegy 75 mérföld hosszú vonal keletkezik, amely bizto-
san elég arra, hogy felhajtson valamit.
Yamamoto nem kívánhatott többet. Csak az a baj, amint utána rájött,
hogy az ilyesfajta mutatvány ideje elmúlt. Öt órával korábban, igen. De
most már tudta, hogy Nagumo mind a négy anyahajója elveszett, és Kondo
3 órára még csak el sem tudja foglalni állását. így alig valamivel több marad
neki egy óránál, hogy megtalálja az amerikaiakat és megvívja az éjszakai
harcot. Ha egyszer világos lesz, az amerikai anyahajók repülőgépei a
torkának esnek.
Kurita tengernagy négy elsőrendű cirkálója – amelyeket előzőleg Mid-
way lövetésére küldtek – szintén nem tehet semmit. Ezek azt a parancsot
kapták, hogy 2.00–kor nyissák meg a tüzet, de itt újra elszámították magu-
kat. Legfeljebb hajnal táján érhetnek oda. Akkor pedig védtelenül állnak a
légitámadás előtt.
A törzs a lehetőségeket latolgatta. Mindegyik reménytelenül megalapo-
zatlan volt, és Ugaki tengernagy, törzsfőnök, nyíltan kimutatta megvetését.
Yamamoto még szóra sem méltatta őket. Végül valaki hisztérikusan
megkérdezte: „De hogyan fogjuk megmagyarázni őfelségének ezt a

229
vereséget?”
„Ezt bízza rám – intette le Yamamoto hűvösen. – Én vagyok az egyetlen,
akinek magyarázkodnia kell őfelsége előtt.”
Éjjeli 2.15–kor, június 5–én, a főparancsnok lefújta az éjszakai támadás
tervét, ehelyett megparancsolta Kondónak, Nagumónak és Kuritának, hogy
vele találkozzanak, ő délelőtt 9 órakor Midwaytől 350 mérföldre észak-
nyugatra egy adott ponton lesz. Öt perccel később ezt egy másik, külön
Kuritának szóló parancs követte, amely hatályon kívül helyezte a támasz-
pont 2.00–ra elrendelt lövetését, és ismét utasította a találkozásra.
A zűrzavarban Yamamoto megfeledkezett arról, hogy az I–168 tenger-
alattjárónak szintén parancsot adott Midway lövésére. Tanabe fregatt-
kapitány már néhány napja a korallzátony közelében ólálkodott, tökéletes
helyzetben a segítéshez. A terv szerint neki kellett megnyitni a parádét, és
tüzelni addig, amíg Kurita 2.00–kor át nem veszi szerepét. Csakhogy,
amikor a cirkálókat visszarendelték, Tanabénak senki sem szólt. Most a
felszínen van, antennája kidugva, és hiába figyeli, hogy további utasításokat
kap. 1.20–kor nyugodtan tüzelőállásba siklott.

Délen egy villanás, és utána éles dörej töri meg Midway nyomasztó
éjszakai csendjét. Egy gránát süvített át felette, és a lagúnában kötött ki.
Utána egy másik. Jim Muri B–26–osánál a legénység felpattant, ki–ki
megragadta automata browningját, és bevetette magát a lövészárokba.
Mindenütt ugyanezt cselekedték – az emberek rohantak fegyverükért és a
fedezékekbe. A legtöbb repülő már sok bombatámadást hajtott végre, de
sohasem hallott gránátrobbanást. A hang minden volt, csak nem kellemes.
1.23–kor a C üteg világítógránátokat lőtt ki ... 1.24–kor a 102. fényszóró
110 fokos irányban felfedezte a tengeralattjárót ... 1.25–kor a B, D és E üteg
mennydörögve működésbe lépett.
A párviadal három percig tartott. A tengerészgyalogság ágyúi 42
össztüzet lőttek, a tengeralattjáró meglehetősen találomra hét gránátot
menesztett a lagúnába. Utána 1.28–kor alámerült, ugyanolyan váratlanul,
mint ahogy tüzet nyitott. A Sand–szigeten egy matróz megkönnyebbülten
nézte, és megesküdött, hogy mindent visszavon, amit korábban a
tengerészgyalogosokra mondott.

Kurita tengernagy négy nagy cirkálója alig 80 mérföldre volt Midway-

230
től, amikor megkapta a bombázást lefújó és helyette a Yamamotóval való
találkozást elrendelő parancsot. Ez sok szempontból megkönnyebbülés volt
számára. A vállalkozás egyre inkább öngyilkosságnak látszott. De egye-
sekben még mindig buzgott a tettvágy: egy önkéntes század készen állt arra,
hogy a partra lopakodjék, és felrobbantsa a műszaki berendezéseket.
De most már visszafelé mennek, 28 csomóval északnyugat felé a
homályos holdvilágnál. Az élen a Kumano zászlóshajó, utána a Suzuya, a
Mikuma és végül a Mogami. A sor végén két romboló – az Arashio és az
Asashio – dohogott.
2 óra 15 perc volt, amikor a Kumano közvetlenül a hajó orra előtt jobbra
egy felszínre jött tengeralattjárót észlelt. Kisfeszültségű irányító jelző-
lámpáját használva „Vörös! Vörös!”–et villantott – ami azt jelentette, hogy
veszély van, 45 fokos fordulat balra. A Mogami parancsnoki hídján Masaki
Yamauchi korvettkapitány, a navigátor, könyökével félretolta az ügyeletes,
tisztet és átvette a kényes manőver irányítását. Miközben fordult, úgy látta,
túl nagy a távolság közte és a sorban előtte haladó Mikuma között. Ezért az
irányt kissé jobbra módosította. Hirtelen, rémületére, azt vette észre, hogy
egyáltalán nem a Mikumát, hanem a kettővel előbbre levő Suzuyát nézte. A
Mikuma kettőjük között volt, közvetlenül előtte.
„Kormánykereket balra ... erősen balra ... Teljes gőzzel hátra!” A
vezényszavak gyorsan követték egymást, de már késő volt. A Mogami orra
nagy szikraeső közepette belefúródott a Mikuma bal oldalába. A két hajó
megrázkódott, majd szétvált. A Mikuma könnyebb sérülést szenvedett, csak
egy üzemanyagtartálya repedt meg, de a Mogami elvesztett 40 lábnyit az
orrából. Hátrafelé az első toronyig minden derékszögben balra görbült.
Sebességét csak nagy nehezen tudta újra 12 csomóra fokozni.
Kurita tengernagynak már csak ez hiányzott. Találkozója volt Yama-
motóval. Kikülönítette a Mikumát és kíséretnek a két rombolót, ő pedig a
Kumanóval és a Suzuyával északnyugat felé sietett.
Yamamoto tengernagy számára, aki keleti irányban, a találkozási pont
felé igyekezett, az összeütközés nem látszott nagy ügynek. Semmi sem
hasonlítható ahhoz a lépéshez, amelyet 2.55–kor tett, éjfél után. Mert ez volt
az az időpont, amikor végre szembenézett az elkerülhetetlennel, és rádió
útján valamennyi parancsnoksággal közölte, hogy „AF elfoglalása vissza-
vonva”. Nem volt tovább – már ami Midway elfoglalását illeti. Amikor
Watanabe fregattkapitány kérlelni próbálta, egyszerűen azt válaszolta, hogy
„Sashi sugi”, ami nagyjából azt jelenti, hogy „túl nagy az ár”.
Napkelte előtt egy másik, majdnem ilyen kemény elhatározást hozott.
4.50–kor újra szembenézett a tényekkel, és megparancsolta, hogy süllyesz-

231
szék el szeretett Akagijának a roncsát. Ez után az éjszaka után minden
mindegy volt neki – még az a kudarc is, hogy legjobb cirkálói közül kettő
ilyen ostobán összeütközött.

John W. Murphy korvettkapitány, a Tambor tengeralattjáró parancsnoka

beállította periszkópját, és gondosan tanulmányozta az általa követett két
cirkálót. Reggel 5 óra volt, és most sokkal jobban láthatta őket. Egyikük
mintegy 40 lábnyit elvesztett az orrából.
Murphy közel három órán át bújócskát játszott ezekkel a hajókkal.
English tengernagy tengeralattjáró fedezetéhez tartozott, és őrjáratot telje-
sített a felszínen, amikor 2.15–kor éjfél után első ízben megpillantotta őket.
89 mérföldnyire voltak Midwaytől, csak az zavarta meg, hogy éppen távo-
lodtak tőle.
Ez volt minden, amit tudott róluk. Egyaránt lehettek japánok vagy
Nagumót üldöző amerikai hajók. „Kormányt jobbra!” parancsot adott, és
párhuzamosan kezdte követni őket. A percek múltak, de még mindig nem
tudott bizonyosat. 3.00–kor végre jelentette a harcérintkezést, egyszerűen
„sok nem azonosított hajónak” nevezte őket.
A napvilág megoldotta a talányt. Már csak kettőt látott belőlük, de 4.12–
kor határozottan felismerte a japán hadihajók levágott kéményeit. A
következő pillanatban úgy gondolta, felfedezték, és kényszerlemerülést
végzett. 25 percig volt a víz alatt, majd újra feljött, hogy periszkópján
keresztül tájékozódjon. Most már látta, hogy Mogami–típusú cirkálók, és
ezt a hírt is közölte rádión. Ekkor vette észre, hogy az egyiknek az orra
megsérült. És körülbelül ez volt minden, amit látott, mivel a hajók nyugat
felé tartottak, és gyorsabban haladtak, semmint hogy követni tudta volna
őket.
Midwayben okkal gondoltak a legrosszabbra. A Tambor jelentése nem
szólt arról, milyen úton halad „a sok nem azonosított hajó”, de a „89 mér-
föld” rendkívül közel volt. Nagyon valószínűnek látszott, hogy az invázió
még folyamatban van. 4.30–kor Brooke Allen nyolc B–17–essel elindult,
hogy szembeszálljon a fenyegetéssel. De kora hajnalban oly párás volt a
levegő, hogy a pilóták semmit sem láttak. 6 órától céltalanul köröztek
Kure–sziget fölött.
Az első izgalmas információt egy PBY szolgáltatta. 6.30–kor jelentette,
hogy „„két olajcsíkot húzó csatahajó” Midwaytől nyugatra mintegy 125
mérföldnyire nyugati irányban halad. Nyilvánvalóan visszavonulóban
voltak, amitől mindenki megkönnyebbült a támaszponton.

232
 Az első zuhanóbombázók 7.00–kor indultak dübörögve üldözésükre. A
VMSB–24l–nek most mindössze 12 bevethető gépe volt; Marshall Tyler
százados a kötelék harmadik parancsnoka két nap alatt, de az emberek
ugyanolyan támadókedvűek voltak, mint azelőtt.
Negyvenöt perc múlva észrevették az olajcsíkot – ezt az egyenesen
nyugatra vezető széles, hívogató nyomot. Húsz perccel később megköze-
lítették őket. Két nagy hadihajó volt közvetlenül előttük, amelyek már
eregették a légvédelmi gránátokat – egyikük olajcsíkot húzott maga után, a
másiknak az orrát lenyesték. A közelükben két romboló körözött.
A tengerészgyalogság repülői 8.08–kor kezdték a támadást. Elsőnek
Tyler zuhant a megmaradt hat SBD–vel, de nem értek el találatot. Ezután
Fleming százados érkezett a Vindicatorokkal, és siklóbombázást hajtott
végre. Ők sem találtak, de támadás közben Fleming gépe kigyulladt.
Valahogy ura maradt gépének, rárepült céljára és ledobta bombáját. Utána
mint egy lángoló üstökös – beleütközött a célhajó hátsó tornyába.

„Nagyon derék”, gondolta Akira Soji, a Mogami kapitánya, aki látta az

amerikai bombázógépet a Mikuma tornyához csapódni. Az ő hajója közelé-
ben egy féltucatnyi bomba robbant, az egyik alig tíz yardnyira tőle. Repesz-
darabok záporoztak a parancsnoki hídra és a kéményre, de komoly kárt nem
okoztak.
A Mikuma rosszabbul járt. A hirtelen becsapódás tüzet okozott, amely
hamarosan átterjedt a jobb oldali gépház szellőző berendezésére. A lehú-
zódó lángoktól és füsttől a gépészek megfulladtak.
A két cirkáló 12 csomóval haladt tovább nyugat felé. A Mikuma azon-
ban levált a Mogamitól, nem tudta a sebességet tartani.

Spruance tengernagy szintén rajta tartotta szemét a japán cirkálókon. A

Tambor első jelentése nem sokkal 4 óra után érkezett hozzá a csendes–
óceáni főparancsnokság közvetítésével. Mint a legtöbben, ő is úgy érezte,
hogy az invázió még folytatódik. 4.20–kor délnyugatnak fordult, és 25
csomóval szántotta a habokat Midway felé.
9.30–ra kiderült, hogy félelme alaptalan volt. Spruance most nyugat felé
indult, és jó helyzetet foglalt el ahhoz, hogy akár ezeket a sérült hajókat
támadja meg, vagy Nagumo megmaradt hajói nyomába szegődjön. Ebből az
irányból fontos jelentést kapott. 8.00–kor egy PBY adta az üzenetet, hogy
egy égő anyahajó követ két csatahajót, három cirkálót és négy rombolót.
Valami oknál fogva a jelentés a 16. csapásmérő anyahajós egységhez csak

233
késő délelőtt érkezett, de mivel Spruance megkapta, döntött. Az anyahajó
275 mérföldnyire volt, bár az információ már nem friss, az anyahajó még
mindig „elsőrendű cél”. 11.15–kor északnyugatnak fordult, és megkezdte az
üldözést. Ha az anyahajó reggel 8.00–kor ott volt, megkísérli utolérni.

Aiso fregattkapitány úgy határozott, legfőbb ideje elhagyni a Hiryu gép-

termét. Érzése szerint 8 óra körül lehetett – már órák óta nem volt össze-
köttetése a parancsnoki híddal. Közben a lángok kialudtak, a hajó torpedó-
találatot kapott, és most Mandai hadnagy, aki felül, a következő fedélzeten
néhány kigyulladt rizses zsákkal küszködött, lekiabált, hogy jöjjenek fel,
mert a Hiryu süllyedni kezd.
Aiso mintegy 50 embert vitt fel egy fedélzeti nyíláson keresztül, s
csatlakozott Mandaihoz és tűzoltó brigádjához. A hajó bal oldalán voltak,
egy hosszú acélfolyosóban, amely sehova sem vezetett. Az egyetlen kijárat
zárva volt, és ezenkívül csak egy kis nyílás volt a folyosó befelé néző
falában – ezen a helyen nyilvánvalóan megrepedt a hegesztés varrata. A
résen át ki tudtak lesni a hangárfedélzetre, amely üresen és idegenül fürdött
a reggeli napsütésben.
Aiso véleménye szerint az egyetlen remény az, ha a kémlelőnyílásnál
áttörnek a falon. Itt nagyon vékony volt az acél, s a napsütés menekülést
ígért. Találtak egy kalapácsot meg egy vésőt, és munkához láttak. Lassan-
ként kivéstek egy yardnyi széles nyílást – amely éppen elég nagy volt
ahhoz, hogy az emberek egyenként átbújjanak rajta.
Miután átpréselték magukat, az elhagyott hangárfedélzetre jutottak. Elöl
egy nagy kráter tátongott, annak a találatnak a nyoma, amely elvitte az
elülső emelődarut – ezen át áradt be a napfény. Az emberek most feltor-
názták magukat a repülőfedélzetre, de azt is elhagyottnak találták. Amikor
feltekintettek az árbocra, látták, hogy még a zászló is eltűnt. A reggeli szellő
lazán lengette a zászló felvonó kötelét. Ez Mandai hadnagynak mindennél
ékesszólóbban beszélt arról, hogy a hajót elhagyták.
Mandai szórakozottan nézte azt a lyukat, ahol azelőtt az emelődaru állt.
Víz örvénylett a hangárfedélzeten, elborította azt a helyet, amelyet nemrég
hagytak el. Mandai figyelmeztette erre Aiso fregattkapitányt, aki összehívta
az embereket. Aiso közölte velük, hogy a helyzet reménytelen, és ő csak
egyszerűen meg akarta köszönni nekik, hogy olyan híven teljesítették
kötelességüket.
Az emberek többsége lerogyott a repülőfedélzetre, mondván – ez is jó

234
hely arra, hogy a véget bevárják. Mandai elszundított, és egyszer csak arra
ébredt, hogy oldalba rúgják. Meglepetésére néhány további életben mara-
dott jött fel az alsó fedélzetről – egy repülőgép-szerelő és négy–öt fűtő. Ők
jóval korábban menekültek alulról, és izgalmas híreket hoztak.
Ügy tűnt, hogy amikor felértek a fedélzetre, egy romboló éppen
távozott. Eszeveszetten jeleztek neki, és az visszajelzett. A kódot senki sem
értette, de talán azt jelentette, hogy majd később segít. Még izgalmasabb: 6
óra 30 perc körül egy japán gép repült át felettük – egy repülőgép kieresztett
kerekekkel. Csakis a Hosho anyahajóról jöhetett ... ami azt jelenti, hogy
Yamamoto közel van. Egyszerre érdemes lett megkísérelni az életben
maradást.
Aiso az embereket levezette a hátsó csónakfedélzetre. Itt talált két nagy
csónakot és egy 30 láb hosszú mentőhajót, amely már a vízen volt, a hajófar
mögött. Talán a víz felszínén tudják tartani magukat, amíg a segítség
megérkezik. A Hiryu azonban az orránál gyorsan süllyedt, és Aiso hama-
rosan rájött, hogy a hajó elsüllyedése előtt nem tudják leengedni a csónako­
kat. Ezért gyorsan két csoportba osztotta az embereket és felszólította őket,
hogy ugorjanak a vízbe, és másszanak be a mentőhajóba.
Mandai hadnagy olyan messzire ugrott, amennyire csak tudott, és
megragadott egy himbálózó kötelet. A kötél azonban semmihez sem volt
hozzáerősítve, és így a hadnagy a tengerbe esett. Amikor feljött a felszínre,
megfordult, és visszanézett a Hiryura. Magasan fölötte voltak az anyahajó
hatalmas bronz propellerei, amelyekről csepegett a víz, és csillogtak a nap-
sütésben. Úszott, hogy mentse az életét ... egy nagy robbanást hallott ... újra
megfordult, és csak az örvénylő vizet látta.
Amikor az emberek később órájukra néztek, úgy találták, hogy mind-
egyik 9 óra 7 perc és 9 óra 15 perc között állt meg – így rögzítették azt az
időt, amikor a Hiryu elsüllyedt. De most az volt a legnagyobb gondjuk, hogy
elérjék a mentőhajót, amíg az a közelben lebeg a vízen. Harminckilencüknek
sikerült, köztük Aiso fregattkapitánynak és Mandai hadnagynak is. Aiso
átvette a parancsnokságot, és kijelentette, hogy megvárják, amíg segítség
érkezik. A repülőgép figyelmeztetni fogja a flottát; Yamamoto tengernagy
útban van feléjük.
Yamamotónak valójában nem állt szándékában menni. Megijedt attól a
jelentéstől, amelyet a járőrgéptől kapott. Úgy látszott, mintha valaki
megakadályozta volna a Hiryu elsüllyesztését, és annál rosszabbat el sem
tudott képzelni, mint hogy a hajó amerikai kézre kerüljön. Ezért rádión uta-
sította Nagumót, bizonyosodjon meg arról, hogy a hajó valóban elsüllyedt.
Közben egy másik gazdátlan hajó vonta magára Yamamoto figyelmét. 6

235
óra 52 perckor – alig néhány perccel a Hiryura vonatkozó jelentés előtt –
egy érdekes jelentés érkezett a Chikuma 4–es számú repülőgépétől, amely
keleten az amerikai flotta után fürkészett: „Ellenséges Yorktown–osztályú
jobbra megdőlt anyahajó sodródik, irány 11 fok, távolság 240 mérföld
felszállási pontomtól. Egy romboló van a közelében.”
A még mindig Midway körül cirkáló I–168 parancsot kapott, hogy
hagyja ott állását, és semmisítse meg ezt a célt. Tanabe fregattkapitány
elővette térképeit, és számvetést készített. Megállapította, hogy az anyahajó
mindössze 150 mérföldnyire van – minden nehézség nélkül elérhető. Az
egyedüli kényes dolog a megközelítés. Nyugatról akart érkezni hajnalban.
Akkor az anyahajó körvonalai jól kirajzolódnak, ő pedig rejtve marad a
sötétben. Gondosan kiszámította az irányt és sebességet, majd az I–168
hátat fordított Midwaynek, s elindult észak–északkelet felé.

A Hughes rombolón valójában senki sem látta a japán felderítőgépet.

Csak egy visszavert jel volt a radar képernyőjén, amelyet a készülék 6 óra
26 perckor fogott, miközben a hajó egyedül őrizte a Yorktownt. Ramsey
fregattkapitány megparancsolta a legénységnek, készüljön fel az ellenség
légitámadásának visszaverésére, de semmi sem történt. A radarjel mintegy
tíz percen át az ernyőn lebegett – 20 mérföld, nyugat. Aztán fokozatosan
elenyészett.
Az idegfeszültséget még fokozta egy incidens közbejötte; 7 óra 41
perckor a Yorktown bal oldalán géppuskalövedékek kezdték verni a vizet.
Peter Karetka jelző biztos volt benne, hogy egy japán lopakodott oda, hogy
mélytámadást hajtson végre, de amikor nem látott repülőgépet, tudta, hogy
erről nem lehet szó. Ramsey fregattkapitány azt gondolta, hogy valahol a
lappangó tűztől felmelegedett egy géppuska, és az sült el.
Újabb loccsanások, és az emberek hirtelen rájöttek, hogy még valaki van
a Yorktownon, aki így akarja felhívni magára a figyelmet. A Hughes
közelebb ment. Biztos, hogy ott egy ember van, aki a hangárfedélzet bal
oldaláról integet. Ramsey lebocsátotta mentőcsónakját, és hamarosan
megtalálta Norman Pichette matrózt, aki most eszméletlenül hevert gép-
puskája mellett. Csúnya gyomorsérülése volt, és lepedőbe volt csavarva. 8
óra 35 percre mindnyájan a Hughes–on voltak, és néhány pillanattal később
a hajóorvos szétvágta a lepedőt. Úgy látszik, ettől Pichette eszméletre tért,
és nagy nehezen, félszavakkal elmondta, hogy még van valaki a Yorktown-
on, aki a gyengélkedőn fekszik.
A mentőcsónak újra átpöfögött. Ezúttal George Weise matrózzal tért

236
vissza, akit egy robbanás lesodort a kémény mellől, és betört a koponyája.
Weise nem tudta, hogy került a betegszobába. Csak arra emlékezett, hogy
homályosan hallotta a rádiót és a felhívást, hogy mindenki hagyja el a hajót.
Sötét volt, a Yorktown erősen megdőlt, a felső létra rossz szögben lógott.
Emlékezett rá, hogy amikor megpróbálták elszállítani a sebesülteket, az
alakok és árnyékok zűrzavarában valaki odament hozzá, hogy segítsen.
Akkor hallani vélte, hogy egy hang ezt mondja: „Hagyjuk, és menjünk –
ennek vége.”
Az utolsó, amire emlékezett az, hogy felült hálóhelyén és kiadósan
káromkodott ... de addigra már mindenki elment. Órákon át tehetetlenül
feküdt a sötétben, félig öntudatlan állapotban és mozgásképtelenül. Végül
halványan tudatosodott benne, hogy Pichette is a szobában van, őt is ugyan-
úgy hagyták ott. Pichette nagyon rossz állapotban volt, de legalább tudott
mozogni. Végül is annyira összeszedte magát, hogy felkeljen, becsavarja
magát egy lepedőbe, és három fedélzeten át felbotorkáljon segítségért.
Vajon voltak még mások is? A mentőcsónak matrózai úgy gondolták,
hogy igen. Furcsa kopogó hangokról tettek jelentést, amelyek mélyről, az
anyahajó belsejéből jönnek, mintha ott emberek lennének bezárva. Ramsey
újra visszaküldte a csónakot – ezúttal azzal a paranccsal, hogy mindent
vizsgáljanak át. Találtak is fontos kód–anyagokat, de embereket nem.
Kiderült, hogy a rejtélyes hangok a hajó belsejéből, az összekoccanó roncs-
daraboktól származtak, annak következtében, hogy a hullámok ringatták a
Yorktownt. A hajón nem volt egyéb jele az életnek.
De volt valaki a vízben, aki nagyon is élt. Miközben a mentőcsónak
távol volt, hogy felderítse, mi van a Yorktownon, a Hughes emberei megle-
petten látták, hogy egy sárga gumitutajon valaki eszeveszetten evez feléjük.
Kiderült, hogy az illető Harry Gibbs hadnagy, a 3. vadászrepülő–századból.
Gibbst előtte való nap lőtték le, miközben a Yorktownt védte. Egy hosszú
éjszakát töltött tutaján, és napkeltekor megpillantotta az anyahajót. Hat
mérföldet evezett, hogy visszajusson hajójához.
10 óra körül megjelent a Vireo aknaszedő hajó, és Ramsey megszervezte
a vontatást. Az anyahajót vontatókötélre vette, és kora délutánra már el is
indultak, mintegy két csomó sebességgel kelet felé tartottak. A Yorktown
szörnyen himbálózott. Ügy látszott, nem akarja elhagyni a csatateret. Időn-
ként mintha visszahúzta volna a Vierót.
Megjelent két romboló – a Gwin és a Monaghan. Egy erős emberekből
álló lomtalanító brigád ment át a Yorktownra és a mozgatható tárgyakat a
tengerbe dobálta, hogy segítsen a hajót kiegyensúlyozni. Délután Ramsey a
csendes–óceáni főparancsnokságnak is üzenetet küldött, sürgette egy

237
mentőosztag szervezését. Az anyahajó vontatható, szerinte biztosan meg
lehet menteni.
Fletcher tengernagynak és Buckmaster sorhajókapitánynak nem kellett
biztatás a csendes–óceáni főparancsnokságtól. Saját szakállukra keményen
dolgoztak a Yorktown megmentésén. De ez nem ment egyszerűen. 5–én
reggel a 17. különleges feladattal megbízott kötelék keleti irányban 150
mérföldnyire tartózkodott az anyahajótól; és több mint 2000 életben
maradott volt szétosztva hat különböző rombolón. Idő kell hozzá, hogy egy
megfelelő mentőbrigád megszervezéséhez kiszemeljék a szükséges szakem-
bereket, és utána visszavigyék őket a helyszínre.
A rombolók egymás után az Astoria mellé álltak, és a szükséges embe-
reket mentőbójával átszállították a cirkálóra. Itt megszervezték, eligazították
a csoportot, és utána ismét átvitték őket a Hammann rombolóra, amely majd
gondoskodik átszállításukról. Többnyire mérnökök és technikusok voltak,
de a szakácsok és az írnokok között sem volt hiány önként jelentkezőkben.
Mindenki menni akart. Végül is őröket kellett állítani, hogy megakadá-
lyozzák a felesleges emberek átszivárgását, akik eltökélték magukban, hogy
visszamennek az „Öreg Hölgyhöz”.
A Hammann késő délután elindult. Fedélzetén volt Buckmaster sorhajó-
kapitány és a mentőbrigád, amely a Hughes néhány emberével együtt 29
tisztből és 141 főnyi legénységből állt. A Balch és a Benham rombolók
kíséretében 6–án nem sokkal hajnali 2 óra után elérték a Yorktownt.
Messze nyugatra Spruance folytatta a japán flotta üldözését, de a 16.
különleges köteléknek csüggesztő napja volt. A nyom eléggé régi, az
üldözés hosszú volt, és amikor végre délután 3 órakor a csapásra sor került,
még mindig 230 mérföldnyire voltak az ellenségtől. Ami reményteljes, a
támadásban hatalmas csapásmérő ököl vesz részt: 32 zuhanóbombázó az
Enterprise–ról és 26 a Hornetról.
Két óra telt el, de semmit sem láttak maguk alatt. Három óra – még
mindig semmi. A benzin fogytán ... sötétedett ... a pilóták fáradtak és éhesek
voltak. A rádióban egy hang állandóan azt ismételgette, hogy „Menjünk
haza”.
Végre 6 óra 20 perckor valaki felfedezte egyetlenegy hajó sodrát, amely
a sűrűsödő sötétségben nyugati irányba húzódott. Nem nagy cél, de vagy ez,
vagy semmi. Az 58 zuhanóbombázó Dave Shumway vezetésével lecsapott
magányos zsákmányára.
Egyenlőtlen harcnak látszott, de nem volt az. A hajó, amelyről kiderült,
hogy egy romboló, fantasztikus ügyességgel manőverezett. Ötvennyolc

238
bombázó záporozott le rá – de egyikük sem talált. Ami még ennél is
rosszabb, egy légvédelmi gránát robbanása elkapta Sam Adams százados
gépét, amely a tengerbe zuhant.
Amikor a többiek hazafelé mentek, nagy zavar támadt. Már teljesen
besötétedett, és a pilóták nem nagyon tudták, hogyan kell éjjel anyahajóra
leszállni. George Murray sorhajókapitány az Enterprise–on bekapcsolta a
fedélzeti világítást, hogy segítsen rajtuk. Robin Lindsey, a jelzőtiszt az
integetésről áttért a kivilágított botokra. Egymás után segítette le a gépeket,
és úgy látszott, hogy a parádé sohasem akar véget érni. Végre írnokához
fordult, és megkérdezte, hogy még hány van. „Átkozott legyek, ha tudom –
felelte a matróz –, több van, mint amennyire számítottunk.”
Kiderült, hogy a Hornet gépei közül öt szintén ideérkezett. A teljesen
tapasztalatlan pilóták boldogok voltak, hogy az első útjukba kerülő anya-
hajóra leszállhattak. Viszont az Enterprise egyik gépe a Horneten szállt le.
Ruff Johnson százados, aki a 8. bombázószázadot vezette, egyetlen
anyahajót sem tudott találni. Vezérlőberendezése nem működött, és a
benzintartályok majdnem üresek voltak. Megkérdezte faroklövészét,
McCoyt, tud-e úszni. Az „nem”–mel felelt, így a parancsnok azt mondta
neki, vegye elő mentőmellényét, és tanulja meg gyorsan, mit kell csinálni.
Az utolsó pillanatban azonban megpillantották hajóikat, és Johnson kérte a
Hornetet, villantsa fel oldalsó fényeit.
Marc Mitscher ennél is többet tett. Ezek veszélyes vizek voltak –
ellenséges tengeralattjárók leselkedhettek a közelben –, de a pilóták szentek
voltak Mitscher számára, és egy percig sem habozott. Két fényszóró
fénykévéje hasított az égbe. Johnson annyi benzinnel szállt le a repülő-
fedélzetre, amennyi egy taxinak sem lett volna elég. Miközben a „stop”
vonal felé gördült, szerelője vidáman felugrott gépe szárnyára: „Kapitány te
kurvapecér ... örülünk, hogy látunk – óh, bocsásson meg.”
A B–l7–eseknek is sikertelen napjuk volt. Kora reggel Allen ezredes
nyolc bombázógépe végre bemérte a két sérült hajót Midwaytől nyugatra.
Amikor 8 óra 30 perckor megérkeztek, összesen 39 bombát dobtak le
20 000 láb magasságból, de még a jelentések írói is kevés lelkendezni
valóról számolhattak be. Maguk a pilóták, ahogy egyikük később megálla-
pította, a támadást „szörnyű csalódásnak” tekintették.
Ez azonban nem riasztotta el a B–17–eseket, délután újra támadásra
indultak. Először Allen ezredes csoportja, majd Ridings százados vezeté-
sével egy másik kötelék eredt ugyanazon „égő anyahajó” után, amelyet
Spruance üldözött. Nekik sem volt nagyobb szerencséjük, mint a tenger-

239
nagynak. Akárcsak a flotta gépei, ők is hiába kutattak messze, északnyugati
irányban. És a flotta gépeihez hasonlóan végül ők is a magányos rombo-
lónál kötöttek ki. 9000 és 16 000 láb között különböző magasságokból
támadva több mint 79 bombát dobtak le a célra. A japán parancsnok ugyan-
úgy kisiklott kezükből, mint előzőleg.

Motomi Katsumi fregattkapitány a legjobbak közé tartozott a szak-

mában, irigylésre méltó ügyességei manőverezett a Tanikaze rombolóval,
miközben felülről az amerikai bombák záporoztak. Ez Katsumi számára egy
elvesztegetett nap betetőzése volt. Kora reggel Nagumo kiküldte, hogy
ellenőrizze azokat a jelentéseket, amelyek szerint a Hiryu még úszóképes.
Semmit sem talált, és éppen visszatérőben volt, hogy csatlakozzék a
flottához, amikor a zuhanóbombázók és a B–l7–esek megtámadták.
A rengeteg bomba mind egy rombolóra. De Katsuminak sikerült mind-
egyiket kikerülnie. Az egyetlen kárt egy közelben robbant bomba repesz-
darabja okozta, amely átütötte a 3. tornyot, robbanást okozott a torony
belsejében, amelynek következtében hat ember meghalt. A Tanikaze foly-
tatta útját, és nem sokkal napnyugta után csatlakozott a flottához.
Kiderült, hogy a többi hajónak is volt néhány aggasztó pillanata.
Délután 2 óra 30 perckor a rádiófelderítés figyelmeztette őket, hogy ellen-
séges repülőgépek vannak a magasban. Vakriadó volt, de ugyanolyan ideg-
tépő, mintha igazi lett volna. 5 óra 25 perckor a Nagara néhány nyugat felé
repülő nehézbombázót fedezett fel. Ezek valóban gépek voltak, de a barát­
ságos felhőtakaró jóvoltából nem látták meg a flottát.
Az amerikaiak egy különleges alkalmat mulasztottak el. Yamamoto nagy
armadájának főereje találkozott Midwaytől 350 mérföldre észak-nyugatra,
és tucatnyi hajó állt mozdulatlanul a szürke tengeren, miközben a
mentőhajók ide–oda jártak, szállították át az életben maradottakat a
Haruna, a Kirishima, a Mutsu és a Nagato csatahajókra a rombolókról.
A flotta egész délután és este mozdulatlan volt, és sebeit gyógyítgatta.
Az éjszaka folyamán Yamamoto még messzebbre eltávolodott nyugat felé,
hogy kikerüljön az anyahajók hatósugarából. Június 6–án kora reggel Kurita
tengernagy is csatlakozott hozzá a Kumano és a Suzuya cirkálókkal. Ez azt
jelentette, hogy most már a flotta minden nagy egysége biztonságban volt a
sérült Mogami és Mikuma kivételével, amelyeket a két romboló kíséretében
hátrahagytak. Nekik saját maguknak kellett megvédelmezniük magukat.

240
 Spruance tengernagy június 5–én egész éjjel és 6–án a hajnal előtti
órákban is folytatta útját nyugat felé, mérsékelt, 15 csomó sebességgel.
Miután északnyugat felé nem sikerült utolérnie a hajókat, nem akart túl-
rohanni a délnyugati irányban haladó sérült rombolókon.
Hajnali 5 óra 10 perckor az Enterprise 18 felderítőgépet küldött ki
nyugatnak, hogy 200 mérföldes körzetben fésüljék át a tengert. 6 óra 45
perckor két jelentés érkezett az ellenséggel való harcérintkezés felvételéről.
Az első csapásmérő csoportot a Hornet indította – 26 zuhanóbombázót és 8
vadászgépet –, és ezek 9 óra 30 perckor megpillantották maguk előtt a
japánokat, két nagy cirkálót, rombolóval, amelyek megpróbálták fedezni
őket. 9 óra 50 perckor Stan Ring rádión adta az utasítást: „Ha készen
vagytok, támadás”, és Gus Widhelm kedvenc csatakiáltásával válaszolt:
„Widhelm kész; készítsük ki a japánokat!”
Vijjogva csaptak le, mindkét cirkálón és az egyik rombolón is találatokat
értek el. De a japánok keményen védekeztek, és az erős légvédelmi tűz
leszedett egy SBD–t. A Hornet–csoport hazaindult, hogy újra feltöltse a
bombakamrákat.
Most az Enterprise–on volt a sor. 10 óra 45 perckor 31 zuhanó-
bombázót, 12 vadászgépet és 3 torpedóvetőt indított. A csoportot Wally
Short százados vezette. Könnyen megtalálták a cirkálókat, de egy fél órát
pocsékoltak el tőlük negyven mérfölddel távolabb egy nem létező csatahajó
keresésére. 12 óra 30 perckor már hajlandók voltak kevesebbel is beérni. A
múlt győzelmektől megittasodva, zsákmányra éhesen és végre a gyűlölt
Zéróktól mentesen vadul rontottak rá a japánokra. Rádióik elmondták a
történteket:
Itt Wally, aki most lecsap a hátsó hajóra.
Zárkózz fel.
Hé, fiúk,van bombátok? Itt hátul van egy Mogi–osztályú cirkáló.
Ó, bébi, tűzretettük ezt az átkozott konzervdobozt.
Ügy látszik, mintha az a csatahajó is felrobbant volna...
A kurva anyjukat! Kapjuk el újra őket. Oké, ez pompás.
Még egyet nekik – küldjük őket a pokolba.
Ebből a tűzből sohasem másznak ki.
Rúgjuk mindegyiket fenéken.
Ez is felrobbant. Alaposan megkapta a magáét. Remek.
Fiú, ez klassz. Fiú, hé, fiú. Te csirkefogó!
Te is levegőbe repülsz ... bárcsak lenne fényképezőgépem.
Tojó, a kurva anyádat, ezen a héten összecsinálod magadat.
És ha mindez még nem lett volna elég, 2 óra 45 perckor visszajöttek a

241
Hornet gépei az újabb rakománnyal. Addigra mindkét cirkáló kikészült, és
az egyiket akkor hagyta el a személyzet. Egy romboló állt mellette, és vette
fel az embereket, amikor a bombázógépek zuhanni kezdtek. Megpróbált
távozni, de Clayton Fisher százados azt is megszórta.
Utána a Hornet nyolc vadászgépe következett. Mivel nem volt légvéde-
lem, a gépek egész alacsonyan szálltak, és géppuskáikkal végigverették az
egyik cirkálót. Amikor J. J. Sutherland főhadnagy odasuhant, észrevette,
hogy a hajó tatján egy sereg ember zsúfolódott össze, akik dühükben
öklüket rázzák. Hirtelen rokonszenv ébredt benne tehetetlenségük láttán, és
visszarepült a Hornetra, és közben az járt a fejében, hogy a gyűlölt ellenség
milyen hamar át tud változni sajnálatra méltó emberré.
Az utolsó kapcsolat. Késő délután az Enterprise–ról két fényképező-
gépekkel felszerelt repülőgép szállt fel, hogy megörökítse a nap eredményét.
Amikor a gépek elérték a helyszínt, Cleo Dobson főhadnagy, a parancsnok,
azt látta, hogy a cirkáló még mindig ég és mozdulatlan. Emberek úszkáltak
körülötte. 100 lábnyira leereszkedett, és nem siette el a dolgot.
Kristálytiszta képei megörökítették a hajó haláltusáját – a hajó dereka
felszakadt és parázslik, egy matróz mászik le kötélhágcsón, egy másik kis
tutajon a tatnál.
Távolabb, nyugatra látta a másik cirkálót és a két rombolót, amint
igyekeztek elvánszorogni, amilyen gyorsan csak tudtak. Gyönyörű aranyló
naplementében tért vissza az Enterprise–ra, miközben arra gondolt, hogy
milyen kicsi az a különbség, amely a nyerteseket a vesztesektől elválasztja.
Ezen az estén ezt írta naplójába: „Még mindig azon töprengek, mennyire
nem szeretnék azoknak a vízben úszkáló fickóknak a helyében lenni.”

Kenichi Isikava fűtő több száz embert látott úszni a vízben, neki,
szerencséjére sikerült elérnie a tutajt. Miután rákapaszkodott, kimerülten
végigfeküdt rajta, és visszanézett a süllyedő Mikumára. A hajó gyorsan
süllyedt, bár nem olyan gyorsan, mint a lenyugvó nap. Már sötétedett,
mikor bal oldalára fordult, és eltűnt a Csendes–óceánban.
Még így is megfelelt hírnevének – egyike volt Japán legkorszerűbb nagy
cirkálóinak. A legelső támadás leszakította parancsnoki hídját, halálosan
megsebesítette Sakiyama sorhajókapitányt, de Takagi fregattkapitány, a
másodtiszt, átvette a parancsnokságot, és folytatta a küzdelmet. A második
támadás végzett vele – öt találat érte, és felrobbant a torpedókészlete.
Takagi elrendelte a hajó elhagyását. Miközben az emberek a hajó olda-

242
lán távoztak, Nasao Koyama százados kivonta kardját, és harakirit követett
el. Az Arashio romboló a hajó mellé állt és felvette az életben maradottakat,
amikor a harmadik támadás következett. Sokan meghaltak, egy bomba te­
libe találta a romboló tatját.
A Mogamin majdnem ugyanilyen rossz volt a helyzet. Összesen öt
találatot kapott, az utolsót a hajó derekán, amitől sokan bennrekedtek a
gépházban. Egy közelben robbant bomba a hajó bal oldalát is átlyuggatta –
később valaki 800 lyukat számolt össze rajta. Összesen mintegy 90 ember
pusztult el. Soji sorhajókapitány és tisztjei azonban megbirkóztak a
helyzettel – Saruwatari százados a kárelhárításnál ragyogó munkát végzett.
Napnyugtáig a tüzeket sikerült eloltani, és a támfalak kitartottak. A hajó a
két megrongálódott romboló kíséretében elvánszorgott Truk és a biztonság
felé.

A biztonságot a Yorktown számára Pearl Harbor jelentette, és június 6–

án hajnalban a hazatérésre jobbak voltak a kilátások, mint valaha. Napkelte-
kor a viharvert anyahajó még mindig tartotta magát a szelíd és kápráz-tató
tengeren.
Buckmaster sorhajókapitány a hajó fedélzetére vitte a mentőbrigádot.
Elsőnek ő kapaszkodott fel egy kis csoporttal az erősen megrongálódott
repülőfedélzetre, ahol sok halott hevert még. James Wilson gyógyszerész
valamilyen utasítást akart adni, de a kapitány egy kézmozdulattal csendre
intette. Sapkáját levéve imádkozott, hálát adott a győzelemért és kívülről
elmondta a tengerész temetési szertartás gyönyörű, de ritkán hallható
szövegét.
Az áhítatnak ezt a pillanatát hamarosan felváltotta a kalapácsütések zaja
és a lánghegesztők sercegése. A munkásbrigádok kezdték levágni a sérült
szerelvényeket, hogy könnyítsenek a hajón. Mások két repülőgép roncsát, a
bomba– és torpedókészletet dobták a tengerbe. Greenbacker százados
elkezdte az elszórt titkos iratok összeszedését.
A Hammann odaállt a hajó jobb oldala mellé, hogy gondoskodjék
áramról, hordozható szivattyúkról és tűzoltótömlőkről. A hajó gyomrában az
emberek küzdöttek a tűzzel. Megkezdték a hajó jobb oldalán a rekeszek
elárasztását. Fontos művelethez érkeztek, amikor a hajó bal oldalán az első
5 hüvelykes ágyút leszerelték, és a vízbe dobták. A súlytól megszabadult
hajó megrázkódott ... és úgy látszott mintha megkönnyebbülten kissé
kiemelkedne a vízből.
Délután 1 óráig 2 fokot helyesbítettek a Yorktown dőlésszögén. Ideje
volt szünetet tartani, és a Hammann gyümölcsöt meg szendvicseket küldött

243
át a munkásoknak. Bizonyos távolságban a többi öt romboló lassan cirkált
az anyahajó körül. Tengeralattjárók után kutattak, de ez meglehetősen nehéz
dolog volt. A visszhangos bemérés feltételei kedvezőtlenek voltak – ahogy a
rombolók személyzete mondta – a „hőkorlát” miatt.
Ez csendes napokon gyakran előfordul, és semmi sem utalt arra, hogy
valami baj lenne. 1 óra 30 perc volt, és a Yorktown emberei éppen
készülődtek, hogy visszamenjenek dolgozni ...

Tanabe fregattkapitány kidugta periszkópját, hogy egy utolsó pillantást

vessen rajta keresztül a helyszínre. Az anyahajó most mintegy 1300 yard-
nyira volt tőle. Még mindig vontatókötélen, de alig mozgott. A romboló
még mellette. A többiek mit sem sejtve lassan cirkáltak. A hidrofon kezelője
azt mondta, még úgy hallja, mintha az ellenség hangfelderítő rendszere
működne. Tanabe tréfásan megjegyezte, hogy az amerikaiak mind ebédelni
mentek.
Az I–168 keményen megdolgozott ezért a tökéletes lesállásért. Közel
nyolc óra múlt el azóta, hogy a figyelő elkiáltotta magát: „Fekete objektum
a láthatáron!” Ez, természetesen, az amerikai anyahajó volt, pontosan ott,
ahol Tanabe várta, hogy hajnalban találja.
Csak 5 óra 30 perc volt, és az első 10 vagy 20 percben a felszínen
tartózkodott. Mivel nyugat felől közeledett, még eltakarta a sötétség. Aztán
nagyon világos lett a felszínen való tartózkodásra, mire alámerült, és
minden negyedórában dugta ki periszkópját.
7 órakor az I–168 mintegy hat mérföldnyire volt az anyahajótól, és
Tanabe kitűnően áttekinthette a helyzetet. Első ízben látta az anyahajót őrző
rombolókat. Hogy még jobban megnehezítse a bemérést és a felderítést,
sebességét három csomóra csökkentette, és óránként csak egyszer–kétszer
dugta ki periszkópját.
Egyre óvatosabban lopakodott közelebb. Hogy biztos találatot érjen el,
elhatározta, hogy négy torpedóját a szokásos hatfokos oldalszög helyett
mindössze két fokon lövi ki. Ez növeli a torpedók rombolóerejét a hajó
derekán, de azt is megköveteli, hogy annyira megközelítse, amennyire csak
lehet.
Még mélyebbre alámerült, remélve, hogy átjut a kísérő rombolók
gyűrűjén. Amikor legközelebb körülnézett, azt látta, hogy biztonságban
átjutott, de most meg túl közel volt. Az anyahajó mindössze 700 yardnyira
hegyként emelkedett ki előtte a vízből. Ennyire szüksége volt ahhoz, hogy a

244
torpedó megbízhatóan működjön. Lassan egy nagy kört írt le a hajó jobb
oldalához kerülve, és felkészült a kilövésre. Ezúttal minden simán ment ...

„Hé, nézzétek, delfinek!” – hallotta Joseph Kisela zászlós valakinek a

kiáltását, aki a Yorktown menetirány szerinti jobb oldalán a távolba muto-
gatott. Néhányan meredten nézték a tengert. „A fenét delfinek!” – horkant
fel egy matróz.
A parancsnoki hídon megszólalt egy géppuska. Veszély esetén ez volt az
előre megbeszélt jel. Mindenki hanyatt–homlok felfelé igyekezett. Cundiff
hadnagy, aki a gépteremből jött, jobbra nézett, és négy fehér torpedócsíkot
látott egyenesen a hajó felé közeledni. Szenvedélyes fotóamatőr lévén
felsóhajtott: „Az életben csak egyszer adódik ilyen felvétel, és nincs nálam
fényképezőgép!”
Greenbacker százados már éppen készült átvinni néhány iratköteget a
Hammannra, „völgynek” menekült a hátsó fedélzet bal oldalára. Akkor
eszébe jutott, hogy erről az oldalról is jöhetnek torpedók. Erre felküzdötte
magát „hegynek” a hajó közepéig, amely nagyjából semleges helynek
látszott. Itt várta, hogy a torpedók becsapódjanak, a néhány másodperc kész
örökkévalóságnak tűnt.
Egy nem talált ... egy eltalálta a Hammannt ... a másik kettő átment a
romboló alatt, és derékba találta a Yorktownt. Megint az a fogvacogtató
rázkódás, amely csak torpedótól származhat. A robbanás lesöpörte a három-
lábú árbocot, a rögzítő szegecsek elnyíródtak. Ledöntötte a hajó harangját,
és teljesen összetörte. Fellökte Aldrich fregattkapitányt, a kárelhárító tisztet,
és eltörte bal karját. Elsöpörte Davis fregattkapitányt, leszakította az 5
hüvelykes ágyúkat, és egyenesen a tengerbe szórta őket. Ray fregatt-
kapitány majdnem elharapta pipája szopókáját.
W. E. Wright, fő elektrotechnikus, látva, mi következik, vadul szökellt át a
Hammann fedélzetére. Ez azonban nem segített, mivel azt majdnem abban a
pillanatban szintén találat érte. A robbanás Wrightet magasan feldobta a
levegőbe, s a vízben kötött ki.
Arnold True fregattkapitány kétségbeesetten próbálta hátrafelé irányítani
a Hammannt, mire a torpedók becsapódnak. Végül tüzérei lőtték a csíkokat,
remélve, hogy sikerül felrobbantani a torpedók robbanófejét. True–t a
robbanás elsodorta a parancsnoki hídon, és egy térképasztalon kötött ki. Két
bordája eltört, és elállt a lélegzete. Néhány percig nem tudott beszélni.
Kevés szóra volt szükség. A Hammann sorsa nyilvánvalóan meg volt
pecsételve. A Yorktownt ért két találat miatti ütközés beszakította az oldalát,

245
a közvetlen találat pedig majdnem kettészelte. Olyan volt, mint egy játék-
hajó, amelyet nagyon magasról ledobtak – egyenesen áll, de el van törve.
Az elülső fedélzet két percen belül víz alatt volt, és Ralph Elden
százados, másodtiszt, elrendelte a hajó elhagyását. Amikor a hajó orra víz
alá került, a legénység nagyobb része úszva menekült. Berlyn Kimbrell, fő
torpedókezelő azonban a hajó emelkedő tatján maradt, hogy megpróbálja
„biztosított”–ra állítani a mélységi bombákat és kiosztani a mentőmellé-
nyeket. Amikor Raymond Fitzgibbon kazánkovács arra ment, Kimbrell
kezet rázott vele, és a churchilli „V” (Victory – Győzelem) jelet mutatta
neki.
Azután a hajó elsüllyedt, de a java csak ezután következett. A mélységi
bombák – bár feltételezhetően „biztosított” helyzetben voltak – valahogy
felrobbantak. (Egy tucat elmélet van erre vonatkozóan.) Hatalmas robbanás
keletkezett a víz alatt, éppen ott, ahol mindenki úszott. A robbanás ereje
fantasztikus volt: az egyik matróz fém öngyújtója teljesen összelapult a
zsebében. A robbanás hatása az emberi testre ennél pusztítóbb erejű volt.
A Benham és a Balch rombolók kiváltak a kíséretből, mentették azokat a
szerencséseket, akik megmenekültek, meg még azokat is, akik a Yorktown-
on voltak. Egy ember odaúszott a Benhamhez, és segítség nélkül felmászott
a fedélzetre. Ugyanaz a hajószakács volt, akit 4–én megmentettek, és aki
csak a hajókonyhán akart segíteni. Ezúttal egyszerűen ezt mondta: „Tudom,
hol a hajókonyha, megyek dolgozni.”
Jóval azután, hogy mindenkit kihalásztak, a Balch a roncsok között egy
magányos úszót fedezett fel. Az illető kétségbeesetten próbálta két másik
ember fejét a víz felett tartani. True fregattkapitány volt, a Hammann
parancsnoka, ő maga, félig eszméletlen állapotban küzdött közel három
órán át, hogy két fuldokló emberét életben tartsa.
Elérkezett az idő a Yorktown másodszori elhagyására. A jobb oldalát ért
két találattól a hajó kiegyenesedett, ez azonban csalóka volt. Határozottan
mélyebbre merült a vízben. A Vireo a jobb oldala mellé húzott, és a mentő-
brigád ledobta a mentőköteleket.
Amikor úgy látszott, hogy már mindenki távozott, váltott fogással Buck-
master sorhajókapitány is lemászott. Akkor az utolsó pillanatban Delaney
fregattkapitány és egyik mérnöke jelent meg, akik odalenn még utoljára
ellenőrizték a helyzetet, és ők is elhagyták a hajót. Buckmaster rendkívüli
haragra gerjedt amiatt, hogy megfosztották attól a kiváltságától, hogy ő
legyen az utolsó ember. Újra fel akart mászni a kötélen, hogy még egyszer
megérintse a Yorktownt, de mielőtt ezt megtehette volna, a Vireo elindult.

246
 Miközben folyt a mentés, a Gwin, a Hughes és a Monaghan mindenütt
kereste a tengeralattjárót. A három romboló számos mélységi bombát dobott
le, de öt órán át nem értek el sikert. Azután 6 óra 45 perckor a Hughes egyik
figyelője hirtelen füstöt pillantott meg a láthatáron. Látcsővel ellenőrizték és
kiderült, hogy egy tengeralattjáró tartózkodik a víz felszínén mintegy 13
mérföld távolságban. Diesel–motorjai füstölnek, nyugat felé rohan, igyek-
szik eliszkolni a helyszínről.
A Hughes és a Monaghan üldözőbe vette, és 7 óra 5 perckor tüzet
nyitottak rá. A gránátrobbanásoktól közrefogott tengeralattjáró hamarosan
eltűnt a víz alatt. A Monaghanon Edward Creighton tűzmester biztos volt
benne, hogy eltalálták. Azon az estén ezt írta naplójába: „15–20 perces
tűzharc, és az (a tengeralattjáró – A ford.) végül elmerült. Életben mara-
dottak nem voltak.”

Tanabe fregattkapitánynak volt még egy utolsó ütőkártyája. Saját

füstjében alámerült, és egyenesen az őt üldöző rombolók alá fordult. Azok
átrobogtak felette, és a válságos helyzet elmúlt.
Első ízben lélegzett fel megkönnyebbülten azóta, hogy az anyahajót
megtorpedózta. A lelkesedés rövid pillanatát – az éljenzést kivéve, amikor
háromszoros „hurrá”–t kiáltottak az uralkodóra – az egész délután pokol
volt. Tomita százados összesen 61 mélységi bombát számolt. Az I–l68–nak
végül 6 óra 30 perckor fel kellett jönnie a felszínre, de szerencsére az
amerikai rombolók már messze mögötte voltak. Elég hamar abbahagyták az
üldözést, Tanabe azonban olyan sokáig maradt a felszínen, amilyen sokáig
csak lehetett, szívta a friss levegőt, és feltöltötte akkumulátorait. Arra is
felhasználta az alkalmat, hogy rádión jelentse Yamamotónak az anyahajóra
vonatkozó jó hírt.
A Yamatón a tengernagy éppen egy nagyobb játszmán törte a fejét.
Rádiója egész délelőtt a Mogami és a Mikuma bajait recsegte. Nyilvánvaló,
hogy az amerikai erő állandóan nyugat felé tart, egyre jobban távolodik
hazulról. Talán most sikerül tőrbe csalni. Déltájban Kondo tengernagyot a
Zuiho anyahajóval, hat cirkálóval és nyolc rombolóval délre küldte.
Feladatuk: csatlakozni a Mogamihoz és a Mikumához, és éjszakai ütközetbe
csalogatni az amerikaiakat.
Délután 3 óra 50 perckor Yamamoto összehangolt támadási tervvé
bővítette az elgondolást. A Yamato a főerővel és Nagumo flottájának
maradványával szintén délre vezényelte. A Marshall–szigetekről szárazföldi
bombázógépeket irányított Wake–re. Ezek a saját repülőgépeivel együtt újra

247
ütőképes légierőt jelentenek. A többit elvégzik nehéz hajói. Ehhez csak az
kell, hogy az amerikaiak besétáljanak a kelepcébe.

Spruance tengernagy úgy érezte („talán intuíció volt”), hogy eléggé

próbára tette szerencséjét nyugat felé. Több mint 400 mérföldnyire volt
Midwaytől és elhatározta, hogy kívül marad a Wake–en állomásozó japán
repülőgépek hatósugarán. Ezenkívül üzemanyaga fogytán, nem volt elég
rombolója, és pilótái közül sokat elvesztett. A repülőfedélzeten tett hosszú
sétáiból azt is megérezte, hogy a többiek mennyire fáradtak.
Nem sokkal délután 7 óra után – amint a haldokló Mikumát fényképező
két repülőgép visszatért – a 16. különleges feladattal megbízott kötelék
megfordult, és elindult kelet felé. Mögötte a meghiúsult japán remények,
előtte csupa jó dolog – olaj, alvás és végül az otthon.
Midway számára is véget ért a megpróbáltatás. A B–17–esek utolsó
repülőraja június 6–án délután azt jelentette, hogy 15 másodperc alatt
elsüllyesztettek egy ellenséges „cirkáló”–t; de kiderült, hogy a Grayling
amerikai tengeralattjáró volt, amely hirtelen alámerült, hogy megmene-
küljön a bombáktól. Az este folyamán Clarence L. Tinker vezérőrnagy –
egyenesen Hawaiiból érkezve – négy Liberátort hozott azzal a távlati elkép-
zeléssel, hogy semlegesítik Wake–et, ez azonban hiábavaló erőfeszítésnek
bizonyult. A bombázók sohasem találták meg céljukat, és Tinker oda-
veszett.
Június 7–én hajnalban Midwayen újra teljes volt a nyugalom.

„Úristen, felborul” – mondta Forest Lunsford fedélzetmester levegő után

kapkodva J. T. Andrews hadnagynak, miközben a Benhamon álltak, és
június 7–én felkelő nap első sugarainál figyelték a Yorktownt. A romboló
személyzete számára az anyahajó hajnali látványa minden reményt
szertefoszlatott a mentés lehetőségét illetően.
A Yorktown éjszaka egy időre erősen visszadőlt a bal oldalára, és 4 óra
30 perckor a repülőfedélzet víz alá került. Nagy buborékok szálltak fel a
felszínre, és valahonnan a hajó belsejéből hangos csikorgás hallatszott. A
felhúzókötelekről utolsó jelzőzászlója csüngött alá – „Sebességem 15
csomó.” Buckmaster sorhajókapitány nemzeti lobogója még mindig lengett,
de majdnem érintette a vizet.
4óra 43 perckor a hajó bal oldalára billent, és szabaddá vált a jobb oldali
fenékrészen tátongó nagy lyuk – az előző napi tengeralattjáró–támadás
következménye. A vég közel volt, és 4 óra 54 perckor valamennyi hajó

248
 fél árbocra eresztette zászlóját, mindenki levette sapkáját, és vigyázzba
merevedett. Két járőröző PBY jelent meg a hajó felett, és üdvözletként
megbillegtette szárnyát.
5óra 1 perckor a tat felé erősen lesüllyedt Yorktown lassan eltűnt a szem
elől. A szokásos zajok hallatszottak gyér füst– és gőzfelhő kíséretében,
de az emberek többsége számára nyugodtan és roppant méltósággal
távozott – mint amilyen komoly hölgy volt –, ahogy valaki megjegyezte.
A Hughes–on Karetka jelző alig tudta visszatartani könnyeit. Nagyon
fiatal volt, és felnőttnek akart látszani. Akkor azt látta, hogy még az idő-
sebbek is zokognak, így nem érezte magát nagyon rosszul, amikor ő is sírt.

249
13. FEJEZET

ÚJRA OTTHON

Csak a csata hulladéka maradt meg: az üres gránáthüvelyek ... az olajfoltok ...
a matracok ... a japánok fekete és az amerikaiak sárga gumitutajai. És
elvétve – nem túl gyakran – egy lerongyolódott, reménykedő és segítségért
esdeklő napbarnított alak.
Simard sorhajókapitány őrnaszádjai és PBY hidroplánjai kezdettől fogva
keresték az életben maradottakat. A 20–as számú őrnaszád június 4–én délig
már a tengerészgyalogság három pilótáját halászta ki. 5-én „Pappy” Cole
százados PBY–jával leszállt a nyílt tengeren és felszedte Gay hadnagyot,
aki megúszta a Nagumóval történt találkozás napját. 6–án Norman Brady
százados visszahozott néhány repülőt: négy túlélőt az egyetlen PBY–ról,
amelyet elkaptak a japánok. Lelőtték, mélyrepülésben támadták őket, és 58
órán át merték a vizet egy lyukas gumitutajból. Brady Midwaytől 400
mérföldnyire nyugatra fedezte fel őket.
Ámde a tengeren egy embert nehéz meglátni, és néha a hullámokon
hányódók azt gondolják, hogy sohasem jön el a segítség. Pat Mitchellnek,
Stan Ruehlownak és Dick Graynek kezdetben nem volt ilyen rossz. Amikor
a 8. vadászrepülő–század benzinje kifogyott, sikerült egymáshoz közel
leszállniuk. Mitchell nem mentette meg a maga tutaját, de a másik kettő
igen, és a két tutajt egymáshoz 12 lábnyira összekötötték. Volt élelmi-
szerük: pemmikán, malátás tejtabletták és egy kanna víz. Mindenfelé röp-
ködtek gépek, és úgy érezték, hamarosan felszedik őket. Rátelepedtek a
tutajokra, és vártak éjjel és vártak egész másnap.
Másnap éjjel jött a cápa. Meglökte azt a tutajt, amelyen Gray aludt – az
felordított –, és utána elindult a másik tutaj felé, amelyen Ruehlow és
Mitchell osztozott. Hátuszonya átdöfte a tutaj fenekét, és mindketten a vízbe
estek. Ruehlow a cápa hátára esett, és annak uszonya felsebezte a kezét.
Amíg Gray tutaját elérte, új úszórekordot állított fel, közben pedig Mitchell
visszamászott arra a tutajra, amelyet a cápa az imént megtámadott. A tutaj
félig megtelt vízzel, ő keresztben elterpeszkedve feküdt rajta, lába a vízbe
lógott. Ruehlow már elveszettnek tekintette, de a cápa, nem tudni miért,
továbbállt.
Reggel egy tubus ragasztóval megfoltozták a tutajt, és sikerült újra
megbízhatóvá tenniük. Utána ismét vártak. Június 6. ... június 7. és még

250
mindig nem érkezett segítség. Néha gépek szálltak el felettük, és egyszer a
távolban egy rombolót is láttak, amelynek körvonalai egy felhő hátterében
gyönyörűen kirajzolódtak. Mint mindig, most is jeleztek kézitükrükkel, de
megint nem vette őket észre senki. Hogy tartsák magukban a lelket,
szópókert játszottak. Ruehlow a „syzygy” (csillagászati fogalom, együtt-
állást jelent) szót favorizálta, amely a Csendes–óceán közepén ugyanúgy
bevált, mint otthon.
Június 8–a hasonlóan kezdődött, mint a többi nap. Aztán megjelent egy
PBY, s ezúttal közvetlenül a fejük felett repült el. Vadul integettek, és majd
megállt a szívverésük, amikor úgy látszott, hogy elrepül. De az utolsó
pillanatban visszafordult, és a pilóta, Frank Fisler százados gyönyörűen
letette gépét. Odasiklott hozzájuk, és újabb három pilóta megmenekült.
És ez így ment tovább. A PBY–ok tíz nap alatt összesen 27 repülőt
halásztak ki, és június 9–én a Trout tengeralattjáró két japánnal gyarapította
a társaságot a Mikumáról. Csak Kenichi Ishikawa fűtő és Katsuichi Yoshida
fő rádiótechnikus maradt meg abból a 19 emberből, akik eredetileg tutaju-
kon voltak.

A Hiryu mentőcsónakjának emberei maradtak. Aiso fregattkapitány rég

megunta, hogy Yamamoto tengernagyra várjon. Amikor a nagy csatahajók
nem jöttek, elhatározta, hogy nem vár tovább, hanem elindul Wake–re. Sem
térképe, sem iránytűje nem volt, csak a nap és a csillagok, de hat jó
evezővel és egy vitorlának használt lepedővel eljuthatnak oda. Létfenn-
tartásukra és buzdításukra egy kevés élelmük és 48 üveg sörük maradt.
Nap nap után nem láttak mást, csak a tengert. Többnyire nyugodt volt,
de három vihart is átéltek – vad, heves viharokat, amikor négy embernek
kellett egy evezőt derékszögben tartani, hogy a csónak felborulását megaka-
dályozzák. Utána a tenger ismét elcsendesülj ragyogóan sütött a nap, és
égető forróság kínozta őket. Éjjel az ennivaló miatt veszekedtek: Aiso a
fejadagok tekintetében korántsem volt nagylelkű. Napközben az otthonról, a
régi időkről és a tejturmixról beszéltek. Mandai hadnagy megígérte, hogy ha
visszatérnek Sasebóba, a hazai kikötőbe, mindenkit megvendégel. A sasebói
tengerészeti támaszpont tejturmixa a legjobb a világon, valami, amiért
érdemes élni.
A tizedik napon, június 14–én egy ember belehalt a kimerültségbe. Imát
mondtak felette, és gyengéden leeresztették a csónak oldalán. Négyen
pusztultak el ugyanígy.
A tizenkettedik napon láttak egy nagy járőrgépet és a tizenharmadikon

251
egy másikat. Nagy volt az örömük, biztos, hogy japán gépek voltak. A
következő délután egy gép egész közel repült hozzájuk. Ott körözött, és
rémülten látták, hogy egy nagy fehér csillag van az oldalán.
Végre a tizenötödik napon egy hajó tűnt fel. Négykéményes amerikai
hadihajóig volt, és amint közelebb jött, az emberek a csónakban vitatkozni
kezdtek, megadják–e magukat vagy sem. Végül rábeszélték egymást. Lehet,
úgymond, hogy sikerül elfoglalniuk a hajót. Talán képzelgés, de megköny-
nyítette a döntést. A hajó, a Ballard hidroplánüzemanyag–ellátó, melléjük
állt. Egy matróz kötelet dobott át nekik, és számukra véget ért a háború.
Később a tolmácsokkal udvariasan, de határozottan közölték, hogy a
jelein körülmények között nem akarnak visszatérni Japánba, nem akarják,
hogy fogságba esésük Tokió tudomására jusson, szeretnék ha azt hinnék,
hogy a Hiryuval együtt pusztultak.

Nehéz volt rosszabbat elképzelni, mint így hazatérni. Yamamoto tenger-

nagy végül is június 7–én reggel feladta a játszmát, s utána nyomban
lefeküdt. Omi főpincér hozott neki egy tál rizslevest, de a tengernagynak
nem volt étvágya.
Június 9–én közbejött valami – ama pillanatok egyike, amelyektől min-
denki irtózik, de kénytelen szembenézni velük. Kusaka tengernagy átment a
Yamato fedélzetére, hogy jelentést tegyen. Délelőtt 11 órakor egy motor-
csónak állt a Yamato mellé, és daruval felhúztak egy hordágyat.
Kusakán még mindig a csatától megviselt egyenruha volt, és csúnyán
sántított sebesülése miatt. Oishi sorhajókapitány és Genda fregattkapitány
kíséretében elbicegett a parancsnoki hídig, ahol szembefordult Yamamotó-
val és törzsével. Noda írnok, aki a háttérben nyugodtan figyelte a jelenetet,
olyannak látta Kusakát, mit egy kérőt, akit most hagyott faképnél a legszebb
lány.
Yamamoto igen tapintatos volt. Megveregette Kusaka vállát, és megkö-
szönte fáradozásait. Sürgette, hogy tegyenek meg minden lehetőt az
emberek erkölcsi szellemének helyreállítására; intézkedett, hogy süteményt,
zsebpénzt és még friss alsóruhát is küldjenek át az életben maradottaknak.
Utána Kusaka engedélyt kért, hogy négyszemközt beszélhessen vele. A
közvetlenül a parancsnoki híd melletti kis szobában elmondta Yamamotó-
nak, hogy Nagumo törzse mennyire letörtnek érzi magát – öngyilkosságról
beszélnek –, és kérte a főparancsnokot, szervezze újra az anyahajóflottát, és
adjon nekik újabb lehetőséget. Yamamoto szeme megtelt könnyel; csak azt

252
felelte: „Megértem.”
E megpróbáltatások után a flotta folytatta szomorú visszavonulását. A
Yamato irányítóterme olyan volt, mintha halott felett virrasztanának. Sasaki
fregattkapitány, repülőfőnök kábultan ült a zászlóhíd mögött. Azt mondják,
túl sok sakét iszik.
A Nagarán Nagumo tengernagy újra morózus lett. Mondták, hogy
vigyázni kell rá, rajta kell tartani a szemet, hogy ne kövessen el valami
ostobaságot. Kusaka tengernagy a bosszúról álmodott; Sasabe fregatt-
kapitány úgy érezte, hogy minden energia elszállt belőle; a törzs azon
tépelődött, milyen értékeket hagytak hátra, amelyeket megmenthetett volna.
Genda fregattkapitány, aki a háttérből figyelte a történteket, azt dörmögte
magában, hogy „most nincs értelme arról beszélni, hogy mi lett volna, ha ...”
Néhány ilyent ő is tudott volna mondani: ha a Tone 4–es számú gépe
idejében felszáll, felfedezték volna az amerikai flottát, még mielőtt a
gépeket a Midway elleni második támadásra készítik fel ... ha az ellenség
zuhanóbombázói néhány perccel később támadnak, Nagumo gépei elindul-
hattak volna csapásmérésre ... ha előbb megtámadják az amerikai anya­
hajókat, úgy ahogy Yamaguchi akarta, és nem tartják addig vissza őket,
amíg az összes gép felkészül ...
Nagyobb hiányosságok is voltak. Végső soron az egész Midway–terv
túlságosan függött attól, hogy az amerikai flotta pontosan úgy fog–e
reagálni, ahogy a japánok várták. Yamamoto nagy erejét szétforgácsolta az
egész Csendes–óceánon ahelyett, hogy ott összpontosította volna hajóit,
ahol szükség volt rájuk. Végül bűzlött az önhittségtől – az ellenség
veszélyes lebecsülésétől –, amit a japánok talán úgy jellemeztek legjobban,
hogy „győzelmi betegség”. Olyan könnyű lett volna tengeralattjárókból
jobb kordont vonni, megszervezni az erősebb légi felderítést, és egy külön
anyahajót a helyszínre vezényelni.
Ezek a „post mortem” –ek azonban a jövőre tartoztak. Most az okozott
fejfájást, hogy miként adják be ezt a megdöbbentő vereséget. Amikor
Yamamoto hazaindult, rádión teljes összefoglaló jelentést küldött Nagano
tengernagynak, a haditengerészet vezérkari főnökének. Nagano összekötte-
tésbe lépett a szárazföldi hadsereg vezérkari főnökségével, és június 8–án,
hétfőn, a legfelső vezetők szűk körű megbeszélésre ültek össze. Itt közölték
tapintatosan a hírt Tojo miniszterelnökkel. ő csak három megjegyzést tett: a
flottát senkinek sem szabad bírálnia; azonnal gondoskodnak az anyagi
eszközökről a veszteségek pótlására; és végül a katasztrófa tényeinek nem
szabad kikerülniük ebből a szobából.
Június 10–én trombitaharsogás és a „Flottainduló” ismert dallama tudatta

253
a tokiói rádióhallgatókkal, hogy a flotta újabb nagy győzelmet aratott.
Valóban nagy volt: két amerikai anyahajó elsüllyedt ... 120 repülőgépet
lelőttek ... az Aleut–szigeteken partra szálltak ... súlyosan megrongálták az
amerikaiak midwayi berendezéseit. A japán veszteségek: egy anyahajó
elsüllyedt, egy másik anyahajó és egy cirkáló megsérült, 35 repülőgépet
lelőtt az ellenség.
Másnap Masanori Ito, Japán ismert katonai kommentátora elemezte a
győzelmet. „A ragyogó eredmények minden elképzelést felülmúlnak” –
jelentette ki. Egy másik elemzésben Hideo Hiraide sorhajókapitány, a
császári főhadiszállás haditengerészeti sajtóosztályának főnöke egy érdekes
gondolatot kockáztatott meg: az Aleut–szigeteken elért óriási sikert a mid-
wayi elterelő hadművelet tette lehetővé.
„Ne menjen vissza Tokióba. Ha vissza merészel térni, a katonai rend-
őrség letartóztatja” – mondták Teiichi Makishima filmhíradósnak, miután a
Nagara június 14–én megérkezett Kuréba. Heteken át darvadozott egy
olyan intézményben, amelyet úgy hívtak, hogy „a csapattól elmaradozók
tábora”, aztán felpakolták, és tengerre küldték. Az anyahajók személyzetét
Sahekiben vagy a Kanoya légi támaszponton elkülönítették, és Noda írnok-
nak nem engedték meg a partraszállást, amikor a Yamato visszatért Hashi-
rajimába. Még egy nap eltávozást sem kapott, hogy Kuréban felkeresse
menyasszonyát.
A sebesültek sorsa volt a legrosszabb. Chara fregattkapitány tíz hetet
töltött kórházban, hogy felépüljön a Soryun szenvedett égési sebeiből, de
egész idő alatt nem engedélyezték, hogy meglátogassák, sőt más betegekkel
sem érintkezhetett. Amikor Fuchida fregattkapitányt partra szállították, úgy
bántak vele, mint valamilyen középkori járvány áldozatával. Éjszaka tették
partra, fedett hordágyon szállították kórházba, és a hátsó ajtón csempészték
be.

Pearl Harborban a betegszállító autók szépen felsorakozva várakoztak a

délutáni napsütésben. Nimitz tengernagy is ott volt, törzsének néhány
tagjával a mólón állt. A Benham romboló érkezését várták – ez volt az első
hajó, amely visszatért az ütközetből. Június 9–én érkezett meg a Hammann
sebesültek többségével.
Miközben a kikötőhely felé siklott, a többi hajó zászlójelzéssel üdvö-
zölte. A Benham legénysége elfogódottan viselkedett, de végtelenül büszke
volt azokra a lyukakra, amelyeket a repeszdarabok ütöttek a hajótestben,

254
büszke a meglazult és lógó antennára.
Miután a hajó kikötött, Nimitz tengernagy felment a fedélzetre.
Üdvözölte a parancsnokot, Joseph Worthington korvettkapitányt, és utána a
fedélzeten felsorakozott emberekhez lépett. Mindegyikkel kezet fogott, és
megköszönte nekik azt, amit tettek. Elkezdődött a sebesültek kirakása – 50
hordágyat vittek a mentőautókhoz és utána a flotta kórházába.
Az Enterprise és a 16. különleges feladattal megbízott hajókötelék többi
része június 13–án vonult be oszlopban a kikötőbe. A hajók főárbocán a
legnagyobb zászlójuk lobogott. A hajójavító műhely munkásai, a hajók
legénysége, mindenki, aki csak tudott, felsorakozott a mólókon és a hajók
fedélzetén. A tömeg csendes volt – hiányoztak a zenekarok, nem volt üdv-
rivalgás, és a Pensacolán valaki azt hitte, hogy „valami nincs rendben”.
Nem kellett aggódnia. Pearl Harbor elismerése túl nagy volt ahhoz, hogy ki
lehessen fejezni.
Nem sokkal később egy kis üdvözlő fogadást tartottak Nimitz tenger-
nagy hivatalában. Simard sorhajókapitány hazafelé tartott Midwayről, hogy
elfoglalja új beosztását, s most betoppant, hogy tiszteletét tegye. Nimitz kö-
szönetet mondott neki, és gratulált rendkívüli előléptetéséhez, amelyet a csata
előestéjén közöltek vele. Simard új ezüst váll–sasaira mutatva a tengernagy
megjegyezte, hogy „a temetés előtt küldtem el önnek a virágokat”.
Valamikor abban az időben – a pontos dátum nem ismeretes – egy másik
látogató állított be a csendes–óceáni főparancsnokságra egy különleges
megbízatással. Az illető Emmons, a szárazföldi hadsereg tábornoka volt –
aki a tengernagynak átadott egy „családi” üveg pezsgőt, a flotta kék és
arany szalagjaival dekorálva. Kijelentette, csak azt akarja mondani, hogy a
csata előtti döntő fontosságú tervezés során ő tévedett, és a flottának volt
igaza. Azt akarja, hogy ezt mindenki megtudja.
Valakinek eszébe jutott Joe Rochefort odalent a szuterénban, ahonnan az
aranyat érő felderítő adatok származtak, és Nimitz üzent érte. Rochefort,
mint mindig, most is házikabátban és nemezpapucsban volt, s mélyen elme-
rült a dossziéiban, odavetett feljegyzéseiben. Mire végül rendbe szedte ma­
gát, ugyanúgy járt, mint a tengernaggyal való legutóbbi találkozásakor: fél
órát késett. A tengernagy azonban ma nem hordta le. Nimitz az egybegyűlt
törzs előtt kijelentette, hogy a győzelem annak a nagy munkának köszön-
hető, amelyet Rochefort harci hírszerző egysége végzett. Rochefort mondott
valamit arról, hogy pontosan azt csinálják, amiért fizetik őket – sohasem
szerette az ilyenfajta udvariaskodásokat.
A kezdeti lelkesedés le szokott lohadni. A szárazföldi hadsereg és a
flotta pilótái nemsokára ádáz harcot vívtak egymással a Royal Hawaiian

255
Hotelben: ki szerzett nagyobb érdemeket. Az Enterprise és a Yorktown
emberei az első nap dicsőségén civakodtak. A hírszerző alakulatok vissza-
tértek kicsinyes torzsalkodásaikhoz. A távolsági bombázók és a zuhanó-
bombázók megszállottjai egymást csipkedték. (Csak a háború után derült ki,
hogy a B–17–esek 322 bombát dobtak le, de egyetlenegy találatot sem értek
el.)
Az utólag okosok is nemsokára színre léptek. A stratégák, talán helyesen,
azt hangoztatták, hogy a tengeralattjárók rosszul fejlődtek fel ... gyenge volt
a felderítés ... a hírközlés lassú volt és bonyolult ... a hajókötelékek tevé-
kenységét nem hangolták össze kellőképpen … a Yorktownt meg lehetett
volna menteni ... a 16. különleges feladattal megbízott hajókötelék túl lassan
fejlesztette tovább az első nap sikerét.
A meg nem tett dolgok kipipálgatása közben könnyű volt megfeledkezni
a nagy dologról, amelyet véghezvittek. A túlerővel szemben, a legszegé-
nyesebb erőforrásokkal és gyakran félelmetes önfeláldozással néhány
elszánt ember megfordította a csendes–óceáni háború menetét. Japán soha
többé nem fog támadólag fellépni. A lehetőség azonban kicsi volt – olyan
csekély, hogy ott majdnem mindenki büszkén mondhatta, hogy ő
személyesen segített megfordítani az események menetét Midwaynél.
Valóban úgy volt, ahogy Marshall tábornok Washingtonban kijelentette: „A
legnagyobb kutyaszorító és a legnagyobb győzelem.”
Senki sem tudta jobban, hogy a győzelmet és vereséget elválasztó határ
milyen esetleges volt, mint Brockman fregattkapitány, a Nautilus tenger-
alattjáró parancsnoka, amikor június 5–én Midwayhez közeledett. Azt a
parancsot kapta, hogy a part közelében járőrszolgálatot végezzen, és fogal-
ma sem volt róla, hogy áll a csata ... hogy Midway még mindig amerikai
kézen van–e vagy sem. A hely olyannak látszott, mint mindig – a röptükből
lecsapó madarak, a halvány kék lagúna, a vakító homokon megtörő fehér
hullámok. Periszkópja végigpásztázta a korallzátonyt és akkor végre meg-
tudta, mi a helyzet. Ott, a Sand–szigeti parancsnoki harcálláspont felett a
magasban még mindig amerikai zászló lengett.

256
A midwayi talányok

Miközben Midwayre záporoztak a japán bombák, egy Anderson nevű

tengerészgyalogos őrmester orrnyergét eltalálta egy konzervdoboz, amely-
ben bab, amerikai mogyoró vagy paradicsomlé volt – attól függően, hogy ki
mesélte el a történetet. Andersont sohasem kérdezték meg, így az eset
továbbra is Midway kis talányainak egyike marad.
Nagyon sok ilyen rejtélyes, legendába hajló történet él tovább. A csata
izgalma és zűrzavara mindig csalóka a számokat, a távolságokat, a talála-
tokat, a mellétalálásokat s a történések idejét illetően. Mindezt tetézte, hogy
Midwaynek megvan a maga sajátos fekvéséből eredő rejtvénye: a harc a
nemzetközi dátumvonal hol az egyik, hol a másik oldalán zajlott. Egy PBY
fedélzeti naplójában az áll, hogy a gép június 3–án szállt fel, június 5–én
támadást hajtott végre, és június 4–én szállt le. A dolgot még jobban
bonyolítja, hogy a japánok mindig a tokiói időt használták. Ebben az elbe-
szélésben az előkészületek alatt a helyi időt használjuk, de amint a flották a
nyílt tengeren vannak, azt mindenütt áttettük midwayi időre.
E kisebb dilemmán kívül van két nagy talány. Ezeket teljes bizonyos-
sággal sohasem fogjuk megfejteni; akárcsak azoknak az embereknek a
jártassága és bátorsága, akik öntudatlanul feladták őket, most a midwayi
hihetetlen győzelem élő hagyományát alkotják.

A zuhanóbombázó-támadás talánya

1942. június 4–én szerdán, délelőtt 10 óra 22 perckor az Akagi, a Kaga

és a Soryu a japánok első osztályú anyahajói, büszkén mentek a csatába,
amelynek meg kellett volna semmisítenie az Egyesült Államok flottáját.
10.28–ra mindhárom égő roncs volt. Ez három amerikai zuhanóbombázó–
század műve volt –kettő az Enterprise–ról, egy a Yorktownról. Mindegyik
más anyahajót támadott, de mindmáig tart a vita arról, hogy ki, melyik hajót
találta el.
Ha valóságnak fogadjuk el a századok harcjelentéseit, mindegyik az
Akagit vagy a Kagát támadta. A Soryut egyik sem említi – az valószínűleg
visszatért Japánba. Ám, ha a támadás három parancsnokának külön vissza-
emlékezéseit fogadjuk el, senki sem találta el az Akagit. Mindegyik meg van

257
győződve róla, hogy céljának fedélzeti felépítménye a menetirány szerinti
jobb oldalon volt, de az Akagi felépítménye a bal oldalon volt.
A pillanatnyi benyomások és tapasztalatok nagy hasonlósága az, amely a
dolgot annyira érthetetlenné teszi. Majdnem derékszögben közeledve (az
Enterprise gépei délnyugat, a Yorktown gépei délkelet felől) a japán anya-
hajókat mindkét csoport 10 óra után néhány perccel pillantotta meg. Az
ellenséges anyahajók mindkét esetben még érintetlennek látszottak. Mind-
két csoport azt választotta céljául, amely az alakzat legnagyobb anyahajó-
jának látszott. Amikor eltávoztak, mindkét parancsnok ugyanazt tapasztalta:
mindegyik azt látta, hogy a másik támadott először.
A kérdést az is bonyolítja, hogy általában helytelen elképzelések voltak
a japán anyahajók külsejéről. A pilóták azonosító kártyái képtelenül ela-
vultak, amelyre jó példa az Enterprise egyik repülőszázada, amely feltehe-
tően használta ezeket a kártyákat. Az Akagi képe 1936–ból származott,
mielőtt még repülőfedélzettel meghosszabbították, a Soryuról pedig árnykép
egyáltalán nem állt rendelkezésre. A sors iróniája, hogy a szerző, a Yale
Egyetem jogi karán Jane Fighting Ships című műve révén tájékozottabb
volt, mint a pilóták, akik ezen a reggelen ezekre az árnyképekre hagyat-
koztak.
A Soryu is sokkal nagyobb volt, mint gondolták. Még ma is az az álta-
lános vélemény, hogy 10 000 tonna körül lehetett, és több pilóta
méltatlankodva tiltakozott: „Nem mondhatja, hogy a kicsit találtam el.”
Valójában 18 000 tonnás lehetett, és nagyjából az Enterprise–hoz és a
Yorktownhoz hasonló.
Mindezek ellenére maradtak nyomok, amelyekből következtetni lehet
arra, hogy valójában mi történt. Először is a japán csatarend a támadás ide-
jén. Miközben az anyahajók délkeleti irányban megközelítették Midwayt,
négyszög alakzatban haladtak: az Akagi vezette a Kagát a délnyugati és a
Hiryu a Soryut az északkeleti oldalon.
9.17–kor történt az irányváltoztatás, amikor Nagumo északkeletnek
fordult, hogy szembeszálljon az amerikai anyahajók részéről fenyegető új
veszéllyel. Miután a japánok az irányváltoztatást végrehajtották, nem
fordultak alakzatban, mint azt gyakran feltételezik; inkább az egyes hajók
saját nyomvonalukban fordultak. Erre vonatkozóan megkérdeztük Kusaka
tengernagyot, Nagumo törzsfőnökét, továbbá Sasabe fregattkapitányt, a
törzs navigációs tisztjét, és mindketten határozottan állítják, hogy így
történt. Ennek következtében az anyahajók továbbra is megtartották négy-
szög alakzatukat, s helyzetük egymáshoz viszonyítva megváltozott, de az

258
égtájak szerint ugyanaz maradt. Vagyis, az Akagi és a Kaga továbbra is
délnyugatra, a Hiryu és a Soryu pedig északkeletre esett a támadóknak.
10 óra tájban Nagumo újból módosította az irányt, még inkább észak-
kelet felé, és ismét minden hajó külön fordult a saját nyomvonalán. De
addigra az amerikai torpedóvetők támadása bonyolultabbá tette a helyzetet.
A négyszögalakzat laza és a hajók közti távolság sokkal nagyobb volt. Japán
szemtanúk beszámolóiból ítélve az Akagi és a Kaga még mindig meg­
lehetősen közel volt egymáshoz, de a Soryu előrehúzott, de még inkább a
Hiryu. (Ez utóbbi most már majdnem a másik három látóhatáráig távolodott
el.) Az alaphelyzet azonban ugyanaz maradt: az Akagi és a Kaga
délnyugatra, a Hiryu és a Soryu északkeletre volt.
Egy másik nyom, amelyet szem előtt kell tartani, a három anyahajó
akkori helyzete, amikor végleg elsüllyedtek. A bombázás után alig mozdul-
tak el helyükből. Az Akagi gépei szeszélyesen időnként működtek, de a Ka-
ga és a Soryu mozdulatlanná vált, és estefelé néhány perccel egymás után
mindkettő elsüllyedt. Elsüllyedéskori viszonylagos helyzetükből joggal követ-
keztethetünk arra, hogy milyen helyzetben voltak egymáshoz viszonyítva,
amikor találat érte őket: a Kaga délnyugatra, a Soryu északkeletre volt.
A harmadik nyomravezető a hajók helyzete, ahogy a közeledő amerikai
zuhanóbombázók látták őket. Mind az Enterprise, mind a Yorktown pilótái
megegyeznek abban, hogy a három anyahajó hozzávetőlegesen egy vonal-
ban volt, amely délnyugatról északkelet felé húzódott, vagy ahogy a 3.
bombázószázad parancsnoka látta, inkább nyugatról kelet felé. Mindkét
esetben az Enterprise századai a két nyugati anyahajót választották, a
Yorktown százada pedig a keletit.
A támadás részleteit elemezve újabb hiteles adatokra bukkantunk. Az
Enterprise két támadó egysége közül Dick Best és a 6. bombázószázad 1.
szakasza bizonyára Wade McClusky vegyes csoportja után csapott le. Ez
akkor történt, amikor McClusky arra az anyahajóra támadott, amelyet Best
szemelt ki magának. Best gyorsan átváltott a sorban következőre, de közben
elkerülhetetlenül vesztett néhány percet.
Ez akkor válik fontossá, ha az eseményeket abból a szemszögből vizs-
gáljuk, hogy mi történt lenn. A japán források erre a támadásra vonatkozóan
sokban eltérnek egymástól, de határozottan megegyeznek abban, hogy
először a Kagát érte találat. Hét tanú hat különböző hajóról biztos ebben. Ha
elfogadjuk, hogy ez így van, ez azt jelenti, hogy Dick Best semmiképpen
sem találhatta el a Kagát.
Akkor hát mi történt? Meggondolatlan ember az, aki elhatározza, hogy
végső döntőbíró lesz ama bizonyos hat fantasztikus perc kérdésében, de az

259
ismert tényekre és más homályos nyomokra támaszkodva, íme a való-
színűségek:
1. Dick Best és a 6. bombázószázad 1. szakasza az AKAGIT támadta.
Délnyugat felől közeledett, és ez az a hely, ahol az Akagi tartózkodott. A
Soryu viszont észak felé volt. Best öt géppel támadott, ami közel áll ahhoz a
japán becsléshez, hogy az Akagit három gép bombázta. Bizonyos, hogy ezt
nehéz összetéveszteni McClusky 25 vagy Max Leslie 13 Yorktown gépével.
(Leslie–nek 17 gépe volt, de négy más hajóra csapott le.) Viszont Best öt
gépe nem lehet azonos azzal a 12–13 bombázóval, amely a japánok állítása
szerint a Soryut támadta.
Egyéb meggondolások: Best észrevette, hogy egy Zero szállt fel, miköz-
ben ő zuhanásban volt, és az Akagi indított egyet, mielőtt az első találat érte.
Best távoztában látott egy érkező TBD csoportot, és az Akagi ugyanabban
az időben torpedóvetőket jelentett. Best emberei visszaemlékeznek rá, hogy
a pusztítás a repülőfedélzeten hátul parkoló gépekre koncentrálódott – oda,
ahol az Akagi a legsúlyosabb találatot kapta. Viszont a Soryut az elején érte
a találat.
Az idő szintén egyezik. Best visszaemlékezik egy harmadik anyahajóra
(McCluskyn kívül), amely ellen távolabb kelet felé éppen akkor intéztek
támadást, amikor ő zuhanásba vitte gépét. Ez azt jelenti, hogy az ő anya-
hajója volt az utolsó, amelyet találat ért. Japán források szerint az Akagit
10.26–kor bombázták – vagyis a három közül utoljára.
Mindennek van két nagy buktatója. Best és csoportjának legalább egy
pilótája biztos benne, hogy bombája talált, ezzel szemben a japán források
többsége azt mondja, hogy az Akagira ledobott első bomba nem talált, a
második a parancsnoki hídon túl robbant. Ámde a japán bizonyíték nem
meggyőző: a közelben robbant bombát olyan gyorsan követte a találat, hogy
nehéz volt őket egymástól megkülönböztetni. Tehát az egyik, Bestét követő
gép pilótája Best előtt oldotta ki bombáját – ez lehetett az, amelyik a cél
közelében robbant.
A másik bökkenő az Akagi felépítményének elhelyezésével kapcsolatos.
Best mindig úgy érezte, hogy céljának a felépítménye a menetirány szerinti
jobb oldalon van, ezzel szemben az Akagié a bal oldalon volt. Viszont Best
egyik pilótája, Bill Roberts biztos benne, hogy a cél felépítménye valóban a
bal oldalon volt; azt mondja, ő külön megjegyezte, mivel ellenkezett az
amerikai gyakorlattal. Ha így van, akkor a célnak az Akaginak kellett lennie,
mivel mind a Kagán, mind a Soryun a szokás szerint a jobb oldalon volt a
felépítmény.

260
 2. Wade McClusky és az ENTERPRISE többi gépe a KAGÁT támadta.
Mint a délnyugatra levő másik anyahajó, a Kaga elsődleges célja volt az
abból az irányból közeledő Enterprise gépeknek. Ismét elmondjuk, hogy a
Soryu északkeletre volt – a megközelítés vonalán az esett a legmesszebbre.
McClusky 25 géppel hajtott végre zuhanótámadást, és ez összhangban van a
Kagára zúduló égszakadással. A Kaga repülőfőnöke azt mondja, hogy
hajóját 30 repülőgép támadta; Nagumo légvédelmi jelentései 18 gépet
említenek, harcjelentése pedig kilencet; de mindegyik megegyezik abban,
hogy a hajót legalább négy találat érte, öt bomba pedig a közelében robbant.
Leslie gépei a Yorktownról szintén képesek voltak effajta megtorlásra, de
azok délkelet felől közeledtek, viszont a Kaga volt legnyugatabbra a három
anyahajó közül.
McClusky csoportjának sorozata szintén egybevág a Kagán tapasz-
taltakkal. Az első három ledobott bomba a cél közelében csapódott be. Ez
történt a Kagára ledobott első háromnál is. A negyedik bomba, a 6.
felderítőszázad jelentése szerint a repülőfedélzet közepét találta el, mintegy
200 lábnyira a tattól. Ez nagyjából megfelel a Kagára vonatkozó hiteles
adatoknak. A későbbi bombák a hajó elejét találták el. A Kagára ez is áll.
Van olyan bizonyíték is, bár nem meggyőző, amely szerint McClusky
céljának a repülőfedélzetén csak néhány gép tartózkodott. Ez összhangban
van a Kaga egyetlen életben maradt tanújának az elbeszélésével, aki
visszaemlékezik az eseményekre.
Az idő szintén egyezik. Az Enterprise–on lehallgatott rádióforgalmazás
arra utal, hogy McClusky 10.21 és 10.23 között vitte zuhanásba gépét.
Nagumo harcjelentése azt mondja, hogy a Kaga ellen 10.22–kor intéztek
zuhanótámadást.
3. Max Leslie és a 3. bombázószázad a SORYUT támadta.
Ez több mint a kizárásos módszer kérdése. Pozitív tanúbizonyságon
alapul. Északnyugati irányban közeledve Leslie az első anyahajót válasz-
totta, amelyet elért – a három közül azt támadta, amelyik a legtávolabb volt
kelet vagy északkelet félé. A Soryu az Akagitól és a Kagától északkeletre
volt.
Azonkívül Leslie céljának a repülőfedélzetén sok gép volt; ugyanez áll a
Soryura is. Leslie 13 géppel hajtott végre zuhanótámadást; mintegy 12–13
támadta a Soryut. Leslie utolsó négy gépe más közeli célokra tért át; az
Isokazét, a Soryu kísérő rombolóját ebben az időben érte támadás. A többi
repülőszázad közül egyik sem támadta a kísérő hajókat, és az egyetlen
romboló, amelyet bombáztak, a Soryu fedezetéhez tartozott.
A találatok megoszlása szintén a Soryura utal, bár itt semmi meggyőző

261
adat sincs. Dave Shumway, a századparancsnok harcjelentése azt tartal-
mazza, hogy az első bomba a repülőfedélzeten levő gépek kellős közepén
csapódott be, de a legtöbb beszámoló, köztük Shumwaynek egy, a flotta
számára adott későbbi tájékoztatója azt mondja, hogy a bomba előbbre, a
hajó közepén robbant. A legtöbb japán forrás szerint is a Soryun ezt a részt
érte először találat. Mindenesetre a 3. bombázószázad visszaemlékezései
hajlanak arra, hogy kizárják a Kagát. Hangsúlyozottan megegyeznek abban,
hogy a század első bombája talált, viszont japán források szerint a Kagára
ledobott első három bomba a cél közelében robbant.
Végül a 3. bombázószázad támadásának ideje legjobban a Soryura illik.
Leslie harcjelentése szerint a Yorktown gépei 10.25 körül mentek át zuha-
násba. Leslie arra is emlékszik, hogy amikor gépét kivette a zuhanásból,
műszerfalának órájára pillantott, és a mutató 10.25 és 10.26 között állt.
Nagumo harcjelentése szerint a Soryut 10.25–kor érte az első találat.

A tengeralattjáró-támadás talánya

Három és fél óráig tartó rendkívül türelmes cserkészés után az amerikai

Nautilus tengeralattjáró június 4–én kora délután három torpedót lőtt ki egy
mozdulatlan égő japán anyahajóra. Bill Brockman fregattkapitány, a
Nautilus parancsnoka biztos volt benne, hogy a torpedók találtak: az
anyahajón a tűz, amelyről úgy látszott, hogy sikerül megfékezni, hirtelen
újból fellángolt. A tengeralattjáró parancsnoki tornyában mind az öt tisztnek
alkalma volt látni a támadás következményeit.
A rendelkezésre álló ismertető anyagok alapján az anyahajót a Soryuval
azonosították, és a flottánál mindig azt tartották, hogy a kegyelemdöfés
megadásával az anyahajót végül is a Nautilus küldte a tengerfenékre. Ámde
a japán források többsége azt állítja, hogy a Kaga volt az egyetlen anyahajó,
amelyet tengeralattjáró megtámadott, és a torpedó, amely eltalálta, beful-
ladt. Kiderül, hogy ezek a források hitelt érdemlőek:
1.Az anyahajó helyzete a Kagára sokkal jobban illik, mint a Soryura. A
Nautilus harcjelentése szerint a megtámadott cél a 30 fok 13 perc északi
szélességen és a 179 fok 17 perc nyugati hosszúságon volt. Nagumo
harcjelentése szerint a Kaga a 30 fok 20 perc északi szélességen és a 179
fok 17 perc nyugati hosszúságon, a Soryu pedig a 30 fok 42 perc északi
szélességen és a 178 fok 37 perc nyugati hosszúságon süllyedt el.

262
 2.A Nautilus dél felől közeledett, a Kaga pedig a három roncs anyahajó
közül a legdélebbre süllyedt el. Neki kellett lennie az elsőnek, amellyel a
Nautilus találkozott. Viszont a Soryu észak felé a legmesszebbre süllyedt
el.
3.A Nautilus harcjelentése szerint délután 1.59 és 2.05 között lőtte ki
torpedóit. Nagumo hadműveleti térképe szerint a Kagát délután 2.10–
kor egy tengeralattjáró támadta meg. Egyetlen japán jelentés sem említi,
hogy bármelyik másik anyahajót támadás érte volna; ugyanígy egyetlen
amerikai jelentés sem említ más tengeralattjárót, amely támadást hajtott
végre.
4.A Kaga életben maradottai emlékeznek egy tengeralattjáró–támadásra,
a Soryuról viszont senki sem emlékszik rá. Hivatkoznak másod-tisztjére,
Ohara fregattkapitányra, akit közvetlenül a háború után az Egye-sült
Államok stratégiai bombázó légiereje kihallgatott, és azt mondta, hogy
volt ilyen, azóta azonban fenntartja azt az állítását, hogy nem így volt.
5.Egyetlenegy másik japánra hivatkoznak, aki azt mondta, hogy a Soryut
megtámadta egy tengeralattjáró. Az illető Komura ellentengernagy, a
Chikuma kísérő cirkáló kapitánya. Az Egyesült Államok stratégiai
bombázó légierejének egy másik kihallgatásán visszaemlékezett a
torpedótámadásra, azt mondta, hogy ő megtámadta a tengeralattjárót, és
átküldött egy csóna-kot, hogy segítsen a Soryun. Egy újabb interjúban
azonban tagadta, hogy valaha látta volna azt, hogy a Soryut támadás érte
– csupán arra emlékezett, hogy mialatt az anyahajónak segíteni próbált,
tengeralattjáró–riadó volt. Sőt, mi több, Nagumo rádiónaplója szerint
Komura délelőtt 11.12–kor küldte át a csónakot – a zuhanóbombázók
támadása után –, és addigra, mire a Nautilus megtámadta célját, messze,
északon már csatlakozott a Hiryuhoz.
6. A Nautilus az általa megtámadott anyahajó jobb oldalára három
torpedót lőtt ki. Kunisada korvettkapitány, a Kaga kárelhárító tisztje szerint
a támadó tengeralattjáró szintén három torpedót lőtt ki a menetirány szerinti
jobb oldalra. ó mindhármat látta. Az első a hajó orra előtt haladt el, a máso-
dik közvetlenül a hajó fara mögött, a harmadik eltalálta a hajó közepét, de
nem robbant.
Semmi sem bizonyos, de mindezek alapján úgy látszik, hogy a Nautilus
összetévesztette a Kagát a Soryuval. A két hajó eléggé hasonlított egymásra,
és bizonyára csak rövid alkalom nyílt a tanulmányozásra. Tévedni könnyű –
érdekes megemlíteni, hogy a Nautilus a hajó mellett álló két rombolót cirká-
lónak vélte. Ami pedig a „találatokat” illeti, feltételezhető, hogy azokról a
belső robbanásokról van szó, amelyek a délután folyamán időnként

263
megrázták a Kagát, amíg végül alkonyatkor elsüllyedt. Mellesleg a
háborúnak abban a korai időszakában a bedöglött lövedékek korántsem
számítottak újdonságnak a támadó amerikai tengeralattjárók számára.
Mindez semmivel sem kisebbíti a Nautilus dicsőségét vagy legény-
ségének nagyszerű munkáját. Továbbra is ő marad az egyetlen amerikai
tengeralattjáró, amely Midwaynél csapást mért az ellenségre.

264
265
 Tartalom

Előszó / 3
1.Egyetlen csapás / 6
2.A kód és a cél / 20
3.kész / 41
4.„Sok repülőgép, útban Midway felé” / 63
5.„Héják a 12 angyalnál” / 91
6.A cél támad / 100
7.„Pilóták, gépre!” / 120
8.„Ne hagyjátok elmenekülni ezt az anyahajót” / 142
9.Halott a vízben / 165
10.Hajót elhagyni! / 188
11.Az uralkodó arcképe / 203
12.Győztesek és vesztesek / 219
13.Újra otthon / 242
A midwayi talányok / 249

266